Professional Documents
Culture Documents
Maggie Stiefvater - Kek Liliom Hollofiuk 3 PDF
Maggie Stiefvater - Kek Liliom Hollofiuk 3 PDF
Maggie Stiefvater - Kek Liliom Hollofiuk 3 PDF
Kék lilion
ELŐSZÓ
KÖZÉPEN
Királynőm, királyom
Királyom, királynőm
Kék liliom, liliom, kék
Koronám, madaram
Kardom, kacatom
Kék liliom, liliom, kék
#
Hirtelen felriadt.
Megint Calla volt.
Ugyanazt látta, amit Maura: három alvót – fényt, sötétséget és
ami a kettő között húzódott. Tudta, hogy Artemus a föld alatt van.
Biztosan érezte, hogy senki sem juthat ki abból a
barlangrendszerből, csak ha erőszakkal ráncigálják ki az illetőt.
Ráébredt, hogy Blue meg a barátai egy gigantikus, hatalmas,
nyújtózkodó, lassan ébredező valami bűvkörébe kerültek...
– BLUE! – üvöltötte el magát, mert rájött, miért koronázta siker
az erőfeszítéseit.
Naná, hogy Blue a vállára tette a kezét, és mindent felerősített.
– Szia!
– Mondtam, hogy ne érj hozzám!
Blue azonban nem zavartatta magát.
– Mit láttál?
Calla még nem igazán tért magához. Sehogy sem bírt
szabadulni a gondolattól, hogy olyan harcra készül, amit mintha
egyszer már megvívott volna.
Csak arra nem emlékezett, vajon ő győzött-e.
ODALENT
#
Az időtlen barlangba mentem, hogy megkeressem régi
szerelmemet. Ha úgy látjátok, hogy nem érnék haza
Blue ballagására, küldjetek segítséget!
Ui. A pite nem igazi étel.
#
#
Az időtlen barlangba mentem, hogy megkeressem régi
szerelmemet. Ha úgy látjátok, hogy nem érnék haza
Blue ballagására, küldjetek segítséget!
Ui. A pite nem igazi étel.
Uui. Ne felejtsétek el olajcserére vinni a kocsit!
Uuui. A tükörtó fenekén keressetek!
#
És még beljebb.
A nap eltűnt. Cseppkövek váltották fel a gyökereket. Ismerős,
dohos szag terjengett a levegőben. A falak úgy csillogtak, mintha
élnének. Blue-nak meg a többieknek helyenként tócsákon és
patakokon kellett átgázolniuk – a szűk, hepehupás ösvényt a víz
vájta ki a sziklából, és a folyamat még javában zajlott.
Ronan megállás nélkül fütyörészett, Blue pedig minden tizedik
strófánál elhelyezett egy jelölőkorongot. A készlet egyre
gyorsabban apadt. A lány azon tűnődött, vajon milyen messzire
juthatnak, és miből állapítják meg, hogy célhoz értek.
Elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy igazi király rejtőzzön a barlang
mélyén. Hogy Mauráról már ne is beszéljünk. Itt lehetetlen
megmaradni.
Blue nyugalomra intette magát. Csak semmi földrengés! Vagy
tömeghisztéria!
A lány erőszakkal kényszerítette magát, hogy ne vágyakozzon
Maura után, ne gondoljon rá, és ne ejtse ki hangosan a nevét. Már
csak az hiányzott volna, hogy Cabeswater legyártsa Maura pontos
mását. Ő az igazi Maurát akarta. Az eredetit.
Az ösvény egyre meredekebb lett. A sötétség már önmagában
is kimerítő volt. Blue-nak hiányzott a fény, a tér, a kék ég. Mintha
elevenen temették volna el. Adam megcsúszott, és kinyújtott kézzel
próbálta megőrizni az egyensúlyát.
– Hé! – kiáltott rá Blue. – Ne érj a falhoz!
– A bacik miatt? – kérdezte Ronan, aki hirtelen abbahagyta a
fütyörészést.
– Gátolja a cseppkövek növekedését.
– Komolyan mondom...
– Ronan! – bődült el Gansey a sor elején, hátra sem fordulva.
Kanárisárga pulóvere világosszürkén izzott a fejlámpák fényében. –
Munkára!
Ám mire Ronan újabb nótára gyújtott, Gansey szőrén-szálán
eltűnt.
– Mi...? – kérdezte Adam.
