I.

FEJEZET

BÁNAT ÉS FELEJTÉS


„Albertine kisasszony elment!” Mennyivel messzebb jut a lélektanban a

szenvedés, mint maga a lélektan! Egy perccel ezelőtt, amint magamat
elemeztem, azt hittem, éppen az efféle, viszontlátás nélküli elválásra vágyom, és
amikor az Albertine nyújtotta gyönyörök silányságát összehasonlítottam
azoknak a vágyaknak a gazdagságával, melyeknek valóra váltásától ő fosztott
meg, bölcsnek találtam magam, és arra a következtetésre jutottam, hogy már
nem akarok találkozni vele, már nem szeretem. Csakhogy ez az „Albertine
kisasszony elment”, ez a néhány szó az imént olyan fájdalommal hasított a
szívembe, hogy úgy éreztem, nem bírom tovább. Így hát, amiről azt hittem,
semmit sem jelent nekem, egyszerűen az életemet jelentette. Mennyire nem
ismerjük magunkat! Haladéktalanul véget kellett vetnem a szenvedésnek; azzal a
gyengédséggel, amellyel édesanyám fordult haldokló nagymamámhoz, én
magamhoz fordultam, azzal a jóindulattal, amellyel szeretteinket akarjuk
megóvni a szenvedéstől, magamnak mondtam: „Légy kicsit türelemmel,
mindjárt kerítünk valami orvosságot, nyugodj meg, nem hagyjuk, hogy így
szenvedj!” Önfenntartó ösztönöm ilyesformán keresgélte az első
csillapítószereket tátongó sebemre: „Mindennek semmi jelentősége, hiszen
mindjárt elintézem, hogy visszajöjjön. Hogy mi úton-módon, azt még át kell
gondolnom, de estére mindenképpen itt lesz. Következésképpen nincs miért
gyötrődnöm.” És nem értem be annyival, hogy azt gondoljam: „Mindennek
semmi jelentősége”, hanem azon voltam, hogy Françoise is így érezze; előtte
semmiféle jelét nem mutattam szenvedésemnek, hiszen szerelmem még most,
amikor ilyen hévvel hasított belém, még most sem feledkezett meg arról,
mennyire fontos, hogy boldog szerelemnek, viszonzott szerelemnek lássák, s
főként Françoise lássa annak, aki nem szerette Albertine-t, ezért mindig is
kételkedett az őszinteségében. Igen, az imént, mielőtt Françoise bejött volna, azt
hittem, nem szeretem már Albertine-t, azt hittem, semmit sem hagyok figyelmen
kívül; pontos elemzőként azt hittem, jól ismerem szívem legmélyét. Csakhogy
értelmünk, legyen mégoly kiváló, nem látja a szív megannyi összetevőjét, s
mindaddig nem is gyanítja róluk, hogy léteznek, amíg többnyire illékony
állapotukból egy izoláló jelenség hatására meg nem szilárdulnak. Tévedtem,
amikor azt hittem, hogy tisztán látok a szívemben. Ezt a tudást azonban, amelyet
az elme legfinomabb észleletei sem adtak meg, sókristályként, keményen,
szikrázón, különösen hozta el a fájdalom hirtelen reakciója. Annyira
megszoktam már, hogy Albertine mellettem van, s most egyszerre a Megszokás
újabb arcát láttam. Mindeddig elsősorban olyan pusztító erőnek tekintettem,
amely minden önállót kiirt, még a tudatos érzékelést is; most viszont olyan
félelmes istenségnek tűnt, aki annyira összeforrt velünk, jelentéktelen arca oly
mélyen a szívünkbe vésődött, hogy ha elszakad, elfordul tőlünk, ez a korábban
szinte észre sem vett istenalak minden másnál rettenetesebb fájdalommal sújt, s
ilyenkor éppoly kegyetlen, mint a halál.
Sürgősen el kellett olvasnom Albertine levelét, hiszen azt akartam kieszelni,
milyen eszközökkel csalogathatnám vissza. Úgy éreztem, vannak efféle
eszközeim, mert a jövő csak gondolatainkban létezik, s ezért úgy véljük,
akaratunk „in extremis” közbelépésével kedvünkre alakíthatjuk. Ekkor azonban
felötlött bennem, volt már, hogy más erők hatottak rá, nem az enyém, s ezekkel
szemben akkor is tehetetlen lettem volna, ha netán több időm van. Ugyan mit
érünk azzal, hogy még nem érkezett el egy bizonyos óra, ha egyszer semmiféle
hatalmunk sincsen a fölött, ami abban az órában történik majd? Amikor
Albertine még itthon volt, erősen eltökéltem, hogy én kezdeményezem a
szakítást. S lám, ő ment el. Felbontottam a levelét. Ez állt benne:

Kedvesem, bocsássa meg, hogy nem volt bátorságom személyesen
elmondani ezt a néhány szót, de annyira gyáva vagyok, annyira féltem
magától mindig, hogy bármennyire akartam, nem volt merszem
megtenni. Íme, ezt kellett volna elmondanom: „Közös életünk
lehetetlenné vált, amúgy maga is láthatta a minapi kifakadásából,
hogy valami megváltozott a kapcsolatunkban. Ami aznap éjszaka még
elrendeződhetett, néhány nap múlva helyrehozhatatlan lesz. Ha pedig
megadatott nekünk, hogy kibékülhettünk, váljunk el inkább jó
barátságban”; ezért küldöm hát, drágám, ezt a levelet, és kérem,
legyen olyan jó, bocsássa meg, ha egy kis bánatot okozok, és
gondoljon arra, milyen óriási lesz majd az enyém. Drága gyermekem,
nem akarok az ellenségévé válni, épp elég nehéz elviselnem, amint
lassacskán és mégis hamarosan közömbös leszek magának; mivel
 pedig ez a döntésem megváltoztathatatlan, mielőtt Françoise-ra
bíznám ezt a levelet, elkérem tőle az útipoggyászomat. Isten vele, ami a
legjobb bennem, itt hagyom magának. Albertine

Mindez nem jelent semmit – gondoltam –, sőt jobb is, mint amire
számítottam, hiszen Albertine egy szót sem gondol komolyan, nyilvánvalóan
csak azért írta, hogy alaposan rám ijesszen, hogy megijedjek, és ne viselkedjem
vele többé kibírhatatlanul. Először is azt kell kitalálnom, hogy Albertine még ma
este visszajöjjön. Elszomorító gondolat, hogy Bontemps-ék romlott emberek,
akik az unokahúguk révén akarnak pénzt kicsikarni belőlem. De mit számít? Ha
a fele vagyonomat kellene is Bontemps-nénak adnom, hogy Albertine ma estére
itt legyen, még mindig elég maradna kettőnknek, hogy kényelmesen megéljünk.
S mindjárt azt számolgattam, lesz-e még időm délelőtt, hogy elmenjek,
megrendeljem a jachtot és a Rolls-Royce-ot, amire Albertine vágyik; s mivel
minden bizonytalanságom eloszlott, immár eszembe sem jutott, hogy korábban
úgy találhattam, nem valami bölcs dolog ilyesmit ajándékozni neki. Sőt, ha
Bontemps-né támogatása nem elegendő, ha Albertine nem hallgat a nagynénjére,
és azt szabja visszatérése feltételéül, hogy mostantól kezdve teljesen önálló
legyen, hát jó! Bármilyen bánatot okozzon is ezzel, engedni fogok; egyedül
járhat mindenhová, ahová kedve tartja; a legfájdalmasabb áldozatokba is bele
kell törődnünk azért, amihez a leginkább ragaszkodunk, ez pedig – ellentétben
azzal, amit ma reggeli, pontos, ámde képtelen gondolatmenetem szerint hittem –
nem más, mint hogy Albertine itt éljen velem. Mondhatom-e egyáltalán, hogy
merőben fájdalmas lett volna ezt a szabadságot megadnom neki? Hazudnék, ha
ezt állítanám. Gyakran éreztem korábban is, hogy talán kevesebb szenvedéssel
jár, ha engedem, hadd járjon rossz úton, szabadon, de tőlem távol, mint az a fajta
szomorúság, amelyet nemegyszer éreztem, amikor megsejtettem, hogy unatkozik
velem. Persze, ha arra kért volna, hadd mehessen ide vagy amoda, szörnyű lett
volna útjára engednem, miközben az jár a fejemben, hogy azon a helyen épp
orgiát rendeznek. Azt az ajánlatot viszont, hogy „Utazzon el a hajónkon vagy
vonaton, menjen el egy hónapra olyan országba, amelyet nem ismerek, ahonnan
semmiféle hírt sem kapok arról, mit csinál”, gyakran jó ötletnek találtam, mivel
abból indultam ki, hogy az összehasonlítás során a távolból engem választ majd,
és boldogan tér haza. Egyébként ő is biztosan erre vágyik, egyáltalán nem
igényli azt a szabadságot, amelyet nap mint nap új élvezeteket kínálva, nem lesz
nehéz fokozatosan megnyirbálnom. Nem, Albertine azt akarta, hogy ne legyek
már kibírhatatlan vele, és főként azt – amit hajdan Odette várt Swanntól –, hogy
végre rászánjam magam, és elvegyem. Ha már a feleségem lett, nem fog
ragaszkodni a függetlenségéhez: itt élünk majd kettesben, és milyen boldogan!
No persze ezáltal Velencéről le kell mondanom. De mennyire megfakulnak a
leginkább áhított városok, így Velence is – és még inkább egy-egy ház asszonya,
például Guermantes nagyhercegné, vagy a szórakozások, mondjuk, a színház –,
megfakulnak, közömbösek, élettelenek lesznek, mihelyt olyan fájdalmas
kötelékkel kötődünk egy másik szívhez, hogy nem tudunk elszakadni tőle!
Albertine-nek egyébként teljesen igaza van a házasság-kérdésben. Még mama is
nevetségesnek találja ezt a sok halogatást. Réges-régen feleségül kellett volna
vennem Albertine-t, most pedig feltétlenül meg kell tennem, a levelet is ezért
írta, bár egyetlen szavát sem gondolja komolyan; ennek a sikeréért mondott le
néhány órára annak megtételéről, amire bizonyára éppúgy vágyik, amennyire én
vágyom arra, hogy megtegye: arról, hogy visszajöjjön. Igen, ezt akarta, ez volt a
szándéka – súgta szánakozó értelmem; csakhogy éreztem, hogy amikor ezt
mondja, még mindig ugyanabból a feltevésből indul ki, amit a kezdet kezdetén
elfogadott. Márpedig éreztem én, hogy az idők során mindig a másik feltevés
igazolódott. Ez a második hipotézis persze sosem lett volna elég merész, hogy
nyíltan kimondja: Albertine talán valóban jóban volt Vinteuil kisasszonnyal és a
barátnőjével. Bár, amikor az incarville-i állomásra érkeztem,[958] és rám zúdult,
elborított a rettenetes hír, éppen ez a feltevés bizonyult igaznak. Azt ugyan a
későbbiekben sem foglalta magában soha, hogy Albertine önszántából, minden
előzetes figyelmeztetés nélkül mehet el, időt sem hagyva, hogy
megakadályozzam. S mégis – noha az újabb, hatalmas fordulat után, melyre az
élet késztetett, a rám szakadó valóság éppolyan új volt, mint az, amellyel egy
fizikus felfedezése, egy vizsgálóbíró nyomozása, vagy egy bűntény, vagy
forradalom hátterét kutató történész felismerései szembesítenek – ez a valóság
messze meghaladta az én második hipotézisem szegényes sejtéseit, noha azokat
váltotta valóra. E második feltevés nem az értelem szülötte volt, és a pánikszerű
félelem aznap este, amikor Albertine nem csókolt meg, majd éjszaka, az
ablakcsapódás hallatán, szintén nem volt racionális. Csakhogy – s ez a
továbbiakból még inkább kiderül, s már az eddigiekben is jó néhány eseményből
gyaníthattuk – ha az értelem nem a legkifinomultabb, a leghatékonyabb, a
legalkalmasabb eszköz is a valóság megragadására, ez csak egy okkal több, hogy
az értelemmel kezdjük, ne a tudattalan intuíciójával, ne a megérzésekbe vetett
eltökélt hittel. Maga az élet vezet rá lassanként, esetről esetre, hogy a szívünknek
vagy a szellemünknek legfontosabbakra nem a logikus gondolkodás, hanem
másfajta képességek tanítanak meg. Ekkor azután épp az értelem ismeri fel e
képességek felsőbbrendűségét, s józan megfontolásból fejet hajt előttük,
hajlandó együttműködni velük, szolgálatukba szegődik. Ez a tapasztalaton
alapuló meggyőződés. Mintha erről a váratlan szerencsétlenségről is, amellyel
most kell megküzdenem, tudtam volna már (akárcsak Albertine és a két
leszbikus nő barátságáról), hiszen megannyi jelből kiolvastam (noha értelmem
épp Albertine kijelentéseire hagyatkozva az ellenkezőjét hangoztatta), s ezekből
tisztán érzékeltem fásultságát, iszonyodását, amiért így, rabszolgaként kell élnie;
a jelekből, melyek mintha láthatatlan tintával íródtak volna Albertine szomorú és
megadó szembogara mögé, valamely megmagyarázhatatlan pírtól egyszerre
lángba borult arcára, a nagy dérrel-dúrral kinyitott ablak csapódásába. Igaz, nem
mertem értelmezésem végére járni, és egyértelműen kimondani, hogy Albertine
egyszer csak elmehet. Jelenlététől kiegyensúlyozott lelkemmel csakis olyan
távozásra gondoltam, amit én időzítek egy meghatározatlan napra, azaz nem
létező időpontra; következésképpen illúzió volt csupán, hogy gondolok a
távozásra, mint ahogy az emberek azt képzelik, hogy nem félnek a haláltól –
mert akkor gondolnak rá, amikor jól vannak –, valójában azonban csak egy
merőben negatív gondolatot vetnek fel virulóan egészségesen; a közelítő halál
viszont épp ezt az állapotot kezdi ki. Amúgy pedig, bármilyen kristálytisztán, a
napnál világosabban merült volna is fel bennem az a gondolat akár ezerszer is,
hogy Albertine saját akaratából megy el, semmiképp sem sejtettem volna jobban,
mit jelent ez majd nekem, más szóval, hogy valójában az elköltözés milyen
sosem látott, szörnyűséges, ismeretlen dolog, milyen velejéig új fájdalmat hoz. S
ha számoltam volna is azzal, hogy elmegy, akár évekig gondolhattam volna erre
szüntelenül, gondolataim láncolata nem csupán erejében, de jellegében
halványan sem emlékeztetett volna arra az elképzelhetetlen pokolra, melyet
Françoise tárt fel előttem, amikor azt mondta: „Albertine kisasszony elment”.
Képzeletünk, ha korábbról ismeretlen helyzetet kell megjelenítenie, ismert
elemekhez folyamodik, azaz nem jeleníti meg. De még a merőben fizikai
érzékelésbe is villámként hasít barázdát az új esemény sajátos és sokáig
kitörölhetetlen kézjegye. S alig mertem belegondolni, hogy még ha előre látom
ezt a távozást, talán akkor sem lettem volna képes teljes borzalmában felmérni,
sőt ha Albertine netán bejelenti, én pedig megfenyegetem, könyörgök neki,
megakadályozni akkor sem tudom. Milyen messze volt már Velence kínzó
vágya! Ahogyan hajdan Combray-ban is az a vágyakozás, hogy
megismerkedhessem Guermantes nagyhercegnével – amint eljött az óra, amikor
egyetlen dolog számított csupán: az, hogy a mama ott legyen velem a
szobámban. Az új szorongás hívó szavára ugyanis épp a gyermekkorom óta átélt
nyugtalanság fogott el, és sietett erősítésül, hogy mindez egyetlen, homogén
tömbbé álljon össze, s fojtogatón nehezedjen rám.
Igaz, hogy a szívbe markoló fizikai fájdalom, amit az efféle elválás okoz, s
ami a test rettenetes regisztráló képessége révén e fájdalmat életünk minden
olyan egyéb időszakával egykorúvá teszi, amelyben szenvedtünk, ez a
szívfájdalom, mellyel a nő talán számol is egy kissé – hiszen a mások
fájdalmával nem sokat törődünk –, amikor a végletekig akarja fokozni a bánatot,
vagy azért, mert csak színleli, hogy elhagy, hogy ezzel kedvezőbb feltételeket
vívhasson ki; vagy mert örökre – örökre! – elmegy, s így akar csapást mérni
ránk, vagy bosszút állni; vagy mert azt akarja, hogy továbbra is szeressék, s
minél szebb emléket kívánva hagyni maga után, könyörtelenül széttépi a
fásultság és a közöny hálóját, mely, érezte, lassan köréje fonódik; igaz, korábban
megfogadtuk, hogy ezt a szívfájdalmat elkerüljük: azt mondtuk, békében válunk
el egymástól. Békén elválni azonban ritkán sikerül, hiszen ha békében élnénk,
nem válnánk el. No meg a nő, aki iránt annyira közönyösnek mutatkozunk,
homályosan mégis érzi, hogy bár belefáradtunk a társaságába, ugyanezen
megszokás hatására egyre szorosabban kötődünk is hozzá, s úgy gondolja, hogy
a szép válás egyik fontos eleme, hogy előre bejelentjük a távozásunkat.
Csakhogy attól fél: a bejelentéssel lehetetlenné teszi, hogy elmenjen. Minden nő
érzi, hogy minél nagyobb hatalma van egy férfi fölött, annál kevésbé marad más
módja a távozásra, mint az, hogy megszökik. Szökevény, hiszen királynő – így
van ez. Igaz, a fásultság – melyet alig egy pillanattal korábban kiváltott – és a
dühödt szükség között, mellyel – éppen azért, mert már elment – visszaszerezni
akarjuk, elképzelhetetlen nagy a távolság. Ennek azonban – a műben már eddig
bemutatottakon és az ezután bemutatandókon kívül is – számos oka van.
Mindenekelőtt az elköltözésre gyakran épp akkor kerül sor, amikor – valós vagy
képzelt – közönyünk a legnagyobb, az ingamozgás szélső pontjára ér. A nő azt
gondolja: „Nem, ez nem mehet így tovább”, s éppen azért, mert a férfi másról
sem beszél, vagy csak gondol rá, hogy elhagyja, végül mégis a nő hagyja el őt.
Ekkor az ingamozgás másik végpontjánál tart, az amplitúdó a lehető legnagyobb.
Egyetlen másodperc alatt visszaér: még egyszer mondom, a számos felsorolt
okon túl, mindez nagyon is természetes! A szív dobog; a nő pedig, aki elment,
már nem azonos azzal, aki itt volt. Mellettünk élt, unalomig ismert életéhez
egyszerre olyan, más életek szegődnek, amelyekkel elkerülhetetlenül vegyülni
fog, sőt talán éppen azért hagyott el bennünket, hogy azokkal vegyüljön. Így
azután a tovatűnő nő életének újfajta gazdagsága visszahat a korábbiéra is, aki
mellettünk élt, és aki talán a távozást fontolgatta. Azoknak a lélektani tényeknek
a sorához, amelyeket mi is ki tudunk következtetni, s amelyek velünk töltött
életének, a mi, számára nagyon is jól érzékelhető, fásultságunknak és a
féltékenységünknek is részei (s emiatt van, hogy az olyan férfiakat, akiket több
nő elhagyott már, csaknem mindig ugyanúgy hagyták el, mert jellemük és
reakcióik nem változnak, kiszámíthatók; mindenki a maga módján lesz árulás
áldozata, ahogy a maga módján tör ki rajta a nátha is), ehhez a nem túlságosan
titokzatosnak tűnő sorozathoz persze hozzárendelődik egy sor olyan tényező is,
amiről nem tudtunk. A nő – közvetítők révén – egy ideje valószínűleg írásos
vagy szóbeli kapcsolatot tartott fenn egy bizonyos férfival vagy nővel, egy
bizonyos jelre várt, melyet talán mi magunk adtunk mit sem sejtve, amikor azt
mondtuk neki: „Tegnap X. úr járt nálam látogatóban”, ha a nő abban állapodott
meg X. úrral, hogy találkozójuk előtti napon az illető úr eljön hozzám. Mennyi
lehetséges hipotézis! De csak lehetséges! Olyan remekül felépítettem az
igazságot – bár csak a lehetséges világában –, hogy amikor egyszer tévedésből
felbontottam egy szeretőmnek szóló levelet, és kódolt szöveget találtam benne,
melyben ez állt: „Várj továbbra is jelre, hogy mehetsz Saint-Loup márkihoz,
értesítés holnap, telefonon” – mindjárt egy szökés tervét rekonstruáltam: Saint-
Loup márki neve valami mást fedett, mivel a szeretőm nem ismerte Saint-Loup-
t, de hallott már róla tőlem, amúgy meg az aláírás is becenév-féleség volt, nem
értelmezhető szó. Valójában ez a levél nem az én szeretőmnek szólt, hanem
valaki másnak a házból, még a nevük sem volt azonos, csak rosszul betűzték ki.
Az üzenet nem rejtjelezetten fogalmazódott, hanem hibás franciasággal, mert
egy amerikai nő írta, aki valóban jó ismerőse volt Saint-Loup-nak, mint ezt az
utóbbitól megtudtam. S mivel az amerikai nő egyes betűket furcsán formált,
becenévnek véltem egy nagyon is valóságos, csak éppen idegen nevet. Aznap
tehát az első ponttól az utolsóig alaptalan volt minden gyanakvásom. De az a
gondolati váz, amely mindezeket a – kivétel nélkül hamis – mozzanatokat
összefogta bennem, olyannyira az igazság pontos, kikezdhetetlen formáját
rajzolta ki, hogy amikor három hónappal később a szeretőm (aki akkoriban úgy
gondolta, hogy egész életét velem éli le) elhagyott, éppen úgy tette, ahogyan az
első alkalommal elképzeltem. Levele jött, ugyanolyan furcsaságokkal, mint
amiket az elsőben tévesen láttam, csakhogy ez alkalommal valóban
egyezményes jelet kapott, így hát Albertine is nyilván régóta fontolgatta már a
szökést. Soha életemben nem ért nagyobb csapás! S mindennek dacára, még a
szerencsétlenség okozta kínnál is nagyobb volt talán a kíváncsiság, mellyel az
okot akartam megismerni: ki után vágyakozott Albertine, kihez ment vissza?
Csakhogy az efféle jelentős események forrása elbújik, mint a folyóké: hiába
járjuk be a földet, a felszínen nem akadunk rájuk. Nem említettem (mert
akkoriban puszta modorosságnak, illetve olyasfajta rosszkedvnek láttam, amit
Françoise-ról szólva csak „orrolásnak” hívtunk), hogy attól a naptól fogva,
amikor először nem csókolt meg, Albertine úgy viselkedett, mint aki temetésen
van, mereven, fagyosan járt-kelt, szomorú hangon beszélt a legköznapibb
dolgokról is, mozdulatai lelassultak, a világ minden kincséért el nem
mosolyodott. Nem állíthatom, hogy akár egyetlen jel is a külvilággal való
bármiféle cinkosságra vallott volna. Françoise később elmondta ugyan, hogy két
nappal Albertine elköltözése előtt bement barátnőm szobájába, és senkit sem
talált odabent, a függönyök be voltak húzva, ő azonban a levegő szagából és a
zajból mindjárt érezte, hogy az ablak nyitva van. S valóban kint találta
Albertine-t a balkonon. Ebből azonban nem derül ki, hogy kivel léphetett volna
érintkezésbe onnan, a behúzott függöny pedig kétségkívül azzal volt
magyarázható, hogy Albertine tudta, mennyire tartok a huzattól, s noha a
függöny nemigen védett meg, legalább arra jó volt, hogy Françoise ne figyeljen
fel már az előszobából a szokatlanul korán kitárt spalettára. Nem, semmit nem
látok, ami arra vallana, hogy Albertine az előző nap is tudta, hogy el fog menni,
hacsak egyetlen apróságot nem. Előző este ugyanis, bár akkor észre sem vettem,
nagy mennyiségű csomagolópapírt és – vásznat vitt el a szobámból, ahol az
ilyesmit tartottuk, s egész éjszaka ezekbe pakolta számtalan fésülködőköpenyét
és köntösét, hogy reggel azután mindjárt indulhasson. Egyetlen tény, ez minden.
Annak nem tulajdoníthatok jelentőséget, hogy aznap este mondhatni erőnek
erejével visszaadott ezer frankot, amivel tartozott, ebben nem volt semmi
különös, mivel pénzügyekben mindig is aggályosan lelkiismeretes volt.
Igen, előző este elvitte a csomagolópapírt, de nem csak azóta tudta, hogy
elmegy! Mert nem bánatában ment el, hanem az az elhatározás tette olyan
bánatossá, hogy el fog menni, hogy lemond arról az életről, amiről ábrándozott.
Ez a bánat tette csaknem ünnepélyesen hűvössé, az utolsó estét kivéve, amikor
tovább maradt nálam, mint akarta volna – és ez meglepett, hiszen máskor mindig
éppen ő húzta-halogatta a búcsút –, majd az ajtóból még visszaszólt: „Isten vele,
kicsim, Isten vele, kicsim”. Akkor azonban nem figyeltem fel erre a dologra.
Françoise elmondta, hogy másnap reggel, amikor Albertine közölte, hogy
elmegy, megint annyira szomorú volt, még az előző napokhoz képest is annyira
merev és fagyos (bár ez magyarázható a fáradtsággal is, hiszen Albertine le sem
vetkőzött, egész éjszaka csomagolt, reggelre már csak azok a holmik voltak
hátra, amiket Françoise-tól kellett kérnie, s amiket nem a szobájában, illetve a
mosdófülkéjében tartott), hogy amikor azt hallotta tőle: „Isten vele, Françoise”,
azt hitte, barátnőm mindjárt összeesik. Az efféle dolgok hallatán döbbenünk rá,
hogy a nőt, aki mostanában annyival kevésbé tetszett mindazoknál, akikkel
köznapi sétáink során akármikor összeakadhatunk, őt, akire haragudtunk, mert e
többieket fel kell áldoznunk miatta, most épp ellenkezőleg, ezerszer inkább
választanánk. Mert immár nem egy bizonyos – a beidegződés és talán tárgyának
silánysága miatt szinte semmivé lett – gyönyör és egyéb – kísértő, felvillanyozó
– gyönyörök között kell döntenünk, hanem ez utóbbi gyönyörök és egy náluk
jóval erősebb, a fájdalmat szánó érzés között.
Amikor megfogadtam magamban, hogy Albertine még ma este itt lesz, első
dolgom volt új hiedelemmel befedni a sajgó hiányt, melyet annak a nőnek az
elszakadása okozott, akivel mostanáig együtt éltem. De akármilyen gyorsan
működött volna is önfenntartó ösztönöm, amíg Françoise beszélt hozzám, egy
másodpercre oltalom nélkül maradtam, s hiába tudtam már, hogy Albertine
estére itt lesz, a fájdalom, melyet abban a pillanatban éreztem, amikor
magamnak sem árultam még el, hogy visszajön (az „Albertine kisasszony a
bőröndjeit kérte, Albertine kisasszony elment” szavakat követő pillanatban), a
fájdalom újraéledt bennem, a korábbihoz hasonlóan, mintha még nem tudnék
Albertine közeli visszatéréséről. Különben feltétlenül vissza kellett jönnie, de a
saját akaratából. Ha azt a látszatot kelteném, hogy én teszek lépéseket az ügy
érdekében, és kérem, hogy jöjjön vissza, akkor az összes hipotézis szerint a
kitűzött cél ellenében dolgoznék. Kétségtelenül nem volt már erőm úgy
lemondani róla, ahogy hajdan Gilberte-ről. Nem is Albertine-t akartam igazán
viszontlátni, inkább annak a fizikai gyötrelemnek akartam véget vetni, melyet a
hajdaninál betegebb szívem már nem tudott elviselni. No meg, amióta az
akarásról leszoktam – akár munkáról volt szó, akár egyébről –, tunyább is
lettem. Főképp pedig a gyötrelem lett összehasonlíthatatlanul nagyobb, jó
néhány okból, melyek közül nem is az volt talán a legfontosabb, hogy
Guermantes nagyhercegnével és Gilberte-tel soha nem kóstolhattam érzéki
örömökbe, hanem az, hogy őket nem láttam nap mint nap, a nap bármely
szakában, mert nem volt rá módom, következésképpen szükségem sem, s így az
irántuk érzett szerelmemben kisebb rész jutott a Megszokás óriási erejének.
Mostanra a szívem – egyaránt képtelen lévén akarni és a szenvedést önként
elviselni – egyetlen megoldást látott csak lehetségesnek: azt, hogy Albertine
bármi áron visszajöjjön; az ellenkezőjét (az önkéntes lemondást, a fokozatos
beletörődést) talán regénybe illőnek véltem volna, életszerűtlennek – ha nem
választottam volna hajdan, amikor Gilberte-ről volt szó, magam is ezt. Tudtam
hát, hogy ezt a másik megoldást is elfogadhatja akár ugyanaz az ember is, hiszen
nagyjából ugyanaz maradtam én is. Csakhogy az idő közben megtette a magáét,
az az idő, amely megöregített, és az az idő is, amelyik Albertine-t mindvégig
mellettem tartotta, amíg együtt éltünk. Legalább annyi büszkeség maradt
azonban bennem a Gilberte iránti, hajdani érzésekből, hogy – noha egyetlen
pillanatra sem mondtam le Albertine-ről – nem akartam utálatos játékszerré válni
barátnőm szemében azzal, hogy én kérem: jöjjön vissza; azt akartam, hogy úgy
jöjjön vissza, mintha én nem ragaszkodnék hozzá. Felkeltem, hogy ne
vesztegessem az időt, de megtorpantam a kíntól: most keltem fel először, amióta
Albertine elment. Pedig gyorsan fel kellett öltöznöm, hogy kifaggathassam
Albertine házmesterét.
A szenvedés, a ránk mért lelki megrázkódtatás következménye, alakváltásra
törekszik; azt reméljük, ha terveket szövögetünk, adatokat gyűjtünk, majd
elillan, azt akarjuk, járja végig átváltozásainak számtalan állomását – ehhez
kevesebb bátorság kell, mint ahhoz, hogy eredeti nyerseségében őrizzük meg
szenvedésünket; milyen keskenynek, keménynek, hidegnek érezzük azt az ágyat,
amelyben fájdalmunkkal hálunk! Feltápászkodtam hát; végtelen óvatossággal
mozogtam a szobában, mindig úgy fordultam, hogy pillantásom ne essen
Albertine székére, a gépzongorára, amelynek pedáljait arany papucscipőjében
nyomogatta, s amely csak egy volt mindennapi tárgyai közül, melyek az
emlékeim tanította nyelven mintha mind-mind azt akarták volna tudomásomra
hozni más és más megfogalmazásban, variációban, hogy Albertine elment. De
akkor is láttam őket, ha nem néztem oda; minden erőm elhagyott, lehuppantam
az egyik kék szatén karosszékbe, melynek sima lankái alig egy órával korábban,
a napsugártól elkábult szoba félhomályában akkor még szenvedélyesen
dédelgettek, mostanra azonban oly távoli álmokba ringattak. Ó, jaj – mindeddig
csak úgy ültem ebben a székben, hogy Albertine is itt volt! Így hát nem tudtam
megmaradni benne, gyorsan felálltam; de minden egyes pillanatban felbukkant
egy a lényünket alkotó, számtalan, szerény én közül, aki nem tudott még
Albertine távozásáról, s akivel közölnöm kellett; mindannyiuknak be kellett
jelentenem az iménti szerencsétlenséget – és ez kegyetlenebb volt, mintha
idegenek lettek volna, s nem az én érzékenységemhez folyamodnak, hogy
szenvedhessenek –, mindazon énjeimnek, akik még nem tudtak róla,
mindegyiknek sorra kellett kerülnie, hogy először hallja a szavakat: „Albertine a
bőröndjeit kérte” – a koporsó alakú ládákat, amelyeket Balbecben a szemem
láttára rakodtak be édesanyám csomagjai mellé –, „Albertine elment”.
Mindegyikükkel tudatnom kellett bánatomat, a bánatot, amely korántsem baljós
körülmények együtteséből merészen levont, borúlátó következtetés, hanem egy
sajátos, a külvilágból érkezett, nem általunk választott benyomás ki-kihagyó és
akaratlan újraéledése. Énjeim között akadt néhány olyan is, akivel meglehetősen
régóta nem találkoztam. Így például azzal sem (nem gondoltam arra, hogy éppen
fodrász-nap van), aki olyankor voltam, amikor hajat vágattam. Erről az énemről
megfeledkeztem, s amikor beállított, felzokogtam, mint egy temetésen az öreg,
nyugalmazott szolga láttán, aki jól ismerte az elhunyt asszonyt. Majd egyszer
csak eszembe jutott, hogy az elmúlt hét során olykor pánikszerű félelem tört
rám, s ezt magamnak sem vallottam be. Olyankor azonban mindig vitába
szálltam magammal, mondván: „Azzal az eshetőséggel ugye, felesleges
számolni, hogy váratlanul megy el. Képtelenség.” Ha egy józan és értelmes
embernek fölvetettem volna ezt a hipotézist (és a nyugalmam kedvéért meg is
tettem volna, ha a féltékenység útját nem állja a bizalmas vallomásoknak),
bizonyára letorkol: „Ugyan, bolondság. Lehetetlen.” És valóban, az utóbbi
napokban egyetlenegyszer sem zördültünk össze Albertine-nel. Ha valaki
elmegy, annak oka van. Meg is szokták mondani. És akkor válaszolhatunk is. Így
nem szokás elmenni. Ugyan, ez gyerekesség. Ez az egyetlen képtelen eshetőség.
Mégis, amikor reggelente láttam, hogy csak csengetnem kell, s Albertine máris
ott van, nap mint nap a megkönnyebbülés hatalmas sóhaja szakadt ki belőlem.
Amikor pedig Françoise átadta Albertine levelét, rögtön tudtam, hogy arról van
szó, ami nem történhet meg, az elköltözésről, amit valamiképp napokkal
korábban megéreztem, noha a józan érvek azt sugallták, hogy nyugodt lehetek.
És ezt csüggedésemben is mondhatni az éleselméjűség önelégültségével
mondtam, akár a gyilkos, aki biztos benne, hogy nem leplezhetik le, bár azért fél,
s aki egyszer csak az áldozata nevét látja egy aktán a vizsgálóbírónál, aki
beidézte. Minden reményem az volt, hogy Albertine Touraine-be utazott a
nagynénjéhez, ahol végül is meglehetősen szoros felügyelet alatt áll, és nem
csinálhat semmi különöset, amíg vissza nem hozom. A legnyomasztóbb
lehetőség az volt, hogy Párizsban maradt, vagy Amszterdamba, vagy
Montjouvainbe utazott, azaz kicsúszott a kezemből, s valami olyan szerelmi
históriába bonyolódik, melynek előzményei elkerülték a figyelmemet. Valójában
azonban, amikor Párizsra, Amszterdamra vagy Montjouvainre, azaz több helyre
is gondoltam, csupán lehetséges helyek jártak az eszemben; ezért azután, amikor
Albertine házmestere azt válaszolta, hogy Albertine Touraine-be utazott, ez a
hely, amelyet korábban kívánatosnak hittem, egyszerre förtelmesebbnek látszott
az összes többinél, mert valóságos volt, s mert a jelen bizonyosságától és a jövő
bizonytalanságától megkínzottan most először képzeltem el Albertine-t, amint
tudatosan kezd új életet, tőlem távol, talán hosszabb időre, talán örökre, s ebben
az életben azt az ismeretlent bontakoztatja ki, aki hajdan oly gyakran felkavart,
holott akkoriban boldog lehettem, mert az enyém volt, cirógathattam külső
burkát, az áthatolhatatlan, kedveskedéssel megnyert, szelíd arcot. Ez az
ismeretlen jelentette szerelmem lényegét.
Albertine-ék háza előtt egy szegény kislányra akadtam, aki tágra nyílt
szemmel nézett, és oly jónak látszott, hogy megkérdeztem: nem akar-e velem
jönni – ahogy egy hűséges tekintetű kutyával is tettem volna. Úgy látszott, örül
neki. Otthon azután egy darabig elringattam a térdemen, de a jelenléte – mivel
túlságosan is éreztette Albertine hiányát – nemsokára elviselhetetlenné vált.
Megkértem hát, hogy menjen el, de előbb egy ötszáz frankost adtam neki. Nem
sokkal később már épp az a gondolat, hogy egy másik lányka legyen mellettem,
hogy soha ne maradjak magamra, egy ártatlan teremtés oltalma nélkül, ez lett az
egyetlen ábrándom, amely elviselhetővé tette a lehetőséget, hogy Albertine talán
jó ideig nem jön vissza. Maga Albertine immár csak a nevében élt bennem, az
viszont – az ébredés néhány ritka, enyhet jelentő haladékát kivéve – mélyen
bevésődött az agyamba, és egyetlen percre sem távozott. Ha fennhangon
gondolkodom, folyton ezt a nevet ismételgettem volna, és ez a kántálás olyan
egyhangúan, olyan korlátoltan hangzott volna, mintha madárrá változom, ahhoz
a mesebeli madárhoz hasonlóvá, mely szüntelen annak a nőnek a nevét
rikoltozta, akit hajdan, férfiként szeretett. Magunkban mondogatjuk, s mivel
ugyanakkor elhallgatjuk, olyan, mintha magunkba írnánk, nyomot hagy az
agyunkban addig-addig, amíg agyunkat, mint egy falat, amelyet valaki
szórakozásból összefirkált, végül teljesen el nem borítja a szeretett nő ezerszer
leírt neve. Gondolatban folyton ezt írjuk újra meg újra, amíg boldogok vagyunk,
s amikor boldogtalanok, még inkább. Először állandóan megújuló szükségét
érezzük, hogy ismételgessük ezt a nevet, mely nem mond mást, mint amit eddig
is tudtunk – idővel azonban belefáradunk. A testi gyönyör most eszembe sem
jutott; gondolataimban nem jelent meg Albertine képe, pedig ő váltotta ki ezt a
földindulást bensőmben, nem láttam a testét, és ha a szenvedésemhez kötődő
gondolatot – hiszen nyilvánvalóan volt ilyen – el akartam volna különíteni, az
hol a kétely lett volna, mellyel azt latolgattam, hogy vajon hajlott-e a
visszatérésre Albertine, vagy éppen elvetette, amikor elment; hol pedig az,
hogyan lehetne visszahozni. Talán valami jelképes és valami mélyebb igazság
van abban, milyen parányi helyet kap szorongásunkban az, akire visszavezetjük.
Mégpedig azért, mert a nő személyének voltaképpen nem sok része van benne;
csaknem teljes egészében azok az érzelmi folyamatok, gyötrelmek töltik ki,
amelyeket bizonyos véletlenek folytán vele kapcsolatban éltünk meg, s
amelyeket a megszokás hozzá kötött. S az is ezt bizonyítja (még a boldogság
idején érzett unalomnál is jobban), hogy mennyire közömbösnek tűnik majd,
találkozunk-e vele vagy sem, becsül-e majd minket vagy sem, rendelkezésünkre
áll-e vagy sem, mennyire közömbös lesz mindez akkor, amikor már pusztán a
személyéhez kötjük a kérdést (mely annyira hiábavaló, hogy már fel sem
tesszük) –, amikor az érzelmi folyamatok és a gyötrelmek feledésbe merültek,
legalábbis vele kapcsolatosan, hiszen az érzések ugyan kibontakozhattak újra, de
immár másra tevődtek át. Korábban, amikor még hozzá kötődtek, azt hittük,
boldogságunk tőle függ: valójában szorongásunk elmúlásától függött csupán.
Akkoriban hát tudattalanunk éleslátóbb volt, mint mi magunk, mert olyan
kicsinynek mutatta a szeretett nő alakját, az alakot, melyet talán már el is
felejtettünk, melyet rosszul is ismerhettünk, középszerűnek hihettünk abban a
szörnyű drámában, ahol akár az életünk múlhatott azon, hogy visszakapjuk, s ne
kelljen többé várnunk rá. A nő alakjának kicsinysége logikus és szükségszerű
következménye annak, ahogy a szerelem alakul: világos allegóriája a szerelem
szubjektív természetének.
Albertine-t távozásakor bizonyára olyasfajta szándék vezette, mint azokat a
népeket, melyek hadseregük felvonultatásával készítik elő diplomatáik
ténykedését. Minden bizonnyal azért ment csak el, hogy jobb feltételeket,
nagyobb szabadságot és luxust vívjon ki tőlem. Ez esetben, ha lett volna erőm
várni, kivárni azt az időt, amikor – látván, hogy nem vív ki semmit – magától
visszajön, én kerekedtem volna fölül kettőnk közül. De ha a kártyában, a
háborúban, ahol csak a győzelem számít, nem engedünk is a blöffnek, a szerelem
és a féltékenység – no és persze a szenvedés – teremtette feltételek egészen
mások. Ha a kivárás, az „időhúzás” kedvéért hagynám, hogy Albertine napokig,
sőt akár hetekig távol legyen tőlem, azt dönteném romba, ami több mint egy
éven át a legfőbb célom volt: hogy egy órára se engedjem szabadon. Ha időt és
módot adnék arra, hogy kedvére megcsaljon, minden óvintézkedésem
hiábavalónak bizonyulna; ha pedig végül megadná magát, soha nem tudnám
elfelejteni azt az időt, amikor egyedül volt, és ha a végső győztes én lennék is, a
múltban – azaz helyrehozhatatlanul – én volnék a legyőzött.
Ami pedig visszahozatalának eszközeit illeti, azoknak annál nagyobb az
esélyük a sikerre, minél hihetőbbnek látszik az a hipotézis, hogy barátnőm csak
azért ment el, mert azt remélte, hogy majd kedvezőbb feltételek közé hívom
vissza. S nem kétséges, azoknak, akik nem hittek Albertine őszinteségében –
Françoise számára például egészen bizonyosan – ez a hipotézis volt hihető. Az
én eszem azonban – mielőtt bármit tudhattam volna – egyetlen magyarázatot
talált bizonyos rossz hangulatokra, bizonyos viselkedésekre; azt, hogy Albertine
már ekkor eltervezte, hogy végleg elmegy, s most, amikor tényleg elment, nehéz
volt azt hinnem, hogy mindez színlelés. Az eszemről beszélek, nem magamról.
Minél valószínűtlenebbé vált a színlelés-hipotézis, annál nélkülözhetetlenebb lett
számomra, s ahogy a valószerűsége csökkent, az ereje úgy nőtt. Amikor úgy
látjuk, szakadék szélén állunk, és úgy érezzük, az Úr magunkra hagyott, habozás
nélkül azt várjuk, hogy csodát tegyen. Elismerem, hogy ebben az egész ügyben
úgy viselkedtem, mint egy igencsak szenvtelen, ám igencsak meggyötört rendőr.
Albertine szökése azonban nem adta vissza azokat a képességeimet, melyektől
szokásom, hogy másokkal figyeltetem, megfosztott. Egyetlen gondolat járt a
fejemben: valaki másra kell bíznom a felkutatását. Ez a más pedig Saint-Loup
lett, aki belement a dologba. Örömmel töltött el, hogy immár másra ruháztam át
megannyi nap gyötrelmét, és a siker biztos tudatában dörzsöltem a tenyeremet,
mely egyszerre száraz lett, mint régen volt, s eltűnt róla a verejték, amely akkor
verte ki, amikor Françoise így szólt: „Albertine kisasszony elment”.
Emlékezetes, hogy amikor elhatároztam, hogy Albertine-nel fogok élni, sőt
feleségül veszem, azért döntöttem így, hogy őrizzem, tudjam, mit csinál, nehogy
visszaszokjon Vinteuil kisasszonyhoz. Szívet tépő fájdalmamban jutottam erre
az elhatározásra Albertine vallomása hallatán, amikor Balbecben mint a világ
legtermészetesebb dolgát mondta el, sőt – bár ennél nagyobb bánat azóta sem ért
életemben – nekem is sikerült úgy tennem, mintha magam is teljesen
természetesnek találnám azt, amit soha, legrosszabb álmaimban sem lett volna
merszem elképzelni. (Meglepő, hogy a féltékenység, mely többnyire apró és
téves feltételezéseket fabrikál, mennyire híján van a képzelőerőnek, amikor az
igazság feltárása a tét.) Márpedig ez a szerelem, melyet mindenekelőtt az a
kényszer szült, hogy megakadályozzam Albertine-t az erkölcstelenségben, a
későbbiekben is magán viselte születésének bélyegét. Nem sokat számított, hogy
vele vagyok-e, ha sikerült megakadályoznom ezt a „menekülő lényt” abban,
hogy ide vagy oda menjen. Ebben pedig azoknak a szemére, azoknak a
társaságára hagyatkoztam, akik vele tartottak, s ha este szépen beszámoltak
nekem, aggodalmam mindjárt jókedvre fordult.
Fogadalmammal – hogy bármit kelljen is tennem érte, Albertine még aznap
este hazajön – kis időre megszüntettem a fájdalmat, amelyet Françoise okozott,
amikor bejelentette, hogy Albertine elment (akkor ugyanis énem, akit
rajtaütésszerűen ért a hír, egy pillanatra azt hitte, hogy ez a távozás végleges). A
kezdeti fájdalom azonban, mely önálló életet élt, rövid szünet után spontán
módon visszatért, s még mindig ugyanolyan kegyetlen volt, mivel előbb
született, mint a vigaszt hozó ígéret, hogy még aznap este visszahozom
Albertine-t. Szenvedésem épp azt a mondatot nem ismerte, amely csitította
volna. A visszatérés érdekében pedig megint azokat az eszközöket kellett
bevetnem – nem mintha az effajta viselkedés valaha is bevált volna, hanem
azért, mert amióta szerelmes voltam Albertine-be, mindig ezt az utat
választottam –, most is arra ítéltettem, hogy úgy tegyek, mintha nem szeretném,
nem szenvednék, amiért elment, arra ítéltettem, hogy tovább hazudjak. Minél
inkább azt a látszatot kelteném, hogy lemondtam róla, annál nagyobb erővel
munkálkodhatnék a visszahozatalán. Arra jutottam, hogy búcsúlevelet írok
Albertine-nek, melyben véglegesnek tekintem a távozását, ugyanakkor elküldöm
Saint-Loup-t, hogy mintegy a tudtomon kívül kemény nyomást gyakoroljon
Bontemps-néra annak érdekében, hogy Albertine a lehető leghamarabb
visszajöjjön. Gilberte idején ugyan kitapasztaltam már, milyen veszélyt
jelentenek az olyan levelek, melyeknek közönye kezdetben színlelt csupán, ám
végül valóságossá válik. Ennek a tapasztalatnak meg kellett volna akadályoznia,
hogy Albertine-nek is ugyanolyan leveleket írjak, mint hajdan Gilberte-nek.
Csakhogy amit tapasztalatnak hívunk, nem más, mint tulajdon jellemünk
valamely vonásának felismerése, s ez a vonás természetesen újra érvényre jut,
sőt erőteljesebben is, mint korábban, hiszen mi magunk derítettünk fényt rá, s a
spontán lendület, mely az első alkalommal irányított, csak új erőt kap az emlék
minden sugallatától. A legnehezebben elkerülhető emberi plágium az egyén
számára (de még a népek számára is, amelyek állhatatosan ragaszkodnak
hibáikhoz, sőt súlyosbítják őket) önmagunk plagizálása.
Tudtam, hogy Saint-Loup Párizsban van, így azonnal magamhoz kérettem;
jött is mindjárt, gyorsan és tettre készen, amilyennek hajdan Doncières-ben
ismertem, és vállalta, hogy haladéktalanul útnak indul Touraine-be. A következő
haditervvel álltam elő. Châtellerault-ban száll le, ott megkérdezi, merre találja
Bontemps-né házát, és megvárja, amíg Albertine elmegy hazulról, hiszen
barátnőm még felismerheti. „Ezek szerint a lány, akiről beszélsz, ismer engem?”
– kérdezte Saint-Loup. Azt mondtam, nem hiszem. Ez a kombináció
kimondhatatlan örömmel töltött el. Noha szöges ellentétben állt azzal, amit
kezdetben megfogadtam: hogy úgy intézem a dolgot, mintha valójában nem
kerestetném Albertine-t; most viszont elkerülhetetlenül ilyen látszatot keltek; az
„amit tenni kellett volna” változathoz képest megvolt viszont az a
felbecsülhetetlen előnye, hogy így azt gondolhattam: valaki, akit én küldtem,
hamarosan találkozik Albertine-nel, s persze vissza is hozza. És ha kezdettől
fogva tisztán látok a szívemben, már rég megsejthettem volna, hogy ez a
kezdetben siralmasnak vélt megoldás kerekedik majd fölül a többin, amit a
türelem diktált, s hogy akaraterő híján magam is határozottan ezt akarom. Mivel
Saint-Loup-t láthatóan már az is meglepte, hogy egy lány egy egész télen át
nálam lakott, s ezt neki, Robert-nek egy szóval sem említettem – sőt nemegyszer
emlegette is a balbeci lányt, én azonban sosem válaszoltam azzal, hogy: „De
hiszen itt lakik nálam” –, akár meg is bántódhatott volna, amiért ennyire nem
bízom benne. Igaz, talán Bontemps-né is beszél majd neki Balbecről. De annyira
türelmetlenül vártam, hogy Robert útnak induljon, hogy odaérjen, hogy nem
akartam, nem is tudtam ennek az utazásnak az esetleges következményeire
gondolni. Ami pedig azt a lehetőséget illeti, hogy Saint-Loup netán felismeri
Albertine-t (akire hajdan, amikor Doncières-ben találkoztak, következetesen rá
sem nézett), mindenki azt mondta, hogy Albertine annyira megváltozott,
meghízott, hogy ettől nemigen kellett tartanom. Robert megkérdezte, nincs-e
képem Albertine-ről. Előbb nemmel válaszoltam, nehogy elég ideje legyen a
nagyjából a balbeci időkben készült fénykép alapján felismerni, akit amúgy csak
futólag látott a vonatból. De azután eszembe jutott, hogy a legutóbbi képen
Albertine már annyira más, mint a balbeci, amennyire a hús-vér Albertine is más
lett, s így Robert a fényképen ugyanúgy nem fogja felismerni, mint a
valóságban. Miközben a képet keresgéltem, Saint-Loup gyengéden
megsimogatta a homlokomat, mintegy vigasztalásul. Megindított, hogy a
bennem megsejtett fájdalom így elszomorítja. Hiszen hiába szakítottak
Rachellal, a hajdani érzés még nem volt annyira távol, hogy barátom ne érzett
volna részvétet, valami különleges szánalmat az effajta szenvedések iránt, ahogy
azokhoz az emberekhez is közelebb érezzük magunkat, akik ugyanabban a
betegségben szenvednek, mint mi. No meg, annyira erősen kötődött hozzám,
hogy gyötrődésem gondolatát sem tudta elviselni. Így hát egyszerre nézett
nehezteléssel és csodálattal e szenvedések okozójára. Olyannyira felsőbbrendű
lénynek képzelt, hogy azt gondolta, annak, aki így uralkodik felettem, egészen
rendkívüli teremtésnek kell lennie. Gondoltam ugyan, hogy csinosnak fogja
találni Albertine fényképét, de azt azért nem hittem, hogy olyan hatást tesz rá,
mint Heléné a trójai vénekre, ezért keresgélés közben szerényen azt mondtam:
„Ó, tudod, ne várj túl sokat: először is a fénykép rossz, no meg a lány sem
valami káprázatos, nem kimondott szépség, inkább nagyon bájos.” – „Ugyan,
dehogy, gyönyörű lehet! „– mondta Robert naiv és őszinte lelkesültséggel, s
közben próbálta maga elé képzelni a nőt, aki ilyen kétségbeesést és izgalmat tud
kiváltani belőlem. – Haragszom rá, amiért fájdalmat okoz neked, de hiszen
sejteni lehetett, hogy egy olyan ízig-vérig művészléleknek, mint te vagy, aki
mindenben a szépséget szereti, s méghozzá micsoda szenvedéllyel, az a sorsod,
hogy amikor egy nőben leled meg ezt a szépséget, jobban megszenveded, mint
mások!” Végre megtaláltam a fényképet. „Biztosan gyönyörű” – folytatta
Robert, aki nem vette észre, hogy már nyújtom is a képet. Hirtelen meglátta, egy
pillanatig a kezében tartotta. Az arcára kiülő döbbenet már-már a bambasággal
volt határos. „Hát ezt a lányt szereted?” – bökte ki végül, és hangjában csak az
az aggodalom tompította az elképedést, hogy meg ne bántson. Nem szólt
semmit, megfontolt, óvatos és persze egy kissé lenéző arcot vágott, mint egy
betegnél, akiből, bár korábban kiváló férfiú volt, és a barátunk, mostanra mindez
kiveszett, mert valami dühöngő őrület hatására épp egy mennyei lényről beszél,
aki megjelent neki, most is látja, mégpedig ott, ahol mi, egészséges emberek
csak egy paplant észlelünk. Mindjárt megértettem Robert döbbenetét, s azt, hogy
ugyanazt érzi, amit hajdan én az ő szeretője láttán, annyi különbséggel csupán,
hogy én olyan nővel találtam szembe magam, akit már ismertem, Robert viszont
azt hitte, hogy sosem találkozott még Albertine-nel. De a különbség a között,
amit ő, illetve én egyazon emberben láttunk, így is ugyanolyan nagy maradt.
Messze volt már az az idő, amikor apró lépésekben haladva, Balbecben
Albertine-t nézegetve a vizuális élményt kezdtem kiegészíteni az ízlelés, a
szaglás és a tapintás érzéki élményeivel. Azóta mélyebb, édesebb,
meghatározhatatlanabb élmények járultak hozzájuk, majd fájdalmasak is.
Egyszóval Albertine, akárcsak egy behavazott kő, teremtő magja volt csupán egy
hatalmas építménynek, mely a szívem síkjából emelkedett ki. Robert, aki az
érzéki élmények mindeme rétegződéséből semmit sem látott, csak valami
üledéket észlelt, melyet előlem épp ez a szerkezet fedett el. Nem attól a
megindultságtól bizonytalanodott hát el, amit a trójai vének éreztek az arra járó
Heléné láttán, s akik ezt mondták:

Baj s had nem ér fel egyetlen tekintetével[959]

hanem épp az ellenkezőjétől, amely efféle szavakra indít: „Hogyan, hát ezért
nyugtalankodott, szomorkodott annyit, keveredett megannyi őrültségbe?”
Valljuk be: az effajta reakció annak láttán, aki meggyötörte, tönkretette valamely
szerettünket, vagy akár a halálát is okozta, összehasonlíthatatlanul gyakoribb,
mint a trójai véneké, mondhatni, ez a szokványos. Nem csak azért, mert a
szerelem személyre szabott, nem is azért, mert amikor mi magunk nem érezzük,
magától értetődően elkerülhetőnek találjuk, és elfilozofálgatunk arról, hogy
mások milyen bolondok. Nem, azért van így, mert mire a szerelem arra a szintre
ér, ahol efféle bajt okoz, a nő arca és a szerető szeme között emelkedő élmény-
szerkezet, ez az otromba, fájdalmas burok, mely héjába fogja, s mint hóréteg a
forrást, elfedi az arcot, már elég nagyra nőtt, hogy az a pont, ahol a szerető
tekintete megállapodik, ahol gyönyörébe és fájdalmába ütközik, olyan messze
kerüljön attól, ahol mások látják, amilyen messze a tényleges nap van onnan,
ahol összesűrűsödött fénye láttatja az égen. Ráadásul a fájdalmak és a
gyengédség álcája mögött – amely a szerető szemében láthatatlanná teszi a
szeretett lény legborzasztóbb metamorfózisait – az arc időközben jócskán
megöregedhetett és megváltozhatott. Így azután az az arc, melyet a szerető első
ízben megpillantott, nemcsak attól áll igen távol, amelyet azóta ismer, amióta
szeret és gyötrődik, hanem épp ilyen messze került – csak épp az ellenkező
irányban – attól is, amelyet a közömbös szemlélő most lát. (Ugyan mi lett volna,
ha Robert fiatal lány helyett egy öreg szeretőt talál a képen?) Mi több, ahhoz,
hogy így megdöbbenjünk, nem feltétlenül kell először látnunk azt, aki mindezt a
pusztítást véghezvitte. Gyakran megesik, hogy ismerjük már, ahogyan nagyapám
fivére is ismerte Odette-et. Ilyenkor azután az optikai eltérés nemcsak a külsőre
terjed ki, hanem a jellemre, az illető fontosságára is. Könnyen megeshet, hogy a
nő, aki meggyötri a belé szerelmes férfit, mindig jó léleknek mutatkozott valaki
mással, aki ügyet sem vetett rá: ahogy a Swann-nal oly kegyetlen Odette is a
szívélyes „rózsaszín ruhás hölgy” volt nagyapám fivére szemében; olykor az is,
hogy az a teremtés, akinek szerelmese minden döntését szorongva előre
latolgatja, mint valami istenségét, jelentéktelen figurának látszik – olyasfajtának,
aki boldog, ha kedvünkre tehet – annak a szemében, aki nem szereti: mint Saint-
Loup szeretője, aki az én szememben csak az a „Rachel, midőn az Úr”[960] volt,
akit annyiszor ajánlgattak nekem. Eszembe jutott, amikor először láttam Saint-
Loup oldalán, s a megdöbbenésem is, hogy valakit azért gyötörhet a
bizonytalanság, hogy mit csinált ez a nő egy bizonyos este, mit súghatott ennek
vagy annak, miért kívánt egyszerre szakítani. Márpedig éreztem: mindez a múlt
– ám ezúttal Albertine múltja, amely felé a szívem, az életem minden
idegszálával, rezdülő és suta fájdalmával törekszik – bizonyára ugyanolyan
jelentéktelennek tűnik Saint-Loup-nak, mint egyszer majd nekem magamnak is
talán; s hogy Albertine múltjának jelentéktelenségét vagy súlyát megértve talán
és magam is eljutok lassanként jelenlegi lelkiállapotomtól Saint-Loup jelenlegi
lelkiállapotáig, hiszen nem voltak illúzióm afelől, mit gondolhat Saint-Loup, mit
gondolhat a szeretőn kívül mindenki más. És nem szenvedtem különösebben e
gondolattól. A szép nőket hagyjuk meg a fantáziaszegény férfiaknak! Eszembe
jutott, milyen tragikus magyarázatot ad megannyi életre egy olyan zseniális és
nem valósághű portré, amilyet Elstir festett Odette-ről; amely nem is a szerető
portréja, inkább a torzító szerelemé. Csak az hiányzott belőle – ami viszont oly
sok portréban megvan –, hogy egyszerre legyen a nagy festő és a szerető
alkotása (a szóbeszéd szerint Elstir valóban szeretője volt Odette-nek). A
szerelmes férfi egész élete – a szerelmesé, akinek tébolyát senki sem érti –, egy
Swann egész élete e kettősség bizonyítéka. De ha a szerelmes férfi, mint Elstir,
festő is egyben, mindjárt a kezünkben van a titok kulcsa, végre magunk is látjuk
az ajkat, amelyet a köznapi ember sosem vett észre ezen a nőn, az orrot,
amilyennek senki sem ismerte, a nem is gyanított tartást. A portré így beszél:
„Íme az, akit szerettem, aki meggyötört, akit szüntelenül magam előtt láttam”.
Én, aki hajdan gondolatban megpróbáltam hozzáadni Rachelhez mindazt, amit
Saint-Loup önmagából adott hozzá, most valami fordított észtornával
megpróbáltam elvenni mindent, amit a szívem, az agyam tett az Albertine-
képhez, és olyannak elgondolni, amilyennek Saint-Loup láthatta, s amilyennek
én láttam Rachelt. De ha érzékelnénk is ezeket a különbségeket, ugyan miféle
jelentőséget tulajdonítanánk nekik? Hiszen amikor annak idején, Balbecben
Albertine az incarville-i árkádok alatt várt, majd beugrott az autómba, nem
csupán nem „gömbölyödött” még ki, de a túlzott testgyakorlás miatt nagyon is
lefogyott; sovány volt, elcsúfította egy huncut sapka, amely alól csak huncut orra
hegye látszott ki, a két orcája pedig lárvaszerűen fehér volt – igazán nem sokat
találtam benne az én Albertine-emből, ahhoz azonban eleget, hogy a lendületről,
amellyel az autómba huppant, tudjam, hogy ő az, hogy pontos volt a találkán, és
nem ment máshová; ennyi pedig elég is; akit szeretünk, nagyon is a múlté,
nagyon is az együtt elvesztegetett időből tevődik össze, így hát nincs szükségünk
az egész nőre; csupán annyiban akarunk biztosak lenni, hogy ő az, hogy nem
tévesztjük össze senki mással, hiszen a személyiség másképpen fontos a
szerelmes számára, mint a szépség; beeshet az arca, lesoványodhat a teste; s még
azoknak is, akik kezdetben kérkedtek egy szép nő fölötti uralmukkal, nekik is
elegendő a szeretett arc egy kicsiny része, az az árulkodó jel, melyben a nő
személyisége összegződik; ez a számtani gyök, ez az állandó elég ahhoz, hogy a
férfinak, aki szívesen látott vendég a legelőkelőbb társaságban, s maga is
szívesen jár oda, többé egyetlen szabad estéje se legyen, mert minden idejét
azzal tölti, hogy amíg el nem alszik, fésülgeti és borzolgatja a nőt, akit szeret,
vagy egyszerűen csak mellette marad, hogy vele legyen, vagy a nő legyen vele,
vagy csak azért, hogy a nő ne másokkal legyen.
„Biztos vagy benne – kérdezte Robert –, hogy csak úgy felajánlhatok annak a
nőnek harmincezer frankot a férje választási bizottmánya számára? Ennyire
tisztességtelen volna? Ha így van, háromezer frank is elég lesz.” – „Nem, szépen
kérlek, ne garasoskodj olyasmin, amit ennyire a szívemen viselek. Mondd ezt,
amiben egyébként van is némi igazság: »A barátom egy rokonától kérte ezt a
harmincezer frankot a menyasszonya nagybátyjának bizottmányához. És éppen
az eljegyzés indokával kapta meg. Megkért, hogy én hozzam el önöknek, nehogy
Albertine megtudja. S lám, erre Albertine elhagyja. A barátom nem tudja, mit
tegyen. Ha nem veszi el Albertine-t, kénytelen lesz visszaadni a harmincezer
frankot. Ha pedig elveszi, akkor Albertine-nek legalább a forma kedvéért
haladéktalanul vissza kellene jönnie, mert ha ez a szökés sokáig tartana, annak
nagyon kellemetlen visszhangja volna.« Azt hiszed, hogy mindezt csak
kitaláltam?” – „Nem, dehogy” – válaszolta Saint-Loup merő jóságból,
tapintatból, és azért is, mert tudta, hogy a körülmények gyakran furcsábbak,
mintsem gondolnánk. Végül is, nem volt éppen elképzelhetetlen, hogy ebben a
harmincezer frankos históriában legyen, mint mondtam, jó rész igazság.
Elképzelhető volt, de nem igaz, és épp ez a részigazság volt hazugság. De
mindketten hazudtunk, Robert is, én is, mint minden olyan beszélgetésben
szokás, amelyben egy barát őszintén szeretne segíteni szerelmi bánatban
gyötrődő barátján. A tanácsadó, a támogató, vigasztaló barát szánhatja ugyan a
másik nagy szorultságát, de át nem érezheti, s minél jobb a másikhoz, annál
inkább hazudik. A másik pedig annyit vall be, amennyit muszáj, hogy segítséget
kapjon, de talán épp ennek a segítségnek az érdekében jó néhány dolgot el is
hallgat. S kettőjük közül mégis az a boldog, aki fáradságot nem kímélve
elutazik, végrehajtja megbízatását, de belül nem szenved. E pillanatban én
játszottam a hajdani, doncières-i Robert szerepét, aki azt hitte, hogy Rachel
elhagyta. „Nos, legyen, ahogy akarod; ha megszégyenülök is, érted vállalom. S
bár kissé különösnek találom ezt az alig leplezett alkut, tudom, hogy vannak a
mi köreinkben nagyhercegnők – akár a legbigottabbak is –, akik harmincezer
frankért többre is vállalkoznának, mint hogy az unokahúguknak azt mondják, ne
maradjon Touraine-ben. No és kétszeresen is örülök, amiért a szolgálatodra
lehetek, mert így legalább hajlandó vagy találkozni velem. Ha majd megnősülök
– folytatta –, talán gyakrabban is találkozhatunk, talán egy kicsit a magadénak is
tekinted majd az otthonomat...”– Itt egyszerre megállt, mivel – akkori
feltételezésem szerint – arra gondolt, hogy ha én is megnősülök, Albertine sosem
lehet az ő feleségének meghitt barátnője. S ekkor eszembe jutott, amit
Cambremerék mondtak Robert várható házasságáról Guermantes herceg
lányával.[961]
Miután megnézte a menetrendet, Saint-Loup látta, hogy csak este tud elutazni.
Françoise megkérdezte: „Akkor most kivigyük Albertine kisasszony ágyát a
dolgozószobából?” – „Épp ellenkezőleg – mondtam –, vesse csak meg!” Azt
reméltem, hogy Albertine bármelyik nap megjöhet, és sehogyan sem akartam,
hogy Françoise akár csak sejtse: a dolog nem annyira biztos. Muszáj volt azt a
látszatot keltenem, hogy Albertine közös megegyezés alapján ment el, s a
távozása egyáltalán nem jelenti, hogy kevésbé szeret. Françoise azonban, ha nem
is hitetlen, de legalábbis kételkedő pillantást vetett rám. Neki ugyancsak megvolt
a maga két feltételezése. Orrcimpája kitágult, veszekedést szimatolt, bizonyára
jó ideje már. S talán csak azért nem volt egészen biztos a dolgában, mert ahogy
én sem, ő sem mert maradéktalanul hinni semmi olyasmiben, aminek túlságosan
örült volna. Mostantól az ügy súlya nem az én elcsigázott szellememre
nehezedett, hanem Saint-Loup-ra. Ujjongásom szárnyakat adott, mert döntöttem,
s mert azt gondoltam: „Jól visszavágtam”.
Saint-Loup még alig szállhatott vonatra, amikor az előszobában Blochba
botlottam, s mivel nem hallottam, hogy csengetett, kénytelen voltam kis időre
fogadni. Amikor legutóbb találkoztunk, Albertine-nel látott (Bloch még
Balbecből ismerte), aki éppen rossz kedvében volt. „Bontemps-nal vacsoráztam
– mesélte Bloch –, s mivel bizonyos befolyásom van rá, elmondtam neki,
mennyire elszomorít, hogy az unokahúga nem viselkedik kedvesebben veled, és
hogy jó lenne, ha hatna rá ez ügyben.” Valósággal fuldokoltam a dühtől: ez a
kérés és ez a panasz teljesen hatástalanította Saint-Loup küldetését, személy
szerint belekevert az ügybe, azt a látszatot keltve, hogy én könyörgök Albertine-
nek. Szerencsétlenségemet betetőzve Françoise, aki az előszobában maradt,
mindent hallott. Szemrehányásaim teljes arzenálját Blochra zúdítottam, azt
mondtam, semmi efféle megbízást nem adtam neki, és egyébként sem így áll a
dolog. Ettől kezdve Bloch folyton mosolygott, gondolom, nem annyira
jókedvében, mint zavarában, amiért felbosszantott. Nevetve csodálkozott, hogy
ennyire megharagudtam rá. Talán azért beszélt így, hogy tapintatlanságának
súlyát kisebbítse a szememben, talán azért, mert gyáva lévén vígan és lustán
úszott a hazugságban, mint medúza a víz színén, talán azért, mert ha más
emberfajtába tartozott volna is, a többiek, mivel sosem képesek ugyanolyan
nézőpontból szemlélni a dolgokat, mint mi, nem fogják fel, milyen bajt tudnak
okozni néhány óvatlanul elejtett szóval. Mivel semmiféle gyógymódot nem
találtam a bajra, amit okozott, épp kitettem a szűrét, amikor megint csengettek,
és Françoise egy idézést hozott be a rendőrkapitánytól. Annak a kislánynak a
szülei akartak panaszt tenni ellenem kiskorú megrontásáért, akit egy órára
felhoztam magamhoz. Vannak az életben pillanatok, amikor egyfajta szépség
születik a ránk zúduló, Wagner-motívumokként egymásba fonódó
kellemetlenségek sokaságából, továbbá abból a felismerésből is, hogy az
események nem azoknak a képeknek a sorában keresendők, melyek az értelem
maga elé tartott szegényes kis tükrében jelennek meg, s amelyeket az a jövőnek
nevez; hogy az események odakint zajlanak, és olyan váratlanul állnak elénk,
mint amikor valaki „bűncselekményt ér tetten”. Amint magára hagyjuk, az
esemény átalakul: vagy azért, mert a kudarc felnagyítja, vagy azért, mert az
elégedettség kisebbnek mutatja. De ritkán marad önmaga. Az események
kiváltotta érzelmek pedig egymás ellenében hatnak, s így az a félelem is,
amelyet a rendőrkapitányhoz tartva éreztem, bizonyos mértékig a lelki bánat
legalább átmeneti és meglehetősen hathatós levezetése volt. A kapitányságon
már vártak a szülők, akik sértegettek, és azt vágták a fejemhez: „Nekünk nem
kenyerünk az ilyesmi”; visszaadták az ötszáz frankot, amit én nem akartam
elfogadni, a rendőrkapitány pedig – a replikázásra mindig kész esküdtszéki
elnökök könnyedségét tekintve követendő, ám utánozhatatlan példának –
minden mondatomból kiragadott egy-egy szót, melyre azután szellemesen és
rám nézve terhelően riposztozhatott. Az, hogy netán ténylegesen ártatlan lennék,
föl sem merült, hiszen ez volt az egyetlen hipotézis, amelyről hallani sem akart
senki, egyetlen pillanatig sem. Mindazonáltal, mivel a vádemelés bonyolult lett
volna, megúsztam egy rendkívül szigorú feddéssel, amit a szülők jelenlétében
kaptam. Amint azonban a szülők elvonultak, a rendőrkapitány, aki nagy barátja
volt a kislányoknak, hangot váltott, és úgy rótt meg, mint hasonszőrűt: „Máskor
ügyesebben kell intézni a dolgot. Istenkém, nem lehet ennyire hebehurgyán
felszedni valakit, mert akkor lebukik. Egyébként bárhol találhat kislányokat,
különbeket is, mint ez, és jóval olcsóbban. Őrülten eltúlozta az összeget.” Mivel
biztosan éreztem, hogy ha megpróbálnám elmagyarázni az igazságot, nem értené
meg, éltem az engedélyével, és szó nélkül távoztam. Egész úton hazafelé minden
járókelőben detektívet láttam, akinek az a megbízatása, hogy kikémlelje
tetteimet és mozdulataimat. De ez a leitmotiv is – akárcsak a Blochra zúduló
haragomé – kihunyt, hogy minden helyet átengedjen a legfontosabbnak,
Albertine elköltözésének. Ez pedig ismét rákezdte, bár Saint-Loup elutazása óta
csaknem vidám hangnemben. Amióta Robert elvállalta, hogy felkeresi
Bontemps-nét, gyötrelmeim eloszlottak. Azt hittem, azért, mert végre léptem – s
ezt a legteljesebb jóhiszeműséggel hittem, hiszen sosem tudjuk igazán, mi rejlik
a lelkünkben. Alapjában véve nem is az tett boldoggá – mint hittem –, hogy
minden határozatlanságomat átruháztam Saint-Loup-ra. Bár nem is tévedtem
egészen; egy balszerencsés eseménynek (az események háromnegyede ilyen)
sajátos gyógymódja a döntés; ennek hatására ugyanis gondolataink árama
hirtelen megfordul, megszakítja azokét, amelyek a múltbéli eseményből erednek,
kitartják annak rezgéseit, s megtöri az odakintről, a jövőből érkezett, ellentétes
gondolatok szembeáramlása révén. Ezek az új gondolatok azonban (ahogy az e
pillanatban rám törőkkel is így állt a dolog) többnyire jótékonyak, ha a jövő
távlatából reményt hoznak. Engem alapvetően az a titkos bizonyosság tett oly
boldoggá, hogy Saint-Loup küldetése nem fulladhat kudarcba, s így Albertine
feltétlenül visszajön. Hamar megértettem, hogy erről van szó, hiszen amikor
nem kaptam mindjárt az első nap választ Saint-Loup-tól, újra rám tört a
szenvedés. Tehát nem az elhatározás – teljhatalmam barátomra való átruházása –
volt örömöm oka, hisz akkor az öröm tovább tartott volna, hanem „a biztos
siker” tudata, mely ott motoszkált az agyamban, amikor azt mondtam: „Jöjjön,
aminek jönnie kell”. A késlekedés keltette gondolat pedig, az, hogy más is jöhet,
mint siker, annyira gyűlöletes volt, hogy minden derűm elszállt. Valójában a
kedvező események megsejtése, reménysége olyan örömmel tölt el, amit egyéb
okokra vezetünk vissza, s ez hagy mindjárt alább, taszít vissza a búbánatba,
amint nem vagyunk már annyira biztosak vágyaink megvalósulásában. Érzelmi
világunk építményének mindig ez a rejtett hit a támasza, e nélkül meginog.
Láttuk, hogy ez a hit adja szemünkben az emberek értékét vagy értéktelenségét,
a mámoros örömöt vagy a bosszúságot, hogy találkoznunk kell velük. Ahogy ez
teszi lehetővé annak a bánatnak az elviselését is, amit csak azért vélünk
jelentéktelennek, mert meggyőződésünk, hogy hamarosan vége szakad, vagy e
bánat hirtelen elhatalmasodását, addig a fokig, amikor egy jelenlét nem kevésbé
fontos, sőt néha fontosabb, mint az életünk. Amúgy egyvalaminek sikerült olyan
éles fájdalommal a szívembe hasítania, amilyen az első percé volt, s ami –
valljuk be – mostanra enyhült már. Annak, hogy újraolvastam Albertine
levelének egyik mondatát. Hiába szeretünk egyes embereket, elvesztésük
fájdalma, amikor magunkra maradva már csak ezzel szembesülünk – s
értelmünk bizonyos értelemben olyan formát ad neki, amilyet akar –, ez a
fájdalom elviselhető, és más, mint az a fajta, amely nem annyira emberi, nem
annyira a sajátunk, bár éppoly kiszámíthatatlan és furcsa, mint egy, a lélek
világában vagy a szív tájékán bekövetkező véletlen esemény – az a fajta,
melynek oka nem közvetlenül magukban az emberekben rejlik, hanem abban,
ahogyan megtudtuk, hogy nem látjuk őket többé. Albertine-re is gondolhattam
csendesen sírdogálva, beletörődéssel, amiért ma este éppúgy nem látom, mint
tegnap; az „elhatározásom végleges” szavakat újraolvasni azonban más volt,
olyan, mintha veszedelmes gyógyszert vettem volna be, amelytől végzetes
szívrohamot kapok. Van a dolgokban, az eseményekben, a szakítólevelekben
valami különös veszély, ami felnagyítja, kivetkőzteti természetéből azt a
fájdalmat is, amelyet mások tudnak nekünk okozni. De ez a szenvedés nem
tartott sokáig. Mindennek ellenére annyira biztos voltam Saint-Loup
talpraesettségének sikerében, olyan egyértelműnek gondoltam, hogy Albertine
visszajön, hogy azon töprengtem, jól tettem-e, hogy ennyire kívántam ezt a
visszatérést. És mégis örültem neki. Már azt hittem, túl vagyok a rendőrségi
ügyön, amikor Françoise balszerencsémre jelentette, hogy egy nyomozó járt a
házban, és arról kérdezősködött, szoktak-e fiatal lányok megfordulni nálam; a
házmester pedig, aki azt hitte, Albertine-ről van szó, igennel válaszolt, s ettől
kezdve, úgy látszik, a házunk rendőri megfigyelés alatt áll. Mostantól soha többé
nem hívhatok hát ide egy kislányt, hogy bánatomban megvigasztaljon, hiszen
bármikor megszégyenülhetek előtte, ha hirtelen fölbukkan egy detektív, és a
lányka mindjárt gonosztevőnek néz. S egyben arra is rádöbbentem, mennyivel
fontosabbak számunkra bizonyos álmok, mint hisszük, hiszen az a gondolat,
hogy többé sosem dajkálgathatok egy kislányt, úgyszólván az élet értelmétől
fosztott meg, s ráadásul arra is rájöttem, mennyire érthető, hogy az emberek
könnyű szívvel mondanak le a vagyonról, és vállalják az életveszélyt, noha azt
gondolnánk, hogy a világot az érdek és a halálfélelem irányítja. Arra a
gondolatra ugyanis, hogy a rendőrség emberének érkeztével egy ismeretlen
kislány szégyenletes dolgokat tételezzen fel rólam, százszor inkább a halált
választottam volna! A kétféle fájdalmat össze sem lehet hasonlítani. Márpedig a
mindennapi életben sosem jut az emberek eszébe, hogy annak a másiknak,
akinek pénzt ajánlanak, akit halálosan megfenyegetnek, talán van egy szeretője
vagy csupán egy olyan barátja, akinek a megbecsülése az önbecsülésnél is
sokkal fontosabb neki. S ekkor valami furcsa bakugrással, melyre nem figyeltem
fel (nem gondoltam ugyanis arra, hogy Albertine nagykorú, s így nyugodtan
lakhat nálam, sőt akár a szeretőm is lehet), egyszerre belém hasított, hogy a
kiskorúak megrontása Albertine-re is vonatkozhat. Ettől úgy láttam, az életem
minden oldalról be van kerítve. S amint arra gondoltam, hogy Albertine-nel nem
éltem szűziesen, az ismeretlen kislány babusgatása miatt rám rótt büntetésben
egyszerre megleltem azt a kapcsolatot, ami úgyszólván mindig jelen van az
emberek kiszabta büntetésben, s ami miatt szinte soha nincs sem igazságos ítélet,
sem bírói tévedés, csak valamiféle harmónia a tévképzet között, melyet a bíró
egy ártatlan tettről alakított ki, és azok között a bűnös cselekedetek között,
amelyekről nem volt tudomása. Ekkor azonban arra a gondolatra, hogy Albertine
visszatérése olyan megszégyenítő büntetést hozhat rám, ami lealacsonyítana a
szemében, és talán neki is olyan kárt okozna, amit sosem bocsátana meg,
hirtelen nem is kívántam már, hogy visszajöjjön, sőt elborzadtam ettől a
lehetőségtől. Legszívesebben táviratoztam volna, hogy ne jöjjön vissza. Majd,
minden mást elborítva, máris rám tört a szenvedélyes vágy: bárcsak visszajönne!
Amint ugyanis egy pillanatra belegondoltam abba a lehetőségbe, hogy
lebeszélem a visszatérésről, és nélküle kell élnem, hirtelen úgy éreztem: épp
ellenkezőleg, minden utazást, minden gyönyörűséget, minden munkát kész
vagyok feláldozni azért, hogy Albertine visszajöjjön. Ó, milyen tökéletes
ellentétben fejlődött ez az én Albertine iránti szerelmem – melyről a hajdani, a
Gilberte iránti szerelem alapján azt hittem, előre látom az alakulását – azzal a
korábbival! Mennyire elképzelhetetlen, hogy ne lássam többé Albertine-t! És
minden egyes lépésnél, a legapróbbnál is, amelyet korábban körülölelt a
barátnőm jelenléte adta boldogság, mindannyiszor új áldozat árán, ugyanolyan
fájdalommal kellett újrakezdenem a szakítás tanulását. Majd az élet más
formáinak színre lépése elhomályosította az új fájdalmat, és e néhány napon, a
tavasz első napjaiban, miközben arra vártam, hogy Saint-Loup végre
meglátogathassa Bontemps-nét, Velencéről és szép, ismeretlen nőkről
fantáziálva néhány kellemesen nyugodt percem is akadt. Amint ilyesmin kaptam
magam, páni félelem fogott el. A megnyugvás pedig, melyben a szép
pillanatokban volt részem, annak a kihagyásokkal jelentkező nagy erőnek az első
megnyilvánulása volt, amely hamarosan harcra kel majd bennem a fájdalommal,
a szerelemmel, és végül le is küzdi őket. Amit ilyenkor megízleltem, aminek az
előszele, igaz, egyetlen pillanatra csupán, megérintett, az az állapot volt, amely
később állandósul, az az élet, amelyben már nem tudok szenvedni Albertine
miatt, már nem szeretem. Szerelmem pedig, mihelyt felismerte az egyetlen
ellenséget, amely legyőzheti: a felejtést, reszketni kezdett, mint a ketrecbe zárt
oroszlán, amikor hirtelen meglátja az óriáskígyót, mely hamarosan fölfalja.
Folyton Albertine járt az eszemben, és a szobámba lépő Françoise sosem
mondhatta elég gyorsan: „Nem jött levél”, hogy szorongásaimat megrövidítse.
Időről időre azonban mégis sikerült egy-egy gondolatáramot bejuttatnom
bánatomba, s így egy kissé felfrissítenem, kiszellőztetnem szívem áporodott
légkörét. Esténként viszont, ha el tudtam aludni, mintha Albertine emléke lett
volna az álmot hozó orvosság, s amint a hatása csökkent, felébredtem.
Álmomban szüntelenül Albertine járt az eszemben. Sajátos, csakis hozzá köthető
álom volt ez – ő hozta rám –, melyben egyébként ugyanúgy nem gondolhattam
másra, mint éberen. Az álom és Albertine emléke – e két összetevő keverékét
kellett bevennem ahhoz, hogy aludni tudjak. Ébredés után pedig fájdalmam
minden nappal csak nőtt, ahelyett hogy csökkent volna. Nem mintha a felejtés
nem munkálkodott volna bennem, de éppen a fájdalommal őrzött kép
eszményítésén dolgozott, s ezzel kezdeti kínomat olyan egyéb, hasonló kínokkal
mosta össze, amelyek felerősítették. S az emlékkép még mindig elviselhető volt.
De ha egyszer csak Albertine szobája jutott az eszembe, a hálószobája, ahol az
ágy üresen áll, a zongorája, az autója, minden erőm elszállt, lehunytam a
szemem, bal vállamra csüggesztettem a fejem, mint akit az ájulás környékez. A
nyíló ajtók zaja csaknem ugyanilyen rosszul esett, hiszen nem Albertine nyitotta
őket.
Amikor már várható volt, hogy Saint-Loup táviratozik, nem mertem
megkérdezni: „Nem jött távirat?” Végül jött egy, de az mindent csak hátráltatott,
hiszen ez állt benne:

A HÖLGYEK HÁROM NAPRA ELUTAZTAK.

Az Albertine elköltözése óta eltelt négy napot csakis azért bírtam ki, mert arra
gondoltam: „Mindez idő kérdése, Albertine már a hét vége előtt itt lesz”.
Csakhogy érvelés ide vagy oda, a testem-lelkem előtt álló feladat változatlan
maradt: Albertine nélkül élni, hazaérkezni, és nem találni otthon, elmenni a
szobája előtt – a benyitáshoz még nem volt elég bátorságom – tudván, hogy
Albertine nincs odabent, lefeküdni anélkül, hogy jó éjszakát kívántam volna neki
– ennyi mindent kellett volna a szívemnek véghezvinnie, mindezt a maga
rettentő egységében, és akkor is, ha soha nem láthatom viszont barátnőmet.
Márpedig ez immár négyszer sikerült, ami azt bizonyította, hogy továbbra is
sikerülhet. Hamarosan talán az életben tartó érvre – Albertine mielőbbi
visszatérésére – sem lesz többé szükségem (ki tudom mondani: „Sosem jön már
vissza”, és mégis élek tovább, ahogyan az elmúlt négy napban), mint ahogy a
sebesült, aki újratanulta a járást, megvan a mankója nélkül. Kétségtelen, hogy
esténként, amikor hazaértem, még mindig csak az emlékek vártak, lélegzetemet
szegve, a magány ürességével fojtogatva; az emlékek végtelenül sereglő sora,
mindazon esték emléke, amikor Albertine várt odahaza; de most már ott volt a
tegnap és a tegnapelőtt, illetve az azt megelőző két este emléke is, más szóval
azé a négy estéé, amely Albertine távozása óta telt el, amióta magamra
maradtam, nélküle, és mégis éltem; e négy estéé, melyből már emlékek – a
többiekéhez képest ugyan csekélyke – kötege állt össze, mely minden ezután
következő nappal dúsul talán. Nem beszélek arról a szerelmi vallomásról, amit
Guermantes nagyhercegné egyik unokahúga – aki a legszebb lánynak számított
Párizsban – írt nekem ekkoriban, ahogy Guermantes nagyherceg ügyködéséről
sem, akit a lányuk boldogsága érdekében az egyenlőtlen házasságba, az
egyértelmű mésalliance-ba is beletörődő szülők kértek fel közbenjárásra. A
hiúságot legyezgető efféle incidensek nagyon is fájdalmasak, amikor
szerelmesek vagyunk. Vágynánk rá, de mégsem vagyunk olyan tapintatlanok,
hogy az elé a nő elé tárjuk őket, aki kevésbé kedvező véleménnyel van rólunk,
hiszen ez attól sem változna, ha az illető megtudná, hogy valaki más netán
egészen másképpen lát minket. A nagyherceg unokahúga által írottak Albertine-t
csak ingerelhették volna.
Amikor már ébren újrakezdtem a bánkódást onnan, ahol elalvás előtt
tartottam, mint valami könyvet, melyet csak egy pillanatra csuktam be, s estig le
sem teszem már, minden, ami ért – akár a külvilágból, akár belvilágomból eredt
–, csakis valamely Albertine-hez kötődő benyomáshoz kapcsolódhatott.
Csengettek: az ő levele lesz az, vagy talán ő maga. Ha úgy éreztem, jól vagyok
és nem is túlságosan boldogtalan, nem voltam már féltékeny, minden vele
kapcsolatos sérelmem elmúlt, szerettem volna mihamarabb viszontlátni,
megcsókolni, vidáman vele élni le az életemet. Olyan végtelenül egyszerűnek
tűnt, hogy táviratozzak neki: JÖJJÖN GYORSAN, mintha ez az új hangulat
nemcsak a hozzáállásomat változtatta volna meg, hanem a rajtam kívül álló
dolgokat is egyszerűbbé tette volna. Ha komor hangulatban voltam, minden
haragom feltámadt ellene; eszemben sem volt már megcsókolni, úgy éreztem,
képtelenség, hogy valaha is boldoggá tehet, már csak ártani akartam neki, és
megakadályozni, hogy másoké legyen. A két ellentétes hangulat eredménye
azonban egy és ugyanaz volt: Albertine-nek mihamarabb vissza kell jönnie. S
mégis, bármilyen örömöt okozott volna abban a pillanatban a visszatérése,
éreztem, hogy nemsokára felütnék a fejüket a régi nehézségek, s hogy a
boldogságot a lelki vágy kielégítésében keresni éppoly naiv vállalkozás, mintha
toronyiránt útnak indulva a látóhatárt próbálnánk elérni. Minél messzebbre megy
a vágy, annál távolabb kerül a tényleges birtoklás. Így hát, ha a boldogság vagy
legalábbis a szenvedésmentesség egyáltalán elérhető, nem a vágy kielégítésében,
hanem fokozatos csökkentésében, végső kioltásában kell keresnünk. Találkozni
próbálunk azzal, akit szeretünk, pedig arra kellene törekednünk, hogy ne
találkozzunk vele: csakis a felejtés olthatja ki a vágyat. Azt gondolom, ha egy író
ilyesfajta igazságokat fogalmazna meg, könyvét, melybe belefoglalta őket, egy
nőnek ajánlaná, akihez így szeretne közelebb kerülni, s így szólna: „Ez a könyv
a tiéd”. Ezzel azonban, noha a könyvben igazságokat mondana, a dedikációban
hazudna, hiszen nem ragaszkodna jobban ahhoz, hogy a könyv a nőé legyen,
mint a drágakőhöz, amit ő kapott a nőtől,[962] s ami csak addig lesz kedves a
szívének, amíg ezt a nőt szereti. A másik embert hozzánk fűző kötelékek
gondolatainkban léteznek csupán. Az emlékezet gyengülésével meglazulnak, s
bármennyire szeretnénk illúziókba ringatni magunkat, és szerelemből,
barátságból, udvariasságból, a másikra való tekintettel, kötelességérzetből
másokat is rászedni, az életünket magányosan éljük le.
Az ember az a lény, aki nem tud kilépni önmagából, aki csak önmagán
átszűrve ismeri meg a többieket, és ha az ellenkezőjét mondja, hazudik. Annyira
féltem volna, ha valaki képes lett volna megfosztani az Albertine-szükséglettől,
az Albertine iránti szerelemtől, hogy bebeszéltem magamnak: életre szólóan
becses ez az érzés. Önmagamat éreztem volna kevesebbnek, ha igézet és
fájdalom nélkül tudom végighallgatni azokat az állomásneveket, amelyeken a
Touraine felé tartó vonat áthalad (lényegében csak azért, mert ez azt bizonyította
volna, hogy Albertine már közömbös nekem). Azt gondoltam, jól van ez így,
hogy miközben folyton azon töprengek, mit csinálhat, gondolhat, akarhat, és
minden percben azon, vajon vissza szándékozik-e, vissza fog-e jönni, nyitva
hagyom azt az átjárót, amelyet a szerelem tárt ki bennem, hogy érezzem, amint
egy másik ember, egy nő élete bezubog a zsilipeken a tározóba, amely nem
szeretett volna újra állóvízzé válni. Nemsokára, amikor Saint-Loup
hallgatásának sehogy sem akart vége szakadni, egy másodlagos szorongás – a
Saint-Loup táviratára vagy telefonjára való várakozás – fedte el az eredmény
miatti első nyugtalanságot és a nyugtalanító kérdést, vajon visszajön-e Albertine.
A táviratra várva minden apró neszt lestem, s ez végül annyira elviselhetetlen
lett, hogy úgy éreztem, ha a távirat megérkezik – másra gondolni sem tudtam –,
bármi álljon is benne, véget vet a szenvedéseimnek. De amikor végre valóban
táviratot kaptam Robert-től, melyben tudatta: találkozott Bontemps-néval,
csakhogy – minden elővigyázatossága dacára – Albertine meglátta, s ettől az
egész terv kútba esett, düh és kétségbeesés tört ki belőlem, hiszen főképp ezt
akartam elkerülni. Most, hogy Albertine is tudomást szerzett róla, Saint-Loup
útja olyan színben tüntetett fel, mintha én ragaszkodnék barátnőmhöz, s ez csak
útját állhatta annak, hogy visszajöjjön, no meg a Gilberte-korszak szerelmének
büszkeségéből egyebet sem őriztem már, mint a borzadást a ragaszkodás
látszatától is – így azonban ez is odalett. Átkoztam Robert-t, majd azt
gondoltam, hogy ha ez az út nem vált be, másikon indulok el. Hiszen a külvilág
eseményei befolyásolhatók, hogyan is ne sikerülne hát a ravaszság, az ész, az
érdek, az érzelem bevetésével megszüntetnem ezt a szörnyűséget – Albertine
távollétét? Azt hisszük, vágyaink szerint alakítjuk a dolgokat magunk körül,
mégpedig azért, mert semmiféle más kedvező megoldást nem látunk. Arra nem
gondolunk, ami a leggyakrabban fordul elő, s ami szintén kedvező: a dolgokat
nem sikerül ugyan vágyunk szerint alakítani, vágyunk maga viszont lassan-
lassan átalakul. A helyzet, melynek megváltoztatásában reménykedtünk, mert
elviselhetetlennek éreztük, közömbös lesz. Az akadályt nem tudtuk ugyan
leküzdeni, amint feltétlenül szerettük volna, az élet azonban elhárította az
utunkból, segített túljutni rajta, és ha most visszafordulunk a messzi múlt felé,
annyira kivehetetlenné vált, hogy alig vesszük észre. A felettünk lévő emeletről a
Manon áriáit hallottam egy szomszéd nő előadásában. Úgy hallgattam az
ismerős szöveget, mintha Albertine-ről és rólam szólna, s ettől annyira
megrendített, hogy sírva fakadtam. Ezt hallottam:

Ó, jaj, a madár, rabságnak hívén sorsát, gyakran kiröppen,
Hogy csüggedt röpte végén éjjel az ablak állja útját!,

majd Manon halálakor:

Manon, felelj hát! Egyetlen szerelmem,
Ma tudtam meg csupán, milyen jó is e szív, a te szíved.[963]

Mivel pedig Manon visszatért Des Grieux-höz, úgy véltem, Albertine-nek is

én jelentem élete egyetlen szerelmét. Fájdalom, nagyon valószínű, hogy ha
ezekben a percekben ő is hallotta volna ugyanezt az áriát, nem az én nevemet
dédelgette volna Des Grieux-é helyett, s ha eszébe jutottam volna egyáltalán, az
emlékem megakadályozza, hogy elérzékenyüljön e melódiák hallatán, melyek
pedig – noha mívesebbek és finomabbak voltak – beleillettek a szívének kedves
zenei világba.
Nekem pedig nem volt lelkierőm átengedni magam annak az édes
gondolatnak, hogy Albertine „szíve egyetlen szerelmének” nevez, és rájött, hogy
tévesen ítélte meg, amit „rabságnak hitt”. Tudtam, hogy amikor regényt
olvasunk, a hősnőt elkerülhetetlenül annak a vonásaival ruházzuk fel, akit mi
szeretünk. Csakhogy hiába ér jó véget a regény, a mi szerelmünk egyetlen
lépéssel sem jutott előbbre, s amikor a könyvet becsukjuk, a szeretett nő, aki a
regényben végre a miénk lett, az életben egy kicsit sem szeret jobban. Dühösen
táviratoztam Saint-Loup-nak: jöjjön vissza mielőbb Párizsba, legalább azt a
látszatot elkerülendő, hogy súlyosbító tényezőként makacsul ragaszkodom egy
olyan lépéshez, amit nagyon is szerettem volna eltitkolni. Az utasításaimnak
engedelmeskedő Robert még vissza sem érkezett, amikor Albertine-től az alábbi
táviratot kaptam:

KEDVESEM, MAGA IDEKÜLDTE A BARÁTJÁT, SAINT-LOUP-T
A NAGYNÉNÉMHEZ. ESZTELENSÉG VOLT. DRÁGÁM, HA
SZÜKSÉGE VAN RÁM, MIÉRT NEM EGYENESEN NEKEM ÍRT?
BOLDOGAN VISSZAMENTEM VOLNA; MÁSKOR NE
CSINÁLJON ILYEN BUTASÁGOT!

„Boldogan visszamentem volna!” Ha ezt mondja, akkor sajnálja, hogy elment,
csak ürügyet keres, hogy visszajöhessen. Azaz egyéb feladatom sincs, mint azt
tenni, amit mond: megírnom, hogy szükségem van rá, s akkor visszajön.
Hamarosan viszontlátom hát Albertine-t, a balbeci Albertine-t. (Elmenetele óta
ugyanis újra annak láttam. Mint valami kagyló, amelyre ügyet sem vetünk már,
hiszen mindig ott van a komódon, de amikor egyszer csak megválunk tőle –
azért hogy elajándékozzuk, vagy mert elveszítettük –, eszünkbe jut, ahogy régóta
nem jutott már – most Albertine is a tenger kéklő hegyeinek derűs szépségét
idézte.) És nemcsak ő maga lett képzeletbeli, tehát kívánatos lénnyé, hanem a
vele élhető élet is képzeletbelivé vált, azaz minden nehézségtől mentessé; ettől
azt gondoltam: „Milyen boldogok leszünk!” De most, amikor már biztosnak
éreztem ezt a visszatérést, ügyelnem kellett, nehogy azt a látszatot keltsem, hogy
sürgetem – épp ellenkezőleg: feledtetnem kellett Saint-Loup manőverének
kedvezőtlen hatását, később akár meg is tagadhatom, mondván, hogy Robert
magától tette, amit tett, mivel mindig is nagy pártfogója volt ennek a
házasságnak.
Mind e közben újraolvastam Albertine levelét, és mégiscsak elkeseredtem,
mennyire kevés van egy emberből egy levélben. Bizonyára igaz, hogy az írott
betűk éppúgy kifejezik gondolatainkat, mint a vonásaink; ebben is, abban is egy-
egy gondolat jelenik meg előttünk. És mégis, a gondolatot csak azután
érzékeljük, amikor már feloldódott a tavirózsaként kibomló arc
szirompártájában. Ettől azonban jócskán meg is változik. S talán éppen ezek a
folytonos eltérések jelentik folytonos szerelmi csalódásaink egyik okát, hiszen az
eszményi lényre várunk, őt szeretjük, de minden egyes légyott olyan hús-vér
embert hoz, akinek nem sok köze van az álomképhez. Majd amikor kérünk tőle
valamit, egy levelet kapunk, melyben a személyiségéből igen kevés marad,
ahogy az algebra betűjelei mögött sincsenek meghatározott számok, s már a
számok sem foglalják magukba az összeadásban szereplő gyümölcsök és
virágok tulajdonságait. De a szerelem, az, hogy szeretnek, szerelmesünk levelei
talán mégis egyazon valóság megjelenítői – bár az átjárhatóság cseppet sem
kielégítő közöttük –, hiszen a levelet csak akkor érezzük kevésnek, amikor
éppen olvassuk, de a kínok kínját álljuk ki, majd meghalunk, amíg meg nem
érkezik, s mikor megjött, ahhoz ugyan elegendő, hogy szorongásunkat csitítsa,
vágyunkat azonban nem csillapíthatja apró, fekete jeleivel, mert a vágy érzi,
hogy a levél mégsem egyenértékű egy szóval, egy mosollyal, egy csókkal,
csupán helyettesítheti őket.
Ezt írtam Albertine-nek:

Kedvesem, épp azon voltam, hogy írok Magának, és köszönöm, hogy
azt mondja: ha szükségem lett volna Magára, azonnal idejön; szép
magától, hogy ilyen nagylelkűen fogja fel a régi barát iránti odaadást,
s ettől csak még jobban becsülöm. De én nem kértem semmi ilyesmit,
és nem is fogok; a viszontlátás – s ez még jó ideig így lesz – Magának,
szívtelen lány, talán nem okozna fájdalmat. Nekem viszont, akit néha
oly érzéketlennek hitt, nagyon is fájdalmas volna. Az élet elválasztott
minket. Maga olyan döntést hozott, amit nagyon bölcsnek tartok, és
csodálatos megérzéssel a legjobb pillanatban hozta, hiszen akkor ment
el, amikor épp az előző napon kaptam meg édesanyám hozzájárulását,
hogy feleségül kérjem Magát. Ezt jelentettem volna be Magának,
amikor felébredtem, és kézhez kaptam a levelet. (Ugyanakkor, amikor
a magáét!) Akkor talán visszariasztotta volna a távozástól a gondolat,
hogy megbánt, ha ezek után elhagy. S így talán örökre összekötjük az
életünket, ami – ki tudja? – a boldogtalanságot jelenthette volna
mindkettőnk számára. Ha így lett volna, csak áldani tudom a
bölcsességéért. Mindez kárba veszne azonban, ha újra találkoznánk.
Nem mintha nem hozna kísértésbe ez a lehetőség. De nem nagy érdem,
hogy ellenállok neki. Tudja, milyen állhatatlan természet vagyok, és
milyen gyorsan felejtek. Ezért hát nem kell különösebben sajnálnia.
Maga mondta mindig, hogy nagyon is a szokások rabja vagyok. Az új
szokások, amelyeket mostanában, maga nélkül kezdek kialakítani, még
nem rögzültek igazán. A magával kialakítottak – amelyekből a
távozása kizökkentett – nyilvánvalóan erősebbek még. Igaz, nem
sokáig lesznek már azok. Sőt, épp ezért eszembe jutott, hogy
kihasználom ezt az utolsó néhány napot, amikor a találkozás még nem
azt jelenti számomra, amit két hét múlva vagy talán (bocsássa meg az
őszinteségemet!) még hamarabb jelent majd: zavaró epizódot; arra
gondoltam, kihasználom az alkalmat a végső feledés előtt, és rendezek
néhány apró anyagi ügyet, s ebben Maga jóságos és elbűvölő
barátnőként nagy segítségére lehetett volna annak, aki egy múló
pillanatig a vőlegényének hitte magát. Mivel édesanyám
beleegyezésében nem kételkedtem, s egyben szívből kívántam, hogy
mindketten teljes szabadságban éljünk, márpedig ezt maga túláradó
kedvességgel és nagyvonalúsággal feláldozta a kedvemért – ami a
néhány hétig tartó közös élet során elfogadható, de éppoly
gyűlöletessé vált volna magának, mint nekem, most, amikor úgy
látszott: egész életünket együtt fogjuk leélni (szinte fáj, amikor ezt
írom, és arra gondolok, hogy kis híján így történt, hogy csupán néhány
másodpercen múlt) –, arra gondoltam hát, hogy a lehető
legfüggetlenebb életformát alakítom ki kettőnknek, első lépésként azt
akartam, hogy magának legyen egy saját jachtja, amelyen utazgathat,
miközben én, beteges lévén, a kikötőben várom; már írtam is Elstirnek,
akinek az ízlését Maga nagyra tartja, hogy tőle kérjek tanácsot. A
szárazföldön pedig, azt akartam, legyen egy autója, csakis a magáé,
amivel ide-oda mehet, utazgathat kedvére. A jacht már majdnem
elkészült, a neve pedig – a maga Balbecben kifejezett óhaja szerint –
Hattyú lett. S mivel emlékeztem rá, hogy mindenekfelett a Rollsokat
szereti, azt rendeltem Magának. Most azonban, amikor soha többé nem
látjuk egymást, s mivel nem reménykedem abban, hogy rá tudom
venni: fogadja el akár a hajót, akár az autót (én semmit nem tudnék
kezdeni velük), arra gondoltam – ugyanis mindkettőt közvetítőn
keresztül rendeltem, a maga nevére –, hogy ha Maga lemondaná a
megrendelést, megkímélne a feleslegessé vált hajó és autó terhétől. Ez
ügyben azonban, és még sok egyéb miatt is, beszélnünk kellett volna.
Márpedig úgy vélem, amíg megeshet, hogy újra magába szeretek – ez
nem fenyeget már sokáig –, őrültség volna egy vitorlás és egy Rolls-
Royce miatt találkoznunk és kockára tennünk a maga boldogságát,
hiszen maga úgy véli, hogy akkor boldog, ha tőlem távol él. Nem,
inkább megtartom a Rollst, sőt a jachtot is. Mivel pedig magam nem
fogom használni őket, az egyik nagy valószínűséggel mindörökké a
kikötőben marad majd, bevont vitorlákkal, a másik pedig a garázsban;
a jachtra hát ezeket a Mallarmé-sorokat fogom felíratni (Istenem, nem
visz rá a lélek, hogy pontatlanul idézzem a címet, s ezzel olyan
eretnekséget kövessek el, amin Maga megbotránkozna), amiket
annyira szeretett:

A hajdani hattyú mereng itt: megmaradt
volt fönségében, ám reménye mind kiégett,
nem dalolván ki a majd-élni-jó vidéket,
mire a meddő tél unalma rászakad.[964]

Emlékszik, ez az a vers, amely így kezdődik: „E szűz, e szertelen, s e

szép-szép mái nap”. Fájdalom, a mai nap nem szűz és nem is szép már.
De az olyanok, akik – mint én is – tudják, hogy hamarosan elviselhető
„holnapot” teremtenek belőle, aligha elviselhetők. Ami pedig a Rollst
illeti, inkább ezeket a sorokat érdemelte volna, szintén Mallarmétól,
amelyeket Maga állítólag képtelen megérteni:

 Mondd nem vagyok-e víg szilaj
tengely-rubin s villámrobaj
látszik e tűz mint fúr a légbe

vele sok dúlt birodalom

bíbor halálként a kerékbe
egyetlen esti kocsimon.[965]

Isten vele hát örökre, Albertine kicsikém, és még egyszer köszönöm a

szép sétát az elválásunk előtti estén. Igen szép emlékem lett.
Utóirat: Válaszra sem méltatom, amit azokról az állítólagos
ajánlatokról mond, amiket Saint-Loup tett volna (aki legjobb
tudomásom szerint nincs is Touraine-ben) a maga nagynénjének.
Tiszta Sherlock Holmes. Ugyan, mit nem feltételez rólam?

Nem kétséges, ahogy korábban azért mondtam Albertine-nek, hogy „Nem
szeretem”, hogy szeressen; „Ha nem találkozom valakivel, gyorsan elfelejtem”,
hogy gyakran találkozzon velem; „Úgy döntöttem, elhagyom magát”, hogy
eszébe ne jusson elhagyni, most azért írtam, hogy „Isten vele hát, örökre”, mert
mindenképpen azt akartam, hogy egy hét múlva visszajöjjön; azért állítottam,
hogy „veszedelmesnek találnám, ha találkoznánk”, mert találkozni akartam vele;
azért írtam, hogy „Magának volt igaza, boldogtalanok lennénk együtt”, mert a
különélés gondolatát a halálnál is rosszabbnak éreztem. Fájdalom, miközben ezt
az álságos levelet írtam, hogy azt a látszatot keltsem, nem ragaszkodom
Albertine-hez (mindössze ennyi maradt a hajdani, Gilberte iránti szerelem
büszkeségéből az Albertine iránt érzett szerelemben), s azért a boldogító érzésért
is, hogy kimondhassak bizonyos dolgokat, amik csak engem indíthattak meg, őt
nem, először azzal kellett volna számot vetnem, hogy akár negatív választ is
kaphatok, azaz olyat, amely megerősíti az általam mondottakat – sőt az a
valószínűbb, hogy ilyet kapok, hiszen, ha Albertine nem volna is olyan eszes,
amilyen, akkor sem kételkedne egyetlen pillanatig sem abban, hogy minden
szavam hamis. Nem kellett hosszan elmerengnie a levélben bejelentett
szándékaimon, a puszta tény, hogy megírtam – még ha nem Saint-Loup
közbenjárása után teszem is –, elegendő bizonyíték lett volna: arra vágyom,
hogy visszajöjjön, és azt sugallja: neki csak hagynia kell, hogy egyre jobban
ráharapjak a horogra. Miután pedig ekképpen számot vetettem a negatív válasz
lehetőségével, azzal is számolnom kellett volna, hogy ez a válasz hirtelen,
elképesztő elevenséggel újraébreszti Albertine iránti szerelmemet. S még mindig
a levél elküldése előtt el kellett volna töprengenem azon, hogy ha Albertine
netán hasonló hangnemben válaszol, és nem akar visszajönni, elég erőm lesz-e
úrrá lenni a fájdalmamon, hallgatást parancsolni magamnak, és megállni, hogy
ne táviratozzak: JÖJJÖN VISSZA!, vagy ne küldjék érte újabb követet, mert
ezzel – hiszen megírtam neki, hogy nem látjuk többé egymást – napnál
világosabban jelezném, hogy nem tudok meglenni nélküle, aminek az lenne az
eredménye, hogy Albertine még határozottabban visszautasít, én, nem bírván
tovább a gyötrelmet, elutaznék hozzá, ő pedig – ki tudja? – talán nem is fogadna.
Nem kétséges, hogy három óriási balfogás után ez lenne a legeslegrosszabb, s ez
után nem maradna más, mint hogy a házuk előtt végezzek magammal. Csakhogy
a pszichopatológiai világ olyan katasztrofálisan épül fel, hogy épp az az
ügyetlenség, amelyet semmiképpen nem lenne szabad elkövetnünk, hoz
megnyugvást, épp ez nyitja meg előttünk – míg csak az eredményét meg nem
tudjuk – a remény új távlatait, és szabadít meg átmenetileg attól az
elviselhetetlen fájdalomtól, amelyet a visszautasítás okozott. Így azután, amikor
a fájdalom túlságosan erős, fejjel megyünk a falnak, azaz levelet írunk, valaki
mást küldünk kérlelőbe, meglátogatjuk a szeretett nőt, bebizonyítjuk, hogy
képtelenek vagyunk meglenni nélküle.
Én azonban semmivel sem számoltam mindebből. Épp ellenkezőleg, úgy
láttam, hogy a levél eredményeként Albertine a lehető leghamarabb visszatér
hozzám. Így azután, erre az eredményre gondolva, nagy örömmel írtam a levelet.
Írás közben ugyan megállás nélkül sírtam; részben úgy, mint aznap, amikor az
álszakítást adtam elő, mert a szavak – bár épp ellentétes célra törtek (hazugul
mondtam ki őket, büszkeségből, hogy ne kelljen bevallanom: szeretem) – az én
szememben azt a gondolatot testesítették meg, amit nekem jelentettek,
magukban hordozták szomorúságukat; másrészt azért is, mert éreztem, hogy
tartalmuk nem áll távol az igazságtól.
Mivel biztos voltam a levél eredményében, mindjárt meg is bántam, hogy
elküldtem. Hiszen amint elképzeltem Albertine – végső soron oly kézenfekvő –
visszatértét, egyszerre ereje teljében rohant meg minden ok, ami miatt a
házasságunk az én szempontomból előnytelennek tűnt. Abban reménykedtem,
hogy Albertine nem lesz hajlandó visszajönni. Épp azt latolgattam, hogy a
szabadságom, az egész jövendő életem az ő visszautasításától függ, hogy
őrültség volt írnom; hogy vissza kellett volna tartanom az immár, sajna,
postázott irományt, amikor Françoise, az imént felhozott újságot is átadva,
visszajött a levelemmel. Nem tudta, mennyi bélyeget tegyen rá. Ekkor azonban
mindjárt köpönyeget fordítottam, azt kívántam, bárcsak ne jönne vissza
Albertine, de azt is akartam, hogy ő döntsön így, ezzel vessen véget az
aggodalmamnak, és vissza akartam adni a levelet Françoise-nak. Belenéztem az
újságba. Így tudtam meg, hogy Berma meghalt. Ekkor felidéződött bennem,
mennyire más füllel hallgattam kétszer a Phaedrát[966], s most megint másként
gondoltam a szerelmi vallomás-jelenetre. Úgy éreztem, hogy a szavak, melyeket
oly gyakran szavaltam magamban, és hallottam a színházban, épp azokat a
törvényeket fogalmazzák meg, amelyeket saját életemben kell megtapasztalnom.
Vannak a lelkünkben bizonyos dolgok, melyekhez nem is tudjuk, mennyire
ragaszkodunk. Vagy éppen azért ragaszkodunk hozzájuk, mert a bukástól vagy a
szenvedéstől tartva nap mint nap halogatjuk, hogy birtokba vegyük őket. Ez
történt velem Gilberte esetében is, amikor azt hittem, lemondok róla. Ha az
események úgy hozzák, hogy a lány, akit szeretünk, előbb találja eljegyezni
magát, mintsem végleg elszakadtunk volna ezektől a dolgoktól – márpedig ez az
időszak csak jóval azután következik be, hogy azt hisszük, immár túljutottunk
rajtuk –, őrjöngünk, képtelenek vagyunk elviselni az életet, melyet mindaddig
olyan mélabúsan csendesnek láttunk. De ha a dolog már a birtokunkba került, azt
hisszük, terhünkre van, szívesen szabadulnánk tőle; amint ez Albertine esetében
történt velem. De lám, ha ez az érdektelen teremtés egyszer csak elmegy,
magunkra hagy, már élni sem tudunk. Márpedig a Phaedra érvelése épp e
kétfajta esetet egyesíti. Hippolytos indulni készül. Phaedra, aki mindaddig
gondosan ügyelt, nehogy gyűlölete tárgyául kínálkozzon, mint mondja, vagy
inkább a költő mondatja vele, aggodalmában, mivel nem látja, mire juthat, és
mert nem érzi, hogy viszontszeretik, nem bírja tovább. Ő vall szerelmet
Hippolytosnak – s ez az a jelenet, melyet oly gyakran szavaltam el magamban:

Mondják, gyors utazás tőlünk eltávolít...

Ez az ok, Hippolytos utazása – gondolhatnánk – persze eltörpül a másik
okhoz, Theseus halálához képest. Vagy akkor is, amikor néhány sorral később
Phaedra egy pillanatra úgy tesz, mintha félreértették volna:

Hát már egész méltóságom feledtem?

azt hihetnénk, hogy azért viselkedik így, mert Hippolytos visszautasította a
szerelmét:

...Asszonyom, feleded,
Hogy Theseus az én apám s urad neked?

De ha Hippolytos nem háborodik fel így, Phaedra a boldogság beteljesültével
akkor is megérezhette volna, hogy milyen keveset ér ez a boldogság. Mihelyt
azonban a királyné látja, hogy boldogsága nem teljesül be, hogy Hippolytos azt
hiszi, félreértette, és mentegetőzik, akárcsak én az imént, amikor visszaadtam a
levelemet Françoise-nak, ő is azt akarja, hogy a férfi utasítsa vissza, és a
végletekig elmegy, hogy szerencséjét megkísértse:

Túl sokat hallottál már; kegyetlen...

És nincs az a könyörtelenség – legyen bár olyan, mint amit Swannról
hallottam Odette-tel kapcsolatban, vagy amilyen én voltam Albertine-nel –,
könyörtelenség, amely új szerelmet állít a régi helyébe, csupa szánalomból,
ellágyulásból, kitárulkozni vágyásból szőttet, amely azonban valójában nem
más, mint egyfajta változat az előzőre; nincs az a könyörtelenség, ami ne volna
meg ebben a jelenetben:

Te gyűlöltél tovább; én csak szerettelek.
Lényed csak új varázst talált e rossz sorodban...

Mi sem bizonyítja jobban, hogy Phaedra nem a méltóságához ragaszkodik
elsősorban, mint az, hogy megbocsátana Hippolytosnak, és nem hallgatna
Oinone tanácsaira, ha nem épp ekkor tudná meg, hogy a herceg Ariciába
szerelmes. Ennyivel érzékenyebben érint hát bennünket a féltékenység – mely a
szerelemben minden boldogság elvesztésével ér fel –, mint a jó hírnév
elveszítése. Phaedra ekkor engedi meg Oinonénak (aki nem más, mint önnön
rosszabbik énjének megtestesülése), hogy gyalázza Hippolytost, nem gondolva
többé arra, hogy a védelmébe vegye, s ezzel olyan sorsra szánja a férfit, aki nem
szívelheti, melynek végzetessége egyébként neki, Phaedrának semmiféle vigaszt
nem jelent, hiszen nemsokára önkezével vet véget az életének, s követi
Hippolytost a halálba. Legalábbis ilyennek láttam én ezt a jelenetet háttérbe
szorítva mindazt a – Bergotte szavával élve – „janzenista” aggályoskodást, amit
Racine azért kölcsönöz Phaedra szavainak, hogy kevésbé lássuk bűnösnek;
mintegy saját életem szerelmi előképe testesült meg benne. Ezek a gondolatok
amúgy mit sem változtattak az elhatározásomon, így hát átnyújtottam a
levelemet Françoise-nak, adja végre postára, hogy ez a próbálkozásom, amelyet,
mióta megtudtam, hogy még nem jutott célba, feltétlenül szükségesnek láttam,
elérje Albertine-t. S bizony tévedünk, amikor azt hisszük, hogy vágyunk
beteljesülése nem nagy dolog, hiszen amint úgy véljük, hogy esetleg nem
következik be, újból ragaszkodunk hozzá, s csak akkor ítéljük úgy, hogy nem
érdemes tovább hajszolnunk, amikor immár biztosak vagyunk benne, hogy nem
szalasztjuk el. És ebben is igazunk van. Mert bár ezt a beteljesülést, ezt a
boldogságot a bizonyosság mutatja csak jelentéktelennek, van bennük valami
ingatagság is, amiből nem származhat más, mint bánat. A bánat pedig annál
erősebb, minél maradéktalanabbul beteljesült a vágy, s ha a boldogság a
természeti törvények ellenére egy kicsit is tartósnak bizonyul, és a megszokás
szentesíti, egyre elviselhetetlenebb lesz. Megint más értelemben e kétféle
törekvésnek – jelen esetben annak, amelynek hatására ragaszkodtam a levél
elküldéséhez, majd amikor azt hittem, hogy már elment, megbántam, hogy
elküldtem –, az egyiknek csakúgy, mint a másiknak megvan a maga
létjogosultsága. Ami az elsőt illeti, nagyon is érthető, hogy futunk a
boldogságunk – vagy a boldogtalanságunk – után, de ezzel az új
nekibuzdulással, melynek hamarosan a következményeit is érezhetjük, egyben
némi haladékot szeretnénk adni magunknak, hogy ne kelljen teljes
reménytelenségbe süppednünk, egyszóval megpróbáljuk más, kevésbé
könyörtelennek hitt formák révén elmulasztani a minket emésztő kórt. De a
másik törekvés sem kevésbé fontos, hiszen abból a hitből születik, hogy
vállalkozásunk sikerrel jár, s így nem más, mint annak a kiábrándulásnak a
kezdete, előrevetített kezdete, melyet nemsokára, vágyunk beteljesülte után
érzünk majd, az a megbánás, hogy másokat kizárva, azok rovására, a
boldogságnak éppen ezt a formáját választottuk. Odaadtam a levelet Françoise-
nak, és azt mondtam, küldje el mielőbb. Amint a levelem elment, megint úgy
láttam: Albertine feltétlenül visszajön. Ez a tudat azért belopott néhány elbűvölő
képet a gondolataimba, s édességük semlegesítette kissé a veszélyeket,
amelyeket e visszatérésben láttam. Mámoros lettem az oly régóta elveszett édes
érzéstől, hogy magam mellett tudom Albertine-t.


Az idő múlik, s mindaz, amit hazugul mondtunk, lassacskán igazzá válik,
amint ezt Gilberte-tel nagyon is megtapasztaltam; a közöny, melyet, amikor
megállás nélkül zokogtam, csak színleltem, végül valóságossá lett; az élet –
ahogy hazug közhellyel Gilberte-nek mondtam, ami visszatekintve valóságnak
bizonyult – elválasztott minket egymástól. Ezt idézgettem magamban, s arra
gondoltam: „Ha Albertine néhány hónapot vár, a hazugságaimból igazság lesz. S
most, hogy a nehezén már túl vagyunk, nem lenne-e kívánatosabb, ha Albertine
kivárná ezt a hónapot? Mert amikor visszajön, kénytelen leszek lemondani az
igazi életről, amit most persze nem tudok még élvezni, de ami fokról fokra
mégis új, elbűvölő színben jelenik meg előttem, miközben Albertine emléke
egyre halványul majd.” Nem mintha a felejtés nem kezdte volna meg romboló
munkáját. De a felejtés egyik következménye éppen az volt – mivel Albertine
számos visszatetsző tulajdonsága és az unalmas órák, amelyeket vele töltöttem,
nem bukkantak már fel emlékeimben, így nem adtak többé okot, hogy arra
vágyjak: ne legyen többé velem, ahogy akkoriban kívántam, amikor még itt volt
– hogy elnagyolt képet rajzolt róla, melyet megszépítettek mindazon
szerelmeim, amelyeket valaha mások iránt éreztem. A felejtés – noha azon
munkálkodott, hogy hozzászoktasson az elváláshoz –, e különleges formájában
kedvesebbnek és szebbnek mutatva Albertine-t, arra késztetett, hogy még jobban
kívánjam barátnőm visszatértét.
Mióta elment, gyakran megesett, hogy – amikor úgy véltem, nem látszik
rajtam, hogy sírtam – becsengettem Françoise-t, és azt mondtam neki: „Meg
kellene nézni, nem felejtett-e itt valamit Albertine kisasszony. Ne felejtse el
kitakarítani a kisasszony szobáját, hogy mindent rendben találjon, amikor
visszajön!” Vagy csak ennyit: „Jut eszembe, Albertine kisasszony a múltkor azt
mondta, tudja, épp az elutazása előtti napon...” Azt a visszataszító kárörömöt
akartam csökkenteni, amit Albertine távozása okozott Françoise-nak, s
megcsillantottam előtte: ez a távollét nem lesz hosszú; azt is meg akartam
mutatni neki, hogy nem félek beszélni erről az utazásról, szándékosnak láttatni –
ahogy egyes tábornokok is előre megtervezett stratégiai visszavonulásnak
mondják a kényszerű meghátrálást –, olyan epizódnak, melynek valódi jelentését
e pillanatban eltitkolom, de semmiképpen sem Albertine-hez fűződő barátságom
végének. Amikor folyton a nevét mondtam, vissza akartam hozni belőle valamit,
egy fuvallatnyit, ebbe a szobába, amely mióta Albertine elment, légüres tér lett,
nem kaptam benne levegőt. No meg azzal is fájdalmunk nagyságát akarjuk
csökkenteni, hogy köznapi témaként egy öltönyrendelés és a vacsora ügyében
adott utasítások közé szorítjuk be.
Miközben Albertine szobáját takarította, Françoise kíváncsian kihúzta egy
rózsafa kisasztal fiókját, ahová barátnőm azokat a meghitt holmijait tette,
amelyeket alváskor levett. „Ó, nagyságos úr, Albertine kisasszony elfelejtette
magával vinni a gyűrűit, itt maradtak a fiókban!” Előbb kis híján kiszaladt a
számon: „Utána kell küldeni őket.” Ez azonban úgy hangzott volna, mintha nem
lennék biztos abban, hogy visszajön. „Nem baj – válaszoltam hát rövid hallgatás
után –, nem érdemes vesződni velük a kis időre, amíg távol van. Adja csak ide,
majd meggondolom, mit tegyünk.” Françoise némi bizalmatlansággal adta át az
ékszereket. Igaz, utálta Albertine-t, de mivel rólam ítélkezve is magából indult
ki, azt képzelte, hogy ha a kezembe adnák barátnőm valamelyik levelét, élni
kellene a gyanúperrel, hogy felbontom. Elvettem a gyűrűket. „Vigyázzon,
nagyságos úr, el ne veszítse őket – mondta Françoise –, mert mondhatom,
igencsak szépek! Nem tudom, kitől kapta a kisasszony, a nagyságos úrtól vagy
mástól, de annyi bizonyos, hogy gazdag ember az illető, és tudja, mi a szép!” –
„Nem én adtam – feleltem –, és egyébként sem egyvalakitől származik a kettő:
az egyiket a nagynénjétől kapta, a másikat pedig ő maga vette.” – „Még hogy
nem egyvalakitől! – csattant fel Françoise. – Viccel az úr, hiszen hajszálra
egyformák, kivéve, hogy az egyikre egy rubint is tettek, de a sas ugyanaz
mindkettőn, és a monogram is belül.” Nem tudom, érezte-e, hogy milyen
fájdalmat okoz, de egyszerre halvány mosoly jelent meg az ajkán, és többé nem
is hervadt le róla. – „Hogyhogy ugyanaz a sas? Maga megbolondult. A rubin
nélkülin valóban sas van, de a másikra valami férfi fej-féleséget véstek.” –
„Férfifejet? Ezt meg honnan veszi a nagyságos úr? Még az én ócska
pápaszememmel is rögtön láttam, hogy ez itt a sas egyik szárnya; vegye csak elő
a nagyítóját, és mindjárt meglátja a másik szárnyat is a másik oldalon, a fejet és
a csőrt meg középen. Még a tollak is kivehetők. Fáintos munka!” A szorongató
szükség miatt, hogy megtudjam, hazudott-e hajdan Albertine, megfeledkeztem
arról, hogy legalább némi méltóságot meg kellene őriznem Françoise előtt, s
nem engedni, hogy kajánul gyönyörködjön, ha nem is az én gyötrésemben, de
legalábbis abban, hogy barátnőmnek árthat. Zihálva vártam, amíg Françoise
megkereste a nagyítómat, elvettem tőle, és megkértem, mutassa meg, hol a sas a
rubintos gyűrűn, ő pedig minden különösebb nehézség nélkül rávezetett, hol
vannak a szárnyak, melyeket ugyanolyan stilizáltan formáltak meg, mint a másik
gyűrűn; hol a tollak jól kivehető körvonalai, és hol a fej. Egyúttal felhívta a
figyelmemet a bevésések hasonlóságára, bár a rubintos gyűrűn más betűk is
voltak. No és mindkettő belsején Albertine monogramjára. – „De meglep, hogy a
nagyságos úr csak ilyen nehezen jött rá, hogy a két gyűrű egy pár. Még ha nem
nézi meg őket az ember tüzetesen, akkor is megérzi, hogy egy kéz munkái,
ugyanúgy vésték az aranyat mindkettőn, ugyanolyan a formájuk. Én első látásra
megesküdtem volna, hogy egy helyről valók. Az ilyesmi mindjárt megismerszik,
mint a jó szakácsnő főztje.” S valóban, Françoise, aki gyűlölet szította cseléd-
kíváncsiságával hozzászokott, hogy ijesztő pontossággal jegyezzen meg minden
részletet, e jártasságát elmélyítendő vele született ízlését is hasznosította,
ugyanazt azt ízlést, amelynek a főzésben is tanújelét adta, és amelyet talán csak
tovább finomított – mint erre a balbeci utazás napján az öltözködésében
felfigyeltem – a hajdan csinos nő kacérsága, azé, aki jól megnézte magának
mások ékszereit és toalettjét. Akkor sem verhetett volna gyorsabban a szívem, ha
érezve, hogy túl sok teát ittam, rossz dobozt emeltem volna ki a gyógyszerek
közül, és néhány szem veronál helyett ugyanannyi koffeintablettát vettem volna
be. Megkértem Françoise-t, menjen ki a szobából. A legszívesebben azonnal
találkoztam volna Albertine-nel. A borzalom, amit a hazugsága keltett, a
féltékenység, amit az ismeretlen férfi iránt éreztem, most azzal a fájdalommal
tetéződött, hogy Albertine ezek szerint ajándékot is elfogadott. Igaz, tőlem
többet kapott, de a nőt, akit kitartunk, mindaddig nem látjuk kitartottnak, amíg
tudomásunkra nem jut, hogy mások tartják ki. Mivel pedig továbbra is sokat
költöttem rá, erkölcsi silánysága dacára ott fogtam, életben tartottam ezt a
silányságot, sőt talán fokoztam, talán én váltottam ki. Majd, hiszen
mindannyiunknak megadatott a képesség, hogy meséket kieszelve altassuk el
fájdalmunkat – ahogy az éhenhalás küszöbén is sikerül meggyőznünk magunkat,
hogy egy ismeretlen hamarosan százmilliós vagyont hagy ránk –, már szinte a
karomban láttam Albertine-t, amint egy mondattal megmagyarázza, hogy a
másik gyűrűt a kidolgozás hasonlósága miatt vette meg, a neve kezdőbetűit
pedig ő vésette bele. Ez a magyarázat azonban ingatag volt még, nem futotta az
idejéből, hogy jótékonyan gyökeret verjen a gondolataimban, a fájdalmamat
pedig nem lehetett ilyen gyorsan elcsitítani. Arra gondoltam, hány és hány férfi
áll ki hasonló kínokat, miközben a többieket azzal traktálja, hogy a szeretője
milyen kedves hozzá. Azaz hazudik a többieknek és önmagának is. Nem is
egészen hazudik; valóban édes órákat tölt azzal a nővel; gondoljunk azonban
arra, hány és hány ismeretlen órát rejt az a kedvesség, mellyel a nő barátaik
jelenlétében halmozza el, s melynek következtében a férfi tömjénezheti magát; s
nem különben az a kedvesség is, amelyet a nő a kettesben töltött órákban pazarol
szeretőjére, ő pedig emiatt foglalja imába a nő nevét – hány és hány olyan
ismeretlen órát, amikor a férfi szenvedett, kételkedett, hiábavalóan nyomozott
mindenütt, hogy az igazságot megtudja! Effajta gyötrelmekkel jár a szerelem
édessége, egy nő legjelentéktelenebb szavainak bűbája, szavaié, melyekről jól
tudjuk, hogy jelentéktelenek, mégis a nő illatát érezzük bennük. Most már nem
gyönyörködhettem abban, hogy az emlékekkel Albertine illatát is magamba
szívom. Kezemben a két gyűrűvel, porig sújtottan vizsgáltam a könyörtelen sast,
amelynek csőre a szívemet tépte, dombormívű szárnya elragadta tőlem Albertine
iránti, mindeddig megőrzött bizalmamat, s a karma között megkínzott
gondolataim egyetlen pillanatra sem szabadulhattak a szüntelenül feltoluló
kérdéstől: ki lehet az az ismeretlen, aki a sassal bizonyára a nevére utal, bár én
nem tudom megfejteni, akit Albertine bizonyára szeretett valaha, s akit
nemrégiben bizonyára viszontlátott, hiszen éppen a Bois-beli sétánk oly kedves,
oly meghitt napján láttam először a második gyűrűt, azt, amelyiken a sas mintha
a rubin áttetsző vértócsájába mártaná a csőrét.
Amúgy, bár egész álló nap gyötrődtem Albertine távozása miatt, nem
mondhatnám, hogy másra sem gondoltam. Részben azért, mert bűbája fokról
fokra már régóta hatalmába kerített olyan tárgyakat, amelyek végül nagyon
eltávolodtak tőle, ám így is bennük élt az a felvillanyozó érzés, mely engem is
átjárt, ha valamiről Incarville, vagy Verdurinék, vagy Léa új szerepe jutott
eszembe, s egyszerre a szenvedés árama futott át rajtam. Másrészt, amit én
magam Albertine-re gondolásnak neveztem, valójában annyit jelentett, hogy az
jár az eszemben: mi úton-módon tudnám visszahozni, elérni, megtudni, hogy mit
csinál. Így azután, ha a vértanúság e véget nem érő óráiban egy grafikus
lerajzolta volna a gyötrelmeimet kísérő képeket, az Orsay-pályaudvar[967] jelent
volna meg, a Bontemps-nénak felajánlott bankjegyköteg vagy Saint-Loup alakja,
amint egy postahivatal lejtős írópultja fölé görnyedve kitölti a nekem szóló
távirat blankettáját – soha nem Albertine képe. Miként egoizmusunk egész
életünk során az énünknek becses célokat tűz maga elé, de sosem vizsgálja
magát az „én”-t, mely szüntelenül e célokat fontolgatja, a tetteinket irányító vágy
is leereszkedik a tettekhez, de nem tér vissza önmagához, vagy mert túlságosan
haszonelvűen a cselekvésbe veti bele magát, és lenézi a megismerést, vagy mert
a jövőt kutatva akar gyógyírt találni a jelen csalódásaira, vagy mert a szellem
tunyasága arra buzdítja, hogy inkább a képzelet kényelmes lejtőjén suhanjon
lefelé, mintsem az önvizsgálat meredélyén hágjon fel. E válságos órákban,
amikor egész életünket kockára tennénk, az, akitől életünk függ, valójában egyre
inkább felfedi, milyen óriási teret tölt be a szemünkben, hiszen nem marad a
világnak egyetlen zuga sem, amit fel ne dúlna, s ugyanakkor emberi alakjának
képe a kivehetetlenségig összezsugorodik. Érzelmeink kavargása mindenben az
ő jelenlétének hatására lel: őt magát, az okot sehol sem találjuk. Ezekben a
napokban annyira nem voltam képes magam elé képzelni Albertine-t, hogy már-
már azt hihettem volna, nem is szeretem, ahogy édesanyám is, aki a csüggedés
pillanataiban soha nem volt képes maga elé képzelni a nagymamámat (kivéve
egyetlen váratlan, álombéli találkozást, melynek becsességét annyira elevenen
érezte, hogy minden, alvás közben is megőrzött erejével azon volt, hogy minél
tovább nyújtsa ezt az álmot), azzal vádolhatta volna és valóban vádolta is magát,
hogy nem bánkódik az édesanyja miatt, akinek a halála valósággal elemésztette,
de akinek vonásait az emlékezete nem tudta megragadni.
Miért is hittem volna, hogy Albertine nem szereti a nőket? Azért, mert, főképp
az utóbbi időkben, azt mondta, hogy nem szereti őket; csakhogy nem a folytonos
hazugság volt-e közös életünk alapja? Soha, egyetlenegyszer nem kérdezte meg:
„Miért nem mehetek szabadon akárhová? Miért kérdezgeti másoktól, mit
csinálok?” De valóban annyira különleges élet volt ez, hogy bizonyosan
megkérdezte volna, ha nem érti nagyon is jól, miért van így. S nem volt-e
érthető, hogy mivel én hallgattam bezárásának okairól, válaszul ő is
változatlanul, mindig hallgatott nem csillapuló vágyairól, számtalan emlékéről,
számtalan vágyáról és reményéről? Françoise úgy nézett, mint aki tudja:
hazudok, amikor Albertine közeli hazajövetelére célzok. S ez a vélekedése
mintha kissé biztosabb alapokon nyugodott volna, mint azon a cselédünket
általában vezérlő igazságon, hogy az urak nem szeretik, ha a személyzet
megszégyenítő helyzetben látja őket, s ezért csak annyit mutatnak nekik a
valóságból, ami még nem áll túlságosan távol az olyasfajta hízelgő elképzeléstől,
mely még alkalmas a tisztelet ébrentartására. Mintha ez alkalommal Françoise
vélekedése máson alapult volna, mintha ő ébresztette volna vagy tartotta volna
ébren a bizalmatlanságot Albertine-ben, ő feszítette volna túl a haragját,
egyszóval ő juttatta volna odáig, hogy már mint elkerülhetetlen eseményt
jósolhatta meg barátnőm távozását. Ha valóban így volt, akkor az én verzióm a
hirtelen elhatározásból született távozásról, melyről magam is tudtam, sőt
helyeseltem, csakis hitetlenséget válthatott ki Françoise-ból. Az az elképzelés
viszont, amit Albertine érdekhajhász természetéről alkotott, az a túlzás, mellyel
gyűlölködésében felnagyította a „hasznot”, amit Albertine az ő feltételezése
szerint húz belőlem, bizonyos mértékig alááshatta magabiztosságát. Ezért
azután, amikor mint magától értetődően természetes dologra utaltam előtte
Albertine közeli visszatérésére, Françoise úgy vizsgálta az arcomat (ahogy
olyankor is, amikor a házmester, hogy bosszantsa, eltorzítva olvasott fel neki
egy-egy politikai hírt, ő pedig, mivel sehogy sem tudta, elhiggye-e, mondjuk,
hogy a templomokat bezárják, a papokat pedig deportálják, még a konyha túlsó
végéből is, noha a betűket nem láthatta, ösztönösen és mohón az újságra
meredt), mintha le tudta volna olvasni róla, vajon valóban így áll-e a dolog, nem
csak én találom ki.
De amikor látta, hogy hosszú levelet fogalmazok, majd Bontemps-né címét
írom rá, eddigi, körvonalazatlan félelme, hogy Albertine netán visszajön,
hirtelen felerősödött. Ugyanez a félelem azután valóságos döbbenettel tetéződött,
amikor egy reggel olyan levelet kellett behoznia a postával, melynek borítékján
Albertine kézírására ismert. Françoise azon töprengett, nem volt-e merő komédia
Albertine távozása, s ez a feltételezés kétszeresen is elkeserítette, mert egyszer s
mindenkorra biztosítottnak mutatta Albertine jövőjét a házban, s azért is, mert
mind nekem – mint Françoise gazdájának –, mind neki azt a megaláztatást
jelentette, hogy Albertine kijátszott minket. Bármilyen türelmetlenül vártam,
hogy végre elolvashassam a levelet, sehogy sem tudtam megállni, hogy egy
pillantást ne vessek Françoise-ra, akinek tekintetéből minden reménység
kiveszett, s e jelből Albertine közeli visszatérésére következtettem, mint a téli
sportok szerelmese, aki a fecskék útra kelése láttán örömmel állapítja meg, hogy
hamarosan beköszönt a hideg. Françoise nagy nehezen kiment, s amint
megbizonyosodtam arról, hogy az ajtót is becsukta maga mögött, nehogy azt a
látszatot keltsem, mintha szorongnék, zajtalanul kinyitottam az alábbi levelet:

Kedvesem, köszönet mindazért a jóságért, amiről beszámolt, a
rendelkezésére állok, hogy lemondjuk a Rollst, amennyiben úgy
gondolja, hogy segítségére lehetek ez ügyben – én ugyanis úgy
gondolom. Csak adja meg a közvetítője nevét. Magát könnyen
becsapnák ezek az emberek, akiknek csakis az üzlet számít; s ugyan mit
kezdene a kocsival maga, aki soha nem jár sehová? Mélyen meghatott,
hogy jó emlékezetében őrzi utolsó sétánkat. Higgye el, én sem fogom
elfelejteni ezt a kétszeresen is alkonyi sétát (hiszen az est is leszállóban
volt, mi pedig nemsokára elváltunk egymástól), s csak az éj beállta
törölheti ki gondolataimból.

Éreztem persze, hogy az utolsó mondat frázis csupán, s hogy Albertine nem
őrizhetne egészen a haláláig annyira szép emléket erről a sétáról, melyben
nyilvánvalóan semmiféle örömét nem lelte, hiszen alig várta már, hogy
elhagyjon. De csodáltam is, mennyire tehetséges a balbeci biciklista és golfozó
lány, aki, mielőtt engem megismert volna, semmit nem olvasott az Eszteren[968]
kívül, s mennyire igazam volt, amikor úgy láttam, hogy nálam új
tulajdonságokkal gazdagodott, amelyek mássá, teljesebbé tették. Így hát az a
mondat, amit Balbecben mondtam neki: „Hiszem, hogy a barátságom előnyére
válik, hogy én vagyok az az ember, akitől megkaphatja, ami hiányzik magából”
– egy fényképre pedig ezt írtam neki ajánlásul: Azzal a bizonyossággal, hogy a
gondviselés küldött –, ez a mondat, amelyet magam sem hittem, s csupán azért
mondtam, hogy éreztessem, milyen hasznosak számára a velem való
találkozások, és feledtessem az unalmat, melyet ilyenkor érezhet, végül ez a
mondat is igaznak bizonyult, ahogy összességében az is, amikor azt mondtam:
azért nem akarok találkozni vele, hogy ne szeressek belé. Azért beszéltem így,
mert épp ellenkezőleg biztos voltam benne, hogy a sűrű találkozások során
szerelmem veszít az erejéből, a távollét viszont lángra lobbantja; a valóságban
azonban sűrű találkozásaink miatt sokkal inkább szükségem lett rá, mint a
kezdeti balbeci időszak szerelme idején volt.
Végül is Albertine levele egyetlen lépéssel sem vitte előbbre a dolgokat.
Hiszen csak arról szólt, hogy írjak a közvetítőnek. Túl kellett jutnom ezen a
helyzeten, fel kellett gyorsítanom az eseményeket, s ezért a következő
gondolatom támadt. Haladéktalanul levelet küldtem Andrée-nak, melyben
beszámoltam neki arról, hogy Albertine a nagynénjénél van, én pedig nagyon
egyedül érzem magam, s óriási örömöt szerezne nekem, ha néhány napra
átköltözne hozzám, mivel azonban semmit sem akarok eltitkolni, arra kérem,
értesítse a dologról Albertine-t. Ugyanakkor írtam Albertine-nek is, mintha még
meg sem kaptam volna a levelét:

Kedvesem, bocsássa meg, amit pontosan ért: annyira utálom a
titkolózást, hogy azt akartam, tudja meg a dolgot Andrée-tól és tőlem
is. Amióta abban a csendes boldogságban volt részem, hogy az
otthonomban tudhattam magát, rákaptam, hogy ne legyek egyedül.
Mivel pedig úgy határoztunk, hogy maga nem jön vissza, azt
gondoltam, Andrée helyettesíthetné a legjobban, ő jelentené a
legkisebb változást, ő emlékeztetne leginkább magára, így hát meg is
kértem, jöjjön ide hozzám. Hogy mindez ne tűnjön túlságosan
elhamarkodottnak, néhány napról beszéltem csupán neki, de – köztünk
szólva – nagyon is úgy gondolom, hogy ezúttal véglegesen döntöttem.
Mit gondol, igazam van? Hiszen tudja, hogy mindig a maguk kis,
balbeci lánycsapata jelentette számomra a legnagyobb vonzerőt, nagy
boldogság volt, amikor befogadtak. Minden bizonnyal ez a vonzerő
érezteti a hatását máig is. Mivel pedig jellemünk végzetes
különbözősége és a balszerencse úgy akarta, hogy az én kicsi
Albertine-em nem lehet a feleségem, azt hiszem, mégis lesz asszonyom
– ha kevésbé elbűvölő is, mint maga –, de akinek a természete jobban
összefér az enyémmel, így talán boldogabb is lehet velem, és ez az
asszony Andrée lesz.

 Alig indítottam azonban útjára a levelet, egyszerre rám tört a gyanakvás, hogy
amikor Albertine korábban azt írta: „Olyan boldogan visszajöttem volna, ha
nyíltan megírja”, csupán azért beszélt így, mert nem nyíltan írtam, bár ha így
tettem volna, sem jön vissza, és örömmel venné tudomásul, hogy Andrée nálam
lakik, a feleségem lesz, ha ez az ára annak, hogy ő szabad legyen, s most, amikor
már egy hete, megsemmisítve a több mint hat párizsi hónap alatt hozott, minden
órára kiterjedő óvintézkedéseimet, átadhatja magát rossz hajlamainak, s
megteheti mindazt, amiben én percenként megakadályoztam. Azt gondoltam,
hogy ott, ahol most van, feltehetően visszaél a szabadságával, s ez a gondolat
persze szomorúsággal töltött el, de általánosságokban mozgott, nem volt benne
semmi konkrétum, s mivel a lehetséges szeretők végtelen száma miatt nem
horgonyozhattam le egy bizonyosnál, elmém egyfajta szüntelen, nem
fájdalommentes örvénylésbe sodródott, de ez a fájdalom konkrét kép híján
elviselhető volt. Csakhogy nem maradt sokáig az, és amikor Saint-Loup
megérkezett, gyötrően élessé vált. Mielőtt azonban elmondanám, miért tettek az
általa elmondottak oly boldogtalanná, be kell számolnom egy incidensről, amely
közvetlenül Saint-Loup látogatása előtt zajlott, s melynek emléke azután annyira
felkavart, hogy ha a Robert-rel folytatott beszélgetés keltette fájó benyomást
nem is, de a beszélgetés gyakorlati hatását bizony gyengítette. Az incidens pedig
a következő volt. Mivel kínzott a türelmetlenség, hogy találkozzunk, a
lépcsőházban vártam Saint-Loup-t (amit nem tehettem volna meg, ha édesanyám
is ott van, hiszen az „ablakból kiszólás” után ettől viszolygott legjobban a
világon), amikor is a következő szavakat hallottam: „Hogyan? Nem tud
kidobatni valakit, aki nem tetszik magának? Pedig nem nehéz. Elég, ha például
eldugja azokat a dolgokat, amiket be kellene vinnie; akkor, ha a gazdáinak már
sürgős az ügy, hívatják az illetőt, ő nem talál semmit, elveszíti a fejét; a
nagynéném dühös lesz, és azt mondja róla magának: »Mit művel ez az alak?«
Mire nagy sokára megérkezik, mindenki dühöng már, ő pedig nem hozza be,
amit kellett volna. A negyedik, ötödik ilyen alkalom után biztosra veheti, hogy
kidobják az illetőt, főként akkor, ha magának arra is gondja van, hogy
összepiszkítsa, amit a másiknak tisztán kellene bevinnie, és még ezernyi hasonló
fortélyra.” A döbbenettől némán álltam, mert ezek a kegyetlen és
machiavellisztikus szavak Saint-Loup szájából hangzottak el. Márpedig én
mindig annyira jóságosnak, a szerencsétlenekkel annyira könyörületesnek
gondoltam Robert-t, hogy az iméntiek úgy hatottak rám, mintha a Sátán
szerepében hallottam volna; a saját nevében biztosan nem beszélhetett. „De
hiszen mindenkinek meg kell keresnie a kenyérre valót” – mondta erre Robert
beszélgetőtársa, akit csak ekkor láttam meg, s aki Guermantes nagyhercegné
egyik belső inasa volt. „Ugyan, mit számít az, ha magának így a jó? – mondta
rosszindulatúan Saint-Loup. – Hiszen ráadásul még az a gyönyörűsége is
meglesz, hogy balekot talált. Azt is megteheti, hogy tintával önti le az illető
libériáját, amikor egy nagy vacsorán kell felszolgálnia, szóval egyetlen
másodpercnyi nyugtot sem hagy neki, amíg végül önszántából el nem megy.
Egyébként én magam is lendítek a dolgon, majd azt mondom a nagynénémnek,
hogy csodálom a maga béketűrését, és hogy hajlandó egy ilyen lajhárral, ilyen
ápolatlan alakkal együtt szolgálni.” Ekkor előléptem, Saint-Loup pedig odajött
hozzám, de a belé vetett bizalmam alaposan megrendült, mióta az imént annyira
másnak hallottam, mint amilyennek ismertem. És azon töprengtem, hogy az, aki
ennyire könyörtelen tud lenni egy szerencsétlen emberrel, nem lett-e árulóm a
Bontemps-nénál végrehajtott küldetésben. Ez a gondolat mindenekelőtt arra volt
jó, hogy – miután Saint-Loup már elment – sikertelenségét ne olyan
bizonyítéknak tekintsem, amely szerint nem is járhatok sikerrel. Amíg azonban
ott volt velem, mégiscsak úgy gondoltam rá, mint a régi Saint-Loup-ra, s főként,
mint arra a barátomra, aki nemrégiben Bontemps-nénál járt. Legelőször azt
mondta: „Biztosan úgy látod, hogy többször kellett volna telefonálnom, de
mindig azt mondták, hogy foglalt a vonal.” Elviselhetetlenné azonban akkor vált
a szenvedés, amikor Robert azt mondta: „Hogy onnan kezdjem, ahol a legutóbbi
táviratomban abbahagytam: miután átmentem valami verandán, beléptem a
házba, majd egy hosszú előszobán át egy szalonba vezettek.” A veranda,
előszoba, szalon szavakra, sőt, mielőtt még végigmondta volna őket, a szívem
gyorsabban kezdett verni, mint ahogy az áram haladt volna, mert nem az
elektromos áram futja körül legtöbbször egy másodperc alatt a Földet, hanem a
fájdalom. Hányszor elismételtem magamban, kedvemre újrázva a
megrázkódtatást, a veranda, előszoba, szalon szavakat Saint-Loup távozása után!
A verandán megbújhatunk egy barátnőnkkel. És ki tudja, mit művelt Albertine
abban a szalonban, amikor a nagynénje nem volt ott? Ugyan mit is? Eddig talán
úgy képzeltem el a házat, ahol Albertine lakik, mint ahol nem lehet veranda vagy
szalon? Nem, sehogy sem képzeltem el, vagy csak homályosan. Az első
szenvedést az okozta, amikor sikerült földrajzilag azonosítanom Albertine
tartózkodási helyét, amikor kiderült, hogy két-három lehetséges település helyett
Touraine-ben van; Albertine házmesterének szavai, mint egy térképen, jelölték ki
a szívemen a szenvedés végre azonosított helyét. S amikor azután megszoktam a
gondolatot, hogy valahol egy touraine-i házban él, a házat nem láttam magam
előtt; soha nem merült fel gondolataimban a szalon, a veranda, az előszoba
förtelmes képe, mely most mintha ott tükröződött volna előttem Saint-Loup
retináján, Saint-Loup-én, aki látta őket, látta ezeket a helyiségeket, ahol
Albertine jár-kel, ahol él; a konkrét helyiségeket, és nem lehetséges helyiségek
végtelen sorát, amelyek egymást rombolták le. A veranda, előszoba, szalon
szavak rádöbbentettek, milyen őrült voltam, amikor hagytam, hogy Albertine
egy teljes hétig azon az átkozott helyen legyen, melynek létezéséről (és nem a
puszta lehetőségről) az imént szereztem tudomást. És jaj! Amikor Saint-Loup azt
is elmondta, hogy ebből a szalonból hallotta, amint valaki teli torokból énekel az
egyik szomszédos szobában, és az énekes Albertine volt, keserűen állapítottam
meg, hogy most, amikor végre megszabadult tőlem, Albertine boldog!
Visszakapta a szabadságát. És én még azt gondoltam: hamarosan visszajön, hogy
Andrée helyébe lépjen! Fájdalmam egyszerre a Saint-Loup-ra zúduló haragba
csapott át: „Mindössze annyit kértem tőled, hogy Albertine ne tudjon az
ottjártadról!” – „Azt hiszed, olyan könnyű volt! Szentül állították, hogy nincs
otthon. Jaj, tudom, hogy elégedetlen vagy velem, már a távirataidból is éreztem.
De igazságtalan vagy, én megtettem, ami tőlem telt.” A szabadjára engedett
Albertine, aki immár kiröppent a kalitkából, tőlem, ahol egész napok teltek el
anélkül, hogy áthívtam volna a szobámba, minden becsét visszanyerte a
szememben, ismét az a lány lett, akinek mindenki a nyomába ered, az első napok
csodálatos madara. „No, de térjünk a tárgyra! Ami a pénzt illeti, nem is tudom,
mit mondjak, az asszony, akivel beszéltem, annyira finomnak tűnt, hogy attól
tartottam, megbántom. Márpedig arcizma sem rezdült, amikor a pénzt szóba
hoztam. Sőt, kicsivel később azt mondta, megindító, hogy ilyen jól megértjük
egymást. És mégis, mindaz, amit a későbbiekben mondott, annyira finom, olyan
fennkölt volt, hogy képtelenségnek tartottam, hogy az általam felkínált pénzre
mondta volna, hogy »ilyen jól megértjük egymást«, hiszen valójában nagyon is
faragatlanul viselkedtem.” – „Talán nem értette, talán nem hallotta, meg kellett
volna ismételned, akkor biztosan sikerül!” – „Ugyan, miért ne hallotta volna?
Úgy beszéltem vele, ahogy most veled, márpedig az a nő nem süket és nem
bolond.” – „És egy szóval sem reagált?” – „Egy szóval sem.” – „Még egyszer el
kellett volna mondanod.” – „Mégis hogy mondhattam volna el még egyszer?
Amint beléptem, megláttam az arckifejezését, és azt gondoltam, tévedtél, én
pedig őrületes bakot lövök miattad, és szörnyű nehéz lesz így felajánlani neki a
pénzt. Mégis megtettem azért, hogy engedelmeskedjem neked, de meg voltam
győződve róla, hogy ajtót mutat.” – „De nem tette. Tehát vagy nem hallotta, és
újra kellett volna kezdened, vagy folytathattátok volna ezen a vágányon.” –
„Csak azért mondod, hogy »nem hallotta«, mert nem voltál jelen, de ismétlem:
ha ott lettél volna, nem volt semmi zaj, én pedig nyersen mondtam, képtelenség,
hogy ne értette volna.” – „No de szerinted biztos abban, hogy mindig is el
akartam venni az unokahúgát?” – „Azt már nem, ha engem kérdezel, egy
pillanatig sem hitte, hogy valaha szándékodban állt volna elvenni. Azt mondta,
te magad állítottad az unokahúgának, hogy el akarod hagyni. Azt sem
mondanám, hogy most biztos benne, hogy feleségül akarod venni.” Ez némileg
megnyugtatott, mert azt mutatta: mégsem alázódtam meg annyira, azaz még
mindig szerethető maradtam, szabadabban tehetek valamilyen döntő lépést.
Zaklatottságom azonban nem múlt el. „Bánt, hogy elégedetlen vagy velem.” –
„Jaj, dehogy, mélyen meghat, hálás vagyok a kedvességedért, csak úgy látom,
megtehetted volna...” – „Megtettem, ami tőlem telt. Más sem jutott volna többre,
sőt még ennyire sem. Próbálkozz valaki mással!” – „Ugyan már, csak ha tudtam
volna, nem küldtelek volna oda, mert így, a te elvetélt kísérleted után nem
vághatok bele újabba.” Csupa szemrehányás voltam: Saint-Loup szívességet
szeretett volna tenni, de nem járt sikerrel. Távozóban azután néhány fiatal
lánnyal találkozott, akik épp a villába tartottak. Korábban gyakran feltételeztem,
hogy Albertine helybéli lányokat is ismer, de most éreztem először, milyen kínzó
ez a gondolat. Bizony azt kell hinnem, hogy a természet olyan természetes
ellenanyag kiválasztásának képességével ajándékozta meg szellemünket, amely
megsemmisíti szünet nélkül s ugyanakkor veszélytelenül gyártott
feltételezéseinket; csakhogy ezekkel a lányokkal szemben, akikkel Saint-Loup
összeakadt, semmi sem tett immunissá. De nem én akartam-e éppen efféle,
Albertine-nel kapcsolatos részleteket kiszedni mindenkiből? Nem én kértem-e
Saint-Loup-t – a részletek pontosabb megismerése végett –, akit a parancsnoka
már visszarendelt, hogy mindenképpen ugorjon fel hozzám? Nem én voltam-e
hát, aki sóvárogtam e részletekre: én, vagyis inkább az én kiéhezett, bennük
táplálékot, növesztő erőt kereső fájdalmam? Végül Saint-Loup beszámolt egy
kellemes meglepetésről is, melyben akkor volt része, amikor a közelben az
egyetlen, a múltat idéző ismerőssel találkozott: Rachel egy régi barátnőjével, egy
fiatal színésznővel, aki épp a környéken nyaralt. Nekem pedig már a színésznő
neve elég volt, hogy azt gondoljam: „Talán éppen vele”; elég ahhoz, hogy
magam előtt lássam Albertine-t – egy olyan nő karjaiban, akit nem ismerek –,
amint a gyönyörtől kipirultan mosolyog. Hiszen miért ne eshetett volna így?
Megtagadtam-e magamtól egyetlen alkalmat én magam, hogy nőkre gondoljak,
mióta Albertine-t ismerem? Aznap este, amikor először jártam Guermantes
hercegnénél, hazatérve nem gondoltam-e jóval kevesebbet rá, mint arra a fiatal
lányra, aki Saint-Loup elmondása szerint nyilvánosházakba járogat, vagy Putbus
báróné komornájára? Vagy nem ez utóbbi miatt mentem vissza Balbecbe?
Nemrégiben pedig milyen nagy kedvem támadt Velencébe utazni, miért ne
támadt volna hát kedve Albertine-nek is Touraine-be menni? Csakhogy, és erre
most döbbentem rá, valójában én nem hagytam volna el Albertine-t, nem
utaztam volna Velencébe. Akármennyire azt gondoltam is: „Hamarosan
elhagyom”, a lelkem mélyén mindig tudtam, hogy nem fogom elhagyni,
ahogyan azt is, hogy nem fogok bele a munkába, nem fogok egészséges életet
élni, azaz semmit sem teszek meg mindabból, amit minden áldott nap
megfogadtam másnapra. Akármit hittem azonban a lelkem mélyén, ügyesebbnek
véltem, ha Albertine annak a fenyegetettségnek a tudatában él, hogy bármely
pillanatban szakíthatok vele. És semmi kétség: utálatos ügyeskedésemnek
köszönhetően túlságosan is sikerült meggyőznöm. Mostantól ez semmiképpen
nem maradhat így, nem hagyhatom tovább Touraine-ben azokkal a lányokkal,
azzal a színésznőcskével; képtelen voltam elviselni a gondolatot, hogy az élete
kicsúszik az irányításom alól. Megvárom, mit válaszol a levelemre: ha már úgyis
bűnös életet él, sajna! egy nappal több vagy kevesebb nem számít (s talán ezt is
csak azért gondoltam, mert már elszoktam attól, hogy minden percéről jelentést
kérjek – hiszen akkor, ha egyetlen perce akadt volna, amit szabadon tölthet el,
beleőrültem volna –, s féltékenységem immár elveszítette időérzékét). Amint
azonban megkapom a választ, ha nem jön vissza magától, én megyek érte;
szépszerével vagy erőszakkal, de elszakítom a barátnőitől! Amúgy is, most,
hogy Saint-Loup eddig nem gyanított gonoszsága lelepleződött, nem jobb-e, ha
én magam megyek Albertine-ért? Ki tudja, nem szervezett-e Robert valóságos
összeesküvést, hogy elválasszon Albertine-től? Azért volt-e, mert megváltoztam,
vagy azért, mert akkoriban fel sem merült volna bennem, hogy természetes
indítékok egy nap ebbe a kivételes helyzetbe juttatnak; mégis micsoda hazugság
lett volna most azt írnom neki, amit Párizsban mondogattam: csak azt kívánom,
hogy ne érje semmi baj! Ó, ha most érte volna baleset, életemet nem mérgezte
volna tovább a szűnni nem akaró féltékenység, s a szenvedés megszűntével
mindjárt, ha nem is boldogság, de legalább nyugalom töltötte volna be megint.
A szenvedés megszűntével? Hihettem-e valaha igazán, hihettem-e, hogy a
halál egyszerűen eltörli azt, aki él, és minden egyebet változatlanul hagy; hogy
megszünteti a fájdalmat annak a szívében, akinek a másik létezése már csak
fájdalmat okoz; megszünteti a fájdalmat, és nem ültet a helyébe semmi mást?
Még hogy megszűnne a szenvedés! Az újságok kishíreit átfutva sajnáltam, hogy
nincs bátorságom azt kívánni, amit hajdan Swann. Ha Albertine-t baleset érte
volna, de életben marad, lett volna valami ürügyem, hogy mindjárt mellette
teremjek, ha pedig meghal, Swann szavai szerint: ismét szabadon élhetek.
Valóban ezt hittem? Swann, ez a végtelenül finom ember, aki úgy vélte, jól
ismeri magát, valóban ezt hitte. Milyen keveset tudunk arról, ami a szívünkben
lakik! Milyen hamar meg tudtam volna mondani neki, ha még él, hogy a
kívánsága legalább annyira képtelen, mint amennyire bűnös, s hogy a szeretett
nő halála semmitől nem szabadította volna meg!
Minden, Albertine-nel kapcsolatos büszkeségemet félretettem, és
kétségbeesett táviratot küldtem, melyben arra kértem, szabjon bármilyen
feltételt, csak jöjjön vissza, azt csinál, amit akar, én pedig annyit kérek csupán,
hogy hetente háromszor egy percig csókolhassam, mielőtt aludni megy. És ha azt
válaszolta volna: „csak egyszer”, elfogadtam volna a heti egy alkalmat. Soha
nem jött vissza. Alig adtam fel a táviratomat, amikor én is kaptam egyet.
Bontemps-né küldte. A világ nem végérvényesen teremtődött meg
mindegyikünknek. Életünk során olyan dolgokkal egészül ki, amelyekről
sejtelmünk sem volt. Ó, amikor a távirat első két sorát olvastam, szó sem volt a
szenvedés megszűntéről:

SZEGÉNY BARÁTOM, A MI KIS ALBERTINE-ÜNK NINCS
TÖBBÉ, BOCSÁSSA MEG, HOGY ILYEN SZÖRNYŰ HÍRT KELL
 KÖZÖLNÖM ÖNNEL, AKI ANNYIRA SZERETTE. EGY SÉTA
ALKALMÁVAL A LOVA LEVETETTE MAGÁRÓL, S Ő EGY
FÁNAK CSAPÓDOTT. MINDEN ERŐFESZÍTÉSÜNK ELLENÉRE
SEM TUDTUK MEGMENTENI. MIÉRT IS NEM HALTAM MEG
ÉN HELYETTE!

Nem, a szenvedés nem szűnt meg, hanem eddig ismeretlen szenvedés lépett a
helyébe: azé a tudaté, hogy Albertine nem jön vissza. De nem gondoltam-e
többször is, hogy talán nem fog visszajönni? Gondolni ugyan gondoltam, de
most döbbentem rá, hogy egyetlen percig sem hittem. Mivel a gyanakvásom
keltette fájdalom elviseléséhez szükségem volt Albertine jelenlétére, Balbec óta
hozzászoktam, hogy mindig vele vagyok. Még amikor elment otthonról, amikor
magam voltam, akkor is őt csókoltam. És így volt ez azóta is, hogy Touraine-be
ment. A hűségénél nagyobb szükségem volt arra, hogy visszajöjjön. S noha az
eszem olykor büntetlenül kétségbe vonhatta a dolgot, képzeletem folyton a
visszatérését idézte elém. Ösztönösen végigsimítottam a nyakamat, az ajkamat,
melyek Albertine elutazása óta is magukon érezték a csókját, s amelyeket soha
nem csókol többé; végigfuttattam rajtuk a kezem, ahogy a mama simogatott meg
a nagymama halála napján, amikor azt mondta: „Szegény kicsikém, a te
nagymamád, aki annyira szeretett, mostantól sosem csókol meg többé”. Egész
eljövendő életem kitépődött a szívemből. Eljövendő életem? Nem gondoltam-e
néha arra, hogy Albertine nélkül élem le? Nem bizony! Régóta neki szenteltem
már életem minden percét egészen a halálom órájáig? Úgy bizony! Korábban
nem tudtam érzékelni ezt a tőle eloldhatatlan jövőt, most azonban, amikor
egyszerre kizökkent, megéreztem, mekkora helye van tátongó szívemben.
Françoise jött be a szobába, aki mit sem tudott még, én pedig dühösen
rákiabáltam: „Mit akar?” Mire (mert vannak néha szavak, amelyek egy másik
valóságot állítanak a minket körülvevő helyébe, és ugyanúgy elkábítanak, mint
egy szédülés) Françoise így válaszolt: „Ne vegye zokon, nagyságos úr! Sőt,
inkább örülhet. Két levél is jött Albertine kisasszonytól.” Mindjárt éreztem, hogy
olyan tekintettel meredhetek rá, mint akinek az elméje megbomlik. Még csak
boldog sem voltam, hitetlenkedő sem. Úgy nézhettem, mint az, aki szobájának
egyazon szegletében egyszerre lát kanapét és barlangszájat. Mivel pedig
mindkettőt teljesen valóságosnak érzékeli, összeesik. Albertine nem sokkal az
előtt a kirándulás előtt írhatta a két levelet, amelyen meghalt. Az első így szólt:

Kedvesem, köszönöm a bizalmát, melynek azzal adta tanújelét, hogy
beszámolt a szándékáról, hogy Andrée-t odahívja magához. Biztos
vagyok benne, hogy Andrée örömmel belemegy, és azt hiszem, nagyon
jó lesz neki így. Ő, aki annyira tehetséges, tudni fogja, hogyan éljen
egy magához hasonló férfi társaságával és azzal a csodálatos
befolyással, amellyel maga tud hatni az emberre. Azt hiszem, ebből az
ötletéből ugyanannyi jó származhat Andrée, mint a maga számára.
Ezért hát, ha Andrée csak egy cseppet is vonakodna (amit nem hiszek),
táviratozzon nekem, és én vállalom, hogy meggyőzöm.

A másodikat egy nappal későbbről keltezték. Valójában néhány perc
különbséggel írhatta őket, ha ugyan nem egyszerre, csak az elsőre korábbi
dátumot írt. Én ugyanis mindeddig merő képtelenségként gondoltam el ezt a
szándékát, pedig Albertine egyebet sem akart, mint visszajönni hozzám, s ezt
bármilyen kívülálló, egy fantáziátlan figura, egy béketárgyalás résztvevője vagy
egy üzleti tranzakciót mérlegelő kereskedő helyesebben ítélte volna meg, mint
én. A levélben csupán ennyi állt:

Túl késő volna már, hogy visszamenjek magához? Ha nem írt még
Andrée-nak, hajlandó lenne visszafogadni? Bárhogyan dönt,
elfogadom, de könyörögve kérem, minél előbb tudassa velem, hogyan
döntött, gondolhatja, mennyire türelmetlenül várom. Ha azt írná, hogy
jöjjek vissza, azonnal vonatra szállnék. Teljes szívvel a magáé:
Albertine

Ahhoz, hogy Albertine halála minden fájdalmamat megszüntesse, a csapásnak
nem csupán ott, Touraine-ben kellett volna őt megölnie, hanem bennem is. Soha
nem élt bennem elevenebben. Ahhoz, hogy belénk költözhessen, egy embernek
előbb időbelivé kellett válnia, az idő kereteibe kellett illeszkednie; mivel mindig
csak percek egymásutánjában jelent meg előttünk, mindig egyetlen arcát tudta
csak megmutatni, egyetlen fényképet adott magáról. Bizony nagy gyengesége az
embernek, hogy pillanatfelvételek gyűjteménye csupán; de nagy ereje is: az
ember az emlékezet része, és az egyetlen pillanathoz tartozó emlék mit sem tud
mindarról, ami azóta történt; a pillanat, amit rögzített, még mindig tart, még
mindig él, és a benne kirajzolódó ember is vele. No meg ez az elaprózódás nem
csupán életben tartja a halottat, hanem meg is sokszorozza. Ahhoz, hogy
megvigasztalódjam, nem egy, de számtalan Albertine-t kellett volna
elfelejtenem. Amint sikerült elviselnem a bánatot, hogy egyiküket elveszítettem,
máris kezdhettem újra egy másikkal, száz másikkal.
Az életem alapvetően megváltozott tehát. A szépségét az adta, és nem
Albertine miatt, hanem vele párhuzamosan, olyankor, amikor egyedül voltam,
hogy a hasonló pillanatok hívására folyton újjászülettek a hajdani pillanatok. Az
eső nesze visszahozta a combray-i orgonák illatát; a napfény rebbenése a
balkonon a Champs-Élysées galambjait; a délelőtti melegben eltompuló zajok a
cseresznyék frissességét; a Bretagne-ba vagy Velencébe hívó vágyat pedig a szél
hangja és a húsvét visszatérte. Beköszöntött a nyár; a napok hosszúra nyúltak,
meleg volt. Ez az az időszak, amikor diákok és tanárok már kora reggel
kivonulnak a parkokba, és a fák alatt készülnek az utolsó vizsgákra, s közben
kiélvezik a hűvösség utolsó cseppjeit, melyeket a déli verőfénynél még kevésbé
izzó, de máris meddőn tiszta égbolt meghagy nekik. Sötét szobámból a régivel
vetekedő felidéző erővel – mely azonban mostanra már csak szenvedést okozott
– megsejtettem, hogy odakint a mozdulatlan levegőben a lefelé induló nap rőt
színnel vonja be a házak, a templomok függőleges sorát. Ha pedig Françoise
visszatérve akaratlanul is elmozdította a súlyos függönyök redőit, feltörő kiáltást
fojtottam el, mert az a hajdani napsugár hasított belém, melynek fényében én
szépnek láttam a Bricqueville l’Orgueilleuse-i új homlokzatot, amikor Albertine
leszólta, mondván, hogy: „Felújították.” Mivel nem tudtam mivel magyarázni a
sóhajomat, azt mondtam Françoise-nak: „Jaj, szomjas vagyok!” Françoise
kiment, visszajött, de én hirtelen hátat fordítottam, mert fájdalmas áramütésként
ért egy a félhomályban minden pillanatban robbanó ezer és ezer emlék közül:
megláttam, hogy Françoise cseresznyét és almabort hoz be, éppen cseresznyét és
almabort, amit egy tanyasi legény is hozott egyszer Balbecben a kocsinkhoz, épp
azt a két színt, mely alatt a legtökéletesebben áldoztam volna hajdan a kánikulai
napok elsötétített ebédlőinek szivárványával. Ekkor jutott eszembe először az
Écorres-tanya, és arra gondoltam, hogy amikor Albertine bizonyos napokon azt
mondta Balbecben, hogy nem ér rá, mert kénytelen a nagynénjével tartani, talán
éppen valamelyik barátnőjével időzött egyik-másik olyan tanyán, amelyről tudta,
hogy én nem szoktam oda járni, s miközben én – próba-szerencse – elüldögéltem
a Marie-Antoinette-majorban, ahol azt mondták: „Ma még nem láttuk a
kisasszonyt”, ő ugyanazokkal a szavakkal fordul a barátnőjéhez, mint máskor,
amikor kettesben kirándultunk, hozzám: „Nem fog eszébe jutni, hogy itt
keressen, így legalább nyugtunk lesz”. Szóltam Françoise-nak, húzza össze a
függönyöket, hogy ne kelljen már látnom azt a napsugarat. Csakhogy az
emlékezetembe továbbra is, nem kevésbé pusztítóan, beszüremlett: „Ez nem
tetszik, felújították, de holnap majd elmegyünk Saint-Martin-le-Vêtube,
holnapután meg...” Holnap, holnapután, ez a közös életet jelentette – talán
mindörökre közöset –, mely csak most kezdődik, a szívem iramodott volna
feléje, de már nem volt sehol, Albertine meghalt.
Megkérdeztem Françoise-t, mennyi az idő. Hat óra. Hála Istennek, hamarosan
elmúlik már az a nyomott hőség, melyre hajdan panaszkodtunk Albertine-nel, s
melyet annyira szerettünk. A nap lassan véget ért. De mit nyerek vele? Felszállt
az esti hűvösség, napnyugta volt; emlékeimben egy olyan út végén, ahol együtt
indultunk hazafelé, az utolsó falunál messzebb, távoli, elérhetetlennek látszó
állomásként ezen az estén, amikor Balbecnél nem megyünk tovább, azt láttam
magam előtt: mindig együtt. Akkor együtt, most viszont hirtelen vissza kellett
hőkölnöm a szakadék peremén – Albertine halott. Ehhez nem volt már elég a
függönyt behúzni, próbáltam emlékezetem szemét és fülét is befogni, hogy ne
lássam újra a lenyugvó nap narancsszínben játszó csíkját, hogy ne halljam a
láthatatlan madarakat, amelyek fáról fára feleselnek körülöttem, körülöttem, akit
akkor oly gyengéden csókolt a lány, aki most már halott. Megpróbáltam
elkerülni azokat az érzéseket, amelyeket az esti levegő nedvessége vagy a
hegynyergen át hol fel, hol lefelé vezető utak ébresztenek. De mindjárt újra
hatalmukba kerítettek, és épp elég messze ragadtak a jelen pillanattól, hogy
Albertine halálának gondolata kellő lendülettel, kellő rohammal támadhasson
rám ismét. Ó, hát soha nem megyek már erdőbe, nem sétálok már fák között? No
és a tágas rónák nem volnának talán ugyanolyan kegyetlenek? Hányszor és
hányszor vágtam át Albertine-ért menet a cricqueville-i síkságon, majd indultam
visszafelé immár vele együtt, hol ködös időben, amikor az áradó pára olyan
illúziót keltett, mintha óriási tó ölelne körül, hol pedig derült estéken, amikor a
holdfény légiessé bűvölte a földet, s már kétlépésnyire is mennyeivé varázsolta,
amilyennek nappal csak a távolban látszik, egybeolvasztotta a réteket, a ligeteket
az azúrral, s egyetlen ágas-bogas agátba fogta mindet!
Françoise bizonyára örült Albertine halálának, és meg kell hagyni, hogy
egyfajta illemtudással és tapintattal nem színlelt szomorúságot. De a maga ősi
törvénykönyvének íratlan szabályai és a középkori parasztasszony hagyománya,
azé, aki úgy sír, mint a gesztákban szokás, régebbi keletűek voltak, mint az
Albertine-nel vagy akár az Eulalie-val szembeni gyűlölete. Így eshetett, hogy
egy késő délután, amikor nem lepleztem elég fürgén fájdalmamat, a hajdani kis
parasztlány ösztönével, amellyel gyermekként állatokat ejtett foglyul és kínzott
meg, s amely csupán derűt ébresztett benne, amikor tyúkok nyakát tekerte ki, és
élve főzte meg a homárt, ha pedig én betegedtem meg, úgy leste, milyen rossz
bőrben vagyok, mint egy kuvik általa ejtett sebeit, s gyászos hangon, mint baljós
előjelet adta hírül, azonnal észrevette, hogy könnyezem. Azt azonban, hogy a
könnyeket, a bánatot félvállról kezelje, nem engedte a combray-i szokásjog, mert
az ilyesmit éppolyan végzetesnek tartotta, mint ha flanel alsóruhájától kellett
volna megválnia, vagy ha akarata ellenére etetik. „Jaj, ne, nagyságos úr, nem
szabad így sírni, még megárt!” És olyan aggodalmaskodva igyekezett elállítani a
könnyeimet, mintha a vérem patakzott volna. Balszerencsés módon zord képet
vágtam, s ezzel gyorsan véget vetettem a Françoise remélte túláradó érzéseknek,
amelyek talán tényleg szívből jöttek volna. Talán Albertine iránt is úgy érzett,
mint Eulalie iránt, s most, amikor barátnőm semmiféle hasznot nem tudott húzni
belőlem, Françoise sem gyűlölte már. Azt azonban mindenképpen értésemre
akarta adni: nagyon is jól látja, hogy sírok, csak éppen, az enyéim káros példáját
követve, nem akarom „mutatni”. „Nem szabad sírni, nagyságos úr” – mondta
immár kissé nyugodtabb hangon, inkább azért, hogy éleslátását fitogtassa,
mintsem hogy együttérzéséről biztosítson. Majd így folytatta: „Így kellett lennie,
túlságosan boldog volt szegény lány, nem is tudta, mennyire”.
Milyen lassan huny ki a nap ezeken a véget nem érő nyári estéken! A
szemközti ház sápadt árnyalakja a végtelenségig festette az égre állhatatos
fehérségét. Végre sötét lett a lakásban, meg-megbotlottam az előszoba
bútoraiban, de a bejárati ajtón, az immár teljesnek hitt sötétségben még mindig
áttetszően kéklett az üvegezett rész, virágkéken, bogárszárny-kéken, olyan
kékben, amit szépnek láttam volna, ha nem érzem meg benne az utolsó
visszfényt, pengeéleset, a végső csapást, melyet még mindig a nappal, a
fáradhatatlanul könyörtelen mért rám.
 Végül mégis teljesen sötét lett, de ekkor elég volt egy csillagot
megpillantanom az udvarbéli fa koronája mellett, s mindjárt eszembe jutott:
hányszor kocsikáztunk ki vacsora után a holdfény-szőnyeg borította chantepie-i
erdőbe. Sőt, az utcán is megesett, hogy elkülönítettem Párizs mesterséges
fényeitől, és egy pad támláján gyűjtöttem össze egy holdsugár természetes
tisztaságát, elválasztottam Párizstól, a várostól, amit képzeletem egy pillanatra
visszatelepített a természetbe, s így a megidézett rétek-mezők végtelen csendje s
vele az Albertine oldalán, a réteken tett fájdalmas séták emléke lengte be. Ó,
mikor ér véget az éjszaka? De a hajnal első hűvösségére összerázkódtam, mert
annak a nyárnak az édes ízét hozta vissza, amikor egészen pirkadatig annyiszor
kísérgettük haza egymást Balbecből Incarville-be és Incarville-ből Balbecbe.
Már csak egyetlen reményem maradt a jövőre – az aggodalomnál is sokkal
szívszorítóbb remény –, az, hogy elfelejtem Albertine-t. Tudtam, hogy egyszer
elfelejtem majd, hisz elfelejtettem Gilberte-et, Guermantes nagyhercegnét, s
bizony elfelejtettem a nagymamát is. És éppen e teljes, a temetők békéjét árasztó
felejtés miatt, mellyel elváltunk mindazoktól, akiket már nem szeretünk, a
legigazságosabb és a legkönyörtelenebb büntetésünk az, hogy megsejtjük:
elkerülhetetlenül ugyanilyen feledés lesz a sorsa azoknak is, akiket most még
szeretünk. Valójában pontosan tudjuk, hogy a felejtés fájdalommentes,
közömbös állapot. Mivel azonban nem tudtam egyszerre elgondolni azt, aki
voltam, és azt, aki leszek, csüggedten gondoltam a simogatások, a csókok, a
megosztott éjszakák védőburkára, amelytől hamarosan mindörökre meg kell
válnom. A leggyengédebb emlékek lendületük teljében porlottak szét azon a
gondolaton, hogy Albertine halott, áramok és ellenáramok oly nyomasztó
hullámtorlaszait omlasztva rám, hogy képtelen voltam egy helyben maradni;
fölkeltem, de döbbenten rögtön meg is álltam: ugyanaz a halvány fény, amelyet
akkor láttam, amikor még örömtől sugárzón és a csókjaitól felhevülten elváltam
Albertine-től, bújt be a függöny fölött immár gyászosra vált pengéjével, s hideg,
könyörtelen, tömör fehérsége úgy hatolt belém, mint valami késdöfés.
Hamarosan fölzengtek az utca zajai: hangjuk színéből, mint egy skáláról
leolvashattam, hol tart éppen az egyre fokozódó hőség, amelyről a hangok
visszaverődnek. A hőségben azonban, mely néhány óra múlva cseresznyeillattal
telítődik meg, már nem a nők iránti vágyra leltem (így változik meg annak a
gyógyszernek a hatása is, amelynek elég egyetlen összetevőjét kicserélni, hogy
az addig euforizáló és ajzószerből nyugtató legyen), hanem az Albertine
elköltözése miatti gyötrelemre. Egyébként vágyaim emlékét is mindig ugyanúgy
ő meg a fájdalom járta át, mint a gyönyörök emlékét. Így volt ez Velencével is:
korábban azt hittem, hogy Albertine ottléte csak zavarna (minden bizonnyal
azért, mert homályosan éreztem, hogy valójában nélkülözhetetlen lesz), most
viszont, amikor halott volt, már nem is akartam Velencébe utazni. Régen úgy
láttam, Albertine akadályként áll közöttem és minden más között, hiszen az én
szememben mindent ő foglalt magába, s általa, mint valami kehelyből
részesülhettem belőlük. Most, amikor a kehely odalett, nem volt lelkierőm
megragadni ezeket a dolgokat, egyetlenegy sem akadt közöttük, melytől ne
fordultam volna el letörten, inkább bele sem kóstoltam. Vagyis az elszakadás
korántsem nyitotta meg előttem a lehetséges élvezetekhez vezető utat, melyről
korábban azt hittem, Albertine ottléte zárja el előlem. Ez az akadály azonban,
amit a jelenléte talán valóban jelentett valahányszor utazni akartam, vagy az
életet élvezni – amint az lenni szokott –, csupán a többi akadály álcája volt,
melyek most, amikor ez az egy elhárult, újra és változatlanul ott tornyosultak
előttem. Régebben is így volt, amikor egy-egy szívemnek kedves látogató
akadályozott a munkában – ha másnap magam maradtam, éppúgy nem
dolgoztam. Amikor egy betegség, párbaj, egy megvadult ló halálközelbe visz,
egyszerre túláradón tudnánk élvezni az életet, a gyönyört, az ismeretlen tájakat,
melyektől mindjárt megfosztanak! A vész múltán azonban a régi, sivár élet vár
ránk, ahol semmi effélében nem volt részünk.
No persze, ezek a nagyon rövid éjszakák nem tartanak sokáig. Végül csak
megjön a tél, amikor nem kell többé az Albertine-nel tett, a túlságosan korán
pirkadó hajnalig tartó séták emlékétől tartanom. De nem hozzák-e vissza az első
fagyok, jégbörtönükben megőrizve első vágyaim csíráját, azt, amikor éjfélkor
küldtem Albertine-ért, s amikor oly hosszúnak éreztem a csengetéséig eltelő
időt, a csengetésig, melyre most már mindörökké hiába várok? Nem hozzák-e
vissza első aggodalmaim csíráját, azt, amikor kétszer is azt hittem, hogy nem jön
el? Akkoriban ritkán láttam, de még a látogatásai közötti időszakok is – melyek
elteltével több hét után bukkant fel egy ismeretlen életből, amit nem is próbáltam
birtokba venni – nyugalmat jelentettek, mivel nem engedték, hogy
féltékenységem folyton alábbhagyó felbuzdulásai megsűrűsödjenek, egyetlen
tömbbé álljanak össze a szívemben. Amilyen enyhítők tudtak lenni ezek az
időszakok akkoriban, olyan mély fájdalom itatta át őket visszatekintve, amióta
nem volt közömbös számomra, miféle, általam nem ismert dolgokat csinálhatott
ilyenkor, s főként most, amikor soha többé nem számíthatok a látogatására; így
hát ezek a januári esték, amelyeken nálam járt, s ezért hajdan oly kedvesek
voltak nekem, most valami olyan nyugtalanságot fuvalltak metsző hideg
szelükben, amit akkoriban nem ismertem, s szerelmem első csíráját hozták
ugyan vissza, de már ártalmasan. És amikor arra gondoltam, hogy hamarosan
újra beköszönt a hideg idő, amit Gilberte és a champs-élysées-i játékok óta
mindig oly szomorúnak láttam; amikor arra gondoltam, hogy megint jönnek az
egykori, havas estéhez hasonló esték, amikor fél éjszaka vártam Albertine-t, s
mint a beteg, aki a tüdeje miatt a test szempontjaira figyel, a bánatom és a
szívem miatt, a lelkemre vigyázva leginkább a nagy hidegek visszatértétől
tartottam, és úgy tartottam, talán a telet lesz a legnehezebb átvészelnem. Mivel
Albertine emléke ily módon az összes évszakhoz kötődött, ahhoz, hogy
kivesszen belőlem, mind a négy évszakot el kellett volna felejtenem és készen
állnom arra, hogy mindegyikükkel elölről kezdjem az ismerkedést, mint egy
szélütött öregember, aki az olvasást tanulja újra; az egész világot meg kellett
volna tagadnom. Azt gondoltam, csakis az hozna vigaszt a halálára, ha magam is
meghalnék (ez azonban képtelenség). Fel sem merült bennem, hogy tulajdon
halálunk nem képtelenség és nem is rendkívüli; tudtunkon kívül megy végbe, ha
kell, akaratunk ellenére, napról napra, addig pedig kénytelen leszek elszenvedni
mindenfajta nap ismétlődését, amit nemcsak a természet, hanem mesterséges
körülmények, valamely hagyományosabb rend honosít meg egy-egy évszakban.
Hamarosan itt lesz újra az a nap is, amelyen tavaly nyáron Balbecbe mentem, s
amikor a szerelmem nem volt még elválaszthatatlan a féltékenységtől, így nem
nyugtalanította, hogy mit csinál Albertine egész nap, s még oly nagy fejlődésen
kellett átmennie, míg az utóbbi idők annyira másfajta szerelmévé vált, olyan
egyedivé, hogy ezt az utolsó évet, amikor Albertine sorsa más irányba kezdett
fordulni, és lezárult, sűrűnek, változatosnak, évszázadnyi távlatúnak láttam.
Majd a régebbi évek később beköszöntő napjai kerülnek sorra; a borús
vasárnapok, melyeken mégis mindenki elmegy hazulról a délután ráérősségében,
amikor a szél és az eső zaja hajdan arra invitált volna, hogy „a padlásszoba
filozófusát”[969] alakítsam; micsoda szorongással figyelem majd, amint közeleg
az óra, mikor Albertine, bár nem számítottam rá, hajdan meglátogatott, és
amikor először simogatott meg, s csak Françoise miatt – aki a lámpát hozta be –
hagyta abba; abban a kétszeresen holt időszakban, amikor Albertine érdeklődött
irántam, az én iránta érzett szeretetem pedig joggal táplált megannyi reményt!
Sőt, az évszakok előrehaladtával azok a ragyogó esték, amelyeken a
cselédszobák és az internátusok kápolnaként kitáruló, aranyló porban fürdő
ajtajában a félistennők, akik nem messze tőlünk, társnőikkel beszélgetve az utca
ékességévé válnak, s mi lázas izgalommal szeretnénk beférkőzni mitológiai
életükbe, még ezek az esték sem juttatnak mást eszembe, csak Albertine
gyengédségét, Albertine-ét, aki jelenlétével meggátolta, hogy az isteni nők
közelébe jussak.
No és a tisztán fizikai természetű órák emléke mellé szükségszerűen odakerül
a lelki táj is, és megismételhetetlenné teszi. Amikor később az első, csaknem
itáliai szép napon meghallom a kecskepásztor tülkének hangját, a nap fényébe
fokozatosan hol az a szorongó tudat vegyül, hogy Albertine a Trocadéróba ment,
talán Léával és a két lánnyal, hol pedig az az otthonos, családias, már-már
köznapi érzés, hogy feleségem van, akit akkor koloncnak éreztem, s akit
Françoise hamarosan hazahoz. A telefonüzenetről, melyben Françoise a vele
hazainduló Albertine engedelmes tiszteletéről tudósított, akkoriban azt hittem,
gőgös büszkeséggel tölt el. Tévedtem. Csupán azért részegített meg, mert azt
éreztette, hogy a nő, akit szeretek, valóban az enyém, csakis értem él, és a
távolból is, anélkül hogy törődnöm kellene vele, urának és parancsolójának
tekint, hiszen egyetlen intésemre hazajön. Így hát ez a telefonüzenet a kedvesség
kicsiny részecskéje volt, mely a távolból, a Trocadéro-negyedből érkezett, ahová
a sors játéka folytán boldogságom forrása került, s ez a forrás nyugtató
molekulákat, enyhítő balzsamot küldött felém, melyektől visszanyertem
szellemem édes szabadságát, s így egyéb dolgom sem volt, mint – minden gond
szorításából megszabadultan átadva magam Wagner zenéjének – Albertine
immár biztos érkezésére várni, izgatottság nélkül, megingathatatlan türelemmel,
melyben azonban nem tudtam felismerni a boldogságot. A boldogság oka pedig,
azé, hogy hazajön, hogy engedelmeskedik, hogy hozzám tartozik, a szerelem
volt, nem a büszkeség. Most azután várhatott volna akár ötven nő a
parancsaimra, jöhetett volna haza egyetlen intésemre nem a Trocadéróból,
hanem Indiából, az is mindegy lett volna! Aznap viszont, attól az érzéstől, hogy
amíg én egyedül muzsikálok a szobámban, Albertine készségesen jön felém, a
napfényben szállongó porként valami olyan anyagot lélegeztem be, ami – mint
ahogy másfélék a testre hatnak jótékonyan – a léleknek tesz jót. Majd, félórával
később megjött Albertine, azután sétálni indultunk, s én ezt a megérkezést és a
sétát unalmasnak hittem, hiszen mindkettőt a bizonyosság érzése kísérte, noha
épp e bizonyosság miatt, attól a perctől kezdve, amikor Françoise
megtelefonálta, hogy hazahozza Albertine-t, mindkét esemény aranyat érő
nyugalmat csöpögtetett az ezután következő órákba, másik nappá varázsolta, az
elsőtől nagyon is különbözővé, mert ennek az utóbbinak a lelki háttere egészen
más volt, s ez a lelki háttér tette eredeti nappá, mely újként állt az eddig ismertek
sokszínű sorába, olyan újként, amilyet addig soha nem tudtam volna elképzelni –
ahogy egy nyári nappal nyugalmát sem tudnánk elképzelni, ha nem lettek volna
hasonlók az általunk már megéltek sorában; igaz, nem mondhatom, hogy tisztán
erre a napra emlékeztem, hiszen a nyugalomhoz most szenvedés is társult, amit
annak idején nem éreztem. Jóval később azonban, amikor visszafelé jártam be
apránként azokat az időszakokat, mikor még nem szerettem annyira Albertine-t,
és behegedt szívem fájdalom nélkül tudott már elválni a halott Albertine-től,
amikor végre fájdalom nélkül tudtam felidézni azt a napot, amelyen Albertine
vásárolni ment Françoise-zal ahelyett, hogy a Trocadéróban maradt volna,
örömmel emlékeztem vissza erre a napra, mint egy olyan lelki évszak részére,
amilyet korábban nem ismertem; végre pontosan idéztem fel, nem toldottam
meg szenvedéssel, sőt úgy, ahogy egyes nyári napok jutnak eszünkbe, melyeket
hajdan, amikor megéltük, túlságosan melegnek találtunk, s csak utólag vonjuk ki
belőlük a vegytiszta, tömör aranyat és a halhatatlan azúrt.
Így azután e néhány esztendő, melyet Albertine emléke oly fájdalmassá tett,
nemcsak az évszakok és órák váltakozó színeit, különféle hangnemeit és a
hamvát adta ehhez az emlékhez – a júniusi késő délutánoktól a téli estékig, a
holdvilágos tengertől a hazafelé menet felvirradó pirkadatig, a párizsi hótól a
saint-cloud-i avarig –, hanem azokat az egyedi képeket is, amelyeket egymás
után alkottam róla, fizikai megjelenéséről, amilyennek a különböző felidézett
pillanatokban elképzeltem: a kisebb-nagyobb gyakoriságról, amellyel az adott
évszakban találkoztunk, s amelytől ez az évszak ritkásabb vagy sűrűbb lett, a
szorongásról, amelyet a várakozás tudott kiváltani belőlem, a vágyról, melyet
egy bizonyos pillanatban éreztem iránta, reményekről, melyek formát öltöttek,
majd elvesztek; mindez ugyanúgy alakította múltba tekintő szomorkodásom
jellegét, mint a hozzá társuló fény- és illatélmények, s teljessé tett minden egyes
napévet, amit megéltem, s aminek tavasza, ősze, tele már önmagában is olyan
szomorú volt Albertine elválaszthatatlanul hozzá társuló emléke miatt, s amit
mintegy megkettőzött egyfajta érzelmi év, melynek óráit nem a nap járása
határozta meg, hanem az, hogy mennyit kell várnom egy találkozásra; melyben a
napok hosszúsága és a hőmérséklet változása reményeim nekibuzdulásán,
bizalmasságunk elmélyülésén, Albertine arcának fokozatos átalakulásán, az
utazásairól, távollétei idején nekem írott levelei gyakoriságán és hangvételén
volt mérhető, és azon, hogy hazatérésekor kisebb vagy nagyobb hévvel sürgette
a viszontlátást. Végül pedig ezek az időváltozások, ezek a különféle napok nem
csak a hasonló pillanatok felidézésével hoztak vissza mindig más Albertine-t.
Gondoljunk csak bele: mielőtt szerelmes lettem volna, mindegyikük más
emberré tett, akinek – mivel mást érzékel – más és más vágyai vannak, s aki
ugyan előző nap még egyébről sem ábrándozott, mint viharokról és sziklás parti
meredélyekről, ám ha egy tapintatlan tavaszi nap némi rózsaillatot lopott be
hanyagul zárt álmának kis hézagán, máris azzal a gondolattal ébredt, hogy
elutazik Olaszországba. Vagy nem csökkentette-e bizonyos napokon még
szerelmem idején is lelki atmoszférám változása, hiedelmeim légnyomásának
alakulása szerelmem látóhatárát, nem tágította-e egyik nap a végtelenségig, nem
szépítette-e mosolygósra egy másikon, nem rántotta viharos görcsbe egy
harmadikon? Csakis az által létezünk, amit birtokolunk, csakis az van a
birtokunkban, ami valóban jelen van, márpedig emlékeink, hangulataink,
gondolataink közül oly sok indul távoli utazásra, ahol azután szem elől veszítjük
őket! Ilyenkor pedig nem számolhatunk velük a summában, ami a lényünket
jelenti. Igaz, vannak titkos ösvényeik, melyeken visszatérhetnek belénk. És
voltak esték, amikor úgy aludtam el, hogy már-már nem is bánkódtam Albertine
miatt – bánkódni csak amiatt tudunk, akire emlékszünk –, majd ébredéskor
emlékek egész hajóhadára bukkantam, mely legéberebb tudatomban cirkált, s
melynek minden része bámulatos tisztasággal rajzolódott ki előttem. Ekkor
megsirattam amit most oly világosan láttam, s ami előző este a puszta semmi
volt. Albertine neve, halála más jelentést kapott; árulásai egyszerre megint teljes
súllyal estek a latba.


