Bob Judd

GYILKOS FUTAM
 Bob Judd
GYILKOS FUTAM

MEGJELENT AZ

IPM KÖNYVTÁR
SOROZATBAN
 A m eredeti címe: Formula One
Copyright © 1909 by Bob Judd

Fordította: Molnár Simon

A címlapot tervezte: Szabó Árpád

Hungarian Translation © Molnár Simon, 1991

 Tom Rayfieldnek,
aki az ötletet adta.

,,Ha esélyed nyílik, használd ki."

Fay Vincent
ELS RÉSZ
 ELS FEJEZET

Látják a szép autót repülni a leveg ben. Milyen

leny göz ez a lassú, érzéki forgás. Ez az a hosszú,
néma pillanat, amelyre mindig emlékezni fognak;
az autó a pálya fölé emelkedve pörög. Ragyogó szí-
nek a ragyogó kék égen. Lényeges pillanat. Még min-
dig van esélye.
Az els ütésre visszatért a világ normális sebes-
sége és hangja. Michel autója 270 kilométeres sebes-
séggel siklott a föld felszínén, amikor a Nagamicsi-
kanyar kijáratánál kisodródott, és kerekei Takahasi
Brabhamjéhez értek. Michel Fabrot egyetlen szem-
pillantás alatt tíz méter magasan volt a leveg ben.
A tömeg felszisszent. Id és légzés megállt, míg
az autó átrepült az ártalmatlan égen.
Ezután irgalmatlan csattanással ért földet, ami
egyre csak folytatódott, ahogy az autó zajos, nyil-
vános szeppukut hajtva végre felszakította gyom-
rát, leváló, rongyolódó darabokra tépte magát a kö-
vetkez 150 méteren.
Képzeld el magad csaknem vízszintesen fekve, ka-
rod és lábad kinyújtva el tted, hátad mögött 700 ló-
er vel. A testedet magába záró vékony karosszéria
olyan érzékeny, pókháló-felfüggesztést fon köréd,
hogy az a benyomásod támad, mintha két kéz és két
láb helyett négy gumiabronccsal volnál megáldva.
Mindegyik keréken keresztül érzed a kormányozott-
ság, az egyensúly és az er emelkedését-süllyedését.
Ennek a kis Honda Civicnél könnyebb, elegáns
lövedéknek elég ereje van ahhoz, hogy óránkénti
435 kilométeres sebességgel tudna cirkálni az utcán,
ha nem volna a vezet szárnyak által létrehozott há-

9
romtonnányi lehúzóer , amely a pályához nyomja.
Fékezés, kanyarodás és gyorsítás közben testsúlyod
kétszeresére, háromszorosára n . A centrifugális er
lehúzza lábad a pedálokról.
A néz k azt hiszik, hogy a Forma—1 lényege a
bátorság. Tévednek.
Persze, számít a bátorság is. Bátornak kell len-
ned, hogy azokon a kellemes nyári vasárnap délutá-
nokon az oroszlán torkába dugd a fejed. A bátorság
azonban nem jelent sokat. A versenypályák zöld szé-
lei bátor, ám elfeledett emberek szellemeivel van-
nak behintve. Ami a Forma—1-et hajtja, és ami szá-
mít, az a hatalom.
A Forma—1 mögötti hatalommal összehasonlítva
Michel csattanása csupán annyi volt, mint egy lég-
gömb pukkanása. A millió dolláros versenyautók és
az azokat vezet multimilliomosok mögött a világ
legnagyobb vállalatainak milliárdjai állnak. (Milyen
márkát vezetsz? Milyen üzemanyagot használsz? Mi-
lyenek a gumijaid? Milyen márkát szívsz, viselsz,
paskolsz reggelente az arcodra?) Itt a pénz beszél
és a kutya ugat. Gy zelem vasárnap, bevétel hétf n.
Ezen a vasárnap délutánon a japán Szuzuka ver-
senypályán a földre visszatér Forma—1-es ver-
senyautó elég hangos volt ahhoz, hogy elnémítsa a
százezer néz t.
Az autó négy kerekével egyszerre landolt, ezért
az üt dést l felrobbanó versenykerekek hangja volt
az els . Ezt átfedte a szénszálas vezet fülkéb l ki-
szakadó felfüggesztés hangja, az üvegszál és csont
törése, a fémötvözet csengése, ahogy a motorblokk
elindult saját pattogó útján, és a férfi összezúzódá-
sa, ahogy levessé változott a vidáman tovaszökell ,
könyörtelen, könny súlyú fülkében.
A szakadás és tépés és csattogás és rlés véget ért.
El ntek a piros zászlók, a többi Forma—l-es autó
félrehúzódott és megállt a pályán, vagy szégyenl -
sen begördült a depókba. A tömegen olyan émelygés
és b völet vett er t, mint rajtam. Micsoda szégyen

10
er feszítést, pénzt, gépezetet és életet így elpaza-
rolni. Olyan sok szemetet kell eltakarítani.
Kilátásom a közvetít fülkéb l jobb volt, mint bár-
ki másé. Michel pont el ttem szállt el. Azonban a
közvetítések hangja, az elektronika zümmögése és
az üvegkalitka elszigeteli az embert attól, ami tör-
ténik, így egyszer en nem t nt valódinak.
Ráadásul mikrofon volt el ttem, és televíziós ka-
mera figyelte az arcomat. Mondanom kellett vala-
mit. Azt tettem, amit bármelyik intelligens har-
mincéves volt versenypilóta tett volna a helyemben.
Sírtam.
Igyunk hát azokra a ragyogó és reményteli fiúkra,
akik a versenypályák kerítésébe csimpaszkodnak,
ujjaik szorítják az acélhálót. Arról álmodnak, hogy
egy nap ket is becsatolják a kerekes vadállatokba,
lábukkal a padlóba nyomják a pedált, és gyorsan
behajtanak a gy ztesek körébe, ahol a popsztárok
vannak és a magánrepül gépek türelmesen várnak
a kifutópályán, és az aranyifjúság könyörög, hogy
közelebb mehessen és megérinthesse a bátor h sö-
ket, gazdagságot és hírnevet és dics séget adjon ne-
kik, és annyi lágy széttárt combot, amennyit csak
bírnak. És ugyanazokra a reményteli, feszült, ösz-
szeszorított szájú fiúkra, akik visszatolják lerob-
bant, használt Forma Fordjaikat a depóba, úton a
Forma—1 káprázatos díjaihoz. Mert k majdan út-
széli falevelekként szóródnak szét.
Michel Fabrot helyettesem, pártfogoltam és ba-
rátom volt. Az „én" autómat vezette.
Amikor el ször találkoztam Michellel, az év ele-
jén, kölyök volt csak, huszonkét-huszonhárom éves,
és a Forma—l-hez vezet lépcs fokokat taposta, a
háromliteres, együléses Forma 3000-ben hajtott a
hírnévért. Törékeny, mozgékony alkata volt, mint
egy táncosnak. De a szemei felejthetetlenek voltak.
Kicsi arcán hatalmas világoskék szemek, tágra nyit-
va és csodálkozón, mint egy csecsem é. El bb vagy
utóbb, minden versenypilóta, amikor egy reggel fel-
ébred és a tükörbe néz, onnan egy összesz kült

11
szempárt lát visszameredni saját magára. Ez annak
a következménye, hogy 240 kilométeres sebesség-
nél a nappal szemben beláthatatlan kanyarokba me-
redsz, hogy megpróbálod kivenni, a sötétben el t-
ted forrongó köd egy, két vagy három autót rejt, és
hogy olyan autót vezetsz, amelyiknek sorozatban
már a harmadik versenyen törik el a sebességváltó-
szekrénye.
Azonban Michelnek még nem volt ilyen összesz -
kült szem , gyanakvó pillantása. Elképzeltem lágy
arcát az arcvéd és a Nomex csuklya mögött, mikor
tíz méterrel a föld fölött átszárnyalt a leveg n. Sze-
me tágra nyílva, kíváncsian, várva, mi történik ez-
után.
Szemerkél , cementszürke márciusi kedden talált
koztunk a Silverstone-on. Valamilyen okból kifolyó-
lag a csapatvezet k és az istenek arra szövetkeznek,
hogy minden tesztnapon zord, nedves és dermesz-
en fagyos id legyen. A h mérséklet három-négy
fok volt, északi széllökésekkel, és a pályán helyen-
ként sekély pocsolyák gy ltek. Moslék egy nap. Nem
lehetett terhelési határon vezetni az autót, mert va-
lahol egy milliméterrel több vagy kevesebb a víz az
aszfalton, és a francba, elt nik a terhelési határod.
Másfel l azonban, ha nem pörgeted fel a határig,
akkor nem tudsz sok mindenre rájönni. A mérnökök
komoran bámulnak videómonitoraikra, és kijelen-
tik, hogy a számok nem meggy ek, lennél szíves
megtenni még néhány kört?
A depóba gurultam vissza még néhány kör meg-
tétele után. Az autó a Woodcote-ból kijövet oldalra
pördült 260-nál, és nem tudtam, hogy ez egy hir-
telen széllökés miatt történt, vagy egy kis tócsa volt
a pálya bal oldalán, vagy túl sok gázt adtam túl ko-
rán, vagy esetleg a túlkormányzás nyoma volt, amit
épp megpróbáltunk kiküszöbölni. Talán mindegyik,
talán egyik sem. Teljesen átfagytam és kimerültem,
így, amikor visszajöttem a depóba és megláttam egy
apró alakot ragyogó fehér overallban, kezében si-

12
sakkal, önkéntelenül is elmosolyodtam. Nagyszer .
Csinálja egy másik balek a kulimunkát.
Ken mindig hozott magával valami kopaszt, hadd
próbálkozzon. Hírnevet szerzett magának azzal,
hogy felfedezi a holnap szupersztárjait. Így bárme-
lyik tesztnapon várható volt egy lelkes kölyök a va-
donból, izgatottan, sisakjával kezében, arra várva,
hogy élete els Forma—l-es autóját vezesse, míg ba-
rátn je egymagában ücsörög az üres tribünön.
Ahogy Ken Arundel, Anglia utolsó privát nevez je
megígérte. A reményteli autóversenyz k angol
Svengalija.
Két dolog választotta el Michelt a reményteljes
kopaszoktól. El ször is, ott volt Nicole. Nem ült egy-
magában az üres tribünön, hanem Michel mellett
állt. Magasabb volt nála, karcsú termet , sötét, hul-
lámos haja, szepl i voltak, és olyan szája, amely egy
sokkal nagyobb, latinosabb archoz illett. Szeme min-
denütt ott volt, mindent magába szívott és semmit
sem ítélt meg. Egyenesen hozzám jött, amikor ki-
másztam az autóból és levettem sisakomat.
— 'Elló, Forray! — mondta szemembe nézve és
meglátva minden rejt zköd sötét sárkányt. — Niki
vagyok, ez meg itt Misel! — mondta a mögötte álló
alacsony, bizakodó, tágra nyílt szem fiú felé bic-
centve. — Még csak hároméves, ezért még csak ta-
nul beszélni. — Ezután nagy mosolyt kaptam t le,
összeesküvésbe vonva engem kett jükkel, megtré-
fálni a világot.
A másik, ami megkülönböztette Michelt csodála-
tos Nickyje mellett, az, hogy kiváló pilóta volt els
körét l kezdve a Silverstone-on. Az én ülésem túl-
ságosan nagy volt neki, ezért hoztunk egy másikat.
És miközben becsatoltuk, beállítottuk a pedálokat és
a sebességváltót, a pályáról beszéltem neki, hogy
vigyázzon a széllökésekre és a tócsákra, és az isten
szerelmére, finoman adja rá a gázt, amikor kijön a
Woodcote-ból.
Ken el adta Michelnek szokásos beszédét arról,
hogy nem azt akarja látni, mennyire gyors, hanem

13
azt, hogy mennyire következetes és mennyire finom.
,,Nem körcsúcsot akarunk felállítani, hanem olyan
pilótát keresünk, aki annyira következetes, hogy
ugyanazt az id t hozza körr l körre, hogy felmér-
hessük azoknak a beállításoknak a hatását, amelye-
ket a kocsin végeztünk. Világos?"
Ken szeretett új tehetségeket felfedezni. Azonban
nem akarta elveszíteni a 250 000 fontos autót, hogy
ezt megtehesse. Nicky tolmácsolt és Michel mosoly-
gott, tudta, hogy ottlétének természetesen az a lé-
nyege, hogy Ken láthassa, mennyire gyors. És hogy
a gyorsasághoz csak a következetesség és a finom-
ság vezet.
Michel néhány óvatos kört tett, míg kitapasztal-
ta, hol vannak a pedálok és hogyan fut a pálya. Ez-
után, mikor megvoltak kanyarodási ívei, fékez - és
sebességváltó pontjai, engedte repülni a gépet. A
pálya távolabbi részér l hallottuk a motor hangjá-
nak üvöltését és jajgatását, emelkedését és esését
rövid kitörésekben és hosszú crescendókban. Max
Ellis, az Arundel csapat f tervez je (akinek ábrá-
zata mellett egy gorilla akár tévébemondónak is el-
mehetne) úgy nézett, mintha bélgázok gyötörnék;
nagy, húsos arca red kbe gy dött kis zöld szeme
körül: egy tudatlan csigazabáló kínozza a bébijét,
izzadságos munkája ezernyi óráját.
Ken úgy nézett, mintha parázson állna, felemelte
egyik lábát, letette, felemelte a másikat, nagy teste
el regörnyedt, vállát leejtette, aggodalmas ráncok
tömege nyomta le s , fekete szemöldökét.
Persze amikor Michel kijött a Woodcote-ból, a sö-
tét metálkék autó oldalra perdült. Gondoltuk, eny-
nyi. Gyerünk felkanalazni az összetört darabkákat.
Azonban Michel hihetetlen módon kint tartotta az
autó farát egy ütemig, majd visszahozta vonalba,
ahogy teljes gázra kapcsolt, és végigszáguldott a cél-
egyenesen. A következ körben pontosan ugyanezt
tette. És a következ ben és a következ ben.
A modern versenyautóval, ahol az aerodinamika
a földhöz nyomja az autó testét, igazán nem öröm

14
megcsúszni. Amint csúszni kezdesz, az aerodinami-
kai szárnyak iránya nagyon kis mértékben eltér at-
tól az iránytól, amerre az autó tart. Így fokozatosan
vagy egyetlen pillanat alatt elvesztheted azt a több-
tonnányi lehúzóer t, amely tapadásodat biztosítja.
Most látod. Most nem. Szervusz, fal, viszlát, világ.
Azonban Michel még ott volt, megajándékozva ben-
nünket egy kis csúszás rémít látványával, „hogy
megtudja, mi okozza a túlkormányzást", ahogy ké-
bb Nicky magyarázta.
Ideje két és fél másodperccel volt gyengébb az
enyémnél. És én nem is nagyon nyomtam. De ha
számításba vesszük, hogy ezel tt még soha nem ve-
zetett Forma—l-es autót, a pályát nem ismerte, kü-
lönben is szemét egy hely ... Ne nézz hátra, For-
rest, öregfiú, valaki el zni próbál. Az els pillanat-
tól kezdve fenomenális volt, ahogy a gépet uralta,
ahogy képes volt pontosan oda tenni, ahova akarta,
és amikor akarta.
Ken felvette tesztpilótának, amikor csak Forma—
3000-es beosztása engedte. Én pedig kezdtem várni
t és Nickyt a tesztnapokon. Michel olyan volt, mint
a földlakók furcsa szokásaitól mulattatott idegen
bolygóról jött látogató. Nem volt távolságtartó vagy
zárkózott, azonban agya egy más, pontosabb óraütés
szerint ketyegett. Azt állította, hogy csak nagyon
francia. Azonban Nicky „Tik-Tak"-nak nevezte,
mert mindenben annyira átkozottul precíz volt.
Ezen a tavaszon Monte-Carlo el tt pár napot
együtt töltöttünk (Veronica és én, Nicole és Michel)
egy villában, amelyet Grasse-ban béreltem. A húsz-
szobás, sárga köves majorépület rendezett kertekre
tekint k teraszokkal egy modern építész elképzelé-
se volt a francia vidéki cháteau-ról. Mahagónipad-
lók, gótikus ív ajtónyílások és háromf s konyhai
személyzet.
Nicky „La Maison de la Casa House"-nak nevezte.
,,Tele van szörny hatásvadászattal", nevetett. „De
nem tudja, hogy kik a szülei. Törvénytelen, de sze-
retnivaló, érted?" Mindannyian nagyon élveztük a

15
helyet. Reggelente a hálószoba ablakán keresztül a
tenger kékjére láttunk.
A ház oldalánál, a magas franciaablakok mögött,
sudár ciprusok ligetében hosszú, mély úszómeden-
cét építettek. Úgy tervezték, hogy természetesnek
hasson; sima kövekkel rakták ki és h s patak táp-
lálta. Egész héten sütött a nap, és a leveg t zsálya
balzsama és a grasse-i parfümériák illata, kabócák
ciripelése és a kövekr l alácsorgó patak zúgása töl-
tötte be. Veronica és Nicky meztelenül sütkéreztek
a medencét szegélyez meleg köveken.
Ebben a paradicsomban, ezen az id n kívüli lusta
helyen, Michel a h ben tárolt tojásokra ráírta vá-
sárlásuk id pontját. Hogy a megfelel sorrendben
ehesse ket.
Lehetetlen, hogy ennyire eltért volna az ívt l.
Ötödik helyen haladt, egy körrel a negyediken lev
Cavelli Ferrarija mögött, és fél körrel megel zve a
hatodik helyen hajtó Praianót a Danielliben. Úgy-
hogy nem volt nyomás alatt.
És mégis, a Forma—1 legprecízebb — nem a leg-
gyorsabb, hanem a legprecízebb — pilótája óriási
és ostoba számítási hibát követett el, beleütközött
egy másik autóba és megölte magát.
Erre gondoltam, a baleset rültségére és Nicky
meleg mosolyára, amikor annak idején észrevette,
hogy t nézem, amint csupaszon fekszik a medencé-
nél, barátságunk és az élet örömének mosolyai; egy
szexis n napozás közben. És arra gondoltam, meny-
nyire örülök, hogy nem én vagyok az autóban, és
mennyire rosszul éreztem magam ett l a gondolat-
tól. Két balesetemre gondoltam, és arra, hogy el kell
jutnom Nickyhez, hogy megvédjem a döglegyekt l,
az újságíróktól, akik a halál b ze körül donganak;
és arra az obszcén masszára és löttyre, ami Michel
volt a pilótaülésben. Ezek a gondolatok zték egy-
mást a koponyámban, amikor felfogtam, hogy egy
kamera mered rám, és beszélnem kellene.
Nem tudtam.
Nem tudtam elhinni, hogy a világ megy tovább.

16
Nem tudtam elhinni, hogy bár a katasztrófa szín-
helyér l a füst még mindig szállong, az arcomba
nyomnak egy olyan jelentéktelen dolgot, mint egy
videokamera. Hogy „kommentálnom" kellett. Még
a tenger is visszahúzódik a következ hullám el tt.
Kés bb, amikor megnéztem a felvételeket, láttam,
hogy könnyek csurognak le az arcomon. Akkor nem
vettem észre. A kamera lencséje arcomra szegez -
dött, kis, piros fénye égett: világszerte 90 millió
ember agy nélküli szeme. Türelmetlenek voltak. Vá-
rakozóak.
A fejhallgatóban a közvetít távoli hangját hal-
lottam: „Forrest? Forrest Evers? Hallasz? Forrest,
milyen érzés látni, hogy milyen lett volna, vagy in-
kább, milyennek kellett volna lennie a te baleseted-
nek?"
Milyen érzés? Úristen! Te hülye, üresfej , érzé-
ketlen, tapintatlan barom. Rájöttem, hogy tudok
beszélni. Azt mondtam a világ kedvenc versenyri-
porterének, hogy bassza meg, és kézfejemmel betör-
tem a kamera lencséjét.
Fogalmam sincs, mennyi ideig tartott, míg leér-
tem az Arundel-depóba, és megtaláltam Nickyt. A
WBC négy mikrofonról, három számítógép-termi-
nálról és két videokameráról küldött számlát. Azt
mondják, megvadult bikaként rontottam ki a köz-
vetít fülkéb l. Nem emlékszem. Valószín leg úgy
volt.
A legtöbb versenypilótától eltér en nem vagyok
kis termet . Túl magas vagyok, vállam túl széles és
túl nagy a súlyom. Kint, a pályán mindezt a többlet-
izmot és -csontot végig kell cipelni az egyenesen, le-
lassítani, átvonszolni a kanyarokon és újra felgyor-
sítani. 83.8 kilómmal és 185 cm magasságommal 4
vagy 5 lóer el nyt adok a többi, nálam kisebb ver-
senyz nek. Azonban, ha az ember siet, hogy kijus-
son egy zsúfolt közvetít fülkéb l, akkor én vagyok
a nyer .
Az Arundel-depóban egy katonai kórház légitá-
madás utáni z rzavara uralkodott. Sárga overallos

17
japán bírók örvényl áramlása, akik megpróbáltak
mindenütt azonnal ott lenni és mindenkit feltartot-
tak. Sorban érkeztek az autó darabjai: egy összetört
kerék sálként rátekered gumicafatokkal, a hátsó
vezet szárny egy darabja, egy kormánykerék, b r-
szegélyén ragacsos vérfoltokkal.
Max Ellis megpróbált hozzáférni az Arundel de-
pójában lassan felgyüleml roncshalomhoz, hogy
megvizsgálja, azonban három japán versenybíró kék
sportdzsekiben, mellzsebükön vörös és arany jelvé-
nyekkel, japánul üvöltözött rá. Mozdulataikból és
dühükb l kitaláltam, hogy azt mondják neki, a ter-
vez nek, hogy az hibája volt. Kedvesebb fickóval
nem is történhetett volna.
És a lárma. A bokszok közé becs dült több száz
ember kiabálása, a hangosbemondó hangszóróiból
egy rögtönzött japán zenekar eszeveszett harsogása,
mindez megt zdelve a versenyautók fülhasogató re-
szel hangjával és süvöltésével, ahogy beindítottak
és felpörgettek, hogy kitisztítsák a gyertyákat, és
újra leálltak.
Mint tetemr l lakmározó kesely k, három ripor-
ter, nyomában operat rökkel, átjutott a biztonságia-
kon, és a földön fekv autódarabokat filmezte.
Egy másik tévés csoport az Arundel-csapat két
szerel jét próbálta meginterjúvolni. Azonban Dave
és Bill nem kértek bel le, és elhessegették ket, mint
a legyeket. Tudták, hogy Ken Arundel szíjat hasíta-
na a hátukból, ha megtudná, hogy külön engedélye
nélkül beszéltek a sajtóval.
A második Arundel-depóban Maurizio Alfonso
húzta ki lassan hullaszer testét a kettes számú
Arundel-autóból, sisakja és t zálló maszkja félre-
vetve, maga semmibe véve, mint mindig. Szegény,
öreg „Alfonse". A verseny folytatódik, azonban nél-
küle. Ken vissza fogja léptetni második autóját. Így
Maurizio kétszeresen gyászolhat: Michelt és egy
újabb befejezetlen versenyt.
Ken Arundel stonehenge-i k tömbként tornyosul-
va riporterek, versenybírók és csapattagok fölött

18
meredt a távolba, ahol egy daru emelte vissza az ég-
be Fabrot autó-karosszériájának maradványait. Ja-
pán versenybírók és tévériporterek ordítoztak, hogy
magukra vonják figyelmét. Sikertelenül. Az Arun-
del legénysége már azzal foglalatoskodott, hogy ösz-
szepakolja az emel ket, a kerékkészleteket, szerszá-
mokat és t zoltókészülékeket. Jobban ismerték an-
nál, semmint hogy most megzavarják. Némelyikük
rám nézett, majd elfordította tekintetét. Nem állt
szándékukban megbocsátani és feledni.
Átnyomultam a tömegen Ken Arundelhez.
— Nem baleset volt — mondtam.
Az általános hangzavarban is meghallotta a han-
gomat. Azonban továbbra sem vette le szemét a
bokszutca végér l, ahol a daru acélkötelének végén
ingaként himbálózott Michel autójának középrésze.
— Mit mondasz?
— Pont el ttem történt. És láttam a lassított visz-
szajátszást. Az autó nem fékezett. És Michel nem
hibázik.
A daru egy teherautó platójára engedte a roncsot.
,,Michel brot", olvastam az oldalán. A hiányzó darab
letört. Talán egy rajongó szerezte meg emléknek,
Arundel lassan megfordult, és lenézett rám kétmé-
teres magasságából.
— Esetleg beszélhetnénk err l kés bb?
Megvolt az a patríciusi szokása, hogy egy paran-
csot úgy adjon el , mintha szívességet kérne. Bó-
lintottam.
— Meg akartam mondani, miel tt beszélsz a saj-
tóval.
Az elkerített pálya távolabbi részére nézett, ahol
a ment autóból épp helikopterbe tették át Michel
maradványait.
— Nem hiszem, hogy van esély arra, hogy él.
— Nem — mondtam halkan. — Nincs esély. Még
csak nem is volt egy darabban.— Hol van Nicole?
Hogy van? — kérdeztem témát váltva.
— Azt hiszem, felment a Goodway-lakosztályba,
hogy megszabaduljon a cs cselékt l. Valószín leg

19
egy ideig ide leszek kötve. Megmondod neki... kér-
lek, mondd meg neki... — hangja elúszott, ahogy
figyelte a felszálló helikoptert.
— Megmondom neki — mondtam, örülve, hogy
valamiképp hasznossá tehetem magam. Tulajdon-
képpen örültem, hogy beszélhettem Kennel. Örül-
tem, hogy szólt hozzám. Valószín leg nem helyezett
népszer ségi listájának élére.
Az egyik tévériporter arcomba nyomta mikrofon-
ját. Megragadtam a mikrofont, és arca felé hajlítot-
tam.
— Csak a munkámat próbálom végezni — mond-
ta.
Gondolom, valóban. Gondolom, ha magányban
akartam volna gyászolni, akkor másfajta munkát
kellett volna választanom. De akkor már nem vol-
tam többé autóversenyz . És aztán, ahogy kirobban-
tam a közvetít fülkéb l, az az állásom is elúszott.
A helikopter elt nt a horizonton. Ken újra lené-
zett rám.
— Azt terveztük, holnap indulunk. Így azon-
ban ... így lesz egy-két dolog, amin részt kell ven-
ni. Gondolom, szabad vagy reggelire holnap — ha
akarsz err l beszélni.
— Reggeli, ebéd, vacsora.
— Van egy csendes kis japán reggeliz Tokióban,
az Imperial pincéjében. Eléggé nyugis hely. Nyolc
körül ?
— Nyolc körül. — Kezdtem átnyomulni a töme-
gen, hogy megkeressem Nicole-t, amikor utánam ki-
áltott.
— Mondd meg Nickynek, hogy velünk marad.
A japán versenybírók egymás között vitatkoztak.
Egyikük azt mondta, hogy az autó darabjait nem
kellett volna visszahozni az Arundel-depóba, hanem
a bokszok mögötti zárt garázsban kellene lenniük,
biztosítva az ellen rök és a vizsgálat számára.
Nos, vizsgálat biztosan lesz. És annak alapján ítél-
ve, ahogy a japánok a versenypályájukat kezelték
és versenygépezetüket felépítették, pontos és tudo-

20
mányosan alapos lesz. És abszolút semmit sem fog-
nak találni. Semmit, ha az én tapasztalataimat mérv-
adónak lehet tekinteni.
Visszanéztem Kenre. A tömeg feje felett még
mindig arra a pontra meredt, ahol a Michel testét
szállító helikopter elt nt a horizonton.
— Mr. Evers? Janice Henrion vagyok a BBC-t l.
Mr. Evers? Nem gondolja, hogy ideje véget vetnünk
ennek az értelmetlen mészárlásnak? Maga nem azért
hagyta abba a versenyzést, mert az Arundel-autók
halálcsapdák?
Még döbbent állapotomban is észre kellett ven-
nem, hogy zöld a szeme, és a kusza, mézsz ke haj-
tömeg alatt határozott kis arca van. A gyomrom
görcsbe rándult a Michel miatt érzett fájdalomtól.
Próbáltam elfelejteni, mennyire megkönnyebbül-
tem, hogy nem én ültem az „én" autómban, és erre
belém döfi szemérmetlen kérdését, én pedig azon
gondolkodom, a fenébe is, hogy nincs rajta mell-
tartó.
Jó öreg, bátor, rendíthetetlen, h séges Forrest
Evers. Mutass neki egy pár tehetetlenül rezg didit,
és az ígéretes, nagy tehetség versenyz , a remény-
beli világbajnok farkcsóváló, nyelvét a földön húzó
pemp lesz. Nickyt kellett megtalálnom. Hogy meg-
mentsem az olyan emberekt l, mint ez.
— Nézze — mondtam —, hívjon fel holnap az
Imperial Hotelben, és akkor talán tudok beszélni
magával. — Olcsó kis mosollyal fejeztem be. A fene
egyen meg engem.
— Nem mer beszélni?
Ó, köszönöm, asszonyom. Egy telitalálat, és mind-
járt másképp néz ki az egész. Minden figyelmemet
és leg szintébb kisfiús mosolyomat szenteltem neki.
— Miért nem beszél Max Ellisszel? Odáig volna,
ha megbeszélhetné magával a halálcsapdákat és az
értelmetlen mészárlást. az ott, aki egy csoport ri-
porterrel éppen megvitatja a témát, — Max dühöd-
ten üvöltözött a depó másik végében. A három ja-
pán versenybíró még mindig elállta útját szeretett

21
autója kicsavarodott roncsától, és csatlakozott hoz-
zájuk a rend rség is. Hátat fordítottam a kis Miss
Janice-nek, és felszökelltem a lépcs kön.
A Goodway légkondicionált szalonjában az angol
riporterek fegyelmezett hangja és negyven jól öltö-
zött Goodway-vezet és vendégeik beszélgetésének
puha zsongása hallatszott. Kint, az alattuk lev pá-
lyán az autók újra felsorakoztak. A futamot huszon-
öt percen belül újra indítják.
A Goodway vendégei el ételt, pezsg t és ebédet
kaptak a verseny el tt. Már elvitték a tányérokat, és
jól öltözött japán pincérek siklottak a vendégek
között beh tött pezsg spoharakkal. Ha bárki a
Goodway vendégei közül lágy sportdzsekijében és
lezser hétvégi társasági ruhájában fájdalmat érzett
az ablakuk el tt lejátszódott tragédia miatt, akkor
bizony jól leplezte. Bár a japánok és az angolok
egyik kedvelt társasjátéka, hogy közömbösséggel ál-
cázzák a tragédiát.
Néhányan észrevettek, páran odajöttek üdvözölni,
legtöbbük azonban jó érzéssel nem vett tudomást
rólam. Heves társasági vérmérsékletem aligha nö-
velte az ázsiómat azok el tt, akiknek f feladata ar-
ról gondoskodni, hogy senki ne billegtesse a válla-
lat csónakját.
Nicky egy kis asztalnál ült, kibámult az ablakon.
Ragyogó kék-fehér melegít t viselt; játékos tervez
parodizálta az Arundel-szerel k overallját. Szegény,
szomorú bohóc.
Hellen Wolverton, a Goodway egyesült királyság-
beli igazgatósági elnökének felesége, kezét fogva ült
mellette. Hellen nagy, kemény, ötvenes hölgy, csinos
arccal és nagy, húsz évvel fiatalabb, barna szemmel.
Három gyereket nevelt fel, úgyhogy tudja, hogyan
kell eljátszani a vigasztaló anya szerepét. Kellemes
mosollyal üdvözöltem ket és Nicky mellé ültem,
kezem hátul a nyakára tettem. Szembefordult ve-
lem.
Bizonyára Hellen hatalmas zsebkend je törölte le
a festéket Nicky arcáról. Nicky arcát bizonyára

22
könnyek csíkozták. De az arc, amelyet most láttam,
nem sírt. Egy gyermek arca volt, egyszer és nyi-
tott. Elt nt az a mesterkéltség, amelyet a Forma—1-
gyel töltött nyár festett fel rá. Eszembe jutott, hogy
még csak egy-két éve került ki az egyházi iskolá-
ból. Fiatalabbnak t nt.
— Köszönöm, hogy eljöttél, Forray.
— Semmit sem érezhetett.
— Azt hiszem, talán én sem, nem érzek semmit.
- Ez a természet érzéstelenít je. A nagy sebek-
nél ad egy kis lélegzetvételnyi id t, miel tt meg-
éreznénk a fájdalmat.
— Igen, talán. De nem hiszem, hogy kész vagyok.
Mindig tudom, hogy lehetséges, hogy bukhat. Meg-
halhat. De soha nem képzelem, hogy megtörténik.
Talán visszajár az óra. Tak-tik, kezdjük újra — si-
került kicsit elmosolyodnia. — Talán mind vissza-
megyünk a Maison de la Casa House-ba.
— Talán. — Észrevettem az orra nyergén húzó-
dó kis szepl rajt. — Azt hiszem, elegem volt mára.
Megnézem, tudok-e szerezni egy potyautat vissza a
hotelba.
— Oké — mondta. — De jobban teszed, ha Vero-
nicának nem mondod meg.
— Majd én megmondom neki — csatlakozott Hel-
len a kis tréfához.
— Ellophatom a vállalati helikoptert? — kérdez-
tem t le. — Visszaküldöm.
— Biztos vagyok benne, hogy rendben lesz. Majd
szólok Dave-nek. — Dave a férje volt, Sir David
Wolverton. mondta els ként, mennyire sajnálja,
hogy otthagyom a versenyzést, és hogy mennyivel
gazdagabb lesz a sport, amikor visszatérek. Ez akkor
volt, amikor az újságírók azt követelték, hogy örök-
re tiltsanak el. „Ha bármit akarok, vagy bármire
szükségem van ..." mondta akkor. Most a szoba má-
sik sarkában egy csoporttal láttam t, akik a japán
vezet k lehettek vagy azok az emberek, akik a vá-
sárlásokat intézik a Nissannak, a Toyotának és a
Hondának. Ha még mindig versenyeznék, akkor mo-

23
solyok, intések fogadtak volna, hogy „jöjjön át
ide".
Tekintete találkozott az enyémmel, és bólintott:
Igen, ami csak kell. Csináld.
Egy kis helikopter borzasztó bömbölést tud csap-
ni, olyan bömbölést, amely szinte minden gondola-
todat el zi. Míg figyeltem, hogy válik egyre kiseb-
bé alattunk a Szuzuka-versenypálya, és elég magas-
ra emelkedtünk ahhoz, hogy meglássuk a Csendes-
óceán sötétkékjét, agyam egyre az összefüggést, a
kapcsolatot kereste Fabrot bukása és az enyéim kö-
zött. Nem jutott más eszembe, mint hogy fogalmam
sincs, én miért buktam. Nicky feje a vállamra zök-
kent. Elaludt.

MÁSODIK FEJEZET

Százötven méterrel alattunk, a rajtnál a pilóták

visszaszálltak autóikba. Jelentéktelennek t ntek;
játékférfiak játékautókban.
Mikor egy verseny el tt a rajtnál állok, szerel k
és autók tömegét l körbevéve, mindig kizárom az
id járást, az embereket, az arcokat, a formás lába-
kat és popókat, a csinos lányokon feszül sortokban.
Lassú belégzésemre és kilégzésemre koncentrálok,
míg agyam üressé nem válik, és annyira nyugodt
nem leszek, mint egy napsütésben alvó nagy macs-
ka.
A versenyzés szellemi gyakorlat. Ha nem tudsz
koncentrálni, mint egy szamuráj vagy szerzetes, ak-
kor soha nem leszel gyors. Ossz fel egy másodpercet
tíz részre, és ha képes vagy mindegyik tizedet elkü-
löníteni és azonosítani, akkor valószín leg jól szóra-
kozol majd a versenypályán. Oszd fel mindegyik ti-
zedet tíz részre, egy másodperc századrészeire, és le-
het, hogy megélsz az autóversenyzésb l. Ha a má-

24
sodperc ezredrészét is meg tudod különböztetni, a
Forma-1-ben is vezethetsz.
Ha az agyad nem gyorsabb az autónál, amit ve-
zetsz, akkor mindig a rossz helyen leszel a rossz id -
ben, túl kés n fékezve a kanyarnál, túl korán vagy
túl kés n kanyarodva, kínlódva keresed a megfele-
ívet. Azonban, ha az elméd elég gyors, akkor min-
dig rengeteg id d lesz.
Arra, hogy egyenesen odamenj, elnézz a perem
mögé, beleszagolj a halál b zébe és visszatérj a vi-
lágba, amit l érzékeid fogékonyabbá válnak az élet
édességéra és az id lassú múlására.
Összezsugorodott és elt nt alattunk Honsu szige-
te, amelyen a Szuzuka-versenypálya úgy nézett ki,
mint egy gy rött nyolcas. Negyvenperces út állt
el ttünk a tokiói Imperial Hotel tetejéig. Indulhat a
film, amelyet a fejemben tartottam betöltve egy le-
játszóban, folyamatosan bekapcsolva és bemelegít-
ve, készen az azonnali visszajátszásra.
Az Európai Nagydíj hatodik köre a Brands Hatch-
en. Clearwaysnel a kanyar küls oldalán vagyok,
bal oldali kerekeim a pályaszél keskeny betoncsík-
ján pattognak. 233 km/óra, és keményen gyorsítok.
Cavelli Ferrarija 180 méterrel el ttem az els he-
lyen épp áthaladt a rajtvonalon. Aral 120 centi-
vel el ttem a második. Kipufogóiból a kék gomolyok
azt jelzik, hogy épp most váltott negyedikb l ötö-
dikbe. A kanyarodás ereje megpróbálja lerántani si-
sakomat és fejemet a nyakamról. Baloldali kerekeim
apró vibrálása megsz nik, amint visszatérnek a pá-
lyára, épp miel tt elfogyna a betonszegély. Jobb lá-
bam a gázpedált próbálja átnyomni a padlón. A mo-
tor épp most kattintja az elektronikus kikapcsolást,
a fordulatszám 11 500, felengedem a pedált egy má-
sodperc tizennégy ezredéig, hogy ötödikbe kapcsol-
jak, majd újra a padlóhoz nyomom, még mindig
száznyolcvan centiméterre Aral mögött.
Aral feltart. Ha meg tudom húzatni magam vele,
ha elég közel tudok maradni mögötte a nyomában
keletkez aerodinamikai vákuumban, akkor meg tu-

25
dom szerezni azt a sebességtöbbletet, amellyel még
a célegyenes végénél lev Paddock Hill Bend el tt
megel zhetem.
Az el körben már megindultam, és küls , bal
oldalán el mozdulatot tettem a rajtvonalon.
Akkor még nem volt meg a sebességem az el zés-
hez, azonban el akartam t készíteni erre a körre.
Aral levágja a pálya bels részét a nagy sárga
Shell-reklám alatt, és hétezred másodperccel kés bb
én is ugyanezt teszem. Ahogy hatodikba kapcsolok,
ellen rzöm a m szerfalat (minden rendben), és töb-
bé-kevésbé ugyanakkor (inkább csak a figyelmemet
mozdítom, mint a tekintetemet) el renézek a depó-
falra a jobb oldalon, van-e valami üzenet számom-
ra.
Semmi, ami ekkor érdekelne; hamarosan úgyis
bes södnek majd a dolgok. Aral csapata táblát
tart fel neki, amelyr l megtudja, hogy a második,
egy másodperccel a harmadik el tt. Nevetek, mert
Aral visszapillantói velem vannak tele, és tudja,
hogy már két kör óta nincs meg a teljes másodper-
ces el nye. Csak hogy egyértelm vé tegyem, kissé
közelebb mozdulok a kipufogóihoz, körülbelül 75
centire mögötte, mondjuk, két-háromezred másod-
percnyire. Csapatom hüvelykujját felfelé döfi. Fe-
jük felett a nagy elektronikus kijelz Cavelli sebes-
ségét mutatja a rajtvonalon: 315 km/óra.
Csaknem ugyanerre a sebességre kapaszkodunk
fel, bár mivel én Aral légörvényében vagyok, neki
két kocsit kell keresztülhúznia az atmoszférán, úgy-
hogy csak 305 km/óra körül leszünk.
Tükreimbe pillantva egy csoport autót látok hátul
a Clearwaysben. De senki sincs közvetlenül mögöt-
tünk. Rengeteg a hely.
Ennél a sebességnél két id zóna létezik. Bent a
pilótaülésben lelassul az id . Emeld fel a lábad a
gázról olyan gyorsan, ahogy csak tudod, hogy bele-
taposhass a fékbe, és amíg pedált váltasz, annyi asz-
falt siklik el alattad, hogy az az érzésed támad,
mintha szurokba ragadt volna a lábad. Képek százai

26
süvítenek el melletted, míg belepillantasz a tükrök-
be a vezet szárnyon.
Míg az id a pilótaülésben lelassul, a világ többi
része felgyorsul. Olyan ez, mint a sci-fi filmekben,
amikor az rhajó hiper rbe gyorsít, és egyetlen tá-
voli pont kivételével a horizonton, minden egy el-
ken dött alagúttá változik.
Az autó él. Elemében van, ideges, más irányokra
vadászik, új, önálló ösvényre, szabadon az emberi
kézt l. Könnyed, finom érintés kell neki, de minden
er d és akaratod. Feledkezz csak meg err l egy mik-
roszekundumra, és elszáguld saját, rült irányába.
Bánj vele durván, és letépi a fejedet.
Hetvenöt centiméterre egy Forma—l-es autó mö-
gött, 305 kilométeres sebességgel nem az ideális hely
a lazításra. Például, egyetlen szempillantás ideje
alatt harminc métert vezettél csukott szemmel. És
még nyitott szemmel is, az eléd táruló látvány több-
nyire Aral motorja, felfüggesztései, kipufogói és
nagy, széles, fekete versenykerekei. Mindez pattog,
zötyög, rázódik, vibrál.
Alvázhoz csatolt tested 11 500 percenkénti fordu-
lattal zúg együtt a motorral, az autó pattog és ka-
csázik a pálya egyenetlen felszínén és az elöl lev
autóról levágódó szélörvényekben.
A leveg rossz, tele gázokkal, gumiporral és szem-
csék srapneljeivel, kis kavicsokkal, amelyeket az
autó vákuumhatása elöl felszívott, és a gumikerekek
és a csövek a kocsi aljáról hozzád vágnak. Elég ösz-
tönzés arra, hogy kellemesebb környék után nézzen
az ember.
Úgy harminc méterrel a rajtvonal el tt balra
mozdulok, éppúgy, ahogy az el körben. Azonban
Aral tudja, nem valószín , hogy megkísérlem balról
el zni. A Brandsen a célegyenes valójában nem is
egyenes, hanem egy fokozatosan csökken sugarú
jobb kanyar. El zz csak balról az egyenesben, és ha-
csak nem haladsz sokkal gyorsabban, mint az az
autó, amelyiket el zöd, könnyen lefuthatsz a ver-

27
senypályáról. Aral mégis balra mozdul, hogy blok-
koljon, és én megteszem a mozdulatot jobbra.
Semmi probléma. Azt nem számítva persze, hogy
az út elt nik. A rajtvonal után kis emelked kö-
vetkezik, és épp a tetején túl, ahova nem látsz, a pá-
lya jobbra kanyarodik és lefelé kúszik, kellemes hul-
lámvasút. Ha jól csinálod.
Mikor az emelked tetejére érünk, és ideje fékez-
ni, Aral mellett vagyok. Elméletileg megfelel en he-
lyezkedett: finoman kanyarodni, hogy egyenesen a
Shell-reklám felé tartson, fékezni, negyedikbe válta-
ni, elérni a pálya szélét és fordulni a kanyar belseje
felé. Azt nem számítva, hogy én ott vagyok. Belül
helyezkedem, ami azt jelenti, hogy kicsit lassabban
kellett volna behajtanom a kanyarba. Azonban orr-
hossznyival el rébb állok, így enyém a pálya.
Szemem sarkából látom, hogy Aral hátramarad,
fékez, azt teszi, amit kell, helyet ad. Lent tartom a
lábamat.
Ahelyett, hogy fékeznék és befordulnék a kanyar-
ba, egyenesen hajtok tovább, és ahogy Aral kezd be-
kanyarodni, egyenesen áthajtok autója orrán és elül-
vezet szárnyain, hátsó kerekeim belezúzzák autó-
ja elejének szép kobaltkékjét és ezüstjét a pályába.
Mivel tapadása abszolút határán van, a sokk és az
elüls szárnyai biztosította lehúzóer hirtelen el-
vesztése néhány pillanatra azt jelenti, hogy Aral
nem tudja kormányozni a kocsiját, amely így pö-
rögve a véd korlát és a gumikerékhalom felé tart.
Máris megel ztem.
Látom a zászlóbírókat és a t zoltókat mellvédjük
mögött, a kanyar szélénél. Közülük ketten vörös t z-
álló ruhában lebuknak — vagy azért, hogy kikerül-
jenek a 305-tel feléjük haladó kék és ezüst verseny-
autó útjából, vagy hogy felkapják t zoltókészülékei-
ket. Az egyik zászlóbíró elfordul, mintha egy barát-
ját keresné a tömegben. Egy másik állja a helyét,
egyenesen rám néz, leny gözve.
t nézve, és arra gondolva, hogy nem akarom el-
ütni (még akkor sem, ha föld és beton mellvédje

28
mögött áll, biztonságban), végül befordulok a ka-
nyarba. Gesztus, amely valószín leg megmentette
az életemet. Azonban ennél a sebességnél, és hogy
már csak tizenkét méter pálya maradt, nem több
gesztusnál. De meggátol abban, hogy fejjel menjek
a mellvédnek, és elgyömöszöljem a lábamat a fülem
mellett. Az autó finoman elfordul, és futólag meg-
csapja a mellvédet, lefelé tartva a lejt n. Mögöttem
Aral pörög, majdnem követi a vágatot, amelyet a
földgátba véstem.
Tizenegy és fél másodperc telt el, mióta behajtotta
az egyenesbe a Clearwaysb l.
Az ütközés letépi bal oldali kerekeimet és fel-
függesztésemet. Most néz vagyok, az els sor-
ból van rálátásom. Azonban a m sor sebesen köze-
ledik a végéhez. Fejem a földtöltéshez üt dik, sisa-
kom megtelik földdel. Az autó teste szorosan a föld-
töltéshez lapul, végigpattog rajta, szántja a földet,
és aztán orra beleakad az Armco-mellvédbe, mire
az autó elkezd bukfencezni.
Azonban az energia jelent sebb részét a földtöl-
tés elnyelte, és csak bukfencet vet, miel tt a gyom-
rán csúszna vissza a pálya közepére, ahol aztán meg-
állapodik, egy halom kavicsot és port vonszolva ma-
gával, az olaj b zét a felszakított olajh kb l és a
zölg h folyadék kis terjed tócsáját.
Ekkorra az a csoport autó, amely oly messze volt
mögöttem, mikor kijöttem a Clearwaysb l, biztonsá-
gos kerül utat keresve süvölt le felém a dombolda-
lon. A bíró, aki megállta a helyét, gyors volt és hig-
gadt. Látva, hogy 30 centiméterrel mellette haladok
el, nyomomban a pörg Arallal, nem várt az ütkö-
zésre, hanem el vette sárga „veszély" zászlóját,
megadva a követ autóknak a kritikus másfél má-
sodperces figyelmeztetést. Hozzám hasonlóan k is
305 kilométeres sebességgel érkeztek a Paddock Hill
Bendbe. Kikerülve Aralt, aki a kanyaron kívül lan-
dolt, és engem, a négy kocsiból három ér össze, egyi-
kük megcsúszva a kiöml olajon. Mindhárman kies-

29
nek a versenyb l. A negyedik autónak, Prugnónak
a második Ferrariban, sikerül átszlalomoznia.
Hála az autók roppant er s szénszálas karosszé-
riájának, senki sem sérült meg. Átszakadt a dobhár-
tyám, tele volt a szám földdel, és két nap is eltelt,
míg Aral és én járni tudtunk, mert mindketten úgy
éreztük, mintha úthengerrel mentek volna át raj-
tunk. A többi pilóta sértetlen maradt, eltekintve az
autóikat ért kártól és a verseny elvesztését l.
Egy ilyen nagyságrend és sebesség balesethez
képest a kár nem volt akkora, amekkora lehetett
volna. Két Forma—1 autót teljesen leírtak, és há-
rom másik kismértékben vagy súlyosan károsodott.
Mondjuk, 500 000 font összesen. Plusz öt csúnyán
összehorzsolódott, remeg pilóta és egy csúnyán
megtépázott hírnév.
Aki csak látta, a pilóták, a bírák, a versenyigaz-
gató az ellen rz toronyban, a néz k a lelátókon és
a lassított visszajátszásokat figyel milliók a tele-
víziók el tt, mind egyetértettek abban, hogy az én
hibám volt. Egy másik versenyautó ívébe hajtottam
bele. „Miért?" — akarta tudni mindenki. „Mi a
faszért?"
Mindenki megfontolt és óvatos pilótának ismert.
Olyannak, aki soha nem vállal elkerülhet kockáza-
tot. Az olasz szurkolók Il Dottorének, „a doktornak"-
neveztek. Aki mindent kielemez és borotvaélen tán-
coltatja autóját. De sem nekik, sem a riportereknek,
sem a versenyigazgatónak nem tudtam megmondani,
miért. Nem tudtam, miért. Az egyetlen ok, ami
eszembe jutott, az volt, hogy azért, mert úgy érez-
tem.
Nicky felrezzent és elhúzódott t lem, a helikopter
átlátszó burkolatának d lt. Balra a Fudzsi fényké-
pezésre invitálva uralta a kilátást. Nagyon tisztának,
arányosnak és simának t nt.; Nem csoda, hogy a ja-
pánoknak zseniális érzékük van az egyszer séghez,
El bb vagy utóbb, mindenki bukik. Valami elrom-
lik, valaki más hibázik, egy másodperc századrészé-
re elkalandozik a figyelmed, egy olajfolt a pályán,

30
amikor autód a tapadási határon száguld; bárkivel
megeshet és meg is esik. Mindenki számít arra, hogy
bukni fog. Arra azonban nem, hogy zsinórban két
versenyen. Senki sem számít arra, hogy az ember
megpróbálja elpusztítani magát.
Ha láttad a filmeket, vagy televízión figyelted a
versenyt, akkor annyit tudsz második balesetemr l
a hockenheimi pályán, mint én. A német ideggyó-
gyász, aki a verseny után kezelt, elmagyarázta.
„Egészen egyszer ", mondta. „Az agya elektrome-
chanikus impulzusokban rzi meg az utolsó tíz perc
vagy fél óra eseményeit. Nevezzük ezt rövid távú
emlékezetnek. Néhány ezek közül az elektromecha-
nikus impulzusok közül átfordítódik elektrokémiai
molekulákká, és hosszú távú memóriaként tárolódik.
Azonban, ha elég er s ütést kap a fejére ahhoz, hogy
a mechanikai impulzusok tönkremenjenek, még mi-
el tt hosszú távú emlékezetté alakulnának, akkor
soha nem fog emlékezni arra az ütés el tti tíz, húsz,
harminc percre. Teljesen fölösleges aggódni emiatt",
mondta. „Egyszer en elt nt."
Leger sebb emlékem a hockenheimi balesetr l az,
hogy mások elmondták nekem.
Ken igazi úriember volt a Brandsnél történt bu-
kás után. Azt mondta, nem tudja, mi okozta, azon-
ban nem engedi, hogy a Német Nagydíj megnyeré-
sének útjába álljon. Fejet leszegni, mindent bele,
egyenesen el re!
Hockenheim után szó sem volt megbocsátásról
vagy feledésr l. Egyáltalán nem esett szó semmir l.
Túl dühös volt els pilótájára ahhoz, hogy beszéljen
vele. Én sem nagyon törtem magam, hogy beszél-
jünk. Körülbelül félmillió fontot veszített a verseny-
autókkal, szponzorai mellett a többi csapat is szo-
rongatta. A szponzorok voltak a legrosszabbak. Ar-
ra tették fel a pénzüket, hogy az igéz versenyautó-
kon lássák nevüket, méghozzá remélhet leg a gy z-
tesek között. Nem vették jó néven, hogy hírnevük
hétr l hétre rongyolódik. Ez rosszabb volt, mint egy
vesztes támogatása. És nem tetszett nekik az az ér-

31
zésem, hogy a következ versenyen újra megtörtén-
het.
Ken legjobb tudomása szerint megtörténhetett.
Az én legjobb tudomásom szerint megtörténhetett.
Úgy készültünk a következ versenyre, a Magyar
Nagydíjra, mintha semmi baj sem lett volna. Bár
tudtuk, hogy valami nincs rendben. Ellen riztük, új-
ra ellen riztük, újra ellen riztük és újra ellen riz-
tük az autókat.
Carringdon, aki tizedik szezonját vezeti a Forma—
l-ben, és a pilóták nem hivatalos vezet szóviv je,
felcsörgetett egy este Londonban „egy nyugis kis
csevelyre".
Veronica kijelentette, hogy bizony még egy es-
tét nem marad otthon, és vagy elmegyünk valaho-
va kettesben, vagy megy egyedül. Az a fajta be-
szélgetés volt, amelyet általában a hét közepén szok-
tunk folytatni, amikor már kezdjük unni egymást.
Miközben Veronica ajtócsapkodós és átöltöz s cir-
kuszát csinálta, Carringdon azt javasolta, hogy ta-
lán meg kellene fontolnom egy pszichiátriai szemé-
lyiségtesztet. A pilóták aggódtak. Meg kell bíznod
abban, aki 700 dühös lovat tart a kezében, és akit l
centiméterekre száguldasz.
Kennek nem mondtam, de elmentem az orvoshoz,
akit Carringdon javasolt.
Néhány fizikai teszttel kezdte, amib l megtudta,
hogy kivételes látásom és az átlagosnál jóval ala-
csonyabb pislogási rátám van. Az összes reakció,
motoros irányítás és koordinációs teszt eredménye
is kit volt. Személyiségtesztje azt mutatta, hogy
rendkívül agresszív, türelmetlen és ellentmondást
nem t vagyok, mindent legy sikerre törekv
akarással. Némi intelligenciát is kimutatott. Más
szóval, növésemt l eltekintve, teljesen normális
Forma—l-es versenypilótának bizonyultam.
Az eredményeket elküldtem Carringdonnak. Én
nem találtam ket különösebben megnyugtatónak,
de talán majd igen.
Bizonyos tekintetben a Magyar Nagydíj volt a

32
legrosszabb. A legjobbnak kellett volna lennie. A
Hungaroring gyönyör új pálya Budapest határá-
ban. Sz k, nagyon nehéz el zni, harminckilenc se-
bességváltással körönként, a hajt kanyarnál hato-
dikból kell visszakapcsolni 297 kilométeres sebes-
ségnél egyenesen hármasba. Jó edzésem volt. Az
autót soha nem éreztem jobban. Amit nélkülöztünk
lóer ben, azt több, mint kiegyenlítettük a kezelés
finomságával. 173,09 kilométerrel új, pályacsúcsot
állítottam fel, és kedvez pozícióba hoztam az Arun-
del-csapatot.
A versenynapon Ken csak ennyit mondott: „Pró-
báld meg nem elveszteni. Nincs több nyúl a dobo-
zomban." Gondolom, tréfának és egyfajta békejobb-
nak szánta. De még ha nem is, a nap sütött és jól
éreztem magam, és nem hagytam volna, hogy bár-
mi is elrontsa a kedvem. A rajt tökéletes volt. Mikor
megtettem az els kört, harminc méterrel vezettem
az els helyen Cavelli Ferrarija el tt.
A rnásodik körben, amikor bejöttem a tribün el t-
ti célegyenesbe, ötven méter volt az el nyöm Cavel-
livel szemben.
Ekkor a pálya kettészakadt. Eltért balra és eltért
jobbra, és nem tudtam, melyik az igazi.
Fékeztem. Cavelli elsüvöltött mellettem, és a két
pálya fokozatosan egyesült. Félrehúzódtam és le-
parkoltam az autót.
A rotorlapátok hangfekvése változott, amikor a
pilóta megkezdte alámerülését Tokió szmogján ke-
resztül az Imperial tetejére. Szép, nyugodt nap, sem-
mi probléma a keresztszelekkel. Azonban a leveg -
vétel súlyosan károsíthatja az egészségedet.
Még mindig bennem volt az a rossz érzés, ami
Magyarországon akkor fogott el, amikor visszagya-
logoltam a bokszokhoz. A mellettem elhaladó autók
mintha tíz kilométerre lettek volna. Néz k kiabál-
tak rám a kerítés mögül, kérdezve, mi történt. Nem
tudtam odafordítani a fejemet, hogy szembenézzek
velük. Egy tévériporter közeledett futva, tudni
akarta, miért... mi romlott el? Hangja vékony és

33
repedt volt, mintha valami életnagyságú báb lelt
volna. Vele se tudtam szembenézni. Ügy mentem
el mellette, mintha ott sem lett volna. Azonban
Kennel szembe kellett néznem. Ott állt, fülhallgató-
ja a fején. Megnyúlt és fájdalmas arca olyan volt,
mint akit migrén gyötör.
— Semmi baj — mondtam, ahogy elmentem mel-
lette. — A kocsi rendben van. Sajnálom, de nem tu-
dok neked versenyezni.
— Leszerz dtél — mondta a hátamnak. — Jobban
teszed, ha felhívatsz az ügyvédeddel. — Ami, azt
hiszem, jobb, mintha az övéivel hívatná az enyémet.
Nem nagyon vártam a reggelit Kennel.
A Goodwayt l el retelefonáltak, és a japán he-
lyettes vezet k a tet n fogadtak. Ó, mennyire segí-
készek; minden segítséget, minden vigasztalást
felajánlottak, miközben lekísértek bennünket a te-
l a lifthez, hogy egy emeletet lemenjünk Ken és
Ruth Arundel lakosztályához. Amikor megkértük
ket, hogy egyszer en csak hagyjanak magunkra,
egyszólamban hajlongtak. Mindegyikük gesztenye-
barna sportzakót viselt. A n kön szürke szoknya, a
férfiakon szürke nadrág. Örülnek, ha segíthetnek,
mondták.
Azt hiszem, valóban aggódtak. Azt hiszem, keser ,
öreg legénnyé váltam.
Nicky nem volt jó b rben. Átnézett az Arundel-
lakosztály fogadószobáján. Államf k szoktak itt lak-
ni. Nem a nagyobb országokból, hanem a kisebbek-
l ... ahol még fontosnak tartották, hogy meglá-
togassák a Császárt. A szobát kékek és zöldek lágy
pasztellszínei burkolták. Minden kárpit selyem, amit
a kis országok diktátorfeleségei annyira szeretnek.
Kis konyha, egy nagy, a parkra néz sarokhálószoba
és hátul egy kisebb háló.
Nicky állva szemrevételezte a színt, míg én azt
magyaráztam, hogy egy darabig talán itt kellene
maradnia. Talán egy semleges hely jobb. Arundelék
azt akarják, hogy velük maradjon. Majd én elho-
zom a dolgait a szobájából. Bement a nagyobbik há-

34
lószobába és kinézett a parkra. A kett s üvegezés és
a légkondicionálás által tompított zsúfolt Hibija-
Dorival szemben a park ragyogó virágai és fái egy-
forma szmogszürkék voltak. Talán csak papírmasé-
kat tettek ide, míg az igazi virágok valahol vidéken
egy kis friss leveg t szippantanak. Talán jelzések
voltak azokon a helyeken, ahol az igaziak meghal-
tak. Talán ...
Nicky sikított; mély hangú nyöszörgéssel kezdte
és felszaladt a magas sivításig, mint egy elkényez-
tetett gyerek, ha felkarcolja a térdét.
Az ablakhoz mentem és átöleltem a vállát, hogy
megnyugtassam. Milyen keskeny a válla. Lassan
szembefordult velem.
— Te szemét! Te hülye, gyenge szemét! —
mondta, lecsapva a szavak végét, hogy biztos legyen
a hatásuk. — Ha nem adod fel, ha nem félsz vezet-
ni, Michel még mindig itt lehetne! — Elfordult t -
lem.
— Áthozom a holmidat — mondtam.
A helyettes helyettesek ideadták Nicky és Michel
szobájának kulcsát. Arra gondoltam, amellett, hogy
elviszem Nickynek a fogkeféjét, kedves lenne t lem,
ha összepakolnám Michel holmiját is. Valakinek
úgyis meg kellett tennie.
Michel és Nicky szobájában a függönyök be vol-
tak húzva, és a körülmények mellett kevésbé t nt
betolakodásnak, ha nem gyújtok lámpát. Elég fény
sz dött be a függönyök alatt ahhoz, hogy lássak.
Az Imperial Hotel az egyik legfény bb szálloda
Tokióban. Japán szemmel a szoba hatalmas volt. Az
én nyugati érzékeimnek az. átlagosnál kissé kisebb,
egy jobb amerikai motelszoba kétharmados kicsi-
nyítés modellje.
Leültem az ágyra, míg szemem hozzászokik a ho-
mályhoz.
Nem sokkal azután, hogy valaki meghal, ruhái és
mindennapos tárgyai még tartalmaznak valamit ko-
rábbi tulajdonosuk életéb l, egy csaknem láthatat-
lan izzást, amit l az a fés , az a szék támlájára ve-

35
tett b rdzseki Michelé lesz. Senki sem mondta meg
annak az ágyon fekv gesztenyebarna köntösnek,
hogy a férfi, akit minden reggel átölelt, nem jön
vissza többé.
Kétségeim voltak azzal, amit itt csináltam. Talán
Nicky nem akarná, hogy hozzáérjek Michel holmijá-
hoz. És ha mindenét bepakolom a b röndjeibe, ak-
kor mihez kezdek velük? Küldjem el párizsi lakásá-
ba, hogy a koporsó nemsokára érkezik? Úgy érez-
tem, betolakodom egy olyan életbe, amelybe én nem
tartozom. A szobában Michel illatát éreztem, a pézs-
mát, amelyet mindig használt.
Bementem a mosdóba és jól megnéztem magam
a tükörben. Nem szép látvány. Engednéd, hogy ez az
ember vezesse az autódat? Bepakolja a fogkefédet?
Arcomat egyszer egy sportújságíró „b rbe vésett-
nek" nevezte, joggal. Kék szemem mélyen ül s
szemöldököm alatt. Hajam világosbarna, rövid és
göndör. A legtöbb autósmagazin „arcképcsarnoka"
megjegyzi, milyen jókép vagyok. Szeretném hin-
ni, de nem látom. Vigyorogni próbáltam, hogy fel-
vidítsam magam. Nyomorult majom.
Michel halott. Susan válópert indított. Veronica
New Yorkban volt a „külön bejáratú" producerével.
Nicky megvetett. Kent. cserbenhagytam. És a mun-
kámat a WBC-nél. Nem baj, legalább nem kell tö-
dnöm a küls mmel. Egy érv az egyedüllét mellett.
Két süllyesztett mosdó volt a jégvirágos-rózsaszín
márványutánzat mosdólapban. Mindkett ben papír-
ba csomagolt, kagyló alakú kis szappan. Balra szabá-
lyos rendben francia sampon, kondicionáló, valami
extra hajnedvesít , hajspray, fogamzásgátló hab,
kézkrém, illatszerek és hajszárító. Nicky privát
krémjeinek és testolajainak rendezett kis csendéle-
te valamiért eszembe juttatta, mennyire imádott lus-
tálkodni a fürd kádban. Amikor Grasse-ban vol-
tunk, mindig lehívta Michelt, hogy üljön be mellé.
És Veronica meg én hallottuk, hogy órákig fröcs-
kölik a vizet, és Nicky dallamos nevetése elzeng a
völgy felett.

36
 A másik oldalon, külön tokban, elektromos borot-
va és fogkefe. A fogkrém szabályosan kinyomva, az
aljától kezdve, Alles in Ordnung.
A törülköz k és szappanok, a sampon, a hajkon-
dicionáló és a tusfürd m anyag fiolái a kis Impe-
rial Hotel-címkékkel, mind a helyükön.
Nyomasztóan hasonló volt a helyzet a hálószobá-
ban. Minden érintetlennek t nt, csak az ágyterít
ráncolódott össze, ahol ráültem. Egyetlen fiók sem
volt kihúzva. A gardróbban csendes, szabályos kö-
zökben lógtak a ruhák.
Pizsamák és hálóingek szépen összehajtogatva a
fiókokban. Zoknik és n i fehérnem szintén szépen
hajtogatva, és nem szerint elkülönítve. Nyomorultul
éreztem magam, ahogy átnéztem a holmijukat. Ku-
kucs Tamás a hálószobában. Mit matatok egy halott
ruhái között? És ha volt is összefüggés Michel és az
én két balesetem között, akkor az nem itt volt, nem
Michel és Nicky közös életének üres múzeumában.
Michel és Nicky tizenegyedik emeleti szobájának
hasonmása volt az én szobám a hetediken. Bár az
enyémben nagyobb volt az üresség. Ugyanaz a rozs-
davörös ágyterít a dupla ágyon, ugyanaz a rozsda-
vörös függöny. Nincs senki itthon, csak én.
Az ágy melletti telefon piros fénye villogott, je-
lezve, hogy üzenet vár. A telefonközpontos nyugodt,
tiszta hangja hosszú ideig duruzsolt. Nagyon türel-
mes volt. Két telefonszámot írtam le.
Veronica az tökéletes id zítésével telefonált New
Yorkból, hogy sok szerencsét kívánjon els ripor-
ternapomon. Valami harminc újságíró keresett. Ja-
nice Henrion most másképp próbálkozott. Üzenetet
hagyott, miszerint sajnálja, hogy érzéketlen volt.
Esetleg nem javíthatna rajta egy ital vagy egy csen-
des vacsora mellett, ha van kedvem találkozni egy
idegennel. Csinos, rózsaszín mellbimbói rezegtek be
a képbe. Megfontoltam. Elvetettem. Michel most
halt meg. Nem, nem akartam találkozni egy idegen-
nel. Vagy egy sztorira éhes riporterrel. Ken Arun-
del hívott, hogy meger sítse a másnapi reggelit.

37
 Szervezettség Úr. És Bill Packer keresett a WBC-
l.
Els nek Nicole-t hívtam azzal az ürüggyel, hogy
nem vagyok biztos benne, mi kell neki a szobából.
— Ó, Forray, annyira örülök, hogy hívsz. Nagyon
szörnyen érzem magam amiatt, amiket mondtam.
Meg tudnál bocsátani, kérlek?
— Nincs mit megbocsátani. Én is ugyanazt gon-
doltam. Légy olyan komisz, amilyen akarsz, bármi-
kor,
— Oké, az leszek. De tényleg, Forray, semmi sem
kell a szobámból. Holnap talán majd lemegyek és
összepakolok. Csak most, azt hiszem, egyedül aka-
rok lenni.
- Persze. Ha lemész, ma este vagy holnap, vagy
akármikor, ígérd meg, hogy viszel magaddal valakit
a hotelb l.
- Miért?
— Aggódom miattad.
— Te egy öreg hölgy vagy. Jól vagyok.
— Megtennéd a kedvemért?
— Kell? Valaki volt ott?
— Megígéred?
— Megígérem,
Ezután felhívtam Bill Packert a WBC-nél, New
Yorkban. Ha a riporterekkel beszéltem volna, csak
rontottam volna a dolgokon. Azonban Packernek
bocsánatkéréssel tartoztam. volt a WBC—TV
sportosztályának vezet je, és az ötlete volt az al-
kalmazásom, hogy színezzem az egész világon su-
gárzott Forma—l-es közvetítéseik kommentárjait.
Most valószín leg t hibáztatták a f nökei. Nem
akartam felhívni, azonban valódi angol apám min-
dig arra tanított, hogy egy férfinak vállalnia kell
a hibáit.
— Ó, nagyszer , Forrest. Örülök, hogy hívsz. Mi-
lyen az id Tokióban?
— Nézd, sajnálom. A barátom volt. Ha nyilvános
bocsánatkérést akarsz ...

38
 — He, azt mondod, bocsánatkérés? Bocsánatké-
rés?
Talán a bocsánatkérés nem elég. Azt gondoltam,
hogy felbontották a szerz désemet. Valami kompen-
zációt akarhatnak, pénzt a károkért. A fenébe!
— Hát akkor mit akarsz?
— Te jól hallasz? Hol a csudában voltál? Meg
kell mondanom, Forrest, ilyen reakciót még életem-
ben nem láttam. A világ minden részéb l telefonál-
tak. Még most is hívnak. Fantasztikus! Imádtak!
— Imádtak? — Elképzeltem Michel autóját,
ahogy átvitorlázik a leveg n. - Imádtak?
— Igen, IMÁDTAK, te faszfej!

HARMADIK FEJEZET

Japánban talán hivatalosan helytelenítik a regge-

lizést. Talán a reggelijük a magyarázat arra, miért
van kevesebb szívbajos Japánban, mint nálunk, a
kolbász, szalonna, tojás és fasírozott földjén. És ar-
ra, hogy miért alacsonyabbak.
Kolbász és fasírozott. Dióhéjban az országom. Va-
lódi angol apa, és vad és gyönyör amerikai anya.
Olyan vagyok, mint Churchill, szoktam mondani.
Mígnem észrevettem a merev kis fintort, amit ez a
megjegyzés provokált a brit versenypályák földjén.
Az angolok szénfekete szívük mélyén szeretik azt
hinni, hogy Harold szerencsétlen esete után a nyíl-
vessz vel, 1066 óta fajilag és kultúrájukban tiszták.
Azóta gyanús nekik minden, ami a partokon túli.
A jenkik szeretik azt hinni, hogy más ország nem
is létezik.
Mindkett nek h séggel tartozom, minden szép-
séghibájukkal együtt. Adjatok akár kolbászt, akár
fasírozottat. De ne ezeket a savanyú, zöld, aszott kis
izéket, amelyek úgy néznek ki, mint egy békabon-
colás maradványai.

39
 Észrevettem, hogy Ken sem nyúl a reggelijéhez.
Egy törékeny kis porceláncsésze t nt el valahol ha-
talmas kezében. Miközben beszélt, nagy, sötét fejét
lassan forgatta, mint egy harckocsi a lövegtornyát.
Könnyedén ellátott az Imperial „hagyományos" ja-
pán reggeliz jének paravánjai fölött, és meggy -
dött arról, valóban magunkban vagyunk-e. Magunk-
ban voltunk.
Biztos, hogy a japánok már megreggeliztek, és ro-
hannak dolgozni. Reggelente hullámokban lehetett
látni ket az utcákon, ahogy a munkahelyükre siet-
nek, nem mintha elkéstek volna, hanem mert korán
akartak odaérni. El nyt szerezni a nappal szemben.
Legalábbis ezt gondoltam. Talán a reggelijük iszo-
nyatától menekültek.
— Nem nagyon kell mondanom, hogy nehéz hely-
zetben vagyok. — Ken lejjebb eresztette a fejét, és
kellemetlenül határozottan nézett a szemembe. Nem
vártam, hogy könnyedén fogunk csevegni. Azonban
ez az ember abba az osztályba és generációba tarto-
zott, amelynek tagjai nem beszélnek üzleti gond-
jaikról. Többek között.
— Elveszítettem három versenyautót; elveszítet-
tem két pilótát; elveszítem a legnagyobb szponzo-
romat. Nagyon valószín , hogy fel kell adnom a csa-
patot.
Erre csak bólintottam, mindezt tudtam, de fájdal-
mas volt hallani is.
— Ami pedig sokkal rosszabb — mondta —, úgy
nik, elvesztettem két jó barátomat.
— Kett t?
— Michelt és téged. — Felemelte a kezét, hogy
megállítsa tiltakozásomat. — Amikor az els balese-
ted volt, valami nagyon elromlott. És ismét, Hocken-
heimnél, megint nagyon elromlott valami. És Ma-
gyarországon megint. Nem tudom, engem hibáztatsz
vagy a csapatot, vagy egyáltalán tudod-e, mi volt.
Gyanítom, nem tudod. De bármir l is legyen szó, el-
titkoltad el lem, és ezt meglehet sen fájdalmasnak
találom.

40
 Ismét megpróbáltam ellenkezni. Szokatlan volt,
hogy így beszél velem. Azonban még nem fejezte
be, és nem akarta, hogy félbeszakítsam.
— Nagyon sokkal tartozom neked, Forrest.
Ezt már nem úszhatta meg.
— Mint a két autó, amit tönkretettem.
— Nagyon is kétlem, hogy lett volna tönkreten-
nivaló két Forma—l-es versenyautóm a te tehetsé-
ged nélkül. Négy évet voltunk együtt. És az a véle-
ményem, hogy a vezetésed mindig sokkal jobb volt,
mint az a két járgány, amit el tudtam teremteni.
Az a siker, amit elértünk, és magánnevez létünkre
hatalmas sikert értünk el, nagyrészt a te vezet i ké-
pességeidnek köszönhet .
— Amikor elkezdtük, azt gondoltam, hogy jó mu-
latság lesz — folytatta. — Gyermeteg gondolat volt
egy korombeli férfitól. De nem rossz gondolat. A
sikerünk, a te sikered, megváltoztatta az életemet.
Úgy hiszem, tudnod kell, els házasságom felbomlá-
sáért teljességgel téged tartalak felel snek. — Szé-
lesen elmosolyodott. — Már ezért is hálás vagyok.
Másra akartam terelni a szót.
— Komolyan arra gondolsz, hogy visszalépteted
az Arundel-csapatot?
— Nos, saját zsebemb l kellene finanszíroznom az
utolsó két futamot. És ezek túl költséges versenyek.
Egy új gépet kellene Mexikóba és Ausztráliába szál-
líttatnom. És nincs új gépem. Kivéve azt az öszvért,
amit Max kisbabájának a tesztelésére használunk.
Mindent tudtam Max babájáról. Lehet, hogy Max
a világ legvisszataszítóbb emberi lénye, azonban
volt az apja egy gyönyör séges automata sebesség-
váltónak. Max azért dühített, mert azonkívül, hogy
arrogáns, kellemetlen és konok volt, nem foglalko-
zott eleget a motorfejlesztéssel. acsarkodott rám,
mert elvontam figyelmét a gyermekén való munká-
jától. És mert kis drágáját darabokra törtem.
Egy versenyautóban nagyon sokat számít az auto-
mata sebességváltó. Ha egy körben negyvenszer kell
sebességet váltani, és hetvenöt kör van egy futam-

41
ban, és még ha csak három tizedmásodpercre van is
szükséged a váltáshoz, ez azt jelenti, hogy egy két-
órás versenyen tizennégy percet töltesz azzal, hogy
benyomod a kuplungot, és üresben, szabad futásban
vagy. Egy másodperc törtrésze miatt nyernek meg
Forma—1-futamokat, így a tizennégy perces nyere-
ség nagyon vonzó.
Már próbáltak versenyezni automatával, de a 70-
es évek hétliteres CanAm V8-asának kivételével
(amelynek volt tartalék ereje), az automaták túl na-
gyok és túl nehezek voltak, túl sok energiát szívtak
el. És a pilóták a fékezés segítésére használják a se-
bességváltót, amit automatával nem lehet megtenni.
Bár az új fékek már annyira fejlettek, hogy rájuk
állhatsz, és bármelyik éppen szükséges fokozatba
válthatsz. Mondjuk, hatodikból másodikba könnye-
dén.
Max sebességváltójának az a szépsége, hogy súlya
kisebb a hagyományosnál, és ugyanakkor csaknem
olyan kicsi. Két koncentrikus kúp a lelke, egyik a
másikban, és mindkett a turbinákhoz hasonló VSG-
lapátokkal (változtatható spirál geometria). A turbi-
nalapátok állását számítógép irányítja, amely figye-
li a motor sebességét, az autó sebességét, a gázpedál
terhelését, és a lapátokat optimálisan állítja be, hogy
a motor folyamatosan er görbéjének csúcsán fusson.
Max sebességváltójának egyik titka a két turbina-
kúpot összeköt különleges viszkózus folyadék.
Ahogy a súrlódás h t termel, úgy válik s bbé a
folyadék, közvetlenebbé a meghajtás, illetve a se-
bességváltó áttétele. Így mindig a tökéletesen meg-
felel sebességben van, a motor mindig csúcstelje-
sítményben, és soha nem kell sebességet váltanod.
Legalábbis ez az elmélet. Max azon dolgozott, hogy
a szerkezetet stabilabbá tegye ahhoz, hogy egy ver-
senyen végig kitartson.
— El bbre jutott? — kérdeztem,
— Úgy véli, már célban van. De igazi, nehéz pá-
lyán még nem próbáltuk ki. Vagy például magas
fekvés helyen.

42
 — És Mexikó mindkett .
— Mexikó mindkett — mondta most el ször
szintén elmosolyodva.
— Tehát ki fogod próbálni?
— Ha találok pilótát. Én nem hiszem, hogy Mau-
rizio megfelel, hát te? Azt mondtad, van egy teóriád
Michel balesetér l.
— A teória túlzás. De azt hiszem, Michel tragé-
diája és az én bukásaim nem voltak balesetek. Va-
laki besegített.
— Nem te vagy Michel, hanem másvalaki.
— Akárki legyen, nem engem vagy Michelt akar-
ta elintézni. Mindhárom baleset ugyanazzal az autó-
val történt, a kettes számú Arundel-géppel. Mind-
három nagyon nagy vezet i hibának t nt. Mindhá-
rom a futam els köreiben történt.
— Már megbocsáss, de mindez miért jelenti azt,
hogy ez a hipotetikus személy nem rád vagy Michel-
re utazott?
— Mindez csak megérzés. Mindketten els piló-
táid voltunk. És gyanítom, ha szerzel egy újabbat,
t is buktatni fogják. Mert azt akarják, hogy abba-
hagyd a versenyzést. Bárki is vezeti a kocsidat. És
ez már majdnem sikerült nekik.
— Tehát valaki mindenáron el akarja érni, hogy
abbahagyjuk a versenyzést?
— Úgy t nik.
— Nos, lehet, hogy sikerül neki. — Sípoló hangot
hallatott, ez jelentette, hogy nevet.
— Van valami elképzelésed — kérdeztem —, ki
akarhat versenyen kívül látni?
— Istenem, honnan lenne? — Ismét az Uradalom
Lordja volt, kiegyenesedett, hogy az asztal fölé tor-
nyosuljon. — Úgy értem, minden nagykép sködés
nélkül, csaknem védett faj vagyok. Az utolsó privát
nevez . Egyfajta dodómadár. Ahhoz túlságosan is
jelentéktelen figura, hogy a nagyfiúk komolyan ve-
gyenek.
— Mégis.
- Gondolkodnom kellene rajta. Esetleg Alicía.

43
Gy lölte, hogy versenyzem. Azt akarta, hogy a Kas-
télyban maradjak a t zhely mellett. Megpróbált fel-
ingerelni. Sikerült neki. Elküldtem. Gondolom, ké-
pes valami veszélyesre. De nem nagyon hinném,
hogy bárkit is bántana fizikailag. A pszichológiai
rombolást, azt szereti.
— Ennyire azért nem rossz.
— Te mindig jobban szereted a feleségeimet, mint
én — mondta végül, letéve teáscsészéjét. Óriási fe-
kete szemöldökét felhúzta, önmagát csúfolva, ironi-
kus arckifejezéssel. — Egyiküket el kellene venned.
— Jól szórakozol?
— Ez ugye, azt jelenti, hogy újra vezetsz nekem?

Szobám ablakából kitekintve olyan ragyogó volt

az id , mint tavasszal, holott október volt. A Csen-
des-óceán fel l érkez friss széllökések kifújták a
szmogot Mandzsúria felé, és a virágok a parkban
újra a helyükön voltak, frissen, a hegyekben töltött
szabadságuk után. Megszoktam Londonban, hogy
naponta tízszer változik az id járás. Azonban Tokió
klimatikus változásai teljességgel mások. Jeges hi-
deg és sötét van délben, aztán csiribí-csiribá, balzsa-
mos napsütés. Megrekedt szmog, váltás, nyolcvan-
nyolc kilométeres szélrohamok Bali fel l.
Ett l felfogja az ember, hogy vulkánok, földren-
gések és tájfunok földjén él. És elgondolkodik, hogy
az id járás vajon nem magyarázza-e meg a japánok
hirtelen hangulatváltozásait?
Ken hiába er lködött, senkit sem tudott mondani,
aki ölni is képes lett volna azért, hogy ne verse-
nyezzen tovább. Volt egy csapatmenedzsere, akit
csupán azért rúgott ki, mert nem kedvelte. És egy
korábbi szponzor, akinek olaj-adalékanyagát nem
vették, annak ellenére, hogy egy szezonban 750 000
fontot költött az Arundel-csapatra. Amikor tönkre-
ment az üzlete, be akarta perelni Kent csalásért.
Nem talált egyetlen ügyvédet sem, aki elvállalta vol-
na az ügyet. És természetesen ott volt Alicia.
Jó volt ismét Aliciára gondolni. Kennek igaza

44
volt; jobban szerettem Aliciát, mint . Magasra n tt,
hosszú lábú, vörös; negyven alatti n volt. Azt
mondta, nyugodt életre vágyik, pedig csak az illú-
zióját akarta. Imádta a Forma—1 kockázatát, ragyo-
gását és a vele járó utazást. Azt nem szerette, hogy
Ken teljesen elmerül benne, hogy imádja az autó-
kat és az idény alatt napokra, s t hetekre is megfe-
ledkezik róla.
Valóban volt egy kastélyuk, egy viktoriánus vas-
úti mágnás félbemaradt építkezése gránitból, egy
walesi tó partján. Nagyon ritkán voltak ott, azonban
Alicia szeretett a tó melletti h s, borongós nyarak-
ról álmodozni, hosszú sétákról az erd ben és a visz-
szaérkezésr l a nagy hallban ropogó t zhöz. Eltöl-
töttem ott velük néhány téli hétvégét, amikor a nyár
teljes hiányának ellenére az illúzió valósággá vált.
Azonban Alicia már az els délután megunta a kas-
télyt és az elszigetelt úrhölgy szerepét. Abban a pil-
lanatban, ahogy befejeztük a vasárnapi ebédet, bol-
dogan indult is vissza Londonba.
Kennek igaza volt. Alicia kikaparná a lelki szeme-
det, azonban tettleg soha senkit nem bántana. S t
neki talán volna néhány jó ötlete, ki gyanúsítható.
Volt még egy gondolatom: Max. Maxnek és Ken-
nek fele-fele megállapodásuk volt minden szabada-
lomra, amelyet Max kifejleszt. Ken állta a költsége-
ket és biztosította a száguldó tesztlaboratóriumot,
Max pedig gondoskodott az ötletekr l. Elképzelhet ,
ha Ken feloszlatja az Arundel-csapatot, elveszti jo-
gát Max bébijére. A szuperkönny , szuperalkalmas
automatikus er átvitel szabadalmi díja több százmil-
lió dollár, angol font, német márka vagy japán jen
lehet. Ennek valódi motívumszaga volt. Azonban
volt egy kis szépséghibája is. Max egy rohadék volt,
de nem volt rült rohadék. Soha nem ölne meg sen-
kit.
Nickyt l várt üzenet. Felhívtam.
— Jól vagy?
— Hogy lennék? Az Arundelek nagyon kedvesek.
Mindent elintéznek. Ken tárgyal a japánokkal, meg-

45
szervezi a szállítást, megszervezi a temetést. Fölös-
legesnek érzem magam. És annyira szomorú vagyok.
— Én is. — Újra frissen éreztem Michel elveszté-
sét. — Talán, ha sétálnánk egyet a napon, a park-
ban.
— Ha úgy gondolod. Ha nem kell beszélnem. Nem
vagyok kellemes társaság.
— Öt perc múlva az ajtódnál leszek.
— Oké, Forray.
Tetszett, hogy Nicky „Forray"-nak hív. Ugyebár,
ha kimondjuk a nevemet, angolul azt jelenti „erd ".
Ez volt az els eset, hogy valakinek sikerült könnyí-
tenie azon a nehéz, zordon, faragott néven, amely-
lyel anyám fakeresztként terhelt meg. (Igen, hallot-
tam az összes faviccet.) Drága, együgy anyám azért
nevezett el Forrestnek, mert azt gondolta, hogy az
olyan angolosan cseng. Anglia zöld és kellemes föld-
jére emlékeztette, mondta. És Robin Hoodra.
Apám gy lölte a nevet. Neki egyáltalán nem t nt
angolosnak. Azt mondta, úgy hangzik, mintha fás-
kamrában keletkeztem volna. Megpróbált elfogad-
ható becenevet találni a Forrestre és végül Sher-
woodnak hívott, meg néha Robin Hoodnak, hogy
anyámat bosszantsa. És ha az a véleményed, hogy
a Forrest rossz, akkor próbáld ki a Sherwoodot az
els utadba kerül tízévesen. Az Evers, természete-
sen, az Everard rövidített alakja. Norwick püspöke
volt 1121—1145-ig, ha nem tudnád.
A parkban sétálva Nicky csendes volt, mint a le-
veleiket a napfényben rezget fák, fejét leszegte.
Kezét az enyémbe csúsztatta és csöndben együtt
gyászoltunk. Kicsi és törékeny kéz, hideg az én nagy,
kérges markomban.
Mikor visszaindultunk, felém fordult.
— Forray, van egy furcsa dolog. Ma reggel, ahogy
elkezdtem összerakni Michel holmijait... szörnyen
éreztem magam, a dolgai olyan csöndesek voltak.
Azt mondták, nézzem meg, hiányzik-e valami. Az
arcszesze hiányzik.
— Nem vihette magával a pályára?

46
 — Soha.
Összetörni autókat ok nélkül; Michel ugyanezt
csinálja; a pálya kettéhasad; ez az egyik dolog.
Azonban Michel arcszeszét ellopni... valaki szóra-
kozik az agyammal.

NEGYEDIK FEJEZET

A washingtoni Nemzeti Repülési és rhajózási

Múzeum f csarnokában látható a Wright-testvérek
els repül szerkezete.
Pálcákból, huzalokból és vászonból készült, töré-
keny egy alkotmány, úgy függ a mennyezetr l kife-
szítve, mint egy mobil szobor. Els útján, 1903-ban
nem repült nagyon messzire, csupán 40 méterre. És
jóval kisebb, mint az ember várná. Mégis egy egész
kiállítócsarnokot kapott.
Ugyanarról a helyr l, ha elfordítod a fejed, látha-
tod az els , embert szállító rkabint, az Apollo—1-et.
Olyan, mint egy nagy, fehér, kúpos tetej h szek-
rény. Ahogy múlik az id , egyre bizarrabbnak fog
hatni. Végül is csak hatvan év választja el a két gé-
pet; kevesebb, mint egy ember átlagéletkora.
11 500 méter magasan a Csendes-óceán felett egy
747-es orrában ültem. Az éjszakába és a lenti mély
feketeségbe bámultam, míg a sugárhajtás segítségé-
vel 1100 kilométeres sebességgel röpült a gépe.
A brit parlament, félve a hanghatár áttörésének ká-
ros hatásaitól, a második világháború után betiltotta
ezt a sebességet.
Az els osztály szalonja kristálytól és ev eszkö-
zökt l csengett, egymás mellett ül idegenek óvatos
beszélgetését l zsongott, akik elmesélték egymás-
nak, kik k, mit csinálnak, hol voltak, hova mennek.
A légikisasszonyok végeztek az italok töltésével,
és elkezdték felszolgálni a vacsorát. Az ital-és-va-
csora-a-repül n a nemzetközi üzletember legáhítato-

47
sabb ceremóniája, amely során a légikisasszonyok
olyasvalamit viselnek, mint a jöv apácái, míg az
üzletemberek ájtatosan a mikrohullám áldozata fö-
lé hajolnak, imádva az új technológiát.
A közeljöv ben mindez szintén reménytelenül ré-
gimódinak fog t nni, egy lassúbb, irgalmasabb id
relikviájának. Az állandó gyorsulás az ismeretlenbe
katapultál bennünket. Ne is tör dj azzal, hova me-
gyünk, csak induljunk már.
Morózus voltam, mert nem ittam semmit és nem
is ihattam, és vacsorát sem ehettem. A túlsúly ellen
folytatott örökös küzdelmem egyre tartott. Az id -
eltolódás elleni harcot nem is említve.
Az id eltolódás az egyetlen betegség, amely nem
kelt részvétet senkiben. De bármelyik üzletember
megmondhatja, hogy létezik. Igyál csak sok alko-
holt és tömd tele magad a repül gépen egy több id -
zónás úton, és napokra összezavarod az ítél képes-
ségedet és a szervezetedet. Ha versenyautót vezetsz,
az id eltolódás megölhet.
Ezeket az üdvös kis lelkifröccsöket ismételgettem
magamban, amikor odajött a légikisasszony. Nem,
semmit. Marhahúst sem, csirkét és halat sem. Kö-
szönöm, nem. Tényleg semmit. Nem, jól vagyok.
Csak még egy kis vizet kérek. ,,A hal" — óriási hó-
fehér garnélarákok, fehérborban, vajban, citromos
mártásban és fokhagymával. Ó, Istenem, rosszul le-
szek az önmegtartóztatástól.
Sz ke volt, és szürkéskék nejlonblúzára t zött
névtáblája szerint „Susannah". Már millió kilomé-
ternyi Csendes-óceán suhant el a talpa alatt, de a
szeme friss volt, élettel teli, és egészséges alakját a
sok utazás sem tudta elrontani. Arcát hivatásos
szimpátiát mímelve elfintorította, amit l arra gon-
doltam, hogy felkapom, hátrafutok vele a fülke vé-
gében lev üres ülésekhez, és oltári nagy szexuális
tivornyát csapok (folytassák a vacsorájukat, uraim,
ne is tör djenek a sikongatásokkal, csak néhány ré-
gi, kis játékot játszunk itt, hátul, olyanokat, hogy
„emlékszel, amikor?", és „csináltad már?" és „nem

48
akarod kipróbálni?"). Azonban mire ahhoz a rész-
hez értem, ahol gondolatban szemére vetem Forrest
Eversnek, hogy annyira átkozottul kamasz, már
elt nt.
Az életer s hangú, kopaszodó üzletember az el t-
tem lev ülésen „a halat" fogyasztotta. Susannah
egy tálról hat óriási garnélát szolgált fel neki. Ezüst
fogóval, egyesével tette ket a tányérjára. Több is
van, ha kíván még.
A kis, kerek ablakhoz fordultam, és kinéztem a
feketeségbe. Még ha nem is vacsoráztam, egy lako-
mányi problémán rágódhattam. Végtelenített kazet-
tán futottak körbe-körbe. Egy nap tényleg ki kelle-
ne válogatnom a legfontosabbakat, elkészíteni Az
Élet Katasztrófáinak Toplistáját, filmszínházunk-
ban hamarosan bemutatjuk.
Távolról sem voltam meggy dve arról, hogy he-
lyesen cselekszem, amikor ismét vállalom a verseny-
zést.
El ször is, most is éppen úgy fennállt minden ok,
amiért abbahagytam. Veszélyt jelentettem a többi
pilótára, és Ken sem engedhette meg magának, hogy
még egy autót elveszítsen. Emellett meg akartam
rizni megmaradt töredék büszkeségemet és szak-
mai hírnevemet. Esetleg újra két pályát látok, vagy
nem tudom levenni a lábamat a gázpedálról; ha ez
ismét megtörténik, félre kell húzódnom, és leparkol-
nom az autót. Vagy odacsapom magam egy beton-
falhoz, mint egy vak bogár.
Ken azt mondta, megérti a problémáimat. De azt
akarom, hogy egy másik pilóta vállalja a kockáza-
tot? Vagy azt akarom, hogy engedjen, és vissza-
vonuljon a versenyzést l? És azok, akik megölték
Michelt és megpróbáltak engem is megölni, megúsz-
szák? Ha nem vállalom, akkor senki sem fogja soha
megtudni, ki volt a b nös, és hogyan csinálta. Vagy
miért.
A nemzetközi rend rséget pedig felejtsd el, mond-
ta Ken. Egy hónapig tart, míg lefordítják egymás
telexeit. Képzeld el a német, a magyar, a japán, a

49
mexikói és az ausztrál rend rség megbeszélését.
(Hogy is van németül a „meggyengült felfogóképes-
ség"? Vagy japánul az „isme-retlen elkövet "?) Két
verseny állt el ttünk a következ négy hét során.
És ha nincs másik pilóta vagy egy speciális ENSZ-
különítmény, akkor kire gondolok?
Így hát természetesen igent mondtam.
Az nem zavart, hogy csali vagyok. De hogy vala-
kinek a játékszere legyek, hogy valaki szórakozzon
agyam rejtett kapcsolóival, ez aggasztott. Éveket
töltöttem edzéssel, gyakorlással, összpontosításom,
ítél képességem és reakcióid m tökéletesítésével.
Vedd el fél kezem, lábam, vagy akár fél szemem,
még mindig tudok versenyezni. De csak egy pilla-
natra zavard meg az agyamat, és elvesztem.
Ki, hogyan és miért? Üres rubrikák.
A legkönnyebbnek t nt a „hogyan"-ra választ ta-
lálni. Kábítószer, gondoltam. De miért csak a futam
ötödik vagy hatodik körénél hatott? Hogyan adták
be? Undorítóan ellen rzött diétán voltam. Én azon-
ban lukulluszi zabálást rendezhettem Micheléhez
képest. Diétáját egy svájci élelmezési szakért állí-
totta össze, aki lepecsételt üvegtartályokban küldte
el az istállótrágyának t anyagot. Michel soha
nem evett étteremben. Vagy ha mégis, akkor saját
ételét és vizét vitte magával. Az arcszesz sem lehe-
tett az összeköt kapocs. Én még bottal sem nyúlnék
ilyesmihez. Micheléhez meg különösen nem.
Talán nem kábítószer volt. Talán valami fejlett
rádióirányítás. Néhány éve láttam egy felvételt egy
dühöng bikáról, amint egy gombnyomásra cicami-
ca-utánzattá változik. Ehhez egy apró chipet kel-
lett beépíteni a bika agyába. Talán a technológia
már túlhaladt ezen. Talán már olyan adójuk van,
amely simán beléphet agyam elektromos receptorai-
ba. Bárkik is legyenek „ k".
Volt egy másik, sokkal valószín bb lehet ség,
amely még kevésbé volt biztató. Nem szerettem er-
re gondolni, de minden kérdést megválaszolt volna.
Talán nem volt semmiféle „ k". Talán csak én vesz-

50
tettem egy kicsit elmém épségéb l. Ehhez nem kell
sok. Talán a természet az finom módján célozga-
tott nekem. Talán Michel is elkövetett egy hibát.
Talán egy csöppet bezsongtam.
Ken azt javasolta, hogy az els pillanatban, amint
valami furcsát vagy rosszat érzek, lassítsak, és áll-
jak be a depóba. Ami jól hangzik, attól eltekintve,
hogy valamit mindig furcsának és rossznak érzel.
Az a bal els kerék most rosszul áll, vagy laza a fel-
függesztés? Vagy csak képzelem az egészet? Meg-
el zhetem belülr l, vagy esetleg észrevett a vissza-
pillantójában? Minden pilóta aggódik az autója
miatt, a többi pilóta miatt, és a pályán lev olaj és
por miatt. Ha ugyanakkor az ítél képességed miatt
is aggódnál, az épelméj ségedr l nem is beszélve, az
komoly hátrányt jelentene.
Mégis, egyetértettünk abban, hogy amint valamit
is érzek a régi szimptómából, lassítok és visszaállok
a bokszba, és az egészért Max új automata sebesség-
váltóját okoljuk.
Nem vitás, hogy Max el lesz ragadtatva. Már az is
túláradó örömöt fog neki okozni, hogy megtudja,
visszamegyek. Így is engem hibáztatott azért, hogy
tönkretettem a csapatot és összetörtem az autóit.
Amikor Magyarországon visszagyalogoltam a pályá-
tól és elmentem Max mellett a depóban, ezt mond-
ta: „Jobb, ha ezután csak gyalogolsz, te gyáva fasz-
kalap. Gyere csak vissza ide, Evers, és megöllek."
Az ilyen és effajta lojalitás és báj tette Maxet olyan
szórakoztató társasággá.
Max a kaliforniai Riverside-ba repül az autóval.
A Forma—1 els automata sebességváltójának aty-
ja kis drágájával a szárnya alatt, farkasszemet nézve
a liliomtipróval, aki el akarja t le venni és bántani
akarja gyermekét. De nem érdekelt, hogy szembe-
kerülök Maxszel, ha ez azt jelenti, hogy újra verse-
nyezhetek.
Susannel nehezebb lesz. Susan Kensingtonban, az
Edwardes Square-en lev György korabeli házunkat
akarta, amelyet újjáépítettünk, minden ingóságával

51
 együtt és az Aston Martin D85 Volantét, amelyet
saját magam alakítottam át. És évi 150 000 font ga-
rantált járandóságot. Annyit szenvedett, olyan sze-
mét voltam. Ezt már csak megérthetem, nem? Nem,
nem a házban élt, Charleshoz költözött, míg ezt
az egész dolgot el nem rendezzük. Ez az ügyvédje
tanácsa volt. Charles volt az ügyvédje.
El ször is, az kapcsolatuk tette tönkre akadozó
házasságunkat. De az én hibám volt, mert túl sokat
voltam távol, és nem foglalkoztam vele eleget. És
nekem kell fizetnem, mert nem harcoltam elég ke-
ményen azért, hogy megtartsam.
A bárkocsi csörgése visszahozott 747-országba.
Enne egy kis édeset, érdekl dött Susannah édesen.
Kér egy kis kávét? És egy kis vacsora utáni bran-
dyt? Nem szeretnék csak egy csepp nagyon finom,
huszonöt éves Martellt? Már hogyne, csak bátran,
igyál egy cseppet, Forrest, nógatott egy kis hang a
fejemben. Imádod a brandyt. Segíteni fog elaludni.
„Köszönöm, nem", mondtam a gyönyör séges Su-
sannah-nak.
Milliomos vagyok, és úgy élek, mint egy szerze-
tes.
Hallom, ahogy Veronica gúnyolódik ezen. „Szer-
zetes? Fuj, fuj!" Veronica egy trappistát rávenne ar-
ra, hogy énekeljen, és egy cisztercitát arra, hogy tán-
coljon. Bármit meg tudna tenni.
Szép volt és gazdag, tudott rajzolni és festeni, jó
színészn volt, amikor az akart lenni, és elég jól írt
ahhoz, hogy néhány novelláját és versét megjelen-
tessék. És jó érzéke volt a számokhoz, és imádott
problémákat megoldani. Színészn , m vész, író vagy
igazgatón lehetett volna. Gondolkodott rajta. Hu-
szonkilenc éves volt. Túl öreg ahhoz, hogy modell
legyen, majdnem túl öreg ahhoz, hogy színészn ként
kezdjen. Lehet ségei egyenként illannak el t le.
egyre csak gondolkodott rajtuk. Hogyan láthatnám,
töprengtem.
Napjaim úgy teltek meg, mint egy fal téglákkal.
Az igazi életnek várnia kell egy kicsit, míg egypár

52
dolgot elvégzek. Rögtön itt leszek ez, meg ez, meg
ez után.
Két napot vesztettem Tokióban a Michel bukását
követ vizsgálat miatt. A japán rend rség úgy vélte,
lehet valami kapcsolat Michel balesete és az enyéim
között. Én biztos voltam benne. De semmit sem tud-
tam mondani nekik. k meg semmit sem találtak.
A japán tisztvisel k mérhetetlenül udvariasak
voltak Maxszel (aki elkezdte ket „sliccelt szem -
nek" és „vágottszem nek" nevezni, és egyre emlé-
keztette ket arra, hogy ki nyerte meg a háborút).
A japánok és az angolok másik közös szokása: azt
hiszik, korrektek, mert udvariasak azokkal az em-
berekkel, akiket lenéznek. Azonban még a japánok
sem tudták elrejteni csalódottságukat, amikor kide-
rítették, hogy Max autójának semmi köze nem volt
a balesethez. „Vezet i hiba", állapították meg.
Ma este, október 8., csütörtök; egy napot nyerek
az id zónán, így ugyanaznap reggel 10.10-kor érke-
zem meg Los Angelesbe. Két nappal azel tt, hogy
Mad Max megérkezne új gyermekével. Talán Vero-
nica ide tud repülni New Yorkból, és akkor két na-
pot együtt tölthetünk.
Maxnek és az autónak 10-én kell megérkeznie Ri-
verside-ra. A pályát lefoglalták vasárnapra és hét-
re az autó tesztelésére, és a tervek szerint hétf
este indítjuk Mexikóba, legkés bb 13-án, kedden
reggel, ha az új burkolaton (amit 11-e reggelén szál-
lítanak Riverside-ba) esetleg valamilyen sürg s vál-
toztatást kellene végezni.
Repülés Mexikóvárosba 14-én, szerdán. Els ed-
körök Mexikóban pénteken, verseny szombaton,
18-án.
19-én, hétf n, elmehetnék New Yorkba. Találkoz-
nom kellett Bill Packerrel a WBC-nél. Így, ha Ve-
ronica még mindig New Yorkban van, akkor talán
velem együtt jöhet vissza Londonba 20-án vagy 21-
én. 22-én vagy 23-án találkozhatom Susannal, talán
meg tudunk állapodni valamiben, ami megakadá-
lyozhatja az ügyvédeket abban, hogy mindenemet

53
elvegyék. Attól eltekintve, mivel Susanról minden
gondolatom ide vezetett, hogy az ügyvéd a szeret je.
Aztán 24-én, szombaton van Párizsban Michel bú-
csúztatása. Onnan egyenesen Adelaide-be kell repül-
nöm, és pár napot hagynom magamnak arra, hogy
akklimatizálódjam a 29-dikei, pénteki els edzés
el tt. Felhívom Veronicát, mikor LA-be érkezem,
hogy tud-e velem találkozni New Yorkban 19-én.
Hogy velem jön-e vissza Londonba.
Talán fel kellene hívnom Aliciát Londonban, és
megtudni, szabad-e 22-én vagy 23-án. Neki tudnia
kell, kik Ken ellenségei. Elég id t kellett szakítanom
arra, hogy megtaláljam az ismeretlen személyt vagy
személyeket, akik úgy próbáltak meg lecsapni Ken-
re, hogy én közben kis vörös darabokra szaggatom
magam. De ez igazán nem is probléma, ugye? Sem-
mit sem kell tennem. Csak annyit, hogy én vagyok
a csali.
És Nicole. Los Angelesb l fel kellene hívnom. Sze-
gény gyerek. Megkérdeztem t le, akar-e velem jön-
ni, vagy Kennel és Ruth-szal Londonba megy. De
nem, egyenesen Párizsba akart menni, hogy ott le-
gyen, amikor Michel teste megérkezik. Talán a bú-
csúztatás után egy napot vele kellene töltenem Pá-
rizsban.
Nicky, Susan, Veronica, Alicia, Janice. Ki ez a Ja-
nice? — töprengtem félálomban. Tokió, Los Angeles,
Mexikóváros, New York, Párizs, Adelaide. Körbe-
körbe. Ki tudja, hol áll meg? Michel fakókék szeme,
tágra nyitva, bizalommal, látni akarja, mi történik
ezután.
Elaludhattam. Éreztem, amint lágy kezek takarót
gy rnek körém. Parfümöt éreztem, amit nem tud-
tam hova tenni, pézsma, f szeres. Szemem kinyílt,
és nagytotálban láttam egy ezüst névtáblát: „Susan-
nah". Becsuktam a szemem.
Ennek a sebességnek a sz k harmadánál, csupán
320 kilométernél, a földön az Arundel Forma—1-et
vezetve a leveg tömve lesz zajjal, remegéssel, b z-
zel és veszéllyel. Ez azért jobb volt.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Ahogy megközelítettük Los Angelest, a barnás

szmogon átsötétl várost, lent a tenger lassan kékb l
zölddé, majd bronzzá változott.
A strand egy sávjának villanása elárulta, hol van
a tengerpart, de tengernek és földnek ugyanaz az
ipari-ködfátyol barna színe volt. A PanAm magazin-
ban egy cikk azt írta, hogy a város egyharmadát ut-
cák, autóutak és parkolók betonja borítja. A leveg -
l inkább a felének t nik.
A Watts fölött köröztünk a szárazföld légterében,
miel tt bed ltünk volna nyugat felé, hogy megköze-
lítsük a New York-i leszállópályát. Lenéztem, hogy
megtalálom-e, és, ó igen, tényleg ott van a Watts
Towers három tornya.
A Watts Towers túlél : Los Angeles legszegé-
nyebb és legfeketébb részéb l kiemelked elb völ ,
díszes, tündökl örömhármas.
A Watts Towers minden, amit a bürokrácia gy -
löl.
A tornyokat az 1930-as években építette egy 45
kilós szicíliai k ves, Simon Rodea. Pontosan sen-
ki sem tudja, miért éppen ezen a kis földháromszö-
gön emelte az épületeket. Vallásos emlékm , szobor,
hobbi, a hála f hajtása Amerika el tt; rengeteg el-
mélet született. A második világháború alatt a ható-
ságok azt gyanították, hogy rádiótorony az ellensé-
ges adások számára, és Rodeát letartóztatták. Ter-
mészetesen nem voltak ott rádiók, ezért elengedték.
Ha bárki is tudja, miért építette Simon Rodea a
tornyokat, titokban tartja. Egy nap elkezdte keverni
a betont és hajlítgatni az er sít acélrudakat. Azt
mondta a környéken lakó kölyköknek, hogy egy cen-
tet fizet minden tíz üvegcserépért és cserépdarabért,
amit találnak és elhoznak neki. A helybeli anyák le-
állíttatták az akciót, mert a gyerekek darabokra tör-
ték a családi porcelánkészleteket. De a gyerekek to-
vábbra is hordták neki a szemétdombokon összeke-

55
resgélt üveg-, tányér- és csészealjtörmelékeket, an-
nak ellenére, hogy többé nem fizetett értük.
Amikor befejezte, a legmagasabb torony harminc
méterre emelkedett és olyan áttetsz , fehér és lé-
gies volt, mint a csipke. Valami olyasminek t nt,
amit Gaudi álmodhatott volna meg egy barcelonai
játszótérre kék, zöld és sárga üvegdarabokkal flitte-
rezett felületeinek szövedékével, és nem a szomszé-
dok porcelánjainak darabjaival. Miután befejezte,
esténként reflektorokkal kivilágította. Míg a hatósá-
gok rá nem jöttek, hogy megcsapolja az elektromos
vezetéket. Az ötvenes évek elején ( akkor hetvenes
éveiben járt) egy nap egyszer en elment. Elköltö-
zött. Talán Chicagóba.
Ismét semmi magyarázat.
Néhány évvel kés bb, amikor már egyértelm
volt, hogy nem jön vissza, egy vagy több ismeretlen
személy felgyújtotta kis faházát. Néhány évvel ez-
után Los Angeles városa megsemmisítend nek nyil-
vánította a tornyokat. Azt mondták, hogy a tornyok
veszélyesek, ezért le kell bontani ket. Néhányan
megalakították a Mentsük Meg a Tornyot bizottsá-
got, megvásárolták a telket és harcoltak a Városi
Tanáccsal.
Hosszú jogi csata után a város kijelentette, hogy
tesztet fog végrehajtani, amellyel bebizonyítja a tor-
nyok veszélyességét.
A teszt a következ volt. Egy hatalmas acéldaru
dübörgött végig a Graham Avenue-n Simon Rodea
tornyaihoz, és a legmagasabb torony szintjéig emel-
kedett. Toronyállványozók acélkábelt er sítettek a
darutól a toronyra, és a daru kezdte felcsévélni a
kábelt. Óriási mechanikus szkander. Az enyém er -
sebb, mint a tied.
Ahogy a daru er sebben húzta, a tornyon kezd-
tek megmutatkozni a feszültség jelei. Felszínér l
üveg- és porcelándarabok váltak le egyesével, es-
tek a földre és törtek szét. Repedések jelentek meg
a torony oldalain. Pár pillanattal kés bb iszonyatos
csattanással eltörött — a daru.