Aztán kicsúszott a talaj a lába alól. Elvágódott a földön, és a
levegőt markolászva szánkázott végig az oldalán.
Blue még fel sem foghatta, mi történt, amikor Ronan hátulról
rávetette magát. A kötél olyan erővel feszült meg a lány dereka
körül, hogy félő volt, végül ő is hasra esik. Ám Ronan egy tapodtat
sem moccant. Olyan szorosan markolta Blue karját, hogy szinte fájt.
Adam még a földön feküdt, de már nem csúszott tovább.
– Gansey! – A kiáltás panaszosan zengett a tátongó űrben. –
Nem esett bajod?
Gansey nem egyszerűen eltűnt, beleesett egy gödörbe.
Hála az égnek, hogy össze vagyunk kötve, gondolta magában
Blue. Ronan karja még mindig szorosan kulcsolódott a dereka köré,
és enyhén remegett. Blue nem tudta, miért, az izomfeszülés vagy az
ijedtség miatt. Ronan habozás nélkül vetette rá magát. Ezt nem
szabad elfelejtenem.
– Gansey! – ismételte Adam, épp csak egy leheletnyi éllel a
hangjában.
Annyi magabiztossággal vonta körül a szorongását, hogy az
szinte eltűnt a vastag máz alatt.
Három rántás. A hullámok Adamen keresztül jutottak el
Bluehoz. Adam látható megkönnyebbüléssel engedte le az arcát a
sárba.
– Mi folyik itt? – kérdezte Ronan. – Hol van Gansey?
– Nyilván a kötél végén himbálózik – válaszolta Adam. A
bizonytalanság felerősítette jellegzetes henriettai akcentusát. –
Mindjárt szétszakadok. Nem bírok közelebb menni, hogy segítsek
neki. Minden csupa sár. Még a végén engem is magával ránt.
Blue kiszabadította magát Ronan karjából, és tétován
előreóvakodott, addig a pontig, ahol Gansey eltűnt. A kötél
meglazult, Adam mégsem csúszott közelebb az üreghez.
– Adam – szólalt meg lassan Blue –, szerintem, ha nem
mozdulsz, ellen tudsz tartani Gansey-nek. Ronan, te maradj itt! Ha
gáz van, és megcsúszom, ki tudod támasztani magad?
Ronan fejlámpájának fénye egy sáros oszlopra vetült. A fiú
bólintott.
– Oké – mondta Blue. – Akkor most odamegyek, és megnézem,
mi van.
Lassan elkúszott Adam mellett. A fiú tehetetlenül markolászta a
sarat a füle mellett.
Blue majdnem beleesett a gödörbe.
Nem csoda, hogy Gansey nem vette észre az üreget. Csak egy
sziklapárkány látszott, mögötte pedig... a nagy üresség. Blue hiába
körözött a fejlámpájával, a szakadék koromsötéten terült el előtte.
Olyan széles volt, hogy nem lehetett átlátni a túloldalára. És olyan
mély, hogy az alja is a semmibe veszett.
Csak a sártól maszatos biztonsági kötelet lehetett látni a gödör
szájánál.
– Gansey! – világított bele Blue a feketeségbe az
elemlámpájával.
– Itt vagyok! – felelte Gansey meglepően közelről. És
meglepően halkan. – Azt hiszem... pánikrohamot kaptam.
– Te pánikrohamot? Új szabály: négy rántás jelzi, ha valaki
hirtelen el akar tűnni. Eltörött valamid?
Hosszas hallgatás.
– Nem.
A tőmondat arra engedett következtetni, hogy Gansey nem
túlzott, amikor azt állította, nagyon megijedt.
Blue úgy érezte, az optimista hozzáállás nem tartozik az
erősségei közé, főleg most, hogy ő maga is megnyugtatásra
szorulna, de azért tett egy próbát.
– Ne izgulj! Mi már kibiztosítottuk magunkat. Csak annyi a
dolgod, hogy szépen kimászol. Nem fogsz lezuhanni.
– Nem is attól félek – felelte Gansey törékeny hangon. – Van
valami a bőrömön, szerintem...
Itt elhallgatott.
– Víz? – találgatott Blue. – Vagy sár? Ne lepődj meg rajta!
Mondj valamit, hogy megkereshesselek a lámpával.
De csak Gansey szaggatott, rémült lihegését hallotta. Újból
meglengette az elemlámpát.
