ALISTAIR

MACLEAN
és
Alastair MacNeill

A VÍRUS
Merényi Kiadó
Budapest
 Ezen kiadás a FONTANA/Collins
Publishers kiadványa alapján készült.

Eredeti címe: Alistair MacLean's RED ALERT

Alastair MacNeill

Copyright © Devoran Trustees Ltd 1989

CONDITION OF SALE
This book is sold subject to the condition
that is shall not, by way of trade or otherwise,
be lent, re-sold, hired out or otherwise circulated
without the publisher's prior consent in any form of
binding or cover other than that in which it is
published and without a similar condition including
this condition being imposed
on the subsequent purchaser

Fordította: © Német Anikó

Fedélterv: Pogonyi Zoltán
Műszaki vezető: Hüse Anikó

ISBN 963 698 041 1

Felelős kiadó: Merényi Zsolt

a Merényi Kiadó Kft. ügyvezetője

Budapest, VI. Váci út 1-3.

Tel: 120-8270, 06-20 463-026
 ELŐSZÓ

1979 szeptemberében – hogy pontosan melyik napon, azt nem hozták

nyilvánosságra – az ENSZ főtitkára egy rendkívüli ülésen elnökölt. Negyvenhat
küldött volt ekkor jelen, akik a világ egy-egy országának képviseletében
érkeztek oda. Kizárólag egy napirendi pontról tárgyaltak: a tagadhatatlan
tényről, miszerint a nemzetközi bűnözés egyre riasztóbb méreteket ölt. S míg a
bűnözők és terroristák megtehették, hogy miután egy országban merényletet
követtek el, egyszerűen odébbálltak egy másik országba, az érintett országok
rendőri erői nem léphették át akadálytalanul az államhatárokat, hiszen azzal az
adott ország jogrendjét, szuverenitását is megsértenék. Ráadásul a küzdelem a
bürokráciával, a hivatalnokszellemmel, mely a kiadatási kérelmek érvényesítését
körüllengte – legalábbis azokban az országokban, ahol egyáltalán ismert ez a
fogalom –, nemcsak költséges, de hallatlanul időigényes procedúrát is jelentett.
Számos gátlástalan ügyvédnek még így is sikerült jogi kiskapukat találnia, s
védenceiket feltétel nélküli szabadlábra helyeztetnie, így hát muszáj volt
valamilyen megoldást találni. Abban mindannyian egyetértettek, hogy létre kell
hozni egy nemzetközi szervezetet, mely az ENSZ Biztonsági Tanácsának égisze
alatt fog működni. Az UNACO (azaz: az ENSZ Bűnüldözési Szervezete) nevet
adták neki. A szervezet azzal a céllal jött létre, hogy „semlegesítse, megelőzze
és/vagy felderítse mindazokat az egyéni és csoportos akciókat, melyek mögött
nemzetközi bűn tevékenység sejthető”.1 A negyvenhat küldöttet ezután
felkérték, juttassák el hozzájuk egy, az országuk kormánya által javasolt jelölt
részletes önéletrajzát – olyan személyét, akit alkalmasnak tartanak arra, hogy
betöltse az UNACO igazgatói állását. A személyi kérdésben a végső döntést
természetesen az ENSZ főtitkára hozza majd meg.
Az UNACO titkos szervezete 1980. március elsején jött létre.

1
Idézet az UNACO alapszabályzat első cikkelyének 1c bekezdéséből.
 1.

Vasárnap

A Neo Chem olaszországi telephelye az A24-es autóút közvetlen közelében,

Róma és Tivoli között félúton található. Az épületkomplexumot, melyet az út
felől az 50-es években idetelepített fenyőerdő takar el – akkoriban a földterület
még a katonaság tulajdonát képezte 15 láb magas kerítés veszi körül. Területén
fegyveres őrök cirkálnak, akiknek többsége valamikor a rendőrség
állományához tartozott, de idecsábultak a cég által kínált, az addiginál jóval
kecsegtetőbb kereseti lehetőségek miatt.
Pietro Vannelli azonban kivételnek számított. Egész életében biztonsági
őrként dolgozott. Máshoz nem is értett. Ötvenhárom éves volt, a Neo Chemnél
immár nyolc éve dolgozott. Azóta, hogy itt telepedett le a környéken. Fél évvel
ezelőtt áthelyezték a kevésbé megterhelő szolgálatra, a főkapuhoz. Eleinte hálás
volt az áthelyezésért, ám hamarosan csalódott. Itt soha semmi sem történt.
Hiányoztak neki a kollégákba viccelődések, a közös cigizés, de leginkább a
hetente kétszer rendezett pókercsata, melyet az egyik raktár-épületben tartottak.
Naphosszat mást sem tett, csak ott üldögélt az őrbódéban, s egyre-másra olvasta
ki a ponyvaregényeket. Azt mondták neki, nincs esélye arra, hogy
visszakerüljön a régi helyére, úgyhogy diszkréten informálódni kezdett, van-e
üres álláshely egy éjjeliőr számára a városban. Már csak idő kérdése, s akár több
válasz is érkezhet levélben, postafordultával.
Fényszórópár csóvája hasított a sötétségbe a kapu mögött. Vagy egy itt
dolgozó lesz az, aki bent felejtett valamit, vagy valaki, aki Rómába szeretne
jutni, de nem tudja, merre menjen. Különben miért venné magának bárki is a
fáradságot, hogy ilyen kései órában letérjen a mellékútra? Felkapta a
zseblámpát, sapkáját kopaszodó s őszülő fejébe nyomta, kinyitotta az ajtót s
kilépett a hideg éjszakába. Egy sárga Fiat Regatta állt meg a kapu előtt. A lány,
aki kiszállt belőle, huszonegynéhány éves lehetett. Annyi, mint a lánya. Csinos,
jó alakú, hosszú, vörös hajjal. Ám az arca tele sérülésekkel, és vér csordogált a
szája sarkából. Kopott farmernadrágja összesározódott, fehér pólója a bal vállán
felhasadt. Könnycseppek csillogtak sápadt arcán. A távirányítóval nyitotta ki
neki a kaput.
– Mi történt? – kérdezte döbbenten.
– Kérem, segítsen – suttogta a lány alig hallhatóan. – Meg akarnak ölni.
– Kicsoda? – kérdezte, közben a zseblámpa fényét a lány mögé, a sötétbe
irányította.
Sehol semmi.
Ám a lány ekkor hirtelen elrohant, mellette és eltűnt a bódéban. Utána eredt.
Az egyik sarokban bújt meg, kezét szorosan az álla alá tette. Szemei nagyra
nyíltak a félelemtől.
 – Jól van, itt biztonságban van – mondta, s megnyugtató mosolyt küldött a
szerencsétlen teremtés felé.
Visszafordult azzal a szándékkal, hogy bezárja a kaput, ám egy
hangtompítóval felszerelt 134 A1-es Sterling típusú fegyver csövével találta
magát szembe. A férfi, aki rászegezte azt, Riccardo Ubrino volt. Harmincnégy
éves, zsíros, fekete hajú férfi. A mögötte álló férfi, a huszonegynéhány éves
Paolo Conte ugyanígy volt fel fegyverezve. Göndör, barna hajú fiatalember volt,
drótkeretes szemüveget hordott. Vannelli egyenruhájához hasonló barna
uniformist viselt.
– Carla, vedd el tőle a fegyvert! – parancsolta Ubrino, közben Vannelli
fegyverére, az övtáskában pihenő Ruger GP 100-ra mutatott.
Carla Cassalo feltápászkodott, elvette a fegyvert, s átadta Ubrinónak. Az az
övébe dugta, majd egy másik fegyvert is leemelt a válláról és a lány kezébe adta.
– Látom, tetszik magának a művem – mondta Ubrino Vannellinek, s Carla
arcára mutatott. – Ugye, milyen valósághű? Valamikor a Teatro Dell'Opera
sminkesei között dolgoztam. Meglepődne, ha tudná, milyen sok mindent el lehet
érni egy kis fantáziával.
– Kicsoda maga? – kérdezte Vannelli, kétségbeesetten próbált időt nyerni.
Meg kell nyomnia a riasztó gombját. Ott van a mögötte lévő asztal alatt.
– A Vörös Brigádok tagjai vagyunk – mondta Carla.
– És mit akarnak?
Vannelli jobb keze ekkor már az asztal lapján pihent. Ujjaival a gombot
kereste.
Ubrino a hangtompítót nekiszegezte Vannelli arcának.
– Gondoljon a családjára is, még mielőtt megnyomja a riasztót. Főleg a
lányára. A jövő hónapban lesz az esküvője, ugye? Nem szeretném, ha valami
baja esnek, mielőtt férjhez megy.
Vannelli nagyot nyelt, s maga elé emelte a kezét.
Ubrino halványan elmosolyodott, s megveregette Vannelli arcát.
– Bölcsen döntött. Azt akarom, hogy szóljon a kollégájának, aki a recepción
van. Boschetto a neve, ugye?
Vannelli csak bólintott.
– Mondja el neki, hogy itt van egy fiatal nő, aki remeg a félelemtől és bebújt
a sarokba. Mondja azt neki, hogy már értesítette a rendőrséget, de nagyobb
biztonságban érezné magát a lány, ha ott várhatna az előtérben.
Ubrino ekkor megragadta Vannelli csuklóját, miközben az a telefon után
nyúlt.
– És ne feledkezzen meg a lányáról, amikor telefonál!
Vannelli kiszabadította kezét a szorításából.
– Ezt nem ússzák meg szárazon!
– Na gyerünk, hívja már! – csattant fel Carla, a Sterlinget Vannelli hátához
szegezte.
 – Boschetto jól ismeri a hangomat. Ha megölnek, sohasem jutnak be az
épületbe.
– Ebben téved – mondta Carla megvetően. – Paolóval együtt jártunk a
színjátszókörbe. Az utóbbi néhány hétben mást sem csinált, mint a maga hangját
utánozta. Lehet, hogy nem tökéletes, de Boschetto a távolság miatt nem fogja
észrevenni…
Ubrino ellökte Carla fegyverét Vannelli hátától.
– Igaza van a lánynak. Mindannyian tettünk valamit a küldetés sikeréért. A
Vörös Brigádok nem visz magával potyautasokat. Nem mintha szükségünk
lenne Paolóra. Biztos vagyok benne, hogy gyönyörű lesz a lánya az esküvőn.
Vannelli kikapta a kagylót Ubrino kezéből. Nem jelentett számára
különösebb nehézséget, hogy meggyőzze Boschettót: engedje meg, hogy a lányt
bevigye az előtérbe.
– Állj be a kocsival – mondta Ubrino Conte-nak, miután Vannelli letette a
telefont. – Azután becsukjuk a kaput. Iparkodj!
Vannelli akkor látta először Vittorio Nardit, amikor az elfoglalta Conte
helyét az ajtónál. Azonnal eszébe jutottak Ubrino szavai: mindannyian tesznek
valamit a sikerért. Nardi ugyanolyan testalkatú és magasságú volt, mint
Vannelli. Így, barna egyenruhában bizonyos távolságról akár össze is
téveszthető vele. Vannelli már ebben a pillanatban tudta, hogy meg kell halnia.
Még akkor is a riasztó gombja után nyúlt, amikor Ubrino fegyveréből a golyó
már a hátába fúródott. A lövés erejétől nekiesett a falnak s a földre zuhant.
Ubrino letérdelt mellé, megfogta a pulzusát. Már nem tudta kitapintani.
Conte Nardi mellé furakodott, s szemei nagyra nyíltak a rémülettől.
– Azt mondtad, nem lesz vérontás. Azt mondtad, csak leütjük az őrt…
– Jobb lesz, ha végre felnősz, kölyök…
– Fogd be a szádat, Nardi! – vágott közbe Ubrino éles hangon, majd
kivezette Conte-ot a helyiségből. – Ez az első bevetésed, igaz?
Conte bólintott.
– Majd megtanulod, hogy egészen más mindez papíron, és egészen más a
gyakorlatban. A dolgok sokszor másképp alakulnak, mint amikor eltervezzük az
akciónkat. Vannelli a riasztó gombja után nyúlt. Ha nem lőttem volna agyon,
még képes rá és megnyomja. Akkor pedig lefújhatjuk az egész akciót. Ezt azért
te is felfogtad, nem?
Conte ismét rábólintott.
– Csak az a…
Ekkor nagyol nyelt.
– Talán még sohasem láttál életedben halottat? Én sem. Csak azóta, hogy
beléptem a Vörös Brigádokhoz.
Ubrino azzal megveregette Conte hátát.
– Na, gyerünk, már várnak ránk a kocsiban!
Nardi ült a volán mögött. Sapkáját jól előrehúzta, hogy amennyire csak lehet,
takarja az arcát.
 Carla ült mellé. A Sterling ott feküdt a lába előtt. Ubrino és Conte beszálltak
a Regatta hátsó ülésére, lehúzták magukat, hogy kívülről ne lehessen látni, hogy
ők is ott vannak. Mindannyian így tettek akkor is, amikor Carla elindult a kapu
fele. Nardi beindította a motort, s elindultak a kanyargós mellékút felé, mely a
telep főrecepciója felé vezetett. Egyetlen őrt sem láttak errefelé. Minden úgy
alakult, ahogyan remélték. Vasárnap esténként az őrök rendszerint pókereztek,
és ebben a pillanatban a biztonsági személyzet kétharmada az egyik
raktárépületben tartózkodott. Egy asztal köré gyűlve játszottak, egész éjszaka
egyfolytában, kora hajnalig. Úgy egyeztek meg, hogy Vannelli vagy Boschetto
figyelmezteti őket, ha váratlanul ellenőrzést kapnak, mint az már egy párszor
megtörtént az elmúlt hónapban. A játékosok mindegyike húszezer lírát fizetett
be játszmánként, s ezt a pénzt egyenlően osztották el Vannelli és Boschetto
között. Mindannyian úgy gondolták, megéri nekik ez a csekély összeg, csakhogy
biztonságban érezhessék magukat.
Nardi az épület előtt parkolt le, s kiszállt a kocsiból. Boschetto kinyitotta a
távirányítóval az üvegajtót, majd visszasietett a lépcsőn Nardihoz, aki neki háttal
állt. Nardi, aki az ablaküveg tükröződésében figyelte Boschetto közeledését,
ekkor megpördült a tengelye körül. A Ruger ott volt a kezében. Boschetto már
épp szóra nyitotta volna a száját, amikor Nardi intett neki, hogy maradjon
csendben. Boschetto tekintete a fegyverre tévedt, de engedelmeskedett az
utasításnak. Carla intett a többieknek. Kiszálltak a kocsiból. Ubrino levette a
távirányítót Boschetto övéről, majd a Ruger agyával tarkón verte az őrt. Nardi
elkapta Boschettót, amint az eszméletét vesztve előrezuhant. Lefektette a földre.
Ismét beszálltak a kocsiba, s visszahajtottak a főkapuhoz. Ubrino Conte
segítségével egy sövény mögé cipelte Boschettót, a lépcső egyik oldalához.
– Engedd be Carlát az előcsarnokba! – mondta Ubrino, a távirányítót Conte
kezébe nyomta.
– És te?
– Itt leszek egy percen belül. Azt hiszem, valami zajt hallottam az imént.
Visszamegyek, megnézem, mi lehet az.
Conte lenézett Boschettóra.
– Nem gondolod, hogy magához térhet?
– Nem fog – sziszegte Ubrino dühösen. – Rég olajra lépünk, mire feleszmél.
Na gyerünk, Carla már vár!
Ubrino megvárta, míg Carla és Conte beléptek az előtérbe. Csak ekkor
nyomta Boschetto tarkójához a Sterlinget. Meghúzta a ravaszt. A bajsza alatt
káromkodott egyet, cipőjét Boschetto kabátjába törölte, majd lesietett a lépcsőn
az előcsarnokba.
– Láttál valakit? – kérdezte Conte és kinyitotta az ajtót Ubrino mögött.
– Nem. Csak képzelődtem. Úgy látszik, nem te vagy az egyetlen közöttünk,
akinek gyengék az idegei.
Ubrino bevezette Conte-ot a recepciós pult mögé s a zártkörű ipari kamerák
monitorjaira mutatott.
 – Ha bármelyiken feltűnik egy őr, azonnal szólsz nekem.
– Igen – vágta rá Conte.
Ubrino egy fejhallgatót csatlakoztatott adóvevőjéhez, majd Carlához ment,
aki a lépcső tetején várta. Gumitalpú cipőjében nesztelenül lépkedett a fekete-
fehér csempés padlón. Lementek a lépcsőn, s megállt, hogy összeszedje a
gondolatait. Hogy is néz ki az épület alaprajza? A folyosó végén lévő
lépcsősorra mutatott. Az vezet a laboratóriumokhoz. Elégedettsége jeleként
halvány mosoly futott át arcán, amikor meglátta a táblát a falon a lépcsősor
legalján:

LABORATÓRIUMOK. 1-17., 18-40.

Ők a 27-es laboratóriumot keresték.

Egy fehér ajtó előtt álltak meg. Rajta a felirat, fekete betűkkel: Prof. David
Wiseman. Megállt az ajtó előtt, hogy letörölje homlokáról az izzadságot. Carla
ösztönösen megérintette a karját. Egy éve volt a férfi szeretője. A férfi tudta,
hogy Carla szereti őt. Épp elégszer mondta is neki. De csak azért viszonozta a
nő érzelmeit, mert tudta, hogy az ezt akarja hallani. Fiatal volt, szemrevaló,
csakúgy, mint számos elődje, de azon kívül semmi különös. Kopogtatás nélkül
nyitott be az ajtón. Azt remélte, egy igazi laboratóriumban találja magát, ahol
asztalok és táblázatok sorakoznak. Ehelyett egy irodában találták magukat, egy
szépen berendezett helyiségben, ahol bekeretezett diplomák díszítették a falat.
Ekkor jutott eszébe, hogy Wiseman a cég tudományos főszakértője volt, azaz
adminisztrátor, és nem kutató, vagyis vegyész. Márpedig a hivatalnokok
mindenütt irodában dolgoznak.
Wiseman ott ült az asztal mögött. A negyvenkilenc éves amerikai haja
dróterős és fekete volt. Gondozott, fekete szakállt viselt.

Szemei nagyra nyíltak az ijedtségtől, amikor megpillantotta Carlát Ubrino

mögött.
– Csak smink van rajta – nyugtatgatta Ubrino.
– Minek? – kérdezte Wiseman olaszul.
– Ez most nem érdekes – mondta Ubrino, majd odament az íróasztalhoz. –
Megvan a fiola?
Wiseman elővett az egyik fiókból egy zárt fémhengert. Nagyjából akkora
volt, mint egy szivartárca. Ubrino felé mutatta. A fiola ott volt a henger
belsejében.
– Nem elég a százezer dollár. Ennél sokkal nagyobb kockázatot vállaltam,
amikor titokban megszereztem maguknak.
Carla előrelépett s a Sterlinget egyenesen Wiseman mellkasára célozta.

Ubrino azonban félrelökte a fegyver csövét.

 – Hadd mondja csak! Hiszen ő volt az, akinek a legnagyobb kockázatot
kellett vállalnia. Megmondta.
– Meglesz az ellenszer is. A hétvégére elkészülök vele. De legalább még
egyszer százezerbe kerül, amit a svájci bankszámlámra kérek.
Ubrino elgondolkodva bólintott, majd elvette a fémhengert Wisemantól, és
ellenőrizte rajta a sorozatszámot: SR4785. Egyezett azzal a számmal, amit aznap
valamivel korábban, az akciót megelőző utolsó megbeszélésen közöltek vele.
– Ne felejtse el! Újabb százezer dollár, vagy nincs ellenszer
– mondta Wiseman s azzal felállt. – A laboratóriumom a szomszédos
helyiségben van. Talán jobb lenne, ha most átmennénk oda. Hihetőbb lesz, ha
úgy csináljuk, mintha ott ütött volna le engem. Akkor úgy tűnhet majd, én
zavartam meg a betörés közben…
– Változott a terv – mondta Ubrino elnézést kérő mosollyal.
– Micsoda? – kérdezte Wiseman. – És én miért nem tudtam róla?
– Nem hiszem, hogy beleegyezett volna. Nincs szükségünk az ellenszerre.
– Ez őrültség! – válaszolta Wiseman. – Ha a fiolát kinyitja valaki és nincs
meg az ellenszer, az világkatasztrófa lesz!
– Annál jobb – mondta Ubrino. Zsebre vágta a fémhengert, majd Carlára
nézett.
– Öld meg!
Wiseman felkapta a hamutartót az asztalról és a lányhoz vágta. Iszonyatos
erővel csapódott a vállához. Kitörte a riasztó védőüvegét, s rátenyerelt a csengő
gombjára. Fülsiketítő, éles vijjogás visszhangzott az egész épületben. Ubrino
kétszer is rálőtt hátulról, majd megragadta Carla kezét, az ajtó felé rohantak.
– Szólj Nardinak! – mondta a lánynak, miközben kinyitotta az ajtót és
kinézett a folyosóra. Sehol egy lélek. – Mondd meg neki, hogy várjon ránk a
lépcsőnél!
A lány levette az övéről az adóvevőt, hívta Nardit, aki azt mondta, máris
indul. Carla az adóvevőt visszacsatolta az övére, s már futottak is volna a lépcső
felé, amikor megjelent egy őr.
– Tedd le a fegyvert! – mondta Ubrino Carlának.
– Mi? – kérdezte a lány meglepődve.
– Hallgass rám, Carla – mondta ismét. Elvette tőle a Sterlinget, s
nekitámasztotta a falnak.
– Megvan az egyik! – kiáltotta, majd elindult a folyosón. A lány mögött
haladt, aki a testével takarta a férfi kezében lévő Sterlinget.
Az őr az egyenruha láttán feléjük sietett. Ubrino ekkor kilépett Carla mögül s
rálőtt. Mellkason találta. Carla megragadta a Sterlinget és azzal fedezte Ubrinót,
aki a lépcsők felé futott. Újabb őr jelent meg ekkor a lépcső tetején. Ubrino
felfelé irányította a Sterlinget, s egyetlen lövéssel leterítette a fickót. Amikor
megfordult, hogy fedezze Carlát, egy golyó süvített el alig néhány centire tőle.
Egyenesen a falba fúródott. Félrekapta a fejét, háttal a lépcsőház falának
támaszkodott. Carla, aki már futott a lépcső felé, ekkor megfordult. A folyosó
végén térdelő őrrel találta szembe magát. Az őr kétszer lőtt egymás után. A
Sterling kiesett Carla kezéből, a lány a lépcső aljára zuhant. Trikója vérben
ázott. Ubrino egyetlen pillantást vetett kifejezéstelen tekintetére, majd
felsprintelt a lépcsőn a következő szintre. Sehol senki.
A lépcsőhöz futott, melyen át az előcsarnokba juthat, s óvatosan felsietett,
háttal a falnak, a Sterlinggel ide-oda pásztázva. Felért a lépcső tetejére, a
folyosón lehajolva, szinte guggolva ment tovább, a Sterlinget továbbra is lövésre
készen tartva. Úgy tűnt, itt sincs senki. De onnan, ahol most meglapult, nem
láthatta a recepciós pultot. Ezért inkább lábujjhegyen lopózott tovább, el a lift
mellett, gyakran hátra-hátrapillantgatva a válla fölött, majd időnként ismét a
falhoz lapulva, a Sterlinget az arcához szorítva. Izzadságcseppek folytak rajta
végig. Gyorstüzelésre állította a reteszt, majd megfordult, hogy szembetalálja
magát a recepciós pulttal. Ujjai megfeszültek a ravaszon.
Paolo Conte idegesen állt a pult mögött. Szemei tágra nyíltak a félelemtől.
Ubrino tudta, hogy ez kelepce. Érthető is volt. Miért nem hívta Conte a rádión,
amikor megszólalt a riasztó? Mert az őrök már korábban lecsaptak rá. Lehet,
hogy egy-két őr ott lapul a pult mögött, és arra kényszerítik Conte-ot, hogy
csalja ki őt. Régi, ócska trükk. De azért még mindig hatásos. Egészen idáig
mindig bejöttek a megérzései. Conte-ból sohasem lenne igazi, vérbeli brigatista.
Nincs elég mersze hozzá. Az ügy iránt érzett lelkesedése pedig nem elég. Csak
azért vették be a csapatba, mert tökéletesen tudta utánozni Vannelli hangját a
telefonban. Most már nincs szüksége rá.
Ubrino tüzet nyitott a pultra. Conte-ot többször is eltalálta, mire az a földre
zuhant. Ubrino ekkor kidobta az üres tárat, majd újabbat húzott elő a zsebéből, s
berakta a helyére. Felkapta a távirányítót a pultról, de amikor megfordult, s az
ajtó felé nézett, egy golyó süvített el alig néhány centire a fülétől. A padlóra
vetődött, s fedezéket keresett. A vastag oszlop mögé gurult, a csarnok közepére.
A golyó a lépcsők felől jött. Ekkor újabb lövedék fúródott az oszlopba. Hol a
francban van ilyenkor Nardi? Talán elkapták? Ekkor meghallotta a kocsi
motorjának zúgását a riasztó vijjogása közepette. Hátranézett a válla fölött, látta,
hogy a Regatta megállt a bejárati lépcsősor előtt. Lecsatolta az övéről az egyik
füstbombát, majd a lépcső felé gurította. Kinyitotta az ajtót, kihasználva a sűrű,
fekete füstöt, lefutott a lépcsőkön, ki a kocsihoz, és bepattant a nyitott utasajtón.
Nardi odadobta Ubrinónak a főkapu távirányítóját, majd sietve elhúzott az őrök
mellett, akik ekkor jöttek ki az épületből, a füst miatt köhögve és fuldokolva.
Ubrino kinyitotta a főkaput, amint eléje értek. A kocsi viszonylag nagy
sebességgel vágódott ki a szűk mellékútra, s Ubrino nyomban becsukta maguk
mögött a kaput, amint kiértek. A távirányítót a műszerfalra dobta, majd hátradőlt
s behunyta a szemét.
– Megvan a fiola? – kérdezte Nardi, amikor már messzebb jártak.
Ubrino megtapogatta a zsebét válasz helyett.
– Mi van Carlával és Paolóval?
– Meghaltak.
 – Sajnálom. Tudom, hogy te meg Carla…
Nardi vállvonogatás közepette elhallgatott.
– Pontosan tudta, mit kockáztat – mondta Ubrino közönyös hangon.
Nardi kihúzott a mellékútra s megállt a fehér Fiat Unó mögött, amivel Ubrino
parkolt le ide még aznap, valamivel korábban. Kiszálltak a kocsiból, Ubrino
ekkor hátulról megközelítette a mit sem sejtő Nardit. A fejébe eresztett egy
golyót. Azt az utasítást, kapta, hogy végeznie kell a többiekkel, amint
biztonságban tudja a fiolát. A Sterlinget elhajította, majd az Fiat Unóhoz sietett,
elővett egy bőröndöt a hátsó ülésről. Farmernadrág és egy szürke pulóver volt
benne. Átöltözött, majd a barna egyenruhát begyömöszölte a bőröndbe, s
otthagyta Nardi holtteste mellett.
Már a Fiat Unóval tette meg a rövid távolságot az A 24-es autóútig, hogy
azután továbbmenjen. Vissza, Róma irányában.

2.

Hétfő

Lino Zocchi felvette a napszemüvegét, majd kilépett az udvarra. Mindkét

oldalán egy-egy tagbaszakadt férfi ment mellette. Szép, ám meglehetősen hűvös
nap volt. Sokkal kellemesebb, elviselhetőbb, mint amilyen lesz, ha Rómát
elárasztja a nyári forróság. Zocchi ekkor felnézett az őrtoronyra, ahol egy
fegyveres állt őrt, majd zsebre dugva kezét, átment a betonállvány felé, mely az
udvar másik oldalán emelkedett. A két férfi mindvégig szorosan mellette haladt.
Zocchi alacsony, köpcös, negyvenhárom éves férfi volt. Fekete haja szinte a
koponyájára simult. Róma nyomornegyedeiben nőtt fel, Marx és Engels
politikai nézeteinek kötelezte el magát, s huszonegynéhány évesen csatlakozott a
Vörös Brigádokhoz. Sikeres toborzóútra ment az ország déli részébe, s főleg az
egyetemistákat sikerült megnyernie. Jutalomképpen ekkor léptették elő a római
sejt egyik vezérévé. Három év múlva már ő lett a római brigádfőnök, és ezt a
pozíciót mindvégig meg is tartotta annak ellenére, hogy alig kezdte el leülni a tíz
évnyi szabadságvesztést, amire egy olasz bíró meggyilkolásában való részvétele
miatt ítélték. Már csak egy vágya maradt, amit szeretett volna megvalósítani:
hogy ő legyen a Vörös Brigádok feje még akkor is, ha ez azt jelenti, a
börtöncellájából kell annak munkáját irányítania. Tudta, hogy erre is képes lesz.
Felsietett az emelvényre, s leült oda, ahová máskor is szokott, ha szép volt az
idő. Két testőre – mindkettő régi brigatista – életfogytiglani büntetését töltötte
itt. Lassan körülnéztek, majd helyet foglaltak mellette. Zocchi elővett a zsebéből
egy szál cigarettát, a szájába dugta. Az egyik testőr udvariasan meggyújtotta
neki. Hallotta a közeledő helikopter zúgását, s felnézett, amikor az már
látótávolságon belül ért. A fekete betűkkel felfestett „Polizia” szó tisztán
kivehető volt a fehér törzs oldalán. A rabok dühösen hadonásztak, s szitkozódó
kiáltásokat szórtak a pilóta felé. A gép most már ott lebegett az udvar felett. Az
ajtaja félig kinyílt. A következő pillanatban lövés zaja dörrent. A rabok
menedéket keresve rohangáltak, miközben a gép ismét a magasba emelkedett. A
kabinajtó hirtelen kivágódott, és most már az őrtornyot vette célba a támadó. Az
őr kénytelen volt fedezéket keresni. Mire ismét felállt, a helikopter már lőtávon
kívül volt. Megnyomta a riasztó gombját, majd távcsövével pásztázni kezdte az
udvart, hátha lát sérülteket. Az emelvényre figyelt elsősorban, mert a rabok ott
kezdtek gyülekezni.
Zocchi a legfelső lépcsőn feküdt. A cigaretta még mindig égett kinyújtott
karjától néhány centiméterre. A férfi koponyájának tetejét szitává lőtték.

Malcolm Philpott a távirányítóval csukta be az ajtót a főtitkár után, amikor az

távozott az irodájából. Majd kinyitotta dohányszelencéjét és elővette a pipáját.
Megtömte, gondosan meggyújtotta, majd visszaült a székre, s elgondolkodva
bámulta a plafont.
Ötvenhat éves skót férfi volt, vörös hajú. Hét éven át állt a Scotland Yard
speciális ügyosztályának élén, mielőtt 1980-ban elfoglalta az UNACO igazgatói
székét. A vele szemben ülő férfi – aki az utóbbi három évben a helyettese volt –
Sergei Kolchinsky. Négy évvel fiatalabb Philpottnál, s huszonöt éven át a KGB
ügynökeként dolgozott, mint a Nyugatra kiküldött tizenhat katonai attasé egyike,
mielőtt csatlakozott az UNACO-hoz. Egy orosz kollégája posztját kapta meg,
akit kémkedés gyanúja miatt küldtek vissza hazájába.
Az UNACO stábja 209 tagból állt, közülük harmincan aktív ügynökök
voltak, akiket egyszerűen elszipkáztak a világ legkülönbözőbb pontjairól.
Három fős akciócsoportokban dolgoztak, intenzív képzésben részesültek.
Ismerték a fegyver nélküli harcformák, önvédelmi sportok minden lehetséges
változatát, s gyakorlottak voltak minden ismert lőfegyver használatában. Minden
egyes bevetésen maguk dönthették el, hogyan szándékoznak védekezni. A
kiképzést rendszerint az UNACO Központjában, Queensben, az Interborough
autópálya közelében tartották. A lehető legnagyobb titoktartás érdekében a teljes
komplexumot a föld alatt építették.
Philpott ekkor nyúlt a botja után, majd az ablakhoz ment. Erősen sántított a
bal lábára egy hajdani sérülés miatt, melyet a koreai háború utolsó napjaiban
szenvedett el. Irodája az ENSZ főtitkárságának huszonkettedik emeletén volt.
Ablakaiból egyenesen az East Riverre látott.
– A ma reggel kapott jelentés szerint kénytelenek leszünk a hármas
akciócsoportot bevetni – mondta Philpott.
– Egyetértek – mondta Kolchinsky, s azzal elnyomta a cigarettáját, de
nyomban elővett egy másikat is a dobozból, mely az asztalon hevert előtte.
Rágyújtott.
– De én különben is rájuk gondoltam.
 – Tévedek, ha azt mondom, ők a kedvenceid, Sergei? – kérdezte Philpott,
miközben visszabicegett a székéhez és leült.
– Nevezzük inkább az általam legjobbnak tartott teamnek. Az eddigi
eredményeik alapján legalábbis egyértelműen azok.
Philpott beütötte a kódszót a számítógépbe, leolvasta a keresett információt a
képernyőről, majd öklével dühösen az asztalra csapott.
– A múlt héten mentek szabadságra. Mintha enélkül nem lenne elég bajunk!
A házitelefonba szólt.
– Sarah?
– Igen, uram? – jött az azonnali válasz.
– Érje el valahogyan Mike-ot, Sabrinát és C. W.-t! Ez most mindennél
fontosabb.
– Azonnal, uram.
– És Sarah, közölje velük, hogy mozgósítanunk kell őket! Azonnali hatállyal
visszarendelem őket. Várjanak a további értesítésig!

Sabrina Carver volt az UNACO egyetlen aktív ügynöknője. Ezt eleinte bizonyos
fenntartásokkal fogadták a férfikollégák, amikor a lányt áthozták ide az FBI-tól,
de igen rövid időn belül bebizonyította, hogy nagyon is megáll a maga lábán, sőt
másokról is képes gondoskodni. Most, két év elteltével, Mike Graham és C. W.
Whitlock azok irigységének tárgyai lettek, akik annak idején elkövették azt a
hibát, hogy megkérdőjelezték a lány alkalmasságát.
Annak ellenére, hogy ő maga New Yorkban élt, Sabrina évente legalább
kétszer meglátogatta a szüleit, akik Miamiban egy spanyol stílusban épült
villában laktak, a Biscayne-öbölre néző Coral Gablesben. Amikor kivette a
szabadságát, már március dereka volt, azóta nem látta a szüleit, hogy azok –
szokásukhoz híven, évente egy alkalommal – karácsony táján ellátogattak hozzá
New Yorkba. Úgy tervezte, az első tíz napot Miamiban tölti, s csak azután repül
Svájcba, hogy egy hétre síelni menjen a barátaival. Miamiben meleg volt az idő,
a hőmérséklet 80 Fahrenheit fölé kúszott, így ideje javarészét a strandon töltötte
dzsesszt hallgatva, vagy valahol az öbölben édesapja negyvenkét láb hosszú
Maxum-hajóján, a Port of Call fedélzetén.
Apja BMW-jét leparkolta a Marina Park Hotellel szemben, a Miamarina
bejárata közelében. Mosolygott magában, amikor eszébe jutott, hogyan sikerült
rávennie édesapját, hogy a hajó a Port of Call nevet kapja. Egyik kedvenc
dzsessz-zenészének, a szaxofonos David Sanborn szerzeményének volt a címe.
Jó páran megfordultak utána, amikor kiszállt a kocsiból. Feltűnően szép,
huszonnyolc éves nő volt, szinte tökéletes alakkal, amit heti háromszori
aerobicedzéssel igyekezett tartani. No persze akkor, amikor nem voltak
bevetésen. Vállig érő szőke haját néha New York Yankees feliratú baseballsapka
alá tűrte. A sapkát Mike Grahamtől kapta, aki világéletében Yankees drukker
volt. Akkor adta neki, amikor a lány L. A. Dodgers feliratú sapkában jelent meg
egyszer a kiképző központban
 Smaragdszínű bikinit viselt a bő póló alatt, és érezte, hogy magára vonja a
férfiak tekintetét, miközben elindult a Port of Call felé, mely a móló legvégében
volt kikötve. Már megszokta, s ügyet sem vetett az ilyenkor szokásos
füttyöknek. Úgy gondolta, ha mégis odanéz az illetőre, azzal elismeri saját
hiúságát. Márpedig a hiúságot minden formájában megvetette.
Megállt egy pillanatra a Dream Merchant mellett. A 107 láb hosszú yacht
John Bernstein, Miami egyik legjelentősebb tőkésének tulajdonát képezte.
Közeli családi barátjuk volt az öregúr, mióta csak az eszét tudta. Az apja
említette neki valamelyik nap, hogy Bernstein egy nemzetközi pénzügyi
konferenciára utazott Washingtonba, csak a jövő héten jön vissza. De akkor mit
csinál ez a két férfi odabent a szalonban? Ráadásul talpig feketében voltak.
Biztos volt benne, hogy van rá megfelelő magyarázat, de azért úgy gondolta,
mégsem hagyja annyiban. Átugrott a fedélzetre, s kissé berogyasztotta térdeit,
amikor földet ért. Az egyik férfi azonban észrevette, feléje fordult. Kezében egy
Walther P5-öst tartott. A lány elvetődött, amikor a férfi meghúzta a ravaszt. A
golyó átütötte az üvegajtót, a mólóba fúródott.
A férfi odakiáltott a társának, s mindketten eltűntek egy oldalsó ajtón.
Néhány másodperccel később Sabrina már hallotta, hogy felbúg a motor, és még
időben állt fel ahhoz, hogy lássa, amint a két férfi piros-fehér jetskivel elhagyja
a jachtot. Visszaugrott a partra, s odakiáltott a döbbent párnak, akik egy közeli
jacht fedélzetéről nézték az eseményeket. Arra kérte őket. hívják ki a
rendőrséget, majd futva indult a metálarany Port of Call felé. Elkötötte,
beindította a motort, majd kifordult vele a nyílt víz felé, hogy üldözőbe vegye a
lövöldözőket. A két férfi hamarosan észrevette, hogy a nyomukba eredt,
úgyhogy két különböző irányban folytatták útjukat. Egyikük a forgalmas kikötő
felé haladt tovább, a másik pedig a Lummus sziget irányába ment. Sabrina
elforgatta a kormányt, és azt követte, aki a kikötő felé vette az irányt. Ám tudta,
hogyha a férfi hamarabb érkezik meg a kikötőbe, akkor nyomtalanul eltűnik
majd a szeme elől. Túl sok búvóhely adódik arrafelé egy ekkora eszközzel.
Egyre gyorsabban haladt hát. A hajó már sebesen hasította a vizet, s bár egyre
közelebb került a férfihoz, mégsem tudta leelőzni. A férfi hátra-hátranézett a
válla fölött, és elkövette azt a hibát, hogy pánikba esett. Úgy érezte, a lány
hamarabb utoléri, s nem jut el a kikötőig. A zsebében lapuló Walther után nyúlt,
ám eközben elveszítette uralmát a jármű felett, az megpördült, bukfencezett
egyet, majd lelökte magáról a vízre. A lány ekkor lassított, s megállt pontosan a
férfi mellett, aki még csak nem is tiltakozott, amikor segítő kezét feléje nyújtotta
s besegítette a hajóba. Beletörődve rogyott le az egyik ülésre, s arcát a kezébe
temette. Keskeny vércsík csordult le az arcán oldalt, a szeme felől.
Sabrina ekkor vette észre, hogy közeledik feléjük a rendőrség hajója.
Megálltak mellette, átdobtak neki egy kötelet.
– Rögzítse a hajóra! – parancsolta jegy vöröses hajú férfi. Ötvenegynéhány
éves lehetett, hadnagyi rangjelzést viselt.
 A lány erre leállította motort, majd kimászott a hajó orrára, a kötelet befűzte
a gyűrűbe, majd jó erősen megcsomózta. A férfit átemelték a járőrhajóra, és
levitték a kabinba, hogy ellássák a sérülését. Sabrina figyelemre sem méltatta a
feléje nyújtott kezet, s a korlát fölött könnyedén átszökkent a járőrhajó
fedélzetére. Kérdezősködni. kezdett a másik férfi után.
– Egy másik hajónk már ott jár a Lummus sziget közelében – mondta a
hadnagy, egyre csak a lányt bámulta. Lassan megcsóválta a fejét. – Azt hiszem,
túl sok részt nézett meg a Miami Vice-ból, kislány.
– Nem vagyok kislány – csattant fel Sabrina.
– New York-i. Gondolhattam volna – dünnyögte maga elé a rendőr, s a lány
baseballsapkája felé nyúlt.
– Ha akár csak egy ujjal is hozzá mer nyúlni, a vízben találja magát! –
mondta a lány ridegen.
– A helyében nem beszélnék ilyen sületlenségeket – replikázott a férfi,
figyelmeztetően mutatta felé egyik ujját. – Mi a fenét csinált? Akár meg is
halhatott volna.
– Nem gondoltam, hogy fegyver is van náluk – felelte a lány védekezve. – A
jacht az egyik barátunké, aki történetesen nincs itt a városban. Mégis, mit kellett
volna csinálnom? Talán nem kellett volna reagálnom arra, hogy két gyanús alak
ténykedik ott a jajón?
– Inkább a rendőrséget kellett volna kihívnia, hogy intézkedjenek ők.
– Legközelebb majd észben tartom a tanácsát. Feltéve, hogy épp ott lesz a
közelben egy rendőr, akinek szólhatok.
Ebben a pillanatban megszólalt a személyi hívója. Lecsatolta a bikinijéről és
kikapcsolta.
– Sürgősen beszélnem kell New Yorkkal.
– Ne mondja! Csak nem hiányolja a fiúja? – kérdezte a rendőr gúnyos éllel.
A körülöttük álló férfiakból kirobbant a nevetés.
A lány megpróbáltál leküzdeni haragját.
– Kérem, szóljon be valamelyikük rádión a rendőrkapitányságra, hogy
nézzenek utána a hajó adatainak. Port of Call a neve. Majd meglátják, hogy
George Carver, a korábbi demokrata képviselő, kanadai és nagy-britanniai
nagykövet nevén van nyilvántartva. Ő az apám.
A rendőr a mögötte; lévő ajtó felé intett.
– Telefonáljon csak nyugodtan, de számítson arra, hogy további
magyarázatára igényt tartunk, mielőtt végzünk itt.
Azzal a kabinjához vezette a lányt.
– Itt várom majd az ajtó előtt – mondta.
A lány becsukja maga után az ajtót, majd az asztalhoz ment, melyen a
telefonkészülék volt. Olyan számot tárcsázott, amely nem szerepel a
nyilvántartásban.
– Llewelyn és L, jó reggelt – szólt bele egy női hang udvariasan rögtön az
első kicsengés után.
 – Sabrina Carver, ID 173N0630 – mondta az azonosító számát. Philpott
irodájában ez szerepel a dossziéján.
– Sabrina, az ezredes sürgősen beszélni szeretne önnel. Kapcsolom…
– Köszönöm, Sarah!
Kattanás hallatszott a vonal másik végéről.
– Sabrina?
– Igen, uram – felelte, nyomban felismerve Philpottot nyers kelta
akcentusáról.
– Azonnali készültségbe helyeztem az egységét. Már várja a repülőjegy a
belföldi check-in pultnál. A gépe három óra múlva indul. Tájékoztató ma
délután három harminckor.
Sabrina dühöngeni kezdett magában.
– Van egy kis problémám, uram – mondta, s röviden elmesélte, mi történt
vele.
– Felhívom a miami főkapitányt, tisztázom vele a helyzetet. Azt mondja,
Grady a neve?
– Ide az van írva – felelte, miközben megérintette az íróasztalon lévő
névtáblát.
– Rendben. Akkor viszlát.
A vonal ezzel megszakadt. Letette a kagylót. Grady odakint várta az ajtó
előtt.
– A rendőrfőnöktől? – kérdezte meglepődve, amikor a lány közölte vele,
hogy telefonhívásra számíthat a főnökétől. – Miért, ugyan kicsoda maga?
– Csak egy New York-i kislány – mondta a lány, s megbökte a sapkáját. –
Majd találkozunk odafent.
Amikor a rendőr negyedóra múlva előkerült odalentről, a lány már a
behatolókról beszélt a körülötte álldogáló rendőröknek. A fickó bevallotta, hogy
fosztogatási, rablási céllal ment fel a hajóra. Úgy tűnt, az ügy most már sínen
van.
– Szabadon távozhat – mondta Grady, és csak nehezen tudta palástolni a
megvetést a hangjában. – De szükségünk lesz a tanúvallomására a bíróságon.
Sabrina visszamászott a hajóra, eloldozta a kötelet, majd megfordította a
hajót, s elindult Miamarina felé.
– Mit meg nem adnék, ha egyszer randizhatnék vele – dünnyögte az egyik
rendőr vágyakozóan.
– Na és mit kapnál a feleségedtől? – mondta egy hang a háta mögül.
A többiek nevettek.
– Oké, vége a mókának – csattant fel Grady. – Halásszuk le azt a
nyomorultat, még mielőtt kisodródik a nyílt vízre!

Mike Graham első gondolata, amikor meghallotta a lövéseket, az volt, ugyan mi

lesz a kis őzcsapattal, a kecses, fehér farkú gidákkal, akik itt élnek az erdőben,
nem messze a házától a Champlain-tó partján, Vermont déli részén. Mióta
szabadságon van, egész idő alatt szemmel tartotta őket. Két évvel ezelőtt
költözött ide New Yorkból. A gondolat, hogy az őzeknek valami baja eshet,
dühítette és elborzasztotta. Egy M 21-es puskával, egy jó erős Zeiss látcsővel
felszerelkezve indult el abba az irányba, ahonnan a lövéseket hallotta. Nem
mintha szüksége lett volna igazi nyomolvasói képességekre ahhoz, hogy
megtalálja a lövöldözőket. Egy tízéves kölyök is észrevette volna az üres
sörösdobozokat, melyek szanaszét hajigálva hevertek az út mentén. A két pasas
ott üldögélt a fehér dzsipnek támaszkodva a tó partján, egy tisztáson.
Mindketten egy-egy doboz sört fogtak a kezükben. Nyulat sütögettek egy
összeeszkábált nyárson. Néha megforgatták rajta. Érezte a sült hús szagát.
Lelapult a fűbe. És ekkor már azt is érezte, hogy a fickók füvet szívnak.
Graham fiatalos külsejű, harminchét éves férfi volt, vállig érő hajjal s kék
szemekkel. Nap mint nap igyekezett jó kondícióban maradni, úgyhogy reggel
futással kezd te a napot, utána pedig keményen edzett a ház mögött átalakított
mini tornateremben. A sporttal való kapcsolata gyerekkorában kezdődött
Bronxban. Akkor leghőbb vágya az volt, hogy egyszer majd magára ölthesse a
New York Giants kék-fehér szerelését. El is érte célját és már alá is írta velük a
szerződést, miután az UCLA diplomáját kézhez kapta. Politológiát hallgatott az
egyetemen. Ám egy hónap múlva elvitték Vietnamba, ahol egy vállsérülés véget
vetett ígéretesnek tűnő futballistakarrierjének. Beállt a CIA-hoz, s Thaiföldön a
meo törzs tagjainak kiképzésében vett részt, majd miután visszatért az
Államokba, a terroristaellenes elitosztag, a Delta kötelékébe állt. Tizenegy év
után már ő volt a B század vezetője, s első bevetésükön egy ötfős csapatot
kellett bejuttatnia Líbiába, hogy megsemmisítsenek egy ismert terrorista-bázist,
Benghazi külvárosában. Már épp kiadta volna a parancsot, hogy közelítsék meg
a bázist, amikor megtudta a hírt: feleségét, Carrie-t és fiát, Mike-ot New York-i
lakásuk előtt arabul beszélő fegyveresek elrabolták. Nem volt hajlandó
félbehagyni a feladatot, s a bázist sikeresen fel is számolták. Az FBI országos
nyomozást indított ugyan, de Carrie és Mike sohasem kerültek elő. A Deltától
saját kérésére felmentették alig három hónappal később, de az UNACO
elutasította kérését, hogy átvegye. A főtitkár ragaszkodott hozzá, hogy
pszichiátriai megfigyelés alatt tartsák. Philpott személyesen bírálta felül a
főtitkár döntését, és ezután Grahamet mégis felvették UNACO-akciósnak. Ám
évente egy-egy alkalommal tesztelésnek kellett alávetnie magát.
A két férfi közül az idősebbik, aki sapkát viselt őszes fején, a tűzbe dobta
marihuánás cigarettáját s felállt, hogy újabb doboz sört vegyen elő magának az
ülésen tartott, viszonylag hidegebbek közül. Épp ismét le akart ülni, amikor
mozgásra lett figyelmes. A dzsip háta mögött, a bozótosban látott valamit.
Megkocogtatta szőke társának vállát, s intett neki, hogy maradjon csendben,
majd a bozótos felé mutatott. A szőke hajú férfi elővett egy 0,300-as Parker
Hale-t a dzsip csomagtartójából. A vállához emelte és lőtt. Diadalittas kiáltást
hallatott s hátbaveregette a haverját.
 – Csak a lábát találtad el, Ray – mondta az őszes hajú, és kortyolt egyet a
sörből. – A francba is, ez az őz elég nagy ahhoz, hogy akár egész évben
jóllakjunk belőle.
– Az biztos – mondta Ray vigyorogva. – Nézd csak, most megpróbál felállni.
Három lábon bukdácsolva nem juthat messzire.
A társa nevetett.
– Lődd meg a másik lábán is! Tíz dollárba fogadom, hogy nem fogod
eltalálni.
– Hát lelked rajta, Sam – felelte Ray, s ismét a vállához emelte a puskát.
Graham, aki időközben nesztelenül mögéjük lopózott, az M 21-es agyával
fejbe verte. A fickó a dzsipnek tántorodott, a Parker Hale pedig a földre esett.
Sam feléje mozdult.
– Ha felveszi, készüljön fel rá, hogy nyomban használnia is kell – fenyegette
Graham.
Sam idegesen nyelt egyet, s odébb lépett a Parker Hale-től. Graham felkapta
a földről s a vízbe hajította.
– Ki maga? – követelte Ray, arca eltorzult a fájdalomtól. – Itt nem tiltja a
törvény a vadászatot.
Graham ügyet sem vetett rá, majd benyúlt a dzsipbe, kiengedte a kéziféket. A
kocsi gurulni kezdett a tó felé. Graham odasietett az őzhöz. Az állatka tágra nyílt
szemekkel, riadtan küszködött, hátha lábra tud állni. Graham megsimogatta a
fejét, hogy megnyugtassa. De már semmit sem tehetett érte. Szétlőtték a lábát.
Beleeresztett egy golyót a fejébe. A test görcsbe rándult, majd mozdulatlan
maradt.
– Remélem, most büszke magára! – csattant Graham hangja Ray felé, akinek
sikerült még a víz előtt megállítani a dzsipet.
– Csak szórakoztunk – mondta az.
– Ezt így hívják arra maguk felé? Nos, akkor most én jövök. Most jól
kiszórakozom magam. Vegyék le a csizmájukat mind a ketten!
– Menjen a pokolba! Nincs joga ahhoz, hogy így bánjon velünk! Ray-nek
igaza van, mi nem szegtük meg a vadászati törvényt.
Graham a tó túlsó partja felé nézett.
– Azért jöttem ide lakni, mert nyugodt hely volt. Alig jár errefelé ember.
Legszívesebben bedobnám a hullájukat a dzsipbe és beengedném a tóba. Soha
senki sem találná meg. És ha nem hiszik, hogy megtenném, csak nyugodtan
jelezzék.
Ray idegesen rázta a fejét.
– Nem kételkedünk benne, hogy megtenné, mister. Ha pénzre van
szüksége…
– Vegyék le a csizmát!
A két férfi összenézett. Kioldották a csizmáikat, majd lerúgták a lábukról.
Graham amilyen messzire csak tudta, behajította őket a tóba, majd egyenként
kilőtte a dzsip kerekeit.
 – Mi a francot csinál? – kiáltotta Sam és a lyukas gumikra meredt. – Csak
egy pótkerék van nálunk.
– A legközelebbi város Burlington. Úgy öt mérföldre innen. Keressék
Charlie-t, majd tőle kapnak új gumit, ha eleget fizetnek neki érte.
– És mégis hogyan jutunk el odáig? – kérdezte Ray s zoknis lábára meredt.
– Ha elég gyorsan szaladnak, kora estig odaérnek.
Kelet felé mutatott.
– Arrafelé van.
– Tönkre megy a lábunk – mondta Sam s kétségbeesetten nézett körül. – Itt
mérföldeken át csak erdő van.
– Igen, ez igazi vadon.
Graham a vállára vette az M 21-est, s eltűnt a fák között, mint aki nem is
hallja a két férfi könyörgését. Vagy húsz perc múlva ért vissza a házba, s amikor
közeledett az ajtóhoz, megszólalt a személyi hívója a hálószobában. Besietett és
kikapcsolta. Ekkor megszólalt a telefon is az ágya mellett. Az ágy szélére
telepedett s felvette.
– Mike?
– Igen, én vagyok az.
– Sarah vagyok a Llewelyn és Lee-től.
– 1913204 – mondta be Graham az azonosítószámot.
– Na végre – mondta Sarah megkönnyebbülten. – Már jó két órája próbálom
elérni. Nem működik a hívója?
– Igen, úgy tűnik, csődöt mondott – felelte Graham, miközben megforgatta a
készüléket a kezében.
– Hozza be, majd intézkedem, hogy kapjon egy másikat a Központtól!
Philpott ezredes sürgősen beszélni akar önnel. És most érkezett meg Mr.
Kolchinsky… Ő is szeretne beszélni magával.
– Michael, mi van veled? – kérdezte Kolchinsky a vonalban. – Miért nem
vetted a hívást?
– Azt hiszem, csütörtököt mondott – felelte Graham elhárítóan. – Mi ez a
nagy pánik?
– Elsőfokú készültség. Nash vár rád a burlingtoni leszállópályán. Csomagolj
be magadnak egy-két könnyű nyári holmit! A Földközi-tenger vidékén ilyenkor
is meleg van.
– Máris felkeltetted az érdeklődésemet.
– És ne felejtsd el magaddal hozni a hívódat! Az azért mégsem járja, hogy
hibás készülékkel rohangálj a világban, ugye?
Úgy tett, mintha észre sem vette volna Kolchinsky hangjának gúnyos élét.
Elmosolyodott magában, majd letette a kagylót, és a szekrényhez ment, hogy
elővegye a bőröndjét.

Sabrina nyomban talált parkolóhelyet pezsgőszínű Mercedes Benz 500 SEC

típusú autója számára a parkolóban, az ENSZ főhadiszállása előtt. Ezután
átment a titkárság épületébe, s miután elővette és felmutatta belépőkártyáját,
bejutott az előcsarnokba. A kártya szerint tolmács volt, aki a közgyűlésre
érkezett. Ez volt a lehető legtökéletesebb foglalkozás, amit kitalálhattak a
számára. Jártas volt a román nyelvekben, és a Sorbonne-on végzett.
A lifttel egészen a huszonkettedik emeletre repült. Egy névtábla nélküli
ajtóhoz ment a folyosó legvégén, s beütötte a kódszámot. Az ajtó kinyílt. Egy
viszonylag kicsi, praktikusan berendezett irodahelyiségben találta magát. Három
falat krémszínű tapéta borított, a negyediket azonban két ajtó foglalta el,
melyeket távirányítóval lehetett működtetni. A jobb kéz felőli ajtó az UNACO
Központjának egy hangszigetelt irodahelyiségébe nyílott, ahol a legmodernebb
technika fel-használásával folyt az adatrögzítés és feldolgozás. Reggeltől estig
szakadatlan munka folyt itt. A bal kéz felőli ajtó Philpott ezredes irodájába
vezetett. Ezt csak ő maga nyithatta ki.
Sarah Thomas felpillantott az írógépről és Sabrinára mosolygott. Vonzó,
harmincegy éves nő volt, rövid, szőke hajjal. Kecsegtető karriert hagyott maga
mögött Hollywoodban, miután megnyert egy szépségversenyt, de azután inkább
Chicagóba ment tanulni. Már négy éve dolgozott itt az UNACO-nál. A Központ
egyik kiképzőtisztje volt a férje.
– Milyen volt a szabadság? – kérdezte Sarah, miután Sabrina becsukta maga
mögött az ajtót.
– Rövid – mondta Sabrina mosolyogva, majd leült a pamlagra. – Én vagyok
az első?
Sarah bólintott.
– Mr. Kolchinsky kiment Mike-ért a reptérre.
– És C. W.?
– Párizsban van. Jacques Rust ma odautazott Zürichből, hogy tájékoztassa.
Sabrina az asztalra mutatott.
– Nos, talán az lenne a legjobb, ha értesítenénk őlordságát, hogy megjöttem.
Sarah elmosolyodott, s beleszólt a parányi mikrofonba.
– Megjött Sabrina, uram.
– Küldje be, kérem! – felelte Philpott, s az irodája ajtaja már ki is nyílt.
– Jó napot, uram – mondta Sabrina, amint belépett.
– Foglaljon helyet – felelte Philpott azon nyomban, majd a távirányítóval
magukra is zárta az ajtót.
Sabrina a két bőrpamlag közül a közelebbin foglalt helyet.
– Ma kora délután telefonon kerestek Miamiból. A városi rendőrfőnök volt
az – mondta Philpott és a pipája után nyúlt. – Úgy tűnik, nemcsak hogy
kellemetlen helyzetbe hozta Gradyt a saját beosztottjai előtt, de fizikai
erőszakkal is fenyegette.
– Az a pasas egy féreg…
– Rendőrtiszt! – förmedt Philpott a lányra. – Maga elvileg szabadságon volt.
S ez azt jelenti, nem volt joga hivatalos személyként fellépni. Minden követ meg
kellett mozgatnom azért, hogy ne kelljen tanúként a bíróság elé állnia. És mi
van, ha az újságok felkapják és megszellőztetik a hírt? Istenem, micsoda nap lett
volna a számukra! Teljesen feleslegesen hívta fel a figyelmet a szervezetre, s ez
olyasmi, amit nem tűrök el. Még egy ilyen eset és fel függesztem az állásából.
Értette?
– Igen, uram – dünnyögte a lány.
Philpott meggyújtotta a pipáját, majd visszaült a helyére.
– Ez a negatív tulajdonsága csak azóta van, hogy Graham-mel dolgozik
együtt. Számomra nyilvánvaló az ő hatása abban, ahogyan a törvényhez
viszonyul. Talán így akarja elérni, hogy Graham elfogadja önt, mint egyenrangú
felet? Nem tudom, de semmi esetre sincs jó hatással magára. Talán jobb lesz, ha
átteszem egy másik teambe.
– Ez ellen határozottan tiltakozom, uram. Soha semmit sem akartam
bizonyítani Mike előtt. Ha nem tud elfogadni olyannak, amilyen vagyok, az az ő
baja. Nem az enyém.
Megszólalt a házitelefon.
– Igen?
– Mr. Kolchinsky van itt Mike Grahammel, uram – mondta Sarah.
– Küldje be őket! – mondta Philpott, azzal kikapcsolta a készüléket.
Kinyitotta az ajtót a távirányítóval.
– Jó napot, uram – mondta Graham Philpottnak, majd leült Sabrina mellé. –
Hogy vagy?
– Jól – mondta Sabrina. – És te?
– Azt hiszem, jól. Hol van C. W.?
– Párizsban. Jacques most tartja neki a fejtágítót.
– Elkezdhetjük? – kérdezte Philpott és megvárta, míg valóban rá figyeltek.
Csak akkor folytatta.
– Sergei meg én hosszasan elbeszélgettünk a főtitkárral ma délelőtt. Ez
önmagában véve is sokat elárul a helyzet súlyosságáról. Milyen gyakran fordult
már elő, hogy a főtitkár személyesen is részt vett egy ilyen akció
előkészítésében? Sergei majd elmeséli, miről van szó. Ő az, aki kezdettől fogva
figyelemmel kísérte az ügyet. Nos, Sergei?
Kolchinsky elnyomta a cigarettát s felállt.
– Tegnap éjjel a Vörös Brigádok négy tagja betört a Neo Chem ipartelepére
Róma közelében.
– Ez ugyanaz a cég, amelynek a tulajdonában van az a hatalmas üveg- és
alumíniummonstrum az 57. utcában? – kérdezte Graham.
– Az a bizonyos üveg- és alumíniummonstrum, ahogyan nevezed, a
nemzetközi központjuk – mondta Kolchinsky. – Tizennégy gyártelepük van az
Államokon kívül. Úgy szokták emlegetni, mint a világ legfejlettebb
gyógyszeripari termékeit gyártó céget.
– Kár, hogy ilyen rémes az ízlésük az építészet terén.
– Nos, talán folytassuk a tájékoztatót, ha lehet – jegyezte meg Philpott s
metsző pillantást vetett Grahamre.
 – Az egyik áldozat, akit a betörés során megöltek, a cég tudományos
szaktanácsadója, David Wiseman professzor. Régebben az UNACO konzultánsa
volt, épp ezért vált lehetővé, hogy a halála után alig néhány órával már a
birtokunkban volt az anyaga. Egy kutatócsoport a zürichi központunkból
alaposan átvizsgálta, s úgy találták, valami hiányzik az irodájából. Egy fiola,
fémhengerben. Ilyesmi, mint amit a Központtól kaptunk.
Sabrina elvette Kolchinskytól a hengert és megforgatta az ujjai között.
– És semmi más nem tűnt el a laboratóriumokból?
– A többi helyiség zárva volt, amikor az embereink odaértek. Nem, a
terroristák pontosan tudták, mit akarnak, és hol keressék azt.
– És mi volt a fiolában? – kérdezte Graham s elvette a hengert Sabrinától.
– Mindjárt rátérek arra is – mondta Kolchinsky s közben újabb cigarettára
gyújtott. A gyufát a hamutartóba ejtette, mely ott állt Philpott asztalán. – Az
akták szerint, amiket Wiseman a személyes széfjében tartott, két téma
foglalkoztatta. S ezen a két projekten a cég tudta nélkül dolgozott. Az egyik
viszonylag nagy mennyiségű ideggázt előállítani a Vörös Brigádok római sejtje
számára.
– És ezek szerint a római terroristák állnak az ügy hátterében? – kérdezte
Sabrina.
– Igen – felelte Kolchinsky. – A második projekt vírusokra vonatkozott. Hat
hónappal ezelőtt nekiállt, hogy létrehozzon egy igen veszélyes DNA vírust, ami
több millió emberrel is végezhet, ha kikerül az atmoszférába. Két héttel ezelőtt
fejezte be a kísérleteket.
Sabrina előrehajolt.
– És a Vörös Brigádok emberei elcserélték a fiolát? Nem a gázt vitték el?
Kolchinsky biccentett.
– Mindkettőt fémhengerben tárolta. Csak a sorozatszám alapján lehetett
megkülönböztetni a kettőt egymástól. A fiola, amelyben gáz volt, ott van
Wiseman irodájában. Megtaláltuk.
– És mi van az ellenvírusokkal? – kérdezte Sabrina.
– Amikor meghalt, még nem fejezte be a kísérleteket – felelte Philpott.
– De az biztos, hogy ha ezek dokumentálva vannak, akkor az ellenvírust is
elő lehet állítani, nem? – mondta Graham s a fémhengert visszaadta
Kolchinskynek.
– Nem tudom, mennyire értünk ehhez, Michael, de a lényeg az, hogy két
vírus génjeihez van szükség a konjugációhoz. Az antivírust csak akkor lehet
kifejleszteni, ha mindkét vírus ismert. Ebben az esetben azonban mindkettőt
mesterségesen, laboratóriumban állították elő. A dossziéaktákban csak alfa és
béta vírusokként említi őket. Csak ő tudta, miről van szó.
– És most már halott – morogta Sabrina s megdörzsölte az arcát.
– És mi van, ha az ideggáz csak elterelés, s a vírust eleve a Vörös
Brigádoknak szánták? – kérdezte Graham.
 – Ez volt az én elméletem is, míg meg nem kaptam ezt – mondta Philpott és
felemelte a telefaxdossziét az asztalról. – Egy magnószalagra vett üzenet
lejegyezve, amit az olasz kormány kapott ma reggel. A hangot már
azonosították. Riccardo Ubrino volt a hívó, az egyik legtekintélyesebb római
brigatista. Azzal fenyegetőzik, hogy kinyitja a fiolát csütörtök délelőtt pontban
tíz órakor, ha nem lát élő tévéközvetítést a bebörtönzött brigádvezérről, Lino
Zocchiról, és nem látja, hogy azt felteszik egy Kubába tartó gépre. Ebben az az
érdekes, hogy úgy utal a fiola tartalmára, mintha az ideggáz lenne. Miért tettetné
továbbra is, ha tudja, hogy a hatóságok már kiderítették az igazságot? Szerintem
abban a hiszemben van, hogy gáz van benne.
– Én ezt nem értem, uram – mondta Sabrina a szemöldökét ráncolva. – Azért
hívattak be minket, mert az olasz kormány nem akar eleget tenni a
követeléseiknek?
– Azért vagyunk mi benne, mert az olasz kormány nem tudja teljesíteni a
követeléseiket. Zocchi ugyanis halott. Egy ismeretlen fegyveres lőtte ágyon alig
egy órával azután, hogy a kormány megkapta a kazettát. A hatóságok azon
nyomban hírzárlatot rendeltek el Zocchi halálával kapcsolatban. Magát a börtönt
is lezárták. A hatóságok azzal a hivatalos verzióval álltak elő, hogy lázadás tört
ki a rabok között. Így Zocchi halálának híre nem szivároghat ki a látogatókon
keresztül. De ezt sem lehet a végtelenségig csinálni. A fiolát meg kell találnunk.
Minél hamarabb.
– És a hatóságok nem tudják tárgyalóasztalhoz ültetni a terroristák vezetőit,
hogy elmagyarázzák nekik, mi is a helyzet? – kérdezte Sabrina.
– Már megtették – felelte Kolchinsky, miközben ismét helyet foglalt. – Azt
mondják, hogy Zocchi a börtöncellájából tervezte meg a betörést. Onnan
irányította. A vezérkar sem tudott róla, úgyhogy senki sem tudja, hol lehet most
Ubrino. És nem tudják felvenni vele a kapcsolatot. Ha sikerülne is nekik, lehet,
hogy Zocchi arra utasította, hogy nyissa ki a fiolát, ha ő meghalt.
– Ami még tovább nehezíti a helyzetet, az az, hogy a fegyveres, aki lelőtte
Zocchit, egy rendőrségi helikopterről lőtt. Vagy legalábbis olyan helikopterről,
amely a megtévesztésig hasonlít arra – tette hozzá Philpott.
– Képzeljék magukat Ubrino helyébe. Egy órával azután, hogy a kormány
kézhez kapja a követeléseit, Zocchit kinyírja egy fegyveres egy rendőrségi
helikopterről. Véletlen egybeesésnek gondolnák talán?
– Nyilván meg volt rendezve – mondta Sabrina.
– És akkor próbáljon meg magyarázkodni a Vörös Brigádok előtt! – felelte
Philpott.
– De miért éppen mi, uram? – kérdezte Graham. – Miért kell minket
visszarendelni a szabadságunkról, amikor berendelhették volna bármelyik más
akciócsoportot is?
Philpott egy újabb telexet emelt ki a dossziéból.
 – Ezt ma reggel kaptam. Wiseman bátyjáról van szó benne. Talán még
emlékeznek rá. Richard Wiseman a neve. Szerintem a hadseregünk egyik
legkiválóbb tisztje volt Vietnamban.
– Igen, emlékszem rá. Richard Wiseman… a tengerészeitől. Átkozottul
ügyes katonai vezető.
– És most is fontos beosztásban van. És bosszút szeretne állni. Nem akarok
részletekbe bocsátkozni, mivel minden benne van a dossziéjukban. Majd
elolvassák a repülőn. Annyi is elég lesz elöljáróban, hogy felbérelt egy felver est
meg egy sofőrt, hogy végezzék el a piszkos munkát, túlságosan nagy a tét. Úgy
tűnik, egy Londonban lakó jamaikait választott sofőrnek, aki a bérgyilkos
menekülését segíti majd. A mi emberünket tesszük az illető helyébe. Es csak egy
olyan emberünk van, aki megfelel a kívánalmaknak…
– C. W. – mondta Sabrina.
– Igen – felelte Philpott, majd átadott két borítékot Grahamnek és
Sabrinának.
A borítékokban ott lapult a tájékoztató részletes szövege, amit elolvasás után
nyomban meg kell semmisíteniük, valamint a repülőjegyek, térképek,
visszaigazolás a szállodai helyfoglalásról, egy rövid leírás az összekötőjükről, és
egy nagyobb pénzösszeg olasz lírában. Minden aktív ügynök két hitelkártyával
rendelkezik. Az akciók során elkölthető összeg ilyenkor nem volt meghatározva,
de minden kiadásukkal el kell számolniuk Kolchinskynak, miután visszatérnek
New Yorkba.
– A gépük két óra múlva indul. Sergei is magukkal megy, hogy kiépítse a
bázist Rómában. Én is maguk után megyek, amint csak lehet. Jacques Zürichből
irányítja az akciót a távollétemben.
Philpott ekkor megnyomta a távirányító gombját.
Kinyitotta az ajtót.
– Mike? Sabrina?
Megálltak az ajtóban és visszanéztek rá.
– Sok szerencsét. Valami azt súgja, most szükségük lesz rá.

C. W. Whitlock letette a telefont és a feleségére, Carmenre nézett, aki

mozdulatlanul állt a balkonon, görcsösen szorongatva a korlátot. A könnyű esti
szellő megborzolta vállig érő fekete haját. Magas, karcsú puerto ricói nő volt,
fiatalos szépségű, akinek nehéz lett volna megállapítani valódi életkorát. Pedig
már negyven éves. Most, hogy így nézte a feleségét, Whitlock belegondolt,
mennyire szereti az asszonyt. De talán ez sem lesz elég ahhoz, hogy
megmentsék a házasságukat.
– Gyönyörű, nem? – kérdezte az asszony háta mögé állva, s átnézett a
Champs de Mars felett a ragyogóan kivilágított Eiffel torony felé; mely 984 láb
magasan hasított a tiszta, éjszakai égbolton.
– Jacques volt az, aki az imént hívott, ugye? – kérdezte halkan.
– Igen, már elindult – felelte, átölelve az asszony vállát.
 – Ne!
Lerázta magáról a férfi karját, s visszament a hálószobába.
C. W. a korlátra támaszkodott, nézte a mélyben nyüzsgő, forgalmas utcát, az
Avenue de Bourdonnaist. Kenyai származású volt, negyvennégy éves. Szögletes
arcvonásait takaros bajusz lágyította, amit egyetemista kora óta viselt. Miután
kitüntetéssel szerezte meg Oxfordban a diplomáját, hazatért Kenyába, ahol rövid
ideig a hadseregben szolgált, majd átállt a hírszerzéshez. Ott tíz évet töltött el. Ő
volt az egyik első ember, akit Philpott beszervezett.
Kopogtattak az ajtón.
– Majd én! – mondta Carmen.
Jacques Rust állt ott mosolyogva, amikor kinyitotta az ajtót. Elindította
tolószékét és begurult a szobába. Átadott az asszonynak egy nagy csokor vörös
rózsát.
– A Jardin de Luxembourgban szedtem az imént – mondta mosolyogva. –
Nem, dehogy. Egy árustól vettem, akit már évek óta ismerek.
Carmen könnyű csókot lehelt a férfi homlokára, s a harag hirtelen
nyomtalanul eltűnt a tekintetéből.
– Köszönöm, Jacques, igazán gyönyörűek. Mindjárt vízbe is teszem.
– Hol van C. W.?
– A balkonon – felelte. – Mindjárt szólok neki.
Rust letette aktatáskáját a földre. Jóképű, negyvenhárom éves francia férfi
volt, világoskék szemekkel, rövid fekete hajjal. Tizennégy évet töltött el a
francia Service de Documentation Extérieure et de Contre-Esplonage
kötelékében, mielőtt 1980-ban belépett az UNACO-hoz. Whitlockkal dolgozott
együtt, míg a főtitkár engedélyt nem adott Philpottnak arra, hogy az addigi
létszámot húszról harmincra emelhesse. Sabrina koránál és viszonylagos
tapasztalatlanságánál fogva őrnél léjük került. Ők hárman alkották eredetileg a
hármas akciócsoportot.
Egy év múlva Sabrinával Marseilles-ben voltak a kikötőben, amikor
tűzharcba keveredtek a kábítószercsempészekkel, akiket üldözőbe kellett
venniük. A gerincét érte egy találat, ennek következtében deréktól lefelé
gyakorlatilag megbénult. A Központban vezető beosztásba került, miután
kiengedték a kórházból, s az európai akciók felelőse is ő lett, amikor elődje egy
autóbaleset következtében életét vesztette.
Sokan úgy tippelték, hogy ő lesz az UNACO új igazgatója, ha Philpott négy
év múlva nyugdíjba megy. Ez persze újabb találgatásokhoz vezetett: úgy
gondolták, Kolchinsky veszi át tőle a zürichi hivatalt, Whitlock pedig
igazgatóhelyettes lesz, ha az aktív ügynöki munkától el kell köszönnie. Ez
ugyancsak négy év múlva válhat aktuálissá.
– Hello, C. W. – mondta Rust, amikor Whitlock belépett a szobába.
– Jacques – mondta Whitlock, kézfogásuk inkább hivatalos, semmint baráti
volt.
 – Nos, akkor én most magatokra hagylak – mondta Carmen, mikor előjött a
konyhából, ahol vízbe tette a virágokat.
– Hová mész? – kérdezte Whitlock.
– Számít ez valamit? – kérdezett vissza Carmen.
– Persze, hogy számít – vágott vissza Whitlock. – Nem szeretném, ha
egyedül mászkálnál ilyenkor az utcán.
– Igaza van, Carmen – mondta Rust. – A városnak ezen a részén csak úgy
nyüzsögnek este a zsebtolvajok meg a táskatolvajok.
– Ne aggódjatok, nem fogok bolyongani az utcákon – mondta, és Whitlockra
nézett. – Tudod, hogy hová megyek. Persze, csak ha emlékszel még a
mézesheteinkre.
– Tényleg tudod, hová megy? – kérdezte Rust, miután Carmen távozott.
Whitlock bólintott.
– Igen. Van itt egy kis presszó nem messze a Rue de Grenelle-en.
Rendszerint ott vacsoráztunk, amikor itt töltöttük a nászutunkat. A sors iróniája,
nem? Itt kezdtük ebben a szobában a házasságunkat és itt is fejezzük be.
– Ne beszélj így, C. W.!
– Hát akkor, hogy? – vágott közbe C. W. élesen. Tekintete már lángolt az
indulattól. – Te is nagyon jól tudod, hogy befuccsolt a házasságunk. Azt akarja,
hagyjam ott az UNACO-t, ne csináljam tovább az akciózást. Én pedig maradni
akarok, mert tudom, hogy itt van a jövőm, ennél a szervezetnél. Azért esett épp
Párizsra a választásunk, mert semleges terep. Úgy gondoltuk, itt nem fogunk
veszekedni. Itt nincs UNACO. Három hetet szántunk arra, hogy megmentsük a
házasságunkat. És akkor mi történik? Visszarendelnek a szabadságomról a
harmadik napon. Az egésznek fuccs! És igaza van, ha dühös rám, Jacques.
Teljesen igaza van.
Rust szomorúan bólintott.
– Értem, hogy mit akarsz ezzel mondani, C. W., de muszáj a hármasokat
bevetnünk. Csak ti vagytok alkalmasak erre a feladatra.
Whitlock mélyet sóhajtott, s megveregette Rust vállát.
– Sajnálom, Jacques. Nem akartalak megbántani. Tudom, hogy nem
rendeltetek volna vissza, ha nem ennyire súlyos a helyzet. De olyan kiábrándító,
hogy képtelen vagyok ezt megértetni Carmennel.
– Én sem vagyok elragadtatva a dologtól, C. W. Tudod jól, mennyire
kedvelem Carment. Sajnálom, hogy ezt kell látnom.
– Tudom – mondta Whitlock halkan, majd az ágy szélére telepedett. – Nos,
miről van szó?
Rust röviden felvázolta a történteket: a betörést a gyártelepen, a fiola
ellopását, Ubrino követeléseit, és Zocchi halálát.
– A dolognak ezt a részét Mike-ra és Sabrinára bízzuk. Te viszont egy másik
szálon indulsz el. Ma kaptunk egy jelentést arról, hogy Wiseman bátyja bosszút
forral. Már felbérelt valakit, hogy kerítse elő a gyilkost.
 Ekkor elővett egy kék dossziét az aktatáskájából, kinyitotta s egy fotót adott
Whitlock kezébe.
– Ez az a fickó, akit fel akar még bérelni. Reuben Alexander a neve.
Londoni, jamaikai származású. Te fogod játszani a szerepét.
– De nem is hasonlítok rá. Csak annyi a közös bennünk, hogy én is fekete
vagyok.
– Alexanderről nekik is csak ilyen homályos fotójuk van.
– Úgy érted, Wiseman maga sohasem találkozott még vele személyesen?
Rust megrázta a fejét.
– Wiseman csak most főzte ki ezt az egészet, amikor megtudta a bátyja
halálhírét. Alexander viszont már két hete sitten van. Holnap bíróság elé állítják.
És úgy tervezték, akkor fogják megszöktetni.
– Nem értem, Jacques. Miért nem kapjuk el Wisemant meg az emberét?
– És milyen alapon emeljünk ellene vádat? Csak annyit tudunk, amit egy
besúgó mondott el nekünk az ügyről. Richard Wiseman történetesen egyike
Amerika legtöbb kitüntetéssel rendelkező háborús hőseinek. Ha lecsapunk rá
anélkül, hogy konkrét bizonyítékaink lennének ellene, megnézhetjük magunkat.
A Pentagon fog kiállni mellette. Alig győzzük majd kapkodni a fejünket. A
lehető legnagyobb titoktartás közepette kell dolgoznunk. Képzeld csak el,
micsoda botrány lenne! Nem, csak így érhetjük el, hogy ne tehessen keresztbe
nekünk Wiseman. Az az utasítás, hogy Ubrinót minél hosszabb pórázon kell
tartani. Csak így van egyáltalán esélyünk arra, hogy megszerezzük a fiolát.
– És ki a bérgyilkos?
– Vic Young a neve. Együtt szolgáltak Vietnamban. Egyelőre csak ennyit
tudunk róla. Most próbálunk utánanézni. Megkapod az adatokat, mire Londonba
érkezel.
Whitlock visszaadta a képet Rustnak.
– Ki lesz a londoni összekötő?
– A Scotland Yard antiterrorista osztagának az egyik vezetője. Lonsdale a
neve.
– Úgy értsem, nem csak a mienk az ügy?
– Nem. Az antiterroristákat muszáj volt beavatni. Más lehetőségünk nem
volt. Lonsdale majd elmond mindent, amint megérkezel Londonba.
– Mikor megy a gépem?
– Tízkor.
Whitlock az órájára nézett.
– Már hét is elmúlt. Bocsáss meg, Jacques, de ezt el kell mondanom
Carmennek!
– Menj csak – mondta Rust megértően. – Megleszek én addig egyedül.
Kezet fogtak, Whitlock pedig távozott. Beszállt a liftbe, lement az
előcsarnokba, leadta a kulcsot, s elindult a hűvös éjszakába. Fürgén lépkedett a
kis étterem felé, mely alig száz yardra volt innen a Rue de Grenelle-en. Pontosan
olyan volt, amilyenre emlékezett. A fehérre meszelt belső falak, a zöld-fehér
színek, a napernyővel védett asztalok, melyek a járda egy részét is elfoglalták…
Bement. Tele volt vendégekkel. Carmen a pultnál ült, s ujjaival üres pohara
peremét simogatta.
– Meghívhatom egy italra, madame? – mondta a háta mögé érve.
– Ez a negyedik ajánlatom, mióta leültem – felelte Carmen.
– Ugyan melyik francia tud ellenállni ilyen nagy kísértésnek? – kérdezte s
próbálta elkapni a pultos tekintetét.
– Mikor indulsz?
– Tízkor megy a gépem. Sajnálom…
– Ne is folytasd, már épp elégszer hallottam – vágott közbe Carmen, s
csettintett ujjaival, hogy odafigyeljen rá a pincér. Újabb adag italt kért.
– Monsieur? – kérdezte a pincér Whitlockot.
– Az úr épp indulni készült – felelte helyette Carmen. Amikor a pincér
odébbállt, Whitlockhoz fordult.
– Köszönöm a második nászutunkat. Mind a három napot. Hálás is vagyok,
hogy ilyen hosszúra sikeredett.
– Carmen…
– Hagyjál békén…
Megcsókolta az arcát. Már semmit sem tudott mondani neki.
Carmen maga elé bámult, miközben Whitlock távozott. Csak nem fogja
megadni neki az örömet, hogy lássa: könnyek csillognak a szemében?

3.