56
 Tudtam, hogy érezte magát a torony „tesztelés"
közben. Kezdtem érezni annak a feszültségét, ahogy
k" húztak engem. Irhámtól lassanként lepattog-
tak a türelem és a normális hétköznapi udvariasság
kis darabkái. Amikor kiléptem a repül gépb l, rá-
mordultam a bájos Susannah-ra. Csakis azért, mert
lem ugyanúgy köszönt el, ahogy az el tte ül ko-
paszodó üzletembert l. Elkényeztetett, ny gös kö-
lyök. Megharapom a kezet, mely táplált.
Azonban Simon Rodea és a tornyai felvidítottak.
Mikor átmentem a vámvizsgálaton és meghal-
lottam a széles, orrhangú amerikai beszédet, eldön-
töttem, hogy hallgatok Simon Rodeára. Ha minden-
ki szabadságra megy, én miért ne?
Hihetetlen szerencsém volt, hogy két teljes na-
pom és semmi teend m sem volt. A nap ragyogott,
az ég kék ... barnáskék volt. Ahelyett, hogy azt kí-
vánnám, bárcsak valahol másutt lennék, otthon
Londonban vagy New Yorkban Veronicával, vagy
Nickyre vigyázva Párizsban — peregjenek csak a
jó id k. Érezd jól magad, haver. Mulass egyet LA-
ben.
Mikor megkaptam a poggyászomat, els dolgom
volt, hogy felhívjam a Roncskölcsönz t. Szeren-
csém volt, még mindig megvolt nekik. Igen, elhoz-
zák. „Csak légyen ott elöl, Mr. Evers. Tudja, hogy
hol van elöl?"
— Másutt nem is lehetne.
Néhány éve, amikor Long Beach-en tartották a
Nagydíjat, béreltem egy igazi show-hajót a Roncs-
kölcsönz l. Metálos ezüstkék, négyajtós, 1964-es
Lincoln Continental, lehajtható tet vel. Még min-
dig ugyanolyan hatással volt rám. Amikor a fiú
felvezette a PanAm terminálja elé, olyan szélesen
vigyorogtam, hogy elröhögtem magam. Az autó csak
jött, csak jött, csak jött, csak jött. Egyszer en mér-
hetetlen volt. És széles. És ízléses ezüstkék metálos
kárpitozással.
Fehér oldalú gumiabroncsok, küll s kerekek, lég-
kondicionálás, sztereó rádió, szabályozható, hatál-

57
lású elektromos ülések, automata sebességszabályo-
zás, automata fényszórótompító, önm köd abla-
kok, elektromos antenna, elektromos fékek, elektro-
mos kormányzás, automata sebességváltó, és 425
lóer , hogy három tonnáját vigye. Úgy mozgott,
mint malac a dagonyában, felfüggesztése könyör-
gött, hogy „kérem, ne kelljen befordulni a sarkon,
kérem, csak azt ne, segítsééég". Ezzel szemben az
autópályák földjén olyan simán száguldott, ahogy
a méz csorog.
Megkértem a fiút, hogy hajtsa hátra a tet t. Ki-
emelt egy kallantyút, megnyomott egy gombot.
Perg hang hallatszott, és a hátsó ülés mögött fel-
emelkedett egy burkolólap, amint a ragyogó fehér
vászontet az ég felé nyúlt („kezeket fel, vagy lö-
vök"), megállt, majd mintha találat érte volna,
gyorsan a burkolat által feltárt sírba hajtogatta
magát. A burkolólap rácsukódott, a hátsó felület
ismét sima metálos kobaltkék felszín, a tet soha
nem is létezett. A pergés abbamaradt. Lehet tap-
solni.
— Visszavinne a parkolóba?
— Persze, kölyök.
Amikor letettem a parkolója el tt, megállt a ka-
puban, és nézte, ahogy elhajtok, figyelte, amint el-
nik a történelem.
Végighajtottam a Century Boulevard-on a San
Diego autópályára, az autósok és utasaik szájukat
tátották. Egy óceánjáró luxushajó a ladikok között.
A Lincoln csaknem huszonöt éves volt, bizonyítható
régiség Kaliforniában. Harmincötön túli feln ttek
rosszallóan húzták fel szemöldöküket. De a köly-
kök imádták.
Még szép. Öcsém ez Amerika nyugati partja! A
mértékletesség itt nem erény. Kicsinek lenni nem
el ny. Egyáltalán nem. Csodálatos ország ez a
Transatlantica. A ragyogó bronz tenger és a ködös
szürke csatorna kontrasztjaitól eláll a lélegzeted.
Az els kérdés, amit megérkezésedkor feltesznek
neked LA-ben, az, hogy „Hol laksz?" Ennek az az

58
oka, hogy a bennszülöttek a földrajz alapján ska-
tulyázzák be egymást. Hollywood — már nem nye-
. Beverly Hills — gazdag. Bel Air — szupergaz-
dag. West Hollywood — bels építészek. Az igazi
sznobok ennél jóval komplikáltabbak, de ki lehet
igazodni. Az meghatározásaik utcaneveken, az ut-
cák házszámain, milyen magasan van a dombon stb.
alapulnak. És osztályozásuk olyan kifinomult és
specifikus, mint azok a rekeszek, amelyekbe az an-
golok gyömöszölik egymást egy kiejtett magán-
hangzó alapján.
Szóval, a „Hol laksz?" egyfajta megtudakolása
annak, ki vagy. LA-ben nagyon fontos az identitás,
hogy ki van bent, ki ment ki a divatból és ki ka-
paszkodik fel. És ha földrajzi elhelyezkedésemb l
akarom megállapítani az identitásomat, akkor ren-
geteg hotel közül választhatok.
A hoteleket id zónáknak is tekintheted. A Bel Air
buja és elzárt tropikus völgyszorosában, a húszas
évekre emlékeztet, amikor a filmipar kezdett iga-
zán nagy pénzeket hozni. A Cháteau Marmont egy
kissé kopott kiruccanás a harmincas évek fecseg
szalon-melodrámáiba. A Beverly Hills Hotel-fogadó
a negyvenes és ötvenes évek nagymen rafinériái-
hoz. A Hyatt Regency emlékm a Sunseten, ahol a
rockzenészek keményen drogoztak a hatvanas évek-
ben. A mérhetetlen és személytelen üvegacél Cen-
tury Plaza mementó a hetvenes évekb l, amikor a
nagy trösztök felvásárolták a filmipart. Vagy ott
van a Beverly Wilshire, a nyolcvanas évek szállo-
dája, ahol els a pénz, második a pénz és harmadik
a pénz, és az el csarnok nyüzsög a városba érkezett
külvárosi Jane Fonda-imitációktól, amint éppen
„szétnéznek a boltokban".
Megálltam a Beverly Hills Hotelnél, és úgy dob-
tam oda a kulcsokat a parkolófelügyel nek, ahogy
az új nagyfiúk csinálják Hollywoodban, biztosra
véve, hogy csomagom hamarabb lesz fent a szo-
bámban, mint én magam. Meg sem lep dött a Lin-
colnon. Valószín leg több Ferrari Testa Rosát,

59
Bentley Turbót, Aston Martin Volantét és Lambor-
ghinit vezetett egy nap, mint a legtöbb autós újság-
író egész életében. Ha hatást akarsz kelteni Be-
verly Hillsben, akkor azt nosztalgiával nem tudod
elérni; még akkor sem, ha az három tonnát nyom.
A parkolófiúnak az el írásos öt dollár borravalót
adtam. A kapusnak és a londinernek is, aki meg-
kérdezte a nevemet, hogy elkérhesse a szoba kulcsát
a recepción. Ett l kezdve „köszönöm, Mr. Evers,
köszönöm, Mr. Evers, köszönöm, Mr. Evers" lesz,
minden alkalommal tizenöt dollár, amikor kimegyek
a hotelb l vagy bejövök. Azon töprengtem, vajon
van-e hátsó bejárat.
Természetesen a Beverly Hills Hotelnek a belép
a lényege, hogy lássák az embert. A show-business
rózsaszín és zöld temploma. Asztalok az el csarnok-
ban és a Polo Bárban; a bárban és a medencénél
telefonok, hogy elintézhesd a nagy steksz ügyle-
teket, míg melletted az érzéki filmcsillagocska ha-
lálos unalommal a semmibe bámul.
Bármelyik terembe lépsz is a Beverly Hills Ho-
telben, az emberek felnéznek, hogy megállapítsák,
vagy-e valaki. De nem bámulnak. Olyan sok híres-
ség jár erre, hogy még Cherre vagy Robert Red-
fordra sem pillantanak kétszer. Egy Forma—l-es
pilótára sem, aki egyre híresebb arról, hogy el-
veszíti gépe felett az uralmát.
A hotel az 1940-es évek el tti korszakból szár-
mazik: sötét fa és lágy fény, frissen facsart na-
rancslé, kandalló a szobádban és kert a hálószobád
ajtaja el tt. Arany kaliforniai napsütés áramlik be
az ablakok kúszónövényei között. Csomagjaim a
szobámban vártak egy üzenettel Janice Henriontól;
Incifinci hegyes rezg ségek asszonya. Kézzel írták a
szálloda papírjára. Eltökélt leányzó.

Forrest hiányzik
Kérem, bocsásson meg. Egy dolgozó
lány riport után futva nem kellemes

60
 látvány. A szerkeszt m többet akar
szegény Michelr l. z, hogy zzem
magát.

Ez az ürügy. Az igazság komplikáltabb

és nehezebb megmagyarázni. Kivéve,
hogy nagyon szeretném látni
magát. Csak a kedvemért, nem hivatalosan.

Kilencre foglaltattam két személyre

az Olivierben. Hadd fizesse a szer-
keszt m. Sosem fogja megtudni, hogy
az én örömöm és nem az dolga.
Hívjon fel Hollywoodban a Regency
Apartment Hotelben. Kérem! Kérem.
Janice

Kellemes üzenet, gondoltam. Mindent sejtetett,

de semmit sem mondott. Eszembe jutottak szúrós
kérdései. Hideg vasat hordott magánál.
Ebben az évben az Olivier volt az étterem Los
Angelesben. Két hét várólista. k hívnak, ha van
egy üres asztaluk. Ha úgy érzik, hogy megérsz
egyet. Vagy nagyon jó kapcsolatai voltak, vagy
már régóta tervezte.
Telefonáltam a Regencybe, de nem volt ott.
Üzenetet hagytam, hogy 8.30-kor ott leszek érte.
„Öltözzön ki", mondtam.
Egyetlen dolgom volt csak LA-ben: Walter Aga-
basian. Azonban Walter Agabasiannel tárgyalni na-
gyobb mulatság volt, mint mással játszani.
Walter Agabasian 1,92 magas és 102 kiló volt,
nagy telihold képpel és boldog vigyorral; pólót hor-
dott, kék farmert és egy kövér arany Rolex GMT
Master karórát. Nagyüt nek hívtuk.
— Furcsa — mondtam, amikor el ször találkoz-

61
tunk —, azt hittem, az örmények alacsonyak, sötét
hajúak és bajszuk van.
— Ja — mondta vigyorogva —, de az még az-
el tt volt, hogy Kaliforniába jöttem.
A nagy, boldog vigyor felültethette az embert.
Pár éve volt az autópályák fantomautósa. Egy ár-
tatlan kinézet Seville-be egy kett s turbófeltölté-
, nyolcliteres Cadillac-motort épített, feltupíroz-
ta a felfüggesztést, és hajnalhasadás el tt kiment
vadászni, hogy van-e valami bolond, aki azt hiszi,
hogy a leggyorsabb motoros az autópályán. Az
egyenesekben 340 volt a csúcssebesség.
A tétek akár 50 000 dollárra is emelkedtek a Hol-
lywood-autópálya Pasadenától Venturáig terjed
szakaszán tartott futamra. A Kaliforniai Országúti
Jár rszolgálatot teljesen kiakasztották. Nos, ho-
gyan éreznéd magad, ha éppen napfelkelte el tt
80-nal furikázol, kissé kábán, és egyszer csak egy
ártatlan külsej kis Cadillac Seville 340-nel elhúz
melletted? Ez 252 kilométerrel van a sebességha-
tár fölött. Megtörtént. A Kaliforniai Országúti Jár-
rszolgálat az árokba hajtott.
Nagyüt a partvidék legjobb autómestere volt.
Hollywoodnak készített speciális effekteket. Trük-
köket. Ha valami különöset akartál, valami mecha-
nikusat, valamit, amit még soha nem kért senki, és
gyorsan kellett, és azt akartad, hogy megbízható le-
gyen, akkor Nagyüt volt az embered.
Teljességgel lehetséges volt, hogy amikor Max és
én végzünk az Arundel tesztelésével, szeretnénk
rajta néhány változtatást. És ha valamelyik olyan
alkatrészeket igényel, amilyenekkel nem rendel-
kezünk, akkor nagyon hasznos lenne, ha Nagyüt
tettre készen várakozna. Örültem, hogy volt ürü-
gyem találkozni vele. „Forrest, te rült állat" —
mondta a telefonban —, „gyere ki, van egy ügyes
kis dolog, amit megmutatok".
Mindig volt nála „egy ügyes kis dolog" mutatóba.
Miután Rolls-Royce-ok, Mercedesek és olasz eg-

62
 zotikumok morogtak el a parkolóból, a nagy kék
uszály foglalta el a Beverly Hills Hotel el tti teret.
A rövid vörös dzsekit visel kölyök, aki el hozta,
anélkül vette el az öt dolláromat, hogy rám nézett
volna. „Köszönöm, Mr. Evers." Tekintetét egy csi-
nos kis gyerekruhás tizennyolc évesre függesztette,
aki egy harmincöt éves férfi szarvasb r karján ló-
gott, aki pedig vagy a következ Paul Newman
vagy bankigazgató-helyettes volt. Hollywoodban
az ember sosem tudhatja.
A Golden State Autópályán a szmogból a száraz
hegyek közé érve a leveg h sebbé és frissebbé
vált. A hatsávos autópálya hívogatóan tekeredett
fel a hegyek közé, és dermedt lelkemet a tér és a
szabadság nagyszer érzése melengette. Pontosan
az ellentéte annak, amit Japánban éreztem. A te-
t lehajtottam, a nap sütött, a nagy kék Lincoln
dorombolt. A sebességmér re néztem: 189. Nem is
képzeltem volna, hogy az öreg csónak ennyit tud
hegymenetben.
A Walter Agabasian Vállalat egy ranchépület a
sziklás hegyekben. Úgy néz ki, mintha f termé-
nye a salak volna, mert ez sivatag, és itt víz nélkül
semmi sem terem. A ház egy hosszú földút végén
áll, az el tte lév parkolóban Ferrarikat és nyitott
CanAm Lolákat láthatsz. A szárny nélküli P51
Mustangokat, az 1941-es Cadillaceket, a fura teher-
autókat, vontatókat, buszokat és lakókocsikat nem
is említve.
Detroitban, Torinóban és Birminghamben gyárt-
ják az autókat, de Kalifornia az a hely, ahol az
autó vallásos tárgy. Imádni való dolog. És Nagyüt
egyike volt a püspököknek.
Ahogy áthajtottam a hegyeken, a homokos és kö-
ves tájból üdvözlésemre emelkedett a „m helye":
hatalmas cs r, amely korábban egy repül tér han-
gárja volt.
Mikor porfelh közepette megálltam, Nagyüt
el jött hullámlemezzel borított barlangjából, he-
geszt szemüvegét hátratolva arcáról. Szokásos kék

63
pólóinge, farmere, tornacip je és egy arany Rolex
GMT Master karóra volt rajta.
— Fenébe is, Forrest, örülök, hogy látlak. Hol
szedted össze Kleopátrát?
Kiszálltam az autóból, és megrázva nagy, kérges
kezét, akcentusát utánoztam.
— Hágy vágy Nágyüt , milyán Kleopátra?
— Az uszály — mondta az autó felé biccentve.
— Ez az az öreg bárka, amit megfésültem a Kenne-
dy-filmhez. — Térdre ereszkedett a kocsi faránál,
alákukucskált. — Nézd, megmutatom. — El húzott
egy kis panelt a hátsó lökhárító mögül. Pont odail-
lett. — Látod? Ebb l négy van, mindegyik sarkán
egy a titkosszolgálatosoknak, és ezekre lehet fel-
tenni a kamerát a speciáleffektek nagytotáljához,
amikor becsapódik a lövedék — mondta vidáman.
— Mi is volt a film címe? A gyilkosság? A kocsit
mindig is Kleopátrának hívtuk, mert olyan rohadt
egy bárka. Kicsit megpöccintettem a motort, hogy
elbírja a színészeket és a kamerákat. Mindig az volt
a véleményem, hogy jó kameraautó lenne bel le.
Hol szerezted?
Nem csoda, hogy er lködés nélkül ment 169-cel
hegymenetben. Nem voltak éppen megnyugtatóak
Nagyüt megnyilatkozásai a kocsimról és a merény-
letr l. De örültem, hogy találkoztam vele és nem
hagytam, hogy ezek a dolgok idegesítsenek.
— Mid van?
— Egy csomó dolog. Gyere, megmutatom.
Követtem Nagyüt t autószörnyei Aladdin-bar-
langjába. Az egyik sarokban egy kupacban vidám-
parkbeli dodzsemszer ségek álltak, olyanok, ami-
lyeneket ragyogó vörösre és zöldre és sárgára fes-
tenek, körben nagy gumiütköz jük van és magas
antenna áll ki a farukból a fenti fémhálóban lév
elektromosság megcsapolására. Ezeknek azonban
kis fényes korong ült antennájuk csúcsán.
— Ezek egy sci-fihez valók — mondta. — Ezt
nézd. — Felkapott valamit, ami kis rádiótelefon-
nak t nt, benyomott néhány gombot, és az egyik

64
kis kocsi megszólalt, „bip, bip", tolatott, megfor-
dult, és Nagyüt höz jött, átberregve a termen, meg-
állt és reményked n várakozott.
Hátborzongató volt, ahogy a kocsi magától ment.
— A pilóták veszélyeztetett faj, Evers — mond-
ta. Megnyomott néhány gombot és a kis vadállat
megpördült, visszament oda, ahonnan jött. — Az a
történet lényege, hogy ki irányítja ezeket a kis b -
vészdobozokat — mondta és visszatette az irányító-
készüléket a munkapadra. - A film a jöv ben ját-
szódik, amikor a börtönök már olyanok, mint egy
vidámpark. Persze, egy modern kocsiban is, mint
az új BMW, amikor lenyomod a pedált, tulajdon-
képpen egy számítógépnek küldesz jelet.
A m hely másik végébe mentem, ahol Nagyüt
hatalmas porvéd k alatt tartotta autógy jteményét.
— Mi abban a rossz?
— Hát, igazából semmi, csak éppen semmi oka
nincs annak, hogy a számítógép ne kapjon másfaj-
ta parancsot, mint például „Ez túl gyors, ehhez az
úthoz, és nem érdekel, hogy padlóig nyomtad a
gázpedált, és leszarom, hogy egy kamion jön, nem
megyünk gyorsabban." Vagy: „Sajnálom, nem va-
gyok arra programozva, hogy átlépjem a sebesség-
határt." Vagy: „Ez már a harmadik alkalom ezen a
héten, hogy gyorsan hajtottál velem, és megmon-
dom a rend rségnek." — Hangja a számítógépet
utánozta.
— Úgy érted, nem te irányítasz, hanem a szá-
mítógép?
— A jöv ben, Forrest, a számítógépt l kell en-
gedélyt kérned a pisiléshez.
A tucatnyi autó egyikér l lehámoztam a porfo-
gót: 1929-es Minerva Phaeton kett s áramvonalas
borítással, Belgium kísérlete arra, hogy a Rolls
Royce-t kopottassá változtassa.
Négyajtós és lehajtható tetej volt, akár Kleo-
pátra, de itt véget is ért a hasonlóság. Magasabb
volt és hosszabb. Az elüls szélvéd és a h rács
tetején lév ezüstsisakos hölgy közötti távolság mé-

65
terekre rúgott, A hátsó ülésen utazók számára volt
egy második szélvéd is, magas küll s pótkerekek
az elüls szárnyakon, f zfavessz vel borított pogy-
gyásztartó, fényesített ezüst és kristály az italos-
szekrényben, összecsukható diófa piknikasztalok, és
a puha, galambszürke és zöld hátsó b rülésre vet-
ve egy vikunagyapjú takaró.
Van valami a legjobb klasszikus autók színében,
ami túlmegy a festék kémiáján.
Akár a tökéletes angol gyep, amelyet csak há-
romszáz éves ápolással lehet megvalósítani; harminc
réteg lakkal kell kezdeni, mindegyik réteget kézzel
dörzsölni, ahogy a századfordulón fényesítették a
hintókat. Add hozzá az id lassú mázát, amely
aranyfátylával tünteti el a tökéletlenségeket, és a
sof r negyvenévi mindennapos fényesítését. És ke-
verd hozzá a színek lassú érését és a felszín kemé-
nyedését, ami a mély, nyugodt, feneketlen zöldes-
kék tenger és egy korábbi id aranyfénye érzetét
adja.
Nagyüt meglátta, hogy a Minerva tengermély-
ségeibe merülök. Alig láttam a tükörképemet. Kí-
sérteties voltam, áttetsz .
— Miért adtad fel? — kérdezte.
— Majd elmondom. De mutatni akartál valamit.
Néhány perccel kés bb tereppályája szélén áll-
tam, amikor egy üvöltés jelent meg a salakhorizon-
ton, és teljesen váratlanul por- és törmelékfelh be
burkolózva kerekes hurrikánnak álcázott vad düh
dörgött el mellettem. Nagyüt nek új játéka van.
Elt nt a következ törmelékbucka mögött, de a
szörny zaj nem halt el. Két perccel kés bb visz-
szatért.
— A pályarekord — mondta kicsatolva sisakját
— egy perc harmincnégy másodperc.
Homokfutónál kisebb, de ahhoz hasonlóan szé-
les kerekekkel felszerelt madárkalitkát láttam.
— Atyám, micsoda iszonyatos lárma. Tudod,
Nagyüt , szerintem te igazából egy rakétát akarsz
a seggedre kötni, és tüzet tartani a kanóchoz.

66
 — Kipróbálod?
— Mi ez?
— Az új Üt mobilom. Hallottam, hogy kétszáz-
húsz lóer t is kihoznak ezekb l a kis küls henger-
koszorús motorokból, és gondoltam, ha csak 70 kiló-
sak, akkor az er -tömeg aránynak elég jónak kell
lennie. Gondolkodunk rajta, hogy elkészítünk pár
tucatot egy tévés csapatversenyhez.
— Azt mondod, egy-harmincnégy, ez a csúcsod?
Még soha senki sem mondta neked, hogy második-
nál feljebb kapcsolj? — Bemásztam az izébe. Nagy-
üt odanyújtotta a sisakját.
— Ja, ez a rekordom. Hallom, tönkrementek az
idegeid, úgyhogy asszem, lazán meg rizhetem. —
Vigyorgott, húzott, mert tudta, hogy az idegeknek
semmi köze hozzá. Versenyzett sprintautókkal sa-
lakpályán. Nagyüt volt ott is.
— Az autóversenyzés egyszer en halálra ré-
miszt — mondtam. — Mit szólsz egy kis fogadás-
hoz, hogy ízt. adjunk a dolognak? Felteszem az As-
ton Martinomat a Minerváddal szemben.
— Az a kis zöld bádog szardoboz a ronggyal a
tetején nem ér annyit, mint a Minerva teáskészle-
te. Mit szólnál egy sörhöz?
— Megegyeztünk — mondtam, felengedtem a
kuplungot és megfürdettem Nagyüt t törmelékkel
és salakkal. A kis kordé kipörgette a kerekeit, és
egyik oldalról a másikra csúszott, miel tt nekiug-
rott volna, vúúúú, rúúú, rengeteg er volt benne,
de nem nagyon fogta a laza salakot. Túl er s roller
üveggolyókon. Felhajtottam a domboldalon.
Nagyüt dózerolt egy másfél mérföldes pályát a
háza mögötti dombon. Eredetileg terepmotoroknak
készült, és túl rögös volt a négykerek ek számára;
azonban eldózerolt még néhányat az egyenetle-
nebb k halmok közül, és minden jelentkez számá-
ra nyitottá nyilvánította a pályát. „Bárki, aki elég
süket ahhoz, hogy itt akarjon száguldozni, megtehe-
ti. Amíg hoz magának sört és összetakarítja a koszt
maga után."

67
 Van, akinek biliárdasztala van, van, aki golfozik,
és van, aki tévét néz. Nagyüt szerette magára csa-
tolni a sisakját és berontani a kövek és a salak kö-
zé. Ennek megvolt a maga praktikus oldala. Jó be-
járatás volt a cross-ralli autóknak, amelyeket né-
hanapján épített. Azonban mint versenypálya, any-
nyi finomsággal rendelkezett, akár egy harckocsi-
tér.
Nem t nt könny nek Nagyüt idejét megjavíta-
ni. A bolhaként pattogó járgány épp annyit akart
körbe forogni, mint el rehaladni, és fékjei nem na-
gyon fogtak. Lelassítani úgy volt legcélszer bb, ha
négykerekes csúszásba vittem a kanyar el tt, abba
az irányba állítottam az orrát, amerre menni akar-
tam, és a gázpedálra tapostam, amikor a kanyar
bejáratához érkeztem. A másik trükkös dolog az
volt, hogy Nagyüt tudta, hol vannak a kövek. Ne-
kem magamnak kellett rájönnöm.
A negyedik körben, amikor a gerinc tetején vol-
tam, észrevettem valamit, ami jónak t nt. Nagyüt
mellett elhaladva feltartottam hüvelykujjamat,
gázpedál padlóhoz, vrummm, vúúúú, zúgás. Olyan
volt, mintha rodeólovas volnék nyílt terepen. Ju-
huuuuu, kiáltottam, és a leveg be emeltem az els
kereket.
A domb tetején a pálya négyszáz méteren ke-
resztül egyenesen futott, majd a túlsó oldalon le-
vetette magát egy éles d lt balkanyarba. Ezután
egy sor szoros S-kanyar következett, miel tt visz-
szatért volna önmagába.
Miután a dombtet n lév kanyaron keresztül-
csúsztam, a lábamat a padlóhoz ragasztva tartottam,
míg lefelé haladtam a meredek lejt n, az autó patto-
gott, de megtartott egy általában véve egyenes vo-
nalat. Lent, a d lt kanyarnál a fékezési pontnál
(azon a helyen, ahol rá kellene állni a fékre, lejjebb
kapcsolni és belefogni egy rült oldalazó csúszás-
ba) azzal ünnepeltem, hogy lábam a gázpedálra szo-
rítottam, ötösbe váltottam és egyenesen a töltésnek

68
tartottam. Nem lelassulni akartam, hanem fel-
emelkedni.
Repülj, bébi, repülj.
Egyenesen be a kanyarba, fel a töltésen, ki a le-
veg be. A vibrálás megsz nt. Szabadságon voltam,
repültem, lazítottam.
Felengedtem a gázt, hogy megel zzem a túlpör-
gést és kinéztem a kaliforniai tájra. Gyönyör ki-
látás a völgyre. A leveg pompás, zsályától és a
meleg földt l illatozott. Visszaengedtem a gázt és
keményen landoltam a pályán, csaknem a helyes
irányban, levágva majdnem egy kilométert. Teljes
repülési id : 1,7 másodperc.
A következ kanyarban körülbelül négy másod-
percet vesztettem, túl gyorsan érkeztem és teljesen
rosszul, de nem számított. Mikor elhaladtam Nagy-
üt mellett a rajt/célvonalnál, úgy nézett, mint egy
fejbe kólintott márna, ahogy a stopperére meredt.
180 fokos kézifékes fordulatot tettem, feléje tartot-
tam és cip je orra el tt tettem egy második fordu-
latot. Megvolt a jogom a felvágásra.
— Elromlott a stopper.
— Persze, bírkafej, tartozol egy sörrel. És ha va-
laha ennél jobbat csinálsz, neked adom az Aston
Martint.
— Nem létezik, Forrest, hogy ötvennégy másod-
perc alatt végigmentél a pályán. Mit csinálsz, re-
pülsz?
Elüls terasza árnyékában ültünk, a völgyet néz-
tük. Forró délután volt, kezünket és torkunkat jég-
hideg sörökkel h töttük. Elmondtam Nagyüt nek,
miért hagytam ott a Forma—1-et, és miért megyek
vissza.
Nagyüt feltette lábát a korlátra, fejét hátrave-
tette és kérdezni kezdett.
— Mi volt a különbség az autók között?
— Milyen autók között?
— A tied, Michelé és Alfonsóé között.
— Igazából semmi. Ha valami, akkor az enyém
kissé jobban fel volt készítve, mint Maurizióé. És

69
feltételezem, hogy volt egy-két fejlesztés a szezon
folyamán, amit l Michel kocsija az enyéménél
gyorsabbá válhatott, de semmi jelent s.
— Felfüggesztés és szárnybeállítás?
— Semmi fontos, amir l én tudok. Az autók nem
mutattak semmilyen nagy gyorsasági javulást a
szezon folyamán.
— Szóval gyakorlatilag azonosak voltak?
— Az egyetlen különbség a matricázás volt.
— Más szponzorok?
— Igen. Mindannyiunknak megvolt a Wyoming
matrica az Empire Tobaccótól; k messze a legfon-
tosabb szponzorunk. És Alfonse-nak volt egy szer-
dése a Fasolini Heaterszel, Michelnek pedig ott
volt a Les Amis du Vin Francais. És meg én visel-
tük a Florelle matricát a Coleman Fibre Grouptól.
— Florelle?
— Ez egy új szövet európai márkaneve. Valójá-
ban az egyik amerikai kémiai vállalat gyártja. T z-
álló dolognak indult. A pilótaruhám és a t zálló al-
sóruhám ebb l készült. Aztán rájöttek, hogy taszít-
ja a vizet, a szennyez dést, könny , kényelmes ...
— Úgy beszélsz, mint valami kelmeügynök.
— Voltam a múlt télen egypár kereskedelmi be-
mutatójukon. Egész kampányt építettek a kocsi kö-
ré. Ahogy a szponzorok szokták — mondtam, elha-
nyagolva annak megemlítését, hogy én szerepeltem
a Florelle Katalógus címoldalán. Egy férfinak le-
gyenek titkai.
— Volt bármi más eltérés a kocsik között — olaj,
üzemanyag, gumik, elektronika?
— Mauriziónak volt egy szerz dése az Olio Bra-
ganzival, Michelnek és nekem az Europetrollal. És
természetesen a csapatot a Calculus Computer Sys-
tems szponzorálja a Coleman's mellett. A Calculus
végzi a motorvezérlés-fejlesztésünk egy részét. De
k valójában nem nagy játékosok.
— Te pedig nem tudsz senkir l, aki hajlamos len-
ne gondoskodni arról, hogy egy Forma—l-es autó
a tömegbe hajtson?

70
 Ez egy pillanatra megtorpantott.
— Senki sem hajtott semmiféle tömegbe.
— Még nem, még nem. De nem tudod, miért
buktál, csak egyszer en lenyomva tartottad azt a
hülye lábadat. És egyszerre csak két pályát láttál.
És ha Michel tökre kicsúszott az ívb l, akkor azt
kell gondolnom, hogy bármi is legyen az, ami a bal-
esetet okozza, nem annyira kiszámítható. Nézzünk
szembe azzal, hogy egy háromszáz kilométerrel pör-
lövedéket nem olyan egyszer irányítani, még
akkor sem, ha a pilóta tudja, mit csinál. Szóval, bár-
ki is okozza ezt, legalábbis meg kell fontolnia azt a
lehet séget, hogy az a két balek, te és Michel, be-
lerepül a tömegbe és néhány sor néz t letarol. Meg
kell fontolniuk ezt a lehet séget, és azt mondják,
„szarunk rá, mindenképpen buktatjuk a kurafit".
Letette üres sörösüvegét és olyan áthatóan né-
zett rám, amilyet egy ideje nem láttam.
— Szerintem — mondta — igazad van, valóban
nem téged akarnak. De szerintem valójában nem is
Ken a cél. Túl sok más egyszer bb módja van an-
nak, hogy benneteket elintézzenek. Ez valami na-
gyobb indíték, ha le se szarják azt a sok életet. Va-
lami nagyon büdös halat orrontok. És én mondom
neked, Forrest, ott vannak. Ha érzel valamit szem-
be jönni, és az a valami olyan nagy, mint egy óriás-
tröszt, akkor tedd el szépen a játékaidat, és menj
haza.
Elhallgatott és elfordult t lem, magába szívta a
völgy látványát, távolban a város barna maszatával.
— Azt keresd, hol van a nagy pénz. A pénz, ami
le se szarja, ha belehajtasz a tömegbe.
— Nem keresek semmit — mondtam, és letet-
tem az üres üveget. — Várom, hogy hozzám jöjje-
nek a cápák.
Amikor megfordultam Kleopátrával és lenyomul-
tam vele az út felé, utánam kiáltott.
— Húzd le a fejed, ha azt az autót vezeted, Evers!
Visszahajtottam a hotelemhez, elmentem a há-
rom nyitott tenyér mellett, akik örömmel fogadtak

71
(„Köszönöm, Mr. Evers!", „Jó estét, Mr, Evers!", „Jó
napot, Mr. Evers!"), és felhívtam Veronicát. Nem
volt ott. „Hagy üzenetet?" „Csak a szokásos. Mond-
ja meg, hogy kerestem." „Mit mondott, mi a neve,
uram?"
Felhívtam Ken volt feleségét, Aliciát. Otthon volt.
,,Jesszusom, ugye nem fogsz megint vezetni annak
a vén szarházinak?", és „Azt kell hinnem, hogy
bárki, aki közelr l ismeri Kent, gy löli. De nem
hiszem, és el sem tudom képzelni, hogy halálos el-
lenségei volnának. De ha ez azt jelenti, hogy meg-
hívsz ebédelni, akkor gondolkodom rajta. Gondo-
lom, nem épp most léptél ki a zuhany alól? Szeret-
lek úgy elképzelni, hogy csöpög rólad a víz."
És felhívtam Nicole-t Párizsban. Nagyon távoli-
nak hallatszott. — Bárcsak itt lennél, Forray. Na-
gyon nyomorúságos itt. Hideg van és esik. Pont,
mint London; teljesen otthon éreznéd magad. A
családom az agyamra megy, és azt szeretném, bár-
csak elmennének. A búcsúztatás után — eljössz a
búcsúztatásra? —, a mise után el kell vinned egy
id re, hogy szörny lehessek. Most nagyon kedves-
nek kell lennem Michel minden rokonával. Elviszel
pihenni?
— Mi volna, ha elvinnélek magammal Ausztrá-
liába?
— Mindenki kombinálni fog, és nagy botrány
lesz. Oké.
Végül felhívtam Susant. Az ügyvédje vette fel a
telefont. Igen, feltételezte, Susan ráér ebédre 22-én.
Majd egyezteti a kliensével. Igen, az rendben. Ki-
fogásolná, ha egyedül jönne? Nem, nem kifogásolta,
teljesen elfogadható a számára.
Ez után az érzelmi trambulin után eltartott egy
ideig; míg visszaszereztem szabadsághangulatomat.
Mikor aztán fordított sorrendben ismét elhaladtam
a három „köszönöm" mellett és becsusszantam a
kék bájuszály kormánya mögé, újra kezdtem ma-
gam úgy érezni, mint egy férfi a korzón. Balzsa-

72
mos este volt, a tet még mindig lent, és ki tudja,
mit hoz az este.
Megálltam a Regency el tt, Kleopátrát a bejárati
ajtó el tti kis emelked n parkoltam le, elsétáltam
a portás mellett, aki a fiújával beszélt a telefonon,
be a bels kertbe és az uszodába.
Egyenesen elsétáltam mellette.
Nem mintha nem vettem volna észre; minden
férfi észrevette volna, ahogy az egyik medence
melletti asztalnál ült egy kis fehér sifonsemmiség-
ben, miniszoknyában. Levágatta a haját: a feje te-
tején egyenesen felállt, azonban mivel finom és
lágy volt, el reesett a homlokába.
— Könny engem nem észrevenni, Mr. Evers?
— Minden akarater mre szükség van hozzá,
Miss Henrion. De nagyon megváltozott.
— Nos, maga utasított, hogy öltözzem ki —
mondta egy kislány duzzogó tekintetével. Felállt.
Egészen alacsony volt, és nagyon vékony.
— Örülök, hogy látom, Forrest. Rendben van a
Forrest?
— Egészen hozzászoktam. Inna valamit?
— Ó, menjünk egyenesen Olivierhez. Tudom,
hogy blazírton kellene viselkednem, de izgat, hogy
Kalifornia legsikkesebb éttermébe megyek a mér-
földeken belül legjókép bb férfival.
A hízelgés hamis hangja gyanakvóvá tett. Ügyet-
lenül hatott t le.
- Épp ma ajánlottak filmszerepet.
— Tényleg?
— Egy sorozatban, újra szerepeltetik a beszél
szamarat.
— Rendben van, nem maga a legjókép bb férfi
Kaliforniában, csak a legszexisebb. Gyerünk —
mondta karját enyémbe f zve és arcát felém fordít-
va. Sz ke haja, halovány b re és rózsaszín szája.
Kezdtem azt gondolni, hogy törékeny, csaknem át-
tetsz , mikor szája teltsége megállított. Csodás szá-
ja volt.
Kicsit meg kellett rántania, hogy megállítsa

73
gondolataimat és elindítson az autó felé. Csak egy
kis rántás kell, és a jó öreg Forrest boldogan to-
tyog egy csinos hölgy után.
— Szent isten, ebben nem jöhet Olivierhez!
— Elöl akar utazni vagy hátul?
— Úgy néz ki, mintha egy bohóc temetésér l
jönne.
— Tehát hátul.

HATODIK FEJEZET

Eljátszottunk azzal, hogy Janice Kleopátra há-

tuljában ült. Miss Janice, a gazdag excentrikus.
Evers a sof r.
— A következ lámpánál balra, Evers.
— Igen, Miss Janice.
— Lassítson, Evers. Szükségtelen a köznéppel
tülekednünk.
— Valóban, Miss Janice.
Mindketten nevettünk, amikor az Olivier portása
kinyitotta a hátsó ajtót Janice-nek a bólintások leg-
finomabbikával. Azonban egy pillanatra leesett ar-
cáról a profizmus, amikor én is kiszálltam a kocsi-
ból és kezébe ejtettem a kulcsokat. Janice nem se-
gített neki, amikor ezt mondta, „Kövessen, Evers".
Talán elámult annak láttán, hogy a gazdag, csi-
nos hölgy bevezeti a sof rjét vacsorára. De ponto-
san tudta, mit tegyen Kleopátrával, az Uszállyal,
A kulcsok mozgása egy pillanatra sem akadt meg;
miután átvette t lem a dobást, maga mögé pattin-
totta a parkoló rnek, aki máris a Lincolnban ült a
kormány mögött, mozgásban; még miel tt becsuk-
hattam volna az ajtót. Az Olivier, mint a többi leg-
sikkesebb Los Angeles-i étterem, szerette el udva-
rát hetvenötezernél többe kerül autókkal dekorál-
ni. Az olyan szegény kék szemetet, mint Kleó, ki-

74
söpörték a látótérb l a hátsó parkolóba. Jobban
szerettem volna elöl, de ez az m soruk volt.
És bizony jó m sor. Olivier tudta, hogy az utolsó
nagy városi luxus a tér. És, hogy a városokból
hiányzó dimenzió az id . Semmit sem siettek el,
semmi sem volt zsúfolt, örültek, hogy vendégül lát-
hatnak bennünket, rengeteg id volt és rengeteg
tér. Óhajtunk bemenni, vagy óhajtanánk egy italt
el bb a medence melletti kertben?
Kint, az Olivier fényezett feketegránit homlok-
zata a Sunset Boulevard-i nagy parádét tükrözte.
Bent az étterem hátulja láthatatlan, ívelt üvegfal
volt. Így, amikor beléptél a bejárati ajtón, Los An-
geles városát láttad csillogni magad alatt, kinyúj-
tózva a tenger felé. Olyan volt, mint egy nagy, le-
szálláshoz készül léghajó hídján állni. A kis el -
csarnok a vacsoraterembe nyílott, ahol az el re és
hátra suhanó pincérek sziluettek voltak a távoli vá-
rosfények sorai el tt. Még több csiszolt feketegrá-
nit asztallap, tömör ezüst ev eszközök, Baccarat-
kristály, és öt méter távolság az asztalok között.
Minden felület sötét volt és tükröz . Rejtett lám-
pák tették az asztalokat kis fényszigetekké.
— Miss Henrion és vendége? — kérdezte a csi-
nos fiatal férfi, fejét a vendégkönyv fölé hajtva. Ez
a névtelen „vendég" töprengésre késztetett, vajon
Janice-nek volt egy tartalék barátja kéznél arra az
esetre, ha nem jelentem volna meg?
— Miss Henrion és Mr. Forrest Evers — mond-
tam a rend kedvéért.
— Természetesen, Mr. Evers — mondta a maitre
d'hotel, hálásan az ínyenc ínformációért.
Bevezetett a terembe, mire elszórt fejforgatás
fogadott bennünket, ahogy a hírességek serege el-
len rizte, vajon saját szintjükhöz tartozunk vagy
egy másikhoz.
Janice kis fehér sifondarabkájában elmehetett
bármelyik holnapi sztárként vagy mai producer-
ként. Most, Kleopátra nélkül, inkább úgy néztem
ki, mint a nagy pénz a film mögött, több öröklakás-

75
tömb tulajdonosa Marina Del Reyben. Vagy egy
Forma—l-es pilóta fenn a visszatér pályán.
Tompa szürkéskék tweed sportzakó volt rajtam,
amelyet Londonban készíttettem, a Blades' egy
csöndesebb sötétkék csíkos inge, és a Royal Thames
Yacht Club sötétkék nyakkend je. Magabiztos és
konzervatív Hollywoodnak, túlságosan felt
Londonnak.
Nem kellett semmi trükköt bevetni azért, hogy
Janice elkezdjen magáról beszélni. Az egyenjogú-
ságért folytatott küzdelem egyik el nye, hogy most
a n k éppolyan unalmasak lehetnek, mint a kar-
rierjükr l beszél férfiak.
Janice „valódi ritkaság" volt, egész életében lon-
doni. Megtudtam, hogy West Kensingtonban n tt
fel, nem messze az Edwardes Square-t l, ahol Su-
san és én éltünk, így volt néhány közös utcánk és
üzletünk, azonban ismer sünk egy sem. Cambridge-
be járt, majd a BBC-nél helyezkedett el, amikor
Londonba költözött. Az volt a célja, hogy valami
„igazi" nyomozó zsurnalizmust csináljon. Nem azt
a szenzációs fajtát, amelyik az államelnököket b -
nöz kként leplezi le vagy miniszterelnököket
transzvesztitaként. Inkább a megváltó, társadalmi
típusú sztori, amely hatással volt például a lakás-
helyzetre, vagy amely véget vetett a milliós adóki-
búvóknak. Untatta az autóversenyzés.
Apró, sápadt és csinos arca tüskés sz ke haja
alatt annyira sebezhet nek t nt, hogy el tudtam
képzelni, amint titkokat facsar ki a város rafinált
irányítóiból. Ajándékként hordanák neki a szto-
rikat.
Tágra nyitotta szemét, érdekl dést tettetve, ahogy
cserében elmondtam neki gyermekkori történetei-
met Westchesterb l és Suffolkból. Hideg nyarak a
fagyos Csatorna mellett és havas telek Ameriká-
ban. Leveleken keresztül érintkez szül k. Milyen
dühös volt apám, amikor otthagytam az egyetemet,
hogy a Forma—3-ban versenyezzek, és egy Moris
Minor kisbusz után vonszoltam összeeszkábált ver-

76
senyautómat végig Európán. És hogy ragaszkodott
ahhoz anyám, hogy vezethesse egyszer „azt a za-
jos kis durrancsot". Régi történetek voltak; sok-
szor mondtam már el ket. Anyám és apám autó-
balesetben haltak meg az A30-as úton, az újrael-
jegyzésük örömére rendezett estély után.
Apám, mondta a rend rség, 140 fölött ment, ami-
kor lecsúszott az útról, és a fák közé hajtott. Az az
autó volt, apám Aston Martinja, amit újraépítet-
tem, és most Susan magának akart.
A borpincér türelmesen állt a könyökénél, míg
Janice átnézte a borlistát, száját összehúzta, ahogy
a lehet ségeket mérlegelte. Egy 1983-as John Da-
niel Society Dominusnál állapodott meg. Ez, nyil-
vánvalóan, különleges este lesz. A Daniel Society
társulás a Cháteau Petrus tulajdonosa és két elra-
gadó n vér, az egykori és kitüntetett John Daniel
lányai között. Ha szeretnél szerezni egy üveggel a
borukból, akkor vigyél annyi pénzt magaddal, hogy
egy nagy papírzsákot meg lehessen vele tölteni.
Janice megforgatta a sötét bort a szájában, sze-
mét becsukta, arcát felemelte, mintha csókért ten-
né; megkóstolta a Dominus legels bortermését;
Úgy döntöttem, egy pohár egyáltalán nem okozhat
kárt.
Az els nagy korty Dominust tartottam a szám-
ban, körbemosva, azt gondolva, hogy megvan ben-
ne a bordóira jellemz finom, arisztokratikus küls
és egy burgundi nagy érzéki teste, a buja b ség ...
Ekkor Janice megzavart.
— Miért csinálja?
Azt hittem, arra gondol, miért hallatom azokat a
nagy cuppogó hangokat, amikor a bort ízlelem, és
már épp azon voltam, hogy lenyelem, amikor ezt
mondta:
— Olyan nyilvánvalóan értelmetlen, körbe-körbe
száguldozni.
— Nem szereti az autóversenyzést?
El rehajolt az asztal fénymedencéjébe, fehér si-
fonja eleje épp súrolta a fényes feketegránit lapot.

77
A fény keresztülvilágított ruháján. Mellbimbók
mint rózsaszín gy sz k.
— Az igazat megvallva, Forrest — mondta hal-
kítva hangján —, gy lölöm. Gy lölöm a hülye,
nagykép , értelmetlen játékotokat. Utálom a mocs-
kot, amit csináltok, utálom a b zt, utálom a zajt. Az
autó a legnagyobb gyilkos a földön, és gy lölöm,
hogy szexuális szimbólumot csinálnak bel le. Mocs-
kos, undorító és korrupt.
— De mindezen túl, odavan érte.
— Úgy volt, hogy a Közel-Keletre küldenek tu-
dósítani. Aztán Bill Oppegaard beteg lett, mellhár-
tyagyulladást kapott vagy mit, és engem vágtak be
a bokszokba a szerel k és a zsokék közé.
— Szerencsés lány.
— Sajnálom. Jó munkát végzek, Csak egysze-
en nem vagyok szerelmes a témába. És nem tud
felizgatni az arról szóló történet, hogy az egyik
férfi néhány századmásodperccel gyorsabban szá-
guldozik körbe-körbe, mint a másik. De nem azért
hoztam ide, hogy az én autóversenyzésr l szerzett
benyomásaimról beszélgessünk. Mit rendel? - Az
asztalon keresztül megfogta a kezemet és megaján-
dékozott egy a félig aggódó, félig mosolygó tekin-
tettel. Mintha az autóversenyzés témája túl durva
volna ahhoz, hogy egy ilyen kifinomult helyen be-
széljünk róla, mint ez.
— Elromlott a sebességváltó — mondtam. Sza-
vaim nagy, zsíros rögként feküdtek a kristály, az
ezüst és a porcelán között.
Étlapját letette és minden maszk lehullott az ar-
cáról. Azonnal tudta, mir l beszélek. Ez, mondta
benne a riporter, ez az igazi anyag.
— Nem mondhattunk semmit, mert szerz désünk
volt a Dariennel. És különben is, semmit sem lehet
bizonyítani. A kocsi kiugrott a sebességb l.
— A te autód?
— Az én autóm Brandsnél, Ausztriában és Ma-
gyarországon.
— Ez miért volna baj? Nem lehet egyszer en me-

78
gint visszatenni sebességbe? Az én régi Minim min-
dig kiugrott. Kellemetlen volt, de nem veszélyes.
— Azért, mert a kanyarból kijöv kocsi az erejét
használja arra, hogy egy bizonyos irányba tartson.
Ha ezt az er t elveszti, akkor a centrifugális er hir-
telen kihúz egy sokkal szélesebb ívre. Ki az üveg-
golyókra.
Tekintete a mennyezetet kutatta, ahogy réseket
keresett a történetben.
— És Magyarországon? Az egyenesben álltál meg.
Ott semmi veszélye nem volt annak, hogy lemész,
nem ?
— Nem, de az el tte lev két kanyarban, miel tt
megálltam volna, kiugrott a negyedikb l, és rohadt
közel voltam ahhoz, hogy elszálljak. Egyszer en azt
mondtam, hogy ami sok, az sok. Ha nem tudják meg-
csinálni a verseny el tt, most sem fogják. És nem
akartam kockáztatni a saját életemet és a többi pi-
lótáét.
— És Michel autója?
— Michel autója nem volt sebességben, amikor
szétszedtük a sebváltószekrényt.
— Gondolod, hogy valaki babrált velük?
Közömbösen, mintha nem érdekelne, vállat von-
tam.
— De nem ti vagytok az egyetlen csapat, amelyik
a Darien-szekrényt használja.
— Talán másképp építjük be ket. Mindegy, van
egy kis bejelentésem a számodra. Visszamegyek az
Arundel-csapathoz — mondtam, és újra kortyoltam
a borból. — A szezon végéig újra én leszek az Arun-
del-csapat pilótája.
— Várj egy kicsit, túl gyorsan mész, nem értem.
Tehát, igazam volt, nem? Az az autó halálcsapda.
Forrest, nem mehetsz vissza abba a kocsiba, ame-
lyik majdnem megölt, és megölte Michelt.
Elmosolyodtam, és hátrad ltem székemben, élvez-
ve a Los Angelesre nyíló kilátást.
— Maxnek van egy új automata sebváltója.
— Err l ki tud még?

79
 — Az Arundel-csapaton kívül senki. Legalábbis
még nem. Pár nap múlva Riverside-on tartunk egy
kis sajtókonferenciát, ha jól megy a tesztelés.
Janice hátratolta székét, felállt, megkerülte az asz-
talt, nyakam köré fonta karját és nagy, nedves csó-
kot nyomott a számra. Ett l bepillantást nyertem
abba, ahogyan Júdás érezhette magát, amikor meg-
csókolta Jézust, bár akkor Júdás volt a csókoló, és
nem a csókolt, vagy hogy a pokolba is mondják.
Áruló.
A szórványos tapsra Janice zavartan felegyenese-
dett. Udvariasan a legközelebbi asztalnál ül párra
mosolyogtam, egy üzletemberre és egy üzletasszony-
ra. Hangosan beszélgettek „piaci szegmensekr l",
,,releváns arculatrendszerr l" és „termékfejlesztési
indexr l" az olyan emberek távoli, esetlen nyelvén,
akik a tömegeknek tömegpiaci termékeket eladva
keresik kenyerüket. Visszamosolyogtak, majd össze-
dugták a fejüket, hogy megkonzultálják, vajon kik
lehetünk.
Janice olyan boldog volt, mint egy kislány a szü-
letésnapján; nevetett, kuncogott, bort töltetett ma-
gának.
— Iszunk pezsg t? Nem, az túlzás lenne. De! Pin-
cér, pezsg t! Dom Perignont legyen szíves. - Vol-
tak szívesek, és Janice az egészet megitta. De kér-
dések szakadatlan özöne közben. Mi lesz szegény jó
Alfonsóval? Hogyan m ködik ez az új sebességvál-
tó? Gondoljuk, hogy személyautókban is fel lehet
használni? És szándékunkban áll a Darient beperel-
ni a hibás sebességváltók miatt? Nem kellene tud-
niuk err l a többi csapatoknak is? Ha szándékos
volt, nem volt ez gyilkosság?
Jobb volt, mint egy születésnap. Janice azzal a re-
ménnyel jött, hogy kicsal bel lem egy sztorit, mire
én négyet adtam neki. Nagy sztorikat. Csodálatos
sztorikat. Kövér, szaftos sztorikat. Annyira boldog
volt. Annyira hálás. Pincér, konyakot, legyen szíves.
Biztos nem iszol egyet, Forrest?
Nekem támaszkodott a meleg éjszakai leveg ben,

80
ahogy vártunk, míg a parkolófiú el hozza Kleopát-
rát. Hadd üljek most el re, kérte. Arcát felém for-
dította, bizalom ragyogott nagy, zöld szemében. Mi-
kor kinyitottam neki az ajtót, egészen az els ülés
túlsó végére csusszant, és amikor beszálltam, nya-
kam köré fonta karját és fejét szorosan a mellemre
nyomta. Ahogy ráfordultam a Sunsetre, lejjebb csú-
szott, hogy a feje az ölembe került. „Mmmm",
mondta.
Amikor megálltam a Regency el tt, felült, meg-
rázta a fejét és pislogott. „Ó, hej! Huu! Forrest. Job-
ban kell rám vigyáznod. Huu! Haza kell támogat-
nod. Kérlek. Csinálok egy csodálatos neszkávét."
Lágy, meleg este volt azzal a pihent nyári érzés-
sel, amit Los Angeles lakói természetesnek vesznek,
és ami mindig gyógyírként hat borzongós északi lel-
kemre. Régen, mondják, érezni lehetett a narancs-
ligetek illatát, amelyek körbevették egész Holly-
woodot, és mérföldeken keresztül húzódtak. Most a
leveg t elégetett és el nem égetett szénhidrogének
parfümözték. De ahogy átsétáltunk a kis el csarno-
kon a medencéhez, a peremvárosokban nyíló esti
jázminok illatát éreztem, amely súlyos, jó szagú, ér-
zéki kapcsolatot teremtett agyam primitív központ-
jával.
Janice lakosztálya az els emeleten volt, egy küls
lépcs n fellépdelve a medence fölött lev balkonnál.
Kis, fehér szaténtáskájában kotorászott a kulcsért,
megtalálta, ajtót nyitott.
— Várj itt — mondta. — Egy szempillantás csak.
Több száz szempillantás suhant el, míg a mély
rdíványon ültem, és megszemléltem a szörny be-
rendezést. Barna plüss-sz nyeg, ami egy olcsó go-
rillafilmben kezdhette az életét. Ízléses, arany pöty-
työkkel kihangsúlyozott, vörös és fekete örvények-
kel formázott súlyos kerámia állólámpavázák. Sárga,
laminált kávézó és kisasztalok. Kerek, fehér m -
anyag reggeliz asztal, fehér m anyag kovácsoltvas-
utánzat székekkel. Nagy, fekete kovácsoltvas-után-
zat csillár, kis lenvászon lámpaerny kkel. Úgy néz-

81
tek ki, mint felfordított teáscsészék hatalmas hor-
gokon.
A konyhába vándoroltam, hogy megszemléljem a
t. Egy-null Amerika javára, mert h szekré-
nyeik megfelel méret ek. Janice-ében rengeteg tér
volt. A vitaminkapszulák és a felírt gyógyszerek kis
üvegcséi, egy doboz narancslé és egy üres tejesdo-
boz unatkozott benne. Itt nincs nagy buli. Becsuk-
tam az ajtót, egy id re elvakított a h szekrény fe-
hér ragyogása.
— Forrest!— a hálószobájából szólított, — For-
rest, ott vagy még?
— Még mindig, Janice — mondtam, és visszafelé
tartottam a kanapéhoz.
— Forrest, segítenél, kérlek? — Hangja tompi-
tottnak t nt. — Kérlek.
Amikor beléptem a hálószobába, csak az olvasó-
lámpa világított, és Janice az ágynál állt, kezei a le-
veg ben, mintha valaki egy pisztollyal épp azt
mondta volna „Kezeket fel!". Ibolyaszín hálóingbe
volt burkolva, amely csuklójától köldökéig tartott.
— Beakadtam — mondta a hálóingen keresztül.
Elkezdtem a szegélyénél fogva lefelé rángatni. —
Ne, ne, ne arra. Húzd le rólam.
Azt tettem, amit mondott, selyemcsapdáját áthúz-
tam a fején és az ágyra dobtam. Karját nyakam köré
fonta, megcsókolt, elengedett, megpördült és arccal
el re a hatalmas ágyra esett.
— Kérlek, Forrest, kérlek. — Párnájába beszélt,
és fölé hajoltam, hogy halljam, mit mond. — Kér-
lek, drága Forrest. Kérlek, használj óvszert. — Há-
tára fordult, rám mosolygott, becsukta a szemét és
horkolni kezdett.
Felegyenesedtem. A zöld ágyterít n fekve olyan
volt, mint egy kis paradicsommadár, aki elvesztette
minden tollát. Csak egy dolgozó lány, munka köz-
ben. Kihúztam alóla a takarókat, majd betakartam
velük, alányomkodtam, leoltottam a lámpát és kisé-
táltam.
Kifelé menet megkérdeztem az éjszakai portást,

82
van-e ébreszt hívása Miss Henrionnak. Letette fil-
léres regényét a kapcsolótáblára és felállt, magas,
vékony, finom férfi, gyérül hajjal és hosszú tek-
spáncél cigarettaszipkával.
— Henrion — mondta váratlanul mély hangon,
amely úgy hangzott, mintha valaki más beszélne mö-
güle. — Miss Henrion. Úgy van, 348. Igen, ma este
12.30-ra van ébresztése.
Ez londoni id szerint reggeli 8.30.
— Kösz — mondtam. — Csak ellen riztem.
Éjfél volt, mire visszaértem szobámba a Beverly
Hills Hotelben, úgyhogy felhívtam Kent.
— Forrest, nem volt még a tévémaci? — kérdez-
te.
— Sajnálom, hogy megzavarlak szépít álmod-
ban, de gondoltam, ideje elkezdened kif zni a heves
cáfolataidat.
- Bevette a rossz sebváltószekrényt?
— Nem vagyok büszke rá.
— Bátor tett volt.
— Mocskos, ronda trükk volt.
— Még megmentheti az életedet. Ha beválik, a
mi titokzatos ismeretleneink azt fogják hinni, hogy
nincs nyomunk, és halk morgással vetik magukat
utánad.
— Csak meghalljam ket. amikor jönnek. És tény-
leg nincs nyomunk. Nem kellene ebbe Maxet is be-
vonnunk?
— Ugyan, Forrest. Olyan természetesen kell vi-
selkednünk, amennyire csak lehet. Képzeld el, amint
Max mosolyog, és megpróbál elbájoló lenni.
— Igazad van. Minél kevesebbet tud, annál jobb.
Megmondtad neki, hogy ismét vezetek neked? A te
felkérésedre ?
— Az én felkérésemre. Igen, tudja. Talán az uta-
zás egy kicsit megnyugtatja.
— És Alfonsóval beszéltél?
— Beszéltem Alfonsóval. Elmagyaráztam neki,
hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy to-
vábbra is két autóval versenyezzek, erre azt mond-

83
ta, hogy megérti. Ha én megértem, hogy a szezonra
van szerz dése, és akár vezet, akár nem, fizetnem
kell. A szerencsétlen körülményekre való tekintet-
tel azonban mondta, hajlandó továbbra is nem ve-
zetni fele fizetésért. Különösen, ha nem kell Auszt-
ráliába mennie. Nyilvánvalóan van egy volt felesé-
ge vagy szeret je Ausztráliában.
— Az örök gentleman. Csak utánad, Alfonse.
— Rájöttem, Forrest, miért írnak olyan ritkán
igazat az újságok. Mert soha senki nem mondja meg
nekik.
Nevetése szörny zihálás és sípolás volt. Hogy,
megállítsam, ezt mondtam:
— 23-án Aliciával ebédelek Londonban. Jössz?
— Szent isten, dehogy. Micsoda lehetetlen ötle-
teid vannak, Evers. Mondd meg nekem, Forrest,
ugye felt sködsz?
— Mint bohóc egy temetésen — mondtam ellopva
Janice mondatát.
Mikor Ken letette, megnéztem az id t: 12.30. Ideje
Miss Janice-nek Londonba telefonálnia. Leszóltam a
központba, hogy senki sem zavarhat. Elég szabadsá-
gom volt egy napra. És hátravolt még egy nap.

HETEDIK FEJEZET

Mikor felébredtem, napfény ömlött be az ablako-

mon, és a kis vörös, üzenetet jelz fény villogott a
telefonon. Kopogtattak. Egy latino pincérlány tolta
be az ezüst zsúrkocsit, és tekintetét mereven a tál-
cára és a sz nyegre szegezte, míg felhívtam a köz-
pontot. Csak semmi hülyéskedés.
Megkértem a központost, hogy tartsa a vonalat,
majd a kezemmel befedtem a mikrofont.
— Bocsánat — mondtam a lánynak, feltételezve,
hogy mexikói, és ügyelve arra, hogy tisztán és las-
san beszéljek, hogy megértse. — Bocsánat. Lenne

84
olyan szíves elvenni az ötdollárost az asztalról? Kö-
szönöm. Borravaló. Nagyon köszönöm.
Gyanakvóan nézett, az öltöz asztalhoz ment, és
zsebre tette a bankjegyet.
— Kösz, papa — mondta a válla felett, ahogy az
ajtóhoz ment. — Értékelem a gesztust. Kellemes pi-
henést.
Veronica keresett. Kérdeztem, hagyott-e üzenetet:
Csend következett, majd a n , aki hangjából ítélve
mintha hetvenes éveit taposná, náthás Orrhangon
beolvasta a telefonba. „Hiányzol, drágám. És nagyon
szeretlek. Ma este itthon maradok egy egyszemélyes
orgiára egy szendviccsel és a tévével, arra gondolva,
hogy megérintesz itt meg itt, és én megcsókollak,
ott meg ott. Hívj fel hamar. Szeretlek. Veronica."
Nem, mondta a n , más üzenet nincs.
Felhívtam Veronicát New Yorkban, de nem volt
otthon. Átkozott távolsági románc. A jöv ben a te-
lefaxokban lesz minden mulatság.
A reggeli az volt, amit rendeltem: egy tál friss
gyümölcs, herbatea, pirítós vaj nélkül. A tál gyü-
mölcs a genetikai tervezés színes dics sége volt.
Gyümölcsök egy új és nagyobb faj számára: man-
gó, guáva, grapefruit, narancs, barack, dinnye, kör-
te, alma, golgotagyümölcs, licsi. A fekete cseresz-
nyék akkorák voltak, mint a citrom. Óriási, ízletes,
csodálatos. És túl sok cukor. A gyümölcsöknek ma-
gas cukortartalmuk van. Nyolc harapás után abba-
hagytam. Az én fogyasztásomat alapul véve, a tál
tizenkét nagydarab Forma—l-es pilótának is elég
lett volna.
Még csak 7.15 volt, egy gyönyör kaliforniai nap
kezdete. Szeptember 9., péntek, szabadságom utol-
só napja. Az el csarnokban nyüzsögtek a kijelentke-
emberek, televíziós producerek és üzletemberek
várták, hogy „társaikkal" találkozzanak a reggelivel
egybekötött megbeszélésen.
Beálltam a sorba, hogy némi japán jent dollárra
váltsak, és az el ttem álló alacsony, sz ke angol fe-
n lev kopasz foltot szemrevételeztem. Agresszív

85
testtartással állt, és emlékszem, azon t dtem, nem
láttam-e már valahol. Kaliforniai lazasággal öltö-
zött, sárga kasmírpulóver, ing nélkül. Talán sz rös
melle volt, amit mutogatni akart. Hozzám hasonlóan
jent akart dollárra váltani. Azon gondolkodtam,
hogy egy bizonyos közép-angliai akcentus mennyi
lenézést visz bele minden szótagba.
— Teljesen biztos abban, hogy ez az árfolyama
— Sértettnek, türelmetlennek hangzott.
— Frissen jött, uram, ma reggel. — A lány pezs-
volt, csinos. Túl csinos ahhoz, hogy a bankhiva-
talnok szerepét osszák rá egy szállodában.
— Szeretném, ha újra megnézné. Mert ha valóban
ez az átváltási arányuk, akkor az egy rohadt svindli.
— Egy pillanat, és ellen rzöm önnek, uram. Vol-
na szíves félreállni, míg kiszolgálom a következ
urat?
— Nem volnék szíves. Nem veszem szívesen,
hogy kretének szolgálnak ki, és nem veszem szíve-
sen, hogy pazarlom az id met, míg maga elkerüli a
választ egy egyszer kérdésre. Most pedig vagy
azonnal ellen rzi az arányt, vagy inkompetenciáért
kirúgatom azt a kövér seggét innen.
Túl szép reggel volt a bosszankodáshoz.
— Semmi baj — mondtam —, szívesen várok.
Amikor nem fordult meg, kezdtem kíváncsi len-
ni az arcára.
— A szállodák mindig rosszabbul váltanak —
mondtam a tarkójának, míg a lány elment ellen riz-
ni a számokat.
Megfordult. Apró babaarca volt, az a típus, ami
az anyák édesnek hívnak. Középkorú férfi, aki túl
sokat dohányzott és ivott, arca olyan volt, mint egy
tömör, szélein sárguló rózsaszín gumilabda.
— Ha egy seggfejt l akarok pénzügyi tanácsot...
— kezdte, de mintha felismert volna, feje egy töre-
déknyit hátrarándult. Akkor azt gondoltam, csak
egy ostoba milliomos.
— Ne is tör djön vele — mondtam, amikor száz-
dolláros bankjegyeket tömködve a tárcájába elsé-

86
tált. — Ha seggfejekr l van szó, a méret nem szá-
mít.
Úgy tett, mintha nem hallott volna.
A Nyitott Tenyerek olyan elfoglaltak voltak, hogy
az els kett lemaradt rólam. A parkoló r pillanat-
nyi emlékezetkiesésben szenvedett.
— Jó reggelt, Mr. öö, öö.
— Evers — mondtam hangosan. — Forrest
Evers. — Csakhogy gyakoroljam a nyilvános felt -
nést. De természetesen az angol a sárga kasmírpu-
lóverben él bizonyítéka volt annak, hogy Holly-
wood faltól falig van kárpitozva öntelt emberekkel.
(„Jó napot, Mr. Nagymen vagyok." „Örülök, hogy
találkozunk, én is Mr. Nagymen vagyok." „Mr.
Nagymen , Mr. Nagymen és Mr. Nagymen , sze-
retném, ha megismernék Nagymen Bobbyt,
tényleg nagymen .")
Ha nem vigyázok, bennszülöttnek vélnek. Nagy-
men Forrest, fiúversenyz . Becsusszantam a nagy
kék nagymen nosztalgiabárka kormánya mögé, és
kifelé hajtottam a Sunseten, a tengerhez.
A nap, amit elterveztem, kétmérföldes futással
kezd dött a homokban Malibuig és vissza. Felvettem
a Sanghajtól gördül , partra csapódó nagy hullá-
mok kellemes, könnyed ritmusát, és a nap a hullá-
mok közé vetette hosszú árnyékomat. A leveg
még mindig hideg és tiszta volt. Formában marad-
tam az elmúlt két hónap alatt. De még fejleszte-
nem kell az állóképességemet. Mexikóváros 2200
méter magasan van, és a leveg ritka ott fenn. A h -
séggel, a pálya durvaságával és az oxigén hiányá-
val ez volt a versenynaptár fizikailag legkemé-
nyebb versenye.
Miközben futottam, a többi pilótára gondoltam.
Most már Mexikóvárosban kell lenniük, a Camino
Real medencéjénél tréfálkoznak, gyönyör lovakon
lovagolnak a város melletti nagy haciendákon, gol-
foznak. Rengeteg id t adnak maguknak, hogy akk-
limatizálódjanak a ritka leveg höz és h séghez.
Magánnevez ként az Arundel-csapat mindig há-

87
tulról kapaszkodik fel. Egyszer en nem volt elég
pénzünk ahhoz, hogy az els sorban legyünk. A
Hondának minden edzésen és minden versenyen
húsz technikusa figyelte a videomonitorokat. Köz-
vetlenül a kocsiból olvasták le az adatokat, amikor
az kint volt a pályán, így minden egyes kanyarnál
pontosan tudták, milyen hatása van a felfüggeszté-
süknek és a szárnybeállításuknak. És tudták, hogy
van-e a motorban hiba, és miért, és mennyire ko-
moly. A Ferrarinak volt egy vezetéke a Fiat végte-
len pénztengerébe, és saját szélcsatornája és kuta-
tási-fejlesztési csoportja Angliában, amelyik a jöv
évi modellen dolgozott, míg egy másik csoport az
idei Ferrari fejlesztését folytatta.
Angliában a népszer ség támogatott bennünket.
Mi voltunk a jó kicsi a gonosz nagyok ellen. De ar-
ra nem volt pénzünk, hogy valóban versenyképesek
legyünk. Mellékm sor voltunk a Forma—1 cirku-
szában.
Max automata sebességváltója magában hordozta
azt a lehet séget, hogy mindez megváltozzon. Ha
ködik, szerezhetünk egy nagyobb szponzort, aki
versenyképes kutatási költségvetést biztosíthat szá-
munkra. És elegend pénzalapot alakíthatnánk ki
arra, hogy megvásároljuk mindazt az extra lóer t,
amellyel most nem rendelkezünk. Nem panaszkod-
tam, de irigyeltem minden pilótát, aki ötven-nyolc-
van, patánként 5000 fontot kóstáló extra lóer re
nyomhatja rá a lábát. Kezdett fájni a talpam a ho-
mokban. Combon és lábikrám égett és elnehezedett.
Már fújtattam, amikor megpillantottam a Malibu-
kolónia els , több millió dolláros parti vityillóját.
Olyan közel voltunk hozzá. Az, hogy Magyaror-
szágon az élr l indultunk, részben mázli volt, de
csak részben. A Ferrarinak problémái voltak az
elektronikával, és a Lotus felfüggesztése furcsán
reagált. És a Hungaroring szoros pálya, ahol hát-
rányunk a lóer ben nem volt annyira számottev .
Így sikerült. Gy zhettünk volna. Ha csak egyszer
gy zünk, túljutunk azon, hogy ügyeskednünk, taka-

88
rékoskodnunk kell és másodvonalbeli spílerek va-
gyunk, ahogy a nagymen filmrendez k mondják
Malibuban.
Amikor Malibuba értem, a teraszok és a Csendes-
óceánra tekint üvegfalú parti házak mellett elfut-
va szép embereket láttam reggelijük mellett fürd -
ruhában lustálkodni. Néhányuk kinézett a tenger-
re, miel tt a stúdióba hajtott volna. Izzadtam és li-
hegtem. Egy cápa hatalmasat harapott ki az olda-
lamból. A homok nedves cementté változott. És va-
laki parazsat szított a mellkasomban. Látva a szép
embereket a kávéjuk mellett, azt kívántam — nem
el ször —, hogy bárcsak valaki más edzene helyet-
tem.
Abbahagytam a futást, és elkezdtem a gimnasz-
tikát, amelyet a „Nagy Svájci Katonai Zsebkés",
Dieter Kuebel tanított. „Nincs javulás fájás nél-
kül", szinte hallottam svájci némett l csöpög
hangját. „Ha energiát akarsz, energiát kell adni."
Azok a sportolók, akik a csúcsra jutnak, manap-
ság rengeteg teóriát hallanak arról, hogyan marad-
janak csúcsformában. Mindegyik jó tanács ugyan-
azzal a gondolattal kezd dik: „Nincsenek kerül
utak." Kuebel arra az elméletre alapozva dolgozott
ki edzéstervet a svájci hadsereg számára, hogy az
izmok pihentetése és nyújtása éppolyan fontos, mint
összehúzásuk, ezért a kemény gyakorlatokat jógával
kombinálta. Elvégezte kurzusát Zürichben, határo-
zottan javasolhatom, hogy ne akaszkodj össze a
svájci hadsereggel puszta kézzel vívott küzdelem-
ben. Nekem hozzáadott még néhány speciális fo-
gást. „Te nem az Alpok oldalain futkosol fel-le",
mondta, „ezért neked a szoros izmok nem nagyon
fontosak. De er s nyakadnak kell lenni, hogy a lá-
tásod tiszta legyen és nagyos er s és kidolgozott
izmaid legyenek a fels testedben. Állóképességed
kell, hogy legyen els sorban." Persze hogy kell.
Valami olyasmit végeztem a parton, ami úgy néz
ki, mint egy hindu napimádás, amikor a nevemet
hallottam a távolból.

89
 —Forrest! Forrest, te vén segg! Hejj, Evers! -
Az egyik parti ház teraszáról egy alak integetett.
Egyre integetett, és a hangjában volt valami bará-
ti fens bbség. A kisfiús kócos haj, a hagy napszem-
üveg, a ráncos vigyor, a szepl k: Arthur Warren.
— Na hát, hogy a fenébe vagy? Az istenit! —
dörmögte egyre komolyabbá válva, ahogy felsétál-
tam a teraszra. — Láttam a tévében, amikor bever-
ted a kamerát. A fenébe, nagyon sajnálom. Mire
készülsz? — Fakókék fürd gatyában és fakókék
farmeringben hajolt ki a balkonjáról. Nem kellett
nagy képzel tehetség ahhoz, hogy egy lovon lássam.
— Visszamegyek versenyezni. A jöv héten in-
dulok a Mexikói Nagydíjon.
— Hát ez mesés, öreg haver — mondta fölra-
gyogva. — Hé, gyere fel, bemutatlak Beverlynek.
Arthurral akkor ismerkedtem meg, amikor ver-
senypilótát alakított egy filmben, ahol én voltam a
technikai tanácsadó, valamint én vezettem a ver-
senyjelenetekben. Mikor majdnem kész voltunk a
felével, kijelentette, hogy mégis akar vezetni,
minden jelenetben. A rendez , a producer és az
ügynöke azt mondták, hogy Amerika legnagyobb
kasszasiker-attrakciója semmiképp sem fogja meg-
kockáztatni, hogy jókép arca keresztülnyomuljon
a szélvéd n. „Jól van" mondta. „Ha valaki mással
csináltatjátok a vezetést, akkor szerezzetek valaki
mást a színészkedésre.
Mivel a film fele már dobozban volt, nem volt
választásuk. Így a forgatás második felében ült a
kormány mögött. (Ha látod egyszer az Utolsó ver-
senyt, Arthur az, aki keszty t visel az autós jele-
netekben. A csupasz kéz a kormányon az enyém.)
A nagy sztárok mindig megszerzik azt, amit akar-
nak. Olyan emberek veszik körül ket, akik állan-
dóan azzal etetik ket, hogy milyen ragyogóak és
szépek, mennyire csodálatosak, rendesek, nagylel-
ek és bölcsek. A végén Caligula olyan lesz mel-
lettük, mint egy kiscica.
Arthurnak sikerült ezt elkerülnie. Imádta a n -

90
ket. És az a fajta n , akit Arthur szeretett, a föl-
dön tartotta t. A mozivásznon a legtöbb n vonzó-
nak találta. Közelr l, a való életben ellenállhatat-
lan volt. Híres, gazdag, jókép , elb völ , okos és
mulattató. És mindenekfelett — sztár.
Így ritka er s n kellett ahhoz, hogy Arthurt ve-
gye, vigye, s így vagy úgy ne kerüljön a hatása alá.
Természetesen ezek voltak azok, akikbe Arthur sze-
relmes lett. Egyik a másik után, szépen kordában
tartották.
Kétségtelen, hogy Beverly egy volt a ritka és er s
k közül. Nem tudtam eldönteni, alig szólt hozzám.
De valóban fantasztikusan nézett ki, a reggeli nap
arany hálót vont. sötét haja köré, amikor jeges her-
bateát hozott nekem, cukor nélkül. Üdvözöltem,
lágy közönnyel nézett rám, és elsétált, magamra
hagyva sötétkék szeme, magas arccsontja, tökéletes
orra és karcsú bokája impressziójával. De kissé túl
széles volt hátul és mellben is csupán átlagos, távol
attól, hogy Hollywood egyik holnapi szupersztárja
lehessen. (Senki sem hívta már ket fiatal sztár-
nak.) Mégis, felt en szép volt.
Megkérdeztem Arthurt, színészn -e, és Bever-
ly felé fordult, aki, mint egy balett-táncos, hosszú
lábait nyújtóztatta a korláton, majd azt mondta,
nem, az UCLA-n filozófiaprofesszor.
— Isten áldja Kaliforniát. Mi a szakterülete? Fi-
lológia, logika, pozitivizmus, az egzisztencialisták?
— Kérdezd meg te.
— És ha válaszol? Csak a neveket ismerem. A
szabályokat nem.
A vörösfeny korlátra támaszkodva bámultuk az
óceánt, Arthur az autóiról beszélt. Új Ferrari GTO-
járól, amit nem tudtak rendbe hozni. Mindig tönk-
retette a gyertyáit a közlekedési lámpáknál.
— Mi a fenének akarsz egy majd háromszáz ki-
lométeres sebesség kocsival LA-ben furikázni?
— Én nem akarok. A menedzserem mondta, hogy
jó befektetés lenne. A saját garázsom az egyetlen
hely, ahol tömegjelenet nélkül tudok parkolni. És

91
túlf t. Ismersz valakit a Ferrarinál, aki meg tudná
javítani?
— Ezt nem nehéz— mondtam. — Csak az orszá-
got kell megváltoztatnod. Vezesd az olasz Alpokban
és semmi bajod sem lesz vele. Miért nem adod el?
— Nem engedhetem meg magamnak. A barom
értéke duplájára n tt a hat hónap alatt, mióta meg-
vettem.
— Iszonyatos lehet sztárnak lenni.
— Ja — vigyorgott —, borzalmas. — Egy pilla-
natig homlokát ráncolva hallgatott, mintha a szöve-
gét próbálná felidézni egy szerepéhez.
— Akkor mondd el nekem, mi történt. Láttam
a baleseteket a tévében. Nem úgy nézett ki, mint az
a Forrest Evers, akit én ismerek. Arra gondolok,
hogy ha valamit is megpróbáltál belém verni, az az
volt, hogy „finoman". Vezess fiiinoman. Minden át-
menet, minden váltás olyan legyen, mint a folyó
folyása, ezt mondtad. De azok a bukások, Forrest,
olyan voltál, mint egy hülye cowboy.
Elmondtam neki a történet egy részét és kihagy-
tam a gyanúmat, hogy drogoztak. Azt is hozzátet-
tem, hogy az áttétel kiugrott a fokozatból. Fontos a
következetesség.
— Figyelj, mi csak két napig vagyunk itt. Reg-
gel visszamegyek a ranchra Montanába. — Rám né-
zett. — Szóval, tartunk egy bulit ma este. Semmi
különleges. Tudod, pia, büfé, néhány barát. Miért
nem jössz el, elterelnéd a gondolataidat a nyomo-
rult versenypályáról. Azt mondtad, nyaralsz. Hadd
lássanak a csinos hölgyek egy urat, aki a változa-
tosság kedvéért józan.
Azt mondta, hatra menjek, nyolcra értem oda.
Ha az ember nem iszik és keveset ehet, nem ácso-
roghat a végtelenségig egy pohár vízzel a kezében.
Az utcai oldal fel l Arthur parti háza kopottas-
nak t nt. Már ha az ember nem vette észre, hogy
az erezett és fakókék festés ugyanolyan árnyalatú,
mint Arthur ingei. Kék farmeringeit Párizsban ké-
szíttette egy n i szabóval, aki tudta, hogyan kell

92
hamisítani a naptól szerzett fakóságot, hogy úgy
nézzen ki, mintha Arthur a magas Sierrán keríté-
seket javított volna. És ott az ég egész nap felh tlen.
Egy rögbijátékos testfelépítés , rövid hajú, szes
férfi nyitott ajtót.
— Jó estét, Mr. Evers. Arthur és Beverly már
várják. Legyen szíves itt várni. Megkeresem Be-
verlyt.
Arthur lakása belül távolról sem volt kopottas.
A falak lágy pasztellszínek, valódi fényezett vörös-
feny padlók. Párnák szanaszét, nyeregb r kana-
pék, zöld növények és a falakon három nagy bo-
hóc Picasso kék korszakából. (Eredetinek t ntek;
de Hollywoodban, a mondás szerint, az ember so-
sem tudhatja.) Egy agglegény lakásának lazasága
és rendszertelensége, ahová a levélnyíláson keresz-
tül rengeteg pénzt dobálnak be. Hálószobák, könyv-
tár forgatókönyv- és kazettahalmokkal, a konyha a
legmodernebb, azonban a f attrakció a nappali vé-
gében lév üvegezett terasz volt nagy, óceánra te-
kint üvegfalával. A kaliforniaiak szeretnek új ha-
tárokat kutatva nagy üvegfalakon kinézni. A szép
kilátást és a különc életstílust szolgálta.
Beverly h vösen mosolygott.
— Féltem, hogy nem jön el. Arthur már min-
denkinek hencegett magával.
— Nem is tudtam, hogy maga idegenekkel is
szóba áll.
— El ször mindig szégyenl s vagyok, de aztán el-
múlik. Remélem, nem voltam nyers ma reggel.
— Vicces — mondtam —, nem úgy néz ki, mint
egy filozófiaprofesszor.
Beverly men kis halványsárga kaliforniai
strandruhát viselt, amely négy mérettel b vebben
lötyögött rajta. Helyenként, ahol tátongott, lebar-
nult és finom n villant el .
Nevetett.
— Arthur mindig túloz. Csak végz s vagyok, és
még hat hónapom van a doktori el tt. Arthurnak az
a n már professzor, aki szájmozgás nélkül tud ol-

93
vasni. Egyébként a filozófia olyan, mint egy ver-
senyautó vezetése. Mindketten körökben haladunk,
— Szemét forgatta és mosolygott. — Jöjjön, nézzük
meg a potyázókat.
— Hé, Forrest! Óriási! Hol voltál? Itt van egy
csomó ember, aki találkozni akar veled. — Arthur
egy magasan a feje fölé tartott gin-tonickal invitált.
— Úgy t nik, fel kell adnom magát — mondta
Beverly Arthur felé nézve. Újra felém fordult, és
megszorította a kezemet. — Ne menjen el köszönés
nélkül.
Körülbelül huszonöt ember választott el Arthur
csoportjától kint a teraszon. Mögöttük megnyitották
az üvegfalat a teraszra, ahol egy tucatnyi figura
tartotta poharát a napnyugta utolsó fényeiben. Ze-
ne nem szólt, de a lebukó, a homokon felkúszó és
visszacsúszó hullámok dübörgése és sistergése kü-
lönös és megnyugtató hang volt.
Bár senkit sem ismertem, fejek fordultak felém,
mikor elhaladtam mellettük. „Szervusz, Forrest."
„Örülök, hogy látom, Forrest." „Örülök, hogy újra
pályán lesz, Evers."
— Hé, Forrest! Akar egy szerepet?
— Köszönöm, nem, vezetek.
Némely n megdöbbent volt. Várták, hogy fel-
fedezzék ket. Akárcsak én.
Megszólított egy magas, b negyvenes szupersz -
ke n súlyos aranyékszerekkel, fehér jersey alatt
nagy mellekkel és olajos dióra emlékeztet arccal.
— Forrest, azonnal össze kell jönnünk egy ebéd-
re. Csodálatos híreim vannak a számára. A titká-
rom fel fogja hívni a szállodájában, hogy megbe-
széljenek egy id pontot.
— Persze — mondtam —, csörgessen fel.
— Sally Deaver — magyarázta Arthur. — Eb-
ben a hónapban a fontos szereposztó hölgy. Be-
szállsz egy filmbe?
— Ha rajtam múlik, nem.
— Ha Sally Deaver úgy gondolja, hogy szerepel-

94
ni fogsz egy filmben, akkor lehet, hogy szerepelned
kell.
— Nem fogok.
— Milyen kár — mondta, és egy intéssel egybe-
fogta összes vendégét. — Ezek azok, akik a mozi
kerekét hajtják.
— Nem mozit csinálunk; csak gyerekek vagyunk
— mondta az Arthur mellett álló magas férfi. Sze-
me mélyen süllyedt koponyájába, bozontos fekete
szemöldöke és átható, éhes tekintete volt, mint aki
napok óta nem evett. — Kacsaúsztatóban pancsoló
gyerekek vagyunk, jóllehet ott van el ttünk a ten-
ger. — Hosszú karja kibontott egy kézfejet, hogy
mutassa a partot. Részegnek t nt. De Hollywoodban
ezt sem lehet tudni.
— Frank Diminiani, a producerem — mondta
Arthur magyarázatképp. — Épp most látta utolsó
filmünk kasszáját, és azt hiszi, hogy az egyik or-
szágát el kell adnia. — Arthur folytatta a bemuta-
tást.
— Phil Sapperstein, az új rendez m.
Ez egy alacsony, pókhasú, kopaszodó férfi volt
Hawaii-ingben, baseballnadrágban és vörös torna-
cip ben. Mulatságos ruházata ellenére annyira volt
megnyer , mint egy törött palack. Elmosolyodott,
és rendben volt.
— Szervusz — mondta. — Mikor n sz már fel,
és keresel munkát?
— Áldottak a gyermekek — mondtam az ingét
nézve —, mert k filmrendez k leendenek.
— Volt egyszer egy gyermekkorom — mondta.
— De elvesztettem.
— Hülyeség — mondta a kísértet Diminiani, tö-
kéletesen fehér fogsort fedve fel vigyorával. —
Már a negyediken dolgozol.
— Nicolas, a menedzserem. — Nicolast nem tud-
tam hova tenni. Úgy nézett ki, mint egy fiatal
pénzügyi zsenikölyök; mint azok a huszonnyolc
éves Wall Street-i multimilliomosok. De volt benne
valami, ami zavart. Úgy nézett, mintha nem örülne

95
 annak, hogy él. — És Jeremy Tarsian, producer. És
ki lesz az én producerem, ha nem te, Jeremy? Be-
mutatlak, Jeremy. Forrest, Jeremy. Jeremy, For-
rest.
Köszöntünk egymásnak, de másra figyelt. A
két producer, Jeremy és Diminiani egy sor nagy
sebesség pillantást váltott. Arckifejezésük nekem
semmit sem mondott, de úgy t nt, k tudják, mi az,
amir l nem beszélnek.
Nicolashoz fordultam, Arthur menedzseréhez.
— Valami rokonság Szent Miklóssal?
— Ennyit nem adok ki.
— Te semmit sem adsz ki anélkül, hogy ne vem-
nél le róla huszonöt százalékot — mondta Arthur
lesimítva Nicolas gy rött hajtókáját.
Nicolas elgondolkodó bólintással ismerte el a
mondás igazságát.
— Ráér egy pillanatra? — kérdezte.
Kivezetett a teraszra, ahol reggel Arthurral be-
szélgettem. Félúton lefelé az egyik oldalon a nap-
nyugta utolsó ragyogásából kiemelkedve egy für-
ruhás, zömök férfi épp begyújtott egy grillsüt t.
Lángnyelvek csaptak fel, ahogy a kerozin belob-
bant. Elmentünk mellette a sarokhoz. Nicolas hát-
tal a korlátnak támaszkodott, a fény az arcán vil-
lódzott.
— Furcsán fog hangzani, de teljesen szinte lesz,
amit mondok. — Vártam, míg levette rólam tekin-
tetét és Santa Monica felé nézett a tengerparton.
Megint rám nézett. Olyannyira mozdulatlan volt,
hogy azon t dtem, lélegzik-e. — Arthur azt
mondta, hogy visszamegy versenyezni az Arundel-
hez.
Bólintottam.
— Pontosan ezt fogom tenni,
— Ez nem egy jó ötlet.
— Ez fenyegetés?
— Ez egy fenyegetés ellentéte. Ez egy nagyon
jó tanács a kliensem egy jó barátjának.

96
 — Majd felírom a falamra. Megmondaná, hon-
nan jön ez a tanács?
— T lem — mondta, és visszasétált a házba.
Nos, gondoltam, harapnak a cápák.
Kés bb, amikor sikerült Arthurt egyedül elkap-
nom, megkérdeztem t le, érdemes-e arra a tanács-
ra hallgatnom, amit Nicolas adott.
— Van egy mondásunk errefelé — mondta a
jégkockákat keringetve poharában. — Ha a mened-
zsered nem szerez neked tízszer többet az huszon-
öt százalékánál, rúgd ki.
Ezen egy pillanatra elgondolkodtam.
— Ezt hogy a fenébe tudja megcsinálni?
— Az már az gondja. És szintén szólva, nem
is akarom tudni. De annyit mondhatok, hogy Nico-
las jó tanácsot ad.
Mikor kifelé mentem, Beverly kezét éreztem az
enyémen, és szembefordultam vele. Finoman meg-
csókolta a számat.
— Helló — mondtam.
— Helló. Mikor látom ismét?
— Kedvelem Arthurt. Barátom.
— Én is kedvelem. De nélkülem megy Montaná-
ba. És be kell fejeznem a szakdolgozatomat. És le-
lassultam felfelé menet az utolsó dombra. Azt hi-
szem, tele van a hócip m a filozófiával. Egyre azon
gondolkodom, hogy a merész filozófusok mind iszo-
nyatok. És a jobbak unalmasak. — Arthurt keresve
körbenézett a szobában, meglátta távolabb a terasz-
nál és visszafordult hozzám. — Nem tudom, miért
untatom ezzel, azonkívül, hogy szeretnék találkoz-
ni magával. Maga nem színész, producer, ügynök
vagy rendez . A táncrendemben ez eléggé el re he-
lyezi. És nem filozófiahallgató vagy filozófiatanár,
ami még el bbre sorolja.
— Beverly, szeretném, de már csak pár napig
leszek itt, és azt is kemény teszteléssel töltöm kint
Riverside-on. — Úgy nézett rám, mintha ez nem
volna probléma. Ezért elmondtam neki a történet
többi részét is.. — Nézd, van egy feleségem London-

97
ban, aki beadta a válókeresetet, egy hölgy New
Yorkban, akivel együtt élek, egy n Hollywoodban,
aki reggel gy lölni fog engem, és egy lány Párizs-
ban, akivel tör döm. Amit most a legkevésbé aka-
rok, az még több fájdalom.
— Én nem okozok fájdalmat.
— Majd telefonálok. — Hollywoodban ezt mon-
dod az embereknek, amikor meg akarsz t lük sza-
badulni. Amikor azt akarod mondani, hogy talál-
kozzunk, talán a következ pár évben. A szabad-
ságnak vége volt. Nincs hely több utasnak. Egyéb-
ként is megadta a számát. Meg is csókolt. És búcsú-
zóul olyan pillantást vetett rám, hogy azt hittem,
jelenéseket látok, amikor kiléptem az ajtón.
Valaki ült a kocsim vezet ülésén.
Meghallhatott, mert megfordult, hogy megnéz-
zen. Megnézett. Tizenkilenc vagy húsz lehetett,
tengerparti kölyök. Karját az ülés tetején és az aj-
tón nyugtatta, mintha az övé lett volna az autó. Ha-
tásosan izmos karok voltak. Rövid sz ke haj egy
hátul lelógó hosszú, vékonyka tinccsel. Himbálózó
arany fülbevaló. Nagyon er s nyak.
— Szia — mondta nagy, egészséges kaliforniai
mosollyal. — Csak megskubizom az egységet.
Két lépésre álltam meg a kocsitól.
— Mi volna, ha kívülr l skubizná?
— Persze. Hé, nem kell mellre szívni, ez egy
ilyen király márka. Tudja, egyszer en bele kellett
ülnöm. Látni, milyen volt a világ akkor, az elmúlt
id kben. Közvetlen tapasztalat.
Kinyitotta az ajtót, felém mozdult. Pólója alatt
jobb deltaizma hirtelen feszülése elegend id t
adott arra, hogy meglássam jobbról el lendül ök-
lét és hátrahúzzam a fejem. Épp elég távol voltam
az elhibázott leng ütést l, hogy kibillentsem az
egyensúlyából. Ahogy ökle elzúgott mellettem, kéz-
fejem ütésével még egy kis lendületet adtam hozzá,
amit l arccal esett Kleopátra oldalának.
— Skubizd meg az egységet, öregfiú — mondtam
egy rövid ütést húzva a bordái közé. Ooooo, nyög-

98
te, mintha csalódott volna, hogy a leveg egyszeri-
ben elhagyja a tüdejét, majd ahogy négykézlábra
esett, arca vért kent szét a kocsi oldalán. Kocsiaj-
tók nyitódását hallottam. És egy másik ajtót a há-
tam mögött.
A kocsiajtók egy Mercedes 300-éi voltak fentebb
az úton. Három férfi szállt ki, kék farmerben, pó-
lóingben. Nem tették azt a benyomást, mintha kü-
lönösebben sietnének. Csak kiszállnak megcsodálni
a jelenetet. Talán köszönni. Valami mögöttem meg-
állásra késztette ket.
A hátam mögötti ajtónyitás az szes hajú rögbi-
játékoshoz tartozott, Arthur barátságos kapusához.
Felém sprintelt és nagyon gyors volt. De nem elég
gyors. Amikor feléje fordultam. Napfénykölyök az
oldalamba vágta a fejét, és fellökött. Kihasználva a
lehet séget, lapockáim közé rúgott, miel tt a Merce-
desnél álló gentleman barátaihoz futott volna. Mire
a rögbijátékos odaért hozzám, a Mercedes ajtói be-
csapódtak és kerekei csikorogtak.
— Úristen, nincs baja?
Mondtam, nincs, jól vagyok. Kezem össze volt
karcolva, és két vállam között egy egyre szorosabb-
ra csavarodó csomó gondoskodott arról, hogy pár
napig ne tudjak egyenes háttal ülni. Mégsem cserél-
tem volna Napfénykölyökkel.
Kleopátrának nagy horpadás volt a jobb oldali
ajtaján és elmaszatolt vér egészen az ajtókeretig. A
roncskölcsönz nek ez egyáltalán nem fog tetszeni.

NYOLCADIK FEJEZET

Kongás. Csengett, az az átkozott telefon csörgött,

az öntudat alsóbb régióiba vonszolva fel magával.
Meghagytam, hogy ne zavarjanak. Bassza meg,
hajnali negyed hat van. Valami katasztrófának kel-
lett történnie, gondoltam.