– Vagy szúnyog? Nyüzsögnek itt a szúnyogok – csicseregte.
Semmi válasz.
– Legalább kéttucatnyi rovarfaj él a barlangokban – tette hozzá.
– Indulás előtt olvastam.
– Lódarázs – suttogta Gansey.
Blue halálra rémült. Ahogy az adrenalin szétáradt az ereiben,
gyorsan győzködni kezdte magát: igen, egy lódarázs egyetlen
csípésével megölheti Gansey-t, de ebben a barlangban nincsenek
lódarazsak. És amúgy sem ma van Gansey halálának a napja, hiszen
ő a saját szemével látta a fiú szellemét, aki eső áztatta, hollócímeres
pulóvert viselt. Nem khaki vászonnadrágot és élénksárga V nyakú
pulóvert.
Az elemlámpa fénye végül megállapodott Gansey-n. A fiú
ernyedten, leszegett fejjel, tenyerét a fülére tapasztva lógott a
kötél végén. A fénypászma végigsiklott hullámzó vállán. Sár- és
piszokfoltok pöttyözték, de darázsnak híre-hamva sem volt.
Blue fellélegzett.
– Nézz rám! – parancsolta. – Egy szál darazsat sem látok.
– Tudom – motyogta Gansey. – Ezért mondtam, hogy azt
hiszem, pánikrohamot kaptam. Tudom, hogy errefelé nincsenek
darazsak.
Itt elhallgatott, mert mind a ketten tudták, hogy Cabeswater a
fülét hegyezve hallgatózik. Amiből egyértelműen következett, hogy
Gansey-nek nem szabad a lódarazsakra gondolnia.
– Kezdek pipa lenni – mondta Blue. – Adam arcra borulva hasal
a sárban miattad. Ronan haza akar menni.
– Beszélj csak, Jane! – nevetett Gansey színtelen hangon.
– Nem akarok! Azt akarom, hogy fogd meg a kötelet, és húzd
fel magad. Tudom, hogy képes vagy rá. Mire jó ez a sok locsogás?
Gansey hirtelen felnézett. Az arca szinte a
felismerhetetlenségig eltorzult.
– Valami itt mocorog alattam, csak a hangod elnyomja a
neszezését. Blue hátán futkosni kezdett a hideg.
Cabeswater tényleg figyel minket.
– Ronan! – szólt hátra halkan a válla fölött. – Változott a terv:
Adammel gyorsan felrántjuk Gansey-t.
– Mi van? Ekkora baromságot! – felelte Ronan. – Ezt meg hogy
találtad ki?
Blue nem akart kiabálni. Adam azonban mindent hallott.
– Est aliquid a foramen3 [3Van valami a gödörben. (latin)] – szólalt
meg halk, ám határozott hangon. – Nem tudom, mi. Apis? Apibus?
Forsitan.4 [4Méh? Méhek? Talán.]
A latinnal nem mentek sokra Cabeswater ellen, valójában
Gansey-t akarták megkímélni.
– Nem – felelte Ronan. – Nem igaz. Más van odalent.
Gansey lehunyta a szemét.
Én láttam öt, gondolta magában Blue. Láttam a szellemét,
amikor meghalt, és nem ez a ruha volt rajta. Nem így történik meg.
És nem most, hanem később, jóval később...
Ronan egyre hangosabban beszélt.
– Nem. Hallasz engem, Cabeswater? Azt ígérted, biztonságban
leszek. Kik vagyunk mi neked? Senkik? Ha hagyod, hogy Gansey
meghaljon, én sem maradok életben. Megértetted? Ha a többiek
meghalnak, én is meghalok.
Most már Blue is hallotta a gödör mélyéről kiszűrődő
zümmögést. Adam is megszólalt, hangját félig elnyelte a sár.
– Alkut kötöttünk, Cabeswater. Én vagyok a kezed és a szemed.
Szerinted mit látok majd, ha Gansey meghal?
A moraj egyre erősebb lett. Mintha több száz hangból állt
volna. Ezek nem darazsak, gondolta-óhajtotta-kívánta-álmodta
Blue. Kik vagyunk mi neked, Cabeswater? Ki vagyok én neked?
– Mind azon fáradozunk, hogy megerősítsük a Ley-vonalat –
mondta fennhangon. – Mind azon fáradozunk, hogy te is erőre kapj.