Hogyan is vélhettem halottnak, hiszen, ha most akartam rá gondolni, nem volt
más képem róla, mint életében, hol ezt, hol azt láttam újra: amint sebesen
suhanva biciklije mitológiai kereke fölé hajol, esős napokon, feszesre húzott
gumiköpenyének páncéljában, mely kidomborítja a mellét; turbánja alól
szerteszét kígyózó fürtű fejjel, amint félelmet keltve jár-kel Balbec utcáin;
azokon az estéken, amikor pezsgőt vittünk a chantepie-i erdőbe, s a hangja
megváltozott, kihívó lett, arca felhevülten is sápadt maradt, csak a járomcsontja
fölött pirult ki, én pedig, mivel a kocsi homályában alig tudtam kivenni a
vonásait, a holdfény felé fordítottam, hogy jobban lássam; most azonban hiába
próbáltam felidézni, újra látni abban a homályban, mely többé nem oszlik el. Kis
szoboralakként a szigetre tartó sétán, nyugodt, kövérkés, szemcsés bőrű arcával
a gépzongora mellett – hol gyors és esős volt, hol kihívó és áttetsző, hol
mozdulatlan és mosolygós, muzsikáló angyal. Így mindegyikük egy-egy
pillanathoz kötődött, s én újra arra a bizonyos napra kerültem vissza, amikor
viszontláttam. A múlt e pillanatai pedig nem mozdulatlanok; emlékeinkben is
megőrzik a lendületet, mely a jövő felé ragadta őket – a jövő felé, mely azóta
maga is múlttá lett –, és minket is magával ragad. Sosem simogattam az esős
napok kaucsukba öltözött Albertine-jét, meg akartam kérni, vesse le a páncélját,
hadd ismerjem meg mellette a tábori szerelmet, az utazók testvéri közösségét.
De nem tehettem, Albertine halott volt. Hogy meg ne rontsam, azt sem jeleztem
soha, hogy értem, mit akar azokon az estéken, amikor láthatóan olyasfajta
gyönyörökre kínálkozott fel, melyeket, ha nem így teszek, talán nem kért volna
másoktól, s melyek most dühödt vágyat ébresztettek bennem. Egy másik nő
mellett nem éreztem volna hasonlót, azt viszont, akitől megkaphattam volna,
akkor sem találnám, ha az egész világot bejárnám utána, hiszen Albertine halott.
Úgy tűnt, választanom kell két tény között, el kell döntenem, melyik az igazi,
mivel az, hogy Albertine halott – ami egy számomra ismeretlen valóságból,
touraine-i életéből származott –, ellentmondott minden vele kapcsolatos
gondolatomnak, vágyaimnak, megbánásaimnak, ellágyulásomnak, dühömnek,
féltékenységemnek. Az élete kínálatából kölcsönzött emlékek e gazdagsága, az
életét idéző, általa felidézett érzelmek e túláradó bősége miatt hihetetlennek tűnt,
hogy Albertine halott. Igen, az érzelmek túláradó bősége miatt, hiszen azzal,
hogy emlékezetem megőrizte a szeretetemet, minden változatosságát is
meghagyta. Nemcsak Albertine volt pillanatok sorozata, hanem én magam is.
Iránta érzett szerelmem nem volt egyszerű: az ismeretlen iránti kíváncsisághoz
érzéki vágy társult, a csaknem rokoni gyengédség érzéséhez pedig hol közöny,
hol dühödt féltékenység. Nem egyetlen férfi voltam, hanem egy szedett-vedett
hadsereg felvonulása, amelyben a pillanattól függően akadtak szenvedélyes
szerelmesek, közömbösök, féltékenyek – de olyanok, akik sosem ugyanarra a
nőre voltak féltékenyek. És nem kétséges, hogy egy nap éppen ez hozza majd
meg a gyógyulást, amire nem vágyom. Egy tömeg elemei, észre sem vesszük,
egyenként kicserélődhetnek, mások léphetnek a helyükbe, akiket megint mások
kilöknek vagy megerősítenek, úgyhogy végül olyan átalakulás megy végbe, amit
elképzelni sem tudnánk, ha oszthatatlan egyek volnánk. Szerelmem,
személyiségem összetettsége megsokszorozta, ezerarcúvá tette gyötrelmeimet. S
még így is mindig ugyanazt a két csoportot alkották, ezek váltakozása jelentette
Albertine iránti szerelmem élettörténetét, mely hol a bizalom, hol pedig a
féltékeny gyanakvás jegyében zajlott.
Ha nehezemre esett is elképzelni, hogy Albertine, aki oly elevenen él bennem
(s akárcsak én, a jelen és a múlt kettős vértjét hordja), halott, talán ugyanolyan
ellentmondásos volt az is, ahogy Albertine vétkeire gyanakodtam – annak
vétkeire, aki immár levetkőzte hús-vér testét, mely gyönyörét lelte bennük,
elszállt belőle a lélek, mely vágyakozott rájuk, el sem követhette őket, és felelős
sem lehetett értük –, s a gyanakvás olyan fájdalmat váltott ki belőlem, amit
áldottam volna, ha egy fizikailag nem létező személy lelki valóságának
bizonyítékát láttam volna benne, nem pedig hajdan bennem keltett érzések
visszfényét, amelynek magától kellett kihunynia. Annak a nőnek, aki immár nem
élvezhette a gyönyört másokkal, nem kellett volna féltékenységet szítania
bennem, ha gyengédségem valahol teret kaphatott volna. De éppen ez volt
lehetetlen, hiszen csak olyan emlékekben lelhette meg tárgyát, Albertine-t,
amelyekben barátnőm még élt. Mivel amint rá gondoltam, máris életre keltettem,
árulásai sosem lehettek egy halott árulásai, mert elkövetésük pillanata jelen
idejűvé vált nem csupán Albertine-nek, hanem annak a hirtelen felidézett
énemnek is, aki szemlélte. Így azután soha semmilyen időbeli eltolódás nem
szakíthatta el egymástól az elválaszthatatlan párt, melyben minden egyes új,
bűnös nőhöz azonnal egy szánalmas és mindig vele egy időből való féltékeny
férfi társult. Az utolsó hónapokban fogságban tartottam Albertine-t a lakásban.
Most azonban, a képzeletemben, szabad volt; rosszul élt ezzel a szabadsággal,
hol ezzel, hol azzal a nővel adta össze magát. Azelőtt folyton a bizonytalan
jövőre gondoltam, amely kibontakozott előttünk, próbáltam olvasni belőle. Most
pedig, ami a jövő ikerképeként előttem állt, nem kevésbé aggasztóan, mint a
jövő, hiszen ugyanolyan bizonytalan volt, ugyanolyan nehezen kifürkészhető,
ugyanolyan rejtelmes, de még könyörtelenebb, mivel – ahogy a jövővel
kapcsolatosan sem – nem volt sem lehetőségem, sem illúzióm, hogy hathatok rá,
s mert ugyanolyan távol lesz majd tőlem, mint maga az életem, és a társam sem
lesz mellettem, hogy csitítsa a fájdalmakat, amelyeket a jövő okoz: mindez nem
Albertine jövője volt már, hanem a múltja. A múltja? Rosszul mondom, hiszen a
féltékenység számára nincsen múlt, sem jövő, s mindig az a jelen, amit éppen
elképzel.
A légkör változásai másfajtákat is kiváltanak a bensőnkben élő emberben,
elfeledett éneket ébresztenek fel, nem engedik szunnyadni a megszokást, új erőt
adnak bizonyos emlékeknek, bizonyos fájdalmaknak. S mennyivel inkább így
volt ez velem, akinek a beköszöntő új idő azt juttatta eszembe, amikor Albertine
Balbecben a bármely pillanatban esővel fenyegető ég alatt például – Isten tudja,
miért – hosszú sétákra indult fürdőruhaként testhez tapadó gumiköpenyében! Ha
most is él, bizonyára ma, ebben az oly hasonló időben is nekivágott volna valami
hasonló kirándulásnak Touraine-ben. Mivel nem tehette már, nem kellett volna
szenvednem a gondolattól, de – mint az amputáltaknak – az időjárás
legcsekélyebb változására is kiújult a fájdalom abban a tagomban, amelyet
elvesztettem.
Váratlanul egy olyan emlékem bukkant fel, amellyel régen nem találkoztam
már, mert beolvadt emlékezetem cseppfolyós és láthatatlan világába, most
azonban kikristályosodott. Történt ugyanis, hogy évekkel ezelőtt, amikor épp a
fürdőköpenyéről beszéltünk, Albertine elpirult. Akkoriban nem voltam féltékeny
rá. Azóta viszont többször is meg akartam kérdezni tőle, vissza tud-e emlékezni
erre a beszélgetésre, és meg tudja-e mondani, miért pirult el. Annál is inkább
foglalkoztatott a dolog, mivel azt hallottam, hogy Léa barátnői, a két fiatal lány
is a hotel fürdőjébe jár, és a fáma szerint nem csupán zuhanyozni. De, vagy attól
való félelmemben, hogy megbántom Albertine-t, vagy mert alkalmasabb időre
vártam, folyton halogattam, hogy szóba hozzam a dolgot, majd nem is
gondoltam rá. Egyszerre azonban, nem sokkal Albertine halála után, felfigyeltem
erre az emlékre, melyet úgy átitatott a bosszantó és az ünnepélyes jelleg, mint
minden rejtélyt, ami örökre megoldatlan maradt, mert az egyetlen ember, aki a
kulcsot megadhatta volna, már halott. Nem kísérelhetnék meg legalább
érdeklődni, hogy nem csinált-e valaha Albertine valami rosszat, vagy nem tűnt-e
pusztán gyanúsnak ebben a zuhanyfürdőben? Ha Balbecbe küldenék valakit,
talán a végére járhatnék a dolognak. Amíg Albertine élt, nyilván semmit sem
tudhattam volna meg. De ha már nem kell tartani a bűnös haragjától, a nyelvek
furcsamód megoldódnak, és könnyen kikotyognak egy-egy vétket. Mivel pedig a
képzelet kifejletlen, satnya alkotmány (hiszen nem ment át azon a számtalan
változáson, amely fokról fokra tovább fejleszti az emberi elme találmányainak
kezdetleges modelljeit, legyen szó akár a barométerről, a léghajóról, a telefonról
vagy sok egyébről, ami alig ismerhető fel későbbi, tökéletesített változatában),
csak igen kevés dolgot tud elénk tárni egyszerre, így a hotel zuhanyfürdőjének
emléke lelki szemeim teljes látómezejét betöltötte.
Az álom sötét utcáit járva néha olyasfajta rossz képekbe ütköztem, amelyek
nem igazán súlyosak: először is azért, mert az általuk okozott szomorúság nem
tart egy óránál tovább ébredés után, ahogy az olyan rosszullétek sem, amelyeket
a mesterséges elalvás vált ki; és még egy okból: mert nagyon ritkán, két-három
évente egyszer akadunk talán össze a fajtájukkal. S még olyankor sem biztos,
hogy valóban volt-e már dolgunk velük, nem inkább valamiféle érzékcsalódás
játszik-e velünk, nem emlékeink valamely alcsoportja (a megkettőződés
kifejezés erre ugyanis már kevés volna) mutatja-e már látottnak őket.
Nem kétséges, ha már kételyeim támadtak Albertine életével, halálával
kapcsolatban, régóta neki kellett volna fognom a nyomozásnak. De ugyanaz az
ernyedtség, ugyanaz a gyávaság, amely miatt, amíg mellettem volt, mindig
engedtem neki, most is, azóta is, hogy nem láthattam, megakadályozta, hogy
bármibe belevágjak. Az évekig hurcolt gyengeségből néha mégis villámként sül
ki az erő. Legalább erre az egyetlen részletkérdésre irányuló nyomozásra
elszántam hát magam. Mintha egyéb sem lett volna Albertine életében. Azon
töprengtem, kit küldhetnék Balbecbe, hogy a helyszínen próbáljon nyomozni.
Aimét jó választásnak láttam. Nemcsak a helyet ismerte, mint a tenyerét, hanem
a kisemberek azon típusába tartozott, amelyik gondosan ügyel az érdekeire,
hűséges ahhoz, akit szolgál, közönyös a morál minden fajtája iránt, és ha jól
megfizetjük, olyannyira engedelmeskedik az akaratunknak, hogy mindent
akadályt elhárít az útjából, mert éppoly képtelen a tapintatlanságra, az
erélytelenségre vagy a tisztességtelenségre, mint amilyen gátlástalan; az ilyet
szoktuk „derék embernek” nevezni. Az efféle emberben maradéktalanul
megbízhatunk. Amint Aimé elutazott, arra gondoltam, mennyivel célravezetőbb
lett volna, ha azt, amit ő most Balbecben próbál megtudni, magától Albertine-től
kérdezhetem meg. S mivel ennek a kérdésnek, amit fel szerettem volna tenni, s
úgy tűnt, hamarosan fel is teszem, már a gondolata visszahozta hozzám
Albertine-t, de nem a feltámasztás igyekezetével, hanem az olyasfajta
találkozások véletlenszerűségével, melyek – akárcsak az olyan fényképek,
amelyeket nem „állítottak be”, a pillanatfelvételek – mindig élőbbnek mutatják
az illetőt, amint elképzeltem a beszélgetésünket, mindjárt megéreztem a
képtelenségét is; megint új arcát láttam annak az eszmének, hogy Albertine
halott, Albertine, aki olyasfajta gyengédséget ébresztett bennem, amit a
távollévők iránt érzünk, akiknek látása nem helyesbíti a megszépített képet, de
mindjárt azt a szomorúságot is, hogy ez a távollét immár örökre szól, szegény
kicsikém mindörökre megfosztódott az élet édességétől. S ekkor hirtelen
helyváltoztatással a féltékenység gyötrelmeitől az elválás kétségbeeséséig
jutottam.
Mostanra nem holmi gyűlöletes gyanakvás töltötte be a szívemet, hanem
azoknak a bizalommal teli gyengédségben eltöltött óráknak az emléke, melyeket
nővéremmel éltem meg, akit a halál valóban elvett tőlem, hiszen a bánatom nem
annak szólt, amit Albertine jelentett számomra, hanem annak, amiről a szerelem
legáltalánosabb érzelmeiben osztozni vágyó szívem apránként elhitette velem,
hogy ez Albertine; ekkor döbbentem rá, hogy az a hajdani élet, amely annyira
untatott – vagy legalábbis azt hittem, hogy untat –, épp ellenkezőleg,
gyönyörűséges volt; most éreztem, hogy bármely röpke pillanatba, amit akár
jelentéktelen dolgokról folytatott beszélgetéssel töltöttünk, olyan kéj került és
vegyült, amit akkor, igaz, nem érzékeltem, de már akkoriban is ez volt az
indíték, ami miatt mindig ezeket a pillanatokat kerestem oly állhatatosan s
minden egyebet kizárón; a legapróbb mozzanatok, amelyek eszembe jutottak:
Albertine egy mozdulata az autóban, mellettem, vagy amikor az asztalhoz ült
velem szemközt a szobájában, mind-mind a szelíd öröm és a szomorúság
hullámait kavarták fel a lelkemben, s lassanként teljesen elárasztották.
A szobát, ahol vacsorázni szoktunk, sosem láttam szépnek, Albertine-nek is
csak azért mondtam, hogy szép, hogy barátnőm örüljön, amiért ilyen helyen
élhet. Mostanában a függönyök, a székek, a könyvek nem voltak már
közömbösek. Nemcsak a művészet lop varázslatot és titkot a legjelentéktelenebb
dolgokba; a fájdalomnak is megadatott a hatalom, hogy bizalmas közelségbe
hozza őket hozzánk. Ott és akkor, amikor a Bois-ból hazatérve kettesben
vacsoráztunk Albertine-nel, mielőtt Verdurinékhez mentem volna, semmiféle
figyelmet nem szenteltem ennek a vacsorának, melynek szépségére, komoly
szelídségére most csupa könny tekintettel néztem vissza. A szerelem érzetei nem
állíthatók arányba az élet egyéb érzéseivel, de amíg elvegyülnek közöttük, sosem
ismerjük fel ezt a képtelenséget. Egy katedrális kimagasló alakja sem lentről, az
utca forgatagából, a szomszédos házak zsúfoltságában bontakozik ki, hanem
csak távolabbról, egy közeli hegyoldal lejtőjéről – olyan távlatból, ahonnan
nézve az egész város eltűnt, vagy összevissza kőrakásnak látszik csupán a föld
színén –, csak a magány és az est áhítatában tornyosul előttünk páratlanul,
állhatatosan és tisztán. Felidéztem magamban mindazokat a komoly és helyes
dolgokat, melyeket Albertine aznap este mondott, és könnyeimen keresztül
próbáltam megcsókolni a képét. Egyik reggel mintha egy domb hosszúkás
alakját láttam volna kiemelkedni a ködből, egy csésze kakaó melegét éreztem, s
közben borzalmasan összeszorult a szívem annak a délutánnak az emlékétől,
amikor Albertine meglátogatott, és amikor első ízben csókoltam meg: mindez
azért történt, mert meghallottam a nem sokkal azelőtt bekapcsolt fűtőtest
csuklását. És haragosan kidobtam egy meghívót, amit Françoise hozott
Verdurinnétől. Mennyivel erőteljesebben hatott rám a hajdani benyomás – mely
akkor támadt bennem, amikor először mentem La Raspelière-be vacsorára –,
hogy a halál nem azonos életkorban sújt le mindenkire, most, hogy Albertine
ilyen fiatalon már halott, Brichot pedig továbbra is ott vacsorázik Verdurinnénél,
aki még mindig fogadja vendégeit, s talán hosszú évekig fogadni fogja még! A
Brichot név mindjárt az imént említett estély végét idézte fel bennem, amikor a
professzor hazáig kísért, s amikor odalentről megláttam Albertine lámpájának
fényét. Máskor is gondoltam már rá, de akkor más oldalról közelítettem meg ezt
az emléket. Mert igaz ugyan, hogy az emlékek nagyon is személyes
tulajdonaink, de olyanok, mint a földbirtokok, melyeknek kerítésén kis
rejtekajtók nyílnak, gyakran mi magunk sem ismerjük, valamelyik szomszédunk
nyitja ki őket, s így – legalábbis olyan irányból, ahonnan mi még sosem
próbáltuk – egyszerre otthon találjuk magunkat. Ekkor arra az űrre gondoltam,
mely most vár majd, amikor hazaérek, amikor nem látom többé odalentről
Albertine szobáját, melyben örökre kihunyt a fény, és megértettem, mekkorát
tévedtem aznap este, amikor Brichot-tól elköszönve azt hittem, bosszankodom,
sajnálom, hogy nem mehetek sétálni és valahol másutt szerelmeskedni;
megértettem, mekkorát tévedtem, s hogy mindez csak azért történt így, mert a
kincsről, melynek visszfénye odafentről sugárzott rám, azt hittem, teljes
biztonsággal a birtokomban van, hanyagul nem mértem fel az értékét, s így
szükségszerűen csekélyebbnek véltem más, mégoly apró gyönyöröknél,
melyeket azonban – miközben megpróbáltam elképzelni őket – túlbecsültem.
Megértettem, hogy az a fény, mely mintha egy börtönablakból jött volna, az élet
és a szelíd öröm micsoda teljességét rejtette, s hogy nem volt más, mint annak az
érzésnek a beteljesülése, amely először egy pillanatra mámorral töltött el, majd
mindörökre lehetetlennek látszott aznap este, amikor Albertine egy fedél alatt
aludt velem; megértettem, hogy hajdani életem, amit párizsi otthonomban éltem
– mely egyben az ő otthona is lett –, épp annak a mélységes békének a
megvalósulása volt, amelyet egykor megálmodtam.
Ha a Bois-ból hazaérve, az utolsó Verdurin-estély előtt, nem kerül sor arra a
beszélgetésre Albertine között és közöttem, vigasztalhatatlan lettem volna,
hiszen az a beszélgetés egy kicsit bevonta barátnőmet szellemi életembe, és
bizonyos területeken egyformának mutatott kettőnket. Albertine intelligenciája,
a hozzám való kedvessége – bármilyen elérzékenyülten gondoltam vissza rá –
nyilvánvalóan nem múlta felül más ismerőseimét; vagy nem hallottam-e
Cambremernétől Balbecben: „Hogyan? Ön Elstirrel tölthetné a napjait, Elstirrel,
ezzel a zseniális emberrel, s ehelyett az unokahúgával van!” Albertine
intelligenciája azért volt kedvemre való, mert képzettársítás révén azt idézte fel
bennem, amit Albertine édességének neveztem, ahogy egy gyümölcs édességéről
beszélünk, noha ez az érzet csak az ínyünkön születik meg. És lám, míg
Albertine intelligenciájára gondoltam, ajkammal ösztönösen csücsörítettem, úgy
ízlelgettem az emléket, melynek valóságosságát szívesebben láttam rajtam kívül
állónak, egy ember objektív felsőbbrendűségéből eredőnek. Tagadhatatlanul
ismertem eszesebb embereket is. De a szerelem határtalansága vagy önzése miatt
épp azokat szeretjük, akiknek szellemi és lelki arculatát a legkevésbé
tárgyilagosan látjuk, folyton újrarajzoljuk őket vágyaink és szorongásaink
szerint, nem választjuk el magunktól, olyanok hát, mint valami hatalmas,
körvonalazatlan senkiföldje, ahová szeretetünket kivetíthetjük. Saját testünkről,
melyben megannyi rossz érzés és gyönyörűség áramlik szüntelenül, nincs olyan
határozott körvonalú képünk, mint egy fáról, egy házról vagy egy járókelőről. S
talán az én hibám volt, hogy nem próbáltam alaposabban megismerni Albertine-t
– önmagában. Ahogy a vonzerejét illetően is sokáig csak azokon a különféle
helyeken vizsgáltam, amelyeket emlékeimben az évek síkján foglalt el, majd
meglepetten láttam, hogy időközben spontán módon olyan változások tették
teljesebbé, amelyek nem csak a perspektíva különbözőségéből eredtek, a
jellemét is meg kellett volna kísérelnem úgy kiismerni, ahogy bárki másét, s ha
így sikerül magyarázatot találnom arra, miért rejtegeti előlem konokul a titkát,
talán elkerülhettem volna, hogy egyre tovább húzódjon közöttünk – s milyen
különös, milyen ádáz szenvedélyességgel – az a konfliktus, amely végül
Albertine halálához vezetett. S ekkor mélységes szánalmat éreztem iránta,
szégyelltem, hogy túlélem. Olyankor ugyanis, amikor a legkevésbé szenvedtem,
úgy éreztem, mintha valamiféleképpen hasznot húznék a halálából, hiszen egy
nő akkor a leghasznosabb az életünkben, amikor nem boldogságunk
alkotóeleme, hanem a bánatunk eszköze lesz, és nincs nő, akinek a birtoklása
annyira becses volna, mint azoké az igazságoké, melyeket akkor fed fel előttünk,
amikor szenvednünk kell miatta. Ilyenkor azután, amint párhuzamot vontam a
nagymama halála és Albertine-é között, úgy éreztem, életemet kettős gyilkosság
szennyezi be, amit a világ csakis gyávasága miatt bocsát meg. Arról
álmodoztam, hogy Albertine megért, nem ismer félre, mert azt hittem, a
boldogság titka az, hogy megértenek, nem ismernek félre, noha ezt mások, nem
is kevesen, különbül is megtehették volna. Azért vágyunk megértésre, mert arra
vágyunk, hogy szeressenek, szeretetre pedig azért vágyunk, mert mi magunk
szeretünk. A többiek megértése közömbös, szeretetük a terhünkre van. Az
örömöm, hogy birtokolhattam egy keveset Albertine eszéből és szívéből, nem
ennek az észnek és ennek a szívnek a belső értékéből eredt, hanem abból, hogy e
birtoklás révén egy lépéssel közelebb kerültem Albertine maradéktalan
birtoklásához, hiszen amióta megláttam, célom és egyben megvalósíthatatlan
ábrándom csakis ez volt. Ha egy nő „kedvességét” emlegetjük, talán csak azt az
örömöt vetítjük önmagunkon kívülre, amit mi érzünk, amikor látjuk, mint a
gyermekek, akik „édes kis ágyam”-at, „édes kis párnám”-at, „édes kis
galagonyáim”-at mondanak. Ami azt is megmagyarázza, miért nem mondják
soha a férfiak egy nőről, aki nem csalja meg őket, hogy „Olyan kedves”, s miért
mondják oly gyakran arról, aki felszarvazza őket. Az ifjabb Cambremer márkíz
joggal állította, hogy Elstir szelleme elbűvölőbb. De nem ítélhetünk egyformán
annak az embernek a vonzerejéről, aki – mint mindenki más – rajtunk kívül,
gondolataink horizontján áll, és arról a másikról, aki a helyhezkötés bizonyos
véletlenszerűségekből adódó, de makacs tévedése folytán bevette magát a
testünkbe, olyannyira, hogy ha visszatekintve azon töprengünk, hogy nem
nézett-e meg jól egy bizonyos napon egy tengerparti kisvasút folyosóján egy
másik nőt, az ugyanolyan fájdalmat okoz, mint ha egy sebész próbálna golyót
kioperálni a szívünkből. Egy közönséges croissant, amelybe azonban mi magunk
harapunk bele, nagyobb gyönyörűséget okoz, mint a XV. Lajosnak felszolgált
összes sármány, nyúlfi és fogoly, s amikor a hegyoldalban heverészünk, a
szemünktől néhány centiméternyire rezgő fűszál a szédítő sziklaszirtet is el tudja
takarni, ha az több mérföldnyi távolságra van tőlünk. Egyébként sem azzal
követünk el hibát, hogy nagyra becsüljük a szeretett nő eszét és kedvességét,
legyen mégoly csekély mindkettő. Abban hibázunk, hogy a többiek kedvessége
és intelligenciája hidegen hagy. A hazugság csak akkor késztet megint
felháborodásra, a jóság pedig hálára – ahogy annak mindig is lennie kellene –,
amikor olyan nőtől ered, akit szeretünk; és a testi vágynak adatott meg az a
csodálatos hatalom, amellyel ismét illő megbecsülésben részesíti az
intelligenciát, és szilárd alapokat ad a lelki életnek. Soha többé nem lesz már
részem ebben az isteni adományban: egy olyan ember társaságában, akivel
mindenről beszélhetek, akire rábízhatom magam. Rábízhatom magam? De nem
mutattak-e mások több bizalmat irántam, mint Albertine? Nem beszélgettem-e
másokkal elmélyültebben? Hisz a bizalom, a beszélgetés jelentéktelen dolog, mit
számít hát, hogy többé-kevésbé tökéletlen, ha egyszer szerelem hatja át, az
egyetlen isteni adomány? Újra magam előtt láttam Albertine-t, amint a
gépzongorájánál ül, rózsásan a fekete hajkorona alatt; éreztem, amint két ajkam
közé férkőzik a nyelve, ez az anyai, nem evésre szánt, mégis tápláló és szent
nyelv, melynek titkos tüze és harmata úgy hatott – akkor is, amikor Albertine
csupán végigsiklatta a nyakamon, a hasamon – felületi, de valahogy mégis a
teste belsejéből származó simogatásával, mint egy szövet kifordult bélése, s még
a legfelszínibb érintéskor is oly rejtelmesen édes volt, mint egy behatolás.
Bár nagyon szépek voltak ezek a pillanatok, amelyeket soha semmi nem hoz
vissza már, még azt sem mondhatom, hogy elvesztésük miatt egyértelmű
kétségbeesést éreztem volna. Hiszen kétségbeesni csak akkor tudunk, ha még
ragaszkodunk az élethez, mely ezentúl mindig csak boldogtalan lehet. Balbecben
kétségbeestem, amikor a napkelte láttán megértettem, hogy egyetlen boldog
napom sem lesz többé. Azóta is éppilyen önző maradtam, de az az énem,
amelyhez mostanában kötődtem, s amely maga volt az élettartalék, mely az
önfenntartás ösztönét működésbe hozza, ez az én már kívül került az életen;
amikor az erőmre, az életképességemre gondoltam, arra, ami a legjobb bennem,
egy bizonyos kincs járt az eszemben, amely az enyém volt (és csakis az enyém,
hiszen mások nem ismerhették pontosan a bennem rejtőző érzelmet, amit
ébresztett), s amelyet senki sem vehet el tőlem, hiszen már nem az enyém. Az
igazat szólva mindig csak azért volt az enyém, mert az enyémnek akartam tudni.
Amikor az ajkammal figyeltem Albertine-t, s amikor beköltöztettem a szívembe,
nemcsak azt az óvatlanságot követtem el, hogy a bensőmben élhetett, nem is
csupán azt, hogy rokoni szeretetet vegyítettem az érzéki gyönyörbe. Arról is meg
akartam győzni magamat, hogy szerelem fűz össze kettőnket, hogy kölcsönösen
a szerelemnek nevezett kötelékkel kötődünk egymáshoz, hiszen Albertine
engedelmesen viszonozta a csókokat, amiket tőlem kapott. S mivel megszoktam,
hogy ezt higgyem, nem csak azt a nőt veszítettem el, akit szeretek, hanem azt is,
aki engem szeret, húgomat, gyermekemet, drága asszonyomat. Mindent
egybevetve részem volt egyfajta boldogságban és egyfajta boldogtalanságban is,
amit Swann sohasem ismert, hiszen mindaddig, amíg szerelemmel szerette
Odette-et, és annyira féltékeny volt rá, alig találkozott vele, mivel egyes
napokon, amikor Odette az utolsó pillanatban lemondta a találkozót, csak nagy
nehezen juthatott be hozzá. Később azonban mégis Swanné lett, majd a felesége
is, egészen Swann haláláig. Velem éppen fordítva történt, szerencsésebben
jártam: akkor voltam annyira féltékeny Albertine-re, amikor ott volt velem. Én
megvalósítottam azt, amiről Swann oly gyakran ábrándozott, s amit ő csak
fizikai értelemben valósított meg, akkor, amikor mindez közömbös lett számára.
Bár végül is, én nem tudtam megtartani Albertine-t, ahogy Swann megtartotta
Odette-et. Albertine elszökött, meghalt. Mert soha semmi sem ismétlődik
hajszálpontosan, és a legtöbb egyezést mutató életek is – melyeket a jellemek
rokonsága és a körülmények hasonlósága miatt a párhuzamosság bemutatására
kiválaszthatunk – számos ponton ellentétesek egymással. Az életem
elveszítésével nem veszítettem volna sokat; csak egy üres formát, egy remekmű
üres keretét veszítettem volna el. Az, amivel mostantól tölthetném ki ezt a
keretet, hidegen hagyott, boldogan és büszkén gondoltam viszont arra, amit
hajdan tartalmazott; az édes órák emlékére hagyatkoztam, s ez a lelki támasz
olyan jóérzéssel töltött el, amit még a halál közelsége sem szakíthatott volna
meg.
Hogy szaladt hozzám, amikor érte küldettem, milyen gyorsan, épp csak annyit
késlekedett, amíg a haját beillatosította, hogy tetsszen nekem! Ezek a balbeci és
párizsi képek, amelyeket szívesen nézegettem újra meg újra, Albertine rövidke
életének még oly friss, s máris lezárult oldalai voltak! Mindez, ami nekem csak
emlék, neki cselekvés volt, elsietett cselekvés, amely – mint egy tragédiában – a
gyors halálba tart. Az emberek bennünk is változnak, de rajtunk kívül is (hiszen
ezt éreztem azokon az estéken, amikor egyre több olyan tehetségre lettem
figyelmes Albertine-ben, amely nem csak az emlékezetemnek volt köszönhető),
s e két út mégis hat egymásra. Jóllehet, amikor Albertine kiismerésére, majd
maradéktalan birtoklására törekedtem, csupán annak a kényszernek
engedelmeskedtem, amellyel a tapasztalat révén saját énünkéhez kisszerűen
hasonló elemekké akarjuk silányítani a minden emberben élő rejtélyt, ezt csak
úgy tehettem meg, hogy magam is befolyásoltam Albertine életét. Talán a
vagyonom, egy fényes parti perspektívája vonzotta; féltékenységem tartotta
vissza; jósága, vagy az esze, vagy a bűntudata, vagy ravaszságának fortélyai
fogadtatták el vele, s vittek engem arra, hogy egyre szigorítsam a fogságát,
melyet ugyan szellemem belső munkája kovácsolt csupán, így sem hatott
azonban kevésbé vissza Albertine életére; majd e hatás ellenhatásaként új és
egyre fájdalmasabb feladatok elé állította emberismeretemet, hiszen Albertine
azért menekült el az én börtönömből, hogy a lova miatt lelje halálát, nélkülem
viszont nem lett volna lova, s így még holtában is olyan gyanúkat hagyott rám,
amelyeknek a végére járni, ha már nem volt elkerülhető, talán sokkal
kegyetlenebb élmény lesz, mint az a balbeci felismerés, hogy Albertine ismerte
Vinteuil kisasszonyt, hiszen nem lesz már mellettem Albertine, hogy
megnyugtasson. Ezért hát a lélek, amely azt hiszi, hogy önmagába zártan él,
bármily hosszan panaszkodik is, csak látszólag mond monológot, mivel a
valóság visszhangjai eltérítik, s így az emberi élet olyan, mint egy spontánul
alakuló, szubjektív pszichológiai vizsgálódás, amely némi távolságból azonban
egy másik valóság, egy másik élet merőben realista regényének cselekményét
adja, s ennek bonyodalmai azután maguk is módosítják a pszichológiai esszé
ívét, irányát. Milyen feszes volt a szerkezet, milyen gyors volt szerelmünk
kibontakozása, és a kezdet némi késleltetése, közbevetései és bizonytalansága
után – mint egyes Balzac-novellákban vagy Schumann[970] némelyik
balladájában – milyen hirtelen a végkifejlet! Ebben az utolsó esztendőben –
amely az én szememben évszázadnyi hosszúnak tűnt, hiszen Balbectől Párizs
elhagyásáig Albertine oly sokszor változtatott helyet a gondolataimban; tőlem
függetlenül, sőt gyakran tudtomon kívül, önmagában változott – kellett helyet
szorítanom az egész, gyengédséggel teli életnek, amely oly rövid ideig tartott, s
amelyet mégis teljességnek, mondhatni végtelennek láttam, immár örökre
elérhetetlennek, s nekem mégis nélkülözhetetlennek. Nélkülözhetetlennek, bár
talán nem önmagában, és főként nem szükségszerűnek, hiszen nem ismertem
volna meg Albertine-t, ha egy régészeti tanulmányban nem olvasom a balbeci
templom leírását; ha Swann azzal, hogy a templomot már-már perzsa stílusúnak
mondta, nem irányítja vágyaimat a bizánci normann stílus felé; ha egy
luxusszálloda-társaság nem épít Balbecben egészséges és kényelmes hotelt, s
ezzel nem ösztönzi a szüleimet arra, hogy teljesítsék a kívánságomat, s
elküldjenek Balbecbe. Igaz ugyan, hogy az oly régóta áhított Balbecben nem
találtam sem a perzsa stílusú templomot, amelyről ábrándoztam, sem az örök
ködöt. Még a szépséges 1 óra 35-ös vonat[971] sem olyan volt, mint amilyennek
képzeltem. Mindazért cserébe azonban, amivel a képzeletünk kecsegtet, s
aminek felfedezésével hiába próbálkozunk mégoly nagy odaadással, az élet
valami olyasmivel ajándékoz meg, amit sosem képzeltünk. Ki hitte volna
Combray-ban, amikor olyan végtelen szomorúsággal vártam édesanyám esti
búcsújára, hogy ezek a szorongások elmúlnak, majd egy nap újjászületnek,
immár nem édesanyám, hanem egy fiatal lány miatt, aki kezdetben nem lesz
több, mint virágszál a tenger horizontján, virágszál, mely annyira vonzza a
szemem, hogy nap mint nap kimegyek, hogy lássam, de gondolkodó virágszál,
akinek a gondolataiban olyan gyerekes hévvel szeretnék nagy helyet kapni, hogy
szenvedek, amiért nem tudja, hogy ismerem Villeparisis márkizt? Igen, egy ilyen
ismeretlen nő esti búcsúja, csókja miatt kellett néhány évvel később ugyanúgy
szenvednem, mint hajdan gyermekként, amikor édesanyám nem jött be hozzám.
Márpedig ezt az oly szükségszerű Albertine-t, aki iránti szerelmem szinte
kitöltötte a lelkemet, soha nem ismertem volna meg, ha Swanntól nem hallok
Balbecről. Akkor Albertine élete talán hosszabb lett volna, az enyémből pedig
kimarad mindaz, ami miatt mostanában a kínok kínját szenvedem. Ezért éreztem
úgy, hogy merőben önző szeretetemben hagytam Albertine-t meghalni, ahogy
hajdan a nagymamát gyilkoltam meg. Még később is, amikor már megismertem
Balbecben, megeshetett volna, hogy nem szeretek belé, ahogy azután történt.
Hiszen amikor Gilberte-ről lemondtam, és tudtam, egyszer majd képes leszek
egy másik nőt szeretni, alig környékezett meg a kétely, hogy – legalábbis, ami a
múltat illeti – netán mást is szerethettem volna, mint Gilberte-et. Márpedig
Albertine esetében már nem kételkedtem, biztosan tudtam: megeshetett volna,
hogy mást szeretek, nem őt. Elég lett volna, ha Stermaria kisasszony nem
mondja le a találkozót aznap este, amikor vele vacsoráztam volna a Bois
szigetén. Még épp időben voltunk, hogy a képzelőerő azon tevékenysége,
melynek révén az egyéniség olyan sajátos formáját fedezzük fel egy nőben, hogy
attól önmagában páratlannak látjuk, a mi életünkben pedig a sors rendelésének
és szükségszerűnek, Stermaria kisasszony érdekében működjék. Már-már
fiziológiai nézőpontot választva legfeljebb annyit mondhattam, hogy ugyanezt a
kizárólagos szerelmet érezhettem volna más nő iránt is, de nem bármely másik
iránt. Mert a nagydarab, barna Albertine nem hasonlított ugyan a sudár, vöröses
Gilberte-re, de mindketten kicsattanóan egészségesek voltak, és egyformán
érzéki arcukon ugyanolyan, nehezen megfejthető tekintet uralkodott. Olyasfajta
nők voltak, akikre egyetlen pillantást sem vetettek volna bizonyos férfiak, akik
vagyonokat költöttek volna másokra, olyanokra, akik viszont nekem „nem
mondtak semmit”. Akár azt is hihettem volna, hogy Gilberte érzéki és akaratos
személyisége vándorolt át Albertine testébe, mely, igaz, kissé más volt, de – így
utólag belegondolva – nagyon sokban hasonlított rá. Egy ember csaknem mindig
azonos módon kapja el a náthát, betegszik meg, azaz a körülmények egyfajta
egybeesése szükséges ahhoz, hogy ilyesmi essen meg vele; természetes tehát,
hogy amikor szerelmes lesz, egyfajta nőbe szeret bele, méghozzá elég kiterjedt
fajtába. Albertine első pillantása, mely gondolkodóba ejtett, semmiben sem
különbözött Gilberte első pillantásától. Akár azt is hihettem volna, hogy Gilberte
kiismerhetetlensége, érzékisége, akaratos és ravasz természete tért vissza, és
kísértett meg ezúttal Albertine egészen más s mégsem minden hasonlóságtól
mentes testébe bújva. Ami Albertine-t illeti, az együtt élt, nagyon más életnek
köszönhetően, melyben a fájdalmas aggódás állandó kohéziós ereje által
összetartott gondolattömböt a figyelmetlenség és a felejtés semmiféle repedése
nem kezdhette ki, Albertine eleven teste – nem úgy, mint Gilberte-é – mindig is
megmaradt annak a testnek, melynek vonásaiban arra leltem, amiről utólag
tudtam meg, hogy számomra (nem úgy, mint mások számára) a női szépséget
jelenti. Albertine azonban halott. Majd elfelejtem. Ki tudja, nem tér-e vissza
akkor e két tulajdonság, a bővérűség és a nyugtalan álmodozás, hogy ismét
felkavarjon? Azt azonban, hogy akkor majd milyen női alakban testesülnek meg,
nem láthattam előre. Gilberte alapján éppoly kevéssé tudtam volna elképzelni
Albertine-t, és azt, hogy őt fogom szeretni, ahogy a Vinteuil-szonáta emléke
alapján sem képzelhettem volna el a Szeptettet. Mi több, Albertine-nel való első
találkozásaink idején is hihettem volna még, hogy más nőket fogok szeretni. Sőt,
ha egy évvel korábban ismerem meg, őt magát is olyan fakónak láthattam volna,
mint a szürke eget, amelyen nem pirkad még a hajnal. Nem csak én változtam
vele kapcsolatban, ő maga is változott, és az a lány, aki aznap este lépett az
ágyamhoz, amikor levelet írtam Stermaria kisasszonynak, már nem ugyanaz
volt, mint akit Balbecben megismertem – vagy azért, mert immár kibomlott a
serdülőkorban felsejlő nőiessége, vagy olyan körülmények hatására, amelyeket
sosem ismerhettem meg. Mindenesetre, ha az, akit egyszer szeretni fogok,
bizonyos mértékben hasonlítana is hozzá, azaz ha nem választhatok egészen
szabadon egy bizonyos nőt, akkor mégiscsak úgy áll a dolog, hogy bár az irány
talán szükségszerű, a választás az egyénnél tágabb célra irányul, a nők egy
fajtájára, s ez minden szükségszerűségtől megfosztotta Albertine iránt érzett
szerelmemet. A nőről, akinek az arca a fénynél is állandóbban van jelen előttünk,
hiszen még lehunyt szemmel is szüntelenül az ő szép szemét, szép orrát
dédelgetjük, mindent úgy intézünk, hogy újra láthassuk; erről a páratlan nőről
nagyon is jól tudjuk, hogy ha egy másik városban jártunk volna, és nem ott, ahol
vele találkoztunk, ha másfelé sétáltunk volna, ha egy másik szalonba lettünk
volna bejáratosak, most valaki más volna ilyen páratlan számunkra. Páratlannak
hisszük? Pedig megszámlálhatatlan sokaság. És mégis egyetlen testbe
sűrűsödött, megbonthatatlan a szemünkben, a szerető szemében, hosszú-hosszú
ideig nem pótolható senki mással. Pedig ez a nő csak annyit tett, hogy
mindenféle varázsszavakkal előhívta a gyengédség ezernyi elemét, mely addig
töredékekben élt bennünk, összeillesztette, egybeolvasztotta őket, megszüntetett
közöttük minden hézagot; fizikai valóságot azonban mi adtunk a szeretett
személynek, amikor konkrét vonásokkal ruháztuk fel. Ezzel magyarázható, hogy
bár mi magunk csak egy vagyunk neki az ezerből, s talán az ezer között is az
utolsó, nekünk ő az egyetlen, aki felé egész életünk törekszik. Az is igaz, hogy
jól éreztem, ez a szerelem nem szükségszerű, nem csak azért, mert szövődhetett
volna Stermaria kisasszonnyal is, hanem ettől eltekintve, pusztán ennek a
szerelemnek ismeretében is, attól, hogy rájöttem, túlzottan hasonlít a
hajdaniakhoz, és mert éreztem, hogy messze túl terjed Albertine-en, elborítja,
nem tud róla, mint a dagály a keskeny hullámtörőről. Csakhogy amíg Albertine-
nel éltem, lassanként nem tudtam már szabadulni a magam kovácsolta láncoktól;
a megszokás, mellyel Albertine személyét ahhoz az érzéshez társítottam, amit
nem ő ihletett, mégis elhitette velem, hogy az érzés sajátosan Albertine-hez
tartozik, ahogy egy bizonyos filozófiai iskola állítása szerint a megszokás a két
jelenség közötti egyszerű képzettársítást is az oksági törvény illuzórikus erejével,
szükségszerűségével ruházza fel. Régebben azt hittem, hogy a kapcsolataim, a
vagyonom megvédenek a szenvedéstől; s talán túlságosan hatékonyan is, hiszen
úgy láttam, ezzel egyben megóvnak attól is, hogy érezzek, szeressek,
képzelegjek; irigyeltem a szegény, vidéki lányt, aki kapcsolatok, sőt távíró híján
hosszú hónapokat öl az ábrándozásba egy bánat után, amelyet nem tud
mesterségesen csillapítani. Most azonban rájöttem, hogy bár Guermantes
nagyhercegné esetében – akinek mindaz megadatott, ami végtelenné növelhette a
távolságot kettőnk között – azt láttam, hogy ezt a távolságot egyszer csak
felszámolja a vélemény, a gondolat, amelynek a társadalmi előnyök tehetetlen és
alakítható anyagot jelentenek csupán, hasonló, noha épp fordított irányban
mozogva az én kapcsolataim, a vagyonom, mindazok az anyagi lehetőségek,
amelyekkel részben helyzetem, részben korunk civilizációja révén élhettem, csak
egyre távolabbi jövőbe tolták ki annak a küzdelemnek a kimenetelét, melyet
Albertine ellenkező, hajlíthatatlan akaratával vívtam, amelyre semmiféle nyomás
nem hatott. No persze táviratozgathattam, telefonálgathattam volna Saint-Loup-
val, állandó kapcsolatban állhattam volna a tours-i postahivatallal, de nem lett
volna-e hiábavaló a várakozás, eredménytelenek a kísérletek? És nem
szenvednek-e kevesebbet a vidéki lányok, akiknek nincsenek társadalmi
kiváltságaik, nincsenek kapcsolataik, vagy azok az emberek, akik a civilizáció e
mai vívmányai előtt éltek, hiszen kevésbé óhajtjuk, hiszen kevésbé bánjuk azt,
amit mindig is elérhetetlennek tudtunk, s ami ezért, mondhatni, irreális maradt?
Jobban kívánjuk azt, aki oda fogja adni magát, a reménység mintegy a birtoklás
előlege; de a bánat is fokozza a vágyat. Stermaria kisasszony azzal állta útját,
hogy belészeressek, hogy lemondta a Bois-beli vacsoránkat. Ugyanez épp elég
ok lehetett volna arra is, hogy belészeressek, ha később, de még időben
viszontlátom. Amint megtudtam, hogy nem jön el, és megvizsgáltam azt a
valószínűtlen esetet – amely egyébként bekövetkezett –, hogy valaki talán
féltékeny rá, nem engedi emberek közé, s ezért soha többé nem láthatom,
annyira szenvedtem, hogy mindenemet odaadtam volna, csak hogy
találkozhassam vele, így azután Saint-Loup érkezése életem egyik legnagyobb
gyötrelmét csillapította. Márpedig egy bizonyos életkor után szerelmeink,
szeretőink gyötrelmeink gyermekei; a jövőnket múltunk határozza meg és a testi
sérülések sora, amelyekbe a múlt beíródik. Albertine esetében különösen: hogy
nem volt szükségszerű éppen belé szeretnem, még a környező szerelmek nélkül
is benne rejlett az iránta, pontosabban az iránta és a barátnői iránt érzett
szerelmem történetében. Hiszen ez a szerelem még csak olyan sem volt, mint a
Gilberte iránti – születésekor több lány között oszlott meg. Lehetséges persze,
hogy mégis Albertine miatt – no meg azért, mert a többi lányban is őt láttam –
leltem örömömet a barátnők társaságában. Mindenesetre jó ideig
bizonytalankodtam, bármelyikük szóba jöhetett, választásom hol az egyikre, hol
a másikra esett, s amikor már azt hittem, hogy az egyiket jobban kedvelem, mint
a többit, csak annyi kellett, hogy egy másik megvárasson, ne akarjon velem
találkozni, s máris iránta éreztem kezdődő szerelmet. Jó néhányszor megeshetett,
amikor Andrée-t vártam Balbecben, hogy nem sokkal e látogatás előtt Albertine
nem tartotta a szavát, s akkor a szívem majd kiugrott a helyéből, azt hittem,
sosem látom többé, s máris őt szerettem. Amikor pedig megjött Andrée, az
igazat mondtam (mint Párizsban is azok után, hogy megtudtam: Albertine
ismerte Vinteuil kisasszonyt), noha Andrée azt hihette, hogy célzatosan,
őszintétlenül, s valóban úgy is mondtam volna, sőt ugyanazokkal a szavakkal, ha
előző este boldog lettem volna Albertine-nel: „Nagy kár, hogy nem jött
korábban, már mást szeretek”. De amikor megtudtam, hogy Albertine ismerte
Vinteuil kisasszonyt, s Albertine lépett Andrée helyébe, a szerelmem még
mindig vagylagos volt, s végeredményben egyszerre csakis egy fajtája volt jelen.
Korábban azonban olyan esetek is adódtak, amikor két lánnyal is összevesztem
félig-meddig. Aki az első lépést megteszi közülük, az hozza meg a
nyugalmamat, szeretni viszont azt fogom, aki továbbra is haragot tart, ami
egyébként nem jelenti azt, hogy ne az előbbivel kötném össze végleg a sorsomat,
hiszen ő vigasztal meg – jóllehet nem sok eredménnyel – a másik szívtelensége
miatt, a másik miatt, akit, ha nem jön vissza, végül elfelejtek. Márpedig úgy
alakult, hogy bár meg voltam győződve arról, hogy legalább az egyikük
hamarosan visszatér hozzám, jó ideig egyikük sem tette. Szorongásom tehát
megkétszereződött, szerelmem is vele, s én fenntartottam magamnak a jogot,
hogy kiszeressek abból, aki majd visszajön, addig azonban mindkettő miatt
gyötrődtem. Egy bizonyos életkornak velejárója – s ez a kor nagyon hamar
eljöhet –, hogy nem annyira egy ember ébreszt bennünk szerelmet, hanem az,
hogy elhagyott, s magáról az emberről végül – mivel az alakja elhomályosult,
lelke nincs, választásunk egészen friss és megmagyarázhatatlan – már csak
egyetlen dolgot tudunk, azt, hogy minden szenvedésünknek vége szakadna, ha
csak ennyit üzenne: „Meglátogathatom?” Elválásom Albertine-től aznap, amikor
Françoise jelentette, hogy „Albertine kisasszony elment”, mintha megannyi más
elválás allegóriája lett volna. Hiszen gyakran megesik, hogy ahhoz, hogy
felfedezzük: szerelmesek vagyunk, sőt talán ahhoz is, hogy valóban szerelmesek
legyünk, az elválás napjának kell elérkeznie.
Ilyenkor, amikor a választást hiábavaló várakozás, egy elutasító szó dönti el, a
szenvedés korbácsolta képzelet olyan sebesen munkálkodik, olyan veszett
gyorsasággal tákol össze egy alig elkezdődött, még kialakulatlan, hónapok óta
vázlatformában maradt szerelmet, hogy értelmünk, mely sehogy sem tudta
utolérni szívünket, néha meghökken és így kiált: „Mondd, megbolondultál,
miféle új gondolatok miatt kínlódsz? Mindennek semmi köze a való élethez!”
Ami így is van, hiszen ezekben a percekben, ha a hűtlen nem ad újabb jelzést,
csak némi jó mulatság kellene, ami fizikai megnyugvást hoz a szívnek, s a
szerelem csírájában halna el. Mindenesetre az Albertine-nel közös élet, bár a
lényegét tekintve nem volt szükségszerű, nélkülözhetetlenné vált számomra.
Amikor Guermantes nagyhercegnébe voltam szerelmes, reszkettem, mert az járt
a fejemben, hogy csábításának eszköztára túlságosan gazdag, nemcsak szépsége,
hanem társadalmi helyzete és vagyona miatt, s így túlságosan sok lehetősége
van, hogy sokaké legyen, nekem pedig túlságosan csekély hatásom lesz rá.
Albertine szegény volt, és jelentéktelen, így minden bizonnyal vágyott arra,
hogy elvegyem. S lám, mégsem tudtam elérni, hogy csakis az enyém legyen.
Akár a társadalmi helyzet, akár a bölcs előrelátás teszi, valójában nem vagyunk
hatással a másik ember életére. Miért nem mondta, hogy „Ilyen hajlamaim
vannak”? Engedtem volna, hagytam volna, hogy a hajlamai szerint éljen. Az
egyik regényben, amit olvastam, szerepelt egy nő, akit a belé szerelmes férfi
semmiféle esdekléssel nem tudott szóra bírni. Olvasás közben képtelennek
találtam ezt a helyzetet: én – gondoltam – előbb erővel is rábírtam volna a nőt,
hogy beszéljen, azután szépen megegyeztünk volna. Mire jó ez a sok felesleges
boldogtalanság? Mostanra azonban láttam már, hogy nem szabadulhatunk attól,
hogy magunk munkáljuk ki mindet, és hiába tudjuk, hogy mit akarunk, a többiek
nem engedelmeskednek az akaratunknak. S mégis, hányszor elmondtuk e
fájdalmas, sorsszerű igazságokat, amelyek eluralkodtak bennünk, s amelyekre
vakok voltunk, az igazat érzelmeinkről, az igazat sorsunkról, hányszor
elmondtuk öntudatlanul, akaratlanul, kétségkívül olyan szavakkal, melyeket
hazugnak hittünk, de az események utólag prófétai értéket adtak nekik. Tisztán
emlékeztem olyan szavakra, amiket egyikünk vagy másikunk mondott, de akkor
nem tudta, mennyi igazság rejlik bennük, sőt olyanokra is, amiket abban a hitben
mondtunk, hogy komédiázunk, pedig a hamisság bizony igencsak vézna volt
bennük, igencsak érdektelen, mélyen ülő zárvány szánalmas
őszintétlenségünkben az igazsághoz képest, amit tudtunkon kívül tartalmaztak.
Hazugságok, tévedések azon a mélységes valóságon innen, amelyet nem
érzékeltünk, azon túl pedig mind igazság, a jellemünkben rejlő igazság –
jellemünkben, melynek a lényegi törvényeit nem tudtuk megragadni, mely az
Időhöz folyamodik, hogy feltárulhasson, s mely egyben a sorsunk igazsága is.
Balbecben hazugságnak hittem, amikor azt mondtam neki: „Minél gyakrabban
találkozunk, annál jobban fogom szeretni” (s lám, mégis ez a minden pillanatra
kiterjedő bizalmasság kötött a féltékenység révén oly erősen hozzá); „érzem,
hogy hasznos lehetnék a szellemi fejlődésében”; vagy Párizsban: „Próbáljon
vigyázni! Gondoljon csak bele: ha baleset érné, vigasztalhatatlan lennék!” (Mire
ő: „De hiszen előfordulhat, hogy baleset ér”.) Vagy ismét Párizsban, aznap este,
amikor úgy tettem, mintha el akarnám hagyni: „Engedje, hadd nézzem még egy
darabig, hiszen hamarosan nem látom többé, s az már örökre szól”; ő pedig,
amikor ugyanaznap este körülnézett: „Ha arra gondolok, hogy nem látom többé
ezt a szobát, a könyveket, ezt a gépzongorát, az egész házat, képtelen vagyok
elhinni, pedig igaz”; vagy végül az utolsó leveleiben, amikor írás közben
valószínűleg azt gondolta, „affektálok egy kicsit”: „Ami a legjobb bennem, itt
hagyom magának.” (S valóban, nem az én emlékezetem – sajnos nagyon is
törékeny – hűségére, erejére volt-e mostantól bízva Albertine eszessége, jósága,
szépsége?), és: „...ezt a kétszeresen is alkonyi sétát – hiszen a nap is leszállóban
volt, mi pedig nemsokára elváltunk egymástól – csak az örök éjszaka törölheti ki
majd a gondolataimból”, ezt a mondatot, melyet annak a napnak az előestéjén
írt, amikor gondolataira valóban örök sötétség borult, s amikor az utolsó világos
pillanatokban, melyek oly gyorsan elröppennek, bár a félelem végtelen sok
részre osztja őket, talán valóban utolsó közös sétánk jelent meg előtte, s abban a
másodpercben, amikor minden elhagy, s amelyben valamiféle hitet találunk ki
magunknak – ahogy az istentagadók kereszténnyé lesznek a csatatéren –, talán
az oly sokszor átkozott, s mégis annyira nagyra tartott barátot hívta segítségül,
aki – hiszen minden vallás hasonló – maga is volt olyan kegyetlen, hogy azt
kívánja, bárcsak lett volna a másiknak elég ideje, hogy magába szálljon, hogy
neki ajánlja az utolsó gondolatát, mindent meggyónjon neki, az ő gondolatával
haljon meg. De mire lett volna jó, hiszen ha elég ideje lett volna is, hogy magába
szálljon, sem értettük volna meg sem ő, sem én, mi jelenti számunkra a
boldogságot, mit kellett volna tennünk, csak akkor és csak azért, mert ez a
boldogság nem volt már lehetséges, nem válthattuk már valóra. Mindaddig, amíg
a dolgok lehetségesek, halogatjuk őket, s a vonzerő hatalma és a megvalósulás
látszólagos könnyedsége csak akkor érvényesül bennük, amikor a képzelet
eszményi, légüres terébe vetve nem kell többé alámerülniük az élet lehúzó,
elcsúfító közegébe. Halálunk gondolata kegyetlenebb, mint maga a halál, de nem
annyira, mint az, hogy egy másik ember halott; hogy miután elnyelt egy embert,
ismét elsimul, s még nem is fodrozódik azon a helyen, nyugodtan terjeng egy
olyan valóság, amelyből ez az ember kizáródott, ahol nincs többé semmiféle
akarat, semmiféle megismerés, s ahonnan éppoly nehéz visszanyúlni addig a
gondolatig, hogy az illető élt, mint amennyire nehéz életének még egészen friss
emlékeit egy régebben olvasott regény szereplőinek körvonalazatlan képeihez,
róluk megmaradt emlékeinkhez hasonlatosnak látni.
Bár legalább az boldoggá tett, hogy Albertine a halála előtt megírta nekem ezt
a levelet, s főként, hogy elküldte az utolsó táviratot, és ezzel bizonyította, hogy
ha életben maradt volna, visszajön. Úgy éreztem, nemcsak békésebb, de szebb is
volt így; hogy ami történt, nem lett volna teljes e nélkül a távirat nélkül, kevésbé
lett volna művészi és sorsszerű. Valójában persze éppannyira az lett volna akkor
is, ha nem így alakul; hiszen minden esemény olyan, mint egy egyedi alakú
öntőforma, s bármilyen legyen is, az eseménysorra, amelybe beavatkozik, olyan
rajzolatot kényszerít, s így olyan végeredményt alakít ki, amit csak azért hiszünk
az egyedüli lehetségesnek, mert nem ismerjük a másikat, amelyikkel
helyettesíthető lett volna. Egyre ezt ismételgettem magamban: „Miért nem
mondta, hogy: »Ilyen hajlamaim vannak«? Engedtem volna, hagytam volna,
hogy a hajlamai szerint éljen, s még most is csókolhatnám.” Micsoda
szomorúság volt arra emlékeznem, hogy hazudott nekem, amikor három nappal
azelőtt, hogy elhagyott, eskü alatt állította, hogy soha nem volt Vinteuil
kisasszony barátnőjével „olyan” viszonya, amit már az esküdözés pillanatában
elárult a pirulása. Szegény kicsikém, legalább annyi becsület volt benne, hogy
arra már ne akarjon megesküdni, hogy a Vinteuil kisasszonnyal és barátnőjével
való találkozás örömének semmiféle része nincs abban, hogy aznap este
Verdurinékhez kívánkozott! Miért nem vallott be mindent, miért találta ki azt az
elképesztő históriát? Egy kicsit talán én is hibás voltam abban, hogy sok
kérlelésem ellenére – mely mind megtört a tagadásán – soha nem akarta
kimondani: „Ilyen hajlamaim vannak”. Talán én is hibás voltam egy kicsit, mert
aznap, amikor Balbecben Cambremer márkiz látogatása után először keveredtem
szóváltásba Albertine-nel, s amikor egyébként annyira távol állt tőlem, hogy
mást, többet higgyek róla, mint azt, hogy túlságosan szenvedélyes barátság fűzi
Andrée-hoz, túlzott élességgel adtam hangot az efféle erkölcstől való
viszolygásomnak, túl határozottan ítéltem el. Képtelen voltam felidézni, hogy
Albertine elpirult-e, amikor naiv módon hangot adtam annak, mennyire
borzadok az ilyesmitől, képtelen voltam felidézni, hiszen gyakran csak jóval
később szeretnénk pontosan tudni, hogyan is viselkedett valaki egy bizonyos
pillanatban, amikor egyáltalán nem figyeltünk rá, s ami később, amikor
visszagondolunk erre a beszélgetésre, fájdalmas bonyodalomra deríthetne fényt.
Emlékezetünkben azonban csak fehér folt van ott, nyoma sincs semminek. S
bizony az adott pillanatban gyakran nem figyeltünk eléggé olyan dolgokra,
melyeket már akkor is fontosnak láthattunk, nem értettünk jól egy mondatot,
nem vettünk észre egy gesztust, vagy pedig megfeledkeztünk róluk. És amikor
később mohón szeretnénk felderíteni egy igazságot, következtetésről
következtetésre haladunk visszafelé, lapozgatunk az emlékezetünkben, mint egy
tanúvallomáskötetben, amint ehhez a mondathoz, ehhez a gesztushoz érünk,
amelyre képtelenek vagyunk visszaemlékezni, hússzor is elindulunk ugyanazon
az úton mindhiába, az útnak mindig vége szakad. Elpirult volna? Nem tudom,
hogy elpirult-e, de hallani biztosan hallotta, s később e szavak emléke állította
meg, amikor talán éppen mindent bevallott volna. Most pedig nincs már sehol,
bejárhattam volna az egész Földet az egyik pólustól a másikig, Albertine-nel
akkor sem találkoztam volna; a valóság, mely összezárult fölötte, ismét kisimult,
s még a nyomát is eltüntette annak, aki a mélybe merült. Albertine puszta név
lett, akárcsak Charlus báró felesége, akiről hajdani ismerősei közömbösen
mondogatták: „Csodálatos teremtés volt”. Én azonban egy pillanatra is alig
tudtam felfogni a valóság létezését, azét a valóságét, amelyről Albertine nem
tud, hisz bennem, az én belső világomban, ahol minden gondolat az ő életéhez
kötődött, barátnőm nagyon is elevenen élt. Ha tudott volna róla, talán
meghatódik annak láttán, hogy a barátja nem felejti el most sem, amikor az élete
már véget ért, s talán fogékony lett volna egyes dolgokra, amelyek azelőtt
hidegen hagyták. Ahogy azonban a legtitkosabb hűtlenségtől is szeretnénk
megtartóztatni magunkat, amíg attól tartunk, hogy a szeretett nő nem tartóztatja
meg magát tőle, az a gondolat is rémített, hogy ha a halottak most is élnek
valahol, a nagymama ugyanolyan jól tudja, hogy elfelejtettem, mint Albertine
azt, hogy emlékszem rá. S mindennel számot vetve, még ha ugyanarról a
halottról van is szó, biztosak vagyunk-e benne, hogy az örömteli tudat, hogy
halottunk tud bizonyos dolgokat, ellensúlyozni tudná annak a rémületét, hogy
mindent tud? És – legyen bármilyen fájdalmas is az áldozat – nem mondanánk-e
le néha arról, hogy halottaink haláluk után barátként velünk maradjanak, nehogy
egyben bíráink is legyenek?
Féltékeny kíváncsiságom mindenről tudni akart, amit Albertine valaha
csinálhatott. Hány és hány nőt vásároltam meg, akik semmi újat nem mondtak!
Kíváncsiságom pedig azért volt olyan eleven, mert a másik ember nem hal meg
azonnal szemünkben, egy ideig még az élet valamiféle aurája övezi, melynek
semmi köze a valódi halhatatlansághoz, de hatására a másik ugyanúgy betölti a
gondolatainkat, mint amikor élt. Mintha csak elutazott volna. A túlélés nagyon
pogány fajtája ez. Ha viszont a szerelmünk szűnik meg, kíváncsiságunk, melyet
a másik szít fel, előbb elhal, mintsem ez a másik valóban meghalna. Így nem
tettem volna már egyetlen lépést sem azért, hogy megtudjam, kivel sétált
Gilberte egy bizonyos este a Champs-Élysées-n. Márpedig tisztán éreztem, hogy
minden effajta kíváncsiság egyforma, önmagában értéktelen, nem lehet
maradandó. De továbbra is mindent feláldoztam azért, hogy ezeket a mulandó
kíváncsiságokat könyörtelenül kielégítsem, noha előre tudtam, hogy az
Albertine-től való – a halála miatt kényszerű – elválásom ugyanahhoz a
közönyhöz fog vezetni, amihez a Gilberte-től saját akaratomból való elválás
vezetett. Ha Albertine tudta volna, mi történik majd vele, mellettem maradt
volna. Ez azonban annyit jelentett, hogy amint látja, hogy meghal, jobban
szerette volna, ha mellettem életben marad. Ilyesmit feltételezni azonban, épp a
feltételezésben rejlő ellentmondás miatt, képtelenség. Képtelenség, de nem
ártalmatlan, mert amint elképzeltem, milyen boldogan jönne vissza hozzám
Albertine, ha tudná, ha így utólag megérthetné, mindjárt magam előtt láttam,
meg akartam volna csókolni, ám ez, fájdalom, lehetetlennek bizonyult, Albertine
soha nem jön vissza, Albertine halott. Az olyan estéken, amilyeneken még
együtt figyeltük az eget, képzeletem ott kereste; a holdfényen is túl, amit úgy
szeretett, próbáltam elérni gyengédségemmel, hogy megvigasztaljam, amiért már
nem él, s ez a szerelem az oly messze került másik iránt olyan volt, mint valami
vallás, gondolataim mint fohászok szálltak felé. A vágy ereje igen nagy, hitet
szül; én is hittem, hogy Albertine nem fog elmenni, mert erre vágytam; s mivel
erre vágytam, azt is hittem, hogy nem halt meg; asztaltáncoltatásról szóló
könyveket kezdtem olvasni, lassan már azt hittem, hogy a lélek valóban
halhatatlan lehet. De ez sem volt elég. Halálom után feltétlenül testi valójában
kellett újra megtalálnom, mintha az örökkévalóság olyan lenne, mint az élet.
Ugyan mit beszélek „az életről”? Még követelőzőbb voltam. Azt szerettem
volna, hogy a halál ne fosszon meg egyszer s mindenkorra a gyönyöröktől,
amelyektől valójában nem csak a halál foszt meg. Hiszen anélkül is eltompultak
volna végül; a megrögzött szokás, az új iránti kíváncsiság miatt máris kezdtek
eltompulni. No és Albertine életében lassanként fizikailag is megváltozott volna,
én pedig napról napra idomultam volna ehhez a változáshoz. De az
emlékezetem, amely pillanatképeket idézett róla csupán, olyannak szerette volna
viszontlátni, amilyen akkor sem lett volna már, ha él; csodát akart, amely
megfelel az emlékek természetes és önkényes korlátainak, hiszen az emlékezés
nem tud kilépni a múltból. S ezt az élő teremtést mégis az antik teológusok
naivitásával képzeltem el, amint hajlandó magyarázatot adni, s nem is olyat,
amilyet valóban adhatott volna, hanem – valami végső ellentmondással – olyat,
amit életében mindig megtagadott tőlem. S mivel halála így álomszerű lett,
szerelmemet bizonyára nem remélt boldogságnak véli majd; a halálból csak a
megoldás kényelmességét és derűlátását tartottam meg, amellyel mindent
leegyszerűsít és elrendez.
Néha nem ilyen messze, nem egy másik világban képzeltem el egymásra
találásunkat. Ahogy régen, amikor csak onnan ismertem Gilberte-et, hogy együtt
játszottam vele a Champs-Élysées-n, s esténként otthon arról képzelegtem, hogy
hamarosan levelet kapok tőle, melyben szerelmet vall, hogy mindjárt belép az
ajtón, a változatlan erejű vágy, mely most sem vesződött az ellene ható fizikai
törvényekkel, ahogy az első alkalommal, Gilberte esetében sem, amikor végül is
nem tévedett, hiszen az övé lett az utolsó szó, most azt a gondolatot ébresztette
bennem, hogy hamarosan Albertine-től kapok levelet, melyben tudatja, hogy bár
valóban lovas balesetet szenvedett, különféle regényes okokból (ahogy
egyébként megesik néha egyes emberekkel, akiket régóta halottnak hittünk) nem
akarta, hogy megtudjam, már felépült, most viszont bűnbánón arra kér, hadd
jöhessen vissza, hogy mindörökre velem élhessen. S miközben így már
világosan értettem, miféle szelíd téboly lakozhat olyan emberekben, akiket
egyébként épelméjűnek vélünk, magam is éreztem, hogy együtt él bennem a
bizonyosság, hogy Albertine meghalt, és a szűnni nem akaró remény, hogy
egyszer csak belép az ajtón.
Aimétől semmi hírt nem kaptam, noha biztosan megérkezett már Balbecbe.
Nyomozásom kétségkívül másodlagos jelentőségű és nagyon is önkényesen
kiválasztott pontra irányult. Ha Albertine valóban bűnös életet élt, abban jó
néhány, sokkal fontosabb dolgot rejtegethetett, amire azonban a véletlen nem
engedett úgy rátapintanom, mint ahogy a fürdőköpenyről folytatott
beszélgetésben Albertine pirulásának köszönhetően tette. Csakhogy azok a
dolgok nem léteztek számomra, hiszen nem láttam őket. De azt a napot is
teljesen önkényesen ragadtam ki, amelyet most, évekkel később kíséreltem meg
rekonstruálni. Ha Albertine a nőket szerette, ezer és ezer másik nap akadt az
életében, amelynek nem ismertem az időbeosztását, és amelyet nem kevésbé lett
volna érdekes megismernem; Aimét is küldhettem volna Balbecben számos más
helyre, vagy számos más városba, nem Balbecbe. Csakhogy azok a napok –
mivel mit sem tudtam az időbeosztásukról – nem jelentek meg a képzeletemben,
nem keltek életre benne. A dolgok, az emberek csak akkor kezdtek számomra is
létezni, amikor egyedi létet kaptak a képzeletemben. Akadhatott akár ezer és
ezer hozzájuk hasonló; az én szememben ezek testesítették meg az összes többit.
Ahogy Albertine-nel kapcsolatos gyanakvásaimban régóta vágytam már tudni,
hogyan is áll a dolog a zuhanyfürdővel, úgy a nők iránti vágyaimban is – noha
tudtam, hogy számos más fiatal lány, illetve komorna felérne velük, s a véletlen
éppenséggel úgy is hozhatta volna, hogy ezekről a többiekről halljak – én éppen
a nyilvánosházakban megforduló fiatal lányt és Putbus báróné komornáját
akartam megismerni, mivel Saint-Loup róluk beszélt, így hát ők ketten léteztek
konkrét személyként a gondolataimban. A körülményesség miatt, amellyel
egészségügyi problémáim, határozatlanságom vagy Saint-Loup szavával élve a
„tohonyaságom” miatt bármibe belefogtam, napról napra, hónapról hónapra,
évről évre halogatódott, hogy bizonyos gyanúimra fényt derítsek, vagy hogy
bizonyos vágyaimat beteljesítsem. De az emlékezetemben őriztem őket, és
magamban megfogadtam, hogy nem felejtem el kideríteni, mennyi bennük az
igazság, mert csupán ezek kísértettek (hiszen a többi nem öltött testet, s így nem
létezett számomra), és azért is, mert maga a véletlen, amely a valóság sűrű
közegéből kiválasztotta őket, jelentett kezességet arra, hogy tényleg általuk
kerülök kapcsolatba a valóság, a mohón áhított és igazi élet egy kicsiny részével.
No és nem elegendő-e a kísérletezőnek egyetlen jól kiválasztott, aprócska tény
egy olyan általános érvényű törvény kimondásához, amely ezer és ezer azonos
esetre bizonyul majd igaznak? Mert Albertine ugyan csak olyan formában élt az
emlékezetemben, ahogyan élete egyik vagy másik pillanatában jelent meg
előttem, azaz az idő törtrészeinek sorozatába osztott számtalan változatban,
gondolkodásom azonban rekonstruálta benne az egységet, ismét egyetlen
emberré gyúrta össze, és én erről az emberről akartam általános érvényű ítéletet
hozni, megtudni, hogy hazudott-e nekem, hogy a nőket szerette-e, hogy azért
hagyott-e el, hogy velük találkozhasson szabadon. A kabinosnő szavai talán
egyértelműen véget vetnek majd az Albertine erkölcsét illető kételyeimnek.
A kételyeimnek? Fájdalom, korábban azt hittem, hogy közömbös, sőt inkább
kellemes lesz, ha nem látom többé Albertine-t, mindaddig, míg a távozása rá
nem döbbentett tévedésemre. A halála pedig megmutatta, mekkorát tévedtem,
amikor hajdan azt hittem, hogy néha már a halálát kívánom, s azt feltételeztem,
hogy ez a halál a szabadulásomat jelenti majd. Most is így történt, amikor
megkaptam Aimé levelét, és megértettem, hogy mindeddig azért nem
gyötrődtem igazán kegyetlenül az Albertine erkölcsével kapcsolatos kételyeim
miatt, mert szó sem volt kételyekről. A boldogságomnak, az életemnek az
kellett, hogy Albertine erényes legyen, így hát egyszer s mindenkorra
elhatározták, hogy az is. Ezzel a védelmező hiedelemmel felvértezve
veszélytelenül engedhettem, hogy értelmem szomorúan eljátsszon azokkal a
feltételezésekkel, amelyeket megfogalmazott ugyan, de hitelt nem adott nekik.
„Talán a nőket szereti” – gondoltam, ahogy azt gondoljuk: „akár ma este
meghalhatok”; gondolni gondoljuk ugyan, de mégsem hisszük, és terveket
szövünk másnapra. Ez volt a magyarázata, hogy miközben tévesen
bizonytalannak hittem magam abban, hogy Albertine szereti-e a nőket vagy sem,
s következésképpen azt hittem, hogy egy Albertine terhére írható bűnös tett
semmi olyasmit nem jelent, amivel ne számoltam volna már többször is, miért
éreztem az Aimé levelében felidézett, mások szemében jelentéktelennek tűnő
képek láttán olyan váratlan gyötrelmet – a legkegyetlenebbet, amit valaha
átéltem, s ami – ahogy a kémiában mondják – egyfajta csapadékot alkotott e
képekkel, s ó, fájdalom, Albertine képével, amiben mindez szétválaszthatatlanná
elegyedett, azaz Aimé levelének szövege, amit teljesen szokványos módon
elkülönítettem tőle, semmiféle képet nem adhatott róla, hiszen a levél minden
egyes szavát azonnal és örökre átalakította, kiszínezte a fájdalom, melyet ezek a
szavak váltottak ki.

Nagyságos Úr, a nagyságos úr bizonyára megbocsátja, hogy nem
írtam hamarabb a nagyságos úrnak. Az a személy, akinek a
felkeresésével nagyságos úr megbízott, két napig távol volt, én
azonban, mivel meg akartam felelni a bizalomnak, amit nagyságos úr
belém vetett, nem akartam dolgom végezetlenül hazajönni. Végre
azután sikerült elcsevegnem ezzel a bizonyos személlyel, aki nagyon is
jól emlékszik (A. kisasszonyra).

Aimé, akinek volt némi kezdetleges műveltsége, idézőjelbe akarta tenni az
„A. kisasszonyt”, esetleg dőlt betűvel írni. Amikor azonban idézőjelet
szándékozott tenni, zárójelet írt, amikor pedig zárójelbe akart tenni valamit,
idézőjelbe írta. Ahogy Françoise is azt mondta, hogy ez vagy az az utcánkban
marad, ahelyett hogy ott telepedett meg, illetve, hogy megtelepedhetnénk még
tíz percig, ahelyett hogy maradhatnánk, hiszen az egyszerű sorból való emberek
nyelvi hibái gyakran nem egyebek – s e tekintetben ugyanúgy működnek, mint a
francia nyelv –, mint egyes olyan kifejezések felcserélései, melyek a századok
során egymás helyébe léptek.

Szerinte az a dolog, amit a nagyságos úr feltételezett, egészen biztos.
Először is, mert ő foglalkozott (A. kisasszonnyal), amikor az a fürdőbe
jött. (A. kisasszony) igen gyakran járt zuhanyozni egy magas, nála
idősebb nővel, aki mindig szürkébe öltözött, és akit a fürdősnő is
ismert, bár, a nevét nem tudja, de gyakran látta, amint fiatal lányokkal
ismerkedik. Attól fogva azonban, hogy (A. kisasszonyt) megismerte,
ügyet sem vetett másokra. Ő és (A. kisasszony) mindig bezárkóztak a
kabinba, nagyon sokáig maradtak, és a szürke ruhás hölgy legalább tíz
frank borravalót adott annak a személynek, akivel csevegtem. Ahogy
ez a bizonyos személy mondta: „gondolhatja, hogy ha csak malmoztak
volna, nem kapok tőlük tíz frank borravalót”. Előfordult, hogy (A.
kisasszony) egy nagyon sötét bőrű, lornyonos nővel jött. A
leggyakrabban azonban (A. kisasszony) nála fiatalabb lányokkal
érkezett, főként egy lángvörös hajúval. A szürke ruhás hölgytől
eltekintve (A. kisasszony) általában olyan személyeket hozott ide, akik
nem balbeciek voltak, sőt gyakran igen messziről jöhettek. Sosem
állítottak be együtt, (A. kisasszony) érkezett elsőnek, és azt mondta,
hagyják nyitva a kabin ajtaját, mert egy barátnőjét várja, ilyenkor
azután az a személy; akivel beszéltem, már tudta, hogy miről van szó.
Egyéb részletekkel ez a bizonyos személy nem tudott szolgálni, mivel
nem emlékezett már pontosan, ami „ennyi idő után igazán érthető”.
Egyébként nem is akart többet tudni, mivel igen tapintatos az illető, s
így is állt érdekében, hiszen (A. kisasszonyon) jól keresett. Őszintén
megrendült, amikor hallotta, hogy a kisasszony meghalt. Igaz, nagy
csapás ez ilyen fiatalon, neki és a családtagjainak is. Várom a
nagyságos úr utasításait, hogy megtudjam, elhagyhatom-e Balbecet,
ahol, azt hiszem, nemigen fogok többet megtudni. Még egyszer
köszönöm a nagyságos úrnak ezt a kis utazást, melyet nagyságos úr
 tett lehetővé számomra, s ami igen kellemesen sikerült, annál is
inkább, mivel az időjárás kedvezőbb nem is lehetne. Az idei szezon
igen jónak ígérkezik. Reméljük, hogy a nagyságos úr felbukkan majd
itt egy kis időre.
Azt hiszem, nem tudok már semmi érdekeset mondani a nagyságos
úrnak stb.

Hogy megértsük, milyen mélységekig hatoltak bennem ezek a szavak,
emlékeznünk kell arra, hogy a kérdések, melyeket Albertine-nel kapcsolatban
feltettem magamban, nem mellékes, érdektelen részletkérdések voltak, bár
valójában csakis ilyeneket teszünk fel magunknak mindazokkal kapcsolatban,
akik nem mi vagyunk, s ennek köszönhetően barangolhatunk valamiféle
áthatolhatatlan gondolatba burkolózva a fájdalom, a hazugság, a bűn és a halál
közepette. Nem, Albertine-t illetően lényegbe vágó kérdés volt, hogy mi is ő
valójában, mire gondol, mit szeret, hazudik-e nekem, lehetséges-e, hogy kettőnk
élete éppoly siralmas volt, mint Swanné Odette-tel? Így hát Aimé válasza,
jóllehet nem általános volt, hanem nagyon is konkrét – sőt éppen ezért –,
valóban a legmélyebb rétegeket érintette Albertine-ben és bennem is.
Végre itt állt előttem abban a jelenetben, amint Albertine a kis utcán át a
szürke ruhás hölggyel a fürdőbe érkezik, a múlt egy töredéke, amelyet így sem
láttam kevésbé rejtelmesnek, kevésbé rémisztőnek, mint amikor azért tartottam
tőle, mert az emlékbe, Albertine tekintetébe zártan képzeltem el. Kétségtelen,
hogy rajtam kívül mindenki más jelentéktelennek találhatta ezeket a részleteket,
amelyek – most, amikor Albertine halott, és képtelen vagyok elérni, hogy
megcáfolja őket – egyfajta valószínűséggel ruházódtak fel. Sőt az is valószínű,
hogy Albertine szemében, még ha igazak lettek volna is, még ha bevallotta volna
is őket, tulajdon vétkeiből – akár ártatlannak, akár elítélendőnek találta volna
őket a lelkiismerete, akár gyönyörtelinek vagy inkább sótlannak az érzékisége –
hiányzott volna az a fajta kimondhatatlan borzalom, ami szerintem
elválaszthatatlan volt tőlük. A nők iránt érzett szerelmem révén – noha a nők
nyilvánvalóan nem ugyanazt jelentették Albertine-nek, mint nekem – volt valami
halvány elképzelésem arról, hogy mit érez. S bizony már az is a szenvedés
kezdetét jelentette, ha vágyra gyúltan láttam magam előtt, ahogy én magam oly
gyakran vágyra gyúltam; hogy hazudik nekem, ahogy én is oly gyakran
hazudtam neki; hogy ez vagy az a lány jár az eszében, miatta költekezik, ahogy
én is Stermaria kisasszony és megannyi más nő miatt vagy a parasztlányok
miatt, akikkel vidéken találkoztam. Igen, bizonyos mértékig minden vágyam
segített abban, hogy az övéit megértsem; s már ez komoly szenvedést okozott,
melyben minden vágy annál kegyetlenebb gyötrelembe csapott át, minél
hevesebb volt; mintha azonos együtthatóval szerepelt volna ebben az
érzékenység-algebrában, csak éppen negatív előjellel a pozitív helyett. Albertine
szemében, már amennyire ezt én magam megítélhettem, a saját vétkei,
bármennyire el akarta is titkolni őket előlem – amiből arra a feltételezésre
jutottam, hogy ő bűnösnek ítéli magát, vagy attól fél, hogy bánatot okoz nekem
–, a saját vétkei, mivel kedvére felkészült rájuk a képzelet tiszta fényénél,
melyben a vágy jelenetei játszódnak, mégiscsak ugyanolyan természetű
dolgoknak látszottak, mint az élet egyéb dolgai: az ő szemében gyönyöröknek,
amelyeket nem volt ereje megtagadni magától, az enyémben pedig fájdalomnak,
amelytől úgy próbált megkímélni, hogy eltitkolta előlem, de olyan
gyönyöröknek, illetve fájdalomnak, amelyeket besorolhatott az élet egyéb
gyönyörei és fájdalmai közé. Hozzám azonban kívülről, előzetes figyelmeztetés
nélkül, nem általam kidolgozottan, hanem Aimé leveléből jutottak el a fürdőbe
érkező és a borravalót előkészítő Albertine képei.
Nyilván azért, mert Albertine és a szürke ruhás nő csendes és elszánt
érkezésének képeiből én megbeszélt találkát olvastam ki, azt a megállapodást,
hogy a zuhanyfürdő kabinjába mennek szerelmeskedni, ami az én olvasatomban
gyakorlott romlottságra, a kettős életvitel leplezésének ügyes szervezésére
vallott, s mivel ezek a képek Albertine bűnösségének borzalmas hírét hozták,
mindjárt olyan fizikai fájdalmat okoztak, amely most már mindig
elválaszthatatlan lesz tőlük. Igaz, a fájdalom is azonnal visszahatott rájuk; egy
objektív dolog, így egy kép is, más és más aszerint, hogy milyen lelkiállapotban
közelítjük meg. A fájdalom pedig éppoly nagy erővel alakítja át a valóságot,
mint a részegség. A szenvedés, amely ezekhez a képekhez társult, mindjárt
gyökeresen mássá tette őket, mint amit egyébként egy szürke ruhás hölgy, egy
borravaló, egy zuhanyzó, az utca, ahonnan Albertine a szürkébe öltözött hölgy
társaságában mindenre elszántan megérkezett, bárki más számára jelenthet.
Szenvedésem – mely olyan, hazugságokból és vétkekből szőtt életre bukkant,
amilyet sosem feltételezett volna – mindezen képeket haladéktalanul, s már
anyagukban módosította: nem a földi jeleneteket megvilágító fényben láttam
őket, egy másik világ, egy ismeretlen és elátkozott bolygó egy szegletét
mutatták, a pokol látképét. A pokol pedig az egész Balbec volt, és mindazon
szomszédos vidékek, ahonnan Albertine Aimé levele szerint gyakran hozott
fiatalabb lányokat, hogy a fürdőbe vigye őket. S a rejtelmesség – amelyet hajdan
Balbecbe és környékébe képzeltem, s eloszlott, amikor ott éltem, és amelyről
majd ismét azt reméltem, hogy megragadhatom, amikor Albertine-t
megismertem, mert amint a parton vonulni láttam, amint elég őrült voltam
ahhoz, hogy azt kívánjam, bárcsak ne volna erényes, azt gondoltam, bizonyára
benne testesül meg –, milyen rettentően beitta most magát ez a rejtelem
mindabba, ami Balbeccel volt kapcsolatos! Toutainville, Épreville, Incarville
állomásnevei, melyek oly otthonossá, oly megnyugtatóvá váltak, amikor
esténként, Verdurinéktől hazatérőben hallottam őket, most, amikor arra
gondoltam, hogy Albertine ott lakott az egyikben, el-elsétált a másikba, gyakran
elbiciklizhetett a harmadikba, mind kegyetlenebb szorongást ébresztettek
bennem, mint a legelső alkalommal, amikor oly felkavartan olvastam őket a
helyiérdekű vasútból a nagymamával, mielőtt az akkor még ismeretlen Balbecbe
érkeztünk volna.
A féltékenység azzal is uralkodik rajtunk, hogy rádöbbent, mennyire nem
ismerjük a külvilág tényeinek és a lélek érzéseinek valóságát, ami ezernyi
feltevésre ad alkalmat. Azt hisszük, pontosan tudjuk a dolgokat, és azt is, amit
mások gondolnak, de csak azért, mert nem törődünk velük. Amint azonban, mint
a féltékeny ember, tudni vágyunk, szédítő kaleidoszkóp tárul a szemünk elé, ahol
semmit sem látunk már tisztán. Megcsalt-e Albertine, kivel, miféle helyen és
melyik nap: aznap, amikor ezt és ezt mondta, én pedig, mint most eszembe
jutott, napközben ezt vagy azt mondtam? Fogalmam sem volt róla. Ahogy arról
sem, mit érzett irántam, hogy az érzéseit az érdek vagy a gyengédség diktálta-e.
Majd egyszerre felötlött bennem ez vagy az a jelentéktelen incidens, például az,
amikor Albertine Saint-Martin-le-Vêtu[972]-be akart menni, mondván, hogy ez a
név felkeltette az érdeklődését, valójában pedig talán csak azért, mert
megismerkedett egy odavalósi parasztlánnyal. Az sem számított, hogy Aimé
elmondta nekem ezt a kabinosnő-dolgot, hiszen Albertine-nek most már soha
nem juthat tudomására, hogy Aimé elmondta, mivel az Albertine iránti
szerelmemben a tudás kényszerénél mindig erősebb volt az a kényszer, hogy
Albertine tudtára adjam, hogy tudom; ez rombolta le közöttünk ugyanis a
különféle illúziók válaszfalát, bár soha nem járt azzal az eredménnyel, hogy
Albertine jobban megszeretett volna, épp ellenkezőleg. Márpedig amióta
meghalt, ez a második kényszer elválaszthatatlanul elegyedett az első hatásával:
éppolyan elevenen képzeltem magam elé azt a beszélgetést, melynek során
közölni szándékoztam vele, amit megtudtam, mint azt, melynek során arról
faggattam volna, amit nem tudok; azaz ott akartam látni magam mellett, hallani,
amint készségesen válaszol, látni, amint az arca újra kikerekedik, tekintetéből
kivész a kajánság, és szomorúság költözik a helyébe, azaz szeretni vágytam, még
mindig szeretni, és magányom elkeseredettségében megfeledkezni dühödt
féltékenységemről. A fájdalmas titok, az, hogy immár soha nem adhattam
Albertine tudtára, amit megtudtam, és nem építhettem kapcsolatunkat arra a
valóságra, amit csak az imént lepleztem le (s amit talán csak azért leplezhettem
le, mert Albertine már halott), szomorúságával annak a még fájdalmasabb
titoknak a helyébe lépett, amely Albertine viselkedését övezte. Hogyan? Annyira
kívántam, hogy Albertine megtudja: már tudok a zuhanyfürdő históriájáról; az az
Albertine, aki immár semmivé foszlott! Ez is csak annak a lehetetlen helyzetnek
a következménye volt, hogy amikor a halálról gondolkodunk, csak az életet
tudjuk elképzelni. Albertine immár semmivé foszlott; de számomra megmaradt
annak, aki eltitkolta előlem, hogy nőkkel randevúzgat Balbecben, aki azt
képzelte, sikerült úgy intéznie a dolgot, hogy én ne tudjak róla. Hiszen amikor
azon gondolkodunk, mi történik majd a halálunk után, nem élőként vetítjük-e
magunkat, tévesen, arra a pillanatra? És sokkal nevetségesebb-e azon bánkódni,
hogy egy nő, aki immár semmivé foszlott, nem tudja, hogy kitudódott, mit tett
hat évvel korábban, mint arra vágyni, hogy mi magunkról, akik addigra rég
halottak leszünk, egy évszázad múlva elismeréssel szóljon a közönség? S bár
meglehet, ez utóbbinak több köze van a valósághoz, mint az elsőnek, az én
utólagos féltékenységem okozta bánkódásnak ugyanaz az optikai csalódás volt
az alapja, mint másoknál a posztumusz dicsőség vágyának. S lám mégis, amikor
Albertine vétkeinek gondolata egy pillanatra annak a benyomásnak a helyébe
lépett, hogy elválásunk ünnepélyesen végleges, ez utóbbi benyomás csak
súlyosbította az előbbit, mivel helyrehozhatatlannak mutatta a vétkeket. Olyan
elveszettnek láttam magam az életben, mint egy végtelen tengerparton, ahol
egyedül vagyok, s ahol, bármelyik irányba induljak is, sosem fogok találkozni
Albertine-nel. Szerencsére egyszerre valami igencsak ideillőre bukkantam az
emlékeim között – a nagy összevisszaságban, ahol mindig akad ez is, az is:
veszedelmes dolgok éppúgy, mint üdvösek, s ahol egyszerre mindig csak egy
emlékre vetül fény –; mint munkás az olyan tárgyat, amely jól jön majd ahhoz,
amit csinálni készül, úgy fedeztem fel a nagymama egyik mondatát. Egy
valószerűtlen história kapcsán mondta hajdan, amit a kabinosnő Villeparisis
márkiznak mesélt: „Ez a nő minden bizonnyal megrögzött hazudozó”. Nagy
segítségemre volt most ez az emlék. Miféle valószínűsége lehetett annak, amit a
kabinosnő Aimének mondott? Már csak azért is, mert látni végső soron semmit
sem látott. Hiszen attól, hogy egy nő a barátnőivel jön zuhanyozni, még nem kell
rosszra gondolni. Az is lehet, hogy a kabinosnő dicsekvésből eltúlozta a
borravalóként kapott összeget. Hiszen magam is hallottam, amikor Françoise
egy ízben azt állította, hogy Léonie néném a füle hallatára azt mondta:
„nagyjából egy milliót költhet havonta”, ami őrültség; máskor pedig azt, hogy
látta, amikor Léonie néni négy ezerfrankos bankjegyet adott Eulalie-nak, noha
én már egy négyrét hajtott ötvenfrankost sem hittem túl valószínűnek. Így
próbáltam hát, és lassan sikerült is megszabadulnom attól a fájdalmas
bizonyosságtól, melynek megszerzéséért annyit fáradoztam, miközben – mint
mindig – a tudni vágyás és a fájdalomtól való félelem között hányódtam. Ekkor
azután újjászülethetett bennem a gyengédség, de vele mindjárt valamiféle
szomorúság is, amiért el kellett válnom Albertine-től, a szomorúság óráiban
pedig talán még boldogtalanabb voltam, mint nemrégiben, amikor még a
féltékenység gyötört. Bár ez is újjászületett hirtelen, amikor Balbecre gondoltam
– a váratlanul viszontlátott kép miatt (mely pedig korábban sosem fájt, sőt egyik
legártalmatlanabb emlékemnek véltem), a balbeci étterem véletlenül felbukkant
esti képe miatt, ahol az üvegfal túloldalán úgy zsúfolódott össze a sokféle ember
a homályban, mint egy kivilágított akvárium előtt, s ahol a csődületben (erre
soha nem gondoltam korábban) egymáshoz súrlódtak a halászlánykák, az
egyszerű sorból való lányok és a polgárlányok, akik irigyen figyelték ezt a
Balbecben még új fényűzést, azt a luxust, amit, ha a vagyonuk nem is, de a
fösvénység és a hagyományok tiltottak a szüleiknek, a polgárlányok között pedig
majd minden este biztosan ott volt Albertine is, akit akkor még nem ismertem, s
aki nyilván felszedett egy-egy kislányt, és néhány perccel később utána ment az
éjszakában a parti homokra vagy egy elhagyott öltözőkabinba a sziklafal lábánál.
Majd megint a szomorúságom éledt fel, s mint a száműzetés ítéletét hallottam a
lift hangját, amint a felvonó ahelyett, hogy az én emeletemen állt volna meg,
továbbmegy. Pedig az egyetlen ember, akinek a látogatását óhajtottam volna,
nem jön soha többé, halott. De amikor a lift az én emeletemen állt meg, a szívem
hevesen vert, és egy pillanatra azt gondoltam: „És ha mégis álom lenne minden!
Talán ő az, mindjárt becsenget, visszajön, Françoise benyit, hogy inkább
rémülten, mint dühösen jelentse, hiszen babonássága még a bosszúszomjánál is
nagyobb, és az eleven nőtől kevésbé félne, mint attól, akit talán hazajáró
léleknek vél: »Nagyságos úr, sosem találja ki, hogy ki van itt«.” Megpróbáltam
nem gondolni semmire, egy újságot elővenni. De elviselhetetlen volt olyan
cikkeket olvasnom, melyek szerzői nem tapasztalták még, milyen az igazi
fájdalom. Egyikük azt írta egy jelentéktelen dalocskáról: „Megríkatja az
embert”, pedig én túláradó örömmel hallgattam volna, ha Albertine még él.
Másikuk, noha egyébként nagy író, mivel a vonatról leszállva nagy ünnepléssel
fogadták valahol, arról beszélt, hogy ezzel „felejthetetlen tanúbizonyságban”
volt része, míg én, ha nekem lett volna részem ilyesmiben, egy pillanatig sem
törődtem volna vele. Egy harmadik azt hangoztatta, hogy ha a bosszantó politika
nem lenne, a párizsi élet „csupa gyönyörűség” volna, én viszont pontosan
tudtam, hogy ez az élet számomra politika nélkül is csak borzasztó lehet, de
politikástul is gyönyörűségesnek éreztem volna, ha újra láthatom Albertine-t. A
vadászkrónikák írója így írt (májusban jártunk): „Ez az időszak igazán
fájdalmas, sőt mondjuk inkább úgy, gyászos a vérbeli vadász számára, hiszen
nincs semmi, de semmi, ami puskavégre akadhatna”, a képzőművészeti „Szalon”
krónikása pedig így: „Az efféle kiállításszervezés láttán hihetetlen csüggedés,
végtelen szomorúság fogja el az embert...” S míg érzelmeim erejének tükrében
hazugnak és haloványnak láttam az olyanok kifejezéseit, akiknek nem jutott
valódi boldogság vagy boldogtalanság, a legjelentéktelenebb sorok, amelyek –
mégoly távolról bár – Normandiához vagy Nizzához kötődhettek, vagy a
gyógyfürdőkhöz, vagy Bermához, vagy akár Guermantes hercegnéhez, vagy a
szerelemhez, vagy a távolléthez, vagy a hűtlenséghez, megint Albertine képét
vetítették elém, oly hirtelen, hogy kitérni sem volt időm, s megint könnyekre
fakadtam. Többnyire egyébként nem is bírtam elolvasni ezeket az újságokat,
hiszen a puszta mozdulat, amellyel kinyitottam valamelyiket, egyszerre
emlékeztetett arra, hogy ugyanígy tettem, akkor is, amikor Albertine még élt, és
arra, hogy már nem él; kiejtettem a lapokat a kezemből, nem volt erőm átlapozni
őket. Minden egyes benyomás egy másik, de sérült benyomást idézett, hiszen
ebből a másikból kimetsződött Albertine létezése, s így ezeket a megcsonkított
pillanatokat sosem volt erőm végigélni. Még amikor lassacskán nem volt már
folyton jelen a gondolataimban és mindenható a szívemben, akkor is rám tört a
fájdalom, ha – mint akkoriban, amikor Albertine is ott volt – be kellett mennem
a szobájába, világosságot kellett gyújtanom, le kellett ülnöm a gépzongorához.
Kicsiny házi istenekké osztódva sokáig ott lakott még a gyertya lángjában, az
ajtó gombjában, egy szék támlájában és más, anyagtalanabb jelenségekben,
például egy álmatlan éjszakában vagy abban az izgalomban, melyet egy nő első
látogatása okozott, aki megtetszett nekem. Mindezek dacára az a néhány
mondat, amelyet a szemem egy nap átfutott, vagy amelynek elolvasására az
agyam emlékezett, gyakran kegyetlen féltékenységre gerjesztett. S ehhez nem a
nők erkölcstelensége mellett szóló érvet kellett szolgáltatniuk, inkább egy
Albertine életéhez kötődő, régebbi benyomást feleleveníteniük. Vétkei ilyenkor
egy-egy olyan, elfelejtett pillanatba helyeződtek át, amelynek erejét nem
tompította még a gyakori felidézés, s amelyben Albertine még élt, így vétkei is
közelebbiek, nyugtalanítóbbak, kegyetlenebbek lettek. Ilyenkor újra feltettem
magamnak a kérdést, vajon bizonyos-e, hogy a kabinosnő leleplezései hamisak.
Jó módszer lenne az igazság kiderítésére Touraine-be küldeni Aimét, hogy
töltsön néhány napot Bontemps-né villája közelében. Ha Albertine azokat a fajta
gyönyöröket kedvelte, amelyekben egy nő részesíthet egy másik nőt, ha azért
hagyott el, hogy ne legyen többé megfosztva tőlük, amint kiszabadult, minden
bizonnyal olyan vidéken igyekezett sikerre vinni ezt a próbálkozást, ahol
ismerős volt, s amit nem választott volna menedékül, ha nem gondolta volna,
hogy ott több alkalom kínálkozik, mint nálam. Kétségkívül nem volt abban
semmi rendkívüli, hogy Albertine halála ilyen keveset változtatott az
aggodalmaimon. Amíg szeretőnk él, a szerelmünknek nevezett jelenség nagy
részét alkotó gondolatok olyankor jutnak eszünkbe, amikor a szeretett nő nincs
mellettünk. Így hát megszokjuk, hogy ábrándozásaink tárgya olyasvalaki, aki
nincs jelen, s aki – még ha néhány órára van is csupán távol – ezekben az
órákban csak emlék. A halál tehát nem sokat változtat a dolgon. Amikor Aimé
visszajött, arra kértem, utazzon el Châtellerault-ba, s ezzel nemcsak a
gondolataimról, a szomorúságomról, a heves érzelemről – melyet egy olyan név
váltott ki, ami, bármilyen közvetetten is, egy bizonyos személyhez kötődött –, de
minden tettemről: a nyomozásról, amelybe bonyolódtam, a pénzem
felhasználásáról – márpedig az utolsó frankomat is arra fordítottam, hogy
Albertine tetteiről tudomást szerezzek –, elmondhatom, hogy az egész esztendőt
továbbra is egy szerelem, egy valóságos viszony töltötte ki. A szerelem tárgya
pedig egy halott volt. Néha mondunk olyasmit, hogy a halála után is
megmaradhat valami egy emberből, ha az illető művész, és egy kissé
belekomponálta magát az életműbe. Talán ugyanez történik akkor is, ha egy
hajtást metszünk egy emberről, és egy másik szívébe oltjuk; a megeredt hajtás
sokáig tovább él ebben a szívben azután is, hogy az a másik, akiből származott,
semmivé lett.
Aimé Bontemps-né villájának szomszédságában szállt meg; összeismerkedett
az egyik szobalánnyal és egy autókölcsönzővel, akitől Albertine gyakran bérelt
kocsit egy-egy napra. Ezek az emberek nem vettek észre semmit. Egy következő
levélben Aimé arról számolt be, hogy egy városbéli kis mosodáslány azt
mesélte: Albertine különös módon szorongatta meg a karját, amikor a lány a
tiszta ruhát vitte haza neki. „De, mint mondta, mást sosem csinált vele a
kisasszony.” Pénzt küldtem Aimének, ami fedezte az utazását, és fedezte azt a
fájdalmat is, amelyet a levelével okozott, s amelyből úgy próbáltam kigyógyulni,
hogy arra gondoltam: ez csak bizalmaskodás, semmiféle bűnös vágyat nem
bizonyít, amikor táviratot kaptam Aimétől:

MINDEN EDDIGINÉL ÉRDEKESEBB DOLGOKAT TUDTAM
MEG. RENGETEG HÍREM VAN A NAGYSÁGOS ÚRNAK.
LEVÉL MEGY.

Másnap meg is érkezett a levél, melynek már a borítékjától elfogott a
remegés: mindjárt láttam, hogy Aimé küldte, mivel minden egyes ember, még a
legegyszerűbb is, hatalmában tartja azokat az ismerős kis lényeket, melyek
elevenek ugyan, mégis valami ernyedtségfélével fekszenek el a papíron: a csakis
az ő írására jellemző betűket.

A kis mosodáslány először semmit sem akart elmondani, azt
bizonygatta, hogy Albertine kisasszony sosem tett egyebet, csak a
karjába csípett. De hogy szóra bírjam, elvittem vacsorázni és
 leitattam. Akkor azután elmesélte, hogy Albertine kisasszony gyakran
találkozott vele a Loire partján, amikor fürödni ment; és hogy
Albertine kisasszony, aki jókor reggel felkelt, hogy fürödni menjen,
rendesen egy olyan partszakaszon jött érte, amit sűrűn benőttek a fák,
úgyhogy senki sem veszi észre az embert, s egyébként nincs is olyankor
arrafelé senki, aki megláthatna. Később a kis mosodáslány a barátnőit
is elvitte, együtt fürödtek, és azután, mivel nagyon meleg volt már, még
a fák alá is tűzött a nap, a fűre telepedtek szárítkozni, egymást
simogatni, csiklandozni, játszadozni. A kis mosodáslány bevallotta,
hogy nagyon szeret a kis barátnőivel szórakozni, és amikor látta, hogy
Albertine kisasszony folyton hozzádörgölőzik a fürdőköpenyében,
levetette vele a köpenyt, és a nyelvével végigsimogatta a nyakát és a
karját, sőt még a talpát is, amit Albertine kisasszony odanyújtott neki.
A mosodáslány is nekivetkőzött, és azt játszották, hogy a vízbe lökdösik
egymást. Aznap este nem mondott semmi többet. Mivel azonban
maradéktalanul az ön rendelkezésére állok, és mindenre kész vagyok,
hogy az ön kedvére tegyek, az ágyamba vittem a kis mosodáslányt.
Megkérdezte: akarom-e, hogy velem is megtegye, amit Albertine
kisasszonnyal, amikor a kisasszony levetette a fürdőruháját. És azt
mondta: (Ó, ha látta volna, hogy ficánkolt az a kisasszony, és azt
mondogatta: (Jaj! Ez maga a mennyország!), és annyira felhevült,
hogy nem tudta megállni, hogy belém ne harapjon.) Még most is
láttam a nyomát a kis mosónő karján. És megértem, hogy Albertine
kisasszony élvezte, mert tényleg nagyon ügyes ez a kislány.

Persze megszenvedtem, amikor Albertine elmondta Balbecben, hogy jóban
van Vinteuil kisasszonnyal. Csakhogy ott volt mellettem Albertine, hogy
megvigasztaljon. Majd, mivel túlságosan is azon voltam, hogy megtudjam, mit
tett, ezzel sikerült elüldöznöm otthonról, s amikor Françoise jelentette, hogy
Albertine nincs már nálunk, azaz amikor magamra maradtam, még jobban
szenvedtem. De az az Albertine, akit szerettem, legalább a szívemben tovább élt.
Most azonban – büntetésül amiért túl messzire mentem a kíváncsiságban,
melynek a halál korábbi feltételezésem ellenére nem vetett véget – egy másik
lányt találtam a helyén, aki hazugságot hazugságra, csalárdságot csalárdságra
halmozott mindabban, aminek kapcsán a másik hajdan oly szelíden
nyugtatgatott, megesküdött, hogy sosem ismerte azokat a gyönyöröket,
amelyekbe a visszanyert szabadság mámorában rögtön belévetette magát, az
alélásig, addig, hogy megharapta a kis mosodáslányt, akinek napkeltekor adott
találkát a Loire partján, és akinek azt mondta: „Ez maga a mennyország.” Más
Albertine volt ez, de nem csak abban az értelemben, ahogy ezt a ‘más’ szót a
többiekre értjük. Ha a többi ember másnak bizonyul, mint amilyennek hittük, a
különbség nem érint mélyen, s mivel az intuíció ingája csak ugyanakkora
kilengésre képes az egyik irányban, amekkorára a másikban, mi is csak a többiek
felszíni rétegeiben látjuk ezeket a különbségeket. Régebben, amikor megtudtam,
hogy egy nő a nőket szereti, nem láttam mindjárt másnak, lényegében
különlegesnek. De ha olyan nőről van szó, akit szeretünk, ha szabadulni akarunk
a fájdalomtól, hogy az ilyesmi lehetséges, nem csak azt akarjuk megtudni, mit
csinált, hanem azt is, hogy mit érzett, miközben csinálta, mit gondolt arról, amit
csinált; ekkor azután egyre mélyebbre és mélyebbre szállva, a fájdalom bugyrain
át elérkezünk a titokig, a lényegig. Lényem legmélyéig átjárt a szenvedés, egész
testemben, a szívemben – sokkal mélyebben, mint ahogy a halálfélelemtől
szenvedtem volna – szenvedtem a kíváncsiságtól, amelyet értelmem és
tudattalanom minden erejével szolgált; s így most Albertine mélységeibe
vetítettem mindazt, amit megtudtam róla. És ez a fájdalom, amelyet ilyen
mélyen ültetett belém Albertine vétkének valósága, jóval később egy végső
szolgálatot tett. Akárcsak az a kín, amit hajdan én okoztam a nagymamának,[973]
ez a kín is, amit Albertine okozott nekem, végső köteléket jelentett kettőnk
között, mely még az emlékeket is túlélte, hiszen a minden fizikai jelenségre
jellemző energiamegmaradás révén a szenvedésnek még az emlékezet
tanulságaira sincs szüksége: így eshet meg, hogy egy férfi, aki rég elfelejtette
már a holdfényes erdőben töltött szép éjszakákat, máig szenved az ott szerzett
reumától.
A tagadott, de mégis valós hajlamok, amelyeknek felfedezése nem valami
hűvös okoskodásból származott, hanem az égő kínból a „jaj, ez maga a
mennyország” szavak olvastán, s amelyeknek a fájdalom valami különleges
minőséget adott, e hajlamok nem úgy egészítették ki Albertine képét, ahogy a
remeterák egészül ki az új csigaházzal, melyet maga után vonszol, sokkal inkább
úgy, mint valami só, amely reakcióba lép egy másik sóval, és megváltoztatja
annak színét, sőt a természetét is. Amikor a kis mosodáslány azt mondhatta a
barátnőinek: „Képzeljétek el, nem hittem volna, de bizony a kisasszony is
»olyan«„, az én szememben nem csak egy korábban nem gyanított bűnnel
egészítették ki Albertine személyiségét, de azzal a felfedezéssel is, hogy
valójában más ember, olyan, mint ők, az ő nyelvüket beszéli, s mivel ez mások
honfitársává tette, számomra még idegenebb lett, s ezzel azt bizonyította, hogy
ami nekem jutott belőle, amit a szívemben őriztem, egészen kicsiny része volt
csupán, a többi pedig attól lett oly nagy, mert nem egyszerűen valami
önmagában oly rejtélyesen fontos dolog, egyéni vágy, hanem más nőkkel
osztozik benne, s ezt mindig eltitkolta előlem, távol tartott tőle, mintha azt
titkolta volna, hogy ellenséges országból való, és kém, s aki még egy kémnőnél
is álnokabbul viselkedett, mivel az csak a nemzetiségét tagadja le, míg Albertine
a legmélyebb természetét tagadta, azt, hogy nem a közönséges emberek
fajtájához tartozik, hanem egy különöshöz, mely elvegyül a másikban, megbújik
benne, de soha nem olvad vele össze. Épp ekkoriban láttam Elstir két
festményét,[974] amelyeken buja tájban meztelen nőket ábrázol. Az egyik képen
egy fiatal lány felemeli a lábát, ahogy Albertine tehette, amikor odanyújtotta a
mosodáslánynak. A másik lábával a vízbe taszítja ezt a lányt, aki kacagva áll
ellen, combját felhúzza, lábfejével alig ér a kék vízbe. Most eszembe jutott, hogy
a magasba emelt comb ugyanolyan hattyúnyak-görbét írt le a térddel, mint
Albertine combjának hajlata, amikor barátnőm mellettem hevert az ágyon, és
nemegyszer el is akartam neki mondani, hogy ezekre a festményekre emlékeztet.
Mégsem tettem, nehogy meztelen női testek képét idézzem fel benne. Most
azonban láttam, amint a mosodáslány és barátnői körében újraalkotják azt a
csoportot, amelyet hajdan annyira szerettem, amikor Balbecben Albertine
barátnőinek koszorújában üldögéltem. És ha pusztán a szépségre fogékony
művészetrajongó lettem volna, felismerem, hogy Albertine bizony ezerszer
szebben alkotta újra ezt a képet most, amikor a kompozíció elemei olyan
meztelen istennő-szobrok voltak, amilyenekkel a nagy szobrászok szórták tele
Versailles árnyas lugasait, vagy a medencékbe állították, hadd mossák és
csiszolják őket a simogató hullámok. Majd mint fiatal lányt láttam Albertine-t a
mosodáslány oldalán, a vízparton, márványos nőalakjuk kettős meztelenségében,
a párában, a növények között, vízi féldomborműként mártózva a folyóba.
Amikor visszaemlékeztem, milyen is volt Albertine az ágyamon, úgy rémlett,
látom felhúzott combját, láttam, hogy hattyúnyakat formáz, a hattyú pedig a
másik fiatal lány száját keresi. Sőt, nem is combot láttam már, hanem egy hattyú
merész nyakát, mint amilyen azé, mely egy vibráló vázlaton keresi egy Léda-
alak ajkát,[975] Lédáét, akit a női gyönyör jellegzetes vonaglásában látunk, s
mivel a képen nincs más, mint egy hattyú, a nőalak még magányosabbnak
tetszik, ahogy egy hang dallamosságát is csak a telefonban fedezzük fel, addig
nem érzékeljük, míg nem válik el az arctól, melynek kifejezésében láthatóvá
válik. A rajzon a gyönyör nem annak a nőnek szól, aki adja, s aki nincs jelen,
csak egy lankadt hattyú helyettesíti, hanem az átélőjében összpontosul. Szívem
és emlékezetem között időnként megszakadt a kapcsolat. Azt, amit Albertine a
mosodáslánnyal csinált, úgyszólván algebrai képletek jelezték csupán, amelyek
semmit nem jelenítettek már meg; de a megszakadt áramkör óránként százszor is
helyreállt, és a szívemet pokoli tűz perzselte könyörtelenül, mialatt a
féltékenységem feltámasztotta Albertine-t láttam magam előtt, élőn és elevenen,
amint megmerevedik a kis mosodáslány simogatásai alatt, és azt mondja neki:
„Ez maga a mennyország”. Mivel abban a percben, amikor vétkezett, azaz abban
a percben, ahol éppen én is tartottam, élt, nem értem be annyival, hogy tudok
erről a vétkéről, azt szerettem volna, ha neki is tudomására jut, hogy tudom. Így
hát, noha ezekben a pillanatokban bánkódva gondoltam arra, hogy soha nem
látom többé, a bánat féltékenységem bélyegét viselte magán, és gyökeresen
különbözött azoknak a pillanatoknak a szívszaggató bánatától, amikor szerettem
Albertine-t, most csak azt sajnáltam, hogy nem mondhatom el neki: „Azt hitted,
sosem tudom meg, mit csináltál, miután elhagytál, nos hát, mindent tudok, a
mosodáslányt a Loire partján, akinek azt mondtad: »Jaj, ez maga a
mennyország«, láttam a harapást is.” Közben persze az járt a fejemben: „Ugyan,
mire jó ez a gyötrődés? Az, aki gyönyörét lelte a mosodáslányban, semmivé lett,
tehát nem olyasvalaki, akinek a tettei maradandóak. Nem gondol arra, hogy
tudom. De arra sem gondol, hogy nem tudom, hiszen semmire nem gondol.” Ez
az érvelés azonban nem volt annyira meggyőző, mint Albertine gyönyörének
képe, amely abba a pillanatba vitt vissza, amikor élvezte. Érzéseink csakis
számunkra léteznek, mi vetítjük őket a múltba, a jövőbe, nem hagyjuk, hogy a
halál képzelt korlátai utunkat állják. S bár bánatom, hogy Albertine halott,
ezekben a pillanatokban féltékenységem hatása alá került, és oly egyedi formát
öltött, a hatás természetesen kiterjedt okkult, a halhatatlansághoz kötődő
ábrándozásaimra is, azaz arra a törekvésemre, hogy vágyaimat valóra váltsam.
Ezért azután, ha asztalt táncoltatva sikerülhetett volna megidéznem Albertine-t –
ami Bergotte vélekedése szerint nem volt lehetetlen –, vagy a túlvilági életben
találkozhattam volna vele, amint azt X*** abbé gondolta, csakis azért vágytam
volna erre a találkozásra, hogy elmondjam neki: „Tudok a mosodáslányról. Azt
mondtad neki: »Ez maga a mennyország«, és láttam a harapást is.” A
mosodáslány képének leküzdésében pedig – igaz, némi idő elteltével – ugyanez
a kép volt a segítségemre, hiszen csak az újat ismerjük igazán, azt, ami hirtelen
színváltással lepi meg érzékenységünket, amit a megszokás nem helyettesített
még fakó hasonmásaival. Bennem azonban Albertine főként ebben a sok-sok
részre, megannyi Albertine-re töredezett formában létezett. Voltak ugyan még
pillanatok, amikor tisztán jónak, vagy eszesnek, vagy komolynak láttam, sőt
olyan is, amikor mindennél jobban szerette a sportot. S végső soron nem
helyénvaló-e, hogy ez a töredezettség megnyugtatott? Mert, bár önmagában nem
volt valóságos, bár az egymást követő órák alakjához idomult, amelyekben
megjelent előttem, ez is az emlékezésem alakja maradt, ahogy laterna magicám
vetített képeinek görbületei is mindig a színes üvegek görbületeitől függtek, a
maga módján mégiscsak valami nagyon objektív valóságot jelenített meg,
méghozzá azt, hogy egyikünk sem egy, sok emberből állunk, akinek erkölcsi
értéke nem egyforma, s bár volt egy bűnös Albertine, ez még nem jelentette,
hogy ne lettek volna mások is: az, aki szívesen csevegett velem a szobájában
Saint-Simonról; az, aki aznap este, amikor megmondtam neki, hogy el kell
válnunk, oly szomorúan mondta: „Ha belegondolok, hogy sosem látom többé ezt
a gépzongorát, ezt a szobát, mindezt”, majd amikor látta, hogy tulajdon
hazugságom végül mennyire megindított, olyan szívből jövő együttérzéssel
kiáltott fel: „Jaj, nem! Mindent inkább, mint hogy bánatot okozzak magának,
rendben van, nem fogok azon mesterkedni, hogy találkozzunk”. Ekkor nem
voltam többé egyedül, éreztem, eltűnik a közöttünk emelkedő válaszfal. Amint
ez a jó Albertine visszajött, ismét mellettem volt az egyetlen ember, akitől
ellenszert kérhettem az Albertine okozta gyötrelmekre. Igaz, még mindig
vágytam arra, hogy beszéljek vele a mosodáslány-históriáról, de már nem
könyörtelen diadalittassággal, és hogy gonoszul a tudomására hozzam: tudom.
Ahogy Albertine életében is tettem volna, barátságosan megkérdeztem, igaz-e ez
a mosodáslány-história. Megesküdött, hogy nem, azt mondta, hogy Aimé nem
valami szavahihető, de mivel olyan színben akart mutatkozni, mint aki alaposan
megszolgált a pénzért, amit adtam, nem akart dolgavégezetlenül visszajönni, így
azt adta a mosodáslány szájába, amit hallani akart. Nem kétséges, hogy
Albertine továbbra is hazudott nekem. Mégis éreztem, hogy ellentmondásainak
árapályában némi fejlődés mutatkozik, s ez nekem köszönhető. Arra sem mertem
volna megesküdni, hogy kezdetben nem tett-e bizalmas vallomásokat (igaz,
akaratlanul talán, egy-egy elejtett mondatban): már nem emlékszem. No meg, a
maga furcsa stílusában, úgy említett bizonyos dolgokat, hogy az jelenthette is
ezt, meg nem is. Később azonban, amikor megtapasztalta a féltékenységemet, ez
a tapasztalat arra késztette, hogy borzadva vonja vissza mindazt, amit korábban
készségesen bevallott. Amúgy mondania sem kellett. Elég volt megcsókolnom, s
máris meg voltam győződve az ártatlanságáról, s most, amikor leomlott az a
közöttünk álló válaszfal, mely oly kitapinthatatlan és kikezdhetetlen volt, mint a
veszekedések után két szerelmes között emelkedő, amin megtörik minden csók,
nyugodtan meg is tehettem. Nem, semmit sem kellett mondania. Csinálhatott
volna szegény kicsikém, amit csak akart, mindig voltak olyan érzéseink,
amelyekben – túl mindazon, ami elválasztott – egymásra találhattunk. Ha igaz
volna is ez a história, és ha Albertine netán titkolta volna előlem a hajlamait,
azért tette, hogy ne bántson meg. Az a jóleső érzésem támadt, hogy mindezt ettől
a bizonyos Albertine-től hallom. De ismertem-e egyáltalán másikat? Egy másik
emberrel való kapcsolatunkban két alapvető okból hibázunk: vagy azért, mert mi
magunk túlságosan jó szívűek vagyunk, vagy azért, mert szeretjük azt a másikat.
Elég egy mosoly, egy tekintet, egy váll – s máris szeretünk. Ennyi is elegendő; s
ekkor a reménykedés vagy a szomorúság hosszú óráiban kitalálunk magunknak
egy embert, jellemet fabrikálunk neki. Amikor később bejáratosak leszünk a
szeretett személyhez, bármily könyörtelen valósággal kelljen is szembesülnünk,
ugyanúgy nem tudjuk elszakítani ezt a derék jellemet, a minket szerető női
természetet attól a teremtéstől, akinek ilyen tekintete, ilyen válla van, ahogy az
öregedő embertől sem tudjuk elszakítani hajdani arcát, akit fiatalkora óta
ismerünk. Ennek a jó és együttérző Albertine-nek a szép szemét, kerek arcát,
nyakának pórusait idéztem fel. Egy halott nő képe volt ez, de mivel ez a halott
élt, könnyen és azonnal megtettem, amit elkerülhetetlenül megtettem volna, ha
még él és mellettem van (s amit feltétlenül megteszek, ha valaha viszontlátom
egy másik életben) – megbocsátottam neki.
 Mindazok a pillanatok, amelyeket ennek az Albertine-nek a társaságában
éltem meg, oly becsesek voltak nekem, hogy egyet sem szerettem volna
elszalasztani. Márpedig megesett – ahogy egy eltékozolt vagyon egy-egy
morzsája is megkerül –, hogy újra rábukkantam néhányukra, amelyeket már
elveszettnek hittem: amikor egy sálat nem elöl, hanem hátul kötöttem meg,
egyszerre eszembe jutott egy sétánk, melyre azóta soha nem gondoltam, amikor,
nehogy a torkomat hideg levegő érje, Albertine megcsókolt, majd így igazította
el a sálat a nyakam körül. Ez a köznapi séta, amelyet egy mégoly egyszerű
gesztus adott vissza az emlékezetemnek, olyan örömöt szerzett, mint azok a
bensőségesen ismert tárgyak, melyek egy szívünknek kedves halottéi voltak, s
oly becsesek nekünk, amikor öreg szobalánya elhozza őket; az én bánatom is
gazdagabb lett tőle, annál is inkább, mivel ez a sál sosem jutott eszembe azóta.
Most azután, az ismét szabadjára engedett Albertine szárnyalni kezdett;
férfiak, nők eredtek a nyomába. Bennem most is élt. Rájöttem, hogy az Albertine
iránti nagy szerelem folytatása olyan volt, mint a hajdani érzés árnyéka: annak
különböző részeit ismételte, és ugyanazoknak a törvényeknek engedelmeskedett,
mint az az érzelmi valóság, amelyet a halálon túl is tükrözött. Hiszen tisztán
éreztem, hogy ha képes lennék is némi szünetet iktatni Albertine körül forgó
gondolataimba, amint ez a szünet túlságosan hosszúra nyúlik, nem szerettem
volna többé; közömbössé vált volna ettől a kihagyástól, ahogy mostanra a
nagymama azzá lett. Ha túlságosan sokáig nem gondoltam volna rá, megszakadt
volna emlékeim folytonossága, márpedig ez az élet alapelve; ám a folytonosság
bizonyos szünet után még helyreállhat. Vagy nem így történt-e Albertine
életében, az iránta érzett szerelmemmel, amely meglehetősen hosszú idő után is
– melynek során egyáltalán nem gondoltam rá – képes volt megújulni? Márpedig
emlékezetem nyilvánvalóan ugyanezeknek a törvényeknek engedelmeskedett,
nem tűrhetett hosszabb kihagyásokat, hiszen, mint az északi fény, csupán
visszatükrözte Albertine halála után azt, amit hajdan éreztem barátnőm iránt –
mintegy szerelmem árnyképe volt.
Megint máskor bánatom annyiféle alakot öltött, hogy magam sem ismertem
rá; azt kívántam, bár találkoznék egy nagy szerelemmel, olyasvalakit kerestem,
aki ott élne mellettem, úgy éreztem, ez annak a jele, hogy már nem szeretem
Albertine-t, noha épp azt jelezte, hogy még mindig őt szeretem; hiszen a nagy
szerelem kínzó szüksége éppúgy, mint az a vágy, hogy megcsókolhassam
Albertine kerek arcát, csak bánatom egyik része volt. Előbb el kellett volna
felejtenem Albertine-t, hogy bölcsebbnek, boldogabbnak érezhessem a szerelem
nélküli életet. Így azonban épp a miatta való bánkódás – hiszen ez ébresztette
bennem a vágyat, hogy egy nővérem legyen – kielégíthetetlenné is tette ezt a
vágyat. Ahogy pedig az Albertine miatti bánkódásom elhalványul, úgy válik
majd egyre kevésbé parancsolóvá a nővér iránti vágy, mely eddig is ennek a
bánatnak öntudatlan formája volt csupán. Márpedig szerelmem e két
maradványa nem azonos gyorsasággal apadt. Voltak időszakok, amikor, mivel a
bánat igen erősen megfogyatkozott, a nővér hiánya viszont nagyon is erőteljes
maradt, úgy döntöttem: megházasodom. Később azonban, amikor féltékeny
emlékeim hunytak ki, néha váratlanul ismét gyöngédség költözött a szívembe
Albertine iránt, s ha ilyenkor gondoltam más nők iránti szerelmeimre, azt
gondoltam, barátnőm megértette volna őket, osztozott volna bennük, és vétke is
mintegy a szerelem egyik okává változott. Féltékenységem néha olyan
pillanatokban született újjá, amikor nem emlékeztem már Albertine-re, noha rá
voltam féltékeny. Azt hittem, Andrée-ra vágyok, akinek egy kalandja épp ekkor
jutott a fülembe. Andrée azonban csak fedőnevet jelentett, átjárót, egyfajta
konnektort, amely közvetve Albertine-nel köt össze. Így adunk álmunkban más
arcot, más nevet valakinek, akinek valódi személyazonosságát mégsem ismerjük
félre. Végső soron tehát az egyedi esetek iménti, az általános törvénnyel
szembefeszülő árama ellenére az Albertine után rám maradt érzelmek
nehezebben haltak el, mint kiváltó okuk emléke. És nemcsak az érzelmek, de az
érzések is. E tekintetben más voltam hát, mint Swann, aki, miközben lassan
kiszeretett Odette-ből, már a szerelemérzetet sem tudta felidézni magában; én
úgy éreztem, olyan múltat élek újra, amely már csak egy másik ember története;
énem valamiképpen megfeleződött: míg a felszíne megkeményedett már és
kihűlt, az alja még mindig fel-felforrósodott, valahányszor egy szikrától újra
átfutott rajta a régi villamosság, még akkor is, amikor Albertine régóta nem
jelent már meg a gondolataimban. Mivel pedig a heves szívdobogást egyetlen
képe sem kísérte, hogy kárpótoljon, s a könnyeket sem, melyeket az a fajta
csípős szél csalt a szemembe, amelyik Balbecben is fújt a már rózsaszínbe
öltözött almafákra,[976] végül már azon töprengtem: nem pusztán patologikus
okokra vezethető-e vissza fájdalmam újjászületése, s hogy amit egy emlék
feltámadásának, egy szerelem utolsó szakaszának vélek, nem inkább egy szívbaj
kezdete-e.
Bizonyos betegségek olyan szövődményekkel járnak, melyeket a beteg
nagyon is hajlamos összetéveszteni az alapkórral. Amikor pedig megszűnnek,
csodálkozva tapasztalja, hogy nem is áll olyan messze a gyógyulástól, mint
gondolta. Így történt azzal a fájdalommal, azzal a „szövődménnyel” is, amelyet
Aimének a fürdőről és a mosodáslányokról írott levele okozott. De ha egy
lélekgyógyász megvizsgál, úgy találta volna, hogy ettől eltekintve maga a
bánatom enyhülőben van. A bensőmben ugyan, hiszen ember vagyok, egy azok
közül a kétéltűek közül, akik egyszerre élnek a múltban és a jelen valóságában,
még mindig maradt egyfajta ellentmondás Albertine eleven emléke és halálának
tudata között. Csakhogy ez az ellentmondás bizonyos értelemben épp a
fordítottja volt a hajdaninak. Albertine halálának gondolata, a gondolat, amely
kezdetben oly dühödten küzdött bennem azzal a másikkal, hogy él, hogy mint
gyermekek a hullámverés elől, kénytelen voltam elfutni előle, épp e szüntelen
ostromok révén végül azt a helyet hódította meg bennem, melyet nemrégiben
még az élő Albertine gondolata foglalt el. Mostanában már, bár számot sem
vetettem a dologgal, nem Albertine életének eleven emléke, hanem többnyire
halálának gondolata jelentette öntudatlan álmodozásom lényegét, olyannyira,
hogy ha egyszer csak megszakítottam az ábrándozást, és magamon kezdtem
gondolkodni, már nem azon lepődtem meg, amin az első napokban: hogyan is
lehetséges, hogy a bennem oly elevenen élő Albertine már nem él itt, a földön,
hogy halott, hanem azon, hogy Albertine, aki nem él már itt a földön, aki halott,
ennyire elevenen megmaradt bennem. A sorba rendezett emlékekből falazott
fekete alagútban, ahol gondolataim túlságosan régóta bolyongtak már, annyira
régen, hogy nem is figyeltek rá, egyszerre napsütötte szakasz nyílt, mely fölött a
messzeségben mosolygó, kék világ ringott, ahol Albertine közömbös és csupa
báj emlék volt csupán. Ez volna hát az igazi – töprengtem –, vagy az, akit a
sötétben, ahol már oly régóta kószáltam, az egyedüli valóságnak véltem? Azt a
személyiséget, aki nem is oly sokkal ezelőtt én voltam, és aki csakis és
szüntelenül arra a pillanatra várt, amikor Albertine végre bejön az esti búcsúra és
csókra, ezt a személyiséget önmagam egyfajta megsokszorozódása most énem
csekély, félig levált részének mutatta, s mint a nyíló virág, a kibontakozás
megfiatalító frissességét éreztem. Ezek a röpke megvilágosodások amúgy talán
csak még inkább tudatosították bennem Albertine iránti szerelmemet, amint az
minden túlzottan rögzült gondolattal megesik, melynek egy ellentétellel kell
szembesülnie, hogy valósnak bizonyuljon. Akik például megélték az 1870-es
háborút, azt mondják, végül már természetesnek találták a háború gondolatát,
nem azért, mert nem gondoltak rá eleget, hanem azért, mert másra sem
gondoltak. Ahhoz pedig, hogy rádöbbenjenek, milyen különös és jelentős dolog
a háború, valaminek ki kellett ragadnia őket az állandósult lidércnyomásból,
hogy egy pillanatra megfeledkezzenek a mindent eluraló háborúról, megint
olyanok legyenek, amilyenek békeidőben voltak, s így ezen a pillanatnyi
fehérségen végre tisztán kirajzolódott a szörnyűséges valóság, melyet azért nem
láttak már régóta, mert egyebet sem láttak, mint azt.
Ha legalább Albertine e különféle emlékei nem lépcsőzetesen vonultak volna
vissza bennem, hanem egyszerre, azonos tempóban, egy vonalban emlékezetem
teljes frontvonalán, ha árulásainak emlékei ugyanakkor távolodtak volna el, mint
a kedvességéi, a felejtés enyhülést hozott volna. Nem így történt. Mint a
tengerparton, ahol apálykor a víz szeszélyesen húzódik vissza, gyanúim egyike-
másika épp akkor mart belém, amikor barátnőm kedves jelenlétének képe már
túlságosan távol került tőlem ahhoz, hogy gyógyírt hozhasson. Ami pedig az
árulásokat illeti, azoktól azért szenvedtem, mert bármilyen távoli múltban estek
is meg, nekem nem voltak régiek; amint azzá váltak, azaz amint nem láttam már
őket olyan elevenen magam előtt, kevésbé gyötörtek már, mivel a dolgok
eltávolodása inkább a szemlélő emlékezet vizuális erejével arányos, mint az
eltelt napok tényleges távolságával, ahogy az előző éjszaka pontatlan és
elmosódott álmát is távolabbinak érezhetjük, mint egy jó néhány évvel korábbi
eseményt. De, jóllehet Albertine halálának gondolata egyre előbbre haladt
bennem, annak az érzésnek az ellenárama, hogy él, megállítani ugyan nem
állította meg, de ellene dolgozott, s így a fejlődés nem lehetett egyenletes. És
csak most látom, hogy ebben az időszakban (nyilvánvalóan azért, mert
megfeledkeztem azokról az időkről, amikor Albertine bezárva élt nálam, s
melyek azzal, hogy elmosták bennem a vétkei okozta fájdalmat – e vétkeket
ugyanis már-már közömbösnek láttam, hiszen tudtam, hogy nem követte el őket
–, mintegy az ártatlanság megannyi bizonyítékává lettek) nap mint nap egy olyan
új gondolat kínszenvedésével kellett együttélnem, mint amilyen korábban
Albertine haláláé is volt (azelőtt mindig abból a gondolatból indultam ki, hogy
él), egy olyan gondolattal, amelyet korábban éppoly elviselhetetlennek hittem
volna, s amely, noha észre sem vettem, fokozatosan tudatom lényege lett, és
Albertine ártatlanságának gondolata helyébe lépett: annak a gondolatával, hogy
Albertine bűnös. Amikor azt hittem, kételkedem, épp ellenkezőleg, hittem
benne; most pedig egyéb gondolataim kiindulópontjává azt a bizonyosságot
tettem – mely éppoly gyakran meghazudtolódott, mint korábban az ellenkezője
–, azt a bizonyosságot, hogy bűnös, de közben azt képzeltem, hogy még mindig
kételkedem. Sokat szenvedhettem ebben az időszakban, de ma már tudom, hogy
így kellett lennie. A fájdalomból csak akkor gyógyulunk ki, ha teljes egészében
megéljük. Amikor minden kapcsolatteremtéstől óvtam Albertine-t, amikor abba
az illúzióba ringattam magam, hogy ártatlan, csakúgy, mint amikor később
minden érvelésem alapja az a gondolat volt, hogy Albertine él, csupán
késleltettem a gyógyulás óráját, mivel azokat a hosszú órákat késleltettem,
melyeknek az elkerülhetetlen szenvedések vége előtt kellett leperegniük.
Márpedig Albertine bűnösségének gondolatát a megszokás, ha működésbe lép,
ugyanazon törvények szerint veszi munkába, amelyeket korábban is tapasztaltam
életem során. Ahogy a Guermantes-név is elveszítette azt a jelentését és
varázsát, amit a tündérrózsával szegélyezett út és Gonosz Gilbert színes
üvegablaka adott, Albertine jelenléte a tenger kék hullámvölgyeiét, Swann, a
liftesfiú, Guermantes hercegné és megannyi más neve mindazt, amit hajdan
jelentett nekem, varázsuk és jelentésük egyetlen egyszerű szót hagyott csak
maga után, melyet elég nagynak találtak már ahhoz, hogy megálljon a maga
lábán, ahogy egy új cselédet is betanítunk, beavatjuk a teendőkbe, majd néhány
hét múlva visszahúzódunk, így Albertine bűnösségének fájdalmas erejét is kiűzi
majd belőlem a megszokás. Addigra egyébként – mint egy kétoldali támadás
során – két szövetséges nyújt majd kölcsönös segítséget a megszokás e
hadműveletében. Mivel Albertine bűnösségének gondolata egyre valószínűbbé,
egyre megszokottabbá válik, egyre kevésbé lesz fájdalmas. Másrészt viszont épp
azért, mert nem lesz már olyan fájdalmas, a bűnösség bizonyosságát kikezdő
ellenvetések, melyeket csakis az a vágy sugallt értelmemnek, hogy ne kelljen
túlságosan szenvednem, egymás után buknak majd el, s mivel a két akció
felgyorsítja egymást, Albertine ártatlanságának bizonyosságától meglehetősen
hamar eljutok majd bűnössége bizonyosságáig. Együtt kellett élnem Albertine
halálának gondolatával, vétkeinek gondolatával, mert csak így válhattak
megszokottá, azaz csak így felejthettem el őket, s felejthettem el végül magát
Albertine-t is.
Még nem tartottam itt. Hol az emlékezetem tisztult ki egy szellemi izgalom,
például valami olvasmány hatására, s frissítette fel bánatomat; hol pedig a
bánatom – melyet mondjuk a viharos időtől való szorongás erősített fel – hozta
közelebb a felszínhez, a világossághoz szerelmünk egy-egy emlékét. A halott
Albertine iránti szerelmem e visszatérései nemegyszer egyébként a más- és
többirányú érdeklődéstől tarkított közömbösség hosszú szakaszai után
következtek be, ahogy a Balbecben visszautasított csókkal kezdődött hosszú
időszak után is[977] – mely alatt jóval többet foglalkoztam Guermantes
nagyhercegnével, Andrée-val vagy Stermaria kisasszonnyal – szerelmem akkor
éledt csak újra, amikor megint sűrűn kezdtem találkozni Albertine-nel. Még
most is megesett, hogy másfajta törekvések elválasztottak tőle – immár egy
halottól –, s ilyenkor megint közömbösebb lett. Mindennek pedig egy és
ugyanaz volt az oka: az, hogy még mindig élő embernek láttam. Sőt később is,
amikor kevésbé szerettem már, olyasfajta vágyam maradt, amelybe gyorsan
belefáradunk, de némi pihentetés után megint feléled. Hol ennek, hol annak az
eleven nőnek eredtem a nyomába, majd visszatértem az én halottamhoz.
Gyakran megesett, hogy már egyáltalán nem tudtam tiszta képet alkotni
Albertine-ről, s ekkor, énem leghomályosabb bugyraiban, egy név
véletlenszerűen olyan fájdalmas reakciókat váltott ki belőlem, amelyeket rég
lehetetlennek hittem, mint a haldoklókból, akiknek az agya már nem
gondolkodik, de a végtagja még összerándul, ha tűt szúrunk belé. Voltak hosszú
időszakok, amikor annyira ritkán volt részem effajta izgalmakban, hogy már
magam kerestem az alkalmat egy kis bánatra, féltékenységi rohamra, hogy így
próbáljak kötődni a múlthoz, jobban emlékezni rá. Mert ahogy bánkódásunk egy
nő után nem egyéb, mint újraéledő szerelem, és ugyanazok a törvények
uralkodnak mindkettőn, bánatom is ugyanazoktól az okoktól erősödött fel,
melyek Albertine életében az iránta érzett szerelmemet növelték volna, s melyek
között mindig az első helyen szerepelt a féltékenység és a fájdalom. A
legtöbbször azonban ezek az alkalmak – hiszen egy betegség, egy háború jóval
tovább tarthat, mint a legelőrelátóbb bölcsesség becsülte volna – tudtomon kívül
adódtak, és olyan heves megrázkódtatással jártak, hogy sokkal inkább
gondoltam a fájdalommal szembeni védekezésre, mintsem arra, hogy egy-egy
emlékért folyamodjam hozzájuk.
 Amúgy arra sem volt szükség, hogy egy szó, mint például a Chaumont[978]
egy gyanúra utaljon (emlékezetemnek elég volt két különböző név egyetlen
közös szótagja is – mint a villanyszerelőnek, akinek bármilyen darabka anyag
megfelel, ha az jó vezető –, hogy újra összekapcsolja Albertine-t és a szívemet),
enélkül is gyanakvást ébresztett, ez lett a jelszó, a varázslatos „Szezám tárulj”,
mely egy olyan múlt kapuját tárta ki, amelyet nem tartunk már számon, hiszen
eleget láttuk, és a szó szoros értelmében már nem a miénk; ennyivel kevesebbek
lettünk, mi pedig azt hittük, hogy ettől az amputációtól tulajdon személyiségünk
öltött más formát, mint egy geometriai alakzat, mely egy szögével egyik oldalát
is elveszítené; egy-egy mondat például, melyben egy olyan utca vagy út neve
szerepelt, ahol hajdan Albertine járhatott, máris valami virtuális, nem létező
féltékenységet idézett elém, amely egy testet, egy házat, valamely tárgyi
kötődést, egyedi megvalósulást keresett magának. Néha egyszerűen alvás
közben történt, hogy az álom „visszatérései”, da capói[979] egy lendülettel több
oldalt lapoztak át emlékezetemben, a naptár jó néhány lapját átpörgették, s egy
olyan fájdalmas, de régi érzésig vittek, vetettek vissza, mely hosszú ideje átadta
már a helyét másoknak, most azonban ismét jelenvaló lett. Többnyire valami
suta és mégis megkapó rendezésben került színre, mely illúziókeltőn láttatta és
hallhatóvá tette azt, amit ettől kezdve ehhez az éjszakához kötöttem. Különben
is, nem játszik-e nagyobb szerepet egy szerelem, illetve a szerelemnek a
felejtéssel folytatott küzdelme történetében az álom, mint az ébrenlét: az álom,
amely nem tartja számon az idő végtelenül kicsiny egységeit, eltörli az
átmeneteket, éles ellentéteket állít szembe egymással, egyetlen pillanat alatt
felfejti a vigasz álló nap, csigalassan szőtt munkáját, éjszakára pedig találkozót
tartogat számunkra azzal a nővel, akit lassan elfelejtettünk volna már, feltéve
persze, hogy nem látjuk viszont? Hiszen – mondjon bárki bármit – álmunkban
egyértelműen valósnak vélhetjük, ami ott történik. Csak akkor nem lenne így, ha
az ébrenlét tapasztalataiból vonnánk le következtetéseket, abból a tapasztalatból,
amely ilyenkor rejtve marad előttünk. Így azután valóságosnak látjuk ezt a
valószínűtlen életet. Néha a belső megvilágítás hibája folytán, mely alattomosan
megbuktatta a darabot, jól színre vitt emlékeim az élet illúzióját keltették, s azt
hittem, valóban randevút adtam Albertine-nek, és viszontlátom; ekkor azonban
úgy éreztem, képtelen vagyok odamenni hozzá, kimondani a neki szánt szavakat,
meggyújtani a kihunyt fényt, hogy lássam: s ez a sok lehetetlenség álmomban
mind csak az alvó mozdulatlansága, némasága, vaksága volt, mint amikor egy
rosszul sikerült laterna magica[980] vetítésen bukkan fel hirtelen, és fedi el a
szereplők alakját egy nagy árnyék, amelyet nem lenne szabad látnunk, s amely
nem más, mint a laterna magica vagy működtetője árnyéka. Máskor Albertine is
ott volt az álmomban, és megint el akart hagyni, ám ez az elhatározása sehogy
sem tudott megindítani. Mégpedig azért, mert emlékezetemből valahogy
beszüremlett az álom sötétjébe egy figyelmeztető fénysugár, s ettől Albertine-be
is belévetült a gondolat, mely eljövendő tetteit, az elköltözés bejelentését is
megfosztotta minden súlyától: az a gondolat, hogy barátnőm halott. Gyakran úgy
esett azonban, hogy halálának akár egészen világos emléke azzal a másik
érzéssel vegyült – és nem semmisítette meg –, hogy Albertine él. Beszélgettem
is vele, s miközben beszéltem, nagymama jött-ment a szoba túlsó végében.
Állának egy része szilánkokra tört, mint egy sérült márványszoboré, én azonban
nem láttam ebben semmi rendkívülit. Azt mondtam Albertine-nek, lenne néhány
kérdésem a balbeci zuhanyfürdővel és egy bizonyos touraine-i mosodáslánnyal
kapcsolatban, de későbbre hagyom, hiszen tengernyi időnk van, semmi sem
sürget már. Albertine fogadkozott, hogy nem csinál semmi rosszat, csak éppen
előző nap szájon csókolta Vinteuil kisasszonyt. „Hogyan? Hát itt van?” – „Igen,
ideje is már, hogy elköszönjek, mert nemsokára nála kell lennem.” Mivel pedig
amióta Albertine meghalt, nem tartottam többé rabságban a lakásunkban, mint
életének utolsó időszakában, ez a Vinteuil kisasszonynál teendő látogatása
nyugtalanított. De nem akartam mutatni, Albertine ugyan azt mondta, hogy csak
megcsókolta, de nyilván újrakezdte a hazudozást, mint akkoriban, amikor
mindent letagadott. Hamarosan valószínűleg nem éri be annyival, hogy
megcsókolja Vinteuil kisasszonyt. Bizonyos szempontból persze hiba volt így
nyugtalankodnom, hiszen azt mondják, a halottak semmit sem képesek érezni,
tenni. Így mondják, ám ettől még nagymama, aki meghalt, tovább él, immár több
éve, s e pillanatban is itt jár-kel a szobában. S kétségtelen, hogy ha végre
felébredtem, azt, hogy egy halott asszony most is él, éppannyira kellett volna
felfoghatatlannak tartanom, amennyire megmagyarázni sem tudom. De
annyiszor felötlött már bennem a múló őrület időszakaiban, amit álmaink
jelentenek, hogy végül megbarátkoztam vele; ha álmaink elég gyakran
visszatérnek, emlékük sokáig megmaradhat. És azt hiszem, hogy az olyan ember
– még ha időközben meggyógyult is, és kitisztult az elméje – kicsit jobban
megérti, mint mások, mit is akart mondani agyműködésének immár lezárult
korszakában, amikor egy elmegyógyintézetben azt próbálta elmagyarázni a
látogatóknak, hogy ő nem őrült, mondjon bármit is az orvos, és a maga ép eszét
egyenként állítva szembe a többi beteg tébolyult agyrémeivel, erre a
végkövetkeztetésre jutott: „Arról a férfiról, aki látszólag olyan, mint bárki más,
nem hinnék, hogy bolond, márpedig igenis az. Jézus Krisztusnak hiszi magát,
ami képtelenség, hiszen Jézus Krisztus én vagyok!” Engem pedig, jóval azután
is, hogy az álmom véget ért, sokáig kínzott a csók, melyről Albertine beszélt, s a
szavai még mindig a fülemben csengtek. S valóban igencsak a közelemben
hangozhattak el, hiszen én magam mondtam ki őket. Egész nap folytattam a
beszélgetést Albertine-nel, faggattam, megbocsátottam neki, jóvátettem a
feledékenységemet, s elmondtam neki mindazt, amit mindig is el akartam
mondani, amíg élt. Egyszer csak rémülten gondoltam arra, hogy az emlékezet
felidézte személyiség mögött, akihez mindezen mondatok szóltak, immár
semmiféle valóság nem áll, hogy arcának különböző részei, melyeket csakis a
folytonos, mára azonban semmivé lett élnivágyás fogott össze egységes
személlyé, immár széthullottak. Máskor álmodnom sem kellett, ébredéskor
mindjárt éreztem, hogy megváltozott a széljárás a lelkemben; hideg, szűnni nem
akaró szél fújt valahonnan máshonnan, a múlt mélyéről, távoli órák kondulását
hozta vissza, s az indulás füttyszavát, melyeket rendesen nem hallottam. Egyik
nap megpróbáltam könyvet venni a kezembe, Bergotte egy regényét, amit
régebben különösen szerettem. Nagy kedvemet leltem a rokonszenves
szereplőkben, s mivel a könyv varázsa hamarosan megint magával ragadott, mint
valami személyes gyönyört kívántam, hogy a gonosz asszony megbűnhődjön;
könnybe lábadt a szemem, amikor a jegyespár boldogsága bizonyossá lett. „No
de akkor – kiáltottam fel elkeseredetten –, miért is tulajdonítok olyan nagy
jelentőséget annak, hogy mit csinálhatott Albertine, amikor ebből sem
következik, hogy a személyisége valós, s így elpusztíthatatlan, és az sem, hogy
egy nap változatlanul találok rá az égben, hiszen ugyanannyit fohászkodom,
ugyanannyira türelmetlenül várom, s könnyes szemmel fogadom egy olyan
teremtés sikerét, aki sosem élt másutt, mint Bergotte képzeletében, s akit soha
nem láttam, akinek az arcát kedvem szerint képzelem olyannak, amilyennek
akarom?” Ebben a regényben különben voltak elragadó fiatal lányok és szerelmi
levelezés, valamint kihalt sétányok, ahol találkozni lehet, ami eszembe juttatta,
hogy titokban is lehet szeretni, ez pedig a féltékenységemet szította fel, mintha
Albertine még mindig sétálgathatott volna kihalt fasorokban. Szerepelt a
történetben egy olyan férfi is, aki ötven év után lát viszont egy nőt, akibe
fiatalkorában szerelmes volt, s most nem ismer rá, unatkozik mellette. Erről
viszont az jutott eszembe, hogy a szerelem nem tart örökké, s ez úgy felkavart,
mintha az volna a sorsom, hogy el kell válnom Albertine-től, s öreg napjaimban
közömbösen látni viszont. Ha pedig egy Franciaország-térkép került elém,
rémült tekintetem úgy intézte, hogy elkerülje Touraine-t, nehogy féltékeny
legyek, és hogy boldogtalan se, Normandiát is, ahol Balbec és Doncières nevét
mindenképpen feltüntették, én pedig odaképzeltem közéjük az összes utat,
amelyet annyiszor jártunk be együtt. Franciaország egyéb városainak és
falvainak neve között, e pusztán látható vagy hallható nevek között Tours-é
például mintha egészen másból tevődött volna össze, nem is anyagtalan
képekből, hanem mérgező elemekből, melyek azonnal átjárták a szívemet,
felgyorsították és fájdalmassá tették dobogását. S ha ez a hatás bizonyos nevekre
is kiterjedt, melyek emiatt olyannyira elütöttek a többiektől, hogyan
csodálkozhattam azon, hogy hozzám jóval közelebb maradva, csupán Albertine-
re szorítkozva, az ellenállhatatlan hatás, melyet rám tett, s melyet bármely más
nő is kiválthatott volna, álmok, vágyak, szokások, szerelmek egymásba
szövődéséből és érintkezéséből, s az egymást váltó szenvedések és gyönyörök
kellő interferenciájából született? És ez folytatódott Albertine halála után is,
mivel az emlékezet önmagában elegendő ahhoz, hogy megtartsa az igazi életet,
ami szellemi természetű. A vonatról leszálló Albertine jutott eszembe, amint azt
mondja: nagy kedve volna Saint-Martin-le-Vêtu-be menni, és újra magam előtt
láttam egy korábbi képét is, az arcába húzott ellenzős sapkával; megleltem a
boldogság lehetőségeit, nagy lendülettel indultam feléjük, és azt gondoltam:
„Akár Infreville-ig, Doncières-ig is elmehettünk volna együtt”. Nem volt olyan
Balbec-környéki állomás, ahol ne találkoztam volna vele, így hát ez a vidék,
mint egy mitológiai időkből fennmaradt táj, elevenen és könyörtelenül jelenítette
meg szerelmem legrégebbi, legigézőbb és a későbbiek miatt leginkább
elhomályosult legendáit. Jaj, micsoda kínszenvedés lett volna, ha még egyszer
abban a balbeci ágyban kell feküdnöm, amelynek rézkerete körül, mint valami
mozdíthatatlan, merev rudakból álló tengely körül indult, vonult el az életem;
hol a nagymamával folytatott vidám beszélgetéseket, hol nagymama halála
borzalmát, hol Albertine lágy simogatásait, majd bűne felfedezését sodorta neki,
most pedig egy olyan új életet, melyben a tengert tükröző üveges
könyvszekrények láttán biztosan tudtam, hogy Albertine soha többé nem jön be
már! Vagy nem olyan volt-e ez a balbeci szálloda, mint a vidéki színházak
egyetlen díszlete, amelyben az évek során a legkülönfélébb darabokat játsszák:
kiszolgált már vígjátékot, egy első, majd egy második tragédiát, később egy
merőben lírai művet; nem ilyen volt-e ez a szálloda is, amely régóta beépült a
múltamba? Az a tény, hogy életem újabb és újabb korszakaiban ez az egyetlen
rész maradt mindig változatlan a falaival, a könyvszekrényével, a tükrével, még
jobban éreztette, hogy mindent egybevetve a többi változott, én magam
változtam, s azt a benyomást keltette bennem, hogy az élet, a szerelem, a halál
misztériumai – melyekről a gyermekek derűlátón azt hiszik, hogy ők kimaradnak
belőlük – nem elkülönült területek, hanem – és ezt fájó büszkeséggel érzékeljük
– az évek során egybeforrtak tulajdon életünkkel.
Néha megpróbáltam elővenni egy újságot. De az újságolvasás gyűlöletes
tevékenység volt, ráadásul nem is ártalmatlan. Bensőnkben ugyanis minden
egyes gondolatból, mint valami erdei útkereszteződésből, annyi különféle
ösvény indul, hogy amikor a legkevésbé számítottam rá, egyszerre csak újabb
emlékkel szembesültem. Fauré dalának címe, A titok[981] Broglie nagyherceg
művét, A király titkát juttatta eszembe, a Broglie név pedig Chaumont-t. Máskor
a nagypéntek szó a Golgotára emlékeztetett, a Golgota pedig a szó
etimológiájára, mely mintha a Calvus mons, azaz a Chaumont megfelelője lenne.
[982] De bármilyen úton érkeztem is el Chaumont-hoz, az érkezés pillanata oly

heves megrázkódtatást jelentett, hogy jóval inkább védekezni akartam a

fájdalom ellen, mintsem emlékekért folyamodni hozzá. Néhány másodperccel e
megrázkódtatás után az értelem, mely – mint mennydörgésnél a hangja –
lassabban jár, meghozta az okot is. A Chaumont név a Buttes-Chaumont-t
juttatta eszembe, ahová, mint Bontemps-né mondta, Andrée gyakran ment
Albertine-nel, Albertine viszont azt állította, hogy sosem látta. Egy bizonyos
életkortól emlékeink olyannyira összefonódnak, hogy a dolognak, amire
gondolunk, a könyvnek, amit olvasunk, már-már nincs jelentősége. Mindenbe
beleadtunk valamennyit magunkból, minden termékeny, minden veszedelmes, s
egy szappanreklámban éppoly becses dolgokra bukkanhatunk, mint Pascal
Gondolataiban.
 Persze egy ilyen eset, mint a Buttes-Chaumont-é, amit akkoriban
jelentéktelennek láttam, önmagában sokkal kevésbé volt súlyos, perdöntő
Albertine ügyében, mint a kabinosnő vagy a mosodáslány története. Ám először
is, a váratlanul elénk táruló emlék érintetlen képzelőerőre talál bennünk, azaz
jelen esetben a szenvedés erejére, melyet olyankor, amikor tudatosan azon
vagyunk, hogy egy emléket felelevenítsünk, részben már elhasználtunk. No meg
az utóbbiak (a kabinosnő és a mosodáslány), igaz, elhomályosultan, de
szüntelenül jelen voltak az emlékezetemben – mint a bútorok, melyeket egy sötét
folyosón helyeztek el, s noha nem látjuk őket tisztán, mégsem botlunk beléjük –,
és megszoktam őket. A Buttes-Chaumont-ra viszont régóta nem gondoltam,
vagy például Albertine-nek a balbeci Kaszinó tükrébe vetett pillantására sem,
vagy magyarázat nélkül maradt késlekedésére aznap este, [983] amikor annyira
vártam a Guermantes-estély után: élete mindezen részeire, amelyek kívül
maradtak a szívemen, s amelyeket meg szerettem volna ismerni, hogy hozzá
idomulhassanak, beléolvadhassanak, és csatlakozhassanak azokhoz a szelídebb
emlékekhez, amelyeket egy bensőséges és valóban a birtokommá lett Albertine
alkotott odabenn. Amint fellebbentettem a megszokás sűrű fátylának csücskét (a
butító megszokásét, mely egész életünkben úgyszólván a teljes világot elrejti
előlünk, s az éj leple alatt, a címkét változatlanul hagyva valami olyan ártatlan
szerre cseréli ki a legveszedelmesebb és legmámorítóbb mérgeket, ami
semmiféle gyönyört nem hoz), e részletek az első nap elevenségével tértek
vissza, az új évszak friss és éles újdonságával, vagy a változáséval, mely
megszokott időbeosztásunkban vagy az élvezeteinkben következik be, amikor az
első szép tavaszi napon kikocsizunk, vagy napkeltekor kimegyünk a házból, és
olyan tisztán látó rajongással figyeljük jelentéktelen cselekedeteinket, amitől ez
az intenzív perc minden korábbi napnál becsesebbé lesz. A régi napok lassacskán
elfedik az előbbieket, majd őket is betemetik a rájuk következők. De minden
egyes régi nap letétbe helyeződik bennünk, mint egy hatalmas könyvtárban, ahol
a legöregebb könyvekből is van egy-egy példány, amit nagy valószínűséggel
soha senki nem fog kikérni. Mégis, ha ez a régi nap áttör a rá következett
időszakok áttetsző rétegein, a felszínre emelkedik, és úgy szétterül, hogy egész
valónkat elborítja, akkor a nevek egy pillanatra visszanyerik hajdani
jelentésüket, az emberek a régi arcukat, mi magunk az akkori lelkünket, s tompa,
de immár tűrhetővé szelídült és nem tartós fájdalommal érezzük át a jó ideje
megoldhatatlanná vált gondokat, amelyek akkoriban annyira aggasztottak.
Énünk nem más, mint állapotaink sorának egymásra rétegződése. Ez a szerkezet
azonban nem mozdulatlan, mint egy hegy rétegei. A hullámzás folyton a
felszínre vet egyes régebbi részeket. Most a Guermantes hercegné estélyét
követő órákba kerültem vissza, amikor Albertine érkezésére vártam. Mit csinált
vajon aznap éjszaka? Megcsalt? De kivel? Aimé leleplezései, ha elfogadtam is
őket, semmivel sem csökkentették e váratlanul felmerült kérdéssel kapcsolatos
szorongó, csüggedt érdeklődésemet, mintha minden egyes újabb Albertine,
minden egyes új emlék a féltékenység sajátos, új problémáját vetette volna fel,
melyre a többiekhez illő megoldások nem alkalmazhatók.
De nem csak azt szerettem volna tudni, melyik nővel töltötte azt az éjszakát
Albertine, hanem azt is, miféle különleges gyönyört jelentett neki, mi ment
benne végbe azokban a percekben. Megesett, hogy Balbecben Françoise ment
érte, és elmesélte, hogy az ablakban találta Albertine-t, amint nyugtalan, fürkész
tekintettel hajolt ki, mintha várna valakit. Tegyük fel, megtudom, hogy Andrée-t
várta, no de milyen lelkiállapotban várta, miféle érzéseket takarhatott a
nyugtalan és fürkész tekintet? Milyen jelentősége volt az effajta hajlamnak
Albertine szemében, miféle szerepet játszott a gondolataiban? Sajnos, ha a saját
izgatottságomra gondoltam, amit mindannyiszor éreztem, amikor egy lány
megtetszett, vagy néha olyankor is, amikor csak hallottam róla, de még nem
láttam, s arra, hogy iparkodtam kicsinosítani magam, hogy jól mutassak; a hideg
verejtékre, ami kivert, több sem kellett a kínszenvedéshez, mint ugyanezt a kéjes
izgalmat látni Albertine-ben, mondjuk, annak a készüléknek a segítségével,
melynek feltalálására Léonie nénikém áhítozott egyes szakorvosok látogatása
után, akik kételkedtek abban, hogy valóban beteg, s melynek révén az orvos,
hogy pontosabban értékelje az esetet, megtapasztalná a beteg minden kínját. És
ennyi már elég volt, hogy szenvedjek és arra gondoljak, hogy ehhez képest a
Stendhalról és Victor Hugóról velem folytatott beszélgetések[984] bizonyára igen
keveset nyomhattak a latban; hogy úgy érezzem, szíve másokhoz húz, az
enyémtől elszakad, máshol ver gyökeret. De bármilyen fontos lehetett számára
ez a vágy és a köréje szerveződő sok elővigyázatosság, mindez együtt sem tárta
fel előttem, milyen is volt valójában, s ami még fontosabb, hogyan minősítette
Albertine, amikor magában említette. A fizikai szenvedésben legalább nem
nekünk magunknak kell megválasztanunk fájdalmunkat. A betegség határozza
meg és kényszeríti ránk. A féltékenység esetében azonban, mondhatni,
mindenfajta és minden nagyságrendű szenvedést ki kell próbálnunk, mielőtt
megállapodhatnánk annál, amelyikről úgy véljük, az a megfelelő. És ha már
szenvedésről van szó, mi is jelenthetne nagyobb nehézséget, mint azt érezni,
hogy a nő, akit szeretünk, másfajta emberekkel találta meg a gyönyört, mint mi
vagyunk, azok olyan érzésekkel ajándékozzák meg, amilyeneket mi nem tudunk
nyújtani, vagy legalábbis a megjelenésükkel, a külsejükkel, a modorukkal valami
egészen mást képviselnek, mint mi! Ó, miért nem Saint-Loup-t szerette
Albertine! Határozottan úgy tűnt, hogy akkor nem szenvedtem volna ennyire!
Igaz, az egyes emberek egyedi érzékenységéről semmit sem tudunk, de a
legtöbbször erről a nem-tudásról sincs tudomásunk, mivel a többiek
érzékenysége hidegen hagy. Albertine esetében a boldogtalanságom vagy a
boldogságom függött volna attól, hogy mi ez az érzékenység; tisztában voltam
azzal, hogy nem ismerem, s már ez a nem-ismerés is fájdalmas volt. Egy
alkalommal mégis annak az illúziónak az áldozata lettem, hogy látom, illetve
hallom Albertine ismeretlen vágyait és gyönyöreit. Látni akkor láttam őket,
amikor nem sokkal Albertine halála után Andrée feljött hozzám. Ekkor tűnt
először szépnek, arra gondoltam, hogy már-már bodros haja, sötét, karikás
szeme tetszhetett annyira Albertine-nek, s testesítette meg a szememben
mindazt, amit Albertine a szerelmi ábrándjaiban dédelgetett, amit a vágy jövőt
sejtető szemével látott meg aznap, amikor olyan hirtelen vissza akart jönni
Balbecből.[985] Mintha a síron túlról, ahol én magam nem tudtam volna rálelni,
hozott volna valaki egy sötét, ismeretlen virágot, úgy éreztem, mintha egy
felbecsülhetetlen ereklye nem remélt napvilágra kerüléseként Albertine
megtestesült Vágya állna előttem, mert nekem ez volt Andrée, ahogy Vénusz
Jupiter vágya volt. Andrée sajnálta Albertine-t, de mindjárt éreztem, hogy
barátnője nem hiányzik neki. Most, amikor a halál elszakította tőle, úgy látszott,
könnyedén elfogadja a végleges elválást, amire én Albertine életében nem
mertem volna kérni, mivel annyira tartottam attól, hogy semmiképpen sem
nyerném el a beleegyezését. De épp ellenkezőleg, úgy látszott, minden nehézség
nélkül elfogadja ezt a lemondást, csakhogy épp akkor, amikor semmi hasznom
nem származik már a dologból. Andrée átengedte nekem Albertine-t, de holtan,
amivel nem csak barátnőm életét veszítettem el, de így, utólag, a valóságából is
egy kicsit, hiszen azt láttam, hogy Albertine nem egyedüli és nélkülözhetetlen
Andrée számára, aki képes volt másokkal helyettesíteni.
Amíg Albertine élt, nem mertem volna bizalmas dolgokat kérdezni Andrée-tól
kettejük barátsága, illetve a Vinteuil kisasszony barátnőjével való barátságuk
jellegéről, mivel nem voltam biztos benne, hogy Andrée végül nem mond-e
vissza Albertine-nek mindent, amit tőlem hallott. Mostanra már az effajta
kérdezősködés, ha eredménytelen marad is, legalább veszélytelen lesz. Nem
vallatóként beszéltem Andrée-val, hanem úgy, mintha kezdettől fogva tudtam
volna – talán éppen Albertine-től – a nők iránti vonzalmáról és Vinteuil
kisasszonnyal való kapcsolatáról. Andrée nem kérette magát, mosolyogva
bevallott mindent. Vallomásából kegyetlen következtetésekre juthattam; először
is azért, mert ő, aki oly szívélyes és kacér volt nem egy fiatalemberrel
Balbecben, soha senkinek nem adott volna okot arra, hogy olyasfajta szokásokat
feltételezzen róla, amelyeket most egyáltalán nem tagadott, így, ezt az új
Andrée-t látva és párhuzamot vonva, bízvást gondolhattam, hogy Albertine is
ugyanilyen könnyedséggel gyónt volna bárki másnak, mint nekem, akiről érezte,
hogy féltékeny vagyok. Másrészt viszont, mivel Andrée Albertine legjobb
barátnője volt, és valószínűleg éppen az, akinek a kedvéért Albertine nagy
hirtelen visszautazott Balbecből, most, amikor Andrée elmondta, milyen
hajlamai vannak, nyilvánvalóan arra a következtetésre kellett jutnom, hogy
Albertine-nek és Andrée-nak mindig viszonya volt egymással. Igaz, hogy amint
egy idegen előtt sem mindig merünk tudomást venni a tőle kapott ajándékról, s
csak akkor bontjuk ki a csomagot, amikor az ajándékozó már nincs ott, amíg
Andrée velem volt, én sem vonultam vissza énem mélyére, hogy megvizsgáljam
a fájdalmat, amelyet okozott, s amely – tisztán éreztem már – erősen felzaklatta
testem szolgáit, az idegeket és a szívet, de ezt jólneveltségemben színleg észre
sem vettem, sőt a lehető legbájosabban csevegtem az ifjú hölggyel, aki a
vendégem volt, s nem fordítottam tekintetemet e belső események felé.
Különösen meggyötört, amikor Andrée így beszélt Albertine-ről: „Jaj, nagyon
szerette, ha a Chevreuse-völgybe mentünk sétálni.” Olyan érzés volt, mintha a
homályos és nem létező világot, Albertine és Andrée sétáinak helyszínét, Andrée
valami utólagos, ördögi teremtés révén egy elátkozott völggyel toldaná meg.
Éreztem, hogy Andrée nemsokára mindent elmond, amit Albertine-nel csinált,
de miközben udvariasságból, ügyeskedésből, hiúságból s talán hálából is
megpróbáltam egyre szívélyesebbnek mutatkozni, s eközben az a terület,
amelyet Albertine ártatlanságának még fenntarthattam, egyre összébb húzódott,
egyszerre azon kaptam magam, hogy minden erőfeszítésem dacára
megdermedek, mint egy állat, amely fölött egy igéző ragadozó madár ír le lassan
szűkülő köröket, a madár, amely nem siet, hiszen biztos benne, hogy akkor csap
le, amikor akar: áldozata már nem menekülhet. Mégis Andrée-ra néztem, s mint
az olyanok, akik megpróbálnak úgy tenni, mintha nem félnének, hogy a másik
tekintete hipnotizálja őket, minden maradék kedélyességemet,
természetességemet és magabiztosságomat összeszedve közbevetettem:
„Korábban nem beszéltem magának erről, nehogy megbántsam, de most, amikor
olyan jólesik, ha róla beszélünk, nyugodtan elmondhatom, régóta tudtam már,
hogy efféle viszonyban vannak Albertine-nel; különben pedig, biztosan örömmel
hallja, bár régóta tudja: Albertine imádta magát.” Azt mondtam Andrée-nak,
hogy számomra igen érdekes dolog lenne, ha láthatnám (még ha pusztán olyan
simogatásokra szorítkozna is, amelyek nem hoznák túlságosan zavarba a
jelenlétemben), amint Albertine hasonló hajlamú barátnőivel is csinálja, és
felsoroltam Rosemonde-ot, Berthe-et,[986] Albertine összes barátnőjét, csak hogy
tudjam. „Túl azon, hogy a világ minden kincséért sem csinálnám a maga szeme
láttára, amiről beszél – felelte Andrée –, nem hiszem, hogy az említettek közül
akár egynek is ilyesfajta hajlamai lennének.” Ekkor akaratom ellenére közelebb
húzódtam a szörnyhöz, mely magához vonzott, és így válaszoltam: „Ugyan már!
Csak nem akarja elhitetni velem, hogy az egész csapatból csak és kizárólag
Albertine-nel csinált ilyesmit!” – „De hiszen Albertine-nel sosem csináltam!” –
„Ugyan, kicsi Andrée, mi értelme tagadni valamit, amit legalább három éve
tudok? Semmi rosszat nem találok benne, sőt. Most, hogy így szóba jött, ott volt
például az az este, amikor Albertine másnap annyira el akart menni magával
Verdurinnéhez,[987] talán emlékszik...” Mielőtt folytathattam volna a mondatot,
láttam, hogy Andrée tekintetén, mely szúrós lett, mint egyes ékkövek, amelyeket
az ékszerészek éppen emiatt csak nehezen tudnak felhasználni, aggodalom suhan
át, mint az olyan bennfentesek arcán, akik az előadás kezdete előtt
bekukucskálnak a függöny mögé, majd mindjárt odébb is állnak, nehogy
észrevegye őket valaki. A nyugtalan tekintet hamar eltűnt, minden visszatért a
rendes kerékvágásba, de éreztem, hogy bármit látok is ezután, az nekem szóló,
mesterkélt színjáték lesz. Ebben a pillanatban megpillantottam magam a
tükörben, és megdöbbentem, hogy bizonyos hasonlóságot fedezek fel Andrée és
önmagam között. Ha nem szoktam volna le már régóta arról, hogy leborotváljam
a bajuszomat, és csak egy pihényi maradt volna belőle, a hasonlóság már-már
teljes lett volna. Talán épp alig sarjadó bajuszom látványa tette Balbecben, hogy
Albertine hirtelen oly türelmetlen, dühödt vágyat érzett a Párizsba való
visszatérésre. „De hiszen mégsem mondhatok olyasmit, ami nem igaz, csupán
azért, mert maga nem talál benne semmi rosszat! Esküszöm, hogy soha nem
csináltam semmit Albertine-nel, és meggyőződésem, hogy Albertine utálta az
ilyesmit. Akik ezt mondták magának, hazudtak, talán valamiféle érdekből” –
mondta Andrée kérdő és bizalmatlan arckifejezéssel. „Nos hát, legyen, ha
egyszer nem akarja elmondani” – feleltem, inkább azt a látszatot választva, hogy
nem akarok előállni olyan bizonyítékkal, amely nincs is a birtokomban. Bár
bizonytalanul és teljességgel találomra azért megemlítettem a Buttes-Chaumont
nevét. „Megeshetett, hogy elmentem Albertine-nel a Buttes-Chaumont-ra, de
ugyan mi különlegesen rossz van arrafelé?” Megkérdeztem, nem beszélhetne-e a
dologról Gisèle-lel, aki egy időben sülve-főve együtt volt Albertine-nel. Andrée
azonban kijelentette, hogy valami gyalázatosság miatt, amit Gisèle nemrégiben
követett el ellene, az egyetlen, amit sosem tenne meg a kedvemért, hogy tőle
kérjen szívességet. „Ha találkozik vele – tette hozzá –, ne mondja el, mit
meséltem róla, semmi szükség arra, hogy ellenségemmé tegyem. Gisèle
pontosan tudja, mit gondolok, de én mindig próbáltam elkerülni, hogy heves
vitába keveredjem vele, mert végül úgyis kibékülünk. No meg azért is, mert
Gisèle veszedelmes. De érti ugye, hogy ha valaki saját szemével látta azt a
levelet, amely egy hete került a kezembe, s amelyben olyan álnokul hazudozik,
akkor semmi, a világ legnagyszerűbb cselekedetei sem törölhetik ki belőle ezt az
emléket.” Mindent egybevetve tehát: ha Andrée-nak valóban efféle hajlamai
vannak, méghozzá olyan erősek, hogy cseppet sem titkolja őket, Albertine pedig
oly gyengéd szeretettel szerette, ahogy nyilvánvalóan szerette, és Andrée-nak
mindezek dacára soha nem volt testi kapcsolata Albertine-nel, sőt nem is
gyanította, hogy efféle hajlamai volnának, az azt jelenti, hogy valóban nem is
voltak, és senkivel sem volt olyasféle kapcsolata, mely mindenki másnál inkább
lehetett volna Andrée-val. Így hát, amikor Andrée már elment, rájöttem, hogy
tiszta és egyértelmű állítása megnyugvást hozott. Bár állítását talán csak a
kötelességérzet sugallta, mellyel Andrée úgy vélte: tartozik annyival a halottnak,
akinek emléke még él benne, hogy nem utal olyasmire, amiről Albertine, amíg
élt, minden bizonnyal azt kérte, hogy tagadja.
Albertine gyönyöreit, melyeket korábban oly gyakran próbáltam elképzelni, s
most, Andrée-t elnézve egy pillanatra látni véltem, egy másik alkalommal
mintha másképpen fedeztem volna fel, nem a szememmel; mintha hallottam
volna őket. Egy nyilvánosházba hívattam két kis mosodáslányt egy olyan
városrészből, ahol Albertine gyakran megfordult. Az egyik simogatásainak
hatására a másik egyszer csak olyan hangokat hallatott, amelyekről nem tudtam
mindjárt megmondani, mifélék, hiszen sosem értjük pontosan egy sajátos hang
jelentését, mely olyan érzést fejez ki, amit mi magunk nem élünk át. Ha egy
szomszéd helyiségből hallatszik, de látvány nem egészíti ki, harsány nevetésnek
vélhetjük, holott a fájdalom csalja ki egy altatás nélkül operált betegből; az
anyából pedig, akivel azt tudatják, hogy gyermeke az imént meghalt, olyan hang
szakad ki, melyet – ha nem tudjuk, miről van szó – éppoly nehezen tudnánk
emberi nyelvre lefordítani, mint egy állat rikoltását vagy egy hárfa zengését.
Kell egy kis idő, amíg felfogjuk, hogy ez a két zaj, ha azzal hasonlítjuk össze,
amit mi magunk is – jóllehet egészen másként – átéltünk, azt fejezi ki, amit
fájdalomnak hívunk, és nekem is kellett némi idő ahhoz, hogy felfogjam: ez a
mostani zaj azt fejezi ki, amit ugyancsak mindahhoz hasonlítva, amit korábban
magam is, bár nagyon másképpen, megéltem, gyönyörnek hívtam; márpedig ez a
gyönyör igencsak erős lehetett, ha ennyire kifordította magából azt, aki átélte, és
azt az ismeretlen nyelvet csalta ki belőle, mely mintha egyszerre mutatná meg és
kommentálná annak a kéjes drámának minden fázisát, amit ez a kis nő megélt, s
amit előlem elrejtett az örökre leeresztett függöny, mely mindenki mást kizárt, s
csakis őt vezeti be a minden egyes ember bensejében végbemenő misztériumba.
A két leányka egyébként semmit sem tudott mondani, nem ismerte Albertine-t.
A regényírók gyakran állítják előszavukban, hogy egy bizonyos vidéken
utazgatva találkoztak valakivel, aki egy ember életét mesélte el nekik. Azzal
átadják a szót ennek az alkalmi barátnak, s az ő elbeszélése alkotja a regényt.
Fabrizio del Dongo élettörténetét például egy padovai kanonok mesélte el
Stendhalnak. Mennyire szeretnénk, amikor szerelmesek vagyunk, más szóval,
amikor egy másik ember életét titokzatosnak véljük, efféle jól tájékozott
mesélőre akadni! És biztosan van ilyen. Vagy nem mesélünk-e gyakran mi
magunk is minden szenvedélytől mentesen ennek vagy amannak a nőnek az
életéről valamelyik barátunknak vagy akár egy idegennek, aki mit sem tud az
illető szerelmeiről, és kíváncsian hallgatja történetünket? Ilyen ember – amilyen
én is voltam, amikor Guermantes hercegnéről vagy Swann-néról beszéltem
Blochnak –, ilyen ember, aki Albertine-ről mesélhetett volna, volt, sőt most is
van... csak éppen sosem találkozunk vele. Úgy éreztem: ha sikerült volna olyan
nőkre akadnom, akik ismerték Albertine-t, mindent megtudtam volna, ami eddig
rejtve maradt előttem. Kívülállók pedig nyilván úgy látták volna, hogy nálam
jobban senki nem ismerheti az életét. Hiszen nem volt-e jó ismerősöm a legjobb
barátnője, Andrée is? Ugyanígy hisszük, hogy egy miniszter barátja
nyilvánvalóan tudja az igazságot bizonyos ügyekről, vagy hogy sosem
keveredhet peres ügybe. Egyedül a barát tanulta meg tapasztalatból, hogy
valahányszor a politikát hozta szóba a miniszternek, az merő általánosságokat
felelt, legfeljebb annyit mondott, ami az újságokban áll; no meg azt is, hogy ha
valamilyen kellemetlenségbe keveredett, és többször is kérte a miniszter
közbenjárását, minden alkalommal a „semmit sem tehetek” falába ütközött,
amivel szemben ő is tehetetlen volt. Azt gondoltam: „Bár ismerhettem volna
efféle szemtanúkat!”, jóllehet, ha ismertem volna, semmivel sem tudtam volna
többet kiszedni belőlük, mint Andrée-ból, aki maga is olyan titok letéteményese,
amelyet nem akar kiadni. Ebben is más voltam, mint Swann, aki féltékenysége
megszűntével nem volt már kíváncsi arra, mit csinálhatott Odette Forcheville-lel;
nekem féltékenységem múltán sem volt egyéb örömöm, mint hogy Albertine
mosodáslányával és más környékbeliekkel megismerkedjem, rekonstruáljam
ottani életét és szerelmi ügyeit. Mivel pedig a vágy mindig valamely előzetes
varázsból születik, amint az Gilberte vagy Guermantes nagyhercegné esetében is
történt, Albertine hajdani életének helyszínein, az ő köreihez tartozó nők között
keresgéltem, kizárólag az ő társaságukra áhítoztam. Ha semmit nem tudhattam
meg tőlük, akkor is csak ezekhez a nőkhöz vonzódtam, mivel ők voltak vagy
lehettek volna Albertine ismerősei, az ő köreiből vagy olyan közegből valók,
ahol otthonosan érezte magát, egyszóval olyan nők, akiknek az én szememben
az kölcsönzött bűverőt, hogy hasonlítottak rá, vagy azok közé tartoztak, akik
neki is tetszettek volna. Mivel vagy magára Albertine-re vagy arra a típusra
emlékeztettek, amelyhez bizonyosan a leginkább vonzódott, ezek a nők a
féltékenység vagy a hiány kegyetlen érzését ébresztették bennem, ami később,
bánatom enyhültével, nem minden bájtól mentes kíváncsisággá alakult. S ez
utóbbiak közül is főként az egyszerű sorból való lányok hatottak így rám, mert
az ő életük annyira más, mint az, amit ismertem. Kétségtelen, hogy a dolgok
csak gondolatainkban kerülnek a birtokunkba, s egy festményt sem birtokolunk
attól, hogy ott lóg az ebédlőnkben, ha nem értjük; ahogy egy vidéket sem attól,
hogy ott élünk, de sosem nézzük meg igazán. Végtére hajdan mégis abba az
illúzióba ringattam magam, amikor Albertine Párizsban feljött hozzám, és a
karomban tartottam, hogy Balbecet kaptam vissza; amikor pedig egy
munkáslányt öleltem, Albertine életével kerültem – igaz, igencsak korlátozott és
nagyon is futó – kapcsolatba, a műhelyek hangulatával, egy üzletpult melletti
beszélgetéssel, a nyomorúságos odúk világával. Andrée és a többi nő olyan volt
Albertine-hez képest – ahogy egyébként Albertine is Balbechez képest –, mint
holmi gyönyörpótlékok, amelyek egyre gyengülő intenzitással váltják egymást, s
mégis a segítségükkel tudunk meglenni a nélkül, akit vagy amit már nem
kaphatunk meg; balbeci utazást vagy Albertine szerelmét – olyasfajta
gyönyöröket (mint amikor a hajdan Velencéből elszármazott Tizianót megyünk
megnézni a Louvre-ba, hogy ezzel vigasztalódjunk amiért nem utazhattunk el a
vízi városba), amelyeket alig érzékelhető, árnyalatnyi különbségek választanak
el egymástól, s amelyek egész életünket koncentrikus, összefüggő, harmonikus
és egyre halványuló körgyűrűk együttesévé teszik, ahol egy legbelső, eredendő
vágy adta meg a tónust, zárta ki mindazt, ami nem olvad bele, és árasztotta el az
uralkodó színárnyalatot (amint ez velem már Guermantes nagyhercegné és
Gilberte esetében is történt). Andrée és a többi nő azt jelentette immár
kielégíthetetlen vágyam számára, mellyel Albertine-t szerettem volna magam
mellett tudni, amit akkoriban, amikor még csak látásból ismertem Albertine-t,
egy friss, szeszélyes rajzolatú, napfény fürösztötte szőlőfürt jelentett egy este.
Most, hogy szerelmem emlékéhez társultak, Albertine testi és társadalmi
adottságai – melyek ellenére szerettem – azok felé kormányozták vágyamat,
akiket hajdan csak ímmel-ámmal választott volna: a barna kispolgárlányok felé.
Bizonyára az a túláradó vágy kezdett részletekben újjászületni bennem, melyet
Albertine iránti szerelmem nem tudott kioltani: az élet megismerésének túláradó
vágya, amit hajdan Balbec útjain, Párizs utcáin éreztem, a vágy, mely annyira
meggyötört, amikor azt feltételeztem, hogy Albertine szívében is él, és meg
akartam fosztani barátnőmet minden eszköztől, mellyel e vágyát másokkal
elégíthette volna ki, nem velem. Most, amikor el tudtam már viselni, hogy neki
is vannak vágyai, s mivel vágyam gerjedésére mindjárt ez jutott eszembe, e két
mohó étvágy találkozott, azt kívántam, bárcsak együtt adhatnánk át magunkat
neki, és azt mondtam magamban: „Ez a lány tetszett volna neki”, majd e hirtelen
kitérő hatására, amikor egyszerre gondoltam rá és a halálára, túl szomorúnak
éreztem magam ahhoz, hogy messzebb menjek vágyam hajszolásában. Ahogy
hajdan a méséglise-i és a Guermantes-oldal vetette meg bennem a vidék
szeretetének alapjait, és miattuk nem tudtam volna mély vonzerőt találni egy
olyan tájban, ahol nincs ódon templom, búzavirág, sem boglárka, Albertine iránti
szerelmem azzal, hogy egy bizonyos nőtípust egy elbűvölő élményekkel zsúfolt
múlthoz kötött, csakis ennek a keresésére ösztökélt; mint amikor nem szerettem
még, most is olyan felhangjaira lett szükségem, amelyek átvehették lassanként
egyre kevésbé kizárólagossá váló emlékeim szerepét. Már nem érezhettem jól
magam egy gőgös, szőke nagyhercegnő mellett, hiszen semmi olyan érzelmet
nem ébresztett volna bennem, amilyet Albertine ihletett, vágyat sem, és olyan
féltékenységet sem, amilyet Albertine szerelmei szítottak, olyan gyötrelmet sem,
amilyet Albertine halála miatt éreztem. Mert érzéseink csak akkor lehetnek
erősek, ha valami önmaguktól különbözőt váltanak ki belőlünk, olyan érzelmet,
amely nem elégülhet ki a gyönyörben, hanem növeli a vágyat, felduzzasztja, s
ettől a vágy elkeseredetten kötődik a gyönyörhöz. Ahogy Albertine szerelme,
melyet hajdan bizonyos nők iránt érezhetett, nem okozott már szenvedést, a
múltam részévé tette, és valóságosabbnak mutatta őket, úgy Combray emléke is
valóságosabbnak mutatta a boglárkákat és a galagonyát, mint az új virágokat.
Andrée-ra sem gondoltam már haraggal, amiért „Albertine szerette”, épp
ellenkezőleg, mintegy tulajdon vágyamat magyarázva, ellágyultam: „Hiszen
Albertine is szerette”. Most értettem meg az özvegy férfiakat, akikről azt
hisszük, megvigasztalódtak, noha épp ellenkezőleg azt bizonyítják, hogy
vigasztalhatatlanok, hiszen a sógornőjüket veszik el, amikor újraházasodnak.
Hamvadó szerelmem mintha új szerelmek lehetőségét nyitotta volna meg
előttem, Albertine pedig – mint az olyan nők, akiket sokáig csak önmagukért
szerettünk, s akik később, amikor érzik, hogy szeretőjük hajlandósága lankad,
úgy őrzik meg hatalmukat, hogy beérik a kerítőnő szerepével –, mint Madame
Pompadour[988] XV. Lajosnak, újabb és újabb lánykákat hajtott fel nekem.
Régebben az idő korszakokra oszlott az életemben, melyek során hol ezt, hol azt
a nőt kívántam. Amint az egyiktől kapott heves gyönyör alábbhagyott, az után
kívánkoztam, aki csaknem ártatlan gyengédséget adott, míg csak a rafináltabb
simogatások hiánya újra nem élesztette az előbbi iránti vágyat. Ez a váltakozás
most véget ért, vagy inkább az egyik periódus hosszabbodott meg a
végtelenségig. Az újonnan érkezőtől csak annyit vártam volna, hogy költözzön
hozzám, és esténként, mielőtt elválna tőlem, adjon egy otthonos, testvéri csókot.
Így azután akár azt is hihettem volna – ha nem tudom már tapasztalatból, milyen
elviselhetetlen egy másik nő jelenléte –, hogy inkább a csókot sajnálom, mint
bizonyos ajkakat, inkább a gyönyört, mint a szerelmet, a megszokást, mint egy
bizonyos személyt. Azt is szerettem volna, ha az újonnan érkező is tud Vinteuil-
darabokat játszani, vagy úgy beszélgetni velem Elstirről, mint Albertine. Mindez
lehetetlen volt. Az ő szerelmük nem ér fel Albertine-éval – gondoltam –, vagy
azért, mert az olyan szerelemnek, amelyhez mindezek az epizódok – a múzeumi
séták, a koncerteken töltött esték, egy egész, összetett élet, melyben módunk van
levélváltásra, beszélgetésre, a viszonyt megelőző flörtre és az utána következő
komoly barátságra – kapcsolódnak, jóval nagyobb eszköztára van, mint egy
olyan nő iránti szerelemnek, aki egyebet sem tud, mint odaadni magát, ahogy a
zenekaré is jóval gazdagabb egy zongoráénál; vagy azért, mert amikor ugyanazt
a fajta gyengédséget kerestem, amit Albertine-től kaptam: egy meglehetősen
művelt fiatal lány szerelmét, olyanét, aki egyben húgomként is szeret; valójában
éppúgy, mint amikor az Albertine köreiből származó nőket kerestem, a lelkem
mélyén megint Albertine emléke, az iránta érzett szerelem emléke támadt fel. S
ezzel újra megtapasztaltam először is azt, hogy az emlék nem találékony,
képtelen bármi mást, sőt bármi jobbat kívánni, mint ami már a miénk volt; majd
azt is, hogy az emlék szellemi természetű, így a valóságban nem találhatja meg
azt az állapotot, amit keres; s végül azt is, hogy mivel egy halottat idéz, az
emlékben megtestesülő újjászületés nem annyira a szeretethiány újjászületése –
bár ezt hiteti el velünk –, inkább az elveszett kedves hiányáé. Így azután,
bármennyire hasonlított is az általam kiválasztott nő Albertine-re, s ha sikerült
kiváltanom, bármennyire hasonlított is a gyengédsége Albertine-ére, ettől csak
még erősebben éreztem annak a hiányát, akit öntudatlanul kerestem, s aki
elengedhetetlen volt boldogságom újjászületéséhez, annak a hiányát, akit
kerestem, azaz Albertine-ét, csakis az övét, az együtt töltött időt, a múltat,
melynek öntudatlanul a nyomába eredtem. Igaz, a derült napokon Párizs most is
tengernyi virágba borult azoktól a lánykáktól, akiket nem kívántam ugyan, de
akik mind Albertine vágyának homályos világában, ismeretlen estéiben
gyökereztek. Közülük való volt az is, akiről Albertine a kezdet kezdetén, amikor
nem volt még bizalmatlan velem, így beszélt: „Elragadó ez a kislány, milyen
szép haja van!” Minden kíváncsiságom, amellyel hajdan, amikor még csak
látásból ismertem, ki akartam fürkészni az életét, és minden, az élet iránti
vágyódásom azzá az egyetlen kíváncsisággá olvadt egybe, hogy hogyan élvezi a
gyönyört Albertine: hogy más nőkkel lássam, talán azért, mert így, miután azok
elmentek, én maradtam volna vele, csak én, utolsóként és uraként. És ha láttam
volna, hogyan latolgatja, hogy vajon megéri-e X-szel vagy Y-nal tölteni az estét,
vagy a kielégültségét, netán a csalódottságát a másik nő távozása után,
megvilágítottam volna Albertine ébresztette féltékenységemet, s így
visszaállítottam volna valós arányait, hiszen ha látom, hogyan élvezi a gyönyört,
fel tudtam volna mérni a gyönyör nagyságát, és megláttam volna a korlátait.
Hány és hány gyönyörtől, milyen szép élettől fosztott meg mindkettőnket
azzal – gondoltam –, hogy ádáz konoksággal tagadta a hajlamát! És amint újra
azt kutattam, mi lehetett ennek a konokságnak az oka, hirtelen felötlött bennem
egy emlék egy mondatról, amit még Balbecben mondtam, aznap, amikor egy
ceruzarajzot kaptam tőle. Amint szemrehányást tettem neki, mert nem engedte,
hogy megcsókoljam, elejtettem, hogy az ilyesmit éppoly természetesnek találom,
mint amilyen ocsmánynak azt, ha egy nő nővel folytat viszonyt.
Balszerencsémre Albertine talán emlékezett erre a megjegyzésre.
Azokat a lányokat vittem haza, akik a legkevésbé tetszettek, szűzies
választékokat simogattam, megcsodáltam egy formás kis orrot, a bőr
spanyolosan matt színét. Igaz, régebben még egy olyan nő láttán is, akire csak
egy pillanatra figyeltem fel egy balbeci úton vagy egy párizsi utcán, vágyam
egyediségét éreztem, és azt, hogy meghamisítanám, ha mással próbálnám
kielégíteni. Az élet azonban lassanként felfedte előttem, hogy szükségleteink
állandóak, s így megtanított arra, hogy ha nincs az egyik, be kell érnünk valaki
mással, s megéreztem, hogy amit Albertine-től kértem, azt egy másik nő,
mondjuk Stermaria kisasszony is meg tudta volna adni. Én azonban épp
Albertine-től kértem; s így gyengédségigényem kielégítése és Albertine testének
egyedi vonásai között az emlékek olyan kibogozhatatlanul összefonódtak, hogy
a gyengédség vágyáról sosem tudtam volna már lefejteni a teste emlékeiből
varrott hímzést. Ezt a boldogságot csakis ő adhatta meg nekem.
Egyedülvalóságának gondolata immár nem az Albertine sajátosságaiból merített
metafizikus a priori[989] volt, mint hajdan az utcán látott nők esetében, hanem az
emlékeim esetleges, de elválaszthatatlan összefüggéseiből létrejött a posteriori.
Nem vágyhattam többé gyengédségre úgy, hogy ne rá legyen szükségem, ne
szenvedjek a hiányától. Így akár hasonlíthatott is a kiválasztott nő, a kért
gyöngédség a hajdan megismert boldogságra, csak még jobban éreztem, mi
minden hiányzik belőle ahhoz, hogy ez a boldogság újjászülethessen. Azt a fajta
ürességet találtam ezekben a nőkben is, amelyet Albertine szobájában éreztem,
mióta elment, s amelyet azt hittem, betöltök, ha más nőket ölelek. Hiszen ők
sosem beszéltek Vinteuil zenéjéről, Saint-Simon Emlékiratairól, nem
parfümözték túl magukat, amikor hozzám jöttek látogatóba, nem játszották azt,
hogy szempillájukkal az enyémet simogatják, semmi olyasmit nem tettek, ami
fontos, mert érzésünk szerint így szőhetjük körül ábrándokkal a szexuális aktust,
és kelthetjük magunkban a szerelem illúzióját, valójában pedig azért, mert
mindez Albertine emlékének része volt, és azért, mert őt szerettem volna
megtalálni. Albertine-nel közös vonásaik csak még nagyobb hangsúlyt adtak
azoknak a vonásoknak, amelyek nem voltak meg bennük belőle, s amelyek a
mindenséget jelentették, ami soha többé nem állhat össze, hiszen Albertine
halott. Így hát épp az Albertine iránt érzett szerelem, mely ezekhez a nőkhöz
vonzott, tette most őket közömbössé, s az Albertine utáni bánkódásom és a
féltékenységem szívós továbbélése – mindkettő oly régóta tartott már, hogy az
legpesszimistább számításaimat is meghaladta – bizonyára sosem változott volna
különösebben, ha életem egyéb területeitől elszigetelt léte egyszerűen emlékeim
működésének rendelődött volna alá, egy olyasfajta pszichológia hatásainak és
ellenhatásainak, mely mozdulatlan állapotokra alkalmazható, és nem sodródott
volna egy tágabb összefüggés felé, amelyben a lelkek úgy mozognak az időben,
mint a testek a térben. Ahogy van térgeometria, van időpszichológia is, melyben
a „síklélektan” számításai már nem bizonyulnának pontosnak, hiszen nem
számolnánk bennük az Idővel, azaz az Idő egyik formájával, a felejtéssel; a
felejtéssel, amelynek erejét most kezdtem érezni, s amely nagy erejű eszközünk
a valósághoz való alkalmazkodásban, mivel fokról fokra elpusztítja bennünk a
tovább élő múltat, amely folytonos ellentmondásban van e valósággal. S bizony
korábban is ráébredhettem volna, hogy eljön a nap, amikor nem szeretem már
Albertine-t. Amikor megértettem, mennyire más jelentősége van a személyének
és a tetteinek az én szememben, mint másokéban, s így ráébredtem, hogy
szerelmem nem annyira neki szól, inkább bennem él, szerelmem e szubjektív
jellegéből számos következtetésre juthattam volna, és arra, hogy mivel a
szerelem lelkiállapot, bizony jóval túlélheti magát az embert, sőt arra is, hogy
mivel semmiféle valóságos kötelék nem fűzi ehhez az emberhez, önmagán kívül
nincs semmiféle támasza, s mint minden lelkiállapot, még a legtartósabb is,
egyszer minden bizonnyal elévül, más lép „a helyébe”, s akkor majd mindaz,
amiről úgy éreztem, hogy oly kedvesen, oly elválaszthatatlanul Albertine
emlékéhez fűz, megszűnik létezni számomra. Ez hát az emberek
szerencsétlensége: hogy csak gyűjteménybe való metszetek, melyek
gondolatainkban használhatók. Épp ezért a gondolat hevében égő terveket
alapozunk rájuk; a gondolat azonban kifárad, az emlék leépül: és eljön a nap,
amikor szívesen odaadom majd Albertine szobáját az első nőnek, aki beállít,
ahogy hajdan minden szívfájdalom nélkül Albertine-nek adtam az agátgolyót
vagy Gilberte egyéb ajándékait.
 II. FEJEZET

FORCHEVILLE KISASSZONY


Nem mintha nem szerettem volna még mindig Albertine-t; de már nem úgy,
mint az utóbbi időben; nem, inkább úgy, mint régebben, amikor helyek és
emberek, mindaz, ami vele volt kapcsolatos, olyan kíváncsiságot ébresztettek
bennem, amelyben több volt a varázs, mint a szenvedés. Most valóban világosan
éreztem, hogy mielőtt teljesen elfelejteném – mint az utazónak, aki változatlan
útvonalon tér vissza oda, ahonnan elindult –, a kezdeti közömbösség elérése előtt
nekem is be kellene járnom, fordított irányban, mindazokat az érzelmi stációkat,
amelyeken nagy szerelmem beálltáig mentem át. Csakhogy a múlt ezen
állomásai, e pillanatai nem mozdulatlanok, megőrizték annak a reménységnek a
rettentő erejét, boldog nem-tudását, amely akkoriban egy mára múlttá vált
időszak felé szárnyalt, s amelyet most valami hallucináció révén egy pillanatra
visszatekintve a jövőnek gondolunk. Albertine egyik levelét olvasgattam,
amelyben azt ígérte, hogy este meglátogat, s egy percre elfogott a várakozás
öröme. Ha a már ismert útvonalon megyünk visszafelé egy olyan vidékről,
ahová soha nem fogunk visszatérni, s ahol minden állomás nevét, képét
fölismerjük, mert az odaúton már átutaztunk rajta, megesik, hogy amint az egyik
pályaudvarán várakozunk, egy pillanatra az az illúziónk támad, hogy elindulunk,
de arra, amerről jöttünk, ahogy első ízben is tettük. Az illúzió gyorsan eloszlik,
egy másodpercre azonban mégis úgy éreztük, hogy megint odafelé visz az utunk:
ilyen könyörtelen az emlékezet.
De lám, ha az alól nem mentesülhetünk is, hogy a kezdeti közömbösséghez
való visszatérés előtt ellenkező irányban kelljen megtennünk a távokat,
amelyeken korábban a szerelemig értünk el, a pálya, az útvonal, amit bejárunk,
nem feltétlenül ugyanaz. Annyi közös bennük, hogy egyik sem egyenes, mert a
feledés csakúgy, mint a szerelem, nem szabályosan halad. De nem feltétlenül
járják ugyanazokat az utakat. Azon, amelyen most, visszatérőben mentem, négy
szakasz is volt nem sokkal az érkezés előtt, amelyre különösen pontosan
emlékszem, minden bizonnyal azért, mert olyan dolgokra figyeltem fel ott,
amelyek nem tartoztak az Albertine iránti szerelemhez, vagy csak annyiban
kapcsolódtak hozzá, amennyiben az, ami a nagy szerelem előtt is a lelkünkben
élt, hozzá társul, vagy úgy, hogy táplálja, vagy úgy, hogy ellene szegül, vagy
akár úgy, hogy elemző értelmünk számára ellentétét és hű képét adja.
Az első ilyen szakasz tél elején kezdődött, Mindenszentek szép vasárnapján,
amikor sétálni indultam. A Bois-hoz közeledve szomorúan emlékeztem vissza,
hogyan jött haza értem Albertine a Trocadéróból, mert most is ugyanilyen nap
volt, csak immár nélküle. Szomorúan, s mégsem minden gyönyörűség nélkül,
hiszen a hajdani napomat betöltő motívum visszatérése – bár mollban,
vigasztalanul –, sőt még Françoise telefonhívásának, Albertine érkezésének a
hiánya sem volt negatív érzés, de azzal, hogy kihagyta a valóságból azt, amire
emlékeztem, fájdalmas felhangot adott ennek a napnak, s szebbé varázsolta egy
monoton, egyszerű napnál, mert ami nem volt többé, ami kiszakítódott belőle,
mégis megmaradt benne mintegy lenyomatként. A Bois-ban a Vinteuil-szonáta
frázisait dúdoltam. Már nem kínzott meg különösebben a gondolat, hogy
mennyiszer játszotta nekem Albertine, hiszen róla őrzött emlékeim csaknem
kivétel nélkül abba a másodlagos vegyi állapotba jutottak, amikor nem fullasztó
szorongást hoznak a szívre, hanem enyhülést. Időnként, azoknál a részeknél,
amelyeket a leggyakrabban játszott, s amelyeknél szokása volt – nekem
akkoriban elbűvölőnek tűnő – megjegyzéseket fűzni a zenéhez, homályos
emlékekre utalni, azt gondoltam: „Szegény kicsikém”, de szomorúság nélkül,
csupán egy újabb elemmel növelve az adott részlet értékét, sajátos, mondhatni
történeti értéket adva neki, ahogy a Van Dyck festette I. Károly-portré,[990] mely
önmagában is oly szép, még értékesebb attól, hogy Madame Du Barry
akaratából került állami tulajdonba, hogy a képpel hasson a királyra. Amikor a
kis frázis a teljes megsemmisülés előtt elemeire esett, s így, szétszóródva
lebegett még egy pillanatig, az én szememben nem a semmibe vesző Albertine
üzenethozója volt, mint Swann-nak. És nem is egészen ugyanolyan
képzettársításokat váltott ki belőlem, mint hajdan belőle. Én főként egy frázis
kidolgozására, próbálkozásaira, visszatérésére, „fejlődésére” voltam fogékony,
amely úgy alakult a szonátában, ahogy ez a szerelem alakult az életemben. Most
pedig, amikor tudtam, milyen könyörtelenül múlik el minden nappal egy-egy
újabb rész a szerelmemből, előbb a féltékenység motívuma, majd valami más, s
tér vissza végül valami halvány emlékben a kezdeti gyönge csábításhoz, úgy
éreztem, az elemeire eső kis frázisban a szerelmem hullik darabokra előttem.
Ahogy az egymástól cserjéssel elválasztott erdei ösvényeket jártam, melyek
napról napra vékonyodó fátyolba burkolóztak, egy séta emléke ötlött fel bennem,
egy sétáé, amikor Albertine mellettem ült a kocsiban, velem jött haza, amikor
éreztem, hogy az egész életemet beburkolja, s egyszerre ez az emlék úszott
körülöttem az elsötétedő ágak ködfoltjában, ahol a lenyugvó nap úgy ragyogtatta
fel a ritkás aranyszín lombozat vízszintességét, mintha a semmiben lebegne.
Egyszer-egyszer össze is rezzentem, mint mindazok, akiknek egy rögeszme
bármely, a fasor végén megálló nőt hasonlónak vagy akár azonosnak mutat azzal
a másikkal, aki az eszében jár. „Talán ő az!” Hátrafordulunk, a kocsi gurul
tovább, és mi nem megyünk vissza. Nem elégedtem meg annyival, hogy az
emlékezet szemével lássam ezeket a lombokat; annyira érdekeltek, annyira
megérintettek, mint azok a tisztán leíró részek, melyek közé – hogy így tegye
őket teljesebbé – a művész egy történetet, egy egész regényt illeszt; így azután a
természeté volt az egyedüli melankolikus varázs, mely a szívemig tudott hatolni.
A varázs okát abban láttam, hogy még mindig ugyanolyan hévvel szeretem
Albertine-t, bár a valódi ok épp ellenkezőleg az volt, hogy a felejtés egyre
előbbre haladt bennem, Albertine emléke nem volt már gyötrelmes, azaz
megváltozott; csakhogy hiába látunk tisztán érzéseinkben – ahogy akkoriban is
azt hittem, tisztán látom melankóliám okát –, távolabbi jelentésükig nem tudunk
visszanyúlni: ahogy bizonyos rosszullétek esetében sem, melyekről a beteg
beszél orvosának, s ő a leírás segítségével eljut egy mélyebben rejlő okig,
melyről a beteg nem is tudott, úgy érzéseink, gondolataink is tünetértékűek
csupán. Mivel féltékenységemet távol tartotta a bennem eluralkodó igézet és a
szelíd szomorúság, az érzékeim éledtek fel. Mint amikor Gilberte-től maradtam
el, megint a nők iránti szerelem ébredt fel bennem, amely nem kötődött csakis
egy bizonyos nőhöz, akit korábban szerettem, hanem úgy lebegett, mint az olyan
esszenciák, amelyeket korábbi pusztítások szabadítottak fel, s most lekötetlenül
lengedeznek a tavaszi levegőben, és egyebet sem kívánnak, mint hogy egy újabb
teremtménnyel egyesülhessenek. Sehol nem hajt annyi virág – nevezzék bár
nefelejcsnek őket –, mint egy temetőben. Úgy néztem a fiatal lányokat, akik
megannyi virágként tarkították ezt a szép napot, ahogy hajdan Villeparisis
márkiz kocsijából néztem volna, vagy abból, amelyben egy ugyanilyen
vasárnapon Albertine-nel ültem. S amint a tekintetem megpihent egyikükön
vagy másikukon, máris ott volt a párjaként az a kíváncsi, leplezett, kihívó,
megfoghatatlan gondolatokat tükröző pillantás, amit Albertine vetett volna rájuk
lopva, s ami rejtélyes, fürge, kéklő rebbenéssel szegődött az enyémhez, valami
olyan ismeretlen világ borzongását hozva a mindeddig oly természetes
fasorokba, amellyel pusztán az én vágyam nem tudta volna felfrissíteni őket,
hisz ebben a vágyban, ha egymaga marad, nincsen számomra semmi idegen.
Néha viszont egy kissé szomorú regény olvasása hirtelen visszavetett, hiszen
egyes regények olyanok, mint a hirtelen jött, nagy bánatok: eltörlik a
megszokást, újra a való élethez kötnek, igaz, néhány órára csupán, mint egy
lidércnyomás, hiszen a szokás hatalma és a belőle születő felejtés, a derű, melyet
visszahoz, mert agyunk képtelen szembeszállni vele és a valót újrateremteni,
végül elsöprő győzelmet arat a szép könyv kiváltotta, már-már hipnotikus
szuggesztió felett, amely, mint minden szuggesztió, csak rövid ideig hat. És nem
azért vágytam-e először megismerni Albertine-t Balbecben, mert mindazon fiatal
lányok megtestesítőjének gondoltam, akiknek láttán oly gyakran álltam meg az
utcán és az országúton, és mert az én szememben mindannyiuk életének
összegzője volt? S nem volt-e természetes, hogy szerelmem kihunyó csillaga,
amelyben összesűrűsödtek, most ismét a csillagködök porfelhőjében szóródjon
szét? Mindannyiukat Albertine-nek láttam, a kép miatt, amelyet magamban
hordtam, mindenütt rá leltem, sőt egy fasor kanyarulatában az egyik lány, aki
éppen beszállt egy autóba, annyira emlékeztetett rá, testes alakja is hajszálra
olyan volt, mint az övé, hogy egy pillanatra azon gondolkoztam, nem Albertine-t
pillantottam-e meg az imént, nem csaptak-e be, amikor a haláláról meséltek.
Újra láttam magam előtt, egy fasor zugában, talán Balbecben, amint ugyanígy
száll be egy kocsiba akkor, amikor annyira bízik még az életben. A fiatal lány
autóba libbenését nem csupán a szememmel érzékeltem mint felszínes látványt,
mely oly gyorsan szertefoszlik egy séta során: maradandó tetté vált, úgy
éreztem, a múltra is kiterjed imént hozzáadódott részével, mely oly kéjesen s
egyben oly szomorúan nehezedett a szívemre.
A lány azonban már el is tűnt. Kissé távolabb három, valamivel idősebb lány –
vagy talán inkább fiatal nő – csoportját láttam, akiknek elegáns és energikus
járása annyira emlékeztetett arra, amit Albertine-ben és barátnőiben találtam
csábítónak az első nap, amikor megpillantottam őket, hogy most a három új
lánynak eredtem a nyomába, s amikor kocsiba szálltak, kétségbeesetten kerestem
mindenfelé egy másikat, majd végül találtam is, de már későn. Nem értem utol
őket. De néhány nappal később, hazafelé menet, a Bois-ban követett három fiatal
lányt láttam kijönni kapunk boltíve alól. Éppen olyanok voltak – főként a két
barna – és csak alig idősebbek, mint azok a társasági fiatal lányok, akiknek láttán
az ablakból kinézve, vagy ha az utcán jöttek velem szembe, hajdan ezer és ezer
tervet szőttem, megszerettem az életet, és akikkel nem sikerült
megismerkednem. A szőke egy kicsit törékenyebbnek látszott, már-már
betegnek, ő kevésbé tetszett. Mégis ő lett az, aki miatt nem elégedtem meg
annyival, hogy egy pillanatra a földbe gyökerezve azzal a fajta tekintettel
bámuljam őket, mely annyira merev, hogy semmiképpen sem lehet eltéríteni,
olyan buzgó, mintha matematikapéldát oldana meg, s mintha tudatában volna
annak, hogy messze túl kell hatolnia a láthatón. Nyilván hagytam volna őket
eltűnni, ahogy már annyi mást, de amikor elhaladtak előttem, a szőke – talán
azért, mert olyan figyelemmel néztem hármukat? – lopva rám pillantott, először,
majd amikor már távolabb jártak, hátrafordult, és másodszor is, amivel végleg
lángra lobbantott. Mivel azonban ettől kezdve nem törődött velem, és tovább
csevegett a barátnőivel, lángolásom bizonyára alábbhagyott volna, ha nem
százszorozza meg, ami ezután történt. Amikor ugyanis megkérdeztem a
házmestert, kik voltak ezek, azt válaszolta: „A nagyhercegnét keresték. Azt
hiszem, csak az egyikük ismeri, a másik kettő pedig őt kísérte idáig. Itt van a
név, nem tudom, jól írtam-e.” Azt olvastam: Déporcheville kisasszony, és
könnyen helyesbítettem D’Éporcheville-re, azaz arra a névre, vagy legalábbis
emlékezetem szerint olyasmire, mint azé a Guermantes-okkal távoli
rokonságban álló, kiváló családból származó fiatal lányé, akiről Robert azt
mondta, hogy egy nyilvánosházban találkozott vele, és viszonyuk is volt. Most
már értettem, mit jelentett a pillantása, miért fordult vissza úgy, hogy társnői ne
lássák. Hányszor gondoltam rá, képzeltem el a Robert-től hallott név alapján! S
bizony, az imént láttam, semmiben sem különbözik a barátnőitől, azt a rejtett
pillantást kivéve, mellyel titkos bejárást engedett életének néhány részletébe,
ami barátnői előtt persze rejtve maradt, s ettől elérhetőbbnek – félig már az
enyémnek –, kezesebbnek tűnt, mint az arisztokrata lányok általában. Eszerint
kettőnk között már előre közösséget jelentettek azok az órák, amelyeket együtt
tölthettünk volna, ha módja van találkát adni nekem. Vagy talán nem ezt akarta
érzékeltetni pillantásával, melynek beszédessége csakis számomra volt érthető?
Szívem teljes hévvel vert; azt ugyan nem tudtam volna pontosan megmondani,
hogyan néz ki D’Éporcheville kisasszony, homályosan jelent meg előttem a
profilból megpillantott szőke arc, de máris őrülten szerelmes voltam belé.
Egyszerre azon kaptam magam, hogy úgy okoskodom, mintha hármuk közül
éppen D’Éporcheville kisasszony lenne a szőke lány, aki visszafordult, és kétszer
is rám nézett. Márpedig a házmester nem mondott ilyesmit. Visszamentem a
házmesterfülkébe, még egyszer megkérdeztem, ő pedig azt mondta, hogy ez
ügyben nem tud felvilágosítást adni, mert a három lány ma járt itt először,
ráadásul akkor, amikor ő nem volt otthon. De mindjárt megkérdezi a feleségét,
aki már látta őket egyszer. Az asszony épp a cselédlépcsőt takarította. Ki ne élt
volna meg ilyen vagy ehhez többé-kevésbé hasonló, gyönyörű bizonytalanságot?
Egy jóságos barátunk, akinek egy bálon látott lány leírását adjuk, úgy azonosítja,
hogy az illető minden bizonnyal az ő egyik jó ismerőse, és együtt hív meg
magához. De annyi nő között és egy egyszerű, szóbeli portré alapján nem
tévedhet-e? A fiatal lány, akivel hamarosan találkozunk, nem lesz-e más, mint
akire vágyunk? Vagy ellenkezőleg: nem az nyújt-e majd kezet mosolyogva, akit
látni szerettünk volna? Ez utóbbi esélye nem is kevés, s noha nem mindig
támasztja alá olyan erejű érvelés, mint D’Éporcheville kisasszony esetében,
valamiféle intuíció eredménye, no meg a szerencse forgandóságáé is, mely néha
nekünk kedvez. Ekkor meglátjuk a lányt, és azt gondoljuk: „Igen, ő volt az.”
Eszembe jutott, hogy hajdan, a tengerparton sétáló lányok csapatában is jól
sejtettem, melyikük Albertine Simonet.[991] Ez az emlék éles, bár rövid ideig
tartó fájdalmat okozott, s miközben a házmester a feleségét kereste, főként az
járt az eszemben – amíg D’Éporcheville kisasszonyon gondolkoztam, s mint a
várakozás perceiben, amikor egy név, egy adat, melyet isten tudja miért egy
bizonyos archoz kötöttünk, egy pillanatra felszabadul, és több arc között lebeg,
készen arra, hogy ha egy másikhoz tapad, az előzőt, melyre mindaddig
rávilágított, visszamenőleg ismeretlenné, ártatlanná, elérhetetlenné tegye –, hogy
a házmestertől talán mindjárt azt hallom, hogy D’Éporcheville kisasszony
éppenséggel az egyik barna lány. Ez esetben ugyanis szertefoszlik az, akinek a
létezésében hittem, akit máris szerettem, másról sem álmodoztam, mint hogy az
enyém legyen, az a szőke és alattomos D’Éporcheville kisasszony, akit a
végzetes válasz egyszer csak két olyan különálló elemre hasít, melyet korábban
önkényesen forrasztottam egybe, mint a regényíró, aki a valóságból ellesett
különféle elemeket ötvözve teremt meg egy-egy képzeletbeli szereplőt; de ha
ezeket elválasztjuk egymástól – amikor a név nem erősíti már a pillantás
szándékát –, jelentésüket veszítik. Ez esetben érvelésem összeomlik, most
azonban nagyon is megszilárdult, amikor a házmester azzal a hírrel jött vissza,
hogy valóban a szőke lány D’Éporcheville kisasszony!
Ettől kezdve nem hihettem, hogy névazonosságról van szó. Abban már
túlságosan sok lett volna a véletlen, hogy a három fiatal lány egyikét
D’Éporcheville kisasszonynak hívják, hogy éppen ő az, aki – feltételezésem első
idevágó igazolásaként – úgy nézett rám, már-már mosolyogva, s hogy mégse ő
legyen az, aki nyilvánosházakba jár.
Ekkor azután őrülten tevékeny nap kezdődött. Mielőtt elindultam volna
megvásárolni mindazt, amit csak alkalmasnak véltem, hogy kicsípjem magam,
és jobb benyomást keltsek, ha majd két nap múlva vizitbe megyek Guermantes
nagyhercegnéhez, akinél egy könnyűvérű lányt találok, s mindjárt találkát is
megbeszélek vele (mert bizonyára megtalálom a módját, hogy egy pillanatra
félrevonjam a szalon egyik sarkába), a biztonság kedvéért először Robert-nek
táviratoztam, hogy a fiatal lány pontos nevét és leírását kérjem tőle, s azt
reméltem, hogy még másnap választ kapok, mert a lány a házmester állítása
szerint két nap múlva jön újra látogatóba Guermantes nagyhercegnéhez; én
pedig (s most már egyetlen másodpercig sem gondoltam másra, Albertine-re
sem), történjék addig bármi, még ha hordszékben kell is levitetnem magam, mert
megbetegednék, ugyanabban az időpontban fogok vizitbe menni a
nagyhercegnéhez. Saint-Loup-nak pedig nem azért táviratoztam, mert még
mindig kételkedtem a lány személyazonosságában, s mert az, akit láttam, illetve
az, akiről Robert beszélt korábban, még két különálló személy lett volna a
szememben. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy a kettő egy és ugyanaz. De
mivel nem volt türelmem kivárni ezt a két napot, jólesett róla szóló táviratot
kapni, sok-sok részlettel, olyan érzés volt, mintha máris valami titkos hatalmam
lenne fölötte. A sürgönyirodában, miközben a remény fűtötte férfi lendületével
fogalmaztam táviratomat, felfigyeltem arra, mennyivel kevésbé vagyok
gyámoltalan most, mint gyermekkoromban – D’Éporcheville kisasszony
ügyében, mint Gilberte-ében. Most, amikor egyebet sem kellett tennem, mint ezt
a táviratot megírnom, a tisztviselőnek pedig felvennie, az elektronikus távközlés
villámgyors hálózatának Franciaország és a Földközi-tenger területén
továbbítania, Robert egész, kicsapongó múltja hamarosan az imént látott lány
azonosításának szolgálatába áll, éppen csak megkezdett regényem szolgálatába,
amelyen immár nem kellett tovább töprengnem, hiszen a válasz feladata lesz,
hogy huszonnégy órán belül ilyen vagy amolyan irányban dűlőre vigye a dolgot.
Régen pedig, amikor Françoise hazavitt a Champs-Élysées-ről, otthon,
magamban dédelgettem tehetetlen vágyakat, és nem tudtam élni a civilizáció
hasznos eszköztárával, úgy szerettem, mint egy vadember, sőt, hiszen mozogni
sem mozoghattam szabadon, úgy, mint egy virág. Ettől kezdve lázas
feszültségben telt az időm: édesapám arra kért, utazzak el vele két napra, s ez az
utazás, amely miatt lemaradtam volna a nagyhercegnénél teendő látogatásról,
olyan dühöt és elkeseredettséget váltott ki belőlem, hogy a mama közbelépett, és
elérte apámnál, hogy Párizsban maradhassak. Haragom azonban órákig nem
tudott lecsillapodni, D’Éporcheville kisasszony iránti vágyamat viszont
megszázszorozta az akadály, melyet közénk állítottak, de az aggodalom is,
melyet egy pillanatig azért éreztem, hogy a Guermantes nagyhercegnénél teendő
látogatás órái, amelyeknek gondolatára már előre és szűnni nem akaróan
mosolyogtam, mint biztos kincsre, amit senki el nem vehet tőlem, ezek az órák
netán elmaradnak. Egyes filozófusok azt állítják, hogy a külvilág nem létezik, az
életünk bennünk zajlik. Akár így van, akár nem, a szerelem, még a legzsengébb
állapotában is frappáns példája annak, milyen keveset jelent nekünk a valóság.
Ha emlékezetből kellett volna lerajzolnom D’Éporcheville kisasszonyt, leírnom
a külsejét, személyleírást adnom róla, képtelen lettem volna rá, sőt az utcán sem
ismertem volna meg. Csak profilból láttam, mozgás közben, csinosnak tűnt,
semmi különösnek: magas, szőke lány, ennél többet nem tudtam volna mondani
róla. De a vágy, a szorongás, a halálos csapás, mellyel az a félelem sújtott le rám,
hogy ha apám magával visz, akkor nem találkozhatom a lánnyal, mindez együtt,
és egy olyan képhez társítva, melyet valójában nem ismertem – elég volt annyit
tudnom róla, hogy kellemesnek találom –, máris szerelemmé állt össze. Végül
másnap délelőtt, egy boldog álmatlanságban töltött éjszaka után megjött Saint-
Loup távirata:

DE L’ORGEVILLE, „DE” NEMESI ELÖLJÁRÓ, „ORGE” MINT
ÁRPA, A NÖVÉNY, „VILLE” MINT VÁROS, ALACSONY,
BARNA, DUCI, JELENLEG SVÁJCBAN VAN.