99
 Veronica volt.
— Forrest, Forrest, kérlek, ne légy dühös. Éde-
sem. Beszélnem kell veled. Hetek óta nem hallot-
tam a hangodat. Álmosnak és melegnek hangzol.
Ó, bárcsak ott lehetnék veled az ágyban.
— Hajnali negyed hat van.
— Ó, drágám, tudom. De itt nyolc múlt, és ro-
hannom kell. Langford Evansszel reggelizem együtt,
és egyszer en nem tudtam szembenézni egy újabb
nappal úgy, hogy ne beszéljek veled. Talán nem
volt jó ötlet, hogy ismét halljam a hangodat. For-
rest, annyira akarlak, egész nap rád fogok gondol-
ni és be leszek indulva. — Elhallgatott; én vártam.
— Nem szeretnéd, ha most együtt lennénk az ágy-
ban? Istenem, annyira szeretlek; fogadok, hogy
most kemény vagy. Ó, szeretlek, és annyira hiány-
zol, hogy azt kívánom, bárcsak veled lehetnék; kö-
réd fonnám a lábamat és halálra szorítanálak.
— Csupp, szlup — szörcsögtem együtt játszva
vele, felidézve nedves és csutakos ollófogását. En-
nek a szexuális falazásnak a másik oldalán készült
valamire.
— Ki ez a Langford Evans? — kérdeztem gya-
nakodva.
— Drágám, azért kellett telefonálnom, mert a
legszörny bb hírt hallottam.
Vártam. Haladt kit zött irányába, és semmi sem
téríthette el. Egyetlen lendülettel ugrott át k fala-
kat.
— Forrest, mondd, kérlek, mondd nekem azt,
hogy nem mész vissza versenyezni. Hogy nem mész
vissza megint versenyezni Ken Arundelnek.
— Ezt hol hallottad?
— Dan hívott fel Londonból. Ma reggel mondhat-
ták be a rádióban. A BBC-n. Forrest, ugye nem
igaz?
— Ki vagyok én, hogy megcáfoljam a BBC-t?
— Az isten verje meg, Forrest, csak ne legyél
pimasz. Mindig azt gondoltam, hogy intelligens

100
vagy, hogy tör dsz az érzéseimmel. Úgy érted,
igaz? Indulni fogsz Mexikóban?
— És Adelaide-ben.
— Ha élsz még akkor. Forrest, hát nem érted?
Nehéz nekem, nagyon nehéz ilyen sokáig távol
lenni t led. És amikor egy ilyen döntést hozol anél-
kül, hogy egyáltalán beszélnél velem róla, hogy
egyáltalán megemlítenéd, olyan hülyének érzem
magam. Nem tudom elhinni, hogy ilyen figyelmet-
len volnál, ennyire teljesen közömbös aziránt,
ahogy érzek. Forrest, miért nem mondtad el, miért?
Miért nem beszélhettünk róla? Nem fogod fel, hogy
az életedbe én is beletartozom?
— Próbáltalak hívni, Veronica. Többször is. Biz-
tos megkaptad az üzeneteket. Meg kellett hoznom
a döntést. És ezt fogom tenni. Pilóta vagyok.
— Fasz vagy. De kedves fasz. Nem félsz? Michel
után?
A két utolsó kérdés úgy zuhant álmos tudatomba,
mint két ólomnehezék. Félek-e? A fenébe is, nem.
Nem félhettem. Ha bevallanám magamnak, hogy
félek, nem tudnám csinálni. Az elmém jól van.
Nem? Minden tekintetben teljesen tökéletes.
Michel? Szemek a plasztik arcvéd mögött. Vár-
ják, mi fog történni. Arca olyan, mint az enyém, a
plasztik arcvéd sima tükröz felülete mögött. Az
arcvéd felszínén az ég felh i suhannak át. Mögüle
kikukucskálnak azok a szemek. Az övé vagy az
enyém?
— Szombaton tartanak gyászszertartást Miche-
lért Párizsban. El akarsz jönni velem?
— Drágám, nem tehetem. Éppen ezért hívtalak.
Megkaptam a szerepet. Hát nem fantasztikus?
Abban a fekete és üres valamiben, amit szívem-
nek nevezek,, megpróbáltam elfeledni Michelt és
a kényszer tehetetlenség gondolatát, és felszínre
vonszolni onnan valami lelkesedést Veronica híré-
re. Ami Veronica és Forrest halála lehet. De ponto-
san erre volt szüksége. Ez volt az élete. Megérde-
melt egy kis pihen t. Személyisége kisugárzott a

101
színpadról. Sztár lehet. Miért vonszolódna a nyo-
momban a világ körül, mint egy egyszemélyes su-
gárhajtású követ tábor? Még csak nem is szerette
az autóversenyzést. Miért ne lehetne saját élete?
Nélkülem. Talán megbukik a darab, és karácsonyra
otthon lesz Londonban. Talán New York összeszedi
magát és meghozza a nagydíjat, amit évek óta ígér-
getnek neki. Akkor évente egyszer látnám t.
— Veronica, te nyomorult sztár. Mondjad, me-
sélj róla. Mi a szerep? Ki van benne? Milyen a ren-
dez ? Kapok ingyenjegyet?
— Szívem, most nem. Rohannom kell.
— Reggeli a hogyishívjákkal.
— Langford Evans. A rendez . Ó, ne aggódj, te
szerencsétlen, meleg a pali, és úgy néz ki, mint Mary
Poppins. Hívj fel ma este, és mindent elmesélek.
Forrest, semmi okod sincs visszamenni versenyezni.
Mindenki azt mondja, hogy szuper voltál a tévében.
Aludj. Rohannom kell. Szeretlek.
— Én is — mondtam, de már letette.
Nehéz elhinni, hogy csak százhúsz kilométer az
út a Riverside Nemzetközi Versenypályához. Öt-
száznak t nik. Kitartó kilencvennel gördülnek el a
sorházak. Mész kifelé a San Bernadino autópályán
Alhambra, Rosemead, El Monte, Baldwin Park,
West Covina és Pomona mellett. Egykor ez mind
narancsültetvény volt, azel tt sivatag. Most pedig
a szmog sötét sz jén keresztül végtelenül ismét-
sorházak, bevásárlóközpontok és parkolók.
Ez Richard Nixon szül vidéke. Itt n tt fel Whit-
tierben. És az emberek itt tartották magukat szoro-
san a foltmentes sz nyegek és gondtalan napok, a
fogkrémromantika és a baráti sörösládás horgász-
kirándulások tévéálmához. Átlag hét órát tévéz-
nek egy nap, mígnem az álom, amelyet a képerny n
látnak, valósággá válik. Ez a szemét itt mondják,
ez a Chevy Malibu a rossz sebváltóval, ez az el-
ny tt m r nappali garnitúra a szakadásokkal és
háromszáz dolláros kifizetend hátralékkal, ez a 125

102
lóer s, elromlott indítójú motorcsónak a defektes
kerek vontatón, ez a szemét csak ideiglenes.
Ideiglenes, mert egy nap Rambók leszünk és bosz-
szút állunk. És az durva lesz.
A San Bernadinón hajtottam az Ontario nemzet-
közi repül térre, hogy találkozzam Kennel és Max-
szel. Hogy unalmamat el zzem, megpróbáltam ösz-
szeszámolni Ken napi kiadásait. Két els osztályú
jegy neki és Maxnek Londontól Los Angelesig da-
rabonként 1520 font; az 3040 font. Két másodosztá-
lyú jegy Dave-nek és Billnek, Londontól LA-ig
egyenként 1035 font; az 2070 font.
Phil és Nigel már Mexikóvárosban vannak, hogy
megvárják Maurizio kocsiját, amelyet tartalékként
használtunk. A Forma—1 chartergépén Tokióból
egyenesen Mexikóba repültek. Azonban Ken na-
ponta fizeti ket, mondjuk 85 fontot szállásra és ka-
jára; ez 170 font. Akkor az autó légi szállítása —
két motor, két tartalék sebváltó, egy tucat verseny-
gumi, egyéb alkatrészek — mondjuk 3750 font Lon-
donból LA-be. Szálloda és vacsora ma este ötünk-
nek, mondjuk 350 font, plusz két autókölcsönzés,
100 font. És 375 font naponta a szállítókocsi bérlé-
séért.
A motorok árán (45 000 font darabonként) kívül
vagy az alváz, vagy a kerekek vagy a sebváltók,
vagy az én hétszámjegy évi díjam, vagy Max szá-
zaléka, vagy akár csak a Riverside Nemzetközi
Versenypálya bérlésének felszámítása nélkül is,
Ken 10 000 font körül fizetett a mai kiadásokra saját
zsebéb l.
Kennek igen kellemes hete lehetett. Megszervez-
te, hogy Michel testét Párizsba repítsék, részt vett a
vizsgálatban, megszervezte, hogy Michel autójának
darabjait Hemel Hempsteadbe szállítsák. Maurizio
autóját pedig Mexikóvárosba. Tokióból Londonba
repült, el készítette Maxet és az öszvért a Los An-
geles-i utazásra, megszervezte a szállítógépet a pa-
pírokkal Mexikóba, és szerzett egy mexikói közvetí-
t, hogy simává tegye a csapat útját a mexikói vá-

103
mon és rend rségen keresztül. Szállást foglalt ma-
gának, Maxnek és a két mechanikusnak, talált és
bérelt egy versenypályát a tesztelésre nem messze
a mexikói határtól, megbirkózott a sajtóval, és gon-
doskodott arról, hogy vigyázzanak Nicole-ra. És
szerzett egy második gépet, hogy az új karosszériát,
amint hétf n elkészül, Londonból Los Angelesbe
szállítsák. És tartotta a lelket az ideges szponzorok-
ban. (Bár a Wyoming közölte vele, örökre kiszáll-
nak, és k voltak a nagy pénz.)
És megpróbálta felvidítani a nyomott csapatot
Hemel Hempsteadben. Michel és az autó elvesztése
iszonyatos csapás lehetett a hangulatukra. És mind-
ezek után tizenegy órán keresztül kellett Max mel-
lett ülnie a repül gépen.
Szerencsére ott volt a kedves Marrianne Plum-
mer, hogy elvégezze a helyfoglalásokat és a papír-
munkát. „Semmi olyan nincs, amit ne tudnék meg-
csinálni" mondta egyszer, „amíg Marrianne itt van,
hogy megcsinálja". A „drága Marrianne", „Plum-
my". Milyen gyönyör , milyen érzéki, milyen
ügyes. Szégyen, hogy rend r a férje.
Kicsit korán érkeztem, ezért elhajtottam a repü-
tér bejárata el tt, hogy megnézzem, maradt-e va-
lami nyoma az Ontario Motor Speedwaynek. Ha
volt is, nem találtam meg. Csak még több külvárosi
házsor. Lehet, hogy alájuk volt temetve, mint
Kheopsz. Kíváncsi voltam, vajon tudja-e valame-
lyik háziasszony, hogy egykor 280 kilométeres se-
bességgel vezettem keresztül a bejárati ajtójukon?
1970-ben az Ontario Motor Speedway volt a vi-
lág legújabb és legnagyobb versenypályája, és a
nagy Indianapolis/NASCAR verseny 250 000 em-
berrel tölthette volna meg a lelátókat. Azonban
rosszak voltak az arányok. A hatalmas lelátók
olyan távol helyezkedtek el a pályától, hogy az
autók apró kis kúszó mütyürök voltak a távolban.
Denis Jenkinson határozta meg legjobban a ver-
senyautót. „Amikor felb g a motorja, és a néz k
nem ugranak hátra, akkor az nem versenyautó.”

104
15O méterre az autóktól senki sem ugrott hátra. 150
méterr l nem verseny volt, csak forgalom. Az em-
berek nagy tömegekben maradtak távol, és egy év-
tizednyi kínlódás után bezárt a világ nyolcadik
csodája.
Óvakodj a régi dinoszauruszelmélett l. A leg-
nagyobb csak a legnagyobb, nem a legjobb. És
ahogy a japán mondja; a legmagasabb rizsszál haj-
lik meg el ször.
És k mondhatják is.
Megpróbáltam kitalálni egy másik, megnyugta-
tóbb örök igazságot a jó kicsikr l, amikor Max jött
felém dühödten az Ontario repül tér vámkezelési
területér l. A Tyrannosaurus Rexet utánozta, mé-
lyen ül apró szeme vörös volt a tizenegy órás re-
pülést l.
— Te szemét csaló — ordította, amint észrevett.
— Te kibaszott szemét csaló. — Az Evening Stan-
dard egy számát lobogtatta. Max valójában nem
magasabb nálam, azonban nagy szélessége ezt a ha-
tást kelti. Úgy nézett ki, mint két szumobirkózó
egybecsapva.
— Nem is tudom elmondani, Max, mennyire
örülök, hogy ismét látlak — mondtam mosoly nél-
kül.
Óriási kéz t nt el az égb l, és megpihent Max
vállán. Ken volt az, akit nem láttam Max teste és
dühe mögött. Úgy t nt, Ken jelenléte egy pillanatra
elcsitítja Maxet.
— Helló, Forrest! — Kennek diplomatának kel-
lene lennie. Megvan az a nagyszer , nagyköveti fel-
lépése. — Maxet mondta —, agódással tölti el a
történet, ami elterjedt Londonban. Állítólag te azt
mondtad valami újságírónak, hogy hibásak voltak
a sebességváltók. És hogy ez volt az oka a bukásaid-
nak és Michel balesetének.
Max ellenségesen meredt rám. Gyérül , göndör
fekete haja rátapadt fejb rére. Arca vörösbe ment
át, hogy harmonizáljon a szemével. Amikor kisbaba

105
volt, gondoltam, úgy nézhetett ki anyja karjaiban,
mint egy vízköp szörnypofa.
— Hazudsz, hogy mentsd az irhádat — mondta
olyan hangosan, hogy néhányan megálltak és ben-
nünket néztek. — Beszartál, ez történt.
Ken kett nk közé lépett.
— Természetesen kiadtam a cáfolatokat. És nyil-
vánosan bocsánatot kértem a Darient l. Biztos va-
gyok benne, Forrest, hogy te is ezt fogod tenni. A
legkevésbé sem akarok most jogi csatába kevered-
ni. Hol van a kocsid, Forrest? El tudsz vinni ben-
nünket? Billnek és Dave-nek saját kocsijuk van és
egy szállító. k hozzák ki Riverside-ra az új alvázat
és a felszerelés többi részét.
— Új alváz? Azt hittem, az öszvért hozzátok.
— Esetleg, ha segítenél a csomagunkkal. Majd
elmondjuk a vacsoránál.
Még Max is elmosolyodott, amikor meglátta
Kleopátrát. Megcsináltattam vele a tet -eltüntet
trükköt, és Max így szólt.
— Ez nem autó, hanem egy kurva parádéskocsi.
— Hátra — mondtam neki. és Ken hátul utaz-
tak, úgy néztek ki, mint látogatást tév királyi fen-
ségek. A nap elénk vetette Kleopátra árnyékát a
San Bernadino autópályán, ahogy motelünk felé
tartottunk, fejünk árnyéka pedig úgy emelkedett
Kleopátra fölé, mint három torony.
A Hoof & Flagonban vacsoráztunk, ami az angol
kocsma egyik amerikai karikatúrája réz lámpatar-
tókkal és olyan lakkozású feny fával, hogy úgy néz-
zen ki, mint a megfeketedett tölgyfa. Max és Ken
asztallap nagyságú steaket rendeltek. Én megelé-
gedtem egy kecses lepényhallal, míg gyomrom zo-
kogott a nagy, vastag és lágy ínycsiklandozó stea-
kért.
Programozott id közönként egy jó alakú srác
vagy lány gördült el a homályból, hogy bejelent-
se: „Jó estét, Keith vagyok; én leszek a pincérjük
ma este", és „Uraim, mindannyian jól érzik magu-
kat?". Egy b mell lány kötényben és er ltetett,

106
rögzült mosollyal kérdezte „Hogy ízlik a hala,
uram?", mire megmagyarázhatatlan késztetést érez-
tem arra, hogy szájon vágjam a halammal. Csak
megnézni, valódi-e a lány. Elég sok szabadon áram-
ló agresszió lehet itt Riverside-ban. A személyte-
len barátságosság mindennél alkalmasabb arra,
hogy az ember a fogát csikorgassa t le.
Max steakkel teli szájjal magyarázta új alvázát.
Néhány cafat a fogai közé szorult.
— Nem pontosan új, Evers; inkább felújítás. Az
új sebváltóval, mert könnyebb és mert finomabban
viszi át az er t, itt-ott lefaraghatok egy kicsit. És
az alakja miatt a motort is lejjebb tehettem. Ami
azt jelenti, hogy egy árnyalattal jobb az aerodina-
mikája.
— Sokkal jobb — vágott közbe Ken. — Amíg
távol voltál a csapattól, Forrest, igen szorgosan ját-
szadoztunk a British Aerospace szélcsatornájában.
Lord Godleigh régi haverom és megengedte, hogy
szabad órákban használjuk bagóért. Természetesen,
mindezt a nemzet érdekében. Nagyon hasznos volt.
Bár nem igazán szerettél hajnali 3-kor kezdeni,
ugye, Max?
Székemen el red lve vigyorogtam, lepényhalam
elfeledve fulladozott a zöld szószban. — Más szó-
val, az új autó gyorsabb, és jobban simul, mint az,
amivel élr l indulhattam Magyarországon.
— És végül leparkoltad a füvön — mondta Max
megvet en. Alsó ajka olyan volt, mint a nyers vese.
— Ó, fogd már be. Max. — Ken partnere karjá-
ra tette a kezét, és nyájasan rámosolygott. — A gé-
pen beleegyeztél, hogy megpróbálsz civilizáltan vi-
selkedni. — Ken felém, fordította figyelmét. — For-
rest, azt várjuk, hogy gyorsabb, de csak annyit tu-
dunk biztosan, hogy új. Csak két napunk van a
tesztelésre, és hogy kirázzuk bel le a hibákat. Nem
mintha hibákra számíthatnánk.
Éreztem, hogy hátamon egészen fejem tetejéig
feláll a sz r. Ugyanaz az érzés volt, amit kisfiú ko-
romban egy kés karácsonyi estén éreztem, amikor

107
kinéztem hálószobám ablakából és láttam, hogy
apám a cs rb l egy új sárga versenybiciklit tol a
kavicsos kocsifelhajtón. Nekem.
Ken nagyot kortyolt Zinfandeléb l és poharát
feltartotta a mennyezeten elszórt miniat r lámpák
egyikének fénysugarába. A bor s és sötétvörös
volt, csaknem fekete,
— Most, hogy van néhány pillanatunk együtt,
szeretnék, elmondani egy-két dolgot. — Sorban rá-
nézett mindegyikünkre. Kinyilatkoztatás. — Azt
hiszem, igaz, hogy mióta együtt van a csapat, most
van az els alkalommal lehet ségünk a gy zelemre.
Az esélyek nagyon ellenünk szólnak, de van egy le-
het ségünk. Ugyanakkor fenyegetés alatt állunk.
— Max értetlenül nézett. — Azt gondolom, fontos,
hogy annyira megértsük a fenyegetést, amennyire
lehet, és hasonlóképpen nézzünk szembe vele. Ezért
gondolom azt, Forrest, hogy bizalmunkba kell von-
nunk Maxet.
— Már megtetted.
— Csak annyira, amennyire most hallottad.
Ken letette üres poharát, és intett egy új üvegért.
Az asztalhoz hozták, a címkét megmutatták Kennek,
ért bólintások Ken és a komoly tizenhat éves is-
kolásfiú között, akinek kis ezüstlap függött a nya-
kában. Fehér ruhába tekerte az üveget, óvatosan
levágta a pecsét tetejét az üvegr l, hosszú lábú réz-
utánzat dugóhúzóba helyezte a palackot, kihúzta a
dugót, megmutatta Kennek, és löttyintésnyit töl-
tött egy tiszta pohárba, Ken megízlelte, újabb ért
bólintások, újabb tiszta poharak, kitöltötte a bort,
és ért bólintással távozott. Az italozás régi cere-
móniája élt és virult paródiájában, Kaliforniában.
— Mir l dumáltok, bunkókáim? Miféle fenyege-
tés?
Hátratoltam székemet az asztaltól.
— Azt hiszem, valaki megpróbálja elintézni,
hogy bukjak Mexikóvárosban.
— Ne legyél nagykép — mondta. — Nem kell

108
neked ahhoz semmi segítség. — Apró malacszemei
összehúzódtak, köztem és Ken között villóztak.
— Mondd el neki, Ken, ha akarod. Megnézem
a kocsit. — Felálltam, hogy távozzak. — És hadd
mondjam meg, Max, miel tt belemennénk ebbe,
csak szórakozz velem, és letépem a fejedet.
Max elmosolyodott, vagy szélgörcse volt, nem
tudtam eldönteni.
— Örülök, hogy visszatért a régi formája, Mr.
Evers.
A kaliforniai éjszaka varázslata ismét hatott.
Lágy, meleg és szexi. A kék uszály végigcirkált
Riverside mellékutcáin, mint egy 1960-as évekbeli
telekügynök játékszere, kinn a városban egy jó
szombat esti szórakozásra.

A szállító-teherautó egy használaton kívüli Su-

noco benzinkút el tt állt. A benzinpumpákat elvit-
ték, de a nagy, emeleti üvegajtók mögött égett a
világítás. Egy halom kerék és két motor állt állvá-
nyokon, és kis, vékony szerel kerekeken ott díszel-
gett az új Arundel csupasz alváza. Kopogtattam az
ajtón, Dave beengedett.
Dave huszonnyolc éves volt, jókép , komoly és
er s testalkatú. Hibátlanul tiszta fehér kabátját
viselte, és körmei tiszták voltak; idegsebész a sze-
rel k között. Azt mondta, örül, hogy lát. De tekin-
tete gyanakvó volt. Bill az autó orrába szerelt fel-
függesztés fölé hajolt.
— Hé, Forrest, örülök, hogy újra itt vagy —
mondta anélkül, hogy felnézett volna. Oldalt az
öszvér testének szürke üvegszál lemezei feküdtek a
garázs betonpadlóján. Az új karosszériát a friss
festéssel és matricákkal hétf re várták.
— Oké, ha beleülök?
— Ja, persze, oké. Minden ott van. Csak holnap-
ra készül dünk, betesszük az üzemanyagot, az ola-
jat, vizet, ellen rizzük az elektromos alkatrészeket.
Segít, ha látjuk a rugók behajlását a súlyod alatt.
— Dave mögöttem állt. Eddig az övé volt az autó.

109
Ott volt az építés mind az ötszáz órájában. Meg az-
el tt is, hogy életre kelt volna a keze között, Max-
szel együtt dolgozott a méretezésein, illesztésein és
résein. Olyan jó volt, amennyire csak meg tudta
csinálni, és volt a legjobb. Bizalmatlanul nézett
rám és elfordult.
Beléptem az ülésbe, és kezemet a pilótafülke ol-
dalaira téve lassan leeresztettem magam, csavar-
gatva vállamat, hogy beférjek a szorosan illeszked
térbe. Az ülést testem kontúrjai után öntötték ki.
A pilótaülés minden vezérm vét, minden méretét
úgy tervezték, hogy olyan szorosan simuljon rám,
mint valami második b r. A világ egyik leggyor-
sabb, legelegánsabb és legköltségesebb autója For-
rest Eversre szabva; sajnálom, utast nem vehetünk
fel. Talpam megtalálta a pontosan megfelel szög-
be állított pedálokat. Egy pillanatig a hiányzó kup-
lung után tapogatóztam.
— El tudnád vinni a fékpedált balra, ahol a
kuplung volt?
Bill felnézett a felfüggesztés s dzsungeléb l,
amelyen az orrom el tt dolgozott.
— Persze, simán. Bal lábbal akarsz fékezni?
— Könnyebb lesz ügyelni a gázra, ha nem kell
mindent a jobb lábammal csinálnom.
— Simán, Forrest. Ugyanolyan magasan?
Kezemet a kormányra tettem, a mér órákra pil-
lantottam és becsuktam a szemem. Éreztem a dur-
va, görcsös valamit, amit lassan már kezdtem volna
elveszíteni, az er t, amint visszatér karomba és a
vállamba. Fenébe is, jó érzés volt ismét élni.
Mikor kimentem a garázsból, valaki ült az autóm-
ban. Be kell szüntetnem, hogy lehajtva hagyom a
tet t. És különben is, ezt a filmet már láttam. Ez
alkalommal azonban más volt a szereposztás. Ami-
kor közelebb kerültem, láttam, hogy hárman ülnek
benne, és most mind kiszálltak. Biztos próbáltak el -
leg.
— Mr. Evers?
- Csak megskubizzák az egységet.

110
 — Mr, Evers, volna egy pillanata a számunkra?
Ápoltak, napbarnítottak voltak, és a valódi pro-
fik átható tekintete sütött szemükb l. Semmi fölös-
leges kecmec. Húszas éveik végén, harminc elején,
felfelé igyekeznek a szervezetben. Nyilvánvalóan
emelkedtem valakinek a szemében. Ez már az els
csapat volt.
— Miért nem száll be a kocsiba, Mr. Evers? —
Egy üzletember dörzsölt, sötét tekintete. Biztosítás
vagy bank. Nagyon konzervatív, nagyon udvarias.
A másik oldalamon álló férfi könyökömbe nyomott
hüvelykujjával nyomatékosította partnere kérését.
Émelyegtem a fájdalomtól. Három méterr l nyu-
godtnak t nhettünk, csak beszélgetünk. A harmadik
mögöttem állt, nem tudtam, hol.
— Üljön csak be a kormány mögé, Mr. Evers.
Nem tartjuk fel sokáig. Kellemes az este egy kis si-
vatagi kocsikázásra.
— Nincs jogosítványom.
- Hát nem ironikus — mondta —, amikor épp
azt szeretnénk kérni önt l, hogy egy darabig ne ve-
zessen? — A fájdalom kíméletlenül fokozódott. A
forró vörös kisugárzás a könyökömben most lövést
küldött fel karomban a nyakamba és az agyamba,
fájdalommal töltve meg a fejemet. Kézfejemmel be-
mostam annak, aki az utasításokat adta. Kielégít ,
roppanó hangot hallottam, ahogy megütöttem az orr-
nyergét.
De ennyi volt a kielégülés. A bal oldalamon álló
úriember tenyere élével gégémre ütött. Ugyanabban
a pillanatban a mögöttem álló azzal tudatosította
jelenlétét, hogy cip je hegyes orrával élesen belerú-
gott a farcsontomba, a csökevényes farokcsontba,
amit jól eldugva tartunk. A farcsont egy nagyon fi-
nom kis csont, képes dübörg fájdalomhullámokat
kelteni. Teljes tüd mb l ordítottam, és nem jött ki
hang bel lem. Esésemet azzal próbáltam megtörni,
hogy az oldalamra fordultam, de az arcom ütötte
meg el ször az aszfaltot.
Gyanítom, hogy az a férfi volt az, akinek betör-

111
tem az orrát. Addig rugdosta a gyomromat, míg be-
le nem unt, aztán cip je sarkát taposta jobb kezem-
be. De lehet, hogy az volt, akit egyszer sem láttam.
A hátulsó. Miel tt elment volna, élesen a herémbe
rúgott. Ismét megpróbáltam üvölteni, de nem jár-
tam sikerrel.
Ahogy elsétáltak, hallottam, amint egyikük ezt
mondja: „Mi a faszért nem hagyják versenyezni?
Megérdemli a faszszopó."
Bill és Dave akkor találtak meg, amikor fél órával
kés bb kijöttek a garázsból, és épp megpróbáltam
felállni.
— Úristen, Forrest, mi történt veled? — Dave bá-
mult az arcomba az utcalámpa alatt. — Mi gázolt el,
egy kamion?
— Orgyilkosok — fulladoztam.
Kiterítettek Kleopátra hátsó ülésén és a motelba
vittek. Útközben Bill hátrafordult és megnézett.
Megrándult az arca.
— A fenébe is, Forrest, már addig sem tudsz vár-
ni a balesettel, míg beülsz a kocsiba?
Amikor megérkeztünk a motelhez, kezdtem meg-
találni a hangomat, és rájöttem, hogy saját er mb l
is be tudok menni az ajtón. Azonban Bill ragaszko-
dott ahhoz, hogy orvost hívjon, aki jött, és ment, fi-
gyelmeztetéseket hagyott törésekr l és szakadások-
ról, egy üveg ken csöt és receptet fájdalomcsillapí-
tóra, amit a szemétbe dobtam. Reggel vezetnem kel-
lett, és nem engedhettem meg magamnak a ködös
elmét, ami a fájdalomcsillapítóval jár.
Nagy különbség van azok között a zúzódások kö-
zött, amelyeket balesetben szerzel, és amelyeket ve-
résben gy jtesz össze. A baleset után jobban leszel,
vagy nem leszel jobban; egyszer fizikai folyamat,
amely vagy m ködik, vagy nem. Veréskor a zúzó-
dások mélyebbre hatolnak, valami régen elfeledett
kapcsolathoz az agyad mélyén, ami akkor alakult ki,
amikor apád tartott a kezében, és csapkodás közben
ezt mondta: „Forrest rossz fiú. Rossz."
Szóval, talán ezért volt, hogy akartam valakit, aki

112
lágy és megbocsát, aki azt mondja, rendben vagyok,
biztos csak tévedés volt, és hogy minden jó lesz, még
ha tudtam is, hogy semmit sem fogok elhinni bel le.
A fájdalomból el buggyanó szükség forrása. Talán
ennél egyszer bb volt: búcsúcsókja egyre visszatért.
Egyébként pedig volt ürügyem. Azt mondtam, majd
telefonálok. Eltartott egy darabig, de végül megta-
láltam a számot egy zakó zsebében összegy dve.
Második csöngésre vette fel.
- Nem hittem, hogy megint hallok fel led, For-
rest. Érdes a hangod. Megfáztál?
— Mit csinálsz?
— Pizsamában vagyok. Épp Kanthoz nyúltam.
Két bekezdés a lét természetér l, és a fejem ólom-
má nehezül. Három bekezdés, és alszom. Hol vagy?
— Kint a Riverside-on egy motelben, és szeret-
ném, ha kijönnél.
— Romantika úr. — Hangjából elt nt az álmos-
ság, és kemény éle lett. — Forrest, amikor egy n
azt mondja, hogy szeretne ismét látni, azt nem kö-
veti szükségszer en az, hogy ágyban akar látni. Úgy
értem, nem hangzik ez egy kicsit sért n a kicsi
agyadnak? Úgy értem, baszd meg magad.
— Ki beszél itt baszásról? Csak két napig leszek
még itt, aztán megyek Mexikóba, és valószín leg ez
az egyetlen alkalom, amikor láthatlak, miel tt el-
utaznék. Csak beszélgetnénk. Jobb vagyok Kantnál.
— Mennyiben?
— A létezés természetében. halott. És én még
élek — egyel re.
— Mi?
— Azt mondtam, élek.
— Nem úgy hangzik. Elvesztetted a hangodat?
— Megtámadtak.
Beverly kis, fehér, bogárhátú Volkswagenében
jött ki. Körülbelül öt percembe telt, míg be tudtam
mászni az ágyba, így, amikor kopogtatott, nem kife-
jezetten rohantam ajtót nyitni. Járás, állás, ülés és
lefekvés nehéz volt. A légzés nem volt olyan rossz.
- Nyitva van - mondtam.

113
 Melegít fels , kék farmer volt rajta, smink nem.
Haját meg sem fésülte, és láthatólag nem tör dött
azzal, hogy széppé tegye magát. Azt gondoltam,
a legszebb n , akit valaha láttam. Amikor meglátta,
mi történt az arcommal, nem tudott elfojtani egy
ijedt kis sikolyt.
— Iszonyatosan nézel ki. Milyen a torkod! Feke-
te meg kék, és az egész arcod be van dagadva, és úr-
isten, mit csináltál a kezeddel?
A kárjegyzéket már ismertem.
— Majd elmúlik.
— Ki tette ezt?
— Bárcsak tudnám. Valaki nem kedvel engem.
Vagy legalábbis nem akarják, hogy versenyezzek.
Akarod látni a hasamat? — lehúztam a leped t,
hogy felvágjak bíbor és vörös és sárga zúzódásgy j-
teményemmel,
Arca undortól ráncolódott.
— Ó, Forrest, ez iszonyatos. Húzd vissza a lepe-
t.
— Azt mondtad, látni akarsz. — Megfordultam
és kezdtem lehúzni a leped t, hogy megmutassam
gerincem aljánál az éles, lüktet fájdalom forrását.
— Akarod látni a legrosszabb zúzódást?
— Hagyd abba! Egyáltalán nem mulatságos.
Hozhatok egy kis vizet, vagy valamit? Megvereges-
sem a párnádat? Úgy érzem, tennem kellene vala-
mit. Nem kellene kórházban lenned? — Kezdte ki-
simítani ágyamon a takarókat, mire eltoltam a jó
kezemmel.
— Jól vagyok. Nem kell kórház.
— Még azt sem ismered be, hogy fáj ?
— Fáj — ismertem be.
Hátralépett az ágytól és megnézett. A h vös kiér-
tékelés.
— Valójában miért akartad, hogy kijöjjek?
— Hogy lássalak.
— Ezért? Hogy láss?
— Hogy beszéljek veled. Volt ott valami, Arthur
buliján — mondtam kényelmetlenül fészkel dve.

114
 — Volt ott valami. — Félénken rám mosolygott,
de nem sokáig. — Most úgy érzem, eltévesztettem
a szobaszámot.
— Én is. De sokkal jobb most, hogy itt vagy.
Miért nem mesélsz nekem Beverlyr l?
— A legtöbben Arthurról akarnak hallani.
— Arthurt ismerem. A jöv beni Filozófia Dokto-
rát akarom ismerni, aki elég rült ahhoz, hogy más-
fél órát vezessen az éjszaka kell s közepén pizsamá-
ban, csak hogy lásson egy összevert roncsot, akit jó-
formán nem is ismer.
— Nincs is rajtam a pizsamám.
— Akkor mi az, ami kilóg a farmerod alól, hosz-
szúszárú bugyi?
Bokájára nézett, ahol a kék selyem kis fodra ki-
lógott.
— Siettem.
— Hova jártál egyetemre?
— Oberlinbe, Ohióban. Valószín leg soha nem
hallottál róla.
— Hallottam róla. Híres a zenetagozatáról. Látom
magam el tt az egyetem parkját, tele csellósokkal.
Miért nem ülsz le? — Leült a kis fahéjszín szófá-
ra, de tekintetét nem vette le rólam.
— Azt tanultam ott — zenét. Zeneszerzést.
— Elég ártatlannak hangzik; de messze van a fi-
lozófiától.
— Valójában nem. Mindkett intellektuális játék.
Tudod, távoli és kívülálló. Legalábbis a modern ze-
nék. Ismered azt a fajta zenét, amelyik csak megy
és megy, és úgy t nik, nem jut sehova; amelyik egy-
re ismételgeti ugyanazt a témát végtelen jelentékte-
len variációval...?
— Phillip Glass?
— Olyasmi. Nos, a párhuzam e között és a kortárs
ismeretelmélet között...
Hallgattam, míg kifejtette szakdolgozatának lé-
nyegét, és hogy miért érezte úgy, hogy az élete „vég-
telen jelentéktelen variációval" jár körbe. Nyúlánk
volt, hosszú nyakú és magas homlokú. Szokása volt,

115
hogy a szoba sarkait kutatta a szavak után, ame-
lyekre szüksége volt ahhoz, hogy száguldó gondola-
tait visszahozza a földre. Végül nagy ásítás lepte
meg, és én megállítottam.
— Gyere ágyba — mondtam.
— Úgy nézett, mintha még nem fontolta volna
meg a lehet séget, szemöldökét hamiskás megvetés-
sel vonta fel.
— Nem gondolhatod komolyan. Ha csak ráülnék
az ágyra, valószín leg fájdalmat okoznék.
— Úgy emlékszem, azt mondtad, nem okozol fáj-
dalmat. Különben is, azt hiszem, valószín leg védett
vagyok bármilyen szexuális támadástól.
— Forrest, láttam már nálad sokkal szexisebb
nyers sertéshúst.
— Úgyhogy, gyere ágyba. Fél kett van és szük-
ségem van a szépít alvásomra. Hétkor fel kell kel-
nem.
— Hogyan is állhat ellen egy n magának, Ro-
mantika úr — mondta, ahogy felállt. Fején keresztül
lehúzta melegít jét, és mellei váratlanul súlyosak
voltak, lengtek, ahogy el rehajolt, hogy kilépjen pi-
zsamájából és kék farmerjéb l.
Van valami a ruhájából kilép n látványában,
ami annyira privátnak t nik, hogy kivételezettnek
és védelmez nek érzem magam. Használható ke-
zemmel felbillentettem a takarókat. A gesztust fi-
gyelmen kívül hagyta.
— Ez az én oldalam — mondta, miközben bemá-
szott balra. Megfordult, hogy szembenézzen velem.
Közelr l az arca sima volt és szeme tiszta. Homlo-
kán két kis himl hely volt, egyenes és vékony or-
ra és fehér, tökéletes, egyenletes fogsora volt, ami
a papának egy vagyonába kerülhetett. Kék szeme
nyugodt volt és álmos. — Jó éjszakát, Forrest—
mondta és adott még egy könny és hosszú csókot,
olyat, amilyenre a buliról emlékeztem. — Jobb vagy
Kantnál — mondta, és elfordult t lem, hogy az ol-
dalán aludjon.
Akkor ébresztettem fel, amikor a fény kezdett be-

116
kúszni a függönyök alatt; arcát kezem közé véve
megcsókoltam szemhéját és a száját. Szeme kinyílt,
és egy pillanatig megpróbálta kitalálni, ki vagyok
és hol lehet. Aztán kék szeme az enyémbe mélyedt
és igent mondott, keze a nyakam mögé vándorolt, és
lehúzott magára, és én újra megcsókoltam, miköz-
ben hosszú lába körülölelt.
— Auuuu!
— Mi van, Forrest?
— Fájnak a golyóim.
— Romantika úr. Ki az a n , aki ellen tudna áll-
ni neked?

KILENCEDIK FEJEZET

— Forrest, mi az a francia zöldségétel, padlizsán-

nal, paradicsommal, zukkinivel és hagymával, az
egészet egyben összenyomva?
— Ratatouille?
— Azaz. Nézd, itt bíborszín és vörös meg zöld,
és nagyon ízléses sárga; a hasad pont úgy néz ki,
mint a ratatouille. És a feneked olyan, mint egy nagy
paca, mi is a tinta neve, a kékesfeketéé? Quink. A
feneked olyan, mint a Parker Quink.
— A Parker a hajára kenheti a francos tintáját.
— Úgy t nik, nem oda kente.
Nem szórakoztatott ez a játék. Megpróbáltam ki-
kerülni az ágyból, és ez nehéznek bizonyult. Végül
rájöttem, hogy ha az oldalamra fordulok és egyene-
sen kidugom a lábam, akkor létrejön egyfajta eme-
hatás, amely megemeli a fejemet és felültet, oly
kevéssé használva hasizmaimat, amennyire csak le-
het.
— Fel tudnál húzni?
— Persze. — Beverly kipattant az ágyból és álló
helyzetbe húzott.
— Uuuuu! — kiáltotta tréfás ijedtséggel. — Hát

117
ezzel a szörnnyel aludtam az éjszaka? Forrest, nézd
meg magad. Iszonyatosan sebes vagy. Egyáltalán ho-
gyan szerelmeskedhettél velem az éjjel?
— Nézd meg magad — mondtam. — Fájdalmas
volt, de valakinek meg kellett tennie.
— Patkány — mondta és megcsókolta sérült nya-
kamat. — Most, hogy állsz, a gyomrod inkább ku-
tyahányásra hasonlít. Eltámogassalak a fürd szobá-
ba?
Meggörnyedtem, mint egy öregember, sérült ha-
sam el rehúzott.
— Kösz, nem, kell az edzés. — Csak félig tréfál-
tam. A modern gyógyászat évkönyveinek furcsasá-
gai között szerepel az a tény, hogy a Forma—l-es
pilóták kétszer-háromszor gyorsabban gyógyulnak
fel a fizikai traumákból, mint az átlagos versenylá-
togató. A Napfénykölyökt l két napja szerzett cso-
mó a lapockáim között például már csaknem elt nt,
csak egy zúzódás maradt, hogy jelölje a helyét. A
fájdalom rossz volt az el esti verést l, de ha moz-
gok, felpezsdítem a vérkeringésemet és lelappasz-
tom a duzzadást, pár napon belül jól leszek.
— Segíthetek valamit?
— Persze. Ha kimennél a mélyh höz és hoznál
négy vagy öt doboz jeget, beleöntenéd a kádba és
felengednéd hideg vízzel, nagyon hálás lennék.
— A régi szenvedélycsillapító?
— Segít eltüntetni a duzzadásokat.
— Úgy t nik, elég nehézkes megszabadulni attól
a keményedést l, Forrest, de ha ez kell? — Meglá-
gyult az arca. — Utána orvoshoz mész és megrönge-
nezteted magad.
— Utána kimegyünk a pályára. Ha ráérsz.
Kés bb, amikor a fagyos kádban feküdtem. Be-
verly meztelenül ült mellettem a kád peremén, szép-
sége gráciát kölcsönzött az igen durva bels nek, a
rózsaszín burkolatú amerikai motelfürd szobának.
Ránéztem, és azt gondoltam, hogy a világ tele van
csinossággal megáldott lányokkal. k megszerzik,
amit akarnak. Csak nagyon kevés n nek jut az a

118
balszerencse, hogy gyönyör legyen. A szépség
irigységet ébreszt a n kben és sóvárságot a férfiak-
ban.
Gyönyör Beverly. Sóvár én.
— Beszélhetek neked Arthurról?
— Azt hittem, már beszéltél. Nincs szükségem
vallomásokra.
— Ez igazából nem vallomás, de nekem fontos.
El akarom mondani neked. Nyilvánvaló, hogy von-
zó férfi; úgy értem, nagyon vonzódtam hozzá és a
sok pénzhez és a híres emberekhez. És azt hittem,
nagy változás lenne az életemben. Amikor kislány
voltam, sokszor álmodtam azt, hogy egy nagy ház-
ban lakom fent a hegyen és fantasztikusan gazdag
vagyok. És az a gondolat, hogy Arthurral élek,
ugyanez volt. Mint egy hegy tetején élni, ahol min-
denki kedves hozzád, és mindenki örömet akar sze-
rezni neked és azt mondja, milyen gyönyör vagy.
Tudom, gyerekes voltam, de az volt a buta elképze-
lésem, hogy minden egyszer lesz. Valójában nem
akartam egyetlen döntést sem hozni; azt gondoltam,
hogy Arthurral minden döntés elválik a számomra.
Tudod, menj a sodrással. Mint egy gyerek. Tényleg
azt hittem, hogy ez egyfajta egzisztenciális szabad-
ság lesz, így hát mentem a sodrással. Nem tettem
semmi er feszítést, csak sodortattam magam. De vé-
gül ez is csak egy kisebb variáció volt ugyanarra a
témára. Ugyanaz a régi Beverly, csak éppen senki
sem mondja meg neked az igazat, és a szép herceg-
nek iszonyatos problémái vannak.
— Milyen problémái?
— Hát, Arthur semmilyen körülmények között
nem aludt volna velem. Az az érzésem támadt, hogy
csak dekorációnak kellek neki, dísznek az asztalá-
hoz az étteremben, érted? Valaki, aki elég okos ah-
hoz, hogy lehessen vele beszélgetni, és tudjon olyan
szavakat, mint Schopenhauer, de különben veszély-
telen — érted, mire gondolok?
— Értem. De nem értem, hogy nem aludt veled.
Arthur nem homokos típus.

119
 — Furcsa volt. Amikor kettesben voltunk otthon,
azt mondta, egyszer en nem tud. Azt mondta, nem
jutott még túl a válásán, pedig az két éve volt.
— Amikor házas volt, egy farakást is meghágott
volna, ha azt gondolja, hogy van benne egy n stény
fatörzs.
— Most már nem. Legalábbis én nem tudok róla.
Úgy értem, Hollywoodban volt az a felszínes flörtö-
lés, de sosem láttam, hogy más n re nézett volna.
Azt hittem, az én hibám. Vicces: kihasználtabbnak
éreztem magam, mert nem akart velem aludni.
Olyan voltam, mint egy tárgy, amit a vitrinben tart.
Megpróbáltam, de nem engedett közel magához, sem
érzelmileg, sem fizikailag.
- A legtöbb n közel akarja magát érezni, mi-
el tt lefeküdne egy úriemberrel.
— Közel akartam lenni hozzá.
— Szerelmes vagy belé?
— Épp azt mondom, Forrest, hogy nem vagyok
belé szerelmes. Azt akarta, hogy menjek vele Mon-
tanába, de én nem akartam. Azt mondta, ha nem
megyek, vége köztünk mindennek. Így hát eljöttem.
Megnéztem, mi van kett nk között, nem láttam sem-
mit, így eljöttem. — Kivette viharvert kezemet a
kádból, és egy pillanatig tartotta. — Sosem Arthur-
ba voltam igazán szerelmes, hanem az eszményébe.
De nem ezt akartam elmondani neked.
— Amit el akartam mondani, az az, hogy míg Ar-
thurral éltem, nem változtam, és nem változott sem-
mi sem. Olyan volt, mint egy üres szoba. Bemehet-
tél, kimehettél, egyáltalán nem jelentett semmi kü-
lönbséget. Olyan volt, mint egy kisebb variáció. Azt
próbálom megmagyarázni, Forrest, hogy miért alud-
tam veled az éjszaka; ilyet még soha nem tettem,
hogy együtt aludjak egy férfival, akit alig ismerek.
Azt hiszem, mert hónapok óta nem aludtam senki-
vel. De ez csak egy része, és talán nem is a legfon-
tosabb része. És valójában Arthurnak ehhez semmi
köze. Túl öreg vagyok ahhoz, hogy higgyek az els
látásra ébred szerelemben, de amikor megláttalak,

120
aznap reggel a parton, annyira odavoltam érted,
hogy nem tudtam beszélni veled. Féltem, hogy bo-
londot csinálok magamból.
— Amikor legközelebb találkozom Arthurral,
megmondom neki.
— Ennek már vége, és pontosan ott vagyok, ahol
voltam, amikor elkezdtem.
— Meztelenül ülve a vécéül kén egy motelben,
egy összevert versenyz kezét tartva, aki jégkocká-
val töltött kádban fekszik ... Ott kezdted?
Beverly nevetett és óvatosan visszahelyezte keze-
met a vízbe.
— Nem — mondta, felállt és kinyújtózott. — Én
vagyok az, aki ugyanaz.
— Hála istennek.
— Forrest — mondta hasam zúzódásait nézve —,
nem kérdeztem meg, mert azt gondoltam, talán elég,
ha megcsókollak és elrohanok. Azt akarom monda-
ni, hogy vonzódtam hozzád, de valójában nem azért
jöttem, hogy lefeküdjek veled. De most felel snek
érzem magam. Ugye, szörny veszélyben vagy?
— Nem tudom. Amit tudok, az az, hogy vasárnap
Mexikóvárosban kell versenyeznem. El tte pedig
valaki megpróbál majd megállítani. És ha nem si-
kerül nekik, megpróbálnak buktatni.
— Miért?
— Segíts ki a kádból. — Felhúzott, és kiléptem a
kádból, olyan törékenynek érezve magam, mint egy
öreg hölgy. — Nem tudom, miért. Megpróbálok rá-
jönni. — Átöleltem és magamhoz vontam.
— Iiii! — sikoltott Beverly. — Jéghideg vagy. —
És szorosan magához húzott.
Kés bb, amikor keletnek tartottunk a pálya felé,
Kleopátra hátsó ülésén feküdtem versenyoverallom-
ban, és éreztem a kora reggeli nap melegét.
— Beverly, ha látsz egy nyitott szupermarketet,
megállnál?
— Mi kell?
— Tíz egykilós mélyh tött borsó és egy h zsák,
amibe beletesszük.

121
 — Valami speciális márka?
— A kis cukorborsó a legjobb.
Beverly talált egy nonstop üzletet, és megállt a
hatalmas, üres parkolóban. Amikor lefékezett, felém
fordult.
— Egy a sok közül, amit nem értek, Forrest, ezt
magyarázd meg nekem. Ha járni alig tudsz, és még
ezt a jégkrémuszályt sem tudod vezetni, hogy akarsz
vezetni egy versenyautót?
— Óvatosan.

TIZEDIK FEJEZET

Riverside-ot mindig is gy löltem. Koszláda; pisz-

kos, mocskos és veszélyes. És bukkanós is. Segíti a
felkészülést a vasárnapi mexikóvárosi Nagydíjra, de
maga a pálya trükkös volt, egypár rossz felé ível
kanyarral és salakkal a pálya szélén. Nem volt sem
véd korlát, sem mély salak, ami lelassíthatta
a kocsit, csak rengeteg halálos akadály. Ha kiesel a
pályáról a salakra, komoly bajba kerülhetsz. Az üle-
pem meg fogja bánni a bukkanókat, de ezen nem
lehetett segíteni.
Az üres versenypálya sivár hely; a salakon eldo-
bált ételpapírok, m anyag poharak, a lelátók befeje-
zetlenül és elhagyatottan állnak, a nagy palánkok
hirdetései senkinek sem kürtölik a márkaneveket.
És a kanyaroknál a pálya felületén, ahol az elmúlt
vasárnap h sei egy mikroszekundumig figyelmetle-
nek voltak, a féknyomok levezetnek a pálya szélé-
l. Az er szak történelme.
Imádtam. Imádtam az elzártságot és a nulla figye-
lemelvonást. Annak ellenére, hogy gy löltem River-
side-ot, az üres versenypálya olyan vonzer vel ha-
tott rám, mint egy színészre az üres színpad. A For-
ma—1 nagy nevei jártak itt: Jackie Stewart, Stir-
ling Moss, Juan Manuel Fangio, Dan Gurney, Jim-

122
my Clark. Még egy hónap, és a Riverside Verseny-
pályát eldózerolják, hogy helyet csináljanak még
több sorháznak. Alig vártam, hogy Max új autóját
vezessem, hogy a törzshöz csatoljam magam, és meg-
húzzam a ravaszt.
Megnéztük a sivatagot. A földgépek már kezdték
elsimítani a széleknél, mohón, hogy folytathassák,
és a dimbes-dombos tájat öröklakás-országgá változ-
tassák. Egy kis csoport autó és fej gyülekezett a
bokszutcában. Ahogy közeledtünk, újra megütött az
Arundel-csapat és a nagy versenyistállók közötti kü-
lönbség. Ha ez most a McLaren vagy a Ferrari vagy
a Williams volna, úgy száz ember lenne kint a teszt-
napon. Számítástechnikusok merednének a video-
képerny kre, több tucatnyi szerel és kiszolgálósze-
mélyzet, Goodyear-technikusok, újságírók, szponzo-
rok, barátok és üzletfelek. De ez az Arundel-csapat
volt, a felfelé vezet úton, ha nem a kifelé vezet n.
Ken, Max, Bill, Dave és Nagyüt voltak ott, és a pi-
lóta a hölgyismer sével, aki kisegíti a kocsiból. Eny-
nyi.
Ken odajött, hogy üdvözöljön bennünket, el ször
Beverlyre meredt, majd még fürkész bben rám.
— Aj, jaj, jaj — mondta —, ha egy fiatal hölgy
ezt tenné velem, bizony kidobnám.
— Beverly Wyeth — mondtam —, David Ken-
neth Debrueil Arundel-Barrington, David Ken-
neth ...
— Hagyd már abba, Forrest — szakított félbe
Ken barátságosan. — Kérem, hívjon csak Kennek.
Nyomasztanak ezek a nevek. El deim indiszkréciói-
nak katalógusa. Szomorú. — Kihúzta magát teljes
kétméteres magasságába és önmagát parodizálva le-
nézett az orra fölül. — És én szólíthatom önt Bever-
lynek, Miss Wyeth?
Beverly elragadtatottan nevetett.
— Szólítson, aminek akar, csak ne Bevnek. Min-
dig úgy érzem, mintha a Bev egy padlófényesít ne-
ve volna.

123
 — Ragyogó, fényes és nem karcol. — Ken el adta
ziháló hangját.
— Kené a csapat — magyaráztam —, ezért ab-
ban a hitben van, hogy az kötelessége szörny vic-
ceket mondani.
— Nem olyan szörny eket, mint amilyen a te
küls d, öregfiú. Bill és Dave beszámoltak a kis bal-
esetedr l. Nem úgy nézel ki, mint aki kész vezetni.
Egyáltalán nem vagyok meggy dve arról, hogy
er ltetned kellene.
— Jól vagyok. Amíg nem kell sebességet válta-
nom, tudok vezetni. — Mikor a kocsihoz mentem,
Ken mögöttem jött Beverlyvel beszélgetve és bá-
jologva, véd- és dacszövetséget építve a hosszú lábú
bombázó lány és a szegény, szenved tulajdonos kö-
zött.
Nagyüt a bokszfalon ült Dave-vel és Billel be-
szélgetve.
— Helló, Nagyüt ! — mondtam. — Örülök, hogy
ki tudtál jönni. Megismerkedtél már Dave Spence-
szel és Bill Williamsszel, a szerel inkkel? — Bólin-
tottak.
Nagyüt hozott egy lakókocsit, a kényelem kis
szigetét a pályán töltend tesztek közötti id re. Me-
nedékhely a nap és a szél el l, ahol leheverni is le-
het. Hála istennek Nagyüt ért. Nagy arca megke-
ményedett az aggodalomtól.
— Atyám, kibe futottál bele? Dave elmondta, mi
történt múlt éjjel. Biztos vagy benne, hogy a kezed-
ben nincs törött csont? Úgy néz ki, mintha egy ló
szájából húztad volna ki.
— Nem érzem úgy, mintha el lenne törve. És nem
kell az arcomat néznem. Ti készen vagytok?— Sze-
mem sarkából láttam, hogy Ken bemutatja Bever-
lyt Maxnek. Szegény lány.
Az autón a régi toldott-foldott öszvér üvegszál
test volt, ezért úgy nézett ki, mint a fáradt, régi al-
váz, amelyet végigkorbácsoltam az Oulton Parkban,
Donningtonban és Silverstone-on. De alatta minden
teljesen új volt.

124
 — Hadd nézzem az arcodat — zúgott Max hang-
ja fens bbséggel.— Rohadt szarul nézel ki.
— Mindenki ezt mondja.
— Akkor kellett volna látnod, amikor felkanalaz-
tuk a járdáról — vetette be Bill vidáman. — Azt
hittük, hetekig kórházban lesz.
Max sátor nagyságú kék farmerébe dugta kezét,
úgy fixírozott, mintha szándékosan sértettem volna
meg magam. — Nem hiszem, hogy szabad lenne ve-
zetned az autómat. Mi több, megtiltom.
— Ne legyél nevetséges, Max. Vagy legyél —
mondtam. — Nem érdekel; illik hozzád. Teljesen
mindegy, mert túl messze vagyunk ahhoz, hogy
most megforduljunk és üres kézzel hazamenjünk.
Max arcomba nyomta a képét. Tükörtojásfoszlá-
nyok ragadtak fogaihoz. Arca kezdett vörössé válni:
— Nem vagyunk készen erre a versenyre, te ki-
baszott seggfej. És te nem vagy abban az állapot-
ban, hogy vezess; nem akarok még egy összetört
autót. Azt meg egyáltalán nem, hogy te törd össze.
Legjobb volna, ha kihagynánk Mexikóvárost, és
egyenesen Adelaide-re készülnénk.
Ken t nt fel Max varangyképe mögött.
— Sajnálom, öregfiú. — Hangja kimért volt és
nyugodt. — Még ha nem is csinálunk nagy m sort
Mexikóban, akkor is szükségünk van a tapasztalat-
ra. Az alvázzal és az új sebváltóval is. — Ken nagy
mancsát a kocsira tette. A gyengéd tulajdonos. —
Mexikó kihagyása nagyon visszavetne bennünket.
És kétlem, hogy az a néhány szponzor, aki még
megmaradt, nyugodtan ülne m sor nélkül. Feltéve
természetesen, Forrest, hogy tudsz vezetni. Egy kis-
sé duzzadtnak nézel ki, az már biztos.
Az a fagyasztott borsó — mondta Beverly buzog-
va a segít készségt l.
Ken orra megemelkedett, mintha csak most ven-
né észre, hogy letakart emészt gödör felett áll.
— Fagyasztott borsó?
— Segít lelohasztani a daganatokat. — Még min-
dig kétked en néztek, kivéve Beverlyt, aki megpró-

125
bált közömbös arcot vágni. nyomkodta a m anyag
zacskókat a versenyoverallom alá, és az volt a véle-
ménye, hogy zseniálisan néz ki. A seggem jéghideg
volt, de legalább a zúzódás nem lesz rosszabb. —
Gyerünk. Amint beülök a kocsiba, jobban leszek.
Általában az a legjobb módja annak, hogy az em-
ber beszálljon egy Forma— l-es versenyautóba, hogy
kezeit a pilótaülés két oldalára teszi és leereszti ma-
gát. Jobb kezem semmilyen súlyt nem bírt el, azon-
ban olyan természetesnek akartam hatni, amennyi-
re csak lehetett. Megpróbáltam az ülésen állva ki-
nyújtott lábbal, súlyomat csak bal kezemmel és jobb
könyökömmel tartva leereszkedni. Hasam lüktetett
és farcsontomból lövellt a fájdalom; úgy nézhettem
ki, mint egy tekn s, amelyik megpróbál hátrafelé
visszamászni a páncéljába. Eltartott egy darabig, de
meghagyták nekem annak a látszatát, hogy magam
csinálom.
Bill becsatolt, beindítottam a motort és elfeled-
keztem a fájdalomról. Max becsatlakoztatta hordoz-
ható Olivetti számítógépét, hogy a fekete doboz For-
ma—l-es megfelel jéb l adatokat olvasson le. Most
a motorra fog koncentrálni, szívócs nyomás és -h -
mérséklet, különböz nyomásértékek, az üzem-
anyag-áramlás adatai stb. Mindezt rögzítik a ké-
bbi összehasonlításhoz. Mikor már megtettem egy
pár kört, a számítógép a kanyarodási, fékez - és
gyorsítóer t, a felfüggesztés mozgását, a kerékd lés
változásait és a kerékgumi-h mérsékleteket is meg-
mondja Maxnek.
A nagyobb, jobban támogatott csapatok telemet-
riával is rendelkeznek, így a depókban leolvashat-
ják a számokat a képerny kr l, míg a kocsi kint kö-
röz a pályán. Ami azt jelenti, hogy nemcsak azt tud-
ják, mi történik, hanem azt is, hogy mikor és hol.
Ami két lépéssel is elénk helyezte ket, mert a pá-
lya felszíne, tapadása és h mérséklete kanyartól ka-
nyarig, körr l körre változhat.
De ez a Forma—1 lényege: létrehozni a világ leg-

126
fejlettebb technológiájú versenyét. És az új tech-
nológia, mint azt mindenki tudja, nagyon drága.
A Forma—1 minden tudnivalója benne van a Sár-
ga Könyvben, a FIA Autósport évkönyvében. A csa-
patvezet k ugyanazzal az odaadással hordozzák ma-
gukkal és tanulmányozzák, mint ahogy kezd papok
a Bibliájukat (Alicia panaszkodott, hogy Ken a nász-
éjszakájukon magával vitte a könyvet az ágyba).
A Sárga Könyv pontosan megmondja a hosszúsá-
got („legfeljebb 120 cm az elüls kerekek középvo-
nala el tt, és legfeljebb 60 cm a hátsó kerekek kö-
zépvonala mögött"); a szélességet („legfeljebb 215
cm"); a magasságot (,,a talaj fölött legfeljebb 100
cm") és a tömeget („legalább 500 kg").
Tele van fogós kifejezésekkel, mint például: „a
gép teljes hosszában a strukturális anyag minden
egyes szakasztag keresztmetszetében legalább 10
cm2 kiterjedés , legkisebb húzószilárdsága 31
kg/mm, és legkisebb falvastagsága 1 mm legyen a
nem stabilizált burkolaton vagy 5 cm2 terület és
0,5 mm vastagságú a stabilizált burkolaton." Stb.,
stb., stb. és stb.
A motorok fels határa 3,5 liter és „normál lég-
szívású"-nak kell lenniük. Sem turbófeltölt k, sem
szuperfeltölt k.
Turbó?
1986-ban, amikor a szabályok megengedték a tur-
bófeltöltés motorokat, a pénzes csapatok speciális
„kamikáze" motorokat építettek a min sítéshez. Szá-
raz pályán bármilyen sebességben, akár hatodikban
is meg tudták pörgetni a kereküket.
Azt beszélték, hogy a Honda a tél folyamán hu-
szonöt különböz specifikációjú motor építésére és
tesztelésére 30 millió fontot költött. Közben az Arun-
del-csapat folytatta az elmúlt év divatjamúlt tech-
nológiájával. Jó öreg Cosworth V8-asunk a múlt év
szolid tervezése volt, úgy aránylott az új motorok,
köztük az idei új Cosworth erejéhez, mintha k l
lenne.
A jó öreg Eversnek majd a pálya „lassú" részein

127
kell feljavítania. Hajts egy kicsit keményebben. A
Renault 13 000-rel fordul. Mi 11 500-zal. Csak egy
kicsit tartsd tovább a lábad a gázon, fékezz egy ki-
csit kés bb, Evers, és próbáld meg nem azt kívánni,
hogy a gyorsabbak ken djenek szét a falon. Pénz
beszél; a duma rohan, hogy utolérje.
Amikor a motor felmelegedett és Max kihúzta
számítógépét, elindultam; nyomomban szoborszer
figurák sebesen távolodó csoportja.
Jobb kezem túlságosan fájt ahhoz, hogy használ-
hattam volna. A kormányon pihentettem, ballal kor-
mányoztam. Ez nem t nt egyszer nek. De, gondol-
tam, ahogy lenyomtam a lábamat, puszta szórako-
zás lesz, amint megszokom a bal lábbal való féke-
zést. Eleinte túl hamar fékeztem, és fel kellett haj-
tanom a kanyarig. Azonban amint hozzászoktam,
rájöttem, hogy fokozatosan fékezve, lábam még min-
dig a gázpedálon tartva, sokkal pontosabb lehetek.
Az új alvázat könnyebbnek, könnyebben vezethe-
többnek, kiegyensúlyozottabbnak éreztem. Max
megcsinálta a házi feladatát. Az els néhány körben
csak cirkáltam, maximum 3500-on tartottam, biztos-
ra mentem, hogy minden m ködjön, bemelegítettem
a gumikat és a fékpofák rétegeit. A fájdalom zavart,
de nem tudta elvonni a figyelmemet. Hónapok óta
nem voltam pilótaülésben, és elmém éle berozsdá-
sodott. Oly könnyen hibázhatnék. Tíz laza kört tet-
tem meg, amikor jeleztek, hogy álljak be a depóba.
— Mi a véleményed? Pályán tudod tartani? —
Max volt az els a sorban, arcán a borjáért aggódó
stény víziló ábrázata. Túl kellett ordítania a mo-
tort, miközben benyomta számítógépét.
— Szerencséd van, Max. Jó érzés. A rákanyaro-
dás lassú, de Dave ezt meg tudja oldani. El fog tar-
tani, míg megszokom, hogy bal lábbal fékezek. De
ha a sebességváltód nem veszít id t a gyorsításon
és csúcssebességnél, akkor azt hiszem, csak a féke-
zéssel úgy fél másodpercet nyerek körönként.
— Bunkócskám — mondta. — Gondold csak el,
mit tudna egy igazi pilóta csinálni! — Max, úgy lát-

128
szik, jó hangulatban volt. Ö így képzelte a tréfálko-
zást.
Ken bedugta fejét a pilótafülkébe, és megtartotta
szokásos beszédét a felel sségr l, hogy ne akarjak
semmit se bizonyítani, az autót teszteljük, nem a
vezet jét. Ezt már annyiszor csináltuk, hogy azt hi-
szem, csak a ceremónia kedvéért tette. És hogy el-
terelje figyelmét az 5500 darab versenyalkatrész és
egy darab versenyz miatti aggódásról, amelyek bár-
melyike bármelyik pillanatban elromolhat.
Kirobbantam a depóból, hogy megtegyek még tíz
kört, ez alkalommal nyolctizednél; a gyors, de óva-
tos vezetési stílus, amit akkor alkalmazol, ha az ötö-
dik helyen vagy, egy körrel a negyedik helyezett
mögött, egy körrel a hatodik és tízzel a cél el tt.
- Van egyfajta szabadság a versenypályán; szabad-
ság az életed többi részét l. A feleségek, adóbehaj-
tók, rádiódallamok, számlakivonatok és férfiak, akik
az éjszaka közepén megjelennek és összevernek,
mind elt nik a porban. A világ elmosódik, és te
mész körbe-körbe a karneváli menetben.
Hipersebességgel behajtani egy kanyarba; fékez-
ni, egy ív mentén határa szélén egyensúlyozni a ko-
csit oly tökéletesen, hogy az autó, mintha láthatat-
lan kerékvágásban haladna, szinte önmagát irányít-
sa; olyan keményen gyorsítani a kijáratnál, hogy
arcb röd a fogsorodhoz lapul; a motor üvöltését l
és a fékek és gumik sikoltásaitól körbevéve; ez, öreg,
már nagyon közel van ahhoz, hogy megnyújtsd az
id töredék darabkáját, amely elmúlik még azel tt;
hogy azt mondhattad volna: most.
Ez a kis filozofikus csevely a hátsó egyenesen buk-
kant el , mert Max automata sebességváltója eny-
nyivel több szabadságot és id t adott. Mert nem kel-
lett a kuplungot és sarkamat és lábujjamat pum-
pálnom, az autó biztosabb, nyugodtabb volt.
És én is. Több id m volt megtalálni a tökéletes
id t a bekanyarodásra, a tökéletes pontot a kanyar
belsejének levágására, a tökéletes id t a visszaté-
résre a gázpedálhoz és kimenni teljes gázzal, mintha

129
a kijárat ott sem lett volna. Ha az átvitel nem is tett
jobb és gyorsabb pilótává, akkor is így éreztem.
Kivéve a nyakamat. Nyilvánvalóan nem végez-
tem elég nyakizom-er sítést, hogy kompenzáljam
kormány mögötti edzések hiányát. Nézd csak meg.
egy tapasztalt Forma—l-es pilóta nyakát, és egye-
nes vonalakat fogsz látni a fülét l a válláig. A kez-
knek egyik oldalra ferdül a nyakuk, fájó izmaikat
ápolgatják. Kezdtem érezni egy kopasz nyakú nyi-
lallásait, amikor felkavart port pillantottam meg a
szervizúton a depók felé száguldani. Látogatók.
A következ körben elhajtva a depók el tt Ken
feltartotta a tízkör jelet. Mögötte egy ragyogó kis
Toyota vezet ülésének nyitott ajtaja, és egy kis sz -
ke fej emelkedett a tet fölé. A francba, gondoltam
elszoruló torokkal. Janice. A zúzódás az ádámcsut-
kámon eleget mondott. Hasizmaim és tomporom túl-
ságosan fájtak, hogy rájuk gondoljak. Ideje volt be-
menni. Megtettem még egy kört.
Aztán a hajt kanyarba jövet, a depók el tt a fé-
kek elt ntek.
Az egyik pillanatban még Forrest Evers voltam,
170-nel cirkáltam az utolsó kanyarban, és homályo-
san egy csinos hölgyre gondoltam a rövid, tüskés,
sz ke hajjal és csinos, rózsaszín bimbókkal; töp-
rengtem, vajon bosszút akar vagy újrajátszást.
Az egyik pillanatban még én irányítottam, ter-
veztem a jöv eseményeit — a következ ben hata-
lom nélküli utas voltam, a fékpedál a padlóba esett,
az Armco-véd korlát egyre nagyobbra n tt. Sokat
nem tehettem. Két gyors mozdulat meger sítette,
hogy a fékpedál pumpálása id pocsékolás.
A lehet legkisebbre akartam csökkenteni a csa-
pódást. Ez volt az egyetlen új alvázunk. És nem
akartam lábbal el re hatolni a véd korlátba. Az
egyik lehet ség: egyszer en az Armco-korlátnak tá-
maszkodni, fokozatosan beleengedni mindkét bal
oldali kereket, és remélni, hogy a korlát íve körbe-
vezeti az autót a kanyarban, és lelassítja. Ám még
ha sikerül is párhuzamosan állítanom a kocsit az

130
Armcoval, az acélkorlát könnyen letépheti a kocsi
kerekeit és mi akkor elröpülünk, seggel a benzin-
tartály fölött. Így ezt értelmetlen megfontolni, te-
hát nem tettem. Már azel tt elvetettem ezt a variá-
ciót, hogy lábam másodszor is beletaposott volna a
halott fékpedálba.
Jobbra volt valami.
Egyetlen jó kezemmel a tarkójánál fogva vittem
az autót és belevágtam a kanyarba, sz kítve az ívet,
csúsztatva, megpróbáltam annyi sebességet levakar-
ni, amennyit csak lehetett; úgy bántam vele, mint
egy salakmotoros. Túl gyorsan jöttem, és az ívem
túl szoros volt ahhoz, hogy a legkisebb reményem
is lehetett volna arra, hogy valami módon be tud-
jam venni a kanyart. De azzal, hogy lábamat a gáz-
pedálon tartottam, hosszan kanyarodó ívben sodród-
tam ki, és a kanyar kijáratánál mentem le a pályá-
ról, épp elnyomulva az Armco-korlát mellett, bele
a salakba. Salak- és k csóvát küldtem magam mögé.
A gázba nyomtam a lábamat, az Exxon-reklám alatt
elzúgva megsoroztam a hátulját kavicsokkal és kö-
vekkel, és kileng farral szélesen pattantam át a
durva salakon, hogy visszazötyköl djek a pályára,
épp id ben ahhoz, hogy a bokszutca és a depók felé
tartsak.
Max alig várta, hogy csatlakoztathassa számító-
gépét. Így beszélt szegény, meger szakolt drágájá-
val:, „Hogy érzed magad, szemem fénye?" „Fáj?"
„Hadd mérjem meg a lázadat." „Ó, drágám, azt hi-
szem, lázad van az er átviteledben." „Szegény Ki-
csim, eltörött valamid?" Ég vörös, fenyeget tekin-
tete azt mondta, hogy velem majd kés bb számol.
Miután ellátta Kicsinyét. A Kicsiny, amely meg
akart ölni engem. Bassza meg.
Ken bedugta elém hatalmas arcát.
— Nem a legszebb látvány — mondtam.
— Pardon?
—Az arcod takarja a kilátást.
- Hogy vagy?
— Egész jól. — Az adrenalin még mindig lükte-

131
tett bennem, gondolataim száguldoztak, és zúzódá-
saimról, fájó izmaimról elfeledkeztem. — A fékek
elmentek és tudni akarom, miért. A felfüggesztés
lehet, hogy meggörbült a tereppályán. Láttad?
— Csak azt láttuk, hogy jössz vissza a pályára.
Úgy nézett ki, hogy komoly lehetett. Biztos a fékek?
— A pedál a padlón van. Egyszer en nincs fék.
— Van még valami?
— A kocsi alulkormányoz a gyors kanyarokban,
ezért kések. Kifelé van egy kis túlkormányzás is.
Semmi drasztikus. De ha meg tudjuk csinálni, akkor
le tudok venni még legalább egy másodpercet.
— Egy óráig is eltart, míg végigmennek rajta.
Dave ítéletére kell bíznunk magunkat. Ha repedése-
ket gyanít, akkor pakolhatunk. Látogatónk van.
— Látom. Segíts. És mondd meg Dave-nek, hogy
el ször a fékeket csinálja meg. Mondd meg neki, tud-
ni akarom, miért. Pontosan tudni akarom, miért. —
Ken kicsatolta biztonsági övemet, nagy, húsos ke-
zével lenyúlt, hogy megragadjon és kiemeljen.
Mikor elmentünk Max mellett, azt mormogta,
hogy felforrósodott a sebességváltó. És hogy nem
tudok vezetni. És hogy többet nem szállok be az
autójába.
— A szemét autód majdnem megölt, te faszfej.
És miel tt újra beleülök, azt akarom, hogy meg-
mondd nekem; a te tervezési hibád vagy gyártási
hiba volt, vagy te csavartad össze rosszul, vagy va-
laki matatott vele. Te fogod megmondani, Max. Te.
— Mindezt halkan mondtam, de biztos megérezte,
milyen közel állok az er szakhoz. Nem válaszolt.
Csak nézett rám, szája nyitva lógott, mint egy bul-
dogé.
— Helló, Janice, micsoda kellemes meglepetés! —
kiáltottam örömet tettetve. Kurváknak adhatnék
leckéket.
Janice a kocsijától jött felém. Rövid ujjú, leopárd-
foltos, b pamuting, feszes, kék farmer. Feszes kék
farmere cowboycsizmába t rve. Kezében jegyzet-

132
tömb. Rövid, feszes lépések. Janice, a kemény. Ja-
nice, a riporter. Csak a munka, semmi más.
— Úgy látszik, valaki megvert helyettem...—
mondta. Járás közben mellbimbói végezték kis hu-
rokrepüléseiket a vékony ruha alatt. — Kinek tar-
tozom köszönettel?
— Amikor utoljára láttalak, Janice, arra kértél,
hogy segítsem le rólad a hálóinged.
— Az azel tt volt, hogy megtudtam, hazug vagy.
— Megadtam neked a sztorit! Max sebváltójáról
és a visszatérésemr l Kenhez.
— És hazudtál a törött sebváltóról.
— Négyb l három, nem rossz.
— Ne etess ezzel, Evers; át tudnálak döfni a tol-
lammal. És meg is teszem.
- Azért jöttél ki ide, hogy ezt megmondd?
— Azért jöttem ki ide, mert van egy csodálatos
alapötletem. Egy Forma—l-es csapat halála. A pi-
lóta, aki edzés közben sem képes pályán maradni.
— Helló, Janice! — Ken végrehajtotta a csöndes
becserkészés trükkjét. Hatalmas magassága mellett
Janice olyan volt, mint épp toporzékolni készül
kislánya.
— Minek köszönhetjük ezt a megtiszteltetést?
— Épp elmondtam Forrestnek az új témámat. A
Forma—l-es csapat tulajdonosáról, akinek az autói
egymás után ölik meg a pilótáit, és aki elveszíti a
szponzorait, és aki megpróbálja manipulálni a saj-
tót. Meggy demonstrációt láttunk Forrestt l az
imént, nem gondolja? Vagy épp feladják a Forma—
l-et, és rallibajnokságra készülnek?
Ken közvetlen, baráti nevetését hallatta. Janice
néhány vágása mélyre hatolt, de Ken inkább eltör-
te volna a karját, semmint hogy Janice lássa fájdal-
mát.
— Janice, nincsenek illúzióim az esélyeinkr l. De
már olyan régóta vagyunk a tönk szélén, hogy azt
hiszem, egészen jól fejlett az egyensúlyérzékünk. És
ha akarja, megjósolhatja a kimúlásunkat, de me-
gyünk Mexikóba és Adelaide-be.

133
 — Ken? — Maxet k szilánkok és pályadarabkák
borították. Szemmel láthatóan a kocsi alatt volt. Úgy
integetett, mint aki azt hiszi, diszkréten jelez Ken-
nek, hogy menjen oda hozzá. A távolból akár Pan is
lehetett, amint Stannek integet, hogy figyelmeztes-
se a zuhanó zongorára.
— És van egy sztorim arról a Forma—l-es terve-
l, akit egy belga vállalat perel a sebességváltó-
találmányuk ellopásáért — folytatta Janice.
Err l tudtam. A belgák azt állították, hogy Max
bitorolja egyik szabadalmukat. Maxnek az volt a vé-
leménye, hogy nincs igazuk. A tervek alapjukban
különböznek, mondta. Nincs miért aggódni. Janice
támadása miatt aggódni kezdtem. Lehet, hogy Max
tényleg ellopott egy tervet? Finom kar siklott az
enyémbe.
— Janice Henrion, szeretném bemutatni Beverly
Wyeth-nek. — Ma mindenkit én mutatok be.
— Ó, maga a hét új íze, nem? Elmondta magá-
nak, hogy van egy felesége Londonban és egy ba-
rátn je New Yorkban?
— Örülök, hogy találkozunk, Janice. — Beverly
kijárta a visszavágás egyetemét. Viselj kemény ál-
arcot, és ne üss vissza keményebben, mint ameny-
nyire kell. — Nem vagyok meglepve, hogy Forrest
annyi n t érdekel. Sokszor napokon keresztül kö-
vetik is a hölgyek. — Kis hatásszünet után: — És
persze mindent elmondott.
— Nos, akármit is mondott, az valószín leg nem
volt igaz. Ugye, nem vagy túlzottan oda az igaz-
mondásért, Forrest? — Apró kis remegés a hangjá-
ban. A kislány megjátssza a keményet.
— Janice, beszéljünk egy kicsit. — Megfogtam a
kezét, és elvezettem, kis keze az én nagy kezemben.
Besétáltunk a száraz, füves területre a pálya kö-
zepén.
— Mi történt veled? Rettenetesen nézel ki.
— Profi ver emberek. Valaki azt akarja, hogy ne
vezessek.
— Ugyan, Forrest. Biztos azt hiszed, hogy ször-

134
nyen naiv vagyok. Miért akarná bárki is, hogy ab-
bahagyd, amikor olyan szórakoztató figyelni a bal-
eseteidet? Azt hiszed, csak azért, mert szörnyen von-
zódom hozzád ...
— Janice, te nem vonzódsz hozzám.
— Jól van, legyen úgy, ahogy te akarod: nem
vonzódom, és nem írom meg a cikkemet. „Egy vesz-
tes sírfelirata", mit gondolsz err l a címr l?
— Nem kell ilyen mocskosnak lenned.
— De igen. Mocskosnak kell lennem. Mert ha
nem vagyok az, valaki kihasznál. Ismerek néhány
nagy érdekcsoportot az autóversenyzésben, Forrest,
Megvetnek téged. Azt mondják, hogy a csapatod
amat r. Azt mondják, ez a sport sokkal jobb lenne
az Arundel-istálló nélkül. Azt hiszem, jó cikk lesz.
— És elmosolyodott, lábujjhegyre állt, kezét vállam-
ra tette és megcsókolt. Aztán elment.
Amikor visszaértem a depóhoz, Ken, Beverly és
Max egy csoportban álltak. Bennünket figyeltek.
— Forrest — kérdezte Ken —, mit csináltál ezzel
a n vel, hogy ilyen dühös?
— Nem csináltam vele semmit.
Beverly felnevetett.
— Akkor nem csoda, hogy dühös.
Beverly mögött Janice Dave-vel beszélgetett.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Ken ment elöl a lakókocsiba, a járm nyikorgott

és megd lt feléje, ahogy hatalmas súlyát a lépcs re
helyezte. Mikor belépett, meggörnyedt feje súrolta
a tet t. Leült az asztalhoz, és olyan esetlennek és
túlméretezettnek t nt, mint egy feln tt a gyerek-
zsúron. Közben én hátul, a hever n lassan és óvato-
san kinyújtóztam a hátamon. Csönd volt, míg ösz-
szeszedte gondolatait.
— Nincs szükségünk több felt nésre.

131
 — Én érzem, hogy felfigyeltek rám — mondtam,
megérintve overallom alatt a zacskó cukorborsót.
— Valóban. Haraptak. — El rehajolt, keze a tér-
dén. — Valószín leg azt gondolták, hogy a kezed
meggátol a vezetésben.
— Meggátolt volna, ha nincs Max automata seb-
váltója.
- Pontosan. És amikor megtudják, hogy nem ál-
lítottak meg, akkor megint próbálkozni fognak, ööö,
mondjuk úgy, kevesebb tartózkodással.
— Egy öreg hölgy fel tudna dönteni tollsepr vel.
Nem vagyok igazán tökéletes formában.
—- Nos, igen, nem hiszem, hogy egyedül kellene
szembenézned velük.
— Jó, legyél te a következ .
— Forrest, szeretném, ha ezt komolyabban ven-
néd. Csapatunk ostrom alatt áll, és szerintem meg
kell védenünk egymást. Ki az új barátn d?
— Nem tudom, de Beverly rendben van.
— Leny göz alakja van. De sokkal nyugodtabb
volnék, ha többet tudnék róla annál, mint hogy Ar-
thur Warren volt barátn je.
— Rendben, azzal egyetértek, hogy a csinos ka-
liforniai n k között ez népszer kategória. De azt
hiszem, hogy az, akinek mondja magát. Senki sem
álcázza magát végz s filozófiahallgatónak; túl bo-
nyolult. És túl könny ellen rizni.
— Talán. Lehet filozófiahallgató, és mégis azért
fizetik, hogy téged figyeljen, informáljon valakiket
rólad. Gyanakszom minden n re, aki ennyire csinos
és úgy tesz, mintha vonzódna hozzád.
— Te nem gyanakszol, hanem irigy vagy. A múlt
éjjel nem tudta, hol vagyok, csak amikor felhívtam,
— Hát, rendben. Mert míg véget nem ér a ver-
seny Mexikóban, szeretném, ha úgy tartanánk ösz-
sze, mint a kari riksák. — Közben Ken felállt és a
szekrényben kotorászott.
— Milyen riksák?
— Kari riksák. Tudod, az a keleti szekta, akiket
mindig a repül téren lehet látni. Kopasz a fejük,

136
csengetty znek meg sárga ruha van rajtuk, és ál-
landóan azt kántálják, hogy „kari, kari, kari, riksa".
— Hare Krishna.
— Az hát. Az a népség. — Egy doboz sörrel a ke-
zében bújt el a frizsiderb l. Lévén túl magas ah-
hoz, hogy kiegyenesedjen, meggörnyedve ment visz-
sza és ült le az asztalhoz. — Semmi esetre sem aka-
rom, hogy egy pillanatra is egyedül maradj. Azt
akarom, hogy a csapat együtt egyen, és amennyire
lehet, együtt is aludjon. Így sokkal kevésbé vagyunk
sebezhet k.
— Nézd, Ken, elég jól ismerem a lányt ahhoz,
hogy azt gondoljam, nagyon meg fogom kedvelni.
Ha lesz rá esélyem. De Mexikóban nem akarok tár-
saságot. Tetves formában vagyok. Minden tagom
fáj, és egyszer en nincs rá id m. Tudod, milyen va-
gyok verseny el tt. És különben is, mit csináljon
Beverly, ha megint megtámadnak? Sikoltozzon?
— Ha ott lett volna sikoltozni a Sunoco benzinkút
el tt, most nem tömködnél fagyasztott borsót a nad-
rágodba, nem?
A lakókocsi megbillent, ahogy Nagyüt és Max
fellépett rá. Láttam magam el tt a négyünk súlya
alatt szétlapuló és kipúposodó kerekeket.
— Nos, Max, mi történt a fékekkel? És meddig
tart, míg megcsináljátok?
Max kényelmetlenül fészkel dött, arcát izzadság
és kosz csíkozta. Fejem fölé nyúltam, hogy egy fo-
kozattal feljebb kapcsoljam a légkondicionálót.
— Hogy sorrendben válaszoljak a kérdéseidre,
Forrest: nem tudom, és körülbelül két óra.
— Ne szórakozz velem, Max. Elfogyott a türel-
mem.
Max elnyomult Nagyüt mellett, és felém nyúj-
totta a kezét. Tenyerén kis rozsdamentes acélblok-
kot tartott, amely úgy nézett ki, mintha rl zúz-
ta volna meg. Rézcsövek elvágott törzse állt ki mind-
két végén.
— Az adagolószelep — magyarázta Max. — Any-
nyira elkopott, hogy ereszt. Néhány körig észre sem

137
veszed, de a szivárgás hírtelen nyomáscsökkenést
okoz, és azonnal hatástalanodnak a fékek. A kétkö-
rös fékrendszerhez vezet csövek szintén meggyen-
gültek.
— Miért nem tudod, mi történt?
— Amikor lementél az útról, leszakítottad a kocsi
aljlemezét. Lehetséges, hogy ez az után történt, hogy
elvesztetted a fékjeidet. Ha közelr l megnézed, sa-
lak- és kavicsdarabkákat látsz beágyazódva a fém-
be. — Max öklébe zárta a ledörzsölt fémet. — Vagy-
is lehetett gyártási hiba, szabotázs vagy a rendszer-
ben egy légbuborék.
— Egy is elég volt ezekb l az rült dolgokból —
mondtam, és eszembe jutott, ahogy a fékpedál le-
esett a padlóra, használhatatlanul.
— Forrest — mondta Nagyüt . — Dave, Bill és
én átmentünk a rendszer minden komponensén, el-
len riztük, és egymást is ellen riztük. Az adagoló-
szelepen kívül minden százszázalékosnak látszik. De
az igaz, hogy lehetett egy buborék.
— Lehet, hogy nem lett volna bent buborék, és
lehet, hogy nem lett volna bent hibás alkatrész, ha
az autót úgy ellen rizték volna, ahogy kell. És ha
nem lenne túl alacsonyan beépítve az alvázba, ak-
kor nem szakadna le mindig, amikor a kocsi elszáll.
— Mondtam — Maxnek az önbizalmával együtt
visszatért a dühe is —, hogy nem vagyunk készen
Mexikóra. Az autó teszteléséhez több id re van
szükség.
— Forrest — mondta Ken, úgy nézve Maxre,
mintha a f tervez takargatna valamit —, Max-
nek talán igaza van. Talán egy kicsivel több id t
kellene adnunk magunknak a fejlesztésre.
— Persze hogy több id kell a fejlesztésre -
mondtam. — De Mexikót nem hagyhatjuk ki. Mi-
lyen hamar tudod megint pályakészre állítani,
Max? — kérdeztem. — Jobb, ha most megtudjuk,
vannak-e még benne hibák.
Max az órájára nézett.
— Úgy másfél-két óra. — Nagyüt húzott a sö-

138
réb l és olyan arcot vágott, mintha épp most vette
volna észre, hogy békák vannak az üvegében. —
Egy kicsit elny ttnek látszol ott kint - mondta a
mosdónak d lve. — És nem arra gondolok, amikor
lejöttél a pályáról.
— Hosszú volt a kihagyás.
- Hát ne er szakold. Ne légy balek.
— Szerzek neked egy szép virágmintás ruhát.
Akkor mindig játszhatod anyukát. Az istenit! —
mondtam egyre mérgesebben —, vasárnap van.
Következ vasárnap Mexikóvárosban leszek a Pe-
ralta körül pattogva 270-nel. Hogy a fenébe jutnék
bárhova, ha nem er szakolom? Rendes t led, hogy
aggódsz, Nagyüt , de nem szabad kiengednem.
— Nem emiatt aggódom.
— Hanem?
Nagyüt sörösdobozát kis fóliagalacsinná gyúrta
és el vett egy másikat a h szekrényb l. — Mond-
tam már neked, miért hagytam ott Mexikót? — kér-
dezte, kérdését a sörösdoboz pukkanásával hangsú-
lyozva.
— Hosszú történet?
— Lehetett volna sokkal rövidebb. — Nagyot
kortyolt a dobozból. — Akkoriban, úgy tizenöt éve,
versenyautókat építettem Mexikóvárosban. Elég jó
kis üzlet volt. A Transammal versenyeztem, a csa-
pat szétesett, és gondoltam, bassza meg, gyerünk
Mexikóba. — Mehikónak ejtette.
— Mexikóban rengeteg a pénz, ha tudod, hol kell
keresni. Gazdag apukák. Mustangokat vesznek a
kisgyerekeiknek. És amint a gazdag kölyök meg-
kapja az új Mustangját, azt akarja, hogy az övé
gyorsabban menjen, mint a többi gazdag kölyök
Mustangja. Így hát azzal szereztem nevet magam-
nak, hogy versenyautókat építettem, pénzt meg az-
zal, hogy Mustangokat spéciztem. Némelyik kölök-
nek baromi sok pénze volt, és volt egy csomó dolog,
amit egyszer en csak rá lehetett nyomatni, elágazó
szívócsövek, elosztócsövek, Holey-karburátorok. De
ezek a kölkök azt akarták, amit a kölkök mindig

139
akarnak: többet. Nos, komoly motorépítést, furato-
lást, lökethossz-beállítást, stabilizálást; ehhez a
szarhoz egy halom drága felszerelés kell. Így hát
bevettem egy csendestársat. Volt egy halom pénze,
a kölykének volt egy Mustangja, és gondoltam, biz-
tonságos, merthogy a rend rf nök. Egy nap a
kölyök épp kipróbálja a legújabb szupertrükköt,
amit rányomattam a Mustangjára, égette a betont
a m helyem el tt, mire egy zsaru megállítja. A kö-
lyök mondja a zsarunak, hogy kopjon le, mert a pa-
pája a rend rf nök. A zsaru nem kapja meg a ke-
pénzt, ami szerinte jár neki, ezért ad a kölyök-
nek egy cédulát, és lefoglalja a kocsit. Amit l a
gyerek persze totál kiakad. Másnap egypár új zsa-
ru jelenik meg, kikapják a kocsijából a zsarut, aki
a kölyöknek adta a cédulát, a m helyem mellett
falhoz állítják, és félbevágják a géppisztolyukkal.
— Nagyüt egy pillanatra elhallgatott. — Sosem
gondoltam volna, hogy egy ember ennyit tud vé-
rezni. A következ nap minden cuccomat felpakol-
tam egy teherautóra, bezártam a m helyt és jöttem
Kaliforniába.
Beverly dugta be a fejét, kezében egy csomag
friss fagyasztott borsóval. Elnyomult Nagyüt és
Max mellett, és leült a priccsemre.
— A tanulság pedig ...
— A tanulság az, hogy Mexikó egy sekély ta-
vacska néhány nagyon nagy cápával. Az a rend r-
nök néhány éve nyugdíjba ment vagy kétmilliárd
dollárral svájci bankokban.
Hitetlenkedve néztem.
— Az istenit, Evers; azt hiszed, hogy Iacocca
gazdag? Azt hiszed, hogy a General Motors elnöke,
azt hiszem, Smith, igen, Roger Smith, szép arany
kézfogást kap majd, amikor nyugdíjba megy? Fe-
néket, azok a fickók nem gazdagok. Kett jüknek
alig van 500 milliójuk. Kétmilliárd, az a komoly
pénz.
— Jól ebédelhetsz bel le — mondtam. — Ezeket
a számokat egy svájci bankostól szerezted?

140
 — Meleg. Nézd, Forrest, nem ijesztgetni akar-
lak. Isten tudja, mi kell ahhoz, hogy megijedj. Csak
azt szeretném, ha óvatos lennél.
— Majd utazási csekket viszek.
— Mi az alulkormányozottság? — Beverly friss
csomag fagyott borsót tömködött a h s autóverseny-
overalljának hátába és közben egy autósmaga-
zint olvasott.
— Finoman — mondtam, amikor megéreztem a
jéghideg m anyag zacskót. — Az alulkormányozott-
ság azt jelenti, hogy az els kerekek könnyebben
csúsznak, mint a hátsók. Ezért, ha gyorsan mész és
bekanyarodsz, az els kerekek megcsúsznak, és te
továbbra is egyenesen haladsz. Ezt nem nehéz kivé-
deni, csak felengeded a gázpedált, és amikor gyen-
gül az el rehajtó er , az els kerekek megfogják a
betont, és az autó befordul.
— Igen — mondta Nagyüt —, mi ezt „nyomás"-
nak hívjuk Amerikában, mert az autó inkább el -
renyom, minthogy befordulna akkor, amikor aka-
rod.
— És az ellenkez je a túlkormányzás? — Be-
verly befejezésképp finoman megpaskolta sajgó fe-
nekemet, felhúzta a lábát és karjával átfogta, állát
térdén nyugtatva. Az emberek szeretik nézni a ver-
senyautókat, a száguldást, az ütközéseket és bal-
eseteket. Lehetséges, hogy Beverlyt az elmélet ér-
dekli?
— A túlkormányzás azt jelenti, hogy amikor be-
fordulsz egy kanyarba, a farod kint marad, és ha
nem vigyázol, a kocsi megpördül.
— Melyik volt az, amelyik miatt buktál? — kér-
dezte Beverly, miközben arcát tanulmányozta egy
tükörben, amit kézitáskájából vett el .
— Egyik sem. Csak lent tartottam a lábamat, és
mentem egyenesen el re, amikor jobbra kellett
volna fordulnom.
Nagyüt végzett sörével, és az összegy rt dobozt
a többihez dobta.
— Nekem eléggé alulkormányzásnak hangzik,

141
Forrest. Mint amikor kanyarodni akarsz, de nem
tudsz.
Két órával kés bb, miután újra bemelegítettem
a kocsit és meggy dtem arról, hagy minden rend-
ben van, dühösen megtettem még tíz kört, azonban
az alulkormányzás még mindig ott volt. Lehetett
az els vagy hátsó szárnybeállítás, a keréknyomás,
a lengéscsillapító-beállítás, lehetett a kerékd lés-
beállítás, a csaphátrad lés, valami az alvázban, a
súlyelosztás, a tüzel anyag-teher, a rugóbeállítás,
lehetett bármilyen kombináció — vagy valami más.
Míg Dave és Bill lehetséges gyógymódokat beszél-
tek meg, Max a számítógépével konzultált.
Mivel az új autóval mindig vannak problémák,
ez egyáltalán nem volt komoly. Megoldhattuk. Az
ismeretlen volt az, ami egy kicsit több id t vett
igénybe.
A nap végére még mindig nem jöttünk rá a meg-
oldásra. Nagyüt elment, azt mondta, ha volna a
célpont, más munkát keresne. Beverly azt mondta,
mennie kell, mert nem számított rá, hogy itt ma-
rad, és nincsenek ruhái.
— Butaság, kedvesem — mondta Ken, atyásko-
dón átölelve Beverly vállát. — Veszek neked újat.
Elmondta Forrest, milyen gazdag vagyok? Nos,
tudd meg, hogy hatalmas gazdagsággal vagyok
megáldva és boldog lennék, ha megoszthatnám ve-
led, ha maradnál vacsoráig. Majd kiveszem Forrest
fizetési borítékjából.
— Ne hagyd, hogy becsapjon, Beverly. Nem
nagy vagyona van, hanem egy vagyon tartozása.
De maradj vacsorára. A kedvemért.
— Maradok mindkett tökért. De a ruháimat én
veszem. Egy feltétellel, Forrest.
— Mmm — mondtam, olyan diplomatikusan,
ahogy csak tudtam.
— Vigyél körbe a pályán Kleopátrán. Bömböl-
tesd meg — mondta pajkosan vigyorogva.
Mindannyian begy ltünk a kocsiba. Ken, Max,
Dave, Bill, Beverly és én a kormány mögött; az

142
egész Kari Riksa csapat. Fájtam és fáradt voltam,
és már annyira ismertem a pályát, hogy csukott
szemmel is végighajtottam volna rajta. De jobb
formában voltam, mint amikor elkezd dött a nap,
Ha valaki figyelt a dombokról, láthatta az öreg
kobaltkék uszályt pereméig megrakodva végigdübö-
rögni az egyeneseken, két kerékre billenni, csiko-
rogni, csúszkálni és füstöt fújtatni. Két kör után a
fékek semmivé foszlottak, és csak úgy tudtam
lassítani a szörnyet, hogy a kanyarok el tt oldalra
csúsztattam, mintha a kis üt mobil lett volna.
Beverly teljes hanger re kapcsolta a rádiót,
rock and roll szólt, és mi repültünk. Ha nevettem,
fájt a hasam, de nem, tör dtem vele, és fogadok,
hogy mérföldekr l hallották a hangomat.
Kés éjjel lett, mire villanyt oltottunk. A forga-
lomnak olyan hangja volt, mint szabálytalan hullá-
moknak a parton. Beverly a nyakamat masszírozta,
a fájó inakat nyugtatta.
— El is felejtettem — mondtam —, milyen jól
szórakoztunk együtt a csapattal. Annyira rosszra
fordult minden, amikor buktam a Brands Hatch-en.
Ez az, ez az a szemét... au! — Ujjai er sek voltak,
mint egy k faragóé.
— Nagyon mulatságos volt, amikor Dave és Bill
Kent utánozták. Mindig ilyenek?
— k így engedik ki a g zt. A verseny el tt
egész éjjel fenn lesznek, megállás nélkül dolgoznak,
hogy kész legyen a kocsi. Nagy a nyomás. Tudják,
hogy a verseny és az életem függ a munkájuk mi-
ségét l. Hányszor hallottad, hogy egy versenyz
egy laza csavar vagy valami apró alkatrész meghi-
básodása miatt ütközött?
— Nem tudom, azt hiszem, mind bezsongtatok.
Olyanok vagytok, mint a kisgyerekek, akik valami
veszélyeset forralnak, míg a mami vásárolni van.
Oldalamra fordultam, hogy szembe nézzek Be-
verlyvel az ablakon belopakodó homályban.
— Most pedig a pszichológia. És én még azt hit-
tem, hogy csak filozófus vagy.

143
 — Ne gúnyolódj, kérlek. Nagyon jó volt ma ve-
led lenni, de nagyon törékenynek érzem magam
melletted; mintha valami eltörne, ha nem vigyázok.
— Ez csak azért van, mert nemrég vagyunk
együtt, és nem volt még id nk kialakítani a szabá-
lyokat.
— Ez maradjon is így, Forrest. Szabályok nélkül.
Kezem a derekán volt, magamhoz húztam.
— Szabályok nélkül — mondtam, és megcsókol-
tam a száját —, mert csak megszegnénk ket.
— Talán nem arra valók a szabályok? — mondta
Beverly a mellemet csókolgatva.
Az els este, amikor Beverly megjelent kék far-
merjéb l kilógó pizsamájával, a szeretkezés ügyet-
len volt és akadozó. Annyira örültem, hogy ez a
csodás n ágyban van velem, hogy egyre azon járt
az eszem, hogy felkel és elmegy. És annyira érzé-
keny volt olyan sok részem, hogy nem tudtam iga-
zából elfeledni a fájdalmat. Mindketten kiestünk a
gyakorlatból és óvatosak voltunk, bizonytalanok a
másikkal, és kiéhezve egymásra.
Most több id nk volt és biztosak voltunk. Mind-
annyian ügyefogyottak vagyunk a sötétben, talál-
gatva, hogy ügyefogyott társunk mit gondol és érez.
Próbáljuk megmondani neki, de a szavak sohasem
megfelel ek. Itt, itt van ez a simogatás és csók. És
vedd ezt a csókot itt és ott. Ó, igen, még. Nem, ne,
ne így. Így? Igen, pont így.
Beverly sikoltva ébredt. Átkaroltam, de meg-
próbált kiszabadulni, miel tt felfogta volna, hogy
én vagyok az. Pillanatokkal kés bb kifulladva sírt.
Dübörgés hallatszott az ajtó fel l.
— Forrest, mi folyik ott? — Ken er s hangja,
amit l egy ló három akadályt is átugrana, felriasz-
totta a motelt.
— Semmi. Jól vagyunk; Menj, aludj. — Megpró-
báltam megnyugtatóan hangzani, de Ken nem hal-
lott. Egyre dübörgött az ajtón, üvöltött.
— Az isten szerelmére, Forrest, jól vagy?
Kikeltem az ágyból és kinyitottam az ajtót. Mez-

144
telenségem látványa szemmel láthatóan megdöb-
bentette. Abbahagyta a kiabálást. — Nos, igen —
mondta. — Ne üsd tovább ezt a szegény gyerme-
ket, és feküdj le aludni. Holnap elég sokat kell ve-
zetned.
Becsuktam az ajtót.
— Kedvesem, sajnálom. Senkit sem akartam fel-
ébreszteni. Ken volt az?
— Sárga selyempizsamában — mondtam. —
Úgy néz ki, mint egy bernáthegyi hálóingben.
Amikor visszafeküdtem mellé és átkaroltam, Be-
verly elmondta rémálmát.
— Egy sziklán álltam a tenger felett. Ragyogó
napsütés volt, és a hullámokat néztem. Amikor
megfordultam, egy csoport öltönyös férfi állt ott,
tudod, olyan üzletemberfélék, és mind mosolyog-
tak, és akartak adni nekem valamit, de én nem tu-
dom, mit, hátraléptem, és leestem a szikláról. Ami-
kor zuhantam, láttam magam alatt a csipkés, fekete
sziklákat.
Egy ideig átölelve tartottam, mondtam valami
megnyugtatót, valami olyasmit, hogy tizenötmillió
éve annak, hogy a tenger Riverside-nál volt, és
hogy itt biztonságban van.
— Biztonságban érzem magam veled. Azt hi-
szem, Forrest, ez azt jelenti, hogy szerelmes leszek,
és ez megrémít. — Megcsókolt, arca még mindig
nedves volt a könnyekt l.
Ha volna csak egyetlen dolog, amit visszavonhat-
nék mindazok közül, amit Beverlynek mondtam, az
volna, amit erre válaszoltam. Bolond, önz férfi,
Isten bocsásson meg nekem. Karomban tartva ezt
kérdeztem:
— Eljössz velem Mexikóba?
Egy ideig gondolkodott rajta, mérlegelte a ne-
hézségeket, számolta az érzelmi költségeket.
— Jöv hétf re vissza kell érnem — mondta. —
De nagyon szeretnék veled menni. — Elhallgatott,
a mennyezetet nézte, majd ismét engem. — Egy
feltétellel: szabályok nélkül.