Ezután is a segítségedre akarunk lenni, ha te is segítesz rajtunk...
A mélyből feltörő feketeség elhomályosította az elemlámpa
fényét. Robbanásszerű hang hallatszott. Zümmögés,
szárnycsapkodás zaja. A lények elözönlötték a gödröt, teljesen
eltakarva Gansey-t.
– Gansey! – kiáltotta Blue, vagy talán Adam, vagy talán Ronan.
Aztán a lány érezte, hogy valami az arcába csapódik. És megint
valami. Egy test pattant vissza a falról. A mennyezetről. A fejlámpák
fénye ezernyi villódzó darabra hullott szárnyaik zúgása. A zúgás.
Ezek nem lódarazsak.
Denevérek?
Nem.
Hollók.
A hollók nem élnek barlangban, a hollók nem viselkednek így.
Most mégis rajokban törtek elő a Gansey alatt tátongó
szakadékból. Úgy tűnt, sosem akarnak elfogyni. Blue-t nyugtalanító
érzés fogta el, mintha mindig is így lett volna: minden oldalról
hollók rohamozzák meg őket, tollaik az arcukat súrolják, karmaik a
sisakjukat kaparásszák. Aztán a madarak károgásban törtek ki,
mintha feleselnének egymással. A károgás éneklésbe hajlott, végül
szavakká állt össze.
Rex Corvus, parate Regis Corvi.
A Hollókirály, utat a Hollókirálynak!
A madarak kavargó tollfelhőként süvítettek a barlang szája felé.
A fenséges látvány megremegtette Blue szívét, csak ez a pillanat
létezett, semmi más.
Aztán csend lett, Blue szívdobogásán kívül egy pisszenést sem
lehetett hallani. Madártollak reszkettek a sárban, Adam teste
mellett.
– Várjatok! – szólalt meg Gansey. – Kijövök.
2
Királynőm, királyom
Királyom, királynőm
Kék liliom, liliom, kék
Koronám, madaram
Kardom, kacatom
Kék liliom, liliom, kék
#
ÁT EZ A NAP IS ELJÖTT.
H A folytonos halasztgatás, a több hónapos várakozás után
elérkezett a tárgyalás napja.
Adam ugyanakkor kelt, mint mindig, de az egyenruhája helyett
azt az elegáns öltönyét vette fel, amit még Gansey tanácsára
vásárolt egy éve. Akkor nem engedte meg, hogy Gansey beszálljon
a költségekbe. A nyakkendőt azonban, amit most csomózott meg, a
nyakkendőt Gansey-től kapta karácsonyra, pusztán azért, mert
Adamnek már volt egy nyakkendője, így fel sem merülhetett a
gyanú, hogy könyöradományról van szó.
Adam végül arra jutott, butaság volt ilyen makacsul
ragaszkodnia az elveihez, hiszen úgysem ment velük semmire.
Eltűnődött, vajon minden évben azon fog-e szégyenkezni, milyen
ostobán viselkedett az előző esztendőben.
Eredetileg úgy tervezte, csak reggeli után öltözik fel, nehogy
leegye magát, de aztán rájött, hogy ez hülyeség: egy falat sem
menne le a torkán.
A tárgyalás tízkor kezdődött, nagyjából a harmadik óra tájékán,
Adam azonban engedélyt kért, hogy az egész napot kivehesse.
Tudta, ha a délelőtt kellős közepén összepakolna és eltűnne, nem
titkolhatná el a távolléte okát Gansey és Ronan elől, ahogy az is
furán venné ki magát, ha a tárgyalás után még visszamenne az
iskolába.
A szíve mélyén azt kívánta, bárcsak ne egyedül kellene
végigszenvednie ezt a tortúrát, ami elég éles váltásnak tűnt, hiszen
pár hete még azon izgult, Gansey nehogy tudomást szerezzen a
bírósági ügyéről. Ám ha jobban belegondolt: nem. Adam nem
akarta, hogy a többiek a régi énjére emlékezzenek. Azt akarta, hogy
az új Adamet lássák. Persephone azt mondta, senki sem vájkálhat a
múltjában, ha ő nem akarja.
És ő nem akarta.