Tehát nem ő az! Édesanyám jött be a postával, s oda sem figyelve tette le az
ágyamra, mintha valami más járna a fejében. Mindjárt ki is ment, hogy magamra
hagyjon, de távozóban elmosolyodott. Mire én, ismervén az én drága mamám
fortélyait, tudván, hogy mindig olvasni lehet az arcáról, és még csak tévedéstől
sem kell tartanunk, ha kulcsnak azt a vágyat vesszük, hogy másoknak örömöt
szerezzen, magam is elmosolyodtam, és azt gondoltam: „Valami számomra
érdekes van a postában, mama pedig azért vágott ilyen közönyös és szórakozott
arcot, hogy a meglepetés teljes legyen, és hogy ne viselkedjen úgy, mint azok,
akik örömünk felétől megfosztanak, amikor előre beharangozzák. És azért nem
maradt bent, mert attól tartott, hogy merő hiúságból eltitkolom az örömömet, s
így nem is élem meg olyan erőteljesen.” Amikor azonban az ajtó felé indult,
hogy kimenjen, szembetalálkozott a távirattal a kezében érkező Françoise-zal.
Amint átnyújtotta a sürgönyt, édesanyám kituszkolta, kivitte a riadt, sértett és
meghökkent Françoise-t. Françoise ugyanis úgy tartotta, hogy tisztével együtt jár
az a kiváltság is, hogy bármikor bejöhet hozzám, és ott maradhat, ha úgy tartja
kedve. Az elképedés és a harag azonban máris eltűnt az arcán a sötét, átlátszó
szánalomtól és filozofikus iróniától nyúlós mosoly, e nyálkás keverék alatt,
melyet sértett hiúsága választott ki sebének gyógyítására. Hogy ne érezze magát
lenézettnek, ő nézett le minket. Hiszen tudta, hogy mi, az urak, szeszélyes
teremtmények vagyunk, akiknek értelmi képességei nem éppen ragyogóak, és
akik – hogy megmutassuk, ki az úr a házban – a megfélemlítéssel élve olyan
képtelen feladatokra kényszerítünk elmés embereket – a cselédséget –, mint
hogy forralják fel a vizet járvány idején, vagy söpörjenek az én szobámban
nedves ronggyal, vagy hogy akkor menjenek ki ebből a szobából, amikor
éppenséggel bent szándékoznának maradni. Mama egészen közel tette le a
postát, hogy semmiképpen ne kerülhesse el a figyelmemet. De éreztem, hogy
csak újságok vannak benne. Bizonyára valamelyik olyan író cikkére bukkanok,
akit szeretek, de aki ritkán publikál, így igazi meglepetést szerez majd. Az
ablakhoz mentem, elhúztam a nagy függönyöket. A sápadt és ködös nap fölött az
ég, mely olyan halvány piros volt, mint a reggeli órákban csak az imént
begyújtott tűzhely a konyhában, reménnyel töltött el, és azzal a vággyal, hogy az
éjszakát abban a kis hegyi faluban töltöm, és ott is ébredek majd, ahol hajdan a
pirospozsgás arcú tejeslányt láttam. Kinyitottam a Le Figarót.[992] Micsoda
bosszúság! Mindjárt az első cikknek ugyanaz a címe, mint annak, amit korábban
én küldtem be, de nem jelent meg. És nem csak a cím azonos, de néhány szó is
pontosan egyezik. Ami sok, az sok. Tiltakozni fogok. Eközben hallottam, hogy
Françoise, aki felháborodott, amiért kitessékelték a szobámból, ahová saját
megítélése szerint szabad bejárása van, így dohog: „Hát nem szomorú, egy ilyen
gyerek, akit születése óta ismerek. No persze, gyertyát nem tartottam, amikor
csinálták. De hogy ne tódítsak, ötéves se volt, amikor először láttam!” De hiszen
nem csak néhány szó, az egész, alatta az én nevem... Az én cikkem, ami végre
megjelent! Gondolkodásom azonban, mely talán már ekkoriban az öregedés és a
kifáradás első jeleit mutatta, egy ideig úgy folytatta az iménti okfejtést, mintha
nem fogta volna fel, hogy ez az én cikkem, ahogy az öregemberek kényszeresen
befejezik a megkezdett mozdulatot, akkor is, ha időközben felesleges lett, akkor
is, ha valamely váratlan akadály miatt, amely elől azonnal ki kellene térniük,
veszedelmessé vált. Majd megszemléltem az újságot, szellemi kenyerünket,
mely még meleg volt a friss nyomástól és nyirkos a reggeli ködtől, amelyben
kora hajnaltól osztogatják a szobalányoknak, akik a tejeskávéval viszik majd be
gazdájukhoz ezt a varázslatos, megsokszorozható kenyeret, mely egy és tízezer
egyszerre, s noha számtalan példányban jut el a házakba, mindenki számára egy
és ugyanaz marad.
Amit a kezemben tartottam, nem az újság egy bizonyos példánya volt, hanem
egy a tízezerből; nem egyszerűen az én írásom, hanem az én írásom és egyben
mindenki olvasmánya. Hogy pontosan fel tudjam mérni azt a jelenséget, mely
ugyanebben a percben megy végbe más otthonokban, nem szerzőként, hanem az
újság egy olvasójaként kell olvasnom ezt a cikket; amit a kezemben tartottam,
nem csupán az én írásom, hanem a megannyi tudatban való megtestesülés
jelképe volt. Így hát ahhoz, hogy elolvassam, hogy egyszerű újságolvasó legyek,
egy pillanatra meg kell feledkeznem arról, hogy szerző vagyok. De mindjárt el is
fogott az első aggodalom. Észreveszi-e egyáltalán ezt a cikket a gyanútlan
olvasó? Szórakozottan kiteregetem a lapot, ahogy ez a gyanútlan olvasó tenné,
még az arcvonásaimat is úgy igazítom, mint aki nem tudja, mi van a ma reggeli
számban, s mintha első dolgom lenne a társasági vagy a politikai híreket
megnézni. Csakhogy az én cikkem olyan hosszú, hogy a tekintetem, noha
elkerülné (hogy hű maradjak a valósághoz, és ne állítsam magam mellé a
szerencsét, mint azok, akik várakozás közben tudatosan lassan számolnak),
futtában mégis felfigyel egy részletére. No de sokan vannak, akik észreveszik
ugyan a fő cikket, el is olvassák, de nem nézik meg, ki jegyzi. Magam is
képtelen volnék megmondani, hogy ki írta a tegnapi fő cikket. Most viszont
megfogadom, hogy mindig el fogom olvasni, még a szerző nevét is, de mint a
féltékeny szerelmes, aki nem csalja meg kedvesét, hogy így tudjon hinni annak
hűségében, szomorúan arra gondolok, hogy az én jövőbeli odafigyelésem nem
vált majd, és eddig sem váltott ki cserében hasonlót a többiekből. No és ott
vannak, akik elutaztak vadászni, vagy akik idejekorán mentek el hazulról.
Néhányan azért mégiscsak elolvassák. Úgy teszek, mint ők, belevágok. Hiába
tudom, hogy sokan, akik elolvassák, utálni fogják ezt a cikket, mikor én
olvasom, mintha minden egyes kinyomtatott szóban az állna, amit én látok
benne, s képtelen vagyok elhinni, hogy bárki, aki figyelmesen nézi, ne látná
mindjárt ugyanazokat a képeket, amiket én, mert azt hiszem, hogy az olvasó
közvetlenül a szerző gondolatait érzékeli, noha az ő agyában más gondolat
formálódik, így e hitemben éppolyan naiv vagyok, mint azok, akik azt hiszik,
hogy a kiejtett szó vándorol változatlanul a hallgatóhoz a telefonvezetékben;
miközben megpróbálok egyszerű olvasó lenni, gondolataimban olvasás közben a
saját cikkem áll össze újra. És ha Guermantes nagyherceg nem értene is egy
mondatot, amiben Bloch kedvét lelné, jót mulatna viszont azon a megjegyzésen,
amit Bloch leszólna. Ezért azután, mivel minden egyes részre, amit az előző
olvasó félbehagy, mindjárt akad egy új pártoló, a cikk egészét valóságos tömeg
meneszti mennybe, felülkerekedik a kishitűségemen, nekem tehát már nem kell
támogatnom. Mert legyen bármilyen figyelemreméltó egy újságcikk, az értékét
valójában úgy kapja meg, mint a parlamenti beszámolók, melyekben a miniszter
„Majd meglátjuk” mondata csak attól válik jelentőssé, hogy efféle keretbe kerül:
„A HÁZ ELNÖKE, BEL- ÉS VALLÁSÜGYI MINISZTER: Majd meglátjuk.
(Heves bekiabálások a bal szélről. Néhány »Nagyon helyes, nagyon helyes!« a
bal oldalról és a centrumból)”. (A vége szebb, mint a középrész, méltó az
elejéhez.) Szépségének egy része – s ez ennek az irodalomfajtának az eredendő
hibája, amelytől még a híres Hétfők[993] sem mentesek – abban a hatásban rejlik,
amit az olvasóra gyakorol. Olyasfajta kollektív alkotású Vénusz, melynek, ha
kizárólag a szerző elképzeléséhez tartjuk magunkat, torzóját látjuk csupán,
hiszen teljes egészében csak az olvasók agyában születik meg. Bennük teljesedik
ki. Mivel pedig a tömeg, legyen bár a kiváltságosoké, nem lehet művész, a
művön általa végzett utolsó simításban mindig van valami kissé közönséges. Így
képzelhette maga elé Sainte-Beuve hétfőnként Boigne asszonyt[994], amint
magas oszlopos ágyában az ő Constitutionnelben megjelent cikkét olvassa, és
nagyra értékel egy bizonyos, formás mondatot, melyet maga is sokáig ízlelgetett,
s amely talán sosem került volna ki a tolla alól, ha nem ítéli helyénvalónak ezzel
dúsítani cikksorozatát, hogy a hatást fokozza. A kancellár, aki minden bizonnyal
szintén elolvassa, beszél majd róla öreg barátnőjének, amikor nem sokkal később
meglátogatja. És ugyanaznap este, amikor a szürke pantallós Noailles
nagyherceg elviszi a kocsiján, megemlíti neki, mit gondoltak róla a társaságban,
ha ugyan D’Arbouville asszony nem tudatta már vele néhány sorban.
Kishitűségemet a mellettem álló tízezer támogatással állítva szembe, éppannyi
erőérzetet és a tehetségembe vetett bizalmat merítettem ebből az olvasatból, mint
amennyi bizalmatlanságra adott okot korábban, amikor az írásom csakis nekem
szólt. Láttam, amint ebben az órában gondolataim, vagy – azok esetében, akik
nem fogták fel – ha gondolataim nem is, de a nevem továbbadása s ezzel
mintegy személyem megszépített felidézése megannyi embert beragyog, s olyan
pirkadattal színesíti gondolkodásukat, amely több erővel és diadalmas örömmel
töltött el, mint az a végtelenségig megsokszorozódott pirkadat, mely egyszerre
jelent meg rózsaszínen minden ablakban. Láttam, amint Bloch, Guermantes-ék,
Legrandin és Andrée minden egyes mondatból kibontja a cikkben rejlő képeket,
s ettől, noha közönséges olvasóként próbálok olvasni, máris szerzőként olvasok,
de nem csak szerzőként. Hogy a képtelen lény, aki lenni próbálok, egyesítse
magában mindazon ellentéteket, melyek a lehető legkedvezőbbek lehetnek
számomra, bár szerzőként olvasok, olvasóként ítélem meg magam, s ezzel
kivész belőlem minden olyan igény, melyet olyasvalaki támaszthat egy írással
szemben, aki azzal az eszménnyel szembesíti, amelyet ki akart fejezni benne.
Amint leírtam őket, cikkem mondatai olyan halványak voltak a gondolataimhoz
képest, olyan bonyolultak és homályosak összehangzó és áttetszően tiszta
elképzelésemhez képest, annyi űr tátongott bennük, amit sehogy sem sikerült
betöltenem, hogy kész szenvedés volt elolvasnom, hiszen csak tehetetlenségem
és javíthatatlan tehetségtelenségem érzetét nyomatékosították. Most azonban,
azzal, hogy az olvasó szerepét kényszerítettem magamra, noha másokra
testáltam a bírálat fájdalmas feladatát, saját írásom olvastán legalább sikerült
tisztán látnom, mit is akartam írni. Úgy olvastam a cikket, hogy megpróbáltam
meggyőzni magam: valaki más műve. Ekkor minden képem, minden
gondolatom, minden jelzőm, önmagában véve, a kudarc emléke nélkül, amelyet
eredeti szándékaimhoz képest jelentett, elbűvölt a ragyogásával, az
eredetiségével, a mélységével. Ha pedig nagyon is szembetűnő gyengét találtam,
az elbűvölt átlagolvasó lelkivilágába menekülve azt gondoltam: „Ugyan már!
Hogy is vehetné ezt észre az olvasó? Valami hiányzik innen, meglehet. De az
ördögbe is, fanyalogjon csak! Így is épp elég sok szép dolgot talál benne, többet,
mint amennyiben rendesen része van.”
Így esett, hogy alig értem az erőt adó olvasás végére, amikor én, akiben régen
nem volt elég bátorság, hogy átolvassam a kéziratomat, máris újra akartam
kezdeni, mivel nincs is jobb, mint egy régi, saját cikk, amelyről elmondhatjuk,
hogy „Másodszorra is olvasható”. Elhatároztam, hogy vetetek még néhány
példányt Françoise-zal arra hivatkozva, hogy a barátaimnak akarom adni,
valójában pedig azért, hogy ujjaimmal érinthessem gondolataim
megsokszorozódásának csodáját, s hogy egy másik példányban úgy olvashassam
ugyanezeket a mondatokat, mintha egy másik úr lennék, aki csak az imént
nyitotta ki a Le Figarót. Úgyis ezen a napon kellett Guermantes-ékhoz mennem
– hogy D’Éporcheville kisasszonnyal találkozzam náluk –, akiknél időtlen idők
óta nem jártam már, így a látogatás során legalább megtudom tőlük, mi az
általános vélemény a cikkemről.
Egy nőolvasóra gondoltam, akinek a szobájába nagy kedvem lett volna
beférkőzni, s akihez az újság, ha a gondolataimat nem is, mert azokat nem lesz
képes felfogni, de legalább a nevemet, mint személyem dicsőítését elviszi.
Csakhogy az általunk nem szeretetteknek szóló dicshimnusz éppúgy nem lesz
szívügyünk, mint ahogy egy általunk fel nem érhető szellem gondolatai sem
hatolnak el a szellemünkig. Más barátaimra gondolva pedig az jutott eszembe,
hogy ha az egészségi állapotom tovább romlana, s többé nem találkozhatnék
velük, jó érzés lenne az írást folytatni, hogy legalább így eljuthassak, a sorok
közül szólhassak hozzájuk, kedvemre irányítsam a gondolataikat, elnyerjem a
tetszésüket, a szívükbe fogadjanak. Azért gondoltam így, mert a társasági
kapcsolatok mostanáig fontos szerepet játszottak az életemben, s elrémített egy
olyan jövő képe, amelyben többé nem kapnának helyet; ez a kibúvó viszont,
melynek révén továbbra is magamra vonhatom barátaim figyelmét, talán még
csodálatot is ébreszthetek bennük, amíg olyan jól nem leszek, hogy ismét
találkozhatom velük, megvigasztalt; így gondoltam, de tisztán éreztem, hogy
valójában nem így van, mert ha kedvemre való is mint gyönyörűségemet
elképzelni rám irányuló figyelmüket, ez a gyönyörűség valójában belső, szellemi
természetű, végső gyönyör, melyben ők nem részesíthetnek, a velük folytatott
csevegésben nem lelhetem meg, hanem csak akkor, ha távol tőlük írok; és ha
azért kezdtem is írni, hogy áttételesen találkozzam velük, hogy kedvezőbb képet
alkossanak rólam, hogy jobb helyet vívjak ki magamnak a társaságban, az írás
talán elveszi a kedvem a velük való találkozástól, s attól is, hogy az irodalom
révén talán kivívható pozíciómat élvezzem, hiszen gyönyörűségemet már nem a
társaságban, hanem az irodalomban lelem.
Így hát ebéd után, amikor felmentem Guermantes nagyhercegnéhez, nem
annyira D’Éporcheville kisasszony kedvéért tettem, aki Saint-Loup táviratának
következményeképpen lényének legjavát veszítette el, hanem azért, hogy a
nagyhercegné személyében cikkem egyik olyan olvasójával találkozzam, akinek
segítségével képet alkothatok arról, mit gondolhatott a közönség, a Le Figaro
előfizetői és vásárlói. Amúgy nem minden gyönyörűség nélkül mentem
Guermantes nagyhercegnéhez. Hiába mondogattam magamban, hogy ezt a
szalont csupán az a hosszú fejlődési folyamat különbözteti meg a többitől,
melyet a képzeletemben járt be, mivel ismertem a gyökereit, nem töröltem el a
megkülönböztetést. Bennem egyébként több Guermantes név is élt. S bár azt,
amelyiket az emlékezetem csak úgy őrzött, mint egy címlista egyik bejegyzését,
nem lengte be semmiféle poézis, voltak viszont régebbiek, abból az időből
származók, amikor még nem ismertem a nagyhercegnét, s ezek bármikor
megújulhattak bennem, főként olyankor, ha már régóta nem láttam, s az emberi
alakot öltött személyiség nyers fénye nem tompította a név sejtelmes sugárzását.
Ilyenkor azután Guermantes nagyhercegné otthona megint úgy jelent meg a
gondolataimban, mint valami valóságon túli dolog, ahogy első álmodozásaim
ködös Balbecje is úgy jelent meg, mintha nem jártam volna ott azóta, és az 1 óra
50-es vonat úgy, mintha nem utaztam volna rajta. Egy pillanatra megfeledkeztem
arról a tudásomról, hogy mindez nem létezik, ahogy egy-egy szeretett személyre
is gondolunk néha, s egy pillanatra elfelejtjük, hogy már nem él. Amint azonban
beléptem a nagyhercegné előszobájába, megint a valóság képzete jelent meg
előttem. De megvigasztalódtam, mert arra gondoltam, hogy mindezek dacára
számomra ő az igazi metszéspont a valóság és az álom között.
A szalonba lépve mindjárt megláttam a szőke lányt, akit huszonnégy órán
keresztül annak hittem, akiről korábban Saint-Loup mesélt. Ő kérte meg a
nagyhercegnét, hogy mutasson be neki „újra”. S valóban, amióta beléptem, az
volt a benyomásom, hogy jól ismerem, de ez az érzés mindjárt eloszlott, amikor
a nagyhercegné így fordult hozzám: „Vagy úgy! Szóval már találkozott
Forcheville kisasszonnyal.” Sőt egészen biztos voltam benne, hogy soha nem
mutattak be ilyen nevű fiatal lánynak, hiszen ez a név bizonyosan megütötte
volna a fülemet, nagyon is otthonos lévén az emlékezetemben, amióta Odette
szerelmeinek és Swann féltékenységének múltbéli történetét megismertem.
Kettős névtévesztésemben: abban, hogy a De L’Orgeville-re D’Éporcheville-
ként emlékeztem, illetve hogy Éporcheville-ként rekonstruáltam azt, ami
valójában Forcheville, nem volt semmi rendkívüli. Tévesen hisszük, hogy a
dolgok rendesen olyannak mutatkoznak, amilyenek valójában, a nevek úgy,
ahogyan írjuk őket, az emberek olyannak, amilyen mozdulatlan fogalmat a
fénykép és a lélektan ad róluk. A legtöbbször egyáltalán nem így érzékeljük
őket. Rettentő zavarosan látjuk, halljuk, fogjuk fel a világot. Egy nevet úgy
ejtünk, ahogy először értettük, mindaddig, amíg a tapasztalat helyre nem igazítja
tévedésünket – ez pedig nem feltétlenül következik be. Combray-ban huszonöt
éven át mindenki Sazerat-nét emlegette Françoise-nak, ő azonban megrögzötten
Sazerinnét mondott, nem azzal az akaratos és dölyfös konoksággal, amellyel
máskor is kitartott a tévedései mellett, s amelyet ellenkezésünk csak súlyosbított
– mindössze ennyi volt, amit 1789 egyenlősítő elvei közül átvett, s amivel Saint-
André-des-Champs[995] Franciaországát kiegészítette (Françoise egyetlen
állampolgári jogot követelt csupán: hogy ne kelljen úgy ejtenie a szavakat,
ahogy mi ejtjük, s hogy fenntarthassa, hogy a hotel, a nyár és a levegő szó
nőnemű) –, hanem azért, mert valóban mindig Sazerint hallott. Ez a folyamatos
tévedés, ami maga az „élet”, nem csak a látható és hallható világot öltözteti ezer
és ezer alakba, hanem a társadalom világát, az érzelmek világát, a történelem stb.
világát is. Luxemburg hercegnő egyszerű kokott a törvényszéki elnök
feleségének szemében, igaz, ez nem jár különösebb következménnyel; az már
inkább, hogy Odette nehezen elérhető nő Swann szemében, s ő ebből egész
regényt sző, mely azután még fájdalmasabban alakul, amikor rájön, hogy
tévedett; s még inkább az, hogy a németek szerint a franciák csak a revansról
ábrándoznak. A világról alaktalan, töredékes képeket alkotunk csupán, melyeket
önkényes képzettársításokkal toldozunk-foldozunk, veszedelmes ötletek
sugalmazóival. Nem lett volna hát különösebb okom a csodálkozásra a
Forcheville név hallatán (sőt mindjárt az járt a fejemben, hogy nem rokona-e
annak a Forcheville-nek, akiről annyit hallottam már), ha a szőke lány nem
fordult volna mindjárt így hozzám – minden bizonnyal azért, mert számára
kellemetlen kérdéseket szeretett volna finoman elhárítani: „Látom, nem
emlékszik, hogy régebben nagyon is jó ismerősök voltunk, nemegyszer feljött
hozzánk, a barátnőjéhez, Gilberte-hez. Láttam, hogy nem ismer meg. Én bezzeg
mindjárt megismertem.” (Ami úgy hangzott, mintha a szalonban ismert volna
rám, holott már az utcán megismert, és rám köszönt, később pedig Guermantes
nagyhercegnétől megtudtam, hogy mint igen bolondos és különös kalandot
mesélte el neki, hogy utána eredtem, és hozzá súrlódtam, mert kokottnak
néztem.) Csak a távozása után tudtam meg, miért hívják most De Forcheville
kisasszonynak. Swann halálát követően Odette, akinek mély, lassan múló és
szívből jövő fájdalma mindenkit meglepett, igen gazdag özvegyasszony lett.
Forcheville, aki előbb hosszú kastélyjáró körútra indult, hogy megbizonyosodjon
arról, a rokonai be fogják fogadni a feleségét, végül elvette. (A rokonság
kezdetben kicsit akadékoskodott, de azután meghajolt a közös érdek előtt,
miszerint így nem kell többé a szűkölködő rokon kiadásait fedeznie, aki
úgyszólván a nyomorúságból kiemelkedve dúsgazdag lesz.) Nem sokkal ezután
Swann egyik nagybátyja, akire a rokonságban sorozatosan bekövetkező
halálesetek eredményeképpen irdatlan örökség szállt, maga is meghalt, és teljes
vagyonát Gilberte-re hagyta, aki ily módon Franciaország egyik leggazdagabb
örökösnőjévé lépett elő. Csakhogy épp ekkoriban a Dreyfus-ügy
folyományaként antiszemita mozgalom indult, s ezzel párhuzamosan az
izraeliták ugyancsak mozgalomszerűen szinte elárasztották az előkelő társaságot.
A politikusok nem tévedtek, amikor azt gondolták, hogy a bírói tévedés
leleplezése nagy csapást mér majd az antiszemitizmusra. A társasági
antiszemitizmus viszont – legalábbis átmenetileg – ettől csak felerősödött és még
dühödtebb lett. Forcheville, aki mint a legjelentéktelenebb címet viselő
nemesemberek is, a családi beszélgetésekből azt a bizonyosságot merítette, hogy
az ő neve ősibb, mint a La Rochefoucauld-ké, úgy vélte, egy zsidó özvegyének
elvételével ugyanolyan jótékony cselekedetet visz végbe, mint a milliomos, aki
egy prostituáltat szed fel az utcáról, s kiemeli a nyomorból és a fertőből.
Jólelkűségét Gilberte-re is kész volt kiterjeszteni, akinek sok-sok milliója
előreviszi, a képtelen Swann név viszont akadályozni fogja a házasságát.
Kijelentette, hogy örökbe fogadja a lányt. Tudjuk, hogy amikor Swann
megnősült, Guermantes nagyhercegné a maga köreinek – melyeket kedvtelve és
sűrűn provokált – nagy meghökkenésére nem volt hajlandó fogadni sem Swann
feleségét, sem a lányát. Ez az elutasítás látszólag annál is kegyetlenebb lépés
volt, mivel Swann számára az Odette-tel kötendő esetleges házasság sokáig azt
jelentette, hogy így majd bemutatja a lányát Guermantes nagyhercegnének. S
nem kétséges, hogy Swann, aki oly sok mindent megélt, tudhatta volna, hogy
effajta vágyálmaink különféle okokból sosem válnak valóra, volt azonban az
okok között egy, ami miatt nemigen gondolt arra, hogy bánja a bemutatás
elmaradását. Mégpedig az, hogy legyen bármiféle is ez a vágykép – kezdve a
lenyugvó nap fényénél elfogyasztott pisztrángtól, ami egy megrögzött otthonülőt
arra ösztökél, hogy vonatra szálljon, egészen addig a vágyig, amellyel egy
fennhéjázó pénztáros kisasszonyt akar valaki elkápráztatni azzal, hogy pompás
fogaton jelenik meg előtte –, ami miatt egy lelkiismeretlen ember gyilkosságot is
kész elkövetni, vagy övéinek halálát és örökségét kívánja, s attól függően, hogy
vakmerő vagy lusta-e inkább, meg is valósítja a gondolatait, vagy csak az ötletet
dédelgeti magában; a tett, melynek révén elérhetjük ezt a képet, legyen az
utazás, házasság vagy bűntény stb., elég mélyen megváltoztat ahhoz, hogy ne
tulajdonítsunk többé jelentőséget az oknak, amely miatt véghezvittük. Még az is
megeshet, hogy egyszer sem jut többé eszünkbe a kép, melyet az alakított ki, aki
akkor még nem volt világjáró vagy férj vagy bűnöző vagy remete (aki dicsőségre
szomjazva vágott bele a munkába, s ezzel mindjárt meg is szabadult a
dicsvágytól) és így tovább. Egyébként pedig, bármilyen konokul ragaszkodunk
is ahhoz, hogy cselekedetünk nem volt hiábavaló, a napfény nagy
valószínűséggel nem olyan lesz, mint vártuk, s mivel éppen fázunk, inkább egy
meleg levesre vágynánk a kandalló mellett, mint pisztrángra a szabadban;
fogatunk hidegen hagyja a pénztáros kisasszonyt, aki egyéb okokból talán
nagyon is nagyra tart, s akiben ez a hirtelen jött gazdagság bizalmatlanságot
ébreszt. Egyszóval az akkor már nős Swann is jóval fontosabbnak tartotta, hogy
a felesége és a lánya Bontemps-néval és a hozzá hasonlókkal barátkozzék.
Ha Guermantes-fejjel akarjuk megérteni a társasági életet, mindezen okokat,
melyek arra az elhatározásra késztették a nagyhercegnét, hogy sose engedje
bemutattatni magának Swann feleségét és lányát, kiegészíthetjük azzal a boldog
magabiztossággal, mellyel az olyanok, akik nem szerelmesek, távol tartják
magukat mindattól, amit a szerelmesekben kárhoztatnak, s ami ez utóbbiak
szerelmével magyarázható. „Ó, én nem veszek részt ezekben a dolgokban; ha
szegény Swann-nak jólesik, hogy ostobaságot ostobaságra halmoz, és ezzel
tönkreteszi az egzisztenciáját, ám tegye, de az ilyesmiben sosem lehetünk elég
okosak, ez az egész ügy nagyon csúnya véget érhet, hagyom, boldoguljanak,
ahogy tudnak.” Épp ezt a suave mari magnót[996] tanácsolta nekem maga Swann
is Verdurinékkel kapcsolatban, amikor régóta nem volt már szerelmes Odette-be,
és nem függött többé a kis klántól. Ez teszi oly bölccsé a kívülállók ítélkezését
az általuk át nem élt szenvedélyekről és a velük járó magatartászavarokról. Sőt a
nagyhercegné olyan szívós következetességgel közösítette ki Swann-nét és
Swann kisasszonyt, ami mindenkit meglepett. Amikor Molé grófnő és Marsantes
grófné barátkozni kezdett Swann-néval, és számos társasági hölgyet elvitt hozzá,
Guermantes nagyhercegné nem csupán kérlelhetetlen maradt, hanem úgy intézte
a dolgot, hogy minden hidat felégessen, s hogy kuzinja, Guermantes hercegné is
kövesse a példáját. A válság egyik legkritikusabb napján, Rouvier
miniszterelnöksége idején,[997] amikor már-már azt hittük, hogy napokon belül
kitör a háború Franciaország és Németország között, épp csak Bréauté úr és én
voltunk vacsoravendégek Guermantes nagyhercegnénél, akit gondterheltnek
láttam. Mivel szívesen ütötte az orrát a politikába, azt hittem, így akarja
kimutatni a háborútól való félelmét, ahogy egyszer régebben is rettentő
gondterhelten ült asztalhoz, egy-egy kurta szóval válaszolgatott, majd amikor
valaki félénken megkérdezte, hogy mi bántja, komoran így felelt: „Kína
nyugtalanít.” Ez alkalommal Guermantes asszony hamarosan maga adott
magyarázatot gondterhelt arckifejezésére, melyet én a hadüzenettől való
félelemnek tulajdonítottam, mert így fordult Bréauté úrhoz: „Azt beszélik,
Marie-Aynard szilárd pozíciót akar teremteni Swannéknak a társaságban. Holnap
délelőtt feltétlenül át kell mennem Marie-Gilberte-hez, hogy segítsen
megakadályozni ezt az akciót. Különben nincs többé társasági élet. A Dreyfus-
ügy szép dolog. No de akkor elég, ha a sarki fűszeresné nacionalistának vallja
magát, cserében máris megkívánhatja, hogy fogadjuk.” Én pedig úgy
meghökkentem e szavak hallatán, melyek oly léhán csengtek ahhoz képest,
amire számítottam, mint az az olvasó, aki a szokott helyen keresi a Le Figaróban
az orosz-japán háború legfrissebb híreit, s helyettük azoknak a névsorára
bukkan, akik nászajándékot adtak Mortemart kisasszonynak, mert egy
arisztokrata esküvő annyival fontosabb, hogy az újság utolsó oldalára szorította a
szárazföldi és tengeri ütközeteket. A nagyhercegné egyébként gőgös
önelégültséget érzett e minden mértéket felülmúló konok kitartása miatt, s ezt
minden adandó alkalommal ki is nyilvánította: „Babal szerint – mondogatta – mi
ketten vagyunk a legelőkelőbbek Párizsban, mert csak ő meg én nem fogadjuk
Swann-né és Swann kisasszony köszönését. Márpedig Babal határozottan állítja,
hogy Swann-nét nem ismerni maga az előkelőség.” S ezzel a nagyhercegné
szívből jövőn felkacagott.
Mindazonáltal, amikor Swann meghalt, ez az eltökéltség, mellyel a
nagyhercegné nem fogadta a Swann-lányt, nem okozott már neki olyan gőgös,
független, self government[998]-re valló önelégültséget, az üldözés
önelégültségét, amit korábban keltett, s aminek immár véget vetett az ember
elmúlása, azé, aki azt a kéjes érzést ébresztette benne, hogy ellenáll neki, hogy
az képtelen rábírni rendelkezéseinek megmásítására. Ekkor Guermantes asszony
újabb rendelkezéseket léptetett életbe, s mivel ezek élőkre vonatkoztak, abba az
illúzióba ringathatták, hogy ura a helyzetnek, azt tesz, amit jónak lát. Nem
gondolt a Swann-lányra, de ha szóba hozták előtte, bizonyos kíváncsiságot
érzett, mintha valami új helyről hallott volna, s ezt a kíváncsiságot immár nem
fedte el önmaga elől az a vágy, mellyel Swann ambícióinak akart ellenállni.
Amúgy egy-egy érzés annyi különféle másikból állhat össze, hogy még azt sem
mondhatjuk teljes bizonyossággal, hogy ebben az érdeklődésben ne lett volna
némi gyengéd szeretet Swann iránt. Nem kétséges – mivel a frivol társasági élet
a társadalom minden szintjén megbénítja az érzékenységet, és megfoszt attól a
képességtől, amellyel halottainkat feltámaszthatnánk –, hogy a nagyhercegné
azok közé tartozott, akiknek szükségük van a másik jelenlétére – melyet vérbeli
Guermantes-ként nagy ügyességgel tudott a lehető legtovább nyújtani –, mert
csak így tudott igazán szeretni, de, s ez már bizony ritkább, azért is, hogy egy
kissé utálni tudjon valakit. Így történhetett, hogy baráti érzései valaki iránt,
melyeket az illető életében felfüggesztett, mert az valamilyen cselekedetével
felingerelte, a vétkes halála után újraéledtek. Szinte elégtételt szeretett volna
adni neki, mivel ekkorra már – bár igen elmosódottan – csakis az erényei
jelentek meg előtte, lefoszlottak róla azok az apró önelégültségek, az apró
elbizakodottságok, melyeket életében annyira bosszantónak talált az illetőben.
Mindez pedig néha frivolsága ellenére – a sok alantasság között – valami
meglehetősen nemes vonást kölcsönzött Guermantes nagyhercegné
viselkedésének. Míg ugyanis az emberek háromnegyede az élőknek hízeleg, a
halottakra pedig ügyet sem vet, ő gyakran a haláluk után tette meg azt, amire
életükben, amikor rosszul bánt velük, hiába vágytak.
Ami pedig Gilberte-et illeti, mindazok, akik szerették, és a legcsekélyebb
hiúságot érezték helyette, csakis azért örülhettek a nagyhercegné megváltozott
hangulatának, mert azt gondolták, hogy Gilberte majd gőgösen visszautasítja a
huszonöt évig tartó sértegetés után felajánlott szívélyességet, s végre bosszút
állhat. Sajnálatosan a morális reakciók nem mindig olyanok, mint amilyennek a
józan ész elképzeli őket. Így fordulhat elő, hogy aki egy rossz pillanatban
kiszaladt, bántó szó miatt mindörökre kudarcra ítéltnek véli a közeledést egy
emberhez, aki fontos neki, épp ezzel menti meg az ügyét. Gilberte, aki
meglehetősen közömbösen viselkedett mindazokkal, akik kedvesen bántak vele,
szüntelen csodálattal gondolt az arcátlan Guermantes nagyhercegnére, sokat
töprengett ennek az arcátlanságnak az okán, sőt egy alkalommal – s ettől azután
mindazok, akik csak egy kicsit is kedvelték, meghaltak volna a miatta való
szégyenükben – még írni is akart a nagyhercegnének, hogy megkérdezze, mi
kifogása van egy fiatal lány ellen, aki soha semmit nem vétett neki. Olyan
nagyságnak látta a Guermantes-okat, amilyenné nemesi rangjuk nem tehette
volna őket. Nem csupán az egész arisztokrácia fölé helyezte a házaspárt, hanem
az összes királyi ház fölé is.
Swann régi barátnői odaadóan törődtek Gilberte-tel. Amikor arisztokrata
körökben tudomást szereztek a legutóbb rá szállt örökségről, egyszerre
felfigyeltek rá: arra, hogy mennyire jól nevelt, és milyen elragadó asszony lesz
belőle. Az a szóbeszéd járta, hogy Guermantes nagyhercegné egyik
unokatestvére, Nièvre hercegné a fiának szánja Gilberte-et. Guermantes asszony
utálta Nièvre hercegnét. Mindenfelé elmondta, hogy egy efféle házasság kész
botrány. A rémült hercegné állította, hogy sosem gondolt ilyesmire. Egy nap,
amikor szép idő volt ebéd után, és Guermantes nagyherceg sétálni készült a
feleségével, a nagyhercegné épp a kalapját igazgatta a tükör előtt, kék szeme
önmagát figyelte, majd még mindig szőke haját nézte, a szobalány pedig
különféle napernyőket tartott a kezében, hogy az asszonya választhasson
közülük. A napfény csak úgy ömlött az ablakon át, s a házaspár úgy határozott,
kihasználja ezt a szép napot, és ellátogat Saint-Cloud-ba. Guermantes úr már
útra készen állt gyöngyszürke kesztyűben, cilinderrel a fején, és azt gondolta:
„Oriane még mindig bámulatos. Pompás nő.” Majd, látván, hogy feleségének jó
napja van, így szólt: „Jut eszembe, Virelef asszony megbízott, hogy adjak át egy
üzenetet. Arra akarja kérni magát, hogy menjen el hétfőn az Operába. Mivel
azonban a kis Swann-lány is ott lesz, nem mert szólni, és engem kért meg, hogy
puhatolózzam. Én nem befolyásolom, egyszerűen átadom az üzenetet. Istenkém,
azt hiszem, talán megtehetnénk...” – tette még hozzá kitérőn, mivel bárkiről esett
is szó, az álláspontjuk mindig közös volt, azonosan fogalmazódott meg
mindkettőjükben, s így magából kiindulva pontosan tudta, hogy feleségének
Swann kisasszonnyal szembeni ellenségessége alábbhagyott, sőt szívesen
megismerné a lányt. A nagyhercegné épp elrendezte a fátylát, majd a napernyőt
is kiválasztotta. „Nos, ahogy gondolja, nekem ugyan édes mindegy. Semmi
kifogásom ellene, hogy megismerjük a kislányt. Maga tudja a legjobban, hogy
vele sosem volt semmi bajom. Csak nem akartam azt a látszatot kelteni, hogy a
barátaink élettársát is fogadjuk. Ennyi az egész.” – „Ebben pedig tökéletesen
igaza volt – felelt a nagyherceg. – Ön a megtestesült bölcsesség, asszonyom, s
ráadásul elragadó is ebben a kalapban.” – „Milyen kedves” – mondta a
nagyhercegné a férjére mosolyogva, és elindult az ajtó felé. Mielőtt azonban
beszállt volna a kocsiba, fontosnak érezte, hogy némi kiegészítő magyarázattal
szolgáljon: „Mostanában sokan eljárnak az anyjához is, akinek egyébként van
annyi esze, hogy az év háromnegyed részében beteg legyen. Azt mondják, a
kislány nagyon kedves. Mindenki tudja, hogy nagyon szerettük Swannt. Így
azután mi sem lesz természetesebb.” Azzal elindultak kettecskén Saint-Cloud-
ba.
Egy hónappal később a Swann-lány, akit ekkor még nem hívtak Forcheville-
nek, Guermantes-éknál ebédelt. Mindenféléről beszélgettek; majd az ebéd végén
Gilberte félénken azt mondta: „Azt hiszem, önök igen jól ismerték az
édesapámat.” – „De mennyire!” – mondta a nagyhercegné melankolikus hangon,
mintegy annak bizonyságául, hogy megérti a lány bánatát, és olyan mesterkélten,
túlzott nyomatékkal, hogy úgy festett, mintha azt próbálná leplezni: nem biztos
abban, hogy egész pontosan fel tudja idézni az apa alakját. „Nagyon is jól
ismertük, tisztán emlékszem rá.” (S valóban emlékezhetett is, hiszen Swann
huszonöt éven át szinte mindennapos vendége volt.) „Én aztán tudom, ki volt a
maga édesapja, mondhatom – tette hozzá, mintha a lánynak akarná
elmagyarázni, ki volt az apja, és felvilágosítással kívánna szolgálni róla –, nagy
barátja volt az anyósomnak, és nagyon közel állt Palamède sógoromhoz is.” –
„Sőt, itt is megfordult, ebédelt is nálunk” – tette hozzá a nagyherceg tüntető
szerénységgel és aggályos pontossággal. „Emlékszik, Oriane! Milyen derék
ember volt a kisasszony édesapja! Mennyire érződött rajta, hogy tisztességes
családból származik. Egyszer láttam egyébként a szüleit is. Ők is meg a fiuk is –
micsoda derék emberek!” Érződött, hogy ha a szülők és a fiuk még élnének,
Guermantes nagyherceg egy pillanatig sem habozna, hogy beajánlja őket
valahová kertésznek. Lám, így beszélnek a Saint-Germain negyed lakói egy
polgárembernek más polgárokról, vagy azért, hogy hízelegjenek a
beszélgetőtársuk kedvéért – csakis a beszélgetés idejére – tett kivétellel, vagy
inkább és egyben azért, hogy megalázzák. Így szól egy antiszemita egy zsidóval
társalogva – miközben elárasztja minden nyájassággal – arról, mi a baj a
zsidókkal, nagy általánosságban, hogy ily módon sértő lehessen, és mégsem
durva.
A nagyhercegné a találkozások alkalmával valóban túláradón kedvesen tudott
viselkedni, s ilyenkor képtelen volt rávenni magát, hogy útjára engedje a
látogatót, hiszen valósággal rabja volt annak, hogy mellette legyen valaki.
Swann a csevegés mámoros perceiben néha azt az illúziót tudta kelteni a
nagyhercegnében, hogy barátságot érez a férfi iránt, most azonban nem tehette
már. „Elbűvölő volt” – mondta a nagyhercegné szomorú mosollyal, minden
eshetőségre mélységesen gyengéd tekintettel nézve Gilberte-re, hogy ha a lány
netán érzelmes alkat lenne, ezzel a pillantással jelezze neki, hogy megértik, sőt,
ha kettesben volnának, és ha a körülmények lehetővé tennék, Guermantes
nagyhercegné maga is szívesen feltárná előtte érzékenységének minden
mélységét. Guermantes úr azonban, vagy azért, mert úgy vélte, hogy a
körülmények éppenséggel nem alkalmasak az efféle ömlengésre, vagy mert úgy
ítélte, hogy az eltúlzott érzelem női dolog, és a férfiaknak éppúgy nincs közük
hozzá, mint más, sajátosan női területekhez – a konyhát és a bort kivéve,
melyeket magának tartott fent, mivel ezek terén kiterjedtebb ismeretekkel
rendelkezett, mint a nagyhercegné –, úgy gondolta, jobb nem tápot adni az
effajta beszélgetésnek azzal, hogy maga is bekapcsolódik, és feltűnő
türelmetlenséggel hallgatta. Igaz, az elérzékenyülés e rohama után a
nagyhercegné is a társasági hölgy frivolitásával fordult Gilberte-hez: „Bizony
megmondom, úgy ahogy van, az édesapja nnnagy-nnagy barátja volt Charlus
sógoromnak, és igencsak bennfentes Voisenonban is (azaz Guermantes herceg
kastélyában)” –, s ezt nem csak úgy mondta, mintha ez az ismeretség, amely
Swannt Charlus úrhoz és a herceghez kötötte, a véletlen műve lett volna, mintha
a nagyhercegné sógora és az unokafivére mindketten olyan emberek volnának,
akikkel Swann bizonyos, sajátságos körülmények között került volna jó
viszonyba, holott Swann ennek a körnek minden tagjával közeli ismeretségben
volt, hanem úgy is, mintha ő akarná megértetni Gilberte-tel, ki is volt nagyjából
az édesapja, „el akarta volna helyezni” valami olyan jellemvonás révén, mellyel
azt akarjuk magyarázni, hogyan kerültünk baráti viszonyba ezzel vagy azzal, akit
elvben nem is ismerhetnénk, vagy némi színt akarunk vinni az elbeszélésünkbe
azzal, hogy X. vagy Y. különleges pártfogására hivatkozunk. Gilberte pedig
annál inkább örült, hogy a társalgás ezen a ponton „leül”, mivel maga is témát
szeretett volna váltani, hiszen Swann örökségeként megvolt benne az a
kifinomult tapintattal vegyült elbűvölő intelligencia, melyet a nagyherceg és a
nagyhercegné is felismert és élvezett, ezért megkérték Gilberte-et, hogy jöjjön el
hamarosan újra. Amúgy, a céltalan életet élő emberek szőrszálhasogatásával, ők
is hol a legköznapibb jó tulajdonságokat fedezték fel ismerőseikben, s a vidéken
egy fűszálat is megbámuló városlakó naiv csodálkozásával örvendeztek neki, hol
pedig éppenséggel a legjelentéktelenebb hibát nagyították sokszorosára, mintegy
mikroszkóp alatt, kommentálták a végtelenségig, megnehezteltek érte, s gyakran
minden átmenet nélkül tették a kettőt ugyanarról az emberről ítélve. Ami
Gilberte-et illeti, a nagyherceg és a nagyhercegné a semmittevés éleslátását
először a lány előnyös tulajdonságain gyakorolta: „Észrevette, hogy mond
bizonyos szavakat? – kérdezte Gilberte távozása után a nagyhercegné a férjét. –
Tiszta Swann; mintha őt hallottam volna.” – „Én is épp ezt akartam mondani,
Oriane.” – „Szellemes lány, ugyanolyan az esze járása, mint az apjáé.” – „Sőt,
véleményem szerint jócskán felül is múlja. Emlékezzen csak, milyen remekül
mesélte el azt a tengeri fürdős történetet, van benne valami elevenség, ami
Swannból hiányzott.” – „Na nem, azért Swann is nagyon szellemes volt!” –
„Egy szóval sem mondtam, hogy nem volt szellemes; azt mondtam, hogy
elevenség nem volt benne” – vágott vissza Guermantes úr nyűgösen, mivel a
köszvény ingerültté tette, és amikor senki más nem volt kéznél, a nagyhercegnén
töltötte ki rosszkedvét. Mivel azonban maga sem tudta, miért teszi, jobbnak látta,
ha meg nem értett képet vág.
A nagyherceg és a nagyhercegné e jóindulatának köszönhetően ettől fogva
akár egy-egy „szegény édesapjá”-t is elejthettek Gilberte-nek, ami egyébként
semmire sem volt jó, hiszen Forcheville épp ekkoriban fogadta örökbe a lányt.
Gilberte „apám”-nak szólította Forcheville-t, udvariasságával és előkelőségével
elbűvölte a család rangidős hölgyeit, ezért mindenki elismerte, hogy Forcheville
kétségtelenül csodálatosan viselkedett vele, de a kislánynak arany szíve van, és
bőségesen viszonozza a jóságot. Mivel néha valóban elfogulatlan volt, vágyni
pedig arra vágyott, hogy mindig elfogulatlannak lássák, felújította az
ismeretségünket, és előttem nemegyszer beszélt vér szerinti apjáról. Ez azonban
kivétel volt, mert mások általában nem merték már a jelenlétében kiejteni Swann
nevét. Amint beléptem a szalonba, mindjárt felfigyeltem két Elstir-rajzra,
melyeket korábban egy emeleti kis szobába száműztek, ahol csak véletlenül
láttam meg őket. Mostanra Elstir divatba jött. Guermantes nagyhercegné
vigasztalhatatlan volt, amiért annyi Elstir-képet ajándékozott az
unokatestvérének, s nem annyira azért, mert divatba jöttek, hanem mert
mostanra szerette meg őket. A divat valójában nem más, mint annak az
embercsoportnak a hirtelen elragadtatása, melynek a Guermantes-ok jellegzetes
képviselői. Újabb Elstirek vásárlására azonban a nagyhercegné nem
gondolhatott, mivel a festmények ára az utóbbi időben az egekig szökött. De azt
akarta, hogy legalább valami Elstir legyen a szalonjában, ezért lehozatta a két
rajzot, és azt hangoztatta, hogy ezeket „többre tartja, mint a festményeit”.
Gilberte azonnal felismerte a vonásokat. „Csak nem Elstirek?” – kérdezte. – „De
bizony azok – vágta rá meggondolatlanul a nagyhercegné. – És éppen az ön... a
barátaink beszéltek rá, hogy vegyük meg. Csodálatosak. Szerintem jobbak, mint
a festményei.” Én nem hallottam ezt a párbeszédet, és odamentem, hogy
megnézzem a rajzokat. „No lám, az Elstirek, amiket...” Ekkor észrevettem, hogy
a nagyhercegné kétségbeesetten integet. – „Ó, igen, a két Elstir, amit már odafent
is megcsodáltam! Itt sokkal jobb helyük van, mint azon a folyosón. De ha már
Elstirről beszélünk, meg is említettem tegnap egy cikkben, a Le Figaróban.
Olvasták?” – „Maga cikket írt a Le Figaróba?” – mennydörögte Guermantes úr
olyan hevesen, mintha így kiáltott volna: „De hiszen ez az unokahúgom!” –
„Igen, a tegnapiba.” – „A Le Figaróba, biztos benne? Nagyon meglepne. Mert
mindketten saját példányt járatunk, és ha az egyikünk figyelmét elkerülte volna
is, a másikunk biztosan észreveszi. Nem így van, Oriane? Nem volt benne
semmi.” A nagyherceg mindjárt előkerestette a Le Figarót, és csak a nyilvánvaló
tény láttán adta meg magát, mintha eddig nagyobb esélye lett volna annak, hogy
én tudom rosszul, melyik újságba írtam. „Hogyan? Nem értem, ön tehát cikket
írt a Le Figaróba?” – fordult hozzám a nagyhercegné, aki megpróbálta rávenni
magát, hogy olyasmiről beszéljen, ami nem érdekli. – „Ugyan, hagyja, Basin,
majd elolvassa később!” – „Nem, nem, a nagyherceg nagyon is jól mutat így,
amint a nagy szakállával az újság fölé hajol – mondta Gilberte. – Magam is
elolvasom, amint hazamegyek.” – „No igen, most, amikor mindenki borotváltan
jár, ő persze szakállat hord – válaszolt a nagyhercegné –, soha semmit nem
csinál úgy, mint mások. Amikor összeházasodtunk, nem csak a szakállát
borotválta le, hanem a bajuszát is. A parasztok, akik nem ismerték, el sem hitték,
hogy francia. Akkoriban még Laumes hercegként ismerték.” – „Viseli ma valaki
ezt a címet?” – kérdezte Gilberte, akit minden érdekelt, ami azokkal az
emberekkel volt kapcsolatos, akik oly sokáig köszönni sem akartak neki. –
„Sajnos, nem” – felelte mélabús és behízelgő pillantással a nagyhercegné. –
„Pedig milyen jól hangzik! Az egyik legszebb francia nemesi cím!” – mondta
Gilberte, mert bizonyos pillanatokban menthetetlenül egy-egy közhely jön
némely értelmes ember szájára. – „Ó, igen, én is sajnálom. Basin szeretné, ha a
húga fia vinné tovább, de az már nem ugyanaz; végül is lehetne, hiszen a címet
nem feltétlenül az elsőszülött fiú viseli, átszállhat a fiatalabbra is. Mint
mondtam, akkoriban Basin teljesen simára borotválta az arcát; egyszer azután,
egy zarándoklaton, ugye emlékszik, kicsim – vonta be a férjét is –, arra a
zarándoklatra Paray-le-Monialba, a sógorom, Charlus, aki szívesen elegyedik
szóba a parasztokkal, hol egyiket, hol a másikat szólította meg: »Hát te, hová
valósi vagy?«, s mivel rendkívül bőkezű is, adott nekik valamit, elhívta őket egy
pohár italra. Mert nincs ember, aki gőgösebb és ugyanakkor közvetlenebb volna,
mint Mémé. Láthatja majd, amint nem hajlandó köszönni egy nagyhercegnőnek,
akit nem tart vérbeli hercegnőnek, máskor meg minden szívélyességgel elhalmoz
egy kutyapecért. Ezért azután azt mondtam Basinnek: »Ugyan, Basin,
elegyedjen szóba velük Ön is!« A férjem pedig, aki nem mindig találja fel
magát...” – „Köszönöm szépen, Oriane” – szólalt meg a nagyherceg, de nem
hagyta félbe cikkem olvasását, amibe az imént belemerült. – „...odament az
egyik parasztemberhez és szó szerint elismételte az öccse kérdését: »Hát te, hová
valósi vagy« – »Laumes vidékére.« – »Laumes-vidéki[999] vagy? Nohát, én meg
a herceged vagyok.« Mire a paraszt jól megnézte Basin csupasz képét, és azt
válaszolta: »Azt már nem. Maga bizony ánglius.«„A nagyhercegné effajta kis
adomáiban úgy bukkantak fel a híres-nevezetes címek, így Laumes hercegé is,
helyükre kerülve, régi fényükben és couleur locale[1000]-jukkal, ahogy egyes
hóráskönyvek képein a korabeli tömeg nyüzsgésében egyszer csak Bourges
nyíltornyára ismerünk. Ekkor névjegykártyákat hoztak, melyeket egy lakáj adott
le. – „Nem tudom, mit képzel magáról, azt sem tudom, ki ez. Ezt magának
köszönhetem, Basin. Pedig nem sok haszna lett az efféle ismeretségekből,
szegény barátom” – majd a nagyhercegné Gilberte-hez fordult: – „El sem
tudnám magyarázni magának, ki ez, biztosan nem ismeri maga sem: valami
Lady Rufus Israël.”[1001] Gilberte pipacspiros lett: „Nem ismerem – mondta (ami
már csak azért is hazugság volt, mert Lady Israël két évvel Swann halála előtt
kibékült a férfival, Gilberte-et pedig keresztnevén szólította) –, de másoktól
nagyon is jól tudom, kicsoda az illető.” Gilberte ugyanis rettentően sznob lett.
Így történhetett, hogy amikor egyszer egy fiatal lány, akár gonoszságból, akár
csak ügyetlenül megkérdezte tőle, hogy hívták az apját, nem a nevelő-, hanem az
édesapját, Gilberte zavarában, s kissé eltorzítva, amit ki kellett mondania,
Szvann helyett Szfannt ejtett, majd mindjárt rádöbbent, hogy ez a változtatás
rosszízű, hiszen az angol eredetű névből németet faragott. Sőt még azt is
hozzátette, lealacsonyítva magát, hogy később annál magasabbra
emelkedhessen: „Sok és sokféle mendemonda keringett a születésemről, én
azonban semmit sem tudok.”
Bármennyire szégyellhette magát időnként Gilberte, amikor a szüleire gondolt
(hiszen az ő szemében és az ő életében Swann-né is jó anya volt), az effajta
életfelfogásról sajnos azt kell mondanunk, hogy elemeit minden bizonnyal a
szüleitől vette át, hiszen nem minden ízünkben önmagunkból építjük fel
magunkat. Egy bizonyos mennyiségű, az anyai ágról kapott önzéshez az apa
családja által hordozott, másfajta önzés társul, ami nem feltétlenül jelent
összeadódást, sem egyszerű megsokszorozást, hanem egy új, elmondhatatlanul
erőteljesebb és félelmetesebb önzés kialakulását. És amióta világ a világ, s
amióta olyan családok, amelyekben ez vagy az a hiba él, olyan más családokkal
lépnek frigyre, ahol ugyanez a hiba más formában öröklődik, a keresztezésből
különlegesen kifejlett és utálatos variáns alakul ki a gyermekben, s az ilyen
halmozott egoizmusok (hogy itt csak az önzésről beszéljünk) akár olyan erőre
kaphatnának, mely az egész emberiséget elpusztítaná, ha magából a kórból nem
születnének olyan természetes korlátok, melyek az egészséges arányokig
szorítják vissza, azokhoz hasonlók, amelyek nem engedik, hogy az
ázalékállatkák végtelen túlburjánzása megsemmisítse bolygónkat, vagy hogy a
növények egynemű szaporodása a flóra kipusztulásához vezessen. Időről időre
valamely erény párosul ezzel az önzéssel, és új, semleges erőt alkot vele. Az
effajta kombinációkból, melyek révén a lélek vegykonyhája nemzedékek során
át megköti és ártalmatlanná teszi a túlságosan fenyegetővé váló elemeket,
végtelenül sok van, s mind rendkívül izgalmas változatosságot vihetne a
családok történetébe. Amúgy, e halmozott önzésekkel – amilyen feltehetően
Gilberte-ben is volt – együtt jár a szülők egy-egy elbűvölő erénye is; egy-egy
közjátékban egyszer csak egyedül ez érvényesül, és teljes őszinteséggel játssza
megindító szerepét. Gilberte persze nem mindig ment olyan messzire, mint
amikor azt akarta elhitetni, hogy talán egy jelentős személy balkézről született
lánya, de legtöbbször eltitkolta a származását. Talán csak kínos lett volna
bevallania, és jobban szerette, ha másoktól tudják meg. Talán valóban azt hitte,
hogy el tudja titkolni, azzal a bizonytalan hittel, amely mégsem kétely: némi
lehetőséget hagy annak, amit óhajtanánk, s amelynek Musset említi egyik
példáját, amikor az Istenben való reménységről beszél.
„Személyesen nem ismerem” – tette még hozzá Gilberte. Amikor Forcheville
kisasszonynak hívatta magát, abban reménykedett volna, hogy így nem tudják
meg róla, hogy Swann lánya? Bizonyos emberek esetében talán valóban így volt,
s Gilberte remélte, hogy idővel úgyszólván mindenkivel így lesz. A jelenlegiek
számával kapcsolatban nem táplálhatott különösebb illúziókat, s bizonyára tudta,
hogy sokan összesúgnak mögötte: „Ő a Swann-lány”. De csak azzal a fajta
tudással tudta, amely a nyomor elől a halálba menekülőkről dereng bennünk,
miközben éppen bálba megyünk: azaz valami távoli és bizonytalan tudással,
melyet nem mindenáron akarunk közvetlen benyomáson alapuló, pontosabb
ismeretekre cserélni. Mivel a távolság miatt kisebbnek, bizonytalanabbnak,
kevésbé veszedelmesnek látjuk a dolgokat, Gilberte szükségtelennek ítélte, hogy
a jelenlétében derüljön ki, hogy Swann-nak született. Gilberte az ember-struccok
igen elterjedt fajtájához tartozott, vagy legalábbis ezekben az években
odatartozott, azokéba, akik nem abban a reményben dugják a fejüket a homokba,
hogy így nem láthatók, mert ezt nem tartják túlságosan valószínűnek, hanem
azért, hogy ne lássák, hogy látják őket, ami szerintük már nagy dolog, s elég is
ahhoz, hogy a továbbiakban így már a szerencsére bízhassák magukat. Gilberte
jobban szerette, ha nincs jelen azokban a percekben, amikor valaki felfedezi róla,
hogy Swann-nak született. S mivel, akiket elképzelünk, közel vannak hozzánk,
az újságot olvasókat pedig magunk elé tudjuk képzelni, Gilberte jobban szerette,
ha az újságok De Forcheville kisasszonyként emlegetik. Igaz ugyan, hogy
személyes felelősséggel járó írásait, a leveleit átmeneti megoldásként egy ideig
még G. S. Forcheville-ként írta alá. Ennek az aláírásnak az igazi álszentségét
nem is a Swann név többi betűjének eltüntetése jelentette, sokkal inkább a
Gilberte-é. Azzal ugyanis, hogy az ártalmatlan keresztnevet puszta G-re
redukálta, Forcheville kisasszony mintha azt sugallta volna a barátainak, hogy a
Swann családnév megcsonkításának szintén csak a rövidítés az oka. Sőt, az S
betűnek különleges nyomatékot is adott, mikor olyan hosszú farkat kanyarított
neki, amivel a G-be is beleszaladt; de látszott, hogy ez a jelenség csak átmeneti,
s ugyanúgy az eltűnés lesz a sorsa, mint a majmokon még hosszú faroknak,
amely az emberen már elcsökevényesedett.
Mindezek dacára Gilberte sznobizmusában volt valami Swann kíváncsi
szelleméből is. Emlékszem, aznap délután azt kérdezte Guermantes asszonytól,
hogy nem ismerkedhetne-e meg De Lau úrral, és amikor a nagyhercegné azt
válaszolta, hogy a márki betegeskedik, és nem jár sehova, Gilberte azt tudakolta,
milyen ember De Lau; régebben ugyanis – tette hozzá, és enyhén elpirult – sokat
hallott róla. (De Lau márki valóban Swann egyik legjobb barátja volt annak
házassága előtt, s Gilberte talán látta is egy futó pillanatra, de akkoriban, amikor
még nem érdekelte ez a társaság.) „Olyasvalakinek képzeljem talán, mint
Bréauté úr vagy D’Agrigente herceg?” – „Jaj, dehogy!” – kiáltott fel a
nagyhercegné, aki igen kényes volt a provinciák különbségére, és ibolyaszín
szeme szelíd virágainak ragyogásában szűkszavú, de aranyló és rekedtes
hangjával kiszínezett portrékat alkotott. – „Nem, dehogyis. De Lau a
megtestesült périgord-i nemes úr, elbűvölően kedves, de egyben pimaszul
fesztelen is, mint szűkebb pátriájában szokás. Amikor az angol király – akivel
De Lau nagy barátságban volt – ellátogatott Guermantes-ba, a vadászat után
uzsonnát adtunk; De Lau épp ilyentájt szokott megszabadulni a csizmájától,
hogy vastag gyapjúpapucsba bújjon. Nos hát, cseppet sem zavartatta magát,
hogy Edward király és az összes nagyherceg is jelen van, és gyapjúpapucsban
jött le a guermantes-i nagy szalonba. Úgy gondolta, hogy neki, Lau d’Allemans
márkinak[1002] egy pillanatig sem kell feszélyeznie magát Anglia királya miatt.
Őt meg azt az elbűvölő Quasimodo de Breteuilt szerettem a legjobban. Amúgy
igen jó barátai voltak az... (kis híján kiszaladt a száján: „az ön édesapjának”, de
hirtelen megállt). Nem, ennek semmi köze Gri-Grihez vagy Bréautéhoz. A márki
igazi périgord-i nagyúr. Mémé egyébként gyakran idéz egy Saint-Simon-
részletet egy D’Allemans márkiról:[1003] mintha csak De Lau-ról írták volna!”
Ekkor én is idéztem a jellemzés első sorait: „D’Allemans úr, a périgord-i
nemesek egyik kiválósága, kiváló a tulajdon nemessége és érdeme okán, az ott
élők mind bírájuknak ismerték el, mindenki az ő feddhetetlenségéhez,
rátermettségéhez és finom modorához fordult segítségért, s egyben, mint egy
vidéki kakas...” – „Igen, van benne valami – mondta a nagyhercegné –, annál is
inkább, mert De Lau mindig olyan vörös volt, mint egy kakas.” – „Igen,
emlékszem, nekem is idézték már ezt a részletet” – mondta Gilberte, de azt nem
tette hozzá, hogy az édesapja idézte, aki ugyanis nagy Saint-Simon-rajongó volt.
Gilberte más okból is szívesen szóba hozta D’Agrigente herceget és Bréauté
urat. A herceg az Aragóniai-ház örököseként kapta címét, az uradalmuk azonban
Poitou-ban van. A kastélya pedig, legalábbis az a kastélya, ahol többnyire lakni
szokott, nem az ő családjáé, hanem édesanyja első férjének családi birtoka volt,
nagyjából félúton Martinville és Guermantes között. Így hát Gilberte úgy
emlegette a herceget és Bréauté urat, mint vidéki szomszédokat, akik a jó öreg
szülőföldre emlékeztetik. Szoros értelemben véve volt némi hazugság a
szavaiban, hiszen Bréauté urat, aki egyébként édesapja régi barátja volt, csak
Párizsban, Molé grófnő révén ismerte meg. Az az öröme viszont, hogy
Tansonville környékéről beszélhetett, bizonyára őszinte volt. A sznobizmus
némelyekre úgy hat, mint azok a kellemes italok, amelyekbe hasznos anyagokat
is kevernek. Gilberte azért érdeklődött egy-egy előkelő hölgy iránt, mert az
illetőnek csodálatos könyvei és Nattier-portréi vannak, melyek kedvéért volt
barátnőm ugyan sosem ment volna el a Bibliothèque Nationale-ba vagy a
Louvre-ba, ahogy, gondolom, Tansonville vonzereje még a nagyobb közelség
ellenére sem hatott volna ennyire rá, ha Sazerat-néról vagy Goupilnéról van szó,
és nem D’Agrigente hercegről. „Ó, szegény Babal és szegény Gri-Gri – mondta
Guermantes nagyhercegné –, ők sokkal betegebbek, mint De Lau, félek,
egyiküknek sincsen már sok hátra.”
Amikor Guermantes úr végzett a cikkemmel, néhány – mondhatni kétes –
bókkal tisztelt meg. Sajnálta, hogy a stílus kissé elcsépelt, hogy „olyan
dagályosság, olyan metaforák vannak benne, mint Chateaubriand divatjamúlt
prózájában”; fenntartás nélkül gratulált viszont ahhoz, hogy „valami
elfoglaltságot találtam”: „Szeretem, ha az emberek nem ülnek ölbe tett kézzel.
És nem szeretem a haszontalanokat, akik folyton fontoskodnak vagy
idegeskednek. Ostoba népség!” Gilberte, aki elképesztő gyorsasággal vette át a
társasági szokásokat, közölte, micsoda büszkeség, hogy azt mondhatja: egy író
barátja. „Gondolhatja, hogy nem fogom elhallgatni, hogy abban az örömben,
abban a megtiszteltetésben van részem, hogy ismerem magát.” – „Nem lenne
kedve holnap velünk tartani az Opéra-Comique-ba?” – kérdezte a nagyhercegné,
és én arra gondoltam: bizonyára abba a páholyba, ahol először láttam, s amelyet
akkor olyan elérhetetlennek hittem, mint a Néreidák víz alatti birodalmát.[1004]
De szomorú hangon azt válaszoltam: „Nem, nem járok színházba, ugyanis
elveszítettem egy barátnőmet, akit nagyon szerettem.” Csaknem könny szökött a
szemembe, amíg kimondtam, és mégis, most először jólesett beszélni róla. Ettől
a naptól fogva kezdtem arról írni mindenkinek, hogy nemrégiben nagy bánat ért,
és kezdett kihalni belőlem ez a bánat.
Amikor Gilberte elköszönt, majd elment, a nagyhercegné így fordult hozzám:
„Nem értette meg a jelzéseimet, jobb lett volna, ha nem említi Swannt.” Amint
pedig mentegetőzni kezdtem: „No hisz értem én, nekem is kis híján kiszaladt a
számon a neve, az utolsó pillanatban hallgattam el, borzasztó, de szerencsére
idejében elharaptam. Tudja, milyen kellemetlen az ilyesmi” – mondta immár a
férjének, mintegy a hibámat enyhítendő, mintha azt hinné, hogy valami általános
emberi késztetésnek engedelmeskedtem, amelynek nehéz ellenállni. „Mégis mit
vár tőlem? – válaszolt a nagyherceg. – Csak annyit kell mondania, hogy vigyék
vissza a rajzokat az emeletre, mert Swannra emlékeztetik. Ha pedig nem gondol
Swannra, nem is fogja szóba hozni.”
Másnap két gratuláló levelet kaptam, mindkettő nagyon meglepett; az egyik
Goupilnétól jött, egy combray-i hölgytől, akivel évek óta nem találkoztam, és
Combray-ban is legfeljebb háromszor beszéltünk. Egy könyvtár olvasóköre
küldte el neki a Le Figarót. Így kapunk hírt, ha némi port felverő esemény
történik velünk, megszokott közegünktől oly távol eső emberektől, akiknek
emléke már annyira régi, mintha térben is igen messzire, s főként nagyon mélyre
kerültek volna. Egy rég elfeledett középiskolai barát, akinek hússzor is eszébe
juthattunk volna, egyszer csak életjelt ad magáról, de nem minden érdek nélkül.
Bloch például, akiről annyira szerettem volna tudni, mit gondol a cikkemről,
nem írt. Olvasni ugyan olvasta a cikket, mint azt a későbbiekben kénytelen volt
bevallani, de egyfajta ellenhatás következményeként. Néhány évvel később
ugyanis ő is írt egy cikket a Le Figaróba, és haladéktalanul jelezni óhajtotta
nekem ezt az eseményt. Mivel így neki is kijutott az, amit kiváltságnak tartott,
irigysége, mely miatt korábban úgy tett, mintha nem hallott volna az írásomról,
kiengedett, mint valami kompresszor, és Bloch immár szóba hozta a cikkemet,
de egészen másképp, mint ahogy engem kívánt volna hallani az övéről: „Tudtam
– mondta –, hogy te is összehoztál egy cikket. De azt hittem, jobb, ha nem
említem, mert nem akartam kellemetlenkedni neked, hiszen a barátaink számára
megalázó helyzetet nem szoktuk szóba hozni. Márpedig a kard és az oltár
szövetségének, az ötórai teák híreinek lapjába írni – hogy a szenteltvíztartóról
már ne is beszéljek – nyilvánvalóan ilyen dolog.” Bloch jelleme semmit sem
változott, a stílusa viszont kevésbé volt mesterkélt, ahogy egyes írók is
levetkőzik manírjaikat, amint nem szimbolista költeményeket írnak már, hanem
folytatásos regényeket.
Hogy kárpótoljam magam Bloch hallgatásáért, újraolvastam Goupilné levelét;
de semmiféle melegségre nem leltem benne, mert igaz ugyan, hogy az
arisztokraták bizonyos formulákkal kerítik körül, amit írnak, a bevezető „Kedves
Uram” és a záró „megkülönböztetett tisztelettel” között azonban az öröm, a
csodálat felkiáltásai virágozhatnak ki, és a virágok a kerítés fölött áthajolva
egész csokorban áraszthatják bódító illatukat. A polgári illem viszont a kereteken
belül is „az ön megérdemelt sikere”, legfeljebb „az ön szép sikere” fűzőjébe
szorítja a levelet. A neveltetésükhöz hű, illedelmes blúzukban tartózkodóan
megjelenő sógornők úgy vélik, tiszta szívből kifejezték együttérzésüket a bajban
vagy a lelkesültségben, ha annyit írnak: „a legjobbakat”. Az „édesanyám is
üdvözletét küldi” pedig olyasfajta felsőfok, amellyel ritkán kényeztetnek el.
Goupilnéén kívül még egy levelet kaptam, de a Sautton név semmit nem
mondott nekem. Egyszerű emberre valló írás volt, elbűvölő nyelvezet. Nagyon
sajnáltam, hogy nem tudok rájönni, ki írhatta.[1005]
Harmadnap reggel azon örvendeztem, hogy Bergotte nagy csodálója lett a
cikkemnek, még némi irigységet is érzett, amikor olvasta. Egy perccel később
azonban alábbhagyott az örömöm. Bergotte ugyanis egy sort sem írt. Csupán én
törtem a fejemet azon, vajon tetszett volna-e neki a cikk, s attól tartottam, hogy
nem. A magamnak feltett kérdésre végül Forcheville-né válaszolt, mondván,
hogy Bergotte végtelenül nagyra becsüli az írásomat, úgy véli, nagy író munkája.
De ezt is akkor mondta, amikor aludtam: mindez álom volt tehát. Csaknem
minden álmunk az önmagunknak feltett kérdésekre válaszol bonyolult
állításokkal, több szereplőt színre hozva, akik közül azonban egy sem éri meg a
reggelt.
Ami pedig Forcheville kisasszonyt illeti, nem tudtam másképp gondolni rá,
mint mély szomorúsággal. Hogyan? Swann lánya, akit az édesapja annyira
szeretett volna Guermantes-ék társaságában látni, Guermantes-ék azonban
megtagadták nagy barátjuktól, hogy fogadják, majd maguk keresték a társaságát,
amikor telt-múlt az idő, mely megújítja, a hallomások alapján más
személyiséggel ruházza fel azokat, akiket régóta nem láttunk, mely alatt mi
magunk is új bőrbe bújtunk, az ízlésünk is más lett. De amikor Swann olykor
magához ölelte, megcsókolta ezt a lányt, és azt mondogatta: „Jó érzés, drágám,
hogy ilyen lányom van; egy nap, amikor már nem leszek, ha beszélnek még
egyáltalán szegény papádról, csakis veled és miattad teszik majd”, s ezzel a halál
túlélésének óvatos és félénk reményét a lányába vetette, éppúgy tévedett, mint az
öreg bankár, aki végrendeletében mindenét egy kis táncosnőre hagyja – akit
kitart, s aki igen szépen viselkedik –, és azt gondolja: noha nem több neki
jóságos barátnál, abban biztos lehet, hogy ez a lány híven őrzi majd az emlékét.
A lány pedig valóban nagyon szépen viselkedett, noha az asztal alatt szívesen
nyomogatta az öreg bankár egy-egy barátjának lábát, ha az illető megtetszett
neki, mindezt azonban a legnagyobb titokban, kifogástalan látszatot őrizve tette.
S miközben meggyászolja majd a kiváló férfiút, úgy fogja érezni, hogy végre
megszabadult tőle, és nem csak a készpénzét használja, hanem a birtokait, az
autóit is, melyeket rá hagyott, de mindenhonnan törölteti a hajdani tulajdonos
monogramját – ami miatt egy kissé szégyelli magát –; az adomány élvezetét
azonban egy pillanatra sem fogja az adományozó utáni bánkódáshoz kötni. Az
apai szeretet illúziói sem kevésbé túlzók talán; számos lány sem lát mást az
apjában, mint azt az öregembert, aki majd rá hagyja a vagyonát. Gilberte
jelenléte egy-egy szalonban nem csupán nem adott alkalmat arra, hogy néha
szóba hozzák az édesapját, hanem éppenséggel gátja lett az egyre ritkuló
pillanatoknak, amikor ilyesmire sor kerülhetett volna. Még Swann szellemes
mondásaival, a tőle kapott ajándékokkal kapcsolatban is rákaptak, hogy ne
említsék, kitől származnak, s így ez a lány, akinek fel kellett volna elevenítenie,
ha ugyan nem továbbvinnie apja emlékét, inkább a halál és a feledés
munkájának felgyorsítója és beteljesítője lett.
Gilberte pedig nem csupán Swannt illetően teljesítette be fokról fokra a
feledés munkáját: bennem is siettette ugyanezt a munkát Albertine-nel
kapcsolatban. A vágy, következésképpen a boldogság vágyának hatására –
amelyet Gilberte abban a néhány órában gerjesztett bennem, mikor valaki
másnak hittem – a kínok, a fájó gondolatok, melyek nem sokkal korábban
minden gondolatomat megszállták, részben kihullottak belőlem, s az Albertine-
hez fűződő, valószínűleg már régóta ingatag és málladozó emlékek egész
tömbjét sodorták magukkal. Mert kezdetben jó néhány hozzá fűződő emlékem
segített ébren tartani bennem a bánatot, amit a halála miatt éreztem, de a bánat
maga is rögzítette az emlékeket. Így történt, hogy megváltozott lelkiállapotom,
amit titokban nap mint nap előkészített a feledés folyamatos bomlasztó munkája,
most mégis hirtelen és egyszerre teljesedett be, s olyan benyomást keltett
bennem, amit emlékeim szerint aznap éreztem először: az ürességét,
képzettársításaim java részének eltűnéséét, olyasmit, amit az az ember érez,
akinek egy régóta elfáradt agyi ere elpattan, s ettől emlékezetének egy teljes
területe elhal vagy megbénul. Már nem szerettem Albertine-t. Legfeljebb
bizonyos napokon, amikor olyan idő volt, amitől megváltozik, felébred az
érzékenységünk, és újra kapcsolatba kerülünk a valósággal, éreztem magam
rettentően szomorúnak, ha rá gondoltam. Már nem létező szerelemtől
szenvedtem. Így van ez az amputált betegekkel is, akik időváltozáskor a levágott
lábukat fájlalják.
A szenvedés elmúlása és mindazé, amit magával vitt, üressé tett, amint
gyakran megesik olyankor is, mikor egy betegségből gyógyulunk ki, amely nagy
helyet töltött be az életünkben. A szerelem bizonyára azért nem örökkévaló, mert
az emlékek nem maradnak mindig hitelesek, és mert az élet sejtjeink szüntelen
megújulásából áll. Az emlékek esetében azonban ezt a megújulást mégiscsak
lassítja a figyelem, amikor megállítja, egy pillanatra még rögzíti azt, aminek
változnia kell. S mivel a bánattal is úgy vagyunk, mint a nők iránti vággyal,
mindkettőt csak fokozzuk, ha gondolunk rá: a sok tennivaló nem csak az
önmegtartóztatást könnyítené meg, hanem a felejtést is.
 Egy másik reakció hatására viszont (noha a felejtést a figyelemelvonás – a
D’Éporcheville kisasszony iránti vágy – tette hirtelen valóságossá és
érezhetővé), bár a feledést az idő hozza meg fokozatosan, a felejtés maga is
mélyrehatóan átalakítja az idő fogalmát. Az időben éppúgy vannak optikai
csalódások, mint a térben. A régi felbuzdulás, mellyel dolgozni akartam, az
elvesztegetett időt behozni, változtatni az életemen vagy inkább elkezdeni élni,
tovább élt bennem, és azt a illúziót keltette, hogy most is ugyanolyan fiatal
vagyok; és mégis, annak a sok-sok eseménynek az emléke, amely Albertine
utolsó hónapjaiban az én életemben következett be – és azoké is, amelyek a
szívemben sorjáztak, hiszen amikor nagyot változunk, hajlamosak vagyunk azt
hinni, hogy többet éltünk – egy évnél is jóval hosszabbnak mutatta ezt időt, most
pedig, amikor oly sok mindent elfelejtettem, üres terekkel választott el a
közelmúlt eseményeitől, melyeket így jóval régebbieknek láttam, hiszen mint
mondani szokás, volt „időm” elfelejteni őket, ez a sok emlék ékelődött
szakadozottan, szabálytalanul emlékezetem közepébe – mint vastag köd az
óceán fölött, mely eltünteti a tájékozódási pontokat –, és megzavarta,
kificamította az időben való eligazodásomat: így az időbeli távolságok itt
összeszűkültek, ott megnyúltak, s emiatt hol jóval távolabb éreztem magam a
dolgoktól, hol jóval közelebb hozzájuk, mint valójában voltam. Mivel pedig az
előttem feltáruló, még be nem járt, új terekben éppúgy nem lesz nyoma
Albertine iránti szerelmemnek, ahogy abban az elvesztegetett időben, melyen
nemrégiben keltem át, sem volt a nagymama iránti szeretetemnek, s csak az
egymást követő időszakok sorát kínálja, ahol egy bizonyos idő eltelte után
semmi sem marad meg az újabban az előző pilléreiből, úgy láttam, életemnek
semmiféle támaszt nem ad egy sosem változó, azonos és egyedi én, s hogy ez az
élet éppoly felesleges a jövőben, amilyen hosszú volt a múltban, olyasvalami,
amit a halál éppúgy megszakíthat most, mint máskor, de semmiképpen sem zár
le, ahogy a gimnázium utolsó évében a francia történelem kurzusát is, a tananyag
vagy a tanár kénye-kedve szerint, hol az 1830-as, hol az 1840-es forradalomnál,
hol éppen a második császárság végével fejezik be.
Talán nem is annyira azért fáradtam és szomorodtam el, mert hiábavalóan
szerettem azt, amit már elfelejtek, hanem azért, mert kezdtem újabb élő
személyek társaságában örömömet lelni, merőben társasági emberekében,
Guermantes-ék különféle barátaiban, akik önmagukban meglehetősen érdektelen
figurák voltak. Talán könnyebben megvigasztalódtam attól a megállapítástól,
hogy a lány, akit hajdan szerettem, egy idő után már csak megfakult emlék, mint
amikor megint arra a hiábavaló buzgalomra találtam magamban, mellyel az
időnket vesztegetve olyasfajta szívós, ám parazita emberi növényzettel futtatjuk
be életünket, mely amint kipusztul, rögtön semmivé lesz, mely már most elüt
mindattól, amit korábban ismertünk, locsogó, búra hajló és kacér szenilitásunk
mégis a kedvét keresi. Már megjelent bennem az új lény, aki könnyedén elviseli
majd, hogy Albertine nélkül kell élnie, hiszen Guermantes nagyhercegnénél
megindult szavakkal, de mély fájdalom nélkül tudtam beszélni halottamról. Ezek
az új ének, akiknek más nevet kellene viselniük, mint az előzőknek, már
érkezésük gondolatával is mindig megrémítettek, mivel hidegen hagyta őket
mindaz, amit szerettem: hajdan Gilberte miatt, amikor az édesapja azt mondta,
hogy ha Óceániában telepednék le, sosem akarnék visszajönni, vagy
nemrégiben, amikor úgy összeszorult a szívem egy középszerű író Emlékiratait
olvasva – akit az élet elválasztott attól a nőtől, akit fiatalemberként a rajongásig
szeretett, majd öregkorában minden gyönyörűség nélkül látott viszont, semmi
kedve nem volt találkozni vele. Márpedig ez az annyira rettegett s egyben
annyira jótékony lény, aki a felejtéssel épp a fájdalom úgyszólván teljes
oldódását, a jó közérzet lehetőségét hozta meg, nem volt más, mint egy azok
közül a csere-ének közül, akiket a sors tartalékol nekünk, s mint a tisztán látó, de
még inkább ellentmondást nem tűrő orvos, nem hallgatva a könyörgésünkre, egy
alkalmas pillanatban elvégzett beavatkozással akaratunk ellenére is az előző,
valóban súlyosan sérült énünk helyére ültet. Ezt a cserét egyébként időnként
mindenképpen végrehajtja, ahogy az elhalt szöveteket is másikkal helyettesíti, de
mi csak olyankor vesszük észre, ha a régi énben nagy fájdalom lakozott, sebző
idegen test ékelődött belé, s egyszerre csak elcsodálkozunk, hogy nem érezzük
már, bámulattal tapasztaljuk, hogy más emberré lettünk, aki elődje kínját egy
kívülállóénak látja, nem többnek, melyről azért beszélhetünk szánakozva, mert
mi magunk nem érezzük. Még az sem számít, hogy mennyi szenvedésen
mentünk keresztül, hiszen csak homályosan emlékszünk arra, hogy mindezt
elszenvedtük. Lehetséges, hogy éjszakai rémálmaink ugyancsak rettenetesek.
Reggelre azonban más emberré leszünk, aki mit sem törődik azzal, hogy az,
akinek a helyébe lép, álmában gyilkosok elől volt kénytelen menekülni.
Kétségtelen, hogy ez az én némi kapcsolatban volt még a régivel, ahogy a
gyászeset iránt közömbös barát is illő szomorúsággal szól a történtekről a
jelenlévőknek, s időnként be-benéz a hálószobába, ahol az özvegyen maradt férj,
aki megkérte, fogadja helyette a vendégeket, szűnni nem akarón zokog. Magam
is fel-felsírtam még, amikor egy pillanatra megint Albertine hajdani barátja
lettem. De egyre inkább afelé tartottam, hogy teljes valómban új személyiséggé
váljak. Szeretetünk, melyet más emberek iránt érzünk, nem azért lanyhul, mert
ezek az emberek meghaltak, hanem azért, mert mi magunk halunk meg.
Albertine semmit sem vethetett barátja szemére. Az, aki a barát nevét bitorolta,
csupán az örököse volt. Hűségesek csak ahhoz lehetünk, akire emlékszünk,
emlékezni csak arra emlékszünk, akit ismertünk. Új énem, míg a régi
árnyékában növekedett, gyakran hallott tőle Albertine-ről; általa, a tőle hallott
történeteket összerakosgatva azt hitte, ismeri, rokonszenvesnek találta, szerette;
de gyengéd érzelme csak másodkézből származott.
Volt valaki, akiben a feledés ekkortájt valószínűleg még gyorsabban dolgozott
Albertine-t illetően, s ennek ellenhatásaként nem sokkal később éppen ő
ébresztett rá az újabb lépésre, amellyel ez a munka előbbre jutott bennem (ezt az
emléket őrzöm a végső feledést megelőző második szakaszról), és ez a valaki
Andrée volt. Nemigen tudok ugyanis más okot mondani – ha nem is egyedüli, ha
nem is elsőrendű okként, de legalább elengedhetetlen feltételként –, mint
Albertine feledésbe merülését, arra a beszélgetésre, amelyet körülbelül fél évvel
a már idézett után folytattunk, s amelynek során Andrée annyira mást mondott,
mint az első alkalommal. Emlékszem, a szobámban voltunk, ekkoriban ugyanis
abban leltem kedvemet, hogy félig-meddig testi kapcsolatban legyek Andrée-val
a miatt a közösségi jelleg miatt, ami a kis lánycsapat tagjai iránt érzett, sokáig
osztatlan szerelmemet hajdan jellemezte, s ami most újraéledt, hisz ez a szerelem
csak rövid ideig, az Albertine halálát megelőző és követő hónapokban kötődött
egyedül az ő személyéhez.
Más oka is volt azonban, hogy az én szobámban beszélgettünk, s ez
egyértelműen kijelöli a helyét. A lakás többi részéből ugyanis száműzettem, mert
a mamának fogadónapja volt. Aznap mama Sazerat-nénál ebédelt. Mivel maga is
vendégeket várt, habozott, hogy elmenjen-e hozzá. Sazerat-nénak azonban már
Combray-ban is mindig gondja volt arra, hogy unalmas társasággal hívja meg az
embert, így mama biztos lehetett benne, hogy nem fog jól mulatni, és arra
számított, semmiféle élvezetről nem marad le, ha korán hazajön. Valóban meg is
érkezett időben és minden szívfájdalom nélkül, mivel Sazerat-né vendégei mind
kibírhatatlanul unalmasnak bizonyultak, s ráadásul a ház asszonyának hangja is
jéggé dermesztette őket – ezt a különleges hanghordozást olyankor használta,
amikor társaság volt nála, és a mama csak mint a „szerdai hang”-ot emlegette.
Édesanyám különben igazán kedvelte a hölgyet, sajnálta a balsorsáért – ez apja
fiatalkori forrófejűségének következménye volt, aki minden vagyonát X***
nagyhercegnőre[1006] költötte –, a balsors okozta szűkölködéséért, mely miatt
szinte egész évben Combray-ban volt kénytelen élni, csak néhány hetet töltött az
unokatestvérénél Párizsban, és tízévente egyszer indult hosszabb utazásra. Arra
is emlékszem, hogy előző nap, hónapok óta ismételgetett kérésemre, és mert a
hercegnő mindig hiányolta, mama meglátogatta a pármai hercegnőt, aki maga
már nem járt vizitbe, s akinél a látogatók többsége csak feliratkozott, édesanyám
esetében viszont, ha már a protokoll nem tette lehetővé, hogy ő jöjjön el
hozzánk, ragaszkodott a személyes látogatáshoz. Mama nagyon bosszúsan tért
haza: „Jókora baklövést követtem el miattad – mondta –, a hercegnő alig
üdvözölt, és mindjárt visszafordult a hölgyekhez, akikkel csevegett, nem törődött
velem; így azután vártam tíz percet, de mivel nem szólt hozzám, eljöttem, s ő
kezet sem nyújtott. Nagyon kellemetlenül éreztem magam; a kapuban viszont,
elmenőben, összetalálkoztam Guermantes nagyhercegnével, aki nagyon kedves
volt, és sokat beszélt rólad. Micsoda különös ötlet, hogy szóba hoztad előtte
Albertine-t! Hallom, azt mondtad, hogy Albertine halála nagy bánatot okozott
neked.” (Valóban ezt mondtam a nagyhercegnének, de már nem emlékeztem rá,
és nem időztem sokáig ennél a témánál. De a legszórakozottabb emberek
gyakran különös figyelmet szentelnek néhány elejtett szavunknak, melyet mi
magunk teljesen természetesnek találunk, bennük azonban különös kíváncsiságot
ébresztenek.) „Soha többé nem megyek a pármai hercegnőhöz. Ostobaságot
követtem el miattad.”
Másnap tehát, édesanyám fogadónapján, Andrée feljött hozzám. Nem volt sok
ideje, mert Gisèle-ért kellett mennie, mindenképpen vele akart vacsorázni.
„Tisztában vagyok a hibáival, de mégiscsak ő a legjobb barátnőm, és az, akihez a
leginkább ragaszkodom” – mondta. Sőt, mintha kifejezetten félt volna attól,
hogy netán megkérem, hadd tartsak velük. Mohón vágyott mások társaságára, de
egy olyan harmadik, aki, mint én is, túlságosan jól ismeri, nem engedte volna,
hogy teljesen elengedje magát, s ezzel megakadályozta volna, hogy
maradéktalanul kiélvezze az együttlétet.
Igaz, hogy amikor megjött, nem voltam a szobámban; Andrée tehát
várakozott, s én éppen indultam, hogy a kis szalonon átvágva bemenjek hozzá,
mikor hangot hallottam odabentről, s így rájöttem, hogy más látogatóm is van.
Mivel minél előbb szerettem volna találkozni Andrée-val, aki a hálószobámban
volt, s mivel nem tudtam, ki a másik, aki nyilvánvalóan nem ismeri, hiszen egy
másik helyiségbe vezették be, egy pillanatra megálltam hallgatózni a kis szalon
ajtajánál, látogatóm ugyanis beszélt, nem volt egyedül; egy nőhöz intézte
szavait: „Ó, drága nő, a szívemben él!” – dúdolta neki Armand Silvestre sorait.
[1007] Bizony, mindig az én drágám maradsz, bármit követtél is el ellenem:

A holtak békén alszanak a földben,
Kihunyt érzéseink is alszanak, lehet.
A szív ereklyéiből csak por lett,
Szent maradványaikra ne emelj kezet![1008]

Kissé divatjamúlt, mégis milyen szép! Mint az is, amit mindjárt az első nap
mondhattam volna neked:

Sírni fognak miattad, szépséges gyermekem...

Hogyan, nem ismered?

A kisfiúk, holnapra férfiak,
Ifjonti ábrándja elmereng,
S tiszta szemed kacér pilláin fennakad.[1009]

Ó, egy pillanatra azt hittem, magamnak is elmondhatom:

Amikor első este itt járt,
a büszkeségem mindjárt elszállt.
Azt mondtam neki: Szeretni fog,
Míg csak a szívében láng lobog.
Álmom is úgy nyugodt, ha karjába fog.[1010]
 Annyira kíváncsivá tett, kinek szólhat ez a versözön, hogy azt sem bántam, ha
sürgős találkám Andrée-val kissé halasztódik; benyitottam. Charlus úr szavalt
egy katonának, akiben hamar Morelre ismertem, s aki éppen tartalékos
szolgálatra készült. Már nem volt jó viszonyban Charlus úrral, de időnként
felkereste, hogy valami szívességet kérjen tőle. Charlus úr általában férfiasabb
formát adott szerelmének, de néha azért elérzékenyült. Már gyermekként, ha
érteni és érezni akart egy-egy verset, kénytelen volt megszólítottjuk, a szép
hűtlen helyébe fiatal férfit képzelni. A lehető leggyorsabban megszabadultam
tőlük, noha éreztem: Charlus úrnak óriási elégtételt jelent, ha Morellel jár
látogatóba, mert így egy kis időre abba az illúzióba ringathatja magát, hogy újra
házas. Amúgy is, a királynők sznobizmusa a cselédekével ötvöződött benne.
Albertine emléke annyira töredékessé vált bennem, hogy nem okozott többé
szomorúságot, már csak átvezetés volt új vágyak felé, mint egy harmóniaváltást
előkészítő akkord. Sőt, mivel semmiféle múló érzéki kapcsolat nem jöhetett
szóba, amíg még hűséges voltam Albertine emlékéhez, jobban örültem annak,
hogy Andrée van mellettem, mint amennyire a csodaszerűen meglelt Albertine-
nek örültem volna. Hiszen Andrée többet mondhatott el Albertine-ről, mint
amennyit Albertine maga mondott. Mert az Albertine-nel kapcsolatos kérdések
akkor is ott motoszkáltak még az agyamban, amikor az iránta érzett testi-lelki
gyengédség már tovatűnt. Az a vágyam viszont, hogy az életét megismerjem,
nem csappant meg annyira, így mostanra erősebb lett bennem, mint Albertine
jelenlétének igénye. Másrészt viszont az a gondolat, hogy ennek vagy annak a
nőnek netán viszonya volt Albertine-nel, már csak azt a vágyat ébresztette
bennem, hogy nekem is viszonyom legyen az illetővel. Ezt mondtam el most
Andrée-nak két simogatás között. Mire ő egy pillanatig sem próbálta
összehangolni szavait a néhány hónappal korábban mondottakkal, s egy
félmosollyal így válaszolt: „Hát persze, de maga férfi. Így hát mi ketten nem
csinálhatjuk hajszálra ugyanazt, amit Albertine-nel csináltam.” S vagy mert arra
gondolt, hogy így fokozhatja a vágyamat (afféle bizalmas vallomások
reményében, mint amikor hajdan elmondtam, hogy szeretném, ha viszonyom
lehetne egy olyan nővel, akinek Albertine-nel is volt), vagy a bánatomat, vagy
vélt felsőbbrendűségi érzésemet akarta lerombolni, melyet abban a tudatban
táplálhattam volna, hogy én vagyok az egyetlen, akinek viszonya volt Albertine-
nel, azt mondta: „Bizony szép órákat töltöttünk együtt, Albertine olyan
dédelgető, olyan szenvedélyes volt. Amúgy nem csak velem szeretett
élvezkedni. Verdurinnééknél megismerkedett egy csinos fiúval, egy bizonyos
Morellel. Rögtön megértették egymást. A fiú az ártatlan kislányokat szerette,
majd amint rossz útra vitte, mindjárt faképnél is hagyta őket, s mivel Albertine
megengedte, hogy a fiú is kivegye a részét a gyönyörből, magára vállalta, hogy
behízelgi magát egy csapat mosodáslány, halászlány kegyeibe, akik egy
elhagyatott partszakaszra jártak, s akik könnyen beléhabarodtak egy fiúba, de
egy lány közeledésére nem válaszoltak volna. Amint Morel kellőképpen a
hatalmába kerítette a kiválasztott lányt, biztos helyre vitte, s ott azután Albertine
kezére adta. Mivel a kislány attól tartott, hogy elveszíti a fiút – aki különben
maga is kivette a részét a mulatságból –, mindig engedelmeskedett, bár végül így
is elveszítette Morelt, aki részben a következményektől félt, részben egy-két
alkalom elég volt neki, ezért hamis címet mondott, és szépen meglépett. Egyszer
olyan messzire ment, hogy nem átallott egy fiatal lányt – és vele Albertine-t –
egy couliville-i bordélyházba vinni, ahol négyen-öten is rávetették magukat
külön-külön vagy egyszerre. Ez volt a passziója, ahogy Albertine-é is. Albertine-
t azonban később mindig szörnyű lelkifurdalás gyötörte. Azt hiszem, magánál
megfékezte ezt a szenvedélyét, és nap mint nap megállta, hogy engedjen neki.
No meg olyan szoros barátsággal kötődött magához, hogy emiatt is aggályai
voltak. Annyi azonban egészen biztosnak látszott, hogy ha valaha elhagyja
magát, mindjárt újrakezdi. Azt remélte, hogy maga majd megmenti, feleségül
veszi. A lelke mélyén érezte, micsoda bűnös őrültség ez, s bizony gyakran
elgondolkoztam azon, hogy nem valami efféle után – ami mondjuk
öngyilkossághoz vezetett egy családban – végzett-e magával. Be kell vallanom,
hogy amikor magához költözött, nem mindjárt hagyott fel a velem folytatott
játékaival. Bizonyos napokon úgy látszott, annyira nagy szüksége van rájuk,
hogy egy ízben, noha bárhol másutt olyan egyszerű dolgunk lett volna, képtelen
volt rászánni magát a búcsúzásra, amíg melléje nem fekszem a maga
hálószobájában. Nem volt szerencsénk, kis híján rajtakapott.[1011] Albertine
kihasználta, hogy Françoise lement vásárolni, maga pedig nem ért még haza.
Minden lámpát leoltott, hogy ha maga kinyitja az ajtót, némi idejébe teljen, amíg
kitapogatja a kapcsolót, ő pedig nem zárta be a saját szobáját. Hallottuk, amikor
maga feljött, épp csak annyi időm maradt, hogy rendbe szedjem magam, és
lemenjek. Feleslegesen kapkodtam, mert maga valami hihetetlen véletlen folytán
otthon felejtette a kulcsát, így kénytelen volt csengetni. Mi azonban mégis
elveszítettük a fejünket, és hogy zavarunkat eltitkoljuk anélkül, hogy
összebeszéltünk volna, mindketten ugyanazt eszeltük ki: úgy tettünk, mintha a
jázminillatot nem bírnánk, noha mindketten imádjuk. Maga ugyanis épp egy
hosszú jázminágat hozott, így én elfordíthattam a fejem, és leplezhettem a
zavaromat. S még ekkor is elképesztő ügyetlenül azt mondtam magának:
Françoise talán már hazaért, és ajtót tud nyitni, miközben egy másodperccel
korábban még azt hazudtam, hogy csak az imént jöttünk meg a sétából, s amikor
megérkeztünk, Françoise még el sem indult (ami egyébként igaz volt). De az
igazi ügyetlenséget azzal követtük el, hogy – abban a hitben, hogy magánál van
kulcs – leoltottuk a villanyt, mert attól féltünk, hogy felfelé jövet észreveszi,
hogy újra világos van, vagy legalábbis túl sokáig tétováztunk. Albertine pedig
három álló éjszakán át le sem hunyta a szemét, mert egész idő alatt attól
rettegett, hogy maga netán gyanút fog, és megkérdezi Françoise-tól, miért nem
gyújtott villanyt, mielőtt elment hazulról. Mert Albertine nagyon tartott magától:
voltak napok, amikor határozottan állította, hogy maga alávaló, gonosz, és
szívből utálja őt. Három nap múlva azután, látván a maga nyugalmát, rájött,
hogy magának eszébe nem jutott bármit is kérdezni Françoise-tól, s így megint
jól aludt. De velem nem kezdte újra a viszonyt, vagy félelmében, vagy a
lelkifurdalás miatt, mert azt mondta, hogy nagyon szereti magát, vagy talán
azért, mert valaki mást szeretett. Ettől kezdve mindenesetre, ha valaki jázminról
beszélt előtte, mindig elvörösödött, és az arcához emelte a kezét, mintha ezzel
elrejthette volna a pirulását.”
Ahogy néha a boldogság, úgy bizonyos szerencsétlenségek is túl későn
jönnek, s így nem uralkodnak el rajtunk annyira, amennyire korábban tették
volna. Ez történt azzal a szerencsétlenséggel is, melyet Andrée rettenetes
vallomása jelentett nekem. Megesik persze, még olyan percekben is, amikor
bizonyos rossz hírek hallatán el kellene szomorodnunk, hogy a kellemes
időtöltés, a csevegés közepette e hírek megállás nélkül suhannak el előttünk,
nekünk pedig – akik ezer dologra akarunk éppen válaszolni, s akiket más
emberré gyúrt az a vágyunk, mellyel a jelenlevőknek szeretnénk tetszeni, ez az
új ember pedig az új ciklusban egy kis időre védelmet kap a vonzalmakkal és a
gyötrelmekkel szemben, melyeket az új körbe lépve hátrahagyott, s melyeket a
rövid igézet megtörtével újra fellel –, nekünk pedig nem futja az időnkből, hogy
befogadjuk őket. Igaz, ha ezek a vonzalmak és kínok túlságosan eluralkodnak
bennünk, figyelmetlenül lépjük át csupán a tünékeny, új világ határát, s mivel
még mindig túlságosan ragaszkodunk gyötrelmeinkhez, nem tudunk más
emberré válni; ilyenkor a szavak azonnal eljutnak a szívünkhöz, mely nem
maradt kívül a folyamaton. Az Albertine-ről elhangzottak egy ideje azonban,
mint az elpárolgott méreg, nem voltak már annyira kártékonyak, mint korábban.
A távolság túlságosan nagyra nőtt; mint a sétáló, aki délután felhőbe burkolózó
félholdat lát az égen, és azt gondolja: „Ez volna hát a hatalmas hold!”, én is azt
mondtam magamban: „Hogyan? Ez lenne hát az igazság, amelyet annyit
kerestem, amelytől annyira rettegtem; csak ennyi: néhány szó egy társalgás
során, amit végiggondolni sem tudunk, mert nem vagyok egyedül!” No meg
valóban váratlanul is ért, mivel Andrée nagyon kifárasztott. Egy ilyen horderejű
igazságnak tényleg több energiát szerettem volna szentelni; így azonban
kívülálló maradt, mivel nem találtam még neki helyet a szívemben. Azt
szeretnénk, ha az igazságot újfajta jelekből ismernénk meg, nem holmi
mondatból, mely a megszólalásig hasonlít a korábban annyiszor használtakhoz.
A szokványos gondolkodás néha nem engedi érzékelnünk a valóságot,
immunissá tesz vele szemben, még mindig gondolatnak mutatja. Nincs eszme,
amely ne hordozná magában lehetséges cáfolatát, szó az önnön ellentétét.
Mindenesetre épp most derül fény az egész hasznavehetetlen igazságra – ha
ugyan igaz egyáltalán – egy olyan szerető életéről, aki nincs többé, most bukkan
fel a mélyből, amikor már semmit sem kezdhetek vele. Ilyenkor azután (nyilván
valaki másra gondolva, akit most szeretünk, s akivel szintén megeshet ugyanez,
hiszen azzal, akit elfelejtettünk, már nem törődünk), elkeseredünk. Azt
gondoljuk: „Jaj, ha élne!” Majd ezt: „Ha legalább ő, aki most is él, megértené
mindezt, és azt is, hogy amikor meghal, mindent megtudok majd, amit most
eltitkol előlem!” Ám ez bűvös kör. Ha úgy intézhettem volna, hogy Albertine
éljen, egyben úgy is intéztem volna, hogy Andrée semmit se áruljon el nekem.
Kicsit olyan ez, mint az örökös: „majd meglátja, amikor már nem szeretem”, ami
annyira igaz és annyira képtelen, hiszen valóban jóval többet megtudnánk, ha
már nem szeretnénk, de egy percig sem igyekeznénk már megtudni. Sőt,
pontosan ugyanarról van szó. Mert a nő, akit akkor látunk viszont, amikor nem
szeretjük már, csak azért mond el mindent, mert nem az már, aki volt, vagy mi
nem vagyunk azok: a szerelmes ember nincs többé. S lám, ebben is a halál
érződik, a halál, mely arra járt, mindent könnyűvé és hasztalanná tett.
Elmélkedésemben abból a feltételezésből indultam ki, hogy Andrée igazat mond
– ami lehetséges –, és épp azért hajlik az őszinteségre, mert olyan Saint-André-
des-Champs-i jellegű viszonyba került velem, amilyenben a kezdet kezdetén
Albertine volt. Ebben az esetben az segítette, hogy már nem kellett tartania
Albertine-től, hiszen az embereket nem sokáig érzékeljük valóságosnak a
haláluk után, néhány év múltán pedig olyanok, mint az eltörölt vallások istenei,
akiket bátran sértegetünk, mert nem hiszünk már a létezésükben. Annak
azonban, hogy Andrée nem hitt Albertine valóságosságában, kétféle
következménye is lehetett: ahogy attól nem tartott már, hogy eláruljon egy
igazságot, melyről hajdan megfogadta, hogy nem fedi fel, úgy attól sem, hogy
olyan hazugságot eszeljen ki, amellyel utólag megrágalmazza állítólagos
cinkosát. Most, hogy nem félt, amikor mindezt elmondta, vajon az igazságot
tárta fel végre, vagy talán, ha valamiért túláradóan boldognak és túlzottan
gőgösnek vélt, egy hazugságot eszelt ki, hogy fájdalmat okozzon? Talán
felingereltem (ingerültségét azonban felfüggesztette mindaddig, amíg
boldogtalannak és vigasztalannak látott) azzal, hogy nekem volt viszonyom
Albertine-nel, s valami olyan előnyt irigyelt tőlem – mert azt hitte, hogy
szerintem kedvesebb voltam Albertine-nek, mint ő –, amit neki talán nem
sikerült kivívnia, de talán nem is óhajtotta. Gyakran megesett, hogy a fülem
hallatára olyan embereknek mondta, hogy rossz színben vannak, akiknek a jó
színe s főként az, hogy tudatában is vannak jó színüknek dühítette, így azután,
abban a reményben, hogy ezzel megbántja őket, még azt is hozzátette, hogy ő
maga viszont remekül van, amit akkor sem szűnt meg hangoztatni, amikor már
nagyon beteg volt, egészen az utolsó órákig, amikor a halál hozta közönnyel nem
törődött többé azzal, hogy a boldogok jól vannak, és tudják, hogy ő viszont
haldoklik. Ez a nap azonban messze volt még. Talán csak dühös volt rám,
magam sem tudom, miért, ahogy hajdan veszettül megharagudott arra a
sportügyekben oly nagy tudású, minden egyébben oly tudatlan fiatalemberre,
[1012] akivel Balbecben találkoztunk, aki azóta Rachel élettársa lett, s akiről

Andrée mindenféle becsületsértést hordott össze, mert azt szerette volna, ha

rágalmazásért perbe fogják, s így olyan szégyenletes dolgokat állíthasson a fiú
apjáról, melyeknek hamisságát a megvádolt nem tudja majd bizonyítani. Vagy
csak a korábbi harag támadt fel benne, mely minden bizonnyal csitult, amikor
annyira szomorúnak látott. S valóban, ha bizonyos emberekről, akiket azelőtt
dühtől szikrázó szemmel a legszívesebben vérig sértett, megölt, halálra ítéltetett
volna – akár hamis tanúvallomás alapján is –, egyszer azt hallotta, hogy
szomorúak, megalázottak, már nem akart nekik semmi rosszat, kész volt
mindenféle jótéteménnyel elárasztani őket. Mert nem volt alapvetően rossz, s bár
nem szembetűnő, kissé mélyebben rejlő természete nem volt annyira kedves,
mint amilyennek apró figyelmességei alapján hitték, inkább gőgös és irigy,
természetének legmélyebb, harmadik rétege, az igazi, mely azonban nem
érvényesült maradéktalanul, jóságra és felebaráti szeretetre hajlott. Csakhogy,
mint mindenki más, aki egy bizonyos állapotból jobbra vágyik – de azt
vágyaiból ismeri csupán –, s képtelen megérteni, hogy a változás legelső
feltételeként az előző állapottal kell szakítania, mint a neuraszténiások vagy a
morfinisták, akik rettentően szeretnének meggyógyulni, de anélkül, hogy a
mániáiktól vagy a morfiumtól megfosszák őket, vagy mint a társasághoz
ragaszkodó jámbor szívek vagy művészlelkek, akik magányra vágynak, de ezt
úgy szeretnék elképzelni, mint ami nem jelent teljes lemondást korábbi
életvitelükről, Andrée kész volt bárkit szeretni, feltéve, hogy sikerül előbb úgy
intéznie a dolgot, hogy a másik ne érezhessen diadalt, azaz úgy, hogy előzetesen
megalázhassa. Nem értette, hogy a gőgösöket is szeretni kell, s a gőgjüket
szeretettel, nem pedig az övéknél is nagyobb gőggel leküzdeni. Olyan volt
ugyanis, mint a betegek, akik a betegségüket fenntartó eszközökkel keresik a
gyógyulást, mert ezeket szeretik, bár amint lemondanának róluk, máris nem
szeretnék őket. De hiszen úszni is úgy szeretnénk megtanulni, hogy fél lábbal a
szárazföldön álljunk.
Ami a sportos fiatalembert, Verdurinék unokaöccsét illeti, akivel mindkét
balbeci tartózkodásom idején találkoztam, mellékesen és előreugorva el kell
mondanom, hogy nem sokkal Andrée látogatása után, melynek elbeszélése
mindjárt folytatódik, olyan események történtek, amelyek meglehetősen nagy
visszhangot váltottak ki. Először is, ez a fiatalember (talán Albertine emlékére,
bár akkor még nem tudtam, hogy szerelmes volt belé) eljegyezte, majd feleségül
vette Andrée-t, bármennyire elkeserítette is ezzel Rachelt, akivel mit sem
törődött. Ettől kezdve (azaz néhány hónappal a szóban forgó látogatás után)
Andrée nem nevezte többé nyomorultnak, s később rájöttem, hogy azelőtt is csak
azért titulálta így, mert őrülten szerelmes volt a fiúba, s azt hitte, hogy az nem
kér belőle. De volt még valami, ami ennél is nagyobb meglepetést okozott. A
fiatalember ugyanis rövid jeleneteket állított színre a saját díszleteivel és
jelmezeivel, s ezek a jelenetek legalább olyan forradalmat hoztak a kortárs
művészetbe, mint az Orosz Balett[1013]. Egyszóval a legtekintélyesebb ítészek is
rendkívül nagy jelentőségűnek tekintették az alkotásait, már-már zseniálisnak,
amit egyébként magam is így gondolok, s ezzel nem kis csodálkozásomra
Rachel hajdani véleményét osztom. Akik még Balbecből ismerték a fiút, ahol
csak azt figyelte, hogy a köreihez tartozók elegáns szabású ruhában járnak-e
vagy sem, minden idejét a bakkaraasztalnál, a lóversenyeken, a golf- vagy a
lovaspólópályán töltötte, s akik pontosan tudták, hogy az iskolában mindig rossz
tanuló volt, sőt a gimnáziumból ki is csapták (szülei bosszantására ekkor két
hónapra abba a nagy bordélyházba költözött, ahol Charlus úr azt hitte,
rajtakaphatja Morelt), azt gondolták, hogy talán Andrée a művek szerzője, aki
szerelme jeléül át akarja engedni neki a dicsőséget; vagy ami még ennél is
valószínűbb, a fiatalember saját, irdatlan vagyonából – mely esztelen herdálása
miatt épp hogy megcsappant – fizetett meg egy zseniális, ám szűkölködő
hivatásos művészt, hogy vele írassa meg darabjait (ez az a fajta gazdag társaság,
amely nem kupálódott ki az arisztokratákkal érintkezve, és fogalma nincsen
arról, ki és mi a művész – számára csak azt a színészt jelenti, akit néhány
monológ deklamálására szerződtet a lánya eljegyzésére, majd az egyik
szomszédos szalonban mindjárt diszkréten a kezébe is csúsztatja a tiszteletdíját,
vagy a festőt, akivel ugyanennek a lánynak a portréját készítteti el az esküvő
után és a gyermekek születése előtt, amikor még jól mutat –, és nagy
előszeretettel hiszi, hogy a társasági emberek, akik írnak, zenét szereznek vagy
festenek, mind másokkal készíttetik el műveiket, és fizetnek azért, hogy neves
alkotóként ismerjék el őket, ahogy mások meg azért fizetnek, hogy képviselői
helyhez jussanak). De rosszul tudták; a bámulatra méltó művek szerzője valóban
ez a fiatalember volt. Amint ezt megtudtam, különböző feltételezések közül
kellett választanom. A fiatalember hosszú évekig talán valóban az a „faragatlan
tuskó” volt, akinek látszott, és egy fiziológiai földindulás ébresztette fel a benne
szunnyadó zsenit, mint valami Csipkerózsikát; vagy pedig a viharos gimnáziumi
évek, az érettségi bukdácsolás, a Balbecben szerencsejátékon elvert hatalmas
összegek idején, akkor, amikor rossz érzés fogta el a gondolatra, hogy a
nagynénje, Verdurinné ócskán öltözött híveivel kell beszállnia a „villanyosba”,
már ekkor is zseni volt, csak valami elvonta a figyelmét a lángelméjétől, az
ifjonti szenvedélyek forrongásában hagyta parlagon heverni; vagy éppenséggel
nagyon is tudatos zseni volt már, és az iskolában is csak azért utolsó, mert amíg
a tanár Ciceróról darált közhelyeket, ő Rimbaud-t vagy Goethét olvasott. Igaz,
amikor Balbecben találkoztam vele, ez utóbbi feltételezést semmi nem
támasztotta alá, úgy láttam, minden gondolata csak a fogatok elrendezése és a
koktélkészítés körül forog. De ez az ellenvetés sem cáfolhatatlan. Lehet, hogy
mérhetetlen hiúság dolgozott benne, az ilyesmi gyakran jár párban a
zsenialitással, és azzal próbált csillogni, amiről tudta, hogy elkápráztatja a
társaságot, melyben mozog, s ami korántsem a Vonzások és választások[1014]
elmélyült ismeretének csillogtatása volt, sokkal inkább a négyesfogathajtás
tudományáé. Egyébként sem vagyok biztos benne, hogy amikor e szép és
mégoly eredeti művek szerzője lett belőle – a színházakon kívül, ahol ismert volt
– szívesen üdvözölt volna valakit, aki – mint kezdetben a hívek – nem
szmokingban jelent meg, s ez nem az ostobaságát, hanem a hiúságát bizonyítaná,
sőt bizonyos gyakorlati érzéket inkább, bizonyos éleslátást, mellyel hiúságát a
hülyék észjárásához igazította, azokéhoz, akiknek megbecsülése fontos volt
neki, s akik szerint egy szmoking talán fényesebben ragyog, mint egy bölcselő
tekintete. Ki tudja, nem keltette volna-e a kívülálló szemében, aki Rivebelle-ben,
a balbeci Nagyszállóban vagy a balbeci mólón találkozott volna vele, egy
tehetséges ember vagy épp egy nem különösebben tehetséges is, aki azonban,
mint például én, vonzódik a szellemi dolgokhoz – a pöffeszkedő, komplett hülye
benyomását? Nem beszélve arról, hogy Octave számára a művészettel
kapcsolatos dolgok bizonyára olyan bensőségesek, lénye legtitkosabb
rejtekeiben élők voltak, hogy fel sem merült benne, hogy úgy emlegesse őket,
mint Saint-Loup, aki éppolyan nagyra tartotta a művészeteket, mint Octave a
fogatokat. No meg, szenvedélyes játékos lehetett, s a szóbeszéd szerint az is
maradt. S hogy a Vinteuil ismeretlen életművét feltámasztó szánalom
Montjouvain mégoly zavaros közegéből eredt, legalább annyira meglepett, mint
az, hogy korunk e talán legrendhagyóbb remekművei nem egy La Broglie-féle,
mintaszerű, az akadémikus oktatást megkoronázó tanulmányi versenyről[1015]
kerültek ki, hanem a „mázsálók” és a nevezetes bárok látogatásából. Akárhogy
is, azok az okok, melyek miatt ekkoriban Balbecben arra vágytam, hogy
megismerjem, illetve Albertine és barátnőinek indítékai, amelyek miatt azt
kívánták, hogy ne ismerjem meg, egyaránt idegenek voltak a fiatalember valódi
értékétől, s csupán arra az örök félreértésre világíthattak volna rá, mellyel egy
entellektüel (jelen esetben jómagam) és a társasági emberek (ez esetben a kis
csapat) viszonyulnak egy világfihoz (az ifjú golfozóhoz). Egyáltalán nem
sejtettem meg a tehetségét, és minden vonzerejét – ugyanazt a fajtát, amilyen
hajdan Blatinnéé[1016] volt – az adta a szememben, hogy akármit mondtak is a
lányok, a barátnőim barátja volt, és inkább a kis csapathoz tartozott, mint én.
Másrészt pedig Albertine és Andrée, akik azt a fajta képtelenséget testesítették
meg, amellyel a társasági emberek szellemi kérdésekben sehogy sem tudnak
érvényes ítéletet alkotni, és azt a hajlamot, amellyel a látszatba kapaszkodnak,
közel álltak ahhoz, hogy ostobának minősítsenek, amiért egy efféle hülyére
vagyok kíváncsi, s főként azon csodálkoztak, hogy ha már golfozót akarok, miért
éppen a legjelentéktelenebbre esik a választásom. Ha legalább az ifjú Gilbert de
Belloeuvre-rel barátkoztam volna, aki a golfon kívül társalogni is tudott,
dicséretet kapott az országos tanulmányi versenyvizsgán, és ügyesen verselt
(valójában azonban butább volt mindenkinél)! Vagy pedig, ha egy „könyvhöz”
akartam „előtanulmányt” keresni, Guy Saumoy, [1017] aki teljesen háborodott, és
két lányt is megszöktetett, legalább csodabogár volt, aki „felkelthette az
érdeklődésemet”. Ezt a kettőt még „engedélyezték” volna, de ugyan mi
szórakoztatót találhattam a harmadikban? Hiszen maga volt a megtestesült
„fajankó” vagy „faragatlan tuskó”.
Visszatérve Andrée látogatására, miután felfedte, hogy miféle viszonyban volt
Albertine-nel, elmondta, hogy a legfőbb ok, amely miatt Albertine elhagyott, az
a félelem volt, hogy mit gondolhatnak róla a kis csapatbéli és egyéb barátnői,
amikor azt látják, hogy egy fiatalembernél lakik, noha nem házasok. „Tudom,
hogy a maga édesanyjánál lakott. De az nem számít. Maga nem tudja, milyen
világ a lányoké, mi mindent titkolnak egymás elől, mennyire tartanak a többiek
véleményétől. Ismertem olyanokat, akik szörnyen szigorúak voltak bizonyos
fiatalemberekkel csak azért, mert a fiúk ismerték a barátnőiket, ezért a lányok
attól tartottak, hogy visszahallanak tőlük egyet s mást, a véletlen azonban úgy
hozta, hogy ugyanőket, nagyon is akaratuk ellenére, egészen más oldalukról is
megismertem.” Néhány hónappal ezelőtt Andrée e tudását, mellyel látszólag a
kis csapat lányainak összes indítékát ismerte, a legnagyobb kincsnek láttam
volna. Az általa elmondottak talán önmagukban is elégséges magyarázatot adtak
arra, hogy Albertine – aki később, Párizsban, odaadta magát – miért utasított el
Balbecben, ahol minduntalan találkoztam a barátnőivel, s ostoba módon még azt
is hittem, hogy ez nem akármilyen előny, mert így közelebb kerülhetek hozzá.
Talán épp az a néhány bizalmas gesztusom Andrée-val, amit meglátott, vagy az,
hogy óvatlanul elkottyantottam Andrée-nak, hogy Albertine a Nagyszállóban fog
aludni, lehetett tehát az oka, hogy Albertine, aki, mondjuk, egy órával előbb a
világ legtermészetesebb dolgaként engedett nekem bizonyos élvezetekben,
egyszer csak köpönyeget fordított, és azzal fenyegetőzött, hogy becsenget
valakit. Másoknak viszont, és nem is keveseknek, nyilván könnyen engedett. Ez
a gondolat felszította a féltékenységemet, és azt mondtam Andrée-nak,
kérdeznék tőle valamit. „Mégis hol csinálták? A nagyanyja üresen álló
lakásában?” – Jaj nem, ott soha, megzavarhattak volna.” – „Nocsak, én pedig azt
hittem, úgy láttam...” – „Egyébként is, Albertine legszívesebben a szabadban
csinálta.” – „No de hol?” – „Régebben, amikor nem volt annyi ideje, hogy
messzire menjünk, a Buttes-Chaumont-ra mentünk, tudott ott egy házat; vagy
csak a fák alatt, arra senki sem jár; de a Kis-Trianon barlangjában is.” – „No
látja, hogyan hihetnék magának? Még egy éve sincsen, hogy megesküdött rá:
sosem járt a Buttes-Chaumont-on!” – „Féltem, hogy fájdalmat okoznék
magának.” Mint már mondtam, jóval később jutott csak eszembe, hogy Andrée
épp ekkor, e második alkalommal, a vallomások napján próbált fájdalmat okozni
nekem. És ezt, ha még most is annyira szerettem volna Albertine-t, és
szükségem lett volna erre a fájdalomra, már Andrée szavai alatt észrevettem
volna. A tőle hallottak azonban nem hasítottak belém olyan élesen, hogy
feltétlenül és azonnal hazugnak kellett volna ítélnem a szavait. Végül is, ha
Andrée igazat mondott – amiben eleinte nem kételkedtem –, a valódi Albertine,
aki most tárult fel előttem, miután megannyi különböző arcát ismertem már, nem
sokban különbözött attól az orgiasztikus fiatal lánytól, akit az első nap sejtettem
meg benne, amikor ott termett előttem a balbeci mólón, és aki az idők folyamán
annyi oldalát mutatta, mint egy város, melyhez közeledve úgy látjuk, mintha
épületei folyton máshová kerülnének, addig-addig, amíg agyon nem nyomják, el
nem takarják a legfőbb építészeti nevezetességet, mely a messzeségből egyedül
emelkedett ki; mint egy város, melynek, amikor jól ismerjük már, és pontosan
meg tudjuk ítélni, tényleges arányai mégis azonosnak bizonyulnak azzal,
amilyennek az első pillantás perspektívája mutatta őket, minden más pedig, amin
át kellett vágnunk magunkat, azoknak a védelmi vonalaknak a többszörös
gyűrűje csupán, amellyel minden emberi teremtmény óvja magát a másik
tekintetétől, s amelyeken egyenként, megannyi szenvedés árán kell túljutnunk,
hogy a szívéig érjünk. Bár a gyötrelem enyhültével nem volt szükségem arra,
hogy maradéktalanul higgyek Albertine ártatlanságában, az is igaz, hogy azért
nem fájt annyira ez a leleplezés, mert az Albertine ártatlanságát valló hitem egy
ideje – szép fokozatosan és anélkül, hogy én magam észrevettem volna – átadta
helyét a mindig is bennem élő, Albertine bűnösségét valló hitnek. És azért nem
hittem többé Albertine ártatlanságában, mert nem volt szükségem rá, nem
kínzott már a szenvedélyes vágy, hogy higgyek benne. Hitünket ugyanis a vágy
szüli, s ezt többnyire csupán azért nem ismerjük fel, mert a hitet szülő vágyaink
nagy része – nem úgy, mint az a másik, amelyik Albertine ártatlanságáról
győzött meg – csak az életünkkel együtt ér véget. A sok-sok bizonyíték helyett,
mely mind első meglátásomat erősítette, ostobán inkább Albertine puszta
szavára adtam. Hogy miért hittem neki? A hazugság az emberiség lényegi
sajátossága. Talán éppolyan fontos szerepet játszik, mint a gyönyörkeresés, s
egyébként éppen ez a keresés vezérli. Azért hazudunk, hogy a gyönyörünket
védjük, vagy – ha a gyönyör kitudódása ellentétes a becsületünkkel – a
becsületünket. Egész életünkben, hazudunk, még azoknak is, főként vagy talán
csak azoknak, akik szeretnek. Hiszen csakis tőlük kell féltenünk gyönyöreinket,
és csakis az ő becsülésükre vágyunk. Először bűnösnek hittem Albertine-t: ekkor
csupán a vágyam vitt tévútra, amikor kétkedésre fordította értelmem erejét.
Talán olyan elektromos, szeizmikus jelzések gyűrűjében élünk, melyeket
jóhiszeműen kell értelmeznünk, hogy a valódi jellemeket ismerhessük meg. S
meg kell mondanom, bármennyire elszomorítottak is Andrée szavai, szebbnek
találtam, hogy a valóság végre inkább azzal hangzik egybe, amit ösztönöm
kezdetben megsejtett, mint azzal a nyomorult optimizmussal, melynek a
későbbiekben gyáván engedtem. Jobban szerettem, ha az élet méltó a
megérzéseimhez. Hisz nem csengtek-e egybe az első nap, a parton támadt
megérzéseim, amikor azt hittem, hogy a fiatal lányok a tomboló gyönyört, a bűnt
testesítik meg, és az aznap estiek is, amikor láttam, amint a nevelőnő úgy viszi
haza a szenvedélyes Albertine-t a kis villába, ahogy egy vadállatot toloncolnak a
ketrecébe, olyan vadat, amelyet később a látszat ellenére semmi nem tud
megszelídíteni, nem csengett-e egybe mindez azzal, amit Bloch mondott, amikor
oly széppé varázsolta a világot, mert elém tárta – s ezzel kéjes borzongást vitt
minden sétámba, minden egyes találkozásba – a vágy egyetemességét? Bár talán,
mindennek ellenére jobb volt, hogy csak most szembesültem újra ezekkel az első
megérzésekkel, amikor beigazolódtak. Mindaddig, amíg ez az egész, Albertine
iránti szerelem élt, túlságosan is meggyötörtek volna, s jobb, hogy csak egyetlen
nyomuk maradt: folytonos gyanakvásom olyan dolgokra, amelyeket nem láttam,
noha mindig a közvetlen közelemben zajlottak, s talán még egy másik, korábbi,
messzebbre nyúló nyomuk is – maga a szerelmem. Vagy – bárhogy tiltakozott is
a józan eszem – nem azért választottam ki, szerettem meg Albertine-t, mert teljes
rútságában megismertem? S nem a bizalmatlanság szívós továbbélése,
átalakulása-e a szerelem olyankor is, amikor a gyanakvás elszunnyad? Nem a
tisztánlátás bizonyítéka-e (a szerető számára felfoghatatlan bizonyíték), hiszen a
vágy mindig afelé hajt, aki a leginkább ellentétes velünk, s így arra kényszerít,
hogy azt szeressük, aki majd meggyötör? Egy ember igéző vonzásába bizonyára
belejátszanak olyan, általunk kiismerhetetlen vonások a szemében, a szájában, az
alakjában, amelyek roppant szerencsétlenné tudnak tenni, olyannyira, hogy
amikor megérezzük, hogy vonzódunk ehhez az emberhez, kezdünk belészeretni,
ez az érzés, bármennyire szeretnénk is ártatlannak látni, egy másik olvasatban
mindjárt azt jelenti, hogy minden árulását és hibáját látjuk.
S vajon ezek az igéző erők, melyek, hogy magukhoz vonzzanak, egy ember
tapasztalatlan, veszedelmes, halálos arcait testesítették meg, közvetlenebb ok-
okozati kapcsolatban voltak e titkos mételyekkel, mint amilyenben egyes mérges
virágok csábító pompája van gyilkos nedvükkel? Az is lehet, gondoltam, hogy
éppen a bűn, jövendő gyötrelmeim oka váltott ki Albertine-ből olyan nyílt és
barátságos viselkedést, amivel azt az illúziót keltette, hogy vele ugyanolyan
őszinte és feltétlen pajtásságba lehet kerülni, mint egy férfival; ahogy a
párhuzamos bűn Charlus úrból nőiesen kifinomult érzékenységet és
gondolkodást váltott ki. A legteljesebb vakság közepette is tovább él bennünk az
éleslátás a megkülönböztetett szeretet és gyengédség alakjában, ezért hát nincs
igazunk, amikor rossz választásról beszélünk a szerelemben, hiszen amint
választunk, csakis rosszul tehetjük. „És ezekre a Buttes-Chaumont-i
kirándulásokra akkoriban kerítettek sort, amikor idejött Albertine-ért?” –
kérdeztem Andrée-t. – „Ó nem, attól kezdve, hogy Albertine magával jött vissza
Balbecből, azt az egyetlen alkalmat kivéve, amit már mondtam, soha semmi nem
volt köztünk. Még azt sem engedte, hogy ilyesmiről beszéljek előtte.” – „Ugyan,
kicsi Andrée-m, mi értelme még mindig hazudni? Egész véletlenül – mert soha
nem kutakodom semmi után – a legapróbb részletekig menően megtudtam,
hogyan űzött hasonló dolgokat Albertine, még azt is meg tudom mondani, hogy
a vízparton, egy kis mosodáslánnyal, alig néhány nappal a halála előtt.” – „Ja,
talán azután, hogy magát elhagyta, erről nem tudok. Érezte, hogy nem tudja, és
soha többé nem fogja tudni újra elnyerni a maga bizalmát.” Ezek az utolsó
szavak lesújtottak. Majd megint a jázminágas estére[1018] gondoltam, és eszembe
jutott, hogy mintegy két héttel ezután, mivel féltékenységem tárgya folyton
változott, azt kérdeztem Albertine-től, hogy soha nem volt-e viszonya Andrée-
val, ő pedig így válaszolt: „Ó, soha! No persze, imádom Andrée-t; mélységes
szeretetet érzek iránta, de úgy szeretem, mint a testvéremet, s még ha olyan
hajlamaim lennének is, amilyeneket feltételez rólam, ő lenne az utolsó, akire ez
ügyben gondolnék. Megesküszöm magának mindenre, amire csak akarja: a
nagynéném életére, szegény édesanyám sírjára.” És én hittem neki. Bár, ha nem
ébresztett volna bizalmatlanságot bennem hajdani félvallomásainak
ellentmondásaival – amikor már-már beismert bizonyos dolgokat, majd amint
észrevette, hogy ez nekem korántsem mindegy, rögtön letagadta –, akkor is
emlékeznem kellett volna, milyen mélységes meggyőződéssel hitte Swann, hogy
Charlus úr baráti kapcsolatai plátóiak, s még aznap este is ezt hangoztatta,
amikor megláttam az udvarunkban a bárót a mellényszabóval;[1019] arra kellett
volna gondolnom, hogy két világ áll egymás mögött; az első abból épül fel, amit
a legjobb, a legőszintébb emberek mondanak, a mögötte lévő másik pedig abból,
amit ugyanezen emberek nap mint nap tesznek; így hát, amikor egy férjes
asszony azt mondja egy fiatalemberről: „Jaj, persze, szívbéli barátsággal
szeretem, de teljesen ártatlan, teljesen tiszta érzéssel, ha kell, a szüleim emlékére
is megesküszöm”, magunkban pillanatnyi kétely nélkül megesküdhetnénk rá,
hogy a hölgy nagy valószínűséggel most lépett ki a fürdőszobából, ahová a
fiatalemberrel való minden randevúja után siet, nehogy gyerek legyen a
dologból. A jázminág mélységesen elszomorított, de az is, hogy Albertine azt
hihette, azt mondhatta rólam, hogy alávaló vagyok, hogy utálom; s talán minden
másnál inkább az a sok váratlan hazugság, amit alig tudtam összeegyeztetni az
elképzeléseimmel. Egyszer arról mesélt, hogy egy repülőtáborban járt, ahol a
pilóta barátnője lett[1020] (minden bizonnyal azért, hogy elterelje a
gyanakvásomat a nőkről, gondolván, hogy a férfiakra kevésbé vagyok
féltékeny), és hogy milyen mulatságos volt, ahogy Andrée rajongott a pilóta
iránt, látván, hogy a férfi elárasztja figyelmességével Albertine-t, addig-addig,
hogy Andrée minden áron sétarepülésre akart menni vele. Márpedig mindez
szemenszedett hazugság volt, mert Andrée sosem járt abban a repülőtáborban és
így tovább.
Amikor Andrée elment, vacsoraidő volt már. „Sosem találod ki, ki jött hozzám
legalább háromórás vizitbe – mondta édesanyám. – Három órát mondok, de
lehet, hogy több is volt, mert majdnem egyszerre érkezett az első vendéggel,
Cottard-néval, el nem mozdult, végignézte a vendégeim érkezését és távozását –
márpedig harmincnál is többen voltak –, és csak egy negyedórával ezelőtt ment
el. Ha nem lett volna nálad Andrée barátnőd, átkérettelek volna.” – „No hát, ki
volt az?” – „Olyasvalaki, aki sosem jár vizitbe.” – „A pármai hercegnő?” –
„Lám-lám, ez az én fiam eszesebb, mint hittem. Nem valami nagy mulatság egy
nevet kitaláltatni veled, mindjárt rájössz.” – „Nem kért elnézést a tegnapi
ridegsége miatt?” – „Nem, az ostobán hangzott volna, a látogatásával kért
elnézést; szegény nagyanyád nagyon szép gesztusnak találta volna. A jelek
szerint két óra körül egy inassal kérdeztette meg, van-e fogadónapom. Mivel azt
a választ kapta, hogy éppen ma van, fel is jött.” Az első gondolatom, amit
azonban a mamának nem volt bátorságom megmondani, az volt, hogy a pármai
hercegnő, akit előző nap igen előkelő emberek vettek körül, közeli barátai,
akikkel nagy élvezettel társalgott, bosszús lett, amikor édesanyám beállított, és
nem is próbálta leplezni a bosszúságát. Az effajta gőg, melyet azután aggályos
kedvességgel vélnek helyrehozni, nagyon is a német arisztokrácia hölgyeire
vallott, akiknek modorából Guermantes-ék is sokat átvettek. A mama viszont azt
hitte, s később magam is igazat adtam neki, hogy a pármai hercegnő egyszerűen
nem ismerte meg, úgy vélte, nem kell foglalkoznia vele, s csak édesanyám
távozása után tudta meg, hogy ki volt nála – vagy Guermantes nagyhercegnétől,
akivel a mama odalent összefutott, vagy a vendégek listájáról, mert az ajtónállók
minden vendég hölgytől megkérdezték a nevét, mielőtt bement volna, és
lajstromba vették. A hercegnő nem találta elég szívélyesnek, ha megüzeni vagy
maga mondja el édesanyámnak: „Nem ismertem meg”, így hát, egy gesztussal,
mely nem kevésbé illett a német udvari etiketthez és Guermantes-ék modorához,
mint az én első verzióm, úgy gondolta, hogy egy látogatással, mely kivételes tett
a részéről, s főként egy többórás látogatással, közvetett, de mégis igen meggyőző
formában ad magyarázatot édesanyámnak, és ez így is történt. Én azonban nem
vesztegettem az időt azzal, hogy részletes beszámolót kérjek édesanyámtól a
hercegnő látogatásáról, mert épp ezekben a percekben több, Albertine-nel
kapcsolatos dolog jutott eszembe, amit meg akartam volna kérdezni Andrée-tól,
de elfelejtettem. Milyen keveset is tudok, és fogok tudni valaha is erről az
Albertine-históriáról, az egyetlen történetről, amely igazán érdekelt volna, vagy
legalábbis olykor újra felkeltette az érdeklődésemet! Mert az ember olyan
teremtmény, akinek nincs egyértelmű életkora, olyan teremtmény, aki néhány
másodperc alatt képes jó néhány évet fiatalodni, s aki a megélt idő falaitól
körülvéve lebeg, de úgy, mintha medencében lenne, amelyben a víz szintje
szüntelenül változik, s hol ehhez, hol ahhoz a korszakhoz sodorja közelebb.
Írtam Andrée-nak, hogy jöjjön el újra. Ő azonban csak egy hét múlva ért rá.
Szinte mindjárt a látogatása elején azt mondtam: „Végül is, ha azt állítja, hogy
amikor itt lakott, Albertine nem játszott már efféle játékokat, akkor maga szerint
azért hagyott el, hogy szabadabban űzhesse őket, no de melyik barátnőért?” –
„Biztosan nem ezért, szó sincs ilyesmiről.” – „Akkor talán azért, mert túlságosan
sokat kellemetlenkedtem?” – „Nem, nem hiszem. Azt hiszem, a nagynénje
erőltette, hogy hagyja el magát, mert házassági tervei voltak vele meg azzal az
ócska alakkal, tudja, azzal a fiatalemberrel, akit maga csak úgy hívott, »csúnyán
leégtem«,[1021] és aki szerelmes volt Albertine-be, sőt megkérte a kezét. Amikor
látták, hogy maga nem veszi feleségül Albertine-t, nagyon megijedtek,
mondván, hogy ha az itt-tartózkodása botrányosan hosszúra nyúlik, a fiatalember
végül nem veszi majd el. Bontemps-né, akinek a fiú folyton a nyakára járt,
hazahívta Albertine-t. Neki pedig alapjában véve szüksége volt a nagybátyjára és
a nagynénjére, és amikor megtudta, hogy a kezébe adják a döntést, otthagyta
magát.” Féltékenységemben sosem gondoltam erre a magyarázatra, csak
Albertine nők utáni vágyakozására és az én ellenőrzésemre, megfeledkeztem
arról, hogy Bontemps-néval is számolnom kell, aki némi késéssel szintén
furcsának találhatja azt, ami édesanyámat kezdettől fogva megbotránkoztatta.
Vagy legalábbis attól tartott, hogy ezt a vőlegényjelöltet botránkoztatja meg, akit
vésztartalékként őrizgetett arra az esetre, ha én mégsem venném el Albertine-t.
Hiszen nem úgy alakult, ahogy Andrée édesanyja hajdan gondolta: Albertine-
nek végül mégis szép, nagypolgári partija akadt. Így hát, amikor találkozni akart
Verdurinnével, amikor titokban beszélt vele, és amikor vérig sértődött, amiért
nem mondtam meg, hogy a Verdurin-estélyre megyek, nem azt főzték ki
Verdurinnével, hogy Vinteuil kisasszonnyal hozzák össze, hanem a szerelmes
unokaöccsel, akinek Verdurinné – miközben önelégülten dolgozott egy
olyasfajta házasságon, mellyel bizonyos, számunkra sosem teljesen kiismerhető
mentalitású családok szoktak meglepni –, nem feltétlenül gazdag jövendőbelit
keresett. Én viszont soha nem gondoltam azóta erre az unokaöccsre, noha talán ő
volt az a beavató, akinek Albertine első csókját köszönhettem. Így azután az
Albertine nyugtalanságaiból szőtt szövevényt ki kellett cserélnem, vagy csak egy
másikat terítenem rá, hiszen talán nem is zárták ki egymást, mert a nők iránti
vonzalom nem akadálya a férjhez menésnek. Valóban ez a házasság lett volna
Albertine elköltözésének oka, és Albertine csak önérzetességében nem akart
beszélni róla, nehogy azt a benyomást keltse, hogy a nagynénjétől függ, vagy
hogy ezzel akarja kikényszeríteni, hogy elvegyem? Lassan rájöttem, hogy az
egyazon cselekedetre adott számos ok módszere, melyet Albertine előszeretettel
alkalmazott a barátnőivel való kapcsolatában, amikor mindegyikükkel elhitette,
hogy az ő kedvéért jött el, csak azoknak a különféle aspektusoknak a
mesterséges, kiszámított jelképe volt, amelyeket egy-egy tett ölt aszerint, hogy
miféle nézőpontból vizsgáljuk. Ezt a meghökkenést és szégyenfélét, ami azért
fogott el, mert egyszer sem gondoltam arra, hogy Albertine helyzete nálunk
bizony visszás, és ez kellemetlen lehet a nagynénje számára, ezt a meghökkenést
nem először éreztem, és nem is utoljára. Hányszor megesett, hogy miután
megpróbáltam megérteni két ember kapcsolatát és az abból kialakult válságot,
egyszer csak egy harmadik is elmondta a maga szemszögéből, olyasvalaki, aki
az egyikükkel még közelebbi kapcsolatban áll, s talán éppen az ő nézőpontja
vezetett a válsághoz! És ha a tettek ennyire bizonytalanok, hogyne lennének
bizonytalanok maguk az emberek is? Hallván azok véleményét, akik azt
hangoztatták, hogy Albertine ügyeskedő, csak azon volt, hogy elvetesse magát
ezzel vagy azzal, nem nehéz elképzelni, mit mondhattak arról, hogy nálam lakik.
Az én megítélésem szerint mégis áldozat volt, ha nem is makulátlanul tiszta
áldozat talán, de akkor is más okból bűnös, olyan ügyek miatt, amelyekről senki
nem beszélt.
Mindenekelőtt azonban arra kell gondolnunk, hogy a hazugság egyrészt
gyakran jellemvonás; másrészt azoknál a nőknél, akik különben nem lennének
hazugok, természetes védekezés, kezdetben rögtönzés, majd egyre jobban
felépített viselkedés azzal a váratlan veszéllyel, ami bárki életét tönkreteheti: a
szerelemmel szemben. Másrészt az sem a véletlen műve, hogy a kifinomult
szellemű, érzékeny férfiak mindig érzéketlen és náluk jóval kevésbé értékes nők
mellett kötelezik el magukat, és körömszakadtig ragaszkodnak hozzájuk, ahogy
az sem, hogy hiába bizonyosodnak meg arról, hogy nem szeretik őket viszont,
így sem gyógyulnak ki abból, hogy mindent feláldozzanak csak azért, hogy egy
ilyen nőt megtartsanak. Amikor azt mondom, hogy ezek a férfiak igénylik a
szenvedést, egyértelmű tényt állítok, de elhallgatom azokat az előzetes
igazságokat, melyek a szenvedés effajta – bizonyos értelemben önkéntelen –
szükségletét az ilyen igazságok tökéletesen érthető következményévé teszik.
Nem beszélve arról, hogy a tökéletes jellem ritka, s így a kifinomult szellemű,
érzékeny ember többnyire akaratgyenge, a szokások rabja, és a következő perc
szenvedésétől való félelemé, ami folytonos gyötrődésre ítéli, s ilyen
körülmények között a férfi sosem akarja majd eltaszítani a nőt, aki nem szereti.
Akár csodálkozhatnánk is azon, hogy ilyen csekély szerelemmel beéri, de inkább
azt a fájdalmat kellene elképzelnünk, amit tulajdon szerelme okoz neki. Bár ezért
a fájdalomért sem kell túlzottan sajnálnunk, mivel a boldogtalan szerelem, a
szeretett nő elutazása, halála okozta szörnyű megrázkódtatásokkal is úgy áll a
dolog, mint a bénulásos rohamokkal, amelyek először letaglóznak, később
azonban izmaink lassan visszanyerik ruganyosságukat, életerejüket. Ráadásul ez
a fájdalom végül meghozza gyümölcsét. Ezek a kifinomult szellemű, érzékeny
emberek általában nemigen hajlamosak a hazugságra. A hazugság tehát annál
védtelenebbül éri őket, mivel, bármilyen okosak is, a lehetőségek világában
élnek, alig reagálnak, inkább a nő okozta fájdalomban élnek, mintsem pontosan
érzékelnék, mit akar a nő valójában attól, mit tesz azzal, akit szeret; ez az
érzékelés főként az akaratos természetűeknek adatik meg, akiknek azért van
szükségük rá, hogy a jövőre készülődjenek ahelyett, hogy a múltat siratnák. Ezek
az emberek tehát érzik, hogy megcsalták őket, de nemigen tudják, hogyan. Így
az a középszerű nő, akit legnagyobb ámulatunkra szeretnek, sokkal gazdagabbá
teszi számukra a világot, mint egy eszes nő tette volna. Minden egyes szava
mögött hazugságot sejtenek; minden egyes ház mögött, ahová állítólag ment, egy
másik házat; minden tett, minden ember mögött egy másik tettet, másik embert.
Azt persze nem tudják, kik és mik azok, nincs hozzá erejük, s talán lehetőségük
sem lenne, hogy végre megtudják. A hazug nő egy hihetetlenül egyszerű trükkel,
még azt a fáradságot sem véve, hogy változtasson rajta, jó néhány embert tud az
orránál fogva vezetni, még azt is, akinek le kellett volna lepleznie ezt a trükköt.
Mindez feneketlenül mély világot állít az érzékeny entellektüel elé, melynek
féltékenysége szívesen a mélyére hatolna, de az értelme sem figyeli érdektelenül.
Ha nem tartoztam is éppen ezek közé az emberek közé, most, hogy Albertine
halott, talán megtudom az élete titkát. Csakhogy nem azt bizonyítja-e a titkok
kitudódása, amire csakis egy ember földi pályafutásának lezárulta után kerülhet
sor, hogy valójában senki sem hisz az eljövendő életben? Hiszen, ha a titkot
kibeszélve igazat mondunk, rettegnünk kellene annak a neheztelésétől, akiknek a
tetteit leleplezzük, aznap is, amikor majd az égben találkozunk vele, ahogy
életében rettegtünk, amikor úgy véltük, kötelességünk megőrizni a titkát. Ha
pedig hamisak ezek a leleplezések, és csakis azért találták ki, mert akiről
szólnak, nincs már közöttünk, hogy meghazudtolja őket, ha hinnénk az égben,
még jobban kellene félnünk a halott haragjától. De senki sem hisz benne. Így
azután könnyen meglehet, hogy Albertine szívében hosszan tartó dráma zajlott a
menni vagy maradni kérdésében, de a nagynénje vagy a fiatalember miatt akart
elmenni, nem holmi nők miatt, akikre talán sosem gondolt. A legsúlyosabb pedig
az volt számomra, hogy Andrée, akinek immár semmi takargatnivalója nem
maradt Albertine életvitelét illetően, megesküdött, hogy semmi „olyasmi” nem
volt Albertine és Vinteuil kisasszony, illetve Vinteuil kisasszony barátnője
között. (Amikor megismerte a két nőt, Albertine maga sem tudott a hajlamairól,
ők pedig, attól tartva, hogy vágyuk célt téveszt – amiből éppannyi hiba
származik, mint a vágyból magából –, úgy tekintettek rá, mint aki határozottan
ellenzi az ilyesmit. Jóval később megtudták talán, hogy egyforma hajlamaik
vannak, de akkorra már túlságosan jól ismerték, és Albertine is túlságosan jól
ismerte őket ahhoz, hogy akár csak a gondolat felmerüljön bennük, hogy együtt
is lehetne.) Végül tehát most sem értettem jobban, miért hagyott el Albertine. És
ha igaz, hogy egy nő alakja nehezen megragadható a szemnek, amely nem tud e
folyton mozgásban lévő felület egészéhez, az ajakhoz, s még inkább az
emlékezethez alkalmazkodni, és igaz, hogy másnak és másnak látjuk az ő
társadalmi helyzete vagy a saját szintünk felhőtávlatából, a felhőknél is
mennyivel sűrűbb függöny húzódik általunk is ismert tettei és azok indítékai
között! Az indítékok jóval mélyebben rejlő síkon húzódnak meg, melyet nem
látunk, és olyan tetteket is kiváltanak, amelyekről nincs tudomásunk, s amelyek
gyakran szöges ellentétben állnak az általunk ismertekkel. Ugyan melyik korban
nem akadt olyan, barátai és tisztelői által szentnek vélt közéleti személyiség,
akiről később kiderült, hogy okiratot hamisított, meglopta az államot és
hazaáruló volt! Hányszor megesik, hogy egy nagyurat évről évre meglop az
intézője, akit ő nevelt fel, akiről megesküdött volna, hogy ízig-vérig becsületes,
és talán valóban az! És mennyivel áthatolhatatlanabbá lesz a másik indítékait
fedő függöny, ha szerelemmel szeretjük ezt a másikat! Mert a szerelem
elhomályosítja a mi ítélőképességünket és annak a cselekedeteit is, aki érzi, hogy
szeretik, s ezért nem tulajdonít már nagy jelentőséget annak – például a
vagyonnak –, ami egyébként fontos lett volna számára. Sőt talán arra ösztökéli,
hogy részben a vagyon megvetését színlelje, mert azt reméli, hogy ha
meggyötör, többet is kaphat. De alkudozás is keveredhet a dologba, sőt talán
életének kétségtelen tényei, valami olyan bonyodalom is, amiről senkinek sem
beszélt, nehogy hozzánk is eljusson a híre, s amiről egyébként sokan tudhattak
volna, ha a miénkhez hasonló szenvedélyes vággyal akarták volna megtudni, de
a szellemük szabadabb marad, és kevesebb gyanakvást ébresztenek az
érintettben; olyan bonyodalom, ami egyesek előtt talán nem is maradt titokban –
csakhogy ezeket az egyeseket nem ismerjük, és azt sem tudnánk, hol keressük
őket. Mindazon indítékok között pedig, melyek miatt a másik
megmagyarázhatatlanul viselkedik velünk, meg kell említenünk azokat az
egyéni jellemvonásokat is, melyek arra ösztökélnek valakit, hogy az érdekeit
figyelmen kívül hagyva vagy gyűlöletből, vagy a szabadságszeretet miatt, vagy
egy dühkitörés hatására, vagy akár attól való félelmében is, hogy mit gondolnak
majd róla bizonyos emberek, épp az ellenkezőjét tegye annak, amire
számítottunk. No meg ott vannak még a környezet, a neveltetés különbségei,
amelyekben nem szívesen hiszünk, mert amikor kettesben beszélgetünk,
kiiktatjuk őket a szavainkból, de amint magunkra maradunk, mindjárt
felbukkannak újra, és annyira ellentétes szempontok szerint irányítják tetteinket,
hogy minden valódi találkozást lehetetlenné tesznek.
„Ugyan, kicsi Andrée, már megint hazudik. Emlékezzen csak, hiszen maga
vallotta be, tudja, amikor előző nap felhívtam,[1022] hogy Albertine annyira el
akart menni arra a Verdurin-matinéra, ahová Vinteuil kisasszonyt is elvárták,
előlem viszont eltitkolta, mint valami olyasmit, amit nem szabad megtudnom.” –
„Igen, de Albertine-nek sejtelme sem volt arról, hogy Vinteuil kisasszony is ott
lesz.” – „Hogyan? Hisz épp maga mondta, hogy néhány nappal korábban
Albertine találkozott Verdurinnével. Különben is, Andrée, felesleges becsapnunk
egymást. Egyik reggel egy kis papírt találtam Albertine szobájában, Verdurinné
levelét, amelyben unszolja Albertine-t, hogy menjen el a matinéra.” Azzal
megmutattam neki a néhány soros írást, amit valójában Françoise tett néhány
nappal Albertine elköltözése előtt ügyesen Albertine holmijainak tetejére, hogy
mindenképpen meglássam, s tartok tőle, azért, hogy barátnőm azt higgye, én
turkáltam a holmijai között, vagy legalábbis azért, hogy mindenképpen a tudtára
adja: én is láttam ezt a papirost. Bizony gyakran eltöprengtem azon, nem volt-e
Françoise e ravaszkodásának nagy része abban, hogy Albertine elment, hiszen
látta, hogy semmit sem tud már eltitkolni előlem, s ettől elbátortalanodott, úgy
érezte, legyőzték. Megmutattam a papírt Andrée-nak: „Semmiféle lelkifurdalást
nem érzek, a családi összetartás mindenre mentséget ad.” „Hiszen maga is jól
tudja, Andrée, hogy Albertine mindig azt mondta: Vinteuil kisasszony barátnője
olyan neki, mint egy anya, mint egy nővér.” – „Ugyan, maga félreértette azt a
levelet. Verdurinné korántsem Vinteuil kisasszony barátnőjével akarta
összehozni Albertine-t, hanem a »csúnyán leégtem« vőlegénnyel; az a bizonyos
családi összetartás pedig szintén ennek a züllött fráternak szólt, aki valóban az
unokaöccse. Bár azt hiszem, Albertine később mégis megtudta, hogy
valószínűleg Vinteuil kisasszony is odamegy, Verdurinné utóbb megüzenhette
neki. Az a gondolat, hogy viszontlátja a barátnőjét, biztosan örömöt szerzett
neki, a szép múltat juttatta eszébe, de csak úgy, ahogy maga örülne, ha olyan
helyre megy, ahol tudja, Elstir is ott lesz; ennyit jelentett, nem többet, sőt ennyit
sem. Nem, Albertine azért nem akarta megmondani magának, hogy miért
szeretne annyira elmenni Verdurinnéhez, mert volt egy próba is, ahová azonban
nagyon kevés embert hívtak meg – köztük ezt a bizonyos unokaöccsöt, akivel
maga Balbecben találkozott, s akivel Bontemps-né össze akarta házasítani
Albertine-t, így Albertine beszélni akart vele. Szép kis gazfickó volt,
mondhatom! No meg, nem is kellene ennyi magyarázatot keresnünk – tette
hozzá Andrée. – Isten a tudója, mennyire szerettem Albertine-t, és hogy milyen
derék lány volt, de főként attól kezdve, hogy megkapta a tífuszt (egy évvel
azelőtt, hogy maga megismert volna minket mindannyiunkat), nagyon
kiszámíthatatlan lett. Egyik pillanatról a másikra elment a kedve attól, amit
éppen csinált, váltani kellett, de rögtön, és bizony, maga sem tudta, miért.
Emlékszik az első évre, amikor Balbecbe jött, és megismerkedett velünk? Egy
szép napon Albertine táviratot küldött saját magának, amely szerint azonnal
visszahívták Párizsba, a holmiját is alig tudtuk összecsomagolni. Márpedig
semmi oka nem volt elutazni. Egész sor ürügyet mondott, de mind hamis volt.
Párizst nagyon unalmasnak érezte ekkoriban. Mi mind Balbecben voltunk még.
A golfszezon sem ért véget, és a kupaverseny, amit annyira szeretett volna
megnyerni, javában folyt. Biztosan ő győzött volna. Csak egy hetet kellett volna
várnia. Ő azonban villámgyorsan elutazott. Később gyakran szóba hoztam neki
ezt az esetet. Ő maga is azt mondta, nem tudja, miért utazott el: talán a honvágy
miatt (Párizs, mint Albertine »hona«, gondoljon csak bele, mennyire hihető!),
vagy mert nem érezte jól magát Balbecben, úgy gondolta, hogy egyesek gúnyt
űznek belőle.” Én pedig arra gondoltam: Andrée-nak annyiban igaza van, hogy
ha a gondolkodásbeli különbségek magyarázatot adnak arra, miért tesz egy
műalkotás minden emberre más és más hatást, az érzelmi különbségre és arra is,
miért képtelenség meggyőznünk valakit, aki nem szeret, akkor a jellembeli
különbségek, de akár egyetlen jellem sajátosságai is lehetnek a cselekvés
indítékai. Majd nem töprengtem többé ezen a magyarázaton, és arra gondoltam:
milyen nehéz is kideríteni az igazságot az életben. Azt ugyan jól láttam, hogy
Albertine nagyon vágyik elmenni Verdurinnéhez, de titkolja ezt a vágyát – és
ebben nem is tévedtem. Csakhogy amikor így megragadunk egy tényt, a többi,
melynek mindig csak a látszatát ismertük – mint a kárpit fonákját, a tett, a
cselszövés és a szív intelligenciájának visszáját –, kisiklik a kezünk közül, és
csupán sablonos alakok vonulnak el előttünk, melyekről azt gondoljuk: ez ez
lehet, az pedig amaz; tehát miatta történt, vagy a miatt a másik miatt. Akkor
Vinteuil kisasszony jöttének lelepleződésében véltem meglelni a magyarázatot,
annál is inkább, mivel Albertine, hogy elébe vágjon a dolognak, maga hozta
szóba. És nem tagadta-e meg később, hogy esküvel állítsa: Vinteuil kisasszony
jelenléte semmiféle örömöt nem okoz neki? Ezen a ponton eszembe jutott
valami a fiatalemberről, valami, amit már elfelejtettem. Nem sokkal ezelőtt,
amikor Albertine nálam lakott, összetalálkoztam ezzel a fiúval, ő pedig – nem
úgy, mint Balbecben – túláradóan kedvesen, sőt barátian viselkedett velem,
kérte, hadd jöjjön fel hozzám, amit azonban több okból is elhárítottam. Most
értettem meg: mivel tudta, hogy Albertine nálam lakik, egész egyszerűen jó
viszonyba akart kerülni velem, hogy így könnyebben találkozhasson Albertine-
nel, és elvehesse tőlem, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy a fickó egy
nyomorult. Nem sokkal később azonban, amikor alkalmam volt látni a
fiatalember első műveit, igaz, továbbra is azt gondoltam, hogy Albertine miatt
akart annyira feljönni hozzám, de – bár ezt elítélendőnek találtam – eszembe
jutott, hogy hajdan valójában én is azért utaztam Doncières-be, Saint-Loup-hoz,
mert szerelmes voltam Guermantes nagyhercegnébe. Igaz, hogy az más eset volt:
Saint-Loup nem volt szerelmes a nagyhercegnébe, így hát, ha némi kétszínűség
vegyült is a gyengédségembe, árulás semmiképpen sem. Később viszont úgy
véltem, hogy akkor is érzünk effajta gyengédséget az iránt, akinek valamilyen
javát megkívánjuk, ha ez a bizonyos java azért van a birtokában, mert ő maga is
szereti. Ilyenkor azután kétségtelenül a barátság ellen kell harcolnunk, s ez
egyenesen az áruláshoz vezet. És azt hiszem, magam is mindig így cselekedtem.
De azokról sem mondhatjuk, akiknek ehhez nincs erejük, hogy színlelt
barátságuk a birtokban lévő iránt puszta csel; az érzés őszinte, s épp ezért olyan
heves tanújeleit adják, hogy az árulás beteljesedése után a becsapott férjből vagy
szeretőből joggal tör ki a döbbent sértettség: „Ha hallotta volna azt az ömlengést,
amivel a barátságát bizonygatta a nyomorult! Hogy valakitől ellopják minden
kincsét, azt még megértem. De hogy a tolvaj ördögi szükségét érezze, hogy
először barátságáról biztosítsa az illetőt, az már az aljasság és a perverzió olyan
foka, ami felfoghatatlan!” Márpedig nincs ebben semmiféle perverz gyönyör, sőt
még jól átgondolt hazugság sem. A ragaszkodás e fajtájára, melyet Albertine
álvőlegénye aznap mutatott, volt egyéb mentség is, mivel ez az érzés jóval
összetettebb, mintsem hogy az Albertine iránti szerelem egyszerű folyománya
lett volna. A fiatalember csak nem régóta tudta magáról, és vallotta be magának,
hogy azt szeretné, ha igazi értelmiséginek tartanák. Most figyelt fel először
másfajta értékekre, mint a sport és a lumpolás. Attól, hogy engem Elstir és
Bergotte nagyra tart, hogy Albertine talán beszélt neki arról, hogyan vélekedem
az írókról, s ennek hatására a fiú azt képzelte, hogy én magam is képes lennék
írni, mindettől tehát egyszerre érdekes ember lettem a szemében (annak az új
embernek a szemében, akit végre felismert magában), olyasvalaki, akivel
szívesen barátkozott volna, akivel megosztotta volna a terveit, vagy talán
megkéri, hogy mutassa be Elstirnek. Így hát őszinte volt, amikor arra kért, hadd
jöjjön fel hozzám, s amikor olyan rokonszenvnek adott hangot, mely az
intellektuális okok s egyben Albertine kisugárzása miatt félig-meddig őszinte
volt. Persze nyilvánvalóan nem emiatt ragaszkodott annyira ahhoz, hogy
feljöhessen, s tett volna félre mindent a cél érdekében. De ez utóbbi okról, amely
valójában az előző kettőt szította csupán a szenvedélyességig, maga sem tudott
talán, a másik kettő pedig valóban ott élt benne, ahogy Albertine-ben is, amikor
a próba délutánján Verdurinnéhez szeretett volna menni, maradéktalanul
tisztességes öröm élhetett, amiért gyermekkori barátnőivel találkozik, akik az ő
szemében éppúgy nem voltak bűnösök, mint ő az övékben, amiért elbeszélgethet
velük, s pusztán azzal, hogy ott van Verdurinéknél, megmutathatja nekik, hogy a
hajdani szegény kislányt ma már egy nevezetes szalonba is meghívják, és annak
az öröme is, hogy Vinteuil-zenét hallhat. Ha mindez igaz, akkor Albertine arca
azért borult pírba, amikor Vinteuil kisasszonyt említettem, mert épp e matiné
kapcsán hoztam szóba, amit el akart titkolni előlem, mégpedig a házassági terv
miatt, melyről nem volt szabad tudomást szereznem. Az, hogy nem tudtam
rávenni Albertine-t, hogy megesküdjön: semmiféle örömét nem lelné abban, ha a
matinén viszontláthatná Vinteuil kisasszonyt, akkor csak még jobban felkavart,
megerősítette a gyanakvásomat, most azonban, visszatekintve, azt bizonyította,
hogy Albertine mindenképpen őszinte szeretett volna lenni hozzám, még egy
efféle, ártatlan dologban is, vagy talán épp azért, mert ártatlan dologról volt szó.
Még mindig ott motoszkált azonban bennem az, amit Andrée az Albertine-nel
folytatott viszonyáról mondott. Ha olyan messzire talán nem mentem is, hogy
azt higgyem: Andrée az első szótól az utolsóig kitalálta az egészet azért, hogy ne
legyek boldog, és ne hihessem magam fölötte állónak, annyit mégis joggal
feltételezhettem, hogy kissé eltúlozta, amit Albertine-nel csinált, ahogy
Albertine viszont hallgatólagos fenntartással némileg kisebbítette, amit Andrée-
val csinált, és képmutatón olyan kifejezésekkel élt, amelyeket én magam
alkalmaztam nagy ostobán ezzel a témával kapcsolatban, mert úgy találta, hogy
Andrée-val folytatott viszonya nem tartozik a vallomásköteles dolgok
kategóriájába, így hát letagadhatja anélkül, hogy hazugságba keveredne. De
miért kellene azt hinnem, hogy inkább ő hazudott, mint Andrée? Az igazság és
az élet igen küzdelmes, s bár végül nem ismertem meg őket, olyan érzés maradt
bennem utánuk, amelyben talán a szomorúságnál is erősebb volt a fáradtság.
 III. FEJEZET

VELENCÉBEN


Édesanyám néhány hétre Velencébe vitt, ahol – mivel a legegyszerűbb

dolgokban éppúgy lehet szépség, mint a legbecsesebbekben – hasonló
benyomások értek, mint hajdan Combray-ban annyiszor, de egészen más, dúsabb
hangzásba transzponálva. Amikor délelőtt tíz órakor bejöttek a szobámba, hogy
kinyissák a spalettákat, nem a Saint-Hilaire fekete márványként felragyogó
paláját láttam csillogni-villogni, hanem a Szent Márk harangtornyának arany
angyalát. Alakja úgy tündöklött a napfényben, hogy szinte képtelenség volt
hosszan nézni, szélesre tárt karjával az örömöt ígérte akkorra, amikor fél óra
múlva majd a Piazzettán leszek, bizonyosabb örömöt annál is, amiről hajdan
küldetése szerint a jó szándékú embereknek kellett hírt hoznia. Amíg feküdtem,
nem láthattam mást, de mivel a világ hatalmas napóra csupán, melynek egyetlen
napsütötte cikkelyéről leolvashatjuk, mennyi az idő, mindjárt az első reggel a
combray-i Templom tér kis boltjai jutottak eszembe, amint vasárnap éppen zárni
készültek, mikor megérkeztem a misére, a piactér szalmája pedig erős szagot
árasztott a már meleg napsütésben. A második naptól kezdve azonban az első
velencei séta benyomásait láttam ébredéskor, ezek miatt keltem fel (mert
emlékezetemben és vágyaimban a combray-i emlékek helyébe léptek),
Velencéért, ahol a mindennapi élet semmivel sem kevésbé valóságos, mint
Combray-ban, s ahol, akárcsak Combray-ban vasárnap reggelente, öröm volt
kimenni az ünnepre öltözött utcára, csakhogy itt az utca csupa zafírszín vízből
volt, langyos fuvallatok hűsítették, a víz színe pedig olyan egyenletes, hogy
fáradt szemem hosszan nyugtathatta rajta tekintetét pihenésképpen, nem kellett
attól tartania, hogy a víztükör megtörik. Akárcsak a Madár utca derék lakói
Combray-ban, az emberek ebben az új városban is az egymás mellett sorakozó
házakból léptek ki a főutcára; de a lábuknál kevéske árnyékot adó házak szerepét
itt porfír- és jáspispaloták töltötték be, melyeknek boltíves kapuja felett egy-egy
szakállas isten feje (úgy bukkanva ki a fal síkjából, mint a kopogtató egy
combray-i kapun) tükörképével nem a talaj barnáját festette sötétebbre, hanem a
víz ragyogó kékjét. A Piazzán nem árnyék játszott, mint Combray-ban a
divatáruüzlet ponyvája vagy a borbély cégére alatt, hanem aprócska, kék
virágok, melyeket a napsütötte kövezet sivatagába hintett itt-ott egy domború
reneszánsz homlokzat, bár az is igaz, hogy amikor tűzött a nap, Velencében a
csatornák mentén éppúgy le kellett engedni a redőnyöket, mint Combray-ban.
Az itteniek azonban négyosztatú, indadíszes, gót ablakok között feszültek. De
mondhatnám ugyanezt a mi szállodánk homlokzatáról is, ahol a korlát oszlopai
előtt édesanyám várt rám, olyan türelemmel figyelve a csatornát, amilyet
Combray-ban sosem mutatott volna akkoriban, amikor – általam be nem váltott
– nagy reményeket fűzött hozzám, és nem akarta kimutatni, hogy mennyire
szeret. Most már bizonyos volt benne, hogy látszólagos hidegsége semmin sem
változtatna, és úgy árasztott el gyengédségével, ahogy a betegtől sem tagadjuk
meg a tiltott ételeket, ha már tudjuk, hogy gyógyíthatatlan. No persze az apró
jellegzetességeknek, amelyek Léonie néném Madár utcai ablakait egyedivé
tették: az egymástól nem egyforma távolságra vágott, szomszédos ablakpárok
aszimmetriájának, a túl magasra sikeredett fakönyöklőnek és a spaletták
nyitására szolgáló hajlított vaspántnak, a két hideg fényű, kék szatén
függönyszárnynak, melyet zsinórral kötöttek meg és választottak el egymástól –
mindennek a megfelelője megvolt ebben a velencei szállodában, és itt is
hallottam azokat az oly különleges, oly ékesszóló szavakat, melyekről messziről
felismerjük a házat, ahová ebédre hazatérünk, később pedig bizonyságként
maradnak meg bennünk, annak bizonyságául, hogy egy ideig ez a ház volt az
otthonunk; e szavak kimondásának tisztje Velencében azonban nem a
legegyszerűbb, sőt akár a legrútabb dolgoknak jutott, mint Combray-ban – és
szinte mindenütt máshol is –, hanem egy homlokzat még félig arabos
csúcsívének, melynek reprodukciója minden múzeumban látható, ahol
másolatok vannak, és minden képes művészeti albumban, a középkor lakóház-
építészetének egyik remekeként;[1023] alig hagytam el a San Giorgio Maggiorét,
már messziről megpillantottam ezt a csúcsívet, mely maga is látott engem, és tört
ívének lendületében az üdvözlés mosolyához magasztos, már-már meg nem
értett tekintet társult. Mivel pedig a korlát színes márványoszlopai mögött mama
olvasgatott, miközben rám várt – arca, melyet tüllfátyollal takart el, fehér
fátyollal, amelynek fehérsége éppoly szívbe markoló volt, mint a hajáé, mert
éreztem, édesanyám, aki a könnyeit rejtette mögéje, egy kicsit azért is tűzte a
szalmakalapjára, hogy a szállodabeliek „elegánsabbnak” lássák, főképpen pedig
azért, hogy én úgy gondoljam, már nem gyászol olyan mélyen, nem annyira
szomorú, félig-meddig kiheverte nagymama halálát; és azért is, mert ugyan nem
ismert fel rögtön, de amint a nevét kiáltottam a gondolából, szíve legmélyéből
sugárzott felém a szeretete, mely csak ott állt meg, ahol nem volt már anyag, ami
támaszául szolgálhatott, szenvedélyes pillantásánál, mellyel szinte megérintett, s
próbált mosolyra húzódó ajkához emelni, melyet mintha csókra csücsörített
volna a déli nap sugarában fürdő csúcsív rejtettebb mosolyának keretében és
baldachinja alatt –, emiatt azután ez az ablak emlékezetemben az olyan dolgok
szelíd szépségébe öltözött, amelyek velünk egyszerre, mellettünk éltek meg egy
órát, mely egyformán ütött nekik és nekünk; s lehetnek bármilyen csodálatosak
ennek a híres-nevezetes ablaknak az osztatai, számomra mindig olyan lesz, mint
egy zseniális ember jól ismert arca, azé a zsenié, akivel egy hónapig egy helyen
nyaraltunk, s aki némiképp a barátságába fogadott; és azóta is, valahányszor
ennek az ablaknak a másolatát látom egy-egy múzeumban, csak nehezen tudom
visszatartani a könnyeimet – pusztán azért, mert azzal szólít meg, amivel a
legmélyebben megindíthat: „Jól emlékszem az édesanyjára.”
Amikor azután elindultam a mama felé, aki már eljött az ablaktól, a kinti
hőségről belépve ugyanaz a hűvösség csapott meg, amit hajdan Combray-ban
éreztem, mikor a szobámba mentem fel; csakhogy Velencében ezt a hűs levegőt
a tengeri légáramlat hozta, s ezúttal nem egy szelíden emelkedő falépcsős, szűk
lépcsőházba, hanem a márványfokok nemes felületére, melyeket minden
pillanatban befröcskölt a tengerszínben felszikrázó napfény, s melyek a
Chardintől valaha kapott hasznos leckéket[1024] most Veronese tanításaival
egészítették ki. Mivel pedig Velencében a mindennapi, ismerős életérzéseket is
műalkotások, nagyszerű dolgok közvetítik, a város sajátos jellege elől tér ki az,
aki arra hivatkozván, hogy egyes festőknél Velence leghíresebb része hidegen
esztétikus (kivéve persze Maxime Dethomas[1025] fenséges tanulmányait), csak a
nyomorúságos arcait mutatja meg, ahol eltűnik mindaz, aminek ez a város a
fényét köszönheti, s aki úgy teszi bensőségesebbé és igazibbá Velencét, hogy
Aubervilliers-hez mutatja hasonlónak. Nagyon nagy művészek is elkövették ezt
a hibát, akik természetes reakcióval fordultak a rossz festők mesterkélt Velencéje
ellen, s ezért csakis ahhoz a Velencéhez kötődtek, amit realistábbnak találtak: a
szerény campókhoz, az elhagyatott kis riókhoz[1026]. Amikor nem
édesanyámmal mentem valahová, délutánonként én is gyakran indultam ennek a
Velencének a felderítésére. Hiszen arrafelé könnyebben akadtam egyszerű sorból
való nőkre: gyufakészítő lányokra, gyöngyfűzőnőkre, üvegművesekre vagy
csipkeverőkre, rojtos fekete nagykendőbe burkolózó kis munkáslányokra, akiket
akadálytalanul szerethettem, hiszen Albertine-t nagyjából elfelejtettem már, s
akiket azért láttam másoknál kívánatosabbnak, mert Albertine egy kicsit mégis
ott élt az emlékezetemben. Amúgy is, ki tudta volna pontosan megmondani,
hogy a velencei nők e szenvedélyes hajhászásában mennyi részük van nekik
maguknak, mennyi Albertine-nek vagy a velencei utazásra áhítozó hajdani
vágyamnak? A legcsekélyebb vágyunkban is – noha olyan egyedi, mint egy
akkord – ott vibrálnak azok az alaphangok, amelyekre egész életünk épül. S ha
egyszer-egyszer kihagynánk valamelyiket – amit amúgy nem is hallunk, nem
tudunk róla, semmiben sem kötődik a kitűzött célhoz –, azt látnánk, hogy
minden, a célhoz kötődő vágyunk szertefoszlott. Számos olyan részlete volt az
izgatottságnak, amellyel a velencei nőket hajkurásztam, amit nem is próbáltam
kibontani. Gondolám a kis csatornákat járta; mintha egy dzsinn titokzatos keze
vezetett volna ennek a keleti városnak az útvesztőjében, s ahogy egyre előbbre
haladtam, mintha jártamban-keltemben a canalettók most nyitottak volna utat
nekem egy városrész kellős közepén, önkényesen kihasított, vékonyka
barázdájukkal éppen csak szűk rést kiküzdve az apró, mór ablakú, magas házak
között; s mintha a bűvös vezető gyertyát tartott volna a kezében, hogy
megvilágítsa az utamat, egy napsugarat is felszikráztattak előttem, melynek
ugyancsak ők törtek utat. Érezhető volt, hogy a szegényes házak között,
amelyeket a kis csatorna csak az imént választott el egymástól, s amelyek
különben egybefüggő egészet alkottak volna, talpalatnyi hely sem maradt. Így
azután a templom harangtornya vagy a kertek lugasai oly meredeken emelkedtek
ki a rióból, mint egy árvíz sújtotta városban. De a templomok és a kertek előtt,
ugyanannak az áttételnek köszönhetően, mint a Canal Grandén, a tenger oly
tökéletesen töltötte be az összekötő útvonal, az utca vagy az út szerepét, hogy a
canaletto mindkét oldalán templomok emelkedtek a vízből ebben a sűrűn lakott
és szegény negyedben, és szerény, sokak által látogatott parókiák lettek belőlük,
magukon viselték nélkülözhetetlenségük bélyegét, azt, hogy mennyi kisember
fordul meg bennük; a csatornák barázdálta kertek egyenesen a vízbe lógatták
meghökkent leveleiket vagy gyümölcseiket, a házak peremén pedig, ahol a
durván darabolt homokkő olyan érdes volt még, mintha az imént fűrészelték
volna nagy sietve darabokra, meglepett suhancok lógatták egyensúlyozva
kinyújtott lábukat, olyan biztosan, mint a matrózok egy olyan felnyíló hídon
ülve, melynek két fele épp most távolodott el egymástól, hogy a tenger szabadon
áramolhasson közöttük. Néha egy-egy szebb épület bukkant elő, mint valami
meglepetés egy dobozból, amit kinyitni készülünk: apró, elefántcsont templom
korinthoszi oszlopokkal és az elmaradhatatlan allegorikus alakkal az oromzaton,
egy kissé idegenül a sok szokványos dolog között, ahová került, hiszen hiába
szorítottunk neki helyet, az oszlopsor, amelyet a csatorna engedélyezett,
menthetetlenül úgy fest, mint a zöldségeskikötő. Úgy éreztem, s vágyam csak
fokozta ezt az érzést, hogy nem kívül vagyok, hanem egyre mélyebbre hatolok
valami titkos dolog belsejébe, hiszen minden alkalommal találtam valami újat,
ami hol az egyik oldalon, hol a másikon tűnt föl mellettem: egy kisebb
műemléképületet vagy egy váratlan campót; s egyik meglepetésből a másikba
estem, mint a gyermek a szép dolgok előtt, amelyeket először lát, s még nem érti
igazán a rendeltetésüket és a hasznukat. Visszafelé gyalog jöttem a kis callókon,
egyszerű lányokat szólítottam le, ahogy korábban Albertine is talán, és azt
szerettem volna, ha ő is ott van velem. Pedig ezek a lányok nem lehettek
ugyanazok, Albertine velencei útja idején gyerekek voltak még. De miután
régebben a szó szoros értelmében és merő gyávaságból hűtlen lettem minden
egyedinek gondolt vágyamhoz, hiszen csak hasonló tárgyat akartam találni, nem
azt, amelynek meglelésében nem reménykedtem, most módszeresen olyan nőket
kerestem, akiket Albertine nem ismert személyesen, s egyben nem kutattam
többé azokat, akiket hajdan én kívántam. Gyakran megesett ugyan, hogy
hallatlan erővel tört rám a vágy, amikor egy-egy méséglise-i vagy párizsi lány
jutott eszembe, vagy a tejeslány, akit reggel egy domb tövében láttam Balbecbe
tartó első utamon. De fájdalom, olyannak láttam őket emlékeimben, amilyenek
akkor voltak, más szóval olyannak, amilyenek mostanra biztosan nem voltak
már. Így azután, ha hajdan arra jutottam, hogy vágyam egyediségének érzését
megadásra kényszerítve egy szem elől veszített zárdaszűz helyébe egy másik,
csupán hasonló zárdaszűzet keressek, most, amikor azokat a lányokat akartam
megtalálni, akik Albertine kamaszkorát vagy az enyémet kavarták fel, újabb
engedményt kellett tennem a vágy egyediségét illetően: nem azokat kellett
felkutatnom, akik akkoriban voltak tizenhat évesek, hanem azokat, akik most
ennyi idősek, hiszen – annak híján, ami valóban egyedi, személyes lehetett
bennük, s amit nem vettem észre – most a fiatalságot szerettem bennük. Tudtam,
hogy a hajdani ismerős lányok fiatalsága már csak perzselő emlékeimben él, és
azt is, hogy bármennyire vágytam volna elérni az emlékeimben megjelenő
alakokat, ha valóban le akarom szakítani az ifjúságot és az évek színe-virágát,
nem őket kell csokorba gyűjtenem.
A nap még magasan fent járt az égen, amikor visszamentem édesanyámhoz a
Piazzettára. Gondolát hívtunk. „Mennyire szerette volna szegény nagyanyád ezt
az eszköztelen nagyságot!” – mondta a mama a dózsepalotára mutatva, mely
azzal a gondolattal szemléli a tengert, amit az építész hajdan ráhagyott, s amit
hűségesen őriz, miközben némán a néhai dózsékra vár. „Még ezeket a szelíd
rózsaszín árnyalatokat is szerette volna, mert nincs bennük semmi negédesség.
Hogy szerette volna nagyanyád Velencét, hiszen miféle otthonosság is
vetekedhetne ennek a városnak a természetével, mennyi mindent talált volna
ezekben a szépségekben, melyek önmagukban olyan sokatmondók, hogy nem
szorulnak semmiféle művészi elrendezésre, olyannak mutatkoznak, amilyenek: a
dózsepalota kockaalakjával, az oszlopok, melyekről azt mondod, Heródes
palotájából valók, a Piazzetta kellős közepén, vagy a San Giovanni Chrisostomo
pillérei és a Szent Márk erkélyének lovai, melyek mintha még inkább találomra,
jobb híján kerültek volna oda, ahol vannak! Nagymama éppolyan
gyönyörűséggel nézte volna a naplementét a dózsepalota, mint egy hegy
mögött.” S valóban volt némi igazság édesanyám szavaiban, hiszen amíg a
gondola hazafelé tartva felfelé úszott a Canal Grandén, nem úgy néztük az
alkonyi fényt és az óra járását tükröző, velük változó rózsaszín paloták kettős
sorát, melyek között elhaladtunk, mint lakóépületeket vagy híres műemlékeket,
hanem inkább úgy, mint hosszan húzódó márvány sziklapartot, melynek lábánál
esténként hajósétára indulunk, hogy a csatorna vizéről nézhessük a naplementét.
Így a csatorna két oldalán álló házak a természet tájait idézték, de olyan
természetét, amely emberi képzelőerővel alkotta műveit. Ugyanakkor azonban
(mivel a szinte a nyílt tengerre épült Velence mindig városi benyomást kelt itt,
ahol a hullámok naponta kétszer éreztetik az ár-apály hatását, amikor előbb
elborítják, majd felfedik a paloták csodálatos külső lépcsőit), mintha csak
Párizsban lettünk volna a körutakon, a Champs-Élysées-n, a Bois-ban vagy
bármely széles, divatos sugárúton, az est fényporában előkelőnél előkelőbb
hölgyekkel – szinte mind külföldiekkel – találkoztunk, akik bágyadtan dőltek
úszó fogatuk párnáira, beálltak a kocsisorba, meg-megálltak egy palota előtt,
ahová egy barátnőjükhöz készültek látogatóba, megkérdeztették, hogy otthon
van-e a ház asszonya, s amíg a válaszra vártak, minden eshetőségre
előkészítették a névjegyüket, amit azután leadhatnak, ahogy a Guermantes-
palota bejáratánál is tették volna, az útikönyvükben keresgélték, melyik
korszakból való a palota, milyen stílusban épült, és időnként, mintha csak egy
kéklő hullám kapta volna a hátára őket, jókorát taszított rajtuk a szikrázó és
ágaskodó víz, melyet megrémített, hogy a táncoló gondola és a visszhangzó
márvány közé szorul. Így azután ezek a séták, még ha vizitbe vagy vásárolni
indultunk is csupán, háromszoros és mégis egyedülálló tartalmat kaptak itt
Velencében, ahol a legegyszerűbb társasági kimozdulás egyben varázslatos
múzeumlátogatás és tengeri kirándulás is lesz.
A Canal Grande több palotáját szállodává alakították át, és vagy a
változatosság kedvéért, vagy hogy Sazerat-nénak kedveskedjünk, akivel – a
váratlan és alkalmatlan ismerőssel, akivel minden út során összeakadunk – itt
találkoztunk, és akit a mama meghívott, egyik este nem a saját szállodánkban
akartunk vacsorázni, hanem egy másikban, ahol állítólag jobb a konyha. Amíg
édesanyám kifizette a gondolást, és bement Sazerat-néval a nekünk fenntartott
különszobába, gondoltam, vetek egy pillantást az étterem szép, márványoszlopos
nagytermére, melynek hajdan minden falát freskók díszítették, ám azokat rosszul
restaurálták. Két pincér beszélgetett, akiknek olaszságát így adom vissza:
„Az öregek a szobájukban esznek? Sosem szólnak előre. Az agyamra megy,
hogy sosem tudom, fenntartsam-e az asztalukat vagy sem (non so se bisogna
conservar loro la tavola). No de úgy kell nekik: legföljebb foglaltan találják, ha
mégis lejönnek! Nem értem, hogy fogadhatnak efféle forestieriket[1027] egy ilyen
elegáns szállodában! Csöppet sem valók ide!”
Megvetése dacára a pincér mégis tudni szerette volna, hogy döntsön az asztal
ügyében, s már éppen hívatta volna a liftest, hogy menjen fel az emeletre és
érdeklődjön, de még nem is intézkedhetett, már választ kapott: látta, hogy az
idős asszony belép a terembe. Bár a hölgy szomorúnak, fáradtnak látszott az
évek súlyától, s valami ekcémaféle vörös foltokkal borította el az arcát, a sapka
alatt, W***-nél varratott rövid, fekete szoknyájában[1028] – melyet az avatatlan
szem egy öreg házmesternéének vélt volna –, könnyen felismertem Villeparisis
márkizt. A véletlen úgy hozta, hogy a hely, ahol a szép márvány oszlopsor
mellett egy freskó maradványait vizsgálgatva álltam, épp a mögött az asztal
mögött volt, amelyhez Villeparisis márkiz letelepedett.
 „No, akkor hamarosan Villeparisis úr is itt lesz. Az elmúlt egy hónapban,
amióta itt vannak, egyetlenegyszer ettek külön” – mondta a pincér.
Elgondolkodtam, vajon melyik rokonával utazhat a márkiz, ki lehet az, akit
Villeparisis úrként emlegetnek, ám alig néhány pillanat elteltével megláttam,
hogy öreg szeretője, Norpois úr tart az asztal felé, és leül barátnője mellé.
Élemedett kora miatt Norpois úr hangja nem zengett a régi erővel, beszéde
viszont, mely hajdan oly visszafogott volt, valósággal fékezhetetlen lett. Ennek
oka talán azokban a törekvésekben rejlett, melyeknek megvalósítására, maga is
érezte, nem sok ideje maradt, s ettől csak még jobban buzgott benne a hév és a
lendület; vagy talán abban, hogy most, amikor kiszorult a politikai életből, ahová
feltétlenül vissza akart jutni, a vágyakozók naivitásával hitte, hogy epés
kritikáival visszavonulásra kényszerítheti mindazokat, akiknek – mint erősen
fogadkozott – majd ő lép a helyébe. Nem egy politikust látunk, aki biztos abban,
hogy a kormánynak – amelynek ő nem tagja – három napja sincs hátra.
Egyébként túlzás lenne azt hinni, hogy Norpois úr teljesen kizökkent a
diplomáciai nyelvezetből. Amint „nagypolitikáról” volt szó, mint hamarosan
látni fogjuk, megint a régi volt, máskor viszont hol ennek, hol annak öntötte ki a
szívét a nyolcvanéveseknél nem ritka szenilis vehemenciával, amellyel néha a
nőket is hajkurásszák, noha nagy kárt már nem tehetnek bennük.
Villeparisis márkiz néhány percig az öregasszony hallgatagságával ült, aki az
öregkori fáradtság miatt csak nagy nehezen tudja felküzdeni magát a múltba
merengő emlékezetből a jelenbe. Majd teljesen gyakorlati kérdésekről esett szó
közöttük, melyeknek minden mondatát átitatta a nagyon régóta tartó, kölcsönös
szerelem.
„Benézett Salviatihoz?[1029]
– Igen.
– Holnap elküldik?
– Én magam hoztam el a serleget. Vacsora után megmutatom. De nézzük az
étlapot!
– Intézkedett a Szuez-részvényeim ügyében?
– Nem, a Tőzsdén e pillanatban a kőolajrészvények állnak a figyelem
középpontjában. De semmi okunk a sietségre, hiszen a piac kiválóan alakul. Itt
az étlap. Az előétel vörös márna. Kérjünk esetleg azt?
– Én igen, magának viszont megtiltották. Kérjen rizottót helyette! Bár itt nem
csinálják jól.
– Nem számít. Pincér, hozzon először is egy márnát a hölgynek, nekem pedig
egy rizottót!”
Újabb hosszú csend.
„Tessék, hoztam magának újságokat: a Corriere della Serát, a Gazzetta del
Popolót[1030] és másokat is. Tudja, hogy sok szó esik bennük egy
diplomataáthelyezés-hullámról, melynek első bűnbakja a jelek szerint
Paléologue[1031] lesz, aki köztudomásúan nem tud eleget tenni a feladatának
Szerbiában? Talán Lozét[1032] állítják a helyére, de akkor a konstantinápolyi
poszt marad betöltetlen. Csakhogy – sietett hozzátenni Norpois úr keserűen –
egy ilyen nagy jelentőségű követségen, ahol ráadásul nyilvánvaló, hogy mindig
és minden körülmények között Nagy-Britannia fogja elfoglalni a fő helyet a
tárgyalóasztalnál, elővigyázatosabb lenne tapasztalt embereket felkérni, akik
jobban fel vannak vértezve brit szövetségeseink ellenségeinek kelepcéivel
szemben, és nem az új iskola diplomatáit, akik vakon lépre mennének.” –
Norpois úr sértett szószaporasága, amivel ez utóbbiakat mondta, főként abból
eredt, hogy az újságok ahelyett, hogy az ő nevét említették volna – amint ő a
figyelmükbe ajánlotta –, a Külügyminisztérium egyik fiatal követét nevezték
meg „nagy esélyesként”. – „A jóisten a megmondhatója, hogy az idősebbeknek
meg sem fordul a fejében, hogy ki tudja, miféle álnok manőverekkel a többé-
kevésbé alkalmatlan újoncok helyébe lépjenek! Jó néhány efféle, az empirikus
módszereken felnőtt, állítólagos diplomatával volt dolgom, akik minden
reménységüket egy kísérleti léggömbben röppentették fel, én azonban hamar
lelőttem. Nem kétséges, hogy ha a kormány annyira híján van a bölcsességnek,
hogy ismét zabolátlan kezekbe akarja adni az állam irányítását, mindig akad
majd zöldfülű, aki harsány »Jelen«-nel vállalja a feladatot. De ki tudja (Norpois
úr pedig láthatóan nagyon is jól tudta, kiről beszél), nem így alakulna-e a dolog
akkor is, ha egyszer egy nagy tudású és tapasztalt veteránt keresnének?
Véleményem szerint – no persze, lehet másképpen is megítélni – a
konstantinápolyi posztot csak azután szabad elfogadni, hogy Németországgal
rendeztük minden függőben lévő ellentétünket. Senkinek sem vagyunk adósai
semmivel, így hát elfogadhatatlan, hogy félévente fondorlatos manőverekkel és
kedvünk ellenére követeljenek tőlünk valami isten tudja, miféle felmentvényt,
amivel azután a koncleső sajtó nem győz előhozakodni. Ennek véget kell vetni,
és egy igazán kiváló ember, aki már bizonyított, olyan férfiú, akire – ha szabad
így mondanom – a császár is hallgat, hatásosabban járhatna el ennek a
konfliktusnak a lezárásában, mint bárki más.”
Egy úr, aki már a vacsorája vége felé járt, odaköszönt Norpois úrnak.
„De hiszen ez Foggi herceg – mondta a márki.
– Sajnos, nem igazán tudom, kiről beszél – sóhajtott Villeparisis márkiz.
– Ugyan, hogyne tudná, nagyon is jól tudja! Odon hercegnek, az Ön
Doudeauville kuzinjának a sógora. Hiszen emlékszik, vele vadásztam
Bonnétable-ban!
– Ja, igen! Az az Odon, aki fest is?
– Dehogyis, a festő N*** nagyherceg húgát vette el!”
Norpois úr a diákjával elégedetlen tanár kellemetlen hanghordozásával
mondta mindezt, s közben kék szemével szigorúan figyelte a márkizt.
Amikor a herceg végül a kávéját is kiitta, és felállt, Norpois úr felkelt a
helyéről, lendületesen feléje indult, majd fenséges gesztussal félrehúzódott, és
önmagát mintegy háttérbe szorítva bemutatta az urat Villeparisis márkiznak. A
néhány perc alatt, amíg a herceg ott állt mellettük, Norpois úr egyetlen pillanatra
sem szűnt meg kék szemével ellenőrizni a márkizt, az öreg szerető elnézésével
vagy éppen szigorával, de mindenekelőtt attól való félelmében, hogy a márkiz
valami rosszat mond, amin máskor jót mulatott, most azonban rettegett a
gondolatától. Amint a márkiz nem fogalmazott pontosan a herceggel társalogva,
Norpois úr helyesbített, és a hipnotizőr nem lankadó erejével bűvölte az
elcsigázott és engedelmes Villeparisis márkiz tekintetét.
Az egyik pincér szólt, hogy édesanyám vár, visszamentem hát hozzá, elnézést
kértem Sazerat-nétól, és elmondtam, mennyire örültem, hogy viszontláthatom
Villeparisis márkizt. A név hallatán Sazerat-né elsápadt, láthatóan az ájulás
kerülgette. Majd megpróbálta összeszedni magát:
„Villeparisis márkinét, a született Bouillon kisasszonyt? – kérdezte.
– Igen.
– Nem nézhetném meg, ha csak egy pillanatra is? Ez életem nagy álma.
– Akkor ne vesztegesse az időt, asszonyom, mert a márkiz nemsokára befejezi
a vacsorát. De miért érdekli ennyire?
– Nos azért, mert Villeparisis asszony, az első férje után korábban Havré
nagyhercegné, aki szép volt, mint egy angyal, és gonosz, mint valami démon,
megbolondította az édesapámat, tönkretette, majd rögtön ezután el is hagyta. És
látja, hiába viselkedett vele úgy, mint a legutolsó utcalány, hiába kellett miatta
nekem és az enyéimnek Combray-ban tengetni az életünket, most, amikor
édesapám már halott, azzal vigasztalom magam, hogy kora legszebb asszonyába
volt szerelmes, s mivel még soha nem láttam ezt a nőt, bármi történt is, úgy
érzem, megnyugvást hozna...”
Az étterem bejáratához vezettem a nagy felindulástól remegő Sazerat-nét, és
megmutattam neki Villeparisis márkizt.
De mint a vakok, akik másfelé fordítják a szemüket, mint kellene, Sazerat-né
tekintete sem annál az asztalnál állt meg, ahol a márkiz vacsorázott, hanem a
terem egy másik pontján kereste:
„Valószínűleg elment már, nem látom ott, ahol mondja.”
Azzal tovább kutatott a gyűlölt-imádott látomást hajszolva, mely oly régóta élt
a képzeletében.
„Dehogynem, ott, a második asztalnál.
– Bizonyára nem ugyanonnan számolunk. Az én számolásom szerinti második
asztalnál csak egy borzasztó, kis, púpos, vöröses arcú nő ül egy idős úr mellett.
– Hiszen ő az!”
Eközben Villeparisis márkiz megkérte Norpois urat, kínálja hellyel Foggi
herceget, és szívélyes társalgásba kezdtek így hármasban, elpolitizáltak, a herceg
kijelentette, hogy nem érdekli a kabinet sorsa, és hogy egy bő hétig még
Velencében marad. Reméli, hogy addigra mindenfajta kormányválságot sikerül
elkerülni. Az első percben azt hitte, hogy az effajta politikai kérdések nem
érdeklik Norpois urat, aki mindaddig teljes vehemenciával adott hangot
nézeteinek, most viszont egyszerre már-már maradéktalan hallgatásba merült, s
úgy tűnt, ha visszajönne is a hangja, akkor sem érvényesülhetne másként, mint
egy ártatlan és szép ívű Mendelssohn- vagy César Franck-dallam eléneklésében.
Az is felmerült a hercegben, hogy a hallgatás oka abban a tapintatosságban
keresendő, amellyel egy francia egy olasz jelenlétében nem kíván olasz
belügyekről beszélni. Ezzel azonban még nagyobbat tévedett. Norpois úr
hallgatása, közömbös arckifejezése továbbra sem a tapintat jele volt, hanem a
fontos ügyekben való véleménynyilvánítás szokásos előjátéka. Mint láttuk, a
márki nem kisebb posztra tört, mint a konstantinápolyi, de előbb még a német
ügyeket is rendezni kívánta, ennek érdekében pedig határozott nyomást
szándékozott gyakorolni a római kormányra. Norpois úr ugyanis úgy vélekedett,
hogy egy efféle, nemzetközi horderejű tevékenység méltó megkoronázása
lehetne a karrierjének, sőt talán újabb megtisztelő feladatok, nehéz küldetések
nyitánya, amelyekről továbbra sem tett le. Mert az öregség kezdetben csak a
kivitelezésre tesz képtelenné, a vágyakozásra nem. Csupán egy következő,
harmadik periódus eredménye, hogy akik nagyon magas kort élnek meg, a
vágyról is lemondanak, ahogy a cselekvéssel már korábban fel kellett hagyniuk.
Azokon a komolytalan választásokon sem indulnak már, ahol hajdan annyiszor
próbálkoztak sikert elérni, például a köztársasági elnökin. Beérik annyival, hogy
el-eljárnak otthonról, esznek, újságot olvasnak, túlélik önmagukat.
Hogy jókedvre derítse a márkit, és megmutassa neki, hogy honfitársának
tekinti, a herceg a jelenlegi kormányfő lehetséges utódairól kezdett beszélni. Az
utódokról, akikre nehéz feladat vár. Foggi herceg már több mint húsz olyan
politikus nevét sorolta fel, akit kormányfőgyanúsnak vélt, a hajdani nagykövet
pedig mindegyiket félig lehunyt szemhéja alól alig kivillanó kék szemmel,
rezzenéstelen arccal hallgatta, majd egyszer csak megtörte hallgatását, hogy
kimondja azt a néhány szót, amely az elkövetkezendő húsz évben a
követségeken folyó beszélgetések visszatérő témája lett, s ha már éppen
feledésbe merült volna, újra előásta egy-egy „Jólértesült” vagy „Testis”[1033],
vagy „Machiavelli” szignójú szerző valamelyik újságban, ahol pusztán az
elfeledettsége is elég volt ahhoz, hogy megint szenzációt keltsen. Foggi herceg
tehát húsznál is több nevet sorolt fel a diplomatának, aki olyan mozdulatlan és
néma maradt, mintha süket volna, majd egyszerre könnyed mozdulattal mégis
felemelte a fejét, és abban a formában, amelyben hajdan legsúlyosabb
következményekkel járó diplomáciai felszólalásait fogalmazta, noha ez
alkalommal a szokottnál is vakmerőbben és nem annyira tömören, finoman
ennyit kérdezett: „Giolitti[1034] úr nevét senki nem említette még?” E szavakra
Foggi herceg szeméről lehullott a hályog; mintha égi sugallatot hallott volna.
Norpois úr ezután megint beszélt mindenféléről, nem félt némi zajt csapni,
ahogy egy fenséges Bach-ária utolsó hangjának felcsendülése után már bátran
beszélünk hangosan, indulunk a kabátunkért a ruhatárba. Sőt még egyértelműbbé
tette a váltást, amikor arra kérte a herceget, tolmácsolja hódolatát őfelségének, a
királynak és a királynénak, ha majd alkalmasint láthatja őket, de ezt mintegy
indulófélben, ahogy a koncert után meg azt rikkantják: „Auguste kocsis a Belloy
utcából!” Nem tudjuk, milyen hatást tett mindez pontosan Foggi hercegre.
Biztosan el volt ragadtatva attól, hogy hallhatta ezeket a remekbe szabott „No és
Giolitti úr nevét senki sem említette még?” szavakat. Norpois úr ugyanis, akiben
a kor kioltotta vagy összezavarta a legjobb tulajdonságokat, öregségére cserében
tökélyre vitte a „bravúráriákat”, mint néhány koros muzsikus, aki minden egyéb
téren hanyatlik, a kamarazenében viszont a virtuozitás olyan felsőfokára jut,
melyet korábban nem ismert.
Annyi bizonyos, hogy Foggi herceg, aki eredetileg két hetet szándékozott
Velencében tölteni, még aznap visszautazott Rómába, ahol néhány nappal
később a király kihallgatáson fogadta bizonyos birtokok ügyében, melyek – mint
korábban talán már említettük – a herceg szicíliai földjei voltak. A kabinet
tovább húzta, mint hittük volna. Amikor végül megbukott, a király különböző
államférfiakkal tárgyalta meg, hogy ki lenne alkalmas az új kormány fejének.
Majd magához kérette Giolitti urat, aki igent mondott. Három hónappal később
egy újság nyilvánosságra hozta Foggi herceg és Norpois úr találkozásának
történetét. A beszélgetést úgy írták le, mint én az imént, annyi különbséggel,
hogy a „Norpois úr finoman annyit kérdezett” helyett az állt: „jól ismert finom
és elbűvölő mosolyával így szólt”. Norpois úr úgy ítélte, hogy a „finoman” épp
eléggé kirobbanó erejű egy diplomata esetében, a kiegészítés pedig legalábbis
nem szerencsés. Kérte, hogy a Quai d’Orsay[1035] tegyen közzé hivatalos
cáfolatot, de a Quai d’Orsay-n azt sem tudták, hol áll a fejük. Amióta ugyanis ez
a találkozás kitudódott, Barrère[1036] úr óránként többször is táviratozott
Párizsba, hogy panaszt tegyen, amiért egy félhivatalos nagykövet furakodott be a
Quirinalba[1037], és jelezze, micsoda rosszallást váltott ki ez az eset Európa-
szerte. Rosszallásról ugyan szó nem volt, de a különböző országok nagykövetei
túlságosan udvariasak voltak ahhoz, hogy meghazudtolják Barrère urat, aki
biztosította őket arról, hogy bizony mindenki fel van háborodva. Mivel pedig
Barrère úr csakis a saját gondolataira figyelt, ezt az udvarias hallgatást
egyetértésnek vette. Mindjárt táviratozott is Párizsba:

EGYÓRÁS MEGBESZÉLÉST FOLYTATTAM VISCONTI-
VENOSTA MÁRKIVAL stb.[1038]

A titkárok már alig álltak a lábukon.
 Pedig Norpois úr odaadó hívei közé számított egy igen patinás francia újság,
mely már 1870-ben, amikor a márki valamelyik német államban
nagyköveteskedett, nagy szolgálatot tett neki. Csodálatosan szerkesztett lap volt
ez (főként a névvel nem jegyzett, fő cikk). És ezerszer érdekesebb lett akkor,
amikor ez az írás (melyet e messzi múltban „párizsi elsőnek”, ma pedig isten
tudja, miért, „vezércikknek” hívnak) éppenséggel balul sikerült, tele volt
szóismétléssel. Ilyenkor mindenkit elfogott az izgalom, érezte, hogy a cikket
valaki felülről „súgta”. Talán Norpois úr, talán valaki más az épp hatalmon lévők
közül. Némi ízelítőt adva az olaszországi események előzményeiből,
bemutatjuk, hogyan használta fel Norpois úr 1870-ben az újságot – bár
feleslegesen, mondhatják, hiszen a háború mégis kitört; Norpois úr szerint
viszont nagyon is hatékonyan, mert az ő axiómája szerint mindenekelőtt a
közvéleményt kell megdolgozni. Cikkei, melyekben minden szót gondosan
mérlegelt, azokra a derűlátó diagnózisokra emlékeztettek, melyek elhangzása
után a beteg mindjárt meghal. 1870-ben tehát, a hadüzenet előestéjén, amikor a
mozgósítás már csaknem befejeződött, Norpois úr (természetesen a háttérben
maradva) kötelességének vélte az alábbi vezércikket küldeni a nevezetes
újságnak.
„Hivatalos körökben mintha felülkerekedőben lenne az a nézet, hogy tegnap
délután óta a helyzet – amely riadalomra természetesen most sem ad okot –
immár mégis súlyosnak tekinthető, sőt bizonyos szempontból akár válságosnak
is mondható. Norpois márki úr egyes értesülések szerint többször is tárgyalt a
porosz nagykövettel, hogy az eltökéltség és a békülékenység szellemében teljes
konkrétsággal vizsgálják meg a jelenlegi – ha ugyan nevezhetjük így –
súrlódások okait. Lapzártáig sajnálatos módon nem kaptunk hírt arról, hogy
őexcellenciáiknak sikerült-e olyan megegyezésre jutniuk, mely egy esetleges
diplomáciai megoldás alapjául szolgálhatna.”
„Lapzárta után érkezett: jól értesült körökben nagy megelégedettséggel vették
hírül, hogy a jelek szerint némi enyhülés mutatkozik a francia-porosz
kapcsolatokban. Mint hírlik, különleges jelentőséget tulajdonítanak annak a
ténynek, hogy Norpois úr egyes értesülések szerint unter den Linden[1039]
találkozott Anglia nagykövetével, akivel mintegy húszperces megbeszélést
folytatott. Ezt a hírt a jól tájékozott körök megnyugtatónak tartják.” (A
megnyugtató után zárójelben odabiggyesztették német megfelelőjét, a
befriedigend szót is.) Másnap pedig ezt olvashattuk a vezércikkben: „A jelek
szerint Norpois úr minden rugalmassága ellenére – s egyben itt ragadjuk meg az
alkalmat, hogy mindannyiunk nevében fejet hajtsunk az előtt a szakértelem és
erély előtt, amellyel Franciaország elévülhetetlen jogait védelmezte – a szakadás
immár minden valószínűség szerint elkerülhetetlen.”
Ezt a vezércikket az újság óhatatlanul kiegészítette némi kommentárral – amit
persze szintén Norpois úr küldött. Talán már az iménti oldalakon is észrevehető
volt, hogy a „állítólagosság” a nagykövet egyik kedvenc nyelvtani formulája volt
a diplomáciai írásokban. („Mint hírlik, különös fontosságot tulajdonítanak” írta
„különös fontosságot tulajdonítanak” helyett.) De a kijelentő mód nem
hagyományos értelmű, hanem a hajdani óhajtó módot helyettesítő használata
ugyancsak kedves volt Norpois úr szívének. Az iménti vezércikket az alábbi
kommentár egészítette ki:
„A nagyközönség még soha nem tett tanúbizonyságot ilyen bámulatra méltó
higgadtságról. (Norpois úr őszintén szerette volna, hogy így legyen, de épp az
ellenkezőjétől tartott.) Mindenki belefáradt már a hiábavaló izgalmakba, és
elégedetten nyugtázta, hogy őfelsége kormánya, történjék bármi is, hajlandó
felelősségteljesen eljárni. A nagyközönség többre nem is vágyik (óhaj). E
dicséretes hidegvérhez, mely önmagában is a siker egyik jele, olyan újabb hírrel
járulunk hozzá, amely igen alkalmas a közvélemény megnyugtatására, ha ugyan
szükség van ilyesmire. Biztos értesülésünk van ugyanis arról, hogy Norpois úr,
akinek egészségügyi okokból már régebben Párizsba kellett volna jönnie egy
kisebb kúrára, a jelek szerint elutazott Berlinből, mivel a további ott-tartózkodást
feleslegesnek ítélte. Lapzárta után érkezett: Őfelsége, a császár ma reggel
Compiègne-ből Párizsba indult, hogy ott tárgyaljon Norpois márkival, a
hadügyminiszterrel és Bazaine marsallal, akik a közvélemény különleges
bizalmát élvezik. Őfelsége, a császár lemondta a vacsorát, amelyet sógornője,
Alba nagyhercegné tiszteletére adott volna. Ez az intézkedés, amint ismeretessé
vált, mindenütt rendkívül kedvező benyomást keltett. A császár csapatszemlét
tartott; seregeink lelkesedése leírhatatlan. Néhány hadtest, amelyet az uralkodó
pár Párizsba érkeztekor azonnal mozgósítottak, minden eshetőségre készen áll,
hogy a Rajna felé induljon.”


Alkonyatkor, amikor hazafelé tartottam a szállodába, néha éreztem, hogy a
hajdani, nekem már láthatatlan Albertine mégiscsak ott él a szívem mélyén, mint
valami lelki Velence ólomkamrájába zárva, s e kamra megkeményedett fedele
egy váratlan eseményre félrecsúszott, s így némi betekintést engedett a múltba.
Egy este például a tőzsdeügynököm levele nyitotta ki előttem a börtön ajtaját,
a börtönét, melyben Albertine elevenen élt bennem, de olyan távol, olyan
mélyen, hogy elérhetetlen maradt számomra. A halála óta nem foglalkoztam már
azokkal a spekulációs ügyletekkel, amelyekbe hajdan azért kezdtem, hogy több
pénzt költhessek rá. Márpedig sok idő eltelt azóta; az előző korszak nagy
bölcsességeit megcáfolta a mostani, ahogy hajdan Thiers-rel is történt, aki azt
állította, hogy a vasút sosem fog beválni; és gyakran épp azok az értékpapírok,
amelyekről Norpois úr azt mondta: „Kétségtelenül nem hoznak túlzottan nagy
nyereséget, de legalább a tőke értéke nem csökken”, zuhantak a legmélyebbre.
Csak az angol államkölcsön és a Say Finomító részvények után olyan komoly
különbözetet kellett fizetnem, a kamatokról és a halasztási díjakról már nem is
beszélve, hogy egy hirtelen ötlet hatására úgy döntöttem: mindent eladok, s
egyszer csak azon kaptam magam, hogy hajdani nagyanyai örökségem és az a
vagyonom, amivel Albertine életében rendelkeztem, alig ötödére apadt.[1040] A
dolog híre egyébként megmaradt combray-i rokonságunknak és ismerőseinknek
is fülébe jutott, akik, mivel tudták, hogy bejáratos vagyok Saint-Loup márkihoz
és Guermantes-ékhoz, azt gondolták: „Lám, hová vezet a nagyzási hóbort!”
Igencsak meglepődtek volna, ha tudomásukra jut, hogy egy olyan egyszerű
családból való fiatal lány, mint Albertine, mondhatni, nagymama régi
zongoratanára, Vinteuil védencének kedvéért bonyolódtam efféle ügyletekbe. A
combray-i életben egyébként, ahol minden egyes ember egyszer s mindenkorra
besorolódik köztudott jövedelmi kategóriájába, mint valami hindu kasztba, el
sem tudták volna képzelni a Guermantes-ok világában uralkodó nagy
szabadságot, ahol semmiféle jelentőséget nem tulajdonítanak a vagyonnak, a
szegénységet pedig éppolyan kellemetlennek, de semmiképpen sem
lealacsonyítónak, a társadalmi helyzeten mit sem változtatónak tartják, mint egy
gyomorbajt. Sőt, Combray-ban minden bizonnyal elszegényedett, kastélyaikat
jelzáloggal terhelő nemesnek képzelték Saint-Loup-t és Guermantes urat,
akiknek én adok kölcsön, pedig, ha tönkrementem volna, ők ajánlkoztak volna
elsőként – bár hiába –, hogy kisegítenek. Ami azonban viszonylagos
elszegényedésemet illeti, az annál is inkább bosszantott, mivel egy ideje minden
Velence iránti érdeklődésem egy virágszín üvegárus lányra összpontosult, aki a
narancsos árnyalatok teljes skáláját tárta a gyönyörködő szem elé, és olyan
vágyat ébresztett bennem, hogy mindennap láthassam, hogy – mivel tudtam,
hogy édesanyám és én hamarosan elutazunk Velencéből – eltökéltem:
megpróbálok olyan szituációt teremteni a lánynak Párizsban, ami lehetővé teszi,
hogy ne kelljen elszakadnom tőle. Tizenhét évének szépsége oly nemes, oly
sugárzó volt, igazi Tiziano, melyet mindenképpen meg kellett szereznem, mielőtt
elutazom. Elég kísértés lesz-e a vagyonomból megmaradt kevéske ahhoz, hogy a
lány elhagyja szülőföldjét, csakis az én kedvemért Párizsba jöjjön, és ott éljen?
Amint azonban továbbolvastam a tőzsdeügynök levelét, az egyik mondat,
melyben azt írta: „Majd én foglalkozom a halasztási díjaival”, egy másik,
majdnem ennyire képmutató szakmai fordulatot juttatott eszembe, amit a balbeci
kabinosnő használt, mikor Albertine-ről beszélt Aimével: „Én foglalkoztam
vele” – mondta ő is. S ezek a szavak, amelyekre sosem gondoltam azóta, Szézám
tárulj! – ként pattantották fel a sötétzárka ajtóvasait. Alig egy pillanat múlva
azonban az ajtó már visszazárult a befalazottra – és nem követtem el bűnt azzal,
hogy nem akartam utánamenni, hiszen sehogy sem sikerült már magam előtt
látnom, felidéznem, s mert az emberek a róluk alkotott képzeteinkben élnek
csupán –, akit egy másodpercre még megindítóbbá tett a szememben az
elhagyatottsága, melyről ő maga nem is tudott: egy villanásnyi időre irigyeltem
azt az immár igen távoli korszakot, amikor éjjel-nappal szenvedtem hozzám
szegődött emlékétől. Egy másik alkalommal a Scuola di San Giorgio delli
Schiavoniban[1041] az egyik apostol mellett látható sas, melynek vonalai
ugyanolyan stilizáltak voltak, nemcsak az emléket, de már-már azt a gyötrelmet
is újraélesztette bennem, amelyet hajdan az a két gyűrű okozott, melyek
hasonlóságára Françoise hívta fel a figyelmemet, s melyekről sosem tudtam
meg, ki adta őket Albertine-nek. Egy este pedig valami olyasmi történt, amitől
úgy tűnt, szerelmemnek újjá kellene születnie. Amint a gondolánk megállt a
szálloda lépcsője előtt, a portás egy táviratot adott át, amit a táviratkihordó már
háromszor is kihozott; a címzett neve ugyanis annyira pontatlan volt (bár én, az
olasz tisztviselők minden torzítása ellenére, a magaméra ismertem benne), hogy
átvételi elismervénnyel kellett igazolnom: valóban nekem szól. Alighogy
felértem a szobámba, kinyitottam a táviratot, s belepillantottam a hibásan írt
szavakkal teletűzdelt szövegbe, melyet azért sikerült kibetűznöm:

KEDVESEM, MAGA HALOTTNAK HISZ, BOCSÁSSON MEG,
NAGYON IS ÉLEK, TALÁLKOZNI SZERETNÉK MAGÁVAL, ÉS
HÁZASSÁGRÓL BESZÉLNI. MIKOR JÖN HAZA?
SZERETETTEL: ALBERTINE

Ekkor pedig ugyanaz történt, csak éppen fordítva, mint a nagymama esetében:
amikor tényleg megtudtam, hogy nagymama meghalt, kezdetben semmiféle
fájdalmat nem éreztem. Csak akkor gyötört meg igazán a halála, amikor
akaratlan emlékképeim elevennek mutatták. Most, amikor Albertine már nem élt
a gondolataimban, a hír, hogy életben van, nem okozott akkora örömöt, mint
hittem volna. Albertine már csak egy gondolatnyaláb volt számomra, s amíg
ezek a gondolatok elevenen éltek bennem, túlélte testi halálát; most viszont,
amikor ezek a gondolatok már elhaltak, Albertine nem támadt fel bennem a
testével együtt. S ennek a felismerésnek hatására, hogy semmiféle örömöt nem
érzek, amiért él, hogy nem szeretem már, feldúltabbnak kellett volna lennem,
mint annak, aki több hónapos utazás vagy betegség után azt látja a tükörben,
hogy megőszült, és az arca is egészen más: érett férfié vagy öregemberé.
Felkavaró élmény, hiszen azt is jelenti: a férfi, aki voltam, a szőke fiatalember
nincs többé, más ember lettem. Vagy nem ugyanolyan mélyreható változás,
hajdani énünk ugyanolyan maradéktalan halála-e a régi ént egészen kiszorító újat
látni, mint a ráncos arc látványa, amelyet ősz paróka keretez? Semmivel sem
bánkódunk jobban azon, hogy az évek múltán és az egymást követő korszakok
során más emberré lettünk, mint azon, hogy egyetlen időszakon belül hol ilyen,
hol olyan, ellentmondó lények vagyunk: gonoszak és érzékenyek, finomak és
gorombák, közömbösek és becsvágyók, nap mint nap mások. Mindezen pedig
azért nem szomorkodunk, mert – ha jellemről van szó, átmenetileg, ha pedig
szenvedélyekről, egyszer s mindenkorra – letűnt énünk nincsen ott, hogy azt a
másikat kárhoztassa, a másikat, akivé az adott pillanatban vagy végleg, egész
valónkkal lettünk; a goromba csak mosolyog a gorombaságán, hiszen ő a
goromba, a feledékeny pedig épp azért nem bánkódik emlékezetkihagyása miatt,
mert kiment a fejéből.
Képtelen lettem volna feltámasztani Albertine-t, mert magamat, akkori énemet
sem voltam képes feltámasztani. Az élet, szokásos módja szerint – amellyel
végtelenül kis léptekben változtatja meg a világ arcát – nem nyíltan mondta
Albertine halálának másnapján: „Légy más emberré!”, hanem észrevétlen
változtatásokkal, melyek tényével nem is vethettem számot, úgyszólván minden
ízemben megújított, úgy, hogy gondolkodásom, mire észrevette a változást,
immár megszokta új gazdáját, új énemet, s hozzá ragaszkodott. Albertine-nek
szóló gyengédségem vagy féltékenységem, mint láttuk, egyes édes vagy
fájdalmas benyomásgócok képzettársítással terjedő kisugárzásához kötődött:
Vinteuil kisasszony montjouvaini emlékéhez, Albertine édes, esti csókjaihoz,
amelyeket a nyakamra adott. Ahogy azonban ezek a benyomások
elhalványultak, az általuk nyugtalanító vagy enyhítő árnyalatokkal színezett
hatalmas érzéstartomány ismét seszínű lett. Amint a feledés hatalmába kerítette a
szenvedés vagy a gyönyör egyik-másik stratégiai pontját, szerelmem ellenállása
megtört, már nem szerettem Albertine-t. Próbáltam felidézni magamban. Milyen
pontosan megsejtettem hajdan ezt az érzést, amikor két nappal azután, hogy
Albertine elment, elborzadtam, hogy már negyvennyolc órát tudtam nélküle élni!
Ugyanígy történt akkor is, amikor annak idején Gilberte-nek írtam, s közben arra
gondoltam: ha még két évig így megy, kiszeretek belőle. És ha Swann hajdani
kérését, hogy keressem fel Gilberte-et, olyan terhesnek éreztem, mintha egy
halottat kellett volna vendégül látnom, a halál – vagy az, amit halálnak hittem –
Albertine esetében is elvégezte ugyanazt a munkát, amit Gilberte-ében a
hosszúra nyúlt szakítás. A halál sem működik másképp, mint a távollét. A
szörnyeteg, melynek felbukkanásába szerelmem már korábban is beleremegett, a
felejtés – ahogy gondoltam – bizony felfalta az érzést. A hír, hogy Albertine él,
nem csupán a szerelmemet nem támasztotta fel, nem csupán azt mutatta meg,
mennyire messzire jutottam a közömbösséghez visszavezető úton, hanem
hirtelen annyira felgyorsította ezt a folyamatot, hogy visszatekintve azon
gondolkoztam, vajon korábban a másik, az ellenkező hír, Albertine halálhíre,
nem működött-e épp fordítva, s barátnőm elköltözésének művét betetőzve, nem
szította-e fel szerelmemet, nem késleltette-e a végét. Igen bizony, most, amikor
megtudtam, hogy Albertine él, és én újra együtt lehetek vele, s ettől hirtelen oly
kevéssé becsessé vált a szememben, azon töprengtem, nem Françoise
gyanúsításai, a szakítás, sőt maga a (képzelt, de valósnak hitt) halál tartották-e
életben ezt a szerelmet, hiszen a kívülállók, de még a sors erőfeszítései is,
melyekkel el akarnak szakítani egy nőtől, csak még erősebben hozzá láncolnak.
Most épp az ellenkezője történt. Különben pedig, amikor megpróbáltam
felidézni magamban, s talán éppen azért, mert csak intenem kellett volna, hogy
ott teremjen mellettem, egy máris jócskán elhízott, férfias külsejű lány jelent
meg az emlékeimben, akinek hervatag arcán mintegy csírájában felsejlett
Bontemps-né profilja. Cseppet sem érdekelt már, mit csinálhatott ez a lány
Andrée-val vagy másokkal. A kór, melyet oly sokáig gyógyíthatatlannak hittem,
nem gyötört többé, s őszintén szólva, ezt a kezdettől fogva gyaníthattam volna.
Nem kétséges, hogy a szeretőnk utáni bánkódást, a féltékenység továbbélését
ugyanúgy joggal tarthatjuk testi bajnak, mint a tuberkulózist vagy a leukémiát.
Csakhogy a testi betegségek között helyénvaló külön csoportba sorolnunk
azokat, amelyeknek oka merőben fizikai természetű, illetve azokat, amelyek
csupán értelmünk közvetítésével hatnak a testre. Főként olyankor, amikor
értelmünknek az átvitelt szolgáló része az emlékezet – más szóval, amikor az ok
megszűnt vagy eltávolítódott –, mert ilyenkor, bármilyen kegyetlen is a
fájdalom, bármilyen mélyrehatónak tűnjön is a szervezetben fellépő működési
zavar, mivel a gondolkodás képes a megújulásra, vagy inkább képtelen bármit is
megtartani, nem úgy, mint a szöveteink, igen ritka eset, hogy a prognózis ne
lenne kedvező. Igen ritka eset, hogy ugyanannyi idő alatt, amíg egy rákos beteg
belehal a betegségbe, egy vigasztalhatatlan özvegy vagy apa ne gyógyulna ki. Én
kigyógyultam. És ezért a lányért, akit most olyan visszatetszően püffedtnek
láttam, s aki bizonyára megöregedett, mint azok a lányok, akiket hajdan
szeretett, érte kell hát lemondanom arról a sugárzó másikról, tegnapom
emlékéről, holnapom reménységéről (akinek, ha elveszem Albertine-t, éppúgy
nem adhatnék semmit, ahogy senki másnak sem), mondjak le erről az „új
Albertine”-ről, aki nem az, „ki poklokra szállt”, de „ki büszke, hű s kicsit még
neveletlen” [1042]? Mostanra ő lett az, aki hajdan Albertine volt: Albertine iránti
szerelmem csak a fiatalság iránti rajongásom múlandó alakja volt. Azt hisszük,
egy fiatal lányt szeretünk, s ó jaj, csak a hajnalpírt szeretjük benne, melyet egy
pillanatra az ő arca tükröz. Eltelt az éjszaka. Reggel visszavittem a táviratot a
szállodaportásnak, mondván, hogy tévesen kézbesítették, nem nekem szól. A
portás azt válaszolta, hogy mivel már felnyitottam, kellemetlensége származhat a
dologból, jobb lenne, ha megtartanám; visszatettem hát a zsebembe, de
megfogadtam: úgy teszek, mintha sosem kaptam volna meg. Albertine iránti
szerelmem mindörökre elmúlt. Így hát ez a szerelem is – miután annyira
másképpen alakult, mint ahogy a Gilberte iránti szerelem mintájára elképzeltem,
s azután, hogy ilyen hosszú és fájdalmas kitérőre kényszerített, előbb kivételnek
indult, de végül, akárcsak a Gilberte iránti szerelmem, maga is a felejtés
általános törvényéhez igazodott.
Ekkor azonban az ötlött fel bennem: jobban ragaszkodtam Albertine-hez, mint
saját magamhoz; most pedig nem ragaszkodom többé hozzá, mert egy ideje nem
látom. Az a vágyam azonban, hogy önmagamtól soha ne válasszon el a halál,
hogy halálom után feltámadjak, ez a vágyam más volt, mint az, hogy soha ne
kelljen elválnom Albertine-től, még most is élt. Talán azért, mert magamat
becsesebbnek hittem, mint őt, azért, mert amikor szerettem is, magamat jobban
szerettem? Nem, azért volt így, mert amikor nem láttam, szeretni sem szerettem
többé Albertine-t, magamat viszont továbbra is szerettem, mivel az
önmagammal való napi kapcsolatom nem szakadt meg úgy, mint az Albertine-
hez fűződő. De ha az én testemhez, önmagamhoz fűződő is megszakadna...?
Nem kétséges: ugyanígy alakulna. Életszeretetünk régi viszony csupán, amelytől
sehogy sem tudunk szabadulni. Ereje az állandóságában rejlik. De a halál, mely
véget vet neki, majd kigyógyít a halhatatlanság vágyából.
Ebéd után, ha nem egyedül kószáltam Velencében, a mamával készültem
valahová, s ilyenkor, hogy magamhoz vegyem a füzeteimet, melyekbe egy
Ruskinról szóló munkámhoz írok majd jegyzeteket,[1043] felmentem a szobámba.
A fal kiszögelléseit érő erős ütésekből, melyek miatt kénytelen volt sarkait
behúzni, a tenger korlátozó hatalmát, a föld szűkmarkúságát éreztem. Amint
pedig visszamentem, hogy csatlakozzam édesanyámhoz, aki odalent várt, épp
abban az órában, amikor hajdan Combray-ban olyan élvezettel ízlelgettük
odabent a zárt zsalugáterek megőrizte félhomályban a kéznyújtásnyira lévő
napot, itt is, végig a márványlépcsőn, melyről ugyanúgy nem tudhatni, mint egy
reneszánsz festményen sem, hogy palotába vezet vagy gályára, itt is ugyanolyan
volt a hűvösség és a kinti ragyogás érzése az állandóan kitárt ablakok előtt a
napellenző ponyvák csattogása miatt; az ablaknyílásokon át a szüntelen
légáramban pedig a langyos árnyék és a zöldessárga napfény, mint valami lebegő
felszínen szüremlett be, a hullámok mozgékony szomszédságát, fényét, szikrázó
nyugtalanságát idézve. A legtöbbször a Szent Márk-székesegyházba tartottam,
annál is nagyobb gyönyörűséggel, mivel először gondolába kellett szállnom,
hogy odajussak, s így a templom nem csupán műemlékként jelent meg
gondolataimban, hanem a tavaszi tengervízen tett utazás végállomásaként is: az
én szememben a tenger és a Szent Márk eleven és megbonthatatlan egészet
alkotott.[1044] Édesanyámmal a keresztelőkápolnába mentünk, s ketten tapostuk a
kövezet márvány- és üvegmozaikját, elénk tárultak a széles árkádok, melyeknek
mély öblű, rózsaszín felülete enyhén megroggyant az évek súlya alatt, s ettől a
templom ott, ahol az idő megkímélte a szín frissességét, olyan, mintha valami
lágy, gyúrható anyagból, óriás méhsejtek viaszából épült volna, másutt viszont,
ahol az anyag az idők során kiszikkadt, a művészek pedig átlyuggatták és
arannyal borították, mintha Velence kolosszális evangéliumának drága, cordovai
bőrkötése lett volna. Édesanyám látta, hogy sokáig szándékozom a Krisztus
megkeresztelését ábrázoló mozaik előtt időzni, s mivel érezte a kápolna
levegőjének dermesztő hidegét, kendőt terített a vállamra. Hajdan, amikor
Albertine-nel voltam Balbecben, a zavaros gondolkodású emberek agyában élő,
megannyi következetlen ábránd egyikének véltem, amikor arról a – szerintem
teljesen alaptalan – örömről beszélt, amit az okozna, ha ezt vagy azt a festményt
velem nézhetné meg. Ma már legalább annyiban biztos vagyok, hogy ilyen
öröm, ha nem is azé, hogy együtt látunk, de legalábbis annak az öröme, hogy
egy bizonyos emberrel együtt láttunk valami szépet, valóban létezik. Eljött az az
idő, amikor a keresztelőkápolnát felidézve – ahol a Krisztust a Jordán
hullámaiban megmerítő Szent János képe előtt álltam, miközben a gondola a
Piazzetta előtt várt ránk – nem közömbös számomra, hogy abban a hűvös
félhomályban egy nő volt mellettem, aki olyan tiszteletteljes és rajongó
buzgalommal viselte gyászruháját, mint a Velencében, Carpaccio Szent
Orsolyáján[1045] látható idős asszony; és hogy ez a piros arcú, szomorú szemű,
fekete fátylas nő, akit az én emlékeimben soha semmi nem emelhet ki a Szent
Márk-székesegyház e szelíd fénnyel megvilágított szentélyéből, ahol biztosan,
mindig megtalálom, mert olyan, csakis neki fenntartott és megváltoztathatatlan
helye van ott, mint egy mozaiknak: ez a nő az édesanyám. Carpaccio, akit az
imént említettem, s akit, ha nem a Szent Márkban dolgoztam, a legszívesebben
nézegettünk a festők közül, egy ízben kis híján felélesztette Albertine iránti
szerelmemet. Akkor láttam először a Grado pátriárkája kiűzi a gonoszt egy
megszállottból című képet. Elnéztem a csodálatos bíbor- és ibolyaszín eget,
melyen öblös, piros tulipánként kibomló, magas, berakásos kémények
rajzolódnak ki Whistler számos velencei látképét juttatva eszünkbe. Majd
tekintetem a Rialto régi fahídjáról a XV. századi Ponte Vecchióra siklott, melyet
arany oszlopfőkkel ékes márvány paloták népesítettek be, hogy azután ismét a
Canalén kössön ki, ahol a bárkákat rózsaszín zekés legénykék irányítják
tollbokrétás fejfedőben, a megtévesztésig ahhoz a képhez hasonlóan, amelyet
Sert, Strauss és Kessler káprázatos és valóban Carpacciót idéző Szent József
legendájában[1046] láthattunk. Végül, mielőtt elfordultam volna a festménytől, a
szemem visszatért a parthoz, ahol csak úgy hemzsegnek a korabeli Velence
életképei. Elnéztem a borotváját törölgető borbélyt, a hordót cipelő négert, a
beszélgető muzulmánokat, a bő brokát- vagy damasztköpenyt, cseresznyepiros
bársonysapkát viselő velencei nemes uraságokat, amikor egyszerre apró
nyilallást éreztem a szívemben. A Calza-céh egyik tagjának hátán – a
hovatartozását nem volt nehéz felismerni a ruhája ujján vagy a galléron díszelgő
gyöngy- és aranyhímzésről, melynek mintája annak a jókedvű céhnek a jelvénye,
melybe viselője belépett – Albertine kabátjára ismertem, amit aznap este viselt,
amikor nyitott kocsin jött velem Versailles-ba, s amikor nem is sejtettem, hogy
alig tizenöt óra választ el attól a perctől, amikor elmegy tőlem. Albertine, aki
mindig készen állt mindenre, amikor arra kértem, hogy induljunk, azon a
szomorú napon, amit utolsó levelében „kétszeresen is alkonyinak” nevezett, mert
„az est is leszállóban volt, mi pedig nemsokára elváltunk egymástól”, egy
Fortuny-kabátot kapott magára, amit másnap magával vitt, s ami azóta soha nem
bukkant fel az emlékeimben. Tehát erről a Carpaccio-festményről vette Velence
lángelméjű fia, ennek a Calza-mesterlegénynek a válláról kapta le, hogy
megannyi párizsi nőére dobja, akik bizonyára éppúgy nem tudják, ahogy
mostanáig én sem tudtam, hogy a modellje is megvan az uraságok egy
csoportjában, a Gradói pátriárka előterében, a velencei Akadémia egyik
termében. Én azonban mindent felismertem, s mivel az elfelejtett kabát annak a
szemét és szívét adta vissza, hogy jól megnézze, aki azon a hajdani estén
Versailles-ba készült Albertine-nel, néhány pillanatra vágy és mélabú zavaros
keveréke árasztott el, majd ahogy jött, el is oszlott.
Voltak olyan napok is, amikor édesanyám meg én nem értük be Velence
múzeumaival és templomaival; így történhetett, hogy egyszer, amikor
különlegesen szép idő volt, egészen Padováig merészkedtünk, hogy
viszontlássuk azokat a Bűnöket és Erényeket, amelyeknek reprodukcióját egykor
Swann úrtól kaptam, s azok minden valószínűség szerint ma is ott lógnak a
combray-i ház tanulószobájának falán; átvágtam hát a verőfényben fürdő Arena-
kerten, majd beléptem a Giotto-kápolnába[1047], ahol az egész boltozat és a
freskók háttere olyan kék, mintha a ragyogó kinti nap maga is átlépte volna a
küszöböt a látogatóval, és az árnyékba és a hűvösre vitte volna tiszta kék egét; a
tiszta ég pedig csak egy árnyalattal lett sötétebb attól, hogy levetkőzte a fény
aranyát, akárcsak azokban a rövid szünetekben, amelyek a legderültebb napokat
szakítják meg, s amikor, noha egyetlen felhőt sem láttunk, a nap egy pillanatra
elfordítja tekintetét, az azúr pedig – mely így csak még kedvesebb lesz – hirtelen
elsötétül. A megkékített kövekre lehozott égen angyalok szálldostak, akiket most
láttam először, mert Swann úr csak a Bűnök és az Erények reprodukcióját adta
nekem, a Madonna és Krisztus történetét ábrázoló freskókét nem. S lám, az
angyalok röpte ugyanolyan tényleges, szó szerint valóságos cselekvésként hatott
rám, mint hajdan az Irgalom és az Irigység mozdulatai. Az angyalok nagy
mennyei áhítattal vagy legalábbis gyermeki illedelmességgel és iparkodással
teszik össze apró kezüket az Arena festményein, de egyben úgy is, mintha egy
valóban létezett, különleges szárnyas faj egyedei volnának, akik az ó- és
újtestamentumi idők természetrajzaiban nyilván szerepeltek is. Aprócska
élőlények, akik úton-útfélen ott repkednek a sétálgató szentek előtt; mindig akad
egy-két, könnyed kézzel megfestett példány a fejük fölött; mivel pedig valóságos
és ténylegesen repülő teremtmények, egyszer azt látjuk, amint emelkednek,
másszor köröket írnak le, vagy a legtermészetesebb könnyedséggel
bukfenceznek, dugóhúzóban zuhannak a föld felé, szárnyuk minden erejével
tartják magukat a nehézkedési törvénynek fittyet hányó helyzetekben, és sokkal
inkább emlékeztetnek egy már kihalt madárfajra vagy Garros[1048] a
siklórepülést gyakorló fiatal tanítványaira, mint a reneszánsz és az azt követő
korszakok angyalaira, akiknek szárnya már csak jelkép, tartásuk pedig általában
ugyanolyan, mint a menny szárnyatlan alakjaié.
A szállodába visszatérve fiatal nőkkel akadtam össze, akik többnyire
Ausztriából érkeztek, hogy e virágtalan tavasz első szép napjait Velencében
töltsék. Volt közöttük egy, akinek a vonásai nem emlékeztettek ugyan Albertine-
re, mégis megtetszett nekem, mert bőrének árnyalata ugyanolyan üde, a tekintete
ugyanolyan csúfondáros és élénk volt, mint Albertine-é. Hamarosan éreztem,
hogy már olyan dolgokat mondok neki, amilyeneket Albertine-nek mondtam a
kezdet kezdetén, ugyanazt a fájdalmat titkolom előtte, amikor közli, hogy
másnap nem találkozunk, mert Veronába megy, s mindjárt ezután azt a vágyat,
hogy én magam is Veronába menjek. Mindez nem tartott sokáig, a lánynak
rövidesen vissza kellett utaznia Ausztriába, sosem látom többé, de máris némileg
féltékenyen – amilyenek a szerelem elején szoktunk lenni – figyeltem bájos és
rejtélyes alakját, azon töprengtem, vajon ő is a nőket szereti-e, s hogy Albertine-
ével közös vonásai – a bőr és a tekintet tisztasága, a barátságos nyíltság az arcon,
ami mindenkit meghódított, s ami inkább abból eredt, hogy a legkevésbé sem
próbálta megismerni a többiek cselekedeteit, akik egy cseppet sem érdekelték,
mintsem, hogy a sajátjait akarta volna bevallani, mert azokat éppenséggel a
lehető leggyermetegebb hazugságokkal takargatta –, hogy tehát mindezek nem a
nőket szerető nő külső jellegzetességei-e? Talán – bár racionálisan nem tudtam
megragadni – épp ez vonzott hozzá, ez nyugtalanított (s ezzel talán vonzalmam
mélyebben rejlő oka is lett, az az erő, mely afelé hajt, ami azután meggyötör), ez
hozott annyi örömöt és szomorúságot valahányszor találkoztunk, mint azok a
mágneses erők, melyeket látni nem látunk, de egyes vidékek levegőjében
megannyi rosszullétet okoznak? Sajnos, sosem fogom megtudni. Amikor
megpróbáltam a vonásaiból olvasni, a legszívesebben azt mondtam volna neki:
„El kellene mondania, azért érdekelne, mert az emberi természetrajz egyik
törvényét szeretném megismerni” –, de sosem mondaná el; különös irtózással
nyilatkozott mindarról, ami akár csak emlékeztetett is erre a bűnre, és érezhető
hűvösséggel érintkezett baráti köre nő tagjaival. S talán épp ez volt a bizonyíték,
hogy valami titkolnivalója van, hogy régebben talán csúfolták vagy
megszégyenítették emiatt, s a póz, melyet azért vett fel, nehogy „olyannak”
véljék, annak a beszédes idegenkedésnek a mása volt, amellyel az állatok
húzódnak el azoktól, akik megverték őket. Az életéről pedig képtelenség volt
bármit megtudakolni; mennyi időmbe telt Albertine esetében is, amíg sikerült
valamit megtudnom! Csak a halála oldotta meg a nyelveket, mivel Albertine,
akárcsak ez a mostani fiatal nő, végtelenül elővigyázatosan és körültekintően
viselkedett! De akár Albertine esetében is: biztos lehettem-e benne, hogy
megtudtam valamit? No meg, ahogy a leginkább áhított életkörülmények is
közömbösek lesznek, amint nem szeretjük többé azt, aki miatt tudtunkon kívül
azért vágytunk rájuk, mert ezek a körülmények tették lehetővé, hogy mellette
éljünk, amennyire lehet, a kedvében járjunk, ugyanez áll bizonyos szellemi
kíváncsiságainkra is. Az a tudományos jelentőség, melyet az arc halvány
rózsaszín szirompártája mögött, a halványszín szemek virradathoz hasonló,
naptalanul is világos világosságában, a soha el nem mesélt napokban rejtőző
vágy megismerésének tulajdonítottam, kétségkívül ugyanígy elmúlik majd,
amikor egyáltalán nem szeretem már Albertine-t, vagy amikor egyáltalán nem
szeretem már ezt a fiatal nőt.
Esténként egyedül indultam útnak az elvarázsolt városban, ahol új meg új
negyedekben találtam magam, mint az Ezeregyéjszaka meséinek valamelyik
szereplője. Igen ritkán esett úgy, hogy sétáim során ne fedeztem volna fel
véletlenszerűen egy-egy ismeretlen, tágas teret, amelyet egyetlen útikönyv,
egyetlen utazó sem említett. Nekivágtam a kis sikátorok, callék szövevényének.
Esténként, amikor a nap a legharsányabb rózsaszínben, a legvilágosabb
pirosokban csillantja fel a magas, öblös kéményeket, valóságos kert virágzik a
házak tetején a színárnyalatok oly gazdag pompájában, mintha egy delfti vagy
haarlemi tulipánrajongó kertje lenne a város fölött. A házak szoros közelsége
különben is képkeretnek mutatott minden olyan ablakrámát, ahol egy szakácsnő
nézett ki ábrándozva, vagy egy fiatal lány ült és fésültette a haját egy – a
homályban csak sejthetően – boszorkányarcú vénasszonnyal, és minden egyes
csendbe borult, szegényes házat, mely a callék hihetetlen szűkössége miatt
kéznyújtási közelségben volt, száz, szorosan egymás mellé függesztett holland
festmény kiállításának mutatott. Az egymáshoz tapadó callék barázdáikkal
minden irányban tovább szabdalták a lagúna és egy-egy csatorna közötti
Velence-darabot, mintha a város e számtalan, vékony és aprólékosan kialakított
formát követve kristályosodott volna ki. Egyszerre, az egyik utcácska végén, a
kristályos anyag mintha túltágult volna. Egy nagy és pompázatos campo tárult
elém, melynek méreteit a kis sikátorok szövevényében semmiképpen sem
sejthettem volna, sőt azt sem, hogy azon a helyen egy holdfénytől sápadt,
elbűvölő palotákkal körülölelt teret találok. Más városokban az utcák egy effajta
építészeti együttes felé tartanak, előre jelzik, minket is odavezetnek. Itt, úgy tűnt,
szándékosan rejtették el a sikátorok kereszteződésében, mint a keleti mesék
palotáit, ahová éjszaka kalauzolják el valamelyik szereplőt, s még pirkadat előtt
haza is viszik, nehogy visszataláljon a varázsos épülethez, míg végül azt nem
hiszi, hogy csak álmában járt benne. Másnap elindultam, hogy felkutassam a
szépséges éjszakai teret, ide-oda bolyongtam a callékon, melyek mind
egyformák voltak, és a legcsekélyebb felvilágosításra sem voltak hajlandók,
legfeljebb még jobban összezavartak. Néha egy-egy ismerősnek tűnő jeltől már
azt reméltem, hogy hamarosan felbukkan előttem elzártságában, magányában és
hallgatagságában a szépséges, száműzött tér. Ekkor azonban egy calle alakját
öltő gonosz dzsinn miatt akaratom ellenére visszafordultam, és egyszerre megint
a Canal Grandénál találtam magam. Mivel pedig az álom emléke és a valóság
emléke között nincsen nagy különbség, végül már azon töprengtem, nem
álmomban kerültem-e a velencei kristályvilág valamelyik homályos zugában
ebbe a furcsa, lebegő állapotba, amely a holdfényes meditáció folytatásaként
romantikus palotákkal körülvett, tágas teret tárt elém.
Az a vágy azonban, hogy bizonyos nőket, jóval inkább őket, mint bizonyos
tereket, ne veszítsek el örökre, állandó izgatottságot gerjesztett bennem
Velencében, s ez valóságos lázzá fokozódott aznap, amikor édesanyám úgy
határozott, hogy elutazunk, én pedig, késő délután, mikor a csomagjaink már
útnak indultak gondolán a pályaudvar felé, ezt a nevet olvastam a szállodába várt
külföldi vendégek listáján: Putbus báróné és kísérete. Azon nyomban
megéreztem, hány és hány órányi testi gyönyörtől fosztana meg az elutazás, s
ettől immár idült vágyakozásom az érzelem magaslatára emelkedett, s mindjárt
mélabúba és bizonytalanságba is fojtotta; kértem édesanyámat, halasszuk el az
indulást néhány nappal; s mivel mama olyan arcot vágott, mint aki egyetlen
másodpercig sem veszi fontolóra vagy akár csak komolyan a kérésemet, a
velencei tavasztól amúgy is felajzott idegeimben azonnal feléledt a régi vágy,
hogy szembeszálljak egy képzelt összeesküvéssel, melyet szüleim szőnek
ellenem, akik úgy gondolják, hogy végül kénytelen leszek engedelmeskedni: az
a küzdhetnék, mely hajdan arra ösztökélt, hogy durván rákényszerítsem az
akaratomat azokra, akiket a legjobban szeretek, s amint sikerült rábírnom őket,
hogy engedjenek, mindjárt kész legyek az ő akaratukhoz alkalmazkodni.
Megmondtam édesanyámnak, hogy nem utazom, ő azonban ravaszabbnak vélte
úgy tenni, mintha nem hinné, hogy komolyan beszélek, így nem is válaszolt.
Mire én azt mondtam, majd meglátja, hogy komolyan gondolom-e vagy sem.
Ekkor a portás három levelet hozott: kettőt a mamának, egyet nekem; én
mindjárt a levéltárcámba tettem az enyémet, a többi közé, még a borítékot sem
néztem meg. Amikor pedig eljött az ideje, édesanyám minden holmim
kíséretében el is indult a pályaudvarra, én pedig egy italt hozattam magamnak a
csatornával szembeni teraszra, ahol letelepedtem, és a naplementét bámultam,
miközben a szállodával szemközt kikötött bárkán egy muzsikus az O, sole
miót[1049] énekelte. A nap egyre lejjebb szállt. Édesanyám mostanra nem lehetett
nagyon messze a pályaudvartól. Hamarosan el is utazik, én meg egyedül
maradok Velencében, egyedül azzal a szomorú tudattal, hogy megbántottam, és
ő nem lesz mellettem, hogy megvigasztaljon. Közeledett a vonatindulás ideje.
Visszafordíthatatlan magányom annyira közel került, hogy úgy éreztem, máris
elkezdődött, és mindenen elhatalmasodik. Mivel egyedül tudtam magam, a
dolgok is idegenné lettek, hiányzott belőlem a kellő nyugalom, lüktető
szívemben nem volt állandóság, amiből egy keveset átvihettem volna beléjük.
Az előttem elterülő város már nem Velence volt. Egyéniségét, nevét hazug
kitalációnak láttam, nem volt már erőm a kövekbe vésni. A paloták részleteik
puszta összegévé, bármely másikhoz hasonló márványmennyiséggé
redukálódtak, a víz hidrogén és nitrogén[1050] örökkévaló, vak, Velence előtti és
Velencén kívüli elegyévé, mely mit sem tud a dózsékról és Turnerről[1051]. De ez
a semmitmondó hely olyan furcsa volt, mint azok, ahová csak az imént
érkeztünk meg, s még nem ismernek minket, vagy mint azok, ahonnan eljöttünk,
s amelyek már el is felejtettek. Semmit sem tudtam már mondani magamról,
semmit sem tudtam átadni magamból neki, visszaszorított önmagamba, egyetlen
lüktető szívvé zsugorodtam, merő figyelemmé, mely aggályosan követte az O,
sole mio előrehaladtát. Hiába kapaszkodtam minden gondolatommal
kétségbeesetten a Rialto jellegzetes, szép görbe vonalába, mostanra a
nyilvánvaló középszerűségében állt előttem, egyszerű hídként, nem csupán
kevesebbként, de elidegenülten róla alkotott képzetemtől, ahogy egy színészről
is tudtam volna, hogy szőke parókája és fekete ruhája ellenére, legbelül nem
Hamlet. A palotákról, a Canalról, a Rialtóról is lefoszlott az egyediségüket adó
képzet, s közönséges, anyagi elemeikre hullottak. Ezt a semmitmondó helyet
egyben távolinak is láttam. A hadikikötőben – ugyancsak egy tudományos
tényező, az éghajlat miatt – a dolgok olyan különösnek látszottak, hogy bár
látszólag hasonlítottak az otthoniakra, mégis idegennek bizonyultak,
száműzöttnek a másfajta ég alatt; éreztem, hogy ez a mégoly közeli láthatár,
melyet akár egy óra alatt elérhettem volna, a föld egészen másféle domborulata,
mint Franciaország tengereié, távoli földhajlat, amely az utazás
szemfényvesztése révén kötött ki itt mellettem; ettől azután az Arsenale
jelentéktelen s ugyanakkor távoli kikötője a viszolygás és a félelem olyasfajta
elegyével töltött el, amelyet kisgyermekként éreztem először, amikor a Deligny-
uszodába[1052] kísértem el édesanyámat: azon az elképesztő helyen, ahol a sötét
víz fölé sem ég, sem napfény nem borult, s bár a kabinok gyűrűje vette körül,
mintha a fürdőruhás emberi testek fedőrétege alatt láthatatlan mélységekkel
érintkezett volna, s én azon töprengtem, vajon a halandó tekintetek elől és az
utca felől bódékkal észrevehetetlenül eltakart titkos mélység nem az itt eredő
jeges tengerek torka-e, nem itt vannak-e maguk a pólusok is, sőt nem ez a szűk
tér-e a sarkvidék jégmentes tengere; ezt az irántam semmiféle rokonszenvet nem
tápláló Velencét, ahol hamarosan magamra maradok, sem láttam kevésbé
elszigeteltnek, kevésbé valószerűtlennek, s az O, sole mio dallama, mely úgy
emelkedett a magasba, mint az általam megismert Velence siratódala, mintha épp
az én nyomorúságomat hívta volna tanúnak. Nem kétséges, hogy ha utol akartam
érni édesanyámat, és vonatra szállni vele, nem lett volna szabad tovább
hallgatnom a dalt, haladéktalanul el kellett volna szánnom magam az indulásra,
de épp ezt nem tudtam megtenni; nem mozdultam, és nemcsak felállni voltam
képtelen, de az elhatározásra is, hogy felállok. Agyam – minden bizonnyal azért,
hogy ne kelljen a meghozandó döntésre gondolnom – minden figyelmét az O,
sole mio sorról sorra pergő frázisaira összpontosította, gondolatban együtt
énekeltem az énekessel, előre tudtam, mikor ragadja el a hév, hogy magam is
vele tartsak, majd egyszerre hagytuk alább. Ez a semmitmondó, százszor is
hallott dal nyilván cseppet sem érdekelt. Senkinek, magamnak sem szerezhettem
örömöt azzal, hogy áhítatosan végighallgatom. S ami a legfontosabb, az
elcsépelt románc egyetlen – előre tudott – motívuma sem segíthetett annak
döntésnek a meghozatalában, amire szükségem volt; épp ellenkezőleg, minden
újabb mondat útját állta a tényleges döntésnek, vagyis inkább az ellenkező
döntésre kényszerített: arra, hogy ne menjek, hiszen csak az időmet húzta. Ettől
azután ez az önmagában örömtelen elfoglaltság, az O, sole mio hallgatása
mélységes, már-már kétségbeesett szomorúsággal itatódott át. Éreztem én, hogy
amikor ott maradok, és nem mozdulok, valójában eldöntöttem, hogy nem
utazom; de a „Nem utazom” mondat, amit ilyen egyértelmű formában képtelen
voltam kimondani, mindjárt kimondhatóvá vált, ha így fogalmaztam: „csak még
egy sort meghallgatok az O, sole mióból”, s bár tisztában voltam ennek a
virágnyelvnek a gyakorlati jelentésével, s noha azt gondoltam: „végül is csak
még egy sort meghallgatok”, pontosan tudtam, hogy ez valójában azt jelenti:
„egyedül maradok Velencében”. S talán épp ez a dermesztő hidegként ható
szomorúság adta a dal reményvesztett és mégis igéző varázsát. Minden egyes
hang, amit az énekes mondhatni hivalkodó, zsigeri erővel zengetett meg, szíven
ütött; amikor a frázis vége elhalt, és a dal látszólag véget ért, az énekes képtelen
volt betelni vele, és újra rázendített, mintha még egyszer közhírré akarná tenni
magányomat és kétségbeesésemet. Édesanyám bizonyára megérkezett a
pályaudvarra. Hamarosan el is utazik. Ekkor elhatalmasodott rajtam a szorongás,
melyet egyszerre okozott a csatorna látványa, a csatornáé, amely egészen kicsire
apadt, mióta Velence lelke kiröppent belőle, azé a banális Rialtóé, mely nem is a
Rialto volt már, és a kétségbeesés dalává lett O, sole mio, mely az omladozó
paloták előtt felzengve végleg szétzúzta őket, s ezzel beteljesítette Velence
végromlását; szemtanúja lettem, amint az énekes művészien, sietség nélkül,
hangról hangra felépíti boldogtalanságomat, a San Giorgio Maggiore mögött
megállapodott nap pedig csodálkozva nézi, s így végül ez az alkonyati fény
emlékezetemben mindörökre kétes, megváltoztathatatlan és szívbe markoló
ötvözetet alkot borzongó felindultságommal és az énekes bronz csengésű
hangjával.
Mozdulatlanul ültem hát, széthulló akarattal, látható elhatározás nélkül, noha
az elhatározás ezekben a percekben bizonyosan megszületett már, barátaink
gyakran meg is sejtik. Mi azonban képtelenek vagyunk rá, jóllehet ezzel sok-sok
szenvedéstől megkímélnénk magunkat.
Végül, sötétebb, titokzatosabb mélységekből, mint ahonnan a megjósolható
üstökös indul útnak, a megrögzött szokás nem is gyanított védelmező erejének,
azoknak a rejtett tartalékoknak köszönhetően, melyeket hirtelen indíttatással az
utolsó pillanatban vet be a harcban, mégis megszületett bennem a tett: nyakam
közé szedtem a lábam, s bár az ajtókat már bezárták, még idejében érkeztem,
hogy utolérjem izgalomtól kipirult édesanyámat, aki nehezen tartotta vissza a
könnyeit, mert azt hitte, nem jövök már. Majd a vonat nekilódult, és láttuk, amint
Padova és később Verona is kijön elé, szinte egészen a pályaudvarig, elbúcsúzni,
hogy amikor távolodóban vagyunk már, ők, akik nem utaznak, visszatérjenek
megszokott életükhöz: egyikük a mezőin, másikuk a dombján.
Teltek-múltak az órák. Édesanyám nem kapkodta el a két levél olvasását,
egyelőre csak kinyitotta őket, és próbálta úgy intézni a dolgot, hogy én se
húzzam elő mindjárt a tárcámat, s vegyem ki belőle azt a levelet, amelyet a
szállodaportás adott át. A mama mindig attól tartott, hogy túlságosan hosszúnak,
túlságosan fárasztónak találom az utazást, ezért, ameddig tudta, halogatta a
pillanatot, s csak az utolsó órákban kötött le azzal, hogy kipakolja a
keménytojásokat, odaadja az újságokat, kibontsa a könyvcsomagot, amelyet a
tudtomon kívül vásárolt. Először őt figyeltem, amint meghökkenten olvassa az
egyik levelet, majd felemeli a fejét, s tekintete mintha sorra megpihenne a
különálló, összeférhetetlen emlékeken, amelyeket sehogy sem tud egymáshoz
kapcsolni. Én időközben Gilberte írására ismertem a magam borítékján.
Kinyitottam a levelet. Gilberte bejelentette, hogy feleségül megy Robert de
Saint-Loup-hoz. Azt írta, hogy már táviratozott nekem ez ügyben Velencébe, de
választ nem kapott. Eszembe jutott, hogy tényleg mondták, milyen rosszul
működik Velencében a táviratszolgálat. Gilberte sürgönye sosem érkezett meg.
De ezt talán el sem hiszi majd. Egyszer csak éreztem, hogy egy tény, mely
mindeddig emlékként vette be magát az agyamba, most elmozdul a helyéről, és
átadja valami másnak. Az a távirat, amelyet nemrégiben kaptam, s amelyről azt
hittem, Albertine küldte, Gilberte-től jött. Mivel Gilberte írásának meglehetősen
mesterkélt eredetisége lényegében abban állt, hogy miközben az egyik sorba írt,
egészen a felette lévőig húzta a t-k kalapját, amellyel így mintegy aláhúzott
bizonyos szavakat, vagy az i-k pontját vitte fel, melyek ily módon mintegy meg-
megszakították a felettük lévő sor mondatait, az alsó sorba viszont a fölötte lévő
szavak betűinek farkincáit és kacskaringóit ékelte, így már teljesen érthető volt,
hogy a távirdász a felső sor s-ének vagy y-jának cirkalmait a Gilberte szó végére
illesztett – ine-nek vélte. A Gilberte név i-jének pontja viszont a felső sorba
csúszott, s így három pontot alkotott. A G pedig gót A-ra emlékeztetett. Mivel
ezenkívül két-három szót még félre is olvastak és összeolvasztottak (sőt olyanok
is akadtak közöttük, amelyeket értelmetlennek találtam), mindez együtt elegendő
magyarázat volt tévedésem részleteire, bár talán nem is volt feltétlenül szükség
rá. Hány betűt olvas el egyetlen pillantással egy szóban egy szórakozott s főként
elfogult ember, aki abból indul ki, hogy a levél egy bizonyos személytől jön? És
hány szót a mondatból? Olvasás közben megsejtünk, kitalálunk ezt-azt; minden
egy kezdeti tévedésből indul ki; az összes többi (s ez nemcsak a levél- és
táviratolvasásra, nemcsak bármely olvasásra igaz), tűnjék bármennyire
elképesztőnek annak a szemében, akinek a kiindulópontja más, teljesen magától
értetődő. Hiedelmeink jó része – s ez még a végkövetkeztetésekkel is így van,
melyekben épp annyi a konokság, mint a jóhiszeműség – az első félreértésből,
téves előfeltevésünkből ered.
 IV. FEJEZET