145
 A telefon háromnegyed ötkor csengett. Átnyúl-
tam Beverly fölött és felvettem. Természetesen Ve-
ronica volt az.
— Veronica, most nem beszélhetek veled, ágyban
vagyok valakivel.
— Drágám — válaszolta —, micsoda véletlen.
Én is.
MÁSODIK RÉSZ
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Ha egyszer beléptél a Peraltába, akkor elköte-

lezted magad. Nincs kijáró, nincs leálló: nyomd a
pedált, és reméld a legjobbakat.
A Peralta egy kurva; a célegyenesbe vezet hosz-
szú, túlemelt, 180 fokos kanyar. A Forma—1 egyik
leggyorsabb kanyara, egyben az egyik legdurvább
is. 270 kilométeres sebesség a csúcsán, bukkanók
egész végig. Mélyen beszív a szájába, aztán megpró-
bál oldalra kiköpni.
Ha túl gyorsan lépsz be, akkor kicsúszol a szélén a
laza salakra és az Armco-korlátokba. Ha túl lassan,
akkor a célegyenesben végig átkozni fogod magad,
miközben elkattognak az elveszett másodpercek.
Jól kell megcsinálnod a belép det, mert ahol be-
lépsz a Peraltába, az határozza meg, hol mész ki —
lent a célegyenesen vagy fent a leveg ben.
A Gran Premio de Mexicót az Autodromóban,
vagyis a rajtvonal melletti torony falába másfél
méteres bet kkel bevésett teljes neve szerint az
Estadio Hermanos Pedro & Ricardo Rodriguezben
tartják.
Pedro Rodriguez harminc évvel ezel tt verseny-
zett a Forma—l-ben a Ferrarinál. Kisöccse, Ricar-
do még nála is tehetségesebb pilóta volt. A helyi
sajtó megjósolta, hogy Ricardo világbajnok lesz.
Egy napsütéses délután, tizenkilenc éves korában,
Ricardo kicsit alacsonyan lépett be a Peraltába.
Azokban az úttör napokban, amikor a biztonság
még csúnya szó volt, autója elment az Armco-kor-
lát alatt, amely lefejezte. Pedro évekkel kés bb
halt meg egy német sportautóversenyen. És apjuk,

149
aki elég gazdag volt ahhoz, hogy fiait Ferrarikban
versenyeztesse, egy peso nélkül halt meg. Mindent
összevetve, az Estadio Hermanos Pedro & Ricardo
Rodriguez nem egy vidám hely.
Különösen azért nem, mert a város szemétéget -
je elszenesedett papírdarabkákkal hinti tele az eget,
amelyek örökös temetési konfettiként szállingóz-
nak alá Los Hermanos Rodriguezért. A pálya Me-
xikóváros repül tere mellett is elfut, ahol a szmog
olyan s , hogy a repül gépek árnyéknak t nnek;
még csak nem is látni a célegyenes végét.
Minden alkalommal, amikor kijöttem a Peraltá-
ból, lenyomtam a lábamat és belegyorsítottam a
bronz párába, reméltem, hogy nem várnak rám
meglepetések.
Csütörtök volt. A szervez k félretették a szabá-
lyokat, és extra edzésnapot engedtek nekünk, hogy
hozzászokjunk az új felszínhez. Épp a célegyenes-
ben cirkáltam arra gondolva, hogy jól kell elkap-
nom a Peraltát, különben én is az égb l alászállin-
gózó elszenesedett darabokban végzem. Dühös vol-
tam, ingerlékeny, ideges. Rájöttem, hogy túl köny-
nyen vettem magam Riverside-nál. Összehasonlít-
va a Hermanos Rodriguezzel, az egy kellemes va-
sárnapi sétakocsikázás volt egy Disneyland-pályán.
Túl sok id t hagytam ki, s ahhoz képest nem er l-
tettem meg magam eléggé. Vacak id ket teljesítet-
tem, nem a kocsi, hanem magam miatt.
Esküdni mernék, hogy a bukkanók mozogtak.
Nem láttam ket; az aszfalt feketeségében rejt
egyenetlenségek voltak. Az egyik körben pontosan
a kerékvágásban haladok a Peraltában, amilyen
gyorsan csak lehet, amikor egy sor éles lökés sza-
badjára löki az autót, ki a keréknyomból az üveg-
golyók felé, a gumi, olaj, por és salak zagyvalékába
a kanyar magas szélén, és a kocsi le akar csúszni
a pályáról, hogy az Armcóba vesse magát.
Ezért a következ körben egy kicsit lentebb lé-
pek be a Peraltába; annyira lent, amennyire csak
merek, még azel tt, hogy a kanyar túl sz kké vál-

150
na, és ostorvégként kidobná a kocsit. És ugyanazok
az átkozott bukkanók vannak ott is, csak most az
egész rosszabb, mert szorosabb az ívem. Ezért a kö-
vetkez körben ott lépek be a Peraltóba, ahol leg-
el ször; összehúzom magam, várva a három zökke-
nést, amelyek rosszabbak lehetnek, mint az összes
többi, de nem jönnek. És amikor kijövök a kanyar-
ból, a sebességem lent van, és azt gondolom, hogy
a következ alkalommal gyorsabban kellene ke-
resztülmennem rajta. Mindegy, az id im még min-
dig ócskák voltak; annyira rosszak, hogy aggódtam
a min sítés miatt.
Mint oly sok versenypályán, itt is fel kell ven-
ned egy ritmust. Hogy milyen jól veszed fel egy
kanyarban, az hat a következ re, a következ re és
a következ re. Ezért, ha az els t csak egy kicsit is
rosszul csinálod, mindegyik rossz lesz. Van egy
mondás, miszerint az amat r addig gyakorol, míg
jól nem csinálja. És a profi addig, amíg nem csinál-
hatja rosszul. Úgy éreztem magam, mint egy ama-
r. Egy részlet a helyére kerül, egy kanyar jól si-
kerül, de egy másik túl lassú vagy túl gyors és a
következ hat mind rossz.
Volt lehet ségem lazítani a hosszú, széles egye-
nesben — ha lazítónak lehet nevezni a 340 kilomé-
teres sebességet a s szmogban, de szaggatottnak
éreztem magam, amikor lazának és folyamatosnak
kellett volna lennem. Az elektromos id mér k egy-
értelm en kimutatták, hogy lassú vagyok.
Beálltam a depóba, hogy Max és a szerel k át-
nézzék a kocsit. Mivel a leveg nagyon ritka és for-
ró volt, minden korábbi beállítást meg kellett vál-
toztatniuk, de az autó miatt nem is voltak igazi pa-
naszaim. Csak a pilóta miatt.
Ken pontosan tudta, mir l van szó.
— Sose aggódj — mondta, amikor kiszálltam a
kocsiból és a depók mögötti Arundel-villához tar-
tottam. — Minél jobban aggódsz, annál feszültebb
leszel. Tulajdonképpen — tette hozzá kitárva el t-

151
tem az ajtót -, élvezned kellene. Tedd azt, és a töb-
bi majd jön magától.
Élveztem a h s légkondicionált leveg t, amely
ránk ömlött, mikor Ken kinyitotta az ajtót. Ezt az
érzést és annak a gondolatát, hogy lefekszem, és
enyhítem farcsontom lüktetését. Kint a pályán min-
den rázkódás úgy hatott, mint egy döfés, fel, végig
a gerincemen. Jobb volt, mint Riverside-nál, de nem
sokkal.
Beverly hosszú lábát maga alá húzta. Sz kre sza-
bott kis sort és sz kre szabott kis sárga póló volt
rajta, amely véget ért puha és finom hasánál. Sö-
tét, finom sz r vonala vált ketté köldökénél, egye-
sült és futott le, hogy elt njön sortja alatt. Olvasott
valamit, aminek az volt a címe, hogy Cancionero,
szerz je Unamuno.
Épp becsuktam a szemem, és hagytam a fejemben
araszolni a lusta gondolatot, hogy nem bánnám, ha
a kocsi beállításához az egész nap kellene nekik,
amikor kicsapódott az ajtó, és a villa egyszerre meg-
telt sárga versenyoverallt visel férfiakkal.
Csak ketten voltak, de ötnek is elegend energiá-
val; ezért az volt a benyomásom, hogy mindketten
egyszerre jöttek be az ajtón: Phillippe fürkész arcá-
val és mindenfelé kutató tekintetével el rehajol a
felé menet, hogy sört vegyen ki. Maurizio ba-
rázdált és komoly arcával, amely többi testrészéhez
mérten túl nagy, Philippe el tt kihúzva magát olyan
tekintélyesen és méltóságosan, ahogyan csak egy
150 centis férfi számára lehetséges; Maurizio h kö-
vet rakétaként tart Beverly felé.
Maurizio, az olasz, huszonnyolc éves, három év-
vel fiatalabb, volt már második és harmadik a pont-
versenyben abban a négy évben, mióta vezet a For-
ma—l-ben. Szemének metsz pillantása volt, mint-
ha semmi sem állhatná útjába. Ugyanakkor megvolt
az a lassú és méltóságteljes bája is, amellyel néme-
lyik alacsony férfi a magasság helyettesítéseképp
felszereli magát.
Phillippe brazil volt. Kétszeres világbajnok, és bár

152
ez a szezon nem ment jól neki, mégsem voltak ké-
telyei afel l, hogy ismét megnyeri a bajnokságot.
Ha nem ebben az évben, a következ ben vagy az-
után. Fantasztikusan gyors volt, az a fajta vezet ,
akinek láttán könny nek t nik a vezetés, mintha
bárki meg tudná csinálni. Feje a h szekrényben
volt, ezért hangja csak tompítva hallatszott.
— Mi a baj, drágám, szaggat a fejed, le kell pi-
henned? Nem tör dsz a csinos hölggyel, nekünk nem
is köszönsz?
Egy üveggel a kezében bújt el .
— És hogyhogy nincs rendes söröd, csak ez a me-
xikói pisa?
Közben Maurizio elnyomult mellette, arcán a fö-
lényes kis mosollyal, amir l azt gondolta, ellenáll-
hatatlan, egyenesen Beverlynek. Beverly fekete ha-
ja és könyve fölött elnéz kék szeme.
— Forrest, megengedem, hogy bemutass ennek
az elb völ hölgynek, ha nem okoz túl nagy gondot.
— Finoman meghajolt Beverly el tt. — Maurizio
Praiano vagyok, a világ legjobb versenypilótája.
— És a legnagyobb segg a világon — mondtam
lassan felülve.
— Hej, miért van, hogy neked fáj a segged, For-
rest? — kérdezte Phillippe a hever végére ülve,
amelyen feküdtem. — Hallom, összevertek. Ha fáj
a segged, akkor mért hajtasz úgy, mint egy kamion?
— Beverly — mondtam felállva —, hadd mutas-
sam be a Danielli-csapat pilótáit: Maurizio Praiano
és Phillippe Cartablanca. Vigyázz a pénztárcádra,
mert ellopják.
— Forrest — mondta Maurizio színlelt sértettség-
gel —, ez nem szép. Mi soha nem lopunk szép höl-
gyekt l. Csak. úriemberekt l, akik úgy vezetnek,
mint a kend sbéka.
— Így van? — kérdezte Beverlyt. — Így kell
mondani, hogy „kend sbéka"? Tudod, az a kúszó-
mászó, nagy kagyló van a hátán, és úgy áll a szája,
hogy tudja, hogy lassú, hogy elkésett, hogy az

153
 .

élete megtörténik azel tt, hogy odaérne. — Mau-

rizio legörbítette szája sarkát, mint egy öreg tekn c.
— A tekn sbékára gondolsz — mondta Beverly
elb völten.
— Igen, amit mondasz. Az én angolom nem olyan
jó, úgy hiszem. Talán te segít nekem. — Maurizio
mosolygott és ünnepélyes hálával bólintott.
Phiílippe tekintete a szobát kutatta, mintha a meg-
felel szavakat keresné. Négy vagy öt nyelvet be-
szélt, azonban kádenciái a brazilból jöttek, a bosa
nova szinkópáival.
— Tudod, Forrest, aggódom, amikor hallom, hogy
visszajössz.
Ellenkezni akartam, de felemelte a kezét, hogy
kifejthesse véleményét. — Nem, tényleg. Te nagyon
jó pilóta vagy, de azt hiszem, hogy talán nem vagy
annyira nyeregben. De most már kevésbé aggódom,
mert megnézem az id det, és azt látom, hogy lassú
vagy. Szóval, csak akkor kell aggódnom miattad,
amikor megel zlek. Egyébként elfelejthetlek. —
Sörösüvegét a padlóra tette. Csak egy kortyot ivott.
— De nem értem, Forrest. Miért mész ilyen lassan?
Ennyire rossz az automata sebváltó? Ez nem te
vagy.
Maurizio Beverly könyvének címlapját tanulmá-
nyozta. Tanácstalanul letette. Aztán ismét Beverly-
re nézett, és arca felderült. — Szerintem ez a gyö-
nyör Beverly elveszi minden erejét.
— Szerintem, Maurizio, minden er det elvenné,
hogy elég magasra pipiskedj és megcsókold. Nem,
ez nem Beverly. És nem az autó. Egyszer en túl so-
káig voltam távol.
— Azt hiszem, tudom, mi a problémád — mond-
ta Maurizio. Kinézett az ablakon, majd nagy fejét
felénk fordította. — Ugyanez volt velem — mond-
ta halkan —, amikor volt az a nagy csapódásom a
Monzán, és az els nap, amikor visszatérek hat hó-
nappal kés bb, megpróbálom azonnal bizonyítani,
hogy ugyanolyan gyors vagyok. De nem vagyok
olyan gyors, és szörnyen érzem magam. Olyan,

154
hogy is mondják, ügyetlennek érzem magam, mint
a táncos, aki zene nélkül táncol.
Leült a díványra, közel oda, ahol Beverly kupor-
gott. Kezét Beverly csupasz lábfejére tette és kicsit
megrántotta, egy mosollyal kérve engedélyét. Maga
felé húzta Beverly lábát, és el rehajolt, hogy de-
monstrálja. — Olyan, mint egy gyönyör n , nem
tudod azonnal csinálni. Néha, Forrest — mondta
egy pillanatra felnézve, miel tt folytatta volna te-
vékenységét —, lassan kell kezdeni. Meg kell csó-
kolni a lábujjait és a bokáját, miel tt megcsókol-
hatnád a száját.
— Vagy a térdét — mondta Beverly, és elhúzta
lábát, fejét megrázta, felállt. Lehajolt és könnyedén
megcsókolta Maurizio arcát, hogy visszaadja mél-
tóságát. — De nagyon kedves csókoló vagy.
Maurizio elgondolkodva bólintott, mintha azt
mondaná, igen, kedves csókoló.
Mauriziónak és Kennek igaza volt. Amint visz-
szamentem, és lazán, minden görcs nélkül finomíta-
ni kezdtem az egyik kanyaron, majd a másikon, ja-
vultak az id im. Még mindig úgy éreztem, hogy
messze vagyok attól, hogy az autót a sebességhatá-
rig er ltessem, de a verseny egyébként is csak va-
sárnap volt. Négykor bezárták a pályát, és aznap-
ra végeztünk.
Minden városnak megvan a maga illata. Firenze
forró kig zölgése más, mint Siena f szere. Mexikóé
a tortilla és a koriander illata, amelyre a dízellehe-
let pokróca terül.
Visszafelé a szállodához Beverly a mellékutcá-
kat és a piacokat leste, vörös, kék és akvamarin folt-
jaikat a szegénység barnája mellett.
— Ilyen lehet egy város háború után —mondta.
— Úgy értem, olyan, mintha feldúlták és elhagy-
ták volna, de az emberek még mindig itt élnek.
Hivatalos becslés szerint 18 millió ember él Me-
xikóvárosban, de ez csak becslés. Emberek éltek az
épületek tetején, az utcákon és a sikátorokban kar-
tondobozokban.

155
 Két évvel a földrengés után még mindig álltak ki
a törmelékb l csipkés falak. A központ felé a hiva-
tali épületek úgy néztek ki, mintha nukleáris rob-
banás érte volna ket. Húsz éven belül Mexikóvá-
ros 28 millió lakosával a világ legnagyobb városá-
vá válik. Mexikóváros mellett Calcutta kisközség
lesz.
Ken ragaszkodott ahhoz, hogy a város szívében
lakjunk, a Camino Realban.
— A forgalommal szemben fogunk menni, öreg-
fiú. Sokkal jobb, mint a Holiday Inn a cs cselékkel.
Nagyon megéri a fáradságot.
— Mindegyik ilyen? — Beverly a Mexikóvárosi-
ból kifelé tartó tömör közlekedési dugót nézte. Az
volt az ember benyomása, mintha harminc évvel
ezel tt autóháború dúlt volna, és a vesztesek még
most is hazafelé tántorognának letört sárhányókkal,
lötyög kerekekkel, horpadt ajtókkal és lógó kipu-
fogócsövekkel. Egy nagy, légkondicionált amerikai
Ford hátsó ülésén ültünk és az ellenkez irányba,
a város szívébe tartottunk. A vezet n sof rsapka és
skótmintás sportzakó volt.
— Mindegyik milyen? — magam felé húztam a
fényes kék m anyag ülésen.
— Azok a pilóták, Maurizio és Phillippe, mind
ennyire rámen s? — Egészen közel ült hozzám, ke-
zét tarkómra tette egy csókhoz.
— Én nagyon rámen s vagyok — mondtam, és
hüvelykujjamat rányomtam az orrára. — Ha gy z-
ni akarsz, nyomulni kell. Félre kell löknöd másokat,
hogy odakerülj. Van olyan, aki ezt kedvességgel
leplezi, van, aki nem. Olyanok, mint bárki más, at-
tól eltekintve, hogy nálam alacsonyabbak.
Beverly keze az ölemben volt, és megszorított.
— Tökéletes a méreted — mondta.
Újra megcsókoltam.
A Camino Real tényleg megérte a fáradságot. Be-
hajtottunk a magas, sárga betonfalak mögé és ma-
gunk mögött hagytuk a külvilágot. Amikor kiszáll-
tunk a kocsiból, nem volt valódi átmenet a szálloda

156
külseje és belseje között. Bent a távolságok hatal-
masak voltak, fény és árnyék területei, és ragyogó
vörös sz nyeg. Miután vagy fél hektáron átjutot-
tunk, lementünk öt lépcs t, hogy még fél hektárt
gyalogoljunk a recepcióig.
Rajongók, túristák és szponzorok tömege jelent-
kezett be a nagy verseny el tt, és az egyik csoport
üzleti öltönyt felismertem: a Falcon vezetése
Észak-Amerikából. Nem k voltak az igazi nagy-
fiúk. Nem k voltak azok a testületi emberek, akik
a Falcon Aerospace egész komplexumát ellen riz-
ték, üveg, autó, teherautó, bank és ingatlan. k a
Falcon Észak-Amerikai Gépjárm Részlegének me-
nedzserei voltak, 2-300 000 dolláros fizetésük volt
Olyan jutalékkal, amely ezt jobb években megdup-
lázhatta.
Két évvel ezel tt találkoztam velük, amikor Ken-
nel tárgyaltak arról, hogy ellátják az új Forma-
l-es motorokkal, amelyek akkor állták fejlesztés
alatt. Ken nem kapta meg a motorokat, nem volt
meg a „pályaeredménye", mondták. De még min-
dig reménykedett. Nekem kellett a lóer többlet és a
mérnökök, m holdkapcsolatú CAD-CAM számító-
gépek támogatása, hogy az els sorban lév csapa-
tokkal szemben versenyképessé váljunk.
Egyik vállalati gépükkel repülhettek ide. Beje-
lentkezés után valószín leg marketing és értékesí-
tési gy lést tartanak, gyors vacsora, még egy talál-
kozó éjfélig. Hétkor reggeli, majd este nyolcig fo-
lyamatosan tárgyalások, amikor aztán isznak és
vacsoráznak, és a valóban fontos találkozó el tt
kötetlenül autókról beszélgetnek. Eszembe jutott,
hogy ha okosabbak volnának, nem kellene ilyen ke-
ményen dolgozniuk. Azon töprengtem, mikor talál-
nak id t arra, hogy gyerekük legyen, elsétáljanak
egy boltba, átéljenek harminc másodpercet a valódi
életb l.
Sam Maddox felismert és egy intéssel invitált,
amit üdvözlésnek véltem. nagyfiú volt. Egy tröszt
Alelnöke. A többivel ellentétben, aki csak a Részleg

157
voltak. Alacsony, túlsúlyos, kopaszodó és himl he-
lyes, orrán finom piros erek gubancolódtak. Kelle-
metlen tekintete volt, de nem azért lesz bel led Al-
elnök, mert barátkozol, ehhez inkább ellenségeket
kell szerezned.
— Forrest — mondta széles vigyorral —, újabb
látványos balesetben részesítesz bennünket, vagy
most egyszer en csak feladod? — Azzal a fens bb-
séges tekintettel nézett rám, amely széket szerzett
neki a tanácsteremben. — A helyedben kétszer is
meggondolnám, miel tt azt az autót vezetném. —
És visszaváltott vigyorba: — Ne vedd zokon.
Zokon vettem.
— Sam — mondtam —, ültél már valaha Forma
-l-es autóban?
Fejét alig észrevehet en rázta meg.
— Nos, azon a napon, amikor a kövér seggedet
be tudod gyömöszölni egy ilyen gépbe, és komoly
károkozás nélkül egyesb l kettesbe tudsz kapcsol-
ni, akkor hallgatok a tanácsodra, hogy mikor és hol
vezessek.
Álla el reugrott. Szeretett harcolni.
— Fiam — mondta —, nekem nem kell vezet-
nem. — Most emberi hangra váltott. — Forrest,
légy óvatos a pályán. Ne vállalj olyan kockázatot,
amit nem kell feltétlenül vállalnod. — Elindult,
majd visszafordult. — Még mindig nyélbe üthetünk
veletek egy motorüzletet — mondta. — De nem
ebben az évben. És f leg akkor nem, ha megint
megcsinálod egy hülye trükködet.
Elkértem a kulcsunkat, 263, és a szobánkba men-
tünk, hogy átöltözzünk az úszáshoz. Épp öt óra volt,
a nap forrón sütött.
Beverly hüvelykujját hátul nadrágjába akasztot-
ta, és farmerét, fehér selyembugyiját és cip jét
egyetlen mozdulattal lecsúsztatta magáról.
Pólóját feje fölé emelte, kikapcsolta melltartóját
és lehajolt, hogy el kotorja b röndjéb l a bikinijét.
Napsütötte kaliforniai lány. Kerek tíz másodperc
alatt kész a strandra. Egy csöppnyi fehér csík a bi-

158
kini alsó része; a fels rész is szinte semmi. Valami
arra késztette, hogy felnézzen és megforduljon.
— Forrest. Ha így bámulsz, mocskos öregember
lesz bel led.
— Mocskos öregember vagyok.
— Nemileg túlf tött középkorú férfi vagy. Vedd
fel a fürd ruhádat, mert lemegy a nap.
— A harminc nem középkorú, hanem érett fia-
tal. Beverly, miért nem mész a medencéhez? Én itt
maradok, megcsinálom a papírmunkámat. Nem hi-
szem, hogy ki kellene mennem a medencéhez; a zú-
zódásaimtól úgy nézek ki, mint egy szökött fegyenc.
— Na és? Mondd azt az embereknek, hogy én
verlek; formatervezett zúzódásaid vannak. Már
halványabbak, és különben is, kit érdekel?
— Engem — mondtam.
— Forrest, ne gyerekeskedj. A hasad már inkább
epres pite. Épp csak néhány ízletes bíbor foltocska.
Mondhatnád, hogy az autóban szerezted. A pilóták
mindig megütik magukat, nem? Valószín leg ezért
csinálják. És egyébként sem fog látszani a zúzódás
a farkcsontodon, hacsak nem egy olyan üt dött kis
herefelköt s fürd gatyád van.
— Ilyenre gondolsz? — Megmutattam neki a
látványa által elindított merevedés végén lógó kék
herefelköt s fürd nadrágomat.
— Olyan, mintha els díjat nyert volna. Gyere,
a nap majd jót tesz, ha rá tudod er ltetni a gatyá-
dat arra az akadályra.
— Ez nem akadály, ez...
Egy csókkal befogta a számat, felkapott egy tö-
rülköz t, és kisétált az ajtón.
Egy pillanatra megtorpantam. Beverly napsütése
megolvasztja jeges, cinikus lelkemet, és jó érzéke a
felszínen tart. Micsoda megkönnyebbülés! Termé-
szetes és könnyed volt az idegenekkel, azaz a leg-
több emberrel, akikkel találkoztam. Még Max is
kedvelte.
Összeillettünk; úgy éreztem, mintha nem is na-
pok, hanem hónapok, talán évek óta ismerném. Bár

159
hiányozni fog Veronica szellemessége. És megdöb-
bent mellbimbói.
A nagy kulccsal bezártam az ajtót, és végigmen-
tem a folyosón, hogy megkeressem Beverlyt. Ha az
aztékok templomok helyett szállodákat építettek
volna, és közepükbe úszómedencét tesznek, azok
valószín leg úgy néztek volna ki, mint a Camino
Real: nagy fák, kusza kertek, ragyogó kék meden-
ce, amelyet egyszer , masszív, ferde falak vesznek
körül. Kiléptem a medence menti teraszra, és egy
pillanatra elkábított a víz ragyogó kékje és a nap.
Amikor szemem hozzászokott a fényhez, láttam,
hogy egyedül van, egy napozóágyon ül egyenes hát-
tal. A medence körül lév férfiak óvatos pillantá-
sokkal mustrálták. Én nyugodtan nézhettem; a
szerencsés férfi. A kaliforniai lányok lebarnultan
születnek, és Beverly csodálatos volt. Már úszott
néhány hosszt, hogy leh ljön, és most olajjal ken-
te a lábát. Nekem az egyszer angol b rbajom volt,
a renyhe-fehér, szürkés b r, amit az es áztatta
nyarak okoznak. B röm hátterén a zúzódások olya-
nok voltak, mint a halál.
— Kend be a hátam olajjal, én is bekenem a tie-
det — mondta a hasára fordulva. Végigdolgoztam
a hátát, éreztem a forró napot a vállamon, hosszú
izmait masszíroztam, arra gondolva, hogy kemé-
nyen kell dolgoznia, hogy ilyen jó formában ma-
radjon. És milyen jó lehet huszonnégy évesnek
lenni. — Ha valamikor abba akarod hagyni a ver-
senyzést — mondta törülköz jébe —, felveszlek
személyi massz römnek. Áu! Ez fájt. Nem, ne, ne,
ne hagyd abba.
Árnyék siklott át a hátán.
— Micsoda meglepetés, nem vártam, hogy ilyen
hamar ismét lássalak. Nem, kérlek, ne kelj fel, majd
leülök én. — Maurizio volt az. Fürd ruhában sok-
kal vaskosabb volt, mint az ember várta volna.
Ahogy leült, súlyos combok lapultak szét.
— Miért nem ülsz le? — ajánlottam.
— Néha, Forrest, azt hiszem, hogy cukkolsz.

160
 — Igaz, Maurizio, néha igen.
— Ez OK. Majd vasárnap, amikor lerobbantom
az ajtóidat, majd átintegetek barátságosan. — Mu-
tatta a felszarvazás olasz jelét. — Miért, Beverly,
hogy ilyen gyönyör hölgy egy ilyen szörny öreg-
emberrel lóg? Apád lehetne.
Beverly a könyökére támaszkodott, hogy ránéz-
zen, hunyorgott a napsütésben.
— Mi a baj, Maurizio?
— Nem vagyok annyira boldog.
Beverly várt, beárnyékolta a szemét.
— Ezek a barmok Cartablancának adják a jobb
kocsit. De én vagyok el bb a pontokban. Nekem
van a jobb esélyem megnyerni a bajnokságot. Én
vagyok a jobb pilóta.
— Még a parkolóból sem találnál ki, paisano. —
Ezt kulturált, nyújtott brit kiejtés közölte a hátam
mögül. — Azt hiszem, még nem találkoztunk —
mondta Beverlynek, engem kifinomultan mell zve.
Felálltam, elálltam az útját, így a lapockámba
meredt.
— Beverly, engedd meg, hogy bemutassam Olasz-
ország legjobb angol magán-iskolásfiúját, Lucien
Faenzát. — Szembefordultam vele. — Felszedte az
angolok minden szokását, de modort azt nem.
— Ne szemétkedjünk, Evers — mondta. — Olyan
kevés van hátra a napból, hiba volna elrontani.
Lucien gazdag olasz családból szármázott. Neki
Maurizio paraszt volt. Nem számított, hogy Mauri-
ziónak saját repül gépe van, kis kastélya a Costa
Smeraldán, és egy középméret palotája Toscaná-
ban. A vezet pilóták mind multimilliomosok. Lu-
cien velem jobban bánt, mert hallotta, hogy család-
fám visszamegy egy középkori norfolki püspökig.
Egy másik pilóta vágott a szavunkba.
— Mit elrontani, öregfiú? Nem tudsz semmit
sem elrontani, lehet az akármi. Senki se figyelne
rád ahhoz elég sokáig. — A lány közép-angliai hang
Beverly mögött Faenza Lotus-beli csapattársához,
Michael Barrethez tartozott. Kedveltem Michaelt.

162
 is olyan pilóta volt, mint Phillipe Cartablanca.
Nagyon nyugodt és nagyon gyors volt.
Egy nagydíjfutam közeledtével általában ostoba
reklámfogásokkal foglaljuk el magunkat. Vitorlás-
versenyek a Detroit-folyón vagy agyaggalamb-lö-
vészet az újságírókkal. Bármi, ami a Forma—1-et
szponzoráló testületeket szórakoztatja. És interjú-
kat adni tizennyolc különböz francia újságírónak,
akik mind más állásfoglalást akarnak hallani; és
huszonnyolc német újságírónak, akik mind stb. stb,
Általában akkora a reklám és a sajtó nyomása a
versenyz kre, hogy néhányuk magnókazettát ké-
szít, a másolatokat szétosztja a sajtónak és vissza-
tér motoros otthonába.
Most a szervez k elvetették a sulykot, aminek az
lett az eredménye, hogy ritka ajándékként akadt
két szabad óránk semmittevésre. A mexikóiak
ugyanis szamárversenyt szerveztek a pilótáknak, de
mi nem akartunk részt venni rajta. Az egyik újság-
író azt mondta, hogy azért, mért attól félünk, hogy
a néz k nem tudják majd megállapítani, melyik a
pilóta. De egyetértettünk Carringdonnal: a szamár-
verseny már túlságosan is cirkusz lett volna.
Nem bohócok, sportolók voltunk, akik vasárnap
meghalhatnak. Így az eseményt az utolsó percben
törölték, és csütörtök délután szabadak voltunk.
Ezért jelentek meg egyesével a versenypilóták a
medencénél. A verseny el tt egymás felé vonzód-
tunk, idegesen, mint ketrecbe zárt macskák.
Lucien tökéletes, fehér fogsorát felfedve melegen
mosolygott Michael sértésére, és belökte a meden-
cébe. Michael röptében megragadta a csuklómat,
és magával rántott. Így Lucien Faenza állva ma-
radt a medence szélén, csíp re tett kézzel, önelégül-
ten mosolyogva. Maurizio betaszította.
— Mindannyian nagyon gyermetegek vagytok
— mondta éppen Maurizio, amikor Beverly belökte.
Esés közben megpördült, megragadta Beverly
mindkét kezét és magával húzta. Legalább húsz per-

162
cig voltunk a medencében, mert ha valamelyikünk
megpróbált kimászni, másik kett visszahúzta.
Beverly elvesztette bikinije fels részét, mire bo-
nyolult m sor vette kezdetét, hogy „kit ér a meg-
tiszteltetés", hogy visszaadhatja neki. Amikor va-
lamelyikünk megpróbálta, a többiek a nyakába ug-
rottak, és félig megfojtották, mire átadta a fels -
részt valaki másnak, aki aztán megint félig vízbe
fulladt. Beverly nevetett, kicsit félt, hogy fürd ru-
hája elszakad vagy elt nik a durva játékban, és
megpróbált nyaktól lefelé víz alatt maradni, de ez
nem volt mindig lehetséges.
Az úszómester rémüldözött, integetni kezdett, és
spanyolul ordítozott ránk. Lucien karja sepr moz-
dulatával megküldte egy adag vízzel, és a szegény
ember elrohant, hogy hívja a szállodai biztonságia-
kat. Amikor három b sz, sportzakós férfi berohant
az udvarba, mindannyian az egyik kerek fehér asz-
tal mellett ültünk, és az id járásról beszélgettünk.
— Bocsásson meg — mondta Lucien az egyik
férfinak, aki dühösre pörgette fel magát —, megis-
mételné, kérem, angolul? Szörnyen sajnálom, de
sosem tudtam igazán megérteni a drága Espanolt.
A három férfi a „seggfejek" spanyol megfelel -
jét mormogva távozott. Mire Lucien tökéletes spa-
nyolsággal rendelt egy kancsó Perrier-vel forralt
teát.
— Szóval, Forrest — mondta Michael hátrad lve
székében, hogy arcát érje a napsütés —, mi a véle-
ményed Mas automatájáról? Abból ítélve, ahogy
ma reggel piszmogtál a pályán, nem lehet egy va-
rázslat.
— Még csak bejáratjuk. De ha az ember leszokik
róla, hogy állandóan a kuplungot keresgélje a lá-
bával, nagyon jó vezetni. A pálya, az a gyötrelem.
— Biztos van, akinek gyötrelem — mondta Mau-
rizio felfújva magát. — Nekem kihívás.
Lucien oda se figyelt rá. — A zúzódások miatt,
Evers, azt gondoltam, Maxnek vernie kellett, hogy

163
vezessed. Azt gondoltam volna, hogy egy kicsit
olyan, mint egy Buick.
— Ebben az esetben jöv re Buickot fogsz vezet-
ni. Két éven belül minden autónak automata se-
bességváltója lesz.
— És a harmadik évben pedig automata vezet ik
lesznek, és nem kell kibírnom ezt a szart. — Mauri-
zio újra csak a saját rosszkedvével tör dött.
— De Maurizio, próbáld nem elfelejteni, hogy
hölgy társaságában vagy. — Lucien Beverlyre mo-
solygott.— Úgy vélem, Maurizio nem örül a kocsi-
jának.
— Hogy nem örülök, az nem kifejezés. Kurvára
tele van a tököm az egésszel. Mondanám, ha nem
volna jelen hölgy. Elnézést, Beverly, a csúnya be-
szédért, de ez most nagyon nehéz nekem.
Beverly anyai aggódással nézett rá.
— Azt mondtad, úgy érzed, hogy a csapattár-
sadnak jobb az autója.
— Nem mondom; tudom. Pedig én vagyok az
esélyesebb, hogy megnyerjem a bajnokságot. Több
ponttal vezetek el tte.
— Milyen ponttal?
— Ó, igen, a pontok — mondta Michael. — A
mindenható pontok. Látom, Beverly, nem vagy
igazán szakért .
— Soha nem láttam még versenyt.
— Akkor hadd magyarázzam el. — Michael épp
akkor tette kezét az asztalra, amikor a pincér a
kancsó jeges teát és a poharakat. — Tizenhat nagy-
díjat rendeznek tizenöt országban. Ha egyet meg-
nyersz, kilenc pontot kapsz. Ha második vagy, hat
pontot kapsz. Négy jár a harmadik, három a negye-
dik, kett az ötödik és egy a hatodik helyezésért.
Aztán az év végén összeadják a pontokat a tizenegy
legjobb versenyedb l, és az lesz a világbajnok, aki-
nek több pontja van.
— Neked hány pontod van? — kérdezte Beverly.
— Negyvenhat, amivel ketten vagyunk negye-
dikek Maurizioval.

164
 — De Maurizio épp azt mondta, hogy nyerne.
— Igen, ha itt Mexikóban és az utolsó versenyen
Adelaide-ben is nyer, és ha Marcel Aral, aki hat-
vanhárom ponttal pillanatnyilag vezet, mindkét
versenyen pont nélkül végez.
— Szóval te is gy zhetnél.
— Úgy van.
— De ez nem nagyon valószín .
— Nem nagyon valószín , de lehetséges, és ér-
demes gondolkozni rajta. Azt mondják, Danielli és
a szponzorok ebben az évben hatmilliót fizetnek
Phillippe Cartablancának. Érdemes megnyerni a
világbajnokságot.
Maurizio halkan káromkodott. Már tudta, hogy
Cartablanca mennyit visz haza, de második piló-
taként „csak" két és fél milliót kapott, és súlyosan
alulfizetettnek érezte magát.
— Mi történik, ha másodiknak jössz be?
— Reménykedsz a jobb szerencsében a követke-
évben.
— Vagy csapatot változtatsz — mondta Mauri-
zio.
— Két bajnokság van — mondtam. — Egy a
versenyz knek, és egy az autóknak. Például, Lucien
a második a pilóták versenyében, de a csapata, a
Lotus vezeti a konstrukt rök bajnokságát.
— Szóval két világbajnok van, egy autó és egy
pilóta?
— Pontosan. Ett l kétszer annyi szponzor kap
kétszeres esélyt arra, hogy azt mondhassa, a vi-
lágbajnok.
Beverly Lucien Faenzához fordult, és feléje ha-
jolt.
— Forrest azt mondta, te vagy a második. Ez azt
jelenti, hogy te lehetsz a következ világbajnok?
— Ha a tehetség volna az egyetlen mérce, akkor
igen. De sajna, az embernek szüksége van egy kis
szerencsére és egy jobb autóra is. Nekem ebben a
szezonban egyik sem volt, mondjuk így, igazán tö-
kéletes.

165
 —Faenza — mondtam —, ha a tehetség volna az
egyetlen mérce, akkor te buszsof r volnál.
— Tartsd holnap a szemed a visszapillantóidon,
Forrest. A busz olyan sokszor fog megel zni, hogy
olyan leszel, mint egy forgóajtó.
Beverly a karomra tette kezét, hogy ne mondjam
meg Faenzának, hová menjen a buszával.
— Lucien — mondta —, remélem, nem tartasz
tolakodónak, de kíváncsi vagyok, miért vagy olyan
olaszos, és viselkedsz mégis olyan angolosan?
— Micsoda elragadó gondolat; te, amint tolako-
dó vagy. Bár tényleg úgy t nik, hogy egy kissé
megrúgdosod Forrestet. De, hogy kérdésedre vála-
szoljak, én vagyok a végletekig lepárolt olasz. Saj-
nos, az angol oktatás hátrányaiban részesültem.
Passz.
— Etonra gondol — magyaráztam.
— Arra gondol — mondta Michael Barret, szé-
kest l felkapva csapattársát és bedobva a vízbe -,
hogy minden nyelvben szar.
Kés bb az este az ágyban feküdtünk, egymáshoz
simulva, mint két kanál. Tenyerem Beverly lágy
hasán, és nyelvemen még friss volt tengeríze.
— Forrest — kérdezte —, neked van valameny-
nyi pontod? Lehetnél te a világbajnok?
— Két pont, mert ötödik voltam Monacóban, és
három, mert harmadik a San Marino Nagydíjon.
De nem számítanak, mert ebben az évben nem vet-
tem részt elég futamban.
— De Ken még megnyerhetné a konstrukt rök
bajnokságát?
— Még közel sincs hozzá.
— Akkor miért versenyzel?
— Mert gy zni akarok. Mert ebben a kis dolog-
ban, amit csinálok, szeretném megmutatni magam-
nak, hogy jobban tudom csinálni, mint akármelyik
szerencsétlen bárgyú pofa a pályán.
— Forrest, én nagyon kedvesnek találtam ket.
— Jobb nem szeretni ket. Akkor nem bánt any-
nyira, amikor megnyomorodnak vagy meghalnak,

166
vagy valami forrófej gyerek kilöki ket a rajt-
rácsból a nyomorékok otthonába.
— Olyan keser vagy.
— Keser vagyok, mert egy barom megölte Mi-
chelt, és megpróbálnak engem is megölni.
— Nem nagyon vadászol rájuk.
— Egyáltalán nem vadászok rájuk. A vadászat
az, hogy kimész, és amikor meglátod azt, amire va-
dászol, ledurrantod a fejét. Én horgászok. Horgot
akarok akasztani a cápa szájába, és élve kirántani
a vízb l.
— Mi a különbség?
— Azt akarom, mindenki lássa. És azt akarom,
hogy szenvedjen.
— Ó, Forrest, ne legyél ilyen kemény. A bosszú
mítosz. Nem hiszem, hogy ilyesmi létezik. Csak az
emberek találják ki maguknak. Aztán z r lesz be-
le.
— Nem bosszút akarok. Azt akarom, hogy meg-
állítsák, és megbüntessék azt a szemetet.
Beverly szembefordult velem. Épp csak láttam a
szemét és a száját. Megcsókolt és megkérdezte, hol
vannak a pilóták feleségei.
— Otthon vannak. Monacóban és Svájcban, vi-
gyáznak az adómenedékükre. Mindig kitör rajtuk
a szapora, amikor Mexikóba jönnek, és túl messze
is van, ezért otthon maradnak.
— De más versenyekre elmennek?
— Legtöbbjük igen. Néhányan nem. Michel bal-
esete el tt évekig nem volt halál a Forma—1 ver-
senyeken. De a veszély mindig jelen van, és néhány
feleség szemt l szembe várja, néhányan pedig
olyan messzire mennek t le, amennyire csak lehet.
— Olvastad Unamunót és a lehet ségek nagysze-
ségét?
— Mostanában nem.
— Amikor kisgyerek vagy, azt hiszed, király
vagy királyn lehetsz. Amikor egy kicsit id sebb
leszel, rájössz, hogy nem lehetsz, de azt gondolod,
hogy elnök vagy rocksztár talán.

167
 — Vagy mindkett .
— Vagy mindkett . De ahogy öregszel, a lehet -
ségek már nem olyan nagyszer ek, és azon veszed
észre magad, hogy már csak valami közönséges dol-
got remélsz. Pilóta vagy filozófiatanár. Sodródsz.
Amikor fiatal vagy, milliónyi választásod van, és
amikor öreg, akkor egy sincs. Így minél kevesebbet
választasz, annál több marad.
— Azt hiszem, te csak egyszer en nem akarsz
feln ni.
— Oké, tudom, hogy gyerekes dolog mindent a
véletlenre bízni. De ebben van egyfajta hit. Az az
érzésem, ha túljutunk együtt a következ néhány
héten, akkor a dolgok maguktól eld lnek, nem kell
nekünk választanunk. És az jó lesz.
— Úgy érted — mondtam, kedvenc kifejezését
használva —, hogy csak „menj a sodrással"?
— Menj a sodrással. Egyáltalán nem olyan ne-
héz — mondta.
Egy ideig mozdulatlanul feküdtünk, majd mozog-
ni kezdett.
— Ezt mintha az el bb csináltuk volna — mond-
tam.
— De nem így — mondta.
— Ó — mondtam.
— Itt az ideje — mondta —, hogy Nagymen
Versenypilóta Úr megtanulja, milyen jó lassan
menni.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Péntek délután tizenegyedik helyen min sítettem.

Aznap este Beverly elt nt.
Fél hat körül a szobánkban voltunk. Jobb szeret-
tem volna a medencénél lenni, de az autósmagazi-
nok, újságok és televíziók riporterei egyre lehetet-
lenebbé tették a nyilvános megjelenést. Két balese-

168
tem, ideiglenes visszavonulásom, Michel halála,
nagyjelenetem a tévében és Max automata sebes-
ségváltója ízletes sztorik lakomájává változtatott.
Egyre nehezebb volt úgy kilépni a szobából, hogy
ne nyomjanak az arcomba egy mikrofont és egy
jegyzettömböt. „Mit érez most, amikor...?"
Nem éreztem semmit. Megpróbáltam a verseny-
re koncentrálni. Tizenegyediknek min síteni kö-
zépmez nyt, közepes rajthelyet jelentett. Tizen-
egyediknek min síteni: nem vagy sehol.
Beverly unatkozott. Napjának nagy részét a de-
pó mögötti villában töltötte, és mindent hallott ab-
ból, ami mondanivalóm volt a tizenegyedik helyr l.
Egyedül nem akart úszni menni, de ragyogó, egész-
séges huszonnégy éves volt, aki töltött már egész
napokat egy szobában és aztán egy másikban. Ezért,
amikor azt mondta, hogy lemegy az el csarnokba
néhány magazinért, még csak nem is foglalkoztam
vele.
Negyed hétre kezdtem ideges lenni. Talán össze-
futott Maurizióval vagy valamelyik pilótával, aki-
vel már találkozott. De nem volt valószín , hogy
most az el csarnokban köröznének. A neves piló-
táknak ráadásul autogramgy jt kkel és lelkes ra-
jongókkal kellett megküzdeniük.
A latin országokból érkez rajongók néha nagyon
durvák tudnak lenni. Gátlástalanul belelihegik a ké-
pedbe, amikor egy csomag rágógumit próbálsz ven-
ni, hogy milyen nagyszer találkozni veled. Az én
rajongóim inkább britek — visszafogottabbak és ke-
vesebben és nagyobb távolságban voltak. Gyanítot-
tam, hogy miután Magyarországon feladtam a ver-
senyzést, a Forrest Evers Rajongók Klubjának mind
a két tagja visszakérte a pénzét.
Lehet, hogy összefutott Kennel vagy feleségével,
Ruth-szal, gondoltam. Felhívtam ket a szobájuk-
ban. Nem vették fel. Talán eltévedt a folyosók út-
veszt jében. Nem, ez képtelenség, a szobánkat na-
gyon könny megtalálni.
Fél hétkor elindultam, hogy megkeressem Bever-

169
lyt. Hat lépést tettem a hallban, amikor egy német
riporter az Auto-Motor Und Sport-tól azt akarta
tudni, „Kérem, milyen volt az automatával vezet-
ni?". Három lépés múlva egy újabb riporter csat-
lakozott hozzá, aki arra volt kíváncsi, hogy fogom-e
javítani az id met szombaton. Mire befordultam a
sarkon az el csarnok felé, öt riporter vett körül, és
nem volt könny mögéjük látni. Megpróbáltam el-
hessegetni ket, mondtam, nincs véleményem, és
kérem, menjenek el, de a riporterek gy je egyre
újabb érdekl ket vonzott. És mire sikerült egyet
eltávolítani magam el l, hátulról újabb foglalta el
a helyét.
Unottak voltak, alig történt valami, szerkeszt ik
anyagot akartak; nem hibáztattam ket. De rohadt
kényelmetlennek találtam, hogy nem tudok elsétál-
ni a kis újságos standhoz, és hogy három vagy öt fér-
fit és n t kellett hátrafelé tolnom, hagy egyáltalán
el bbre jussak a folyosón.
— Forrest, miért hazudott a balesetekr l? For-
rest, miért fogta a sebességváltóra? — A hang el-
téveszthetetlenül Janice Henrioné volt. Tudtam,
hogy el bb vagy utóbb találkozom vele, de nem
most volt itt az ideje. — Mr. Evers, nem igaz, hogy
hazudott a baleseteir l? Nem a saját hibáit fedezi
ezzel? Vagy veszélyes hiba van az Arundel-kocsik-
ban? — Janice közvetlenül el ttem állt, és nem
szándékozott hátralépni.
— Helló, Janice — mondtam.
— Forrest — mondta elég hangosan ahhoz, hogy
a többi riporter is meghallja —, válaszol a kérdé-
seimre? Nem hazudott a balesetekr l, amikor a se-
bességváltóra fogta ket?
— Örülök, hogy ismét találkozunk, Janice —
mondtam. — Egy barátomat keresem, ha megbo-
csát.
Néhány riporter megpróbált elfurakodni mellet-
te, de tartotta a helyét. Én sem tudtam elmenni
mellette, anélkül nem, hogy félrelökjem. Pávakék
inget, kék farmert és Doc Martins-cip t viselt.

170
eszembe jutottak mellbimbói, amint rózsaszín gy -
sz kként súrlódtak a csiszolt feketegránit asztalte-
höz Olivier-nél, és a régi meleg és védelmez ér-
zés fogott el.
Leeresztette a nekem szegezett kis mikrofont, és
a többi riporter kiabálása közepette halkan beszélt
hozzám.
— Forrest, kérlek. Nem olyan fából faragtak,
hogy mészárosmunkát végezzek. De megteszem.
Nem beszélnél, kérlek, csak velem? — kérdezte. —
Senki sem akarja megvenni a cikkemet.
— Janice, sajnálom, de most keresek valakit, és
meg kell bocsátanod ... — Elnyomultam mellette.
Lassú haladás volt. Néhány riporter elvesztette az
érdekl dését, azonban minden egyes távozó ripor-
ter helyébe két vagy három turista lépett, kíván-
csian, miért a csoportosulás. Beverly nem volt a
kávézóban, és, lassan keresztülhaladva a bámész
emberek csoportjának közepén, a bejárati el csar-
nok nagy bárjában sem találtam.
Mire szobám felé tartva visszajutottam a folyo-
sóra, csak három ember maradt, turisták tétován
remélve, hogy valami történni fog. Mikor a szo-
bámhoz értünk, biccentettem feléjük, kinyitottam
az ajtót, beléptem, és becsuktam magam mögött.
Abban reménykedtem, hogy az ágyon fekve ta-
lálom, amint magazint olvas, vagy ruhába csusszan
a vacsorához, azon gondolkodva, hol lehettem. De
nem volt ott. Hét múlt huszonöt perccel. Csaknem
egy órája mentem el. Beverly csaknem két órája.
Kennel és Ruth-szal kellett találkoznunk vacsorá-
ra pontban nyolckor az el csarnokban. Újra a szo-
bájukat hívtam.
Ruth vette fel.
— Helló, Forrest, Ken zuhanyozik, akarod, hogy
visszahívjon?
— Nem — mondtam. — Csak egy kicsit aggó-
dom Beverly miatt. Két órája kiment újságért, és
még nem jött vissza. Ugye, nem láttad?
— Nem, sajnálom, drágám, a medencénél lustál-

171
kodtunk, és biztos vagyok benne, hogy láttuk vol-
na, ha ott van. Annyira megdöbbent külsej lány.
Biztosan csak nyugodtan olvasgat valahol, és meg-
feledkezett az id l. Hamarosan el bukkan.
Tíz perccel kés bb Ken telefonált.
— Mi van, öregfiú? — kérdezte joviálisan.
Elmondtam.
— Ez egyáltalán nem tetszik nekem — mondta.
— Visszahívlak.
Tizenöt perccel kés bb, épp nyolc el tt, megszó-
lalt az ajtócseng m. Ken egy pillanatra betöltötte
az ajtónyílást, majd lehajtott fejjel belépett. Közös
vacsoránkhoz öltözött: tengerkék, kétsoros viseltes
sportkabát, farmering, sötétszürke flanelnadrág
volt rajta. Az úriember játék közben. — Még min-
dig nem jött vissza?
Fejemet ráztam. — Fel fogom hívni a rend rsé-
get.
— Felhívtam a sportminisztert, és rendelkezé-
sünkre bocsátotta a rend rséget. Egy kapitánynak
— Ken elhallgatott, hogy a zakózsebében tartott
notesszel konzultáljon —, Santacruznak, hamarosan
itt kell lennie. Elintéztem, hogy az igazgatóhelyet-
tes irodájában találkozzon velünk.
— Az igazgatóhelyettes irodájában? Hol van az
igazgató?
— Nyilvánvalóan szabadságon.
Üzenetet írtam Beverlynek, és elmentünk.
Az igazgatóhelyettes irodája a recepció mögött
rejt irodasorban volt. Egy íróasztal és két szék
volt a szobában és egy vékony, mosolytalan férfi
az asztal mögött. A névtáblán Julio Ignacio Salazar
állt. Üres falak, képek, személyesség nélkül. Egy
rekesz, amelyet bárki használhat, csak hozzon sa-
ját névtáblát. Amikor Ken és én beléptünk, Julio
Ignacio egy mozdulatával hellyel kínált bennünket.
Senor Salazar felállt az asztal mögött. Százhet-
venöt magas, karcsú férfi. Színe egy több generá-
ció óta a családban lév tölgyfaszekrényére emlé-
keztetett. Orra nagy cs r, amit l profilban úgy né-

172
zett ki, mint egy azték sas, amit szertartásos kö-
veikbe véstek. Sötétszürke öltöny, fehér nejloning,
átható, sötét szemek. Kezét nyújtotta.
— Sajnálom, hogy nyugtalankodnak — mondta.
- Valószín leg csak elment sétálni, és eltévedt.
— Ezt nyugtatásnak szánta? — kérdeztem.
— Nos, ellentétben azzal, amit a legtöbb gringó
vár— mondta kissé szúrósan —, Mexikó utcái
meglehet sen biztonságosak. Lehet, hogy eltévedt,
de nem lehet semmiféle veszélyben. Ha fél, min-
dig talál taxit. A Camino Real olyan cím, amit
minden taxisof r ismer Mexikóban.
— Mégis órák teltek már el, hogy elment. És tud-
ja, hogy Kennel és Ruth-szal vacsorázunk együtt.
Senor Arundellel.
— Az a javaslatom, Senor Evers, hogy amikor a
hölgy visszatér, mindegyik étkezésüket itt tartsák
a szállodában.
— Az el bb mintha azt mondta volna, hogy az
utcák biztonságosak.
— Igen, nagyon biztonságosak. De az önnek szó-
ló fenyegetéseknek a fényében, amelyekr l Senor
Arundel beszámolt, azt kell gondolnom, hogy
amennyire csak lehet, maradjanak itt. Nagyon jók
az éttermeink. — Kenhez fordult. — Sajnálom,
hogy szükségesnek tartotta a rend rséghez fordulni.
— Nem én hívtam ket. Alonzo de Parrago, az
önök sportminisztere telefonált nekik. Ha úgy érzi,
hogy meg tudja találni a lányt, akkor tegyen úgy.
— Ne izgassa fel magát, Senor Arundel. Csak
arról van szó, hogy attól tartok, Mexikóban a rend-
rség nem mindig segít kész.
— Hallottam, hogy korrupt — mondtam.
Mögülem arcszesz er s illata és egy új hang jött.
— Nem korrupt, Senor.
Úgy nézett ki, mintha épp most lépett volna ki a
zuhany alól, fekete haja fényes és lenyalt, halánté-
kánál szül . Sötétkék, fehér pettyes, átlátszó inget
viselt, a három fels gombot nem gombolta be. Re-

173
pül szemüveg kandikált ki barna m selyem zakójá-
nak zsebéb l.
— Igaz, néhány közlekedési rend rünk saját zse-
bére hajtja be a bírságokat. De rosszul vannak fi-
zetve. A Mexikóban lév korrupció, amely ellen har-
colni az én feladatom, legnagyobb része más orszá-
gokból jön. — Már nem az egész szobához beszélt,
rám nézett. Szeme kicsi volt, fekete és véreres. —
Maga kicsoda?
Felálltam. A szoba olyan kicsi volt, hogy nagyon
közel álltunk egymáshoz, úgy húsz centiméternyire.
Éreztem lehelete szagát. Két ujjamat mozgattam
el tte. Nem, nem, mondták, rossz kisfiú. Hasznos
fogás lehet Mexikóban, ahol senki sem tudja, hogy
kit ismersz, és ahol mindenki fél valakit l.
— El ször — mondtam —, a maga nevét. Sze-
retnénk majd, ha elmondhatnánk — egy pillanatra
elhallgattam, hogy felidézzem a nevet — Senor de
Parragónak, a sportminiszternek, milyen kiváló
munkát végzett nekünk.
A barna öltönyös férfi tárcát vett el zakójából,
és úgy nyújtott felém egy rézjelvényt, ahogy egy
pap tartja a keresztet a gyülekezet elé.
— Alesandro Santacruz vagyok — mondta —,
Capitano de los Federales de Mexico. — A jelvényt
az arcomhoz emelte. — És leszarom a maga Senor
de Parragóját.
— Majd megmondom neki.
Julio Ignacio felállt, finoman gesztikulált.
— Kérem, uraim, üljenek le. Hadd beszéljük meg
a problémánkat.
Egy lány széket hozott Santacruznak, aki az ajtó
elé telepedett, elzárva a bejáratot.
— Tehát — mondta —, mi a neve, és mi a prob-
lémája?
Elmondtam neki, ki vagyok, és hogy Beverly el-
nt. Az hatással volt rá, hogy autóversenyz va-
gyok. De Beverly elt nése nem érdekelte.
— Talán veszekedtek- A felesége önnek?

174
 — Nem veszekedtünk — mondtam. — És nem
is a feleségem.
Apró mosoly jelent meg az arcán, majd nyom
nélkül elt nt, mint vízbe es kavics, amely nem
kelt fodrokat.
— Szóval nem a testvére, sem a lánya. Nem.
Nem az ön anyja és nem a nagynénje. A barátn je?
Bólintottam.
— Mióta ismeri?
— Nem régóta.
— Egy éve, hat hónapja?
— Néhány napja.
— Országunkba erkölcstelen céllal hoz n t? És
azt várja, hogy maga helyett megkeressem? Tudja,
hogy Mexikóban súlyos b n egy n t országunkba
hozni erkölcstelen céllal? Kötelességem önt letar-
tóztatni. Ez komoly b n, komoly bírsággal.
— Majd a számlájához írom — mondta Julio Ig-
nacio engem nézve és kezét az asztalra téve, mint-
ha azt mondaná, nyugodjanak meg.
Ellenkezni kezdtem, de Ken szólalt meg el ször,
finom, meggy hangon.
— Úgy t nik, nem haladunk el bbre. Biztos va-
gyok abban, ha a tisztvisel úr tudná, hogy Miss
Wyeth megtalálásáért tekintélyes jutalom jár, haj-
landó lenne lemondani bármilyen bírságról.
— Milyen jutalomról? — kérdezte Santacruz.
— Ezer font — mondtam.
— Látja, még ha nem is mondja meg, akkor is
tudom, hogy nem a felesége. — Santacruz hátrabil-
lentette székét, jól érezte magát. — Ha a felesége
volna, akkor nem ezret ajánlana, hanem húsz fon-
tot, talán ötvenet. — Majd el rehajolt, így a szék
els lábai ismét a padlóra kerültek. — Tréfáltam.
— Szélesen mosolygott. Majd mosolya ismét nyom-
talanul elt nt. — Szeretnék magának segíteni, kü-
lönösen a jutalom miatt, amit felajánl. De nem te-
hetek sokat magáért.
— Ellen rizhetne minden szobát a szállodában —
mondtam. — Ellen rizhetné a repül teret, a pálya-

175
udvart, a buszállomásokat. Megkérdezhetné a rend-
röket a hotel körüli utcákban, a hotel biztonsági...
Felemelte a kezét, hogy megállítson.
— Nincs a hotelben, mert akkor már visszajött
volna. Ha valaki elrabolta, körülbelül huszonötezer
utca van Mexikóban, amelyek még a térképen sin-
csenek rajta. Volt már mexikói buszállomáson?
Gondolja, hogy nyilvántartást vezetnek? Vagy
vissza fog jönni, vagy üzen valakivel.
— Még az utcán posztoló rend röket sem kérdezi
meg?
— Azt megteszem — mondta, székét hátratolta
és felállt. — De legközelebb a feleségét hozza ma-
gával, ha Mexikóba jön.
Kifelé indult, amikor utánaszóltam.
— Nem akarja tudni, hogy néz ki?
Julio Ignacio kijött velünk az el csarnokba. Az
emberek ragyogtak és vidámak voltak, kiöltözve az
esti szórakozáshoz. Bejelentkez k, örülve annak,
hogy a hosszú repülés után egy gyönyör hotelben
lehetnek.
— Annyira sajnálom — mondta Julio Ignacio.
— Ez egy sok tekintetben jó ország, de a rend rség
irányíthatatlan, és attól tartok, ez ellen senki sem
tehet semmit.
— Meg kell találnunk Beverlyt — mondtam, és
három n t figyeltem, akik óvatosan lépdeltek fel a
lépcs n, hosszú estélyi ruhában. — A szobalányai
ellen rizhetnék a szobákat?
— Itt csaknem ezer szoba van. A legtöbbet már
ellen rizték az estére. És a személyzetem nagy ré-
sze már hazament. Ha csak elkerülhetem, nem
akarom megriasztani a vendégeimet.
— Egy jutalom segítene?— kérdezte Ken. —
Mondjuk kétszáz font az igazgatóhelyettesnek,
hogy meglátása szerint szétossza.
— Ez lehet vé tenné — mondta Julio Ignacio
Salazar tiszteletteljes bólintással. — De így is id -
be fog telni. Tíz perc alatt nem ellen rizhetek ezer
szobát.

176
 - Ellen rizné ugyanakkor a személyzetet a re-
cepciónál és a bejáratoknál? Egy magas, fiatal, szép
amerikai n t pólóingben és sortnadrágban minden
bizonnyal észrevesznek.
Az igazgatóhelyettes kétked n nézett.
— Egy további kis jutalom ellenében — tette
hozzá Ken.
Ken azt javasolta, hogy csatlakozzam hozzá és
Ruth-hoz szobájukban egy csöndes vacsorára.
— A hívásaidat átkapcsolhatják, és hagyhatsz
másik üzenetet Beverlynek — mondta.
— Túl nyugtalan vagyok ahhoz, hogy most
egyek.
— Az isten szerelmére, persze hogy nyugtalan
vagy. De gyere és nézd, hogy mi eszünk, ha te nem
is eszel. Nem jó egyedül nyugtalankodni.
Amikor visszaértem a szobámba, egy másik üze-
net feküdt amellett, amit Beverlynek hagytam. Ce-
ruzával firkantották.

A ver la gringa no sale

su cuarto domingo
Ha a lányt látni akarja, vasárnap ne hagyja el a
szobáját. Alatta remeg és gyerekes írással állt egy
másik, még felkavaróbb üzenet:
KÁBÍTÓ EGY UTAZÁS
MENJ A SODRÁSSAL
MINDEN JÓRA FORDUL
HAMAR LÁTLAK SZERETLEK BEVERLY
Soha nem láttam Beverly kézírását, így nem le-
hettem biztos abban, hogy írta. De senki más
nem használná ezt a kifejezést: „menj a sodrással."
Felhívtam Kent, és mindkét üzenetet felolvastam
neki.
— Szerintem nem volna sok értelme ismét be-
vonni a rend rséget, nem gondolod? — kérdezte.
- Az a pasas két kézzel sem találná meg a saját

177
hátát. Szerintem várnunk kell, míg újra hallunk
fel lük.
— Beverly ártatlan kívülálló.
— A cinkosuk is lehet. Ebb l az üzenetb l elég-
gé úgy t nik.
— Ken, az egy más dolog, hogy te és én eljátszo-
gatunk, és úgy csinálunk, mintha el tudnánk kapni
ezeket a barmokat. De ez kezd irányíthatatlanná
válni. Meg is ölhetik Beverlyt.
— Nem fogják megölni.
— Az mindenesetre meggátolná abban, hogy
megmondja, kik azok az „ k". Egyetlen egy tényt
tudunk „róluk", és ez az, hogy készek ölni.
— Azt hiszem, túlzásba viszed. Hozd át az üzene-
teket magaddal, és kidolgozzuk a következ lépést.
— Kurvára nem érdekel téged, hogy mi van ve-
le, mi? — dühödt voltam, kiabáltam. — Nem érted,
hogy mit jelentenek ezek az üzenetek?
— Nyugodj meg, az isten szerelmére, Forrest.
Kiabálással nem jutsz semmire. Az üzenetek azt je-
lentik, hogy emberrablókkal van dolgunk.
— Azt jelentik — mondtam —, hogy Beverly
még mindig a hotelben van.
— Ez lehetséges, de nem értem ...
Félbeszakítottam.
— Beszélni fogok a szobalányokkal, a portások-
kal, a recepciósokkal, a n vel az újságpavilonban.
Személyesen fogom megcsinálni, mert nem bízom
Julio Ignacióban. És fogadok, hogy egyikük sem
vett észre egy magas, szép amerikai sz ke n t.
- Lefizethették ket.
— Le. De megkérdezem ket, és ha egyikük sem
látta, akkor tudni fogom, hogy itt van. Ez elég nyil-
vánvaló. Beverly magas, kit nik a tömegb l; nem
mehettek úgy ki vele, hogy ne látták volna.
— Biztos vagy benne? És a kocsigarázs? A gaz-
dasági bejáratok és a mosodák? Legalább ötven be-
járat és kijárat van egy ekkora hotelben. És az üz-
letek hátsó kijáratai?
— Mégis azt hiszem, hogy itt van.

178
 — Talán. De ha én emberrabló volnék, olyan
messzire mennék, amilyen messze csak lehet. Egy
szállodában túl nagy a kockázata annak, hogy el-
kapnak.
— Akkor nem, ha a megfelel embereket meg-
vesztegeted — mondtam. — És van még valami.
Csak egy fél órára voltam kint a szobából, úgyhogy
bárki is hagyta ott az üzenetet, figyelnie kellett
engem. Tudniuk kellett, hogy kint voltam.
— Vagy nem érdekelte ket.
— Mondd meg Ruth-nak, hogy sajnálom, de nem
vacsorázhatom veletek, Nem tudok ölbe tett kézzel
várakozni.
— Mit fogsz csinálni?
— Kopogtatok az ajtókon.
— Tudod, hogy a hegyek között is lehet innen
ötven kilométerre, vagy visszavihették egy repül -
gépen Kaliforniába.
— Tudom.
A portások, a n k az üzletben és a tisztvisel k a
recepciónál mind azt mondták, nem, k nem láttak
ilyen hölgyet. Nem, biztos.
Ezért elkezdtem kopogtatni az ajtókon végig a
folyosókon. Tudtam, hogy hülyeség, hogy az em-
berrablók nem nyitnának ajtót. Hogy ha mégis, ak-
kor sem ismerhettem volna fel ket. Hogy senki
sem fog beengedni, hogy átkutassam a szobáját.
Egyetlen reményem az volt, hagy Beverly meghall,
és válaszol. Hacsak nem volt megkötözve és betöm-
ve a szája, vagy gyógyszerezve és eszméletlen vagy
halott. Nem volt sok esélyem, de jobb volt, mint a
szobában ülve a telefont lesni.
A legtöbb szoba természetesen zárva volt. Vacso-
raid . Az emberek elmenteik. De az egyik szobában
alsónadrágos férfiak voltak, tévéztek, több ajtó be-
kapcsolt biztonsági lánccal nyílt, és hölgyek kukucs-
káltak aggódva a háttérb l, míg a férfiak azt mond-
ták, hogy menjek el. Egy túlsúlyos, spanyolos kiné-
zet n vörös kombinéban behívott, becsukta az aj-
tót, átkarolt és megcsókolt. Lefejtettem magamról

179
a karját és otthagytam, miközben egy sor spanyol
bókot motyogott.
Folytattam a kopogtatást. „Beverly", mondtam
hangosan minden egyes ajtónál. „Beverly, itt
vagy?" Fél óra múlva már az emelet több mint fe-
lét átnéztem, amikor három biztonsági tájékozta-
tott arról, hogy Senor Salazar, az igazgatóhelyettes,
hálás lenne, ha volnék olyan szíves és meglátogat-
nám az irodájában.
Julio Ignacio névtáblája most az íróasztal másik
felén volt. Nem állt fel, amikor beléptem az irodá-
jába.
— Hét panasz érkezett hozzám ön ellen. Nem
hagyhatom, hogy az emberek ajtaján kopogtasson,
és azt kiabálja, hogy „Beverly!".
— Ez a neve. Veszélyben van az élete. — A há-
rom biztonsági ember összegy lt mögöttem.
— Ebben a szállodában nincs veszélyben az éle-
te. Beszéltem a portásaimmal, a biztonsági embe-
reimmel, a szobalányokkal és az emberekkel az üz-
letekben, és egyikük sem látta az ön, öö, társát.
— Ez azt jelenti, hogy rögtön az ajtóm el tt kel-
lett elkapniuk.
— Ez azt jelenti, hogy nincs a szállodában. Ahogy
leírta nekem, tíz lépést sem tehetett volna a Cami-
no Realban anélkül, hogy valaki ne látta volna.
— Talán megvesztegették ket.
— Talán. De nincs ebben a hotelben és nem
hagyhatom, hogy ön terrorizálja a vendégeimet. Azt
hiszik, hogy maga rabló.
— Meg kell találnom.
— Meg fogja találni. Talán elment barátokkal
vacsorázni.
Megmutattam neki az üzeneteket.
— Nagyon sajnálom — mondta fáradtan. — Na-
gyon sajnálom. Sajnos, ez nem változtat sokat a dol-
gokon. Még mindig nem hiszem azt, hogy a hotel-
ben volna. És még mindig nem engedhetem, hogy
kopogtasson az ajtókon. Újra ellen rzöm a szobalá-
nyokat és felhívom, akármilyen apróságot is tudok

180
meg. Lemásolhatom, kérem, ezeket az üzeneteket?
— kérdezte. — Még mindig nem hinném, hogy jó
ötlet újra értesíteni a rend rséget. Hacsak nem ko-
pogtat megint az ajtókon.
A szálloda minden folyosóját bejártam, figyel-
tem, és id l id re Beverly nevét kiáltottam. Ami-
kor az emberek szóltak, azt mondtam, elvesztettem
a kutyámat. Olyannak hallottam a hangomat, amint
t hívom, mint egy harangot, amely a tengernél szól
a vízbefúltakért. Végül, éjjeli egykor feladtam, és
visszamentem a szobámba. A hotel labirintus volt,
és tudtam, hogy ott van valahol. De képtelen vol-
tam megtalálni.
Üzenet várt Kent l és Ruth-tól, amelyben arra
kérnek, hogy hívjam fel ket, ha van valami hír, és
hogy ne aggódjak. Az aggódás tartott fenn kett ig,
amikor megszólalt a telefon. Veronica volt az.
— Ó, drágám — mondta —, beszélném kell ve-
led.
— Most nem tudok beszélni veled — mondtam.
— Ugye nem vagy még mindig ágyban azzal a
lánnyal?
— Telefont várok, fontos hívást.
— Mennyi ott az id ? Forrest, sajnálom, nem
kellett volna azt mondanom neked a telefonban.
Azt hiszem, mindketten egy kicsit meggondolatla-
nok voltunk. Tényleg nagyon szeretlek, drágám, és
látnom kell téged. Kell.
— Az isten szerelmére, hajnali kett is elmúlt.
Tedd le.
— Nem találkozhatnál velem csak egy vacsorá-
ra? Kérlek, a kedvemért.
— Ha leteszed.
— Jól van, jól van. Csak el akartam mondani,
mennyire sajnálom, hogy hazudtam Langfordról.
— Az, akir l azt mondtad, hogy buzi, de akivel
lefeküdtél?
— Igen. Csak éppen most azt gondolom, hogy ta-
lán mégis az.

181
 — Veronica, majd New Yorkban beszélünk. Min-
den jót.
Letette.
Bekapcsoltam a televíziót. Egy éjszakai film
ment. Egy elhalványult fénykép sárgás színeiben,
Doris Day sz z volt egy farmon.
Nem bírtam, hogy semmit sem teszek, csak vá-
rakozom. Vizet fröcsköltem az arcomra, és újra ki-
mentem a folyosók útveszt jébe, kiabáltam: „Be-
verly". Aztán eszembe jutott, hogy talán a portások
láttak valamit. A portás a hátsó bejáratnál nagyon
sajnálta, de nem, semmi szokatlant nem látott, Se-
nor.
Elöl a portás felismert, és a fejét rázta, még mi-
el tt megkérdezhettem volna. Megfordultam, hogy
bemenjek az épületbe, és csaknem elszalasztottam.
Egy csoport jókedély , nevet , ragyogó estélyi ru-
hába öltözött és drága frizurájú amerikai n mö-
gött gyémántok és arany villanása. De volt ennek
egy tükörképe valahol. Valahol az agyam mélyén.
Egy gy egy férfi ujján. Csak egy rossz érzés. A
férfi elt nt, vissza az utcák labirintusába vagy be
a hotelbe; nem tudtam.
Evers egyik szabálya: ha nem tudod megmonda-
ni, hova megy egy ember, tudd meg, honnan jön.
Taxija épp eldübörgött a járdaszegélyt l, utánaro-
hantam, Nem ment messzire, csak vissza az utcára,
hogy elfoglalja helyét a taxik sorának végén, ame-
lyek arra vártak, hogy a Camino Real vendégeit ki-
vigyék a valódi világba.
A taxis arcát ellapította az utcán töltött ötven év.
— Que quiere, senor — kérdezte, kihajolva az
ablakán.
Azt mondtam, ugyanoda akarok menni, ahova el
ultimo hombre.
— Bueno. Una Casa de putas — mondta, amikor
beszálltam hátulra. Vagyis, hogy elvisz egy kuple-
rájba.
- No, no una casa de putas. Lo mismo casa.
182
 — Yo conozio muchas casas mucho mejor —
mondta grimaszolva.
Biztos voltam benne, hogy egy halom jobb bor-
délyházat ismer. Nem egy jobb bordélyházat akar-
tam: ugyanazt a casa de putast akartam.
Vállat vont, megadta magát az rült hombre aka-
ratának, aki keményen megragadta a vállát.
Nem volt messze. Átmentünk a Reformán a
Hamburgóra a Zona Rosában. Mexikó szegényes
Fifth Avenue-jára. A sof r jobbra kanyarodott, és
egy kapualj el tt tett ki egy étterem mellett, amely
három nyelven ígérte Mexikóváros legjobb kagylóit.
Amikor becsöngettem, az ajtót egy alacsony, sö-
tét b férfi nyitotta ki, aki annak az embernek a
pimaszságával nézett rám, aki rugós kést hord a
zsebében. Felmentem a sz k lépcs n, lépteim zaját
elnyelte az új, vastag szürke sz nyeg. Kinyitottam
egy ajtót. A szoba, ahová nyílt, úgy nézett ki, mint
egy kicsi, drága hotel el csarnoka; súlyos parfü-
mök és cigaretta szaga ülte meg. Az ajtóban meg-
állva a kislányokat néztem.
Mindannyian tizenévesek voltak. Kicsi, sötét b -
, csinos lányok harisnyaköt ben, harisnyában,
magassarkúban és selyem neglizsében. A mama
holmijaiba öltözve, a papa rossz álmaihoz. Egy ti-
zennégy éves forma lány szolgált ki a kis mahagóni
bárnál. Három lány kártyázott. Két másik egy spa-
nyol videót nézett. Egy dundi sz ke lány nagy mel-
lekkel egy kárpitozott széken terült szét, és képre-
gényt olvasott. Az AIDS egyik sajátos jellemz je,
hogy ha többször teszed ki magad a fert zésnek,
akkor lényegesen csökken a lappangási id . Néme-
lyik lány egy év múlva halott lesz.
— Bármelyikünket viheti, Senor. — A beesett
arcú és hatalmas érzéki szájú vékony lány a kár-
tyáiba mélyedt, miközben hozzám beszélt.
— Vagy kett nket, ha azt jobban szereti. — A
széken szétterül lány hivatásos mosolyát küldte,
és visszamerült képregényébe.
— Egy lányt keresek, aki egy férfival volt nem-

183
rég. Egy férfi, aki gyémántokkal kirakott arany-
gy t viselt.
Három lány összevont szemöldökkel egymásra
nézett, megpróbáltak emlékezni. Feltételezem, k
azok, akik tudnak angolul. Majd egyikük, a vé-
kony lány, letette lapjait, felállt, átjött a szobán és
megfogta a karomat. Nagyon közel állt meg, bebo-
rított parfümmel, lábamat az övéi közé szorította,
combomhoz dörzsölte magát. Gyermekarcán alig
volt festék, csak ragyogó vörös rúzs.
— Tudom, kire gondolsz — mondta. — De má-
ra végzett. Én sokkal jobb lennék neked. Nagyon
jó lennék hozzád. Mit szeretsz?
— Csak beszélni szeretnék vele. A barátom azt
mondta, fantasztikus volt. Megváltoztatta az egész
életét.
Keményen megnyomta a combomat, hogy érez-
zem szeméremcsontját.
— Mondom, hogy végzett mára. Talán szereted
seggbe?
— Csak beszélni akarok vele.
— Ugyanannyiba kerül.
— Beszélhetnék vele?
Eltávolodott t lem, kétség ráncolta homlokát.
— Angol vagy? Angol vagy. Csak angol férfiak
mennek egy bordélyba beszélgetni — mondta, el-
lépve t lem. — Tudod, ugyanannyit fizetsz.
Hajlandó vagyok fizetni, mondtam.
Amikor visszajött, azt mondta, hogy a lány haj-
landó fogadni, de csak rövid id re, és csak beszél-
ni. Azt mondta, nem érzi jól magát. 15-ös szám,
mondta, a televízió melletti ajtóra mutatva. Egyik
lány sem figyelte, amikor odamentem. Csak egy
másik arctalan pasas.
Sötét, sz k folyosók rengeteg ajtóval, akár egy
emberkartoték. Néhány ajtó mögött fénycsík és a
szex nyögései: „aaa, aaa". .
Amikor kinyitottam a tizenötös számú ajtót, a
lány az ágy melletti sz k részben állt, alig volt
százhatvan centi magas, piros magassarkújában.

184
Egy helyes kis mexikói lány, rövid göndör hajjal,
ragyogó szemekkel és kissé rémült tekintettel. Ra-
gyogó virágokkal díszített hosszú, sötétpiros pa-
rasztszoknya és parasztblúz volt rajta. A blúz átlát-
szó volt.
Úgy állt ott, mintha azt várta volna, hogy te-
gyek valamit. Mellei nagyok és kemények voltak a
blúz alatt, távol egymástól, mereven kidudorodtak.
Tizenhat vagy tizenhét évesre becsültem. Valaki-
nek a lánya. Megmondtam neki a nevem.
- Örülök, hogy szeret rám nézni, Senor Evers.
Perdita vagyok. Merida azt mondta, csak beszélget-
ni akar. Ami nekem OK, csak el ször meg kell kér-
nem, hogy fizessen.
Átnyújtottam a 100 dollárt, amit kért. Gondol-
tam, ez 65 dollár a háznak, 35 egy tizenöttagú csa-
ládnak Sonorában, és 5 neki. Megkérdeztem, tud-
na-e beszélni arról a férfiról, akinek gyémántokkal
kirakott gy je volt.
— Kérem, leülhetek az ágyra? Nagyon fáradt
vagyok. — Választ nem is várva mászott fel az
ágyra, háttámaszt tornyozott a párnákból, megfor-
dult, leült, térdét felhúzta, szoknyáját bokája köré
terítette, karjával átfogta lábát és térdére fektette
állát. Leültem egy székre vele szemben. Olyan volt,
mint egy helyes kislány, aki arra vár, hogy papája
elmondja neki az altatómesét.
Szemét becsukta, és egy pillanatra azt hittem,
elalszik.
Úgy kezdett beszélni, hogy még csukva volt a
szeme, az élet egy része elszivárgott bel le.
— A házban, ahol dolgozom, egy csoport üzlet-
embert szórakoztattunk ma este. Mind egy csoport
voltak, és egy halom pénzük volt. Néhány ameri-
kaiak voltak, néhány olaszok, és néhány egy vicces
francia, azt hiszem, és egyikük angol volt. Az an-
golnak tetszem, mert beszélek angol jó, és én vele
mentem. De egy halom marihuánát szívott és túl
sokat ivott és baja volt a farkával; csak lógott.
Próbáltam segíteni neki, csináltam neki néhány

185
 kedves dolgot, de semmi. Aztán megpróbáltam ne-
vettetni, hogy lazíthasson. De téved engem, és azt
hiszi, rajta nevetek és megsért a gy jével.
— Hogy nézett ki?
— Elmondom. Amit a gy jével csinál, az na-
gyon durva, és én nem dolgozhatok talán napokig.
Egy nagy recés aranygy volt és feldugta ben-
nem és megsértett.
— Nagyon sajnálom.
— Igen. Köszönöm. Ma este már többet nem dol-
gozhatok, ezért a bár mellett vagyok, és hallom t
mondani az egyik olasznak, hogy élvezni fogja a
versenyt, mert ismer egy autóversenyz t, aki bal-
esetezni fog. Azt mondja, gondoskodik róla.
— Pontosan mit mondott, emlékszik?
— Nem vagyok benne biztos. Azt hiszem, nagy-
jából ugyanazt, amit most elmondtam. Én kicsit ré-
szeg voltam. Próbáltam segíteni a fájdalomon. Na-
gyon fájt.
— Emlékszik arra, hogy nézett ki?
— Persze, elég jól. Sokszor nem veszem észre,
hogy néz ki egy férfi. De miután megsért, megné-
zem. Jól megnézem. Magánál alacsonyabb volt, sok-
kal alacsonyabb. Sárga haja volt, csaknem túl sok
és rózsa volt az arca.
— Úgy érted, rózsaszín?
— Persze, rózsaszín. Kerek. Amikor látom az ar-
cát, baba arcára gondolom, rózsaszín, érti? Úgy néz
ki, túl sokat iszik és nem nagyon jól vigyáz magá-
ra. Nincs jó formában, mint maga. Olyan kis hasa
van, ami úgy áll ki, mint egy dinnye.
— Hallotta, hogy, mondott valamit Beverlyr l?
— Beverly? Nem. Nem Beverly.
— Bármit rejt zésr l vagy emberrablásról?
— Nem, semmi olyat. — Fejét rázta, szeme csuk-
va.
— Mondta, hogy hol szállt meg Mexikóvárosban?
— Nem, de azt hiszem, nem itt él.
— Miért?
— Nem beszél espanol.

186
 — Mondott valamit arról, melyik országba megy
legközelebb, vagy milyen légitársasággal repül?
— Nem.
— Megmondta neked a nevét vagy hallottad,
hogy valaki a nevét mondta?
— Nem. Azt hiszem, azt mondta, John a neve.
De én a gringókat mind úgy hívom. Kivéve termé-
szetesen magát, Senor Evers.
— Perdita, van valami, ami az eszedbe jut, és
ami segíthet abban, hogy felismerjem?
— Egy halom káromkodást használ. És a gy -
je. A gy je egy nagy arany gy és tüskéi van-
nak kis gyémántokkal a tüskéken.
A csillámlás az emlékemben. A férfi a Beverly
Hills Hotel el csarnokában.
— Bármi más?
— Remélem, maga megöli t.
Felálltam, hogy menjek, és megszólalt.
— Nagyon baj, hogy mi csak beszélgetünk. Sze-
retem megadni magának a pénze értékét. Amikor
jobban vagyok, megcsinálom magát semmiért. Csak
a házat kell fizetnie. Félár. Nagyon jó volnék ma-
gának.
— Nagyon szép vagy, Perdita, és nagyon meg-
tisztelnél. De én nagyon kedvelek egy hölgyet.
— Ez a Beverly?
— Ez a Beverly — mondtam, becsuktam az aj-
tót és visszatértem a sötét parfümös folyosókra.
Amikor beléptem a szobámba, még mindig üres
volt, még mindig rendetlen, még mindig üzenetek
nélkül.
Egy alacsony, rózsaszín, pocakos angol, aki sokat
káromkodik és gonosz aranygy t visel és talán
Johnnak hívják. Ez legalább volt valami.
Kikapcsoltam az üres, sisterg tévét és a lámpá-
kat, kinyújtóztam, várva a reggelt.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Semmi sem passzolt. Semminek sem volt értel-

me. Egyre félálomba sodródtam, és Beverlyt akar-
va átkarolni, csak leveg t húztam magamhoz. Fel-
riadtam, és az agyam Beverlyr l vetített filmeket,
amint megrémül, és fél, kábítószerezik, megverik.
Meger szakolják.
Hiányzott és vissza akartam kapni, és nem tud-
tam felfogni, miért t vitték el helyettem. Az ösz-
szes kérdés közül ez volt az, amelyik egyre csak
el bukkant. Miért. Beverly? Ha engem akarnak el-
kapni, ha azt akarják, hogy ne versenyezzek, miért
nem engem vittek el helyette? Bármit odaadtam
volna azért, hogy én legyek ott helyette.
Ken szerint Beverly megrendezhette saját elrab-
lását. De én elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam,
ez nem lehetséges. Pedig megmagyarázta volna,
miért t nt el olyan csendben, és miért t vitték el
helyettem. Megmagyarázná az üzenetét. Lehetsé-
gesnek t nt; de nem volt az.
Az üres hálószoba lassan megtelt a napkelte fé-
nyeivel. Beverly elt nt. És ha ismét látni akarom,
a szobámban kell maradnom vasárnap. Túl sok lett
volna ez Beverlyért cserébe, egynapi elzárás? Hagyj
ki egy futamot, ments meg egy életet.
Egy alacsony, rózsaszín arcú férfi várja, hogy
vasárnap bukom. Ha rabolta el Beverlyt, hogy
távol tartson a versenyzést l, akkor miért várná,
hogy bukjam? És ha nem beszél spanyolul, miért
volt az üzenet spanyolul? Miért akarná bárki is,
hogy bukjak? Miért akarná bárki is, hogy ne ver-
senyezzek? Tizenegyediknek indulni nem jelentett
fenyegetést az els knek. Hogyan gondoskodik róla?
Vagy csak egy undorító részeg, aki ismeri a neve-
met?
A rémálmoknak saját logikájuk van. Amikor
próbálod elmagyarázni ket, másnak soha nem je-
lentenek semmit. De amikor álmodban egy ismer s

188
szobában vagy, és megnyílik alattad a padló, és le-
zuhansz egy sötét és csendes helyre, ahol épp akkor
robbant fel egy bomba, az üvöltések el tti csend-
nek érthet jelentése van. Csak a csendet hallot-
tam. De semmit sem értettem.
Úgy éreztem, mintha Ken és én naiv kisiskolá-
sok volnánk, akik egy fel nem robbant bombával
játszanak, azt gondolva, hogy ha ráütnek egyet a
kalapáccsal, attól megsz nik a ketyegés. Miért
Beverlyt? Miért nem egyet a durvák és önz k kö-
zül? Miért nem választottak egyet a sivárlelk ek
közül? Beverly ösztönösen kedves és jóindulatú
teremtés. A lelke lágy. A sodrással ment, mondta,
mint a falevél a vízen. Tudtam, hogy a hotelben
van, éreztem a jelenlétét, de nem tudtam, él-e még.
Negyed nyolckor kopogtattak. Azon gondolkodva
nyitottam ajtót, vajon Beverly az, vagy egy üze-
net, vagy Perdita. Maxet pillantottam meg, teste
kövér hurkái egy óriási vörös bet s „ZAVARJUNK
LE EGY GYORS NUMERÁT" feliratú pólóba zár-
va. Hasa ragyogó sárga gyapjúnadrágja fölé löty-
tyedt, az elasztikus derékszíj szakadásig feszült, ki-
szökken kis gumiszálakkal.
— Sajnálom, Forrest — mondta. Meglep dtem,
Maxt l nem vártam együttérzést.
— Bejöhetünk? — A hang Kené volt, aki Max
tömege mögött állt.
Bevezettem ket, és csak most vettem észre, hogy
ruháink szanaszét hevernek a földön, a b röndök
kiömlenek, az ágy vetetlen és a leveg áporodott.
— Parfümöt orrontok - mondta Ken szimatol-
va, akár egy öreg, tanácstalan vadászkutya. —
Nem valami finom parfümöt.
— Perdita — mondtam. Elmeséltem a csinos
lányt és a rózsaszín arcú, aranygy s férfit, arra
a szomorú gyereklányra gondolva, aki hozzám dör-
göl zött.
— Nem hasonlít egyetlen angol ismer sömre
sem — mondta Ken —, bár képzelem, hogy csapa-

189
tostul vannak mostanság a városban. Te ráismersz,
Max? — Max megrázta a fejét.
— Beverly nagyon, nagyon szép lány volt —
mondta Max a sz nyeget nézve.
— Jó volna, Max — mondtam —, ha nem múlt
id ben beszélnél róla. Tegyünk úgy, mintha még
élne.
— Igen — mondta. — Sajnálom. Nem akar-
tam ... Rohadt szép csaj volt, Evers.
— Kösz, Max — mondtam. — Tudtam, hogy
megérted.
Ken az ablakhoz ment, hogy kinézzen a kertekre
és a medencére.
— Beszélek a mi Mr. Salazarunkkal. A szobalá-
nyoknak és a portásoknak a lehet leghamarabb
meg kell kapniuk ezt a személyleírást. És ideje,
Forrest, hogy kimenj a pályára.
Megütközve néztem rá. Az edzés eszembe sem
jutott. Még a versenyre sem gondoltam. A ver-
senyre, amiért tulajdonképpen Mexikóba jöttünk.
— Gondold csak meg, Forrest — mondta. Hatal-
mas hátát kedvenc gy rött sportzakójának tenge-
részkékje zárta magába. — Nincs már semmi, amit
itt tehetnél, máskülönben most azt csinálnád. Fel-
tételezzük, hogy Beverly visszajön. De ha vasárnap
reggelig nincs itt, akkor természetesen nem indu-
lunk. Közben, Forrest, semmi akadálya sincs an-
nak, hogy eddzünk. És erre megvan minden okunk.
Nem csak arról van szó, hogy a szponzoraink be-
csapva érzik magukat, és elkezdik visszakérni a
pénzüket. Ennél fontosabb, hogy a találgatások,
hogy vajon miért nem vagyunk a pályán, nem ten-
ne semmi jót Beverlynek. Nem akarjuk idegessé
tenni az elrablóit, ugye?
Szembefordult velünk, parancsnoki mosolya ki-
szélesítette csontos arcát.
— Te és Max kimentek a pályára. Én itt mara-
dok, és vigyázok a hajóra.
Elgondolkodtam rajta. A szállodában nem tehet-
tem semmit. És ha egész nap itt maradok, nem le-

190
szek formában a vasárnapi vezetésre, történjék
akármi.
— Menjünk, Max— mondtam.
Úton a pályára, a sof r vezette Ford hátsó ülé-
sén szorongva Max megpróbált bocsánatot kérni.
Tényleg rosszul érezte magát Beverly miatt, de
nem tudta, mit mondjon, azonkívül, hogy „rohad-
tul szörny nek" találta a helyzetet.
— Max — mondtam —, csak ne pofázz róla. Mi-
nél több ember tudja, annál nagyobb veszélyben
van Beverly. Ezért ne beszélj róla többet; nem aka-
rok err l hallani. És nehogy megtudjam, hogy bár-
kinek is szóltál róla.
A verseny el tti nap reggelén, fél kilenckor t -
zött a nap, a pálya rajongóktól, rendez kt l, csinos
lányoktól és siet hivatalos emberekt l nyüzsgött.
Lassan és óvatosan hajtottunk keresztül közöttük,
az autó félretolta ket.
A hátsó ülésr l néztük az ablakunkon bebámu-
ló kíváncsi emberek lassan haladó szemléjét, amint
azt találgatták, kik lehetünk.
Mexikóban a rajongók mindig problémát jelen-
tettek. 1970-ben egy Forma—1 versenyen beözön-
löttek a pályára, és, bár csodával határos módon
senki sem halt meg, a FISA több mint egy évtizedre
felfüggesztette a pálya Forma—1 rendezési jogát.
Most rkutyák, géppisztolyos rend rök, és szöges
hálóval felszerelt drótkerítések tartják kordában a
heves szurkolókat. A dolognak az volt az iróniája,
hogy amikor körbehajtottam a pályán, úgy éreztem
magam, mintha egy maximális biztonságú börtön-
be volnék zárva. De a kedvem sem volt valami ró-
zsás. Ellenségesen és türelmetlenül néztem az ar-
cok tengerét.
Egy Forma—1 Nagydíj utolsó napi edzése kosz-
tümös f próba, verseny a verseny el tt. 65 000 né-
; 1600 újságíró, fotós, rádió- és tévériporter; 1200
pályabíró, bíró, id mér , megfigyel , tisztiorvos,
els segélynyújtó, gondnok; 1278 szerel , technikus
és csapatvezet ; mind megjelent, hogy harminc bu-

191
kósisakos férfi zenei székfoglalót játszhasson a hu-
szonhat helyért a másnapi rajtálláson.
Jobb lett a hangulatom, amikor megláttam sze-
rel inket, Charles-t, Nigelt, Billt és Dave-et sötét-
kék Arundel-egyenruhájukban, ahogy rám várnak
kis villánk el tt. Mikor kiszálltam a kocsiból,
Charles Laurence, alvázspecialistánk jött oda, hogy
üdvözöljön.
— Hol van a bombázó új barátn d? — kérdezte
a kocsiba kukucskálva, ahol csak Max egészségte-
len tömegét látta.
— Az azték kétlépésest gyakorolja a hotelben —
mondtam hamis vigyorral, hogy takarjam a t rt a
szívemben.
— Remélem, nincs olyan rosszul, mint Aral.
Hallottam, hogy két napig se állni, se feküdni nem
tudott. És te, Forrest, hogy vagy?
— Tizenegyedik vagyok, ami azt jelenti, hogy
dühös vagyok, ki vagyok akadva és teljesen elége-
detlen vagyok. Kezdjük.
Reggel másfél órás id mérés nélküli edzésünk
volt 10.00-t l 11.30-ig. És egyórás id mér edzés
délután. A délel ttöt arra fogjuk felhasználni, hogy
beállítsuk az autót a délutáni id mér edzésre. Az
volt az, ami számított.
Amint kijutottam a pályára, rájöttem, mi a baj.
Fényévnyi távolságra voltam a „kemény" vezetés-
l. Túl korán léptem a fékre és túl kés n a gázra.
És az autó nagyon gyenge volt. Egyenesen begyö-
möszölhettem a Peralta torkába, majd amint lelép-
tem a fékr l, rányomhattam a gázt, az autó mégis
úgy döngött, mint egy kivénhedt szekér.
Amikor négy kör után visszajöttem a bokszba, a
szerel k és Max vigyorogtak, mint a fakutya.
Charles a pilótaülés fölé hajolt, szepl s kölyökarca
ragyogott.
— Err l van szó, Forrest. Másfél másodperccel
gyorsabb vagy, mint tegnap.
Dühödt voltam.
— Max — kiáltottam. — Ez az autó olyan átko-

192
 zottul gyenge, hogy legszívesebben kiszállnék bel -
le és megtolnám. Mi a fene baja van ennek? Biztos,
hogy mind a nyolc hengere m ködik? És az eleje
egyszer en kínos. Nem akar fordulni.
— Örömmel látom, hogy ismét keményen nyo-
mod, Forrest — mondta Max csöndesen. — Persze
hogy lent van az ereje. Ezen a magasságon a leveg
olyan ritka, hogy százötven lóer t veszítünk. Mint
mindenki más. Elöl merevíthetünk a keresztstabi-
lizátoron. Az javít az alulkormányzáson.
— Akkor legyen úgy — szakítottam félbe. —
De tenni kell valamit az er vel. Így még egy le-
gyet sem tudnék eltolni. Padlón a lábam, és az
egész csak egy pemp . — Tudtam, hogy most már
gyakorlatilag semmit sem tud csinálni a motorral,
de nem érdekelt. Az autónak nem volt elég ereje,
és nekem többre volt szükségem. Nigel Weith-hez,
ezermesterünkhöz fordultam. — Ha a leveg olyan
ritka, akkor nem tudsz kialakítani valami szívó-
szálat, ami több leveg t irányít a szívócs be?
— Dehogynem. Csak akkor a légellenállásod
romlani fog. És diszkvalifikálnak.
— Ha a leveg tényleg annyira ritka, amilyen-
nek mondjátok, akkor az ellenállás sem lesz sok-
kal nagyobb. Nézd meg, ki tudsz-e agyalni valamit
délutánra, és akkor kipróbáljuk. Max, ügyelj rá,
hogy az aerodinamika rendben legyen. Szerintem
az els szárnyakra nagyobb szögállás is ráférne. —
Max szelíden bólintott. Nehezen tudta palástolni
rossz hangulatát, és nagyon akart segíteni.
Bosszút akartam, a lehetséges legnagyobb fegy-
verrel. És ha az nem sikerül, akkor egyenesre bul-
dózerezem ezt az átkozott pályát.
Tarkójánál fogva vonszoltam az autót, repesztet-
tem vele körben a pályán, egyre mélyebben men-
tem be a kanyarokba, és egyre keményebben jöt-
tem ki. Újabb és újabb kis másodpercdarabkákat,
id parányokat találtam itt is, ott is. A következ
húsz kör után a reggeli edzésen új kerékkészletre
lett szükségem, ami azt jelentette, hogy túl sokat

193
csúsztam és túl keményen fékeztem. Ami az én
szempontomból rendben volt. Amikor gyorsan
mész, mindig javulhatsz. De nem mehetsz gyorsab-
ban, ha azzal vagy elfoglalva, hogy tökéletes legyél.
Úgy éreztem, minél gyorsabban hajtok, annál
hamarabb találom meg Beverlyt. Lent tartottam a
lábamat még akkor is, amikor egy épelméj em-
ber már régen megnyomta volna a katapult gomb-
ját.
Amikor az autót kigördítették a délutáni edzés-
re, a szívószálak, amelyeket Nigel és Max készítet-
tek, nem szívószálak voltak, hanem hasadékok.
Max magyarázta meg a szerepüket. — A szélcsa-
tornában végzett munkánkból tudjuk, hogy a ma-
gasnyomású pontok itt és itt vannak — mondta a
merevít rúd mögött a borításba vájt két nyílásra
mutatva. — Ilyenre alakítottuk ket, mint egy fél-
be vágott tölcsér, mert a szélesebb vezet él vákuu-
mot hoz létre, leszívja a leveg t és felgyorsítja.
Éppolyan hatása van, mint a szívószálnak, azonban
légellenállásban semmit sem jelent.
— Pont, mint a Concorde — tette hozzá Charles,
büszkén a munkájára.
— Mennyivel több er ? — kérdeztem.
— Kett , talán három százalék. — Max homlokát
ráncolta, óvatosan megérintette a metálkék Arun-
del-test új mélyedéseit.
— Ez nem elég — mondtam, felvéve Nomex-
csuklyámat. — Mi mást lehet még csinálni?
— Adhatunk kisebb szárnyszöget és kevesebb
légellenállást. — Max kétkedve vonta fel szemöl-
dökét.
— Nem, már így is alulkormányoz. Több tapa-
dást már nem veszthetek. Megnézzük, milyen érzés
ez a két-három százalék.
A lassúbb kanyarokból kij ve, a két százalék nem
jelentett semmit. Azonban láttam, hogy a célegye-
nes végén plusz 350 fordulatot húztunk ki bel le,
ami körönkénti három tizedmásodpercre elég. Ah-

194
hoz azonban kevés, hogy Aral és Faenza ne el z-
hessen meg a célegyenesben.
A délutáni edzés felénél összehoztam egy kört,
ami jó volt. A célegyenes után van egy második se-
bességes sikán, azaz hajt kanyar, aztán egy másik,
rövidebb egyenes, majd egy hosszú, tíz ívb l álló
kanyargórész, amely fokozatosan kinyílik, egyre
gyorsabb és gyorsabb lesz a Peralta el tt. És most
az egyszer egyetlen m szer mutatója sem volt vég-
állásban, és a ritmust is ívr l ívre, egészen a Peral-
táíg pontosan elkaptam. Eltekintve az átkozott buk-
kanóktól, amelyek körr l körre egyre alattomosab-
bak lettek.
Az utolsó id mér edzés végére a rajtállás így
alakult: Marcel Aral az egyes számú McLarenben
az élen, belül; Lucien Faenza, Lotus, az els sor kül-
oldalán. Utána Wilson Syfret, Williams, harma-
dik; Michael Barret, Lotus, negyedik; és ötödikként
Forrest Evers, Arundel, a harmadik sor bels olda-
lán, mellettem a Danielliben Maurizio Praiano, a
hatodik. Prugno a Ferrariban közvetlenül mögöt-
tem állt. Ian Norcross, a fiatal ausztrál pilóta a má-
sik McLarenben a negyedik sor küls oldalára ke-
rült.
A szerel k egymás hátát veregették, és égtek a
vágytól, hogy kezet rázzanak velem és gratulálja-
nak. Ez pontosan az ellenkez je volt annak, amit
én éreztem, de nem lett volna semmi értelme elven-
ni a jókedvüket. Hosszabb ideig dolgoztak és nehe-
zebb munkát végeztek, mint én, az autójuk pedig
megel zte mindkét Ferrarit és egy-egy McLarent,
Williamst és Daniellit. Charles és Max hasadéka há-
romtized másodpercet szerzett nekünk és négy
hellyel el rébb juttatott bennünket a rajtálláson.
Nem rossz egy kis privát csapat szemszögéb l,
szemben a nagy pénzzel. Mit számít az, hogy az
ötödik helyezettre soha senki nem emlékszik. Hadd
kóstoljanak bele egy kicsit a sikerbe, olyan kevés
jut nekik bel le.
Kitérve a riporterek el l, egyenesen visszaindul-

195
tam a hotelbe („Hogy tetszik az automata vezetése,
Mr. Evers?" „Nagyszer , nagyszer .") Beverlynek
ott kellett lennie.
Amikor visszaértem a szállodába, a kés délután-
nak épp az az üres ideje volt, amikor a hivatalno-
kok bóbiskolgatnak a recepciónál és a fény ferdén
áramlik be az ablakokon. Üres konyakospoharakba
merengve két id sebb hölgy várakozott türelmesen
az el csarnok bárjában. Egy fiatal amerikai pár ha-
waii ingben és farmerben haladt keresztül a sz nyeg
hektárjain lassított felvételen, elkábulva az egész-
napos városnézést l a napsütésben.
— Nem, Mr. Evers — mondta a csinos, hosszú,
sötét, göndör hajú recepciós —, semmi üzenetet
nem hagytak az ön számára.
Megálltam, hogy benézzek a medencéhez, ahol
el nap bolondoztunk. Mintha évekkel ezel tt lett
volna, hogy Beverly aggódva tartotta válla vonalát
a víz alatt, és figyelte, ahogy Maurizio játék zászló-
ként lengeti a bikini fels részét.
Nem történt semmi. Talán néhány hossz után a
vös vízben eszembe jutna valami, ami segíthet
Beverlyn. Visszaindultam a folyosók útveszt jébe,
hogy felvegyem a fürd ruhámat.
Amikor szobánk felé befordultam a sarkon, halk
morgást hallottam. A folyosó másik végénél egy
nagy kutya körvonalait láttam a fényben. A kutya
lassan közeledett felém.
Közelebb lépve láttam, túl esetlen ahhoz, hogy
kutya legyen. Lassan, mereven mozgott, torka mé-
lyér l hörg hangokat adott. Beért az egyik meny-
nyezeti lámpa fénykörébe, és felfogtam, hogy ez
egy térden álló n . Feléje rohantam, és kiáltottam
„Beverly"! Meztelen volt, szája feldagadt, ajkai ki-
cserepesedtek. Er s húgyszaga volt.
— Beverly — mondtam fejét kezembe fogva.
Szeme fehérje véres és sárga volt. — Beverly —
ismételgettem száraz, cserepes száját csókolgatva.
Megpróbált rám nézni, tekintete zavartnak t nt,
mintha nem igazán emlékezne rám.