Így hát szépen megvárta, amíg Gansey, Ronan és Blue elmegy
az iskolába, mint más rendes napokon. Az első óra ideje alatt a
matrac szélén ült, és részletesen kitervelte, hogyan zsarolják meg
Greenmantle-t. A második órában üveges szemmel meredt a
biológiakönyvre, és a pormentes körre gondolt. Aztán elment a
bíróságra.
Cabeswater hiába csábítgatta, ő nem hátrált meg. Ezen is túl
kell esni.
A bíróságra érve minden korábbi esemény feledésbe merült.
Parkolás, fémdetektor, hivatalnok, hátsó lépcső a lift helyett, újabb
hivatalnok, szűk terem, kétoldalt padsorok, akár a templomban –
világi templom, szertartás a magukat ártatlannak vallóknak.
Adam azzal nyugtatgatta magát, hogy az itt dolgozók naponta
találkoznak hasonló esetekkel, nincs ebben semmi rendkívüli,
ahogy az épület is teljesen hétköznapi. De az áporodott, penészes
ragasztószag, a viseltes szőnyeg a lába alatt, a gyengén pislákoló
neoncsövek a feje fölött mind-mind idegennek hatottak. Mind-
mind azzal bombázták az agyát, hogy ez a nap más, mint a többi.
Úgy érezte, mindjárt elhányja magát. Vagy elájul.
Vajon az apja már az épületben van?
Fiatalkorú lévén zárt tárgyaláson hallgatták meg, így csak a
személyzet volt jelen a teremben: írnokok, ügyvédek,
törvényszolgák.
Adam a lehetséges végkimenetelt latolgatta. Tudta, ha veszít, a
bíróság elvileg akkor sem kötelezheti arra, hogy hazaköltözzön.
Tizennyolc évesen azt szabadon eldöntheti, a családjával vagy
anélkül próbál boldogulni.
De mi lesz, ha örökre rajta marad a bélyeg: a fiú, aki jogtalanul
hurcolta meg az apját? Ez nem lenne túl jó ajánlólevél. Aljasnak
tartanák. Elképzelte, hogyan értelmezné Gansey apja az esetet:
prolik marakodása. Kutyából nem lesz szalonna, mondaná. Bunyó és
ivászat, szappanoperák és „mindennap alacsony árak”.
Adam úgy érezte, a győzelemmel sem menne többre, mert nem
tudta, mire számíthat. Az apja valószínűleg visszakerül a börtönbe.
Ha így lesz, az anyja miből fizeti majd a rezsit?
Tudta, hogy ostobaság ezen rágódnia. Mégsem bírt szabadulni
a gyötrő gondolatoktól.
Ki előtt játssza meg magát a drága öltönyében?
Te sem vagy különb náluk, gyémánttal kirakott szemét.
Az apja lépett a terembe.
Dzsekit és galléros pólót viselt, mindkettőt egy helyi cég logója
díszítette. Adam azon imádkozott, bárcsak egy kívülálló szemével
láthatná az apját, és nem úgy, hogy Apa? Itt Adam...
– Még meggondolhatod magad – mondta Robert Parrish.
Adam anyja nem jött el.
Adamnek elzsibbadtak az ujjai.
Még ha veszítek, győzködte magát, akkor sem kaphat vissza,
úgyhogy nem számít. Már csak ezt az egy gyötrelmes órát kell
végigszenvednem, aztán vége.
Már bánta, hogy belevágott a perbe.
– Rendben – mondta a bíró.
Az arca minden egyes szempillantással újra meg újra feledésbe
merült.
Egy mámorító pillanatra Cabeswater magával ragadta Adamet:
levelek fonódtak a fiú nyaka köré, aztán elengedték. Adam
kétségbeesetten kapaszkodott Cabeswaterbe. Bármilyen furcsa, az
erdő legalább ismerős volt, és az ő oldalán állt.
Adam már megbánta, hogy egyedül jött. Kit érdekel, hogy
Gansey és Ronan is szemtanúja lettek volna az esetnek? Már úgyis
mindent tudnak. Ismerik Adamet. Ő meg kiismerhetetlennek
hazudja magát. Pedig egyedül ő nem lát bele a saját lelkébe.
Szánalmas egy hülye vagy, Adam Parrish!
– Vannak tanúk? – kérdezte a bíró.
Nem voltak.
Adam nem mert az apjára nézni.
– Akkor kezdjük!