ROBERT DE SAINT-LOUP ÚJ ARCA



– „De hiszen ez hallatlan – mondta édesanyám. – Figyelj csak, az én

koromban már semmin sem csodálkozik az ember, de mondhatom, hogy ilyet,
mint amiről ez a levél tudósít, még nem pipáltam!” – „Inkább te figyelj rám –
válaszoltam –, nem tudom, miről lehet szó, de bármilyen meghökkentő, annyira
biztosan nem lehet az, mint amiről az én levelem számol be. Robert de Saint-
Loup elveszi Gilberte Swannt.” – „Ó – mondta édesanyám –, akkor a másik
levélben, amit még nem bontottam fel, biztosan ez áll, megismertem ugyanis a
borítékon a barátod írását.” Ekkor a mama halványan rám mosolygott, azzal a
fajta meghatottsággal, melyet édesanyja elvesztése óta bármely – mégoly
csekély – esemény kiváltott belőle, ami fájdalomra és emlékezésre képes
embereket érint, olyanokat, akik maguk is halottaikat gyászolják. Ezért hát
édesanyám rám mosolygott, és olyan szelíd hangon beszélt, mintha attól tartana,
hogy ha félvállról veszi ezt a házasságot, akkor nem ügyel kellőképpen
mindazokra a fájó érzésekre, melyeket ez a dolog Swann özvegyében és
lányában kelthet, vagy Robert édesanyjában, aki, lám, kész megválni a fiától, s
akiket édesanyám jóságában és rokonszenvében – melyet az ő irántam való
jóságuk ébresztett benne – a maga gyermeki, hitvesi és anyai érzékenységével
ruházott fel. „Akkor hát, igazam volt, amikor azt mondtam, hogy ennél
meglepőbbre te sem akadhatsz?” – kérdeztem. – „Bizony nincs – felelte
szelíden. – Az én hírem még ennél is elképesztőbb, bár azt nem mondanám,
hogy »a legnagyobb és a legkisebb«, mert ez a Mme de Sévigné-idézet, amit
mindenki elsüt, aki egyebet sem ismer tőle, éppúgy émelyítette nagyanyádat,
mint a »milyen szép is a fonnyadás«.[1053] Nem lenne méltó hozzánk, ha ebből a
mindenki Mme de Sévigné-jéből szemezgetnénk. Az én levelem a kis
Cambremer házasságáról ad hírt.” – „Nocsak! – mondtam közömbösen, – És kit
vesz el? Bár, meg kell mondanom, már a vőlegény személye kizárja, hogy az
esküvő igazi szenzáció legyen.” – „Hacsak a menyasszony személye nem
biztosíték az ellenkezőjére.” – „No és ki az a menyasszony?” – „Ó, ha mindjárt
megmondom, nincs benne semmi érdekes, gyerünk, találgass egy kicsit!” –
mondta édesanyám, látván, hogy még Turinnál sem vagyunk, hogy hagyjon
nekem egy kis rágódnivalót és némi vésztartalékot a nehéz időkre. – „Ugyan
honnan tudhatnám? Netán egy ragyogó nőt vesz el? Ha Legrandin és a húga
elégedett, akkor biztosak lehetünk benne, hogy fényes parti.” – „Legrandinről
nem tudok, de aki az esküvő hírét tudatja, azt írja, hogy Cambremerné el van
ragadtatva. Nem tudom, hogy te fényes partinak mondanád-e. Rám inkább úgy
hat, mint amikor királyok pásztorlányokat vettek feleségül, sőt ez a mi
pásztorlánykánk még a pásztorlánynál is kevesebb, bár egyébként elbűvölő. A
nagymamád elképedt volna, de nem lett volna kedve ellenére való a dolog.” –
„No, mondd már, ki az ara?” – „D’Oloron kisasszony.” – „A név nagyon
előkelőnek tűnik, cseppet sem pásztorlányos, de fogalmam sincs róla, ki viseli.
Ez a cím korábban a Guermantes-családban volt használatos.” – „Úgy bizony,
Charlus úr pedig Jupien unokahúgára ruházta, amikor örökbe fogadta.[1054] És
ezt a lányt veszi el most a kis Cambremer.” – „Jupien unokahúgát!
Képtelenség!” – „Íme, az erény elnyeri jutalmát. Mint egy Georges Sand-regény
végén” – mondta édesanyám. – „Íme, a bűn jutalma, mint egy Balzac-regény
végén” – gondoltam én. – „Végül is, ha belegondolunk – mondtam
édesanyámnak –, a dolog meglehetősen természetes. Ezzel Cambremerék
sikeresen megvetették a lábukat a Guermantes-klánban, ahová nem remélték,
hogy valaha is sikerül beférkőzniük; ráadásul a lánynak, mivel Charlus úr örökbe
fogadta, sok pénze lesz, ami elengedhetetlen feltétel, hiszen a Cambremer-család
már elherdálta a magáét; végül pedig a kicsike olyasvalakinek a fogadott,
Cambremerék szerint pedig nagy valószínűséggel a vér szerinti, törvénytelen
lánya, akit ők királyi vérből valónak tartanak. Egy már-már királyi házból,
törvénytelenül született gyermeket mindig hízelgő partinak gondolt a francia és a
külföldi nemesség. Nem is kell nagyon messzire visszanyúlnunk az időben,
mondjuk a Lucinge-félékhez,[1055] elég, ha a fél évvel ezelőtti eseményekre
gondolunk: emlékezz csak Robert barátjának házasságára azzal a fiatal lánnyal,
akinek minden társadalmi rangját az adta, hogy okkal vagy ok nélkül azt
feltételezték, hogy egy uralkodó herceg törvénytelen gyermeke.” Édesanyám,
aki azért a combray-i kasztszellemet is őrizte magában, amely szerint a
nagymamát bizonyára megbotránkoztatta volna ez a házasság, mindenekelőtt
édesanyja ítélkezését akarta érvényesíteni, ezért így folytatta: „Amúgy az a lány
hibátlan, és ha a te drága jó nagymamád nem olyan határtalanul jó és végtelenül
elnéző, amilyen, akkor sem lett volna szigorú az ifjabb Cambremer választását
illetően. Emlékszel, mennyire finom teremtésnek találta ezt a kicsikét jó néhány
évvel ezelőtt, amikor egyszer benézett hozzá, hogy felvarrassa vele a szoknyája
alját? Pedig akkoriban gyerek volt még. Mostanra pedig, amikor nagyon is
eladósorba került, sőt már-már vénlány, egészen más nő lett belőle, ezerszer
tökéletesebb. De a te nagymamád egyetlen pillantással átlátta mindezt. A
mellényszabó kis unokahúgában több »nemességet« talált, mint Guermantes
nagyhercegben.” Édesanyámnak azonban még a nagymama dicsérésénél is
nagyobb szüksége volt arra, hogy úgy találhassa, édesanyjának „jobb így”, hogy
nincs már közöttünk. Gyengédségének legfőbb céljaként mintegy meg akarta
kímélni a nagymamát egy utolsó csalódástól. „No de mégis, el tudod képzelni –
mondta –, hogy az öreg Swannban, igaz, te már nem ismerted, egyáltalán
felmerülhetett a gondolat, hogy egy nap olyan dédunokája lesz, akinek az
ereiben Moser anyó vére – azé, aki még »letyenek poldogok«-at mondott – a
Guise hercegekével keveredik!” – „Sőt, drága mamám, ez meglepőbb, mint
gondolod! Mert Swannék igazán jóravaló emberek voltak, a fiuk pedig olyan
pozíciót vívott ki magának, hogy ha jól nősül, a lányának már egyenesen remek
házasságra lett volna esélye. Csakhogy mindez már az induláskor összeomlott,
amikor Swann egy kokottot vett feleségül.” – „Ó, kokottot, tudod, talán
rosszindulatúan ítélkeztek róla, én sosem hittem igazán.” – „De bizony, kokottot,
egyszer talán még... családi históriákat is elárulok neked.” A mama gondolataiba
merülve folytatta: „Édesapád még azt sem engedte volna soha, hogy köszönjek
ennek a nőnek, s lám a lány most annak a Villeparisis márkiznak az
unokaöccséhez megy feleségül, akihez viszont édesapád kezdetben azért nem
engedett látogatóba, mert úgy találta, hogy az a társaság túlságosan előkelő
nekünk.” Majd: „No és Cambremer márkiz fia, azé, akihez Legrandin annyira
félt, hogy netán be kell ajánlania minket, mert nem talált elég előkelőnek, a
márkiz fia egy olyan férfi unokahúgát veszi feleségül, aki soha nem mert volna
máshol feljönni hozzánk, mint a cselédlépcsőn!... Látod, szegény
nagymamádnak mégiscsak igaza volt, amikor azt mondta, hogy a legelőkelőbb
arisztokraták olyasmit is megtesznek, ami a kispolgárokat megbotránkoztatná; s
hogy az ő szemében Marie-Amélie királynőnek is sokat ártott az az
előzékenység, amellyel Condé herceg szeretőjének kedvében járt, hogy bírja rá a
herceget, végrendelkezzen D’Aumale nagyherceg javára.[1056] Emlékezz csak,
mennyire megbotránkoztatta a nagymamát, hogy a Gramont-ház leányági
leszármazottai, akik valóságos szentek voltak, évszázadok óta mindig a
Corisande[1057] nevet kapták annak a viszonynak az emlékére, amelyet egy ük-
ükanyjuk IV. Henrikkel folytatott. Megesik talán ilyesmi a polgárok között is, de
ott jobban titkolják. Gondolj bele, hogy mulatott volna mindezen szegény
nagymamád!” – mondta szomorúan, mert legjobban az egyszerű örömök
hallatán fájlaltuk, hogy a nagymamának már nem lehet része bennük: egy hír,
egy színdarab, sőt még ennyi sem kellett, elég volt egy „utánzás”, bármi, ami
szórakoztatta volna. „Képzeld csak el, mennyire meglepődött volna! Bár abban
is biztos vagyok, hogy ezek a házasságok megbotránkoztatták volna,
rosszulestek volna neki; azt hiszem, mégis jobb így, hogy nem tud róluk”–
kezdte rá megint, mert mindenfajta esemény kapcsán szívesen gondolta úgy,
hogy az nagymamára az ő egyedülálló és csodálatos természete miatt egészen
különleges benyomást tett volna, s ennek rendkívüli jelentősége lett volna.
Bármiféle szomorú eseményről hallott, amit nem láthattunk előre – egy régi
barátunk balszerencséjéről vagy anyagi összeomlásáról, közbotrányról,
járványról, háborúról, forradalomról – édesanyámnak mindig az jutott eszébe:
talán jobb is, hogy nagymama nem élte meg, hiszen túlságosan nagy bánatot
okozott volna neki, talán el sem viselte volna. Amikor pedig az iméntiekhez
hasonló, megbotránkoztató dolgokról esett szó, édesanyám szíve épp
ellenkezőképpen reagált, mint a gonoszoké, akik kaján örömmel feltételezik,
hogy akiket nem szeretnek, többet szenvedtek, mint hinnénk; gyengéd
szeretetében nem akarta elfogadni, hogy a nagymamát bármi szomorúság, bármi
lealacsonyító dolog érhette volna. Mindig úgy gondolt rá, mint aki felette áll
minden rossznak, még annak is, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, és
azt mondogatta magának: a nagymama halála végül is valóságos jótétemény volt
talán, mert megkímélte ezt a végtelenül nemes jellemet a jelen rútságaitól,
amikbe nem tudott volna beletörődni. Mert az optimizmus a múlt filozófiája.
Mivel az összes lehetséges esemény közül csak a megtörténteket ismerjük, a
bajt, amit okoztak, elkerülhetetlennek véljük, azt a kevés jót, amit pedig
elkerülhetetlenül magukkal hoztak, a javukra írjuk, s azt képzeljük, hogy
nélkülük nem is következett volna be. Édesanyám folyton azon volt, hogy
kitalálja, mit érzett volna a nagymama a hírek hallatán, s ugyanakkor elhitesse
magával, hogy a mi kevésbé emelkedett szellemünk mindezt meg sem tudja
sejteni. – „Képzeld csak el – mondta először édesanyám –, mennyire
csodálkozott volna szegény nagyanyád!” Én pedig éreztem, hogy mama
szenved, amiért nem mondhatja el neki az újdonságot, sajnálja, hogy a
nagymama nem tudhatja meg, és némileg igazságtalannak találja, hogy az élet
olyan dolgokat hoz napvilágra, amelyeket a nagymama el sem tudott volna
hinni, s ezzel ismeretei, melyeket az emberekről és a társadalomról magával vitt,
visszamenőleg hamisak és hiányosak lettek, hiszen a Jupien-lány házassága
Legrandin unokaöccsével olyan jellegű esemény volt, ami nem kevésbé
formálhatta volna át nagymama általános fogalmait, mint az a hír – ha
édesanyámnak sikerült volna a tudomására hoznia –, hogy végül mégis
megoldották a léghajózás és a drót nélküli távírás a nagymama által
leküzdhetetlennek vélt problémáját. Hamarosan látni fogjuk azonban, hogy ez a
vágy, mellyel a mai tudomány jótéteményeit szerette volna megosztani a
nagymamával, még mindig túl önzőnek tűnt a mama szemében. Mint megtudtam
– hiszen Velencéből nem követhettem az eseményeket –, Forcheville kisasszonyt
előbb Châtellerault nagyherceg kérte meg, majd Silistria herceg is, Saint-Loup
viszont eközben D’Entragues kisasszony, Luxemburg nagyhercege lányának
kezére pályázott. Íme, a történet. Mivel Forcheville kisasszonynak százmilliós
vagyona volt, Marsantes grófné úgy gondolta, hogy kiváló parti a fiának.
Elkövette azonban azt a baklövést, hogy kijelentette: ez a fiatal lány elbűvölő, s
neki ugyan fogalma sincsen, hogy gazdag-e, vagy szegény, nem is akarja
megtudni, de akár hozomány nélkül és még a legkényesebb fiatalember számára
is nagy szerencse volna, ha ilyen feleséget kaphatna. Nagy merészség volt ez egy
olyan nő részéről, akinek csakis a százmillió számított, ennek a kedvéért viszont
minden egyéb fölött szemet hunyt. A társasági körök mindjárt tudták, hogy a
fiának szemelte ki a lányt. Silistria hercegné mindent telekürtölt Saint-Loup
nagyságának dicsőítésével, és azon siránkozott, hogy ha Saint-Loup elveszi
Odette és egy zsidó lányát, az a Faubourg Saint-Germain végét jelenti.
Bármennyire biztos volt is a dolgában Marsantes grófné, nem mert messzebbre
menni, és Silistria hercegné jajveszékelésének hatására visszavonulót fújt, mire a
hercegné haladéktalanul megkérette a lányt a saját fiának. Hiszen kizárólag azért
csapott ekkora ricsajt, hogy maguknak kaparintsa meg Gilberte-et. Mind e
közben Marsantes grófné, aki nem akart belenyugodni a kudarcba, mindjárt
puhatolózni kezdett D’Entragues kisasszonynál, Luxemburg nagyherceg
lányánál. Neki ugyan húszmilliója volt csak, s így nem igazán illett a grófné
terveibe, aki azért mindenkinek elmondta, hogy egy Saint-Loup mégsem vehet el
egy Swann-lányt (a Forcheville névről már szó sem volt). Nem sokkal ezután
azonban, amikor valaki kikottyantotta, hogy Châtellerault nagyherceg azt
forgatja a fejében, hogy elveszi D’Entragues kisasszonyt, Marsantes grófné, aki
nagyon adott a formára, felhúzta az orrát, taktikát változtatott, visszatért
Gilberte-hez, megkérette Saint-Loup számára, és mindjárt szerét is ejtették az
eljegyzésnek.
Ezt a jegyességet élénk figyelem kísérte a legkülönbözőbb körökben.
Édesanyám nem egy barátnője, aki nálunk találkozott Saint-Loup-val, eljött a
mama „fogadónapjára”, és kifaggatta, hogy a vőlegény valóban azonos-e az én
barátommal. Ami pedig a másik házasságot illeti, voltak, akik nem átallották azt
állítani, hogy nem a Cambremer-Legrandin családról van szó. Az értesülést
biztos forrásból szerezték, a márkiné, született Legrandin ugyanis személyesen
cáfolta a hírt az eljegyzés közzététele előtti napon. Én viszont azon töprengtem,
hogyan történhetett, hogy sem Charlus úr, sem Saint-Loup – akik nem sokkal
korábban mindketten írtak nekem baráti terveket szövögetve holmi utazásokról,
melyeknek megvalósítása nyilvánvalóan kizárt volna mindenféle esküvői
ceremóniát – nem ejtett szót semmiről. Ebből arra a következtetésre jutottam –
mert arra nem is gondoltam, hogy az efféle híreket az utolsó pillanatig titokban
tartják –, hogy nem vagyok olyan jó barátjuk, mint hittem, és Saint-Loup
esetében ez nagyon rosszulesett. Bár régen észrevettem már, hogy az
arisztokraták szívélyessége, hivalkodó egyenrangúsága, „bajtársiassága” puszta
színjáték, ugyan miért csodálkoztam hát, hogy magam sem vagyok kivétel?
Abban a nyilvánosházban – ahol egyre inkább férfiakkal dolgoztak –, s ahol
Charlus úr hajdan rajtakapta Morelt, és melynek vicemadámja, a Le Gaulois[1058]
lelkes olvasója, a társasági híreket kommentálva egy kövér úrhoz intézte a
szavait, aki azért járt hozzá, hogy fiatal férfiak társaságában megállás nélkül
vedelje a pezsgőt, mert, bár már így is nagyon kövér volt, annyi túlsúlyt akart
felszedni, hogy ha egyszer háború lenne, biztosan ne „vigyék be”, ez a
főnökasszony tehát kijelentette: „Úgy hírlik, a kis Saint-Loup fiú és a kis
Cambremer is »olyan«. Szegény feleségük! Mindenesetre, ha netán ismeri
ezeket a vőlegényeket, feltétlenül küldje ide őket: itt mindent megkapnak, amit
kívánnak, mi meg jó pénzt keresünk rajtuk.” Mire a kövér úr, noha ő maga is
„olyan” volt, tiltakozott, s kissé sznob lévén azzal vágott vissza, hogy
unokatestvéreinél, D’Ardonvillers-éknél gyakran találkozik Cambremerrel és
Saint-Loup-val, akik mindketten nagy nőfalók, és a legkevésbé sem „olyanok”.
„Vagy úgy!” – válaszolta az al-madám kételkedve, noha bizonyítékkal nem
rendelkezett, meggyőződéssel hitte viszont, hogy századunkban a romlottság
még a rágalmazó pletykákat is felülmúlja. Voltak, akikkel személyesen nem
találkoztam, de levelet írtak, és úgy kérdezték, „mit gondolok” erről a két
házasságról, mintha arról kezdtek volna közvéleménykutatást, hogy milyen
magas kalapot viselhetnek a nők a színházban, vagy a lélektani regényekről.
Nem volt erőm válaszolni ezekre a levelekre. Semmit sem gondoltam a két
házasságról, csak valami végtelen szomorúságot éreztem, mintha múltbéli
életünk két része, mely lehorgonyzott mellettünk, s melyet talán tunyaságból
napról napra némi bevallatlan reménnyel terhelünk meg, az árbocszalagok vidám
csattogása közepette, idegen úticélok felé tartva végleg a távolba veszne, mint
két hajó. Ami az érintetteket illeti, nekik nagyon is érthető véleményük volt a
házasságukról, hiszen nem másokról volt szó, hanem saját magukról. Korábban
ki nem fogytak az élcelődésből, ha az az effajta, titkos hibán alapuló „fényes
partikat” vette célba. Most pedig a régiségét tekintve igen rangos, igényeit
tekintve azonban igen szerény Cambremer család elsőként lett volna hajlamos
megfeledkezni Jupienről, hogy csakis a D’Oloron-ház hihetetlen nagyságára
emlékezzen, ha nem akad közöttük egyetlen kivétel: az, akinek ezt a házasságot
a legelőnyösebbnek kellett volna látnia – Cambremer-Legrandin márkiz. Ő
azonban, természettől fogva gonosz lévén, önnön megdicsőülésénél is
fontosabbnak tartotta övéinek megalázását. Mivel a fiát nem szerette, és
jövendőbeli menyére is igen hamar megorrolt, kinyilatkoztatta, hogy bizony
szerencsétlen dolog, ha egy Cambremer egy ki tudja, honnan szalajtott perszónát
vesz el, akinek még a fogsora is girbegurba. Ami pedig az ifjabb Cambremert
illeti, aki szívesen forgott irodalmárok, Bergotte, sőt Bloch társaságában,
gondolhatjuk, hogy ez a fényes frigy sem tette nagyobb sznobbá, de most,
amikor a D’Oloron nagyhercegek, vagy ahogy az újságok írták, „egy fejedelmi
család” örökösének tudhatta magát, kellőképpen biztos volt önnön nagyságában
ahhoz, hogy bátran érintkezzék bárkivel. Ezért azután elszakadt a
kisnemességtől, és azokon a napokon, amikor nem koronás főknek szentelte az
idejét, inkább a polgári értelmiség társaságát kereste. Az újságok kommentárjai,
főként a Saint-Loup-val kapcsolatosak, melyekben összes királyi ősét
felsorolták, újabb nagysággal ruházták fel barátomat, amitől még jobban
elszomorodtam: mintha így más ember lett volna, inkább Erős Róbert
leszármazottja, mint az a jóbarát, aki nemrégiben még a kocsi lehajtható ülésére
ült, hogy nekem kényelmesebb helyem legyen hátul; nagyon fájt, hogy nem
sejtettem meg előre a Gilberte-tel kötendő házasságot, melytől a levelet olvasva
egyszerre annyira másnak láttam őket, mint amilyennek még az előző nap is
gondoltam volna, s ami olyan váratlan volt, mint valami kémiai kicsapódás, noha
csak arra kellett volna gondolnom, hogy Saint-Loup-nak sok a dolga, s hogy
egyébként is, a társasági körökben a házasságokat gyakran ütik nyélbe ilyen
hirtelen, nemegyszer azért, hogy egy másik, időközben füstbe ment tervet
hozzanak így helyre. Ez a szomorúság – komor, mint egy költözés, keserű, mint
a féltékenység –, melyet a két házasság hirtelensége, szerencsétlen egybeesése
okozott, annyira mély volt, hogy később emlékeztettek is rá, s mint valami
képtelen dicsőségért, ünnepeltek miatta, mintha épp az ellenkezője lett volna
annak, ami annak idején volt – kettős, háromszoros, sőt négyszeres előérzet.
A társasági emberek, akik azelőtt ügyet sem vetettek Gilberte-re, most komoly
érdeklődéssel mondták: „Ó, hát ő megy hozzá Saint-Loup márkihoz”, s olyan
fürkészőn nézték, mintha nem csupán a párizsi élet eseményeiből
szemezgetnének nagy élvezettel, hanem okulni is akarnának, s mint akik hisznek
tekintetük mélyrehatóságában. Azok pedig, akik korábban csak Gilberte-et
ismerték, rendkívüli figyelemmel vizsgálták Saint-Loup-t, és arra kértek
(gyakran olyanok is, akik alig ismertek), mutassam be őket, majd miután
visszatértek a vőlegénnyel való ismerkedésből, csak úgy ragyogtak az ünnepi
esemény örömétől, és azt mondták: „igazán kiváló ember”. Gilberte-nek
határozott meggyőződése volt, hogy a Saint-Loup márki név ezerszer ragyogóbb
az Orléans nagyhercegekénél, de mivel mindenekelőtt nemzedékének (inkább
egyenlőséget hirdető) szellemiségét képviselte, semmiképpen nem akart kevésbé
szellemesnek látszani másoknál, és szívesen élt a mater semita[1059] fordulattal,
melyet, hogy még szellemesebbnek lássák, így folytatott: „azaz az én esetemben
inkább pater”.
„A hírek szerint a kis Cambremer házasságát maga a pármai hercegnő hozta
tető alá” – mondta mama. Ami igaz is volt. A pármai hercegnő művei révén
régóta ismerte Legrandint és kiváló férfiúnak tartotta, másrészt Cambremer
márkizt is, aki mindjárt másra terelte a szót, ha a hercegnő megkérdezte, hogy
valóban Legrandin testvére-e. A hercegnő pontosan tudta, mennyire bántja a
márkizt, hogy kívül rekedt az arisztokraták legmagasabb körein, ahol senki sem
fogadja. Amikor azután a pármai hercegnő, aki magára vállalta, hogy megfelelő
partit talál D’Oloron kisasszonynak, azt kérdezte Charlus úrtól, tudja-e, ki az a
szeretetreméltó és művelt férfi, akit Legrandin de Méséglise-nek hívnak (az
utóbbi időben Legrandin már így hívatta magát), a báró először nemmel
válaszolt, majd egyszerre felötlött benne egy emlék egy utazóról, akivel egy
vasúti kocsiban ismerkedett meg valamelyik éjszakai útján, és aki névjegyet is
adott neki. A báró bizonytalanul elmosolyodott. „Talán ő az” – gondolta. Amikor
pedig megtudta, hogy Legrandin húgának a fia a jelölt, így szólt: „Nocsak, ez
valóban rendkívüli lenne! Ha a nagybátyjára ütött, nem kellene különösképpen
megijednem, mindig mondtam, hogy az ilyenekből lesznek a legjobb férjek.” –
„Milyenekből?” – kérdezte a hercegnő. – „Ó, drága asszonyom, ha gyakrabban
találkoznánk, szívesen elmagyaráznám. Önnel élvezet csevegni. Felséged igazán
eszes asszony” – mondta Charlus, aki hirtelen erős késztetést érzett, hogy
bizalmas vallomást tegyen, de itt meg is állt. A Cambremer név kedvére való
volt, noha a szülőket nem szerette, de tudta, hogy ez a ház Bretagne négy
báróságának egyike, márpedig a legtöbb, amit fogadott lányának remélhetett,
egy régi, köztiszteletnek örvendő, s a környéken szilárd kapcsolatokkal
rendelkező család neve volt. Herceget képtelenség lett volna kapni, de egyébként
nem is volt kívánatos. Éppen ez kellett. A hercegnő ezután Legrandint hívatta
magához. Legrandin az utóbbi időben testileg jócskán megváltozott, és inkább
előnyére. Akárcsak azok a nők, akik arcukat eltökélten feláldozzák alakjuk
karcsúságáért, és ki sem mozdulnak Marienbadból[1060], Legrandin is könnyed
lett, mint egy lovassági tiszt. Míg Charlus úr elnehezedett és lelassult, Legrandin
egyazon ok ellentétes okozataként nyúlánkabb és fürgébb lett. Ennek a
fürgeségnek egyébként lélektani indítékai voltak. Legrandin ugyanis
rendszeresen járt bizonyos rossz hírű helyekre, ahol szívesebben vette, ha sem
bemenni, sem kijönni nem látják, tehát villámgyorsan zúdult be és ki. Amikor a
pármai hercegnő szóba hozta Guermantes-ékat és Saint-Loup-t, Legrandin
kijelentette, hogy ősidőktől fogva ismeri őket, s ezzel sajátosan vegyítette azt a
két tényt, hogy névről mindig ismerte Guermantes várurait, illetve, hogy a
nagynénémnél személyesen találkozott Swann-nal, a jövendőbeli Saint-Loup
márkiné édesapjával, azzal a férfival, akinek sem a feleségénél, sem a lányánál
nem kívánta tiszteletét tenni Combray-ban. – „Sőt, nemrégiben együtt utaztam
Guermantes nagyherceg fivérével, Charlus úrral. Ő kezdeményezte a társalgást,
ami mindig jó jel, arra vall, hogy az illető nem valami nyársat nyelt fajankó, nem
is felfuvalkodott. Ó! Persze tudom, mi mindent mondanak róla. De én sosem
ülök fel az efféle szóbeszédnek. Mások magánéletéhez különben sincs semmi
közöm. Én érzékeny léleknek, mély érzésű férfinak láttam.” Ekkor a pármai
hercegnő D’Oloron kisasszonyt hozta szóba. Guermantes-körökben mindig
elérzékenyülten emlegették Charlus úr nemes szívét, mellyel – jóságosan,
amilyen mindig is volt – gondoskodott egy szegény és elbűvölő lány
boldogságáról. Guermantes nagyherceg pedig, akit nagyon bántott fivérének
rossz híre, arra célozgatott, hogy bármilyen szép ez a gesztus, valójában nagyon
is kézenfekvő. „Nem tudom, értik-e, hogy gondolom, de mindez kézenfekvő,
mármint balkézen” – mondta sután, noha finom akart lenni. Arra szeretett volna
utalni ugyanis, hogy a lány fivére vér szerinti gyermeke, akit most elismer.
Amivel egyben Jupien szerepe is világos lett. A pármai hercegnő is ezt a verziót
vetette be, hogy érzékeltesse Legrandinnel: az ifjabb Cambremer végül is
olyasvalakit vesz el, mint Nantes kisasszony volt, az egyik XIV. Lajos
törvénytelen[1061] lányai közül, akiket Orléans nagyherceg vagy Condé herceg
sem tartott méltatlannak magához.
Ez a két házasság, amelyről a hazafelé, Párizsba tartó vonaton beszélgettünk
édesanyámmal, meglehetősen nagy hatással volt néhány olyan emberre, aki
korábban is szerepelt ebben az elbeszélésben. Először is Legrandinre, aki –
mondanom sem kell – szélviharként rontott be Charlus úr palotájába, hajszálra
úgy, mint egy hírhedt lebujba, ahol jobb, ha nem látják az embert, de azért is,
hogy vitézségét mutassa, s egyben a korát leplezze, mert a szokásaink akkor is
rajtunk ragadnak, amikor már semmire sem jók; s így szinte meg sem látták,
hogy Charlus úr, miközben üdvözölte, alig érzékelhető és még nehezebben
értelmezhető mosolyt villant rá; ez a mosoly látszólag ahhoz hasonlított –
valójában azonban épp az ellenkezője volt annak –, amelyet két olyan férfi vált,
akik általában jobb körökben találkoznak, most azonban valami rossz hírű
helyen futnak össze véletlenül (mondjuk, az Élysées-palotában, ahol Froberville
tábornok, amikor hajdan találkozott vele, oly ironikus és rejtélyes pillantást
vetett Swannra, mint Laumes hercegné egyik bennfentes vendége a másikra,
akik éppen Grévynél kompromittálják magukat). De a leginkább figyelemre
méltó Legrandin jellemének tényleges javulása volt. Titokban már igen régóta –
már akkoriban is, amikor kisgyermekkoromban Combray-ban vakációztam –
arisztokrata kapcsolatokat ápolgatott, melyek legfeljebb egy-egy elszigetelt
nyaralási meghívást hoztak neki, aminek azután semmiféle folytatása nem lett.
Unokaöccsének házassága most egyszerre összeforrasztotta ezeket az egymástól
igen távoli csonkokat, és Legrandinnek olyan pozíciója lett a társaságban,
melynek ezek a régi kapcsolatai olyan emberekkel, akik csak szűk körben, de
meghitt barátságban érintkeztek vele, visszamenőleg szilárd alapot adtak. Ez
vagy az a hölgy, akiről azt hitték, most mutatják be neki Legrandint, elmesélte,
hogy a férfi már húsz éve vendégük a nyaralóban két-két hétre, és hogy ő
ajándékozta nekik azt a szép, régi barométert, ami a kis szalonban van.
Véletlenül lekapták olyan „csoportképeken”, amelyen nagyhercegek is
szerepeltek, akik immár a rokonai lettek. Márpedig, amint ilyen társasági
pozícióba került, már nem használta ki. Nem csak azért, mert most, amikor
tudnivaló volt, hogy mindenütt fogadják, nem élvezte már a meghívásokat,
hanem azért is, mert két gyarlósága közül, melyek régóta harcban álltak érte, a
kevésbé természetes, a sznobizmus átengedte helyét a másiknak, a kevésbé
mesterkéltnek, amely legalább egyfajta – igaz, kissé görbe úton való –
visszatérést jelentett a természethez. A két dolog bizonyára nem
összeegyeztethetetlen, külvárosi felderítő utunkra indulhatunk egy nagyhercegnő
estélyéről is. De a korral járó kihűlés eltérítette Legrandint a gyönyörök efféle
halmozásától – már csak jószántából ment valahová –, és természetes gyönyöreit
is inkább plátóivá tette, így ezek főként barátságokban és időigényes
beszélgetésekben merültek ki, emiatt szinte minden idejét egyszerű emberek
között töltötte, a társasági élet számára csak kevés maradt. Cambremer márkiz
maga is meglehetősen közömbössé vált Guermantes nagyhercegné szívélyessége
iránt. A nagyhercegné, aki kénytelen volt eljárni a márkizhoz, észrevette – ahogy
ez mindahányszor bekövetkezik, amikor több időt töltünk bizonyos emberekkel,
azaz az erényeikkel, melyeket nagy sokára felfedezünk, no meg a hibáikkal is,
melyeket végül megszokunk –, hogy Cambremerné eszes nő, sőt igen művelt is,
s bár én magam ezt a fajta intelligenciát és kultúrát nem tartottam sokra, a
nagyhercegné figyelemreméltónak találta. Gyakran kora este ment hát
Cambremer márkizhoz, és hosszan elidőzött nála. Csakhogy a bűvös varázs,
amelyet a márkiz Guermantes nagyhercegné lényébe képzelt, mindjárt
szertefoszlott, amikor kiderült, hogy a nagyhercegné keresi az ő társaságát. Most
már inkább udvariasságból fogadta, mint örömmel. Ennél is szembeötlőbb
változás ment azonban végbe Gilberte-ben, szimmetrikus azzal, ami hajdan
Swannban zajlott le a házassága után, és mégis más. Az első hónapokban persze
boldoggá tette Gilberte-et, hogy a legelőkelőbb társaságot fogadhatja. A
bizalmas barátokat, akikhez Gilberte édesanyja ragaszkodott, bizonyára
örökségként hívták meg, és csak meghatározott napokon, amikor nem volt más
vendég, mint ők; gondosan elzárták őket az előkelő társaságtól, mintha
Bontemps-né vagy Cottard-né találkozása Guermantes nagyhercegnével vagy a
pármai hercegnővel, mint két könnyen robbanó lőpor érintkezése, jóvátehetetlen
katasztrófához vezethetett volna. Mindazonáltal Bontemps-ék, Cottard-ék és
társaik, bár csalódottnak érezték magukat, hogy ebben a zárt körben
vacsoráznak, büszkék voltak, hogy elmondhatják: „Saint-Loup márkiznál
voltunk vacsorán”, annál is inkább, mivel vendéglátóik odáig mentek
vakmerőségükben, hogy néha velük hívták meg Marsantes grófnét is, aki az
örökségre való tekintettel igazi nagyvilági hölgyként, kagylós és tolldíszes
legyezőjével jelent meg. Arra azonban gondja volt, hogy időnként magasztalja
azokat a tapintatos embereket, akiket csakis olyankor látni, ha hívják őket, s e
figyelmeztetés jegyében kecsesen és fenségesen biccentett a Cottard-,
Bontemps- és társaik-féléknek, akik mindjárt értenek a szóból. Talán balbeci „kis
barátnőm” miatt, talán azért, mert örültem, ha a nagynénje ebben a közegben
találkozik velem, jobban szerettem volna, ha inkább ezekre az estékre hívnak
meg. De Gilberte, aki mostanra férje és a Guermantes-család barátját látta
bennem (s aki – bizony lehet, hogy már Combray óta, ahol a szüleim nem jártak
össze az édesanyjával – abban az időszakban ruházott fel ezzel a többé el sem
veszíthető nagy beccsel, amikor nem csupán ilyen vagy olyan előnyöket látunk
az egyes dolgokban, hanem fajtákba is soroljuk őket), hozzám méltatlannak
ítélte ezeket az estéket, s amikor már indulóban voltam, azt mondta: „Nagyon
örültem, hogy láthattam, de jöjjön el inkább holnapután, akkor találkozhat
Guermantes nagynénémmel, Poix hercegnével; a maiak a mama barátnői, neki
akartunk örömöt szerezni velük.” De ez néhány hónapig tartott csupán, s
hamarosan gyökeresen megváltozott minden. Talán azért, mert Gilberte társasági
élete ugyanolyan ellentmondásosnak bizonyult, mint korábban Swanné?
Mindenesetre Gilberte még csak rövid ideje volt Saint-Loup márkiné (majd nem
sokkal később, mint látni fogjuk, Guermantes nagyhercegné), amikor – hiszen
elérte mindazt, ami a legragyogóbb és a legnehezebben elérhető – azt gondolta,
hogy a Guermantes név immár olyan szervesen hozzá tartozik, mint valami
aranybarna, égetett zománc, s immár bárkivel érintkezhet, mindenki szemében
Guermantes nagyhercegné marad. (Amiben tévedett, mert egy nemesi cím
értéke, akárcsak egy tőzsdei részvényé, a kereslettel emelkedik, a kínálattal
viszont esik. Minden, amit elpusztíthatatlannak vélünk, romlásra hajlamos; a
társaságban kivívott helyzet, mint bármi más, nem egyszer s mindenkorra szól,
hanem egy birodalom nagyságához hasonlóan minden pillanatban újraépül
valamiféle folytonosan működő teremtésben, s ez egyben magyarázatot ad az
utóbbi fél évszázad társaság- vagy politikatörténetének jól kivehető anomáliáira
is. A világ teremtése nem kezdetben vala, nap mint nap zajlik. Saint-Loup
márkiné így gondolkodott: „Saint-Loup márkiz vagyok”, és pontosan tudta, hogy
az előző nap három nagyhercegnő vacsorameghívását utasította vissza. De ha
igaz is, hogy a neve bizonyos mértékig fénykörébe vonta a nála megforduló,
mégoly kevéssé arisztokrata társaságot, ellenhatásként az általa fogadott társaság
is csökkentette a márkiz nevének fényét. Az effajta mozgásnak semmi nem
állhat ellen, s végül a legnagyobb nevek is letűnnek. Vagy nem ismert-e Swann
is egy, a francia királyi házból származó hercegnőt, akinek a szalonja – mivel a
hölgy bárkit hajlandó volt fogadni – a legutolsók közé csúszott? Egy
alkalommal, amikor Laumes hercegnő kötelességszerűen benézett egy percre
ehhez a felséges asszonyhoz, akinél csak jelentéktelen figurákat talált, Leroi-
nénál azután így üdvözölte Swannt és Modena márkit: „Végre megint otthon
érzem magam! Épp X. Y. grófnétól jövök, és bizony három ismerős arcot sem
láttam.”) Egyszóval a márkiné az operettfigura véleményét osztotta, aki így
beszél: „Ha nevem mondom, gondolom, több nem kell”[1062]. Gilberte kezdte
látványos megvetéssel kezelni azt, amire korábban annyira vágyott, kijelentette,
hogy a Faubourg Saint-Germain lakói egytől egyig idióták, akikkel nem szabad
kapcsolatot tartani, s a szót tettel követve nem is járt többet társaságba. Azok az
emberek, akik csak e korszaka után ismerték meg, s ismeretségük kezdetén
mindjárt azt hallották, hogy ez a Guermantes nagyhercegné mulatságosan
kifigurázza a nagyvilági köröket, melyekben könnyűszerrel foroghatott volna
maga is, nem fogad senkit, de senkit az odatartozók közül, s ha valamelyik
hölgy, akár a legragyogóbb, mégis elmerészkedik hozzá, a nagyhercegné
leplezetlenül az arcába ásít, utólag is pirultak, amiért ők képesek voltak némi
varázst találni a nagyvilági társaságban, s immár levetkezett gyarlóságuk
megalázó titkát sosem mernék megvallani annak a nőnek, akiről vele született
emelkedettsége miatt azt hiszik, hogy eleve képtelen lett volna megérteni az
ilyesmit. Hiszen micsoda hévvel csúfolja a nagyhercegeket, s ami ennél is többet
mond, a viselkedése teljes összhangban van a csúfolódásaival! Kétségtelenül
nem is kutatják annak a véletlennek az okait, melynek következtében Swann
kisasszonyból De Forcheville kisasszony, Forcheville kisasszonyból Saint-Loup
márkiné, majd Guermantes nagyhercegné lett. Ahogy talán arra sem gondolnak,
hogy ez a véletlen nem csupán az okaival adhatna magyarázatot Gilberte utóbbi
viselkedésére, de az okozataival is, hiszen a nem arisztokrata kapcsolatokról
másképpen gondolkodik egy Swann kisasszony, és másképpen az az előkelő
hölgy, akit mindenki „nagyhercegnének” szólít, a nagyhercegnők pedig, akik
annyira untatják, „kuzinnak”. Könnyen lenézünk egy célt, amelyet nem sikerült
elérnünk, vagy amelyet végérvényesen elértünk. És belelátjuk ezt a lenézést
olyan emberekbe, akiket nem ismerünk meg. Talán, ha visszafelé járhatnánk be
az évek sorát, meglátnánk, amint mindenki másnál vadabbul őrlik fel őket épp
azok a hibák, amelyeket később oly tökéletesen sikerült álcázniuk vagy
leküzdeniük, hogy nem csak azt tartjuk képtelenségnek, hogy maguk is beleestek
volna valaha ezekbe a hibákba, de azt is, hogy valaha meg tudnák bocsátani
másoknak, hiszen ők maguk elgondolni sem voltak képesek. Az újdonsült Saint-
Loup márkiné szalonja egyébként hamarosan elnyerte végleges arculatát
(legalábbis társasági értelemben véglegeset, mert látni fogjuk, egyébként
micsoda viszályok dúltak ott). Ez az arculat pedig meglepő volt, az alábbiak
miatt. Mindannyiunk emlékezetében él még, hogy Párizs legpompásabb,
legrafináltabb, Guermantes hercegnéével versengően ragyogó estélyeit
Marsantes grófné, Saint-Loup édesanyja adta. Másrészt, az utóbbi időben Odette
amúgy sokkal-sokkal kevésbé előkelő szalonja sem maradt el tőle ragyogásban,
fényűzésben és eleganciában. Saint-Loup viszont, aki boldog volt, hogy felesége
nagy vagyonának köszönhetően mindene megvan, amit a jóléthez megkívánhat,
másra sem vágyott, mint arra, hogy egy jó vacsora után, ahol művészi
előadásban jó zenét hallgathatott, nyugta legyen. És ez a fiatalember, aki egy
időben oly büszkének, oly becsvágyónak látszott, most olyan barátokat hívott,
hogy osztozzanak vele fényűző életében, akiket az édesanyja nem fogadott
volna. Ami Gilberte-et illeti, ő Swann elvét váltotta valóra: „a minőségre nem
sokat adok, de a mennyiségtől félek”. Saint-Loup pedig, aki felesége lába előtt
hevert, azért is, mert szerette, és azért is, mert személy szerint neki köszönhette
ezt a rendkívüli fényűzést, a világért sem akart ellenkezni az asszony – az
övéhez oly hasonló – ízlésével. Így azután Marsantes grófné és Odette de
Forcheville fényes fogadásait, amelyeket hosszú évekig főként gyermekeik
ragyogó jövője érdekében adtak, semmiféle fogadás nem folytatta a Saint-Loup
házaspárnál. Ők tartották a legszebb lovakat, hogy kettesben lovagoljanak ki, az
övék volt a legszebb jacht, hogy hajókázhassanak, de legfeljebb két vendéget
vittek magukkal. Párizsban esténként három-négy barátjukkal vacsoráztak,
sosem többel. Így hát valami váratlan és mégis természetes visszafejlődés
folytán a két óriás, anyai madárházat csendes fészekre cserélték.
A két frigyből a legkevesebb haszna az ifjú D’Oloron kisasszonynak volt, aki
már az egyházi esküvő napján tífuszban szenvedett, nagy nehezen vonszolta el
magát a templomba, majd néhány héttel később meghalt. A nem sokkal a halála
után szétküldött gyászjelentésen a Jupien-féle nevek Európa szinte összes
nagyjáéval keveredtek, olyanokéval, mint Montmorency őrgróf és neje, ő királyi
felsége Bourbon-Soissons grófné, Modena-Este herceg, Edumea őrgrófné, Lady
Essex és így tovább. Bár, ha valaki tudta is, hogy az elhunyt Jupien unokahúga
volt, nem lepődhetett meg ezen a számtalan főúri rokonon. Minden azon múlik,
hogy jól házasodjunk. Akkor azután működésbe lép a casus foederis[1063], és a
kis polgárlány halála miatt Európa összes fejedelmi családja gyászba öltözik. Az
újabb nemzedékek jó néhány ifjú képviselője, aki nem ismeri a valóságos
társadalmi pozíciókat, nem csak Marie-Antoinette D’Oloront, Cambremer
márkinét gondolhatta a legelőkelőbb származású arisztokrata hölgynek, de
számos egyéb tévedésbe is eshetett volna ezt a gyászjelentést olvasva. Ha
ugyanis Franciaországot járva, csak egy kicsit is megismerte Combray vidékét, s
most azt látja, hogy L. de Méséglise asszony és vele Méséglise gróf az elsők
között szerepel a gyászolók között, közvetlenül Guermantes nagyherceg mellett,
nem csodálkozott volna különösebben: hiszen a méséglise-i oldal és a
Guermantes-oldal szomszédos egymással. „Ugyanarról a vidékről származó, régi
nemesi családok, talán nemzedékek óta rokonságban állnak egymással” –
gondolhatta volna. – „Ki tudja? Talán a Guermantes-család egyik ága, amely a
Méséglise grófja címet viseli.” Márpedig Méséglise grófnak semmi köze nem
volt Guermantes-ékhoz, sőt nem is a Guermantes-ághoz tartozott, hanem
Cambremerékéhez, hiszen ez a Méséglise gróf, aki gyorsan felfelé ívelő pályája
során csak két évig maradt Legrandin de Méséglise, öreg barátunk, Legrandin
volt. Ha már hamis címről beszélünk, bizony kevés lehetett volna
kellemetlenebb Guermantes-éknak, mint ez. A Guermantes-család házassági
kapcsolatok révén hajdan valóban rokonságba került az igazi Méséglise
grófokkal, akiknek családjából már csak egyetlen nő élt, jelentéktelen és
lecsúszott emberek lánya, aki nagynéném egyik bérlőjéhez, egy megtollasodott,
kövér parasztgazdához ment feleségül, ahhoz, aki megvásárolta a nénémtől
Mirougrint, s ettől fogva, eredeti nevét, a Ménager-t kibővítve Ménager de
Mirougrinnek[1064] hívatta magát; így azután, ha a feleségéről azt mondták:
született Méséglise, mindenki azt gondolta, hogy nyilván inkább Méséglise-ben
született, s úgy volt De Méséglise, ahogy a férje De Mirougrin.
Bármely más álcím kevesebb bosszúságot okozott volna a Guermantes-
családnak. De az arisztokrácia lenyeli az ilyesmit, sőt akár többet is, mihelyt egy
– bármely szempontból – hasznosnak ítélt házasság a tét. A mostani nemzedék
egy részének és a következő egészének szemében tehát már a Guermantes
nagyherceg által fedezett Legrandin lesz az igazi Méséglise gróf.
Egy másik tévedés, amelyre bármelyik fiatal, kevéssé tájékozott olvasó
hajlamos lett volna: ha azt hiszi, hogy Forcheville báró és báróné Saint-Loup
márki rokonaiként, apósaként és anyósaként, azaz a Guermantes-ágon
szerepelnek. Márpedig ezen az ágon semmi keresnivalójuk nem lett volna,
hiszen nem Gilberte volt Guermantes-rokon, hanem Robert. Nem, Forcheville
báró és báróné a megtévesztő látszat ellenére valóban az ifjú feleség oldalán
bukkant fel, nem a Cambremer-ágon, és nem is a Guermantes-rokonság, hanem
Jupien miatt, akinek, mint jól tájékozott olvasónk tudja, Odette az unokatestvére
volt.[1065]
Nevelt lányának esküvője után Charlus úr minden jóindulatával az ifjabb
Cambremer márkit halmozta el; a báróéhoz hasonló hajlamai, melyek korábban
nem állták útját, hogy a báró őt válassza férjül D’Oloron kisasszonynak, most,
amikor a fiatalember megözvegyült, természetesen csak még becsesebbé tették
Charlus úr szemében. Nem mintha a márkinak ne lettek volna egyéb jó
tulajdonságai, melyek miatt elbűvölő társaságot jelentett a báró számára. De még
egy kiemelkedően értékes emberre is áll, hogy annak a szemében, aki bizalmas
barátai közé fogadja, nem megvetendő, sőt különösen előnyös, ha az illető
whistezni is tud. Az ifjabb márki feltűnően értelmes volt, s amint azt már
Féterne-ben mondogatták kora gyermekkorában, „egészen a nagyanyjára ütött”,
ugyanolyan rajongó, ugyanolyan muzikális volt. Más jellegzetességeit is átvette,
bár ezeket – mint a család többi tagja is – inkább utánozta, mint örökölte. Így
történhetett, hogy amikor nem sokkal a felesége halála után Léonor aláírású
levelet kaptam, nem emlékeztem arra, hogy ez a márki keresztneve, csak akkor
ismertem fel a feladót, mikor a záró formulát olvastam: „Rokonszenvvel,
igazzal”[1066]. Ez a „helyére került” igaz mindjárt a Cambremer családhoz
kötötte a Léonor nevet.
A vonat már befutott a párizsi pályaudvarra, s mi édesanyámmal még mindig
erről a két hírről beszélgettünk, amit – hogy ne érezzem az utat túlságosan
hosszúnak – az utazás második felére akart tartogatni, és csak Milánó után
mondott el. Édesanyám hamar visszatért ahhoz a nézőponthoz, mely számára
valóban az egyedüli volt, a nagymamáéhoz. Mama előbb azt gondolta, hogy
nagymama meglepődött, majd pedig, hogy elszomorodott volna, amivel csak azt
akarta kifejezni, hogy nagymama örömét lelte volna egy ennyire meglepő
fordulatban, s mivel édesanyám sehogy sem tudta elfogadni, hogy nagymama
bármilyen örömtől megfosztódhatott, szívesebben gondolta, hogy minden így
van a legjobban, ahogy van, hiszen ez a hír is csak elszomoríthatta volna
nagymamát. De alighogy hazaértünk, édesanyám azt a sajnálkozást is túlságosan
önzőnek ítélte, hogy nem tudja bevonni nagymamát mindazokba a
meglepetésekbe, amelyeket az élet hoz magával. Ekkor már szívesebben
feltételezte azt, hogy nagymama meg sem lepődött volna, hiszen mindez csak
igazolta a sejtéseit. Édesanyám nagymama jóstehetségének megerősítését akarta
látni ezekben a sejtésekben, annak bizonyságát, hogy nagymamám még annál is
mélyebb, éleslátóbb, igazságosabb lélek volt, mint amilyennek gondoltuk. Ezért
hát, hogy mihamarabb eljussunk a maradéktalan csodálat nézőpontjához, a
mama mindjárt így folytatta: „Bár, ki tudja, szegény nagymamád nem helyeselte
volna-e a dolgot? Hiszen olyan megértő volt. No és tudod, az ő szemében nem a
társadalmi helyzet számított, csakis a természetes kiválóság. Márpedig jusson
eszedbe, jusson csak eszedbe, milyen különös: mindkét lány tetszett neki!
Emlékszel még a Villeparisis márkiznál tett első látogatására, ahonnan azzal jött
haza, hogy mennyire közönségesnek találta Guermantes urat, s ugyanakkor
micsoda dicshimnuszt zengett Jupienékről! Szegény édesanyám, emlékszel, az
apáról azt mondta: »Ha még egy lányom volna, hozzá adnám feleségül, a lánya
pedig még nála is különb.« No és a kis Swann-lányról! Róla azt mondta:
»Elbűvölő teremtés, meglátjátok, nem akármilyen házasságot fog kötni!«
Szegény anyám, ha láthatná, hogy megjósolta mindezt! Mindvégig, sőt most is,
amikor nincs már közöttünk, tanulhatunk tőle tisztánlátás, jóság, helyes
megítélés dolgában.” Mivel pedig ezek az örömök, melyekben nagymamának
legnagyobb fájdalmunkra nem lehetett már része, egytől egyig az élet apró,
egyszerű örömei voltak: egy színész hanghordozása, amely mulattatta volna, egy
kedvenc étel, valamelyik kedves szerzőjének új regénye, a mama mindig ezt
mondta: „Hogy meglepődött volna, milyen jót mulatott volna rajta! Milyen szép
levélben válaszolt volna!” Majd így folytatta: „Gondolj bele, milyen boldog
lenne szegény Swann, aki annyira vágyott volna rá, hogy Guermantes-ék
fogadják a lányát, ha láthatná, amint a lánya maga is Guermantes lesz!” – „Úgy,
hogy más néven, nem az övén, Forcheville kisasszonyként vezetik oltárhoz?
Gondolod, hogy így is olyan boldog lenne?” – „Ó, igaz, erre nem gondoltam.” –
„Én pedig épp emiatt nem tudok örülni a kis »boszorka« szerencséjének; nem
megy ki a fejemből, hogy volt szíve elhagyni annak az apának a nevét, aki olyan
jó volt hozzá.” – „Igen, igazad van, végül is talán jobb, hogy nem tudja.” Sem a
holtakról, sem az élőkről nem tudhatjuk, örülnének-e egy bizonyos dolognak,
vagy inkább fájdalmat okozna nekik! „Úgy hírlik, a Saint-Loup-házaspár
Tansonville-ben fog letelepedni. Hitte volna valaha az öreg Swann, aki annyira
szerette volna megmutatni a saját kis tavát szegény nagyapádnak, hitte volna
valaha, főleg, ha a fia gyalázatos házasságáról is tudomása van, hogy
Guermantes nagyherceg gyakorta látja majd? No és te, te is annyit meséltél
Saint-Loup-nak a tansonville-i csipkerózsákról, az orgonákról és íriszekről, most
majd jobban megért. Hiszen mindez az övé lesz.” Így folyt-folydogált az
ebédlőnkben, a lámpafényben, mely bizalmas barátja az effélének, egy azok
közül a beszélgetések közül, melyekben nem nemzetek, hanem családok
bölcsessége ragad meg valamilyen eseményt: halálesetet, eljegyzést, örökséget,
csődöt – s azzal, hogy az emlékezet nagyítóüvege alá teszi, teljes mélységében
jeleníti meg, tér és idő különböző pontjaira helyezve szétválasztja, kivetíti,
perspektívába helyezi mindazt, ami azoknak, akik nem élték meg, egy síkon,
összekeveredve jelenik meg: elhunytak nevét, változó lakcímek sorát, egy
vagyon eredetét és alakulását, tulajdonosváltásokat. Vagy nem az a Múzsa
sugallja-e ezt a bölcsességet, akit, ha meg akarjuk őrizni érzéseink némi
frissességét és némi teremtő erejét, a legtovább szokás megtagadni, de akivel
életük alkonyán azok is találkoznak az öreg, falusi templomhajóban, akik nem
vettek róla tudomást; akkor, egyszerre kevésbé érzik magukat fogékonynak az
oltár faragványain megjelenő örök szépségre, mint azoknak a viszontagságoknak
a megismerésére, melyeken a faragványok az idők során átmentek, amikor hol
egy hírneves magángyűjteménybe kerültek, hol egy kápolnába, majd onnan egy
múzeumba, s végül ismét a templomba; vagy arra az érzésre, hogy már-már
gondolkodó kövezeten járnak, hiszen Arnauld vagy Pascal földi maradványai
nyugszanak a lábuk alatt; vagy egyszerűen arra, hogy míg képzeletben egy üde
vidéki leány arcát látják a fa imazsámoly rézborításának tükrében, a helybéli
kurtanemes vagy egyéb előkelőség lányainak nevét betűzgessék – az a Múzsa,
aki mindazt összeszedte, amit a filozófia és a művészet magasztosabb Múzsái
eldobtak, mindazt, aminek nem az igazság az alapja, mindazt, ami csak
esetleges, de másfajta törvényeket tár fel – azaz a történelem!
Édesanyám régi, többnyire combray-i barátnői fel-feljöttek látogatóba, hogy
Gilberte házasságáról beszéljenek vele, amely cseppet sem kápráztatta el őket.
„Hiszen tudja, kiféle-miféle ez a Forcheville kisasszony: egyszerűen a Swann-
lány. Az esküvői tanúja pedig, az a Charlus »báró«, ahogy most hívatja magát,
nem más, mint az a vénember, aki annak idején már az anyát is kitartotta Swann
tudtával és szeme láttára, aki maga is hasznot húzott a dologból.” – „Ugyan,
hová gondol? – tiltakozott édesanyám. – Először is, Swann rettentően gazdag
volt!” – „A jelek szerint mégsem annyira, ha mások pénzére szorult. De mit tud
ez a nő, hogy így magához láncolja a régi szeretőit? Megtalálta a módját, hogyan
vetesse el magát az elsővel, azután a harmadikkal, félig már a sírból rángatja ki a
másodikat, hogy a lánya tanúja legyen, azé a lányé, akit az elsőtől vagy egy
másiktól szült, hiszen hogy is ismerhetné ki magát az ember ennyi között? Ő
maga sem tudná megmondani! Én is harmadikat mondtam, de inkább
háromszázadikat kellene mondani. Egyébként maga is tudja, hogy az a lány
éppúgy nem Forcheville, mint maga vagy én, de a férjjel sem áll másként a
dolog, mert persze ő sem nemes. Gondolhatja, hogy ezt a lányt csak egy
kalandor veszi el. Azt mondják, az igazi neve valami Dupont vagy Durand. Ha
nem radikális párti polgármester volna hivatalban Combray-ban, aki a papnak
nem is köszön, már régen a végére jártam volna a dolognak. Mert tudja, amikor
kihirdették az eljegyzést, az igazi nevet kellett megadniuk. Az újságokban és a
papírboltosnál, aki az esküvői meghívókat küldi szét, persze jól mutat, hogy
valaki Saint-Loup márkinak tituláltatja magát. Ártani nem árt senkinek, és ha
ezeknek a jóembereknek örömöt szerez, én ugyan nem szólom meg őket, engem
aztán nem zavar! Mivel én magam sosem teszem be a lábam egy rossz hírű nő
lányához, a cselédeinek felőlem akár százszor is márkiné lehet. De az
anyakönyvi bejegyzés nem tréfa. Ó, ha még mindig az én Sazerat unokafivérem
volna az alpolgármester, rég írtam volna neki, és nekem megmondta volna,
miféle néven jelentkeztek be a házasság kihirdetésekor.”
Ez idő tájt egyébként meglehetősen gyakran találkoztam Gilberte-tel, akivel
újra barátságba kerültem: életünk hosszát ugyanis nem barátságaink
élettartamához szabták. Csak egy bizonyos időnek kell eltelnie, s újra
felbukkannak (ahogy a politikában is korábbi kormányok, a színházban rég
feledésbe merült, majd felújított darabok) egyes baráti kapcsolatok, melyek a
korábbi szereplők között újítódnak fel akár sok-sok évi szünet után,
mindannyiuk nagy örömére. Tíz év múltán elévülnek azok az okok, amelyek
miatt az egyik túlságosan hevesen szeretett, a másik pedig nem tudta elviselni a
túlságosan követelőző zsarnokoskodást. Csak az illendőség marad meg, s így
Gilberte mindazt, amit hajdan megtagadott volna tőlem, most könnyű szívvel
megadta, minden bizonnyal azért, mert már nem kívántam. Régen
elviselhetetlennek, képtelenségnek vélte – s anélkül, hogy a változás okáról
valaha beszéltünk volna –, most viszont az első szóra átjött hozzám, és sosem
sietett elmenni; hiszen nem állt már közöttünk az akadály: a szerelmem.


Nem sokkal később egyébként néhány napra Tansonville-be mentem. Ez az
utazás meglehetősen rosszkor jött, mert volt akkoriban Párizsban egy fiatal lány,
aki abban a bérelt lakásban hált, amit én vettem ki egy időre. Mint másoknak az
erdőillatra vagy egy tó morajára, nekem arra volt szükségem, hogy mellettem
aludjon, napközben pedig velem legyen a kocsiban. Mert hiába felejtünk el egy
szerelmet, mégiscsak az határozza meg a következő szerelem jellegét. Már
ebben az előzőben is éltek mindennapos szokások, melyeknek eredetére magunk
sem emlékeztünk; egy kezdeti szorongás miatt szenvedélyesen kívántuk, majd
merev szabállyá tettük – mint azokat a szokásokat, melynek értelmét már
elfelejtettük –, hogy egészen a házukig, vagy ha a mi házunkban lakik, hazáig
vigyük kocsin a szeretett nőt, hogy minden útján mellette legyünk, ha nem is mi
magunk, de valaki, akiben megbízunk; s mindezek a szokások széles, egyhangú
pályákat alkotnak, melyeket szerelmünk nap mint nap bejár, s amelyek hajdan,
egy heves érzés vulkántüzében észrevétlenné olvadtak. Csakhogy ezek a
szokások nemcsak a nőt, hanem az emlékét is túlélik. A maguk képére
formálják, ha nem is minden szerelmünket, de néhányat közülük, amelyek
egymást váltják. Így követelte meg az én otthonom az elfelejtett Albertine
emlékére, hogy mostani szeretőm is ott legyen mellettem, őt is ugyanúgy
rejtegettem a látogatók elől, ugyanúgy betöltötte az életemet, mint hajdan
Albertine. Mielőtt elmentem volna Tansonville-be, ki kellett tehát csikarnom a
lány beleegyezését: hagyja, hogy néhány napig egy barátom őrizetére bízzam,
aki maga nem a nőkhöz vonzódik. Menni pedig azért mentem, mert megtudtam,
hogy Gilberte boldogtalan, Robert megcsalja, de nem úgy, ahogy mindenki, talán
maga Gilberte is hitte, vagy legalábbis ahogy mondta. Csakhogy nem hagyhatjuk
figyelmen kívül[1067] a hiúságot, a vágyat, hogy a többieket vagy önmagunkat
becsapjuk, és azt sem, hogy – amint ez általában jellemző a megcsaltakra – nem
is vagyunk teljesen tisztában az árulással, már csak azért sem, mert Robert,
Charlus úr unokaöccséhez méltón, hivalkodón nőkkel mutatkozott, hírbe hozta
őket, addig-addig, amíg a társaság és végül Gilberte is, a szeretőinek nem hitte
őket... Társasági körökben egyenesen úgy találták, hogy meglehetősen
szemérmetlenül űzi az üzelmeit, nem tágít a kiszemelt nőtől az estélyeken, majd
haza is ő viszi, sorsára hagyva Saint-Loup márkinét, a feleségét, menjen haza,
ahogy tud. Ha pedig valaki azt állította volna, hogy az ilyen módon
kompromittált nő valójában nem Robert szeretője, naivnak tartották, olyannak,
aki nem lát a szemétől. Én azonban Jupien néhány elejtett szavából sajnos
rájöttem, hol keressem az igazságot – az igazságot, ami végtelen szomorúsággal
töltött el. Mennyire megdöbbentett, amikor néhány hónappal a tansonville-i
utazás előtt elmentem, hogy Charlus úrról érdeklődjem, akinél
szívrendellenességek léptek fel, komoly nyugtalanságot keltve a környezetében;
s amint Jupiennel beszélgettem, akit egyedül találtam otthon, megemlítettem
neki, hogy Saint-Loup márkinénak kezébe került néhány, Roberthez intézett
szerelmes levél, melyet egy bizonyos Bobette írt alá, a báró mindenható
segítőjétől pedig azt hallottam, hogy a magát Bobette-ként aláíró személy nem
más, mint az újságkrónikás hegedűs, akiről korábban szó esett, s aki
meglehetősen nagy szerepet játszott Charlus úr életében! Jupien méltatlankodva
beszélt róla: „Az a fiú azt csinált, amit akart, szabad ember. De ha van valaki,
akinél nem lett volna semmi keresnivalója, az a báró úr unokaöccse. Már csak
azért sem, mivel a báró saját fiaként szereti az unokaöccsét, az a másik pedig
megpróbálta szétdúlni a családot, micsoda szégyen! Ráadásul ördögi
ravaszsággal tehette, mert nincs ember, aki természeténél fogva távolabb állna az
ilyesmitől, mint Saint-Loup márki. Vagy nem költött épp eleget a szeretőire? No
nem, hogy ez a nyomorult nyírettyűs úgy hagyta el, olyan mocskos módon a
bárót, ahogy elhagyta, arra még mondhatjuk, hogy az ő dolga. De hogy utána az
unokaöccsére vessen szemet! Vannak dolgok, amik megengedhetetlenek.”
Jupien méltatlankodása őszinte volt; az úgynevezett „erkölcstelenek” erkölcsi
háborgása semmivel sem gyengébb, mint másoké, csak a tárgya változik kissé.
Ráadásul azok az emberek, akik érzelmileg nem közvetlenül érintettek az
ügyben, s akik mindig úgy ítélkeznek a nemkívánatos viszonyokról, rossz
házasságokról, mintha szabadon választanánk meg, kit szeretünk, nem
számolnak a szerelem gyönyörűséges délibáb-jelenségével, mely oly tökéletesen
és oly kizárólagosan vonja bűvkörébe azt, akit szeretünk, hogy amikor egy férfi
„ostobaságot” követ el, azaz egy szakácsnőt vagy legjobb barátja szeretőjét veszi
feleségül, ezzel legtöbbször élete egyetlen poétikus tettét viszi véghez.
Megértettem, hogy Robert és a felesége kis híján elváltak (noha Gilberte még
nem fogta fel igazán, miről van szó), s hogy végül Marsantes grófné, a szerető,
becsvágyó és bölcs anya rendezte el, kényszerítette ki a békülést. A grófné ahhoz
a világhoz tartozott, ahol a folyton egymás között kereszteződő vérségi
kapcsolatok és az öröklött vagyon folyamatos apadása miatt, a szenvedélyek
világában csakúgy, mint az érdekekében, újra és újra felütik a fejüket az
örökletes bűnök és megalkuvások. Ugyanazzal az energiával, amellyel hajdan
Swann-nét vagy Jupien lányának házasságát vette védőszárnyai alá, és tető alá
hozta saját fia esküvőjét Gilberte-tel, most saját érdekében vetette be fájdalmas
rezignációval azt az ősöktől öröklött bölcsességet, mellyel az egész Faubourg
javán dolgozott. S talán már Robert és Gilberte házasságát is csak azért hozta
olyan gyorsan tető alá annak idején – bár ez bizonyosan nem került annyi
fáradságába és könnyébe, mint amikor a Rachellel való szakításra kellett
rávennie Robert-t –, nehogy a fia egy másik kokottal kezdjen, vagy akár megint
a régivel – mert Robert csak nagy sokára felejtette el Rachelt – újabb
vadházasságba, ami pedig talán a menekülést jelentette volna a számára. Most
már értettem, mit akart mondani Robert Guermantes hercegnénél, amikor így
beszélt: „Nagy kár, hogy a te kis balbeci barátnődnek nincs akkora vagyona,
amekkorát anyám elvár, mert azt hiszem, mi ketten jól kijönnénk egymással.”
Azt akarta mondani, hogy Albertine Gomorrából való, ő pedig Szodomából,
vagy talán, ha még nem jutott is odáig, már csak az olyan nőkhöz van kedve,
akiket egy bizonyos módon és más nők társaságában szerethet. Így tehát, ha,
egy-két ritka visszaeséstől eltekintve, nem halt volna ki belőlem a kíváncsiság,
hogy bármit is megtudjak barátnőmről, nem csak Gilberte-et faggathattam volna
róla, hanem a férjét is. S ha jobban belegondolok, az ok is azonos volt, amely
miatt Robert is, én is feleségül akartuk venni Albertine-t (tudniillik az, hogy
Albertine a nőket szerette). Vágyunk oka, ahogy a célja is, azonban más volt. Én
kétségbeestem, amikor megtudtam a dolgot, Robert-nek igencsak tetszett; én az
állandó felügyelettel útját akartam állni, hogy Albertine kiélhesse a hajlamait;
Robert engedte volna, hogy Albertine ezeknek éljen, s szabadjára hagyva hozzá
is elhozza a barátnőit. S míg Jupien eszerint a nagyon is közeli múltra tette
Robert testi hajlamainak az eredetiektől erősen elütő, új irányultságát, egy
beszélgetés, amelyet Aimével folytattam, s amely egyébként nagyon nagy
szomorúságot okozott, arra világított rá, hogy a hajdani balbeci főpincér jóval
régebbre vezeti vissza ezt az irányváltást, ezt az elferdülést. A beszélgetésre az
adott alkalmat, hogy néhány napot Balbecben töltöttem,[1068] ahogy Saint-Loup
is, aki hosszabb szabadságot kapott, és ugyancsak Balbecbe utazott a
feleségével, akit ebben az első időszakban egyetlen percre sem hagyott magára.
Csodálattal figyeltem, mennyire érződik még Robert-en Rachel hatása. Csakis az
az ifjú férj tudja ilyen ügyesen lesegíteni a kabátot a feleségéről, mielőtt
belépnének az étterembe, csak az tud ilyen figyelmesen bánni az asszonnyal,
akinek korábban hosszú ideig szeretője volt. Viszonya során kapta meg azt a
neveltetést, amely egy jó férjnek elengedhetetlen. Nem messze tőle, az
enyémmel szomszédos egyik asztalnál Bloch ült néhány felfuvalkodott ifjú
egyetemi oktató társaságában, színlelt kedélyességgel viselkedett, harsányan
szólt oda egyik barátjának, és tüntetően – mozdulatával mindjárt két kancsó vizet
is felborítva – a kezébe nyomta az étlapot: „Nem, nem, kedvesem, rendeljen
csak maga! Én soha életemben nem tudtam egy menüt összeállítani! Sosem
tudtam rendelni!” – ismételte nem igazán őszinte gőggel, majd az irodalmat a
pákosztossággal vegyítve mindjárt egy üveg pezsgő mellett döntött, amit mindig
szívesen látott, bár „pusztán szimbolikusan”, a csevegés díszeként. Saint-Loup
viszont nagyon is tudott rendelni. Úgy ült a már állapotos Gilberte mellett
(amúgy a későbbiekben is folyton teherbe ejtette), mintha a közös ágyban
feküdne mellette a szállodában. Csakis a feleségével beszélgetett, a hotel többi
vendége mintha ott sem lett volna, bár amint egy pincérfiú odament, hogy a
rendelést felvegye, s már egészen közel került, Saint-Loup gyorsan rá emelte
világos szemét, és olyan pillantást vetett rá, amely két másodpercig sem tartott,
de áthatóan csillogó tekintete egészen másfajta kíváncsiságról és kutakodásról
tanúskodott, mint ami bármely másik vendégben ébredhetett volna, ha mégoly
sokáig figyeli is valamelyik londinert vagy a személyzet más tagját, hogy
humoros vagy egyéb megjegyzéseket tegyen róla, melyeket azután továbbad a
barátainak. E röpke, elfogulatlan pillantásból látható volt, hogy a pincér
személye érdekli, s az éber megfigyelőnek mindjárt elárulta volna, hogy ennek a
kiváló férjnek, Rachel hajdani szenvedélyes szeretőjének az életében van egy
másik, olyan sík is, amelyet elmondhatatlanul érdekesebbnek lát, mint azt, ahol
kényszerűségből mozog. Mindez azonban csakis ebben a pillantásban volt
látható. A szeme máris újra Gilberte-en csüggött, aki semmit sem vett észre,
bemutatta neki egy arra járó barátját, majd sétálni indult a fiatalasszonnyal.
Márpedig Aimé ekkoriban egy jóval korábbi időszakról beszélt, arról, amikor
Villeparisis márkiz révén ugyancsak itt, Balbecben megismerkedtem Saint-
Loup-val.
„De bizony, nagyságos úr – mondta –, hiszen ezt boldog-boldogtalan tudja, én
magam is régóta tudom. Abban az évben, amikor a nagyságos úr először járt
Balbecben, a márki úr bezárkózott az én liftesfiúmmal, és arra hivatkozott, hogy
a nagyságos úr nagymamája őnagyságáról készült fényképeket hívják elő. A
fiúcska panaszt akart tenni, és csak nagy nehézségek árán tudtuk eltusolni a
dolgot. Vagy tessék, a nagyságos úr biztosan emlékszik arra a napra, amikor itt
ebédeltek az étteremben Saint-Loup márki úrral és a szeretőjével,[1069] akit a
márki úr alibiként tartott. A nagyságos úr bizonyára emlékszik, hogy a márki úr
egyszer csak holmi dühroham örvén fogta magát, és elment. Amivel persze nem
azt akarom mondani, hogy a nagyságos asszonynak igaza volt. Kegyetlenül bánt
a márki úrral. De senki nem verheti ki a fejemből a gondolatot, hogy aznap a
márki úr csak színlelte a haragot, mert feltétlenül el kellett távolítania a
nagyságos urat és a nagyságos asszonyt.” Ezt a bizonyos napot illetően legalább
pontosan tudom, hogy ha Aimé nem tudatosan hazudott is, de az első betűtől az
utolsóig tévedett. Nagyon jól emlékeztem arra, milyen állapotba került Robert, a
pofonra, amit az újságírónak adott. Ahogy egyébként a balbeci üggyel is ez a
helyzet: vagy a liftesfiú hazudott, vagy Aimé hazudik. Én legalábbis így hittem:
biztos nem lehettem benne, hiszen a dolgokat mindig csak egy oldalukról látjuk,
és ha nem fájt volna, még valami szépséget is találtam volna abban, hogy míg
nekem a liftest küldeni Saint-Loup-hoz azt a kényelmes megoldást jelentette,
melynek segítségével eljuttathattam hozzá egy levelet és választ is kaphattam rá,
Saint-Loup-nak viszont alkalmat arra, hogy megismerkedhessen valakivel, aki
megtetszett neki. A dolgok ugyanis legalább kétfedelűek. Elég a
legjelentéktelenebb cselekedetet véghezvinnünk, s egy másik ember mindjárt
egészen másfajta cselekedetek sorát kapcsolja hozzá. Annyi bizonyos, hogy
Saint-Loup kalandját a liftesfiúval – ha ugyan megesett – éppúgy nem láttam
bele a banális levélkézbesítésbe, mint ahogy az, aki egyebet sem ismer
Wagnertől, mint a Lohengrin duóját, nem sejthetné meg a Trisztán előjátékát.
Igaz, az érzékszervek szegénysége miatt a dolgok megszámlálhatatlan
tulajdonságuknak csupán egy kis részét fedik fel az embereknek. Színesnek
látjuk őket, mert van szemünk, de hány egyéb jelzőt érdemelnének még, ha száz
és száz érzékszervünk lenne? Könnyebben megérthetjük azonban, mennyire más
arcukat is mutathatnák, abból, hogy az életben akár a legapróbb esemény is
ilyen: mi csak egy részét ismerjük, de azt az egésznek hisszük, valaki más
viszont mintegy a ház másik oldalán vágott ablakból figyeli, ahonnan másfajta
kilátás nyílik. De ha Aimé nem tévedett, Saint-Loup talán nem csak azért pirult
el, amikor Bloch a liftesfiút hozta szóba, mert Bloch „lájft”-ot ejtett lift helyett.
[1070] Nekem azonban szilárd meggyőződésem volt, hogy Saint-Loup fiziológiai

átalakulása nem ekkoriban kezdődött, s hogy az idő tájt még csakis a nőket
szerette. Ezt minden más jelnél beszédesebben meg tudtam állapítani
visszatekintve abból a barátságból, amelyet Saint-Loup hajdan Balbecben
irántam tanúsított. Barátságra ugyanis csak addig volt képes igazán, amíg a
nőket szerette. Ezután, legalábbis egy ideig, azok iránt a férfiak iránt, akik nem
érdekelték közvetlenül, közönnyel viseltetett, azt hiszem, őszintén, részben, mert
nagyon rideg lett, másrészt azonban el is túlozta a dolgot, hogy elhitesse: csakis
a nőkre figyel. Így is az eszemben van azonban, hogy Doncières-ben egyszer,
amikor Verdurinékhez készültem vacsorára, Robert egy kissé hosszabban
szemlélte Charlie[1071]-t, majd azt mondta nekem: „Milyen különös, van ebben a
fiúcskában valami Racheles. Neked nem tűnt fel? Úgy látom, sok mindenben
hasonlítanak. No mindegy, nem érdekes.” A tekintete azonban még sokáig a
távolba veszett, mint amikor egy újabb kártyaparti megkezdése előtt, vagy
mielőtt vacsorázni indulnánk a városba, egy nagy utazásra gondolunk, melyről
úgy gondoljuk, sosem lesz belőle semmi, de egy pillanatra mégis nosztalgiával
töltött el. Míg azonban Robert Charlie-ban talált valamit Rachelből, Gilberte azt
kereste, hogyan emlékeztethetne legalább egy kicsit Rachelre; hogy jobban
tetsszen a férjének, pipacspiros, rózsaszín vagy sárga masnikat tűzött a hajába,
olyan frizurát viselt, mint Rachel, mert azt hitte, hogy a férje még mindig
Rachelt szereti, ő pedig féltékeny volt rá. S nem lehetetlen, hogy Robert
szerelme időnként azon a határon járt, mely a férfi nő iránti és a férfi férfi iránti
szerelmét választja el egymástól. Mindenesetre Rachel emléke ebből a
szempontból már csak esztétikai szerepet játszott. Nagy valószínűséggel
korábban sem játszott mást. Robert egyszer átment hozzá, és arra kérte, öltözzön
férfinak, és hagyja egy hosszú hajtincsét szabadon, de akkor is beérte annyival,
hogy csak nézze az asszonyt kielégületlenül. Még így is erősen kötődött hozzá,
és lelkiismeretesen, bár kedvetlenül folyósította neki a hatalmas járadékot,
amelyet régen megígért, s ami Rachelt nem akadályozta meg abban, hogy
később gyalázatosan viselkedjen vele. Ha Gilberte tudta volna, hogy ez a
Rachelnak szóló bőkezűség egy régi ígéret rezignált teljesítése csupán, nem
kötődik már hozzá semmiféle szerelem, nem gyötrődött volna miatta. Robert
azonban épp azt színlelte, hogy szerelemmel szereti Rachelt. A homoszexuálisok
a világ legjobb férjei lehetnének, ha nem játszanák el, hogy a nőket szeretik.
Gilberte egyébként nem panaszkodott. Hisz annak idején épp azért vágyott
Robert-re, mert azt hitte, hogy Rachelt szereti, nagyon régóta szereti; ezért
mondott le miatta más, előnyösebb partikról; úgy érezte, mintha Robert egyfajta
engedményt tenne azzal, hogy elveszi. És az első időkben Saint-Loup valóban
összehasonlítgatta a két nőt (noha sem báj, sem szépség tekintetében nem voltak
egy napon említhetők), s a végeredmény nem az elbűvölő Gilberte mellett szólt.
Csakhogy az asszony később nagyot nőtt a férje szemében, miközben Rachel
szemmel láthatóan egyre kevesebbet jelentett. Volt még valaki, aki
hasonlóképpen megtagadta önmagát: mégpedig Swann-né. Míg ugyanis Gilberte
szemében Robert-t már a házasság előtt is az a kettős glória övezte, amelybe
részben Rachellel való együttélése vonta – melyet egyébként Marsantes grófné
sirámaiban nem győzött kárhoztatni –, részben pedig az a varázs, amelyet az
édesapja mindig is látott a Guermantes-okban, s amelynek csodálatát Gilberte
örökölte tőle, Odette de Forcheville jobban szeretett volna egy ragyogóbb partit,
akár uralkodóházból valót (akadtak is elszegényedett királyi családok, melyek
elfogadták volna a pénzt – bár az jóval kevesebbnek bizonyult az ígért
nyolcvanmilliónál –, amelyet a Forcheville név máris tisztára mosott), olyan vőt,
akinek értékét kevésbé csökkenti a társaságtól távol élt élet. Gilberte akaratán
azonban nem tudott felülkerekedni, így keserűen panaszkodott boldog-
boldogtalannak, egyfolytában gyalázta a vejét. Egy szép nap azután minden
megváltozott, a veje földre szállt angyal lett, s már csak a háta mögött gúnyolták.
Swann-néban (azaz immár Forcheville-néban) ugyanis kora ellenére megmaradt
régi hajlama arra, hogy kitartsák, csakhogy a rajongók elpártolása miatt már nem
volt módja ilyesmire. Minden nap új nyakéket, új ruhát kívánt volna
briliánsdísszel, még fényűzőbb autót, de a vagyonából nem sok maradt, mivel
Forcheville csaknem mindent felélt, a lánya pedig – ugyan miféle izraelita
öröklődés vezette Gilberte-et? – elragadó teremtés volt, de borzasztóan fukar, aki
fillérre kiszámolta a pénzt a férjének, hát még az anyjának! Swann-né azonban
egyszerre megszimatolta, majd meg is lelte a támogatóját Robert személyében. A
vejének, aki nem a nőket szerette, nem sokat számított, hogy Odette már jócskán
túl van első ifjúságán. Mindössze annyit kért az anyósától, hogy simítson el egy-
egy nézeteltérést Gilberte között és közötte, csikarja ki a beleegyezését, hogy ő,
Robert elutazhasson Morellel. S ha Odette közbenjárt, máris egy csodálatos
rubin lett a jutalma. Ehhez viszont Gilberte-nek nagyvonalúbbnak kellett lennie
a férjével. Odette pedig annál is nagyobb hévvel prédikált a lányának erről a
nagyvonalúságról, mivel ő húzott hasznot belőle. Így hát, Robert-nek hála,
Swann-né az ötvenes (egyesek szerint a hatvanas) éveinek küszöbén is el tudott
kápráztatni minden asztaltársaságot a vacsorákon és minden vendégsereget az
estélyeken hallatlan fényűzésével, melyhez immár „barátra” sem volt szüksége,
mint korábban, hiszen ilyen már nem fizetett, sőt lépre sem ment volna. Ezzel
Odette – minden valószínűség szerint végleg – az önmegtartóztatás szakaszába
lépett, és sosem volt még ennyire elegáns.
Charlie-t nem csak a gonoszság hajtotta Saint-Loup-hoz, és nem is csak a
szegénynek született dühe az úr ellen – aki jómódba juttatta, s ezzel még inkább
éreztette vele (amint ez Charlus úr jellemének és főként szóhasználatának
jellegzetessége volt) a rangbéli különbséget –, hogy így okozzon még nagyobb
fájdalmat a bárónak. Talán az érdek is mozgatta. Az volt az érzésem, hogy
Robert komoly összegeket adhat neki. Egy estélyen, ahol combray-i utazásom
előtt találkoztam Robert-rel, s ahol az, ahogy egy előkelő nő társaságában
illegette magát, akit akkoriban éppen a szeretőjének tartottak – el nem mozdult
volna mellőle, mintha egy test, egy lélek volnának, mindenki szeme láttára
beburkolózott a nő szoknyájába –, mindez némileg idegesebb, kapkodóbb
változatban ugyan, de annak az ősi gesztusnak az öntudatlan ismétlődését juttatta
eszembe, amelyet Charlus úrnál volt alkalmam megfigyelni, mikor egy nőpárti
ügy zászlóvivőjeként – ami nem az ő ügye volt, mégis szívesen, bár
jogosulatlanul felkarolta – szinte bebugyolálta magát Molé hercegnő vagy valaki
más uszályába, vagy azért, mert oltalmazóját, vagy mert esztétikai
gyönyörűségét lelte benne; megütközve láttam viszont, hogy ez a fiú, aki hajdan,
amikor jóval kevésbé volt még gazdag, oly nagyvonalúan viselkedett, most
mennyire garasoskodó lett. Az, hogy valaki ragaszkodik ahhoz, ami kijutott neki,
s hogy aki két kézzel szórta az aranyat, amikor oly ritkán jutott hozzá, mindjárt
élére rakja, amikor bővében van, kétségkívül gyakori jelenség, itt azonban, úgy
láttam, egészen sajátos formát öltött. Saint-Loup nem volt hajlandó bérkocsit
fogadni, és észrevettem, hogy gondosan eltesz egy villamos-átszállójegyet.
Saint-Loup ezzel, bár egészen más cél érdekében, azt a fajta tálentumát
bontakoztatta ki, amelyre a Rachel-viszony idején tett szert. Egy olyan
fiatalember, aki sokáig együtt élt egy nővel, nem annyira tapasztalatlan, mint az
az ártatlan fiú, aki életének első nőjét veszi feleségül. Elég volt a ritka
alkalmakkor látni, amikor Robert étterembe vitte a feleségét, milyen ügyesen és
udvariasan veszi el a holmiját, milyen szakértelemmel rendeli meg az ételt, és
szolgáltatja fel, milyen figyelmesen simítja le Gilberte ruhaujját, mielőtt
felsegítené a kabátkáját, máris kiderült, hogy mielőtt ennek a nőnek a férje lett
volna, hosszú ideig egy másik szeretője volt. Hasonlóképpen, mivel azelőtt a
legapróbb részletekig kénytelen volt foglalkozni Rachel háztartásával, részben
azért, mert Rachel egyáltalán nem értett hozzá, részben pedig azért, mert
féltékenységében kemény kézzel akarta fogni a személyzetet, felesége
vagyonának kezelésében és háztartásuk irányításában is tovább játszhatta ezt az
ügyesen értelmezett szerepet, amelyre Gilberte talán nem is volt alkalmas, így
szívesen átengedte a férjének. Főként persze azért vállalkozott erre a feladatra,
hogy a megtakarított pénzt az utolsó fillérig Charlie-nak juttassa, s ebből pazarul
kitartsa anélkül, hogy Gilberte észrevenné, és gyötrődne miatta, no meg talán
azért is, mert „mint minden művészt”, költekezőnek hitte a hegedűst (Charlie
olyankor emlegette művészként magát minden meggyőződés és gőg nélkül,
amikor azért mentegetőzött, mert nem válaszol a levelekre és még egy sor
hasonló gyarlóság miatt, melyeket a művészlélek elvitathatatlan részének vélt).
A magam részéről morális szempontból tökéletesen közömbösnek találtam, hogy
valaki férfiakban vagy nőkben leli gyönyörűségét, és nagyon természetesnek és
emberinek, hogy ott keresi, ahol meg is találhatja. Ha tehát Robert nem lett volna
házas, a Charlie-val folytatott viszonya valószínűleg semmiféle bánatot nem
okozott volna nekem. És mégis tisztán éreztem, hogy a fájdalom, amely most
fogott el, ugyanilyen élénk lett volna akkor is, ha Robert agglegény marad. Ha
bárki másról van szó, hidegen hagyott volna, mit tesz. De sírnom kellett, ha arra
gondoltam, hogy hajdan milyen mély szeretetet éreztem egy másfajta Saint-Loup
iránt, melyet – újfajta, hűvös és kitérő viselkedéséből tisztán éreztem – most már
nem viszonzott, mert amióta a férfiak vágyat tudtak gerjeszteni benne, barátságot
nem ébreszthettek már. Hogyan alakulhatott ki ilyesmi ebben a fiúban, aki régen
annyira szerette a nőket, és aki annyira el tudott keseredni, hogy már-már attól
tartottam, megöli magát, amiért „Rachel, midőn az Úr”[1072] el akarta hagyni?
Talán a Charlie és Rachel közötti – az én szememnek láthatatlan – hasonlóság
volt a palló, amelyen Robert apja hajlamától a nagybátyja hajlamáig juthatott,
hogy így teljesítse be azt a fiziológiai fejlődést, amely ez utóbbinál is
meglehetősen későn következett be? Aimé szavai néha mégis nyugtalanítóan
csengtek a fülemben; a régi, balbeci év Robert-jét idéztem magam elé: volt
valami a modorában, amikor úgy beszélt a liftesfiúval, mintha nem is figyelne
rá, ami erősen emlékeztetett Charlus úr viselkedésére, arra, ahogy bizonyos
férfiakhoz szólt. Csakhogy ezt örökölhette Charlus úrtól a Guermantes-ok
sajátos gőgjével, gesztusaival együtt, s nem a báró sajátos hajlamaival. Ahogy
Guermantes nagyherceg is, akinek egyáltalán nem voltak efféle hajlamai,
ugyanazzal az ideges mozdulattal forgatta a kézelőjét, mintha egy
csipkemandzsettát fodrozott volna köréje, mint Charlus báró, és a hangja is
ugyanolyan élesen és mesterkélten csattant fel; mindezen maníroknak Charlus úr
esetében hajlamosak lettünk volna másfajta jelentést tulajdonítani, ő maga
megint mást tulajdonított nekik, mivel minden egyes ember olyan személytelen
és ősidőkből öröklött vonásokkal fejezi ki egyedi sajátosságait, amelyek talán
maguk sem mások, mint a gesztusokban és a hanghordozásban rögzült réges-
régi, egyedi jegyek. Ez utóbbi esetben – s ezzel már a természettudományok
határmezsgyéjén járunk – nem Charlus urat kellene valamiféle fogyatékos
Guermantes-nak neveznünk, olyannak, aki ezt a fogyatékosságát részben a
Guermantes-fajtára jellemző vonások segítségével mutatja ki, hanem
Guermantes nagyherceget, a kivételt egy torzult családban, akit az örökletes
betegség olyannyira megkímélt, hogy a külső jegyek, amelyekkel mégis
megbélyegezte, teljesen értelmüket vesztik. Eszembe jutott, hogy az első nap,
amikor Balbecben felfigyeltem Saint-Loup-ra, hirtelenszőkeségére, a ritka,
becses anyagra, amelyből gyúrták, éles kontúrjaira, amint monokliját maga előtt
lóbálja, nőiesnek találtam, bizonyosan nem a most tudomásomra jutott ismeretek
hatására, hanem a Guermantes-ok sajátos kecsességéére, annak a szászországi
porcelánnak a finomságáéra, amelyből a nagyhercegnét is formázták. Eszembe
jutott az is, milyen szeretettel viseltetett irántam Robert, milyen gyöngéden és
meghatóan tudta a szeretetét kifejezni; és arra gondoltam, hogy tehát ez is, ami
bárki mást megtéveszthetett volna, ez is egészen mást, sőt éppen az ellenkezőjét
jelentette annak, amit ma megtudtam. Mégis, mikor kezdődött ez a dolog? Ha
abban az évben, amikor visszamentem Balbecbe, akkor hogyhogy nem látogatta
meg egyszer sem a liftesfiút, és hogy nem beszélt nekem róla sosem? Ha pedig
az első évben, hogyan is kelthette volna fel a figyelmét a liftes, amikor Robert
annyira szenvedélyesen szerelmes volt Rachelbe? Ebben az első évben
különlegesnek láttam Saint-Loup-t, mint a vérbeli Guermantes-okat mind.
Márpedig sajátosabb volt, mint hittem. Csakhogy, ha valamit nem mi magunk
sejtettünk meg, csupán másoktól szereztünk tudomást róla, akkor elszalasztottuk
a pillanatot, többé nem áll módunkban a lelkünkkel is tudatni; lelkünk és a
valóság között nincs már átjárás; így hát nem élvezhetjük a felfedezést, túl késő
van már. Egyébként is, ez a felfedezés túlzottan fájdalmas volt ahhoz, hogy
szellemi élvezetet okozhasson. No persze, azok után, amiket Charlus úr
Párizsban, Verdurinnénél elmondott, szemernyi kétségem sem maradt afelől,
hogy Robert esete tisztességes emberek, sőt akár a legeszesebbek, a
legnagyszerűbbek sokaságát érinti. Ha bárki másról tudom meg, hidegen hagy a
hír, bárkiről – Robert-t kivéve. A kétely, mely Aimé szavai nyomán támadt
bennem, egész balbeci és doncières-i barátságunkat beárnyékolta, s noha nem
hittem a barátságban, és abban sem, hogy jómagam valaha efféle érzéssel
viseltettem volna Robert iránt, amikor a liftesfiú és az étterem – a Saint-Loup-
val és Rachellel elköltött ebéd – históriájára gondoltam, nem volt könnyű
megállnom, hogy el ne sírjam magam.
Nem is kellett volna elidőznöm ennél a Combray környéki utazásnál, amely
életemnek talán az az időszaka volt, amikor a legkevesebbet gondoltam
Combray-ra, ha éppen ezzel nem igazolta volna legalábbis átmenetileg bizonyos
elképzeléseimet, melyeket előbb a Guermantes-oldalról, de azokat is, amelyeket
a méséglise-i oldalról alkottam. Esténként, most más irányból, azokat a sétákat
kezdtem újra, amelyeket Combray-ban tettünk délutánonként, amikor Méséglise
felé indultunk. Tansonville-ben most olyankor vacsoráztunk, amikor Combray-
ban hajdan már rég az igazak álmát aludtuk. A meleg évszak miatt, no meg
amiatt is, hogy délutánonként Gilberte a kastélykápolnában festegetett, csak
mintegy két órával a vacsora előtt mentünk sétálni. A hajdani gyönyörűség
helyébe, mellyel hazatérőben a bíbor eget a Kálvária kereteként vagy a Vivonne-
ban láttuk fürödni, most a késő esti indulásé lépett, amikor a faluban már nem
találkoztunk mással, mint a hazafelé tartó birkák kékbe játszó, szabálytalan és
mozgó háromszög alakzatával. A rétek egyik felén még a lenyugvó nap fénye
hunyt ki; a másik fölött már a hold gyújtott világot, s hamarosan az egész
holdfényben fürdött. Megesett, hogy Gilberte nem tartott velem – ilyenkor úgy
haladtam, árnyékomat hátrahagyva, mint egy bárka, amely elvarázsolt vizeken
úszik –, többnyire azonban ő is elkísért. Közös sétáinkon gyakran azokat az
utakat bandukoltuk be, amelyeket régen, gyermekkoromban én magam: s hogy is
ne járt volna át most még erőteljesebben, mint hajdan a Guermantes-oldalon, az
az érzés, hogy soha nem leszek képes írni, s ezt – látván, mennyire kevéssé
vagyok kíváncsi Combray-ra – csak tetézte az a másik, hogy képzelőerőm és
fogékonyságom is meggyengült. Mélységes szomorúsággal tapasztaltam,
mennyire halványan élem újra a régvolt éveket. A vontatóút széléről most
keskenynek és rútnak találtam a Vivonne-t. Nem mintha komoly fizikai
pontatlanságokra bukkantam volna az emlékeimben. De most, amikor egy egész,
megváltozott élet választott el ezektől a helyektől, amelyeket újra bejárhattam,
nem volt meg az a folytonosság köztük és köztem, melyből, mielőtt még
észrevettük volna, hirtelen, gyönyörűségesen és a maga teljességében lobban fel
az emlék. Mivel nem értettem jól a jelenség természetét, elszomorított a
gondolat, hogy érzelmi és képzelőerőm minden bizonnyal megcsappant, ha nem
lelem már gyönyörűségemet ezekben a sétákban. Gilberte pedig, aki még
annyira sem értett, mint én magamat, csak növelte a szomorúságomat, amikor
osztozott a csodálkozásomban. „Hogyan, hát nem érez semmit – mondta –,
amikor elindul azon a kis kaptatón, amelynek régen is sokszor nekivágott?” De ő
maga is annyira megváltozott, hogy már nem találtam szépnek, cseppet sem volt
már szép. Ahogy sétáltunk, láttam, hogy változik a táj: domboldalakat kellett
megmásznunk, majd lankákon ereszkedtünk le. Nekem igen jólesőn
beszélgettünk Gilberte-tel. Bár nem minden nehézség nélkül. Megannyi
emberben vannak egymáshoz nem hasonló, különböző rétegek: az apai alkaté, az
anyai alkaté; előbb az egyiken vágunk át, majd a másikon. Másnapra azonban a
rétegződés rendje felborul. Végül azt sem tudjuk, ki fog igazságot tenni a felek
között, kire hagyatkozhatunk az ítélet ügyében. Gilberte azokra az országokra
emlékeztetett, amelyekkel senki nem mer szövetséget kötni, mert túlságosan
sűrűn váltanak kormányt. Ami valójában tévedés. Az emlékezet a
legváltozékonyabb embernek is egyfajta azonosságot ad, és emiatt az illető ügyel
arra, hogy ne szegje meg azon ígéreteit, amelyekre emlékszik; még akkor sem,
ha nem adta hozzájuk a nevét. Ami pedig az eszét illeti, némi anyai ostobasággal
tarkítva ugyan, de Gilberte-é igen eleven volt. Amint azonban visszagondolok a
séta közben folytatott beszélgetéseinkre, Gilberte – s ennek semmi köze
személyes értékeihez – nemegyszer alaposan meglepett. Első ízben akkor,
amikor azt mondta: „Ha nem volna nagyon éhes, és nem volna ilyen késő, most
balra fordulhatnánk ezen az ösvényen, azután pedig jobbra, és alig negyedóra
alatt Guermantes-ban lennénk.” Ami az én fülemnek úgy hangzott, mintha azt
mondta volna: „Forduljon előbb balra, utána pedig jobbra, és mindjárt megérinti
az érinthetetlent, eléri azokat az elérhetetlen messzeségeket, melyeknek ezen a
földön mindig csak az irányát ismerhetjük, no meg – amint azt hajdanában
magam is hittem, amikor azt gondoltam, s talán bizonyos értelemben nem is
tévedtem, hogy Guermantes-ból nem ismerhetek meg mást, mint – az »oldalt«„.
Másik megdöbbentő élményem a „Vivonne forrásá”-val való találkozás, amit
olyan földön kívüli jelenségnek képzeltem, mint a Pokol bejáratát, s ami
valójában egy négyszögletes, bugyborékoló mosóteknő volt. A harmadik
alkalommal pedig Gilberte azt mondta: „Ha akarja, egyszer azért délután is
kijöhetünk, és Méséglise felől mehetünk Guermantes-ba, az a legszebb út” – s
ezzel a mondattal fenekestül felforgatta gyermekkorom minden elképzelését,
mert azt közölte váratlanul, hogy a két oldal nem annyira összeegyeztethetetlen,
mint hittem. A leginkább mégis az ütött szíven, hogy ottlétem során milyen
kevéssé éltem újra a hajdani éveket, mennyire nem kívántam Combray-t
viszontlátni, milyen keskenynek és csúfnak találtam a Vivonne-t. Csakhogy az is
az egyik, mondhatni éjszakai sétánkon történt, hogy Gilberte megerősítette a
méséglise-i oldalról régen alkotott elképzeléseimet – éjszakai sétát mondok,
habár vacsora előtt voltunk –, no de Gilberte olyan későn vacsorázott! Amint
épp egy holdfény-szőnyeg borította, tökéletes és mély völgy rejtelmeibe
ereszkedtünk le, egy pillanatra megálltunk, mint két bogár, mielőtt egy kéklő
sziromkehely belsejébe merészkedne. Gilberte ekkor, talán egyszerűen a
háziasszony jóindulatával, aki sajnálja, hogy hamarosan elutazunk, és aki
behatóbban szerette volna megmutatni azt a tájat, amely láthatóan tetszik
nekünk, olyan szavakat mondott, melyekben a nagyvilági nő ügyesen – a
hallgatásból, a keresetlenségből, a józanságból is hasznot húzva az
érzelemnyilvánításkor – elhiteti velünk, hogy olyan helyet foglalunk el az
életében, mint senki más. Hirtelen elárasztottam mindazzal a gyengédséggel,
amely a csodás esti levegőtől járt át és a könnyű szellőtől, amit belélegeztünk, és
azt mondtam: „A múltkor arról a kaptatóról beszélt. Mennyire szerettem én
magát akkoriban!” Ő pedig így válaszolt: „És miért nem mondta? Sejtelmem
sem volt róla. Én szerelmes voltam magába. Sőt egyszer megpróbáltam magára
tukmálni magam.” – „Mikor?” – „Amikor először sétált Tansonville-ben a
családjával, én pedig éppen hazafelé tartottam; sosem találkoztam még ilyen
helyes kisfiúval! Akkoriban rákaptam – tette hozzá elmerengve és szemérmesen
–, hogy a roussainville-i őrtorony romjaihoz járjak játszani a pajtásaimmal.
Maga biztosan azt mondja erre: micsoda illetlenség, hiszen akadt ott mindenféle
lány és fiú, aki a sötétség leple alatt sok mindent megengedett magának. Odajárt
a combray-i ministránsfiú, Théodore is, aki – valljuk be – nagyon jóvágású volt
(Istenem, de még mennyire!), de már nagyon megcsúnyult (most patikus
Méséglise-ben), és aki akkoriban eljátszadozott a környék összes kis
parasztlányával. Mivel nekem megengedték, hogy egyedül kószáljak, amint
szabadulhattam, odaszaladtam. El nem tudom mondani, mennyire szerettem
volna magát is ott látni; tisztán emlékszem, hogy mivel csak egy percem volt,
hogy megértessem magával, mire vágyom, azzal sem törődtem, hogy a szülei
vagy az enyéim megláthatnak, olyan nyersen mutattam ki, hogy máig
szégyellem magam miatta. De maga olyan ádázul nézett vissza, hogy
megértettem: maga nem akarja.” Én pedig hirtelen rádöbbentem, hogy talán az
volt az igazi Gilberte, az igazi Albertine, aki a legelső pillanatban felkínálkozott
a tekintetével: Gilberte a vadrózsasövény előtt, Albertine a parton. És én, aki ezt
nem tudtam felfogni, csak később pergettem vissza az emlékezetemben, olyan
kihagyás után, amikor a beszélgetések miatt valóságos érzelmi fal emelkedett
közénk, s emiatt nem mertek már olyan nyíltak lenni, mint az első percben, én
rontottam el mindent az ügyetlenségemmel. Pontosabban „elszalasztottam” őket
– bár az igazat szólva a viszonylagos bukás velük kevésbé volt képtelenség –, de
ugyanazon okokból, mint Saint-Loup Rachelt. „Másodszor pedig – folytatta
Gilberte –, jó néhány év elteltével, amikor a házuk kapujában akadtunk össze,
egy nappal azelőtt, hogy Oriane nénémnél újra találkoztunk; nem ismertem meg
mindjárt, vagyis inkább csak nem tudtam, hogy megismertem, hiszen ugyanarra
támadt kedvem, mint korábban Tansonville-ben.” – „No de, a kettő között
mégiscsak ott volt a Champs-Élysées is.” – „Igaz, de akkoriban maga túlságosan
szeretett, úgy éreztem, minden tettemet ellenőrzi.” Nem jutott eszembe
megkérdezni, ki volt az a fiatalember, akivel lefelé sétált a Champs-Élysées-n
aznap, amikor rászántam magam, hogy újra elmegyek hozzá, amikor kibékültem
volna vele, amíg még nem késő, azon a napon, amely talán az egész életemet
megváltoztatta volna, ha az alkonyatban nem találkozom a szorosan egymás
mellett lépdelő két árnyalakkal. Ha megkérdeztem volna, Gilberte talán
megmondta volna az igazat, ahogy Albertine is, ha feltámad. Hiszen, ha évek
múltán találkozunk a nőkkel, akiket már nem szeretünk, nem áll-e közéjük és
közénk a halál éppen úgy, mintha már nem e világon élnének, mert szerelmünk
elmúltával az ő akkori valójuk vagy a miénk is halott? Talán nem is emlékezett
volna rá, vagy hazudott volna. Mindenesetre mostanra már nem is érdekelt, mert
a szívem Gilberte arcánál is többet változott. Ez a mostani arc cseppet sem
tetszett már, de ami ennél is fontosabb, nem voltam már boldogtalan, sőt ha
belegondoltam volna, elképzelni sem tudom, hogy valaha annyira boldogtalanná
tehetett, amikor Gilberte egy fiatalember oldalán, apró léptekkel andalogva jött
szembe velem, hogy azt mondtam magamban: „Tehát vége, soha többé nem
akarok találkozni vele.” A távoli múltba merült esztendő merő gyötrelem
lelkiállapotából mára semmi sem maradt. Mert van ebben a világban, ahol
minden megkopik, minden elvész, van valami, ami maradéktalanabbul omlik
össze, pusztul el, még annyi emléket sem hagy maga után, mint a szépség: ez
pedig a bánat.
S habár nem lep meg, hogy akkor nem kérdeztem meg: kivel sétált a Champs-
Élysées-n, hiszen sok-sok példát láttam már erre az Idő hozta érdektelenségre, az
viszont mégis meglep egy kicsit, hogy nem meséltem el Gilberte-nek: azon a
hajdani napon, mielőtt hozzá indultam volna, eladtam egy régi kínai porcelánt,
hogy virágot vehessek neki. Pedig a rákövetkező, mélységesen szomorú
időszakban az egyetlen vigaszom volt arra gondolni, hogy egyszer majd
nyugodtan elmondhatom neki ezt a gyengéd szándékomat. Még egy évvel
később is, ha láttam, hogy egy kocsi mindjárt belénk szalad, csakis azért nem
akartam meghalni, hogy ezt a történetet elmesélhessem Gilberte-nek.
Vigasztalásul arra gondoltam: „Semmi sem sürget, itt van rá az egész élet”. És
emiatt nem vágytam elveszíteni az életem. Most nem tűnt már olyan
kellemesnek, sőt már-már nevetséges és rossz értelemben „célzatos” lett volna,
ha elmondom. „Különben – folytatta Gilberte –, aznap is, amikor a házuk
kapujában futottunk össze, maga ugyanolyan volt, mint Combray-ban, ha tudná,
mennyire nem változott!” Egyszerre megjelent előttem az emlékeimben élő
Gilberte. Akár le tudtam volna rajzolni a fényes négyszöget, amelyet a nap
sugarai festettek a galagonyák tövébe, az ásót a kislány kezében, a rám
függesztett, hosszú pillantást. Csakhogy a közönséges kézmozdulat miatt,
amellyel kísérte, megvetőnek hittem ezt a pillantást, mert azt, amit én kívántam,
olyasminek véltem, amiről a kislányoknak sejtelmük sincs, és csak az én
képzelgéseimben teszik meg, magányos vágyaimban. És ennél is kevésbé hittem
volna, hogy valamelyikük elég vakmerő ahhoz, hogy ilyen könnyedén, ilyen
villámgyorsan, és úgyszólván nagyapám szeme láttára még mutatja is.
Így hát, megannyi év távlatából, át kellett rajzolnom egy képet, amelyre oly
jól emlékeztem, s ez a művelet inkább boldoggá tett, mert megmutatta, hogy a
szakadék, melyről akkoriban azt hittem, hogy áthatolhatatlanul tátong köztem és
bizonyosfajta aranyló hajú kislányok között, éppúgy a képzelet műve volt, mint
Pascal szakadéka, költőinek pedig azért találtam ezt a műveletet, mert évek
hosszú sorának mélyére kellett hatolnom, hogy végrehajtsam. Vágy és megbánás
fogott el, amint Roussainville föld alatti kazamatáira gondoltam. És mégis
repestem a gondolattól, hogy az a boldogság, amelyre akkoriban minden
erőmmel törekedtem, s amelyet immár semmi nem tud megadni, máshol is
létezett, nem csak a képzeletemben, valójában ott, a közelemben, abban a
Roussainville-ben, amiről oly gyakran beszéltem, s ahová az íriszillatú
árnyékszékből el is láttam. És én mit sem tudtam róla! Végső soron
Roussainville összegezte mindazt, amire sétáimon régen annyira vágytam, hogy
sehogy sem tudtam rászánni magam, hogy hazamenjek, mert azt hittem, a fák
egyszer csak szétnyílnak, megelevenednek előttem. Nem sokon múlott, csak
meg kellett volna értenem, rá kellett volna lelnem, és már kamaszként
megízleltette volna velem mindazt, amit akkoriban oly lázasan kívántam.
Gilberte tehát abban az időben – jóval inkább, mint hittem – valóban a
méséglise-i oldalhoz tartozott.
És még aznap, amikor összeakadtunk egy kapualjban – jóllehet nem azzal a
L’Orgeville kisasszonnyal volt dolgom, akit Robert nyilvánosházakban ismert
meg (s milyen különös, hogy éppen leendő férjétől kértem felvilágosítást róla!) –
aznap sem tévedtem egészen tekintetének jelentésében, sőt abban sem, miféle nő
az, aki most meg is vallotta, hogy milyen volt. „Mindez már a múlté – mondta
Gilberte –, attól a naptól fogva, hogy Robert-rel eljegyeztük egymást, sosem
gondoltam más férfira. S látja, nem is ezek miatt a gyermekkori szeszélyek miatt
teszek leginkább szemrehányást magamnak.”
 VII

A MEGTALÁLT IDŐ

VII. Le Temps retrouvé

Fordította: Jancsó Júlia


Az egész napot ebben a kissé túlságosan is vidékies házban töltöttem, mely

mintha két séta közötti vagy zápor idejére szolgáló menedék lett volna,
olyasfajta házban, ahol mintha minden szalon egy-egy lugas lett volna, s ahol az
egyik hálószoba tapétáján a kert rózsái, a másikén a fák madarai gyűlnek körénk
társaságul – de legalább jól kivehetően –, hiszen régimódi tapétákról van szó,
amelyeken minden egyes rózsaszál olyannyira elkülönül, hogy ha eleven volna,
leszakíthatnánk, minden egyes madarat kalitkába zárhatnánk és
megszelídíthetnénk; semmi sem emlékeztet rajtuk a mai lakószobák nagy
mintáira, amelyeken Normandia összes almafája vonul fel, ezüst alapon, japán
stílben, hogy ágyban töltött óráinkat kísértse – egész nap ki sem mozdultam a
szobából, mely a park szépséges zöldjére és a bejárat orgonáira, a vízparti fák
napfényben ragyogó zöld lombjára és a méséglise-i erdőre nyílt.[1073] Csupán
azért tudtam így elgyönyörködni benne, mert arra gondoltam: „Milyen szép is,
hogy ennyi zöldet látok az ablakomból”, eladdig, míg a zöldellő távolba nyíló
tájképen meg nem pillantottam a combray-i templom – pusztán a nagyobb
távolság miatt – sötéten kéklő harangtornyát. Nem a torony képét, hanem a
tornyot magát, mely mérföldek és évek távolát vetítve elém jelent meg ablakom
keretében, a fénylő zöld közepette egészen más tónusban, sötéten, akárha tollrajz
lett volna. Ha pedig csak egy percre is elhagytam a szobámat, a folyosó végén
mint valami skarlátszín szalagra, mindjárt egy másfelé nyíló kis szalon tapétájára
esett a pillantásom – a legegyszerűbb, ám vörös muszlinra, mely egyetlen
napsugártól is lángra gyúlt.
Sétáink során Gilberte arról beszélt, hogy Robert eltávolodik tőle, mert más
nők után fut. S való igaz, jó néhány nő forgolódott Robert körül, ám – mint a
nőket szerető férfiaknál bizonyos férfibarátságokban – a védekezés felesleges
gesztusával, oly haszontalan foglalva a helyet, mint a legtöbb lakásban kallódó,
fölös holmik. Robert többször is eljött Tansonville-be, amíg ott voltam. Nagyon
megváltozott, más volt, mint amikor megismertem. Az életvitele nem nehezítette
el, nem lassította le, mint Charlus urat, épp ellenkezőleg, fordított folyamat ment
benne végbe, amely – bár amikor megnősült, kilépett a hadseregből – a lovassági
tiszt hanyag eleganciáját kölcsönözte neki, olyannyira, amennyire korábban
sosem volt meg benne. Míg Charlus úr egyre testesebb, Robert (aki persze
összehasonlíthatatlanul fiatalabb volt, de érezni lehetett, hogy a kor
előrehaladtával egyre közelebb kerül majd ehhez az ideálhoz, mint azok a nők,
akik elszántan áldozzák föl arcukat az alakjukért, s egy idő után ki sem
mozdulnak Marienbadból,[1074] úgy vélve, hogy ha már többféle fiatalságot nem
őrizhetnek meg, akkor a termetüké képviselheti legjobban a többit) – egyazon
kór ellenkező tünetét mutatva – nyúlánkabb, lendületesebb lett. A gyorsaságnak
egyébként többféle lélektani oka is volt: félelem, hogy meglátják, vágy, hogy ne
látszódjék rajta efféle félelem, és az önmagával való elégedetlenség, illetve az
életuntság szülte lázas türelmetlenség. Robert rendszeresen járt rossz hírű
helyekre, ahová valósággal berontott, mintha csak rohamra indult volna, hogy az
esetleg arra járók rosszindulatú tekintetének a lehető legkisebb támadási felületet
nyújtsa. És ez a szélsebes tempó elválaszthatatlan lett tőle. Mintegy azt a
rettenthetetlenséget is hordozva, amely meg akarja mutatni, hogy nem fél, és
nem habozik. A teljesség kedvéért azt a kora előrehaladtával növekvő vágyat is
számításba kellene vennünk, hogy fiatalnak lássák, sőt azoknak a mindig
unatkozó, mindig fásult férfiaknak a türelmetlenségét is, akik túl intelligensek a
többnyire tétlen élethez, amelyben képességeik nem érvényesülnek. Persze az
ilyen embereknél a tétlenség is kifejeződhet nemtörődömségben. De – főként
mióta a testgyakorlás olyan közkedvelt lett – a tétlenség is sportos formát öltött,
s a sportoláson túl olyasfajta lázas élénkségben testesül meg, mely abban a
hitben él, hogy sem időt, sem teret nem hagy az unalom kifejlődésének, még a
nemtörődömség alakjában sem.
Már emlékezetemből, az öntudatlan emlékezésből is kiveszett az Albertine
iránti szerelem. De úgy tűnik, végtagjainkban is lappang valamiféle öntudatlan
emlékezet, meddő és sápadt utánzat, mely tovább él, ahogy bizonyos oktalan
állatok és növények is hosszabb ideig élnek az embernél. Karunk-lábunk teli van
eltompult emlékekkel. Egy alkalommal, amikor meglehetősen korán
elköszöntem Gilberte-től, az éjszaka kellős közepén felriadtam tansonville-i
szobámban, s még félálomban Albertine-t szólítottam. Nem mintha ő járt volna a
fejemben, nem is álmodtam róla, Gilberte-tel sem tévesztettem össze: a
karomban nyújtózó homályos emlék miatt keresgéltem a hátam mögött a
csengőt, mint hajdan párizsi hálószobámban. Amikor pedig nem találtam,
Albertine-t hívtam, mert azt hittem, néhai barátnőm ott fekszik mellettem,
ahogyan esténként gyakran tette, s ilyenkor együtt is aludtunk el, ébredéskor
számítva arra az időre, ami Françoise-nak kell, hogy odaérjen, s amikor
Albertine még bátran meghúzhatja a csengőt, melyet én nem találok.
Robert – legalábbis ebben a nyomasztó időszakban – ridegebb lett, úgyhogy a
barátai iránt, így például irántam érzett rokonszenvének szinte semmi jelét nem
adta. Gilberte-tel viszont affektáltan, már-már komikusan, visszatetszőn érzelgős
volt. Nem mintha Gilberte valóban közömbös lett volna számára. Nem, Robert
szerette a feleségét. Csakhogy folyamatosan hazudott neki; kétszínűsége pedig,
ha ugyan nem hazugságainak lényege, folyton lelepleződött. Ilyenkor azután azt
hitte, nincs más kiút, mint hogy nevetségesen eltúlozza a valódi szomorúságot,
melyet amiatt érez, hogy Gilberte-nek bánatot okoz. Eljött Tansonville-be, és azt
mondta, már másnap reggel kénytelen visszautazni egy bizonyos ügy miatt,
melyet egy környékbeli úrral kell elintéznie, aki állítólag Párizsban várja, de aki
– mikor még aznap este összefutottunk vele Combray mellett – akaratlanul is
leleplezte a hazugságot, melybe Robert elfelejtette beavatni, mert elmondta,
hogy hazajött pihenni, s egy hónapig vissza sem tér Párizsba. Robert
elvörösödött, látta Gilberte mélabús és méltóságteli mosolyát, s azzal próbált
kimászni a csávából, hogy kihívón balfácánnak titulálta a férfit, majd Gilberte
előtt ment haza, rövid levelet küldött a feleségének, melyben azt írta: azért
hazudott, hogy ne okozzon neki fájdalmat, s hogy amikor az asszony azt látja,
hogy ő, Robert ismét valami olyan ok miatt utazik el, amit nem mondhat el, azt
ne higgye, hogy a férje már nem szereti (s mindez, noha amikor papírra vetette,
hazugságnak szánta, valóban így is volt); majd azt kérdeztette, bemehet-e hozzá,
és amikor már nála volt, részben őszinte fájdalmában, részben az életvitele
okozta idegességében, részben pedig napról napra merészebb színleléssel
zokogott, hideg vízzel locsolta magát, közeli haláláról beszélt, s volt, hogy a
földre hanyatlott, mintha hirtelen rosszullét fogta volna el. Gilberte nem tudta,
mennyire higgyen neki, az egyes esetekben mindig azt feltételezte, hogy Robert
hazudik, de összességében mégis szereti őt, és nyugtalankodott a korai halál
előérzete miatt, mert azt gondolta, hogy férje talán beteg, csak ő nem tud róla,
ezért nem mert ellentmondani neki, de arra sem merte kérni, hogy ne utazzon
annyit.
A fentiek ismeretében még kevésbé értettem, miért intézi úgy Robert, hogy
Morelt mint a család gyermekét fogadják Bergotte[1075]-tal mindenütt, ahol csak
a Saint-Loup házaspár megjelent Párizsban vagy Tansonville-ben. Morel
elragadóan utánozta Bergotte-ot. Idővel kérni sem kellett az utánzásra. Mint a
hisztérikus betegek, akiket elaltatni sem kell ahhoz, hogy ezzé vagy amazzá
váljanak, önként is bármikor Bergotte bőrébe bújt.
Françoise, aki korábban végignézte, mi mindent tett Charlus úr Jupienért,
most pedig Robert de Saint-Loup Morelért, nem arra a következtetésre jutott,
hogy ez a vonás vissza-visszatér a Guermantes-ok bizonyos nemzedékeinél,
hanem – hiszen Legrandin úr is így karolta fel Théodore-t – már inkább azt hitte
– ő, aki oly szigorúan erkölcsös és előítéletes volt –, hogy olyasféle szokással
van dolga, amelyet széles körű elterjedtsége tiszteletreméltóvá tesz. Mindig azt
mondta a fiúkról, lett légyen szó Morelról vagy Théodore-ról: „Talált magának
egy uraságot, aki régóta odafigyel rá, és aki sokat segített neki.” S mivel az
efféle esetekben a pártfogók szeretnek, ők szenvednek, ők bocsátanak meg,
Françoise közöttük és az általuk elcsábított fiatalkorúak között választva habozás
nélkül az előbbiek mellett tette le a garast, úgy találva, hogy „arany szívük van”.
Mindjárt Théodore-t szidta, aki már számtalanszor a bolondját járatta
Legrandinnel, s mégis, mintha kétsége nem lett volna, miféle kapcsolat ez,
mindjárt hozzátette: „Akkor azután a legényke megértette, hogy neki is kell egy
kevéske áldozatot hoznia, és aszondta: »Vegyen magához, és én szeretni fogom,
eldédelgetem«, és mondhatom, annak az uraságnak olyan jó szíve van, hogy
Théodore egészen biztosra veheti, hogy talán jóval többet is kap tőle, mint amit
érdemel, mert az a fiú igazi forrófejű; az úr viszont olyan jóságos, hogy
nemegyszer mondtam már a Jeanette-jének (mármint Théodore
menyasszonyának): »Lányom, ha valaha bajba kerülnél, csak fordulj ehhez az
urasághoz! Inkább ő fekszik majd a földre, hogy az ágyát átadja neked.
Túlságosan is szerette a legénykét (Théodore-t), hogysem kitegye a szűrét.
Biztos, hogy sosem fogja magára hagyni.«”
Merő udvariasságból megkérdeztem a nővérétől, mi is a mostanság Dél-
Franciaországban élő Théodore családneve. S ahogy megtudtam, hogy
Sauttonnak hívják, felkiáltottam: „Hiszen akkor ő írt nekem, amikor megjelent a
cikkem a Le Figaróban!”[1076]
Françoise így hát Saint-Loup-t többre tartotta Morelnél, és úgy ítélte, hogy
mindazon galádság dacára, amit elkövetett, a márki sosem hagyná magára a fiút
(Morelt) a bajban – mert a márkinak túlságosan is nagy szíve van –, vagy ha
mégis, csak azért, mert őt magát is súlyos sorscsapások érték.
Robert erősködött, hogy maradjak Tansonville-ben, s egy ízben elejtette, pedig
láthatóan nem igyekezett már a kedvemet keresni, hogy a jöttöm olyan nagy
örömet szerzett a feleségének, hogy – Robert elmondása szerint – egy egész este
örömmámorban úszott, pedig különben annyira szomorú volt, hogy váratlan
érkezésemmel csodálatos módon a teljes kétségbeeséstől mentettem meg, vagy
„talán – mint Robert mondta – még annál is rosszabbtól”. Arra kért, győzzem
meg a feleségét, hogy szereti, hogy a másik nőt, akit ugyancsak szeret, nem
szereti ennyire, s hamarosan szakítani fog vele. „Pedig – tette hozzá olyan
önhittséggel és a kitárulkozás ellenállhatatlan kényszerével, hogy néha már azt
hittem: Charlie neve akaratlanul is „bejön”, mint egy lottószám – van mivel
büszkélkednem. Ez a nő, aki elhalmoz a gyöngédségével, s akit nemsokára
feláldozok Gilberte-ért, azelőtt soha ügyet nem vetett a férfiakra, azt hitte
magáról, hogy nem képes a szerelemre. Én vagyok az első az életében. Tudtam,
hogy korábban mindenkit egyértelműen elutasított, így amikor megkaptam azt az
elragadó levelet, melyben megírta, hogy csakis mellettem lelheti meg a
boldogságot, nehezen tértem magamhoz. Nyilvánvalóan volna mitől
megrészegülnöm, ha nem lenne elviselhetetlen számomra, hogy a szegény kis
Gilberte-et sírni látom. Nem gondolod, hogy Gilberte-ben van valami
Rachelből?” – kérdezte. S valóban, nekem is feltűnt valami homályos
hasonlóság, amit – ha nagyon akartuk – felfedezhettünk közöttük. Talán néhány
vonásuk tényleges hasonlósága miatt (például a héber származás okán, bár ez
Gilberte-nél nem volt szembetűnő) vonzódott Robert az egyforma vagyoni
helyzetűek közül inkább Gilberte-hez, amikor a család kierőszakolta, hogy
megnősüljön. De eredhetett ez abból is, hogy Gilberte, aki egyszer megtalálta
Rachel fényképeit – azét a Rachelét, akinek még a nevét sem ismerte –, úgy
próbált tetszeni Robert-nek, hogy a színésznő néhány kedvenc szokását utánozta,
például vörös masnit tűzött a hajába, fekete bársonyszalagot hordott a karján, és
festette a haját, hogy valódi barnának higgyék. Majd amikor érezte, hogy a
bánattól rossz színben van, megkísérelt segíteni a dolgon. Néha azonban túlzásba
esett. Egyszer, amikor Robert-t Tansonville-be vártuk estére, mindössze egy
napra, döbbenten láttam, hogy az asztalnál megjelenő Gilberte mennyire
különbözik nemcsak a régi, de a mostani, hétköznapi önmagától is; döbbenten
bámultam – akárha egy színésznő állt volna előttem, egy színházi
Theodora[1077]. Éreztem, hogy akaratlanul is túlságosan fürkészen figyelem, de
kíváncsi voltam, mi változott rajta. Kíváncsiságom egyébként hamarosan
kielégült, amikor Gilberte orrot fújt – noha rettentő elővigyázatosan járt el. A
zsebkendőn maradt, teljes palettát nyújtó festéknyomokból láttam, hogy túl
vastagon festette ki magát. Ettől volt olyan vérvörös a szája, amit megpróbált
nevetősre rajzolni, mert azt hitte, jól áll neki, miközben lassan a vonatnak is meg
kellett érkeznie, és ettől lett az arca – bár Gilberte azt sem tudta, valóban
megjön-e a férje, vagy csak táviratot küld, olyasfajtát, melynek eredetije
Guermantes úr elmés találmánya volt: JÖVETEL LEHETETLEN, HAZUGSÁG
KÉSŐBB – az átizzadt, lilás festék alatt egyre sápadtabb, a szeme egyre
karikásabb.
„Hisz ez az! – mondta Robert kényszeredett kedvességgel, ami szöges
ellentéte volt hajdani szívből jövő szeretetének, egy alkoholista hangján és egy
színész hanghordozásával –, mindenemet odaadnám, csak hogy Gilberte-et
boldognak lássam! Annyi mindent tett értem. Nem is sejted.” Mindebben a
legvisszatetszőbb a hiúsága volt, hiszen Robert-nak hízelgett, hogy Gilberte
szerelmes belé, s azt ugyan nem merte kimondani, hogy ő viszont Charlie-t
szereti, de a hegedűs iránta érzett, állítólagos szerelméről[1078] számos részletet
árult el, bár – hiszen Charlie nap mint nap több pénzt csikart ki tőle – pontosan
tudta, hogy mindez mennyire eltúlzott, ha ugyan nem teljesen légből kapott.
Végül pedig, mielőtt visszament volna Párizsba, az én gondjaimra bízta Gilberte-
et.


Egy ízben egyébként – hogy egy kissé előreugorjak, hiszen még Tansonville-
ben vagyok – alkalmam volt Robert-t messziről, társaságban is látni, ahol
mégiscsak színes és elbűvölő szavai hallatán újraéltem a múltat; szíven ütött,
mennyire megváltozott. Egyre jobban hasonlított az édesanyjára, a gőgös
sudárság, melyet tőle örökölt, s melyet édesanyja tökélyre vitt, nála – az
elsőrangú neveltetés hatására – eltúlzott, merev lett; a Guermantes-ok sajátos,
átható tekintete miatt úgy tetszett, szigorú szemlét tart mindenütt, amerre jár, de
mintegy öntudatlanul, megszokásból, egy állat éberségével. A hajszíne pedig,
mely rá jellemzőbb volt, mint bárki másra a Guermantes családból – mikor egy
helyben állt, mintha egy verőfényes nap aranya szilárdult volna meg –, ez a szín,
mint egy különleges tollazat, oly ritka és oly becses példánnyá tette, hogy egy
ornitológus gyűjteményében szerettük volna látni, és amikor ez a madárrá
változott fénynyaláb még mozgásba is lendült, megelevenedett, amikor például
Robert de Saint-Loup megérkezett egy estélyre, ahol magam is ott voltam, kissé
már ritkás arany hajbóbitájának selymével büszkén koronázott fejét úgy szegve
fel, a nyakát annyival könnyedébben, fennhéjázóbban és kacérabban hajlítgatva,
mint az emberek, hogy a látvány keltette félig nagyvilági, félig zoológiai
rajongásunkban és kíváncsiságunkban azon töprengtünk, vajon a Saint-Germain-
negyedben vagy az Állatkertben vagyunk-e, s egy előkelő úr megy-e át a
szalonon, vagy egy madár jár fel s alá a kalitkájában. S ez a visszatérés a hegyes
csőrű, metsző tekintetű Guermantes-ok madárszerű eleganciájához most új
keletű vétke szolgálatába állt, hogy így leplezze a zavarát. S minél inkább élt
vele, annál inkább tűnt – Balzac kifejezésével – „nénikének”. Némi
képzelőerővel pedig a hang is éppúgy illett ehhez az értelmezéshez, mint a
tollazat. Olyan fordulatokat kezdett használni, amelyeket a Napkirály korához
méltóknak ítélt, s ezzel a Guermantes-modort utánozta. Csakhogy valami
meghatározhatatlan apróság miatt ezek a fordulatok egyben erősen Charlus
urasan hangzottak. „El kell hagyjalak egy pillanatra” – mondta ezen az estélyen,
amikor Marsantes grófné egy kissé távolabb állt tőlünk. – „Megyek és udvarolok
egy szemernyit édesanyámnak.”
Ami pedig a szerelmét illeti, melyről szüntelenül mesélt, az nem csak a
Charlie iránt érzett szerelem volt, noha Robert-nek csakis ez számított. Mindegy,
miféle szerelmekbe keveredik valaki, viszonyainak számát mindig rosszul
tudjuk, mert tévesen a barátságait is viszonynak értelmezzük, azaz tévedünk az
összeadásnál, de egyben azért is, mert azt hisszük, hogy egy nyilvános viszony
kizár egy másikat, s ez megint tévedés, bár másfajta. Amikor ketten is azt
mondják: „Igen, X. Y. szeretője, ismerem”, bár más-más nevet említenek,
egyikük sem téved. Egyetlen nő szerelme ritkán elégíti ki minden igényünket,
megcsaljuk hát egy másikkal, akit nem szeretünk. Ami pedig az olyasfajta
szerelmet illeti, amit Saint-Loup Charlus úrtól örökölt, a férj, aki effélére hajlik,
általában boldoggá teszi a feleségét. Általános érvényű szabály ez, de a
Guermantes-ok megtalálták a módját, hogyan bújjanak ki alóla, mert azok,
akiknek effajta hajlamaik voltak, azt akarták elhitetni, hogy épp ellenkezőleg, a
nőkhöz vonzódnak. Hol ezzel, hol azzal az asszonnyal mutatkoztak, a sajátjukat
pedig kétségbe ejtették. A Courvoisier-család férfi tagjai bölcsebben jártak el. Az
ifjabb Courvoisier vicomte[1079] azt hitte, hogy az egész földön és amióta világ a
világ, ő az egyetlen, akiben a saját neme ébreszt vágyat. Úgy vélte, ez a
vonzalma az ördögtől való, erősen küzdött is ellene, feleségül vett egy elragadó
nőt, és gyermekeket nemzett vele. Majd az egyik unokafivére felvilágosította,
hogy ez a hajlam meglehetősen elterjedt, sőt végtelen jóságában olyan helyekre
vitte, ahol kiélhette a vágyait. Courvoisier vicomte ettől csak még jobban
szerette a feleségét, kétszeres buzgalommal szaporította a családot, s az asszonyt
meg őt Párizs legcsodálatosabb házaspárjaként emlegették. Saint-Loup-ék
házasságáról viszont semmi ilyesmit nem mondtak, mert Robert nem érte be a
ferde hajlammal, feleségét is halálos féltékenységbe hajszolta, minthogy – bár
nem okozott neki örömet – barátnőket is tartott.
Az is lehetséges, hogy a hollófekete Morel úgy kellett Saint-Loup-nak, ahogy
az árnyék a napfénynek. Ebben a nagy múltú családban könnyen elképzelhető
egy aranyszőke, intelligens és mindenfajta tekintéllyel rendelkező nagyúr, aki a
lelke mélyén a négerek iránt táplál titkos, mindenki előtt rejtve maradó
vonzalmat.
Robert egyébként sosem hagyta, hogy a beszélgetés az övéhez hasonló
szerelmekre terelődjön. Ha mégis szóba hoztam, mindjárt azt válaszolta: „Ó, én
nem tudom”, de olyan eltökélt elhatárolódással, hogy még a monokliját is
lehullajtotta, „nekem sejtelmem sincs ezekről a dolgokról. Ha ilyesmiről akarsz
tudakozódni, drága barátom, azt tanácsolom, fordulj máshoz. Én katona vagyok,
semmi több. Amilyen hidegen hagynak ezek a dolgok, olyan szenvedélyes
figyelemmel kísérem a balkáni háborút. Régebben téged is érdekelt a csaták
eredettipológiája. Mondtam is neked akkoriban, hogy látjuk mi még – bár
teljesen más körülmények között – a tipikus ütközeteket, például a szárnyon való
bekerítés nagy kísérletét, az ulmi csatát. Nos, tessék! Bármilyen egyedi is a
balkáni háború, Lule-Burgasz ugyanolyan, mint Ulm,[1080] az oldalszárny
bekerítése. No, ilyesmiről beszélhetsz velem. De az olyasmihez, amire célzol,
annyit értek, mint a szanszkrithoz.”
Gilberte viszont, amikor Robert már elutazott, szívesen hozta szóba a Robert
által megvetett témákat. No persze, nem a férjével összefüggésben, hiszen róla
semmit sem tudott, vagy legalábbis úgy tett, mint aki semmit nem tud. De
másokkal kapcsolatban szívesen kitért rájuk, vagy mert egyfajta közvetett
mentséget látott bennük Robert-t illetően, vagy mert a férje, aki akárcsak a
nagybátyja, az ilyesmiről való szigorú hallgatás, a gonosz pletykálkodás és a
kitárulkozás kényszere között őrlődött, nagyon is sok mindent elmondott neki.
Egyebek között Charlus urat sem kímélte, bizonyára azért, mert Robert, aki
Charlie-ról ugyan nem beszélt Gilberte-nek, képtelen volt megállni, hogy így
vagy úgy tovább ne adja a feleségének, amit a hegedűstől hallott. Márpedig az
még mindig gyűlöletével üldözte hajdani jótevőjét. Ezek a Gilberte-nek kedves
beszélgetések adtak alkalmat arra, hogy megkérdezzem: vajon a fentiekkel
párhuzamot vonva Albertine-nek is – akinek a nevét hajdan Gilberte-től
hallottam először, amikor ugyanazokra az órákra jártak – ilyen hajlamai voltak-e.
[1081] Gilberte azonban nem tudott felvilágosítást adni. Amúgy a kérdés már

régóta nem izgatott különösebben. Gépiesen tovább kérdezősködtem azonban,

mint egy öregember, akinek kihagy az emlékezete, és időnként a fiáról
tudakozódik, aki már halott.
Különös volt viszont, bár erre most nem tudok kitérni, hogy ekkoriban
mindazok, akiket Albertine szeretett, akiknek a kedvéért bármit megtett volna,
mennyit kérleltek, könyörögtek, hogy azt ne mondjam, koldusként rimánkodtak
azért, hogy ha barátaim nem lehetnek is, legalább hadd maradhassanak
kapcsolatban velem. Immár pénzt sem kellett volna ajánlanom Bontemps-nénak,
hogy visszaküldje hozzám Albertine-t. Az élet e fordulata, mely akkor
következett be, amikor semmi haszna nem volt már, mélységesen elszomorított –
nem Albertine miatt, akit akkor is örömtelenül fogadtam volna, ha nem
Touraine-ből, hanem a másvilágról hozzák vissza, hanem egy fiatal nő miatt, akit
szerettem, de sehogy sem sikerült találkoznom vele. Azt gondoltam, hogy ha
meghalna, vagy ha már nem szeretném, rögtön a látókörömbe kerülnének
mindazok, akik össze tudtak volna hozni vele. Addig azonban hiába próbáltam
hatni rájuk, mivel nem gyógyított meg a tapasztalat, amelyből meg kellett volna
tanulnom – ha ugyan a tapasztalat valaha is megtanít bármire –, hogy a szerelem
olyan, mint a mesebeli átok, s ameddig az igézet hat, semmit sem tehetünk
ellene.
„Ez a könyv itt épp ilyesmiről szól” – mondta Gilberte. (Szóba hoztam
Robert-nek a rejtelmes „Jól kijöttünk volna egymással”-t. Kijelentette, hogy nem
emlékszik rá, de annyi bizonyos, hogy nem volt különösebb jelentősége.)
„Egy régi Balzac-történet, amivel azért vesződöm, hogy a nagybátyáim
magaslataira emelkedjem: Az aranyszemű lány.[1082] De képtelenség,
valószerűtlen, kész lidércnyomás. Egy nő talán őrizhet így egy másik nőt, de
férfi sosem. – Ebben téved, ismertem egy nőt, akit a férfinak, aki szerelmes volt
belé, sikerült valósággal fogságban tartania; a nő sosem találkozhatott senkivel,
és a házat csak hűséges szolgák kíséretében hagyhatta el. – Nos, magát nyilván
elborzasztja az ilyesmi, hiszen maga annyira jó. Épp nemrégiben beszélgettünk
arról Robert-rel, hogy meg kellene házasodnia. A felesége meggyógyítaná, maga
pedig boldoggá tenné őt. – Nem, nagyon rossz természetem van. – Ugyan már! –
De bizony! Vőlegény egyébként voltam már, de a házasságra nem tudtam
rászánni magam (és a lány is letett róla az én határozatlan és nyűgös
természetem miatt).” Ilyen leegyszerűsítően láttam az Albertine-nel megélteket
most, amikor már csak kívülről szemléltem.
Szomorúan indultam fel a szobámba, mert arra gondoltam, hogy
egyetlenegyszer sem mentem el a combray-i templomba, mely mintha rám várt
volna a mély ibolyaszínben játszó ablak zöld lombjai között. Azt mondtam
magamban: „Sebaj, majd máskor, ha ugyan megérem”, nem látván más akadályt,
mint a halálomat, s nem is gondolván arra, hogy a templom is odaveszhet, mert
úgy tűnt, bizonyosan jóval túléli a halálomat, ahogy jóval a születésem előtt is
megvolt már.[1083]
Egy alkalommal azért szóba hoztam Gilberte-nek Albertine-t, megkérdeztem,
hogy Albertine a nőket szerette-e. „Ó, dehogy.” „De hiszen maga mondta
régebben, hogy rosszféle.” „Ezt mondtam volna? Bizonyára téved.
Mindenesetre, ha mondtam is, rosszul emlékszik, éppenséggel a
fiatalemberekkel folytatott flörtjeiről beszéltem. Amelyek egyébként, abban az
életkorban, nem mehettek nagyon messzire.” Azért beszélt így, hogy eltitkolja
előlem, hogy – mint azt hajdan Albertine-től hallottam – ő maga is szereti a
nőket, és meg is környékezte Albertine-t? Vagy talán (hiszen a többiek gyakran
többet tudnak az életünkről, mint hinnénk) tudta, hogy szerettem Albertine-t és
féltékeny voltam rá, és (mivel a többiek több dolgot tudhatnak rólunk, mint
hinnénk, de messzemenő következtetéseket is levonnak belőlük, így a túlzott
feltevések hibájába esnek, holott mi azt reméltük, azért tévednek, mert semmit
sem feltételeznek) azt képzelte, hogy még mindig szeretem, és merő jóságból
tette rám a szemellenzőt, amely mindig kezünk ügyében van a féltékenyek
számára? Akárhogyan volt is, Gilberte véleménye a hajdani „rosszfélétől” a
mostani makulátlan erkölcsi bizonyítványig épp az ellenkező utat járta be, mint
Albertine állításai, hiszen ő végül csaknem beismerte, hogy félig-meddig
viszonya volt Gilberte-tel. Amivel jócskán meg is lepett, ahogy az Andrée-tól
hallottakon is meglepődtem, hiszen mielőtt megismertem volna őket, az egész
kis csapatról azt hittem, hogy mind romlottak; majd rájöttem, hogy
feltételezésem téves volt, ami bizony gyakran megesik, ha egy tisztességes és
szerelmi ügyekben úgyszólván teljesen járatlan lányra bukkanunk abban a
közegben, amelyet tévesen züllöttnek véltünk. Majd visszafelé is bejártam ezt az
utat, kezdeti feltételezéseimet tekintve igaznak. Albertine talán csak azért akart
így beszélni, hogy tapasztaltabbnak lássék, mint amilyen valójában volt, és hogy
Párizsban romlottságának varázsával kápráztasson el, mint az első alkalommal
Balbecben az erényességéével. Amikor pedig a nőkhöz vonzódó nőkről
beszéltem neki, pusztán azért, nehogy olyan benyomást keltsen, mintha nem
tudná, miről van szó, mint amikor társalgás közben értelmes arcot vágunk, ha
Fourier vagy Tobolszk[1084] nevét halljuk, bár fogalmunk sincsen, ki az, mi az.
Talán ott élt Vinteuil kisasszony barátnője és Andrée közvetlen közelében, de
teljesen elszigetelten tőlük, és ők azt hitték, hogy Albertine nem „olyan”, s
később is csak azért tudakozódott – mint az olyan nők, akik irodalmárhoz
mennek feleségül, és megpróbálnak kikupálódni –, hogy nekem tetsszen, amiért
már válaszolni tud a kérdéseimre, mindaddig, amíg meg nem értette, hogy
kérdéseimet a féltékenység sugallja, s ekkor visszakozott. Ha ugyan nem
Gilberte hazudott. Még az is fölmerült bennem, hogy Robert azért vette el
Gilberte-et, mert egyik enyelgésük során, melyet a neki tetsző irányba terelt,
megtudta, hogy Gilberte nem idegenkedik a nőktől, így olyan gyönyöröket
remélt, amelyeket azután otthon nyilván mégsem kapott meg, hiszen másutt
találta meg őket. Az iménti feltevések egyike sem volt kizárható, hiszen az olyan
nőkben, mint Odette lánya vagy a kis csapat tagjai, annyira sokfélék, annyira
összetorlódnak a váltakozó – ha ugyan nem egymás mellett élő – vonzalmak,
hogy játszi könnyedséggel lépnek át egy nővel folytatott viszonyból egy férfi
iránt érzett szenvedélyes szerelembe, s hogy melyik az igazi és domináns
hajlam, az nehezen meghatározható.
Nem akartam kölcsönkérni Gilberte-től Az aranyszemű lányt, hiszen épp
olvasta. Ő azonban adott egy könyvet, hogy elalvás előtt azt olvassam az utolsó
estén, s ez a könyv meglehetősen élénk és vegyes benyomást tett rám, mely
egyébként nem bizonyult tartósnak. A Goncourt-fivérek kiadatlan naplójának
egyik kötete volt.[1085]
S amikor, mielőtt a gyertyámat elfújtam volna, elolvastam a részletet, amit
idemásolok, az íráshoz való tehetségem hiányát,[1086] amit hajdan már a
Guermantes-oldalon megsejtettem, mostani ittlétem során pedig sejtésem
bizonyossággá szilárdult, ezen az utolsó estén – az utazást megelőző estén,
amikor a zsibbadt megszokás lassan szűnőben van, s próbáljuk megítélni
magunkat – nem éreztem annyira sajnálatosnak, mint ha az irodalom nem tárna
fel mélyebb igazságot; ugyanakkor elszomorított, hogy az irodalom nem az,
aminek korábban hittem. Másrészt nem láttam már annyira sajnálatosnak a
betegeskedésemet, amely miatt szanatóriumba kényszerülök, ha azok a szép
dolgok, amelyekről a könyvek szólnak, nem szebbek annál, amit magam is
láttam. Most azonban, amikor a könyvben ilyesmiről volt szó, mindennek
ellenére nagy kedvem lett volna meglátni őket. Íme, ezt a néhány oldalt
olvastam, míg a fáradtságtól le nem csukódott a szemem.


„Tegnapelőtt beállít, hogy vacsorára vigyen magukhoz, Verdurin a La
Revue[1087] hajdani ítésze, annak a Whistler[1088]-könyvnek a szerzője, melyben
az eredeti amerikai festő mívességét, mesteri koloritját gyakran valódi
hozzáértéssel mutatja be, a festészet minden finomságának, minden csínjának
szerelmeseként – hiszen Verdurint bízvást nevezhetjük ilyennek. S míg
öltözködöm, hogy vele tartsak, hosszú eszmefuttatásba fog, melybe időnként egy
vallomás félős részecskéi vegyülnek arról, hogyan mondott le az írásról mindjárt
Fromentin »Magdaléná«-jával[1089] kötött házassága után, mely lemondás
minden bizonnyal a morfinizmussal magyarázható, s melynek következtében –
Verdurin elmondása szerint – felesége szalonjának vendégei talán azt sem
tudják, hogy a férj valaha írt, és úgy beszélnek előtte Charles Blancról, Saint-
Victorról, Sainte-Beuve-ről vagy Burtyről,[1090] mint olyasvalakikről, akiknél őt
sokkal, de sokkal kevesebbre tartják. »Ugyan, Goncourt, ön tudja, Gautier is
tudta, hogy az én Szalonjaim egészen más eset, mint az a szánalmas Régi idők
mesterei,[1091] amit a feleségem családjában remekműnek hisznek.« Majd, abban
a fajta alkonyatban, amelyben a Trocadéro tornyai mellett a napvilág utolsó
fellobbanása úgy festi meg e tornyokat, ahogy a hajdani cukrászok vonták be
ribiszkezselével az általuk remekelteket, a csevej tovább csordogál a Conti-
rakpartra igyekvő kocsiban, ahol Verdurinék palotája áll, melyről gazdája azt
állítja, hogy egykoron a velencei nagykövetek palotája volt, s ahol van egy
dohányzó, amelyet Verdurin elmondása szerint, mint Az Ezeregyéjszaka
meséiben,[1092] egy az egyben hoztak át egy híres-nevezetes palazzóból, a nevét
elfelejtettem, egy palazzóból, mely a Szent Szűz megkoronázását ábrázoló
kútkáván látható – a kútról Verdurin azt állítja, hogy minden kétséget kizáróan a
legszebb Sansovinók[1093] közül való, most pedig arra szolgál, hogy a ház
vendégei ott verjék le szivarjukról a hamut. S mondhatom, megérkezvén, a
holdvilág szórt kékeszöldjében, amely valóban ahhoz hasonló, amit a klasszikus
festészet Velencében tett honossá, s amelyben az Akadémia éppen csak
körvonalazódó kupolája a Guardi-festmények[1094] Salutéjára emlékeztet,
némileg az az illúzióm támad, hogy a Canal Grande partján vagyok. S ezt az
illúziót táplálja a palota fekvése is, ahol az első szintről nem látni a rakpartot,
meg a ház urának múltidéző elbeszélése is, mert azt állítja, hogy a Komp
utca[1095] – ördög vigyen, ha valaha is gondoltam volna effélére! – arról a
kompról kapta volna a nevét, melyen hajdan a Miramion-apácák utaztak a Notre-
Dame-ba istentiszteletre. Egy egész városrész, melyet gyermekkoromban
bebarangoltam, merthogy akkoriban itt lakott Courmont nagynéném, s melybe,
lám, most visszaszeretek, amint – úgyszólván a Verdurin-palota
tőszomszédságában – viszontlátom a Petit Dunkerque[1096] cégérét, az egyik
ritka boltocskáét, mely nem csupán Gabriel de Saint-Aubin[1097] ceruzarajzain és
festményein maradt meg a kor illusztrációjaként, s ahol a fürkész XVIII. század
azzal ütötte el szabad perceit, hogy a francia- és külhoni míves csecsebecsékről
alkudozott, és »mindarról, ami újdonságot a művészetek csak alkotnak«, amint a
Petit Dunkerque-nek egyik számláján olvasható, mely számlának, azt hiszem,
csakis Verdurin, illetve én rendelkezünk eredeti példányával, s mely minden
bizonnyal egyike a díszített papírlapok azon egyedi műremekeinek, amelyeken
XV. Lajos uralkodása idején a könyvelést vezették, fejlécén a csupa hullám
tengerrel, ahol csak úgy nyüzsögnek a bárkák, s amelyen ez a tajtékzó tenger Az
Osztriga és a Peres Felek[1098] valamelyik illusztrációját idézi a Fermiers
généraux-féle kiadásból. A ház asszonya, aki máris maga mellé ültet, kedvesen
elmeséli, hogy az asztalt kizárólag japán krizantémokkal díszítette, de a
krizantémok párját ritkító váza-műremekekbe kerültek, az egyik például
bronzból készült, és a vöröses rézszirmok olyanok rajta, mintha az élő virágról
hullottak volna reá. Itt van Cottard, az orvos, a felesége, a lengyel szobrász,
Viradobetski,[1099] Swann, a műgyűjtő, egy előkelő orosz hölgy, egy hercegnő,
akinek – ov-ra végződő neve nem jut eszembe, és akiről Cottard azt súgja a
fülembe, hogy állítólag ő lőtt közvetlen közelről Rudolf főhercegre, s aki szerint
Galíciában és Lengyelország egész északi részén abszolút kiváltságos helyzetet
élvezek, mert arrafelé egy fiatal lány sosem ígérkezik el anélkül, hogy a
vőlegényétől előbb meg ne tudakolná, rajong-e a Faustinért[1100]. »Önök,
nyugatiak, persze nem érthetik – ejti el mintegy konklúzióként a hercegnő, akit,
mondhatom, egészen kiváló elmének találok –, hogy egy író ilyen mélyre hatol a
nők belvilágába.« Egy gondosan borotvált állú és arcú, főpincér-barkós férfiú
olyan leereszkedőn adja elő élceit, mint egy középiskolai tanár, aki Károly-
napon[1101] az osztályelsőkkel fraternizál, nos, ő Brichot, az egyetem
professzora. Amikor Verdurin a nevemet mondja, egyetlen szava sincsen, mely
könyveink ismeretéről tanúskodna, bennem pedig elkedvetlenítő harag ébred a
Sorbonne ellenünk szőtt összeesküvése láttán, amely, lám, még ebben a kedves
házban is, melynek ünnepelt vendége vagyok, akarnok hallgatásával ellentétet és
gyűlölködést szít. Asztalhoz ülünk, s ekkor a tálak elképesztő felvonulása veszi
kezdetét, mely tálak, mondhatni, a porcelánművesség igazi remekei, azé a
kézművességé, melynek művész-csevejét a kíváncsi műpártoló szíves-örömest
hallgatja egy csodás vacsora alatt – Jung-Cseng tányérok[1102] sötét aranysárga
szegélyükkel, tavi íriszeik kékesen duzzadó sziromhullásával, jégmadaraik és
darvaik tagadhatatlanul dekoratív hajnali vonulásával a hajnali égen, melynek
árnyalata a megszólalásig hasonlatos ahhoz, amelyre ébredésem pillantása a
Montmorency körúton vetül nap mint nap; szász porcelántányérok a maguk
édeskésebben kecses mívességével, lilába hajló rózsaszínjeik ernyedtségével,
fádságával, egy-egy tulipán borvörös rojtosságával, egy-egy szekfű vagy
nefelejcs rokokójával; sévres-i tálak, fehér bordázatuk finom gillos munkáján
szétfutó arany erezettel vagy egyöntetű fehér anyagukat gálánsan övező arany
szalagszegélyükkel – s mindehhez az ezüst asztalnemű, amelynek minden
darabját azok a luciennes-i mirtuszok[1103] fonják be, melyek Madame Dubarry
szemének oly ismerősek lennének. S ami talán nem kevésbé ritkaság, a bennük
felszolgált dolgok tagadhatatlanul figyelemre érdemes kiválósága, a finoman
elkészített étkek, valódi raguleves, amilyet a párizsi közönség, nem félek
fennhangon kimondani, a legelőkelőbb vacsorákon sem kap, s amely a Jean
d’Heurs[1104] egynémely szakácsfenoménját juttatja eszembe. De a libamájnak
sincsen semmiféle köze ahhoz a fád habhoz, amelyet szokásosan ezen a néven
szolgálnak fel, és nem sok helyet ismerek, ahol a közönséges burgonyasalátában
a burgonya ilyen tömör lenne, akár egy japán elefántcsont bimbó, s azoknak a
kicsiny elefántcsont kanalaknak a patináját idézi, amelyekkel a kínai asszonyok
locsolgatják vízzel a frissen kifogott halakat. Az előttem álló velencei kristály
pohárban ékkővörösen izzik egy nem mindennapi léoville-médoc[1105], amelyet
Montalivet[1106] úrtól vásároltak, s amely a szemet is gyönyörködteti, de – nem
restellem úgy mondani, ahogy a régiek is mondták, a szem s száj ingereként – a
nyál is kicsordul, amikor egy rombuszhalat hoznak be, amely távolról sem
emlékeztet azokra a cseppet sem friss rombuszhalakra, melyeket a legfényűzőbb
helyeken szolgálnak fel, s melyeknek taraján a hosszas utaztatás miatt más
formát öltenek a szálkák, no és az itteni rombuszhalat nem afféle csirizzel
szolgálják fel, amelyet besamelmártás néven megannyi neves étterem séfje
kotyvaszt, hanem valódi besamelszósszal, amely olyan vajból készül, melynek
fontja öt frank, s ezt a halat egy bámulatos Csing-Hon[1107] tálon szolgálják fel,
melyet a tenger felett lenyugvó nap bíbora sugaraz be, s e tengeren épp egy
langusztaraj bucskázik bohókásan, melynek rücskös pöttymintáit oly rendkívül
élethűen festették meg, mintha eleven páncélokból emelkednének ki, a tál
csipkés peremén pedig egy kis kínai botjával épp egy halat fog ki, mely a has
azúros ezüstjétől varázsos gyöngyházfényben ragyog fel. Amint azt mondom
Verdurinnek, micsoda nagyszerű élvezet lehet számára ez a sok ínyes étek ebben
a porcelángyűjteményben, amilyennel mostanában egyetlen fejedelem sem
büszkélkedhet a vitrinjeiben, a ház úrnője mélán-búsan odaveti: »Látszik, hogy
nem ismeri«. S úgy beszél a férjéről, mint valami hóbortos különcről, akit
mindez a míves szépség hidegen hagy, »hóbortos – ismétli –, tisztára az«,
hóbortos, aki szívesebben szürcsölgetne egy üveg cidert egy normandiai tanya
kissé csőcselékszagú hűvösében. S ezzel az elbűvölő asszony, akinek szavait
valódi szerelem fűti, amint a vidék sajátos színeiről beszél, határtalan
lelkesültséggel szól Normandiáról, ahol egy időben laktak, arról a Normandiáról,
amely szavai szerint egyetlen hatalmas angol kert, évszázados, Lawrence[1108]-t
idéző szálfaerdeinek illatával, a rózsaszín porcelánszegélyszerű hortenziák
között az istenadta gyepen a kriptomériák[1109] bársonyával, a kénsárga rózsák
vékony ágaival, melyek egy parasztkapu fölött kihajolva – ahol két egymásba
fonódó körtefa berakott mintája valósággal díszes cégérként hat – egy
Gouthière-rátét[1110] bronzának ruganyosan lehajtó virágos ágát idézik, egy
olyan Normandiáról, amelyről a vakációzó párizsiaknak szerinte sejtelmük
sincsen, s ahol minden birtokot sorompó véd, ám ők, mint megvallják, egyet sem
mulasztottak el fölemelni. Estefelé, amikor a színek álmosan kihunynak, s
amikor nincs már egyéb világosság, mint a csaknem megalvó tengeré, melynek
kéksége akár a savóé (»Ó, nem, köze nincs ahhoz a tengerhez, amit ismer« –
tiltakozik dühödten asztaltársnőm válaszul, amint elbeszélem, hogyan vitt
Flaubert minket – fivéremet és engem – Trouville-ba –, »semmi, de semmi köze
ahhoz, velem kell eljönnie, különben sosem tudja meg«), a rododendron
rózsaszín virágainak valóságos tüllerdején át tértek haza, egészen
megmámorosodva a szardíniafeldolgozók szagától, amelytől a férj fertelmes
asztmarohamot kapott – »úgy bizony – erősködik az asszony –, igazi
asztmarohamot«. Erre azután a következő nyáron visszatértek, és egész
művészkolóniát szállásoltak el csodás középkorbeli lakukban, azaz egy ódon
kolostorban, amelyet fillérekért béreltek. S mondhatom, ahogy hallgatom ezt az
asszonyt, aki megannyi, valóban választékos társaságot megjárva is megőrzött
egy keveset a pórnő nyers beszédéből, szavaitól, melyek olyan színekkel
jelenítik meg a dolgokat, amilyennek a képzeletünk láttatja, összefut a nyál a
számban, amint arról az életről vall, melyet ott éltek, ki-ki a maga cellájában
dolgozgatván, s ahol a nappaliban, mely olyan tágas volt, hogy két kandalló is
kellett bele, ebéd előtt némi játékkal vegyített magasröptű csevejre gyűltek
egybe mindannyian, arra a fajta csevegésre, amelyet Diderot remekműve, a
Levelek Volland kisasszonynak[1111] idéz meg. Majd ebéd után mindnyájan
kisereglettek, még a viharos napokon is, vagy ha tűzött a nap, vagy egy hirtelen
záporban, mely zápor fénylő szálakkal szőtte be egy pompás, évszázados
bükksor göcsörtjeit az első fákon, amelyek a XVIII. század szívének kedves
növényi szépséget állították a kerítésrács elé, és a cserjéket is, melyeknek
vékony ágain esőcseppek függtek fesledező bimbók gyanánt. A társaság meg-
megállt, hogy a felfrissüléstől mámoros köviveréb locspocsolását hallgassa,
amint a madár egy takaros, miniatűr nymphenburgi[1112] kádban, egy fehér rózsa
szirompártájában fürdőzik. S amikor megemlítem Verdurinnének, milyen finom
pasztellszínűvé szelídíti az ottani tájakat és virágokat Elstir: »De hiszen én
mutattam neki mindezt – veti oda haragosan felszegett fejjel –, mindent, érti,
amit mondok, mindent, a különös zugokat, az összes motívumot, amit valaha
megfestett, fel is hánytorgattam neki, amikor faképnél hagyott minket, igaz,
Auguste[1113]? A tárgyakat mindig is ismerte, ezt meg kell adni, ha igazságos
akarok lenni. De a virágokat meg sem látta, egy fehér mályvát nem tudott
megkülönböztetni egy mályvarózsától. Nem fogja elhinni, de még azt is én
tanítottam meg neki, miről lehet megismerni a jázmint.« S valljuk be, van abban
valami furcsa, ha belegondolunk, hogy a virágok festője, akit a művészetbarátok
manapság a legjobbként, még Fantin-Latournál[1114] is különbként emlegetnek,
ha nincs ez az asszony, talán sosem tudott volna egy jázmint megfesteni. »Igen,
szavamra, a jázmint; és az összes rózsás képét is nálam festette, vagy én vittem
hozzá a rózsákat. Nálunk csak Tiche úrnak szólították; kérdezze meg Cottard-t,
Brichot-t vagy bárki mást, hogy ebben a körben nagy embernek tartották-e. Ő
maga is nevetett volna rajta. Én tanítottam meg elrendezni a virágait, kezdetben
sehogy sem boldogult velük. Sosem tudta, hogy kell egy csokrot összeállítani.
Nem volt érzéke a választáshoz, nekem kellett megmondanom: ‘Nem, ne azt
fesse, azt nem érdemes, inkább ezt fesse meg!’ Ó, ha az élete elrendezésében is
ránk hallgatott volna, úgy, mint a virágok elrendezésében, akkor nem kötötte
volna ezt a rémes házasságot!« És egyszerre, tekintetével lázasan a múltba
forduló álmodozásba merülve, kényszeresen nyújtogatott ujjpereceivel,
ruhaujjának bojtjait idegesen piszkálva fájdalmas tartásának körvonalaival
csodás festményként áll előttem, melyet – úgy hiszem – még sosem festettek
meg, s melyről egy érzékenységében, asszonyi szemérmében megbántott barátné
minden visszafojtott lázadását, minden dühödt sértettségét leolvashatnók. Eztán
arról a csodás portréról beszél, melyet Elstir neki festett, a Cottard család
portréjáról, mely portrét később, a festővel való szakításkor a Luxemburg-
gyűjteménynek ajándékozott, s megsúgja, ő adta Elstirnek az ötletet, hogy a
férfit frakkban fesse meg, hogy érvényesüljön a buggyos ing fehér habzása,
ahogy ő választotta az asszony bársonyruháját is, mely ruha egyfajta támpont a
körülötte csupa világos színben játszó szőnyegek, virágok, gyümölcsök, a
kislányok táncosnői tütükre emlékeztető tüllruhájának káprázata közepette.
Elmondása szerint ugyancsak ő adta a fésülködés ötletét, mely azután a
művésznek hozott dicsőséget, s mely ötlet lényege, hogy a nőt nem valamely
különleges alkalom kapcsán jeleníti meg, hanem a hétköznapok intimitásán
kapva. »Azt mondtam neki: ‘Hiszen a nőben, aki fésülködik, aki megtörli az
arcát, a lábát melengeti, aki azt hiszi, hogy nem látja senki, megannyi izgalmas
mozzanat van, méghozzá egészen leonardói bájú mozzanat!’«
Verdurin intésére azonban, aki az efféle méltatlankodásokat károsnak ítéli
felesége, a nagy neurotikus számára, Swann a ház asszonyának fekete gyöngy
nyakékét csodáltatja meg velem, mely gyöngysort hajdan hófehérnek vásárolt
meg Madame de La Fayette[1115] egyik leszármazottjától, Madame de La Fayette
pedig állítólag magától Angliai Henriettától kapta, s mely gyöngyök egy
tűzvészben feketedtek meg, amikor részben megsemmisült a ház, ahol
Verdurinék laktak, el is felejtettem, melyik utcában, s amely tűzvész után
megtalálták a ládikát, benne a gyöngysort, ám a szemek egytől egyig
megfeketedtek. »Ismerem is a képmásukat, ezeknek a gyöngyöknek a képmását,
magának Madame de La Fayette-nek a vállán, úgy bizony, ezeknek a
gyöngyöknek a képmását – bizonygatja Swann a szemernyit megrökönyödött
vendégek felhördülésére –, a hiteles képmásukat Guermantes nagyherceg
gyűjteményében.« Ennek a gyűjteménynek az egész világon nincsen párja, állítja
Swann, és hogy nekem is meg kellene néznem azt a gyűjteményt, melyet a híres
nagyherceg nagynénjétől, Beausergent asszonytól örökölt, akinek ő kedvenc
unokaöccse volt, attól a Beausergent asszonytól, akiből azután Hatzfeld lett,
Villeparisis márkiz és Hannover hercegné testvérétől, akinél fivéremmel hajdan
annyira a szívünkbe zártuk mint Basin névre hallgató, elbűvölő kisfiút, márpedig
a nagyherceg keresztneve valóban Basin. Mire Cottard doktor, azzal a fajta
finomsággal, amely elárulja, milyen disztingvált férfiú is ő, visszavált a
gyöngyhistóriára, és tudtunkra adja, hogy az efféle katasztrófák az emberi
agyban teljességgel hasonló elváltozásokat váltanak ki, mint amilyenek a
szervetlen anyagban is megfigyelhetők, s bizony jó néhány orvosnál bölcsebben
idézi épp Verdurinné komornyikjának az esetét, aki az említett tűzvészben,
amelyben kis híján odaveszett, olyan borzalmakon ment át, hogy más emberré
lett, az írása is annyira megváltozott, hogy az első leveléről, melyet akkoriban
Normandiában időző gazdáinak írt, s melyben beszámolt a történtekről,
Verdurinék azt hitték, valami vicces ember a bolondját járatja velük. És nem
csak az írása alakult át Cottard szerint, aki állítja: a korábban józan férfiból olyan
förtelmes korhely lett, hogy Verdurinné végül kénytelen volt elbocsátani. Majd a
lenyűgöző előadás a ház asszonyának kecses intésére az ebédlőből áthelyeződik
a velencei dohányzóba, ahol Cottard elmeséli, hogy nemegyszer volt valódi
személyiségkettőződés[1116] szemtanúja, s egy esetét idézi – előzékenyen
felajánlja, hogy el is hozza hozzám a beteget –, akinek elég a halántékát
megérintenie, hogy egy másik életben ébredjen, amelyben állítólag semmire nem
emlékszik az előzőből, olyannyira, hogy míg ebben derék, becsületes ember,
abban a másikban, ahol tisztesség ne essék szólván, aljas gazfickó, állítólag
többször letartóztatták már lopásért. Erre föl Verdurinné éleselméjűen
megjegyzi, hogy az orvostudomány igazabb témákkal szolgálhatna a színháznak,
amelyekben a bonyodalmat a patológiai félreértések adnák, és ahogy szó szót
követ, Mme Cottard is előhozakodik a történetével, igen, hasonló anyagot már
egy nagy mesélő is felhasznált, gyermekei esti kedvence, a skót Stevenson[1117]
– e név hallatán pedig Swann ajkát ez az ellentmondást nem tűrő kijelentés
hagyja el: »Bizony, Stevenson tagadhatatlanul nagy író, biztosíthatom, kedves
Goncourt, nagyon nagy, a legnagyobbak közül való.« S amikor a dohányzóban, a
hajdani Palazzo Barberiniből[1118] való címerkazettás mennyezet láttán,
elragadtatásomban nem tudom megállni, hogy hangot ne adjak
sajnálkozásomnak, amiért egy bizonyos lapos tál egyre jobban elfeketedik
»havannáink« hamujától, Swann elmeséli, hogy az egykor I. Napóleon
tulajdonát képező könyveken, mely könyvek – antibonapartista nézetei ellenére
– ma Guermantes nagyherceg birtokában vannak, hasonló foltok tanúsítják, hogy
a császár bagózott, Cottard viszont, aki valóban mindennek a végére járó
amatőrnek bizonyul, kijelenti, hogy azok a foltok korántsem így keletkeztek –
»mondhatom, a legkevésbé sem – hajtogatja ellentmondást nem tűrő hangon –,
hanem a császár azon szokása miatt, hogy mindig, még a csatatéren is,
medvecukor-pasztillákat szorongatott, hogy így enyhítsen a májgörcsein«. »Mert
májbajos volt, abba is halt bele« – szűrte le a doktor.”


Itt megálltam, mivel másnap utaztam; és amúgy is eljött az idő, amikor az a
másik úr szólított, akinek nap mint nap, időnk felében a szolgálatában állunk. Az
általa kiszabott feladatot csukott szemmel teljesítjük. Reggelenként azután átad
másik gazdánknak, mert tudja, hogy ha nem így lenne, azt látnánk el rosszul,
amelyet tőle kapunk. A legravaszabbak, amint szellemünk szeme kipattan,
kíváncsian tudni akarják, mit csinálhattunk annál a gazdánál, aki mielőtt szapora
munkára fogná, elnyújtóztatja rabszolgáit, s alig érnek a feladat végére,
megpróbálják kilesni. Csakhogy az álom nem kevésbé fürgén tünteti el a nyomát
mindannak, amit látni szeretnének. Így megannyi század múltán is alig tudunk
róla valamit.
Becsuktam hát a Goncourt-naplót. Az irodalom varázsa! Szerettem volna
viszontlátni Cottard-ékat, számtalan részletet kérdezni tőlük Elstirről, megnézni
a Petit Dunkerque-boltot, ha ugyan megvan még, bekéredzkedni a Verdurin-
palotába, ahol hajdan gyakran vacsoráztam. De némi zavart éreztem. Igaz, sosem
tagadtam magam előtt, hogy nem tudok figyelmesen hallgatni, s amint nem
vagyok egyedül, már nézni sem. Egy idős nő sem mutatott nekem semmilyen
gyöngynyakéket, amit pedig a nyakékről mondtak, nem jutott el a fülemig. És
mégis ismertem ezeket az embereket a mindennapi életből, régebben gyakran
vacsoráztam velük, hisz Verdurinékről, Guermantes nagyhercegről, Cottard-
ékról esett szó, s én mindegyiküket olyan köznapinak láttam, mint nagymama
azt a Basint, akiről nem is sejtette, hogy Beausergent asszony imádott
unokaöccse, körülrajongott szeme fénye, mindegyikük sótlannak tűnt; jól
emlékeztem a számtalan közönséges vonásra, amelyből valamennyien
összeálltak.

És hogy mindebből csillag legyen az éjben![1119]

Úgy határoztam, átmenetileg nem törődöm azokkal a kifogásokkal, amelyeket
a Tansonville-ből való elutazásom előestéjén olvasott Goncourt-részlet
támasztott bennem az irodalommal szemben. Mert ha figyelmen kívül hagyjuk is
a naivitás egyéni jegyét, mely annyira szembetűnő e memoárírónál, számos
egyéb szempont szolgálhatott megnyugvásomra. Ami személyemet illeti, először
is az, hogy a látásra és a hallásra való képtelenségem, amellyel a fentebb idézett
napló oly fájdalmasan szembesített, mégsem volt teljes. Volt egy olyan énem, aki
többé-kevésbé tudott figyelni, bár ki-kihagyott, s csupán olyankor éledt fel,
amikor valamilyen átfogó, több dologban közös lényegre bukkant, amelyben
tápot és örömöt lelt. Ilyenkor azután ez az énem nézett és fülelt, de csak
bizonyos mélységben, úgyhogy a megfigyelés nem vette hasznát. Ahogyan a
geométer lehántja a dolgokról érzékelhető tulajdonságaikat, s csak a
vonalszerkezetet látja, az én figyelmemet is elkerülte, amit az emberek meséltek,
mert nem az érdekelt, amit mondani akartak, hanem az, ahogyan mondták,
hiszen ez árulkodott jellemükről vagy nevetséges vonásaikról; jobban mondva
mindig is ez volt kutatásom sajátos célja, mert ez adott különleges örömöt: az a
pont, amely két emberben közös. Szellemem – mely mindaddig, csevegésem
látszólag élénk tevékenysége mögött is szunnyadt, mert az élénkség csupán a
teljes szellemi zsibbadtságot álcázta a többiek előtt – csak akkor indult nagy
vidáman vadászatra, amikor ilyesmire figyelt fel, de az, amit ilyenkor hajszolt –
mondjuk a Verdurin-szalon különböző helyszíneken és korokon áthúzódó
változatlansága – mélyebben húzódott, túl a láthatón, kissé mögötte. Az emberek
látható, utánozható vonzereje fölött is azért siklottam el, mert nem tudtam itt
megállni, ahogy a sebész sem, aki egy női has selymesen sima bőre alatt a kórt
látja meg, amely belül emészti. S hiába jártam vacsorákra, nem láttam a
vendégeket, mert amikor azt hittem, nézem őket, röntgenfelvételt készítettem
róluk.
Ebből következett, hogy ha összegeztem mindazon megfigyeléseimet,
amelyeket egy vacsora során a vendégekről tettem, az általam felvázolt vonalak
rajzolata lélektani törvények együttesét adta, s ebben a vendég társalgásának
érdekessége önmagában úgyszólván semmiféle szerepet nem játszott. De vajon
minden érdemüktől megfosztotta portréimat, hogy nem portrénak szántam őket?
Vagy – a festészet világából hozva példát – ha valaki a mélységgel, a fénnyel, a
mozgással emel ki bizonyos igazságokat, szükségszerű-e, hogy képe kevesebbet
ér, mint egy másik, gyökeresen eltérő portré, amely ugyanazt az embert
ábrázolja, s amely aprólékos gonddal jeleníti meg az előbbiről lemaradt millió
részletet; kevesebb-e, mint ez a másik portré, melynek tanúsága szerint arra
következtethetünk, hogy a modell elragadóan szép, holott az első kép alapján
csúnyának hittük (ami a dokumentálás, sőt a történetiség szempontjából fontos
lehet ugyan, de nem feltétlenül művészi igazság)?
No meg – léha természetem miatt –, amint nem egymagam voltam, mindjárt
tetszeni kívántam, s inkább vágytam arra, hogy szórakoztatóan csevegjek, mint
hogy hallgatván okuljak – ha ugyan nem épp azért mentem társaságba, hogy
valami olyan művészeti kérdésről vagy féltékeny gyanúról faggatózzak, amely
már korábban is motoszkált bennem. Képtelen voltam azonban meglátni
olyasmit, ami iránt nem valamely olvasmány ébresztett bennem vágyat, amit
nem rajzoltam meg előre vázlatként, hogy azután ezt szembesítsem a valósággal.
Hányszor, de hányszor – és ezt a Goncourt-részlet tanulsága nélkül is jól tudtam
– nem sikerült odafigyelnem olyan dolgokra vagy emberekre, amiknek-akiknek
a kedvéért később, amint magányomban egy művész ábrázolásában jelentek meg
előttem, mérföldeket tettem volna meg a halállal is dacolva, hogy rájuk leljek!
Képzeletem ilyenkor nekilódult, máris festeni kezdett. S amitől azelőtt ásítottam,
arról most szorongva, magam elé idézve, vágyakozva gondoltam: „Valóban nem
láthatom? Mit nem adnék érte!”
Amikor olyan emberekről olvasunk az újságban, akiket – legyenek bár
egyszerű társasági szereplők – „ama világ utolsó képviselőinek” titulálnak,
„melynek mára egyetlen tanúja sem maradt”, akár így is kiálthatnánk: „Micsoda
jelentéktelen figuráról beszélnek és áradoznak ennyit! Ha csak az újságból és a
folyóiratokból ismerném, nem személyesen, még sajnáltam is volna, hogy nem
találkoztam vele!” Én viszont, ha effélét olvastam a lapokban, hajlamos voltam
inkább így gondolkozni: „Milyen kár, hogy akkoriban, amikor csak azzal
törődtem, hogy Gilberte-tel vagy Albertine-nel találkozzam, nem figyeltem
jobban az illető úrra! Unalmas társasági fecsegőnek, statisztának véltem, pedig
fontos figura volt!”
A Goncourt-részlet olvastán már bántam, hogy így gondolkodtam. Mert bár
levonhattam volna belőle azt a következtetést is, hogy az élet arra tanít, ne
tartsuk oly nagyra az irodalmat, és azt mutatja, hogy amit az író annyira
feldicsér, az nem sokat ér; de éppúgy juthattam arra is, hogy az olvasás
éppenséggel arra tanít, lássuk meg az értéket az életben, azt az értéket, amelyet
korábban nem tudtunk kellőképpen méltányolni, s amelynek nagyságát csak a
könyvekből ismerjük fel. S akár még vigaszt is találhatunk arra, hogy nem sok
örömünket leltük egy Vinteuil vagy Bergotte társaságában. Az előbbi
szemérmeskedő kispolgársága, az utóbbi elviselhetetlen gyarlóságai, de még a
pályája elején járó Elstir önhitt közönségessége sem (hisz a Goncourt-naplóból
rájöttem, ő volt az a bizonyos „Tiche úr”, aki hajdan Verdurinéknél oly dühítően
szónokolt Swann-nak) szólnak feltétlenül ellenük, mivel lángelméjük a
műveikben ölt testet. Az ő esetükben érdektelen, hogy a visszaemlékezések
tévednek-e, amikor különös vonzerőt tulajdonítanak a társaságuknak, vagy pedig
mi, akik viszolyogtunk tőle, hiszen a memoáríró tévedése semmiféle
bizonyítékot nem jelent az élet értékével szemben, amely ilyen lángelméket
mutat fel. (S ugyan melyik zseni nem vette át a maga baráti társaságához tartozó
művészek idegesítő szófordulatait, mielőtt – ahogy az Elstirrel történt, s ami
ritkán esik meg – a legkifinomultabb ízlésig jutott volna? Nem hemzsegnek-e
például Balzac levelei olyan közönséges kifejezésektől, amilyeneket Swann
akkor sem használt volna, ha halálnak halálával kell halnia? Márpedig igen
valószínű, hogy az oly kifinomult, minden gyűlöletes nevetségességtől mentes
Swann nem tudta volna megírni a Betti nénit vagy A tours-i plébánost.)[1120]
Amikor a tapasztalat ellenkező végleteként azzal szembesültem, hogy a
legérdekesebb anekdotákat, melyek a Goncourt-napló olvasójának magányos
estéin a szórakozás kimeríthetetlen tárházát jelentik, azok a vendégek mesélték,
akiket a naplórészletek alapján mi is szerettünk volna ismerni, s akik bennem
nem hagytak különösebb nyomot – ez sem volt igazán megmagyarázhatatlan.
Bár Goncourt naivnak bizonyult, amikor az anekdoták érdekes voltából
mesélőjük kiválóságára következtetett, nagyon is könnyen megeshet, hogy
jelentéktelen emberek érdekes dolgokat láttak-hallottak életük során, s később
továbbmesélték. Goncourt-nak volt füle, volt szeme az ilyesmihez; nekem nem.
Amúgy mindezen tényezőket egyenként kellett volna megítélni. Az én
szememben Guermantes úr természetesen nem volt az ifjonti báj ama csodás
modellje, akit a nagymamám annyira szeretett volna megismerni, és akit nekem
is elérhetetlen példaként ajánlott Beausergent asszony emlékiratai alapján. De
gondoljunk csak bele: Basin hétéves volt akkor, az író a nagynénje, s bizony
olyan férjek is, akik néhány hónappal később majd válni kényszerülnek,
dicshimnuszt zengenek a feleségükről. Sainte-Beuve[1121] egyik legsikerültebb
költeményének tárgya egy szökőkútnál felbukkanó, minden tehetséggel és
minden bájjal megáldott leányka, a kis Champlâtreux kisasszony, aki tízéves is
alig lehetett akkoriban. Ám bármilyen gyengéd tisztelettel viseltetett is a
zseniális költőnő, Noailles grófné[1122] az anyósa, a Champlâtreux-lánynak
született Noailles nagyhercegné iránt, valószínű, hogy ha neki kellett volna
megfestenie a hölgy portréját, az bizony jócskán elütött volna a Sainte-Beuve
által ötven évvel korábban felvázolttól.
S ami talán még inkább zavarba ejtő lett volna, az a köztes réteg, azok az
emberek, akik a róluk mondottak szerint többet hordoznak magukban, mint
puszta emlékezőtehetséget, mellyel egy-egy érdekes anekdotát tudtak
megjegyezni; az ő megítélésükben nem segít – mint egy Vinteuil, mint egy
Bergotte esetében – az életmű, hiszen nem alkottak ilyet; csupán – legnagyobb
csodálkozásunkra, hiszen mi magunk oly középszerűnek láttuk őket – nagy
művek ihletői voltak. Mert hagyján, hogy a szalon – amelynek immár
múzeumba került képét a reneszánsz nagy festményei után a legelőkelőbbnek
látjuk – azé a nevetséges kispolgári asszonyé, akit, ha nem ismertem volna, most
e kép elé képzelnék, hogy a valóságban is megszólíthassam, remélve, hogy a
festő legbecsesebb titkait tudhatom meg tőle, melyeket a festmény nem oszt meg
velem, s akinek pompás bársony- és csipkeuszálya a legszebb Tizianókkal ér fel.
Arra ugyan korábban is rájöttem már, hogy nem a legszellemesebb, a
legműveltebb, a legjobb kapcsolatokkal rendelkező emberekből lesznek a
Bergotte-ok (bár a kortársak nem tartották olyan szellemesnek, mint Swannt,
sem olyan nagy tudásúnak, mint Bréautét), hanem abból, aki képes tükörré válni,
s így mutatni meg mégoly középszerű életét, mindez azonban még inkább
elmondható a művész modelljeiről. Amint a szépség iránt ébred vágy a
művészben, aki bármit meg tud festeni, az eleganciát, melyben oly szép
motívumokra lel, s a modellt ehhez az eleganciához olyan emberek adják, akik
csak kicsit gazdagabbak nála, akiknél megtalálja azt, amihez a műtermében, ahol
el nem ismert zseniként ötven frankért árulja a képeit, nem szokott hozzá: a
szalont, nemes selyemmel bevont bútorokkal, sok-sok lámpával, szép
virágokkal, szép ruhákat – viszonylag egyszerű embereket vagy legalábbis
olyanokat, akiket a valóban briliáns személyiségek (akik az előbbiek létezéséről
sem tudnak) egyszerűnek látnának, de akik épp ezért könnyebben
megismerhetik, értékelhetik, vendégül láthatják a névtelen művészt, megvehetik
a képeit, mint az arisztokrácia képviselői, akik a pápához és az államfőkhöz
hasonlóan akadémikus festőkkel festetik meg képmásukat. Vagy nem inkább a
könyvkiadó Charpentier szalonjáról készült Renoir-festményen leli-e meg az
utókor az elegáns otthon és a szépséges ruhák poézisét, mint Sagan hercegné
Cot-féle vagy La Rochefoucauld grófné Chaplin festette portréján?[1123] Az
eleganciát a legérzékletesebben megjelenítő művészek az elegancia elemeit
olyanoknál gyűjtötték össze, akik ritkán tartoztak koruk előkelőségei közé, ezek
ugyanis ritkán festetik le magukat olyasfajta szépség ismeretlen hordozójával,
melyet úgysem ismernek föl a vásznain, mert elfedi a szemük elől egy
divatjamúlt sablon, mely úgy áll a közönség tekintete és közéjük, ahogy a sajátos
látomások, amelyeket a beteg kézzelfogható valóságnak vél. De hogy ezek a
középszerű, általam is ismert modellek múzsák is voltak, hogy ők javasoltak
bizonyos elrendezéseket, amelyeket elbűvölten figyeltem, hogy egyikük-
másikuk nem pusztán modellként került a képre, hanem olyan barátként, akit a
művész szerepeltetni akar a festményein – ennek láttán már el kellett
töprengenem azon, hogy vajon mindazok az emberek, akikről sajnálattal
gondoljuk, hogy nem ismertük, hiszen Balzac megjelenítette őket műveiben,
vagy odaadó tisztelete jeléül nekik ajánlotta e műveket, akikről Sainte-Beuve
vagy Baudelaire a legszebb verseit írta – s még inkább az összes Récamier és
Pompadour[1124] – nem lettek volna-e az én szememben jelentéktelen figurák,
akár esendő természetem folytán (gyakran dühöngtem, hogy betegeskedem, és
nem kereshetem fel újra mindazokat, akiket annak idején félreismertem), akár
mert varázserejüket csak az irodalom szemfényvesztő varázslatának
köszönhették, ami miatt más szótárt kell használnunk az olvasáshoz; de egyben
meg is vigasztalt, hogy egészségi állapotom romlása miatt egyik napról a
másikra szakítanom kellett a társasági élettel, le kellett mondanom az utazásról, a
múzeumokról, s egy szanatóriumba mennem kúráltatni magam.[1125] De ez a
hazugsághányad, ez a mesterséges fény talán csak addig él az emlékiratokban,
ameddig nagyon frissek, hiszen a hírnév – az intellektuális és a társasági
egyaránt – oly gyorsan semmivé lesz (mert bár a műveltség azután megpróbál
szembeszállni az effajta betemetődéssel, ugyan sikerül-e ezerből akár csak
egyszer is lebontania a rétegről rétegre halmozódó felejtést?).


E gondolatok – melyek részben enyhítették, részben növelték a fölötti

bánatomat, hogy nincsenek irodalmi adottságaim – sosem merültek fel bennem
azon hosszú évek alatt, amikor egyébként teljességgel letettem az írói tervekről,
s amelyeket Párizstól távol, egy szanatóriumban gyógyíttatásommal töltöttem,
mindaddig, amíg 1916 elején a szanatórium gyógyító személyzet nélkül nem
maradt.
Ekkor azután egészen másféle Párizsba tértem vissza, mint amilyenbe egyszer
már hazajöttem – mint azt hamarosan látni fogjuk – 1914 augusztusában egy
orvosi vizsgálatra,[1126] s amely után visszautaztam a szanatóriumomba. 1916-os
újabb hazatérésem egyik első estéjén kedvem támadt az egyetlen dologról
hallani, ami ekkoriban érdekelt, a háborúról, ezért vacsora után Verdurinnéhez
indultam, mert ő és Bontemps-né is a Direktóriumot idéző[1127] háborús Párizs
királynői közé tartoztak. Mintha a várost némi élesztőgombával oltották volna
be: naphosszat látszólag minden előzmény nélküli új nemzedékként fiatal nők
járták utcáit, akik – mintha csak Madame Tallien[1128] kortársai lettek volna –
honleányi érzületből nagyon „háborús stílusú”, egyenes szabású, sötét,
egyiptomi tunikát viseltek igencsak kurta szoknyájuk fölött, Talma[1129] stílű,
kothurnuszt idéző, pántos saruba vagy drága harcosainkét idéző magas
lábszárvédőbe bújtak; mint mondták, egy percre sem felejtik el, hogy a
frontharcosok szemét kell gyönyörködtetniük, ezért viselik hát nem csupán
„légies” toalettjeiket, hanem díszítő motívumaikkal a hadseregre emlékeztető
ékszereiket, már ha nem származott az ékszer alapanyaga is a seregből, vagy épp
nem a seregben készítették; most nem az egyiptomi hadjáratot idéző egyiptomi
ékességek divatja járta, hanem a gránátszilánkból vagy egy 75-ös gyűrűjéből
fabrikált karkötőké és gyűrűké vagy olyan angol pennykből összerakott
öngyújtóké, amelyeket egy katona a fedezékben nemes patinával vont be, hogy
Viktória királynő arcéle úgy rajzolódjon ki rajtuk, mintha Pisanello[1130]
metszette volna. Sőt – a nők állítása szerint ugyancsak azért, mert folyton
hozzátartozóik jártak az eszükben – ha egy elesett közülük, alig viseltek gyászt
érte, mondván, hogy gyászukba „büszkeség vegyül”, s így megkockáztathattak
egy fehér angol kreppsapkát (mely igazán ellenállhatatlan volt, és a végső
győzelem rendíthetetlen bizonyosságának jegyében a „legszebb reményekre
jogosított fel”), a hajdani kasmírokat pedig selyemszaténra és muszlinra
váltották, s még gyöngyeiket is megtarthatták, no persze „mindig szem előtt
tartva azt a fajta tapintatot és illemet, amelyre a francia nőket sosem kell
figyelmeztetni”.


A Louvre és az összes múzeum bezárt, s amikor egy újságcikk főcímében azt
olvastuk: „Szenzációs kiállítás”, biztosak lehettünk benne, hogy a kiállítás nem
festményeket vonultat fel, hanem női ruhákat, amelyek egyébiránt azokat „a
párizsi nőket voltak hivatva a művészet kifinomult gyönyörűségeiben
részesíteni, akiknek túlságosan régóta nem adatott már ilyesmi”. Így történt,
hogy az elegancia és az élvezet újra teret nyert; és az elegancia – művészet híján
– úgy próbált mentséget keresni, ahogy a művészetek 1793-ban, abban az évben,
amikor a forradalmi Szalonban kiállító művészek azt hangoztatták, hogy hiba
lenne „ha zord republikánusok furcsállanák, hogy mi művészettel pepecselünk,
míg a szövetségbe tömörült Európa a szabadság földjét ostromolja”. Így tettek
1916-ban a divattervezők is, akik különben gőgös művészi öntudattal vallották,
hogy „az új keresése, minden elcsépelt elutasítása, az egyéni hangnem
megszólaltatása, a győzelem előkészítése, egy újfajta szépség kibontása a háború
utáni új nemzedékeknek – e becsvágy dolgozik bennük, ezt a vágyképet
hajszolják, amint erről mindenki meggyőződhet, aki ellátogat az... utcában
csodálatosan berendezett szalonjukba, ahol mintha napjaink súlyos fájdalmának
ragyogó és vidám tónussal való feledtetése lenne a jelszó, no persze a
körülmények megkövetelte diszkrécióval.”
„Napjaink fájdalma”, igaz, „felülkerekedhetne a női életerőn, ha nem látnánk
megannyi magasztos példát a bátorságra és a kitartásra. Így hát, miközben
frontharcosainkra gondolunk, akik lövészárkuk mélyén arról álmodoznak, bár
lenne része több kényelemben és kacérságban az otthon maradott drága nőnek,
ne szűnjünk meg egyre több rafinériát vinni a körülményekhez alkalmazkodó
ruhakölteményekbe! A legfelkapottabbak” – magától értetődőn – „az angol, azaz
a szövetséges divatházak, s idén mind bolondulunk a zsákruháért, melynek
kedves fesztelensége mindannyiunkat mulatságosan és elegánsan egyedivé tesz.
E gyászos háború egyik legörvendetesebb következménye lehet” – folytatta az
elbűvölő krónikás – (s itt valami effélét vártunk volna, mint: az elveszített
tartományok visszafoglalása, a nemzeti érzés feléledése) –, „e háború egyik
legörvendetesebb következménye lehet, hogy a toalettek terén csinos
eredményekre jutottunk, minden esztelen fényűzés nélkül, és a gyatra minőség
dacára szűkös lehetőségeinkből, úgyszólván a semmiből tetszetőset kreáltunk. A
nagy divatházak több példányban készített ruhájánál mostanában kedvesebbek a
szívünknek a házilag készített darabok, mert azokon jobban látszanak az ötlet, az
ízlés és az egyedi jellegzetességek.”
Ami a jótékonyságot illeti, a megszállás szülte sok nyomorúságra és a
megannyi rokkantra gondolva mi sem volt természetesebb, mint „még
találékonyabbnak mutatkozni”, minek következtében a magas turbános hölgyek
kénytelenek voltak késő délutánonként a „teaházakban” egy-egy bridzsasztal
körül összegyűlni, hogy megvitassák a „frontról” érkezett híreket, míg kocsijuk a
bejárat előtt várt rájuk, a sofőrülésen egy fess katonával, aki az ajtónállóval
beszélgetve ütötte el az időt. Amúgy nem csak a hölgyek arca fölött tornyosuló
furcsa, hengeres fejfedő volt új. Az arcok is újak voltak. Ezek az újmódi kalapos
hölgyek isten tudja, honnan jöttek, s mostanra az előkelőség netovábbjává lettek
– az egyik fél-, a másik két, a harmadik immár négy éve. S ezek a különbségek
az ő szemükben éppoly fontosnak számítottak, mint az én társasági debütálásom
idején a Guermantes- és a La Rochefoucauld-féle családok közötti, három-négy
évszázaddal korábbra visszavezethető régiség. Az a hölgy, aki 1914 óta ismerte
Guermantes-ékat jöttmentnek nézte a másikat, akit csak 1916-ban mutattak be
náluk, rangidős udvarhölgyhöz méltón biccentett neki, lornyonján keresztül
mérte végig, és ajkát biggyesztve jegyezte meg, azt sem tudni, hogy az illető
férjnél van-e egyáltalán. „Mindez meglehetősen undorító” – összegezte az 1914-
es évjáratú hölgy, aki azt szerette volna, ha az újonnan befogadottak sora nála
megáll. Ezek az újonnan jöttek, akiket a fiatalok nagyon is réginek találtak, és
akikben egynémely öregurak, akik nem csak nagyvilági körökben forogtak, nem
éppen új ismerősöket véltek felfedezni, nem csupán a politikai csevej és a zene
élvezetét jelentették a társaságnak a kellően intim közegben: mások nem is
nyújthatták volna ezt, hiszen ahhoz, hogy újnak lássuk a dolgokat, bár régiek –
de még ha valóban újak is –, a művészetben, az orvostudományban csakúgy,
mint a társasági életben, új nevek kellenek. (Bizonyos dolgokban egyébként
valóban újak voltak. Verdurinné például a háború idején járt Velencében, de mint
az olyanok, akik kerülik a bánatos és érzelmes témákat, nem azért mondta
elképesztőnek az utazást, mert Velencét, a Szent Márkot vagy netán a palotákat –
mindazt, ami engem annyira megragadott, s amit ő leszólt – csodálta, hanem
mert a reflektorok fényét az égen, a reflektorokét, melyekről számszerű
adatokkal alátámasztott információkkal szolgált. Így születik újjá korról korra az
addig csodált művészet ellenhatásaként egyfajta realizmus.)
A Saint-Euverte szalon divatjamúlt cégér lett, még a legnagyobb művészek, a
legbefolyásosabb miniszterek jelenléte sem vonzott oda senkit. Azonnal futottak
viszont X. Y. titkárának vagy Z. kabinetfőnöke helyettesének egy-egy elejtett
mondatáért a turbános új hölgyekhez, akiknek szárnyas, csárogó hada
elözönlötte Párizst. Az első Direktórium hölgyei fölött valaha egy fiatal és szép
királynő uralkodott, akit Madame Talliennek hívtak. E második fölött ketten is,
mindketten öregek és csúnyák, név szerint Verdurinné és Bontemps-né. Ki
tarthatott volna haragot Bontemps-néval, amiért a férje – állítólag – a L’Écho de
Paris[1131] által élesen bírált szerepet játszott a Dreyfus-ügyben? Mivel egy
időben az egész országgyűlés revizionista volt, a társadalmi rend, a vallási
tolerancia és a háborús felkészülés híveit sem lehetett máshonnan toborozni,
mint a régi revizionisták vagy éppen a régi szocialisták közül. Korábban utálták
volna Bontemps urat, mert akkoriban a haza ellenségeit nevezték Dreyfus-
pártiaknak. Csakhogy ez a név gyorsan feledésbe merült, és „a hároméves
törvény ellensége”[1132] címke lépett a helyébe. Márpedig Bontemps úr
éppenséggel egyik szülőatyja volt ennek a törvénynek, azaz hazafi.
A nagyvilági körökben (és ez a társasági jelenség csak egy jóval általánosabb
lélektani törvényszerűség érvényesülése) az újdonságok – akár elítélendők, akár
nem – csak addig borzasztanak, amíg nem fogadják be őket, s nem veszik körül
védelmezőn megnyugtató tényezőkkel. A Dreyfus-pártisággal is az történt, ami
Saint-Loup házasságával, melyet Odette lányával kötött, s mely kezdetben nagy
port vert fel. Most, hogy a Saint-Loup házaspárnál az előkelőségek mindenkivel
találkozhattak, akit csak „ismerni lehet”, Gilberte erkölcse lehetett volna akár
olyan, mint az anyjáé, Odette-é, akkor is „jártak volna” hozzájuk, és helyeseltek
volna Gilberte-nek, amint rangidős hölgyként a még be nem fogadott morális
újdonságokat kárhoztatta. A Dreyfus-pártiság immár tiszteletreméltó és
megszokott dolognak számított. Azon pedig, hogy önnönmagában mit is ér, nem
töprengett senki, éppoly természetesen fogadták el, mint ahogy hajdan elítélték.
Már nem volt shocking. Többre nem volt szükség. Arra is alig emlékeztek, hogy
valaha az volt, ahogy az idő múltán azt sem tudja senki, hogy egy lány apja
tolvaj volt-e vagy sem. Szükség esetén még mindig mondhatjuk, hogy: „Nem, ön
az illető sógoráról vagy egy névrokonról beszél. Hozzá soha semmiféle gyanú
nem fért.” Ahogy persze volt ilyen Dreyfus-pártiság és amolyan Dreyfus-
pártiság, annyi azonban bizonyos, hogy aki Montmorency nagyhercegné
köreihez tartozott, és megszavazta a hároméves törvényt, nem állhatott a rossz
oldalon. Akárhogyan is, minden bűnnek kijár a bűnbocsánat. A Dreyfus-
pártiságra fátylat borító felejtés a fortiori jutott ki a Dreyfus-pártiaknak. Amúgy
a politikai életben nem is igen akadt már belőlük, hiszen egy időben mindenki
Dreyfus-párti lett, ha kormányra akart jutni, még azok is, akik épp az
ellenkezőjét képviselték mindannak, amit a Dreyfus-pártiság megbotránkoztató
újdonságként hajdan (akkoriban, amikor Saint-Loup rossz útra tévedt)
megtestesített: a hazafiatlanságot, a vallástalanságot, az anarchiát stb. Így azután
Bontemps úr láthatatlan, de a vázát alkotó Dreyfus-pártisága – akárcsak a többi
politikusé – nem ütközött ki jobban, mint csont a bőr alól. Senki nem emlékezett
már arra, hogy valaha Dreyfus-párti volt, mivel a társasági emberek
szórakozottak és feledékenyek, és azért sem, mert mindez régi nóta volt már, s
még annál is régebbinek tüntették fel, hiszen a legdivatosabb közhelyek közé
tartozott azt mondogatni, hogy a békeidőket a háborús évektől elválasztó
szakadék oly mély, oly ősidőkbe nyúló, mintha egy földtörténeti korszak telt
volna el a kettő között, s ha a Dreyfus-ügyre utalt, még az ízig-vérig nacionalista
Brichot is csak így emlegette: „Azokban a történelem előtti időkben”.
(Az igazat megvallva, a háború kiváltotta mély átalakulás fordított arányban
állt az érintettek szellemi értékével, legalábbis egy bizonyos szinttől fölfelé.
Legalul ugyanis az egyszerűen ostobák, a pusztán az élvezeteknek élők nem
törődtek azzal, hogy háború van. Legfelül viszont azok, akik a környezetükhöz
igazítják belső világukat, nemigen méricskélik az események súlyát. Jóval
mélyrehatóbban rendezi át a gondolataikat valami olyasmi, aminek önmagában
látszólag semmiféle jelentősége nincsen, számukra mégis kizökkenti az időt
azzal, hogy életük egy másik szakaszát mutatja jelenvalónak. S ezt a
gyakorlatban azoknak a könyvoldalaknak a szépségében lehet megfigyelni,
amelyeket a jelenség ihlet: egy madár dala Montboissier parkjában[1133] vagy
egy rezedaillatú szellő nyilvánvalóan kevesebb következménnyel jár, mint a
forradalom és a császárság jeles napjai. S az előbbiek mégis elmondhatatlanul
értékesebb lapokra ihlették Chateaubriand-t a Sírontúli emlékiratokban.)
Dreyfus-pártiságot vagy Dreyfus-ellenességet emlegetni ma már teljességgel
értelmetlen, mondták ugyanazok, akik igencsak meglepődtek, sőt felháborodtak
volna, ha valaki azt mondja nekik, hogy néhány évszázad múlva, sőt talán annyi
sem kell, a boche szó is olyan kuriózum lesz, mint a sans-culotte, a huhogó vagy
a „kékek”.
Bontemps úr mindaddig hallani sem akart békéről, amíg Németországot
ugyanúgy fel nem darabolták, mint a középkorban, ki nem mondták a
Hohenzollern-ház trónfosztását, és II. Vilmos egy tucat golyót nem kapott az
irhájába. Egyszóval azok közé tartozott, akiket Brichot „végsőkigistáknak”
titulált, s ez volt a legjobb bizonyítvány, amelyet a hazafiságról kaphatott. Az
első három nap Bontemps-né ugyan kétségtelenül elveszettnek érezte magát
kissé azok között, akik megkérték Verdurinnét, mutassa be nekik, Verdurinné
pedig némileg kelletlenül válaszolta: „A grófot, drágám”, amikor Bontemps-né
így kérdezte: „Ugye Haussonville nagyherceget[1134] mutatta be az imént?” –
vagy teljes tudatlanságában, és azért, mert semmiféle rangot nem tudott az
Haussonville névhez kötni, vagy épp ellenkezőleg azért, mert nagyon is
tájékozott volt, és a „nagyhercegek pártját” juttatta eszébe, melyről azt hallotta,
hogy Haussonville úr is tagja az Akadémián.
A negyedik naptól azután Bontemps-né kezdte biztosan megvetni a lábát a
Saint-Germain-negyedben. Néha feltűntek ugyan még körülötte egy olyan világ
törmelékei, amelyet errefelé nem ismertek, de azok szemében, akik tudták,
miféle tojásból bújt ki Bontemps-né, ez nem volt meglepőbb, mint
tojáshéjdarabok a csibe körül. A második hét végére azonban ezeket is lerázta
magáról, és egy hónap sem telt el, máris így beszélt: „Lévyékhez megyek”, és
mindenki tudta – anélkül, hogy Bontemps-nénak pontosítania kellett volna –,
hogy a Lévis-Mirepoix családról van szó, és nem volt olyan nagyhercegnő, aki
lefekvés előtt meg ne tudakolta volna Bontemps-nétól vagy Verdurinnétől –
legalább telefonon –, mi áll az esti kommünikében, mit hagytak ki belőle, mire
jutottak Görögországgal,[1135] milyen offenzíva van készülőben, egyszóval
mindazt, amit a nagyközönség csak másnap vagy még később tud majd meg, s
amihez a nagyhercegnő úgy jutott hozzá, mint valami varrónőtől hallott
pletykához. Verdurinné a hírekről tudósítva, csevegés közben csak per „mi”
beszélt Franciaországról. „Nos, így áll a dolog: azt követeljük a görög királytól,
hogy vonuljon ki a Peloponnészoszról stb., ezt és ezt küldünk neki stb.” S
minden történetében újra és újra felbukkant az FHSZ[1136] („betelefonáltam az
FHSZ-re”), és e rövidítés kiejtése éppolyan élvezet volt számára, mint
amilyennel a D’Agrigente herceget személyesen nem ismerő nők kérdezték
korábban, ha a hercegről esett szó, hogy így fitogtassák bennfentességüket:
„Grigri?”, azzal a fajta gyönyörűséggel, amelyet nyugalmasabb időkben csak a
nagyvilági körökben ismernek, e nagy válságok idején azonban a köznép is
megízleli. A házmesterünk például, ha a görög királyról volt szó, az újságoknak
köszönhetően ugyanúgy tudta emlegetni, mint II. Vilmos: „Tino?”[1137] – míg
korábban a királyokkal kapcsolatos bizalmaskodása közönségesebben hangzott,
hiszen saját kútfőből merítette, mint akkor is, amikor régebben a spanyol királyt
„Fonzi”-nak titulálta. Az is szembetűnő volt egyébként, hogy a Verdurinnének
udvaroló, ragyogó személyiségek számának növekedtével egyenes arányban
csökkent azoké, akiket őnagysága csak „az unalmasok”-nak nevezett. Valamely
bűvös átalakulás folytán az összes „unalmasból”, aki eljött hozzá első vizitre, és
kijárta, hogy meghívják, egy csapásra kellemes, intelligens ember lett. Rövidre
fogva a dolgot, egy év alatt az unalmasok száma oly mértékben csökkent, hogy
az „unalomtól való félelme és irtózása”, mely korábban oly komoly helyet kapott
Verdurinné társalgásában és oly fontos szerepet játszott az életében, szinte
nyomtalanul eltűnt. Mintha csak élete alkonyán az unalomtól való irtózás
(melyről különben azt állította: kora ifjúságában nem érezte) nem kínozta volna
már annyira, ahogy egyes ideges migrének és asztmák is csillapulnak, amint
öregszünk. Sőt az unalomtól való rettegés unalmasok híján feltehetőleg teljesen
kiveszett volna Verdurinnéből, ha nem toboroz a régi hívek köréből némi
utánpótlást azok helyére, akik immár nem voltak unalmasok.
Végül pedig említsük meg az ekkoriban Verdurinnénél vendégeskedő
nagyhercegnőkről, hogy bár nem tudták, de ugyanazért jártak hozzá, amiért
hajdan a Dreyfus-pártiak, azaz valami olyasfajta társasági élvezetért, mely
egyszerre elégítette ki a politikai kíváncsiságot, és adott alkalmat az újságokban
olvasott események kitárgyalására. „Jöjjön át 5 órára, majd megbeszéljük a
háborút” – mondta Verdurinné, mint régebben, hogy: „megbeszéljük az Ügyet”,
a kettő között pedig: „Jöjjön el, hallgassa meg Morelt!”
Morelnek amúgy nem lett volna szabad ott lennie, mivel korántsem
nyilvánították alkalmatlannak. Egyszerűen nem vonult be, dezertőr volt, de ezt
senki sem tudta.
A dolgok annyira nem változtak, hogy teljes természetességgel tértek vissza a
hajdani fordulatok: „helyesen gondolkodók, helytelenül gondolkodók”, azaz
rendszerhűek és ellenzékiek. S mégis mennyire másképpen hangzottak, hiszen a
korábbi kommünárok revízióellenesek lettek,[1138] a legharcosabb Dreyfus-
pártiak mindenkit agyon akartak lövetni, a tábornokok pedig melléjük álltak,
mivel régen, az Ügy idején Galliffet[1139] ellen voltak. Verdurinné ezekre az
összejövetelekre néhány újabb keletű hölgyet is meghívott, akiket a jótékonysági
szervezetekből ismert, s akik az első alkalmakkor pompás toalettekben, hatalmas
gyöngy nyakékekben jelentek meg, melyeket Odette, akinek ugyancsak volt egy
legalább ilyen szép gyöngysora, s korábban ő maga is hivalkodott vele, most,
amikor a Saint-Germain-negyed hölgyeit utánozva „háborús viseletben” járt,
szigorú tekintettel figyelt. De a nők könnyen alkalmazkodnak. Három-négy
alkalom után rájöttek, hogy az általuk elegánsnak vélt toaletteket a valóban
elegáns emberek éppenséggel száműzték köreikből, ezért félretették fényűző
ruháikat, és ráfanyalodtak az egyszerűségre.
A szalonok egyik csillaga az a „Csúnyán leégtem”[1140] volt, aki sportossága
dacára alkalmatlanná nyilváníttatta magát. Az én szememben időközben annyira
annak a bámulatra méltó életműnek a szerzője lett, mely folyton az eszemben
járt, hogy csak véletlenül – ha két emlékáramot átmetszettem egy harmadikkal –
gondoltam arra, hogy az is ő volt, aki rávette Albertine-t, hogy elmenjen tőlem.
Ami pedig az Albertine-hez vezető emlékfoszlányokat illeti, ez az átjáró – több
év távolában – pusztába enyészett. Hiszen soha nem gondoltam már Albertine-
re. Ezen az emléknyomon, ezen az útvonalon sosem jártam már. „Csúnyán
leégtem” művei viszont elevenen éltek bennem, emlékeim e vonalát gyakorta
járták, használták a gondolataim.
El kell mondanom, hogy Andrée férjével nem volt különösebben könnyű és
fájdalommentes ismeretségbe kerülni, és az iránta táplált barátság nem kevés
csalódásra volt ítélve. Ekkoriban ugyanis nagyon beteg volt már, s csak attól a
fáradságtól nem kímélte magát, amelytől talán némi élvezetet remélt. Márpedig
csakis a korábban nem ismert emberekkel való találkozásokat sorolta ide, az
olyan emberekkel való találkozást, akikben lobogó képzelete bizonyára azt az
esélyt csillantotta meg, hogy mások, mint a többiek. Azokról viszont, akiket
ismert, nagyon is jól tudta, hogy milyenek, milyenek lesznek, s úgy vélte, nem
érik meg a számára veszélyes, netán halálos fáradságot. Mindent egybevetve,
nagyon rossz barát volt. Az új emberek iránti vonzalmában pedig talán abból a
vad vakmerőségből villant fel valami, amelyet hajdan Balbecben a sport, a játék
és a mértéktelen evés-ivás terén mutatott.
Ami Verdurinnét illeti, minden alkalommal be akart mutatni Andrée-nak, mert
képtelen volt tudomásul venni, hogy már ismerem. Andrée egyébként ritkán
tartott a férjével. Nekem csodálatos és szívből jövőn őszinte barátnőm maradt,
aki férje – az Orosz Balett nagy ellenzője – esztétikai elveinek híveként azt
mondta Polignac márkiról: „Tele van a háza Baksztokkal.[1141] Hogy bír ilyen
helyen aludni! Akkor már inkább Dubuffe[1142].” Amúgy az esztétizmus
végzetes előretörésének hatására, amint kígyóként önnön farkába harap,
Verdurinék most azt hajtogatták, hogy képtelenek elviselni a modern (ráadásul
müncheni) stílt, a fehér lakásokat, s már csakis a régi francia bútorokat pártolták
sötét háttérrel.
Ekkoriban gyakran találkoztam Andrée-val. Nem sok mondanivalónk volt
egymásnak, de egyszer a Juliette név jutott eszembe, mely úgy bukkant fel
Albertine emlékének mélyéről, mint valami rejtelmes virág. Egykor rejtelmes,
mostanra azonban semmiféle izgalmat nem keltett: megannyi érdektelen téma
között, melyet szóba hoztam, erről hallgattam, nem mintha érdektelenebb lett
volna a többinél, de ha túl sokat gondoltunk valamire, túltelítődünk vele. Talán
az volt az igazi időszak, amikor annyira rejtelmesnek láttam. Mivel azonban
ezek az időszakok nem tartanak örökké, egészségünket, vagyonunkat nem
áldozhatjuk olyan rejtélyek felderítésére, amelyek egyszer csak nem érdekelnek
már.
Nagy meghökkenést keltett, hogy Verdurinné, aki ekkoriban mindenkit oda
tudott vonzani magához, akit akart, közvetve olyasvalakit próbál
megkörnyékezni, aki korábban már teljesen kívül került a látókörén: Odette-et.
Az általános vélekedés szerint Odette semmivel sem emelhette a magát ragyogó
társasággá kinőtt kis csapat fényét. Egy hosszúra nyúlt elszakadás azonban nem
csupán a haragot csillapítja, néha a barátságot is újraéleszti. No meg annak a
jelenségnek, mely nem csupán a haldoklókat készteti kizárólag régi ismerőseik
nevének említésére, de az öregembereket is gyermekkori emlékeik
dédelgetésére, e jelenségnek megvan a párhuzama a társasági életben is. Az
Odette visszaédesgetéséért folytatott mesterkedésben Verdurinné persze nem az
„ultrákat” vetette be, hanem a kevésbé elkötelezett törzsvendégeket, akik
mindkét szalonba bejáratosak voltak. Nekik mondogatta: „Nem tudom, miért
nem látni már itt nálunk. Ő talán haragban van velem, én nem haragszom rá;
végül is mit vétettem én neki? Mindkét férjét nálam ismerte meg. Ha netán
vissza akarna jönni, jó, ha tudja: az ajtó nyitva áll.” Szavai, melyek – ha nem a
képzelőereje diktálja neki őket – a Nagyasszony büszkeségébe kerülhettek volna,
eljutottak a címzett fülébe, de nem jártak sikerrel. Verdurinné hasztalan várta hát
Odette-et mindaddig, amíg a későbbiekben elbeszélendő események – egészen
más okokból – el nem érték azt, amit a mégoly ügybuzgó csapodárok
közbenjárása nem tudott. Mert a könnyű siker éppoly ritka, mint a
helyrehozhatatlan kudarc.
Verdurinné így beszélt: „Szörnyű, mindjárt felhívom Bontemps-t, intézkedjen
holnapig – már megint kimeszelték Norpois cikkének az egész befejezését,
pusztán azért, mert megpendítette, hogy Percint[1143] lapátra tették.” Mert a kor
ostobaságának hatására mindenki érdemnek tekintette a divatos kifejezések
használatát, hogy ezzel jelezze: halad a korral, ahogy egy polgárasszony is, aki
Bréauté, D’Agrigente vagy Charlus úrról szólván azt mondta: „Kicsoda? Babal
Bréauté, Grigri? Mémé Charlus?” A nagyhercegnők sem tettek másképp, és
ugyanilyen élvezettel használták a „lapátra tesz” kifejezést, mert a
nagyhercegnők – a mondhatni költői lelkületű polgárok szemében – nevükben
mások, kifejezésmódjuk azonban szellemi kategóriájuktól függ, abba pedig
polgárok is szép számmal tartoznak. A szellemi osztályok nincsenek tekintettel a
születésre.
Verdurinné telefonálgatásai amúgy kellemetlenségekkel is jártak. Mert bár
elfelejtettük említeni, a „Verdurin-szalon” – noha szelleme és léte töretlen volt –
a székhelyét átmenetileg Párizs egyik nagy szállodájába tette át, mivel szén és
világítás híján Verdurinék nehezen tudtak a régi, erősen nedves helyen, a
velencei követek hajdani otthonában vendégeket fogadni. No persze, az új szalon
sem szűkölködött sajátos bájban. Mint Velencében, ahol a víz miatt szűkre
szabott hely határozza meg a paloták alakját, mint Párizsban, ahol egy tenyérnyi
kert elbűvölőbb, mint vidéken egy egész park, Verdurinné hotelbéli, keskeny,
rombusz alakú ebédlőjében a vakítóan fehér falon, mint vetítővásznon
rajzolódtak ki szerdánként és csaknem mindennap Párizs legérdekesebb és
legváltozatosabb személyiségei, legelegánsabb asszonyai, akik boldogan
élvezték a Verdurin-estélyek fényűzését – mely, akárcsak a házaspár vagyona,
nőttön-nőtt – olyan időszakban, amikor a leggazdagabbak is összébb húzták a
nadrágszíjat, mivel nem jutottak hozzá jövedelmeikhez.[1144] A fogadások
külsőségei megváltoztak, de Brichot-t, aki Verdurinék kapcsolatainak
kiterjedtével új gyönyörűségekre lelt, így is, e szűk helyre beszorítva is
elbűvölték, mint ajándékok sokasága egy karácsonyi harisnyában. Akadtak
napok, amikor a vacsoravendégek serege olyan népes volt, hogy a lakosztály
ebédlője kicsinek bizonyult, és az ételeket a lenti, hatalmas étteremben
szolgálták fel, ahol a hívek álszent módon úgy tettek ugyan, mintha sajnálnák az
emelet bensőségességét – ahogy Verdurinné is mondta hajdan, amikor kénytelen
volt Cambremeréket meghívni, hogy így azután nagyon szűken lesznek –,
valójában azonban nagyon élvezték, hogy – bár most is ugyanúgy elkülönültek,
mint egykor a kisvonaton – a szomszédos asztaloknál ülőknek látványosságot és
az irigységnek céltáblát kínálnak. Szokványos békeidőben persze a Figarónak
vagy a Gaulois-nak[1145] titokban küldött társasági tudósítás még a Majestic[1146]
éttermének teljes vendégseregénél is több emberrel tudatta volna, hogy Brichot
Duras nagyhercegné társaságában vacsorázott. Csakhogy, mivel a háború alatt a
társasági tudósítók beszüntették az efféle információkat (bár kárpótlásul
beszámoltak temetésekről, katonai dicséretek és francia-amerikai bankettek
híreit közölték), a nyilvánosság csak ezen a gyermeteg és korlátozott módon
működhetett, az ősi, de legalábbis a Gutenberg előtti időkhöz méltón: hogy X-et
vagy Y-t Verdurinné asztalánál látták. Vacsora után felvonultak a Nagyasszony
szalonjaiba, és kezdetét vette a lázas telefonálás. Ekkoriban azonban számos
szállodában valósággal nyüzsögtek a kémek, akik leplezetlenül jegyzetelték
Bontemps mindent kifecsegő telefonos híradásait, nagy szerencse, hogy az
információk megbízhatatlansága – az események ugyanis mindig megcáfolták
őket – mindjárt meg is oldotta ezt a gondot.