196
 — Egzökte...
Olyan óvatosan, ahogy tudtam, felemeltem, teste
ernyedt és magatehetetlen volt, feje ide-oda nyak-
lott.
— Egzökte — mondta —, egzökte ... — Lehele-
tének a rothadó fogakhoz hasonló, édes, émelyít
szaga volt. Végigvittem a folyosón, és miközben ki-
nyitottam az ajtót, rájöttem, azt mondja, „meg-
szöktem".
Lefektettem az ágyra, és Salazart hívtam. —
Megtaláltam Beverlyt — mondtam. — Nagyon
rosszul van. Azonnal orvosra van szükségem. Azt
hiszem, kórházba kell szállítani. Úgy néz ki, nar-
kózták.
— Küldök orvost! IMMEDIATAMENTE —
mondta, és letette.
Meleg vizet engedtem a kádba, és beletettem Be-
verlyt. Gumiszer en és tehetetlenül ernyedt el a
vízben, mint egy béna ember. Öt perccel kés bb,
amikor az orvos kopogtatott az ajtón, Beverly meg
volt fürdetve és szárítva, haja megfésülve, maga
az ágyamon feküdt fürd köpenyemben, és üvöltött.
A beszéd kialakulása el tt, miel tt a tudatos el-
me eléggé apró részletekben kategorizálta volna a
világot, akkor visszhangozhattak a sötét erd kben
és dzsungelekben ilyen üvöltések. Üvöltések a pusz-
tító istenek el tt, akik rengették a földet és éjjelen-
te felrobbantották az eget. Iszonyattól reszket
üvöltések, remény és gondolat nélkül.
Karomban tartottam Beverlyt, ringattam, ahogy
anyák ringatják síró gyermeküket, csitítottam, hogy
nincs baj, hogy jól van, itt vagyok, és minden rend-
ben lesz. Nem adta jelét, hogy hallott volna, és sza-
vaim üresen hangzottak.
Üvöltései és nyugtató szavaim között próbáltam
szólni az orvosnak, hogy jöjjön be, de kulcs nélkül
természetesen nem tudott. És amikor megpróbál-
tam felállni, Beverly belém csimpaszkodott, és még
er sebben üvöltött, mintha elviselhetetlen lett, vol-
na számára, hogy egy pillanatra is felállok az ágy-

197
ról és magára hagyom. Ezért felnyaláboltam, köz-
ben egyfolytában üvöltött, és úgy tartva a karom-
ban, mint egy túlfejlett, rült gyermeket, átvittem
a szobán az ajtóhoz, hogy beengedjem a doktort.
Alacsony férfi volt, százötvenötnél nem maga-
sabb, elegáns sötét öltönyben, sárga pamutingben
nyakkend nélkül, és gyászos arccal. Beverly egy
pillanatra izgatott lett a látványtól, mintha vissza-
tér kínzója lett volna, majd megnyugodott, fejét
vállamnak hajtotta, és elcsöndesedett.
— Van a hölgynek pszichotikus kórtörténete? —
kérdezte az orvos. — Van tudomása bármilyen
pszichiátriai rendellenességr l, amelyben szenve-
dett? — Egy intéssel jelezte, hogy fektessem Bever-
lyt az ágyra. Az intézked doktorbácsi. Kis fekete
rtáskából kivett néhány dolgot, közben nem szün-
tette kérdései zuhatagát. A táskán lév névtáblán
ez állt: Dr. Michael Lopez. Az a szokása volt, hogy
miközben feltette kérdéseit, a leveg be bámult,
mintha talán valaki más a hallgatóságból jobban
tudná a válaszokat, mint én.
Szedett gyógyszereket? Volt tudomásom valami-
lyen szokatlan anyag bevételér l az elmúlt hu-
szonnégy órában?
Elmondtam neki, hogy elrabolták és a folyosón
találtam rá, meztelenül, négykézláb, és hogy fogal-
mam sincs, mit vett be, vagy hol. Az orvos nem
reagált, hanem munkához látott. Beverly pupilláit
vizsgálgatta, kitágította egyik orrlyukát és belebá-
mult. Felfigyeltem-e valamilyen szokatlan nyomra
a testén, akarta tudni. Mennyi ideig volt „agitált
állapotban"? Rokona vagyok?
Nem tudtam mást tenni, csak a fejem ráztam.
Az orvosok jellegzetes mozdulatával megtapogat-
ta a nyakát az álla alatt. Továbbra is a leveg be
merengve közölte diagnózisát.
— Légzése és pulzusa ijeszt en gyenge. H emel-
kedése van, és nyilvánvalóan súlyos a mentális ki-
merültség. Szeretném kórházba szállíttatni, ahol
megfigyelés alá helyezhetem, és reggel néhány vizs-

198
gálatot végezhetnék el rajta. — Kezdte visszara-
kosgatni dolgait a táskájába. — Közben nem árta-
na kimosni a gyomrát. Talán túl kés már megel z-
ni a további felszívódást, de ha szájon keresztül
gyógyszert vett be, annak még mindig lehet valami
nyoma, bár természetesen megvizsgáljuk a vizele-
tét és a vérét is.
— Azt akarom, hogy segítsen rajta, nem azt,
hogy eljárást folytasson ellene.
Ingerülten felém fordult.
— Amíg meg nem tudom az okot, semmit sem
tehetek érte. Még egy gyenge nyugtatót sem írha-
tok fel neki, amíg nem tudom, van-e valamilyen
más gyógyszer vagy gyógyszerek, amelyekkel rea-
gálhat. Ezzel az alacsony pulzussal még aszpirint
sem adnék neki anélkül, hogy tudnám, mi okozza a
tüneteket. Hajlandó a gondvisel je lenni?
Mióta bejött, most el ször tudtam igent monda-
ni. Dr. Lopez letelefonált a recepcióra taxiért, majd
a kórházat hívta, miközben bepakoltam Beverly
fogkeféjét és még néhány dolgot a neszesszerébe.
— Meggyógyul?
Fáradt orvosi vállrándítással válaszolt, arca
olyan volt, mintha hónapok óta nem aludta volna
ki magát.
— Igen — mondta, máshova nézve. — Meg.
Behajtottunk, ahogy Mexikóvárosban mindig,
egyenesen egy közlekedési dugóba. Szóltam volna
a sof rnek, hogy siessen, hogy sürg s. De semmit
sem tehetett.
Pár perce a kényelmesen jómódú vendégek lep-
lezetlen bámészkodása közepette hoztam keresztül
Beverlyt az el csarnokban, még mindig fürd kö-
penyembe burkolva. Most az egyszer a turisták és
a riporterek félreálltak, és elfordultak. A kocsiban
Beverly nyugodtabbnak t nt, feje vállamnak tá-
maszkodott. Méltatlankodó meglepettségnek hangzó
finom, n ies horkanásokat hallatott finom n ies or-
rából.
— Forrest — mondta halkan és nyugodtan a fü-

199
lembe — azt hiszem, kolumbiaiak voltak. — Olyan
volt, mint hangot hallani egy üres szobában.
Lassan és óvatosan fordultam feléje. Nem akar-
tam megriasztani.
— Miért? — kérdeztem. De nem szólt többet. A
meglepett kis horkanások visszatértek, és nem tar-
tottam tanácsosnak felébreszteni.
A mexikói kórházat csótányok nyüzsgésével és
káosszal, a folyosók földjén véráztatta kötésben
fekv , nyög tinédzserekkel képzeltem el. Téved-
tem.
Amint kijutottunk a hotel környéki dugóból, a
Pablo Diaz kórház csak negyedórányira volt az
Ejercito Nacionalon. Tágas területen állt, elég tá-
vol az utcától. Modern kilencemeletes torony négy
szárnnyal, amelyek küll ként ágaznak ki, liftekkel
és lépcs házakkal. Bent ragyogtak a folyosók és a
vérek ropogós rátermettséggel sürgöl dtek. A
sötét szemekt l és széles arcoktól eltekintve az
egyetlen jele annak, hogy a kórház nem Minneapo-
lis vagy LA belvárosának büszkesége, a mexikói ka-
tonai gyakorlóruhás fiúk voltak, vállukról lógó gép-
pisztollyal. Úgy siklottak ki és be az ajtókon és a
lépcs házakba, mint barrakudák egy zátony körül.
A f bejáratnál vetettük fel Beverlyt, miközben a
sök feltették egy tolóágyra, és elgördítették,
hogy kimossák a gyomrát. Miután a Pablo Diaz
kórház meggy dött arról, hogy a gringónak van
elég pénze, ki tudja fizetni a legjobb és legmoder-
nebb orvosi ellátást, felhívtam Kent.
— Szent Isten — mondta. — Ruth meg én azon-
nal ott leszünk.
— Nincs értelme kijönnötök — mondtam. —
Nincs magánál. Most mossák a gyomrát. Utána va-
lószín leg csak aludni fog. Átnézethetnétek Sala-
zarral a vendégkönyvet kolumbiaiak után. Kolum-
biaiakat mondott.
— Utánanézek.
Beverly még mindig eszméletlen volt, amikor be-
tolták hatodik emeleti szobájába. Arca fehérre vál-

200
tozott a bántó kórházi fényben, és megdöbbentett,
milyen fiatalos; mintha iskoláslány volna, akit ágy-
ba dugtak a meleg tej és sütemények után. Egy
órát ültem ott a kezét fogva, míg dr. Lopez bejött
a szobába.
— Próbáltam szerezni egy laboránst a vizsgála-
tok elvégzésére, de egy sincs éjszakai ügyeleten.
Stabil állapotúnak t nik, de nem ártana, ha figyel-
ne rá.
Megkérdeztem, van-e valami feltevése.
— Feltevések — mondta mélyet lélegezve és ki-
nézve a nyitott ajtón. — A lassú pulzus és légzés
nagy dózisú barbiturátumot jelezhet, és a paranoia
nagy adag amphetamint; éppígy lehet mindkett
túladagolása. Vagy lehet tisztán mentális reakció
valami súlyos stresszre. Lehet súlyos allergiás reak-
ció, vírusos fert zés vagy mindezek kombinációja.
Másrészt — mondta kezét zsebre téve —, lehet va-
lami teljességgel más. Lehet valami trópusi beteg-
ség, ami bejutott a városba. Reggel majd a végére
járunk — mondta ismét felvéve magabiztos, ágy-
melletti modorát. Kifelé menet egy pillanatra meg-
állt az ajtóban, hogy Beverlyre nézzen, aki békésen
feküdt a zöld leped k között.
— Most stabil az állapota; javulnia kell.
Miután kiment, felálltam, hogy kinyújtóztassam
a lábamat, de amint kezdtem elhúzni a kezem, Be-
verly vadul megszorította.
— Ne — mondta csukott szemmel. — Ne, ne, ne.
Próbáltam beszélni hozzá, de nem hiszem, hogy
hallott.
Éjfél körül Ken jött be a szobába, és leült. Megta-
lálták a szobát, ahol fogva tartották. Salazar
riasztotta a Federalest és k ráálltak az ügyre. Va-
lószín leg a jutalom reményében, gondoltam, de
gondolataimat megtartottam magamnak.
— Volt egy járat ma este Mexikóból, és nyilván-
valóan rajta voltak. A kolumbiai rend rség bele-
egyezett, hogy várja a gépet.
Egy óra múlva Ken elment. Az ágyhoz voltam

201
láncolva — Beverly éles tiltakozó sikoltásokat hal-
latott, amikor megpróbáltam otthagyni. Egyszer
újra sikoltozni kezdett, mire az éjszakás n vér ro-
hanva jött. És egyszer azon a hátborzongatóan tisz-
ta, nyugodt hangon szólt: — Sajnálom.
— Mit? — kérdeztem. — Nincs semmi baj, rend-
ben leszel. — De éppúgy, mint korábban, most sem
hittem, hogy hallja.
Aztán vasárnap reggel 4.19-kor kis meglepett
kiáltást hallatott, olyasmit, mintha lett volna egy
Charlie nagybácsija, akit évek óta nem látott, és
aki most váratlanul megjelent az ajtaja el tt.
— Á — sóhajtotta, és meghalt.
Rohantam az éjszakás n vérért, de bármit csi-
nált vagy az orvosok, semminek nem volt hatása.
Megállítottam ket, amikor arcára akarták húzni a
leped t. Beverly fölé hajoltam, és megcsókoltam
nyitott száját.
— Menj a sodrással — súgtam a fülébe.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A verseny el tti id egy bizonyos szakaszában

arcokat szoktam tanulmányozni a tömegb l.
Míg Dave, Bill, Nigel és Charles már ötvenedszer
fényesíti a burkolatot, és ellen riz és ellen riz és is-
mét ellen riz minden er sítést és rendszert, nyo-
mást és h mérsékletet, a depóban várakozva nincs
semmi dolgom, csak bámulom a kordon széléhez, a
100 000 néz l elválasztó vékony kötélhez kivet -
arcok hullámait. Így távolítom el magam az iz-
galom beálló dagályától, így szabok gátat zaklatott
érzelmeimnek. Így válok hideggé és távolivá, mint
egy bíró.
Némelyik fiatalabb versenyz d zsöl a verseny
el tti izgalomban. Szeretik az idegek túlfeszítettsé-
gét, mert azt hiszik, ett l jobbak lesznek. Egészen

202
addig, amíg egy szép napon, épp miel tt felgyullad-
na a zöld lámpa, izgalmuk elszabadul és pánikba
csap át.
Néhány id sebb mexikói pályabíró arcát figyel-
tem, a fehér overallos férfiakét, akik a zászlókat
lengetik és a megfeneklett autókat tolják le a pá-
lyáról. Megnéztek, ahogy a munkapadnak támasz-
kodom sötétkék Arundel versenyoverallomban,
megnézték az autót, a szerel ket, a tartalék motoro-
kat és kerekeket, a szerszámokat. Arckifejezésük a
„leszarom" közönyébe merevedett, mintha mindezt
már látták volna. Ez ugyanaz az arckifejezés lehe-
tett, gondoltam, amelyet évszázadokkal ezel tt öl-
töttek magukra, mikor benarkózták a város leg-
gyönyör bb lányát, az azték templom tetejére vit-
ték, kibelezték és darabonként ajánlották fel az is-
teneknek.
Beverly arcát kerestem, remélve, hogy az el
este csak lázálom volt, hogy arca felt nik a tömeg-
ben, rám mosolyog, és én felébredek, és semmi sem
történt meg, és a düh, amely gyúlt bennem, köd-
ként szertefoszlik.
Egy elkényeztetett, kövér fiú arcát figyeltem;
akinek valószín leg egy Ferrarija állt a parkoló-
ban. Finom szarvasb r dzsekit viselt Ferrari jelzé-
pólója felett. Apró orra volt és orcáit kilónyi ba-
baháj pótolta. Azt gondolta, el tudna vezetni egy
ilyen gépet, ha volna rá alkalma. Azt gondolta,
olyan lehet, mint a Ferrarija, csak még jobb. Kis-
baba volt még, alig több tizennyolcnál. Valószín -
leg mindig hisztizett, hogy megkapja, amit akar.
Fényképezni kezdett Nikon automatájával. Ba-
rátn je tekintete valami érdekesség után kutatva
végigsöpört az Arundel garázsán, nem talált sem-
mit, és kiürült az unalomtól. Felemelte a gépet,
hogy lefényképezzen, amikor megakadt a szemem
egy csillanáson mögötte. Négy vagy öt sorral hát-
rébb, egy férfi árnyékolta szemét a nap ragyogá-
sától. Arca kipirult a naptól, és kezén, melyet meg-

203
fagyott tisztelgésként tartott szeme fölött, kövér
aranygy volt, kis tüskéi csúcsán gyémántokkal.
Lassan, olyan természetesen, ahogy egy kroko-
dil siklik a vízbe, ellöktem magam a munkapadtól,
és a kölyökhöz sétáltam. Rámosolyogtam krokodi-
losan bizalomgerjeszt mosolyommal, és elvettem
a gépét, mintha megcsodálnám, mintha tetszene a
típusa. Hízelgett neki, hogy a men versenypilóta
meg akarja nézni a felszerelését.
— Lefényképezzelek? — kérdeztem. Hanyagul,
közönyösen viselkedtem, de rohadtul siettem.
Barátn je arcán ismét kigyúlt az érdekl dés.
Szerette, ha fényképezik. Mutattam, hogy öleljék át
egymást a cuki képhez a versenyr l. Amikor fel-
emeltem a kamerát, hogy Rózsapofa is benne le-
gyen, észrevett. De hamarabb elkattintottam a gé-
pet, semminthogy lett volna ideje reagálni. Le-
szegte a fejét és elt nt a tömegben.
— Dave, kapd el! — kiáltottam, neki dobtam a
kamerát, és a gyémántgy s férfi után vetettem
magam.
Kezek ragadtak meg, egy kar átfogta a vállamat,
többen beléptek elém, hogy jobban lássanak. Az
emberek tengerében én voltam a fókuszpont, és
nem akartak utat engedni. Beszélni akartak velem,
kérdezgetni a versenyr l, a sebességváltóról, meg-
szerezni az autogramomat. Egy melltartós tinédzser
csókot nyomott izzadt nyakamra. Egy kéz egyik
Coleman-jelvényemet tépte, próbálta leszakítani
versenyoverallomról. Egy perc és negyvenöt má-
sodpercnyi vad er lködéssel alig másfél métert tet-
tem meg. A férfi elt nt, és nem követhettem.
Mosolyogtam, bólogattam, megfordultam és kö-
szönöm, elnézést Pardoname és Gracias, lassan
megtettem a másfél métert visszafelé a kordon
mögötti Arundel-depóhoz, menet közben kezeket és
ujjakat kapcsolva le versenyoverallomról.
Mikor bent voltam, észrevettem, hogy a kölyök
áthajol a kordonon és a fényképez gépéért üvöl-
tözik. Dave nem vett róla tudomást.

204
 Felkaptam a kölyök Nikonját, visszatekertem a
filmet, felpattintottam a hátulját, tenyerembe ej-
tettem a kazettát, és odaadtam a gépet a kölyök-
nek. Látszott, hogy a filmjét is vissza akarja kap-
ni. A kazettát Dave-nek dobtam, és mondtam neki,
hogy tegye el egy biztonságos helyre. — Úgy vi-
gyázz rá — mondtam —, mint a tökeidre. — Dave
rémületet tettetve összegörnyedt, én a kölyökhöz
fordultam. — Mennyit akarsz a filmért?
— Que?
— Cuanto pesos por la KODAK?
— Son peliculas de mi padre y mi madre.
— Bueno — mondtam —, jó kisfiú, mamát és
papát fényképezi. Cuanto?
— Y mi coche, y mi casa.
— Ide figyelj, kövér — mondtam —, ne szóra-
kozz velem, mert a nyakad köré tekerem a dzseki-
det és addig húzom az ujját, míg kiugrik a szemed.
Vette a célzásomat. És Max 50 000 pesóját.
A hangosbemondó a pilótákat szólította a beme-
legít körhöz. Ezernyi kérdés rajzott a fejemben, és
még mindig nem tudtam elhinni, hogy Beverly ha-
lott. De nem volt id a töprengésre. Beraktam a fül-
dugóimat.
A leveg meleg volt és párás; alaposan izzadtam
a tömeggel való birkózás miatt. Dühített, hogy t z-
álló csuklyám már nedves volt, amikor a fejemre
húztam. Valaki ásványvizet locsolhatott rá; üres
üvegek hevertek a munkaasztalon. Becipzároztam
a kezeslábasomat, felvettem sisakomat és súlyos
zálló keszty imet. Két réteg gyapjas, t zálló Flo-
relle-véd ruhával, plusz egy két és fél kilós sisak
súlyával a fejemen készen álltam a vasárnapi séta-
kocsikázásra a 35 fokos h ségben.
Kezemet fejem fölé emelve becsúsztam a kocsi-
ba, Ken mellém térdelt, közben Nigel becsatolta
biztonsági övemet, meghúzta a csatokat a vállam-
nál és a lábam között, míg szilárdan a gépbe nem
voltam zárva. Karom és lábam mozoghatott, és tud-

205
tam forgatni a fejemet, de testem rögzítve volt, az
egység része. Ken bekapcsolta az orvosi leveg t és
a rádiót a sisakomba. Mintha mondani akart volna
valamit, aztán mégsem szólt. Nem volt mit monda-
ni. Éreztem a fémes üt dést az autó végéb l, ami-
kor Dave Spence rányomta az indítómotor foglala-
tát a sebességváltó hátán a hajtócsavarra. Az indí-
tómotor felsivított, motorom csikorogva életre kelt,
és én indulásra készen bepöccentettem a gázt.
A bokszutcán gyorsítottam, ki a célegyenesre,
ki a vakító napfényre és h ségbe és porba és zaj-
ba. A néz k rikoltoztak, kedvenc csapatuk zászla-
ját lengették, mintha már kezd dött volna a ver-
seny. Tömör falként magasodott a szurkolósereg a
pálya két oldalán, az arcok sorai a drótkerítések és
az rköd rend rök mögött olyanok voltak, mint a
nyers hús csíkjai.
Milyen kár, gondoltam, hogy nincs egy mexikói
versenyz jük, akit éltethetnének; de úgy t nt, ez
nem zavarja ket.
Többé-kevésbé indulási rendben haladtunk, For-
ma—l-es autók hosszú, színes kígyója tekeredett
a pálya körül, vad és mérges hangot hallatva. Mar-
cel Aral indult az élr l. McLarenjének legalább het-
venöttel több lóereje volt, mint az enyémnek, ami
azt jelentette, hogy a szárnyaikat több lehúzóer -
höz állíthatták be, ett l az autója gyorsabb volt az
egyenesekben és a kanyarokban. Ha végig bírja a
versenyt, az esélyes a gy zelemre.
Azt beszélték, hogy Montezuma bosszúja miatt
legalább fél tucatszor kényszerül majd depóba a
verseny folyamán. És mulatságos volt elképzelni
Marcelt, amint kipattan a kocsiból, kicipzározza ma-
gát és rohan a klotyóra. Az utóbbi néhány napban
kínlódott, de ez nem akadályozta meg abban, hogy
hajtsa a leggyorsabb edz kört. És nyilván komo-
lyan ösztönözte t az is, hogy ha megnyeri a Me-
xikói GP-t, biztos, hogy övé a világbajnokság.
Gyanítottam, hogy a kis francia maga kezdte a
klotyó-pletykát. Ez a humor az stílusa volt.

206
 Faenza a Lotusban Aral McLarenje mell l indul,
ami valójában jobb pozíció, mint a legbels . A pá-
lya bels oldala mocskos volt a lágy versenykere-
kek gumidarabjaitól, salaktól, portól és papírtól. A
küls sor épp a versenyvonalon állt, amit az autók
már tisztára söpörtek a törmelékt l. Én két sorral
hátrébb indulok majd, a bels oldalon, el ttem Syf-
ret a Williamsben, és Michael Barret a másik Lo-
tusban Syfret mellett, közvetlenül Faenza mögött.
A rajtállás így nézett ki:

Lucien Faenza Marcel Aral

Lotus McLaren
Michael Barret Wilson Syfret
Lotus Williams
Maurizio Praiano Forrest Evers
Danielli Arundel
Ian Norcross Alberto Prugno
McLaren Ferrari

Max automata sebességváltója jó esélyt adott ar-

ra, hogy a startnál Faenza kivételével mindenkit
megel zzek. És ha Faenza elszúrja a rajtját, akkor
t is megel zhetem.
Egy Forma—l-es autót gyorsan és tisztán elindí-
tani a verseny startján olyan, mint egy vitorlás fe-
délzetén hurrikán közben táncolni. Nagy gyakor-
latot kíván. A tengelykapcsoló vagy bent van, vagy
felengedve, harmadik lehet ség nincs. A meghajtó-
er 6—9000 fordulat között jön. Ha ez alatt van, ak-
kor a motor leállhat vagy a kocsi rángat, miel tt
tisztán futna. De ha pontosan megfelel en érkezik,
akkor nulla és 711 lóer között kell az átmenetet
olyan fokozatosan megtenned, ahogy csak lehet,
úgy, hogy a kuplung vagy bent van, vagy felenged-
ve. Ha túl sok er érkezik, a kerekek kipördülnek
és füstfelh t okádnak, miközben a többiek elhajta-
nak melletted. Ha túl kevés a meghajtóer , akkor
valaki más nagydíjautóját találod a hátsó feledben.

207
 Ja és a tengerár. Amikor az indító zöld fénye
felvillan, 18 000 lóer szabadul el; a zaj rjít , nem
látsz a por, a füst és a gumi miatt; és ha jól csinál-
tad, több mint 160 kilométeres sebességre gyorsí-
tottál négy másodperc alatt, miközben körülötted
autók cikáznak, kerülgetnek, érintkeznek, és ha
peched van, leállnak.
Haltak meg emberek a rajtvonalnál, mert eltol-
tak egy startot, és hátulról valaki beléjük gy -
dött, vagy mert valaki más állt le, és acél, szénszál
és hús félig rejtett egytonnás sorompójával aján-
dékozta meg egy sebesen gyorsuló ballisztikus ra-
kéta pilótáját.
Egyszer, az Osztrák Nagydíj startjánál Nigel
Mansel tengelykapcsolója kicsúszott és tíz autó üt-
között, miközben megpróbálták kikerülni.
Azonban nekem nem kellett aggódnom a kicsú-
szó tengelykapcsoló miatt. Miközben felpörgetem a
motort 8000 fordulatra, bal lábamat a féken tar-
tom, és amikor kigyullad a zöld fény, lecsúsztatom
a fékr l és elzúgok a többiek mellett, akik aggód-
hatnak a leállás és a kerékkipörgés miatt. Gyako-
roltam a rajtot Max automatájával, és amit meg-
hajtóer ben vesztettünk, azt több mint visszasze-
reztük annak a finomságában, ahogy a meghajtó-
er t a tengelykapcsoló az aszfaltra tette.
Végigdöcögtünk a Peraltán, és elöl, köztünk és a
start között, ott álltak a rajtrács elejénél az
egyes vezet k nevét és számát tartó bombázó Marl-
boro-lányok, fehér pólójukban és vörös miniszok-
nyájukban. Az én táblámat Beverly tartotta.
Kihúzódtam a sorból, és vadul gyorsítottam. Be-
verlyt nem lehetett eltéveszteni. A rövid fekete haj.
A gyönyör , hosszú lábak. A magas arccsontok; a
telt alsó ajak. Közvetlenül a lába el tt álltam meg,
hátra kellett ugrania. Levettem a sisakomat és már
kezdtem volna kicsatolni magam, amikor ismét fel-
néztem, és láttam, hogy a lány sz ke, nincs hosszú
lába vagy magas arccsontja, és nem ...
Úgy éreztem, szél süvít keresztül agyamon, szét-

208
szórja gondolataimat, mint városi utcán a szeme-
tet. Mi lenne, ha beállnék a két Lotus közé? Max
görög keresztül az aszfalton, mint három tripla tur-
mix és egy dupla szendvics. Rózsapofa, valahol a
tömegben figyel. Apám az Aston Martinjában, száz-
negyvennel száguld az A30-as úton, anyám nevet
mellette, Nicole, amint ezt mondja: „Ha nem félsz
vezetni, Michel még mindig itt lehetne!" A Peralta
bukkanói sérült farcsontomat ütögetik. Susan ügy-
védje szól bele a telefonba. Veronica el rehajol,
hosszú haja elrejti arcát, válla összehúzva, leveszi
melltartóját. Keresztezem Aral útját, és egyenesen
lehajtok a pályáról a Brands Hatch-nél. Beverly a
kezemet fogja, és azt mondja, sajnálom.
Ken hajolt a pilótaülés fölé; Max a háta mögül
üvöltött neki. Dave és Nigel emel kre tették a ko-
csit, hogy feltehessék a kerékmelegít ket. Hátratá-
masztottam a fejemet, becsuktam a szemem, és
minden gondolatot ki ztem az agyamból. Csak
egyetlen gondolatnak volt helye, a startnak.
— Söpr t! — kiáltottam. — Hozzatok söpr t! —
Azt akartam, hogy el ttem és bal oldalamon tiszta
legyen a felszín, és az indításnál maximális tapadást
kapjak. Mauriziót és Barretet azel tt kell megel z-
nöm, hogy ráhajtanék a versenyvonalra, és kijutnék
a szeméttel borított részr l.
Megszólalt az ötperces figyelmeztet kürt és a tö-
meg kezdett elszivárogni a rajtállásról. Majd a há-
romperces figyelmeztetés, levették a kerékmelegít -
ket, és távoztak a szerel k. A kétperces figyelmez-
tetés, az egyperces, és elindultunk a felvezet kör-
re. Amikor ismét megérkeztünk a rajtálláshoz, Es-
teban Ibarra Scoreséjét tolták a pályabírók a depók
elé. Nagyon helyes, gondoltam, az az autó mozgó
veszély volt a pályán.
Amikor a huszonöt autó felvette pozícióját, ki-
gyulladt a piros fény: négy-hét másodperc az indí-
tásig. A fordulatszámot felvittem 8500-ra. Felvillant
a zöld fény, bal lábamat már le is engedtem a fék-
l; máris Barret el tt voltam balról. Syfret lema-

209
radt a jobb oldalon, kerekei kipörögtek; Faenza és
Aral viszont megugrottak és el ttem voltak az egye-
nesben. Harmadik voltam.
A második gyaloghíd alatt Maurizio a Danielli-
ben mellém húzódott, hogy belülr l el zzön, de har-
minc centivel megel ztem fékezéskor, mire neki
blokkolnia kellett a fékjeit, nehogy áthajtsak az or-
rán, amikor bekanyarodok a sikánba. Maurizio biz-
tos káromkodott: kénytelen volt túl keményen fé-
kezni miatta, és annyira lelassult, hogy a sikánból
a hátsó egyenesbe érkezve mindkét Ferrari meg-
el zte. Nem mintha nekem lett volna id m a mosoly-
gásra; a Ferrarik közvetlenül mögöttem jöttek, ami-
kor behajtottam a Peraltába vezet tíz kanyar kö-
zül az els be. Rájöttem, ha pont a határon maradok,
a kanyarokban el tudok távolodni a Ferrarikt l. De
tudtam, hogy repülve kell végigmennem a Peraltán,
ha annyi el nyt akarok összeszedni, hogy a célegye-
nesben biztosan ne tudjanak megel zni.
Elméletileg lehetséges teljes gázzal körbemenni a
Peraltán, azonban modern Forma—1 autóban ezt
még soha senki nem csinálta meg. A kanyar sebes-
sége és az átkozott bukkanók miatt nagyon nehéz
nem felengedni a gázpedált közvetlenül a kanyar
bejárata el tt, és nem leengedni a lábamat egészen
addig, amíg túl nem jutok a csúcsán.
A bukkanók a Peralta bejáratánál olyan rohadtak
voltak, hogy lerázták az ember lábát a gázpedálról.
És ami még rosszabb, merthogy a legfontosabb do-
log egy gyors kanyarba érkezéskor az, hogy az autót
egyensúlyban és összefogottan tartsuk, az az, hogy
a Peralta bejáratánál a pálya kráterei az autót úgy
pattogtatják, akár egy pingponglabdát.
Vannak olyan pillanatok, amikor ösztönösen tu-
dod, mit fog tenni az autó. Vegyük például a nagy
Fangiót, aki egy Maseratit vezetett az 1957-es Né-
met Nagydíjon a Nurburgringen, és a Ferraris Pe-
ter Collinst üldözte, Fangio tudta, hogy ha teljes
gázzal megy egy bizonyos kanyarban, amelynek kö-
zepén egy bukkanó volt, akkor elszáll a kocsija és

210
 harminc méterrel odébb landol a pálya szélénél.
Még soha nem próbálta. Még senki sem próbálta.
És az els alkalommal, amikor a néz k látták, hogy
most meg fogja próbálni, mindenki biztosra vette,
hogy iszonyú bukás lesz a dologból. De Fangio autó-
ja pontosan ott ért földet, ahol gondolta, harminc
méterrel odébb, a pálya szélénél, és másfél másod-
perccel közelebb ahhoz, hogy elkapja Peter Collinst.
Utána azt mondta, nem tudta, honnan tudja, egy-
szer en tudta, hogy úgy fog történni.
Tudtam, ha lenyomva tartom a pedált, teljes gáz-
zal vehetem a Peraltát. A bukkanók egész végig ke-
mények voltak, bizonytalanná tették a kocsit és
küldték volna kifelé, hogy lesúrolja a peremet a ki-
járatnál. De lent tartottam a lábamat, és amikor át-
haladtam a rajtvonalon, harmincöt méterrel voltam
a Ferrarik el tt. Az egyenes végére ismét utolértek.
Aralon és Faenzán semmit sem hoztam be, de azzal,
hogy a Peraltában teljes gázzal mentem, a Ferrarik
és Maurizio el tt maradtam.
Így ment az els hat körben. A kanyarokban ki-
csit elhúztam a két Ferrari el tt, a Peraltában az
abszolút határig vittem a kocsit, azután k er sebb
kocsijaikkal utolértek a célegyenesben. Aral és
Faenza vívták saját csatájukat százötven méterrel
el bbre, autóik hátulja látomásként remegett a h -
ségben és szmogban.
Ezután, a hetedik körben, a Peralta csúcsában az
autó totálisan elszállt. Az egyik pillanatban 270-nel
kanyarodtam, mint egy golyó a madzag végén; a kö-
vetkez ben valaki elvágta a madzagot, az autó a pá-
lyaszél fölé szállt, fel a leveg be, pörögve.
A kocsi farral el re a laza salakon landolt, befú-
ródott, majd olyan ügyesen pattant és fordult, hogy
másodszorra négy kerékkel ért földet. Mélyen a sa-
lakba szántva, orra alámerült és k zuhanyt küldött
a leveg be, mint egy gyorsasági versenycsónak,
majd így, félig a salakba ásva, megállt. Fantaszti-
kus.
Irtó jól éreztem magam. Tudtam, hogy egy kicsit

211
megsérültem, de nem mentem neki semminek, és
életben voltam. Biztonsági kötésemet kioldottam, és
még miel tt a pályabírók odaérhettek volna, kiemel-
tem magam a kocsiból, sisakomat levetettem, és in-
tegettem a tömegnek. Hurráztak, és én lerázva ma-
gamról a pályabírókat, akik azt akarták, hogy üljek
le és várjak a ment re, a kerítéshez mentem. A ke-
rítés felett a tömegnek hajítottam a sisakomat, mire
ismét éljeneztek, felálltak, integettek.
Éreztem, milyen gyönyör a délután, milyen kel-
lemesen meleg, milyen tiszták a színek. Meghalhat-
tam volna, és a szívem úgy lüktetett, mint egy ma-
tadoré az arénában. A kerítés mellett gyalogoltam,
integettem a tömegnek, mosolyogtam, és csókokat
dobáltam.
Majd a Peralta vége felé visszaléptem a pályára.
A tömeg megvadult, sikoltozott és éljenzett, zászlóit
lobogtatta. Hátat fordítottam a közeled autóknak,
rajta, csak üssetek el. A mexikóiak imádják a bika-
viadalt. Értékelik a bátor férfit, aki délután hátát
mutatja a bikáknak.
Néhány centiméterrel arrébb egy autó suhant el
270-nel, hajszállal mellettem; az elsüvít leveg
frissít volt, éltet . Két újabb autó ment el kétol-
dalt. Felemeltem a karomat, hogy tisztelegjek a tö-
megnek, majd szembefordultam a kanyarból kijöv
kocsikkal. A zászlóbírók dühödten lengették sárga
zászlóikat. Ez nem nagyon segít rajtuk, gondoltam,
mert ha egyszer belépsz a Peraltába, elkötelezted
magad, nem fékezhetsz, nem változtathatsz a nyom-
vonaladon. Még fel sem szállhatsz anélkül, hogy meg
ne pördülnél.
De az autók lassultak. A pályabírók nyilván már
távolabb is lengették zászlóikat, gondoltam. Egyéb-
ként nincs semmi értelme a lengetésnek, nincs itt
különösebb forgalom.
Megvontam a vállamat a tömeg felé, hogy tudják,
nem én hátráltam rneg, és átmentem a pályán a de-
pók elé. Fehér overallos pályabírók csoportja ro-
hant felém, azték arcuk megkövesedve.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Széles, húsos táska, lógó kisebb táskákkal és a ka-

maszkori, világbajnoki méret pattanások ragyáival
ékesítve. Bíbor táskák a szemek alatt, laza, kékes
táskák arc gyanánt, és vízszintes, felszakított táska
száj helyett. Ködös kék szem sárgás fehérjével, lágy,
sárga csontokká kopott alsó fogsor, mint a kukorica-
szemek. Homlokon átfésült gyérül haj, a hajfestés
árulkodó cégtáblája. Az illet sz ke hajjal talán több
szórakozást remélt az élett l.
Nem volt mást nézni. Többen voltak a szobában,
köztük Ken, de az elmúlt negyedórában Alain Ma-
faison, Monsieur le Président de FISA tizenöt cen-
timéter távolságból oktatott ki engem.
A FISA, a Nemzetközi Autósport Szövetség az a
testület, amely meghozza és betartatja a Forma—1
szabályait, és gyakorlatilag a nemzetközi autóver-
senyzés minden más formájáét is. A FISA-nak több
igazgatója is volt, azonban Mafaison egy kalózkapi-
tány finom modorával irányította ket. Ö hozta a
szabályokat, volt a bíró és volt az esküdtszék.
Makacs volt, kapkodó és állandóan ellentmondott
önmagának. Képzelj el egy gorillát, aki repdesni
akar, mint egy lepke.
Aral órákkal korábban megnyerte a futamot, és a
tömeg elt nt. Egy konferenciateremben, a verseny-
irányító torony mélyében, Alain Mafaison az ügyész
vádpontjaival együtt el adta a bíró véleményét is.
Ha h marad önmagához, úgy másfél órán belül
meghozza az esküdtszék ítéletét.
Nem hibáztattam. Lehet, hogy a bukás nem az
én b nöm volt. de a séta a pályán igen, és emberek
halhattak volna meg. Miel tt visszaértem a depóba,
Mafaison azt üvöltözte, hogy a futam után azonnal
sajtótájékoztatót tart. Majd megmutatja a világ-
nak, hogy a „Forma—l-ben nincs helye cowboyok-
nak és bohócoknak". Ken és én feltételeztük, hogy

213
„sajtótájékoztatója" Forrest Evers nyilvános meg-
hurcolása és felnégyelése lenne.
Ezért Ken félrevonta az öreg svindlert, és azt
mondta neki, hogy a sajtó bevonása csak eltúlozná
az incidens jelent ségét. Azt mondta, jobb, ha a
problémákat ön oldja meg, Monsieur le Président,
csendben és diplomatikusan, ne hagyjuk, hogy az új-
ságírók felfújják az ügyet a sajtóban és a televízió-
ban. Valakinek ki kell állnia a méltóság és a józan-
ság mellett, mondta Mafaisonnak. Sajtótájékoztató-
kat kés bb is lehet tartani, amikor , Mafaison, már
kiadhatja saját sajtóközleményét kedvenc újságírói-
nak. Mafaisonnak úgy kellene viselkednie, mint De
Gaulle-nak, felülemelkedve a közönséges, napi tor-
zsalkodáson. Csaknem úgy, mondta Ken komoly
arccal Mafaisonnak, mint Istennek. Mafaison bele-
egyezett, és most az egyszer az újságírókat távol
tartották. Vagy legalábbis ezt ígérte az elnök úr.
A leveg tlen konferenciateremben Mafaison dü-
höngött, izzadt és negyedóra elteltével még mindig
csak a bemelegítésnél tartott. — Hadd mondjak ma-
gának valamit — mondta, arca táskái remegtek, fok-
hagymaszag ömlött rám. — Maga szégyent hozott a
sportra. A többi pilóta életét veszélyeztette. Ha egy
autó elütötte volna, a vezet is csaknem bizonyosan
meghalt volna. Azzal a sebességgel talán pályabíró-
kat is megölt volna, és talán még a tömegbe is bele-
hajtott volna. A verseny teljesen felborult, és én
mondom magának, hogy a többi pilóta nagyon ki
volt akadva magára, és én nem hibáztatom ket. Né-
hányan nagyon dühösek, ezt megmondhatom magá-
nak. Nem hibáztatom ket.
A futam után többen, versenyz k és szerel k, át-
jöttek az Arundel-depóba, hogy megtudják, jól va-
gyok-e. Inkább aggódtak, mint dühösek voltak. Car-
tablanca és Aral biztosra vette, hogy sokkot szen-
vedtem a bukás után. Kételkedtem abban, hogy Ma-
faison életében egyszer is megkérdezte volna egy
versenyz véleményét. Az enyémet soha nem kér-
dezte, az biztos.

214
 Felemeltem a tenyeremet, hogy ellenkezzek, de
elsüvöltött mellette. Az volt a hír róla, hogy képes
két órán keresztül beszélni anélkül, hogy hagyná
magát félbeszakítani.
— Hadd fejezzem be — mondta. — Maga tréfát
csinál ebb l a sportból: körbebohóckodik és embe-
rek életével játszik kilencvenmillió ember szeme lát-
tára. Lehet, hogy maga szerint ez mulatságos. Talán
nem is érdekli, hogy nekem tízezer fontot kell fi-
zetnem a mexikói rend rségnek, hogy ne csukják
börtönbe. Tízezer fontot! — ismételte a nyomaték
kedvéért. — Talán, ott egye meg a fene, át kellene
adnom magát nekik, hogy gyilkossági kísérletért
vád alá helyezzék és egy mexikói börtönbe dugják.
Talán túl lágy a szívem. De ez családi ügy és én a
családban is tartom. Meg kell tennem a kötelessége-
met, és meg is fogom tenni. Soha ne tartson attól,
hogy Alain Mafaison nem azt teszi, ami a helyes.
Meg kell védenem ezt a sportot, a pilótáit és a né-
it. Maga egy veszedelem. Talán akkor nem fogja
azt hinni, hogy ez nem vicc, ha megmondom magá-
nak, hogy százezer fontra büntetem, plusz a tízezer
font, amit a mexikói rend rségnek fizetek. Ezen túl
most a jogosítványát is visszavonom, Azonnali ha-
tállyal. Most azonnal. Vége van a versenyzésnek.
El rehajolt, arcát az enyémbe nyomta. Székemet
hátratoltam és felálltam vele szemben.
— Akkor elmondom az újságíróknak — mond-
tam.
— Leszarom az újságírókat — mondta csaknem
üvöltve. Majd néhány decibellel csökkentette hang-
erejét. — Mit mond el az újságíróknak?
— Elmondom, hogy mi történt.
— Hogyhogy „mi történt"? Mindenki, az egész
világ látta, mi történt: maga nem tudta az úton tar-
tani az autót, maga bukott és úgy viselkedett, mint
egy bohóc, és majdnem megölt egy csomó embert.
Azt hiszi, nem ez történt? Ki nem szarja le, ha ma-
ga el áll egy másik történettel, amikor a saját sze-

215
mükkel látták? Talán be volt rúgva. Talán még most
is részeg.
— Megrendezték. Tönkretették az autómat, en-
gem pedig kábítószereztek.
Láttam, ahogy arcáról elt nnek a koszos színek.
Kábítószer gyanúja a Forma—1-en — ez nagyon sú-
lyos kárt okozna a sport presztízsének és hitelének.
Az autó szabotálásának gyanúja biztosan tönkreten-
né a pilóták önbizalmát. Maga a gondolat, hogy egy
gumi defektet kap, elég ahhoz, hogy egy pilóta egész
éjjel a mennyezetet bámulja. Csak egy célzás a ká-
bítószerekre, és a szponzorok úgy röppennek ezét,
mint puska el l a varjak. k azt akarták, hogy a mé-
diájuk kínosan tiszta legyen, vagy semmilyen. És
ahogy k látták, a versenyautók voltak a média.
Mafaison egy pillanatig birkózott a problémával,
majd el állt a válasszal.
— Nem számít, miért viselkedik úgy, ahogy. A
veszély a többi pilótára és a kár a sportban ugyan-
az. Személy szerint én nem vagyok meglepve, hogy
kábítószert használ.
Most rajtam volt a sor, hogy arcomat az övébe
nyomjam.
— Nagylelk leszek magával, Alain, és úgy te-
szek, mintha nem hallottam volna, mit mondott. De
ha még egyszer az életben bármi ilyet mond, ha egy-
szer is arra céloz, hogy kábítószert használok, vagy
hogy egyszer is vettem be kábítószert, a következ
hang, amit hall, az ügyvédek kórusa lesz, miközben
az én nevemet vésik a maga összes svájci bankszám-
lájára.
— Ide figyeljen...
Félbeszakítottam. Eleget figyeltem.
— Kábítószer hatása alatt voltam, és az autómat
szabotálták, és be tudom bizonyítani.
— Hogyan? — kérdezte, arcán a hitetlenkedés
mosolyával. — Hogyan tudná bizonyítani ezeket a
vad állításokat?
— Két hétre van szükségem.
— Azt mondja, két hét. — Mafaison megfordult,

226
hogy szembenézzen a szobával, vállát vonogatta és
ajkát biggyesztette, hogy mutassa, micsoda rülettel
kell neki foglalkoznia.
— Jól van, kap két hetet. — Felém fordult. —
Ett l függetlenül a jogosítványát visszavonom, és
érvényben van a százezer fontos bírság, plusz, amit
a mexikói rend rségnek kell fizetnem. Hadd mond-
jam meg, nagyon jó bizonyítéknak kell lennie, meg-
cáfolhatatlan bizonyítéknak, hogy engem meggy z-
zön; ezt megmondhatom. Most pedig — mondta, fá-
tyolos szemei bandzsítottak —, szeretném a csekket.
— Vegye úgy, hogy megkapta — mondtam.
— Forrest. — A hang Arnold MacIntyre-é volt,
aki a Forma—1 Konstrukt rök Szövetségének feje
és multimilliomos üzletember. Cserzett arcb rével,
pólójával és mintatervezett farmerével bármilyen
üzletember lehetett volna, akit mellesleg érdekel az
autóversenyzés. De semmit nem bízott a véletlen-
re. tárgyalt mindegyik pályával, és azok tiszta
egymillió fontot fizettek neki, látta el az autókat
és a csapatokat. Ö fizette a díjakat is a csapatoknak,
képviselte ket és, elvben, kiállt értük. volt a For-
ma—1 leghatalmasabb embere, és én mindig kor-
rektnek tartottam. El ször szólalt meg, mióta elkez-
dött a gy lés. — Forrest — ismételte, megvárva,
míg mindenki rá figyel —, nagyon komoly dolgokat
állítasz.
— Ami délután a pályán történt, nagyon komoly
volt, Arnold — mondtam nyugodtan. — Csak nem
hiszed, hogy ezt tettem volna, ha nem vagyok kábí-
tószer hatása alatt?
— Dehogynem — mondta. — Elhinném.
Amikor felálltam, hogy kimenjek, egy kis sz ke,
tüskés fejet láttam meg. Mafaison hazudott. Mégis
beengedett egy újságírót. Valahogy kételkedtem ab-
ban, hogy Janice az én verzióm szerint tálalja a szto-
rit.
Max, Ken és én visszafelé gyalogoltunk az irányí-
tótoronytól a bokszgarázsunkhoz. A pálya olyan
volt, mint egy kiürült vidámpark; üres cigarettás-

217
dobozok, ételpapírok és félig rágott tortillák tonnái-
val teleszemetelve. A csapatok és az újságírók el-
ntek. Repül gépeket kellett elcsípniük, máshová
utazniuk, határid ket tartaniuk. A mi terveink olyan
haloványak voltak, mint árnyékunk a fojtott kés
délutáni szmogban. A FISA számára többé nem volt
pilótánk. Láttam, Ken azt mérlegeli, érdemes-e még
fenntartani az Arundel-csapatot. Talán nem. Talán
túl nagy lett a kockázat.
Max szólalt meg el ször.
— Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, Forrest
— mondta, kerülve a tekintetemet —, de az autódat
nem vajazták.
— Akkor mi a franc történt ott? — robbantam
ki, Maxre zúdítva dühömet. De ez éppolyan gyorsan
elt nt, amilyen gyorsan jött, amikor végigsöpört raj-
tam a kimerültség hulláma, és eszembe jutott, hogy
két napja nem aludtam. — Ne haragudj, Max -
mondtam —, nem akartam rádüvölteni. Azt mon-
dod, hogy magától romlott el? Az egyik pillanatban
a kocsi rajta volt az íven, és a következ ben már re-
pültem.
— Az én hibám, hogy elszálltál — suttogta Max.
Ilyet még soha nem hallottam t le. — Nem enged-
tem eleget a leveg ritkaságának. Kétezer-kétszáz
méteres magasságra kalkuláltam a légnyomást, de
nem hagytam rá eleget a h ségnek, ami sokkal rit-
kábbá tette a leveg t. A mai h ségben olyan, mint-
ha háromezer-ötszáz méter magasan lennénk.
— Mi a fenér l beszélsz, Max?
— Arról beszélek, hogyan repedt meg a sebváltó-
szekrény. Mert a h ség miatt, a nagyon alacsony
küls légköri nyomás mellett a hosszú láncú polime-
rek az er átviteli folyadékomban megnyúltak. Any-
nyira, hogy ez nyomást hozott létre a sebváltóház-
ban, megrepesztette, és a folyadék kispriccelt a hát-
só kerekedre. Ez a nyúlós anyag adhéziós, mint a
teflon, és nagyon csúszós. Megtaláltuk a repedést, és
megtaláltuk a folyadékot a kerekeden. Ezért teljesen
hirtelen a bal hátsó kerekeden egyszer en megsz nt

218
a tapadás. Lehet, hogy egy finomabb pályán a seb-
váltószekrény soha nem repedt volna meg, de ezek-
kel a bukkanókkal és a h ségben ... — Nyers hang-
ja elúszott. — Ne haragudj — mondta.
— Biztos vagy abban, hogy ez történt? Biztos,
hogy nem kívülr l repesztette meg valaki a szek-
rényt?
— Teljesen — mondta. — A repedés szélei kifelé
állnak. Az er belülr l jött.
— De Max, te mafla — mondtam —, hiszen ez
jó hír. Ez azt jelenti, hogy csak forró napokon törté-
nik meg Mexikóban, és ezt te meg tudod oldani.
Er sítsd meg a sebváltóházat, rövidítsd meg a poli-
merláncokat, tedd, amit tenned kell. Meg tudod csi-
nálni. Tudod, hogy ezzel mit bizonyítottunk? —
folytattam lelkesít beszédemet. A boldog Max is
elég ronda volt; a depressziós Max egyszer en leír-
hatatlan. — Azt bizonyítottuk, hogy az automata se-
bességváltónk versenyképes. Ott voltunk az élme-
nyben. Amikor lejöttem a pályáról, harmadikok
voltunk! — Marlon Brando-hangomra váltottam. —
Versenyben voltunk!
— Nos, örülök, hogy gy zelemnek érzed — mond-
ta Ken —, de ez nem fogja növelni a szavahihet sé-
gedet Alain szemében. Azt mondtad neki, hogy bi-
zonyítani tudod, hogy valaki vajazta a kocsidat.
— Ez azt bizonyítja, hogy a baleset nem az én hi-
bám volt, így ezen már semmit sem kell bizonyíta-
nom. Most már csak azt kell bizonyítanom, hogy
drogoztak.
— És azt, hogy ki tette, és hogyan — mondta
Ken. Egyáltalán nem volt jókedvében. — A bírság-
ról kellene beszélnünk.
— Legyen az az én gondom — mondtam. Beverly
arca t nt fel el ttem. Hozzá képest jelentéktelen
volt a bírság. Kifizetem, ha kell, de pár hetet vár-
hatnak vele. Ekkor már tudtam, hogy nem fizetek.
Mert vagy megtalálom a görényeket, vagy meghalok
közben. Más választásom nem volt. — Két hétnek
elégnek kell lennie. A bokszban hagytam néhány vi-

219
zeletmintát, és azt hiszem, van egy fotóm arról a
férfiról, aki segíthet bennünket a keresésben.
Ken gyanakodva nézett rám.
— Te mindig hagysz vizeletmintát magad után a
bokszban. — És kezdte azt a szörny ziháló neve-
tését, de egy újabb gondolat megállította két lihe-
gés között. — Alistair Colemannel vacsorázom, és
szeretném, ha eljönnél. Kétlem, hogy a mai napot
illet en osztaná a lelkesedésedet, de azt hiszem,
jobb, ha egyenesen szembenézel vele. Ha visszalép
a szponzorálásunktól, valóban azt kell hinnem, hogy
nem folytathatjuk.
— Mondd meg, hol találkozol vele — mondtam
—, és majd csatlakozom hozzátok. Van egy-két el-
intéznivalóm.
Amikor visszaértünk a depónkba, a szerel k már
kimentek az autókkal a repül térre, kivéve Dave-et,
aki a kiürült depóban ücsörgött. Sötétkék „Team
Arundel" feliratú pólót és farmert viselt, fekete ha-
ját lezselézte; utazásra készen. Mindig makulátlan
volt, mintha skatulyából húzták volna ki, és mindig
feszült, mintha elfelejtett volna valamit. Listákat
készített és egyesével ellen rizte a tételeket. Ez ne-
kem megfelelt; az életem függött t le. Ha csak
egyetlen csavart is elfelejt meghúzni, egyszer csak
hirtelen váratlan fordulatot vehetek egy fal felé.
A halványuló fényben Dave szemében egy szo-
morú vadászkutya tekintete ült, mintha elásott vol-
na egy csontot, de nem emlékezne, hova.
— Hogy ment? — kérdezte, és az arcomat für-
készte. — Nem úgy néztek ki, mintha buli lett volna.
Ott álltunk, négyen, az elhagyatott lelátók hek-
tárjai mint egy elt nt vallás építészete vett körül
bennünket. A semmibe, a sötéted égbe felvezet
lépcs k. A szmogon és az esti fényen keresztül alig
láttuk a Jumbók kísérteteinek emelkedését és alá-
szállását a lelátók teteje mögött, de motorjaik
mennydörgése úgy hatott, mintha tíz méterre volná-
nak.

220
 — Nem ment jól - mondtam. — Felfüggesztet-
ték a jogosítványomat.
— Bassza meg! És mi lesz Adelaide-del? Hogy
szerzünk pilótát Adelaide-re? Miért csináltad, For-
rest? — Dave levette rólam a tekintetét, mintha va-
lami más ragadta volna meg a figyelmét. Majd is-
mét rám nézett, dühösen. — Az istenit!
— Nézd, Dave — mondtam —, ez mindannyiunk-
nak nehéz volt, és még sokkal nehezebb lesz. El-
mondtam neked, miért sétálgattam ma a pályán, és
miért buktam Brandsnél és a Hungaroringen.
— Igen. Persze — mondta kezét ökölbe szorítva
és kiengedve. — Drogoztak. Honnan a fenéb l tud-
hatod? Lehet, hogy egy kicsit bezsongtál. Tudod, egy
ütés a fejen.
— Nem ütöttek a fejemre. És elég balesetem volt
ahhoz, hogy szakért legyek abban, milyen érzés.
Pehelykönny nek érzed magad, mintha csak hat
gramm volna a súlyod, mintha egy kis szell is el-
fújhatna. Elkezdesz vizsgálódni, hogy biztos életben
vagy-e, elvesztetted-e egy darabodat, vagy vérzel-e
valahol. És amikor ezzel végeztél, és semmidet sem
érzed töröttnek és nem találsz semmi vért, a tested
azt mondja, hogy legyél nagyon, nagyon óvatos,
mert lehet, hogy belül szét vagy törve, csak még
nem tudsz róla.
— Lehet, hogy ráveszed magad a járásra — foly-
tattam —, hogy a néz k megcsodálhassák, milyen
bátor vagy. Vagy lehet, hogy csak mozdulatlanul
ülsz, míg a szíved abbahagyja a kalapálást és az iz-
maid a rángatózást. Biztos, hogy elkezdesz azon
gondolkodni, talán megel zhetted volna az egészet.
És még ha tudod is, hogy valami elromlott a kocsi-
ban, és semmit sem tehettél, hogy megel zd az üt-
közést, akkor is tudod, hogy valahol valaki azt fogja
gondolni, hogy a te hibád volt. De én egyikre sem
gondoltam. És egyiket sem éreztem. Nagyszer en
éreztem magam. Hé, bébi! — felkiáltottam, ahogy
újjáéledt bennem az érzés —, istennek éreztem ma-
gam. Úgy éreztem magam, ahogy egy kokós hiszi,

222
hogy érezni fogja magát, amikor majd megkapja a
következ jó adagot. Ütközés után nem kezdesz el
repülni, Dave, hanem nyomott leszel. Nagyon nyo-
mott. És én repültem. Tudom, hogy drogoztak.
— rültségnek hangzik — mondta Dave a föl-
det nézve.
— Megvan az a film, amit odaadtam neked?
Zsebébe nyúlt és átadta a kazettát.
— Ki visz ki a reptérre? — kérdezte. — A gép
egy óra múlva indul. És ki tudja, akár szerencsénk
is lehet. Els alkalom, hogy a gép id ben indul.
Max és Dave taxival mentek a repül térre, fejük
óriásinak t nt a hátsó ablakon. Kapcsolatban le-
szünk, mondtam, el ször érezve a baleset után azt
a bizonytalanságot, amelyet Ken egyfolytában érez-
hetett azóta, hogy a kocsi átment a Peralta széle fö-
lött.
Miután elmentek, kiderült, hogy az a vizeletmin-
ta, amelyet olyan nagy gonddal engedtem egy üres
ásványvizes üvegbe, elt nt a többi üveggel együtt.
Az engem követ újságírók és más csapatok legény-
sége és pilótái gy jében, akik azért néztek be,
hogy megtudják, mi történt, nem volt olyan egysze-
kicipzározni, átnyúlni a versenyoverall és a t z-
álló alsóruha rétegein, és egy üres üvegbe pisilni
anélkül, hogy komoly kérdések merülnének fel. De
sikerült, és közben arra gondoltam, hogy olyasvala-
ki, mint Cartablanca, felkiáltana, hogy „Hé, Forrest,
mit csinálsz a pöcsöddel a kezedben, üvegbe pi-
sálsz?"
Megkértem Nigelt, hogy tegye el, mert elemeztet-
ni akartam. És azt akartam, hogy hasonlítsák össze
a drogokat azokkal, amelyeket meggy désem sze-
rint a mexikói boncoló találni fog Beverly testében.
Valaki elfelejtette, hogy kellett nekem az üveg.
Vagy nem tudta. Vagy nem érdekelte.
Vagy nem akarta, hogy meglegyen.
Az este meglágyítja Mexikóvárost. Sötétség rejti
a törött épületeket és a szmogot. Színes fények sorai

222
teszik a sötét sikátorokat kis ünnepségekké. És az
utcai fény kedvesebb a kolduló gyerekek arcához.
— Indianában, Terre Haute-ban él — mondtam.
Míg a göröngyös, ócska úton vánszorogtunk, a név-
telen utcák sorát bámultam az autóból.
— Kicsoda? — Ken hátrad lt, szeme csukva.
— Beverly nagynénje, Gretchen.
— Hogy találtad meg?
— Ráültem a telefonra a villában. Az UCLA
Gretchen nagynénit tartotta számon mint rokont.
Azt mondja, eljönne a temetésre, ha lenne, de nincs
semmi értelme, hogy hozzá szállítsuk a testet. Azt
mondta, Beverly soha nem járt Terre Haute-ban.
— Mintha azt mondtad volna, Arthur Warren
intézi a temetést.
— Most , igen. De azt gondoltam, el ször meg-
kérdem egy rokonát.
— Ez a Gretchen nagynéni az egyetlen rokona?
— A nagynéni szerint igen. Nem is tudtam, hogy
Beverly szülei meghaltak. Soha nem beszélt róluk.
— Mióta ismerted, Forrest?
— Nyolc napja.
— Szegény kislány. Tényleg nagyon megkedvel-
tem. Elmész a temetésre?
— Már elbúcsúztam t le — mondtam. Eszembe
jutott kis, meglepett kiáltása, amikor meghalt.
Majd arra gondoltam, mi történt Beverlyvel,
miután arcára húzták a zöld kórházi leped t. A
boncolásnál, a ragyogó világításban, fejb rét egyik
fülét l a másikig felvágják, el rehúzzák az arcára,
és hátra a nyakára, hogy elektromos f résszel tet -
ablakot vágjanak rózsaszín és fehér koponyájába;
a gumikeszty k benyúlnak... Nem kellett még
egyszer elbúcsúznom t le. már nem volt ott a
boncmester m anyag zsákjaiban lev darabokban
és szervekben. Már nem volt ott, amikor búcsúzóul
megcsókoltam.
— Felhívtad a boncmestert? — kérdezte Ken.
— Még nem végeztek a vizsgálatokkal, de úgy
néz ki, hogy az idegrendszerét ért károsodás miatt

223
halt meg. Azt mondják, desztillált kokainból, bar-
biturátumból és egy olyan méregb l álló koktélt
injekcióztak neki, amit nem tudnak meghatározni,
de szerintük egy alkaloidra hasonlít, amit dél-ame-
rikai indiánok használnak, mint a kurárét. Azt
mondják, olyan sokat használtak bel le, hogy az
idegrendszerének egy része felbomlott. Az is lehet-
séges, hogy eltér id pontokban más és más gyógy-
szereket adtak be neki, hogy csöndben tartsák.
Eszembe jutott Beverly félelme, lüktet szíve,
koponyája a csókom alatt.
— Mi van a kolumbiaiakkal? — kérdeztem Ken-
l. — Akik a szállodában voltak. Akiket el akartak
fogni, amikor Bogotában leszállnak. Azt mondtad,
beszélsz Salazarral.
— Attól tartok, újabb kudarc — d lt hátra Ken,
és orrnyergét nyomkodta. Rettenetes huszonnégy
órája volt, ami kezdett megmutatkozni egyébként
sztoikus arcán. — Salazar azt mondta, hogy a ko-
lumbiai rend rség bent várt a vámnál. Közben, saj-
nos, amikor az utasok lejöttek a lépcs n, egy kato-
nai teherautó állt meg a kifutópályán és a katonai
rend rök kapták el a gyanúsítottakat, bedobták
ket hátulra és elhajtottak.
— Milyen katonai rend rség?
— Kolumbiai. Vagy legalábbis a jelzések a te-
herautón kolumbiaiak voltak. A kolumbiai hadsereg
azt mondja, nem az övék volt. Akarod, hogy foly-
tassam?
— Tovább is van?
Ken felém fordult. Az elhaladó lámpák alatt a
fény és sötétség hullámzásában láttam, hogy na-
gyon megviselt. Hangja fátyolos, bizonytalan.
— Úgy értem, folytassam a versenyzést? Na-
gyon lehet, hogy nélküled is csinálnom kell. De nem
bírok ki még egy halált.
— Sajnálom, Ken. — Meg akartam nyugtatni.
Azt akartam mondani, hogy rendben van. De nem
volt rendben, Michel és Beverly meghalt.
Két halál két futamon. Nem tudtuk, képesek va-

224
gyunk-e újra versenyezni. Ha igen, az újabb halál-
eset esélyei jóval magasabbra emelkedhetnek, mint
korábban. Kinéztem az ablakomon, kinézett az
övén, egyikünk sem látott semmit. Egy id múlva
megszólaltam. — Neked ott van Ruth, egy vagyon
és mérhetetlen elismerés. Én egyiket sem veszthe-
tem el, ezért nem hiszem, hogy tanácsot adhatnék
neked. De tudom, hogy mit akarok — mondtam. —
Azokat a görényeket akarom, és mindennél jobban
akarom ket. Adj két hetet. Csak két hétig kell még
a segítséget.
— Miért pont két hét?
— Mert az Ausztrál Nagydíj két hét múlva lesz.
És Istenre esküszöm, hogy vezetni fogok Adelaide-
ben.
— Még akkor is, ha mindenem rámegy? — Rá-
néztem, és láttam, hogy felém fordult, és mosolyog,
van ereje mindennek ellenére mégis tréfálkozni.

TIZENHETEDIK FEJEZET

Kés bb a szobámban megpróbáltam felidézni

Ken mosolyát. Jobb hangulatra volt szükségem. Va-
sárnap este az összes egyórás filmel hívó üzlet be
volt zárva Mexikóvárosban, és nem is nyitottak ki,
csak reggel kilenckor, egy órával az után, hogy a
gépem indul New Yorkba. Még csak gondolni sem
volt érdemes arra, hogy a kelleténél tíz perccel to-
vább maradjak Mexikóvárosban. Úgyhogy Rózsa-
pofának várnia kell a Broadwayig.
A fürd szobában volt egy másik minta a vizele-
temb l a vizespohárban. A minta több órával és
több pisiléssel a verseny utánról származott. Még
ha volt is nyoma benne kábítószernek, várnia kell
New Yorkig, amikorra a minta nem órás lesz már,
hanem napos. Egy tekercs film és egy pohár régi

225
húgy. Nem igazi üt kártyákat tartottam a kezem-
ben. A vécébe öntöttem a vizeletet. Pokolba vele.
Könny , gy rt lenvászon sportzakót, halvány-
zöld Ralph Lauren inget, b fehér nadrágot és Guc-
ci-cip t vettem fel. Úgy néztem ki, mint egy tévé-
sorozat szerepl je. Tökéletes a szponzorral való ta-
lálkozáshoz. Elvárják, hogy pilótáik lazának és vi-
rulónak nézzenek ki; pontosan az ellentéte annak,
ahogy éreztem magam.
La Rubia közvetlenül a Camino Real mögött van.
Ötperces könny séta a szálloda hátsó bejáratától
Egyik oldalon a drága nemzetközi szállodák köré
kagylóként tapadó fényes ékszerüzletek, illatszer-
és régiségboltok, utazási ügynökségek sorakoznak.
Az utca másik oldalán indián asszonyok guggolnak
a csatornában rakott tüzek mellett, chillit és tortil-
lát sütnek darált hússal, kimeredt szem gyerekeik
kend ikbe és szoknyájukba csimpaszkodnak. Az
utca egyik oldala sem vesz tudomást a másikról
Mexikó miniatúrája.
La Rubia azt jelenti spanyolul „a sz ke", és az
ajtó mögött állt; fekete kend be burkolózó, érzékien
szomorú tekintet lány, aki úgy nézett rám, mintha
én volnék a legcsodálatosabb meglepetés ami egy
ilyen unalmas estén érheti ket. Ken nevét mond-
tam neki, mire tekintete a mély tiszteletére váltott,
mintha azt mondtam volna, hogy a pénzügyminisz-
terrel vacsorázom. Ahogy végigfutott a vendéglistán
az Arundel névért, az álca lehullott arcáról, épp
csak egy pillanatra, hogy el bukkanjon a végletes
unalom arckifejezése, amelyet kurvák viselnek a
maszkjuk alatt, miközben egymást követ unalmas
vendégeikkel egyre közelebb táncolnak a halálhoz.
Válla fölött szemét rám villantva bevezetett egy
tágas bels kertbe, majd mikor megközelítettük
Ken asztalát, tartózkodóvá vált, és kihúzta a széke-
met, míg leültem. Amikor megfordult, hogy távoz-
zon, lopva kérd tekintetet vetett rám, mintha töb-
bet várna, kés bb.
A szex valami olyasminek t nt, amit régen csi-

226
náltam, mint a biciklizés. Amikor a sz ke lány be-
fordult az étterem elejébe vezet bolthajtás alá,
mély, kifejez tekintetet vetett rám, és én nem tud-
tam, sírjak vagy nevessek. Mexikóban nehézségeim
támadtak, amikor meg akartam különböztetni a
tragédiát a komédiától.
Amikor leültem, Alistair Coleman kissé felemel-
kedett, puha, fehér kezét üdvözl kézfogásra nyúj-
totta. Sima, kerek arca olyan volt, mintha egyál-
talán semmi olyan sem történt volna a délután, ami
a legkisebb mértékben is zavarná, mintha egysze-
en csak örülne, hogy egy régi barátjával találko-
zik. Nem tudott félrevezetni. Értékesítési szakem-
ber, üzletember volt, és tudta, hogy könnyebben
kezelhet téged, ha kedveled t.
Alistair közepes termet , középkorú, középsúlyú
volt, zakójának és frizurájának költséges eleganciá-
ja ellenére sem volt túl felt jelenség. Az üzlet-
emberek mindig fesztelenül érezték magukat Alis-
tair társaságában, mert bíztak benne. És mert azt
gondolták, túljárhatnak az eszén, amikor arra ke-
rül a sor. De amikor arra került a sor, a játéknak
már vége volt, és Alistair tartotta az üt kártyákat.
Játékos, csúfolódó varázs vette körül, amely lefog-
lalta a partnert, míg a kérdést mérlegelte magá-
ban.
Ebben a szezonban volt a f szponzorunk,
egyébként az újfajta angol menedzserstílus egyik
neves képvisel je. Két év alatt hatvan százalékkal
csökkentette vállalata vezetését, igazgatósági taná-
csát huszonnégy f l hatra kurtította, leányválla-
latokat adott el, versenytársakat vásárolt fel, és a
Coleman's tevékenységét kiterjesztette Amerikára
és Ausztráliára. Alapvet en neki köszönhettük, hogy
a Coleman's cég vállalkozott a szponzorálásunkra,
De soha nem félt beismerni, ha tévedett. Ahogy én
ismertem, a mai verseny könnyen az utolsó lehetett
számára az Arundel-csapattal,
— Örülök, hogy látlak, Forrest — mondta. —
Délután egy pillanatig azt hittem, nélkülünk re-
pülsz haza.
227
 — Elmondta Ken, mi történt? — mondtam félig
kérdésként, remélve, hogy ezzel Kent bevonom a
társalgásba. Ken nálam sokkal jobban ismerte eze-
ket a társalgási trükköket.
— Ken elmondta, miért történt. Hogy mi történt,
azt magam is láttam.
— Akkor azt is láttad, hogy a mez ny java ré-
sze mögöttünk volt.
— Kár, hogy csak ilyen rövid ideig. De emiatt ne
fájjon a fejed, Forrest, nem fogom kihúzni alólad az
autódat. Ken, szerezzünk ennek az embernek egy
italt, és gyorsítsuk fel egy kicsit.
Alistair gin-martinit ivott kis jegesvödör nagysá-
gú vágott kristálypohárból. Ken b adag, lórúgás
erej whiskyt tartott a kezében, abból a fajtából,
amelyt l feln tt férfiak elsiratják azokat az éveket,
amelyeket csupán alkohol ivására pazaroltak. Per-
rier-t rendeltem.
Ken letette poharát, és az asztal fölé hajolt. Ha-
talmas alakja mellett eltörpült az étkészlet.
— Alistair azt mondta, hogy az igazgatósági ta-
nácsa egyre türelmetlenebb azzal a befektetéssel
szemben, amit a csapatunknak szán.
— Így van. Ezért azon gondolkodom, hogy új
igazgatóságot szerzek. — Alistair hátrad lve neve-
tett viccén. — Komolyan, uraim, ez az év nem volt
a legjobb. Sokat kellett invesztálnunk tengerentúli
értékesítési er ink kiterjesztésébe. És sokat in-
vesztáltunk az Arundel-csapatba. Ez talán hiba volt.
Ken ellenkezni próbált, de Coleman a sötét tölgy-
fa asztalról alig felemelt kezével megállította.
— Javaslatot tettem Kennek. Elfogadom, hogy
szerencsétlen évetek volt. Nem vártam t letek, hogy
megnyerjétek a világbajnokságot. De azt sem vár-
tam, hogy amint elkezd dik a futam, a bokrok kö-
zé hajtasz. — Felvette a nagy pohár gint és aprót
kortyolt. Aztán arca elé tartotta és a pohárba be-
szélt. — Mindezt azért ismétlem meg, mert azt aka-
rom, hogy t lem halld, ne máshonnan. Én az embe-
rekre alapozom a döntéseimet. Tisztelem a számo-

228
kat, de az emberekben hiszek. És hiszek benned és
Kenben, és abban a húspástétomban is, akit tervez
helyett tartotok. Azt gondolom, hogy azzal az auto-
mata sebességváltójával mindannyian híresek lesz-
tek, és én szeretnék akkor veletek utazni.
Elhallgatott, belenézett a pohárba, majd letette és
rám nézett.
— Egy feltétellel — mondta el rehajolva. — A
csapatnevet Colemanre változtatjátok, és a színeket
a mi cégünk zöld-sárgájára. Sokan valószín leg ész-
re sem fogják venni a különbséget.
— Gyanítom, hogy én észrevenném — mondta
Ken felnézve étlapjából. — Természetesen, minden
részletet ki kell dolgoznunk — mondta mereng te-
kintettel nézve kézfejét. — Például a Coleman írá-
sa. Szeretném, ha úgy bet znénk, hogy „ARUN-
DEL".
— Ez csak egy apró, kidolgozandó részlet —
mondta a lágy kinézet üzletember kellemes mo-
sollyal. Nyugodt volt, nem siette el, hagyta, hogy
Ken gyenge viccével palástolja sebét.
Kis id múlva, miután a csend megülepítette azt
az érzését, hogy a f nök, Coleman folytatta.
— Van egy-két dolog, amit el kell majd dönte-
nünk. — Coleman tréfásan az enyémhez koccintotta
a poharát. — Például azt, hogy ki legyen a pilóta —
mondta. — Ken elmesélte összefutásodat az öreg
Csigaev vel, Mafaisonnal. Tudnod kell, hogy száz
százalékig támogatlak, Forrest. Szerintem pokoli jó
pilóta vagy. Ha a kocsidnak annyi ereje volna, mint
Aralénak, már rég lerobbantottad volna Aral ajtóit.
Szóval, jó lenne, barátom, ha utánavetnéd magad
annak a valaminek, amit l elfeledkezel a kocsidról,
amint a pályára kerülsz.
Ken felvett egy pergamenkötés menüt, és mi
egyhangúlag követtük. De egy pillanattal kés bb
Alistair Coleman letette a sajátját.
— Mib l tudsz kiindulni? Van valami elképzelé-
sed, hogy ki áll mögötte?

229
 Elmondtam neki, hogy valószín leg kábítószer.
És hogy létezik egy kolumbiai kapcsolat.
— Van egy fényképem arról a férfiról, aki sze-
rintem mögötte áll — mondtam,
— Hadd lássam — mondta. — Hogy néz ki?
— Ma délután fényképeztem le, épp a futam
el tt — mondtam. — A depók el tti tömegben volt
a verseny el tt. De mivel a laborok zárva vannak,
nem tudom el hívatni, míg holnap meg nem érke-
zem New Yorkba.
— De láttad?
— Kétszer láttam. Egyszer Los Angelesben, a
Beverly Hills Hotelben és egyszer ma délután.
— Mondd már, hogy néz ki? Esetleg segíthetek
megtalálni. Ki tudja, talán az egyik barátom.
— Nos, alacsony, úgy harmincöt körüli, kicsit
pocakos, sz ke haját átfésüli a feje búbján.
— Közelr l milyen?
— Közelr l nem néz ki olyan jól. Rózsaszín hú-
sos arca van, a széleinél sárgás, mintha túl sokat
inna, bunyós orra és mélyen ül apró kék szeme.
— Kissé malacpofa?
— Igen, apró kék szemekkel. Arrogáns és trá-
gár...
Alistair félbeszakított, majd hatásszünetet tartott.
— És ha nagy, vastag aranygy t visel, tüskéin
gyémántokkal — mondta két kezét nyaka mögé té-
ve és hátrad lve —, akkor nem kell el hívatnod azt
a filmet, Forrest: ismerem. Nem barátom, de isme-
rem Miles Courtlandet. — Alistair megint el reha-
jolt, mintha bizalmába akarna avatni bennünket. —
Évek óta ismerem.
Egy csinos, sz ke pincérn várakozott türelmesen
Coleman mellett. A La Rubiában szemmel láthatóan
az összes pincérn sz ke volt, bár a mienk haja a
tövénél sötét volt. Coleman felnézett rá, majd ét-
lapjába pillantott, és friss garnélarákot rendelt, amit
reggelente szállítottak a Mexikói-öbölb l.
— Mi ez a jabanero-szósz? — kérdezte, a ,,j"-t
j-nek és nem spanyolosan „h"-nak ejtve.

230
 A pincérn tettetett iszonyattal kerekítette el sze-
mét.
— A jabanero az egy kis chilli, ami a Yukatánról
származik — mondta, a „j"-t h-nak ejtve. — Van
egy mondásunk. „A Yukatanon azért találták fel a
jabanero chillít, hogy megmutassák Istennek, a nap
nem is olyan tüzes." Tüzes, senor, mucho picante.
— Mucho salsa jabanerót akkor a nagy makré-
láknak — mondta el kel en. Vigyora fehér, egyen-
letes fogakat mutatott. — És kérek még egyet ebb l
a löttyb l. — Bizalmasan nézett Kenre. — Az a baj
ezekkel az átkozott martinikkel, hogy a legels nek
iszonyatos az íze. Kett túl sok, és három — a hatás
kedvéért egybemosta szavait — egyáltalán nem elég.
— Az a baj ezekkel — mondta Ken feltartva
csaknem üres whiskyspoharát az utántöltéshez —,
hogy a legels nek csodálatos íze van.
Rendeltem még egy átkozott Perrier-t, és ce-
viche-t Kennek és magamnak, ami nyers fés kagy-
ló és hal citromlében áztatva, korianderrel, hagymá-
val és csíp s paprikával keverve. Ha a hal friss, ak-
kor kiváló étel. Ha nem, akkor halálos.
Coleman megkapta italát, aprót kortyintott be-
le, ismét hátrad lt székében és el re vigyorgott a
történeten, amelyet elmesélni készült. A nagy pénz,
amint társalog.
— Coleman, Courtland és Arundel. Úgy hangzik,
mint valami ócska reklámügynökség, Ken. Egyi-
künknek meg kell változtatni a nevét. Igazság sze-
rint Courtland neve túlságosan hasonlít az enyém-
hez. Az emberek összekeverik a Colemant a Court-
landdel. Miles Courtland irányító részt örökölt a
Courtland Millsben úgy tizenöt éve, amikor az apja
meghalt. Úgy tudom, a szépapja alapította. Fés s-
gyapjú, puplin, oxfordi vászon, ugyanaz, amit ko-
rábban mi csináltunk; az ipar jobbik fele. De termé-
szetesen, mire Miles megörökölte a Courtlandet, a
legtöbb textilüzemük bezárt és termékeik nagy ré-
sze már Britannián kívülr l származott. Emlékszem
Miles apjára. Annyi báj volt benne, mint egy törött

231
asztallábban, de hatalma volt az üzletben. Az els k
között volt, akik el állítási bázisukat a Nemzetközös-
ségen kívülre helyezték, és akik kapcsolatba léptek
a divatházakkal. Úgy tudom, hogy az egyik pilla-
natban vacsorázott Sao Paulóban, a következ ben
meg holtan terült el a földön. Szerintem egyengetni
akarta Miles útját a vállalat átvételéhez, soha nem
kezdett hozzá. Mindegy, Miles-nak két problémája is
volt — folytatta. Egyrészt, túl fiatal és tapasztalat-
lan volt ahhoz, hogy egy nagyvállalatot megfelel en
vezessen. Kívülr l nézve nekem úgy t nt, mintha
soha nem is vette volna komolyan. Egy nagyvállala-
tot nem vezethetsz félállásban, mert mindig van egy
része, amelyik csaknem irányíthatatlanná válik.
Miles legtöbb idejét a Távol-Keleten töltötte, a tu-
lajdonaik ellen rzésével. Az igazgatósági testülete
felmondott neki, alig hat hónappal azután, hogy
Miles kinevezte magát igazgatósági elnöknek és ve-
zérigazgatónak. Néhányan hozzánk jöttek át. És meg
kell mondanom, egyiküknek sem volt egyetlen jó
szava sem Miles-ról, mint emberr l vagy mint veze-
l. Azt mondták, abszolút szar volt. És még lusta
is. Talán, ha az apja él még pár évet, besegíthette
volna az üzletbe, több érdekl dést kelthetett volna
benne; de nekem mindig az volt az érzésem, hogy
Miles szereti a pénzt, de nem szereti a munkát. A
másik problémája mi voltunk, a Coleman's. Nagy-
Britanniában mi vagyunk a legnagyobb textilim-
portáló, száznegyvenhárom ruházati gyárat látunk
el Nagy-Britanniában, kétszázhetven ...
— Tudjuk, Alistair, tudjuk — vetette közbe Ken
—, de ha nem szakítalak félbe, akkor most egy tel-
jes órán át beszélnél a cégedr l. És bár legyen az
egy csodálatos beszéd és bár legyen a Coleman's cso-
dálatos, attól tartok, eltávolodunk a lényegt l, azaz
a garnéláktól, amelyeket a fiatal hölgy épp eléd he-
lyez. Az én ceviche-emr l nem is beszélve.
Ken közbeszólásának közepén Coleman észrevet-
te a fél tucat hatalmas rózsaszín és fehér garnélát a
sötét tálon, és míg a pincérn eléje tette az ételt,

232
míg a tál még mindig lefelé ereszkedett, felkapott
egy rákot, belemártotta a ragyogó narancsszín szósz-
ba és roppanó hanggal leharapta a végét.
Elégedetten mosolygott a ropogós és h s rákhús
els ízére. Aztán a mosoly és a szín elt nt az arcá-
ról és olyan zavart tekintet ült ki rá, mintha vala-
honnan a távolból hallana valami furcsát. Majd a
szín visszatért egyébként lebarnult arcára, de a szo-
kásos krémszínek és sárgák, barnák és rózsaszínek
skálája helyett ragyogó, szenvedélyes bíborszín
emelkedett fel fehér gallérjától.
Alistair Coleman magabiztos ember volt és im-
ponáló férfi tudott lenni, aki megszokta, hogy köny-
nyedén érvényesíti akaratát egy komplikált nem-
zetközi vállalat irányításában. Rendelkezett varázs-
zsal, méltósággal, pénzzel és hatalommal. De még
soha nem találkozott a drága jó jabanero chillivel.
Állkapcsa leesett és torka mélyér l sisterg hang
tört el , mint a vízforralóból. Megragadta poharát és
kiürítette bel le a martinit, de miel tt lenyelte volna
a jeges alkoholt, körbeforgatta szájában. Ett l csak
rosszabb lett. Ismét kitátotta száját és fájdalmában
kis tehetetlen kiáltást hallatott. Ásványvizes poha-
ramat kinyújtott kezébe löktem, és felhajtotta,
szemét szorosra zárta, könnyek csordultak le arcán.
A pincérn hozott neki még egy pohár Perrier-t,
amit hatalmas, zajos kortyokkal ivott ki. Egy id
múlva kinyitotta szemét, fújtatva lélegzett, és ki-
légzés közben nyögött.
— Milyen a garnéla? — kérdeztem.
Tátogó szájjal, hitetlenkedve nézett rám, azután
meglátta a rettenetes röhögést l ziháló Kent, és fáj-
dalma ellenére is nevetni kezdett. — Hány ilyen
kis szörnyet tett bele? — kérdezte a pincérn t s
lélegzetvételek között. A pincérn egykedv en fi-
gyelte. Látott már jabanerostól kikészült gringókat
korábban is.
— Csak pár darabkát, Senor — mondta. — Tü-
zes, ugye?
Coleman beleszúrt egy másik rákot a szószba, és
felém nyújtotta.
233
 — Egy kis garnélát, Evers?
— Nagyon kedves — mondtam, elfogadva a kihí-
vást és a garnélát.
— Mas agua, Senor? — A pincérn kitöltött ne-
kem még egy pohár vizet. Ismerte a mexikói chilli-
mérk zés szabályait. Van olyan játékos, aki egy fa-
lat kenyeret részesít el nyben napalmozott szája
enyhítésére, más egy korty vizet. Csak egy harapást
vagy egy kortyot lehet, többet nem. Egyik sem na-
gyon csillapítja a fájdalmat, de én inkább a vizet
választottam.
— Ott tartottál, hogy Courtland a riválisod —
mondtam. A rák végér l csöpögött az izzó narancs-
szín jabanero-szósz. Az egészet a számba csúsztat-
tam. Coleman és Ken feszülten figyeltek.
A csíp s chilli evésének titka az, hogy soha nem
hagyod, hogy a chilli hozzáérjen a szádhoz, és a le-
het leggyorsabban nyeled le. Az eljárás rendszeres
gyakorlása lyukat éget a gyomrodba. De ha nem
csinálsz szokást bel le, akkor a chilli egyetlen em-
léke a majdani búcsúlövése lesz, a t zgy , ahogy
sötéten kilép, vissza a kozmoszba. Mexikó a lángoló
végbélzáróizmok földje.
Lenyeltem, és üres szájjal néhány rágó mozdula-
tot tettem. A fájdalom iszonyatos volt. Közömbösen
mosolyogtam, mintha azt mondanám, „nem rossz",
nagyot kortyoltam, tartottam egy pillanatig és le-
nyeltem. — Természetesen az igazán csíp s darabok
Meridában vannak, az északi parton.
— Nagy fasz vagy te, Evers. Ez az, amit kedve-
lek benned: te vagy a legagresszívebb, leggaládabb,
legversenyszellem bb. kurafi, akit ismerek. — Cole-
man angol volt, de amerikaiul szitkozódott.
— Nem volt egy jó hét — mondtam, és most,
hogy vége volt a versenynek, hanyagul nagyot hör-
pöltem a Perrier-b l. — És amikor nem iszom, kel-
lemetlen leszek.
— Nos, ha nem válik be neked a versenyzés, ná-
lam mindig dolgozhatsz.

234
 — Ezt fejben tartom — mondtam és a kidoban-
dók aktájába helyeztem. — Ott tartottál, hogy ...
— Ott tartottam, hogy... atyám, de éget ez a
szósz! — mondta, nyelvével körbetapogatva duzzadt
ajkát. — Ott tartottam, hogy Courtland másik prob-
lémája mi voltunk. Abszolúte nem hiányzott neki
egy nagyobb, er sebb és okosabb rivális, márpedig
mi ez vagyunk. Különösen, mióta kevesebb üzletet
lehet megfogni. Nekünk Courtlandénál szélesebb bá-
zisunk van, és sikeresebben dolgozunk. De mégsem
nik úgy, hogy ez nagyon fájna neki. Most vele
versenyzünk ezért az új amerikai Dumont-szövetért,
a Florelle-ért. Persze, te mindent tudsz err l.
Tudtam. Versenyoverallom és t zálló versenyci-
m is ebb l készült. Coleman összeállított egy
katalógust, amelynek címlapján én díszelegtem.
A Colemannel kötött szerz désünk részeként el -
adásokat tartottam róla az értékesítési konferenciái-
kon. Egy versenypilóta beszél a Florelle csodáiról.
Minden értékesítési ügynöknek elmondhattam, aki
képes volt végighallgatni, hogy a Florelle-t eredeti-
leg t zálló anyagnak fejlesztették ki, a Nomex ri-
válisaként, ugyanakkor pehelykönny és rugalmas,
és a t zhöz hasonlóan a szennyez déseket is taszít-
ja. Ahhoz túl drága volt, hogy tömegpiaci termék
legyen, de reménykedtek benne, hogy a piac drá-
gább felében, a legdivatosabb sportruházatokban,
bérelt jachtok fedélzetén hordható laza nadrágokban
és ingekben felhasználható lesz. A katalógus cím-
lapján ebben az anyagban pózoltam, csinos model-
lekkel, akik úgy néztek, mint, akik unják az életet
és belém szerelmesek. „Forrest Evers Florelle-t vi-
sel" volt a slágerszöveg.
Coleman eltolta garnéláját maga el l.
— Courtlandnek egyéves próbaszerz dése van az
európai terjesztési jogokra — pontosan ugyanaz a
szerz dés, amit nekünk adott a Dumont. Az év vé-
gén a jogot vagy Courtlandnek ítélik, vagy nekünk,
annak alapján, milyen jól haladtunk.

235
 — És hogy haladtok? — kérdezte Ken, kezét nya-
ka mögé kulcsolva.
— Nem rosszul. Új, senki sem ismeri, és drága.
Azt gondoltuk, hogy a ti szponzorálásotokkal egy
kissé jobban meg tudjuk ismertetni a terméket, kü-
lönösen a nagyobb vásárlók el tt, akiket elviszünk
a versenyekre. Azt mondjuk a Dumontnak, hosszú
távra alapozunk, kialakítjuk az arculatát. Nem gaz-
dagodunk meg rajta, de tudom, hogy jobban csinál-
juk, mint Miles Courtland.
— Mennyire fontos a szerz dés? — kérdeztem.
— Talán félmillió az els évben, tízmillió tíz év
alatt, ha minden jól megy. De megbukhat. Nekünk
ez a termék nem élet-halál kérdése.
— Szerinted lehetséges, hogy Miles Courtland azt
gondolja, hogy megéri megölni valakit a szerz dé-
sért?
— Egy pillanatra sem jutna eszembe — válaszol-
ta. — Lehet, hogy kellemetlen, mocskos, önz és
romlott ember. Még az is lehetséges, hogy megöl
valakit. Vagy nem: nem tudhatom. De a Florelle-
szerz dés semmi esetre sem éri meg.
Ken lassút kortyolt whiskyjéb l.
— Azt mondtad, hogy szerinted a szerz dés tíz-
millió fontot érhet.
— Érhet, érhet. — Coleman ivott a vízb l. Még
mindig éghetett a szája. — Ez a tízmillió a Dumont
szerint van, és tíz év sikeres piacfejlesztést feltéte-
lez egy halom pénztámogatással. Személy szerint én
nem hiszem, hogy a Florelle valaha is más lesz, mint
speciális termék. Mi hajlandók vagyunk költeni rá,
és megvan hozzá az értékesítési er nk. De kockáza-
tos, és kétlem, hogy Courtlandnek meg volna a pén-
ze vagy az embere; vagy a marketing-hozzáértése.
Ezért neki ez nem egy biztos dolog. Többet veszthet
rajta, mint amennyit nyerhetne. Más szóval lehet,
hogy harcol érte, lehet, hogy fontos neki, de nem
hinném, hogy ölne is érte.
— Biztos vagy benne, hogy az? — kérdeztem
megszigonyozva utolsó fés skagylómat.

236
 — Az mindig lehetséges ... — mondta Coleman,
puhán meglegyintve a szósz felszínét egy garnélával,
hogy a narancsszínnek csak egy halovány árnyalata
maradt a rák egyik részén. Megnézte, meggondolta
magát, és visszatette tányérjára. — Az mindig le-
hetséges, hogy van egy másik visszataszító rózsa-
szín arcú, harmincnyolc éves angol, kék szemekkel
és pocakkal, aki sz ke haját keresztbe fésüli a fején,
és nagy, gyémánttüskés aranygy t visel.
— Az mindig lehetséges — mondtam.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Éjfél is elmúlt, mire visszaértem a szállodába. Két

napja nem aludtam, szemem száraz volt, mint a
dörzspapír, és össze kellett pakolnom, majd reggel
hatra kijelentkeznem, hogy elkapjam a gépemet
New Yorkba. Mindez azt jelenti, hogy voltam már
jobb hangulatban is, mint amikor kinyitottam szo-
bám ajtaját és láttam, hogy a telefon vörös szeme
pislog a sötétben. Három üzenet várt. El ször Julio
Ignacio Salazart hívtam vissza.
— Senor Evers, sajnálom, hogy ilyen kés n kell
zavarnom. De korán reggel elutazik, amikor én nem
leszek itt, és van néhány hírem az ön számára. Meg-
hívhatom egy italra a bárban?
— Köszönöm — mondtam —, de kés van, és kel-
lemetlen társaság vagyok ma este. Megkaphatnám a
híreimet most, telefonon?
— Megtalálták azokat az embereket, akik megöl-
ték a barátn jét. Azt hiszem, jobban szeretném egy
ital mellett elmondani önnek. Találkozhatnánk a
Xochialo bárban, úgy öt perc múlva?
A Xochialo bár sötét, csendes terem a 24 órás ká-
vézó fluoreszkáló ragyogása mögött. A találomra el-
szórt asztalok egyikénél középkorú pár próbálta fe-
jét összedugva eldönteni, hogy menjenek, vagy ma-

237
radjanak. Egy másiknál három üzletember volt
csendesen részeg, de nem elég részeg ahhoz, hogy
szembenézzenek az üzletemberek hotelszobájának
magányával. A helyiségben er s cigaretták szaga ér-
dött, és asszonyok illata, akik már nem voltak ott.
Salazar egyedül ült a bárpultnál, ferde homloka
és karvalyorra kiemelkedett a pult mögötti maja
fríz el tt, amely a bejáratnál lev felirat szerint „a
xochialói Holdtemplom falainak tollas kígyói"-ról
készült bíbor, narancs és sárga gipszmásolat volt;
Salazar a bárból hívhatott, mert csaknem üres volt
a pohara. A mögötte lev „tollas kígyók"-ból ítélve,
a maják is másnapossággal küzdhettek. Amikor
meglátott, felemelte poharát.
— Biztos nem iszik egy mescalt? — kérdezte. —
Megszelídíti az éjszakai sárkányokat.
— Vállalom a kockázatot — mondtam neki, és
egy vörös b r bárszéket húztam az ébenfa pulthoz.
Elhessentettem a mixert, és a szobám sötétjében
rám váró tiszta, h s leped kre és lágy párnára gon-
doltam. Julio Ignacio fáradtnak és tör döttnek t nt,
sötét karikákkal a szeme alatt. Mik lehetnek, töp-
rengtem, egy mexikói luxushotel éjszakai igazgató-
helyettesének rejtett megpróbáltatásai? Éjjel ágyuk-
ba haló üzletemberek? N jüket vesztett autóver-
senyz k? Zárba törött kulcsok?
A mescal, amit szopogatott, tiszta volt, mint a gin
az üveg aljában egy kis barna hernyóval. Talán egy
nap, amikor a hernyó jó lesz és megissza egész üveg
mescalját, is nagyra n , tollakat és fogakat nö-
veszt. A mescalt a mexikói sivatagban vadon term
agavé gyümölcsének erjesztésével és desztillálásá-
val készítik, és olyan az íze, mint a háztartási keksz-
nek és egy körömráspolynak együtt. Salazar egy
hosszú pohárból kis kortyokkal itta jéggel és egy
szelet zöld citrommal.
— Nem tudtam, hogy ihat munka közben —
mondtam, hogy belekezdjen, és én ágyba juthassak.
Kiürítette az utolsó kortyot és figyelte, ahogy a
pincér kérés nélkül újabb mescalt tölt a poharába.

238
 — Néha teszek kivételeket. El ször azt gondol-
tam, talán nem kellene elmondanom — mondta els
kortyánál. — De ez nem egy könnyen elfelejthet
történet, és miután egy ideig a fejemben volt, úgy
döntöttem, hogy elmondom. Ez megtakarítja magá-
nak azt, hogy bosszúra gondoljon.
— Mit? — kérdeztem türelmetlenül. — Mit kell
tudnom?
— A két férfi, aki elrabolta a maga Beverlyjét -
mondta, a nevet óvatosan és vigyázva beveli-nek
ejtve.
„Beveli". Máris identitást változtatott. Indianá-
ban, mondta Beverly, a hosszú, bütykös lábú, fog-
szabályozós lányt Bevvynek hívták. Kaliforniában
jó néhányan csak úgy ismerték: Arthur barátn je.
— Ezek a férfiak kolumbiai kábítószer-kereske-
k, de nem tartoznak szervezetbe. Pitiáner önálló
keresked k, ami egy keresked nek nem a legjobb.
Az utóbbi két évben lényeges konszolidáció történt
a kolumbiai bandák között. Az amerikai piac na-
gyon vonzó a számukra, különösen a kokainnal. De
ez többé már nem b vül piac, telített piac. Ezért
volt olyan jó nekik a crack, mert a gyerekekkel új
vev ket hozott. De most ennek a fejl dése is lelas-
sul. Ugyanakkor nagyon er s a piac — folytatta —
ezért a kolumbiaiak elkezdték kivágni a középem-
bert, a Maffiát. Kaliforniában kezdik, ahol nagy La-
tinó népesség van, egy halom közvetlen kapcsolat.
Utána felmennek New Yorkba, Detroitba, Chicagó-
ba. Ez most dollármilliárdokat jelent. Tudta, hogy
spanyolul a fájdalom dolores? Egyféleképpen kiejt-
ve pontosan úgy hangzik, mint a dollár spanyolul?
dolares. — Lassan formálta a szavakat, mintha az
igazságot fedné fel el ttem. Már jó ideje várhatott
rám a bárban, küzdve a tollas kígyókkal.
— Ez elég messze esik Beverlyt l — mondtam.
— Igen — mondta megfontoltan. — A lényeg az,
hogy a nagy bandák, mint a Calitos, most nagyon
gazdagok, nagyon hatalmasok, és nem szeretik a
versenyt. A férfiak, akik elrabolták Beverlyt, két

239
pitiáner keresked volt, akik csatlakozni akartak a
Calitoshoz, de volt egy félreértés. Nem tudom, miért,
azzal vádolták ket, hogy k súgták be a Calitost.
Vagy a Calitos egyik tagját, nem ismerem a törté-
netet. Ezért el kell hagyniuk Kolumbiát, és Mexikó-
városba jönnek elrejt zni, és azt gondolják, hogy
ha valami nagyon nagy szívességet tesznek a Cali-
tosnak, akkor talán van esélyük a túlélésre. A Cali-
tos talán meg is jutalmazza ket. Két héttel ezel tt
idejönnek Mexikóvárosba, és látják az újságban,
hogy a Grand Primo jön ide. És látják a maga autó-
jának a fényképét a szponzor nevével, a textilim-
port rét, az oldalán. Nem jól tudnak angolul. Pitiá-
nerek, de a kábítószer-kereskedelemben még a na-
gyon kicsik is lehetnek nagyon gazdagok, és lehet-
nek jó kapcsolataik. Az üzletükb l, a kapcsolataik-
tól tudják, hogy a Maffiának van egy jó szállítója
Nagy-Britanniában, egy textilimport r. Ez egy álom
a Calitosnak, hogy megbízható és tiszteletre méltó
csatornájuk legyen egy olyan országba, mint Anglia.
A magánrepül k és -szállítók meg a ledobások szál-
lítóhajókról, költségesek és kockázatosak. Tudják,
hogy Anglia nem kifejlett piac. Azt gondolják, hogy
Európa jobban járna egy sokkal jobb kolumbiai el-
osztással. Ezért egy nagy import r nyújtotta álca
nagyon nagy érték.
— Csak nem azt akarja mondani nekem, hogy
Alistair Coleman kapcsolatban áll a Maffiával?
— Figyeljen — mondta—, elmondom. Az az öt-
letük, hogy elrabolják a Coleman versenyautó pi-
lótájának a barátn jét, és a verseny el tt maguknál
tartják. És aztán, mivel tudják, hogy maga a szpon-
zor is Mexikóba jön, a lányt kicserélhetik érte, vagy
csapdába ejthetik — mindenféleképpen átadják a
Calitosnak. És majd a Calitos kikényszeríti az an-
golból, hogy az legalábbis bonyolítani fogja a Maf-
fia kokainelosztását Angliában. A legjobb esetben
pedig ráveszik Colemant, hogy a brit szigeteket
megnyissa a Calitos számára. Úgy gondolják, hogy
a Calitos hálás lesz és elfelejtik a besúgásukat.