Kedd

A BA 707-es járata tíz perces késéssel, pontban éjfélkor szállt le a Heathrow

repülőtérre. Whitlock taxiba szállt s East Actonba hajtott – a címre, mely az
utasításban szerepelt. Vörös téglás, egyszintes épület volt, körülötte alacsony
kerítés és takaros kis kert. A kapu csikorgott, amikor kinyitotta. Régi trükk.
Ösztönösen körülnézett. Az utca kihalt volt. A zsebéből elővett egy kulcsot, s
kinyitotta a bejárati ajtót. Egyetlen váltásnyi ruháját tartalmazó táskáját a fogas
alá dobta. Felkattintotta a villanyt. Feltűnő mintájú szőnyeget, a halványkék
falakat látott, s a királynő bekeretezett portréját, mely ott lógott tőle balra, a két
ajtó között. Az egyik ajtó a nappaliba vezetett, a másik a hálószobába. Az
órájára pillantott. Fogalma sincs, mikor kap újabb eligazítást az antiterrorista
osztag emberétől. Még ma éjjel? Vagy csak holnap reggel? Majd ők lépnek vele
kapcsolatba. De ezt – úgy érezte – képtelen lesz kivárni. Felkapta a táskáját és
elindult a fürdőszoba felé. Felkapcsolta a villanyt, amerre csak ment.
A férfi, aki a fotelben ült, az ajtót nézte, harmincas évei derekán járhatott.
Arca sápadt volt, haja szökés. Jobb kezében tartott automata fegyverével
Whitlock mellkasát vette célba. Whitlock nyomban tudta: egy Browning volt az,
a brit speciális osztagok kedvelt fegyvertípusa. A táskát az ágyra dobta.
– A Scotland Yard terroristaellenes osztagának tisztjei mindig ilyen
szívélyesek a külföldi látogatókkal, Lonsdale őrnagy?
A férfi felemelt az asztalról egy fényképet. Whitlockot ábrázolta. Alaposan
megnézte, majd visszatette, s rárakta a Browningot.
– Manapság sohasem lehet elég óvatos az ember – mondta mosolyogva, majd
felállt s kezét Whitlock felé nyújtotta.
– George Lonsdale.
Whitlock kezet fogott vele.
– Az akcentusa teljesen zavarba hoz – jegyezte meg Lonsdale. – Etoni vagy
harrowi?
– Semmi efféle, sajnos. Radley.
– Igen? Én Etonban végeztem – mondta Lonsdale s összekulcsolta ujjait. –
Nos, mit tud a londoni akcióról?
– Csak annyit, hogy maga lesz az összekötőm, amint megérkezem.
– Gondoltam, hogy ezt azért tudja. Nos, akkor talán menjünk át a nappaliba!
Ott majd megbeszéljük a részleteket.
Lonsdale a vállára vetette a Browningot, majd felkapott egy dossziét az
asztalról és mutatta neki az utat. Felkapcsolni a villanyt, majd pedig a szoba
sarkában lévő bárszekrényre mutatott.
– Mi a kedvenc itala?
– Egy skót whiskyre szódával nem mondanék nemet. Jég nélkül.
– Egy pillanat – mondta Lonsdale, majd a bárszekrényhez ment. – Mindig
tartunk alkoholt a bázisainkon. Iszonyú nehéz néha elviselni a magányt, ha az
embernek naphosszat itt kell gubbasztania a négy fal között. Az alkohol némileg
enyhíti a feszültséget.
– Már amennyiben az ember mértékkel fogyasztja.
– Ez úgy hangzott, mint egy alkoholellenes kampány szlogenje – mondta
Lonsdale mosolyogva, s Whitlock felé nyújtotta az italt.
Felemelte a saját poharát.
– Nos, akkor az akció sikerére!
– Arra – mondta Whitlock s kortyolt egyet a whiskyből.
Lonsdale leült vele szemben.
– Mit tud Alexanderről?
– Elolvastam a róla szóló anyagot a repülőn. Azt hiszem, amit ebből nem
tudtam meg róla, azt nem is érdemes. Tudja, valami azért gondolkodóba ejt. Ha
Wiseman nem tudja, hogy néz ki Alexander, hogyan lehet benne biztos Young,
hogy az igazit fogja megszöktetni a rabszállító kocsiból?
– Young két helybélit fizetett le, akik valamikor Alexanderrel dolgoztak. Így
akarta bebiztosítani magát, nehogy tévedésből mást szöktessen meg. Az
egyikük, Dave Humphries azonban nálunk van alkalmazásban. Ő értesített
minket elsőként arról, hogy mire készül a pasas.
 – De ha ketten is tudják, hogy néz ki Alexander, mi keresnivalóm van ott
nekem?
– Mindent előkészítettünk, ne nyugtalankodjon emiatt. Humphries azonosítja
majd magát, mint Alexandert. Egy kis anyagi ösztönzés ellenében persze.
– És mi van a másik fickóval?
– Ő jelen sem lesz. Tudniillik most is egy cellában ül. És ott tartják valami
kitalált ürüggyel, míg véget nem ér ez az egész. Youngnak ezután már nem
marad elég ideje ahhoz, hogy új társat keressen, úgyhogy maguk ketten fogják
végigcsinálni az akciót.
Lonsdale ekkor kivett egy ezüst cigarettatartót a zakója belső zsebéből, és
Whitlock felé nyújtotta, aki felemelt kézzel tiltakozott. Lonsdale rágyújtott,
majd ismét zsebre vágta a tárcát.
– Eredetileg úgy terveztük, hogy kicseréljük a rabszállítókocsit útközben az
Old Bailey felé. De az a gond, hogy nem tudjuk, pontosan hol tervezi
végrehajtani Young az akciót. Az útvonal bármelyik pontján számítanunk kell
rá. Úgyhogy jobb lesz, ha már az első pillanattól fogva ott leszünk.
– Hányan lesznek a kocsiban?
– Ketten elöl. De persze a rabok is a saját embereink lesznek. Arra aztán
végképp nincs szükségünk, hogy tömegével szökjenek el a foglyok.
– És mikor indulunk a rendőrségről?
– Kettőre kell a bíróságon lennie. A rendőrfőnökkel még nem egyeztettük a
végleges időpontot, hogy mikor induljunk, de bizonyára úgy 11.30 körül lesz.
– És mi lesz Alexanderrel?
– Egy pár napig a mi vendégszeretetünket élvezi majd. Visszaadjuk a
börtönhatóságnak, amikor önök azt mondják, hogy már minden rendben van.
– És hogyan fogadták az ötletet?
Lonsdale nevetett.
– Elég morcosán, mert le kell mondaniuk Alexanderről. De kénytelenek
lesznek beleegyezni.
Whitlock ekkor a dossziéra mutatott.
– Van valami hír Youngról?
Lonsdale bólintott.
– Elolvastam, miközben magát vártam. Remek társra talál majd benne. Egy
New York-i bandához tartozott úgy tizennyolc éves koráig, azután Vietnamba
vitték. Kiderült róla, hogy kivételes tehetsége van a katonáskodáshoz, s miután
az USA kivonult az országból, 75-ben csatlakozott a francia idegenlégióhoz.
Nyolc évig szolgált náluk, azután Közép-Amerikába ment, hogy a szandinisták
ellen harcoljon. Most El Salvadorban van a halálosztagoknál.
Ekkor átnyújtotta Whitlocknak a faxot, melyet a Központtól kaptak, majd
felállt, s az ablakhoz ment. Hátat fordított Whitlocknak.
– Nős?
Whitlock ujjai ösztönösen is szorosabbra fogták a poharat. Letette az
asztalra, remélve, hogy Lonsdale-nek nem tűnt fel, milyen feszült lett a kérdésre.
 – Hat éve.
– Mit csinál a felesége?
– Gyermekorvos. És maga? Van felesége?
– Tizenegy éve nősültem meg. Cathy valamikor tanárként dolgozott, most
főállású anya. Jill kilenc, Holly öt éves. Októberre várjuk a következő gyereket.
Már tudjuk, hogy fiú lesz. Micsoda megkönnyebbülés! Otthon már minden
ügyben kezdenek leszavazni. Legalább mi, férfiak tartsunk össze. Van gyereke?
Whitlock megrázta a fejét.
– Holnap mikor jön? – kérdezte, hogy végre témát váltson.
– Tíz körül itt vagyok. Bőven lesz időnk, hogy beérjünk a kapitányságra.
Lonsdale ezzel egyetlen korttyal felhajtotta a maradék whiskyt.
– Itthagyom az anyagot magánál. Reggel majd jövök. Ne fáradjon, kitalálok
magam is. Jó éjt!
Whitlock visszament a hálószobába, miután Lonsdale távozott. Carmenre
gondolt, miközben alváshoz készülődött. Az az őrült ötlete támadt, hogy most
azonnal felhívja, de sikerült gyorsan lebeszélnie magát róla. Lekapcsolta a
villanyt, bemászott az ágyba, s az álláig húzta a takarót. Mi lesz velük? Tudta,
hogy elveszíti az asszonyt, ha az UNACO-nál marad. Ez elkerülhetetlen.
Annyira aggódott miatta, valahányszor akcióba küldték. S ez őt is zavarta a
munkájában. Legalábbis ezt állította. De mi más lehetőség van a számukra?
Hagyja ott az UNACO-t, s alapítson önálló céget? Adjon tanácsot az 5.
sugárúton lévő butikok tulajdonosainak, hogy hogyan, és milyen
riasztóberendezésekkel szereljék fel az üzleteiket? Nem, ez nem neki való.
Jelenlegi munkájában épp a kihívásokat szerette. Bárcsak tudná, hogyan
győzhetné meg Carment! Elnyomott egy ásítást, majd megfordult, becsukta a
szemét. Pillanatokon belül elaludt.

Róma utcái még csendesek voltak, amikor Kolchinsky leparkolt a bérelt Peugeot
405-össel egy kis kávézó előtt a Via Nazionalén.
Sabrina kinézett az ablakon.
– Calzona Caffe. Igen, ez az.
Graham, aki hátul ült, az órájára pillantott.
– Két perc múlva hét. Tökéletesen időzítettünk.
Kolchinsky leállította a motort. Miután kiszálltak, bezárta a kocsit. A
kirakatban egy tábla függött: Chiuso. Zárva. Megvárták, míg egy arra sétáló pár
elhaladt mellettük, majd bekopogtattak az ajtón. A vörös függöny sarka
megemelkedett. Valaki félrehúzta odabentről, alig egy perc múlva elfordult a
kulcs a zárban. Kinyílt az ajtó.
A férfin kívül, aki beengedte őket, csak egy valaki volt odabent. Az egyik
asztalnál üldögélt, és a Paese Sera aznapi számát olvasgatta. Az újság szétnyitva
hevert előtte. Üres kávéscsésze árválkodott az asztalon.
– Kérem, jöjjenek be – mondta anélkül, hogy egy pillanatra is felnézett volna
az újságból.
 – Paluzzi? – kérdezte Kolchinsky, miközben elindult az asztal felé.
A férfi feltartotta a kezét, majd tovább olvasta az újságot. Végül megrázta a
fejét, s hátradőlt a széken. Széles szájának sarkában mosoly bujkált.
– Gyűlölöm a tőzsdét. Ez zsinórban a harmadik nap, hogy esnek a
részvényeim. Apámra kellett volna hallgatnom. Mindig is azt mondta, hagyjam
a fenébe az egészet.
Ekkor elmosolyodott, felállt, hátratolta a széket s kezet nyújtott feléjük.
– Fabio Paluzzi. Nucleo Operativo Centrale di Sicurezza.
Sorra kezet ráztak vele.
Paluzzi harminchat éves volt. Markáns vonású arcával, barna hajával, sokkal
inkább hasonlított egy kórosan sovány vagy épp éhségsztrájkot folytató rabra,
mintsem az olasz antiterrorista osztagok, a NOCS egyik legtekintélyesebb
tisztjére. Az utca embere csak bőrfejűeknek nevezte őket, mert bevetéskor
sokszor viseltek bőrből készült csuklyát.
– Kérem, foglaljanak helyet – mondta Paluzzi s az asztal felé mutatott. –
Ettek már ma valamit?
– A gépen ebédeltünk – felelte Kolchinsky, s odahúzott egy széket az asztal
mellé.
– Úgy érti, reggeliztek?
– Reggeli, vacsora, ebéd – egyre megy. New Yorkhoz képest hat óra az
eltérés – mondta Sabrina, miközben elnyomott egy ásítást. – Eléggé eltájolódik
ilyenkor az ember.
– Meghiszem azt. És mit szólnának egy kis kávéhoz?
– Kimondta a varázsigét – felelte Kolchinsky. – Épp hogy csak
bejelentkeztünk a Quirinale szállóba, s ledobtuk a holminkat, egyenesen
idejöttünk. Még kávézni sem volt időnk.
– Ezt könnyen bepótolhatjuk – mondta Paluzzi, s intett a férfinak, aki az
imént beengedte őket. – Tre tazze di caffe – mutatta felé három ujját.
A férfi Paluzzi üres csészéjére mutatott.
– Si, grazie – mondta Paluzzi s bólintott. A távozó férfi után nézett. –
Giancarlo teljesen süket. Valamikor a NOCS embere volt ő is. A dobhártyái
akkor sérültek meg, amikor egy akna idő előtt detonált egy víz alatti
gyakorlaton. Akkor vette meg ezt a kávézót, amikor kiengedték a kórházból.
Úgy gondoltam, ez lesz a legalkalmasabb találkahely a számunkra. Szájról
ugyan le tud olvasni bármit, de ne aggódjanak, angolul egy szót sem ért. Előtte
nyugodtan beszélgethetünk.
– Hol tanult meg angolul? – kérdezte Sabrina.
– Az édesanyám angol – felelte Paluzzi. Elővett a zsebéből egy telexüzenetet
és átadta Kolchinskynak.
– Philpott ezredes kért meg arra, hogy adjam át önnek. Úgy négy órával
ezelőtt kaptuk.
Kolchinsky széthajtogatta a papírlapot s elolvasta.
 „Ismét tárgyaltam a főtitkárral és az ENSZ olasz képviselőjével.
Megegyeztünk, hogy a helyzet súlyosságára való tekintettel tudatnunk kell
a Vörös Brigádokkal, hogy eltűnt a fiola. Megkértem Paluzzit, tegye meg a
szükséges lépéseket.
Philpott.”

Sabrina is elolvasta, majd átadta Grahamnek.

– De ez azt jelenti, minden lapunkat kiterítjük előttük – mondta Graham s
megfordította a papírlapot. – Ha már tudják, hogy mi van a fiolában, akkor még
kevésbé áll majd érdekükben együttműködni bárkivel is. Ki tudja, mire fogják
még felhasználni?
– Azt hiszem, meg kellene hallgatnunk Paluzzit, még mielőtt bármiféle
következtetéseket kezdenénk levonni – mondta Kolchinsky.
Paluzzi megvárta, míg Giancarlo kihozta a négy csésze kávét, s letette eléjük
az asztalra.
– Már beszéltem Nicola Pisanival, a Vörös Brigádok főnökével. Azt mondta,
teljes mértékben hajlandó együttműködni velünk.
– És maga hisz neki? – kérdezte Graham hitetlenkedve.
– Mennyire ismeri ön a Vörös Brigádokat, Mr. Graham?
– Épp eléggé ahhoz, hogy egy percig se higgyek nekik.
– Én viszont alaposan ismerem őket. Nyolc év alatt épp elég időm volt rá. Az
is az én ötletem volt, hogy beszéljünk Pisanival.
Paluzzi feltartotta a kezét, amikor Graham ismét szólni akart.
– Hadd magyarázzam el! Akkor majd megérti, miért tettem így. Van egy
brigatista nálunk alkalmazásban.
Egészen pontosan a Brigádok egyik vezéralakja. Minden vezetőségi ülésre
bejut. Azt mondta, tegnap Pisani sürgősen összehívta a vezérkart. Kiderült, hogy
a betörés nem az ő tudtukkal történt. Tulajdonképpen maga Pisani is csak akkor
tudta meg, amikor tegnap reggel bekapcsolta a rádiót, és hallotta, hogy a Vörös
Brigádok vállalta érte á felelősséget. Nyilván Zocchi lehetett a dolog hátterében.
– Miért? – kérdezte Graham.
– Először is, mert Riccardo Ubrino is benne volt. Ő már hat éve Zocchi
jobbkeze. Szinte elválaszthatatlanok voltak…
– Nem lehet, hogy Ubrino magánakciója volt az egész? – kérdezte
Kolchinsky.
Paluzzi megrázta a fejét.
– Ahhoz túl jól volt megtervezve. Ubrino nem elég intelligens az ilyesmihez.
Ez csakis Zocchi terve lehet.
– És a másik ok? – kérdezte Sabrina.
– Ez már valamivel bonyolultabb. Pisani tavaly év elején megtudta, hogy
rákos. Az orvosok azt mondták, ezt az évet még kibírja. Ezzel természetesen
megkezdődött a küzdelem a brigádvezérek között az utódlásért. Két igazi
esélyes van: Zocchi és Tonino Calvieri, a milánói főnök.

Calvieri az úgynevezett mérsékeltek közé tartozik. Ő a többi brigádfőnök

egyhangú támogatását élvezi. Már évek óta játssza Pisani ártatlan, kék szemű
fiacskájának szerepét. Viszont Zocchi jelenti a szervezet anyagi bázisát. A római
sejt sokkal gazdagabb, mint az összes többi együttvéve. S ez azt jelenti, a gazdag
szimpatizánsok támogatását ő élvezi.
– Szimpatizánsok? – kérdezte Kolchinsky.
– A bizottság szintjén nincsen beleszólásuk ugyan:i dolgokba, de könnyen
érvényesíthetik befolyásukat, ha visszatartják az adományokat, amennyiben nem
értenek egyet a vezérkar valamely döntésével. S ha elegendő pénzt tudnak így
visszatartani, gyakorlatilag megbéníthatják a szervezetet.
– És volt már erre valaha is példa? – kérdezte Kolchinsky.
– Már fenyegetőztek vele. S ez is valami. Olyasmi, amit Pisaninak
figyelembe kell vennie, amikor kijelöli utódját. És Zocchit nemrégiben
letartóztatták, mert részt vett egy római bíró elleni gyilkossági kísérletben. A
többi brigádvezér nagyon is örült, hogy a rács mögött tudhatták végre. Biztosan
nem tervezik megszöktetni őt.
– Még mindig nem értem, miért hajlandó Pisani együttműködni velünk –
mondta Sabrina.
– Mert a fiola végül is ellene is felhasználható. Vagy a bizottság ellen. Ezzel
rákényszeríthetik őket, hogy átadják a hatalmat a római sejtnek.
Paluzzi Graham felé mutatott.
– Amint ön is mondta: ugyan ki tudja, mire használják még fel ezt a jövőben?
– Zocchi azonban halott – mondta Sabrina.
– Ubrino viszont él, s a római brigatisták máris úgy tekintenek rá, mint
Zocchi utódjára. Ez épp eléggé ijesztő Pisani és a többiek számára ahhoz, hogy
hajlandóak legyenek segíteni nekünk visszaszerezni a fiolát.
– De ők maguk is tárgyalhatnának vele, nem? És ha már egyszer megvan a
fiola, végezhetnek vele, s megválaszthatják Calvierit.
– Szép elgondolás, Mr. Graham, de egy-két pontról megfeledkezik. Először
is: ők sem tudják, hol van jelenleg Ubrino. Ezt mi a beépített emberünktől
tudjuk. Másodszor pedig: ha megölik őt, a külföldi támogatók biztosan
elpártolnak mellőlük. De ha mi meg akarnánk ölni, vagy le akarnánk csukatni őt,
szépen kibújnának a felelősség alól. S a fiola egyáltalán nem nagy ár, ha ennek
segítségével elérhetik, hogy a Vörös Brigádok változatlan formában
fennmaradjon.
Graham kiitta a maradék kávét, majd letette a csészét a kistányérra.
– Paluzzi, el kell ismernem, nagyon érti a dolgát.
– Épp ezért kértek meg engem, hogy segítsek önöknek. Tudom, hogyan
gondolkodnak ezek a csirkefogók. Pisani pedig a legelvetemültebbet küldi
segítségünkre, hogy megtaláljuk a fiolát. Calvierit.
 – Mintha azt mondta volna, ő a mérsékeltek közül való, nem?
– Igen, Miss Carver, de épp ezért még jobban kell vigyáznunk vele. Ő meg
Zocchi épp az ellentétei egymásnak. Zocchi az arrogáns szélsőséges, aki
bármikor kész erőszakot alkalmazni az ellen, aki nem támogatja az ügyüket.
Calvieri pedig az udvarias, jómodorú entellektüel. Öt nyelven beszél
folyékonyan, s a Brigádok PR-részlegét ő vezette az elmúlt négy évben.
Zocchival az ember legalább pontosan tudta, mire számíthat. Calvierivel
egészen más a helyzet. Képtelenség tudni, mit forgat a fejében. Nem csoda,
hogy olyan nagyra tartják a brigatisták.
– Mikor találkozunk vele? – kérdezte Kolchinsky.
– Nyolckor, a Quirinale szállóban.
Kolchinsky kiitta a kávét.
– Van valami hír a helikopterről, amivel Zocchi gyilkosai utaztak?
– Még semmi. De biztosak vagyunk benne, hogy nem igazi rendőrhelikopter
volt. A ráfestett jelzés alapján tudjuk.
– És mi van a sérült terroristával? – kérdezte Kolchinsky.
– Conte-ra gondol? Még mindig válságos az állapota. Kórházban van. Az
orvosok nyolc töltényt operáltak ki belőle. Csoda, hogy még egyáltalán életben
van.
Paluzzi ekkor elővett egy papírlapot a zsebéből és Kolchinsky kezébe
nyomta.
– A ballisztikai jelentés a töltényekről, amiket Nardiból és Conte-ból
operáltak ki. A Nardi holtteste mellett talált fegyverből származnak mind. Csak
feltételezhetjük, hogy Ubrinót utasították arra, hogy végezzen a többiekkel,
miután megszerezte a fiolát.
– Mit tud mondani nekünk Ubrinóról? – kérdezte Sabrina.
– A Központtól nem sok adatot kaptunk róla.
– Ugyanabban a nyomornegyedben nőtt fel, mint Zocchi. Kezdettől fogva
fanatikusan hisz az ügyben. Zocchi szervezte be. Zocchi személyi testőreként
kezdte, de szép lassan elindult felfelé a szamárlétrán. Ma már csak Zocchinak
tartozott beszámolni. Tudjuk, hogy személyesen legalább négy gyilkosságban,
és számtalan merényletben vett részt itt Rómában, de sohasem állt
rendelkezésünkre elég bizonyíték ahhoz, hogy lesitteljük. Zocchi mindig
kimentette valahogy a pácból.
Paluzzi ekkor az órájára pillantott.
– Azt hiszem, ideje indulnunk, ha nyolcra a Quirinaléban akarunk lenni.

A Quirinale szálló recepcióján a portás azt mondta, Calvieri alig fél órával
azelőtt jelentkezett be. Megadta nekik a szoba számát. A lifttel mentek fel a
harmadik emeletre. Paluzzi határozottan bekopogott az ajtón.
Calvieri nyitott ajtót, intett nekik, hogy fáradjanak beljebb. Jóképű, negyven
körüli férfi volt, kék szemekkel, s takaros, ápolt barna bajusszal. Hosszú, barna
haját a homlokáról hátrafésülve, a tarkóján lófarokba fogva hordta.
 Becsukta utánuk az ajtót s megállt Paluzzi előtt. Egy darabig farkasszemet
néztek egymással, mint két bokszoló a mérkőzés megkezdése előtt. Mintha
megszűnt volna számukra a körülöttük lévő világ. Kolchinsky épp meg akart
szólalni, de Graham megfogta a karját, hogy elnémítsa. A mozdulat megzavarta
Paluzzit a koncentrálásban, elfordult. Dühös volt magára, hogy hagyta érzelmeit
ilyen hamar felszínre jutni. Bemutatta őket Calvierinek. Kolchinsky és Sabrina
kezet fogtak Calvierivel. Graham felé azonban hiába nyújtotta jobbját. – Melyik
szervezetnek dolgoznak?
– Ez nem tartozik önre, Mr. Calvieri – felelte Kolchinsky, miközben az egyik
fotel felé indult és leült. – Maradjunk annyiban, hogy Paluzzival működünk
együtt. S legyen ennyi elég.
– Rendben – felelte Calvieri, ám a sértődöttség nyomban kiült az arcára.
Kolchinsky ekkor elővett egy doboz cigarettát a zsebéből, s felkínálta
Paluzzinak, aki fejrázással jelezte, nem kér. Calvieri azonban elfogadta.
Kolchinsky meggyújtotta előbb az övét, majd a sajátját is, az elégett
gyufaszálakat a hamutartóba dobta.
– Pisani ugye már tájékoztatta önt? – kérdezte Paluzzi s leült az ágyra
Graham mellé.
Calvieri bólintott.
– Felhívtam, amikor megérkeztem. Szeretett volna itt lenni személyesen, de
nem tehette. Nagyon gyorsan romlik az állapota. Az orvosok szerint nem fogja
megérni az újévet. Ha így megy tovább, talán a nyarat sem. Elmondta nekik?
– Igen, tudnak róla – felelte Paluzzi.
– Arra kért, álljak mindenben a rendelkezésükre. Mi épp annyira szeretnénk
épségben megszerezni a fiolát, mint önök.
– Ez nagyon jól hangzik – csattant fel Graham. – De talán egy kicsit már
késő van ahhoz, hogy bezárjuk az istállóajtót. A ló két nappal ezelőtt dobbantott.
– Mr. Graham, ez az akció nem volt szentesítve. A bizottságnak fogalma sem
volt róla. Mi is csak másnap értesültünk a történtekről.
– És ez talán felmenti magukat? Olyan anarchia uralkodik a szervezetükben,
hogy nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal?
Calvieri mélyet szippantott a cigarettából, majd az ablakhoz ment. Egy
iskolabusz állt meg az utca másik oldalán. Látta, hogy a gyerekek nevetgélve
játszanak a hátsó üléseken. Hány ember életébe kerülne, ha a vírusok
kiszabadulnának, és a légkörbe jutnának? Elfordult, mert képtelen volt tovább
nézni az ártatlan kis arcokat.
– Mit gondol, hol bujkálhat Ubrino? – kérdezte Kolchinsky Calvierit.
– Szerintem még Rómában van. A barátai ott vannak. Majd ők megvédik.
Sajnos a római sejt mindig is kilógott a sorból. Csakis így fordulhatott elő, hogy
Zocchi lett a főnökük. Egyetlen másik városban sem történhetett volna meg
ilyesmi.
– Velencében is lehet – mondta Paluzzi.
– Velencében? – kérdezte Calvieri meglepődve.
 – Egy pár hónapig ott lakott. Talán az volt az egyetlen alkalom, hogy Zocchi
meg ő elszakadtak egymástól.
– Nem is tudtam róla, hogy valaha is járt Velencében. Ez is azt bizonyítja,
milyen rejtélyes ez a fickó.
– Azért mégsem hinném, hogy Velencébe ment volna – vonta le a
következtetést Paluzzi úgy egy percnyi gondolkodás után. – Az a város a
mérsékeltek központja. Épp ezért nem is tartózkodott ott hosszabb ideig. Nem,
én is Calvierivel értek egyet. Szinte bizonyos, hogy itt van Rómában.
– Tizenkét évvel ezelőtt én voltam itt a vezér – mondta Calvieri. – Még
megvannak bizonyos kapcsolataim a városban. Már szóltam is az embereimnek,
hogy tudjanak meg mindent, amit csak lehet. Ha Ubrino itt van, értesítenek róla.
Ennél sokkal nagyobb gondot jelent majd elkapni őt. Tudja, hogy állandóan
változtatnia kell a helyét.
– Szerintem az lesz a legjobb, ha párokban dolgozunk tovább – mondta
Kolchinsky. – Sabrina, te Calvierivel leszel. És úgy ragaszkodsz hozzá, mint egy
pióca.
Calvieri vállat vont.
– Részemről rendben.
– Olyan jól tud olaszul, mint angolul. Ezért gondoltam, hogy ő legyen
magával.
Kolchinsky ekkor Grahamhez fordult.
– Te pedig Paluzzival leszel.
– Tud olaszul? – kérdezte Paluzzi Grahamtől.
– Nem.
– Nem baj, azért elboldogulunk majd valahogy – mondta Paluzzi
mosolyogva.
Kolchinsky ekkor felkapta a táskáját, majd felállt a helyéről.
– Remélem, megbocsátanak. Le kell bonyolítanom még egy pár
telefonhívást.
– Nekem is – mondta Calvieri. – Remélem, valamelyik emberünktől befut
majd valami használható adat.
– Hol kezdjük? – kérdezte Graham Paluzzit.
– A Neo Chemnél. Az embereink egész éjjel ott voltak. Szerintem épp ideje
utánanéznünk, mire jutottak.

Paluzzi fehér Alfa Rómeóját a gyárépület főbejáratával szemben, a parkolóban

tette le. Miután kiszálltak, a távirányítóval lezárta a kocsit.
Átvágtak a parkolón, s felsiettek a lépcsősoron az előcsarnokba. A
recepcióspultot már felújították, mert a régit szitává lyuggatták a golyók.
Mögötte a fal frissen festve. A támadásra már csak az előtér közepén álló oszlop
emlékeztetett. Paluzzi bemutatkozott a recepciósnak, arra kérve, küldje le a
helyettesét az előcsarnokba. Azután visszament Grahamhez, aki az oszlop
mellett álldogált.
 – Nos, mire jutottak az emberei az éjjel? – kérdezte Graham.
– Megpróbálták kideríteni, ki fizetett Wisemannek a vírusokért. Tegnap
délután itt bújtak meg az épületben, megvárták, míg a vezetőség távozott.
Azután végigjárták az irodákat.
– Na, de hogyan tudtak szabadon járni-kelni, amikor kamerák vannak
mindenütt?
Paluzzi sokat sejtető mosollyal felelt.
– Az ilyen rendszerek sokszor a legváratlanabb pillanatban mondanak
csődöt.
– Ezért megszavazok magának egy pontot.
– Biztosan lesz egy kis botrány, ha rájönnek, hogy átfésültük az épületet, de
majd lecsillapodnak. Mindig így szokott lenni.
Kinyílt a lift ajtaja, egy magas, fekete hajú férfi lépett ki belőle az előtérbe.
Graham úgy saccolta, nem lehet idősebb Sabrinánál. Paluzzi bemutatta. Angelo
Marco hadnagy, aki az ő jobbkeze volt az utóbbi hét hónapban.
– Örvendek, uram – mondta Marco, megrázva Graham kezét.
– Szólítson csak Mike-nak – mondta Graham.
– Nos, találtak valamit? – kérdezte Paluzzi.
– Igen, uram, de még bizonyítékokra van szükségünk. Van azonban egy
sokkal sürgősebb probléma. Az igazgató már patáliát csapott. Azt mondta,
azonnal beszélni akar önnel, ahogy megérkezett.
– És mit találtak?
Marco megnyomta a lift hívógombját.
– A kereskedelmi részleg menedzsere az elmúlt évben négyszer kapott
nyolcvan millió lírás átutalást. És minden egyes alkalommal kivett 64 milliót
készpénzben még azon a napon, hogy az összeg megérkezett a számlájára.
Közben megjött a lift.
– Mennyi az a nyolcvan millió líra dollárban? – kérdezte Graham.
– Körülbelül huszonötezer dollár – mondta Marco, és megnyomta a földszint
gombját. Paluzzira nézett. – A csekkeken Nikki Karos neve szerepel…
– Karos? kérdezett vissza Paluzzi elgondolkodva. – Ez érdekes.
– Ki az a Karos? – kérdezte Graham.
– Az egyik leggazdagabb fegyverkereskedő az Égei-tenger térségében –
felelte Paluzzi. – Főleg a Közel-Kelettel kereskedik.
– Vagyis ez az ember volt a közvetítő Karos és Wiseman között? Lehet, hogy
Karos egy közel-keleti kliense megbízásából ténykedett? Iráni? Iraki?
Valamelyik libanoni szekta a megbízó? A lista végtelen hosszú.
– Épp ezt kell megtudnunk – felelte Paluzzi. – De először is meg kell
nyugtatnunk az őrjöngő igazgatót…
Szétnyílt a liftajtó, bézs színű szőnyeggel borított folyosóra léptek ki.
Marco egy ajtóhoz vezette őket. Kopogtatás nélkül beléptek. A titkárnő
felnézett az írógépről. A mosolya azonnal lehervadt, amikor meglátta Marcót.
Paluzzi határozottan kopogtatott a dupla ajtón, s válaszra sem várva belépett a
belső irodába.
Az igazgató egy hatalmas tölgyfaasztal mögött üldögélt. A névtáblán ez állt:
Dániel Chidenko.
– Paluzzi őrnagy vagyok. Azt mondták, beszélni akar velem.
A titkárnő besietett a helyiségbe.
– Sajnálom, Mr. Chidenko, egyszerűen csak besétáltak…
– Semmi baj, Margarita – vágott közbe Chidenko, s felemelte kezét. – Nem
az ön hibája.
A titkárnő kiment, becsukva maga után az ajtót.
– Nem kell angolul beszélnie velem, Paluzzi. Amerikai vagyok ugyan, de
folyékonyan beszélem az önök nyelvét.
– Mr. Graham azonban nem tud olaszul.
Chidenko kivett egy cigarettát az asztalon lévő ezüstdobozból, és rágyújtott.
– Mike Graham. A New York-i központunktól tudom, hogy jön.
– Legalább van egy olyan alkalmazott a cégnél, aki megbízhatóan dolgozik.
At kellene kérnie őt ide – mondta Mike.
Chidenko figyelemre sem méltatta Graham szarkazmusát, s Paluzzira nézett.
– Tudni szeretném, kinek az utasítására törtek be ide. Ezen az emeleten hét
irodát forgattak fel, beleértve az enyémet is. Kikutatták a széfeket.
– Az én utasításomra történt – felelte Paluzzi.
– Láthatnám a házkutatási engedélyüket?
– Nincs szükségünk rá – mondta Paluzzi védekezésképp.
– Igazán? – Chidenko leverte a hamut a cigaretta végéről.
– Mást sem csinálnak, mint kapcsolatba próbálják hozni a munkatársaimat
Wisemannel ahelyett, hogy a fiolát keresnék. De ez alkalommal túl messzire
mentek. Megszegték a törvényt, s gondom lesz rám, hogy elvegyék öntől ezt az
ügyet. Arra is, hogy olyasvalaki vegye át magától, aki tudja, mit szabad
megtennie s mit nem.
– Még mielőtt intézkedne ez ügyben, Marco hadnagy mutat önnek valamit.
Marco elővette a papírokat, amiket a pénzátutalásokról találtak a faliszéfben,
s átadta őket Chidenkónak.
. – Bankszámla egyenlegek – mondta Chidenko.
– Bizonyítékok arra, hogy Vittore Dragotti, Wiseman és a vírusok igenis
kapcsolatban állnak egymással – mondta Marco.
– Mutassa csak! – mondta Chidenko, felemelve a papírokat.
– Ezek a befizetések Nikki Karoshoz vezetnek – mondta Marco, s az erre
vonatkozó számoszlopra bökött minden egyes lapon.
– És ki az a Nikki Karos?
– Fegyverkereskedő. Igen jó kapcsolatai vannak a Közel-Keleten – felelte
Paluzzi.
– Vagyis Vittore üzletelgetett vele – mondta Chidenko és széttárta karjait. –
És ez ugyan mit bizonyít?
 – A pénzt a magánszámlájára utalták át – hangsúlyozta Marco.
– Ajándék. Ebben az üzletágban ez így szokás.
– Szerintünk megvesztegetési pénzről van szó…
– Akkor tartóztassák le – mondta Chidenko provokálva. – Majd meglátjuk,
mit szól a bíróság a bizonyítékaikhoz.
– Most még senkit sem fogunk letartóztatni. Csak beszélni akarunk vele –
mondta Paluzzi.
– Rendben, akkor áthívom ide az egyik jogászunkat.
– Nincs rá szükség – felelte Paluzzi.
Chidenko keze már a telefonon volt.
– Ön azt hiszi, mindent megengedhet magának, Paluzzi? Először is betörnek
ide az emberei házkutatási engedély nélkül, most pedig az egyik emberemet ki
akarja hallgatni, de nem engedi, hogy egy ügyvéd is jelen legyen. Én azonban
tudom, hogy neki ehhez joga van, vagyis igenis jelen lesz az ügyvéd, amikor
elébe tárja ezeket a… bizonyítékokat.
Paluzzi odament az íróasztalhoz.
– Hívjon neki ügyvédet, de akkor megígérem, hogy minden egyes napilap az
első oldalon fogja lehozni a sztorit. Hogy tudniillik a Neo Chem egyik
vezetőjének köze van egy fegyverkereskedőhöz, akinek előző ügyfelei között ott
van Sárin és Tabun. Márpedig ezek az emberek több százezer ember halálát
okozták az Öböl háborúban. Igazán szép kis hír lesz a betörés után…
Chidenko hátradőlt a széken.
– Megjött már Vittore?
– Még nem, de az egyik emberem az irodájában várja.
Megcsörrent a telefon.
Chidenko felkapta. Egy pillanatig belehallgatott, majd Grahamnek adta a
kagylót.
– Önt kérik.
– Graham.
– Mike, Sabrina vagyok. Calvieri megtudta az egyik emberétől, hogy Ubrinót
Velencében látták. Mi most odamegyünk, hogy utánajárjunk a dolognak. Majd a
szállodában találkozunk.
– Rendben van. De Sabrina… – Graham vállat vont, miközben a megfelelő
szót kereste. – Nagyon vigyázz – mondta végül szokatlanul halk hangon. – Egy
cseppet sem bízom abban a csirkefogóban.
– Majd vigyázok. Oké, viszlát.
Graham letette a kagylót. Ám az abban a pillanatban ismét megcsörrent.
Chidenko megint felvette, s szeme nagyra nyílt, miközben belehallgatott.
Befogta a kagylót.
– Megjött Vittore.
– Máris megyünk – mondta Paluzzi.
 Chidenko tolmácsolta az üzenetet, és csak nehezen bírta türtőztetni magát,
hogy le ne csapja a kagylót. Felállt, a zakójáról lesöpört egy láthatatlan
porszemet.
– Nos, akkor menjünk! Essünk túl rajta. De garantálom, hogy azután elveszik
magától az ügyet.
– Ön nem jön velünk, ha erre gondolt – vágott vissza Paluzzi.
– Most már elég lesz, Paluzzi…
– Nem szeretek senkire hivatkozni, de rákényszerít – mondta Paluzzi élesen,
s elővett egy borítékot a zsebéből. Letette az asztalra. – Tessék, olvassa!
– Mi ez? – követelte Chidenko.
– Olvassa csak el, majd megtudja.
Chidenko kivette a papírt a borítékból, s olvasni kezdte. Lassan visszadőlt a
székbe.
– Ott van a telefonszám a papír tetején, ha esetleg intézkedni óhajt. Ha nem,
akkor kérem, engedje, hogy nyugodtan végezzem a munkámat…
Chidenko visszatette a papírlapot a borítékba, és szótlanul átnyújtotta
Paluzzinak.
Graham Paluzzi után sietett.
– Mi a fene volt abban a borítékban?
– Egy levél a belügyminisztertől, ami nagyjából arról szól, hogy szabad kezet
ad nekem. Olyan módszereket alkalmazhatok, amilyet csak jónak látok, csak
találjam meg a fiolát. Az is benne van, hogyha valaki panaszt akar emelni
ellenem az eljárásaim miatt, azt személyesen a miniszternél teheti meg.
– De akkor miért nem mutatta meg rögtön Chidenkónak? Egy csomó
kellemetlenséget megspórolhatott volna.
– Nem szeretem kihívni magam ellen a sorsot. Épp ezért csak az utolsó
pillanatban vetettem be.
Graham megállt a folyosó közepén.
– Mit ért azon, hogy nem szereti kihívni maga ellen a sorsot?
– Ez a papír hamisítvány. Pontosabban a papír igazi. Én magam szereztem be
a belügyminiszter irodájából. De mi magunk írjuk meg a szöveget, attól
függően, milyen feladaton dolgozunk.
– És minden egyes akciónál ezt csinálják?
– A nehezebbek esetében igen. És legyünk őszinték, ennél a mostaninál csak
ritkán akad bonyolultabb ügyünk. Mint mondtam, én is csak mint végső
lehetőséget használtam ezt ki.
– Akadt-e valaha is olyan, aki megkérdőjelezte volna a hitelességét?
– Még nem. De biztosan lesz egy első alkalom. S akkor majd elkezdem írni a
memoárjaimat.
– Ez tetszik nekem – dünnyögte Graham elgondolkodva.
– Vajon hogyan szerezhetnék egy pár fejlécezett levélpapírt a Fehér Házból?
Marco nézett be az ajtó mögül.
– Jönnek, uram?
 Paluzzi megveregette Graham vállát.
– Na, gyerünk, Miké.
Dragotti ott állt a nyitott faliszéf előtt. A személyes iratait nézegette, amikor
Graham és Paluzzi beléptek a helyiségbe.
– Nem ezeket keresi? – kérdezte Paluzzi, feltartva a bankegyenlegeket.
Dragotti megfordult, egy pillanatra megdöbbentette, hogy Paluzzi angolul
szól hozzá. Bezárta a széfet, s elindult Paluzzi felé.
Paluzzi bemutatkozott, s azt mondta, Graham a cég New York-i központjából
érkezett ide azért, hogy segítsen neki a nyomozásban. Marco valamit még
halkan odaszólt Paluzzinak, majd távozott, becsukva maga után az ajtót.
– Hol van Signore Chidenko?
– Sok dolga van – felelte Paluzzi. – Most pedig üljön le, kérem. Szeretnénk,
ha felelne egy-két kérdésünkre.
– Nem vagyok hajlandó válaszolni a kérdéseire, csak ha megmondják, miért
nyitották ki a széfemet az éjjel. Ez egyszerűen felháborító!
– Hívja fel Chidenkót, majd ő megmondja, mi folyik itt.
Dragotti felkapta a telefont, s tétován tárcsázta Chidenko irodájának számát.
Hátat fordított nekik, miközben halkan beszélt vele.
– Nos, mit mondott Mr. Chidenko? – kérdezte Paluzzi, amikor Dragotti
befejezte a beszélgetést.
– Azt mondta, mindenben együtt kell működnöm magukkal. Mit akarnak
tudni?
– Miért fizetett az ön számlájára Nikki Karos havonta 80 millió lírát az
utóbbi négy hónapban? – kezdte Paluzzi s a bankegyenlegeket Dragotti elé
ejtette az asztalra. – És miért vette ki ennek nyolcvan százalékát készpénzben
még azon a napon, amikor az átutalás megtörtént?
– Üzletről volt szó – felelte Dragotti s az idegességtől remegő ujjakkal fogta
meg a legközelebbi bankegyenleget. – Gondolhattam volna, hogy rajtam csattan
majd az ostor. Mondtam neki, hogy fizessen készpénzben, de ő hallani sem akart
róla. Ragaszkodott a csekkhez.
– Karos sohasem üzletel készpénzben – mondta Paluzzi Grahamnek. – Pedig
igen sok üzlettől esett el már idáig emiatt.
Ismét Dragotti felé fordult.
– Vagyis húsz százalékot tett zsebre jutalékként. A maradékot pedig
Wiseman kapta készpénzben?
– Wiseman? – kérdezte Dragotti meglepődve. – Semmi közöm Wisemanhez!
– Ne hazudjon! – csattant fel Paluzzi.
– Nem hazudok. Hallott már a foszgénről?
– Persze – felelte Paluzzi. – Ideggáz.
Dragotti bólintott.
– Karos azért lépett velem kapcsolatba, mert az egyik kliense megbízta, hogy
az ehhez szükséges alapanyagokat szerezze be neki nagyobb mennyiségben.
– Ki volt ez a kliens? – kérdezte Graham.
 – Sohasem árulta el. Csak ennyit tudok az egészről. Volt egy megbízható
összekötőm, aki meg tudta szerezni, ráadásul igen kedvező áron. Ezért kaptam
Karostól a pénzt.
Kopogtattak az ajtón. Marco jött be. Halkan váltott egy pár szót Paluzzival,
majd az ajtó mellett megállt.
Paluzzi az asztalhoz ment, s felemelte a bankegyenlegeket és zsebre vágta.
– Vége a játszmának, Dragotti. Karos mindent bevallott.
– Mit? – kérdezte Dragotti értetlenül.
– Hogy azért fizetett magának, mert maga volt a közvetítő közte meg
Wiseman között.
– Ez nevetséges! – vágta rá Dragotti.
– Ma reggel kaptuk el. Egy órán át tagadott, de végül kedvezőbb ítéletért
cserébe hajlandó volt minden elmondani. És abból, amit magáról megtudtunk,
nem sok jóra számíthat. Nem hiszem, hogy hatvan éves kora előtt kiengednék a
sittről.
– Hazudik – mondta Dragotti, de a kétségbeeséstől már remegni kezdett a
hangja.
– Ugyanazokat a feltételeket kínáljuk magának is – nézett Paluzzi Marcóra. –
Ismertesse vele a jogait!
Dragotti ekkor kinyitotta az asztal középső fiókját, előrántott belőle egy RF
83-as revolvert, de amikor felnézett, Paluzzi és Marco Berettája is rászegeződött
már.
– Dobja el a fegyvert! – parancsolt rá Paluzzi, s ujjai a ravaszra simultak. –
Dobja el!
Dragotti terve nem jött be. Nem gondolta volna, hogy fegyver van náluk.
Most már nem látott kiutat.
– Dobja el! – ismételte Paluzzi.
– És akkor mi lesz? – kérdezte Dragotti. – Harminc év a sitten?
– Karos semmit sem vallott be. Még el sem kaptuk. Csak egy trükk volt,
hogy kipróbáljuk, hátha így hajlandó lesz bevallani – mondta Paluzzi.
– Nem hiszek magának – mondta Dragotti, majd lassan megrázta a fejét.
– Tegye le a fegyvert, Vittore! Akkor majd beszélgetünk – mondta Paluzzi.
Dragotti halványan elmosolyodott. Paluzzira nézett, majd a fegyver csövét a
szájába dugta, s nyomban meghúzta a ravaszt. A vér szertefröccsent, végig az
ablakon. Dragotti az asztal mögött a padlóra zuhant. Paluzzi odarohant hozzá, a
pulzusa után nyúlt. Már nem tudta kitapintani. Felnézett Marcóra és Grahamra,
megrázta a fejét, majd levette a zakóját, s letakarta vele Dragotti
összeroncsolódott fejét.
Chidenko és számos munkatársa rontottak be az irodába.
– Mi történt? – kérdezte Chidenko, s Dragotti holttestére meredt.
– Fejbe lőtte magát – felelte Graham.
– Ez nem ingyencirkusz! – kiáltotta Paluzzi dühösen. – Menjenek vissza az
irodájukba!
 Chidenko utasította a kollégáit, hogy menjenek vissza, majd odament
Dragottihoz, s a ráterített zakóhoz ért, hogy megemelje.
– Nem hiszem, hogy tényleg látni akarja – mondta Graham, s megragadta a
csuklóját.
Chidenko azonban kiszabadította a karját, megemelte a kabátot. Egy
lépésnyit hátrált, kezét a szája elé emelte, miközben a hányingerrel küszködött.
Amikor végül ismét Graham felé fordult, arca sápadt volt, mint a fal.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen roncsolást tud végezni egy fegyver.
– Ha 38-assal van töltve, igen.
Marco visszaérkezett.
– A mentők már elindultak.
– És most? – kérdezte Graham Paluzzitól.
– Beszélek a helyi rendőrfőnökkel. Ha nem sokat akadékoskodnak, délután
már Korfun lehetünk.
– Miért, mi van Korfun?
– Nem mi, hanem ki. Nikki Karos.

4.

Mary Robson már nyolcéves kora óta mindig is arról álmodozott, hogy egyszer
majd profi táncos lesz belőle.
Az iskolában kezdett balettet tanulni, de igazi szenvedélye a diszkó volt.
Tizenhét éves korában, miután megnyert egy országos bajnokságot
szülővárosában, New Castle-ban, egy színházi ügynök felajánlott neki egy
kisebb szerepet egy sikeres West End musicalben.
A szülei azonban nem voltak hajlandóak beleegyezni, azzal érveltek,
szerintük először be kellene fejeznie az iskoláit. Fél év múltán azonban elszökött
hazulról. Londonba ment, s noha biztos volt abban, hogy kap szerepet egy másik
West End show-műsorban, amikor megérkezett a fővárosba, rá kellett
döbbennie, hogy ő csak egy a sok száz jelentkező közül, s azok között sokan egy
klasszissal jobb táncosok nála. Egy bárban vállalt fellépést egy
sztriptízműsorban a Sohóban, hogy valamiből megéljen, s ott találkozott
Wendell Johnson nyugat-indiai származású férfival, aki amúgy hosszú
bűnlajstrommal rendelkezett. Három hónappal azután, hogy összeköltöztek,
Mary teherbe esett. Csak tizenkilenc éves volt, amikor megszületett a fiuk,
Bernard. Véget ért az álom.
Most huszonkét éves múlt, elhízott s munkanélküli volt. Wendell pedig
odabent van a sitten. Már tíz hónapot letöltött a hétéves szabadságvesztésből,
amit egy betörés miatt szabtak ki rá. A lány úgy döntött, megvárja. A szülei nem
voltak képesek megérteni, hogy azt akarta, legyen apja a fiának, még akkor is,
ha az történetesen egy közönséges bűnöző. Nem mintha sokszor találkozott
volna a szüleivel. Majd a maga módján, ahogy tudja, felneveli a fiát. Nem
érdekelte, mit gondolnak mások – beleértve a szüleit is.
Éppen befejezte a törölgetést, s a mosogató fölött kinézett az ablakon az utca
túloldalán sorakozó sivár teraszos házakra. Gyűlölte Brixtont. Olyan nyomasztó
helynek érezte. Wendell azonban szerette, mivel minden haverja itt lakott. Mary
megpróbálta rábeszélni, hogy adja be a kérvényt egy streathami tanácsi lakásra,
de a férfi nem volt hajlandó foglalkozni ezzel a kérdéssel. Úgyhogy itt maradtak
Brixtonban.
Ekkor egy rendőrautó állt meg a ház előtt, benne két rendőrrel. A sofőr
kiszállt és elindult a bejárati ajtó felé. Mary ledobta a kötényét, s az előszobába
sietett. Ekkor szólalt meg a csengő. Gondolatai szélsebesen követték egymást,
miközben ügyetlenkedve kinyitotta az ajtót. Biztosan Wendell miatt keresik.
Kinyitotta az ajtót s az aggodalomtól nagyra nyílt a szeme.
– Ön Miss Mary Robson? – kérdezte a rendőr.
– Igen – hebegte. – Valami történt Wendellel, ugye?
A rendőr bólintott.
– Megkéselték odabent a börtönben. De ne aggódjon, hamarosan rendbe jön.
– Most hol van?
– Bevitték a greenwichi körzeti kórházba.
– Meglátogathatom?
– Épp ezért jöttünk – felelte a rendőr bátorító mosoly kíséretében.
– Egy pillanat, mindjárt hívom a fiamat.
Megvárta, míg a nő megfordult, s nem látta, akkor hátranézett a kocsi felé s
biccentett a kollégájának. A férfi, aki a hátsó ülésen foglalt helyet, ekkor levette
a sapkáját, s ujjaival beletúrt sűrű fekete hajába.
A fekete bajusz komor arckifejezést kölcsönzött neki, noha fiatalos volt a
fizimiskája. Még így is inkább csak huszonöt körülinek tűnt, noha valójában már
harminchét éves volt. Victor Young a neve. Mosolygott magában, amikor Dave
Humphries a kocsihoz kísérte Mary Robsont és a fiát. Minden pontosan úgy
ment, ahogyan eltervezték.

Whitlock és Lonsdale tizenegy órakor érkeztek meg a brixtoni rendőrségre s

azonnal bekalauzolták őket a rendőrfőnök irodájába. Roger Pugh főfelügyelő
magas termetű, negyvenes évei végén járó férfi volt, ezüstösen csillogó hajjal s
könnyed modorral, ami igazán megnyugtatóan hatott rájuk. Kezet fogott velük, s
az asztala előtti két székre mutatott.
– Mikor kell elindulnunk? – kérdezte Whitlock, miközben helyet foglalt. –
Lonsdale őrnagy nem volt biztos benne, hogy tizenegy harminckor vagy inkább
délben.
– Inkább tizenegy harminckor – felelte Pugh.
Kopogtatás hallatszott az ajtó felől.
– Szabad – mondta Pugh.
 A férfi, aki belépett, harminc körüli lehetett. Rövid, fekete haja volt,
testalkatára nézve meglehetősen zömök. A fegyőrök egyenruháját viselte.
Lonsdale bemutatta Whitlocknak:
– Don Harrison őrmester. Ő fogja vezetni a kocsit.
Harrison ekkor átadott Lonsdale-nek egy egyenruhát, mely pontosan olyan
volt, mint az övé.
– Odalent van az öltöző – mondta Pugh. – Az ügyeletes tiszt majd mutatja az
utat.
– Akár itt is átöltözhetek – felelte Lonsdale, és gyanakvó pillantást küldött
Pugh felé. – Ugye nem várunk vendégeket az üdvhadseregtől?
– Ma nem, azt hiszem – mondta Pugh mosolyogva.
– És mi van Alexanderrel? – kérdezte Lonsdale Harrisont, amikor az
vetkőzni kezdett.
– Egy kicsit tiltakozott, úgyhogy muszáj volt elkábítani. Azután már nem
volt baj vele. Majd alaposan kialussza magát.
Harrison elővett a zsebéből egy napszemüveget, s átadta Whitlocknak.
– Alexander ezt viselte.
– Kösz – mondta Whitlock, s nyomban fel is tette.
– Készen vannak? – kérdezte Lonsdale.
– Igen, uram – felelte Harrison. – A kocsinál várnak a többiek.
– Tegye őket rács mögé. Mindjárt jövünk.
Harrison azzal távozott.
Lonsdale befejezte az öltözködést, majd felemelte a levetett ruhadarabokat a
padlóról.
– Remélem, itt hagyhatom ezeket.
– Persze. Tegye csak oda a székre!
Pugh felállt, és kezét Whitlock felé nyújtotta.
– Sok szerencsét.
– Köszönöm a segítséget – mondta Whitlock, és kezet fogott vele.
– Örülök, hogy szolgálatára állhattam. Később majd beszélünk még.
Lonsdale bólintott, majd Whitlockkal együtt távozott. Kimentek az udvarra,
ahol a kék rendőrfurgon parkolt. Harrison a kocsi hátuljához vezette őket.
Nyitva volt az ajtaja. Belül egy keskeny kis folyosó két oldalról három-három
cellával. Harrison kinyitotta az egyiket, elővett egy pár bilincset, s rákattintotta
Whitlock csuklójára. Whitlock belépett a cellába, Harrison pedig kívülről
rázárta. Azután átadta a kulcsokat Lonsdale-nek. Beszálltak a kocsiba, Harrison
pedig beindította a motort.
– Készen van, uram? – kérdezte Harrison, s kezét a sebváltóra tette.
– Mehetünk.
Harrison ekkor sebességbe tette a kocsit, s kihajtottak a brixtoni főútra, az A
23-asra. Szépen egyenletesen gyorsulva haladtak. Harrison tekintete időről időre
a visszapillantóra tévedt.
– Mit figyel, őrmester? Aligha raktak ki magukról posztert ide.
 Harrison elmosolyodott ugyan, de egy szót sem szólt. Elérkeztek a Brixton
Road végéhez, már épp be akart fordulni a Kennington Park Roadra, amikor
hallották, hogy gyorsan közeledik feléjük hátulról egy szirénázó rendőrautó. A
sofőr automatikusan a fékre tette a lábát, lehúzódott, hogy elengedje a másikat.
Az el is haladt mellettük, majd lelassított, s a sofőr intett nekik, hogy álljanak
meg.
– Mi a fenét akar? – sziszegte Harrison dühösen a fogai között, miközben
megálltak a piros-fehér Rover mögött.
– Bizonyára Whitlockot – felelte Lonsdale, s érezte, hogy testében
megfeszülnek az izmok. Az egyik rendőr közben kiszállt.
– Gondolja…?
Harrison azzal elhallgatott, s bólintott maga elé.
– Persze, mi is lehetne ennél természetesebb. Egy rabszállító meg egy
járőrautó áll az út szélén. Senkinek sem tűnik fel.
A rendőr bekopogtatott a sofőr felőli ablakon.
Harrison letekerte.
– Mi a baj? Öt fegyencet szállítunk hátul, akiket délre az Old Bailey-be kell
vinnünk.
– Látja azt a nőt még a kisgyereket a kocsink hátuljában?
– kérdezte Young, s meg sem kísérelte leplezni amerikai akcentusát.
– Igen – felelte Harrison habozva. – Mi van velük?
– Mindkettőjüket elkábítottuk. A kollégám rájuk fogja a fegyvert – mondta
Young, majd ekkor adóvevőt emelt a szája elé. – Mutasd ide felénk a stukkert!
Humphries egy pillanatra felemelte automata fegyverét, majd ismét a két
utasra szegezte.
– Ha nem követik pontosan az utasításaimat, mindkettőjüket megöljük. A
gyerekkel fogjuk kezdeni.
– Mi a fenét…
– Kuss! – vágott közbe Young. – Állítsa le a motort!
– Tegye azt, amit mond! – mondta Lonsdale halkan.
Harrison engedelmeskedett.
– Itt most én vagyok a főnök – mondta Lonsdale Young-nak. – Követelem,
hogy mondja el, mi folyik itt tulajdonképpen.
– Majd idejében megtudja. Most pedig adja ide a kulcsokat! – mondta
Young, kinyújtva fekete kesztyűbe bújtatott kezét.
Harrison Lonsdale-re nézett, aki bólintott. Erre odaadta Youngnak a
kulcsokat.
– Szánjanak ki mind a ketten! – mondta Young s kissé hátrébb lépett a kocsi
oldalától.
Lonsdale ismét bólintott Harrison felé, majd kiszálltak a kocsiból. Young
Harrisont odaintette Lonsdale mellé, de szemét közben az asszonyon, és a
kisfiún tartotta, akik a rendőrautó hátuljában ültek.
 Gyűlölte a túszszedésnek minden formáját, főleg ha gyerekeket is
belekevertek. Hirtelen ötéves kislánya, Holly jutott az eszébe. Ettől csak még
tehetetlenebbnek érezte magát. Volt már nem egy alkalom, hogy valósággal
gyűlölte a munkáját.
– Kinél van a kocsi hátsó ajtajának a kulcsa? – kérdezte Young követelőző
hangon.
– Nálam – felelte Lonsdale.
– Akkor gyerünk, nyissa ki az ajtót! – mondta Young, majd Harrisonra
mutatott. – Maga pedig menjen mellette. És ne felejtsék el, csak semmi
hősködés, különben meghal a gyerek!
Young követte a két férfit a kocsi hátuljához, s figyelte, amint Lonsdale
kinyitja az ajtót. A rabok odabent kiabálni kezdtek, követelték, hogy mondják
meg nekik, mi folyik itt. Lonsdale arra utasította őket korábban, hogy
próbáljanak meg minél természetesebben viselkedni. Young még csak nem is
sejtheti, mi az igazság. Young intett Lonsdale-nek és Harrisonnak, hogy
szálljanak be a kocsi hátuljába, s azután ő maga is bemászott utánuk.
– Hol van Alexander?
– Vagyis erről van szó – mondta Lonsdale, és megvetően mérte végig
Youngot.
– Hol van?
Lonsdale Whitlock cellájára mutatott.
– Nyissa ki!
Lonsdale és Harrison egymásra néztek.
– Azt mondtam, nyissa ki! Vagy azt akarja, hogy meghaljon a kölyök?
Lonsdale elővette a kulcsokat a zsebéből, egyet kiválasztott közülük s
kinyitotta vele az ajtót.
– Mi folyik itt? – csattant fel Whitlock hangja, amikor Lonsdale kinyitotta az
ajtót.
– Megszöktetünk – mondta Young. – Na gyerünk, mozgás, kifelé!
Whitlock hitetlenkedve nézett Youngra.
– Maga meg kicsoda?
– Nem vagyok zsaru, s ennél többet most nem is kell tudnod.
Whitlock ellépett Lonsdale mellett, majd kinyújtotta a kezét felé.
– Magánál van a kulcsa. Vegye le rólam a bilincset!
Young elvette a kulcsot Lonsdale-től, zsebre vágta, majd Harrisont és
Lonsdale-t is belökdöste az üres cellába, s az ajtaját rájuk zárta. A karjánál fogva
megragadta Whitlockot, kiterelte a kocsiból, bezárva utána az ajtót.
– Na, vegye már le rólam a bilincset! – mondta Whitlock, s oldalba bökte
Youngot.
– Kuss legyen! – csattant fel Young, majd a rendőrkocsihoz vezette
Whitlockot. Kinyitotta a hátsó ajtót és benézett.
– Ő az?
Humphries bólintott.
 – Igen, ez Reuben.
– Szállj be! – mondta Young, s betuszkolta Whitlockot a kocsi hátsó ülésére,
az eszméletlenül fekvő Mary Robson mellé. Ő maga pedig sietősen beszállt
Humphries mellé. – Na most aztán tűzés. Minél hamarabb el innen!
– Dave, mi folyik itt? – kérdezte Whitlock Humphriestől.
– Mi a fene ez az egész?
– Mondtam már, hogy kuss legyen – förmedt rá Young, miközben
kikanyarodtak az útra.
– Tudni akarom, mi folyik itt – mondta Whitlock követelőző hangon. – És ki
ez a nő meg ez a gyerek?
– Hagyd abba a kérdezősködést, oké? – csattant fel Young.
– Jogom van tudni!
– Még egy szót szólsz, és ugyanazt a kezelést kapod, mint ők ketten! –
fenyegetőzött Young.
Whitlock hátradőlt az ülésen és többé egyetlen szót sem szólt.
Humphries továbbhaladt a Kennington Park Roadon. Úgy hatszáz yard után
befordultak jobbra a Braganza Streetre. Ott lelassítottak, majd bekanyarodtak
egy nagy, akár két gépkocsi számára is kényelmes garázsba, egy sárgászöld Fiat
Unó mellé. Felemelte a távirányítót a műszerfal mellől, azzal zárta be a
garázsajtót maguk után.
– A lámpát – mondta Young Humphriesnek.
Humphries kiszállt s a kapcsolóhoz ment. Felkattintotta a villanyt, majd
visszament a kocsihoz. Hirtelen riadttá vált a tekintete. Young közben ugyanis
kiszállt a kocsiból, s egy hangtompítóval felszerelt Heckler Koch P7-est tartott a
kezében. Egyenesen Humphriesra célzott vele. Kétszer tüzelt. Humphries
hátratántorodott, neki a falnak. Teste élettelenül csuklott össze, le a betonra.
Whitlock küszködve próbált kijutni a kocsiból, de a bilincs akadályozta.
Amikor végre sikerült felegyenesednie, Young fegyvere már őt vette célba.
– Nem azért vállaltam ekkora kockázatot, hogy most csak úgy egyszerűen
lepuffantsalak! – biztosította Young, és a nyitott ablakon át benyúlt, s kinyitotta
a kesztyűtartót. Ám közben le nem vette a szemét Whitlockról.
– Miért kellett megölni őt? – kérdezte Whitlock, miközben a falnak dőlt
holttestet nézte. – Miért tette?
Young ujjai a másik fegyvert simogatták a kesztyűtartóban. Halvány mosoly
jelent meg, a szája sarkában. Egyetlen mozdulattal felemelte a fegyvert s
kapásból lőtt vele. Whitlockot nyakon érte a találat. A garázs képe torzulni
kezdett a szemei előtt. Olyan volt, akár egy kaleidoszkóp. A padló is meglendült
alatta. Egyik oldalra billent, nekiütődött a falnak. Lábai már nem tudták
egyensúlyban tartani a testét, Érezte, hogy előrezuhan. Young elkapta még
mielőtt a kocsi oldalának esett volna.
És akkor egyszerre minden elfeketedett.

La Serenissima. Sabrina teljes mértékig egyet értett a névvel, amit a velenceiek

adtak városuknak. Valóban a derű, a boldogság városa. Riók, kanálisok, callók,
keskeny utcák labirintusa, s isztriai fenyők, melyek gyökere huszonöt méter
mélyen fúródik a homokból, agyagból és mészkőből álló talajba. Leginkább az
építészete miatt kedvelte a várost. A Piazza San Marcót, a bazilika
épülettömbjével, íveivel és loggiáival, a Palazzo Ducalét, mely a hatalom
székhelye volt kilencszáz éven át, a Santa Maria della Salutét, a fehér, nyolcszög
alaprajzú templomot, melyet az 1390-es pestisjárvány után építettek, amikor
állítólag a lakosság közel egy-harmada veszett oda. Igen, Velencét a világ
legszebb városának tartotta.
A Marco Polo reptérre egy UNACO Cessna fedélzetén érkeztek meg
déltájban. Sabrina a terminálon egy csomag-megőrző szekrényből magához vett
egy Berettát. A kulcs egy UNACO összekötő révén az információnál várta.
Miután sikerült keríteniük egy motorcsónaktaxit, már előre kialkudták a
viteldíjat, elindultak a Rio Baglioni, a Rialto-híd közelében lévő kanális felé,
ahol Calvieri állítása szerint egy emberük látta Ubrinót még aznap reggel.
– Azt mondja a sofőr, öt perc múlva megérkezünk – mondta Calvieri és
helyet foglalt a párnázott pádon Sabrina mellett.
A lány szótlanul bólintott, a Ca'd'Oro felett átnézett a valaha arannyal
díszített, gótikus oromzatú palotára, melyben ma a reneszánsz művészet
Franchetti-féle gyűjteménye látható.
– Az ott a Ca do Mosto – mondta Calvieri, a kilencedik századi bizánci
palotára mutatott, mely úgy száz yardra előttük emelkedett.
Sabrina már látta korábbi velencei utazásai során is, de sohasem tudta, mi a
neve.
– Eredetileg Alvise de Mosto volt a tulajdonosa – kiáltotta Calvieri, hogy
elnyomja egy mellettük ekkor elhaladó, turistákkal telt vaporetto, azaz vízibusz
zaját. – Felfedező volt. Ő találta meg a Cape Verde szigeteket Afrika nyugati
partjai közelében.
– Úgy látom, nagyon sokat tud Velencéről – mondta Sabrina, s a férfi felé
fordult.
– Ez a kedvenc városom – mondta Calvieri mosolyogva. – Sok barátom lakik
errefelé. Ez a legliberálisabb központunk egész Olaszországban.
Sabrina ekkor a sofőrre nézett, aki háttal állt nekik, majd előrehajolva karjait
a térdére tette.
– Ugyan miért jönne ide vissza Ubrino? Paluzzi azt mondta, nem szerették
itt, mert túlságosan radikális nézeteket vall.
– Tudom, hogy értelmetlennek tűnik – mondta Calvieri. – De az
informátoraimban eddig még sohasem kellett csalódnom.
– Ezt mondta a gépen is. De én mégis kelepcét sejtek. Túl egyszerűnek tűnik
ez az egész.
A sofőr megnyomta a dudát, amikor bekanyarodtak a fehér Rialto-híd felé,
majd hirtelen jól megtekerte a kormányt, nehogy összeütközzenek egy közeledő
gondolával. Végre leállította a motort az egyik stégnél a Riva del Carbon előtt, s
a kötelet kidobta a partra, egy ott álldogáló tizenéves srácnak.
– Azt mondta, elvisz minket egészen a Rio Baglioniig – mondta Sabrina,
miközben felállt a helyéről.
– Itt van, a második csatorna – mondta a sofőr, s már mutatta is. – Ha
megmondják, hogyan jutok még közelebb hozzá, akkor esküszöm, meg is
teszem.
Egy kék-fehér motorcsónak himbálózott ugyanis kikötve a szűk kanális
bejáratánál, eltorlaszolva az utat a többi jármű elől. Senki sem volt a fedélzetén.
– Van, aki senkire sincs tekintettel – morogta a sofőr, és az akadályt képező
csónakot figyelte.
Sabrina kifizette a fuvart, majd kikászálódott a stégre. Figyelemre sem
méltatta Calvieri feléje nyújtott kezét.
– Most is úgy gondolja, hogy mégsem valami csapda?
Calvieri védekezően emelte a kezét maga elé.
– Én nem mondtam, hogy nem az. De ugyan miért akarna átejteni az
emberem? Évek óta barátok vagyunk. És mint már mondtam…
– Tudom, még sohasem hagyta cserben eddig – vágott közbe Sabrina. – De
mindig van egy első alkalom. Gyerünk, nézzük meg közelebbről is ezt a
Csónakot, mielőtt elmegyünk a megadott címre!
Pár percig eltartott, mire a Rio Baglionihoz értek. Hét láb széles volt, az
átlagos kanálisoknak fele lehetett, de egy zsákutcában végződött. Ideális hely, ha
valaki tényleg kelepcébe akarja csalni őket. Sabrina leguggolt a csónak mellett.
Ez a vászon… Mintha takarna valamit. A Berettát kivette a tokból, s felemelte a
vásznat. Alatta egy kartondobozt talált, rajta a felirat: Valpolicella. Calvieri
leguggolt mellé.
– Mi a fenét csinálnak itt?
Felnéztek. Váratlanul érte őket a hang, közvetlenül mögülük. A férfi úgy
huszonöt év körüli lehetett. Színes kockás nadrágot és széldzsekit viselt.
Calvieri felállt s megvetően mérte végig.
– Ez a maga csónakja?
– Igen. Miért? – dünnyögte a férfi felismerhetően amerikai akcentussal.
– Gondolhattam volna. Csak egy külföldi kötheti ki ide így a csónakját.
Mégis, mit gondol, hogyan tudnánk elmenni a maga csónakja mellett?
– Hol van a csónakjuk? – kérdezte a férfi, s körülnézett.
– Tilosban parkol a Riva del Carbonnál. Lehetne egy kissé körültekintőbb is.
Az amerikai bocsánatkérő pillantással nézett rá.
– Mindjárt hozom a kulcsokat – ajánlkozott, s elindult a szálloda felé.
– Tévedtünk – mondta Calvieri, amikor a férfi már elég távol járt, és nem
hallhatta.
– Mi is a cím?
Calvieri elővett egy papírfecnit a zsebéből.
– Calle Baglioni 17.
 Elindultak a járdán a kanális partján, mígnem a kérdéses házhoz értek. Vörös
téglás épület volt, fekete redőnyökkel a négy ablakon. A tetőn altana, azaz fából
készített terasz emelkedett ki. Benyitottak az ajtón. Zárva volt. Calvieri
végignézett a néptelen utcán, majd elővett egy egész csomó álkulcsot, s a
negyedik próbálkozásra sikerült is kinyitnia. A kulcsokat ezután zsebre vágta, de
Sabrina megragadta a karját, mielőtt kinyithatta volna az ajtót.
– Nálam van a fegyver, ugye nem felejti el?
Benyitott az ajtón, majd az. előtérbe pattanva körbefordult a Berettát maga
elé tartva. Mindent vastagon borított a por.
– Egy dologban biztosan nem tévedett az informátora. Itt már évek óta senki
sem lakik.
– Például Ubrino sem – mondta Calvieri, s belépett a lány után az előtérbe. –
Az ördögnek tartoztunk ezzel az úttal.
– Vagy mégiscsak kelepce lesz.
Mindketten hallották a zajt. Odafentről jött. Sabrina indult el elsőként felfelé
a fából készült falépcsőkön. Meg-megállt a csikorgó fokokon. Egy bronzkereszt
díszítette a falat a lépcsővel szemben. Évek óta nem takarították ezt a házat,
annyi bizonyos. Calvieri a folyosó végén lévő ajtóra mutatott. Nyitva volt.
Sabrina bólintott. Szinte biztos volt benne, hogy a zaj abból a helyiségből
jött. Berúgta az ajtót, majd féltérdre rogyott, a Berettát a sarokban kuporgó
alakra szegezte. A fiú nem lehetett több tíz évesnél, s szemei hatalmasra tágultak
a félelemtől. Visszatette a Berettát a tokba, és odament a fiúhoz, aki egészen a
falhoz lapult.
– Mi a neved? – kérdezte halkan olaszul.
– Marcello – felelte a fiú, közben Calvierit nézte. – Maguk rendőrök?
– Láttál már rendőrt ilyen hajjal? – kérdezte Calvieri, s meglóbálta előtte
lófarokba font haját.
Marcello megrázta a fejét.
– Az árvaházból jöttek?
– Nem – felelte Sabrina. – Mióta vagy te itt?
Marcello vállat vont.
– Egy hete. Tíz napja. Nem tudom.
– És miből élsz? – kérdezte Sabrina.
– Sok errefelé a turista még márciusban iá. Megtanultam, hogyan kell
zsebtolvajkodni. Még odabent az árvaházban…
– Hogy kerültél ide? – kérdezte Calvieri.
Marcello egy ablakhoz vezette őket. Kinyitotta, majd a ház oldalán végigfutó
tűzlétrára mutatott.
– A ház többi szobáját nem használom. Így nem hagyok lábnyomokat
magam után a porban. Akkor könnyen rám találnának.
– Nagyon kitaláltad – mondta Sabrina.
– Nem akarok visszamenni az árvaházba. Ugye, nem mondják meg nekik,
hogy hol vagyok?
 – Nem – felelte Calvieri, mielőtt Sabrina válaszolhatott volna. – Járt itt valaki
más is az utóbbi néhány napban?
– Nem. Csak maguk fedezték fel a búvóhelyemet.
Calvieri megsimogatta Marcello fejét.
– Ne félj, megőrizzük a titkodat.
Sabrina kihívta Calvierit a lépcsőfordulóhoz s becsukta utánuk az ajtót.
– Mit gondol, mennyi időt vészelhet még át az utcán, mire elkapják a
rendőrök?
– Sokkal tovább, mint azt gondolná. Hagyjuk békén a fiút, Sabrina.
– Mégis milyen esélye van, ha így kell élnie? Egy éven belül priuszos lesz.
– Mit gondol, miért szökött meg az otthonból? Nem egy olyan brigatistát
ismerek, aki árvaházban nőtt fel, és bármennyire is gyűlölöm a törvényt,
szívesebben látnám egy nevelőintézetben viszont, mint hogy neki is át kelljen
élnie azt az iszonyatos megaláztatást, amit nekik kellett az árvaházban.
– Maga egyedi esetekről beszél. Az árvaházak többsége igenis ellátja a
gyerekeket.
– Biztos benne? És hajlandó ezt a fiú előtt is kijelenteni?
Sabrina elgondolkodva ráncolta a szemöldökét. Ismét elővette a Berettát,
átkutatta az egész házat, s a másik lépcsősoron felment a teraszra. Az ajtón a
kilincs már erősen rozsdásodott. Nagy nehezen mégis kinyitotta, majd félreállt.
A terasz tele volt gyomnövényekkel. Megnézte, nem lát-e friss nyomokat
közöttük. Sehol semmi.
Calvieri odalent várta.
– Talált valamit?
Megrázta a fejét, s visszament a ház elé az utcára.
Calvieri utánament, s becsukta maga mögött a bejárati ajtót.
– Hát akkor ennyit a megbízható informátorunkról – mondta a lány megvető
hangsúllyal, miközben elindultak a kanális bejárata felé.
– Majd beszélek a fejével, erről biztosíthatom.
Az amerikai közben odébbvitte a csónakját a bejárattól, s vagy tizenöt
yarddal arrébb épp most kötötte ki. Észrevette őket, amint közeledtek feléje.
– Most már bemehetnek! – mondta, és a kötél után nyúlt, mely a csónak
hátuljában hevert.
Calvieri épp válaszolni akart valamit, amikor észrevett egy fehér
motorcsónakot, mely a Riva del Carbon mentén sorakozó kikötött vaporettók
mögül most vágódott ki. A vezető arcvonásait nem tudta kivenni ugyan, de az
biztos, hogy egy Uzi-t tartott a jobb kezében. Sabrinát a földre rántotta, ő maga
is lefeküdt mellé alig egy másodperccel később. Egész sorozatra való golyó
vágódott a mögöttük lévő falba. Sabrina emelkedett fel először kettejük közül.
Felpattant, s a kék-fehér motorcsónakhoz rohant.
– Mi folyik itt? – kérdezte az amerikai, s a már távolodó fehér csónak után
bámult.
– Elviszem a hajóját – mondta Sabrina, és beugrott mellé.
 – A pokolba is! – felelte az amerikai, s a kormánykerék elé lépett.
A lány kétségbeesetten nézett az egyre távolodó fehér motorcsónak után.
Utol kell érnie, még mielőtt befordul valamelyik kis mellékcsatornába. Nincs
vesztegetni való ideje. Előrántotta a Berettát s az amerikaira fogta.
– Kifelé!
– Jézusom, maga megőrült! – hebegte az amerikai hitetlenkedve, de egyre
csak a Berettát nézte.
– Kifelé! – csattant fel ismét a lány hangja.
Az amerikai idegességében nyelt egyet, majd kikászálódott a stégre. A lány
megfordult a csónakkal, s elindult a menekülő fegyveres után. A Grand Canale
ilyenkor délután tele van vízijárművekkel. A támadó ki is használta az előnyt.
Ide-oda szlalomozott közöttük játszi könnyedséggel. Volt ott pedig számtalan
sok vaporetto, motoscafo, vízitaxi, tele kíváncsiskodó turistákkal, traghettók,
kétszemélyes gondolák, melyek vásárlókat szállítottak a csatorna egyik oldaláról
a másikra, hogy a csatorna partján sorakozó üzletsorokban megfelelő alkudozás
után üzletet kössenek, azután bárkák, melyek friss áruval megrakodva a
luxusszállodák felé tartottak, mindenféle méretű és formájú motorcsónakok,
melyek óvatosan betartották a szigorúan vett sebességkorlátozást, és hatalmas
gondolák, melyek a gazdag turistákat szállítják a szállodákból, melyek a
csatorna két oldalán himbálóznak, ha leparkolják őket.
Már elvesztette szem elől a fehér csónakot. Átvágott egy közeledő vaporetto
orra előtt, s látta, hogy a sofőr dühében az öklét rázta felé. Hátha a csatorna
másik felében halad.,. De nem. Lelassított, hogy jobban belásson a
mellékcsatornákba. Hol a fenében lehet? Egy darabig még látta a bárkák között
szlalomozni, de azután mintha elnyelte volna a föld. Gyorsított, mígnem odaért,
ahol utoljára látta. Előbb jobbra nézett, majd balra. Sehol semmi. Ismét jobbra.
Innen nyílt egy másik kanális is. Úgy húsz yarddal odébb vezet ki a Grand
Canalétól. Ilyen rövid idő alatt nem juthatott a végére. Vagy mégis? Lelassított.
Nem, a fehér csónakot most sem látta. Megszólított egy fiatal kölyköt, aki a
járdán álldogálva most kezdte kirakodni a friss gyümölcsöt egy bárkáról, hátha
látott errefelé egy fehér csónakot néhány másodperccel korábban. A kölyök
leguggolt a járda szélére és tetőtől talpig végigmérte.
– Gyönyörű – dünnyögte. – Nagyon szép.
– Láttad a csónakot vagy sem? – kérdezte a lány dühösen.
Megvakarta a fejét.
– Talán. De megéri ez nekem?
– Tudod, mit? Felejtsd el! – csattant a lány hangja, és megtekerte a kormányt.
Elállták az útját. A bárka kötelét kibogozták közben, s az most keresztbe állt
a kanálison úgy negyvenöt fokos szögben. Nem fér el mellette. Ekkor egy újabb
Fickó jelent meg a parton. Az első suhanc beugrott a csónakba, de még mielőtt
Sabrina bármit is tehetett volna, érezte, hogy egy rugós bicska pengéjét szorítják
a bordái közé.
– Állítsa le a motort! – parancsolt rá a hang. – És ne próbáljon megfordulni!
 Engedelmeskedett.
– Biztosan van nála fegyver – mondta a fickó vigyorogva, nekifogott, hogy
végigmotozza. Sabrina ekkor felemelte a karját, majd a könyökét hirtelen a fickó
álla alá nyomta, s hátraszorította vele a fejét. Megcsavarta a karját, elvette tőle a
kést, hátrafeszítette a fejét, majd a torkához szorította a pengét. A másik fickó
óvatosan közeledett a csónakhoz.
– Dobd a vízbe! – kiáltotta a lány, és a fickó kezében lévő csáklyára mutatott.
Az egy pillanatig habozott, mire a lány még jobban odaszorította a pengét a
fickó torkához. Kicsordult a vére.
– Tedd azt, amit kér, Antonio! – nyöszörögte a fiú.
Antonio erre a vízbe hajította.
– Most pedig vidd el a bárkát az utamból!
Antonio idegesen bólintott, majd visszafutott a bárkához.
A lány egyre erősebben markolta a fickó haját, s a pengét még szorosabban
nyomta a torkához. Ismét csorogni kezdett belőle a vér.
– Választ akarok kapni néhány kérdésemre. Ha nem felelsz, mire a haverod
odébbviszi a bárkát, elvágom a torkodat. Akkor talán ő is hajlandó lesz segíteni.
– Mit akar tudni? – kérdezte a fickó elhaló hangon.
– Ki bérelt fel?
– Nem tudom a nevét.
Egyre beljebb mélyedt a penge a nyakán.
– Nem tudom, hogy hívják – kiáltotta. – Kérem, higgyen nekem! Tegnap
éjjel jött oda hozzánk a bárkára, s fél millió lírát ajánlott, ha biztosítjuk neki,
hogy senki sem juthat a nyomában ma. Csak annyi volt a dolgunk, hogy
ráijesszünk magára. Ez minden.
– Engem ijesszenek meg, személy szerint?
– Nem. Bárkit, aki a nyomába ered.
– Írd le, milyen a külseje!
– Magas. Barnára sült. Vállig érő, fekete haja van. És egy anyajegy az arcán,
a jobb oldalon.
– Ez a kanális hova visz?
– Vissza a Grand Canalére. U alakú.
Antoniónak sikerült a bárkát a parttal párhuzamosan kikötnie. Sabrina
félrelökte a fickót, s az nyomban kikászálódott a partra. Sabrina elindította a
motort, a pengét a vízbe dobta, s a motorcsónakkal elhúzott a bárka mellett.
Hirtelen benzinszagot érzett.
Egy folt húzódott előtte a vízen. És odébb is… Egy férfi jelent meg ekkor a
fal mögül az utca végében. Pontosan megfelelt a külseje az imént hallott
leírásnak. Sabrina tudta, hogy egyetlen rossz mozdulata akár az életébe kerülhet.
A férfi mosolyt küldött felé, jelezvén, hogy tudja, kicsoda, s kissé biccentett
hozzá a fejével is. Az Űzi azonban nem volt nála. Helyette két, újságpapírból
hajtogatott égő fáklyafélét tartott a kezében. Sabrina először arra gondolt, hogy
lelövi. De még ha el is találja, akkor is felgyújthatják. Márpedig a benzin
berobban. És nem lesz ideje menekülni.
Megfordította a csónakot. A férfi ekkor az egyik fáklyát a vízre dobta, majd
rögtön utána a másikat is. Egy pillanat múlva eltűnt a fal mögött. Hatalmas
lángok csaptak fel a vízen, s egyenesen a csónak orra felé haladtak. Sikerült
megfordulnia a csónakkal, s így ha csak néhány lábbal is, de kikerülte a tüzet. A
bárka pillanatokon belül lángra lobbant. Fülsiketítő sikoltás hallatszott a lángfal
mögül. Sabrina tehetetlen volt. Igen, semmit sem tehet a két fickóért, akik
ottragadtak.
Amikor megfordult, látta a fehér csónakot kivágódni egy mellékcsatornáról
úgy kétszáz yardra tőle. Elővette a Berettát, s üldözőbe vette. A fehér csónak a
sűrű forgalomban ismét szlalomozni kezdett, de Sabrinának ezúttal sikerült a
nyomában maradnia. A távolból sziréna hangját hallotta, és amikor hátranézett,
látta, hogy egy rendőrhajó közeledik felé. Mire megfordult, a fehér csónak ismét
eltűnt a szeme elől. Dühösen káromkodott magában. Kétszer is meglépett előle.
Amint elhaladt egy vaporetto mellett, a fehér csónak ismét előtűnt, a férfi
rálőtt. Kénytelen volt lebukni, míg a golyók elsüvítettek mellette a levegőben. A
vaporetto fedélzetén a turisták rémülten kiáltoztak, s a sofőr nyomban a
legközelebbi stég felé kormányozta a járművet. Sabrina felemelte a Berettát,
amikor a fehér csónak elhúzott mellette, de az oldalról meglökte a hajóját, s így
pontatlanul célzott. A támadó eltűnt egy újabb vaporetto mögött. Mire sikerült
ismét kormányoznia a csónakot, már sehol sem látta. Dühösen rávert öklével a
műszerfalra, majd hátranézett. A rendőrmotoros alig száz yardra volt mögötte.
És ekkor észrevette Calvierit, aki egy közeli stégről integetett felé.
Odakanyarodott hozzá, hogy felvegye.
– Hadd vegyem át a kormányzást – mondta, miközben bemászott a lány
mellé. – Jól ismerem az utat errefelé. Először is minél előbb le kell ráznunk
ezeket!
A lány beleegyezően bólintott, majd helyet cserélt vele.
– Jól van?
– Igen, eltekintve a hiúságomon esett csorbától – rázta a fejét szinte
undorodva önmagától.
– Na, ne legyen olyan szigorú önmagához, Sabrina! Maga is csak ember…
– De ő is az! – csattant a lány hangja. – Miért nem ölt meg, ha egyszer
voltam olyan hülye, hogy lehetőséget adtam neki érre?
– Szerintem még mindig egészen jó esélye van rá – mondta Calvieri,
miközben megfordultak a Rio San Pólón, a Grand Canaléról leágazó egyik
legszélesebb csatornán haladva.
– Akkor is nyugodtan lepuffanthatott volna, amikor elém-vágott a vaporetto
mögül. Nincs ennek semmi értelme.
– Ahelyett, hogy örülne, hogy még életben van – mondta Calvieri, és
kikötötte a hajót egy kanális partján a Rio San Polo mellett. Egy fehérre meszelt
falú házra mutatott az utca végében.
 – Egyik barátomé. Itt elbújhatunk, míg elmennek a rendőrök.
Kimásztak a partra.
– Tonino?
Calvieri meglepődve nézett fel. Most először szólította a lány a keresztnevén.
– Tony, ha kérhetem. Utoljára az iskolaigazgató szólított Toninónak.
– Köszönöm – mondta a lány halkan.
– Fura, mi? Most megmentettem az életét. Lehet, hogy legközelebb én leszek
a másik csónakban és lelövöm.
– Vagy épp fordítva – mondta a lány, állva a tekintetét.
– Persze. Miért is ne? – Calvieri idegesen felnevetett, majd elindultak a ház
felé.
La Serenissima. Ennyit a derűs Velencéről. Ez a város már sohasem lesz a
régi nekem – gondolta Sabrina.