A teadélutánok vége előtt, alkonyatkor a még világos égen a távolban kis,
barna foltokat lehetett látni, melyeket a kéklő estében apró legyeknek vagy
madaraknak nézett volna az ember. Így hisszük a nagy messzeségben látott
hegyet felhőnek. Bár az élmény megindító, hiszen tudjuk, hogy ez a felhő
hatalmas, szilárd halmazállapotú és sziklaerős. Így indított meg engem, hogy a
nyári égen kirajzolódó barna folt nem kis légy, nem is madár, hanem a Párizs
őrzői által felküldött repülőgép.[1147] (Az Albertine-nel Versailles környékén tett
utolsó sétánkon látott repülőgépek emlékének semmi szerepe nem volt ebben a
megindultságban, e séta emléke már hidegen hagyott.)
Vacsoraidőben az éttermek tele voltak; s ha az utcán járva egy szegény
szabadságos katonát láttam, aki hat napra kiszabadult az állandó életveszélyből,
készen arra, hogy visszainduljon a lövészárokba, amint a tekintete egy pillanatra
megpihent a kivilágított kirakatokon, ugyanúgy belém hasított a fájdalom, mint
Balbecben, amikor a halászok lesték, amint vacsorázunk, sőt még jobban, mert
tudtam, hogy a katona nyomorúsága még a szegényénél is nagyobb, mert
minden nyomort magába foglal, és meghatóbb is, mert rezignáltabb, nemesebb, s
mert amikor az asztalokért tülekedő lógósokat látja, bölcsen bólint, és már a
háborúba visszakészülve, gyűlölet nélkül csak ennyit mond: „Ki hinné, hogy itt
is háború van?” Majd fél tízkor, amikor senki sem ért még a vacsora végére,
rendőrségi utasításra hirtelen eloltottak minden lámpát, s a lógósok újabb
tülekedése, amint valósággal kitépték a kabátjukat az ajtónállók kezéből az
étteremben, ahol Saint-Loup-val egy eltávozásos estén vacsoráztam, olyan
sejtelmes félhomályban zajlott, amilyen a laterna magica vetítésre előkészített
szobáké vagy a filmeket bemutató moziké, ahová ilyenkor a vacsorázó hölgyek-
urak igyekeztek. Ha azonban valaki, mint én is ezen a bizonyos estén,
amelyikről beszélek, otthon vacsorázott, s csak az elsötétítés kezdete után indult
látogatóba barátaihoz, még gyermekkorom Combray-jánál is sötétebbnek látta
Párizst vagy legalábbis bizonyos részeit; az ilyen látogatások a vidéki
szomszédolásokat idézték.
Ó, milyen jóleső érzés lett volna, ha Albertine még életben van, a városi
vacsorák után randevút adni neki odakint, az árkádok alatt! Előbb nem láttam
volna semmit, és rám tört volna a félelem, hogy nem is jött el a randevúra, s
ekkor a fekete falon egyszer csak kirajzolódott volna egyik kedves, szürke
ruhája, megpillantottam volna már engem leső, mosolygós szemét, és egymást
átölelve sétáltunk volna hazáig anélkül, hogy bárki ránk ismert és megzavart
volna. De sajna, egyedül voltam, és úgy éreztem, olyan vidéki
szomszédlátogatóba indulok, amilyenbe Swann jött át hozzánk vacsora után, és a
Szentlélek utcáig vezető kis vontatóúton ő sem találkozott több járókelővel a
tansonville-i sötétben, mint én most, a kanyargós falusi ösvényekké vált utcákon,
a Szent Klotildtól egészen a Bonaparte utcáig. Mivel pedig e tájrészleteket,
amelyeket a pillanatnyi időjárás ide-oda utaztat, már nem zavarta meg az immár
láthatatlanná vált környezet, azokon az estéken, amikor a szél jeges záport
hajtott maga előtt, jóval inkább a haragos tenger partján éreztem magam –
melyről hajdan annyit álmodoztam –, mint amikor Balbecben voltam; s más
természeti elemek is, melyeknek korábban nyomuk sem volt Párizsban, olyan
benyomást keltettek, mintha a vonatról leszállva a vidék szívébe érkeztünk volna
vakációzni: így például a fény és az árnyék kontrasztja a holdvilágos estéken. A
holdvilág még a tél derekán is a városokban ismeretlen fényben játszott; sugarai
úgy ragyogták be a Haussmann körút havát, melyet egyetlen hómunkás sem
lapátolt el, mintha az Alpok valamelyik gleccserén táncoltak volna. A fák
körvonalai tisztán és világosan rajzolódtak ki a kékesen aranyló havon, oly
kecsesen, mint egyes japán festményeken vagy Raffaello[1148] hátterein;
közvetlenül a fa tövében nyúltak el a földön, ahogy alkonyatkor gyakran látni a
természetben is, amint a lenyugvó nap fénybe borítja és tükörsimává varázsolja a
réteket, melyekből szabályos közökben fák emelkednek ki. Csakhogy valami
csodás kifinomultságnak köszönhetően, ez a rét – amelyen a fák árnyéka,
légiesen, akár a lelkek, láthatóvá lett – paradicsomi rét volt, nem zöld, hanem
fehér, a jádehavon szikrázó holdfénytől oly ragyogó, mintha csupa
körtevirágsziromból szőtték volna. A tereken pedig a köztéri szökőkutak
istenségei jégsugarat tartottak a kezükben, mintha kettős anyagból készült
szobrok lennének, amelyeken a művész a bronzot kizárólag kristállyal akarta
volna társítani. Ezeken a kivételes napokon minden ház sötétbe borult. Tavasszal
viszont néha megesett, hogy a rendőrség előírásaival dacolva egy városi palota
vagy annak csupán egy emelete vagy egy emelet egyetlen szobája, ahol nem
zárták be a spalettákat, s amely egyedül emelkedett ki a kitapinthatatlan sötétből,
úgy bukkant fel, mint valami fénycsóva, mint valami anyagtalan jelenés. A
nőalak pedig, melyet magasba emelt tekintetünkkel az aranyló félhomályban
megpillantottunk, olyan titokzatos, fátyolos varázst kapott az éjszakában, ahol
elveszettnek éreztük magunkat, s ahol a nő mintha fogoly lett volna, mint egy
keleti látomás. Majd továbbmentünk, s immár semmi nem állította meg
egészséges, egyhangú, falusiasan bizonytalan lépteinket a sötétben.


Arra gondoltam, milyen régóta nem láttam már senkit azok közül, akikről
ebben a műben szó esett. 1914-ben, a Párizsban töltött két hónap alatt csak
futólag akadtam össze Charlus úrral, találkozni pedig csak Blochhal és Saint-
Loup-val találkoztam, az utóbbival mindössze kétszer. A második alkalommal
teljesen önmaga volt, s elmulasztotta mindazt a kellemetlen benyomást, melyet
őszintétlensége az imént elbeszélt tansonville-i tartózkodásom idején tett rám, s
újra felfedeztem minden hajdani jó tulajdonságát. Az első alkalommal, amikor a
hadüzenet, pontosabban a rákövetkező hét elején találkoztunk, Bloch tüntetően
soviniszta érzelműnek mutatkozott, Saint-Loup viszont, alighogy Bloch
elköszönt tőlünk, nem győzött elég önironikus lenni, amiért nem veszi fel újra a
szolgálatot, s hangnemének élessége már-már megbotránkoztatott.
Épp Balbecből jött. Később, másodkézből megtudtam, hogy az étterem
igazgatójánál próbálkozott, eredménytelenül. Az igazgató a Nissim Bernard
úrról rá szállt örökségnek köszönhette előkelő pozícióját. Nem más volt ugyanis,
mint a hajdani pincérfiú, Bloch nagybátyjának „védence”. Csakhogy a
gazdagság erényessé tette. Saint-Loup tehát hiába próbálta elcsábítani. Így
egyenlítődik ki, hogy míg erényes fiatalemberek idővel átadják magukat olyan
szenvedélyeknek, melyeknek csak nagy sokára ébredtek tudatára, léha kamaszok
viszont az elvek embereivé válnak, akikben a Charlus-félék – akik régi
szóbeszédek hírére jönnek hozzájuk, jócskán megkésve – visszatetszést keltenek.
Minden időrend kérdése.
„No nem – kiáltott fel harsány derűvel –, mindazok, akik nem harcolnak,
hivatkozzanak bármilyen indokra is, azért nem teszik, mert semmi kedvük
megöletni magukat, mert félnek.” És ugyanazzal a nyomatékosító gesztussal,
amellyel mások félelmét hangsúlyozta, csak még erőteljesebben, így folytatta:
„Én is így vagyok vele, bizony azért nem állok újra csatasorba, mert félek, és
kész!” Többeken megfigyeltem már, hogy a rosszfajta érzések leplezésére nem
csak a dicséretesek szolgálhatnak, hanem újabban a gonoszakkal való hencegés
is, mivel így legalább a titkolózás látszata elkerülhető. Saint-Loup ezt a törekvést
tetézte azzal a szokásával, hogy ha tapintatlan volt, és elszólta magát, amit a
szemére vethettek volna, fennen hangoztatta, hogy szándékosan tette, amit tett.
Ez a szokása, azt hiszem, egyik tiszti iskolai tanárától eredhetett, olyasvalakitől,
akivel meghitt közelségben élt, s akit rajongva csodált. Nem jöttem hát zavarba
az epés megjegyzéstől, egy olyan érzés szóbeli elismerésének tekintettem,
melyet – hiszen ez diktálta Saint-Loup viselkedését és a kezdődő háborúból való
kimaradását – inkább fennhangon hirdetett.
„Hallottad – kérdezte, amikor elbúcsúztunk –, hogy Oriane nénikém állítólag
válik? Ami engem illet, én semmit sem tudok a dologról. Időről időre felröppen
ez a hír, de már annyiszor hallottam, hogy hiszem, ha látom. Hozzáteszem:
nagyon is érthető lenne; a nagybátyám elbűvölő ember – nemcsak a társaságban,
hanem barátként, rokonként is. Bizonyos értelemben nagyobb szíve van, mint a
nénémnek, aki szent asszony, de ezt rémesen érezteti is a férjével. Férjnek
viszont a bácsikám rémes; folyton csalja a feleségét, sértegeti, durván bánik vele,
nem ad neki pénzt. Annyira természetes lenne, hogy elhagyja, hogy a hír akár
igaz is lehet, bár ugyanúgy lehet álhír is, hiszen ilyesmi bárkinek eszébe juthat,
és elmondhatja. No meg, ha már eddig tűrte! Mostanában annyi mindenről
hallani, amit tévesen jelentenek be, megcáfolják, majd később mégis igaznak
bizonyul.” Erről eszembe jutott, hogy megkérdezzem: felmerült-e valaha, hogy
Guermantes kisasszonyt[1149] vegye feleségül. Saint-Loup felpattant, és
biztosított róla, hogy nem, ez is csak egy azok közül a társasági pletykák közül,
amelyek időnként – Isten tudja, miért – szárnyra kelnek, majd ahogy jöttek, el is
oszlanak, s amelyeknek hamis volta cseppet sem inti elővigyázatosságra azokat,
akik elhitték őket, hiszen amint újabb, eljegyzésről, válásról szóló vagy akár
politikai pletyka kezd keringeni, megint készpénznek veszik és terjesztik.
Negyvennyolc órába sem telt, hogy bizonyos tények, melyek tudomásomra
jutottak, bebizonyítsák, az elsőtől az utolsóig félreértettem Robert szavait:
„Mindazok, akik nincsenek a fronton, azért nincsenek, mert félnek.” Saint-Loup
azért beszélt így, hogy elkápráztasson a beszélgetésben, eredeti pszichológusnak
mutatkozzon addig is, amíg nem tudja biztosan, hogy szolgálatra jelentkezését
elfogadják. Közben azonban minden követ megmozgatott ennek érdekében,
mivel e téren éppenséggel nem eredeti volt a szó általa vélt értelmében, hanem
mélységesen, Saint-André-des-Champs[1150]-i módon francia, és ez összhangban
állt mindazzal, ami ekkoriban a legjobb volt a Saint-André-des-Champs-i
franciákban – nagyurakban, polgárokban és az uraikat tisztelő vagy épp az uraik
ellen lázadó szolgákban, egyazon család két egyformán francia hadosztályában,
a Françoise-féle ágban, illetve a Morel-félében, ahonnan két nyíl indult, hogy
azután egyesüljön, és egy irányba tartson, a határ felé. Blochot elbűvölte, hogy a
gyávaság nyílt bevallását hallhatja egy „nacionalista” szájából (aki egyébként
oly kevéssé volt az), amikor pedig Saint-Loup megkérdezte, hogy ő megy-e a
frontra, Bloch főpapi fenséggel csak annyit mondott: „Rövidlátó vagyok.”
Néhány nappal később azonban, amikor fejvesztve állított be hozzám, Bloch
már nagyon másképpen beszélt a háborúról. Rövidlátás ide vagy oda, szolgálatra
alkalmasnak találták. Amikor hazakísértem, összefutottunk Saint-Loup-val,
akinek egy hajdani tiszttel volt találkozója, hogy az mutassa be a
Hadügyminisztérium egyik ezredesének. „Cambremer úrral – mondta. – Igaz is,
hiszen régi ismerősről beszélek. Te éppolyan jól ismered Cancant, mint én.”
Mire azt feleltem, hogy valóban ismerem Cancant és a feleségét, de nem tartom
különösebben nagyra őket. Annyira megszoktam azonban, már az első
találkozásunk óta, hogy az asszonyt mindenek ellenére figyelemreméltó
teremtésnek gondoljam,[1151] aki mélyrehatóan ismeri Schopenhauer műveit, s
mégiscsak olyan intellektuális közegben volt járatos, amely faragatlan férje előtt
zárva maradt, hogy először meghökkentem Saint-Loup válaszán: „Az asszony
ostoba, meglehet. A férfi viszont kiváló ember, mindig nagyon tehetséges volt,
és most is nagyon kellemes.” Az asszony „ostobaságán” Saint-Loup minden
bizonnyal Cambremer márkiznak azt az eszeveszett vágyakozását értette,
amellyel az előkelő társaságba kívánkozott, s amelyet az előkelő társaság
rendkívül szigorúan ítél meg. A férj jó tulajdonságain pedig minden bizonnyal
valami olyasmit, amit az édesanyja dicsért benne, amikor a fiát látta a család
legjobbjának. Ő legalább nem törődött a nagyhercegnőkkel, bár őszintén szólva
ez a fajta „intelligencia” legalább annyira különbözik a gondolkodókétól, mint
az a másik, melyet a közvélemény egy-egy gazdag embernek tulajdonít, aki
„meg tudta csinálni a szerencséjét”. Saint-Loup szavai azonban nem voltak
ellenemre, mert arra emlékeztettek, hogy a nagyravágyást csak egy hajszál
választja el az ostobaságtól, az egyszerűségnek pedig van egyfajta kissé rejtett,
mégis kellemes zamata. Igaz ugyan, hogy Cambremer úrét sosem volt alkalmam
élvezni. De épp ez teszi, hogy egy embert oly sokfélének látunk aszerint, hogy ki
mond róla véleményt, s még csak nem is a vélemények különbsége miatt.
Cambremer úrnak én csak a külső burkát ismertem. A zamatát, amelyről mások
sokat beszéltek, sosem éreztem.
Bloch a házuk előtt vált el tőlünk, és csordultig telve keserűséggel mondta
Saint-Loup-nak, hogy ők, a sokcsillagos, „snájdig fiúk”, akik a vezérkarban
parádéznak, nem viszik vásárra a bőrüket, neki viszont mint egyszerű
másodosztályú katonának semmi kedve „kilyukasztatni az irháját Vilmos miatt”.
„A hírek szerint Vilmos császár súlyos beteg”![1152] mondta erre Saint-Loup.
Bloch, aki, mint a Tőzsdéhez közel állók mind, rendkívül fogékonyan reagált a
szenzációs hírekre, még tódította is: „Sőt sokan mondják, hogy meg is halt.” A
Tőzsdén minden beteg uralkodó – legyen az VII. Edward vagy II. Vilmos –
halott már, minden ostrom alatt álló város elesett. „Csak azért titkolják –
folytatta Bloch –, hogy el ne kedvetlenítsék a boche közvéleményt. Valójában
már tegnap éjjel meghalt. Apám biztos forrásból tudja.” Az idősebb Bloch úr
csakis a biztos forrásokat vette figyelembe, talán azért, mert a „felső körökből”
való kapcsolatai révén volt szerencséje érintkezni velük, s így juthatott el hozzá
a – még titkos – hír, hogy a Spanyol Kihelyezett árfolyama hamarosan
emelkedik, vagy hogy a De Beersé esik. És ha megesett is, hogy a De Beers
árfolyama a mondott időszakban épp hosszt mutatott, a Spanyol Kihelyezettből
pedig túlkínálat volt, az előbbi forgalma „erősnek” és „élénknek”, az utóbbié
viszont „bizonytalannak”, „gyengének” és „óvatosnak” bizonyult, a megbízható
forrás ettől még megbízható forrás maradt.[1153] Bloch tehát titokzatos és
fontoskodó képpel közölte a Kaiser halálhírét, de dühösen is. Főképp az
ingerelte, hogy Robert „Vilmos császárról” beszélt. Azt hiszem, Saint-Loup és
Guermantes úr a guillotine árnyékában sem tudta volna másképpen mondani. Ha
egy lakatlan szigeten, ahol senki előtt sem kellene bizonyítaniuk jó modorukat,
csak két társasági ember marad életben, azonnal felismernék egymást a
neveltetés effajta nyomairól, ahogy két latinista is hibátlanul idézné Vergiliust.
Saint-Loup még a németek kínvallatása közepette sem tudott volna mást
mondani, mint „Vilmos császárt”. Mindazonáltal ez a fajta illemtudás a szellem
súlyos béklyóinak jele. Aki ezt nem tudja levetni, mindig társasági ember marad.
Ez az elegáns középszerűség amúgy csodálatos – főként a vele járó titkolt
nagylelkűséggel és kimondatlan hősiességgel együtt – Bloch hitvány és egyben
hősködő közönségességéhez képest, amellyel így kiáltott Saint-Loup-ra: „Nem
mondhatnál egyszerűen Vilmost? Hát ez az, máris betojtál, már itt is hasra esel
tőle! Ó, szép kis katonák lesznek az ilyenek a fronton, a boche-ok talpnyalói. Ti
csillagos sarzsisok, egyebet sem tudtok, mint lovas bemutatókon parádézni. Ez
az igazság, punktum.”


„Szegény Bloch mindenáron azt szeretné, hogy én csak parádézzak” – mondta
Saint-Loup mosolyogva, amikor barátunktól elváltunk. Én pedig biztos voltam
benne, hogy Robert korántsem parádézni vágyik, jóllehet akkoriban még nem
ismertem fel a szándékát olyan pontosan, mint később, amikor a lovasság
tétlenségét látva kijárta, hogy gyalogsági tisztként, majd gyalogos vadászként
szolgálhasson, végül pedig azt a folytatást, amiről később olvashatnak. Bloch
pedig egyszerűen azért nem figyelt fel Robert hazafias érzelmeire, mert Robert
sehogyan sem adott hangot nekik. Bloch ugyanis, amint „alkalmasnak” találták,
ádáz antimilitaristának bizonyult, korábban azonban, amikor a rövidlátása miatt
felmentettnek hitte magát, a lehető legsovinisztább nézeteket hangoztatta. Saint-
Loup képtelen lett volna efféle nyilatkozatokra, először is egyfajta erkölcsi
finomság miatt, amely nem engedi, hogy legmélyebb és egészen természetesnek
tartott érzéseinket szavakba öntsük. Így volt ez régen édesanyámmal is, aki nem
csupán habozás nélkül életét adta volna a nagymamáért, hanem rettentően
szenvedett volna, ha ebben megakadályozzák. De ha visszagondolok, sehogy
sem tudom elképzelni, amint ilyesféle mondat hangzik el a szájából: „Az
életemet adnám édesanyámért.” Robert Franciaország iránti szeretete is annyira
hallgatag volt, hogy ekkoriban (már amennyire az édesapját fel tudtam idézni
magamban) jóval inkább Saint-Loup-nak láttam, mint Guermantes-nak. És még
valami megóvta volna ezeknek az érzelmeknek a kifejezésétől:
intelligenciájának egyfajta, bizonyos értelemben erkölcsi nagysága. Az ésszel és
igazán komolyan dolgozók némi viszolygással figyelik azokat, akik
dicshimnuszt zengenek saját tevékenységükről, és kidomborítják. Sem
gimnáziumba, sem a Sorbonne-ra nem jártunk együtt, egymástól függetlenül
azonban ugyanazoknak a jeles tanároknak az óráit hallgattuk (s most is magam
előtt látom Saint-Loup mosolyát), akik emlékezetes előadásokat tartottak – mint
mások is néhányan –, s akik nagyra törő neveket adva elméleteiknek
lángelmének akarják kikiáltatni magukat. Valahányszor erről beszéltünk, Robert
szívből nevetett. No persze ösztönösen nem a Cottard- vagy a Brichot-féléket
választottuk, bár némi tiszteletet azért éreztünk azok iránt, akiknek kisujjukban
van az orvostudomány vagy az ógörög, s ettől még nem formálnak jogot arra,
hogy csodadoktoroknak nyilvánítsák magukat. Mint mondtam: bár mama
minden hajdani tettének alapja az az érzés volt, hogy életét adná az édesanyjáért,
de ezt az érzést sosem fogalmazta meg magának, és nem egyszerűen
feleslegesnek és nevetségesnek, de felháborítónak és szégyenletesnek találta
volna, ha mások előtt beszél róla; hasonlóképpen nem tudom elképzelni Saint-
Loup-t, amint a felszereléséről, a portyázásairól, győzelmi esélyeinkről, az orosz
hadsereg gyengeségéről vagy arról beszél, hogy mit tesz majd Anglia; sehogy
sem tudom elképzelni a szájából a legmegnyerőbb miniszter legékesszólóbb
mondatát, melyet a lelkesülten egy emberként felálló képviselőkhöz intéz. De azt
sem mondhatom, hogy e negatív vonásában, aminek következtében legszebb
érzéseit nem tudta kifejezni, ne a „Guermantes-szellemiség” érvényesült volna,
ahogy ennek megannyi példáját láttuk Swann-nál is. Mert bár főként Saint-
Loup-nak láttam Robert-t, azért Guermantes is maradt, s ettől a bátorságát szító
számos indíték között olyanok is akadtak, amelyek mások voltak, mint
doncières-i barátaié, a mesterségükért rajongó fiúké, akikkel esténként együtt
vacsoráztam, és akik közül annyian vesztek oda a marne-i ütközetben[1154] vagy
másutt, ahová az embereiket vezényelték.
Az ifjú szocialisták is rájöhettek – hiszen belőlük is akadhatott Doncières-ben,
amikor ott jártam, csak nem ismertem őket, mert nem ugyanazokkal a körökkel
érintkeztek, mint Saint-Loup –, hogy az ebbe a közegbe tartozó tisztek
korántsem puszta „uracskák” abban a fennhéjázón gőgös és aljasan élvhajhász
értelemben, amelyet a „plebsz”, a közkatonából lett tisztek, a szabadkőművesek
adtak ennek az „uracska” gúnynévnek. És ugyanígy: az arisztokrata tisztek a
bennük élővel azonos hazafiságra ismertek a szocialistákban is, akiket doncières-
i tartózkodásom alatt, a Dreyfus-ügy kellős közepén nemegyszer vádoltak fülem
hallatára „hazátlansággal”. A katonák nem kevésbé őszinte, nem kevésbé mély
hazafisága határozott formát öltött, melyet érinthetetlennek hittek, és sértette
őket, hogy mások megbélyegzik, míg a bizonyos értelemben nem tudatos,
független, hazafias hitvallásukat nem hangoztató radikális szocialisták
képtelenek voltak megérteni, miféle mély igazság él abban, amit ők hiú és
gyűlölködő szólamnak hisznek.
Saint-Loup, akárcsak ők, nyilván megszokta, hogy lényének legigazabb
részeként a lehető leghatékonyabb hadműveleteket kutassa és dolgozza ki a
legsikeresebb stratégiák és taktikák kialakítása érdekében, olyannyira, hogy
számára – ahogy számukra is – testének élete kevesebbet nyomott a latban,
könnyen feláldozhatta azért a belső részért, valóságos éltető magjukért, amely
körül a személyes létnek csak mint egyfajta védőburoknak volt értéke. Saint-
Loup bátorságában voltak jellegzetesebb elemek is, könnyen felismerhettük
például a nagylelkűséget, mely a kezdet kezdetén barátságunk vonzerejét adta,
de az örökletes bűnt is, mely csak később tört felszínre, s melynek, illetve annak
az értelmi szintnek hatására, amelyet nem tudott meghaladni, nem csupán a
bátorságért rajongott, hanem férfias közegbe kerülve egészen a mámorig fokozta
az elnőiesedéstől való irtózását. Az, hogy – nyilván aszketikusan – együtt
élhetett a szabad ég alatt a szenegáliakkal,[1155] akik minden percben az életüket
kockáztatták, egyfajta szellemi kéjt jelentett neki, amiben nem kis részt kapott a
„negédes úrficskák” iránti megvetése, s ami – bármennyire az ellenkezőjének
tűnik is – nem túlzottan különbözött attól, amit a Tansonville-ben mértéktelenül
fogyasztott kokain nyújtott, melynek élvezetéből a hősiesség – mint az egyik
orvosság helyébe lépő másik – kigyógyította. S bátorságának mindenekelőtt
része volt az a kétszeres udvariasság, amely mások túláradó dicséretére késztette,
önmagát illetően viszont arra, hogy jól végezze a dolgát anélkül, hogy
felemlegesse, nem úgy, mint egy Bloch, aki így beszélt vele az imént elmondott
találkozásunkon: „Maga persze majd lelécel”, s közben ő maga semmit sem
csinált; valamint arra is, hogy semmibe vegyen mindent, ami az övé: a vagyonát,
a rangját, sőt az életét, s odaadja, ha kell. Egyszóval: ez volt jellemének valódi
nemessége. A hősiességben azonban oly sokféle forrás vegyül, hogy a
nemrégiben jelentkezett új hajlamnak és annak a szellemi középszerűségnek,
amelyen nem tudott túllépni, ugyancsak része volt benne. Amikor Robert átvette
Charlus úr szokásait – noha egészen más formában és akaratlanul –, átvette a
férfiasságeszményét is.
„Sokáig tart még?” – kérdeztem Saint-Loup-t. „Nem, azt hiszem, nagyon
rövid háború lesz” – felelte. De az érvei, mint mindig, papírízűek voltak. „Ha
figyelembe vesszük is Moltke[1156] jövendöléseit, olvasd csak újra – mondta,
mintha már olvastam volna – az 1913. október 28-i rendeletet a nagy
csapattestek irányításáról, és látni fogod, hogy nem szervezték meg a békeidők
tartalékosainak áthelyezését, még csak tervbe sem vették, márpedig ezt nem
mulasztották volna el megtenni, ha a háború tartósnak ígérkezik.”[1157] Nekem
úgy tűnt, hogy a szóban forgó rendelet nem a háború rövidségének
bizonyítékaként értékelhető, hanem könnyelműségként, amiért a rendelet kiadói
rövidnek feltételezik azt, és azért is, amilyennek feltételezik, nem sejtvén,
milyen irdatlan mennyiségű anyagot emészt fel minden téren egy állóháború, és
azt sem, hogyan függnek össze egymással a különböző hadszínterek.
A saját homoszexualitásuktól eltekintve a homoszexualitást amúgy leginkább
ellenző emberekben él egyfajta közhelyes férfiasságeszmény, amely – hacsak a
homoszexuális nem különleges lény – mindjárt kéznél van, hogy még jobban
eltorzítsa őket. Egyes katonatisztek, diplomaták effajta eszménye különösen
dühítő. Legalantasabb formájában nem más, mint a durva külső alatt rejlő arany
szív, mely nem akar meghatottnak látszani, s ha olyan barátjától búcsúzik éppen,
aki talán a halálba indul, valójában sírhatnékja van, ám ezt senki sem gyanítja,
mert inkább egyre növekvő ingerültséget mutat, mely az elválás pillanatában
végül így robban ki: „No, rajta, a mennydörgős mennykövit neki, ölelj meg, te
fajankó, és fogd ezt az erszényt, nekem csak terhemre van, na fogd már, te
marha!”[1158] A diplomata, a tiszt, a férfi, aki érzi, hogy csakis a nagy nemzeti
ügy a fontos, mégis vonzalmat táplált a követség vagy a zászlóalj egyik
„fiúcskája” iránt, aki lázbetegség vagy golyó áldozata lesz, ugyanezt a
férfivonzalmat simulékonyabb, bölcsebb, de valójában éppilyen utálatos
formába bújtatja. Nem akarja megsiratni a „fiúcskát”, tudja, hogy hamarosan
éppúgy nem gondol már rá, mint a jószívű orvos, aki pedig elszomorodik aznap
este, amikor egy kis betege meghal fertőző betegségben, de nem beszél róla. Ha
a diplomata író is, és elbeszéli ezt a halálesetet, biztosan nem írja le, hogy
szomorú volt; nem, először is „férfias szeméremből” nem, másrészt művészi
trükkel, amely úgy kelt érzelmeket, hogy elleplezi őket. Egy kollégájával
virraszt a haldokló mellett. Egyetlen szóval sem említik a bánatukat. A követség
vagy a zászlóalj ügyeiről beszélnek, a szokásosnál is pontosabban.
„B. azt mondta: »Ne feledje, holnap tábornoki szemle, ügyeljen rá, hogy az
emberei patyolattiszták legyenek!« Ő, aki rendszerint oly szelíd, most a
szokottnál ridegebben beszélt, és észrevettem, hogy kerüli a tekintetemet.
Éreztem, magam is zaklatott vagyok.”
Az olvasó pedig megérti, hogy ez a ridegség valójában bánat, az olyan
embereké, akik nem akarnak szomorúnak látszani, ami lehetne pusztán
nevetséges, de meglehetősen kétségbeejtő és utálatos is, mert azok
szomorkodnak így, akik azt hiszik, hogy a szomorúság nem számít, hogy az élet
komolyabb dolog, mint az elválások, és így tovább, ezért olyan álságossá,
semmissé teszik a haláleseteket, mint Újév napját az az úriember, aki cukrozott
gesztenyét hoz ajándékba, és gúnyos kacajjal mondja: „Kívánok csupa jót és
boldogat!”, de mégiscsak mondja. S hogy a katonatiszt vagy a diplomata
elbeszélését befejezzem: mivel a haldoklót szabad ég alatt szállították, ő fedett
fejjel áll mellette, míg egyszer csak mindennek vége lesz.
„Arra gondoltam: vissza kell mennem, hogy előkészítsem a körlettisztítást; de,
valójában nem is tudom, miért, abban a pillanatban, amikor a doktor elengedte a
beteg pulzusát, B. meg én, anélkül, hogy összebeszéltünk volna, ott, a tűző
napon – talán, mert melegünk volt – egyszerre vettük le a sapkánkat.”
Az olvasó pedig mindjárt tudja, hogy ez a két férfias férfi, aki soha ki nem
ejtette volna a gyengédség vagy a bánat szót, nem a nap melege, hanem a halál
fensége miatti megrendülésében vette le a sapkáját.
A Saint-Loup-féle homoszexuálisok férfiasságeszménye nem ilyen, de nem
kevésbé közhelyes és hazug. Az ő hazugságuk azon nyugszik, hogy nem akarják
tudomásul venni: érzelmeik alapja, bár ők máshonnan eredeztetik, a testi vágy.
Charlus úr az elnőiesedést utálta. Saint-Loup a fiatal férfiak bátorságáért rajong,
a lovassági rohamok mámoráért, az olyan, minden testiségtől mentes
férfibarátságok szellemi és lelki nemességéért, amelyben két barát az életét
áldozza egymásért. A háború, mely a homoszexuálisok számára a
reménytelenség színhelyévé teszi a fővárosokat, ahol már csak nők maradtak,
épp ellenkezőleg szenvedélyesen regényes az olyan homoszexuálisoknak, akik
elég eszesek ahhoz, hogy ábrándokat kergessenek, ahhoz azonban nem eléggé,
hogy le is leplezzék őket, hogy azonosítsák az eredetüket, és önvizsgálatot
tartsanak. Így történhetett, hogy míg egyes fiatalemberek pusztán sportosságból
vonultak be a seregbe, mint ahogy van év, amikor mindenki diabolóval játszik,
[1159] Saint-Loup szemében a háború inkább azt az eszményt testesítette meg,

melyet képzeletben jóval konkrétabb, de ideológiai ködfelhőbe burkolt

vágyaiban kergetett, azt az eszményt, melyet a szívének kedvesebb
teremtményekkel szolgált, egy csakis férfiakból álló lovagrendben, a nőktől
távol, ahol az életét kockáztathatja, hogy a tisztiszolgáját megmentse, és
halálával fanatikus szeretetet ébreszthet az embereiben. Így azután, bár a
bátorságába sok egyéb vegyült, része volt benne annak is, hogy Saint-Loup
nagyúr, s felismerhetetlen és eszményített formában ugyan, de része volt Charlus
úr azon elgondolásának is, hogy egy férfi leglényege, hogy ne legyen benne
semmi nőies. Ahogy egyébként a filozófiában és a művészetben két hasonló
gondolat is mindig a megfogalmazás módja szerint érvényesül, és nagyon eltérő
lehet aszerint, hogy Xenophón vagy Platón[1160] fejti ki, úgy – noha elismerem,
mennyire egymásra ütöttek, amikor így cselekedtek – én sokkal inkább
csodáltam Saint-Loup-t, aki a legveszedelmesebb hadszíntérre kérte magát, mint
Charlus urat, aki a világos nyakkendők viselésétől óvakodott.
Beszéltem Saint-Loup-nak barátomról, a balbeci Nagyszálló igazgatójáról, aki
a hírek szerint azt állította, hogy a háború kezdetén egyes francia ezredekből
többen is átpártoltak az ellenséghez, amit ő átpárolgásnak mondott – ennek
előidézője pedig vádjai szerint az általa „porosz milicistának” nevezett jelenség
volt –, sőt egy időben azt hitte, hogy a japánok, németek és a kozákok egyszerre
fognak partra szállni Rivebelle-nél Balbecet fenyegetve,[1161] és azt mondta: ez
esetben nincs más hátra, mint az „ürítés”. A hatóságok Bordeaux-ba
költöztetését[1162] kissé elsietettnek találta, és kijelentette, tévedés volt ilyen
elhamarkodottan „ürítkezni”. Németgyűlölőként nevetve mesélte a fivéréről: „A
lövészárokban kuksol, huszonöt méternyire a boche-októl!”, amíg ki nem
derítették róla, hogy ő is német, és gyűjtőtáborba nem vitték.
„Apropó, Balbec, emlékszel a szálló régi liftesfiújára” – kérdezte búcsúzáskor
Saint-Loup olyan hangon, mintha nem igazán tudná, kiről van szó, és tőlem
várna felvilágosítást. „Belép a seregbe, és írt nekem, hogy »juttassam be« a
légierőhöz.” A liftes nyilván belefáradt a felvonó börtönkalitkájával való
emelkedésbe, és már kevesellte a Nagyszálló lépcsőházának magaslatait. Nem
portásnak való, hanem másfajta „váll-lapokra” tört, mert sorsunk nemegyszer
más, mint amit hittünk. „Egyértelműen támogatom a kérelmét – mondta Saint-
Loup. – Épp ma reggel említettem Gilberte-nek, hogy repülőkből soha nem elég.
Általuk látjuk meg, mire készül az ellenség. Ezzel a támadás legfontosabb
előnyét semlegesítjük, a meglepetést, talán az lesz a legjobb hadsereg,
amelyiknek legjobb a szeme.”
Néhány nappal korábban találkoztam ezzel a liftpilótával. Balbecről mesélt, s
mivel kíváncsi voltam, mit mond Saint-Loup-ról, én terelgettem a társalgást, és
megkérdeztem, igaz-e, amit Charlus úrról mondtak, hogy inkább a fiatal
férfiakhoz... stb. A liftes meglepettnek látszott, semmit nem tudott a dologról.
Megvádolta viszont azt a gazdag fiatalembert, aki a szeretőjével és három
barátjával lakott. Mivel láthatóan mindenkit egy kalap alá vett, én pedig Charlus
úrtól tudtam, aki – mint emlékezhetünk rá – Brichot jelenlétében mondta el,
hogy egy szó sem igaz a dologból,[1163] azt válaszoltam a liftesnek, hogy
valószínűleg téved. Ő azonban a leghatározottabban szembeszegült
kételyeimmel. Elmondása szerint a gazdag fiatalember barátnőjének jutott a
feladat, hogy fiatal férfiakat csípjen fel, s azután mind együtt élvezkedtek. Így
hát Charlus úr, a tárgykör legnagyobb szakértője teljességgel tévedett: ennyire
részleges, rejtett, átláthatatlan az igazság. Nehogy nyárspolgár módján
gondolkodjék, és charlizmust lásson ott, ahol nincsen, figyelmen kívül hagyta
azt a tényt, hogy van, amikor a nő csípi fel a partnereket. „Elég sokszor jött
hozzám – mesélte a liftes. – De rögtön látta, kivel áll szemben, egyértelműen
nemet mondtam, én nem keveredem ilyen ügyekbe, megmondtam neki, hogy
kifejezetten viszolygok az ilyesmitől. Elég, ha egyvalaki elszólja magát, máris
elterjed a hír, akkor azután sehol nem találok helyet.” Ez utóbbi érvek
gyengítették az erényes első nyilatkozatot, mivel burkoltan arra utaltak, hogy a
liftes engedett volna, ha biztos a diszkrécióban. Bizonyára így állt a dolog Saint-
Loup-val is. És valószínű, hogy a gazdag férfi, a szeretője és a barátai sem
részesültek annyira kedvezőtlen fogadtatásban, hiszen a liftes számos, különböző
időszakokban velük folytatott beszélgetést idézett, márpedig egy valóban
kategorikus elutasítás után nemigen csevegünk. Megesett például, hogy a gazdag
férfi szeretője azért kereste fel, hogy hozza össze az egyik londinerrel, akivel a
liftes jó barátságban volt. „Nem hiszem, hogy ismeri, akkoriban nem dolgozott
ott. Viktornak hívták. No persze – tette hozzá a liftes, mint aki áthághatatlan és
némiképp titkos törvényekre hivatkozik –, olyan cimborától nem tagadhatjuk
meg a dolgot, aki nem jómódú.” Eszembe jutott a meghívás, amit a gazdag férfi
nemesi rangú barátjától kaptam néhány nappal azelőtt, hogy eljöttem volna
Balbecből. Bár ennek nyilván semmi köze sem volt a dologhoz, pusztán a
szívélyessége diktálta.
„No és szegény Françoise-nak sikerült felmentetnie az unokaöccsét?”
Françoise azonban, aki már régóta mindent megpróbált, hogy az unokaöccsét
felmentsék, amikor Guermantes-ék révén beajánlották volna Saint-Joseph
tábornokhoz, csüggedten azt válaszolta: „Ó, nem, nem lenne semmi haszna, mit
is kezdhetnénk azzal a vénemberrel, a legrosszabb fajta, nagy hazafista.”
Françoise tehát, amióta a háborúról volt szó, bármennyire fájdalmasan érintette
is, úgy találta, hogy nem szabad cserbenhagyni azokat a „szegény oroszokat”, ha
már egyszer „frigyesek lettünk”. A házmester – akinek egyébként szent
meggyőződése volt, hogy a háború nem tart tovább tíz napnál, és Franciaország
fényes győzelmével végződik – attól tartva, hogy az események netán
rácáfolnak, nem mert volna – no meg a képzelőereje is kevés volt hozzá –
hosszú és bizonytalan kimenetelű háborút jósolni. De legalább az azonnali és
teljes győzelemből próbált meg minden olyasmit kihozni, amivel Françoise-nak
fájdalmat okozhat. „Ebből még jókora ramazuri kerekedhet, mert, azt mondják,
sokan nem akarnak menni, tizenhat éves legénykék, akik sírva fakadnak.” Sőt,
hogy Françoise-t „bosszantsa”, kellemetlen dolgokat is mondott, azaz ahogy ő
fogalmazott: „egy kicsit bolondította, odapörkölt neki, megviccelte.” „Tizenhat
évesek, Szűzmáriám!” – mondta erre Françoise, majd egy pillanatra feléledt
benne a gyanakvás: „Pedig aszondták, csak húszéves koruk után viszik el őket,
hiszen még gyerekek. – No persze, az újságok parancsba kapták, hogy erről nem
szabad beszélni. Amúgy a fiatalokat küldik előre, nem sok jön vissza közülük.
Ami egyrészt jót tesz, kell egy jó kis érvágás időnként, hadd lendüljön fel a bolt.
Úgy bizony, ha lágyszívű sihederekre akadnak, akik tétováznak, mindjárt
agyonlövik őket, egy tucat golyót az irhájukba, puff! Egyrészt kell is az.
Másrészt a tiszteknek meg mit számít? Ők megkapják a dohányukat, mást nem is
akarnak.” Françoise minden ilyesfajta társalgás közben úgy elsápadt, hogy attól
féltünk, a házmester egyszer még szívrohamot hoz rá.
Ettől persze a hibáit nem vetkőzte le. Valahányszor egy fiatal lány jött hozzám
látogatóba, bármilyen fájós lábú volt is öreg szolgálónk, ha úgy adódott, hogy
egy pillanatra ki kellett mennem a szobámból, Françoise-t biztosan a gardróbban
találtam egy létra tetején, amint állítása szerint épp az én egyik felöltőmet
kereste elő, hogy megvizsgálja, nem vette-e bele magát a moly, valójában
azonban azért, hogy kihallgassa a beszélgetésünket. Minden feddésem ellenére
sem szokott le arról, hogy a maga alattomos módján keresztkérdéseket tegyen
fel, amelyeket az utóbbi időben a „mert persze ugye, hogy” fordulattal vezetett
be. Mivel azt nem merte megkérdezni, hogy „Elegáns háza van a hölgynek?”, a
jó kutya félénkségével emelte rám tekintetét, úgy kezdte: „Mert persze ugye,
hogy a hölgynek elegáns háza van...”, nem annyira az udvariasság kedvéért
kerülve a nyilvánvaló faggatózást, inkább azért, hogy ne lássék kíváncsinak.
Végül pedig, mivel a szívünknek legkedvesebb cselédek – főként amikor már
szinte semmit nem teljesítenek az állásukkal járó feladatokból, és figyelmesnek
sem igen mondhatók – sajnos mindig megmaradnak cselédnek, s miközben azt
hiszik, hogy egyre inkább beférkőznek a mi kasztunkba, egyre világosabban
kirajzolják a sajátjuk határait (melyeket mi szívesen eltörölnénk), Françoise
gyakran fordult hozzám olyan furcsa szavakkal (hogy „szurkáljon”, mondta
volna a házmester), amilyeneket egy társasági ember sosem használt volna; ha
melegem volt, és az izzadság – amire ügyet sem vetettem – gyöngyözött a
homlokomon, Françoise leplezett, de mégis oly mélységes örömmel mondta,
mintha súlyos beteggel lenne dolga: „De hiszen úszik a verejtékben”, és
csodálkozott, mintha valami furcsát látott volna, kissé olyasfajta megvetéssel a
mosolyában, amilyet az illetlenség vált ki belőlünk („elmegy itthonról, de
elfelejtett nyakkendőt kötni”), mégis azzal a fajta aggodalommal a hangjában,
mely az állapotát illetően hivatott nyugtalanítani valakit. Ez pedig úgy hangzott,
mintha én lettem volna az egyetlen, aki valaha is verejtékben úszott. No meg,
Françoise nem beszélt már olyan ízesen, mint régen. A nála sokkal-sokkal
hitványabbak iránti alázata és gyengéd csodálata miatt ugyanis az illetők silány
szavajárását is átvette. Amikor a lánya panaszkodott rá, és azt mondta (nem
tudom, kitől vette): „Folyton az orrom alá dörgöl valamit, hogy nem zárom be
rendesen az ajtót, blablabla, blablabla”, Françoise bizonyára azt hitte, hogy
mindeddig csakis hiányos neveltetése fosztotta meg ennek a szép fordulatnak az
alkalmazásától. Így azután napjában többször is hallhattam az ajkáról, ahonnan
régebben a legtisztább franciaság rózsái hullottak, ezt a „blablabla-blablablát”.
Furcsa is, hogy mennyire nem változatosak egy-egy embernek nem csupán a
szavai, hanem a gondolatai sem. A házmesternek szokásává vált kinyilatkoztatni,
hogy Poincarét rossz szándékok vezérlik, nem a pénz kérdésében, hanem abban,
hogy mindenáron háborút akart,[1164] s ezt napjában hét-nyolcszor is elmondta a
szokásos és mindig odaadóan érdeklődő hallgatóság előtt. Egyetlen szava,
egyetlen gesztusa nem változott, és a hanglejtése sem. A mondókája alig két
percig tartott, és olyan változatlan volt, mint egy színházi előadás. Az ő hibás
franciasága nem kevesebbet ártott Françoise stílusának, mint a lánya hibái. A
házmester azt hitte, hogy azt az intézményt, amit Guermantes nagyherceg
egyszer Rambuteau urat mélyen megbántva „Rambuteau-házikónak”[1165]
nevezett, vizeljidének hívják. Gyermekkorában nyilván hiányos szónak érezte a
vizeldét, és ez az érzése máig megmaradt. Hibásan használta hát a szót, de igen
gyakran. Françoise először zavarba jött, majd maga is így mondta, amikor arról
panaszkodott, hogy miért nem építenek ilyesmit a nőknek is, nem csak a
férfiaknak. A házmester iránti alázattal vegyült csodálata hatására tehát sohasem
vizeldét mondott, hanem – az általános szokásnak tett némi engedménnyel –
vizeljidét.
Françoise nem aludt, nem evett, a közleményeket – amelyekből egy szót sem
értett – a házmesterrel olvastatta fel, aki maga sem értett belőlük sokkal többet,
és akiben a hazafiúi derűlátás gyakran felülkerekedett azon a vágyon, hogy
Françoise-t gyötörje, s ilyenkor együttérző kacajjal beszélt a németekről: „Meleg
lehet a helyzet, a derék öreg Joffre[1166] mostanában merész álmokat dédelget
őket illetőleg.” Françoise ugyan nem nagyon értette, mi ez a dédelgetés, de ettől
még inkább úgy érezte, hogy ez a mondat is egyike azoknak a szeretetreméltó és
eredeti különcségeknek, amelyekre egy jól nevelt embernek derűsen, udvariasan,
vidám vállvonogatással illik reagálnia, mintha azt mondaná: „Bizony, ő már csak
ilyen”, és mosolyba fojtotta könnyeit. Legalább annak örült, hogy az új
hentesfiút, aki mestersége ellenére meglehetősen félénk volt (bár pályafutását a
vágóhídon kezdte), fiatal kora miatt nem hívhatták be. Ha nem így alakul,
Françoise akár a hadügyminiszterhez is elment volna, hogy felmentsék.
A házmesterben fel sem merült, hogy a hadijelentések nem olyan fényesek, és
hogy nem kerülünk egyre közelebb Berlinhez, hiszen azt olvasta: „Komoly
veszteséget okozva az ellenségnek, visszaszorítottuk stb.”, s minden egyes
hadműveletet úgy ünnepelt, mint újabb győzelmet. Én eközben rémülten
figyeltem, milyen gyorsasággal közelednek e győzelmi színterek Párizshoz, sőt
csodálkoztam, amikor a házmester egy hadijelentésben arról olvasott, hogy egy
hadművelet Lens mellett zajlott, és mégsem nyugtalankodik, amint a másnapi
lapban azt látja, hogy a manőver folytatása nekünk kedvezett Jouy-le-Vicomte-
nál, melynek környékét szilárdan tartjuk. Pedig a házmester jól ismerte Jouy-le-
Vicomte nevét, hiszen a falu Combray közelében van. De az újságot is úgy
olvassuk, ahogy szeretünk: bekötött szemmel. Nem próbáljuk megérteni a
tényeket. Úgy hallgatjuk a főszerkesztő csábos szavát, mint a szeretőnkét.
Vereséget szenvedünk, és örülünk neki, mert nem legyőzöttnek, hanem
hódítónak hisszük magunkat.
Egyébként nem sokáig maradtam Párizsban, hamar visszautaztam a
szanatóriumomba. Noha a doktor elvben a teljes elszigeteléssel kúrálta betegeit,
két különböző időszakban két levelet továbbítottak nekem: az egyik Gilberte-től,
a másik Robert-től jött. Gilberte arról írt (1914 szeptembere körül), hogy
bármennyire vágyott volna Párizsban maradni, ahol könnyebben hírt kaphat
Robert-ről, a taubék[1167] folytonos portyázása Párizs fölött olyan rettegést
ébresztett benne – főként a kislánya miatt –, hogy elmenekült a Combray-ba
induló legutolsó vonattal, amely azután el sem jutott Combray-ig, s ő is csak egy
parasztszekérnek köszönhette – melyen tíz szörnyűséges órát utazott –, hogy
mégis elért Tansonville-be! „Ott pedig – írta –, képzelje, mi várt öreg
barátnőjére! Párizsból azért jöttem el, hogy a német repülők elől meneküljek,
mert azt gondoltam, hogy Tansonville-ben teljes biztonságban leszek. Két napja
sem voltam itt, amikor olyasmi történt, amit álmában sem gondolna: a németek
megverték csapatainkat La Fére-nél, elözönlötték a vidéket, és a német vezérkar
egy része, s velük egy egész ezred bukkant fel Tansonville kapujában, nekem
kellett elszállásolnom őket, és nem lehetett menekülni, hiszen nincs már vonat,
nincs semmi.” A német vezérkar azután vagy valóban jól viselkedett, vagy
Gilberte levelében a Guermantes-szellem fertőző hatása érvényesült, mivel a
Guermantes-ok bajor törzsből sarjadtak, és Németország főrendjeivel állnak
rokonságban; annyi bizonyos, hogy Gilberte ki nem fogyott a parancsnok
kifogástalan neveltetésének dicséretéből, sőt a katonákéból, akik csak annyit
kértek, „engedjem meg, hogy szakítsanak egy szálat a tóparti nefelejcsekből”, s
ezt a jó modort állította szembe azzal az erőszakos rendezetlenséggel, mellyel a
menekülő franciák még a német tábornokok érkezése előtt mindent feldúltak a
birtokon átvonulóban. Mindenesetre, ha Gilberte levelét bizonyos szempontból a
Guermantes-szellem hatotta is át – vagy ahogy mások mondanák: a zsidó
kozmopolitizmus, bár ez, mint a későbbiekben látni fogjuk, nem lett volna jogos
–, az a levél, amit jó néhány hónappal később Robert-től kaptam, sokkal inkább
Saint-Loup-, mint Guermantes-szellemiségű volt, ráadásul azt a végtelenül
liberális műveltséget is tükrözte, melyet írója szerzett, s egészében véve nagyon
megnyerően hatott. Stratégiáról sajnos nem ejtett szót benne, mint hajdani,
doncièresi-i beszélgetéseiben, és azt sem említette, hogy megítélése szerint a
háború mennyiben erősítette meg vagy mennyiben cáfolta akkoriban kifejtett
elveit.
Mindössze arról írt, hogy 1914 óta valójában több egymást követő háború
zajlott, s mindegyikük tanulsága hatással volt a következő lefolyására. Így
például az „áttörés” elmélete kiegészült azzal a másikkal, melynek értelmében az
áttörés előtt a tüzérségnek teljesen fel kell dúlnia az ellenség által elfoglalt
területet. Később azonban megállapították, hogy ez a dúlás éppenséggel
lehetetlenné teszi a gyalogság és a tüzérség előrehaladását az olyan területeken,
ahol az ezer meg ezer gránáttölcsér megannyi akadályt jelent. „A háború sem
kivétel – mondta Robert – derék öreg Hegelünk törvényei alól. A háború is
folytonos változásban van.”
Ez persze édeskevés volt ahhoz képest, amire kíváncsi lettem volna. S ami
még jobban bosszantott: Robert-nek a tábornokok nevét is tilos volt említenie. A
tábornokokét, akik az újságokból kideríthető kevéske információ szerint amúgy
sem azok voltak, akikről Doncières-ben annyira szerettem volna megtudni,
melyikük jeleskedik majd leginkább egy háborúban – ezt a háborút nem ők
irányították. Geslin de Bourgogne,[1168] Galliffet, Négrier[1169] már meghalt.
Pau[1170] szinte rögtön a háború elején visszavonult az aktív szolgálatból. Joffre-
ról, Fochról,[1171] Castelanau[1172]-ról, Pétainről[1173] régebben sosem
beszéltünk.

Fiacskám – írta Robert –, elismerem, hogy a „nem törnek át” vagy
„végzünk velük”[1174] fordulatok nem kellemesek; sokáig éppolyan
nehezemre esett kimondani őket, mint az „öregbakát” és a többit, és
persze bosszantó olyan kifejezésekből eposzt építeni, amelyek
rosszabbak, mint egy nyelvtani hiba vagy egy ízlésficam, amelyek
visszatetszőek és fertelmesek – csupa affektálás, közönséges
felfuvalkodottság, amit úgy utálunk, mint az olyan embereket, akik
szellemesnek hiszik, ha kokain helyett „kokót” mondanak. De ha
látnád ezt a társaságot, főként az egyszerű embereket, a munkásokat, a
szatócsokat, akik nem sejtették, micsoda hősiesség rejlik bennük, és
úgy haltak volna meg ágyban, párnák közt, hogy nem is gyanítják, ha
látnád őket, amint a golyózáporban rohannak, hogy egy bajtársukon
segítsenek, hogy egy sebesült parancsnokot kivigyenek, s amikor ők
maguk is golyót kaptak, mosolyogva haldokolnak, mert az
orvosszázados megmondja nekik, hogy visszafoglaltuk a lövészárkot a
németektől, mondhatom, drága kisfiam, ez igazán szép képet fest a
franciákról, és segít megérteni azokat a történelmi korszakokat,
amelyek az iskolában kissé hihetetlennek tűntek.
Ez az eposz annyira szép, hogy te is, akárcsak én, úgy találnád, hogy
ehhez minden szó kevés. Rodin vagy Maillol[1175] remekművet
formázna egy olyan, förtelmes anyagból is, amire rá sem ismernénk.
Ezzel a bátorsággal találkozva az „öregbaka” olyasvalami lett a
szememben, amiről éppúgy nem tudom már, volt-e benne talán
kezdetben némi célzás vagy csúfolódás, mint amikor például a
„huhogókról” olvasunk. De érzem, hogy az „öregbaka” immár
megérett a nagy költők tollára, ahogy a „vízözön”, a „Krisztus” vagy
a „barbárok” szó is előbb felmagasztosult, mintsem Hugo, Vigny[1176]
és a többiek használták volna.
Mondom, a nép, a munkások a legnagyszerűbbek, de mindenki remek.
A szegény kis Vaugoubert, a nagykövet fia hétszer sebesült meg,
mielőtt elesett volna, és valahányszor ép bőrrel úszott meg egy
küldetést, mintha bocsánatot akart volna kérni, mintha azt mondta
volna, hogy nem rajta múlt. Elbűvölő fiú volt. Nagyon
összebarátkoztunk; szegény szülei engedélyt kaptak, hogy eljöjjenek a
temetésre, de azzal a feltétellel, hogy nem öltenek gyászt, és csak öt
percig maradnak, a bombázások miatt. Az anyja, egy férfias nő, akit
talán ismersz is, biztosan nagyon szomorú volt, de semmi sem látszott
rajta. Bezzeg szegény apja, olyan állapotba került, hogy állítom neked,
én, aki már teljesen érzéketlen lettem, mert megszoktam a látványt,
hogy egy bajtársam éppen hozzám beszél, amikor gránátszilánk
fúródik a fejébe, vagy éppen letépi a nyakáról, én is képtelen voltam
tartani magam a boldogtalan Vaugoubert összeomlása láttán, szegény
kész roncs volt. Hiába mondta neki a tábornok, hogy Franciaországért
történt, hogy a fia hősiesen viselkedett, szegény ember csak még
jobban zokogott, sehogy sem tudott elszakadni a fia holttestétől.
Egyszóval – és ezért kell hozzászokni a „nem törnek át”-hoz – ezek az
emberek mind, ahogy az én szegény inasom, ahogy Vaugoubert is, a
német áttörést tartóztatták fel. Talán azt gondolod, hogy nem törünk
elég határozottan előre, de nem kell sokat okoskodni; egy hadsereg
belső sugallatból érzi, hogy győzni fog, ahogy egy haldokló érzi, hogy
befellegzett. Márpedig mi tudjuk, hogy győzni fogunk, s azért akarjuk
ezt a győzelmet, hogy igazságos békét diktáljunk, amivel nem csupán
azt akarom mondani, hogy nekünk igazságosat, hanem valóban
 igazságosat, igazságosat a franciáknak és igazságosat a németeknek.

A „sorscsapástól” Saint-Loup intelligenciája persze nem múlta felül önmagát.
Ahogy a közepes és közhelyes szellemű hősök, akik lábadozásuk idején verset
írnak, a háború ábrázolásakor nem emelkednek az események szintjére – hiszen
az események önmagukban semmit sem jelentenek –, hanem megmaradnak
annál a közhelyes esztétikánál, melynek szabályait korábban is követték, s mint
tíz évvel ezelőtt tették volna, most is „vérző hajnal”-ról, „rebbenő szárnyú
győzelem”-ről és hasonlókról beszéltek, Saint-Loup, aki jóval intelligensebb és
jóval inkább művész volt, megmaradt művésznek és intelligensnek, s egy lápos
erdő szélén rekedve finom ízléssel írta le nekem a tájat, de úgy, mintha
kacsavadászaton lett volna. Hogy bizonyos fény-árnyék kontrasztokat
érzékeltessen, melyek „elvarázsolták a reggelt”, olyan festményeket említett,
amelyeket mindketten szeretünk, és bátran utalt Romain Rolland[1177], sőt
Nietzsche egy-egy szövegrészletére, a fronton élők független szellemével, akiket
nem rémít meg annyira egy német név kimondása, mint a hátországban élőket,
sőt azzal a cseppnyi magamutogatással, amellyel Paty de Clam[1178] ezredes a
Zola-per tanúinak kihallgatásakor Pierre Quillard[1179], a legádázabb Dreyfus-
párti költő elé érve – akit egyébként nem ismert –, annak szimbolista
drámájából, A levágott kezű lányból idézett néhány sort. Ha egy Schumann-dalt
említett, Saint-Loup csakis németül adta meg a címét, és mindenfajta
köntörfalazás nélkül leírta, hogy amikor hajnalban az első madárcsicsergést
hallotta, ott az erdőszélen, olyan mámor fogta el, mintha annak a „fenséges
Siegfried[1180]”-nek a madara szólt volna hozzá, amit, mint erősen remélte, a
háború végeztével újra hallhat.


Most, amikor másodszor utaztam vissza Párizsba, már másnap újabb levelet
kaptam Gilberte-től, aki nyilván elfelejtette a már idézettet vagy legalábbis a
tartalmát, mert ebben, utólag, meglehetősen másképpen írta le, hogy miért
hagyta el Párizst 1914 végén. Talán nem is tudja, drága barátom – kezdte –,
hogy már csaknem két éve Tansonville-ben vagyok. A németekkel egy időben
érkeztem; mindenki le akart beszélni az utazásról. Bolondnak tartottak. „Ugyan
– mondták –, hiszen Párizsban biztonságban van, maga pedig a megszállt
területre készül, épp akkor, amikor mindenki más menekülne onnan.” Magam is
tudtam, hogy ebben az érvelésben sok igazság van. De mit tegyünk, egyetlen jó
tulajdonságom, hogy nem vagyok gyáva, vagy ha így jobban tetszik, hűséges
vagyok, s amikor az én kedves Tansonville-emet veszélyben tudtam, nem
akartam, hogy öreg jószágigazgatónknak egyedül kelljen védelmeznie. Úgy
éreztem, ott a helyem mellette. És egyébként ennek az elhatározásnak
köszönhető, hogy többé-kevésbé meg tudtam menteni a kastélyt, miközben a
szomszédságban az összes többit, amit a fejvesztetten menekülő birtokosok
sorsukra hagytak, szinte kivétel nélkül porig rombolták, én pedig nemcsak a
kastélyt mentettem meg, hanem az értékes műgyűjteményeket is, amikhez az én
drága papám annyira ragaszkodott! Más szóval Gilberte-nek mostanra szent
meggyőződése lett, hogy nem azért utazott Tansonville-be, hogy – mint 1914-
ben írta – a németek elől meneküljön, és biztos helyen legyen, hanem, épp
ellenkezőleg azért, hogy elébük menjen, és megvédje tőlük a kastélyát.[1181] A
németek egyébként nem maradtak Tansonville-ben, de Gilberte-nél így is folyton
jöttek-mentek a katonák, s így rá sokkal inkább állt, mint Françoise-ra, aki pedig
ettől fakadt könnyekre a combray-i utcán, hogy – amint ez alkalommal jogosan
mondta – a fronton él. Ezért azután az újságok dicshimnuszokat zengtek Gilberte
bámulatra méltó viselkedéséről, sőt szóba került, hogy kitüntetik. Levelének
befejezése minden szavában pontos volt. Maga persze nem is sejti, drága
barátom, milyen ez a háború, micsoda jelentőséget kap egyszerre egy országút,
egy híd, egy magaslat. Hányszor gondoltam magára, a maga társaságának
köszönhetően gyönyörű sétákra, melyeken együtt jártuk be az egész, mára
agyondúlt vidéket, amikor hatalmas harcok bontakoztak ki egy-egy olyan ösvény
vagy domboldal birtoklásáért, amit maga úgy szeret, ahol oly gyakran jártunk
együtt! Maga valószínűleg éppannyira nem gondolta volna, mint én, hogy a
jelentéktelen Roussainville-ből és a rém unalmas Méséglise-ből, ahonnan a
postát hozták, és ahová a doktorért mentünk, amikor maga nem volt jól, egyszer
még híres hely lesz. Márpedig, drága barátom, mindörökre beírták magukat a
történelembe, akárcsak Austerlitz vagy Valmy.[1182] A méséglise-i ütközet nyolc
hónapnál is tovább tartott, a németek hatszázezernél is több embert vesztettek,
lerombolták Méséglise-t, de bevenni nem tudták. A kis út, amit maga annyira
szeretett, s amit magunk között csak galagonyás kapaszkodónak hívtunk, s ahol
állítása szerint gyerekkorában maga belém szeretett, noha őszintén mondhatom,
hogy valójában én voltam szerelmes magába, ez a kis ösvény leírhatatlanul
fontos lett. A végében elterülő hatalmas búzamező az a bizonyos híres 307-es
magaslat, amelynek a nevét oly sűrűn láthatta a hadijelentésekben. A franciák a
levegőbe röpítették a kis hidat a Vivonne-on, amely – mint maga nemegyszer
mondta – nem emlékeztette annyira a gyerekkorára, mint szerette volna, a
németek pedig számos másikat leromboltak, Combray egyik fele másfél évig az ő
kezükön volt, a másik pedig a franciákén.


A levél érkezésének másnapján, azaz két nappal azelőtt, hogy a sötétben
botorkálva, mindezeken az emlékeken morfondírozva, tulajdon lépteim zaját
hallgattam, meglátogatott a frontról érkezett és máris visszaindulóban lévő Saint-
Loup, igaz, néhány percre csak, s már a látogatás híre mélyen felkavart.
Françoise azonnal le akarta rohanni, remélvén, hogy felmentetheti a félénk
henteslegényt, akinek a korosztálya egy év múlva már hadköteles lesz. De
magától meghátrált, amikor rájött, hogy az eljárásnak semmi értelme, mivel a
félénk állatgyilkos már régóta másik üzletbe került. A mi hentesnénk pedig –
vagy azért, mert attól tartott, hogy elveszíthet minket, törzsvevőket, vagy mert
valóban így volt – azt állította Françoise-nak: nem tudja, hol kapott állást a fiú,
akiből egyébként sosem lesz jó hentes. Françoise ekkor egy ideig mindenfelé
kereste. Csakhogy Párizs nagy, hentesüzlet is sok van, így Françoise hiába tért be
jó néhányba, nem tudta felkutatni a félénk és véres kezű fiatalembert.
Amikor Saint-Loup belépett a szobámba, olyan megilletődötten, a
természetfeletti kiváltotta olyasfajta megrendüléssel közeledtem hozzá, amit
voltaképpen minden szabadságos katona kivált belőlünk, s amit olyankor
tapasztalunk, amikor halálos beteghez megyünk látogatóba, aki azért felkel még,
felöltözik, és sétálni megy. Úgy tűnt (és főként kezdetben tűnt így, hiszen
azoknak, akik nem Párizstól távol éltek, mint én, segített a megszokás, mely a
többször látott dolgokat elszakítja a mély benyomás és a gondolat gyökerétől,
amely igazi jelentésüket adja), már-már úgy tűnt, van valami kegyetlenség
abban, hogy a frontkatonáknak szabadságot adnak. Az első alkalmakkor azt
gondoltuk: „Nem akarnak majd visszamenni, dezertálni fognak.” Mert valóban,
nem egyszerűen olyan helyekről jöttek, amelyeket irreálisnak láttunk, mert csak
az újságokból tudtunk róluk, és sehogy sem tudtuk elképzelni, hogy voltak, akik
részt vettek e titáni harcokban, és mindössze egy vállzúzódással tértek vissza; a
halál partjai felé indultak újra, onnan érkeztek egy kis időre közénk, akik fel sem
foghattuk, kik ők, bár gyengédség áradt el bennünk a láttukra, de a rettenet és a
rejtelem érzése is, mint a halottak láttán, akiket megidézünk, akik egy pillanatra
megjelennek előttünk, akiket nem merünk faggatni, s akik amúgy is mindössze
annyit válaszolhatnának: „El sem tudják képzelni.” Elképesztő ugyanis, hogy a
tűzből menekülteknél, a szabadságos katonáknál, ahogy médium által hipnotizált
vagy megidézett élőknél vagy holtaknál is a misztériummal való érintkezésnek
egyetlen érzékelhető hatása, hogy a kimondott szó – ha ugyan ez lehetséges –
még jelentéktelenebb lesz. Így szólítottam hát meg Robert-t, akinek a homlokán
még sebhely volt, az én szememben fenségesebb és titokzatosabb, mint egy óriás
lábnyoma a földön. Én nem mertem kérdezni, ő csak hétköznapi szavakat
mondott. S még azok is alig hangzottak másként, mint a háború előttiek
hangzottak volna, mintha az emberek, háború ide vagy oda, ugyanazok maradtak
volna, akik voltak; a társalgás hangneme mit sem változott, csak a témája lett
más, már amennyire!
Ha jól értettem, a hadseregben olyan erőforrásokat talált, amelyek lassanként
feledtették, hogy Morel vele is éppolyan csúnyán viselkedett, mint a
nagybátyjával. Még így is mély barátsággal gondolt rá, és néha hirtelen rátört a
vágy, hogy találkozzon vele, bár azután mindig halogatta a viszontlátást. Úgy
éreztem, tapintatosabb vagyok Gilberte-tel, ha nem jelzem Robert-nek: ahhoz,
hogy Morellel találkozzék, csak Verdurinnéhez kell elmennie.
Röstelkedve mondtam el Robert-nek, milyen kevéssé érezhető Párizsban,
hogy háború van. Ő pedig azt felelte, hogy azért néha még Párizsban is „eléggé
őrületes”. Egy előző esti Zeppelin-támadásra[1183] utalt, megkérdezte, hogy én is
láttam-e, de úgy, ahogy régebben egy megkapóan szép színházi előadásról
beszélt volna. A fronton még csak érthető, ha némi tetszelgéssel azt mondjuk:
„Micsoda mennyei rózsaszín! No és ez a halványzöld!” s mindezt olyankor,
amikor a halál bármely pillanatban lesújthat ránk, de Párizsban Saint-Loup-nál
nem ilyesmiről volt szó, amikor egy jelentéktelen támadásról beszélt, melyet
azonban az erkélyünkről, az éjszakai csendben, mintha igazi tűzijátéknak láttunk
volna, hasznos és védelmező rakétákkal, nem csupán parádéra hívó
trombitaszóval és hasonlókkal. Mondtam neki, milyen szépek az éjszakában
felszálló repülőgépek. „S talán még szebbek a leszállók – mondta. – Elismerem,
nagyon szép pillanat, amikor felemelkednek, amikor konstellációba
rendeződnek, s ezzel éppoly szigorú törvényeknek engedelmeskednek, mint
amilyenek a csillagok együttállását irányítják, mivel az, amit te látványosságnak
vélsz, nem más, mint a repülőszázad köteléke, a kapott parancsok teljesítése, a
vadászat kezdete és a többi. De nem szereted jobban azt a pillanatot, amikor –
immár végképp a csillagok közé emelkedve – kiválnak közülük, hogy vadászatra
induljanak, vagy hogy a riadó lefújása után visszatérjenek, amikor
apokaliptikussá válnak, mert már a csillagok is kimozdulnak a helyükből? No és
azok a szirénák, mondhatni, wagnerien szóltak, ami egyébként igazán
természetes a németek érkezését üdvözlendő, egészen úgy hangzott, mint egy
nemzeti himnusz a trónörökössel és a hercegnőkkel a császári páholyban, akár a
Wacht am Rhein;[1184] az ember azon töprengett, hogy valóban repülők
emelkednek-e a magasba vagy inkább Walkürök?” Láthatóan gyönyörűségét
lelte a repülők és a Walkürök párhuzamában, amit egyébként tisztán zenei
okokkal magyarázott: „Istenemre, a szirénák zenéje, az volt csak a Lovaglás!
[1185] Nincs mese, németeknek kell jönniük ahhoz, hogy az ember Párizsban

Wagnert hallhasson!”
Bizonyos szempontból egyébként a párhuzam nem volt alaptalan. Az
erkélyünkről a város egyetlen mozgó, alaktalan, fekete foltnak látszott, mely a
mélységből és az éjből egyszerre a fénybe és az égre emelkedik, ahová a repülők
egyenként szállnak fel a szirénák vijjogva hívó szavára, miközben lassabb, de
alattomosabb és nyugtalanítóbb mozgással – hiszen ez a tekintet azt a még nem
látható, de talán már közeli célt juttatta eszünkbe, amelyet keres – a reflektorok
ellenséget szimatolva ide-oda pásztáztak, fénykörükbe vonva addig is, amíg a
biztos irányba törő repülőgépek vadászatra nem indulnak, hogy lecsapjanak rá.
Majd, egyik század a másik után, minden egyes gép úgy rugaszkodott el az
immár az égre emelt várostól, mint egy Walkür. De azért a házak között a föld
egyes zugai is kivilágosodtak, s elmondtam Saint-Loup-nak, hogy ha előző este
otthon lett volna, az égi apokalipszist szemlélve azt is láthatta volna, hogy a
földön (mint El Greco festményén, az Orgaz gróf temetésén[1186] ahol a
különböző síkok párhuzamosan jelennek meg) valóságos vaudeville-t játszanak a
hálóinges szereplők, akiket híres nevük miatt méltán emlegethetett volna annak a
Ferrarinak[1187] valamely utódja, akinek társasági jegyzetein hajdan addig-addig
mulattunk Saint-Loup-val, mígnem magunk is kitaláltunk hasonlókat saját
szórakozásunkra. És így tettünk ezen a napon is, mintha nem lett volna háború,
igaz, nagyon is „háborús” témában, a zeppelinek keltette riadalom kapcsán:
„Felfigyeltünk Guermantes nagyhercegnére, aki fenséges volt hálóingében,
Guermantes nagyhercegre leírhatatlan rózsaszín pizsamában és köntösben stb.” –
„Fogadok – mondta Robert –, hogy az összes nagy szállodában alsóneműre
vetkőzött amerikai zsidó nőket lehetett látni, amint petyhüdt mellükhöz szorítják
igazgyöngy nyakéküket, melynek segítségével majd elvetethetik magukat valami
elszegényedett nagyherceggel. Ilyen estéken a Ritz leginkább a Szabadavásár
Hotelre[1188] emlékeztethet.”


El kell mondanom azért, hogy bár a háború nem növelte Saint-Loup
intelligenciáját, ez az intelligencia, melynek alakulásában nagy része volt az
örökletességnek, olyan ragyogóvá lett, amilyennek azelőtt sosem láttam.
Micsoda különbség volt a hajdani, az elegáns, nők kedvence vagy legalábbis e
szerepre törő szőke dandy és a folyton szójátékokkal dobálózó mostani doktrinér
között! Egy másik nemzedékben, másik ágon – mint egy színész, aki megörökli
a hajdan Bressant vagy Delaunay[1189] által játszott szerepet – a rózsás,
aranyszínben játszó Robert mintha a felerészt ébenfekete, felerészt nagyon fehér
Charlus úr utóda lett volna. S igaz, a háború kérdésében nem értett egyet a
nagybátyjával – Robert ugyanis a francia arisztokrácia azon tagjai mellé
sorakozott fel, akiknek szemében Franciaország mindenek felett áll, míg Charlus
úr a lelke mélyén defetista volt –, az „ősbemutató” szereplőjét nem ismerőnek
megmutathatta, hogyan jeleskedhetik az ember a rezonőr szerepben. „Úgy
látszik, Hindenburg[1190] igazi reveláció” – mondtam. „Régi reveláció –
replikázott Saint-Loup –, vagy a jövő revolúciója. Jobb lett volna, ha ahelyett,
hogy kíméljük az ellenséget, hagyjuk, hogy Mangin[1191] tegye a dolgát, leverje
Ausztriát és Németországot, európaizálja Törökországot, hogy ne
Franciaországot balkanizálják.” „De az Egyesült Államok segítségünkre lesz” –
mondtam. „Addig is egyebet sem látok errefelé, mint Széthullott Államokat. Ha
már annyira félünk Franciaország dekrisztianizálásától, miért nem teszünk
komolyabb engedményeket Olaszországnak?” „Ha Charlus bácsikád hallaná,
hogy így beszélsz! – mondtam. – A lelked mélyén nem bánnád, ha egy kicsit
még határozottabban kikezdenénk a pápát, míg a nagybátyád kétségbeesve
gondol arra, mennyit árthatunk Ferenc József trónjának. S ezzel állítása szerint
Talleyrand és a bécsi kongresszus nyomdokain jár.” „A bécsi kongresszus már a
múlté – felelte Robert –, a titkos diplomáciát a nyílt diplomáciával kell
szembeállítani. A bácsikám a lelke mélyén megátalkodott monarchista, aki a
Molé grófné[1192]-féle libáknak vagy az Arthur Meyer[1193]-féle keselyűknek is
bedől, feltéve, hogy ezek a libák és keselyűk Chambord szülöttei.
Annyira gyűlöli a trikolórt, hogy, azt hiszem, inkább beállna a
vörössipkások[1194] rongyos lobogója alá, melyet teljes jóhiszeműséggel fehér
zászlónak vélne.” No persze, ezek csak üres szavak voltak, s Saint-Loup-tól igen
távol állt nagybátyjának olykor mély szellemessége. A jellemét tekintve azonban
éppolyan barátságos és elbűvölő volt, amilyen gyanakvó és féltékeny a
bácsikája. S arany fürtjei alatt megmaradt éppoly vonzónak és rózsásnak, mint
Balbecben volt. Az egyetlen dolog, amiben nagybátyja nem múlhatta volna felül,
az a fajta Saint Germain-negyedi szellem volt, amely minden ízükben átitatja
azokat, akik a leginkább mentesnek vélik magukat tőle, s amelynek hatására
egyszerre becsülik a nem kékvérű, de eszes embereket (s mivel az ilyesmi
valójában csakis a nemesség körében virágzik, nagyon igazságtalanná teszi a
forradalmakat), s lesznek egyben bárgyún önelégültek. Az alázat és a gőg, az
elme szerzett kíváncsisága és a velük született tekintély effajta keveredésének
köszönhetően Charlus úr és Saint-Loup más-más utakon és ellenkező nézeteket
vallva, egy emberöltőnyi különbséggel entellektüellekké lettek, akiket minden új
eszme érdekel, és nagy csevegőkké, akiket semmiféle közbeszóló nem tud
hallgatásra bírni. Így azután egy kicsit is középszerű szemlélő – pillanatnyi
hangulatától függően – éppúgy találhatta egyiket is, másikat is káprázatosnak,
mint unalmas fecsegőnek.


„Emlékszel – kérdeztem – a doncières-i beszélgetéseinkre?” „Ó, azok a régi jó
idők! Micsoda szakadék választ el tőlük! Vajon feltámadnak-e valaha azok a
szép napok?

Óh, visszaád-e még az ón-nem-járta örvény?
s keltek-e, mint napok, új égre gyulladók,
a roppant tengerek hűs mélyén megfürödvén?”[1195]

„Ne is gondoljunk rájuk másért, mint hogy a meghittségüket idézzük –

mondtam. – Az igazság egy neméhez próbáltam eljutni akkoriban. Ez a mostani
háború, ami mindent feldúlt, s még inkább – mint mondod – a háború eszméje
vajon érvényteleníti-e mindazt, amit akkoriban mondtál a csaták, például a
napóleoni csaták kapcsán; azt, hogy az eljövendő háborúkban ezeket fogják
utánozni?” „Cseppet sem! – válaszolta. – A napóleoni csata újra és újra
felbukkan, ebben a háborúban annál is inkább, mivel Hindenburg valósággal
rabja a napóleoni gondolkodásnak. Gyors csapatáthelyezései, színlelt támadásai,
amelyekkel csak jelentéktelen erőket hagy egyik ellenfelével szemben, és az
összes többit egyesítve rohanja le a másikat (mint Napóleon 1814-ben), vagy a
nagy összpontosítással végrehajtott elterelő hadművelet, mellyel arra kényszeríti
az ellenfelet, hogy erőit ne a fő fronton mozgósítsa (mint Hindenburg a varsói
színlelt támadásnál, melynek hatására a lóvá tett oroszok odairányították az
ellentámadást, majd vereséget szenvedtek a Mazuri-tavaknál), a visszavonulásai,
amelyek hajszálra olyanok, mint az austerlitzi, arcole-i vagy az eckmühli
csatát[1196] bevezetők – minden hadmozdulata napóleoni, és ez még nem
minden. Hozzáteszem, hogy ha távollétemben megpróbálod tőled telhetően
elemezni ennek a mostani háborúnak az eseményeit, ha meg akarod találni, mi
az értelme annak, amit most, és a kulcsot ahhoz, amit majd a jövőben tesz, ne
hagyatkozz kizárólag Hindenburg e sajátos harcmodorára. Egy tábornok olyan,
mint egy író, aki egy bizonyos színdarabot, egy bizonyos könyvet készül
megírni, s akit épp ez a könyv térít el nagyban – emitt megjelenő váratlan
leleményeivel, amott feltáruló zsákutcáival – az eredeti tervtől. Ahogy az az
elterelő hadművelet is – melyet csak olyan helyen szabad végrehajtani, amely
önmagában is elég fontos – feltételezi, hogy az elterelés várakozáson felül
sikeres lesz, a fő támadás azonban eközben kudarccal zárul; ilyenkor az
elterelésből lesz fő hadművelet. Még várom Hindenburgtól az egyik
jellegzetesen napóleoni hadműveletet, amellyel elszakítja egymástól két
ellenfelét, az angolokat és minket.”


Miközben Saint-Loup látogatására gondoltam, tovább ballagtam, és
túlságosan is nagy vargabetűt csináltam; már majdnem az Invalides-hídnál
jártam. A (gothák[1197] miatt) gyéren világító lámpákat már meggyújtották, egy
kicsit korán, mivel az „óraátállítás”[1198] is egy kicsit korábban kezdődött a
kelleténél, amikor még elég hirtelen sötétedett, de ezt az időszámítást az egész
nyárra szabva állapították meg (ahogy a központi fűtést is adott dátumtól
kapcsolják be, majd ki), így az éjszakára kivilágított város fölött az ég nagy
foltján – mert az ég mit sem tudott nyári és téli időszámításról, és ügyet sem
vetett arra, hogy fél kilenc helyett immár fél tíz van –, a kékes ég nagy foltján
még egy kevés nappali fény derengett. A Trocadéro tornyai[1199] uralta negyed
fölött az ég hatalmas, türkizben játszó, visszahúzódó tengernek tetszett, melyből
már fekete sziklák hosszú, karcsú vonulata emelkedik ki, vagy inkább sorban
felfüggesztett egyszerű halászhálók, valójában csak kis felhők. Tengernek, mely
most éppen türkiz színű, s mely úgy ragadja magával a Föld hatalmas forgásának
sodrába az embereket, hogy észre sem veszik, s elég őrültek ahhoz, hogy maguk
is fel akarják forgatni ezt a földet, s váltig folytatják háborúikat, amilyen ez a
most Franciaországot vérbe borító is volt. Amúgy, ha sokáig néztük a tunya és
túlságosan szép eget, amely nem méltóztatott megváltoztatni menetrendjét, s a
kivilágított város felett kékes árnyalatokban bágyadtan meghosszabbította a
nappalt, mely elidőzött még egy keveset, kábulat fogott el, s már nem terjengő
tengernek, hanem kéklő gleccserek emelkedőjének tetszett. A Trocadéro tornyai
pedig, amelyek oly közel látszottak a türkiz fokokhoz, valójában hihetetlenül
messze lehettek tőlük, mint egyes svájci városok ikertornyai, amelyeket a
távolból a hegymeredélyekkel szomszédosnak vélnénk. Visszafordultam, de
amint elhagytam az Invalides-hidat, már nem volt nappali világosság az égen, a
városban is alig világított némi fény, s ahogy imitt-amott a szemetesedényeknek
ütközve, egyik kis utcát egy másiknak gondolva gépiesen követtem a sötét
sikátorok szövevényét, egyszer csak, nem is tudom, hogyan, a körúton találtam
magam. Ott azután az iménti Kelet-érzés éledt újra, másrészt a Direktórium
Párizsa helyett az 1815-ös Párizs idéződött fel bennem. Mint 1815-ben lehetett,
most is a legtarkább egyveleg vonult el előttem: a szövetséges csapatok
egyenruhái s a vörös nadrágszoknyás afrikaiak és a fehér turbános hinduk láttán
ezt a Párizst, ahol épp sétáltam, mindjárt képzeletbeli, egzotikus városnak láttam
egy olyan Keleten, mely a ruhákat és arcszíneket tekintve aprólékosan pontos, a
díszletek tekintetében viszont önkényesen meseszerű, ahogy Carpaccio[1200] is
hol Jeruzsálemet, hol pedig Konstantinápolyt varázsolt a városból, ahol élt,
olyan sokaságot gyűjtve össze benne, melynek csodás tarkasága semmivel sem
volt színesebb az itteninél. Egyszerre nagydarab férfit pillantottam meg
puhakalapban és hosszú, bő kabátban, amint két zuáv nyomában sétál – akik
láthatóan nem sokat törődtek vele –, s hirtelen elbizonytalanodtam, hogy lilás
arcához egy színész vagy egy festő nevét társítsam-e inkább; mindkettő
számtalan szodomista botrányáról lett hírhedt. Abban mindenesetre biztos
voltam, hogy nem ismerem a sétálót, így azután jócskán meglepődtem, amikor
pillantása keresztezte az enyémet, s láttam, hogy a férfi zavarba jön,
szándékosan megáll, és úgy lép hozzám, mint aki azt akarja tudtul adni, hogy
nem olyasmin kapták rajta, amit inkább titkolni szeretett volna. Egy pillanatig
nem tudtam, ki köszön rám: Charlus úr volt az. Betegségének előrehaladta vagy
bűnének fordulata, mondhatni, arra a végső pontra ért, ahol az egyén eredendő,
halvány személyiségének, jó tulajdonságainak kikerülhetetlenül útját állja
velejárójuk, a gyarlóság vagy az alapbetegség ellenárama. Charlus úr olyan
messzire került önmagától, amennyire csak lehet, vagy inkább olyan tökéletes
álcát vont maga elé abból, amivé vált, s ami nem csupán hozzá tartozott, hanem
sok más ferdehajlamúhoz, hogy az első percben valaki másnak néztem a
hasonszőrűek közül, a két zuáv mögött, a körút kellős közepén, valaki másnak
közülük, aki nem Charlus úr, nem arisztokrata, nem fantáziadús és szellemes
férfi, s aki semmi egyébben nem emlékeztet a báróra, mint a mindannyiukban
közös jellegben, amely mostanra, legalábbis amíg alaposabban szemügyre nem
vettük, minden mást elfedett rajta.
Így történt, hogy miközben Verdurinnéhez készültem, Charlus úrral akadtam
össze. Az is igaz, hogy a Nagyasszonynál már nem találkoztam volna vele, mint
régebben; szakításuk elmélyült, sőt Verdurinné kihasználta a mostani
eseményeket, hogy még tovább rontsa a báró hitelét. Azt már régóta mondogatta,
hogy szerinte a báró elhasználódott, tönkrement, úgynevezett hősködése pedig a
leggiccsesebb írókénál is idejétmúltabb, most pedig összegezte ítéletét, és
mindenkinek elvette tőle a kedvét azzal, hogy „békebelinek” nevezte. A kis klán
szemében a háború olyan cezúrát jelentett a báró és a jelen között, amely a
holtnál is halottabb múltba száműzte őt.
Amúgy – s ezt Verdurinné inkább a politikai köröknek szánta, amelyek nem
voltak annyira tájékozottak – mind társadalmi helyzetét illetően, mind szellemi
becsét tekintve ugyanolyan „hólyagnak” és „nullának” írta le Charlus urat. „Nem
jár senkihez, és nem is fogadja senki” – mondta róla Bontemps úrnak, akit
könnyen meggyőzött. Igaz, e szavakban volt némi igazság. Charlus úr helyzete
megváltozott. Mivel egyre kevésbé törődött a nagyvilági körökkel, szeszélyes
természete miatt összeveszett, társadalmi rangjának biztos tudatában pedig
méltóságán alulinak tartotta kibékülni a társaság krémjét jelentők többségével,
viszonylagos elszigeteltségben élt, s ennek oka nem az a fajta kiközösítés volt az
arisztokraták közül, amely Villeparisis márkizt sújtotta haláláig, a nagyközönség
szemében azonban annál is rosszabbnak látszott, két okból. Charlus úr mostanra
közismert rossz híre miatt a kevésbé jól tájékozottak azt hitték, hogy emiatt nem
járnak össze vele mindazok, akikkel valójában ő nem volt hajlandó összejárni.
Azaz epés hangulatainak hatását épp azok megvetésének vélték, akiknek ez az
epésség szólt. Másrészt Villeparisis márkiznak nem akármilyen védőpajzsa volt:
a családja. Csakhogy Charlus úr egyre többször veszett össze a családtagokkal
is. A rokonságot – főként a régi Saint-Germain-i, a Courvoisier-ágat – amúgy is
érdektelennek találta. Ő, aki – nem úgy, mint a Courvoisier-k – oly merész
lépéseket tett a művészet irányába, nem is gyanította, hogy egy Bergotte-ot
mindenekelőtt ez érdekelte volna benne: a régi Saint-Germain-negyedhez kötődő
rokonsága, az, hogy a báró beszélhetett volna neki a Chaise utca és a Palais
Bourbon tér vagy a Garancière utca között lakó kuzinjainak már-már vidékies
életmódjáról.
Verdurinné ezután, kevésbé emelkedett és gyakorlatibb nézőpontot választva,
úgy tett, mintha azt hinné, a báró nem francia. „Milyen nemzetiségű is pontosan,
nem osztrák véletlenül?” – kérdezte Verdurin úr ártatlanul. „Ó nem, dehogy is” –
felelt Molé grófné, akinek első reakcióját nem annyira a neheztelés, mint a józan
ész irányította. „Nem, nem – mondta a Nagyasszony –, a báró porosz. De bizony
az, én mondom magának, biztosan tudom, épp elégszer emlegette, hogy születési
jogon tagja a porosz felsőháznak és Durchlaucht[1201].” „Pedig a nápolyi
királyné azt mondta...” „Hiszen tudja, hogy az a nő szörnyűséges kém” – kiáltott
fel Verdurinné, aki nem felejtette el, hogyan viselkedett nála a bukott királyné
egy estén. „Én ugyanis tudom, pontosan tudom, hogy ebből élt. Ha keményebb
kezű kormányunk lenne, az efféléknek már gyűjtőtáborban lenne a helyük.
Ugyan már! Mindenesetre jobban tenné, ha nem fogadná ezt a szép kis
kompániát, mert biztosan tudom, hogy a belügyminiszter rajtuk tartja a szemét, a
végén még a maga házát is megfigyelik. Sehogy sem megy ki a fejemből a
gondolat, hogy Charlus két éven át mindvégig kémkedett nálam.” S mivel
valószínűleg úgy gondolta: a hallgatóságnak lehetnek kételyei afelől, hogy a
német kormányt érdekelték volna a kis klán szerveződéséről szóló mégoly
körültekintő jelentések, Verdurinné szelíd, ám agyafúrt arckifejezéssel folytatta,
mint aki tisztában van vele, hogy a mondandója még értékesebbnek tűnik, ha
nem kiabálja ki: „Megmondom magának, én mindjárt az első nap azt mondtam a
férjemnek: »Sehogy sem tetszik, ahogy ez az ember beférkőzött hozzám. Itt
valami bűzlik.« Volt egy birtokunk egy öböl belsejében, egy magaslaton. Ő
pedig biztosan megbízást kapott a németektől, hogy készítsen elő egy bázist a
tengeralattjáróiknak. Voltak dolgok, amiken akkoriban meglepődtem, de most
már értem őket. Például az, hogy kezdetben nem akart a többi
törzsvendégemmel jönni a vonaton. Én meg, merő kedvességből, felajánlottam
neki egy szobát a kastélyban. De nem, őurasága inkább Doncières-ben szállt
meg, ahol rengeteg a katona. Az egésznek nagyon is kémkedés-szaga volt.”
A Charlus báró ellen irányuló első vádban, miszerint a báró kiment a divatból,
a társasági emberek szíves-örömest adtak igazat Verdurinnének. Bár ezzel
hálátlannak bizonyultak, hiszen Charlus úr bizonyos értelemben az ő költőjük
volt, aki a körülötte zajló nagyvilági életből egyfajta poézist tudott előcsalni,
melyben a történelem szépséggel, festőiséggel, komikummal és léha
eleganciával vegyült. Csakhogy a társasági emberek, akik képtelenek megérteni
ezt a fajta költészetet, semmit nem fedeztek fel belőle az életükben, máshol
keresték, és a bárónál ezerszer különbnek találtak olyanokat, akik valójában
jóval kevesebbet értek, de fennen hirdették, hogy megvetik a társaságot, s inkább
szociológiai és politikai gazdaságtani elméleteket fejtegettek. Charlus urat
elbűvölte, hogy Montmorency nagyhercegné akaratlanul jellegzetes
szóhasználatáról mesélhet, leírhatja nagy szakértelemmel kimódolt kecses
toalettjeit, csodálatos asszonynak nevezheti, amitől a társaság azon hölgytagjai,
akik érdektelen ostobának vélték a nagyhercegnét, a ruhákról pedig azt
gondolták, azért vannak, hogy viseljék őket, de úgy, mintha egy pillanatig sem
figyelnénk rájuk, ha pedig eszesebbek voltak, a Sorbonne-ra szaladgáltak, vagy
– ha Deschanel[1202] szólalt fel – a Parlamentbe, hülyének nézték a bárót.
Egyszóval a társasági emberek nem rajongtak már Charlus úrért, nem mintha
túlságosan kiismerték volna, hanem mert soha nem ismerték fel igazán ritka
szellemi becsét. „Békebelinek”, divatjamúltnak találták, mert épp az értékek
megítélésére legkevésbé képesek osztályoznak a leginkább a pillanatnyi divat
rendje szerint. Nem csupán nem használták ki egy-egy nemzedék értékes
képviselőit, még csak a közelükbe sem kerültek, s lám, máris mindenkit
egyszerre kell elvetniük, mert megjelent egy új márkájú nemzedék, igaz, ezt sem
fogják jobban megérteni.
Ami pedig a második vádat, a báró németségét illeti, ezt az arany középutat
követő nagyvilági társaság elutasította, ám akadt egy fáradhatatlan és
különlegesen kegyetlen szószólója Morel személyében, aki az újságoknál, sőt a
társaságban is meg tudta őrizni pozícióját, melyet – mindkét esetben nem kevés
fáradság árán – a báró előbb sikeresen kivívott neki, majd megfosztania már nem
sikerült tőle, s akinek gyűlölete, mellyel a bárót üldözte, annál is bűnösebb volt,
mert – bármilyen természetű kapcsolatban állt is korábban Charlus úrral – Morel
éppen azt ismerte belőle, amit a báró oly sokak elől eltitkolt: a végtelen jóságát.
Charlus úr annyira nagylelkűen, annyira gyengéden viselkedett a hegedűssel,
annyira aggályosan ügyelt, hogy ne szegje meg neki adott szavát, hogy amikor
Charlie elhagyta, korántsem a bűnös ember képét őrizte meg róla (a báró bűnét
legfeljebb betegségnek tekintette), hanem azét, akinek minden általa ismertnél
több emelkedett gondolata van, egy rendkívül érzékeny emberét, egyfajta
szentét. Ezt olyannyira nem tagadta, hogy még a szakítás után is őszintén
mondogatta a rokonoknak: „Nyugodtan rábízhatják a fiukat, a legjobb hatással
lesz rá.” Így hát, amikor a cikkeivel bántani akarta, gondolatban nem a
romlottságát ócsárolta, hanem az erényét.
Nem sokkal a háború előtt rövid, az úgynevezett beavatottak számára igen
átlátszó beszámolók kezdték ki gonoszul Charlus urat. Az egyikből, az Egy
tudálékos vén szipirtyó, a bárónő öreg napjai címűből Verdurinné ötven
példányt vetetett, hogy az ismerőseinek is jusson, Verdurin úr pedig kijelentette,
hogy Voltaire sem írt különbet, és felolvasásokat tartott belőle. A háborúval
megváltozott a hangvétel. Most már nemcsak a báró ferde hajlamai lepleződtek
le, hanem állítólagos német származása is. Többnyire csak Frau Bosch, Frau van
den Bosch[1203] gúnynéven emlegették. Egy líraibb hangvételű írás pedig
Beethoven néhány táncának címét vette kölcsön: Une allemande. Végül két
tárcanovella, az Amerikai nagybácsi és frankfurti nénike és a Dévaj hátsó,
melyeket a kis klánnak még kefelevonatban olvastak fel, Brichot-t is felvidította,
aki így kiáltott fel: „Csak a felséges és nagy hatalmú Cenz úr ki ne meszelje!
A cikkek egyébként elmésebbek voltak, mint a nevetséges címek. Stílusukat
Bergotte ihlette, de oly módon, amire talán egyedül én voltam fogékony, azt is
megmondom, miért. Bergotte írásai semmiféle hatással nem voltak Morelre. A
megtermékenyítés egészen különleges és oly ritkán látható módon ment végbe,
hogy csakis emiatt hozom szóba. Korábban említettem már, hogy társalgáskor
milyen sajátosan válogatta meg és ejtette ki Bergotte a szavait. Morel, aki
sokszor találkozott vele Saint-Loup-éknál, akkoriban gyakran utánozta,
tökéletesen parodizálta a hangját, ugyanazokat a szavakat használta, amelyekkel
az író is élt volna. Morel tehát Bergotte társalgási stílusát tette át írásba, csak azt
az átalakítást hagyta el, amitől az írott Bergotte-ra hasonlított volna. Mivel
csevegni kevesen cseveghettek Bergotte-tal, az olvasók nem ismerték fel a
hangvételt, amely más volt, mint az írott stílus. Ez a szóbeli megtermékenyítés
oly ritka, hogy mindenképpen meg akartam említeni. Igaz, csak meddő virágokat
hoz.
Morel egyébként, aki a sajtóirodán dolgozott, s akinek francia vére úgy forrt
az ereiben, mint a combray-i szőlők mustja, azt gondolta, hogy háború idején
nem elég egy irodában ücsörögni, s végül frontszolgálatra jelentkezett, noha
Verdurinné mindent bevetett, hogy meggyőzze, maradjon Párizsban. Azt persze
rossz néven vette a hölgy, hogy Cambremer márki – az ő korában – a
vezérkarnál szolgál, s bár minden olyan férfiról, aki nem járt hozzá, azt mondta:
„Hát ez meg hogy tudott így elbújni?”, ha pedig biztosították, hogy az illető az
első perctől fogva a tűzvonalban van, Verdurinnét egy pillanatig sem aggasztotta,
hogy hazudik, vagy talán mert megszokta, hogy téved, így felelt: „Dehogyis, ki
sem mozdult Párizsból, a munkája pedig annyira veszélyes, mint egy miniszteri
sofőré, higgyen nekem, szavamra, olyasvalakitől tudom, aki a saját szemével
látta”; amint azonban a hívekről volt szó, mindjárt másképp állt a dologhoz, őket
nem akarta elengedni, mivel a háborút tartotta a fő „unalmasnak”, amely miatt
„bliccelnek”.
Így hát mindenütt közbenjárt azért, hogy maradhassanak, s ezzel kettős
élvezetben lehessen része: továbbra is ott lesznek majd a vacsoráin, érkezésük
előtt vagy távozásuk után viszont ostorozhatja őket a tétlenségükért. Ehhez
persze a híveknek is bele kellett menniük a felmentősdibe, és Verdurinné
kétségbeesetten látta, hogy Morel konokul ellenáll; sokáig mondogatta neki,
mindhiába: „Igenis, nagy szolgálatot tesz abban az irodában, nagyobbat, mint a
fronton tenne. Arra van szükség, hogy hasznossá tegye magát, részt vegyen a
háborúban, részese legyen. Kétféle ember van: aki kiveszi a részét a háborúból
és a lógós. Márpedig maga, maga kiveszi a részét, és nyugodt lehet, ezt
mindenki tudja, senki sem szólja meg.” Mint ahogy más körülmények között,
amikor a férfiak nem voltak ilyen ritka madarak, Verdurinné pedig nem volt
kénytelen, mint most, főként nőket vendégül látni, ha a társaság valamelyik tagja
elveszítette az édesanyját, a Nagyasszony nem átallotta arról győzködni, hogy
ettől még nyugodtan eljöhet az estélyeire. „A gyászt a szívünkben viseljük.
Hiszen ha bálba akarna menni (azt ugyanis ő nem adott), én lennék az első, aki
lebeszélném, de itt, az én kis szerdáimon vagy egy színházi páholyban senki sem
fog csodálkozni. Tudják, hogy bánata van.” Mostanra a férfiak megritkultak, a
gyász szaporodott, már arra sem volt jó, hogy távol tartsa őket a társasági élettől,
megtette azt a háború. Verdurinné két kézzel kapaszkodott a megmaradottakba.
Győzködte őket, hogy nagyobb hasznára vannak Franciaországnak, ha Párizsban
maradnak, ahogy régebben arról biztosította volna egyiket-másikat, hogy az
elhunytnak is jobban esne, ha szórakozni látja. Mindezek dacára kevés férfi járt
hozzá: néha talán sajnálta is, hogy úgy szakított Charlus úrral, hogy már nem
volt visszaút.


S bár Charlus úr és Verdurinné egymással nem tartotta a kapcsolatot,
Verdurinné azért továbbra is fogadott vendégeket, Charlus úr pedig hajhászta a
maga gyönyöreit, mintha mi sem történt volna – némely aprócska, nem
különösebben fontos változással: Cottard például ez idő tájt olyan, az
Álomszigetbe[1204] illő ezredesi uniformisban jelent meg Verdurinné fogadásain,
mely leginkább egy haiti tengernagy egyenruhájára emlékeztetett, s melynek
szövetén egy széles, kék szalag a Mária-lányokét idézte; Charlus úr, aki egyszer
csak olyan városban találta magát, ahonnan az érett férfiak, akiket eddig kedvelt,
eltűntek, úgy tett, ahogy egyes franciák – Franciaországban nagy nőcsábászok –
amikor a gyarmatokra kerülnek: előbb kényszerűségből szokott, majd rá is
kapott a kisfiúkra.
Az előbbi jellegzetes színfolt meglehetősen hamar kikopott, mivel Cottard
nemsokára meghalt, az újságok szerint „az ellenséggel folytatott küzdelemben”,
bár egy napra sem hagyta el Párizst, korához képest viszont valóban túlhajtotta
magát, majd nemsokára Verdurin is követte, akinek a halála – ki hitte volna! –
egyetlen embert szomorított el igazán – Elstirt. Jómagam bizonyos értelemben
egyfajta abszolút szempontból tanulmányozhattam Elstir életművét. Ő azonban,
különösen kora előrehaladtával, babonás hittel ahhoz a társasághoz kötötte,
ahonnan modelljeit válogatta, s amely – miután így, a benyomások alkímiája
révén műalkotássá lett benne – a közönségét, nézőit adta. Elstir egyre inkább
hajlott arra, hogy materialista módjára azt higgye: a szépség tekintélyes része a
dolgokban van, s ahogy kezdetben feleségében azt a fajta kissé tenyeres-talpas
szépséget imádta, amelyet a képein, a kárpitjain is kutatott és dédelgetett; úgy
látta, Verdurinnel annak a nagyon is mulandó közegnek – mely éppoly gyorsan
divatjamúlt lesz, mint a ruhák, amelyeket visel –, annak a társaságnak egyik
utolsó maradványa vész el, amely egy bizonyos művészetet támogat,
hitelességéről tanúskodik; ahogy a XVIII. század eleganciáját elsöprő
forradalom ejthette volna kétségbe a gáláns ünnepek egyik-másik festőjét,[1205]
vagy ahogy Renoirt[1206] sújtotta volna le a Montmartre és a Moulin de la
Galette eltűnése; mindenekelőtt pedig azért, mert Verdurinnel az a szempár, az
az agy távozott, amely a legpontosabban látta Elstir festészetét, amely ezt a
festészetet mint kedves emléket őrizte. Felbukkantak persze fiatalemberek, akik
szintén szeretik a festészetet, de már másfajta festészetet, s akik nem
Whistlertől[1207] tanulták az ízlést, nem Monet[1208]-tól az igazságot, mint Swann
vagy mint Verdurin, akik ily módon igazságos ítéletet alkottak Elstirről. Így hát a
festő, bár hosszú évekkel azelőtt összevesztek, Verdurin halálakor
magányosabbnak érezte magát: olyan érzése volt, mintha művének szépsége
fogyatkozott volna meg, és egy kevés abból, ami e szépség tudásából megmaradt
még a világban.
Ami pedig Charlus úr gyönyöreinek változását illeti, az időszakosnak volt
mondható: mivel kiterjedt levelezést folytatott a „fronttal”, sosem szenvedett
hiányt a kellően érett szabadságosokban.
Hajdanában, amikor készpénznek vettem, amit mások mondtak, hajlamos
lettem volna hitelt adni Németország, Bulgária, majd Görögország[1209] békés
szándékait hangoztató nyilatkozatainak. Csakhogy azóta az Albertine és
Françoise mellett eltöltött évek alatt megszoktam, hogy kimondatlan
gondolatokat és terveket gyanítsak a nyilatkozatok mögött; II. Vilmos, a bolgár
Ferdinánd vagy a görög Konsztantinosz király egyetlen szava sem csalhatta meg
ösztönömet, mely mindegyikük machinációit felismerte. No persze a Françoise-
zal, Albertine-nel folytatott perlekedéseim személyes perlekedések voltak,
melyek csakis annak a kicsiny gondolkodó sejtnek az életét érintették, amit egy-
egy ember jelent. De ahogy vannak állati testek és emberi testek, azaz olyan
sejtegyüttesek, amelyek Mont-Blanc nagyságúak az egyes sejtekhez képest, úgy
vannak hatalmas, egyénekből szerveződött halmazok, amelyeket nemzeteknek
hívunk; ezek élete mindössze felnagyítva ismétli összetevői, a sejtek életét; aki
pedig nem képes megérteni ennek az életnek a rejtélyét, reakcióit és törvényeit,
mindig csak üres szavakat mond majd, amikor a nemzetek közötti harcokról
beszél. Ha viszont jártas az egyén pszichológiájában, akkor a nemzetekké
tömörült egyének egymás ellen feszülő irdatlan tömegeit szebbnek fogja látni,
mint azt a harcot, amely két karakter konfliktusából születik csupán, s olyan
léptékben fogja látni őket, amilyenben egy termetes emberi testet látnának a
mikrobák, melyekből tízezernél is több tölt ki egy köbmilliméteres kockát. Így
alakult ki egy ideje a változatos alakú sokszögecskék millióival megtelt nagy
Franciaország-alakzat és a még több sokszögecskéből összeálló Németország-
alakzat között kettő is az efféle perlekedésekből. Ebből a nézőpontból tehát a
Németország-test és a Franciaország-test, valamint a szövetséges, illetve
ellenséges testek bizonyos mértékig úgy viselkedtek, mint az egyének. Csakhogy
az ő ütésváltásaikat az a végeláthatatlan boksz határozta meg, melynek
szabályait Saint-Loup ismertette meg velem; s mivel – még az egyének
szempontjából nézve is – a nemzetek az egyének óriási csoportosulásából lettek,
a perlekedés hatalmas és bámulatos formákat öltött, akár a millió és millió
hullámot korbácsoló óceán, mely egy sziklapart évszázados vonulatát próbálja
szétzúzni, vagy mint a gigantikus gleccserek, melyek lomha és romboló
szintváltozásaikkal a környező hegyek keretét kísérlik meg szétfeszíteni.
Mindezek dacára elbeszélésünk jó néhány korábbi szereplőjének élete, név
szerint Charlus úré és a Verdurin-házaspáré, csaknem változatlanul folyt, mintha
a németek nem is lettek volna annyira közel hozzájuk, mert a folytonosan
fenyegető, de pillanatnyilag elhárított veszély teljességgel hidegen hagy
mindnyájunkat, amíg nem képzeljük el magunkban. Az emberek élvezeteik után
járva rendszerint egy percig sem gondolnak arra, hogy ha a mérséklő és
szabályzó hatások egyszer csak nem működnének, a mikrobák szaporodása a
végletekig felgyorsulna, azaz néhány nap alatt millió és millió mérföldnyit
haladna előre, és egy köbmilliméter helyett a Nap tömegének egymilliószorosát
tenné ki, s ily módon elpusztítana minden oxigént és minden éltető anyagot; és
nem lenne többé sem emberiség, sem állatok, sem föld; ahogy arra sem
gondolnak, hogy a légkörben is bekövetkezhetne egy jóvátehetetlen, ugyanakkor
nagyon is valószínű katasztrófa a Nap látszólag kikezdhetetlen változatlansága
mögött zajló szüntelen, tomboló tevékenység miatt: úgy járnak a dolgaik után,
hogy nem gondolnak e két világra, melyek közül az egyik túl kicsi, a másik túl
nagy ahhoz, hogy észrevegyük, miféle kozmikus fenyegetést jelentenek
folyamatosan számunkra.
Így hát Verdurinék (majd hamarosan csak Verdurinné, mert Verdurin nem
sokkal ezután meghalt) vacsorákat adtak, Charlus úr pedig gyönyöreit hajhászta,
és eszükbe sem jutott, hogy a németek – igaz, mozdulatlanságra kényszerítve
egy mindig megújuló véres sorompó mögött – mindössze egyórányi autóútra
vannak Párizstól. Pedig – mondhatnánk – Verdurinék mégis foglalkoztak a
gondolattal, hiszen politikai szalonjukban estéről estére megvitatták nemcsak a
szárazföldi csapatok, hanem a flotta helyzetét is. És valóban gondoltak a
megsemmisített ezredek, a tengerbe veszett utasok hullahegyére; csakhogy egy
inverz művelet oly sokszorosára növeli, ami a saját kényelmünkkel kapcsolatos,
és oly hatalmas számmal osztja azt, aminek nincs köze hozzá, hogy több millió
ismeretlen halála alig bizserget meg bennünket, s szinte annyira sem
kellemetlen, mint a huzat. Verdurinné, akit kínzott a migrén, amióta nem
mártogathatott croissant-t a tejeskávéjába, végül orvosi rendelvényt szerzett
Cottard-tól, melyre egy bizonyos, már említett étteremben mégis süttethetett
magának. Márpedig ezt majdnem olyan nehéz volt kijárni a hatóságoknál, mint
egy tábornoki kinevezést. Épp aznap jutott először újra a croissant-jához, amikor
az újságok a Lusitania[1210] elsüllyesztéséről számoltak be. Verdurinné a
tejeskávéba mártogatta a kiflit, meg-megpöckölte az újságját, hogy teljesen
nyíljon ki, s így a másik kezével ne kelljen félbeszakítania a mártogatást, és
időnként azt mondta: „Micsoda szörnyűség! Minden eddigi, rémes tragédiánál
borzasztóbb!” A rengeteg vízbe fúlt halálát azonban bizonyára egymilliárdszoros
kicsinyítésben látta, mert miközben tele szájjal a fentebbi, elkeseredett
megjegyzéseket tette, az arcán – feltehetően a migrén ellen oly nagy szolgálatot
tevő croissant-nak köszönhetően – inkább szelíd elégedettség ült.
Charlus úr esete némileg más, de még rosszabb volt, mert tovább ment annál,
hogy ne kívánja szívvel-lélekkel Franciaország győzelmét, sőt – bár ezt magának
sem vallotta be – inkább azt kívánta, hogy Németországot, ha győzedelmeskedni
nem győzedelmeskedhet is, legalább ne tiporják sárba, ahogy mindenki óhajtotta
volna. Ez pedig azért lehetett így, mert az effajta perlekedésekben a nemzeteknek
nevezett nagy egyénhalmazok bizonyos mértékig maguk is úgy viselkednek,
mint az egyének. Az őket vezérlő logika tisztán belső indíttatású, és folyton
átformálja a szenvedély, ahogy az olyan emberekét is, akik szerelmi vagy házi
perpatvarban kerülnek szembe egymással, mint a fiú és az apja, a szakácsnő és
az asszonya, a feleség és a férj összetűzésekor. Az, aki téved, mégis abban a
hitben él, hogy az övé az igazság – ahogy most Németország is –, akinek pedig
igaza van, néha olyan érvekkel támasztja alá jogos igazát, amelyeket csak azért
vél cáfolhatatlanoknak, mert a szenvedélyét visszhangozzák. Ahhoz, hogy az
efféle perlekedésekben teljes meggyőződéssel álljunk ki az egyik fél igaza
mellett, a legjobb, ha mi magunk vagyunk ez a bizonyos fél, hiszen a külső
szemlélő sosem fog ugyanilyen maradéktalanul helyeselni. Márpedig az egyén a
nemzetekben, ha valóban a nemzet része, a nemzet-egyénnek egyetlen sejtje
csak. Az agymosás kifejezésnek semmi értelme. Ha azt mondták volna a
franciáknak, hogy nemzetük hamarosan vereséget szenved, egy sem akadt volna
közöttük, akit jobban elkeserített volna, mintha azt hallja, hogy ő maga a Vastag
Berták[1211] áldozata lesz. Az igazi agymosás a belsőnkben megy végbe, a
remény munkája, a remény pedig, ha valóban a nemzet eleven tagjai vagyunk, a
nemzet egyfajta megtartó ösztöne. Ahhoz, hogy valaki ne lássa meg az
igazságtalanságot a Németország-egyén ügyében, vagy hogy egy pillanatra se
veszítse szem elől, miért igazságos a Franciaország-egyén ügye, egy német
esetében nem az a legbiztosabb megoldás, hogy nem ítélkezik, egy franciáéban
pedig, hogy ítélkezik az ügyben; a legbiztosabb megoldás mind az egyik, mind a
másik esetében az, ha a hazafiasság fűti. Charlus úrból viszont, akinek ritka
erkölcsi értékei voltak, aki hajlott a részvétre, nagylelkű, érző szívű és odaadó
volt, különféle okokból – melyek közül az egyik az lehet, hogy édesanyja bajor
nagyhercegnőnek született – hiányzott a hazafias hevület. Következésképpen a
Franciaország-testnek éppúgy része volt, mint a Németország-testnek. Ha
belőlem is kiveszett volna a hazafiság, akkor, ahelyett, hogy a Franciaország-test
egy sejtjének érzem magam, azt gondolom, a perlekedésről is másképpen
vélekedtem volna, mint régen. Serdülőkoromban, mikor fenntartás nélkül
elhittem, amit mondtak, a német kormány jóhiszeműségének hangoztatását
hallva bizonyára nem akartam volna kétségbe vonni ezt a jóhiszeműséget;
csakhogy régóta tudtam már, hogy gondolataink és cselekedeteink nincsenek
mindig összhangban; mert nem csak annyi történt, hogy egyszer a lépcsőházi
ablakból egy sosem gyanított Charlust fedeztem fel,[1212] hanem ennél is
nagyobb hatással volt rám, amikor Françoise-nál, majd később nagy bánatomra
Albertine-nél észrevettem, hogy véleményük, terveik annyira másképpen
alakulnak, mint a szavaik; így most, bár egyszerű szemlélő voltam csupán, a
német császár, a bolgár király látszólag igaz megnyilvánulásai egy pillanatra sem
csalhatták meg ösztönömet, mely – akárcsak Albertine-nel szembesülve – rögtön
megneszelte volna, hogy titokban mit machinálnak. Noha végül is puszta
feltételezés, hogy mit tettem volna, ha nem vagyok cselekvő részese az
eseményeknek, ha nem vagyok a Franciaország-szereplő része – ahogy az
Albertine-nel folytatott perlekedéseimben szomorú tekintetem vagy összeszorult
torkom az ügyemben szenvedélyesen elfogult egyéniségem része volt, nem
tudtam függetlenedni tőle. Charlus úr azonban megtette, maradéktalanul.
Márpedig amint nem csak néző volt már, mindennek a németbarátság felé kellett
vinnie, minthogy nem igazán francia létére Franciaországban élt. Charlus úr éles
elméjű volt, azonban minden országban az ostobák vannak többségben; kétség
nem fér hozzá, hogy ha Németországban él, az igazságtalan ügyet ostobán és
szenvedélyesen védelmező ostobák ingerelték volna; mivel azonban
Franciaországban élt, az igaz ügyet ostobán és szenvedélyesen védelmezők nem
kevésbé ingerelték. A szenvedély logikája, álljon bár a legjogosabb ügy
szolgálatában, sosem kikezdhetetlen annak a szemében, akit nem fűt szenvedély.
Charlus úr éleselméjűen felfigyelt a hazafiak összes hamis okfejtésére. A jó
ügyben és az ügy sikerében biztos hülyék önelégültsége különösen bosszantó.
Charlus úrra is ilyen hatást tett azoknak a győzedelmes optimizmusa, akik nem
ismerték Németországot és az ország erejét úgy, mint ő, s akik hónapról hónapra
komolyan hitték, hogy a következő hónapban már eltiporjuk a németeket, és egy
év múltán sem mutatkoztak kevésbé biztosnak újabb jóslataikban, mintha
korábban nem adtak volna már ugyanilyen magabiztosan ugyanennyire téves
előrejelzéseket, amelyekről azonban idestova elfelejtkeztek, s ha valaki
emlékeztette őket, azt mondták: ez most más. Márpedig Charlus úr, akinek
szellemében volt némi mélység, a művészetről szólván talán nem értette volna
meg, hogy Manet becsmérlői is ezt az „ez most más”-t szegezik szembe azokkal,
akik azt mondják, „régebben ugyanezt mondták Delacroix-ról”.
 Végül pedig Charlus úr könyörületes volt, a legyőzöttnek már a gondolata is
elszomorította, mindig a gyengébb oldalán állt, nem olvasott törvényszéki
beszámolókat, hogy ne kelljen minden ízében átéreznie az elítéltek félelmét és a
tehetetlenséget, amiért nem végezhet a bíróval, a hóhérral és a tömeggel, mely
elragadtatottan figyeli, amint „igazságot tesznek”. Abban mindenesetre biztos
volt, hogy Franciaország már nem szenvedhet vereséget, de azt is tudta, hogy a
németek éhínségtől szenvednek, és előbb vagy utóbb kénytelenek lesznek
feltétel nélkül megadni magukat. Ezt a gondolatot még nehezebben elviselhetővé
tette számára az a tény, hogy ő maga Franciaországban él. Németországról őrzött
emlékei mégiscsak távoliak voltak, míg a franciák, akik neki visszatetsző
örömmel beszéltek Németország porba tiprásáról, olyanok, akiknek gyarlóságait
ismerte, az arcát ellenszenvesnek találta. Ilyen esetekben jobban sajnáljuk
azokat, akiket nem ismerünk, akiket csak elképzelünk, mint az olyanokat, akik
az élet mindennapjainak közönségességében közvetlen közelünkben élnek –
hacsak nem tartozunk magunk is közéjük, nem vagyunk egy vérből valók velük;
a hazafiság pedig ilyen csodát tesz: olyanná leszünk hazánk iránt, amilyenek
önmagunkkal vagyunk egy szerelmi perpatvarban.
Így azután a háború rendkívül termékeny táptalaja volt Charlus úr életében
annak a fajta gyűlölködésnek, amely egyetlen pillanat alatt támadt benne,
nagyon rövid ideig tartott, ez alatt azonban a leghevesebb kitörésekre is képessé
vált. Ha újságot olvasott, a krónikások diadalujjongását, mellyel Németországot
nap mint nap a végét járó, „tehetetlen, végvonagló Fenevadként” írták le – noha
épp az ellenkezője volt igaz –, megrészegült a dühtől e derűs vagy ádáz
ostobaság láttán. Az újságokat ekkoriban félig-meddig olyan ismert emberek
szerkesztették, akik így találtak módot arra, hogy „újra csatasorba álljanak” – a
Brichot- és Norpois-félék, sőt Morel és Legrandin is. Charlus úr arról
ábrándozott, hogy összeakad velük, és epénél keserűbb szarkazmusát zúdítja
rájuk.
Mivel a szexuális eltévelyedések kérdésében mindig különösen tájékozott
volt, olyanoknál is tudott ilyesmiről, akik abban a hitben, hogy a sajátjukat
sikerült titokban tartaniuk, kéjes örömmel leplezték le a hasonlókat a
„harácshatalmak” uralkodóinál, Wagnernél stb. Charlus úr égett a vágytól, hogy
szembesülhessen velük, az egész világ előtt orruk alá dörgölje bűnüket, s hogy a
legyőzöttet gyalázókat megszégyenítve és levegő után kapkodva hagyja a
porondon.
Voltak azonban Charlus úrnak még különlegesebb okai is, hogy ennyire
németbarát legyen. Az egyik az, hogy társasági ember lévén, sokat forogván e
körökben – tiszteletreméltó, talpig becsületes emberek között, akik nem
fognának kezet egy gazfickóval –, ismerte finnyásságukat és szigorúságukat;
tudta, hogy érzéketlenek egy férfi könnyeire, akit éppen kigolyóznak egy
klubból, vagy akivel nem hajlandók párbajozni, még ha e „makulátlanul
erkölcsös” tettük a fekete bárány édesanyjának halálába kerül is.
Bármennyire csodálta is Angliát – úgyszólván akarata ellenére – azért a
bámulatos eljárásért, ahogyan hadba lépett, ez a kifogástalan, hazugságra
képtelen Anglia, amely nem engedte, hogy búza és tej jusson be Németországba,
némiképpen az efféle talpig becsületes férfiak, főhivatású párbajsegédek,
becsületbírák nemzete volt; s közben azt is tudta, hogy megbélyegzett emberek,
egyes Dosztojevszkij-figurákhoz fogható csirkefogók különbek lehetnek – bár
sosem jöttem rá, miért azonosította a németeket velük, hiszen a hazugság és az
ármány önmagában nem elég ahhoz, hogy valakit jószívűnek ítéljünk, a németek
pedig a jószívűség semmiféle jelét nem mutatták.
Végül teljesítsük ki még egy utolsó vonással Charlus úr németbarátságának
képét: ez pedig, valami nagyon furcsa ellenhatás révén, a „charlizmusából”[1213]
következett. A németeket kimondottan csúnyának találta, talán azért, mert kissé
túlságosan közeli rokonai voltak; a marokkóiakért, de főként az angolszászokért,
akiket megelevenedett Pheidiasz-szobroknak[1214] látott, viszont bolondult.
Márpedig nála a gyönyörhöz elmaradhatatlanul társult bizonyos kegyetlenség is,
melynek erejét ekkoriban még nem ismertem teljes valójában; a férfit, akit
szeretett, egyfajta felséges hóhérnak látta. Ha a németek ellen fordul, azt hitte
volna, úgy cselekszik, ahogy csak a kéj óráiban szokott, azaz érző szívével
ellentétesen, a csábító bűnért lángra lobbanva és az erényes rútságot eltiporva.
A Raszputyin-gyilkosság[1215] idején is így érzett, mely gyilkosságnál
egyébként a közvélemény meglepetten figyelt fel a határozottan oroszos jellegre
egy Dosztojevszkijre valló kései vacsorában (s a benyomás még erősebb lett
volna, ha a nagyközönség akár csak gyanítja azt, amit Charlus úr teljes
bizonyossággal tudott) – mert az élet annyiszor okoz csalódást, hogy már-már
azt hisszük: az irodalomnak és az életnek semmi köze egymáshoz, majd
meghökkenten látjuk, hogy a könyvekben megjelenített értékes gondolatok a
mindennapi élet legmindennapibb pillanataiba is beszüremlenek, nem félve a
beszennyeződéstől, magától értetődő természetességgel, mintegy ajándékként, s
hogy például egy orosz vacsorában, gyilkosságban, eseményben menthetetlenül
van valami oroszos.


A háború sehogy sem akart véget érni, s azok, akik immár évekkel korábban
biztos forrásból tudatták, hogy a béketárgyalások megkezdődtek, sőt a szerződés
záradékait is részletezték, ha most csevegtek velünk, annyi fáradságot sem
vettek, hogy elnézést kérjenek álhíreikért. El is felejtették őket, s készen álltak,
hogy teljes jóhiszeműséggel újabbakat terjesszenek, amelyeket ugyanilyen
gyorsan elfelejtenek majd. Ekkoriban egymást érték a légiriadók, s a levegő
egyfolytában a francia gépek éberen vigyázó és messzehangzó vibrálásától
zúgott. Néha azonban felharsant a sziréna, mint a Walkürök szívet tépő hívó
szava – az egyetlen német zene, amit a háború kezdete óta hallhattunk –, amíg
csak a tűzoltók jelt nem adtak, hogy a riadónak vége, mellettük pedig a katonai
riasztás végét jelző kürtszó tette hozzá – mint valami láthatatlan utcagyerek –
szabályos időközökben a magáét a jó hírhez, s örömében nagyokat rikkantott a
levegőbe.
Charlus úr döbbenten figyelte, hogy olyan emberek is – például Brichot –,
akik a háború előtt militaristák voltak, s főként azt vetették Franciaország
szemére, hogy nem elég militarista, most nem egyszerűen Németország túlzott
militarizmusát hánytorgatták fel, hanem hadseregimádatát is. No persze, amint
arról volt szó, hogy lassítani kell a Németország elleni háborút, mindjárt
köpönyeget fordítottak, és a pacifistákat hibáztatták – joggal. Brichot azonban,
aki szembaja dacára vállalta, hogy könyvismertetőket tart a semleges
országokban megjelent művek egyikéről-másikáról, mennybe menesztett egy
svájci regényt[1216], amelyben a militarizmus csírájaként gúnyolnak ki két
gyereket, akik jelképes csodálattal néznek fel egy dragonyosra. Ez a gúnyolódás
más okból is viszolyogtatta Charlus urat, aki úgy ítélte, hogy egy dragonyos
bizony igen szép látvány lehet. De főként Brichot rajongását nem értette, ha nem
is a könyv iránt, amit a báró nem olvasott, de a könyv szellemisége iránt, mely
annyira távol esett attól, ami Brichot-t a háború előtt lelkesítette. Akkoriban,
bármit tett is egy katona, az úgy volt helyes, lett légyen az Boisdeffre tábornok
szabálysértéseinek sora, Paty de Clam ezredes valamely álcája és machinációja
vagy Henry ezredes[1217] hamisítványa. Micsoda elképesztő pálfordulás kellett
ahhoz, hogy Brichot (bár valójában ugyanannak a nagyon is nemes
szenvedélynek, a hazaszeretetnek másik arcát fordította felénk, amely
militaristának mutatkozott az antimilitarista irányultságú Dreyfus-pártiakkal
folytatott harcban, most azonban úgyszólván antimilitarizmusra kényszerült,
hiszen a szupermilitarista germánokkal szállt harcba) így kiáltson fel: „Ó,
micsoda elképesztő látvány, mely méltán vonzza magához egy ízig-vérig vad, az
erőszak kultuszán kívül egyebet nem ismerő század ifjúságát: egy dragonyos!
Ebből is láthatjuk, milyen hitvány, garázda katonák kerülnek majd ki egy olyan
nemzedékből, mely az efféle nyers erőfitogtatás kultuszában nőtt fel! Ezért
azután Spitteler, aki ezzel az ocsmány, mindenekfölötti kardimádattal akarta
szembeállítani, jelképesen az erdő mélyére száműzte kigúnyolt, megrágalmazott,
magányos és álmodozó figuráját, akit Bolond Diáknak nevezett el, s akiben a
szerző gyönyörűséges finomsággal személyesítette meg a békeévek, sajna,
divatjamúlt, sőt – ha ősi istenségük rémes uralmának véget nem vetnek –,
mondhatjuk, hamarosan feledésbe merülő csodálatos szelídségét.”
„Nézze – mondta Charlus úr –, ön ismeri Cottard-t és Cambremert.
Valahányszor találkozom velük, arról papolnak, milyen elképesztően hiányzik a
pszichológiai érzék a németekből. Köztünk szólva, gondolja, hogy azelőtt sokat
törődtek a lélektannal, vagy hogy akár most kifinomult pszichológai érzékről
tennének bizonyságot? Higgye el, nem túlzok! Legyen szó a legnagyobb
németekről: Nietzschéről vagy Goethéről, Cottard biztosan azt mondja: »a teuton
fajtára jellemző pszichológiai érzéketlenséggel«. No persze, van ebben a
háborúban sok minden, ami jobban bánt, de ismerje el, hogy ez bosszantó.
Norpois, belátom, elmésebb, bár kezdettől fogva tévedést tévedésre halmoz.
De mit jelentsen ez az egyetemes lelkesedést kiváltó sok cikk? Drága uram,
ön éppúgy tudja, mint én, mennyit ér Brichot, akit nagyon kedvelek, a szakadás
után is, amely elválasztott az ő kis egyházától, s amely miatt jóval ritkábban
találkozunk. Szóval, van bennem némi tisztelet ez iránt az ékes szavú és
roppantul művelt tanár iránt, s bevallom, mélyen meghat, hogy az ő korában és
megroggyant egészségi állapotában – mert néhány éve láthatóan nagyon
megrokkant –, ahogy mondani szokás, ismét »csatasorba állt«. De a jó szándék
nem egyenlő a tehetséggel, Brichot pedig sosem volt tehetséges. Bevallom, a
mostani háború bizonyos nagyszerűségei iránti csodálatát magam is osztom. De
mégiscsak furcsa, hogy az ókor olyan vakbuzgó híve, mint Brichot, aki hajdan ki
nem fogyott a Zolára tett szarkasztikus megjegyzésekből, amiért az több poézist
talál egy munkáscsaládban vagy a bányában, mint a történelmi palotákban, vagy
a Goncourt-ra tettekből, aki Diderot-t Homérosz, Watteau-t pedig Raffaello fölé
helyezte,[1218] most folyton azt hajtogatja, hogy a thermopülai csata, sőt még
Austerlitz is kismiska Vauquois-hoz képest.[1219] A közönség pedig, mely hajdan
ellenállt az irodalom és a képzőművészet modernistáinak, most lelkesen követi a
háború modernjeit, mert divatba jött így gondolkodni, és azért is, mert a kisszerű
szellemeket az akciónak nem a szépsége, hanem roppant méretei nyűgözik le.
Manapság a kolosszálist is k-val írják,[1220] pedig ami előtt térdre borulnak, az
alapjában véve ma is a colossusok nagyságrendje. De ha már Brichot-ról
beszélünk, látta mostanában Morelt? Azt mondják, szeretne találkozni velem.
Tegye meg ő az első lépéseket, én vagyok az idősebb, nem az én dolgom, hogy
kezdeményezzek.”
Sajnos Charlus úr – hogy kissé előreugorjunk – mindjárt másnap
szembetalálta magát az utcán Morellel, aki, hogy a féltékenységét felszítsa,
karon fogta, félig-meddig igaz történeteket mesélt neki, majd amikor a felkavart
Charlus úrnak arra lett volna szüksége, hogy Morel aznap este mellette
maradjon, ne menjen máshová, a másik észrevette egy cimboráját, elköszönt
Charlus úrtól, aki – remélvén, hogy fenyegetése, melyet természetesen sosem
váltott volna be, maradásra bírja Morelt – azt mondta neki: „Vigyázz, mert
bosszút állok”, mire Morel, előbb meglepett barátja nyakát lapogatva, majd a
derekát átölelve, nevetve távozott.
Charlus úr Morelről nekem mondott szavai persze arról tanúskodtak,
mennyivel hiszékenyebbé (s egyben fantáziadúsabbá és fogékonyabbá is) tesz a
szerelem – a báróé pedig a jelek szerint igencsak kitartó kellett legyen –, és
mennyit elvesz a büszkeségünkből! De amikor Charlus úr így folytatta:
„Bolondul a nőkért ez a fiú, gondolni sem tud másra”, igazabbat mondott, mint
hitte. Önszeretetből, szerelemből mondta, hogy a többiek azt hihessék: Morel
életében az iránta érzett vonzalmat nem követte más hasonló. Én ugyan szavát
sem hittem, hiszen saját szememmel láttam, amiről Charlus úr máig nem tudott:
Morelt, amint ötven frank ellenében Guermantes hercegnek adja egy éjszakáját.
Ha pedig Morel az utcán látta meg Charlus urat (kivéve az olyan napokat,
melyeken őszinteségi rohamában akadt össze vele, hogy szomorúan azt
mondhassa neki: „Bocsásson meg kérem, elismerem, gyalázatosan viselkedtem
magával”) egy kávéház teraszáról, ahol a cimboráival ült, mindnyájan
sikongattak, ujjal mutogattak a báróra, olyasfajta kacarászással, amellyel az öreg
ferdehajlamút szokás csúfolni, én pedig meg voltam győződve, hogy mind csak
a saját üzelmeit akarja leplezni, s ha a báró egyedül találja, a nyilvános
leleplezők bármelyike megtett volna mindent, amit csak kér tőle. Tévedtem. Ha
egy sajátságos mozgás a ferdehajlamúsághoz vezetett is – s ez bármely
társadalmi osztályban megesik – olyan embereket, mint Saint-Loup, akiktől
pedig a lehető legtávolabb áll a dolog, egy ellenirányú mozgás viszont elszakított
ettől az életviteltől olyanokat, akiknél azelőtt a legmegszokottabb volt. Akadtak,
akiknél a változást későn jött vallási aggályok, a botrányok[1221] kipattanásakor
átélt megrendülés váltották ki, vagy az olyan nem létező betegségektől való
félelem, amelyeket rokonaik, nemegyszer házmesterek vagy komornyikok,
beszéltek be nekik – teljes jóhiszeműséggel –, vagy – minden jóhiszeműség
nélkül – a féltékeny szeretők, akik azt hitték: így tarthatnak meg csakis
maguknak egy fiatalembert, noha éppenséggel elszakították maguktól csakúgy,
mint másoktól. Így eshetett, hogy a hajdani balbeci liftesfiú a világ minden
kincséért sem fogadott volna már el bizonyos ajánlatokat, amelyeket mostanra
éppolyan veszedelmesnek látott, mint az ellenség kísértéseit. Morelnél a kivétel
nélkül mindenkinek kijáró elutasítás – amiről Charlus úr tudtán kívül igazat
szólt, s amivel egy csapásra igazolta illúzióit és döntötte romba minden reményét
–, ez az elutasítás tehát abból eredt, hogy két évvel azután, hogy Charlus urat
elhagyta, Morel belebolondult egy nőbe, akivel együtt is élt, s aki – mivel
erősebb akarata volt – maradéktalan hűséget kényszerített rá. Olyannyira, hogy
Morel, aki akkoriban, amikor számolatlanul kapta a pénzt Charlus úrtól, ötven
frankért eladta egy éjszakáját Guermantes hercegnek, most ötvenezerért sem
tette volna meg, sem a hercegnek, sem senki másnak. Ha már becsület és
érdekmentesség nem volt benne, a „nője” belénevelt némi önbecsülést, amely a
kihívó viselkedéstől sem riadt vissza, és annak fitogtatásától sem, hogy a világ
minden pénzére fittyet hány, ha azt bizonyos feltételekkel ajánlják fel. Így
egyenlíti ki a különféle lélektani törvények egybejátszása mindazokat a
jelenségeket, amelyek az emberi világban így vagy úgy – a túlszaporodás vagy a
túlzott ritkulás révén – a nem kihalásához vezetnének. Így van ez a virágok
között is, ahol Darwin[1222] felismerése szerint ugyanilyen bölcsesség
szabályozza a megtermékenyítés módozatait azzal, hogy folyton szembeállítja
őket egymással.
„Fura dolog egyébként” – folytatta Charlus úr azon az éles fejhangon, melyre
néha átváltott. „Nemegyszer hallom, amint olyan emberek, akik reggeltől estig
nagyon is elégedettnek látszanak, remek koktélokat isznak, azt állítják, hogy
képtelenek lesznek végigcsinálni a háborút, a szívük nem elég erős, másra sem
tudnak gondolni, egyszer még belehalnak. S ami a legkülönösebb: valóban
megesik ilyesmi. Milyen különös! Talán a táplálkozás teszi, hiszen mostanában
csupa rosszul elkészített ételt esznek, vagy az, hogy buzgalmukat bizonyítandó
felesleges erőfeszítéseket tesznek, amelyek azonban felborítják a szigorú rendet,
amely addig életben tartotta őket? Akárhogyan is, meglepően sok efféle különös,
korai halált – legalábbis az elhunyt szándékaihoz képest korait – lajstromozok.
Nem tudom, mondtam-e már önnek, hogy Norpois csodálja ezt a háborút. De
milyen sajátosan beszél róla! Először is, megfigyelte már, hogy elburjánzottak
azok a kifejezések, amelyek a mindennapi használatban hamar elkopnak – mert
Norpois valóban fáradhatatlan, mintha Villeparisis néném halála óta a
másodvirágzását élné –, majd azonnal új közhelyek váltják fel őket? Emlékszem,
ön régebben mulatságképpen feljegyezte ezeket a divatos fordulatokat, melyek
megjelennek, egy ideig tartják magukat, majd eltűnnek: »aki szelet vet, vihart
arat«; »a kutya ugat, a karaván halad«; »ha önök elrendezik a politikát, én
azonnal elrendezem a pénzügyeket, mint Louis báró mondta«; »olyan jelenségek
ezek, amelyeket túlzás lenne tragikusnak tekinteni, de illik komolyan venni«; »a
porosz király kezére játszik« (ez utóbbi egyébként elkerülhetetlenül feltámadt).
Nos, hány és hány ilyen múlt ki azóta! Itt volt a »papírrongy«, a
»harácshatalmak«, a »hírhedt Kultur, melynek nevében védtelen nőket és
gyermekeket gyilkolnak«, »a győzelem a japán mondás szerint azé, aki
negyedórával tovább állja a szenvedést, mint a másik«, a »turáni germánok«, a
»tudományos barbárság«, a »Lloyd George[1223] kíméletlen szavaival élve: ha
meg akarjuk nyerni a háborút«, és se szeri, se száma a hasonlóknak, nem
beszélve a »csapatok harci kedve«- és a »csapatok elszántsága«-félékről! A
háború hatására a kiváló Norpois mondatszerkesztése is olyan mélyreható
változáson ment át, mint a kenyérgyártás vagy a közlekedés gyorsasága.
Megfigyelte már, hogy ez a kiváló férfiú, aki sehogy sem enged abból, hogy
vágyainak, mint a megvalósulás küszöbén álló ténynek adjon hangot, az
egyszerű és egyértelmű jövő időt, amit az események netán megcáfolhatnának,
mégsem meri alkalmazni, így inkább a »-hat, – het« képzőt használja a jövő idő
jeleként?” Bevallottam Charlus úrnak, hogy nem igazán értem, miről beszél.
Itt kell megjegyeznem, hogy Guermantes nagyherceg korántsem osztotta
fivére borúlátását. Sőt legalább annyira volt angolbarát, amennyire Charlus úr
angolgyűlölő. Caillaux[1224]-t pedig egyszerűen árulónak tartotta, aki
százszorosan rászolgált a főbelövésre. Amikor pedig a fivére bizonyítékot kért
tőle az árulásra, Guermantes úr azt felelte, hogy ha csakis olyanokat lenne
szabad elítélni, akik aláírnak egy papírt, hogy „áruló vagyok”, az árulás bűne
sosem nyerné el büntetését. Arra az esetre azonban, ha netán nem lenne
alkalmam visszatérni a dologra, azt is megjegyzem, hogy két évvel ezután az
elkötelezetten Caillaux-ellenes Guermantes nagyherceg megismerkedett egy
angol katonai attaséval és feleségével, egy rendkívül művelt párral, és
összebarátkozott velük, ahogy hajdan a Dreyfus-ügy idején a három elbűvölő
hölggyel,[1225] s mindjárt az első nap alaposan meglepődött, amikor Caillaux-t
szóba hozva – akinek elítélését biztosnak, bűnét pedig nyilvánvalónak tartotta –
azt hallotta az elbűvölő és művelt pártól: „De hiszen nagy valószínűséggel
felmentik, semmi, de semmi nem szól ellene.” Guermantes úr próbált arra
hivatkozni, hogy Norpois a vallomásában így beszélt a porig sújtott Caillaux-ra
nézve: „Ön Franciaország Giolittija[1226], bizony, Caillaux úr, ön Franciaország
Giolittija!” A művelt és elbűvölő házaspár azonban csak mosolygott, csúfot űzött
Norpois úrból, példákat idézett a szenilitására, majd arra a következtetésre jutott,
hogy Norpois úr szavait Caillaux csak a Le Figaro szerint hallgatta „porig
sújtva”, valójában inkább gunyoros lehetett. Guermantes nagyherceg
véleményének változása nem sokáig váratott magára. Ezt a változást egy angol
nő hatásának tulajdonítani nem is annyira rendkívüli, mint amilyennek akkor
tűnhetett volna, ha 1919-ben jövendöljük, amikor az angolok csak hunoknak
titulálták a németeket, és a bűnösök könyörtelen megbüntetését követelték.
Csakhogy az ő véleményük is megváltozott, s mostanra minden olyan döntést
helyeseltek, ami Franciaországnak elszomorító, Németországnak pedig
segítségére lehetett.[1227]
Charlus úrhoz visszatérve: „Dehogynem – válaszolta arra a vallomásomra,
hogy nem értem –, dehogynem: a »-hat, -het« Norpois cikkeiben a jövő időt
jelzi, azaz Norpois vágyait, és persze mindannyiunkét” – tette hozzá gyorsan,
talán nem teljesen őszintén. „Gondoljon bele, hogyha a »-hat, -het« nem
egyszerűen a jövő idő jele volna, még csak-csak elfogadnánk, hogy egy országot
jelöl meg alanyként. Így például, valahányszor Norpois azt mondja: »Amerika
nem maradhat közömbös a ‘jog’ módszeres lábbal tiprását látva«, »a ‘kétfejű’
monarchia[1228] nem kerülheti el, hogy bűnbánatot tanúsítson« – napnál
világosabb, hogy az efféle mondatok Norpois vágyait (ahogy az enyémeket,
ahogy az önéit is) fejezik ki, de ezekben az ige legalább megőrzi eredeti
jelentését, hiszen egy ország is »tudhat« valamit, Amerika is tudhat, sőt még a
»kétfejű« monarchia is tudhat (a pszichológiai érzék folyton felhánytorgatott
hiánya dacára). De kétség nem fér már a jelenséghez, amikor Norpois azt írja:
»Ez a módszeres pusztítás nem győzheti meg a semlegeseket«, »a Tóvidék[1229]
nem kerülheti el, hogy záros határidőn belül a Szövetségesek kezére kerüljön«,
»a semlegességpárti választások[1230] eredményei nem tükrözhetik az ország
döntő többségének véleményét«. Márpedig nyilvánvaló, hogy a rombolás, a
vidékek és a szavazás eredménye élettelen dolgok, amelyek semmit sem
»tudhatnak«. Norpois egyszerűen ezzel a fordulattal akar parancsot adni a
semlegességpártiaknak (mely parancsnak, sajnálattal kell megállapítanom,
láthatóan nem engedelmeskednek), hogy szakítsanak a semlegességgel, vagy a
Tóvidéknek, hogy többé ne tartozzanak a »boche«-okhoz.” (Charlus úr
ugyanolyan erővel nyomta meg a boche szót, mint ahogyan korábban a balbeci
vonaton a nem a nőkhöz vonzódó férfiakról beszélt.)
„Észrevette egyébként, miféle fortélyokkal kezdi Norpois 1914 óta mindig a
semlegeseknek szánt cikkeit? Először azt hangoztatja, hogy Franciaországnak
persze nem dolga beleártania magát Olaszország politikájába (vagy Romániáéba
vagy Bulgáriáéba és így tovább). Az érintett hatalmaknak egyedül, teljes
függetlenséget élvezve és csakis a nemzeti érdeket szem előtt tartva kell
eldönteniük, hogy kilépnek-e a semlegességből vagy nem. De ha a cikk első
kijelentései (melyeket hajdan exordumnak neveztek volna) ilyen feltűnően
pártatlanok is, a folytatás többnyire jóval kevésbé az. »Mindamellett – folytatja a
lényeget összefoglalva Norpois – egyértelmű, hogy a harcból csakis azok a
nemzetek húznak anyagi hasznot, akik a jog és az igazság oldalán sorakoznak
fel. Nem várható el, hogy a Szövetségesek azokat a népeket ajándékozzák meg
olyan területekkel, ahonnan évszázadok óta elnyomott testvéreik jajszava száll
fel az égre, melyek a kisebb áldozat politikájának jegyében nem állították
kardjukat a Szövetségesek szolgálatába.« Amint pedig ezt az első lépést megtette
a hadba lépést tanácsolandó, Norpois-t semmi sem állíthatja meg, már nem csak
a hadba lépés elvét, hanem idejét illetően is egyre leplezetlenebb tanácsokat
osztogat. »Kétségtelen – folytatja, ahogy ő maga mondaná, ‘álszent módon’ –, az
a döntés, hogy mikor és milyen formában a legalkalmasabb hadba lépniük,
kizárólag Olaszország, illetve Románia kezében van. Nem hagyhatják figyelmen
kívül azonban, hogy ha túl sokáig tétováznak, elszalaszthatják a megfelelő
pillanatot. Az üldözött, kimondhatatlan rettegésben élő germánság már most is
az orosz lovasok patkócsattogásától reszket. Magától értetődik, hogy azok a
népek, melyek csak olyankor sietnek a győzelem segítségére, amikor annak
hajnala már felvirradni látszik, semmiféle jogot nem formálhatnak a jutalomra,
amit pedig, ha jobban igyekeznének, még stb.« Így mondják a színházban is: »A
későn jövők figyelmébe! Az üresen maradt helyeket az előadás kezdetén
elfoglalják.« Ez az érvelés annál is ostobább, mivel Norpois félévenként
előhúzza a tarsolyából, és olyankor mindig így inti Romániát: »Eljött az ideje,
hogy Románia dűlőre jusson, meg akarja-e valósítani nemzeti törekvéseit vagy
sem. Ha most is halogatja a döntést, talán már túl késő lesz.« Márpedig a három
év alatt,[1231] amióta ezt hajtogatja, nem csupán »túl késő« nem lett, de egyre
többet és többet ajánlottunk Romániának. Hasonlóképpen hívja fel
Franciaországot és a többieket, hogy védőhatalomként avatkozzanak be
Görögországban, mivel a görögök nem tartották be a Szerbiával kötött
egyezményt.[1232] No de, legyünk őszinték, felvetődne ez a védhatalmi
közbelépés, ha Franciaország nem állna hadban, és nem óhajtaná Görögország
együttműködését vagy jóindulatú semlegességét, és nem csitul-e el a mélyen
erkölcsös érzés, amely azért lázította fel, mert Görögország nem tett eleget a
Szerbiával szembeni kötelezettségének, amint Románia vagy Olaszország nem
kevésbé szembeszökő kötelességszegéséről van szó, melyek Görögországhoz
hasonlóan – s szerintem jogosan – nem tettek eleget a híresztelések szerintinél
kevésbé sürgető és széles körű feladataiknak, lévén ezen országok Németország
szövetségesei?[1233] Az az igazság, hogy az emberek mindent az újságok
szemével látnak, s hogyan is lehetne másként, hiszen nem ismerik sem a szóban
forgó szereplőket, sem az eseményeket? Az Ügy idején – mely önt furcsa mód
annyira lázba hozta, abban a korszakban, amelytől, mint mostanában mondani
illik, évszázadok választanak el, mert a háborús filozófusok elhitették, hogy
immár semmi sem köt össze a múlttal – megütközve tapasztaltam, hogy egyes
családtagjaim fenntartás nélkül tisztelnek hajdani kommünár antiklerikálisokat,
akikről az újságjuk azt írja, hogy Dreyfus-ellenesek, és gyaláznak egy előkelő
származású, hívő katolikus, ámde revizionista tábornokot. Most sem ütközöm
meg kevésbé, amikor azt látom, hogy minden francia gyűlöli Ferenc József
császárt, akit eddig nagyra tartott, s mondhatom, nem alaptalanul, mert én aztán
igazán jól ismertem, ő pedig kuzenjaként kezel. Ó! Nem írtam neki a háború
kezdete óta!” – tette hozzá, mintha egy hibát vallana be nagy merészen, noha
tudta, hogy ezért senki sem kárhoztatja. – „Vagy mégis, az első évben, és akkor
is csak egyszer. No de, gondoljon rólam akármit, ez mit sem változtat az iránta
érzett tiszteletemen, csak éppen számos ifjú rokonom van, aki a mieink oldalán
harcol, s ők – biztosan tudom – nagyon helytelenítenék, hogy rendszeres
levelezést folytatok egy velünk hadban álló nemzet fejével. Gondoljon akármit,
ám szóljon meg, akinek úgy tartja kedve!” – tette hozzá, mintha merészen állna
szemrehányásaim elébe. – „Nem akartam, hogy ezekben a mai időkben Charlus
aláírással érkezzen levél Bécsbe. A legsúlyosabb kritika, mellyel az agg
uralkodót illethetném, az, hogy rangjabéli arisztokrataként, Európa egyik
legősibb és legfényesebb uralkodóházának feje létére engedte, hogy egy ilyen
Hohenzollern Vilmos-féle kis köznemes – aki egyébként nagyon eszes, de mégis
egyszerű parvenü – irányítsa.[1234] És nem ez az egyetlen megbotránkoztató
anomália ebben a háborúban!” S mint mindig, amikor a – valójában számára
mindenekfelett álló – nagyúri nézőponthoz tért vissza, Charlus úr szokás szerint
elképesztően gyermeteg következtetésekre jutott, amint olyan hangon, ahogy a
Marne-ról vagy Verdunről beszélt volna, azt mondta: vannak főbenjáró és igen
különös dolgok, melyekről a háború krónikásainak nem lenne szabad
megfeledkezniük, „Így például – mondta – itt mindenki annyira tudatlan, hogy
nincs akinek feltűnne az a figyelemreméltó tény, hogy a máltai lovagrend
nagymestere,[1235] aki tősgyökeres boche, máig Rómában él, ahol rendünk
nagymestereként területenkívüliséget élvez. Milyen érdekes” – folytatta, mintha
azt akarná mondani: „Lám, nem veszett kárba az estéje, amikor velem
találkozott.” Köszönetet mondtam neki, ő pedig szerény képet vágott, mint aki
nem vár fizetséget. „De miről is beszéltem éppen? Ó, igen, arról, hogy
mostanában az emberek az újságjuk hatására gyűlölik Ferenc Józsefet. A görög
Konstantin és a bolgár cár esetében a közönség többször is ingadozott a
viszolygás illetve a rokonszenv között, mert hol arról hallott, hogy ezek az
uralkodók az antant, hol pedig arról, hogy – Brichot szavaival élve – a központi
hatalmak mellé állnak. Olyan ez, mint amikor Brichot azt mondogatja folyton:
»hamarosan eljön Venizélosz ideje«. Nem kétlem, hogy Venizélosz úr kiváló
képességekkel megáldott államférfi, de honnan vesszük, hogy a görögök annyira
óhajtják Venizéloszt? Ő ugyanis – az itteni hírek szerint – azt akarta, hogy
Görögország tegyen eleget Szerbia iránti kötelezettségeinek. No de ehhez
tudnunk kellene, miféle kötelezettségekről van szó, s hogy vajon komolyabbak-
e, mint azok, amelyeknek megszegését Olaszország és Románia elfogadhatónak
vélte. Most féltő gonddal figyeljük, betartja-e Görögország az egyezményeket,
és tiszteletben tartja-e az alkotmányát, de mindjárt nem így lenne, ha nem ez
állna érdekünkben. Gondolja, hogy ha nem lett volna háború, a védőhatalmak
egyáltalán törődnének a parlament feloszlatásával?[1236] Én csak annyit látok,
hogy apránként megvonják a támogatást a görög királytól, hogy amint nem
marad serege, ami megvédje, elkergethessék vagy börtönbe zárhassák.
Mondtam, hogy a közönség csakis az újságok alapján ítélkezik a görög és a
bolgár királyról. De hogyan is gondolhatnának róluk mást, mint amit az újságban
olvasnak, hiszen nem ismerik őket? Én számtalanszor találkoztam velük,
trónörökös korában közelről ismertem a görög Konstantint, kész csoda volt.
Mindig is úgy gondoltam, hogy Miklós császár mély érzelmeket táplált iránta.
No persze a legtisztább szándékkal. Christian hercegné[1237] leplezetlenül beszélt
erről, de ő rosszmájú. A bolgár cár viszont nagy huncut, folyton kelleti magát, de
nagyon értelmes, figyelemreméltó férfi. Engem nagyon szeret.”
Charlus úr, aki oly kellemes is tudott lenni, visszataszítóvá vált, amikor erre a
témára terelte a szót. Azzal a fajta önelégültséggel taglalta, amely még a
betegnél is dühítő, aki folyton jó egészségével hivalkodik. Gyakran gondoltam,
hogy a hívek – akik a balbeci kisvonatban annyira szerették volna színvallásra
bírni a bárót, ő azonban kitért előle – talán el sem viselték volna ezt a rögeszmés
kérkedést, és feszengve, levegő után kapkodva, mint egy betegszobában vagy
egy morfinomán társaságában, aki a szemük láttára szedi elő a fecskendőjét, ők
vetettek volna véget a bizalmas vallomásnak, amiről azt hitték, vágynak rá. És
ugyancsak dühítő volt olyasvalakit hallani, amint fűt-fát megvádol, gyakran
valószínűleg mindenféle bizonyíték nélkül, aki magát kivonta ebből a sajátos
kategóriából, ahová másokat oly szívesen sorolt, noha mindenki tudta róla, hogy
beletartozik. Végül pedig ő, aki oly intelligens volt, ebben a kérdésben rendkívül
szűk látókörű kis filozófiát eszelt ki (melynek alapvetésében talán volt valami
azokból a érdekességekből, amelyeket Swann az „életben” talált), melyben
mindent e speciális okokkal magyarázott, s ilyenkor – mint mindig, amikor
megrögzött hibánkba esünk – nemcsak alulmúlta önmagát, hanem rettentően
elégedett volt önmagával. Így történhetett, hogy e máskor oly komoly, oly nemes
arcon egyszerre végtelenül bárgyú mosoly ömlött el, amint így fejezte be a
mondatát: „Mivel pedig e téren igen erős ugyanaz a gyanú, mint Koburg
Ferdinánd[1238] Vilmos császár iránti vonzalmát illetően, akár ezzel is
indokolhatnánk, miért állt Ferdinánd cár a »harácshatalmak« mellé. Istenkém,
végül is érthető, az ember engedékeny egy húgocskával, nem tagad meg tőle
semmit. Úgy vélem, ez szép kis magyarázat lenne Bulgária Németországgal
kötött szövetségére.” Azzal Charlus úr hosszan kacarászott ezen az együgyű
magyarázaton, mintha valóban nagyon elmésnek találná, habár, még ha valóban
tényeken alapult volna is, éppolyan gyermeteg volt, mint azok a megjegyzések,
melyeket Charlus úr olyankor tett a háborúról, amikor feudális nagyúrként vagy
a jeruzsálemi Szent János-rend lovagjaként[1239] ítélkezett róla. Utolsó
megfigyelése azonban helyénvalóbbnak hangzott: „A legmeglepőbb, hogy ez a
közönség, amelyik tehát csakis az újságok alapján ítéli meg a háború szereplőit
és dolgait, szentül meg van győződve róla, hogy önálló véleményt alkot.”
Ebben Charlus úrnak igaza volt. Hallomásból tudtam, milyen látványosan
hallgatott el és hezitált Forcheville asszony – mint olyan pillanatokban szokás,
melyek a személyes véleménynek nem csak a kimondásához, de a kialakításához
szükségesek –, mielőtt a legbelsőbb meggyőződés hangján jelentette volna ki:
„Nem hiszem, hogy beveszik Varsót”; „az az érzésem, hogy nem húzhatunk ki
még egy telet”; „féloldalas békét semmiképpen nem szeretnék”; „egytől félek
csak, ha már tudni akarják, a parlamenttől”; „mégis úgy gondolom, hogy át
tudunk törni.” S mindehhez Odette fontoskodó képet vágott, amit a végletekig
eltúlzott, amikor így beszélt: „Nem mondom, hogy a német csapatok nem
harcolnak derekasan, de nincs meg bennük az, amit mi elszántságnak hívunk.”
És az „elszántság” (vagy akár már a „harci kedv” szavak) kiejtéséhez a kezét
ökölbe szorította, szemével pedig úgy hunyorított, mint a kontár festők, ha
szakszavakat használnak. A stílusa pedig még a korábbinál is erőteljesebben
magán viselte angolimádatának nyomát, s immár nem kellett arra szorítkoznia,
hogy „csatornán túli szomszédaink”-ként vagy legfeljebb „angol barátaink”-ként
emlegesse az angolokat, mint hajdan – bátran „hű szövetségeseink”-nek
nevezhette őket. Mondanom sem kell, hogy a világért el nem mulasztotta úton-
útfélen a „fair play” kifejezést használni, hogy jelezze, az angolok tisztességtelen
ellenfélnek tekintik a németeket, illetve azt, hogy „a háborút meg kell nyerni,
amint derék szövetségeseink mondják”. Néha, meglehetősen sután, a veje
nevéhez is társított mindenfélét, ami az angol katonákkal volt kapcsolatos, és
ahhoz, micsoda öröm Robert-nek, hogy ausztrálokkal és skótokkal, új-
zélandiakkal és kanadaiakkal él bizalmas közelségben. „A vejem, Saint-Loup
mostanra ismeri az összes derék tommy tolvajnyelvét, a legtávolabbi
dominionokból valókkal is szót ért, és a bázison parancsnokló tábornokkal
éppúgy baráti viszonyban van, mint a legegyszerűbb private-tel.”
S ha már ilyen kitérőt tettem Forcheville asszony miatt, amint Charlus úr
oldalán sétálok lefelé a körúton, hadd engedjek meg magamnak – a korszakot
leírandó – egy ennél is hosszabbat Verdurinné és Brichot kapcsolatáról. Mert
igaz, hogy Charlus úrból (aki egyszerre volt igen éles elméjű és többé-kevésbé
öntudatlanul németbarát) hiányzott az elnézés, amikor szegény Brichot-ról
ítélkezett, Verdurinék azonban nála is rosszabbul bántak vele. Ők ugyan
egyértelműen soviniszták voltak, s emiatt élvezetüket lelhették volna Brichot
cikkeiben, melyek egyébként semmivel sem voltak rosszabbak számos
irománynál, amelyben Verdurinné gyönyörködött. De első lépésként Brichot –
talán emlékeznek még rá – már La Raspelière-ben sokat esett Verdurinék
szemében, s a nagyemberből, akinek hajdan látták, ha nem is Saniette-fajta
pofozógép, de a házaspár alig kendőzött gúnyolódásainak céltáblája lett.
Akkoriban azonban mégiscsak a hívek egyike maradt, s ennek köszönhetően
részesült azokból az előnyökből, amelyek a kis csapat alapító- vagy társult
tagjainak, státuszukból eredően, hallgatólagosan jártak. Amint azonban, talán a
háborúnak köszönhetően vagy annak az oly sokáig késleltetett előkelőségnek
hirtelen kikristályosodásával, melynek minden elengedhetetlen, s mégis
láthatatlan eleme már régóta telített állapotban volt jelen a Verdurin-szalonban,
ez a szalon új társaság előtt tárta ki kapuit, s amint a híveket – kezdetben az új
társaság csalétkeit – egyre ritkábban hívták meg, Brichot helyzete is
hasonlóképpen alakult. Sorbonne ide, Intézet[1240] oda, a háború előtt Brichot
hírneve nem terjedt túl a Verdurin-szalon falain. Amikor azonban szinte naponta
kezdett cikkeket írni, melyek részben azzal a talmi csillogással ékeskedtek, amit
korábban oly mértéktelenül pazarolt a hívekre, részben viszont bővelkedtek
nagyon is valódi műveltségben, amelyet vérbeli Sorbonne-fi lévén nem próbált
leplezni, bár néhány tetszetős fordulattal körítette őket, a szó szoros értelmében
elkápráztatta a „nagyvilági” társaságot. Ez egyszer legalább olyasvalakit
fogadtak kegyükbe, aki korántsem volt érdemtelen, s aki termékeny
intelligenciájával és kimeríthetetlen memóriájával képes volt ébren tartani a
figyelmüket. S míg három nagyhercegnő is akadt, aki Verdurinnénél töltötte az
estét, másik három azért a megtiszteltetésért versengett, hogy a nagyember nála
vacsorázzon, s a nagyember egyiküknek igent mondott, hiszen már csak azért is
szabadnak érezte magát, mert Verdurinné, akit dühített Brichot cikkeinek sikere
a Saint-Germain-negyed köreiben, gondosan ügyelt rá, hogy sose hívja meg
olyankor, amikor egy Brichot által nem ismert híresség is jelen van, akinek első
dolga lenne a professzort magához csalogatni. Így történt, hogy az újságírás
(amivel Brichot végső soron nem akart többet, mint megkésve, tisztességgel és
busás fizetség ellenében átadni azt, amit egész életében ingyen és ismeretlenül
tékozolt el a Verdurin-szalonban, hiszen ékesszóló és nagy tudású lévén, a
cikkírás nem került nagyobb fáradságába, mint a csevegés) vitathatatlan
dicsőséget szerezhetett volna, és rövid ideig úgy tűnt, szerzett is, Brichot-nak...
ha nincs Verdurinné. Igaz ugyan, hogy Brichot cikkei közel sem voltak olyan
figyelemreméltók, mint a társasági emberek hitték. Az ember közönségessége
lépten-nyomon kibújt a műveltség tudálékoskodása alól. S a teljesen értelmetlen
képek mellett („a németek nem nézhetnek többé a Beethoven-szobor szemébe”;
„Schiller nyilván forgott a sírjában”; „még meg sem száradt a tinta a Belgium
semlegességét elismerő sorokon”; „Lenin csak beszél, de a szavait elfújta a
sztyeppei szél”) efféle közhelyek sorakoztak: „Húszezer fogoly, ez puszta szám;
vezérkarunk nyitva tartja a szemét, méghozzá a jót; győzni akarunk és kész”. De
mennyi tudás, mennyi intelligencia, milyen pontos érvelés társult mindehhez!
Márpedig Verdurinné sosem fogott bele egy-egy Brichot-cikkbe anélkül, hogy ne
dörzsölte volna a markát a gondolatra, milyen nevetséges dolgokra bukkan majd
benne, s éber figyelemmel olvasta, hogy biztos lehessen: egyet sem mulaszt el. S
bizony sajnos biztos volt, hogy akad benne egy-kettő. Meg sem várták, amíg
rájuk akadnak. Ha mondjuk Brichot találóan idézett egy valóban kevéssé ismert
szerzőtől, vagy legalábbis a mű volt ismeretlen, amelyre hivatkozott, az idézetet
mindjárt az elviselhetetlen tudálékosság bizonyítékaként citálták, s Verdurinné
már alig várta a vacsoraidőt, hogy jól megnevettethesse a vendégeit. „Na, mit
szóltak a ma esti Brichot-hoz? Amikor a Cuvier[1241]-idézetet olvastam, mindjárt
magukra gondoltam. Szavamra, azt hiszem, megőrült.” – „Nem olvastam még” –
mondta Cottard[1242]. – „Hogyhogy nem olvasta? Fogalma sincs, micsoda
élvezettől fosztja meg magát. Olyan nevetséges, hogy meg kell halni.” S
Verdurinné a lelke mélyén örvendezve, amiért akadt valaki, aki még nem olvasta
Brichot cikkét, s így alkalma nyílt, hogy ő világítson rá az írás nevetséges
részeire, behozatta a komornyikkal a Le Temps[1243]-t, és felolvasta, hamis
pátosszal zengve a legegyszerűbb mondatokat is. A Brichot-ellenes kampány a
vacsora után is, egész este folytatódott, bár színlelt fenntartásokkal. „Nem
akarom túl hangosan mondani, mert félek, hogy egyesek – mondta Verdurinné
Molé grófnéra mutatva – netán nagy rajongói. A társasági emberek naivabbak,
mint gondolnánk.” Molé grófné, akinek e meglehetősen hangosan mondott
szavakkal próbálták értésére adni, hogy róla van szó, az időnként elfojtott
hanggal viszont ugyanakkor érzékeltették, hogy nem az ő fülének szánják a
mondottakat, gyáván megtagadta Brichot-t, akit valójában Michelet-vel tartott
egyenrangúnak. Igazat adott Verdurinnének, és hogy zárszóként mégis valami
vitathatatlant mondjon, így beszélt: „Annyit azért nem lehet megtagadni tőle,
hogy jól ír. – Maga szerint jól ír? – replikázott Verdurinné. – Szerintem meg úgy
ír, mint egy disznó” – s ezzel a merészséggel megnevettette a társasági
embereket, annál is inkább, mert, mint aki maga is megrettent a disznó szótól,
súgva, kezét a szája elé téve ejtette ki. Azért is haragudott egyre jobban Brichot-
ra, mert az naiv önelégültséggel dicsekedett a sikereivel, bár a cenzúra miatt
nemegyszer kifakadt, amikor – mint azt Brichot, szokása szerint újkeletű
szavakat használva mondta, hogy ezzel is jelezze, mennyire nem vaskalapos –
„kimeszelték” a cikk egy részét. Verdurinné a jelenlétében nem mutatta ki igazán
– némi kedvetlenséget kivéve, ami egy élesebb elméjű ember számára mindjárt
intő jel lett volna –, hogy nem sokra tartja, amit Chochotte[1244] ír. Csupán annyit
mondott neki egyszer, hogy nem kellene olyan sokszor egyes szám első
személyben írnia. S Brichot valóban lépten-nyomon így fogalmazott, először is
azért, mert professzorosan az „elismerem”, sőt az „elfogadom” helyett folyton az
„annyit azonban elfogadok” fordulattal élt: „Annyit azonban elfogadok, hogy a
frontok hatalmas előretörése szükségessé teszi stb.”, de még inkább azért, mert
hajdani harcos Dreyfus-ellenes lévén, aki már jóval a háború kitörése előtt német
előkészületeket szimatolt, gyakran tolult a tollára ilyesmi: „Mint arra már 1897-
ben is rámutattam”; „1901-ben már jeleztem”; „ma már valóságos ritkasággá
vált kis művemben (habent sua fata libelli)[1245] felhívtam a figyelmet”, s ez a
szokása később is megmaradt. Brichot mélyen elpirult Verdurinné
megjegyzésére, a megjegyzés éles hangjára. „Igaza van, asszonyom. Valaki, aki
legalább annyira nem kedvelte a jezsuitákat, mint Combes[1246] – bár ő nem
kapott előszót kedves mesterünktől a csodás szkepticizmusban: Anatole
France[1247]-tól –, s aki, ha nem tévedek, a másik oldalon állt... még az özönvíz
előtt, azt mondta: az én mindig gyűlöletes.”[1248] Ettől kezdve Brichot többes
szám első személlyel helyettesítette az egyes számét, ettől azonban az olvasó
még láthatta, hogy a szerző magáról beszél, sőt ez a többes szám tette lehetővé a
szerzőnek, hogy folyton magáról beszéljen, a legjelentéktelenebb mondatához is
kommentárokat fűzzön, és továbbra is a többes szám első személy mögé bújva
cikket kerekítsen egyetlen tagadó szerkezet köré. Ha például korábban, akár egy
másik cikkben, azt mondta, hogy a német csapatok már nem érnek annyit, mint
régen, most így kezdte: „Mi nem rejtjük véka alá az igazságot. Mondtuk, hogy a
német csapatok már nem érnek annyit, mint régen. Amivel nem azt mondtuk,
hogy nem érnek sokat. Még kevésbé írnánk olyasmit, hogy napjainkban már
semmit sem érnek. Ahogy térhódítást sem emlegetnénk, ha nem lenne igaz stb.”
Egy szóval pusztán annak összefoglalásával, hogy mit nem állít, és emlékeztetve
mindarra, amit ő maga néhány évvel ezelőtt, illetve amit Clausewitz, Jomini,
Ovidius, Tüanai Apollóniosz[1249] és mások évtizedekkel vagy évszázadokkal
korábban mondtak, Brichot egy vaskos kötetre való anyagot hordott volna össze
könnyedén.
Sajnálatos, hogy nem adott ki ilyesmit, mert manapság nehéz efféle,
ismeretekben dúskáló cikkeket lelni. A Verdurinné által ráncba szedett Saint-
Germain-negyediek előbb nála kezdték kinevetni Brichot-t, bár amint kihúzták a
lábukat a kis klánból, továbbra is csodálták. Majd éppúgy divattá vált
gúnyolódni rajta, ahogy korábban rajongani érte, és ugyanazok a nők, akiket
titokban, amíg a cikkeit olvasták, most is elkápráztatott, amint nem voltak már
egyedül, kinevették, hogy ne látsszanak ostobábbnak a többieknél. Soha a kis
klán nem beszélt annyit Brichot-ról, mint ekkoriban, de csak azért, hogy gúnyt
űzzön belőle. Minden újonnan jött intelligenciáját azon mérték le, hogy mit
gondol a Brichot-cikkekről; ha az első alkalommal rosszul válaszolt, nem
mulasztották el a fejére olvasni, hogy miről ismerszik meg az intelligens ember.


„No de, szegény barátom, mindez rettenetes, és nagyobb dolgokat is
sirathatunk, mint holmi unalmas újságcikkeket. Vandalizmusról,
szoborrombolásokról hallani. De nem vandalizmus-e megannyi csodálatos
fiatalember elpusztítása is, akik mind páratlan, színes szobrok voltak? És az a
város, ahol nincsenek többé szép férfiak, nem éppolyan-e, mint amelyiknek a
teljes szoborkincsét porrá zúzták? Miféle örömöt lelhetek abban, hogy
étteremben vacsorázom, ha Didon atyához[1250] hasonlatos, borostás, öreg
pojácák szolgálnak ki, már ha nem bóbitás nők, akiknek láttán egy Bouillon
Duval étkezdében[1251] hiszem magam? Bizony, így van ez, kedvesem, s azt
hiszem, jogom van így beszélni, mert ami szép, az szép, az eleven anyagban is.
Mi öröm van abban, ha az embert pápaszemes, angolkóros figurák szolgálják ki,
akikről lerí hogy alkalmatlannak bizonyultak? Mostanában, ha egy jóvágású
férfin akarjuk pihentetni a szemünket egy étteremben, már nem a felszolgáló
pincéreket kell nézegetnünk, mint régen szoktuk volt, hanem az ott étkező
vendégek között kell keresnünk. Csakhogy egy felszolgálót viszontláthattunk –
bár a személyzet sűrűn változott –, de ugyan honnan tudhatná meg, kicsoda és
mikor jön újra az az angol hadnagy, aki talán most jár itt először, és holnap talán
megölik! Amikor Auguszt lengyel király az elbűvölő Morand[1252], a csodás
Clarisse[1253] szerzőjének elmondása szerint egy kínai porcelángyűjteményre
cserélte el egyik ezredét, véleményem szerint rossz üzletet kötött. Gondoljon
csak bele, azok a daliás lakájok, akik kétméteresre is megnőttek, s akik legszebb
barátnéink monumentális lépcsődíszei voltak, mára mind halottak, bár többségük
azért lépett be a seregbe, mert azt szajkózták nekik, hogy a háború mindössze két
hónapig tart. Na ja, ők nem ismerték Németország erejét, a porosz faj bátorságát
úgy, mint én” – mondta magáról megfeledkezve.
Majd, amikor észrevette, hogy túlságosan is kimutatta, mit gondol: „Valójában
nem annyira Németországtól féltem Franciaországot, inkább magától a
háborútól. A hátországiak azt hiszik, hogy a háború nem több mint hatalmas
bokszmeccs, amelynek – az újságok segítségével – ők maguk is nézői a távolból.
Pedig nem így van. A háború betegség: amikor egy ponton úgy tűnik, már
leküzdöttük, újra támad egy másikon. Ma felszabadítják Noyont,[1254] holnap
nem lesz kenyér, sem csokoládé, holnapután meg az, aki azt hitte, nyugodtan él,
és ha kell, nem fél a golyótól, amit elképzelni sem tud, halálra rémül, mert azt
olvassa az újságokban, hogy behívják az évjáratát. Ami pedig a műemlékeket
illeti, nem is egy olyan egyedülálló remekmű eltűnése borzaszt, mint a reimsi
székesegyház,[1255] jóval inkább az, hogy a szemem láttára semmisül meg egy
sereg olyan épületegyüttes, amelytől a legapróbb francia falu is tanulságos és
elbűvölő.”
Mindjárt Combray jutott az eszembe, bár régen azt hittem, lealacsonyítom
magam Guermantes asszony szemében, ha bevallom, milyen jelentéktelen
szerepet töltött be a családom Combray-ban. Azon töprengtem, nem szereztek-e
tudomást erről Guermantes-ék és Charlus úr is Legrandintől vagy Swanntól,
Saint-Loup-tól vagy Moreltől. De még az elhallgatás sem volt annyira kínos
számomra, mint az utólagos magyarázkodás. Csak azért fohászkodtam, hogy
Charlus úr ne hozza szóba Combray-t.
„Nem akarok rosszat mondani az amerikaiakról,[1256] uram – folytatta a báró
–, úgy tűnik, a végtelenségig nagylelkűek, s mivel ebben a háborúban nem volt
karmester, és minden új résztvevő mindig jóval az előző után lépett táncba, az
amerikaiak pedig akkor kezdték, amikor nekünk, mondhatni, már végünk volt,
bennük talán még olyan hév van, amit bennünk a négyévi háborúzás már
lecsillapíthatott. Már a háború előtt is szerették az országunkat, a művészetünket,
busásan megfizették a műkincseinket. Sok náluk is van már.[1257] De ez a
gyökerét vesztett művészet,[1258] ahogy Barrès úr mondaná, épp az ellentéte
mindannak, ami Franciaország csodás kellemét jelentette. A kastély adta a
templom magyarázatát, a templom pedig, hiszen zarándokhely volt,
magyarázatot adott a krónikás énekre. Nem akarom eltúlozni származásom és
rokonságom kiválóságát, amúgy most nem is erről van szó. De nemrégiben,
holmi anyagi ügyeket rendezendő, és annak ellenére, hogy némileg
elhidegültünk egymástól a házaspárral, el kellett látogatnom Saint-Loup
unokahúgomhoz, aki Combray-ban él. Combray csak egy volt a sok-sok kisváros
közül. Az őseinket azonban mint adományozókat ábrázolták néhány színes
üvegablakon, másokra pedig a címerünket festették. Ott volt a kápolnánk, ott
voltak a sírjaink. Ezt a templomot a franciák és az angolok rombolták le, mert a
németek megfigyelőállásnak használták. A továbbélő történelem és a művészet
mindeme keveréke, ami Franciaország lényegét adta, elpusztul, és ennek még
nincs vége. No persze, nem teszem nevetségessé magam azzal, hogy családi
okok miatt a combray-i templom elpusztítását egy napon említsem a reimsi
katedráliséval, a gótikus székesegyház e csodájával, mely oly természetesen
talált vissza az ókori szobrászat tisztaságához, vagy az amiens-i katedráliséval.
Nem tudom, hogy Szent Firmin[1259] égnek emelt karját mára letörték-e. Mert ha
így történt, a hit és az erő legmagasztosabb megnyilvánulása tűnt el vele a
világból.” – „Azaz a jelképe, uram – feleltem. – S én éppúgy rajongok bizonyos
szimbólumokért, mint ön. De képtelenség lenne a jelképért feláldozni a
valóságot, amit jelképez. A székesegyházakat addig kell imádni, amíg a
megóvásukért nem az általuk tanított igazságokat kell megtagadni. Szent Firmin
már-már katonás parancsra emelt karja azt sugallta: »Ám törjenek össze, ha a
becsület megköveteli. Ne áldozzatok embereket olyan kövekért, melyeknek
szépsége éppen abból ered, hogy valaha emberi igazságokat örökítettek meg!«”–
„Értem, mire gondol – válaszolt Charlus úr –, és Barrès úr, aki, sajna, túlságosan
sok zarándoklatot vezetett a Strassburg-szoborhoz és Déroulède úr[1260] sírjához,
meghatóan és tetszetősen fogalmazott, amikor azt írta, hogy még a reimsi
székesegyház sem olyan drága nekünk, mint gyalogságunk élete.[1261] Bár ez a
kijelentés meglehetősen nevetségessé teszi újságjaink haragját, amelyet az ott
parancsnokló német tábornokra zúdítottak, aki azt mondta, hogy az ő szemében
a reimsi katedrális nem ér fel egyetlen német katona életével.[1262] A legdühítőbb
és legsiralmasabb egyébként az, hogy mindegyik ország ugyanazt szajkózza.
Németország gyáripari szövetségei ugyanazon okokra hivatkozva állítják, hogy
Belfort[1263] birtoklása elengedhetetlen ahhoz, hogy megóvják nemzetüket a mi
revansista eszméinktől, mint Barrès, amikor Mainzot követeli,[1264] hogy minket
védjen meg a boche-ok inváziós felbuzdulásaitól. Miért vélte úgy korábban
Franciaország, hogy Elzász-Lotaringia visszacsatolása[1265] nem elégséges indok
a háborúra, s miért elégséges most a háború folytatásához, az évről évre
megismételt hadüzenethez? Úgy látom, ön hiszi, hogy Franciaország győzelme
immár bizonyosnak vehető, magam is szívből kívánom, hogy így legyen, ezt ön
sem kétli. De azért amióta a szövetségesek, okkal vagy ok nélkül, biztosra veszik
a győzelmüket (a magam részéről persze el lennék ragadtatva ettől a
végkimeneteltől, de főként papíron látok sok győzelmet, pirrhuszi győzelmeket,
amelyeknek az árát nem árulják el), és amióta a boche-ok már nem hisznek a
győzelmükben, mást sem látunk, mint hogy Németország a békét próbálja
sürgetni, Franciaország pedig a háborút folytatná; Franciaország az igazságos,
Franciaország, amely – nagyon helyesen – az igazságot hirdeti, de amely egyben
az édes Franciaország is,[1266] ezért a szánalom szavait is hallatnia kellene, ha
másért nem, hát saját fiai miatt, és hogy mire kitavaszodik, és a virágok újra
nyílnak, ne csak a sírokat derítsék fel. Legyen őszinte, drága barátom, éppen ön
fejtett ki nekem hajdan egy elméletet azokról a dolgokról, amelyek csakis a
folyton megújuló teremtés kegyéből léteznek. A világ teremtése nem egyszer s
mindenkorra ment végbe, állította ön, nap mint nap végbemegy
elkerülhetetlenül. Nos, ha ön jóhiszemű, a háborút sem vonhatja ki az elmélet
érvényessége alól. Írhatja a mi kiváló Norpois-nk (egyik kedvenc retorikai
kellékét előkapva a »győzelem hajnala«– és a »Tél tábornok«-félék közül):
»Mivel pedig Németország háborút akart, a kocka el van vetve«, az az igazság,
hogy minden új nappal újra hadat üzenünk. Így az, aki folytatni akarja, éppolyan
bűnös, mint az, aki elkezdte, sőt talán még bűnösebb, mert a másik talán nem
látta előre a háború minden borzalmát.
Márpedig nem tudhatjuk, hogy egy ilyen hosszúra nyúló háború, még ha
győzelemmel végződik is, nem veszélyes-e. Nehéz olyasmiről beszélni, amire
nem volt még precedens, ahogy arról is, milyen következményei lesznek a
szervezetre az olyan beavatkozásnak, amellyel első ízben próbálkozunk. Az is
igaz, hogy az újdonságok, melyek miatt riadót fújunk, általában igen jól
beválnak. Még a legbölcsebb republikánusok is úgy gondolták, hogy az egyház
és az állam szétválasztása őrültség. Mégis úgy ment, mint a kés a vajban!
Dreyfust rehabilitálták, Picquart[1267] hadügyminiszter lett, és senki meg sem
nyikkant. De mi rosszra nem számíthatunk egy olyan kimerültség hatására, mint
amilyen egy véget nem érő háborúé? Mit tesznek majd a frontról hazatérő
férfiak? Megtöri vagy megőrjíti őket a fáradtság? Mindez balul üthet ki, ha nem
is Franciaország, de a kormány, sőt esetleg az államforma kárára. Hajdan ön adta
a kezembe Maurras csodás Aimée de Coignyját.[1268] Nagyon meglepne, ha
napjaink Aimée de Coignyje nem várná ugyanazt a köztársaság háborújának
kimenetelétől, amit az 1812-es Aimée de Coigny várt a császárság háborújától.
És ha él ma ilyen Aimée, valóra válnak-e a reményei? Én nem szeretném.
De térjünk vissza a háborúhoz: vajon ki kezdte, tényleg Vilmos császár?
Erősen kétlem. És ha ő kezdte is, mi mást tett, mint például Napóleon, amit én
ugyan förtelmesnek találok, de döbbenten látom, mennyi szörnyűséget sugall
Napóleon tömjénezőinek, azoknak, akik a hadüzenet napján Pau
tábornokkal[1269] szólva így kiáltottak fel: »Negyven éve várok erre a napra! Ez
életem legszebb napja!« Isten a tudója, tiltakozott-e valaki nálam erőteljesebben,
amikor aránytalanul nagy teret engedtek a nacionalistáknak, a militaristáknak, és
amikor minden művészetbarátot azzal vádoltak, hogy a hazára nézve végzetes
dolgokkal foglalkozik, hiszen minden társadalom, amely nem harcias szellemű,
káros! Egy vérbeli társasági embert úgyszólván semmibe vettek egy tábornokhoz
képest. Egyszer kis híján bemutattak Syveton[1270] úrnak. Persze, mondhatja
erre, hogy amit én erőnek erejével próbálok életben tartani, azok csak társasági
szabályok. S bár látszólag frivol szabályok, talán számos szélsőségnek útját
állhatták volna. Mindig nagyra tartottam a nyelvtan vagy a logika védelmezőit.
Fél évszázadnak kell eltelnie, hogy rájöjjünk, milyen nagy veszélyektől óvtak
meg. Márpedig a mi nacionalistáinknál nincs germángyűlölőbb, végsőkigistább.
Tizenöt év elteltével azonban a filozófiájuk gyökeresen megváltozott. Valójában
persze a háború folytatására sarkallnak. De csakis egy harcias faj kiirtása végett,
puszta békeszeretetből. Mert az a fajta harcias civilizáció, amit tizenöt éve oly
szépnek találtak, ma elborzasztja őket. Nemcsak azt vetik Poroszország szemére,
hogy mindenek fölé állította a katonai tényezőt, hanem úgy gondolják, hogy a
katonai civilizációk minden időben lerombolták mindazt, amit ők most
becsesnek találnak, nem csak a művészetet, de a galantériát is. Amint egy
kritikusuk áttér a hithű nacionalizmusra, mindjárt a béke barátjává válik.
Meggyőződése, hogy a nőnek minden harcias civilizációban megalázott és
lealacsonyított szerep jutott. Mi pedig nem merjük azt válaszolni neki, hogy a
középkori lovagok »hölgyeit« és Dante Beatricéját[1271] talán nem kevésbé
magas piedesztálra helyezték, mint Becque úr hősnőit.[1272] Számítok rá, hogy
nemsokára lejjebb ültetnek az asztalnál, mint egy orosz forradalmárt vagy
egyszerűen, mint egy tábornokunkat, aki a háborútól való irtózása miatt
háborúzik, és azért, hogy megbüntessen egy népet, amiért az olyan eszményt
dédelget, amelyet tizenöt évvel ezelőtt ő maga is az egyetlen vérpezsdítő
gondolatnak ítélt. Néhány hónapja még nagyra tartották a boldogtalan cárt,
amiért összehívta a Hágai Konferenciát.[1273] Most azonban, amikor a szabad
Oroszországot üdvözöljük, megfeledkezünk arról, hogy a cárt miért is
ünnepeltük. Így fordul a világ dicsősége.[1274]
 Pedig Németország olyannyira ugyanazokat a fordulatokat használja, mint
Franciaország, hogy azt hihetnénk, a franciáktól idéz, nem győzi hajtogatni,
hogy »az életéért küzd«. Amikor ilyesmit olvasok: »Mindaddig küzdünk a
könyörtelen és engesztelhetetlen ellenség ellen, amíg olyan békét nem csikarunk
ki, amely a jövőben biztos védelmet jelent mindenfajta agresszióval szemben, és
hogy derék katonáink vére ne omlott légyen hiába«, vagy ezt: »Aki nincs velünk,
az ellenünk van«,[1275] akkor nem is tudom, hogy ez a frázis Vilmos császártól
vagy Poincaré úrtól való-e, hiszen apróbb változtatásokkal mindketten
elmondták hússzor is, bár az igazság kedvéért el kell ismernem, hogy ez esetben
a császár utánozta a köztársasági elnököt. Ha Franciaország gyenge maradt
volna, talán nem ragaszkodik annyira a háború folytatásához, de főként
Németország nem sürgette volna a befejezést, ha nem veszíti el az erejét.
Mármint a korábbi erejét, mert erősnek, meglátja, azért most is erős még.”
Charlus úr rákapott, hogy nagyon harsányan beszéljen; idegességében, illetve
azért, hogy kiutat keressen olyan benyomásainak, amelyektől – hiszen sosem
volt alkotóművész – valami úton-módon szabadulnia kellett, mint pilótának a
bombáitól, még ha a pusztában is, ahol a szavai nem jutottak el senkihez, és
főképp a társaságban, ahol ugyancsak találomra ejtette el őket imitt-amott, és
ahol sznobizmusból, az iránta táplált bizalomból, no meg – amíg
zsarnokoskodott a hallgatóságán – az erőszak hatására, sőt a félelem miatt
meghallgatták. A körúton ez a végtelen szóáradat mindezen túl a járókelőknek
szóló megvetés jele is volt, akiknek kedvéért a hangját éppúgy nem vitte lejjebb,
ahogy az útjukból sem tért volna ki. Inkább mennydörgött és dübörgött hát, s
főként világosan érthetővé tett az utánunk fordulók számára bizonyos utalásokat,
melyek alapján könnyen defetistáknak nézhettek bennünket. Ezt meg is
jegyeztem neki, de csak derültségre fakasztottam. „Vallja be, igencsak
mulatságos lenne – mondta. – Végül is – tette hozzá –, sosem lehet tudni,
bármelyikünkkel megeshet valamelyik este, hogy ő lesz a másnapi »kis színes
hír«. Miért ne lőhetnének engem is a vincennes-i árokba? Hiszen nagyapám
testvérével, D’Enghien herceggel meg is történt a dolog. A nemes vér szomja
megőrjít egy bizonyosfajta csőcseléket, amelyik e téren ravaszabb, mint az
oroszlán. Tudja, ezeknek az állatoknak több sem kellene, hogy rávessék magukat
Verdurinnére, mint hogy egy karcolás essen az orrán. Azon, amit ifjúkoromban a
nózijának neveztek volna!” S ezen teli torokból felnevetett, mintha egyedül
lettünk volna egy szalonban.
Mivel időnként meglehetősen gyanús alakokat láttam, akiket Charlus úr
felbukkanása vonzott elő a homályból, s akik bizonyos távolságban tömörültek,
eltöprengtem, azzal teszek-e inkább a báró kedvére, ha magára hagyom, vagy ha
vele maradok. Úgy voltam ezzel, mint amikor gyakori, epilepsziaszerű
rohamokkal küzdő öregemberrel találkozunk, akinek bizonytalan járásáról
látjuk, hogy valószínűleg hamarosan megint ilyen kitörése lesz, s azon
morfondírozunk, hogy inkább kívánatos a társaságunk, mint esetleges segítség,
vagy inkább nyomasztó mint olyan szemtanúé, aki elől titkolni szeretné, s akinek
a puszta jelenléte is sietteti a krízist, melyet teljes nyugalomban talán sikerülne
elkerülnie. De a betegnél ennek az eseménynek – melyről nem tudjuk, kivonjuk-
e magunkat belőle – a lehetőségét előre jelzi a kacsázó járás, amikor az illető
úgy imbolyog, mintha részeg lenne.
Charlus úr esetében viszont a különféle kacskaringókat, annak a lehetséges
incidensnek az előjeleit, melyről nem tudtam egyértelműen eldönteni, hogy a
báró azért fohászkodik, vagy inkább attól tart, hogy a jelenlétem netán
megakadályozza – mint valami elmés rendezésben –, nem Charlus úr írta le, aki
nyílegyenesen lépdelt, hanem a statiszták egész serege. Végső soron, azt hiszem,
mégis inkább el akarta kerülni a találkozást, mert magával vont egy
keresztutcába, mely sötétebb volt, mint a körút, s ahová, ha ugyan nem onnan,
ugyanakkor folyamatosan áramlottak a legkülönfélébb fegyvernemekhez tartozó
és a legkülönfélébb nemzetiségű katonák, mintegy a fiatalság, a kárpótlás, a
vigasz áradataként Charlus úr számára azért az apályért, amely minden férfit
kisodort a határra, és a mozgósítás első heteiben valósággal üresre szivattyúzta
Párizst. Charlus úr nem győzte csodálni az előttünk vonuló, csillogó-villogó
egyenruhákat, melyektől Párizs olyan soknemzetiségű lett, mint valami
kikötőváros, s egyben olyan valószerűtlen, mint egy kép háttere, ahol a festő
csak azért emelt néhány épületet, hogy ürügyet leljen a legváltozatosabb és a
legkáprázatosabb öltözékek csokorba gyűjtésére.


A báró továbbra is mély tisztelettel és mély vonzalommal viseltetett a
defetizmussal vádolt előkelő hölgyek[1276] iránt, ahogy hajdan azok iránt, akiket
Dreyfus-pártisággal vádoltak. Csak azt sajnálta, hogy lealacsonyodtak a
politizáláshoz, s ezzel alkalmat adtak a „firkászok vagdalkozásaira”. Az ő
szemében azonban mit sem változtak. Frivolitása ugyanis annyira megrögzött
volt, hogy számára az előkelő születéssel járó szépség és egyéb vonzerők
jelentették a maradandót – a háború vagy akár a Dreyfus-ügy pedig csak
közönséges és múló divatot. Ha Guermantes nagyhercegnét főbe lőtték volna,
mert különbékét próbált kötni Ausztriával, a báró ettől még ugyanolyan nemes
léleknek látta volna, és az ő szemében ugyanúgy nem veszített volna a fényéből,
ahogy Marie-Antoinette[1277]-et sem érezzük ma kevesebbnek attól, hogy
fővesztésre ítélték. Amikor ilyesmiről beszélt, Charlus úr, mint egy Saint-Vallier
vagy Saint-Mégrin,[1278] ünnepélyesen kihúzta, mereven tartotta magát, a hangja
mélyebben zengett, s egy kis ideig semmi olyan modorosságot nem mutatott,
ami a fajtájabeliekre vall. S mégis, miért nem akad közöttük egy sem, akinek a
hangja – akár csak egyszer – teljesen őszintén csengne? A báróé most is, amikor
pedig a legközelebb járt a mélységhez, hamisan szólt, hangolóra szorult volna.
Charlus úr amúgy a szó szoros értelmében nem tudta, hol áll a feje, ide-oda
forgatta, gyakran bánta, hogy nincs nála színházi látcső, bár azzal sem ment
volna sokra, mert a két nappal azelőtti zeppelin-támadás miatt, amely éberségre
intette a hatóságokat, a szokottnál több katona volt mindenfelé, még az égen is.
Az aeroplánok, amelyek néhány órával ezelőtt barna bogarakként pöttyözték be
felettem az ég kékjét, most úgy röpködtek a csak szórványosan égő utcai lámpák
miatt még sötétebb éjszakában, mint fénylő szúnyogok. S talán mindenekelőtt
azért éreztük szépnek ezeket az ember- és hullócsillagokat, mert miattuk fel
kellett néznünk az égre, ahová rendszerint oly ritkán emeljük tekintetünket. Igaz,
ebben a Párizsban, amelynek szépségét 1914-ben, amint a közelítő ellenség
fenyegetését várta, úgyszólván védtelennek láttam, most is ott volt az ősidőktől
fogva változatlan, könyörtelen, titokzatos derűvel ragyogó hold, mely fényének
haszontalan szépségében fürdette a még sértetlen műemlékeket, de akárcsak
1914-ben, sőt jóval inkább, mint 1914-ben, másfajta fények is látszottak, fel-
felvillanó fényjelek, melyekről tudtuk, hogy az aeroplánokról csakúgy, mint az
Eiffel-torony fényszóróiról tudatos akarat, baráti éberség irányítja őket, s ettől
ugyanaz a meghatottság járt át, ugyanaz a hála és megnyugvás ébredt bennem,
amit hajdan Saint-Loup szobájában éreztem, annak a katonai kolostornak a
cellájában, ahol megannyi lángoló és fegyelmezett szív gyakorlatozott, míg el
nem jött a nap, amikor ifjúsága teljében, egy pillanatig sem habozva feláldozta
magát.
 A két nappal korábbi támadás óta az ég, mely akkor mozgalmasabb volt a
földnél, ismét elcsitult, mint vihar után a tenger. De mint a tenger a vihar után,
még nem csillapult le egészen. Még mindig az égbe hasított néhány aeroplán,
hogy rakétaként röppenjen fel a csillagokhoz, a reflektorok meg lustán, halvány
csillagporhoz hasonló, kóbor tejutakat pászmáztak a körzetekre osztott égboltra.
S a repülők eközben a csillagképekkel rendeződtek kötelékbe, így felnézve, az
„új csillagok”[1279] láttán valósággal egy másik féltekén hihettük volna
magunkat.
Charlus úr arról beszélt, mennyire csodálja ezeket a pilótákat, s mivel
németbarátságának megnyilvánulásait éppúgy nem tudta elfojtani, mint egyéb
vonzalmait – bár ezeket is, azokat is tagadta –, azt mondta: „Amúgy
hozzáteszem, hogy nem kevésbé csodálom a gothákkal felszálló németeket is.
Hát még a zeppelineseket, gondoljon bele, ahhoz micsoda bátorság kell! Nincs
mese, hősök, és kész. Mit számít, hogy civileket támadnak, hiszen rájuk meg
ágyúütegek lőnek! Ön nem fél a gotháktól és az ágyútól?” Bevallottam, hogy
nem, bár talán tévedtem. Kétségtelen, hogy mivel tunyaságom rászoktatott, hogy
a munkámat minden áldott nap másnapra halasszam, azt képzeltem, hogy talán a
halállal is megtehetem ugyanezt. Hogyan is félnénk egy ágyútól, ha szent
meggyőződésünk, hogy aznap nem csap le ránk? Amúgy, mivel a ledobott
bombák, illetve a halál eshetőségének gondolata egymástól függetlenül alakult ki
bennem, semmiféle tragikus színnel nem árnyalta azt a képet, amelyet a német
repülők feltűnéséről alkottam, mindaddig, amíg egyiküket, melynek a viharos
égen hánykolódva csak részletei bukkantak ki a ködtajtékok közül, egy
aeroplánt, melyet addig – bár tudtam, hogy gyilkos eszköz – mindig csak
csillagszerű égi jelenségnek képzeltem, épp abban a pillanatban meg nem láttam,
amikor a felénk indított bombát kioldja. Mert egy veszély eredendő valóságát
csak a benyomásnak nevezett új, az eddigi tudásunkra visszavezethetetlen
dologban érzékeljük, amely gyakran – mint ebben az esetben is – egyetlen
vonalban összegződik, olyan vonalban, mely egy szándékot ír le, vonalban,
melyben olyasfajta tett ereje lappang, ami eltorzítja, s eközben a Concorde-híd
fölött a fenyegető és sarokba szorított aeroplán körül, mintha csak a Tuileriák, a
Concorde tér és a Champs-Élysées szökőkútjai tükröződtek volna a felhőkben, a
reflektorok fénylő vízsugarai ívelték át az eget, maguk is szándékokkal teli
vonalakként, erős és bölcs férfiak szándékaival, akiknek, mint hajdan a
doncières-i laktanyában töltött éjszakán, hálás voltam, amiért erejük ilyen szép
pontosságával magukra vállalták a fáradságot, hogy éberen ügyelnek ránk.
Az éj ugyanolyan szép volt, mint 1914-ben, Párizs pedig ugyanúgy
veszélyben forgott. A holdfény lágy magnéziumfolyamnak tetszett, melyben
még egyszer, utoljára éjszakai képet rögzíthettünk olyan szépséges
épületegyüttesekről, mint a Vendôme vagy a Concorde tér, melyeket félelmem a
lövedékektől – amelyek talán mindjárt megsemmisítik őket – még érintetlen
szépségükben, kontrasztként, egyfajta teljességnek mutatott, amint előre
nyújtják, valósággal felkínálják a csapásoknak védtelen építményeiket. „Ön tehát
nem fél? – ismételte Charlus úr. – A párizsiak nem fogják fel a helyzetet. Mint
hallom, Verdurinné mindennap összejöveteleket tart. No persze, ezt csak a
szóbeszédből tudom, jómagam semmit, de semmit nem tudok róluk, minden
kapcsolatot megszakítottam velük” – tette hozzá, s ehhez nem csak a szemét
sütötte le, mintha egy táviratkihordó ment volna el előttünk, de a fejét és a vállát
is lehorgasztotta, a karját pedig olyan gesztussal emelte fel, mely ha nem is azt
jelenti éppen: „mosom kezeimet”, de legalábbis ezt: „nem mondhatok semmit”
(noha nem is kérdeztem tőle semmit). – „Annyit tudok, hogy Morel még most is
gyakran jár hozzájuk” – mondta (ez volt az első alkalom, amikor újra szóba
hozta előttem). – „Állítólag nagyon sajnálja a történteket, és közeledni szeretne”
– s ezzel egyszerre mutatkozott olyan hiszékenynek, mint a Faubourg-beliek,
akik így beszélnek: „Sokat hallani arról, hogy Franciaország minden eddiginél
gyakrabban lép kapcsolatba Németországgal, sőt a hivatalos tárgyalások is
megkezdődtek”, és mint a szerelmes, akit a leggorombább elutasítások sem
tántorítanak el. – „Akárhogyan is, ha ezt akarja, csak szólnia kell, én vagyok az
idősebb, nem az én dolgom, hogy kezdeményezzek.” Amit persze mondania sem
kellett, hiszen magától értetődött. Ráadásul még őszinte sem volt, s épp ezért
jöttünk mindig annyira zavarba Charlus úrtól, mert éreztük, hogy miközben azt
mondja, nem az ő dolga a kezdeményezés, éppenséggel mégis ő kezdeményez,
és azt várja, hogy felajánlkozzam: összehozom őket.
No persze, ismertem az olyanok naiv vagy színlelt hiszékenységét, akik
szeretnek valakit, vagy egyszerűen csak nem fogadják őket valakinél, s mégis
olyasfajta vágyat tulajdonítanak ennek az illetőnek, aminek az semmiféle jelét
nem adta, a konok könyörgés dacára sem. De a hirtelen elcsukló hangból,
amelyen Charlus úr nyomatékosította szavait, a tekintete mélyén vibráló
felindultságból úgy éreztem, nem közönséges tolakodásról van szó, hanem
valami másról. Nem is tévedtem, s itt mindjárt elmondok két dolgot, amely
utólag igazolta benyomásomat. (A második esetében sok évvel ugrom előre, a
Charlus úr halála utáni időre. Márpedig a báró csak jóval később halt meg, s
addig még többször is találkozunk vele, nagyon másként, mint amilyennek
ismertük, különösen a legutolsó alkalommal, amikor már végleg elfelejtette
Morelt.) Ami az elsőt illeti, mindössze két-három évvel ez után az este után
történt, amelyen épp lefelé sétálunk Charlus úrral a körúton. Mintegy két évvel
ezután tehát összefutottam Morellal. Mindjárt Charlus úr jutott az eszembe, és
hogy mennyire örülne, ha viszontláthatná a hegedűst, akit nyomatékosan kértem,
menjen el a báróhoz, ha csak egyszer is. „Hiszen jó volt önhöz – mondtam –,
most pedig öreg már, bármikor meghalhat, borítsanak fátylat a régi viszályra, és
felejtsék el nyomtalanul a haragot!” Morel látszólag teljesen egy véleményen
volt velem a kibékülés kívánatosságát illetően, mégis határozottan elutasította,
hogy akár egyszer is meglátogassa Charlus urat. „Rosszul teszi – mondtam. – És
miért? Konokságból, lustaságból, gonoszságból, rosszul értelmezett önérzetből,
erényességből (biztos lehet benne, hogy nem fenyegeti semmi), kacérságból?” –
Ekkor a hegedűs, akinek arcát eltorzította a készülő vallomás, mely minden
bizonnyal rettentő erőfeszítésébe került, remegve válaszolt: „Nem, semmi
efféléről nincs szó; az erényességre fütyülök, s még hogy gonoszság? Épp
ellenkezőleg, már-már szánom szegényt, nem is kacérságból, hiszen mire volna
jó, és nem is lustaságból – vannak napok, amikor reggeltől estig csak
malmozom. Nem, semmi efféle okom nincsen, valami egészen más van, de el ne
mondja soha senkinek, én is bolond vagyok, hogy elmondom, arról van szó
ugyanis, arról... arról, hogy félek!” És minden ízében remegett. Bevallottam,
hogy nem értem. „Nem, ne faggasson, ne beszéljünk róla többet, maga nem
ismeri úgy, mint én, sőt mondhatni, egyáltalán nem ismeri.” – „Mégis mit árthat
önnek? Hiszen már csak azért sem próbálkozna ilyesmivel, mert nem lesz már
harag kettőjük között. No meg, a lelke mélyén ön is tudja, hogy a báró nagyon jó
ember.” – „A fenébe is! Én ne tudnám, hogy jó! És milyen finom lélek, és
milyen egyenes! De hagyjon, ne beszéljen róla többet, könyörgök, szégyen
kimondani, de félek!”
A második eset Charlus úr halála után történt. Néhány emléktárgyat hoztak át
nekem, amelyeket rám hagyott, és egy háromszorosan borítékolt levelet, melyet
legalább tíz évvel a halála előtt írt. De akkoriban súlyos beteg volt,
végrendelkezett, majd jobban lett, míg később abba az állapotba nem került,
amelyben még látni fogjuk Guermantes hercegné egyik délutáni
hangversenyének napján –, a levél pedig, amely a barátaira hagyott néhány
tárggyal együtt egy páncélszekrénybe került, hét évig hevert ott, ám ez alatt a hét
év alatt Charlus úr teljesen elfelejtette Morelt. A finom és határozott írással
papírra vetett levél így szólt:

Drága barátom, a Gondviselés útjai kifürkészhetetlenek. Néha egy
hitvány ember gyarlóságát használja eszközül, hogy megakadályozza
egy igaz kiválóságának bukását. Ön ismeri Morelt, tudja, honnan jött,
s hogy én miféle csúcsokra akartam emelni, mondhatni, a magam
szintjére. Azt is tudja róla, hogy inkább visszatért, no nem a porba és
hamuba, amelyből minden ember, vagyis az igazi főnix, feltámadhat,
hanem a sárba, ahol a vipera csúszik. Elbukott hát, s ezzel engem
megóvott a bukástól. Ön tudja, hogy a címeremen a Mi Urunk
jelmondata áll: Inculcabis super leonem et aspidem,[1280] egy
férfialakkal, akinek lábánál egy oroszlán és egy kígyó adja a
pajzstartót. Márpedig azt, hogy így lábbal tudtam tiporni az oroszlánt,
önmagamat, csakis a kígyónak és annak az elővigyázatosságának
köszönhetem, amit az imént nagyon is könnyelműen gyarlóságnak
neveztem, hiszen az Evangélium mély bölcsessége erényt farag belőle,
legalábbis a többieket illetően erényt. Ez a mi hajdan harmonikusan
hangzó dallamokat sziszegő kígyónk, amint kígyóbűvölőre akadt – aki
egyébként maga is igencsak elbűvölődött –, nem csupán muzikálisan és
csúszómászóként viselkedett, de a gyávaságig vitte azt az erényt,
melyet ma már isteninek tartok: az elővigyázatosságot. Ez az isteni
elővigyázatosság tette, hogy ellenállt hívó szavamnak, amikor
megüzentem, hogy látogasson el hozzám újra, és csak úgy lelek békét
ebben a földi világban s reményt a megbocsáttatásra a másikban, ha
most vallomást teszek önnek. Az isteni bölcsesség eszköze lett ebben a
dologban, én ugyanis megfogadtam, hogy nem jut ki a házamból élve.
Egyikünknek el kellett tűnnie. Arra az elhatározásra jutottam, hogy
megölöm. Isten sugallta neki az elővigyázatosságot, hogy engem
 megóvjon egy bűntől. Nem kétlem, hogy szent patrónusom, Mihály
arkangyal közbenjárása nagy szerepet játszott mindebben, s
imádkozom hozzá, bocsássa meg, hogy annyi évig elhanyagoltam, és
oly hálátlannak mutatkoztam a végtelen jóságért, amit irántam
tanúsított, különösen a gonosz ellen folytatott küzdelmemben. Hitem és
szellemi képességeim teljes birtokában mondom: Isten e szolgájának
köszönhetem, hogy a mennyei Atya azt sugallta Morelnak, ne jöjjön el
hozzám. Így hát most én halok meg.
Őszinte híve,
Semper idem,[1281]
P. G. CHARLUS

Ekkor megértettem Morel félelmét; no persze, nem kevés gőg és irodalom
került ebbe a levélbe. De a vallomás igaz volt. Morel pedig jobban tudta, mint
én, hogy ez a „már-már őrült oldal”, amit Guermantes nagyhercegné látott a
sógorában, nem korlátozódott – mint addig hittem – a felszínes és ártalmatlan
düh múló külsőségeire.
De térjünk vissza a jelenbe! Épp lefelé sétálok tehát a körúton Charlus úrral,
aki az imént homályos közvetítőként próbált felhasználni a Morellal való
békülési kísérleteihez. Majd, amikor látta, hogy nem válaszolok: „Amúgy nem
tudom, miért nem játszik, mostanában nem szokás zenélni, arra hivatkozva, hogy
háború van, de táncolni és vacsorázni eljárnak, a nők pedig kitalálták, hogy az
»ambrin«[1282] az ő bőrükre is jó. Fogadásokkal töltik a napjaikat, melyek, ha a
németek folytatják az előrenyomulást, talán a mi Pompejink[1283] végnapjai
lesznek. De épp ez fogja megóvni a frivolságtól. Hiszen ha egy német Vezúv
lávája (mert a tengeri ágyúik semmivel sem kevésbé félelmetesek egy vulkánnál)
épp szépítkezés közben lepi meg a hölgyeket, és örökkévalóvá rögzíti
félbeszakított mozdulatukat, az utókor gyermekei majd azokból az illusztrált
tankönyvekből okulnak, amelyekben Molé asszonyt nézegethetik, aki épp még
egy réteg festéket készült magára kenni, mielőtt vacsorázni indult volna egyik
sógornőjéhez, vagy Sosthène de Guermantes-ot, amint éppen szemöldököt rajzol
magának. Mindez tananyag lesz a jövő Brichot-inak, egy korszak frivolitása egy
évezred múltán a legkomolyabb műveltség anyagát adja, főként akkor, ha egy
vulkánkitörés vagy egy lávaszerű anyaggal támadó bombázás érintetlenül őrizte
meg. Micsoda dokumentumok maradnak a jövendő történettudományára, ha a
hajdan a Vezúv által kibocsátottakhoz hasonló fojtó gázok és a Pompejit
betemető földindulás kései utódai teljes épségben tartják meg mindazon
elővigyázatlan otthonokat, ahonnan még nem menekítették Bayonne[1284]-ba a
festményeket és a szobrokat! Vagy nem Pompeji ez már egy éve, nem Pompeji
egy-egy részlete minden olyan este, amikor az emberek nem azért húzódnak le a
pincékbe, hogy egy palack ó Mouton-Rotschildot vagy Saint-Émiliont hozzanak
fel, hanem azért, hogy magukkal együtt mentsék legbecsesebb javaikat, mint
Herculanum[1285] papjai, akiken épp akkor ütött rajta a halál, amikor a szent
edényeket cipelték? Mindig a tárgyakhoz való ragaszkodás viszi halálba a
tulajdonost. Párizst nem Héraklész alapította, mint Herculanumot. Mégis mennyi
hasonlóság van közöttük! És a tisztánlátás, amely nekünk megadatott, nem csak
a mi korunkra jellemző, mindegyiknek birtokában volt. Ha arra gondolok, hogy
maholnap mi is a Vezúv városainak sorsára juthatunk, nos, azok tudták, hogy a
Biblia elátkozott városainak végzete vár rájuk. Az egyik pompeji ház falán a
Sodoma, Gomorra[1286] árulkodó feliratot találták.” Nem tudom, hogy Szodoma
neve és az általa ébresztett gondolatok tették-e, vagy inkább a bombázásé, de
Charlus úr egy pillanatra az égre emelte a tekintetét, majd mindjárt vissza is
fordította a földre. „Minden hőst csodálok ebben a háborúban – mondta. –
Vegyük például, kedves barátom, az angol katonákat, akiket a háború kezdetén
kissé felületesen ítéltem meg, afféle műkedvelő futballistáknak tartva őket, akik
nagy elbizakodottságukban hivatásosokkal kezdenek – de milyen
hivatásosokkal! –, nos, ha pusztán esztétikai szempontból vizsgáljuk őket,
valóságos görög atléták, érti, mire gondolok, görög atléták, drága barátom,
Platón ifjai[1287] vagy még inkább spártaiak. Barátaim jártak Rouenban, ahol az
angolok állomásoznak, és csodát láttak, igazi csodát, amire álmunkban sem
gondolnánk. Nem is Rouen az már, másik város lett. No persze, ott a régi Rouen
is, a katedrális vézna szentjeivel. Természetesen szép az is, de egészen más. És
az öregbakáink! El nem tudom mondani magának, milyen különös ízt találok a
mi öregbakáinkban, a kis párizsiakban, amilyen ez is itt előttünk, nézze csak,
hogy kinyílt a csipája, milyen szemfüles és milyen mulatságos a fizimiskája!
Gyakran leállok egy kicsit cseverészni velük, micsoda éleseszűség és józanság!
És milyen mulatságosak és kedvesek a vidéki fiúk, a görgetett r-jeikkel és a
tájszólásukkal! Én mindig sok időt töltöttem vidéken, tanyákon háltam, szót
értek ezekkel a fiúkkal, de attól még, hogy a franciákat csodáljuk, az
ellenségeinket sem szabad lebecsülnünk, azzal magunkat alacsonyítanánk le.
„Ön nem tudja, micsoda katona a német, mert nem látta, mint én,
díszlépésben, nyújtott lábbal felvonulni unter den Linden[1288].” Majd visszatért
férfiasságeszményéhez, amit Balbecben vázolt már, s ami az idők során
filozofikusabb formát öltött, bár képtelen érveléssel élt, mely alól időnként még
az emelkedettség pillanataiban is kitetszett a szimpla társasági ember
sekélyessége, még ha értelmes társasági emberé is: „Tudja – mondta –, a boche
katona nagyszerű legény, erős, egészséges, és csakis a hazája dicsőségére
gondol, Deutschland über alles[1289] ami nem is olyan ostobaság; mi pedig – míg
ők férfiasan készülődtek – a műkedvelésbe süppedtünk.” A műkedvelés szó
Charlus úr szótárában feltehetően az irodalom szinonimája lehetett, mert –
nyilván azért, mert eszébe jutott, hogy magam is irodalomkedvelő vagyok, sőt
egy időben ennek a művészetnek akartam szentelni magam –, mindjárt a
vállamra csapott (s e mozdulat ürügyén rám támaszkodott, addig-addig, míg
olyan fájdalmat nem okozott, mint amilyennel hajdan, katonai szolgálatom
idején a 76-osom[1290] nyomódott a lapockámba), s mintegy a szemrehányást
enyhítendő hozzátette: „Igen, műkedvelésbe süppedtünk mindannyian, ön is,
emlékezzen csak, ön éppúgy mea culpázhat[1291], mint én, mindannyian túlzottan
műkedvelők voltunk.” A szemrehányás okozta meglepetéstől – és mert sosem
tudtam gyorsan visszavágni –, a beszélgetőtársam iránti mély tiszteletből és
baráti jóságától ellágyultan úgy válaszoltam, mintha – ahogy erre buzdított –
nekem is lett volna okom a bűnbánó mellverésre, ami nagy marhaság, hiszen a
műkedvelés árnyékával sem vádolhattam magam. „Nos – mondta –, most
elköszönök – (a csapat, mely távolabbról kísérte, végül ugyanis leszakadt
rólunk) megyek, és lefekszem, ahogy egy vénséges vén urasághoz illik, már csak
azért is, mert úgy látszik – Norpois egyik kedvelt idióta aforizmájával élve –, a
háború minden szokásunkat megváltoztatta.” Amúgy tudtam, hogy Charlus úr
otthon is katonák között lesz, mert hadikórházzá alakította át párizsi házát, s
ezzel, azt hiszem, nem annyira a fantáziája szükségleteinek engedett, sokkal
inkább a jó szívének.