Hangos sistergés hallatszott a törvényszolga felől: a rádiója kelt
életre. A férfi leszegett fejjel hallgatta a beszélőt, majd
visszadünnyögött valamit. A bíróhoz hajolt:
– Bíró úr, Myley azt mondja, néhány tanú várakozik odakint,
bejönnének, ha lehet.
– De már bezárták az ajtót.
– Igen.
A bíró az órájára pillantott.
– Biztos, hogy a Parrish-ügy tanúi?
– Myley szerint igen.
A bíró elnyomott egy mosolyt, nyilván a saját kis külön bejáratú
viccén mulatott, amibe a többiek nem voltak beavatva.
– Távol álljon tőlem, hogy kétségbe vonjam az állítását. Küldje
be őket, aztán majd eldöntöm, vallomást tehetnek-e.
Adam elkeseredetten találgatta, vajon melyik szomszéd sietett
az apja segítségére.
Egy óra, és vége. Soha többé nem lesz ilyen. Majdcsak túléled
valahogy.
Nyílt az ajtó. Adam nem akart odanézni, de nem bírt uralkodni
magán.
III. Richard Campbell Gansey állt a küszöbön. Iskolai
egyenruhát, kabátot, sálat, kesztyűt viselt, és úgy festett, mint aki
egy másik bolygóról csöppent a terembe. Mögötte Ronan Lynch,
aki most az egyszer jól csomózta meg az átkozott nyakkendőjét, és
az ingét is rendesen betűrte.
Szégyen és öröm kelt birokra egymással Adam lelkében.
Gansey, Adam apjának szúrós tekintetétől kísérve, végigsietett
a padsorok között. Egyenesen a pulpitushoz ment, és megállt a bíró
előtt. Így, közvetlen közelről, Adam tisztán látta, hogy Gansey liheg.
Akárcsak Ronan. A barátai futva érkeztek.
Miatta.
Gansey lehúzta a jobb kesztyűjét, és kezet fogott a bíróval.
– Harris bíró úr! – mondta melegen.
– Mr. Gansey! – felelte Harris bíró. – Megtalálta már azt a
királyt?
– Még nem. Elkészült a terasz?
– Még nem – válaszolta Harris. – Mi járatban?
– Ronan Lynch látta az incidenst. Gondoltam, érdemes lenne
meghallgatni az ő verzióját is. Az ideköltözésem óta jó barátok
vagyunk Adammel, és nagyon örülnék, ha végre pontot tehetnénk
ennek a szerencsétlen történetnek a végére. Én is tanúskodnék, ha
lehet.
– Ez ésszerűen hangzik – mondta Harris.
– Tiltakozom! – kiáltott fel Robert Parrish.
Gansey most Adam felé fordult. Még mindig a dicsőséges
királyi álarcát viselte – III. Richard Campbell Gansey, a fehér lovag
ám a tekintete bizonytalanságról árulkodott. Ugye, nem baj?
Hogy baj-e? Adam már olyan sokszor hárította el Gansey
ajánlatait. Pedig Gansey pénzt adott volna neki – iskolára,
ennivalóra, lakbérre. Könyöradomány, merő szánalomból, gondolta
magában Adam. Régóta vágyott rá, hogy Gansey egyenrangú
félként kezelje, de lehet, hogy neki kellett jobb belátásra térnie.
Adam most értette meg, hogy Gansey nem könyöradományt
kínál neki. Hanem az igazságot.
És még valamit: a megingathatatlan barátságot. Amiben vakon
megbízhat. Amit a szakítópróbák csak még jobban megerősítenek.
Adam kinyújtotta a jobb kezét, és Gansey úgy csapott bele a
tenyerébe, mintha igazi férfiak lennének, hiszen azok voltak.
– Rendben – jelentette be Harris. – Akkor ne is húzzuk tovább
az időt!
39
a Róka utca
G ANSEY A MENTŐSÖK TÁVOZÁSA UTÁN ÉRKEZETT MEG
300.-ba, nem a sietség, hanem a kommunikáció hiánya miatt.
Adamnek huszonnégyszer kellett megcsengetnie Ronant, mire az
méltóztatott felvenni a mobilját, Ronan pedig csak hosszas
nyomozás után bukkant rá Gansey-re az iskolában. Malory a
Kutyával csatangolt valahol, komótosan rótta Virginia útjait a
Suburbannel, de a fiúk úgy döntöttek, még ráér megtudni a hírt.
Persephone meghalt.