5.

Whitlock hasogató fejfájással ébredt. Kinyitotta a szemét, s lassan körülnézett

maga körül. Egy barna bőrrekamién feküdt, a feje alatt párna volt. Egy
repülőgépen fedélzetén. Magángép lehetett,., no már csak a plüsshuzatokból
ítélve is. Megpróbált ugyan felülni, de hirtelen fájdalom hasított a fejébe. Inkább
hátradőlt, s megmasszírozta a halántékát az ujjai hegyével.
– Tessék. Ezeket a hadseregben használják.
Fekete kesztyűs kezet látott a szeme sarkából. Az egyikben két fehér tabletta,
a másikban egy pohár víz. Young hord fekete kesztyűt… De a hang nem az övé
volt. Idősebb, kulturáltabb is. És Young hangjától eltérően nem volt olyan erős
amerikai akcentusa. Biztosan Wiseman az. Elvette a tablettákat a feléje nyújtott
kézből, és a szájába vette őket. Keserű volt. A poharat a kéz ekkor odatartotta a
szájához. Kortyolt belőle egyet, lenyelte vele az első tablettát. A másik tablettát
a következő korttyal. A padlóra tette a poharat, s ismét hátradőlt a párnára.
Szemét lecsukta.
Még vagy öt percbe telt, mire ismét megpróbált felülni. Felemelte a fejét a
párnáról, a lábait pedig lelógatta. Majd nagy nehezen felült, megdörzsölgetve a
szemét. Ismét kezdte embernek érezni magát.
– Mi van a fejével?
Whitlock a kabin végébe nézett. Egy férfi ült ott, alig néhány lábnyira a
pilótafülke ajtajától. Ráismert. Richard Wiseman volt az. Rust mellékelte a
fotóját a dossziéban. Azon a fényképen azonban háromcsillagos egyenruhát
viselt, most világosszürke öltönyt, fehér inget kék nyakkendővel. Ötvenöt körüli
lehetett. Takaros, ápolt fekete bajusz, fekete haj. A halánték környékén őszes.
Wiseman elismételte a kérdést anélkül, hogy felnézett volna. Pasziánszozott.
 Whitlock az órájára pillantott. Négy órát aludt összesen. Az asztalhoz ment, s
leült Wisemannel szemben.
– Úgy érzem, túl messzire mentek. Tudni akarom, mi történt.
Wiseman bólintott, miközben az előtte lévő kártyalapokat tanulmányozta.
Végül hátradőlt, és a támlára könyökölt.
– Mit szeretne tudni?
– Először is mondjuk azt, hogy kicsoda maga?
Wiseman megmondta a nevét.
– És hol a fenében vagyunk most?
– A magángépemen. Harmincötezer láb magasságban Franciaország felett.
Rómában leszünk úgy huszonöt perc múlva.
– Rómában? – kérdezte Whitlock. – Ugyan miért visz engem oda?
Wiseman épp válaszolni akart, amikor kinyílt a fürdőszoba ajtaja a kabin
másik végében. Tekintete elrebbent Whitlock mellett, s a közeledő alakra
mosolygott.
– Nos, ismét a régi, látom. Mr. Alexander, ugye már találkozott Vic
Younggal?
Whitlock tekintete szélesre tágult a meglepetéstől, amikor meglátta Youngot.
A fekete haj és a bajusz eltűnt. Most szőke volt és frissen borotvált.
– Paróka volt rajtam – mondta Young, miközben sűrű szőke hajába túrt. A
bárszekrényhez ment, kitöltött két adag bourbont, s az egyik poharat Wiseman
kezébe adta. – Ön mit iszik, Alexander?
– Semmit – felelte Whitlock, miközben rideg pillantást vetett Youngra.
Young vállat vont.
– Otthagytam őket a járőrkocsiban. Csak elkábítottuk…
– Megölted Dave-et…
– Túl sokat tudott – vágott közbe gyorsan Young.
Whitlock megrázta a fejét, mint aki igazán kétségbeesett.
– Legfeljebb öt évet kaptam volna azért, amit elkövettem. Három év múlva
kiszabadulnék. Most tizenöt évet is rám húzhatnak gyilkossági kísérlet miatt…
Young felemelt egy kártyalapot, visszaejtette az asztalra, majd leült.
– Nem. Ha a zsaruk megtalálják a fegyvert, akár még gyilkosságért is ülhet.
– Miről beszél? – kérdezte Whitlock meglepődve. – Gyilkosság? Én nem
öltem meg senkit.
– Nem? – kérdezett vissza Young. – Csak egyvalakinek az ujjlenyomatai
vannak a fegyveren. A maga ujjlenyomatai.
– Ez nevetséges. Maga húzta meg a ravaszt.
– De rajtam egész idő alatt kesztyű volt. Ugye emlékszik? A maga ujjait
tettem a fegyverre, miközben aludt.
– Most hol van a fegyver?
– Biztonságos helyen – felelte Young.
– Ezt nevezik elővigyázatosságnak – jegyezte meg Wiseman.
– Elővigyázatosságnak? Mi ellen? – kérdezte Whitlock gyanakvóan.
 – Nehogy túl korán kísértésbe essen. Majd ha teljesítették Rómában a
feladatot – felelte Wiseman.
– Nos, és ha igen, akkor átadja a fegyvert a rendőrségnek?
– Épp ellenkezőleg. Magának adjuk át százezer fontnak megfelelő készpénz
kíséretében.
– És komolyan azt hiszik, hogy én ezt elhiszem?
– Nem értem, miért ne hihetné el – mondta Wiseman, s vállat vont. – Nem
tudja Vicre kenni Humphries halálát. Vagy fél tucat tanút tudunk
felsorakoztatni, akik megesküsznek arra, ha kell, akár bíróság előtt is, hogy
velük volt egy másik országban a lövöldözés idején. Én például Londonban
voltam a kérdéses időpontban. A St. James palotában. Az amerikai nagykövettel
régi barátok vagyunk…
– Mindent alaposan kiterveltek jő előre, igaz? – mondta Whitlock. – Vagyis
akárhogyan is nézzük, én vagyok az egyetlen, akinek el kell vinnie a balhét.
– Nem, ha okosan viselkedik, és azt teszi, amit mondunk – felelte Wiseman.
– Vagyis pontosan miért is megyünk Rómába? – kérdezte Whitlock.
– Hogy megtaláljam a bátyám gyilkosát – mondta Wiseman.
– Megtalálni vagy megölni akarja őt?
– A kettő között nincs különbség – mondta Wiseman.
– Ez egyre jobb lesz. Gondolom, az ujjlenyomataim rajta lesznek azon a
fegyveren is…
– Hivatalosan egyikünk sincs olasz területen. Mindketten hamis útlevéllel
lépjük át a határt. Vic, add csak ide az útlevelet!
Young egy aktatáskához ment. Elővett belőle egy útlevelet, s az asztalra
dobta Whitlock elé.
Whitlock felemelte.
– Raymond Anderson?
Kinyitotta s meglátta benne a fénykép üres helyét.
– Mindjárt készítünk egy polaroid képet – mondta Wiseman vállvonogatva,
majd intett Youngnak.
– Vic Vincent Yardley néven fog utazni. Ne felejtse el ezt a nevet!
– És maga? – kérdezte Whitlock Wisemant.
– Én Rómába megyek. El kell hoznom a bátyám holttestét.
– Mi történt vele?
Wiseman felemelt egy dossziét a padlóról a széke mellől, és átadta
Whitlocknak.
– Itt van minden, részletesen leírva. Újságkivágások, főleg az amerikai
sajtóból.
Whitlock kinyitotta. Már sokat látott közülük, amelyek itt is szerepeltek.
Átlapozgatta, néha-néha megállt, hogy elolvassa, amin épp megakadt a szeme.
– De miért végzett vele a Vörös Brigádok?
– Ezt szeretném kideríteni – felelte Wiseman, s arcvonásai hirtelen
megkeményedtek. – Soha a légynek sem ártott, míg élt. És csakis a munkájának
élt. Azt már sokkal jobban megértettem volna, ha velem akarnak végezni.
Hiszen többszörösen kitüntetett katona vagyok és szoros kapcsolatok fűznek a
NATO-hoz. Tudom, hogy célpont lehetek a számukra. De David vajon miért lett
az? Igazából az döbbentett meg, amit ezek az átkozottak valójában a
nyilvánosságra hoztak. Ez hiba volt. Nagyon nagy hiba.
Whitlock becsukta a dossziét, átadva Wisemannek.
– Őszintén sajnálom a bátyját. De még mindig nem értem, hogy jövök én
ehhez az egészhez.
– Önt ajánlották nekem, mint Európa és Amerika legjobb sofőrjét – felelte
Wiseman. – Vicnek szüksége lesz magára ahhoz, hogy gyorsan olajra léphessen.
Minden attól függ, hol és mikor kerül sor az akciókra.
– Azt mondta, a bátyja gyilkosát keresi, és nem a gyilkosait. Hány akcióra
gondol?
– Legalább két emberrel kel! végezniük. A gyilkossal és azzal, aki kiadta
neki a parancsot. És ha kiderül, hogy mások is benne vannak, akkor őket is célba
veszem. Igazságot akarok szolgáltatni, Mr. Alexander. Bármi áron is!
– Miért van szüksége a személyes vérbosszúra? Miért nem hagyja inkább a
rendőrségre? Sitteljék csak le a gyilkost!
– Én katona vagyok, Mr. Alexander. A Vörös Brigádok pedig az ellenség.
Engem arra tanítottak, az ellenséget el kell pusztítani.
– És akkor miért nem sajátkezűleg végzi el a piszkos munkát? – Whitlock
arckifejezése most nyíltan provokáló volt.
Wiseman levette a kesztyűjét, s felemelte a kezét.
Mindkét kézfejről hiányzott a mutatóujja.
– A vietkongok vágták le még 69-ben, amikor rájöttek, hogy kém vagyok.
Szerencsém volt, mert én élve megúsztam. És még ma is életben vagyok. Azóta
jó néhány fegyvert csináltattam magamnak. De ezek mégsem igazán pontosak.
Csak akkor használom őket, ha vadászni megyek. Ha első lövésre nem terítek
le egy szarvast, még mindig van lehetőség egy második lövésre, hogy végezzek
vele. Az egészen más, ha ember a célpont, s csak megsebesítem. Főleg, ha
olyasvalakiről van szó, akinél ugyancsak van fegyver. Nem mintha félnék a
haláltól, Mr. Alexander, csak biztos akarok lenni abban, hogy tökéletes munkát
végzünk. Ezért esett önökre a választásom. Vie volt a legjobb lövész
Vietnamban. És még ma is ő az egyik legjobb. Mint már mondtam, önt tartják a
legjobb sofőrnek. Nem hiszem, hogy maguk ketten kudarcot vallanának.
– Ideje döntenie, Alexander. Nos, széna vagy szalma?
– Nekem valahogy nem tűnt fel, hogy van lehetőségem dönteni – jegyezte
meg Whitlock gúnyosan.
– Nagyon egyszerű – mondta Young. – Ha igen, negyvenezer fontot kap érte.
Ha nem, becsukjuk maga után az ajtót.
– Ez már igazi választási lehetőség. Benne vagyok, bármi áron.
 – Remek – mondta Wiseman. Kivett egy borítékot a zsebéből, s átadta
Whitlocknak. – Húszezer font sterling van benne. A maradékot akkor kapja
meg, ha készen vannak.
Észrevette a bizonytalanságot Whitlock tekintetében. – Talán nem árt, ha
tisztában van valamivel, Mr. Alexander. Én soha senkit sem szedtem rá. Büszke
vagyok a becsületességemre. Meg fogja kapni a teljes összeget, amint
teljesítették a feladatot.
Whitlock kinyitotta a borítékot, s belenézett. A pénz használt ötvenfontos
bankjegyekben sorakozott benne.
Young elővett egy nyolc hüvelyk hosszú dobozt a belső zsebéből, s kitette az
asztalra Whitlock elé.
– Nyissa ki!
Whitlock felemelte a dobozt, s levette a tetejét. Benne egy óra feküdt, kis
bársonypárnán. Kivette, megforgatta az ujjai között, majd kérdő pillantást vetett
Youngra.
– Csatolja fel! – mondta Young.
– Ugyan miért? Van órám.
– Vegye fel! – mondta Young megint.
– Mi a fenének?
– Egy kis elővigyázatosságból. Nehogy valami őrültség jusson eszébe most,
hogy már megkapta a pénzt – mondta Young.
– Más szóval pórázon tartanak?
– Csak egy kis elővigyázatosság az egész, semmi több – mondta Wiseman. –
Negyvenezer font nem kis pénz, Mr. Alexander. Nem szeretnénk, ha olyasmire
csábulna, amit később megbánhat.
– És mi van, ha mégsem vagyok hajlandó elfogadni a feltételeket?
Young mosolygott.
– Nos, akkor a gyilkos fegyvert olyan helyen felejtjük, ahol a rendőrség
könnyűszerrel megtalálja majd. Magát pedig átadjuk a hatóságoknak, amint
Rómába érkezünk.
Whitlock erre lecsatolta a saját órája szíját, majd felvette a másik órát.
Young elővett egy kis fekete távirányítót a zakója zsebéből, s kitette az
asztalra.
– Az óra fedele plasztikbombához van csatlakoztatva. Három különböző
módon lehet felrobbantani. Először is: ha megpróbálná levenni a karjáról az
órát. Másodszor: ha a távirányító gombját megnyomja valaki. És harmadszor: ha
az óra és a távirányító több mint három mérföld távolságra kerülnek egymástól.
Elég nagy robbanást okoz. Akár le is szakíthatja a karját. Tulajdonképpen bele is
halhat attól függően, hogy épp hogyan tartja a csuklóját a robbanás pillanatában.
– Ezt nem hiszem el… – hallgatott el Whitlock, s tekintete valósággal
lángolt.
– Megértem, hogy fenntartásai vannak, Mr. Alexander.
– Nem, ezt maga nem értheti – mondta Whitlock dühösen.
 – Hogyan is érthetné! Már elraboltak, megfenyegettek, elkábítottak, és most
fondorlattal rávesznek, hogy viseljek magamon egy pokolgépet. Belementem,
hogy megcsinálom, amit kérnek, de most mit akarnak még tőlem? Ha azt akarja,
hogy sofőrködjek maguknak, Young, akkor most azonnal megsemmisíti ezt a
szerkentyűt.
Young megrázta a fejét.
– Rajta marad, míg be nem fejezzük az akciót. És itt én vagyok az, aki a
feltételeket diktálja. Én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogyan lehet
megsemmisíteni a szerkezetet. Maga pedig kénytelen lesz hordani ezt az órát,
Mr. Alexander. Nincs más választása.
– És maga áldását adja erre? – kérdezte Whitlock Wiseman t.
Wiseman rábólintott.
– Ha Vic ezt akarja, ám legyen. Ez az ő akciója, ő szabja meg a feltételeket.
Én most csak külső szemlélő vagyok, semmi több.
– Én nem bízom magában, Alexander. De így legalább pontosan tudni
fogom, mikor és hol van. Mindig ott lesz, ahol én akarom. Feltéve persze, hogy
nem akarja elveszíteni a karját rongyos negyvenezer font miatt. Én személy
szerint azt hiszem, ennél azért jóval intelligensebb.
A pilóta beleszólt a mikrofonba. Arra kérte őket, kapcsolják be a biztonsági
övét, mert megkezdik a landolást Rómában.
Whitlock becsatolta az övét, majd az órára meredt. Pontosan úgy alakult
minden, ahogyan azok eltervezték. Eddig legalábbis…

Philpott felvette a telefont az íróasztaláról.

– Lonsdale van a vonalban, uram, a Scotland Yard antiterrorista osztagától –
mondta Sarah.
– Kapcsolja, kérem.
– Philpott ezredes?
– Igen. Már legalább két órája várom a hívását. Mi történt? Minden rendben
ment C. W.-vel?
– Vele nem volt semmi gond. Mostanában kell leszállniuk Rómában.
– Akkor meg miért nem hívott korábban? – kérdezte Philpott.
Lonsdale röviden összefoglalta a történteket. Elmondta azt is, hogy
Humphries holttestét Stoke Newingtonban találták meg.
– És mi van az anyával meg a gyerekkel? Jól vannak? – kérdezte Philpott
nyugtalanul.
– Igen, mindketten jól vannak.
– De vajon miért volt szüksége rájuk Youngnak?
– Harris ismeri a fiú apját, Wendell Johnsont…
– Ki az a Harris? – vágott közbe Philpott..
– Az, akit Young azért bérelt fel, hogy segítsen neki Alexandert
megszöktetni. Úgy tűnik, Youngnak azért volt szüksége túszokra, hogy így
kényszerítse a rendőröket, hogy engedjék el Alexandert. De tudta, hogy ha csak
úgy elrabol valakit az utcán, az túlságosan veszélyes lehet rá nézve. Ekkor
támadt Harrisnak az ötlete, hogy Mary Robsonnal és a kisfiúval kezdhetnének
valamit.
– Ezt Harristől tudja?
– Igen.
– Honnan szerzett Young rendőrkocsit meg egyenruhákat?
– Egy színháztól vette kölcsön a jelmezeket. Azután névtelenül felhívta a
rendőrséget, hogy, egy járőrkocsit elcsaljon Lambethbe egy lakótelepre. Ketten
már túlerőben voltak a sofőrhöz képest, akit azután megkötözve otthagytak egy
üres lakásban a lakótelepen. Whitlockot pedig fél órával ezután rabolták el.
– Hogyan vitték fel C. W.-t a repülőre?
– Wiseman magángépe, egy Lear az egyik amerikai bázison állt. Az
ügyeletes a kapunál megesküszik arra, hogy csak ketten ültek Wiseman hivatali
kocsijában, amikor az megérkezett a bázisra. Wiseman meg a sofőr.
– Aki bizonyára nem más, mint Young.
– A leírás nagyjából megfelel annak az amerikainak, aki segített Whitlockot
megszöktetni a rendőrautóból. Nem akartuk tovább erőltetni a nyomozást ebben
az irányban, nehogy visszajusson a hír Wisemanhez. A logika azt diktálja,
Whitlock a csomagtartóban lehetett, nyilván eszméletlen állapotban, amikor a
kocsi megérkezett a bázisra.
– Nagyon köszönöm a segítségét, Lonsdale…
– Ugyan, ez csak természetes.
– Majd felhívom, amikor ismét átadhatják Alexandert a rendőrségnek…
– Rendben van. Addig is elszórakoztatjuk a fickót.
Philpott ezzel letette a kagylót. Majd arra kérte Saraht, kapcsolja neki a
római szállodát, ahol Kolchinsky lakik.

Paluzzi Rómából felhívta Nikki Karost, hogy megtudja, találkozhatnak-e vele

aznap délután. Telefonon azonban nem volt hajlandó további részleteket
közölni. Karos azt mondta, szívesen látja őket a szigeten, bár azt is megjegyezte,
szerinte nem tud a segítségükre lenni.
Az NOCS egyik Cessnájával repültek egészen a fővárosig, Korfuig, ahonnan
egy Alouette helikopterre szálltak, s Karos villájához, a várostól húsz mérföldre
lévő Aji Deka hegyhez repültek. Késő délután értek oda.
Marco tökéletes landolást hajtott végre. A helikopterleszálló szélén parkoló
fehér Mercedestől néhány lábra álltak meg. A sofőr ott álldogált az autó mellett.
Egy Bernadellit tartott a kezében. Graham és Paluzzi kiszálltak a helikopterből.
A sofőr elvette tőlük a Berettákat azzal, hogy majd visszakapják, amikor
elhagyni készülnek a szigetet. Betessékelte őket a kocsiba, majd beült a volán
mögé, s elhajtott velük az onnan ötszáz yardra lévő, spanyol stílusban épült
villához, mely a hegy oldalában állt. A tenger felől negyven láb mélységű
szakadékos sziklafal emelkedett. Fehér kesztyűs inas kísérte őket az üvegfalú
lifthez, mely az épület oldalán, kívül haladt. Megnyomta az egyik gombot, és
pillanatokon belül a tetőre repültek. Amikor kinyílott az ajtó, egy tágas teraszon
találták magukat, melynek nagyobbik részét egy úszómedence foglalta el. Az
inas visszament az épületbe, hogy kihozza az italokat, ők pedig a korláthoz
mentek, hogy megnézzék a lélegzetelállító panorámát. A falu, s a csendes
Khalikiopoulos-lagúna terült el a mélyben alattuk, a Pandokrator, a sziget
legmagasabb hegycsúcsa, és a csipkézett élű albán hegyek meredeztek a
távolban. A táj hihetetlen nyugalmat árasztott feléjük.
Graham az úszómedencéhez ment, s ujjai hegyével megnézte a vizet.
Kellemesen langyos volt. Amint ott állt a medence szélén, észrevette, hogy a
lifttől balra a falba beépített akváriumok és terráriumok sorakoznak.
Mindegyikben egy-egy pár kígyó tekergőzött. Táblák jelezték, melyik milyen
fajtához tartozik. Volt ott minden: keleti gyémánthátú csörgőkígyó, zöld mamba,
gaboni vipera, királykobra, azaz a világon ismert legerősebb mérgű kígyófajták.
– Gyönyörűek, ugye?
Graham megfordult. Egy férfival találta szembe magát. Hangtalanul szállt ki
a háta mögött a liftből. Ötven körüli, nagy orrú, aszimmetrikus arcú, őszülő hajú
ember volt, aki fehér öltönyt és panamakalapot viselt.
– Karos. Nikki Karos – mondta a férfi, és Graham felé nyújtotta a kezét. –
Ön Paluzzi?
– Graham.
– Ja, maga az az amerikai – felelte Karos, miközben megrázta Graham kezét.
Paluzzi odament hozzájuk, kezet fogott Karosszal.
– A nagy túlélők – mondta Karos, miközben a kígyókat nézte. – A hüllők,
ilyen vagy olyan formában, dé több mint háromszáz millió éve élnek itt, ezen a
Földön. Belőlük származik a dinosaurus, az iktiosaurus, a plesiosaurus, s a
történelem előtti korok számos más, csodás teremtménye. Ezeknek a
prototípusaiból származnak az emlősök és a madarak. És amikor az ember végül
elpusztítja önmagát, a hüllők még mindig itt lesznek, hogy újrakezdjék az egész
evolúciót.
– Miért éppen a kígyók? Miért nem a krokodilok vagy a gyíkok?
– Ugyan hol van a szépség egy vérengző krokodilban, Mr. Graham? Vagy a
sunyi gyíkokban? Viszont a kígyók egyszerűen gyönyörűek. Karcsú,
áramvonalas a testük. És a gyorsaság, mellyel lecsapnak az áldozataikra!
Sokszor órák hosszat elüldögélek itt és figyelem őket – mosolygott Karos.
– Bocsánat, tudom, nem azért jöttek ide, hogy a kígyókról diskuráljunk.
Miért nem ülünk le?
A medence szélén álló asztalhoz mentek, s helyet foglaltak körülötte.
Kellemes meleg volt a márciusi napfényben. Ekkorra visszajött az inas egy
megrakott tálcával a kezében. Kitette eléjük az italt, meg egy-egy tányér
luoukanikát, azaz fűszeres, apró virslit. Graham az inas távolodó alakját nézte, s
csak ekkor vette észre, hogy egy másik férfi is áll a lift mellett. Karjait keresztbe
fonta széles mellkasán. Néger volt, csupa izom, hat láb öt inch magas. Fejét
kopaszra borotválta, s aranykarika csillogott bal fülében. Grahamnek egy Erről
Flynn-film kalózfigurája jutott az eszébe róla.
Karos követte Graham tekintetét.
– Nem kell félnie Boudientől. Már öt éve ő a testőröm. Algériai származású.
Kissé szűkszavú, de ha mégis mond valamit, arra mindig érdemes odafigyelnie
az embernek.
– Ez egyáltalán nem lep meg – felelte Graham, majd kortyolt egyet az italból,
amit az inas az imént tett le elé.
– Nos, uraim, mit tehetek önökért? Bevallom, egy kissé nyugtalanít, hogy
egyenesen az Államokból jön ide valaki, hogy beszéljen velem. Az ön
országával, Mr. Graham, ugyanis nem állok üzleti kapcsolatban.
– Jövetelünknek semmi köze a hazámhoz. Mit tudna mondani nekünk Vittore
Dragottiról?
Graham és Paluzzi ekkor erősen figyelték Karos arcát, hátha a név hallatán
legalább megrándul egy arcizma, vagy megrebben a tekintete. De semmi ilyesmi
nem történt. Igaz, voltaképpen ezen sem lepődtek meg. Karos ízig-vérig profi
volt.
Karos ekkor kortyolt egyet a jeges teából, majd megrázta a fejét.
– Sajnálom, de nekem semmit sem mond ez a név.
Paluzzi úgy döntött, akcióba lép. Most jó hasznát veszik a tervnek, amit a
gépen ötlöttek ki. Elővette a bankszámlaegyenlegeket a zakója zsebéből, s Karos
felé nyújtotta.
– Ezt Dragotti széfében találtuk. Ez a négy befizetés öntől származik. Tudna
erre valamiféle magyarázattal szolgálni?
Karos szemöldökét ráncolva vette el a papírokat Paluzzitól, s gondosan
kirakosgatta azokat maga elé az asztalra. Elővett egy olvasószemüveget a
zsebéből, és feltette. Miután alaposan megvizsgálta a Paluzzi által pirossal
megjelölt tételeket, felnézett rájuk, s vállat vont.
– Ez előttem is rejtély. Sohasem kötöttem üzletet ezzel az illetővel.
Megtudhatnám, ki ő és mivel foglalkozik?
– A római Neo Chem kereskedelmi igazgatója – felelte Paluzzi.
– Neo Chem? Ez valami vegyiüzem lehet – állapította meg Karos halvány
mosoly kíséretében. – Nem hiszem, hogy sok közünk lenne egymáshoz, már ami
az üzletet illeti. Csak arra gondolhatok, hogy esetleg valamelyik munkatársam
állhatott vele kapcsolatban…
– Most már nyugodtan abbahagyhatja a színjátékot, Karos – csattant fel
Paluzzi. – Pontosan tudom, hogy ilyesfajta kifizetésre nem kerülhet sor, csak
akkor, ha azt ön is engedélyezte. Ha egy munkatársa üzletelt vele, akkor arról
magának is tudomása van.
– Ugyan Fabio, szerintem felesleges továbbra is kesztyűs kézzel bánnunk
vele – mondta Graham halkan, és ezzel megkezdte a terv következő lépésének
megvalósítását. – Ugyan minek fecséreljük az időnket? Áruld végre el neki,
hogy Dragotti mindent bevallott!
 – Bízd csak rám, oké? – vágott vissza Paluzzi.
Graham ekkor Karoshoz fordult.
– Nos, hát legyen. Már beszéltünk Dragottival ma reggel. Hajlandó
együttműködni velünk, ha cserébe kedvezőbb ítéletre számíthat. Elismerte, hogy
ő volt a közvetítő maga és Wiseman között. Mit gondol, hogyan került hozzánk
különben a bankszámlakivonat?
Súlyos izzadságcseppek futottak le Karos arcán. Gyorsan letörölte, majd a
közeledő Boudienre nézett, aki a felemelt hang hallatán rögtön elindult feléjük.
Karos megrázta a fejét, intett neki, hogy nincs rá szüksége.
– A vallomást írásba adta Rómában – mondta Graham. – Ami ebben magára
vonatkozik, az épp elég ahhoz, hogy akár húsz évet üljön a rács mögött.
– Egyezzünk meg! – javasolta Karos, amint Boudien beszállt a liftbe.
– Nincs abban a helyzetben, Karos, hogy megegyezést kínáljon nekünk –
mondta Graham.
– Én nem kerülhetek börtönbe. Túl sok ellenségem van odabent a sitten.
– Erre korábban is gondolhatott volna. Mondjuk, még mielőtt ebbe az ügybe
belekeveredik – felelte Graham.
Karos ekkor a korláthoz ment, majd lenézett a Khalikiopoulos-lagúnára.
– Összehozom magukat Ubrinóval. Cserébe adnak nekem húsz óra előnyt
attól fogva, hogy előkerült a fiola. Nem nagy ár, amikor ilyen nagy a kockázat.
Graham Paluzzira nézett.
– Te mit gondolsz?
Paluzzi az üres poharat bámulta, de végül rábólintott.
Karosra nézett.
– Megegyeztünk. Mikor tud összehozni minket vele?
– Ma este. A Sant Ivó előtt találkozom vele Rómában. Este nyolckor.
– És biztosan nála lesz a fiola? – kérdezte Paluzzi, miközben jegyzetelni
kezdett a noteszbe, amit az imént vett elő a zsebéből.
– Feltételezésem szerint igen. Azt az utasítást kapta, hogy állandóan tartsa
magánál.
– Tudod, hol van ez a hely? – kérdezte Graham Paluzzitól.
Paluzzi bólintott.
– Egy kis templom a Pantheon közelében. De miért éppen ott találkoznak?
Karos vállat vont.
– Ő hívott fel engem, hogy találkozzunk. Azt mondta, nagyon fontos.
Graham gyanakodva nézte Karost, majd figyelmeztető mozdulatot tett felé a
mutatóujjával.
– Jobban teszi, ha nem próbál átejteni minket, mert ha mégis, jóval hamarabb
börtönbe találja magát, mintsem gondolná.
– Ugyan miért akarnám becsapni magukat? Semmit sem nyerhetek rajta.
Most nem.
– Kinek dolgozik? – kérdezte Paluzzi megtörve a csendet.
 – Senkinek sem dolgozom. Lino Zocchival működöm együtt. A Vörös
Brigádok római sejtjének a főnökével.
– Miért épp magára esett a választása? – kérdezte Paluzzi.
– Mert tudta, hogy a vezérkar nem adná áldását erre az akcióra. És szüksége
volt pénzre, hogy finanszírozhassa. Nekem megvolt hozzá a tőkém.
– Összesen mennyit kapott Wiseman? – kérdezte Graham.
– Százezer dollárt. Bagó, ha arra gondol, mit alkotott meg. Ez a vírus
megfizethetetlen. Felbecsülhetetlen az értéke.
– És kinek az ötlete volt az ideggáz? – kérdezte Paluzzi.
– Zocchié. Csak a figyelem eltereléséül szolgált. Semmi több…
– Vagyis Ubrino tudja, hogy nála vannak a vírusok? – kérdezte Paluzzi.
– Persze, hogy tudja. Mint mondtam, az ideggáz csak ürügy volt.
– És mennyit nyer maga ezen az üzleten? – kérdezte Paluzzi.
– Húszmillió font sterlinget.
Graham halkan füttyentett.
– Azt is elmondta magának Zocchi, hogy hogyan akarja megszerezni ezt a
pénzt?
Karos megrázta a fejét. Észrevette, hogy a Gazelle-helikopter átrepült a
lagúna fölött, majd elindult a ház felé.
– Egész nap a tájat fogja csodálni? – csattant fel Graham.
Karos feléje fordult.
– Nem, ezt nem kötötte az orromra. De úgy gondoltam, valami tranzakcióról
van szó. Vagyis a vírust továbbadja valakinek jó pénzért.
Graham tekintete ekkor Karos mögé tévedt. A helikopter igen gyorsan
közeledett. Túl gyorsan. Látta, hogy két 30 mm-es fegyver van a gép oldalán.
Arra sem volt ideje, hogy figyelmeztetésképp felkiáltson. Oldalra vetette magát,
magával rántotta Paluzzit is. A székkel együtt hátraborultak, egyenesen a
medencébe. Ekkor már eldördültek a gépfegyverek. Karos teste furcsán
rángatózni kezdett, s a vére nyomban kispriccelt a golyó ütötte sebekből. Fehér
öltönye pillanatokon belül elázott. Nekitántorodott a korlátnak, majd lefordult
róla, és a mélybe zuhant. A pilóta ismét végigrepült a terasz felett, majd balra
döntötte a gépet és gyorsan eltűnt a város, Korfu irányában.
Graham és Paluzzi a víz alá merülve várta, levegőt sem véve. Még vagy tíz
másodpercig maradtak így azután, hogy megszűnt a golyózápor. Akkor átúszták
a medencét, s csak a lépcsőknél emelkedtek ki a vízből, levegő után kapkodva.
Graham mászott a medencéből elsőként. Egyenesen a korláthoz futott. Paluzzi a
nyomában. Karos teste vagy nyolcvan láb mélységben ért földet. A szürke
sziklán kitekeredve, élettelenül hevert. Fehér zakója szinte világított. Paluzzi
dühösen káromkodott egyet az anyanyelvén, majd megtörölte az arcát. Ujjai
között vér csordogált.
Graham észrevette, s vérző szájára mutatott.
Paluzzi megveregette Graham karját.
– Megmentetted az életemet.
 – Semmiség – mondta Graham, és letépte magáról csuromvizes ingét.
Ekkor nyílt a liftajtó, s kilépett rajta Boudien. Két testőr volt a nyomában.
Mindketten egy-egy Spectre gépfegyverrel a kezükben. A korláthoz futottak, és
lenéztek a szakadékba. Karos holtteste ott hevert a sziklákon. A két testőr
Grahamre és Paluzzira nézett. Halkan váltottak néhány szót Boudien-nel.
– Azt hiszik, mi rendeztük meg az egészet – mondta Paluzzi lefordítva a
görög mondatokat Grahamnek.
Boudien ekkor Paluzzihoz fordult.
– Látta, milyen helikopter volt az?
– Nem – hazudta Paluzzi. – Csak azt láttam, hogy fehér volt és csak
egyvalaki ült benne, senki más.,
– Látta az arcát?
– Ugye tréfál? – mondta Paluzzi hitetlenkedve. – Egy szempillantás alatt már
a vízben voltam.
Boudien ekkor a korlátba kapaszkodva kihajolt a Khalikiopoulos-lagúna fölé.
– Mit gondol, ki lehetett az? – kérdezte Paluzzi.
– Signore Karosnak számos ellensége akadt. Közülük bármelyik megtehette.
– És Lino Zocchi? – kérdezte Paluzzi várva a reakciót.
Boudien arca azonban rezzenéstelen maradt.
– Őt nem ismerem. Signore Karos sohasem beszélte meg velem az üzleti
ügyeit.
Hirtelen gyanakvó pillantással kezdte méricskélni Paluzzit.
– Ezért jött ide maga meg ez az amerikai? Hogy Zocchiról faggassák Signore
Karost?
– Róla is szó esett.
– Nemsokára itt lesz a rendőrség – mondta Boudien. – Majd nekik
elmesélhetik. Azt is, hogy hogyan sikerült megúszniuk ezt az orvtámadást.
– Csak nem gondolja, hogy bármi közünk lehet Karos meggyilkolásához? –
kérdezte Paluzzi követelőző hangon.
– Majd a rendőrség eldönti. A két testőr mindenesetre itt marad. Parancsot
adtam nekik, hogy azonnal lőjenek, ha bármelyikük menekülni próbálna.
Paluzzi figyelte, amint Boudien visszament a lifthez, majd Grahamhez
fordult, s elmondta neki, miről beszéltek az imént.
– Innen pedig csak egyetlen kiút van – mondta Graham, a lift felé pillantva.
– Angelo biztosan hallotta a lövöldözést.
– És ugyan mit tehet?
– Van egy kötélhágcsó az utasülés mellett. Ha leengedi,
belekapaszkodhatunk, amikor a helikopter elszáll fölöttünk. Tudom, hogy nagy
merészségnek tűnik, de ez az egyetlen esélyünk.
Graham az órájára pillantott. 4 óra 17 perc.
– Négy óra húszig várunk. Tovább nem. Akkor meg kell próbálnunk a liftet.
El kell tűnnünk innen, még mielőtt a zsaruk ideérnek. Főleg, ha őket is lefizette
Karos.
 – És mi lesz az őrökkel? Oda se érünk a lifthez. Annál jóval hamarabb
lepuffantanak.
– Ugyanez a veszély fennáll akkor is, ha a kötélhágcsóval próbálkozunk.
Graham szemellenzőként emelte maga elé a kezét. Közeledett egy helikopter.
– Úgy látszik, máris megjött a fel mentősereg.
Paluzzi követte a tekintetét.
– Mi legyen az őrökkel?
– Engedjük őket közel. Biztosan gyanút fognak, ha meghallják a helikoptert
közeledni. Tied az alacsonyabb fickó, a baloldali. Enyém a társa.
Az őrök el is indultak. Az alacsonyabbik intett nekik, hogy menjenek odébb
a korláttól. Paluzzi és Graham hátráltak néhány lépést, kezüket magasra emelték
a fejük fölé. A második őr a korláthoz lépett, s a Spectre-t. mindkét kezével
szorosan fogta. Csak azt várta, hogy lőtávon belül kerüljön végre a helikopter.
Ekkor a lift elindult lefelé a terasz szintjéről. Boudien is észrevette a helikoptert,
ezért még több őrt küldött fél ide erősítésnek.
Graham és Paluzzi egymásra néztek. Nincs vesztegetni való idejük. Paluzzi
az alacsonyabbik őr felé vetette magát. A Spectre kiesett a fickó kezéből.
Graham felkapta, s a másik őrre lőtt, aki csak ekkor fordult meg, hogy
rácélozzon. Paluzzi erre megszerezte a másik Spectre-t, s a lift felé fordult vele,
az újabb őrök érkezését várva.
A helikopter úgy kétszáz yardra a terasztól lassan megdőlt, s ereszkedni
kezdett. A kötélhágcsó ott himbálózott az utasajtó mellett.
– Te mész először – próbálta túlkiabálni Graham a helikopter propellerének
zaját.
Paluzzi megrázta a fejét.
– Neked köszönhetem az életemet.
– Semmit sem köszönhetsz nekem – csattant Graham hangja. – Menj először
te, és ne vitatkozz!
Paluzzi rábólintott. Hol a liftet, hol pedig a helikoptert figyelte. A harminc
láb hosszú kötélhágcsó most repült át a korlát felett, s azután végig a teraszon,
egyenesen feléjük. Paluzzi bal kézzel megragadta a kötél végét, s jobbjában a
Spectre-t tartotta. A helikopter lassan emelkedni kezdett, s Paluzzit magával
emelte a teraszról. Graham leadott egy sorozatot a liftre, amikor az felért, majd
nekifutásból jó magasra szökkent, hogy még elkapja a hágcsó végét. A
helikopter közben feljebb és feljebb emelkedett, majd lassan megfordult a
lagúna felé. Grahamnek ekkor kiesett a fegyver a kezéből, ő maga pedig
nekiütődött a korlátnak. A fémrúd épp halántékon találta. Ezután azonban
feljebb és feljebb emelkedett a korlát fölé a levegőbe.
Két őr futott elő a liftből, s egyszerre céloztak, s lőttek a távolodó
helikopterre, de az egy-két másodpercen belül már lőtávon kívül jutott. Az őrök
káromkodva álltak meg a korlátnál.
A vér már patakban csörgött le Graham arcán, s minden akaraterejére
szüksége volt ahhoz, hogy eszméletét, ne veszítse. Bal keze pillanatok alatt
elerőtlenedett, és egy ijesztő pillanatban már úgy érezte, szinte semmi sem
akadályozza meg abban, hogy a mélybe zuhanjon. Innen, vagy háromszáz láb
magasból a sziklákra… Már csak jobb kezével kapaszkodott a kötélhágcsó
legutolsó fokába. Teste tehetetlenül himbálózott ide-oda, s feje elerőtlenedett.
Ám ekkor hirtelen megújult erővel ismét felkapaszkodott a bal karjával is.
Megpróbált valamivel feljebb húzódzkodni, de nem sok értelme volt. Már nem
maradt elég ereje hozzá. Becsukta a szemét, remélve, hogy legalább a szédülés
alábbhagy valamelyest. De csak rosszabbodott a helyzet. Ujjai ismét lecsúsztak
a kötélről. Nem megy. Le fog zuhanni. Bal keze ismét lecsúszott… S ekkor egy
kéz megragadta a jobb csuklóját. Fájó fejét felemelte s Paluzzit látta meg fölötte.
Kiáltott is neki valamit, de ő ezt már nem hallotta. Egyre erősebben
kapaszkodott a jobb kezével, s behunyta a szemét. A fájdalom most már
elviselhetetlenül sajgott a fejében. Érezte, hogy az eszméletlenségbe sodródik. A
lába vízbe ért. Azután bokáig merült bele, majd. még mélyebbre. Kinyitotta a
szemét. Paluzzi megrángatta a csuklóját, s azt mondta:
– Ugorj!
Graham elengedte magát, s egyenesen a tengerbe zuhant. Paluzzi utána
ugrott. Megragadta Grahamet a hóna alatt, nehogy a feje a víz alá kerüljön.
Graham ekkor kinyitotta a száját, meg akart szólalni, majd eszméletét veszítve
előre – csuklott. Paluzzi azonban erős kézzel fogta.

A NOCS római központja egy hatalmas, szürke épület a Via Pón, a német
konzulátus közelében. Hivatalosan a Honvédelmi Minisztérium archívumának
nevezték.
Paluzzi és Marco beléptek az épületbe. A forgóajtón keresztül a főbejáraton
át haladtak, s a hosszú folyosó végében levő, névtábla nélküli ajtóhoz mentek.
Beléptek a helyiségbe, s Paluzzi bezárta utánuk az ajtót.
A szobában körös-körül kartondobozokkal, dossziékkal megrakott polcok
sorakoztak. A hosszabbik falhoz mentek, s Marco egy távirányító segítségével
kinyitotta az onnan nyíló rejtett ajtót. A fal egy része megmozdult, s miután
kifordult, mögötte még egy hangszigetelt fémajtó is feltűnt.
Marco beütötte az aktuális kódot, mire az ajtó kinyílt. Kék szőnyeggel
borított folyosóra léptek be. Marco becsukta maguk mögött az ajtót, miután
újabb számkombinációt ütögetett be. Paluzzi ekkor arra kérte Marcót, menjen a
számítógépterembe, nézzen utána, mit tudnak Boudienről, majd bement az
irodájába, s visszahallgatta az üzenetrögzítőt: Az egyik hívó fél Michele Pesco
volt, az NOCS parancsnoka, s arra kérte Paluzzit, keresse meg őt a hivatalában,
amint megérkezett. Paluzzi kikapcsolta az üzenetrögzítőt, és egyenesen Pesco
irodájába sietett.
Pesco alacsony, negyvenes, fekete hajú és acélkék szemű férfi volt.
Korábban, mint Brigate Cadore az olasz hadsereg alpesi egységeihez tartozott,
majd a NOCS-hez került. Elődje Szicíliában, a hegyekben tartott hadgyakorlaton
vesztette életét. Pesco kinevezését elsősorban azok ellenezték, akik Paluzzit
szerették volna látni ezen a poszton. Pesco már három hónapja dolgozott ebben
a munkakörben, ám még mindig úgy kezelték, mint valami betolakodót. Ő és
Paluzzi sohasem jöttek ki valami jól egymással. Paluzzi helytelenítette Pesco
kinevezését, mivel új felettesének semmiféle tapasztalata nem volt a NOCS-ben
végzett munkáról. Pesco pedig irigypite Paluzzit, mivel az nagy népszerűségnek
örvendett a beosztottak körében. Így hát csak akkor beszéltek egymással, ha
muszáj volt. A problémával tisztában volt ugyan a vezérkar, de nem tudták
eldönteni, melyiküket kellene áthelyezni. Presztízskérdést csináltak belőle.
Paluzzi bekopogtatott Pesco nyitott ajtaján, majd belépett az irodába. Pesco –
szokásához híven – most is szivarozott. Sűrű füst gomolygott körülötte, melyet
mögötte a falon forgó ventillátor oszlatott el. Alig észrevehető biccentéssel
üdvözölték egymást, majd Paluzzi Kolchinsky és Sabrina felé mosolygott, akik
ott ültek a fal melletti pamlagon.
– Hol van Mike? – kérdezte Sabrina.
– A San Giovanni kórházban – felelte Paluzzi, de rögtön felemelte kezét,
hogy megnyugtassa. – Nincs komolyabb baja, nem kell aggódniuk miatta.
– Tulajdonképpen mi történt? – kérdezte Kolchinsky.
Paluzzi röviden elmesélte a velük történteket.
– Milyen a sérülése? – kérdezte Sabrina, s az aggodalom még mindig ott ült
az arcán.
– Tizennégy öltésre volt szükség. Az orvosok inkább amiatt aggódtak, hogy
az ütéstől talán a látóidegek is megsérülhettek, de minden vizsgálatot elvégeztek
rajta, amit csak lehetett, és szerencsére ez nem igazolódott be. Azt akarják, hogy
maradjon bent ma éjszakára, pusztán csak elővigyázatosságból. Hát mit
mondjak, nem nagyon örült neki!
– Nos, pedig jobb lesz, ha egyelőre ottmarad – mondta Kolchinsky, s az
órájára pillantott. – Már fél hét is elmúlt. Mennyi idő alatt lehet eljutni innen a
Sant Ivó templomhoz?
– Autóval körülbelül tíz perc – felelte Paluzzi.
– Én Paluzzival megyek – ajánlotta Sabrina.
– Nem – mondta Kolchinsky határozottan. – Te most is Calvierivel maradsz.
Legyél ott a szállodában, hogy szemmel tarthasd! Én megyek a Paluzzival.
Sabrina kissé sértődötten ült vissza a helyére, s keresztbe fonta mellén a
karját.
Pesco elnyomta a szivart és felállt.
– Mr. Kolchinsky, én most Fabio gondjaira bízom önt. Nyolc harminckor
fontos megbeszélésem van.
Kolchinsky felállt, s kezet fogott Pescóval.
– Köszönöm, hogy nekünk szentelte az idejét…
– Örülök, hogy segítségükre lehettem – mondta Pesco miközben Sabrinára
mosolygott. – Nagyon örülök, hogy megismerhettem, Miss Carver.
A lány viszonozta a mosolyt.
Pesco biccentett Paluzzi felé és távozott.
 – A látottak alapján azt hiszem, nem rajonganak egymásért – állapította meg
Sabrina, s Paluzzira nézett.
– Sabrina, elég legyen! – csattant fel Kolchinsky.
– Nem titok – mondta Paluzzi. – Körülbelül olyan népszerű itt, mint egy
vipera a nyúlfarmon. Soha még csak kísérletet se tett arra, hogy úgy-ahogy
kijöjjünk egymással. Giuseppe Camerallo, az elődje egészen más volt. Ő mindig
mindenben példát mutatott. Sohasem várt volna el tőlünk olyasmit, amit ő maga
nem volt képes megtenni. Pesco sohasem vesz részt a gyakorlaton. Ő hivatalnok
típus, aki csak íróasztal mögé való. Az embereink viszont nem szeretik az ilyen
főnököt. Inkább egy új Camerallót szeretnének Pesco helyén látni.
De akkor miért éppen őt tették ide? – kérdezte Sabrina.
– Mert ő vérbeli hivatalnok, s az adminisztráció volt Camerallo gyengéje.
Teljes káoszt találtak itt az irodában, amikor bejöttek ide a halála után. Ezért
kaptuk Pescót az utódjaként. Viszont én vagyok a felelős az akciókért, úgyhogy
természetes volt, hogy az emberek engem tartottak az igazi főnöknek. Pesco
képtelen ezt elfogadni. Ugyanezt a tiszteletet és tekintélyt szeretné a magáénak
tudni. De ha egész nap itt üldögél az íróasztal mögött, sohasem fogja tudni
kivívni magának. Ezért visel el engem ilyen nehezen – mondta Paluzzi, és felült
az asztal szélére. – No, és milyen volt a velencei kirándulás?
Sabrina elmesélte, mi történt.
– Felismerte az embert, aki magára lőtt?
– A személyleírást, amit adtam róla, Pesco már leküldte a
számítógépterembe. Úgy tíz perccel ezelőtt. De azóta még nem kaptunk róla
hírt.
Paluzzi épp át akart szólni telefonon, amikor Marco megjelent az ajtóban,
kezében egy dossziéval.
– Megvan, amit Boudienről akartak tudni, uram.
Marco elhallgatott, amikor meglátta Kolchinskyt és Sabrinát.
– Bocsánat, uram, nem tudtam, hogy vendégei vannak.
– Gyere csak be, Angelo! – mondta Paluzzi, s intett neki.
– Ez itt Sergei Kolchinsky, az UNACO igazgatóhelyettese, és Sabrina
Carver, Mike társa. Angelo Marco pedig az én jobbkezem.
Marco kezet fogott velük, majd átnyújtotta a dossziét Paluzzinak.
– Megtennél nekem egy szívességet, Angelo? Nézz már utána, mi van a
személyleírással, amit Miss Carver küldött le azonosításra a számítógépesekhez!
Szerintem tíz percnél nem tarthat tovább kideríteni, hogy szerepel-e a
nyilvántartásban.
Marco bólintott és távozott.
Paluzzi megfogta a dossziét.
– Ezeket az adatokat találtuk Philippe Boudienről, Karos testőréről.
Készíttetetek másolatot róla önöknek is, még mielőtt elmennek.
– Megfigyelés alatt tartják a fickót? – kérdezte Kolchinsky.
 – Igen, a nap huszonnégy órájában. És a telefonját is lehallgatjuk. Ám eddig
még semmi hír.
Paluzzi ekkor Pesco székéhez ment és leült.
– Van valami hír a másik akcióról? Whitlocknak hívják az emberüket, ugye?
Kolchinsky cigarettára gyújtott és bólintott.
– Felhívott ma délután. Younggal itt a városban, egy panzióban laknak.
Wiseman pedig a Hassler-Villa Mediciben szállt meg.
Paluzzi halkan füttyentett egyet.
– Annyi lehet a pénze, mint a pelyva. Ez az egyik legdrágább, legelegánsabb
szálloda egész Rómában.
– A volt felesége örökölte a Whiting hajógyárat New York mellett. Öt évvel
ezelőtt pedig túladott rajta, mintegy százmillió dollárért. Amikor tavaly elváltak,
a Lear-jet, a coloradói ranch, no meg közel tízmillió dollár Wisemané maradt.
– Tízmilliója van és még hivatásos katona is? Én biztosan nem szolgálnám az
államot, ha ennyi pénzem lenne a bankban.
– A pénz az ő számára semmit sem jelent. Wiseman mindenek előtt katona.
És mindenesetre igen jó katona.
Megcsörrent a telefon. Paluzzi felemelte, s miközben hallgatta, mit mond
Marco, beütötte a kódot Pesco számítógépébe.
– Mázlink van? – kérdezte Sabrina, amint Paluzzi letette a kagylót.
Paluzzi bólintott, majd megnyomta a nyomtatógombot. A monitoron látható
két arc fakszimiléje szép lassan előtűnt. Amint elkészült, átadta Sabrinának.
– Ez ő – mondta, átadva a képet Kolchinskynak.
– De miért van két kép?
– Egypetéjű ikrek – mondta Paluzzi. – Az egyiküknek anyajegy van az arcán,
a másiknak azonban nincsen. Csak így lehet megkülönböztetni őket egymástól.
Sabrina leült Kolchinsky mellé, ismét megnézte a képet.
– Igaza van. Ez hihetetlen!
– Nos, tudja melyiküket látta Velencében? – kérdezte Paluzzi.
– Azt, akinek anyajegye van. És kik ők?
– Carlo és Tommaso Francia.
– És melyik melyik? – kérdezte Sabrina.
– Carlo az, akit Velencében látott – mondta Paluzzi a monitorra nézve. –
Vagyis Tommaso volt Korfun.
– És mi van még róluk? – kérdezte Kolchinsky.
Paluzzi megnyomott egy újabb gombot, s a szöveg nyomban kiíródott a
monitorra. Elolvasta, majd kapásból fordította nekik angolra. Végül felnézett.
– Salernóban születtek, 1956-ban. Korán árvaságra jutottak. Mindketten
kiváló sportolók. Tizenéves korukra már profi síversenyeken indulnak.
Mindketten az olasz válogatottkeret tagjai, de a 76-os téli olimpián megbuktak a
drogteszten a döntő előtti napon. A síszövetség egész életükre eltiltotta őket. Ezt
követően kaszkadőrként dolgoztak egy darabig, azután úgy huszonévesen a
bűnözés felé sodródtak. Most szabadúszók. Olasz- és Görögországban
tartózkodnak a leggyakrabban.
– Találkozott már valaha is velük? – kérdezte Kolchinsky.
– Személyesen nem, de azért jól ismerem őket.
– Vannak kapcsolataik a Vörös Brigádokkal?
– Ők bárkivel kapcsolatba lépnek, ha megfizetik őket, Miss Carver. És nem
dolgoznak olcsón. Megengedhetik maguknak, hogy ők határozzák meg, mit
mennyiért vállalnak el. Azt hiszem, ők a legjobbak a Földközi-tenger
térségében.
– Milyen a sors iróniája! – mondta Sabrina elgondolkodva.
– Ezek szerint Karos a saját gyilkosait pénzelte.
– Igen, valóban úgy tűnik – mondta Paluzzi.
– És most vajon hol tartózkodhatnak? – kérdezte Kolchinsky.
– Nem tudni. Nomádok… Van ugyan egy nyári villájuk Frezzene közelében,
a tengerparton, úgy húsz mérföldre innen, de már az elmúlt évben sem látták ott
őket. Természetesen nem jutottunk semmire, hiába figyeltettük a házat. Vérbeli
profikkal van dolgunk.
– És mi van a helikopterrel? – kérdezte Kolchinksy. – Ez a szál önmagában
véve is vezethet valahová. Fehér Gazelle volt, 30 mm-es fegyverekkel. Nem
minden nap lát az ember ilyet!
– Már ráállítottam egy csoportot, de nem hiszem, hogy bármiféle eredményre
jutnának. Hisz annyi helyen elrejthették már azóta!
– Azért van, amit ennél sokkal könnyebb eltüntetni – jegyezte meg
Kolchinsky.
– Igen, ezzel én is egyetértek, de mégis hol kezdjük a keresést? Olasz vagy
görög területen inkább? Korfun vagy Szardínián? Esetleg Szicíliában? A lista
végtelenül hosszú és nincs rá időnk.
– Kivéve persze azt az esetet, ha ma este sikerül visszaszereznünk a fiolát –
mondta Kolchinsky optimistán.
– Erre nem vennék mérget – felelte Paluzzi. – Ezt az akciót gondosan
megtervezték a legapróbb részletekig. Biztos vagyok benne, hogy Ubrino nem
fog meggondolatlanságot elkövetni. Nyilvános helyen csakis akkor mutatkozik,
ha ott teljes biztonságban érzi magát.
– Talán csapdára gyanakszik? – kérdezte Kolchinsky.
– Kezdetben nem gyanakodtam. Akkor még nem, amikor Karos beszélt
nekünk a találkáról. Akkor úgy volt, hogy ő is ott lesz velünk. Túl veszélyes lett
volna lecsapni Mike-ra meg rám anélkül, hogy az ő élete ne forogjon kockán.
Csak Karos halála után jutott eszembe a másik lehetőség. Mi van, ha a csapdát
neki állították? Túlságosan sok mindent tudott, úgyhogy Ubrino akár azt is
kitervelhette, hogy előcsalogatja, s végez vele.
– Tommaso Francia így is elkésett. Már nem tudta megakadályozni, hogy
Karos beszéljen. Talán épp ezért próbált mindhármotokkal végezni? – vonta lé a
következtetést Kolchinsky.
 Paluzzi megrázta a fejét.
– Szerintem nem. Minket is megölhetett volna, amikor a medencében
voltunk. Igazán könnyű célpontok voltunk nekik. Szerintem az a valószínűbb,
hogy Karos volt az egyedüli kiszemelt áldozat.
– Ez nagyon is emlékeztet arra, ami Velencében történt – mondta Sabrina
Kolchinskynak. – Mintha egyenesen azt szerették volna, hogy megmeneküljek.
– Ennek semmi értelme – dünnyögte Kolchinsky, majd elnyomta a
cigarettáját és felállt. – Hét óra van. Szeretném megnézni Mike-ot, mielőtt
elmegyünk a templomhoz.
– A Boudienre és a Francia fivérekre vonatkozó anyagot lefordíttatom
önöknek angolra.
– Ezt én is megcsinálhatom – mondta Sabrina, és Kolchinskyra nézett. –
Úgysem lesz egyéb dolgom ma a szobámban, ugye?
Kolchinsky elvette a két dossziét Paluzzitól, s átadta őket Sabrinának.
Paluzzi együttérző mosolyt küldött a lány felé, majd felhívta Marcót, közölte
vele, hogy Kolchinskyval most indulnak a Sant Ivó templomhoz. Azt mondta
Marcónak, hogy nyugodtan menjen haza és aludjon egy kicsit. Letette a kagylót,
majd felállt.
– Van önnél fegyver? – kérdezte Kolchinskyt.
Kolchinsky megrázta a fejét.
– Itt van az én Berettám. Vidd el ezt! – mondta Sabrina. Előhúzta a fegyvert,
s Kolchinsky kezébe nyomta.
– Tartsa meg, Miss Carver! Majd kérek át egy kézifegyvert Mr.
Kolchinskynak a raktárunkból.
Sabrina visszatette a Berettát a helyére.
– Elhagyhatnánk egy kis időre legalább ezt a Miss Carverezést? Úgy érzem
tőle magam, mint egy Vénkisasszony. A Sabrina is megfelel.
– Én pedig Sergei vagyok – tette hozzá Kolchinsky.
Paluzzi elmosolyodott.
– Milyen típusú fegyverhez vagy hozzászokva, Sergei?
– Tokarev T-33-ashoz, de elboldogulok bármilyennel, amit csak a kezembe
adsz.
– Kerítek egy Tokarevet, nem gond – mondta Paluzzi, nyomban felhívta a
raktárt, hogy küldjenek fel egyet az irodájába. – Egy percen belül itt lesz –
mondta, és előrébb jött az asztaltól.
Marco jelent meg az ajtóban.
– Biztos benne, uram, hogy ma már nincs szüksége rám? Nem akarja mégis
inkább, hogy önökkel tartsak?
– Nem. Menj és pihend ki magad nyugodtan! Majd felhívlak, ha szükségem
van rád. Ebben biztos lehetsz.
– Kiengedne engem az épületből? – kérdezte Sabrina Marcót. – Azt hiszem,
jobb lesz, ha visszamegyek a szállodába, s megnézem, mire jutott Calvieri, amíg
itt voltam.
 – És ne felejtsd el megmondani a központosnak, hogy ha C. W. telefonálna,
hozzád kapcsolják a hívást, míg mi vissza nem jövünk – emlékeztette
Kolchinsky.
– Nem felejtem el – felelte a lány, majd követte Marcót a folyosóra.
Paluzzi aláírta a Tokarev átvételéről az elismervényt, amint azt felhozták az
irodába, majd távoztak az épületből. Először a San Giovanni kórházba mentek a
via d'Amba Aradamra, a San Giovanni bazilikával szemben.
A kórházba lépve Paluzzi a recepcióra sietett, hogy megtudja, merre van
Graham egyszemélyes kórházi szobája. A harmadik emeletre küldték. A szoba
ablakai a Villa Celimon-tanára, a Colosseum melletti parkra néztek.
Kolchinsky bekopogtatott, majd mindketten beléptek.
Graham az ágyban ült, fejét a támlán nyugtatva, párnával felpolcolt háttal.
Amikor beléptek, nyomban összehajtogatta az International Daily News
példányát, amit eddig olvasgatott, s az ágy melletti székre dobta. Arca bal
oldalán a kék-zöld foltos sérülést részben eltakarta a vastag kötés, mely a szem
környéki öltéseket, a műtéti sebet védte.
– Hogy vagy, Michael? – kérdezte Kolchinsky, s felemelte az újságot a
székről, majd leült. Közben le nem vette a szemét Grahamről.
– Kösz jól. Komolyan mondom – felelte Graham, közben hátrébb lökte
magáról a takarót. Abban a farmernadrágban és fehér pólóban volt, amit Paluzzi
hozott ide a számára a szállodából. – Készen is vagyok. Már csak a cipőmet kell
felvennem.
– Készen állsz? Ugyan mire? – kérdezte Kolchinsky élesen.
– Fabio nem mondta neked, hogy a Sant Ivóhoz kell mennünk?
– Persze, hogy mondta – válaszolt Kolchinsky. – De te nem jössz, ha erre
gondoltál. Itt fogsz maradni ezen a szent helyen, legalább holnap reggelig.
– De már semmi bajom, Sergei! – csattant fel Graham dühösen.
Kolchinsky mélyet sóhajtott erre.
– Miért kell állandóan hadakoznod? Az orvosok nem mondanák, hogy
maradj itt éjszakára, ha nem tartanák feltétlenül szükségesnek. Bármilyen
hihetetlen is, Michael, ők tudják, mi a legjobb a számodra a jelenlegi
körülmények között.
– Igazán? Épp ezt mondták a pszichiáterek akkor is, amikor Carrie-t és
Mikey-t elrabolták. Mi tudjuk, mi a legjobb önnek, Mr. Graham. A francba,
dehogyis tudták! Semmit sem tudtak. Nekik csak egy újabb számozott dosszié
voltam, amit kinyitottak, amikor bejöttek dolgozni és ismét becsuktak, amikor
hazamentek éjszakára. Nem kellett együttélniük a bűntudattal a nap huszonnégy
órájában. Ez rám maradt. Nem tudták, min megyek keresztül. Csak azt hitték,
hogy tudják. Ha lett volna egy olyan pszichiáter közöttük, aki hasonló
körülmények között veszítette el a családját, mint én, akkor őt biztosan
meghallgattam volna, mert pontosan tudta volna, min megyek keresztül. Itt is
ugyanez a helyzet. Hozzanak egy orvost, akinek ilyen sérülése van, és akkor
hallgatok rá! A francba, Sergei, mit gondolnak ezek magukról? Hogy merik azt
mondani, hogy ők tudják, mi a legjobb nekem? Az én testemről, az én agyamról
van szó. És én tudom, hogy jól vagyok.
Kolchinsky fáradtan dörzsölgette az arcát.
– Hát akkor gyere! De ez nem jelenti azt, hogy velünk jöhetsz. Menj vissza a
szállodába! Sabrina úgyis ott van.
– Remek – dünnyögte Graham. – Ott fog anyáskodni, attól a pillanattól
kezdve, hogy belépek az ajtón.
– Ő így mutatja ki, hogy törődik veled – felelte Kolchinsky, s dühösen
hátralökte a széket, amikor felállt. – Majd a szállodában találkozunk.
Paluzzi követte Kolchinskyt a folyosóra, becsukva utánuk az ajtót.
– Remélem, nem tűnik tapintatlanságnak vagy tolakodásnak, de mi történt a
családjával?
Kolchinsky elmesélte neki az emberrablás történetét, miközben elindultak
vissza az autóhoz.
– És soha többé nem kerültek elő? – kérdezte Paluzzi.
Kolchinsky tagadólag rázta a fejét.
– És ő hogy bírja? Nem csavarodott be? – kérdezte Paluzzi, amikor
Kolchinsky beült a sofőr melletti ülésre.
– Nem, és nem is fog. Michael nem. Túl profi ahhoz, hogy ilyesmi
megtörténhessen vele.
Paluzzi beindította a motort.
– Nem is tudom, mit tennék, ha ilyesmi történne a családommal.
– Honnan is tudhatnád előre? Ez csak akkor derülne ki, ha ne adj isten mégis
megtörténne.
– Ez igaz – mondta Paluzzi elgondolkodva, miközben kihajtottak a
parkolóból.
– Hány gyereked van? – kérdezte Kolchinsky megszegve a hirtelen támadt
csendet.
– Csak egy. Dario a neve. Nyolc hónapos, de már folyton-folyvást izeg-
mozog, mint a sajtkukac.
– Azt el tudom képzelni. Mit csinál a feleséged?
– Most nem dolgozik. Dario egyelőre épp eléggé leköti. Korábban
stewardess volt az Air France-nál.
Paluzzi ekkor a fényárban úszó Kolosszeumra mutatott. Épp ott hajtottak el
mellette.
– Láttad már belülről?
– Sokszor. Itt laktam másfél évet.
– Ezt nem is említetted idáig – felelte Paluzzi meglepődve.
– Akkoriban volt még, amikor a KGB-nek dolgoztam.
Katonai attasé voltam itt. Ennek jó tíz éve már.
– Hiányzik Oroszország?
– A hideg telek nem annyira – mondta Kolchinsky mosolyogva, s
elgondolkodva nézte a szembejövő forgalmat. – Szeretnék évente egyszer
legalább visszamenni, hogy találkozzam a családommal és a barátaimmal. Csak
akkor döbbenek rá, hogy mennyire hiányzik nekem maga az ország, amikor
velük vagyok. Ott akarok majd élni, ha nyugdíjba megyek az UNACO-tól.
– Akkor meg majd arra jössz rá, hogy mennyire hiányzik a nyugat – mondta
Paluzzi mosolyogva.
– Ez igaz. Jártál már valaha is orosz földön?
– Nem – felelte Paluzzi sajnálkozva. – A feleségem, Claudine azonban
többször is. Azt mondja, gyönyörű ország. Persze én is szeretnék egyszer eljutni
oda. De időt kell találnunk rá.
Paluzzi elhajtott a San Marco, Róma egyik legrégibb temploma mellett, s
azután tovább a Corso Vittorio Emanuelén, a barokk és reneszánsz
műemléképületek szegélyezte úton. Megálltak a Sant'Andrea della Valle, a
tizenhatodik századi barokk templommal szemben. Kolchinsky ekkor
alaposabban is megnézte a Tokarev pisztolyt, majd a zakója zsebébe
süllyesztette, és kiszállt a kocsiból. Paluzzi távirányítóval zárta be a kocsit
maguk után.
Átmentek az úton a Sant'Andrea Della Valle elé. Paluzzi egy toronyra
mutatott, mely mögötte, az utca bal oldalán emelkedett a magasba. Ez a Sant
Ivó. Elővigyázatosságból gondosan körülnéztek, mindketten ugyanarra
gondoltak. Túl sok itt az ember. Tökéletes helyszín, ha rajtuk akarnak ütni. Ha
rájuk lőnek, nem tudnak visszalőni, hisz esetleg ártatlan járókelőket találnak el.
Kolchinsky ekkor megállt egy cukorkaüzlet előtt, s az ablakból, mint valami
tükörből vizsgálta az út túloldalát. Semmi gyanúsat nem vett észre. No nem
mintha tudta volna, mire kellene felfigyelnie. Paluzzi megfogta a karját, így
jelezve, hogy tovább kellene menniük. A tömeg nem jelenthet biztonságot, főleg
nem akkor, ha az embernek a Vörös Brigádokkal van valami elintéznivalója.
Nem törődnek az ártatlan emberekkel, ha azok áldozatul esnek, hiszen egy
céljuk van: végezni a kiszemelt áldozattal, bármi áron. Már épp elégszer akadt
erre példa a múltban.
Ebben a pillanatban golyózápor lyuggatta ki az üzlet kirakatát. A hatalmas
üvegtábla valósággal szétrobbant. Kolchinsky a földre vetette magát. Amikor
felemelte a fejét, látta, hogy egy középkorú asszony fekszik a járdán a kirakat
előtt. Fehér blúzán hatalmas vérfolt éktelenkedett. Már nem élt. Az utca egy
szempillantás alatt kiürült, ahogy a pánikba esett járókelők sikoltozva
menekültek. A fegyveres támadó egy fekete Mercedes hátuljában ült.
Kolchinsky óvatosan odakúszott Paluzzihoz, aki egy ezüst színű BMW mögött
guggolva talált magának fedezéket. A Berettát ott szorongatta a kezében.
– Egy hajszálon múlott, hogy nem talált el – suttogta Paluzzi. – Láttad, hogy
ki volt az?,
Kolchinsky bólintott.
Tommaso Francia ekkor a BMW mellé kormányozta a fekete Mercedest.
Carlóra nézett a visszapillantóban. Egymásra mosolyogtak. Carlo megsimogatta
az Űzi ravaszát. Most is kesztyűt viselt. Megvannak a madárkák! Innen nem
menekülnek. Mindenféleképpen látni fogja őket. Most már nyugodtan várhat.
Semmi sem sürgeti.

Graham követte Kolchinskyt és Paluzzit a kórház előtti parkolóba, ahol fogott

magának egy taxit, s csinos kis summát ígért a taxisnak, ha sikerül követniük
Paluzzi Alfa Rómeóját anélkül, hogy azok észrevennék őket. A sofőr
mosolygott, akár egy kalandra éhes kamaszfiú, és felfelé fordított hüvelykujjával
jelezte: vállalja a kihívást.
A sofőr a fékbe taposott, nehogy belecsússzanak a Fiat Tipo hátuljába,
amikor az hirtelen lefékezett a fekete Mercedes mögött. Nem tudott
megfordulni, mert mögöttük folyamatosan állt a kocsisor. Bennragadtak.
Graham ekkor kipattant a taxi hátsó üléséről, kinyitotta az első ajtót, s
kiráncigálta belőle a megdöbbent sofőrt az úttestre. Majd beült a volán mögé,
sebességbe tette, a kocsit, s bevágott a Fiat Tipo elé. Vagy tíz yardnyi hely
lehetett a távolság a Fiat és a Mercedes között. Graham a taxival egyenesen
belerohant a Mercedesbe. Az ütközés következtében Tommaso a volánnak esett.
A motor lefulladt. Graham meglökte a taxival a Mercedest. Tommaso dühösen
káromkodott, miközben megpróbálta újraindítani a motort. Az felbőgött, közben
a gumik tiltakozva csikorogtak, amint a kocsi meglódult, s elhúzott a Vittorio
Emanuele híd felé. Graham a nyomába eredt. Carlo rálőtt a taxira. Graham
oldalra bukott, amikor a golyók átszaggatták a szélvédőt. Beleöklözött a
szélvédőbe, hogy kitörjön, s legalább lásson valamit, de nem sikerült.
Carlo ekkor ismét tüzet nyitott rá. Most az első gumikra célzott. A taxi
kipördült, Graham pedig elvesztette uralmát a kocsi fölött. Egy parkoló autóba
ütközött, Graham feje pedig a volánba ütődött. Érezte, hogy a vér kicsordul a
kötés alól, és patakzik oldalt az arcán. Kicsatolta a biztonsági övét és az
ajtókilincs felé nyúlt. Ám nem ő, hanem valaki odakintről nyitotta ki. Kíváncsi
járókelők nézték minden mozdulatát. Ám már nem értette, mit mondanak. Egy
kéz benyúlt érte, de lerázta magáról. Hátradőlt, s becsukta a szemét. Úgy érezte,
mintha száz és száz hangya volna a fejében. Á fájdalmat már-már
elviselhetetlennek érezte. Végül nagy nehezen mégis kinyitotta a szemét,
letörölte a vért az arcáról a kezefejével, s megpróbált kikászálódni a kocsiból.
Lábai bizonytalanok voltak, bele kellett kapaszkodnia a nyitott ajtóba, hogy
megtámaszkodjon.
Kolchinsky és Paluzzi ekkorra fúrták át magukat a tömegen.
– Jól vagy? – kérdezte Paluzzi aggódva.
Graham bólintott.
– Mi a fenét csinálsz te itt? – kérdezte Kolchinsky követelőzve.
– Megmentettem az életedet, ha nem vetted volna észre – mondta Graham, s
arcvonásai már eltorzultak a fejében lüktető fájdalomtól.
– Tökéletes biztonságban voltunk nélküled is ott, ahol voltunk.
 – Érdekes, onnan nézve, ahol én voltam, valahogy nem így tűnt. És mi van,
ha kilövi a benzintartályt? – Graham tekintete ekkor elrévedt Kolchinsky
mellett. A taxisofőr közeledett feléjük az embergyűrű belseje felé.
– Na, ez az igazi baj.
A sofőr kétségbeesetten fogta a fejét, amikor meglátta a kocsi ripityára tört
elejét. Ekkor megállt mellettük egy rendőrautó, s két rendőr szállt ki belőle. Az
egyikük nyomban elkezdte oszlatni a kíváncsiskodó tömeget, majd átvette az út
mindkét oldalán feltorlódott forgalom irányítását. A másik rendőr, aki őrmesteri
rangjelzést viselt, már közeledett a taxi felé, de feltartotta a kezét, amikor a
taxisofőr hevesen gesztikulálva beszélni kezdett hozzá. Szótlanul megnézte a
golyók ütötte lyukakat, a behorpadt karosszériát, a szétroncsolódott gumikat,
majd a sofőrhöz fordult, s megkérdezte, az övé-e az autó. A sofőr azt mondta,
igen, de nyomban folyt belőle a szó, hogy elmagyarázza, mi is történt valójában.
Az intézkedő rendőr figyelmesen végighallgatta, néha-néha bólintott egyet, majd
azt mondta a sofőrnek, várjon egy keveset. Grahamhez ment, aki a taxi
oldalának támaszkodva állt, és zsebkendőt szorított az arcához. Paluzzi az
őrmestert megelőzve közéjük lépett, még mielőtt az megszólalhatott volna,
felmutatta neki az igazolványát. Az őrmester megnézte, majd Graham felé intett,
majd megkérdezte Paluzzit, ő is a NOCS embere-e.
Paluzzi megrázta a fejét.
– Amerikai, de most velünk dolgozik. Ennél többet nem mondhatok.
Az őrmester Paluzzira bámult.
– Majd meglátjuk. Úgy gondolja, ugye, hogy maguk a törvényen kívül
állnak?
– Ne leckéztessen engem! – mondta Paluzzi, s zsebre vágta az igazolványát.
– Nem vagyok köteles elmondani önnek, mi is történt valójában.
– Engem egyáltalán nem érdekel, hogy milyen jogokra van felhatalmazása –
csattant fel az őrmester, Grahamre nézve.
– Akár meg is ölhetett volna valakit. Engem csak ez érdekel. És ezért viszem
be kihallgatásra.
– Hány éves ön, őrmester?
– Huszonnyolc. Miért?
– Még maga előtt áll az egész karrierje. Ne szúrja el azzal, hogy olyasmibe
üti az orrát, ami nem tartozik magára.
– Ezt fenyegetésnek vegyem talán? – sziszegte az őrmester a fogai között.
Paluzzi körülnézett, miközben elgondolkodott a kérdésen. Majd ismét az
őrmester szemébe nézett.
– Hadd fogalmazzam meg másképpen! Ha beviszi az amerikait, én magam
gondoskodom arról, hogy megfosszák a sírásaitól.
– Azért, mert a munkámat végzem? Mert teljesítem a kötelességemet? Ezt
nem gondolhatja komolyan!
Paluzzi elővette a hamis miniszterelnöki levelet a zsebéből, átadta az
őrmesternek.
 – Nem hiszem, hogy ennél komolyabban lehetne gondolni bármit is. Vagy ön
talán mégis másképp vélekedik erről?
Az őrmester elolvasta a levelet, összehajtogatta a papírt, s visszaadta
Paluzzinak.
– Úgy tűnik, nincsen választási lehetőségem. Most mi legyen?
– Kórházba szállítjuk. Ez a sérülés orvosi ellátást igényel, írásos vallomást
kérek tőle, s holnap reggel az lesz az első dolgom, hogy azt átküldőm önnek.
– Ez ellent mond a szabályzatnak!
– Majd éh mindent tisztázok a feletteseivel. Emiatt nem kell aggódnia.
– És a sofőr?
– Teljes kártérítést kap – mondta Paluzzi, majd átadott az őrmesternek egy
névjegykártyát. – Ha bármi problémája van, hívjon fel nyugodtan!
Az őrmester zsebre vágta a kártyát, megvetően végigmérte Paluzzit, majd
elsietett, hogy megnézze, mi van az épp ekkor odaérkező trélerrel.
Kolchinsky körülnézett, amikor Paluzzi elindult feléjük.
– Valami baj van?
– Semmi komoly.
– Mi van az asszonnyal? – kérdezte Graham.
– Meghalt. Visszamegyek, hogy megbeszéljem a teendőket a
rendőrkapitánnyal – mondta Paluzzi, s a kocsi kulcsait Kolchinsky kezébe
nyomta. – Te vezetsz. Engem tegyetek ki a Piazzán, azután vidd be Mike-ot a
kórházba!
– Akarod, hogy visszajöjjek érted?
– Nem, majd az egyik éjszakásunk értem jön. A szállodában találkozunk.
– Rendben.
Kolchinsky ekkor kinyitotta a sofőrülés felőli ajtót, de a kocsi teteje fölött
Paluzzira nézett.
– Sabrina biztosan ott lesz a szállodában, ha mi esetleg még nem érkeznénk
meg, mire te már ott leszel.
Paluzzi bólintott, és beszállt hátúira.
Graham beült Kolchinsky mellé.
– Még mindig dühös vagy rám, tovaris?
Kolchinsky mélyet sóhajtott, majd lassan megcsóválta a fejét. Sebességbe
tette a kocsit, majd elhúzott a járdaszegély mellől.