Áttetszően tiszta éjszaka volt, szellő sem rezdült; képzeletemben a hidak
árkádjai és tükörképük gyűrűjén átfolyó Szajna a Boszporuszra hasonlított. S
vagy a Charlus úr defetizmusa jósolta invázió jelképeként, vagy muzulmán
testvéreink és a francia hadsereg együttműködésének szimbólumaként a vékony
aranypénzként görbülő hold a keleti félhold jegyébe vonta a párizsi eget.
Búcsúzáskor a báró azért egy pillanatra még úgy megszorította a kezem, hogy
majd összemorzsolta – egyfajta németes szokás ez a báróéhoz hasonló érzelmű
embereknél –, s még gyúrta egy darabig, ahogy Cottard mondta volna, mintha
olyan rugalmasságot akarna visszaadni az ízületeimnek, amelyet el sem
veszítettek. Vannak vakok, akiknél a tapintás bizonyos mértékben átveszi a látás
szerepét. Meg nem tudnám mondani, hogy ez esetben milyen érzékszervet
helyettesített. Charlus úr talán azt hitte, hogy egyszerűen kezet fog velem, ahogy
minden bizonnyal azt is hitte, hogy csak rápillant a félhomályban mellettünk
elmenő szenegáli férfira, aki nem méltóztatott észrevenni, hogy megcsodálják.
De a báró mindkét esetben tévedett: az érintéssel és a nézéssel is a
mértéktelenség bűnébe esett. „Hát nincs meg benne Decamps, Fromentin, Ingres
és Delacroix[1292] minden keletisége?” – kérdezte még mindig az iménti
szenegáli delejes hatása alatt. – „Tudja, én kizárólag a festő, a filozófus szemével
látom érdekesnek az embereket és a dolgokat. Amúgy is öreg vagyok már. Mégis
milyen kár, hogy legalább az egyikünk nem odaliszk – a képet kiteljesítendő!”
Mikor a bárótól elváltam, az én képzeletemet nem Decamps, még csak nem is
Delacroix Keletje népesítette be, hanem annak az Ezeregyéjszakának az ódon
Keletje, amelyet régen annyira szerettem, s ahogy lassacskán belevesztem a sötét
utcák szövevényébe, a Bagdad eldugott negyedeiben kaland után járó Harún Al
Rasíd kalifa járt az eszemben. Másrészt megszomjaztam a melegtől és a
gyaloglástól, csakhogy a bárok már jó ideje bezártak, és a benzinszűke miatt a
gyéren felbukkanó taxik – melyeket levanteiek vagy négerek vezettek – válaszra
sem méltatták az integetésemet. Az egyetlen hely, ahol innivalót kaphattam és
egy kicsit összeszedhettem magam, mielőtt hazafelé indulok, egy szálloda
lehetett.
Abban a belvárostól meglehetősen távoli utcában azonban, ahová jutottam, a
gothák párizsi bombázásai miatt az összes szálloda bezárt. Ugyanígy állt a dolog
csaknem minden bolttal is, ahonnan a kereskedők, alkalmazottak híján, vagy
mert maguk is megijedtek, vidékre menekültek, és csak a szokásos, kézzel írott
tájékoztatót hagyták az ajtón, hogy jelezzék, egy távoli és egyébként is
bizonytalan időpontban nyitnak ki újra. A többi üzlet pedig, amely még tartotta
magát, hasonlóképpen tudatta, hogy csak hetente kétszer nyit ki. Az egész
negyedet érezhetően a nyomor, az elhagyatottság, a félelem lakta. Így azután
még meglepőbb volt, hogy a kihalt házak között akadt egy, ahol épp
ellenkezőleg, az élet mintha felülkerekedett volna a félelmen és a csődön –
gazdagon és tevékenyen zajlott. Minden ablaktábla zárva volt, de a rendőrségi
utasításra elsötétített ablakokból kiszüremlő fény arra utalt, hogy odabent fittyet
hánynak a takarékosságra. Az ajtó pillanatonként nyílt, hogy egy-egy új
vendéget bocsásson be vagy ki. Ez a szálloda (illetve a pénz, amit a tulajdonosai
kereshettek) nyilván felszította az összes környékbeli kereskedő féltékenységét
és az én kíváncsiságomat is, amikor – mintegy tizenöt méterre, azaz túlságosan
messzire ahhoz, hogy az éjszakai sötétben felismerhessem – egy tisztet láttam
fürgén távozni.
Valami mégis feltűnt: nem az arca, mert azt nem láttam, nem is az
egyenruhája, amelyet hosszú, bő köpönyeg takart, hanem az a kirívó
aránytalanság, mely a teste által a térben elfoglalt pontok nagy, illetve a
másodpercek csekély száma között volt, amely alatt ez az ostromlottak kitörési
kísérletére emlékeztető távozás végbement. Így azután, bár formálisan nem
ismertem fel – s még azt sem mondanám, hogy Saint-Loup tartása, a sudársága,
a járása vagy a fürgesége –, de az egyszerre több helyen jelenvalósága jutott
eszembe, amely oly jellemző volt rá. A mégoly kevés idő alatt megannyi
különböző pozíció felvételére képes katona észre sem vett, és már el is tűnt egy
keresztutcában, én pedig tovább morfondíroztam, hogy bemenjek-e vagy se a
hotelba, melynek szerény külsejéről ítélve nemigen hittem, hogy Saint-Loup-t
láttam kilépni az imént.
Akaratlanul is eszembe jutott, hogy korábban Saint-Loup-t igazságtalanul
belekeverték egy kémkedési ügybe, mert egy német tiszttől elkobzott levelekben
az ő nevére bukkantak. Később ugyan a katonai hatóságok minden gyanú alól
tisztázták. Mégis, óhatatlanul összefüggésbe hoztam ezt az emléket az imént
látottakkal. Ez a hotel lett volna a kémek találkahelye? A tiszt már eltűnt egy
ideje, amikor különféle fegyvernemek közkatonáit láttam bemenni, s ez csak
megerősítette feltevéseimet. Másrészt viszont rettentően szomjas voltam.
Valószínűleg találhatok itt valami innivalót, és kihasználtam az alkalmat, hogy a
kíváncsiságomat is – melybe azért jócskán keveredett aggódás – csillapítsam.
 Nem gondolom tehát, hogy a találkozás ébresztette kíváncsiság miatt
döntöttem úgy, hogy felmegyek a néhány foknyi kis lépcsőn, mely egy
ruhatárféleség bizonyára a nagy meleg miatt nyitva hagyott ajtajához vezetett.
Először azt hittem, nem tudom a kíváncsiságomat kielégíteni, mert a lépcsőről,
ahol homályban maradtam, több embert is láttam szobát kérni, s mind azt a
választ kapta, hogy egyetlen szabad szoba sincsen. Márpedig nyilvánvalóan nem
szólt ellenük egyéb, mint az, hogy nem tartoztak a kémtanyához, mert amikor
egy perccel később egy egyszerű matróz jelentkezett, mindjárt odaadták neki a
28-ast. A sötétből, ahol engem nem vettek észre, néhány katonát és két munkást
láthattam, amint békésen beszélgetnek egy levegőtlen kis helyiségben, amelyet
képes hetilapokból vagy folyóiratokból kivágott, hivalkodó, színes női portrék
díszítettek. A férfiak nyugodtan beszélgettek, épp hazafias eszméket fejtegettek:
„Mit akarsz, mi is úgy teszünk, ahogy a bajtársaink – mondta az egyik.” – „No,
nem, annyi biztos, hogy engem nem ölnek meg” – felelt egy fogadkozásra, amit
nem hallottam, egy másik, aki, ha jól értettem, másnap készült vissza
veszedelmes állomáshelyére. „Mit ne mondjak, huszonkét évesen, félévi
szolgálat után, egy kicsit erős lenne!” – kiáltott fel, és a hangjában a hosszú élet
vágyánál is erősebb volt a tudat, hogy helyénvalón érvel, mintha az a tény, hogy
csak huszonkét éves, nagyobb esélyt jelentene arra, hogy nem ölik meg, sőt
egyenesen képtelenség, hogy megöljék. „Párizs elképesztő – mondta valaki más
–, itt nem mondaná az ember, hogy háború van. No és te, Julot, még mindig be
akarsz állni a seregbe?” – „Mi az hogy, hát persze, hogy beállok, nagy kedvem
van szétcsapni a sok mocskos boche között.” – „Bezzeg Joffre nem sokat csinál
azon kívül, hogy lefekszik a miniszterek feleségével.” – „Szomorú, hogy
ilyesmiket beszélnek” – szólalt meg egy kissé idősebb pilóta, és a munkáshoz
fordult, aki az iménti mondatot mondta: – „Azt tanácsolom, hogy a
frontvonalban ne nagyon beszéljen így, mert az öregbakák hamar elintézik.”
Ettől a lapos beszélgetéstől nemigen támadt kedvem, hogy tovább is hallgassam,
így épp azon voltam, hogy be- vagy elmenjek, amikor a következő,
hátborzongató szavak kizökkentettek egykedvűségemből: „Elképesztő, hogy a
gazda még mindig nem jött vissza, bár az is igaz, én sem tudom, hol találna ilyen
későn láncot.” – „De hisz a másik már ki van kötve.” – „Ki van kötve, no igen,
ki is, meg nem is, ha engem láncolnának meg így, én bizony ki tudnék
szabadulni” – „De hisz le is lakatolták.” – „Még jó, hogy lelakatolták, de
végszükség esetén az is kinyílik. Merthogy az van, hogy a láncok nem elég
hosszúak.” – „Na, majd épp te fogod megmagyarázni, hogy mi a baj, tegnap én
ütöttem egész éjjel, hogy már a vére csurgott a kezemen.” – „Ma is te ütöd?” –
„Nem, ma nem én. Ma Maurice. De vasárnap én fogom, a gazda megígérte.”
Most végre megértettem, miért van szükség a matróz izmos karjára. A békés
polgárokat tehát nem azért küldték el, mert a szálloda holmi kémtanya csupán.
Valami szörnyű bűnt készültek itt elkövetni, hacsak valaki időben fel nem fedi,
és le nem tartóztatja az elkövetőket. S ebben a békés és fenyegetett éjszakában
mindez még mindig álom- vagy meseszerűnek tűnt, így az igazságtévő
büszkesége és a költő gyönyöre egyszerre dolgozott bennem, amikor elszántan
beléptem a szállodába.
Könnyedén megböktem a kalapomat, amire a jelenlévők nem különösebben
zavartatták magukat, bár többé-kevésbé udvariasan viszonozták a köszönésemet.
„Megmondanák, kihez forduljak? Szobát szeretnék, és valami innivalót
felhozatni a szobába.” – „Várjon egy percet, a gazda épp kiment valahová.” –
„De a főnök fent van” – pendítette meg az egyik beszélgető. – „Hiszen tudod,
hogy őt nem szabad zavarni.” – „Gondolják, hogy kapok szobát?” – „Asszem.” –
„A 43-as valószínűleg szabad” – mondta az a fiatalember, aki biztos volt benne,
hogy huszonkét évesen nem ölik meg. És kissé odébb csusszant a kanapén, hogy
maga mellé engedjen. „Nem nyitnánk egy kis ablakot, rémes füst van idebent” –
szólalt meg a pilóta; ugyanis mindnyájuk kezében cigaretta vagy pipa volt. „Jó,
de előbb csukjátok be a zsalugátereket, tudjátok, hogy a zeppelinek miatt tilos
lámpát égetni.” – „Egy árva zeppelin nem jön már. Sőt az újságok arra
célozgatnak, hogy mind egy szálig lelőtték őket.” – „Még hogy nem jön több,
még hogy nem jön több, mit tudod te? Majd ha mögötted is tizenöt hónap
frontszolgálat lesz, mint mögöttem, és már az ötödik boche gépedet lőtted le,
akkor beszélhetsz. Az újságoknak nem szabad hinni. Tegnap Compiègne[1293]
fölött voltak, és megöltek egy családanyát a két gyerekével.” – „Egy anyát a két
gyerekével?” – mondta tüzes tekintettel és mély részvéttel a fiatalember, aki
erősen remélte, hogy őt pedig nem ölik meg, s akinek egyébként elszánt, nyílt és
rendkívül rokonszenves arca volt. „A nagy Julot-ról meg semmi hír. A hadi
keresztanyja[1294] egy hete nem kapott levelet tőle, és először fordul elő, hogy
ilyen sokáig nem ír.” – „Ki a hadi keresztanyja?” – „Az a hölgy, akié a zöldház
az Olympiától kicsit lejjebb.” – „És együtt vannak?” – „Miket beszélsz! Férjes
asszony, szó nem érheti a tisztességét. Hetente küld pénzt neki, mert jó szívű.
Igazán rendes nő!” – „Szóval ismered a nagy Julot-t?” – „Még hogy ismerem-
e?” – kérdezett vissza hevesen a huszonkét éves fiatalember. – „Az egyik
legjobb barátom! Nem sok embert becsülök úgy, mint őt, no meg jó cimbora is,
mindig segít, ha kell, bizony! Az lenne csak rémes szerencsétlenség, ha történt
volna vele valami!” Egyikük kockapartit javasolt, és a lázas sietségről, amellyel
a huszonkét éves fiatalember a kockákat rázta, és ahogy kigúvadt szemmel
kiabálta az eredményt, nem volt nehéz kitalálni, hogy vérbeli játékos. Majd
valaki más mondott valamit, amit nem értettem tisztán, de a fiatalember mély
együttérzéssel kiáltott fel: „Még hogy Julot strici! No persze, ő annak mondja
magát. De nem olyan fából van faragva. Saját szememmel láttam, amikor ő
fizetett a nőjének, ő bizony. Ami nem jelenti, hogy Jeanne, az algériai nem
juttatott neki valamicskét, de nem többet öt franknál, egy olyan nő, aki
bordélyban dolgozik, és több mint ötven frankot keres naponta! Hogy valaki öt
frankkal szúrassa ki a szemét! Ehhez igazán hülyének kell lenni! Most meg,
hogy a Jeanne a fronton dolgozik, nem mondom, nehéz élete van, de annyit
keres, amennyit csak akar; most meg, tessék, nem küld neki semmit. Még hogy a
Julot strici! Ilyen alapon sokan elmondhatnák magukról, hogy stricik. Nem hogy
nem strici, szerintem inkább balek.” A csoport legidősebb tagja, akit a gazda
bizonyára mint rangidőst bízott meg, hogy ügyeljen helyette a rendre, egy
pillanatra kiment az illemhelyhez, ezért csak a beszélgetés legvégét hallotta. De
nem tudta megállni, hogy rám ne nézzen, s láthatóan zavarba hozta a hatás, amit
az elhangzottak tehettek rám. Szavait nem személy szerint a huszonkét éves
fiatalembernek címezte, bár éppenséggel ő fejtette ki a pénzen vehető szerelem
teóriáját, csak általánosságban mondta: „Túl sokat és túl hangosan beszéltek, az
ablak nyitva, és vannak, akik már alszanak ilyenkor. Tudjátok, ha betoppanna a
gazda, és hallaná, hogy így beszéltek, nem örülne.”
Épp ebben a pillanatban hallottuk, hogy nyílik az ajtó, és mindenki
elhallgatott, mert azt hitték, a gazda jött, de csak egy külföldi sofőr volt, akit
mindannyian lelkendezve fogadtak. Amikor azonban a huszonkét éves
fiatalember észrevette, milyen remek óralánc díszeleg a sofőr zakóján, kérdő és
derűs pillantást vetett a másikra, majd összeráncolta a szemöldökét, és szigorúan
felém kacsintott. Mindjárt értettem, hogy az első pillantás azt jelenti: „Hát ez
meg mi, csak nem loptad? Gratulálok.” A második pedig: „Ne mondj semmit, itt
ez a pasas, akit nem ismerünk.” Egyszer csak megjött a gazda többméternyi,
vastag láncot cipelve, amellyel több fegyencet is meg lehetett volna kötözni, és
verejtékezve mondta: „Micsoda teher, ha nem lennétek ilyen naplopók, nem
nekem kellene utánajárnom.” Szóltam, hogy szobát szeretnék. „Néhány órára
csak, sehol sem találtam kocsit, és nem érzem jól magam. És valami innivalót is
szeretnék hozatni.” – „Eredj, Pierrot, menj le a pincébe ribiszkelikőrért, és szólj,
hogy hozzák rendbe a 43-ast! Na tessék, a 7-esből megint csengetnek. Állítólag
betegek. Betegek ám, egy fenét betegek, az ilyenek kokainisták, olyanok, mint
akik félig már elszálltak, ki kell dobni őket. Betették a két takarót a 22-esbe? Na
jó, a 7-esből csöngetnek, szaladj, nézd meg, mi van. Gyerünk, Maurice, te meg
mit lopod itt a napot, tudod, hogy várnak, menj fel a 14/b-be! De ne totojázz!”
Maurice fürgén kiment a gazda után, akit némileg bosszantott, hogy láttam a
láncait, s most eltűnt láncostul. „Hogyhogy ilyen későn jössz?” – kérdezte a
huszonkét éves fiatalember a sofőrt. – „Hogyhogy későn? Egy órával előbb
jöttem. De túl meleg van a gyalogláshoz. Csak éjfélkor van randevúm.” – „No és
kihez is jöttél?” – „A csábos Pamelához” – mondta a keleti sofőr, s ahogy
nevetett, kivillantak szép, fehér fogai. „Aha” – nyugtázta a huszonkét éves
fiatalember.
Hamarosan felmehettem a 43-as szobába, de olyan rossz volt a levegő, a
kíváncsiságom pedig olyan nagy, hogy miután megittam a ribiszkelikőrömet,
lementem a lépcsőn, majd egy újabb ötlet hatására megint fel, de nem álltam
meg a 43-as szoba emeleténél, hanem továbbmentem egészen a legfelsőig.
Egyszer csak a folyosó végi, távol eső szobából mintha fojtott panaszkodást
hallottam volna. Gyorsan arrafelé tartottam, és az ajtóra tapasztottam a fülem.
„Kegyelem, könyörgök, kegyelem, szánjon meg, oldozzon el, ne üssön ilyen
erősen – mondta egy hang. – A lábát csókolom, porig alázkodom, nem csinálom
többet. Szánjon meg!” – „Nem, te gazember – felelt egy másik hang –, és amiért
jár a szád, és térden csúszol, most az ágyhoz kötözlek, nincs irgalom” – s
mindjárt korbácsütés csattanását is hallottam, méghozzá valószínűleg szöges
korbácsét, mert rögtön utána fájdalmas kiáltozás hangzott. Ekkor vettem észre,
hogy a szobának oldalt ökörszemablaka van, ahol elfelejtették behúzni a
függönyt; odasettenkedtem a sötétben, felhúzódzkodtam az ablakhoz, s odabent,
mint Prométheuszt a sziklájához,[1295] egy ágyhoz láncolva, a Maurice által rá
mért korbácsütések zuhatagában – a korbács valóban szöges volt – a vérben
fürdő és véraláfutásos – ami arról tanúskodott, hogy ez a mostani kínzás nem az
első – Charlus urat láttam magam előtt.
Egyszer csak nyílt az ajtó, és belépett valaki, aki szerencsére nem látott meg:
Jupien volt az. Mély tisztelettel és cinkos mosollyal ment oda a báróhoz: „Nos,
nincs szüksége rám?” A báró megkérte, küldje ki egy percre Maurice-t. Jupien
minden teketóriázás nélkül kitette a matrózt. „Nem hallhatnak meg?” – kérdezte
a báró Jupient, aki váltig állította, hogy nem. A báró persze tudta, hogy Jupien
eszessége amolyan filosz-eszesség, de egy cseppnyi gyakorlati érzéke sincsen,
folyton olyan burkolt célzásokkal él az érintettek előtt, amelyek senkit sem
tévesztenek meg, és olyan fedőnevekkel, amelyeket mindenki ismer.
„Egy másodperc” – vágott közbe Jupien, aki meghallotta, hogy a 3-as
szobából csengetnek. Az Action libérale[1296] egyik képviselője készült távozni.
Jupiennek a csengőtáblát sem kellett látnia, már a csengetéséről felismerte,
hiszen a képviselő mindennap eljött ebéd után. Aznap azonban kénytelen volt
időpontot változtatni, mert délben a lányát adta férjhez a Saint-Pierre-de-
Chaillot-templomban. Így azután este jött, de mindenképpen korán akart távozni
a felesége miatt, aki mindjárt aggódni kezdett, ha a férje későn ért haza,
különösen ezekben a mostani, bombatámadásos időkben. Jupien ragaszkodott
ahhoz, hogy kikísérje, hogy így adja tanújelét a honatya iránti illő tiszteletének,
amúgy mindenféle személyes érdek nélkül. Mert igaz ugyan, hogy a képviselő,
aki elutasította a L’Action Française[1297] túlzásait (egyébként is képtelen lett
volna Charles Maurras vagy Léon Daudet akár egyetlen sorát felfogni), jóban
volt a miniszterekkel, akiknek hízelgett, hogy meghívja őket vadászni, Jupien
azonban a legcsekélyebb támogatást sem merte volna kérni tőle a rendőrségi
perpatvaraiban. Tudta: ha megkockáztatná, hogy szóba hozza a dolgot a
vagyonos és betoji törvényhozónak, azzal a legártalmatlanabb razziát sem
kerülné el, de azonnal elveszítené egyik legbőkezűbb kuncsaftját. Miután tehát
az ajtóig kísérte a képviselőt – aki a szemébe húzta a kalapját, felhajtotta a
gallérját, és olyan gyorsan eliszkolt, mint a választási rendezvényeiről, s azt
hitte, így nem látják meg az arcát –, Jupien visszament Charlus úrhoz, és azt
mondta: „Eugène úr volt az.” Jupiennél, mint a szanatóriumokban, mindenkit
csak keresztnéven emlegettek, miközben, hogy ekképpen kielégítsék a
törzsvendégek kíváncsiságát, vagy növeljék a ház presztízsét, nekik gondosan
megsúgták az illető családnevét is. Néha azonban Jupien nem tudta, kicsoda
valójában a vendég, a fantáziájára hagyatkozott, és azt mondta, hogy X. Y.
tőzsdés, arisztokrata, művész – amit a rosszul megnevezettek múló és bájos
tévedésként éltek meg –, majd végül beletörődött, hogy sosem tudja meg,
kicsoda valójában Victor úr. Jupien tehát rákapott, hogy a báró kedvét keresve
épp fordítva járjon el, mint bizonyos összejöveteleken szokás. „Hadd mutassam
be önnek Lebrun urat” (s közben súgva: „Lebrun úrnak hívatja magát, bár
valójában ő az orosz trónörökös”). Jupien, épp fordítva, úgy érezte, nem elég,
hogy egy tejeslegényt mutat be Charlus úrnak. Rákacsintott, és a foga közt
szűrve a szavakat, azt mondta: „Tejeslegény, de igazából és főleg Belleville
egyik legveszedelmesebb gazfickója” (s látni kellett volna, milyen sikamlósan
ejtette ki Jupien ezt az „gazfickó”-t). S mintha ez az ajánlás nem lett volna
elegendő, megpróbálta néhány „priusszal” kiegészíteni. „Többször is elítélték
lopásért és villák kirablásáért, Fresnes-ben ült, mert (megint az iménti, sikamlós
arckifejezéssel) összeverekedett holmi járókelőkkel, akiket félig agyonvert, sőt
az afrikai büntetőszázadot is megjárta. Megölte az őrmesterét.”
A báró egy kicsit neheztelt is Jupienre, mert tudta, hogy ebben a házban,
melyet tótumfaktuma az ő megbízásából vásárolt meg neki és irányíttatott egy
alkalmazottal, D’Oloron kisasszony[1298] nagybátyjának ügyetlenkedése miatt
többé-kevésbé mindenki tisztában van a nevével, és azzal, hogy kicsoda (csak
éppen sokan azt hitték, hogy csúfnév, s mivel rosszul ejtették, úgy eltorzították,
hogy a bárót nem Jupien tapintata védte meg, hanem az ő ostobaságuk). Charlus
úr azonban egyszerűbbnek vélte, ha hagyja, hogy Jupien fogadkozása
megnyugtassa, s amikor így biztonságban érezte magát a tudattól, hogy senki
sem hallhatja őket, azt mondta: „Nem akartam a fiúcska előtt beszélni, nagyon
aranyos, és megteszi, ami tőle telik. De nem elég brutális. Az arca tetszik, de
amikor aljasnak nevez, olyan, mintha bemagolt leckét mondana fel.” – „Ó, senki
nem mondott neki semmit!” – vágta rá Jupien, s fel sem tűnt neki, mennyire
valószínűtlen ez az állítás. „Egyébként meg belekeveredett egy villette-i
házmestergyilkosságba.” – „Nocsak, ez egész érdekes” – mondta a báró
mosollyal az ajkán. – „De épp itt van a marhagyilkos, a vágóhídi ember, aki
hasonlít rá, véletlenül erre járt. Akarja kipróbálni?” – „Ó, igen, szívesen.” –
Láttam, amint belép a vágóhídi ember, valóban hasonlított egy kicsit Maurice-ra,
de ami érdekesebb, mindkettőjükben volt valami egy típusból, amit én magam
sosem fedeztem fel, de most rá kellett jönnöm, hogy Morel arcában is megvan;
volt bennük némi hasonlóság, ha nem is azzal a Morellal, akit én láttam, de
legalábbis egy olyan arccal, amelyet valaki, aki más szemmel nézte Morelt, mint
én, komponálhatott a vonásaiból. Amint sikerült a Morelről emlékeimben őrzött
vonásokból megalkotnom azt a modellt, melyet valaki másnak jelenthet,
rájöttem, hogy a két fiatalember – egyikük ékszerésztanonc volt, a másik pedig
szállodában dolgozott – Morel gyenge utánzata. S hogy vajon mindez azt jelenti-
e, hogy Charlus úr, legalábbis szerelmeinek bizonyos formájában, mindig hű
maradt ugyanahhoz a típushoz, s hogy egyazon vágy miatt választotta egymás
után ezt a két fiatalembert, és szólította le Morelt a doncières-i pályaudvar
peronján; s hogy mindhárman arra az ifjúra emlékeztették kissé, akinek Charlus
úr szeme zafírjába vésett alakja kölcsönözte a báró tekintetének azt a különös
jelleget, amely az első nap úgy megrémített Balbecben? Vagy azt, hogy Morel
iránt érzett szerelmétől átalakult a típus, amelyet keresett, s így, hogy a hiányára
vigaszt találjon, Morelra emlékeztető férfiakat keresett? Volt egy harmadik
feltételezésem is, mely szerint a látszat ellenére közte és Morel között talán
sosem volt barátságnál több, és Charlus úr azért hozatott Morelre hasonlító
fiatalembereket Jupienhez, hogy mellettük olyan illúzióba ringassa magát,
mintha Morellel élvezné a gyönyört. Igaz ugyan, hogy ha belegondoltunk, mi
mindent tett Charlus úr a hegedűsért, ez utóbbi feltevés nemigen látszott volna
valószínűnek, ha nem tudnánk, hogy a szerelem nem csupán a legnagyobb
áldozatokra hajt a szeretett lényért – néha egyenesen ennek a vágynak a
feláldozásáig –, amit egyébként azért sem hozunk meg egykönnyen, mert a
szeretett lény érzi, hogy mi jobban szeretjük.
A másik ok, ami csökkenti egy efféle feltételezés első pillanatban belelátott
valószínűtlenségét (noha bizonyosan nem felel meg a valóságnak), Charlus úr
ideges, zabolátlan természetében keresendő, amely hasonlított Saint-Loup-éra, s
a Morellal folytatott viszonyának elején – illedelmesebb és negatív formában –
ugyanolyan szerepet játszhatott, mint unokaöccséé a Rachellal folytatott viszony
elején. A szeretett nőhöz fűződő viszonyunk (és ez kiterjeszthető egy fiatalember
iránti szerelemre is) nem csak a nő erényessége vagy az általa ihletett szerelem
kevésbé érzéki jellege miatt maradhat plátói, hanem más miatt is. Lehet ennek az
oka az is, hogy a szerelmes, aki éppen mértéktelen szerelme miatt túl
türelmetlen, nem tudja a közöny kellő színlelésével kivárni a pillanatot, amikor
elnyeri, amire vágyik. Új és új rohamra indul, levelekkel ostromolja a szeretett
nőt, folyton találkozni próbál vele; a nő elutasítja, a szerelmes férfi kétségbeesik.
Addigra a nő már rájött: ha a társaságát, a barátságát ajánlja, már ezek a
jótétemények is annyira számottevőnek fognak tűnni annak a szemében, aki azt
hitte, sosem lesz része bennük, hogy nem kell többet adnia, és kihasználhat egy
pillanatot, amikor a férfi már képtelen elviselni, hogy nem láthatja, amikor bármi
áron véget akar vetni a háborúságnak, így a nő olyan békekötésre kényszerítheti,
melynek első feltétele, hogy kapcsolatuk plátói marad. Az egyezséget megelőző
időszakban egyébként a szerelmes mindvégig szorong, szüntelenül egy levélre,
egy pillantásra vár, s már nem is gondol a fizikai birtoklásra, aminek vágya
kezdetben kínozta, de a várakozás során megkopott, másfajta szükségleteknek
adta át a helyét, melyek egyébként nagyobb fájdalommal járnak, ha nem elégítik
ki őket. Így hát azt a gyönyört, amelyet az első nap a simogatásoktól reméltünk,
később és a felismerhetetlenségig megváltozottan kapjuk meg baráti szavak
formájában, az együttlét ígéreteként, melyek a bizonytalanságérzet után vagy
néha pusztán a hidegség sűrű ködfelhőjébe burkolózó pillantás után – amely
annyira távolinak mutatja a másikat, hogy azt hisszük, sosem látjuk már viszont
– varázslatos enyhülést hoznak. A nők megsejtik mindezt, és tudják:
megengedhetik maguknak a luxust, hogy sose adják oda magukat az olyanoknak,
akikről érzik – feltéve, hogy az illetők túlságosan felajzottak voltak ahhoz, hogy
kezdetben eltitkolják a nő elől –, milyen gyógyíthatatlan vágyat táplálnak
irántuk. A nő nagyon is boldog, amiért semmit sem kell adnia, és sokkal többet
kap, mint amennyit olyankor szokott, amikor odaadja magát. Így hisznek az
ideges alkatok bálványuk erényességében. A glória tehát, mellyel fénykörbe
vonják, szertelen szerelmük – meglehet, mint látjuk, igencsak közvetett –
terméke. Valami olyasmi működik ilyenkor a nőkben, ami – anélkül, hogy
tudnának róla – az olyan csalóka gyógyszerekben is, mint az altatók vagy a
morfium. Nem azoknak van égető szüksége rájuk, akiknek az alvás
gyönyörűségét vagy az igazi jó közérzetet hoznák meg, nem ők fogják megvenni
aranyáron is, nem ezek a betegek adják oda értük mindenüket, hanem azok a
másféle betegek (akik talán mégis ugyanezek, csak néhány év távlatában mássá
váltak), akiket a gyógyszer nem altat el, akiknek nem okoz semmiféle kéjes
élvezetet, de amíg nem szerzik meg, olyan izgatottság kínozza őket, amelyet
mindenáron meg akarnak szüntetni, még ha belehalnak is.
Ami Charlus urat illeti, az ő esete végül is – az azonos neműségből eredő
árnyalatnyi különbségtől eltekintve – megfelel a szerelem általános
törvényszerűségeinek; hiába volt a Capetingeknél[1299] is ősibb család sarja,
hiába volt gazdag, versengett érte az előkelő társaság, míg Morel kis senki volt,
hiába mondta Morelnak, ahogyan hajdan nekem is: „Herceg vagyok, a javát
akarom”, mégis Morel volt fölényben, ha nem akarta megadni magát. Ahhoz
pedig, hogy ne akarja, talán épp elég volt éreznie, hogy szeretik. Azt az undort,
amit a nagyokban a sznobok keltenek, akik minden erejükkel kapcsolatba
akarnak kerülni velük, a férfias férfiban a ferde hajlamú kelti, a nőkben pedig
bármely túlontúl szerelmes férfi. Charlus úr nem csak maga rendelkezett minden
előnnyel, de Morelnak is óriásiakat ajánlott. Lehetséges azonban, hogy mindez
egy akaraton tört meg. Ez esetben Charlus úr éppen úgy járt, mint azok a
németek – akikhez egyébként gyökerei révén ő maga is tartozott –, akik az
ekkoriban zajló háborúban, mint azt a báró egy kissé túlságosan is szívesen
emlegette, valóban minden fronton győzedelmeskedtek. De mire mentek a
győzelmükkel, ha minden egyes diadal után azzal szembesültek, hogy a
Szövetségesek egyre eltökéltebben tagadják meg tőlük az egyetlen dolgot,
amelyet ők, a németek szerettek volna elérni: a békekötést és a megbékélést? Így
vonult be hajdan Napóleon Oroszországba, és kérte nagylelkűen a hatóságokat,
hogy járuljanak elé.[1300] Csakhogy senki sem jelentkezett.
Lementem, és megint a kis előszobában kötöttem ki, ahol Maurice – aki nem
tudta, hogy visszahívják-e még, s akinek Jupien minden eshetőségre azt mondta,
hogy várjon – épp egy kártyaparti közepén tartott egyik cimborájával. Nagy volt
az izgalom egy hadikereszt miatt, amit a földön találtak, nem tudták, ki
veszíthette el, és kinek küldjék vissza, hogy a kitüntetettet megkíméljék a
büntetéstől. Majd egy olyan tiszt jósága került szóba, aki azért ölette meg magát,
hogy a tisztiszolgája életét próbálja menteni. „Vannak azért rendes emberek a
gazdagok között is. Egy ilyen fickóért én is szívesen megöletném magam” –
mondta Maurice, aki nyilvánvalóan csak gépies megszokásból, neveltetési
hiányosságai miatt, pénzszűkében vállalta a báró rettentő megkorbácsolását, no
meg olyasfajta hajlandóságból, hogy inkább úgy keressen pénzt, ahogyan a
közvélekedés szerint a többinél kevesebb gonddal – ám igazából talán mégiscsak
több bajjal – lehet. Valójában azonban, amint Charlus úr tartott is tőle, igazi jó
lélek lehetett, s talán csodálatosan bátor. Már-már könnyes szemmel beszélt
ennek a bizonyos tisztnek a haláláról, és a huszonkét éves fiatalember úgyszintén
elérzékenyült. „No igen! Az ilyenek pompás fickók! A hozzánk hasonló
nyomorultaknak nincs sok vesztenivalójuk, de egy úriembertől, akinek egy
csomó szolgája van, s aki minden délután 6-kor betérhet egy aperitifre, tényleg
klassz! Mondhatunk bármit, de amikor ilyen fickók halnak meg, az már valami.
A jóistennek nem lenne szabad megengednie, hogy az ilyen gazdagok is
meghaljanak, már csak azért sem, mert nagyon is hasznosak a munkásembernek.
Már csak egy ilyen halál miatt is ki kéne nyírni mind egy szálig az összes boche-
t; na és amit Leuvenben műveltek,[1301] meg hogy kisgyerekek kezét vágják le
tőből![1302] No nem, nem is tudom, én sem vagyok jobb, mint mások, de inkább
eresszenek golyót a fejembe, mint hogy ilyen barbároknak engedelmeskedjek;
mert az ilyenek nem emberek, igazi barbárok, te sem mondanál mást.” Végül is
ezek a fiúk mind hazafiak voltak. Egyetlenegy akadt köztük, könnyebb
sebesüléssel a karján, aki nem volt olyan emelkedett, mint a többi, mert tudván,
hogy hamarosan vissza kell mennie a frontra, így beszélt: „Istenkém, ez nem a
legjobb sérülés” (mármint amitől alkalmatlanná nyilvánítják az embert), ahogy
Swann-né mondta hajdan: „Sikerült elkapnom a rosszabbik influenzát.”
Újra nyílt az ajtó, és a sofőr lépett be, aki egy kis időre levegőzni volt.
„Hogyhogy, már végeztél? Nem tartott sokáig” – mondta, amikor meglátta
Maurice-t, akiről azt gondolta, hogy még javában ütlegeli a férfit, akire egy
ekkoriban megjelent újságra utalva a „leláncolt férfi”[1303] nevet ragasztották.
„Nem tartott sokáig, neked, aki levegőzni voltál” – felelt Maurice sértetten,
amiért kiderült, hogy nem vált be odafent. – „Bezzeg, ha neked kellett volna
teljes erőből ütni-verni ebben a hőségben, mint nekem! Ha nem adná azt az
ötven frankot...” – „No meg, jól is beszél, érződik rajta, hogy tanult ember. Azt
mondja, hamarosan vége?” – „Azt mondja, hogy nem kapjuk el őket, hogy az
lesz a vége, hogy senki sem győzi le a másikat.” – „Hú, a fenébe is, de hiszen
akkor ez egy boche...” – „Mondtam már, hogy hangosak vagytok” – fordult a
rangidős a többiekhez, amikor meglátott. – „Végzett a szobában?” – „Ó, pofa
súlyba, nem te vagy a parancsnok!” – „Igen, végeztem, és fizetni szeretnék.” –
Jobb, ha a gazdának fizet. Eredj, Maurice, keresd meg!” – „De nem akarok
kényelmetlenséget okozni.” – „Nekem nem kényelmetlen.” – Maurice felment,
majd lejött, és azt mondta: „Máris jön a gazda.” Adtam neki két frankot a
fáradságáért. Örömében elpirult: „Ó, köszönöm szépen. Elküldöm a bátyámnak,
aki fogságban van. Nem, nem olyan rossz neki. Tábora válogatja.”
 Mindeközben két kifejezetten elegáns vendég álldogált a küszöbön, frakkban
és fehér nyakkendőben a felöltő alatt – alig érezhető akcentusuk alapján
orosznak gondoltam őket –, és azon tanakodott, bejöjjön-e. Láthatóan első ízben
jártak itt, nyilván kapták valakitől a címet, s most a vágy, a kísértés és a rettentő
berezeltség között őrlődtek. Egyikük – szép fiatal férfi – kétpercenként ugyanazt
a félig kérdő, félig rábeszélőnek szánt mondatot ismételgette: „Ugyan már!
Végül is fütyülünk rá, hát nem?” De hiába akarta ezzel azt értésre adni, hogy
végül is fütyülnek a következményekre, valószínűleg mégsem fütyült rájuk
annyira, mert a szót semmiféle tett nem követte, belépés helyett megint a
másikra nézett, ugyanúgy rámosolygott, és ugyanúgy elmondta a „végül is,
fütyülünk rá”-t. Ez a „végül is, fütyülünk rá” ama varázsos beszédre volt egy
példája az ezerből, amely annyira más, mint az általában használatos, s amelyben
a heves érzelem eltéríti eredeti mondanivalónkat, s helyette egészen másfajta
mondatot fakaszt, mely egy ismeretlen tóból merül föl, ahol olyan kifejezések
élnek, amelyeknek semmi közük a gondolatunkhoz, s épp ezzel árulkodnak róla.
Emlékszem, egyszer, amikor Françoise – akit nem hallottunk meg – olyankor
jött be a szobámba, amikor barátnőm meztelenül bújt hozzám, Albertine
önkéntelenül így szólt, hogy figyelmeztessen: „Nicsak, a szép Françoise”.
Françoise, aki ekkoriban már nem látott jól, s tőlünk amúgy is meglehetősen
messze épp csak átment a szobán, bizonyára nem vett volna észre semmit. De az
oly szokatlan „szép Françoise” fordulat, melyet azelőtt Albertine soha életében
nem használt, maga is feltárta eredetét: Françoise megérezte, hogy a hirtelen
izgalom lelte találomra, s ránk sem kellett néznie, mindent megértett, és
távozóban tájszólásában a „rima” szót mormogta. Egy másik alkalommal, jóval
később, amikor Bloch immár családapaként egy katolikushoz adta férjhez egyik
lányát, egy modortalan úr megemlítette a lánynak, hogy azt hallotta róla, egy
zsidó lánya, és megkérdezte az apja nevét. A fiatalasszony, született Bloch
kisasszony, válaszában németesen ejtette a nevet, ahogyan Guermantes
nagyherceg mondta volna, „Bloh”-nak (nem pedig k-val, ahogyan a ch-t
franciásan ejtenénk).
Visszatérve a szállodajelenethez (melyben a két orosz csak elszánta magát,
hogy bemenjen: „végül is, fütyülünk rá”), a gazda még nem érkezett meg,
amikor Jupien jött be, hogy szóvá tegye, túl hangos a beszélgetés, a szomszédok
panaszkodni fognak. De amint észrevett, döbbenten megállt. „Menjetek ki mind
az előtérbe!” Mindannyian fel is álltak volna, mire azt mondtam: „Egyszerűbb
lenne, ha a fiatalemberek maradnának, és én mennék ki önnel egy pillanatra.”
Jupien rettentő zavarban kijött utánam. Elmagyaráztam neki, miért tértem be.
Közben hallatszott, amint a vendégek a gazdát kérdezgetik, nem tudná-e
összehozni őket egy komornyikkal, egy ministránsfiúval, egy néger sofőrrel.
Minden mesterség érdekelte ezeket a vén bolondokat, a hadsereg összes
fegyverneme és a Szövetségesek bármely nemzete. Voltak, akik főként
kanadaiakat akartak, talán mert tudtukon kívül elbűvölte őket az akcentus, mely
annyira enyhe, hogy meg nem mondjuk, az Ó-Franciaországé-e, vagy Angliáé. A
szoknyájuk miatt, no meg azért is, mert az effajta vágyak gyakran kötődnek
bizonyos tóvidéki álmokhoz, a skótok voltak a legkapósabbak. S mivel a
körülmények minden őrültséget egyedi vonásokkal ruháznak fel, ha ugyan nem
súlyosbítanak, egy öregember, akinek bizonyára minden kíváncsisága kielégült
már, kitartóan kérdezgette, nem tudnák-e egy hadirokkanttal összehozni. A
lépcsőház felől lassú lépések hallatszottak. Jupien vele született
tapintatlanságával képtelen volt megállni, hogy ki ne kottyantsa, a báró tart
lefelé, akinek semmiképpen sem szabad meglátnia, de ha akarom, behúzódhatok
egy szobába, mely szomszédos az előtérrel, ahol a fiatalemberek ülnek, ő pedig
kinyitja a kémlelőablakot, amelyet fortélyosan azért csináltatott, hogy a báró
mindent lásson és halljon anélkül, hogy őt meglátnák, most pedig nekem fog
szolgálni a báró ellenében. „Csak ne mozogjon!” Majd betuszkolt a sötétbe, és
magamra hagyott. Egyébként sem tudott volna másik szobát adni, mert
szállodája a háború dacára tele volt. Azt, ahonnan az imént kijöttem, már
elfoglalta Courvoisier vicomte, aki kétnapos eltávozást kapott az x-i
Vöröskereszttől, s egy órára Párizsba jött ejtőzni mielőtt hazament volna a
Courvoisier-kastélyba az őrgrófnéhoz, akinek majd azt mondja, hogy nem
sikerült elcsípnie a vonatot. Nem is sejtette, hogy Charlus úr mindössze néhány
méternyire van tőle, ahogy a báró sem gyanította, hiszen sosem futott össze az
unokafivérével Jupiennél, ez utóbbi pedig nem tudta, kicsoda is valójában a
gondosan álcázott vicomte.
Nemsokára valóban belépett a báró; meglehetősen nehezen járt a sok sérülése
miatt, habár nyilván hozzászokott már. A gyönyör ugyan elszállt, s egyébként is
csak azért nézett be, hogy odaadja Maurice-nak a pénzt, amivel tartozik, de
gyöngéd és kíváncsi pillantással felmérte a fiatalember-koszorút, és számított rá,
hogy mindegyikükben elgyönyörködik egy-egy teljesen plátói, de szerelmesen
elnyújtott köszönés erejéig. E hárem előtt – mely mintha már-már félénkké tette
volna – megint sziporkázó frivolságának teljében láthattam azt a derékriszálást,
fejbiccentést, a tekintetnek azt a fajta finomkodását, mely annyira megkapott
aznap este, amikor először jelent meg La Raspelière-ben azzal az egyik – általam
nem ismert – nagyanyjától öröklött kellemmel, melyet a köznapi életben
férfiasabb arckifejezések fedtek el, bizonyos helyzetekben azonban, amikor
alantasabb közegben akart tetszést aratni, kacéran ömlött el rajta; a vággyal,
hogy előkelő dámának lássék.
Jupien a báró jóindulatába ajánlotta a fiatalembereket, és esküdözött, hogy
egytől egyig belleville-i selyemfiúk, akik egy Lajos-aranyért a tulajdon húgukkal
is elmennének. Amivel egyszerre hazudott és mondott igazat. Ezek a fiúk
jobbak, érzékenyebbek voltak, mint amilyennek a bárónak leírta őket, nem az a
vad fajta. De akik annak hitték őket, mégis teljes jóhiszeműséggel beszéltek
velük, mintha ezek a szörnyetegek maguk is jóhiszeműek lettek volna. Hiába
hiszi egy szadista, hogy egy gyilkossal van, ártatlan lelke, mármint a szadistáé,
ettől nem változik, s döbbenten áll az olyan emberek hazugságait hallva, akik
korántsem gyilkosok, csak éppen egy „ötöst” szeretnének könnyűszerrel keresni,
az apjuk, az anyjuk vagy a húguk hol feltámad, hol megint meghal, ahogy a
vendéggel beszélgetve megpróbálnak tetszeni neki, és folyton önellentmondásba
keverednek. A vendég megdöbben, mert naiv, mert önkényes elképzelése van a
dzsigolókról, mert elragadtatva gondol a gyilkosságokra, amelyekben bűnösnek
hiszi a fiút, de elrémíti egy-egy ellentmondás és hazugság, amin egy mondatában
rajtacsípi.
Láthatóan mind ismerték Charlus urat, aki hosszan megállt mindegyikük előtt,
azon a nyelven szólt hozzájuk, amit sajátjuknak vélt, részben azért, hogy
fensőbbségesen idomuljon a couleur locale-hoz, részben pedig azért, mert
szadista gyönyörét lelte abban, hogy züllött közegbe vegyül. „Ó, de gusztustalan,
két vén nyanyával láttalak az Olympia előtt. Hát így keresel némi zsozsót. Szóval
így csalsz meg.” A címzettnek szerencsére nem maradt ideje kijelenteni, hogy
sosem fogadna el „zsozsót” egy nőtől – ami lelohasztotta volna Charlus úr
izgatottságát –, tiltakozása csak az utolsó mondatra szorítkozott, amikor azt
mondta: „Ó nem, nem csalom meg magát.” Ez a kijelentés heves gyönyört
ébresztett Charlus úrban, s mivel természetes intelligenciája önkéntelenül is
kivillant a színlelt alól, így fordult Jupienhez: „Aranyos tőle, hogy ezt mondja.
És milyen szépen mondja. Már-már azt hinné az ember, hogy igaz. No meg, mit
számít, hogy igaz-e vagy sem, ha egyszer el tudja hitetni velem? Milyen szép kis
szeme van! Nesze, kapsz két cuppanós puszit a fáradságodért, kisfiam. Gondolj
majd rám a lövészárokban! Nem nagyon nehéz ott az élet?” – „Istenkém, vannak
napok, amikor egy gránát épp mellettünk csapódik be...” – És a fiatalember a
gránát süvítését, a repülők hangját kezdte utánozni. „De tenni kell a dolgunkat,
ahogy a többiek is teszik, és holtbiztos lehet benne, hogy a végsőkig kitartunk.”
– „A végsőkig, a végsőkig! Csak tudnánk, miféle végig!” – mondta mélabúsan a
báró, aki a „borúlátók” közé tartozott. – „Hát nem látta, hogy Sarah
Bernhardt[1304] is megmondta az újságban: »Franciaország a végsőkig kitart. Ha
kell, a franciák mind egy szálig bátran az életüket adják.«” – „Egy pillanatig sem
kétlem, hogy a franciák ne adnák bátran az életüket mind egy szálig” – mondta
Charlus úr, mintha ez a világ legegyszerűbb dolga lenne, noha ő maga semmi
ilyesmit nem szándékozott tenni. De így akarta jóvátenni a pacifista benyomást,
melyet olyankor keltett, amikor megfeledkezett magáról. – „Nem kétlem, csak
azt nem tudom, mennyiben illetékes Sarah Bernhardt asszony Franciaország
nevében szólni. Nocsak úgy látom, ezt az elbűvölő fiatalembert még nem
ismerem!” – folytatta egy másik fiút megpillantva, akit vagy nem ismert meg,
vagy talán még sosem látott. Úgy üdvözölte, ahogy egy herceget üdvözölt volna
Versailles-ban, s hogy kihasználja az alkalmat, amikor ingyen juthat némi
ráadás-gyönyörhöz – mint én, kiskoromban, amikor édesanyám rendelt valamit a
Boissier- vagy a Gouache-cukrászdában[1305], én pedig a pultos kisasszonyok
kínálására kivettem egy bonbont az egyik üvegtartályból, amelyek között a
kisasszonyok trónoltak –, megragadta az elbűvölő fiatalember kezét, porosz
módra, hosszan szorongatta mosolyogva, és mélyen a fiú szemébe nézett,
végtelenül hosszasan, ahogy a fényképészek pózoltattak régen, mikor rossz volt
a fény. „Uram, el vagyok bűvölve, el vagyok ragadtatva, hogy megismerhetem.
Szép haja van” – fordult Jupienhez. Majd Maurice-hoz lépett, hogy odaadja az
ötven frankját, de előbb még derékon kapta. „Sosem mondtad, hogy megkéseltél
egy házmesterbanyát Belleville-ben!” Charlus úr hörgött izgalmában, amint
egészen közel tolta az arcát Maurice-éhoz. „Na de, báró úr – mondta a dzsigoló,
akit elfelejtettek figyelmeztetni –, hogy hihet el rólam ilyesmit?” Vagy azért,
mert valóban nem volt igaz, vagy mert igaz volt ugyan, de az elkövetője
borzalmasnak találta, illetve olyasminek, amit tagadni illik. „Még hogy én kezet
emelnék egy embertársamra? Egy boche-ra persze igen, hisz’ háború van, no de
egy nőre, és ráadásul egy öregasszonyra!” Az erényesség elveinek e
kinyilatkoztatása hideg zuhanyként hatott a báróra, ridegen odébbállt Maurice-
tól, bár azért a pénzt odaadta neki, de olyan arckifejezéssel, mint akit átvágtak,
aki nem akar ügyet csinálni belőle, fizet, de elégedetlen. Rossz benyomását csak
fokozta, ahogy a fizetségért kapott köszönetet meghallotta: „Elküldöm az
öregeimnek, egy keveset pedig megtartok a bátyónak, aki a fronton van.” A
megindító érzések majdnem akkora csalódást okoztak Charlus úrnak, mint
amennyire megfogalmazásuk, kissé konvencionális parasztosságuk ingerelte.
Jupien néha figyelmeztette a fiúkat, hogy legyenek romlottabbak. Mire egyikük,
olyan arckifejezéssel, mintha valami sátáni dolgot gyónna meg, merészen azt
mondta: „Képzelje, báró, talán el sem hiszi, de kiskölyök koromban a
kulcslyukon keresztül kifigyeltem, hogy ölelkeznek a szüleim. Ez aztán a
romlott dolog, ugyi? Most olyan arcot vág, mint aki azt hiszi, hogy ezt az
egészet csak az ujjamból szoptam, de nem, esküszöm, úgy van, ahogy mondom.”
Charlus úr pedig egyszerre volt elkeseredett és dühös a perverzió ilyen erőltetése
láttán, amely végül csak mélységes ostobaságot és mélységes ártatlanságot
leplezett le. De a legelszántabb tolvajjal vagy gyilkossal sem lett volna
elégedettebb, hiszen azok nem beszélik ki bűnüket, ahogy egyébként a
szadistában is – legyen bármilyen jó, sőt minél jobb, annál inkább – mindig
benne él a rossz szomja, amit a más célokért működő gonoszok nem tudnak
kielégíteni.
A fiatalember, aki későn ismerte fel tévedését, már hiába mondta, hogy nem
állhatja a zsarukat, sőt hiába ment vakmerően odáig, hogy azt mondja a bárónak:
„Összeakadhatnánk?” (azaz randevút kért), a varázs már elszállt. Mesterkéltség-
szaga volt, mint az olyan könyveknek, melyek szerzői erőnek erejével argóban
próbálnak írni. A sok „disznólkodást” is hiába részletezte a fiatalember, amit a
feleségével végigcsinált. Charlus úr csak azon lepődött meg, milyen
semmiségekre korlátozódtak ezek a disznóságok. És nem csak az őszintétlenség
miatt. Nincs korlátozottabb, mint a gyönyör és a bűn. Ebben az értelemben, a
bevett fordulatot némileg kiforgatva, valóban elmondhatjuk, hogy a bűnös
körből nincsen mód kitörni.
S míg Charlus urat hercegnek hitték, az intézményben nagy sajnálattal
emlegették valaki másnak a halálát, akiről a dzsigolók azt mondták: „A nevét
nem tudom, állítólag báró”, s aki nem más volt, mint Foix herceg (Saint-Loup
barátjának édesapja). A felesége úgy tudta, hogy a herceg sok időt tölt a klubban,
valójában Foix úr Jupiennél töltött órákat, hogy beszélgessen, és társasági
históriákkal traktálja a jasszközönséget. Magas termetű, szép férfi volt, akárcsak
a fia. Elképesztő, hogy Charlus úr – nyilván azért, mert mindig csak a
társaságból ismerte – nem is sejtette, hogy azonos hajlamaik vannak. Sőt akadt,
aki azt híresztelte róla, hogy korábban a saját fiát (Saint-Loup barátját) is
megkörnyékezte, aki akkoriban még középiskolába járt – ez azonban
valószínűleg nem volt igaz. Épp ellenkezőleg: nagyon is tájékozott lévén
bizonyos szokások terén, melyekről sokan mit sem tudnak, szigorúan ügyelt
arra, milyen társaságba jár a fia. Egyszer, amikor egy – különben alacsony sorból
való – férfi egészen az apai házig követte az ifjabb Foix herceget, s ott egy
levelet dobott be neki az ablakon, az üzenetet az apa találta meg. A követő, noha
arisztokrata értelemben nem tartozott az idősebb Foix úr köreihez, más
szempontból viszont nagyon is. Nem esett tehát nehezére közös cinkostársaik
között közvetítőt találni, aki elhallgattatta Foix urat, mert bebizonyította neki,
hogy éppenséggel a fiatalember provokálta ki ezt a vakmerőséget egy idős
férfiból. Lehetséges, hogy így volt. Mert a rossz társaságtól megóvhatta ugyan a
fiát az idősebb Foix herceg, az örökletességtől azonban nem. Az ifjabb Foix
hercegről egyébként, csakúgy, mint az apjáról, e kérdést illetően mit sem tudtak
a saját köreihez tartozók, noha egy másik körhöz tartozókkal mindenki másnál
messzebbre ment.
„Milyen egyszerű ember! Nem mondanám, hogy báró” – mondta néhány
törzsvendég, amikor Charlus úr kiment Jupiennel, aki egészen a lépcső aljáig
kísérte, s akinek a báró nem győzött panaszkodni a fiatalember erényessége
miatt. Jupien bosszús arcán – hiszen nyilván megpróbálta előre kioktatni a fiút –
látható volt, hogy az álgyilkos hamarosan hatalmas letolást fog kapni. „Épp az
ellenkezője annak, aminek mondtad” – tette még hozzá a báró, hogy Jupien
legközelebbre okuljon a leckéből. – „Jó természetűnek látszik, nagy tisztelettel
beszél a családjáról.” – „Pedig nincs olyan jó viszonyban az apjával – vetette
ellen Jupien –, igaz, együtt laknak, de nem férnek meg egy kocsmában.” Ami a
gyilkossághoz képest persze enyhe bűn volt, de Jupient készületlenül érte a
támadás. A báró nem szólt többet, mert bár megkívánta, hogy előkészítsék az
élvezeteit, önmagát viszont abba az illúzióba kívánta ringatni, hogy nincsenek
előkészítve. „Tőrül metszett bandita, csak azért beszélt így, hogy önt becsapja,
de ön túlságosan naiv” – mondta még Jupien magát tisztázandó, bár ezzel csak
Charlus úr hiúságát fricskázta meg.
„Azt beszélik, napi egy milliót él fel” – mondta a huszonkét éves fiatalember,
aki nem érezte valószínűtlennek ezt az állítást. Hamarosan meghallottuk, amint a
Charlus úrra nem messze váró kocsi elrobog. Ebben a pillanatban egy katona
oldalán, aki nyilvánvalóan vele érkezett az egyik szomszédos szobából, lassú
lépésekkel bejött valaki, akit meglehetősen idős, fekete szoknyás hölgynek
néztem. Hamar rájöttem a tévedésre: az illető pap volt. A rendkívüli esetek,
Franciaországban egyenesen kirívó kivételek ritka példánya: rossz pap. A katona
bizonyára épp azon gúnyolódott társával, hogy mennyire nem illik a viselkedése
ehhez az öltözékhez, mert a pap teológiai doktorként komoly képpel undok
arcához emelte az ujját, és kenetteljesen így szólt: „Mit akar, nem vagyok én (s
arra számítottam, hogy itt szentet mond) angyal.” Amúgy már indult is, és
elköszönt Jupientől, aki kikísérte a bárót, és visszajött, ám a rossz pap
hebehurgyán elfelejtette kifizetni a szobát. Jupien, akit elméssége sosem hagyott
cserben, felkapta a perselyt, amelybe a vendégeitől kapott fizetséget tette,
megcsendítette, és azt mondta: „Egyházunk fenntartására, abbé úr!” A hitvány
fráter elnézést kért, adakozott, és eltűnt.
Jupien értem jött a sötét barlangba, ahol moccanni sem mertem. „Jöjjön be
egy kicsit az előtérbe, ahol a legényeim üléseznek, amíg én felmegyek és
bezárok; hiszen kivette a szobát, mi sem lesz természetesebb.” A gazdát is ott
találtam, fizettem. Éppen ekkor egy szmokingos fiatal férfi lépett be, és úgy
kérdezte a gazdát, mintha parancsot osztana: „Megkaphatom Léont
háromnegyed 11-kor 11 helyett, mert a városban ebédelek?” – „Az attól függ –
válaszolta a gazda –, hogy mennyi ideig foglalja le az abbé.” A válasz láthatóan
nem tetszett a szmokingos fiatalembernek, aki már készült is valami szitkot
mondani az abbéra, de haragja hirtelen más mederbe terelődött, mert meglátott
engem; a gazdához lépett: „Hát ez meg ki? Mit jelentsen ez?” – morogta neki
halkan, de indulatosan. A gazda kellemetlen helyzetbe került, azt magyarázta,
hogy az ottlétemnek semmi jelentősége, az egyik szállóvendég vagyok. A
szmokingos fiatalembert láthatóan cseppet sem nyugtatta meg ez a magyarázat.
Egyre csak azt ismételgette: „Hihetetlenül kellemetlen, ilyesminek nem volna
szabad előfordulnia; tudja, hogy utálom az ilyet, és ha így megy tovább, be nem
teszem többet a lábam.” A fenyegetést azonban feltehetően nem azonnal akarta
beváltani, mert bár dühösen távozott, azt azért kikötötte, hogy Léon próbálja
meg háromnegyed 11-re szabaddá tenni magát, sőt ha lehet, már fél 11-re. Jupien
visszajött, és lekísért egészen az utcáig.
„Nem szeretném, ha rosszat gondolna rólam – mondta –, ez a ház nem hoz
annyi hasznot, mint gondolja, kénytelen vagyok tisztességes bérlőket is tartani,
igaz, ha csak azok lennének, felélnénk a pénzt. Itt épp fordítva van, mint a
karmelitáknál[1306]: a bűnből él az erény. Csakis azért vettem át a házat, illetve
vetettem át az üzletvezetővel, akivel az imént találkozott, hogy a bárónak tegyek
szívességet, és szórakozást találjak neki öreg napjaira.” Jupien ezzel nem csak az
olyan szadista jelenetekre utalt, amilyeneknek szemtanúja lettem, és nem is csak
a báró romlottságának kiélésére. Charlus úr már a beszélgetést, a társaságot, a
kártyázást is csak az egyszerű emberek körében élvezte, akik viszont
kihasználták. A csőcselék sznobizmusa persze ugyanolyan érthető, mint a másik
fajta. A kettő régóta együtt élt Charlus úrban, s hol az egyik, hol a másik
kerekedett felül: társasági kapcsolatteremtéshez senkit nem talált elég
előkelőnek, az egyebekhez elég apacsnak. „Utálom a középszert – mondogatta –,
a polgári bohózat erőltetett, nekem vagy hercegnők kellenek a klasszikus
tragédiából vagy durva vásári komédia. Középút nincsen: a Phaedra[1307] vagy a
Csepűrágók[1308].” Végül azonban a kétféle sznobizmus egyensúlya felborult.
Talán öregemberes fáradtságból vagy az érzékiségnek a legköznapibb
kapcsolatokra való kiterjesztése miatt a báró már csakis az „alsóbbrendűek”
körében élt, s ezzel akaratlanul is olyan nagy ősök örökébe lépett, mint La
Rochefoucauld nagyherceg, Harcourt herceg vagy Berry nagyherceg, akiket
Saint-Simon[1309] úgy mutat be nekünk, amint lakájaikkal osztják meg napjaikat,
a lakájok pedig irdatlan összegeket csalnak ki belőlük, együtt játszanak,
olyannyira, hogy ha valaki látogatóba ment hozzájuk, ő érezte magát zavarban,
nem a nagyurak, amikor a cselédséggel otthonosan kártyázgatva vagy iddogálva
találta őket. „Mindenekelőtt pedig azért – folytatta Jupien –, hogy a
kellemetlenségektől megóvjam, mert tudja, a báró egy nagy gyerek. Még most
is, amikor pedig itt mindene megvan, amit csak kívánhat, most is kalandra indul,
rosszalkodik. És amilyen nagylelkű, no meg amilyen idők mostanában járnak, az
ilyesmi bizony nemegyszer kellemetlenül végződhet! Itt volt múltkoriban az a
szállodai londiner, aki majd meghalt félelmében a rengeteg pénz miatt, amit a
báró azért ajánlott neki, hogy felmenjen hozzá. (A házába, micsoda
elővigyázatlanság!) Amikor a fiú, aki viszont csak a nőket szereti, rájött, mit
akarnak tőle, teljesen megnyugodott. A nagy pénzígérgetést hallva kémnek
gondolta a bárót. Mindjárt jobban érezte magát, amikor rájött, hogy nem arra
akarják rávenni, hogy a hazáját bocsássa áruba, hanem hogy a testét, ami talán
nem erkölcsösebb, de nem olyan veszélyes, és főleg sokkal egyszerűbb.” Én meg
csak hallgattam Jupient, és azt gondoltam: Milyen kár, hogy Charlus úr nem
regényíró vagy költő! Nem azért, hogy leírja, amit lát, hanem mert egy Charlus
viszonya a vágyhoz botrányt kavar körülötte, arra készteti, vegye komolyan az
életet, vigyen nagy érzelmeket a gyönyörbe, nem engedi a dolgok ironikus és
kívülálló szemléleténél elakadni és lehorgonyozni, újra és újra szabad utat enged
benne a fájdalomnak. Csaknem minden alkalommal, amikor megvallja
érzelmeit, megaláztatásban van része, ha ugyan nem a börtönt kockáztatja. Nem
csak a gyermeket, a költőt is pofonok nevelik. Ha Charlus úr regényíró lett
volna, a ház, amelyet Jupien berendezett neki, azáltal, hogy ennyire csökkentette
a veszélyeket, vagy legalábbis (hiszen a rendőrség azért bármikor rajtuk üthetett)
az olyan alakokkal kapcsolatos veszélyeket, akiknek szándékait a báró nem tudta
volna biztonságosan felmérni az utcán, valóságos szerencsétlenség lett volna
számára. De Charlus úr nem művész volt, csak műkedvelő, aki nem gondolt az
írásra, nem is volt hozzá tehetsége.
„Amúgy megvallhatom, nincs különösebb lelkiismeret-furdalásom – folytatta
Jupien –, hogy így nyerészkedem. Nem titkolom, én szeretem azt a dolgot, amit
itt csinálunk, ez az életem sava-borsa. Márpedig tilos-e fizetséget kapni
olyasmiért, amit nem tartunk bűnnek? Ön tanultabb, mint én, és bizonyára azt
fogja mondani, hogy Szókratész[1310] úgy vélte, nem helyes pénzt elfogadnia a
tanításért. De napjaink filozófiatanárai már nem így gondolják, ahogy az
orvosok, a festők, a drámaírók és a színigazgatók sem. Ne higgye, hogy ebben a
szakmában csak a csőcselékkel érintkezünk! Igaz ugyan, hogy az efféle
intézmény igazgatója, mint egy híres kokott, csak férfiakat fogad, de mindenféle
érdekes férfit, akik mind egyaránt a szakmájuk legelmésebbjei,
legérzékenyebbjei, legszeretetreméltóbbjai közül valók. Biztosíthatom, hogy
ebből a házból hamarosan irodalmi szalon és hírügynökség lesz.” Én azonban
még mindig a Charlus úrra mért ütlegek látványának hatása alatt voltam.
 S az igazat szólva, ha az ember jól ismerte Charlus urat, a gőgjét, azt, hogy
mennyire eltelt már a társasági élvezetekkel, hogy pillanatnyi szeszélyei milyen
könnyen csaptak át a legalacsonyabb rendű-rangú és a legalávalóbb férfiak iránti
szenvedélybe, pontosan érthette, hogy ugyanaz a hatalmas vagyon, ami egy
parvenüt azért bűvöl el, ha az ölébe hullik, mert így egy nagyherceghez adhatja a
lányát, királyi felségeket hívhat meg vadászni, Charlus úrnak azért szerzett
örömöt, mert így egy – vagy talán több – efféle intézményt irányíthatott, ahol
mindig talált fiatalembereket, akikben élvezetét lelte. Talán még a bűne sem
kellett volna mindehhez. Megannyi olyan nagyúr, vérbeli, sőt királyi vérből való
herceg leszármazottja volt, akiről Saint-Simon azt meséli, hogy nem jártak el
senkihez, akinek „neve lett volna”, azzal ütötték el az időt, hogy az inasaikkal
kártyáztak, és hatalmas összegeket adtak nekik!
„Mindenesetre – mondtam Jupiennek – ez a ház egészen más, több mint egy
bolondokháza, mivel az itt lakó elmebetegek tébolyát színre állítják,
újraalkotják, láthatóvá teszik. Igazi bűnbarlang. Azt hittem, hogy mint az
Ezeregyéjszaka kalifája, épp jókor érkezem, hogy segítsek egy férfin, akit
ütlegelnek, s egyszerre az Ezeregyéjszaka egy másik meséje jelent meg előttem,
amelyikben egy kutyává változtatott nő maga akarja, hogy üssék-verjék, hogy
így nyerje vissza eredeti alakját.”[1311] Jupient láthatóan felkavarta, amit
mondtam, mert rájött, hogy láttam, amikor a bárót ütlegelték. Egy pillanatra
elnémult, amíg megállítottam egy arra járó bérkocsit, majd hirtelen, azzal a
finom szellemességgel, amely gyakran megkapott ennél az embernél, aki a maga
erejéből küzdötte fel magát, valahányszor tetszetős szavakat talált, hogy
Françoise-t vagy engem a házunk udvarán üdvözöljön, így szólt: „Ön az imént
az Ezeregyéjszaka több meséjéről is beszélt. Én azonban ismerek még egyet,
melynek némi köze van egy olyan könyv címéhez, amit mintha a bárónál láttam
volna” (Ruskin Szézám és a liliomok[1312] című munkájának fordítására utalt,
melyet elküldtem Charlus úrnak). „Ha egy este kedve támadna, no, nem éppen
negyven, de egy tucat rablót látni, csak jöjjön el ide; ha a felső ablakra néz, látja,
hogy itt vagyok-e; ha résnyire nyitva hagyom, és világos van odafent, az azt
jelenti, hogy megérkeztem, be lehet jönni; ez az én szézámom. De csak szézámot
mondok. Mert ha liliomokat akar, azt tanácsolom, máshol keresse.” Majd, mivel
az arisztokrata vendégkör és a fiatalemberek csapata, melyet rablóvezérként
irányított, némileg bizalmaskodóvá tette, meglehetősen hetyke köszönéssel már
épp elbúcsúzott volna, amikor egy detonáció, a szirénák nem jelezte bomba
hallatára azt tanácsolta, maradjak még egy kicsit vele. Hamarosan rázendítettek a
légelhárító ütegek, méghozzá oly hevesen, hogy tudtuk: a német repülőgép
nagyon közel, éppen fölöttünk van.
Az utcák egyetlen pillanat alatt teljesen elsötétültek. Csak néha világította
meg egy meglehetősen alacsonyan szálló ellenséges repülő azt a pontot, amit
bombázni akart. Nem tudtam, merre járok. Arra a napra gondoltam, amikor La
Raspelière-be tartva, mint valami istennel, akinek láttán lovam megbokrosodott,
egy repülővel találkoztam.[1313] Azt gondoltam, hogy ez a találkozás most
másképpen alakul, és a rossz istene mindjárt megöl. Sietősre fogtam lépteimet,
hogy meneküljek előle, mint utazó a szökőár elől, és körbe-körbe jártam a sötét
tereken, ahonnan sehogy sem tudtam kivergődni.[1314] Végül egy égő ház lángjai
adtak világosságot, és ráleltem a hazafelé vezető útra, miközben szünet nélkül
ropogtak az ágyúlövések. Gondolataim azonban már másfelé terelődtek. Jupien
házára gondoltam, amely mostanra talán már porrá és hamuvá lett, mivel egy
bomba a közvetlen közelben hullott le, épp amikor eljöttem onnan; abból a
házból, amelyre Charlus úr éppúgy felírhatta volna próféciaként, hogy
„Szodoma”, ahogy hajdan nem kevesebb jövőbelátással vagy talán már a
vulkánkitörés és a katasztrófa kezdetén Pompeji ismeretlen lakója tette. De mit
számított sziréna és gotha azoknak, akik a gyönyört hajszolták? A szerelmünk
keretét adó társadalmi vagy természeti környezettel nem sokat törődünk. A
tengeren vihar dühöng, a hajó ide-oda hánykódik, az égből szél csavarta zivatar
zúdul, s mi legfeljebb egy másodpercre figyelünk fel – hogy elhárítsuk a bajt,
amit okoz – e hatalmas díszletre, amelyben oly parányiak vagyunk mi magunk
és az a test is, amelyhez megpróbálunk közel kerülni. A bombázást jelző sziréna
éppúgy nem rendítette meg Jupien törzsvendégeit, ahogy egy jéghegy sem tudta
volna.[1315] Sőt a fizikai fenyegetettség veszélye inkább felszabadította őket a
félelem alól, amely régóta betegesen üldözte mindannyiukat. Márpedig tévedés
azt hinni, hogy félelmeink nagysága egyenesen arányos a veszélyekkel, amelyek
ébresztik. Félhetünk az álmatlanságtól, és egy cseppet sem egy komoly
párbajtól, vagy egy patkánytól, míg egy oroszlántól nem. Ha néhány óráig a
rendőrök sem törődnének mással, mint a lakosság – oly kevéssé fontos –
életével, nem fenyegetné őket megszégyenülés. Sokakat morális szabadságuk
visszanyerésénél is jobban kísértett az utcákat hirtelen elborító sötétség. Sőt
voltak néhányan e pompejiek között, akikre már zuhogott is az égi tűzeső, akik a
katakomba-fekete metrófolyosókba mentek le. Tudták ugyanis, hogy ott nem
lesznek egyedül. A mindent elfedő sötétség pedig, mint valami új elem, bizonyos
emberekre ellenállhatatlan kísértésként hat, arra készteti őket, hogy átugorják a
gyönyör első fázisát, és azonnal a simogatások birodalmába lépjenek, ahová
rendesen csak némi idő elteltével jutunk el. Legyen bár a vágy tárgya nő vagy
férfi, s még ha azt feltételezzük is, hogy könnyen megközelíthető, nincs szükség
enyelgő fecsegésre, amely egy szalonban (legalábbis fényes nappal) a
végtelenségig nyúlna, esténként pedig (még a leggyérebben megvilágított utcán
is) van legalábbis egy bevezető szakasz, amikor csak a szemünket legeltetjük a
jövőnkön, amikor a járókelőktől, sőt a keresett lénytől való félelmünk nem
engedi, hogy továbbmerészkedjünk a nézésnél, a szónál. A sötétben semmi
szükség erre a lejárt lemezre, a kéz, az ajak, a test rögtön akcióba léphet. Ha
kedvezőtlen fogadtatásra találunk, még mindig mentségünkre szolgálhat a
sötétség és a sötétből adódó tévedések. Ha viszont kedvezőre, a test azonnali
válaszából, amellyel nem el, hanem közelebb húzódik, úgy képzeljük, hogy a
nőnek vagy férfinak, akihez némán fordulunk, nincsenek előítéletei, minden
bűnre kapható, s ez a gondolat csak tetézi a boldogságot, hogy szemezés és
engedélykérés nélkül mindjárt a gyümölcsbe haraphattunk. A sötétség pedig nem
múlik: Jupien törzsvendégei elmerültek ebben az új közegben, azt hitték, utazni
indultak, s olyan természeti jelenség szemtanúi lettek, mint amilyen egy szökőár
vagy napfogyatkozás, és egy készen kapott, helyhez kötött gyönyör helyett egy
véletlen találkozásét ízlelhették meg az ismeretlenben; a bombák vulkáni
morajlása közepette, egy romlott Pompeji tövében titkos szertartásokat
celebráltak a katakombák árnyékvilágában.
Sok férfi, aki nem akart menekülni, ugyanabban a teremben gyűlt össze. Nem
ismerték egymást, de láthatóan nagyjából mégis egyazon gazdag, arisztokrata
világhoz tartoztak. Mindegyikük megjelenésében volt valami viszolyogtató,
valószínűleg az, hogy nem tudtak ellenállni bizonyos lealacsonyító élvezeteknek.
Az egyik, hatalmas termetű férfi arcát vörös foltok borították, mint az
iszákosokét. Mint megtudtam, kezdetben ő maga nem volt az, csak élvezettel
itatott le fiatalembereket. De megrémült a gondolattól, hogy behívhatják
(jóllehet láthatóan betöltötte már az ötvenet), s mivel nagyon kövér volt, nekiállt
nyakló nélkül inni, hátha sikerül meghaladnia a százkilós testsúlyt, amely fölött
már alkalmatlannak minősül. Mostanra a számításból szenvedély lett, s akárhol
hagyták is, amint utánanéztek, hol lehet, egy borkereskedőnél találták. De ahogy
beszélni kezdett, észrevettem, hogy bár közepes elme, nagy tudású, kiváló
neveltetésű, művelt ember. Egy másik társasági férfi – ő kimondottan fiatal,
rendkívül előnyös alkatú – szintén ide tért be. Rajta valójában a romlottságnak
semmiféle külső bélyege nem mutatkozott még, de – s ez még inkább zavarba
ejtett – belsők igen. Nagyon magas volt, elbűvölő arcú, választékos beszéde
egészen másfajta – túlzás nélkül figyelemreméltónak mondható – intelligenciáról
tanúskodott, mint alkoholista szomszédjáé. Csakhogy mindazt, amit mondott,
olyan arckifejezés kísérte, ami másfajta mondathoz illett volna. Mintha az
emberi arckifejezések teljes eszköztára a birtokában lett volna ugyan, de egy
másik világból érkezve, rossz sorrendben szedegette elő darabjait, s látszólag a
hallottaktól függetlenül, találomra válogatott a mosolyok és tekintetek között. Az
ő érdekében remélem, hogyha – mint az feltehető – ma is él, hogy nem tartós
betegség kerítette hatalmába, hanem múló mérgezés. Ha elkértük volna ezektől a
férfiaktól a névjegyüket, meglepetten láttuk volna, hogy mindannyian a felsőbb
társadalmi osztályokba tartoznak. Egyazon bűn, méghozzá a legnagyobb, az
akarat hiánya – amely miatt egyetlen másiknak sem tudtak ellenállni – hozta
össze itt őket, igaz, külön szobákban, de mint hallottam, estéről estére,
olyannyira, hogy a nevüket ugyan ismerték a nagyvilági nők, az arcukat azonban
lassan elfelejtették, és arra már soha nem került sor, hogy ezek az urak vizitbe
menjenek hozzájuk. Meghívásokat még kaptak, de a megszokás mindig a vegyes
társaság rosszhírű helyszínére vonzotta őket vissza. Amúgy nem is titkolták
túlzottan mindezt, nem úgy, mint a londinerek, munkásfiúk és a többiek, akik az
élvezeteiket szolgálták. Ez számos egyéb, könnyen sejthető okon kívül a
következővel magyarázható. Egy gyári alkalmazottnak, egy cselédnek olyan volt
ide jönni, mint egy tisztességesnek hitt asszonynak nyilvánosházba járni. Voltak,
akik bevallották, hogy megfordultak már itt, de azzal védekeztek, hogy csak
egyszer, soha többet, és még Jupien is, aki hazudott, hogy a jó hírüket védje,
vagy hogy a rivalizálást kerülje, azt állította: „Ó, dehogy, nem jár hozzám, nem
szeretne ilyen helyre jönni.” A társasági férfiaknál nem ilyen komoly a dolog,
már csak azért sem, mert a többi társasági férfi, aki nem jár ilyen helyre, azt sem
tudja, mi ez, és nem foglalkozik az életükkel. Bezzeg egy repülőgyárban vannak
ugyan szerelők, akik jártak ilyen helyen, cimboráik viszont, akik kémkednek
utánuk, a semmi kincsért sem szeretnének ilyen helyre járni, nehogy kitudódjék.
Miközben hazafelé tartottam, azon töprengtem, milyen gyorsan felhagy a
lelkiismeretünk a szokásainkkal való együttműködéssel, hagyja, hogy azok
menjenek a maguk útján, nem foglalkozik többé velük, s épp ezért mennyire
meglepődnénk, ha egyszerűen kívülállóként – és azt feltételezve, hogy a tett
egész embert kíván – figyelnénk az emberi tetteket, melyeknek erkölcsi, illetve
intellektuális értéke egymástól függetlenül, egészen eltérő irányban alakulhat.
Nyilvánvalóan a neveltetés hiányosságából vagy a neveltetés teljes hiányából
eredő romlottság s az ehhez társuló rossz hajlam, hogy, ha nem is a legkevesebb
fáradsággal (hiszen mindent összevetve sok munka lehet kényelmesebb, de nem
teszi-e például a beteg mániákkal, elvonásokkal és gyógymódokkal jóval
küzdelmesebbé az életét, mint amilyenre az a gyakran enyhe betegség
kényszerítené, amely ellen így vél küzdeni?), ám legalábbis a lehető legkevesebb
munkával akar pénzt keresni, vitte rá e „fiatalokat”, hogy mondhatni teljes
ártatlansággal és közepes fizetségért olyasmit tegyenek, amiben semmi örömet
nem lelnek, sőt kezdetben nyilván élénk viszolygást keltett bennük. Ennek
alapján gondolhattuk volna őket eredendően elvetemültnek, de nem csak a
háborúban bizonyultak csodálatraméltó katonáknak, hasonlíthatatlanul
„bátraknak”, gyakran a civil életben is jólelkűek voltak, ha ugyan nem
kimondottan derék emberek. Régóta nem mérlegelték már, mi erkölcsös és mi
erkölcstelen az életvitelükben, hiszen így élt a környezetük. Ahogy az ókori
történelem bizonyos szakaszait tanulmányozva is meglepetten látjuk, hogy
egyenként jó emberek minden fenntartás nélkül vesznek részt
tömeggyilkosságokban, emberáldozatokban, amelyeket valószínűleg
természetesnek találnak.
Jupien házának pompeji festményei, hiszen a francia forradalom végére
emlékeztettek, amúgy jól illettek ahhoz a Direktóriumra meglehetősen hasonló
korszakhoz, amely épp ekkoriban kezdődött. A békét megelőlegezve, s hogy a
rendőrség utasításait túlságosan nyíltan meg ne szegjék, a sötétben bujkálva
mindenfelé új táncos rendezvények szerveződtek, tomboltak egész éjjel. Emellett
bizonyos művészeti vélemények is felbukkantak, nem annyira németellenesek,
mint a háború első éveiben, s ezek friss levegőt hoztak a fuldokló szellemeknek,
ahhoz azonban, hogy az ilyesmit a nyilvánosság elé merjék tárni, bizonyítottan
hazafinak kellett lenni. Egy tanár figyelemreméltó könyvet írt Schillerről, az
újságok is beszámoltak róla. De mielőtt a könyv szerzőjéről beszéltek volna,
nyomtatási engedéllyel felérően leírták, hogy ott volt a Marne-nál és Verdunnél,
ötször részesült dicséretben, két fiát megölték. Csak ezután kezdtek Schillerről
írt munkája világosságának, mélységének dicsőítésébe, sőt Schillert is nagynak
minősíthették azzal a feltétellel, hogy „nagy német” helyett „nagy boche”-ként
említették. Ez volt a jelszó a cikkhez, így máris szabad utat kapott.
Aki kétezer év múlva olvassa korunk történetét, annak nyilván úgy tűnik
majd, hogy olyan közegbe süllyesztett érző és tiszta lelkeket, melyet a késői
olvasó szörnyen ártalmasnak lát, s melyhez ezek a lelkek mégis idomultak.
Másrészt kevés embert ismertem, sőt mondhatni nem ismertem olyan embert, aki
értelem és érzékenység dolgában Jupienhez lett volna fogható; mert az az
elragadó „tudásanyag”, amely szavainak eszmei vezérfonalát adta, nem holmi
iskolai oktatásból, nem holmi egyetemi műveltségből származott, amely őt
nagyon is figyelemreméltó férfiúvá tehette volna, míg megannyi társasági
fiatalember semmi hasznát nem veszi. Szórványos, s szabad perceiben minden
irányítás nélkül, találomra választott olvasmányaiból mindössze vele született
érzéke, természetes ízlése segítségével állt össze szabatos beszédstílusa, melyben
a nyelv minden harmóniája feltárult és teljes szépségében mutatkozott. Márpedig
a mesterség, amit űzött, joggal számíthatott ugyan a legjövedelmezőbbek közé,
de a legalávalóbb is volt mind között. Ami pedig Charlus urat illeti, bármennyire
lenézte arisztokrata gőgjével a pletykát, hogy is nem késztette arra valamiféle
személyes méltóságérzet és önbecsülés, hogy megtagadjon az érzékiségétől
bizonyos kielégüléseket, amelyekre más mentség talán nincs is, mint a teljes
tébolyultság? Csakhogy, mint Jupiennek, neki is oly régóta szokásává vált, hogy
az erkölcsiséget elválassza egy egész sor tettől (ami egyébként számos tisztség
betöltőivel megeshet, néha bírókkal, néha államférfiakkal és még annyival),
hogy a megszokás (mely immár sosem kérte az erkölcsi érzék véleményét)
napról napra megrögzöttebb lett, míg végül ezt az engedékeny Prométheuszt az
Erő a puszta anyag sziklájához láncolta.
Nyilván jól éreztem, hogy Charlus úr betegsége új stádiumába lépett, s a kór,
amióta felfigyeltem rá – a szemem láttára lezajló egyes szakaszaiból ítélve –
egyre gyorsabban haladt előre. Mostanra a szegény báró nem lehetett már
nagyon messze a végkifejlettől, a haláltól, még ha azt nem előzte is meg
Verdurinné próféciái és óhaja szerint a börtön, ami a báró korában egyébként
csak siettetné a halált. S talán mégsem fogalmaztam pontosan, amikor a puszta
anyag sziklájáról beszéltem. E puszta anyag fölött lebegett még talán némi
szellem. Mert ez az őrült mindenek ellenére pontosan tudta, hogy őrület kerítette
hatalmába, s mégis belement a játékba ilyenkor, hiszen tudta, hogy az, aki üti-
veri, nem rosszabb a kisfiúnál, akit a háborúsdiban „porosznak” számolnak ki, s
akire az igaz hazafiság és a színlelt gyűlölet hevében mindenki rárohan. Az
őrültségben, amely hatalmába kerítette, volt azonban egy kevés Charlus úr
személyiségéből is. Az emberi természet még ezekben az eltévelyedésekben is
(ahogy szerelmeinkben vagy utazásaink során) az igazság követelésével
valamiféle hit igényéről árulkodik. Amikor Milánó egyik templomáról beszéltem
Françoise-nak – egy olyan városéról, ahová ő feltehetően sosem jut el – vagy a
reimsi székesegyházról – de akár csak az arras[1316]-iról! –, amelyeket nem láthat
már, mert többé-kevésbé romba döntötték őket, irigyelte a gazdagokat, akik
megengedhetik maguknak, hogy efféle kincseket nézegethessenek, és
nosztalgikus fájdalommal kiáltott fel – ő, aki idestova oly sok éve lakott
Párizsban, és sosem volt kíváncsi a Notre-Dame-ra[1317] –: „Ó, milyen szép is
lehetett!”. S éppen ezért: mert a Notre-Dame Párizs része, azé a városé, ahol
Françoise mindennapi élete zajlott, s ahol öreg szolgálónknak éppen ezért nehéz
volt – ahogy nekem is az lett volna, ha építészeti tanulmányaim nem korrigálták
volna bennem bizonyos pontokon a combray-i ösztönöket – ábrándjainak
tárgyait elhelyezni. Szeretteink elválaszthatatlanok egy-egy álmunktól, melyet
nem mindig ismerünk fel világosan, de ezt kergetjük bennük. A Bergotte-hoz és
Swannhoz fűződő hiedelmeim miatt szerettem bele Gilberte-be, Gonosz Gilbert-
hez fűződő hiedelmeim miatt szerettem bele Guermantes asszonyba. És milyen
hatalmas tér jutott a tengernek még a legfájdalmasabb, legféltékenyebb,
látszólag a legegyedibb szerelmemben, az Albertine irántiban is! Egyébként épp
e miatt az egyediség miatt, amelyhez makacsul ragaszkodunk, az egyes
személyek iránti szerelmeink eleve eltévelyedésnek mondhatók. (No és a testi
betegségek, legalábbis azok, amelyek többé-kevésbé idegi alapúak, nem
szerveink, ízületeink sajátos hajlam- vagy iszonyfajtái-e, amelyekkel e
szerveink, ezen ízületeink ugyanolyan megmagyarázhatatlan és ugyanolyan
makacs irtózással reagálnak bizonyos éghajlatokra, mint amilyen vonzalmat
táplálnak bizonyos férfiak mondjuk a lornyonos nők vagy a műlovarnők iránt?
Ki tudná megmondani, miféle szívós és tudattalan álomhoz kötődik ez a vágy,
amelyet egy műlovarnő látványa ébreszt, tudattalanhoz és ugyanolyan
titokzatoshoz, mint amilyen egy bizonyos város hatása a mindaddig egész
életében asztmarohamokban szenvedő betegre, egy városé, amely látszólag
olyan, mint a többi, de a beteg itt lélegzik először szabadon?)
Márpedig az aberrációk olyanok, mint a szerelmek, amelyekben a kór tünetei
mindent elborítottak, hatalmukba kerítettek. A szerelem még a legtébolyultabb
aberrációban is felismerhető. Charlus úr kitartó kérésében, hogy a kezét-lábát
fogják kipróbáltan erős gyűrűkbe, vagy ahogyan a bilincsrögzítő vasrudat
követelte, és – Jupien elmondása szerint – más kegyetlen kellékeket, melyeket
csak fáradságos utánjárással tudtak beszerezni még a matrózoktól is – mert
ezeket olyan könyörtelen testi fenyítésekhez használták, melyeknek alkalmazását
már ott is eltörölték, ahol a legszigorúbb a fegyelem, a hajókon –, mindennek a
mélyén Charlus úr férfiasságábrándja rejlett, azé a férfiasságé, melyet, ha kell,
erőszakos tettekkel bizonyíthat, és azé a belső, másnak láthatatlan, színes
kódexképé, melynek néhány visszfényét – az igazság keresztjét, feudális
kínzásokat –, középkori fantáziáinak díszleteit ily módon mégis kivetítette.
Ugyanezzel az érzéssel mondta Jupiennek, valahányszor megérkezett:
„Remélem, ma este legalább nem lesz légiriadó, mert már látom is, amint szénné
éget az égi tűz, mint Szodoma valamelyik lakóját.” S úgy tett, mintha tartana a
gotháktól, nem mintha szemernyit is félt volna a repülőktől, hanem azért, hogy
legyen ürügye, amint a szirénák felbőgnek, a föld alatti óvóhelyeire futni, ahol a
sötétben a középkor föld alatti folyosóiról és in pacéjáról[1318] szőtt homályos
álmokkal az egymáshoz súrlódás gyönyörét remélte. A vágya, hogy láncra
verjék, hogy ütlegeljék, a maga rútságában voltaképpen éppoly poétikus
ábrándról árulkodott, mint másoknak az a vágya, hogy Velencébe menjenek vagy
táncosnőket tartsanak ki. Charlus úr pedig annyira ragaszkodott ahhoz, hogy ez
az ábránd a valóság illúzióját keltse, hogy Jupiennek el kellett adnia a 43-as
szoba faágyát, és egy vaságyat hozatnia a helyébe, ami jobban illik a láncokhoz.
Amikor a házunkhoz értem, végre megszólalt a riadó végét jelző kürt. Egy
suhanc tette hozzá a magáét a tűzoltók lármájához. Françoise-zal találkoztam,
aki épp a pincéből jött fel a házmesterrel. Már halottnak hitt. Elmondta, hogy
Saint-Loup felugrott hozzánk, mentegetőzött, csak azt akarta megnézni, nem
nálam hagyta-e el a hadikeresztjét[1319], amikor délelőtt feljött. Észrevette
ugyanis, hogy elveszítette, s mivel másnap reggel már vissza kellett mennie az
egységéhez, a biztonság kedvéért meg akarta nézni, nem nálam maradt-e.
Mindenütt keresték Françoise-zal, de nem találták. Françoise úgy vélte, még
azelőtt veszhetett el, hogy Robert feljött hozzám, mert – mint mondta – nagyon
úgy rémlik, úgyszólván esküdni merne rá, hogy nem volt Robert-en, amikor
találkozott vele. Ebben azonban tévedett. Lám, ennyit érnek a tanúvallomások és
a visszaemlékezések! Amúgy az egésznek nem volt nagy jelentősége.
Amennyire a felettesei becsülték Saint-Loup-t, annyira szerették az emberei –
könnyen elrendezik a dolgot.
A nem éppen lelkes hangból egyébként, amelyen beszéltek, mindjárt éreztem,
hogy Saint-Loup nem gyakorolt különösebb hatást Françoise-ra és a
házmesterre. Kétségtelen, mindazon erőfeszítéseket, amelyeket a házmester fia,
illetve Françoise unokaöccse azért tett, hogy kihúzhassa magát a szolgálat alól,
Saint-Loup az ellenkező célért vetette be, sikerrel: azért, hogy a legveszélyesebb
helyre kerüljön. Ezt azonban, mivel magából indult ki, Françoise és a házmester
el sem tudta képzelni. Szent meggyőződésük volt, hogy a gazdagokat mindig
biztos helyre teszik. Különben, ha tudták volna is az igazat Robert hősiességéről,
az sem hatotta volna meg őket. Robert nem használta a boche[1320] szót, lelkesen
dicsérte nekik a németek vitézségét, nem árulásnak tulajdonította, hogy nem
győzedelmeskedtünk a legelső napon. Márpedig ők ezt szerették volna hallani,
az ő szemükben ez lett volna a bátorság jele. Így azután, bár tovább keresték a
hadikeresztet, némi ridegséget éreztem bennük Robert iránt. Én, aki gyanítottam,
hol felejtődött az a kereszt (mindazonáltal, Robert csak azért volt ennyire
szórakozott aznap este, mert híreket várt, mivel ismét erőt vett rajta a vágy, hogy
találkozzon Morellel, és minden katonai összeköttetését bevetette, hogy
megtudja, melyik hadtestnél szolgál Morel, és meglátogathassa, eddig azonban
csak ellentmondásos válaszok százait kapta), azt tanácsoltam Françoise-nak és a
házmesternek, menjenek nyugodtan aludni. De a házmesternek sosem volt sietős
elválnia Françoise-tól, amióta a háborúnak hála megtalálta a módját – még a
kedvesnővérek elűzésénél[1321] és a Dreyfus-ügynél is hatékonyabbat –, hogyan
kínozza. Aznap este és valahányszor a közelükbe kerültem a néhány nap alatt,
amit még Párizsban töltöttem, mielőtt egy másik szanatóriumba utaztam volna,
hallottam amint a házmester azt mondja a rémült Françoise-nak: „Nem sietnek,
na persze, várják, hogy beérjen a helyzet, de akkor azután beveszik Párizst,
akkor azután nem lesz kegyelem!” – „Uramisten, Szűzmáriám! – kiáltott fel
Françoise –, hát nem elég nekik, hogy szegény Belgiumot meghódították! Már
az is épp eleget szenvedett, amikor lerohangálták.” – „Méghogy Belgium,
Françoise, de hiszen amit Belgiumban csináltak, kismiska lesz ehhez képest!”
Sőt mivel a háború egy sereg olyan kifejezést dobott piacra az egyszerű emberek
beszédében, amit csak látásból, az újságokból ismertek, tehát a kiejtését nem
tudták, a házmester így folytatta: „Sehogy sem megy a fejembe, hogy lehet a
világ ennyire nagyon bolond... Meglátja, Françoise, új támadást készítenek elő,
minden eddiginél szélesebb perszpektívájút.” Amikor pedig, ha nem is a
Françoise iránt érzett szánalom és a stratégiai józanság, de legalább a nyelvtan
jegyében fellázadtam, és közöltem, hogy „perspektívát” kell ejteni, csak annyit
értem el, hogy ahányszor bementem a konyhába, arra késztettem, hogy újra és
újra elmondja Françoise-nak a rettentő mondatot, mivel a házmestert nemcsak az
tette boldoggá, hogy a másikat ijesztgetheti, hanem majdnem ugyanennyire az is,
hogy a gazdájának megmutathatja: noha azelőtt Combray-ban kertész volt, most
meg egyszerű házmester, de egyben jó francia is, Saint-André-des-Champs
szellemében, és az Emberi jogok nyilatkozata alapján jogában áll teljes
függetlenséggel „perszpektívát” ejteni, és nem hagyni, hogy olyan téren
parancsoljanak neki, amely nem tartozik szolgálati kötelességei körébe, s
amelybe következésképpen a forradalom óta nem szólhat bele senki, hiszen ő
meg én egyenlőek vagyunk.
Nagy bánatomra végig kellett hallgatnom tehát, amint konok kitartással új,
nagy „perszpektívájú” hadműveletről beszél Françoise-nak, s ezzel nekem akarta
bizonyítani, hogy ez a kiejtés nem tudatlanságából ered, hanem érett
megfontolásból. Egyazon, mélységesen bizalmatlan általános alannyal egy kalap
alá vette a kormányt és az újságokat, és azt mondta: „A boche-ok veszteségeit
emlegetik, a mienket nem említik, pedig úgy hírlik, azok tízszer akkorák. Azt
mondják, hogy az utolsókat rúgják, nincs mit enniük, én meg azt hiszem,
százszor annyi van, mint nekünk. Azért nem kellene maszlaggal tömni a
fejünket! Ha nem volna mit enniük, nem harcolnának úgy, mint a minap is,
amikor százezer fiunkat ölték meg, akik még húszévesek sem voltak.” Így
túlozta el folyton a németek diadalait, ahogy azelőtt a radikálisokét; s egyben a
rémtetteiket is elmesélte, hogy a diadalok így még nagyobb keserűséget
okozzanak Françoise-nak, aki megállás nélkül sopánkodott: „Ó, angyali Szűz
Mária! Ó, Mária, Isten anyja!”, néha pedig a házmester, hogy másképpen
kellemetlenkedjen, azt mondta neki: „Egyébként mi sem vagyunk különbek
náluk, amit mi csinálunk Görögországban, semmivel sem szebb, mint amit ők
csináltak Belgiumban. Meglátja, végül mindenkit magunk ellen fordítunk, és
muszáj lesz minden nációval megküzdenünk”, miközben épp ellenkezőleg állt a
dolog. Olyan napokon, amikor jó hírek jöttek, úgy állt bosszút, hogy biztosította
Françoise-t: a háború harmincöt évig is eltart majd, ha pedig a béke eshetősége
merült fel, állította, hogy az legfeljebb néhány hónapig tart, és utána olyan
csaták következnek, amikhez képest ezek a mostaniak csak gyerekjátékok, s
amik után Franciaországban kő kövön nem marad.
A szövetségesek győzelme, ha közelinek nem is, de legalább többé-kevésbé
biztosnak látszott, és ez sajnos, meg kell vallani, nagyon elszomorította a
házmestert. Hiszen a „világháborút”, mint minden mást, arra az egyre szűkítette
le, amelyet alattomosan Françoise ellen viselt (akit egyébként mindenek dacára
szeretett, ahogy azt szerethetjük, akit örömest bosszantunk fel nap mint nap
azzal, hogy megverjük dominóban); a győzelmet számára az első olyan
beszélgetés hozhatta el, amikor majd kénytelen lesz tűrni, hogy azt hallja tőle:
„Végre vége, és most aztán úgy kell lennie, hogy többet adjanak nekünk, mint
amennyit mi adtunk nekik 70-ben.”[1322] Amúgy a házmester mindig is hitte,
hogy ez a végzetes eshetőség bekövetkezik, mivel valami tudattalan patriotizmus
azt sugallta neki, amit minden franciának, aki – akárcsak én, amióta
betegeskedtem – áldozatul esett ugyanannak a délibábnak, hogy a győzelem –
akárcsak az én gyógyulásom – már másnapra várható. Elébe ment hát a
dolognak, amikor közölte Françoise-zal, hogy a győzelem talán elérkezik, de a
szíve vérzik tőle, mert mindjárt utána a forradalom jön, majd pedig a megszállás.
„Bizony, ebből az egész fene ette háborúból csakis a boche-ok fognak gyorsan
helyrejönni, Françoise, már eddig is százmilliárdokat nyertek rajta! De hogy
nekünk kiköhögnének egy garast, kész vicc! Legfeljebb az újságokban írják
majd így – tette hozzá óvatosan és minden eshetőségre –, hogy megnyugtassák a
népet, ahogy azt is három éve mondogatják, hogy holnap vége lesz a
háborúnak.” Françoise-t annál is inkább felzaklatták ezek a szavak, mivel azelőtt
tényleg jobban hitt az optimistáknak, mint a házmesternek, mostanra azonban azt
látta, hogy a háború, amelyről azt hitte, hogy a „szegény Belgium lerohangálása”
dacára is véget ér két héten belül, még mindig tart, nem jutunk előbbre; a frontok
megmerevedésének jelenségét ugyanis nemigen értette, no meg az egyik a
számtalan „keresztlánya” közül, akiknek mindent odaadott, amit nálunk keresett,
azt mesélte neki, hogy ezt is, azt is eltitkolták. „Mindennek a munkásember
fogja meginni a levét – vonta le a végkövetkeztetést a házmester. – A maga
földjét is elveszik, Françoise.” – „Ó, Istenem, uram!” A házmester azonban a
távoli bajoknál jobban kedvelte a közelebbieket, és csak úgy falta a lapokat,
hátha ő közölhet Françoise-zal egy-egy vereséget. Úgy várta a rossz híreket,
mint a húsvéti tojásokat, remélve, hogy ahhoz elég rosszul állnak majd a dolgok,
hogy Françoise-t rémisztgesse, de annyira azért mégsem, hogy őt anyagi kár
érje. Egy zeppelin-támadás például elbűvölte volna, amiért Françoise-nak a
pincében kell bujkálnia, de azért is, mert szentül hitte, hogy olyan nagy
városban, mint Párizs, a bombák nem fognak éppen a mi házunkra esni.
Françoise-t egyébként időről időre újra elővette combray-i pacifizmusa. Már-
már kételkedett a „németek rémtetteiben”. „A háború elején azt mondták, hogy
ezek a németek gyilkosok, brigantik, igazi banditák, bbboche-ok...” (Márpedig
ez a „boche”-ok azért buggyant ki belőle több b-vel, mert azt a vádat, hogy a
németek gyilkosok, végül is kézenfekvőnek vélte, azt viszont, hogy boche-ok
lennének, majdnem valószínűtlennek, épp az irdatlan súlya miatt. Csak arra volt
meglehetősen nehéz rájönni, miféle titokzatosan rémisztő jelentést tulajdonít
Françoise a boche szónak, hiszen ekkoriban még csak a háború elején jártunk, no
meg a kételkedő arckifejezés miatt is, amivel a szót kiejtette. Mert az a gyanú,
hogy a németek bűnözők, valóban lehetett megalapozatlan, de logikai
szempontból, önmagában, nem volt ellentmondásos. De mi kételkedni való lehet
abban, hogy boche-ok, hiszen ez a szó a népnyelvben éppenséggel németet
jelent? Françoise talán nem tett egyebet, mint közvetetten megismételte az
indulatos szavakat, melyeket ekkoriban hallott, s melyekben különösen erőteljes
hangsúlyt kapott a boche szó.) „Azelőtt mindent elhittem – mondta –, de
mostanság már azon töprengek, hogy nem vagyunk-e mi is éppolyan
semmirekellők, mint ők.” Ezt a szentségtörő gondolatot a házmester ültette el
alattomosan Françoise-ban, amikor látta, hogy társa a bajban némi elfogultsággal
tekint Konsztantinosz görög királyra, és folyton azt ecsetelte, hogy mi, franciák
minden élelmet megvonunk az uralkodótól, amíg végül nem enged. Az uralkodó
lemondása annyira megrendítette Françoise-t, hogy még azt is mondta: „Mi sem
vagyunk különbek náluk. Ha mi lennénk Németországban, mi is ugyanígy
tennénk.”[1323]
 Amúgy keveset láttam Françoise-t ebben a néhány napban, mert sok időt
töltött azoknál az unokatestvéreinél, akikről mama egyszer azt mondta: „De
ugye tudod, hogy gazdagabbak, mint te.” Annak a szépséges dolognak voltunk
ugyanis szemtanúi, ami oly gyakori volt ekkoriban szerte az országban, s ami, ha
akadna történész, aki megörökítené az emlékét, Franciaország nagyságát, lelki
nagyságát, Saint-André-des-Champs-i nagyságát mutatná meg: a hátországban
maradt megannyi túlélőét éppúgy, mint a Marne-nál elesett katonákét. Françoise
egyik unokaöccse, aki Françoise imént említett, milliomos unokatestvéreinek –
korábbi nagykávéház-tulajdonosoknak, akik meggazdagodásuk után
visszavonultak – ugyancsak unokaöccse volt, odaveszett Berry-au-Bac[1324]-nál.
Odaveszett hát a vagyontalan kis kávéház-tulajdonos, akit huszonöt évesen
mozgósítottak, így magára hagyta fiatal feleségét, hogy az vezesse az üzletet,
ahová, mint gondolta, néhány hónap múlva maga is visszatér. De odaveszett. S
ekkor a következő történt. Françoise milliomos unokatestvérei, akiknek a
fiatalasszony, unokaöccsük özvegye, se kutyája, se macskája nem volt, eljöttek
vidékről, ahová idestova tíz éve visszavonultak, és megint kávéházasok lettek,
de egy fillért sem fogadtak el a munkájukért; minden áldott reggel hat órakor a
milliomos asszony éppúgy beöltözött, mint a „kisasszony”, hogy a házassága
révén a családba került unokahúgának, illetve unokatestvérének segítsen. És
lassan három éve mosogatták a poharakat, vitték ki a rendelést reggeltől este fél
tízig, pihenőnap nélkül. Ebben a könyvben, amelyben nincs egyetlen elem sem,
amely ne lenne fiktív, ahol nincs egyetlen „valós szereplő” sem, ahol mindent én
találtam ki mondanivalóm szükséglete szerint, hazám dicséretére el kell
mondanom, hogy csak és kizárólag Françoise milliomos rokonai, akik azért
adták fel megérdemelt pihenésüket, hogy támasz nélkül maradt unokahúgukat
segítsék, csakis ők létező és valós személyek. S mivel meggyőződésem, hogy
szerénységükben nem veszik majd rossznéven – azon egyszerű okból, hogy
sosem fogják olvasni ezt a könyvet –, gyerekes örömmel és mély
megindultsággal írom le valódi nevüket, ha már annyi másét nem idézhetem,
akik bizonyára ugyanígy cselekedtek, s akiknek hála Franciaország talpon
maradt – ezt az egyébként jellegzetesen francia nevet: Larivière.[1325] Mert ha
voltak is jó néhányan hitvány „lógósok”, mint a parancsolgató, szmokingos
fiatalember, akivel Jupiennél találkoztam, s akinek egyetlen gondja volt, hogy
tisztázza, megkaphatja-e Léont fél tizenegykor, „ugyanis a városban ebédel”,
megváltotta őket a Saint-André-des-Champs-i franciák megszámlálhatatlan
sokasága és mindazok a nagyszerű katonák, akiknél Larivière-ék semmivel sem
kevesebbek.


A házmester, Françoise nyugtalanságát szítandó, előkotorta a Lecture pour
tous[1326] régi számait (ezek még a háború előtt jelentek meg), s azokat
mutogatta neki, amelyek borítóján a „német császári család” szerepelt. „Íme, a
mi jövendőbeli uralkodónk” – mondta a házmester Françoise-nak, és „a
Vilmos”-ra mutatott. Françoise tágra nyitotta a szemét, majd a császár mellett
álló nőalakra nézett, és azt mondta: „Az meg ott a Vilmosné”. Françoise
egyébként végtelenül gyűlölte a németeket; ezt csak a saját minisztereink keltette
gyűlölet mérsékelte. Nem is tudom, mit kívánt ádázabbul, Hindenburg halálát-e,
vagy Clemenceau-ét.
Párizsból való elutazásomat váratlan hír késleltette, pontosabban a hír okozta
bánat, ami miatt egy ideig képtelen voltam útnak indulni. Robert de Saint-Loup
haláláról kaptam hírt ugyanis; mindössze két napja ment vissza a frontra, amikor
odaveszett, miközben az emberei visszavonulását fedezte. Nem volt ember a
Földön, aki kevésbé gyűlölt volna egy népet, mint ő (a császárról pedig, sajátos
és talán téves indokkal egyenesen azt gondolta, hogy II. Vilmos inkább
megakadályozni próbálta a háborút, mintsem kirobbantani). A germán szellemet
sem gyűlölte, az utolsó szavak, amelyeket hat nappal korábban hallottam tőle,
egy Schumann-dal kezdő sorai voltak, melyeket németül dúdolt a lépcsőházban,
én pedig elhallgattattam a szomszédok miatt.[1327] Kitűnő neveltetéséből eredően
kiirtott a viselkedéséből mindenfajta dicsőítést, mindenfajta szidalmat,
mindenfajta frázist, s a mozgósítás idején csakúgy, mint az ellenséggel
szembekerülve elhárított mindent, ami az élete biztonságát jelentette volna, azzal
a fajta, másoknak teret engedő háttérbe húzódással, amely jelképesen minden
gesztusában jelen volt, abban is, mellyel a fiákerem ajtaját zárta be, mikor
hazainduláskor mindig hajadonfőtt kísért ki. Napokra bezárkóztam a szobámba,
és Robert-re gondoltam. Felidéztem magamban, hogyan érkezett meg először
Balbecbe, amint nyersfehér gyapjúszövet ruhában, a tenger zöldes színét és
változékonyságát idéző szemmel átvágott a hallon, ahonnan a tengerre néző,
csupa üveg nagy étterem nyílt.[1328] Felidéztem magamban azt az oly különleges
lényt, akinek akkoriban láttam, s akinek, bár ez túl nagy kívánság volt, a barátja
akartam lenni. Kívánságom teljesült, messze túl azon, amit valaha is hittem
volna, bár ez akkoriban úgyszólván semmi örömöt nem szerzett, és később
ismertem fel benne mindazon kiemelkedő erényeket és valami mást is, ami az
elegáns megjelenés mögött rejlett. Mindezt, a jót csakúgy, mint a rosszat,
számolatlanul adta nap mint nap, az utolsón is, amikor egy lövészárok bevételére
indult nagylelkűen, azért, hogy mások szolgálatába állítsa mindazt, amije volt,
ahogy egy este az étterem kanapéin szökellt át,[1329] hogy ne kelljen
megzavarnia. S bár végső soron nagyon is kevésszer és igen változó
helyszíneken találkoztunk, nagyon más és egymástól is nagy időközökkel
elválasztott körülmények között, abban a bizonyos balbeci hallban, a rivebelle-i
kávéházban,[1330] a doncières-i lovassági szálláson[1331] és a katonai vacsorákon,
a színházban, ahol felpofozott egy újságírót[1332] vagy Guermantes hercegnénél,
[1333] ettől csak még megkapóbban, még élesebben rajzolódott ki bennem

életének képe és még tisztábban a halála miatti fájdalom, pedig ez gyakran nem
alakul ki bennünk hozzánk közelebb álló emberek miatt, akikkel oly sűrűn
találkozunk, hogy róluk őrzött képünk nem több, mint az alig-alig eltérő képek
sokaságának bizonytalan átlaga, és azért sem, mert az irántuk érzett, jóllakott
szeretetünkből – nem úgy, mint azok esetében, akiket csak röpke pillanatokra
láthattunk, akaratuk és a mi akaratunk ellenére befejezetlenül maradt
találkozásokon – hiányzik az az illúzió, hogy ez a barátság szorosabb is lehetne,
csak a körülmények nem engedték, hogy így legyen. Alig néhány nappal azután,
hogy megláttam a monoklija után futó Robert-t, és olyan gőgösnek gondoltam a
balbeci hallban, egy másik eleven alakkal is találkoztam, akit a balbeci
tengerparton pillantottam meg először, s aki mostanra már szintén csak
emlékként élt bennem, Albertine-nel, amint az első estén a homokban gázolt,
sirályszerű tengeri lényként, ügyet sem vetve senkire.[1334] Őt azután olyan
gyorsan megszerettem, hogy minden estémet vele akartam tölteni, s ezért sosem
mentem át látogatóba Saint-Loup-hoz Balbecből. De Robert-hez fűződő
barátságom történetén mégis nyomot hagyott, hogy egy időben nem szerettem
Albertine-t, hiszen azért költöztem át egy időre Robert-hez Doncières-be, mert
elszomorított, hogy Guermantes asszony nem viszonozta az érzelmeimet.[1335]
Saint-Loup élete és Albertine-é – melyeket oly későn ismertem meg, mindkettőt
Balbecben, s melyek oly korán véget értek – alig keresztezte egymást; mégis
Robert volt az, akit Bontemps-néhoz küldtem – gondoltam bele, amikor
rájöttem, hogyan szövik egymáshoz az évek fürge vetélői kezdetben nagyon is
különállónak vélt emlékeinket –, amikor Albertine elhagyott.[1336] No meg
mindkét életnek megvolt a másikéval párhuzamos titka, amit akkor még nem
gyanítottam. Saint-Loup-é most talán nagyobb fájdalmat okozott, mint
Albertine-é, akinek az élete már annyira idegenné lett. Arra azonban nem
találtam vigaszt, hogy ez az élet csakúgy, mint Saint-Loup-é, oly rövidre
szabatott. Albertine és Robert is gyakran mondogatta, amikor gondomat viselte:
„Ön, aki beteg...” S lám, ők haltak meg, ők, akiknek legutolsó képét a lövészárok
előtt vagy a folyóban, időben oly közel szemlélhettem az elsőhöz, amelynek már
Albertine esetében is csak azért maradt némi értéke számomra, mert a tengerbe
bukó nap képéhez társítottam.
Saint-Loup halálát Françoise nagyobb szánalommal fogadta, mint Albertine-
ét. Nyomban a siratóasszony szerepét öltötte magára, és jajongva, keserű
gyászénekekben méltatta az elhunyt emlékét. Látványosan mutatta ki fájdalmát,
és csak akkor száradt fel a könnye, akkor fordította el a fejét, amikor akaratom
ellenére magam is látni engedtem az enyémet, de ő mintha meg sem látta volna.
Mert, mint a túlérzékeny embereknél gyakori, a mások – az övéhez túlságosan is
hasonló – túlérzékenysége elborzasztóan hatott rá. Mostanában szívesen hozta
szóba minden apró nyakmerevedését, szédülését vagy azt, hogy megütötte
magát. De ha én beszéltem egyik-másik bajomról, mindjárt sztoikus és komoly
lett, és úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.
„Szegény márki” – mondta, bár most sem tudta megállni, hogy azt ne
gondolja: Robert a lehetetlent is megkísérelte volna azért, hogy ne kelljen
bevonulnia, amikor pedig már mozgósították, azért, hogy elkerülje a veszélyt.
„Szegény asszonyság – mondta Marsantes asszonyról –, mit összesírhatott,
amikor megtudta, hogy a fia halott. Ha legalább láthatta volna még egyszer, de
talán jobb is, hogy nem látta, mert az orrát kettébe vágták, felismerhetetlen lett
az arca.” És Françoise szeme csupa könny lett, de a könnyfátyolon is áthatolt a
parasztasszony könyörtelen kíváncsisága. Françoise bizonyára tiszta szívből
sajnálta Marsantes asszony fájdalmát, de bánta, hogy nem ismerheti ennek a
fájdalomnak a formáját, hogy nem lehet része a látványban és az afölötti
elérzékenyülésben. S mivel nagyon szeretett volna sírni, és örült volna, ha sírni
látom, így buzdította magát: „Úgy belém sajdult valami!” Rajtam is kémlelte a
bánat nyomait, de olyan mohón, hogy némi ridegségre késztetett, amikor Robert-
ről beszéltem. S bizonyára inkább az utánzás szellemében, s mert már hallott
effélét, hiszen a halotti szertartásoknak éppúgy megvannak a maguk kliséi, mint
a művészköröknek, el-elmondta, azért a szegényember elégedettségének is
hangot adva: „Az a nagy gazdagság sem menthette meg, hogy ne ugyanúgy
vesszen el, mint bárki más, most aztán már semmire sem megy vele.” A
házmester élt az alkalommal, hogy elmondja Françoise-nak: persze szomorú
dolog ez, de mit sem számít azokhoz a milliókhoz képest, akik nap mint nap
elesnek, bármennyire erőlködik is a kormány, hogy eltitkolja. De ez alkalommal
nem sikerült fokoznia Françoise fájdalmát, mint hitte. Françoise ugyanis így
válaszolt: „Igaz, hogy ők is Franciaországért halnak meg, de idegenek, és mindig
érdekesebb, amikor olyan népekről van szó, akiket ismerünk.” S ő, aki örömét
lelte a sírásban, még hozzátette: „Aztán ne felejtsen el figyelmeztetni, ha a márki
haláláról csevegnek az újságban!”
Robert gyakran mondta nekem szomorúan, még jóval a háború előtt: „Ó, az én
életem szóra sem érdemes, halálra ítélt ember vagyok.” A bűnös hajlamra
gondolt volna, amelyet addig sikerült eltitkolnia mindenki elől, de ő maga tudott
róla, és talán eltúlozta magában a súlyosságát, mint a gyerekek, akik először
szerelmeskednek, vagy még korábban egyedül keresik a gyönyört, s ahhoz a
növényhez képzelik magukat hasonlatosnak, mely amint szétszórja virágporát,
meg is hal? Ez a túlzás Saint-Loup esetében éppúgy, mint a gyermekekében talán
a bűn gondolatából eredt, amelyhez még nem szoktak hozzá, de abból is, hogy
egy vadonatúj érzésnek már-már rémületes ereje van, majd lassacskán
megenyhül. Vagy talán – korán eltávozott édesapja halálára utalva – olyan
előérzete volt, hogy idő előtt távozik el? No persze, az effajta előérzet
képtelenségnek tűnik. És mégis, a halál mintha bizonyos törvények szerint
működne. Gyakran hajlanánk például arra a vélekedésre, hogy a nagyon idősen
vagy nagyon fiatalon elhunyt szülők leszármazottai szinte szükségszerűen
ugyanilyen életkorban halnak meg, az előbbiek százéves korukig cipelik
bánatukat és gyógyíthatatlan nyavalyáikat, míg az utóbbiakat, bár boldog és
egészséges életet élnek, az elkerülhetetlen és nagyon korai időpontban elragadja
valami jelentéktelen és véletlenszerű kór (ami persze gyökerezhet mélyen az
illető alkatában) – valamely látszólag csupán a halál kivitelezéséhez kapóra jött
formaság. Vagy nem lehetséges-e, hogy még az ilyen véletlenszerű halál is, mint
amilyen Saint-Loup-é volt – s amely egyébként többféleképpen kötődött a
jelleméhez, mint amennyit fontosnak véltem elmondani –, meg van írva előre, de
csak az istenek tudnak róla, az embereknek láthatatlan, mégis elárulja egyfajta
félig tudattalan, félig tudatos szomorúság (s még ez utóbbit is azzal a teljes
őszinteséggel tárjuk mások elé, amellyel olyasfajta szerencsétlenségeket szokás
jelezni, melyeket a lelkünk mélyén elkerülhetőnek hiszünk, de azután mégis
bekövetkeznek), az olyan ember különleges ismertetőjegyeként, aki magában
hordja, és folyton érzékeli is, mint valami jelszót, végzetes határidőt?
Nagyon szép lehetett az utolsó órákban. Ő, aki ebben az életben mindig olyan
volt, még ültében, még egy szalonban járva-kelve is, mintha egy roham
lendületét türtőztetné, mosollyal leplezve a háromszög alakú fejében forrongó,
fékezhetetlen akaratot, most végre rohamozhatott. Könyveitől megszabadultan a
feudális lakótorony ismét katonai bástya lett. S ez a Guermantes valódi
önmagaként halt meg, vagy inkább a fajtája képviselőjeként, melybe beleolvadt,
amelyben csak egy volt a sok Guermantes közül, amint ez jelképesen is
láthatóvá lett a temetésén, a combray-i Saint-Hilaire-templomban, melyet
teljesen bevontak fekete kárpittal, amelyen a Guermantes-név G-je rajzolódott
csak ki vörösen a zárt korona alatt, a keresztnevek kezdőbetűi és a címek nélkül,
a G abból a Guermantes-ból, amellyé halálában visszaváltozott.
Mielőtt elmentem volna a temetésre, amelyig eltelt még némi idő, írtam
Gilberte-nek. Talán Guermantes nagyhercegnének is kellett volna írnom, de azt
gondoltam, Robert halálát ugyanolyan közönnyel fogadhatja, amilyet megannyi
más halálhírre láttam rajta – olyanokéra, akik pedig látszólag igen szorosan az
életéhez tartoztak –, és hogy jellegzetes Guermantes-észjárásával ráadásul
megpróbál talán úgy viselkedni, mint aki nem hisz a vér szerinti kötődés
babonájában. Ahhoz túl beteg voltam, hogy mindenkinek írjak. Régen azt
hittem, hogy a nagyhercegné és Robert nagyon szereti egymást a szó társasági
értelmében, azaz, amikor együtt vannak, kedves dolgokat mondanak egymásnak,
s olyankor így is éreznek. De amikor a nagyhercegné nem volt ott, Robert
habozás nélkül ostobának nevezte, a nagyhercegné pedig néha önző örömét lelte
ugyan a találkozásukban, de azt is láttam, hogy képtelen a legcsekélyebb
fáradságra, arra, hogy mégoly keveset is latba vessen a kapcsolataiból, ha ezzel
szívességet tehet Robert-nek, akkor is, ha ezzel valamely szerencsétlenségtől
mentheti meg. A rosszakarat, melyet azzal bizonyított, hogy nem volt hajlandó
beajánlani Robert-t Saint-Joseph tábornokhoz, amikor vissza kellett mennie
Marokkóba,[1337] jól mutatta, hogy a Robert házasságakor tanúsított szeretet csak
egyfajta kárpótlás volt, ami nem került neki semmibe. Ezért azután jócskán
meglepődtem, amikor azt hallottam, hogy mivel a nagyhercegné Robert
halálakor épp betegeskedett, a környezete úgy gondolta, hogy a legképtelenebb
ürügyekkel is muszáj néhány napig dugdosni előle az újságokat, hogy így
kíméljék a sokktól, melyet a hír kiváltana. Csodálkozásom csak fokozódott
megtudván, hogy amikor azután mégis kénytelenek voltak megmondani neki az
igazat, a nagyhercegné egy egész napig sírt, ágynak esett, és csak nagy sokára –
bő hétbe is beletelt, ami nála nagy idő – tudott megvigasztalódni. E bánat hírére
mélyen meghatódtam. Így hát mindenki megmondhatta, és én is állíthatom, hogy
őszinte barátság fűzte őket egymáshoz. De ha belegondolok, mennyi apró
szurkálódás, a kölcsönös szívességek terén mennyi rosszindulat fért mindebbe,
mindjárt az jut eszembe, milyen keveset is ér a nagy barátság a társasági
körökben.
Nem sokkal később egyébként a lelkemet ugyan kevésbé érintő, történelmileg
azonban fontosabb helyzetben, Guermantes asszony szerintem még kedvezőbb
színben mutatkozott. Ő, aki lánykorában, ha emlékeznek még rá, annyiszor
bizonyult pimaszul vakmerőnek[1338] az orosz uralkodócsaláddal, s aki – már
férjes asszonyként – mindig olyan szabad szájúan beszélt velük, hogy emiatt
nemegyszer tapintatlansággal vádolták, talán az egyetlen volt az orosz
forradalom után, aki fenntartás nélküli odaadással viselkedett a
nagyhercegnőkkel és a nagyhercegekkel. Pedig még a háborút megelőző évben
is kellőképpen felbosszantotta Vladimir nagyhercegnét, amikor Hohenfelsen
grófnét, Pavlov nagyherceg morganatikus feleségét következetesen csak
„Pavlova nagyhercegnéként” emlegette.[1339] Mindennek dacára, alighogy a
forradalom kitört, szentpétervári nagykövetünket, Paléologue urat (diplomata
körökben csak „Paléót”[1340], mert ezeknek a köröknek éppúgy megvannak a
maguk szellemesnek vélt becenevei, mint a társaságiaknak) sürgönyök sorával
zaklatta Guermantes nagyhercegné, aki Maria-Pavlovna nagyhercegnőről akart
volna hírekhez jutni. És ez a koronás fő sokáig nem kapta meg mástól a
rokonszenv és a megbecsülés jelét, csakis Guermantes nagyhercegnétől, tőle
viszont folyamatosan.
Saint-Loup, ha nem is a halálával, de legalábbis azzal, amit a halálát megelőző
hetekben tett, többeknek még a nagyhercegnéénél is nagyobb bánatot okozott.
Egy nappal azután ugyanis, hogy este megláttam, és kettővel azután, hogy
Charlus úr azt mondta Morelnek: „Bosszút állok”, Saint-Loup utánjárása,
amellyel Morelt akarta megtalálni, célhoz ért. Azaz olyan értelemben ért célt,
hogy a tábornok, akinek a parancsnoksága alá Morel tartozott volna, rájött, hogy
Morel dezertőr, ezért felkutatta és letartóztatta, majd pedig, hogy kimentse magát
a büntetésért, melyet olyasvalakire kell kirónia, aki iránt Saint-Loup érdeklődik,
levelet írt Robert-nek, hogy értesítse. Morel egy percig sem kételkedett abban,
hogy a letartóztatása mögött Charlus úr áll. Eszébe jutott a „Bosszút állok”, azt
gondolta, ez hát a bosszú, és kérte, hadd tegyen leleplező vallomást.
„Tagadhatatlanul dezertáltam – jelentette ki. – De csakis az én hibám vajon,
hogy rossz útra tértem?” Olyan históriákat mesélt Charlus úrról és D’Argencourt
úrról – akivel szintén összeveszett –, amelyek őt nem érintették közvetlenül, a
két úr mesélte el neki a szerető és a ferdehajlamú kétszeres kitárulkozásával, s
amelyek következtében Charlus urat és D’Argencourt urat is letartóztatták. A
letartóztatás maga talán kevesebb fájdalmat okozott mindkettőjüknek, mint az,
hogy ezzel egyikük is, másikuk is megtudta, amiről addig nem tudott, hogy a
másik a vetélytársa, valamint a nyomozás azt is kiderítette, hogy akadt rengeteg
más, kétes vagy közönséges riválisuk is, akit Morel az utcán szedett fel.
Egyébként hamar elengedték őket. Ahogy Morelt is, mivel a tábornok
„Szolgálatteljesítés során hősi halált halt” megjegyzéssel visszakapta Saint-
Loup-nak írott levelét. A tábornok az elhunytra való tekintettel úgy intézkedett,
hogy Morelt egyszerűen küldjék ki a frontra, ahol azután derekasan viselkedett,
minden veszélyt megúszott, és a háború végén azzal az érdemkereszttel tért
haza, melyet Charlus úr hajdan hiába próbált kijárni neki, s melyet közvetve
Saint-Loup halálának köszönhetett.
Gyakran gondoltam azóta, amikor eszembe jutott a Jupiennél elkeveredett
hadikereszt, hogy ha Saint-Loup életben marad, könnyen képviselővé
választhatták volna a háború utáni választásokon, mert a háború hordalékaként
hátramaradt ostobaság salakján és dicsfényben, amikor egyetlen ujj elvesztése
utat nyitott ahhoz, hogy évszázados előítéleteket ledöntve ragyogó házassága
révén egy arisztokrata családba kerüljön be valaki, a hadikereszt – még ha csak
irodai szolgálattal szerezték is – elegendő volt ahhoz, hogy tulajdonosa
bejuthasson a Képviselőházba, már-már a Francia Akadémiára[1341] is. Saint-
Loup megválasztása „szent” családja miatt könny- és tintaáradatra ihlette volna
Arthur Meyert. De Saint-Loup talán túlságosan őszintén szerette a népet ahhoz,
hogy meg tudja szerezni a szavazatait, bár ez a nép, Saint-Loup ősi nemességére
való tekintettel, bizonyára elnézte volna neki, hogy demokratikus eszméket vall.
S Saint-Loup nyilván sikeresen fejtette volna ki tanait egy pilótákból összeállt
képviselőház előtt.[1342] Ezek a hősök bizonyosan megértették volna, ahogy
néhány igen ritka, emelkedett szellem is. Csakhogy a Bloc national ostoba
elfogultsága következtében a politika régi söpredékét is előkotorták, azokat,
akiket mindig újraválasztanak.[1343] Azok pedig, akik a pilóták képviselőházába
nem tudtak bejutni, legalább a Francia Akadémiára akartak bekerülni, s ehhez
kérincsélték a tábornagyok, a köztársasági elnök, a házelnök vagy más hasonlók
szavazatát. Az ilyenek nem fogadták volna kedvezően Saint-Loup-t, nem úgy,
mint Jupien egy másik törzsvendégét, az Action libérale képviselőjét, akit
ellenjelölt nélkül választottak újra. Ő, bár a háború már régen véget ért, nem vált
meg népfelkelő tiszti egyenruhájától. Megválasztását egybehangzó örömmel
üdvözölte az összes újság, mind „összezárt” a neve hallatán, ahogy a sok gazdag,
nemes hölgy is, aki ekkoriban már csak ócska rongyokban járt, mert így érezte
illendőnek, és mert félt az adótól; a férfiak viszont folyton csak gyémántot
vásároltak a tőzsdén, de nem a feleségüknek, hanem azért, mert nem volt már
nép, amely ne veszítette volna hitelét a szemükben, így ehhez a kézzelfogható
kincshez menekültek, és ezer frankkal felverték a De Beers-részvények[1344]
árát. Ez a sok együgyűség bosszantó volt egy kicsit, de azután megenyhültünk a
Bloc nationalt illetően, amikor egyszer csak megjelentek a bolsevizmus
áldozatai: rongyos nagyhercegnék, akiknek a férjét egy talicskában gyilkolták
meg, a fiaikat előbb kiéheztették és gúnyröhej közepette robotoltatták, majd
halálra kövezték, kútba vetették, mert azt hitték róluk, hogy pestisesek, és bárkit
megfertőzhetnek. Akiknek mégis sikerült megmenekülniük, egyszerre újra
felbukkantak...[1345]


Az új szanatórium, ahová visszavonultam, ugyanúgy nem gyógyított meg,

ahogy a korábbi sem, és sok év telt el, mire elhagytam. A végre hazafelé,
Párizsba tartó vonatúton megint rám tört a gondolat, hogy nincs bennem
irodalmi tehetség, amit már hajdan, a Guermantes-oldalon is mintha felfedeztem
volna, s később még nagyobb szomorúsággal ismertem fel Tansonville-ben a
késő éjszakai vacsorák előtt Gilberte-tel tett napi sétáimon, s amit a birtokról
való elutazásom előestéjén, amikor elolvastam egy részt a Goncourt-fivérek
naplójából, nagyjából az irodalom hívságával, hazugságával azonosítottam; ez a
gondolat, talán nem annyira fájdalmasan, de – amint nem az én egyéni
alkalmatlanságomban láttam az okát, hanem abban, hogy az általam hajdan hitt
eszmény nem is létezik –, bár régóta nem jutott már az eszembe, most annál
komorabban, olyan szörnyű erővel tört rám, mint még soha. Emlékszem, a vonat
éppen megállt a nyílt mezőn. A nap csupán törzsük feléig világított meg egy sor,
a sínpályát szegélyező fát. „Fák – gondoltam –, semmit sem tudtok már mondani
nekem, kihűlt szívem nem hallja többé, mit mondtok. Pedig itt vagyok a
természet ölén, s lám a szemem hidegen, unottan szemléli ezt a vonalat, mely
fénylő ormotokat és árnyékos törzseteket kettéválasztja. Ha valaha is költőnek
hihettem magam, most már tudom, nem vagyok az. Életem előttem álló, szikkadt
szakaszában meglehet, az emberek adhatják azt az ihletet, amit a természet
immár nem ad. De azok az évek, amikor talán a természetet tudtam volna
megénekelni, sosem térnek vissza.” Miközben azonban a lehetetlen ihletet
felváltó lehetséges emberi megfigyeléssel vigasztalódtam, tudtam, hogy csak
vigaszt keresek, melyről magam is tudtam, mit sem ér. Ha valóban művészlélek
lennék, hogy is ne éreznék gyönyörűséget a lenyugvó nap fényében fürdő fák
függönye, a töltés csaknem a vagon lépcsőjéig ágaskodó, apró virágai láttán,
melyeknek szinte a szirmait is meg tudom számolni, s melyeknek a színét nem is
próbálom leírni, ahogy megannyi nagyszerű irodalmár tenné, hiszen
remélhetjük-e, hogy olyan gyönyörűséget adunk át az olvasónak, amelyet
magunk nem éreztünk?
Nem sokkal később ugyanilyen közömbösen figyeltem az arany- és
narancsszín szemcséket, melyekkel a nap egy ház ablakait szórta be; s végül, az
idő előrehaladtával egy másik házat is láttam, melyet mintha valami különös
rózsaszín anyagból építettek volna. De mindezen megállapításokat ugyanazzal a
maradéktalan közönnyel tettem, amellyel, egy hölggyel sétálgatva, egy
üveglapot vettem volna észre egy kertben, kissé odébb pedig egy
alabástromszerű anyagból készült tárgyat, melynek szokatlan színe nem
zökkentett volna ki a tespedt unalomból, de azért – a hölgy iránti udvariasságból,
hogy mondjak valamit, és azért is, hogy jelezzem, felfigyeltem erre a színre –
arra jártamban megmutattam volna a színes üveget és a stukkót. Ugyanezért,
lelkiismeretem megnyugtatására, magamnak is jeleztem – mint kísérőmnek s
egyben olyasvalakinek, aki több örömöt lel benne – az alkonyi tűz visszfényét az
ablaktáblákon és a ház áttetsző rózsaszínjét. Csakhogy az én útitársam, akit
ezekre a különleges hatásokra figyelmeztettem, nyilván nem volt olyan rajongó
természetű, mint sokan mások, fogékonyabbak, akiket egy effajta látvány
magával ragad, mert az ujjongás legcsekélyebb jele nélkül konstatálta ezeket a
színeket.
Noha sokáig voltam távol Párizstól, régi barátaimat – mivel a nevem továbbra
is szerepelt a listáikon – távollétem sem gátolta abban, hogy továbbra is
hűségesen küldözgessék a meghívókat, s amikor hazaérve találtam egyet, amely
Bermának a lánya és a veje tiszteletére adandó uzsonnájára szólt, egy másikat
pedig egy másnap délutáni koncertre Guermantes herceghez, a vonatban
született szomorú észrevételeim nem csekély súllyal estek a latba amellett, hogy
elmenjek ezekre az összejövetelekre. Igazán nem érdemes megfosztanom
magam a társasági ember életvitelétől, gondoltam, hiszen az a híres-nevezetes
„munka”, melyről oly régóta remélem mindennap, hogy másnap már nekifogok,
nem nekem való, vagy már nem az, és talán nem is felel meg semmiféle
valóságnak. Őszintén szólva ez az érv tisztán negatív volt, és csak arra jó, hogy
elértéktelenítse a többit, amely e társasági koncerttől eltéríthetett volna. Ami
azonban végül is odavitt, a Guermantes név volt, mely épp elég régóta kiment a
fejemből ahhoz, hogy most, a meghívón olvasva felélessze figyelmem egy
fénysugarát, leküldje emlékezetem mélyére, hogy hasítson egy metszetnyit a
múltjukból, és az uradalmi erdő vagy a hosszú szárú virágok képeit is vele,
melyek akkoriban kísérték, s újraébressze bennem azt a bűvöletet és azt a
jelentést, melyet Combray-ban tulajdonítottam neki, amikor hazafelé tartva még
átvágtam a Madár utcán[1346], s kívülről mint valami sötét lakkfestményt láttam
Gonosz Gilbert, Guermantes hűbérura színes üvegablakát. Guermantes-ék egy
pillanatra megint teljesen másnak tűntek, mint a társaság tagjai,
összehasonlíthatatlannak velük, minden élő emberrel, még egy uralkodóval is,
olyan lényeknek, akik elmúlt gyermekkorom színhelyének, Combray komor
városának csípős és szeles levegője és a múlt, a kis utcában, az ablak magasában
megpillantott múlt megtermékenyítő találkozásából születtek. Kedvem támadt
elmenni Guermantes-ékhoz, mintha így gyermekkoromhoz kerülhettem volna
közelebb, no és emlékezetem mélységeihez is, ahol megpillantottam. És addig-
addig olvastam újra a meghívót, amíg a Combray-hoz hasonlóan oly ismerős és
oly titokzatos nevet alkotó betűk fellázadtak, visszanyerték függetlenségüket, és
szinte ismeretlennek tűnő nevet rajzoltak ki fáradt szemem előtt. Mama épp egy
kis teadélutánra ment Sazerat-néhoz, s már előre tudta, hogy rendkívül unalmas
lesz, így én minden lelkiismeret-furdalás nélkül indultam Guermantes
hercegnéhez.
Kocsit fogadtam, hogy Guermantes herceghez menjek, aki már nem a régi
palotájában lakott, hanem egy csodálatos másikban, amelyet a Liget sugárúton
építtetett. A társasági emberek egyik tévedése, hogy nem értik: ha azt akarják,
hogy higgyünk bennük, először is nekik kellene hinniük magukban, vagy
legalább tiszteletben tartaniuk a mi hiedelmeink alapelemeit. Akkoriban, amikor
azt hittem – ha tudtam is, hogy épp az ellenkezője igaz –, hogy Guermantes-ék
öröklött jogon laknak egy bizonyos palotában, a boszorkánymester vagy a tündér
palotájába bejutni, elérni, hogy kitáruljanak előttem a kapuk, amelyek mindaddig
nem engednek, amíg ki nem ejtettük a varázsszót, ugyanolyan küzdelmesnek
tűnt, mint azt kivívni, hogy maga a boszorkánymester vagy a tündér fogadjon.
Mi sem volt hát egyszerűbb, mint elhitetni magammal, hogy az öreg inas – akit
az előző nap fogadtak fel, vagy a Potel és Chabot-cégtől[1347] bérelték – azoknak
a fia, unokája, kései leszármazottja, akik már a forradalom előtt is a családnál
szolgáltak, s végtelen jóhiszeműségemben a család egyik őse képmásának
tituláltam azt a portrét, amelyet egy hónappal előbb vásároltak az ifjabb
Bernheimnél[1348]. Csakhogy egy varázs nem fejthető át, az emlékek nem
megoszthatók, és Guermantes hercegből, most, hogy a Bois sugárútra költözve
maga leplezte le hiszékeny illúzióimat, nem sok maradt. A mennyezet, amelyet
aggódva lestem, nem omlik-e rám, amikor bejelentenek, s amely alatt az én
szememben ma is sok-sok hajdani varázs és szorongás lebegett volna, immár egy
számomra érdektelen amerikai nő estélyeinek adott fedelet. No persze, a dolgok
hatalma nem önmagukban van, hanem mi tulajdonítjuk nekik, és egy gimnazista
polgárfiú most nyilván a Bois sugárúti palota előtt érezte ugyanazt, amit hajdan
én Guermantes herceg régi palotája előtt. Mert az a fiú még a hiszékenység
korában jár, én viszont már kinőttem belőle, és elveszítettem ezt a kiváltságot,
ahogy zsenge ifjúságunk múltán elveszítjük azt a képességet, amellyel a
gyermekek az elfogyasztott tejet tudják emészthető részekre bontani. Ezért
kénytelenek a felnőttek az elővigyázatosság kedvéért kis adagokban inni a tejet,
míg a csecsemők a végtelenségig szophatják, még csak levegőt sem vesznek
közben. Guermantes herceg elköltözésében az én szempontomból legalább annyi
jó volt, hogy így a kocsinak, mely értem jött, s melyben mindezen
gondolkodtam, a Champs-Élysées felé tartó utcákon át kellett hajtania.[1349] Igen
rosszul kövezett utcák voltak ezek akkoriban, amint azonban befordultunk, az a
fajta csodás puhaság szakított el eddigi gondolataimtól, amit olyankor érzünk,
amikor a kocsi egyszer csak könnyedébben gurul, puhábban, zajtalanul, mint
amikor egy park rácsos kapuja tárul ki előttünk, s csak úgy siklunk a finom
homok vagy avar borította utakon. Fizikai értelemben szó sem volt ilyesmiről;
de éreztem, hogy egyszerre megszűnik minden külső akadály; valójában az
alkalmazkodás vagy az odafigyelés igyekezete múlt el belőlem, amellyel
akaratlanul is az új dolgokhoz fordulunk: ezekben a percekben ugyanis azokon
az oly régóta feledett utcákon hajtottunk, amelyeken hajdan Françoise-zal jártam
a Champs-Élysées-re menet. A talaj magától is tudta, merre tartson, ellenállása
legyőzetett. S mint a pilóta, aki mindaddig zötyögve gurult a földön, egyszerre
„elrugaszkodik”, lassan felemelkedtem az emlék hallgatag magaslataihoz. Ezek
az utcák mindig úgy fognak kirajzolódni előttem Párizsban, mintha más
anyagból lennének, mint a többi. Amint a Royale utca sarkára értem, ahol hajdan
a szélfútta fotográfiaárus álldogált, akinek képeit Françoise szerette, úgy tűnt,
mintha a kocsi a száz és száz régebbi kanyar lendületében nem is tehetne mást,
mint hogy magától befordul. Én nem ugyanazokat az utcákat jártam, mint a
sétálók, akik aznap a szabadban voltak, hanem egy akadálytalanul sikló,
szomorú és kedves múltat. Amely egyébként annyi különböző múltból tevődött
össze, hogy nehéz volt rájönnöm, mi okozza a mélabúmat: a Gilberte elé
indulásokból eredt-e, és abból a szorongásból, hogy netán nem jön el, vagy egy
bizonyos ház közelségéből, melyről azt mondták, hogy Albertine járt oda
Andrée-val, abból a filozófiailag kiüresedett jelentésből, melyet egy-egy olyan út
kap látszólag, amit ezerszer is bejártunk egy már elmúlt és meddő szenvedély
hevében, s amilyen az az útvonal is volt, melyen ebéd után oly sietősen, lázas
izgalomban iramodtam végig, hogy még frissiben, a ragasztótól nedvesen
láthassam a Phaedra vagy a Fekete dominó[1350] plakátját. A Champs-Élysées-re
érve, mivel szívem szerint nem hallgattam volna meg az egész koncertet
Guermantes-éknál, megállítottam a kocsit, s már épp készültem kiszállni, hogy
néhány lépést gyalog tegyek, amikor felfigyeltem egy másik kocsira, amely
ugyancsak ekkor állt meg. A belsejében egy hajlott hátú, merev tekintetű férfi
ült, vagy inkább odaültették, s olyan erőlködve próbálta egyenesen tartani magát,
mint egy gyerek, akire rászóltak, hogy viselkedjen illedelmesen. Szalmakalapja
alól azonban makrancos erdőként bújt ki hófehér haja; álláról fehér szakáll
omlott le, amilyet a hó rajzol a parkokban a folyóallegóriák szoboralakjain.
Charlus úr volt az, aki körül Jupien tüsténkedett, s aki egy szélütésből – amiről
nem is tudtam – lábadozott (nekem csak annyit meséltek, hogy a báró
megvakult; holott csak átmeneti szervi zavarról volt szó, mert most megint
tisztán látott), s ami – ha eddig festette magát, most viszont megtiltották, hogy
ilyesmivel fáradjon – mint valami kémiai kicsapódás hatására, láthatóvá tette és
felragyogtatta mindazt a fémességet, melyet immár színezüst hajának és
szakállának fürtjei, mint megannyi gejzír, kiválasztottak és telítődtek vele, s ami
Shakespeare Lear királyának fenségét kölcsönözte a bukott öreg hercegnek. A
szeme sem maradt ki a gyökeres átalakulásból, a fej fémes átváltozásából,
csakhogy épp ellentétes folyamat ment végbe rajta, minden fénye kihunyt. A
legmegindítóbb azonban az volt, hogy érződött, ez a kihunyt fény maga az
erkölcsi tartás, s hogy ily módon Charlus úr testi, de szellemi élete is túlélte az
arisztokratikus gőgöt, melyet egykor elválaszthatatlannak gondoltunk tőlük. Épp
ekkor hajtott el előttünk például – bizonyára szintén Guermantes herceghez
tartva – nyitott fogaton az a Saint-Euverte asszony, akit a báró sosem talált elég
előkelőnek. Jupien, aki úgy gondoskodott Charlus úrról, mint egy gyerekről, a
fülébe súgta, hogy ismerősről van szó: Saint-Euverte asszonyról. Mire
elmondhatatlan nehézségek árán, de a beteg iparkodásával, aki meg akarja
mutatni, hogy képes minden olyan mozdulatra, ami még nehezen megy, Charlus
úr kalapot emelt, meghajolt, és olyan mély tisztelettel üdvözölte Saint-Euverte
asszonyt, mintha maga a francia királynő lett volna. Talán éppen a nehézség
miatt, amit egy efféle üdvözlő mozdulat okozott Charlus úrnak, hajtotta végre
mégis, mivel tudta, hogy sokkal megkapóbbá teszi egy olyan gesztus, amely –
mivel a betegnek fájdalmas – kétszeresen emlékezetes lesz annak a részéről,
akitől ered és hízelgő annak, akinek szól, mert a betegek, mint a királyok,
eltúlozzák az udvariasságot. A gerincvelő és az agy működési zavarainak
következményeként talán az a fajta összerendezetlenség is érvényesült még a
báró mozgásában, amitől a gesztusai szélesebbre sikeredtek, mint amilyennek
szánta őket. Én azonban inkább egyfajta, már-már fizikai szelídséget, az élet
dolgaitól való elszakadást láttam bennük, mely oly megrázó mindazoknál, akikre
már a halál árnya vetül. A hajzat ezüstös érctelepének feltárása felszínesebb
változást fedett fel, mint ez az önkéntelen társasági alázat, amely minden
társadalmi kapcsolatot felforgatott, megalázta Saint-Euverte asszony előtt, de
megalázta volna a legutolsó amerikai nő előtt is[1351] (aki így végre élvezhette
volna a báró udvariasságát, melyről addig álmodni sem mert) a leggőgösebbnek
látszó sznobizmust. Mert a báró most is élt, most is gondolkodott: az értelme
nem sérült. És ez a buzgó és alázatos üdvözlés, amellyel Saint-Euverte
asszonyhoz fordult, ékesebben megmutatta az Oedipus porba sújtott gőgjét[1352]
megéneklő bármely kórusnál, még a halálnál és a halálról szóló minden
gyászbeszédnél is, milyen sérülékeny és veszendő a földi nagyságok imádása és
bármely emberi gőg.[1353] Charlus úr, aki korábban nem lett volna hajlandó
Saint-Euverte asszonnyal vacsorázni, most földig hajolva üdvözölte. Talán azért,
mert nem tudta, milyen rangú, akit üdvözöl (hiszen a társasági törvénykönyv
cikkelyeit éppúgy elragadhatja egy szélütés, mint a memória bármely más
részét), talán a mozdulatok összerendezetlensége miatt, ami látványos
alázatossággá transzponálta azt az amúgy dölyfös tétovázást, mellyel arra próbált
rájönni, ki lehet az útjába került hölgy. Azzal a fajta udvariassággal üdvözölte,
amellyel a gyermekek köszönnek félénken a felnőtteknek anyjuk utasítására. S
az is lett belőle: gyermek, a gyermekek büszkesége nélkül.
Saint-Euverte asszony szemében a sznobizmus netovábbja volt, hogy Charlus
úr fejet hajt előtte, ahogy korábban Charlus úr szemében volt a sznobizmus
netovábbja, hogy ezt megtagadja tőle. Márpedig azt a hozzáférhetetlenséget és
ritka értéket, amelyről egy Saint-Euverte asszonnyal sikerült elhitetnie, hogy az
az ő, Charlus úr lényege, most egy csapásra semmivé tette félénk igyekezetével,
buzgó félelmével, amellyel kalapot emelt, s a kalap alól előpatakzott ezüst
sörényének zuhataga, és azzal, hogy milyen aránytalanul hosszan maradt
hódolata jeléül, egy Bossuet ékesszólásával födetlen fővel. Amikor Jupien
lesegítette, én pedig üdvözöltem, a báró nagyon gyorsan beszélt hozzám, de
olyan halkan, hogy nem értettem, mit mond, s ezzel – mikor már harmadszor
ismételtettem meg vele a mondatot – türelmetlen gesztust váltottam ki belőle,
igencsak meglepőt az arc kezdetben mutatott szenvtelenségéhez képest, mely
bizonyára a bénulásból maradt még vissza. Amint azonban hozzászoktam a
pianissimóban elsusogott beszédhez, észrevettem, hogy a beteg értelme
tökéletesen ép.


Amúgy két Charlus úr állt előttem, hogy a többit már ne is számoljam. A kettő
közül az entellektüel ideje nagy részében panaszkodott, hogy idestova afáziás
lesz, folyton felcseréli a különböző szavakat és a betűket. De amint valóban
bekövetkezett ilyesmi, a másik Charlus úr, a tudatalatti, aki legalább annyira
akart irigységet kelteni, mint szánalmat a másik, és az első által megvetett
kacérkodást is bevetette; mint a karmester, akinek zenészei „szétmennek”,
azonnal leállította a megkezdett mondatot, s olyan végtelen leleményességgel
kapcsolta össze az elkövetkezendőket a valójában egy másik helyett mondott
szóval, mintha szándékosan választotta volna. Még a memóriája is hibátlan volt,
s bár rettentő fáradságába és igyekezetébe került, tetszelegve próbált előhalászni
bármely velem kapcsolatos, mégoly jelentéktelen régi emléket, amelyből
érzékelhetném, hogy szellemét teljesen tisztán őrizte meg, vagy már visszanyerte
a tisztaságát. Sem a fejét, sem a szemét nem mozgatta, a hanglejtésén sem
változtatott egy árnyalatnyit sem, amikor például ezt mondta: „Ezen az oszlopon
is olyan plakát van, mint amilyen előtt először találkoztam magával Avranches-
ban, azaz nem, tévedtem, Balbecben.”[1354] És tényleg ugyanannak az árunak a
reklámja volt.
Kezdetben nehezen értettem, mit mond, ahogy először egy befüggönyzött
szobában sem látunk semmit. De mint a szem a félhomályhoz, a fülem is
gyorsan hozzászokott ehhez a pianissimóhoz. Azt hiszem egyébként, hogy a
báró hangja fokozatosan erősödött is, miközben beszélt, akár azért, mert a
gyengesége egyfajta ideges szorongásból eredt, s ez, ha egy harmadik személy
elszórakoztatta, eloszlott, mert a báró már nem gondolt rá; akár pedig azért, mert
éppenséggel ez a gyengeség felelt meg valódi állapotának, az átmeneti erőt,
amely a társalgáskor feltámadt, valamely múló, művi és inkább baljós izgalom
váltotta ki, melynek láttán az idegenek azt mondták: „Már jobban van, nem
szabad a betegségére gondolnia”, de amitől a betegség valójában rosszabbodott,
és nem sokkal később kiújult. Akárhogyan is, a báró ezekben a percekben (még
az én alkalmazkodásommal számolva is) fokozott erővel lökte ki magából a
szavakat, mint a dagály viharos napokon derékba tört, kis hullámait. Nemrég
lezajlott szélütésének maradványaként pedig szavai mögött mintha kavicsok
görögtek volna. Amúgy továbbra is a múltról beszélt, nyilván azért, hogy
világosan megmutassa: nem veszítette el az emlékezőtehetségét, gyászosan, de
szomorúság nélkül idézte fel a hajdanvoltakat. Megállás nélkül sorolta azokat a
családjába vagy a társaságához tartozókat, akik nem voltak már közöttünk, s úgy
tűnt, nem annyira szomorúan, hogy nem élnek már, inkább önelégülten, amiért
túlélte őket. Mintha az elmúlásukat emlegetve jobban tudatosodott volna benne,
hogy ő maga a gyógyulás útján jár. Már-már diadalmas érzéketlenséggel
ismételte, monoton hangon, enyhén dadogva, tompa, síri hangzással: Hannibal
de Bréauté halott! Antoine de Mouchy halott! Charles Swann halott! Adalbert de
Montmorency halott! Boson de Talleyrand halott! Sosthène de Doudeauville
halott! És ez a „halott” szó minden alkalommal mintha úgy hullott volna az
elhunytakra, mint egy lapát nehéz föld, amit a sírásó dob rájuk, hogy gondosan
minél mélyebbre süllyessze őket a sírban.[1355]
Éppen ekkor Létourville nagyhercegné – aki nem ment Guermantes hercegné
délutáni hangversenyére, mert nemrégiben sokáig betegeskedett – jött el
mellettünk gyalog, és amikor meglátta a bárót – akinek legutóbbi szélütéséről
nem tudott –, megállt, hogy üdvözölje. A betegség azonban, melyben
nemrégiben szenvedett, nem tette megértőbbé, sőt türelmetlenebb lett, s némi
ideges rosszkedvvel – amelybe talán jócskán vegyült szánalom is – viselte
mások betegségét. Hallván, hogy a báró nehezen és néha rosszul ejt bizonyos
szavakat, nehézkesen mozgatja a karját, a nagyhercegné hol Jupienre, hol pedig
rám vetett egy-egy pillantást, mintegy magyarázatot kérve erre a
megbotránkoztató jelenségre. Mivel mi nem szóltunk semmit, magára Charlus
úrra vetett hosszan elidőző, szomorúsággal, de egyben szemrehányással is teli
tekintetet. Úgy látszott, neheztel a báróra, amiért ilyen szokatlan helyzetben
találja magát vele idekint, mintha Charlus úr nyakkendő vagy cipő nélkül jött
volna ki az utcára. Egy újabb rosszul kiejtett szóra a nagyhercegné fájdalma és
méltatlankodása egyszerre fokozódott, és olyan kérdő és ingerült hangon szólt
rá: „Palamède”, mint az ingerlékeny emberek, akik egy percig sem képesek
várni, s amikor mindjárt behívjuk őket, de mentegetőzünk, amiért még be kell
fejeznünk a toalettünket, ők nem mentegetőzésként, hanem olyan vádaskodva,
keserűen mondják: „Szóval zavarom!”, mintha az követne el bűnt, akit zavarnak.
Végül egyre elkámpicsorodottabb arccal vált el tőlünk, s csak annyit mondott a
bárónak: „Jobban tenné, ha hazamenne.”
Charlus úr szeretett volna leülni egy karosszékbe pihenni, amíg Jupien meg én
sétálunk egy kicsit, és erőlködve előhúzott a zsebéből egy könyvet, amit
imakönyvnek néztem. Nem bántam, hogy így jó néhány részletet megtudhatok
Jupientől a báró egészségi állapotáról. „Nagyon örülök, uram, hogy
cseveghetünk – mondta Jupien –, de ne menjünk messzebb a Körtérnél. Hála
istennek, a báró már jól van, de nem merem sokáig egyedül hagyni, mert most is
a régi, túlságosan jószívű, mindenét odaadná másoknak, amije van, és még ez
sem elég, de ma is olyan élvhajhász, mint egy fiatalember, muszáj állandóan
nyitva tartanom a szemem.”
„Annál is inkább, mivel az övé is megint nyitva van – feleltem –, nagyon
elszomorított, amikor azt hallottam, hogy elveszítette a szeme világát.” – „A
bénulás valóban kiterjedt erre is, egyáltalán nem látott. Gondolja el, hogy a kúra
alatt – ami egyébként nagyon jót tett neki – több hónapig olyan világtalan volt,
mintha vakon született volna.” – „Ez viszont legalább részben feleslegessé tette a
felügyeletét?” – „A legkevésbé sem; alighogy megérkeztünk egy szállodába,
máris azt kérdezte, hogy néz ki a személyzet egyik vagy másik tagja.
Biztosítottam, hogy mind egy szálig förtelmesek. Ő azonban pontosan tudta,
hogy ez mégsem lehet általános, s hogy néha nyilván hazudok. Látja, micsoda
kis kujon! No meg, volt valami különleges szimata, talán a hang alapján, nem is
tudom. Akkor azután úgy intézte, hogy sürgős vásárlásokat kelljen
lebonyolítanom. Egyik nap – bocsásson meg, hogy elmondom, de ön egyszer
betévedt a Szemérmetlenség Templomába, tehát nincs rejtegetnivalóm ön előtt
(amúgy mindig érzett némi nem éppen megnyerő élvezetet, amikor az általa
ismert titkokat kiteregette) – éppen egy efféle, úgymond halaszthatatlan
vásárlásból értem vissza, annál is sürgősebben, mivel persze gyanítottam, hogy
szándékosan intézte így a dolgot, amikor a báró szobájához közeledve hangot
hallottam: »Micsoda? Hogyan? – kérdezte a báró –, ez volt az első alkalom?«
Nem is kopogtam, beléptem, és hogy megrémültem! A bárót megtévesztette a
hang, amely tényleg erősebb volt, mint az ebben az életkorban szokásos (és
ekkoriban a báró teljesen vak volt), és ő, aki régebben inkább az érett férfiakat
szerette, egy alig tízéves gyerekkel volt.”
Azt is mesélték, hogy akkoriban szinte naponta törtek rá depressziós rohamok,
ami ténylegesen nem abból volt érzékelhető, hogy összevissza beszélt, hanem
abból, hogy olyasfajta meggyőződéseit vallotta meg fennhangon, harmadik
személyek előtt – akiknek jelenlétéről vagy szigorúságáról megfeledkezett –,
amelyeket általában titkolt, például a németbarátságát. Jóval a háború után a
németek veresége miatt panaszkodott, önmagát is a vesztesek közé sorolta, és
gőgösen így beszélt: „És mégis képtelenség, hogy ne vegyünk revánsot, hiszen
bebizonyítottuk, hogy mi tudunk legtovább ellenállni, és mi vagyunk a
legszervezettebbek.”[1356] Vagy a bizalmas vallomások más hangnembe kerültek,
és a báró dühösen így kiáltott: „Csak azután lord X-nek vagy *** hercegnek
eszébe ne jusson megismételni, amit tegnap mondott, mert alig tudtam
türtőztetni magam, hogy azt ne válaszoljam nekik: »Hiszen tudják, hogy önök
legalább annyira ‘olyanok’, mint amennyire én ‘olyan’ vagyok.«„Mondanom
sem kell, hogy amikor Charlus úrra rájött – és az ilyen pillanatokban, mint
mondani szokás, „nem volt egészen magánál” –, hogy németbarát vagy egyéb
vallomásokat tegyen, közvetlen környezetének tagjai, akik épp jelen voltak,
Jupien vagy Guermantes nagyhercegné, rendszerint félbeszakították ezt az
óvatlan beszédet, és a nem annyira bizalmas, indiszkrétebb hallgatóságnak
erőltetett, ámde tiszteletreméltó magyarázatot adtak róla.
„Ó, istenem! – kiáltott fel Jupien –, bizony igazam volt, amikor nem akartam
túlságosan eltávolodni, lám, máris megtalálta a módját, hogy szóba elegyedjen
egy kertészfiúval! Isten önnel, uram, jobb, ha most elköszönök, és egy pillanatra
sem hagyom magára az én betegemet, hiszen csak olyan már, mint egy nagy
gyerek.”
Nem sokkal azelőtt, hogy megérkeztem volna Guermantes hercegnéhez,
megint kiszálltam a kocsiból, és újra azon a tunyaságon és unottságon járt az
eszem, mellyel előző nap Franciaország egyik legszebbnek tartott vidékén a
vonalról próbáltam jegyzetet írni, amely a fényt és az árnyékot választotta ketté a
fákon. Igaz, a gondolati következtetések, amelyeket mindebből levontam, ma
már nem hatottak annyira kíméletlenül az érzékenységemre. Ugyanazok
maradtak. De, mint mindannyiszor, amikor kizökkentem a megszokásból, élénk
örömmel töltött el, hogy szokatlan időpontban, és új helyre tartok. Ezt a mai
örömöt, hogy Guermantes hercegné délutáni koncertjére megyek, merőben
frivolnak láttam.
De ha már úgyis tudtam, hogy nem vagyok képes frivol örömöknél többet
elérni, miért tagadnám meg őket magamtól? Megint arra gondoltam, hogy a
leírással próbálkozva szemernyit sem éreztem abból az ihletettségből, amely a
tehetségnek, ha nem is az egyetlen, de az egyik legfontosabb kritériuma.
Megpróbáltam más „pillanatfelvételeket” előhívni az emlékezetemből, mégpedig
azokat, amelyeket hajdan Velencében készített, de a város már a puszta szótól is
olyan unalmas lett, mint egy fotókiállítás, és semmivel sem éreztem több
hajlandóságot, sem több tehetséget magamban ahhoz, hogy most írjam le, amit
akkor láttam, mint tegnap ahhoz, hogy ott mindjárt rögzítsem, amit tüzetes és
sivár tekintettel szemügyre vettem.[1357] Még egy pillanat, és bizonyára számos,
oly régóta nem látott barátom kérlel majd, hogy ne zárkózzam be, hogy
szenteljem neki a napjaimat. Nekem pedig semmiféle indokom sincs, hogy
megtagadjam, hiszen immár kezemben a bizonyíték, hogy nem vagyok jó
semmire, hogy az irodalomban már semmiféle örömöt nem lelek – vagy
önhibámból, mert nem vagyok elég tehetséges, vagy az irodalom hibájából, ha
tényleg kevesebb valóságot hordoz, mint hittem.
Ha arra gondoltam, amit Bergotte mondott egyszer – „Ön ugyan beteg,
mégsem kell sajnálni, hiszen része van a szellemi örömökben” –, mekkorát
tévedett, amikor így ítélt meg! Milyen kevés öröm volt ebben a meddő
tisztánlátásban! És hozzáteszem: ha volt is néha részem örömökben – nem
szellemi természetűekben –, azokat mindig más nőre pazaroltam, olyannyira,
hogy ha a sors még százévi életet engedélyez mindenféle nyavalya nélkül, azzal
csak egy véget nem érően nyúló létet toldott volna egyre tovább, amelyről nem
lehetett tudni, mire jó, ha tovább, hát még, ha sokkal tovább nyúlik. Ami pedig a
„szellemi örömöket” illeti, nevezhettem-e így a hűvös megállapításokat,
amelyeket tisztán látó szemem vagy helyes gondolkodásom mindenfajta élvezet
nélkül tárt fel, s amelyek terméketlenek maradtak?