240
 — De miért t? Miért nem engem? Miért nem
rabolják el magát Alistairt? még csak nem is is-
merte Beverly! Sosem találkozott vele. Egy idege-
nért soha nem cserélné fel az életét. Még a saját
anyjáért sem tenné meg.
— Nem tudom. Nem okosak. Nem ismerik ezt az
Alistairt. Nem tudják, hogy az anyjáért sem tenné
meg. Nem tudom, mit gondolnak.
— És maga mit gondol?
— Nem gondolok semmit, csak találgatok. Akarja
hallani? — rám nézett a pohara fölött. — Adhatok
ingyen egy halom találgatást. Talán azért nem ma-
gát választják, mert azt gondolják, hogy a lányt
könnyebb elintézni. Talán azt gondolják, hogy maga
túl er s nekik a hotel folyosóján. Talán aggódnak
önmaguk miatt, mert Coleman nem érkezik meg
szombat estig, és, azt hiszik, hogy a Calitos még az
el tt megtalálja ket. Talán attól tartanak, hogy ez
a Coleman annyira fontos ember, hogy biztonsá-
giakkal lesz körülvéve, és azt hiszik, hogy kisebb
rt fog okozni, ha ellopnak egy ismeretlen lányt,
nem pedig egy nagy vállalat vezet jét, vagy egy
nagymen autóversenyz t.
— Ebben igazuk volt. Még meg sem akarta kérni
a szobalányokat, hogy ellen rizzék a szobákat.
— Ez igaz, el ször nem nagyon aggódtam a lány
miatt. A két kis keresked azt hiszi, hogy az a leg-
okosabb, ha kapcsolatba lépnek a Calitosszal és meg-
mondják nekik, hogy nagy meglepetést készítenek
a számukra. Egy telefonfülkéb l hívják ket. Azt
mondják, hogy egy nagy ajándék érkezik, az Ang-
liába importáló Maffia-vállalat feje. Alistair Cole-
mant fogják leszállítani nekik. És a Calitos azt
mondja, hogy igen, ez valóban nagyon nagy megle-
petés, mert Coleman nem a Maffia importvállalata
Angliában. A két kis ügynök nem nagyon jól tud
angolul. Eltévesztették a nevet.
— Kapcsolatban kell lennie a Calitosszal, hogy
mindezt tudja.
szintén nézett rám pohara felett.

241
 — Még egy hete sincs Mexikóban, de még ez alatt
a rövid id alatt is tudnia kellene, hogy vannak
olyan kérdések, amiket senki nem tesz fel. Igyek-
szem szívességet tenni magának.
— Rendben, akkor nem kérdezek. Nem kell kér-
deznem.
Elernyedve mosolygott.
— Mit fog tenni, feljelent a rend rségen?
— Megérdemlik egymást. Mi az, amit még tud-
nom kell?
— Amikor a két kis keresked megtudja, hogy
hibát követtek el, pánikba esnek, mert tudják, hogy
bárhova mennek, a Calitos megtalálja ket. Ezért
megpróbálnak okosak lenni; azt gondolják, hogy
senki sem várja, hogy k visszamennek Kolumbiá-
ba. Ezért beadnak Beverlynek egy injekciót, hogy
megöljék, és kimennek a repül térre. A Calitos ott
lehet Bogotában, gondolják, de ugyanakkor minde-
nütt másutt is ott vannak, és Bogotában legalább a
két keresked nek is vannak barátai. Annyira meg
vannak rémülve, hogy amikor otthagyják a szobá-
jukat, még az ajtót sem zárják be.
— Azt mondta, hogy megtalálták ezt a két fickót.
Azt hittem, Bogotába repültek, és a kolumbiai ka-
tonai rend rség felszedte ket.
— A kolumbiai katonai rend rség valóban fel-
szedte ket — és átadta ket a Calitosnak. A követ-
kez nap megtalálták a két keresked t egy kis fa-
luban, egy templomfalnál ülve, egy kicsi és békés
téren, megkötött nyakkend vel. Tudja, mi a meg-
kötött nyakkend ? — Salazar letette üres poharát;
mire a pincér odahozta az ázott hernyós üveget, és
megtöltötte. Salazar nem nézett a pincérre, de ab-
ban a pillanatban, amint a pohár megtelt, felkapta
és kortyolt bel le.
— A nyakkend — mondta —, elterjedt New
York Cityben is, ahova most megy. Talán ott majd
látja. Ezt teszi a Calitos a besúgókkal. Miután át-
vágják az ember torkát, benyúlnak, és lehúzzák a
nyelvét, hogy kilóg az átvágott torkán, rá az ingére.
HARMADIK RÉSZ
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Az élet óránkénti 265 kilométernél egy autómosón

keresztül.
A permet éles, mikrofinom, nagy nyomású és min-
den irányból jön. Elüls kerekeim pörgetty ként ve-
tik szét; iszonyatos sebesség pára. A permeten nem
lehet átlátni, kavargása azonban fényes fekete bor-
dázott gumik villanásait fedi fel, amelyek a pálya
felszínéhez vágnak csatornákat a vízben; miniat r
fekete Mózesek sorai választják ketté a tengert egy
pillanatra, hogy autóm sértetlenül juthasson keresz-
tül az id még egy pontján.
A permet az el ttem lev három autótól is jön,
kavargó, változékony felh k, amelyek dühödt kö-
zéppontjukhoz tapadnak; egy vörös szárnyhoz vagy.
egy izzó vörös fényhez, vagy egy kipufogóból ered
láng lobbanásához. És a mellettem haladó autótól,
Maurizio Praianótól a sötét borvörös és ezüst Da-
nielliben. Azt hiszi, ha az orrát elém tudja hozni,
miel tt fékezünk a St. Devote-hoz, megel zhet, és
negyedik lehet. Téved.
Apró, vibráló, es csöppes tükreimben víziméhek
rajának zsibongását látom hátul: a többi húsz autó
egyszerre hatodik, amikor áthaladunk a rajtvo-
nalon Monacóban. A permeten és az es n keresztül
nem látom a körjelz táblát, de ez nem is számít.
Csaknem az egész verseny hátra van. Most még nem
érdemes számolni a köröket.
Az id mérsékelt zivatarként csap a néz kre, fris-
sít ' szünet a május közepei Monte-Carlo h ségében.
Nekem olyan, mintha három méterre ülnék egy t z-

245
oltóes orra el tt. Az es er teljes és vízszintes, el-
lenz mre csapódva minden csepp darabokra robban.
A pára és a permet mindenütt és mindenfel l köd
molekuláival teríti be a m szereket, a tükreimet és
a maszkomat. Az es egyenesen rám zuhan. Minél
gyorsabban vezetek, annál jobban növeli az ellen-
állás nyomását. Olyan, mintha egyenesen felhajta-
nék a Niagara-vízesésen.
Bekapcsoltam az orvosi leveg t, hogy tisztán tart-
sam arcvéd m belsejét, de a sarkok ködt l párásak.
Az es höz hasonlóan a zaj kitartó üvöltés, csupán
az er ssége változik egy kicsit. Az évek után, ami-
kor a motor hangjának változását vártam, ha fel
vagy le váltottam a sebességet, most a változatlan,
rült, üvölt hang rendellenesnek t nik. Max auto-
matája a motort csúcsteljesítményen tartja, 10 750
és 11 500 fordulatszám között. Nincs felengedés.
Korán kezdek fékezni a St. Devote el tt, és Praia-
no kezd orrával elém kerülni. A St. Devote klasszi-
kus jobbkezes, csaknem 90 fokos, és megközelítése
egy a kevés hely közül Monacóban, ahol el zni lehet.
Ezért Praiano mindent bedobva, hogy mellém ke-
rülhessen, a bels vonalat foglalja el. Korán fékezek,
de finoman, fokozatosan növelem a nyomást egészen
fel és be a kanyarba.
Nedves talajon vezetni azt jelenti, hogy lábujjhe-
gyen vezetsz, minden átmenetedet szuperfinommá
teszed, mert annyival kevesebb a tapadásod. Olyan,
mint jégen vezetni — fordulj csak hirtelen, és nem
irányt változtatsz, csak csúszol. De ha óvatosan és
finoman veszed a kanyart, hogy lendületed ereje fo-
kozatosan kerüljön be az átmenetbe, mire eléred ta-
padásod határát, épp a kanyar csúcsa el tt, lábad
már lekerült a fékpedálról és kezded rátenni a gáz-
ra.
Praianónak kettesbe kell leváltania fékezés köz-
ben, és ugyanakkor autóját teljesen nyugodtnak és
lazának meg riznie, a tömegét a két bal oldali kerék-
re és felfüggesztésre csúsztatnia oly fokozatosan és
egyenletesen, ahogy csak lehet. Orra visszaesik, ami-

246
kor rá kell állnia a fékjére, és én nála tíz-tizenegy
kilométerrel gyorsabban haladva befordulok a ka-
nyarba. Enyém a küls vonal el nye, ami azt jelen-
ti, hogy a pálya nagyobb részét használhatom.
Ahogy befordulok, még mindig kissé a féken va-
gyok, és elképzelem a pánikot és a kétségbeesést,
amelyet Praianónak kell éreznie, amikor rácsukom
az ajtót és arra kényszerítem, hogy még keményeb-
ben fékezzen, hogy elkerülje azt, hogy hátsó kere-
keim átgördüljenek elüls szárnyán. Hát bassza tele.
Amikor levágom a kanyar elejét, úgy 145-tel, már
felengedtem a féket, és fokozatosan a padlóhoz szo-
rítom a gázpedált, az er t a hátsó kerekekbe táplá-
lom, míg a motor teljesít képessége csúcsán üvölt.
Felfelé tartok a dombon a Casino felé, az autó vége
kifarol, ahogy a kerekek fogást keresnek.
Praiano a régi iskolából való, minden fékezését
és sebességváltást egyenes vonalban csinálja, mi-
el tt befordulna a kanyarba és fokozatosan átgyor-
sítana rajta. Lassan be, gyorsan ki. Az es ben a be-
hajtás közben végig fékezek, egészen fel a csúcsig.
De hamarabb és finomabban. Gyorsan be, még gyor-
sabban ki. Praiano tizenöt métert vesztett mögöt-
tem, és én megfeledkeztem róla, az el ttem lev há-
rom dühödt ködkavargásra koncentrálok.
Minden versenyen csak egy hely létezik: az els .
Az es ben ez kétszeresen, háromszorosan fontos.
Mert elöl nem kell keresztülhajtanod az el tted lev
autó ködfalán és azt találgatni, vajon hol lehetsz a
pályán.
Nem els vagyok, hanem negyedik. De tudom,
hogy lehetek, és leszek is els . Amint kijövök St.
Devote-ból, az autó úgy ugrik fel az emelked n,
mint egy vadászgép az anyahajó fedélzetér l. Szinte
lazíthatok és élvezhetem az er érzését; amikor be-
letaposol egy Forma—1 autó gázpedáljába: a mér-
hetetlen, végtelen nagyszer ség, a 700 lóer el re-
vet gyorsulása elmédet a részletek tisztaságával
ajándékozza meg és kápráztatja el, ahogy megköze-
líted az id következ másodpercét. Olyan gyorsan

247
gyorsítasz, hogy a jöv és a jelen egymás mellé ke-
rül, és látod a méterekre lev lámpaoszlopon a fes-
tékszemcsét, látod egy sz ke haj paravánja mögötti
fülbevaló arany villanását. Ugyanakkor rendkívül
tudatában vagy a kocsinak, a pályának és a ver-
senynek. Egyszerre két id be kerülsz, mindkett
követeli és mindkett megkapja teljes figyelmedet.
Kétszer annyira él nek érzed magad, mint egy nor-
mális emberi lény, aki még soha nem csatolta ezt a
700 lóer s vibrátort a hátára.
Ahogy felgyorsítok a dombon, fel a Montée du
Beau Rivage-on, fel a Virage Massenet-n, hogy be-
forduljak a Casino térre, kék foltot látok a sötét ég-
ben, és úgy érzem, mintha egyenesen abba tarta-
nék. A vad kékség odafent. Fékezés, kanyarodás a
Massenet-be, a Casino térre, látom egy n arcát, sö-
tét szemöldök, zöld szem, sötétsz ke haj, zöld sál-
ban. Napszemüvegét feltolta homlokára; egy es l
szemcsézett, második rovarszempár bámul fel az ég-
re. Arca nyugodt és szép, finom, egyenes orral, és
csaknem arcfesték nélkül.
Ebb l a távolságból is érzem parfümét, a tömeg
szorosan áll, az autó a fülemben üvölt. A n illata,
hízelg , édes f szer, méz és szex pézsmájával, par-
fümök a sisakomban, ahogy balra és jobbra és újra
balra siklok keresztül a Casino téren és le a lejt n,
az áramló es ben gyorsítva Mirabeau felé.
Verseny közben egy Forma—l-es pilóta pulzusa
percenként 140 fölé emelkedik (ami egy egészséges
ember normális pulzusa 100 méter lefutása után),
egészen 200-ig. Az emberi szív így viselkedik, ami-
kor a rettegés zavarja fel. Csak éppen senki nem
terrorizál, még csak nem is félsz. Egyszer en mér-
hetetlen mennyiség érzetet és információt fogadsz
be nagyon nagy sebességgel, élvezve és megfelel en
cselekedve. Fékezés, csúszás és gyorsítás közben be-
lélegeztem parfümjét és megpróbáltam megtartani
még akkor is, amikor már elillant.
A Casinóból kij ve és lefelé vet dve felzárkóz-
tam a másik háromhoz. Ilyen csoportosulásban az

248
els autó, amelyet nem láthattam, csak permet és
párafelh formájában, valószín leg feltartja a má-
sik kett t.
Egy sárga Lotushoz zárkózom fel — Lucien Faen-
za autójához. Az el ttem lév kocsik által feldobott
permettakaró belsejében alig látom a pályát. A Mi-
rabeau éles, lejt jobb kanyar, a Hotel Mirabeau-n,
a pálya legkeskenyebb és leglassúbb részében vagy.
A pálya egyre csak meredeken tart lefelé, egy-egy
hurokkal jobbra és balra, majd nagyon szoros lefe-
lé tartó bal kanyar következik a Station hajt n ke-
resztül, két éles jobb kanyar, majd taposs bele a fi-
noman jobbra ível alagútba, miel tt ismét kijön-
nél az es be 280-nal és elkezdenél fékezni egy bal/
jobb hajt kanyarhoz.
Azért néztem át fejemben a térképet, mert el t-
tem Faenza kis kerek farfényén és egy-egy alkalmi
felvillanáson kívül semmit sem látok a pályából.
Ami, ha senki sem parkol is rajta, nem jelent sem-
mit. Amíg ismét meg nem kerüljük a kiköt t a St.
Devote felé, gyakorlatilag semmi esély sincs az el -
zésre. Faenza farlámpájához tapadtam.
Négy Forma—l-es autó a monacói alagútban szá-
guldva egy es s napon iszonyatos lármát csap. S -
pára, tompa világítás és zaj. A pálya felszíne he-
lyenként patakzik, másutt csaknem száraz; néhány
méteren belül vadul eltér tapadási értéket ad.
De a négy Forma—l-es motor együttes hangja —
három V8-as és egy V12-es: 258 000 font finom,
er sen igénybe vett, csúcstechnológiás, titániumöt-
vözetes gépezet 2800 lóer t kipumpálva: 36 dugaty-
tyú, 16 vezértengely, 152 szelep, 4 f tengely és 137
fogazott áttétel; mind forog, emelkedik és süllyed,
nyitódik és záródik, siklik egymáson percenként
13 000 alkalommal a másodpercenkénti 3900 benzin-
bomba robbanásának esztelen BUMBUMBUM-
BUMM-jával, ami kidörren a kipufogók tölcsérén
és visszapattan az alagút burkolólapjairól — ez az
a zaj, amit l a patkányok átúsznak Szicíliába, és

249
ami a koponya boltozatában napokig vibrál. Ha a
pokolnak vannak harangjai, így szólhatnak.
Az alagútból a nyomáscsökkenés hirtelen hussa-
násával kiérve megpillantok egy balra kanyarodó
vörös villanást a sikánnál, és azt gondolom, Prugno
Ferrarija az, ami feltart bennünket, akár egy va-
sárnapi autós, aki elfoglalja az el sávot. Köve-
tem Faenzát balra, jobbra a sikánban, balra a ki-
kit nél, balra és jobbra a kiköt hurkánál. Egy-
szerre mint ködb l el bukkanó kísértethajó, hirte-
len elénk meredve Aral McLarenje elfoglalja a pá-
lya felét, oldalra csúszik. Elvillanok mellette, épp
amikor hátsó része hozzáér a Armco-korláthoz, szik-
raes t küld fel, fékezek a következ jobb kezes haj-
kanyarhoz, majd végighajtok a célegyenesen a
depók és a tribünök között a St. Devote el tt.
Nyerek egy kicsit a kanyarban és kijövet széle-
sen kitérek Faenza mellé, t arra kényszerítve,
hogy belül maradjon, így jobb ívet szerzek ma-
gamnak a St. Devote-on keresztül. Ha végig mel-
lette tudok maradni az egyenesben, St. Devote-nál
meg tudom el zni, ahogy Praianót is megel ztem.
Akkor vehetem Prugnót, ha nem Mirabeau-nál,
akkor megint csak a St. Devote-nál. Én fogom ve-
zetni ezt az istenverte versenyt.
Faenza és én átgyorsítunk Noghes-en, majd egy-
más mellett a célegyenesen. Üdvkiáltásokat vártam,
de csönd van. A tömeg nem bennünket néz. Nem
látom arcuk rózsaszínjét — elfordultak, el re néz-
nek, valami másra.
Elöl fent, lassított mozgásban, a párából és a köd-
l Prugno Ferrarijának vörös hátsó szárnya lebeg
finoman felénk, mint egy kasza. Érzékelem, hogy
Faenza fékjébe tapos, de én nem látom szükségét.
Rengeteg id van.
A vörös szárny lustán fordul a leveg ben, elível
lem, van id m lehúzni a fejemet és hagyni, hogy
fölöttem ellebegjen. Csak éppen szorosan be va-
gyok kötve és nem tudok lecsúszni az ülésemben.
És ideje már fékezni a St. Devote-hoz is. A szárny,

250
még mindig elbillegve t lem, hirtelen felgyorsul,
mintha zoom-objektívben látnám, elüls élét ar-
comnak mutatja és állam alatt elvágja a torkomat.
Nem érzek fájdalmat, de tudom, hogy lecsúsztam
arról, amit a kocsival kellene tennem. Most már
fékeznem kellene, gondolom. Próbálok üvölteni, de
nem jön ki hang a számon; csak a leveg kettévá-
gott légcsövemen. Érzem, amint vérkend ömlik kék
versenyoverallom elejére, és ahogy az autó megre-
meg elhagyva az út felszínét. És érzem a sz ke,
zöld sálas n méz-és-szex parfümét a tömegben a
Casino téren.
— Mr. Evers? Jól van? Mr. Evers, hamarosan
megérkezünk New Yorkba. Húsz percen belül le-
szállunk. — A vállamat rázta. Felnéztem a légikis-
asszony zöld szemébe, belélegezve szexis, mézes par-
fümét, még mindig bizonytalanul. — Egész nagy
zajt csapott, Mr. Evers. Inna egy brandyt, miel tt
leszállunk? Kávét? Teát?
— Nem, semmit — mondtam. — Jól vagyok.
Dallas óta aludtam, agyam sérült és fájó, próbál-
ta bepótolni az elvesztett éjszakai alvásokat. Kinéz-
tem az ablakon a városok barnával bekoszolt halo-
vány zöld tájképére. Meleg este, a nap kelet felé
mutató hosszú árnyékokat vet.
Pennsylvania, Delaware, New Yersey? Nem tud-
tam, igaz volt vagy sem Salazar története a két
ügyefogyott kokainkeresked l. Gyanítottam, hogy
igen, de Beverly halálának véletlen durvaságán kí-
vül semmit sem magyarázott meg. Hacsak nem vol-
tam hajlandó elhinni, hogy két félig írástudatlan
kolumbiai kokókeresked állt Michel halála mögött
Japánban, és az én baleseteim mögött Angliában és
Ausztriában. Bármilyen fáradt is voltam, voltak
olyan rések, amelyek fölött a képzelet nem tudott
átugrani. Courtland megölte Michelt és megpróbált
megölni engem, és újra meg fogja próbálni, a leg-
szemetebb, legnyilvánosabb módon, amire csak ké-
pes. De természetesen addig nem fogok versenyez-
ni, amíg meg nem találom, és egyik kezemmel fel

252
nem mutatom, hogy mindenki lássa, a másikban pe-
dig a bizonyítékot tartom.
A barna városok egymásba olvadtak, mint a sár-
folyam, amely a Hudson-folyóban végz dött. Ala-
csonyan szálltunk el a Szabadság-szobor felett,
majd fel az East Riveren, bekapcsolódva a repül -
gépek felvonulásába, amelyek huszonkét másodper-
cenként landolnak a La Guardián. A nap épp le-
ment, rózsaszín eget hagyva maga mögött, hogy
körvonalazza a magas épületeket Manhattan csú-
csánál. A gépb l nézve a város mintha a vízb l
emelkedne ki, a szigetcsúcs hatalmas k hajó orra-
ként mutat a tenger felé. Körben, a Keleti Oldalon
hidak kúszó köteleit l cikcakkozott víz mindenütt
rózsaszínnel és kékkel és arannyal csillogott. Fé-
nyek világítottak az acéltornyokban, energiától,
pénzt l és hatalomtól ragyogtak.
Lent a földön egy szeszélyesen forró októberi dél-
után vége volt, egy júliusi nap látogatása, dupla
98: 98 fok Fahrenheit és 98 százalékos páratarta-
lom. Ütött-kopott b rkofferemmel csatlakoztam a
Detroitba, Washingtonba, Chicagóba és Pittsburgbe
tett napi utazásukról hazafelé tartó, felgy rt ing-
ujjú, vállra vetett zakóval fáradtan csoszogó üzlet-
emberek sorához, akiknek gondolatai jelzálogköl-
csönökön jártak, rögbimeccseken, beh tött, párás
üveg sörökön, és a kis kapszulán, a kristályokkal,
amit a feleségük talált a gyerek farmerjében.
Szerencsém volt. A megviselt sárga taxik nyája
óvatosan araszolt el re, mint a vénhedett taxik ott-
honából szégyenkez kiutasítottak, de az enyém
nem hasonlított rájuk.
El ször is új és fényes volt, oldalát nem deko-
rálták ki böhöm nagy szemeteskocsik lökhárítói.
Igazi, gyönyör Chevrolet volt, a nagy, méretes
Caprice óriási teherbírású felfüggesztéssel.
És még az ablakai is fel voltak húzva.
Tehát volt benne leveg .
 HUSZADIK FEJEZET

Becsuktam a taxi ajtaját, h tött leveg t lélegez-

tem és ágyúk dörögtek a távolban.
— A kurva mennydörgés — mondta a taxis, mi-
közben elindultam a világ legnagyobb nonstop do-
dzsempályájára; New York City forgalmába. — Nem
elég, hogy megkaptuk ezt a kurva g zfürd t, mint-
ha augusztus lenne, még az is kell, hogy ez a kurva
özönvíz is vele jöjjön. Tudja, milyen ez a kurva
közlekedés csúcsforgalomban a kurva es ben?
Hátrad ltem a puha ülésen és oda se figyeltem a
sof rre.
A Triboro-hídhoz vezet hatsávos autóút úgy né-
zett ki, mintha meteoritzápor találta volna telibe,
azonban a nagy Chevrolet óceánjáróként suhant át
a kráterek felett. Mikor az East River fölött hajtot-
tunk, Ohio állam nagyságú fekete fellegek cirkál-
tak be a felh karcolók felett. Mire az East Side
Drive-ról letértünk a 66. utcára, New York City
vízesés alatt feküdt, es áradat mosta el a zajt, a
port és a h séget.
A taxisnak igaza volt, a forgalom „kurva szar"
volt. De engem nem érdekelt. Tom Castleman háza
már csak öt sarokra volt, és még volt húsz percem.
Rengeteg id . A taxis úgy mormogott, mint egy
mély hangú cinege, „kurvaszaaar, kurvaszaaar".
Végigúsztunk a patakzó utcán, mint egy szálfa a ta-
xik, teherautók és Cadillacek uszadékfa-torlódásá-
ban.
Sir Thomas Castleman nemzetközi nagyvállala-
tokat vásárolt fel, apróra darabolta ket és eladta a
részeket. Számomra nagyvállalati bontásanyag-ke-
resked volt. A Fortune magazin szerint „velencei
kalóz", aki álmos nagyvállalatokat rohan meg. A
Forbes magazin életstílusa miatt „modern Medici"-
nek nevezte.
A Castlemanr l szóló történetek egyre jobbak és
jobbak lettek. Például az egyik a Fortune-ban, ame-

253
lyik azt állította, hogy amikor egy támadó ajánlatot
tett a Texon Oilnak, a Texon Dallasban tartott igaz-
gatósági gy lését m holdon keresztül gy zte le.
Sir Thomas égei-tengeri szigete, Melides közelében
jachtozott, és a texasi Midlandbe sugározta magát,
akár egy rkalóz „Á, teljesen eltúlozzák" mondta
nekem. „Nem vettem át a testületet. Csak azt akar-
tam, hogy legyen min gondolkozniuk."
Volt egy felesége Párizsban, szeret i Londonban
és New Yorkban. Házai Majoriban, Melidesen és
LA-ben, valamint Londonban, New Yorkban és Pá-
rizsban. És ellenségei mindenütt. Onassist „sze-
gény kis halász"-ként emlegette, az éves költségve-
tése pedig kétszerese volt Kanadáénak. Már vár-
tam, hogy találkozzam vele. Régi barátok voltunk.
Vagy ellenségek. Állandó harci zónában élt.
Városi háza egy volt a Central Park közelében a
63. utca barna téglás, magas ablakos, magas meny-
nyezetes és magas biztonsági fokozattal védett ház-
sorában. Kívülr l átlagos New York-i gazdagnak
nt, semmi különleges. A bejáratnál kis réztáblán
ez állt: CFC — Castleman Finance Corp. Az es el-
állt és a bejárathoz vezet lépcs k már száradni
kezdtek, g zölögtek a k forróságától. Becsönget-
tem, tíz másodperces szünet következett, majd
mintha egy n hangja suttogott volna a fülembe: —
Jöjjön be, Mr. Evers, már vártuk.
Az ajtó kitárult, el reléptem, becsukódott mögöt-
tem. Fénykörben álltam, épp az ajtó el tt, ezért el-
tartott egy ideig, míg szemem megszokta a homályt.
Tágas, diófa burkolatú bejárati hallban álltam, és
egy fehér ruhás n jött felém. A hall oldalai men-
tén külön fénykörökben márványoszlopok álltak
görög és római szenátorok, költ k, tanítók, tábor-
nokok és diktátorok márványfejeivel: Caesar, Dé-
moszthenész, Szókratész, és amennyire felismertem,
Caligula. Ennek talán az volt a célja, hogy úgy
érezzem magam, mintha a nyugati kultúra istenei
között volnék. Mégis úgy nézett ki, mint egy vidéki

254
múzeum bejárata. Csip, csip, csip, nyikorgott a n
kis fehér edz cip je.
— Jó napot, Forrest! Nem baj, ha Forrestnek szó-
lítom? Idétlennek érzem, ha Mr. Everst mondok,
amikor teniszruha van rajtam. Jean vagyok.
Jean kinyújtotta lebarnult kezét. A másikban te-
niszüt t tartott. Rövid, barna haja volt, fehér hom-
lokpántot, calypso-ritmusban rezg fehér fürd ruha-
fels t és suhogó teniszszoknyát viselt. Rugózott és
szökellt, mintha húszas éveiben járna, azonban a
barna szemét l szétsugárzó szarkalábak alapján ítél-
ve harmincöt év körülinek tippeltem. Bal mellén kis
zöld oroszlánfej volt — Castleman emblémája.
— A Forrest megfelel, Jean — mondtam megráz-
va kezét, és azon töprengtem, hol lehet a teniszpá-
lya.
— Tom fent van az edz teremben. Arra kért,
hogy egyenesen oda vigyem fel. — Mosolygott és
megfordult, végigvezetett a hallon, kis fehér szok-
nyája suhogott. Úgy nézett ki, mint aki meglehet -
sen sokat teniszezik.
A lift belül szürke volt, szürke irodasz nyeggel és
olyan bels térrel és sebességgel, amit elvársz egy
irodaépülett l. Nem sajnálják a költségeket, de nem
is viszik túlzásba. Jeannek forró lány- és parfüm-
illata volt, és a liftbe zárt idegenek kényelmetlen ér-
zését a repülöutamról feltett udvarias kérdésekkel
takarta. Miel tt válaszolhattam volna, az ajtók egy
hussanással szétcsúsztak.
— ... a záloglevelüket visszavásárlási garanciával
er sítse — húúúú — Hofaxhoz kapcsolva, plusz há-
rom, hogy ett l — húúú — nyugton maradnak-e,
helló, Forrest — húúú — amíg megtaláljuk a kul-
csot ahhoz a trösztalaphoz — húúú. — Castleman
megfontolt hangja, amit a súlyzó fel- és lenyomásá-
ra tett er lködésével nyomatékosított, betöltötte a
szobát és inkább olyan volt, mint az admiralitás els
lordja, semmint egy üzleteket bonyolító pénzember.
Jean széttárta karjait, hogy a hatalmas teret mu-
tassa :

255
 — Íme, a játékszoba. Ahol a nagy ember játssza
az játékait. — Kedves, takaros mosollyal ajándé-
kozott meg, visszalépett a liftbe és az ajtók hussaná-
sával elt nt.
— Kett -kilenc megtakarítana nekünk tizenket-
t — mondta egy hang a bal oldalamon.
— Három jobban hangzik — húúú — és nem ga-
balyodunk bele semmilyen garanciába — húúú —
ett l el fog szállni az a szerencsétlen — húúú — na
jó, ennyi elég. Nem fogunk a végén egy üres papír-
zacskóval a kezünkben maradni, hogy kidurranthas-
suk. Azt akarjuk, hogy ez megtartsa az egész üzle-
tet, meger síti és azzal tekeri körbe a Universalt a
közepénél.
Castleman kicsatolta magát a gépb l. A terem úgy
nézett ki, mint egy id hurokban megrekedt francia
kastély. Francia falikárpitok függtek a nagy, üres
kandalló mellett. A katedrálisboltozat gerendái és
a falburkolatok fényezett tölgyfából készültek.
Ebbe a hatalmas, antik dobozba Castleman jól lát-
hatóan három szekciót süllyesztett. Egy könny és
leveg s edz szobát az egyik végébe, ahol edz gépek
álltak szétszórtan, egy g zkamra, egy nyitott zu-
hanyozó fényes, zöld gránittal kijelölve és egy mély
medence ugyanabból a zöld k l. Középütt lágy
amerikai bézs kárpitozás szigete lebegett egy keleti
sz nyeg zöldséglevesében. A másik Végében, ahol
kiléptem a liftb l, a szoba csúcstechnológiás iroda
volt, halvány kékeszöld sz nyeggel és két felhajtott
ingujjú, feszült férfival, akik számítógép-terminálok
sorára meredtek.
Egyikük alacsony és kövér volt, és durva brook-
lyni kiejtéssel beszélt. Miel tt válaszolt volna Tom-
nak, számoszlopokat hívott el és zöld képerny jé-
re meredt, arca monitorzöld volt.
— Ajánlhatna nekik kett -kilencet és mehetne
háromra, ha pampognak. Tudja, legyen elfogadható.
Vagy ajánljon nekik hármat egy hatvanöt százalé-
kos piaci pluszra alapozott visszavásárlási garanciá-

256
 val, mondjuk, plusz tíz százalék. Hadd civódjanak
rajta, amíg megbabrálja a trösztalapot.
— Egyszer nek kell lenni — mondta Castleman
felém indulva. — Ha nem egyszer , nem veszik meg.
Mennyire örülök, hogy látlak, Forrest. Milyen az
igazi élet? Mi a véleményed az új biztonsági rend-
szeremr l?
— Nem láttam.
— Ez a lényege. Mindig is azt gondoltam, hogy a
biztonsági rendszer önmagának ellentmondó kife-
jezés. Azok a kamerák és villogó piros fények és a.
jelz cseng k. Mindenki ideges lesz t lük. Állandóan
bizonytalanságban érzed magad miattuk. De a biz-
tosítótársaság ragaszkodik hozzá, ezért kaptam
Jeant. Amikor találkozik veled, már átvizsgáltak, el-
len riztek és viszontellen riztek. Ha nincs teljes pro-
filja rólad, és ha nincs megbeszélt id pontod, akkor
nem jutsz be. Természetesen van egy halom tech-
nikai felszerelése, de azt szerencsére az ember so-
sem látja. Hacsak nem próbál er szakkal bejutni,
mert akkor meglehet sen sokat lát bel le.
— És az tulajdonképpen nem is teniszüt ?
— Az tulajdonképpen nem is teniszüt . Iszol?
Vállára vetett egy törülköz t, a fehér frottírszö-
vettel arcát törölgette. Arca frissen és szárazon je-
lent meg, csaknem ránctalanul és fényesen, mint
egy fóka, kislányosan hosszú szempillákkal és opti-
kai m szer mélység , nagy, barna szemmel. Egy
gondosan ápolt fürtt l eltekintve teljesen kopasz
volt. Tiszta, fehér pólójában és fehér sortjában úgy
nézett ki, mint egy sebezhet és nagy szem iskolás
fiú, aki nem egészen érti, mir l is van szó. Ápolta
ezt a kinézetét, amely gyakran azt jelentette, hogy
lecsapni készül.
A második férfi felé fordította fejét, aki egy szá-
mítógép mellett ült, vékony, remeg Kafka-hason-
más, beszívott arccal, szeme körül vörös karikákkal.
— Nézd meg megint azt a trösztalapot és nézd
meg, találsz-e egy gyenge lánykát a tulajdonaik kö-
zött. Valamit, amit gyorsan megvehetünk, kizsige-

257
relhetünk és beletörölhetjük az orrunkat anélkül,
hogy le kellene zuhanyoznunk.
Ismét felém fordult, és miközben beszélt, felmért
engem.
— Az energia olyan, mint a pénz, Forrest. A leg-
jobb módja a megszerzésének a kiadása. Ezt még te
mondtad nekem. A baj csak az, hogy nem engedhe-
tem meg magamnak, hogy vagyonokat hagyjak el-
csúszni, miközben tornagyakorlatokat csinálok. Ezért
egyszerre csinálom a kett t. Néha a legjobb ötle-
teim a szobabiciklin támadnak. Ami éppen elég jó,
mert máskülönben meghalnék az unalomtól ezen az
átkozott izén.
Castleman körbenézett a szobán, és karjának
egyetlen lendítésével lefitymálta a k kandallót,
tölgyfa burkolatot és katedrális-mennyezetet.
— Az egész utánzat — mondta. — Készült Brook-
lynban, 1936-ban. Az egyik Studebaker építette, aki
képzeteit Európáról nyilván hollywoodi filmekb l
szedte. Egyre azon jár az eszem, hogy megváltozta-
tom, de nem tudom, hol kezdjem. — Lefegyverz n
mosolygott, leült egy bézsszófára és kinyújtotta lá-
bát, miközben folytatta barátságos, lényegtelen köz-
léseit.
A legtöbb ember meleg izzást érez a nagyon gaz-
dagok jelenlétében, egyfajta isten-hozott-a-fedélze-
ten-t, hé, pajtás, hát k is csak olyanok, mint mi. Ez
pontosan az ellenkez je annak, amit a gazdagok
éreznek, és amit én éreztem most. Azt éreztem, hogy
tartozik nekem egy szívességgel, és most eljöttem,
hogy behajtsam.
— Az a baj, hogy ha a tiéd ez az átkozott sok ház
— mondta —. sosem úgy kapod meg ket, ahogy
akarod. És ha igen, akkor belül mindegyik egyforma
lesz, ezért akár otthon is maradhatsz.
— Te túlságosan is kalóz vagy ahhoz, hogy ott-
hon ücsörögj — mondtam. — Zavar téged, hogy
csak hat házad és száz nagyvállalatod van, amikor
az egész világot akarod.
— Csak kiépítem az üzletet, Forrest — mondta

258
kényelmesen. — És az igazat megvallva, a birtok-
lásnak semmi köze sincs hozzá. Még csak nem is a
pénzért csinálom, nem jobban, mint te, ha ezt el
tudod hinni. Ezért olyan ritka az, hogy veszítek. Mit
tehetek érted?
Rám nézett, és mintha olvasna a gondolataimban,
önelégülten bólintott.
— Tudom — mondta, kezét a nyitottság mozdula-
tával széttárva. — Tartozom neked egy szívesség-
gel, — Halványan mosolyogva ökölbe szorította ke-
zét. — De egy halom embernek tartozom szívessé-
gekkel, és attól tartok, nincs id m mindegyiket meg-
adni.
— Van Angliában egy Courtland International
nev vállalat. Szükségem van mindenre, amit tudni
lehet róla.
— Nem hiszem, hogy kapásból mindent tudnék,
de ha akarjuk, szerintem megtudhatjuk.
— Valószín leg elkerüli a figyelmedet, de ez ne-
kem fontos.
— Semmi, Forrest, semmi nem kerüli el a figyel-
memet. Egy font is érdekel, ha az profit. Mondd el,
mit tudsz Courtlandr l, és mit akarsz megtudni.
— Ez egy régi vállalat, szövetet importál Euró-
pába. Régebben gyártottak is, de már csak impor-
tálnak. Azt hiszem, privát tulajdonban van, jónev ,
és f alatt kokaint importál. — Castleman arca nem
mutatott meglepetést — a profi pókerjátékos rezze-
néstelen arca. — Ki akarom ásni a szennycsatornát,
ami a kábítószert szállítja — mondta. — Fejére aka-
rom állítani és kirázni bel le a patkányokat.
Castleman elkapta az emelked tónust a hangom-
ban, és felemelte finom kezét, hogy megállítson.
— Castleman törvénye. Soha ne kúrd el a te tisz-
ta ítél képességedet érzelemmel. Ugye, személyesen
vagy érdekelve?
— Persze hogy személyesen vagyok érdekelve.
— És ha ott kábítószer van, akkor a rend rséggel
kellene beszélned. Vagy — mondta keresztbe téve

259
lábát és a mennyezetet nézve —, azt akarod nekem
mondani, hogy te is érdekelve vagy a kábítószer-
ben?
— Kábítószereznek engem, és azt hiszem, hogy
Miles Courtland az, aki csinálja. Vagy felbérelt va-
lakit, hogy csinálja. Szerintem Michel Fabrot-t is
kábítószerezte, úgy okozta a halálát.
— Fabrot?
— A társpilótám. A Japán Nagydíjon halt meg.
Egy fiatal n is van, aki Mexikóban halt meg. Court-
land ezért közvetlenül nem volt felel s. De én t
okolom. — És magamat, gondoltam.
— Van bizonyítékod valamire?
— Nem, nincs semmi bizonyítékom. Ha lenne va-
lamim, akkor a rend rséghez mennék. Hadd tegyem
olyan egyszer vé, amennyire tudom.
— Jó — mondta gyors, automatikus mosollyal.
— Szeretem, ha a dolgok egyszer ek.
— Szerintem ölte meg a társpilótámat és engem
is meg akar ölni.
— Szerinted? Kell, hogy legyen valami okod.
— Több is van. Valami megváltoztatja az elme-
állapotomat, amikor Forma—1-futamon vezetek.
Nem amikor edzek, nem amikor bemelegítek, csak
a versenyen. Az út kettéválik; a lábamat a padlóba
akarom nyomni és ott tartani; gyorsítani örökké.
Ugyanezeket a szimptómákat láttam Michel Fabrot
vezetésében, amikor bukott a Szuzukán. Neked fur-
csának t nhet, de egy ember személyiségét nagyjá-
ból megismerheted abból, ahogy vezet, és Michel
személyisége gyökeresen megváltozott az utolsó ver-
senyén.
— Csak abból, ahogy vezetett. Valami más?
— Kaliforniában a Maffia figyelmeztetett, hogy
ne vezessek. És egy kolumbiai kábítószerbandától
megtudtam, hogy a Courtland Mills a Maffia csator-
nája az Egyesült Királyságba irányuló kokainex-
porthoz.
— Még ha k maguk mondták volna, akkor is le-
hetne szóbeszéd.

260
 — Szóbeszéd - értettem egyet.
— Bocsásd meg tudatlanságomat mindebben,
Forrest, de itt egy kissé meger lteted a realitásérzé-
kemet. Miért tör dne azzal a Maffia, hogy vezetsz
vagy sem? Vagy Courtland? Nem követem az autó-
versenyzést, de nem látom, hogy úgy emlegetnének,
mint a következ világbajnokot. Legalábbis nem eb-
ben az évben. És mindig azt gondoltam az autóver-
senyzésr l, hogy az egy csomó hirdetés, ami túl
gyorsan fut ahhoz, hogy el lehessen olvasni. Az so-
sem jutott az eszembe, hogy kokófuttatók volnának
— mondta, kis viccén mosolyogva.
— Semmi köze nincs az autókhoz, csak a szpon-
zorokhoz. Az enyémet Coleman szponzorálja, és Co-
leman Courtland egyik riválisa. A mi szponzorálá-
sunkkal Coleman a mi csapatunkat tette egy új Du-
mont-szövet, a Florelle marketingjének fókuszába.
A versenyoverallom abból az anyagból készült. Co-
leman és Courtland is akarja a Florelle európai ter-
jesztésének a jogát, és az a véleményem, hogy
Courtland azt hiszi, ha minden alkalommal, amikor
versenyre megyünk, balesetet okoz a csapatnak, ke-
resztbe tesz Coleman er feszítéseinek.
— És Courtland megszerzi a Florelle-szerz dést.
Coleman el l — mondta Castleman, és úgy nézett
rám, mintha rossz befektetés volnék. — Nekem nem
hangzik meggy nek egy indítékhoz. El tudom
képzelni, hogy csaknem végtelen számú oka lehet
annak, hogy valaki valakit meg akarjon ölni. De
nem tudok elképzelni egy sikeres üzletembert, amint
megpróbál megölni téged egy textilszerz désért. Biz-
tos, hogy egyszer bb volna felvenni néhány új ügy-
nököt, kirúgni a reklámügynökséget, és elvinni a
Dumont-t ebédre egy jachtra a Potomacon.
— Talán nem sikeres.
— Talán. De szerintem te paranoiás vagy. Van
valami ötleted arra, hogyan kellene felszednem ezt
a szennycsatornát és kiráznom bel le a patkányo-
kat?

261
 — Nincs. Kivéve azt, hogy gyorsnak kell lennie:
egy hetem van.
— Ugyan, Forrest! — Mosolyogva felállt. — Nem
vagyok varázsló. Egy hét alatt nem tudok nyomást
gyakorolni egy vállalatra.
— De igen, ha gyengék, és ha tudod, hogy hol
vannak a gyenge pontjaik. És ki tudja, Tom, lehet,
hogy felszedhetsz egy szép európai textilvállalatot
a kollekciódba. Amikor legutoljára egy vállalatra
állítottalak, nyolcvanötmillió dollárt adtak neked
csak azért, hogy lelépj.
A kávézóasztal fölé hajolt, és felvett egy újságot.
— A Texon azért nem volt annyira egyszer . És
nem is azért adták. De utánanézek, mit találhatunk.
Adj pár percet és ráállítom az embereimet. Közben
talán szeretnél olvasni magadról a mai Daily Mail-
ben — mondta, és hozzám vágta az újságot.
Nem a címoldalon volt, hanem a sportrovatba te-
metve.
POGOTANC A MEXIKÓI NAGYDÍJON

Mexikóváros. A tegnapi Mexikói Nagydíjon Mar-

cel Aral gy zelmet, az autóversenyzés nagydíja mí-
nusz tíz pontot szerzett.
A háromszoros balesetm vész, Forrest Evers
újabb érvekkel kedveskedett a Forma—1 kritikusai-
nak, akik azt mondják, hogy a zajos látványosság
nem sport, és be kellene tiltani. Evers, nyilvánvaló
elégedetlenségében újabb balesetével, amikor is az
els ket követte, visszafutott a pályára, hogy pózol-
jon a 125 ezres mexikói tömegnek, és a 110 millió
néz nek, akik televízión nézték a versenyt világszer-
te.
Míg a felel sségteljesebb pilóták 270 kilométeres
sebességgel haladva is majd megfeszültek, hogy el-
kerüljék, Evers táncolt és integetett, mint egy cir-
kuszi bohóc.
A futam után kapkodva összehívott meghallgatá-
son a bírsággal és eltiltással szembenéz Evers kije-

262
lentette, hogy kábítószer hatása alatt állt, ezért nem
vonható felel sségre viselkedéséért.
Annak érdekében, hogy helyreállítsa a sport meg-
tépázott hírnevét, a FISA elnökigazgatója, Alain
Mafaison meghatározatlan ideig eltiltotta Everst a
versenyzést l. Versenyszakért k (és társpilóták!)
megkönnyebbülve sóhajtottak fel Evers távozásá-
nak hallatán. Egy kérdés azonban megválaszolatla-
nul maradt. Miért engedték egyáltalán versenyezni
az örökveszély Everst? — kérdezik a szakért k.
Összehajtottam az újságot és visszatettem az asz-
talkára. A drága Janice.
Torzított, pontatlan és igazságtalan volt. És ami
még rosszabb, igazságszaga volt. Feltételezem, há-
lásnak kellene lennem, hogy nem ezzel a címmel je-
lent meg: „Eltiltották a kábítószeres autóverseny-
t!" Janice nem írt le semmit, amiért becsületsér-
tési eljárást lehetett volna indítani, Azonban a cikk
sugallata félreérthetetlen volt. Mégpedig az, hogy
kábítószert használtam. És persze, hogy kábítószer
hatása alatt álltam. Csak éppen azt nem tudtam,
hogy mit szedtem, vagy hogyan és mikor.
Elképzeltem Janice-t, amint hátán fekszik, comb-
jai széttárva, és finoman horkol. Szegény, szomorú,
vékony apróság, amint katasztrófa, tragédia, halál és
korrupció hulladékában kotorászik. Éles harapása
volt, de nem halálos. Valószín leg eljönne velem va-
csorázni, ha hívnám, És ágyba ugrana, ha szépen
kérném. Semmi sért dés. Csak a munkáját végzi.
Másfél óráig járkáltam, hallgattam a számítógé-
pek kattanásait, amikor Castleman viharzott be a
szobába, utasításokat pattogva számítógép-kezel i-
nek, keze tele papírokkal.
— Sajnos, igazad van — mondta. — Privát vál-
lalat, így elég sok adat nem érhet el a számunkra
Courtlandr l, de nem mind. Hála istennek a faxért.
— A papírokat a kávézóasztalra dobta. — Míg Lon-
don alszik, Castleman harcosai etetik a faxokat. Ezt
nézd meg.

263
 Elvettem a papírlapot, amelyet elém tartott. Fa-
xok múlt évi újságokból.
— Ezeket kés bb olvasd el, ha akarod. A sztori
az, hogy tavaly megpróbálta részvénytársasággá ala-
kítani a vállalatát, és a pénzügyi sajtó darabokra
szaggatta. Az egyik tizenegy olyan szerz désr l ké-
szített listát, amelyeket az év els hat hónapjában
veszített el. Azt is spekulálták, hogy minden üzlete
ugrott, csak az épületek maradtak meg neki. Mind-
egy, ami nyilvánvaló, az az, hogy a t kéjét megfoj-
totta az adósság. Nem tudom, ilyen körülmények
között mi másért próbált volna meg részvénytársa-
sággá alakulni, hacsak nem volt kétségbeesve — és
félreinformálva. Most ezt nézd meg.
Castleman elém tartott valamit, ami úgy nézett
ki, mint egy tavalyi vállalati prospektus vázlata.
— Van itt valami nagyon érdekes: kíváncsi va-
gyok, megtalálod-e. Nyilvánvaló, hogy akkor készít-
tette, amikor azon gondolkodott, hogy részvénytár-
sasággá alakítja a vállalatát.
Olvasni kezdtem, de Castleman türelmetlenül ki-
ragadta a kezemb l.
— Nem, nem, felejtsd el az els oldalakat. Az
mind csak hanta, amit a vállalat szeret hallani. Vál-
lalat története, csodálatos alkalmazottak, tör és
felel sségteljes vezetés, csodálatos év, ahol a múlt
és a jöv találkozik. Ha meg akarsz tudni valamit
egy vállalati prospektusból, akkor úgy kezeld, mint-
ha japánul volna. Olvasd hátulról.
Megnéztem a hátsó oldalt. Lábjegyzetek kölcsö-
nökr l, speciális kifizetésekr l, igazgatók részvény-
tulajdonosai, nyugdíjrendszer.
— A tizenhatos lábjegyzetet nézd.
A tizenhatos lábjegyzet két lappal el rébb volt.
,,Adósság-visszatérítés" olvastam hangosan. Felnéz-
tem és Castleman mutatta, hogy olvassam tovább.
Elolvastam, hogy a vállalat 750 000 fontot fizetett
ki, hogy visszatérítse az aintree-i kutatóépületüket
terhel adósságot.
— Hát nem érdekes? — Castleman nagy, optikai

264
 szerszeme csillogott. Hallgattam, és Castleman
beleugrott a résbe.
— Három dolog — mondta három ujját feltartva,
ha esetleg félreértettem volna. — El ször, nem ta-
lálod furcsának, hogy van egy kutatási épületük?
Nem, nem találtam furcsának. Ez olyasmi, ami
a vállalatoknak van, ahogy fürd szoba van a laká-
sokban.
— Pedig furcsa — mondta egyik ujját behajlítva
—, mert te azt mondtad nekem, hogy mindent im-
portálnak. Ha semmit sem gyártanak, akkor minek
kell nekik kutatóközpont? Az is furcsa — mondta
begörbítve egy másik ujját —, hogy ugyanakkor be-
jelenti ebben a prospektusban, hogy vállalatát visz-
szavonja az értékesítés alól. Az embereim semmi
említést sem találnak arról, semmiféle pénzügyi lap-
ban, hogy új szerz dése lenne, vagy fehér lovagok
támogatnák. Mindazonáltal, teljesen hirtelen annyi-
ra el van árasztva készpénzzel, hogy a jelzálogköl-
csönt lejárat el tt kifizeti.
— Úgy érted, hirtelen módot talált arra, hogy
megmentse a vállalatát?
— A pénznek valahonnan jönnie kellett. Nagyon
is lehetséges, hogy amikor a sajtó írni kezdett arról,
hogy bajban van a vállalata, néhány ember meglá-
togatta, és azt mondta neki, hogy meg tudják olda-
ni a problémáit. Észrevetted, hogy hol van a kuta-
tóközpont? Aintree. Tudod, hol van Aintree? —
Nem adott id t a válaszra. — Aintree — mondta,
utolsó ujját is begörbítve ökölbe szorította kezét —,
hét kilométerre van Liverpool északi dokkjaitól. Ha
csatornát keresel, akkor azon a helyen keresd.
— Van még valami — mondta. — Ennek a pros-
pektusvázlatnak a dátuma csak egy héttel kés bbi
a legutolsó újságcikknél. Még mindig azt kellett
gondolnia, hogy részvénytársasággá alakulhat. És
pokoli helyzetben lehetett: a vállalata összeomlik,
hamarosan cs dbe jut és attól fél, hogy elveszíti a
családját, a házát, az autóit és a megbecsülését. Jut-
tattam már embereket, nagyon sikeres embereket,

265
ebbe a helyzetbe, és meg kell. hogy mondjam, egy
férfi a legnagyobb hülyeségeket is képes megten-
ni... olyan dolgokat, amilyenekr l az el nap
még csak nem is álmodott volna.
— Ha van felesége, az szóba sem áll vele — foly-
tatta —, mert már nincs hitele az italaira a golf-
klubban, és a kölykök úton vannak hazafelé a drága
iskolákból, mert nem tudja kifizetni a magas díja-
kat. A barátai felhívják, és azt kérdik, segíthet-
nek-e. Így hát lenyeli a büszkeségét és segítséget
kér, de k nem válaszolnak a telefonhívásaira. A
barátn jét többé nem érdekli, és a hitelkártya-vál-
lalatok letiltják a kártyáit. Esedékes a jelzálogköl-
csön fizetése, de nem tudja, mib l. Nem tudja fizet-
ni a bérlistát, és a szakszervezetek megvádolják,
hogy elsikkasztotta a nyugdíjalap-hozzájárulásaikat.
Ellátói megszüntetik az anyagellátást. A számlákkal
együtt, amelyek egyre csak jönnek a reggeli postá-
val, jogi eljárással való fenyegetéseket is kap. Bör-
tönbüntetéssel is sújthatják. Szóval, megvannak a
problémái. És valószín leg tetves egy üzletember,
mert máskülönben nem volna ilyen z rben. Nem lát
kivezet utat. Még csak egy el re vezet utat sem
lát, nem tud másra gondolni, csak hogy addig milyen
volt az élete. Még az öngyilkosságot is fontolóra ve-
heti. Ekkor a sötét férfiak sötét öltönyben berepül-
nek a sugárhajtású gépükön, és azt mondják neki,
hogy megmentheti a vállalatát. Meg rizheti a házát
és a családját. Komoly gazdagságra tehet szert, gaz-
dagabb lehet, mint amilyen lehetett volna azel tt
bármikor. Ismét tiszteletre méltó lesz. Közszolgálati
hivatalért is indulhat. Nem kell mást tennie, mint
ragyogóan tartani a vállalat külsejét, és elhitetni a
világgal, hogy az üzlete még mindig legitim. Tudja,
hogy rohadt alkut köt, de valószín leg azt mondja
magának, hogy a feleségéért meg a kölykeiért teszi.
Mindenesetre azt kell mondanom, Forrest, hogy még
ha az üzlete a Maffia fedezése is, ez még mindig
nem elég ok arra, hogy autóversenyz ket öldössön.
— Adhat. — Castleman kétkedve nézett rám. —

266
Adhat, ha a Florelle az utolsó megmaradt üzlete. Ha
ez az utolsó, akkor meg kell tartania, mert ha elve-
szíti, akkor a te férfiaidnak a sötét öltönyökben töb-
bé nem lenne semmi törvényes fedezetük, és Court-
land t kéb l teherré változik. Nyomást gyakorolhat-
nak rá, vagy éppen segíthetnek is neki. Ha nincs ta-
karás, nincs Courtland. Van ennek a „kutatóköz-
pontnak" valami címe?
— Nincs, de nem lehet nehéz megtalálni. Biztos
vagy benne, hogy ezt egy héten belül kell megcsi-
nálnod? Be kell vallanom, egy Angliában lev im-
portvállalat reménye meglehet sen jól jönne most
nekem. De nem akarok ajtóstul rontani a házba. Jól
akarom csinálni, hogy ne maradjon nekik se válasz-
tási lehet ségük, se kiskapu.
— Egy héten belül meg kell lennie. Egy hetem
van, hogy kirántsam a napvilágra.
— Tudod, Forrest, az amerikai élet megtanított
valamire. Az amerikaiak nagyon mások, mint a bri-
tek. Ismerik az olyan szavak jelentését, mint a para-
cetamol, advil és imbutan.
— Ezek fájdalomcsillapítók.
— Pontosan. És amikor fájdalommal találkoznak,
elpusztítják.
— Én nem akarom megölni. Csak azt akarom bi-
zonyítani, hogy b nös. Ha nem bizonyítom be, hogy
okozta a baleseteimet, akkor többé nem versenyez-
hetek. Ha nem tudom bebizonyítani, hogy ölte
meg Michelt, Michel csak egy újabb halott és elfe-
ledett, hanyag autóversenyz lesz.
— Forrest, nézz szembe a valósággal. Nem hin-
ném, hogy az után a cikk után megengednék neked,
hogy egy kihalt utcán végighajts, versenyr l nem is
beszélve. És tényleg, ki a fenét érdekel, hogy az em-
berek mit gondolnak arról, hogy egy halott autóver-
senyz hogyan vezetett?
— Az istenit, engem érdekel. És érdekel, mert ha
nem tudom bizonyítani, hogy Courtland kábítószert
importál, akkor egy halom kölyök lesz drogos, ki-
okádja az agyát és kirabolja a hat házadat.

267
 — Hadd javasoljak valamit. Abból, amit az em-
bereim meg tudtak szerezni, nekem úgy t nik, hogy
több készpénze van annál, amit használni tudna, és
nem látom, honnan jön — de itt semmit sem tu-
dunk bizonyítani. Hadd csináljak két dolgot. Azt hi-
szem, ideje, hogy fensége a Királyn Adóhivatalá-
nak különleges osztálya átvizsgálja a könyvelését.
Ez elfoglalja majd és pokolian ráijeszt.
— Ezt el tudod intézni? — kérdeztem.
— Valószín leg el tudom intézni. Isten tudja, va-
lahogy elég jól ismerem fensége a Királyn Kü-
lönleges Osztályának adóbehajtóit. A f nökük, Nigel
Strickland, csaknem személyes jó barátom. Ugyan-
akkor szerintem szükséged van valakire bent a vál-
lalatban, aki informál téged arról, hogy Courtland
mire készül, hol van, hol volt és hova megy. — Elém
lökte egy Manchester Guardian másolatát. — Hátul
nézd — mondta.
Épp mondani akartam valamit a szokásáról, hogy
mindig a végér l kezdi, amikor megláttam, hogy ku-
tatói bekarikáztak egy hirdetést az „Állás" rovat-
ban. A Courtland International recepcióst keresett.
— Van egy n az irodánkban — mondtam. —
Használhatom a telefonodat? — A férfi az asztalán
sorakozó telefonokra mutatott.
— Balról a második els bbségi vonal Angliába.
Tudod, hogy ott most éjfél is elmúlt? — Átnyújtott
egy papírdarabot. — Miel tt hívnád, a titkárn m
ezt adta nekem: azt hiszem, üzenet.
Veronica keresett, hogy ma este nem tud vacso-
rára jönni, de ha elmegyek a lakására, a keleti 79.
utca 444-be, akkor a portás odaadja a kulcsot. Így
írta alá: Nagyon várlak, Veronica.
Felcsörgettem Marrianne-t Hendonban. Férje, a
rend r vette fel.
— Felébresztett — mondta rosszkedv en.
— Beszélnem kell Marrianne-nel.
— Miért? Éjfél elmúlt. Alszik.
— Egy hétre meg akarom háromszorozni a fize-
tését.

268
 — Felkeltem.
Matatás a telefon körül, egy koppanás, amikor le-
esett. Újabb matatás és Marrianne szólt bele a kagy-
lóba. Elképzeltem fehér hálóingben, hosszú, sz ke
haja leomlik arcán, és egy harminccentis domb van
a hasán a hálóing alatt. „Mi van?" kérdezte, hangja
fátyolos az alvástól.
Az egyetlen, ami New Yorkban és Londonban kö-
zös, az az, hogy este hét és nyolc között nem lehet
taxit fogni. A város minden taxija a Broadwayn és
a Covent Gardennél szorong, tízesével egymás mel-
lett és egymás mögött a színházak el tt, turistákat,
külvárosiakat, üzletembereket és friss házasokat
ontva magukból. Castleman kölcsönadta sof rjét a
kocsival. „Vidd" mondta. „Háromszázötven dollá-
romba kerülnek egy estére, akár bent ülnek a ga-
rázsban, akár kivisznek téged a repül térre. Nem
árt nekik egy kis edzés."
Miközben lassan araszoltunk keresztül Manhat-
tanen a Kennedy-repül tér felé, az est nyárból ok-
tóberbe fordult. Tárcsáztam a számot, amelyet Vero-
nica adott meg.
— Halló — mondta az üzenetrögzít je —, sajná-
lom, hogy nem beszélhetünk, de most nem tudok a
telefonhoz jönni. Hívjon vissza kés bb, vagy hagy-
jon üzenetet. Viszlát.
— Veronica — mondtam a telefonba —, sajná-
lom, hogy most nem tudsz a telefonhoz jönni. Hívj
fel Londonban. Szia.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Viii. biiip.
— Ó, Istenem, gy lölöm ezeket a masinákat.
Mintha a falnak beszélnék. Itt Alicia — ha esetleg
összetévesztenéd a hangomat egyik kis macádéval.

269
Ken mindig azt mondta, olyan a hangom, mint hu-
szonkilenc tromboné. Épp egy órája telefonáltál,
hogy ebédelni hívj, és ha nem emlékeztetlek rá, tu-
dom, hogy elfelejted. Ugye, nem felejted el, drá-
gám? Mert akkor egyenként kitépem a szempillái-
dat. Foglaljak asztalt? Csütörtökre? Pierónál? Mert
ha rád bízom, akkor te nem csinálsz semmit, és vé-
gül valami szörny helyen kötünk ki, ahol a pincé-
rek hozzánk vágják a borsdarálójukat. Nézd, el nem
tudom képzelni, hogy Kennek rajtam kívül volná-
nak halálos ellenségei. És nem akarok magamról be-
szélni. Ezért az id l, óvszerekr l, a hal áráról fo-
gunk beszélgetni, vagy arról, hogyan csinálják
Bangkokban. Istenkém, még autóversenyzésr l is
beszélgetek, ha arról akarsz. Eléggé várom már,
hogy lássalak. Ugye, nem rohantál egy falnak és rö-
vidítetted meg magad, drágám? Visszahívlak, ami-
kor foglaltam asztalt. Szia.
Piii, brrrrrp, biip.
Pierónál foglaltam, csütörtökön egyre. Ott talál-
kozunk. Szia.
Biiip.
Forrest, mikor jössz vissza? Ugye, szerinted sem
jó egyikünknek sem, ha a szükségesnél egy pilla-
nattal is tovább húzzuk ezt a dolgot. Charles össze-
állított egy listát arról, ami az enyém, és azt kell
mondanom, hogy az tényleg eléggé korrekt. Végül
is, az én házam, te alig voltál ott. És abból ítélve,
amit tudok, a pénz nem is fog neked hiányozni.
Több mint két hete elküldtem a listát, és azt hiszem,
megérdemeljük, hogy válaszra méltass bennünket.
És ne duzzogj az Aston miatt. Azt mondtad, ne-
kem adod, és ez még azel tt volt, hogy elkezdtél vol-
na szöszmötölni rajta. Az én kocsim. Biztos nem
akarod, hogy Charles velünk jöjjön ebédelni? Job-
ban érezném magam, ha ott volna. Tudod, hogy
mennyire gy lölöm a jeleneteket, és Charles nagyon
ügyes dönt bíró. Kérlek, hívj fel, drágám, mondd

270
meg, hol és mikor. A kis fekete dresszemet veszem
fel, amit mindig szerettél, a feszül set a mély kivá-
gással. Megvan a telefonszámunk, de valószín leg
elvesztetted. Kilenchuszonhét-kilencvennégy-nyolc-
vankilenc.

Biip.
— 'Alló, Forrest. Talán hamarosan telefonálsz.
Kérlek. Nicole vagyok. Nicky. Talán elfelejted. Ó,
elfelejtem. Valószín leg nem vagy még otthon. Szia.
Brrrrrp, biip.
— Szeptember 16., péntek, 16.37. Itt Martin Pim-
mons, Adóhivatal. Mr. Evers, mostanra már meg-
kapta harmadik és utolsó megkeresésünket a meg-
beszélésre az 1987 áprilisában zárt éve ügyében. Ezt
szeptember 9-én reggel postáztuk, és még fensége
postaszolgálatának kényelmes tempója mellett is
úgy vélem, biztonsággal feltételezhetem, hogy meg-
kapta utolsó felszólításunkat. Arról is meg vagyok
gy dve, hogy tudatában van annak, hogy az Adó-
hivatal felé az ön adósságai meglehet sen teteme-
sek, még az ön mértéke szerint is. Annak érdekében
telefonálok, hogy esetleg találkozzunk ezeknek a
kintlev összegeknek a megvitatására. Javaslom,
hozza magával a könyvel jét és az ügyvédjét is. Ha
a következ hét folyamán nem kapunk választ ön-
l, azaz az utolsó munkanapig, péntek, 23., abban
az esetben jogi eljárást indítunk. Jó napot, Mr.
Evers.
Biip.
- 'Alló, Forray. Vasárnap van. Remélem, OK
vagy és talán telefonálsz, amikor hazajössz. Nicky
vagyok. OK? Szia.
Biip.
— Forrest, te szemét, te abszolút szemét. Bejö-
vök a lakásomba, végigrohantam a Hetvenkilence-
dik utcáig, alig vártam, hogy lássalak, magamon kí-

271
vül voltam. Egész héten azt vártam, mikor látlak és
ölellek át megint és baszom szét az agyadat, és erre
csak ez a szemét üzenet az üzenetrögzít mön. Sem-
mi magyarázat, semmi bocsánatkérés, semmi. Üvöl-
teni tudnék. Hogy lehetsz ilyen barom? (nyolc má-
sodperces szünet) Ó, édesem. Néha annyira rossz a
kedvem. Forrest, mi lesz velünk?
Biiip, rrrrp, biip.
— Halló, Mr. Evers. Úgy tettem, ahogy mondta,
és tényleg könny cske volt. Kilenc-harmincra már
Manchesterben is voltam és tízkor Miss Wigginsszel,
az iroda vezet jével beszéltem. Meséltem neki a sze-
gény manchesteri mamáról, meg minden. És most
innen telefonálok Courtlandt l. Nagyon unalmas itt.
A fizetés gyatra, de megtarthatom, igaz? Biztos ben-
ne, hogy Mr. Arundelnek nincs kifogása az ellen,
hogy nem vagyok ott egy hétig és háromszorosan
megfizet? Plusz a kiadások? Ígéri? Recepciósként
nem beszélhetek sokáig, nem nézne ki jól. Minden-
esetre, akit említett, Mr. Courtland, határozottan a
nök itt, de most nincs bent. Holnapra várják vagy
holnaputánra. Szóval nincs semmi hallgatnivaló. De
még ha itt is lesz, akkor is egy kicsit nem tuti lesz
a dolog. A bejöv hívásait fel tudom venni, mert
rajtam keresztül jönnek, de az hívásait a titkárn -
je intézi. És ha közben felveszem, rájön, mert hall-
ja ezt a csipogó hangot. Így hát csak a felét hallom,
és nem fogom tudni, kit hív. Hohó, mennem kell.
Viszlááát.
Házam az Edward Square-en kongott, mint egy
üres, sodródó hajó. Csak az üzenetrögzít és számlák
zuhataga a postaládámból. Meg én. A szobák rend-
ben voltak, minden bútor a helyén. Az ebédl asztal
körüli székek szemlére felsorakoztatva. Zilna, a cip-
rusi fasiszta h ségesen takarított és portalanított, és
a konyhapadló ragyogott.
De az élet elt nt a házból, mint egy tévékészülék-
l, amikor lefutott egy sorozat; a falak és a szófák

272
és a kávézóasztalok a sötétben várják a tréfálkozó
díszít munkásokat, hogy az egészet lebontsák és he-
lyet csináljanak az új m sornak.
Dylan macskavécéje üres volt. A hálószobában, a
ruhásszekrényben az én oldalamon ott voltak a ru-
háim, a másik oldalon semmi. A h ben egy doboz
tej és egy sajtháromszög, amelyb l biofarm lett. A
háló melletti vécé fert tlenít l és penészt l szag-
lott. A fekete b rszófa krómozott karja, amit Susan
és én vettünk a Conrannál, miután megházasodtunk,
rozsdától foszlott, és a középs párnából kilógott egy
köteg tömés. Felvettem a telefont és tárcsáztam.
— Most meg mi van?
— Helló, Bill.
— Marrianne nincs itt. Manchesterben van. Egész
héten. Hála magának.
— Bill, beszélni akarok magával.
— Miért?
— A segítségére van szükségem. Tudja, hogy
Marrianne azért van fent a Courtland International-
nél, hogy lehallgassa Miles Courtland telefonjait?
— Ezt nem mondta nekem. Ha megmondta vol-
na, a kötelességem ...
— Valóban nem mondtam. És azt sem fogom
mondani, hogy hallottam, hogy a kötelességei során
végzett titkos munkát, és gyanítom, hogy megismer-
kedett egy vagy több úriemberrel, akik képzettek a
telefonlehallgatásban. Szükségem van arra, hogy
Marrianne figyelje Courtland kimen hívásait. Tud-
nom kell, kivel beszél, és hova megy. És szalagon
kell.
— Ne vicceljen. Nézze, Mr. Evers; nem akarom
magam feleslegesen izgatni ezzel, de már így is ve-
szélynek tette ki Marrianne-t, és ha hallgatna rám,
nem is lenne ott. Itt lenne és a vacsorámat f zné.
Még, ha fel is szed valamit jogtalan lehallgatással,
bíróság el tt akkor sem használhatja. Térjen észre,
Mr. Evers. Arra kér egy rend rt, hogy lehallgatást
folytasson, és kezdem azt hinni, hogy igaznak kell
lennie, amit az újságban írtak, hogy maga rákapott

273
valami kábítószerdologra. Nem gondolhatja komo-
lyan.
— A kábítószerdolog, amire rákaptam, a követ-
kez : Courtland arra használja a vállalatát, hogy
fedezze a több tonnás dél-amerikai kábítószer-szál-
lítmányokat ebbe az országba.
— Ha van egy sztorija, Mr. Evers, beszéljen a
Különleges Ügyosztállyal.
— Kétezret fizetek.
— Három.
— Rendben.
— Plusz a felszerelés.
— Háromezer-öt, ha holnap reggelre bent van.
— Meglesz. És soha nem telefonált.
— Én, soha.
— Tényleg azt gondolja, hogy kábítószer?
— Háromezer-ötszáz fontot tettem rá, Bill.
— Ha kábítószer, Mr. Evers, akkor szól nekem?
— Maga lesz az els .
Következ nek Susant hívtam, és Charles vette fel
a telefont.
— Jó napot, Forrest — mondta. Professzionális
melegség és komolyság búgott magas tenorjában. —
Ha nem tévedek, az ebéd és Susan listája miatt te-
lefonál
— Sekélyes a képzelete — mondtam. — Hadd
beszéljek Susannel.
Az asztallapra ejtett kagyló koppanását hallottam,
és Charles távoli hangját, amint Susannek szól, hogy
vegye fel. Charles egy kis kattanással szállt ki a vo-
nalból.
— Felesleges durvának lenned, Forrest — mond-
ta. Mindig akkor szerettem a legjobban, amikor kez-
dett mérges lenni.
— Teljesen — értettem egyet. — Miért nem jössz
át a házba egy italra?
— Azt hittem, elmegyünk ebédelni. És egyébként
sem tehetem. Vacsorára vagyunk meghíva.
— Susan, most nem fogsz vacsorára menni, dél-
után három van. Csak egy napot vagyok London-

274
ban, és nincs id m ebédre. Gyere át, még mindig
van egy üveg abból a Chambertinb l a pincében.
Pár napon belül indulok Ausztráliába, és ha most
nem találkozunk, megint eltelik egy hónap vagy ket-
. Ha beszélni akarsz.
— Rendben, viszem Charlest.
— Jól van, és én hívom az ügyvédemet, és ha ta-
lálok egy bírót, aki házhoz jön, akkor meglesz a bu-
li. Nézd, Susan, ez a mi házasságunk és a mi házunk,
ezt neked és nekem kell elintéznünk. Ötkor várlak.
Következett a könyvel m.
— Halló, Climpson.
— Mervyn, itt Forrest Evers.
— Ó, igen, Mr. Evers. Miben segíthetek? Kitöl-
tötte azokat a nyomtatványokat, amelyeket meg-
küldtem önnek?
— Van egy bizonyos Martin Pimmons az Adóhi-
vatalnál.
— Igen, Mr. Evers?
— Tudja meg, mennyit akar.
— Igen, Mr. Evers.
— És mondja meg neki, hogy az sok.
— Természetesen, Mr. Evers.
Ezután Aliciát hívtam, aki a hetedik csönge-
tésre vette fel.
— Délután háromkor nem szokás telefonálni —
mondta dühösen. — Ki az?
Megmondtam neki, mire felragyogott.
— Sajnálom, hogy olyan mogorva voltam -
mondta —, de egy darabka sajt és egy pohár tej
volt az ebédem, és ett l olyan utálatos leszek, mint
egy kígyó. Jössz csütörtökön egyre a Pieróba? Saj-
nálom, de nem tudtam el bányászni Ken egyetlen
halálos ellenségét sem. Biztos leselkedik néhány a
bokrokban, de képtelen vagyok akár egyet is el za-
varni. Még mindig akarsz ebédelni?
— Csütörtökön egykor, Alicia. Összeakadtál már
valaha egy Miles Courtlanddel?
— Nem vettem észre. kicsoda?
- Úgy harmincnyolc éves, és van északon egy

275
Courtland International nev textilvállalata, amit az
apjától örökölt. Esetleg érdekl dhetnél, hátha ta-
lálsz valamit róla.
— És err l akarsz beszélni?
— Bármir l, amit találsz róla.
— Ha nem beszélünk az autóversenyzésr l.
Tönkreteszi a bort.
Végül Párizst hívtam.
— Forray, annyira örülök, hogy telefonálsz. Na-
gyon örülök, hogy hallom a hangodat. Szörny volt,
hogy téged is elveszítelek, Michel mellett. Olyan
vagy, mint egy bátyó, tudod. De egy rossz bátyó,
mert sokáig nem hívtál engem.
— Tudom.
— Forray, Michel búcsúztatása szombat délel tt
tizenegykor lesz a St. Chapelle-ben. Ismered a St.
Chapelle-t? OK?
— Persze. — A St. Chapelle az Ile de la Citén
van, a Notre Dame közelében, törékeny, gótikus ke-
ret Európa legszebb festett üvegablakaihoz. Délel tt
tizenegykor a bels tér templomi vöröst l és kékt l
fog ragyogni. — Tökéletes.
— Tudod, Forray, gonosz, szörny dolgokat mon-
danak rólad. Különösen Mexikó után, még rosszabb.
Talán jöhetnél el este, péntek este, elvihetnél va-
csorázni, vagy valami. Már nem tudom elviselni a
családomat, és Michel családja szörny séges.
— Péntek reggel felhívlak, Nicky. Megpróbálok
korán jönni, de nem tudom el re megmondani. Van
itt egy-két elintéznivalóm.
— Remélem, hogy elkapod és kikészíted ket.
Akárki is csinálja veled és Michellel ezeket a dol-
gokat.
— Tudsz róla?
— Csak azt tudom, hogy Michel soha nem visel-
kedne olyan hülyén. Nem te voltál az. Nem Michel.
Valaki okozza ezt.
— Meg fogom találni, Nicky.
— Remélem, hogy egy tálcán fogod hozni nekem
a fejét.

276
 Kés bb, amikor meghallottam a csengetést, azt
hittem, a telefon az a másik szobában, és nem vet-
tem fel. De persze Susan volt az, haja nedves, arca
friss az es cseppekt l.
— Az isten szerelmére, Forrest, legalább kinyit-
hatnád az ajtót és beengedhetnél a saját házamba.
Beengedtem, vizes es kabátját a kanapéra vetet-
te és elt nt a lenti folyosón a vécébe, hogy megszá-
rítsa a haját. Fehér vászonzakó és szoknya volt raj-
ta, nagyon határozott és hivatalos, a modern üzlet-
asszony. Attól eltekintve, hogy a zakó alatt nem vi-
selt sem inget sem melltartót. B re Coppertone-
barna volt, és csupasz lábára vette fel sötétbarna
papucscip jét. Huszonkilenc éves volt és tizenki-
lencnek nézett ki, ravasz kis test, sok domborulat-
tal és lágy helyekkel. Fehér törülköz vel haját dör-
zsölve jött vissza a szobába, közben beszélt.
— Nézd, Forrest, nincs sok id m, és pontosan tu-
dom, hogy ez neked épp olyan nehéz, mint nekem
- mondta és a törülköz t vizes es kabátjára dobta.
— Charles kint vár a kocsiban?
Megrázta a fejét.
— Féltél, hogy bejön?
Ezen mosolyognom kellett.
— Nem, nem féltem. Azon gondolkodtam, miért
sietsz ennyire. Van id d meghallgatni?
— Hallgathatlak.
— Jó, akkor figyelj. Felteszem a régi Dire Straits-
lemezedet, felnyitok egy üveggel abból a Chamber-
tinb l, ami a ládában van, amit Freddie-t l kaptunk,
és aztán megnézzük, hogy ahelyett, hogy úgy visel-
kednénk, mint egy tetemen marakodó kesely pár,
tudunk-e úgy beszélni egymással, mint két ember,
akik valamikor szerették egymást.
Mindig annyira közömbösnek t nt a pénz iránt,
természetesnek vette, hogy van, de valójában soha
nem gondolkodott róla. Most mindent akart, a házat,
a pénzt és az Aston Martint. Azon töprengtem, eb-
l mennyi volt a tenorhangú ügyvédje, és mennyi
az a n , aki a feleségem volt.

277
 Mire felnyitottam a második üveget, mindketten
eléggé felengedtünk ahhoz, hogy felidézzük, miért
is házasodtunk össze. Felelevenítettük azt az estét,
amikor Cape Codnál a viharban bedöglött a kocsink
a tengerparton, egy üveg sör kett nk között, és a
nagy, melegvizes kád, amiben együtt ültünk, ami-
kor reggel visszaértünk a szállodába. És Dylan, a
macska, akit Susan arra tanított, hogy visszahozza
a botokat (soha nem hozta vissza ket).
Egymás mellett ültünk a fekete b rdíványon, egy
régi házaspár, válófélben.
Susan felidézte azt a nyári estét, amikor részegen
a vécé mennyezetét festettük. Reggel nem tudtam
rájönni, hogy miért nem festettünk be egy csíkot a
közepén, arníg Susan be nem jött, és meglátta a szé-
les, fehér festékcsíkot a fejemen, amit végighúztam
a plafonon.
— Most úgy egymillió-kétszázezret ér — mond-
tam.
Szája nagyra nyílt a meglepetést l. Kis rózsaszín
nyelv a kerek rózsaszín O-ban.
— Csak háromszázhúszezret fizettünk érte. Biz-
tos vagy benne?
— Két hónapja ennyiért kelt el egy, négy házzal
lejjebb az utcában.
— Forrest, err l fogalmam sem volt. — Homlokát
ráncolta, teljesen új, sokkal hosszabb számsort ala-
kított ki magában.
— Ha akarod, a tiéd lehet.
— Forrest — mondta lágyan —, szeretem ezt a
házat.
— Az igazat megvallva, Susan, nekem nélküled
semmit sem jelent. — Ellenkezve rázta a fejét, de
nem engedtem szólni.
— Hadd fejezzem be. Van pár módja annak,
ahogy elrendezhetjük. Tiéd lehet a ház. Úgy látom,
Charlesnak rengeteg pénze van, valószín leg több,
mint nekem. Ezért nincs szükség támogatásra. És
megtartom az Astont. A másik módja az, hogy el-
adjuk, az egészet eladjuk, és fele-fele alapon oszto-

278
zunk abból, ami azután marad, hogy az értékbecsl k,
az aukcióvezet k és az ügyvédek kiharapták a ma-
gukét. És a harmadik módja, hogy bizonyítom a há-
zasságtörést, és otthagylak a szarban.
Susan megmerevedett és felmérgesedett.
— Charles azt mondja ...
— Charles le van szarva. Te mit mondasz?
Mire befejeztük a második üveget, megegyeztünk,
hogy kapja a házat, én viszem a kocsit és elfe-
lejti a tartásdíjat. Nem volt egészen korrekt, de mit
számít?
Susan az órájára nézett, és felállt.
— Mennem kell.
Én is felálltam, átkarolta a nyakamat.
— Sajnálom, Forrest.
Csókolóztunk, és hosszan. Már egy ilyen csók is
jó érzés volt. Kezemet a fenekére tettem, úgy, ahogy
szerette, és magam felé húztam egy másik csókhoz.
Ez is eltartott egy darabig, és még jobb érzés volt.
Lehúztam a díványra, átölelt.
— Forrest, ez szörny gondolat.
Fehér vászonzakója szétnyílt, melle lágy volt és
remegett.
— Szörny gondolat — mondtam megcsókolva a
füle mögött, ahova a parfümöt tette.
Susan felállt, megrázta hosszú, finom barna haját,
kigombolta zakóját és hanyagul maga mögé vetette.
— Még mindig házasok vagyunk.
Ülve maradtam a díványon, szoknyája cipzárját
húztam le. A harisnyanadrág alatt világoskék bugyit
viselt, ezt megdörzsöltem az orrommal. — Nem hi-
szem, hogy engednünk kellene, hogy ez bárminek
is az útjába álljon. — Felnéztem rá, és Susan moso-
lya a régi, huncut mosoly volt.
Mindent csináltunk, amit szoktunk csinálni, ezer-
órányi közös gyakorlás lassú könnyedségével. Su-
san ugyanaz a selymes lány volt, és amikor élvezett,
még mindig szorította a kezemet, ujjaink összefo-
nódtak, és még mindig kis, elfojtott nyögéseket hal-
latott, mintha félne, hogy valaki más is meghallja.

279
 Egy pillanatig mozdulatlanul feküdtünk a dívá-
nyon, aztán Susan áthajolt, hogy megnézze óráját a
földön.
— A fenébe! Elkéstem. Soha nem érünk oda. Te-
lefonálhatok ?
— A telefon a tied — mondtam.
— Kint, a téren besötétedett. A fák beleolvadtak
a szürke háttérbe és a tér túloldalán a tet k törede-
zett vonalat rajzoltak a városi égre. Amikor lefe-
küdtem, még mindig esett, és hallottam, ahogy az
es a tet l a kert köveire csöpög. Az ágy nyirkos
volt, és amikor eloltottam a villanyt, arra az öt évre
gondoltam, amíg Susannel feküdtem ugyanebben az
ágyban, és azonnal elaludtam.

Piii, biip.
— Halló, Mr. Evers, nagyon sajnálom, hogy ilyen
kés n telefonálok. Nem akartam zavarni, vagy ilyes-
mi. És halkan kell beszélnem, hogy Billt fel ne éb-
resszem. De meg akartam köszönni a csodálatos va-
csorát. Olyan csodálatos meglepetés volt Bill látni,
és mire összepakoltam, és kihurcolkodtam a kis szo-
bámból, és átköltöztünk a lakosztályba, már majd-
nem kilenc óra volt. Ez rendben van, a lakosztály?
Bill azt mondja, ne aggódjak, de én aggódom. Cso-
dálatos vacsoránk volt, és Bill azt mondja, hogy
mindent maga áll, és annyira elegáns egy hely volt,
hogy nagyon hálás vagyok. Biztos, hogy minden
rendben van a háromszoros fizetéssel és a lakosz-
tállyal, meg minden? Szóval, csak éjfél körül értünk
vissza, és sok mondanivalóm van. El ször is, Bill azt
mondja, hogy a felszerelés miatt nem kell aggódni.
Minden a legjobb és be van állítva.
Azt mondta, figyeljek mindent, aminek köze van
a kutatóközponthoz. Nos, ma reggel legépeltem egy
szállítólevelet a Liverpool Szabadkiköt höz egy kon-
téner gyapjúért, amit holnap, akarom mondani, ma
délután vesznek fel az aintree-i kutatóközpontnak.
Ez a pasi itt, Danny megy érte. Egész nap mászkál.
afféle alkalmi munkás, olyasmi, és hagytam, hogy

280
meghívjon egy italra. Ó, tudom, rossz vagyok. Nem
hitt a szerencséjének. Amit a nyomtatványra írtam
— van egy tolla? — az volt, hogy van egy konté-
nerszállítmány gyapjúanyag az Atlantic Staron,
származási hely Cartagena, Kolumbia, múlt este rak-
ták ki és vámszabadraktárban van. És hogy a teher-
jegyzékszám 33432MXCZ — rakomány szürke
gyapjú, konténerszám: 338/LA, díj fizetve a minta-
vételhez és a min ségellen rzéshez — a 19-es ki-
szolgálóhelyr l visszük el délután 1.30-kor, amikor
a dokkmunkások visszajöttek ebédr l. Megvan?
Szóval, ez a Danny azt mondja, hogy az egész
nagyon egyszer , tényleg. Minden számítógépben
van. Azt mondja, hogy áthajt a Szabadkiköt küls
rend rségi kapuján, aztán a Szabadkiköt biztonsá-
gi szolgálatának kapuján, ahol ellen rzik a papíro-
kat, és gondoskodnak arról, hogy a konténer a ki-
szolgálóhelyen legyen. Behajt, hátratolat, és ez a
kétlábú izé a teherautóra ejti a konténert és me-
hetsz is, a két kapun kijelentkezel. Szóval, azt
mondja, hogy délben viszi el a teherautót innen,
hogy adjon magának egy kis plusz id t, ezért sze-
rintem, ha találkozni és beszélni akar vele, még
el tte kellene ideérnie. Hótt könny felismerni. Ak-
kora, mint egy ház, és nagyon szép zergeb r kabá-
tot hord. De az arca az teljesen rusnya a bozontos
szemöldöke miatt, és úgy néz ki, mint egy varangy,
bibircsók meg minden. És hulla pitiáner. Azt akar-
ta, hogy a második kört én fizessem. Hát! El tudja
képzelni? Mr. Courtlandet ma reggelre várják, azt
hiszem, csak egy napra. Felhívna, amikor van rá
egy kis ideje? Nagyon aggódom emiatt. Bill azt
mondja, maga egy rült. Arról beszél, hogy bevon-
ja a Különleges Ügyosztályt.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Beverly ébresztett fel.

Azt álmodtam, Mexikóvárosban a kórház folyo-
sóján állok, és az ápolók leped vel letakart testet
tolnak el mellettem, és tudtam, hogy Beverly az.
Utánuk futottam, de nem tudtam elérni ket, mert
ahogy a folyosó végére értek, elt ntek. Rohantam,
de állandóan épp elt ntek a következ kanyarnál.
Aztán a folyosó végén megláttam, hogy széles len-
ajtón tolják be, de amikor az ajtóhoz értem, túl
nehezek voltak a szárnyai ahhoz, hogy benyomjam.
Nekivetettem a vállamat és az ajtó engedett, épp
akkora rés nyílt, hogy benyomuljak a hatalmas szo-
bába. A szoba formaldehid és hús szagától b zlött,
és zöld leped vel takart testek feküdtek asztalok
sorain.
Visszahajtottam egy leped t, de nem Beverly
volt, hanem egy csontváz.
Ezért visszahajtottam egy másikat, és még egyet,
és az egy másik csontváz volt, vigyorgó koponyá-
val. És egy harmadik csontváz, másmilyen, hiá-
nyoztak a fogai, kisebb volt. Tudtam, hogy Beverly
ott van a szobában, de nem találtam. Nem tudtam,
hogy már megtaláltam-e, hogy az egyik csontváz,
amelyiket kitakartam a nyirkos leveg re, volt-e.
Végigfutottam a testek sora mellett, közben le-
húztam a csontvázakról a leped ket. Pánikba es-
tem, kifulladtam, és felfogtam, hogy a sorok vég-
telenek, a távolba és a sötétbe húzódnak. Akkor
meghallottam a hangját a hátam mögül: „Forrest,
lazíts. Ne rohanj. Itt vagyok." Megfordultam, és ott
állt mögöttem egy kórházi hálóköntösben, mosoly-
gott. Nyakam köré fonta a karját, és megcsókolt,
lehelete meleg volt, és puha és édes.
Beverly egy kicsit elhúzódott, és azt mondta,
„Sajnálom." Ismét megcsókolt, már nem mosoly-
gott és arca csúf csomóba csavarodott, és azzal a
sikollyal sikoltott, amit Mexikóvárosban hallottam,

282
amikor ráakadtam a szállodában. Az a sikoltás,
amely azóta is a fejemben visszhangzott. Mikor fel-
ébredtem, még mindig hallottam.
Hajnali 4.30 volt, szerda. Felkeltem, és lementem
a földszinti nappaliba. A lépcs k ismer sek voltak,
de valószer tlenek, mintha már ezerszer jártam
volna rajtuk, de most nem volnék egészen ott.
Mintha áttetsz , súlytalan volnék, és a világ mögöt-
tem véget érne.
Felkapcsoltam a villanyt, és a két üres üveg
Chambertin ott állt a kávézóasztalon, és a két bo-
rospohár, mindegyikben egy kis vörösbornyom és
sepr . Az egyik rúzsos a peremén. Susan is átölelte
a nyakamat, és is azt mondta: „Sajnálom."
A fekete b rkanapén friss gy dések: az egyik
háttámla még mindig a karfának volt támasztva,
ott, ahol Susan feje alá tettem. Mellette az üvegasz-
talon az üzenetrögzít villogott Marrianne üzeneté-
vel.
Felhívtam Kent fulhami lakásán.
— Forrest, az isten szerelmére. Mennyi az id ?
Az ördögbe, ember, hajnali fél öt van. Így nem tu-
dok aludni. Mit akarsz?
Lejátszottam neki az üzenetrögzít t, amir l Mar-
rianne hangja úgy szólt a telefonba, mint egy régi
rádiófelvétel.
— Mi a fenét csinál Marrianne Plummer Man-
chesterben, az ég szerelmére? És a fene egyen meg:
azt hittem, beteg. Rohadt nehezen találtam helyet-
te egy lányt ma reggelre. Mi ez az egész a három-
szoros fizetésr l és lakosztályról?
— Meddig leszel Londonban?
— Péntekig. Szombaton a kora reggeli járatra
foglaltam helyet. Párizsba Michel búcsúztatására.
Nézd, Forrest, beszéltem néhány autóversenyz vel.
Alfonso azt mondja, hogy Adelaide-re elérhet . Úgy
gondolom, ezt tudnod kell. Nem látok más alterna-
tívát.
— Beszélj velük, de ne tegyél ígéreteket. Csütör-
tök este el tt ne.

283
 — Csütörtök holnap van.
Elmondtam neki a tervemet.
— Forrest, ez nevetséges: túl veszélyes. Menj a
Scotland Yardhoz, és hagyd, hogy k csinálják meg
úgy, ahogy azt kell. Ha vársz egy pillanatot, adok
egy nevet, akit felhívhatsz.
— Ha elmegyek a Scotland Yardra azzal, amim
most van, három hétig fog tartani, míg házkutatási
engedélyeket szereznek, megtalálják a bizonyítéko-
kat és egyáltalán elkezdenek felmenteni. Ha addig-
ra egyáltalán marad valami bizonyíték. Kétlem,
hogy hagynák csak ott dekkolni, és megvárnák a
rend rséget, míg elvégzi a papírmunkát. Közben pe-
dig, akárki is a pilótád Adelaide-ben, neki fog haj-
tani egy falnak, és ez lesz az vége és az Arundel-
csapat vége is.
— Nem erre gondoltam. Rád gondoltam.
— Akkor gondolj rám egy percre. Mit veszíthe-
tek? Holnap felhívlak.
Az emeleten az orvosságosszekrényben volt egy
használatlan csomag „Természetes Fekete Féltartós
Hajfest Folyadék Krémbemosóval". Susan egy éve
vette, amikor felfedezett egy sz hajszálat. Javas-
lom, hogy akkor használd, amikor nem vársz láto-
gatót, mert fél órán keresztül kell ülni egy m anyag
zacskóval a fejeden és fekete szappanszer festék-
kel a szemöldöködön. Az eredmény meglepett.
A megszokott gesztenyebarnával keretezett rán-
cos és barátságos arc helyett sápadtabbnak, id sebb-
nek, keményebbnek és sunyinak néztem ki. Az arc
annak a férfinak elgyötört és haragos tekintetével
nézett vissza rám, akinek egy börtönben elevenen
ették meg lelkének darabjait. Egy férfi, akit fegy-
veres r nélkül nem engednél be a házadba. Talán
csak a fluoreszkáló fény tette, de megnézve új feke-
te hajamat és b nöz énemet, azt gondoltam, pont
jól nézek ki.
Régi, kopott munkainget, farmert, piszkos edz -
cip t vettem fel és egy viseltes b rdzsekit, ami már
azóta nem volt rajtam, hogy Forma—3 autómat

284
egy vontatóval végighúztam Európán. Lehet, hogy
nem néztem ki átlagos kamionsof rnek, de még
megfelelhetek.
Az utcákon sétálva könnyebbnek, szabadabbnak
éreztem magam. Az elvesztett felel sség elviselhe-
tetlen könny sége. A fájdalom még mindig ott volt;
tartozásom Beverlynek. amelyet soha nem tudok
visszafizetni. De a szabadság váratlan meglepetés
volt, akár egy ajándék, ami reggel becsusszan a le-
vélnyíláson. Másrészt már nem jövök vissza a ház-
ba, csak összepakolni. És nem hittem, hogy ismét
látom Susant. És Beverly és Michel halott. És Ve-
ronicának jobb volt nélkülem. Veszélyes vagyok a
körülöttem lév kre, tréfáltam keser en magamban.
Minden barátomat és szeret met eltüntettem. A fel-
szabaduló tér mámorító volt.
Az Astont Pembroke Mewsben tartottam, a kocs-
ma mögött. Amikor kinyitottam a garázsajtót és be-
ültem, a használatlan autók szagát éreztem, amelyet
az akkumulátorsav lenge foszlánya f szerezett. Ide-
je futni egyet, öreglány, gondoltam. Ideje a válto-
zásnak.
5.30-kor már elindult a csúcsforgalom az Ml-en
nyugat felé. Korán induló kamionsof rök, hogy
még kezdés el tt érjenek Ayrbe, szállították a rön-
köket, hogy elkészülhessenek az aznapi kis asztal-
kák. A könyvel k kiszámították, hogy harminc na-
pi készlet felhalmozása használhatatlan pénz, ezért
ami eddig nyugodtan heverészett a raktárban, az-
zal most száznegyvenöttel száguldoznak ide-oda az
autóutakon.
Nem siettem. Az öreg, rongytet s Astonnak id
kellett a bemelegedésre és a feloldódásra. A gyors
vezetés egy autópályán úgy hasonlítható a verseny-
zéshez a versenypályán, mint a vécére rohanás az
olimpiai százméteres síkfutáshoz. Ezért ötödikben
száznegyvenöttel együtt dörögtem a nagy kamio-
nokkal, fel az Ml-en az M6-ra, megkerülve Bir-
minghamet és Wolverhamptont, miel tt az autó-
és kerékgyári munkások els m szakának hulláma

285
elindulna munkahelyére, majd lefordultam Liver-
pool felé az M62-re, és 8.30-kor, id ben a reggeli-
hez, behajtottam a város szívében lev St. George
parkolóba.
Liverpool és New York belvárosa 5000 kilomé-
ternyi távolságból tükrözi egymást az Atlanti-
óceánon keresztül. A Water Streetet, akárcsak a
Wall Streetet a dokkok fölé magasodó méltóságtel-
jes pénzügyi gránitépületek övezik. Mindkét város
a tizenkilencedik században, egymással keresked-
ve vált gazdaggá. De most New Yorknál van a
pénz, és Liverpool vissza akarja kapni. Azon töp-
rengtem, hány tonna kábítószer szivároghat át a ki-
köt i biztonságiak, a rend rség és felsége Vám-
és Pénzügy rségének hálóin. Talán egy sem. Talán
céltalan hajsza az egész.
A szell a friss tenger illatát hozta és a napfény-
ben csattogtak a posta és a városháza tetején lév
zászlók. Éles, tiszta nap.
Az utcákon cirkáltam, kóstolgatva Liverpoolt,
lassan mártva bele magam. A kirakatokban nagy
számokkal írták ki az árakat. Az életszagúbb élet:
minden fillér számít. A kávézóban, ahol teámat és
pirítósomat fogyasztottam, a tisztvisel k és az el-
adólányok, útjukon a pultokhoz a nagy áruházak-
ban, emelked hangsúllyal fejezték be mondataikat,
kérdezve. Reménytelien a jöv vel, cinikusan a má-
val szemben.
Reggeli után visszamentem a Lime utcába. Turis-
tának túl durvának néztem ki, de az sz hölgyeket
a Turista Információ Központ pultja mögött ez nem
zavarta. Ha munkát akarok keresni a dokkoknál,
mondták, menjek le Pierheadhez a Liver Épülethez
a nagy Liver-madarakkal a tetején, és forduljak
jobbra. A m köd dokkok északra vannak a folyó
mentén.
Liver-madarak?
— Nos, ezek aztán tényleg mitikusak — mondta
a hölgy, bifokális szemüvegét lejjebb tolva orrán
—, abban az értelemben, hogy soha nem léteztek.

286
Eredetileg Szent János evangélista sasainak kellett
volna lenniük, de 1668 körül még mindig volt elég
sok cromwelliánus, aki úgy érezte, hogy túl szek-
tás lenne, ha a város címerpajzsán egy katolikus
madár volna, ezért a város után nevezték el a ma-
darakat. A Liverek — mondta. — Más városnak
nincs. Nagyon mitikus.
Szemüvegét visszatolva újra megnézett. —
Olyan mitikus, mint annak az esélye, hogy munkát
kap a dokkon. Szóval nem ismeri Liverpoolt?
— Csak amennyit hallottam róla.
— Nos, a várost meglehet sen sokan szidják.
Mint a t kehalat. De míg azt mondták, hogy halott
és vége van, felépítették Európa legnagyobb és
legjobb Szabadkiköt jét. Ne foglalkozzon az Albert
Docks múzeumaival és üzleteivel és éttermeivel, az
egész a turistáknak van. Felmegy északnak a Sza-
badkiköt höz, az Liverpool igazi kiköt je most.
Kis melle megtelt büszkeséggel, és fejét hátra-
hajtva sorolta a jellemz ket.
— Kétszáznegyven hektár. Multinacionális ke-
reskedelem. Nincs behozatali értéktöbbletadó, EGK-
adók és kvóták. A kapuktól autópályák és vasútvo-
nalak indulnak. Négyórás hozzáférési id az ott tá-
rolt árukhoz. És amikor kiviszi, minden vámolást és
papírmunkát számítógép végez.
Átnyújtott egy brosúrát: Az új Liverpool Sza-
badkiköt : úgy hangzott, akár egy kábítószercsem-
pész álma. Er dítmény volt; biztonsági rség, kikö-
i rend rség és vám védelmezte, de ha megvolt
hozzá a kulcsod, ha a nemzetközi üzleti közösség
befizetett tagja voltál, biztonságban voltál itt. Nem
kell a port m anyag zacskókban kilónként kábító-
szeresek testére kötöznöd, és fizetned a repül je-
gyet, vagy a nyílt tengeren kirakodni, vagy a légi
szállítás kockázatát és költségeit vállalnod. A Sza-
badkiköt legitim, védett csatorna arra a célra, hogy
gyorsan engedje be Európába az ömlesztett alap-
anyagok tonnáinak ezreit. Nem kellett más hozzá,
csak egy megalapított üzlet, hogy ne kérdez sköd-

287
jenek, és ne vizsgálják szúrópróbaszer en a konté-
nereket.
— De érti, mire gondolok — mondta —, az esé-
lyeir l. Már mindent gépekkel végeznek. Hat em-
ber huszonnégy óra alatt ki- és berakodja a világ
legnagyobb szállítóhajóját. Hacsak a papája nem
volt dokkmunkás és a bátyja nem a szakszervezet
vezet je, akkor nem hiszem, hogy ma munkát kap.
Elhajtottam a Merseyig, jobbra fordultam a miti-
kus madaraknál, és tizenöt percig tartottam a Li-
verpool Szabadkiköt kapuja felé. A távolban a
láncszemes kerítés mögött láttam az Atlantic Start.
Egy nagy kék daru konténereket vett fel a dokkról,
felemelte és úgy fordította ket, hogy egymás mel-
lé pakolhassa, haránt. Úgy nézett ki, csaknem vé-
geztek a berakodással. Huszonnégy órás átrakodás
a világ legnagyobb hajója számára, büszkélkedett
a brosúra.
Courtland szállítmánya a 80 hektáron tárolt,
megkülönböztethetetlen konténerek ezrei között
kellett, hogy legyen. Figyeltem a teherautókat,
amint megállnak a kapuknál, behajtanak és kihaj-
tanak. Próbáltam felfedezni a második kaput belül,
de nem volt látható.
Majd visszajövök.
Az Aintree Ipartelepen lev cím csak húsz perc-
re volt a kapuktól. A Courtland Building a többinél
magasabb volt, de semmilyen jelzés, még egy szám
sem volt rajta. Kétszer is elhajtottam mellette, és
mindkét oldalon meg kellett néznem a számozást,
hogy meggy djem arról, nem tévesztettem el. A
magas lánckerítés mögötti épületet téglából emel-
ték, nagy görg kapuval és ablak nélkül, úgy ötven
és húsz méteres oldalakkal. Két jellegtelen autó állt
kívül; életnek semmi jele. De persze még korán
volt. Danny csak órák múlva jön.
Az Astont az Aintree lóversenypályához vittem,
leparkoltam a klubház közelében, ahol nem t nt
oda nem ill nek, és hívtam egy minitaxit Urmston-
hoz.