6.

Whitlock undorodva nézte az ételt maga előtt, amit az imént hozatott fel
magának. Bistecca alla pizzaiola kellett volna, hogy legyen – azaz sült
paradicsommal és salátaöntettel. De ez inkább Bistecca al'olio. Szinte úszik az
olajban. Ide-oda tologatta a villával a húst, majd undorodva csóválgatta a fejét.
A gyomra már hallhatóan korgott. Farkaséhes volt, ezt be kellett ismernie. A
másik lehetőség, hogy Younggal lemegy enni a panzió éttermébe. Erre a
gondolatra azonban hirtelen valahogy mégis csábítónak találta a sültet.
Kinyitotta a másik dobozt is. Bab volt benne és cukkini. Gondosan kirakosgatta
mindet a sült mellé a tányérra. Miközben eszegetett, gondolatban átfutotta az
elmúlt néhány órát, amit Rómában töltött.

Wisemant tudta nélkül várta a reptéren egy tiszt hajdani egységétől, a

tengerészeitől. A NATO déli parancsnokságával Veronában állomásoztak. Azt
mondta Wisemannek, hogy rendelkezésére bocsátanak egy szolgálati autót
sofőrrel, míg Rómában tartózkodik. Wiseman azonban határozottan elutasította
az ajánlatot., mondván, hogy egyszerű civilként van itt Olaszországban, nem
hivatalból. Azt viszont nem utasította vissza, hogy kocsival elvigyék a Hassler-
Villa Medici Hotelbe. Amikor megérkeztek, megköszönte a tiszt gesztusát,
kibérelt egy autót, majd felment a lakosztályába.
Ezt Youngtól tudta meg. Young ugyanis felhívta Wisemant, hogy jelentse
neki, már bejelentkeztek a panzióba. Whitlock az első pillanattól fogva gyűlölte
a helyet. Kicsi volt, koszos és büdös. Áthallatszott az egyik szomszédos
szobából a rádió, s biztos volt benne, hogy a nő, aki mellett a folyosón elhaladt
az imént, egy prostituált volt. Vagy legalábbis úgy öltözködött. No, nem mintha
érdekelte volna. Neki jó ideje már csak Carmen kell. Felhívta a párizsi hotelt
még aznap délután, de csak annyit tudott meg, hogy az asszony előző este
kijelentkezett. Majd felhívta New York-i lakásukat, ám csak kicsöngött.
Sohasem vették fel. Ezután még a munkahelyi számát is megpróbálta, de ott sem
vették fel. Azután Carmen nővérét kereste New Yorkban. Ő azóta nem látta
Carment, hogy az férjestül elment Párizsba. New Yorkban sok barátjuk volt
ugyan, de Carmen most biztosan nem menne hozzájuk. Ebben a tekintetben épp
olyan volt, mint ő – a magánéleti problémáit mindig magába fojtotta. És mi van
akkor, ha már összepakolta a holmiját és elköltözött hazulról? Ez a gondolat már
korábban is megfordult a fejében, de mostanáig mindig sikerült elhessegetnie
magától, mint sok más hasonló feltételezést. Nem vallana Carmenre az ilyesmi.
Tudja, hogy a férje aggódni fog, ha nem tudja elérni, s ez biztosan visszatartja
még akkor is, ha esetleg nem akar beszélni vele. Akkor meg hol van?
– Alexander?
Whitlock megfordult. Megijesztette a váratlan hang a háta mögül. Young ott
állt az ajtóban.
– Jó lenne, ha legközelebb kopogtatnál – csattant fel Whitlock, s ismét az étel
felé fordult.
– Kopogtattam, de nem válaszoltál – mondta Young, becsukva maga után az
ajtót. Leült az ágy szélére és az ételre mutatott. – Miért nem jöttél inkább le
velem enni? Odalent sokkal jobb a kaja, mint ez.
– Úgyis mondhatnám, hogy kizárólag a társaság miatt nem mentem le –
vágott vissza Whitlock, s félbevágta az utolsó darab sültet is.
 – A helyedben én jobban vigyáznék arra, hogy mit mondok, Alexander!
Whitlock ekkor befejezte az evést, majd megfordította a széket, s
farkasszemet nézett Younggal.
– Mit akarsz?
Young ekkor felállt, és odaadta Whitlocknak a bérelt Seat Ibiza kulcsait.
– Megyünk.
– Hova?
– A Via Marmoratán van egy föld alatti autóparkoló.
– Kivel találkozunk?
– Ez nem tartozik rád – vágta rá Young.
– Torkig vagyok ezzel az egésszel! És mindezt neked köszönhetem!
Legalább annyit megtehetnél, hogy elmondod, mégis mi folyik itt.
Young megragadta Whitlockot az inge nyakánál fogva. Talpra állította, s
nekitaszította a falnak. Whitlock leküzdötte a kísértést, pedig szívesen
viszonozta volna a mozdulatot. Könnyedén leteríthetné Youngot. De nem,
inkább hagyta, hadd gondolja azt a másik, hogy ő van erőfölényben.
– Nos, akkor tisztázzunk valamit rögtön az elején, Alexander! Nem én
kértem, hogy te legyél a társam. Wiseman ötlete volt, nem az enyém. Ő volt az,
aki úgy gondolta, szükségem lesz egy sofőrre, aki segít majd a menekülésben.
Úgyhogy egy percig se gondold azt, hogy bármit is nekem köszönhetsz, mert
nem így van. Veled vagy nélküled, én mindenféleképpen végigcsinálom. Nékem
teljesen mindegy, akár így, akár úgy lesz.
– Jó érzés tudni, hogy rád viszont szükség van – morogta Whitlock.
– Ne felejtsd el, hogy nálam van a távirányító. Ha olyasmit teszel, amit nem
kellene, habozás nélkül megnyomom – mondta Young, s ellökte magától
Whitlockot.
Whitlock lenyelte a dühét, s elindult Young után, ki a folyosóra. Lementek a
lépcsőn az előtérbe. A kövérkés recepciós rájuk mosolygott, amikor elhaladtak
előtte, majd folytatta a kötögetést. A piros Seat Ibiza közvetlenül a bejárat előtt
állt. Whitlock kinyitotta a sofőrajtót, majd az ülésről áthajolt, s kinyitotta a
másik ajtót Youngnak. Egy térképen, amit a belső zsebéből vett elő, Young
megmutatta az útvonalat, amit már jó előre kirajzolt pirossal.
Whitlock követte az utasításait, s tíz percen belül meg is érkeztek a Via
Marmoratára. Young a neonfeliratra mutatott: PARCHEGGIO. Whitlock ekkor
bekanyarodott a kocsival a bejárathoz. A sorompó előtt megálltak. Whitlock vett
egy jegyet az automatából, a Sorompó pedig felemelkedett. Young azt mondta
neki, hajtson fel a C szintre. Whitlock lassan, óvatosan vezetett, miközben
felfelé haladtak a meredeken, spirálisan haladó úton, s finoman fékezett, amikor
a C szintre értek.
– Kit vagy mit keresünk? – kérdezte.
Young egy fehér Fiat Unóra mutatott, mely ott parkolt az egyik vastag
betonoszlop tövében. Whitlock megállt mögötte.
 – Ez lesz az – mondta Young, amikor látta, hogy egy Daily American van a
hátsó ülésen. – Mindjárt jövök. Te addig csak menj körbe-körbe! Majd intek
neked, ha végeztem.
Whitlock figyelte, amint Young kiszállt a kocsiból. Már biztosra vette, hogy
Young olyasvalakivel fog találkozni, aki adatokkal szolgál neki a Wiseman
gyilkosságról. De mit tud ő segíteni most az UNACO-nak, ha köröznie kell a
kocsival, s tétlenül várnia, hogy Young végezzen? Mindenféleképpen meg kell
tudnia, hogy mit forgat Young a fejében! Márpedig ezt csak egy módon érheti
el. Le kell hallgatnia Young szobáját. Van is nála poloska, már csak az van
hátra, hogy beszerelje…
– Mondtam, hogy te csak hajts körbe-körbe ezen a szinten! Majd intek, ha
végeztem.
Whitlock sebességbe tette a kocsit, és elhajtott. Young fekete kesztyűt vett
fel, miközben a kocsi után nézett. Hányszor próbálta lebeszélni Wisemant arról,
hogy beszervezze Alexandert? Mint egy púp a hátára, annyira kellett neki ez a
fickó. Mind a két munkát könnyedén elvégezte volna ő maga, egyedül. És akkor
100 ezer fonttal gazdagabban távozik. De Wiseman szerint Alexanderre szükség
van. Kell, hogy legyen valaki, aki fedezi őt. Tipikus. Wiseman mindig is a
katona fejével gondolkodott. Young ugyan ki nem állhatta ezt az angolt, de nem
volt más választása. Ki kell bírnia mellette az akció idejére. Wiseman akciója
idejére. De amint vége, még mindig lesz egy esély, amit nem fog kihagyni. Az
óra. Mosolyogva nézett maga elé. Mi van, ha véletlenül mégis bekövetkezik a
detonáció?
– Nincs véletlenül egy cigarettája?
Young a férfi felé fordult. Az illető az imént lépett elő a Fiat Unó mögül, az
árnyékból. Huszonöt körüli lehetett, hosszú, fekete haja volt. Ő az. Johnny
Ramona. Young elővett egy doboz cigarettát a zsebéből, s feléje nyújtotta.
Ramona kivett belőle egy szálat, Young pedig előzékenyen meggyújtotta
neki.
– Fizetnék is érte, de csak ez van nálam – mondta az, s elővett egy
félbevágott ötszáz lírás bankjegyet a farmernadrágja zsebéből.
Young elvette tőle s a bankjegy nála lévő másik feléhez illesztette. Pontosan
összeillettek.
– Nos, megvan, amit tudni akartam?
Ramona bólintott, és a Fiat felé intett.
– Szerintem biztonságosabb, ha odabent beszélgetünk róla.
Young beszállt az utasülésre s rögtön beállította magának a visszapillantót,
hogy minél jobban lásson benne. Ramona a volán mögé ült.
– Látom, óvatos ember.
– Ez a hosszú élet titka. Nos, mi híre van számomra?
– Itt van a pénz?
Young elővett egy borítékot a zsebéből. Kinyitotta, és megmutatta neki a
bankjegyeket, de nem hagyta, hogy Ramona elvegye tőle.
 – Majd akkor fizetek, ha megkaptam az információt.
Ramona arcán torz vigyor jelent meg. Hátradőlt és mélyet szippantott a
cigarettából.
– A Vörös Brigádok állt a betörés hátterében.
– Próbálkozzon talán olyasvalamivel, amit eddig még nem tudtam! – mondta
Young gyilkos iróniával. Majd a visszapillantóba nézett, mert látta Whitlockot
elhajtani mellettük.
– A római sejt akciója volt. A dolog hátterében ketten állnak, az egyik
Riccardo Ubrino. Ő a Brigádok egyik vezetőségi tagja.
– Hol van most Ubrino?
Ramona vállat vont.
– Ezt senki sem tudja. Mintha elnyelte volna a föld. Egyedül Lino Zocchi
tudhatja, de ezt sem tudjuk biztosan.
– Ki az a Zocchi?
– A római brigádvezér. Börtönben van, de most nem lehet kapcsolatba lépni
vele. Börtönlázadás volt nemrégiben, és azóta meghatározatlan időre betiltották
a látogatásokat.
– Azt mondja, Ubrino az egyik parancsnok. Ki a másik?
– Luigi Rocca.
– Vajon ő sem tudja, hol lehet Ubrino?
Ramona csóválta a fejét.
– Pontosan annyira nem tudja, mint bárki más. De most ő az ideiglenes
főnök, amíg Zocchival nem tudják felvenni a kapcsolatot.
– Vagyis Ubrino Zocchinak tartozik beszámolni. És ki áll Zocchi fölött?
– Nicola Pisani, a Vörös Brigádok főnöke.
Ramona ekkor elővett egy borítékot a zsebéből, kivett belőle egy papírlapot.
– Ilyen a Vörös Brigádok szervezeti felépítése. Pisani áll a csúcson. Zocchi
és Calvieri rögtön utána…
– Ki ez a Calvieri? – vágott közbe Young villámgyorsan. – Biztos vagyok
benne, hogy már hallottam ezt a nevet-
– Ő a Vörös Brigádok szóvivője. Rendszeresen szerepel az olasz
televízióban.
– Vajon ő sem tudja, hol lehet most Ubrino?
– Kétlem. Ubrino római. Calvieri pedig a milánói főnök. Két külön sejthez
tartoznak a Vörös Brigádokon belül. És nem valami jó a kapcsolat a két központ
között. Zocchi a kemény vonalat, Calvieri a mérsékelteket vezeti.
– De azért talán tudhatja, nem?
– Lehet, de egyáltalán nem valószínű – mondta Ramona, kidobta a csikket az
ablakon. – Nos, akkor ezzel el is mondtam mindent, amit tudni akart. A pénz?
– Van valami, amit nem mondott el.
Ramona a szemöldökét ráncolta.
– Ugyan mi?
– Hogy maga is tagja a Vörös Brigádoknak.
 Ramona idegesen felnevetett.
– Bárki is mondta ezt, hazudott az illető. Sohasem voltam tagja…
Young a visszapillantóból figyelte Whitlockot, aki ekkor ismét elhaladt
mellettük, majd Ramonához fordult.
– Nem csoda, hogy ennyire készségesen segített nekem. Megkaptam magától
az információt, amire szükségem van és egyúttal a Vörös Brigádok is megtudja,
most éppen hol vagyok és mire készülök…
Ramona megrázta a fejét.
– Őszintén mondom, mister, nincsenek kapcsolataim a Vörös Brigádokkal.
Young ekkor előrántott egy rugóskést a zsebéből. Határozott mozdulattal
Ramona bordái közé bökte, s megforgatta a szívében. Elkapta Ramónát, aki
egyenesen előrezuhant, majd visszalökte ülőhelyzetbe. Gondosan beletörölte a
pengét a halott ingébe, majd zsebre vágta a kést és kiszállt a kocsiból. Lassan
körülnézett. Sehol senki. Elvette a borítékot Ramona kezéből, közben becsukta
maga után az ajtót. Levette a kesztyűt, s a zakója zsebébe tette.
Whitlock a következő körben felvette. Elindultak a kijárat felé. Kifizette a
parkolási díjat, majd kikanyarodtak az útra, s visszahajtottak a szállodába.
Whitlock pontosan emlékezett az útvonalra. Young ezt el is várta tőle. Ugyanott
parkoltak le, ahol korábban is álltak.
– Kérsz egy italt? – kérdezte Young, bezárva maga után az ajtót.
– Nem iszom.
– Rendben van, akkor nem – morogta Young. – Emlékszem, a londoni
haverjaid mesélték is. Miért, mi van abban? Miért nem iszol?
Whitlock megállt a lépcső tetején, és lenézett Youngra.
– Á szüleim alkoholisták voltak. Az ital vitte a sírba mindkettőjüket. Ez
megfelelő válasz a kérdésedre?
– Döntsd el magad – felelte Young.
Közönyösen vállat vont.
– Van egy bár itt a háztömb végében. Lemegyek, hozok egy pár üveg sört.
Húsz perc múlva itt vagyok.
– És akkor?
– Megint elmegyünk. Állj készen!
Whitlock figyelte, ahogy Young elindult a bár felé, majd a karórára nézett.
Tizenöt perce van arra, hogy elrejtse a poloskát Young szobájában. Felsietett a
saját szobájába, bezárta maga után az ajtót, s elővett egy táskát a szekrényből.
Két váltás ruha volt benne, amit aznap délután egy kis költőpénz kíséretében
Wisemantől kapott. Lehúzta a cipzárat, majd elővett egy kisebb táskát belőle.
Benne két mikrofon, egy rádiókészülék, kis kazettás magnó, s egy fejhallgató. A
táskát egy összekötőjüktől kapta aznap délután. Leellenőrizte a mikrofonokat,
valóban működnek-e. Valahogyan be kell jutnia Young szobájába, hogy
elhelyezze. Túl kockázatos. Az egyik mikrofon azonban az ablakkeretbe vagy a
falba beszerelve is elég jól működik lehallgatóként. Az ablakhoz ment, s
megnézte a távolságot közte s a mellette lévő ablak között. Az ott már Young
szobája. Úgy tíz lábnyira lehet innen. Talán tizenkettő. De hogyan közelíthetné
meg? S akkor észrevette a fémlétrát, mely Young ablakának távolabb eső
pereme mellett húzódott. Feltételezhetően végigmegy egészen, fel a tetőig, de
most a sötétben nem láthatta. Pedig valahogyan ki kell derítenie.
Azzal zsebre vágta a mikrofont és kiment a szobából.
Gondosan bezárta maga után az ajtót. A folyosó végén kettesével vette a
lépcsőket, és a csapóajtón át kimászott a lapostetőre. A létra tetejét már látni
lehetett onnan, ahol most megállt. Odament a tető szélére, s lenézett a szűk kis
utcára. Sehol egy lélek. Mindkét kézzel megragadta a létrát s jól megrázta. Úgy
látszik, elég erős. Majd a mikrofont a szájába vette, s elindult lefelé, ahol Young
ablakának lenni kell. A létra azonban messzebb volt az ablaktól, mint azt
gondolta. Valószínűleg épp azért, hogy ezzel is megnehezítsék a betörők dolgát.
Az ablak felé nyúlt. Épp hogy csak elérte a keretet. Ez elég is lesz. Egyik
karjával körülölelte a létrát, és áthajolt az ablak felé. Megpróbálta a mikrofont a
keret alá nyomni. Abban reménykedett, hogy a párkány már elég régi és
korhadt, azaz puha, de ez a reménye nyomban szertefoszlott. Nagyon is kemény
volt a fa. Letörölte az. Izzadságot az arcáról, majd ismét kihajolt, és elkezdte
becsavarni a mikrofont a párkány s az ablakkeret közötti keskeny résbe. A karja
is belefájdult, mire sikerült elég stabilnak tudnia. Az órájára nézett. Még nyolc
perce lehet…
Ám ekkor az ablak hirtelen kinyílt. Erősen meg kellett kapaszkodnia a
létrába. Meg sem mert mozdulni. Attól tartott, hogy a neszezés is behallatszik a
szobába. Young kezét látta az ablakból kinyúlni. Alig néhány perce ment el.
Vajon miért jött vissza ilyen hamar? Whitlock ekkor észrevett egy nőt odalent az
utcán, épp alatta. Mintha ugyanaz a prosti lenne, akit aznap látott az épületben.
Young kihajolt az ablakon, miközben a nő elhaladt alattuk. Young azonban nem
Whitlock felé, hanem az ellenkező irányba fordult. Hangosan füttyentett a nő
után. Whitlock még a lélegzetét is megpróbálta visszatartani, s pontosan tudta,
hogy észreveszik, ha a nő felnéz Youngra. De nem. Inkább középső ujjával a
levegőbe bökött, majd eltűnt az utca végén. Young felnevetett, s visszabújt a
szobába. Becsukta az ablakot. Whitlock mélyet sóhajtott. El sem merte hinni,
hogy ekkora mázlija lehet. De nem akarta kihívni maga ellen a sorsot.
Visszamászott a tetőre, egy pillanatra megállt, hogy letörölje arcáról az
izzadságot a zsebkendőjével, majd visszament a szobájába, és magára zárta az
ajtót. Összeállította a lehallgatót, de csak az egyik fejhallgatót vette fel, hogy
kipróbálja, egyáltalán működik-e így a mikrofon. Csend volt. Pedig biztosan
működik. Az ágy szélére ült s a falat bámulva azt kívánta, bárcsak csapna végre
valamilyen zajt Young.,
Hirtelen fémes kattanás hallatszott a fejhallgatóban. Szemöldökét ráncolva
mosolygott magában, amikor rájött, mi volt az. Young kinyitott egy dobozos
sört. Vagyis ezért jött vissza ilyen hamar. Úgy döntött, inkább itt issza meg a
szobájában. Majd a telefon felvételének ismerős zaja következett. Egy párnát tett
a háta mögé, majd az ágynak támaszkodott.
 – Jó estét. Itt Richard Wiseman.
A vétel minősége remek volt. Mintha ugyanabban a szobában lennének.
– Jó estét, uram – mondta Young. Majd hosszabb szünet következett, míg
Wiseman beszélt. – Igen, uram, találkoztam az informátorral. Mindent
megtudtam tőle, amit akartam.
Ismét szünet.
– Igen, azt is, hogy ki húzta meg a ravaszt. Ubrinónak hívják. A Brigádok
római sejtjéhez tartozik.
Csend.
– Nem, úgy tűnik, teljesen felszívódott. De nem hiszem, hogy különösebb
gondot jelentene kinyomozni, hogy hol van.
Hosszabb szünet következett.
– A másik három, akit megemlített Pisani, a Vörös Brigádok főnöke, a két
helyettese: Zocchi és Calvieri. Mindketten vezérek. Zocchi itt Rómában,
Calvieri pedig Milánóban. Zocchi most sitten van, úgyhogy őt nem tudjuk
megkeresni. Legalábbis most rögtön nem.
Csend.
– Nem, Alexander nem ismeri őket név szerint. Úgy gondoltam, az lesz a
legjobb, ha minél kevesebbet tud. De még mindig azt mondom, inkább teher a
számomra, mintsem segítség.
Csend.
– Jobb szeretném halva látni. Már így is túl sokat tud.
Hosszabb szünet.
– Ezt igen nagyra értékelném, uram. Ismét felhívom holnap reggel. Jó
éjszakát, uram.
Azzal letette a kagylót.
Whitlock levette a fejhallgatót, majd visszapakolta az apparátust a táskába, s
bezárta a szekrénybe.
Megint az ágy szélére ült. Gondolatai cikázva követték egymást. Talán mind
a négy brigádvezér szerepel Young listáján? Calvieri is? Ezt az információt
mindenféleképpen el kell juttatnia Kolchinskyhez. De most már nem lesz ideje
rá, hiszen mindjárt indulniuk kell. És vajon hová? Talán ma lesz az első igazi
akció? Ha igen, akkor vajon ki lesz a célpont? Tudta, hogy Young semmit sem
lesz hajlandó elárulni neki. Ez nagyon is nyilvánvaló. És vajon mit ért azon
Young, hogy ezt igazán nagyra értékelném, uram? Wiseman a főnök, aki azt
akarja, hogy Young békén hagyja Alexandert… Vagy épp azt az esélyt
latolgatják, hogy megöljék őt? Whitlock halkan káromkodott magában. Bárcsak
hallhatta volna azt is, amit Wiseman mondott. Fegyverre van szüksége.
Meztelennek érezte magát a Browning nélkül. De Alexander sohasem használt
fegyvert. És ezt Young is pontosan tudja. Nem teheti meg, hiszen akkor
lebuktatja magát. Az eszét használhatja fegyverként Young stukkerével
szemben. Nem valami jó az esély. Egyáltalán nem.
Kopogtatás hallatszott az ajtó felől.
 Kiszólt.
Young állt az ajtóban, kezében egy dobozos sört tartott.
– Menjünk!
– Hová?
– Ne aggódj, majd én mondom, merre!
Whitlock dühösen becsapta az ajtót maga után, s elindult a lépcső felé.
Young belekortyolt a sörbe, majd a dobozt az ajtó mellé tette és Whitlock után
sietett.

Sabrina összehajtogatta a La Repubblicát, majd felállt, s az ablakhoz ment.

Kinézett a ragyogó fényárban úszó városra, s felidézte magában korábbi római
útjainak emlékét. Arra emlékezett a legjobban, amikor először járt itt, főleg
azért, mert fájdalmasan emlékeztette régi énjére. A repülőjegyet a
huszonegyedik születésnapjára kapta a szüleitől, s három barátnőjével jött ide a
Sorbonne-ról, ahol posztgraduális képzésre járt. Akkor a két hét alatt semmit
sem látott a város nevezetességeiből. Éjszakánként a klubokat meg a diszkókat
járták, nappal pedig a másnaposságot igyekeztek kipihenni. És mennyi
futókapcsolata volt…
Elfordult az ablaktól és lassan megcsóválta a fejét. Nehéz elhinni, hogy
valaha ilyen éretlen és meggondolatlan is volt. Nem mintha akkor, azon a
nyáron véget ért volna életének ez a szakasza. Miután befejezte tanulmányait a
Sorbonne-on, Európa egyik legkeresettebb tolmácsa lett. Exkluzív partikra járt,
gazdag és híres emberek köreiben forgolódott, rendszeresen kapott ajánlatokat
házas emberektől. Nem egy közülük a kora alapján akár a nagyapja is lehetett
volna. És amikor belefáradt a partikba, újabb szenvedélyt talált magának. A
motorozást. Akkor hagyta abba, amikor összetörte a Porschéjét Le Mans mellett.
Súlyos törésekkel, átfúródott tüdővel került ki a balesetből. Négy hónapig
nyomta az ágyat a párizsi amerikai kórházban, akkor jött rá, hogy így sehová
sem vezet az élete. Célra, irányra van szüksége. Amint kiengedték a kórházból,
beállt az FBI-hoz. Ott felnőtté érett, amire nagyon is szüksége volt már. Onnan
került át az UNACO-hoz. Jó hosszú út áll mögötted – gondolta, s amikor
megnézte magát a tükörben, észrevette, hogy az elégedettség halvány mosolya
ült ki az arcára közben.
Kopogtatás hallatszott az ajtó felől. Kinézett a kémlelőlyukon. Paluzzi volt
az. Kinyitotta az ajtót és behívta.
Paluzzi körülnézett a szobában.
– Mike és Sergei még nem jöttek meg?
Sabrina becsukta az ajtót.
– Azt hittem, veled vannak.
Paluzzi elmesélte a lánynak a történteket.
– Kopogtattam az ajtójukon, de nem feleltek. Azt hittem, talán itt vannak
nálad.
– Még nem láttam őket. Szerintem bent vannak a kórházban.
 Paluzzi bólintott, majd az ablak melletti fotelre mutatott.
– Leülhetek?
– Persze – felelte a lány szégyenlős mosollyal. – Bocsánat, de elkalandoztam
egy kicsit. Hozhatok egy italt?
– Valami üdítőt inkább. Mondjuk szódavizet…
Hozott egy egész palackkal a hűtőből.
Paluzzi azt mondta, nem kér hozzá poharat, s jóízűen nagyot kortyolt a
szódából, majd a keze fejével megtörölte a száját.
– Így már sokkal jobb. Elég hosszú nap volt ez a mai.
– De nem valami eredményes – mondta Sabrina és leült az ágyra. – Mintha
tűt keresnénk a szénakazalban, nem? Mennyi esélyünk van reálisan arra, hogy
megtaláljuk Ubrinót még a csütörtöki határidő előtt?
– Sajnos, azt hiszem, nem sok. Nagyon is ránk férne egy kis szerencse.
Paluzzi ekkor ismét kortyolt egyet, majd a palack nyakával Sabrina felé
mutatott.
– Conte-ban talán még reménykedhetünk. Az orvosok szinte biztosra veszik,
hogy magához fog térni. Csak az a kérdés, mikor.
– És gondolod, hogy ő tudja, hol bujkál Ubrino?
– Nyilvánvaló, hogy Ubrino utasítást kapott, hogy nyírja ki a csapat többi
tagját, miután megszerezték a fiolát. Így volt ez Nardi meggyilkolásakor, de
abból is ez derül ki, hogy meg akarta ölni Conte-ot. Ugyan miért mondták volna
neki, hogy nyírja ki őket, ha nem azért, mert túl sok információ volt a
birtokukban?
– Értem. De akkor is nagyon messze vagyunk még…
– Szerintem is. Ám mint te is mondtad, ugyan mi esélyünk van arra, hogy
még csütörtök előtt megtaláljuk Ubrinót?
Talán inkább egy másik szálon kellene továbbmennünk…
Hosszas hallgatásba merültek, amit a telefon csöngése szakított félbe.
Sabrina felvette. Paluzzi az ablakhoz ment, míg ő beszélt.
– Calvieri volt az – mondta a lány és letette a telefont. – Megint kapott egy
fülest. Ez alkalommal Rómát mondtak neki.
– És ő úgy gondolja, hogy hihető?
– Csak annyit mondott, hogy névtelen hívás volt. Nekem úgy tűnik, megint
valami ugratás – mondta és vállat vont. – Valahogy majd csak kiderül.
Ismét csörgött a telefon.
– Ez nekem szól – mondta Paluzzi, amikor a lány felemelte a kagylót.
Egy darabig belehallgatott, majd bólintott és átadta a kagylót a férfinak. Ő
maga pedig eközben a szekrényhez ment, elővette Berettáját és a válltáskáját.
– Calvieri valóban kapott ma egy névtelen hívást – mondta Paluzzi s letette.
A lány ránézett, miközben a pólója fölé felvette a dzsekijét.
– Ki volt az?
– Az egyik emberem a kocsiból.
– Miféle kocsiból?
 Paluzzi ujjával az ablak felé mutatott.
– Két emberem van itt abban a parkoló kocsiban. Egész nap figyelik. Calvieri
minden egyes telefonhívását lehallgatjuk. Hiszen mondtam már…
– Nekem még nem – felelte a lány és megrázta a fejét.
– Sajnálom, de azt hittem, hogy említettem. Lehallgatót szereltünk a
telefonjára, és elhelyeztünk nála néhány poloskát, míg Velencében voltatok.
Szerintem sejti, hogy lehallgatjuk, de akkor is muszáj volt megtennünk.
Felvette a kabátját.
– És követik is?
– Mindig, amikor egyedül megy.
– És?
– Egyelőre semmi.
Kopogtatást hallottak az ajtó felől. Sabrina kinyitotta. Calvieri volt az.
Beinvitálta.
– Jó estét, Paluzzi. Gondolom, Sabrina már elmondta önnek, hogy újabb
fülest kaptam…
– Névtelen telefonáló volt, ugye? Milyen eredeti.
– Csak annyit mondott, hogy Ubrinót itt, Rómában látták. Az egyik
bázisukon. '
– Gondolja, hogy kelepce? – kérdezte Paluzzi.
– Lehetséges. Tudja, nem vagyok valami népszerű már a római brigatisták
körében. A legtöbben boldogan a fejemhez szorítanák a fegyver csövét, és
minden teketória nélkül meghúznák a ravaszt.
– Akar segítséget? – kérdezte Paluzzi.
– Nem, a lehető leghatározottabban mondhatom, hogy nem – mondta
Calvieri. – Semmi szükségünk arra, hogy utcai tűzharc legyen belőle.
– Van fegyvere? – kérdezte Sabrina.
Calvieri bólintott.
– Egy Heckler Koch P7-es – mondta Paluzzi Sabrinára nézve. – De abban
sohase bízz, hogy majd Calvieri fedez. Sohasem használja.
– Pontosabban senki sem tud róla, hogy valaha is használtam. Nagy
különbség van a kettő között.
Feszült csend támadt. A két férfi megvetően méricskélte egymást.
– Fabio, nyugodtan megvárhatod itt Mike-ot és Sergeit – mondta Sabrina, s
elszántan közéjük lépett. – Most már bármelyik pillanatban itt lehetnek.
– Köszönöm – mondta Paluzzi. – Megvárom őket. Vigyázz magadra!
A lány elmosolyodott s követte Calvierit.

A kis vöröstéglás ház, melyet gondozott sövény vett körül, a Vörös Brigádokra
jellemző rejtekhely volt. Egy teljesen átlagos épület a külváros szívében.
Calvieri a szemközti ház előtt állt meg, s leállította a motort. Megnézte az
épületet. A téglával kirakott ösvény, melyet mindkét oldalról gondozott
virágágyások szegélyeztek, egyenesen a bejárati ajtóhoz vezetett, melyet
halvány fény világított meg. Villanyfény ezen kívül csak az ajtótól balra lévő
szoba ablakából, a behúzott függönyök mögül szűrődik ki. Megnézte a garázst a
ház jobb oldalán. Egy Alfa Romeo Alfetta állt a behajtón a zárt garázsajtó előtt.
– Miért nem szólt ide előre telefonon, hogy jövünk? – kérdezte Sabrina maró
gúnnyal, Calvieri háta mögött.
– Hogy érti ezt?
– Ha van itt valaki, biztosan észrevette a kocsit, amikor leparkolt. Miért nem
odébb állt meg, az utca végében? Akkor legalább választhatnánk, hogy elölről
vagy hátulról menjünk be a házba. Így még csak meg sem lephetjük őket.
Felkészülten várják, hogy bemenjünk.
– Itt nincs hátsó bejárat.
– Honnan tudja? – kérdezte a lány gyanakodva.
– Már voltam itt. A ház hátsó frontja egybe van építve a mögötte lévő házzal.
Csak az utca felől lehet bemenni. Vagy a garázson át. Látja, amúgy sem volt
választási lehetőségünk. Csak az utca felőli bejárati ajtót használhatjuk.
– És lelövetjük magunkat, még mielőtt az ösvény feléhez érnénk.
– Kicsit túldramatizálja a helyzetet, nem gondolja?
Kiszállt a kocsiból, és körbemutatott.
– Ez itt a külváros. Ha bármi gyanús dolog történik, a rendőrség pillanatokon
belül itt terem. És a rendbontó nyomban lelepleződik. Vagyis mi értelme volna?
Nem, ha egyáltalán csapdát akarnak állítani nekünk, az odabent lesz a házban,
ahol senki más nem láthatja.
– Vagyis mit tegyünk?
– Bemegyünk a bejárati ajtón. Ugyan mi mást tehetnénk?
Itt vannak nálam az álkulcsok, valamelyik biztosan nyitja majd az ajtót. Ha
Ubrino itt van, legfeljebb a garázson át menekülhet. Addig maga odakint vár,
hátha előkerül.
– Miért ne legyen úgy inkább, hogy én megyek be és maga vár itt kint?
– Én ismerem ezt a házat, Sabrina. Több olyan helyiség van, ahol el lehet
bújni. Maga pedig nem tudja, hol rejtőzhetnek.
– Akkor menjünk be együtt!
Észrevette a bizonytalanságot a férfi szemében.
– Hadd fogalmazzak másképp. Vagy bemegyek én is magával együtt, vagy
felhívom Paluzzit és az ő embereivel megyek majd be. Maga dönt.
– Ez aztán az igazi választási lehetőség!
Kinyitotta a kaput s megnézte a garázst.
– Itt semmiféleképp sem mehet ki.
– Miért nem?
– Mert a kocsi közvetlenül a garázsajtó előtt áll. Csak a bejárati ajtót
használhatja.
Óvatosan megközelítették a bejárati ajtót, s kezüket a zsebükben lapuló
fegyveren tartották. Az ajtó nyitva. Egymásra néztek. Calvieri végigtapogatta a
keretet, hogy megnézze, nincs-e valahol huzalozva. Sehol semmi. Ujjai
hegyével benyomta az ajtót. Az előtér üres volt. Sabrina elővette a zsebből a
Berettát, és a férfi mellett beosont az előszobába. Az becsukta utánuk az ajtót és
követte a lányt. Sabrina az első ajtóra mutatott, tőlük balra. Calvieri bólintott,
közben elővette a Hecklert a zsebéből. Szemét le nem vette a másik zárt ajtóról,
mely az előszobából nyílt. A lány a falhoz simult, s így jelezte, hogy kövesse a
példáját az ajtó másik oldalán.
– Én megyek először – suttogta a lány.
A férfi vonakodva ugyan, de rábólintott.
A lány megmarkolta a kilincset, majd benyomta az ajtót, s leguggolt a
szobában, miközben körbepásztázta a helyiséget a Berettával. Egy férfi volt
odabent. A fotelben ült, az ajtóval szemben. Nem Ubrino volt az. Negyvenes,
súlyos testalkatú, fekete hajú férfi volt.
A lány a Berettát a mellkasának szegezte.
– Álljon fel lassan! Nagyon lassan. És tartsa úgy a kezét, hogy lássam!
A férfi a lány mögé nézett, és elmosolyodott, amikor Calvierit látta
megjelenni az ajtóban.
– Nagyon hatásos színpadi belépés, Tony. Ő az új testőröd?
Calvieri leengedte a fegyvert.
– Gondolhattam volna. Luigi, te meg mit keresel itt?
– Ismerik egymást? – kérdezte Sabrina.
– Sajnos, igen. Az úr Luigi Rocca, Zocchi egyik leggusztustalanabb
bábfigurája.
– Bárcsak az én nyelvem lenne ilyen csípős, Tony. Az embereim viszont nem
nagyon szívelik, ha olyasvalaki inzultál engem, mint amilyen te is vagy. Nézz
csak hátra!
Calvieri lassan megfordult. Pattanásig feszültek az idegei. Két férfi lépett ki a
másik szobából. Mindkettőjüknél fegyver – egy-egy AK 74-es.
– Dobd le a fegyvert, Tony! – mondta Rocca, s azután Sabrinára nézett. –
Maga is, bella.
Calvieri hagyta, hogy a P7-es kihulljon a kezéből. Az egyik férfi felvette a
földről. Sabrina nézte a két Kalasnyikovot, melyek rájuk szegeződtek,
vonakodva ugyan; de ledobta a fegyverét a padlóra. Ugyanaz a férfi vette fel az
övét is.
– Nem válaszoltál a kérdésemre, Luigi – mondta Calvieri, miközben belépett
a helyiségbe.
– Majd eljön annak is az ideje. Nem mutatnád be nekem gyönyörű kísérődet?
– Sabrina Trestelli. A trentói egyetemen végzett.
– Szépség és intelligencia. Kár, hogy nem jó oldalra állt, bella.
Rocca ekkor előrébb intette a két emberét.
– Szórakoztassátok el a hölgyet, míg én beszélek Signore Calvierivel!
– Bármit is akarsz mondani, nyugodtan mondhatod előtte is – mondta
Calvieri, nézte, amint a két férfi közeledik a lány felé.
 Az egyikük megragadta a lány karját. Az nyomban felhúzta a lábát, s
ágyékon rúgta a fickót, aki felkiáltott a fájdalomtól, aztán a földre rogyott.
– Ha egy ujjal is hozzám ér, eltöröm a karját! – mondta a lány a másiknak.
Az habozva Roccára nézett, s várta az utasítást.
– Hagyd csak – mondta Rocca, s a padlón vonagló férfira mutatott. –
Vigyétek el és várj meg odakint! Majd szólok, ha szükségem van rád.
Az kisegítette a társát a helyiségből, becsukva maguk után az ajtót.
Rocca felállt, s átment az egyik asztalhoz. Itallal kínálta őket, de egyikük sem
kért. Rocca töltött magának egy whiskyt, majd ismét leült, s a mögöttük lévő
pamlagra mutatott. Helyet foglaltak rajta.
– Túl messzire mentél, Luigi. Mit akarsz?
– Választ a kérdéseimre – mondta Rocca, s kortyolt a whiskyből.
– Választ? Ugyan mire? – kérdezte Calvieri.
Rocca végigsimította őszülő haját.
– Most én vagyok a főnök, mert Signore Zocchi és Ubrino állítólag
gyengélkednek. Azért mondom, hogy állítólag, mert a város tele van
pletykákkal, a pletykákat cáfoló pletykákkal, s vádaskodással vasárnap este óta.
A Neo Chem eset után minden felbolydult. Meg kell nyugtatnom a szervezet
tagjait, Tony, s ezért csaltalak ki ide. Válaszokra van szükségem, de gyorsan.
– Akkor azt ajánlom, kérj időpontot Signore Pisanitól, s beszéld meg vele a
problémáidat!
– Tony, Pisani haldoklik. Most már egyre ritkábban van magánál. Te voltál
az, aki az utóbbi néhány hónapban irányítottad a dolgokat, és nem ő.
– Ezt meg ki mondta neked? Zocchi?
Calvieri Rocca tekintetéből látta, hogy rátapintott az igazságra.
– Rögtön gondoltam. És még te panaszkodsz a pletykák miatt? Signore
Pisani haldoklik. Igen, ezt mindannyian tudjuk, de azt állítani, hogy hónapok óta
semmi szerepe a Vörös Brigádok működésében, teljesen nonszensz. Mégis mit
gondolsz, ki küldött engem Rómába, hogy keressem meg Ubrinót? Nem
magamtól mentem. Az ő külön utasítására vagyok itt. Signore Pisani majd szól
nekünk, ha úgy érzi, már nem képes ellátni a feladatát. De addig is ő a főnök.
Vagyis egy pletykával kevesebb.
– És ami Zocchi halálhírét illeti? – kérdezte Rocca, s kiitta a maradék
whiskyt. – Azt mondják, ez az igazi oka annak, hogy nem lehet őt meglátogatni
a börtönben.
– A börtönben azért nem fogadnak látogatókat, mert rablázadás volt. Tudom,
hogy Signore Pisani beszélt az egyik orvossal, aki bement a betegeket kezelni. Ő
látta Zocchit is. Ez tegnap délután volt. Lehet, hogy Zocchit azóta megölték, de
ezt nem tudom sem cáfolni, sem pedig megerősíteni. De gondolkodjunk
logikusan! Ha valami történt volna vele, szerintem a bizottság mostanra már
tudna róla.
– Mi az orvos neve?
– Talán kételkedsz Signore Pisani szavaiban? – követelte Calvieri dühösen.
 – Csak szeretnék személyesen is beszélni vele – felelte Rocca védekezően.
– Vagyis hazugnak tartod őt.
– Nem, dehogy. De hogyan tudnék reagálni a szóbeszédre, ha nem állnak
rendelkezésemre az adatok?
– Már megmondtam, beszélj meg egy találkozót Signore Pisanival. Meg
fogja érteni az érvelésedet – mondta Calvieri és felállt. – Ha ez minden, akkor
mi mennénk is. Rengeteg tennivalóm van még ma.
– Miért keresed Ubrinót? – kérdezte Rocca váratlanul. – Mit vitt el a
gyártelepről?
– Ez nem tartozik rád.
– Jogom van tudni! – csattant fel Rocca, s öklével dühében nagyot csapott a
szék karfájára.
Intett az őrnek, amikor az ajtó kinyílt.
– Az én városomban vagy, Tony. Ezért rám is tartozik az ügy-
– Signore Pisani a jövő hét elején össze fogja hívni a bizottságot, hogy
megbeszélje velünk a Neo Chem ügyet. Nem vagyok felhatalmazva arra, hogy
addig bármit is mondjak róla.
– Feltéve persze, hogy egyáltalán megéred a jövő hetet – mondta Rocca, s az
asztal felé nyúlt. Elvette a cigarettát és meggyújtotta. – A fiatalokban igencsak
visszás érzéseket kelt, hogy úgy üldözöd Ubrinót, mint valami vadállatot. Már
nem tudom garantálni a biztonságodat itt, Rómában.
– Vagyis erről van szó. Nem vagy képes uralkodni felettük, és kicsúszott a
kezedből az irányítás. Félsz, hogy ha valami történik velem, mielőtt ismét
kapcsolatba tudunk lépni Zocchival, s ez nagyban rontja majd az esélyeidet,
hogy valaha is főnök legyél.
– Ennek semmi köze ahhoz – csattant fel Rocca. – Figyelmeztetlek, Tony.
Takarodj el innen Rómából! Már nem vagy szívesen látott vendég nálunk.
– El is takarodom innen, ha meggyőződtem arról, hogy Ubrino nincs itt a
városban. De addig nem.
Calvieri megállt az ajtóban és visszanézett Roccára.
– Tudom, hogy igazam van. Ha valami történne velem itt, az nagyon rossz
fényt vetne rád. Akkor sohasem lesz belőled főnök. Sőt, ahhoz is nagy mázli
kell, hogy megmaradhass annak, ami most vagy.
Rocca megvárta, míg Calvieri és Sabrina távoznak, majd dühösen elnyomta a
cigarettát és a telefon után nyúlt.

A fegyveres őr közeledett a tizenöt láb magas kovácsoltvas kapuhoz, s

zseblámpájával megvilágította a rács előtt álló Romeo Alfettát. Rocca nem is
próbálta eltakarni a szemét a bántó fénytől. Lenyitotta az ablakot, s odakiáltott
az őrnek, hogy megbeszélése van Signore Pisanival. Az őr rádión beszólt a
házba, majd a távirányítóval kinyitotta a kaput. Rocca áthajtott rajta, az őr pedig
nyomban becsukta utána.
Whitlock és Young látták az Alfa Rómeót behajtani a villa udvarára. A Seat
Ibizából nézték, mellyel az utca végén parkoltak le.
– Most mi legyen? – kérdezte Whitlock.
– Semmi sem változott – felelte Young, majd elnyomta a cigarettáját a
hamutartóban. Már vagy fél tucat csikk sorakozott benne. – Én mégis bemegyek.
Whitlock maga elé bámult.
– Kié ez a ház?
Young azonban nem volt hajlandó elárulni neki. Azt mondta, minél
kevesebbet tud, annál jobb. Csak feltételezhette, hogy a ház valamelyik
brigádvezéré lehet. Talán éppen Pisanié. De ebben nem lehetett biztos.
Tehetetlen és csalódott volt. Ráadásul még mindig nem sikerült beszélnie
Kolchinskyval. Leginkább ez volt az, ami nyugtalanította. Mi van akkor, ha
Young arra készül, hogy rajtaüt Ubrinón a rejtekhelyén? Nem mintha bármit is
tehetne. Nyomban elárulná magát.
– Menjünk – mondta Young, s kiszállt a kocsiból.
Whitlock is kiszállt a volán mögül, és zsebre vágta a kulcsokat.
Youngra nézett, aki talpig feketébe volt öltözve. Young ekkor elővett egy
fekete sísapkát, a fejére húzta, majd magához vett egy hangtompítós fegyvert a
kocsi hátuljából, s a vállára emelte. Whitlock követte a nyolc láb magas
kerítésfalhoz. Miután végignézett az utcán, s meggyőződött róla, hogy sehol egy
lélek, összekulcsolta kezét, hogy bakot tartson neki. Young óvatosan
felkapaszkodott a fal tetejére, gondosan ügyelve arra, hogy ne érjen hozzá a
három vezetékhez, mely a riasztóberendezés része, majd lenézett a kertbe.
Alaposan megvizsgálta, hová is landoljon. Először átdobta a fegyvert, majd
kissé ügyetlenül lehuppant a fal túloldalán. Amint földet ért, továbbgurult.
Felkapta a fegyvert, s a legközelebbi fa mögé futott. Ott megállt, hogy levegőt
vegyen, majd egy infratávcsövet leakasztva az övéről végigpásztázta a házat és
környékét. Hol vannak az őrök? Egy pillanat múlva már észre is vett egyet az
épület közvetlen közelében. Egy farkaskutya is volt vele. Young óvatosan haladt
előre, egyik fától a másikig futva, mígnem már csak húsz yardra volt a háztól. A
kutya hirtelen megállt és feléje nézett. Észrevette vajon? Az arca kipirult, s az
izzadság csípte a szemét, de meg sem próbálta letörölni. Elég egy hirtelen
mozdulat, s a kutya nyomban felfigyel rá. Az őr előbb a kutyát, majd a fákat
nézte, de semmit sem látott a sötétben. Halkan odaszólt a kutyának, majd
lehajolt hozzá és elengedte.
Young nyugtalanul nézte a közeledő kutyát. Idegességében nyelt egyet, s
ujjait a ravaszra szorította. Nem, nem kell megölni a kutyát, de muszáj valahogy
megállítania. De ha csak megsebesíti, a lendület még továbbviszi, s épp elér
hozzá. Akkor pedig neki is vége. Az őrnek elég ideje lesz arra, hogy lőjön.
Alacsonyan célzott, a kutya mellső lábára. Az állat fájdalmában felüvöltött,
majd előrebukfencezett a földön. Az őr még épp hogy csak felemelte volna a
Kalasnyikovot, amikor Young kétszer is mellbe lőtte. Hátratántorodott a
verandát szegélyező virágágyásra. A kutya szánalmasan próbálkozott felállni,
ám véres lábai minduntalan összecsuklottak a mellkasa alatt. Fejbe lőtte. A test
megvonaglott, majd féloldalasan a földre terült. Young féltérdre ereszkedve
maradt, s várta, ad-e magáról valamilyen életjelet a többi őr. Amikor jó néhány
percen át senki sem tűnt elő, felállt, a kutyát a legközelebbi fa mögé vonszolta.
Odament azután, ahol az őr feküdt, s felemelte a földről a Kalasnyikovot.
Kivette a tárat, és a fegyverrel együtt a bokorba dobta. Behúzta az őr holttestét a
lépcsők alá, majd lábujjhegyen lopakodva megközelítette a verandát. Az ablak
előtt lehajolt, s óvatosan benézett a függönyön át. A televízió be volt kapcsolva,
de a szoba egyébként üres volt.
– Si alzi! – hallatszott ekkor a háta mögül. Felszólítás volt arra, hogy álljon
fel.
Young bizonytalankodott. Nem értette az utasítást. Egyre jobban szorította a
fegyvert, s az ablaküvegben mint valami tükörben figyelte az őr mozgását.
Amikor az kilépett a sötétből, Young hátának szegezte a fegyvert. Young ekkor
hátrapördült, s a váratlan mozdulattól az őr egyensúlyát veszítette. Young pedig
nyomban rálőtt. Az őrt a fején érte a golyó. Teste a fakorlátnak dőlt, ami össze is
tört a súlya alatt, s a verandáról a virágágyásra zuhant.
Young káromkodott egyet magában. Arra már nem maradt ideje, hogy
elrejtse a holttestet, mert biztosra vette, hogy a többi őr felfigyelt a fakorlát
roppanásának zajára. Az ajtóhoz ment és megpróbált benyitni. Nem volt
bezárva. Behúzta maga után, s óvatosan elindult az előszobába. Egy-egy ajtóhoz
érve mindig meg-megfordult, miközben a fegyvert szorosan markolta mindkét
kezével.
Majd valami mozgásra lett figyelmes a lépcső tetején. Az Alfa Romeo
Alfetta sofőrje volt az. Roccának sikerült rálőnie, még mielőtt megfordulhatott
volna, ám a golyó nem talált. Young egész sorozatot eresztett a falba. A
töltények alig néhány ujjnyira csapódtak be onnan, ahol Rocca állt. Az a földre
vetette magát. Young most úgy érezte, fölényben van, s felsietett a lépcsőkön, de
amikor felért a felső szintre, s körülnézett a folyosón, addigra Rocca már eltűnt.
Tudta, hogy nincsen vesztegetni való ideje. Meg kell találnia Pisanit, még
mielőtt újabb őrök érkeznek. De hol Van? Bárhol lehet a házban. S mi van
akkor, ha elvitték innen, amint eldörrent az első lövés? Young pontosan tudta,
hogy csak egyetlen módja van annak, hogy kiderítse. A falhoz lapult a legelső
ajtó mellett, majd a kilincshez nyúlt s kinyitotta. Semmi. Belépett a küszöbre,
majd körbefordult s a fegyverrel végig bepásztázta a helyiséget. Ez volt a
fürdőszoba. Ezután a második ajtóhoz ment, s ugyanazt tette, mint az imént. Ez
volt a hálószoba. Majd váratlanul üvegcsörömpölést hallott. Lehet, hogy egy
ablak volt az? Biztosra vette, hogy a földszinti ablakokat riasztó rendszer védi.
Vajon találtak maguknak másik utat az őrök? És hányan lehetnek? Ekkor
elindult a harmadik ajtó felé indult és benyitott rajta.
Két golyó süvített ki a helyiségből, de egyik sem találta el, csak a falba
fúródtak. Young lehajolva bevetődött a helyiségbe, s még a szőnyegre sem ért,
amikor már lőtt is. Az egyik golyó Rocca vállába fúródott. A Bernadelli
kipördült a kezéből. Young ekkor látta meg a hamuszürke arcú férfit, aki a
sarokban üldögélt. Lába köré takaró volt csavarva. Igen, Pisani az. Felismerte az
egyik fotó alapján, mely abban a borítékban volt, amit Ramónától vett el.
Berúgta a Bernadellit az ágy alá, majd bezárta maga mögött az ajtót. Közben
mindkét férfit szemmel tartotta. Pisani továbbra is mozdulatlanul ült a székben,
ám tekintetével követte Young minden egyes mozdulatát. Rocca a szoba
közepén állt, bal kezével sérült jobb vállát markolta. Ujjai véresek voltak.
Young a fejére célzott. Miután eldörrent a fegyver, Rocca a falnak tántorodott, s
teste élettelenül lecsúszott a földre. Ujjai hosszú vércsíkokat hagytak a fehér
tapétán. Young ekkor a fegyverrel Pisanit vette célba.
– Örömmel látom, hogy igazi profi – mondta Pisani halkan, majd heves
köhögés fogta el, s arca eltorzult a halálos fájdalomtól. Kezefejével megtörölte
kicserepesedett az ajkait. – Az orvosok szerint legfeljebb két-három hónapom
van még hátra.
– Honnan tudta, hogy beszélek angolul?
– A hír futótűzként terjed, ha egy külföldi érdeklődni kezd a Vörös Brigádok
után. Mi nagyon szoros szálakkal kötődünk egymáshoz, főleg itt, Rómában.
Sajnos Johnny Ramona nem követte pontosan az utasításaimat, s kiadott
magának bizonyos információkat. Mindig is mohó fickó volt. De így legalább
ön megkímélt minket attól a hálátlan feladattól, hogy mi magunk tanítsuk
móresre. Elvégezte helyettünk.
Ekkor valaki megpróbálta kinyitni az ajtót odakintről, majd egy hang kiáltott
valamit olaszul. Pisani – még mindig Youngra mosolyogva – kinyújtotta kezét a
takaró alatt. Young azonban gyorsabban reagált és fejbe lőtte. Pisani
hátrahanyatlott a székben. Orra nyergéről vércsík futott le végig az arcán. A
takaró lecsúszott a lábáról. Young egy pillanatra elbizonytalanodott. Nem volt
alatta fegyver, pedig azt hitte, azt rejtegeti előle. Majd hirtelen megértette. Pisani
meg akart halni. Menekülni szeretett volna a rák okozta fájdalomtól, a
kínlódástól. Pontosan tudta, hogy Young profi lévén, az első gyanús mozdulatra
rá fog lőni. Nem akarta, hogy megmentsék az életét az őrök.
Young ekkor az ablakhoz futott és kinyitotta. A tető úgy negyvenöt fokos
szögben lejtett a kert felé. Ebben a pillanatban egy golyó süvített felé az ajtó
mögül. Majd nyomban követte egy újabb. Kilépett a párkányra, miközben a
következő töltény alig egy hüvelyknyire húzott el a fejétől. Átlendítette magát a
párkányon, végiggurult a tetőn, s elrugaszkodott a széléről, le a kertbe. Szúró
fájdalmat érzett a lábában, amikor lehuppant a pázsitra. Nyomban megjelent a
feje fölött az őr, aki az imént rálőtt. AK 47-est szorongatott a kezében. Fiatal fiú
lehetett, úgy húsz év körüli, s kapkodott idegességében. Young a saját fegyverét
nézte. Nem, innen nem éri el. De van még egy esélye. A rugóskés, amit bal
csuklójához csatolva vitt magával.
Nagy nehezen feltápászkodott, majd a pengét gondosan elrejtve a markában
úgy tett, mint akinek kibírhatatlan fájdalmai vannak. A kölyök ekkor rászegezte
a Kalasnyikovot, s ráparancsolt, hogy álljon fel. Ám ekkor egy fej jelent meg a
hálószoba ablakában. A fiú ösztönösen is felnézett. Young kihasználta az
alkalmat, s a fiúra vetette magát. A kést csak az utolsó pillanatban pattintotta fel.
Egyetlen határozott mozdulattal a fiú mellkasába döfte, majd kikapta a
Kalasnyikovot a kezéből, s golyózáport zúdított az ablakra. Az őr odafent
kénytelen volt lebukni az ablak alá. Young ezután eldobta a Kalasnyikovot,
felkapta a saját fegyverét, s a fák közé futott, hogy ideiglenesen búvóhelyet
találjon. Lecsatolta az adóvevőt az övéről, s odaszólt Whitlocknak, hogy már
elindult kifelé. Ismét visszanézett a ház felé. Semmi mozgás. Elindult a fák
között a bejárati kapu felé. Bár tudta, hogy közvetlenül mellette egy kis őrház
van, azt nem tudhatta, van-e odabent valaki. Lassan, óvatosan haladt hát előre.
Ekkor vette észre az őrt, aki az őrbódé előtt várt, A kaput nyitó távirányító az
oldalára csatolva. Young dühösen káromkodott magában. Hogyan fog innen
kijutni? Csak egy lehetősége maradt. Vonakodva ugyan, de lecsatolta az övéről
az adóvevőt, és ismét szólt Whitlocknak.

Whitlock a műszerfalra tette az adóvevőt, kiszállt a kocsiból és zsebre dugott

kézzel lassan elindult az utcán. Az őr látta ugyan, de meg sem kísérelte elrejteni
előle a Kalasnyikovot.
Whitlock üdvözlésképpen rámosolygott, majd elővette Young cigarettáját a
zsebéből, s a szájába dugott egy szálat. Úgy tett, mint aki gyufát keres a
zsebében, majd átment az út túlsó oldalára az őrhöz.
– Ha da accendere? – kérdezte minimális olasz tudását felhasználva.
Az őr megrázta a fejét, s intett neki, hogy menjen odébb. Whitlock balra
lépett, majd váratlanul megpördült a tengelye körül, s tökéletes időzítéssel
állkapcson ütötte az őrt. Az eszméletét vesztve zuhant a földre. Whitlock
fájdalomtól sajgó kézzel vette le a távirányítót az őr övéről, s kinyitotta vele a
kaput. Young kisietett az utcára, Whitlock pedig nyomban bezárta utána a kaput.
Young elvette a távirányítót Whitlocktól, gondosan letörölte róla az
ujjlenyomatokat, majd a legközelebbi csatornába dobta. Visszafutottak a
kocsihoz. Whitlock beindította a motort, s kikanyarodott az útra. Young levette a
kesztyűt, a sapkát és a pulóvert, majd hátranyúlt a táskájáért, amiből elővett egy
fehér trikót. Miután belebújt, felvette a farmernadrágját is. A kesztyűt, a sapkát,
a pulóvert és a fegyvert a táskába dobta, majd cigarettát keresett.
– Úgy látom, végül mégiscsak szükséged volt rám – mondta Whitlock
elégedetten.
Young mélyet sóhajtott. Beleszívott a cigarettába, de nem szólalt meg.
– És most legalább megtudhatnám, hogy ki miatt kellett idejönnünk? –
kérdezte Whitlock, s csak nehezen tudta visszafojtani dühét, mert Young
továbbra sem volt hajlandó megszólalni. – Holnap úgyis tele lesznek vele a
lapok.
– Akkor szólj a recepciósnak, hogy tegyen félre a számodra egy párat! –
mondta Young, miközben karjával letörölte az izzadságot az arcáról. – Meg kell
szabadulnunk a kocsitól valahogyan. Letesszük ott, ahol béreltük, s valahol
máshol kibérelünk egy másikat a szállásra menet.
– Ez túlságosan is átlátszó megoldás. Ha a rendőrséghez beérkezik egy leírás
a kocsiról, biztosan végigellenőrzik a kölcsönzőket. Ha ilyen hamar
visszavisszük, rögtön az akció után, az biztosan gyanút kelt. Szerintem inkább
csak tegyük le egy parkolóban, és holnap reggel vegyünk ki egy másik kocsit,
egy másik kölcsönzőből.
Young egyetértése jeleként bólintott, s félig szívott cigarettáját kihajította az
ablakon. Behunyta szemét, s az út hátralevő részében szótlanul hallgatott
mellette.

Sabrina és Calvieri visszaérkeztek a szállodába, s egyenesen a lány szobájába

mentek. Kolchinsky nyitott nekik ajtót.
– Hogy van Mike? – kérdezte Sabrina, még mielőtt Kolchinsky
megszólalhatott volna.
– Kérdezd meg tőle te magad! – mondta Kolchinsky, s a háta mögé intett.
A lány odament Grahamhez, és megnézte a sérülést az arcán. Leült mellé az
ágyra.
– Hogy vagy?
– Jól – felelte Graham elhárítóan. – És ti mire jutottatok?
– Semmire – mondta a lány, s elmesélte, mi történt.
– Van valami esélye annak, hogy Rocca rájön, mi az igazság? – kérdezte
Kolchinsky Calvierit.
– Nincs – felelte Calvieri. – Csak Signore Pisani és én tudunk a fioláról.
Signore Pisani pedig egy szót sem fog mondani neki erről.
– Rocca miatt nem kell aggódnunk – mondta Paluzzi, aki az ablak előtt a
széken ült. – Egy jól kivilágított mellékutcából sem tud kijutni segítség nélkül.
Mindenhez segítségre van szüksége. A római brigatisták gyakorlatilag teljesen
Zocchi körül csoportosulnak. Ő volt az agy. A döntéseket ő hozta, ha így tetszik.
Ubrino és Rocca jók abban a tekintetben, hogy Zocchi utasításait pontosan és
sikeresen végrehajtják. De egyikük sem rendelkezik igazi vezetői
képességekkel. Egyetlen rajt sem lehetne rájuk bízni, nemhogy a római sejtet!
Ez a legnehezebb eset az összes közül. Épp ezért kering róluk annyi pletyka
jelenleg. Rocca sem a megfelelő képességekkel, sem a kellő tapasztalattal nem
rendelkezik ahhoz, hogy egy ilyen helyzetet kezelni tudjon. Zocchi azonban épp
ellenkezőleg, akár néhány óra leforgása alatt is képes helyreállítani a rendet.
– Paluzzinak igaza van – mondta Calvieri, majd leült az ablak előtt álló
másik székre. – A római sejt Zocchi egyszemélyes vezetése alatt állt. Most
azonban teljes a káosz, ahogy arról Sabrina is meggyőződhetett ma este.
Rengeteg munka kell ahhoz, hogy ismét működőképes legyen. – Legalább ennek
az akciónak is volt valami haszna – mondta Graham, s rideg pillantást vetett
Calvierire.
 – Sabrinától hallottam, hogy maga ismerte Nikki Karost – mondta
Kolchinsky megtörve a csendet.
Calvieri bólintott.
– Igen, volt már dolgom vele. De szigorúan üzleti jellegű. Én ugyanis ki nem
állhatom a Karos típusú embereket. Kapitalisták, akiket a kapzsiság és a
hatalomvágy hajt. A korrupciónak ez az alapja ebben az úgynevezett szabad
államban.
– Ne tartson nekünk előadást, Calvieri! – csattant fel Graham. – És mi van a
Francia testvérekkel? Őket is ismeri? Szigorúan üzleti értelemben, persze…
Calvieri halványan elmosolyodott Graham iróniáján.
– Ismerem őket. De sohasem találkoztam velük személyesen, ha erre gondol.
Megcsörrent a telefon.
Sabrina vette fel, de nyomban be is fogta a kagylót.
– Tony, magát keresik.
Calvieri elvette a telefont. Belesápadt a hallottakba, mire egy perc múlva
letette.
– Valami baj van? – kérdezte Kolchinsky.
– Signore Pisani halott – felelte Calvieri halkan. – Lelőtték.
– Hogyan történt? – kérdezte Sabrina.
– A részletek még nem tisztázottak. Csak annyit tudok, hogy egy álarcos
fegyveres bejutott Pisani otthonába, s lelőtte őt Roccával és négy brigádtaggal
együtt. A támadóról mindössze annyit tudnak, hogy a társa néger.
Calvieri hitetlenkedve rázta a fejét.
– Alig egy pár órája, hogy beszéltem Pisanival. Remélem, megbocsátanak,
de most oda kell mennem, hogy elkezdjük a nyomozást.
Észrevette a bizonytalanságot Kolchinsky tekintetében.
– Azért továbbra is együttműködöm önökkel. Ettől még semmi sem
változott. Pisani is így akarná. Beszélnem kell a többi vezérrel, hogy hogyan
tovább, s ott kell lennem, mire megérkeznek.
– Van valami elképzelése arról, hogy mikorra tud visszajönni? – kérdezte
Kolchinsky.
– Remélem, reggel már itt leszek – mondta Calvieri s elővett egy noteszt a
zsebéből. Kiírta belőle Pisani házának telefonszámát, s átadta a papírt
Kolchinskynak. – Itt elérhetnek, ha szükségük van rám.
Kolchinsky megvárta, míg Calvieri becsukta maga után az ajtót, majd leült a
székre az ablak mellé.
– Fekete tettestárs. Igazán nem sok fantázia kell ahhoz, hogy kitaláljuk, ki
lehetett az.
– De miért Pisanit? – kérdezte Paluzzi szemöldökét ráncolva. – Semmit sem
tudott a betörésről. Csak akkor értesült róla, amikor másnap bemondta a rádió.
– Youngot ez nem érdekli – felelte Sabrina. – Neki Pisanit jelölték ki
áldozatul.
 – Ha így van, akkor lehet, hogy kinyírják a Brigádok egész vezérkarát –
mondta Paluzzi. – Erre aztán végképp semmi szükségünk. Más nem is hiányzik.
– Nem értem az aggodalmát – mondta Graham Paluzzinak.
– Young szinte szívességet tesz azzal, ha mindenkit kinyír. Teljes lenne a
fejetlenség a Vörös Brigádokon belül.
– Isten ments, hogy így legyen! A mostani főnököket ismerem, mint a
tenyeremet. Egy csomó új arc kerülne a vezetésbe, ami számunkra azt jelenti
csupán, hogy az eddigi munkánk felesleges vesződés volt. – Kezdhetem elölről
az egészet! Elveszítenénk a beépített emberünket is. És helyette már nem
tudnánk mást beépíteni. Ilyen magas szinten biztosan nem.
Graham felállt. Az ajtóhoz ment, majd megfordult, hogy még egyszer
szembenézzen Paluzzival. Tekintete valósággal lángolt.
– Megint a régi nóta, mi? Inkább az ördög, akit már jól ismerünk? Ahelyett,
hogy megpróbálnád a vezérkar gerincét eltörni, a könnyebb megoldást
választod. Fabio, te egy cseppet sem vagy különb náluk.
– Megértem a keserűségedet, Mike…
– Igazán? – vágott közbe Graham maró gúnnyal. – De a te családodat nem
rabolták el terroristák egy olyan ügynek a nevében, amit ezek az átkozott
anarchisták még csak fel sem tudnak fogni agyilag!
– Mike…
– Te csak ne szólj bele, Sabrina! – csattant Graham hangja, de közben le sem
vette tekintetét Paluzziról.
– Még mindig nem vagy képes megemészteni, ami Líbiában történt, ugye? –
Sabrina felállt, s odament Grahamhez.
– És ezért minden alkalmat megragadsz arra, hogy nekiugorhass másoknak.
Pedig a saját hibád miatt támadsz rájuk.
– Ülj le, Sabrina! – mondta Graham fenyegetően visszafojtott hangon.
– Nem, nem! Ezt ki kell mondanom végre! Már amúgy is régóta esedékes.
Állta a férfi tekintetét.
– Pontosan tudtad, mit kockáztatsz, amikor beálltál a Deltához. És Carrie is
tudta. Ezért szerette volna, ha inkább valami irodai munkát keresel magadnak.
Te pedig nem voltál hajlandó erre, mert tudtad, hogy öt percig sem bírnád ki
nyugodtan egy irodában. Remek akciós ügynök vagy. Az egyik legjobb.
Közéjük való vagy, és ezt Carrie is pontosan tudta. Lehet, hogy sohasem mondta
ki, de mélyen legbelül neked adott igazat. Különben ugyan miért állt volna
melletted, mit gondolsz? És ezért volt helyes a döntésed, hogy akkor Líbiában
maradtál. Ő is ezt akarta volna. Miért nem látod be, Mike? Miért?
Graham két keze ökölbe szorult. Egy darabig gondolkodott. Úgy érezte,
mindjárt megüti a lányt.
Majd végül hátat fordított, s kiment. Becsapta maga után az ajtót.
Kolchinsky kétségbeesetten rázta a fejét, majd megdörzsölte az arcát.
– Ezt nagyon jól csináltad, Sabrina. Pontosan tudod, mennyire kezelhetetlen,
amikor ilyen a hangulata. Más nem is hiányzott most nekünk!
 – Muszáj volt kimondani végre, Sergei – felelte Sabrina. – Nem gondolod,
hogy az időzítésed azért egy kicsit jobb is lehetett volna? Mindössze harminchat
óránk maradt a határidőig. Ez a találkozó megbeszélésnek volt szánva – mondta
Kolchinsky, s közben dühében nagyot vágott a szék karfájára. – Ha legközelebb
úgy érzed, muszáj felhánytorgatnod a múltat, légy szíves, tapintatosabban tedd!
Mindannyian tudjuk, milyen érzékeny pontja, ha Carrie-ről és Mikey-ról van
szó.
– Pontosan ez az – vágott vissza a lány. – Ha csak megemlítjük őket,
mindenki köszörülni kezdi a torkát és gyorsan témát változtat. Miből gondolod,
hogy neki jót teszünk ezzel? Így csak még nagyobb lesz a bűntudata, mint
jelenleg. Csak úgy segíthetünk rajta, ha arra kényszerítjük, nézzen szembe a
lelkiismeretfurdalással, ami amúgy is emészti.
Kolchinsky mélyet sóhajtott, majd a telefonra mutatott.
– Kérnél nekünk kávét?
Sabrina leült az ágyra és felemelte a kagylót.
– Fabio?
– Igen, nekem is jólesne egy kávé. Köszönöm. És valami ennivalót is, ha
lehet. Már kopognak a szemeim az éhségtől.
Sabrina három kávét, s néhány szendvicset rendelt a szobaszolgálattól, majd
amikor letette a telefont, ismét Kolchinsky felé fordult.
– Tudod jól, hogy igazam van, Sergei.
– Szerintem ejtsük a témát, jó?
Kopogtattak az ajtón. Sabrina kinyitotta. Ezt az embert még sohasem látta.
Paluzzival akart beszélni. A két férfi jó néhány percig beszélgetett az ajtóban,
majd amikor Paluzzi visszament a székéhez, már egy dosszié volt a kezében.
– Miről van szó? – kérdezte Kolchinsky.
– Ez az egyik emberünk a központtól – mondta Paluzzi, majd leült és
kinyitotta a dossziét. – Több egységünk dolgozik ezen az ügyön, mind másféle
megközelítésből. Itt vannak a jelentéseik.
– És találtak valamit? – kérdezte Sabrina, miközben a férfi a papírok között
keresgélt.
– A börtönben az őrnek megmutattak egy képet a Gazelle-ről, amit Tommaso
Francia használt Korfun. Szerinte ugyanaz, mint amiről a Zocchi gyilkosságot is
elkövették.
– Ez az ügy percről percre egyre meglepőbb fordulatokat hoz – mondta
Kolchinsky fáradt sóhajjal. – Zocchi és Karos bérelték fel a Francia fivéreket. S
azután őket épp azok ölik meg? Nincs ennek semmi értelme.
– Talán egy harmadik fél is benne van – vetette fel Sabrina.
Paluzzi megrázta a fejét.
– Szerintem nem. Biztos vagyok abban, hogy Karos elmondta volna nekünk,
ha így van.
– De őt megölték, még mielőtt alaposabban kikérdezhettük volna – mondta
Sabrina.
 – Igaz, de azért nyomban előhozakodott Zocchi nevével. Vajon miért nem
említette akkor a harmadik felet is, ha volt ilyen?
– Nem lehet, hogy túlságosan is gyorsan hozta fel Zocchi nevét? – kérdezte
Kolchinsky elgondolkodva.
Sabrina Kolchinskyra nézett.
– Gondolod, hogy Karos azért hívta fel ennyire a figyelmünket Zocchira,
hogy ezzel elterelje arról, aki az igazi társa? Ez mindenesetre érthetőbb
magyarázatot adna a gyilkosságra.
– Fabio, te mit gondolsz?
Paluzzi ismét a fejét csóválta.
– Miért nem? – kérdezte Sabrina.
– Ubrino miatt. Teljesen Zocchitól függött. Soha semmit sem tett, csak ha azt
előzőleg már megbeszélte vele. Nem, az biztos, hogy valamilyen módon Zocchi
is benne van.
– És mit találtak még az embereitek? – kérdezte Kolchinsky megszegve a
hirtelen támadt csendet.
– Úgy tűnik, Vittore Dragotti, a Neo Chem menedzsere súlyos anyagi
gondokkal küszködött. Ez talán magyarázatul szolgál arra, hogy miért épp ő
lehetett a közvetítő Karos és Wiseman között.
– És még mindig nem bukkantak annak a pénznek a nyomára, amit Karos
fizetett Wisemannek? – kérdezte Kolchinsky.
– A bankszámláit alaposan átnéztük. Itt és Amerikában is. De sehol semmi.
Talán svájci számlára utalták át.
Újabb kopogtatás hallatszott az ajtó. felől. Sabrina nyitott ajtót. Beengedte a
pincért, aki egy nagy tálcával érkezett. Letette az asztalra Kolchinsky és Paluzzi
közé. Sabrina kitöltötte a három csésze kávét, hozzá egy kis tejet, majd
visszament az ágyhoz.
– Te nem eszel? – kérdezte Paluzzi.
– Nemrég ettem. És különben is ez fehér kenyér. Hozzá se nyúlnék –
mosolygott. – így is épp elég nehezen tudom tartani a súlyomat.
– Hát ezt azért kötve hiszem – mondta Paluzzi gálánsán.
– Elkészült a Boudienről meg a Francia fivérekről szóló anyag fordítása? –
vágott közbe Kolchinsky, miközben kiválasztott magának egy szendvicset a
tálcáról.
A lány bólintott, s elővette a dossziét az éjjeli szekrényből. Visszaadta
Paluzzinak, majd a fordításról készült fénymásolatát Kolchinsky kezébe adta.
– Odaadom Mike-nak, amikor találkozom vele.
– Vagyis ma este. Tájékoztatnod kell őt a fejleményekről.
– Kösz – mondta a lány és fintort vágott.
– Először is a te hibád, hogy így elviharzott. És vedd tudomásul, hogy itt
nincs helye a személyeskedésnek. Mi egy csapat vagyunk. Ha ezt nem vagytok
képesek elfogadni, sajnos mást kell keresnem a helyetekre.
A lány bólintott.
 – Megmondom neki.
Kolchinsky kiitta a kávét és Paluzzira nézett.
– Van még valami?
– Nem, azt hiszem, nincs – felelte Paluzzi, miközben átlapozta a jelentéseket.
– Paolo Conte állapota változatlan. Amint magához tér, értesítenek róla.
– Akkor szólj nekem is! – mondta Kolchinksy. – Mindegy, hány órakor.
– Ez csak természetes – erősítette meg Paluzzi, majd felállt és elnyomott egy
ásítást. – Azt hiszem, jobb lesz, ha elindulok. A feleségem már napok óta nem
látott.
Kolchinskyra nézett.
– Holnap reggelre teljes jelentést készítek nektek a Pisani gyilkosságról. Ez
lesz az első dolgom.
– Ezt nagyra értékelném.
Paluzzi azzal jó éjszakát kívánt, majd távozott.
– Van még egy kis írnivalóm, mielőtt aludni megyek – mondta Kolchinsky.
Az ajtóhoz ment és megállt, hogy onnan még egyszer visszanézzen Sabrinára. –
Komolyan gondoltam, mondtam, amit az imént mondtam rólad meg Mike-ról.
– Majd beszélek vele, Sergei. Megígértem – felelte a lány, hangjában
ingerültség érződött.
Kolchinsky eltűnt a folyosón, miután becsukta maga után az ajtót. Sabrina
várt, amíg biztosra vehette, hogy nem fordult vissza, majd felvette az ágyról a
fénymásolt anyagot, s elindult Graham szobája felé a folyosó másik végébe.
Bekopogtatott. Semmi. Még erősebben kopogott. Még mindig semmi. Halkan
szitkozódni kezdett magában. Hol a fenében lehet?
– Engem keresel?
Megfordult. Graham hangja alaposan ráijesztett. Mélyet sóhajtott, és a kezét
a mellére szorította.
– Istenem, de megijedtem! Honnan jössz?
A lift mögötti lépcsőre mutatott, és ismét feléje fordult.
– Sergei küldött, ugye?
– Különben is jöttem volna. Beszélnünk kell.
Graham kinyitotta az ajtót, felkapcsolta a villanyt, majd kivett egy
szivartartót a bőröndjéből. Kinyitotta. B405-ÖS lehallgató volt benne, az
UNACO ügynökök felszerelésének elengedhetetlen tartozéka. Leellenőrizte,
nem tettek-e poloskát a szobájába, amíg távol volt. Tiszta a terep. Visszatette a
dobozt a táskába, majd elővett egy üveg Perrier vizet a hűtőből s kinyitotta.
– Te nem innál valamit?
– Kösz, nem. Épp most ittam egy kávét.
Leült az ablak előtti fotelek egyikébe.
– Mi az? – kérdezte a férfi s a lány kezében lévő papírra mutatott.
Odaadta neki, s elmondta, mit tudtak meg Paluzzitól, miután Graham elment.
Figyelmesen végighallgatta, majd a fénymásolt példányt az éjjeli szekrényre
tette, hogy majd később elolvassa a részleteket.
 – Nem akartalak felbosszantani – mondta Sabrina. – De úgy éreztem, el kell
mondanom.
Mindig így volt, ha valaki előhozakodott a családjával. Csak a saját maga
diktálta feltételek mellett volt hajlandó beszélni róluk. Mély fájdalmat okozott
neki a téma, és sohasem engedte, hogy bárki is átlépje azokat a korlátokat,
amiket ő épített maga köré a tragédia óta.
– Bizonyára igazad van – dünnyögte Graham, s ujjaival szorosan markolta az
üveget.
A válasza váratlanul érte a lányt. Lassan felnézett rá. A cinizmus már nem
volt ott a tekintetében, s hirtelen valahogy sebezhetőnek és védtelennek látszott.
Olyan oldaláról ismerte most meg, amit eddig sohasem láthatott. Nem válaszolt.
Hiszen neki kell megszegnie a csendet. Ahogyan ő akarja.
– Nagyon bántott, amit odaát mondtál – mondta halkan, s közben le sem
vette a tekintetét Sabrináról. – Ezért rohantam el. Muszáj volt sétálnom egyet,
hogy kitisztuljon a fejem. A haragom eleinte ellened irányult. De minél többet
gondolkodtam ezen az egészen, rá kellett jönnöm, hogy valójában magamra
vagyok dühös. Te vagy az egyetlen, aki valaha is megpróbált segíteni nekem
abban, hogy legyőzzem a fájdalmat. Vagy nevezzem inkább keserűségnek azt,
ami bennem van azóta, hogy elveszítettem Carrie-t és Mikey-t… Mindenki más
csak körültipegi a témát, mintha nem is létezne. És én mindig is ezért
nehezteltem rád. Amikor csak tudtam, bántottalak. Így akartam bosszút állni
rajtad. Te bántasz engem, én is bántalak téged. Nagyon szánalmas, ha
belegondolok. Ilyen ember lett belőlem.
Sabrina még ekkor sem szólalt meg, de az arcán együttérző, halvány mosoly
jelent meg.
– Van valami, amit el szeretnék mondani neked. Talán ettől jobban megérted
majd, mi folyik idebent – mondta, s a fejére mutatott. – Soha senkinek sem
mondtam el eddig. Még az édesanyámnak sem. Pedig hozzám ő áll a
legközelebb.
Az üveget a szőnyegre tette a két lába közé s ujjaival beletúrt a hajába. A
gondolataival viaskodott. Végül mégis ránézett.
– Úgy volt, hogy miután Líbiából visszajövök, beadom a felmondásomat a
Deltánál.
– Carrie is tudott erről? – kérdezte Sabrina halkan.
Megrázta a fejét.
– Kiderült, hogy gyermeket vár. Két nappal azelőtt tudta meg, hogy eljöttem
Líbiába. Ekkor döntöttem el, hogy mégis otthagyom majd az egészet, de amikor
válságosra fordult a helyzet Líbiában, már nem állt módomban nyomban távozni
tőlük. Úgy volt, hogy rendezünk egy bulit, mire visszajövök, s ott bejelentjük a
barátainknak meg a családnak, hogy Carrie gyermeket vár. Azt gondoltam, az
lesz a legalkalmasabb pillanat arra is, hogy elmondjam neki, hogyan döntöttem.
Szomorúan mosolygott.
– El sem tudod képzelni, milyen boldog lett volna ettől!
 – És te is boldog lettél volna? – kérdezte Sabrina.
– Nem volt könnyű a döntés, hidd el nekem. És nem is tettem volna meg, ha
nem lettem volna száz százalékig biztos abban, hogy ezt kell tennem. Akkor úgy
éreztem.
Felkapta az üveget és lassan forgatni kezdte a kezében.
– Nem szeretnék hiúnak tűnni, de tudom, hogy bármilyen állást
megkaphattam volna akkor. Oktató, szakértő, konzultáns… szabadon
választhattam volna. És egyik sem lett volna kifejezetten irodai munka. Még egy
darabig aktív lehettem volna, de ugyanakkor több időm lett volna a családomra.
Pontosan ezt szerette volna Carrie.
Tekintete végigpásztázta a szobát.
– El sem tudod képzelni, mit éreztem akkor, amikor megtudtam, hogy
elrabolták őket. Az volt az első gondolatom, hogy lemondom az akciót. Hogy
akkor ismét találkozhatok majd Carrie-vel és Mikey-val, mire hazaérek.
Legalább elméletben. De minél többet gondolkodtam rajta, annál pontosabban
tudtam, hogy ez nem fog menni. Gyávaság, megfutamodás lett volna. Hogyan
tudtam volna ismét a szemükbe nézni? Csak egy lehetőségem volt. Talán most
már megérted, milyen poklon mentem át az utóbbi tizennégy hónapban.
– Azt hiszem, igen – mondta a lány halkan.
Felállt.
– Hosszú napunk lesz. Megyek fürödni, azután meg aludni. Ki tudja, hánykor
kell felkelnünk reggel.
– Kösz, hogy beszélgettünk, Mike.
– Szívesen – morogta.
A lány magához ölelte, majd sietve távozott.