De néha, épp, amikor úgy tűnik, minden elveszett, érkezik a figyelmeztetés,
amely megmenthet; bekopogtattunk már minden ajtón, amely nem vezet sehová,
és az egyetlenbe, amelyen beléphetünk, de amelyet száz évig is kereshettünk
volna hiába, tudtunkon kívül ütközünk, s lám, kinyílik.
Miközben az imént leírt szomorú gondolatokon morfondíroztam, beléptem a
Guermantes-palota udvarába, és szórakozottságomban nem vettem észre egy
közeledő kocsit; a gépész kiáltására épp csak annyi időm maradt, hogy gyorsan
odébb lépjek, s hirtelen annyira hátrahúzódtam, hogy akaratom ellenére
megbotlottam a meglehetősen egyenetlen macskaköves szakaszon, amely mögött
egy kocsiszín állt. De amint visszanyertem az egyensúlyomat, egy kőre léptem,
amely kissé lejjebb volt, mint az előző, s egyszerre minden csüggedésem
szertefoszlott ugyanattól a felhőtlen boldogságtól, amelyet életem különböző
korszakaiban bizonyos fák látványa adott, amelyeket egy Balbec környéki
sétakocsizáson véltem felismerni, vagy a martinville-i harangok látványa, egy
teába mártott madeleine íze és megannyi más érzet, amelyről beszéltem már, s
amelyeknek Vinteuil utolsó művei mintha egyfajta szintézisét nyújtották volna.
Akárcsak abban a pillanatban, amikor a madeleine-t ízleltem meg, a jövő miatti
minden aggodalmam és minden szellemi kételyem eloszlott. Mindazok, amelyek
az imént irodalmi adottságaim realitását, sőt az irodalom realitását illetően
megrohantak, mint egy varázsütésre, eltűntek.
Nem kellett semmiféle új gondolatmenetet felépítenem, semmiféle döntő érvet
találnom, az előbb még megoldhatatlannak tűnő nehézségek minden
jelentőségüket elveszítették. Ezúttal azonban erősen eltökéltem: nem törődöm
bele, hogy nem tudom meg a miértjét, ahogy aznap tettem, amikor a teába
mártott madeleine-t ízlelgettem. Az iménti nagy boldogság ugyanis
nyilvánvalóan ugyanaz volt, mint amit a madeleine-be harapva éreztem, de
akkor későbbre hagytam e boldogság mélyebb okainak felkutatását. A tisztán
fizikai különbség a felidézett képekben rejlett; mélyazúr szín mámorította a
szemem, friss levegő, szemkápráztató fény érzete kavargott a közelemben, s a
vágytól, hogy megragadjam, mozdulni sem mertem, ahogy akkor sem, amikor a
madeleine ízét kóstolgattam, hátha sikerül magamhoz csalogatnom az emléket,
amit felidéz, s azt sem bántam, ha gépészek sokasága szórakozik rajtam, tovább
hintáztam, mint az imént, egyik lábammal a magasabb, másikkal az alacsonyabb
kövön állva. Valahányszor csupán fizikailag ismételtem meg a lépést,
eredménytelen maradt; amikor azonban sikerült megfeledkeznem a Guermantes-
hangversenyről, és rátalálni arra, amit akkor éreztem, amikor hajdan ugyanígy
léptem, megint megérintett a káprázatos és homályos látomás, mintha csak azt
mondta volna: „Ragadj meg röptömben, ha van hozzá erőd, és próbáld
megoldani a boldogság rejtvényét, amit kínálok!” S szinte azon nyomban
felismertem, hiszen ez Velence, Velence, amelyről a leírásával próbálkozó
erőlködéseim és az emlékezetem készítette úgynevezett pillanatfelvételek
semmit sem mondtak, s amelyet a hajdani érzés, ami a Szent Márk
keresztelőkápolnájának két egyenetlen kövére lépve fogott el, most az összes
többi, ehhez a naphoz, ehhez az érzethez kapcsolódó érzéssel együtt hozott
vissza, amelyek mindeddig szépen várakoztak a sorukban, s most egy futó
véletlen parancsszava kiemelte őket onnan, az elfelejtett napok hosszú sorából.
Ugyanígy idézte fel bennem a kis madeleine íze Combray-t. De miért okozott
egyszer Combray, másszor Velence képe olyan, a bizonyossághoz hasonló
örömöt, amely minden egyéb bizonyíték nélkül elegendő volt ahhoz, hogy a
halál hidegen hagyjon?
Miközben ezen töprengtem, és most már szilárdan eltökéltem, hogy
megtalálom a választ, bementem a Guermantes-palotába, mert belső
kötelezettségeinket, amelyeknek eleget kell tennünk, mindig a mögé a
külsődleges szerep mögé utasítjuk, amit éppen játszunk, s ami aznap éppen a
vendég szerepe volt. De ahogy felértem az első emeletre, egy komornyik
megkért, fáradjak néhány percre a büfével szomszédos kis könyvtár-szalonba,
amíg az éppen elhangzó darab be nem fejeződik, mert a hercegné megtiltotta,
hogy előadás közben az ajtókat nyitogassák.
Márpedig épp ebben a pillanatban egy második figyelmeztetés erősítette meg
a két egyenetlen kő által adottat, és buzdított, legyek állhatatos feladatomban. Az
egyik cseléd ugyanis, miközben reménytelenül igyekezett nem zajongni, egy
kanalat koccantott egy tányérhoz. Ekkor ugyanaz a fajta boldogság öntött el,
amit a két egyenetlen kő adott; az érzés most is nagyon heves volt, de egészen
más: füstszag keveredett belé, a környező erdő hűvös szaga enyhítette; s
rájöttem, hogy ami most olyan kellemesnek tűnik, ugyanaz a fasor, amelynek
látványát és leírását korábban unalmasnak találtam, most pedig, valamiféle
kábulatban, egy pillanatra megint azt hittem, ott állok előtte, és épp a vagonba
magammal hozott csatos sörösüveget nyitom ki, mert a tányérhoz ütődő kanál
hangja, mielőtt még feleszméltem volna, a megtévesztésig olyan volt, mint azé a
kalapácsé, amellyel egy vasutas a vonat egyik kerekén ütött helyre valamit,
miközben a kis erdő szélén álltunk. S a jelek, melyeknek aznap az a feladat
jutott, hogy kiragadjanak a csüggedésből és visszaadják az irodalomba vetett
hitemet, mondhatni, nagyon azon voltak, hogy sokasodjanak, mert ekkor az
egyik komornyik, aki már régóta Guermantes hercegnél szolgált, megismert, s
hogy ne kelljen átfáradnom a büfébe, egy tányér aprósüteményt és egy pohár
narancslevet hozott be a könyvtárba, s amint megtöröltem a számat a tőle kapott
szalvétával, mint az Ezeregyéjszaka ama szereplője,[1358] aki mit sem sejtve épp
a kellő szertartást végzi el, hogy a csakis az ő szemének látható, engedelmes
dzsinn megjelenjen, s készen álljon, hogy messzi útra repítse, újabb azúr látomás
vonult el a szemem előtt, de ez most áttetszően tiszta és sós illatú, kéklőn dagadó
keblű; oly erőteljes benyomásként, hogy jelennek éreztem az átélt pillanatot;
még annál is bárgyúbban, mint aznap, amikor azon töprengtem, vajon valóban
fogad-e Guermantes hercegné, vagy netán minden porrá omlik körülöttem, azt
hittem, hogy a cseléd egy tengerpartra nyíló ablakot tárt ki, és most minden arra
csábít, hogy sétáljak végig odalent a dagály paskolta mólón; a szalvéta, mellyel a
számat megtöröltem, ugyanolyan merev volt a keményítőtől, mint a törülköző,
amelyikkel csak nagy nehezen tudtam megszárítkozni az ablaknál Balbecbe
érkezésem napján,[1359] s most úgy bontotta ki a Guermantes-palota
könyvszekrényei előtt a lapjai és hajtásai között megbúvó óceán zöld és kék
tollbokrétáját, mint páva a farktollait. És nemcsak ezekben a színekben
gyönyörködtem, hanem életem egy teljes pillanatában, amely szárnyára emelte
őket, s amely nyilván hajdan is feléjük törekedett, de talán valami csüggedés
vagy szomorúság meggátolta, hogy Balbecben kiélvezzem, most azonban,
amikor megszabadult a külső érzékelés minden tökéletlenségétől, tisztán és
testetlenül, ujjongó örömmel töltött el.
A darab, amit játszottak, bármely pillanatban véget érhetett, s akkor kénytelen
lettem volna bemenni a szalonba. Így hát azon voltam, hogy a lehető
leghamarabb tisztán lássam azoknak az egyforma örömöknek a természetét,
amelyeket néhány percen belül háromszor is átéltem, és megtudjam, milyen
tanulságot vonhatok le belőle. Nem álltam meg annál az óriási különbségnél,
amely egy dologról alkotott valódi benyomásunk és a között a mesterséges
benyomás között van, melyet olyankor alakítunk ki róla, amikor szándékosan
próbáljuk meg elképzelni; hiszen nagyon is jól emlékeztem arra a viszonylagos
közönyre, mellyel hajdan Swann arról az időről tudott beszélni, amikor még
szerették, mert mást látott az elmondottak mögött, nem ezt az időt, s hogy
milyen fájdalmat okozott neki hirtelen Vinteuil kis frázisa[1360] azzal, hogy ezt az
időt önmagában adta vissza, olyannak, amilyennek hajdan megélte, és nagyon is
jól értettem, hogy annak, amit az egyenetlen kövek, a szalvéta merevsége, a
madeleine íze keltette érzet felébresztett bennem, semmi köze nem volt
mindahhoz, amit Velencéből, Balbecből, Combray-ból gyakran próbáltam
felidézni magamban egy mindig egyforma emlékezés segítségével; s azt is
megértettem, hogy az életet azért ítélhetjük jelentéktelennek, noha egyes
pillanatokban oly szépnek tűnt, mert az előbbi pillanatokban nem önmaga
alapján, hanem valami egészen más, olyasfajta képek alapján ítéljük meg és
becsüljük le, amelyek semmit sem őriznek belőle. Legfeljebb annyit tettem
hozzá mintegy mellékesen, hogy a valódi benyomásaink mindegyikét egyedivé
tevő különbség – s az ilyen különbségek egyben arra is magyarázatot adnak,
miért nem hasonlíthat az életre a pontos ábrázolás – valószínűleg abból ered,
hogy a legegyszerűbb szavunkat, amit életünk egy bizonyos szakaszában
mondtunk, a legjelentéktelenebb gesztusunkat, amit tettünk, olyan dolgok ölelték
körül, vetítették rá visszfényüket, amelyek értelemszerűen nem tartoztak hozzá,
ezért értelmünk, nem tudván mit kezdeni velük, leválasztotta őket róla, mivel a
józan gondolkodás így kívánta, de amelyek – emitt egy alkony rózsaszín fénye
egy vidéki étterem falán,[1361] éhségérzet, a nők iránti vágy, a luxus élvezete,
amott a reggeli tenger kék csigavonalai, amint beburkolják a belőlük
sellővállként csak részletekben kiemelkedő zenei frázisokat[1362] – a
legegyszerűbb gesztust és tettet is úgy zárják magukba, mint ezer és ezer
lepecsételt edény, melyek mindegyike más és más színű, illatú, hőmérsékletű
dolgot tartalmaz; nem beszélve arról, hogy ezek az edények éveink teljes
magassága mentén sorakoznak, melyek során szüntelenül változtunk, még ha
csak álmunkban és gondolatban is, így nagyon különböző magasságokban
kapnak helyet, és sajátságosan változatos légkörök érzetét keltik. Igaz, ezek a
változások észrevétlenül mentek végbe bennünk, de a hirtelen visszatérő emlék
és a jelen állapot között éppúgy, mint két különböző évből, helyről, napszakból
származó emlék között a távolság olyan nagy, hogy ez önmagában, a sajátos
egyediségen kívül is elegendő lenne ahhoz, hogy összehasonlíthatatlanok
legyenek. Igen, ha ez az emlék a felejtés hatására semmiféle kapcsolatot nem
tudott teremteni, semmiféle láncszemmel nem tudott összekapcsolódni a jelen
pillanattal, ha megmaradt a maga helyén, a maga idejében, ha megőrizte a
távolságát, az elszigeteltségét egy völgy mélyén vagy egy hegy csúcsán, épp
azért tudott friss levegőt belélegeztetni velünk, mert egyszer régen már
belélegeztük ezt a levegőt, ezt a tisztább levegőt, amelyet a költők hasztalan
próbáltak a paradicsomba költöztetni, s amely csakis azért adhatja a megújulás
mélyreható élményét, mert egyszer már belélegeztük, hiszen az igazi
paradicsomok azok, amelyeket elvesztettünk.
Futólag megjegyeztem azt is, hogy a műalkotás, melynek elkezdésére
tudatosan még nem szántam el, de immár késznek éreztem magam, nagy
nehézségekbe fog kerülni. Hiszen az egymást követő részeket bizonyos
értelemben más és más anyagból kell majd készítenem, mindez igencsak elüt
majd attól, ami a tengerparti délelőttökhöz vagy a velencei délutánokhoz illene –
ha például azokat a rivebelle-i estéket akarom leírni, amikor a kertre nyíló
étteremben a hőség kezdett elemeire hullani, alábbhagyni, elülni, s miközben az
égen még mindig láthattuk a nap utolsó akvarelljeit, egy utolsó fénysugár még
megvilágította a rózsákat az étterem falán, másféle, újfajta, sajátosan áttetsző és
sajátos csengésű, tömör, hűsítő és rózsaszín anyagból.
Mindezen gyorsan átsiklottam, mert a boldogság okának megkeresésénél is
parancsolóbban hajtott az, hogy miféle bizonyossággal kínálkozik, mert ezt a
kutatást hajdan elodáztam. Márpedig rájöttem az okára, amint
összehasonlítottam egymással a különféle boldogságos benyomásokat,
melyekben az volt a közös, hogy a kanál pendülését a tányéron, a kockakövek
egyenetlenségét, a madeleine ízét egyszerre érzékeltem a jelen pillanatban és egy
távoliban, míg múlt és jelen egymásba csúszott, s én teljesen
elbizonytalanodtam, hogy vajon melyikben is vagyok a kettő közül; valójában az
a lényem, aki a benyomást ekkor ízlelgette bennem, épp azt ízlelte, ami egy régi
napban és a mostban közös, ami időn kívüli benne, s ez a lény csak olyankor
bukkant fel, amikor jelen és múlt ilyesfajta egybeesése révén az egyetlen olyan
közegbe kerülhetett, amelyben életképes, a dolgok lényegét tudja élvezni, azaz
az időn kívül. Ez magyarázta, hogy a halálommal kapcsolatos szorongásaim
mindjárt megszűntek, amint tudtomon kívül ráismertem a kis madeleine ízére,
mert az a lény, aki ilyenkor voltam, időn kívüli lény volt, következésképpen mit
sem törődött a jövő viszontagságaival. Csakis a dolgok leglényegéből élt, azt
pedig nem tudta megragadni a jelenben, ahol a képzelet nem lép működésbe, így
érzékei képtelenek feltárni előtte; még a jövő is, melyre cselekvésünk irányul,
ránk hagyja. Ez a lényem sosem jött el hozzám, sosem nyilvánult meg máskor,
csak a cselekvésen, a közvetlen élvezeten kívül, valahányszor egy-egy analógia
csodája kiragadott a jelenből. Csakis ennek állt hatalmában visszavezetni a
hajdani napokhoz, az eltűnt időhöz, melyeken emlékezetem és értelmem
erőfeszítései rendre zátonyra futottak.
És ha az imént úgy véltem is, hogy Bergotte tévedett, amikor a szellemi élet
örömeiről beszélt, talán csak azért, mert akkoriban „szellemi életen” a logikus
gondolkodást értettem, amelynek pedig semmi köze hozzá, semmi köze ahhoz,
ami ebben a percben élt bennem, éppúgy, ahogy a világot és az életet is azért
találhattam unalmasnak, mert nem igazi emlékek alapján ítéltem meg, most
viszont, amikor gyors egymásutánban háromszor született újjá bennem a múlt
egy-egy igazi pillanata, mohó étvággyal akartam élni.
A múlt egy pillanata, semmi több? Jóval több talán; olyasvalami, ami közös
múltban és jelenben, de jóval lényegibb, mint ez a kettő. Életem során oly
sokszor csüggesztett el a valóság, mert észlelésekor a képzeletem, az egyetlen
olyan szervem, amely a szépséget élvezni képes, nem tudott a valósághoz
idomulni annak a végzetes törvénynek az értelmében, hogy elképzelni csak azt
tudjuk, ami nincs jelen. S lám, a szigorú törvény hatását egyszer csak
semlegesítette, felfüggesztette a természet csodálatos furfangja, amely egy
érzetet – a villa és a kalapács hangját, azonos könyveimet stb. – egyszerre
villantott fel a múltban, amitől képzeletem is megízlelhette, illetve a jelenben,
ahol érzékszerveim tényleges megrendülése a zajra, a kelme érintésére stb. azzal
egészítette ki a képzelet ábrándjait, ami általában hiányzik belőlük, a létezés
gondolatával – s ennek a fortélynak köszönhetően lényem egy villanásnyi időre
el tudta érni, el tudta különíteni, ki tudta merevíteni azt, amit sosem sikerül
megragadnia: egy darabka vegytiszta időt. A lény, aki akkor született újjá
bennem, amikor a boldogság mindent átható borzongásával hallottam a
tányérhoz koccanó kanál és a kerékre koppantó kalapács közös hangját, éreztem
a Guermantes-palota udvara és a Szent Márk keresztelőkápolnája köveinek
közös egyenetlenségét stb., ez a lény csakis a dolgok lényegével táplálkozik,
csak ebben találja velejét, gyönyörét. Elsorvad viszont a jelent figyelve, ahová az
érzékek nem hozhatják el neki ezt a lényeget, vagy egy olyan múltat szemlélve,
amit az értelem kiszikkaszt, a jövőre várva, amit az akarat a jelen és a múlt
töredékeiből épít, de többé-kevésbé még ezekből is kivonja valósságukat, s csak
azt tartja meg belőlük, ami az általa kijelölt, szűken szabott emberi
célszerűségnek megfelel. De amint egy zaj, egy illat, amit hajdan már hallott,
beszívott, újra érzékelhető lesz a jelenben és a múltban egyidejűleg, valósan,
mégsem jelenvalóan, eszményien, mégsem elvontan, a dolgok állandó, ám
általában rejtett lényege mindjárt felszabadul, és igazi énünk, aki – olykor régóta
– halottnak tűnt, de nem halt meg egészen, feléled, felélénkül a mennyei
tápláléktól, amellyel elébe járultak. Az idő rendjéből kiszabadult perc
újrateremtette bennünk érzékelőjét, az idő rendjéből kiszabadult embert. Előtte
pedig – és hogy is ne értenénk bizakodó örömét –, bár a logika szerint pusztán
egy madeleine íze látszólag nem zárja magába ennek az örömnek az okait,
megértjük, hogy a „halál” szónak előtte nincs értelme; az időn kívül kerülve mi
félnivalója lehetne a jövőtől?
Csakhogy ez a szemfényvesztés, mely a múlt egy pillanatát a jelennel
összeegyeztethetetlenül hozta elém, ez a szemfényvesztés nem tartott sokáig. No
persze, az akaratlagos emlékezés képsorai tetszés szerint folytathatók, hiszen
csak annyi erőt kell hozzá kifejtenünk, mint egy képeskönyv lapozgatásához. Így
volt ez hajdan, például aznap, amikor először mehettem Guermantes
hercegnéhez, és párizsi házunk napfényben fürdő udvaráról lustán nézegettem
kedvemre hol a combray-i Templom teret, hol a balbeci tengerpartot, mintha
egy-egy napot illusztráltam volna egy akvarellfüzetet lapozgatva, melynek képei
a különböző helyeken készültek, amerre jártam már, s mikor emlékezetem
illusztrációit katalogizálva a gyűjtő önző örömével gondoltam: „Mégiscsak
láttam szép dolgokat életemben.” Emlékezetem nyilván akkor is megállapította
az érzések különbözőségét; de két homogén elemet kapcsolt csupán össze. Az
iménti három emlékkel már másképp állt a dolog, mert itt nem egyszerűen nem
alkottam hízelgőbb képet énemről, hanem éppenséggel már-már kétségbe
vontam ennek az énnek a pillanatnyi valósságát. Csakúgy, mint aznap, amikor a
madeleine-t mártottam a teába, azon a helyen belül, ahol éppen voltam – lehetett
az, mint azon a bizonyos napon, a párizsi hálószobám, vagy mint ma, ebben a
percben, Guermantes herceg könyvtára, egy kicsit korábban a palota udvara –
egy érzet (a teába mártott madeleine íze, a fémes zaj, a léptek érzete)
besugarazott egy keskeny sávot körülöttem, s ez az érzés egyszerre tartozott
ahhoz a helyhez, ahol éppen voltam, és egy másikhoz (Octave néni szobájához, a
vasúti kocsihoz, a Szent Márk keresztelőkápolnájához). S épp, amikor így
elmélkedtem, egy vízvezeték éles füttyéből, mely a megszólalásig hasonlított
azokhoz a hosszú süvöltésekhez, amiket a kirándulóhajók hallattak néha
Balbecben a nyílt vízen, jóval többet éreztem meg (amint egyszer már Párizsban
is megesett egy nagy étteremben, egy félig üres, fényűző, nyári, meleg terem
láttán), mint csupán azzal azonos érzést, amely Balbecben fogott el a délután
vége felé, mikor minden asztal készen állt, megterítve, ezüst asztalneműivel, a
tágas, üvegezett benyílók pedig tárva-nyitva néztek a mólóra, sehol egy félfa,
egy üveggel vagy kővel „kitöltött” rész, a nap pedig lassan ereszkedett le a
tengerre, ahol a hajók már kezdték a süvöltözést, s ha csatlakozni akartam a
mólón barátnőivel sétáló Albertine-hez, csak a bokámnál alig magasabb
fakereten kellett átlépnem, melynek sínjén, zsanérjain az összes, folytatólagos
üvegtáblát el lehetett csúsztatni, hogy a szállodát levegő járja át. De a fájdalmas
emlék, hogy szerettem Albertine-t, nem vegyült ebbe az érzésbe. Fájdalmas
emlék nincs, csak halottak vannak. Ők pedig gyorsan semmivé válnak, és sírjuk
körül sem marad egyéb, mint a természet szépsége, a csend, a tiszta levegő. Az,
ami a vízvezeték zajára átjárt, amúgy nem pusztán egy múltbeli érzet
visszhangja, mása volt, hanem az érzet maga. Ebben az esetben, ahogy az
előzőekben is, a közös érzet azon munkálkodott, hogy újrateremtse maga körül a
régi helyet, miközben a jelenlegi, amely kiszorította, teljes terjedelmével
nekifeszült, és ellenállt annak, hogy egy normand tengerpart vagy egy vasúti
töltés beköltözzön egy párizsi palotába. A tengerre nyíló balbeci étterem, ahol a
damasztabroszok mint oltárterítők készültek a napnyugta fogadására, azon
dolgozott, hogy megingassa a Guermantes-palota szilárdságát, felfeszítse az
ajtókat, és egy pillanatra kimozdította a helyükből a kanapékat körülöttem,
ahogy egyszer már megtette ugyanezt a párizsi étterem asztalaival. E
feltámadások során a közös érzet körül életre kelt messzi hely egy pillanatra,
mint egy birkózó, eggyé olvadt a jelenlegivel. Mindig a jelenlegi hely került ki
győztesen; én mindig a legyőzöttet láttam szebbnek; annyira szépnek, hogy az
egyenetlen kövekkel találkozva csakúgy, mint a teáscsésze előtt, eksztatikus
állapotba kerültem, megpróbáltam megtartani, amikor megjelent, amint pedig
kisiklott előlem, újra előhívni azt a rám rohanó, majd visszaszorított Combray-t,
Velencét, Balbecet, amely egyszerre a felszínre emelkedett, hogy azután
magamra hagyjon az új, de mégis múltáteresztő helyeken. És ha a jelenlegi hely
nem győzedelmeskedett volna azonnal, azt hiszem, eszméletemet vesztettem
volna, mert a múlt e feltámadásai másodpercnyi élettartamuk alatt annyira
átfogóak, hogy nemcsak a szemünket kényszerítik arra, hogy ne a szobát lássa
maga körül, hanem a fákkal szegélyezett utat vagy a növekvő dagályt nézze. Az
orrcimpánkat is ráveszik, hogy e mégoly távoli helyek levegőjét szívja, az
akaratunkat, hogy válasszon az általuk kínált különféle tervek közül, egész
személyiségünket, hogy higgyük el, most ezek vesznek körül, vagy legalábbis
bizonytalanodjunk el, hogy ezek-e vagy a mostani helyek, valami olyasfajta
bizonytalanság kábulatában, amilyet elalváskor érzünk néha egy szavakkal
leírhatatlan látomás hatása alatt.
Így azután az, amit a bennem háromszor, négyszer is feltámadt lény megízlelt,
az időből kivont létezés néhány darabkája volt talán, de ez a szemlélődés, bár az
örökkévalósághoz köt, múlékony. S mégis éreztem, hogy egyedül ez az öröm –
melyet ilyen gyors egymásutánban hozott az életembe – termékeny és valódi.
Vagy nem adja-e elég látványosan irrealitásának jelét a többi, akár abban, hogy
nem hoz kielégülést, mint például a társaság örömei, melyek legfeljebb egy
undorító étel kiváltotta rosszullétet okoznak, vagy a barátság, amely csak
szimuláció, hiszen, bármilyen morális okból cselekszik is a művész, aki
egyórányi baráti csevegés kedvéért lemond egyórányi munkáról, pedig tudja,
hogy valóságot áldoz fel valami nem-létezőért (barátaink ugyanis csak annak az
enyhe elmebajnak következtében barátaink, mely életünk során megtámad, mi
pedig hagyjuk, hogy eluralkodjon rajtunk, de megmaradt értelmünkkel tudjuk,
hogy olyan, mint annak az őrültnek a téveszméje, aki azt hiszi, hogy a bútorok
élnek, és eltársalog velük), akár pedig az öröm okozta kielégülést követő
szomorúságban, mint például abban is, amit aznap éreztem, amikor bemutattak
Albertine-nek, hiszen annyit, valójában persze igen keveset, törtem magam
valamiért – egy lány ismeretségéért –, amit csak azért láttam apróságnak, mert
sikerült elérnem? De még egy mélyebb örömöt is, például azt, amit akkor
érezhettem volna, amikor szerettem Albertine-t, valójában a fonákjáról
érzékeltem csak, a szorongásban, ami olyankor fogott el, amikor Albertine nem
volt jelen, mert ha biztos voltam abban, hogy hamarosan megérkezik – mint
aznap is, amikor a Trocadéróból jött vissza[1363] –, azt hittem volna, csak valami
homályos unottságot érzek, míg a kés hangjában vagy a Léonie néném szobáját s
a nyomában egész Combray-t és a Combray-t szegélyező két oldalt szobámba
hozó tea ízében elmélyülve egyre fokozódott bennem az elragadtatás. El is
határoztam, hogy mostantól a dolgok lényegének szemlélésére törekszem, azt
próbálom rögzíteni – no de hogyan? milyen eszközzel? Nem kétséges, hogy
abban a pillanatban, amikor a szalvéta merevsége visszaadta Balbecet, és egy kis
időre nemcsak a tenger, az aznap délelőtti tenger látványával kecsegtette
képzeletemet, hanem a szoba szagával, a szél sebességével, az ebédelés
vágyával, a különböző séták közötti döntésképtelenséggel is, s mindez úgy
kötődött a kelme érintéséhez, mint percenként ezret verdeső ezer szárnyuk az
angyalokhoz. Abban a pillanatban persze, amikor a két macskakő
egyenetlensége minden irányban és minden dimenzióban kiterjesztette
Velencéről és a Szent Márkról őrzött, szikkadt és szegényes képeimet minden
olyan érzéssel, amely hajdan ezeken a helyeken támadt bennem, összekötve a
teret a templommal, a mólót a térrel, a csatornát a mólóval, és mindazt, amit a
szem lát, a vágy világával, amit csak az értelem lát, azonnal kísértésbe estem
volna, hogy, ha az évszak miatt nem is éppen újra Velence – az én szememben
mindenekelőtt tavaszi – vizein kalandozzam, de legalább még egyszer elmenjek
Balbecbe. De egyetlen pillanatra sem horgonyoztam le ennél a gondolatnál.
Nem csak azt tudtam ugyanis, hogy a tájak nem olyanok, mint amilyennek a
nevük festi őket,[1364] és már nem csak álmomban, alvás közben eshetett meg,
hogy egy hely abból a vegytiszta anyagból gyúrva jelenik meg előttem, amely
mindenben más, mint a közönséges dolgok, melyeket látunk, melyeket
megérintünk, s amely akkor lett az övék, amikor elképzeltem őket. De még a
megint csak másféle képekről, az emlék képeiről is tudtam, hogy Balbec
szépségét sem leltem, amikor ott jártam, és hogy az emlékkép hagyta szépség
sem azonos azzal, amire második ott jártamkor találtam. Nagyon is bőséges
tapasztalatom volt abban, hogy a valóságban lehetetlen elérni azt, ami mélyen
bennem van; hogy a Szent Márk téren[1365] – ahogy a második balbeci utamon
vagy a tansonville-i visszatérés idején, amikor Gilberte-et látogattam meg – sem
lelem meg az elvesztett Időt, s hogy az utazás, amely megint csak azt az illúziót
csillantja meg, hogy ezek a régi benyomások rajtam kívül, egy bizonyos tér
sarkán léteznek, nem lehet az az eszköz, amit keresek. És nem akartam megint
hitegetni magam, mert most az volt a tét, hogy végre megtudjam, lehetséges-e
egyáltalán elérni azt, amit a helyekkel és személyekkel szembesülve mindig
csalódottan (bár egy alkalommal Vinteuil koncertdarabja mintha az ellenkezőjét
sugallta volna) megvalósíthatatlannak hittem. Nem azzal az úttal akartam tehát
megint kísérletezni, amelyről régóta tudtam, nem vezet sehová. Az olyasfajta
benyomások, amelyeknek rögzítésével próbálkoztam, csak elenyészhettek, ha
közvetlen gyönyörrel kerültek kapcsolatba, melynek nem volt hatalma életre
hívni őket. Egyetlen módon ízlelhettem még, ha megkísérlem ott alaposabban
megismerni őket, ahol élnek, azaz magamban, s ha mély rétegeiket is
megvilágítom. Balbecben nem ismerhettem meg a gyönyört, ahogy az Albertine-
nel való együttélését sem, melyet csak akkor érzékeltem, amikor már késő volt.
És ahogy végiggondoltam az életem során megélt csalódásokat, amelyek arról
győztek meg, hogy az élet valósága nem a tettekben lakozik, ez a számvetés nem
merőben véletlenszerűen és életkörülményeimhez igazodva vetette egybe a
különféle kiábrándulásokat. Tisztán éreztem, hogy az utazás csalódása, a
szerelmi csalódás nem más és más csalódás, hanem attól függően, hogy hol
érvényesül, annak a tehetetlenségnek más és más arca, amellyel a fizikai
élvezetben, a tényleges cselekvésben képtelenek vagyunk megvalósítani
magunkat. S amint visszagondoltam arra az időn kívül került örömre, melyet a
kanál hangja vagy a madeleine íze okozott, azt gondoltam: „Ez lett volna hát a
Szonáta kis frázisa által felkínált boldogság, amelyet Swann tévesen a szerelmi
gyönyörrel azonosított, és nem tudta a művészi alkotásban meglelni;[1366] az a
boldogság, melyet még a Szonáta kis frázisánál is földöntúlibbnak sejtetett
annak a Szeptettnek a vörös és rejtelmes hívó szava,[1367] amelyet Swann már
nem ismerhetett, mert mint oly sokan mások is, meghalt, mielőtt a nekik szánt
igazság feltárult volna? Bár amúgy sem tudott volna mit kezdeni vele, hiszen a
frázis jelképezhette ugyan a hívást, erőt azonban nem adhatott, hogy Swannt
azzá az íróvá tegye, aki nem volt.”
Néhány perccel később azonban, miután az emlékezet e feltámadásaira
gondoltam, az jutott eszembe, hogy homályos benyomások más módon néha már
Combray-ban, a Guermantes-oldalon is gondolatokra ösztökéltek, ahogy az
öntudatlan emlékezés is, csakhogy ezek nem egy hajdani érzést rejtettek, hanem
valami új igazságot, egy becses képet, amelyet ugyanazzal az erőfeszítéssel
próbáltam felfedni, amellyel emlékeinkből akarunk felidézni valamit, mintha
legszebb gondolataink dallamok lennének, amelyeket sosem hallottunk azelőtt,
mégis felötlenek bennünk, s nagy odaadással próbáljuk meghallani, leírni őket.
Örömmel emlékeztem vissza – mert ez arra vallott, hogy már akkoriban is az
voltam, aki most, s eszerint alapvető jellemvonásomról van szó, s egyben
szomorúan is, hogy azóta sem fejlődtem –, hogy már Combray-ban is
elmélyülten forgattam a fejemben egy-egy képet, mely erőszakosan vonta
magára figyelmemet, felhőt, háromszöget, harangtornyot, virágot, kavicsot, mert
éreztem, hogy e jelek mögött talán valami egészen más van – azt kell
megpróbálnom felfedezni, egy gondolatot, amit úgy fejeznek ki, mint a
hieroglifák, melyeket hajlamosak volnánk tisztán konkrét tárgyak ábrázolásainak
hinni.[1368] Ez a kódfejtés kétségtelenül nehéz, de csakis ez adott némi
kibogozható igazságot. Mert azok az igazságok, amelyeket az értelem
közvetlenül, de hézagosan ragad meg a fényes nappal világában, kevésbé
mélyek, kevésbé lényegiek, mint azok, amelyeket az élet akaratunkon kívül
hozott tudomásunkra, benyomásként, anyagi formában, hiszen ez az érzékeinken
át jutott el hozzánk, de ki tudjuk bontani a szellemét. Összességében tehát az
egyik esetben csakúgy, mint a másikban, legyen szó akár benyomásról, amilyet a
martinville-i harangtornyok látványa tett rám, akár emlékfoszlányokról, mint a
két lépcsőfok egyenetlenségéé vagy a madeleine ízéé, meg kell kísérelnem az
érzeteket megannyi törvény és gondolat jeleként értelmezni, vagyis gondolkodni,
azaz előhívni a félhomályból azt, amit hajdan éreztem, és szellemi megfelelőjévé
átalakítani. Márpedig mi más lenne ez az én szememben egyedülinek látszó
eszköz, mint a műalkotás? S máris ott sürögtek agyamban a következtetések;
mert legyen szó akár a villa koccanásához vagy a madeleine ízéhez hasonló
emlékfoszlányokról, akár olyan alakzatokkal leírt igazságokról, amelyeknek
értelmét most próbáltam meglelni magamban, ahol harangtornyok és gyomok
bonyolult és virágos álmoskönyvet alkottak, s mindezek legfőbb jellemzője,
hogy nem én választottam szabadon, hanem készen kaptam őket. S éreztem,
hogy éppen ez lehet hitelességük jele. Nem én kerestem az udvar két egyenetlen
kövét, amelyben megbotlottam. De éppen ez a véletlenszerűség,
elkerülhetetlenség, ahogyan az érzettel találkoztam, igazolta az általa
feltámasztott múlt, a felvillantott képek valódiságát, hiszen amint megérezzük,
amint felfelé törekszik a fényre, mindjárt érezzük a megtalált valóság örömét is.
S ez igazolja az egykorú benyomásokból összeállt kép valódiságát is, a
benyomásokét, melyeket fény és árnyék, kiemelés és kihagyás, emlékezés és
felejtés olyan tévedhetetlen arányában vonz magával, amilyenre a tudatos
emlékezés vagy megfigyelés sosem képes.
 Ami pedig az ismeretlen jelekkel írott belső könyvet illeti (s úgy tűnik,
kiemelt jelekkel, melyeknek tudattalanomat feltáró figyelmem keresésére indult,
nekik ütközött, mint az egyre mélyebbre merülő búvár, körülkeringte őket), e
jelek olvasásában senki sem segíthetett semmiféle szabállyal, mivel elolvasásuk
egyfajta alkotási folyamat, amelyben senki sem helyettesíthet, de még együtt
sem működhet velünk. Hányan, de hányan hátat is fordítanak a megírásának!
Mennyi, de mennyi feladatot vállalunk magunkra, hogy ez alól kibújjunk!
Minden egyes esemény, lett légyen bár a Dreyfus-ügy vagy a háború, újabb és
újabb mentséget szolgáltatott az íróknak, hogy ne fejtsék meg ezt a könyvet,
mert az igazságot akarták diadalra juttatni, újra egységbe akarták kovácsolni a
nemzetet, nem maradt idejük az irodalomra. De mindez csak arra volt mentség,
hogy nincsen vagy már nincsen bennük tehetség, azaz ihlet. Mert a feladatot az
ihlet diktálja, az értelem pedig ürügyeket szolgáltat az elodázására. Csakhogy a
művészetben mit sem számítanak a mentségek, ahogy a szándékot sem tartják
számon, a művésznek minden percben az ihletére kell hallgatnia, ez teszi a
művészetet egyedülállóan valóságossá, az élet legzordabb iskolájává, az igazi
utolsó ítéletté. Ez a könyv, melyet minden másiknál nehezebb megfejteni,
ugyanakkor az egyetlen, melyet a valóság diktált, az egyetlen, melynek
„benyomását” maga a valóság tette ránk. Bármely gondolatot ültetett el bennünk
az élet, igazságának záloga mindig e gondolat anyagi formája, a nyom, amit a
ránk tett benyomás hagyott. A tiszta értelem alkotta gondolatok igazsága csak
logikai igazság, lehetséges igazság, kiválasztásuk önkényes. Ez a szimbolikus,
nem általunk rótt jelekből álló könyv az egyetlen saját könyvünk. Nem mintha
az általunk alkotott gondolatok nem lehetnének logikailag helytállók, de azt nem
tudjuk, hogy igazak-e. Csakis a benyomás – bármilyen szegényesnek tűnik is az
anyaga, bármilyen megfoghatatlan is a nyoma – az igazság kritériuma, s így
egyedül érdemes arra, hogy az értelem górcső alá vegye, mert ha sikerül
kibontania belőle ezt az igazságot, csakis ez képes nagyobb tökélyre vinni, és
tiszta örömöt szerezni neki. Ami a kísérlet a tudósnak, az a benyomás az írónak,
azzal a különbséggel, hogy a tudós esetében a szellemi munka van előbb, az
írónál pedig utóbb. Amit nem nekünk kellett megfejtenünk, egyéni erőfeszítéssel
megvilágítanunk, ami már előttünk is világos volt, az nem a miénk. Csak az ered
tőlünk, amit mi magunk emelünk ki a bennünk borongó homályból, és amit
mások nem ismernek.
 A lenyugvó nap ferde sugara villanásnyi időre olyan korszakot idézett fel
bennem, amelyre sosem gondoltam azóta, s amelyben még kisgyerekként, mivel
Léonie nénémen lázas betegség tört ki, és Percepied doktor tífusztól tartott, egy
hétre átköltöztettek Eulalie kis szobájába a Templom térre, ahol csak egy
gyékény volt a földön, az ablakon meg perkálfüggöny, s amely valósággal
zsongott a nekem szokatlanul erős naptól. S amint láttam, hogy hajdani
cselédünk kis szobájának emléke egyszerre minden mástól annyira különböző és
oly gyönyörű, nagy területtel toldja meg elmúlt életemet, kontrasztként eszembe
jutott, mennyire nem hoztak semmiféle benyomást életembe a legfényesebb
hercegi palotákban lezajlott pompásnál pompásabb fogadások. Eulalie
szobájában az az egy volt kissé bánatos, hogy a viadukt közelsége miatt
esténként behallatszott a vonatok dudája. Mivel azonban tudtam, hogy a
bődülések megzabolázott gépektől származnak, nem rémítettek annyira, mint
amennyire az őskorban a közelben szabadon és kiszámíthatatlanul kószáló
mamut bőgése ijesztett volna meg.
Így hát addig a következtetésig eljutottam már, hogy a műalkotást illetően
semmiképpen nem vagyunk szabadok, nem kényünkre-kedvünkre formáljuk,
hanem, hiszen előttünk is létezett, s mert bár szükségszerű, de rejtőzködik,
nekünk kell felfedeznünk, ahogy egy természeti törvényt is. Csakhogy nem
annak a felfedezése-e valójában ez a művészet ihlette felfedezés, amit a
legbecsesebbnek kellene látnunk, s amit többnyire sosem ismerünk fel, nem az
igazi életünké-e, a valóságé, amilyennek megéltük, s amely annyira más, mint
hisszük, hogy hihetetlen boldogság tölt el, amikor egy véletlen az igazi emléket
hozza el nekünk? Minderről épp az úgynevezett realista művészet hamissága
győzött meg, amely pedig nem lenne annyira hazug, ha nem szoktuk volna meg,
hogy mindannak, amit az életben érzünk, annyira más kifejezést adjunk, és nem
sokkal később már ezt gondoljuk valóságnak. Éreztem, hogy nem kell
vesződnöm a különféle irodalmi elméletekkel, melyek egy időben összezavartak
– pontosabban szólva azokkal, amelyeket az irodalomkritika a Dreyfus-ügy
idején fejtett ki, majd a háború éveiben újra elővette őket, s amelyek „ki akarták
csalogatni a művészt elefántcsont tornyából”, hogy ne frivol vagy érzelmes
témákat dolgozzon fel, hanem a munkásmozgalom nagy körképét fesse meg,
vagy ha már tömegeket nem talál, legalábbis ne holmi jelentéktelen
semmittevőket („bevallom, az efféle haszontalan figurák ábrázolása nemigen
érdekel” – mondta Bloch), inkább nemes lelkű értelmiségieket vagy hősöket.
Ezekről a teóriákról egyébként már azelőtt, hogy racionális tartalmukat
vitattam volna, azt gondoltam, hogy védelmezőik silányságáról árulkodnak, mint
ahogy egy igazán jól nevelt gyermek is, aki az ebédvendégségben, ahová
küldték, azt hallja a házigazdáktól: „Mi mindent kimondunk, egyenes emberek
vagyunk”, érzi, hogy az ilyen kijelentések erkölcsileg elmaradnak az egyszerű,
tiszta jó cselekedettől, amely nem papol. Az igazi művészet nem tud mit kezdeni
a sok kiáltvánnyal, csendben teszi a dolgát. Amúgy az ily módon teoretizálók
olyan készen kapott kifejezésekkel éltek, amelyek meglepően hasonlítanak az
általuk megbélyegzett hülyék fordulataira. No meg a szellemi és lelki munka
emelkedettségének mértékét talán inkább lehet a stílus minősége, mint a műfaji
besorolás alapján megítélni. De fordítva is: erről a stiláris szépségről (de
beszélhetünk akár a jellem törvényeinek tanulmányozásáról, arra is éppúgy sort
keríthetünk komoly, mint frivol témát választva, ahogy a kórboncnok is éppoly
jól tanulmányozhatja az anatómia törvényeit egy idióta testén, mint egy
tehetséges emberén, hiszen a morál nagy törvényei csakúgy, mint a vérkeringéséi
vagy a vesekiválasztáséi nem az egyén szellemi értékének függvényei), melyről
a teóriagyártók úgy vélik, eltekinthetnek tőle, az elméletgyártók rajongói
könnyen gondolják, hogy nem a nagy szellemi érték bizonyítékai, ők ugyanis
csak akkor képesek felismerni ezt az értéket, ha közvetlenül fejeződik ki, egy
kép szépségéből nem tudják kikövetkeztetni. Ebből ered azután az otromba
kísérlet, hogy az író intellektuális műveket írjon. Nagyfokú lelkiismeretlenség. A
mű, amelyben teóriák vannak, olyan, mint egy áru, amin rajtahagyták az
árcédulát. De ez utóbbi még mindig értéket jelez, amit az irodalomban viszont a
logikus gondolatmenet csökkent. Olyankor kezdünk eszmefuttatásba, azaz
kalandozunk el, amikor nincs kellő erőnk ahhoz, hogy egy benyomást
végigvigyünk az összes egymást követő állapoton, mely végül a rögzítéséhez,
kifejezéséhez vezet.
A kifejezésre váró valóság tehát, most már értettem, nem a téma felszínén van,
hanem olyan mélységben, ahol ez a felszín nem sokat számít, amint ezt a
tányérhoz koccanó kanál hangja, a szalvéta keményített merevsége jelképezte,
melyek többet értek szellemi megújulásom szempontjából, mint megannyi
emberbaráti, hazafias, internacionalista és elvont csevegés. „Csak semmi stílus –
mondogatták ekkoriban –, csak semmi irodalom, csakis élet kell!”[1369]
Gondolhatjuk, micsoda másodvirágzásukat élték a háború óta Norpois úrnak a
„fuvolázók” ellen irányuló, leegyszerűsítő elméletei. Mert mindazok, akikből
hiányzik a művészi érzék, azaz a belső valóság iránti alázat, nagyon is
rendelkezhetnek azzal a képességgel, amellyel végeláthatatlan művészeti
eszmefuttatásokba bonyolódnak. Ha pedig diplomaták vagy pénzemberek is
ráadásul, akik nyakig merültek a jelen „realitásába”, nagy előszeretettel
gondolják, hogy az irodalom olyan szellemi torna, amelynek a jövőben egyre
kevesebb tér jut. Voltak, akik úgy gondolták, hogy a regénynek mozifilmszerűen
kellene felvonultatnia a dolgokat.[1370] Képtelen felfogás. Nincs ami jobban
eltávolítson attól, amit valójában érzékeltünk, mint a filmszerű látásmód.
S mivel az imént a könyvtárba lépve eszembe jutott, mit mond a Goncourt-
család az itt található szép első kiadásokról, megfogadtam, hogy azokat
nézegetem, amíg be vagyok zárva ide. S miközben folytattam a
gondolatmenetemet, valójában oda sem figyelve egyenként húzogattam ki a
becses köteteket, s amikor szórakozottan kinyitottam az egyiket, George Sand
François le Champi-ját,[1371] hirtelen kellemetlen érzés fogott el, mintha olyan
benyomás ért volna, amely nagyon is elüt mostani gondolataimtól, mígnem nagy
felindulással, mely kis híján megríkatott, rá nem jöttem, hogy mennyire
összhangban van velük. Mint amikor egy halottas szobában a temetkezési
vállalat alkalmazottai már készülnek levinni a koporsót,[1372] a hazának nagy
szolgálatot tett ember fia kezet szorít a ravatal előtt utoljára elvonuló barátokkal,
s hirtelen rezesbanda hangja harsan fel az ablak alatt, a fiú felháborodik, mert azt
hiszi, így akarnak gúnyt űzni a bánatából. Majd, bár mindaddig uralkodott
magán, egyszerre nem tudja visszatartani a könnyeit, mert rádöbben, hogy
ezredzenekart hall, mely az ő gyászához csatlakozik, s így tiszteleg édesapja
földi porhüvelye előtt. Így ismertem fel én is, mennyire egybevágott az
eszemben járó gondolatokkal a fájdalmas benyomás, amely akkor nyilallt belém,
amikor az egyik kötet címét olvastam Guermantes herceg könyvtárában; s ez a
cím ébresztett rá, hogy az irodalom valóban feltárja előttünk azt a rejtélyvilágot,
amelyet én már nem találtam benne. Pedig ez a könyv, a François le Champi
nem volt valami különleges. De ez a név, ahogy a Guermantes-oké is, más volt,
mint amiket azóta ismertem meg; a cím annak emlékét ébresztette fel bennem,
hogy mit éreztem megfejthetetlennek a François le Champi történetében hajdan,
amikor mama olvasta fel nekem a George Sand-könyvet (ahogy a Guermantes-
név is, ha régóta nem találkoztam már Guermantes-ékkal, megtelt feudális
tartalommal, úgy a François le Champi a regény kvintesszenciájának tűnt), és
egy pillanatra ez az emlék lépett George Sand nagyon is szokványos berryi
regényeinek helyébe. Egy vacsorán, ahol a gondolatok mindig a felszínen
maradnak, nyilván tudtam volna anélkül beszélni a François le Champi-ról vagy
Guermantes-ékról, hogy akár az egyik, akár a másik a combray-i lett volna. De
amikor egyedül maradtam, mint most, mélyebbre merültem magamban. Ilyenkor
azután legalább olyan felfoghatatlannak tűnt a gondolat, hogy valaki, akit a
társaságban ismertem meg, Guermantes asszonynak, azaz a laterna magica
egyik alakjának az unokahúga, mint az, hogy a legszebb könyvek, amelyeket
olvastam – azt azért nem mondanám, hogy különbek, bár azok voltak –, de
legalábbis felérnek a csodás François le Champi-val. Igencsak régi benyomás
volt ez, gyermekkori és családi emlékek vegyültek benne bensőségesen, de nem
ismertem mindjárt rájuk. Első mérgemben azon gondolkoztam, ki ez az idegen,
aki az imént fájdalmat okozott nekem. Ez az idegen én magam voltam, akkori
gyermek énem, a könyv őt támasztotta fel bennem, hiszen nem ismert mást
belőlem, mint ezt a gyermeket, mindjárt őt hívta hát elő, mert azt akarta, hogy
csakis ennek a gyermeknek a szeme figyelje, az ő szíve szeresse, csakis neki
szóljon. Így hát ez a könyv, amelyet mama csaknem reggelig olvasott fel nekem,
annak az éjszakának minden varázsát megőrizte számomra. No persze, George
Sand tollát, hogy Brichot kifejezésével éljek, aki oly szívesen mondogatta, hogy
egy könyv „eleven tollal íródott”, már korántsem láttam olyan mágikus erejűnek,
amilyennek édesanyám látta sokáig, amíg irodalmi ízlését lassanként az
enyémhez nem igazította. Az előbb azonban akaratlanul galvanizáltam ezt a
tollat, ahogy a gimnazisták is gyakran szórakoznak ilyesmivel, s lám, ezer –
régóta észrevétlen – combray-i apróság szökkent elő magától könnyedén, és
csimpaszkodott libasorban a mágneses tollhegyre az emlékek végtelen és
remegő láncában.
Egyes rejtélykedvelő elmék szeretik azt hinni, hogy a tárgyak megőriznek
magukban valamit a szempárból, amely hajdan nézte őket, s hogy a
műemlékeket és a festményeket mindig csak a mögött a finom fátyol mögött
látjuk, melyet megannyi csodálójuk szeretete és szemlélődése szőtt köréjük
évszázadokon át. Ez a furcsa ábránd valóra is válhatna, ha áthelyeznék abba a
világba, amely az egyedüli valóság minden egyes ember számára, tulajdon
érzékenységének világába. Igen, ebben az értelemben, és csakis ebben (de
mennyivel tágabb ez!) egy-egy dolog, amelyet egykor megfigyeltünk, a
viszontlátáskor a hajdan rávetült tekintettel együtt visszahoz minden képet,
amely akkoriban benépesítette. Mégpedig azért, mert a dolgok – egy könyv a
piros borító alatt csakúgy, mint a többi –, amint érzékeljük őket, anyagtalanná
válnak bennünk, olyan természetűvé, mint minden más akkori gondolatunk vagy
érzésünk, és szétválaszthatatlanul vegyülnek velük. Egy könyvben hajdan
olvasott név szótagjaiban ott süvít az a szél és szikrázik az a napsütés, ami az
olvasásakor. Így azután az az irodalom, amely beéri a „dolgok leírásával”, azaz
vonalak és felszínek szegényes leltárát adja csupán, bármennyire realistának
nevezi is magát, éppenséggel a legtávolabb esik a valóságtól, az ilyentől leszünk
szegényebbek és szomorúbbak, mert egyszerre vágja el mostani énünk minden
összeköttetését a múlttal, melynek lényegét a dolgok őrzik, és a jövővel,
amelyben arra ösztökélnek, hogy ezt a lényeget ízleljük meg újra. Ezt kell tehát a
nevére méltó művészetnek kifejeznie, s ha belebukik, a tehetetlenségéből még
mindig levonhatunk némi tanulságot (míg a realizmus esetében a sikerekből sem
vonhatunk le semmit), mégpedig azt, hogy e lényeg részben szubjektív és
átadhatatlan.
S ami ennél is több: egy dolog, amit egy bizonyos időszakban éltünk meg, egy
könyv, amit olvastunk, nem csak azzal olvad egybe mindörökre, ami akkoriban
körülvette, ugyanilyen hű társa marad akkori mivoltunknak is, csakis az akkori
érzékenységünk, gondolkodásunk, énünk érezheti, gondolhatja át újra; ha ismét
kezembe veszem a könyvtárban a François le Champi-t, egy gyermek támad fel
bennem, és a helyembe lép, mert csakis neki áll jogában a François le Champi
címet olvasni, mert ő úgy olvassa, ahogy akkoriban, azt az időt érzi, amit a
hajdanvolt kertben, azokat az ábrándokat éli újra, amelyeket akkor szőtt a
tájakról és az életről, s ugyanazt a szorongást a másnaptól. Ha egy másik
időszakból látok viszont valamit, egy fiatalember áll elő. Mai énem elhagyott
kőbánya csupán, mely azt hiszi, hogy mindaz, ami benne van, egyforma és
egyhangú, de ahonnan minden egyes emlék – mint valami zseniális szobrász –
számtalan szobrot bont ki. Mondom: minden dolog, amit viszontlátunk, mert e
téren a könyvek is úgy viselkednek, mint a dolgok, a sajátos mód, ahogy
gerincük kihajlik, a papír szemcséssége éppoly elevenen tudja őrizni akkori
Velence-képeim emlékét és odavágyódásomét is, akár a könyvek mondatai. Sőt
elevenebben, mert a mondatok néha megzavarnak, akárcsak a fényképek,
melyek láttán kevésbé tudunk felidézni valakit, mint amikor csak gondolunk rá.
Igaz, gyermekkorom jó néhány könyve, és sajna, még bizonyos Bergotte-
könyvek is, ha egy-egy fáradt estén netán kézbe veszem, mégsem olyanok,
mintha vonatra ültem volna, azt remélve, hogy a másfajta dolgok látványa és a
hajdani levegő belélegzése pihenést hoz. Megesik, hogy a könyv huzamos
olvasása éppenséggel meggátolja ezt a szándékos felidézést. Így van ez az egyik
Bergotte-tal is (melynek a hercegi könyvtárban lévő példánya elképesztően
talpnyaló és lapos ajánlást tartalmazott), melyet hajdan egy téli napon olvastam,
amikor nem találkozhattam Gilberte-tel, s melyben manapság képtelen vagyok
fellelni az akkoriban annyira szeretett mondatokat. Egyes szavakról hihetném,
hogy ezek azok, de képtelenség. Hová lett hát a szépség, amit bennük találtam?
A hótakaró azonban, amely aznap borította a Champs-Élysées-t, amikor a
könyvet[1373] olvastam, máig sem tűnt el róla, most is látom.
Ezért azután, ha éreztem volna is némi kísértést, hogy könyvgyűjtő legyek,
mint Guermantes herceg, csak egészen egyedi módon lettem volna az – nem
nézném a könyv tulajdon értékétől független szépségét, melyet attól kap a
bibliofilek szemében, hogy tudják, mely könyvtárakban fordult meg, milyen
esemény alkalmából ajándékozta ez vagy az az uralkodó ennek vagy annak a
híres embernek, nyomon követték árverésről árverésre, egész élete során, bár a
könyv mondhatni történeti szépségét sem hagynám figyelmen kívül. De
szívesebben bontanám ki a saját életem történetéből, azaz nem pusztán
kíváncsiskodóként; és gyakran nem a könyv bizonyos példányához kötném,
hanem a műhöz, például ahhoz a François le Champi-hoz, melyet combray-i kis
szobámban figyeltem először, életem talán legkedvesebb és legszomorúbb
éjszakáján (akkoriban, amikor a titokzatos Guermantes-okat oly elérhetetlennek
láttam), s amikor, sajna! első ízben csikartam ki, hogy a szüleim meghátráljanak,
így innen datálhatom egészségem és akaraterőm hanyatlását, napról napra
komolyabb lemondásomat egy nehéz feladatról – s melyre most épp a
Guermantes-könyvtárban leltem rá nappali verőfényben, és nemcsak
gondolataim hajdani tapogatózásai világosodtak meg tőle hirtelen, hanem az
életem célja, sőt talán a művészeté is. Ami az egyes könyvpéldányokat illeti,
azok is érdekelhettek volna a szó eleven értelmében. Egy mű első kiadása
becsesebb lett volna, mint a többi, de első kiadáson azt értettem volna, amelyben
én először olvastam. Az eredeti kiadásokat keresném, vagyis azokat, amelyek
révén első benyomásaimat szereztem erről a bizonyos könyvről. Mert a további
benyomások már nem eredetiek. A regények közül a régi kötésűeket gyűjteném,
abból az időből valókat, amikor az első regényeimet olvastam, s melyek
annyiszor hallották, amint a papa rám szól: „Húzd ki magad!” Mint a ruha,
melyben először láttunk meg egy nőt, segítenének fellelni a szerelmet, amelyet
akkoriban éreztem, a szépséget, melyre azóta túlságosan sok, egyre kevésbé
szeretett képet rétegeztem, segítenének újra megtalálni a legelsőt a mai
énemmel, aki már nem az az én, aki hajdan meglátta, most tehát át kell engednie
a helyét az akkorinak, ha az az általa ismert dolgot hívja, melyet a mai énem
egyáltalán nem ismer. De még ebben az értelemben – az egyetlenben, amelyet
meg tudok érteni – sem kísértene meg a gondolat, hogy könyvgyűjtő legyek.
Túlságosan is jól tudom ugyanis, hogy a dolgok, mint a szivacs, felszívják
gondolatainkat és átitatódnak velük.
A könyvtár, amelyet így állítanék össze, csak még értékesebb lenne; hiszen a
könyvek, amelyeket hajdan Combray-ban, Velencében olvastam, s mostanra
memóriám jókora illuminációkkal gazdagította őket a Saint-Hilaire-templomról,
a San Giorgo Maggiore tövében kikötött gondoláról a csillogó zafírberakásos
Canal Grandén, azokhoz a „képeskönyvekhez”, festett Bibliákhoz,
hóráskönyvekhez lettek volna foghatók, amelyeket az olvasó sosem azért nyit ki,
hogy a szöveget olvassa, hanem, hogy megint egyszer elbűvöljék a színek,
melyeket Foucquet[1374] valamely vetélytársa adott hozzájuk, s melyek a mű
egyedüli becsét adják. De ha csak azért nyitnám is ki a régen olvasott könyveket,
hogy a képeket nézegessem, amelyek akkoriban nem ékesítették őket, még ezt is
annyira veszélyesnek látnám, hogy még ebben az értelemben – az egyetlenben,
amely számomra felfogható – sem kísértene meg a gondolat, hogy könyvgyűjtő
legyek. Nagyon is jól tudom, milyen könnyen eltörli az értelem ezeket az
értelem hagyta képeket. A régieket újakkal helyettesíti, amelyek nem képesek
már ugyanígy feltámadni. S ha meglenne még az a François le Champi, melyet
mama abból a könyvcsomagból vett ki, amit nagymama a névnapomra szánt,
sohasem nézegetném; túlságosan félteném attól, hogy lassanként a mai
benyomásaimat illeszteném bele, mígnem teljesen eltakarnám velük a régieket,
túlságosan félnék, hogy annyira a jelen részévé válik, hogy amikor arra kérném,
keltse életre még egyszer a gyermeket, aki a combray-i kis szobában betűzgette a
címét, a gyermek nem ismerné fel a hanghordozását, nem válaszolna már a
hívására, s örökre eltemetné a feledés.
A népszerű művészet eszméjét[1375] csakúgy, mint a hazafias művészetét, ha
veszélyesnek nem is, de nevetségesnek láttam. Ha az volna a cél, hogy a
művészetet a forma „a semmittevőknek való” finomságait feláldozva tegyük
hozzáférhetővé a nép számára, épp eleget forogtam társasági emberek között
ahhoz, hogy tudjam: ők az igazi analfabéták, nem a villanyszerelők. Ilyen
értelemben a formájában népszerű művészet inkább szólt volna a Jockey
Club[1376], mint a CGT[1377] tagjainak; ami pedig a témájukat illeti, a népnek
szánt regények éppúgy untatják a nép fiait, mint a gyerekeket a nekik írott
könyvek. Amikor olvasunk, nem az unalomig ismert környezetre vágyunk,
hanem valami másra, és a munkások éppúgy kíváncsiak a hercegekre, mint a
hercegek a munkásokra. Barrès rögtön a háború elején megmondta,[1378] hogy a
művésznek (a szóban forgó esetben Tizianónak) mindenekelőtt hazája dicsőségét
kell szolgálnia. De csakis művészi mivoltában szolgálhatja, vagyis azzal a
feltétellel, hogy amint ilyen törvényeket tanulmányoz, kísérleteket végez és
felfedezéseket tesz – melyek ugyanolyan kényesek, mint a tudományosak –, nem
törődik mással, legyen az bár a hazája, mint az előtte álló igazsággal. Ne
utánozzuk a forradalmárokat, akik „hazaszeretetből” lenézték, ha ugyan meg
nem semmisítették Watteau és De La Tour[1379] műveit, azét a két festőét, aki
több megbecsülést hozott Franciaországnak, mint a nagy forradalom összes
piktora![1380] Ha volna választása, egy érző lélek talán nem az anatómiát
választaná. Choderlos de Laclos[1381] nem erényes szíve jóságában – amely
pedig igencsak nagy volt – írta a Veszedelmes viszonyokat, ahogy Flaubert sem a
kis- vagy nagypolgárság iránti vonzalomból választotta a Madame Bovary és az
Érzelmek iskolája témáját.[1382] Egyesek azt mondták, hogy egy felgyorsult kor
művészete tömör, mint ahogy voltak, akik a háborúról jövendölték, hogy rövid
lesz. Így ölte meg állítólag a vasút a szemlélődést, de mit sem ért a postakocsik
idejét siratni, lám, az autó átvette a postakocsik szerepét, s most az áll meg a
turistákkal az elhagyatott templomoknál.[1383]
Egy, az élet kínálta kép valójában sokrétű és sokféle érzést hozott az adott
pillanatban. Egy már olvasott könyv borítójának láttán például a távoli múltba
merült nyáréjszaka holdsugara szőtte be a cím betűit. A reggeli tejeskávé íze
annak a szép időnek a halvány reménységét hozza, amely hajdan, miközben a
krémszerűen redőzött fehér porcelánszilkéből ittunk, mely mintha maga is
megszilárdult tej lett volna, annyiszor villantotta fel mosolyát a pirkadat áttetsző
bizonytalanságában. Egy óra nem egyszerűen egy óra, hanem illatokkal,
hangokkal, tervekkel és hangulatokkal telt edény. Az, amit valóságnak hívunk, a
minket egyidejűleg körülvevő érzetek és emlékek kapcsolata – s ezt a
kapcsolatot egy pusztán filmszerű látásmód felszámolja, így minél inkább
hangoztatja, hogy csakis az igazságra szorítkozik, annál távolabb kerül tőle, az
írónak pedig ezt az egyszeri kapcsolatot kell megtalálnia, hogy mondatában
mindörökre egymáshoz kovácsolja a két különböző összetevőt. Mert sorolhatjuk
a végtelenségig egy leírásban a bemutatott helyszínen szereplő tárgyakat, az
igazság csak akkor kezdődik, amikor az író két különböző tárgyat tesz vizsgálata
tárgyává, megállapítja, miféle kapcsolat van közöttük, s ez a művészet világában
annak a kapcsolatnak felel meg, amit a tudomány világában az oksági törvény
kizárólagos összefüggése jelent, majd a szép stílus elengedhetetlen láncszemeibe
fogja őket. S ahogy az élet is, a két érzetet egy közös tulajdonsággal összefogva,
kiszabadítja közös lényegüket, s az idő esetlegességéből kivonva egy
metaforában egyesíti a kettőt. Vagy nem maga a természet állított-e ilyen
szempontból művészi pályára, nem művészetkezdemény-e maga a természet,
amely gyakran csak jóval később, és egy másik dolgon keresztül engedte
megismernem egy dolog szépségét, a combray-i délidőét csak harangjainak
hangján keresztül, a doncières-i reggelekét csak a fűtőtest csukladozásán
keresztül?[1384] A kapcsolat lehet kevéssé érdekes, a tárgyak középszerűek, a
stílus rossz, de amíg mindez nem történt meg, nincs semmi sem.
De volt itt más is. Ha a valóság a tapasztalat effajta hulladéka volna, nagyjából
azonos mindenki számára, hiszen amikor azt mondjuk: rossz idő, háború,
kocsiállomás, kivilágított étterem, virágba borult kert, mindenki tudja, miről
beszélünk; ha a valóság ennyi volna, nyilván elegendő lenne a felsoroltak
mozifilmszerű megjelenítése, a puszta leírásuktól elrugaszkodó „stílus” és
„irodalom” pedig mesterséges ráadás csupán. De valóban ennyi a valóság? Ha
megpróbáltam rájönni, mi is történik valójában olyankor, amikor egy-egy dolog
egy bizonyos benyomást tesz ránk, akár aznap, amikor a Vivonne hídján
átmenve egy felhő árnyéka a vízen a „Hű, a mindenit!” kiáltást váltotta ki
belőlem, miközben nagyot ugrottam örömömben, akár amikor Bergotte egy
mondatának hallatán[1385] mindössze annyit érzékeltem benyomásomból, ami
nem igazán illik rá: „Ez csodálatos”, akár akkor, amikor Bloch egy igazságtalan
bánásmódon bosszankodva, ehhez a közönséges kalandhoz egyáltalán nem illőn
azt mondta: „Mégis csak rrrémes, hogy így járjanak el!”, akár, amikor a
hiúságomat legyezgette, hogy Guermantes-ék szívesen fogadtak, s amúgy kissé a
boraiktól is mámorosan, nem tudtam megállni, hogy hazaindulva félhangosan
azt ne mondjam magamnak: „Mégis remek emberek, jó volna közöttük leélni az
életet”, arra jutottam, hogy ezt a lényeges könyvet, az egyetlen igazit egy nagy
írónak a szó köznapi értelmében nem kitalálnia kell, hiszen már ott él
mindannyiunkban, hanem lefordítania. Író és fordító feladata és munkája egy és
ugyanaz.
Márpedig, ha például a hiúság hamis nyelvéről van szó, az elferdült belső
beszéd kiegyenesítése (azé, amelyik egyre jobban eltávolodik az eredeti és fő
benyomástól) addig a pontig, ahol egybeolvad az egyenessel, mely feltehetőleg a
benyomásból indulhatott ki, ha tehát ez a kiegyenesítés nyűg, és lustaságunk
berzenkedik tőle, vannak egyéb esetek is, például a szerelemről szólván, ahol
ugyanez a kiegyenesítés már fájdalommal jár. Minden színlelt közönyünk,
minden méltatlankodásunk a szeretett lény oly természetes, a mieinkhez oly
hasonló hazugságai miatt, egy szóval minden olyasmi, amit, mihelyt
boldogtalannak és elárultnak éreztük magunkat, nem csak neki mondtunk unos-
untalan, hanem a találkozásra várakozva magunkban is folyton mondogattunk,
néha fennhangon is, szobánk csendjét néhány „No nem, ez a viselkedés tényleg
tűrhetetlen”-nel és „Látni akartalak még egyszer, utoljára, és nem tagadom, nagy
fájdalom ez nekem”-mel megtörve, ha mindezt vissza akarjuk vezetni ahhoz a
megélt igazsághoz, amelytől annyira eltávolodott, le kell rombolnunk mindent,
amihez a leginkább ragaszkodtunk, ami magunkra maradva, levelek és lépések
lázas tervezgetése közepette, az önmagunkkal folytatott szenvedélyes szóváltást
alkotta.
De még a művészi élvezetekben is, amelyeket pedig éppen az általuk keltendő
benyomás végett keresünk, a lehető leggyorsabban úgy intézzük, hogy
éppenséggel magát a benyomást tesszük félre mint kifejezhetetlent, és ahhoz
ragaszkodunk, aminek segítségével mélyreható megismerése nélkül élvezhetjük,
és azt hihetjük, hogy más művészetbarátoknak is átadhatjuk, akikkel épp azért
tudunk majd csevegni, mert olyasmiről beszélünk velük, amit ők is ugyanúgy
látnak, mint mi, hiszen eredeti benyomásaink személyes gyökereit kitéptük. Még
amikor a természet, a társaság, a szerelem, sőt maga a művészet
legelfogulatlanabb nézői vagyunk is, mivel minden benyomás kettős – félig a
tárgy héja alatt van, ezt folytatja bennünk a másik fele, melyet csakis mi
ismerhetünk meg –, mi igyekszünk eltekinteni az utóbbitól, azaz az egyetlen
olyantól, amelyhez ragaszkodnunk kellene, s csakis a másik feléről veszünk
tudomást, amely külsődleges lévén nem mélyíthető el, nem kerül semmiféle
fáradságba; a kicsiny barázdát meglátni, melyet egy galagonya vagy egy
templom látványa karcolt belénk – túlzottan nagy munkának tartjuk. De addig
játsszuk újra a szimfóniát, megyünk vissza újra meg újra a templomhoz, mígnem
a műveltségnek nevezett menekülésben minél távolabbra futva saját életünktől,
mellyel nincs bátorságunk szembenézni, éppoly jól és éppúgy nem ismerjük,
mint a legtudósabb zene- vagy régészetrajongó.
Hányan, de hányan maradnak meg ennyinél, semmit sem szűrnek le
benyomásukból, öregszenek meg haszontalanul és kielégületlenül a művészet
aggszüzeiként. A szüzek és a lusták bánata emészti őket, amit a termékenység
vagy a munka meggyógyítana. Ha műalkotásokról van szó, jobban tűzbe jönnek,
mint az igazi művészek, mert az ő rajongásuk nem kemény és elmélyült
munkában edződik, hanem a felszínre árad, társalgásukat hevíti át, az arcuk
lángol tőle. Azt gondolják, nagy tettet visznek véghez, amikor torkuk
szakadtából „bravó, bravó”-t ordítanak egy nekik kedves mű elhangzása után.
De ezek a megnyilvánulások sem késztetik őket arra, hogy megvilágítsák
szeretetük természetét, nem ismerik meg. Pedig ez a szeretet, bár
kihasználatlanul, leghiggadtabb beszélgetéseikre is kihat, nagy taglejtésekre,
fintorokra, bólogatásra sarkallja őket, valahányszor művészetről beszélnek.
„Elmentem egy hangversenyre. Bevallom, nem dobott fel. De jött a
vonósnégyes. Azt a teringettét! Mindjárt más szelek kezdtek fújni” – az
elbeszélés e pontján a művészetbarát arca aggodalmat mutat, mintha azt
gondolná: „Hiszen szikrákat látok, égett szagot érzek, tűz van!”. – „Hű, a
ménkőbe, valami őrjítőt hallok, nincs jól megírva, mégis zseniális, ilyet nem tud
akárki!” S ezt a pillantást is aggodalmas hanghordozás vezeti be, különféle
fejtartások, újabb gesztusok, a kisliba csökött szárnyának komikumával, amely a
szárnyra kelés problémáját ugyan még nem oldotta meg, de a repülés vágya már
dolgozik benne. Az efféle meddő, megkeseredett és kielégületlen
művészetrajongó koncertről koncertre tengeti az életét, míg termékeny öregség
híján, mondhatni a művészet hoppon maradottjaként őszbe nem csavarodik. Ám
ez az utálatos fajzat, amely bűzlik az érdemektől, és amelynek semmiféle rész
nem jutott az örömből, egyben megható is, mint annak a kényszernek az első,
még alaktalan próbálkozása, amellyel a szellemi öröm változó tárgyától annak
állandó belső szervéig akarunk eljutni.
Ráadásul, bármilyen nevetséges fajta is, mégsem teljesen lebecsülendő. Ők a
természet első próbálkozása, mely a művész megteremtésére irányul, bár még
annyira formátlanok, oly kevéssé életképesek, mint a mai fajok előtt élt állatok,
amelyek nem fennmaradásra születtek. E meddő és puhány művészetrajongók
éppúgy meghathatnak, mint az első olyan szerkezetek, amelyek a földtől ugyan
még nem tudtak elrugaszkodni, de már bennük lakozott, ha nem is a titkos és
még felfedezésre váró eszköz, de a repülés vágya. „S bizony, öregem – mondja a
művészetrajongó, miközben karon ragad –, nyolcadszor hallom, de esküszöm,
nem utoljára.” És valóban, mivel nem azt szívják magukba, ami a művészetben
igazán tápláló, folyton újabb műélvezetre szorulnak, valami soha meg nem
csömörlő bulimia prédáiként. Sokszor elmennek hát, hogy megtapsolják
ugyanazt a művet, ráadásul azt hiszik, hogy jelenlétükkel egyfajta kötelességet
teljesítenek, tesznek valamit, mint mások azzal, hogy egy igazgatótanácsban
vagy egy temetésen vannak jelen. Majd más, sőt épp ellentétes művek kerülnek
sorra, legyen szó irodalomról, festészetről vagy zenéről. Mert az új eszmék és
eszmerendszerek terjesztése, s főképp az, hogy magunkévá tesszük őket, mindig
jóval gyakoribb volt, még termelőik között is, mint az igazi jó ízlés, de a
folyóiratok, az irodalmi újságok (s velük a talmi művészi és írói elhivatottságok)
szaporodásával még inkább elterjedt. Így azután az ifjúság legjobb,
legértelmesebb, legönzetlenebb része már csak az erkölcsi, társadalmi vagy akár
vallási szempontból nagy horderejű irodalmi műveket szereti. Azt képzelik
ugyanis, hogy ez a mű értékének kritériuma, amivel a Davidok, a Chenavard-ok,
Brunetière-ek tévedését elevenítik fel.[1386] Bergotte elé helyeznek – akinek
legszebb mondatai valójában jóval nagyobb elmélyülést igényelnek – bizonyos
írókat, akik csupán azért tűnnek mélyebbnek, mert rosszabbul írnak. Bergotte
bonyolult stílusa csak a társasági embereknek való, mondják a demokraták, s
ezzel meg nem érdemelt dicséretben részesítik a társasági embereket. De amint a
józanul érvelő értelem műalkotásokat kezd megítélni, nem marad semmi szilárd,
semmi biztos, kedvünkre levezethetünk bármit. Míg a tehetség adottsága
egyetemes javunk, birtokunk, s jelenlétét főként a gondolkodás és a stílus jól
látható divatjai mögött kell keresnünk, a kritika a szerzőket osztályozva nem jut
tovább ez utóbbiaknál. Ellentmondást nem tűrő hangja, az előző iskolának szóló
leplezetlen megvetése alapján prófétának kiált ki egy-egy írót, aki semmiféle új
üzenetet nem hoz. A kritika ezen állandósult eltévelyedése oly mértékű, hogy
egy írónak már-már inkább kellene a közönség ítéletére hagyatkoznia (ha a
közönség nem volna képtelen felfogni már azt is, mit kísérelt meg egy művész a
kutatás olyan dimenzióiban, amelyek számára ismeretlenek). Mert több
hasonlóság van a közönség ösztönélete és egy nagy író tehetsége között – hiszen
ez a tehetség nem más, mint a minden egyébnek hallgatást parancsoló közegben
vallásos áhítattal követett ösztön, tökélyre vitt és megértett ösztön –, mint az írói
tehetség és a címzetes ítészek felszínes fecsegése és változó elvárásai között. A
kritikusok szócsatái tízévenként kiújulnak (mert a kaleidoszkópot nem csupán a
társasági csoportok alkotják, hanem társadalmi, politikai, vallási eszmék is,
melyek a széles tömegekre ható fénytörésben egy időre felerősödnek, de így is
az olyan eszmék kérészéletűségére korlátozódnak, melyeknek újszerűsége csak a
bizonyítékok dolgában nem túlzottan igényes elméket hódíthatta meg). Így
követték egymást pártok és iskolák, melyeknek mindig ugyanazok esnek
áldozatul, viszonylag értelmes emberek, akik mindig olyasmibe vetik bele
magukat nagy odaadással, amitől az aggályosabb és bizonyíték dolgában
igényesebb szellemek távol tartják magukat. Sajnos épp azért, mert a többiek
csak fél-szellemek, a cselekvésben kénytelenek kiteljesíteni magukat, s így
tevékenyebbek a magasabb rendű elméknél, magukhoz vonzzák a tömeget, és
nem csupán túlzott elismerést és indokolatlan gőgöt gerjesztenek maguk körül,
hanem polgárháborúkat és a határokon túl terjedő háborúkat is, amelyektől pedig
némi port-royali[1387] szellemű önkritika megóvhatna.
Ami pedig azt az élvezetet illeti, amit egy makulátlanul igaz elmének, egy
igazán érző szívnek egy mester szép gondolata ad, az ilyen élvezet persze
teljesen egészséges, de bármilyen értékesek is azok az emberek, akik valóban
megízlelik (és hány ilyen akadhat húsz év alatt?), mégis arra korlátozza őket,
hogy teljes egészükben egy másik ember tudatával azonosuljanak. Ha egy férfi
mindent megtett, hogy elnyerje egy nő szerelmét – egy nőét, aki csak
boldogtalanná tette volna –, de évekig tartó erőfeszítései ellenére sem sikerült
találkát kapnia tőle, nem azt keresi, hogyan fejezhetné ki szenvedését és a
veszélyt, amelyből megmenekült, hanem inkább „szavak millióit”[1388] és
tulajdon életének legmeghatóbb emlékeit látva mögé, ezt a La Bruyère-i[1389]
gondolatot olvassa újra meg újra: „A férfiak gyakran szeretni akarnak, de nem
járnak sikerrel, a vereséget keresik, de nem találnak rá, s ha szabad így
mondanom, kénytelenek szabadok maradni.” S akár így értette, aki írta, akár
nem (ha így értette volna – és így volna szebb –, akkor a „szeretni akarnak”
helyett „szerelmet akarnak kapni” kellene álljon), annyi bizonyos, hogy ez az
érzékeny és művelt olvasó addig élesztgeti, töltögeti jelentéssel, míg ki nem
pukkasztja; annyira igaznak és szépnek találja, hogy nem győzi túláradó
örömmel ismételgetni, de ezzel semmit sem tesz hozzá, a gondolat megmarad La
Bruyère gondolatának.
Hogyan is lehetne a „feljegyzés”-irodalomnak bármiféle értéke, hiszen a
valóság az általa feljegyzett apróságok mögött van (a nagyság egy repülőgép
távoli zajában, a Saint-Hilaire harangtornyának körvonalában, a múlt egy
madeleine zamatában stb.), az apróságok önmagukban semmit nem jelentenek,
ha ezt a mögöttes valóságot nem bontjuk ki belőlük?
Emlékezetünk tárházában lassanként pontatlan kifejezéseink láncolata,
melyben semmi sem marad mindabból, amit valóban átéltünk, ez a láncolat adja
a gondolatainkat, az életünket, a valóságot, az úgynevezett „élethű” művészet
pedig, mely egyszerű, mint az élet, nincs benne szépség, csak ezt a hazugságot
reprodukálja, mint a szemünkkel látottak és az értelmünkkel észleltek oly
unalmas és hiábavaló másolatát, hogy el kell töprengenünk, ugyan hol leli, aki
ilyesmivel foglalkozik, a derűs gyújtó szikrát, amely képes elindítani és előbbre
mozdítani a munkájában? Az igazi művészet nagysága viszont, azé, amit
Norpois úr a dilettánsok játékának nevezett volna, annak a valóságnak a
meglelése, újra megragadása, megismerése, amelytől távol élünk, s amelytől –
miközben egyre sűrűbb és áthatolhatatlanabb lesz a konvencionális ismeret,
mellyel helyettesítjük – egyre távolabb kerülünk, azé a valóságé, amelyet,
megeshet, halálunkig sem ismertünk meg, s ami nem más, mint az életünk.
Az igazi élet, a végre felfedezett és megvilágított élet, tehát az egyetlen, a
maga teljességében megélt élet az irodalom.[1390] Az az élet, amely bizonyos
értelemben minden egyes pillanatban benne él, ahogy a művészben, minden más
emberben is. Csakhogy ők nem látják, mert nem próbálják megvilágítani. Így
azután a múltjuk zsúfolásig megtelik a számtalan negatívval, amelynek semmi
haszna, mert az értelem nem „hívta elő”. A mi életünk, és mások élete is; mert a
stílus az író számára, mint a szín a festő számára nem technika, hanem látásmód
kérdése. Annak a minőségi különbségnek a közvetlen és tudatos módszerekkel
kimutathatatlan feltárása, amely a világlátásunkban van, azé a különbségé, mely,
ha a művészet nem volna, mindegyikünk örök titka maradna. Csakis a művészet
révén léphetünk ki magunkból, tudhatjuk meg, mit lát valaki más abból a
világmindenségből, amely nem ugyanolyan, mint a miénk, s melynek tájait
ugyanúgy nem ismernénk, mint a holdbelieket. A művészetnek köszönhetően
ahelyett, hogy egyetlen világot látnánk, a miénket, világok sokaságát látjuk,
ahány eredeti művész születik, annyi világ áll előttünk, s ezek mindegyike
jobban különbözik a többitől, mint a végtelenben keringők egymástól, s így,
évszázadokkal azután, hogy kialudt a tűz helye, ahonnan fényt árasztott, az, akit
hívhattak Rembrandtnak vagy Vermeernek, még mindig küldözi csakis rá
jellemző sugarát.
A művész e munkája, mellyel az anyag, a tapasztalás, a szavak mögött valami
mást próbál érzékelni, épp a fordítottja annak, amit minden olyan pillanatban,
amikor önmagunktól elfordulva élünk, a hiúság, a szenvedély, az értelem, de a
megszokás is végez bennünk, amikor valódi benyomásainkra, hogy
maradéktalanul elfedje őket, szógyűjteményeket, gyakorlati célokat halmoz,
melyeket tévesen az életnek nevezünk. Végeredményben épp ez az oly bonyolult
művészet az egyetlen eleven művészet. Csakis ez fejezi ki a többieknek és
mutatja meg nekünk magunknak is tulajdon életünket, azt az életet, amely nem
„megfigyelhető”, külsőségeit, amelyeket megfigyelünk, le kell fordítanunk,
gyakran visszafelé olvasnunk, és nagy fáradsággal megfejtenünk. Épp ezt, a
hiúságunk, szenvedélyünk, utánzó hajlamunk, elvont gondolkodásunk,
szokásaink végezte munkát bontja le a művészet, és indít útnak az ellenkező
irányba, vissza a mélységekhez, ahol általunk ismeretlenül nyugszik, ami
valóban létezett.
Az igazi élet újrateremtése, a benyomások felfrissítése kétségtelenül nagy
kísértés volt. De mindenfajta bátorság, sőt lelkierő is kellett hozzá. Mert
mindenekelőtt a szívünknek legkedvesebb illúziókról kell lemondanunk, nem
szabad már hinnünk az általunk kidolgozottak tárgyilagosságában, s ahelyett,
hogy századszor is elringatnánk magunkat e szavakkal: „Olyan kedves lány
volt”, ezt kell olvasnunk mögötte: „Jólesett megcsókolnom.” No persze, azt,
amit én éreztem a szerelem óráiban, minden férfi érzi. Érezzük, csakhogy amit
érzünk, olyan, mint bizonyos negatívok, amelyek tiszta feketének látszanak,
amíg nem tartjuk őket egy lámpa elé, s amelyeket ugyancsak fordítva kell nézni:
amíg az értelmünkkel nem közelítettük meg, azt sem tudjuk, mi az. Csak ha már
az értelmünk át- és megvilágította, ismerjük fel – de micsoda nehézségek árán! –
az érzés alakzatát. De arra is rájöttem, hogy a szenvedés, amelyet Gilberte
mellett ismertem meg először, mert a szerelmünk nem azé, aki ihleti, üdvös
dolog. Járulékosan mint eszköz (mert bármilyen rövid ideig tart is az életünk,
gondolataink, amelyeket valamiképpen állandó és változó mozgások
korbácsolnak fel, csak szenvedéseink idején torlasztják fel, mint valami
viharban, olyan szintre ezt a törvények szabályozta végtelent, ahonnan mi is
belátjuk, mert eddig egy rossz felé nyíló ablakban posztolva nem láttunk rá, a
boldogság nyugalma ugyanis simán és sekélyen tartja; ez a hullámverés talán
csak néhány zseninek adatik meg állandóan anélkül, hogy a fájdalomnak is
háborognia kellene bennük; de még az sem biztos, hogy amikor örömteli műveik
szabályosan áradó formálódását szemléljük, nem hajlunk-e túlzottan a művek
derűjéből kiindulva az életüket is ilyennek feltételezni, pedig az talán
éppenséggel mindig merő fájdalom volt) – de legfőképpen azért, mert ha
szerelmünk nem csupán egy Gilberte iránti szerelem (amely annyira megkínoz),
nem azért van így, mert egyben egy Albertine iránti szerelem is, hanem azért,
mert a lelkünk egy parcellája tartósabb, mint sorra kihaló különféle énjeink,
amelyek önzőn a magukénak akarják tudni, s ennek – bármilyen fájdalmat,
bármilyen, egyébként hasznos fájdalmat okozzon is ezzel – el kell szakadnia az
egyes emberektől, hogy visszaállítsa e szerelem általános érvényét, és ezt a
szerelmet, a szerelem megértését mindenkinek, az egyetemes emberi szellemnek
adja át, nem pedig hol ennek, hol annak a nőnek, akiben egyik vagy másik
egymást követő énünk szeretne feloldódni.
A körülöttem lévő legcsekélyebb jeleknek is (Guermantes, Albertine, Gilberte,
Saint-Loup, Balbec stb.) vissza kellett adnom a jelentésüket, melyet a megszokás
miatt elveszítettek. Amikor pedig sikerül eljutnunk a valóságig, hogy kifejezzük,
hogy megőrizzük, eltávolítjuk belőle mindazt, ami nem azonos vele, s amit a
megszokás gyakorlott gyorsasága folytonosan elénk hord. Mindenekelőtt azokat
a szavakat távolítom majd el, amelyeket nem annyira az értelmünk választ, mint
az ajkunk, a humoros fordulatokat, amelyeket társalgáskor mondunk, s
amelyekkel azután a másokkal folytatott hosszas társalgást követően
mesterkélten önmagunkhoz is szólunk, s hazugsággal zsúfolják tele a fejünket,
azokat a pusztán anyagi szavakat, melyeket a papírra vetésükhöz lealacsonyodó
író azzal a kis mosollyal, kis fintorral kísér, mely minden pillanatban eltorzítja
például egy Sainte-Beuve élőszóbeli mondatát,[1391] az igazi könyvek ugyanis
nem a fényes nappal és a csevegés, hanem a sötétség és a csend szülöttei. Mivel
pedig a művészet az élet pontos újraalkotása, a magunkban elért igazságok körül
mindig ott lebeg a költészet légköre, a titkok édessége, s ez nem más, mint annak
a félhomálynak a maradványa, amelyen át kellett hatolnunk, a mű mélységének
egy mérőműszer pontosságával jelzett fokmérője. (Ez a mélység ugyanis nem
bizonyos témák velejárója, mint azt a materialista módon spiritualista regényírók
hiszik, mert képtelenek a külszín világa alá szállni, s így minden nemes
szándékuk ellenére – mint egyes olyan emberek erénytől duzzadó, szokványos
tirádáinál, akik a legapróbb jó cselekedetre sem képesek –, észre kell vennünk,
ahhoz sem volt kellő szellemi erejük, hogy az utánzás tanította közhelyes
formáktól megszabaduljanak.)
Ami pedig az értelem – akár a legemelkedettebb elmék – által napvilágnál
összeszedegetett igazságokat illeti, ezek értéke akár nagy is lehet; de az ilyen
igazságok körvonalai merevebbek, egysíkúak, nincs mélységük, mert
elérésükhöz nem kellett a mélybe szállni, mert nem teremtődtek újra. Gyakran
megesik, hogy olyan írók, akikben nem merülnek már fel ezek a titokzatos
igazságok, egy bizonyos kor után csakis az értelmükkel írnak, amely egyre
erősebb lett; érett kori műveik ezért erőteljesebbek, mint az ifjúkoriak, de a régi
hamvasság nincsen már meg bennük.
Mégis éreztem, hogy azok az igazságok, amelyeket az értelem közvetlenül a
valóságból bont ki, nem teljesen megvetendők, mert valami kevésbé tiszta, de
még a szellem áthatotta anyag keretébe tudják fogni azokat a benyomásokat,
amelyeket múlt és jelen érzékelésének közös lényege hoz el nekünk az időn
kívül, de amelyek, becsesebbek lévén, ritkábbak is annál, hogy a műalkotás
csakis ezekből álljon. A szenvedélyekkel, a jellemekkel, a szokásokkal
kapcsolatos igazságok egész serege tolult fel bennem, amelyeket mind
felhasználhattam. Örömmel érzékeltem őket; pedig, úgy rémlett, nem egyet
közülük kínok közt, másokat igencsak középszerű élvezetekben fedeztem fel.
Minden egyes embert, aki szenvedést okoz nekünk, egy istenséghez
köthetünk, melynek az illető csak töredékes visszatükröződése és legutolsó foka,
az istenség (Idea) szemlélése azonban mindjárt örömet hoz a korábban érzett
fájdalom helyébe. Az életművészet lényege, hogy csak úgy használjuk fel a
nekünk szenvedést okozókat, mint egy-egy lépcsőfokot, amely isteni alakjukhoz
vezethet, s így derűsen istenségekkel népesítjük be az életünket.
Ekkor – no persze, nem annyira ragyogóan, mint ama másik, mely arra
világított rá, hogy a műalkotás az egyetlen mód, amelyen az eltűnt Idő
megtalálható – újabb világosság gyúlt bennem. És megértettem, hogy az
irodalmi alkotás összes nyersanyaga az eddig leélt életem; megértettem, hogy
ezek az anyagok jöttek hozzám a léha élvezetekben, a lustaságban, a szeretetben,
a fájdalomban, ezeket raktároztam el magamban, éppúgy nem sejtve a
rendeltetésüket, sőt azt sem, hogy életben maradtak, ahogy a mag[1392] gyűjti
magában mindazon tápanyagokat, amelyek a növényt táplálják majd. Mint a
mag, magam is meghalhatok, amikor a növény kifejlett, s lám, rájöttem, hogy
érte éltem, bár nem tudtam, nem úgy láttam, mintha az életem valaha is
kapcsolatba kerülne a könyvekkel, amelyeket írni akartam, s amelyekhez,
valahányszor hajdan az asztalomhoz ültem, nem találtam témát. Így hát
mindmáig az egész életemet ebbe a címbe lehetett volna és nem lehetett volna
tömöríteni: Egy hivatás.[1393] Nem lett volna ebbe tömöríthető abban az
értelemben, hogy az irodalom korábban semmiféle szerepet nem játszott az
életemben. Annyiban azonban mégis lehetett volna, hogy életem bánatainak és
örömeinek emlékei bizonyos tartalékot képeztek, ahhoz a magfehérjéhez
hasonlót, amely a növények magkezdeményében halmozódik fel, s amelyből a
növény táplálkozik, hogy maggá alakuljon, abban az időszakban, amikor még
nem tudni, hogy egy növényi csíra fejlődik benne, pedig titkos, de nagyon is
aktív kémiai és légzési folyamatok mennek végbe a belsejében. Így volt az én
életem is kapcsolatban azzal, amitől majd beérik. Azok pedig, akiknek később
táplálékuk lesz, nem tudják majd, ahogy azok sem, akik étkezési magokat
esznek, hogy a bennük lévő dús anyagok az ő táplálékuknak készültek, s hogy
ezek az anyagok előbb a magot táplálták és segítették a beérésben.
Ezen e téren ugyanazok a hasonlatok, amelyek kiindulópontként hamisak,
végállomásként igazak lehetnek. Az irodalmár irigyli a festőt, vázlatokat,
jegyzeteket szeretne készíteni, de elveszett, ha megteszi. Amikor viszont ír, nincs
a szereplőinek egyetlen gesztusa, egyetlen arcrándulása, egyetlen hangsúlya,
melyet ne az ő emlékezete szállított volna ihletének, nincs az a kitalált szereplő,
akinek nevét ne tudná hatvan ismerős nevével behelyettesíteni, akik közül az
egyik a fintor, egy másik a monokli, megint másik a düh, egy következő a kar
tetszetős mozdulatának modellje volt stb. S ekkor jön rá az író, hogy bár az
álma, hogy maga is egyfajta festő legyen, tudatosan és szándékosan nem volt
megvalósítható, végül mégiscsak megvalósult, s hogy ő, az író is készített
vázlatokat, csak éppen nem tudott róla.
Mert az író, a benne működő ösztöntől hajtva, jóval azelőtt, hogy azt gondolta
volna, egyszer író lesz belőle, rendszerint figyelemre sem méltatott sok mindent,
amire a többiek felfigyelnek, ezért a többiek szórakozottsággal vádolták, ő pedig
önmagát azzal, hogy nem képes a hallásra, sem a látásra; mindeközben olyasmit
diktált a szemének és a fülének, hogy jegyezze meg egyszer s mindenkorra, ami
a többiek szemében gyerekes semmiségnek tűnik: a hangsúlyt, amellyel egy
bizonyos mondat elhangzott, az arckifejezést és a váll mozdulatát egy bizonyos
pillanatban ennél vagy annál az embernél, akiről talán mást nem is tud, mindezt
jó néhány évvel ezelőttről, és azért, mert ezt a hangsúlyt hallotta már valahol,
vagy megérezte, hogy hallja majd még, hogy ez valami feleleveníthető, időtálló
– az általánosság érzése magától választja ki a jövendő íróból, hogy mi általános
érvényű és mi kaphat helyet a műalkotásban. Mert csak akkor hallgatta a
többieket, amikor – bármilyen ostobák vagy bolondok voltak is –, papagájként
ismételve, amit a hasonszőrű emberek mondanak, éppen ezzel jósmadarakká,
egy-egy lélektani törvény szócsövévé váltak. Az író csak az általános érvényűre
emlékszik. Az ilyen vagy amolyan hangsúlyok, ilyen vagy amolyan arcjáték
révén, még ha kisgyermekkorában látta is őket, rögzült benne mások életének
képe, és amikor később majd írni kezd, így áll össze egy sokakra jellemző
vállmozdulat, olyan valódi, mintha egy anatómus rajzolta volna le, nála azonban
egy pszichológiai igazság kifejezésére szolgál, a vállra pedig valaki más
nyakmozdulatát illeszti, mert ideig-óráig mindenki modellt állt neki.
Nem biztos, hogy az irodalmi mű alkotásakor a képzelőerő és az érzékenység
ne lennének felcserélhető erények, s hogy az utóbbi ne léphetne minden
különösebb nehézség nélkül az előbbi helyébe, mint ahogy egyes embereknél,
akiknek a gyomra nem képes az emésztésre, a bélrendszerre hárul a feladat. Aki
érzékenynek született, képzelőerő híján is csodálatos regényeket írhat. A
szenvedés, melyet a többiek okoznak neki, az erőfeszítés, hogy megelőzze, a
szenvedés és a másik, a kegyetlen miatt keletkező konfliktusok – az értelem
tolmácsolásában mindez bízvást adhatná egy könyv anyagát, mely nemcsak
éppoly szép lehetne, mintha a képzelet szüleménye, kitaláció volna, de
éppannyira elüthetne a szerző magányos és boldog életének ábrándjaitól, éppoly
meglepő, éppoly esetleges lehetne önmaga számára is, mint a képzelet valamely
váratlan szeszélye.
Akaratlanul kifejezett érzelmeikkel, szavaikkal, gesztusaikkal a legostobább
emberek is törvényeket érvényesítenek, melyeket ők nem érzékelnek, a művész
azonban felfedezi bennük. Az ilyen megfigyelések miatt a földhözragadtak
gonosznak hiszik az írót, de nincs igazuk, mert a művész egy nevetséges
vonásban szép általánosságot lát, és ugyanúgy nem rója fel a megfigyelt személy
hibájául, ahogy az orvos sem becsülné kevesebbre, amiért egy meglehetősen
gyakori keringési zavar lép fel nála; sőt kevésbé gúnyolja ki a nevetségességet,
mint bárki más. Sajnos inkább boldogtalan, mint gonosz: amikor a saját
szenvedélyeiről van szó, bármilyen jól ismeri is általános érvényüket, nem
szabadul könnyebben a személyes kínoktól, amelyeket okoznak. No persze,
amikor egy pimasz belénk köt, jobban esett volna, ha dicsér, s főként, amikor az
imádott nő megcsal, mit nem adnánk azért, hogy ne így legyen! Akkor azonban
a sértés miatti neheztelés, az elhagyatás fájdalma soha fel nem tárt terület
maradna, márpedig ezek felfedezése, bármilyen fájdalmas is az embernek, a
művésznek egyszer még becses lesz. Így azután a gonoszok és hálátlanok
szándéka ellenére és szándékuk ellenére bekerülnek a művébe. A pamfletíró
akaratlanul is maga mellé emeli a dicsőségbe a söpredéket, amelyet gyalázott.
Minden műalkotásban felismerhetjük azokat a férfiakat, akiket a művész a
legjobban gyűlölt, de sajnos a nőket is, akiket a legjobban szeretett. Az utóbbiak
nem tettek mást, csak épp olyankor álltak az írónak modellt, amikor nagyon is a
kedve ellenére a legnagyobb szenvedést okozták neki. Amikor szerettem
Albertine-t, bizony tisztában voltam azzal, hogy ő nem szeret, és kénytelen
voltam beletörődni, hogy csak arra tanít meg, mi a szenvedés, mi a szerelem, bár
kezdetben arra is, hogy mi a boldogság.
Amikor pedig megpróbáljuk az általános érvényűt kivonni bánatunkból, és
megírni, talán egy másik ok is vigasztal kissé a felsoroltakon túl, mégpedig az,
hogy az általános érvényű gondolkodás, az írás egészséges és nélkülözhetetlen
tevékenység az író életében, melynek végzése boldoggá tesz, mint a test emberét
a testgyakorlás, az izzadás, a fürdő. Ami azt illeti, ez ellen lázadoztam egy kicsit.
Hiába hittem, hogy az élet legmagasztosabb igazsága a művészetben van,
másrészt hiába nem voltam már képes az emlékezés olyasfajta erőfeszítésére,
mely ahhoz kellett volna, hogy még mindig szeressem Albertine-t, és arra sem,
hogy még mindig sirassam nagymamát, mégis eltöprengtem azon, vajon egy
műalkotás, amelyről ők ugyan már nem tudnának, nem jelentene-e nekik,
szegény halottaim sorsának, egyfajta beteljesedést. Nagymamának, akinek
haldoklását és halálát oly közömbösen néztem végig! Ó, bárcsak szenvedhetnék
művem végére érve vezeklésképpen, a halál előtt, gyógyíthatatlan sebbel, hosszú
órákig, mindenkitől elhagyatva![1394] Amúgy végtelen szánalommal gondoltam
még a szívemnek kevésbé kedves emberekre, sőt a közömbösökre is, és
megannyi életre, melyeknek szenvedését, sőt csak a nevetséges vonásait
megértésükkel próbálkozó gondolataim végső soron felhasználták. Mindezek az
emberek, akik igazságokat tártak fel nekem, s akik nincsenek többé, úgy jelentek
meg előttem, mint akiknek az élete egyedül nekem volt hasznos, s akik mintha
értem haltak volna meg.
Elszomorított a gondolat, hogy szerelmem, melyhez annyira ragaszkodtam,
könyvemben olyannyira nem kötődik majd egy bizonyos emberhez, hogy a
különféle olvasók szó szerint érthetik arra, amit ők éreztek más nők iránt. De
megbotránkozhattam-e ezen a halál utáni hűtlenségen, és azon, hogy X. vagy Y.
ismeretlen nőket tehet meg érzelmeim tárgyának, hiszen ez a hűtlenség, a
szerelem megosztása több nő között, már az én életemben elkezdődött, sőt
azelőtt, hogy írni kezdtem volna? Szép sorban jócskán megszenvedtem Gilberte-
ért, Guermantes asszonyért és Albertine-ért. És ugyanilyen szép sorban el is
felejtettem őket, s csak a szerelmem, amit hol ennek, hol annak ajánlottam,
bizonyult maradandónak. Mielőtt ismeretlen olvasók megszentségtelenítették
volna egy-egy emlékemet, megtettem én magam. Már-már borzadtam magamtól,
ahogy talán némelyik nacionalista párt is önmagától, ha a nevében
ellenségeskedés ellenségeskedést követ, s csakis az ő malmára hajthatná a vizet
egy háború, ahol annyi nemes áldozat szenved és hullik el anélkül, hogy tudná
(ami legalább nagymama szemében oly nagy elégtétel lett volna), hogyan
végződött a harc. Az egyetlen vigaszom pedig, amiért nagymama nem tudja,
hogy végre munkához láttam (mert ez a halottak sorsa), az volt, hogy bár a
fejlődésemnek nem örülhetett, de régóta nem tudott már a tétlenségemről,
eltékozolt életemről sem, melyek miatt korábban annyit szenvedett. És persze
nem csak nagymamáról, nem csak Albertine-ről van szó, de annyi másról is,
akinek egy-egy szavajárását, pillantását beépíthettem, de akikre mint egyszeri
teremtményekre nem emlékeztem már; a könyv nagy temető, ahol a sírok
többségén nem tudjuk már kibetűzni az elmosódott neveket. Néha viszont
nagyon is jól emlékszünk a névre, de nem tudjuk, hogy a viselőjéből megmaradt-
e valami ezeken a lapokon. Itt van-e a mélyen ülő szemű, vontatott hangon
beszélő lány? És ha valóban itt nyugszik, ki tudja, melyik parcellában, hogyan is
lelhetnénk meg a virágok alatt?
Mivel azonban a konkrét emberektől távol élünk, mivel a legerősebb
érzelmeinket – amilyen a nagymama iránti, Albertine iránti szeretetem volt –
sem ismerjük már néhány év után, mert számunkra érthetetlen szavak csupán,
hiszen beszélgetni tudunk e halottainkról a társasági emberekkel, akikhez még
akkor is szívesen eljárunk, amikor pedig mindaz, amit szerettünk, már halott, nos
akkor, ha van mód megtanulnunk érteni ezeket az elfelejtett szavakat, nem kell-e
felhasználnunk ezt az eszközt, még ha egy egyetemes nyelvre kellene is előbb
átírnunk őket, amely azonban legalább állandó lesz, s amelynek segítségével
akik nincsenek többé, a legigazibb lényegükben örök nyereséggé lesznek minden
léleknek? És ha még a változás törvényét is sikerül megmagyaráznunk, amelytől
ezek a szavak értelmüket vesztették, nem válik-e gyengeségünk új erővé?
A mű, melyen bánataink is munkálkodtak, jövőnk szempontjából egyébként a
szenvedés gyászos és a vigasz szerencsés előjeleként egyaránt értelmezhető. Míg
ugyanis azt mondjuk, hogy a költőnek hasznára voltak szerelmei és bánatai,
segítették műve felépítésében, s hogy az ismeretlen nők is, akik a legkevésbé
gondolták volna – ki valami gonoszsággal, ki valami gúnyolódással –,
hozzájárultak egy-egy kővel az emlékmű állításához, bár a kész művet már nem
fogják látni, arra viszont nem gondolunk eleget, hogy az író élete nem ér véget
ezzel a művel, hogy az a természet, amely ennyi, a művében is helyet kapott
szenvedést okozott neki, e természet tovább él benne a mű befejezése után is,
újabb nőkbe szeret bele miatta – ha mindaz, amit az idő módosíthat, nem
változtat kissé ezeken a körülményeken – hasonló körülmények között, és
tovább él magában a témában, szerelemvágyában és a fájdalommal szembeni
ellenállásában. Ebből az első szempontból a művet boldogtalan szerelemnek kell
tekintenünk csupán, mely sorsszerűen megjósolja, hogy jönnek majd mások is, s
amitől az élet a műhöz fog hasonlítani, olyannyira, hogy a költőnek szinte már
írnia sem kell, oly pontosan megtalálja régebbi írásaiban a jövő történéseinek
előképét. Így hát az Albertine iránti szerelmem, bármennyire más volt is, meg
volt már írva a Gilberte iránti szerelemben, azokban a boldog napokban, amikor
először hallottam Albertine nevét és jellemrajzát a nagynénjétől, és nem is
gyanítottam, hogy ez a jelentéktelen csíra kihajt, és egy nap egész életem fölé
terebélyesedik.
Más szempontból viszont a mű a boldogság előjele, mert arra tanít, hogy az
általános érvényű minden szerelemben ott nyugszik az egyedi mellett, és arra,
hogyan juthatunk el az utóbbitól az előbbiig sajátos tornamutatvánnyal, amely a
fájdalom ellen vértez fel, mert az okot feledtetve a lényeget mélyíti el. S
valóban, mint ezt később magam is tapasztaltam, ha hivatásunk már valósággá
vált, a munka óráiban, még azokban az időszakokban is, amikor szeretünk és
szenvedünk, oly élesen érezzük, amint a szeretett lény feloldódik egy tágasabb
valóságban, hogy időnként már megfeledkezünk róla, s munka közben
szerelmünk nem kínoz jobban, mint egy tisztán testi betegség, melyhez a
szeretett lénynek semmi köze, mint egyféle szívbaj. Igaz, mindez időzítés
kérdése, s a hatás épp fordítottnak tűnik, ha a munkára kicsit később kerül sor.
Mert mindazokat az embereket, akiknek gonoszságukkal, érdemtelenségükkel
végül akaratunk ellenére sikerült lerombolniuk illúzióinkat, s akik végül
önmagukat tették semmissé, és váltak le a szerelmi ábrándról, melyet
magunkban formálgattunk, amint munkához látunk, lelkünk ismét kiemeli a
mélyből, önelemzésünk szükségletei szerint felismeri bennük azokat, akik
hajdan szerettek minket, s az irodalom ilyenkor a szerelmes illúzió egyszer már
lerombolt munkáját újrakezdve egyfajta utóéletet ad már elhalt érzelmeinknek.
Igaz, egyedi szenvedésünk újraéléséhez olyan bátornak kell lennünk, mint az
orvosnak, aki magán folytatja a veszélyes injekciókúrát. Ugyanakkor általános
formában kell már elgondolnunk, s ez némiképpen kivon a hatása alól,
mindenkit fájdalmunk részesévé tesz, s még bizonyos örömtől sem mentes. Ott,
ahol az élet fallal vesz körül, az értelem vág kiutat, mert ha a viszonzatlan
szerelemre nincs is gyógyír, a szenvedés felismerésén túljutunk, ha másképp
nem, hát úgy, hogy levonjuk a benne rejlő tanulságokat. Az értelem nem ismeri
az élet kiúttalan helyzeteit.
Így hát, mivel semmi nem lehet maradandó, ami nem válik általánossá, s
amiben a szellem önmagában el nem hal, bele kellett törődnöm a gondolatba,
hogy végül még az író szívének legkedvesebb emberek sem tettek többet, csak
modellt álltak neki, mint a festőknek.
A szerelemben szerencsés vetélytársunk, más szóval az ellenségünk a
jótevőnk. Egy pillanat alatt óriási, különleges értékkel ruház fel valakit, aki csak
jelentéktelen testi vágyat ébresztett bennünk, mi pedig ezt az értéket tévesztjük
össze vele. Ha nem lennének vetélytársaink, a gyönyör nem változna
szerelemmé. Ha nem lennének, vagy ha nem hinnénk azt, hogy vannak. Mert
nem feltétlenül kell valóban lenniük. Már az az elképzelt élet is javunkra válik,
amelyet gyanakvásunk, féltékenységünk nem létező vetélytársainak tulajdonít.
Néha, amikor egy fájdalmas rész vázlatos marad, egy újabb vonzalom, egy
újabb szenvedés érkezik, melynek segítségével befejezhetjük, dúsíthatjuk a
művet. Ezekre a hasznos, nagy fájdalmakra igazán nem panaszkodhatunk, van
belőlük bőven, nem sokáig váratnak magukra. Mégis igyekeznünk kell
kihasználni őket, mert nem túl tartósak, vagy megvigasztalódunk, vagy ha a
fájdalom túlságosan erős, és a szív már nem elég szívós, belehalunk. Mert a
boldogság önmagában a testnek üdvös, a szellem erejét a bánat fokozza. Bár, ha
nem fedne is fel minden egyes alkalommal egy-egy törvényt, akkor sem lenne
kevésbé nélkülözhetetlen, hogy mindannyiszor visszavezessen az igazsághoz,
rákényszerítsen, hogy komolyan vegyük a dolgokat, mindannyiszor kitépje a
szokás, a kételkedés, a felszínesség, a közöny gizgazait. Igaz ugyan, hogy ez az
igazság, amely nem egyeztethető össze a boldogsággal és az egészséggel – az
élettel sem mindig az. A bánat végül megöl. Minden egyes, túl erős fájdalomra
érezzük, amint megint kiugrik egy erünk, kirajzolja halálos kanyarjait a
halántékunkon, a szemünk alatt. S így alakul ki lassanként annak az öreg
Rembrandtnak, annak az öreg Beethovennek[1395] a tragikus, mélyen barázdált
arca, akit mindenki gúnyolt. De mit számítana a szem alatti táska, a homlok
összes ránca, ha nem volna a szív szenvedése? Mivel azonban az erők másfajta
erővé alakulhatnak át, mivel a tartós hőből fény lesz, és a villám elektromossága
fényképet tud készíteni, mivel szívünk tompa fájdalma minden új bánatra
szüntelen készültségben, mint valami lobogót emeli maga fölé az állandóság
látható képét, fogadjuk el a testi fájdalmat, amelyet a bánat okoz, a szellemi
megismerésért, melyet ad; hagyjuk darabokra hullni a testünket, hiszen minden
egyes darab, amely leválik róla (olyan szenvedések árán, amelyekre mások, a
tehetségesebbek nem szorulnak rá), immár világosan és olvashatóan művünket
teljesíti ki, s míg az érzelmi megrázkódtatások életünket szétmállasztják, a mű
egyre szilárdabb lesz. A gondolatok a bánat pótszerei; amint ez utóbbi gondolattá
változik, veszít szívünkre ártalmas hatásából, sőt az első percekben az átalakulás
hirtelen örömöt szabadít fel. De csak az idő rendjét tekintve pótszerek, mert az
elsődleges elem a jelek szerint a gondolat, a bánat az a mód csupán, ahogyan
egyes gondolatok először jutnak a bensőnkbe. A gondolatok csoportján belül
azonban több család van, s egyesek mindjárt öröm formájában jelentkeznek.
Ez az elmélkedés vezetett el annak az igazságnak az erőteljesebb és pontosabb
értelméhez, amelyet mindig is sejtettem, például amikor Cambremer márkiz
azon értetlenkedett, hogyan mondhatok le Albertine kedvéért egy olyan
nagyszerű ember társaságáról, mint Elstir. Szellemi szempontból is éreztem,
hogy nincs igaza, de nem tudtam, mit ért félre: nos, azokat a leckéket, amelyek
az íróember tanulópénzét jelentik. A művészet objektív értéke ilyenkor nem
sokat számít: az érzelmeinket, a szenvedélyeinket, azaz mindannyiunk
szenvedélyeit és érzelmeit kell kibontanunk, napvilágra hoznunk. Egy nő, aki
kell nekünk, aki megkínoz, másképpen mély, másképpen létfontosságú érzelmek
sorát váltja ki belőlünk, mint egy kiváló férfi, aki érdekel. Már csak azt kell
megtudnunk – aszerint, hogy milyen síkon élünk –, hogy az árulás, mellyel egy
nő megkínzott, eltörpül-e azokhoz az igazságokhoz képest, amelyeket az árulása
révén fedeztünk fel, s amelyeket a szenvedésünkön örvendező nő meg sem értett
volna. Ilyen árulásokban mindenesetre nincs hiány. Az író bízvást hosszú
munkába kezdhet. Csak lépjen működésbe az értelem, menet közben bőségesen
akad majd bánat, amely a befejezésről gondoskodik! Ami pedig a boldogságot
illeti, annak úgyszólván egyetlen haszna van: a boldogtalanságnak nyit utat. A
boldogságban muszáj a bizalom és a ragaszkodás édes és erős kötelékeit
kialakítanunk, hogy azután eltépésükből megszülessen a nagybecsű fájdalom,
amelynek boldogtalanság a neve. Ha nem lettünk volna boldogok, akár csak
reményeinkben, a boldogtalanság nem lenne elég kegyetlen, s így gyümölcsöző
sem.
És az írónak, még a festőnél is inkább, hogy testet és szilárdságot, általános
érvényt és irodalmi valóságot teremtsen, sok emberre van szüksége egyetlen
érzelemhez, ahogy a festőnek sok templomot kell látnia, amíg egyet megfest.
Mert bár a művészet örök, az élet rövid, azt is elmondhatjuk, hogy bár az ihlet
rövid, az érzelmek, amelyeket lefest, sem sokkal hosszabbak. Könyveinket a
szenvedélyeink vázolják fel, de a köztes nyugalom írja meg. Amikor újjáéled,
amikor folytathatjuk a munkát, a nő, aki modellt állt egy érzelemhez, már nem
ébreszt bennünk ilyesmit. Egy másik képére kell hát tovább formálnunk, s bár
ezzel a konkrét személyt megcsaljuk, irodalmi értelemben, érzelmeink
hasonlóságának hála, melynek hatására egy mű hajdanvolt szerelmeink emléke
és jövendő szerelmeink próféciája egyszerre, ezeknek a cseréknek nincs
különösebb akadályuk. Ez az egyik ok, ami miatt hiábavalók azok a
vizsgálódások, melyek azt próbálják kideríteni, kiről beszél egy szerző. Mert egy
mű, még ha közvetlen vallomás is, mindenképpen a szerző életének különböző
epizódjai közé ékelődik, ihletői, a korábbiak és a hozzá nem kevésbé hasonló
későbbiek, a következő szerelmek közé, melyeknek sajátosságai az előzőekéit
másolják. Mert legnagyobb szerelmünkhöz sem vagyunk annyira hűségesek,
mint önmagunkhoz, s előbb vagy utóbb elfelejtjük, hogy – hiszen ez egyik
alapvonásunk – megint szerelmesek lehessünk. De a nő, akit annyira szerettünk,
legalább valami egyedi vonással toldotta meg ezt a szerelmet, s ettől még a
hűtlenségben is hűek maradunk hozzá. A következőtől is elvárjuk majd
ugyanazokat a délelőtti sétákat, vagy ugyanúgy hazakísérjük esténként, vagy
neki is százszor több pénzt adunk, mint kellene. (Fura dolog a nőknek adott pénz
körforgása, mert épp emiatt tesznek boldogtalanná, azaz így segítenek a könyvek
megírásához – már-már azt mondhatjuk, hogy mint az artézi kutakban, minél
mélyebbre fúr a szívünkben a szenvedés, annál magasabbra tör fel majd a mű.)
Ezek a cserék némi elfogulatlanságot, általánosabb érvényt visznek a műbe, s
ezzel szigorú leckét is adnak abból, hogy nem egyes személyekhez kell
ragaszkodnunk, hogy valójában nem a személyek léteznek valóságosan,
következésképpen nem ők fejezhetők ki, hanem a gondolatok. Ezért is kell
igyekeznünk, nem vesztegethetjük az időt, amíg a modellek elérhetők; mert a
boldogsághoz modellt állók többnyire nem érnek rá korlátlanul, ahogy sajnos
azok sem, hiszen ez is oly gyorsan elmúlik, akik a fájdalomhoz állnak modellt.
Amúgy a szenvedés olyankor is hasznos, mert munkára ösztökél, amikor nem
tár fel anyagot, s így nem látja el vele művünket. A képzelőerő, a gondolat
önmagukban is csodás gépezetek lehetnek, de könnyen eltunyulnak. Ilyenkor
azután a szenvedés hozza működésbe őket. És a fájdalomhoz modellt állók oly
sűrűn ajánlkoznak munkára benső műtermünkben, ahová csak ezekben az
időszakokban járunk! Ezek az időszakok mintha életünkről és életünk különféle
fájdalmairól adnának képet. Mert a fájdalmak is különbözőek bennük, s amikor
azt hinnénk, hogy mind elcsitult, máris jön egy újabb. Újabb a szó minden
értelmében: talán azért, mert ezek a váratlan helyzetek arra késztetnek, hogy
mélyebb kapcsolatba kerüljünk önmagunkkal; a fájdalmas dilemmák, melyeket a
szerelem úton-útfélen felvet, tanulságosak, fokról fokra tárják fel, hogy miféle
anyagból vagyunk. Így hát, amikor Françoise, látván, hogy Albertine, mint egy
kutya, minden nyitott ajtón bekódorog hozzám, és mindenütt rendetlenséget
csinál, anyagi romlásba dönt, és annyi bánatot okoz nekem, azt mondta
(akkoriban ugyanis összehoztam már néhány cikket és fordítást): „Ó, az úr is
jobban tette volna, ha e helyett a lány helyett, akire csak az idejét vesztegeti,
inkább egy jól nevelt kis titkárnőt vett volna fel, aki szépen rendbe tette volna a
nagyságos úr összes cédulkáit!”, talán tévesen gondoltam, hogy bölcsen beszél.
Miközben az időmet vesztegettem rá, és csak fájdalmat okozott, Albertine talán
nagyobb hasznomra volt, még irodalmi szempontból is, mint egy titkárnő, aki a
cédulkáimat tette volna rendbe. De végül is, ha már egy élőlényt olyan rosszul
formáltak meg (s talán a természetben ez a lény épp az ember), hogy ne legyen
képes szenvedés nélkül szeretni, s hogy szenvednie kelljen ahhoz, hogy
igazságokat tudhasson meg, az ilyen lény élete előbb-utóbb igencsak fárasztó
lesz. A boldog évek elvesztegetett évek, valami szenvedésre várunk, hogy
dolgozhassunk. Az előzetes szenvedés gondolata elválaszthatatlan a munkáétól,
minden új műtől félünk, ha azokra a fájdalmakra gondolunk, melyeket először is
az elképzeléséhez kell elviselnünk. És amikor megértjük, hogy a szenvedés a
legjobb dolog, ami az életünkben történhet, rettegés nélkül, már-már mint
szabadulásra gondolunk a halálra.
S bár ez ellen némiképpen lázadoztam, arra is ügyelnem kellett, hogy gyakran
nem a könyvek miatt játszottunk az életünkkel, használtuk ki az embereket, épp
ellenkezőleg. Werther oly nemes esete,[1396] sajna, rám nem volt érvényes. Noha
egy pillanatig sem hittem Albertine szerelmében, hússzor is meg akartam ölni
magam miatta, mindenemet eltékozoltam, az egészségemet is tönkretettem. Ha
az írásról van szó, aggályosak vagyunk, aprólékosan vizsgálódunk, elvetünk
mindent, ami nem igazság. Ám ha csak az életről, herdálunk, betegségbe
hajszoljuk, megöljük magunkat – hazugságokért. Az is igaz, hogy (ha már
kinőttünk abból a korból, hogy költők legyünk) csak az efféle hazugságok
meddőrétegei alól fejthetünk ki némi igazságot. Bánataink rejtélyes, utálatos
szolgák, küzdünk ellenük, de egyre inkább a hatalmukba kerülünk, szörnyű
szolgák, semmiképpen nem helyettesíthetők, ők vezetnek titkos utakon az
igazsághoz és a halálhoz. Boldogok, akik az elsőt még a második előtt
megismerhették, és akiknek – bármennyire közel is lehet a kettő egymáshoz – az
igazság órája előbb ütött, mint a halálé!
Azt is elmúlt életemből értettem meg, hogy a legapróbb epizódok is
hozzájárultak az idealizmus-leckéhez, melynek most majd nagy hasznát veszem.
Vagy nem a Charlus úrral való találkozások győztek-e meg arról, mielőtt
németbarátsága ugyanebből adott volna leckét – s ráadásul inkább ezek, mint a
Guermantes asszony vagy Albertine iránti szerelmem, mint Saint-Loup szerelme
Rachel iránt –, hogy mennyire közömbös maga az anyag, s a gondolat bármilyen
tartalmat adhat neki; arról az igazságról, amelyet a ferdehajlamúság oly tévesen
értelmezett, oly hiábavalóan kárhoztatott jelensége még nagyobbnak mutat, mint
az önmagában is igen tanulságos szerelemé. Ez utóbbi megmutatja, hogy illan el
a szépség abból a nőből, akit már nem szeretünk, s költözik abba az arcba,
amelyet a többiek a csúnyánál is csúnyábbnak látnának, s amely, megeshet,
nekünk sem tetszett, nekünk sem fog tetszeni; de még meghökkentőbb azt látni,
hogyan hódol be neki teljesen egy nagyúr, hanyatt-homlok faképnél hagyva egy
szép hercegnőt, amint a szépség egy omnibuszkalauz sapkaellenzője alá
költözik.[1397] Vagy a csodálkozásom, valahányszor a Champs-Élysées-n, az
utcán, a tengerparton Gilberte, Guermantes asszony vagy Albertine arcát
viszontláttam, nem azt bizonyította-e, mennyire csakis a benyomástól eltérő
irányban folytatódik az emlék az idő múltával, noha kezdetben egy volt vele,
később azonban egyre inkább eltávolodik?
Az írónak nem szabad rosszallnia, hogy a ferdehajlamú férfi férfiarcot ad
hősnőinek. Csakis ez a kissé rendellenes sajátság teszi lehetővé, hogy amit olvas,
annak maradéktalanul általános érvényt adjon. Racine csak úgy adhatott
egyetemes értéket az antik Phaedrának, hogy átmenetileg janzenista nőt faragott
belőle; s ha Charlus úr nem kölcsönözte volna ugyanígy Morel vonásait annak a
„hűtlennek”, akit Musset[1398] az Októberi éjszakában vagy Az emlékben sirat,
nem ríkatta volna meg, de nem is értette volna, mivel számára ez az egyetlen
szűk, kitérő út nyílt, amelyen a szerelem igazságaihoz férkőzhetett. Az író csak
az előszavak és ajánlások álszent stílusának szokványos fordulatával mond
„kedves olvasóm”-at. Valójában olvasáskor minden egyes olvasó önmaga
olvasója. Az író műve csak optikai eszköz, melyet azért kínál az olvasónak, hogy
az így kivehesse, amit e könyv nélkül talán nem látott volna meg magában. A
könyv igazságának bizonyítéka az, ha az olvasó felismeri magában a műben
mondottakat, s ez fordítva is így van, legalábbis bizonyos mértékben, mivel a két
szöveg különbsége gyakran nem a szerzőnek, hanem az olvasónak
tulajdonítható. Ráadásul a könyv lehet nagyon tudálékos, nagyon érthetetlen az
egyszerű olvasó számára, s így csak homályos üveget ad a kezébe, amellyel nem
tud olvasni. Más sajátosságok miatt azonban (ilyen például a ferdehajlamúság)
az olvasónak egy bizonyos módon kell olvasnia ahhoz, hogy jól olvasson; ezt a
szerzőnek nem szabad rosszallnia, épp ellenkezőleg: a lehető legnagyobb
szabadságot kell hagynia olvasójának, mondván: „Nézze csak meg ezzel vagy
azzal az üveggel lát-e jobban, vagy esetleg ezzel a harmadikkal!”
Vagy nem azért érdekeltek-e annyira az álmok, amelyeket alvás közben
látunk, mert az időtartam helyett az erő nagyságával segítenek jobban megérteni,
mennyi az elfogultság például a szerelemben, egyszerűen azzal, hogy bámulatos
gyorsasággal viszik véghez azt, amit közönségesen csak úgy mondanánk, hogy
teljesen belebolondulunk egy nőbe, sőt egy néhány perces álom alatt
szenvedélyes szerelemre lobbantanak egy csúnya nő iránt, amihez a való életben
többéves megszokás, közvetlen közelség kellett volna –, s mint valami
csodadoktor találmányát, intravénás oltóanyagként fecskendezik belénk a
szerelmet, de ugyanígy a szenvedést is? A szerelmi ihlet azután, ahogy jött,
gyorsan el is múlik, s néha nem csupán éjszakai szerelmesünk nem a
szerelmesünk már, és változik vissza a jól ismert csúfsággá, hanem valami
becsesebb is szertefoszlik, a gyengédség, a gyönyör, a megbánás körvonalait
vesztő érzéseinek egész, elragadó palettája, a szenvedély egész indulása Kitéra
szigetere. melynek gyönyörű igazságát minden árnyalatával szeretnénk
lejegyezni az ébrenlét számára, de elmosódik, mint a túlságosan megfakult
festmény, amely már nem restaurálható. S az Álom jóval többel, talán az idővel
űzött elkepesztő játékával is lenyűgözött. Vagy nem találkoztam-e gyakran
egyetlen éjjel, egy éjszaka egyetlen perce alatt nagyon távoli időkkel, olyan
irdatlan távolságokba száműzöttekkel, ahol már semmit sem látunk az akkor
megélt érzelmekből, amint viharsebesen rontanak ránk, úgy elvakítanak
fényükkel, mintha óriás repülőgépek lennének, nem halvány csillagok, aminek
hittük őket, újra elénk tárják mindazt, amit nekünk tartogattak, s közvetlen
közelségüktől mély érzések fognak el, megrendülünk, fénykörükbe vonnak,
majd, ha már felébredtünk, visszakerülnek a régi távolságba, melyet csodás
módon leküzdöttek, addig-addig, hogy ha tévesen is, de elhitették velünk, hogy
ez az egyik út, amelyen megtalálhatjuk az eltűnt Időt?
Rájöttem, hogy csakis a felszínes és hibás észlelés helyez mindent a tárgyba,
holott minden a szellemben van; nagymamát valójában hónapokkal később
veszítettem el, mint amikor ténylegesen elveszítettem, láttam, amint az emberek
másnak és másnak tetszenek aszerint, hogy én vagy mások milyen képet
alkotunk róluk – egy bizonyos ember többeknek, aszerint, hogy kinek a
szemszögéből látom (a kezdetek különféle Swannjai; Luxemburg hercegnő a
főbíró szemével), vagy ugyanannak az embernek a szemszögéből is az évek
során (a Guermantes-nevet, a különféle Swannokat az én szememben). Láttam,
hogyan tulajdonít a szerelem egy embernek olyasmit, ami valójában csak abban
van meg, aki szeret. Erre akkor jöttem rá igazán, amikor a végletekig tágítottam
az objektív valóság és a szerelem közötti távolságot (Rachel Saint-Loup
szemében, illetve az enyémben, Albertine az én szememben, illetve Saint-Loup-
éban,[1399] Morel vagy az omnibuszkalauz Charlus vagy mások szemében, és
Charlus vonzalmai mindezek dacára; Musset-versek stb.). Végül pedig bizonyos
mértékben Charlus úr németbarátsága és Saint-Loup-nak az Albertine
fényképére vetett pillantása segített, hogy egy kis időre megszabaduljak, ha nem
is a németellenességemtől, de legalább attól a vélelmemtől, hogy ez az
ellenérzés merőben objektív, és arra a felismerésre jussak, hogy talán a
gyűlölettel is úgy áll a dolog, mint a szerelemmel, s hogy abban a szörnyűséges
ítéletben, melyet ekkoriban Franciaország Németországról alkotott – s mely
szerint a németek nem emberek –, főként érzelmek tárgyiasultak, ugyanolyanok,
mint amelyek Rachelt és Albertine-t oly becsesnek mutatták, az előbbit Saint-
Loup szemében, az utóbbit az enyémben. Így lett azután lehetséges, hogy a
romlottság nem Németország szerves tulajdonsága, s hogy ugyanúgy, ahogy
jómagam szerelmek sorát éltem meg, melyek múltán szerelmem tárgyát már
értéktelennek láttam, a hazámban is gyűlöletek sorával találkoztam, melyek
áruló színben tüntették fel – s ezerszer rosszabbaknak a németeknél, akiknek
Franciaországot kiszolgáltatták – például a Reinach-féle[1400] Dreyfus-pártiakat,
akikkel a hazafiak ma már vállvetve munkálkodtak egy olyan ország ellen,
melynek minden lakosa szükségszerűen hazug, ádáz bestia és ostoba, kivéve
persze azokat a németeket, akik a francia ügy mellé álltak, mint például a román
vagy a belga király, vagy az orosz cárné.[1401] Amire persze a Dreyfus-ellenesek
azt válaszolták volna: „ez nem ugyanaz.” Végső soron azonban soha semmi nem
ugyanaz, ahogyan az ember sem ugyanaz: ha nem így volna, ugyanazt a
jelenséget látva a megtévesztett szemlélő csakis a saját szubjektivitását
kárhoztathatná, és nem hihetné, hogy a jó vagy rossz tulajdonságok a tárgyban
lakoznak. Az értelem tehát minden különösebb nehézség nélkül elméletet épít
erre a különbségre (a radikálisok például az egyházi iskolák természetellenes
oktatásáról,[1402] a zsidó faj képtelenségéről a nemzetté válásra,[1403] a német faj
olthatatlan gyűlöletéről a latin fajjal szemben[1404] – a sárga faj ugyanis
átmenetileg rehabilitálódott).[1405] Ez a szubjektivitás egyébként a semlegesek
beszédében is észrevehető volt, amikor a németbarátok például átmenetileg
elveszítették felfogóképességüket, sőt hallásukat is, ha a Belgiumban elkövetett
német rémtettekről beszéltek nekik.[1406] (Noha azok valósak voltak: mert a
szubjektivitás, amelyet a gyűlöletben éppúgy érzékeltem, mint a látásmódban,
nem jelentette azt, hogy a tárgyban ne lettek volna valós erények és hibák, s
hogy merő relativizmussá oldotta volna a valóságot.) S ha annyi év és annyi
elvesztegetett idő múltán megéreztem a belső cselekvés döntő hatását még a
nemzetek közötti kapcsolatokban is, nem sejtettem-e meg már gyerekkoromban
is, amikor a combray-i kertben Bergotte egyik regényét olvastam, melyből máig
elég néhány elfeledett oldalt felütnöm, s amint egy gonosz alak fortélyait látom,
addig nem nyugszom, ha száz oldalt kell is átfutnom, amíg meg nem
bizonyosodom, hogy a történet vége felé ugyanez a gonosz illőn megbűnhődik,
és elég sokáig él ahhoz, hogy megtudja, sötét tervei kudarcot vallottak-e? Mert
már nem emlékeztem tisztán, mi történt ezekkel a szereplőkkel, s ebben amúgy
nem különböztek azoktól, akik ezen a délutánon Guermantes asszonynál gyűltek
össze, s akiknek, vagy legalábbis jó néhányuknak a múltja éppolyan ködös volt
számomra, mintha egy félig elfelejtett regényben olvastam volna. Elvette végül
D’Agrigente herceg X. kisasszonyt? Vagy inkább X. kisasszony fivérének kellett
volna elvennie D’Agrigente herceg húgát? Vagy csak kevertem mindezt egy
régebbi olvasmánnyal, esetleg egy nem is oly régi álommal? Az álom is életem
olyan része volt, amely mindig nagy meglepetésként hatott, s bizonyára a
legnagyobb szerepet kapta abban, hogy meggyőződjem a valóság merőben
szellemi természetéről, s amelynek művem megírásában adott segítségét a
világért sem utasítanám el. Amikor kissé kevésbé tárgyilagosan egy szerelemnek
éltem, egy-egy álom az eltűnt idő nagy távolságaiból furcsamód egyszerre
odarepítette hozzám nagymamát, Albertine-t, akit most újra megszerettem, mert
álmomban elmondta a mosónő-história – egyébként szépített – változatát. Arra
gondoltam, hogy az álmok néha elhoznak majd hozzám olyan igazságokat,
benyomásokat, melyeket puszta erőfeszítésem vagy akár a természettel való
találkozásaim nem tárnak elém, vágyat, sóvárgást ébresztenek majd bennem
bizonyos nem létező dolgok iránt, s ez elengedhetetlen feltétele annak, hogy
dolgozzunk, hogy kivonjuk magunkat a megszokás hatása alól, elszakadjunk a
konkréttól. A világért sem utasítanám el ezt a második múzsát, ezt az éji múzsát,
aki néha majd a másik helyébe lép.
Láttam, hogyan válnak közönségessé az arisztokraták, ha a szellemük – mint
Guermantes nagyhercegé például – közönséges („Nem zavartatja magát”, ahogy
Cottard mondta volna valamelyikükről). Láttam a Dreyfus-ügyben, a háború
idején, az orvostudományban, amikor egy bizonyos tényt hittek igazságnak, azt
hitték, hogy a miniszterek, az orvos birtokában vannak egy igennek vagy
nemnek, amely nem szorul magyarázatra, így egy röntgenfelvétel minden
elemzés nélkül megmutatja, mi baja a betegnek, vagy a hatalmon lévők tudják,
hogy Dreyfus bűnös-e, tudják (anélkül, hogy Roques-ot a helyszínre kellene
küldeni nyomozni), hogy Sarrail képes-e vagy sem az oroszokkal egyszerre
felvonulni.[1407] Nincs életemnek egyetlen olyan órája, amely ne azzal a
tanulsággal szolgált volna, hogy csakis a többé-kevésbé felszínes és téves
megfigyelés helyez mindent a tárgyba, noha éppenséggel minden az elmében
van.
Végső soron, ha belegondolok, élményanyagom, amely majd könyvem
anyagát adja, Swanntól eredt, és nem csak mindannak révén, ami őt magát és
Gilberte-et érintette. De már Combray-ban is ő keltette fel bennem a vágyat,
hogy Balbecbe menjek,[1408] ahová szüleimnek amúgy sosem jutott volna eszébe
elküldeni, s enélkül sosem ismertem volna meg Albertine-t, sőt Guermantes-ékat
sem, hiszen nagymama nem találkozott volna Villeparisis márkizzal, én pedig
nem ismerkedtem volna meg Saint-Loup-val és Charlus úrral, s nem ismertem
volna meg ennek köszönhetően Guermantes nagyhercegnét és az ő révén az
unokatestvérét, így hát az is, hogy most Guermantes hercegéknél vagyok, ahol
váratlanul felötlött bennem művem gondolata (úgyhogy nemcsak az anyagot
köszönhettem Swann-nak, de az elhatározást is), Swanntól eredt. Vékonyka
kocsány talán ahhoz, hogy egész, terjedelmes életemet megtartsa (hiszen ilyen
értelemben a „Guermantes-oldal” is a „Swann-oldalból” volt levezethető).
Életünk nagy vonalainak kiindulópontja azonban gyakran jóval jelentéktelenebb,
mint Swann, egészen középszerű figura. Vagy nem mentem volna-e bármely
iskolatársam egyetlen szavára, ha egy olyan csinos lányról beszél, akit ott
kaphatok meg (s akivel valószínűleg nem is találkoztam volna), Balbecbe?
Gyakran megesik, hogy később összeakadunk egy ellenszenves iskolatársunkkal,
kezet is alig fogunk vele, de ha netán utánagondolunk, mégis az ő egyik üres
mondatából, egy „el kellene jönnie Balbecbe”-féléből indult ki egész életünk és
egész életművünk. Cseppet sem vagyunk hálásak neki emiatt, de ettől még nem
bizonyulunk hálátlannak. Hiszen amikor ezeket a szavakat mondta, egyáltalán
nem gondolt arra, milyen mérhetetlen hatással lesznek majd ránk.
Érzékenységünk és értelmünk aknázta ki az alkalmakat, melyek attól kezdve,
hogy az első impulzust megkaptuk tőle, egymásból születtek anélkül, hogy
hajdani iskolatársunk akár megsejthette volna az Albertine-nel való
együttélésemet vagy az álarcosbált Guermantes-éknál.[1409] A tőle kapott
impulzus persze szükséges volt, ezáltal életünk külső képe, művünk anyaga is
rajta múlt. Ha nincs Swann, a szüleimnek sosem jutott volna eszébe, hogy
Balbecbe küldjenek. A szenvedésről, amit közvetetten ő okozott nekem, Swann
egyébként mit sem tehetett. Az a gyengeségemből eredt. Odette révén Swann is
alaposan megszenvedte a maga gyengeségét. Azzal azonban, hogy így
meghatározta az életet, amit éltünk, egyben kizárt minden egyéb életet, amelyet
e helyett élhettünk volna. Ha Swann nem beszélt volna nekem Balbecről, nem
ismertem volna meg Albertine-t, a szálloda éttermét, Guermantes-ékat. Mentem
volna viszont máshová, más embereket ismertem volna meg, emlékezetem,
akárcsak a könyveim, egészen más képekkel lennének teli, amelyeket ma
elképzelni sem tudok, és amelyeknek ismeretlen újszerűsége csábít és sajnálattal
tölt el, amiért nem arrafelé tartottam inkább, és amiért Albertine és a balbeci
tengerpart, meg Rivebelle és a Guermantes-ok nem maradtak örökre
ismeretlenek számomra.
Igaz ugyan, hogy bizonyos dolgokat, amelyeket nyilván megírok majd, ahhoz
az archoz kötöttem, és úgy, amilyennek először láttam meg a tenger háttere előtt.
Bizonyos értelemben igazam volt, amikor hozzá kötöttem őket, hiszen ha nem
mentem volna ki aznap a mólóra, nem ismertem volna meg Albertine-t,
mindezen gondolatok sem bontakoztak volna ki (hacsak egy másik nő hatására
nem). De tévedtem is, hiszen ez az ihlető gyönyör, melyet utólag egy szép női
arcon kell meglelnünk, tulajdon érzékeinkből ered: biztosra vehettem ugyanis,
hogy amit leírni készülök, azt Albertine, főként a hajdani Albertine nem értette
volna meg. De éppen ezért (és ez is arra figyelmeztet, hogy ne éljünk túlságosan
intellektuális közegben), mert annyira más volt, mint én, termékenyített meg a
fájdalommal, sőt először pusztán azzal az erőfeszítéssel, amely a tőlünk
különbözők elképzeléséhez kell. Ha ugyanis képes lett volna megérteni ezeket az
sorokat, már ezért sem ihletett volna a megírásukra.
A féltékenység jó kerítő: ha kitöltetlen hely van a festményünkön, mindjárt
megkeresi az utcán a szép lányt, akire szükségünk van. Ha nem is volt már szép,
megint az lett, hiszen féltékenyek vagyunk rá, biztosan betölti az űrt.
Ha meghaltunk, már nem fogjuk örömünket lelni abban, hogy a festmény így
kiteljesedett. De ebben a gondolatban sincs semmi csüggesztő. Mert érezzük,
hogy az élet kissé bonyolultabb, mint amilyennek mondják, és a körülmények is.
Minket pedig sürgető szükség ösztökél, hogy megmutassuk ezt a bonyolultságot.
Az oly hasznos féltékenység nem feltétlenül egy tekintetből, egy elbeszélésből
vagy egy hátrahajlásból születik. Ott vár ránk, szúrásra készen egy évkönyv
lapjai között – legyen az Párizsban a Tout-Paris[1410] vidéken a Kastélyok
almanachja[1411]. Fél füllel hallottuk az immár közömbös szép lánytól, hogy
néhány napra Pas-de-Calais megyébe utazik, Dunkerque mellé, a nővérét
meglátogatni; hasonlóan szórakozottan gondoltuk régebben, hogy E. úr talán
bizony udvarol a szép lánynak, aki azóta sosem találkozott vele, mert már soha
nem jár abba a kávéházba, ahol korábban találkoztak. Mi lehet ez a nővér?
Szobalány talán? Tapintatból nem kérdeztük. S lám, amint találomra felütjük a
Kastélyok almanachját, látjuk, hogy E. úr kastélya Pas-de-Calais megyében van,
Dunkerque mellett.[1412] Nincs többé kétség: hogy a szép lány kedvére tegyen, a
nővérét felfogadta szobalánynak, és a szépség csak azért nem a kávéházban
találkozik már vele, mert E. a lakására hívja, hiszen úgyszólván az egész évet
Párizsban tölti, de mivel nem tud meglenni a lány nélkül, még akkor is hívatja,
amikor Pas-de-Calais-ban van. A haragtól és a szerelemtől részeg ecsetek csak
festenek és festenek. No de ha mégsem erről van szó? Ha E. úr valóban nem
találkozik már soha a szép lánnyal, a nővérét viszont előzékenyen beajánlotta
egyik fivéréhez, aki egész évben Pas-de-Calais-ban lakik? Így azután a lány,
talán véletlenül, olyankor látogatja meg a nővérét, amikor E. úr nincs is ott, mert
már nem törődnek egymással. Vagy ez a nővér nem szobalány sem a kastélyban,
sem másutt, csak rokonai élnek Pas-de-Calais-ban. Az első pillanat fájdalma
visszakozik ez utóbbi feltevésekre, amelyek minden féltékenységet elcsitítanak.
De mit számít? Az, ami a Kastélyok almanachjának lapjai között rejtőzött, épp
jókor jött, mert a festmény korábban fehér foltja kitöltődött. És minden összeáll,
mert a féltékenység megint idehívta a szép lányt, akire nem vagyunk már
féltékenyek, s akit nem szeretünk már.


Ekkor a komornyik jelentette, hogy az első darab befejeződött, elhagyhatom a

könyvtárt, és bemehetek a szalonokba. Erről eszembe jutott, hol is vagyok. De
egy pillanatig sem zavart meg imént elkezdett gondolatmenetemben, hogy egy
társasági összejövetel, a nagyvilágba való visszatérésem indított el egy új élet
felé, melyet a magányban nem tudtam megtalálni. Nem volt ebben semmi
rendkívüli, mivel a bennem az örök embert feltámasztó benyomás nem
feltétlenül kötődött szorosabban a magányhoz, mint a társasághoz (ahogy
régebben hittem, ahogy talán az én esetemben valóban volt, ahogy talán lennie is
kellett volna, ha egyenletesen fejlődöm, és ha nem hagyok ki olyan hosszú időt,
amely mintha csak most ért volna véget). Erre a szépségélményre ugyanis csak
akkor leltem rá, amikor egy mostani érzet, bármilyen jelentéktelen is, egy efféle
érzet, mely magától született újjá bennem, egyszerre több időszakra terjesztette
ki a korábbit, és a lelkemet, amelyben a különálló érzések rendszerint annyi űrt
hagytak, valami általános érvényű lényeggel töltötte be, így nem volt rá semmi
ok, hogy ilyen érzéseket ne kaphassak a társaságtól éppúgy, mint a természettől,
hiszen ezeket a véletlen hozza, minden bizonnyal annak a különleges
izgalomnak a segítségével, melynek hatására egyes napokon, amikor
kizökkenünk a megszokott kerékvágásból, még a legegyszerűbb dolgok is olyan
érzéseket keltenek bennünk, amelytől a megszokás máskor megkíméli
idegrendszerünket. Azon voltam, hogy megtaláljam az objektív okot, amely
miatt éppen ezek és csakis az ilyen érzetek vezethetnek a műalkotáshoz, s
folytattam a könyvtárban már egyre tovább fűzött gondolatmenetet; éreztem
ugyanis, hogy szellemi életem lendülete elég erős ahhoz, hogy a szalonban, a
vendégek között is ugyanúgy gondolkodjam tovább, mint a könyvtárban
egyedül; úgy tűnt, ebből a szempontból még e nagyon is népes társaságban is
meg tudom őrizni magányomat. Mert ahogy nagy események nem befolyásolják
kívülről szellemi képességeinket, s ahogy egy közepes író, bármilyen,
hőskölteménybe illő korban él is, közepes író marad, a társaság veszélyét a
társasági életre való hajlandóság jelenti, amellyel odamegyünk. Önmagában
azonban a társaság ugyanúgy nem tehet középszerűvé, ahogy egy heroikus
háború sem farag fenséges költőt egy fűzfapoétából.
 Mindenesetre, akár volt elméleti haszna, akár nem, hogy a műalkotás így jön
létre, s addig is, amíg ezt a kérdést meg nem vizsgáltam, amint készültem, nem
tagadhattam, hogy az én esetemben ezek az igazán esztétikai benyomások
mindig ilyesfajta érzetek következményeként születtek. Igaz, meglehetősen
ritkák voltak az életemben, de ezek magasodtak fölébe, így lelhettem a múltban
is néhány hasonló csúcsot, amelyet helytelenül szem elől tévesztettem (de úgy
számoltam, mostantól nem teszem). S már azt is elmondhattam, hogy bár ez a
vonásom kizárólagos jelentősége miatt jellemző volt rám, ám nem csekély
megnyugvással fedeztem fel, hogy valójában bizonyos más írók, igaz, kevésbé
feltűnő, mégis kivehető vonásaival rokon. Vagy nem a madeleine keltette
érzethez hasonlóhoz kötődik-e a Síron túli emlékiratok legszebb része? „Tegnap
este egyedül sétálgattam... Elmélkedéseimből egy nyírfa hegyén kuporgó rigó
csicsergése riasztott föl. Ebben a pillanatban a varázslatos hang újra felidézte
előttem az apai házat; elfelejtettem a katasztrófákat, melyeknek nemrégiben
tanúja voltam, és hirtelen visszakerültem a múltba, ismét magam előtt láttam a
tájat, ahol annyiszor hallottam a rigó füttyét.” És nem a Chateaubriand-
emlékiratok legszebb két-három mondata közül való-e ez is: „egy virágzó kis
babágyásból finom, édes heliotropillat áradt; de nem az otthon fuvallata hozta el
hozzánk, hanem Új-Fundland zord szele, melynek semmi köze nem volt a
száműzött növényhez, nem volt benne semmi emlékező és gyönyörködő
együttérzés. A szépség e be nem lélegzett, keblében meg nem tisztult, nem a
nyomában áradó illatában, ebben az égtájat, földet és környezetet váltott illatban
a megbánás, a távollét és az ifjúság minden mélabúja érződött.” A francia
irodalom egyik remekművében, Gérard de Nerval Sylvie-jében, [1413] ahogy a
Síron túli emlékiratok Combourg-t idéző részében is van a madeleine ízéhez és a
„rigó füttyéhez” hasonló érzet. Baudelaire-nél pedig,[1414] ahol jóval több akad,
ezek az emlékfoszlányok nyilvánvalóan kevésbé véletlenszerűek,
következésképpen szerintem meghatározók. A költő válogatósabban és
lustábban, tudatosan maga keresi például egy nő illatában, a haja és a melle
illatában az ihletadó analógiákat, amelyek a „végtelen és gömbölyű ég azúrját”
és „tág öblöt, árboc- s vitorla-rajt” idézik fel benne. Épp azokra a Baudelaire-
versekre próbáltam visszaemlékezni, melyek egy-egy efféle áttett érzésen
alapszanak, hogy végleg a nemes elődök láncolatába illesszem, s ezzel
biztosítsam magam, hogy a mű, melyet most már minden kétséget kizáróan
elkezdek írni, megérdemli a neki szentelendő erőfeszítést, amikor a könyvtárból
levezető lépcső aljára érve egyszer csak a nagy szalonba toppantam, egy
ünnepség közepébe, amelyet nagyon másnak láttam, mint a hajdaniakat, ahol
jelen voltam, s amely különleges jelleget és új értelmet kapott a szememben.
Amint ugyanis beléptem a nagy szalonba, s habár még ezekben a percekben is
szilárdan tartottam magam imént kigondolt tervemhez, drámai fordulatot éltem
meg, ami a legkomolyabb ellenvetést jelentette vállalkozásommal szemben.
Olyan ellenvetést, amelyet persze le fogok küzdeni, de amely addig is, amíg
magamban tovább töprengtem a műalkotás feltételein, a szó legtisztább
értelmében való körültekintés százszorosan ismert példájával bizonytalanított el,
s minden pillanatban megakasztotta a gondolatmenetemet.
Az első percben nem jöttem rá, miért ismerem fel oly nehezen a ház urát és a
vendégeket, és miért tűnik úgy, hogy mindenki olyan, többnyire púderezett
„maszkot” visel,[1415] ami teljesen megváltoztatja. A vendégeit fogadó hercegnek
még most is jámbor tündérkirály jellege volt, amilyennek első ízben láttam, most
azonban mintha maga is alávetette volna magát a vendégeire parancsolt
etikettnek, fehér szakállt ragasztott, úgy húzta a lábát, mintha ólomsúlyok
lennének a cipőtalpában, úgy tűnt, az „életkorok” élőképének egyik szerepét
játssza. A bajusza is fehér volt, mintha Hüvelyk Matyi erdejének zúzmarája
tapadt volna rá. Úgy látszott, zavarja is megmerevedett száját, s most, hogy már
kellő hatást tett, inkább le kellett volna vennie. Őszintén szólva csak némi
utángondolás segítségével ismertem meg, és néhány vonás hasonlósága alapján
következtettem ki, hogy kicsoda. Nem tudom, a kis Fezensac mit tett az arcára,
de míg mások vagy a szakállukat fehérítették ki félig, vagy csak a bajuszukat, ő
nem vesződött a festegetéssel, hanem megtalálta a módját, hogy ráncokkal
borítsa az arcát, égnek meredő szőrszálakat tűzködjön a szemöldökébe, bár
mindez nem állt jól, megkeményítette az arcát, bronzos színt adott neki,
ünnepélyessé tette, annyira öregítette, hogy egyáltalán nem mondták volna már
fiatalembernek. Egy perc sem telt el, s még jobban elcsodálkoztam, hogy
Châtellerault nagyhercegnek szólítanak egy ezüstös, nagykövet-bajuszos kis
öregurat, akinek csak a tekintetében maradt valami kevés a hajdaniból, melynek
alapján felismertem benne a fiatalembert, akivel egyszer Villeparisis asszonynál
látogatóban járva találkoztam.[1416] Az első embernél, akit úgy sikerült
azonosítanom, hogy megpróbáltam az álruhájától elvonatkoztatni és
emlékezetem erőfeszítésével kiegészíteni természetesnek megmaradt vonásait,
első gondolatom az lehetett volna, s talán a másodperc töredékéig az is volt,
hogy gratuláljak neki, amiért olyan csodálatosan maszkírozta magát, hogy
mielőtt felismertük volna, elbizonytalanodtunk, mint amikor nagy színészek
egyéniségüktől elütő szerepben lépnek színre, és a közönség, noha már olvasta a
műsort, egy pillanatra elámul, mielőtt tapsban törne ki.
Ebből a szempontból személyes ellenségem, D’Argencourt úr volt a
legelképesztőbb, a délután igazi fénypontja. Nem csupán alig őszbe csavarodó
szakálla helyére ragasztott valószínűtlenül fehér, fantasztikus másikat, hanem
(mert apró fizikai változások így lekicsinyítenek vagy felnagyítanak valakit, sőt
ami ennél is több, látható jellemvonásait, a személyiségét változtatják meg), a
férfiból, akinek ünnepélyessége, nehézkes merevsége még most is emlékeimben
élt, semmiféle tiszteletet nem ébresztő vén koldus lett, aki oly hitelesen alakította
az öreg agyalágyult figuráját, hogy a tagjai is remegtek, s rendszerint gőgös
arcának mostanra széthulló vonásain szűnni nem akaró, együgyű, jámbor mosoly
ült. Erre a fokra jutva a mesteri álcázásból már több lesz: a személyiség teljes
átalakulása. Hiába bizonyította ugyanis néhány apróság, hogy valóban
D’Argencourt úr nyújtja ezt az elmondhatatlan, festői látványt, az arc hány és
hány egymást követő változatán kellett átjutnom, amíg visszaérkeztem
D’Argencourt általam ismert hajdani arcáig, mely annyira más lett, noha nem
volt egyéb eszköze, mint a tulajdon teste! Nyilvánvalóan ez volt a végső határ,
ameddig elmehetett anélkül, hogy belepusztult volna, a büszke arcból, a nemes
ívű törzsből immár imbolygó, málló roncs lett. Legfeljebb D’Argencourt
bizonyos hajdani mosolyait felidézve, melyek csupán egy-egy pillanatra
enyhítették a gőgjét, ismerhettünk az igazi D’Argencourt-ban arra, akivel azelőtt
annyiszor találkoztam, jöttünk rá, hogy az agyalágyult, vén rongykereskedő
mosolyának lehetősége már a régi, feddhetetlen gentlemanben is megvolt. De ha
feltesszük is, hogy D’Argencourt még mindig ugyanazzal a szándékkal
mosolygott, az arc bámulatos átalakulása miatt már a mosolyt sugárzó szem
anyaga annyira más volt, hogy a kifejezés is egészen más, sőt valaki másé lett.
Kis híján harsányan felkacagtam ez előtt a mesés vén trotty előtt, aki önmaga
jóindulatú karikatúrájaként éppolyan roncsnak látszott, mint tragikus változatban
a félig megbénult és udvarias Charlus úr. D’Argencourt úr a maga Labiche
eltúlozta regnard-i buffó-haldokló alakításával[1417] éppoly könnyen
megközelíthető, éppoly nyájas volt, mint a Lear királyi Charlus úr, aki buzgón
kalapot emelt a legsilányabb embernek is, aki köszöntötte. Egy pillanatra sem
kísértett meg azonban a gondolat, hogy elmondjam neki, mennyire lenyűgöz ez
az elképesztő alakítás. S ebben nem hajdani ellenszenvem akadályozott meg,
hiszen a márki mostanra annyira megváltozott, hogy az a csalóka érzésem
támadt, valaki más áll előttem, valaki, aki éppoly jóindulatú, éppoly
gyámoltalan, éppoly ártalmatlan, mint amilyen felfuvalkodott, ellenséges és
veszedelmes a megszokott D’Argencourt volt. Annyira más, hogy ezt a
leírhatatlanul fintorgó, komikus és fehér figurát, ezt a gyermekkorba
visszasüllyedt Dourakine tábornokot[1418] utánzó hóembert látva úgy éreztem,
hogy az ember ugyanolyan teljes metamorfózisokon mehet át, mint egyes
rovarok. Mintha egy természettudományi múzeum szemléltető tárlóüvege
mögött tanulmányoztam volna éppen, mivé válhat a legfürgébb, a
legjellegzetesebb rovar, s ez előtt a puha, inkább rezgő, mint határozottan mozgó
báb előtt sehogy sem sikerült azokat az érzelmeket felidéznem magamban,
amelyeket D’Argencourt úr régen mindig ébresztett bennem. De hallgattam, nem
gratuláltam neki a kiváló alakításhoz, mely – úgy tetszett – kitágítja azokat a
korlátokat, amelyek között az emberi test átalakulásai mozoghatnak.
Igaz, a színházi kulisszák mögött vagy egy jelmezbálban udvariasságból
inkább hajlunk arra, hogy eltúlozzuk a nehézséget, azt állítsuk, úgyszólván
lehetetlen a jelmezbe bújt embert felismerni. Itt viszont az ösztönöm
éppenséggel arra intett, hogy leplezzem, amennyire csak lehet; éreztem, ebben
nincs már semmi hízelgő, mert az átalakulás nem szándékos, s végül arra is
rájöttem, amire kezdetben, a szalonba lépve nem gondoltam, hogy minden
fogadás, még a legjelentéktelenebb is, ha olyankor kerül rá sor, amikor régóta
nem jártunk már a társaságban, s néhány olyan emberrel is összehoz, akiket
régről ismerünk, álarcosbálként hat ránk, remekbe szabott álarcosbálként, ahol a
többiek teljes jóhiszeműséggel tévesztenek meg, amikor „ismeretlen
ismerősként” csevegnek velünk, de ahol a maszkokat, melyeket régóta
tökéletesítgettek akaratlanul, a vendégség végeztével nem lehet egy kis
lemosással eltávolítani. A többiek tévesztenek meg? Sajna, mi is őket. Hiszen a
nagy fejtörésben, amivel én próbáltam a megfelelő nevet társítani az arcokhoz,
láthatóan osztozott mindenki, aki az én arcom láttán vagy ügyet sem vetett rá,
mintha sosem látta volna, vagy épp a mostani vonásokból próbált egy másfajta
emléket kihüvelyezni.
D’Argencourt úr úgy adta elő elképesztő „számát”, amely kétségtelenül a
legmegkapóbb jelenet volt abban a burleszkben, amit emlékeimben őrzök róla,
mint egy színész, aki még egyszer, utoljára visszajön a színpadra, mielőtt a
függöny végleg lemegy a nagy nevetés közepette. Már nem haragudtam rá,
hiszen mostanra, amikor kisgyermekkori ártatlanságához tért vissza, emléke sem
maradt rólam alkotott lenéző véleményéről, emléke sem maradt arról, hogy
meglátta, amint Charlus úr hirtelen elengedi a karomat,[1419] akár azért, mert
nyoma sem maradt már benne mindezen érzéseknek, akár pedig azért, mert
ahhoz, hogy az ilyen érzések eljussanak hozzánk, annyi torzító fizikai
ellenálláson kellett átküzdeniük magukat, hogy útközben teljesen megváltoztak,
s így D’Argencourt úr csak azért látszott jónak, mert már nem voltak kellő
fizikai eszközei, amelyekkel a gonoszságát kimutathatta, illetve szüntelen és
hívogató derűjét elfojthatta volna. Színészt emlegetni persze túlzás, s mivel
semmi tudatosság nem maradt benne, izgága mozgását egy fehér gyapjú
álszakállt ragasztott bábuénak láttam, bábunak, amit úgy sétáltatnak ebben a
szalonban, mint egy tudós és egyben bölcseleti bábszínházban, ahol – mint egy
gyászszertartáson vagy egy Sorbonne-előadáson – egyszerre emlékeztet minden
evilági dolog hiábavalóságára s szolgál természettudományos szemléltetésként.
Bábuk voltak, akiket csak úgy azonosíthattunk régi ismerőseinkkel, ha több
síkot mögéjük látva olvastuk őket, melyek nekik mélységet adtak, nekünk pedig
szellemi munkát, amint ezekkel a marionett-öregekkel kerültünk szembe, hiszen
a szemünkkel és az emlékezetünkkel egyszerre kellett vizsgálnunk őket, az évek
anyagtalan színeiben fürdő bábukat, az Időt, azt az Időt megjelenítő bábukat,
mely rendszerint nem látható, s hogy azzá váljon, testeket keres magának, s ahol
csak rájuk akad, megkaparintja őket, hogy laterna magicájának[1420] figurái
legyenek. Az új és oly felismerhetetlen D’Argencourt anyagtalanul, mint hajdan
Golo combray-i szobám kilincsén, úgy állt előttem, mint az idő
kinyilatkoztatása, az Időé, melyet legalább részben láthatóvá tett. A
D’Argencourt úr alakját és személyiségét alkotó új elemekből az évek bizonyos
számát olvashattuk ki, az élet jelképes alakjára ismerhettünk, nem úgy, ahogy mi
magunk látjuk, azaz állandóságában, hanem valóságosan, olyan változékony
légkörként, amelyben estére a büszke nagyúr torzképként öreg
rongykereskedőnek festett.
 Másoknál egyébként ezek a változások, ezek az önmaguktól való
elidegenülések mintha kiléptek volna a természettudomány keretei közül, s egy-
egy név hallatán döbbenten láttuk, hogy egy és ugyanaz az ember képes nem egy
másik, új fajta jellegzetességeit mutatni, mint D’Argencourt úr, hanem egy
másfajta karakter külső jegyeit. Az Idő ugyan, akárcsak D’Argencourt úrból,
ebből vagy abból a fiatal lányból is sosem gyanított lehetőségeket hozott ki, ezek
a lehetőségek azonban, noha mind alkatiak vagy testiek voltak, mintha morális
tartalmat hordoztak volna. Az arcvonások, bár általában lassabban változnak,
alkalmazkodnak egymáshoz, rendeződnek át, megváltozott jellegükkel más
jelentést is kapnak. Így eshetett, hogy egy bizonyos nőnél, akit hajdan
korlátoltnak és ridegnek ismertünk, a felismerhetetlenségig kikerekedett arc, az
orr nem várt görbülete ugyanolyan meglepetést, nemegyszer ugyanolyan
kellemes meglepetést váltott ki, mint egy érző és mély mondat, egy bátor és
nemes tett, amit sosem vártunk volna tőle. Az orr, az új orr körül, íme, új
horizont nyílt, amelyet álmunkban sem reméltünk. A hajdan elképzelhetetlen
jóság és gyengédség a mostani arccal, lám, elképzelhetővé vált. A mostani áll
előtt ki lehetett mondani olyasmit, amit az elődje előtt eszünkbe nem jutott
volna. Az arc mindezen új vonásai más jellemvonásokat hordoztak, a rideg és
sovány fiatal lányból terebélyes és elnéző asszonyság lett. Itt már nem a szó
zoológiai értelmében mondhattuk, mint D’Argencourt úrnál, hogy más emberrel
van dolgunk, hanem társasági és morális értelemben.
Mindezen oldalai révén az ilyen matiné, mint ez a mostani, sokkal becsesebb
volt egy múltbéli képnél, mert nem egy képet kínált, hanem mondhatni a képek
egymásutánjának teljes sorozatát, melyet sosem láttam, a múltat a jelentől
elválasztó képeket, sőt ennél is többet, a jelen és a múlt kapcsolatát; olyasmit,
amit azelőtt képnézőnek hívtak, csakhogy az évek képnézőjét, nem egyetlen
pillanat látványát, hanem az Idő torzító perspektívájába állított emberét.
A nő viszont, akinek D’Argencourt úr régebben a szeretője volt, ahhoz képest,
hogy mennyi idő telt el azóta, nem sokat változott, más szóval ahhoz képest nem
is roncsolódott el annyira az arca – amennyire a szakadékba zuhanó emberé
torzulhat el hosszú útja során, a szakadékba, melyben az irányokat csak
egyformán hiábavaló hasonlatokkal tudjuk kifejezni, hiszen mindet csak a
térbeliségből kölcsönözhetjük, s akár a magasság, akár a hosszúság, akár a
mélység irányába indítjuk őket, egyetlen előnyük az lesz, hogy ennek a
felfoghatatlan és érzékelhető dimenziónak a létezését érzékeltetik. Ahhoz, hogy
nevet tudjak adni az arcoknak, muszáj volt ténylegesen visszamennem az
időben, s ennek ellenhatásaként valós helyüket visszaadva helyre kellett
állítanom azokat az éveket, amelyekre nem gondoltam. Ebből a szempontból, és
azért, hogy meg ne tévesszen a tér látszólagos azonossága, egy ember – például
D’Argencourt úr – újdonatúj külseje szembetűnően árulkodott arról, hogy az
évjárat valóság – bár rendszerint elvont jelenség marad számunkra –, ahogy
bizonyos törpefák, vagy óriás majomkenyérfák megjelenése figyelmeztet a
délkör megváltozására.
Ekkor az életet olyan mesejátéknak látjuk, melyben felvonásról felvonásra
követjük, amint a csecsemőből kamasz, érett férfi lesz, majd a sírba hajlik. S
mivel az állandó változásokból megérezzük, hogy a meglehetősen nagy
távolságokból átemelt emberek annyira mások, azt is érzékeljük, hogy mi
magunk is ugyanannak a törvénynek engedelmeskedtünk, mint ezek a figurák,
akik annyira átalakultak, hogy már nem emlékeztetnek azokra – noha nem
szűntek meg létezni, sőt éppen azért, mert nem szűntek meg létezni –, akiknek
hajdan láttuk őket.
Egy fiatal nő, akit régen ismertem, mostanra őszen és boszorkányszerű
öregasszonnyá töpörödve, mintha azt jelezte volna, hogy egy darab szórakoztató
fináléjában a szereplőknek feltétlenül alakoskodniuk kell, hogy ne ismerjük fel
őket. A fivére viszont annyira sudár, annyira a régi önmaga maradt, hogy
furcsálltuk, miért festette fehérre fiatalos arcán kackiás bajuszát. A korábban
koromfekete szakállak fehérre kopott foltjai mélabússá tették a délután emberi
tájképét, mint az első sárga levelek a fákon, amikor azt hisszük, hosszú nyárra
számíthatunk, s még alig élveztük, máris ősz van. Ekkor én, aki gyermekkorom
óta a holnappal mit sem gondolva éltem, magamról és másokról egyébként is
végleges benyomást szereztem, most először figyeltem fel a mindezekben az
emberekben végbement átváltozások miatt az időre, amely eljárt felettük, s
felkavart, mert azt mutatta, hogy felettem is eljárt. Önmagában közömbös
öregségük is azért keserített el, mert az enyém közeledtére figyelmeztetett.
Ennek egyébként azok a szavak is hangot adtak, amelyek néhány percnyi
különbséggel úgy harsantak a fülembe, mint a végítélet trombitái. Az elsőt
Guermantes nagyhercegné mondta: alig néhány pillanattal korábban láttam,
amint elhalad a bámészkodók kettős sorfala között, akik észre sem vették, hogy
az öltözködés és szépítkezés milyen csodás mesterfogásai nyűgözik le őket,
izgatottan álltak e vörösesszőke fej, a fekete csipkeuszonyok közül alig kilátszó,
ékszervértbe szorított, lazacszín alak előtt, s úgy figyelték vonalainak öröklött
kacskaringózását, ahogy egy öreg, ékkőberakásos szent halat néztek volna, a
Guermantes-család védőszellemének megtestesülését. „Ó – mondta –, micsoda
öröm, hogy itt láthatom önt, a legrégibb barátomat.” S ha még mindig a
combray-i hiú fiatalember vagyok, az, aki soha sem számolt azzal, hogy valaha a
barátja lehetek, s valóban részese annak a titokzatos, igazi életnek, amelyet
Guermantes-ék élnek, ugyanolyan barátja, mint Bréauté vagy Forestelle úr, mint
Swann, mint mindazok, akik immár halottak, akár hízeleghetett volna a dolog,
de inkább elszomorított. „A legrégibb barátja! – gondoltam –, ez azért túlzás;
talán az egyik legrégebbi, de hát...” Ebben a pillanatban a herceg egyik
unokaöccse lépett hozzám: „Ön, aki ősidők óta Párizsban él” – szólított meg.
Néhány perccel később egy rövid levelet adtak át. Idefelé összetalálkoztam az
egyik Létourville-fiúval, akiről már nem tudtam pontosan milyen rokonságban
áll a nagyhercegnővel, de aki ismert valahonnan. Épp most végzett a Saint-
Cyrben, s arra gondolván, hogy olyan kedves pajtásom lehet majd, mint Saint-
Loup volt, és betekintést adhat a hadsereg dolgaiba, hiszen ott is megváltozott
sok minden, azt mondtam neki, hogy odabent megkeresem, és megbeszéljük,
mikor vacsorázunk együtt, amit ő nagyon megköszönt. Csakhogy azután túl
sokáig elmélkedtem a könyvtárszobában, és a fiatalember azért hagyott üzenetet,
hogy megírja, nem tudott megvárni, de meghagyja a címét. Az elképzelt
jövendőbeli pajtás levele ezzel zárult: „mély tisztelettel az ön ifjú barátja:
Létourville.” „Ifjú barátja!” – így írtam én hajdan olyanoknak, akik harminc
évvel voltak idősebbek nálam, például Legrandinnek. Hogyan? Ez az alhadnagy,
akiről azt képzeltem, olyan pajtásom, mint Saint-Loup, ifjú barátomnak nevezi
magát! No, hisz akkor nem csak a katonai módszerek változtak meg azóta, de én
sem pajtás vagyok Létourville úr szemében, hanem öregúr; s attól a Létourville-
től, akinek társaságában úgy láttam magam, amilyennek magamban is
gondoltam, jó pajtásnak, egy láthatatlan körző tágra nyíló szára választott el,
amelyre korábban nem gondoltam, de amely az ifjú alhadnagytól oly távol
jelölte ki a helyemet, hogy úgy tűnt, az ő szemében, aki ifjú barátomnak mondja
magát, én már öregúr vagyok.
Szinte rögtön ezután Blochról beszélt valaki, én pedig megkérdeztem, hogy az
ifjabbról vagy az idősebbről van-e szó (az utóbbiról nem tudtam, hogy a háború
éveiben meghalt, a szóbeszéd szerint a Franciaország megszállása okozta
megrázkódtatástól). „Nem tudtam, hogy van gyereke, sőt azt sem, hogy nős
volna – mondta a herceg. – De nyilvánvalóan az idősebbről beszélünk, mert
nincs benne semmi fiatalos – és nevetett –, ha lennének fiai, már azok is
férfikorban járnának.” Én pedig megértettem, hogy a barátomról beszélünk. Aki
egyébként hamarosan meg is jelent. S valóban, Bloch arcára is kiült az az
elhülyült és helyeslő arckifejezés, az ő fején is erőt vett az a reszketeg bólogatás,
amely oly gyorsan elér az ütközőjéig, s amelyben a szeretetre méltó öregurak
tudós fáradtságára ismertem volna, ha másrészt nem a barátomat látom magam
előtt, s emlékeim nem adtak volna neki olyan lankadatlan és fiatalos lendületet,
amelyből mostanra látszólag semmi nem maradt. Az én szememben, aki
ifjúságunk hajnalán ismertem meg, és sosem szűnt meg vele a kapcsolatom, a
pajtásom volt, kamasz, akinek a fiatalságát ahhoz mértem – hiszen azt hittem,
magam is ebben élek mindmáig –, amit öntudatlanul magamnak is
tulajdonítottam. Azt mondták róla, meglátszik rajta a kora, és én csodálkozva
fedeztem fel az arcán bizonyos jeleket, amelyek inkább azokra jellemzők, akik
megöregedtek. Rájöttem, azért van így, mert valóban öreg, s hogy az élet a
kamaszokból, ha elég sokáig élnek, öregeket farag.
Amikor valaki, hallván, hogy betegeskedem, megkérdezte: nem félek-e, hogy
elkapom az akkoriban elhatalmasodó spanyolnáthát,[1421] egy másik jóakaróm
ezzel nyugtatott: „Nem, az inkább a fiatalokat támadja meg. Az ön korában
levőket már nemigen veszélyezteti.” Állították, hogy a személyzet is felismert.
Összesúgtak, a nevemet mondták, sőt „a maguk szavajárásával” mesélte az egyik
hölgy, hallotta, amint így emlegetnek: „Lám, itt az öreg” (és a nevemmel
egészítették ki a jelzőt). Mivel pedig gyermekem nincsen, ez a szó csakis a
koromra vonatkozhatott.
„Hogy ismertem-e a marsallt?[1422] – kérdezte a nagyhercegné. – De hiszen
ismertem sokkal jelentékenyebb embereket is: Galliera nagyhercegnét,[1423]
Pauline Périgord-t,[1424] Dupanloup érseket.”[1425] Ezt hallva gyermeki
őszinteséggel sajnáltam, hogy én nem ismerhettem, a nagyhercegné szavaival
élve, az „ancien régime” utolsó képviselőit. Arra kellett volna gondolnom, hogy
az „ancien régime” egyszerűen azt az időt jelenti, amelynek már csak a végét
ismerhettük; ettől lesz az, amit a láthatár peremén pillantunk meg, titokzatosan
naggyá, s látjuk egy letűnő világ örökre bezáruló kapujában; eközben azonban
magunk is előrehaladunk, s az utánunk jövő nemzedékek szemében hamarosan
mi vagyunk a láthatár peremén; a láthatár azonban tágul, s a világ, amely már
véget érni látszott, újrakezdődik. „Sőt – tette hozzá Guermantes asszony –
lánykoromban még Dino nagyhercegnével is találkozhattam. Istenkém, tudja,
hogy elmúltam már huszonöt éves!” Ez utóbbi szavakat rossz néven vettem:
„Nem kellene így beszélnie, az ilyesmi egy öregasszony szájába való.” Majd
mindjárt eszembe jutott: hiszen az is, öregasszony. „Ön viszont – folytatta –
semmit sem változott. Bizony – mondta –, maga bámulatos, mindig fiatal
marad”, de milyen melankolikus fordulat is ez, hiszen csupán akkor van értelme,
ha külsőleg talán nem is, de valójában megöregedtünk. Majd a kegyelemdöfést
megadva hozzátette: „Mindig sajnáltam, hogy nem nősült meg. Bár, ki tudja,
talán jobb is így. A korát tekintve a fiai már hadkötelesek lettek volna a
háborúban, és ha odavesztek volna, mint szegény Robert (még most is sokat
gondolok rá), amilyen érzékeny alkat, ön sem élte volna túl a halálukat.” S ekkor
megláthattam magam, mintha most kerültem volna az első igazmondó tükör elé,
azoknak az öregeknek a szemében, akik még most is fiatalnak tartották magukat,
ahogy én is magamat, s akiknek tekintetében, amikor, hogy megcáfoljanak, mint
az öregek egyikét emlegettem magam, mivel engem olyannak láttak, amilyennek
magukat sosem, de amilyennek én láttam őket, egy szikrányi tiltakozás sem volt.
Mert a saját megjelenésünket, a saját korunkat nem látjuk, de mint valami
szembetükör, a másikét mindegyikünk látja. S erre a felfedezésre, hogy
megöregedtek, bizonyára sokan nem lettek volna olyan szomorúak, mint én. De
az öregséggel is úgy vagyunk, mint a halállal. Akadnak, akik hidegvérrel néznek
szembe vele, de nem azért, mert bátrabbak másoknál, hanem a fantáziájuk
gyengébb. No meg, az olyan ember, aki gyermekkora óta egyetlen célt tűz ki
maga elé, melynek megvalósítását lustasága és egészségi állapota miatt napról
napra halogatja, minden este törli az eltelt és elvesztegetett napot, s így a testi
öregedést siettető betegség késlelteti a szellemét, ezért azután jobban meglepi és
jobban felkavarja, amikor rádöbben, hogy mindvégig az Időben élt, mint azt, aki
ritkán él befelé, a naptárhoz igazodik, és nem egyszerre fedezi fel az évek
summáját, hiszen nap mint nap számon tartotta, ahogy összeadódnak. Az én
szorongásomnak azonban komolyabb oka volt; mert akkor fedeztem fel az Idő
romboló munkáját, amikor épp az időn kívüli valóságokat akartam egy
műalkotásban megvilágítani, szellemi formában kifejezni.
Egyes embereknél a távollétemben végbement folyamat, mellyel minden
sejtjük sorban lecserélődött, olyan teljes változáshoz, maradéktalan
metamorfózishoz vezetett, hogy százszor is szemközt vacsorázhattam volna
velük egy étteremben, s akkor sem gyanítom, hogy régről ismerem őket, ahogy
egy inkognitóban lévő uralkodóban sem ismertem volna fel a királyt, vagy egy
ismeretlenben a bűnt. Sőt ez a hasonlat sem találó arra az esetre, amikor a
nevüket is hallottam, mert az még elképzelhető, hogy a velünk szemben ülő
ismeretlen netán bűnöző vagy király, ezeket az embereket viszont ismertem, azaz
ismertem embereket, akik ugyanezt a nevet viselték, de annyira mások voltak,
hogy képtelen voltam elhinni, hogy ők azok. Mégis, ahogy az uralkodóság vagy
a bűn gondolatával is tettem volna, mely hamar új arcot ad az ismeretlennek,
akivel szemben – ha még mindig bekötött szemmel járnánk – oly könnyen
elkövettük volna a baklövést, hogy szemtelenek vagy szívélyesek vagyunk, s
akinek a vonásaiban egyszerre valami előkelőséget vagy gyanúsat fedezünk fel,
azon voltam, hogy az ismeretlen, a teljesen ismeretlen hölgy arcához azt a
gondolatot társítsam, hogy ő Sazerat-né, s végül sikerült helyreállítanom az arc
régről ismerős jelentését, az arcét, mely azonban valójában idegen maradt volna
számomra, minden ízében valaki másé, s annyira elvesztette volna minden
emberi attribútumát, melyet korábban ismertem, mint egy majommá
visszaváltozott ember, ha a név és a személyazonosság bizonygatása nem
vezetett volna – a feladat fogóssága dacára – a megoldás útjára. Néha azonban a
régi kép elég élesen született újjá ahhoz, hogy szembesítéssel próbálkozzam;
majd, mint egy szemtanú, akinek megmutatják a vádlottat, az óriási különbség
láttán kénytelen voltam kimondani: „Nem... nem ő az.”
Gilberte Saint-Loup azt kérdezte: „Lenne kedve édes kettesben vacsorázni
velem egy étteremben?” Amikor pedig azt válaszoltam: „Ha nem találja
kompromittálónak, hogy kettesben vacsorázzon egy fiatalemberrel”, mindenki
nevetett körülöttem, így gyorsan hozzátettem: „azaz inkább egy öregemberrel.”
Éreztem, hogy a nevetést kiváltó mondatot édesanyám mondhatta volna rólam,
édesanyám, akinek a szemében még mindig gyerek vagyok. Észrevettem
ugyanis, hogy amikor magamról ítélkezem, az ő szemszögéből teszem. Ha végül
tudomásul vettem is bizonyos változásokat, ahogy ő is, melyek kora
gyermekkorom óta végbementek, azok mostanra igencsak régi változások
voltak. Én megmaradtam annál, melynek láttán egy időben, úgyszólván
idejekorán mondogatták rólam: „Hiszen nemsokára kész fiatalember.” Most is
ezt gondoltam, de immár rettentően megkésve. Nem vettem észre, mennyire
megváltoztam. No de ők, akik az imént harsányan nevettek, miből veszik észre?
Egyetlen ősz hajszálam sincsen, a bajuszom is fekete. Nagy kedvem lett volna
megkérdezni, mitől ennyire nyilvánvaló a rettenetes tény.
Most hát értettem, mi az öregség – az öregség, melyről az élet minden
valósága közül talán a legtovább alkotunk merőben elvont fogalmat, miközben a
naptárt nézzük, dátumot írunk a leveleinkre, látjuk, amint a barátaink, majd a
barátaink gyerekei megházasodnak, és félelemből vagy lustaságból nem fogjuk
fel, mit jelent mindez, mígnem egy nap meg nem pillantunk egy ismeretlen
alakot, például D’Argencourt urat, aki ráébreszt, hogy új világban élünk;
mígnem egy barátnőnk unokája, felnőtt fiatalember, akit önkéntelenül pajtásként
kezelnénk, úgy nem mosolyog, mintha csúfolódnánk vele, az ő szemében
ugyanis nagypapák vagyunk; értettem már, mit jelentenek a halál, a szerelem, a
szellemi örömök, mire jó a fájdalom, a hivatás és a többi. Mert a nevek sokat
veszítettek ugyan egyediségükből, a szavak viszont felfedték teljes értelmüket. A
képek szépsége a dolgok mögött lakozik, a gondolatoké előttük. Így azután az
előbbieké, amint elértünk hozzájuk, nem nyűgöz le többé, az utóbbiakét azonban
csak akkor értjük, amikor meghaladtuk őket.
Az iménti kegyetlen felfedezés minden bizonnyal csak hasznomra lesz
könyvem anyagát illetően. Ha már úgy határoztam, hogy nem állhat csakis az
igazán teljes értékű benyomásokból, az időn kívüliekből, az igazságok között,
amelyek közé illeszteni szándékoztam őket, fontos helyet kapnak az időre
vonatkozók, arra az időre, amelyben elmerülnek és megváltoznak az emberek, a
társaságok és a nemzetek. Nem csak arra ügyelek majd, hogy az emberek
megjelenésében végbemenő változásoknak adjak teret, melyeknek percről percre
újabb példáját láttam, mert bár folyton a művem – mely immár elég határozottan
kezdett formát ölteni ahhoz, hogy ne akaszthassák meg holmi felszínes
mulatságok – járt a fejemben, azért tovább köszöngettem az ismerősöknek, és
csevegtem velük. Az öregedés egyébként nem egyformán mutatkozott
mindnyájukon.


Valaki a nevemet kérdezte, mint mondták, Cambremer úr. Ő pedig, hogy
jelezze, megismert, ezzel a kérdéssel fordult hozzám: „Mostanában is fullad
még?”; majd, amikor igennel válaszoltam, „No látja, ettől még lehet hosszú
életű” – mondta, mintha legalábbis százéves lennék. Beszéd közben azt a két-
három vonását lestem, amelyet gondolatban be tudtam illeszteni abba az amúgy
az emlékeimtől rettentően különböző összképbe, amit a személyének neveztem.
Egy pillanatra azonban féloldalt fordította a fejét. Ekkor láttam meg, hogy
felismerhetetlenné tették az arcára rakódott hatalmas, vörös zacskók, amelyek
miatt a száját és a szemét sem tudta teljesen kinyitni, én pedig döbbenten álltam,
nem mertem erre a lépfeneféleségre nézni, úgy gondoltam, illőbb, ha ő hozza
szóba. Bátor betegként azonban nem is utalt rá, nevetgélt, én pedig féltem, ha
nem kérdezem meg, mi van vele, szívtelennek, ha pedig megkérdezem,
tapintatlannak tűnhetek. „És a korral sem ritkultak?” – kérdezte, még mindig a
fulladásomnál tartva. Mondtam, hogy nem. „Ó, dehogynem! A nővéremnél
határozottan ritkábbak, mint régen” – ellenkezett, mintha az én esetem nem
lehetne más, mint a nővéréé, s mintha a kor olyan gyógyír lenne, amelyről
sehogy sem fogadhatja el, hogy ha Gaucourt asszonynak jót tett, rám ne hasson
jótékonyan. Mivel ekkor Cambremer-Legrandin márkiz is odajött hozzánk,
egyre jobban féltem, hogy érzéketlennek látszom, amiért nem sajnálkozom azon,
amire a férje arcán felfigyeltem, de mégsem mertem szóba hozni. „Örül, hogy
látja, ugye?” – kérdezte a márkiz. – „Jól van a férje?” – kérdeztem bizonytalanul.
– „Hát, istenkém, mint látja, elég jól.” Ő észre sem vette a kórt, amely az én
szememben minden mást elhomályosított, s amely csak egy volt az Idő maszkjai
közül, melyet éppen a márki arcára illesztett, de apránként, s olyan fokozatosan
terebélyesítette el, hogy a márkiz semmit sem látott belőle. Amikor Cambremer
úr befejezte a fulladásommal kapcsolatos kérdezősködést, rajtam volt a sor, hogy
halkan megtudakoljam valaki mástól, él-e még a márki édesanyja. Az idő
múlásának felmérésében csak az első lépés nehéz. Kezdetben alig-alig tudjuk
elképzelni, hogy oly sok idő telt már el, később pedig azt, hogy még csak ennyi.
Sosem gondoltuk, hogy a XIII. század ennyire távol van, majd alig akarjuk
elhinni, hogy máig fennmaradtak XIII. századi templomok, noha számtalan van
Franciaország-szerte. Néhány pillanat alatt végbement bennem az a lassabb
munka, mely azokban megy végbe, akik sehogy sem akarják megérteni, hogy
valaki, akit hajdan fiatalnak ismertek, már hatvanéves, majd tizenöt év múlva
még kevésbé azt, hogy az illető még mindig él, és még csak hetvenöt.
Megkérdeztem Cambremer úrtól, hogy van az édesanyja. „Még most is
csodálatos” – mondta, azzal a jelzővel élve, amelyet bizonyos családokban –
nem úgy, mint az olyan törzsekben, ahol kíméletlenül bánnak az idős rokonokkal
– azokra az öregekre alkalmaznak, akiknek legalapvetőbb fizikai képességei,
például a hallásuk, vagy az, hogy gyalog járnak el a misére, vagy hogy
érzéketlenül viselik a sok gyászt, rendkívüli lelki szépséget kapnak a gyermekeik
szemében.
Másoknak, akiknek az arca változatlan maradt, mintha csakis a járás okozott
volna nehézséget; előbb úgy tűnt, hogy a lábuk fáj, s csak később értettük meg,
hogy az öregség húzta ólomsúllyal a talpukat. Megint másokat viszont – mint
D’Agrigente herceget – megszépített. A hórihorgas, vézna, tompa tekintetű,
örökké kesehajúnak megmaradt férfi helyébe a rovarokéhoz hasonló átalakulás
révén öregember lépett, akinek időtlen idők óta ismert vörös haja, mint egy
kiszolgált terítő, fehér fürtökre cserélődött. Mellkasa korábban nem látott,
robusztus, szinte harcoshoz méltó körfogatot kapott, melyhez a törékeny bábnak,
amelyet régen ismertem, valósággal szét kellett robbannia; tekintetét öntudatos
komolyság hatotta át, melybe újfajta jóindulat vegyült, amint mindenkihez
odahajolt. S mivel mindezek dacára mégis maradt némi hasonlatosság a mostani
hatalmas herceg és az emlékeimben őrzött kép között, csodálattal figyeltem az
Idő sajátos megújító erejét, mellyel – bár tiszteletben tartja az ember egységét és
az élet törvényeit – így meg tudja változtatni a díszletet, és éles ellentétbe állítja
egymással egyazon ember két egymást követő megjelenését. Mert sokakat
azonnal felismerhettünk, de csak mint önmaguk egy kiállításon összegyűjtött,
meglehetősen csapnivaló portréit, amelyeken a hanyag és rosszindulatú művész
egy férfinak megkeményíti a vonásait, egy nő bőréről elcsalja az üdeséget vagy
alakjából a könnyedséget, komorrá sötétíti a tekintetet. Ha a most elém táruló
képeket összehasonlítottam az emlékezetemben elvonulókkal, az utoljára
mutatottakat szerettem kevésbé. Mint ahogy nemegyszer nem találunk elég
jónak és visszaadunk egyet-egyet a fényképekből, amelyek közül egy barátunk
kérésére választottunk, minden egyes ember és az önmagáról mutatott kép láttán
legszívesebben azt mondtam volna: „Nem, ne ezt, ezen nem mutat olyan jól, ez
nem ön.” Azt persze már nem mertem volna hozzátenni: „Az ön szép, egyenes
orrát az édesapja horgas orrára cserélték, pedig én nem ilyennek ismertem.” S
valóban az orr új volt, s mégis családi darab. Egyszóval a művész, az Idő
felismerhetően „adta vissza” mindezen modelleket, s mégsem emlékeztettek
önmagukra, no, nem azért, mert megszépítette, hanem mert öregítette őket. Ez a
művész egyébként igencsak lassan dolgozik. Odette arcának másolatát például,
melynek éppen csak felvázolt vonásait aznap vettem észre Gilberte-en, amikor
először találkoztam Bergotte-tal, az Idő végül a tökéletes hasonlóságig vitte,
mint egyes festők, akik hosszú ideig őrizgetnek egy művet, s évről évre új
vonásokkal egészítik ki.
Míg egyes nők nyíltan beismerték öregségüket azzal, hogy festették magukat,
ugyanez az öregség épp a festék elmaradásával lett láthatóvá bizonyos férfiakon,
akiknek arcán korábban sosem figyeltem fel rá egyértelműen, s akiket most,
amióta alábbhagyott bennük a tetszeni vágyás, s már nem festették magukat,
mégis nagyon másnak láttam. Legrandin is közéjük tartozott. Ahogy a rózsás
szín – melyről sosem gyanítottam, hogy mesterséges – eltűnt az ajakról és az
orcáról, az arca elszürkült, s a faragott kő pontosságával rajzolta ki rajta egyes
egyiptomi istenekéhez hasonló, megnyúlt és rideg vonásait. Istenekéhez vagy
inkább kísértetekéhez. Mert nem csak ahhoz nem volt már elég bátorsága, hogy
fesse magát, de ahhoz sem, hogy mosolyogjon, felragyogtassa a tekintetét, elmés
szónoklatokat tartson. Meglepően sápadt és levert volt, s ha nagy ritkán
megszólalt, olyan jelentéktelen szavakat mondott, mint a halottak, akiket
megidézünk. Azon gondolkoztam, vajon mi gátolhatja, hogy eleven, ékesszóló,
elbűvölő legyen, ahogy egy életében briliáns ember halvány „alteregójával”
találkozva is ezen töprengünk, akinek pedig a spiritiszta olyan kérdéseket tesz
fel, amelyek pompás okfejtésekre adnának alkalmat. És arra jutottam, hogy az
ok, ami miatt a színes és fürge Legrandin helyébe egy sápatag és merengő
kicsiny kísértet-Legrandin lépett, nem más, mint az öregség.
Sokakat nem csupán felismertem, de régi önmagukra ismertem bennük, így
például Skiben is, aki csak annyit változott, mint egy virág vagy gyümölcs, ha
összeszárad. Kialakulatlan vázlat volt, amely megerősítette a
művészetelméletemet. Mások korántsem voltak művészetkedvelők, hiszen
társasági emberek voltak. De az öregség őket sem érlelte meg, s bár az első
ráncok évkörei és ősz haj keretezték, régi babaarcuk most is megőrizte
tizennyolc éves koruk derűjét. Nem öregember lett belőlük, hanem szörnyen
hervadt tizennyolc éves. Nem kellett volna hozzá sok, hogy az élet hozta
fonnyadtság letörlődjön róluk, és a halálnak sem került volna nagyobb
fáradságba az arcuk fiatalságát visszaadni, mint amennyivel egy portrét
tisztítunk meg, mely csak azért nem csillog úgy, mint régen, mert némi piszok
van rajta. Erről meg az jutott eszembe, milyen illúziókba ringatjuk magunkat,
amikor egy híres öregemberről hallva már előre bízunk a jóságában,
igazságosságában, szelídlelkűségében; éreztem ugyanis, hogy negyven évvel
ezelőtt rettenetes fiatalok voltak, és semmi okunk sincsen azt feltételezni, hogy
nincs többé bennük hiúság, kétszínűség, gőg és ravaszság.
S lám, az a meglepetés ért, hogy az iméntiekkel szöges ellentétben, hajdan
elviselhetetlen férfiakkal és nőkkel is beszélgettem, akik mostanra lassanként
minden hibájukat levetkőzték, mert az élet, vágyaikat megcsalva vagy
beteljesítve, megszabadította őket önteltségüktől vagy keserűségüktől. Egy
gazdag házasság, mely szükségtelenné teszi a további küzdést vagy
magamutogatást, az asszony befolyása, a léha fiatalság által kizárólagosnak
hittektől eltérő értékek fokozatos megismerése utat nyitott jellemük javulásának,
s ezzel erényeik megmutatkozásának. Az ilyen emberek öregségükre mintha más
személyiséggé válnának, mint a fák, melyeknek az ősz, színüket váltogatva,
mintha a lényegét változtatná meg. Bennük valóban az öregség lényege testesült
meg, de lelki jelenségként. Másoknál viszont inkább fizikai volt, és annyira új,
hogy az illetőt (például D’Arpajon asszonyt)[1426] egyszerre gondoltam
ismeretlennek és ismerősnek. Ismeretlennek, mert még csak nem is gyanítottam,
hogy ő az, s a köszönését viszonozva akaratom ellenére is kiült az arcomra a
nagy tanácstalanság, mellyel három-négy személy közül próbáltam kiválasztani
(D’Arpajon asszony nem volt közöttük), hogy kinek is köszönhettem vissza,
amúgy olyan szívélyességgel, amely bizonyára meglepte, mivel kételyek között
hányódva, s attól tartva, hogy ha igazán közeli barát, netán túl hűvös vagyok, a
tekintet bizonytalanságát a kézfogás és a mosoly melegségével ellensúlyoztam.
Másrészt viszont ez az új megjelenése nem volt ismeretlen. Életem során
nemegyszer láttam már idős és erős testalkatú nőknél, csak akkor nem
gyanítottam, hogy sok évvel ezelőtt azok a nők is D’Arpajon asszonyhoz
hasonlíthattak. Ez a megjelenés annyira más volt, mint amilyennek a márkizt
ismertem, hogy olyan szereplőnek látszott, akit sorsa arra szánt, hogy – akárcsak
egy színdarabban – először fiatal lányként jelenjen meg, majd terebélyes
matrónaként, hamarosan pedig bizonyára imbolygó és görnyedt öregasszonyként
tér vissza. Olyan volt, mint egy elnehezült úszó, aki már nagyon messzire látja a
partot, és csak nagy nehezen hárítja el az idő hullámait, melyek már-már
összecsapnak a feje fölött. Ha azonban elég hosszan figyeltem tétova arcát, mely
bizonytalan volt, mint a hűtlenné váló emlékezet, amely már sehogy sem tudja
megőrizni a hajdani alakokat, aprólékos munkával eltávolítottam a négyzeteket
és a hatszögeket, amelyeket a kor rajzolt az arcára, lassanként megleltem valamit
régi valójából. Amúgy a kor nem feltétlenül geometriai alakzatokkal díszítette
csupán a nők arcát. Guermantes nagyhercegnéén, amely szinte semmit sem
változott, s mostanra mégis olyan mozaikszerű lett, mint egy nugát,
elkülönítettem némi rézrozsda-nyomot, egy kis gyöngyházzúzalék rózsaszínt,
egy nehezen meghatározható duzzanatot, kisebbet, mint egy fagyöngy, de nem
olyan áttetszőt, mint egy üvegből való.
Egyes férfiak a lábukat húzták, s mindjárt rájöttem, hogy nem valami
kocsibaleset következtében, hanem az első szélütés miatt, s mert – mint mondani
szokás – fél lábbal már a sírban voltak. Egyes, félig bénult nők pedig, mintha
tátongó sírjuk előtt nem tudták volna egészen visszahúzni az üreg kőperemén
fennakadt ruhájukat, képtelenek voltak kiegyenesedni, meggörnyedtek,
lesunyták a fejüket, mintha ez a görbület e mostani helyzetüket jelezte volna,
félúton élet és halál között, a végső bukás előtt. Semmi sem állíthatta meg a
parabolisztikus mozgást, amely magával ragadta őket, s ha megpróbáltak
felállni, reszketni kezdtek, és minden kihullott a kezükből.
Akadtak köztük, akik még csak meg sem őszültek. Így ismertem fel mindjárt,
amikor bejött, hogy néhány szót mondjon a gazdájának, Guermantes herceg öreg
inasát. Az arcán ágaskodó szőrszálak éppúgy megmaradtak rózsaszínbe hajló
vörösnek, mint a feje búbja, márpedig őt azért mégsem gyanúsíthattuk azzal,
mint Guermantes nagyhercegnét, hogy festi a haját. Így sem látszott azonban
kevésbé öregnek. Csak annyit érzékeltünk, hogy az emberi világban is vannak
olyanok, mint a növényekében a mohák, zuzmók és megannyi más, melyek nem
változnak a tél közeledtével.
A változások valójában többnyire öröklöttek voltak, és a család, sőt néha –
főként a zsidóknál – a fajta fejezte be, amit a távozó idő félbehagyott. Amúgy is,
gondolhattam-e, hogy ezek a különös ismertetőjelek kihalnak? Hiszen mindig
úgy szemléltem egyéniségünket az idő egy meghatározott pillanatában, mint egy
koralltelepet, melyen a szem, ez a társult és mégis független szerv, hunyorít, ha
porszem esik belé, bár ezt a mozdulatot nem az elme irányítja, sőt ahol a
bélrendszer, a mélyben rejtőző parazita úgy fertőződik meg, hogy az értelem
nem is tud róla; hasonlóképpen van ez a lélekkel, de az életünk folyamán is,
mintha egymás melletti, de elkülönült énjeink sorra meghalnának vagy
váltakoznának, mint azok, amelyek Combray-ban vették át bennem egymás
helyét, amikor leszállt az est. De azt is láttam, hogy ezek a lelki sejtek, az ember
alkotórészei tartósabbak, mint maga az ember. Láttam, hogyan térnek vissza a
Guermantes-ok bűnei és bátorsága Saint-Loup-ban, és ugyancsak benne tulajdon
jellemének furcsa és futó hibái, Swann-nál a sémi vonások. Ezt láthattam most
Blochnál is. Néhány évvel korábban elveszítette az édesapját, és amikor
akkoriban írtam neki, először nem is tudott válaszolni, mert a zsidó családokban
gyakori erős családi érzésen túl az a gondolat, hogy édesapja felette állt
mindenkinek, valóságos kultusszá alakította az iránta érzett szeretetét. Képtelen
volt beletörődni az elvesztésébe, s csaknem egy évig kénytelen volt
visszavonulni egy szanatóriumba. Részvétnyilvánításomra mélyen érző s
ugyanakkor gőgös hangon válaszolt, annyira irigylésre méltónak talált ugyanis,
amiért közel kerülhettem ehhez a felsőbbrendű férfiúhoz, akinek kétlovas fogatát
legszívesebben egy történeti múzeumnak ajándékozta volna. Most pedig a
családi asztalnál ugyanaz a harag, amely hajdan az idősebb Blochban forrt
Nissim Bernard úrral szemben, az ifjabban forrt az apósával szemben.
Ugyanolyan kirohanásokat is intézett ellene az asztalnál. Ahogy Cottard-t,
Brichot-t és megannyi mást hallva megértettem, hogy a kultúra és a divat által
egyazon hullámmozgás terjeszti szét a térben a beszéd és a gondolkodás
egyforma manírjait, nagy mélységi hullámok is így hozzák felszínre az időben
távoli korokból mindig ugyanazokat a haragokat, bánatokat, hőstetteket,
rögeszméket egymás követő generációk hosszú során át, és ha az egy sorozathoz
tartozókból metszünk ki egy-egy részt, mindegyik ugyanazt a képet fogja
mutatni, mint a vetítővásznak sora előtt elvonuló árnyékok, hajszálra ugyanazt a
képet, bár gyakran nem annyira jelentéktelent, mint amelyik Blochot és az
apósát, az idősebb Blochot és Nissim Bernard urat uszította változatlanul
egymás ellen, valamint másokat is, akiket nem ismertem.
Egyes arcok a fehér haj csuklyája alatt olyan merevek voltak már, szemhéjuk
oly szorosan lezárult, mint a halál küszöbén állóké, ajkuk szűnni nem akaróan
reszketett, mintha a haldoklók imáját motyogta volna. Egy vonásaiban
változatlan arcnál, hogy mégis másnak látsszon, elég volt a fekete vagy szőke
hajat fehérre cserélni. A színházi jelmeztervezők jól tudják, hogy egy rizsporos
paróka önmagában is kellőképpen álcázhat és felismerhetetlenné tehet valakit.
Az ifjú X. gróf, akit – akkor még mint hadnagyot – Cambremer márkiz
páholyában láttam aznap, amikor Guermantes nagyhercegné az unokahúga
földszinti páholyában volt, máig megőrizte tökéletesen szabályos vonásait, sőt az
érelmeszesedés fiziológiai merevsége még el is túlozta a dandy arcának
szenvedélytelen egyenességét, s a mozdulatlanság miatt már-már a grimaszba
merevültség olyasfajta metsző élességét kölcsönözte vonásainak, amilyet
Mantegna vagy Michelangelo egy-egy tanulmányán kaptak volna. Hajdan
pajzánul pirospozsgás arcszíne mostanra ünnepélyesen sápadt lett; ezüstös
arcszőrzete, kis pocakja, dózsékhoz illő nemessége, már-már a bóbiskolásig
menő fáradtsága, mind hozzájárult ahhoz, hogy a végső méltóság új, prófétai
benyomását keltse. A szőke szakállt felváltó fehér szabályos merőlegesei oly
tökéletesen átváltoztatták, hogy amikor észrevettem, hogy a hajdani
alhadnagynak, akit ismertem, immár öt csillagja van, első gondolatom az volt,
hogy gratulálok, de nem az ezredesi kinevezéséhez, hanem ahhoz, hogy ilyen jól
mutat ezredesi jelmezben, melyhez mintha az egyenruhát és a hozzá illő komoly,
szomorú arckifejezést is az apjától, a hajdan magas rangú katonatiszttől
kölcsönözte volna. Egy másik férfit a szőke szakállt felváltó fehér – mivel az arc
élénk, mosolygós és fiatal maradt – csak még pirosabbnak és még harciasabbnak
mutatott, kiemelte a szem csillogását, s ettől a fiatalosnak megmaradt világfi
prófétai ihletettséget kapott.
Ez az átalakulás, amit – főként a nőknél – a fehér haj és más elemek okoztak,
nem ragadott volna meg annyira, ha pusztán a színek változását jelentette volna,
ami a szemet bűvölheti el, és nem, ami a szellemet kavarja fel, az emberek
változását. „Felismerni” valakit, s ami ennél is több, hogy miután nem ismertük
fel, mégis azonosítjuk, annyit jelent, mint két ellentétes dolgot elgondolni közös
név alatt, elfogadni, hogy az, aki itt volt, a lény, akire emlékszünk, nincs többé, s
hogy aki most van itt, olyasvalaki, akit nem ismertünk; ezzel csaknem olyan
felkavaró rejtélyt kell elképzelnünk, mint a halálé, melynek egyébként ez
mintegy bevezetője és hírnöke. Hiszen tudtam jól, mit jeleznek ezek a
változások, s hogy minek az előjelei. Így hát a nők hajának fehérsége megannyi
más változással egybeszövődve hatott. Egy nevet mondtak, s én döbbenten
álltam a gondolatra, hogy egyszerre illeti a szőke keringőzőt, akit hajdan
ismertem, s azt az ősz hajú, elnehezedett hölgyet, aki az imént súlyos léptekkel
ment el mellettem. Az arcszín sajátos rózsaszín árnyalata mellett ez a név volt
talán egyedül közös a két nőben, mert az emlékeimben élő és ez a mostani a
Guermantes-délutánon, még annyira sem hasonlított egymásra, mint a naiva és a
nagymama szerepet játszó színésznők egy színdarabban. Mire az élet végül ilyen
hatalmas testet tudott adni a keringőző nőalaknak, mintegy metronómmal
lelassította suta mozdulatait, talán csak az orcák maradtak meg közös
részletként, melyek persze szélesebbek lettek, de ifjúkoruk óta kissé rezes
színben játszottak, mire ezt a hordóhasú, öreg marsallt tudta a könnyed szőkeség
helyébe állítani, több rombolást és újjáépítést kellett véghezvinnie, mintha egy
karcsú nyíltorony helyébe kupolát emelt volna, és ha belegondoltunk, hogy ezt a
munkát nem élettelen anyaggal, hanem élő testen vitte végbe, amely csak
észrevétlenül változik, a mostani és az emlékeimben élő jelenség közötti
megrendítő különbség több mint távoli, szinte valószínűtlen múltba utalta vissza
a korábbit. Nehéz volt egynek látni a két külsőt, egyazon névvel illetni ezt a két
személyt; hiszen ahogy nehezen tudjuk elgondolni, hogy egy halott valaha élt,
vagy azt, hogy aki élő volt, ma már halott, csaknem ugyanennyire és ugyanígy
nehéz felfogni (hiszen a fiatalság elmúlása, egy ereje teljében lévő, csupa
könnyedség ember széthullása már a semmi első foka), hogy a nő aki fiatal volt,
öreg lett, mert ennek az öreg nőnek a képét a fiatal mellé állítva, az egyik
annyira kizárja a másikat, hogy hol az öreg, hol a fiatal, majd megint az öreg
tűnik álomnak, és nem hinnénk, hogy a mostani valaha is a régi lehetett, hogy a
régi anyaga nem menekült máshová, hogy az vált az idő ravasz mesterkedései
révén ezzé a mostanivá, nem vált meg ugyanattól a testtől – ha nem lenne
birtokunkban ismertetőjelként az azonos név és a barátok határozott állítása,
melyeknek egyes-egyedül a rózsaszín adja a valószínűség látszatát, a hajdan
keskeny rózsaszín sáv az arany kalászok között, mely most szélesen terjeng a hó
alatt.
Ahogy a hó, a haj fehérségének foka is mintha többnyire a leélt idő mélységét
jelezte volna, mint a hegycsúcsokon, amelyeket ugyanolyan magasnak látunk,
mint a többit, hótakarójuk fehérsége azonban elárulja igazi magasságukat. Bár ez
sem mindenkinél volt így, különösen a nőknél nem. Így például Guermantes
hercegné fürtjei, melyek szürkén úgy ragyogtak, mint a selyem, és
ezüstkoszorúként övezték homlokát, ahogy kifehéredtek, fénytelenek lettek, mint
a gyapjú vagy a kenderkóc, s ettől éppenséggel szürkének látszottak, mint a
fényét vesztett, szennyes hó.
S ezek a táncos léptű szőkék gyakran nem csak korábban nem ismert
nagyhercegnők barátságával egészítették ki fehér parókájukat. A művészet
érintette meg őket, őket, akik hajdan csak a táncnak éltek, mint valamiféle
kegyelem. S ahogy a XVII. században egyes kiváló hölgyek kolostorba
vonultak, ők kubista festményekkel telizsúfolt lakásokban éltek, egy kubista
festő csakis nekik dolgozott, ők pedig csak ennek a festőnek éltek. Az olyan
öregemberek pedig, akiknek vonásai megváltoztak, így is megpróbáltak egy
másodpercnyi pózhoz felvett, futó kifejezést állandóvá merevíteni magukon,
amellyel vagy külsőnk valamely előnyös vonását szeretnénk érvényesíteni, vagy
egy hibánkat palástolni; mintha egyszer s mindenkorra önnön kimerevített
pillanatképükké rögzültek volna.
Mindezek az emberek annyi időt töltöttek álcájuk felöltésével, hogy ők
maguk, akik együtt éltek vele, többnyire észre sem vették. Sőt gyakran olyan
határidőt kaptak, melynek köszönhetően meglehetősen sokáig megmaradhattak
önmaguknak. Ilyenkor azonban a hosszan halogatott átváltozás gyorsabban ment
végbe; mindenképpen elkerülhetetlen volt. Korábban soha semmiféle
hasonlóságot nem találtam X. asszony és az édesanyja között – ez utóbbit már
csak öregnek láttam, apró, töpörödött törökre emlékeztetett. X. asszonyt mindig
elbűvölőnek és sudárnak ismertem, nagyon sokáig meg is maradt ilyennek, túl
sokáig is, mert mint olyasvalaki, akinek még az éj leszállta előtt nem szabad
megfeledkeznie arról, hogy török nőnek öltözzön, addig-addig késlekedett, amíg
mondhatni egyetlen pillanat alatt, sietősen töpörödött össze, és reprodukálta
teljes hűséggel a töpörödött török öregasszony figuráját, amelyet hajdan az
édesanyja öltött magára.
Voltak férfiak, akikről tudtam, hogy rokonok, de sosem gondoltam, hogy
bármilyen közös vonásuk lenne; s amikor most az ősz öreg remetét csodáltam,
akivé Legrandin lett, megállapítottam, úgyis mondhatnám, a zoológus örömével
fedeztem fel beesett orcáin ifjú unokaöccse arcfelépítését, Léonor Cambremerét,
aki pedig látszólag semmiben sem hasonlított rá; ehhez az első közös vonáshoz
mindjárt hozzátettem egy másikat, amelyet korábban Léonor Cambremeren nem
vettem észre, majd többet is, s közülük egyik sem egyezett azokkal, amelyeket
ifjúságának teljességében máskor tárt elém, így azután hamarosan mintegy
igazabb, mélyebb karikatúráját kaptam, mint amit a szó szoros értelmében
hasonlatos adott volna; nagybátyját immár csak az ifjabb Cambremernek láttam,
amint kedvtelésből annak az öregembernek maszkírozta magát, akivé egyszer
majd valóban lesz, s immár nemcsak amiatt hatott rám elemi erővel az idő
érzékelése, hogy mi lett a hajdani fiatalokból, hanem amiatt is, hogy mivé
lesznek majd a mostaniak.
Mivel azok a vonásaik, melyekbe, ha nem is a fiatalság, de legalább a szépség
vésődött, eltűntek a nőkről, megpróbálták, nem alkothatnának-e a megmaradt
arcból másikat. Ha a súlypontját nem is, de enyészpontját áthelyezve, vonásaikat
e köré rendezve, más jelleget adtak neki, s ötvenévesen újfajta szépségre
vállalkoztak, mint amikor megkésve mesterséget váltunk, vagy ahogy a szőlőnek
már nem jó földön cukorrépát ültetnek. Az új vonások körül újfajta fiatalságot
virágoztattak fel. Ezekhez a változásokhoz csak a túlságosan szép vagy a
túlságosan csúnya nők nem tudtak alkalmazkodni. Az előbbiek, akiket mintha
végérvényes rajzolatú márványba faragtak volna, amin semmit sem lehet
változtatni, szétmállottak, mint egy szobor. Az utóbbiak, akiknek az arcát
elcsúfította valami, még bizonyos fölényben is voltak a szépekkel szemben.
Először is azért, mert őket és csakis őket azonnal felismertük. Tudnivaló volt,
hogy nincs Párizsban még egy ilyen száj, s a szájukról én is rájuk ismertem ezen
a délutánon, ahol egyébként senkit nem ismertem fel. Ráadásul az öregedés sem
látszott rajtuk. Az öregség emberi dolog: ezek a nők pedig szörnyetegek voltak, s
a „változás” éppúgy nem látszott rajtuk, ahogy a bálnákon sem.
Egyes férfiak és nők látszólag nem öregedtek, alakjuk ugyanolyan sudár,
arcuk ugyanolyan fiatal maradt. De ha beszélgetés közben nagyon közel
kerültünk sima bőrű és finom körvonalú arcukhoz, egészen másnak láttuk, ahogy
egy növény felületét, egy víz- vagy vércseppet is, ha mikroszkóp alá helyezzük.
Ilyenkor számtalan olajos foltot vettem észre az addig simának hitt bőrön, s így
megundorodtam tőle. A vonalak nem állták ki a nagyítás próbáját. Közelről
nézve az orré megtört, meghajlott, ugyanolyan olajos karikák terjengtek rajta,
mint az arc egyéb részein; a szem pedig közelről olyan táskák közé szorult,
amelyek tönkretették a mostani és a felismerni vélt régi arc közötti hasonlóságot.
Így hát ezek a vendégek messziről fiatalok voltak, s a koruk úgy nőtt, ahogy az
arcuk egyre nagyobb lett, és ahogy alaposabban megvizsgálhattuk különböző
síkjait; koruk a szemlélőtől függött, ahhoz, hogy a régi arcot lássa, megfelelően
kellett helyezkednie, csupán távoli pillantást vetnie rájuk, mely úgy kicsinyíti
tárgyát, mint a lencse, melyet az optikus a távollátónak választ; az ő esetükben
az öregséget, mint csillósok jelenlétét a vízcseppben, a megfigyelő szemében
nem annyira az évek előrehaladta okozta, inkább a lépték változása.
Egy régi iskolatársammal is összeakadtam, akivel tíz éven át szinte nap mint
nap találkoztam. Arra kértek, mutatkozzunk be újra egymásnak. Odamentem hát
hozzá, s amikor megszólított, a hangját mindjárt felismertem: „Ez aztán az öröm,
ennyi év után!” És micsoda meglepetés nekem! A hang mintha valami
tökéletesített fonográfból eredt volna, mert bár a barátom hangja volt, egy kövér,
őszes bácsiból jött, akit nem ismertem, s ezért úgy tűnt, csakis mesterségesen,
valamely gépi trükkel juttathatták a hangját ebbe a jelentéktelen, kövér
öregemberbe. És mégis tudtam, hogy ő az, hiszen az ismerős, aki oly hosszú idő
után újra bemutatott minket egymásnak, cseppet sem volt szélhámos fajta.
Barátom váltig állította, hogy semmit sem változtam, én pedig rájöttem, hogy azt
hiszi, ő nem változott. Ekkor alaposabban megnéztem magamnak. S végül is, a
rémes elhízottságtól eltekintve, számos régi vonását megőrizte. Mégsem tudtam
felfogni, hogy ő az. Megpróbáltam hát felidézni magamban. Fiatalkorában
mindig nevető, nyughatatlan kék szeme volt, mellyel nyilvánvalóan keresett
valamit, amire én nem gondoltam, s ami nagyon érdektelen dolog lehetett,
bizonyára az igazságot, azt hajszolta állandó bizonytalansággal, egyfajta
gyerekességgel, családja összes barátja iránti kósza tisztelettel. Most pedig,
mivel időközben befolyásos, nagy hatalmú, zsarnoki politikus lett, a kék
szempár – amely egyébként nem találta meg, amit keresett – mozdulatlanná
dermedt, s a tekintete metszővé vált, mintha összevont szemöldök alól nézett
volna. Ettől azután derűs, önfeledt és ártatlan arckifejezése ravasz és alakoskodó
lett. Egyértelműen valaki másnak láttam, ám amikor mondtam valamit,
felnevetett, s én a régi, harsány nevetést hallottam, amely a tekintet szüntelen,
vidám nyughatatlanságát kísérte. A zenerajongók állítják, hogy Z. muzsikája X.
hangszerelésében egészen másképp hangzik. Az ilyen árnyalatokat az egyszerű
halandó nem hallja meg. De a jól, bár kissé ferdére hegyezett kék ceruzához
hasonlóan éles szem alól kitörő, elfojtott gyermeki kacagás több holmi
hangszerelési különbségnél. A nevetés elhalt, s bárhogy szerettem volna a
barátomra ismerni, mint a halott anyja ölelésére siető Odüsszeusz az
Odüsszeiában, mint a spiritiszta, aki hasztalan próbál olyan választ kicsikarni
egy jelenésből, amelyből megtudhatnánk, ki is az, mint egy elektrotechnikai
kiállítás nézője,[1427] aki képtelen elhinni, hogy a fonográf által visszaadott,
élethű hangot valóban spontán módon hallatta valaki, már nem ismertem a
barátomra.
Mindazonáltal megjegyzendő, hogy egyes embereknél az idő is gyorsabban
múlik vagy lelassul. Négy-öt éve véletlenül futottam össze az utcán Saint-Fiacre
asszonnyal (Guermantes-ék barátnőjének menyével). Szoborszerű vonásai
alapján azt gondoltam volna, örökké fiatal marad. Egyébként most is fiatal volt
még. Márpedig minden mosolya és köszönése ellenére sem tudtam felismerni
abban a hölgyben, akinek a vonásai annyira összeroncsolódtak, hogy az arc
helyreállíthatatlanná vált. Mindez azért, mert három éve rákapott a kokainra és
egyéb kábítószerekre. Mély, fekete karikás szeme már-már riasztó volt. A szája
furcsa vigyorra torzult. Mint mondták, csak ennek a koncertnek a kedvéért kelt
fel, különben hónapokig nem mozdult az ágyából vagy a sezlonról. Így indít az
idő expressz különvonatokat, amelyek sebesen visznek a korai öregségbe. A
párhuzamos vágányon viszont az ellenvonatok közlekednek, csaknem
ugyanilyen gyorsan. Courgivaux urat a fiának néztem, mert láthatóan fiatalabb
lett (ötvenen túl járhatott, és fiatalabbnak látszott, mint harmincévesen). Talált
egy értelmes orvost, lemondott az alkoholról és a sóról; a harmincas éveihez tért
vissza sőt, aznap úgy látszott, még el sem érte. Méghozzá azért, mert épp aznap
reggel hajat vágatott. De volt a társaságban egy olyan férfi is, akit még a neve
alapján sem ismertem fel, s azt hittem, névazonosságról van szó, mert semmiféle
köze nem volt ahhoz, akit nem csupán régóta ismertem, de akivel néhány éve
újra találkoztam. Pedig mégis ő volt az, csak megőszült és elhízott, de
leborotválta a bajuszát, s ennyi elég is volt ahhoz, hogy elveszítse a
személyiségét.
Érdekes, de az öregedés jelensége mintha néhány társadalmi szokást is
figyelembe vett volna módozataiban. Egyes nagyurak, akik azonban mindig a
legegyszerűbb alpaka gyapjúban jártak, olyan régi szalmakalapokat hordtak,
amelyeket kispolgárok nem lettek volna hajlandók feltenni, úgy öregedtek meg,
mint a kertészek, mint a parasztemberek, akik között az életüket leélték.
Orcájukat barna foltok lepték el, az arcuk megsárgult, sötét árnyalatot kapott,
mint a könyvek.
És azokra is gondoltam, akik nem voltak, nem lehettek ott, s akiket a titkáruk,
hogy azt az illúziót keltse, még élnek, olyasfajta távirattal mentett ki, amilyet
időről időre behoztak a hercegnőnek, a betegekre, akik évek óta haldokolnak,
akik már nem kelnek fel, nem mozognak, és csukott szemükkel, olvasójukkal a
kezükben, immár szemfedővé lett takarójukat félig ledobva, még a turista-
kíváncsiság vagy a zarándok-áhítat odavonzotta látogatók léha sürgés-forgása
közepette is szarkofágalakokhoz hasonlóak, akiknek merev, márványfehér húsát
a kór a csontvázig lefaragta, s akiket már a sírjukra fektetett.
A nők próbáltak ahhoz ragaszkodni, ami vonzerejük legegyedibb jegyét adta,
de arcuk új anyaga gyakran nem volt már alkalmas rá. Rémület fogott el a
gondolatra, hány korszaknak kellett letűnnie, amíg ilyen felforgató változás ment
végbe egy arc geológiájában, látván, micsoda erózió alakult ki az orr mentén,
milyen irdatlan hordalék fogja körbe az egész arcot átlátszatlan és ellenálló
tömegével.
No persze, egyes nők most is azonnal felismerhetők voltak, az arcuk
úgyszólván változatlan maradt, csak mintha az évszakhoz alkalmazkodtak volna,
a hajukat cserélték őszi díszként szürkére. Másoknál viszont – férfiaknál is – az
átalakulás annyira maradéktalan volt, a személyazonosság olyannyira
megállapíthatatlan – az emlékeinkben élő fekete életművészé például az előttünk
álló öreg szerzetessel –, hogy ezek a mesébe illő átalakulások már nem is a
színészi mesterséget juttatták eszünkbe, hanem bizonyos varázsos átváltozó
művészeket, akiknek máig Fregoli[1428] az iskolapéldája. Az öregasszonynak
sírhatnékja támadt, amikor megértette, hogy a hajdani varázsát adó
meghatározhatatlan és mélabús mosoly már nem képes beragyogni sugaraival a
gipszmaszkot, melyet az öregség illesztett az arcára. Majd egyszerre
reménytelennek látta, hogy valaha tetszeni tudjon, és elmésebbnek találta, ha
beletörődik, úgy élt vele, mint egy színházi maszkkal, nevetést fakasztott! A nők
azonban szinte mindannyian a végső percig harcoltak az öregség ellen, s arcuk
tükrét a lenyugvó napként távolodó szépség felé nyújtották, hogy
szenvedélyesen begyűjtsék utolsó sugarait. A siker érdekében egyesek
megpróbálták elegyengetni, kiszélesíteni a fehér felületet, és lemondtak a
veszélyeztetett gödröcskék pikantériájáról, egy halálra ítélt és félig már
fegyvertelen mosoly huncutságáról; mások viszont, látván, hogy szépségük
mindörökre odavan, s hogy kénytelenek a kifejezéshez menekülni – ahogy a
hang megkopása is a dikció művészetével ellensúlyozható –, egy fintorba, egy
szarkalábba, egy céltalan tekintetbe kapaszkodtak, vagy néha egy mosolyba,
mely, az immár nem engedelmeskedő izmok összehangolatlansága miatt, inkább
sírásnak látszott.
Amúgy még azokon a férfiakon is érződött, akik alig változtak, csak a bajszuk
őszült meg, hogy a változás nem egyértelműen fizikai jellegű. Mintha valami
színváltó párán, festett üvegen keresztül láttuk volna őket, amely megváltoztatta
arcuk jellegét, s főként – mivel zavarossá is tette – azt mutatta meg, hogy amit
„életnagyságban” látunk, valójában nagyon távol van tőlünk, igaz, olyasfajta
távolságban, amely más, mint a térbeli, de amelynek távlatából, mint egy folyó
túlpartjáról, nekik érezhetően ugyanolyan nehezen esett minket felismerni, mint
nekünk őket. Talán csak Forcheville asszony látszott – mintha valami
folyadékot, paraffinféleséget fecskendeztek volna belé, ami feltölti a bőrt, de
nem engedi megváltozni – mindörökre „preparált” hajdani kokottnak.
„Ön összetéveszt az édesanyámmal” – mondta Gilberte. Igaza volt. Ami
egyébként már-már kedves is lehetett volna: abból a gondolatból indulunk ki,
hogy az emberek ugyanolyanok maradtak, és öregeknek találjuk őket. Amint
azonban abból indulunk ki, hogy öregek, amikor viszontlátjuk, lám, nem is
találjuk olyan borzasztónak. Odette esetében nem csupán ennyiről volt szó; az ő
megjelenése – ha tisztában voltunk a korával, és öregasszonyra számítottunk –
bámulatosabb szembeszegülésnek tűnt a kronológia törvényeivel, mint a rádium
megmaradása a természeti törvényekkel, őt nem azért nem ismertem meg
mindjárt, mert megváltozott, hanem azért, mert nem változott. Mivel immár egy
órája rájöttem, mennyi újdonságot ad az idő az emberekhez, és mit kell levonni,
hogy olyannak lássam őket újra, mint régen, most gyorsan utánaszámoltam, és
amint az azóta eltelt évek számát hozzáadtam a régi Odette-hez, az eredményül
kapott személy sehogy sem lehetett az, aki előtt álltam, s épp azért nem, mert ez
a nő egészen olyan volt, mint a hajdani. Hogy mennyi része volt ebben az arc- és
hajfestéknek? Lelapított aranyhaján, mely kissé arra a tömött kontyra
emlékeztetett, amelyet egy nagy, felhúzható baba csodálkozó és rezzenetlen,
szintén babaszerű arca fölé biggyesztettek – ugyancsak lapos szalmakalap ült az
1878-as Világkiállítás[1429] idejéből (amelynek akkoriban, s főként, ha akkor lett
volna annyi idős, mint most, minden bizonnyal a legelképesztőbb csodája lett
volna), mint aki azért jött, hogy egy év végi revüben elkántálja a kupléját, de azt
az 1878-as kiállítást még mindig fiatal nőként képviseli.
 Egy, a boulange-ista[1430] idők előtt, és most újra miniszter is átvonult a
színen, reszketeg és távoli mosolyt küldött a hölgyeknek, de úgy, mintha a múlt
ezer köteléke kötötte volna gúzsba, mint egy apróra zsugorodott kísértet, amelyet
egy láthatatlan kéz mozgat, mint önmaga alapjában átalakult, kicsinyített, habkő
mása. Ez a hajdani miniszterelnök,[1431] a Saint-Germain-negyed oly szívesen
látott vendége, korábban bűnügyi eljárások célpontja volt, a társaság és a nép
egyaránt gyűlölte. De hála az egyiket és másikat alkotó egyedek
kicserélődésének, a megmaradottakban pedig a szenvedélyek, sőt az emlékek
átalakulásának, senki sem tudott már a dologról, és most nagy becsben állt.
Nincs is akkora megaláztatás, amelyet ne viselhetnénk könnyű szívvel annak
tudatában, hogy néhány év múlva mélyre temetett hibáink már csak láthatatlan
porréteggé lesznek, amely fölött a természet vidám és virágos békéje mosolyog.
Az átmenetileg megbélyegzett ember az idő libikókájának köszönhetően két új
társadalmi réteg közé kerül, melyek mély tisztelettel és csodálattal tekintenek rá,
s melyeken könnyű szívvel uralkodik majd. Csakhogy ezt a munkát az időnek
kell elvégeznie: és a kellemetlenségek idején semmi sem vigasztalhatja a
megbélyegzettet azért, hogy amikor a rabszállítóba tették, a szemközti tejbolt
fiatal eladónője füle hallatára „panamistának”[1432] nevezte az öklét rázó tömeg,
az előtt a tejeslány előtt, aki nem az idő távlatában látja a dolgokat, aki nem
tudja, hogy a reggeli lapban körültömjénezett embereknek hajdan rossz hírét
keltették, s hogy ez a férfi, aki most éppen a börtön küszöbén áll, talán, amikor a
tejeslányra gondol, nem olyan alázatos szavakkal szól, amelyekkel együttérzést
kelthetne, ez a férfi egyszer még a sajtó ünnepelt híressége lesz, és
nagyhercegnők kapkodnak érte. És az idő ugyanilyen távolivá teszi a családi
összetűzéseket is. Guermantes hercegné hangversenyén találkoztunk például egy
házaspárral, akiknél az asszony nagybátyja, illetve a férjéé – mostanra egyikük
sem élt már – hajdan nemcsak összepofozkodott, hanem egyikük, hogy a
másikat megalázza, a házmesterét és a komornyikját küldte hozzá
párbajsegédként, mert úgy vélte, hogy a társasági emberek túl jók lettek volna
hozzá. Ezek a históriák azonban harminc évvel ezelőtti újságokban szunnyadtak,
senki nem tudott már róluk. Így azután Guermantes hercegné szalonját fény,
feledés és virág borította, mint egy békés temetőt. Az idő nem csak régi
figurákat bontott le benne, új társulásokat is lehetővé tett, alkotott.
A politikushoz visszatérve, minden fizikai jellegű változása dacára, amely
ugyanolyan mélyreható volt, mint a nagyközönségben vele kapcsolatosan
felmerülő erkölcsi elvek átalakulása, egyszóval a miniszterelnöksége óta eltelt
megannyi év dacára az új kormánynak is tagja lett, ahol a kormányfő kissé úgy
juttatott tárcát neki, ahogy a színigazgatók osztanak szerepet egy régi és régóta
visszavonult kolléganőjükre, akit még mindig alkalmasabbnak tartanak egy
szerep árnyalt eljátszására, mint a fiatalokat, s akiről egyébként tudják, hogy
anyagi nehézségei is vannak, s aki a nyolcvanhoz közel még mindig
tehetségének szinte érintetlen teljében mutatkozik a közönség előtt, az élet
olyasfajta folytonosságával, hogy később csodálkozva állapítjuk meg: hiszen
alig néhány nappal a halála előtt láttuk.
Forcheville asszony esete annyira bámulatos volt, hogy még azt sem
mondhattuk, megfiatalodott, inkább azt, hogy kárminjainak, vöröseinek
sokaságával másodvirágzását élte. Nem is az 1878-as Világkiállítás
megtestesítője volt, inkább napjaink valamely növénykiállításának
különlegessége és fő attrakciója. Nekem egyébként nem azt sugallta: „Az 1878-
as Világkiállítás vagyok”, hanem inkább ezt: „Az 1892-es Acacias fasor
vagyok.”[1433] Akár most is ott lehetett volna még. Amúgy pedig, épp azért, mert
nem változott, élőnek sem látszott. Olyan volt, mint egy steril rózsa. Köszöntem
neki, ő pedig egy darabig az arcomról próbálta leolvasni a nevemet, mint diák a
vizsgáztatóéról egy választ, melyet könnyebben megtalált volna a saját fejében.
Megmondtam, ki vagyok, s abban a pillanatban, mintha e varázserejű név
segítségével egyszerre nem látszottam volna már szamócafának vagy
kengurunak, aminek a kor minden bizonnyal mutatott, Forcheville asszony rám
ismert, és azon az oly különleges hangon szólalt meg, melyet az emberek, akik
hajdan a kis színházakban megtapsolták, elbűvölten hallottak újra minden
szavában, amikor ebédre hívta meg őket „a városba”, a beszélgetés folyamán
mindvégig, ameddig csak akarták. A hang ugyanaz maradt, feleslegesen meleg,
megkapó, egy csipetnyi angol akcentussal. És mégis, ahogy a szeme is mintha
távoli partról tekintett volna rám, a hangja szintén szomorú, már-már könyörgő
volt, mint a halottaké az Odüsszeiában. Odette most is játszhatott volna még.
Megdicsértem a fiatalosságát. Ő pedig azt mondta: „Nagyon kedves, my dear,
köszönöm”, s mivel nehezen tudott olyan kifejezést adni érzéseinek, akár a
legőszintébbnek is, mely ne lett volna affektált attól, hogy nagy gonddal akart
elegáns lenni, többször megismételte: „Nagyon köszönöm, nagyon köszönöm.”
Én azonban, aki hajdan oly hosszú utakat tettem meg, hogy a Bois-ban
megpillanthassam, aki az első alkalommal, amikor nála jártam, úgy hallgattam a
hangját, mintha kincs pergett volna az ajkáról, most véget nem érőnek éreztem a
mellette töltött perceket, sehogy sem tudtam, mit mondhatnék neki, s amint
odébbálltam, azt gondoltam: Gilberte szavai, melyek szerint „ön összetéveszt az
édesanyámmal”, nem csupán igazak, hanem a lányra nézve nagyon is hízelgőek
voltak.
Amúgy nem csak Gilberte-en ütköztek ki családi vonások, amelyek
mindeddig olyan láthatatlanok voltak az arcán, mint a magban összetömörült
részek, melyekről nem gyanítjuk, mi bújik majd belőlük a fényre. Így például
egy másik nőn ötven körül torzította el anyai örökségként hatalmas görbület az
addig egyenes és nemes vonalú orrot. Megint másikon, egy bankár lányán, a
hajdan kertészlány-frissességű arcbőr kivörösödött, fémes árnyalatot kapott,
mintha annak az aranynak a visszfénye tükröződött volna rajta, amelyből annyi
átment az apa kezén. Voltak, akik végül ahhoz a környékhez hasonultak, ahol
laktak, mintegy az Arcade utca, a Bois sugárút, az Élysée utca visszfényét
viselték. De legfőképpen a szülői vonásokat reprodukálták.
Forcheville asszony, sajnos, nem maradt mindig ilyen. Nem egészen három év
múlva, ha nem is a gyermekkorba visszahullottnak, de kissé agyalágyultnak
láttam Gilberte egyik estélyén, amikor már képtelen volt mozdulatlan maszk
mögé rejteni, amit gondolt – bár ez a gondolt szó túlzás –, amit érzett: a fejét
rázta, összeszorította a száját, a vállát vonogatta minden benyomásra, ami csak
érte, mint egy részeges, mint egy gyerek, mint egyes költők, akik ügyet sem
vetnek a környező világra, és ihletetten a társaságban is alkotnak, s miközben
épp egy meglepett hölgyet vezetnek az asztalhoz, a szemöldöküket ráncolják,
fintorognak. Forcheville asszony érzései – azt az egyet kivéve, amely miatt az
estélyen megjelent: imádott lánya iránti gyengéd szeretetét, a gőgös büszkeséget,
hogy az ő lánya ilyen ragyogó estélyt ad, s ezt a gőgöt nem fátyolozta be az anya
melankóliája, az anyáé, akit immár semmibe vettek – nem voltak vidámak, és
folyamatos védekezésre ösztökélték az őt ért megaláztatásokkal szemben,
megfélemlített, gyermeki védekezésre. Egyre-másra ezt hallottam: „Nem tudom,
megismer-e, Forcheville asszony, talán újra be kellene mutattatnom magam
neki.” – „No, azzal ne fáradjon” – hangzott a harsány válasz, nem gondolván
arra, hogy Gilberte édesanyja mindent hall (nem gondolva rá, vagy mit sem
törődve vele). „Semmi értelme. Nem sok örömét lelné benne. Elvan ő a maga kis
zugában. Amúgy is kicsit ütődött már.” Forcheville asszony ekkor lopva a
sértegetőkre nézett még mindig szép szemével, majd gyorsan lesütötte, attól
tartva, hogy udvariatlan volt, de feldúltan is a sértés miatt, elhülyült
megbántottságát magába fojtotta, csak annyi látszott, hogy a fejét ingatja, a
melle meg-megemelkedik, majd újabb pillantást vetett egy ugyanolyan
udvariatlan másik jelenlevőre, s még csak nem is csodálkozott különösebben,
hiszen néhány napja nagyon rosszul érezte magát, és burkoltan jelezte a
lányának, hogy halasszák el az estélyt, de a lánya hallani sem akart ilyesmiről.
Forcheville asszony ettől nem szerette kevésbé; az összes nagyhercegnő
érkezése, az új palotának szóló általános csodálat mélységes örömmel töltötte el,
s amikor Sabran márkiz is megjött, az a hölgy, akihez akkoriban csak nehezen
lehetett felvergődni, és csakis a társadalmi ranglétra legtetejéről, Forcheville
asszony úgy érezte, hogy jó és gondoskodó anya volt, s hogy anyai feladata
immár véget ért. Újabb vihogó vendégek megint arra késztették, hogy
odanézzen, és megint magában beszéljen, ha ugyan beszédnek nevezhető az a
szótlan nyelv, amely csak gesztusokkal fejezi ki magát. Még mindig megejtően
szépen, egyszerre – s ez korábban sosem volt így – végtelenül rokonszenves lett,
mert hajdan ugyan ő csalta meg Swannt, és csalt meg mindenkit, most azonban
őt csalta meg az egész világ; és annyira elgyengült, hogy most, amikor a
szerepek felcserélődtek, védekezni sem mert a férfiakkal szemben. S nemsokára
nem védekezik majd a halállal szemben sem. De ugorjunk vissza három évet az
anticipáció után, Guermantes hercegné hangversenyére!


Alig ismertem meg Bloch barátomat, aki most már egyébként nemcsak
művésznévként, hanem sajátjaként használta a Jacques du Rozier-t, amely
mögött nagyapám kiváló szimatára lett volna szükség, hogy valaki a Hebrón
„szelíd völgyére” és „Izráel láncaira”[1434] ismerjen, melyeket barátom mintha
végleg lerázott volna magáról. Egyfajta angolos elegancia valóban teljesen
átformálta az arcát, és legyalult róla minden eltüntethetőt. Hajdan csigákba
göndörödő haja, melyet most lelapított, és középen elválasztott, pomádétól
fénylett. Az orra nagy és vörös maradt, de inkább úgy látszott, mintha valami
állandó náthától duzzadt volna meg, ami egyben az orrhangját is magyarázhatta,
mellyel lomhán formálta mondatait, mert ahogy az arcszínéhez illő hajviseletet,
úgy a kiejtéséhez illő hanglejtést is talált, melyben a hajdani orrhang mostanra
mintha méltóságán alulinak találta volna az artikulációt, s ez jól ment duzzadt
orrcimpájához. És a frizurának, a bajusz leborotválásának, az eleganciának, a
típusnak és az akaraterőnek hála, a zsidós orr észrevétlenné vált, ahogy az
ügyesen eligazgatott púpos is már-már egyenesnek látszik. Bloch
megjelenésében azonban mindenekelőtt egy félelmetes monokli változtatta meg
a fizimiskája jelentését. A gépszerű jelleg, melyet ez a monokli adott Bloch
arcának, felmentette mindazon bonyolult feladatok alól, amelyeket egy emberi
arcnak meg kell oldania: hogy szépnek, szellemesnek, jóindulatúnak látsszék,
erőfeszítést fejezzen ki. A monokli puszta jelenléte Bloch arcán először is annak
eldöntése alól mentett fel, hogy ez az arc szép-e vagy sem, mint egyes angol
áruk láttán, amelyekről egy eladófiú azt mondja egy üzletben „ez most a
legnagyobb divat”, s ez után már gondolkodni sem merünk azon, hogy nekünk
tetszik-e. Másrészt olyan fennhéjázó, távolságtartó és kényelmes pózt vett fel a
monokli üvege mögött, mintha egy rugós hintó ablaka mögül nézett volna, s
hogy arcát a lapos hajhoz és a monoklihoz igazítsa, a vonásai sem fejeztek ki
már soha semmit.
Bloch megkért, mutassam be Guermantes hercegnek;[1435] s ez most
ezredannyi nehézséget sem okozott, mint amennyibe aznap ütköztem, amikor
első ízben voltam nála egy estélyen, s ami akkor természetesnek tűnt, most
viszont az tűnt oly egyszerűnek, hogy bemutassam neki egyik vendégét, sőt talán
még azt is egyszerűnek találtam volna, ha olyasvalakit viszek el hozzá és
mutatok be rajtaütésszerűen, akit meg sem hívtak. Azért volt-e így, mert azóta a
távoli időszak óta „bennfentes” lettem, noha egy ideje már „elfelejtett” is ebben
a társaságban, ahol akkoriban vadonatúj voltam; vagy éppenséggel azért, mert
nem lévén vérbeli társasági ember, mindaz, ami nekik nehézséget jelentett, amint
a félénkségemet levetkőztem, nekem már nem volt az; vagy azért, mert ahogy az
emberek fokozatosan levetkőzték előttem elsődleges (nemegyszer másodlagos és
harmadlagos) mesterkéltségüket, megéreztem a herceg fensőbbséges gőgje
mögött a nagy emberi mohóságot, amellyel ismerkedni akart, amellyel még
azokat is meg akarta ismerni, akiket színleg lenézett? Vagy azért, mert a herceg
is megváltozott, mint az ifjú- és az érett kor mindazon orcátlanjai, akiket az
öregség megszelídít (annál is inkább, mivel az újoncokat és az ismeretlen
eszméket, akik és amelyek ellen ágáltak, már régóta ismerték látásból, tudták,
hogy a környezetükben már elfogadták őket), s főként olyankor, amikor az
öregséghez segítségül szegődik valamely, a kapcsolatokat kiterjesztő erény vagy
bűn, vagy egy politikai pálfordulás nagy változása, amilyen a herceg Dreyfus-
párti áttérése is volt?
Bloch úgy faggatott, ahogy hajdan, amikor bekerültem a társaságba, én tettem,
ahogy még most is néha, olyan emberekről, akiket akkoriban ott ismertem meg,
s akik annyira messze és annyira mások voltak, mint azok a combray-iak,
akiknek helyzetét gyakran pontosan „fel akartam mérni”. Csakhogy Combray az
én szememben annyira különbözött minden mástól, annyira összetéveszthetetlen
volt minden egyébbel, hogy olyan puzzle-darabka lett, amit sosem sikerült
beillesztenem Franciaország térképébe. „Akkor hát Guermantes herceg
semmiféle képet nem adhat sem Swannról, sem Charlus úrról?” – kérdezte
Bloch, akinek sokáig átvettem a stílusát, mostanában viszont ő utánozta gyakran
az enyémet. „Semmilyet.” – „De mi volt a különbség?” – „Beszélgetnie kellett
volna velük, de ez már lehetetlen: Swann halott, és Charlus úr is majdnem az. De
óriási különbség volt közöttük.” S miközben Bloch szeme felcsillant a
gondolatra, hogy milyenek is lehettek ezek a csodálatos emberek, én azon
tűnődtem, hogy eltúloztam az élvezetet, amit hajdan a társaságuk jelentett, mert
igazi örömöt csakis olyankor éreztem, amikor egyedül voltam, s mert az igazi
különbségtétel csakis a képzeletünkben él. Bloch is észrevette volna? „Talán
túlságosan is kiszínezed ezeket a dolgokat – mondta –, itt van például a ház
asszonya, Guermantes hercegné, tudom, hogy már nem fiatal, de végül is nem
volt az olyan régen, amikor a páratlan vonzerejéről, csodálatos szépségéről
áradoztál nekem. Nos, elismerem, hogy igazi dáma, és a szeme tényleg
elképesztő, ahogy mondtad, de azért nem találom olyan hihetetlennek, mint
amilyennek leírtad. No persze, igazi kékvér, de végül is...” Kénytelen voltam
megmondani Blochnak, hogy nem ugyanarról a személyről beszél. Guermantes
hercegné ugyanis időközben meghalt, és a herceg, aki a német vereség miatt
mindenét elveszítette, elvette az ex-Verdurinnét. „Nem, tévedsz, kikerestem az
idei Gothai almanachból[1436] – vallotta be naivan Bloch –, és megtaláltam
Guermantes herceget épp ennek a palotának a címén, és a feleségét, aki a
legfelsőbb körökből való, várj csak, mindjárt eszembe jut: a felesége Duras
nagyhercegné, született Sidonie des Baux.” Verdurinné ugyanis nem sokkal a
férje halála után hozzáment az öreg, elszegényedett Duras nagyherceghez,
akinek révén Guermantes herceg unokahúga lett, s aki kétévi házasság után
meghalt. A nagyherceg rendkívül hasznos átmenetet jelentett Verdurinnének,
akiből így mostanra, egy harmadik házassággal Guermantes hercegné lett, és
igen előkelő helyet foglalt el a Saint-Germain-negyedben, ez pedig jócskán
meglepte volna a combray-iakat, ahol a Madár utcai hölgyek, Goupilné lánya és
Sazerat-né menye az utóbbi években, mielőtt Verdurinnéből Guermantes
hercegné lett volna, gúnyos kacajjal emlegették „Duras nagyhercegnét”, mintha
egy szerepről beszéltek volna, amit Verdurinné a színházban alakít. Mivel a
kasztszellem úgy kívánta, hogy az asszony Verdurinné-ként haljon meg, még ez
a cím is, amelyről nem gondolták volna, hogy bármiféle új hatalmat ad neki a
társaságban, inkább rossz benyomást keltett. A „hírbe hozza magát” kifejezés,
amelyet mindenféle körökben a szeretőt tartó nőre alkalmaznak, a Saint-
Germain-negyedben olyan nőknek is kijárhatott, akiknek könyvei jelennek meg,
a combray-i polgárság körében pedig az olyanoknak, akik bármely irányban
„arányt tévesztett” házasságot kötnek. Amikor Verdurinné hozzáment
Guermantes herceghez, nyilván azt gondolták, hogy az illető ál-Guermantes,
csaló. Nekem fájdalmas volt ez a cím- és névazonosság, melynek következtében
most is volt egy Guermantes hercegné, akinek semmi köze nem volt ahhoz a
másikhoz, aki hajdan annyira elbűvölt, s aki immár nem élt, olyan volt, mint egy
védtelen, halott nő, akitől ellopták ezeket a tulajdonait, ugyanolyan fájdalmas,
mint azt látni, hogy a hajdan Hedwige hercegné birtokolta javakat, a kastélyát,
mindazt, ami az övé volt, most valaki más élvezi. A névutódlás, mint minden
utódlás, szomorú – a tulajdon minden elbitorlása az; és mindig, megszakítás
nélkül, mint valami áramlat, érkeznek majd új Guermantes hercegnék, vagy
inkább évezredeken keresztül, korról korra más nő töltve be ezt a tisztet,
egyetlen Guermantes hercegné lesz, aki nem vesz tudomást a halálról, hidegen
hagyja mindaz, ami változik és a mi szívünket megsebzi, s a név az időről időre
homályba hullókra zárja sosem változó, időtlen időkig tartó nyugalmát.
Igaz, még a régről ismert arcok e külső változása is csak egy napról napra
végbemenő belső változás szimbóluma volt; ezek az emberek talán továbbra is
ugyanúgy éltek, de mivel a dolgaikról és a köreikhez tartozókról alkotott képük
nap mint nap módosult kissé, néhány év múltán más dolgokat és más embereket
szerettek változatlan néven, s ha már mások lettek, meglepő lett volna, ha az
arcuk nem új.
 Megjelent még egy tekintélyes férfiú, aki nemrégiben egy nagy port felvert
perben olyan tanúvallomást tett, melynek egyedüli értéke magasztos
erkölcsisége volt, a bírák és az ügyvédek egy emberként fejet hajtottak előtte, s
melynek következtében két embert elítéltek. Így hát kíváncsian és tisztelettel
figyeltek rá, amint belépett. Morel volt az. Talán egyedül én tudtam, hogy
régebben egyszerre volt Saint-Loup és Saint-Loup egyik barátjának kitartottja.
Az emlékek ellenére örömmel, bár némi tartózkodással üdvözölt. Azok az idők
jutottak eszébe, amikor Balbecben találkoztunk, s ezek az emlékek az ifjúság
poézisét és mélabúját idézték fel benne.
Voltak azonban a társaságban olyanok is, akiket azért nem ismerhettem fel,
mert korábban nem ismertem őket, mivel az idő, ahogy az egyes emberekre, úgy
a társaságra is kifejtette vegyhatását ebben a szalonban. Ez a közeg, melynek
sajátos természetét a vonzás határozta meg, amely odacsalta Európa összes
fejedelmi családjának nagy neveit, s egyben a taszítás is, amely távol tartott tőle
minden nem arisztokrata elemet, mintegy fizikai menedéket nyújtott a
Guermantes-névnek, legvégső realitást kölcsönözve neki, ez a közeg tehát, belső
szerkezetében, melyet rendíthetetlennek hittem, maga is mélyreható változáson
ment át. Olyanok voltak jelen, akikkel régen egészen másfajta társaságokban
találkoztam, s úgy véltem, ide sohasem juthatnak be, és nem is a jelenlétük lepett
meg igazán, hanem az a bensőségesség, amellyel fogadták, keresztnevükön
szólították őket. Az arisztokratikus előítéletek, a sznobizmus összjátéka, amely
hajdan automatikusan elkülönített a Guermantes-névtől minden olyasmit, ami
nem illett hozzá, immár nem működött.
Egyesek (Tossizza, Kleinmichel),[1437] akik társasági debütálásom idején nagy
vacsorákat adtak, ahol nem fogadtak mást, mint Guermantes hercegnét,
Guermantes nagyhercegnét, a pármai hercegnőt, ők maguk pedig díszhelyet
kaptak ezeknél a hölgyeknél, az akkori társaságban a legjobban helyezkedők
közé tartoztak, s talán azok is voltak, nyomtalanul eltűntek. Diplomáciai
küldetésben levő külföldiek voltak, akik visszatértek a hazájukba? Vagy talán
egy botrány, egy öngyilkosság, egy szöktetés miatt nem jelenhettek meg többé a
nagyvilági körökben, vagy egyszerűen németek voltak. Nevük azonban csakis
akkori helyzetükben volt ragyogó, ma már senki sem viselte, ha emlegettem
őket, azt sem tudták, kire gondolok, s amikor megpróbáltam a nevet betűzni, azt
hitték, holmi gyanúsan meggazdagodott idegenekről beszélek. Egyesek, akiknek
a régi társasági törvények értelmében nem lett volna szabad itt lenniük, az
arisztokraták felső köreiből valókat mondhattak legjobb barátnőiknek, és csak
ezen új barátnők miatt jártak Guermantes hercegnéhez unatkozni. Ennek a
társaságnak a legfőbb jellemzője ugyanis a deklasszálódás bámulatos képessége
volt.
Az elhárító gépezet rugói meglazultak vagy eltörtek, nem működtek már, ezer
és ezer idegen test férkőzött be, megfosztotta a közeget minden egyneműségétől,
minden tartásától, minden színétől. A Saint-Germain-negyed, mint valami
szenilis, jobb napokat látott öreg hölgy, félénk mosolyokkal válaszolt csak a
pimasz cselédeknek, akik elárasztották a szalonjait, itták a narancslevét, és a
szeretőjüket is elhozták bemutatni. S még csak nem is ennek a koherens
együttesnek (a hajdani Guermantes-szalonnak) a lepusztulásából érezhettem
igazán elevenen az idő múlását, s hogy múltam egy kis darabja is eltűnt, hanem
abból, hogy annak az ezernyi oknak, az ezernyi árnyalatnak a tudása is semmivé
lett, amiért X-et vagy Y-t, aki még most is itt volt, a legtermészetesebbként
említették, Z. viszont, aki érintésnyi közelségükben állt, gyanús újdonságot
jelentett. Ez a tájékozatlanság nemcsak a társaságra vonatkozott, hanem a
politikára, mindenre. Mert az emlékezet kurtább volt, mint az egyén élete, s
mivel nagyon fiatalok is akadtak közöttünk, akiknek soha nem is lehetett olyan
emlékük, ami másoknál megsemmisült, s most már ők is a társasághoz tartoztak,
még a nemesség szempontjából is teljesen legitim módon, a kezdetek vagy
feledésbe merültek, vagy nem is tudtak róluk, így az embereket felemelkedésük
vagy lecsúszásuk aktuális pontján fogadták el, mert azt hitték, hogy mindig így
volt, hogy Swann-né és Guermantes hercegné, no meg Bloch mindig a
legelőkelőbb körökhöz tartoztak, hogy Clemenceau és Viviani[1438] mindig is
konzervatívok voltak. S mivel egyes tények tovább élnek, a Dreyfus-ügy
gyűlöletes emléke a hajdan apáiktól hallottaknak köszönhetően még derengett
bennük, így, ha azt hallották, hogy Clemenceau azelőtt Dreyfus-párti volt, ezt
felelték: „Képtelenség, összetéveszti valakivel, hisz épp az ellenkező oldalon
áll.” Korrumpálódott minisztereket és hajdani utcalányokat az erény
gyöngyszemeinek tartottak. Egy nagyon is előkelő fiatalembertől azt kérdezték,
nincs-e valami folt Gilberte anyjának múltján, mire az ifjú uraság azt felelte: igaz
ugyan, hogy Odette élete első felében hozzáment valami Swann nevezetű
kalandorhoz, de azután a társaság egyik legismertebb alakjának, Forcheville
grófnak a felesége lett. No persze, néhányan, akik még most is jelen voltak a
szalonban, Guermantes nagyhercegné például, megmosolyogták volna ezt a
kijelentést (melyet, mivel Swann előkelőségét vonta kétségbe, szörnyűségesnek
láttam, bár hajdan, Combray-ban jómagam is azt hittem nagynénémmel, hogy
Swann nem ismerhet „hercegnőket”), ahogy azok a nők is, akik itt lehettek
volna, de már nem jártak társaságba: Montmorency, Mouchy, Sagan
nagyhercegnék,[1439] akik Swann meghitt barátai voltak, Forcheville-t viszont,
akit akkoriban, amikor még ők jártak estélyekre, sehol sem fogadták, soha nem
méltatták figyelemre. Csakhogy éppen ez a lényeg, hogy az akkori társaság,
akárcsak a mára megváltozott arcok és az őszbe csavarodott hajdani szőke
frizurák, már egy napról napra apadó csoport emlékezetében élt csupán.
Bloch a háború idején felhagyott a „vendégeskedéssel”, nem forgolódott már
régi köreiben, ahol jelentéktelen figurának számított. Nem hagyott fel viszont
műveinek publikálásával, melyeknek képtelen körmönfontsága ellen mostanság
minden erőmmel küzdöttem, hogy ne akadályozzon a munkámban; művei híján
voltak minden eredetiségnek, de a fiatalokban és sok társasági nőben nem
mindennapian magasröptű szellemiség, mondhatni egyfajta zsenialitás
benyomását keltették. A régi és új közege közötti éles szakadás után tehát,
életének ezen új, dicsőséges szakaszában mint nagy ember jelent meg az
átalakult társaságban. A fiatalok persze nem tudták, hogy ilyen élemedett
korában debütál a nagyvilági körökben, már csak azért sem, mert az a néhány
név, amelyet Saint-Loup hajdani társaságából megjegyzett, meghatározhatatlan
messzeségbe nyíló távlatot adott jelenlegi tekintélyének. Mindenesetre azon
nagy tehetségek közül valónak látszott, akik minden időben virágzottak a
nagyvilági körökben, és nem gondolták róla, hogy valaha máshol élt volna.
A régiek azt hangoztatták, hogy a társaság teljesen megváltozott, olyan
embereket fogadnak, akiket az ő idejükben soha nem fogadtak volna, s ahogy
mondani szokás, ez igaz is volt, meg nem is. Nem volt igaz, mert akik így
beszéltek, nem számoltak az idő görbéjével, melynek következtében a maiak
már beérkezettnek látták ezeket az új embereket, míg a régiek még az
újonckorukra emlékeztek. És amikor hajdan ők, a régiek léptek be a társaságba,
akkor is voltak ott befutottak, akiknek mások még emlékeztek az indulására.
Egyetlen emberöltő elég ahhoz, hogy bekövetkezzen a változás, amely
évszázadokon át készülődött, s egy Colbert[1440] polgári nevét nemesi névvé
tegye. Másrészt viszont igaz is lehet, hiszen ha az emberek helyzete változik,
vele változnak (mint az országok nagysága és az országok közötti szövetségek és
gyűlölködés) a legmélyebben gyökerező gondolataik és szokásaik, akár az is,
hogy csak felkapott vendégeket fogadnak. A sznobizmus nem csupán alakot vált,
de el is múlhat, ahogy maga a háború is, és a radikálisok és a zsidók
bebocsáttatást nyerhetnek a Jockey Klubba.
S bár az új nemzedékek tagjai nem tartották valami sokra Guermantes
nagyhercegnét, mert színésznőkkel és hasonlókkal barátkozott, a család
mostanra megöregedett hölgytagjai még mindig úgy tekintettek rá, mint
rendkívüli személyiségre, részben azért, mert ők pontosan tudták, kinek
született, tisztában voltak családfájának elsőbbségével, meghitt kapcsolataival,
amelyek Forcheville asszony szavával a „royalties”[1441]-hez fűzték, de azért is,
mert lenézte a családtagok társaságát, unatkozott közöttük, és mert tudták, hogy
az összejöveteleiken sosem számíthatnak rá. Színházi és politikai kapcsolatai,
amelyekről egyébként téves értesüléseik voltak, csak még ritkább madárrá, azaz
még becsesebbé tették. Így azután, míg a politika és a művészet világában
nehezen meghatározható teremtésnek, egyfajta kiugrott Saint-Germain-
negyedbélinek tartották, aki államtitkár-helyettesek és a színpad csillagai
körében forog, a fent említett Saint-Germain-negyedben viszont, ha szép estét
készültek adni, azt mondták: „Érdemes egyáltalán meghívni Oriane-t? Úgysem
fog eljönni. No mégis, a forma kedvéért, csak ne ringassuk magunkat
illúziókba!” S ha este fél tizenegy tájban, ragyogó toalettben, unokanővéreit
mindig rideg tekintetével láthatóan lenézve belépett Oriane, valami fenséges
gőgfélével megállt a küszöbön, s ha már egy órát maradt, az estélyt adó idős
hölgy szemében nagyobb fényt kapott ez az ünnep, mint hajdan egy színigazgató
számára az, ha Sarah Bernhardt, aki bizonytalan ígéretet tett egy fellépésre –
amelyben persze nem hittek –, végül valóban eljött, s végtelen szívélyességgel és
keresetlenséggel húsz másik számot adott elő a megígért helyett. Annak az
Oriane-nak a jelenléte, akivel a kabinetfőnökök magas lóról beszéltek, s aki
ennek ellenére (a társaságot a szenvedély vezérli) egyre többel akart
megismerkedni, Oriane jelenléte mindjárt az összes többi rangos idős hölgy
estélye fölé és elé emelte ezt a bizonyosat a seasonben (hogy megint Forcheville
asszony szavával éljek), a többiek kedvéért ugyanis Oriane egy tapodtat sem tett.


Amint befejeztem a beszélgetést Guermantes herceggel, Bloch lecsapott rám,
és bemutatott egy fiatal nőnek, aki sokat hallott rólam Guermantes
nagyhercegnétől, s aki ekkoriban az egyik legelegánsabb hölgy volt. Márpedig
nekem teljesen ismeretlenül csengett a neve, neki pedig a különböző
Guermantes-oké nem lehetett nagyon ismerős, mert egy amerikai nőtől kérdezte,
hogy milyen alapon lehet annyira bennfentes Saint-Loup asszony a jelen lévő
fényes társaságban. Ez az amerikai nő pedig Farcy grófhoz, a Forcheville-ek
szegről-végről való rokonához ment hozzá, akinek szemében a Forcheville-
család jelentette az előkelőség netovábbját. Így hát a feleség magától értetődő
természetességgel válaszolt: „Már az is bőven elég hozzá, hogy Forcheville-
lánynak született. Ennél több nem is lehetne.” Farcy grófné[1442] azonban, bár
naivul azt hitte, hogy a Forcheville név felette áll Saint-Loup-énak, legalább
tudta, kicsoda ez utóbbi. Bloch és Guermantes nagyhercegné bájos barátnőjének
azonban fogalma sem volt róla, és meglehetősen hebrencs lévén, teljes
jóhiszeműséggel válaszolta egy fiatal lánynak, aki azt kérdezte, milyen rokoni
kapcsolat van Saint-Loup asszony és a ház ura, Guermantes herceg között: „A
Forcheville-ek révén”, a lány pedig már úgy adta tovább ezt az információt egy
barátnőjének, mintha örök idők óta birtokában lett volna, a barátnő viszont, aki
rossz természetű, ideges alkat volt, mikor első ízben hallotta egy úrtól, hogy
Gilberte nem a Forcheville-ek révén került rokonságba Guermantes-ékkal,
pulykavörös lett, olyannyira, hogy az úr azt hitte, ő téved, átvette a tévedést, és
nem késlekedett terjeszteni is. A vacsorák, a társasági estélyek egyfajta Berlitz-
tanfolyamot jelentettek az amerikai nőnek. Hallotta a neveket, és elismételte őket
anélkül, hogy előzetes ismerete lett volna az értékükről, pontos jelentésükről.
Valaki azt kérdezte, hogy Tansonville Forcheville úrról, az édesapjáról szállt-e
Gilberte-re, mire elmagyarázták neki, hogy korántsem így történt, Tansonville
Gilberte férjének egyik, Guermantes-tal szomszédos birtoka volt, Marsantes
grófné tulajdona, mivel azonban sok jelzálog került rá, Gilberte megvette, hogy
az ő hozománya legyen. Végül amikor egy veterán megemlítette Swannt, a
Saganok és a Mouchyk barátját,[1443] Bloch amerikai barátnője pedig
megkérdezte, hogy én honnan ismertem, az öregúr kijelentette, hogy Guermantes
asszonynál találkoztam vele, mit sem tudván arról, hogy Swann nekem a vidéki
szomszédot, nagyapám fiatal barátját jelenti. A leghíresebb emberek is
elkövettek effajta baklövéseket, amelyek a konzervatív társaságokban különösen
nagy súllyal esnek a latba. Saint-Simon, XIV. Lajos tudatlanságát bemutatandó,
amely „néha nagy nyilvánosság előtt a legdurvább ostobaságokra késztette”,
csupán két példát hoz erre a tudatlanságra, mégpedig azt, hogy a király, aki nem
tudta, hogy Renel a Clermont-Gallerande család sarja, Saint-Herem pedig a
Montmorin famíliáé,[1444] alacsony sorból valóként kezelte őket. Ami Saint-
Heremet illeti, legalább annyi vigaszunk lehet, hogy megtudjuk: a király nem
ebben a tévedésben leledzve halt meg, hiszen „jócskán megkésve” ugyan, de La
Rochefouchauld úr felvilágosítja. „S még akkor is – folytatja Saint-Simon némi
szánalommal – el kellett magyarázni neki, micsoda nemzetségek is ezek, a
nevükből ugyanis nem jött rá.”
Ez a makacs felejtés, amely oly gyorsan befedi a legközelebbi múltat is, ez a
tapintatlan tudatlanság ellenhatásként egy csekély tudást is létrehoz, s ez annál is
értékesebb, mivel kevés van belőle; ez a tudás az emberek származását, valós
helyzetét kutatja, a szerelmi, pénzügyi vagy egyéb indokokat, amiért frigyre
léptek egy családdal, rangon alul is egy másikkal, ezt a tudást igen nagyra tartják
minden olyan társaságban, ahol konzervatív szellem uralkodik, és nagyapámban
is felsőfokon volt meg a combray-i és a párizsi polgárságot illetően, Saint-Simon
pedig annyira nagyra becsülte, hogy amikor Conti herceg[1445] bámulatos
intelligenciáját ünnepli, mielőtt még a tudományokat szóba hozná, vagy inkább
úgy, mintha ez volna a tudományok tudománya, azért dicséri, mert „nagyszerű
elme volt, ragyogó, igazságos, pontos, széles látókörű, hihetetlenül olvasott, nem
felejtett el semmit, ismerte a családfákat, ködképeiket és valóságukat,
megkülönböztetetten udvarias volt rang és érdem szerint, megadta mindazt,
amivel a királyi vérből való hercegek tartoznak, s amit ma már nem adnak meg;
s még az okát is tudta, de a bitorlásét is. A könyvekből és a társalgásból
származó történelem elég anyagot szolgáltatott neki ahhoz, hogy beiktasson egy-
egy megejtően lekötelező mondatot a származásról, a tisztségekről stb.” Egy
kevésbé csillogó világról, mindarról, ami Combray és Párizs polgárságával volt
kapcsolatos, nagyapám tudása sem volt megbízhatatlanabb, s nem kevesebb
torkossággal ízlelgette. Kevés olyan ínyenc, érdeklődő maradt már azonban, aki
tudta, hogy Gilberte nem Forcheville, Cambremer márkiz nem Mésiglise, a
legifjabb márkiz pedig nem Valentinois. Kevesen voltak, s talán ők sem a
legrangosabb arisztokraták közül toborzódtak (hiszen nem szükségképpen az
ájtatosak, még csak nem is a katolikusok az Aranylegenda[1446] vagy a XIII.
századi üvegablakok legkiválóbb ismerői), gyakran az alacsonyabb rangú
arisztokraták közül, akik inkább kapnak az olyasmin, aminek nemigen férkőznek
a közelébe, s aminek a tanulmányozására annál is több idejük van, mivel maguk
nemigen fordulnak meg ezekben a körökben, a magukfajtákkal viszont szívesen
összejárnak, a régebbiek révén új ismeretségeket szereznek, nagyszerű társulati
vacsorákat tartanak, mint a Könyvbarátok Társasága vagy a Reimsi Baráti Kör,
[1447] s ezeken a vacsorákon családfákról szemezgetnek. Nőknek nincs helyük

ezeken az összejöveteleken, de amikor a férjek hazamennek, elmesélik a

feleségüknek: „Nagyon érdekes vacsora volt. Eljött egy bizonyos La Raspelière
úr, aki egészen lenyűgözte a társaságot, amikor kifejtette, hogy az a Saint-Loup
asszony, akinek olyan szép lánya van, korántsem született Forcheville. Kész
regény.”
Bloch és Guermantes nagyhercegné barátnője nemcsak elegáns és elbűvölő
volt, de intelligens is, és igen kellemesen elbeszélgettünk, amit azonban
megnehezített, hogy nem csupán beszélgetőtársnőm neve volt új nekem, hanem
számos más emberé is, akiket említett, s akik ekkortájt a társaság
középpontjában álltak. Másrészt az is igaz, hogy ő, aki azt akarta, hogy meséljek
neki, ugyancsak jó néhány olyan nevet hallott tőlem, ami semmit, de semmit
nem mondott neki, mert már mind feledésbe merült, legalábbis azok, amelyek
egy ember egyedi fényét ragyogtatták fel, s nem valamely híres arisztokrata
család állandó gyűjtőnevét (ahol a család pontos rangját a fiatal nő ritkán tudta,
pontatlan feltételezései voltak a származásokról egy-egy, előző este egy vacsorán
félrehallott név alapján), többségüket sosem hallotta, mivel csak néhány évvel
azután kezdett társaságba járni (nemcsak azért, mert még fiatal volt, hanem mert
nem régóta élt Franciaországban, s mert nem fogadták azonnal), hogy én már
visszavonultam. Nem is tudom, miért említettem meg Leroi asszony[1448] nevét,
s lám, beszélgetőtársnőm, hála Guermantes nagyhercegné valamelyik régi
barátjának, aki gavallérjául szegődött, róla már hallott véletlenül. De pontatlanul
is, amint azt mindjárt érzékeltem a lekezelő hangvételből, amellyel így válaszolt:
„De igen, tudom, kicsoda Leroi asszony, Bergotte egyik régi barátnője”, olyan
hangon, mintha azt mondaná: „nem szerettem volna, hogy az illető akár csak
egyszer eljöjjön hozzám.” Nagyon is jól értettem, hogy Guermantes asszony
öreg barátja, ízig-vérig társasági ember lévén, s teljesen a Guermantes-szellem
hatása alatt, melynek egyik jellemző vonása, hogy látszólag nem tulajdonít nagy
jelentőséget az arisztokratákkal való kapcsolatoknak, túlságosan ostobának és a
Guermantes-szellemmel ellenkezőnek tartotta volna azt mondani: „Leroi
asszony, aki bejáratos volt az összes királyi és nagyhercegnőhöz” inkább így
válaszolt: „Meglehetősen szórakoztató jelenség volt. Egyszer ezt és ezt felelte
Bergotte-nak...” Csakhogy a tájékozatlanoknak ezek a társalgás közben elejtett
adatok épp annyit érnek, amennyit a sajtó nyújt az egyszerű embereknek, akik az
újságjuk álláspontja szerint hol rablónak hiszik Loubet-t és Reinachot,[1449] hol
pedig nagy hazafinak. Beszélgetőtársnőm szemében Leroi asszony Verdurinné
egyfajta első kiadása volt, csak kevésbé ragyogó, akinek a kis klánja kizárólag
Bergotte-ra korlátozódott. Ez a fiatal nő egyébként az utolsók egyike, akik merő
véletlenségből hallották még Leroi asszony nevét. Ma már senki sem tudja róla,
kicsoda, ami egyébként teljesen rendjén való. Még annak a Villeparisis
márkiznak a posztumusz emlékirataiban sem szerepel a neve, a névjegyzékben
sem, akinek pedig oly sokszor járt az eszében. A márkiz egyébként nem is azért
nem beszélt Leroi asszonyról, mert az életében nem volt valami kedves vele,
hanem azért, mert halála után már senkit sem érdekelhetett, így ezt a hallgatást
nem a társasági nő haragja diktálja, inkább az író irodalmi érzéke. Mivel Bloch
elegáns barátnője igen értelmes volt, elbűvölt ez a beszélgetés, bár a kettőnk
szókincse közötti különbség kínossá, igaz, egyben tanulságossá is tette. Hiába
tudjuk, hogy múlnak az évek, hogy az ifjúságot az öregség váltja fel, hogy a
legrendíthetetlenebb vagyonok és trónok is összeomlanak, hogy a hírnév
múlandó, az, ahogyan megismerjük, s hogy úgy mondjam, lefényképezzük,
éppenséggel kimerevíti ezt a folyton mozgásban lévő, az Idő elsodorta világot.
Így azokat, akiket fiatalnak ismertünk meg, mindig fiatalnak látjuk, akiket
öregnek, visszamenőleg, a múltban is az öregség erényeivel ruházzuk fel,
fenntartás nélkül bízunk egy milliárdos hitelében és egy uralkodó oltalmában,
mert az eszünkkel tudjuk, de valójában nem hisszük, hogy másnapra földönfutók
lehetnek, minden hatalmukat elveszíthetik. Szűkebb és tisztán társasági
értelemben, mint egy egyszerűbb szöveges feladatban, amely bonyolultabb, de
azonos típusú összefüggésekbe vezet be, a meg nem értés, mely a fiatal nővel
folytatott társalgásomban abból eredt, hogy huszonöt év különbséggel éltünk egy
bizonyos társaságban, a Történelem benyomását keltette, s akár történelmi
érzékemet is erősíthette volna.
 Meg kell mondanom egyébként, hogy a valóságos pozíciók nem ismerése,
mely tízévente pillanatnyi mivoltukban emeli a többiek fölé a kiválasztottakat,
mintha a múlt nem is lett volna, s ami miatt egy frissen áthajózott amerikai nő
nem tudhatja, hogy Charlus úr hajdan Párizs legelőkelőbb figurája volt,
akkoriban, amikor Bloch még egy senki, s amikor Swannt, aki annyit tett
Bontemps-ért, a legnagyobb becsben tartották, ez a fajta tudatlanság nemcsak az
újonnan érkezettek sajátja, hanem azoké is, akik mindig hasonló körökben
forogtak, s az előbbieknél éppúgy, mint az utóbbiaknál (ez esetben azonban az
egyénre és nem a társasági rétegre hatva) maga is az Idő műve. Kétségtelen,
hogy hiába váltunk közeget, életstílust, önazonosságunk szálát továbbvivő
emlékezetünk az egymást követő időszakokból hozzá köti azon társaságok
emlékét, amelyekben, akár negyven évvel korábban is, éltünk. Bloch
Guermantes herceg házában is pontosan tudta, milyen szegényes zsidó közegben
élt tizennyolc évesen, Swann pedig, amikor már nem a feleségét szerette, hanem
egy olyan nőt, aki épp abban a Colombinben[1450] szolgált fel teát, ahová Swann-
né egy időben éppolyan sikkesnek tartotta eljárni, mint a Royale utcai teázóba,
[1451] Swann tehát pontosan felmérte saját értékét a nagyvilági társaságban,

emlékezett a Twickenham palotára; egy pillanatig sem bizonytalanodott el, hogy

miért jár inkább a Colombinbe, mint Broglie nagyhercegnéhez, és tökéletesen
tisztában volt azzal, hogy ha ezerszer kevésbé sikkes is, attól egy fikarcnyival
sem lett volna inkább az, mert a Colombinbe vagy akár a Ritz szállóba jár,
hiszen oda bárki elmehet, aki meg tudja fizetni. Bloch vagy Swann barátai
nyilván maguk is emlékeztek a jelentéktelen zsidó társaságra vagy a
Twickenham[1452] palotába szóló meghívásokra, s így ezek a barátok mint Swann
és Bloch kissé kevésbé kivehető „énjei”, nem választották el emlékezetükben a
mostani előkelőtől a régi, viszolyogtató Blochot, az utolsó napok Colombin-járó
Swannjától a hajdan a Buckingham palotában vendégeskedőt. Ezek a barátok
azonban bizonyos értelemben Swann életszomszédai voltak, az övék úgyszólván
szomszédos pályát rajzolt ki ahhoz, hogy emlékezetük kellőképpen megteljen
vele; másoknál azonban, akik messzebbre kerültek Swanntól, ha nem is éppen
társasági értelemben, de a bizalmasságban, ami az ismeretséget bizonytalanabbá,
a találkozásokat pedig igen ritkává tette, a kevesebb emlék miatt az elképzelések
is szétfolyóbbak lettek. Márpedig az efféle ismeretlenekről harminc év múltán
semmiféle határozott emléket nem őrzünk, amely a múltban
meghosszabbíthatná, és más értéket adhatna annak az embernek, aki most
előttünk áll. Swann utolsó éveiben nemegyszer hallottam, amint egyesek – noha
maguk is társasági emberek voltak –, ha Swannról esett szó, úgy emlegették,
mintha ennek köszönhette volna a hírnevét: „A Colombin-es Swannról beszél?”
Most pedig Blochról mondták olyanok, akiknek pedig illett volna tudni: „A
Guermantes-Bloch? Guermantes-ék jó ismerőse?” E tévedések, melyek részekre
hasítanak egy életet, s a jelent elkülönítve más embernek tekintik azt, akiről
beszélünk, a tegnap szülöttének, pusztán jelenlegi szokásai sűrítményének (noha
folytonosságában hordozza magában az életét, mely a múlthoz köti), e tévedések
persze szintén az Időtől függnek, de nem társasági jelenségek, hanem az
emlékezet jelenségei. S mindjárt találkoztam is ennek az embereket más színben
mutató feledékenységnek egy, igaz, meglehetősen másféle, de annál meglepőbb
példájával. Guermantes asszony egyik unokaöccse, Villemandois márki hajdan
megátalkodottan pimasz volt velem, s így egy idő után, megtorlásképpen, én is
annyira sértőn viselkedtem vele, hogy hallgatólagosan ellenségekké váltunk.
Mialatt én éppen az Időről elmélkedtem Guermantes hercegné hangversenyén, a
márki bemutattatta magát nekem, mondván, úgy rémlik, ismertem a családját, ő
pedig olvasta néhány cikkemet, s szeretne megismerni vagy felújítani az
ismeretségünket. Az igazsághoz tartozik, hogy a korral, mint sokan mások,
pimaszból komoly ember lett, nem viselkedett már olyan pökhendien, másrészt
meg engem emlegettek egy ideje, bár igencsak véznácska cikkek kapcsán,
azokban a körökben, ahol megfordult. Szívélyességének és közeledésének ezen
okai azonban mellékesek voltak csupán. A legfőbb vagy legalábbis az, amelyik a
többit is mozgathatta, hogy – vagy mert a memóriája volt rosszabb, mint az
enyém, vagy mert régen sem szentelt olyan kitartó figyelmet a riposztjaimnak,
mint én az ő támadásainak, mert akkortájt jelentéktelenebb személyiség voltam
az ő szemében, mint ő az enyémben – teljesen megfeledkezett az
ellenségeskedésünkről. Mindössze annyi jutott eszébe a nevemről, hogy
bizonyára találkozott már velem vagy valamelyik hozzátartozómmal az egyik
nagynénjénél. Mivel pedig nem tudta pontosan, hogy most mutatják be először,
vagy csak felújítja az ismeretségünket, mindjárt arról a nagynénjéről kezdett
beszélni, akinél meggyőződése szerint hajdan találkozott velem, arra ugyanis
emlékezett, hogy ott gyakran emlegettek, az összetűzéseinkre viszont nem. Egy
név – sokszor bizony ennyi marad csak meg bennünk egy emberből, s még csak
nem is a halála után, hanem életében. Róla alkotott fogalmaink pedig annyira
elmosódóak vagy annyira furcsák, és oly kevéssé esnek egybe a korábbiakkal,
hogy teljességgel megfeledkezünk arról, hogy kis híján párbajoztunk vele,
emlékszünk viszont arra, hogy gyermekkorában különös, sárga kamáslit viselt a
Champs-Élysées-n, neki azonban, bármennyire bizonygatjuk is, semmiféle
emléke nincs arról, hogy ilyen kamásliban játszott volna velünk.


Bloch úgy pattant elő, mint egy hiéna. Arra gondoltam: „Olyan szalonokba
van bejárása, ahová húsz évvel ezelőtt nem jutott volna be.” De húsz évvel
idősebb is lett. Közelebb járt a halálhoz. És mire ment vele? Közelről, tisztán,
élesen látva az arcot, amelyen messzebbről és rosszabb világításban csak a derűs
fiatalságot láttam (vagy azért, mert még mindig élt rajta, vagy azért, mert én
idéztem fel így), egy vén Shylock csaknem ijesztő, csupa aggodalom kifejezése
ült rajta,[1453] amint ráncosra maszkírozva várja a kulisszák mögött, hogy színre
lépjen, s már az első verssorokat mondogatja félhangon. Tíz év múlva mankóval
mint „mester” lép be ezekbe a szalonokba, melyeknek puhánysága révén
érvényesült, s már robotnak érzi, hogy meg kell jelennie La Trémoïlle-éknál. És
mire megy majd vele?
A társaságban végbement változásokból már azért is fontos és művem egy
részének megszilárdítására méltó igazságokat vonhattam le, mivel e változások
korántsem csak a mi korszakunk sajátjai, amint azt első látásra hajlamos lettem
volna hinni. Akkoriban, amikor jómagam frissen felkapaszkodottként beléptem,
a mai Blochnál is újoncabban a Guermantes-ok köreibe, bizonyára én is e miliő
szerves részeként szemléltem bizonyos, teljesen elütő, csak nem régóta
befogadott elemeket, akik furcsán újnak tűntek azoknak a régebbieknek a
szemében, akiktől én nem tudtam megkülönböztetni őket, s akiket az akkori
nagyhercegek a Saint-Germain-negyed ős-tagjainak véltek, bár vagy ők, vagy az
apjuk, vagy a nagyapjuk hajdan szintén felkapaszkodottak voltak. Így hát a
társaság nem a jelenlévők nagyvilági voltától lett olyan ragyogó, hanem attól,
hogy többé-kevésbé teljesen befogadta őket, és mindannyiukból, akik ötven
évvel később már egészen hasonszőrűnek tűntek, nagyvilági embert faragott. Ez
a jelenség, amelyet most figyeltem meg, a múltban is ugyanígy előfordult, ahová
a Guermantes-nevet kiterjesztettem, hogy teljes nagyságát megadjam, s amúgy
joggal, hiszen XIV. Lajos uralkodása idején a Guermantes-ok csaknem királyi
felségek voltak, jóval jelentősebbek, mint ma. Nem léptek-e frigyre például a
Colbert családdal, amelyet persze ma felettébb nemesnek látunk, hiszen egy
Colbert-lányt elvenni egy La Rochefoucauld-nak is remek partit jelent?
Csakhogy a Guermantes-ok nem azért léptek frigyre az akkoriban egyszerű
polgár Colbert-ekkel, mert azok nemesek voltak, attól lettek nemesek, hogy a
Guermantes-ok frigyre léptek velük. Ha a D’Haussonville[1454] név ki is hal a
ház mostani, utolsó képviselőjével, némi fényt talán mégis kap attól, hogy
Madame de Staëltól eredt, noha a forradalom előtt D’Haussonville úr, a
királyság egyik első embere azzal hivalkodott De Broglie úr előtt, hogy nem
ismeri Madame de Staël apját, s ezért éppúgy nem tudja bemutatni neki, ahogy
De Broglie úr sem őt, és nem sejtették, hogy egyikük fia egy nap a Corinne
szerzőjének lányát, a másiké pedig az unokáját veszi feleségül.[1455] Mindazok
alapján, amit Guermantes nagyhercegné mondott, rájöttem, hogy én is
játszhattam volna ebben a társaságban az elegáns, bár rang nélküli férfi szerepét,
azt a fajtát, akiről könnyen hiszik, hogy mindig is az arisztokrácia kíséretébe
szegődött, azt, amit régebben Swann is játszott, előtte pedig Lebrun[1456] és
Ampère[1457] urak, annak a De Broglie nagyhercegnének[1458] a barátai, aki
maga is csak kis ideje tartozott a nagyvilági körökhöz. Micsoda megütközést
kelthettem az első alkalmakkor, amikor Guermantes asszonynál vacsoráztam,
egy Beauserfeuil[1459] úr-féle férfiban, nem annyira a jelenlétemmel, mint a
megjegyzéseimmel, melyek arról tanúskodtak, mennyire nem tudok semmit
mindazon emlékekről, melyek az ő múltját alkotják, és formát adnak a
társaságról kialakított elképzelésének! Egy szép napon, amikor Bloch már
vénséges vén lesz, és elég régi emlékeket őriz majd erről a mostani Guermantes-
szalonról, ugyanilyen megdöbbenéssel, ugyanilyen zsémbesen fogadja majd
bizonyos befurakodók és tudatlanok megjelenését. Másrészt viszont addigra
minden bizonnyal megszerzi és továbbadja a tapintat és a titoktartás szép
erényét, amit hajdan a Norpois úrhoz hasonlók kiváltságának véltem, s ami épp
azokban születik újjá és testesül meg, akikről azt hittük, hogy mindenki másnál
távolabb állnak tőle.