Gansey nem hitt a fülének, nem azért, mert nem hitt a halál
mindenhatóságában – csak abban hitt –, hanem mert álmában sem
gondolta volna, hogy Persephone is csak egy közönséges földi
halandó. Az időtlenség levegője lengte körül a Róka utca 300.
három nőlakóját – Maura, Persephone és Calla volt a törzs, amiből
az ágak eredtek.
Meg kell találnunk Maurát, gondolta magában Gansey, amikor
kiszállt a Camaróból, és elindult a ház felé, nyomában Ronannel, aki
zsebre vágott kézzel ballagott mögötte, miközben Láncfűrész ágról
ágra rebbenve kísérte a lépteiket. Mert ha Persephone meghalhat,
Maura sincs biztonságban.
Adam üveges tekintettel, összevont szemöldökkel ült az
árnyékokkal pettyezett lépcsőn. Gansey anyja a hüvelykujjával
szokta kisimítani a III. Richard Gansey homlokát elcsúfító ráncokat.
II. Ganseynél mind a mai napig ezt a módszert alkalmazta. Mikor
Adam felnézett, Gansey leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy kövesse
az asszony példáját.
– Megtaláltam – mondta Adam –, de rosszul sült el a dolog.
Vigasztalásra vágyott, és Gansey, bár semmi vigasztalót nem
tudott mondani, megköszörülte a torkát, majd így szólt:
– Te megtetted, ami tőled telt. Ezt Calla mondta a telefonban.
Büszke rád. Most egy kicsit el vagy keseredve, Parrish. De ez így
természetes.
A felmentett Adam csüggedten bólintott, majd lehorgasztotta
a fejét.
– Hol van Blue?
Adam értetlenül pislogott. Erre a kérdésre nem tudott
válaszolni.
– Bemegyek – mondta Gansey.
Ronan leült a lépcsőre Adam mellé.
Gansey, miután becsukta maga mögött az ajtót, még hallotta,
hogy Adam így szól:
– Most nincs erőm beszélgetni.
– Ki a fasz kérte? – válaszolta Ronan.
Gansey Callába, Jimibe, Orlába és két ismeretlen fiatal nőbe
botlott a konyhában. Őszinte részvétem, akarta mondani, mert a
konyhán túli világban ez lett volna a minimum, de a frázis ebben az
összefüggésben még hamisabbnak hatott, mint egyébként.
– Megyek a barlangba – mondta végül. – Blue-t is viszem.
Lehetetlenül viselkedett, de fütyült rá. Már úgyis minden a feje
tetejére állt. Várta, hogy Calla nemet mondjon, de a nő konokul
hallgatott. Gansey a szíve mélyén azt kívánta, bárcsak
megakadályoznák a tervében, mert máris apró lábak csiklandozták
a tarkóját.
Gyáva!
Időt és fáradságot nem kímélve gyakorolta be, hogyan
száműzze az elméje legmélyére ezt a gondolatot, és most jó hasznát
vette a tanultaknak.
– Én is megyek – markolta meg Calla a poharát. – Elegem van a
partizánakciókból. Olyan mérges vagyok, hogy legszívesebben...
Földhöz vágta a poharat, ami ezer darabra tört Orla lábánál.
Orla döbbenten meredt az üvegszilánkokra, majd bocsánatkérő
arckifejezéssel nézett Gansey-re, de Gansey már olyan régóta
osztozott Ronan dühkitöréseiben, hogy az ilyet észre sem vette.
– Tessék! – őrjöngött Calla. – Pontosan ez történt. Elpusztult,
minden ok nélkül!
– Hozom a porszívót – mondta Jimi.
– Hozom a nyugtatót – mondta Orla.
Calla kiviharzott a kertbe.
Gansey kioldalgott a konyhából, és felosont a telefon-varró-
macskaszobába. Ezt az egy helyiséget ismerte az emeleten, ezért
ide kukkantott be először. Blue azonban nem volt a szobában, és a
szomszédos helyiségben sem, ami a jelek szerint a saját szobája
lehetett. A legutolsó szobában kuksolt, ami alighanem Persephone-
é volt, az ő illata terjengett benne, és csupa rafinált holmival volt
tele.
Blue az ágy mellett ült, és idegesen kapargatta le a lakkot a
körmeiről. Mikor Gansey belépett, felkapta a fejét. A délutáni
vakító napsütés éles szögben tűzött be a matracra, hunyorgásra
késztetve a lányt.