288
 Urmstonnak, a Courtland Mills Nemzetközi Köz-
pontjának Manchester szélén, két f jellemz je van:
a Manchester Hajózási Csatorna és a Mersey-folyó.
Courtland Mills a kett között helyezkedett el, ápolt,
gondosan nyírt bokrokkal és buján ringó zöld f vel.
A tökéletes külváros víziója: semmi szemetelés, f -
re lépni tilos. A f be ágyazott, fényes fekete grá-
nitkövön ez állt arany bet kkel: COURTLAND IN-
TERNATIONAL. Alapítva: 1968.
A taxis a kapunál tett ki, és felgyalogoltam a szé-
les, ível behajtón. A Courtland-épület, amikor be-
fordultam a sarkon, különösnek t nt, túlmérete-
zettnek; ormótlan test rozsdamentes acélból és sö-
tét üvegb l. Amikor közelebb értem, láttam, hogy a
fényvisszaver üveg mögött tégla van. Álfal volt. A
régi üzem viktoriánus tégláját huszadik századi
csomagolással takarták.
A néhány Metrótól, Cavaliert l, Sierrától és a
szerezésképp odavetett pár szamárfüles Minit l
eltekintve a parkoló olyan üres volt, mint egy ver-
senypálya a futam utáni napon. Az egyetlen teher-
autó hátul állt az épület oldalánál, egy új, nagy,
emeltfülkés Mercedes. Odamentem és a h rács-
nak d lve várakoztam.
Amikor háromnegyed egykor megjelent, Danny
nagyobb volt, mint gondoltam. Vastag nyaka és sú-
lyos izomtömbjei voltak, mint annak, aki súlyt
emel fel, cipel és tesz le a megélhetésért.
— Kopj le a kocsiról! — mondta.
— Danny! — mondtam hangosan, ellökve ma-
gam a kocsitól a nagy magabiztos Evers-vigyorral,
és el re nyújtottam bal karomat, hogy kezet ráz-
zunk.
Nem hitt nekem, tudta, hogy trükk. De ugyanak-
kor tett egy fél lépést felém, arcomat tanulmányoz-
ta, hogy talán el tudja helyezni valahol, és félig ki-
nyújtotta a kezét.
Messze hátulról lendítettem, és kemény jobbke-
zest vittem be pontosan az álla tövére. Megtántoro-
dott, térdre esett, és el rebukott felém, elkaptam.

289
Aludt, álmodozott, mint amikor a mamája tolta a
babakocsijában. Még egy ingyenes utazás Danny-
nek.
Vagy száz kilót nyomhatott, ezért nehéz munka
volt elvonszolni a teherautó túlsó oldalához, ki az
irodaház ablakainak látószögéb l. Felemelni az
ülésre még nehezebb munka volt, de sikerült, ki-
nyitva az ajtót, vállamra vetve és nekifeszülve,
mint egy rögbijátékos. Becsatoltam Dannyt a biz-
tonsági övvel, és szorosra húztam a vállán áthaladó
pántot, hogy egyenesen üljön. Beszálltam a kor-
mányhoz, majd hüvelyk- és mutatóujjamat állkap-
csa tövére szorítva szétfeszítettem a száját, és le-
nyomtam a torkán Veronica hat altatóját. Egy elég
volt ahhoz, hogy Veronica elaludjon. Kett , és hu-
szonnégy óráig aludt. Danny egy ideig nyugton
marad.
Harmincöt körülinek nézett ki, és olyan békés-
nek, mint egy plébános. Valószín leg soha nem hal-
lott Michelr l. Valószín leg egyetlen sóvár tekinte-
narkós gyereket sem ismert Manchesterb l, Lon-
donból, Glasgow-ból, Nottinghamb l és Liverpool-
ból. Csak a munkáját végezte, külön pénzt kapva a
piszkos munkáért. Becsuktam a száját, mire hor-
kolni kezdett.
Divatos zergeb r dzsekijéb l kivettem a kulcso-
kat és a számítógépes nyomtatványt, és az épület
elejéhez sétáltam, be a Courtland's Mills f bejára-
tán.
Az 1920-as évek stílusában, márványba vájták a
kétszintes magasságú fogadótermet. Pálmák ládák-
ban, látogatók sehol. Edz cip m végignyikorgott az
egymást váltó fekete és fehér márványlapokon.
Marrianne egy márvány pulpitus mögött ült,
amelyen számítógépmonitor és egy telefonkonzol
állt. Mögötte a falon fekete és fehér márvány szél-
malom szárnya. Finom sz ke hajával és magas arc-
csontjával úgy nézett ki, mint egy f papn az üzleti
királyság egy elfeledett sarkában. Megrezzent,

290
amikor beléptem az ajtón, de aztán személytelenül,
hivatásos recepciósként mosolygott rám.
— Miben segíthetek, uram?
— Egy hiba van a kiírásban. Két sof rnek kelle-
ne szerepelni rajta — átnyújtottam neki az iratot.
— Egy pillanat — mondta, és a gépbe tekerte.
Beütött néhány gombot, a számítógép csikorgott,
majd el rehajolva átnyújtotta a papírt, s fojtott
hangon suttogott.
— Nahát! Mi történt magával? Iszonyatosan néz
ki. Mit csinált Dannyvel? — Szürke szeme csillo-
gott az aggodalomtól.
— Danny jól van. Szundít egyet és velem jön.
— Elég rusnya fából faragták, mondhatom. Le
ne vegye róla a szemét.
A szoba hátsó felében lev zárt ajtó mögül egy
iroda hangjait hallottuk.
— Mr. Courtland bent van? — kérdeztem fenn-
hangon.
— Mr. Courtlandet ma délutánra várjuk —
mondta Marrianne, ismét felvéve hivatásos szere-
pét. — Be van jelentve? — El rehajolt, ismét sutto-
gott. — Dave telefonált ma reggel, tudja, a maga
szerel je. Mr. Courtlanddel akart beszélni. Megha-
gyott egy londoni számot.
El rehajoltam, amikor leírta Dave számát.
— Marrianne, maga fantasztikus. Hol tudom ma
délután elérni Billt?
Egy sárga jegyzettömbre felírt egy másik számot,
letépte a lapot, és nekem adta. Anélkül tettem ing-
zsebembe, hogy megnéztem volna.
— Bill Liverpoolban maradt — mondta —, a Kü-
lönleges Ügyosztállyal. Legyen óvatos. Remélem,
tudja, mit csinál.
— Csak autózom egyet — mondtam.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Lent az út, és rajta az autók miniat rökké zsugo-

rodtak a nagy Mercedes vezet fülkéjének magas-
ságából. Mögöttem csörgött és ugrált az üres szállí-
tóplató, és vigyáznom kellett, hogy széles ívben ve-
gyem a kanyarokat, nehogy összetörjek egyet a ré-
seket keresve ide-oda cikázó városi kiskocsik közül.
Lenéztem az emberek fejére az utcán és egy újság-
árus fölötti szoba ablakából két ragyogó vörös ha-
jú lány integetett, akiknek iskolában kellett volna
lenniük.
Danny feje úgy nyaklott, ahogy a kocsi kanyar-
gott, de a mellén átfutó öv ülve tartotta és légzése
szabályos volt, mint a falióra ingamenete. Álla hor-
zsolt és duzzadt, szája nyitva, hangosan horkolt.
Csak egy részeg, akit visznek. A Liverpool Szabad-
kiköt f kapujánál a rend r intett, hogy mehetek,
körbevezettem egy hosszú kanyarban, és megálltam
a második kapunál. Egy fehér inges férfi, kopasz
fején átfésült vékony fekete hajtincsekkel jött el
a kapusbódéból, elvette a papíromat és visszament
az épületbe. Csak rutin. Amikor ismét kijött, inte-
getett és a mérlegre mutatott. Az aszfaltba süly-
lyesztett platóra hajtottam és megálltam.
Leolvasta az elektromos kijelz t, visszament az
épületbe és egy perccel kés bb a fülke lépcs jén
állt, felém nyújtotta a lebélyegzett és számítógép
által kitöltött nyomtatványt. Így most Európa leg-
nagyobb kiköt i számítógépe feljegyzett egy
Courtland Mills szállítójárm vet, rendszám CX
9876 WAG, amely belépett a Szabadkiköt be egy
369 kilogrammos platót vontatva. A járm felvette
a 338/A jelzés konténert, amelyet szeptember
21-én rakodtak ki az Atlantic Starból; teherjegy-
zékszáma: 33432 MXCZ, E—76 osztályú, 12 431 ki-
logramm szürke gyapjúanyag; származási hely Car-
tagena, Kolumbia; illeték fizetve. Amikor távozom,
a számítógép ellen rzi a teljes súlyt a mérlegen és

292
azt, hogy a megfelel számú konténerrel távoztam,
etc.
— Tizenkilences rámpa — mondta szeme sarká-
ból Dannyt nézve. Danny feje a vállán nyugodott
és nedves, nyálas hangokat adott.
— Els utam — mondtam. — Hol van a tizenki-
lences?
— A második hangár mögött. Eltart néhány per-
cig, mert a konténered még mindig a telepen van,
és az egyik nyeregdarunk nem m ködik. Tíz perc-
nél nem több. A tizenkilences az innens végén
van. Vele mi van?
— Még a reggeli nyitáskor is a kocsmában volt.
Haver, és nem bírnám ha kirúgnák, hát kisegítem.
Pár óra és okés lesz.
— Ez Danny, nem?
— Ez a mi Danny fiunk — mondtam mosolyog-
va, mintha vicces lett volna. A kopaszodó férfi lát-
hatóan nem találta viccesnek a dolgot, de intett,
hogy induljak.
A kiszolgáló rámpa épp olyan széles volt, hogy
betolathassam a pótkocsit, és három hátramenetet
kellett tennem, hogy egyenesen sikerüljön. Tíz perc-
cel kés bb egy 14 méter magas nyergesdaru jelent
meg dübörögve a hangár sarkánál, akár egy óriási
sárga pók négy lábbal, magasan fenn a hasánál egy
rozsdaszín , 4 méter hosszú konténer himbálózott.
A daru füstöt és zajt okádva megállt a nyerges-
vontató fölött, finoman leengedte a konténert a
platóra, visszahátrált és eldübörgött egy másik kon-
ténert keresni.
Visszahajtottam a mérleghez, a konténert és a
platót lemérték és betáplálták a számítógépbe, és a
biztonsági ember visszajött, hogy átadja a nyugtát.
Bedugta a fejét a fülkébe; ismét Dannyt nézte.
— Atyám! Ha alszik, még rondább.
A küls rend rségi kapunál beadtam a nyugtá-
mat, és kint voltam a nyílt úton, Aintree felé.
Évekkel ezel tt, amikor a Forma—3-ban verse-
nyeztem, iszonyatos kockázatokat vállaltam, hogy

293
nyerjek egy századmásodpercet vagy tíz centit a
pályán. Soha nem gondolkodtam a veszélyeken:
tudtam, hogy semmi sem történhet velem. Huszon-
három éves és halhatatlan voltam; semmi sem
érinthetett meg. Világbajnoknak készültem. Máso-
dik szezonom vége felé a Forma—3-ban a Lotus
próbavezetést ajánlott az egyik Forma—l-es autó-
jával. Minden fiatal törtet álma: próbavezetés az
egyik vezet Forma—l-es csapatnál. De elszúrtam.
Még csak be sem ülhettem a kocsijukba.
El héten a clermont—ferrand-i versenyen az
ötödik helyért csatáztam egy másik pilótával, aki
valószín leg szintén azt hitte, hogy örökké fog él-
ni. A futam vége felé volt, amikor egymás mellett
mentünk be egy emelked vak kanyarba. a vo-
nalon volt, én kívül, de nem hátráltam. A kanyar
teteje a csúcsánál volt, és az autóm egy pillanatra
könny lett, mintha felszállna. Nagyon nyugodt
maradtam, és az autó megállapodott, megkötötte
magát épp néhány centiméterrel a másik autó el tt.
Azt gondoltam, megúsztam, és lenyomtam a lába-
mat, hogy gyorsítsak a lejt n.
Talán ha fokozatosan adtam volna be a hajtóer t,
megúszhattam volna. De nem. A padlóhoz présel-
tem a pedált, és az autó azonnal megpördült, a fi-
zika törvényei átvették az irányítást a zöldfül fia-
talembert l, aki túlságosan sietett, ezért aztán a fák
közé vágódott.
A jobb combcsontomban két törésem, továbbá
medence- és kulcscsonttörésem volt, valamint ren-
geteg id m arra, hogy mentséget találjak. De nem
volt mentség, az én hibám volt.
Az orvosok azt mondták, szerencsém volt, és iga-
zuk volt. Szerencsés voltam, hogy életben marad-
tam, és szerencsés, hogy egy életre megtanulhat-
tam a leckét: fortélyos finomság kell az er sebes-
ségre való fordításához. Nem fogok örökké élni. De
egy kis óvatossággal és több finomsággal egy kissé
tovább élhetek.
Ez a mostani magánakcióm nem az óvatosság és

294
a finomság fejléce alá tartozott. Ellenfeleim többen
lesznek és hazai pályán játszhatnak. De nem kel-
lett szembeszállnom velük, csak át kellett vernem
ket. Betolatni, hagyni, hogy lerakodjanak, kihaj-
tani egy telefonhoz. Szólni Billnek, hogy jöjjön és
gy jtse be a görényeket.
Csakhogy ez rajtam nem segítene. Ez nem kap-
csolná össze Courtlandet sem Michellel, sem velem.
Szükségem volt pár percre, hogy Courtland köze-
lébe férk zzem és kivigyem magammal. Szükségem
volt néhány perces zavartalan beszélgetésre vele.
Négyszemközt.
Amikor a Courtland kutatóközpont kerítése el tt
megálltam, a kapu még mindig zárva volt, de a két
korábbi autó mellett ott állt egy kék-fehér Rolls-
Royce, aranyszín bels kárpitozással, rendszáma
MC1. Courtland szemmel láthatóan nem hitt a tar-
tózkodó megjelenésben. A dudára támaszkodtam,
és a Mercedes bömbölt, mint egy mozdony.
Az épület kapuja kezdett felgördülni, és két mun-
kásinges férfi jött kinyitni a kaput. Kiálltam a te-
herautóval az út közepére, és míg a két férfi az ol-
dalsó tükrökben jelzett, betolattam a kapun, majd
az ajtón keresztül az épületbe. Bent egy rakodó-
rámpa gumiütköz inek finoman nekitoltam a kon-
ténert. Mindkét férfi huszonéves volt. Egyikük ala-
csony és tömzsi, a másik atlétatermet , széles vállú,
keskeny csíp . A munkások unott kifejezése ült
arcukon, akik el tt még ott áll az egész kemény
munkanap. A tömzsi megnyomta az ajtó melletti
gombot, mire az ajtó lassan leereszkedett hengeré-
l, és a betonra csapódó acél csattanásával lezárult.
A fülkéb l az oldalsó tükrökben láttam az épület
belsejét. Olyan volt, mint bármelyik az ezernyi
raktár közül; raklapokon dobozhalmok, villáseme-
k, felül fluoreszkáló fények. Attól eltekintve, hogy
a raklapok egyik során 50 kilós zsákokban állt a
szódabikarbóna. A gyomorrontás házi gyógyírja. És
a crack el állításának tisztító eleme.
Lemásztam a fülkéb l, ekkor az árnyékból el lé-

295
pett egy férfi, akit addig nem láttam, hogy üdvözöl-
jön. Szabónál készíttetett Esterházi-kockás szövet-
öltönyt és fényes fekete papucscip t viselt kis fekete
bojttal. Oldalt rövidre vágott, hátul hosszú, feje te-
tején magasra álló sz ke haja volt. Úgy tizenöt mé-
tert jött át a betonon, hogy t lem tíz centire álljon
meg. Huszonnyolc éves lehetett, átható kék szeme
volt, és arca vörös a düht l.
— Ki a fasz maga?
— A Danny haverja vagyok — mondtam. — Ki-
segítem, mert rosszul van.
— Fenéket — kezdte mondani, de miel tt befe-
jezte volna a szót, már az arcomnak lendült. Ren-
geteg id m volt blokkolni az ütését és visszaütni,
de mindkét karomat lefogták hátulról, így csak any-
nyit tehettem, hogy fejemet hátrarántottam, ezért
ökle futólag csapta meg az arcomat. Ugyanakkor
keményen ágyékon rúgtam, mire összecsuklott.
Bárki is tartotta jobb karomat, meglep dhetett,
mert lazított a fogásán, épp annyira, hogy jobb vál-
lamat lehúzzam, és a másik fickót átdobjam a háta-
mon. Ahogy elszállt fölöttem, láttam, hogy volt a
sportoló külsej . Keményen a hátára esett a beto-
non, és mozdulatlanul feküdt: Megpróbáltam bal
öklömmel hátra csapni, oda, ahol a tömzsi arca le-
hetett, de túl gyors volt, hátrahúzódott és oldalba
rúgott, amit l megakadt bennem a leveg . Amikor
szembefordultam vele, felkapott egy vasrudat.
Nem kaptam leveg t, és nem voltam olyan for-
mában, hogy megküzdjek vele, de elég távolinak
nt ahhoz, hogy legyen id m feljutni a rámpára.
Kényszerítettem magam, hogy végigfussam a tíz
métert odáig, úgy éreztem, mintha lassítva fut-
nék, és felugrottam, még mindig leveg nélkül. Lá-
bam fent volt, hasammal a rámpa peremén feküd-
tem, láttam a szemetet és a cigarettacsikkeket a
padlón, félrepördültem, épp amikor a hátamra vá-
gott a vasrúddal. Lesiklottam a rámpa szélér l,
mint a víz, és egy métert estem a betonra, oly fino-
man érkezve, hogy egyáltalán nem fájt. Hegyes or-

296
rú, fényes fekete, bojtos cip k rúgásaira emlékszem,
de nem éreztem ket.
Lassan tértem magamhoz, mintha gézrétegeket
tekernének le rólam. Hangok voltak — férfihangok
— el ször a távolban, majd a közelben. Amikor ki-
nyitottam a szememet, els benyomásom az volt,
hogy vértócsában fekszem. Hatalmas sötét vértó-
csában: vérvörös sz nyegen.
Kezdtem felnyomni magam, mire egy fekete boj-
tos cip érkezett látóterembe, gyorsan mozgott, és
a gyomromba rúgott. Ismét a földre kerültem, a
gyomromba, mellembe, hátamba, lábamba és olda-
lamba kapott rengeteg rúgás nagyon fájt. Arcom
olyan volt, mintha szivacsrétegekb l állna.
— Hagyd abba, Jeremy; nem megy sehova.
Hadd üljön fel, ha akar. Fel akarsz ülni, Evers,
vagy tovább mocskolod a sz nyegemet az arcod-
dal?
Ismét elájultam, és amikor magamhoz tértem, az
elmém élesebb volt, de hallásom mintha elvesztet-
te volna a fókuszát. Hallottam hangokat, de nem
tudtam befogadni ket. Felültem, a falnak támasz-
kodtam, amit mintha ugyanaz a sz nyeg borított
volna. Courtland egy magas támlájú, fekete b r
igazgatói székben ült egy nagy króm- és diófa asz-
talnál. Bojtcip s az asztalnak támaszkodott, és en-
gem nézett. Öltönyére olajos foltok kerültek, ami-
kor a betonra esett.
A sportoló és a köpcös a vasrúddal nem voltak a
látóteremben. Nem figyeltem a fájdalomra, elfordí-
tottam a fejem, hogy megnézzem a szobát. Óriási,
ragyogó vörös sz nyeg borította a padlót, és félig
felfutott a falakra. Fölötte a falak és a mennyezet
fekete. A szoba végében a megemelt padlón egy
jacuzzi, egy hatalmas kör alakú ágy sz rmetakaró-
val és egy tükör az ágy felett. A jacuzzi mögött
nyitott ajtó vezetett egy tükrökkel borított fürd -
szobába.
Courtland mögött hosszú, zebrab rrel kárpitozott
hever és üveg bárszekrény állt üvegek és kristály-

297
poharak soraival. Emellett egy ugyanolyan szek-
rény, amelyben egypolcnyi méregdrága sztereóbe-
rendezés állt. A mennyezetben miniat r lámpák
rejt ztek fényköröket vetve a hever re, az asztalra
és az ágyra; a szoba többi része egy éjszakai klub
félhomályában maradt. Egy titkos kéj lakban va-
gyok, gondoltam, amelyet annak az embernek az
ízlése szerint alakítottak ki, aki aranygy t visel,
rajta aranytüskéken gyémántokkal.
Letette a telefont, és kezdett visszatérni a hallá-
som. Jobb kezével lágy, elítél gesztust tett.
— Hogy tetszik? Tudom, hogy kissé ízléstelen,
de úgy találom, Evers, az ember hajlamos az ízlés-
telenségre. — Felállt, kis pocakját hangsúlyozták
inge dagadó csíkjai. — Örömmel mondhatom, Ang-
lia legfinomabb lotyói voltak itt. Ülj nyugodtan,
csak pisálni megyek. És hagyd békén, Jeremy. Nem
akarok itt bent a szükségesnél nagyobb rendetlen-
séget.
Felment a lépcs kön a megemelt részre, és az aj-
tót nyitva hagyva belépett a vécébe. A tükrökben
láttam; lehúzta sliccét, hallottam a csobogást és a
vécézubogást. Jeremy a helyén maradt. Megpróbál-
tam felkelni, de azt hiszem, nem vette észre. Annyi
er m sem volt, hogy ökölbe szorítsam a kezem.
Courtland sliccét felhúzva jött vissza, kemény ró-
zsaszín gumiarca elernyedt és mosolygott, szeme
körül kis joviális nevet ráncok gy rték a sárgás
húst.
— Nem hiszem, hogy tudnál beszélni; nem szá-
mít. — Asztalfiókjába nyúlt, kis orvosságos ampul-
lát és egy injekcióst t tett az asztallapra. Visszaült
és úgy hajolt felém, mint egy biztosítási ügynök,
közel az üzlet megkötéséhez, csupa mosoly és ma-
gabiztosság.
— Meg vagyok lepve, hogy ilyen messzire jutot-
tál. Vagy inkább, ilyen mélyre. Szerencsére álruhá-
ban jöttél és nem követtek; ezt ellen riztük. De kí-
váncsi vagyok, hogyan jutottál Dannyhez. Nem

298
mintha számítana; biztos vagyok benne, hogy ami-
kor felébred, majd mindent elmesél róla.
— Nem hinném — folytatta —, hogy akár halo-
vány elképzelésed is lenne arról, mekkora buli az,
amibe belebotlottal. Egy ötvenkonténeres szállít-
mányból egy konténer két tonna kokaint tartalmaz
— vagy sem. Még ha a vámosok végeznek is szú-
rópróbát, soha nem találják meg. Két tonna ko-
kain utcai ára — van fogalmad róla, mennyi lehet?
Találgass. Mondj százmillió fontot és nem vagy na-
gyon messze t le. Mondj kétszázmilliót és már köze-
lebb jársz. És ez csak egy szállítmány. El rejelzé-
seink azt mutatják, hogy Európa a következ három
évben évente ötvenkét szállítmányt fog felvenni.
Persze, mi csak nagybani keresked k vagyunk, de
az ilyenfajta számok távlatot adnak az ember életé-
nek, hát nem, Evers? Tulajdonképpen személyesen
tényleg egyáltalán nem érdekel, mi történik veled;
soha nem is érdekelt. De most, hogy beleütötted az
orrodat, más életek is kockán forognak, az enyém
is. És természetesen a pénz. — Nevetett. — Istenem,
és régebben még azt hittem, hogy gazdag vagyok.
Visszament az asztalához, felvette a fecskend t,
és beleszúrta a kis átlátszó ampullába. Miközben
megtöltötte a fecskend t, beszélt.
— Téged a profikra bízunk. Ha azt akarod,
hogy egy munkát jól végezzenek el, ne magad csi-
náld, mondom mindig, bízd a profikra. Sajnos,
Londonból kell feljönniük. De addig fel lem akár
jól is érezheted magad itt.
Kihúzta a t t, és, akár egy orvos, feltartotta, be-
nyomta a dugattyút, hogy kiszorítsa az esetleg
bennrekedt leveg t. A t l tiszta fehér folyadék
sugara fröccsent ki.
— Meperidin hidroklorid. Azt hiszem, orvosi kö-
rökben Demeronnak hívják. A kokainszármazékok
egyik hasznosabb képvisel je. Könnyít a fájdalma-
don, és egy kedves kis rózsaszín felh n fog elnyug-
tatni. Jeremy lesz a dadusod. — Átadta a fecsken-

299
 t Jeremynek. — Jeremy, te add be neki. Nem
akarok hozzáérni.
Mepróbáltam felemelkedni, de mintha semmim
sem m ködött volna. Gerincem forró fájdalomsza-
lag volt, amely ezernyi lüktet sejtbe ágazott szét a
homlokom mögött. Többpercesnek t er feszítés
után, miközben Jeremy átjött a szobán, néhány
centire felnyomtam magam. Jeremy szabad keze a
torkomra csapódott. Fejem a falnak vágódott, épp
a sz nyeg fölött. Visszacsúsztam.
— Az istenit, Jeremy, ebb l elég volt — mondta
Miles nyugodtan, kezével végigsimítva rózsaszín
fejb rén. — Ha megölöd, miel tt ideérnek, téglafal-
ra szögeztetem a térdkalácsodat. Semmi kapcsola-
tot nem akarok közte és közöttünk. Pontosan olyan
jól tudod, mint én, hogy londoni barátaink holtan
nem veszik át, és akkor neked kell megszabadul-
nod t le, és mégis ki kell fizetnem a díjat. Úgyhogy,
nyugi, legyél jó fiú.
Jeremy körülbelül öt százalékkal engedett szorí-
tásán a torkomon. Bal tenyeremre taposott, és a t t
karom hajlatához tette. Jobb karom alám szorult
és távolinak t nt, kívülállónak, esze ágában sem
volt letépni Jeremyt. A pasas szeme véres volt, pu-
pillái szokatlanul tágak. A düh úgy áradt bel le,
mint a h .
— Egy pillanat, Jeremy, miel tt megszúrod. —
Courtland ismét felállt, és felvette zakóját. — Gon-
dolom, szeretnéd tudni, hogyan fértünk hozzád a
pályán. Meg hogy miért érezted magad olyan fur-
csán, és miért hajtottál a falnak.
Az ajtóhoz ment és visszafordult felém, megiga-
zítva d bet s, Dunhill-nyakkend jét.
— Fogadok, hogy nagyon szeretnéd tudni. De
most már nem fogod megtudni. Sajnálom, hogy
Mick és Rainer nincsenek itt, hogy búcsút vegye-
nek t led; tudom, hogy szeretnének, a délutáni
brusztolásod után. De k dolgozó srácok. Nem
azért fizetem ket, hogy lógjanak. — Intett, be-

300
csukta az ajtót és elt nt, arcszesze súlyos illatát
hagyva nyomában.
Jeremy a karomba szúrta a t t. Figyeltem, ahogy
hüvelykujja felnyomja a dugattyút, és megáll. Ki-
húzta a t t, a Demerol kétharmada még a fecsken-
ben volt.
— Nem akarom, hogy egész végig aludj, szép-
fiam — suttogta. — Kitaláltam neked néhány ked-
ves kis játékot.
Csaknem azonnal jobban éreztem magam, me-
leg áramlott keresztül a testemen, és a fájdalom
úgy oszlott szét, mint a vízzé váló jégszilánk. Kör-
benézve a szobában megértettem, miért csinálta
Miles ilyenre. A vörös valóban szexi volt, bár me-
gint igaza lett. Kezdett rózsaszín vé válni.
Ezúttal a vécé zubogására ébredtem fel, majd víz
csobogott a mosdóban. Jeremy jött ki egy üres po-
hárral a kezében. Egy fokkal jobb volt a f nökénél.
megmosta a kezét.
Jobban éreztem magam, és csendben kipróbál-
tam izmaimat és csontjaimat. Még nem éreztem
úgy, hogy elindíthatnék egy mindent-bele támadást.
A felülés t nt a fels határnak. És Jeremy elfog-
lalta magát az asztalnál. Csaknem csukott szemmel
figyeltem, hogy ha felém néz, azt higgye, még min-
dig ájult vagyok.
Az üres vizespoharat maga elé helyezte, mellény-
zsebéb l el vett egy darabka alumíniumfóliát és
óvatosan a pohár peremére hajtogatta. Ezután a fó-
liát lenyomta és kis mélyedést formált ki benne. Egy
kis zsebkés oldalából elefántcsont fogpiszkálót hú-
zott el , és óvatos mozdulatokkal egy sor lyukat
szúrt a fóliából formált mélyedésbe. Eltette a fog-
piszkálót, kinyitotta a bicskát, és a pohár pereme
mentén nyílást vágott az alumíniumba.
Egy rajzoló gyerek elmélyültségével munkálko-
dott. Homloka ráncot vetett a feladattól, szemöldö-
ke összefutott az orra tövénél. Egy pillanatig mun-
kája eredményét nézte, elégedetten morrant, és kis
anyag ampullát vett el mellényzsebéb l. Letet-

301
te az asztalra a pohár mellé. Ezután kihúzta a fió-
kot, és kivett egy kis kék keretes tükröt, amilyet
k cipelnek magukkal a retiküljükben.
Lefektette az asztalra, lepattintotta az ampulla
csúcsát, és fehér kristályokat szórt az üvegre. A
fiókban kotorászott, talált egy borotvapengét és el-
kezdte porrá aprítani a kristályszemcséket. Ciga-
rettára gyújtott, és hátrad lt székében. Két mély
pöffenés után ismét el rehajolt, és miután ujjával
finoman megpöccintette a cigarettát, a hamut óva-
tosan az alumíniummélyedésbe ejtette. Felvakarta a
fehér port a borotvapengével, és a cigarettahamu
tetejére öntötte.
Bal kezével elvette a poharat, megvizsgálta, jobb
zsebébe nyúlt és egy apró forrasztópisztolyt vett
el , amely egy gomb érintésére ragyogó kék lángot
bocsátott ki. A poharat az alumíniumfólián lév vá-
gásnál az ajkaihoz emelte, és a kék lánggal meg-
gyújtotta a keveréket a fólián. Amikor égett, mélyet
szívott a pohárban keletkez füstb l, és visszatar-
totta lélegzetét. Egy id múlva kifújta a leveg t és
csukott szemmel, hátravetett fejjel ezt mondta:
— Jó, hogy mindig kéznél vagy. — Körülbelül
harminc másodpercig maradt így, miel tt a füst
maradékát is eltüntetve ismét szívott volna a po-
hárból. Megint hátrad lt, elégedetten, szeme csukva.
Éreztem, ahogy visszatér az er m. Minél tovább
várok, annál jobbak az esélyeim. Viszont urak jön-
nek, hogy elvigyenek, és a cselekvéssel nem vár-
hattam a végtelenségig.
Úgy történt, hogy nem kellett sokáig várnom, és
Jeremy tette meg az els lépést.
Miután úgy tíz percig üldögélt Nagyember szé-
kében, szeme felpattant, és idegesnek, ingerültnek
nt. Megfordult, hogy megnézzen, ahogy a falnak
lök, és láttam, amint a düh vörös és fehér folto-
kat fest az arcára. Hirtelen felállt, amit l széke
hátragördült a kerekein, és fényes kék szemét ar-
comra szegezve elindult felém. Rúgást vártam —

302
az volt a stílusa —, és az messzir l jött, az ágyékom
felé. Mindenét beleadta.
Mindkét kezemmel megragadtam a lábát, hirte-
len és gyorsan megtekertem, éreztem, ahogy térdé-
ben szétszakadnak az ínszalagok. Magánkívül fel-
üvöltött, és a leveg ben megpördülve egész súlyá-
val a hasára esett. Lábfejét fogva, lábát oldalra csa-
varva mögötte, elrugaszkodtam a faltól. Éreztem,
hogy a lába enged, mintha kirángattam volna ízü-
letéb l. Elájult a crackt l vagy a fájdalomtól. Vagy
mindkett l. Lassan felegyenesedtem, hogy visz-
szanyerjem lélegzetemet, de ez hiba volt. Megszé-
dültem, leültem, vártam, hogy agyam kitisztuljon.
Hozzákúsztam és levettem róla zakóját, ingét és
nyakkend jét. Utána megkerestem az orvosi fecs-
kend t a fiókban, és a maradék Demerolt a karjába
nyomtam. Legalább nem fog annyira fájni a lába.
Lehúztam a trikóját, cip jét, zokniját és nadrágját.
Alsónadrágja kobaltkék nejlon bikini volt, csicsás
„J" monogrammal. Ezt meghagytam neki. Ezután
lassan haladva bevonszoltam a vécébe, rájöttem,
hogy nagy fájdalom nélkül is tudok állni, otthagy-
tam a vécékagyló fölé csuklott fejjel, hogy egy bo-
rotvát keressek. Ott volt az a penge, amit a crack
porítására használt, de annak nem volt sok haszna.
Az orvosságos szekrényben találtam egy bontatlan
zacskó eldobható borotvát, de végül a körömvágó
olló, ami szintén ott volt, sokkal hasznosabbnak bi-
zonyult.
Miután levágtam a haját és levettem arany fülbe-
valóját, találtam egy kis fekete cip krémet. Tizen-
öt perces dörzsölés, mosás, dörzsölés után a haja
aranysz kéb l fényes sötétbarnára változott. Visz-
szavonszoltam és lefektettem a padlóra. Térde csú-
nyán dagadt és jobb lábszára meredek szögben állt
oldalra.
Levetk ztem és saját ruhámba öltöztettem. Egy
mérettel nagyobb volt, de munkaruha lévén, nem
számított. Bementem a vécébe, és hatszor mostam
hajat, míg visszatért a hajszínem. Az arcom nem

303
volt túl rossz. Egyik fülem bedagadt, a szemem fö-
lött vágás húzódott, ami érintésre vérezni kezdett,
és fél arcom annyira sebes és dagadt volt, hogy a
szemem csaknem elt nt benne.
Nadrágja nem állt rosszul, bár bokában sz kebb
volt, mint szerettem, és fekete pomponos cip je
szoros, de fel tudtam húzni. Amint belegyömöszöl-
tem a lábam, késztetést éreztem, hogy belerúgjak
a fickóba, de ez elmúlt. Inge túl sz k volt és nem
tudtam begombolni a gallért, ezért csak a nyak-
kend jét kötöttem fel és nyitva hagytam az inget.
A zakó ujja négy centivel volt rövidebb, ezért a vé-
cé ajtaján lév akasztón hagytam.
Jeremyt a falnak döntöttem, oda, ahol korábban
én voltam, leültem a nagy b rszékbe, és vártam.
Nem nagyon hasonlítottam Jeremyre, és egyál-
talán nem úgy nézett ki, mint én. Gondoltam, nem
számít. Feltételeztem, a londoni úriemberek egyi-
künket sem ismerik, és nem is akarják ismerni.
Feltételeztem, azt várják, csomagot kapnak. Court-
land leírhatta nekik, mi van rajtam, de most, hogy
változott a felállás, aligha veszik észre, hogy ez az
Evers nem az az Evers. Kockázatos volt id t veszte-
getni az átöltözésre, de fontos volt, hogy azt higy-
gyék, elintéztek, és többet ne jöjjenek utánam.
Azután rájöttem, hogy nem tudom, hol vagyok.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

A gonoszság központja gyakran ilyen. Unalmas

és ismétl , mint egy raktár, közepén egy mocskos
szoba. Courtland kéjodúja, akár egy fekély.
Kinyitottam a vörös sz nyeges kéjbarlang ajtaját,
és rájöttem, hogy még mindig a raktárépületben
vagyok. A Mercedes-kamion Mickkel és Dannyvel
együtt elt nt. De a raklapon lév dobozok sorai és
a szódabikarbóna zsákjai a rámpán álltak. Hátrébb

304
hungarocellbe ágyazva kétszáz literes hordók sorai.
Mögöttük az ablaktalan fekete fal mentén volt az
üzem. Levesporgyárnak nézett ki, és gyanítottam,
hogy Courtland használtan vette a berendezést va-
lamelyik nagy zacskólevescégt l. 900 literes rozs-
damentes acélüstök a tet be vezetett önálló gáz-
kiöml kkel. A crack készítéséhez nem kell más, csak
kokain, víz, szódabikarbóna és rengeteg h . Az üs-
töket forgótalpakra helyezték, hogy könnyen lehes-
sen ket kiüríteni. Csak öt üstön látszottak a friss
használat nyomai. Az üzem még csak most indult
be, nagy jöv re számítottak. A használatlan üstök
a piacnövekedés t kebefektetései voltak. Nagy jöv
áll a crack el tt.
Visszanéztem Courtland szobájába; nagy, üres
doboz egy raktárépület közepében. Gyerekek fog-
nak szemetet enni, lopni, striciskedni és idegenek
farkát szopni. Ölni és megöletni, hogy Courtland
elmerülhessen fantáziáiban. Amikor a gonosz köz-
pontjába kerülsz, nincs ott semmiféle központ,
semmi nagy terv. Csak pitiáner, fantáziátlan em-
berek, akik nem tudják felfogni, mit jelent a szen-
vedés, ha nem a saját b rükön tapasztalják.
Egy autó dudált.
A raktár elejéhez mentem, megtaláltam a rámpá-
ról levezet lépcs t (az ugrásnak még a gondolata is
fájt) és megnyomtam a „FEL" gombot. A kapu
el tt egy kétajtós kék Sierra 1,6L állt. Az a fajta
autó, amelyik még akkor is észrevétlen maradna,
ha belehajtana egy 1l-esbe egy futballpályán. Be-
intettem a kocsit, és amikor bent volt, becsuktam
a kaput.
Potrohos, középkorú férfi szállt ki bel le és csap-
ta be ajtaját, úgy nézett körül, mintha az egészet
már látta volna, és nem tetszene neki. Szeme alatt
mély kék és bíbor táskák lógtak, és olyan volt,
mintha egy éve nem aludt volna. Piszkos barna
gyapjúpulóvert és farmernadrágot viselt elasztikus
derékszíjjal.
— Azt hittem, ketten jönnek — mondtam.

305
 — A francba, olyan kurva sok melónk van eb-
ben a szezonban, hogy el sem hinné. Mondták, hogy
nincs két faszi erre, ezért egyedül kell lezavarnom a
fuvart. Az egész el van baszva, úgy ahogy van. Új
vezetésr l meg új eljárásokról dumálnak, de az
egész kamu, csak rosszabb. Márminthogy nem kel-
lene nekem egyedül Londonból idehajtani. Ezt Bir-
minghamb l vagy Leedsb l kéne elintézni, sokkal
közelebbr l. Vagy Manchesterb l — van egypár
szivar Manchesterben, akinek a seggébe szorult a
keze és azon baszkolódik, hogy nincs semmi melója.
Én meg jöjjek ide Londonból. Egyedül.
— Azt hittem, hogy maguknál jobb a szervezés.
— Nézd, haver, folyton ugrásra készen kell áll-
ni; az ember sose tudja, mikor hívják. Idén még egy
szabad hétvégém vagy szabadnapom nem volt, és k
csak egyre nyomatják. Baromság. És mindenki azt
gógyizza, hogy a pénz tutira óriási. Hát szar, az
egész szar. Más munkát kell találnom. Hol van?
Mondtam, hogy bent van, és az „iroda" felé bic-
centettem. Elindultunk. Most el ször nézett meg.
— Ejj, szarul nézel ki, fiú. Micsináltál, vonat alá
estél?
— Volt egy kis gondom, míg lenyugtattam.
— Nem halott, ugye? Halottat nem viszek; nem
vagyok szaros szemetes.
Kinyitottam az ajtót, és Jeremy békésen aludt a
falnak d lve, lába térdb l oldalra hajlott. A londo-
ni férfi nem vett tudomást Jeremyr l; olyan nagy
hatással volt rá a berendezés, hogy halk füttyöt
eresztett meg. Kiskorában biztos ugyanazokat a
férfimagazinokat nézegette, amelyeket Courtland.
Valószín leg még most is.
— Segíts csak, fiam.
Hasára döntöttük Jeremyt, majd a férfi el vett
nadrágzsebéb l egy tekercs üvegszállal er sített ra-
gasztószalagot. Jeremy térdei összeértek, de bokái
egy méterre voltak egymástól, ezért egymás mellé
kellett er ltetnie ket. Nyögött az er lködést l. Je-
remy térdéb l recseg hang hallatszott, porcok és

306
inak szakadása. A férfi nem tör dött vele. Akár
bontott csirkét is kötözhetett volna. A szalaggal
körbetekerte Jeremy bokáját, csuklóját a háta mö-
gött és a nyakát. Aztán Jeremy száját is duplán le-
ragasztotta. Amikor végzett, Jeremy U alakban ült
összekötve, háta ívbe hajtva, feje el re, lábfeje
csaknem a fejét érintette. A férfi könyökével meg-
lökte Jeremyt, mire a test oldalra fordult.
— Mi van benne?
— Demerol.
— Mennyi?
— Úgy 45-50 köbcenti.
Bólintott, majd a mennyezetbe rejtett pontlám-
pákra nézett.
— Van troglid vagy kolád?
— Trogli?
— Ja, az. Trogli. Itt a raktár, akkor van egy cso-
mó kurva trogli. Vagy magad akarod kivinni? Mert
én meg nem emelem a szarfaszút, az szentség.
Találtunk egy troglit, Jeremyt rádöntöttük, az-
tán a pasas kitolta a „csomagot" a rámpára. Kocsi-
jával odatolatott, kinyitotta a csomagtartót és be-
lefordítottuk Jeremyt. A férfi lecsukta a tet t, be-
szállt a kocsiba, és elhajtott anélkül, hogy vissza-
nézett volna.
Becsuktam a kaput meg az iroda ajtaját, az asz-
talhoz mentem és Marrianne-t hívtam. Órám ötöt
mutatott.
— Bent van?
— Ó, Forrest, helló. Nem, nincs. Bejött, úgy fél-
három körül, és szörnyen sietett. Rendelt egy repü-
jegyet Párizsba és körülbelül tizenöt perc múlva
már el is ment.
— Marrianne, nagyon figyeljen. Azt akarom,
hogy most felálljon, kimenjen az ajtón, és elt njön
onnan. Azonnal. Veszélyben lehet. És ne jöjjön
vissza. Menjen Londonba. Ken biztosan hálás lesz,
ha reggel visszamegy hozzá.
— Rendben, ha ezt akarja, de még nem fizettek
és én...

307
 — Csak tegye, amit mondtam — szakítottam
félbe.
— Jól van, jól van, csigavér. Két dolog, aztán
megyek. Bill hívott; azt hiszem, fel kellene hívnia.
Még mindig ugyanazon a számon van, amit megad-
tam. Nem hiszem, hogy nagyon el lenne ragadtat-
va magától.
— Adja meg még egyszer a számot. Mi a másik?
— 201 2121. Dave háromszor telefonált és ide-
gesnek t nt. De elszalasztotta Mr. Courtlandet.
— Holnap, ha már Londonban lesz ...
— Már megcsináltam — mondta. — Tudtam,
hogy nagyon érdekli Dave hívása, meg minden,
úgyhogy felhívtam Pauline-t, a barátn met az egyé-
ni tudakozóban, és megadta a londoni szám cí-
mét. Megmondjam?
— Majd reggel. Hemel Hempsteadben felhívom.
Most pedig menjen.
— Megyek már, megyek.
Felhívtam Billt és megkértem, hogy fél óra múl-
va találkozzon velem az aintree-i klubháznál.
— Hozza el a barátját a Különleges Ügyosztály-
tól — mondtam.
— Ott leszek — mondta egy második hang a vo-
nalban.
— Ha már beszélünk, riaszthatnák az országúti
rend rséget egy kék Sierra l,6L-re, kétajtós, rend-
száma D 544 YAH. Egy férfi van a csomagtartó-
ban összekötözve, felpeckelt szájjal, akinek orvosi
ellátásra van szüksége. Kókós és veszélyes. A so-
r egy bérgyilkos, akit talán már köröznek.
— Elkapjuk ket — mondta a második hang.
Hívtam egy minitaxit, eloltottam a világítást, be-
zártam, és a kapunál várakoztam. Tíz perccel ké-
bb, amikor Aston Martinom mellett kiszálltam a
minitaxiból, megtántorodtam, és csaknem orra es-
tem. A Demerolt még mindig nagyon éreztem. Rá-
jöttem, hogy a kellemes zsongás leple alatt fáj lé-
legezni, hogy testem tele van csontig ható zúzódá-
sokkal, és hogy kimerültem. A minitaxi vezet je azt

308
hitte, részeg vagyok. A rajtam lev sz k és rövid
ruhadarabok sem kelthettek jó benyomást. Jere-
my nadrágzsebében kotorásztam, és találtam egy
tízfontost. Tartsa meg a visszajárót, mondtam a ta-
xisnak. Jeremy biztos mindig nagy borravalókat
adott. Könnyen jön, könnyen megy.
Autómat hétórás ácsorgás pora terítette be a par-
kolóban. Az jutott eszembe, hogy egy 125 000 fontos
autó miért koszolódik ötször gyorsabban, mint egy
100 fontos pléhláda? Talán a kosz szereti a pénzt.
Kinyitottam az ajtóba süllyesztett térképtartót, és
kivettem a tárcámat; megnyugodtam, ahogy vissza-
kaptam az identitásomat. Forrest Evers, volt autó-
versenyz , volt tévériporter. Volt férj, volt szeret
és volt gengszter. Jelenleg alkalmazás nélkül.
Bill nagy bemutatót tartott: egy új, hétüléses
Jaguárral hajtott be a parkolóba; kürt harsant,
ahogy százhússzal végigugratott a ragyás aszfalton,
majd megállt mellettem, kavicszáport és nagy por-
felh t kavarva. Letekerte az ablakot és kihajolt.
— Jó buli zsarunak lenni — mondta komoly
arccal. — Beszáll?
Beszálltam hátulra, becsuktam az ajtót. Az elöl
ül férfi felém fordult.
— Színes napja volt. Mr. Evers. — Hátul és ol-
dalt rövid vörösessz ke hajjal, kis, rövid katonai
bajusszal, és egy csalódott iskolaigazgató lágy te-
kintetével úgy nézett ki, mint egy átlagos titkos-
rend r.
Zúzódásaim egyre jobban sajogtak. Nyakam me-
rev volt és egész fels testemmel el kellett fordul-
nom, ha mozgatni akartam a fejemet. A Jaguár
rülése olyan kényelmes volt, mint egy ágy, kí-
sértést éreztem, hogy lecsukjam a szemem és alud-
jak.
— Mit tud a dologról? —kérdeztem a titkosrend-
rt.
— Ön súlyos testi sértést, emberrablást követett
el, valamint eltulajdonított egy negyvenötezer font-
ra biztosított járm vet. Vétkes még birtokháborí-

309
tásban, valamint nagy, azonban ismeretlen mennyi-
ség narkotikum szállításában és birtoklásában. Ez-
után egy második testi sértés következett, és b n-
részesség emberölési kísérletben. Meglehet sen szí-
nes nap, Mr. Evers.
— Ez csak hadova. Ha tudta, mi történik, akkor
mi a fenéért nem jött be és hozott ki? Meg akartak
ölni.
— Ez nem hadova — mondta visszafordulva az
ülésén, és kinézett a szélvéd n. — Ezek részben
személyes megfigyeléseim, részben szerepelnek a
Szabadkiköt nyilvántartásában. Ami pedig a be-
menést és a maga kihozását illeti, ha így akar ope-
rálni — egyedül —, úgy is maradhat: egyedül.
Nem fogom magamat és az embereimet veszélynek
kitenni egy hibbant ember kedvéért, aki mintha
nem venné észre, hogy ennek az országnak van,
rend rsége és törvényei.
A fájdalom fokozódott és az az érzésem támadt,
hogy rosszabb ellenség lehet, mint Courtland.
Óvakodj a férfiaknak attól a generációjától Angliá-
ban, akik úgy beszélnek, mint a pesztonkák. Bill
oldalra csúszott az ülésen és nagyot kacsintott. Azt
hiszem, megnyugtatásnak szánta, de az ellenkez
hatást érte el.
— Azt akarja mondani, hogy mindent tud Court-
landr l, arról, hogy kokaint csempésztek, és a crack-
üzemr l?
— Egyáltalán nem. Ha Plummer közrend r nem
szól, kétlem, hogy egy ideig rábukkantunk volna.
Bár feltételezem, azzal, hogy neki elmondta, szán-
dékában állt elmondani nekünk is. — A visszapil-
lantó tükörb l nézett rám kis, elégedett mosollyal
az arcán.
— Ha tényleg okos volna — mondtam —, nyug-
ton hagyná az üzemet és követné a cracket az egész
elosztási hálózatban, és lenyomozná a szállítmányt
Kolumbiába. Akkor tényleg tehetne valami na-
gyon jót.

310
 — Kétlem, hogy ilyen okos lennék. Jelentést fo-
gok írni, és akkor az ügy kikerül a kezemb l.
— De Courtland megvan, nem?
A férfi a Különleges Ügyosztályról ismét kinézett
a szélvéd n. A távolban egy csapat fehér galamb
szállt fel a pálya közepén, a buja zöld f l. Bill
hátrafordult.
— Nincs meg. Elvesztettük.
— Elvesztették? Egy kéttonnás, aranyozott
Rolls Royce-ot nem lehet „elveszteni". A repül -
térre ment, Párizsba indult.
— A Roller még mindig a parkolóban van a
Millnél. A repül téren nem mutatkozott.
Különleges Ügyosztály megfordult az ülésen, és
a két arc egymás mellé került, velem szemben. Bill
nagy, jóvágású, kisfiús arca, er s arccsontja, kes-
keny álla és Különleges Ügyosztály esdekl tekin-
tete.
— Csak mi ketten voltunk — mondta. — Megle-
het sen kevés az emberünk, és arra gondoltam csak,
hogy ez valami vad tipp. Bill maradt, hogy szem-
mel tartsa magát Aintree-nél, én Courtlandet kö-
vettem az irodájába. Nem jött ki. Biztosan van egy
másik autója és egy hátsó kijárata. Egy embert ál-
lítottam a repül térre. Marrianne, azaz Mrs. Plum-
mer, azt mondta, hogy jegyet foglalt neki egy já-
ratra Manchesterb l. De nem jelent meg.
Nevettem.
— Most már értem. Értem már, hogy miért nem
mutatkozik be, és aztán miért fenyeget zik minden
franccal. Elszúrta. Elszalasztotta a nagy fogást. Ezért
az az egyetlen útja a kokainhoz, hogy azt állítja,
Jeremy mondta el magának; azt mondja, csak egy
szerencsés fogás volt. A Sierrát gyorshajtásért ál-
lította meg, és a csomagtartóban talált, delíriumos,
törött térd pasas engedelmesen mindent elmon-
dott a kokaingyárról. Valami ilyen mesét fog el -
adni. De ha hozzám kapcsolja, akkor vissza kell te-
kernie az órát addig, amíg Courtland még itt volt.
És az egész porhintés az emberrablásról és testi

311
sértésr l és illegális anyag szállításáról azért van,
hogy engem elhallgattasson.
— Jól összefoglalta — mondta. — Azonban ezek
nem üres fenyegetések, Mr. Evers. Magát figyel-
ték. És ha továbbra is bármilyen módon beleavat-
kozik a munkánkba, ígérem magának, gondoskodni
fogok arról, hogy eljárást indítsanak maga ellen. A
jöv ben ezt hagyja a profikra.
Hangja suttogássá halkult.
— Úgy látom, nem veszi ezt komolyan. Hadd tá-
jékoztassam néhány tényr l. Évente már körülbe-
lül tíz tonna kokain érkezik Dél-Amerikából Euró-
pába. Tudjuk, hogy szeretnének még többet szállí-
tani, és hogy piacuk b vítése a crackt l függ. A
crack csupán 10 fontba kerül az utcán, és úgy be-
csüljük, hogy kett l egy vagy háromból kett ,
aki kipróbálja, már az els adag után rászokik.
Nem csak a mi gyermekeinkr l beszélünk. Az
gyermekeikr l is, a következ generációról. — Zse-
bében kotorászott cigaretta után, talált egy gy röt-
tet, szájába tette, rám nézett, kivette a szájából, és
a hamutartóba tömte. Aztán el refordult és a Grand
National lóversenypályát nézte.
— A kokain zsírban oldódó. Amikor a terhes n
kokaint vesz be, az áthatol a placentán. Mikor a
placentán belül van, a magzatvízben, norocainná
alakul, ami nemcsak er sebb a kokainnál, de vízben
oldódik. Így a norocain a placentán belül marad. A
magzat beszívja, kiválasztja, beszívja és kiválasztja
és beszívja. Napokon keresztül, újra és újra.
— Szóval a magzat már születése el tt kokainis-
ta lesz.
— Rosszabb annál — mondta. — Ha megszüle-
tik, valószín leg koraszülött lesz és rendellenesen
kicsi. Nagy az esélye annak, hogy agya károsodott,
és abnormálisan kicsi lesz a feje. Deformált nemi
szervvel és vékonybél nélkül fog megszületni. A
legrosszabb hatások még azel tt történnek, hogy
az anya tudná, hogy terhes, terhességének els há-
rom hónapjában, amikor kialakulnak a baba szer-
vei.
312
 Egy pillanatra elhallgatott, majd ismét felém
fordult.
— Szeretnék kemény és cinikus lenni ebben, de
nem vagyok az. Tavaly négyszázhat kiló kokaint
foglaltunk le, és csak a felszínt kaparásszuk. Mit
gondol, mennyi kokain van a raktárban?
— Courtland azt mondta, két tonna.
A két férfi egymásra nézett. Nem gondolták vol-
na, hogy ilyen sok.
A fáradtság hullámokban tört rám, izmaim rán-
gatóztak és lüktettek.
— Nézzék, én nem detektívesdit akarok játsza-
ni. Versenyautót akarok vezetni; és pont. Bizonyí-
tékra van szükségem, hogy kábítószereztek, és
Courtland nélkül ez nincs meg. Bill, még mindig
kell a segítsége. Ott tud lenni Buckinghamben hol-
nap kés este? Megadom a címet. — Bill és Külön-
leges Ügyosztály egymásra nézett és vállat vont. A
tükörben Különleges Ügyosztályba néztem. — Egy-
szer dolog. Egy ember b ven elég.
Londonba akartam hajtani, de felriadtam, ami-
kor megváltozott a kerekek hangfekvése, és az autó
kezdett lesodródni az M6-ról. Ezért lejöttem a 19-es
kijáraton, és az els ágy, ami az utamba került, egy
geil kis étterem és fogadó volt, Knutsfordnál. Hosz-
szú sötét hajú és gyönyör hosszú kez lány veze-
tett egy szobába, cuki mintákkal a falakon és más-
fajta cuki mintákkal az ágyterít n. Amint kiment,
arccal az ágyra estem és halottnak tettettem ma-
gam.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

— Odaadtad azt a gyönyör házat annak a LI-

BÁNAK?!
Alicia trombonhangjától egy pillanatra meg-
álltak a villák a Pieróban. (Pieróról az egyik vicc

313
az, hogy ott azért olyan buják és zöldek a növé-
nyek, mert mindegyik egy pletykarovat-szerkesz-
t rejt.) A zaj visszazárult fölénk, és mi az ev -
eszközök csörgése, pletykák, üzletek és ígéretek fel-
színe alá kerültünk.
— Nekem nem kell, t meg nem hibáztatom. So-
sem voltam a h ség mintaképe.
— Eszed tokja. A h ség egy trükk a férjek el-
len. Isten a tudója, h séges voltam Kenhez, de azt
hiszem, hülyeség volt, kedvesem. Ha nem lettem
volna, szerintem nem viselte volna meg annyira. De
ne haragudj, nem azért jöttünk ide, hogy az én si-
vár életemr l beszélgessünk. Úgy nézel ki, mintha
az arcodon szánkáztál volna végig az autópályán.
Mit csináltál?
Alicia szepl s keze és karja háromszögén nyug-
tatta állát, mindent megpróbálva, hogy veszedel-
mesnek nézzen ki. Áttetsz porcelánb re volt, erek
alig látható kék f zfalevél-mintázatával, mint a
múzeumi kínai vázáké. Apja az egyik cambridge-i
kollégium igazgatója volt, és soha nem használta a
rangját. Azonban nagyszer vidéki ház és uradalom
járt a ranggal, és Alicia ott született.
Amikor megesküdött Kennel, nagyanyja krém-
szín selyem menyegz i ruháját viselte egy viktoriá-
nus gyöngysorral. A hosszan aláhulló vörös hajá-
val tett hatást, a legtöbb divatlap feljegyezte, és egy
rövid ideig Londonban a fiatal n k vörösre festet-
ték a hajukat.
Most, tíz évvel kés bb, negyvenévesen, a leg-
gyönyör bb n volt egy gyönyör n kkel teli szo-
bában. Ha Aliciával voltál, akár akartad, akár nem,
te kerültél a figyelem központjába. Megtanult ész-
bontó lenni; ez rá irányította az érdekl dést. Fel-
szúrt egy gombát, és felvont szemöldökkel várt a
válaszra.
— Liverpoolban voltam, azt a pasast kerestem,
akir l kérdeztelek.
— Ó, igen, Miles Courtland. Úgy értesültem,
hogy csak egy kis hal. Nem hiszem, hogy csi-

314
nálta volna veled. Mindenesetre egy-két dolgot
megtudtam.
Intettem a pincérnek még egy üveg Falchini Ver-
naccia di San Gimignanóért. Alicia ragaszkodott
hozzá, hogy csak fél üveggel rendeljünk („Ha már
egyedül iszom, legalább nem kaphatnak azon, hogy
egy egész üveggel lenyomok"), majd a felét az én
poharamba töltötte.
— Hadd álljon csak, ha nem kívánod; olyan szép
nézni. Azokra a szép sz kre emlékeztet San Gi-
mignano alatt. Ken ismerte Falchiniéket. Gondo-
lom, még most is ismeri — mondta, és merengve
nézett át a termen.
A pincér töltött, kortyoltam a pompás száraz bor-
ból, bólintottam, és Alicia folytatta „egy-két do-
loggal Miles"-ról.
— Nos, undorító varangy, ahogy mondják; el
nem tudom képzelni, miért akarod megismerni.
Mindegy, végigcsörögtem az öreg lányok hálóza-
tát, és unokahúgom, Cecily ismeri azt a szegény
lányt, aki hozzáment. Anne, azt hiszem, ez volt a
neve, vagy inkább még most is az. Az élet megy
tovább. Öt éve különváltak. Szóval, azt hitte, egy
rahedli pénze van a pasasnak, de a mézeshetek után
rájött, hogy olyan szegény, mint a templom egere.
Nagy háza, nagy adósság, pénz semmi. Cecily azt
mondta, mindent eladogatott. Mrs. Courtland ha-
zamegy, és elt nt a bútor az. ebédl l. Nem mintha
a pasas valaha is sajnált volna valamit magától;
mindig volt valami vulgáris Rollsa. Valószín leg tu-
dod, persze hogy tudod, hogy azt a szöv vállalatot
vagy mit, már lecsúszva örökölte. Úgy néz ki, a fel-
színen tartotta, szóval kap egy jó pontot, de gyaní-
tom, teljesen leégett.
— Van valami ötleted, hova menne, ha el akar-
na rejt zni?
— Bangkok, Manila, Dzsakarta — mondta této-
vázás nélkül. — Egy olyan szomorú városba, ahol
a parasztlányokat elvonszolják a faluból és kifestik
ket az üzletemberek kedvére. Szeret a húsosfazék

315
körül dagonyázni; henceg vele. Végül adott a fele-
ségének valami rút — szünetet tartott, hogy hang-
súlyozza a divatos kifejezést — „nemi úton terjed
betegségeit", amit az egyik rendes évi bangkoki uta-
zásáról hozott haza. Akkor hagyta ott a felesége.
Azt mondta Cecilynek, hogy ez volt az egyetlen
tartós dolog, amit kapott t le.
Bangkok, Manila és Dzsakarta. Mind útba esnek
Adelaide felé. Courtland még mindig akarhatja,
hogy riválisa, Coleman, nagyközönség el tt törjön
össze. És ha megtudja, hogy életben vagyok, utá-
nam veti magát.
— Mi is van még? Readingben kémiát tanult, és
csalásért kivágták. Testvérei nincsenek. Szülei va-
lószín leg iszonyatosan megrémültek, hogy mit hoz-
tak a világra, és feladták. Egy darabig pszichiátriai
intézetben volt, miután a felesége otthagyta. Úgy
látszik, ez érzékenyen érintette.
— Alicia, szeretnék egy szívességet kérni t led.
— Meglehet sen sok szívességet kérsz. Én nem
kapok egyet sem?
— A farmépület fent Bucksban. Ha nem mész
fel oda ma este, szeretném használni.
— És én nem tudhatom, miért?
— Nem mondhatom meg.
Lenyúlt az asztal alá a táskájáért.
— Elmondjam, min gondolkodom mostanában?
Egy kulcsot vett el és puhán a tányérom elé
tette.
— Mostanában mintha túlságosan is sok olyan
férfival futnék össze, akik már kiválasztották a ma-
guk szerepét, úgy, ahogy öltönyt választanak a
szekrényb l vagy szerepet egy drámából. Üzletem-
berek, jogászok, politikusok. És elég jól játsszák a
szerepüket. Olyan jól, hogy sem k, sem mások
nem veszik észre, kivéve a feleségüket, milyen ro-
mos kuszaságot csinálnak az életükb l. Még azt
sem veszik észre, mennyire dühösek. És ami külö-
nösen kegyetlen, az az, hogy nem tudnak beszélni
róla. Azt akarom mondani, hogy kell, hogy legyen

316
bennük valami érdekl dés az iránt, hogy más fér-
fiak hogyan érzik magukat, hogy mások is olyan ha-
misnak érzik-e valójában, mint k. De nem tudják,
hogyan kérdezzék magukat; arról nem is beszélve,
hogy másokat hogyan kérdezzenek. Nincsenek rá
szavaik. Tudnak beszélni az autóikról, a vállalatuk-
ról és a nyaralásukról. De önmagukról valójában
nem. Részben azért, mert ha beszélnek, ha meg-
mondják, amit gondolnak, akkor az emberek elme-
nekülnek t lük, vagy köveket hajigálnak rájuk.
Szóval, ez túl veszélyes. Elveszthetik értékes sze-
repüket a darabban. Ezért végül az egyetlen álta-
luk ismert módon beszélnek önmagukról; közvetve,
viccekkel, mintha személytelenítenék magukat. Szó-
val, azt gondoltam, hogy a világ tele van csalókkal.
És azon töprengtem, hol vannak a férfiak? Hova
ntek?
Mélyen kortyolt borából, letette a poharat, bele-
meredt.
— Nagyon vártam, Forrest, hogy találkozzam
veled, mert te pontosan az vagy, amit csinálsz, nem
más. Vigyázat! Itt jön Forrest. Huss, és el is t ntél,
mint valami természeti er . Mindig tökéletesen
nyílt és becsületes voltál velem, Isten a tudója. És
ennek ellenére is mindig meglehet sen kedveltelek,
még ha tudom is, hogy soha nem köthetnélek le.
Mindig eltépnél valami rohadt autóversenyre, a vi-
lág másik felére, mint Ken. De be kell ismerned,
hogy ez egy vicc. Hogy az egyetlen becsületes fér-
fi, akit ismerek, a házamat akarja, de azt nem,
hogy én benne legyek.
Olyan hangosan nevetett fel, hogy a villák ismét
megálltak a leveg ben.
— És csak estére akarod. — Elsírta magát. Meg-
fogtam a kezét az asztalon.
— Mikor váltatok szét Kennel?
— Két éve és tizenegy hónapja, de ki számolja?
— mondta szipogva, visszanyerve önuralmát. Is-
mét lenyúlt retiküljébe, és egy apró tükröt hozott

317
fel a tenyerében. Semmi kár nem esett a sminkjé-
ben.
— Sajnálom. Csak most lett kellemetlenül vége
egy kapcsolatnak, amir l azt hittem, hogy egész
normális viszony, míg el nem ment egy huszonhá-
rom éves ruhafogassal. Most attól félek, hogy csalás
volt az egész dolog közöttünk, és hajlamos vagyok
nyilvános helyen elsírni magam. De jól vagyok,
tényleg. Jobban leszek. — Megszorította a kezemet,
amivel eszembe juttatta sérült ujjízületeimet. —
Mindegy, vidd a házam. Különben is Londonban
maradok a lakásomban. De csak ha megígéred, For-
rest, hogy megmondod, mir l van szó, és miért aka-
rod éjszakára a házamat és miért van az arcod ilyen
megdöbbent állapotban. Úgy nézel ki, mintha ve-
rekedtél volna.
— Sokáig tart elmondani.
Alicia felhúzta szemöldökét.
— De elmondom — ígértem —, amikor visszajö-
vök Ausztráliából.
— Azt jól teszed. De kikaparom a szemedet, ha
kiderül, hogy csak azért, hogy valami mohát lefek-
tessél — mondta tettetett dühvel.
A délután hátralev részét az este megszervezésé-
vel töltöttem. Ken határozottan ellene volt, „híg ve-
lej tervnek" nevezte. De amikor úgy alakítottam,
hogy nem kell otthagynia az estélyét, akkor jobb
belátásra tért.
A cím, amelyet Marrianne megadott, egy kis zsák-
utca volt a Holland Park közelében. Kint vártam,
míg a hálószoba lámpáját el nem oltották. Vártam
még pár percet, majd becsöngettem. Öt csöngetés
után Dave nyitotta ki az ajtót, bíbor öltöz köpeny-
be burkolózva. Vékony aranyórát viselt, amit még
soha nem láttam rajta, és finoman izzadt, haja nyir-
kosan tapadt koponyájára. Parfümt l és a szeretke-
zés zsályás illatától szaglott,
— Forrest, hogy a francba! Hogy találtál...
Elnyomultam mellette, sürget n beszélve.
— Figyelj, sajnálom, hogy ilyen kés este ugrat-

318
lak ki, de Ken az el bb hívott fel. Max csinált né-
hány változtatást a sebváltón, és szükségünk van
egy adapterlapra. Hemel Hempsteadben vannak
mind, és segítened kellene Maxnek. Ken azt mond-
ja, ha tudunk csinálni egy mintát reggelre, kerít
egy m helyt, ahol elkészítenek egy sorozatot bel -
le, amit elvihetünk Adelaide~be.
— A kurva mindenségit, szerel vagyok, nem la-
katos. Miért nem Kennyt...
— Mit csinálsz, Dave?
Félig lejött a lépcs n, hangja rekedtes és álmos
volt, kis kék hálóinge alig ért a csíp jéig. Méz és
krém volt, huszonhat éves lehetett, gondoltam, mel-
lei súlyosan meglendültek, ahogy a korlát fölé ha-
jolt. Hosszú, sz ke haját ellökte szeme el l és vá-
laszra várt.
Ismertem Midge-et, Dave feleségét, az alacsony,
kemény, jó kedély , göndör hajú lányt Dave york-
shire-i falujából. Két fiuk volt, öt- és tízévesek.
Dave pánikkal és zavarodottsággal a tekintetében
nézett rám, majd vissza a lányra a lépcs n. Meg-
törtem a csöndet, amely azzal fenyegetett, hogy túl
hosszúra nyúlik, közben Dave összeszedi magát és
elkezd azon gondolkodni, hogyan találtam meg.
— Ha most elindulunk, reggelire visszaérhetsz.
Dave válla leesett, megadta magát.
— Mennem kell — mondta a lánynak. — Reggel,
amint tudok, visszajövök. Menj az ágyba.
A n sért dötten nézett rám, megfordult, és azt
tette, amit mondtak neki. Dave követte az eme-
letre.
Húsz perccel kés bb északnak tartottunk az
Ml-en. Dave szótlan volt, mióta beszállt a kocsiba,
nem tudta, hol kezdje. Megrándult az ülésben, ami-
kor megszólalt a telefon, amit még a délután szerel-
tettem be. Ken üdvözölt, én fennhangon válaszoltam.
— Halló, Ken, nehogy azt mondd, hogy Max
meggondolta magát.
— Dave veled van? Helyes, helyes. Hadd beszél-

319
jek vele. — A hangszóróra kapcsoltam, és Dave-nek
adtam a kagylót.
— Nézd, Dave, sajnálom, hogy az éjszaka kell s
közepén felkeltettelek, de azt hiszem, rajta vagyunk
valamin. Maxszel mindent összeállítottunk a m -
helyben, és fent vagyunk a farmon Whitefieldnél.
Ugye nem nagy baj, hogy el kell jönnöd? Nincs sok-
kal messzebb, és tényleg értékelnénk a tanácsai-
dat. Forrest ismeri az utat.
Amikor Ken és Alicia az esküv jük után megvá-
sárolták a farmot Whitefieldben, gazdátlan tizen-
hatodik századi tanyaépület volt lyukas zsúptet -
vel és hatvancentis vízzel a k padlókon. Mostanra
az ingatlanügynökök álma lett bel le, új zsúptet -
vel, modern konyhával, csiszolt k padlóval, meny-
nyezetgerendákkal, új szigeteléssel, f tött úszóme-
dencével és akkora k kandalókkal, hogy ökröt lehe-
tett volna sütni bennük. Annyi pénzzel és gondos-
kodással építtették újjá, amit egy gyerekre is paza-
rolhattak volna. Csak huszonöt percre volt északra
az Arundel-m helyt l Hemel Hempsteadben és
negyvenöt percre Heathrow-tól. Azt tervezték, hogy
addig élnek ott, míg Ken vissza nem vonul, de csak
egy évig használták, aztán szakítottak.
Dave teli volt kérdésekkel, amelyeket ingerülten
visszautasítottam, tájékozatlanságot tettetve. Aka-
dozva magyarázkodni kezdett a lány és a sikátorbeli
ház miatt, és hogy miért nem a feleségével volt
Rugbyben. Mondtam, hogy nem akarok hallani ró-
la. Minél tovább tudom védekezésben tartani, an-
nál jobb.
Az életem függött Dave-t l. Meg kell bíznod a
szerel dben, vagy nem vezethetsz. Nem er ltethe-
ted az autódat a végletekig, ha azon aggódsz, hogy
nincs tökéletesen összeszerelve. Barátok voltunk.
Kisebbik fia keresztapja voltam. Amikor ránéztem,
úgy éreztem, mintha a rövidebbet húztam volna, és
én volnék a hóhéra. Nem volt jó érzés. És amit ten-
nem kell, attól még rosszabbul fogom érezni magam.
A jelöletlen kapu el tt megálltam, kinyitottam,

320
behajtottam és bezártam mögöttünk. Telihold volt,
és amikor keresztülhajtottunk a nyílt mez n, a táj
középkori bakhátjai olyanok voltak, mint a tenger
görg hullámai. Az öreg házat a hold hátulról vilá-
gította meg. A zsúptet meredeken esett alá a két
emelet magasságú gerinct l csaknem a földig.
„Macskacsúszda". Alicía nevezte így. Áthajtottam a
kapukon, a karám mögé, és a tanyaépületek közötti
udvaron álltam meg.
— Semmi fény. Úgy néz ki, mintha nem volna
itt senki.
— Biztos az els szobában vannak — mondtam,
mintha ez megmagyarázná az elsötétített házat.
Dave követett a konyhaajtóhoz. Egyszer kopogtam,
majd szembefordultam vele. Mondani kezdett vala-
mit, de keményen állon vágtam, miel tt elmondhat-
ta volna, amit akart. Meg kell tanulnom bal kézzel
ütni. Jobb kezem üvöltött a fájdalomtól. Kinyitot-
tam az ajtót, meggyújtottam a villanyokat. Bevon-
szoltam Dave-et.
A konyhát a frissen fényezett tölgyfa szekrények-
l és a nagy konyhaasztalból áradó méhviasz illa-
ta töltötte be. A polcokon üvegedények sorakoztak
szárított babbal és tésztával. A h szekrény mel-
lett drága borok feküdtek állványokon. Átvonszol-
tam Dave-et a csiszolt köveken, le a hallba, és az
els szobába.
Szakításuk után Alicia kidobta az összes régi bú-
tort. Egy hosszú, alacsony, vaj puha, szürke b rka-
napé el tt most alacsony kávézóasztal állt; vastag
üveglap négy vaskos krómlábon.
Lesöpörtem róla a magazinokat és a hamutartó-
kat, aztán levettem Dave-r l minden ruháját. Hát-
tal az asztalra húztam meztelenül, bakáját és csuk-
lóját a magammal hozott rézdróttal a krómlábak-
hoz kötöttem. Feje az asztal egyik végén lógott le,
lábai szélesre tárva a másikon. Kimentem a kony-
hába kalapácsért, találtam egyet az alsó fiókban,
majd visszamentem és leültem a kanapéra, szem-

321
ben lágyékával és vártam, hogy felébredjen. Nem
volt valami szép látvány szétvetett lábakkal.
Amikor magához tért, eltartott egy ideig, míg rá-
jött, hol van. Megpróbálta felemelni a fejét, hogy
körbenézzen a szobában, de fárasztó volt így tarta-
ni a fejét és hasa fölött engem figyelni, amint a ka-
napén ülök. Tíz másodperc múlva feje lehanyatlott,
és a mögötte lév üres kandallóba bámult.
— Úristen, Forrest, mi van? Hol vagyunk?
— Két kilométerre a legközelebbi lakott helyt l,
úgyhogy üvölthetsz, ha akarsz. — Azt akartam,
hogy olyan rémült és védtelen legyen, amennyire
lehet. Hangja remegése elárulta, hogy sikerem lesz.
Minél hamarabb vége, annál jobb. Felálltam. —
Tudni akarom, miért és hogyan csináltad. — A nyo-
maték kedvéért a kalapáccsal megkocogtattam lá-
ba között az üveglapot. Halott, törékeny hangot
adott.
— Te meg vagy rülve! Nem vagy magadnál!
Úristen, Forrest, ez nem vicc! Mi a faszról beszélsz?
— Er lködött, de hátrafeszülve nem tudott sok er t
kifejteni, és a drót csuklójába és bokájába vágott.
A kandalló melletti mélyedésben lév magnóhoz
mentem, bekapcsoltam, és betettem Bill kazettáját.
Teljes hanger re állítottam. Telefonkicsöngés hal-
latszott, majd Marrianne hangja.
— Courtland Mills.
— Dave hangja:
- Halló, Mr. Courtland bent van?
— Mit mondhatok, ki keresi?
— Dave. Csak annyit mondjon neki, hogy Dave.
— Sajnálom, Mr. Courtland most nincs itt. Ké-
bbre várjuk. Visszahívná ebéd után? — A vonal
elhallgatott, majd ismét kicsöngés következett.
— Courtland Mills.
— Mr. Courtland bent van?
— Sajnálom, Mr. Courtland még nem jött be.
Megmondjam neki, hogy kereste?
— Igen, Dave vagyok. Már telefonáltam. Beszél-
nem kell vele. Mondja meg neki, hogy sürg s. Mi-
korra várja?
322
 — Most reggel. Bármelyik pillanatban bejöhet.
Meghagyna egy telefonszámot, ahol elérheti önt?
— Ez egy londoni szám: 629-9496. Mondja, van
egy telefon, ahol elérhetem?
— Sajnálom, Mr. Courtland nem hagyott számot.
— Bassz... — A felvétel itt megszakadt.
— Mrs. Plummer, kerestek ma reggel? — Ez
már Courtland volt.
Marrianne egy ügynök és két hitelez üzenetét
adta át. Aztán ezt mondta:
— Valami Dave kétszer telefonált. Meglehet sen
türelmetlenül beszélni akart önnel.
— Marrianne, nem akarom, hogy itt keressen, és
ezt nagyon jól tudja. Ha megint telefonál, mond-
ja neki azt, hogy elhagytam az országot. — Nevetés
hallatszott. — Ebben legalább van valami igazság.
És érdekl djön a kis David után. Hálás lesz érte.
Marrianne nevének említésére Dave feje felpat-
tant, és rám nézett. Mondani akart valamit, de meg-
gondolta, és feje ismét hátrahanyatlott. A magnó el-
viselhetetlenül hangosan szólt.
— Courtland Mills.
— Halló, itt megint Dave. Bent van?
— Sajnálom, Mr. Courtland már távozott. Átad-
tam az üzenetét, és megkért, hogy mondjam azt
önnek, jobban szeretné, ha nem telefonálna ide. Tu-
domásom szerint elhagyta az országot.
— A szemét! Az isten verje meg, egy vagyonnal
tartozik. Pontosan azt tettem, amiben megegyez-
tünk, és tartozik nekem. Mondja meg neki, kedves,
hogy ha egy héten belül nem fizet, akkor felme-
gyek oda, és magam hajtom be, kamatostul.
— Gondoskodom róla, hogy Mr. Courtland meg-
kapja az üzenetét, de valóban nem tudom, mikor
várható. Nem mondta meg a programját.
— A szemét!
Visszatekertem a szalagot, újra indítottam, a
hanger t fenn hagytam.
— Courtland Mills.
Dave túlordította a hangszalagot.

323
 — Kapcsold le ezt a szart! Ez semmit sem bizo-
nyít. Courtland pénzzel tartozik. Na és? Szerencse-
játékos. Tuti, hogy egy halom embernek tartozik
pénzzel.
Fölötte álltam, üvegasztalra terített testére néz-
tem, a kalapácsot a farka és a tökei fölött tartottam.
— Mi volt a megegyezésed Courtlanddel? — kér-
deztem lágyan Dave magnóról jöv hangjának fül-
tép zaja alatt.
— Ez csak egy lóversenyfogadás volt, te szemét
idióta!
A kalapáccsal a vastag üveglapra csaptam a lába
között. Az üveg összetört, Dave teste súlyosan zu-
hant az üvegdarabok közé. Felnézett rám, félt meg-
mozdulni, nehogy megvágja magát.
— Ide figyelj — mondtam. — Megölted Michelt
és megpróbáltál megölni engem, és most vagy el-
meséled nekem, vagy darabokra törlek.
Szörny látvány, amikor egy férfi megtörik. Bát-
ran tartja magát, napról napra, minden szörny tit-
kát elrejtve barátai és felesége el l, és azt gondolja,
hogy végül minden jól végz dik. De semminek sem
lesz jó vége, hanem sokkal rosszabb jön, mint kép-
zelte volna. És senkit sem érdekel.
Az üveglándzsák között fekve Dave kitátotta a
száját, de semmi sem jött ki rajta. Újra kinyitotta,
és úgy fújtatott, mintha az t kínzó b n démonai
mind el süvöltöttek volna a pokolból, ki az éjsza-
kába. A férfiak szemében er s volt, a n k csodál-
ták, felesége szerette, gyerekei bíztak benne. Ken
és én szerettük, bíztunk benne és csodáltuk. És tud-
ta, hogy ennek vége. Könnyek futottak le az arcán.
Kikapcsoltam a magnót és leültem a kanapéra.
Bill jött be a szobába, a férfi a Különleges Ügyosz-
tályról követte. Szerintem Dave nem vette észre
ket.
— Mondd el — mondtam Dave-nek.
— Én nem öltem meg Michelt — mondta. —
Semmi közöm nem volt hozzá. Courtlandnek voltak
kapcsolatai a jakuzákkal, nem közvetlenül, de vol-

324
tak neki. Mindent elpofázott arról a japán szerr l,
amivel kicsinálták. Azt mondta, van egy új formu-
lája, amit ki akar próbálni, és hogy én ne is tör d-
jek vele.
— Formula?
— Kémikusnak képzelte magát. A maffiája adott
neki LSD-t, hogy játsszon vele. Volt valami transz-
dermális anyag, azt hiszem, így hívta. — Ismét sír-
ni kezdett. — Megfenyegette a kölykeimet. Davie-
l kábítószerest akart csinálni. Davie még csak
most ment iskolába. Courtland képes volna rá, tu-
dom, hogy képes volna rá. Neked nincsenek gyere-
keid, Evers, te nem tudod, milyen ez. — Dave vad
tekintettel meredt a mennyezetre.
— Nem — mondtam —, nem tudom, milyen.
— Talán nekem kellene feltennem a kérdéseket
— szólt halk, skótos torokhangján a férfi a Külön-
leges Ügyosztályról.
Dave nem figyelt rá.
— Kérlek, Forrest, vegyél le az üvegr l. Megvá-
gott. — Vér folyt ki alóla.
Letekertük a drótot, és óvatosan felemeltük. Szi-
lánkok csillogtak a hátában, és egy ronda seb táton-
gott a fenekén, amihez néhány öltés kell majd. Bill
kiment a kocsijához az els segélydobozért, és a fér-
fi a Különleges Ügyosztályról félrevont a hallba.
Ott hagytuk Dave-et oldalán fekve a sz nyegen.
A férfi el vett egy cigarettát, már majdnem meg-
gyújtotta, de meggondolta magát, és visszatette a
dobozba.
— Remélem, tudja, hogy itt nincs valódi illeté-
kességünk. Lehet valami a kapcsolatában Courtland-
del, de a Mexikóban és Magyarországon elkövetett
ntények kissé kívül esnek a hatáskörünkön.
— És Brands Hatch?
— Nos, ha hajlandó ezzel kapcsolatban vallani.
De arra tippelek, hogy reggel azt fogja gondolni,
hogy bármit is mondott itt este, kényszer hatása
alatt tette. És biztosan ezt fogja gondolni, ha lesz
egy ügyvédje. És nem különösebben lelkesedem

325
azért, hogy meg kelljen magyaráznom Plummer
közrend r és a magam itteni jelenlétét.
— Engem nem érdekel a megbüntetése. Nem tu-
dom, miért volna jó börtönbe csukni. De azt ponto-
san tudni akarom, hogyan csinálták.
— Azt hiszem, ezt megtudhatom magának.
— Van még valami.
Kétked n ráncolta homlokát.
— Ráér ma délután? — kérdeztem.

HUSZONHATODIK FEJEZET

Arnold MacIntyre, a Forma—1 Konstrukt rök

Szövetségének elnöke és az autóversenyzés leghatal-
masabb embere hátrad lt az autós-versenyülésben,
amelyet hivatali székként használt, és alaposan vé-
gigmért négyünket. A háta mögötti ablak egy padló-
tól mennyezetig ér üveglap volt. Ahol Ken és én
Ültünk, onnan azt a benyomást keltette, mintha
Arnold és alumíniumasztala a Hyde Park fölött le-
begne. A sz nyeg zöldeskékje egybeolvadt a park
párás zöldeskékjével, a falak világoskékje egybeol-
vadt a délutáni ég világoskékjével.
— Nem hiszem, hogy tudok segíteni nektek —
mondta. — Ha tudnék, megtenném, de attól tartok,
nem tudok.
Ken felállt, és lassan az ablakhoz ment, kibámult
a parkra, a távolban a londoni Hilton kísérteties
tornyára.
— Arnie — mondta —, az évek során, mióta is-
merlek, ez az els eset, hogy azt hallom t led, „nem
tudok". Soha nem gondoltam, hogy ez is szerepel a
szótáradban.
— A lehetetlent meg tudom tenni. A csodát nem.
— Ebben az esetben komolyan meg kell fontol-
nom, hogy jogi eljárást indítsak „tisztességtelen el-
tiltás" miatt, vagy mi a fene is az az átkozott jogi

326
kifejezés. Semmi ok nincs arra, hogy Forrestet ne
engedjék vezetni Adelaide-ben.
— Ha perbe akarod fogni Alaint, légy a vendé-
gem. Nem gy zöm mondani neked, hogy vele be-
szélj; nem én zártam ki Forrestet, hanem . Bár
meg kell mondanom, akkor egyetértettem a dönté-
sével.
Ken Arnold asztalához lépett, hatalmas alakja
Arnold fölé tornyosult, nagy, zsákszer arca vörös a
csalódottságtól.
— Alain még a telefonhívásaimra sem válaszol.
És neked kellene képviselned a konstrukt röket.
Engem is. A francba, ha engem nem képviselsz, ak-
kor ki a fenét?
— Hadd magyarázzam el még egyszer — mond-
tam.
— Nekem nem kell kétszer megmagyarázni. Ez
a, mi is a neve, Dave? Ez a Dave, a szerel d, drogo-
zott téged, azért karamboloztál, és ezért viselkedtél
úgy kint a pályán, mint egy bohóc. Ez a Dave pe-
dig azt mondja, hogy többé nem teszi, és ez az úr a
Scotland Yardtól szintén azt mondja, hogy többé
nem teszi, ezért nincs ok eltiltani téged. Így van?
— Így van — mondta a mellettem álló Dave. —
Forrestnek semmihez sem volt semmi köze.
MacIntyre Dave-re nézett, aki öltönyt és nyak-
kend t öltött az alkalomra.
— Miért nem ül le, Dave? Lazítson, Itt senki sem
vádlott.
— Ha önnek megfelel, Mr. MacIntyre, inkább áll-
nék.
Eszembe jutott még valami.
— Arnie, ugye, neked szerz désed van világszer-
te, a pályatulajdonosokkal és a televíziós és rádiós
vállalatokkal? — kérdeztem.
— Így van.
— Te látod el a csapatokat, fizeted a szállítási
költségeiket és minden pénzdíjat, a pályatulajdo-
nosok pedig fix térítést fizetnek neked, igaz?
Bólintott.

327
 — Továbbá százalékot a bevételb l. És a televí-
ziós és rádiós szerz déseid a közönség számán ala-
pulnak. Arnold, nem mondanád azt, hogy mindaz-
zal a publicitással, amiben részesültem — a balese-
tek közvetítése, a bohóckodás és az eltiltásom, az
automata sebességváltót nem is említve —, nem
mondanád azt, hogy ha versenyzek Adelaide-ben, a
bevétel és a tévénéz k száma húsz százalékkal
emelkedne?
Arnold néhány számot írt egy jegyzetlapra.
— Öt, maximum tíz százalék, de nem húsz.
— Érdemes gondolkodni rajta.
— Ennyire azért nem vagyok cinikus, Forrest.
Nem a pénzért csinálom. Ismered Alaint; tudod,
milyen az, amikor megpróbálsz tárgyalni vele.
— Felhívhatnád.
Arnold felállt. Magas, vékony, jókép férfi volt,
halántékánál szült. Ügy öltözött, mint egy sikeres
filmszínész, lötyög fehér gyapjúnadrág, puha sár-
ga pulóver, és ragyogó sötét papucscip , hogy men-
jen lebarnult b réhez és repül s napszemüvegéhez.
— Nem világos el ttem, hogy Dave miért tette,
mi volt az indítéka. Nekem csak annyit mondtok,
hogy ez egy nagyobb nyomozás része, ami, meg kell,
hogy mondjam, nem nyugtat meg. De amit nem ér-
tek, az az, hogy hogyan csinálták. Ezt nem magya-
ráztátok meg eléggé.
A férfi a Különleges Ügyosztálytól, aki eddig
lustán terült el a zabpehelyszín szófán, most zakó-
ja zsebéb l el halászott egy tiszta folyadékot tar-
talmazó kapszulát. Felállt és MacIntyre asztalára
tette.
— Ma reggel gyors elemzést végeztünk rajta.
Nagy részében transdermalis médium, több mint
kilencvenöt százalékban polyethilbiphemerol, ami
azt jelenti, hogy elég ritka ahhoz, hogy a b rön át-
hatoljon. A kábítószer, ahogy Dave elmondta, LSD,
azaz lizergsav dietilamid, hogy a klinikai nevét
mondjam. Most egy olyan kábítószer formájában

328
kerül az utcára, amit a gyerekek Eksztázisnak hív-
nak.
— Ahogy valószín leg tudják — folytatta —, az
LSD színtelen, szagtalan, íztelen, és egyetlen adag
olyan kicsi, hogy szinte láthatatlan. A folyadék —
amelyb l ez egy minta —, amit Dave használt, na-
gyon kis dózist tartalmazott, száz mikrogrammnál
kevesebbet. Ahhoz nem volt elég, hogy komoly
pszichológiai traumát okozzon, de ahhoz igen, hogy
hasson Evers felfogóképességére.
— A formula azért szokatlan, mert van benne
egy kis mennyiség oldódó polimer, amit, sajnos,
eddig még nem sikerült pontosan azonosítanunk.
Mindenesetre a polimer egyfajta termosztátként
ködik. A b r normális h mérsékletén az oldódó
polimer olyan s vé teszi a formulát, hogy az nem
tud a b rön áthatolni, így az LSD nem hat. De ami-
kor a h mérséklet tizenöt-húsz Fahrenheittel emel-
kedik, százhúsz Fahrenheitre, azaz negyvennyolc
Celsius-fokra, amit a pilóta általában tapasztal a
sisakban, a polimer annyira megnyúlik, hogy a
szer áthatolhat a b rön.
— Dave egyszer en Forrest maszkjára locsolt a
folyadékból a verseny el tt, és mivel az LSD-nek
jó harminc perc kell, hogy hasson, miután a bemele-
gít körök és a startra várakozás során Forrest si-
sakjában a h mérséklet elérte a megfelel fokot,
még öt vagy hat körnek kellett lemennie a ver-
senyb l, hogy Forrest gyenge hallucinációkat és
ítél képessége csökkenését tapasztalja. Még egy
kellemes jellemz je van ennek a szernek. A ver-
seny után gyakorlatilag lehetetlen kimutatni, még
ha tudjuk is, mit keresünk, és hogy hol keressük.
— Ez az LSD függ séget alakít ki. Igaz? — Arnie
visszaült, és a jegyzetlapra írt számokat nézte.
— Nem igazán. Az lehetséges, hogy némely ese-
tekben kialakul valamilyen pszichológiai függ ség
a sok használattól, de erre nincs bizonyíték. For-
rest esetében a függ ségr l nem lehet szó.
— Mit is mondott, mi a neve?

329
 — Semmit.
Arnold felvette telefonját, és gombokat nyomoga-
tott a beépített konzolon. Miközben arra vártunk,
hogy kimenjen a hívás, eszébe jutott valami.
— Dave, mondja meg nekem, miért gondolta meg
magát? Csak kíváncsi vagyok, de mit l lett egyszer-
re ilyen készségesen együttm köd ? Siet a börtön-
be?
Dave helyett a férfi a Különleges Ügyosztálytól
válaszolt.
— Mr. Spence segít bennünket a nyomozásban,
és azon az alapon van itt, hogy ellene Mr. Evers
nem fog eljárást indíttatni.
— Arnie beszél, Alain bent van? — Szünet. —
Alain ... figyelj, van valami nagyon jó hírem a
számodra ... Alain. Figyelj ... Igen, igen ... tu-
dom, Alain ... Figyelj ... Figyelj ... Azt akarom,
hogy visszahelyezd Forrest Everst. — Eltartotta a
kagylót a fülét l és kacsintott felénk. Hallottuk,
ahogy Mafaison franciául üvöltözik a vonal másik
végén.
— Nem, Alain; figyelj rám ... bizonyítékom
van ... Teljesen ... Nem, Evers volt az áldozat...
Áldozat, Alain ... Azt jelenti, hogy valaki csinál-
ta vele ... vele ... Igen, itt van az irodámban ... És
a rend rség ... Kétségkívül... — Elhallgatott, le-
nézett a számokra, rám nézett, és felmutatta a hü-
velykujját. — Igen, személyesen garantálom. A sze-
mélyes garanciám, Alain ... Igen, Alain, tudom ...
Igen ... Igen ... St. Chapelle, tizenegykor ... Jól
van, rögtön a búcsúztató után... Nem, nem. Per-
sze, hogy ráérek ebédelni, de most te jössz, múltkor
én fizettem.
Amikor letette a telefont, azt mondta, hogy va-
sárnap Párizsban lesz egy kötetlen FISA-találkozó
Michel búcsúztatása után, és talán Ken szeretne
vele menni.
— Nyilatkozatot akar arról, hogy miért állítja
vissza Forrestet, amit nem hivatalosan elküldhet a
csapattulajdonosoknak. Miért nem hozod magaddal,

330
Ken? Hallottad, hogy a személyes garanciámat ad-
tam. Így ha megint buksz, engem is magaddal rán-
tasz.
— Ne csábíts — mondtam vigyorogva, és kezet
ráztam vele.
Megköszöntem a férfinak is a Különleges Ügy-
osztálytól.
— Ha nem lett volna itt, tévén nézhetném a ver-
senyt.
— Nos — mondta —, nem esik meg mindennap,
hogy valaki két tonna kokainhoz vezet bennünket.
Úgy éreztem, tartozom magának ennyivel.
— A kokainnal mi történik? Van valami haladás?
— Biztosra veszem, hogy fog róla olvasni az új-
ságokban. Ennyi kokaint titokban tartani olyan,
mint egy elefántot elrejteni a korcsolyapályán.
Most Anglia minden rend re részt követel. De a mi
kis csoportunk a Különleges Ügyosztályon költség-
vetési felülvizsgálat el tt áll, úgyhogy, ki tudja,
még fizetésemelést is kaphatok.
— Courtlanddel mi van? Még mindig szabadon
van?
— Még mindig. Párizsig nyomon követtük. Lon-
donba vonattal ment, és Heathrow-ról repült a
Charles de Gaulle repül térre. Akkor elvesztettük.
Egy nap ötvenezer utas fordul meg ott. A Távol-
Keletre, New Yorkba vagy Alaszkába is mehetett,
amennyit mi tudunk. Nyilvánvalóan rendelkezik
pénzforrásokkal és titkos kapcsolatokkal, így nem
lesz nehéz hamis útlevelet szereznie, hitelkártyákat,
tengerparti házat Tajvanban, amit csak akar. Fi-
gyelmeztettük az ausztrál bevándorlási hivatalt. De
ha más néven utazik, lehet, hogy belebotlik Auszt-
ráliában. És ha így lesz, akkor, az isten szerelmé-
re, meg ne próbáljon egyedül elbánni vele. Nem lesz
elragadtatva, hogy nem sikerült megölnie magát.
És most, hogy felborította a terveit... — Nem fe-
jezte be a mondatot.
— Egyre azt gondolom, hogy végre maga is meg-
mondja a nevét.