7.

Szerda

Megcsörrent a telefon.
Kolchinsky megfordult az ágyban, s kinyújtotta a kezét a kagyló felé.
Közben leverte az éjjeli szekrényről az óráját meg a cigarettáját, fél szemét
kinyitva látta, hogy a telefon még mindig vagy harminc centire van az ujjai
hegyétől.
Nagy nehezen felült az ágyban, s a füléhez emelte a kagylót.
– Sergei?
 – Igen – mondta Kolchinsky, s lenyúlt az ágy mellett, hogy felvegye a
padlóról a cigarettát meg az óráját. Álmosan hunyorogva nézte az órát. 7 óra 04
perc volt. Ásított egy nagyot.
– Itt Fabio beszél. Paolo Conte magához tért.
Kolchinsky cigarettára gyújtott, majd a dobozt az asztalra ejtette.
– Beszélt már vele valamelyik embered?
– Még nem. Most indulok a kórházba.
Ott leszek én is egy fél óra múlva – mondta Kolchinsky, s egyik kezével
befogta a kagylót. Erős köhögésroham jött rá.
– Jól vagy? – kérdezte Paluzzi.
– Igen – mondta Kolchinsky, s méla undorral nézte a cigarettát. – Majd én
szólok a többieknek.
– Mi legyen Calvierivel?
– Neki is szólni kell – mondta Kolchinsky.
– Ezt inkább rád bízom. Akkor találkozunk a kórházban, fél óra múlva.
Kolchinsky letette a kagylót, majd ismét szívni kezdte a cigarettát. Ugyan
miért ragaszkodik ennyire a dohányzáshoz? Nem mintha nem élvezte volna már.
Csak túlságosan is költséges szokássá vált. Ami ráadásul rabságban is tartja.
Elnyomta a cigarettát, majd beszólt Grahamért és Sabrináért. Azután felhívta
Calvieri szobáját. Nem vették fel. Ekkor tárcsázni kezdte azt a számot, amit
előző este kapott Calvieritől. Itt nyomban beleszóltak a vonal másik végén.
– Posso parlare con Tony Calvieri? – kérdezte Kolchinsky.
– Resti in linea – hangzott a válasz. Kolchinsky ezután hallotta, hogy a
kagylót félreteszik valamilyen kemény felületre, valószínűleg az asztalra.
Pár másodperc múlva újból felvették.
– Pronto, sono Tony Calvieri.
– Kolchinsky vagyok. Azért hívom, mert Conte magához tért. Paluzzival
harminc perc múlva találkozom a kórházban. Odamegyek, amilyen hamar csak
tudok. Van valami jó híre?
Calvieri felsóhajtott.
– Sajnos, semmi biztató. Majd elmondom személyesen. Köszönöm, hogy
felhívott Conte miatt.
Kolchinsky Grahammel és Sabrinával tíz perc múlva a szálloda előtt
találkozott. Egyenesen a Santo Spirito kórházba hajtottak, a város szívébe.
Paluzzi az előtérben várta őket.
– Beszéltél már Conte-tal? – kérdezte Kolchinsky.
– Még nem volt rá módom. Én is csak most érkeztem.
Paluzzi megvárta, míg az arra haladó nővér kissé eltávolodott tőlük, s már
nem hallhatta, mit mond. Akkor megkérdezte:
– Hol van Calvieri?
– Még Pisani házában volt, amikor felhívtam. Azt mondta, amint lehet,
utánunk jön.
– Jobb is így – mondta Paluzzi, s a lifthez tessékelte őket.
 – Nem akarom, hogy itt legyen, amikor kikérdezzük Conte-ot.
– Miért nem? – kérdezte Sabrina. Paluzzi utolsóként szállt be a liftbe, s
megnyomta a harmadik emelet gombját.
– Lélektani oka van. Ubrino megpróbálta megölni őt. Ezt a tényt ki kell
használnunk, ha azt akarjuk, hogy megbízzon bennünk. Ha ellenben azt látja,
hogy együttműködünk az Vörös Brigádokkal, azzal megrendítjük a bizalmát.
Márpedig ezt most igazán nem engedhetjük meg magunknak.
Kiszálltak a harmadik emeleten. Paluzzi intett a tóét egyenruhás rendőrnek,
akik az egyik kórházi szoba előtt üldögéltek a folyosó végén. Amikor odaértek
hozzájuk, Paluzzi bemutatkozott.
– És a többiek? – kérdezte az egyik rendőr.
– Velem vannak, s ennél több nem tartozik magukra. Ébren van Conte?
– Igen, uram – felelte az egyik rendőr.
Paluzzi félrehívta Grahamet.
– Elküldöm őket reggelizni. Azt szeretném, ha itt várnád meg Calvierit.
Mindenáron akadályozd meg, nehogy bejöjjön!
– Értem – felelte Graham.
Paluzzi ekkor a két rendőrrel is beszélt, majd azok elindultak enni valamit.
Paluzzi kinyitotta az ajtót. A harmadik rendőr, aki odabent az ajtó mellett
üldögélt a szobában, nyomban felpattant a helyéről. Paluzzi felmutatta az
igazolványát, s arra kérte, menjen a társai után reggelizni. A rendőr távozott.
Kolchinsky és Sabrina bementek a szobába, s a lány csendben behúzta maguk
után az ajtót.
Conte mozdulatlanul feküdt az ágyban. Arca felpüffedve. Véreres szemeivel
minden egyes mozdulatukat követte. Megpróbált szólni hozzájuk, de ki volt
száradva a torka. Sabrina töltött neki egy kis vizet az éjjeliszekrényen lévő
kancsóból egy pohárba, s gyengéden megemelte a fejét, hogy könnyebben
ihasson. Conte köhögni kezdett, amikor a víz lecsorgott a torkán.
– Grazie – mondta alig hallhatóan.
– Prego – mondta a lány, s visszatette a poharat a helyére.
Meglepte, hogy ilyen fiatal. Az UNACO anyagban huszonkét évesnek írták.
De inkább iskolásfiúnak nézte, tizenhat vagy tizenhét körülinek. Vajon miért
csatlakozott a Vörös Brigádokhoz, amikor még az egész élet előtte áll? Micsoda
értelmetlen dolog! És ezt ő miért tudja vajon? Talán most majd belátja,
mennyire értelmetlen,ez az egész. Most, hogy az álomból rémálom lett.
Graham benézett az ajtón.
– Fabio, azt hiszem, jobb lenne, ha kijönnél egy percre.
Paluzzi az ajtóhoz ment.
– Mi van? Megjött Calvieri?
– Calvierivel még csak elboldogulnék valahogy – monda Graham a vállát
vonogatva. – De itt van egy orvos, aki eléggé dühös rád. Azt mondja, szólnod
kellett volna neki, amikor megjöttél. Tudsz róla valamit?
Paluzzi bólintott és kilépett a folyosóra.
 A férfi, aki odakint állt, úgy harminc körüli lehetett. Fekete Volt a haja és
gondozott fekete szakállat viselt.
– Doctor Marchetta? – kérdezte Paluzzi.
– Si – hangzott a kurta válasz.
Paluzzi angolul mutatkozott be neki, s felmutatta az igazolványát.
– És ő kicsoda? – mutatott Marchetta Grahamre.
– Biztonsági szakértő a Neo Chem vállalatnál. Az Államokból küldték át ide,
hogy segítsen nekünk a nyomozásban.
Marchetta Grahamre nézett, majd ismét Paluzzi felé fordult.
– Telefonon megbeszéltük, hogy felhív engem, amint megérkeznek ide a
kórházba – mondta és olaszra váltott, hogy Graham ne érthesse, miről is
beszélnek.
– Megpróbáltam, de nem tudtam elérni.
– Akkor talán várnia kellett volna, míg előkerítenek! – csattant fel Marchetta
dühösen.
– Komoly bűnügyben nyomozunk, doktor. Nincs időm arra, hogy várjak
magára vagy bárki másra. Ugye, van helyettese? Miért nem küldte ide őt maga
helyett, ha egyszer nem tudott itt lenni?
– Azért akartam személyesen beszélni önnél, hogy elmondjam, milyen
állapotban van Conte. Most még nagyon gyenge. Mindez persze várható is volt a
negyvennyolc órás kóma után. Most öt percnél tovább semmiképp sem
beszélhetnek vele. Majd valamikor később, délután feltehetnek neki még néhány
kérdést, persze attól függően, hogy milyen állapotban lesz akkor.
– Nincs időm arra, hogy részletekben kérdezzem ki – mondta Paluzzi éles
hangon. – Most van szükségem a válaszaira!
– Szó sem lehet róla! Most nincs olyan állapotban, hogy vallatóra fogja. Öt
perc. Ennyi, és nem több!
– Én nem kértem az imént, doktor, hanem kijelentettem. Egy tapodtat sem
megyek innen, míg meg nem kapom tőle azokat az adatokat, amelyekre
szükségem van!
– Az ön jogköre nem terjed ki a kórházra – mondta Marchetta. – A hatalma
véget ért, amint belépett ide. Ez itt az én birodalmam. És itt az történik, amit én
mondok.
– Négy őrt öltek meg a betörés során – mutatott Paluzzi az ajtóra. – Ő az
egyik tettes, akinek felelnie kell ezért az egészért…
– Én pontosan annyira gyűlölöm a Vörös Brigádokat, mint bárki más, de
kötelességmulasztást követek el, ha nem teszek meg mindent a beteg életéért.
Mi hoztuk vissza őt a halálból. Majd ha már felgyógyult, a bíróság elé
állíthatják, s remélem, élete hátralevő részét a börtönben tölti majd mindazért,
amit elkövetett. De itt a kórházban betegként és nem terroristaként van. És mi
így is bánunk vele.
– Tíz perc – mondta Paluzzi. – S mielőtt még egy újabb védőbeszédbe fogna,
gondoljon az áldozatok családjára is!
 – Nem kockáztathatom meg, most még nem. Pontosan öt perc múlva
ideküldöm a nővért – mondta Marchetta. Azzal sarkon fordul!, és a lifthez
sietett.
– Miről van szó? – kérdezte Graham.
– Megpróbáltam egy kis időt nyerni Sergei és Sabrina számára. Remélem,
sikerült kihasználniuk.
Graham a homlokát ráncolta, majd leült az ajtóval szemben.
Paluzzi visszament a kórterembe. Kolchinsky az ablak mellett álldogált, s a
szájára tette ujjait. Intett neki, hogy maradjon az ajtó mellett. Paluzzi bólintott,
majd Sabrinát nézte, aki az ágy mellett üldögélt, neki háttal, s egy parányi
diktafont tartott a kezében. Kolchinsky lábujjhegyen odalopakodott Paluzzihoz,
s jelezte, hogy hamarosan indulniuk kell.
– Mi a baj? – kérdezte Graham, amikor kiléptek a folyosóra.
– Semmi – mondta Kolchinsky, s közben egy széket tett Graham mellé. –
Sabrinának sikerült szóra bírnia. Nem akartam megzavarni őket, mert még nem
fejezték be.
– Még körülbelül négy perce van – mondta Paluzzi, és röviden elmesélte
iménti beszélgetését Marchettával.
– S mi van, ha nem végez, mire feljön a nővér? – kérdezte Graham.
– Akkor majd visszajövünk később – felelte Paluzzi.
– Micsoda? – Graham hitetlenkedve bámult Paluzzira. – Döntő fordulathoz
érkeztünk és te azt mondod, hogy később majd visszajövünk? Holnap reggel
letelik a határidő. Talán elfelejtetted?
– Nekem itt nincsen hatalmam. Ha elkezdünk kötözködni velük, pillanatokon
belül odakint találjuk magunkat, az utcán, még mielőtt tudnánk, ki volt az, aki
fenékbe rúgott. És Marchettát ismerve biztosra vehetjük, hogy legközelebb csak
akkor enged be minket, ha Conte állapotát megfelelőnek tartja. És ennyiben
tökéletesen igaza is van. Nincs más lehetőségünk, mint hogy alkalmazkodunk a
játékszabályokhoz, amiket ők diktálnak nekünk.
Graham épp meg akart szólalni, de azután meggondolta magát. Mi értelme
lett volna? Paluzzinak igaza van.
– Itt a díszkíséret – mondta Paluzzi, amikor meglátta Calvierit feltűnni a
liftből.
– Épp ezt rendelte neki az orvos – dünnyögte Graham.
– Jó reggelt – mondta Calvieri, majd az ajtó felé mutatott.
– Megtudtak valamit Conte-tól?
– Még semmit – mondta Kolchinsky. – De Sabrina még odabent van vele.
– Hadd beszéljek a fiúval! – mondta Calvieri és már indult is az ajtó felé.
Paluzzi az útját állta.
– Nem mehet, csak ha már tudjuk, mit szedett ki belőle Sabrina. Ha most
bemegy, lehet, hogy elszalasztjuk az egyetlen lehetőséget és sohasem jutunk
közelebb a megoldáshoz!
Calvieri ekkor az ablakhoz ment és kinézett az utcára.
 – Mi a legújabb hír a Pisani gyilkossággal kapcsolatban? – kérdezte
Kolchinsky.
Calvieri visszafordult az ablaktól.
– Öt halott. Signore Pisani, Rocca, vagyis az a férfi, akit Sabrinával láttunk
tegnap éjjel, és három brigatista, akik a házat, őrizték.
– Van valami támpontjuk azon kívül, hogy az egyik támadó fekete bőrű? –
folytatta a kérdezősködést Kolchinsky.
– Eddig még semmi. Az biztos, hogy profi munkát végeztek. A
meneküléskor használt kocsinak még a rendszámtábláját is letakarták…
– Kire gyanakszik? – folytatta Kolchinsky.
Calvieri vállat vont.
– Sok ellenségünk van, de mint mondtam, ez csakis profik műve lehetett.
Ezen az alapon kizárhatjuk a fasiszta csoportok többségét. Á legtöbbjüknek nem
lenne annyi fantáziája, hogy külsőst béreljen fel. S pénzük sem lett volna arra,
hogy az ilyen vérbeli profikat megfizessék.
– Vagyis azt gondolja, bérgyilkost bíztak meg ezzel?
– Igen, szerintem csakis így lehetett – válaszolta Calvieri.
– Úgy gondolom, tegnap este érkezhetett repülővel. Elvégezte a munkát,
majd ma reggel már el is repült az országból. Az egyetlen nyomunk az, hogy
néger volt a társa. Ha őt megtaláljuk, könnyen eljuthatunk a gyilkoshoz is.
Graham és Kolchinsky egymásra néztek.
– Vagyis úgy gondolja, hogy a tettestárs helybéli lehetett? – kérdezte
Graham.
– Ez csak egy feltételezés. Még dolgozunk rajta. Biztos vagyok benne, hogy
megtaláljuk az illetőt, még mielőtt a rendőrség a nyomára akad.
– És mit csinálnak vele? Elektromos sokkterápiát alkalmaznak rajta?
– Megvannak a magunk módszerei, Mr. Graham, csakúgy mint önöknek is.
Kinyílt az ajtó. Sabrina kilépett a folyosóra.
– Hallottam a hangját, Tony. Conte látni szeretné.
– Gondoltam, hogy így lesz – mondta Calvieri és győztes mosollyal nézett
Paluzzira.
Sabrina megragadta Calvieri karját, amikor az ellépett volna mellette.
– Én Sabrina Trestelli vagyok, a maga milánói asszisztense. Csak így tudtam
rávenni, hogy beszéljen.
– Hát persze – mondta Calvieri és a lány után ő is bement a szobába.
– Tudtál beszélni az embereddel, ezzel a Whitlockkal a tegnapi támadás óta?
– kérdezte Paluzzi Kolchinskytól.
– Nem, azóta még nem hívott fel.
– És te nem tudod felvenni vele a kapcsolatot valahogyan?
Kolchinsky megrázta a fejét.
– Túlságosan veszélyes lenne. Majd ő felhív, amint tud.
– Figyelmeztetnünk kell őt, Sergei – mondta Graham. – Mennyi esélye lehet,
ha Calvieri gengszterei a nyomára akadnak?
 – Nem tudjuk értesíteni őt, Michael, ezt te is nagyon jól tudod. Akkor
egyúttal le is buktatjuk.
– Mi lenne, ha ráállítanánk egy emberünket, aki követi? Akkor egyetlen
brigatista sem tudna a közelébe férkőzni.
– És mi van, ha Young gyanút fog? Profival van dolgunk, Fabio, nem egy
amatőrrel – mondta Graham s Kolchinskyra nézett. – Szerintem
mindenféleképpen figyelmeztetnünk kell őt, Sergei.
– Én is tudom, hogy meg kellene tennünk – mondta Kolchinsky védekezve. –
De sem a hely, sem az idő nem alkalmas arra, hogy ezt most megbeszéljük.
– Úgy látom, mindjárt ki leszünk dobva – mondta Paluzzi, majd a folyosó
végén közeledő nővérre mutatott.
Kolchinsky felállt.
– Remélem, Sabrina mindent megtudott Conte-tól, amit csak lehetett. Nem
jöhetünk ide óránként, hogy harapófogóval szedjük ki belőle azt, ami lényeges.
A nővér mosolyogva köszöntötte őket és eltűnt a betegszoba ajtaján. Calvieri
és Sabrina egy perc múlva kijöttek.
– Nos, mit sikerült megtudnod? – kérdezte Kolchinksy aggódva.
– Majd elmesélem útközben. Menjünk vissza a szállodába! – mondta Sabrina
s felemelte a magnetofont. – Itt van minden a szalagon.

– Hát ennyi – mondta Sabrina, amikor kikapcsolta a magnetofont. Felkelt a

fotelból, s elvett magának egy zsemlét a tálcáról, amit Kolchinsky rendelésére az
imént hozott fel a szobapincér.
– Jóságos isten! – morogta Kolchinsky, majd üres csészéjét és kistányérját az
asztalra tette maga mellé. Gondolatban visszapörgette, amit a szalagról az imént
hallottak, s ahogy azt Sabrina lefordította nekik.
– Nos, akkor foglaljuk össze – mondta Graham s Sabrinára nézett. – Ubrino
holnap reggel tízkor akarja kinyitni a fiolát Svájcban, a berni Offenbach
Központban. Ez időben egybeesik az európai politikusok csúcstalálkozójának
megnyitójával. Ettől a szándékától csak akkor hajlandó elállni, ha élő televíziós
közvetítésben láthatja, amint Zocchit repülőre teszik, s az huszonöt órán belül
megérkezik Kubába.
– Igen, pontosan ezt mondta – mondta Sabrina.
– És arról persze fogalma sincs, hogy hol bujkálhat addig Ubrino – tette
hozzá Kolchinsky. – Calvieri, maga jobban ismeri őt, mint a jelenlévők
bármelyike. Mit gondol, hol lehet?
– Ilyen alaposan azért én sem ismerem őt. De szerintem még mindig
Rómában kell lennie. Én legalábbis ezt tenném a helyében. Azok közelében
maradnék, akikben megbízom.
– De egyetlen egyszer sem látták itt Rómában a Neo Chem akció óta –
jegyezte meg Graham. – Lehet, hogy már Svájcban van.
– Igen, ez is lehetséges – felelte Calvieri. – De én mégis inkább azt
gondolom, a helyében olyan városban maradnék, amit jól ismerek és
biztonságosnak érzek. És Ubrino esetében ez a város Róma. Nem is lehet más.
Vannak ugyan szimpatizánsaink Svájcban is, de a római sejt radikális
véleményét csak igen kevesen osztják. Biztos vagyok benne, hogy ha Paluzzival
kettesben leülünk, össze tudjuk állítani a listát azokról a svájci támogatókról,
akik esetleg segíthetnek neki a bujkálásban. De szerintem inkább itt, Rómában
kellene keresni őt.
– Fabio, írjátok össze ezt a listát Calvierivel! – mondta Kolchinsky.
– Rendben, azonnal nekiállunk.
– Nekem előtte szükségem lenne úgy egy órányi időre – mondta Calvieri és
felállt. – Bettinga idejön Genovából, hogy Pisani házában átvegye tőlem a
nyomozás irányítását. Mostanában kell érkeznie. Amint elmondtam neki
mindent, amit az ügyről tudnia kell, ismét a rendelkezésükre állok.
– Minél előbb indul, annál hamarabb jön vissza – mondta Kolchinsky, s az
ajtóra mutatott. – Menjen csak nyugodtan. És az ég szerelmére, siessen vissza!
– Ez csak természetes.
– Szerinted is Rómában kell lennie? – kérdezte Graham Paluzzitól, miután
Calvieri becsukta maga után az ajtót.
– Van benne logika, fogalmazzunk inkább így. Ha igaza van, akkor annyi
biztos, hogy nagyobb esélyünk van megtalálni Lord Lucant itt Rómában, mint
Ubrinót. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a Vörös Brigádok ideiglenesen
megbízott vezérének, Calvierinek nincs igazi hatalma és tekintélye ebben a
városban. Pisaninak sem volt, pedig ő szélsőségesebb nézeteket vallott, mint
Calvieri. Mint már mondtam, a római sejt valójában állam az államban. Önálló
törvényeik vannak.
– Vagyis mitévők legyünk? – kérdezte Kolchinsky. – Hogyan próbáljuk meg
elcsípni az Offenbach Központban?
– Bárcsak ez lenne az egyetlen probléma – felelte Paluzzi.
– De nem árt, ha tudjátok, hogy Ubrino pár évvel ezelőtt még
sminkmesterként dolgozott a Teatro (Leli Operában. És nagyon profi módon
dolgozott, ehhez kétség sem férhet. Az akciói során számtalanszor felhasználta
képességeit. Biztosra veszem, hogy most is elmaszkírozza magát, s így próbál
majd bejutni az épületbe.
Kolchinsky fáradtan dörzsölte az arcát.
– Nem kis feladat lesz.
Megcsörrent a telefon.
– Ez C. W. lesz – mondta Sabrina s felpattant, hogy felvegye.
– Sabrina?
Azonnal megismerte Philpott hangját.
– Jó reggelt, uram – felelte ugyancsak meglepődve és az órájára pillantott.
New Yorkban még csak hajnali négy óra van.
– Ott van Sergei?
– Igen, uram – felelte, s átadta a kagylót Kolchinskynak, aki ekkor már ott
állt mellette.
 – Jó reggelt, Malcolm – mondta Kolchinsky, s közben intett Sabrinának,
hogy adja oda neki a cigarettáját s a gyufát. – Nem számítottunk arra, hogy ilyen
korán hallunk felőled. Legfeljebb délutánra vártuk a hívásodat.
– Sajnos, rossz híreim vannak – mondta Philpott. – Épp most hívott fel
Lonsdale a Scotland Yard antiterrorista egységétől. Alexander megszökött.
Kolchinsky leült az ágy szélére. Még meg sem gyújtott cigarettáját a
hamutartóba ejtette.
– Más nem is hiányzott.
– Lonsdale egészen biztos benne, hogy ismét elkapják, ha megpróbálja
elhagyni az országot, de szerintem C. W.-nek mindenféleképpen tudnia kell róla.
Mi van, ha mégis kicsúszik a kezeik közül?
– Amint lehet, értesítem róla.
– Van valami fejlemény, mióta nem beszéltünk?
Kolchinsky röviden elmondta, mit tudott meg Sabrina Conte-tól aznap
délelőtt.
– Felhívom Reinhardt Kuhlmannt, a svájci rendőrfőkapitányt. Régóta
ismerjük egymást. Megmondom neki, hogy várhatja a hívásotokat ma délelőtt.
Majd ti elmondjátok a részleteket neki személyesen. Tudom, hogy mindenben
számíthattok az együttműködésére. És talán nem ártana felhívni Jacques-ot
Zürichben. Mondjátok el neki is, mi a helyzet! Ő tartja majd a kapcsolatot
Reinhardttal, míg ti Svájcba utaztok.
Kolchinsky megígérte, hogy visszahívja még aznap délelőtt, majd letette a
kagylót, s elmondta a többieknek is, hogy Alexander megszökött.
– De hogyan lehetne Figyelmeztetni C. W.-t anélkül, hogy lebuktassuk? –
kérdezte Paluzzi.
– Bárcsak tudnám – mondta Kolchinsky, s azzal Grahamre és Sabrinára
nézett. – Nos, van valakinek valami valamilyen javaslata?
– Igen – mondta Graham. – De szükségünk van hozzá Sabrinára…
– Rögtön gondolhattam volna – mondta a lány s gyanakodva méricskélte
Grahamet. – Nos, mi az a csodálatos terv, amivel ez alkalommal előhozakodsz?
Graham felemelte üres csészéjét.
– Mit szólnátok egy újabb kávéhoz, még mielőtt belekezdenénk?

– Ott lakik most C. W. – mondta Graham s a kérdéses házra mutatott, amikor

Sabrinával elhaladtak előtte a kocsival.
Befordult a sarkon, majd beállt az első szabad parkolóhelyre, amit látott.
Leállította a motort.
– Remek – dünnyögte a lány és a táskája után nyúlt.
A férfi ránézett s mosolygott magában. Sabrinán szűk fehér blúz volt, fekete
bőr miniszoknya, fekete neccharisnya, s fekete körömcipő vagy tízcentis
tűsarokkal. Vállig érő haját most tőle szokatlan módon kibontva viselte, s
szándékosan erős sminkje kiemelte szép arcvonásait. Igyekezett, hogy minden
részlet valósághűnek tűnjön, bármennyire is utálta, ha prostituáltat kellett
alakítania.
– Örülök, hogy ilyen mulatságosnak találod az egészet – mondta csípősen,
miközben hátranyúlt az ülésre fekete bőrdzsekijéért.
– Szenzációsan nézel ki – mondta Graham vigyorogva.
– Gondolod te. Ilyenek vagytok ti, férfiak – kinyitotta az ajtót. – Majd
találkozunk a szállodában.
– Sabrina?
A lány visszanézett rá.
– Sok szerencsét.
– Kinek van szüksége szerencsére ilyen szerelésben?
– Igazad van – mondta Graham. Beindította motort, majd elhajtott.
Sabrina mélyet sóhajtott és elindult az épület felé. Nagyon is tudta, mennyire
felfigyelnek rá az arra elhaladó autósok. Tudomást sem vett róla, amikor
füttyentgetni kezdtek utána, bár tudta, hogy egy igazi prosti boldogan megállt
volna ilyenkor. De ettől csak még olcsóbbnak érezte volna magát. Azt bármikor
készségesen elismerte, hogy szeretett feltűnően öltözködni, de olyankor mindig
csak a maga kedvére öltözködött, sohasem mások miatt: Ezekben a cuccokban
viszont úgy érezte, mintha a városban lakó összes férfinak kedvére tenne.
Gyűlölte ezt az érzést. Olyan megalázó volt.
Amikor a házhoz ért, felsietett a lépcsősoron, mely az előtér nyitott ajtaja felé
vezetett. A recepciós közömbösen emelte rá a tekintetét, mintha már látta volna
valahol, s ismét belemerült a kötésébe. Sabrina felment a lépcsőn az első
emeletre, ahol egy pillanatra megállt, hogy megnézze az épület alaprajzát.
Eközben kinyílt egy ajtó és egy idősebb házaspár lépett ki rajta. Rosszalló
pillantást vetettek rá, amikor elhaladtak mellette a lépcső felé. Megvárta, míg
leértek a földszintre, majd rágógumit vett a szájába és elindult Whitlock szobája
felé. Jó hangosan kopogtatott az ajtón.
Az ajtó nem volt bezárva. Young nyitotta ki. Mit keres ez itt? Lehet, hogy
Paluzzi összetévesztette a két férfi szobaszámát?
– Signore Andersont keresem – mondta olaszul – Ön az?
– A fenébe is, sajnos nem – mondta Young, s miután tetőtől talpig
végigmérte a lányt, halkan füttyentett. – De bárcsak az lennék! Anderson,
vendéged van.
Whitlock tekintete szélesre tágult a meglepetéstől, amikor meglátta Sabrinát,
de villámgyorsan összeszedte magát, s az ajtóhoz ment. Várta, hogy a lány majd
segít neki.
– Maga hívni ügynökség és keres lány ki beszél angol – mondta a lány tört
angolsággal, s módszeresen rágcsálta közben a gumit. – De ki a barát? Maga
nem mondani barát telefon. Kerül több pénz.
Young Whitlockra vigyorgott.
– A francba is! Mikor rendelted meg ezt a kis szépséget?
 – Tegnap éjjel, miután visszajöttünk. Vágyódtam már egy kis társaságra, de
azt mondták, egyetlen angolul beszélő lány sem szabad ma reggelig.
– Társaság… Te ezt így nevezed? – kérdezte Young, s megsimogatta a lány
haját. – Ez valami egészen más, igaz, szépségem?
– Érintés fizetni – mondta a lány csípősen.
– Majd máskor – mondta Young vigyorogva és nagyot csapott Whitlock
karjára. – Majd találkozunk.
Whitlock megvárta, míg Young eltűnt a lépcsőn, majd becsukta utána az
ajtót. Az éjjeliszekrényhez ment és bekapcsolta a rádiót. Megkereste az egyik
zenei állomást, s intett Sabrinának, hogy jöjjön közelebb.
– Poloskázva vagy? – kérdezte a lány suttogva, majd a rágógumit a
hamutartóba hajította.
C. W. megrázta a fejét.
– Ma reggel ellenőriztem. De a falak miatt muszáj mennie a rádiónak.
Papírvékonyak, és szinte biztosra veszem, hogy Young hallgatózni fog. A zene
viszont mindent elnyom, bármilyen zajt is csapunk idebent. Mondd csak, kinek
az ötlete volt, hogy így beöltözz?
– Természetesen Mike-é. Egy butikban vásároltam össze ezeket a göncöket,
a főnök engedélyével. Délután visszaviszem őket az utolsó szálig, ezt elhiheted
nekem.
Leült az egyik székre és táskáját a toalettasztalra tette.
– De az ötlet bevált, pontosan úgy, ahogy Mike megjósolta. Ez volt az
egyetlen módja annak, hogy feltűnés nélkül, de biztosan a közeledbe
kerülhessek.
– Mióta állítottátok rám az embereket?
Sabrina elmosolyodott.
– Honnan tudod, hogy rajtad vagyunk?
– Különben honnan tudnád, hogy itt vagyok?
– Fabio emberei tegnap este óta figyelik a házat. Hallom, már kicseréltétek a
kocsit, amivel az akciót végrehajtottátok…
– Ez volt az első dolgom ma reggel. Nem tudhattuk, hogy látta-e valaki
tegnap éjjel vagy sem.
– A rendőrségi jelentés szerint, amit Fabio kapott ma reggel, nem. De hogy a
Vörös Brigádok tud-e róla, az már egészen más lapra tartozik. Calvieri nagyon
titokzatos.
– Te talán másképp tennél az ő helyében?
– Azt hiszem, nem. Épp ez az egyik oka annak, hogy idejöttem.
Azzal elmesélte Alexander szökését a börtönből, majd Calvieri feltételezését
a fegyveres támadó feketebőrű tettestársáról.
– Calvieri biztosan részletesebb és pontosabb személyleírást kapott rólam,
mint a rendőrség. Főleg, ha az adatok attól a pasastól származnak, aki őrségben
volt, és akit leütöttem – mondta, amikor Sabrina befejezte mondandóját.
– Egy helybéli fickót keresnek – mondta a lány emlékeztetőleg.
 – Calvieri legalábbis ezt állítja. De most, hogy Alexander kiszabadult, még
vele is számolnom kell. Az egyik szememmel majd őt, a másikkal pedig a Vörös
Brigádokat figyelem. Bármelyik percben kopogtathatnak az ajtómon. Hogy a
fenébe tudnék még Youngra is odafigyelni, ha ennyi minden zajlik körülöttem?
Sabrina elővett egy Browning MK 2-est a táskájából és odaadta neki.
– Tudom – mondta. – Lehet, hogy szükséged lesz erre.
– És hogyan magyarázzam meg Youngnak? Alexander sohasem használt
fegyvert. Nem, ezt nem merem megkockáztatni.
– Lehet, hogy épp Youngra kell majd ráfognod. Főleg, ha Calvieri a
következő kiszemelt áldozat.
Sabrina röviden elmondta, mit tudott meg Conte-tól.
– Most nem engedhetjük meg magunknak, az akció jelenlegi szakaszában,
semmiféleképp. Bármilyen kísérlet történik arra, hogy megtámadják Calvierit,
felbillen ez a kényes egyensúly. Calvieri az egyetlen reményünk, ha Ubrinóval
kell tárgyalnunk. Nélküle elvesztünk. Vidd magaddal a fegyvert, C. W., kérlek!
Whitlock elvette tőle a Browningot, s az éjjeliszekrény fiókjába csúsztatta.
Az órára pillantott, de úgy döntött, mégsem mondja meg a lánynak. A
többieknek is épp elég bajuk van, nemhogy még miatta is idegeskedjenek. Ezzel
megbirkózik egyedül is.
– Nem tudom, pontosan mikor indulunk Bernbe – mondta a lány megszegve
a hirtelen beállt csendet. – Valószínűleg pár órán belül. Már nem sok dolgunk
van itt. Te mostantól fogva Jacques Rusttal tartod a kapcsolatot. Majd ő
továbbítja a jelentéseidet Sergeinek.
Whitlock bólintott.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha megyek – mondta a lány.
Felállt és végigsimította miniszoknyáját.
– Meghalok, ha rövid időn belül le nem dobom ezeket a göncöket. És még a
sminket is le kell vakarnom magamról. Képtelen vagyok felfogni, hogyan bírják
ki ezek a lányok, valahányszor kimennek az utcára. Ez egyszerűen rémes.
– Ez is csak egy életforma, azt hiszem – felelte Whitlock és az ajtóhoz ment.
– Kösz, hogy meglátogattál, Sabrina. Igazán nagyra értékelem.
Megölelte.
– Vigyázz magadra!
– Te is – felelte C. W., majd becsukta az ajtót a lány után.
Sabrina leintette az első arra haladó taxit. Ott fékezett le közvetlenül mellette.
Ha másképpen lett volna öltözve, a sofőr bizonyára rá se bagózik. Nem mintha
zavarta volna. De azért örült, hogy máris indulhatott vissza a szállodába.

Calvieri hamar talált magának parkolóhelyet a forgalmas Corso Vittorio

Emanuelén, s lesétált az onnan két háztömbnyire lévő La Sfera di Cristallo felé.
Olcsó kis étterem volt, ami ember-emlékezet óta itt állt. A tulajdonosa egy
kövér, hatvanöt év körüli, kopaszodó férfi volt, aki rajongott Berlioz zenéjéért.
 Bement az étterembe. Semmi sem változott itt azóta, hogy utoljára errefelé
járt. Akkor még a római sejt főnöke volt. Még a zene is ugyanaz. Nyomban
felismerte. A Magyar induló volt a Faust elkárhozásából. Épp elégszer hallotta
már életében.
– Egy személyre? – kérdezte egy női hang a háta mögött.
Megfordult és a tizenéves pincérlányra mosolygott.
– Nem, köszönöm, nem kérek asztalt. Signore Castellanót keresem. Már vár
engem. Calvieri a nevem.
– Tudom, kicsoda ön – mondta a lány mosolyogva. – Láttam már a tévében.
Nagyon okos dolgokat szokott mondani.
– Köszönöm.
– Akkor szólok Signore Castellanónak – mondta és elhallgatott, amikor
megpillantotta főnökét. Castellano már közeledett feléjük.
– Tony! – kiáltotta Castellano, s akár egy hatalmas medve, magához ragadta
Galvierit, majd mindkét oldalról megcsókolta az arcát. – Nagyon jó színben
vagy, barátom.
– Te meg nagyon jó húsban – válaszolta Calvieri, s megveregette Castellano
pocakját.
Castellano nevetett, de arca hirtelen elkomorult. Öklét a melléhez szorította.
– Nagyon fáj a szívem mostanában, Tony. Signore Pisani nagyszerű ember
volt. De tudom, hogy te nem hagysz cserben minket. Te, az új vezér…
– Csak addig helyettesítem őt, amíg a bizottság össze nem ül. Jövő héten
megválasztják az utódját.
– Túl szerény vagy, Tony. Biztosan te leszel az. A többiek a közeledbe sem
jöhetnek.
– Biztos vagyok benne, hogy Zocchinak lenne ehhez egykét keresetlen szava.
– Á, Zocchi… Az egy disznó! De most végre ott van, ahová való. A sitten.
Castellano egyik karjával átölelte Calvieri vállát, s átvezette a zsúfolt
éttermen egy ajtóhoz, mely a konyhába nyíló csapóajtó mellett nyílt, s rajta a
következő felirat állt: DIRETTORE.
– Signore Bettinga odabent vár. Hozathatok neked valami harapnivalót?
Mondjuk egy kis pizza napoletanát? Mindig is az volt a kedvenced.
– Köszönöm, de már ettem. Viszont nem mondanék nemet a híres
cappuccinódra.
– Mindjárt hozom – felelte Castellano és eltűnt a konyhában.
Calvieri belépett az irodába, majd becsukta maga után az ajtót.
Luigi Bettinga Castellano asztala mögött ült, s szórakozottan lapozgatott egy
szakácsmagazint. Alacsony, negyven körüli férfi volt, csillogó szemekkel, s
talán túlságosan korán őszülő hajjal. Calvierit mindig is egy könyvelőre
emlékeztette. Régi. barátok voltak immár hosszú évek óta, s Calvieri pontosan
tudta, hogy ha ő lesz a vezér, Bettingának fontos szerepet szán majd a
bizottságban.
 – Ciao, Tony – mondta Bettinga, s az asztal elé lépett, hogy kezet fogjon
Calvierivel. – Sajnálom, hogy ma reggel nem tudtam ott lenni a házban. Késett a
gép Genovából. Mire odaértem, te már nem voltál ott.
– Most viszont itt vagy, és ez a lényeg – mondta Calvieri, s kivett egy szál
cigarettát a dobozból, mely ott hevert előtte Castellano asztalán. – A
telefonhívásod viszont eléggé felkavart. Mondd, miért akartál a házon kívül
találkozni velem?
– A környék még mindig tele van zsarukkal. Nem kockáztathatom meg, hogy
esetleg a fülükbe jut az, amit most mondani szeretnék neked.
– Van már valami?
Bettinga bólintott.
– Igen, de nem akarok lépni nélküled. Hiszen tőled vettem át az ügyet.
– Vagyis miről van szó?
Kopogtak az ajtón. Castellano lépett be a cappuccinóval. Letette az asztalra,
majd diszkréten háttérbe vonult, majd becsukta maga után az ajtót.
– Nos? – sürgette Calvieri.
– Már közel járunk ahhoz, hogy megtudjuk, ki volt a néger.
– Remek – mondta Calvieri, s azzal felemelte a csészét.
Leült az egyik bőrfotelbe a fal mellett.
– Idevalósi?
Bettinga megrázta a fejét.
– Az útlevelében a Raymond Anderson név áll. De biztosan álnév.
– És most hol tartózkodik?
– Egy panzióban a Via Marchén. A Villa Borghese közelében.
– És mi van a gyilkossal? – kérdezte Calvieri, miközben letörölte bajszáról a
cappuccino nyomait. – Van valami, ami alapján azonosítani lehetne őt?
– Még semmi. De elég jó személyleírásunk van róla. A recepcióstól kaptuk,
aki az autókölcsönzőben dolgozik. Tőle tudunk Andersonról is. Szőke, jóképű,
amerikai akcentussal beszél.
– Egy amerikai? – kérdezte Calvieri elgondolkodva.
– A házat mindenesetre megfigyelés alatt tartjuk. Mit tegyünk még?
– Az amerikait élve kell elkapnunk. Meg kell tudnunk azt is, hogy kinek
dolgozik. Hiszen ki tudja, talán épp te vagy én leszünk a következő kiszemelt
áldozat.
– És Anderson?
– Ő nem olyan fontos. Én az amerikait akarom.
Calvieri még egyet kortyolt a cappuccinóból.
– Teljes titoktartás közepette kell dolgoznunk, Luigi. A rendőrség még csak
nem is sejtheti. Ha rájönnek, hogy amerikai az emberünk, minden bázist
átfésülnek, akár vidéken is, csakhogy megtalálják. Csak egy embert ismerek,
akire rábízhatjuk a dolgot.
– Escolettire gondolsz?
 – Igen. Giancarlo Escolettire. Mondd meg neki, hogy üljön fel a legközelebbi
római gépre. Nem vesztegethetünk több időt.
– Ezzel már megelőztelek, Tony. Kértem Escolettinek egy standby jegyet. A
Condotti szállóban várja. Üzentem neki még akkor, amikor felhívtál tegnap este.
– Nahát, te maga vagy a megtestesült hatékonyság! Miért nem pályázod meg
a főnöki posztot?
– Ez eszembe sem jutott, Tony – felelte Bettinga, majd észrevette Calvieri
arcán a halvány mosolyt. – Viccelsz, ugye?
Calvieri mindig is tudta, hogy Bettingából kitűnő pókerarcú komikus lehetne.
Sohasem mosolygott. Az iróniára való fogékonyságnak nyoma sem volt a
jellemében.
– Akkor hívd ide Escolettit, s mondd meg neki, hogy kerítse elő az amerikait!
Calvieri azzal kiitta a cappuccinót s felállt.
– Most vissza kell mennem a szállodába.
– Áruld el végre, mit lopott el Ubrino a Neo Chemtől? Signore Pisani nem
kért volna meg téged arra, hogy segíts a hatóságoknak, csak ha valóban nagyon
fontos dologról van szó.
– Most semmit sem mondhatok erről, Luigi. De megígérem neked, hogy a
jövő heti találkozón részletesen beszámolok mindenről.
– Gondolod, hogy van összefüggés a betörés és a Pisani-féle rajtaütés között?
– Épp ezt szeretném megtudni az amerikaitól.
Bettinga leült az asztal mögé, miután Calvieri távozott, s tárcsázta a Condotti
Hotel számát. Escoletti szobáját kérte.
– Halló? – kérdezte egy hang.
– Escoletti?
– Igen, én vagyok az.
– Itt Bettinga. Most beszéltem Signore Calvierivel. Élve akarja előkeríteni az
amerikait.
– Mi legyen Andersonnal?
– Nem fontos. Meg is ölheted, ha muszáj. Tudod, hova vidd az amerikait.
Hívj fel, ha végeztél! És ne kockáztass semmit, ami esetleg felhívná a rendőrség
figyelmét! Signore Calvieri ragaszkodik ehhez.
– Rám bízhatod. Nem fognak gyanakodni.
Bettinga letette a kagylót, s kivett néhány szem mentolos cukrot az asztalon
lévő kis tálból, majd elgondolkodva a szájába vette őket.

– Hol volt idáig? – faggatta Kolchinsky, amikor beengedte Calvierit a szobájába.

– Biztos vagyok benne, hogy tudja – felelte Calvieri. – Paluzzi emberei a
nyomomban vannak, mióta megjöttem Rómába. De hogy válaszoljak a
kérdésére, váratlan telefon-hívást kaptam. A Vörös Brigádok bizonyos ügyeit
kellett intéznem.
– Volt egy megállapodásunk, Calvieri. Hogy mindenben együttműködik
velünk, amíg elő nem kerül a fiola: És ez azt jelenti, hogy elérhetőnek kell
lennünk egymás számára. Úgyhogy, ha legközelebb váratlan hívást kap, kérem,
küldje el az egyik munkatársát, s intézze el ő azt. Vagy a vezetői munkakör
önöknél nem ezt jelenti?
– Majd legközelebb megpróbálom észben tartani – vágott vissza Calvieri
gúnyosan.
– Azt nagyon jól teszi. De most jobban tenné, ha csomagolni kezdene –
mondta Kolchinsky s azzal a kezébe nyomott egy repülőjegyet, – A 340-es járat
Bernbe. Húsz óra húszkor indul Rómából. Vagyis alig két óra múlva. És ott kell
lennie a repülőn, Mint ahogy mi mindannyian ott leszünk. Erre mérget vehet.
Escoletti úgy egy háztömbnyire parkolt le a bérelt Fiat Regattával a háztól. A
fekete orvosi táskát elővette a hátsó ülésről, kiszállt a kocsiból és bezárta maga
után az ajtót.
Magas, feltűnő jelenség volt. Negyvenes évei végén járt. Sűrű, fekete haja
már kezdett őszbe vegyülni a halántékánál. Valamikor orvosként dolgozott, de
eltiltották a hivatásától, miután egy alkalommal meg akarta erőszakolni az egyik
páciensét. Azt követően, hogy kiszabadult a börtönből, az alvilágba vezetett az
útja, s 1984-ben, miután megismerkedett Calvierivel, beállt a Vörös
Brigádokhoz. A lőfegyverek használatában való jártassága révén igen korán
kiemelkedett társai közül, s alapos anatómiai ismeretei révén az egyik
legkeresettebb bérgyilkos volt a szervezet tagjai közül. 1987-ben a bizottság
tagjai közé is felvették, s mint biztonsági szakértő, azóta is birtokolta ezt a
pozíciót. A legkülönbözőbb akciók tervezésében vett részt. Még mindig aktív
volt, de már csak olyan megbízásokat vállalt el, amelyeket a vezetőség
legmagasabb szintjén is jóváhagytak. A Specialista néven emlegették. Mint egy
igazi orvost.
Elsétált a ház előtt, átment az épület oldalával párhuzamosan futó kis
mellékutcába. Undorodva indult tovább, mert két oldalt szemeteskukák
sorakoztak, tele bűzölgő szeméttel. Megállt a vészkijárat létrája alatt. Anderson
és Yardley a 15-ös és a 16-os szobában laknak. Az első emeleten. Legalábbis ezt
mondta a recepciós, amikor felhívta őket a szállodából. Felmászott a fémlétrán
az első emelet magasságáig, majd kinyitotta az ajtót. A folyosón sehol egy lélek.
Viszonylag egyszerű terv mellett döntött. Mindkettőjüket ártalmatlanná teszi,
majd lemegy a létrán az utcára, bemegy a recepcióra, ahol azt mondja majd,
hogy azért hívták ki, mert gyomorrontása van valakinek. Majd felmegy a
szobájukba, felhívja a mentőket – akik persze az ő emberei, s nem messze az
épülettől várják a hívást. Azt mondja a recepciósnak, hogy súlyos ételmérgezést
talált mindkettőjüknél. Hordágyra teszik, s elszállítják őket a mentőautóval a
város peremkerületébe, az egyik bázisukra. Mire a rendőrség esetleg a nyomukra
bukkan, addigra mindent megtudnak már a két pasastól, amit csak akarnak. A
zsaruk már csak holtan találnak rájuk. Nem egyszer alkalmazta ezt a tervet
korábban is, amikor a bizottság által kiválasztott áldozatokat kellett elrabolnia.
Soha, egyetlen egyszer sem csúszott be semmiféle gikszer.
 Megállt Anderson szobája előtt. Ez a könnyebbik eset. Kesztyűs kezével
megmarkolta a pisztolyt a zsebében és hangosan kopogtatott az ajtón. Csend.
Ismét kopogtatott Yardley ajtaján. Megint semmi. Már káromkodni kezdett
magában. Ez az, amitől tartott. A házat csak negyven perce figyelik. Biztosan
azt megelőzően távoztak az épületből. És ráadásul gyalogszerrel. A Volkswagen
Jetta, amit Anderson bérelt aznap reggel, odakint parkol az utcán. Bármelyik
pillanatban visszajöhetnek. Úgy döntött, átkutatja a szobát, hátha talál valamit,
amiből rájöhet, kikkel is van dolga valójában. Nem mintha sok reménye lett
volna erre. Hiszen profik. Legalábbis az, aki Yardley-nak hívatja magát, egészen
biztosan profi. De beszélni fog, csakúgy mint a többiek. Escolettinek megvolt
erre a maga módszere. Hiszen ő az orvos. A Specialista.
Először Anderson szobáját fogja átkutatni. Majd Yardley szobája következik.
És azután vár, ha kell.

Whitlock nem sokkal azután hagyta el az épületet, ahogy Sabrina távozott. Ki

kellett szellőztetnie a fejét. Sétálni ment, de gondosan ügyelt arra, nehogy az
épülettől egy mérföldnél nagyobb távolságra kerüljön. Young odabent maradt
inni.
Mi van, ha Calvieri a következő áldozat Young listáján? Meg kell állítania
Youngot, ha Calvieri közelébe kerülnek. De mi lesz a távirányítóval? Hirtelen
megörült a Browningnak, amit Sabrinától kapott. Nem fog tétovázni, ha meg
kell ölnie Youngot. Főleg a távirányító miatt. A pokolba Philpott utasításaival!
A dossziéban az áll, hogy Youngot élve kell elkapniuk. Azt fogja tenni, amit a
legmegfelelőbbnek tart az adott körülmények között. És ez azt is jelentheti, hogy
végezni fog Younggal.
És mi lesz Alexanderrel? Semmi kétség, vele is neki kell majd elbánnia.
Hogyan tud majd Alexander a nyomába jutni? Az biztos, hogy Young nem az
igazi nevét használta Londonban. És akkor egyetlen reptéren sem maradt nyoma
annak, hogy onnan indultak útnak. Egy amerikai katonai bázist pedig csak a
legvégső esetben ellenőriznek. És ha igen, akkor is: vajon milyen messzire
juthat? Nem, Alexander miatt egyáltalán nem aggódott.
Inkább az nyugtalanította, hogy a Vörös Brigádok bosszúból visszatámad
majd. Nagy hiba volt olyan közel merészkedni az őrhöz ott, Pisani háza előtt. De
mi más választása lett volna? Ki kellett juttatnia Youngot, már csak azért is,
mert nála van a távirányító. Ha kocsival ment volna a kapuig, az őr biztosan
tüzet nyitott volna rá. Már csak abban reménykedhet, hogy Calvieri elmegy
Svájcba. Legalább egy kis időre. Őt biztosan követik mindenhová. És ez azt
jelenti, hogy talán egy kis időre nyugta lesz.
Kiitta a feketét a bárban, fizetett, majd visszasétált a szállásukra. A recepciós
a kezébe nyomta a kulcsot, majd folytatta a kötögetést. Whitlock félig
megdermedt, amikor meglátta Escolettit, aki épp egy álkulccsal próbálta kinyitni
Young ajtaját. A falhoz lapult, amikor Escoletti felkapta fekete táskáját s bement
Young szobájába. Whitlock gondolatai gyorsan cikáztak. Ki lehet ez? Egy
detektív? Vagy egy brigatista? Van-e tettestársa? Vagy egyedül van? És vajon
szemmel tartják-e az épületet? Végignézett a folyosón. Sehol égy lélek. Lement
a lépcsőn, ki az utcára. Lassan, óvatosan körülnézett, nehogy felhívja magára a
figyelmet.
Fogalma sem volt, mitévő legyen a továbbiakban.
Nem mintha tudta volna, kit vagy mit kellene keresnie. Figyelmeztetnie kell
Youngot. A bárhoz sétált és kinyitotta az ajtót, Kis helyiség volt, benne vagy
egy tucatnyi asztal nagy összevisszaságban, s egy pult az egyik fal mentén. A
ventillátor lassan forgott a tengelye körül. Összesen talán öt vendég üldögélt
odabent.
Young a pult végénél üldögélt. Egy üveg Budweiser volt előtte. Épp
kortyolni akart belőle, amikor észrevette Whitlockot, aki az ajtónál állt.
– Nos, milyen volt a kicsike? – kiáltotta, s odaintett Whitlocknak, hogy jöjjön
közelebb. – Olyan klassz, mint ahogy kinéz?
– Beszélnem kell veled – mondta Whitlock ügyet sem vetve Young
kellemetlenkedő megjegyzésére.
– Akkor beszéljünk – felelte Young, és az üveget az ajkához emelte.
– De ne itt – válaszolta Whitlock. – Inkább odébb, valamelyik asztalnál.
Young a homlokát ráncolta ugyan, de követte Whitlockot a pulttól
legtávolabb lévő asztalhoz. Whitlock az ajtóval szemben foglalt helyet. Látni
akarta, ha valaki követi. Biztosra vette, hogy ide is utána jönnek.
– Mi az? – kezdte Young türelmetlenül.
Whitlock elmondta Youngnak, amit a folyosón látott.
– És te még sohasem láttad ezt a fickót? – kérdezte Young.
Whitlock megrázta a fejét.
– Úgy nézett ki, mint egy zsaru.
Young odébbtolta a palackot maga elől.
– Minél előbb el kell tűnnünk innen. Ha téged követtek, már csak pillanatok
kérdése, s megjön az erősítés. Itt várj meg!
– Hová mész?
Young nem válaszolt a kérdésre. A pulthoz ment, ahol halkan beszélgetni
kezdett a pincérrel.
Majd elővett a zakója zsebéből egy bankjegyet, s diszkréten átadta a
pincérnek, aki zsebre vágta, s a mögötte lévő ajtóra mutatott. Young ekkor intett
Whitlocknak, hogy kövesse.
– Mi van? – kérdezte Whitlock.
– Kifizettem magunknak az egérutat – felelte Young, s a bejáratra mutatott. –
Arrafelé már semmiképp sem tudunk meglépni. Ha téged figyelnek az utcáról,
ez már nem fog menni.
A pincér kinyitotta a hátsó ajtót, s Whitlock elindult Young után a pult mögé.
A pincér becsukta utánuk. A konyhába mentek. Egy asszony felnézett a
munkából. Épp zöldséget. szeletelt. Rámosolygott a pincérre, majd folytatta a
munkát. A pincér kinyitott egy újabb hátsó ajtót. Young kihajolt, hogy
végigpásztázza a szűk utcát. Intett Whitlocknak, hogy kövesse, a pincér pedig
becsukta utánuk az ajtót.
– Merrefelé? – kérdezte Whitlock.
Young balra mutatott.
– A pincér szerint a bár mögötti utcába vezet. Ott elcsíphetünk egy taxit.
– Mennyi pénz van nálad?
Young vállat vont.
– Körülbelül negyvenezer líra.
– Nálam még annál is kevesebb. És milyen messze jutunk el így? Fel kellene
hívnod Wisemant, s elmondani neki, hogy mi történt. Több pénzre van
szükségünk.
Majd később felhívom. Először is ki kell jutnunk Terminire mondta Young,
miközben kiértek az útra. Intsd le az első taxit, amit látsz!
– Miért megyünk az állomásra? – kérdezte Whitlock. –Előbb pénzre van
szükségünk, csak úgy juthatunk tovább.
– Épp ezért megyünk ki az állomásra. Wiseman az egyik csomagmegőrzőben
hagyott nekünk egy táskát az ilyesfajta vészhelyzetekre. Pénz van benne, új
útlevelek és két fegyver. Már volt rá példa. Most pedig kerítsünk egy taxit!

8.

Reinhardt Kuhlmann már tizenhat éve volt a svájci rendőrség főkapitánya. Most,
hatvanegy éves fejjel fogadalmat tett magában, hogy ez az utolsó esztendő, amit
a szolgálatban eltölt. Az utóbbi hét évben ez lesz a harmadik
„nyugdíjbamenetele”. Az ezt megelőző két alkalommal ugyanis néhány hónapon
belül visszakerült az íróasztala mögé. De bármennyire is gyűlölte a gondolatot,
tudta, hogy ez alkalommal végleges lesz a döntés. A családja részéről is egyre
erősebb nyomás nehezedett rá, főleg most, hogy a fia és a menye állandóan arra
kérték, legyen többet otthon a feleségével. Nem értik. Egyikük sem érti meg. A
kényszer, a munka láza a vérében van. Mint a kábítószer, olyan volt számára az
elmúlt negyvenkét év. S leginkább attól tartott, milyen hatással lesz rá, ha
tényleg nyugdíjba vonul.
Igyekezett megszabadulni minden gondolattól, ami a nyugdíjazása további
halogatását indokolhatta volna. Épp elég ideje lesz ezen gondolkodni az utána
következő években. Kinyitotta a táskáját, és elővett belőle egy dossziét. Csak
egy szó állt rajta: UNACO. Bár Malcolm Philpott régi barátja volt, sohasem
próbálta meg eltitkolni előtte, hogy milyen ellenszenvvel viseltetik a szervezet
iránt. A nemzetközi akciócsoport ötlete ugyan kifejezetten tetszett neki, de ezen
a ponton véget is ért a rokonszenv. Helytelenítette, hogy zsarolást,
megfélemlítést és erőszakot alkalmaznak, s azt is, hogy úgy értelmezték a
törvényeket, hogy az megfeleljen a céljaiknak. Szerinte ettől ugyanolyan
bűnözők lettek, mint azok, akik ellen létrehozták a szervezetet. De azt is tudta,
hogy ő egyedül hiába emeli fel a hangját tiltakozása jeléül. Voltak olyan idők,
amikor már-már úgy érezte, ő csak afféle anakronizmus ebben a mostani
világban. Gyűlölte a fegyvereket, de mindenek előtt a gondolatot, hogy
külföldiek lövöldözgessenek az országban. Volt már erre példa, s tudta, hogy
ismét megesik majd. Elkerülhetetlen volt. Ekkor kopogtattak az ajtón.
Nyomban kinyitotta, és az első pillantásra felismerte Kolchinskyt az asztalon
heverő dossziéban a fotóról. Kezet fogtak egymással, majd Kuhlmann
beinvitálta a vendéget.
– Úgy érzem, mintha már régóta ismernénk egymást – mondta Kolchinsky
mosolyogva. – Malcolm már olyan sok mindent mesélt önről.
– Remélem, semmi rosszat. Nem akar leülni?
Kuhlmann az ablak melletti két fotelre mutatott.
– Rendeltem nekünk kávét, amikor megtudtam, hogy már útban van idefele.
Mindjárt hozzák. Milyen volt az út?
– Fárasztó, no de ugyan mikor nem az? Mikor érkezett meg Zürichből?
Kuhlmann leült.
– Pár órával ezelőtt.
– És részletesen tájékoztatták az ügyről?
Kuhlmann a dossziéra mutatott.
– Az emberük, Jacques Rust, ma reggeli közben mindent elmesélt.
Ismét kopogtak az ajtón. Mint Kuhlmann jelezte, a szobapincér érkezett a
kávéval. Elvette tőle a tálcát és letette az asztalra maga elé.
– Hogyan szereti a kávét?
– Tejjel, egy cukorral – felelte Kolchinsky.
– És mondja csak, hogyan sikerült Rustnak ilyen rövid időn belül szobákat
foglalnia? – kérdezte Kuhlmann, miközben kitöltötte a kávét. – Azt mondják,
egyetlen szabad férőhely sincs a város húsz mérföldes körzetében most, a
csúcstalálkozó ideje alatt. Azt még csak megértem, ha egy szobát sikerül
kerítenie. De hatot? És ráadásul mindegyik itt, a Metropole-ban van.
Kolchinsky nem volt hajlandó bekapni a csalit. Philpott már figyelmeztette,
milyen ellenérzésekkel viseltetik Kuhlmann az UNACO iránt. Most is eltökélt
szándéka volt, hogy bebizonyítsa, Rust tisztességtelen észközöket használt,
amikor szobát foglalt nekik. Kolchinsky ugyan biztosra vette, hogy valóban így
történt, de vajon különben hogyan tudott volna szállást keríteni nekik? És épp
ezért volt oly felbecsülhetetlen értékű munkatársuk az UNACO-nál. Ebben a
tekintetben épp olyan volt, mint Philpott. Mások indiszkréciójára építve
bármikor megszerezték, amit akartak. Kuhlmann ezt bizonyára zsarolásnak
minősítené. Kolchinsky szerint azonban nem volt más, pusztán jó üzleti érzék.
– Mostanában nem beszéltem Jacques-kal, úgyhogy őszintén szólva
fogalmam sincs, hogyan csinálta – felelte Kolchinsky, s igazat is mondott.
Elvette Kuhlmanntól a csészét és a kistányért, majd leült a székébe.
 – Ugye, kapott Jacques-tól egy képet Ubrinóról, hogy sokszorosítsák, s
körbeküldjék az embereinek?
Kuhlmann bólintott.
– Az ország minden rendőrállomásának elfaxoltuk. Számos egységünk a
szállodákat, panziókat fésüli át a berni körzetben. Ha itt van a fickó, biztosan
megtaláljuk.
– Profi mestere a sminkelésnek – emlékeztette Kolchinsky.
– Épp ezért a rendőrség egy megbízottja az eredeti fényképet számítógépen
átalakította a legváltozatosabb módon. Összesen hétféle arcot kaptunk így.
Mindegyiket felhasználjuk a nyomozáshoz. Lehet, hogy kis nép, kis ország
vagyunk, Mr. Kolchinsky, de elég hatékonyan működik a rendőrségünk. Ezt én
magam garantálom.
– Csak észrevétel, s nem bírálat volt ez a részemről.
– Nem vagyok elragadtatva attól, hogy itt van az UNACO, Mr. Kolchinsky.
De főleg az nem tetszik, hogy olyan alakokat hoznak ide magukkal, mint
Calvieri. Mi magunk is el tudjuk csípni Ubrinót. Itt vannak Európa legjobb
rendőrei. Olyan emberek, akik az eszüket használják, s nem a fegyvert, ha a
bűnözőket a törvény elé akarják állítani. Nincs szükségünk magukra.
– Nos, akkor tiltson ki minket az országból – mondta Kolchinsky kihívóan.
– Ha rajtam múlna, eleve egyikük sem kapott volna beutazási engedélyt.
Sajnos a kormány másképpen gondolkodik erről az egészről.
– Malcolmtól tudom, hogy nem kedveli az UNACO-t. De azt azért nem
gondoltam volna, hogy ennyire ki nem állhat minket.
– Sohasem csináltam titkot abból, hogy ellenzem az UNACO működését.
Túlságosan is megnőtt a hatalmuk, s kizárólag a saját érdekeiket tartják szem
előtt. Főleg az utóbbi néhány évben. Az ügynökeik nem rettennek vissza még a
gyilkosságtól sem, mert azt is megúszhatják. Pontosan tudják, hogy mentességet
élveznek. És különben is, hogyan lehet vád alá helyezni valakit, aki olyan
szervezet megbízásából dolgozik, amely hivatalosan nem is létezik? A UNACO
önmagát legalizálja. Ez olyasvalami, amit én képtelen vagyok elfogadni.
Kolchinsky ekkor felemelte a dossziét.
– Azért ne értsen félre. Mindenben számíthatnak az együttműködésünkre,
amíg itt vannak Svájcban. Sohasem hagytam, hogy a személyes érzelmeim
befolyásoljanak a munkámban. Szakmai értelemben öngyilkosság lenne ilyesmit
tennem.
Szakmai öngyilkosság. Kolchinsky nagyon is jól ismerte ezt. Tizenhat évet
töltött katonai attaséként nyugaton, mert bírálni merészelte a KGB drákói
módszereit. Ráadásul a sors iróniája az volt, hogy ha befogta volna a száját, mint
azt sok liberális szemléletű kollégája tette, akkor most szinte biztosan tagja
lenne a Politburonak vagy legalábbis a KGB igazgatói tanácsának, mely új
korszak kezdetét jelezte a szovjet politikában. De ha a2t tette volna, amit jónak
látott akkoriban, akkor most tiszta lelkiismerettel élhetne. Nem bánt meg
semmit. Szinte semmit…
 Kopogtatás hallatszott az ajtó felől. Kuhlmann kinyitotta. Paluzzi belépett,
bemutatkozott, s követte a rendőrfőkapitányt a helyiségbe.
– Sajnálom, de egy kicsit elkéstem – mondta Paluzzi és elnézést kérő
mosollyal nézett Kolchinskyra. – Alighogy felértem a szobámba, máris csöngött
a telefon. Angelo volt az.
Ekkor Kuhlmannra nézett.
– Angelo Marco. A jobbkezem…
– És találtak valamit? – kérdezte Kolchinsky.
– Whitlocknak és Youngnak nyoma veszett.
– Eltűntek? – ismételte Kolchinsky idegesen – A Vörös Brigádok rájuk
küldött valakit. Nyilván Young rájött erre, s kénytelenek voltak elmenekülni a
szállásukról. Az összes holmijukat otthagyták. Fogalmunk sincs róla, hogy most
hol lehetnek.
– Vagyis lehetnek akár a Vörös Brigádok karmai között is?
– Nem, ezt azért nem hinném – mondta Paluzzi és próbálta meggyőzni
Kolchinskyt. – A Vörös Brigádok az egyik legtapasztaltabb bérgyilkost küldte
rájuk. Giancarlo Escoletti a pasas neve. Poloskákat helyeztünk el a szállodai
szobájában, mialatt ő a panzióban várta, hogy visszajöjjenek. Miután nem
kerültek elő, visszament a szállodába s felhívta Luigi Bettingát, Calvieri
jobbkezét, és azt mondta neki, hogy a nyomukat vesztette. Mostantól fogva
azonban minden lépését figyeljük. Ha sikerül Youngék nyomára jutnia,
lekapcsoljuk, mielőtt bármit tehetne velük. De valójában nem is miatta
aggódunk a legjobban. Engem inkább Young idegesít. Ha Calvieri a következő
kiszemelt áldozata, akkor Young most könnyedén kijut utána Svájcba. S mi van,
ha már itt is van? Hiszen Youngnak mindössze egy fegyverre van szüksége, s
azután kiválaszthatja a neki megfelelő időt és helyszínt…
– Van fényképe Whitlockról és erről a Youngról? – kérdezte Kuhlmann.
– Youngról van egy a dossziéban a szobámban – mondta Kolchinsky. – Egy
kissé elmosódott ugyan, de ez az egyetlen, ami a rendelkezésünkre áll jelenleg.
C. W.-ről viszont nincs nálam kép. New Yorkban persze van.
– Akkor faxoltasson át egyet a zürichi központba, hogy mindkettőt
megküldhessük a repülőtereknek és a vasútállomásoknak. Ha az utóbbi pár
órában jutottak át a határon, arról tudnunk kell.
– Most azonnal felhívom Jacques Rustot. Használhatom a telefonját?
– Nyugodtan – felelte Kuhlmann.
Kolchinsky röviden ismertette a helyzetet Rustnak, aki megígérte, hogy
nyomban felhívja Philpottot, s Whitlock fényképét átfaxoltatják Zürichbe.
Kolchinsky még alig tette le a telefont, amikor az újból megszólalt.
– Bocsánat – mondta Kuhlmann, és felvette. Miután egy pár percig
belehallgatott, befogta a kagylót. – Megtalálták Ubrinót.
Kolchinsky és Paluzzi izgatottan néztek egymásra:
Kuhlmann még egy pár percig beszélt, majd letette a kagylót.
 – Egy ingatlanügynök felismerte a fénykép alapján. Egy hónapja érkezett ide,
s lefoglalt egy villát a hegyekben, a város külterületén. Hétfőn vitte el a
kulcsokat az ügynökségről.
– Az a csirkefogó – sziszegte Paluzzi. – Egész idő alatt itt volt. Árnyékokat
üldöztünk az utóbbi három napban.
– És már megfigyelés alatt tartják a villát? – kérdezte Kolchinsky.
Kuhlmann bólintott.
– Van egy pár civilruhás emberünk ott. Ubrinónak még színét sem látták
ugyan, de a kémény már füstöl. Biztosan odabent van.
– Fabio, hívd fel Michaelt és Sabrinát! Mondd meg nekik, hogy itt
találkozunk.
– És Calvierinek…? – kérdezte Paluzzi és keze már a kagyló fölött volt.
– Igen, Calvierinek is szólj – mondta Kolchinsky nagyot sóhajtva.

Rövid volt a tájékoztató. Paluzzi Grahamet és Sabrinát elviszi a villához, s a

háztól ötszáz yardra már várja őket a két civilruhás rendőr. Majd amikor már
alaposabban is megvizsgálták a terepet, eldöntik, mi legyen á stratégia: hogyan
lepjék meg Ubrinót, s hogyan szerezzék tőle vissza a fiolát, lehetőleg épségben.

– Látsz valamit? – kérdezte Paluzzi, amikor a Westland Scout áthaladt a

találkozó megbeszélt helye fölött.
– Semmit az égvilágon – morogta Graham, és a válla fölött Sabrinára nézett.
– Nálad van a távcső. Látod már a zsarukat?
– Még nem – felelte a lány anélkül, hogy leengedte volna a távcsövet.
Tovább pásztázta vele a fehér, néptelen lejtőket odalent a mélyben, hátha
észrevesz valami mozgást. Sehol semmi. Még egy őz sem, aki menedéket
keresne a helikopter zaja elől. Ilyen kihalt lenne ez a környék? Ubrino nagyon is
jól választott.
Hirtelen mégis valami mozgásra lett figyelmes. A távcsövet a fenyőfaliget
felé, balra irányította. Vagy talán tévedett? Megint látta a napfényt megcsillanni
valamin. Megfogta Paluzzit vállát, majd a fák felé mutatott. Egy fehér síruhás
alak lépett ki ekkor a fák közül és integetni kezdett feléjük, a helikopternek.
– Lejjebb ereszkedünk – mondta Paluzzi, s a magasságjelzőt figyelte. – Nem
merek leszállni vele. Nem tudom, milyen vastag a hótakaró. Készüljetek fel
mind a ketten. Majd intek, amikor kiugorhattok.
Graham és Sabrina fehér Goretex overallt viseltek és fehér sícipőt, amit a
helyi rendőrségtől kaptak kölcsönbe. A napszemüveg a sajátjuk volt. Bemásztak
a helikopter hátuljába, levették Volkl P99-es síléceiket a kabin falán lévő
tartóról.
Mindketten tapasztalt síelők voltak, de akárcsak a többi ügynöknek, nekik is
szigorú kiképzésben kellett részt venniük. Ennek során többek között
hegymászásból és sárkány-repülésből is le kellett vizsgázniuk. A kiképzésre egy
titkos táborban, a Majna-vidék erdeiben került sor.
 Amikor Graham kinyitotta az ajtót, hideg szélroham csapott be a kabinba.
Miután felcsatolták a léceiket, Sabrina Paluzzit figyelte, hogy mikor ad jelt
nekik az ugrásra. Paluzzi továbbra is egyre lejjebb ereszkedett a géppel, s
amikor a helikopter talpai már csak néhány lábnyira voltak a hótakarótól,
határozottan bólintott a lány felé. Elrugaszkodtak és kirepültek az ajtón. A
vastag, puha hóban landoltak, térdeiket behajlítva, hogy ezzel is tompítsák az
esés erejét.
A helikopter nyomban emelkedni kezdett. Éles szögben balra lendült, majd
hamarosan eltűnt a fák fölött.
A férfi, aki közeledett feléjük, harminc körüli lehetett. Rövid szőke haja volt
és kék szeme. Szemüvegét feltolta a homlokára.
– Mike, Sabrina? – kiáltotta feléjük.
– Igen – felelte Graham, majd megrázta a férfi feléje nyújtott kezét.
– Jurgen Stressner hadnagy – mondta, majd kezet fogott Sabrinával is.
– Hol van a társa?
– Kicsivel lejjebb van. A villát figyeli – mondta Stressner s a háta mögé
intett. – Azt a parancsot kaptuk, hogy mindenben legyünk a segítségükre. Van
már valami tervük?
– Még semmi – felelte Graham. – Először is látnunk kell a terepet meg a
házat.'
– Hát persze – mondta Stressner és a szemére húzta a síszemüveget. –
Kövessenek.
Stressner elindult lefelé a lejtőn egy szűk kis völgybe, mely után egy újabb
emelkedő következett. Úgy tíz yardnyira előttük sűrű fenyőliget állt. Utat vágott
magának a fák között, s úgy kétszáz yard után hirtelen megállt. A társára
mutatott, aki egy szikla mögött bújt meg vagy húsz yardra tőlük. Kezében
távcsövet tartott.
– Marcel Lacombe a neve. Jobban ismeri a környéket, mint bárki más.
Lacombe középkorú férfi volt, katonás külsővel,. őszes hajjal és tömött,
szürke bajusszal. Fejbiccentéssel üdvözölte Grahamet és Sabrinát.
– Még mindig semmi? – kérdezte Stressner. Elvette a távcsövet Lacombe-tól
és átadta Grahamnek.
Lacombe megrázta a fejét.
Graham egy darabig nézegette a magányosan álló villát, mely úgy ötven
yardra volt tőlük. Sehol semmi lehetőség arra, hogy elrejtőzzenek a közelében.
Ha csak elődugják a fejüket, nyomban észreveszik őket odabentről.
– Javasolhatok valamit? – kérdezte Stressner.
– Hát persze – felelte Graham és átadta a távcsövet Sabrinának.
– Két ajtó van, egy elöl és egy hátul. Szerintem szakadjunk párokra és
közelítsük meg külön-külön. Ha azt látja, hogy ketten közelednek elölről,
biztosan hátul próbál majd menekülni.
– Kivéve azt az esetet, ha előbb kinyitja a fiolát – morogta Graham s
Sabrinára nézett.
 – Fi-o-la? – kérdezte Stressner a homlokát ráncolva. – Az meg micsoda?
– Talán nem mondták el maguknak? – kérdezte Sabrina.
– Csak annyit tudunk a fickóról, hogy mi a neve, és hogy hogy néz ki.
– El kell mondanunk nekik – mondta Sabrina Grahamnek. – Azt mégsem
várhatjuk el tőlük, hogy csak így, az igazi veszélyről mit sem tudva bemenjenek.
Graham egyetértően bólintott, s röviden elmesélte, mi van az üvegcsében.
– És gondolja, hogy képes lesz kinyitni a fiolát, ha meglát minket? – kérdezte
Stressner aggódva.
– Meglehet – felelte Graham összeszorított szájjal. – De szerintem
valószínűbb, hogy megpróbál majd menekülni. Főleg, ha minket, kettőnket
meglát.
Sabrina bólintott.
– Szerintem is így lesz. Úgyhogy az lesz a legjobb, ha maguk itt maradnak, s
a ház hátsó kijáratánál várnak úgy, hogy ő nem látja. Ha tényleg megpróbál
kiosonni, elcsíphetjük, még mielőtt egyáltalán eszébe jutna kinyitni az üveget.
– Reménykedjünk, hogy így lesz – mondta Graham.
– Nincs más választásunk – mondta Stressner.
– Igaza van – felelte Graham. – Az lesz a legjobb, ha mindenki a társával
marad. Gondolom, van maguknál fegyver…
A kérdés igencsak meglepte Stressnert.
– Ez itt Svájc, uram, nem Amerika, Mi csak kivételes esetben használunk
fegyvert.
– És ez talán nem az? Ubrinónál biztosan van fegyver, erre akár mérget is
vehetnek. Itt van a Berettám, vigye magával!
Stressner megfogta Graham karját.
– Nem lesz szükségem rá. Gondolja magát Ubrino helyébe. Nem tudja, hogy
nincs nálunk fegyver. Sokkal valószínűbb, hogy megpróbál hátul kilógni, mint
az, hogy lövöldözni kezd.
– Vagy kinyitja a fiolát és így bebiztosítja magát – mondta Sabrina.
– Abban az esetben már nem lesz szükségünk fegyverre.
Graham a távcsövet ekkor ismét a házra irányította. A függönyök mindenütt
behúzva. Az éjszaka leesett hó feltorlódott a ház bejárati ajtaja előtt. Sehol sem
láttak sínyomokat a ház körül. Olyan furcsán elhagyatott volt így az épület. A
kéményre szegezte a távcsövet. Vékony csíkban, de határozottan szivárgott
belőle a füst az égre. Vajon elhagyta egyáltalán Ubrino a házat azóta, hogy
hétfőn idejött? Igaz is, ugyan minek hagyta volna el?
– Hogyan juthatnánk a ház túloldalára anélkül, hogy észrevegyen? – kérdezte
Sabrina.
– Majd Marcel elmagyarázza.
– Nem valami jó az angol tudásom – mondta Lacombe. – Majd franciául
mondom. Beszél franciául?
A lány bólintott és figyelmesen végighallgatta a tervet.
– Van rádiójuk? – kérdezte Stressner.
 Graham megtapogatta az overall egyik zsebét.
– Igen, Kuhlmanntól kaptuk. Be is állította a frekvenciájukra.
Stressner az órájára pillantott.
– Legfeljebb tíz percig tart, hogy odaérkezzenek. Szóljanak ide, ha már a
helyükön vannak! Akkor elindulhatunk mi is.
Graham bólintott, s elindult Sabrina után vissza a kis fenyőligetbe, a völgybe,
majd a lejtőre, ahol leszálltak. Átvágtak rajta, majd lesiklottak egy meredélyen,
ki egy lapos hegytetőre. Ott megálltak. Tőlük jobbra hatvan láb mélységű,
szakadékszerű hegyoldal húzódott. A ház ott van, épp mögötte. Felhúzták a
fejükre a csuklyát, hogy minél kevésbé lehessen észrevenni őket a hóban, s
elindultak.
– Nézd csak, sínyomok! – suttogta a lány. – Az ajtótól vezetnek…
– Igen – dünnyögte Graham, s egyre csak meresztgette a szemét a
napszemüveg mögött. Az emeleti szobát nézte. Ennek is be voltak húzva a
függönyei.
– Hívd Stressnert! Mondd meg neki, hogy megérkeztünk!
Graham visszakozott egy pár lépést, míg kívül került a ház látóköréből, majd
elővette az adóvevőt a zsebéből, s átszólt Stressnernek. Visszatette a zsebébe a
szerkentyűt amikor befejezte, és Sabrina felé mutatta feltartott hüvelykujját.
– Bemennek. Én lejjebb húzódok a szakadék oldalán. Ha Ubrino
megpróbálna errefelé szökni, itt könnyebben az útját állhatom. Te itt maradsz…
Azzal elhallgatott. Helikopter zúgását hallotta a távolból.
– Mi a fenét csinál ez a Paluzzi? Azt mondtam neki, majd szólok rádión, ha
szükségünk van a segítségére.
– Lehet, hogy belehallgatott az iménti beszélgetésünkbe Stressnerrel, s azt
hitte, neki szántad. Szólj oda neki, s mondd meg, hogy menjen el!
Graham ismét elővette a rádiót a zsebéből.
– Yankee hívja Leatherheadet, vétel.
Szünet következett, majd recsegő válasz.
– Leatherhead Yankee, vétel.
– Mi a fenét csinálsz? – sziszegte Graham dühösen. – Nem mondtuk, hogy
gyere segíteni. További utasításig menj vissza a bázisra! Ismétlem, menj vissza a
bázisra! Vége.
Újabb szünet.
– Leatherhead Yankee, nem értem. A bázison vagyok. Ismétlem, a bázison
vagyok. Vége.
Graham épp meg akart szólalni, amikor feltűnt a helikopter. A fehér Gazelle
volt. Az, amit Tommaso Francia használt még Korfun. Graham kievickélt a
meredély tetejére.
Figyelmeztetnie kell Stressnert és Lacombe-ot. Már biztosan kijutottak az
erdőből. Stressner megfordult, s szembenézett a helikopterrel, amikor az elindult
feléjük. Tommaso Francia azonnal tüzet nyitott rájuk. Mindkettőjüket több
golyó is eltalálta. A helikopter ezután éles kanyart téve elröpült a ház fölött. Alig
tíz lábnyira szállt el attól a helytől, ahol Graham és Sabrina mozdulatlanul
feküdtek a hóban.
– Leatherhead, Yankee. Lövéseket hallottam. Jól vagytok? Nem kell
segítség? Vége.
Sabrina felkapta a rádiót a hóból.
– Sister, Leatherhead. A Francia fivérek lőttek ránk. Stressnert és Lacombe-
ot eltalálták. Segítség, segítség! Ismétlem: segítség! Vége.
– Értettem. Elindultam. Vége.
Graham állt fel elsőként.
– Búvóhelyet kell találnunk, még mielőtt visszajönnek. A ház az egyetlen
lehetőségünk.
Óvatosan megközelítették a házat, s a hátsó ajtót közrefogva megálltak.
Elővették a Berettájukat a zsebükből, s Graham intett Sabrinának, hogy induljon
el a ház túlsó oldala felé. A lány bólintott és elindult. A Berettát csővel felfelé
tartotta, alig néhány centire az arcától. Amint megérkezett, letörölte a
homlokáról az izzadságot. A válla fölött hátranézett Grahamre, de az már eltűnt
a sarkon. Megfordult, s a Berettát kinyújtott karral előre szegezte. Semmi. Innen,
ahol most állt, már látta Stressner holttestét. A hátán feküdt és fehér overallját
átitatta a vér. Majd a helikopter motorjának zúgását hallotta a háta mögül.
Megfordult, s látta, hogy a Gazelle ismét közeledik. A hóba vetette magát alig
egy pillanattal azt megelőzően, hogy golyózápor lyuggatta ki a ház falát
pontosan azon a helyen, ahol az imént állt. A helikopter megfordult, s a
fegyverek ismét őt vették célba. Kétségbeesetten próbált talpra állni. Tudta,
hogy nem fog menni. Mindjárt újabb golyók röpülnek felé.
A Westland Scout szinte a semmiből tűnt fel. Átvágott a Gazelle előtt, s
Tommaso Francia rémületében ösztönösen is az arca elé emelte a kezét. A
Gazelle éles szögben és túl hirtelen fordult. A pilóta elveszítette fölötte az
uralmat. A gép tehetetlenül vágódott a ház felé. Az utolsó pillanatban a
pilótának sikerült ugyan észhez térnie, s csak egy hajszálon múlt, hogy nem
vágódott a tetőnek. Az egyik oldala így is súrolta a kéményt. Sabrina kénytelen
volt a földre vetni magát, mivel a kémény anyagát képező tégla és malter
esőként zúdult a nyakába odafentről le a hóba. A Gazelle hamarosan eltűnt a
fenyőfák fölött, a Westland Scout a nyomában.
– Jól vagy? – kérdezte Graham a háta mögött.
Bólintott, majd levette a napszemüveget, s az overall ujjával megtörölte
izzadt homlokát.
– Ez az utolsó esélyünk, hogy elcsípjük Ubrinót.
– Te hátulról mész, én elölről.
Graham a házelejéhez sietett. Lehajolt, amikor elhaladt az ablak előtt annak
ellenére, hogy a függöny be volt húzva. Csak akkor egyenesedett fel, amikor
már túlment rajta. Lecsatolta a síléceket, s a falhoz tapadva lassan a kilincshez
nyúlt. Kesztyűbe bújtatott ujjaival megmarkolta és lenyomta. Nem volt bezárva
az ajtó. Benyitott, s azonnal felvette a lövésre kész pózt. A Berettát a magasba
emelve, behajlított térdekkel, terpeszállásban várt. Halványan megvilágított
előszobában találta magát. Belépett és ösztönösen is végigpásztázta a tőle jobbra
lévő lépcsősort. Talán odafent van Ubrino? Lehet, hogy csak a megfelelő
pillanatra vár… Vagy inkább az egyik szobában bújt el, ami innen, az
előszobából nyílik?
A szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. Megfordult, hogy a nyitott ajtóval
szembenézzen. A Berettát kinyújtott karral tartotta maga elé. Semmi sem
mozdult. Az ajtó előtt most földet ért egy hó kupac. Lecsúszhatott a tetőről. Ez
keltette fel a figyelmét az imént is. Ekkor újabb adag hó zuhant le a tetőről. Az
nem lehet, hogy olvad. Hiszen a ház árnyékban van. Ez pedig azt jelenti, hogy
valami vagy valaki megmozdította a havat odafent. Ubrino lesz az. Kisietett a
térdig érő hóba, s amint felnézett a tetőre, látta, hogy Ubrino épp akkor
rugaszkodott el a nyitott tetőablakból. Graham felemelte a Berettát, hogy
rálőjön. Ubrino azonban a tető széléről meglendítette a sílécét, s Graham
csuklójára suhintva kiverte kezéből a fegyvert.
A balszerencsés mozdulattól azonban egyensúlyát vesztette és lezuhant a
hóba. Sikerült talpra állnia, még mielőtt Graham rávetette magát. Ubrino a
síbottal kezdett védekezni. Hatalmas csapást mért Graham vállára, majd amikor
ismét lesújtott rá, Graham fejét érte az ütés. A korábbi öltések felszakadtak tőle
Graham arcának oldalán, s a vére kifröccsent a hóra. Graham felkiáltott a
fájdalomtól, s hátra-tántorodott. Kezével takarva védte a sebet, miközben a vér
patakokban indult lefelé az arcán. Ubrino nagy nehezen talpra állt, majd elindult
lefelé a lejtőn.
Sabrina előugrott, s három lövést adott le a távolodó alakra, még mielőtt az
eltűnt volna a hegy oldalában. A nyomába eredt.
Graham visszament a házba, ahol talált egy tiszta törölközőt, amit szorosan a
seb köré csavart, hátha csillapítja vele a vérzést. Épp vizet akart engedni a
mosdóba, amikor egy helikopter motorjának zúgását hallotta a távolból. A
bejárati ajtóhoz ment és felnézett az égre. A Westland Scout közeledett az
épülethez, szinte súrolva a fenyőfák hegyét. Fekete füst szivárgott a motorból, a
kabin mögül. Még sikerült kikerülnie a fákat. A háztól úgy harminc yardnyira
zuhant a földre.
Az üzemanyagtartály nyomban kigyulladt, s a gép lángra lobbant. Paluzzi
kinyitotta a pilótafülke ajtaját és menekülni próbált. Alig távolodott el tőle, a
helikopter felrobbant, s lángolj darabjai több száz lábnyi távolságra szóródtak
szét a levegőben. Megdöbbentő volt a robbanás ereje. Graham odasietett
Paluzzihoz. Talpra segítette és bevitte magával a házba.
– Jól vagy? – kérdezte Graham aggódva, amikor végre odabent voltak már.
– Jól – felelte Paluzzi halvány mosollyal. – Veled mi történt?
Graham elmesélte Ubrinóval való találkozását.
– Sabrina után megyek – mondta Paluzzi. – Szüksége lesz segítségre.
Elviszem a léceidet.
– Nála van a rádió. Majd szól, ha segítségre szorul.
 Graham a helikopter maradványait, az égő roncsokat nézte. Hatalmas lánggal
égtek a hóban.
– Veled mi történt?
– Kicsit megfuttattam a Francia fivéreket. De az egyik végül telibe találta a
motort. Ide még csak. ellavíroztam valahogy. Többet már úgysem tehettem.
– Miért nem jöttek utánad?
– Szerintem hallották, hogy segítséget hívtam. Leszakadtak rólam, amint
füstölni kezdett a gép. Kuhlmann ideküld egy pár rendőrségi helikoptert, de
biztosra vehetjük, hogy mire ideérnek, a fickóknak bottal üthetik már a nyomát.
– Mikorra várhatjuk őket?
– Úgy tíz perc múlva itt kell lenniük.
Graham helyeslően bólintott, majd eltűnt a fürdőszobában, hogy lemossa
arcáról a vért. Paluzzi a bejárati ajtóhoz ment, s megnézte Stressner és Lacombe
holttestét a hóban. Majd a lejtő felé fordult és gondolatban Sabrinát követte.