– Azt hittem, már nem is jössz – mondta Blue.
– Lemerült a telefonom. Bocs.
Blue újabb lakkdarabkát pottyantott a bozontos szőnyegre.
– Igaz, minek is törted volna magad.
Jaj, Blue!
– Mr. Gray itt van? – kérdezte a lány.
– Én nem láttam. Figyelj, szóltam Callának, hogy kimegyünk a
barlanghoz. Megkeressük Maurát. Az anyukádat – helyesbített
kimérten Gansey.
– Jaj, ne már! Nekem ne játszd az eszed! – förmedt rá Blue,
majd minden átmenet nélkül sírva fakadt.
Szabály ide, szabály oda, Gansey leguggolt mellé – egyik térdét
a lány hátának, a másikat a térdének vetette –, és átölelte. Blue
hozzásimult, és a mellkasához nyomta ökölbe szorított kezét.
Gansey érezte, hogy egy forró könnycsepp gurul végig a
kulcscsontján. Vaksin hunyorgott az ablakon betűző napfényben,
majdnem meggyulladt a pulóverében, zsibbadt a lába, könyöke a
fém ágykerethez préselődött, de Blue Sargent nem akarta
elengedni, és ő nem mozdult.
Segítség, gondolta magában. Gwenllian azt mondta, kezdődik,
és most már Gansey is egyetértett vele: egyre gyorsabban pörögtek
az események.
Kezdődik, kezdődik...
Gansey már azt sem tudta, ki vigasztal kit.
– Én is az új kor gyermeke vagyok – lehelte végül Blue Gansey
bőrére. Vágy és félelem kéz a kézben ugrándozott a fiú szívében, a
végletekig hergelve egymást. – A számítógépes generáció tagja.
Azt hiszem, csak megnyomom a reset gombot, és újraindul a
rendszer.
Gansey elkínzott arccal bontakozott ki az ölelésből – mindene
elzsibbadt –, majd egy mentalevelet nyújtott át a lánynak, és az
ágykeretnek vetette a hátát. Amikor felnézett, látta, hogy
Gwenllian áll az ajtóban. Ki tudja, mióta szobrozhatott ott az
ajtófélfába kapaszkodva, mint aki attól tart, hogy erőszakkal
akarják belökdösni a szobába.
Gwenllian megvárta, amíg Gansey ránéz, majd énekelni
kezdett:
Királynőm, királyom
Királyom, királynőm
Kék liliom, liliom, kék
Koronám, madaram
Kardom, kacatom
Kék liliom, liliom, kék.
#
TÓBAN VÍZ VOLT, AMI SOKKOLTA BLUE-T. Azt hitte, ha a hulla nem
A igazi, talán a tó sem az. De kiderült, hogy a legalább
négycentis, hűvös víz nagyon is valóságosan folyik be a bakancsába.
Blue nem mállott szét.
Mikor hátrafordult, látta, hogy Ronan a térdét átkulcsolva
guggol a szárazföldön, és várja, hogy elnyelje a sötétség. Egymás
szemébe néztek, és Ronan mosolytalan tisztelgéssel intett búcsút
neki.
Blue vigyázva, tekintetét a tófenékre, a mennyezetre és a
falakra szegezve lépdelt előre a vízben. Semmit sem bízott a
véletlenre, különösen most, hogy egyre jobban elhatalmasodott
rajta a rettegés. Nem szívesen gondolt arra, hogy magára hagyta
Ronant a sötétben. De csak ment tovább, rendületlenül, és mikor
már azt hitte, nem bírja tovább elviselni a szívét fojtogató
sötétséget, hirtelen megpillantotta a partot meg a mögötte
tátongó alagutat.
Kilépett a sziklára, majd megállt, és hagyta, hogy a félelem
lecsöpögjön róla.
Miért egyedül kell megbirkóznom ezzel?
Úgy érezte, minden összeesküdött ellene. Aztán megigazította
a bányászlámpást, és továbbindult.
Blue tudta, hogy jó irányba tart, mert a harmadik alvó egyre
kitartóbban szólongatta. Olyan volt, amilyennek Adam leírta: halk
duruzsolás a fejben, amiről, ha az ember nem figyel oda, könnyen
azt hiheti, hogy a saját hangja.
Blue azonban nagyon is figyelt.