331
 — Az változik. Hétr l hétre változik, úgyhogy
nem foglalkozom vele. Bár azt megtehetem, hogy
ezt a kártyát odaadom. — Átadott egy kártyát,
amelyen egy telefonszám állt. Se név, se cím, csak
egy szám. — Ezt bármikor hívhatja — mondta. —,
Keresse Bobot. Szóljon, ha megint belebotlik pár
tonna fehér porba.
Visszavittem az Astont a garázshoz a Pembroke
Mewson, és el tte parkoltam le. Az autó ragadt a
kosztól, és azokat az istenverte küll s kerekeket,
amelyek minden kanyarban meggörbülnek, órákig
tart kitisztítani.
Kitisztítottam ket.
Az egész autót lemostam hideg vízzel, mosószer
nélkül, és szárazra dörgöltem szarvasb rrel. A vé-
gén Classic-fényez t kentem rá, és addig fényesí-
tettem, míg ragyogott a délutáni napsütésben. Nye-
regszappannal dörgöltem át a b rüléseket. A sz -
nyegeket kiporszívóztam. Mindegyik kerék hetven-
két küll jét megtisztítottam fent, lent és körben.
Ellen riztem az olajat és a keréknyomást. Utána
betolattam a garázsba, kihúztam a gyújtógyertyá-
kat és hengerolajat fecskendeztem a hengerekbe, a
gyertyákat vezetékük nélkül visszahelyeztem, egy-
szer megforgattam a motort, visszatettem a vezeté-
ket. Bekentem vazelinnel az akkucsatlakozókat, és
zsebre tettem a tubust. Leszedtem a nagyfeszültsé-
vezetéket a tekercsr l, és eldugtam egy polcra
a garázs végében, hogy ha egy tolvaj betörne, ak-
kor se tudja elindítani az autót. Bekapcsoltam a
riasztóberendezést, majd megálltam a garázs el tt
és megcsodáltam az autót, sötétzöld színét, süllyesz-
tett reflektorait, lágy formáit és agresszív tartását.
Becsuktam és bezártam az ajtókat. Apám autója.
Amikor visszatértem a házba, Alicia várt az üze-
netrögzít n.
„Sajnálom, Forrest, hogy nem találtál itt, amikor
telefonáltál. Úton voltam a farmra, hátha akarsz
egy házi reggelit a konyhámban. Valószín leg el-
hajtottam melletted az A41-en. Szörny egy gazda

332
vagy, de hallani sem akarok arról, hogy megfizesd.
A szoba különben is úgy nézett ki, mint egy bünte-
kolónia, miel tt megtartottad volna a kis buli-
dat. Ez tökéletes ürügy Aliciának, hogy nekifeküd-
jön és átdekorálja valami kissé érdekesebbel. Pél-
dául meztelen freskók a falakon, görög fiúcskák ló-
bálják a fütyijüket; valami vidámat fogok kitalál-
ni. Szóval, vigyázz magadra, kedvesem, és ha látod
az öreg segget, rúgd sípcsonton helyettem. Egyszer
el kell mondanod, mit csinálsz a házamban, amikor
nem vagyok ott. Engem is meghívhatnál, tudod.
Viszlááát."
Felhívtam Nickyt Párizsban, hogy megmondjam
neki, kilenckor érkezem a Charles de Gaulle-ra,
— Ó, úgy örülök, hogy jössz! Kijövök eléd, el-
mehetünk vacsorázni, és ha elég kés n érünk visz-
sza, akkor nem kell találkoznod a szörny szüleim-
mel.
Bepakoltam egy sötét öltönyt Michel búcsúzta-
tására, az egyetlen pecsétmentes nyakkend met, egy
farmernadrágot, egy trottyos vászonnadrágot és
egy marék zoknit meg alsónadrágot egy fiókból.
Egy pár papucscip t, egy fogkefét és a borotvakész-
letemet tettem hozzá. Majd megálltam régi hálószo-
bánkban, és utoljára körülnéztem. Öltönyeim és
sportzakóim szép rendben lógtak a gardróbomban,
utánuk egy sor nadrág. Fényképeink a közös nyara-
lásokról és hétvégékr l a ruhaszekrény fiókjában
porosodtak. Trófeáim a könyveimmel együtt a föld-
szinten voltak. Zilna majd valamikor becsomagolja
ket. És elküldi valahová.
Amikor a taxi megérkezett, bezártam az elüls
ajtót, és a kulcsot egy borítékba tettem, amelyre
felírtam Susan „másik" címét. A sarki vörös posta-
ládához mentem és beledobtam. Isten veled. Min-
den jót.
Bár a párizsiak Charles de Gaulle-nak nevezték
el repül terüket, sosem hívják úgy. Roissynak ne-
vezik az 1500 megsüketített lélek faluja után, aki-
ket keresztülvonalkáznak a bedübörg és kidübör-

333
 Jumbók árnyékai. Kétségtelen, hogy a Nagy
Orr iránti tiszteletb l hívják Roissynak, aki soha
nem hagyta volna, hogy betonfánk és m anyag tu-
busok z rzavara szennyezze be La Gloire de la
France-ot. 1974-es megnyitása óta jártam a Charles
de Gaulle-ra, és bonyolultsága mindig nagy hatás-
sal volt rám, z rzavara pedig mindig ingerelt.
A fánk belsejében rögzített tucatnyi plasztiktu-
bus egyikében felmozgólépcs zve könny volt el-
képzelni, hogy valahol fent van egy kopaszodó, ró-
zsaszín arcú, angol pszichopata, aki figyel.
Ütött-kopott b röndöm csodálatos módon a meg-
felel szállítószalagon bukkant fel, akár egy régi
barát, és Nicky a homályos üveg csúszóajtó mögött
várt.
Lefogyott, és sötét karikák ültek a szeme alatt,
de odafutott hozzám, átölelt és cuppanós csókot
adott. Rájöttem, én is mennyire örülök, hogy látom.
Haja, amit rövidre vágatott, hátul rövidebbre, mint
elöl, nagy kék szemét és széles száját mint elefánt-
csont kámeát foglalta fekete ovális keretbe. Gumí-
rozott fekete minidresszt viselt, ami hangsúlyozta
hosszú lábát. És lapos mellét, jutott eszembe szégye-
nemre. Átöleltem, felkaptam és körbeforgattam.
— Egy gyászoló hölgyhöz képest — mondtam,
amikor letettem —, elég jól nézel ki.
— Csaknem vége van a gyásznak, Forray. De
kérlek, ne csinálj viccet bel lem. — Ügyetlenül
megpróbálta felemelni a b röndömet, de elhessen-
tettem, és vezetésével kimentünk kis fekete Re-
nault 5-öséhez, amelyet egy csend r nézegetett el-
lenségesen. Éles francia szóváltás következett, túl
gyors ahhoz, hogy követhettem volna, majd a csend-
r vigyorogva és magában dünnyögve ment el.
Kerekek csikorgásától kísérve távoztunk, és le-
csaptunk a rámpáról a Párizsba vezet autópályá-
ra. Nicky magabiztosan és gyorsan vezetett, profi
sof r könnyedségével kapcsolt egyik sebességb l a
másikba. Erre nyilván Michel tanította. De amikor
a leállósávba hajtva megel zött három cammogó

334
haladó autót, azt gondoltam, talán tanította Mi-
chelt.
Az autó belseje meglep en elegáns volt: szürke
velúr, vastag sz nyegek és telefon. Az extra m -
szerlapok között a turbófeltölt mutatója. — Ez az
egyetlen Párizshoz ill autó — mondta lejjebb kap-
csolva a kijárat el tt a Péripherique felé. — Yves
St. Laurent-nak ugyanez van. A felfüggesztés na-
gyon finom a nagy bukkanókhoz, és maga az autó
nagyon kicsi, úgyhogy tudsz parkolni. Ugyanakkor
az sem tragédia, ha valaki megnyomja, ami gyakran
megesik Párizsban. — A Péripherique soha véget
nem ér dugójában araszoltunk. — Figyelj csak,
Forray, oké, ha én választom az éttermet? Külön-
leges este ez nekem.
Nicole a L'Etoile de Bois éttermet választotta,
egy kis utcában a St. Germain mellett. Csupa üveg
és mahagónifa és ível rész. Edward kori festmé-
nyeken tekintélyes kebl hölgyek hosszú, áttetsz
fátyolszer ruhákban, szecessziós keretekben. Mind-
ennek az a mézfénye volt, amely az évszázados fé-
nyesítés eredménye.
— Belle Epoque — csiripelte Nicky a válla fö-
lött, amikor a szmokingos, fekete csokornyakkend s
és ragyogó fehér kötényes pincér felvezetett ben-
nünket a bár felett kanyarodó lépcs n. A maitre
d'hotel megismerte Nickyt, és bizonyos szomorú
tisztelettel köszöntötte („Ó, Mademoiselle Marichal,
mennyire örülök, hogy eljött ma este", mondta ud-
varias franciasággal. „Fenntartottuk az asztalát.")
Ahogy keresztülvezetett bennünket a zsúfolt étter-
men a nagyszer , festett üveg kupola alatt, és fe-
jek fordultak felénk, rájöttem, hogy Michel szere-
jeként Nicky nyilván rengeteget szerepelt az új-
ságokban és a magazinokban, és hogy az elmúlt há-
rom hét során dermeszt hírnévre tett szert.
Azt gondoltam, zárkózott és szomorú lesz, de ami-
kor leült velem szemben a bojtos fekete b rkana-
péra, kápráztató mosolyt küldött felém.
— Annyira örülök, hogy itt vagyok veled. Els

335
este, amikor Michelnek elég pénze volt egy párizsi
étteremre, ide hozott. És mindig, ha volt különleges
alkalom, ide jöttünk. Nem, ne, ne ráncold a hom-
lokod, Porray. Boldogok voltunk itt, és a Michellel
töltött boldog id kre akarok emlékezni, miel tt hol-
nap elbúcsúzunk t le. Nekem ez egyfajta búcsúzás,
szomorúság nélkül. Olyanok voltunk együtt, mint
két gyerek. Tizennégy éves korom óta ismertem az
egyházi iskolából. Az anyja volt a konyhaf nök, és
tizenöt éves koromban csábítottam el. Remek id ket
töltöttünk együtt; mindent megosztottunk egymás-
sal, érted?
Értettem.
A pincér ezüst jegesvödröt hozott egy üveg
1980-as évjáratú Möet et Chandon Dom Perignon-
nal.
— Monsieur Dombravaulle, az igazgató úr kül-
di üdvözletét, Mademoiselle Marichal. És reméli,
nem tartja tolakodásnak, és elfogadja ezt a tisztel-
gést ön és Monsieur Fabrot és a nagyon boldog al-
kalmak el tt, amelyeket van szerencsénk élvezni,
amikor ön itt van. Ha a Monsieur-nek nincs kifo-
gása ellene — tette hozzá apró biccentéssel irá-
nyomban.
Nicky megköszönte, és a pincér tompa pukkanás-
sal felnyitotta az üveget.
— Látod? Michellel ismertem meg a boldogsá-
got, és nem tölthetem az egész életemet gyászban,
csak azért, mert mi együtt voltunk. Valószín leg
senki sem fogja érteni, miért akarok itt lenni, pezs-
t inni veled, de Michel igen. Vele gyerek voltam,
és ez volt az én ajándékom neki. Ma este után már
nem vagyok gyerek többé.
Így megszegtem minden szabályomat, és a világ
legfinomabb pezsg jét kortyoltam a mosolygó, ne-
vet , gyönyör lánnyal, akinek sötét karikák voltak
a szeme alatt. Elmondta Michel-történeteit, miért
volt olyan komoly, miért kellett gy znie, és ho-
gyan nevettette meg Michelt. És én elmondtam ne-
ki Susan- és Veronica-történeteimet, és a lányok

336
történetét, akiket még akkor ismertem, amikor kis-
fiú voltam.
A kávénkat ittuk, amikor hallottuk, hogy neve-
tésünk visszhangzik, és meglep dve láttuk, hogy az
étterem csaknem üres. Még csak fél egy múlt.
— Helyes — mondta Nicky —, a szüleim már
aludni fognak és nem kell beszélnünk velük.
Amikor Nicky megállt a k ház el tti udvarban,
a Rue Filles du Calvaire-en, azt gondoltam, a szü-
leinek biztos egy lakása van az épületben. De nem;
az házuk volt. És természetesen még nem feküd-
tek le; várták, mikor jön haza a lányuk.
Mikor a lépcs n mentünk fel, anyja kinyitotta az
öntöttvas és üvegajtót.
— Paul már lefeküdt — mondta finom feddés-
ként a lányának, a kedvemért angolul. — Úgyhogy
attól tartok — mondta elb völ mosolyra váltva —
magamnak kell kinyitnom az ajtót a fogadására,
Monsieur Evers. Jöjjön be, kérem, megtisztelve
érezzük magunkat, hogy vendégül láthatjuk — ki-
nyújtotta kezét. — Nicole sokat mesélt önr l, de
azt elfelejtetted megemlíteni, Nicole, hogy megle-
het sen jókép . — Fogva tartotta a kezemet, és kö-
zelr l megvizsgálta viharvert arcomat. — De meg
kell engednie, hogy borogatást tegyek az arcára,
Forrest. Szólíthatom Forrestnek? Nagyon fájhat.
Nicky kötelességtudóan megcsókolta anyját.
— Anya — mondta —, felháborítóan kokettálsz.
Nicky anyja alacsony és csinos volt, vékony csuk-
lója és keze törékenynek mutatta. De Nicky széles
szájának és hatalmas szemének az eredetije is nála
volt. Könny , selymes ruhája és régimódi szoknyá-
ja susogott, amikor bevezetett bennünket a hallba
Monsieur Marichalhoz. Alacsony és vékony volt, de
a törékenységnek még az árnyéka sem férhetett
hozzá.
Nicky apja egy mennyezetig könyvekkel tapétá-
zott szoba sötét sarkában zöld számítógép-monito-
ron villódzó számokat bámult. Felemelkedett, hogy
üdvözöljön bennünket, újabb kötelességszer csók-

337
váltás következett apa és lánya között. Kis testén
nagy fej, szeme mélyen ült a koponyájában. Hát-
rébb lépett, szemrevételezett.
Nicky mutatott be.
— Apa, engedd meg, hogy bemutassam Mr. For-
rest Everst. Forrest, ez az apám, Charles Charde-
noux de Marichal.
— Charles — mondta meglep en mély és nazális
kiejtéssel, amely annyira volt angol, mint francia.
— Szólítson Charlesnak. Tulajdonképpen bárminek
szólíthat, kivéve a Charleyt. Oxfordban Charelynak
hívtak, ezért meggy löltem a helyet. Most pedig,
hölgyeim, önök ágyba sietnek, rég elmúlt a lefek-
vés ideje, én meg kiderítem, rávehetem-e Mr.
Everst, hogy megigyon egy pohár konyakot egy
öregemberrel. — Már meg is fogta a könyökömet,
s a konyakospoharak és vágott kristálypalackok
fényben ragyogó polca felé kormányzott. Brandyre
volt a legkevésbé szükségem, de aznap este minden
szabályt megszegtem.
Két pohárba töltött, átnyújtotta az enyémet, és
a számítógéphez ment, hogy kikapcsolja.
— Játszogatok a börzén — mondta a gép felé le-
gyintve —, mivel foglalkozzon egy öregember ...
Csöndes üdvözlésként összekoccintottuk pohara-
inkat, amit a kavargatás, szagolgatás és kortyolás
ceremóniája követett. Nagyon koros, nagyon finom
konyak volt, a kialvó t z mély izzásával.
— Nicole nagyon elismer en beszél önr l, ezért,
ha megbocsát, úgy érzem, szintén beszélhetek.
— Nem könny most Nicole-nak.
— Pontosan. Természetesen mélyen lesújtott
Michel halála. Úgy tudom, ön szintén ott volt és a
barátja is volt, ezért nem kell elmondanom, milyen
szörny séges volt a halála. De nem volnék teljesen
szinte, ha nem ismerném be, hogy egy kissé, hogy
is mondjam, megkönnyebbültem.
Bólintottam. Ezt a beszédet gyakorolta. Nem be-
szélgetés: beszéd. Hozzászólás nem kéretik.
— Nem arról van szó, hogy a családja alattunk

338
áll. Annyira azért nem vagyunk régimódiak. De
gondolom, észre kellett vennie, hogy az a fiú sem-
milyen tekintetben sem volt Nicole intellektuális
társa. Nem mintha bele akarnék avatkozni a lányom
életébe. Kétlem, hogy sikerülne, még ha meg is
próbálnám. De neki els osztályú agya van, amit l
id sebbnek és iskolázottabbnak t nhet annál, mint
amilyen valójában. Tizenkilenc éves, Mr. Evers, és
remélem, egyetért azzal, hogy meglehet sen fontos,
hogy egyetemre járjon. Szörny ség volna látni,
hogy elpazarolja intellektuális tehetségét.
— Ezt akarja tenni, egyetemre akar járni?
— Felvették a Polytechnique-ra; mint azt tudja,
ez nagy tisztesség. De nem, jelenleg az a kívánsá-
ga, hogy önnel mehessen Ausztráliába.
— És ön ezt nem akarja?
— Nagyon nem akarom. És különösen ellenzem,
hogy egy másik autóversenyz vel menjen. Úgy tu-
dom, ön házasember.
— Külön élek, de nem értem, mi köze van ennek
Nicole-hoz. — Túl sok mindenen mentem keresztül
ahhoz, hogy iskolás fiúként kezeljenek.
Megérezte, hogy idegesít, mert feltartotta a ke-
zét.
— Kérem, ne értsen féke. Nem akarom, hogy el-
menjen, de az ésszer ség azt diktálja, hogy elfo-
gadjam, nagyon hasznos volna a számára egy ideig
távol lenni Párizstól. Azt akarom mondani önnek,
hogy mi nagyon nagyra tartjuk Nicole-t, mindennél
többre. És szeretném azt kérni, hogy tegye ugyan-
ezt. Mint úriember.
— Nagyon jó kezekben lesz.
Felvezetett a széles lépcs n, végig egy folyosón,
egy kanyaron túlra egy kis szobához, amelyet egy
megvetett, oszlopos ágy szinte teljes egészében el-
foglalt. Jó éjszakát kívánt és kötelességét teljesít-
ve elt nt az árnyas folyosón. Biztos, hogy Nicky
szobája a másik szárnyon volt, olyan messze,
amennyire földrajzilag csak lehetséges.
Meztelenül aludtam el a ropogó vászonleped k

339
között, és aludtarn, míg egy kötényes kislány fel
nem ébresztett egy csésze teával. A háta mögül, az
ablakon beözönl napfény glóriával övezte, mint
egy angyalt.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Magasra szárnyal a lelkesedésem, amikor belépek

egy gótikus katedrálisba. Abban az id ben építet-
ték ket, amikor Isten létezése minden vitán felül
állt; abban az id ben, amikor az volt az eretnekség,
ha az angyalok számát vitatták. Ha az jutott egy
ember eszébe, hogy nincs legfens bb lény, akkor
valószín leg tartotta a száját, féltette elméje épsé-
gét és a fejét.
A St. Chappelle nem katedrális, hanem gótikus
kápolna. Ragyogóan sütött a nap, és a St. Chap-
pelle Európa tizenöt legszebb festett üvegablakának
színeivel lüktetett.
Elöl, zöld és vörös és kék és arany színekben fü-
rödve alacsony, széles vállú emberek büszke cso-
portja állt: Michel családja. Anyja és apja, húga és
két bátyja, unokatestvérek, nagynénik és nagybá-
csik, és két si lélek, akik a nagyszül k lehettek.
Még napkelte el tt legjobb öltönyükbe és ruhájuk-
ba öltöztek, és eljöttek Párizsba, a búcsúmisére.
A kápolna közepében álltam Ken mellett. Nicky
három sorral el rébb egy fejjel magasodott ki any-
ja és apja közül. Körbenézve láttam, hogy a kápol-
nát megtöltötték az emberek, akik azért jöttek,
hogy tiszteletüket fejezzék ki egy nemzeti h snek
— együtt a turistákkal és a pusztán kíváncsiakkal,
akik látták a gyülekezést, hallották a zenét, és be-
néztek. A legtöbb csapat egyenesen Adelaide-be re-
pült Mexikóból, de itt-ott egy autóversenyz apró
alakját vettem észre.
Marcel Aral, csaknem bizonyosan a következ

340
világbajnok, feleségét és két kisgyermekét a francia
alpokbeli otthonukból repítette ide. Carringdon, a
pilóták szóviv je Arnold MacIntyre és Alain Mafai-
son mellett állt. Maurizio Praiano amalfi otthonából
érkezett. Luigi Prugno és Lucien Faenza együtt re-
pültek Monte-Carlóból. Michael Barrett és Allan
Proffit Londonból jött. Huybrechts, szörny balese-
téb l lábadozva, mankóra görnyedve állt két sorral
mögöttem.
Egyszer , méltóságteljes ceremónia volt. Három
héttel el tte zártkör , családi temetést tartottak Mi-
chel falujában. Ez nem temetés volt, hanem gyász-
mise, ceremónia a családnak, barátoknak és a kö-
zönségnek egy bátor férfi ünneplésére.
Párizs érsekének kellett volna vezetnie a szertar-
tást, de asztmás rohama miatt helyét a pulpituson
egy pap foglalta el Michel falujából. Lágyan, antik,
el kel franciasággal beszélt. Kerek arca és nagy,
kerek szemüvege mögött közelálló szemei miatt
olyan volt, mint egy bagoly.
— Oly könny elbukni. A siker kezét a bukás
fogja. Kinyúlunk az egyikért, és átkarol bennünket
a másik — mondta. Hangja a gótikus oszlopokra
felszerelt hangszórókból betöltötte a kápolnát. —
Minden eredménynek létezik a maga kockázata.
Azonban a legrosszabb bukás a nem cselekvés,
hagyni, hogy az élet elhaladjon, mintha valami más
volna, t lünk független. Mintha mi csak néz k len-
nénk. Michel Fabrot nem bukott el. Mint Ikarosz,
akinek atyja szárnyakat készített, a fejünk fölé
emelkedett oly sebességgel, melyet csak elképzelni,
de érezni nem tudunk. Ikarosz túl magasra szár-
nyalt, túl közel a naphoz. A h ség megolvasztotta
szárnyait, visszaesett a földre és meghalt. De kö-
zülünk ki az, aki meg tudja mondani, mi a túl ma-
gas, mi a túl gyors és mi a túl messze? Vannak ha-
tárok: Isten alkotott határokat, amelyeket saját ve-
szedelmünkre áttörünk. De ha nincsenek férfiak,
akik megpróbálják, akkor mi, halandók honnan tud-
juk, hol vannak az élet határai?

341
 A ceremónia után a tömeg a naptól melengetve
kint kavargott az udvarban. Üdvözöltem néhány
versenyz társamat, érezve a megkönnyebbülést,
amelyet mindannyian éreztünk, hogy a ceremónia
véget ért, és hogy nem értünk imádkoztak. Szomo-
rú voltam Michel miatt, és büszke, hogy ismertem.
Mafaison odajött hozzám és megrázta a kezemet.
— Nagyon örülök, Forrest, hogy visszajössz. Én
a magam részér l soha nem hittem, hogy olyan hü-
lye lennél, hogy kábítószerezzél, de természetesen
kötelességem megvédeni a sportot. Ezért aztán né-
ha olyan dolgokat kell tennem, amelyek nagyon
kellemetlenek nekem.
Nehezemre esett komoly arccal hallgatni, mert
Arnold MacIntyre Mafaison mögött grimaszokat vá-
gott.
Nicky és én apránként egyre közelebb kerültünk
egymáshoz a tömegben. Elbúcsúzott szüleit l, én
pedig kezet fogtam az apjával.
— A szavát adja, hogy úriember lesz — mondta
—, és vigyáz a mi kis Nicole-unkra.
— Szavamat adom.
Nicky hosszú, fekete ruhát viselt, és nagyon fá-
radtnak, nagyon sápadtnak t nt. Kezét az enyém-
be csúsztatta.
— Menjünk, Forray, egyenesen a repül térre.
Amint csak lehet.
Mikor távoztunk, Ken hórihorgas alakja került
elénk.
— Visszatérésed alkalmából, Forrest, van egy
ajándékom a számodra. — Elhallgatott, kihúzta ma-
gát. — Karbon fékek — mondta.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Nem tudtam elkapni Nicole-t, Futottam, talpam

a puha, fehér homokba süllyedt, de könnyedén
meg rizte el nyét, nagy lába szállt, hosszú karja és
keze csapkodott.
Arccal el reestem, kimerültem, d lt rólam az iz-
zadság; megfordult, kocogva jött vissza oda, ahol
arccal a homokban feküdtem, a nap égette a háta-
mat. Elutasítás és megvetés hangját hallottam,
ahogy a franciák csinálják, biggyesztett szájon ke-
resztül fújva ki a leveg t.
— Ffö. Micsoda egy pipogya alak! Naponta tré-
ningezel, de még egy kis francia iskoláslányt sem
tudsz utolérni! — Mögötte a Déli-sarktól görg hul-
lámok dübörgése, csapódása és sziszegése.
— Nyolc kilométert futottam — mondtam leveg -
ért kapkodva, torkomban éreztem a tengeri leveg
nedvességét és sóját. — Nem ér, neked úszólábad
van, és nem süllyedsz a homokba. Mostantól Béká-
nak foglak hívni.
— Uuuu, undorító vagy. Mostantól Heringnek
hívlak, mert olyan vagy, mint a hideg hal. — Ho-
mokot rúgott rám, és elfutott, hogy belevesse magát
az egyik nagy lomha hullámba. Az elt iskolás-
lány. Becsuktam a szemem, a nap melegét a mel-
lemen éreztem, a homok melegét a hátamon. Hétf ,
kedd, szerda, csütörtök, csütörtök délután. A pályán
kéne lennem.
Párizsból szombaton kés délután indultunk, le-
szálltunk Bahraínban, átszálltunk Szingapúrban és
hétf reggel érkeztünk Adelaide-be. Fáradt idegen-
ként ültünk egymás mellett az els osztály kényel-
mes üléseiben, jelentéktelen kis társalgások, lényeg-
telen kérdések. Michel és Beverly halála saját ár-
nyékunkként követett bennünket.
Amikor átjutottunk a vámon Adelaide-ben, autót
béreltem, és tizenöt percet vezettem Glenelgig a ten-
gerpartra. Egy órával kés bb saját parti házunk-

343
ban voltunk, harminc kilométer fehér homokparttal
a teraszunk el tt. És bent külön hálószobák. A ten-
gerben úsztunk, kipakolás el tt, hogy a Párizstól
Adelaide-ig ránk rakódott koszréteget lemossuk ma-
gunkról. Utána napnyugtáig aludtunk a külön há-
lószobáinkban. Csak jó barátok. Mindkett nknek
id kellett ahhoz, hogy veszteségeinkb l és sebe-
inkb l felgyógyuljunk.
Nicky fájdalmasan sovány volt, ezért nagy reg-
geliket diktáltam bele, hosszú ebédeket, marhasült
és bor, úszás és futás, séta a parton és alvás a na-
pon. Szerdára a sötét karikák elt ntek, lebarnult és
ellustult, és már nem lehetett az inakat egyénként
megszámlálni a nyakán, a b re alatt. Az ételt l és
a bortól eltekintve, jómagam is ugyanezt a diétát
folytattam, kiegészítve Dieter Kuebel svájci kom-
mandótréningjének egészséges adagjával. Futás, fu-
tás, nyújtás, nyújtás, futás, futás, nyújtás, nyújtás,
futás, futás, futás.
Nicole rádöbbent, hogy az Adelaide fölötti Baros-
sa-völgyb l származó borok, a Petaluma és a Pen-
fold's Chardonnay és a Cabernet Sauvignon épp
olyan finomak lehetnek, mint bármelyik bor, amit
Franciaországban ivott. Én meg arra döbbentem rá,
hogy a helyi ivóvízhez is hozzá lehet szokni.
Kedd délben a Murray-folyóhoz autóztunk és egy
lakóhajót béreltünk. Egy nagy marhaszelettel, egy
zsák friss zöldséggel és két üveg borral lecsurog-
tunk a tiszta, h s folyón, úsztunk, amikor kedvünk
volt, és napoztunk, amikor az esett jól. Vacsora
után megkérdezte, mi történt Mexikóban. Most el -
ször beszéltem, róla.
Arról, milyen könnyednek és lazának éreztük ma-
gunkat Beverlyvel, mintha évek óta és nem csak
néhány napja ismertük volna egymást. Arról a nap-
ról, amikor az úszómedencében elvesztette bikinije
fels részét és elt nése éjszakájáról. Elmondtam
neki, hogyan halt meg Beverly. Azt is elmondtam,
hogy épp annyira hibáztatom Courtlandet Beverly

344
haláláért — bár nem volt hozzá köze — mint Mi-
cheléért.
— Biztos vagy abban, hogy ölte meg Michelt?
— Biztos. Biztosan tette a drog tömény adag-
ját Michel arcszeszébe, és abból, ahogy a baleset
történt, azt kell gondolnom, Michel azonnal érezhet-
te a hatását. Akár öntudatlan is lehetett.
— És gondolod, hogy utánad jön ide is?
— Igen, érzem. Van valami az olyan ember
agyában, mint Courtland, amit l becsapottnak érzi
magát, amiért bosszút akar állni. Talán mert az apja
zsarnokoskodott rajta, vagy mert a felesége elhagy-
ta. Talán, mert alapvet en gyenge volt. Talán va-
lami más miatt. Igazán nem érdekel, miért. Bármi
is az oka, de az, hogy vesztett, megszázszorozza a
bosszúvágyát. Úgy érzi, hogy bármilyen szörny
dolgot tegyen is, igazolva van. Nincs b ntudata. A
vicc az, hogy bármit is tesz, nem fogja kielégíteni.
Semmi sem elégítheti ki. Mindig becsapottnak fogja
magát érezni. Bármennyi pénze vagy hatalma le-
gyen, soha nem lesz elég. De ha elveszed t le, ahogy
én, ha megfosztod a pénzét l és a helyét l a világ-
ban, ezerszer rosszabbul fogja érezni magát. Valódi
szörnyeteg lesz, és leszegett fejjel neked ront.
— Igen, a bosszú... — mondta elgondolkozva.
— Michelért akarom, mert még mindig nagyon dü-
hös vagyok. Tálcán akarom a gyilkos fejét. De ha
megkapom, biztos, hogy gy lölni fogom, és gy löl-
ni fogom magamat azért, mert akartam.
— Beverly azt mondta, nincs olyasmi, hogy bosz-
szú, ez csak egy puszta szó. Mindegy, akár akarjuk
vagy sem, jön, mert elloptam a kis drogjátékát és
a pénzét, és úgy fog utánam rontani, mint egy bika
a vörös rongy után.
— De hogyan leszel biztonságban a kábítószeré-
l? Te mondtad, hogy elég pár csepp a b rre. És
azt hiszem, most nagyon nagyra emeli majd a dó-
zist.
Elmondtam, hogyan, mire nevetett.
— Ó, hát így! Láttam azt a sikamlós valamit a

345
vécében. Azt hittem, esetleg valami szexuális do-
loghoz kell neked. Tudhattam volna, te undorító,
hideg hal.
Egyre nehezebb volt szerzetesnek tettetnem ma-
gam. Reggelente egy gyönyör , álmos lányba bot-
lani a konyhában, együtt kávézni, lustálkodni a ten-
gerparton, hosszú, hullámos hátára napolajat dör-
zsölni, lassú ebédeket és vacsorákat elkölteni, kiadós
sétákat tenni a fövenyen a holdfényben. Lecsurogni
a lusta folyón. Megvolt minden egy szerelmi kap-
csolathoz, de mindkett nk lelke túl sérült még. Így
hát azt tettük, amit minden bölcs és érett feln tt
tesz, amikor felbukkan valami kényelmetlen dolog.
Viccet csináltunk bel le. Úgy tettünk, mintha ron-
dának találnánk egymást, érdektelennek, taszító-
nak.
Néha túl közel kerültünk a határhoz.
— Nicky, gondoltál már valaha arra, hogy el-
menj egy Popeye-film szerepl válogatására? Ha
kontyba kötnéd a hajad, jó volnál Cukorborsónak.
— Forrest, régebben azt gondoltam, jókép vagy.
De most, hogy elmúlt az arcodról a dagadás, úgy
nézel ki, mint egy kecske. Egy öreg, sz rös kecske.
Esténként külön ágyba mentünk.
— Jó éjt, Forray.
- Jó éjt, Nicole. — Bonsoir, Charles Chardenoux
de Marichal.
volt a szögletes és csúnya francia lány, én pe-
dig a hideg és csúnya angol férfi. És minél többet
láttam bel le, és minél több id t töltöttem vele, an-
nál szebbé vált. Azon az estén a Murray-folyón egy
csendes, rejtett kis öbölben kötöttem ki. Külön
ágyunkban maradtunk a múlthoz horgonyozva.
Másnap reggel, amikor visszavittük a lakóhajót,
volt egy csomó véletlen, a szokásosnál hosszabb üt-
közés és érintés. Keze a nyakamon, kezem a ke-
zén ...
Kinyitottam a szemem, hátamon feküdtem a fe-
hér homokon, a kék égbe bámultam és hasa csodá-
latosan lejt hajlatára gondoltam ... Amikor visz-

346
szajött az úszásból, álmodozásomból egy adag hideg
vízzel riasztott fel. Felpattantam.
— Látod, te öreg hering, olyan hideg vagy, hogy
a tengervíz felmelegít, és visszahoz az életbe.
Utolsó gondtalan délutánunk volt a tengerparton.
— Ki kell mennem a pályára, Nicky. Szükségük
van rám, hogy beállítsák az autót. Látni akarom, és
beszélnem kell Kennel, Maxszel és a szerel kkel.
— Rendben van, hering. Hagyd csak el a magá-
nyos lányt egy idegen országban, minden nélkül,
egy bikiniben. — Nevetett. — Menj. Hogy szinte
legyek, én nem akarok menni. Nem akarom látni
Kent és a szerel ket. Nem akarok versenyautót lát-
ni. És nem akarom látni, hogyan vezetsz. Mikor
jössz vissza? Remélem, vacsorára?
— Remélem, vacsorára.
Adelaide olyan volt, mint az ötvenes évek álom-
városa, rendezett és biztonságos, hálózatos szerke-
zet , széles utcákkal. A rendes házak el tti kertek
mind abszolút tökéletesek voltak, a színek olyan ra-
gyogók, mint a gyermekkorban, minden szirom és
levél úgy áll, mintha fényképezéshez készül dne.
Csupán egy valami hiányzott Adelaide-b l, hogy
megteljen élettel: az emberek. Hol voltak? Mintha
megépítették volna ezt a parkok csodálatos városát
a folyón, a hegyek és a tenger között, majd mind
hazamentek volna Manchesterbe vagy Tokióba té-
vét nézni. Az utcák mégsem voltak teljesen üresek.
Amott egy n és egy kutya várakozott a keresztez -
désnél. A másik oldalon egy férfi sétált, hosszú, haj-
lott árnyéka a falakon követte. De ez egy milliós
város. Hol vannak? Aztán eszembe jutott, hogy még
csak délután négy óra van. Az épületekben vannak,
dolgoznak, Evers, te lusta, tengerparti csavargó.
Dolgoznak a megélhetésükért, te fütyörész , hülye
angol.
A leveg l nézve az adelaide-i pálya olyan, mint
egy ököl; amelynek a mutatóujja a tenger felé nyú-
lik. Az ujjat úgy is el lehet képzelni, mintha zöld
húspástétomba döf dne, hiszen az ujj a Forma—1

347
pálya azon része, amely áthalad a Victoria Park-
lóversenypályán, ahol általában egy lóer s telivérek
vágtáznak körbe. Ha vasárnap jössz ki, a mi neme-
sebb, 700 lóer s telivéreink 300 kilométeres sebes-
séget érnek el a Dequetteville Terrace-on. A város-
ban a sebességhatár 60 kilométer.
Az Ausztrál Nagydíjnak különleges hangulata
van. Az év utolsó futama, a szezon vége, úgyhogy
buli az év megünneplésére és a búcsúzásra. Azok
az id k, amikor a mechanikusok berúgtak és sikol-
tozó lányokat kergettek az utcákon, már elmúltak,
de a hangulat határozottan magasra csap. A Forma
—1 pletykagyárai folyamatosan ontják a sztorikat
csapatot változtató pilótákról, zseniális új konstruk-
rökr l, és szuperer s és szuperkönny , senki ál-
tal sem ismert szuperalvázakról.
Ahogy áthajtottam a pályán a depókba, a csapa-
tok színesebbnek, tevékenyebbnek és vidámabbnak
ntek, mint bármely más versenypályán az év so-
rán. De az ausztrálok is tudnak óriásiak lenni, még
ha argót beszélnek is. Ha csinálnak valamit, akkor
azt megcsinálják. Nincs lógás, nekivetik magukat.
A pálya pontosan ezt tükrözte. Attól a naptól kezd-
ve, hogy 1985-ben megnyitották, a Forma—1 leg-
jobban szervezett pályája volt. Az egyetlen gond,
hogy tartalék fékkészlet kell hozzá.
A depók mögé hajtottam, leparkoltam az árnyék-
ban, és az Arundel-csapat depógarázsának hátsó aj-
taján mentem be. Megvakultam egy pillanatra, mert
a kés délutáni nap a célegyenes lelátói mögül be-
zött a nyitott garázsba, majd hatalmas tömeg ta-
karta el a napot.
— Helló, Forrest! — Hol a fenében voltál, For-
rest? — Rájöttem, hogy Ken és Max állnak egymás
mellett.
Kennel kezet fogtam, Maxriek pedig azt mond-
tam, hogy úsztam. Aztán köszöntem Bill Williams-
nek, aki f szerel ként épp annyira volt nyugodt és
magabiztos, mint korábban, második emberként
Dave mögött. Átlestem Nigel Weith és Charles Lau-

348
rence válla fölött, nem akartam zavarni ket mun-
kájukban, de boldog voltam, hogy viszontláthatom
ket. Dave-r l beszéltünk, és hogy mennyire saj-
náljuk.
— Iszonyatos nyomás alatt lehetett — mondta
Bill, és mindannyian örültünk, hogy ezzel elintéz-
hetjük. Úgy t nt, k épp annyira örülnek nekem,
amennyire én örülök nekik.
Gratuláltam Billnek, hogy vezet szerel lett.
— Remélem, megpróbálsz a pályán tartani. Min-
den segítségre szükségem van.
— Mindet meg fogod kapni — mondta vigyorog-
va, nyugodtan. Egyfolytában dolgoztak hajnal óta,
hogy felkészítsék az autót, de vigyorgó arcukat néz-
ve ez nem is látszott rajtuk. Bill elmondta, hogy
a mexikói vám csaknem egy hétig feltartotta az ösz-
szes autót, ezért mindegyik csapat ugyanabban a
hajóban evezett, egy héttel lemaradva a menetrend-
l. Majd, miel tt bemásztam volna a pilótaülésbe,
a kocsi elejéhez vezetett.
— Hé, Forrest! — mondta hangosan. — Hadd
mutassam be az új szerel nket, Larry Hutchinst.
Két láb csúszott el az autó alól, utána egy zilált,
de mokány és er s férfi, akinek az volt a szokása,
hogy kézfejével simítja hátra a haját.
— 'Napot. Örülök, hogy kezet foghatok veled,
pajtás. Mindig csodáltam, ahogy vezetsz.
— Ken mondta, hogy Brabhamnek dolgoztál.
— Ja, egen. Amikor Jack és Ron volt a csapat.
Én gy rtem a fékeket és a szamarat.
— A motorra gondol — tolmácsolta Bill.
— Örülök, hogy velünk vagy, Larry.
— Elleszünk, mint a bef tt — mondta.
— Annál jobban fogjuk csinálni — mondtam. -
Mi leszünk a Forma—1 legjobb csapata.
Ken vigyorgott és masszív fejével egyetért en
bólintott Larry felé. is pontosan ezt érezte. Egy
kívülállónak, aki kis csapatunkra nézett, egyetlen
autóval és pénz nélkül a nagy és hatalmas gyárcsa-
patok ellen, ez veszélyesen romantikus elképzelés-

349
nek t nhetett. Elavultak, gyengék és szegények
voltunk.
De a versenyzésnek egyetlen oka és célja van, és
az a gy zelem. Ebben az évben már nem gy zhet-
tünk, ezt tudtuk. De azt is tudtuk, hogy megvan az
a technológiánk, amellyel magunkhoz vonzzuk azt
a pénzt, amellyel versenyképessé válhatunk. Mexi-
kóban majdnem elszúrtam, de ha vasárnap pontot
ér helyen végzünk, akkor megszerezhetjük a
szponzorokat ahhoz, hogy két éven belül megnyer-
hessük a világbajnokságot. Egy év az építésre; a
következ a gy zelemre.
A bokszutca végér l, ahova bennünket helyeztek
el a sereghajtók és a „futottak még" közé, ambí-
ciónk úgy t nhetett, mint amikor egy veréb cs ré-
vel fenyegeti a sasokat.
De Kennek és nekem semmi kétségem sem volt
afel l, hogy képesek vagyunk rá. És ha Larry ve-
lünk tart, az autóversenyzés négy legjobb szerel je
közé kell kerülnie, ahol a másik három, Bill, Nigel
és Charles. Ken volt a legjobb csapatvezet , Max a
legjobb tervez , én pedig voltam olyan gyors, mint
bárki.
Max megfogta a karomat.
— Megmutatom, mit csináltunk, míg te a höl-
gyekkel hetyegtél Londonban. — Az autóhoz veze-
tett. Szerel kerekeken állt, amelyek olyanok vol-
tak, mint Ben Hur szekeréé. A szerel kerekeken
egyszer bb tologatni a kocsit a m helyben és egy-
szer dolgozni rajta; hozzáférhetsz a fékekhez és a
felfüggesztéshez.
Max el rehajolt és megmutatta a féktárcsákat,
— Itt, látod? Karbon. Ismered a karbon-karbon
tárcsákat?
A karbonszálat ismertem. A karbonszál olyan a
nyolcvanas évek Forma—1-ének, mint az alumí-
nium volt a hatvanas és a titánium a hetvenes évek-
ben. Karbonszálból készül a félelmetesen er s piló-
tafülke, amely a pilótát tartja, támasztja a motort
és a felfüggesztést. A karbon-karbon ugyanaz, csak

350
er sebb. A Forma—1 legtöbb tengelykapcsolója
karbonból készül, és a legtöbb csapatnak már évek
óta karbon tárcsafékjei voltak. Ezeket eredetileg a
Concorde számára fejlesztették ki. A Brabham ve-
zette be a Forma—1-be 1984-ben. De Max úgyis el
fogja mondani.
— Húsz kilót megspórolnak nekünk rugózatlan
súlyban — mondta, és megpróbálta behúzni a ha-
sát —, a súrlódási együttható viszont sokkal na-
gyobb, úgyhogy sokkal könnyebb és sokkal érzéke-
nyebb pedállal fogsz találkozni.
Szükségem lesz a plusz fékhatásra. Adelaide meg-
eszi reggelire a fékeket. Ez a fékkörök számára a
legkeményebb pálya, és itt nem volt szokatlan, hogy
az utolsó körökben az autók fele csaknem teljesen
fék nélkül ténfereg. Max automata sebességváltójá-
val nem használhatom fékezésre a motort, nincs lej-
jebbkapcsolás, ezért jó fékekre lesz szükségem, job-
bakra, mint bármelyik autónak a pályán. De nem
bírtam megállni, hogy ne ugrassam Maxet.
Ha változott valamit, akkor csak hízott. Pólóján
ez a felirat állt: ,,Miért nem veszed el mindenem?",
és sárga nadrágja hátul kezdett fesleni.
— Nem tudom, Max, lesz-e szükségem rájuk, a
motor olyan gyenge, hogy nem is nagyon kell las-
sítani.
— Olyan lassan vezetsz, hogy sokszor nem is tu-
dom, fékezel vagy gyorsítasz — vágott vissza vi-
gyorogva.
Larry ismét el csúszott az autó alól.
— Érdekes eljárás, ahogy ezeket a kis szarokat
csinálják — mondta, miközben felállt és kezeit dör-
zsölgette. — Tulajdonképpen ez egy karbongrafit
szövet és karbongrafit strukturális rostszendvics.
Vesznek egy megszenesített m selyem hálót és be-
lenyomják egy metángáz medencébe, ahol a kar-
bonpermet lerakódásával a hálót szénatomok borít-
ják be. Aztán egy picit felnyomatják a h t, és be-
rítik az anyagot, mert a karbon impregnálja a

351
szálakat. Az eljárás még mindig titoknak számít, és
hetekig tart.
— Ezért került nekem egy kissé többe, mint a
Kohinoor-gyémánt, hogy felszereljem magunkat
egy készlettel — mondta Ken. — Úgyhogy ne pró-
báld meg az els körben kinyuvasztani ket.
— Ugye, nem azt akarod mondani, hogy csak
négy tárcsánk van? — A karbonfékek jók voltak,
de nem tökéletesek. Láttam már felrobbanni ket.
— Nem, nem, nem! — mondta Ken. — Termé-
szetesen nem. Van egy másik készletünk is. — Még
egy készlet.
— 'Alló, van itthon valaki? — Marcel Aral állt
az ajtóban, alakja hosszú árnyékot vetett. — For-
rest, személyesen akartam megmondani neked, na-
gyon örülök, hogy ismét pályán vagy.
— Szólott a világbajnok — mondtam. — Hánya-
diknak is, negyediknek kell vasárnap lenned, hogy
megnyerd a világbajnokságot?
Reméltem, hogy lesz a következ bajnok. Úgy
éreztem, az összes pilóta közül a legprofibb. És
bár szerettem úgy érezni, hogy a Forma—l-ben
egyenl autóval senki sem gyorsabb nálam, mégis
be kellett ismernem, hogy Marcelt most aligha tu-
dom legy zni.
— Még jobb a helyzet — válaszolta. — Csak ha-
todiknak kell lennem. De még ha nem is fejezem
be, Faenzának gy znie kell, hogy megel zzön, szó-
val azt hiszem, oké vagyok; de persze jobb szeret-
ném megnyerni a futamot. Mondd csak, láttam ve-
led Nicole-t Párizsban a St. Chappelle-ben, és hal-
lom, veled van. Jól van?
— Egyre javul. De nem akar kijönni a pályára.
Nincs kedvetek velünk vacsorázni ma este?
— Nagyon jó lenne. De tudod, nem hagynak bé-
kén.— Kis kártyát húzott el a zsebéb l. — Most
megyek, hogy felvegyünk egy tévébeszélgetést. Az-
után hat tizenötkor rádióprogram lesz Adelaide
polgármesterével; hét harminckor valami lakásban
kell lennünk egy piára az összes ausztrál Renault-

352
keresked vel; aztán lesz egy Goodway-vacsora, ahol
rövid beszédet kell mondanom. Azt hiszem, ameri-
kai, de nem biztos. Hidd el nekem, Forrest, meg-
könnyebbülök, amikor a rajtnál ülök a kocsiban.
Csak vezetnem kell. Mosolyogni nem. — Hatalmas
mosolyt mímelt. — Add át üdvözletemet Nickynek.
Talán találkozunk vele az egyik partin. Mondd meg
neki, hogy remélem. — És elment, vékony, kifogás-
talan figura, árnyéka mögötte kúszott, piedesztálra
emelte.
Amikor visszaértem a tengerparti házba, Nicky a
teraszon nyúlt el egy széken, egyszerre olvasott egy
regényt és nézte a napnyugtát.
— Ó, Forray, milyen hamar visszaértél; észre
sem vettem, hogy már négy órája elmentél.
— Tudom. Olyan sokáig voltam távol, hogy csak-
nem elfelejtettem, milyen ronda vagy. Békapofa.
Nyújtózkodott és mosolygott, felállt és testvéri
csókot adott.
— Ma este menjünk valami szép helyre a tenger
mellett.
Amikor visszajöttünk, Nicky átkarolta a nyaka-
mat és megcsókolt, szája még mindig nedves volt
a bortól.
Finoman eltoltam.
— Jó éjt, Békapofa.
— Jó éjszakát, sz rös hering. - „Szövös"-nek
ejtette.
Hálószobámból a nyitott ajtón keresztül egyszer-
re hallottam légzése ritmusát és a hullámok surro-
gását a fövenyen.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

A péntek reggeli szabadedzés kaotikus volt.

Larry Hutchins hétszer mondta el, hogy a fékeket
fel kell melegíteni, miel tt használnám ket.

353
 Max automata sebességváltójával bütykölt, az
utolsó igazításokat végezte, ellen rizte számítógép-
adatait, kotkodácsoló hangokat hallatott, mint egy
felfújódott tyúkanyó.
— Miel tt meghajtanád, gy dj meg róla, hogy
jól fölmelegedett-e. Sok kárt okozhatsz, ha azonnal
gyorsan kezdesz hajtani.
És Ken elmondta, amit már tudtam, hogy a pá-
lya felülete trükkös, és körr l körre változik. „Úgy-
hogy el ször csak lazán."
Pontosan délel tt tízkor, a másfél órás id mérés
nélküli edzés kezdetekor hajtottam ki a depóból a
pályára. Nem siettem, de tudtam, hogy a lehet leg-
jobb id t kell futnom.
Adelaide a legjobb az utcai pályák közül, de
ugyanakkor a legkegyetlenebb is. Szerintem sokkal
nehezebb, mint Monaco. Monaco az egész pályán
teljes figyelmet követel. Ott nincsenek egyenes sza-
kaszok, ahol egy pillanatra lazíthatsz és kifújhatod
magad, és csak egy borotvaél vezet át a kanyaro-
kon. A pálya olyan keskeny, hogy ha pár centit le-
térsz a vonalról, letépheted a kerekedet, úgyhogy
középre teszed magad, és ott is maradsz.
Adelaide fizikailag megterhel bb. Forróbb, a
gyors kanyarokban nagyobb a sebesség, és ez a leg-
hosszabb futam, csaknem két óráig tart, míg elfogy
a nyolcvankét kör. Minél jobban megtanulom a pá-
lyát, annál finomabb lehetek, és annál gyorsabban
futhatom le vasárnap a köröket.
A célegyenes a lóversenypályától kivezet sikán-
ba visz, majd a Wakefield Roadra. Akkor jobbra,
balra, jobbra, balra egy sor nyitott, 90 fokos kanya-
ron keresztül; ezt a legels bejáratánál kell ponto-
san elkapnom, kiegyensúlyozni az autót, mert kü-
lönben lent vagy a vonalról, és az egész sorozatra
kiesel a ritmusból. A legtöbb pilóta másodikban ma-
rad a kanyarváltás szakaszában, felváltva lép a gáz-
ra és a fékre. Pár körig eltart majd, míg pontos se-
bességgel tudom venni a bejáratot, mert hiányzik
a motor hangjának emelkedése és esése, amib l

354
megítélhetném a sebességemet. Bármilyen gyorsan
megyek is, Max automatájával a motorsebesség sz k
sávban marad.
Az utolsó 90 fokos jobbkezes után kicsit felnyit-
hatsz, úgy 265-re a Jones-egyenesben, majd kemé-
nyen lefékezel 190-re egy sodró kanyarhoz a Bra-
bham-egyenes el tt, ahol a lábad a padlóba nyomod
és megnézed, milyen gyorsan tudsz menni. Aztán a
jobbkezes hajt kanyar el tt a fékre állsz, egy hosz-
szú, balra hurkolódó szakaszban végig gyorsítasz
pár íven keresztül, és a célegyenesre vezet hajt -
kanyar el tt ismét a fékre lépsz.
A két hajt kanyar a legkönnyebb a pályán. Egy-
szer en egyesbe kapcsolsz, különben lehetetlen át-
menni rajtuk. Bárki végig tud hajtani egy lassú ka-
nyaron; az óránkénti 240 kilométeres sebesség ka-
nyarok azok, amelyek megkülönböztetik a férfia-
kat a kisfiúktól. Azonban a fékeket iszonyatosan
megviseli ez a két kanyar, és még esélyük sincs ar-
ra, hogy leh ljenek, miel tt újra és újra dolgozniuk
kell a kanyarváltásban.
Tettem egy puhatolózó kört, kitapogattam a já-
rást, ellen riztem a mér szereket, hagytam, hogy
a gumik, a tengelykapcsoló és a fékek bemeleged-
jenek. A második körben egy kicsit jobban bed l-
tem, és az autó nem kanyarodott. Egyenesen akart
szántani és a kanyarokban kifarolt. El ször arra
gondoltam, a fékek, mert nem melegítettem fel ket
eléggé.
A karbonfékek használatával elméletileg annyi-
val kevesebb súly jut a kerekekre, hogy az autónak
érzékenyebbnek kellene lennie, és több tapadást
kellene adnia, nem pedig kevesebbet. Azonban a
kormányzás pépes volt, és nagy sebességnél mint-
ha jégen vezettem volna. Mikor befejeztem máso-
dik körömet, beálltam a depóba.
Kikapcsoltam a motort és kimásztam az autóból.
— Szemétdomb az egész — mondtam Kennek
és Maxnek. — rülten alulkormányoz, és kés n kell
visszalépnem a gázra, különben kicsapódik a kijá-

355
ratnál. Egyszer en semmi tapadása nincs. Mintha
nem ugyanaz az autó volna.
— Nem ugyanaz az autó — kiáltotta túl Max a
gyorsító autók üvöltését. — Az egész függesztést
újraállítottuk az új fékek miatt. Semmi id nem
volt a tesztelésére. Átállítjuk.
Max irányításával Nigel, Larry, Bill és Charles
az autó körül nyüzsögtek. Normális esetben öt per-
cen belül átállítják az els és a hátsó szárnyakat,
hozzáigazítják az elüls és a hátulsó keresztstabili-
zátorokat, és lágy hordrugókat szerelnek be el re.
Most azonban egy csavar menete elszakadt a stabi-
lizátoron, és az egész egységet ki kellett cserélniük.
Nem lett volna szabad megtörténnie, és nem a sze-
zon végért. De a szerel k épp olyan idegesek vol-
tak, mint én, és az edzés els fél óráját a depóban
töltöttem.
Mire visszakerültem a pályára, az autó leh lt és
újabb másfél körre volt szükségem a bemelegítés-
re. A következ körben kiderült, hogy az autó jobb,
de még mindig laza a kanyarodásnál, és hátsó vége
ki akar csúszni.
Ezért a délel tt így telt el: két kör a pályán, ti-
zenöt a depóban. Az edzés utolsó öt percében el-
kaptam két jó kemény kört, de a sorozat a kanyar-
váltás-szakaszon nem volt olyan sima, mint ami-
lyennek lennie kellett volna. Épp annyira volt az
én hibám, mint az autóé. Nem volt meg a sebesség-
váltás ritmusa, és az autó túl sokat csúszott.
Nem mi voltunk az egyetlen csapat, amely ne-
hézségekkel küszködött az indulásnál. Maurizio
Praiano tönkretett egy motort a Danielliben. A Lo-
tusnak elektronikai problémái voltak, és Prugno
Ferrarija blokkolta jobb els kerekét. Alberto Bra-
va a Jones-egyenes végén kipördült, és összetörte
Scoreséjének elejét. Allan Proffitnak akadozott a
fojtószelepe és beragadtak a fékei March-gépében.
És Cavelli a célegyenes hajt kanyarjából kij ve túl
hamar lépett a gázra, a depók el tt megpörgette
Ferrariját, és mind a négy kerekét kidurrantotta.

356
 Arra gondoltam, hogy a csúszást és a pépes ér-
zést a vacak elüls lengéscsillapító okozhatja, ezért
a délutáni id mér edzés el tti másfél órában kicse-
rélték a csillapítókat.
A min sítés veszélyesebb, mint maga a verseny.
A leggyorsabb pilóták és gépek, illetve a leglassab-
bak között nagyobb a szóródás, mint máskor. A
helyzetet súlyosbítja, hogy egyszerre vannak a pá-
lyán olyan pilóták, akik bemelegít kört tesznek;
olyanok, akik gépük és képességeik abszolút hatá-
rán vezetve repül kört hajtanak, és olyanok, akik
levezet körüket teszik meg a gyors kör után. Az-
tán ott van még a pilóták egy másik csoportja, akik
felfüggesztés-beállítást, fékeket tesztelnek, vagy né-
hány próbakört tesznek egy fokkal feljebb vagy
lejjebb állított vezet szárnnyal. Olyan ez, mint ki-
állni egy mozi színpadára és elkiáltani, hogy „T z
van!", majd megpróbálni els ként kijutni az ajtón.
Amerikában, az Indycar-szériában az el futam
során egyszerre csak egy autót engednek a pályára.
Ett l ugyan elhúzódnak az el futamok, de annyival
biztonságosabb, hogy a Forma—1 rendszere olyan-
nak t nik mellette, mint dodzsemezés a vidám
parkban.
Pontosan egy órakor gyulladt ki a zöld lámpa a
péntek délutáni id mérésre, és én követtem Aralt
egy bemelegít körre. Együtt mentünk körbe, szo-
rosan egymás mögött, majd kiérkezve a hajt l a
célegyenesbe, mindketten megküldtük az autóinkat
egy gyors repül körre, még miel tt zsúfolttá vált
volna a pálya. Aral úgy ugrott neki a McLarenben,
mint egy leforrázott macska. Az én motorom olyan
hangot adott ki, mint a kínai t zijátékok, de már
elhaladtam a bokszok bejárata el tt, ezért körbecir-
káltam, félrehúzódva a mellettem elszáguldó me-
ny útjából, motorom köhögött és köpködött.
Amikor beálltam a depóba, Aral idejét írták ki
az elektromos eredményjelz re: 1 perc 18.347 mp;
közel az edzéskörcsúcshoz. A legjobb id , amit reg-
gel elértem, 1 perc 25 mp volt. Ha nem csináljuk

357
ennél jobban, még a rajtsorolás végére sem kerü-
lünk.
Bill kicserélte a fekete dobozt, a számítógépet,
amely mindent elvégez, épp csak a vezet vállát
nem veregeti meg. Ez az autó legbonyolultabb elekt-
ronikai egysége, a legkönnyebb kicserélni, és ha va-
lami elektromos hiba adódik, általában ezzel van
baj. Tíz percet veszítve álltam vissza a pályára, tet-
tem egy bemelegít kört, bejöttem a depók egyene-
sébe, rátapostam a zeng pedálra, mire a motor:
PLAMM-PUKK-BUMM. Újabb kör, és Bill egy
részben eldugult üzemanyag-porlasztóhoz és egy la-
za gyújtógyertya-kábelhez vezette vissza a hibát.
Ismét a pályán. Az autó most jobb, sokkal semle-
gesebb és feszesebb a kezelése. Amikor a depók
el tti egyenesbe érkeztem, arra gondoltam, most si-
kerülnie kell, és úgy is volt, tisztán gyorsult, majd
keményen fékeztem a sikán el tt. Amint bemele-
gedtek a karbonfékek, biztonságos érzést nyújtot-
tak. Valóban fejlesztés volt; sokkal könnyebbek és
érzékenyebbek voltak, és óriási erejük volt. Még el-
telik pár kör, míg mindent kihozok bel lük.
A keleti útszakaszból, az utolsó bal kanyarból ki-
jövet Margoles feltartott, és éreztem, hogy renge-
teg id , rengeteg hely van a kanyarokban, hogy itt
egy tizedmásodpercet, ott egy fél másodpercet ta-
láljak. Ha ráérzek az új fékekre, az hozni fog egy-
pár másodpercet. Rengeteg id t faraghattam le így
körönként.
A Jones-egyenes közepén balra húzódtam, hogy
megel zzek két lassabb autót, elöl a Lotusban Bar-
retet és Jose Montalvót a helyes kis Camillában.
A Forma—1 versenypilótáinak mind a FISA ál-
tal kibocsátott szuperjogosítványa van. Ami azt je-
lenti, hogy a Forma—1 kormányzó testülete úgy
véli, hogy az összes pályán lev pilóta megfelel en
képzett és tapasztalt ahhoz, hogy ott üljön a 700
lóer s gépek fülkéjében, megpróbáljon els ként ér-
ni a célvonalhoz. Ami azt jelenti, hogy Montalvó-
nak annyit tudnia kellene, hogy el zés el tt a visz-

358
szapillantóba néz. De nem nézett, és le kellett men-
nem a pályáról, hogy ne rohanjak bele a hátuljába.
Azt hittem, rendben lesz. Két kerekem a pályán
maradt és kett mellette, de tudtam, ha nyomom a
pedált, elég sebességem lesz ahhoz, hogy megel z-
zem Montalvót és még a hátsó egyenesre vezet
gyors jobbkanyar el tt visszatérjek a pályára. Visz-
sza kellett kerülnöm a pályára, mert két küls ke-
rékkel a bal oldali szegélyen pattogva nem lehet
260-nal venni egy kanyart.
Szoros lesz, de van id megcsinálni. Amikor Mon-
talvo végre észrevett maga mellett, észrevette, hogy
el zöm, kétségkívül meghökkent, és felém billent.
Minden jobb annál, mint hogy ekkora sebességnél
a kerekek összeérjenek, ezért balra rántottam és
teljesen elhagytam a pályát.
Amikor nagy sebességnél baj történik, a világ na-
gyon csöndes lesz.
Lenyomva tartottam a gázpedált. A felszín laza
volt a fékezéshez, és nem akartam felborítani az
autó finom egyensúlyát. Fokozatosan fordítva visz-
szaügyeskedtem az autót a pályára. Sajnos, amint
a jobb oldali kerekek visszaértek a kemény felszín-
re, az autó pörögni kezdett, és nem tehettem mást,
csak néztem, mint a moziban. Az autó kétszer meg-
pördült, ismét lement a pályáról, és bal els szélét
letépte az Armco-véd korláton a Brabham-tribün
el tt.
Nem sérültem meg, de dühöngtem. Montalvo fi-
gyelme egy másodperc törtrészére elkalandozott, és
az én autóm összetört. Akár a reményeim a délutá-
ni min sítésre. Ha ez nem sikerül, jelenlegi szpon-
zoraink megtartása — újak szerzésér l nem is be-
szélve — totál el van baszva a következ verseny-
idényre. Kés bb egy újságíró elmondta, hogy öklö-
met ráztam Montalvóra, amikor a következ kör-
ben elhajtott mellettem. Montalvo valószín leg ezt
sem vette észre.
Leh tött a hosszú séta vissza a depókhoz. Úgy
kellett nekem egy újabb bukás, mint egy újabb ex-

359
feleség. Szerencsére sok ezer néz el tt történt, így
fel sem merülhetett, hogy az én hibám lett volna.
Azonban nem kellett volna ilyen közel lennem Mon-
talvóhoz. Tapasztalatlan volt. Talán sejtenem kel-
lett volna, hogy valami hülyeséget fog csinálni. Ta-
lán a Forma—1 autókra indexlámpákat kellene fel-
szerelni.
Amikor visszaértem a depóba, Ken megkérdezte,
mi történt, én pedig elmondtam.
— Nem hangzik túl rosszul. Ha a fülke sértetlen,
újjá tudjuk építeni. Rádobunk egy új els felfüg-
gesztést és egy új tárcsakészletet, és holnap reggel-
re kész is leszünk.
— Új tárcsakészletet? Ez azt jelenti, hogy
ugyanazzal a készlettel kell min sítenünk és verse-
nyeznünk? — kérdeztem.
— Tudod, mindegyik fék más. A hátsók külön-
böznek az els kt l, a jobb oldali különbözik a bal
oldalitól. És ahogy Ken mondta, csak egy pótkész-
letünk van. — Larry csatlakozott hozzánk a depó-
falnál, néztük az elhaladó autókat.
— Ken, ezt nem gondolhatod komolyan. Nem
min síthetek és versenyezhetek ugyanazzal a kész-
lettel. Az automatával nem lehet fékezésre használ-
ni a motort. Egy készlet nem bírná ki az egész ver-
senyt.
— Nos, attól félek ...
— Félek, a fenéket. Micsoda szó ez? Larry, ki ké-
szíti a tárcsáinkat? Girling, CI, AP?
— Az AP. De nem tudom, hogy van-e nekik ki-
lenc hüvelykes tárcsájuk, amit Max meghatározott.
— Figyelj, Larry — mondtam. — Menj végig a
bokszutcán, és keresd meg az AP képvisel jét. Ha
nincs a farzsebében egy tartalék készlet, akkor kül-
dess velük Londonból. Béreld ki a Concorde-ot. Ha
ez nem menne, akkor valamelyik csapattól emelj el
egyet. Egyiküknek biztosan van egy használható,
felesleges készlete. Fizetem, Ken, ne aggódj —
mondtam. — Majd kés bb megadod — tettem hoz-
zá halkabban.

360
 Larry negyedóra múlva az AP képvisel jével tért
vissza. Hullámos fekete haja, manchesteri kiejtése
és olyan buldogarca volt, mintha falnak verte vol-
na. Pólóján ez díszelgett: „Állítsd meg a világot!"
— Nos. A maguk készletét nem tudom kiegészí-
teni, de van egy újabb típusunk, amit a Ferrari és
a McLaren használ. Jobban bírja ezt a h séget. Per-
sze, mind a négyet ki kell cserélniük, hogy egyen-
súlyban legyenek. És gondolom, hogy az elüls ke-
rékfuttató tropára ment. Egy titániumdugattyúsat
megkaphatnak úgy ... — Elnézett a leveg be, majd
kinyitotta aktatáskáját és mutatott egy számsort,
amely egy új ház ára lehetett Adelaide-ben.
— Milyen különös — jegyezte meg Ken. — Pon-
tosan ennyibe kerül egy hirdetés az autó elején.
— Meg kell beszélnem Londonnal. Mekkora hir-
detés? Hol? És ebbe beletartozik egy jelvény is
Evers versenyoverallján? Minden megállapodás at-
tól függ persze, hogyan min sít és milyen helyezést
ér el. És készpénzre van szükségem.
Otthagytam ket, hogy megcsinálják az üzletüket,
és azon töprengtem, hogyan érezné magát Montal-
vo, ha neki kellene állnia a cechet.
Nem sokkal az edzés vége el tt Aral min sített
els ként, mögötte Faenza és Cartablanca. Majd ami-
kor már csak másfél perc volt hátra, Lucien Faenza
kihajtott a pályára, és ragyogó új el futamcsúcsot
állított be 1 perc 17.994 mp-cel. Az Arundel-csapat
egyáltalán nem min sített.
Amikor egy teherautó daruján himbálózva visz-
szahozták az autót a depókhoz, a kár súlyosabbnak
bizonyult, mint gondoltam. Az elüls kerék össze-
törte az oldalmerevít t, bezúzta az üvegszál karosz-
szériát és összesajtolta a radiátorokat. Meg lehetett
javítani, de a szerel knek egész éjjel fenn kell
lenniük.
Amikor kilenckor kijöttem a garázsból, Bill utá-
nam kiáltott.
— Hé, Forrest, ezt láttad már? — Odahozta a
bukósisakomat, és egy halvány guminyomot muta-

362
tott a tetején. Amikor a kerék letép dött, a fejem
fölött kellett elrepülnie, épp annyira érintve, hogy
nyomot hagyjon. Egyáltalán nem éreztem, de ha
csak egy kicsit is lejjebb száll, talán soha nem érez-
tem volna már semmit sem.
— A pályán vezess, ne a fejeden — mondta Bill
vidáman.
Mikor visszaértem a parti házunkhoz, minden
lámpa égett, és Nicky is lángolt a düht l a teraszon.
Meleg este volt, és szell dagasztotta laza selyem-
ingét.
— Menj a fenébe, ez nem tisztességes. Amikor
nem jössz vissza, nem tudom, mi történik. Lehet,
hogy valami szörny séges, lehet, hogy kórházban
vagy. Miért nem telefonálsz, mondasz valamit?
Tudod, hogyan kell telefonálni, felveszed a kagylót,
benyomod a gombokat. Nem olyan nehéz.
Egy étterembe mentünk, ahol a hal friss volt, és
a hullámok halkan gördültek el az ablak alatt. Ni-
ckynek igaza volt: figyelmetlenség volt, hogy nem
hívtam fel. A sport olyan sokat követel, hogy elfe-
lejted, emberek is léteznek.
Elmondtam a balesetemet, és azt kívántam, bár-
csak ne tettem volna. Addig kellemes és könny es-
te volt, Nicky felvillanyozottan azt tervezgette, ho-
va menjünk a verseny után. Mikor elmondtam ne-
ki mindent, jókedvét és étvágyát elvesztette, a nagy
kardhalszeletet csaknem érintetlenül hagyta. „Nem,
kávét nem kérek" mondta. „Talán menjünk csak
vissza."
Amikor visszaértünk, megfogta a kezem és átve-
zetett a házon, ki a teraszra. Telihold világított ala-
csonyan a horizonton. A korláthoz mentem és meg-
fordultam, Nicky átkarolt és hozzám simult. Ovális
arcát felém fordította, nagy szeme ragyogott a fény-
ben.
— Forrest, azt akarom, hogy szerelmeskedjünk
ma éjjel.
El akartam tolni magamtól,
— Nicky, ez nem jó ötlet.

362
 Nem akarta, hogy eltoljam, és ellenállt.
— Olyan hülye vagy. — Áthajolt a korláton, a
sötét tengert, a holdból hulló táncoló aranyérméket
bámulta.
— Az apád ... — kezdtem, de félbeszakított.
— Az apám hazudik — mondta váratlan heves-
séggel. — Én ismerem t. Mondott neked valami ne-
mes okot, hogy ne érj hozzám, amit l azt gondolod,
hogy védelmezned kell engem. De te nem tudod,
hogy milyen iszonyatos sznob az apám. Szerinte
nem vagy elég jó ahhoz, hogy megcsókold a lányát.
Michelt is ugyanezért gy lölte.
— Nem mintha ez számítana valamit, de az én
családom ...
— Leszarja a családodat. Nem vagy francia.
Ennyi.
— Nézd, Nicole, még csak tizenkilenc éves vagy.
— Ezt mondta neked? Húsz vagyok. Az apám
mindenkinek azt mondja, fiatalabb vagyok, hogy
meg rizze a kislányát magának. — Megfordult, és
szembenézett velem.
— És mi van az egyetemmel? Úgy t nt, apád
nagyon a szívén viseli.
- Három évet jártam a Polytechnique-re; ha-
lasztottam, hogy Michellel lehessek. Januárban me-
gyek vissza. Ezt akarom csinálni. Minden el van
rendezve. Miattam ne aggódj, nem bírnék a hülye
versenypályák körül lebzselni és a telefonra várni.
— Szerintem egy kissé túldramatizálod, Nicky.
— Ó, mert azt hiszed, hogy most gyenge vagyok.
Talán azt hiszed, hogy még mindig gyászolok. Azt
hiszed, hogy a beteg szerelmes lesz az orvosába? —
mondta mérgesen. — Néha olyan lekezel vagy. És
olyan hülye. Tényleg azt gondolod, hogy kislány
vagyok? Talán igen, egy kicsit. És akkor? Minden-
kiben él egy kisgyerek. De én tudom, hogy mit
vesztettem, amikor Michel meghalt, és tudom, hogy
egy nap, talán holnap vagy holnapután, te sem fogsz
visszajönni.

363
 — Nicky, a kockázat tényleg nem olyan nagy.
Az esélye ...
— Nekem ne beszélj az esélyekr l; tudom mik az
esélyek. És ne mondd nekem azt, hogy nem történ-
het meg. Láttam, amikor Michellel megtörtént. —
Meglágyult, és ismét hozzám simult. — Tudom,
hogy mit érzek irántad, és az nagyon er s, és na-
gyon félek, hogy elveszíthetlek. De még ha valami
szörny is történne, örülnék neki, hogy szerelmes-
kedtünk, hogy együtt voltunk.
— Nicky, te gyönyör vagy és én nagyon sze-
retlek. És isten a tanúm, hogy rendkívül vonzó-
dom hozzád. De azt mondtam az apádnak ...
— Mit mondtál az apámnak ? — suttogta a fü-
lembe. — Azt, hogy nem fekszel le velem?
— Azt mondtam neki — mondtam némi komoly-
sággal —, hogy úriember leszek.
Kuncogott.
— Ti angolok, hihetetlenek vagytok. Egy úriem-
ber nem szeretkezhet egy hölggyel, aki szerelmes
belé?
De, egy úriember igen.
A szobájába mentünk, amelynek nyitott ablaka
a partra nézett, és a holdfény kísértetiessé tette az
árnyékunkat. Sokáig csókolóztunk, és élveztük a
csodálatos felszabadulást az eddigi feszültség alól.
Levettem a blúzát, pedig egyenként kigombolta
a gombokat az ingemen.
Melle csodálatos meglepetés volt, rózsaszín a
fényben, csodálatos megcsókolni. Varázslatosan ér-
zékeny és puha volt, a legfinomabb érintésre is
megremegett. De nem volt szégyenl s, és nagy hu-
zavonát rendezett, hogy „letépi a nadrágomat".
— Gombos? — kérdezte. — Miféle angol iskolás
fiú hord gombolós nadrágot? Most már nem va-
gyok olyan biztos, Forray. Lehet, hogy túl fiatal
vagy hozzám.
— Ez a legdivatosab nadrág Párizsban. Tudom,
mert amikor megvettem, ezt mondták.
— Hát nagyon nehézkes. Szerintem rossz mé-

364
retet vettél; a farkad miatt túl sz k neked. Nicky,
a dzsungeln , letépi.
És letépte.
, fekete selymes nadrágja könnyen lejött. És
amikor lehúztam kis fehér bugyiját, megcsókoltam
a bokáját, lábikráját, térde oldalát és combja bel-
sejét.
Ebben a fényben szeme még nagyobbnak t nt.
Meglep er vel húzott magához, hosszú lábával és
kezével olyan szorosan tartott, hogy egy pillanatra
azt hittem, fél. Puha szája ízletes volt és édes, újra
és újra megcsókolt. Megcsókolta a számat, a melle-
met, a hasamat és a farkamat. Arcát visszahúztam
az enyémhez, megcsókoltam, majd mozdulatlanul
feküdtünk, sokáig csókolóztunk; a tengert hallgat-
tuk.
Egy id múlva mozogni kezdett a hullámverés
lassú ütemére; lassú, de er teljes ritmus, megállít-
hatatlan. Testére fordultam, hosszú, vékony ujjai
körbefogták a farkamat, és bevezetett, egyszerre
csak egy kicsit, kihúzva, mélyebbre vonva, csaknem
teljesen kihúzva, majd ismét vissza. A tengerrel
mozogtunk, hullám lassú hullám után, és a világ
minden ideje a miénk volt.
Aludtunk, és amikor felébredtem, Nicky szorosan
mellettem feküdt, arca váltamba fúrva, keze és lá-
ba testemen átvetve. Arcát két kezembe fogtam és
megcsókoltam a száját, felébresztettem. Mosolygott,
megcsókolt. A hasára fordítottam, nyaka, hosszú
háta és puha feneke inait masszíroztam. Alaposan
megdolgoztam, csókoltam, ahogy haladtam, lába
nagy izmait kezembe vettem, és addig gyúrtam,
míg vajpuhává nem váltak. Akkor kezemet és nyel-
vemet könnyedén végigfuttattam testén, simogatva
és csókolva, míg légzése mélyebbé vált, és megfor-
dult, magához húzott. Izgattam, masszíroztam, ciró-
gattam és csókolgattam mellét, hasa finom hullámát
követve a combjáig, úgy, ahogy a hátát csókoltam,
sokáig, míg mozogni kezdett és felemelte magát
hozzám.

365
 — Forray — mondta rekedtes, vékony hangon —,
szörny vagy hozzám. Ha nem hagyod ezt abba és
nem jössz belém most, sikoltani fogok.
Fenekét kezembe vettem, punciját szájamhoz
emeltem, hosszan, lassan körbenyaltam, sikoltott
és nevetett egyszerre.
Amikor négykézláb voltam Nicole felett, jobb
kezemet feneke alá tettem, felhúztam magamhoz és
megdöbbent könny séggel csúsztam beléje. Nicky
hosszú, ruganyos és er s lába átölelte hátamat és
keze szorosan kulcsolódott nyakam köré, úgyhogy
teljesen felemelkedett az ágyról. Elkezdett rülten
döngetni.
— Várj — mondtam a füle mögött csókolva. —
Várj. — Miközben mélyen benne voltam, és karjá-
val és lábával szorosan átölelve csüggött rajtam, fel-
álltam az ágyról, kivittem a hálószobából a terasz-
ra. A válla fölött elt nt a hold, és a fekete tenger
élén a hajnal fényének pereme jelent meg. És is-
mét elkezdtünk mozogni, mint táncosok a tenger
morajlására.

HARMINCADIK FEJEZET

Néhány autósport-újságíró (akik tudhatnák), s t

egypár autóversenyz is (akiknek tudniuk kellene),
kifejtette azt az elméletet, hogy a gyors autó, külö-
nösképpen a Forma—l-es versenyautó, a szex pót-
szere.
Ha van véletlen egybeesés az autóversenyzés és
a szex között, akkor az nem csupán véletlen, ha-
nem nagyszer . Azoknak a megfonnyadt lelkeknek
pedig, akik azt hiszik, hogy a szexnek létezik pót-
szere, részvétemet nyilvánítom. A nap feljött ra-
gyogón és teljesen, és Nicky a konyhában naran-
csot facsart és kávét f zött. A teraszon álltam, és a
nyugodt tenger és a kávé illatát szagoltam, és arra

366
gondoltam, milyen jó érzés életben lenni. Nicky jött
ki a reggeli tálcájával zörögve.
A szombati min sítés sokkal jobban ment. Éle-
sebbek voltak a reflexeim, és éreztem, hogy tisztáb-
ban látok nagy sebességnél; messzir l észrevettem
a jelzéseket, és el is tudtam olvasni ket, 265 km/ó-
nál.
A reggeli edzést az alváz beállításával töltöttük,
nagyobb lehúzóer vel ellensúlyoztuk az egyenes
szakaszokon elvesztett sebességet. Ahogy jobbá
vált az alváz, egyre többet használtam a fékeket,
mélyebben mentem a kanyarokba és keményebben
fékeztem. Azt is kitapasztaltam, hogy hamarabb
léphetek a gázra. Max automatája olyan finoman
adagolta a meghajtóer t, hogy azt az átfed techni-
kát alkalmaztam, amelyet Mexikóban; miközben le-
csúsztattam lábamat a fékr l, a gázpedálra léptem.
Egy apró id egységben folyamatossá és könny vé
tettem az átmenetet a fékezésb l a gyorsításba.
Délután tizenkettediknek min sítettem, a rajtál-
lás közepén, olyan id vel, amely épp hogy jobb volt
a mez ny átlagánál. A Forma—l-ben az átlag nem
ér semmit.
De a min sítés közben egyetlen tiszta köröm sem
volt; valaki mindig akadályozott. Elkeserít volt a
mez ny közepén lenni. Tudtam, hogy tiszta pályán
legalább két másodpercet lefaraghattam volna. Elég
gyors voltam ahhoz, hogy a második sorban legyek.
Csak be kellett bizonyítanom.
Kennel, Ruth-szal és Coleman hattagú ausztráliai
értékesítési csoportjával vacsoráztam. „Ha Auszt-
ráliában el tudod adni az angol gyapjút, pajtás, ak-
kor óvszert is el tudsz adni a Pápának."
Még kávé el tt távoztam, mondván, verseny el tt
pihennem kell. Udvariasan azt mondták, megértik.
Ken ellenségesen meredt rám. Fejlesztenem kell
majd a közönségkapcsolatomat.
Amikor visszaértem a parti házba, Nicole már
kön ült, hogy megmutathassa az adelaide-i napi-

367
lapot. A Nagydíj helyi tálalása olyan súlyos volt,
hogy attól tartottam, az emberek már el bb rosszul
lesznek a versenyt l, mint elkezd dne. Én rosszul
voltam attól, hogy magamról olvasok.
— Nem várhat?
— Nem. Nem várhat.
Két újsághír volt. Az üzleti részben rövid hír
szólt arról, hogy Sir Thomas Castleman megmenti
a cs dt l az egyesült királyságbeli Courtland Millst.
Castleman, nyilvánosságra nem hozott értéken tel-
jes ellen rzési jogot szerzett a vagyon felett. És a
nemzetközi hírek között szerepelt egy rövid híradás
rekordmennyiség , kéttonnás kokainfogásról Li-
verpoolban. A legnagyobb Európában. A rend rség
folytatja a vizsgálatot, írta az újság.
Úgy éreztem magam, mint a vörös szövetet tartó
matador, aki várja, hogy a barom nekirontson.
Forró napsütés, ragyogóan tiszta id . A verseny
napja.
— Felhívsz azonnal utána? Amint telefonközeibe
jutsz?
— Amint telefonközeibe jutok.
— Ígéred?
127 000 ember ült a lelátókon és állt a kerítések
mellett, hogy lássa a félórás bemelegítést 10-t l
10.30-ig. Mindegyiküknek olyan jegye volt, amelyre
az ár mellé ezt bélyegezték: „Az autóversenyzés
veszélyes. A belépés feltétele, hogy a néz k kizáró-
lag saját felel sségükre látogatják az eseményt."
A versenyt a világon kilencvenhatmillió-három-
százezer ember figyeli televízión. Bármilyen számo-
kat ír is le Arnold az irodájában, hajlandó lettem
volna fogadni, hogy túl alacsonyak voltak.
De nem a pénz vagy a néz k, hanem a fékek, miatt
aggódtam. Tettem tíz jó kört teli tankkal, és mire
visszajöttem a bokszba, a fékek izzásig hevültek.
— Ken, ezeket cserélni kell.
— Most cseréltünk. Péntek éjjel a szombati mi-

368
 sítésre, és múlt éjjel ismét, a versenyre. Ez há-
rom készlet, van fogalmad arról, mennyibe kerül?
— Ken, láthatod a kopást, és mindössze tíz kör
után. A futam nyolcvankét körös. Nem akarok tíz-
körös hátránnyal kezdeni.
Szegény Ken. is tudta, én is tudtam; lehetsé-
ges, hogy a startnál valaki belém hajt. Hogy a mo-
tor az els körben meghalhat. Száz dolog romolhat
el, és különben sem vagyunk komolyan verseny-
ben. És tényleg nem volt még 10 000 fontja, arról
nem is beszélve, hogy 10 000 fontot költsön a féktár-
csáimra. Különben is elköltötte már.
Órák voltak a bemelegítés vége és a verseny kez-
dete között. A bokszunk mögötti lakókocsiban töl-
töttem ket, miután bezártam az ajtót, lehúztam a
red nyöket és lehevertem. Hallottam kintr l a han-
gosbemondó üvöltését, a versenymotorok dübörgé-
sét, ahogy az el versenyek gépei el jöttek a de-
pókból, kihajtottak a pályára, majd visszatértek.
Hallottam a légibemutató zúgását és sivítását az
alacsonyan szálló sugárhajtású gépekkel. És mégis
mindez eltávolodott, elvesztette jelentését és való-
diságát. Minden gondolatot kiürítettem agyamból,
még Nickyt és a rózsaszín gumilabda fej alacsony
férfit is.
Még soha nem voltam ilyen laza és nyugodt, mi-
kor Ken kopogtatott az ajtón, hogy ideje beszállni
az autóba. Kimentem a vécébe, arcom és kezem be-
dörzsöltem a hideg, tiszta zselével, amir l Nicky azt
hitte, hogy szexhez kell. Felvettem t zálló Florelle
alsóruhámat és zoknimat, felcipzároztam magamra
versenyoverallomat, feltettem füldugómat, bukósi-
sakomba gy rtem Florelle-maszkomat és pilóta-
keszty met, és kiléptem az izzó napfénybe. Óriási
tolongás volt ott, át kellett törnöm magam. Az em-
berek kinyúltak, hogy megérintsenek, szerencsét kí-
vántak, de nekem olyannak t ntek, mintha üvegaj-
tón keresztül látnám ket.
Az autó gyönyör volt, ragyogó kék és fehér ol-
dalain ezüst Coleman Florelle feliratokkal. Felvet-

369
tem maszkomat, sisakomat és keszty met, betették
az indítót, a motor egy üvöltéssel életre kelt, és én
elindultam, tizenkettedikként a pályán körbehajtó
felvonuláson, hogy elfoglaljuk helyünket a rajtnál.
Tíz perccel kés bb sisakom és maszkom már nem
volt rajtam, és Larry erny t tartott fölém, hogy el-
takarja a napot. A kerékmelegít k fent voltak, és
Ken beszélt hozzám az autó fölé hajolva, de nem
fogtam fel, mit mond. Nyolcvankét köröm volt ti-
zenegy el ttem álló autó megel zésére. Az els kör-
ben nem tudod megnyerni a versenyt, szokta volt
mondani a nagy Jackie Stewart, de elveszítheted.
Stratégiám egyszer volt. Haladj el re. Maradj ki
a bajból. Szerezz pontot.
Semmit sem fogadtam be. Semmire sem volt
szükségem és semmit sem akartam. Még az el ttem
vörös sortokban bugyi nélkül ellebeg csodálatos
háromdimenziós rezgések sem tudták lekötni a fi-
gyelmemet. Így nem is annyira láttam a gyémán-
tok villanását, mint éreztem. A fekete mamba kí-
gyóra gondoltam, amely Afrikában a fákon rejt zik,
és méregfogai er s méregsugarat fecskendeznek az
áldozat szemébe, amellyel megvakítja.
Csupán egy villanást láttam, egy nyitott ingujjat,
mozgás közben a leveg ben, egy fröccsenést. Túl
kés megmozdulni; csak annyi id m volt, hogy be-
csukjam a szemem. A fröccsenés az arcomra locs-
csant, h s volt a napsütésben. Amikor egy pillanat
törtrészével kés bb kinyitottam a szememet, már
elt nt.
Ismét becsuktam a szemem, és visszamentem az
els képhez — gy je aranytöviseinek villanása, a
színtelen folyadék spriccelése a leveg ben -, arra
koncentráltam, amit láttam. A háttérben, tátongó
ingujja sötétjében kis fénykör. Tubus? Átlátszó m -
anyag tubus? Gumipumpát rejtett a karja alá? Vagy
anyag töml t a zsebébe, amit megnyomhat?
Nem volt jelent sége.
Ken felegyenesedett.
— Szent isten, mi a fene volt ez? Valaki köpött?

370
Rád köpött? Kicsoda, az isten szerelmére? Hadd tö-
röljem le. — Zsebkend jével nyomogatni kezdte az
arcomat. Csak Kennek lehet lenvászon zsebkend -
je, gondoltam.
— Ne is tör dj vele — mondtam fejemet elfor-
dítva. Nem akartam, hogy nyomogassa. — Nem ér-
dekes. Egy perc és megszárad.
Megszólalt az ötperces kürt, és felhúztam a masz-
komat, sisakomat és keszty met. Újabb három perc,
és az indítómotorokat tartó csapattagok és a ver-
senybírók kivételével mindenki elhagyta a rajtál-
lást. Egy percnél újraindították a motorokat. Majd
harminc másodperc, a zöld zászló, és az élr l belül-
l induló Marcel Aral nyomában utoljára körbe-
hajtottunk rajtrendben, el zni tilos.
Újra felálltunk a rajtnál, huszonhat motort húz-
tak fel üvölt tombolásba; 18 000 lóer kezdett túl-
melegedni és közeledett a felrobbanáshoz; mind-
egyik pilóta tudta, hogy amint kigyullad a vörös
fény, legalább négy, de nem több, mint hét másod-
perc lesz a zöldig, és elszabadul a pokol. Lazának és
nyugodtnak éreztem magam. Megjelent a zöld fény,
és a világ h és fény dübörgésében felrobbant.
Nem próbálkoztam azzal, hogy középen felnyomul-
jak, inkább kil ttem kívülre a depók oldalára; az
automata sebességváltó olyan egyenletesen adagol-
ta a meghajtóer t, hogy még az els sikán el tt
négy autót el ztem meg. Visszapillantómban egy
füstpamacs azt jelezte, hogy a rajt csetepatéjában
valaki belehajtott mögöttem a depófalba. Nem tud-
tam, kicsoda; nem is érdekelt.
A küls oldalon, távolabb a depóktól, az els ka-
nyarba hajtva a bels pozíciót vettem fel, és bár
messze voltam az ívt l és körbe kellett kúsznom,
megtartottam helyemet a kanyarok felé. Nyolca-
dik. Elöl a vezet k végigsüvöltöttek a Jones-egye-
nesen. Egysoros oszlopban mentünk végig a ka-
nyarokban, egyenként, feltartva egymást. Jó kis-
fiúk. Mindegy, csak egy ív vezet keresztül, nincs
értelme er szakoskodni. Lazíts, élvezd az autózást.

371
 A Jones-egyenes szörny megállapításra vezetett.
Az autó egyszer en túl lassú volt. A kanyaroknál
fel tudtam zárkózni, de az egyenesekben a többi
autó elsétált el lem. Az egyenesekben k könnye-
dén meg tudtak el zni, de számomra csaknem kép-
telenség volt a kanyarokban el zni. A Brabham
el tt félúton Margoles és Proffit mentek el mellet-
tem. Tizedik.
Bassza meg.
A hajt kanyarban, az egyenes végénél mindket-
ten feltartottak. A kijáratnál, amely a depók mö-
gött ível hosszú bal kanyarba torkollik, Margoles
mellé kerültem, elnyomultam mellette, és elöl ha-
ladtam a depók egyeneséhez és a rajtvonalhoz ve-
zet , kissé nyitottabb hajt ben, a Fosterben. Kijö-
vetelem ismét gyorsabb volt, és egy hosszal Mar-
goles el tt haladtam át a vonalon. Kilencedik. Nem
rossz. Nyolcvanegy kör van hátra.
A sikán a depók egyenese végén élesebb, mint
amilyennek látszik. Amikor egyszer valaki egy va-
csoraestélyen megkérdezte, milyen érzés, elmond-
tam neki a szakállas történetet.
— Felejtse el a sebességet — mondtam. — Amíg
uralja a kocsit, túlságosan is elfoglalt és túl b szen
koncentrál ahhoz, hogy a sebességet érezné. De na-
gyon is érzi a g-er ket.
— A g-er ket?
— Feküdjön le a bal oldalára egy sziklára, hogy
csak a feje lógjon le a peremér l. Kössön egy köte-
let a feje köré és annak a végére egy kugligolyót.
Aztán kerítsen egy tízéves gyereket, hogy beleka-
paszkodjon a kugligolyóba és hintázzon rajta. Ilyen
érzés átmenni egy gyors jobbkezes kanyaron.
Ha a gyors jobb kanyart egy gyors bal ka-
nyar követi, akkor egy negyed másodperc fele alatt
vágja le a kötelet, forduljon a jobb oldalára, hogy a
feje megint lelógjon, és kötözzön egy másik kötelet
a feje köré egy másik kugligolyóval és egy hintázó
gyerekkel a végén, és akkor lesz valami elképzelése
egy gyors kanyarváltásról.

372
 Ilyen körülmények között nem mindig lehetséges
ésszer döntéseket hozni. De kell, mert mindezen
problémák mellett még egy dühös venezuelai is le-
het melletted, aki azt gondolja, hogy lezárod el le
a kanyar bejáratát. Ezt azért gondolja, mert azt te-
szed. Bár Margoles gyorsabb volt az egyenesben,
mégsem hagyhattam, hogy megel zzön és feltart-
son a kanyarváltásban. Úgyhogy rácsaptam az ajtót.
És most Proffit tartott fel a kanyarváltásban.
Aztán a Brabham-egyenesben mindketten ismét
megel ztek és rájöttem, hogy a problémám kett s.
Körönként legalább fél másodperccel gyorsabb
voltam náluk, talán többel is. De ha nem el zöm
meg mindkett jüket, akkor örökké seholországban
fogok tanyázni.
Soha fel nem tett kérdések: „Ki jött be kilence-
diknek az Ausztrál Nagydíjon?"
Az én kérdésem az volt: az én versenyem ez
egyáltalán? Megéri a gy dést? Elhasználom a fé-
keimet és a kerekeimet, és túl lassan megyek. Vagy
mindkett jüket meg kell el znöm és ott maradnom,
vagy pihentetnem kell, és várni, míg, néhány el t-
tem lév autó kiesik, és remélni, hogy a lemorzsoló-
dással pontszerz leszek. Lenyomtam a lábamat, és
el rehajtottam a vén gebét.
Amikor Margoles elment mellettem, bemetszet-
tem mögé és elkaptam a vonószelét, húzattam ma-
gam, hagytam, hogy az autója üssön lyukat a le-
veg be és az enyémet maga után vonszolja a mö-
götte lév vákuumban. A húzatás jó az egyenesek-
ben, azonban nagyon trükkös lehet a gyors kanya-
rokban, mert a hátulsó autó elveszti a lehúzóerejét.
Ha húzatod magad, az a kanyar, amelyet az el
körben csaknem teljes gázzal vettél, úgy viselked-
het, mintha jég borítaná.
Amikor Margoles fékezni kezdett, félrehúzódtam
és elmentem mellette a hajt kanyarban. Majd a
hosszú lendületes balíven végig üldöztem Proffitot,
mögötte maradtam annak ellenére, hogy megel z-
hettem volna. Amikor beértünk a depók egyenesé-

373
be, meghúzattam magam Proffittal, elkaptam az in-
gyenfuvart, a sikán el tt fékezés közben megel z-
tem és behajtottam a váltókanyarokba. Nyolcadik
vagyok. Nyolcvan kör van hátra.
Most már megint az én versenyem volt. A követ-
kez néhány körben eltávolodtam Proffittól és
Margolest l, körönként fél, egy másodperccel.
Könnyebben is tudtam a fékeimet használni, ko-
rábban és finomabban fékezve egészen a kanyarok
csúcsáig, és a gázra téve a lábamat, még miel tt
leléptem volna a fékr l. Pontosan úgy, ahogy a
versenyautó-iskolákban nem tanácsolják.
A nyolcadik körben láttam, hogy Ian Norcross
kiszáll a Wakefield Road kerítésénél parkoló
McLarenjéb l. Hetedik hely. Hetvennégy kör.
Prugno Ferrarija úgy 100 méterre volt el ttem,
egy hármas csoport utolsó tagjaként, de nem tud-
tam, ki a másik kett . Úgy becsültem, körönként
tíz métert nyerek. Amit elvittek az egyenesekben,
több mint visszaszereztem a kanyarokban.
A tizenötödik körben Faenza motorhibával kiállt.
Ez azt jelentette, hatodik vagyok, és pontot szerzek,
és bármit is tesz Aral, az új világbajnok. Azt is
jelentette, hogy ott elöl, ahova nem láttam, kicsit
lassulhat az iram.
Még két kör, és közvetlenül Prugno mögött vol-
tam. Cavelli volt az a másik Ferrariban, aki el tte
haladt, és Cartablanca a Danielliben vezette a triót.
Kivártam mögöttük két kört, megterveztem akció-
mat. Nem akartam túl sokáig várni. A Ferrari ej-
tette Prugnót a következ szezonra, és éghet a vágy-
tól, hogy bebizonyítsa, gyorsabb, mint Cavelli. Még
azel tt akartam mindkett jüket megel zni, hogy
Prugno valami rültséget csinálna.
A tizenkilencedik körben, kevéssel 300 fölött vé-
gighúzattam magam Prugnóval a hosszú Brabham-
egyenesen, és amikor Prugno fékezni kezdett, el-
mentem mindkét Ferrari mellett, és el ttük érkez-
tem a hajt kanyarba. Közel maradtam Cartablancá-
hoz, és a depók el tti egyenes végén megpróbál-

374
tam kil ni mellette, de lezárt el ttem. Negyedik
hely. Fantasztikus. Nagyszer en érzem magam.
Huszonegyedik kör: kezdtem balra mozdulni a
depók egyenesének végénél, majd balról megel z-
tem Cartablancát, és rácsaptam az ajtót. Be a kugli-
golyók világába, a váltókanyarokba. Harmadik va-
gyok. Gyerünk a másodikért. Gyerünk, gyerünk,
gyerünk!
Ahogy az autó üzemanyagát elégetve veszített
súlyából, egyre jobb érzés volt vezetni. Most már
tényleg leterítettem a váltókanyarokat, úgy foly-
tam keresztül rajtuk, mint egy folyó. A negyvenne-
gyedik körben, a depók el tt elhaladva Ken táblá-
ja azt mutatta, hogy huszonöt másodperccel va-
gyok Praiano és harmincöttel Aral mögött. Aral va-
lószín leg csak kocsikázott, tíz másodpercet tartva
Praianón. Hátravolt még csaknem a fél verseny,
hogy elkapjam Praianót a Danielliben. Ahhoz né-
mi szerencse kellene, hogy Aralt elkapjam.
A hatvanharmadik körben lett némi szerencsém.
Körönként fél másodperccel zárkóztam fel Praia-
nóhoz, így körülbelül tizenöt másodpercre voltam
mögötte, amikor áttételrudazata lerohadt, a Bra-
bham végén kihagyott egy váltást, fékébe taposott,
karbontárcsája felrobbant, amit l kipördült a pá-
lyáról és a versenyb l. Második hely. Huszonöt má-
sodperccel Aral mögött; tizenkilenc kör van hátra.
A következ körben Aral beállt friss kerekekért.
Gondolom, azt hitték, rengeteg idejük van kereket
cserélni és visszakerülni a pályára, miel tt megten-
nék egy kört. És volt is. De amikor Marcel kijött a
depójukból, egy szerel a másik depóból megbot-
lott, és az útjába tántorgott. Marcel fékezett, az
autó ledöglött. Mire ismét beindították, tizenöt má-
sodperces el nyöm volt, és elt ntem a napnyugtá-
ban, tizennyolc körrel a verseny vége el tt.
Nem bíztam el magamat. Marcel nagyszer piló-
ta volt, autója friss gumikon futott, és kétségkívül
képes volt arra, hogy körönként egy másodpercet
hozzon rajtam. De valóban a világ császárának

375
éreztem magam. Mikor az Ausztrál Nagydíjat ve-
zetve, óránként 300 kilométerrel végighajtottam a
Brabham-egyenesen, akkorát üvöltöttem, hogy még
Melbourne-ben is meghallhatták.
Császárságomnak az volt a baja, hogy csupán hat
percig uralkodhattam. Öt kör múltán már láttam
Aralt a visszapillantómban a Brabham-egyenesben.
Körönként két-három másodpercet hozott rajtam.
Nekiengedtem a gépet és teljes gázzal repesztettem,
és egy másodperccel került közelebb hozzám, új
körrekordot állított fel.
Megtettem még egy kört, és Aral újabb két má-
sodperccel közeledett. Tíz kör és három másodperc
el ny. Láttam kis vörös sisakját vörös és fehér autó-
jának pilótaülésében. Azt is észrevettem, hogy ko-
rábban és keményebben kell fékeznem, és még így
is túl gyorsan érkezem a kanyarokba. Aztán eszem-
be jutott, amit Larry Hutchins mondott; ha n a
pedálnyomás és a fékek gyengülnek, az azt jelenti,
hogy a tárcsák túlhevülnek, pár körön belül oxidá-
lódnak és teljesen lerongyolódnak. Pihentetnem
kellett a fékeket.
Mikor nyolc kör volt hátra, elengedtem Marcelt
a Jones-egyenesben, közben integettem neki. Az új
világbajnok. Nos, mondtam magamnak, második-
nak kell lenned.
De nem második voltam. A fékek nem javultak,
hanem romlottak. Praianót a nyolcvanadik körben
engedtem el. És az utolsó körben a Brabham-egye-
nesben Phillippe Cartablanca könnyedén megel -
zött. Negyedik lettem.
Körbeautóztam a leh körben, majd a Bra-
bham-egyenes végénél begördültem a bokszutca be-
járatán, amely a versenypálya belsejében kanya-
rodott. A pálya másik oldalán, a kerítésen túli le-
látókon három-négyezer ember ült. Mikor a boksz-
utcában hajtottam, egy bokszbíró lépett a betonra és
bal karját feltartva jelezte, hogy álljak meg.
Ugyanaz az érzésem volt, mint amit akkor érzek,
amikor elvesztem a hatalmat az autó felett. Teljes

376
figyelem és a világ elnémul. A napsütés árnyéko-
lására hosszú ellenz kék sapkát viselt. Oldalt
hullámos, sz ke haj bújt el és lógott le hátul. Le-
barnult és a szeme körüli sárga kevésbé volt inten-
zív. Azonban kis potroha még mindig kidudorodott
és szeme csillogott, ahogy rám szegez dött, és feje
nagyfrekvenciás vibrálással remegett.
Már próbált megölni Brands Hatchnél, Hocken-
heimnél és Magyarországon. Amikor otthagyott
liverpooli kéjbarlangjában, biztos volt benne, hogy
elpusztítanak. Szája sarkában odaszáradt nyál kis
fehér pikkelyei. Nem tudtam, mit spriccelt rám
délután, de nyugtatónál biztos er sebb volt. Kicsit
adhatott az agyának az, hogy látta, semmi hatása
sem volt rám.
Valóban gyorsan történt az egész, mondjuk, két
másodperc alatt lejátszódott. De én lassított felvé-
telen láttam. Fegyvert húzott el a zsebéb l. Rö-
vid csöv Beretta, ezüstberakásos, gyöngyházas
markolattal. Egy playboy pisztolya. De amikor egy
fegyvert rosszindulattal fognak rád, a csöve egyre
nagyobbodik, végül már akkorának t nik, mint a
fejed. A cs mögött szeme rám tapadt, és láttam,
amint ujja ízülete elfehéredik, ahogy meghúzza a
ravaszt.
A gázra tapostam, és az autó üvöltve ugrott el -
re. Nem akartam megölni, de arra sem akartam
várni, hogy öljön meg engem. Bal els kerekem
jobb lába hegyes orrú cip jén ment át, sípcsonton
ütötte és keményen hátradobta a betonra. A lövés,
amelyet nem hallottam, a fejem fölött ment el. Lent
tartottam a lábamat, tapostam a pedált.
A kerék átment a medencéjén, a bordáin és a
vállán. A gumi még forró volt a versenyt l, és k -
szilánkok, törött fém- és üvegdarabok borították;
úgy volt kidekorálva, mint Simon Rodea egyik tor-
nya. A vadul pörg kerék a lábujjainál kezdte, és
iszonyatos er vel vonszolta magával, egy pillanat
alatt lemorzsolta ruháit, lehántotta a b rét, össze-
zúzta lábfeje és lábszára csontjait, térdkalácsát ki-

377
dobta mögé, széttörte medencecsontját, egyenként
összeroppantotta és szétzúzta bordáit és elmorzsolta
kulcscsontját, miel tt véres, összegy rt galacsin-
ként ki nem köpte.
A kocsit 180 fokkal megpördítettem és megáll-
tam. Lekapcsoltam az indítót, kioldottam biztonsá-
gi övemet és kimásztam. Levetettem keszty met,
sisakomat és maszkomat, és a kocsiba dobtam. Miles
Courtland három méterre volt t lem. Szeme még
mindig csillogott. Megpróbálta felnyomni magát, de
visszahanyatlott a betonra.
A pályán túlról egy csapat rohant felénk. Meg-
fordultam és a depók felé indultam, arcomról a va-
zelint törölgetve.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

A folyó apró fodrai nyaldosták a hajótestet.

A fehér nap húsz méterre a fejünk felett folyé-
kony h vé változtatta a folyó felszínét. A leveg
id l id re egy szúnyog zúgását vagy egy légy
zümmögését hozta.
Nicky egy törülköz n feküdt a hátsó fedélzeten
és csak mahagóni barnasága volt rajta. Én csupa-
szon álltam a kormányfülkében, és a kormánnyal
szórakoztam. Arra gondoltam, hogy órák óta nem
voltam a vízben. Az órám szerint hat perce. És har-
minc másodperce. Reggel kilenc-negyvenhét.
Courtland egy b r- és csontátültetésre specializá-
lódott melbourne-i kórházban feküdt. Kilenc vagy
tíz hónap múlva, jósolták, elég jól lesz ahhoz, hogy
visszaszállítsák Angliába és bíróság elé álljon, bár
az „áll" eltúlzása annak a mozgásképességnek,
amellyel addigra rendelkezni fog. Legalább egy év
kell ahhoz, mondták az orvosok, hogy képes legyen
mankót használni. Mert hogy annyi csontja zúzó-
dott össze, mondták.

378
 Az ausztrál hatóságok felfüggesztették a halálos
fegyverrel való támadás és az Ausztráliába való il-
legális belépés alapján emelt vádakat, hogy az an-
golok eljárást indíthassanak ellene zsarolásért, ká-
bítószer-kereskedelemért és jövedelemtitkolásért.
Plusz bármilyen további vád, ami „nyomozásuk"
során felmerülhet. A Scotland Yard küldött egy em-
bert Melbourne-be, hogy kihallgassa Courtlandet.
A nyomozó egy sor névvel, adattal, id ponttal és
helyszínnel jött el t le. Courtland, mondta, semmit
se titkolt el.
Közben Nicky és én béreltünk egy másik lakóha-
jót fentebb a Murray-folyón és azon csurogtunk la
lassan, két hetet szánva arra, hogy elérjük a ten-
gert. Mi leszünk, gondoltuk, saját szigetünk, távol a
világtól.
Nyugodtak és könnyedek voltunk egymással, ré-
gi barátok és friss szeret k. Hajnalban keltünk, úsz-
tunk és szeretkeztünk. Játszottunk, és Nicky kevert
francia-ausztrál ételeit ettük. Éjszaka meztelenül
fürödtünk a holdfénynél. Azonban pár lusta nap
múlva Nicky kezdte reggelenként bekapcsolni a rá-
diót, „hogy megtudjam, mi történik", mondta, és a
világ vonzásának dagálya tet zött.
Ahogy múltak a napok, árnyékként nyúltak hall-
gatásaink, és egyre gyakrabban került szóba London
és Párizs. Mindent megtettünk már, amit szeret k
megtesznek egymásért. Ez nem elég volt; ez már
túl sok volt.
Talán, döntöttem a kormányfülkében ülve, elég
volt. Elfordítottam az indító kulcsát és beindítottam
a motort.
— Mit csinálsz, Forray? — kiáltotta, és felült.
— Megfordulok. Visszamegyünk.
Visszafeküdt, és én körbekormányoztam a hajót,
Nicky hosszú lába a nyomdokvizünkbe lógott.
Amikor úgy egy órája mentünk felfelé a folyón,
meghallottam magam mögött, éreztem leheletét a
nyakamon. Kezét mellkasomra tette és szorosan
hozzám húzta magát, naptól forró puha teste a há-
tamon.
379
 — Tudod, Forray — súgta a fülembe —, hiányoz-
ni fogsz, te szörny séges sikamlós öreg hering.
Párizsból felhívtam Kent, miután hazaszállítot-
tam Nickyt a szüleinek, lebarnultan és a repülést l
fáradtan, egy kicsit sírt, de szemmel láthatóan örült,
hogy otthon van. Nem, mondtam, nagyon kedvesek,
de semmiképp sem maradhatok éjszakára.
— Hol a pokolban voltál? — dörgött Ken hangja
a fülembe.
— Úszni.
— Azt hittem, megfulladtál. A jó vagy a rossz
hírrel kezdjem, öregfiú?
— Milyen hír?
— Coleman kilépett. Alistair azt mondta, hogy
semmi ellenérzés nincs benne, de most, hogy Court-
land kiesett a képb l, a Florelle szerz dése tuti. Tu-
lajdonképpen nincs ránk szüksége. „Túl sok pénz",
mondta.
— Remélem, ez a rossz hír.
— Milyen okos vagy. Van egy új, nagy szponzo-
runk. A „nagy" körülbelül tizenötmillió fontot je-
lent.
— Legalább vehetsz egy normális autót. Kik
azok?
— „Lányok most". Vagy legalábbis voltak. Hal-
lottál már róluk?
— Multinacionális munkaközvetít iroda. Alkal-
mi irodai kisegít k.
— Pontosan. Csak éppen már senki sem hívja
ket úgy.
— Kit hogyan?
— t lánynak. Már nem hívják a n ket lányok-
nak. Nyilvánvaló, hogy nem szeretik. Ráadásul, a
„Lányok most" nem illik a n i menedzserekhez és
igazgatósági tagokhoz, akiket manapság közvetíte-
nek. Úgyhogy megváltoztatják a nevüket. Azt akar-
ják, hogy mi törjük az utat az új vállalati arcula-
tuknak. Nekünk kell bevezetni az új nevet.
— Te utat törsz — mondtam —, én vezetek. Mi
az új nevük?
— „Korlátlan n k."
 IPM KÖNYVTÁR
A sorozat f szerkeszt je:
Ivanics István
Felel s szerkeszt je:
Morcsányi Géza

INTER
PRESS
BUDAPEST

Szerkeszt : Katona Ágnes

Kontrollszerkeszt : Rátz Mária
szaki szerkeszt : Hupján Mária
Kiadja az INTERPRESS és az I. P. C. Könyvek Kft.
Felel s kiadó: Babály Lászlóné vezérigazgató
Szikra Lapnyomda, Budapest (91—1070)
Felel s vezet : dr. Csöndes Zoltán vezérigazgató
HU ISSN 0238 1710
ISBN 963 7540 18 0
Megjelent 15,58 (A/5) ív terjedelemben