Sabrina egyre jobban megközelítette Ubrinót. Akkor tűnt fel mögöttük a

Gazelle. Tommaso Francia nem kockáztathatta meg, hogy a lányra lő, s esetleg
Ubrinót találja el.
A lány hátranézett a válla fölött. Látta, hogy Carlo Francia ott áll a nyitott
kabinajtóban, sífelszerelésben. Egy pillanat múlva kivetette magát az ajtón, s
behajlított térddel érkezett a lejtőre úgy húsz yardra tőle. A helikopter egyenesen
feléje tartott. Tommaso Francia ekkor leengedett egy kötélhágcsót Ubrinónak az
utasajtón keresztül. Carlo levette a válláról az Uzi-t, s egy golyót Sabrina mögé
eresztett a hóba. A lány elvetette magát balra, s Ubrino ezzel jó pár értékes
másodpercet nyert. Megragadta a hágcsót, mely ott lengett előtte.
Eldobta az egyik síbotot, s a létra után nyúlt. Ujjai az egyik fokba
kapaszkodtak, s most már sikerült felhúzódzkodnia. Majd a másik botot is
elhajítva másik kezével is megragadta a hágcsót. Érezte, hogy felemelkedik a
levegőbe a lejtőről. Tommaso Francia megnyomta a gombot, mire a kötélhágcsó
automatikusan elkezdett feltekeredni. A helikopter ekkor éles szögben fordult,
majd megdőlt. Sabrina most már nem adhatott le újabb lövést Ubrinóra.
Pillanatokon belül eltűntek a szeme elől.
Hátranézett. Carlo Francia meg mindig ott volt az Uzi-val a kezében.
Halvány mosollyal üdvözölte a lányt, s szinte észrevétlenül biccentett felé. Épp
mint Velencében tette. Majd meghúzta a ravaszt. A lány hirtelen félreugrott,
hogy kikerüljön a golyó útjából, s berohant a közeli sűrű fenyőligetbe. Francia
követte a lányt a fák közé. Ismét rálőtt, de a golyók egy fa törzsébe fúródtak. Az
erdőnek hirtelen vége szakadt, és a lány egy meredélyen találta magát. Ismét
hátranézett, de most nem látta Franciát. Felsietett a kezdeti kanyargós
szakaszon, s megtorpant a fák között. Az az egyetlen esélye, ha sikerül mögéje
kerülnie. De mi van, ha már úgy érkezik a kanyarhoz, hogy eleve rácéloz és lő?
Leguggolt, s a Berettát szorosan maga elé tartotta kesztyűs kézével.
 Francia túlságosan szélesen vette be a kanyart, így csak későn vette észre a
lányt. Szeme szélesre tágult a1 meglepetéstől. Hogy tudott ilyen hirtelen
megállni? Egy golyó csak néhány ujjnyira süvített el a feje mellett. Hirtelen a
vadászból lett az űzött vad. Dühödten maga mögé lőtt, de a golyók egyike sem
talált célba. Dühösen szidta magát, amiért ilyén hamar pánikba esett. Majd
rájött, mi az egyetlen lehetősége. Egy bukkanó volt épp előtte. Lehajolt, hogy
nagyobb sebességgel mehessen neki, s amikor a tetejére ért, elrugaszkodva
megpördült félig a levegőben és amikor megfordult, Sabrinára lőtt. Az egyik
golyó a lány ruhája ujját súrolta, s megsebesítette a karját. Minden
lélekjelenlétére szüksége volt ahhoz, hogy el ne veszítse az egyensúlyát s ne
bukjon a hóba.
Francia tökéletes technikával ért földet, majd hátranézett, s az Uzi-t lövésre
készen emelte maga elé. Mindjárt meglátja Sabrinát. Ám a lány még akkor sem
tűnt fel, amikor ő már a következő kanyarhoz érkezett. Most lelapulva meg kell
várnia, míg a lejtőhöz érkezik a lány. Innen nem lehet elvéteni. Tökéletes
célpont lesz belőle abban a pillanatban, amikor beveszi a kanyart. Mosolygott
magában, amikor bekanyarodott, s félrehúzódott, ám arcára fagyott a mosoly,
amikor észrevette a meredező szakadékot alig tizenöt yarddal előtte. Megpróbált
megállni, de elveszítette egyensúlyát a lejtőn. A peremtől alig néhány lábnyira
sikerült megállnia. Az Űzi eltűnt a mélyben. Fejét kissé felemelte és lenézett.
Vagy nyolcszáz láb mélységű szakadék húzódott előtt. Lehajolt, hogy lecsatolja
a sílécet, ám a hirtelen mozdulattól kilazult mögötte egy jégdarab.
Bekövetkezett, amitől a leginkább tartott. Épp egy jeges sziklán sikerült
megállnia, amely a szakadék pereme felett, a semmiben lebegett. Elég egyetlen
mozdulat és leszakadhat alatta az egész. Idegességében nyelt egyet, s egyre
gyorsabban pislogott, mivel az izzadságcseppek marni kezdték a szemét. Most
már csak egyet tehet. Várja, hátha jön segítség. De meddig várjon?
Sabrina óvatosan közeledett, a Berettát szorosan markolva. A karja lüktetett a
fájdalomtól, s érezte, hogy a vér végigcsurog a ruhája alatt, be egyenesen a
kesztyű alá. Lassan haladt, s megállt, még mielőtt a lejtőn a kanyarhoz érkezett
volna. Mi van, ha Francia meglapult itt, ahogyan ő maga is tette az imént? Egy
Űzi és ellene egy Beretta. Nem valami jó arány. Letörölte arcáról az izzadságot,
s a vérrel közben összemaszatolta az arcát. Úgy döntött, olyan nagy ívben veszi
a kanyart, amennyire csak lehet. Így legalább meglátja, ha Francia az út másik
oldalán bújt meg. Ledobta a botokat a meredélyen hóba s előrelendítette magát.
Vagy tíz lábra állt meg attól a helytől, ahol Francia. Egy pillanatig azt hitte,
valami kelepce. Majd észrevette a férfi tekintetében a rettegést. A szakadék
peremének legvégén sikerült megállnia.
– Kérem, segítsen – könyörgött angolul és esdekelve nézte a lányt.
Közelebb ment hozzá, de a Berettát még mindig a férfira fogva.
– Ha segít nekem, mindent elmondok, amit tudni akar – mondta levegő után
kapkodva. – Kérem… Segítenie kell nekem.
– Odanyújtom a botomat. Kapaszkodjon bele a végébe! Érti?
 Bólintott.
A lány lefeküdt a fagyott felületű hóra és a férfi felé nyújtotta a botot. Nem
ért el a kezéig. Kissé közelebb húzódott hozzá, de pontosan tudta, mindjárt ő is
veszélybe kerül. És bármelyik pillanatban leszakadhat alattuk ez a szikla. A hó
miatt nem lehetett tudni, hol végződik a hegy maga, s hol kezdődik a leválni
készülő keskeny perem. Majd hirtelen roppanást hallott. Újabb jeges darab
szakadt le a férfi mögött. Az fogait összeszorítva nem is mert hátranézni a válla
fölött. Most már alig három lábra volt a szakadék peremétől. A lány teljesen
kinyújtózott, de nem mert mozdulni. A bot épp elért odáig. A férfi ujjai elérték.
Nagy nehezen sikerült belekapaszkodnia. A lány mindkét kezével megragadta a
bot másik végét. Ekkor azonban újabb repedések jelentek meg a jégen a férfi
körül. Amikor ujjai belemarkoltak a botba, hátrébb csúszott, s lábai már a
peremről lelógva, a meredély széle fölött kalimpáltak. A lány a lécet a hóba
fúrta, s kétségbeesetten próbálta lehorgonyozni magát, de érezte, hogy ő is egyre
csúszik a perem felé, mivel Francia nem tudott megállni. Kétségbeesésében
mindkét kezével megmarkolta a botot, de ez csak arra volt jó, hogy még
közelebb húzza magához s a peremhez a lányt. Sabrina érezte, hogy nem tudja
megmenteni, s hacsak nem engedi el a botot, a férfi őt is magával rántja a
mélybe. Elkezdte hát meglazítani a szíjat a csuklója körül.
– Ne, kérem, ne! – kiáltotta férfi és kétségbeesetten próbált stabilabb fogást
találni a boton.
A lány addig ráncigálta a szíjat, míg az le nem csúszott a csuklójáról. A jég
ekkor ismét megroppant alatta, s lezuhant. Dermesztő üvöltés szakadt fel a férfi
torkából. Sabrina lassan, óvatosan hátrálni kezdett, s amikor úgy érezte, elég
nagy már a távolság közte és a perem között, lábra állt. A síruha ujjával
megtörölte gyöngyöző homlokát. Mi lett volna, ha megpróbált volna elébe
kerülni üldözőjének, s nem rejtőzik el a lejtő előtt? Akkor ő került volna bajba a
szakadék fölött. Beleremegett a gondolatba. Hajszálhíja volt csupán.
Leült a hóba s egy nagy fa törzsének támaszkodott. Majd elővette a rádiót a
zsebéből, s szólt Grahamnek, hogy küldjön érte helikoptert, ami elviszi innen.
Valahogy elege lett a síelésből erre a napra.

9.

– Jól vagy? – kérdezte Kolchinksy izgatottan, amikor Sabrina belépett a

szállodai szobába.
 – Semmiség, csak egy kis karcolás – felelte a lány és bizonyításképpen
megérintette a karját.
– Hol van Michael?
– Mindjárt jön – mondta Sabrina, majd erőtlen mozdulattal maga mögé, az
ajtó felé intett.
– És ő hogy van?
– Jól vagyok – mondta Graham az ajtóból.
Kolchinsky visszahőkölt, amikor meglátta Grahamet. Bal szeme félig csukva
volt, s az új öltéseket borító fehér géz mellett élesen, riasztóan rajzolódtak ki a
kék és zöld véraláfutások az arca bal oldalán.
–.Nem olyan vészes, mint amilyennek látszik – morogta Graham és becsukta
maga után az ajtót.
– Pedig alaposan rám ijesztettél – mondta Kolchinsky.
– Ugye Fabio elmondta már, hogy mi történt ma délután? – kérdezte Sabrina,
közben kitöltött két adag kávét a tálcán lévő termoszból.
– Mindent elmesélt – felelte Kolchinsky. – Abban reménykedtem, hogy
hamarosan találkozhatunk mindannyian, ahogy ti ketten visszajöttök a
kórházból. De ez most már nem fog összejönni. Legalábbis most nem.
– Miért, mi történt? – kérdezte Sabrina és a kávét Graham felé nyújtotta.
– Kuhlmann kapitány telefonhívást kapott egy fél órával ezelőtt. A Francia-
fivérek Gazelle helikopterét megtalálták valahol Worb külterületén. Senki sem
volt benne. Ez a város innen kb. tíz mérföldre van. Fabio meg Kuhlmann
kimentek a helyszínre, hogy alaposabban is megnézzék.
– És sehol semmi nyoma Ubrinónak vagy Tommaso da Franciának?
– Ahogy mondod. Sehol semmi. Egyiküket sem találták.
– És Carlo Francia? Az ő holtteste sem került elő? – kérdezte Sabrina az
ágyon ülve.
– De. Már ami megmaradt belőle – felelte Kolchinsky.
– És találtak valamit a villában? – kérdezte Graham.
– Az erről szóló rendőrségi jelentés még nem érkezett meg, de biztosra
vehetjük, hogy szóltak volna nekünk, ha már találtak valamit – rázta a fejét
Kolchinsky. – Nem, úgy érzem, itt nem jártunk szerencsével.
– Ez várható is volt – mondta Sabrina lemondó vállvonogatással. – Ubrino
nem az a típus, aki otthagyja a fészekben az aranytojást, igaz?
– Vagyis kezdhetjük elölről az egészet – állapította meg Graham. – És most
már kevesebb mint tizenöt óránk van a holnapi határidőig. Nem mintha ez
bármit is jelentene. Hiszen halvány reményünk sincs arra, hogy megtaláljuk.
– Az utolsó sanszunk az Offenbach Központ – tette hozzá Sabrina és közben
Kolchinskyra nézett. – Milyen biztonsági intézkedéseket fognak hozni holnap?
– Kuhlmann hetven rendőrt és harminc rendőrnőt rendelt ide az ország
legkülönbözőbb pontjairól. Mindannyian civilben lesznek.
– Miért civilben? – kérdezte Graham. – Egy ilyen Ubrino-féle alakot biztosan
jobban visszatartana, ha száz egyenruhást látna ott nyüzsögni.
 – Vagy épp ellenkezőleg: ezzel teljesen elriasztanánk a helyszínről – felelte
Kolchinsky. – Ne felejtsd el, Ubrino nem tudja, hogy mi tudjuk: az Offenbach
Központ a célpontja. Ha a helyszínen nyüzsögnek az egyenruhás biztonsági
őrök, még képes rá és sarkon fordul. Valahol elbújik, és a rejtekhelyről folytatja
a fenyegetőzést. És akkor mit értünk el vele? Nem, amennyire csak lehet,
titokban kell tartanunk az egészet. Biztosan van valami hozzávetőleges
elképzelése arról, hogy hány biztonsági őr van az Offenbach Központban. Nem
szabad gyanút fognia, amikor megérkezik. Mint mondtad, most már úgysem
találjuk meg. A holnapi nap az utolsó esélyünk.
Graham azzal kiitta a kávét és felállt.
– Nos, akkor mégis meglesz ma este a találkozónk?
– Ez attól függ, mikor jönnek vissza ők ketten. Miért, van valami más
ötleted?
– Lenne néhány kérdésem Calvierihez. Most is feltehetem neki, de lehet
később is.
– Fabio elmesélte nekem, milyen teóriád van arról, hogy Calvierinek és
Ubrinónak köze van egymáshoz. Nem érdemes ezen a szálon elindulni, Michael.
Szerintem rossz irányban tapogatózol.
– A tény akkor is tény marad. Valaki vagy Ubrinót vagy a Francia-fivéreket
értesítette a terveinkről ma délután. Ki tudott arról, hogy a villába megyünk? Te,
én, Sabrina, Fabio, Kuhlmann és Calvieri. Te melyikünkre gyanakszol?
– Calvieri el sem hagyta a szobát attól kezdve, hogy megbeszélést tartottunk
egészen addig, hogy Kuhlmann telefonhívást kapott, amelyben Fabio erősítést
kért. Ugyan mikor figyelmeztethette volna őket Calvieri? Én vagyok az első, aki
hallgat a megérzéseidre, Michael, de szerintem ez alkalommal tényleg rossz
irányban tapogatózol.
– Valaki akkor is elárulta a tervünket, Sergei. A két holttest a hullaházban is
ezt bizonyítja – mondta Graham, s ekkor Sabrinára nézett. – És nagyon könnyen
lehetne három is.
– Akkor sem tudjuk bizonyítani, hogy valaki elmondta nekik, Michael.
Mindez csak spekuláció.
– Akkor is beszélni akarok Calvierivel – mondta Graham.
– Épp elég feszültség van köztünk enélkül is. Hagyjátok békén őt! És ez az
utolsó szavam ebben a kérdésben.
Graham ekkor csalódottan felemelte a kezét és leült az ágy szélére.
Megszólalt a telefon.
Kolchinsky vette fel.
– Sergei, itt C. W. – mondta Whitlock a vonal másik végén.
– C. W.? – kérdezte Kolchinsky őszintén meglepődve. – Honnan tudtad,
hogy itt vagyunk?
– Jacques mondta. De most nem tudok sokáig beszélni. Young meg én itt
vagyunk Bernben.
– Tudom.
 – Tudod? – most Whitlock lepődött meg.
– Átkérettem rólad egy fényképet New Yorkból. A reptéren az egyik
emberünk felismert. Hol szálltatok meg?
– Ez most nem lényeges. Young azonban Calvieri ellen készülődik.
– Mikor?
– Mostanában. Korábban nem tudtalak felhívni, azóta, hogy megjöttünk.
Young magához vett egy táskát a reptéren egy csomagmegőrzőből. Gépfegyver
van benne.
– Most honnan telefonálsz?
– Egy fülkéből a szállodával szemben. Young pár perccel ezelőtt bement a
mögöttem lévő épületbe. Szerintem ki akarja csalni Calvierit a szálloda elé. Mit
tegyek?
– Akadályozd meg! Már épp elég messzire mentek. Fegyver van nálad?
– Bárcsak lenne. Muszáj volt otthagynom a Browningot, amikor
elmenekültünk a római szállásról.
– Akarsz segítséget?
– Kösz, inkább nem. Ha Young akár csak egy pillanatra is megsejti, hogy
átejtettem, felrobbant az órával együtt. Majd én elintézem.
– Hogyan?
– Hadd legyen ez az én gondom. Azért tartsátok szemmel Calvierit!
Próbáljátok bent tartani a szállodában. Majd később visszahívlak.
– C. W., vigyázz magadra…
– Naná – mondta Whitlock és letette.
Kolchinsky elmesélte Grahamnek és Sabrinának a beszélgetés lényegét. Egy
pillanatig elgondolkodott, majd azt mondta:
– Sabrina, te menj le az előtérbe! Ha Calvieri felbukkanna, tartsd szóval, míg
nem jelzem, hogy minden rendben van.
– És mégis hogyan tartsam fel?
– Biztosan kitalálsz majd valamit – mondta Kolchinsky és kinyitotta az ajtót.
– Most pedig menj, ne vesztegessük az időnket!
– Szerintem C. W.-nek akkor is szüksége van segítségre – mondta Graham,
miután Kolchinsky becsukta az ajtót.
– Nem kérte.
– De nincs nála fegyver…
– Michael! – csattant fel Kolchinsky. – Épp annyira aggódom miatta, mint te,
de kifejezetten kérte, hogy ne küldjék neki erősítést. Nem tehetünk mást, mint
hogy várjuk a jelentkezését.
– Vagyis reménykedünk abban; hogy még hívni fog – morogta Graham,
majd a tálcához ment, s újabb csésze kávét töltött magának.

Whitlock kilépett a fülkéből és a mögötte magas^ épületre nézett. Három emelet.

A harmadikon néhány ablak mögül világosság szűrődik ki. Az épület többi
helyiségében azonban sötét van. Young biztosan nem kockáztatja meg, hogy a
harmadikról lőjön. Az első emelet is kiesik, mivel onnan nem jó a szög. Vagyis
marad a második emelet. Whitlock ekkor az órájára pillantott. Young már öt
perce odabent van. Elindult az épület melletti mellékutcába. Hirtelen
megtorpant, s az addig mögötte lépkedő nő véletlenül meglökte. Whitlock
bocsánatkérően dünnyögött valamit anélkül, hogy levette volna szemét a
férfiról, aki a mellékutca elejénél álldogált. Kesztyűs kezében fekete orvosi
táskát tartott. Ugyanaz a fickó, akit a római szállásukon látott. Escoletti futó
pillantást vetett rá, majd eltűnt a szűk utcában. Whitlock egyre csak azt a helyet
nézte, ahol Escoletti állt az imént. Hogyan akadhatott ilyen hamar a nyomára?
Mi van, ha sikerült lekapcsolnia Youngot és már elvitte, hogy kikérdezze? És
akkor mi lesz az időzítővel?
Whitlock óvatosan elindult a szűk utca felé. Kellő távolságot tartva követte
Escolettit.

Mint azt Whitlock is sejtette, Young valóban a második emeletet szemelte ki

magának. Az épületbe könnyedén bejutott. A mellékutcára nyíló ajtó ugyanis
nem volt zárva. Amikor már odabent volt, rájött, hogy ez valami ifjúsági
központ lehet. A hirdetőtábla szerint az első emeleten kézműves műhelyek, a
másodikon a harcművészetek klubjai, a harmadikon pedig diszkó van. Aznap
este azonban csak a diszkó üzemelt. A zaj tökéletesen elnyomja majd a
lövéseket. Az épületben senki sem fogja meghallani.
Elhaladt néhány tinédzser mellett a lépcsőn az első és második szint között,
de egyikük sem figyelt fel rá. A második emeleten a csapóajtók le voltak
lakatolva. Néhány percébe beletellett, mire kinyitotta őket, s bejutott az egyik
helyiségbe. Az utcalámpa fénye átszűrődött a redőny résein. A tornaszőnyegek
takarosan, sorba fektetve hevertek végig a parkettázott padlón. Tekintete ekkor
két vitrinre tévedt a fal mellett. Elismerően füttyentett is, amikor meglátta, mi
van bennük. Az egyik vitrinben egy pár tachi, japán kard, amit hagyományosan
az övre akasztva hordanak. A másikban nindzsa fegyverek: kama, vagyis a sarló,
amit gabonavágásra használnak, s a kétélű halálos fegyver, a kusari-gama nevű
sarló, melyhez ólomgolyóval nehezített lánc kapcsolódik, egy nunchaku, vagyis
két rövid bot egy lánccal összekötve, azután a sai nevű vastőr két horoggal, egy
tachi shuriken, az éles pengével ellátott vasszerszám, s a tonfa tölgyfabot,
henger alakúra faragott nyéllel.
Young elbűvölten gyönyörködött a fegyverekben, mígnem egy taxi hangos
dudálása odalentről az utcáról visszazökkentette a Valóságba. A redőnyhöz
ment, egy kissé széthúzta, majd kinyitotta keskeny, fekete táskáját, s óvatosan
elővette belőle a speciálisan tervezett Mauser SP 66-ost, amit Wisemantől
rendéit magának. Rácsavarta a Zeiss 1.5-6.42 teleszkópos távcsövet, majd a
redőnyön átnyúlva kinyitotta az ablakot. Tökéletesen rálátni innen a Metropole
Hotel bejáratára. Elővett egy mobiltelefont a táskából, s felhívta a szállodát. Az
egyik telefonközpontos vette fel. Calvieri szobáját kérte.
– Pronto, Calvieri.
 – Szeretné tudni, hogy ki ölte meg Pisanit?
– Kivel beszélek?
– Találkozzunk odalent a szálloda előtt két perc múlva! Ha nem lesz ott, az
számomra azt jelenti, nem érdekli a dolog, s én elmegyek. Tehát két perc múlva
lent.
– Hogyan fogom felismerni?
– Majd én megismerem önt.
Young ekkor megszakította a Vonala,t. s a készüléket gondosan
visszahelyezte a táskába. Felemelte a fegyvert és a csövét az ablakpárkányra
fektette. Beállította a távcsövet, hogy tökéletes élességű képet kapjon a recepció
előtt álldogáló portásról, aki épp a célkeresztben jelent meg. Majd ujjait a
ravaszra helyezte és finoman megnyomta. Halk kattanást hallott. Kiválasztott
egy 7.62 mm-es töltényt a tárból. Igazi profi lévén mindig csak egy golyóra volt
szüksége. Megtöltötte a fegyvert, majd ismét a párkányra támasztotta, s várta,
hogy Calvieri felbukkanjon végre.
Halvány mosoly villant fel a szája sarkában, amikor egy perc múlva kinyílt a
fotocellás bejárati ajtó, s Calvieri kilépett az utcára. Ujjai már a ravaszon
pihentek és a célzó kereszti el Calvieri fejét kereste. De nem lőhetett, mert az
hirtelen hátat fordított neki, majd elindult vissza az ajtó felé. Felnézett a fegyver
fölött, hátha megtudja, mi vonhatta el Calvieri figyelmét. Nem, ez nem lehet
igaz! Egy nő az. Most ugyan másképpen volt felöltözve, de mégis kísértetiesen
emlékeztette őt arra a prostituáltra, akit Whitlock szobájában látott Rómában.
Gondolata sebesen követték egymást. Ki lehet ez? Egy brigatista talán? És miért
van itt Bernben? Milyen kapcsolatban áll Calvierivel? Vagy Alexander keze van
a dologban? Alexandertől így is sok mindenre kell még magyarázatot kapnia.
Utána meg úgyis végez vele. Nem engedheti meg magának az ilyesfajta
kockázatot. Ismét Calvieri homlokát kereste a célzókereszttel. Lassan
megfeszültek az izmok a ravaszt tartó ujjaiban.
A helyiséget ekkor azonban hirtelen elárasztotta a fény.
– Dobja el a fegyvert! – parancsolt rá Escoletti az ajtóból.
Young az ablakból visszaverődő tükörképből figyelte a mögötte álló férfi
alakját. Két lehetősége van. Megpróbál rálőni, amikor hirtelen megfordul, vagy
ledobja a fegyvert, s onnantól kezdve próbálkozhat valami mással. Az
nyilvánvaló, hogy az illető élve akarja őt, mert különben már rég lepuffantotta
volna. Óvatosan letette a fegyvert maga elé, majd lassan megfordult, hogy
szembenézhessen vele. Az Escoletti kezében lévő Bernadettiről a férfi mellett a
padlón lévő fekete táskára tévedt a tekintete. Ez biztosan az az ember, akit
Alexander a római házban látott. Hirtelen eszébe jutott valami. Mi van, ha
Alexander ennek a fickónak dolgozik?
– Ki maga? – kérdezte Young. – A Vörös Brigádok küldte?
– Igen – felelte Escoletti. – Akkor kellett volna abbahagynia, amikor még a
csúcson volt. De mint sokan mások az elődei közül, maga is lebecsülte a Vörös
Brigádokat. Mi nem vagyunk szervezetlen anarchisták, pedig a kormány ezt
akarja elhitetni rólunk a világgal. Mit gondol, hogyan sikerült magára találnunk
a római házban? Mit gondol, hogyan találtam meg itt is ilyen hamar?
– És most mi lesz?
– Visszavisszük magát Olaszországba és népbíróság elé állítjuk.
– És a proletár igazságszolgáltatás dönt majd a sorsomról, ugye? – kérdezte
Young vigyorogva. – Pontosan úgy beszél, mint a vietkongok, akik ellen
tizennyolc évvel ezelőtt harcoltam. Felvilágosulatlan, műveletlen vörös
söpredék.
– Aki térdre kényszerítette a hazáját – mondta Escoletti leplezetlen
elégedettséggel. – A nép legyőzte a fasisztákat. S ez volt a szocializmus
történelmének egyik legnagyobb győzelme.
Whitlock jelent meg az ajtóban Escoletti mögött. Egy öt hüvelyk hosszú
ólomrudat tartott a kezében. Escoletti hátának szorította és ráparancsolt, hogy
dobja el a fegyvert. Escoletti megdermedt ugyan, de nem dobta le a Bernadellit.
Whitlock szíve egyre gyorsabban vert. Ha Escoletti rájön, hogy blöffölt s
megfordul, akkor neki annyi. Ilyen egyszerű ez az egész. Escoletti végül mégis a
padlóra ejtette a Bernadellit. Young felkapta, még mielőtt Whitlock lehajolhatott
volna érte. Escoletti ekkor megfordult, s Whitlockra nézett. Tekintete ezután az
ólomcsőre tévedt. Arca azonban rezzenéstelen maradt.
– Megspórolhatjuk a népbíróságot – mondta Young Escolettinek, s azon
nyomban fejbe lőtte.
– Nem kellett volna megölni! – kiáltotta Whitlock, és a lábai előtt elterülő
holttestre nézett.
– Igazad van – felelte Young. – Csukd be az ajtót!
Whitlock behúzta az ajtót maga után, s amikor megfordult, a Bernadelli már
őt vette célba.
– Sohasem bíztam benned – mondta Young és egyet lépett Whitlock felé. –
Mint már Rómában is megmondtam, Wiseman ragaszkodott hozzá, hogy részt
vegyél az akcióban. Én nem. Magam is elboldogultam volna, minden
különösebb gond nélkül.
– Látom – mondta Whitlock gúnyosan. – Csak akkor volt szükséged rám,
amikor megmentettelek a Pisani-háznál. No meg ma este.
– Ezért örök hálával gondolok majd rád – felelte Young ugyanolyan metsző
gúnnyal, mint az imént. Szemei hirtelen összeszűkültek. – Ki volt az a nő
Calvierivel?
Whitlock a homlokát ráncolta.
– Milyen nő? Miről beszélsz?
– Az a prosti, aki nálad volt Rómában. Most, alig öt perccel ezelőtt itt lent
beszélgetett Calvierivel. Ki az a nő?
– Miről van szó? – kérdezte Whitlock és a Bernadelli felé mutatott. – Látsz
egy nőt, aki hasonlít egy olasz prostira és Calvierivel beszélget, te pedig
nyomban mindenféle következtetéseket vonsz le magadban…
 – Ugyanaz a nő volt, ebben egészen biztos vagyok. Aligha fogom egyhamar
elfelejteni azt a bombasztikus alakot.
– Mégis, szerinted miért jönne egy prosti ide Bernbe? Ennek nincs semmi
értelme. És ha logikusan végiggondolod, akkor ezt neked is be kell látnod.
– Jól csinálod, ezt elismerem. De nem elég jól. Ha öt másodpercen belül nem
mondod meg nekem, hogy ki ez a nő, golyót röpítek a térdedbe. Csak hogy
tudjál róla, ez a fájdalom szinte elviselhetetlen. Még öt másodperc és kapsz egy
golyót a másik térdedbe is. Ha még akkor sem mondod meg, ki ez a nő,
kénytelen leszek megnyomni a robbanószer-kezet gombját. Majd meghalok a
vágytól, hogy kipróbáljam végre. Tudod, ez az első ilyen szerkentyű, amit
készítettem. Ha beválik, még az is lehet, hogy szabadalmaztatom. Biztos vagyok
benne, hogy a CIA-t érdekelni fogja a dolog.
– Megőrültél – mondta Whitlock és mélyen Young szemébe nézett.
– Öt másodperced van. Most kezdem a számolást.
– Idefigyelj, fogalmam sincs róla, hogy ki ez a nő – mondta Whitlock
kétségbeesetten, s tekintete a fal melletti vitrinre tévedt. Nem, ezt nem tudja
elérni. Túlságosan messze van. Még ha elég hosszú lenne is a keze, először be
kell törnie az üveget, csak azután juthat hozzá a fegyverekhez. Young addigra
bőven lepuffantja.
– Még két másodperc – mondta Young, s bal kezével már nyúlt is az időzítő
távirányítója felé.
Whitlock most már tudta, mitévő legyen. Villámgyorsan Youngra vetette
magát, s az ólombottal a fegyvert tartó kézre sújtott. Young felkiáltott a
fájdalomtól, a Bernadellit kiejtette a kezéből, és az a padlóra zuhant. Whitlock
megragadta Young csuklóját, miközben az előhúzta a távirányítót a zsebéből,
majd nekilökte a szekrénynek, amelyben a két rituális tachi volt. A vitrinüveg
darabokra tört, s Whitlock Young kezefejével nyomta ki azt a részt, ami még
mindig a keretben maradt. Egy üvegdarab keresztbe vágta Young kezét, s
amikor az a fájdalom miatt sietve el akarta húzni, a távirányító kiesett vérző ujjai
közül. Whitlock ekkor elkövette azt a hibát, hogy egy pillanatra levette a szemét
Youngról, hogy a távirányítót odébbrúghassa. Young ezután ököllel arcul vágta
Whitlockot, majd két újabb ütést mért a gyomrába. Whitlock térdre rogyott a
fájdalomtól. Young ekkor megragadta a hozzá legközelebb lévő tachit,
kirántotta a hüvelyből, mindkét kezével megmarkolta és Whitlock felé sújtott.
Ám neki mégis sikerült elugrania előle. A penge, amely alig néhány centire
suhant el mellette, a tornaszőnyegbe vágódott. Pontosan ott, ahol az imént még
Whitlock térdelt. Whitlock ekkor ágyékon rúgta Youngot, majd felpattant és
kirántotta a másik tachit is a hüvelyből, még mielőtt Young lélegzetvételhez
jutott volna. Fenyegetően köröztek egymással szemben, a tachit jó messzire
eltartva a testüktől. Egyikük sem akart elsőként támadni. Young hirtelen
Whitlock felé suhintott, aki az ütést a tachi tompa felével hárította el. Young
nyomban lesújtott felé másodszorra is, de ez alkalommal Whitlocknak sikerült
elugrania a penge útjából. A kard a másik vitrinbe csapódott, s a
nindzsafegyverek közül jó néhány a padlóra zuhant. Ott hevertek szanaszét
körülöttük. Young ekkor megpördült a tengelye körül, s ezzel sikerült kivédenie
Whitlock suhintását, aki a dereka tájára irányozta az ütést. A két penge
egymásba akadt, s Whitlock lendületből a falnak szorította Youngot. Kezei meg-
megremegtek, miközben egyre közelebb nyomta a két pengét Young arcához.
Young ekkor előrerúgott, s Whitlockot a térdén találta. Whitlock
hátratántorodott a fájdalomtól, s megbotlott az egyik szőnyegben: A padlóra
zuhant. Megpróbálta felvenni a korábban elejtett tachit.
Tudta, hogy már nem éri el, s Young nyugodtan megnyomhatja a gombot.
Kétségbeesetten körülnézett, hogy hol lehet a Bernadelli. Ezt sem éri el. Ujjai
azonban mégis ráakadtak valamire. Ott hevert mellette a padlón egy shuriken.
Ez az egyetlen esélye. Young már levette a védőtokot a távirányítóról, s
diadalmas tekintettel nézte Whitlockot. Whitlock ekkor elhajította a shurikent.
Youngot épp a homloka közepén érte az ütés. A vére nyomban kifröccsent, s
szétspriccelt a háta mögötti falon. A távirányító kicsúszott Young kezéből.
Megdöbbenés tükröződött tekintetében, amikor a padlóra zuhant. Whitlock nagy
nehezen talpra állt, s felkapta a földről a távirányítót, mely Young mellett
hevert. Visszatette a tokba, majd az ablak mellett heverő táskához ment, s
kivette belőle a telefont. Felhívta Kolchinskyt, s röviden elmondta neki, mi
történt. Kolchinsky azt mondta, menjen vissza oda, ahol egyébként megszálltak,
majd ő odaküld egy szakértőt Zürichből, aki leveszi róla az órát. Whitlock
visszatette a telefont a helyére, s elindult az ajtó felé. Ott megállt, hogy felvegye
a Bernadellit a padlóról. Lehet, hogy még hasznát veszi. Még egyszer utoljára
körülnézett, majd becsukta az ajtót maga után, s gondosan visszatette rá a lakatot
is.

Kolchinsky letette a kagylót, majd elmondta Grahamnek, hogy mi történt.

– Jól van? – kérdezte Graham, amikor Kolchinsky befejezte mondandóját.
– Hála istennek jól. Mondtam neki, hogy menjen vissza oda, ahol
megszálltak.
– Nem lenne jobb, ha itt lenne velünk?
– És ha Calvieri meglátja?
– Ez azért talán túlságosan is óvatos intézkedés…
– Nem hinném. Ne felejtsd el, hogy a Vörös Brigádoknak pontos
személyleírása van C. W.-ről. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy Calvieri
nyomban kapcsolatba hozná őt a támadással, de ezt nem érdemes
megkockáztatnunk. Az lesz a legjobb, ha ott marad. Majd ha szükségünk lesz
rá…
– Értelek – felelte Graham.
– Azt szeretném, ha lemennél az előtérbe, s elmondanád Sabrinának, hogy mi
történt. Majd szólok neked, ha Fabio és Kuhlmann visszajöttek Worbból.
– És mit csináljunk, amíg vissza nem jönnek?
– Addig nincs különösebb dolgunk.
 – És mi lesz a holttestekkel?
– Ezt még meg kell beszélnem Kuhlmann-nal, amikor visszajön.
– No és Wiseman? – kérdezte Graham, amint Kolchinsky az ajtóhoz kísérte.
– Ez az ezredestől függ. Most mindjárt fel is hívom.
Kolchinsky azzal kinyitotta az ajtót.
– És, Michael, hagyd békén Calvierit!
– Volt már arra példa, hogy nem engedelmeskedtem az utasításaidnak,
Sergei? – kérdezte Graham tettetett ártatlansággal.
– Elég gyakran – felelte Kolchinsky és becsukta utána az ajtót.
Többen is Graham felé fordultak, amikor kilépett a liftből, de ő észre sem
vette. Végigpásztázta az előteret Sabrinát keresve. Sehol sem látta. Ingerülten
felsóhajtott, majd a recepciós pulthoz ment, s kérte, hogy kerítsék elő a lányt.
Másodperceken belül meg is érkezett azután, hogy bemondták a nevét.
– Hol voltál? – kérdezte Graham, miközben odébbmentek a pulttól.
– A bárban – felelte. – Ittam egyet Calvierivel.
– Nagyon jól hangzik – morogta Graham.
A lány azonban úgy tett, mint akinek fel sem tűnik a mondat gúnyos éle.
– Van valami hír C. W.-ről?
Elmondta röviden, mi történt.
– Micsoda megkönnyebbülés! – mondta a lány. – Tudod, majdnem
elkerültem Calvierit, amikor lejött ide.
– Ezt meg hogy érted?
– Nos, az volt a tervem, hogy felhívom a központot, amikor megláttam
Calvierit. Úgyhogy a recepciós pulthoz kérettem. Névtelenül akartam felhívni,
mint aki a Pisani gyilkosság ügyében akar beszélni vele. Addig tartottam volna
szóval telefonon, míg C. W. elbánik Younggal.
– És akkor hogyhogy mégsem jött össze?
– Én a liftet figyeltem, Calvieri viszont bizonyára á lépcsőn jött le. A benti
telefon mellől ugyanis nem lehet ellátni oda. Csak akkor vettem észre őt, amikor
már kilépett az épületből az utcára.
– És hogy tudtad visszahívni? – kérdezte Graham, miközben a bejárati ajtót
figyelte.
– Hát igen, én is épp ezen töprengtem. Hogyan lehet őt visszahívni anélkül,
hogy gyanút fogjon? Szerencsémre magától fordult vissza, amikor észrevett
engem. Igen… Hajszál híján múlott az egész…
A bár felé mutatott.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha most már visszamegyek. Miért nem tartasz te is
velünk?
– Kösz, inkább nem. Én megválogatom, hogy kivel ülök le inni.
– Úgy értsem, hogy én nem?
– Én nem iszom együtt egy terroristával – mondta élesen.
– Ez a munkánk, Mike, ne felejtsd el!
– Igazán?
 – Ez meg mit jelentsen?
Egy idősebb házaspár már figyelte őket. Megdöbbentek az emelt hang
hallatán.
– Valami baj van? – kérdezte Graham és ridegen végigmérte őket. Azok
odébbálltak.
– Nem fogok kötélhúzást folytatni veled, Mike. Ha nincs kedved inni velünk
egyet, részemről az is rendben van. Csak azt szerettem volna, ha…
Elhallgatott, vállat vont, majd megfordult, hogy távozzon.
A férfi azonban megragadta a karját.
– Csak mit szerettél volna?
– Nem fontos – vágott vissza a lány,, majd lerázta magáról a kéz szorítását,
és visszasietett a bárba.
Graham mélyet sóhajtott, majd elindult utána. A helyiség egyik sarkában
kaptak helyet az egyik asztalnál.
Amikor Calvieri meglátta, intett neki. Odahúzott egy széket az asztaluk mellé
Grahamnek, hogy ott foglaljon helyet.
– Mike! Jöjjön ide hozzánk! Mit iszik?
– A lehető leghidegebb Perriert – mondta Graham és a pincérre nézett.
– Látom, meggondoltad magad – mondta Sabrina, s metsző pillantással
végigmérte Grahamet.
A pincér visszatért egy palack Perrier ásványvízzel és egy. jéggel teli
pohárral. Letette az asztalra Graham elé.
– Ezt a kört én fizetem – mondta Calvieri, majd a számla után nyúlt.
Graham azonban gyorsabb volt nála. Felkapta a papírt a tálcáról és aláírta.
Calvierire nézett, miután a pincér már távozott az asztaltól.
– Fizesse ki azt, amit maga iszik. Én állom a saját cechemet. Így legalább
nem értjük félre egymást.
– Mióta csak ismerjük egymást, mindig is megvetett a nézeteim miatt. Mitől
olyan biztos a dolgában? Miért biztos abban, hogy igaza van?
– Ezt a kérdést inkább azoknak kellene feltennie, akik az áldozatok
hozzátartozói. Azoknak, akiknek rokonait a Vörös Brigádok mészárolt le –
felelte Graham és rezzenéstelenül állta Calvieri tekintetét. – Talán megtudhat
tőlük valami újat.
– Csak politikai célpontjaink vannak, Mr. Graham. Befolyásos közéleti
emberek, mint Moro és Tarantelli. Vagy katonai vezetők, mint Giorgieri, vagy
akár a maguk Leamon Huntja a sínai békefenntartóktól, akit 1984-ben
végeztünk ki. Fasiszták…
Graham kortyolt egyet a Perrierből, majd előrehajolt és kezét a karfára tette.
– És mi van azokkal az ártatlan járókelőkkel, akik az utcai lövöldözések
során haltak meg az úgynevezett fasiszták elleni harcban? Ők is politikai
célpontok?
– Nagyon sajnálatos, hogy ilyesmi is megtörtént már. De mindig is lesznek
ártatlan áldozatok.
 Graham undorodva rázta a fejét.
– A szokásos terrorista szöveg. Tudja jól, hogy ez az, ami sohasem
bocsátható meg. Úgyhogy inkább kikerüli a választ.
– A Vörös Brigádok nem gyilkol esztelenül. Mindig van magyarázata, oka az
akcióinknak.
Calvieri kortyolt egyet a brandyből, majd letette a poharat az asztalra maga
elé.
– Lehet, hogy azt gondolja, mi csak egy maroknyi terrorista vagyunk, akik
anarchista és forradalmi nézeteket terjesztenek. De tévednek. Céljaink és
elképzeléseink vannak, mint bármely más politikai szervezetnek. És sok a
követőnk, támogatónk. Főleg a munkások körében.
– Igen, valóban így volt, amíg 78-ban meg nem ölték Aldo Morót – vágott
közbe Sabrina. – De azóta sohasem volt akkora táboruk, mint azt megelőzően.
– Elismerem, Moro meggyilkolása hiba volt. Mártírt csináltak belőle, mi
pedig egy fontos túszt veszítettünk el a személyében, aki sok-sok pénzt
hozhatott volna a konyhánkra. De ez már réges-régen volt. Visszaszereztük a
támogatottságot, függetlenül attól, hogy a kormány mit szeretett volna elhitetni
rólunk a világgal. Ennek az országnak korrupt kormányok egész sorát kellett
elszenvednie. Mint amilyen a jelenlegi, Enzo Bellini vezette kormány is. A
fizetési mérleg még sohasem volt ilyen borzasztó. A munkanélküliek aránya már
eléri a tizenöt százalékot, és olaszok tízezrei élnek a létminimum alatt.
– Tökéletes feltételek a forradalomhoz – mondta Graham.
– Tökéletes feltételek a gyökeres változásokhoz – felelte Calvieri. – Az
emberek elvesztették bizalmukat a politikusokban. A kereszténydemokratákban,
a PCI-ben és a kommunista pártban sem hisznek már. Ideje eltakarítani a
korhadó fákat, hogy a helyükbe friss, dinamikus politikai erő lépjen, amely
képes lesz arra, hogy talpra állítsa ezt az országot.
– Más szavakkal fogalmazva, a Vörös Brigádokra gondol
– vonta le a következtetést Sabrina.
– Nem feltétlenül – mondta Calvieri és figyelte érteden tekintetüket. – Persze
vannak brigatisták, akik nem érik be kevesebbel, csak ha megdönthetik a
demokratikus úton megválasztott kormányt. Abban reménykednek, hogy a
Vörös Brigádok magához ragadhatja a hatalmat az így keletkező káoszban.
– Zocchi is közéjük tartozik? – kérdezte Sabrina.
– Ő a legrosszabb fajtából való volt. De vannak mások is még a bizottságban,
akik hozzá hasonlóan gondolkodnak. Ők azok, akiket a média népszerűsít, s
miattuk hisznek minket vérszomjas, forradalmár anarchistáknak, akik csak
puskacsővel képesek rendet teremteni.
– És mivel maga a szóvivőjük, bizonyára megvan a saját elképzelése erről az
egészről – provokálta Sabrina.
– Bárcsak ilyen egyszerű lenne ez az egész. A Vörös Brigádokra csak akkor
figyelnek oda, amikor összeütközésbe kerülnek a törvénnyel. Kizárólag ilyenkor
vesz tudomást rólam a sajtó. Persze, próbálom a másik fél szempontjait is
ismertetni, de ha az interjúanyag bekerül a stúdióba, a szerkesztők megvágják, s
mire a televízió leadja, már csak úgy idéznek engem, hogy a
szövegösszefüggésekből kiragadnak bizonyos részleteket. A média számára az
egyetlen sikert a szenzáció jelenti. Velük szemben én sohasem kerülhetek ki
győztesként.
– Vagyis mik az ön elképzelései, ha nem az, hogy meg kell dönteni a
kormányt, mégpedig radikális úton? – kérdezte Graham.
– Ne értsenek félre! Én nem ellenezném a kormány radikális megdöntését.
Főleg nem ennek a kormánynak a megbuktatását. Ha egy önkéntesre lenne
szükség, aki megszabadítja Bellimtől az olaszokat, boldogan szorítanám a
fegyvert a fejéhez, s habozás nélkül meghúznám a ravaszt. De ez nem megoldás.
Itt Európában legalábbis nem az. És ez az, amiben nem tudunk egyetérteni a
szélsőségesekkel. A fegyveres erők és a rendőrség talán csak tétlenül állna és
várná, míg mi fegyveres erővel megbuktatjuk a kormányt? Persze hogy nem így
lenne. Realistának kell lennünk. A válasz, a megoldás: a koalíció.
Graham ekkor hátradőlt és karját keresztbe fonta a mellkasán.
– Meséljen nekünk erről valamit!
– Azt szeretnénk, hogy a munkásoknak legyen beleszólása az ország
irányításába. Jelenleg nincsen, épp ezért ilyen elfogadhatatlanul nagy a
munkanélküliek aránya. Azt szeretném, ha belátható időn belül a PCI két vagy
akár három brigatistát is bevenne a vezetőségbe, és miniszteri tárcát kapnánk a
kormányban.
– Vagyis azt akarja elérni, hogy egyszer majd a Vörös Brigádok irányítsa az
országot? – kérdezte Graham.
– Szép elképzelés, de még nem rendelkezünk tapasztalattal ezen a téren. Mi
így, egymagunkban képtelenek lennénk irányítani az országot. És ezen a ponton
is eltér a véleményem a szélsőségesekétől. Szerintem a koalíció a jövő útja. A
PCI-nek ugyanis tapasztalata van, nekünk pedig ötleteink. Ami sajnos nem volt
jellemző az utóbbi néhány kormányra.
– Egyvalami azonban elkerülte a figyelmét – mondta Sabrina. – Néhány
évvel ezelőtt a PCI magukat közönséges terroristáknak minősítette. Miből
gondolja, hogy hajlandóak lennének koalícióra lépni magukkal?
– A kereszténydemokraták jelenleg toronymagasan vezetik a népszerűségi
listákat, mert a PCI tönkretetté a gazdaságot. Ebben a helyzetben a PCI-nek alig
van reménye arra, hogy visszatérjen a hatalomba a következő választásokon. De
azzal a támogatottsággal, amit mi élvezünk a munkásosztály köreiben, nemcsak
a mostani, de akár a következő választásokat is megnyerhetjük nekik. Ezt a
lehetőséget pedig nem szalaszthatják el – mondta Calvieri és kiitta a brandyt. –
Ebben a pillanatban persze mindez csak feltételezés. Vannak ugyan
kapcsolataink a PCI-vel, de a végső döntés Bellimtől és a miniszterektől függ.
– És ha ők nem fogadják el az önök feltételeit, akkor ugyanúgy legitim
célpontoknak tekintik majd őket, mint azt Moro és Tarantelli esetében is tették?
Calvieri Grahamre mosolygott.
 – Nem, ők már most is azok. Tudja, minél hamarabb lesznek hajlandóak
találkozni velünk, annál jobban jár minden érdekelt fél.
– Zsarolás – dünnyögte Graham. – Gondolhattam volna.
– Én valahogy jobb szeretem józan paraszti észnek hívni – felelte Calvieri.
A hangosbemondóban ekkor kérés hangzott el: Michael Graham sürgősen
hívja fel a központot!
Mike a bárpult végében található telefonhoz ment. Kolchinsky kereste.
– Kuhlmann és Paluzzi épp most jöttek vissza – mondta Kolchinsky. –
Úgyhogy most rögtön megtarthatjuk a megbeszélést.
– Akkor nálad?
– Igen. Sabrina is ott van?
– Igen. De Calvieri is.
– Mondtam már, hogy hagyd békén Calvierit – mondta Kolchinsky élesen.
– Sabrina itt iszogatott vele. Mégis, mit kellett volna tennem? Ültem volna
talán külön asztalhoz? – mondta Graham és ujjaival beletúrt a hajába. – Akarod,
hogy őt is magunkkal vigyük?
– Nem, csak ti ketten gyertek. Nem tudunk nyugodtan beszélni, ha ő is ott
van. Sabrina majd később elmondja neki, ami rá tartozik.
– Rendben van. Pár perc múlva ott vagyunk – mondta Graham, majd letette a
kagylót s visszament az asztalhoz.
– Sergei volt az? – kérdezte Sabrina s felnézett rá.
– Igen. Azonnal beszélni akar velünk.
– Én is menjek? – kérdezte Calvieri.
– Nem szükséges, majd Sabrina később elmeséli, ha van valami, ami önt is
érinti.
– Olyan megtisztelő érzés a bizalmukat élvezni – mondta Calvieri keserűen.
– Én jobb szeretném józan paraszti észnek nevezni – felelte Graham erőltetett
mosollyal.
Lifttel mentek fel a harmadik emeletre, egyenesen Kolchinsky szobájába
siettek. Sabrina bekopogott. Kolchinsky nyitott nekik ajtót és betessékelte őket.
– Hallom, együtt poharazgatsz az ellenséggel – mondta Paluzzi mosolyogva.
– Nem volt más választásom, elhiheted – mondta Graham, elmesélte, mit
mondott nekik Calvieri a Vörös Brigádok és a PCI közötti együttműködés
lehetőségeiről.
– Erről még sohasem hallottam – mondta Kuhlmann.
– Cseppet sem meglepő – felelte Paluzzi. – Ez nem olyasvalami, amit a PCI
szívesen nyilvánosságra hozna. Most legalábbis még nem.
– Vagyis azt gondolja, valóban létrejöhet a Vörös Brigádok és PCI koalíciója
a következő választások idején? – kérdezte Graham meglepődve.
– Ez a lehetőség is fennáll. Mint azt Calvieri is mondta, a PCI-nek így nincs
esélye arra, hogy visszatérjen a hatalomba. Újabb szavazókra van szükségük. És
a Vörös Brigádok elvben legalábbis biztosíthatja számukra ezt a
támogatottságot.
 – De az olaszok nem fogadnák el ezt a koalíciót, ugye? – kérdezte Sabrina.
– Gondolom, nem kell részleteznem, milyen rettenetes állapotban van
jelenleg a nemzetgazdaság. És napról napra rosszabbodik a helyzet. Az emberek
elvesztették hitüket a politikusokban. És ugyan ki hibáztathatja őket ezért?
Reményt akarnak látni, hogy van jövő. És ha a PCI-Vörös Brigádok koalíció
reménnyel kecsegteti őket, akkor igenis rájuk fognak szavazni.
– Vagyis akkor mi állhat mégis a koalíció útjába? – kérdezte Kolchinsky.
– Egyetlen szóval tudok válaszolni: Bellini. Ő teljesen elzárkózik az ötlet
elől.
– Legalább akad valaki, akinek fenntartásai vannak…
Paluzzi elnevette magát, s megveregette Graham vállát.
– Szemlátomást nem ismered Enzo Bellinit, Mike. Lepaktálna akár az
ördöggel is, ha azt gondolná, ennek segítségével hatalmon maradhat. Ő nem a
koalíció miatt nyugtalankodik, hanem mert úgy érzi, elveszítheti a
miniszterelnöki titulust, s mindazokat az előjogokat, melyek ezzel a pozícióval
járnak.
– Biztosan leváltanák? – kérdezte Sabrina.
– Efelől semmi kétség. És az egész kabinet röpülne vele együtt. Főleg azok a
miniszterek, akik lojálisak hozzá. Bár én magam nem fogok a PCI-re szavazni,
el kell ismernem, hogy jó néhány olyan politikusuk van, akik csodákat
tehetnének ezzel az országgal. És ők mindannyian támogatják a koalíció
gondolatát. Épp ezért egyikük sem kapott posztot ebben a kormányban.
Kolchinsky elfordult az ablaktól. Elgondolkodva húzta fel a szemöldökét.
– Mi van, ha a fiolát nemcsak arra akarják használni, hogy kiszabadítsák
Zocchit, hanem arra is, hogy Bellinit rávegyék, mondjon le a
miniszterelnökségről, hogy azután létrejöhessenek a koalíciós tárgyalások?
Paluzzi a fejét rázta.
– A koalíciónak nem csak a PCI-n, hanem a Vörös Brigádokon belül is
akadnak ellenzői. És Zocchi volt közülük a leghangosabb. Radikális volt, aki
nem éri be kevesebbel, csak ha a hatalmon lévő kormányt megbuktatják. A PCI
és a Vörös Brigádok közötti tárgyalásokról hallani sem akart, s ez jellemző
általában a római sejt egészére. A koalíció gondolatát Pisani, Calvieri és
Bettinga, a genovai brigádfőnökök, a bizottság mérsékelt tagjai dolgozták ki. Ha
bármelyiküknek köze lenne a fiola elrablásához, akkor azt mondanám, igaza
van. De Zocchi és Ubrino esetében semmiképp…
Kopogtatás hallatszott az ajtó felől. Paluzzi nyitott ajtót. Félreállt az útból,
hogy beengedje a két pincért. Kolchinsky arra kérte őket, tegyék csak le a
tálcákat a toalettasztalra. Sabrina aláírta a számlát, a pincérek pedig távoztak.
– Tea, kávé, szendvicsek – mondta Kolchinsky, és a tálcák felé mutatott. –
Szerintem szolgáljuk ki magunkat.
Paluzzi kávét töltött magának, majd a teáskanállal megemelte az egyik
szendvics tetejét, hogy megnézze, mi van benne.
 – Tojásosat, majonézeset és sajtsalátásat rendeltem – mondta Kolchinsky a
háta mögött.
Paluzzi meglepődve fordult feléje.
– Honnan tudta, hogy vegetáriánus vagyok?
– Az UNACO dossziéjában szerepelt – mondta Kolchinsky, és kivett
magának egy pár szendvicset.
Graham Paluzzi vállára tette a kezét, miközben egy szendvics után nyúlt.
– Az a helyzet, Fabio, hogy nem lehet elég óvatos az ember. Főleg akkor
nem, amikor különbséget kell tennie barát és ellenség között. Egyik nap barát,
másik nap már ellenség…
– Mint Calvieri? – kérdezte Paluzzi.
– Nem, ő mindig ellenség marad – felelte Graham.
Sabrina odavitt egy csésze kávét Kuhlmann-nak, aki az ablak előtt üldögélt.
– Találtak valamit a helikopterben?
– Semmit. Egy csoportunk most vizsgálja, de nem hinném, hogy sokra
mennek vele.
– Nem találtak egyetlen ujjlenyomatot sem – mondta Paluzzi és Sabrinára
nézett. – Egyetlen egyet sem.
– És mi van Ubrinóval meg Franciával? – kérdezte Graham. – A helybéliek
biztosan látták őket.
– A rendőrség kapott valakitől személyleírást, ami pontosan rájuk illik. Az
illető kocsival vitte ki őket a vasútállomásra – mondta Kuhlmann. – De azután
nyomtalanul eltűntek. Mint a kámfor.
– Biztosan jegyet vettek. Valakinek emlékeznie kell rájuk!
– Az állomáson mindenkit kihallgattunk a személyzet tagjai közül, Mr.
Graham. Senki sem emlékszik rájuk.
– És mi van akkor, ha nem szálltak vonatra, hanem visszamentek a városba?
– Erre is gondoltunk, Miss Carver – mondta Kuhlmann. – Minden egyes
szálláslehetőséget leellenőriztünk. Eredménytelenül. Ugyancsak leinformáltuk
az általunk ismert svájci terroristaszimpatizánsokat. Ha Ubrino vagy Francia ott
szállna meg valamelyiknél, tudni fogunk róla.
– Mást most nemigen tehetünk, mint hogy várunk – mondta Paluzzi, s leült
Graham mellé.
– Beszéltél már az ezredessel, Sergei? – kérdezte Graham.
Kolchinsky bólintott.
– Ma este indul el Svájcba repülővel. Holnap reggel kimegyek érte a reptérre.
– Mit mondott Wisemanről?
– Hogy jelenleg hol tartózkodik, az egyelőre rejtély.
– És Alexander? – kérdezte Sabrina.
– Látták a londoni metróban ma reggel. A Scotland Yard biztosan elcsípi
egy-két napon belül.
– Megjöttek a mentők – mondta Paluzzi és az utcára mutatott.
 – Miféle mentők? – kérdezte Sabrina és nyakát nyújtogatva kinézett az utcára
Paluzzi válla fölött.
– Hogy elvigyék Young és Escoletti holttestét – felelte Paluzzi, majd kissé
félreállt, hogy Sabrina jobban láthassa, mi történik odalent az utcán.
– Escoletti? – kérdezte Graham s ő is az ablakhoz ment.
– Giancarlo Escoletti, a Vörös Brigádok legismertebb bérgyilkosa – mondta
Paluzzi. – Az a típus, akit Pisani gyilkosainak nyomába lehet uszítani.
– Honnan tudja, hogy Escoletti volt az? – kérdezte Sabrina. – Talán volt már
odaát?
Paluzzi megrázta a fejét.
– Már akkor tudtam, hogy ő az, amikor Sergei említette, hogy fekete orvosi
táskát találtak a holttest mellett. Ez volt Escoletti legfontosabb kelléke.
– C. W.-nek azért nem lesz baja belőle, ugye? – kérdezte Graham, s
Kolchinsky felé fordult.
– Ezt már tisztáztam a kapitánnyal, amint megérkezett – felelte Kolchinsky
és Kuhlmannra mutatott. – Tiszta sor. Escoletti megzavarta Youngot,
összeverekedtek, majd végeztek egymással. Legalábbis ez áll majd az esetről a
reggeli lapokban.
Graham az üres csészét visszatette a tálcára.
– Ha már reggelről van szó, nem lenne jobb, ha rátérnénk a lényegre?
– Igazad van, Michael. Kuhlmann és én holnap kimegyünk az ezredes
gépéhez hét harminckor, majd mindhárman egyenesen az Offenbach Központba
megyünk. Megbeszélésünk lesz a csúcstalálkozón résztvevő országok
képviselőivel.
– Tudnak már a fioláról? – kérdezte Sabrina.
Kolchinsky bólintott.
– Az ezredes az ENSZ tizenhat követét tájékoztatta róla, amint megtudtuk,
hogy Ubrino célállomása az Offenbach Központ lesz. És azóta is folyamatosan
informáltuk őket az újabb fejleményekről.
– És mi? Nekünk mi lesz a dolgunk? – kérdezte Graham.
– Ti hárman Calvierivel egy autóban parkoltok majd pár száz yardra az
Offenbach Központ épületétől. Rádióösszeköttetésben leszünk veletek.
– Mi értelme van annak, hogy ott legyünk? – kérdezte Graham értetlenkedve.
– Mi pontosan tudjuk, hogy néz ki Ubrino. Nem inkább a biztonsági őrökkel
kellene együttműködnünk? Mi a fenének üldögéljünk a kocsiban?
Kolchinsky megszemlélte a maradék szendvicseket a tányéron, majd
kiválasztott egyet, és visszalépett Graham mellé.
– Igen, de Ubrino is ismeri a te fizimiskádat. Sőt, mindannyiótokat látott már.
És ha bármelyikőtöket észreveszi az Offenbach Központban, biztosan gyanút
fog és olajra lép. És akkor mitévők legyünk? Még azt sem tudjuk majd, hol
kezdjük újra a keresését. Így legalább van egy hely, ahol tudjuk, hogy biztosan
megfordul. És mint azt korábban mondtam már, száz rendőr és rendőrnő áll
rendelkezésünkre, hogy megtaláljuk.
 – De sajnos igen nagy az esélye annak, hogy elmaszkírozza magát – mondta
Paluzzi és Kuhlmannra nézett. – Ha pedig így van, garantálhatom, hogy egyetlen
emberünk sem fog ráismerni. Profi maszkmester a fickó.
– Igen, hallottam már róla – felelte Kuhlmann. – Épp ezért mindenkit, aki
csak belép az épületbe, alapos motozásnak vetünk alá. Van detektorunk a
bejáratoknál a táskák, csomagok átvilágítására is. Lehet, hogy a fickó önmagát
álcázni tudja, de a fiolát biztosan nem. Nem tud bejutni az épületbe anélkül,
hogy át ne vizsgálnánk, erről biztosíthatom önöket.
– Bárcsak én is ilyen magabiztos lennék – mondta Paluzzi és Kolchinsky felé
fordult. – Szükség van még itt rám? Mielőtt aludni megyek, még le kell
bonyolítanom néhány fontos telefonhívást.
– Nem, azt hiszem, most már nyugodtan elmehetsz – felelte Kolchinsky.
– Hány órára menjünk a kijelölt helyre, Sergei? – kérdezte Sabrina.
– Én nyolctól ott leszek. Bármikor jöhettek az után.
Kolchinsky elővett egy Bern térképet az éjjeliszekrényen heverő dosszié alól
és a lány kezébe nyomta.
– Kereszttel jelöltem az utcát. Ott várjatok majd mind a négyen. A főút
közelében van.
– És a rádió? – kérdezte Graham.
– Fabiónál van egy. Az elég lesz – mondta Kolchinsky és szigorú pillantást
vetett Grahamre. – Már amennyiben együtt maradtok mind a négyen, s
engedelmeskedtek az utasításaimnak.
– Igen, persze – dünnyögte Graziam majd felállt és elnyomott egy ásítást. –
Hosszú volt ez a nap. Ami engem illet, teljesen kimerültem.
– Nem vagy egyedül. – csatlakozott hozzá Sabrina és felkelt.
– Ne olyan gyorsan, kisasszony! – mondta Kolchinsky. – Még be kell
számolnod Calvierinek, mielőtt aludni mész.
– Csupa szív vagy, Sergei – mondta a lány és grimaszt vágott.
Kolchinsky kikísérte Kuhlmannt és Paluzzit az ajtóhoz, majd visszament
Grahamhez és Sabrinához.
– Milyen furcsa módon működik az emberi agy! Itt kerülgettük á lényeget,
mint macska a forró kását. Fegyelmezetten, mintha nem is válsághelyzet lenne.
De magunkban mindannyian ugyanazt a kérdést tettük fel. Mi van, ha Ubrino
mégis kicsúszik a kezünkből, s kinyitja a fiolát? Hányan fogják életüket
veszteni? És mi leszünk az elsők, akik veszélybe kerülnek. Ám mégis…
egyikünk sem mondta ki az aggályait, beleértve jómagamat is. Furcsa, nem?
– Én épp ezt szeretem benned, Sergei – mondta Graham és megveregette
Kolchinsky hátát. – Hogy makulátlan az optimizmusod.
Kolchinsky elmosolyodott, majd mélyet sóhajtott.
– Hosszú lesz az éjszaka. Tudom, nem sokat fogok aludni.
Sabrina ekkor Grahamre pillantott, s észrevette tekintetében a
bizonytalanságot. Vagy talán csak a saját bizonytalanságát látta benne
tükröződni? Kolchinskynak igaza volt. Egyikük sem akarta kimondani, mire
gondol. Még Graham sem. Pedig ő volt közülük a legszókimondóbb.
– Egyikünk sem fog, Sergei. Efelől biztos lehetsz – mondta Graham és eltűnt
a folyosón.
Sabrina ekkor Kolchinskyra nézett, aki neki háttal, az ablak előtt álldogált.
Amikor távozott, halkan becsukta az ajtót maga után.
Whitlock az ételt bámulta maga előtt. Choucroute garnie volt az, savanyú
káposzta főtt sonkával és bécsi virslivel. Az egyik kedvenc étele. Még útközben
vette, amikor elindult a szállásra, de amint kinyitotta a dobozt, az étvágya
egycsapásra elmúlt. Nem volt éhes. Már egy órája turkálta az ételt a villával, de
meg sem próbált enni belőle. Mostanra azonban teljesen kihűlt és nem volt
valami étvágygerjesztő látvány. Hirtelen beleszúrta a villát az egyik virslibe, s
eltolta maga elől a dobozt. Az órájára pillantott. Este 10 óra 40 perc. Mit számít
az idő? Felállt s az éjjeliszekrényen lévő telefonhoz ment. Felemelte s tárcsázta a
New York-i apartman számát. Vagy egy percig hagyta kicsengeni. Nem vették
fel. Hányszor próbálta hívni az utóbbi egy órában? Tízszer? Nem, inkább
tizenötször. És minden egyes alkalommal ugyanolyan eredménytelenül. Már
vagy tucatszor hívta Carmen munkahelyét is, ugyancsak feleslegesen. Letette a
kagylót, az ablakhoz sétált s kinézett a szűk kis utcára. Egy tinédzserpár
csókolózott egy sötét kapualjban. Nyugtalanság lett úrrá rajta. Hol lehet
Carmen? Még a nővére sem látta. A barátai sem. Pedig egyáltalán nem jellemző
rá az ilyesmi. Felhívta New York minden fontosabb kórházát, de sehol sem
tudtak arról, hogy felvették volna betegként valamelyik osztályra. Még a
hullaházakat is végigtelefonálta, de sehol semmi nyom. Pedig egyre
kétségbeesettebben szeretett volna beszélni vele. Ekkor fejbe öklözte magát.
Abba kell hagynia ezt végre! Nem töprenghet állandóan Carmen eltűnésén! A
munkájára kell koncentrálnia. A pokolba az önző hajlamaival! Össze kell
szednie magát, méghozzá gyorsan.
Felemelte az asztalról az egyik kulcsot. Ez Young szobájának ajtaját nyitja.
Mióta visszajött, át akarta kutatni a helyiséget. Most eljött a megfelelő pillanat.
Talán eltereli valamelyest a figyelmét Carmenról. Legalábbis megpróbálhatja.
Kilépett az ajtón, végignézett a néptelen folyosón, majd a szomszédos ajtóhoz
ment, kinyitotta a zárat s belépett. Becsukta az ajtót maga mögött, és
felkattintotta a villanyt. A szoba pontosan olyan volt, mint az övé. Egy
franciaágy, egy asztal, egy szék, egy fiókos szekrény, és egy mosdókagyló az
ablak mellett. Még a tapéta mintája is hajszálra megegyezett. Kikutatta a
fiókokat, s a legalsóban talált egy útlevelet, mely Vincent Yannick névre szólt.
Egy Walther P5-ös hevert mellette. Jó minőségű, megbízható fegyvertípus,
melyet főleg a német és holland rendőrség szokott használni, s melyet nagy
mennyiségben exportálnak Észak- és Dél-Amerikába. Ám pontossága miatt ő
maga mégis jobban kedvelte a Browningot. Nem mintha sok választási
lehetősége lenne most. A Browning, amelyet Sabrinától kapott még Rómában,
most a NOCS-nál van. Mint minden más holmija, amit kénytelen volt ott hagyni
az előző szálláson. Benézett az ágy alá, s előhúzott egy halványkék bőröndöt,
amit Young a berni Belpmoos reptérről, a csomagmegőrzőből vett magához.
Széthúzta a zipzárat. Több kötegnyi svájci frankot talált benne, mind használt
bankjegyekben. A pénzt majd Kolchinskynak adja, hogy juttassa el az UNICEF-
nek.
Körülnézett, mert valami zajt hallott. A szomszédos ajtó felől jött, azaz a
saját szobájából. Nyomban arra gondolt, a szakértő lesz az, akit Zürichből
küldtek utána, hogy megszabadítsa végre az időzített órától. De más
lehetőséggel is számolnia kell. Lehet, hogy például a Vörös Brigádok
bérgyilkosa jár itt. Kilesett a folyosóra. Még mindig sehol senki. Nesztelenül
becsukta az ajtót maga után és óvatosan elindult a szobája felé. A Walthert két
kézzel markolta. Az ajtó tárva-nyitva volt. Hirtelen berúgta, s fél térdre rogyva
az ablaknál álló alakra célzott a Waltherral. Az ismeretlen férfi úgy negyven
éves lehetett. Rövid, szőke hajú volt és drótkeretes szemüveget viselt. Lassan
emelte kezét a magasba.
– Ki maga? – követelte Whitlock.
– Dr. Hans Gottfried a nevem – hangzott a kissé ideges válasz. – Monsieur
Rust küldött. Kopogtam az ajtón, de senki sem felelt. Ezért jöttem be.
Whitlock ekkor felállt és a Walthert az övébe dugta.
– Sajnálom, ha megijesztettem, de a legkisebb gyanús jelet sem hagyhatom
figyelmen kívül.
Gottfried leengedte magasba tartott karját.
– Tökéletesen megértem.
– Hozhatok önnek valami innivalót? Teát, vagy esetleg kávét? Sajnos, az
itteni választék nagyjából ki is merül ebből.
– Köszönöm, de most semmit sem kérek. Megmutatná azt a bizonyos órát?
Whitlock kinyújtotta a karját. Gottfried egy darabig nézegette, majd a
távirányítót kérte. Megforgatta az ujjai között, s levette róla a védőtokot, hogy
megnézze a belsejét.
– Hozzá ne érjen! – kiáltotta Whitlock és a szemei kerekre nyíltak az
ijedtségtől.
Gottfried barátságosan elmosolyodott.
– Nem állt szándékomban. Csak szeretném megnézni alaposabban is.
Whitlock az ágyra rogyott.
– Sajnálom, hogy ilyen feszült vagyok. Mióta belerángattak ebbe az egészbe,
s hordanom kellett ezt az átkozott izét… Mi van, ha véletlenül leesik rólam,
miközben alszom? Vagy mi van, ha Young leissza magát, s elkalandozik innen
olyan messzire, hogy több mint három mérföld lesz közöttünk a távolság? Egy
kezén megszámolhatja, hány órát aludtam nyugodtan hétfő óta. Teljesen
kimerültem tőle.
– Ezt elhiszem – mondta Gottfried és felkapott egy aktatáskát az ágy mellől.
– Ma éjszaka már nyugodtan fog aludni, erről biztosíthatom.
 Ugyan, hogy a fenébe tudnék nyugodtan aludni, amikor fogalmam sincs róla,
hol lehet Carmen? Elnyomott egy ásítást, majd gyorsan mosolyt erőltetett az
arcára, amikor észrevette, hogy Gottfried figyeli.
– Tud-e valamit arról, hogy honnan származik ez az óra?
– kérdezte Gottfried, miközben a táskát az asztalra emelte.
– Nekem azt mondta, ez az első mintapéldány, s az az őrült ötlete támadt,
hogy szabadalmaztatja, ha beválik.
– Házilag készítették. Erre magamtól is rájöttem. Ami azt jelenti, hogy talán
maga a távirányító is felrobbantható.
– Remek – morogta Whitlock, majd az ablakhoz ment, majd leült a
párkányra. – Mi lesz a következő lépés?
Gottfried megkocogtatta a táskát.
– Ebben van egy hordozható műszer, amit tavaly fejlesztettünk ki.
Ugyanazon az elven működik, mint a repülőtéri detektorok, amelyekkel a
csomagokat szokták átvizsgálni. Talán ennek segítségével észrevesszük, hogyha
a távirányító is robbantható.
– És ha valóban így van? Akkor mi lesz?
– Ez attól függ, milyen a szerkentyű maga – felélte Gottfried, miközben
kinyitotta a táskát, s elkezdte összerakni a detektort. – Ha nagyon trükkös, akkor
vissza kell repülnünk Zürichbe, s csak a laboratóriumban tudjuk majd
hatástalanítani. Ha valami ne adj isten esetleg nem sikerül, akkor ott
készenlétben áll majd egy orvosi team és segítenek magán, ha kell.
– Nagyon megnyugtat a tudat – felelte Whitlock grimaszt vágva.
– Ezzel a lehetőséggel is számolnunk kell – mondta Gottfried és Whitlockra
pillantott. – A szerkezet hatástalanításának egyetlen módja van. Az, hogy le kell
választanunk az energiaforrásról. Vagyis ki kell bontanunk a tokot. Ha ez a
Young nevű fickó valóban értett hozzá, akkor pokolian megnehezítheti a
dolgomat.
Whitlock ekkor a kezefejével megtörölte gyöngyöző homlokát.
Gottfried elővett a táskából egy darab villanydrótot, és felemelte a
villásdugónál fogva.
– Hol van a legközelebbi konnektor?
– Itt, az ágy mellett. Adja csak ide, majd én bedugom.
– Köszönöm – mondta Gottfried, és Whitlock kezébe nyomta.
– Rendben van?
– Igen, már működik is.
Whitlock Gottfried széke mögött állt meg, majd alaposabban is szemügyre
vette a táskában lévő felszerelést. Szögletes doboz volt, védőborítással a végein,
kijelzőkkel, s egy monitorral, mely a táska fedelébe volt beépítve. Gottfried a
távirányítót a mélyedésbe tette, majd megnyomott néhány gombot. A szerkezet
képe megjelent a monitoron.
 – Itt van a két vezeték, ahogy az lenni szokott. A robbanószerkezet fedeléhez
csatlakoztatta – mutatta Gottfried és tolla hegyével rábökött a monitorra. – Nincs
ebben semmi különleges.
– És mi van, ha az oldalához is hozzá van erősítve? Lehet, hogy több helyen
csatlakoztatta hozzá. Mondjuk egy hajszáldróttal, amitől felrobban az óra, ha
megpróbálom kinyitni a távirányítót…
Gottfried kinagyított képet kért a szerkezet mindkét oldaláról, de sehol
semmi gyanúsat nem látott.
– Számolnunk kell azonban még egy lehetőséggel – mondta Gottfried nagy
sokára. – Lehet benne egy parányi fotocella, mely áramkörbe van iktatva, s az
hozza működésbe a robbanószerkezetet abban a pillanatban, hogy fény éri vagy
fényforrással érintkezik.
– Más szóval, amikor leemeli a tetejét, s az fényt kap?
– Pontosan. De ezt is megvizsgálhatjuk. Infravörös fénnyel.
– Vagyis vissza kell mennem magával Zürichbe? – kérdezte Whitlock.
– Ez magától függ. Ebben a táskában is van beépített infravörös lámpánk, de
ha jobb szeretné Zürichben csinálni…
– Ha itt is megnézhetjük, akkor inkább nem – vágott közbe Whitlock. –
Tudja, a munkatársaimnak bármelyik pillanatban szükségük lehet rám.
– Rendben van. Lekapcsolná a villanyt? És húzza be a függönyöket is,
kérem. Ezt a vizsgálatot csak teljes sötétségben tudjuk elvégezni.
Whitlock úgy tett, ahogy kérte. Gottfried bekapcsolta az infravörös lámpát,
mely a táska fedelébe volt beépítve, majd kikapcsolta a detektort, és kivette
belőle a távirányítót. Fejjel lefelé tette le az asztalra, majd kiválasztott egy
csavarhúzót a miniatűr készletből, melyet a zsebéből húzott elő, s elkezdte
kilazítani a négy csavar egyikét, melyek a szerkentyű két részét fogták össze.
Whitlock mozdulatlanul állt mögötte, a lélegzetét is visszafojtva. Letörölte
szeme környékéről az izzadságot, és jó erősen beleharapott az alsó ajkába,
amikor Gottfried már a negyedik csavart is kitette az asztalra. Majd óvatosan
leemelte a tetejét. Whitlock hangosan felsóhajtott, s még egy ideges mosoly is
kitelt az erejéből, amikor Gottfried felemelte a dobozka tetejét, hogy
megmutassa neki: immár teljesen veszélytelen. Gottfried ezután egy harapófogót
vett elő a készletből, s alaposabban is megnézte a vezetékeket. Egy kék meg egy
sárga volt. A szokásos huzalozás. Egy parányi kés hegyével benézett a drótok
alá s közé, hátha van ott még valami, amit esetleg nem vett észre a monitorról.
Semmi, ami gyanús lehetne. Hátradőlt és lassan megcsóválta a fejét.
– Mi baj van? – kérdezte Whitlock nyugtalanul.
– Úgy érzem, valami nem stimmel – felelte Gottfried, s a két vezetékre
nézett. – Olyan, mintha egyenesen arra csábítana, hogy elvágjam őket. Mintha
azt mondaná, na gyerünk, mi lesz már? De mi értelme van csak az órát
robbantani? Nem értem…
Whitlock némán hallgatta. Nem mintha képes lett volna bármit is mondani. A
torka hirtelen kiszáradt. Gottfried elővett egy kis kést a készletből, s vagy két
hüvelyknyi darabot levágott a sárga huzalból. Lefaragta róla a műanyag borítást,
s megnézte a benne húzódó fémszálakat. Ugyanezt tette a kékkel is, s néhány
perc múlva bólintott maga elé.
– Nos? – kérdezte Whitlock.
– Igen, ezt is rákötötték – mondta Gottfried és rámutatott a sárga huzalon
belül található hajszáldrótra, – Itt van.
Whitlock Gottfriedre bámult.
– Honnan tudja? Nekem pontosan olyannak tűnik, mint a többi drótszál'.
– Persze, a laikus szeme nem is veszi észre. De én már tizenöt éve szinte csak
ezzel foglalkozom. Tudom, mit kell keresnem.
Gottfried megmutatta, hogy honnan halad a vékony drótszál a doboz
fedeléig.
– Ha alaposabban megnézi, észreveszi, hogy ez a szál külön lett
csatlakoztatva a többihez képest. Máskülönben tökéletes munka.
– A kék drótban is van ilyen?
Gottfried megrázta a fejét.
– Felesleges lenne. Akkor mind a két drótot el kellett volna vágnia hozzá.
Elég volt csak az egyiket megbolygatni.
– Hála istennek – mondta Whitlock, és karjával megtörölte a homlokát.
– Tudja, az ilyen fickókat csak úgy lehet legyőzni, ha megtanulunk úgy
gondolkodni, ahogyan ők.
Gottfried azzal elvágta a kék drótot, majd óvatosan különválasztotta a
hajszáldrótot, és a sárga huzal többi szálát is elvágta, hogy leváljanak róla.
– Most már nyugodtan leveheti az órát.
Whitlock csak bámulta az órát, s bizonytalanság tükröződött tekintetében.
– Bízhat bennem, Mr. Whitlock, az óra most már teljesen veszélytelen.
– Nem mintha nem bíznék magában. Inkább Youngban kételkedem.
Gottfried felkapcsolta a villanyt és Whitlock felé fordult.
– A szíj miatt nyugtalan, ugye?
Whitlock bólintott.
– Mint mondtam, nem bízom abban az átkozott fickóban. Nem akarom, hogy
ő nevessen a végén.
– A szerkezetet egy áramforrásról kell működtetni. Az áramforrásról
levágtuk, úgyhogy már nem robbanhat fel. Ez ilyen egyszerű – mondta Gottfried
mosolyogva Whitlock kételkedése láttán.
– Mit tegyek még, hogy végleg meggyőzzem?
Whitlock az ágy szélére telepedett és bizonytalanul rámosolygott Gottfriedre.
– Semmit. Sikerült meggyőznie.
– Akkor vegye le az órát!
Whitlock lecsatolta az órát, majd hangosan kifújta magából a levegőt, amikor
a csuklójáról leemelve végre a keze fejére tette. Ujjaival óvatosan megfogta,
majd az ágyra dobta.
 – Köszönöm – mondta halkan s megmasszírozta a csuklóját, ahol az óra
szorítása nyomot hagyott rajta.
– Örülök, hogy segíthettem – mondta Gottfried és az órára pillantott. –
Magammal vihetném? Szeretném alaposabban is megvizsgálni a laborban.
– Kérem, vigye csak – mondta Whitlock, közben az órát Gottfried kezébe
adta. – Ne is lássam többé!
Gottfried elmosolyodott, majd szétszedte a detektort.
– Meghívhatom legalább egy italra, mielőtt visszamegy Zürichbe? – kérdezte
Whitlock.
– Igazán nagyon kedves öntől, de amilyen hamar csak lehet, vissza kell
mennem. Tudja, nem az öné az egyetlen ilyen eset. Mások is számítanak a
segítségemre. Ugye, megérti?
– Természetesen. Remélem, minden rendben lesz.
– Biztosan.
Gottfried azzal becsukta a táskát és gondosan be is zárta azt.
– Örülök, hogy megismerhettem, Mr. Whitlock.
– Szintén – mondta Whitlock és kezet fogott Gottfrieddel.
– Bárcsak más körülmények között került volna erre sor.
– C'est la vie – felelte Gottfried szelíd vállrándítással, majd távozott.
Whitlock bezárta utána az ajtót, lerúgta magáról a cipőt, lefeküdt az ágyba, s
ujjait összekulcsolta a feje alatt. Tudta, hogy nagy megkönnyebbülést kellene
éreznie most, hogy végre megszabadult az órától. De csak ürességet érzett.
Talán ilyesmit érezhet az elítélt a kivégzés előtti éjszaka. Elnyomott egy ásítást.
Teste kimerült volt ugyan, de agya éberen dolgozott. Nagyon is éberen. A
telefonra pillantott, s Graham-re, Sabrinára és Kolchinskyre gondolt. Tudta,
hogy egyikük sem alszik. De ők legalább nincsenek egyedül. Mellette viszont
senki sincs. Még a felesége sem.
Ha most hazamenne, a lakásban biztosan ott találná a váláshoz szükséges
papírokat. És mikor megyek haza? – gondolta. Ez most Ubrinón múlik.
Felült s a telefon után nyúlt. Tárcsázta a New York-i lakás számát. Most sem
vették fel. Arra gondolt, felhívja Carmen munkahelyét, de Inkább visszatette a
kagylót a helyére, s eltolta magától a készüléket. Mit foglalkozzon vele?
Úgysem veszi fel senki odaát. C'est la vie.