Azt a lehetőséget amúgy, amely nekem megadatott, hogy befogadnak a
Guermantes-társaságba, hajdan kivételes dolognak láttam. De ha túlléptem
magamon és közvetlen környezetemen, láttam, hogy ez a társasági jelenség nem
annyira elszigetelt, mint kezdetben gondoltam, s hogy a combray-i medencéből,
ahol születtem, összességében meglehetősen sok vízsugár szökött velem
szimmetrikusan a mindannyiukat tápláló víztükör fölé. No persze, mivel a
körülményekben mindig van valami különleges, a jellemekben valami egyedi,
Legrandin egészen másféleképpen (unokaöccse különös házassága révén) jutott
be ebbe a körbe, mint ahogy Odette lánya került velük rokonságba, ahogy maga
Swann vagy éppenséggel én ide érkeztünk. Én, aki elzárkózva éltem az életem,
és belülről láttam, úgy találtam, nincs benne semmi közös Legrandinével, amely
épp ellenkező pályát fut be, ahogy egy folyó sem látja mély medréből a más
irányba tartó másik folyót, mely végül minden kitérője ellenére mégis
ugyanabba a folyamba ömlik. De madártávlatból, ahogy a statisztikus szemléli,
aki mit sem törődik az érzelmi indítékokkal vagy az elkerülhető
óvatlanságokkal, amelyek X-et vagy Y-t a halálba vitték, csak azt veszi számba,
hány ember hal meg évente, már látszott, hogy az elbeszélésünk elején lefestett
azonos közegből indultak közül többen is egészen másfajtába küzdötték fel
magukat, s mivel Párizsban évente átlagosan adott számú házasságot kötnek,
feltehetően minden más művelt és vagyonos polgári közeg is megközelítően
ugyanilyen arányban küldött Swannhoz, Legrandinhez, hozzám és Blochhoz
hasonló embereket, akiket a „nagyvilági társaság” óceánjába torkollva láttunk
viszont. S akik egyébként egymásra is ismertek itt, mert bár az ifjabb
Cambremer gróf mindenkit elbűvölt a választékosságával, kifinomultságával,
komoly eleganciájával, én ebben, s egyben szép tekintetében és a beérkezésre
törő heves vágyában is arra ismertem, ami már Legrandint, a nagybátyját is
jellemezte: szüleim régi barátjára, aki minden arisztokrata manírja ellenére ízig-
vérig polgár volt.
A jóság, ez az egyszerű érési folyamat, amely Blochénál eredendően keserűbb
természeteket is megédesített már, éppoly gyakori, mint az igazságérzet,
melynek hatására, ha ügyünk jó ügy, egy elfogult bírótól éppúgy nem kell
tartanunk, mint a barátitól. Bloch unokáinak pedig úgyszólván vérükben lesz
már a jóság és a tapintat. Maga Bloch talán nem tartott még itt. De
megfigyeltem, hogy ő, aki hajdan úgy tett, mintha azt hinné, köteles két órát
vonatozni azért, hogy meglátogasson valakit, aki ezt egyáltalán nem kérte, most,
amikor annyi meghívást kapott, és nem csupán ebédre és vacsorára, de arra is,
hogy töltsön két hetet emitt, másik kettőt amott, jó néhányat visszautasított, és
nem is említette, nem dicsekedett sem a meghívással, sem a visszautasításával.
Tapintata, a viselkedésében és beszédében megnyilvánuló tapintat társadalmi
pozíciójával és a korral, mondhatni, egyfajta társasági korral jött meg. Hajdan
Bloch kétségkívül épp annyira volt tapintatlan, mint jóindulatra és megfontolásra
képtelen. Bizonyos gyengék és bizonyos erények azonban kevésbé kötődnek
egyes személyekhez, mint a társasági szempontból megítélt életút egyik vagy
másik szakaszához. E tulajdonságok már-már külsődlegesek, s az egyén úgy kel
át fénypászmájukon, mint holmi ősidőktől létező, általános, elkerülhetetlen és
visszatérő napfordulókon. Az orvosok, akik arra próbálnak rájönni, hogy egy
gyógyszer csökkenti vagy fokozza a gyomor savtermelését, gyorsítja vagy
lelassítja a kiválasztást, nem aszerint jutnak különböző eredményre, hogy milyen
gyomorból vesznek némi gyomornedvet, hanem aszerint, hogy mikor veszik a
mintát, a gyógyszer felszívódásának korábbi vagy előrehaladott szakaszában.
[1460]


Így hát a Guermantes-név, ha az összes befogadott, maga köré engedett név
együttesének tekintjük, léte minden pillanatában veszteségeket szenvedett, de új
tagokat is toborzott, ahogy a kertekben készülnek minden pillanatban az alig
bimbózó virágok a hervadóban lévők helyére lépni, hogy elvegyüljenek a
virágseregben, mely változatlannak tűnik, kivéve azoknak a szemében, akik nem
mindig látták az újonnan nyíltakat, s emlékeikben azoknak a pontos képét őrzik,
melyek régen nincsenek már.
Azok között, akiket ez a délutáni hangverseny csokorba gyűjtött, vagy akiket
az emlékezetembe idézett, szép számmal akadtak, akik hol ilyen, hol amolyan
arcukat mutatva a különféle, néha épp ellentétes körülmények között, ahonnan,
egyik a másik után, bukkant fel előttem, életem különféle oldalait hozták
felszínre, a távlatok változásait, ahogy a táj egy eleme – egy domb vagy kastély,
mely hol jobbról, hol balról látszik, előbb egy erdő fölött trónol, majd egy völgy
végén bukkan elő – jelzi az utazónak az irányváltozásokat és a
szintkülönbségeket az úton, amelyet bejár. S ahogy egyre magasabbra jutottam,
végül egymástól oly hatalmas időtávlat elválasztotta képeket találtam egyazon
emberről, melyeket annyira különböző énjeim őriztek meg, annyira mást és mást
jelentettek, hogy amikor azt hittem, az illetőhöz fűződő teljes múltbéli
kapcsolatomat felölelem, többnyire kihagytam őket, sőt már nem is gondoltam,
hogy a régről ismertek lehetnének, és a véletlen figyelem villámfénye kellett,
hogy mint valami etimológiához, ahhoz az eredeti jelentéshez kössem őket,
amelyet hajdan hordoztak számomra. Swann kisasszony pillantása, melyet a
rózsaszín galagonyasövény túloldaláról vetett rám[1461] – s melynek egyébként
utólag kellett átértelmeznem a jelentését[1462] a vágy kifejezése volt. A férfi, akit
a combray-i krónika Swann-né szeretőjének tartott, olyan szigorúan nézett
rám[1463] ugyanezen sövény mögül, amit szintén félreértettem akkor, a férfi maga
pedig később annyira megváltozott, hogy fel sem ismertem abban az úrban, aki
egy plakátot nézegetett Balbecben a Kaszinó mellett,[1464] s akiről, ha tízévente
egyszer eszembe jutott, azt gondoltam: „De hiszen már az is Charlus úr volt,
milyen különös!” Guermantes asszony Percepied doktor esküvőjén;[1465] a
rózsaszín ruhás Swann-né[1466] nagyapám fivérénél, Cambremer asszony,
Legrandin testvére, aki annyira előkelő lett, hogy a fivére attól félt, netán még
megkérjük, ajánljon be hozzá,[1467] ezek és megannyi más Swannról, Saint-
Loup-ról és a többiekről, csupa olyan kép volt, amelyet, ha néha rájuk
bukkantam, mulatságként mint valami címlapot helyeztem a különböző
emberekkel való kapcsolatom elejére, de valóban puszta képnek tűntek, s mintha
nem is maga az illető hagyta volna bennem, mert már semmilyen kapocs nem
volt közöttük. Nem csak azért, mert egyeseknek van memóriájuk, másoknak
pedig nincsen (nem is beszélve az olyan idült felejtésről, amelyben a török
nagykövetnék[1468] és társaik élnek, s amelynek segítségével mindig találnak
helyet – hiszen az előző hír egy hét után már köddé vált, vagy az utána
következőnek sikerült eloszlatnia – az épp ellenkező hírnek, ami a fülükbe jut),
de ha két egyformán jó memóriájú emberről beszélünk, ők sem ugyanarra
fognak emlékezni. Az egyik nem szentel különösebb figyelmet valaminek, ami a
másikban mély lelkiismeret-furdalást ébreszt, másrészt viszont rokonszenves és
jellemző megnyilvánulásként röptében kiragad egy szót, amelyet a másik
úgyszólván véletlenül ejt el. Mivel érdekünk úgy kívánja, hogy ne mi legyünk,
aki tévedett, ha mégis téves előrejelzést adtunk, prognózisunk emléke
kérészéletű lesz, így hamarosan már szentül állíthatjuk, hogy nem mondtunk
semmi ilyesmit. Végül pedig egy mélyebb, elfogulatlanabb érdek is különbözővé
teszi a memóriákat, olyannyira, hogy a költő, aki úgyszólván minden
konkrétumot elfelejtett, amire emlékeztetik, híven megőriz egy futó benyomást.
Így magyarázható, hogy húszévi távollét után a feltételezett gyűlölködés helyett
akaratlan, önkéntelen megbocsátásokkal találkozunk s ugyanakkor megannyi
gyűlölettel is, amelynek okára (mivel mi magunk azt felejtettük el, hogy rossz
benyomást keltettünk) nem tudunk rájönni. Még legjobb ismerőseink
történetében sem emlékszünk a dátumokra. S mivel legalább húsz év eltelt azóta,
hogy először látta Blochot, Guermantes asszony megesküdött volna, hogy Bloch
már az ő köreibe született, s amikor kétéves volt, Chartres nagyhercegné[1469]
ringatta a térdén.
Hányszor és hányszor tértek vissza elém ezek az emberek életük során,
melynek változó körülményei látszólag ugyanazokat a lényeket mutatták, de más
alakban, más és más céllal; s életem sokféle pontján, amelyeken az iméntiek
mindegyikének életfonala áthaladt, végül a legtávolabbinak tűnők is
egybevegyültek, mintha az életnek csak korlátozott számú fonala lenne, hogy a
legkülönbözőbb mintákat kirajzolja. Mi eshetett volna egymástól távolabb
különféle múltjaimban, mint az Adolphe nagybátyámnál tett látogatásaim,
Villeparisis asszonynak, a marsall unokahúgának unokaöccse, Legrandin és a
nővére vagy a hajdani mellényszabó, Françoise barátja az udvarból? S lám, mára
mindezen szálak összefutottak, hogy emitt a Saint-Loup házaspár, amott az
ifjabb Cambremer házaspár szövedékét alkossák, hogy Morelről, no és
megannyi másról már ne is beszéljünk, akiknek összefonódása végül olyan
helyzetet teremtett, amelyben a helyzetet láttam a teljes egésznek, a személyt
csupán egy összetevőjének. S az életem immár elég hosszúra nyúlt ahhoz, hogy
számos emberhez, akit elém hozott, emlékeim ellentétes tájain találjak egy
másikat kiegészítésül. Még az Elstireket is, melyeket a festő hírnevét jelző
helyen láttam itt, össze tudtam kötni Verdurinék legrégebbi emlékeivel, Cottard-
ékkal, a rivebelle-i étteremben folytatott beszélgetéssel, a délelőttel, amikor
megismerkedtem Albertine-nel, és megannyi mással. Így jut eszébe egy
művészetrajongónak, akinek egy szárnyas oltár egyik darabját mutatják, hogy
melyik templomba, mely múzeumokba, melyik magángyűjteménybe került a
többi (s az árverési katalógusokat bújva vagy a régiségkereskedőket járva végül
így találja meg egy, a birtokában lévő tárgy mását, ikerpárját); s gondolatban
rekonstruálni tudja a predellát és a teljes oltárt. Ahogy a csörlővel felhúzott
vödör útja során többször is hozzáér a kötélhez hol innen, hol onnan, nem volt
olyan ember, de úgyszólván olyan dolog sem az életemben, aki vagy ami ne
játszott volna benne felváltva különféle szerepeket. Lehetett az egyszerű
társasági ismeretség vagy akár egy élettelen tárgy is, ha néhány évvel később
újra rábukkantam emlékeimben, láttam, hogy az élet egyre jobban beszőtte
különféle szálakkal, melyek végül az évek utánozhatatlanul szép bársonyába
burkolták, ahhoz hasonlóba, amely a régi parkokban egy közönséges
vízvezetéket von be smaragd prémmel.
Ezeknek az embereknek nem csak a megjelenése emlékeztetett álombéli
alakokra. A már ifjúkorukban és a szerelemben is bóbiskoló élet nekik
maguknak is egyre inkább álomszerűnek tűnt. Még az indulataikat, a
gyűlölködéseiket is elfelejtették, s hogy megbizonyosodjanak arról, hogy a jelen
lévő személy ugyanaz, akivel tíz éve nem beszélnek, egy listához kellett volna
folyamodniuk, amely azonban szintén bizonytalan volt, mint egy álom, melyben
megsértettek, bár azt már nem tudjuk, kicsoda. Ilyen álmok alkották a politikai
élet ellentmondásos külszínét, ahol egyazon kormányban láttunk olyan
embereket, akik korábban gyilkossággal vagy árulással vádolták egymást. S ez
az álom a halálhoz foghatóan sűrű lett egyes öreg férfiaknál, ha a megelőző
napokban szerelmeskedtek. Az ilyen napokon semmit sem lehetett kérdezni a
köztársasági elnöktől[1470], mindent elfelejtett. Majd, ha néhány napi pihenőt
hagytak neki, a közügyek emléke visszatért, véletlenszerűen, mint valami álom.
Néha nem egyetlen képben jelent meg az az ember, aki annyira más volt, mint
amilyennek azóta ismertem. Bergotte-ot évekig szelíd, isteni öregembernek
láttam, mint valami jelenés előtt, bénultan álltam Swann szürke kalapja,
feleségének ibolyaszín kabátja láttán, attól a titokzatosságtól, amellyel nemesi
neve Guermantes nagyhercegnét még egy szalonban is körülvette: csaknem
mesebeli eredet ez, a később oly banálissá vált kapcsolatok bűbájos mitológiája,
amely azonban hosszan nyúlt vissza a múltban, mintha egy üstökös szikrázó
csóvájáéhoz hasonló ragyogással röptették volna az égre. S még azok a
kapcsolataim is, amelyek minden titokzatosságtól mentesen kezdődtek, mint a
Souvré asszonnyal[1471] való, mely mára oly rideggé és pusztán társaságivá vált,
a kezdetekben megőrizte első mosolyát, amint békésebben, szelídebben és oly
puhán íródott bele egy délután makulátlanságába a tengerparton, egy fogatoktól
hangos, porfelhős tavaszi alkonyba Párizsban, ahol a napfény úgy villódzott,
mint a felkavart víz. És ha kiemeljük ebből a keretből, Souvré asszony talán nem
sokat ért volna, ahogy az olyan híres épületek – például a Salute[1472] – sem,
amelyek önmagukban nem különösebben szépek, de az adott helyen
csodálatosan mutatnak, emlékeim egy bizonyos kötegébe tartozott, melyet „egy
tételben” értékeltem, s nem töprengtem azon, hogy mennyit is ér benne pontosan
Souvré asszony személye.
Akadt még valami, ami az átélt fizikai és társasági változásoknál is
szembetűnőbb volt mindezeken az embereken; mégpedig az, hogy mennyire
másképpen gondolkodtak egymásról. Legrandin sokáig megvetette Blochot,
soha nem szólt hozzá. Most nagyon barátságos lett vele. És korántsem Bloch
időközben megnövekedett tekintélye miatt, hiszen ez esetben említést sem
érdemelne a dolog, mert a társasági változások elkerülhetetlenül változást
hoznak az érintettek egymáshoz való viszonyában is. Nem ezért, hanem mert az
emberek – vagyis az, amit nekünk jelentenek – nem festményszerűen
változatlanok az emlékezetünkben. Felejtésünk kényére-kedvére alakulnak.
Néha egyenesen összetévesztjük őket másokkal: „Bloch? Aki Combray-ba jött”,
s Blochot említve valójában rám gondoltak. És megfordítva: Sazerat-nénak szent
meggyőződése volt, hogy egy bizonyos történelmi értekezés II. Fülöpről[1473] az
én művem (valójában pedig Bloché volt). Ha ilyen cserékig nem megyünk is el,
de elfelejtjük, hogyan mocskolt minket valaki, milyen hibái vannak, és hogy a
legutóbb már kezet sem fogtunk búcsúzáskor, emlékszünk viszont egy régebbi
alkalomra, amikor jóban voltunk vele. Legrandin modora erre a régebbi
alkalomra rímelt, amikor szívélyes lett Blochhal, vagy azért, mert egy bizonyos
múlt kiesett az emlékezetéből, vagy azért, mert a megbocsátás, a felejtés és a
közöny – ez utóbbi szintén az Idő egyik vonzata – elegyeként így ítélte
etikettszerűnek. Egymásról őrzött emlékeink egyébként még egy szerelemben
sem egyformák. Megtörtént, hogy Albertine csodás pontossággal idézett fel egy
mondatot, amit egyik első találkozásunkkor mondtam, s amit én már teljesen
elfelejtettem. Másvalamiről viszont, ami az én agyamba úgy nyomódott be, mint
egy kavics, semmiféle emléke nem volt. Párhuzamos életünk azokhoz a
fasorokhoz hasonlított, amelyek két oldalán virágtartók állnak egyenlő
távolságban, szimmetrikusan, de nem egymással szemben. S még inkább érthető,
ha olyanokat illetően, akiket alig ismerünk, arra is alig emlékszünk, kicsodák,
vagy valami másra emlékszünk, még annál is régebbire, mint amit hajdan
gondoltunk róluk, olyasmire, amit azok sugallnak, akiknek körében most látjuk
viszont, s akik csak nem régóta ismerik őket, olyan erényekkel ékesen és olyan
pozícióban, amelyeknek régebben nem voltak birtokában, de amelyeket a
feledékeny azonnal elfogad.
Az élet, azzal, hogy többször is elém hozta utamon ezeket az embereket, olyan
sajátos körülmények között mutatta, amelyek mintegy keretbe foglalták őket, s
így leszűkítették a róluk alkotott képet, nem engedték, hogy a lényegüket
ismerjem meg. Még a Guermantes-okról is, akik régen oly nagy ábrándom
tárgyai voltak, amint egyikük-másikuk közelébe férkőztem, kiderült, hogy az
egyik a nagymamám régi barátnője, a másik pedig az az úr, aki olyan utálatosan
nézett meg magának délidőben, a Kaszinó parkjában. (Mert köztünk és a többi
ember között az esetlegességek sávja húzódik, ahogy hajdan, combray-i
olvasmányaimból pedig azt értettem meg, hogy érzékelésünk is ilyen sávot alkot,
s a valóság és a tudatunk ettől nem tud közvetlen kontaktusba kerülni.) Így hát
ezek az ismeretségek mindig csak utólag – amikor egy névhez kötöttem őket –
váltak a szememben a Guermantes-okhoz kötődő ismeretséggé. De talán már a
gondolat is költőibbé tette az életemet, hogy ez a titokzatos, átható tekintetű,
madárcsőrű fajta, ez a rózsás- és aranyszín, megközelíthetetlen fajta a vak és
változó véletlen következtében oly gyakran és oly természetesen kínálkozott fel
szemlélődésemnek, került kapcsolatba, sőt bizalmas közelségbe velem;
olyannyira, hogy amikor Stermaria kisasszonnyal akartam megismerkedni, vagy
Albertine-nek akartam ruhát varratni, mint legkészségesebb barátaimhoz, a
Guermantes-okhoz fordultam. Igaz, hozzájuk eljárni épp olyan unalmas volt,
mint a többi társasági emberhez, akiket később ismertem meg. És Guermantes
nagyhercegné varázsa, mint Bergotte bizonyos írásaié is, csak messziről volt
érzékelhető, ha a közelébe kerültem, szertefoszlott, mert az emlékezetemben és a
képzeletemben lakozott. Végső soron azonban Guermantes-ék, ahogy Gilberte
is, mégis különböztek a többi társasági embertől annyiban, hogy gyökereik
mélyebbre nyúltak abba a múltbéli életembe, amelyben többet ábrándoztam, és
jobban hittem az egyes emberekben. Az, amit most, amikor éppen hol ezzel, hol
amazzal csevegtem, unatkozva birtokoltam, legalább gyermekkorom
képzelgéseiben a legszebbnek talált és a legelérhetetlenebbnek hitt emlékek közé
tartozott, s azzal vigasztalódtam, hogy akár a kereskedő, aki belezavarodik a
könyvelésbe, birtoklásuk értékét tévesztettem össze azzal az árral, amelyet
hajdan vágyam tulajdonított nekik.
Voltak viszont mások, akikhez fűződő kapcsolataim múltját hevesebb,
reménytelenül született álmok táplálták, melyekben oly gazdagon bontakozott ki
akkori életem, amelyet teljes egészében nekik szenteltem, hogy alig értettem,
hogyan lehetett minden eredményük a közeli, mégis közönyös és lenézett
bizalmasság keskeny, vézna és színtelen szalagja, melyben semmit sem leltem
már a hajdani titokzatosságból, lázból és édességből. Nem mindenki érkezett be,
kapott kitüntetést, néhányan más, noha nem fontosabb minősítést kaptak:
nemrégiben halottak lettek.


„Mi lehet D’Arpajon márkizzal?” – kérdezte Cambremer asszony. – „De
hiszen meghalt” – felelte Bloch. – „Ön összetéveszti D’Arpajon grófnéval, aki
tavaly halt meg.” Ekkor közbeszólt D’Agrigente hercegnő[1474]; dúsgazdag,
nagynevű, öreg férj özvegye volt, akinek sokan versengtek a kezéért, s ettől
igencsak megnőtt az önbizalma. – „D’Arpajon márkiz is meghalt nagyjából egy
éve.” – „Ó, egy éve biztosan nem – felelte Cambremer asszony –, még nincs egy
éve, hogy ott voltam egy zeneestjén.” Bloch – akárcsak a társaság „dzsigolói” –
nem tudta hasznossá tenni magát a társalgásban, mivel mindezen idős emberek
halála nagyon is távol állt tőlük, akár az évek hatalmas különbsége miatt, akár
azért, mert csak nemrégiben jutottak be (mint Bloch is például) és kerülő úton
egy másfajta társaságba, mely ekkoriban hanyatlóban volt már, s ebbe az
alkonyatba az általuk kevéssé ismert múlt emléke nem hozott világosságot. Az
azonos korú és azonos körből való emberek szemében pedig a halál már veszített
különleges jelentéséből. Amúgy is annyi mindenkiről hallhattuk nap mint nap,
hogy a halálán van, majd volt, aki rendbe jött, mások viszont „alulmaradtak a
küzdelemben”, így már nem emlékeztünk pontosan, hogy X. vagy Y., akit
mostanában sosem lehetett látni, kilábalt-e a tüdőgyulladásából vagy eltávozott
közülünk. Az idősek régióiban a halál egyre gyakoribbá és bizonytalanabbá vált.
Két nemzedék és két olyan társaság e metszéspontjába kerülve, amelynek
különböző okokból nem volt kellő rálátása a halálra, már-már összetévesztették
az élettel, így az előbbi is társasági esemény lett, olyan kellemetlenség, amely
többé-kevésbé minősít valakit anélkül, hogy a hangvétel, amelyben említik, azt
jelentette volna, hogy ez a kellemetlenség volt az utolsó az illető életében. „No
de, megfeledkezik róla, hogy X. már halott” – mondták, mintha azt mondták
volna: „Kitüntetést kapott”, „akadémikus lett”, vagy – és ez is idetartozott,
hiszen ugyanígy akadályozta az estélyeken való megjelenést – „délre utazott,
hogy ott töltse a telet”, „orvosi utasításra a hegyekbe ment”. Ismert emberek
esetében legalább az, amit maguk után hagytak, segített eszünkbe juttatni, hogy
földi pályafutásuk véget ért. A nagyon idős, de pusztán társasági emberek
esetében azonban zavarba jöttünk, hogy élnek-e még vagy már meghaltak,
nemcsak azért, mert a múltjukat alig ismertük, vagy már elfelejtettük, hanem
mert semmi módon nem kötődtek a jövőhöz. S a nehézség, amivel
mindegyikünknek meg kellett küzdenie, amíg kirostálta, hogy az idős társasági
emberek közül ki beteg, ki nincs jelen, ki vonult vissza vidékre, ki halt meg,
ugyanolyan biztosan szentesítette az elhunytak jelentéktelenségét, mint a
bizonytalanok közönye.
„De ha nem halt meg, akkor miért nem látjuk már soha, sem őt, sem a férjét?”
– kérdezte egy vénlány, aki szívesen elménckedett. – „Megmondom én –
válaszolt az anyja, aki, noha az ötvenes éveiben járt, ki nem hagyott volna
egyetlen estélyt sem –, azért, mert öregek: az ő korukban már nem szokás
társaságba járni.” Ami úgy hangzott, mintha a temető előtt az öregeknek lett
volna még egy egész, zárt városa, ahol a ködben mindig égnek a lámpák. A
vitának Saint-Euverte asszony vetett véget, aki elmondta, hogy D’Arpajon
grófné egy éve halt meg, hosszú betegség után, de azóta D’Arpajon márkiz is
meghalt váratlanul és „teljesen érdektelen módon”. S ennyiben ez a halál erősen
hasonlított a jelenlevők életéhez, és egyben arra is magyarázatot adott, miért
nem figyeltek fel rá, mentségül szolgált mindazoknak, akik keverték a dolgokat.
Hallván, hogy D’Arpajon asszony tényleg meghalt, a vénlány riadt tekintetet
vetett az édesanyjára, mert attól tartott, hogy anyját „lesújtja” egy
„magakorabeli” halálhíre; mintha máris hallotta volna, amint tulajdon anyjának
halálát ezzel a magyarázattal emlegetik: „Rettentően lesújtotta D’Arpajon
asszony halála.” A vénlány anyja azonban épp ellenkezőleg fogta fel a dolgot,
úgy, mintha nagynevű ellenfeleket győzött volna le minden egyes alkalommal,
amikor a korosztályából „múlt ki” valaki. Csakis az ő haláluk révén vetett még
jólesően számot tulajdon életével.
A vénlány felfigyelt rá, hogy anyja, akinek láthatóan nem esett nehezére
kimondani, hogy D’Arpajon asszony visszavonult arra a lakhelyre, amelyet a
megfáradt öregek már nemigen hagynak el, még ennél is kevesebb
szívfájdalommal vette tudomásul, hogy a márkiz átköltözött a következő
városba, abba, ahonnan többé nincs kijárás. Az anya közönye felpezsdítette a
vénlány gúnyos szellemét. Hogy megnevettesse a barátnőit, mulatságos
elbeszélésben írta le azt az állítása szerint kitörő derűt, amellyel az anyja a
markát dörzsölve mondta: „Istenem, hát tényleg meghalt szegény D’Arpajon
asszony!”
Bár ez a halál még azokat is boldoggá tette, akiknek nem volt szükségük
ilyesmire az életörömhöz. Mert minden haláleset megkönnyíti az életet az itt
maradóknak, leveszi a vállukról a hála terhét, a látogatások kötelezettségét.
Elstir azonban nem így fogadta Verdurin úr halálát.
Egy hölgy éppen távozott, mert más matinékra is elvárták, és két királynővel
kellett uzsonnáznia. Nassau hercegnő volt az, a nagyvilági kokott, akit hajdan én
is ismertem. Ha a termete nem ment volna össze, amitől – mivel nem hordta már
annyira fennen a fejét, mint régen – olyan lett, mint akire azt szokás mondani, fél
lábbal már a sírban van, nemigen mondtuk volna róla, hogy megöregedett.
Megmaradt osztrák orrú, elbűvölő tekintetű, jól karbantartott, ezerféle illatozó
festék csodálatos összhangjától orgonaszín arcú Marie Antoinette-nek. Arcán
zavar és gyengédség ült, amiért muszáj mennie, de szívből ígéri, hogy újra eljön,
most viszont titokban elillan, mert a kiválasztottak találkozóinak sokaságára
várják. Mondhatni, királyi vérből származott, háromszor ment férjhez, sokáig és
bőkezűen tartották ki nagy bankárok, akik sosem számolgatták az ezer szeszélyt,
amit megengedett magának; csodás kerek szeméhez hasonló mályvaszín ruhája
alatt, mint festett arcán is, kissé összemosódottan hordta ennek a
számbavehetetlen múltnak minden emlékét. Amint angolosan távozott, előttem
is elment, így üdvözöltem. Megismert, megszorította a kezemet, és kerek,
mályvaszín szemével olyan pillantást vetett rám, mintha azt mondaná: „Ezer éve
nem találkoztunk! Erről még beszélünk valamikor!” Megszorongatta a kezemet,
mert nem emlékezett pontosan, hogy egy este, amikor hazavitt Guermantes
nagyhercegnétől, volt-e közöttünk futó flört a kocsiban, vagy sem. A biztonság
kedvéért mintha arra célzott volna, ami meg sem történt, s ez nem esett nehezére,
hiszen egy epertorta láttán is elérzékenyült, s ha egy zeneszám befejezése előtt
kellett távoznia, olyan kétségbeesett képet vágott, mintha elhagyna, bár nem
örökre. Mivel azonban nem volt biztos ebben a flört-dologban, nem húzta sokáig
a kézszorítást, és egy szót sem szólt. Mint mondtam, csak egy „Milyen régen is
volt!” pillantást vetett rám, mely előtt végigperegtek a férjek, a férfiak, akik
kitartották, két háború, és csillagszemében, mint egy opálba vésett napórán,
felvillant a múlt jeles óráinak hosszú sora, a múlté, amely mindannyiszor
felötlött benne, amikor mentegetőzéssel felérőn köszönt valakinek. Majd, amint
elvált tőlem, ügetve indult az ajtó felé, hogy senki ne zavartassa magát miatta,
nekem pedig jelezze, csak azért nem beszélgetett velem, mert sietnie kell, hogy
behozza azt a percet, amit a kezem szorítására vesztegetett, és hogy pontos
lehessen a spanyol királynénál, akivel feltehetőleg kettesben uzsonnáznak.
Amikor az ajtóhoz ért, már azt hittem, futólépésre vált. Valójában a sírja felé
futott.
Miközben röpke ideig a legkülönfélébb gondolatok tolongtak a fejemben, egy
kövér hölgy köszönt rám. Egy pillanatig haboztam, hogy viszonozzam-e, attól
tartva, hogy ő sem azonosítja jobban az embereket, mint én, s valaki másnak
hisz, majd – nagy magabiztossága láttán – épp ellentétes félelem tört rám, s attól
tartva, hogy régebben nagyon is közeli ismerősöm lehetett, túlzott kedvességgel
mosolyogtam rá, és tekintetemmel próbáltam vonásairól leolvasni a nevet,
amelyet sehogy sem találtam. Mint egy érettségiző csügg pillantásával a
vizsgáztató arcán, azzal a hiábavaló reménnyel, hogy ott találja majd a választ,
bár jobban tenné, ha a saját fejében keresné, magam is nagy mosolyogva,
állhatatosan fürkésztem a kövér hölgy vonásait. Mintha Swann-né állt volna
előttem, így hát mosolyomba tisztelet vegyült, s bizonytalanságom oldódni
kezdett. Alig egy másodperccel később a kövér hölgy azt mondta: „A
mamámnak nézett, s valóban, kezdek nagyon hasonlítani rá.” Én pedig Gilberte-
re ismertem.
Sokat beszéltünk Robert-ről, Gilberte olyan mély tisztelettel emlegette, mintha
felsőbbrendű lényről beszélne, s mindenképpen érzékeltetni akarná, hogy
csodálta és megértette. Felidéztük, hogy a hadművészetről hajdan kifejtett
gondolatait (mert Gilberte-nek is gyakran elmondta Tansonville-ben azokat a
téziseket, amelyeket Doncières-ben[1475] és később hallottam tőle) milyen
gyakran s végül milyen sok kérdésben igazolta a legutóbbi háború.
„El sem tudom mondani, hányszor gondolok döbbenten mostanában, és
gondoltam a háború idején a legapróbb dolgokra, amiket Robert Doncières-ben
mondott. Az utolsó szavai szerint, melyeket akkor hallottam tőle, amikor
mindörökre elváltunk egymástól, napóleoni típusú ütközetet várt Hindenburgtól,
a napóleoni tábornoktól, azt a fajtát, amelyik két ellenséges sereg
szétválasztására törekszik, talán – mint mondta – az angolokat akarja elszigetelni
tőlünk.” Márpedig alig egy évvel Robert halála után egy elemző, Henry
Bidou[1476], akit Robert nagyon nagyra tartott, s aki érezhetően nagy hatással
volt a katonai gondolkodására, azt állította, hogy Hindenburg 1918. márciusi
offenzívája[1477] „az egyik szemben álló fél ütközete volt, amelyben két, egymás
mellett felsorakozott ellenfelét akarta szétválasztani, az a fajta manőver, amelyet
a császár 1796-ban az Appennineknél sikerre vitt, 1815-ben Belgiumban viszont
elhibázott.”[1478] Nem sokkal korábban Robert nálam azokhoz a színdarabokhoz
hasonlította az ütközeteket, amelyekben nem mindig könnyű rájönni, mit akart a
szerző, aki maga is menet közben változtatott a tervein. Márpedig ezt az 1918-as
német offenzívát illetően Robert ebben az értelmezésben nyilvánvalóan nem
lenne egy véleményen Bidou-val. Más elemzők úgy gondolják, hogy
Hindenburg Amiens felé elért sikerei, majd kényszerű megtorpanása,
Flandriában elért sikerei, majd az újabb megtorpanás végül is véletlenül tették
célponttá Amiens-t, majd Boulogne-t, korábban nem ezeket tűzte ki célul.[1479] S
ahogy egy színdarabot mindenki a tetszése szerint formál át, vannak, akik ebben
az offenzívában egy Párizsba tartó gyors bevonulás előjelét látják, mások viszont
rendszertelen, de erőteljes támadásokat, amelyekkel az angol hadsereget akarta
szétzúzni.[1480] S még ha a vezér által kiadott parancsok ellentmondanak is
egyik-másik koncepciónak, az elemzők megengedhetik maguknak, hogy azt
mondják, amit Mounet-Sully Coquelinnek, aki határozottan állította, hogy a
Mizantróp nem olyan szomorú és drámai darab, amilyennek Mounet-Sully
akarja játszani (Molière ugyanis a kortársak tanúsága szerint komikus
felfogásban alakította, nevettek is rajta): „Nos, akkor Molière tévedett![1481]
 „És arra emlékszik, amikor a repülőkről azt mondta (milyen szép mondatai
voltak!): »minden hadseregnek százszemű Argosznak kell lennie«? Sajnos azt
már nem láthatta, amikor az állításai sorra igazolódtak.” – „Dehogynem –
feleltem –, a somme-i ütközetnél bizony tudta, hogy először is megvakították az
ellenséget, kiszúrták a szemét, amikor megsemmisítették a repülőit és a
megfigyelőballonjait.”[1482] – „Ó, igen, igaza van.” S mivel amióta már csak a
szellemi életnek élt, egy kissé tudálékos lett: „És Robert állította, hogy
visszatérünk a régi eszközökhöz. Márpedig tudja, hogy ebben a mostani
háborúban[1483] a mezopotámiai hadjárat minden mozzanata (ezt nyilván Brichot
cikkeiben olvashatta akkoriban) hajszálra olyan volt, mint Xenophón
visszavonulása[1484]? Amikor pedig a Tigristől az Eufráteszig akartak eljutni, az
angol vezérkar bellumokat[1485] használt, azokat a hosszú, karcsú hajókat, az
ottaniak gondoláit, amelyekkel már az ókori kaldeusok is közlekedtek.” Szavai
csak megerősítették bennem azt az érzést, hogy a múlt megállapodik: egyes
helyeken, valamiféle sajátos nehézségi erő hatására, örökre mozdulatlanná
dermed, s bármikor látjuk, változatlannak találjuk.
„Van a háborúnak egy oldala, amelyre, azt hiszem, kezdett felfigyelni –
mondtam Gilberte-nek –, mégpedig az, hogy a háború emberi jelenség, úgy éljük
meg, mint egy szerelmet vagy gyűlöletet, úgy mesélhetnénk el, mint egy
regényt, következésképpen, ha valaki folyton csak azt ismételgeti, hogy a
stratégia tudomány, nem fogja jobban érteni a háborút, mert a háború nem
stratégia kérdése. Az ellenség éppoly kevéssé ismeri a terveinket, mint
amennyire nekünk magunknak tudomásunk van a szeretett nő kitűzött céljáról,
sőt talán mi magunk sem tudjuk, mi a tervünk. Valóban Amiens-t akarták
bevenni a németek az 1918. márciusi offenzívában? Erről semmit sem tudunk.
Talán ők sem tudták, és a történések, az Amiens felé tartó nyugati előretörés
határozta meg a tervüket. S ha feltételezzük is, hogy a háború tudomány, akkor is
úgy kellene lefestenünk, ahogy Elstir festette a tengert, fordított kiindulásból, az
illúziókból, hiedelmekből kiindulva, s azokat lassacskán kiigazítva, ahogy
Dosztojevszkij beszélne el egy életet.[1486] Amúgy több mint bizonyos, hogy a
háború egyáltalán nem stratégiai, inkább orvosi jelenség, amely olyan előre nem
látott, balszerencsés eseményeket hoz, amiket a kezelőorvos szeretett volna
elkerülni, amilyen például az orosz forradalom.”
Bevallom azonban, hogy a hajdani könyvek miatt, amelyeket Balbecben
Robert-től nem messze olvastam, nagyobb hatást tett rám a franciaországi
hadjáratokban a Madame de Sévigné[1487] emlegette frontot viszontlátni, Keleten
pedig, Kut-el-Amaran ostrománál (Kout-az emír, „ahogy mi pedig Vaux-le-
Vicomte-ot és Bailleaul’Évêque-et mondunk”,[1488] magyarázta volna a
combray-i pap, ha etimológiai tudásszomja a keleti nyelvekre is kiterjed) amint
Bagdad mellett újra és újra annak a Baszrának a neve tér vissza, melyről annyi
szó esik az Ezeregyéjszakában, s amelynek kikötőjében, jóval Townshend
tábornok és Gorringe[1489] előtt, a kalifák korában, Bagdadot elhagyva vagy oda
visszatérve tengerre vagy partra száll Szindbád, a tengerész.


Gilberte a beszélgetés során mindvégig hódolattal beszélt Robert-ről, ami úgy
tűnt, inkább az én régi barátomnak szól, mint az ő néhai férjének. Mintha csak
azt mondta volna: „Tudom, mennyire csodálta. Higgye el, én aztán tudtam,
milyen nagyszerű ember Robert.” S mégis lehet, hogy mostani életének
sajátosságait távoli okként még mindig az a szerelem határozta meg, amelyet
férje emléke iránt bizonyosan nem érzett már. Így például az utóbbi időben
Gilberte és Andrée elválaszthatatlan barátnők lettek.
Bár Andrée – főként a férje tehetségének,[1490] de a saját intelligenciájának
köszönhetően is – kezdett betörni, no persze, nem Guermantes-ék köreibe, de a
hajdaninál elmondhatatlanul előkelőbb társaságba, azért általános meghökkenést
keltett, hogy Saint-Loup márkiz odáig ereszkedett, hogy Andrée legjobb
barátnője lett. Mintha ez a tény egyszerre jelezte volna Gilberte hajlamát arra,
amit művészi létformának hitt, és a tényleges társasági lecsúszásra. Talán ez a
magyarázat volt igaz. Mégis, egy másik is járt a fejemben, mely még mindig
azzal volt tele, hogy a képek, amelyeket valahol egy csokorba gyűjtve látunk,
általában egy másik, meglehetősen elütő, noha szimmetrikus első képcsoport a
későbbitől hihetetlenül messzire került visszatükröződései vagy valamiképpen a
hatásai. Arra gondoltam, hogy Andrée-t és a férjét talán azért látjuk minden este
Gilberte-tel, mert oly sok évvel korábban Andrée jövendőbeli férjét Rachel
élettársaként láttuk, majd Andrée kedvéért hagyta el Rachelt. Valószínű, hogy
Gilberte akkoriban, abban a nagyon is távoli, nagyon is emelkedett társaságban,
ahol élt, mit sem tudott minderről. Később azonban, amikor Andrée eléggé
felkapaszkodott, ő maga pedig eléggé lecsúszott ahhoz, hogy egymás látókörébe
kerüljenek, bizonyosan tudomást szerzett róla. Akkor nagy hatást gyakorolhatott
rá a nő, aki miatt a nyilvánvalóan vonzó Rachelt elhagyta az a férfi, akit Rachel
Robert helyett választott. (Guermantes hercegné hangja hallatszott, amint
átszellemült képpel és a műfogsora okozta fémes hangon ismételgeti: „Igen, ez
az, klánt alkotunk! klánt alkotunk![1491] Szeretem a mai fiatalságot, annyira
eszes, annyira tevékeny, ó micsoda mussikus is maga!” S ezzel kerek, félig
derült, félig azonban – amiért nem bírja a tartós vidámságot – mentegetőző
szemébe nyomta vaskos monokliját, a végsőkig elszántan arra, hogy „tevékeny
lesz”, hogy „klánt alkot”.)
Így hát az Andrée-val való találkozás talán ifjúkora románcára, Robert iránti
szerelmére emlékeztette Gilberte-et, és mély tiszteletre ihlette Andrée iránt,
akibe még mindig szerelmes a férfi, akit pedig Rachel szeretett nagyon, Rachel,
akiről Gilberte érezte, hogy Saint-Loup jobban szerette, mint őt. De az is lehet,
hogy ezek az emlékek semmiféle szerepet nem játszottak Gilberte vonzódásában
a művész házaspár iránt, s ahogyan sokan gondolták, csak azt a többnyire párban
járó két hajlamot kellett látni benne, amely a társasági nőket egyszerre vonzza a
művelődéshez és a csőcselékhez. Gilberte talán éppúgy elfelejtette Robert-t,
mint én Albertine-t, s ha tudta is, hogy a művész Rachelt hagyta el Andrée
kedvéért, sosem gondolt erre, amikor találkozott velük, s így ez soha semmiféle
szerepet nem játszott az irántuk érzett vonzalmában. Azt viszont, hogy az első
magyarázatom nem pusztán lehetséges, hanem igaz is, csak az érdekeltek
tanúságának segítségével lehetett volna eldönteni, hiszen a hasonló esetekben
csakis hozzájuk folyamodhatunk, ha ugyan vallomásukban tisztánlátók és
őszinték lehetnének. Márpedig az előbbire ritkán van példa, az utóbbira soha
nincs. Mindenesetre Gilberte-nek nem lehetett túl kellemes a mostanra már híres
színésznő Rachellel találkozni. Ezért hát kínosan éreztem magam, amikor
megtudtam, hogy aznap délután Rachel szaval, ráadásul, mint bejelentették,
Musset Az emlékét és La Fontaine-meséket.
„Na de hogy kerül maga ilyen tömegrendezvényre? – kérdezte Gilberte. –
Nem gondoltam volna, hogy efféle nagy tolongásban látom viszont. Annyi
bizonyos, hogy mindenütt másutt inkább számítottam magára, mint a
nagynéném valamelyik nagy cécóján, már amennyire a nagynéném” – tette
hozzá ravaszul, lévén hogy ő maga egy kicsit régebben volt Saint-Loup asszony,
mint ahogy Verdurinné bekerült a családba, így ő vérbeli Guermantes-nak
tartotta magát, s mint ilyen, személyes támadásként élte meg, hogy a nagybátyja
rangon alul nősült, mikor elvette Verdurinnét, akin, igaz, Gilberte jelenlétében
ezerszer is gúnyolódtak családi körben, míg arról a mésalliance-ról, amit Saint-
Loup követett el azzal, hogy Gilberte-et vette el, természetesen csakis az ő
távollétében beszéltek. Annál is inkább megvetést színlelt a némiképp kétes
nénikét illetően, mert Guermantes hercegné azzal a fajta perverzióval, ami az
értelmes embereket ösztökéli, hogy szabaduljanak a szokott eleganciától, de
azért is, mert az idős embereknek szükségük van emlékekre, végül pedig, hogy
így próbáljon múltat teremteni újdonsült előkelőségéhez, szívesen mondogatta
Gilberte-ről: „Meg kell mondanom, nekem nem új ez a kapcsolat, rém közelről
ismertem a kicsike anyját, Marsantes kuzinom nagy barátnőjét. Gilberte apját is
nálam ismerte meg. Ami pedig Saint-Loup-t illeti, már jóval előbb ismertem az
egész famíliát, a nagybátyja régebben állandó vendégem volt La Raspelière-
ben.” „Látja, Verdurinék korántsem voltak bohém figurák – mondták azok, akik
ezt a mondókát hallották Guermantes hercegnétől –, ősidők óta jó barátai Saint-
Loup asszony családjának.” Talán én voltam az egyedüli, aki nagyapám révén
tudtam, hogy Verdurinék valóban nem voltak bohémok. De nem éppen azért,
mert régen ismerték Odette-et. Csakhogy a múltbéli történeteket, hiszen már
senki sem ismeri őket, könnyű kicifrázni, mint az olyan országokban tett
utazások történetét, ahol soha senki nem járt. „Végül is – zárta le Gilberte –, ha
már néha kibújik az elefántcsonttornyából, nem lennének inkább kedvére valók
az én bensőséges összejöveteleim, ahová rokon szellemeket hívok meg? Az
ilyen nagy hacacárék, mint ez, nem magának valók. Láttam, amint az előbb
Oriane nagynénémmel csevegett, akinek mindenféle jó tulajdonsága van, de
azért nem lennénk igazságtalanok vele, ha kimondanánk, hogy nem tartozik a
nagy gondolkodók közé.”
Nem oszthattam meg Gilberte-tel, miféle gondolatok járnak a fejemben egy
órája, de úgy véltem, pusztán a szórakozást tekintve, szerezhetne némi élvezetet,
ami tagadhatatlanul nem az lenne, hogy Guermantes nagyhercegnével vagy akár
Saint-Loup asszonnyal cseveghetek irodalomról. Igaz, az volt a szándékom,
hogy mindjárt másnaptól – s most viszont már konkrét céllal – megint magányba
vonulok. Még otthon sem fogadok látogatókat, amikor dolgozom, mert művem
megalkotásának kötelessége felment az alól, hogy udvarias, sőt netán csak jó
legyek. Ők persze nyilván erősködnek majd, hiszen oly régóta nem láttak már, s
most végre találkoztunk, én láthatóan meggyógyultam, jönnek, amikor napi vagy
életre szóló robotjuk befejeződött vagy félbeszakadt, s ilyenkor ugyanolyan
szükségük lesz rám, mint nekem volt régen Saint-Loup-ra; s azért is, mert –
amint ezt már Combray-ban megfigyeltem, mikor a szüleim épp akkor tettek
szemrehányást nekem, amikor tudtukon kívül igazán dicséretes elhatározásra
jutottam – az egyes embereknek jutó belső órák nem egyformán járnak. Az
egyik épp akkor üti el a pihenőidőt, amikor a másik a munkáét, az egyik a
büntetés óráját a bírónál akkor, amikor a bűnösnél már rég ütött a bűnbánaté és a
javulásé. De lesz bennem elég bátorság, hogy azt válaszoljam a látogatóba
jövőknek vagy az értem küldőknek: bizonyos lényeges dolgok miatt, amelyekről
haladéktalanul tájékozódnom kell, sürgős, életbevágó találkozóm van –
önmagammal. S bár igazi énünknek vajmi kevés köze van a másikhoz, a kettő
névazonossága és közös teste miatt a lemondást, melyért könnyebb
feladatainkat, sőt élvezeteinket feláldozzuk, a többiek önzésnek látják.
Különben is, nem azért élnék-e távol azoktól, akik panaszkodnak, amiért nem
találkozunk, hogy velük foglalkozzam, mélyrehatóbban foglalkozzam velük,
mint a társaságukban tehetném, hogy megpróbáljam önmaguk előtt feltárni,
valóssá tenni őket? Mi haszna lett volna, ha évekig vesztegetem még az estéimet
arra, hogy szavaik éppen elhalt visszhangját saját szavaim nem kevésbé
hiábavaló hangjával folytassam egy olyan nagyvilági kapcsolat meddő öröméért,
amely minden mélységet kizár? Nem jobb-e, ha megpróbálom minden
gesztusuk, minden kimondott szavuk, az életük, a természetük görbéjét leírni, és
ebből fejteni meg a törvényszerűségét? Sajnos, le kell küzdenem azt a szokást is,
hogy mások helyébe képzelem magam, ami egy mű alapötletének ugyan jót tesz,
de a megvalósítását hátráltatja. Mert az udvariasság felsőfokaként arra késztet,
hogy ne csak örömeinket, hanem a feladatunkat is feláldozzuk másokért, amikor
a helyükbe képzelve magunkat ez a feladat, legyen bármiféle is – annak, aki
semmiféle szolgálatra nem alkalmas a fronton, pusztán annyi, hogy a
hátországban marad, ahol hasznos –, egyszerre úgy látszik, mintha számunkra
puszta élvezet lenne, bár valójában nem az.
Távolról sem hittem boldogtalannak magam ebben a barátok és csevegés
nélküli életben, noha a legnagyobbakkal is megesett, hogy így éreztek, sőt arra
jutottam, hogy a rajongás erői, amelyeket a barátságban felélünk, egyfajta
vakvágányt jelentenek, melynek célja, két ember barátsága, sehová sem visz, és
eltérít egy igazságtól, melyhez ez az erő képes lett volna elvezetni. Bár végül is,
amikor a pihenés és a társasági élet köztes szakaszaira lesz szükségem, az
intellektuális csevej helyett, amiről a nagyvilági emberek azt hiszik, hogy
hasznos az íróknak, éreztem, jóval inkább a bimbózó fiatal lányokkal megélt
könnyű kis szerelmek szolgálhatnak válogatott étkemül, ennyit, ha már így kell
lennie, engedélyezhetek a képzeletemnek, mely a mesebeli lóhoz hasonlít, amit
csak rózsával tápláltak. A balbeci ábrándot kívántam újra hirtelen, amit akkor
láttam, amikor Albertine, Andrée és a barátnőik még ismeretlenül vonultak a
tenger háttere előtt. De jaj! éppen őket, akiket e pillanatban oly hevesen
kívántam, nem is próbálhattam megtalálni! Az évek munkája, ami mindenkit
átformált, akit ma láttam, még Gilberte-et is, minden lányból, aki ma is él, ahogy
Albertine-ből is, ha nem veszett volna oda, biztosan nagyon más nőt faragott,
mint akire emlékeztem. Szenvedtem, amiért magam kényszerítem magamat,
hogy őket érjem el, mert az idő az embereket megváltoztatja, de róluk őrzött
képünket nem módosítja. Nincs fájóbb, mint ez az ellentét az emberek változása
és az emlék állandósága között; amikor rájövünk, hogy aki oly hamvas friss
maradt az emlékezetünkben, az életben már nem lehet ilyen, hogy odakint csak
úgy tudjuk megközelíteni azt, akit magunkban, odabent oly szépnek látunk, aki
pedig oly személyes vágyat ébreszt bennünk, hogy viszontlássuk, hogy
ugyanolyan korú emberben keressük, azaz valaki másban. Mégpedig azért, mert
– mint már korábban is gyakran megsejthettem – amit kivételesnek látunk abban,
aki után sóvárgunk, nem az ő szerves része. Az eltelt idő pedig még teljesebb
bizonyítékát adta ennek, hiszen húsz év után a hajdan ismert lányok helyett
ösztönösen olyanokat kerestem, akikben most él az a fiatalság, amely azokban a
másikakban akkor élt. (Amúgy nem csak testi vágyaink ébredése nem felel meg
semmilyen valóságnak, mivel nem számol az eltűnt idővel. Néha megesett, hogy
azt kívántam, bárcsak valami csoda folytán bejönne hozzám, addigi
hiedelmeimmel szemben élőn-elevenen a nagymama vagy Albertine. Azt hittem,
már látom is őket, szívem repült feléjük. Egy dologról feledkeztem csak meg,
arról, hogy ha valóban élnének, Albertine mostanra nagyjából úgy nézne ki, mint
amilyennek hajdan, Balbec-ben Cottard-nét láttam, nagymamán pedig, aki
kilencvenöt éves is elmúlt volna, nyoma sem lenne a szép, nyugodt és
mosolygós arcnak, amilyet még most is képzeltem neki, éppoly önkényesen,
ahogy az Atyaúristent szakállasnak hisszük, vagy ahogy a XVIII. században a
homéroszi hősöket nemesi öltözékben ábrázolták, mit sem törődve azzal, hogy
az ókorból valók.)
Elnéztem Gilberte-et, és nem az jutott eszembe: „Szívesen viszontlátnám”,
hanem azt mondtam: mindig örömöt szerez majd, ha nagyon fiatal lányokkal
együtt hív meg, lehetőség szerint szegényekkel, hogy apró ajándékokkal
örvendeztethessem meg őket, bár egyébként semmi mást nem kérnék tőlük, mint
hogy a hajdani ábrándokat és bánatokat ébresszék újra bennem, vagy egy nem
túl valószínű napon egy szűzi csókot talán. Gilberte elmosolyodott, majd úgy
tűnt, mintha komolyan elgondolkodna a dolgon.
Ahogy Elstir szerette a művein gyakran megfestett velencei szépséget a
feleségében megtestesülve látni, én azzal mentegettem magam, hogy valamiféle
esztétikai önzés vonz azokhoz a szép nőkhöz, akik fájdalmat okoznak, s
valamiféle bálványimádással hódolok az eljövendő Gilberte-eknek, az eljövendő
Guermantes nagyhercegnéknek, az eljövendő Albertine-eknek, akikkel
találkozhatom, s akik, úgy véltem, megihlethetnek, mint szobrászt a szépséges
márványalakok, amelyek között sétál. Noha annak is eszembe kellett volna
jutnia, hogy mindegyiküket megelőzte bennem az őket körüllengő titokzatosság
érzete, s épp ezért jobban tettem volna, ha ahelyett, hogy arra kérem Gilberte-et,
ismertessen össze fiatal lányokkal, olyan helyekre megyek, ahol semmi sem köt
hozzájuk, ahol valami áthatolhatatlan érződik köztem és közöttük, ahol a parton,
amint kétlépésnyire fürödni indulunk, úgy érezzük, a lehetetlen választ el tőlük.
Így kapcsolódhatott titok-érzetem szép sorjában előbb Gilberte-hez, majd
Guermantes nagyhercegnéhez, Albertine-hez és megannyi máshoz. No persze,
az ismeretlen és a már-már megismerhetetlen idővel ismerős, bizalmas ismerős,
közömbös vagy fájó lett, de megőrzött valamit hajdani bűverejéből.
S az igazat szólva, mint a naptárakban, amelyeket a postás hoz, hogy
megkapja újévi borravalóját, egyetlen évem nem akadt, melynek borítóján vagy
napjai közé becsúsztatva ne lett volna egy nő képe, egy nőé, aki vágyat
ébresztett bennem; gyakran nagyon önkényesen választott kép, hiszen néha nem
is láttam ezt a bizonyos nőt, például Putbus báróné komornáját,[1492]
D’Orgeville[1493] vagy X. Y. kisasszonyt, akinek a nevét egy újság társasági
rovatában olvastam az „elbűvölő táncosnők rajában”. Elképzeltem, milyen szép,
belébolondultam, eszményi testet alkottam neki, mellyel teljes magasságában a
vidéki táj fölé emelkedett, ahol – mint azt a Kastélyok almanachjában olvastam
– családja birtokai feküdtek. Az ismerős nők esetében ez a táj legalább kettős
volt. Mindegyik alak életem más és más pontján magasodott, s mint valami
oltalmazó, helyi istennő emelkedett ki először az ábrándjaimban elképzelt tájak
egyikéből, melyek együttese életem térképhálóját adta, s azért kötődtem hozzá,
hogy fantáziám ott jelenítse meg ezt a nőt, majd az emlékek felől nézve, olyan
helyektől körülvéve, ahol megismertem, s amelyeket, mivel hozzájuk kötődött,
felidézett bennem, hiszen ha életünk vándorút is, az emlékezetünk röghöz kötött,
s hiába rugaszkodunk folyton új utaknak, emlékeink révbe értek azokon a
helyeken, amelyektől mi elszakadtunk, ott szövik tovább otthonülő életüket,
mint az alkalmi barátok, akiket az utazó egy-egy városban szerez, majd
kénytelen elválni tőlük, mikor a várost odahagyja, mert ők, akik nem utaznak, ott
élik le napjaikat és életüket, mintha barátjuk is velük volna még a templom
tövében, a kikötőnél és a korzó fái alatt. Így azután Gilberte árnyéka nem csupán
egy Île-de-France-i templom elé vetült, ahová képzeltem, hanem egy Méséglise
felé eső park fasorába is, Guermantes asszonyé egy nedves ösvényre, ahol
kékesfekete és pirosas fürtök nőttek a bokrokon, vagy egy párizsi járda délelőtti
aranyára. S ilyen másodlagos alakja, amely nem a vágyból, hanem az emlékből
született, többjüknek nem is egy volt. Hiszen több különböző időszakban
ismertem őket, amikor mindig mást és mást jelentettek számomra, vagy én
voltam más, más színben játszó álmok lebegtek körül. Márpedig az egyes évek
ábrándjait irányító törvény egy bizonyos nő emlékeit gyűjtötte csokorba
köröttük, azét, akit akkoriban ismertem: mindaz, ami például gyermekkorom
Guermantes nagyhercegnéjével volt kapcsolatos, valami vonzerő hatására
Combray környékén gyűlt össze, mindaz pedig, ami ahhoz a Guermantes
nagyhercegnéhez tartozott, aki az imént hívott meg ebédre, egy egészen más,
érzékeny teremtés körül; többféle Guermantes nagyhercegné volt tehát, ahogy a
rózsaszín ruhás hölgy óta többféle Swann-né is, akiket az évek színtelen étere
választott el egymástól, s éppúgy nem tudtam átszökkenni egyiktől a másikhoz,
ahogy egy bolygót sem tudnék elhagyni, hogy átlépjek róla az éter elválasztotta
másikra. Nem pusztán távol álltak egymástól, hanem mások is voltak, egészen
más korszakaim álmaival ékeskedtek, mintha sajátos flórájuk volna, amelyet
más bolygón nem lelhetünk; olyannyira, hogy miután átgondoltam, hogy sem
Forcheville, sem Guermantes asszonyhoz nem megyek ebédre, csakis azért
tudtam kimondani, hiszen ettől annyira másfajta világba kerültem volna, hogy az
egyik nem más, mint az a bizonyos Guermantes nagyhercegné, aki Brabanti
Genovéva leszármazottja, a másik pedig maga a rózsaszín ruhás hölgy, mert egy
bennem élő tanult ember olyan tekintéllyel állította, mint ahogy egy tudós
magyarázta volna, hogy egy tejút csillagköde egyetlen csillag hasadásából
származik. Így eshetett, hogy Gilberte-ben, akitől az imént, meggondolatlanul,
azt kértem, segítsen, hogy olyan barátnőkre találjak, amilyen régen ő volt,
mostanra már csak Saint-Loup asszonyt láttam. Ha találkoztunk, már nem
gondoltam arra, milyen szerepet játszott hajdan a szerelmemben, amit ő is
elfelejtett, a Bergotte iránti rajongásom, azért a Bergotte-ért, aki azóta megint
csupán könyveinek szerzője lett a szememben, eszembe sem jutott (csak nagy
ritkán és szórványos emlékekben), milyen felkavaró élmény volt, hogy
bemutattak a hús-vér embernek, mekkora csalódást, mekkora megdöbbenést
jelentett a társalgása a fehér prémmel borított, csupa ibolya szalonban, ahová oly
korán, oly sokféle konzolon hozták be a rengeteg lámpát. Az első Swann
kisasszonyt alkotó emlékek leváltak a mostani Gilberte-ről, nagyon is távol
tartották egy másik világ vonzerői, egy Bergotte-mondat körül, amellyel egy
testet alkottak, s mindőjüket galagonyaillat lengte körül.
A mostani, töredékes Gilberte mosolyogva hallgatta kérésemet. Majd, amikor
utánagondolt, elkomolyodott. Én pedig rettentően örültem, mert így legalább
nem figyelt fel egy csoportra, melynek látványa biztosan kellemetlenül érintette
volna. Guermantes nagyhercegné merült nagy beszélgetésbe egy förtelmes
öregasszonnyal, akiről, bárhogy néztem is, sehogy sem tudtam rájönni, kicsoda:
fogalmam sem volt róla. Valójában Guermantes asszony, Gilberte nagynénje épp
Rachellel, az immár híres színésznővel csevegett, aki ezen a mai hangversenyen
nemsokára Victor Hugo- és La Fontaine-verseket adott elő. A nagyhercegné
ugyanis, aki túlságosan régóta tudta, hogy ő a legrangosabb hölgy Párizsban
(mert nem gondolt arra, hogy ez a rangsor csak azoknak a fejében él, akik
hisznek benne, az újak közül pedig, ha soha nem találkoznak vele és nem
olvassák a nevét egyetlen előkelő társasági beszámolóban sem, sokan azt hiszik,
hogy valójában semmiféle rangja nincs), csak a lehető legritkábban, minél
nagyobb időközökben és nagy ásítozva látogatta a Saint-Germain-negyedet,
amely – mint mondta – halálra untatta, szívesen engedett viszont annak a
szeszélynek, hogy ezzel vagy amazzal a színésznővel ebédeljen, akit
elragadónak talált. Az új körökben, ahová bejáratos lett, sokkal inkább önmaga
maradt, mint gondolta volna, és továbbra is a szellemi felsőbbrendűség jelének
hitte, ha könnyen elunja magát, s ezt olyan hévvel fejezte ki, hogy a hangja is
érdes lett tőle. Amikor például Brichot-t említettem neki: „Épp eleget untatott
húsz évig”, majd amikor Cambremer márkiz azt mondta: „Olvassák újra, mit ír
Schopenhauer a zenéről”,[1494] a nagyhercegné nyomatékosan és indulatosan
hívta fel a figyelmünket erre a mondatra: „Ez az olvassák újra valóságos
gyöngyszem! No, azt már nem, sosem fog rávenni!” Az öreg D’Albon
elmosolyodott, mert a Guermantes-szellem egyik formulájára ismert. Gilberte,
aki modernebb volt, közömbös maradt. Bár Swann lányának született, mint egy
tyúk kiköltötte kacsa, inkább a tavi iskola költőire[1495] hajazott, és azt mondta:
„Van benne valami megindító: olyan elbűvölően érzékeny!”
Megemlítettem Guermantes asszonynak, hogy találkoztam Charlus úrral. A
nagyhercegné úgy ítélte, hogy sokkal inkább leépült, mint valójában, mert a
társasági emberek nem csupán a társaság tagjait osztályozzák – amúgy nagyjából
egyforma – szellemi szintjük szerint, hanem az egyes embereket is életük
különböző szakaszaiban. Majd így folytatta: „Mindig is a megszólalásig
hasonlított anyósomra; mostanában pedig még inkább szembeötlő a hasonlóság.”
Ebben a hasonlóságban nem volt semmi rendkívüli. Tudjuk ugyanis, hogy
vannak nők, akik, hogy úgy mondjuk, a legnagyobb pontossággal ültetik át
magukat egy másik emberbe, csak épp a nemet tévesztik el. Ezt a tévedést pedig
nem nevezhetjük felix culpának[1496], hiszen a biológiai nem kihat a
személyiségre, és ugyanez a nőiesség egy férfiban negédességgé, a tartózkodás
sértődékenységgé válik. Mit számít, ha az arc szakállas, ha az orca szederjes a
barkó alatt, mégis van rajtuk néhány vonás, amely hajszálpontosan megegyezik
az anyai arcéval. Nincs az a romjaiban heverő öreg Charlus, akin a háj és a púder
összes lerakódása alatt ne ismernénk egy örök ifjú nő szépségének néhány
töredékére. Ekkor Morel lépett be; a nagyhercegné annyira szívélyes volt vele,
hogy némiképpen zavarba hozott. „Ó! Én nem foglalok állást a családi
összetűzésekben – mondta. – Nem gondolja, hogy ezek a családi viták
unalmasak?”
Mert e húszéves periódusokban nemcsak a klikkek tömbjei hullottak szét és
alakultak újra olyan új csillagok vonzásában, amelyeket sorsuk egyébként
ugyancsak eltávolodásra, majd új felbukkanásra szánt, kristályosodások,
mállások, majd újabb kristályosodások zajlottak az emberi lelkekben is. Míg az
én szememben Guermantes asszony tevődött össze számos személyből,
Guermantes asszony, Swann-né és mások szemében X. vagy Y. nagy kedvenc
volt a Dreyfus-ügy előtti időszakban, majd vakbuzgó vagy hülye a Dreyfus-
ügytől, amely megváltoztatta szemükben az emberek értékét és átrendezte a
pártokat, azóta pedig azok is megint széthullottak és újrarendeződtek. A tisztán
intellektuális vonzalmat nagyban fokozza és a maga befolyásával is kiegészíti az
eltelt idő, amely feledteti az ellenszenveinket, megvetésünket, sőt az
ellenszenveinket és megvetésünket kiváltó okokat is. Ha az ifjú Cambremer
asszony[1497] előkelőségének boncolgatásába kezdtünk volna, arra bukkanunk,
hogy a márkiz a házunkbéli kereskedő, Jupien lánya, s attól lehetett ilyen
ragyogó, hogy az apja férfiakat hajtott fel Charlus úrnak. Mindez együtt azonban
káprázatos hatást keltett, míg az immár igen távoli okokat az új emberek közül
sokan nem ismerték, de még azok is, akik ismerték, régen elfelejtették, mivel a
múltbéli szégyeneknél sokkal többször gondoltak a mostani ragyogásra, hiszen
egy nevet mindig a pillanatnyi elfogadottsága szerint értékelünk. A szalonok
átalakulásában pedig az volt az érdekes, hogy az maga is az eltűnt idő műve és
az emlékezet kiváltotta jelenség volt.
Mivel félt, hogy Guermantes úr jelenetet rendez, a nagyhercegné egyelőre
habozott Balthyt és Mistinguette-et[1498] illetően, akiket imádnivalónak talált,
Rachellel viszont már egyértelműen barátnők lettek. Az új nemzedékek ebből
arra a következtetésre jutottak, hogy Guermantes nagyhercegné a neve dacára
feltehetően félvilági nő, aki sosem tartozott igazán az elithez. Igaz ugyan, hogy
néhány koronás fő kedvéért, akinek bensőséges barátságát két másik nagy dáma
vitatta el tőle, Guermantes nagyhercegné még méltóztatott ebédet adni. Másrészt
azonban ilyen vendég ritkán jön, az ismerősei érdektelenek, a nagyhercegné
pedig a Guermantes-ok babonás etikett-tiszteletével (mert bár a jól nevelt
emberek halálra untatták, ő maga azért ragaszkodott a jó neveltetéshez) így
fogalmazott: „Őfelsége azt parancsolta Guermantes nagyhercegnének”,
„méltóztatott” stb. Az új társasági rétegekben pedig, ahol nem ismerték ezeket a
formulákat, ennek alapján még kevesebbre tartották a nagyhercegné pozícióját.
Guermantes asszony szempontjából a Rachelhez fűződő nagy barátság
jelenthette azt is, hogy tévedtünk, amikor az előkelőséget elítélő nagyhercegnét
képmutatónak és hazugnak hittük, és akkoriban is, amikor azt hittük, nem az
intelligencia, hanem a sznobizmus nevében nem hajlandó elmenni Saint-Euverte
asszonyhoz, akit csak azért talált ostobának, mert a márkiz – mivel még nem érte
el kitűzött célját – látványosan volt sznob. De ez a Rachellel való bensőséges
kapcsolat jelenthette azt is, hogy a nagyhercegné szelleme valójában közepes és
kielégületlen, s most megkésve, a társaságba belefáradva vágyik megmutatkozni,
az igazi szellemi valóságról mit sem sejtve, azzal a hóbortos szellemeskedéssel,
melynek késztetésére igen kiváló hölgyek azt gondolják: „milyen vicces lesz”,
miközben valójában meglehetősen lehangolóan fejezik be az estéjüket, amikor
nagy tréfásan felébresztenek valakit, akinek végül is nem tudnak mit mondani,
néhány percig téblábolnak az ágya mellett estélyi köpenyükben, majd miután
megállapítják, milyen későre jár, hazamennek aludni.
Tegyük hozzá, hogy a csélcsap nagyhercegné egy ideje ellenszenvet érzett
Gilberte-tel szemben, emiatt bizonyos örömét lelhette abban, hogy Rachelt
fogadja, s ennek kapcsán az egyik Guermantes-szabályt is hangoztathatja, azt
tudniillik, hogy a családjuk túlságosan népes ahhoz, hogy egyik vagy másik
családtag mellé álljanak a veszekedésekben (de, mondhatni, a gyászukban is) – a
„nem az én dolgom” függetlenségét –, amit csak megszilárdított a Charlus urat
illető, kényszerű taktika, mert miatta, ha vele tartanak, fűvel-fával haragban
lehettek volna.
Rachel pedig, aki valójában sokat fáradozott azért, hogy közelebbi
kapcsolatba kerüljön Guermantes nagyhercegnével (bár a nagyhercegné nem
vette észre a fáradozást a színlelt megvetés és a szándékos udvariatlanság leple
alatt, s emiatt csak nagyobb kedvet kapott a barátkozáshoz, és még többre
tartotta ezt a cseppet sem sznob színésznőt), részben azért, mert a társasági
emberek egy bizonyos kortól általában mágnesként vonzzák a megrögzött
bohémokat, ahogy a bohémok is vonzzák a társasági embereket, s ez a
kölcsönhatás a politikai életben is megfigyelhető olyan népek egymás iránti
érdeklődésében és szövetségkötési vágyában, amelyek nemrégiben még harcban
álltak egymással. Rachel vágyában azonban közrejátszhatott egy személyesebb
ok is. Hiszen hajdan éppen Guermantes asszonynál és Guermantes asszonytól
kellett elviselnie a legszörnyűbb megszégyenítést.[1499] Ezt ugyan nem felejtette
el, de lassan-lassan megbocsátotta, a különös varázserő azonban, amit a
nagyhercegné ettől Rachel szemében kapott, sosem halványult el. A beszélgetés,
melyről Gilberte figyelmét szerettem volna elterelni, egyébként abbamaradt,
mert a ház asszonya jött a színésznőért, hogy az ő szavalatán a sor, s Rachel nem
sokkal azután, hogy elvált a nagyhercegnétől, megjelent a pódiumon.


Párizs túlsó végében ugyanekkor egészen másféle rendezvényre került sor. „A
Berma”,[1500] mint már mondtam, néhány vendéget hívott teára, hogy így
ünnepeljék meg a fiát és a menyét. Csakhogy a vendégek sehogy sem akartak
megérkezni. Mikor Bermának tudomására jutott, hogy Rachel szaval
Guermantes hercegnénél (amin igencsak megbotránkozott, hiszen az ő
szemében, a nagy művészében, Rachel megmaradt utcalánynak, akit csak azért
juttattak statisztaszerepekhez azokban a darabokban, ahol ő, Berma játszotta a
főszerepet, mert Saint-Loup fizette a jelmezeit – s a botrány csak tovább dagadt
a Párizst bejáró szóbeszédtől, mely szerint a meghívókon ugyan Guermantes
hercegné neve áll, de valójában Rachel ad fogadást a hercegné házában),
nyomatékosan még egyszer írt néhány hívének, hogy ne mulasszák el az
uzsonnáját, mivel tudta róluk, hogy Guermantes hercegnének, akit még
Verdurinné korából ismertek, szintén jó barátai. Márpedig teltek-múltak az órák,
és Bermához nem jött senki. Bloch, akitől megkérdezték, oda akar-e menni,
ártatlanul így válaszolt: „Nem, inkább Guermantes hercegnéhez megyek.” És,
sajna! a lelke mélyén mindenki erre jutott. Berma halálos beteg volt, nemigen
járt társaságba, s az állapota csak súlyosbodott, amikor, hogy a lánya
luxusigényeit fedezze – ezeket az igényeket ugyanis beteges és lusta veje nem
tudta kielégíteni –, újra játszani kezdett. Tudta, hogy ezzel megrövidíti a napjait,
de örömöt akart szerezni a lányának, akinek zsíros gázsikat hozott, és a vejének,
akit utált, de körülhízelegte, mert tudta, hogy a lánya imádja, s attól tartott, hogy
ha nem elég kedves hozzá, a veje merő gonoszságból eltiltja a lányával való
találkozástól. Berma lánya, akibe férjének kezelőorvosa titkon szerelmes volt,
hagyta, hogy meggyőzzék, hogy ezek a Phaedra-előadások nem jelentenek
komoly veszélyt az anyjára. Bizonyos értelemben ő csikarta ki az orvosból, hogy
ezt mondja, azzal, hogy csak ennyit hallott ki a válaszból a számos ellenvetés
közül, amelyekre ügyet sem vetett. S az orvos valóban mondta, hogy nem látja
különösebb akadályát Berma fellépéseinek. Azért mondta, mert érezte, hogy
ezzel örömöt szerez a fiatalasszonynak, akibe szerelmes, de talán tudatlanságból
is, és azért, mert annyit tudott, hogy a betegség mindenképpen gyógyíthatatlan, s
mert szívesen beletörődünk a betegek szenvedésének megrövidítésébe, ha a
megrövidítés eszköze nekünk is hasznunkra van, és talán abból az ostoba
elképzelésből kiindulva, hogy mindez örömöt szerez Bermának, tehát bizonyára
jót tesz neki, s ezt az ostoba elképzelést hitte igazolódni, amikor páholyt kapott
Berma gyermekeitől, s emiatt minden betegét lemondta, és olyan hihetetlenül
élettelinek találta Bermát a színpadon, mint amilyen halálos betegnek a
társaságban.[1501] S a megszokás valóban hozzásegít, hozzásegíti még belső
szerveinket is, hogy olyasfajta életformához igazodjanak, amit első látásra
lehetetlennek gondolnánk. Ki ne látott volna már öreg, szívbeteg műlovart olyan
nyaktörő mutatványokat előadni, amelyekről nem hittük volna, hogy a szíve
egyet is kibír? Berma sem volt kevésbé rutinos vén színpadi róka, és a szervezete
oly tökéletesen alkalmazkodott a rivalda követelményeihez, hogy bár óvatosan
beosztotta az erejét, a közönség ebből semmit sem vett észre, s abban az
illúzióban élt, hogy a színésznő amúgy jó egészségét valami pusztán ideges és
képzelt betegség zavarja. Hiába tudta Berma a Hippolitosznak tett vallomás után,
[1502] milyen borzasztó éjszaka vár rá, rajongói vörösre tapsolták a tenyerüket, és

kijelentették, hogy a színésznő szebb, mint valaha. Szörnyű kínok között ért
haza, de boldogan, amiért kék bankókat hozhatott a lányának, melyeket egy
kivénhedt színészfióka pajzánságával a harisnyájába dugott, onnan húzta elő
nagy büszkén, egy mosolyt, egy csókot remélve. Sajnos, ezek a bankók csak
ahhoz adtak szabad kezet a vejének és a lányának, hogy az anyáéval szomszédos
házuk újabb és újabb szépítgetésébe kezdjenek: emiatt azután folytonos
kopácsolás zavarta fel a nagy tragikát álmából, amelyre pedig annyira szüksége
lett volna.[1503] A fiatalok a divat változásait követve és X. vagy Y. Ízléséhez
igazodva, akiről azt remélték, vendégül láthatják, minden helyiséget
átalakítottak. Berma pedig érezte, hogy az álom, mely szenvedésének egyetlen
enyhítője lett volna, elillant, beletörődött, hogy nem tud újra elaludni, de titkon
némi megvetéssel gondolt erre az előkelősködésre, amely a halálát sietteti, és
kínszenvedéssé teszi utolsó napjait. Bizonyára ezért is vetette meg a dolgot,
természetes bosszút állva azon, ami fáj, s amit megakadályozni nem áll
hatalmunkban. De azért is, mert tudatában volt a benne lakozó zsenialitásnak, s
mert kora ifjúsága óta megtanulta, mennyire jelentéktelenek a divat mindeme
diktátumai, ő maga hű maradt a hagyományhoz, melyet mindig tiszteletben
tartott, melynek megtestesítője volt, melynek alapján ugyanúgy ítélte meg az
embereket és a dolgokat, mint harminc évvel korábban, s így Rachelt nem a
divatos színésznőnek látta, aki mostanra lett, hanem a kis utcalánynak, akinek
hajdan megismerte. Amúgy Berma sem volt különb a lányánál, a lány tőle
tanulta örökletesen és a ragadós példából – amit a nagyon is természetes csodálat
még hatékonyabbá tett – minden önzését, könyörtelen csúfondárosságát,
öntudatlan kegyetlenségét. Csakhogy Berma mindezt feláldozta a lányáért, s így
megszabadult gyarlóságaitól. A lánya egyébként akkor is kimerítette volna az
édesanyját, ha nem ügyködnek folyton munkások nála, mert a fiatalság
könnyelmű, vad és vonzó ereje fárasztja az öregséget és a betegséget, amely
erejét nem kímélve akar a nyomába eredni. Minden napra jutott egy
ebédvendégség, és Bermát önzőnek tartották volna, ha a lányát megfosztja tőlük,
sőt akkor is, ha nem jelenik meg ezeken az ebédeken, ahol – hogy nagy kínnal-
keservvel odacsalogassák néhány vonakodó új ismerősüket – erősen számítottak
a hírneves anya értékes jelenlétére. Ugyanezeknek az ismerősöknek, hogy
szívességet tegyenek nekik, „megígérték” Bermát egy-egy máshol tartandó
estélyre is. És a boldogtalan anya, akinek komor elfoglaltságot adott a belé
költözött halállal folytatott dialógusa, kénytelen volt korán felkelni, és elmenni
hazulról. Sőt mivel ugyancsak ekkoriban a tehetsége virágjában lévő Réjane
külföldi fellépéseket vállalt, ahol elsöprő sikereket aratott, Berma veje úgy
találta, anyósának nem szabad hagynia, hogy elhomályosítsák, azt akarta, hogy a
családnak ugyanolyan dicsőségözönben legyen része, és turnékra kényszerítette
Bermát, ahol morfiuminjekciókat kellett adni neki, bár ebbe, a veséje állapota
miatt, akár bele is halhatott volna. Az elegancia, a társasági presztízs, az élet
ezen vonzása Guermantes hercegné fogadásának napján szivattyúként hatott, és
egy pneumatikus berendezés erejével odaszippantotta még Berma megrögzött
híveit is, míg nála síri csend és üresség honolt. Egyetlen fiatalember jött csak el,
aki nem volt biztos benne, hogy Berma fogadása nem lesz-e ugyancsak ragyogó.
Amikor Berma látta, milyen későre jár az idő, és megértette, hogy mindenki
elpártolt tőle, behozatta az uzsonnát, és asztalhoz ültek, de mintha toroznának.
Berma arcán immár semmi nem emlékeztetett arra a másikra, melynek
fotográfiája egy kora tavaszi estén annyira megrendített. Ahogy a népi szólás
mondja, kiült az arcára a halál. Most valóban olyan volt, mint az Erekhteion
egyik márványszobra.[1504] Megkeményedett artériái félig már megkövültek,
hosszú, vésett csíkok húzódtak végig az orcákon ásványi merevséggel. A halódó
szemek a szörnyű, elcsontosodott archoz képest viszonylag elevenek voltak még,
gyengén fel-felcsillantak, mint alvó kígyó a kövek között. Mindeközben a
fiatalember, aki csak az udvariasság kedvéért ült asztalhoz, folyton az órát leste,
mert ellenállhatatlanul vonzotta Guermantes-ék ragyogó vendégsége.
Berma egyetlen szemrehányó szót nem ejtett a barátokról, akik
cserbenhagyták, s akik gyermetegen abban reménykedtek, hogy a színésznő nem
tudja, hogy Guermantes-ékhoz mentek. Csak annyit suttogott: „Hogy egy Rachel
adjon fogadást Guermantes hercegnénél! Ilyesmit is csak Párizsban látni.” És
csendben, ünnepélyes lassúsággal ette a tiltott süteményeket, mintha
gyászszertartásnak tenne eleget. Az „uzsonna” csak még szomorúbb lett attól,
hogy Berma veje dühöngött, amiért Rachel – neki és a feleségének is jó ismerőse
– nem hívta meg őket. A keserűsége pedig csak fokozódott, mert a vendég
fiatalember azt mondta, elég jól ismeri Rachelt ahhoz, hogy ha most mindjárt
átmegy Guermantes-ékhoz, az utolsó pillanatban ugyan, de még megkérheti,
hívja meg a léha házaspárt. Berma lánya azonban nagyon is jól tudta, milyen
végtelenül kevésre tartja Rachelt az édesanyja, aki miatta halna bele a
csalódottságba, ha meghívót kérincsélne a hajdani utcalánytól. Megmondta hát a
férjének és a fiatalembernek, hogy a dolog kivihetetlen. De a maga módján
bosszút állt az uzsonna közben, amikor duzzogó fintoraival érzékeltette,
mennyire vágyna a szórakozásra, mennyire bosszantja, hogy az anyja, aki csak
bajnak van, megfosztja tőle. Berma úgy tett, mintha nem látná a lánya
grimaszait, időnként elhaló hangon egy-egy kedves szót intézett a
fiatalemberhez, az egyetlen meghívotthoz, aki el is jött. Csakhogy a légörvény,
amely mindenkit Guermantes-ékhoz ragadott, engem is odavitt, hamarosan
erősebbnek bizonyult, a fiatalember is felállt, és távozott, magára hagyva
Phaedrát vagy a halált – hiszen nemigen volt tudható, melyikük is az –, hogy a
lánya és a veje társaságában végezzen a gyász süteményeivel.
Beszélgetésünket a színésznő hangja szakította félbe. Intelligensen játszott,
mert mintegy előfeltételezte a költeményt, amit éppen szavalt, mint a mostani
szavalat előtt is létezett egészet, melyből most egy részletet hallunk csupán,
mintha a művész egy ösvényt járva néhány percre hallótávolságra került volna.
A csaknem mindenkinek ismerős költemények bejelentését örömmel fogadták.
De amikor a színésznő a szavalat előtt révedező arccal körbe-körbenézett,
könyörögve emelte fel a karját, majd, mint valami panaszt, szakított ki magából
minden egyes szót, a közönség kínosan érezte magát, már-már megbotránkozott
az érzelmek effajta fitogtatása láttán. Senki nem gondolta volna, hogy a
versmondás ilyesmi lehet. Lassacskán azután megszokjuk, azaz megfeledkezünk
a kezdeti rossz érzésről, kibogozzuk, mi a jó benne, gondolatban
összehasonlítunk több versmondói stílust, és azt mondjuk: ez jobb, amaz nem
olyan jó. Először azonban, mint amikor egy egyszerű ügy tárgyalásakor az
ügyvéd előrelép, égnek emeli a karját, melyről visszahullik a talár, és vészes
hangon szólal meg, nem merünk a szomszédainkra nézni. Magunkban ugyanis
groteszknek véljük a dolgot, bár végső soron talán nagyszerű, várjuk, hogy
mások befolyásolják a véleményünket.
Mindazonáltal a hallgatóság jócskán meglepődött, amikor a nő, mielőtt
egyetlen hangot hallatott volna, roggyant térddel kinyújtotta a karját, mintha
valami láthatatlan lényt dajkálna, csámpásan állt, és közismert verseket
egyszerre könyörgő hangon kezdett szavalni. Az emberek összenéztek, nemigen
tudták, milyen képet vágjanak a dologhoz, a neveletlen ifjúság néhány
képviselője majd kipukkadt a nevetéstől, lopva mindenki a szomszédját figyelte,
azzal a sanda pillantással, amellyel az előkelő étkezéseken, ha újfajta evőeszközt
látunk magunk előtt – homárvillát, cukorreszelőt stb. –, amiről nem tudjuk, mire
való és hogyan kell használni, egy tekintélyesebb vendéget lesünk, aki, reméljük,
előbb fogja kézbe venni, mint mi, s így majd őt utánozhatjuk. Így teszünk akkor
is, ha valaki olyan verset idéz, amiről nem is hallottunk, de azt a látszatot
akarjuk kelteni, hogy ismerjük, s mintha egy ajtóban engednénk előre, hagyjuk,
szinte kegyet gyakorolva, hogy egy műveltebbnek jusson az öröm, hogy
megmondja, kinek a műve. Így várta mindenki a színésznőt hallgatva, lesunyt
fejjel, fürkész tekintettel, hogy mások kezdjenek nevetni vagy kötözködni, sírni
vagy tapsolni.
Forcheville asszony egyenesen Guermantes-ból érkezett, ahonnan a
nagyhercegnét többé-kevésbé száműzték, s figyelő, feszült, csaknem
egyértelműen kelletlen képet vágott, vagy azért, hogy így mutassa, ő hozzáértő,
és nem társasági nőként jött ide, vagy az irodalomban kevésbé jártas emberekkel
szembeni ellenséges érzületből, akik képesek lettek volna másról beszélni vele,
vagy azért, mert egész lényét lekötötte, hogy rájöjjön, „szereti” vagy nem
szereti, vagy talán azért, mert bár „érdekesnek” találta, „szeretni” mégsem
szerette legalábbis bizonyos versek előadásmódját. Ezt a pózt látszólag inkább
Guermantes hercegnének kellett volna felvennie. Mivel azonban ő volt a
vendéglátó, s mivel legalább annyira fösvény lett, mint amennyire gazdag, és
eltökélte, hogy csak öt szál rózsát ad Rachelnek, meg akarta szervezni a sikert.
Azzal gerjesztette a lelkesedést és gyakorolt nyomást, hogy másodpercenként
elragadtatott kiáltásokban tört ki. Ebben az egyben megint a régi Verdurinné lett,
hiszen úgy látszott, csakis a maga örömére hallgatja a verseket, arra támadt
kedve, hogy elszavaltassa őket magának, csakis magának, s a többi ötszáz
ember, a barátai csupán véletlenül vannak ott, megengedte nekik, hogy
mondhatni titokban jelen legyenek, amint élvezkedik.
Mindeközben bár a hiúságomnak cseppet sem hízelgett – lévén a nő öreg és
csúnya –, észrevettem, hogy a színésznő szemez velem, bár némi
visszafogottsággal. A szavalat közben végig elfojtott, mégis átható mosoly
vibrált a tekintetében, mellyel valamiféle nyugtázást szeretett volna kicsalogatni
belőlem. Néhány, a szavalatokhoz nem szokott idős hölgy eközben így szólt
egyik szomszédjához: „Látta ezt?” a színésznő ünnepélyes, tragikus arcjátékára
utalva, amit sehogy sem tudott minősíteni. Guermantes nagyhercegné megérezte
az enyhe bizonytalanságot, és győzelemre vitte az ügyet egy „Bámulatos!”
kiáltással a költemény kellős közepén, talán mert azt hitte, hogy már vége van.
Ekkor több vendég is fontosnak érezte, hogy helyeslő tekintettel és bólogatással
nyomatékosítsa a kiáltást, amivel talán nem annyira az előadás megértését, mint
a nagyhercegnével való kapcsolatát jelezte. Mikor a költemény véget ért, s mivel
mindketten a színésznő mellett álltunk, hallottam, amint köszönetet mond
Guermantes asszonynak, majd kihasználva, hogy a nagyhercegné oldalán állok,
hozzám fordult, és kecsesen rám köszönt. Ekkor rájöttem, olyasvalakivel van
dolgom, akit ismernem kellene, s hogy Vaugoubert úr fiának szenvedélyes
pillantásaival ellentétben, melyekről azt gondoltam, olyasvalaki üdvözöl, aki
összetéveszt valakivel, az, amit a színésznő esetében a vágy pillantásának
véltem, csupán szótlan felhívás volt, hogy ismerjek rá, s hogy egy köszönést
csikarjon ki belőlem. Mosolyogva köszöntem vissza. „Fogadni merek, hogy nem
tudja, ki vagyok” – mondta a művésznő a nagyhercegnének. – „Dehogynem –
mondtam magabiztosan –, tökéletesen tisztában vagyok vele.” – „Nos, akkor ki
vagyok?” Sejtelmem sem volt róla, s a helyzetem kényesre fordult. Szerencsére,
míg La Fontaine legszebb sorai közben, melyeket oly magabiztossággal szavalt,
ez a nő, akár kedvességből, akár ostobaságból, akár zavarában csakis arra
gondolt, hogyan tudna nagy nehezen üdvözölni, ugyanezen szép sorok közben
Bloch fejében más sem járt, mint a készülődés, hogy amint a költeménynek vége
van, felpattanjon, mint egy kitöréssel próbálkozó ostromlott, és akár rosszul
értelmezett kötelességérzetből, akár magamutogatási vágyból, szomszédainak,
ha nem is a testén, de a lábán át gratulálni loholjon a versmondónak. „Nem
mondom, fura Rachelt itt látni!” – súgta a fülembe. A mágikus név azonnal
megtörte a bűbájt, amely Saint-Loup szeretőjét az undok vénasszony ismeretlen
alakjában mutatta. Amint megtudtam, kicsoda, mindjárt felismertem. „Igazán
szép volt” – mondta Bloch Rachelnek, s amint ezeket az egyszerű szavakat
kimondta, és a vágya kielégült, már indult is visszafelé, csakhogy olyan nehezen
és akkora lármával küzdötte vissza magát a helyére, hogy Rachelnek több mint
öt percet kellett várnia, amíg a második költeményt elszavalhatta. Amikor ezt is
befejezte – A két galambot –, Morienval asszony odament Saint-Loup
asszonyhoz, akit nagyon olvasottnak ismert, arra viszont nem emlékezett eléggé,
hogy csípős és szarkasztikus szellem, mint az édesapja is volt: „Ez a La
Fontaine-mese, ugye?” – kérdezte, mert ugyan azt hitte, hogy felismerte, de nem
volt egészen biztos a dolgában, mert nem volt igazán járatos a La Fontaine-
mesékben, s ráadásul azt hitte, hogy gyerekeknek valók, és társasági körökben
nem szokás szavalni őket. Hogy ilyen sikert arasson, a művésznő nyilván
parodizálta a La Fontaine-meséket, gondolta a derék hölgy. Márpedig Gilberte
akaratlanul is megerősítette ebben a hitében, mert egyrészt nem szerette Rachelt,
másrészt azt akarta mondani, hogy ezzel a dikcióval semmi sem maradt a
mesékből, és valóban ezt mondta, de az édesapja túlságosan is elmés módján,
amitől a naiv emberekben megmaradt a kétely, hogy valójában mit akar
mondani: „Negyedrészt az előadó fantáziája, negyedrészt elmebaj, negyedrészt
értelmetlenség, a maradék tényleg La Fontaine”, ami miatt azután Morienval
asszony szentül állította, hogy az imént hallott mű nem La Fontaine A két
galambja volt, hanem valamilyen átdolgozás, melyben legfeljebb egy
negyedrész volt La Fontaine, és senki sem csodálkozott, lévén ez a közönség
elképesztően tudatlan.
Mivel azonban Bloch egyik barátja késve érkezett, Blochnak megadatott az
öröm, hogy megkérdezze tőle, hallotta-e valaha is Rachelt, elképesztő leírást
adjon a színésznő dikciójáról, nagy túlzásokba esve, és amint valaki másnak
mesélte, vezette elő ezt a modernista szövegmondást, egyszerre olyan különös
gyönyörűséget lelt benne, amit a hallgatásában korántsem. Majd eltúlzott
megrendüléssel, fejhangon gratulált Rachelnek, bemutatta neki a barátját, aki
kijelentette, hogy senkit sem csodál annyira, mint őt; mire Rachel, aki most már
magasabb körökből való hölgyeket is ismert, és öntudatlanul utánozta őket, így
felelt: „Ó, nagyon hízelgő, nagyon megtisztelő az elismerése.” Bloch barátja
megkérdezte, mit gondol Bermáról. „Szegény nő, azt beszélik, rémes nyomorban
él. Azt persze nem mondom, hogy tehetségtelen volt, bár sosem volt igazi
tehetség, csupa borzalmas dolgot szeretett, de tagadhatatlanul értékes volt;
elevenebben játszott mint mások, no meg nagyon derék teremtés, attól ment
tönkre, hogy mindenét szétosztogatta, most pedig régóta nem keres egy fityinget
sem, mert a közönség jó ideje nem szereti már, amit csinál... Bár – folytatta
nevetve –, meg kell mondjam, hogy a nagy korkülönbség miatt persze csak a
pályája legeslegvégén hallhattam, amikor én még túl fiatal voltam ahhoz, hogy
megértsem.” – „Nem szavalt különösen szépen?” – kockáztatta meg Bloch
barátja, hogy hízelegjen Rachelnek, aki így felelt: – „No, azt aztán nem, verset
sosem tudott mondani; amit összehordott, lehetett próza, kínai vagy
volapük[1505] – bármi, csak vers nem.”
Én viszont rájöttem, hogy az idő múlása nem feltétlenül hoz fejlődést a
művészetben. S ahogy egy XVIII. századi szerző, aki nem ismerte sem a nagy
francia forradalmat, sem a tudományos felfedezéseket, sem a háborút, különb
lehet X. Y. mai írónál, s ahogy talán Fagon is volt olyan kiváló orvos, mint
Boulbon[1506] (a szellemi nagyság ugyanis kiegyenlítette a kevesebb ismeretet),
úgy Berma is, mint mondani szokás, fényévekkel volt különb Rachelnél, s a kor,
mely Elstirrel egy időben emelte a csillagok közé, túlbecsült egy középszerűt, és
megkoronázott egy zsenit.
Nincs abban semmi csodálatos, hogy Saint-Loup régi szeretője így leszólta
Bermát. Megtehette volna fiatal korában is. Ha akkor nem tette meg, megtette
most. Amikor egy kiemelkedően intelligens, csupa szívjóság társasági nő
színésznőnek áll, s ebben a számára új mesterségben nagy tehetségnek
mutatkozik, sikert sikerre halmoz, nagy meglepetést okoz, amikor, ha hosszú idő
után újra találkozunk vele, nem a saját stílusában beszél, hanem a
színésznőkében, azzal a komiszsággal csepülve a társait, amely a felette eljárt
„harminc színházi év” alatt rakódik az emberre. Rachel mögött volt ennyi, és
nem származott nagyvilági körökből.
„Mondjon bárki bármit, ez bámulatos, határozott vonalvezetése, egyénisége
van, intelligens, soha senki nem mondott így verset” – mondta a nagyhercegné,
aki attól tartott, hogy Gilberte leszólja az előadást. Ő azonban inkább odébb
ment, egy másik csoporthoz, hogy kerülje a konfliktust a nagynénjével, aki
egyébként semmi rendkívülit nem mondott nekem Rachelról. Guermantes
asszony élete alkonyán úgy érezte, újfajta kíváncsiság ébred benne. A társaság
már semmi újat nem tudott mondani neki. Az a gondolat, hogy ő a legelső
mindenek között, éppoly nyilvánvaló volt számára, mint a kék ég magasa a föld
felett. Nem gondolta, hogy meg kellene szilárdítania egy pozíciót, melyet
megingathatatlannak ítélt. Amikor viszont olvasott, színházba ment, azt kívánta,
bár lenne valamiféle folytatása ezeknek az olvasmányoknak és előadásoknak;
ahogy hajdan a tenyérnyi kis kertben, ahol narancsszörpöt ittak, a társaság
krémje úgy járt hozzá, mintha hazamenne az illatos esti szellőbe és a virágpor
felhői közé, hogy a nagyvilág iránti vonzalmát elevenen tartsa benne, most
valami másfajta étvágy miatt bizonyos irodalmi viták okait kívánta megtudni,
szerzőkkel, sőt színésznőkkel óhajtott megismerkedni. Megfáradt szelleme új
táplálékot követelt. Hogy az említetteket megismerhesse, olyan nőkkel kezdett
barátkozni, akikkel hajdan névjegykártyát sem váltott volna, s akik egyik-másik
folyóirat főszerkesztőjének bizalmas barátságával dicsekedtek, remélvén, hogy
így magukhoz csalogathatják a nagyhercegnét. Az első színésznő, akit
meghívott, azt hitte, ő az egyedüli ebben a rendkívüli miliőben, amit a második
már jóval középszerűbbnek látott, mikor észrevette azt, aki megelőzte. A
nagyhercegné – mivel voltak esték, amikor koronás főket fogadott – azt hitte,
hogy a helyzete semmit sem változott. Valójában azonban ő, az egyetlen tiszta
vér, ő, aki Guermantes-nak is született, s ezért „Guermantes Guermantes”-ként
írhatta alá magát, már amikor nem „Guermantes nagyhercegné”-t írt, ő, aki még
a sógornői szemében is különleges értéknek tűnt, vízből kimentett Mózesnek,
Egyiptomból menekült Krisztusnak, a Temple börtönéből menekült XVII.
Lajosnak, a legtisztább kékvérnek, nyilvánvalóan a szellemi táplálék olyasfajta
örökletes vágyával, amely korábban Villeparisis márkiz társasági lecsúszását
okozta, most maga is egyfajta Villeparisis márkiz lett, és a sznob nők attól
tartottak, hogy mindenféle jöttmentekkel akadhatnak össze nála, a fiatalok pedig,
akik csak a kész tényt látták, az előzményeket nem ismerték, azt hitték róla,
hogy nem igazán jó fajta, nem igazán jó évjáratú Guermantes, Guermantes
ugyan, de lecsúszott.
Mivel azonban az öregség közeledtére vagy a túlzott termékenység után
gyakran a legjobb írókban is elapad a tehetség, a társasági nőknek is bizonnyal
találhatunk mentséget arra, hogy egy idő után elapad bennük a szellemesség.
Swann az ifjú Laumes hercegnő[1507] „bolondosságát” hiányolta Guermantes
nagyhercegné csípős szelleméből. Élete e kései szakaszában Guermantes
asszonyt a legkisebb erőfeszítés is fárasztotta, és ilyenkor számolatlanul mondta
az ostobaságokat. Igaz ugyan, hogy még ezen a hangversenyen is nemegyszer
váratlanul megint az a nő lett, akinek régebben ismertem, és éles elméjűen
beszélt a társaság dolgairól. De emellett igen gyakran megesett, hogy a szép
tekintet alól sziporkázó szavak – melyek oly sok éven át szellemi jogarának
uralma alatt tartották a legkiválóbb párizsi férfiakat – fel-felszikráztak még, de
hogy úgy mondjam, a semmibe. Ha eljött a pillanat, hogy valami szellemeset
mondjon, most is ugyanolyan hosszú szünetet tartott, mint régen, mintha
habozott volna, mintha alkotna, a mondás azonban, amelyet bedobott, semmit
sem ért. De milyen kevesen vették észre! A módszer változatlanságát látva azt
hitték, hogy a szellem is a régi, mint ahogy vannak, akik babonásan
ragaszkodnak egy bizonyos cukrásznévhez, mindig ugyanonnan hozatják a
teasüteményt, és észre sem veszik, hogy időközben rémesen rossz lett. A
nagyhercegné már a háború idején is a hanyatlás jeleit mutatta. Ha valaki a
kultúra szót használta, Guermantes asszony félbeszakította, elmosolyodott,
felcsillantotta szépséges tekintetét, és bevetette azt a „KKKKKultur”-t, mellyel
megnevettette barátait, akik a Guermantes-szellemre véltek ismerni benne. S
kétségtelen: a forma, a hanglejtés és a mosoly ugyanaz volt, amit hajdan
Bergotte – aki egyébként ugyancsak változatlanul őrizte mondatainak ritmusát,
indulatszavait, befejezetlenségeit, jelzőit, csak semmit nem mondott –
elragadónak talált. Az újonnan jöttek azonban csodálkoztak, és ha nem olyan
napot fogtak ki, amikor a nagyhercegné mulatságos és „szellemi képességeinek
teljes birtokában” volt, néha azt mondták: „Milyen ostoba!”
A nagyhercegné amúgy ügyelt arra, hogy kordában tartsa lezüllését, és nem
engedte, hogy családja azon tagjaira is kiterjedjen, akiknek arisztokrata voltával
büszkélkedett. Amikor művészetpártolóként tetszelegve egy-egy minisztert vagy
festőt hívott meg a színházba, s az illető naivan megkérdezte tőle, hogy a
sógornője vagy a férje nincsen-e a nézőtéren, a látszólag lenyűgözően merész,
valójában nagyon is aggályos nagyhercegné pimasz választ adott: „Fogalmam
sincs, amint kiteszem a lábam otthonról, nem törődöm többet a családommal. A
politikusok és a művészek számára özvegy vagyok.” Így védekezett az ellen,
hogy a túlbuzgó felkapaszkodott barátságtalan fogadtatásban részesüljön – ő
maga pedig dorgálást kapjon miatta – Marsantes grófnétól[1508] és Basintől.
„El nem mondhatom, mennyire örülök, hogy látom. Istenem, mikor is
találkoztunk legutóbb?” – „Amikor D’Agrigente asszonynál voltam vizitben,
akinél gyakran ott találtam önt is.” – „Hát persze, gyakran jártam hozzá, szegény
kicsikém, mivel Basin akkoriban éppen belé volt szerelmes. Mindig a pillanatnyi
barátnőjénél fordultam meg leggyakrabban, mert Basin azt mondta: »El ne
mulassza meglátogatni«. Alapjában véve, kissé kellemetlennek éreztem az ilyen
»nyugtázó viziteket«, ahová akkor küldött, amikor ő már megkapta, amit akart.
Bár végül elég gyorsan beleszoktam, csak az volt rém bosszantó a dologban,
hogy nekem akkor is tartanom kellett a kapcsolatot, amikor Basin már
megszakította. Erről mindig ez a Victor Hugo-sor jutott eszembe:

Vidd a boldogságot és hagyd nekem a bút...[1509]

S mint ugyanebben a költeményben, mégis mosollyal az ajkamon érkeztem,

pedig tényleg igazságtalanság volt, Basinnek meg kellett volna hagynia nekem a
jogot, hogy csapodár legyek a szeretőivel, mert annyira felgyűlt a készlete, hogy
végül egyetlen szabad délutánom sem volt. A mostanihoz képest egyébként
viszonylag szépnek látom azokat az időket. Mert hogy mostanában megint
megcsal, istenem, az csak hízelgő rám nézve, hiszen fiatalít. De jobb szerettem a
régi módit. No de túl régóta nem csalt már meg, elfelejtette, hogyan is fogjon
hozzá! Persze azért nem vagyunk haragban, beszélünk egymással, elég jól
kijövünk” – mondta a nagyhercegné attól tartva, hogy rájövök: teljesen
különváltak, s ahogy egy nagybetegről mondjuk: „De hiszen egész tisztán beszél
még, ma reggel egy óráig olvastam neki.” Majd így folytatta: „Szólok neki, hogy
itt van, biztosan látni akarja majd.” És a nagyherceg felé indult, aki egy hölgy
mellett ült egy kanapén, és beszélgetett. Csodáltam, hogy szinte semmit sem
változott, csak még őszebb lett, s még mindig ugyanolyan fenséges és szép.
Amikor azonban észrevette, hogy a felesége beszélni akar vele, olyan dühösen
nézett, hogy az asszony nem tehetett mást, visszavonult. „Most nagyon elfoglalt,
nem tudom, mi dolga van, majd később beszél vele” – fordult hozzám
Guermantes asszony, jobbnak látván, ha hagyja, hogy magam boldoguljak.
 Bloch jött oda hozzánk, mert amerikai barátnője tudni szerette volna, kicsoda
az egyik jelen lévő fiatal nagyhercegnő, s amikor megmondtam, hogy Bréauté úr
unokahúga, a név semmit sem mondott Blochnak, ezért némi kiegészítést kért.
„Ó, Bréauté!” – kiáltott fel Guermantes asszony, nekem szánva a szavait –,
„szóval maga még emlékszik, pedig milyen rég volt, milyen messze van ma már
mindez! Nos, Bréauté nagy sznob volt. A családjuk az anyósom
szomszédságában lakott. Magának persze nem érdekes, Bloch úr, de ennek a
fiúnak, aki régről ismeri mindezt, ahogy én is, mulatságos” – folytatta
Guermantes asszony rám mutatva, s szavaival többszörösen megvilágította
előttem az eltelt hosszú-hosszú időt. Guermantes asszony baráti kapcsolatai és
véleménye annyira megváltoztak azóta, hogy visszatekintve sznobnak látta
hajdan elbűvölő Babalját. Másrészt Bréauté nemcsak az időben került igen
messzire, hanem – és ezt nem vettem észre, amikor társasági debütálásom idején
Párizs egyik legfontosabb, a város társaságtörténetétől elválaszthatatlan
notabilitásának hittem, amilyen Colbert volt XIV. Lajos uralkodása idején –
egyben vidéki is volt, vidéki szomszédja az öreg nagyhercegnének, és Laumes
hercegnő is ekként került kapcsolatba vele. S ez a szellemességétől megfosztott,
a nevével fémjelzett oly távoli időszakba (ezt a messzeséget bizonyította az is,
hogy a nagyhercegné tökéletesen elfelejtette) és Guermantes környékére szorított
Bréauté – s ezt sosem gondoltam volna azon az első estén az Opéra-Comique-
ban, amikor barlangjában meghúzódó tengeristennek láttam – mégis egyfajta
kapocs volt a nagyhercegné és közöttem, mert a nagyhercegné emlékezett rá,
hogy ismertem, azazhogy én az ő, Guermantes asszony barátja vagyok, s bár
nem az ő köreiből származom, de jóval régebben forgok ezekben a körökben,
mint az itt lévők közül sokan; igen, emlékezett, noha meglehetősen pontatlanul,
hiszen néhány részletet, amelyek nekem akkoriban lényegesnek tűntek,
elfelejtett: azt, hogy nem jártam Guermantes-ban, egyszerű combray-i kispolgár
voltam akkoriban, amikor ő eljött Percepied kisasszony templomi esküvőjére;
hogy Saint-Loup minden könyörgése ellenére sem hívott meg az Opéra-
Comique-beli megjelenését követő évben. Az én szememben mindez
sorsdöntőnek tűnt, mert ez volt az az időszak, amikor Guermantes nagyhercegné
életét olyan mennyországnak láttam, ahová nem juthatok be. Ő viszont olyan
középszerűnek, mint amilyen az élete mindig is volt, s mivel egy idő után
gyakran vacsoráztam nála, amúgy pedig ezt megelőzően is jó barátja voltam a
nagynénjének és az unokaöccsének, már nem emlékezett pontosan, mikortájt
kezdődött a mi baráti kapcsolatunk, és fel sem tűnt neki, milyen hihetetlen
anakronizmusba keveredett, amikor ennek a barátságnak a kezdetét néhány évvel
korábbra, túlságosan is koránra datálta. Ez ugyanis azt jelentette volna, hogy
ismertem a megismerhetetlen, a Guermantes-ok nevét viselő Guermantes
asszonyt, hogy befogadtak az arany szótagokból álló névbe, a Saint-Germain-
negyedbe, noha én csak vacsorázni mentem egy hölgyhöz, aki akkoriban már
csak egy hölgy volt számomra a sok közül, s aki néha meghívott, no, nem a
Néreidák tenger alatti birodalmának mélyére, hanem hogy töltsek egy estét az
unokanővére fürdőkádat formázó páholyában. „Ha részleteket akar hallani
Bréautéról, bár nem érdemes – mondta még Blochnak –, kérdezze ezt a fiút (aki
százszor különb nála), vagy ötvenszer vacsorázott vele nálam. Mert ugye nálam
ismerte meg? Merthogy Swann-nal mindenképpen nálam ismerkedett meg.” Én
pedig legalább annyira meglepődtem azon, hogy a nagyhercegné azt hihette,
hogy Bréauté urat máshol is megismerhettem, mint nála, más szóval, hogy már
azelőtt bejáratos lettem volna ezekbe a körökbe, hogy őt ismertem volna, mint
azon, hogy azt hiszi, nála ismertem meg Swannt. Pedig nem lett volna akkora
hazugság, mint Gilberte-é, amikor így beszélt Bréautéról: „Régi szomszédunk
vidékről, jólesik elbeszélgetni vele Tansonville-ről”, noha azelőtt Bréauté nem
érintkezett velük Tansonville-ben, ha én mondom Swannról: „Szomszédunk volt
vidéken, gyakran átjött hozzánk esténként”, hiszen valóban egészen mást idézett
fel bennem, nem Guermantes-ékat.
„Nem is tudom. Olyan ember volt, aki mindent elmondott, ha koronás főkről
mesélt. Egy csomó, meglehetősen mulatságos históriát tudott a guermantes-
iakról, az anyósomról meg Varambon asszonyról, mielőtt az még a pármai
hercegnő szolgálatába állt volna. De ki tudja már, ki volt Varambon asszony? Ez
a fiú persze ismerte mindnyájukat, de mostanra mindez a múlté, ezeknek az
embereknek a nevét sem ismerik, és egyébként nem is méltók rá, hogy a nevük
fennmaradjon.” Én pedig megértettem, hogy bármilyen egységesnek látszik is a
társaság, ahol a társadalmi kapcsolatok valóban a legmagasabb fokon
koncentrálódnak, és ahol minden összeér, mennyi, de mennyi tartomány marad,
vagy legalábbis hány olyat alakít ki az Idő, amelynek más neve lesz, amely már
érthetetlen azoknak, akik csak az átrendeződés után érkeznek. „Derék hölgy volt,
aki hallatlan ostobaságokat mondott” – folytatta a nagyhercegné, aki a
felfoghatatlan költészetére – ami az idő egyik hatása – érzéketlenül,
Guermantes-szelleműként mindenből a mulatságos mozzanatot bontotta ki,
akárcsak a Meilhac[1510]-féle irodalom. – „Egy időben az volt a mániája, hogy
folyton egy bizonyos pasztillát szedett, amit akkoriban köhögésre adtak, s amit –
tette hozzá, és maga is nevetett a különös néven, mely régen oly ismerősen, ma
oly idegenül csengett beszélgetőtársainak – „Géraudel-pasztillának” hívtak.
»Varambon asszony – mondta neki az anyósom –, ha folyton ezeket a Géraudel-
pasztillákat nyeldesi, tönkreteszi a gyomrát.« – »De nagyhercegné asszony –
felelte a hölgy –, hogy tehetné tönkre a gyomromat, amikor a hörgőkbe kerül?«
Ő mondta azt is: »A nagyhercegnének van egy gyönyörű szép tehene, olyan
szép, hogy mindig csődörnek nézik.«„És Guermantes asszony szívesen mesélt
volna további Varambon asszony históriákat,[1511] amilyeneket százával
ismertünk, de mindketten éreztük, hogy Bloch mit sem tudó emlékezetében ez a
név egyetlen képet sem idéz fel azokból, amelyek a miénkben nyomban
felelevenedtek, amint Varambon asszonyról, Bréauté úrról, D’Agrigente
hercegről esett szó, de talán épp ezért olyan varázsa volt a szemében, amiről
tudtam, hogy túlzás, mégis érthetőnek találtam, bár nem azért, mert én is
átmentem ilyesmin, hiszen saját tévedéseink és saját nevetségességünk, még
lelepleződésük után is ritkán tesznek elnézőbbé másokéi iránt.
Ennek a távoli időnek az amúgy is elenyésző valóságossága annyira eltűnt,
hogy amikor nem messze tőlem azt kérdezte valaki, hogy a tansonville-i birtok
az apjáról, Forcheville úrról szállt-e Gilberte-re, ezt a választ kapta: „Nem,
dehogyis! A férje családjáé volt. Ezek a földek Guermantes-tal szomszédosak.
Tansonville közvetlenül Guermantes mellett fekszik. Korábban Marsantes
asszonynak, Saint-Loup márki édesanyjának a birtoka volt. Csakhogy sok
jelzálog került rá. Így hát a vőlegény vitte a házasságba, és Forcheville
kisasszony vagyonával váltották ki.” Egy másik alkalommal pedig, amikor
Swannról beszéltem valakinek, hogy érzékeltessem vele, milyen is volt egy éles
eszű ember akkoriban, az illető így válaszolt: „Ó, igen, Guermantes
nagyhercegné emlegette néhány szellemes mondását; ő az az idős úr ugyebár,
akit ön a nagyhercegnénél ismert meg, ugyebár?”
A múlt annyira átalakult a nagyhercegné agyában (vagy az enyémben mindig
is létező határvonalak hiányoztak olyannyira belőle, hogy azt, ami számomra
fontos esemény volt, ő észre sem vette), hogy még azt is el tudta képzelni, hogy
Swannt nála ismertem meg, Bréauté urat pedig valahol másutt, s így olyan
társasági múltat kreált nekem, amelyet túlságosan messzire vezetett vissza. Mert
a nagyhercegnében is élt az idő múlásának fogalma, amit én csak az imént
sajátítottam el, sőt az én illúzióm fordítottjaként, amellyel a valóságosnál
rövidebbnek hittem, ő éppenséggel eltúlozta, nagyon is távoli múltra vezette
vissza, pontosabban nem számolt azzal a végtelen határvonallal, mely azt az
időszakot választotta el, mikor számomra előbb puszta név, majd szerelmem
tárgya volt, attól a másiktól, amikor már csak egynek láttam a sok társasági
hölgy közül. Márpedig én csak ebben a második periódusban jártam hozzá,
amikor más ember lett a szememben. Az övé azonban elsiklott e különbségek
fölött, nem találta volna furcsábbnak, ha két évvel korábban is ott lettem volna
nála, nem tudta, hogy más ember volt, és más leste minden szavát, mivel a saját
szemében, nem úgy, mint az enyémben, a személyisége nem mutatott
folytonossági hiányt.
Azt mondtam Guermantes nagyhercegnének: „Erről eszembe jut az első
estély, amikor Guermantes hercegnéhez mentem, és azt hittem, hogy nem is
hívtak meg, és mindjárt kitessékelnek, s ahol ön tűzpiros ruhát viselt piros
cipővel. – Istenem, milyen rég volt ez is” – mondta Guermantes nagyhercegné,
ezzel még nagyobb nyomatékot adva az azóta eltelt időnek. Melankolikusan a
távolba révedt, s valamiért sajátságosan elidőzött a piros ruhánál. Megkértem,
írja le pontosan, amit készségesen meg is tett. „Ma már biztosan nem
hordanának ilyet. Ezek a ruhák akkoriban voltak divatban.” – „De azért szép
volt, ugye?” – kérdeztem. A nagyhercegné mindig félt, hogy a szavai netán
ellene fordíthatók, hogy olyasmit mond, amivel az érdemeit csorbítja. „Persze,
én nagyon szépnek találtam. Mostanában azért nem hordják, mert manapság nem
varrnak ilyet. De hordják majd megint, mert a ruhák, a zene, a festészet divatja,
mind-mind visszatér” – mondta hangsúlyosan, mert úgy vélte, van valami eredeti
ebben a bölcsességben. Az öregedés szomorúsága megint lelassította, de
leküzdötte egy mosollyal: „Biztos benne, hogy piros cipő volt? Azt hittem,
arany.” Biztosítottam, hogy a kép minden részlete elevenen él bennem, de a
körülményt, amely miatt ilyen határozott voltam, nem említettem.[1512] „Kedves
magától, hogy emlékszik” – mondta a nagyhercegné ellágyultan, a nők ugyanis
azt nevezik kedvességnek, ha emlékszünk a szépségükre, ahogy a művészek azt,
ha a műveiket csodáljuk. Amúgy, bármilyen távoli is a múlt, ha valaki olyan
okos asszony, mint a nagyhercegné, talán nem felejti el. „Emlékszik – mondta
köszönetképpen, amiért emlékeztem a ruhájára és a cipőjére –, hogy mi vittük
haza Basinnel? Magának még találkája volt egy lánnyal, aki éjfél utánra
ígérkezett magához, Basin szívből nevetett, hogy magához ilyenkor mennek
látogatóba.” S valóban, aznap este Albertine még feljött hozzám Guermantes
hercegné estélye után.[1513] Erre én is éppoly jól emlékeztem, mint a
nagyhercegné, én, akinek mostanra Albertine ugyanolyan közömbös lett, mint
Guermantes asszonynak lett volna, ha tudja, hogy a fiatal lány, aki miatt nem
tudtam felmenni hozzájuk, Albertine. Mert jóval azután, hogy szegény halottak
kihullottak a szívünkből, közömbös poruk továbbra is vegyül, kötőanyagul
szolgál a múlt mozzanataihoz. S bár már nem szeretjük őket, megesik, hogy egy
szobát, egy fasort, egy ösvényt felidézve, ahol egy bizonyos időpontban ők is
voltak, az általuk elfoglalt helyet kitöltendő kénytelenek vagyunk utalni rájuk,
még ha minden szívfájdalom, még ha név nélkül is, még ha úgy is, hogy
azonosíthatatlanná tesszük őket. (Guermantes asszonynak fogalma sem volt róla,
ki lehetett a lány, aki aznap este eljött, soha nem tudta, és csak az időpont és a
körülmények furcsasága miatt beszélt róla.) Ezek hát az utóélet utolsó és nem
éppen irigylésre méltó formái.
Bár a nagyhercegné véleménye Rachelről önmagában véve nem sokat ért,
nekem mégis érdekes volt annyiból, hogy ez a vélemény is új időszámítást
jelzett. Mert a nagyhercegné éppúgy nem felejtette el teljesen az estét, amelyet a
színésznő nála töltött, mint maga Rachel, de az emlék benne is legalább annyira
átalakult. „Meg kell mondanom – mondta –, számomra azért is érdekes, hogy
hallom, és hogy hallom, amint ünneplik, mivel én bukkantam rá, én ismertem fel
az értékét, én ajánlgattam, sőt rátukmáltam másokra akkoriban, amikor senki
sem ismerte, és mindenki gúnyolta. Igen, kedvesem, ez biztosan meglepi, de az
első hely, ahol közönség előtt lépett fel, az én házam volt! Úgy bizony, miközben
a sok állítólagos avantgárd figura, amilyen az én újdonsült kuzinom is – mondta
gunyorosan Guermantes hercegnére mutatva, aki Oriane-nak csak Verdurinné
maradt –, nem méltóztatott meghallgatni, felőlük éhen is halhatott volna, én
érdekesnek találtam, és gázsit ajánlottam neki, hogy jöjjön, játsszon nálunk a
legválogatottabb közönség előtt. Mondhatni, bár a kifejezés kissé ostoba és
pöffeszkedő, hiszen a tehetség alapjában véve nem szorul senki segítségére,
hogy én dobtam be a köztudatba. No persze, nem volt rám szüksége.” Félig-
meddig tiltakozón intettem, és Guermantes asszony máris késznek mutatkozott
az ellenkező nézet mellé állni: „Vagy mégis? Úgy gondolja, hogy a tehetségnek
szüksége van támogatóra? Valakire, aki reflektorfénybe állítja? Végül is lehet,
hogy igaza van. Érdekes, ugyanazt mondja, amit régen Dumas[1514] mondott
nekem. Ez esetben végtelenül hízelgő, ha van némi részem, bármilyen csekély
is, egy ilyen nagy művésznek, ha a tehetségében nem is, de az elismertségében.”
Guermantes asszony tehát inkább lemondott arról az elméletéről, hogy a
tehetség, mint valami tályog, magától is kifakad, mert így volt hízelgőbb neki, de
azért is, mert egy ideje a társaságába fogadott új emberek miatt, no meg azért is,
mert elfáradt, jóval alázatosabb lett, s a többieket kérdezgette, a véleményüket
tudakolta, hogy ő is kialakíthassa a magáét. „Mondanom sem kell – folytatta –,
hogy ez az intelligens közönség, amelyet nagyvilági társaságnak neveznek, egy
kukkot sem értett a dologból. Közbekiabáltak, nevettek. Hiába mondtam nekik:
»De hisz ez különös, érdekes, ez valami sosem látott dolog«, nem hittek nekem,
ahogy régebben sem hittek soha semmiben. Így volt ez azzal az izével is, amit
játszott, valami Maeterlinck[1515]-izét, ami mostanra nagyon ismert lett, de
akkoriban mindenki gúnyolódott rajta, én viszont bámulatosnak találtam. Ha
belegondolok, magam is csodálkozom, hogy egy magamfajta falusi asszony, aki
csak olyan nevelést kapott, mint a többi lány mifelénk, mindjárt megszerette az
ilyesmit. Azt persze nem tudtam volna megmondani, hogy miért, de tetszett,
felkavart; még Basint is, akibe aztán egy csepp érzékenység sem szorult,
megdöbbentette, hogy milyen hatást tesz rám. Azt mondta: »Nem akarom, hogy
ezeket az ostobaságokat hallgassa, még belebetegszik!« És igaza volt, mert bár
ridegnek tartanak, valójában egy ideggóc vagyok.”


Ekkor váratlan incidens történt. Egy inas jelentette Rachelnek, hogy Berma
lánya és veje szeretne beszélni vele. Tudjuk, hogy Berma lánya ellenállt a férje
óhajának, amikor az meghívót akart kérni Racheltől. De a vendég fiatalember
távozása után a fiatal pár egyre jobban unatkozott az anya társaságában, az a
gondolat, hogy mások szórakoznak, kínszenvedés volt számukra, egyszóval,
amikor Berma visszavonult a szobájába, mert egy kis vért köpött, ők éltek az
alkalommal, kapkodva elegánsabb ruhába bújtak, kocsit hívattak, s noha nem
hívták meg őket, beállítottak Guermantes hercegnéhez. Rachel, aki gyanította,
mi történt, s akinek titkon hízelgett a dolog, pökhendin közölte az inassal, hogy
most nem alkalmas, írják le röviden, mi indokolja ezt a szokatlan eljárást. Az
inas hamarosan visszatért egy névjegykártyával, amelyre Berma lánya azt
firkantotta, hogy ő és a férje képtelenek voltak ellenállni a vágynak, hogy
Rachelt hallhassák, ezért kérnek most bebocsáttatást. Rachel mosolygott a naiv
ürügyön és tulajdon diadalán. Azt üzente vissza, hogy nagyon sajnálja, de a
fellépése már véget ért. A házaspár várakozása egyre hosszabbra nyúlt az
előszobában, az inasok már csúfolódtak a két kikosarazott kérelmezőn. A
megaláztatás szégyene, az, hogy micsoda kis senki Rachel az ő édesanyjához
képest, arra késztette Berma lányát, hogy most már végigvigye a kezdetben
csupán szórakozásvágy miatt megkockáztatott tervet. Mintha szívességért
folyamodna Rachelhez, arra kérte, hogy ha hallani már nem hallhatta, legalább
egy kézfogás erejéig hadd találkozzék vele. Rachel épp egy olasz herceggel
csevegett, akit a pletyka szerint a színésznő nagy vagyona vonzott, melynek
eredetét legalább némileg leplezte néhány társasági kapcsolat; Rachel felmérte,
miféle szerepcsere tette, hogy a hírneves Berma gyermekei, ím, a lábánál
hevernek. Miután tréfálkozva fűnek-fának elmesélte az esetet, megüzente a
fiataloknak, hogy bejöhetnek, s ők egy percig sem kérették magukat, egy
csapásra romba döntve Berma társasági helyzetét, ahogy az egészségét már
tönkretették. Ezt Rachel is átlátta, ahogy azt is, hogy leereszkedő szívélyessége
révén a társaságban őt így még jobbnak fogják híresztelni, a fiatal házaspárt
pedig még alávalóbbnak, mint ha elutasította volna őket. Ezért azután baráti
öleléssel várta a házaspárt, az irigyelt védnök pózában, aki azonban meg tud
feledkezni tulajdon nagyságáról: „Hát hogyne! Örülök, hogy itt vannak. A
hercegné el lesz ragadtatva.” Mivel nem tudta, hogy a színházban azt hiszik, ő
küldette a meghívókat, talán attól tartott, hogy ha nem kéreti be Berma
gyermekeit, azok nem a jóindulatában kételkedtek volna – mert az édes mindegy
lett volna neki –, hanem a befolyásában. Guermantes nagyhercegné ösztönösen
arrébb húzódott, mert amint azt látta, hogy valaki próbál bejutni a társaságba, az
illető sokat veszített a nagyrabecsüléséből. E pillanatban nem is maradt már
belőle másnak, mint Rachel nagy jóságának, Berma gyermekeinek pedig a
nagyhercegné hátat fordított volna, ha bemutatják neki őket. Rachel eközben már
azt a tetszetős mondatot fogalmazta magában, amellyel másnap majd lesújt
Bermára a színfalak mögött. – „Rettentően bántott és elszomorított, hogy a
lányának előszobáznia kellett! Ha tudtam volna! No persze, kártyát kártya után
küldözgetett!” Boldoggá tette, hogy így döfhet egyet Bermán. Ha tudta volna,
hogy a döfés halálos lesz, talán visszakozik. Mert szívesen szedünk áldozatokat,
de úgy, hogy túlzottan nagy hibába ne essünk, életben hagyjuk az áldozatainkat.
Egyébként miben is hibázott Rachel? Néhány nappal később bizonyára nevetve
mondta: „No, ez már több a soknál, kedvesebb akartam lenni a gyerekeihez,
mint ő hozzám bármikor, és idestova azzal vádolnak, hogy megöltem. Kérdezzék
csak a nagyhercegnét!” Úgy látszik, a színészek minden rossz szándéka és a
színházi élet minden képmutatása átszáll a színészgyermekekre, csakhogy ők
nem vezetik le megszállott munkával, mint az anya tette; a nagy tragikák
gyakran a körülöttük szőtt házi intrikákba halnak bele, ahogy annyiszor megesett
a darabok végén is, amelyekben játszottak.


A nagyhercegné élete továbbra is kimondottan boldogtalan volt, méghozzá
valami olyasmi miatt, ami egyben Guermantes úr társasági lecsúszását is okozta.
A nagyherceg, aki előrehaladott korából következően már rég lecsillapodott, s
noha még mindig jó erőben volt, nem csalta már Guermantes asszonyt, egyszer
csak belébolondult Forcheville asszonyba, igaz, senki sem tudta biztosan,
hogyan is kezdődött ez a viszony. (Ha belegondolunk, hány éves lehetett ekkor
Forcheville asszony, a dolog egyenesen rendkívülinek tűnt. De talán nagyon
fiatalon kezdte a félvilági nők életét. No meg vannak olyanok, akik tízévente új
alakban jelennek meg, mert új szerelmet találtak, és néha még ilyenkor is
boldogtalanná tesznek egy fiatalasszonyt, akit a férje miattuk hagy el, pedig azt
hittük róluk, hogy már nem is élnek.)
Csakhogy ez a viszony olyan arányokat öltött, hogy az öregember – ebben az
utolsó szerelemben a hajdaniakat utánozva – úgy elzárta a világtól a szeretőjét,
hogy ha az én Albertine iránti szerelmem nagy eltérésekkel Swann Odette iránti
szerelmét ismételte, Guermantes úré viszont arra emlékeztetett, amit én éreztem
Albertine iránt. Az asszonynak vele kellett ebédelnie és vacsoráznia,
Guermantes úr folyton nála volt; ő pedig olyan barátai előtt parádézott vele, akik
nélküle sosem kerültek volna kapcsolatba Guermantes nagyherceggel, s akik
azért jöttek hozzá, hogy a nagyherceget megismerjék, kissé úgy, ahogy egy
kokotthoz megy az ember, hogy annak szeretőjét – egy uralkodót – megismerje.
No persze, Forcheville asszony régóta nagyvilági nőnek számított már. De hogy
így, megkésve, megint kitartott lett, s egy olyan dölyfös öregember kitartottja,
aki mégiscsak a fontos ember volt nála, az asszony odáig süllyedt, hogy próbált
mindig olyan köntöst viselni, ami a nagyhercegnek tetszik, olyan konyhát vitt,
ami a nagyherceg ínyére van, s hogy a barátainak hízelegjen, azt mondta nekik:
beszélt róluk Guermantes úrnak, ahogy nagyapám fivérének is azt emlegette,
hogy beszélt róla az orosz nagyhercegnek, s az erre cigarettát küldött neki; azaz
a társaságban kivívott helyzete dacára, az új körülmények hatására kezdett ismét
azzá válni, akinek gyermekkoromban mutatkozott, a rózsaszín ruhás nővé[1516].
Igaz, Adolphe nagybátyám már évekkel korábban meghalt. De gátat jelent-e,
hogy körülöttünk új emberek váltják fel a régieket, ha egyszer újra akarjuk
kezdeni korábbi életünket? Forcheville asszony nyilván kapzsiságból
alkalmazkodott az új körülményekhez, és azért is, mert ő, aki meglehetősen
népszerű volt a társaságban, amikor a lánya eladósorba került, de amint Gilberte
hozzáment Saint-Loup-hoz, elhanyagolták, most megérte, hogy Guermantes
nagyherceg, aki mindent megtett volna érte, jó néhány nagyhercegnőt vonz majd
hozzá, akiknek talán pompás érzés lesz, hogy így borsot törhetnek Oriane
barátnőjük orra alá; s végül talán azért is, mert a nagyhercegné bosszankodása
felpiszkálta, s most a női versengés szellemével boldogan nyugtázta, hogy ő
kerekedett felül.
A Forcheville asszonnyal folytatott viszony miatt, amely valójában csak
régebbi viszonyainak utánzata volt, Guermantes nagyherceg másodszor is
elveszítette a Jockey Club elnöki tisztét és a Képzőművészeti Akadémia
tiszteletbeli tagságát, ahogy Charlus úr a Jupiennel nyilvánosan is vállalt
együttélése miatt nem lehetett elnök az Egyletben és a Régi Párizs Baráti
Körében sem. Így hát a hajlamaiban oly különböző két fivér végül minden
tiszteletet elveszített egyazon lustaság, egyazon akaratgyengeség miatt, amely
kellemes formában már nagyapjuknál, az idős Guermantes nagyhercegnél, a
Francia Akadémia tagjánál is érezhető volt, a két unokát viszont egy
természetes, illetve egy másik, természetellenesnek ítélt hajlam miatt kizárta a
társaságból.
Saint-Loup haláláig hűségesen elvitte hozzájuk a feleségét. Hiszen nem
voltak-e ők ketten Guermantes úr és egyben Odette örökösei, Odette pedig
minden valószínűség szerint a nagyherceg legfőbb örököse? Egyébként még az
igen kényes Courvoisier-unokaöcsök, Marsantes asszony és Trania hercegnő is
feljártak az örökség reményében, nem törődve azzal, milyen fájdalmat okoznak
így Guermantes asszonynak, akiről a nagyhercegné megvetése miatt sértett
Odette csakis rosszat mondott.
Az öreg Guermantes nagyherceg már nem járt társaságba, mert napjait és
estéit Odette-tel töltötte. Ma azonban mégis benézett egy pillanatra miatta, a
bosszúság dacára is, hogy találkoznia kell a feleségével. Korábban nem vettem
észre, és bizonyára nem ismertem volna meg, ha meg nem mutatják. Már csak
romja volt önmagának, bár fenséges, s nem is annyira rom, mint inkább regényes
szépség, amilyen egy sziklaszirt lehet a viharban. Arca, melyet mindenfelől a
szenvedés hullámai, a szenvedés miatti harag ostorozták, az egyre előbbre törő
halál környékezett, s amely mállóban volt, mint valami sziklatömb, megőrizte
azt a jelleget, azokat a hajlatokat, amelyeket mindig csodáltam;[1517] elporladt,
mint a rettentően megrongálódott, szép antik fejek, melyekkel még így is
boldogan díszítjük dolgozószobánkat. Csak éppen úgy tűnt: régebbi korhoz
tartozik, mint azelőtt, nem csupán attól, hogy hajdan ragyogó anyaga
töredezettebb és durvább lett, hanem azért is, mert a csalafinta és derűs kifejezés
helyett önkéntelenül, öntudatlanul a betegség, a halál ellen folytatott harc, az
ellenállás, az élet nehézsége ült ki az arcára. A minden ruganyosságukat vesztett
artériák most szoborkeménynek mutatták a hajdan mosolytól sugárzó arcot. S
bár a nagyherceg nem tudott róla, a tarkója, az orcája, a homloka bizonyos
jellegzetességeivel elárulta, hogyan kénytelen ez az ember kétségbeesetten
kapaszkodni minden egyes percbe, mintha tragikus szélviharban hánykódna, míg
immár ritkásabb, csodás sörényének fehér fürtjei tajtékukkal az arc ostromlott
hegyfokát csapkodták. S mivel ezeket a különös, páratlan visszfényeket csakis a
mindent elsöprő vihar adja az addig más színben játszó sziklának, megértettem,
hogy az elmerevült és elnyűtt orca ólomszürkéje, a felborzolt fürtök szinte már
fehér, tajtékos szürkéje, a vaksi szemekben még fel-felpislákoló gyenge fény
nem valószínűtlen, hanem nagyon is valós, bár fantasztikus, az öregség és a
halálközelség szomorúságában is hasonlíthatatlanul félelmetes és profetikus
palettájától és megvilágításától kölcsönzött árnyalatok.
A nagyherceg csak néhány percig maradt, ám ennyi is elég volt, hogy rájöjjek:
Odette, aki minden figyelmét fiatalabb hódolóinak szentelte, gúnyt űz belőle.
Furcsa mód azonban a nagyherceg, aki hajdan már-már nevetséges volt, amikor
egy színpadi király szerepében tetszelgett, most valóban nagynak látszott, kissé
úgy, mint az öccse, akihez öregségében, minden sallangjától megszabadultan,
egyre jobban hasonlított. És mint az öccse, ő is, aki hajdan – bár másképpen –
gőgös volt, mostanra csaknem túlzottan tisztelettudónak tűnt, igaz, ebben is más
utat járt. Mert a nagyherceg nem rokkant meg, mint a fivére, aki immár annyira
leépült, hogy a feledékeny beteg udvariasságával üdvözölt olyanokat, akiket
hajdan lenézett volna. De nagyon öreg lett, s mikor azon volt, hogy kijusson az
ajtón, és lemenjen a lépcsőn, az öregség, amely mégis a legnyomorúságosabb
állapot a férfiak életében, mert – leginkább a görög tragédiák királyaihoz
hasonlóan – letaszítja őket a csúcsról, az öregség, amint meg-megállásra
kényszerítette azon a kálvárián, amellyé a mindenféle veszélynek kitett
aggastyánok élete válik, hogy a homlokáról patakzó verejtéket törölgesse, hogy
tapogatózva és hunyorogva keressen egy lépcsőfokot, amely kicsúszik a lába
alól, s mert ingatag léptének, elködösült szemének segítségre lett volna
szüksége, tudtán kívül olyannak mutatta az arcát, mintha félénken és szelíden
kérne valamit, az öregség nem fenségessé, inkább oltalomkeresővé tette.
Mivel sehogy sem tudott meglenni Odette nélkül, s szinte összenőtt nála a
karosszékkel, ahonnan az öregség és a köszvény miatt nehezen tudott
feltápászkodni, Guermantes úr hagyta, hogy Odette olyan barátait fogadja,
akiknek nagyon is nagy örömet szerzett azzal, hogy bemutatja őket a
nagyhercegnek, hogy szóba elegyedhetnek vele, s hallgathatják, amint a hajdani
társaságról, Villeparisis márkizról vagy Chartres nagyhercegről beszél.
Így hát Guermantes nagyherceg és nagyhercegné és Charlus báró látszólag
bevehetetlen pozíciója a Saint-Germain-negyedben elveszítette sérthetetlenségét,
ahogy minden megváltozik ezen a világon egy-egy belső mozgatóok hatására,
amelyre nem gondoltunk: Charlus úr esetében Charlie iránti szerelme, amely
Verdurinék rabszolgájává tette, majd az agylágyulás volt az ok; Guermantes
nagyhercegnénél az újdonságokra és a művészetre irányuló kíváncsiság;
Guermantes úrnál egy kizárólagos szerelem, amelyhez hasonló volt már az
életében, de amelyet a korral járó gyengeség zsarnokibbá tett, és amelynek
gyarlóságával immár nem állt szemben a nagyhercegné szalonjának szigora, ahol
a nagyherceg már nem is jelent meg, s a szigor sem működött igazán, hogy
meghazudtolja, társasági fényével megváltsa. Így változik a dolgok képe ezen a
földön; a birodalmak központja és a birtokhatárok, illetve a társasági pozíciók
chartája, mindaz, ami véglegesnek tűnt, így alakul folyton-folyvást, és a sokat
megélt ember szeme elé ott tárul a legteljesebb változás, ahol éppenséggel a
leglehetetlenebbnek gondolta.
Megesett, hogy a Swann által „gyűjteményes elrendezésben” csoportosított
régi képek alatt – s ez az elrendezés végképp divatjamúlttá, ódonná tette a
jelenetet ezzel az oly „restauráció korabeli” nagyherceggel és ezzel a neki
kedves egyik köpenyét viselő, oly „második császárság korabeli” kokottal –, a
rózsaszín ruhás hölgy egyszerre félbeszakította a mesélőt, és közbekotyogott; a
nagyherceg ekkor hirtelen elhallgatott, és ádáz tekintetet vetett rá. Talán
észrevette, hogy Odette – ahogy a nagyhercegné is – néha ostobaságokat mond;
talán öregemberes hallucinációjában hitte, hogy Guermantes asszony egy rossz
pillanatban elhelyezett szellemessége akasztotta meg, és a Guermantes palotában
hitte magát, ahogy a láncra kötött vadállatok hiszik egy pillanatra, hogy még
mindig szabadok Afrika sivatagaiban. S hirtelen felkapta a fejét, apró, sárga,
kerek szemével, melyben a ragadozók szemének fénye villant, olyasfajta
tekintettel meredt rá, amitől Guermantes asszonynál, ha a nagyhercegné
fecsegett, nemegyszer megremegtem. Így nézte a nagyherceg egy pillanatig a
vakmerő, rózsaszín ruhás hölgyet. Ő azonban dacolt, farkasszemet nézett vele, s
néhány – a szemlélőnek igen hosszúnak tűnő – pillanat múltán a megszelídített
vén vad ráébredt, hogy nem a nagyhercegnénél van, szabadon, abban a
Szaharában, amelynek a bejárat előtti gyékény jelezte a kezdetét, hanem
Forcheville asszonynál az Állat- és Növénykert ketrecében, behúzta a nyakát,
válla közé szorította a fejét, melyen még mindig sűrű sörény burjánzott, csak a
színe volt megállapíthatatlan: szőke-e vagy fehér, és folytatta a történetét onnan,
ahol abbahagyta. Mintha nem is értette volna, amit Forcheville asszony mondani
akart, s aminek általában nem is volt különösebb értelme. Hagyta, hogy az
asszony meghívja a barátait vacsorára, amikor ő is ott van; régi szerelmeiből
átvett mániával – amivel Odette-et nem lepte meg, hiszen Swann-nál már
hozzászokott, engem viszont meghatott, mert Albertine-nel közös életünket
idézte – megkövetelte, hogy a vendégek korán távozzanak, és ő köszönhessen el
utolsónak Odette-től. Mondanom sem kell, alighogy a nagyherceg távozott, az
asszony máris más társaságot talált magának. De ezt a nagyherceg nem sejtette,
vagy szívesebben tett úgy, mintha nem sejtené: ahogy az öregemberek hallása
romlik, úgy gyengül a látásuk, éles szemük elhomályosul, s a fáradtságtól
éberségük is alábbhagy. És eljön az idő, amikor Jupiterből menthetetlenül
Molière-alak – s még csak nem is Alkméné olimposzi szeretője, hanem
nevetséges Géronte – válik.[1518] Odette egyébként úgy csalta Guermantes urat,
ahogy a gondját viselte, bájtalanul, kisszerűen. Ebben a szerepben is silány volt,
mint az összes többiben. Nem mintha az élet nem juttatott volna gyakorta szép
szerepeket neki, de nem tudta eljátszani őket.
S kétségtelen, hogy valahányszor a későbbiekben találkozni akartam volna
Odette-tel, sosem sikerült, mert Guermantes úr, aki azon volt, hogy összhangba
hozza, amit az egészsége, illetve a féltékenysége követelt, csak nappali
fogadásokat engedélyezett, s még azokat is azzal a feltétellel, hogy ne bálok
legyenek. Odette nyíltan beszélt nekem erről a bezártságról, amelyben élnie
kellett, több okból is. Legfőképpen azért, mert – jóllehet, én csak újságcikkeket
írtam vagy tanulmányokat publikáltam – azt képzelte, hogy ismert szerző lettem,
s ettől gyermetegen még azt is mondta, azt az időszakot idézve, amikor azért
jártam az Acacias sugárútra, hogy lássam arra menni, majd később a lakására:
„Ó, ha sejtettem volna, hogy egyszer még nagy író lesz!” Mivel pedig hallotta,
hogy az írók azért forognak szívesen női társaságban, hogy anyagot gyűjtsenek,
szerelmi históriákat meséltessenek maguknak, ha nála voltam, visszavedlett
egyszerű kokottá, hogy érdekesnek lássam. És így mesélt: „Volt egyszer például
egy férfi, aki teljesen belém habarodott, és akit én is eszeveszetten szerettem.
Istenien éltünk. De el kellett utaznia Amerikába, és úgy volt, hogy én is vele
megyek. Az elutazás előtti napon kisütöttem, hogy szebb, ha nem hagyok
ellangyosodni egy szerelmet, úgysem loboghat örökké ilyen lánggal. Csodálatos
utolsó estét töltöttünk együtt – ő abban a meggyőződésben, hogy én is utazom –,
őrült éjszaka volt, egyszerre éreztem végtelen gyönyört és a kétségbeesést, hogy
nem látom többet. Reggel pedig odaadtam a jegyemet egy ismeretlen utasnak. Ő
legalább ki akarta fizetni. Én azt feleltem: »Nem, nem, nagy szívességet tesz, ha
elfogadja, nem akarok pénzt érte.«„Majd másik történetbe kezdett: „Egyszer
éppen a Champs-Élysées-n jártam, amikor Bréauté úr – akivel korábban csak
egyszer találkoztam – olyan kitartóan fixírozott, hogy megálltam, és
megkérdeztem, hogy merészel így bámulni. Azt felelte: »Nézem, hogy milyen
nevetséges kalapja van.« Ami igaz is volt. Árvácskadíszes kis kalapot viseltem,
rémes divat járta akkoriban. De én dühbe gurultam, és azt mondtam: »Kikérem
magamnak, hogy így beszéljen velem.« Ekkor eleredt az eső. Én pedig azt
mondtam. »Csak akkor bocsátanék meg, ha kocsival lenne.« – »Nos,
éppenséggel kocsival vagyok, hazaviszem.« – »Nem, csak a kocsija kell, maga
nem.« Beszálltam a kocsiba, ő pedig elindult gyalog az esőben. Este azonban
beállított hozzám. Két évig éltünk őrült szerelemben. Jöjjön el egyszer teára,
akkor elmesélem, hogy ismerkedtem meg Forcheville úrral. Végső soron –
mondta elmélázva – egész életemet bezárva töltöttem, mert az összes nagy
szerelmem olyan férfi volt, aki szörnyen féltékenykedett rám. Nem Forcheville
úrról beszélek, mert ő végül is középszerű volt, és én mindig csak okos
embereket tudtam igazán szeretni. De, látja, Swann úr éppolyan féltékenynek
bizonyult, mint most a szegény nagyherceg, akinek a kedvéért azért mondok le
mindenről, mert tudom, hogy otthon boldogtalan. Swann úrral másként állt a
dolog, őt őrülten szerettem, és úgy gondolom, bizony, táncot, társaságot és
minden egyebet feláldozhatunk, ha ezzel örömet szerezhetünk egy férfinak, aki
szeret, vagy legalábbis megkímélhetjük a gondoktól. Szegény Charles, olyan
intelligens, olyan vonzó volt, hajszálra az a zsánerű férfi, akit szeretek.” S talán
ez lehetett az igazság. Volt idő, amikor Swann tetszett neki, s épp akkoriban,
amikor Odette nem volt Swann „zsánere”.[1519] Az igazat szólva a „zsánere”
később sem, soha nem lett. És mégis mennyire és mennyi gyötrelemmel szerette
hajdan! Később csodálkozott ezen az ellentmondáson. Pedig még csak
ellentmondásról sem beszélhetünk, ha belegondolunk, mennyivel több
szenvedést okoznak a férfiak életében az olyan nők, akik „nem a zsánerük”.
Ennek pedig számos oka lehet; először is, mivel ezek a nők „nem a zsánerünk”,
kezdetben úgy engedjük szeretni magunkat, hogy mi nem szeretünk, s hagyjuk,
hogy elhatalmasodjon az életünkön egy megszokás, amely olyan nővel, aki „a
zsánerünk”, nem alakulna ki, mert ő, megérezvén a vágyat, nem adná könnyen
magát, csak ritka randevúkat engedélyezne, nem telepedne meg életünk minden
órájában, amivel azután, ha megjön a szerelem is, és a nő egy szakítás vagy
utazás miatt, melynek során nem ad hírt magáról, nem egy, hanem ezer köteléket
szakít el. Másodszor: ez a megszokás érzelmi jellegű, hiszen nem a heves testi
vágy az alapja, s ha megszületik is a szerelem, sokkal inkább az agy dolgozik:
regény formálódik szükséglet helyett. Az olyan nőkkel, akik „nem a zsánerünk”,
nem vagyunk bizalmatlanok, hagyjuk, hogy szeressenek, és ha azután mi is
beléjük szeretünk, százszor jobban szeretjük őket, mint a többieket, pedig még a
vágyunkat sem elégítik ki. Emiatt és sok egyéb miatt az a tény, hogy legnagyobb
kínjainkat olyan nők okozzák, akik „nem a zsánerünk”, nem csak a sors iróniája,
mely boldogságunkat csakis a nekünk legkevésbé tetsző formában váltja valóra.
Egy nő, aki a „zsánerünk”, ritkán veszélyes, hiszen nem kér belőlünk, lecsillapít,
hamar elhagy, nem veszi be magát az életünkbe, mert a szerelemben nem a nő
maga a veszély és a szenvedés kiváltója, hanem a mindennapjainkban való
jelenléte, az, hogy minden pillanatban tudni akarjuk, mit csinál; nem a nő tehát,
hanem a megszokás.
Voltam olyan gyáva, hogy azt mondjam Odette-nek, igazán kedves és szép
tőle, pedig pontosan tudtam, mennyire álságos, s hogy a nyíltságába bőven
vegyül hazugság. Ahogy egyre több kalandjáról mesélt, egyre inkább borzadva
gondoltam mindarra, amiről Swann mit sem tudott, ami annyi fájdalmat okozott
neki, hiszen minden érzékenységét erre a lényre összpontosította, s amit a
bizonyosságig megsejtett pusztán a tekintetből, amelyet a nő egy férfira vagy
egy nőre vetett, ismeretlenekre, akik megtetszettek neki. Végső soron azért
mesélt, hogy novellatémának hitt történeteket mondjon nekem. Ebben azonban
tévedett, nem mintha ne szolgáltatott volna mindig bőséges anyagot a
képzeletemnek, de inkább akaratlanul, egy belőlem kiinduló megnyilvánulás
révén, mellyel tudtán kívül élete törvényszerűségeit fejtettem meg.
Guermantes úr csak a nagyhercegnére szórta villámait, a szabados társaságra,
amellyel érintkezett, s amelyre Forcheville asszony gondosan felhívta ingerült
figyelmét. Így hát a nagyhercegné rettentően boldogtalan volt. Igaz ugyan, hogy
Charlus úr, akivel egyszer beszéltem erről, azt állította, hogy az első vétséget
nem a fivére követte el, s hogy a nagyhercegné legendásan tiszta élete valójában
számtalan, ügyesen leplezett kalandból állt. Én sosem hallottam ilyesmiről.
Guermantes asszony úgyszólván mindenki szemében egészen másféle nő volt.
Az uralkodó gondolkodás szerint mindig feddhetetlenül élt. Nem tudtam
eldönteni, hogy a két elképzelés közül melyik felel meg a valóságnak, annak a
valóságnak, amelyet az emberek háromnegyede szinte sohasem ismer. Az
emlékeimben élt ugyan Guermantes nagyhercegné néhány kósza, kék pillantása
a combray-i templomhajóból.[1520] Ezek azonban egyik elképzelést sem cáfolták
igazán a kettő közül, mindkettő más és más értelmet adott nekik, egyaránt
elfogadhatót. Gyermeki bolondságomban egy pillanatra nekem szánt, szerelmes
pillantásnak véltem őket. Azóta megértettem, hogy csak a templomi
üvegablakokon látható várúrnőéhez hasonló, jóságos pillantások voltak,
amelyeket hűbéreseire vetett. Most pedig azt kellett volna hinnem, hogy az első
elképzelésem volt helyes, s hogy a nagyhercegné azért nem beszélt később soha
szerelemről, mert jobban félt attól, hogy nagynénje és unokaöccse egyik
barátjával kompromittálja magát, mint hogy egy ismeretlen gyerekkel, akivel
véletlenül akadt össze a combray-i Saint-Hilaire-templomban?
A nagyhercegnét egy percre boldoggá tehette, hogy szilárdabbnak érezte a
múltját, mivel én is osztoztam benne, de amikor néhány kérdést tettem fel annak
a Bréauté úrnak a vidékiségéről, akit hajdan alig tudtam megkülönböztetni
Sagan vagy Guermantes úrtól, mindjárt visszatért a társasági nő szempontjához,
azaz ócsárolta a társaságot. Beszélgetés közben a nagyhercegné végigkalauzolt a
palotán. A kisebb szalonokban bennfenteseket találtunk, akik inkább
félrehúzódtak, hogy a zenét hallgassák. Egy kis empire szalonban, ahol a néhány
frakkos úr[1521] egy kanapéra telepedve hallgatta, oldalt, egy Minerva tartotta
állótükör mellett egy kerevet állt, melyet ugyan egyenes vonalban helyeztek el, a
belsejét viszont bölcsőformára mélyítették, és egy fiatal nő hevert benne.
Ernyedt testtartása – melyen a nagyhercegné beléptére sem változtatott – éles
ellentétben állt empire szabású, sárgáspiros selyemruhájának káprázatos
ragyogásával, amely előtt a legpirosabb fuksziák is elsápadtak volna, s amelynek
gyöngyházfényű kelméjébe mintha oly sokáig mélyedtek volna mindenféle
jelvények és virágok, hogy a lenyomatuk még most is megmaradt. Szép, barna
fejével könnyedén biccentett, így üdvözölte a nagyhercegnét. Bár fényes nappal
volt, a zene iránti nagyobb áhítat kedvéért azt kérte, húzzák be a nagy
függönyöket, ám nehogy valaki végül kificamítsa a lábát, egy háromlábú
állványon urnalámpát gyújtottak, mely halvány fénnyel szivárványlott.
Kérdésemre Guermantes nagyhercegné azt válaszolta, hogy a hölgy Saint-
Euverte asszony. Erre tudni szerettem volna, milyen rokonságban áll azzal a
Saint-Euverte asszonnyal, akit régebben én is ismertem. Guermantes asszony azt
mondta, hogy az egyik unokafivérének a menye, látszólag beletörődött a
gondolatba, hogy a fiatalasszony született La Rochefoucauld, tagadta viszont,
hogy ő maga valaha ismert volna Saint-Euverte-eket. Emlékeztettem arra az
estélyre (amiről, igaz, csak hallomásból tudtam), ahol még Laumes hercegnőként
viszontlátta Swannt,[1522] Guermantes asszony azonban határozottan állította,
hogy sosem járt azon az estélyen. A nagyhercegné mindig hazudós volt egy
kicsit, s az évek során csak még inkább az lett. Saint-Euverte asszony szalonja –
melynek fénye már jócskán megkopott – azok közé tartozott, amelyeket szívesen
megtagadott. Nem erősködtem. „Nem, akivel valóban összefuthatott nálam, mert
elmés férfi volt, az az ön által említett és nekem nem ismerős Saint-Euverte
asszony férje.” – „Nem, ez a hölgy nem volt férjnél.” – „Ezt maga csak azért
gondolta, mert külön éltek, de a férfi sokkal kellemesebb volt, mint az asszony.”
Végül rájöttem, hogy az a hatalmas termetű, rendkívül magas, rendkívül erős
alkatú, hófehér hajú férfi volt Saint-Euverte asszony férje, akivel sokszor és
sokfelé találkoztam, de akinek a nevét sosem tudtam. Egy éve halt meg. Ami
pedig az unokahúgot illeti, nem tudom, hogy valami gyomor- vagy idegbaj,
közelmúlt-, vagy közeljövőbeli, vagy elvetélt szülés miatt hallgatta-e így
heverve a zenét, és nem mozdult senki kedvéért. A legvalószínűbb, hogy
szépséges piros selymeire volt büszke, azt gondolta, hogy egyfajta Madame
Récamier[1523]-ként hat a kerevetén. Nem tudta, hogy alakja a Saint-Euverte név
újfajta kibontakozásának ad bennem életet, annak a névnek, mely oly hosszú
szünet után egyszerre jelezte az Idő távolságát és folytonosságát. Az Időt
dajkálta ebben a mózeskosárban, ahol a piros selyem fuksziákban a Saint-
Euverte név és az empire stílus virágzott. Guermantes asszony kijelentette, hogy
mindig utálta az empire stílust; ez csak annyit jelentett, hogy most utálja, ami
igaz is volt, hiszen, némi késéssel ugyan, de követte a divatot. Nem teketóriázott,
amikor még egészen fiatalon Davidról beszélt, akit nem nagyon ismert, s Ingres-
t előbb a lehető legunalmasabb közhelyfestőnek hitte, majd hirtelen fordulattal
az új művészet legbámulatosabb mesterének, eladdig, amíg Delacroix-t is
megutálta. Hogy milyen fokozatokon át jutott ettől a kultusztól megint a
kiátkozásig, nem sokat jelent, hiszen mindezek ízlésbeli árnyalatok csupán,
amelyeket a műkritikus tíz évvel előbb fogalmaz meg, mint hogy az emelkedett
szellemű nők társalgásában is helyet kapnának. Az empire stílus e bírálata után
Guermantes asszony elnézést kért, amiért olyan jelentéktelen figurákról beszélt,
mint Saint-Euverte-ék, és olyan sületlenségekről, mint Bréauté vidékiessége,
mivel éppolyan távol volt attól, hogy megértse, miért érdekel mindez, amennyire
a La Rochefoucauld-lányból lett Saint-Euverte asszony – aki a gyomrát kímélte
vagy ingres-i hatást akart kelteni – nem sejtette, milyen boldoggá tett a neve, a
férjezett, és nem a szüleitől örökölt, jóval dicsőbb, s hogy én ebben a jelképekkel
zsúfolt szobában úgy láttam, ő dajkálja az Időt.
„De hogy is beszélhetek magának ilyen ostobaságokról, hogy is érdekelhetné
ez magát?” – kiáltott fel a nagyhercegné. Nem mondta hangosan, senki sem
hallhatta, mit mond. Egy fiatalember azonban (aki a későbbiekben érdekes lett
számomra a neve miatt, mellyel hajdan jóval közelebbi ismeretségbe kerültem,
mint a Saint-Euverte-tel) ingerülten felállt, és odébb ment, hogy elmélyültebben
hallgathassa a zenét. Igaz, éppen a Kreutzer-szonátát[1524] játszották, ő azonban
eltévesztette a műsort, és azt hitte, egy Ravel-darabot[1525] hall, amiről azt
mondták neki, hogy olyan szép, mintha Palestrina[1526] írta volna, de nehéz
megérteni. Annyira hirtelen változtatott helyet, hogy a félhomályban nekiment
egy komódnak, mire sokan óhatatlanul hátrafordultak, hogy ezzel az egyszerű
testgyakorlattal, a hátrafordulással kis időre legalább megszakíthassák a
kínszenvedést, amit a Kreutzer-szonáta „áhítatos” hallgatása jelentett.
Guermantes asszony és én, e kisebbfajta skandalum okozói, sürgősen átmentünk
egy másik szalonba. „Nos, igen, hogyan is érdekelhetnek efféle semmiségek egy
ilyen érdemes férfiút, mint ön! Olyan ez, mint amikor az imént Gilberte de
Saint-Loup-val láttam csevegni. Ez nem méltó magához. Az én szememben az a
nő senki és semmi, még csak nem is nő, nincs nála mesterkéltebb és
nyárspolgáribb a világon” (mert a nagyhercegné a szellemi élet védelmezését is
az arisztokrata előítéletekkel ötvözte). „Különben is, miért kellene magának
ilyen helyekre járni? A mai alkalmat még megértem, hiszen itt volt ez a Rachel-
szavalat, ami érdekelheti. De bármilyen szép volt is, Rachel ez előtt a közönség
előtt nem adja igazán önmagát. Majd meghívom magát egy ebédre hármasban.
Akkor meglátja, ki ő valójában. Ebéd után szaval majd magának egy kis
Verlaine[1527]-t. De hogy ezekre a nagy tumultusokra járjon, ez nekem sok. Ha
csak azért nem, hogy tanulmányozza...” – tette hozzá kétkedő, gyanakvó arccal,
nem merészkedve tovább, mivel nem igazán tudta, mi is ez a valószínűtlen
művelet, amire utal.
Főként az ebéd utáni összejöveteleit dicsérte, ahol X. és Y. mindennap
megjelenik. Mert ő is azoknak a „szalontartó” hölgyeknek a koncepciójára jutott,
akiket hajdan megvetett (bár ezt most tagadta), s akiket az emelt a többiek fölé,
az tett kiválasztottá, hogy az „összes férfi” hozzájuk járt. Ha pedig azt mondtam,
hogy ez vagy az a „szalontartó” nagy dáma életében egy jó szót nem mondott
Howland asszonyról[1528], a nagyhercegné jót nevetett a naivitásomon. „No
persze, mert az összes férfi Howland asszonyhoz járt, a másik pedig próbálta
átcsábítani őket.”
„Nem gondolja – kérdeztem a nagyhercegnét – hogy Saint-Loup asszonynak
rosszulesik, ha – mint az imént – a férje volt szeretőjét kell hallgatnia?”
Guermantes asszony arcán ekkor szemem láttára rajzolódott ki az a sanda vonás,
amely a hallottakat nagy okoskodva köti össze nem túl kellemes gondolatokkal.
Az okoskodás hangot ugyan nem kap, de a komoly dolgokra, amiket mondunk,
sosem kapunk választ, sem szóban, sem írásban. Csak az ostobák sürgetik tízszer
is a választ egy levélre, amelyet hiba volt megírni, ami baklövés volt; mert az
ilyen levelekre mindig csak tettekkel válaszolnak, de a megbízhatatlannak hitt
levelezőtárs immár nem a keresztnevünkön szólít, hanem uramoz, ha
találkozunk. Az én célzásom Saint-Loup és Rachel viszonyára nem volt ennyire
komoly, s csak egy villanásnyira ingerelhette Guermantes asszonyt, mert eszébe
juttatta: Robert barátja voltam, sőt talán a bizalmasa is, akinek elmondhatta,
milyen keserű szájízt hagyott Rachelben a hajdani este a nagyhercegnénél.
Végül nem időzött el ezeknél a gondolatoknál, a viharzóna eloszlott, és
Guermantes asszony válaszolt a Saint-Loup márkizzal kapcsolatos kérdésemre:
„Meg kell mondanom, azt hiszem, már csak azért is édes mindegy neki, mert
Gilberte sosem szerette a férjét. Förtelmes kis nőszemély. A pozíció tetszett neki,
a név, az, hogy az unokahúgom lett, hogy kivakarózhat a szutyokból, ahová
azután az első dolga volt visszamászni. Meg kell mondjam, nagyon fájt a dolog
szegény Robert miatt, mert igaz, hogy Robert nem volt valami nagy lumen, de
ezt nagyon is jól látta, ahogy sok mást is. Ezt persze nem kell továbbadni, hiszen
mégiscsak az unokahúgomról van szó, és bizonyítékom nincs rá, hogy csalta
volna, de mindenféle pletyka járta. De ha mondom, hogy biztosan tudom: egy
méséglise-i tiszttel Robert meg is akart verekedni. Hiszen Robert ezért soroztatta
be magát, a háborút az otthoni bajoktól való szabadulásnak látta; ha a
véleményemre kíváncsi, nem megölték, hanem megölette magát. Ez a nő egy
pillanatig sem bánkódott utána; meg is lepett, milyen ritka cinizmussal színlel
közönyt, sokat bánkódtam emiatt, mert szívből szerettem szegény Robert-t.
Talán meglepi, mert engem többnyire félreismernek, de még most is gondolok rá
néha-néha: én nem felejtek el senkit. Robert nem mondott soha semmit, de
nyilván rájött, hogy mindent tudok. Ugyan már, ha ez a perszóna csak egy kicsit
is szerette volna a férjét, tűrné-e ilyen flegmán, hogy egy szalonban legyen azzal
a nővel, akibe a férje hajdan évekig szenvedélyesen szerelmes volt? Sőt
mondhatni, mindvégig, mert biztosan tudom, hogy a viszony nem szakadt meg
még a háború idején sem. De hiszen a torkának ugrana!” – kiabált a
nagyhercegné, megfeledkezvén arról, hogy amikor meghívatta Rachelt, és
lehetővé tette a jelenetet, melyet elkerülhetetlennek vélt, ha Gilberte valaha is
szerette Robert-t, talán kíméletlenül viselkedett. „Nem, lássa be – összegezte –,
ez a nő egy disznó.” Erre a kifejezésre csupán a lecsúszás lehetett a magyarázat,
amellyel Guermantes asszony a kellemes Guermantes-körökből a komédiások
társaságáig jutott, illetve az is, hogy az ilyesmit olyasfajta, XVIII. századi
stílusba oltotta, amit nyersen szabad szájúnak vélt, vagy netán azt hitte, neki
mindent szabad. Csakhogy ezt a kifejezést a Gilberte-tel szembeni gyűlölete
diktálta, az a kényszer, hogy ha fizikai értelemben nem ütheti is meg, legalább
képletesen megtehesse. S a nagyhercegné azt gondolta, hogy ezzel egyben a
Gilberte-tel kapcsolatos vagy inkább a Gilberte-ellenes viselkedését is igazolja a
társaságban és a családban, még Robert pénzügyeit és örökségét illetően is.
De ahogy az ítéleteink néha általunk nem ismert és nem is feltételezett
tényektől kapnak látványos igazolást, Gilberte, aki részben nyilván az anyja
természetét örökölte (s bizony öntudatlanul én is erre a könnyűvérűségre
számítottam, mikor arra kértem, mutasson be zsenge fiatal lányoknak), kellő
megfontolás után – nyilván azért is, hogy a haszon ne kerüljön ki a családból –
merészebb döntésre jutott, mint valaha feltételezhettem volna, és azt mondta:
„Ha gondolja, idehívom a lányomat, és bemutatom magának. Ő beszélget ott a
kis Mortemart-ral és más érdektelen fiúcskákkal. Biztos vagyok benne, hogy
kedves barátnője lesz.”
Megkérdeztem, Robert örült-e, hogy lánya van. „Ó, nagyon büszke volt rá!
Bár azért az ízlését tekintve – mondta ártatlanul Gilberte –, azt hiszem, jobban
szeretett volna egy fiút.” Ez a lány, akinek a neve és vagyona alapján édesanyja
joggal remélte, hogy királyi herceghez megy majd feleségül, s ezzel
megkoronázza Swann és felesége felfelé ívelő pályáját, később egy tizedrangú
irodalmárt választott férjül, mert egy cseppnyi sznobizmus sem volt benne, s
még mélyebbre süllyesztette vissza ezt a családot, mint ahonnan elindult. Ekkor
azután rettentően nehéz volt elhitetni az új nemzedékekkel, hogy a névtelen
házaspár szülei nagyon is előkelőek voltak. Swann és Odette de Crécy neve
csodálatosképpen feltámadt, hogy az emberek tudathassák: tévedtünk, nincsen
ebben a családban semmi meglepő, és azt hitték, hogy Saint-Loup kisasszony
végső soron nem is köthetett volna különb házasságot, ahogy a nagyapja is azért
kötötte a magáét Odette de Crécyvel (aki egy senki volt), hogy hiábavalóan
akarjon feljebb jutni – noha épp ellenkezőleg, legalábbis ami a szerelmét illette,
ezt a házasságot olyasfajta elméletek sugallták, amilyenek a XVIII. században
egyes nagyurakat, Rousseau követőit vagy a forradalom előfutárait
ösztönözhették arra, hogy a természetben éljenek, és lemondjanak
kiváltságaikról.
A szavak kiváltotta meglepetést és az örömet, amit okoztak – míg Saint-Loup
asszony átment egy másik szalonba –, hamar felváltotta az elmúlt Idő gondolata,
amit a maga módján, még mielőtt láttam volna, Saint-Loup kisasszony is
ébresztett bennem. Mert nem volt-e – mint egyébként a legtöbb ember – olyan,
mint a „csillagban” összefutó erdei ösvények, ahol – akárcsak az életünkben – a
legkülönbözőbb pontokból indult utak találkoznak? Az én életemben pedig sok
ilyen út akadt, melyek mind Saint-Loup kisasszonyban végződtek, ő volt
sugaraik metszéspontja. Mindenekelőtt benne találkozott a két nagy „oldal”, ahol
régen annyit sétáltam és álmodoztam – az apja, Robert de Saint-Loup révén a
Guermantes-oldal, az anyja, Gilberte révén a méséglise-i, azaz a Swann-oldal.
Az egyik a lány édesanyja és a Champs-Élysées révén Swannhoz, a combray-i
estékhez, a méséglise-i oldalhoz vezetett; a másik, az édesapja révén, balbeci
délutánjaimhoz, amikor a napsütötte tenger mellett találkoztunk. S már e két
nagy út között számos átjáró nyílt. Hiszen abba a valódi Balbecbe, ahol Saint-
Loup-t megismertem, nagyrészt amiatt akartam elmenni, amit Swann mondott a
templomokról, főként a perzsáról, másrészt viszont Robert de Saint-Loup,
Guermantes nagyhercegné unokaöccse révén még Combray-ban eljutottam a
Guermantes-oldalra. De Saint-Loup kisasszony életem jó néhány más pontjához
is elvezetett, így a rózsaszín ruhás hölgyhöz, a nagyanyjához, akivel nagyapám
fivérénél találkoztam. S lám, megint egy átjáró, hiszen nagyapám fivérének
inasa, aki aznap bejelentett, s akinek köszönhetően később egy tőle kapott
fényképről azonosítani tudtam a rózsaszín ruhás hölgyet, ez az inas annak a
fiatalembernek volt az apja, akibe nem csak Charlus úr, de Saint-Loup
kisasszony édesapja is beleszeretett, s miatta tette boldogtalanná a lány
édesanyját. Vagy nem Saint-Loup kisasszony nagyapja, Swann beszélt nekem
először Vinteuil zenéjéről, ahogy Gilberte beszélt először Albertine-ről?
Márpedig épp Vinteuil zenéjéről beszélgettünk, amikor felfedeztem, kicsoda
Albertine nagy barátnője, – megkezdtem közös életünket, amely őt a halálba
vitte, nekem pedig annyi bánatot okozott. Ahogy egyébként az is Saint-Loup
kisasszony édesapja volt, aki Albertine-hez utazott, hogy megpróbálja rávenni a
visszatérésre. S így alakult ez az egész társasági életemmel; akár Párizsban,
Swann-nék vagy Guermantes-ék szalonjában, vagy épp az ellenkező oldalon,
Verdurinéknél, így sorolódott be a combray-i két oldal mellé a Champs-Élysées
vagy La Raspelière szép terasza. Egyébként is, van-e olyan ismerősünk, akit – ha
barátságunk történetét akarjuk elmesélni – nem kellene fokozatosan életünk
legkülönfélébb helyszíneire állítanunk? Ha én festeném le Saint-Loup életét, az
életem összes színterén zajlana, és minden részére kiterjedne, beleértve azon
részeit is, amelyekben teljesen idegen volt, mint a nagymama vagy mint
Albertine. S bármennyire az ellenkező oldalon álltak, Verdurinék Odette-hez
kötődtek Odette múltja révén, és Robert de Saint-Loup Charlie révén; és
micsoda szerepet játszott náluk a Vinteuil-muzsika! Végül pedig Swann annak a
Legrandinnek a húgába volt szerelmes,[1529] aki ismerte Charlus urat, Charlus
urat, akinek a gyámleánya az ifjabb Cambremer felesége lett. Ha csupán a
szívünkről esik szó, akkor persze igaza volt a költőnek, amikor „titkos
szálakról”[1530] szólt, melyeket az élet elszakít. De még ennél is igazabb, hogy
folyton újakat sző az emberek, az események között, keresztezi, megduplázza
szálait, hogy sűrítse a szövedéket, olyannyira, hogy múltunk legjelentéktelenebb
pontja és az összes többi között a gazdag emlékhálóban csak választanunk kell,
melyik úton jussunk el egyiktől a másikig.[1531]
Ha megpróbálnám nem öntudatlanul használni, hanem felidézni, mi volt
azelőtt, mondhatni, egyetlen dolog sem akadt az e pillanatban is szolgálatunkra
állók között, amely ne lett volna hajdan élő, sőt önálló életet élő a szemünkben, s
csak később, a használatunkban alakult egyszerű ipari nyersanyaggá. Hamarosan
Verdurinnénél mutatnak be Saint-Loup kisasszonynak: milyen elbűvölten
gondoltam vissza összes utazásunkra Albertine-nel – és Saint-Loup kisasszonyt
épp ennek az Albertine-nek a pótlására készültem felkérni – a Doville-be tartó
kisvonaton, amint Verdurinnéhez mentünk, ahhoz a Verdurinnéhez, aki az én
Albertine iránti szerelmem előtt már Saint-Loup kisasszony nagyapjáét és
nagyanyjáét is szövögette és elszakította! Körülöttünk mindenütt annak az
Elstirnek a képei függtek, aki hajdan bemutatott Albertine-nek. S hogy mindezen
múltjaim még jobban egybeolvadjanak, Verdurinné, akárcsak Gilbert, egy
Guermantes-hez ment feleségül.
Még egy távoli ismerőshöz fűződő kapcsolatunkat is csak úgy tudnánk
elmesélni, hogy életünk legkülönbözőbb helyszíneit sorakoztatjuk fel. Így
minden egyes ember – s én is egy voltam közülük – az idő múlását jelezte
nekem, és nem csupán önnön tengelye körüli forgásával, hanem a többiek
körülöttivel, s főként az idők során hozzám viszonyított helyzeteivel. És nem
kétséges, hogy ezek a különböző síkok, melyek szerint az Idő, mióta ezen a
fogadáson újra birtokomba vettem, elrendezte az életemet, s ezzel arra a
gondolatra juttatott, hogy abban a könyvben, mely egy élet elbeszélését tűzi ki
célul, az általánosan alkalmazott síkbeli pszichológia helyett egyfajta térbeli
pszichológiával kellene élni, ezek a síkok újfajta szépséggel gazdagították a
feltámadásokat, emlékezetem szüleményeit a könyvtárbéli magányos percekből,
hiszen amikor az emlékezet mindenfajta változtatás nélkül lopja be a múltat a
jelenbe, épp olyannak mutatva, mint amikor még a jelen volt, épp az Idő azon
hatalmas dimenzióját számolja fel, amelyben az élet zajlik.
Láttam, hogy Gilberte felém tart. S én, akinek Saint-Loup házassága, az
akkoriban a fejemben járó gondolatok, melyek ma délelőtt változatlanul tolultak
fel bennem, mintha csak tegnap lett volna mindez, döbbenten láttam egy tizenhat
év körüli fiatal lányt az oldalán, akinek sudár termete azt a távolságot jelezte,
amelyet korábban nem akartam észrevenni. A színtelen és illékony idő öltött
benne testet, hogy íme, lássam és megérinthessem, remekművé formálta, míg
eközben rajtam, fájdalom! csak bevégezte a munkáját. Egy pillanat, és Saint-
Loup kisasszony ott állt előttem. Mélyen ülő, éles szeme volt, és elbűvölő orra,
madárcsőrként enyhén kiugró és hajlott, talán nem éppen olyan, mint Swanné,
hanem mint Saint-Loup-é. A Guermantes-sarj lelke elröppent; de a szárnyra kelt
madár éles szemű, elbűvölő feje Saint-Loup kisasszony vállán ült meg, s akik
ismerték az édesapját, hosszan elábrándoztak előtte.
Mindjárt feltűnt, hogy az orrát – mely mintha édesanyja és nagyanyja orrának
a sablonjára készült volna – élesen megállította egy tökéletesen vízszintes vonal
az orr alatt, fenségesen, bár nem elég röviden. Egy ilyen egyedi jegyről ezer
közül is felismernénk egy szobrot, akkor is, ha mást sem látnánk belőle, s én
bámultam a természetet, amint ezen a ponton az unokánál éppúgy, mint az
anyánál, mint a nagyanyánál, nagy és eredeti szobrászként ugyanahhoz az
erőteljes és döntő vésőmozdulathoz nyúlt. Nagyon szépnek találtam: ez a még
reménytől duzzadó, nevetős lány ugyanazokból az esztendőkből gyúródott,
amelyeket én elvesztegettem, az ifjúságomra hasonlított.
 Végül pedig az Idő e gondolatának volt még egy utolsó értéke számomra:
óramutatóként szolgált, jelezte, hogy ideje munkához látnom, ha el akarom érni
azt, amit életem során egyszer-egyszer megéreztem már röpke
megvilágosodásaimban a Guermantes-oldalon, amikor Villeparisis márkizzal
kocsikáztam, s aminek hatására úgy láttam, az élet méltó arra, hogy éljük. És
mennyivel méltóbbnak tetszett most, amikor úgy látszott, megvilágítható, bár
homályban éljük, igaz valójára vezethető vissza, bár folyton meghamisítjuk, s
végül egyetlen könyvben megvalósítható. Milyen boldog lehet, aki ilyen könyvet
ír – gondoltam –, és micsoda munka áll előtte! Hogy erről képet alkothassunk, a
legmagasztosabb és a legkülönfélébb mesterségekből kellene hasonlatokat
kölcsönöznünk; hiszen az írónak, aki egyébként mindegyik szereplőjének
ellentétes vonásait is megjelenítené, hogy így tegye plasztikussá, úgy kellene
előkészítenie a könyvét, aprólékos munkával, haderejének állandó
átcsoportosításával, mint egy támadást, úgy kellene tűrnie, mint egy fáradságot,
elfogadnia, mint egy regulát, felépítenie, mint egy templomot, betartania, mint
egy diétát, leküzdenie, mint egy akadályt, elnyernie, mint egy barátságot,
felhizlalnia, mint egy gyereket, megteremtenie, mint egy világot, nem
feledkezvén meg azokról a rejtelmekről, melyeknek magyarázata minden
valószínűséggel csak más világokban lelhető meg, s melyeknek megsejtése a
legmegrendítőbb az életben és a művészetben egyaránt. És ezekben a nagy
könyvekben vannak részek, amelyeknek csak vázlatos megírására futotta az
időből, s amelyeket nyilván sosem fejeznek be épp az építész tervének
nagyívűsége miatt. Hány és hány székesegyház marad befejezetlen! Gyarapítjuk,
gyenge pontjait megerősítjük, óvjuk, de később maga nő tovább, jel a sírunkon,
megvédi a szóbeszédtől, és ideig-óráig a felejtéstől is. De hogy visszatérjek
önmagamhoz, én szerényebben gondoltam a könyvemre, s még csak az sem
lenne pontos, ha jövendő olvasóira gondolva olvasóimat mondanék. Hiszen
véleményem szerint nem az én olvasóim lesznek, hanem önmaguk olvasói;
mivel a könyvem csak olyasfajta nagyítóüveg lesz, amilyet a combray-i optikus
adott vásárlójának; könyvemmel kezükbe adom az eszközt, amellyel
önmagukban olvashatnak. Azaz nem arra kérem őket, hogy dicsérjenek vagy
ócsároljanak, hanem annyira csupán, hogy mondják meg – igen, ez az –, hogy az
önmagukban olvasott szavak valóban azok-e, amelyeket leírtam (bár az esetleges
eltérések sem mindig abból erednek, hogy tévedtem, néha abból, hogy az olvasó
szeme nem olyan fajta, aminek az én könyvem adhat segítséget, hogy jól
olvasson önmagában). S mivel minden pillanatban más hasonlatot választottam,
amellyel pontosabban és kézzelfoghatóbban jeleníthettem meg a feladatot,
melynek ezentúl szentelem magam, arra gondoltam, hogy nagy fehér
faasztalomon, Françoise éber tekintetétől kísérve – hiszen mindazok az egyszerű
emberek, akik mellettünk élnek, ösztönösen megértik a munkánkat (én pedig
kellőképpen elfelejtettem már Albertine-t ahhoz, hogy megbocsássam Françoise-
nak, amit ellene véthetett) –, ott dolgozom majd mellette, s csaknem úgy, ahogy
ő (vagy legalábbis úgy, ahogy régen tette: mostanra ugyanis nagyon
megöregedett, alig látott); mert imitt-amott egy pótlapocskát betoldva, úgy
építgetem majd a könyvemet – és nem vetemednék arra, hogy becsvágyón azt
mondjam, mint egy katedrálist –, olyan egyszerűen, ahogy egy ruhát tűznék
össze. Amikor nem lesz a kezem ügyében az összes cédulkám, ahogy Françoise
mondaná, és épp az hiányozna, amelyikre szükségem van, Françoise nagyon is
megérti majd az idegességemet, hiszen ő mondogatta mindig, hogy nem tud úgy
varrni, ha nincs meg a kellő számú cérnája és gombja. S azért is, mert az idők
során, amióta az én életemet élte, valamiképpen ösztönösen megértette, mit
jelent az irodalmi munka, jobban, mint sok okos ember, az ostobákról már nem
is beszélve. Így eshetett, hogy amikor annak idején a Le Figarónak szánt
cikkemet írtam,[1532] míg az öreg házmester – azzal a fajta részvéttel, mellyel
kissé mindig eltúlozzuk az olyan munka nehézségét, amit mi nem végzünk, sőt
elképzelni sem tudjuk, de akár egy szokást is, amely nekünk nem szokásunk,
ahogy egyesektől ezt hallhatjuk: „Milyen kimerítő lehet önnek ez a tüsszögés” –
szívből sajnálva az írókat, azt mondta: „Micsoda fejtörés lehet ez”, Françoise
épp ellenkezőleg kitalálta, hogy boldog vagyok, és tisztelte a munkámat. Csak
azt vette rossz néven, hogy előre elmondtam a cikkemet Blochnak, mert attól
félt, hogy elémbe vág, és ezt mondta: „Nem elég bizalmatlan az ilyenekkel,
pedig ezek mind csak parlagizálnak.” Bloch pedig valóban visszamenőleges
alibit talált ki magának valahányszor olyasmit vázoltam fel, ami tetszett neki:
„Nézzenek oda, milyen érdekes, én is valami nagyon hasonlót írtam, fel kellene
olvasnom neked.” (Bár még nem tudta volna felolvasni, de aznap este tényleg
megírta.)


Addig-addig ragasztgatom egymáshoz a papírjaimat, amiket Françoise a
cédulkáimnak hívott, hogy itt-ott eltépődhettek. Ha kell, Françoise talán még
segíthetne is megjavítani őket, ahogy foszladozó ruháira tett foltot, vagy ahogy a
konyhaablak törött üvegére ragasztott egy újságpapírdarabot addig is, amíg az
üvegesre várt, ahogy én a nyomdászra? Miközben szakadt füzeteimre mutatna,
mint a szú kikezdte fára, azt mondaná: „Nézze csak, csupa moly, micsoda
balszerencse, ez az oldal már csipkésre lyukadt”, s úgy vizsgálgatná, mint valami
szabó: „Nem hiszem, hogy helyrehozhatom, ez már odavan. Nagy kár, talán ezek
voltak a legszebb gondolatai. Ahogy a combray-i szólás mondja: nincs szűcs, aki
úgy értene a szőrméhez, mint a moly. Az mindig a legjobb anyagba veszi be
magát.”
Mivel pedig az egyediség (az emberi és a nem-emberi egyaránt) számos
benyomásból áll össze egy könyvben, és jó néhány lányból, jó néhány
templomból, jó néhány szonátából merítünk, hogy végül egyetlen szonátát,
egyetlen templomot, egyetlen lányt adjanak, nem úgy készítem-e majd a
könyvemet én is, ahogy Françoise készítette azt az aszpikos marhát, amelyet
Norpois úr oly nagyra tartott, s amelynek kocsonyáját megannyi válogatott
húsdarab tette gazdagabbá? S így végre valóra váltanám mindazt, amire annyira
vágyakoztam a Guermantes-oldali sétákon, s amit lehetetlennek hittem, ahogy
hazaérve lehetetlennek hittem, hogy valaha is megszokom, hogy a mama csókja
nélkül menjek lefeküdni, vagy később azt a gondolatot, hogy Albertine a nőket
szereti, mely gondolattal végül úgy éltem együtt, hogy már észre sem vettem;
mert legnagyobb félelmeink és legnagyobb reményeink nem haladják meg az
erőnket, az előbbieket végül leküzdhetjük, az utóbbiakat pedig valóra válthatjuk.
Igen, az Idő az imént kialakult gondolata arra intett, ideje nekikezdenem
ennek a műnek. Nagyon is ideje volt; csakhogy, és ez igazolta a szorongást,
amely abban a pillanatban hatalmasodott el rajtam, amikor beléptem a szalonba,
és a ráncosra maszkírozott arcok láttán megértettem, mennyi idő veszett kárba;
van-e még idő, és képes vagyok-e rá még egyáltalán? Szellemünknek változó
tájképek jutnak, s mindegyiket csak bizonyos ideig szemlélheti. Mindeddig úgy
éltem, mint egy festő, aki hegyi ösvényen jár egy tó fölött, a tavat azonban elrejti
előle a sziklák és a fák függönye. Egy résen át azután észreveszi, teljes
egészében feltárul előtte, s a festő már nyúl is az ecseteiért. Csakhogy leszállt az
éj, nem festhet már, s erre az éjszakára nem virrad új nap. Márpedig az én
művemnek, abban a formában, amelyben az imént a könyvtárban elképzeltem,
egyik feltétele azoknak a benyomásoknak az elmélyítése volt, melyeket előbb
emlékezetemnek kellett újraalkotnia. Az pedig megkopott már.
Mindenekelőtt, mivel semmit sem kezdtem el, nem alaptalanul
nyugtalankodtam, még ha azt hittem is, hogy tekintettel a koromra van még
néhány évem, hiszen akár néhány perc múlva üthetett az utolsó órám. Abból
kellett kiindulnom ugyanis, hogy testem van, azaz folytonosan kettős veszély
fenyeget: külső és belső. És még ezt is inkább a fogalmazás egyszerűsége végett
mondtam így. Mert a belső veszély, mint az agyvérzésé, egyben külső is, mivel
testi. Márpedig a szellemet fenyegető legnagyobb veszély az, hogy testben él. Az
emberi és gondolkodó élet, amelyről nagy valószínűséggel nem azt kell
mondanunk, hogy az állati és anyagi élet csodálatos tökéletesedése, hanem
inkább azt, hogy nagyon is tökéletlen, még ma is oly kezdetleges, mint a
koralltelepekbe tömörülő egysejtűek léte, mint a bálna teste és még sok egyéb a
szellemi élet szerveződését tekintve. A test egyfajta erődítménybe zárja a
szellemet; ám az erődöt hamarosan mindenfelől ostromolják, s a szellem végül
megadásra kényszerül.
De hogy a szellemre leselkedő kétféle veszély megkülönböztetésére
szorítkozzam, s hogy a külsővel kezdjem, arra gondoltam, hogy életem során
gyakran megesett velem a szellemi felajzottság perceiben, amikor valamely
körülmény hatására mindenfajta fizikai tevékenység felfüggesztődött bennem,
például amikor félig mámorosan kocsin indultam a rivebelle-i étteremből
valamelyik szomszédos kaszinóba, hogy nagyon tisztán éreztem magamban
gondolataim tárgyának jelenlétét, és megértettem, hogy nem csak az múlik a
véletlenen, hogy ez a tárgy még nem került be a gondolataimba, hanem az is,
hogy – akár a testemmel együtt – megsemmisülhet. Akkoriban nem sokat
törődtem ezzel.
Ujjongásomban nem volt semmi elővigyázatosság, semmi nyugtalanság.
Hogy ez az öröm egy másodperc múlva véget ér és semmivé lesz, nem sokat
számított. Most azonban fordult a kocka; mert a boldogság, amit éreztem, nem
valami merőben szubjektív, a múlttól elválasztó idegfeszültségből eredt, hanem
szellemem éppenséggel kitágult, újraformálódott, újra jelenvalóvá lett benne ez a
múlt, és – fájdalom, csak egy pillanatra! – az örökkévalóság értékével ruházott
fel. Ezt szerettem volna átörökíteni mindazokra, akiket kincsemmel gazdagabbá
tehettem. No persze, amit a könyvtárban átéltem, s amit igyekeztem megóvni,
még mindig öröm volt, de már nem önző, vagy legalábbis csak olyasfajtán
(hiszen a jellem minden termékeny altruizmusa önzőn fejlődik, a nem önző
emberi altruizmus meddő, mint azé az íróé, aki félbeszakítja munkáját, hogy egy
boldogtalan baráttal beszéljen, közszerepet vállaljon, propagandacikkeket írjon),
olyan önzéssel, ami mások hasznára van. Már nem a rivebelle-i hazautak
egykedvűsége élt bennem, úgy éreztem, több lettem a bensőmben hordott műtől
(mintha valami becses és törékeny dolgot bíztak volna rám, amit sértetlenül
szeretnék átadni azoknak, akiknek szánták, s ez nem én voltam). Mostanra attól
az érzéstől, hogy egy művet hordok magamban, félelmetesebbnek láttam egy
balesetet, amelybe netán bele is halhatok, sőt (amennyiben ezt a művet
szükségesnek és maradandónak véltem) képtelennek, vágyaimmal, gondolataim
lendületével ellenkezőnek, bár ettől nem kevésbé lehetségesnek, hiszen (ahogy
az nap mint nap megesik az élet legegyszerűbb kellemetlenségeiben, amikor –
noha minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy ne csapjunk zajt, és ne
riasszuk fel alvó barátunkat – leverünk egy, az asztal legszélén álló kancsót, s
ezzel mégis felébresztjük) a baleseteket fizikai okok idézik elő, s így
akadálytalanul bekövetkezhetnek olyankor is, mikor velük épp ellentétes
akaratok, melyeket mit sem tudva róluk rombolnak le, gyűlöletessé teszik őket.
Tudtam, hogy agyam dús lelőhely, ahol kincses rétegek hatalmas és változatos
területe húzódik. De lesz-e elég időm, hogy feltárjam őket? Én vagyok az
egyetlen, aki megtehetem. Két okból is: halálommal nem csak az egyetlen
bányász tűnt volna el, aki képes ezeket az érceket kifejteni, hanem maga a
lelőhely is; márpedig elég, hogy ha nemsokára, amikor hazaindulok, az én autóm
összeütközik egy másikkal, s a testem máris odavan, a szellemem pedig,
amelyből elszáll az élet, örökre elszakad azoktól az új gondolatoktól, amelyeket
e pillanatban is – mivel nem volt még ideje nagyobb biztonságba helyezni őket
egy könyvben – aggályosan bugyolált be remegő, védelmező, de sérülékeny
rostjaival. Márpedig, valami bizarr egybeeséssel, a veszély megalapozott félelme
épp akkor született bennem, amikor a halál gondolata egy ideje már közömbös
lett számomra. Hajdan elborzasztott a félelem, hogy nem leszek, s minden egyes
új szerelem érzése is (a Gilberte, majd az Albertine iránti), mert képtelen voltam
elviselni a gondolatot, hogy eljön az idő, amikor ez a lény, aki most szereti őket,
nem létezik többé, s ez a halál egy fajtája lenne. De ahogy ez a félelem újra és
újra felbukkant, természetesen bizakodó nyugalommá vált.
 Még agyvérzés sem kellett hozzá. A tüneteitől, melyeket bizonyos üresség
jelzett a fejemben, illetve az, hogy mindenfélét elfelejtettem, és csak véletlenül
bukkantam rá újra, ahogy holmijaink rendezgetésekor találunk valamire, amiről
már azt is elfelejtettük, hogy elő kellene kerítenünk, olyan lettem, mint egy
kufár, akinek elromlott páncélszekrényéből lassacskán minden gazdagsága
kicsordogál. Ideig-óráig élt még bennem egy énem, aki fájlalta ennek a
gazdagságnak az elvesztését, és szembeszegült az emlékezettel, de hamarosan
megéreztem, hogy a visszavonuló emlékezet magával sodorja ezt az ént is.
Bár a halál gondolata akkoriban, mint láttuk, elhomályosította a szerelmet, a
szerelem emléke már régóta segítségemre volt, hogy ne féljek a haláltól. Mert
lassan megértettem, hogy a halál nem újdonság, ellenkezőleg, gyermekkorom
óta jó néhányszor meghaltam már. Hogy csak a legutóbbi időszakot említsem:
nem ragaszkodtam-e Albertine-hez az életemnél is jobban? El tudtam-e képzelni
akkoriban önmagamat úgy, hogy ne élne tovább bennem az iránta érzett
szerelem? Márpedig nem szerettem már, nem az az ember voltam, aki szerette,
hanem valaki más, aki nem szereti, s amint más ember lettem, megszűntem őt
szeretni. És nem is fájt, hogy más lett belőlem, hogy nem szeretem többé
Albertine-t; így nem kétséges, hogy a gondolat, egy nap majd testem sem lesz,
semmiképpen sem tűnhetett olyan fájdalmasnak, mint az a hajdani, mely szerint
eljön a nap, amikor nem szeretem többé Albertine-t. S lám, mennyire mindegy
lett mostanra, hogy nem szeretem már! E sorozatos halálok, melyektől általuk
megsemmisítendő énem annyira félt, oly közömbösek, oly szelídek lettek, ha
egyszer megestek, s mikor az, aki tartott tőlük, nem volt már jelen, hogy érezze
őket, s egy ideje rádöbbentettek, mennyire nem bölcs dolog rettegnem a haláltól.
Márpedig éppen most, amikor egy ideje közömbös lett, most kezdtem újra
tartani tőle, igaz, másképpen, nem magam, hanem a könyvem miatt, melynek
kibontakozásához legalább némi ideig feltétlenül szükségem volt arra az életre,
amelyet annyi veszély fenyeget. Victor Hugo mondja:

Halnak a gyermekek, nőnie kell a fűnek...[1533]

Én pedig azt mondom, hogy a művészet kegyetlen törvénye szerint az
embereknek meg kell halniuk, nekünk magunknak is meg kell halnunk, fenékig
ürítve minden szenvedést, hogy kinőjön, nem is a felejtés füve, hanem az örök
életé, a termékeny művek dús füve, amelyre nemzedékek sereglenek vidáman,
mit sem törődve az alant nyugvókkal, hogy elfogyasszák „reggelijüket a
szabadban”.[1534]
Külső veszélyeket mondtam: de belső veszélyek is. Ha megmenekülök is egy
külső balesettől, ki tudja, nem gátolja-e a kegyelem kihasználását egy a
bensőmben bekövetkezett baleset, valami belső katasztrófa, mielőtt a könyv
megírásához kellő hónapok lepereghettek volna.
Amikor nemsokára hazaindulok a Champs-Élysées-n, ki tudná megmondani,
nem sújt-e le rám ugyanaz a kór, ami nagymamára egy délután, amikor sétálni
indult velem, s ez a sétája lett az utolsó, bár erről a mindannyiunkra jellemző
gyanútlansággal mit sem sejtett, ahogy az óramutató sem, hogy arra a pontra ért,
amelyről nem tudott, s ahol az óramű rugója működésbe lép majd, és elüti az
órát? Talán ez a félelem, hogy úgyszólván a végére értem az első óraütést
megelőző percnek, s már készülődik az ütés, talán ez a félelem az ütéstől, amely
mindjárt megkondul majd az agyamban, ez a félelem talán a hamarosan
elkövetkezendők homályos előérzete volt, mint az agy és a szolgálatot
felmondani készülő artériák bizonytalan állapotának tükröződése a tudatban,
hiszen ez sem nagyobb lehetetlenség, mint a hirtelen megbékélés, amellyel a
sebesültek fogadják a halált, azok a sebesültek, akik – bár megőrizték
tisztánlátásukat, amit az orvos és az élni akarás megpróbál kijátszani – látván, mi
vár rájuk, így szólnak: „Meghalok, készen állok”, és megírják búcsúlevelüket a
feleségüknek.
És valóban ez a különös dolog esett meg velem, mielőtt nekifogtam volna a
könyvemnek, méghozzá olyan formában, amire sosem gondoltam volna. Egyik
este, amikor társaságba mentem, mindenki úgy találta, jobb színben vagyok,
mint régen, s csodálkoztak, hogy még minden hajszálam fekete. Csakhogy a
lépcsőn lefelé menet háromszor is kis híján elestem.[1535] Az egész összejövetel
nem tartott tovább két óránál; de amikor hazaértem, úgy éreztem, nem
emlékszem semmire, nincs egyetlen gondolatom sem, nincs erőm, nem is
létezem. Jöhettek volna értem, hogy trónra emeljenek, hogy elfogjanak, hogy
letartóztassanak, szó nélkül hagytam volna, tegyenek velem, amit akarnak, még
a szememet sem nyitottam volna ki, mint a tengeri betegség legsúlyosabb
fázisába kerülők, akik a Kaszpi-tengeren hajóznak át, s meg sem kísérelnek
ellenállni, ha azt mondják nekik, hogy mindjárt a tengerbe vetik őket. A szó
szoros értelmében nem voltam beteg, de éreztem, hogy teljesen tehetetlen
vagyok, ahogy egy nappal korábban még fürge öregemberekkel is megesik, akik
combnyakukat törik, vagy egy gyomorrontás után ágyhoz kötve eltengődnek
még egy ideig, de ez az élet már nem több, mint hosszabb-rövidebb előkészület
az immár elkerülhetetlen halálra. Egyik énem, az, aki hajdan eljárt a „városi
vacsoráknak” titulált barbár lakomákra, ahol a fehérbe öltözött férfiak és a
félmeztelen, tolldíszes nők olyan feje tetejére állt értékrendben élnek, hogy az,
aki nem jelenik meg a vacsorán, pedig a meghívást elfogadta, vagy csak a
húsételnél állít be, nagyobb bűnt követ el az erkölcstelenségeknél, amelyekről
ugyanezen a vacsorán könnyedén csevegnek, mint a legfrissebb halálesetekről is,
s ahol csakis a halál vagy egy súlyos betegség elfogadható mentség a meg nem
jelenésre, feltéve, hogy egy tizennegyedik vendég meghívása végett időben
jeleztük, hogy haldoklunk; ez az énem bensőmben megőrizte aggályait és
elveszítette az emlékezetét. A másik énem, amelyben a mű megfogant, viszont
emlékezett. Meghívót kaptam Molé grófnétól, és ekkor tudtam meg azt is, hogy
Sazerat-né fia meghalt. Úgy határoztam, hogy ezekben az órákban, amelyek után
egy szót sem tudtam kinyögni, bénult nyelvvel, mint nagymama haldoklása
óráiban, egy korty tej nem ment le a torkomon, kimentem magam Molé
asszonynál, és részvétemet nyilvánítom Sazerat-nénak. Csakhogy néhány perc
múlva elfelejtettem, hogy ez lenne a teendőm. Boldog felejtés, hiszen művem
emlékezete éberen őrködött, és arra készült, hogy a túlélés ajándék óráit
kihasználva lerakja az első alapokat. Balszerencsémre, amint elővettem egy
füzetet, hogy írjak, Molé asszony meghívója csusszant elém. Abban a
pillanatban feledékeny énem, amely azonban elsőbbséget élvezett a másikkal
szemben, amint az minden aggályos barbárral megesik, aki a városban
vacsorázott, félretolta a füzetet, és Molé asszonynak írt (aki különben biztosan
nagyra értékelt volna, ha tudja, hogy a meghívására adandó választ építészi
munkám elé helyeztem). A válasz egy mondatáról hirtelen eszembe jutott, hogy
Sazerat-né elveszítette a fiát, neki is írtam hát, majd miután – hogy az
udvariasság és az érző lélek látszatát keltsem – a képmutató kötelezettség
kedvéért feláldoztam egy valódi feladatot, minden erő kiszaladt belőlem,
ernyedten estem össze, lehunytam a szemem, és egy hétig csak vegetáltam. És
mégis, míg összes haszontalan feladatom, amelyért kész voltam az igazit
feláldozni, néhány perc múlva kiment a fejemből, építményem gondolata
egyetlen pillanatra sem tágított tőlem. Nem tudtam, hogy templom lesz-e, ahol a
hívők lassan-lassan nagy igazságokra bukkanhatnak, harmóniákat, a nagy egész
alaprajzát fedezhetik fel, vagy megmarad – mint druida emlék egy szigetcsúcson
– örökre néptelennek. De szilárdan eltökéltem, hogy az építésnek szentelem
erőmet, mely lassan, de mintegy kedve ellenére fogyatkozott, mintha annyi időt
akarna hagyni, hogy a szentélykörüljárót bejárva, magam csukhassam be a
„gyászkaput”.[1536] Hamarosan volt már néhány vázlatom, amit
megmutathattam. Senki nem értett belőle egy szót sem.[1537] Még azok is, akik
hajlottak arra, hogy hozzám hasonlóan lássák a később templomomban
felvésendő igazságokat, ahhoz gratuláltak, hogy „mikroszkóppal” fedeztem fel
ezeket, noha én épp ellenkezőleg teleszkóppal dolgoztam,[1538] hogy felfigyeljek
bizonyos dolgokra, amelyek tényleg nagyon aprók, de azért, mert nagyon
messze vannak, s mindegyikük egy-egy külön világ. Ott, ahol nagy
törvényszerűségeket kerestem, részletkurkásznak tituláltak. Amúgy is, mi végre
csináltam mindezt? Fiatalon könnyű kézzel írtam, és Bergotte „tökéletesnek”
találta középiskolás zsengéimet.[1539] De munka helyett tunyaságban éltem,
gyönyöröket hajhászva, betegen, kezelésről kezelésre, rigolyák közepette, csak
halálom előestéjén fogtam munkához, mesterségemhez mit sem konyítva. Nem
éreztem már kellő erőt magamban, hogy eleget tegyek az emberekkel
kapcsolatos kötelezettségeimnek, ahogy a gondolatokkal és művemmel
kapcsolatos feladataimnak sem, a kettőnek együtt pedig még kevésbé. Az
emberek esetében a megírandó levelek elfelejtése és hasonlók némileg
egyszerűbbé tették a dolgomat. De egy hónap elteltével valami eszembe juttatta
a lelkifurdalás emlékét, és nyomasztóan nehezedett rám tehetetlenségem érzete.
Meglepett, hogy hidegen hagy, de azért történt így, mert az óta a bizonyos nap
óta, amikor annyira reszketeg lábbal mentem le a lépcsőn, közömbös lettem
minden iránt, már csak pihenésre vágytam, a nagy pihenésig is, amely végül
bizonyosan eljön. A pillanatnyi elit voksai iránt nem azért voltam közömbös,
mert halálom utánra toltam ki a – véleményem szerint – művemnek kijáró
csodálatot. Az utókor is gondolhat, amit akar, azzal sem törődtem többet.
Valójában, ha a művemre gondoltam, a megválaszolandó levelekre pedig egy
cseppet sem, még csak nem is azért, mert a két dolognak, mint tunyaságom,
majd a munka idején tettem mindaddig, amikor a lépcsőkorlátba kellett
kapaszkodnom, nagyon különböző fontosságot tulajdonítottam volna.
Emlékezetem, foglalatosságaim alakulása talán azért kötődött a művemhez, mert
míg a kapott leveleket egy perccel később már el is felejtettem, művem eszméje
mindig ugyanúgy és mégis folytonos fejlődésben élt a fejemben. De a mű is
terhemre volt már. Olyan lett, mint egy fiú, akiért a haldokló anyának két
injekció vagy köpölyözés között még mindig fáradoznia kell, hogy gondját
viselje. Talán ekkor is szereti még, de ezt már csak abból az erejét meghaladó
feladatból tudja, amit a fiával való foglalkozás jelent. Az én írói erőm nem
emelkedett már a mű önző követelményeinek magaslatára. A lépcsős nap óta
nem volt semmi a világon, semmiféle boldogság, eredt volna bár az emberi
szeretetből, művem előrehaladásából, a dicsőség reményéből, amely ne úgy
jutott volna el hozzám, mint egy halovány, óriás nap, amely felmelegíteni,
éltetni, vágyat ébreszteni bennem nem tudott már, de bármilyen fakó volt is, még
mindig túlságosan vakító az én lecsukódni vágyó szememnek, így hát inkább a
falnak fordultam. Mégis, úgy rémlik, éreztem az ajkam moccanását, amint a
szám szöglete parányi mosolyra húzódik, mikor egy hölgy ezt írta: „Nagyon
meglepett, hogy nem kaptam választ a levelemre.” Mindenesetre erről eszembe
jutott a levele, és válaszoltam neki. Hogy hálátlannak ne higgyenek,
megkíséreltem mostani kedvességemet annyira feltornászni, amennyire
korábban mások voltak kedvesek hozzám. Felőrölt, hogy halódó létezésemre
kényszerítsem az élet emberfeletti fáradságait. Emlékezetem hanyatlása segített
egy keveset, amikor megkurtította kötelezettségeimet; művem lépett a helyükbe.
A halál gondolata olyan végérvényesen belém költözött, mint egy szerelem.
Nem mintha szerettem volna a halált – utáltam. De miután kezdetben nyilván
időnként gondoltam csak rá, ahogy egy nőre gondolunk, akit még nem
szeretünk, mostanra gondolata olyan maradéktalanul bevette magát agyam
legmélyebb rétegeibe, hogy bármivel foglalkoztam is, annak előbb a halál
gondolatatán kellett átküzdenie magát, s még amikor nem foglalkoztam
semmivel, és teljes nyugalomban pihentem, a halál gondolata akkor is oly
elválaszthatatlan társam lett, mint tulajdon énem gondolata. Nem hiszem, hogy
aznap, amikor élőhalott lett belőlem, a balszerencsés véletlenek határozták volna
meg mindezt, az, hogy képtelen voltam lemenni egy lépcsőn, visszaemlékezni
egy névre, feltápászkodni, hogy ezek ébresztettek volna – akár öntudatlan
gondolatmenettel – a halál eszméjére, arra, hogy félig-meddig máris halott
vagyok, hanem inkább az, hogy mindez együtt következett be, hogy a tudat e
nagy tükre menthetetlenül új valóságot mutatott. Mégsem láttam be, hogy
ezektől a bajaimtól hogyan juthatunk el különösebb figyelmeztetés nélkül a
teljes halálig. Ekkor azonban a többiek jutottak eszembe, mindazok, akik
naponta halnak körülöttünk, és a betegségük és a haláluk közé ékelődő űrt nem
találjuk rendkívülinek. Sőt az is felmerült bennem, hogy bizonyos rosszulléteim
csak azért nem tűntek halálosnak egyenként, mert belülről láttam őket (s inkább
így, mint a remény szemfényvesztésének tükrében), pedig a halálomat
bizonyosnak hittem, mint azok, akik a legjobban tudják, hogy eljött az idejük,
mégis könnyen meggyőzhetők, hogy ha nem boldogulnak bizonyos szavak
kimondásával, annak semmi köze gutaütéshez, afáziához és hasonlókhoz,
pusztán a nyelv fáradásával, a dadogáshoz hasonló idegességgel, egy
gyomorrontást követő kimerültséggel magyarázható.
Nekem mást kellett megírnom, hosszabban és többet, mint egy embernek.
Hosszú ideig írandót. Legföljebb napközben próbálhatok aludni. Dolgozni pedig
csakis éjszaka dolgoznék. De sok éjszakára lesz szükségem, talán százra, talán
ezerre is. És folytonos szorongásban fogok élni, hiszen nem tudhatom, hogy
sorsom Ura, aki nem olyan engedékeny, mint Sahrijar szultán, reggelente,
amikor megszakítom a mesémet, kegyeskedik-e felfüggeszteni halálos
ítéletemet, és engedi-e, hogy este továbbmondjam. Nem mintha bármiképpen is
Az Ezeregyéjszaka meséit akarnám újraírni, ahogy Saint-Simon Emlékiratait
sem, melyeket szintén éjszaka írtak, és semmilyen más könyvet sem, melyet
hajdan, gyermeki naivitásomban úgy szerettem, babonásan ragaszkodtam hozzá,
mint a szerelmeimhez, és borzadva gondoltam minden olyan könyvre, ami nem
rá hasonlít. De mint Elstir Chardint[1540], amit szeretünk, csak úgy alkothatjuk
újra, ha megtagadjuk. Nem kétséges, hogy a könyveim egy nap végül éppúgy
meghalnak, mint hús-vér lényem. De a halálba bele kell törődnünk. Elfogadjuk,
hogy tíz év múlva mi magunk, száz év múlva a könyveink sem lesznek már. A
művek éppúgy nem számíthatnak az öröklétre, mint az emberek.
Talán olyan hosszú könyv lesz, mint Az Ezeregyéjszaka meséi, de egészen
más. Amikor beleszeretünk egy műbe, persze mi is valami rettentően hasonlót
szeretnénk alkotni, de a pillanatnyi szerelmet fel kell áldoznunk, nem saját
vonzalmunkra kell gondolnunk, hanem valami olyan igazságra, amely nem
kíváncsi a kedvenceinkre, sőt megtiltja, hogy rájuk gondoljunk. S csakis ezt az
igazságot követve találhatunk rá néha arra, amit elhagytunk, s jövünk rá, hogy
miközben megfeledkeztünk róluk, egy másik kor Arab meséit vagy saint-simoni
Emlékiratait írtuk meg.[1541] De van-e még elég időm? Nem túl késő-e már?
Nem csak azon töprengtem: „Elég időm van-e még?” hanem azon is: „Képes
vagyok-e még rá?” A betegség, amely miatt, mint egy zord lelkiatya miatt,
meghaltam a világ számára, nagy szolgálatot tett, hiszen „ha a földbe esett
gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt
terem”,[1542] a betegség, mely – miután a lustaság megóvott a könnyelműségtől –
most talán megvéd majd a lustaságtól, ez a betegség felőrölte minden erőmet, s
amint régóta megállapítottam, egész pontosan attól kezdve, hogy már nem
szerettem Albertine-t, emlékezetem erejét is. Vagy nem az-e az általam az imént
a könyvtárban elképzelt műalkotás egyik alapfeltétele, úgyszólván a leglényege,
hogy az emlékezet később még elmélyítendő, megvilágítandó, szellemi
megfelelőjükké átalakítandó benyomásokat alkosson újra? Ó, ha most is erőm
teljében volnék még, mint azon az estén, amelyik a François le Champi láttán
felötlött bennem! Az az este, amelyen édesanyám megtört, jelentette nagymama
lassú halálának kezdetét s akaraterőm és egészségem hanyatlását is vele.
Azokban a percekben dőlt el minden, amikor képtelen lévén kivárni a másnapot,
hogy ajkammal érinthessem édesanyám arcát, eltökéltem magam, kipattantam az
ágyból, és amúgy hálóingben strázsáltam a holdfényes ablakban, amíg meg nem
hallottam, hogy Swann úr elmegy. Szüleim kikísérték, hallottam, amint nyílik a
kertkapu, megszólal a csengő, majd a kapu visszazárul.
Ekkor hirtelen arra gondoltam, hogy ha futja még az erőmből művem
befejezésére, ez a délutáni koncert – ahogy hajdan bizonyos combray-i napok is,
melyek nagy hatással voltak rám –, mely ezen a mai napon egyszerre hozta meg
művem ötletét és az aggodalmat is, hogy nem tudom majd megvalósítani,
bizonyosan és mindenekelőtt azt az alakot fogja kidomborítani benne, melyet
hajdan már a combray-i templomban megsejtettem, s amely az emberi szemnek
rendszerint láthatatlan: az Időét.
Igaz, érzékeink gyakran másban is megcsalnak, láttuk, amint ennek az
elbeszélésnek különböző epizódjai bizonyították, és meghamisítják a világ
valódi arcát. De abban a pontosabb átiratban, amelyre törekszem, végül is
megtehetném, hogy nem helyezem át a hangokat, nem szakítom el őket kiváltó
okuktól, amelyhez az értelem utólag kapcsolja őket, bár az eső szelíd dalát
szobánk kellős közepére idézni és gyógyteánkat özönvízszerűen az udvarra
zubogtatni összességében nem zavarba ejtőbb, mint az, amit a festők oly gyakran
megtettek, amikor a perspektíva törvényei, a színek ereje és az első pillantás
illúziója hatására nagyon közelinek vagy nagyon távolinak festettek egy vitorlát
vagy egy hegyormot, melyet a józan gondolkodás azután nemegyszer hatalmas
távolságokba helyez át. Folytathatnám úgy is, bár ekkor a tévedés sokkal
súlyosabb lenne, ahogyan olyankor tesszük, amikor egy előttünk elsuhanó nő
arcát egészítjük ki pontos vonásokkal, bár az orr, az orca és az áll helyén csak
üres foltnak szabadna lennie, legfeljebb vágyaink visszfénye játszhatna rajta. S
ha nem futná is az időmből – noha ez már sokkal fontosabb –, hogy elkészítsem
azt a száz maszkot, amelyet egy archoz illik tapasztani, pusztán aszerint, hogy ki
nézi, és hogyan értelmezi vonásait, s még ha ugyanaz a szem követi is, aszerint,
hogy reménykedik-e vagy fél, vagy épp ellenkezőleg a szerelem és a megszokás
uralja, amely harminc éven át elfedi a korral járó változásokat, s végül akár
akkor is, ha nem vállalkoznék arra – noha az Albertine-hez fűződő kapcsolatom
önmagában is elegendő volt, hogy belássam, enélkül minden csak képmutatás és
hazugság –, hogy egyes embereket nem önmagunkon kívül, hanem a
bensőnkben ábrázoljak, ahol legjelentéktelenebb tetteik is végzetes zavart
okozhatnak, és a lelki horizont fényeit is váltogassam érzékenységünk
légnyomáskülönbségeit követve, vagy akkor, amikor bizonyosságunk derűjét
felkavarva, melynek fényénél egy tárgy oly aprónak látszik, a veszély egyetlen
felhője egy szempillantás alatt sokszorosára nagyítja, még ha nem sikerül is
beépítenem ezeket a változásokat és jó néhány másikat (melyeknek
szükségessége, ha a valóságot akarjuk lefesteni, bizonyára kiviláglott már
elbeszélésem folyamán) egy teljességgel újrarajzolandó világ átiratába, legalább
nem mulasztanám el úgy ábrázolni az embert, mint akinek magasságát nem a
testi kiterjedés, hanem az éveké adja, mint akinek – egyre irdatlanabb
feladatként, mely végül legyőzi – minden lépésnél ezeket az éveket kell magával
hurcolnia.
Azt, hogy egyre növekvő teret foglalunk el az Időben, amúgy mindenki érzi,
és ez az egyetemesség csak örömömre szolgálhatott, hiszen épp az ilyen igazság,
a mindenki által megsejtett igazság megvilágítására kellett törekednem. Nem
csupán érzi mindenki, hogy teret töltünk be az Időben, de a legegyszerűbb ember
képes megközelítőleg felmérni is, ahogy azt mérné fel, amit a térben foglalunk
el, hiszen a nem különösen éles elméjűek is megmondják, ha két ismeretlen férfit
látnak – s mindkettőnek fekete bajusza vagy éppenséggel simára borotvált arca
van –, hogy az egyik a húszas, a másik a negyvenes éveiben jár. Igaz, gyakran
tévedünk az effajta becslésben, de az, hogy képesnek hittük rá magunkat, jelzi,
hogy a kort mérhetőnek véljük. A második fekete bajuszos férfi valóban több lett
húsz esztendővel.
S azért éppen e hozzánk testesült idő, az elmúlt, de rólunk le nem vált
esztendők fogalmát szándékoztam erős vonásokkal kiemelni, mert ezekben a
percekben, Guermantes herceg palotájában is a fülemben csengett még a Swann
urat kikísérő szüleim lépteinek koppanása, a kis csengettyű hirtelen, fémes,
fáradhatatlan, harsány és friss csendülése, amint jelezte, hogy Swann úr végre
elment, és a mama mindjárt feljön hozzám, most is ott hangzott bennem tisztán,
változatlanul, noha oly messzi múltba süllyedt már. Ekkor, amint eszembe jutott
a számtalan esemény, amely elkerülhetetlenül ékelődött e hangok elhangzásának
ideje és a Guermantes-zenedélután közé, elrémültem a gondolatra, hogy bizony
ez a csengő cseng-bong bennem most is, s én semmit sem változtathatok
csengettyűjének lármáján, hiszen arra nem emlékeztem már pontosan, hogyan
halt el, s hogy újratanuljam, jól halljam, minden erőmmel ki kellett zárnom a
körülöttem nyüzsgő maszkok csevejének hangját. Hogy megpróbáljam
közelebbről hallani, önmagam mélyére kellett leszállnom. Mert ez a csengőszó
még mindig bennem volt, közte és a jelen pillanat között pedig a véget nem érőn
hömpölygő múlt, amelyről nem is tudtam, hogy magamban hordom. Amikor
felcsendült, én már léteztem, s ahhoz, hogy azóta is halljam, a folyamatosság egy
percre sem szakadhatott meg, egyetlen pillanatra sem szűnhettem meg létezni,
nem pihenhettem meg, hogy ne létezzem, ne gondolkozzam, ne legyek
öntudatomnál, hiszen ez a hajdani pillanat még mindig hozzám tartozott, most is
rátalálhattam, visszatérhettem hozzá, elég volt csupán mélyebbre merülnöm
önmagamban. S éppen ezért, mert így zárják magukba a múlt óráit, ezért
okozhatnak annyi fájdalmat az emberi testek azoknak, akik szeretik őket, mivel
örömök és vágyak megannyi emlékét zárják magukba, amely számukra már nem
létezik, de kegyetlenül megkínozza azt, aki ezt a dédelgetett testet az idő
rendjében, az idővel megtoldva szemléli, s aki féltékeny rá, annyira féltékeny,
hogy legszívesebben a pusztulását kívánná. Mert a halál után az Idő kivonul a
testből, és az oly közömbös, oly megfakult emlékek elillannak a nőből, aki nincs
többé, s hamarosan elillannak a férfiból is, akit most még gyötörnek, de akiből
végül kihalnak, amint az eleven test vágya nem tartja már életben őket.
Mélységek Albertine-je, akit aludni láttam, s aki már halott!
Fáradtság és félelem fogott el, amint megéreztem, hogy ezt a hosszú-hosszú
időt nem egyszerűen én éltem meg, gondolkodtam végig megszakítás nélkül, én
választottam ki, ez az életem, ez vagyok én magam, hanem hogy minden
percben meg is kell tartanom, magamhoz kell kötnöm, hogy ez tart meg engem,
aki szédítő csúcsán kapaszkodom, tapodtat sem mozdulhatok nélküle, csakis
vele. Az a nap, amikor a combray-i kert csengőjének nagyon távoli, de mégis
belülről jövő hangját hallottam, kapaszkodóm lett ebben a végtelen
dimenzióban, melyről nem is tudtam, hogy a birtokomban van. Szédültem, amint
ott láttam alattam s mégis bennem, mintha mérföldnyi magas lennék, a
megannyi esztendőt.
Csak most értettem meg, hogy Guermantes nagyherceg, akit egy széken
ültében csodáltam, hogy mennyire nem öregedett meg, pedig annyival több év
tornyosult alatta, mint alattam, miért ingott meg, amint feltápászkodott és
megpróbált állva maradni, miért imbolygott roskatag lábon, mint az öreg
érsekek, akiken az egyetlen szilárd pont a fémkeresztjük, s akik körül
kicsattanóan fiatal szeminaristák buzgólkodnak; s miért mozdul reszketve, mint
a nyárfalevél, nyolcvanhárom évének alig járható csúcsán, mintha az emberek
eleven, folyton növekvő, néha már templomtoronynál is magasabb gólyalábakon
kapaszkodnának, melyek végül megnehezítik és veszélyessé teszik a járást, s
ahonnan egyszer csak lezuhannak. (Ezért van-e, hogy az idősödő emberek alakja
a legtudatlanabbak szemében is összetéveszthetetlen egy fiatalemberével, s
mindig csak valami felhőféleség komor burkán át látszik?) Rémülten éreztem,
hogy az enyémek már ilyen magasra nőttek a lábam alatt, nem hittem, hogy
sokáig lesz még erőm magamhoz kötni ezt a múltat, mely már oly messzire
nyúlt. Így hát, ha elég időm marad, hogy művemet befejezzem, nem mulasztom
el mindenekelőtt úgy írni le benne az embereket – még ha ettől szörnyetegeknek
látszanak is –, mint akik a térben oly szűkre szabott helyükhöz képest nagyon is
tekintélyes helyet, sőt mértéktelenül kiterjedt helyet foglalnak el – hiszen mint az
évekbe merítkező óriások, egyszerre érintenek életükben egymástól nagyon
távol eső korszakokat, melyek közé megannyi nap sorakozott – az Időben.