10.

Csütörtök

– Hány óra van? – kérdezte Graham.

– Öt perccel több, mint amikor legutóbb megkérdezted – felelte Sabrina. – És
tíz perccel később, mint amikor azt megelőzően kérdezted. És tizenöttel…
 – Oké, értelek, igazad van. Egy ilyen amatőr kérdésre csak gúnnyal lehet
válaszolni.
– Teljesen szokatlan számomra, hogy fejlődőképességet mutatsz, Mike…
– Sabrina, kérlek – vágott közbe gyorsan Paluzzi és kezét védekezve
felemelte. – Mindannyian idegesek vagyunk, úgyhogy ne fokozzuk tovább a
feszültséget, ha nem muszáj!
Paluzzi ült a fehér BMW 735i volánja mögött. A kocsit Kuhlmann hozatta el
nekik a szálloda elé még aznap reggel. Graham ült a sofőr mellett, Sabrina és
Calvieri pedig hátul foglaltak helyet. Már negyven perce parkoltak abban az
utcában, ahonnan tökéletesen ráláttak az Offenbach Központra. Kolchinsky
hívását várták. Ám eddig eredménytelenül. Paluzzi a távolban magasló épületet
bámulta. Az idén itt rendezett egyik konferencia hivatalos megnyitójára gondolt,
amikor egy kritikus szemlélő így jellemezte: kalapdoboz üvegből és
alumíniumból, szalagok nélkül. Pontosan értette, hogyan gondolta az illető.
Semmi, de semmi vonzót nem látott az épületben. Tíz emeletnyi magas, henger
alakú üveg-es alumíniumszerkezet, lapostetővel és helikopterleszállóval. A
helikopterek viszonylagos rendszerességgel jöttek-mentek az elmúlt negyven
percben is, s biztosra vette, hogy az idő előrehaladtával egyre nagyobb lesz a
forgalom.
– Hány óra van? – kérdezte Graham, miközben megbökte Paluzzi karját.
Paluzzi kissé feljebb húzta az inge ujját. Kivillant alóla Cartier márkájú
aranyórája.
– Kilenc óra huszonnégy perc. A te órád hol van?
– Kissé megviselte a tegnapi kaland odafent a hegyekben. Majd elviszem egy
óráshoz, ha visszamegyek New Yorkba. Tudod, nagyon kedves ez az óra a
szívemnek.
– A feleségedtől kaptad ajándékba?
– Igen – morogta Graham, majd csend támadt.
Paluzzi ismét az Offenbach Központot nézte. Minél tovább figyelgette, annál
inkább egyetértett a kritikai megjegyzéssel. Bern, ez a gyönyörű középkori város
mindig is elutasította a modern építészeti törekvéseket, ám a város vezetői mégis
engedélyt adtak a svájci multimilliomos, Jacob Offenbach várostervezési
elképzeléseinek megvalósítására. Tették mindezt azzal a feltétellel, hogy a
központ a város egyik peremkerületébe, az óvárostól jó messzire kerül. Bern
lakói azonban sohasem tudták megkedvelni, s ultramodern formája után
Raumschiffnek, azaz űrhajónak nevezték. Paluzzi úgy érezte, pontosan tudja,
miért nem képesek megszokni az épületet a helybéliek.
– Nem zavarja önöket, ha dohányzom? – kérdezte Calvieri megszegve a
csendet.
– De igen – vágta rá Graham, majd kezét felemelve mégis engedélyt adott rá.
– Tudjátok mit? Én elmegyek sétálni egyet. És akkor legalább maga is azt teheti,
amit akar.
 – Ne menj messzire! – figyelmeztette Paluzzi. – Sergei bármelyik pillanatban
hívhat.
– Nem kell mindjárt pánikba esni! Csak megnézem azt a zöldségesboltot.
Grahamnek úgy kellett visszafognia magát, hogy ne csapja be a kocsi ajtaját
maga után. Zsebre dugta a kezét és elindult a keskeny utcán a zöldségesüzlet
felé. Megállt a kirakat előtt, melyet fehér vászon védett a naptól, s megnézte,
elég érettek-e a kirakott almák. Hirtelen megérezte, hogy figyelik. Felnézett.
Egy ötéves forma kisfiú állt az ajtóban, s egy játékpisztolyt szegezett rá.
Graham meglepődött, majd lassan a feje fölé emelte a kezét. A fiú riadtan
nézte Graham mellkasát. A nyújtózkodáskor ugyanis szétnyílt a zakója és
kikandikált alóla a Beretta. Nyomban észrevette, gyorsan rágombolta a zakóját.
A fiú azonban továbbra is rémülten bámult rá, majd sarkon fordult és befutott az
üzletbe. Graham szitkozódni kezdett magában, de ebben a pillanatban
megragadta egy kar, még mielőtt bement volna a fiú után az üzletbe.
Megfordult. Sabrina állt mögötte.
– Mi történt? – kérdezte a lány, majd benézett az ajtón, miután Graham
elmesélte neki a történteket.
– Majd én beszélek vele. Te amúgy sem tudnál szót érteni vele, ugye?
Graham bólintott, a lány pedig bement az üzletbe. Úgy egy perc múlva jött
vissza. Barna papírzacskót tartott a kezében. A kisfiú is vele volt.
– Magnum – kiáltotta a kisfiú széles vigyorral, majd úgy tett, mint aki rálő
Grahamre. Azután nekiiramodott, végigszaladt az utcán, majd eltűnt az egyik
ház kapualjában.
– Tényleg azt hiszi, hogy én vagyok Magnum? – kérdezte Graham
meglepődve.
– Azt mondtam, te vagy az. Nagyon tetszett neki a dolog.
Kivett egy almát a zacskóból és Grahamnek dobta.
Átmentek az utca túloldalára egy félig lebontott ház elé, s leültek arra a
téglafalra, ami még megmaradt az utca felőli frontból.
– Sajnálom, hogy úgy felcsattantam a kocsiban – mondta a lány hosszú
hallgatás után. – De nagyon rosszul aludtam az éjjel. Nem is tudom, mennyit.
Talán két órát alhattam összesen.
– Olyan sokat? – kérdezett vissza Graham, s megforgatta ujjai között az
almát. – Én összesen egy órát sem aludtam.
– És akkor hogyan telt el az idő?
– A tévét néztem egy darabig. Mást nem nagyon tehettem.
Sabrina előrehajolt, s a térdére könyökölt.
– Én is megpróbáltam, de egy-két percnél tovább képtelen voltam bármire is
odafigyelni. Végül már annak is örültem, ha valami zajt hallottam. Nem hiszem,
hogy ép ésszel kibírtam volna teljes csendben.
– Értem, mire gondolsz. Az egyik csatornán focimeccs ment. Végignéztem
az egész mérkőzést, de fogalmam sincs az eredményről. A francba is, még azt
sem tudom, kik játszottak!
 Felhúzta az inge ujját, hogy megnézze az óráját.
– 9 óra 37 perc. Még huszonhárom perc van hátra. És mi csak ülünk és
várunk ölbe tett kézzel.
Sabrina gyengéden megfogta a férfi karját.
– Pontosan annyira gyűlölöm a tétlen várakozást, mint te, de Sergeinek akkor
is igaza van. Ha Ubrino meglát minket, biztosan olajra lép. És akkor mit
tehetünk még?
Paluzzi megnyomta a dudát, s kiszállt a kocsiból. Hevesen gesztikulálva
integetett feléjük. Mindketten a kocsihoz futottak.
– Mi van? – kérdezte Graham levegő után kapkodva.
– Sergei most szólt ide. Ubrinót elkapták az épületben, de semmit sem
hajlandó mondani. Csak ha Calvieri is jelen van.
– Nála van a fiola? – kérdezte Sabrina, s beszállt a kocsi hátuljába.
Paluzzi a visszapillantó tükörből ránézett és megrázta a fejét.
– Tetőtől talpig megmotozták, de nem volt nála.
– És át volt maszkírozva?
– Amikor elkapták, nem – felelte Paluzzi s beindította a motort. – De amikor
bement az épületbe, biztosan át volt. Különben, hogy jutott volna keresztül a
biztonságiakon?
– Ennek semmi értelme – mondta Sabrina és Calvierire nézett. – Miért venné
le az álruhát, ha már egyszer bejutott az épületbe? Mintha egyenesen azt akarta
volna, hogy elkapják.
Calvieri vállat vont.
– Hamarosan megtudjuk. Egyelőre az a fontos, hogy megvan a fickó.
Paluzzi szirénát tett a kocsi tetejére, s elindultak az N 12-es, dél felé haladó
főút irányában. Az Offenbach Központ elágazásában letértek róla, s megálltak
egy piros-fehér sorompó előtt, az épülettől úgy háromszáz yardra. Az egyik
fegyveres őr már közeledett is feléjük. Paluzzi elővette az engedélyt, melyet
Kuhlmanntól kaptak, s miután alaposan megnézte az okmányt, az őr egy
mellékkapu felé irányította őket, ahol Kolchinsky már várt rájuk. Az őr ezután
intett, hogy emeljék fel előttük a sorompót. Paluzzi egyesbe kapcsolt, s
elindultak befelé.
Különböző méretű és formájú közvetítőkocsik – a világ legkülönfélébb
média társaságainak lobogóival díszítve – szegélyezték az utat mindkét oldalról.
A hatalmas autóparkolóban, mely akár kétezer jármű befogadására is képes,
most egyetlen üres parkolóhely sem akadt. Paluzzi körbehajtott a területen, majd
befordult a sávba, melyet az őr kijelölt számukra. A vészkijárat előtt álltak meg.
Kolchinsky, aki eddig az ajtóban álldogált, most elindult feléjük, hogy
üdvözölje őket.
– Miért van szükség erre a nagy titkolózásra? – kérdezte Calvieri, miközben
kikászálódott a kocsi hátsó üléséről. Miért nem használhatjuk a főbejáratot, mint
a többiek?
 – Mert fegyver van nálunk – mondta Sabrina, s megtapogatta Berettáját,
mely diszkréten lapult bézsszínű kabátja alatt. – Ha a főbejáraton akarnánk
bejutni, a detektorok nyomban megbolondulnának.
– Sikerült már kiszedni valamit Ubrinóból, Sergei? – kérdezte Graham,
miközben követte Kolchinsky! az ajtóhoz.
– Semmit sem hajlandó mondani, csak Calvieri jelenlétében.
Az őr félreállt az ajtóból, hogy kényelmesen elhaladhassanak mellette, majd
ismét becsukta azt mögöttük. Most az előtérben találták magukat, ahol csak úgy
nyüzsögtek az újságírók, akik az utolsó pillanatot is megpróbálták kihasználni
arra, hogy meginterjúvolhassák a politikusokat, amint azok a lift felé vették
útjukat. Kolchinsky elővett négy igazolványt a zsebéből és egyenként átadta
nekik.
Graham a zakója zsebére csíptette.
– Honnan szerezted az útlevél képeket?
– Az ezredes hozta magával – felelte Kolchinsky, miközben a lift felé
haladtak.
Az ötödik emeletre mentek, az egyik tárgyalóterembe, ahol Ubrinót őrizték.
Kolchinsky megállt egy díszesen faragott tölgyfaajtó előtt, s kétszer kopogtatott
rajta, majd várt egy kicsit, s ismét kopogtatott. A fegyveres őr odabentről
kikukucskált a kémlelőlyukon, majd kinyitotta az ajtót, hogy beengedje őket. A
helyiség kicsi volt és ablak nélküli. Benne szögletes” mahagóni asztal, a
hozzávaló tizennégy székkel. Kuhlmann elbocsátotta az őrt, Kolchinsky pedig
bemutatta Paluzzit és Calvierit Philpottnak.
Philpott ekkor Ubrino felé fordult.
– Nos, most már itt van Calvieri is. Tehát hová rejtette el a fiolát?
Ubrino csak vonogatta a vállát.
– Majd én megtalálom – sziszegte Graham idegesen.
Philpott gyengéden rátette a kezét Graham karjára, majd
Calvierire nézett.
– Beszéljen vele! 'Talán ki tud szedni belőle valamit.
Calvieri odament Ubrinóhoz, és megveregette a vállát.
– Nem tudja, hol van.
– Ezt meg honnan veszi? Hiszen még meg sem kérdezte tőle! – mondta
Kolchinsky.
Calvieri ekkor elővett a zsebéből egy parányi távirányítót, s felemelte, hogy
jól láthassák a többiek is. Akkora volt, mint egy öngyújtó.
– Nem tudja, mert nem árultam el neki.
Paluzzi döbbenten nézett Calvierire.
– Vagyis mindvégig maga állt az ügy hátterében! Én pedig egész idő alatt a
kezére játszottam.
Graham ekkor lopva a háta mögé emelte a kezét, s már fogta is a Berettát.
Calvieri ezt látva, mutatóujját a távirányító gombjára helyezte.
 – Ha ezt a gombot megnyomom, felrobban a henger, s benne a fiola. Most
már csak az a kérdés, Mr. Graham, elő tudja-e rántani a fegyvert, s agyon tud-e
lőni engem, még mielőtt megnyomom ezt a gombot.
– Hagyja csak, Mike – mondta Philpott, de közben nem nézett Grahamre.
Graham karja erőtlenül hullott előre.
– Nos, most pedig lesznek olyan szívesek kirakni a fegyvereiket az asztalra.
Egyenként. A hölgy először.
Sabrina lecsatolta a Berettát, majd letette az asztalra. Graham és Paluzzi is
így cselekedtek.
– Ezt nem ússza meg, Calvieri – mondta Kuhlmann metsző gúnnyal
hangjában.
– Megúszni? Mit? Még azt sem tudja, mi a szándékom!
– És ugyan mi a szándéka? – kérdezte Philpott.
– Mindent a maga idejében. Kérem, kitenné Riccardo bilincsének a kulcsát is
ide a fegyverek mellé?
– Nincs nálam. Az őr magával vitte.
– Távol álljon tőlem, hogy lebecsüljem az UNACO embereinek
intelligenciáját. Kérem, önök se becsüljék le az enyémet.
Megdöbbent arckifejezésük láttán Calvieri elmosolyodott.
– Igen, én pontosan tudom, hogy ki a megbízójuk. Amikor ugyanis nem
voltak hajlandóak felelni a kérdésemre, egy kis magánnyomozásba kezdtem.
Eltartott ugyan egy darabig, de sikerült mindennek a végére járnom.
– És mire jutott? – kérdezte Philpott követelőzve.
– Megvannak a megfelelő hírforrásaim, talán maradjunk ennyiben. Most
pedig elő a kulcsot!
Philpott kitette a kulcsot az asztalra, majd ismét Calvieri felé fordult.
– Maga ölte meg Zocchit, ugye?
– Nem öltem, hanem ölettem – helyesbítette Calvieri, majd felkapta a
kulcsot, s kinyitotta vele az egyik bilincset. A kulcsot ezután átadta Ubrinónak,
hogy a másik bilincset már ő maga nyissa ki.
– Azt kell mondjam, az utóbbi néhány napban nagyon jól szórakoztam a
maga kis teóriáin, amiket Zocchiról gyártott. Tudtam, hogy ha ő meghal, a
hatóságoknak nem marad más választása, mint hogy minket hívnak segítségül,
csak hogy megtalálják a fiolát. És én voltam az egyetlen Brigatista Signore,
akire Pisani rá mert volna bízni egy ilyen kényes ügyet. Akkor született meg a
terv. Mint azt ön is mondta, Paluzzi, maga egyenesen a kezemre játszott.
Riccardónál nem volt ott a fiola, amikor megérkezett ide. Ez túl veszélyes lett
volna. A fiola nálam volt. Tudtam, hogy engem nem fognak megmotozni,
amikor belépek az épületbe. Az előtérben pedig átadtam egy emberünknek. Már
elrejtették itt valahol az épületben. Úgyhogy köszönöm a segítségüket. Önök
nélkül sohasem sikerült volna ilyen könnyűszerrel becsempésznem ide.
Ráadásul mindezt a biztonsági őrök szeme láttára!
 Ubrino a bilincseit a székre dobta, majd összeszedte a fegyvereket az
asztalról. Kettőt Calvierinek adott, a harmadikat pedig bedugta az övébe.
– És mondja, ugyan mire jó ez az egész? – kérdezte Paluzzi, miközben
Ubrinóra mutatott.
– Ő volt az én beépített emberem Rómában az utóbbi hat évben. Tudtam,
hogy maga nyomban Zacchira fog gyanakodni, ha kiderül, hogy Riccardo is
benne van a Neo Chemnél történt betörésben.
– Hogyan sikerült bejutnia ide? – kérdezte Kuhlmann Ubrinótól szinte
követelőzve.
– Van itt egy emberünk a karbantartóknál – felelte Ubrino erős olasz
akcentussal. – Nino Ferzetti a neve. Egyforma magasak és egyforma
felépítésűek vagyunk. Csak ő szakállat és szemüveget visel. Nagyon könnyű
volt… – elhallgatott és Calvierire nézett. – Travestire?
– Elmaszkírozni – felelte Calvieri.
– Si, nagyon könnyű volt elmaszkírozni magam. Megszereztem a belépőjét,
úgyhogy az őrök sem álltak az utamba.
– És hol van most az igazi Ferzetti? – kérdezte Philpott.
– Otthon. Most alussza ki annak az italnak a hatását, amit tegnap éjjel döntött
magába – mondta Calvieri. – Nos, azt hiszem, épp elég időmet vették már
igénybe. Ezredes, kérem hívjon fel, amikor tud már mondani nekem egy
telefonszámot, amin elérhetem. És minél hamarabb. Minél tovább késlekedik,
annál kevesebb idejük marad arra, hogy teljesítsék a követeléseimet…
– Még egy utolsó kérdés, Calvieri <mondta Paluzzi. – Miért épp az
Offenbach Központra esett a választásuk?
– Nagyon egyszerű. A csúcstalálkozóra rengeteg újságíró érkezett ide a világ
minden tájáról. Ha maguk bármit is tesznek, az biztosan feltűnik nekik. Biztos
vagyok benne, hogy mindannyian emlékeznek még arra, mi történt 1938-ban,
amikor Orson Welles a Világok háborúját olvasta fel az amerikai rádióban.
Váratlanul pánikba esett az egész ország. Ugye, el tudják képzelni mindezt
világméretekben is?
– Néhány perc múlva felhívom – mondta Philpott, majd az ajtóhoz ment.
– Még valami – mondta Calvieri. – Sabrina velünk marad.
– Még mit nem? – csattant fel Graham.
– Majd megbeszéljük Philpott ezredessel – vágott vissza Calvieri, majd
suttogva mondott valamit Ubrinónak, aki nyomban előkapta a Berettát és
Kuhlmannra szegezte.
– Öt másodpercük van rá, hogy engedelmeskedjenek, máskülönben
Kuhlmann úrnak vége. Agyonlövöm. Azután Kolchinsky következik…
– Rendben, értem – vágott közbe Philpott. Sabrina felé fordult. – Meg kell
tennünk, amit kér.
– Értettem, uram – felelte a lány gyorsan elmosolyodva.
– Mi a fenének van szüksége rá? – követelte Graham. – Hisz magánál van a
fiola, ez nem elég talán?
 – Csak legvégső esetben akarom használni. Más szóval akkor, ha a
követeléseimnek nem tesznek eleget. Sabrina addig is a túszunk lesz, és ez talán
visszatartja Paluzzit. Nehogy valami meggondolatlanságot kövessenek el! Ne
adj isten, eszükbe jutna, hogy valami kommandósakció keretében rajtunk
üssenek…
– Majd számolunk, ha vége lesz ennek az egésznek – mondta Graham. –
Bárhová is megy, én megtalálom. Ezt vegye ígéretnek!
– Ebben az esetben szívrepesve várom a viszontlátást, Mr. Graham. Kérem,
csukja be majd az ajtót maga után, ha távozik.
Ubrino megvárta, míg mindannyian távoztak, majd bezárta az ajtót utánuk, a
kulcsot pedig Calvieri kezébe nyomta.
Sabrina leült és Calvierire nézett.
– Valóban olyan követeléseik vannak, melyek megérik azt, hogy ártatlan
emberek milliói haljanak meg miatta?
– Ne akarjon az érzelmeimre hatni, Sabrina. Nem lesz eredménye.
– Nem is tudtam, hogy vannak érzései – vágott vissza Sabrina.
– Manette – mondta Calvieri Ubrinónak, és a bilincsekre mutatott.
Ubrino Sabrina kezét a háta mögé húzta s rákattintotta a csuklójára a
bilincset. A lányra vigyorgott, majd az arca felé nyúlt. Sabrina vadul feléje
rúgott, és épp sípcsonton találta.
– Mondja meg a pincsikutyájának, hogy ne merjen hozzám nyúlni! – csattant
fel a lány, miközben tekintete valósággal lángolt Calvieri felé.
Calvieri megvető pillantást küldött Ubrino felé. Elvette a Berettát Ubrino
kezéből, kiürítette a tárat, zsebre vágta, majd az üres fegyvert az asztalra tette.
– Hagyd békén a lányt! Nem olyan egyszerű eset, mint azok a kiscsajok,
akiket beszerveztél. Egy szemrebbenés nélkül kinyírna téged.
– Erre senki sem képes, főleg nem egy nő – sziszegte Ubrino összeszorított
fogai közül.
– Semmiből sem tanulsz, mi? – kérdezte Calvieri, és egyik ujját fenyegetően
feléje mutatta. – Pedig nem mondom még egyszer. Hagyd békén a lányt!
Ekkor végre megcsörrent a telefon. Calvieri vette fel.
Philpott volt az. Az igazgatói irodában érhető el, a 257-es melléken.
– Majd tartjuk egymással a kapcsolatot – mondta Calvieri.
Letette a kagylót és Ubrinóra nézett.
– Nos, akkor munkára fel!

Dieter Vlok alacsony, atletikus felépítésű, fekete hajú, a negyvenes évei végén
járó férfi volt. Gondosan ápolt fekete szakállat viselt. Hazájában,
Németországban mint az ország legtekintélyesebb szállodaigazgatóját tartották
számon. Eleinte a hamburgi Vier Jahreszeitenben, majd a baden-badeni
Bremner's Parkban dolgozott, utána pedig Svájcba ment, hogy a legjelentősebb
szakmai kihívásnak is megfelelve betöltse az Offenbach Központ igazgatói
állását.
 Az irodájából, a tizedik emeletről lélegzetelállító panoráma nyílott a városra,
mely körös-körül terült el, amerre csak ellát a szem. Mozdulatlanul állt az ablak
előtt, miközben Philpott ezredest hallgatta, aki részletesen beszámolt neki a
legújabb fejleményekről. Bár aznap délelőtt már végighallgatott egy
tájékoztatót, még mindig csak igen nehezen hitte, hogy ilyen súlyos katasztrófa
réme fenyegeti az általa igazgatott intézményt.
– Mint azt ma reggel is mondtam, mindezeket az információkat szigorúan
titkos adatokként kell kezelnünk – mondta Philpott összegzésképpen, majd leült
a párnázott bőrfotelbe az íróasztal mögé. – Ha az újságírók közül valaki netalán
kiszimatolja, hogy mi a helyzet, s megszellőzteti a hírt, csak a jóisten tudja,
milyen következményekre kell számítanunk.
– Igen, értem – felelte Vlok, majd megfordult, hogy szembenézzen vele. –
De még most is egyszerűen képtelen vagyok felfogni. Ez a Calvieri pontosan
tudja, mi fog történni, ha a fiolát kinyitják, de ennek ellenére kész megtenni ezt,
ha mégsem teljesítjük a követeléseit.
– Miért, mégis mit várt tőle? Hiszen csak egy terrorista – felelte Graham.
– Akkor is. Vajon mit akar elérni vele?
– Hamarosan azt is megtudjuk – felelte Philpott. – Épp ezért van szükségünk
az irodájára, hogy bázisként használhassuk.
– Természetesen a rendelkezésükre bocsátom. Ha engem keresnek, a
titkáromon keresztül megy majd át a hívás. Különben sem lett volna szükségem
az irodára. Egész idő alatt odalent leszek a konferenciateremben, hogy
meggyőződjem róla, minden rendben van, s a terveink szerint folyik. A hivatalos
megnyitó tizenegy órakor lesz.
– Ugye van részletes alaprajzuk az épületről? – kérdezte Philpott, és közben
megtömte a pipáját egy kis dohánnyal.
– Itt fent sajnos nincsen. A széfben tartjuk, a recepción. Majd felküldöm
önöknek.
– Nem, inkább ne. Nem szeretnénk feleslegesen felhívni magunkra a
figyelmet. Miké majd önnel megy.
– Persze. Bocsássanak meg, de nem vagyok hozzászokva az effajta
titokzatoskodáshoz.
– És hogyan tudjuk elérni önt, ha mégis úgy hozza a soré? – kérdezte
Kolchinsky.
Vlok széthúzta a kabátját. Alatta egy személyi hívó volt az övhöz csatolva.
– Kérjék a recepciót, ha szükségük van rám vagy bármire.
– Hívni fogjuk, ebben biztos lehet – felelte Philpott.
Vlok az órájára nézett.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha én most lemegyek a konferenciaterembe.
Philpott intett Grahamnek, hogy kövesse Vlokot, majd leült a székre, és
rágyújtott a pipájára. Megvárta, míg azok távoztak, majd Kolchinskyra nézett.
– Megvan neked C. W. száma? Szükségünk lesz a fiúra, ahogy elnézem a
dolgok állását.
 – Én is épp erre gondoltam – mondta Kolchinsky s elővett egy fekete noteszt
a zsebéből. Kinyitotta a megfelelő lapnál és letette Philpott elé.
– Mikor tájékoztatja a résztvevőket a Calvieri afférról? – kérdezte Kuhlmann,
miközben fel-alá járkált az asztal előtt.
– Amint megtudjuk, pontosan miből is állnak a követelései. Semmi értelme,
hogy öt percenként újabb gyűlést hívjunk össze. És az ég szerelmére, Reinhardt,
úgy járkál itt fel és alá, mint egy apa, aki most várja a gyermeke születését.
Egyszerűen megőrjít vele!
Kuhlmann erre leült Kolchinsky mellé a bőrpamlagra, de másodpercekbe
sem telt, máris talpon volt. Az ablakhoz ment.
– Akkor kellett volna kitiltanom Calvierit az országból, amikor még volt rá
lehetőségem. De nem, én hagytam, hogy lebeszéljenek róla! Látják, mi lett az
eredménye? Miért is hallgattam magukra?
– Azzal, hogy kitiltja őket, semmi sem oldódott volna meg – mondta Philpott
és Kolchinsky fekete noteszéért nyúlt. – Legfeljebb valahová máshová ment
volna.
– De legalább nem itt, Svájcban fenyegetőzne – vágta rá Kuhlmann.
– Erről talán elég is lesz ennyi – csattant Philpott hangja, majd megfordult a
széken, hogy Kuhlmann szemébe nézzen.
– Tudja, van egy angol mondás, Reinhardt. Aki nem bírja a meleget, ne
menjen a konyhába. Lehet, hogy magának ez az utolsó éve a hivatalában. Úgy
látom, nem nagyon bírja már ezt a légkört.
Kuhlmann némán hallgatott.
Philpott felkapta a telefonkagylót és tárcsázta Whitlock számát.
– C. W.?
– Igen, uram – felelte Whitlock, nyomban felismerve Philpott skót
akcentusát.
– Azt szeretném, ha most azonnal idejönne az Offenbach Központba. Leadok
egy belépési engedélyt a nevére a főbejáratnál. A tizedik emeleten vagyunk, az
igazgatói irodában.
– Máris indulok, uram – felelte Whitlock.
Philpott ezzel letette a kagylót és Kolchinskyra nézett.
– Szükségünk lesz kézifegyverekre Mike és C. W. számára. Paluzzi, önök
milyen fegyvereket használnak?
– Ugyanolyanokat, mint Mike és Sabrina. Beretta 92-ese-ket.
Kolchinsky felállt.
– Akkor két Beretta lesz és egy Browning.
– Sergei, azért magadról se feledkezz meg!
Kolchinsky bólintott.
– Azonnal intézkedem. Van egy telefon a titkárnői szobában, arról is
telefonálhatok.
– Sergei, szerezz valahonnan két olcsó karórát Mike-nak meg C. W.-nek is!
Ebben a pillanatban megszólalt a telefon.
 Kolchinsky megdermedt. A keze már az ajtókilincsen volt.
– Na, menj, Sergei, rendeld meg a fegyvereket! – mondta Philpott, s csak
akkor emelte fel a kagylót, amikor Kolchinsky már kilépett az ajtón.
– Igen?
– Mi folyik odafent? – kérdezte Calvieri követelőzve. – Egy perccel ezelőtt
próbáltam hívni és foglaltat jelzett a vonal. Jobb lesz, ha már a legelején
tisztázunk valamit. Ennek a vonalnak mindig elérhetőnek kell lennie. Értve?
– Tökéletesen – felelte Philpott.
– Akkor most ismertetem önökkel a követeléseimet. Készen van, hogy leírja?
– Igen.
– A követeléseim kétirányúak. Az első az olasz miniszter-elnökre, Enzo
Bellimre vonatkozik. Bellini, aki a konferencia résztvevője, ma délután öt
órakor hívjon össze rendkívüli sajtótájékoztatót és ott jelentse be, hogy
egészségi állapotára való tekintettel lemond hivataláról. Már korábban is voltak
szívproblémái, úgyhogy hihető lesz ez az indoklás. Van egy
televíziókészülékem itt a helyiségben, úgyhogy amennyiben pontban öt órakor
nem jelenik meg az elnök a képernyőn, megnyomom a gombot és felrobbantom
a hengert.
– És ugyan mit remél elérni azzal, ha Bellini lemond?
– Ez már az én dolgom! Maga csak gondoskodjék arról, hogy eljusson hozzá
az üzenet.
– És mi a második követelése?
– Tizenhat ország képviselteti magát ezen a csúcstalálkozón. Összesen
százmillió fontot akarok tőlük a következő forradalmi szervezetek számára. A
francia Action Directe, a német Red Army Faction, az olasz Vörös Brigádokba
spanyol Euskadi ta Askatasuna, azaz az ETA, és az ír Köztársaságiak.
Mindegyik szervezet számára húszmilliót akarok eljuttatni. Ma délután öt órára
szedjék össze a pénzt.
– Ez teljességgel lehetetlen! Hét óra egyszerűen nem elég ahhoz, hogy
előteremtsenek egy ilyen nagy összeget. Határozzon meg egy reálisabb
határidőt!
– Hat órájuk és negyven percük van rá egészen pontosan. Amint meglátják
Bellinit a képernyőn, á szervezetek egy-egy tagja fel fogja hívni országa
külügyminisztériumát, s bejelentik, hogy hol és mikor akarják felvenni az
összeget. Engem is felhívnak, amint megkapták a pénzt. De csak akkor fognak
értesíteni, ha már biztonságban tudják a bankjegyeket. Különleges jelszavunk
van, melyet csak mi ismerünk, úgyhogy ne akarjanak átverni azzal, hogy a saját
embereikkel felhívatnak, mintha ők vették volna fel a pénzt. Ha már mindegyik
hívás befutott hozzám, ismét felhívom magukat, hogy küldjenek ide egy
helikoptert, amivel Riccardo meg én elhagyhatjuk ezt a helyet.
– És mi lesz Sabrinával?
– Velünk jön, legalábbis egy darabon. Reggel majd felhívom magukat, s
megmondom, hol találják a fiolát és a távirányítót.
 – Megmondtam magának, hogy ekkora összeget…
– Ha azonban a kormányok nem hajlandóak kifizetni az összeget – vágott
közbe Calvieri figyelemre sem méltatva Philpott tiltakozását –, nehogy
megpróbáljon idol nyerni azzal, hogy bombariadót színlelve kiüríttetik az
épületet, s házkutatást tartanak. Egyetlen pillanatig sem fogok habozni,
megnyomom a gombot.
– Megmondtam, Calvieri, hogy nem tudják összeszedni a pénzt hét óra alatt!
– Miért kételkedik az intelligenciámban? Mindketten tudjuk, melyik az az öt
ország, amely össze tudja adni a százmillió fontot. Egyetlen telefonhívásukba
kerül és akár feleennyi idő alatt előteremthetik. Kérem, hívjon fel, amint
megtudja, hogyan döntöttek. Hat óra és negyven perc áll rendelkezésükre.
A vonal elnémult. '
Philpott letette a kagylót, majd Kolchinskyra nézett, aki az ajtónál tétovázott.
– Megrendelted a fegyvereket?
– Igen – felelte Kolchinsky, majd a jegyzettömbre mutatott, melybe Philpott
feljegyezte Calvieri követeléseit.
– Mit akar?
Graham belépett az irodába, még mielőtt Philpott felelhetett volna a kérdésre.
A három összetekert alaprajzot az asztalra tette, majd mindkettőjüket
alaposan végigmérte. Gyanús volt számára a hirtelen támadt csend.
– Mi baj van?
– Calvieri épp az imént telefonált. Ismertette velünk a követeléseit – felelte
Kolchinsky.
– És mit akar? – kérdezte Graham Philpott ezredest.
– Épp elkezdtem volna mondani, amikor betoppantál – mondta Philpott, s
ismét meggyújtotta a pipáját. Nekifogott, hogy elismételje Calvieri követeléseit.
– Azt kell mondjam, elég kevéssel beéri – mondta Kolchinsky. Cigarettát tett
a szájába és meggyújtotta.
– Szerintem is – felelte Philpott. – Ennek az összegnek akár a tízszeresét is
követelhetné. És akkor sem lenne más választásuk. Ki kellene fizetniük.
– De mi a biztosíték arra, hogy valóban megtartja az ígéretét, s nem fog
újabb százmilliót követelni a távirányítóért, miután már teljesítettük az
addigiakat? – kérdezte Graham.
Philpott Paluzzira nézett, aki elgondolkodva üldögélt a pamlagon.
– Mi az értelme a Bellimre vonatkozó követelésnek?
– Hallottak már arról, hogy miféle koalíciót tervez Calvieri a Vörös Brigádok
és a PCI között?
Philpott bólintott.
– Sergei nagyjából felvázolta telefonon még tegnap este.
– Bellini nélkül a koalíció csak igen távoli lehetőség marad – mondta
Paluzzi. Felállt és az ablakhoz ment. Felnézett az égre, majd ismét feléjük
fordult. – Mint tudják, a NOCS-nek van egy beépített embere a Vörös Brigádok
vezérkarában. Amit most mondok, az szigorúan bizalmas…
 – Értjük – mondta Philpott halkan.
– A Vörös Brigádok gyakorlatilag beszivárgott a PCI-be. Nincs ebben semmi
szokatlan, mondhatnák erre. Ami igaz is, de az ő beépített emberük nem más,
mint a miniszterelnökhelyettes, Alberto Vietri.
– Te jó ég! – morogta Kolchinsky döbbenten. – És mi van, ha Bellini
lemond? Vietri nyomban átveszi a hatalmat!
– Azaz a Vörös Brigádok számára kinyitja a zsilipeket. Egy pillanat alatt
elárasztják a PCI-t – tette hozzá Graham.
– Elméletben valóban ez történik majd – felelte Paluzzi. – A Vörös
Brigádoknak ez a legféltveőrzöttebb titka. Most, hogy Pisani halott, már csak két
bizottsági tag van, aki tud Vietri kettősségéről. Calvieri és a mi beépített
emberünk. Ha ez a dolog nyilvánosságra kerül, a gyanú nyomban a mi
emberünkre terelődik.
– Hacsak nem történik valami Vietrivel – mondta Graham.
– Valami véletlen balesetfélére gondolok.
– Ez is megeshet, nekem elhihetik – felelte Paluzzi. – Alberto Vietriből
szerintem sohasem lesz Olaszország miniszterelnöke.
– Miket nem mond – mondta Kuhlmann s elhallgatott, miközben Paluzzira
meredt. – Ez politikai gyilkosság lenne.
– Miért, van más megoldás ön szerint? – kérdezte Paluzzi. A gúny élét
Kuhlmann is érezte.
– Rávenném, hogy nyilvánosan vallja be, mit tett. No persze csak abban az
esetben, ha nem hajlandó lemondani. A politikusok ugyanis mindenekelőtt a
botránytól félnek.
– Nagyon szép elképzelés, de elkerülte a figyelmét valami. Mi van akkor, ha
Vietri felveszi a harcot? Nincs semmiféle bizonyítékunk, amivel
alátámaszthatjuk a vádat. Csak egy informátor szava. Márpedig ő maga aligha
fog bármiféle bizonyítékot a kezünkbe adni, igaz? Lehet, hogy fegyvert emel a
fejéhez és meghúzza a ravaszt.
– Miért kellene Vietrinek…
– Reinhardt, elég lesz már! – mondta Philpott. A pálcája után nyúlt és felállt.
– Paluzzinak nincs szüksége kioktatásra, hogy hogyan rendezze a saját
belügyeit.
– Maga elveti a gyilkosságot, mint megoldást, Malcolm? – kérdezte
Kuhlmann kihívóan.
– Nincs idő arra, hogy bármelyik oldalon is állást foglaljak és vitatkozzak
önnel, Reinhardt. Vietri miatt nem aggódom. Nekem inkább Calvieri és Bellini
miatt fő a fejem. Igen. Ezt próbálja meg az eszébe vésni – mondta Philpott s az
ajtó felé indult. Ám onnan ismét Kolchinskyra nézett. – Találkozom Bellinivel,
még mielőtt a többi vezetővel elbeszélgetnék. Azt hiszem, úgy helyes, ha ő
értesül elsőként Calvieri követeléseiről. Önök négyen tanulmányozzák át
alaposan az alaprajzokat, amíg távol vagyok, és készítsenek listát minden
helyről, ahol elrejthették a fiolát!
 – Tű a szénakazalban.
– Én is tudom, Mike, de talán mégis jobb, mint hét órán át ölbe tett kézzel itt
üldögélni, és csak reménykedni abban, hogy az egyik takarítónő majd véletlenül
rátalál.
Paluzzi megvárta, míg Philpott is elhagyta a helyiséget, majd az ajtóhoz
ment.
– Itt leszek egy percen belül. Fel kell hívnom a római központot.
– Hogy megszervezze Vietri véletlen balesetét? – kérdezte Kuhlmann.
– Hogy átkutassuk Calvieri milánói lakását. Tégláról téglára, ha szükséges.
Talán előkerül valami, ami nyomra vezethet minket. Így már elégedett?
Kuhlmann Kolchinskyra nézett, miután Paluzzi kiment.
– Talán Malcolmnak volt igaza. Lehet, hogy túlságosan is felforrósodott
körülöttem a levegő.
Kolchinsky diplomatikus hallgatásba burkolózott.
Felemelte a hozzá legközelebb lévő papírtekercset, leült és gondosan
kiterítette maga előtt.

Enzo Bellini alacsony, hatvanegynéhány éves férfi volt. Haja hófehér, arca
mélyen barázdált. Az olasz politikai élet frontvonalában eltöltött évek mély
nyomokat hagytak rajta. Nem beszélt angolul. Cesare Camillo, egy jóképű, nála
húsz évvel fiatalabb férfi tolmácsolt neki. Camillo Bellini egyik közvetlen
munkatársa volt, akiről sokan állították: ő lesz a PCI egyik vezéralakja a
jövőben. Ő képviselte Bellinit azon a tájékoztatón is, melyet Philpott és
Kolchinsky tartott aznap délelőtt.
A két férfi Philpott ezredessel szemben ült egy kis helyiségben, a
konferenciaterem mögött. Bellini hallgatott, miközben Philpott Camillo
segítségével ismertette vele Calvieri követeléseit. Arca kifejezéstelen maradt
még akkor is, amikor már Camillo fordítását hallgatta. Kezével alig
észrevehetően belekapaszkodott az előtte lévő asztalba.
Philpott megvárta, míg Camillo befejezi a tolmácsolást, majd leült a helyére
és Bellini lehajtott fejét figyelte.
– Úgy gondoltam, először önnel kell ismertetnem mindezt, csak azután
szándékoztam bejelenteni a többi vezető előtt…
Camillo fordította.
Bellini egyetlen szót sem szólt.
– A többi politikussal öt perc múlva találkozunk, s ismertetem velük Calvieri
követeléseit. Tudnom kell, hajlandó-e Signore Bellini teljesíteni azt a feltételt,
amely rá vonatkozik, még mielőtt találkozom velük.
Bellini némán hallgatott, míg Camillo lefordította Philpott kérdését, majd
alig hallhatóan válaszolt. Közben le nem vette tekintetét Philpottról.
– Az adott körülményeket figyelembe véve Signore Bellini úgy érzi, nincs
más választása, mint lemondani. Nem nagy ár ez, ha Európa és annak népeinek
biztonsága ezt követeli tőle. Én fogom képviselni Signore Bellinit a
megbeszélésen. Úgy érzi, ő már nem tudna hozzászólni.
– Értem – felelte Philpott halkan. 4
Bellim ekkor felállt és az ajtóhoz ment. Philpott utánanézett. Megtört, fáradt
ember benyomását keltette. Ő csupán ismertette vele Calvieri követelését, de
valahogy mégis bűnösnek érezte magát. Olyan érzés volt ez, amitől – úgy érezte
– sohasem fog tudni megszabadulni.
Camillo becsukta az ajtót Bellini után, majd Philpotthoz fordult.
– Úgy tűnik, Calvieri azt gondolja, ha Signore Bellinit lemondásra
kényszeríti, azzal nagyobb esélye lesz a PCI és a Vörös Brigádok közötti
koalíció megteremtésének. Pedig ennél nagyobbat nem is tévedhetne. Lehet,
hogy nem vagyunk népszerűek mint kormány, de mi legalább lojálisak vagyunk
egymáshoz. És főleg Signore Bellimhez. A legmagasabb pozíciókat nem
leszünk hajlandóak rájuk bízni. A Vörös Brigádok erről a tényről egyszerűen
nem vesz tudomást. Pedig a miniszterelnök-helyettes, Signore Vietri személye a
garancia. Jobban gyűlöli a Vörös Brigádokat, mint bárki más a kabinetben.
Calvieri ugyancsak meglepődik majd. Hidegzuhanyként fogja érni.
Philpott becsukta maga előtt a dossziét. Ha rajta múlna, most bizony
elmondaná Camillónak, mennyiben számíthatnak Vietri lojalitására. De nem
tehette. Ő maga teremtette le Kuhlmannt az olasz belügyekbe való beavatkozása
miatt. És különben is, ugyan miért hinne neki Camillo? Bizonyíték nélkül
semmiféleképp sincs esélye. Hirtelen eszébe jutottak Paluzzi szavai. Alberto
Vietriből sohasem lesz Olaszország miniszterelnöke.
Talán mégis igaza van Camillónak, és Calvierire nagy meglepetés vár.

A tájékoztatót egy hangszigetelt helyiségben tartották meg a konferenciaterem

közelében. Csak a tizenöt küldött volt jelen. Így minimálisra csökkent a hírek
esetleges kiszivárgásának lehetősége.
Philpott úgy érezte magát, mint egy iskolaigazgató, amikor kiállt eléjük, és
részletesen ismertette velük Calvieri követeléseit. Egy percnyi néma hallgatás
követte szavait, miután befejezte mondandóját, majd a helyiség hirtelen
felbolydult, akár a méhkas. Haragos szavak, felháborodott kiáltások szakadtak
fel a küldöttekből. Philpott egy ideig hagyta, hogy kiengedjék magukból a
feszültséget. Végtére is politikusokról van szó. Végül két tapssal jelezte, hogy
folytatni kívánja, s hogy úgy látja, itt az ideje, hogy helyreálljon a rend.
– Észérvekre van szükségünk, uraim, ha valóban azt szeretnénk, hogy
valamilyen döntésre jussunk még ma.
– Hol van Signore Bellini? – kiáltotta valaki.
Philpott Camillóra nézett s intett neki, hogy válaszoljon ő a kérdésre.
– Signore Bellini jelenleg delegációnk többi tagjával tanácskozik. Nem lesz
jelen a megnyitó ünnepségen. Úgy érzi, jobb, ha valamelyik minisztere
képviseli. Már tájékoztattam erről az elnök urat.
 Camillo ekkor a svájci elnök felé intett, aki egyetértése jeleként rábólintott a
hallottakra.
– Signore Bellini arra kért, én képviseljem őt ezen a mostani megbeszélésen.
Philpott felemelte kezét, még mielőtt bárki is megszólalhatott volna.
– Megértem, hogy ilyen indulatok támadnak önökben amiatt, hogy Signore
Bellinit ilyen lehetetlen helyzetbe hozták, de kérem, lássák be, hogy sem az idő,
sem a hely nem megfelelő ahhoz, hogy erről vitatkozzunk. Most már térjünk rá
Calvieri második követelésére. Százmillió fontot akar kifizettetni az önök
országaival öt különböző terroristaszervezetnek.
A holland miniszterelnök felemelte kezét, hogy Philpott felfigyeljen rá.
– Gondolja, hogy tényleg megnyomná a gombot, ha nem teljesítjük a
követeléseit?
– Biztosra veszem, hogy megtenné – felelte Philpott tompa hangon.
– Ez egy őrült! – kiáltotta valaki.
Egyetértő morgás hallatszott mindenfelől.
Philpott megrázta a fejét.
– Egy őrült nem lenne képes egy ilyen akciót kigondolni. A legapróbb
részletig pontosan megtervezett mindent. Minden körülményt számításba vett.
Most nem valami zöldfülűvel van dolgunk, uraim. Bizonyára sokkal magasabb
az intelligenciaszintje, mint itt, nekünk, a jelenlévők többségének. És épp ezért
igazán nem vehetjük félvállról.
– Nem tudnák az emberei valami kommandósakció keretében megszerezni a
fiolát? – kérdezte a norvég miniszterelnök.
– Ez a lehetőség szóba sem jöhet – felelte Philpott. – A helyiségnek ugyanis
nincsenek ablakai. Az egyetlen út az ajtón át vezet. Azt viszont ki kellene
robbantanunk előbb. Amikor távoztam onnan, Calvieri ujja egész idő alatt rajta
volt a gombon. Csak annyit kell tennie, hogy megnyomja, ha bármiféle kísérletet
teszünk arra, hogy rajtaüssünk.
– Ilyen kérdésekkel semmire sem megyünk – csattant fel a brit
miniszterelnök ingerülten. – Ha Philpott ezredes úgy gondolta volna, hogy bármi
más módon épségben vissza lehet szerezni tőlük a fiolát, már biztosan közölte
volna velünk. Nyilvánvalóan nincs ilyen lehetőség. Ez olyasmi, amit tényként
kell elfogadnunk. És minél hamarabb jutunk dűlőre egymással, annál hamarabb
beindulhat a gépezet, hogy visszaszerezzük a fiolát.
Philpott hálásan biccentett a miniszterelnök felé. Már régóta ismerték
egymást. Hivatalba lépése után a miniszter-elnök egyik legelső lépése az volt,
hogy Philpott életrajzát egy sajátkezűleg írott ajánlólevél kíséretében elküldte az
UNACO főtitkárának, s az igazgatói posztra javasolta őt. Philpott sohasem tudta
meg, hogy mennyiben segített neki.cz a levél, s mennyiben befolyásolta a
főtitkárt döntése meghozatalakor, de mindig is hálával gondolt a
miniszterelnökre, aki az első pillanattól kezdve feltétlenül megbízott benne, és a
későbbiekben is jócskán megkönnyítette a munkáját.
 – Én csak tanácsot adhatok önöknek – mondta Philpott, miközben lassan
végignézett a körülötte látható arcokon. – A végső döntést nyilván önöknek kell
meghozniuk. Mint azt a miniszterelnök úr is mondta az imént, nincs sok időnk.
Minél hamarabb dönteniük kell.
– Ugyan mi más lehetőségünk van? – kérdezte a brit miniszterelnök. – Most
nem egy eltérített repülőről vagy egy túszul ejtett üzletemberről van szó, hanem
halálos vírusról, amely akár milliók halálát is okozhatja. Egy olyan vírusról,
melynek nincs ellenszere. Ha csak a saját életünket kockáztatnánk, én biztosan
azt mondanám, ne teljesítsük a követeléseket. De így egészen más a helyzet.
Noha tudom, hogy sok minden szól ellene, én mégis úgy gondolom, ki kell
fizetnünk a követelt összeget.
– Százmillió fontot a terroristák kezébe? – hitetlenkedett az osztrák kancellár.
– Ezen a pénzen annyi fegyvert vehetnek, ami elég ahhoz, hogy lerohanják
Európát! Valóságos lavinát fognak elindítani. Véres konfliktusoknak nézünk
elébe. Uraim, jól jegyezzék meg, amit mondtam!
– Gondolja, hogy én az ő ügyüket akarom támogatni? – kérdezte a brit
miniszterelnök lángoló tekintettel. – A jelenlévők közül egy sem akad, aki olyan
hevesen szállt volna szembe a terrorizmussal, mint én. Mindig is azt
hangoztattam, hogy országainknak össze kell fognia a terroristád lenes harcban.
Legszívesebben egyetlen pennyt sem fizetnék ezeknek a gyilkosoknak, de most
úgy látom, nincs más választásunk.
– Félreértett engem, miniszterelnök úr – mondta az osztrák kancellár
védekezve. – Én nem önt akartam kritizálni ezzel. Pusztán ténymegállapítás
volt. Tulajdonképpen teljes szívemből egyetértek azzal, amit az imént mondott.
– Százmillió font nem is olyan nagy összeg, ha az emberek biztonságát
valóban garantálhatjuk vele – tette hozzá a svéd miniszterelnök. – Ami minket
illet, természetesen kifizetjük az összeg ránk eső hányadát.
– A francia kormány is – jelentette be a miniszterelnök.
Philpott felemelte a kezét, amint a zaj egyre erősödött körülötte.
– Semmi értelme annak, hogy mindenki egyszerre beszéljen. Van ennek
egyszerűbb módja is. Van-e olyan kormány, amely nem hajlandó kifizetni a
ráeső részt?
Néma csend következett.
– Akkor engedelmükkel közlöm a döntésüket Calvierivel. Természetesen mi
mindent megteszünk, ami csak tőlünk telik, hogy megtaláljuk a fiolát, még
mielőtt lejár a határidő. De ugyanakkor el kell ismernem, hogy az esélyeink
minimálisra csökkentek. És ezzel még nem mondtam eleget. Az épület
átkutatását teljes titoktartás mellett kell folytatnunk, ha nem akarjuk felhívni
magunkra Calvieri figyelmét, s nem akarjuk kiprovokálni a katasztrófát. A
sajtónak ebből semmi sem juthat tudomására.
– Értettük – mondta a svájci elnök, aki most szólalt meg először. – Meglesz a
pénz a határidőre.
Philpott bólintott.
 – Természetesen folyamatosan tájékoztatom önöket a fejleményekről
napközben is. De mint mondottam, nem sok reményünk van arra, hogy öt óra
előtt megtaláljuk a fiolát.
– Ismerjük önt és tudjuk, hogy az emberei mindent megtesznek – mondta a
brit miniszterelnök.
– Csak reménykedhetünk abban, hogy ez is elegendő lesz
– felelte Philpott.

Amikor Whitlock megérkezett az Offenbach Központba, még javában tartott a

megbeszélés. Grahammel épp az egyik tervrajzot tanulmányozgatták, amikor
Philpott visszatért az irodába. Az ezredes ekkor pipára gyújtott, s röviden
elmesélte, mi történt a tájékoztatón.
– Legalább beleegyeztek, hogy kifizetik az összeget – mondta Kolchinsky.
– Nem volt más választásuk – mondta Philpott. – Mindent meg kell tennünk,
hogy még öt óra előtt megtaláljuk a fiolát. Ha kifizetik az összeget, azt egyfelől
lélektani győzelemként értékelik majd a terroristák szerte a világon, nekünk
pedig kudarcot és szégyent jelent. Tökéletes érvet szolgáltatunk azoknak a
politikusoknak a számára, akik szeretnék feloszlatva látni az UNACO-t. Már
szinte hallom, miket fognak mondani. Kezdettől fogva együttműködtünk
Calvierivel, egy közismert terroristával. Még segítettünk is neki abban, hogy
minden gond nélkül becsempészhesse a fiolát az épületbe.
– Fogalmunk sem lehetett róla, hogy ő áll mindennek a hátterében! – mondta
Graham dühösen.
– Ezt csak mi tudjuk. Az biztos, hogy az ellenfeleink az első adandó
alkalommal fel fogják használni ellenünk érvként.
Philpott ekkor a pipája szárával a tervrajzokra bökött. – Nos, összeállították
már a listát?
Kolchinsky átadott neki néhány papírt.
– Malcolm, azt hiszem, több emberre lesz szükségünk. Több mint ötven
lehetséges rejtekhelyei soroltunk fel eddig. Öt óráig bezárólag semmiféleképp
sem tudjuk átkutatni ezeket.
– Igen, erre már én is gondoltam, miközben a megbeszélésről ide
visszaindultam – mondta Philpott. – De addig valahogy nem is voltam tisztában
az épület hatalmas méreteivel. Am ez egyben azt is jelenti, hogy még többen
fognak tudni a fioláról. Pedig épp ezt szerettem volna elkerülni. Ám most már
úgy látom, nincs más választásunk. Legfeljebb öt emberre van még szükségünk.
És teljes titoktartás közepette kell végeznünk a keresést.
– Négy emberem készenlétben áll a reptéren – jelentette be Paluzzi. – Ma
reggel kérettem őket ide, hátha szükségünk lesz rájuk. Hétfő óta dolgoznak az
ügyön, úgyhogy nem kell időt pazarolnunk arra, hogy tájékoztatjuk őket a
részletekről.
– Amilyen gyorsan csak lehet, jöjjenek ide – mondta Philpott. – Nincs
vesztegetni való időnk.
 Paluzzi eltűnt a titkárnő irodájában, hogy a kinti telefonról intézze a hívást.
– Michael előhozakodott egy ötlettel, míg mi az alaprajzokat vizsgálgattuk.
Mi van akkor, ha Calvieri egy nőnek adta át a fiolát? Most nincs itt velünk
Sabrina, hogy feltűnés nélkül átnézhesse a női mosdókat.
– Jó észrevétel – mondta Philpott és Kuhlmannra nézett.
– Szükségünk van a legjobb rendőrnőjükre. Majd én személyesen
tájékoztatom az ügyről az illetőt.
– Azonnal intézkedem – mondta Kuhlmann, és távozott a helyiségből.
Philpott végigfutotta a listát.
– Szükség lesz valamilyen álruhára, hogy könnyebben mozoghassanak az
épületben, s feleslegesen ne hívják fel magukra a figyelmet.
– Már gondoskodtam róla – felelte Kolchinsky. – Vlok felhozat ide néhány
overallt, amit a karbantartók szoktak használni.
Paluzzi már vissza is jött.
– Negyedórán belül itt lesznek az embereink. Az egyik helyettesem,
Molinetti Milánóba ment egy pár emberrel, hogy átkutassák Calvieri
apartmanját. Csak akkor fog idetelefonálni, ha valami fontosat találtak.
Megmondtam neki, hogy önt keresse.
– Alig várom, hogy beszéljek vele – válaszolta Philpott, majd a kagyló után
nyúlt, hogy felhívja Calvierit.

Calvieri letette a kagylót, majd felfelé fordított hüvelykujját Ubrinónak mutatta.

Ubrino ekkor örömében a levegőbe öklözött, és győzelmes mosollyal
rávigyorgott Sabrinára.
– Még nincs vége a játszmának – csattant Sabrina hangja miközben Ubrinóra
nézett. – Öt óráig még rengeteg idő van.
– Igen, főleg hogy itt kell maradnunk a négy fal között bezárva – mondta
Calvieri, s leült Sabrinával szemben. A távirányítót egész idő alatt ott
szorongatta a bal kezében. – De nem hiszem, hogy a kollégái is úgy
gondolkodnak erről, mint maga. Összesen hat órájuk maradt arra, hogy
megtalálják a fiolát. Egy ekkora terepet átfésülni ilyen rövid idő alatt nem kis
feladat! Ráadásul teljes titoktartás közepette kell dolgozniuk. Gondolom, nem
szeretnék felhívni magukra a média figyelmét. Temérdek dolguk van még. És
még akkor sem biztos, hogy megtalálják, ha minden helyiséget átkutatnak.
Felesleges idő- és energiapocsékolás.
– Erre azért nem vennék mérget a helyében – vágta rá a lány, s fagyos
pillantást küldött felé.
– Nem becsülöm le az önök képességeit, higgye el. Ez akár öngyilkossággal
is felérne. De nem hiszem, hogy ölbe tett kezekkel, tétlenül várják, hogy lejárjon
a határidő. Nyilván mindent megtesznek majd azért, hogy megpróbálják
megtalálni a fiolát. Ezért rejtettem el olyan helyen, ahol sohasem keresnék.
– Hol?
Calvieri halványan elmosolyodott, majd ajkához szorította az ujját.
 – Van egy latin mondás. Vir sapit qui pauca loquitur.
– A bölcs keveset beszél – fordította le a lány.
– Más szóval mindig tudd, mikor kell hallgatnod.
– Ezt már tegnap is észben kellett volna tartania.
– Nem értem, mire gondol – mondta Calvieri a szemöldökét ráncolva.
– Arra, hogy kifecsegte nekem és Mike-nak a terveit. Arról, hogy hogyan
szeretné talpra állítani Olaszországot. Most pedig azzal fenyegeti, hogy
elpusztítja, s vele együtt számos más országot is a világon. A kettő együtt pedig
nem fog menni. Választania kell. Már csak az a kérdés, hogy mikor mondott
igazat. Vagy hogy melyiket gondolja komolyan.
– Biztos vagyok benne, hogy maga majd megmondja nekem, mitévő legyek
– mondta Calvieri.
– Nem szükséges. Már elárulta a szándékait, amikor ragaszkodott ahhoz,
hogy itt maradjak túszként önökkel.
– Értem, mire céloz – mondta Calvieri, s a hangja éle továbbra is gúnyosan
metsző volt. – Azt hiszi, tegnap mondtam igazat. És azzal, hogy magát itt
tartom, megakadályoztam abban, hogy informálja a szándékaimról a főnökét, ő
pedig a politikusokat. S így befolyásolhatta volna döntésüket arra vonatkozóan,
hogy kifizessék-e az általunk követelt összeget vagy sem.
Halkan felnevetett.
– Elképesztően logikus elmélet, de sajnos van egy kis szépséghibája. Ugyan
miért nem tartottam itt akkor Grahamet és Paluzzit is? Hiszen ők pontosan
ugyanannyit tudnak a koalíciós tervről, mint maga.
– Mert nem ismerik magát úgy, ahogy én – felelte a lány villámgyorsan. –
Fabio csak annyira ismeri magát és a többi brigatistát, mint ahogy egy tinédzser
ismeri a kedvenc együttesét. Ismeri a családi hátterét, tudja, hogy kik voltak az
összekötői, hogy mit csinált azóta, hogy belépett a szervezetbe. De nem ismeri
magát emberként. Nekem módomban állt kiismerni magát az utóbbi néhány
napban. Emlékezzen csak vissza a velencei kalandra! Úgy bánt azzal a kis
csövessel, mintha a saját fia lett volna. És gyerekek esnek majd elsőként
áldozatul akkor is, ha a vírus kikerül a légkörbe. Pontosan tudja, hogy nem
nyomhatja meg a gombot. Hiszen akkor akár árvaházba is küldhette volna azt a
fiút.
Calvieri az asztalra tette a távirányítót, hogy szabad legyen a keze, s könnyed
mozdulattal tapsolt egyet.
– Bravó! Csodálatos beszéd volt. És milyen megható.
Ubrino Sabrinára vigyorgott.
– Hát akkor ennyit az elméletéről, bella.
Calvieri felemelte a távirányítót.
– Ez pontosan olyan, mint a nukleáris fegyverek. De hogy csak elrettentésül
használják-e, vagy végső esetben akár be is vetik…? Blöff és kontrablöff. Csak
játék.
 Ekkor a székét a televízió elé húzta, leült rá, majd hátranézett a lányra.
Halvány mosoly jelent meg az arcán.
– Vagy talán mégsem?

Philpott úgy tervezte, az utolsó találkozóra 11 óra 45 perckor kerül sor a tizedik
emeleti igazgatói irodában. Ó érkezett utolsóként, miután Kuhlmannt Vlok
irodájában hagyta, hogy legyen, aki felveszi a telefont. Elfoglalta helyét az
asztalfőn, elővette a pipáját és a dohányt a zakója zsebéből, s mindkettőt letette
maga elé a dossziéra, melyet magával hozott. Kivett egy adag dohányt a
zacskóból, s miközben a pipájába tömte, lassan körülnézett a jelenlévőkön.
Minden mozdulatát feszült figyelemmel követték. Paluzzi és az emberei tőle
balra, Kolchinsky, Graham és Whitlock pedig tőle jobbra foglaltak helyet. Ingrid
Hauser őrmester, a rendőrnő, akit néhány perccel ezelőtt részletesen tájékoztatott
mindenről, Whitlock mellett ült most. Húszas évei végén járó, molett, fekete,
göndörhajú nő volt, aki határozott fellépése révén máris igen jó benyomást tett
az ezredesre.
– Kávét, uram? – kérdezte Whitlock, majd az asztal közepén lévő tálcára
mutatott.
Philpott megrázta a fejét és pipára gyújtott. Felfelé fújta ki a füstöt, majd
kinyitotta az előtte heverő dossziét.
– Négy részre osztottam a listát. Csoportokban fognak dolgozni. Kettesével.
– Én C. W.-vel megyek – mondta Graham.
Philpott megrázta a fejét.
– Nem tud olaszul. Sergei és C., W. sem. Úgyhogy mindannyian egy-egy
olasszal lesznek párban.
– Akkor én Fabióval leszek – mondta Graham.
– Nem, külön akarom választani önöket egymástól – mondta Philpott,
közben egymás után rájuk bökött a pipa szárával. – Olvastam a korfui akcióról a
jelentést. Nem voltak valami jó hatással egymásra.
Graham és Paluzzi cinkos mosollyal vigyorogtak össze.
– C. W., maga Paluzzival lesz párban. Önök lesznek az egyes csapat.
Philpott ekkor Paluzzira nézett.
– Két emberre van szükségem, akik Sergei és Mike társai lesznek. Kit
javasolna?
– Visconti őrmestert Sergei mellé – felelte Paluzzi, és a kezét a mellette ülő
férfi karjára tette.
Philpott leírta a nevet a papírra.
– Önök akkor a kettes csapat.
– Marcót pedig Mike mellé javaslom. Amúgyis ismerik már egymást
Rómából. Egyébként ő a legfegyelmezettebb közülünk. Talán nem lesz rossz
hatással Mike-ra.
Nagy nevetés támadt az olaszok körében, amit Marco kézlegyintéssel próbált
elhessegetni.
 – Önök akkor hát a hármas csapat. Azaz önök pedig a négyes – mondta
Philpott, miközben tollával a Visconti és Marco között helyet foglaló két
rendőrre mutatott.
– De Sica és Alberetto őrmesterek – mondta Paluzzi.
Philpott gondosan felírta magának a neveket, majd átnyújtotta az
embereknek a négy listát.
– Az egyes és kettes csapat biztonsági őröknek öltözve dolgozik. A hármas
és négyes karbantartókként, így feltűnés nélkül eljuthatnak a listájukon szereplő
helyekre. Megpróbáltam nagyjából egyenlően elosztani a munkát, de ha az egyik
csapat lemarad, akkor hívjanak fel. Megpróbálok segítséget kérni nekik egy
másik csapattól.
Ekkor Paluzzihoz fordult.
– Gondolom, van fegyver az embereinél.
– Beretta 92-esek – felelte Paluzzi.
– Rendben van.
Philpott ekkor Kolchinskyra nézett.
– A kézifegyverek, amiket megrendeltél, megjöttek, még mielőtt
visszaérkeztem. Ott vannak az irodában.
– És mi van a karbantartók overalljaival? – kérdezte Graham.
– Azok is ott vannak az irodában – felelte Philpott. – Dieter Vloktól ezen
kívül négy személyi hívót is kaptunk. Így bármikor kapcsolatba léphetnek az
irodájával is. Mindegyik csapatnál lesz egy. Mi csak akkor hívjuk önöket, ha
vészhelyzet van, úgyhogy kérem, akkor viszont azonnal jelezzenek vissza!
Hívják fel az irodát a legközelebbi telefonkészülékről! A mellék száma ott van a
papíron. És még valami. Az ég szerelmére, kérem, legyenek nagyon óvatosak! A
főbejáratnál detektorok vannak. Elvileg nem szabad elhagyniuk az épületet, de
ha mégis sor kerül erre, és bajba kerülnek, hívják fel az irodát. Ha én nem
vagyok ott, beszéljenek Kuhlmann-nal. Majd mi elrendezzük az ügyet. De
semmiféleképp se hívják egymást segítségül! Nem szeretnék bonyodalmakat az
itteni biztonságiakkal. Érthető?
Egyetértő moraj volt a válasz.
– Nos, azt hiszem, mindent megbeszéltünk – zárta le a beszélgetést Philpott,
és becsukta a dossziét. – Most már csak az maradt hátra, hogy jó szerencsét
kívánjak mindannyiunknak. Gondolom, mind tisztában vagyunk azzal, hogy mit
kockáztatunk.
Kolchinsky felállt, s jelezte, hogy vége a tájékoztatónak. A többiek követték.
Philpott mozdulatlanul ült a helyén, miután már mindannyian elmentek.
Sabrinára gondolt.
Csoda-e, hogy mindössze egy nő dolgozik az UNACO-nál ügynökként? Még
soha senki sem akadt, aki ilyen jó képességekkel rendelkezett, mint ő. A többiek
a közelébe sem jöhettek. Toronymagasan kiemelkedett közülük. És ez a
férfikollégák javarészére nézve is érvényes. Graham a kivétel. A hazárdőr.
Philpott úgy gondolta, Rust után mindenféleképpen ő a második legjobb embere.
Ám Graham még csak egy éve dolgozott náluk. Idővel azonban bizonyára ő lesz
a legjobb, főleg akkor, ha Sabrina marad a társa. Az eddigi teljesítményük
alapján egyértelműen ők a nyerők. Egészen mostanáig. Bárcsak most is itt lenne
Sabrina, s ő lenne Graham mellett…
Elhessegette magától a gondolatot, majd a sétapálcája után nyúlt és felállt az
asztaltól. Felemelte a dossziét meg a pipáját, majd távozott. Halkan behúzta
maga után az ajtót.

11.

Whitlock alaposan megnézte a nyolcadik emeleti étteremben az utolsó néhány

asztalt is, melyek megvizsgálása az ő feladata volt, majd amikor ezzel is
elkészült s kiegyenesedett, kétségbeesett pillantással nézett Paluzzira.
– Tizenhét perc múlva egy óra – dünnyögte Paluzzi, miután az órájára
pillantott. – Több mint egy óráig tartott, mire a konyhát és az éttermet
átkutattuk. Ha ebben a tempóban haladunk, sohasem fogunk a végére jutni!
Whitlock komoran bólintott.
– Ne is mondd tovább! Mi következik a listánkon?
– Az előcsarnok…
– Csodálatos. Most legalább a sajtó képviselői szeme láttára dolgozhatunk.
Alig lesz feltűnő.
Ekkor megszólalt a személyi hívójuk, mely Whitlock övére volt csatolva.
Kikapcsolta, s a legközelebbi telefonhoz ment, hogy felhívja Vlok irodáját.
Philpott vette fel.
– C. W. vagyok, uram. Megtalálták a fiolát?
– Nem – felelte Philpott rekedtes hangon.
Whitlock a fejét rázva nézett Paluzzi felé.
– De lehet, hogy rájöttem valamire – folytatta Philpott. – Azt szeretném, ha
önök ketten néznének utána.
– És mi lenne az? – kérdezte Whitlock mohó izgalommal.
– Hallotta már Nino Ferzetti nevét?
– Az a karbantartó, akinek Ubrino álcázta magát, hogy bejuthasson az
épületbe?
– Igen, pontosan. Nos, Kuhlmann kiküldött néhány embert Ferzetti lakására,
hogy nézzék meg, jól van-e a fickó. Még mindig nem volt eszméletén, amikor
rátaláltak. Miután sikerült észhez téríteniük, elmondta nekik, hogy egy bizonyos
Vito Cellinával iszogatott az előző éjjel. Ő is a karbantartóknál dolgozik.
Felhívtam Jacques Rustot Zürichben, hogy nézzen már utána, ki lehet ez a
Cellina. A pasas tiszta ugyan, nincsen priusza, de kiderült, hogy a
mostohatestvére, Louisa kapcsolatban állt a Vörös Brigádokkal. A nő tavaly halt
meg kábítószer-túladagolásban.
 – Vagyis lehet, hogy Cellina volt Calvieri embere az épületen belül?
– Lehet, de azért nekem még ez is gyanús. Valahogy túlságosan kézenfekvő
megoldás volna. Mintha Calvieri egyenesen azt akarná, hogy Cellinára álljunk
rá. Máskülönben miért említette volna Ubrino Ferzetti nevét? Persze az is lehet,
hogy tévedek. Épp ezért szeretném, ha a végére járnának a dolognak.
– Tudja, uram, hogy hol tartózkodik jelenleg a fickó?
– Az alagsorban. Ott vannak a karbantartók számára fenntartott műhelyek.
– Máris indulunk, uram.
A lift csak az előtér szintjéig ment, onnan lépcső vezetett le az alagsorba a
recepciós pulttól jobbra. Figyelemre sem méltatták a feliratot: „Személyzeti
bejáró”. Elindullak lefelé a csempézett folyosó lépcsőin. Tőlük jobbra egy
csapóajtó vezetett a műhelyekbe, balra pedig egy krémszínű ajtó volt, rajta a
felirat: ERHALTUNG MANAGER. A karbantartók főnökének irodája. Paluzzi
hangosan kopogtatott az ajtón.
– Herein – kiáltotta egy hang odabentről.
Beléptek. Az asztal mögött erős testalkatú férfi ült, aki fekete keretes
szemüveget viselt. Szürke overallján ott díszelgett a kitűzőn a neve: Hans
Kessler. Paluzzi németül beszélt vele. Azt mondta neki, hogy ő a biztonságiak
egyik vezetője, s megkérdezte tőle, nem tudja-e véletlenül, hol találhatnák meg
Cellinát.
– Miről van szó? – kérdezte Kessler németül, miközben felállt és levette a
szemüvegét. – Vito nagyon megbízható munkaerő…
– Nem referenciát kérünk róla – vágott közbe Paluzzi hanem beszélni
szeretnénk vele. Elkísérne minket hozzá, vagy hívjuk ide inkább Dieter Vlok
igazgatót, s mondjuk el neki, hogy nem volt hajlandó együttműködni a
hatóságokkal egy olyan kérdésben, mely a nemzet biztonságát érinti?
Kessler vonakodva ugyan, de végül is megtette, amit kértek tőle.
Elkalauzolta őket abba a műhelybe, ahol Cellina dolgozott. Megmutatta azt is,
melyik munkás az. Nekik épp hátul, az esztergapad mellett álldogált a helyiség
másik végében.
– Most már elboldogulunk mi magunk is – mondta Paluzzi Kesslernek. –
Köszönjük a segítségét.
Kessler először Paluzzira, majd Whitlockra nézett, azután sarkon fordult és
elhagyta a helyiséget, miközben morgott valamit az orra alatt. A karbantartók,
akik a műhelyben tartózkodtak, most már őket figyelték. Egyedül Cellinának
nem tűnt fel a jelenlétük. Paluzzi csak akkor vette észre, amikor a fickó
közvetlen közelébe éri, hogy forrasztópisztoly van a kezében, ezért egy pár
lépésnyire állt meg tőle, és odaszólt neki. Először azt hitte, Cellina nem is
hallotta, hogy szólt hozzá, de pár pillanat múlva az mégis kikapcsolta a gépet és
megfordult.
– Ön Vito Cellina? – kérdezte Paluzzi olaszul.
Cellina feltolta a védőmaszkot a homlokára.
Harmincegynéhány éves, kreolbőrű férfi volt, vállig érő barna hajjal.
 – Igen. És maga kicsoda?
– A biztonságiaktól jöttem. Szeretnék beszélni magával egy barátjáról. Nino
Ferzetti a neve.
– Most nincs itt – mondta Cellina, közben idegesen nézett rá. – Ma reggel
nem jött be dolgozni.
– Azért nem, mert maga tegnap este altatót tett az italába.
– Nem tudom, miről beszél – hebegte Cellina.
Paluzzi leemelte a védőmaszkot Cellina fejéről. Megragadta a fickót az
overalljánál fogva és nekiszorította a munkapadnak.
– Nincs kedvem tréfálkozni! Választ akarok kapni a kérdéseimre és pedig
most azonnal!
Cellina egyik kollégája ekkor felemelt egy csavarhúzót, de amikor közeledni
próbált Paluzzi felé, Whitlock nyomban az útját állta. Szétnyitotta a zakóját,
hogy jól látható legyen alatta a Browning. A férfi erre tétovázva hátrált egy
lépést, majd a csavarhúzót az egyik esztergapadra dobta. Whitlock kiterelte az
embereket a műhelyből, s megállt az ajtóban, hogy útjukat állja, ha esetleg
vissza akarnának jönni.
– Nos, akkor most végre négyszemközt vagyunk – sziszegte Paluzzi,
miközben egyre szorosabban markolta Cellina nyakát. – Hol van a fiola, amit
Calvieritől kapott ma reggel?
Cellina kétségbeesetten nyúlt a hegesztőpisztoly után. Sikerült is
megmarkolnia azt, ám Paluzzi hatalmas ütést mért a Berettával a keze fejére.
Cellina felkiáltott a fájdalomtól, és elengedte a pisztolyt, mely a padlóra esett.
Paluzzi ekkor hátracsavarta Cellina karját, s a földre kényszerítette. Bekapcsolta
az esztergapadot, s Cellina arcát a forgó, borotvaéles fémkorong felé nyomta.
Cellina hiába küzdött ellene: minél inkább igyekezett szabadulni Paluzzi
szorításából, a feje annál közelebb került az életveszélyesen csillogó
fémfelülethez.
– Megmondom, hol van! – kiáltotta Cellina végül, s szemei nagyra nyíltak a
félelemtől. – Kérem, ne csinálja ezt velem! Inkább elmondom…
– Nos, akkor hallgatom – felelte Paluzzi, közben azonban még közelebb
nyomta Cellina arcát.
– Itt van az esztergapadom alatt – nyöszörögte Cellina, s levegő után
kapkodott.
Cellina arca már csak néhány hüvelyknyire volt az esztergától, amikor
Paluzzi lenyúlt s kikapcsolta a gépet. Cellina az idegességtől kimerültén zuhant
a padlóra. Arcát remegő kezekkel takarta el.
Paluzzi talpra állította, majd az esztergapad felé taszította.
– Mutassa meg, hol van! – csattant a hangja, a Berettát Cellina hátához
emelte. – Csak lassan, óvatosan.
Cellina leguggolt, remegő ujjaival egy fémhengerre mutatott, mely
ragasztószalaggal volt a pad alá rögzítve.
– Azt is elárulta magának, hogy mi van benne? – kérdezte Paluzzi.
 Cellina a fejét rázta.
– Csak annyit mondott, hogy tartsam itt magamnál a műhelyben. És hogy ne
tegyen szem előtt. Épp ezért ragasztottam fel ide.
Erre már Whitlock is odament hozzájuk. Leguggolt melléjük, hogy
alaposabban megnézze a hengert.
– Úgy tűnik, nincs semmi baja.
Cellina a homlokát ráncolva nézett Whitlockra. Nem tudott angolul.
Whitlock kényelmesebben elhelyezkedett, hogy alaposan megvizsgálhassa a
hengert. Nem volt huzalozva. Lefejtette róla a ragasztószalagot, majd felállt és
megnézte rajta a szériaszámot: SR4785. Ugyanaz, mint a Neo Chemből ellopott
hengeré.
– Felhívom az ezredest – mondta Whitlock, közben elindult a falra szerelt
telefonkészülékhez, mely ott volt közvetlenül a csapóajtó mellett.
– Azt is elmondta magának Calvieri, hogy miért kell itt tartania? – kérdezte
Paluzzi Cellinától.
– Csak annyit mondott, hogy valaki majd érte jön még ma délután, akkor
adjam oda az illetőnek.
– Tudja, ki lesz az?
– Nem. Calvieri azt mondta, majd a jelszóról megismerjük egymást.
– És mi a jelszó?
Cellina az esztergapadnak támaszkodott és ujjaival hektárt a hajába.
– A mostohanővérem brigatista volt Milánóban. Tavaly halt meg kábítószer-
túladagolásban. Calvieri azzal fenyegetett, hogy mindent elmond anyámnak,
amit Louisáról tud. Anyám tudja ugyan, hogy mi okozta Louisa halálát, de
semmit sem sejtett a Vörös Brigádokkal való kapcsolatairól. Louisa halála után
néhány nappal szívrohama volt, ami kis híján végzett vele. Még egy ehhez
hasonló sokkhatás és biztosan belehal. Ezt nem kockáztathatom meg. Meg kell
érteniük.
– És azt hogyan fogja viselni az édesanyja, ha magát letartóztatják? Erre nem
gondolt, ugye?
Cellina ismét az arca elé emelte a kezét.
Paluzzi odament Whitlockhoz, aki már a csapóajtónál állt.
– Mit mondott az ezredes?
– Azt akarja, most rögtön vigyem fel hozzá az irodába a hengert. El kell
juttatnia a laborba, hogy megvizsgálják. Ideküld helyettünk egy biztonsági őrt,
hogy Cellinára vigyázzon, de azt szeretné, ha itt maradnál, míg a rendőr meg
nem érkezik.
– Ez csak természetes – mondta Paluzzi és észrevette, hogy Whitlock kérdő
tekintettel nézi Cellinát.
– Majd később elmondom.
Whitlock bólintott és az ajtó után nyúlt. Hirtelen mégis visszafordult Paluzzi
felé.
– Mit csináltál volna, ha rájön, hogy blöffölsz?
 – De nem jött rá, igaz? – felelte Paluzzi.
– És ha mégis rájött volna?
– Akkor egy kicsit bonyolultabb lett volna az egész – mondta Paluzzi
közönyös vállrándítással.
– Szétroncsoltad volna a képét? – kérdezte Whitlock hitetlenkedve.
– Mi értelme van a fenyegetésnek, ha nem állsz készen arra, hogy be is váltsd
azt?
– Most már értem, mire gondolt az ezredes – morogta Whitlock.
– Mivel kapcsolatban?
– Hogy te és Mike rossz hatással vagytok egymásra – felelte Whitlock, majd
kilépett a folyosóra.

– Nem vagyok igazán meggyőzve – mondta Philpott, miközben a hengert

forgatgatta az ujjai között. – Még mindig úgy érzem, ez valami elterelő manőver
csupán. Épp ezért nem is szólok a többieknek, csak ha már megjött a
laboreredmény. Ha idő előtt a tudomásukra jut, akkor abban a hiszemben, hogy
megvan az igazi fiola, már nem fogják ugyanolyan lelkiismeretesen folytatni a
kutatást, mint eddig tették. És akkor semmi esélyünk a továbbiakra nézve.
– Megható, hogy ennyire bízik bennünk, uram – mondta Whitlock, miközben
próbálta legyűrni magában hirtelen támadt indulatait.
– Igenis bízom az embereimben – felelte Philpott éles hangon. – Tudom,
hogy nem hagynák abba a keresést. De öntudatlanul is lazábban vennék, anélkül,
hogy észrevennék.
Kinyílt az ajtó és belépett rajta Kolchinsky. Szinte kifulladva érkezett.
– Amilyen hamar csak tudtam, jöttem. De miért ez a titokzatoskodás?
– Nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez az igazi, a vírust tartalmazó
henger – felelte Philpott, miközben kitette maga elé az asztalra a szóbanforgó
tárgyat. – Erről semmit sem mondtak Viscontinak, ugye?
– Úgy tettünk, ahogy megbeszéltük. Azt mondtam neki, szüksége van rám itt,
hogy tovább folytassuk a keresést.
– Rendben van. Úgy intéztem, hogy Ingrid Hauser legyen az, aki lemegy
érte, amint befejezte a munkát a kijelölt helyszíneken.
Kolchinsky felemelte a hengert.
– A szériaszám megegyezik. Miből gondolja, hogy mégsem ez az igazi?
– Túlságosan könnyen akadtunk rá. Calvieri a legapróbb részletekre
kiterjedően megtervezte ezt az akciót. Valahogy hihetetlennek tűnik számomra,
hogy épp az utolsó fázisban követne el ekkora könnyelműséget – mondta
Philpott, majd ismét meggyújtotta a pipáját. – De mindez egyelőre csak
feltételezés részemről. Addig nem tudhatunk bizonyosat, míg meg nem
vizsgálták, mi van a hengerben. Az egyik helikopterünk várja már önöket a
leszállópályán. A zürichi laborosokat is értesítettük. Készenlétben vannak.
– Remélem, hogy mégis tévedsz, Malcolm – mondta Kolchinsky, miközben
felemelte a hengert.
 – Én is remélem – felelte Philpott.
Kolchinsky a zsebébe dugta a hengert és távozott.

A Bachstrasse egy gyéren megvilágított, néptelen zsákutca volt a Zürichi-tó

partjának közelében. Az utat téglahegyek és építőanyagkupacok szegélyezték.
Maguk az épületek már évek óta gazdátlanul álltak. A zsákutca bejáratánál egy
hatalmas tábla figyelmeztetett az omlásveszélyre. Parkolni egyébként az egész a
környéken csak saját felelősségre szabad.
Valójában az UNACO tulajdonát képezte az egész Bachstrasse. Ők hozatták
ide az építőanyagokat, ők állíttatták a figyelmeztető táblákat, egyszóval mindent
megtettek annak érdekében, hogy olyan benyomást keltsenek az erre tévedő
járókelőkben, mintha az épületek, s maga a környék sem lenne biztonságos.
Létfontosságú volt számukra a nyilvánosság teljes kizárása. Az Európai Kiképző
Központ épülete hangszigetelt katakombák labirintusa fölött emelkedett. A
gyakorlótermek végighúzódtak az utca alatt, annak teljes hosszában. Az
egyetlen bejárat a központba a zsákutca végében lévő raktárépületből nyílott.
Maga az épület ugyanolyan volt, akár az utcában található többi ház, melyek
ablakait már rég egytől egyig betörték a vandálok. Az ütött-kopott rozsdás
vasajtót azonban belülről, gombnyomásra lehetett működtetni. Ha valaki be
akart jutni ide, ismernie kellett persze az aktuális jelszót, melyet nap mint nap
változtattak. A tetőt, akárcsak az ajtót, odabentről lehetett kinyitni, de biztonsági
okokból valójában csak vészhelyzetben használták.
A helikopter ereszkedni kezdett a lakatlannak tűnő raktárépület felé, s miután
talajt ért a tető betonján, a tetőszer-kezet szép lassan ismét a helyére csúszott. A
pilóta leállította a motort. A padlózat kör alakú része, mely mintegy ötven láb
átmérőjű volt, most a hidraulikus szerkezet segítségéve] lassan elkezdett
süllyedni, majd a két rész alig egy perc múlva összezárult a helikopter fölött.
Kolchinsky kikapcsolta a biztonsági övét, és felkapta a táskát, mely a lába
mellett pihent eddig. Ebben volt a fémhenger is. Kikászálódott a helikopterből, s
elindult egy fémlépcső felé. A lépcső tetején egy fehér köpenyes technikus már
várta, hogy elvehesse tőle a táskát.
– Monsieur Rust már várja önt az irodájában – mondta a technikus
udvariasan, majd alig titkolt türelmetlenséggel elindult a folyosón, mely a
leszállótól kifelé, a laboratóriumok felé vezetett.
Kolchinsky egy másik folyosón indult el, s hamarosan megállt egy ajtó előtt,
melyen ez a felirat állt: J. Rust igazgató. Bekopogtatott rajta. A feje fölött ekkor
megmozdult az ipari kamera. Egy darabig az arcára irányult, majd pár pillanat
múlva halk kattanás hallatszott és az ajtó kinyílt. Kolchinsky belépett az irodába,
az ajtó pedig nyomban bezárult mögötte. Rust beindította tolókocsija motorját,
és már gurult is Kolchinsky felé. Kezet fogtak.
– Azt hiszem, már ismered Helmut Scheffer professzort, a kutatórészleg
vezetőjét – mondta Rust, miközben a fekete hajú férfira mutatott, aki a fal
melletti pamlagon foglalt helyet.
 – Természetesen – felelte Kolchinsky. – Hogy van, Helmut?
– Köszönöm, jól – felelte Scheffer és felállt, hogy kezet fogjon
Kolchinskyval
– Emilé nagyon jó időt repült – mondta Rust, miközben az órájára pillantott.
– 1 óra 40 perc. Húsz percnél kevesebb ideig tartott az út Bernből.
– Igen, nagyjából annyi volt – nyugtázta Kolchinsky, majd leült az egyik
bőrfotelbe Rust asztala elé. Schefferre nézett.
– Mennyi időbe telik, mire az emberei megvizsgálják a fiolát?
– Ha üveghenger lenne, pár pillanat alatt elkészülnének vele. Akkor
infravörös spektroszkópot vagy nukleáris mágneses rezonanciát használnának.
De a fém más. Ezt a hengert egy izolált kamrában kell megnyitni. Sötétkamra
kell, aminek nincs ablaka. Az egész műveletet zárt televíziós lánc segítségével,
robot révén fogják elvégezni, melyet kintről irányítanak. Amint nyitva van a
henger, mintát vesznek egy üvegfiolába vegyelemzés céljából. Azután már csak
a szokásos műveletek következnek. A számítógép gráfon ábrázolja majd a minta
összetételét, pontosan úgy, mint amikor egy ismeretlen vegyület komponenseit
akarjuk azonosítani.
– És mennyi időt vesz ez igénybe? – ismételte a kérdést Kolchinsky.
– Mennyi időt is? – kérdezte Scheffer elgondolkodva. – Akár két órába is
beletelhet.
– Két óra? – kérdezte Kolchinsky hitetlenkedve. – Annak alapján, ahogyan
az imént elmagyarázta, aligha gondolnám többnek, mint mondjuk húsz perc.
– Én csak nagyjából vázoltam fel a folyamatot – mondta Scheffer
védekezően. – Persze, készséggel elmagyarázom ennél sokkal részletesebben is,
ha kívánja.
– Nem sokat értenék belőle – mondta Kolchinsky futó mosoly kíséretében. –
A természettudományokban sohasem voltam igazán jártas.
Scheffer az ajtó felé indult.
– Már várnak rám a laborban. Amint sikerült azonosítanunk a henger
tartalmát, jelentkezem.
Rust kinyitotta az ajtót, majd be is csukta utána.
– Két óra? – kiáltott fel Kolchinsky türelmetlenül, gyorsan felkelt a fotelből.
– Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen hosszadalmas lesz.
– Én sem – mondta Rust, miközben az asztala előtti székre mutatott. – Ülj le
inkább! Hozatok fel nekünk egy kis teát.
– Azt hiszem, inkább nem kérek. Most képtelen lennék arra, hogy itt
üldögéljek tétlenül, ölbe tett kézzel. Ráadásul két óra hosszat! Vissza kell
mennem az Offenbach Központba. Annyi tennivalónk van még ott! Főleg akkor,
ha kiderül, hogy nem is ez az igazi henger. Hívd fel Malcolmot, ha megvan a
vizsgálat eredménye!
– Rendben. Akkor előkerítem neked Emile-t – mondta Rust, azzal már nyúlt
is a telefon után.
– Két óra? – kérdezte Philpott, miután Kolchinsky tájékoztatta a történtekről.
Kortyolt egyet a teájából, majd visszaült a fotelbe. – No, nem mintha bármit is
számítana. A keresési amúgyis folytatnunk kell.
– Hol van Visconti? – kérdezte Kolchinsky, miközben felemelté a Berettát az
asztalról.
– Ülj le – mondta Philpott, és a székre mutatott. Igyál egy kis teát és próbálj
meg lehiggadni! Olyan vagy most, mint egy hiperaktív gyerek…
– Nincs idő arra, hogy…
– Sergei! – vágott közbe Philpott, közben ismét a székre mutatott.
Kolchinsky erre vonakodva ugyan, de mégis csak leült.
Philpott kitöltött neki egy csésze teát.
– Ingrid Hauser van Viscontival. Jobb szerettem volna, ha te itt vagy
tartalékban. Így ugyanis bármikor beugorhatsz, ha valamelyik csapat esetleg
lemarad a többiektől. És akkor legalább nem kell átszerveznem valakit egy
másik csapatból, hogy segítsen nekik.
Kolchinsky bólintott, majd cigarettára gyújtott.
Megcsörrent a telefon.
Philpott felvette, szótlanul hallgatott egy darabig.
– Köszönöm, hogy értesítettek róla – mondta végül, majd letette a telefont.
– Mi az, Malcolm? – kérdezte Kolchinsky aggodalmaskodva. Nem tudta nem
észrevenni Philpott arcán a feszültséget.
– Vlok volt az. Épp most kapott egy telefonhívást, miszerint pokolgép van az
épületben.

Graham és Marco pontosan tudták, hogy a visszarendelésüknek semmi köze a

fiolához. Ezt Philpott is közölte velük a telefonban. De ettől eltekintve épp
annyira nem tudhatták, hogy pontosan miről van szó, mint a többiek, akik már
az irodában voltak, mire ők megérkeztek.
– Miről van szó, uram? – kérdezte Graham.
– Pokolgépes fenyegetés. Azaz bombariadó – felelte Philpott. – Dieter Vlok
vette a telefonhívást. A telefonáló azt állítja, pokolgépet helyeztek el valahol az
épület közvetlen közelében. Három órakor fog felrobbanni.
– Azaz harmincnyolc perc múlva – állapította meg Marco az órájára
pillantva.
– Elmondták ezt Calvierinek is? – kérdezte Whitlock.
– Senki sem tud róla a jelenlévőkön kívül. Vlok az egyetlen, aki most nincs
itt. Őt pedig megeskettem, hogy hallgat róla, mint a sír. Még Kuhlmannak sem
mondtam meg, és nem is áll szándékomban, noha az ilyenkor szokásos
óvintézkedések meghozatala az ő hatáskörébe tartozik. Kuhlmannt ismerve
biztos vagyok benne, hogy azonnal kiüríttetné az épületet, amilyen gyorsan csak
lehet. És Calvieri könnyen pánikba eshet ettől, főleg, mert külön figyelmeztetett
minket, nehogy valami ilyesmivel próbálkozzunk…
 – Hol van most Kuhlmann? – kérdezte Whitlock.
– Cellinát vallatja – felelte Philpott. – A fiola keresését sajnos
mindenféleképpen fel kell függesztenünk. Legalábbis egy időre. Meg kell
találnunk a bombát.
– Már ha létezik egyáltalán ilyen bomba – mondta Graham.
– Nem kockáztathatunk, Mike – rázta meg a fejét már-már kétségbeesetten
Philpott. – Ha létezik ez a bomba és ne adj isten felrobban, utólag pedig kiderül,
hogy mi tudtunk róla, akkor iszonyú nagy árat kell fizetnünk érte. Fejek fognak
a porba hullani. Elsőként persze az enyém.
– Meg kellene próbálnia beszélni Calvierivel, uram – mondta Paluzzi
Philpottnak.
– Szándékomban áll. Biztos vagyok benne, hogy nem fogja engedni, hogy
evakuáljuk az épületet, de talán segíthet kideríteni, tényleg létezik-e ez a bomba.
S ha igen, akkor pontosan hol van elrejtve.
– Vagyis mi fogjuk hatástalanítani, ha megvan?
– Persze jobban szeretném kihívatni a tűzszerészeket, Mike. De ők nyomban
azt akarnák, hogy üríttessük ki az épületet. És Calvierinek erre viszketni kezd
majd a tenyere
– mondta Philpott és Kolchinskyra mutatott. – Sergei már végiggondolta,
melyik csapat melyik területet fésülje át. Azt szeretném, ha most nyomban
nekifognának.
– Mintha tűt keresnénk a szénakazalban, uram – mondta Graham. – Vajon
mennyi esélyünk van arra, hogy még idejében ráakadunk?
– Talán van valami jobb ötleted, Mike? – csattant Kolchinsky hangja
dühösen, s már nyitotta is a titkárnő irodájába nyíló ajtót. – Menjünk már! Az
ezredes majd felhív minket, ha jutott valamire Calvierivel.
Philpott megvárta, míg mindannyian távoztak, majd tárcsázta a melléket,
melyet Calvieri adott meg neki.

Calvieri épp a francia miniszterelnökkel készült interjút nézte a tévében, amikor

megcsörrent a telefon. Az asztalhoz ment és felvette a kagylót. Philpott röviden
ismertette vele a pokolgépes merényletről szóló telefonhívás lényegét.
– A görög ELA? – kérdezte Calvieri.
– A telefonáló legalábbis azt állította, őket képviseli – felelte Philpott. – Ki
kell üríttetnünk az épületet. Ha a bomba felrobban…
– Nem! – vágott közbe Calvieri dühösen. – Már megmondtam magának,
azonnal megnyomom a gombot, ha erre akár csak kísérletet is tesznek!
Philpott mélyet sóhajtott, miközben megpróbálta legyőzni indulatait.
– Nem akarok vitatkozni magával, Calvieri… Nincs időnk ilyesmire. Ha nem
hajlandó elfogadni, hogy ki kell üríttetni az épületet, legalább segítsen
kideríteni, hogy valóban létezik-e a bomba, vagy csupán vaklárma ez az egész.
Azt hiszem, megvannak hozzá a megfelelő kapcsolatai. Talán nem is kell
emlékeztetnem arra, hogy épp annyira az ön érdeke, mint a miénk, hogy…
 – Majd utánanézek.
– Már két óra huszonöt perc van.
– Azt mondtam, utánanézek! – mondta Calvieri, s azzal letette a kagylót.
Megfordult és dühösen a falba öklözött.
– Mi az? – kérdezte Ubrino aggódva.
– Azonnal kerítsd elő Bettingát telefonon! – mondta Calvieri halkan, de
ellentmondást nem tűrő hangon.
– Miért, mi van?
– Csináld már! – kiáltott rá Calvieri.
Ubrino tétován bólintott, majd felemelte a kagylót, és tárcsázott egy római
számot, hogy megtudja, hol tudná elérni Bettingát.
Calvieri lenézett a kezére. A bőre felhorzsolódott az iménti öklözéstől, a vér
már szivárogni is kezdett az ujjai között. Észrevette, hogy Sabrina figyeli.
Épp vele szemben ült.
– Most azt gondolja, hogy végül mégiscsak csütörtököt mond az
elképzelésünk, ugye?
– Nem, de azt hiszem, nagyon is jó oka van idegeskedni valami miatt –
felelte a lány, közben állta a férfi szúrós tekintetét.
– Igen, így is mondhatjuk.
Calvieri megpróbálta hajlítgatni az ujjait.
– Ez pokolian fog fájni holnap reggel.
– Annak alapján, amit a telefonba mondott, úgy sejtem, bomba van itt
valahol…
– Nagyon éles megfigyelőkészségre vall – felelte Calvieri, majd Ubrinóra
nézett.
– Nos?
– Már próbálják kideríteni, hol lehet Bettinga – mondta Ubrino és kezével
befogta a kagylót.
– Kivel beszélsz?
– Larussóval, a római sejt egyik vezetőjével.
– Tudom, ki az. Kérdezd meg tőle, nem tudja-e véletlenül az ELA athéni
központjának a számát. Tulajdonképpen ez minden, amit tudni akarok tőlük.
Calvieri ekkor ismét Sabrina felé fordult.
– Igen, pokolgépes robbantással fenyegetőznek. Ismeri az ELA-t?
A lány megrázta a fejét.
– Az Espanastatikos Laikos Agonas rövidítése. Ami nagyjából annyit jelent:
Forradalmi Népi Mozgalom. Radikális fundamentalisták, semmi több – mondta
Calvieri. Kivette a zsebéből a távirányítót és megforgatta az ujjai között. –
Hosszú hónapokon át tervezgettem és tökéletesítgettem ezt az akciót. És akkor
most az ELA miatt az egész dugába dőlni látszik. Ha a bomba idebent van, az
egész komplexumot ki kell üríteni. Tökéletes alkalmuk nyílik arra, hogy minden
zugot átkutassanak.
 – Úgy tűnik, most akasztják a hóhért. Már amennyiben egyáltalán létezik ez
a bomba – jegyezte meg Sabrina.
– Van bomba, ebben egészen biztos vagyok. Meg fogják találni…
– Megvan a telefonszám! – kiáltotta Ubrino.
– Hívd fel és kérd a telefonhoz Andreas Kozanakist, az ELA főnökét! – adta
ki az utasítást Calvieri, majd ismét Sabrina felé fordult. – Mint mondottam, a
névtelen bombafenyegetés rendszerint csak vaklárma. De ha egy szervezet a
nevét adja hozzá, az azt jelenti, kifejezetten keresik a nyilvánosságot. És ugyan
ki venné őket komolyan, ha nincsenek felkészülve arra, hogy be is váltsák a
fenyegetéseiket?
– A szakértő mondatja ezt magával – jegyezte meg Sabrina megvető
hangsúllyal.
Calvieri felállt. Zsebre dugta a távirányítót, s odament Ubrinóhoz.
– Nos, mi van?
– Már kicseng – felelte Ubrino.
Végre felvették a vonal túloldalán.
– Tony – szólt Ubrino, majd a kagylót Calvieri felé nyújtotta.
– Halló, ki beszél? – kérdezte Calvieri görögül.
– Andreas Kozanakis. Ki az?
– Tony Calvieri, a Vörös Brigádoktól.
– Micsoda megtiszteltetés…
– Tartsa meg magának – mondta Calvieri. – Tudni akarom, hogy igaz-e a hír,
miszerint az ELA bombát helyezett el az Offenbach Központ közelében, s hogy
ez három órakor fog robbanni. Igaz ez vagy sem?
Hallgatás volt a válasz.
– Válaszoljon! – csattant Calvieri hangja.
– Nincs felhatalmazásom arra, hogy ezt megbeszéljem magával – felelte
Kozanakis.
– Hogy van Alexis? – kérdezte Calvieri nyugodt hangon.
– Micsoda?! – kérdezte Kozanakis. A kérdés igencsak váratlanul érte.
– Alexis, a lánya. Hogy van? Hány éves is a kicsike? Tizenhét? Tizennyolc?
Most elsőéves a római egyetemen, ugye? Ha jól tudom, Lino Zocchi ígéretet
tett, hogy rajta tartja a szemét. Kár, hogy ő most a sitten van. Tudja, én igazán
nem szeretném, ha valami mégis történne a kislánnyal. Hiszen előtte áll még az
egész élet.
– Hagyjuk ki ebből Alexist! – mondta Kozanakis, de hangjában érződött az
aggodalom.
– Nos, akkor meséljen nekem valamit erről a bombáról!
Kozanakis mélyet sóhajtott, majd hallgatott egy darabig.
– Semtex. Húsz font súlyú.
– Nagyon szép – mondta Calvieri. – És hol van?
– Nem tudom. Az egyik emberünk helyezte el.
Calvieri az ódájára nézett: 2 óra 33 perc.
 Pontosan húsz perce van arra, hogy kiderítse, hol van ez a Semtex.
– Ha nem kapok hírt erről a pokolgépről legkésőbb két óra negyvenötig
bezárólag, felhívom Rómát és néhány brigatista meglátogatja Alexist a lakásán.
Biztosan jól fognak szórakozni.
– Ne! – kiáltotta Kozanakis a telefonba.
– Tudom, hogy nem fogja hagyni, hogy idáig fajuljon a helyzet, Andreas –
mondta Calvieri. Azután megadta neki-a telefonszámát és a melléket, ahol
elérheti. – Tizenkét perce van rá. Ne hagyja cserben Alexist!
– Milyen mélyre tud még süllyedni? – kérdezte Sabrina a fogai között
sziszegve, amikor Calvieri letette a kagylót.
– Nem is tudtam, hogy beszél görögül – mondta Calvieri.
– Újabb és újabb meglepetéseket szerez nekem.
– A dolog azonban nem kölcsönös – vágott vissza a lány.
– Egy tizenhét éves kislány?! Undorító…
– Vajon hogyan kezelné az UNACO ezt az ügyet? – kérdezett vissza
Calvieri, miközben lovaglóülésben foglalt helyet a széken az asztalfőn, s karját a
támlára tette.
– Az biztos, hogy nem fenyegetőztünk volna azzal, hogy odaküldünk néhány
embert, akik majd megerőszakolják.
– Ki beszélt itt erőszakról? – kiáltotta Calvieri tettetett hitetlenkedéssel.
– Ne színészkedjen! Mindketten pontosan tudjuk, mire gondolt.
– Telefonálni fog még kettő óra negyvenöt perc előtt – mondta Calvieri.
– És ha mégsem? – kérdezte a lány kihívóan.
– Telefonálni fog, maradjunk ennyiben – mondta Calvieri és a tévé
képernyőjét kezdte figyelni. – Mi történik?
– A holland miniszterelnök beszédet mond arról, hogy szerinte miért
szükséges az európai közösség létrejötte – felelte Ubrino.
– Még mindig semmi hír Bellimről?
Ubrino megrázta a fejét.
– Továbbra is a külügyminiszter képviseli az olasz kormányt.
– Nagyon jó.
Calvieri egy pár percig a képernyőt nézte, majd felállt és elővett egy doboz
cigarettát a zsebéből. Üres volt. Összegyűrte és dühösen a falhoz vágta.
– Van egy cigarettád? – kérdezte Ubrinót.
– Az utolsó szálat húsz perccel ezelőtt szívtam el – mondta Ubrino
bocsánatkérő hangsúllyal, vállvonogatva.
– Remek. Még előttünk van az egész este, de már elfogyott az összes
cigarettánk.
Calvieri az egyik asztalhoz ment és kiforgatta a fiókokat.
– Tollak, papír, mentacukor bezzeg van benne! De sehol egy rohadt cigaretta.
– Miért, mégis mit várt? – kérdezte Sabrina. – Ez egy konferenciaterem, nem
pedig trafik.
 Calvieri visszatolta a legalsó fiókot, majd felhúzta az ingujját, hogy
megnézze az óráját.
– Már 2 óra 39 perc…
– Tempus fugit – mondta Sabrina és a faliórára pillantott.
– Még hat perce van.
Calvieri ekkor nekitámaszkodott az asztalnak, majd keresztbe fonta a karját a
mellkasán.
– Telefonálni fog. Maga talán nem így tenne? Vagy nem hiszi, hogy
beváltom a fenyegetést Alexisen? Mint ahogy azt sem hiszi el, hogy
megnyomnám ezt a gombot, ha szükséges…
– Biztos vagyok benne, hogy bizonyos körülmények között igenis
megnyomná.
– Ezt meg hogy értsem?
– Mint azt korábban is mondta, ugyan ki venné komolyan, ha valójában nem
lenne képes arra, hogy beváltsa a fenyegetéseit? De most még nem nyomná meg
a gombot… Túl sok vesztenivalója van.
– Ha olyan helyzetbe kerülök, hogy rákényszerülök, igenis meg fogom
nyomni a gombot. Hiszen akkor már nem lenne vesztenivalóm – mondta
Calvieri, egyetlen kézlegyintéssel jelezte, hogy nem kívánja folytatni a témát. –
Ez felesleges spekulálás csupán. Bellini le fog mondani, a pénzt kifizetik, a vírus
pedig sértetlenül visszakerül a hatóságok kezébe.
– Reménykedjünk benne, hogy az ELA is jól értelmezte a forgatókönyvet –
mondta Sabrina és ismét az órára nézett. Összesen három percük van még. Most
is olyan biztos abban, hogy telefonálni fog?
– Természetesen – felelte Calvieri közönyös hangon.
Hallgatásba burkolóztak. Mindkettőjüket lekötötték gondolataik.
Sabrina tudta, hogy Calvieri nem nyomná meg a gombot. Nem teheti meg.
Nem volt megalomániás, hiába hitték róla ezt a többiek. Ó sokkal jobban
kiismerte őt már náluk. Még Ubrinót is sikerült megtévesztenie. Igaz, ez nem
ment valami nehezen. Halványan elmosolyodott, amikor Ubrinóra nézett, aki a
tévé előtt üldögélt, s olyan volt, akár egy gyerek. Sabrinának megvoltak a maga
kételyei a fickó értelmi képességeit illetően. Úgy érezte, nem is érti, miről van
szó a konferencián. Lassú felfogású, együgyű embernek tűnt, de ugyanakkor
igen veszélyesnek is. Igaz, őt nem fogja bántani, amíg Calvierinek szüksége van
rá. Biztosan túszként használják majd, ha el akarják hagyni az épületet, miután
megkapták a kikövetelt pénzösszeget. És akkor mi lesz? Hirtelen ekkor döbbent
rá, hogy az élete Calvieri kezében van. Nem volt valami megnyugtató érzés.
Calvieri megtornáztatta az ujjait, de a fájdalom belenyilallt a kezefejébe.
Ismét elővette zsebéből a távirányítót, s lassan megforgatta. Mintha ettől
enyhülne valamelyest a fájdalom. Furcsa… Tekintete a telefonra tévedt. Ez az
átkozott ELA! Mi van, ha Kozanakis mégsem tudta elérni a merénylőt? Mi van,
ha felrobban a bomba? Ki fogják üríteni az épületet. És akkor mi lesz? A
gomb… Mosolygott magában. Megnyomná vajon? Sabrina szerint nem. De csak
ő maga tudja a választ, senki más.
Ha nagyon szorul a hurok, akkor…
Megszólalt a telefon.
Villámgyorsan felkapta.
– Calvieri?
– Épp itt az ideje – felelte Calvieri azonnal megismerve Kozanakis hangját.
Az órájára pillantott: 2 óra 44 perc volt. Épp hogy időben van…
– Nos, mit sikerült megtudnia?
– A Semtex egy fehér Audi Quattro csomagtartójában van. Ott parkol nem
messze az épülettől.
– A rendszáma?
– Nem emlékszik rá – felelte Kozanakis tétovázva.
– Remek. Van valami egyéb ismertetőjegye?
– Egy egyszínű pléd a hátsó ülésen. Csak erre emlékszik.
– És ha a csomagtartót felnyitják…?
– Nos, igen – hangzott a válasz. – Felrobban, ha megpróbálják kinyitni.
– Remek munkát végzett, Andreas.
– De mégis mi folyik itt? – követelte Kozanakis. – Lenyomoztattam a
számát. Tudom, hogy most is ott van az Offenbach Központban…
– Igen, ez igaz – felelte Calvieri.
– Az ELA már hónapok óta tervezte ezt az akciót…
– Úgy látom, nem tartja a kapcsolatot a testvérszervezetekkel – vágott közbe
Calvieri. – A Vörös Brigádoknak valami sokkal fontosabb és igen nagy
horderejű akciója folyik jelenleg éppen itt. Hamarosan hallhat majd róla a
hírekben is. De addig hallgasson róla. Már csak Alexis miatt is.
– Ez nagyon sokba fog kerülni magának, Calvieri.
– Biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni – mondta Calvieri és
letette a telefont. Sabrinára mosolygott.
– Nos, mit mondtam magának?
– Hogy értette azt, hogy benne lesznek a hírekben? – kérdezte a lány
gyanakodva. – Azt hittem, az egésznek épp az volt a lényege, hogy a médiát
mindvégig távoltartják az ügytől.
– Igen, amíg itt vagyunk. De amint elértem a célomat, nyomban összehívok
egy sajtótájékoztatót. Azt akarom, hogy tudja meg az egész világ, hogy mi
történt itt ma. És mindent részletesen kitálalok majd. A nyugati kormányok
teljes kapitulációját. Azokét, akik nyilvánosan megesküdtek arra, hogy sohasem
hajtanak fejet az úgynevezett terrorizmus előtt. Megszégyenülnek majd és
hitelüket vesztik a világ szemében. A Vörös Brigádok pedig megdicsőül. De
ennél is fontosabb, hogy eljut üzenetünk forradalmártársainkhoz, akik a világ
legkülönbözőbb tájain az igazságért harcolnak. És ez az üzenet így szól: Győzni
fogunk. Mi fogunk győzni!
– Maga álmodozó – mondta Sabrina, majd szomorúan rázta meg a fejét.
 – Igen? – kérdezte Calvieri szinte nem is tőle, hanem inkább önmagától,
miközben felemelte a kagylót, hogy felhívja Philpottot.

Philpott nekiállt Kolchinsky listájának tanulmányozásához, miután beszélt

Calvierivel. Az egyes és kettes csapat van a legközelebb a helyszínhez. A
személyi hívón jelzett nekik, majd elmélyülten rágcsálta kialudt pipája szárát.
Türelmetlenül várta a hívásukat. Tekintete állandóan az asztali órára tévedt,
miközben valósággal repültek a percek.

Graham és Marco alig néhány perccel azután, hogy beszéltek Philpott

ezredessel, meg is találták az Audi Quattrót. Úgy ötven yardra volt az épülettől.
Igazán jó helyet találtak a bombának. Az egyszínű pléd ott hevert a hátsó ülésen.
Diplomata rendszám volt a kocsin, amiről később persze kiderült, hogy hamis.
– Egy kis darab drótra van szükségem, hogy kinyissam az ajtót – mondta
Marco.
– A francba vele! – felelte Graham, miközben felkapott egy követ a közeli
virágágyásból, és bedobta vele a sofőr felöli ablakot.
Azután benyúlt a kitört ablakon, hogy kinyissa az ajtót. A pléddel nagyjából
letakarította az üvegszilánkokat az ülésről.
A két biztonsági őr, akik őrhelyükről látták, ml történt, már futottak is
feléjük. Az egyik őr Graham mellkasának szegezte a fegyvere csövét, közben
németül ráparancsolt, hogy tegye a kezét a kocsi tetejére. Graham nyomban
gyomorszájon vágta. Az őr úgy zuhant el, mint egy homokzsák. A másik őr
Marco felé vetődött, de Graham Berettájának csövével találta szembe magát.
Whitlock és Paluzzi pillanatokon belül odaérkeztek, miután felfigyeltek az
üvegcsörömpölésre. Whitlock nyomban leszorította Graham fegyvert tartó
kezét, Paluzzi pedig már nyúlt is NOCS kártyája után, amikor Vlok kilépett az
épületből, s futva elindult feléjük. Odakiáltott az őrnek, hogy hagyja békén
Grahamet. Az őr engedelmeskedett a parancsnak. Vlok az eszméletlenül fekvő
férfihoz ment, majd a másik őrt magához rendelve közölte vele a bombariadó
tényét. Az őr Vlok utasításának engedelmeskedve ezután nekiállt, hogy
szétoszlassa a már köréjük gyűlő kíváncsiskodók gyűrűjét, majd szerencsétlenül
járt társához sietett, aki a nyitott kocsiajtó mellett feküdt.
– Mondja, mindenféleképpen muszáj volt? – kérdezte Vlok, miközben az
eszméletlenül fekvő őrre mutatott.
– Majd később megbeszéljük. A bomba hamarosan felrobbanhat – mondta
Graham, majd elhallgatott, közben az órájára nézett. – Pontosan tizenegy perc
múlva.
– Nem tudja hatástalanítani? – kérdezte Vlok.
– Nincs elég időnk, de megfelelő felszerelésünk sem ahhoz, hogy
hatástalanítsam – mondta Whitlock. – Nincs más megoldás, el kell vinnünk
innen a kocsit, amilyen hamar csak lehet.
Graham már be is ült a volán mögé, hogy beizzítsa.
 – Kell lennie valahol itt a környéken egy elhagyatott helynek – mondta
anélkül, hogy felpillantott volna. – Odavisszük, otthagyjuk, és nyugodtan
felrobbanhat…
– Túlságosan veszélyes – mondta Paluzzi. – A robbanástól lavina keletkezhet
a környező hegyekben. Talán nem is egy, hanem akár több lavina… Ezt nem
kockáztathatjuk meg.
A motor nagy nehezen beindult, majd lefulladt.
Graham dühösen káromkodott egyet, majd benyúlt a volán alá, hogy még
egyszer megkísérelje beindítani.
– Hát most mitévők legyünk? – kérdezte Vlok nyugtalanul.
– Víz. Ez a megoldás – felelte Whitlock egy pillanatnyi gondolkodás után.
– Víz? – kérdezte Vlok a homlokát ráncolva.
– Egy kisebb tó is jó lesz. Ha vízbe tudjuk süllyeszteni a kocsit, akkor
rövidzárlat keletkezik, s nem fog felrobbanni.
– Van itt egy tó nem is olyan messze – mondta Vlok. – De nagyon kicsi.
– Milyen messze?.
Vlok tanácstalanul vállat vont.
– Kocsival úgy öt percnyire lehet innen.
– Hallottad? – kérdezte Whitlock Grahamtől.
– Igen, hallottam. Ahogy be tudom indítani, megyünk.
Az újabb próbálkozás után a motor nagy nehezen ugyan, de újból beindult.
Graham intett nekik, hogy szálljanak be.
– Mi a terved? – kérdezte Whitlock.
– Majd meglátod. Egyelőre csak szánjatok be!
Graham ekkor Paluzzihoz fordult.
– Ti pedig számoljatok be az ezredesnek a történtekről.
– Hogy fogtok visszajönni? – kérdezte Marco.
– Bízd csak ránk – felelte Graham, miközben becsukta az ajtót.
– Sok szerencsét – mondta Paluzzi és tenyerével búcsúzóul rá vert egyet a
kocsi tetejére.
Graham kitolatott a parkolóból, majd hirtelen visszatekerte a volánt, s
elindultak a piros-fehér sorompó felé.
– Mégis hogyan gondoltad? – kérdezte Whitlock a hátsó ülésről.
– Itt parkol egy rendőrautó a főbejárat előtt. Elkísérhetne minket a tóig.
Akkor fele annyi idő alatt odaérünk.
– Elméletileg – mondta Vlok.
– Ezt meg hogy érti? – kérdezte Graham, miközben Vlokra nézett a
visszapillantó tükörből.
– A legrövidebb útvonal a Lottersee felé, ez ugyanis a tó neve, a Berne-Thun
úton halad. Most csak a kamionok használják, mert időközben elkészült az N6-
os út. Nagyon keskeny, és ráadásul kacskaringós, ahol az előzés gyakorlatilag
lehetetlen.
 – Ez percről percre egyre jobb lesz – morogta Graham az orra alatt, majd
finoman a fékre lépett, amint közeledtek a sorompóhoz.
– Azt nem mondtam, hogy nagy lesz a forgalom – mondta Vlok, hogy
megnyugtassa Grahamet. – A legtöbb kamion ma már az N6-os utat használja.
De gondoltam, jobb lesz, ha tudja, mi vár ránk.
Graham megállt, de nem állította le a motort. Vlok kiszólt az őrnek, hogy
nyissa fel nekik a sorompót. Az utasítást, s át is hajtottak alatta. Megálltak a
rendőrautó mellett. Vlok kiszállt, igazolta magát, s a volán mögött ülő
egyenruhás rendőrrel közölte, hogy bomba található a Quattro csomagtartójában.
Az eleinte hitetlenkedve hallgatta, majd oldalt hajolt, s kinyitotta neki az
utasajtót. Vlok beszállt mellé. A rendőr beindította a motort.
– Várjon! – kiáltotta Graham a rendőrnek a sziréna vijjogása közepette. – Te
is szállj át! Ha bele kell hajtanom a tóba, nem akarom, hogy még utas is legyen
mellettem.
Whitlock bólintott, majd kikászálódott a Quattróból, s átszállt a járőrautóba.
Graham hüvelykujjával jelezte a rendőrnek, hogy minden rendben, s a járőrkocsi
csikorgó gumikkal elhúzott mellőle. Graham a műszerfal órájára pillantott.
Nyolc perce maradt még. Egyesbe tette a Quattrót és követte a rendőrkocsit.
Felmentek az N6-os útra, s a gyorssávban haladtak, arra kényszerítve a többi
autóst, hogy húzzanak le előlük. Amikor a járőrkocsi hirtelen áttért a középső
sávba, s Graham is követte, egy Seat Maigát hirtelen fékezésre kényszerített a
gyors manőverrel. A sofőr dühösen dudált rá. A rendőrautó ezután a szélső
sávban talált helyet, majd jelezte, hogy letérni készül az útról a következő
kereszteződésben. Vagy harminc yarddal odébb Graham hangosan káromkodott
egyet. Már nem tudott áttérni a szélső sávba, mert a rendőrautó mögött
folyamatos konvoj keletkezett. Megvárta, amikor már csak pár yardra volt a
leágazástól. Akkor hirtelen nagy gázt adott, s bevágott a szélső sávba, majd
onnan egyenesen a leágazásba. Csikorgó fékek hallatszottak mögötte, s fémek
sorozatos csattanásának zajai követték egymást. Nem nézett hátra. A kocsik nem
haladtak túl nagy sebességgel. Nem keletkezhetett komolyabb kár. Legfeljebb
egy-két lökhárító, egy-egy lámpabura, de semmi súlyosabb. Követte a
rendőrautót most már a régi Berne-Thun úton.
Hamarosan azt is megtudta, mire gondolt Vlok, amikor azt mondta, itt
gyakorlatilag képtelenség lesz előzni. Az út kétsávos és igen keskeny volt, s a
sűrű kanyarok miatt gyakorlatilag beláthatatlan. Tőle balra vagy kétszáz láb
mélységű szakadék, jobbra pedig toronyként magasló meredek sziklafal.
Követte a rendőrautót egy éles kanyarban, már morgott is magában, mert egy
hatalmas kamion haladt közvetlenül előttük. Idegesen nézte az órát. Még hat
perce van hátra. Keze fejével megtörölte izzadt homlokát, miközben bevette a
kanyart. A rendőrautó most már szorosan rátapadt a kamionra, és a sofőr csak
arra várt, hogy kijussanak a kanyarból és megelőzhessék. Egy pillanatra
kilendült a kamion mögül, de végül mégsem merte megkockáztatni, hogy a
beláthatatlan útszakaszon megelőzze. Graham idegesen harapdálta a szája szélét.
Így sohasem fognak a tóhoz érni. Tudta, hogy át kell vennie a kezdeményezést.
Nincs más választása. Összeszorította a fogait, s kihúzott a rendőrautó mögül.
Elhúzott mellette. Közben azonban újabb kanyar következett. A járőrkocsi kissé
lemaradt, hogy beférjen közé és a kamion közé. Graham azonban pontosan
tudta, hogy ezzel is csak az idejét vesztegetné. Rögtön folytatnia kell az előzést.
A Quattro és a kamion egymással párhuzamosan vették a kanyart.
A kamion sofőrje látta meg elsőként a szembejövő kamiont, kétségbeesetten
próbálta visszainteni Grahamet. Hátranézett. Már nem tud leszakadni a kamion
mögé. Túlságosan nagy a távolság.
Nem maradt más választása, mint hogy megpróbálja elkerülni az ütközést.
Jobbra kormányozta a kocsit, közben néhány ujjnyira húzott el a kamiontól. Az
balra húzta a volánt, s a szembejövő kamion oldalát súrolva haladt tovább. A
Quattro oldalba kapta a sziklafalat, s végighúzta mindkét ajtót, még mielőtt
Grahamnek ideje lett volna visszakormányozni a kocsit az útra. A
visszapillantóba nézett. A két kamion megállt, a rendőrautó viszont nem.
Graham az órára nézett. Már csak három perce van. És még sehol sem látja a
tavat. Ekkor úgy döntött, hogy legvégső esetben legurítja a kocsit az útról, ha
még a következő percben sem tűnik fel a tó. Lesz, ami lesz – lavina, vagy bármi
más, akkor sem fog öngyilkosságot elkövetni egy átkozott terroristabomba
miatt. Már épp arra gondolt, kinézi magának a helyet, ahonnan leguríthatja a
kocsit a mélybe, amikor észrevette az útjelző táblát. LOTTERSEE – 500 m.
Még így is nagyon húzós lesz. S ekkor tőle balra végre feltűnt a tó vize.
Nyugalma révén a Champlain tükrére emlékeztette, de a méreteit tekintve annak
csak töredékének tűnt.
Az út most már meredeken lejtett. Egy újabb jelzőtábla következett.
Közvetlenül utána keskeny földút vezetett le a tóhoz. Tekintetével
végigpásztázta a környéket. Egy stéget vett észre alig ötven yardra tőle.
Tökéletes. Hirtelen elkanyarodott a stég felé. Sehol egy teremtett lélek. Az egész
környék kihaltnak tűnt. Óvatosan felhajtott a stégre, attól tartva, hogy a
fagerendák talán nem elég erősek ahhoz, hogy megtartsák a kocsit. De stabilnak
bizonyult a szerkezet. Az órájára nézett. Egyetlen perce maradt mindössze. Úgy
döntött, kiugrik a kocsiból, még mielőtt az a vízbe zuhan, és akkor már nem
olyan nagy a kockázat. Ki tud úszni a partra, mire a kocsi elsüllyed, hisz az is
eltart egy pár másodpercig. Épp elég ideje lesz ahhoz, hogy elússzon a
közeléből.
Gázt adott. Minden izmát megfeszítve arra koncentrált, hogy a megfelelő
pillanatban induljon. Kicsatolta a biztonsági övét és megrántotta az ajtókilincset.
Nem akart kinyílni. A kocsi már a levegőben repült, egyenesen előre, majd orral
lefelé zuhanni kezdett. A víz nyomban áramlani kezdett befelé. Kétségbeesetten
próbálta a vállával kilökni az ajtót, ám az meg sem moccant. Biztosan megsérült
a zár, amikor meghúzta a kocsi oldalát. Már csak az utasajtón keresztül mehet. A
kilincs után nyúlt. A kocsi orra ekkor hirtelen előrebukott, Graham pedig
nekiütődött a szélvédőnek. Úgy érezte, mintha perzselne a tüdeje. Ha eléri innen
az utasajtó kilincsét…
Whitlock ekkor már tudta, hogy valami nincs rendjén. Látta, hogy Graham az
ajtóval küszködik, még mielőtt a Quattro eleje eltűnt volna a vízben. Kipattant a
rendőrautóból, letépte magáról a kabátját a Browninggal együtt, s a stég végéhez
futott. Amikor a vízbe vetette magát, a Quattrót már teljesen elnyelte a tó. Mély
lélegzetet vett, s lebukott a víz alá. Látta, amint a kocsi kerekei leérnek a meder
fenekére. Amint közelebb ért, azt is látta, hogy Graham már az utasajtóval
kínlódik. Whitlock erre mindkét kezével megragadta a kilincset, jobb lábával
pedig ki támasztotta magát. Nagy nehezen kinyitotta az ajtót. Graham
kétségbeesetten próbálta kipréselni magát az igencsak szűk ajtórésen. Amint
kiszabadult, nyomban felúsztak a felszínre, ahol egy pillanatra megtorpanva
mély levegőt vettek, majd kiúsztak a stégre. Vlok és a rendőr segítették ki őket a
vízből. Egy hajszálon múlott…
Whitlock ekkor leguggolt Graham mellé és egyik kezét gyengéden rátette a
vállára.
– Jól vagy?
– Igen – felelte Graham. – Nem tudom, meddig bírtam volna ki, ha nem jössz
értem. Kösz, haver.
Whitlock vállat vont, majd felállt és felsegítette Grahamet is.
– Forró zuhanyra van szükségünk. És át kell öltöznünk, még mielőtt
tüdőgyulladást kapunk.
A rendőrre nézett.
– Vissza tudna vinni minket a szállodába?
– Naná – felelte az vigyorogva.

12.

Rust az íróasztala mögött üldögélt. Előtte ott hevert a dosszié a 9. akciócsoport

párizsi ténykedéséről szóló beszámolóval. Már negyedszerre olvasta el, de
képtelen volt bármit is megjegyezni belőle. Mindig csak arra az átkozott fiolára
gondolt. Az órájára pillantott. 3 óra 30 perc. Egy, másfél óra telt el azóta, hogy a
hengert elvitték a laborba. Még legalább fél órába telik, mire meglesznek az
eredmények. Talán még annál is több időre van szükségük. A várakozást most
már elviselhetetlennek érezte. Belekortyolt a kávéba. Teljesen kihűlt.
Visszaköpte a csészébe, és már épp azon volt, hogy újabb adagot főz magának,
amikor végre kopogtattak az ajtón. Az asztalán lévő monitorra nézett. Scheffer
volt az.
Kinyitotta az ajtót.
Philpott éppen telefonált, amikor Graham és Whitlock beléptek az irodába. Intett
nekik, hogy foglaljanak helyet.
– Köszönöm, hogy értesített, Jacques – mondta végül, majd letette a kagylót
és feléjük fordult. – Épp most kapták meg az eredményt a laborból. A fiolában
egyszerű csapvíz volt.
– Nem mondhatom, hogy meglepődtem – felelte Whitlock.
– Mint ön is mondotta, túlságosan is egyszerű lett volna.
– Elmondta Vlok, hogy mi történt a kocsival? – kérdezte Graham.
– Igen. Már értesítettem a tűzszerészeket. A többi az ő dolguk.
Philpott az asztalon álló órára nézett.
– Alig kilencven percünk maradt a határidőig. Azt szeretném, ha most
visszamennének a többiekhez, és folytatnák az épület átfésülését.
– És mi van, ha találunk még egyet? – kérdezte Graham.
– Most már nem lesz időnk arra, hogy azt is elküldjük Zürichbe
laborvizsgálatra.
– Megkértem Jacques-ot, hogy küldjön ide nekünk egy Magnox-hengert.
Hasonló azokhoz a tartályok, amikben mérgező nukleáris hulladékot szoktak
tárolni, de persze jóval kisebb annál. A helikopternek most már fél órán belül itt
kell lennie. Ha megtaláljuk a fiolát, belehelyezzük ebbe a tartályba, és addig sem
árthat…
– De mi van akkor, ha ez az újabb fiola is csak csali? – kérdezte Graham.
– Előbb találjunk egyet – hangzott Philpott kitérő válasza. Majd hívta
Paluzzit és Marcót, hogy mondják meg, pontosan hol vannak, hogy Graham és
Whitlock mielőbb csatlakozhassanak hozzájuk.

A telefon húsz percen át néma volt.

Majd öt percen belül kétszer is kicsengett. Az első hívó Emilé, a helikopter
pilótája volt. Jelentette, hogy megérkezett az Offenbach Központba a Magnox-
tartállyal. Philpott arra kérte, maradjon ott a helikopterben a leszállópályán.
A második hívó Michele Molinetti volt. Philpott azonban hirtelen nem tudta
hova tenni a neve alapján.
– Talán azt kellett volna mondanom, Molinetti kapitány vagyok a NOCS-
től…
– Hát persze – felelte Philpott, és most már valóban emlékezett rá. – Calvieri
lakásán van, Milánóban, ugye?
– Igen, pontosan.
– Találtak valamit? – kérdezte Philpott.
– Egy noteszt, benne címekkel. Egy titkos rekeszbe rejtve találtunk rá a
hálószoba padlója alatt. Csupa Olaszországban ismert terrorista neve szerepel
benne. Egy kivételével. A név mellett azonban nincs cím, csak két telefonszám.
Az egyik otthoni, a másik munkahelyi. Már megkérdeztem a központtól. Zürichi
szám mind a kettő.
 – Zürichi? – ismételte Philpott és a tolla után nyúlt. – Akkor mindjárt
kiderítjük…
– A név Helga Dannhauser – mondta Molinetti, majd bediktálta a két
telefonszámot. – Itt Olaszországban nem szerepel a nyilvántartásunkban.
Valamelyik európai terroristaszervezettel kell, hogy kapcsolatban álljon. Ám mi
sohasem hallottuk még ezt a nevet.
– Köszönöm a hívást, kapitány.
– Csak remélhetem, hogy több szerencséjük lesz vele, mint nekünk volt. Már
végigellenőriztük az összes nevet, még mielőtt megtaláltuk volna a noteszt.
Tulajdonképpen némileg megkönnyebbültünk, hogy nem hozzánk vezetnek a
szálak. Pedig valójában csak újabb zsákutcába jutottunk.
– Amint megtudok valamit, értesítem. Valahol megvan Calvieri lakásának a
száma…
– Paluzzi pontosan tudni fogja. Viszonthallásra, uram. És sok szerencsét.
Philpott ezzel letette a kagylót és nyomban hívta Paluzziékat.
Whitlock hívta vissza az irodát. Philpott arra kérte, azon nyomban küldje fel
hozzá Paluzzit. Amikor Paluzzi megérkezett, Philpott tájékoztatta a Molinetti-
féle telefonhívásról.
– Helga Dannhauser? – kérdezte Paluzzi elgondolkodva, miközben azt a
papírt nézte, amit Philpott az imént nyomott a kezébe. – Ez a név nekem semmit
sem mond.
– Szeretném, ha felhívná ezt a két számot a másik készülékről. Én magam is
megtettem volna, de azt hiszem, a maga német tudásával jobban elboldogulunk,
mint az enyémmel.
Paluzzi átment a másik irodahelyiségbe, s leült a titkárnő íróasztalához.
Először az otthoni számot hívta. Vagy egy percig hagyta kicsengeni, de nem
vették fel. Azután a munkahelyi számmal próbálkozott.
– Guten Tag, ZRF – szólt bele egy női hang.
– Beszélhetnék kérem Helga Dannhauserrel? – mondta Paluzzi németül.
– Tudja, melyik osztályon dolgozik?
– Sajnos, nem. Egy barátjától kaptam meg ezt a számot, amikor ő nálam járt
Berlinben. Őszintén szólva még azt sem tudom, mit jelent a ZRF.
– Zurich Rundfunk Firma. Független televíziós társaság. Én ugyan senkit
sem ismerek itt Helga Dannhauser néven, de kapcsolom a személyzeti osztályt.
Lehet, hogy a hölgy új munkatárs nálunk.
Hamarosan kapcsolták a személyzeti osztályt. Azt az információt kapta, soha
senki sem dolgozott a cégnél ezen a néven.
Megköszönte a titkárnőnek a segítséget, majd letel le.1 kagylót. Izgatottság
lett hirtelen úrrá rajta. Pontosan tudta, hogy jó nyomon jár. Ismét felemelte a
kagylót és felhívta a rendőrkapitányságot.
Arra kérte őket, nézzék meg a Helga Dannhauser nevet, majd az első
telefonszámot. A nevet betáplálták a központi számítógépbe, s pár másodperc
múlva kiderült, hogy a telefonszám Miss Ute Rietler néven van nyilvántartva.
Ismét tárcsázta a ZRF számát és Ute Rietlert kérte.
A hírszerkesztőséget kapcsolták. A telefonba ez alkalommal egy férfihang
szólt bele.
– Beszélhetnék Ute Rietlerrel, kérem?
– Ute jelenleg nincs itt – felelte a hang. – Bernben van, az európai
csúcstalálkozón.
Paluzzi letette a telefont, majd felpattant az asztaltól, s a belső irodába sietett,
ahol nyomban elújságolta Philpottnak, mire jött rá.
– Kell lennie még valakinek – mondta Paluzzi. – Ez így túlságosan is
egyszerű lenne.
– Igen, szerintem is. Lehet, hogy csak elővigyázatosságból vette fel a nőt a
listára hamis néven – mondta Philpott s felemelte a kagylót. A sajtószobát hívta,
s Ute Rietlert kérte a telefonhoz. Hosszas csend után a recepciós szólt bele
ismét.
– Miss Rietler úgy húsz perccel ezelőtt visszament a szállodába. Csak egy
óra múlva jön vissza. Kapcsoljam esetleg valamelyik kollégáját?
– Köszönöm, nem szükséges. Személyes ügyben keresem. Melyik
szállodában szállt meg?
– Nem tudom, uram.
– Kérem, derítse ki – mondta Philpott.
A recepciós pár perc múlva jelentkezett ismét.
– Az Ambassadorban, a Seftigenstrassén. Tudja, hol van?
– Majd megtalálom, köszönöm.
Philpott felírta magának egy papírlapra a szálloda nevét, az utcát, majd átadta
Paluzzinak.
– Azt szeretném, ha most rögtön átmennének oda C. W.-vel. Ez a nő az
utolsó esélyünk. És az ég szerelmére, kérem, iparkodjanak! Már csak negyven
percünk van. Lejár a határidő.
Paluzzi zsebre vágta a cetlit és kiviharzott a szobából.
Philpott hátradőlt, majd a telefonra meredt.
– Azt hiszem, mégis csak elkapjuk.

Paluzzi csak jóval odébb, a szállodától egy háztömbnyire talált üres

parkolóhelyet. Futva érkeztek a szállodába, kettesével véve a lépcsőfokokat,
majd a recepciós pulthoz siettek.
– Segíthetek? – kérdezte a szőke hajú recepcióshölgy mosolyogva.
– Ute Rietlert keressük. Melyik a szobája? – kérdezte Paluzzi.
A recepciós beütötte az adatot a számítógépbe.
– A 240-es lakosztály. Felszólok neki, hogy keresik. Szabad lesz a nevüket?
– Nem szükséges, a munkatársai vagyunk – felelte Paluzzi és mosolyt
erőltetett az arcára. – Már vár minket.
 – A második emeleten van. A liftből kilépve jobbra – mondta a recepciós,
majd egy másik vendég felé fordult, aki már türelmetlenül várta, hogy
bejelentkezhessen.
Mindkét lift foglalt volt, ezért inkább a lépcsőt választották. Whitlock
megállt a második emeleten, hogy az órájára nézzen. Mindössze húsz percük
maradt. Bellimnek hamarosan be kell jelentenie lemondását. Paluzzi nyomába
eredt a 240-es lakosztály felé. Paluzzi határozottan kopogott az ajtón. Nem
érkezett válasz odabentről.
– Mi van, ha nincs itt? – suttogta Whitlock.
– Itt kell lennie – felelte Paluzzi és ismét bekopogott.
– Ki az? – kérdezte egy női hang.
– Rendőrség.
Az ajtó kinyílt ugyan, de a biztonsági lánc rajta volt.
– Hol van az igazolványuk?
Paluzzi elővett egy hamis carabinieri-jelvényt és feltartotta a nő elé.
Whitlock a maga hamis Scotland Yard kártyáját kapta elő, melyet a New York-i
kiképző központban kapott.
– Olasz és brit rendőrség? Maguknak nincs joguk intézkedni itt, Svájcban…
– A csúcstalálkozó miatt vagyunk itt. Néhány kérdést szeretnénk feltenni
önnek, ennyi az egész.
Egy pillanatig már-már azt hitték, még erre sem lesz hajlandó. Majd az ajtó
becsukódott, a nő leemelte róla a láncot és ismét kinyitotta. Ute Rietler
kifejezetten szép, vörös hajú nő volt. Harminc körülinek látszott. Bő szabású,
fehér fürdőköpenyt viselt, de még így is nyilvánvaló volt, hogy tökéletes az
alakja.
– Remélem, nem a fürdőkádból kellett kiszállnia miattunk – mondta Paluzzi.
– Már éppen törölközni kezdtem, amikor kopogtatott – felelte a nő és
becsukta utánuk az ajtót. – Negyven percen belül vissza kell érnem az
Offenbach Központba, úgyhogy nem nagyon érek rá. Mit akartak kérdezni
tőlem?
– Egy régi barátja felől szeretnénk érdeklődni – mondta Paluzzi, miközben
vett magának egy kis szőlőt az asztalon lévő gyümölcsöstálból. – Tonino
Calvieri a neve.
– Kicsoda? – kérdezett vissza a nő szemöldökét ráncolva.
Whitlock alaposan figyelte az arcát. Egyáltalán nem reagált a név hallatán.
Még csak meg sem rebbent a szeme. De végül is a ZRF hírműsorának
kulcsembere. Ezt Philpott mondta, aki mobiltelefonon szólt utánuk, miután
elindultak. Azaz olyan nő, aki nem engedheti meg magának, hogy kiüljenek
arcára az érzelmei. Hivatásszerűen színészkedik. És el kell ismerni, nagyon jól
csinálja.
– Sohasem hallotta még Tonino Calvieri nevét? – kérdezte Paluzzi, miközben
a szekrényre támaszkodott.
Ute zsebre dugta a kezét, s elgondolkodva a szájába harapott.
 – Nem, azt hiszem, nem.
Ám végül mégis bólintott.
– Várjon csak, nem az a terrorista, aki épp most lett a Vörös Brigádok új
vezére? Pár nappal ezelőtt kaptunk róla egy rövid hírt. De mi közöm van nekem
ehhez az emberhez?
– Majd ön elárulja nekünk, Miss Rietler – mondta Paluzzi.
– Én elmondom önnek? Ugyan mit? – csattant a nő hangja.
– Vajon miért szerepelt az ön telefonszáma a noteszében, amit Milánóban a
lakásán rejtett el?
– Ez mégis csak túlzás!
– Hol van a fiola, amit tőle kapott, hogy rejtse el? – vágott közbe Paluzzi
könyörtelenül.
– Elég a vádaskodásból! Azonnal hívom a szálloda biztonsági embereit…
Eltűnt a hálószobában és felkapta a telefont.
– Én a maga helyében letenném a telefont, kisasszony – mondta Paluzzi az
ajtóból. – Vagy nevezzem inkább Miss Dannhausernek?
A nő teste megfeszült. Ujjai görcsösen szorították a telefont. Vége a
színjátéknak. Letette a kagylót, majd leült az ágy szélére. A szőnyeget bámulta.
Paluzzi felemelte a bekeretezett képet az éjjeli szekrényről. Szeme hirtelen
összeszűkült a felismeréstől.
– Mi az? – kérdezte Whitlock, miközben a szeplős kisfiút ábrázoló képet
nézte.
– Kiköpött apja. És én még azt hittem, már mindent tudok Calvieriről.
– Ez itt Calvieri fia? – kérdezte Whitlock döbbenten.
– Jobban nem is hasonlíthatna az apjára – mondta Paluzzi, közben Ute
Rietlerre nézett. – Odaadta magának a fiolát, ugye?
– Nem tudom, miről beszél – felelte a nő, de meggyőződés nélkül.
– Ute, segítenie kell nekünk! – mondta Paluzzi halkan.
– Nem tudok.
– Miért?
– Azt mondta, mindent kitereget a múltamról, ha nem teszem meg, amit kér.
– Ennek semmi értelme, Ute – mondta Paluzzi. – A múltját részletesen
ismerjük. Mindent tudunk magáról. Együtt kell működnie velünk. Ez az
egyetlen lehetősége.
– Nem tudok… – felelte a nő.
– És mi lesz a fiával, ha magát életfogytiglanra ítélik, mert konspirált egy
terroristával? Akkor állami gondozásba veszik. Nem hiszem, hogy valaha is
viszontláthatja még. Ezt szeretné?
Hosszú csend következett. Ute Rietler az érzéseivel küszködött. Amikor
végül mégis megszólalt, alig lehetett hallani a hangját.
– A közvetítő kocsink alvázára van ragasztva. Ott parkol a főkapu közelében.
Whitlock a szomszédos szobába sietett, hogy felhívja Philpottot.
 – Nem tudom, mi van benne. Higgyék el nekem! – könyörgött a nő. – Tony
azt mondta, még ma érte jön valaki… Ez minden, amit tudok.
– Mikor ismerkedett meg Tonival?
– Rómában, nyolc évvel ezelőtt. Néhány barátomnál jártam akkoriban,
miután a szüleim meghaltak egy autóbalesetben Bonn közelében. A Vörös
Brigádok egy összejövetelén találkoztam vele. Első pillantásra egymásba
szerettünk. Legalábbis én akkor így éreztem. Később kiderült, hogy csak egy
voltam számos barátnője közül. Alig pár hónapja ismertük egymást, amikor
kiderült, hogy terhes vagyok. Akkor hirtelen kijózanodtam. Azt szerettem volna,
ha normális családban nő fel a fiam, nem pedig anarchisták és gyilkosok között.
Tony nagyon megértő volt ugyan, de nem volt hajlandó otthagyni a Vörös
Brigádokat. Azt mondta, ott van a helye közöttük. Én pedig úgy döntöttem, új
életet kezdek. Azt akartam, hogy Bruno sohase ismerje meg az apját. Tony
segített nekem. Megrendeztük a halálomat. Mintha egy hajóbaleset során
vesztem volna az Adriába. Eltűntnek nyilvánítottak, azután egy idő múlva
halottnak. Ő szerzett nekem útlevelet Ute Rietler néven. Úgy döntöttem, itt,
Svájcban kezdem újra. Levágattam a hajamat, befestettem, kontaktlencsét
kezdtem hordani szemüveg helyett. A ZRF-nél kaptam állást. A többit,
gondolom, már amúgyis tudják. Tónit nem láttam azóta és nem is hallottam
felőle. Csak a múlt héten hívott fel, hosszú idő után. Segítséget kért tőlem. Azt
mondtam, nem akarom, hogy bármi közöm legyen a Vörös Brigádokhoz, de
azzal fenyegetett, hogy kiteregeti a múltamat Európa minden bulvárlapjában, ha
nem vagyok hajlandó segíteni neki. Mi mást tehettem volna? Tegnap este
elmentem a szállodába, ahol lakik, és elhoztam egy kis csomagot a recepcióról.
Az utasítást a fémhenger mellett találtam egy papírra írva. Nem tudtam, mi van
benne…
Hangja ekkor elcsuklott. Egy könnycseppet kitörölt a szeme sarkából.
– Állami gondozásba fogják adni Brúnót?
– Nem – felelte Paluzzi, közben megállt az ajtóban és visszanézett rá. – Azt
is megígérem, hogy mindent megteszünk annak érdekében, hogy ne jusson
nyilvánosságra a neve ennek az ügynek a kapcsán.
A nő erőtlenül elmosolyodott, majd kezével eltakarta az arcát, halkan
sírdogálni kezdett.
A másik szobában Whitlock ott állt az ablak mellett, szórakozottan figyelte a
forgalmat odalent az utcán.
– Kész? – kérdezte Paluzzi.
– Persze – mondta Whitlock, majd Paluzzi után indult, aki már várta az
ajtóban.
– És mi volt odabent?
– Majd a kocsiban elmesélem – mondta Paluzzi, közben kinyitotta az ajtót.
Whitlock kilépett a folyosóra, s ösztönösen is az órájára pillantott. 4 óra 46
perc.
Philpott Grahamet és Marcót küldte a fioláért. Vlok odarendelt nekik egy
szervizkocsit, mely ekkor már az épület mögött parkolt. Marco szállt be a volán
mögé, s nyomban beindította a motort. Graham beszállt mellé. Marco egyesbe
tette, lassan elhajtottak a több tucatnyi közvetítőkocsi mellett. Végigmentek a
sorompóhoz vezető úton, s közben figyelték, melyik kocsi lehet az ZRF-é. Ám
sehol sem látták, amit kerestek. Egy őr közeledett a kocsijukhoz a sofőrablak
felől. Marco megkérdezte tőle, tudja-e, hol parkol a ZRF közvetítőkocsija. Az őr
tanulmányozni kezdte a kezében lévő papírokat. Végiglapozta mindet, majd
bekönyökölt a nyitott ablakon és megmutatta Marcónak a kocsi helyét a
térképen, melyet az előző éjjel készített róluk. A pázsitos térség mögött, az út
közelében több közvetítőkocsival egyetemben állt. Marco megköszönte a
segítséget. Megfordult a kocsival, és elindultak a pázsiton át a cél felé. Ám a
füves térséghez érve hirtelen lefékezett. Előttük a földön szanaszét kábelek
tekergőztek. Nincs más választásuk, gyalog kell továbbmenniük innen.
Graham kiszállt, és a kábeleken óvatosan átlépdelve elindult egy fehér autó
felé, melynek mindkét oldalán fekete betűkkel díszelgett a felirat: ZRF. Marco
követte és óvatosan körülnézett. Graham már lehajolt, a kocsi alját tapogatva
kereste a fémhengert. Nem valószínű, hogy Ute Rietler bemászott volna a kocsi
alá csak azért, hogy minél messzebbre ragassza fel azt.
Hangokat hallottak. Két férfi közeledett a szomszédos kocsihoz. Beszálltak
és becsukták az ajtót. Graham intett Marcónak, hogy visszafelé haladjon, ó
pedig hátulról kezdi a keresgélést. Marco bólintott, s a kocsi elejéhez ment,
Graham pedig a hátsó részt kezdte nézegetni. Elővett a zsebéből egy kisebb
zseblámpát és felkattintotta. Végigpásztázta vele a kocsi alját. Főleg a szélét
figyelte. Ekkor azonban ismét nyílt a kocsi ajtaja. Lekapcsolta a lámpát. Kiszállt
egy férfi, megállt alig néhány lépésre onnan, ahol Graham mozdulatlanná
dermedve görnyedt a kocsi alatt a füvön. Németül kiáltott valamit, s egy perc
múlva egy doboz cigaretta repült feléje. Ám amikor nem sikerült elkapnia,
Graham egy pillanatra azt hitte, épp mellette fog landolni. Nem így történt. A
doboz a kocsi lépcsőjének peremén állt meg. Egy kéz jelent meg és felkapta. A
férfi ezután pár lépéssel odébbment. Graham mélyet sóhajtott. Amikor ismét
felkattintotta a zseblámpát, egy kéz érintette meg a lábát. Hirtelen megfordult, s
tarkóját alaposan beverte a kipufogócsőbe.
Marco elnézést kérve emelte fel a kezét, s megtapogatta az overall zsebét.
– Megvan? – suttogta Graham.
Marco rábólintott.
– A sárhányó alá volt erősítve.
Graham kikászálódott a kocsi alól és megtapogatta sajgó tarkóját. Egy férfi
ekkor hirtelen kiszállt a ZRF kocsija mellett parkoló autóból. Megállt a legalsó
lépcsőn és gyanakodva nézegette őket.
Marco talpra állt, leveregette a ruhájáról a füvet és szomorúan rázta a fejét.
 – Nem is gondolná az ember, milyen rozsdás alul! Még arra sem igazán
alkalmas, hogy hétvégenként furikázzanak vele. A maga helyében megnézetném
ezt a kocsit is.
A férfi egy darabig figyelte őket, amint visszaszálltak a kocsiba, majd vállat
vont és odébbállt. Marco beindította a motort, aztán gyorsan kitolatott az útra.
– Kilenc percünk van még, hogy a helikopterhez vigyük a hengert – mondta
Graham. – De ha a hátsó kijárat felé megyünk, akkor sohasem érünk oda. A
főbejárat az egyetlen esélyünk.
– Az nem fog menni. Hogyan jutunk át a detektoron? – vetette ellen Marco.
– Muszáj. Menni fog.
Marco körbehajtott a parkolón, majd megállt a főbejárat előtt.
– Fuss, ahogy csak bírsz! – mondta Graham. – A lépcsőn menj, mert lehet,
hogy lezárják a liftet még mielőtt a helikopterleszállóhoz érsz.
– És te mit csinálsz?
– Valakinek fedeznie is kell téged. Akármi is történne velem, nehogy
visszafordulj! Csak fuss tovább!
Marco bólintott. Graham megveregette a vállát és kipattantak a kocsiból. A
fotocellás ajtó automatikusan kinyílt előttük. Marco lépett be elsőként. A
detektor nyomban vijjogni kezdett. Azonnal futásnak indult, de az egyik őr
máris a nyomában volt s rákiáltott, hogy azonnal álljon meg. Graham a vállával
ellökte az őrt, amint az a pisztolya után nyúlt. A fegyver kipördült a kezéből.
Nyomban ott termett azonban egy másik őr is.
Graham a földre teperte, majd mindkét pisztolyt felkapta a földről és Marco
után iramodott. A két őr rádión kért erősítést. Mást nemigen tehettek. Graham a
lépcsőhöz ért, még mielőtt a közelébe férhettek volna. Szerencsére nem mertek
rálőni, mivel az előcsarnok tele volt a sajtó embereivel. Csak akkor állt meg,
hogy kifújja magát egy cseppet, amikor már az ötödik emeletre érkezett. De még
ekkor sem értek a nyomába. Mély levegőt vett, majd továbbfutott, kettesével
szedve a lépcsőket. Felért a tizedikre. Még mindig nincsenek itt a biztonságiak.
Mi folyik itt? Vagy talán a helikopternél fogják várni? De honnan tudják, hogy
oda igyekszik? Nekitámaszkodott a falnak, gyorsan berúgta az ajtót, mely a
helikopterparkolóhoz vezetett. Ekkor sem dörrent el lövés, hiába készült rá.
– Michael? – kiáltotta egy hang a helyiség másik végéből.
Nyomban ráismert Kolchinsky hangjára.
Más különben sem hívná őt Michaelnek.
– Michael, te vagy az? – kiáltotta ismét Kolchinsky.
Graham letörölte az izzadságot a homlokáról és kilépett az árnyékból a
fényre. Vlok is ott állt Kolchinsky és Marco mellett, kezében egy adóvevővel.
– Azt gondoltuk, lehet, hogy a főbejáraton jöttök majd, hogy időt spóroljatok
– mondta Kolchinsky. – Úgyhogy amikor megtudtuk, hogy két karbantartó
elindult felfelé a lépcsőn, Dieter kiadta az utasítást a biztonságiaknak, hogy
szabad utat engedjenek nektek a helikopter felé.
 – Hát te aztán tudod, hogyan kell elrontani az ember örömét, Sergei – mondta
Graham szinte mosolyogva.
Kolchinsky az órájára pillantott.
– Még négy percünk maradt. Végül is jöhettetek volna lifttel is. Úgy talán
kevésbé lett volna fárasztó.
Graham mosolygott, amikor Kolchinsky a telefonhoz ment, hogy felhívja
Philpottot.

– Nem tart velünk? – kérdezte Calvieri Sabrinától, s a tévé előtt álló három szék
egyikére mutatott.
– Itt sokkal tisztább a levegő – vágott vissza Sabrina élesen.
– A humorát azért nagyra értékelem. Főleg mert vesztésre áll – mondta
Calvieri, miközben leült az egyik székre és összedörzsölte kezeit. – Azóta várok
erre a pillanatra, hogy a PCI hatalomra jutott. Már két éve. Enzo Bellini
nyilvános megszégyenülése…
– Öt óra van – mondta Ubrino, miután az órájára pillantott. – Most már
bármelyik pillanatban jöhetnek.
Calvieri bólintott.
– Csak a cigaretta hiányzik. Majd meghalok érte.
– Én is pont így vagyok vele – morogta Ubrino, majd újabb szem cukrot vett
elő a dobozból, amit a fiókban találtak.
A tévé képernyőjére meredtek, amin a svájci elnök tűnt fel. Belépett egy
ajtón, majd az asztalhoz ment, helyet foglalt, végignézett az előtte ülő tucatnyi
újságírón. A kamerák és fényképezőgépek vakui szüntelenül villogtak. Egy
újságíró már feléje kiáltotta kérdését, de a svájci elnök nyomban feltartotta a
kezét, hogy csendet kérjen.
– Hölgyeim és uraim, köszönöm, hogy megjelentek itt ma este – mondta az
elnök angolul. – Azért hívtam össze ezt a sajtótájékoztatót, hogy tájékoztassam
önöket egy bizonyos o ügyben. Elterjedt ugyanis az a hír, mely szerint az olasz
miniszterelnök, Signore Enzo Bellini egészségi okokra hivatkozva ma
lemondani készül hivataláról. Igaz, hogy reggel nem érezte jól magát, s nyilván
ezért születhetett meg a pletyka, de örömmel jelenthetem önöknek, hogy csak
egy enyhébb lefolyású influenzáról van szó. Épp az imént találkoztam Signore
Bellinivel, s arra kért, biztosítsam önöket arról, hogy nem fog lemondani. Sem
ma, sem pedig belátható időn belül…
– Hát ez meg miről beszél? – kiáltotta Calvieri egyenesen a képernyőnek.
Idegesen dörzsölgette kezeit a szája előtt. – Ez valami színjáték lesz. Bellimnek
le kell mondania!
Megcsörrent a telefon.
Calvieri olyan hevesen pattant fel, hogy közben felborította a székét.
– Gondoltam, megvárom, míg végignézi a sajtókonferencia elejét, csak
azután hívom fel – mondta Philpott.
 – Mi ez a színjáték, Philpott? – csattant Calvieri hangja. Lebegő után
kapkodott. – Megmondtam, mi történik, ha nem teljesítik a követeléseimet.
Végzetes hibát követnek el, ha…
– Megtaláltuk a fiolát.
Calvieri szeme keskeny résnyire szűkült a bizonytalanságtól.
– Hol?
– A műhelyben.
Calvieriből kirobbant a nevetés, annyira megkönnyebbült ennek hallatára.
– De számítottunk arra, hogy valami csapda lesz – folytatta Philpott. – Épp
ezért továbbnyomoztunk azután is, hogy megtaláljuk. Miss Rietler nagyon
készségesnek bizonyult, úgyhogy végre az igazi fiolának is nyomára
bukkantunk. Vagy Miss Dannhauserként ismeri talán a hölgyet? Hiszen ezen a
néven szerepelt a noteszében, amit Milánóban találtunk a lakásán.
Calvieri belesápadt. A szék után nyúlt, majd lassan leült.
– A laboreredmények negyedórával ezelőtt érkeztek meg – mondta Philpott.
S tudta, hogy most nem torpanhat meg. Túl késő visszakozni innen, még akkor
is, ha téved. És ha Calvieri rájön, hogy csak blöfföl, akkor a jóisten legyen
velük. – A kutatóink megállapították, hogy ebben vannak a vírusok. A fiolát
kiemelték a hengerből további vizsgálatok céljából. Most már nem árthat
senkinek.
Calvieri letörölte az izzadságot a szeme környékéről.
– Még nincs vége a játszmának, ezredes. Van még egy adunk. Sabrina. Ő a
mi útlevelünk a szabaduláshoz. És ne becsülje le a képességeinket. Mert nekünk
nincsen vesztenivalónk. Már nincs.
– Ha Sabrinának akár csak egyetlen hajaszála is meggörbül…
– Nem fog. Már amennyiben pontosan azt teszik, amit mondok. És, meg se
próbálkozzanak valami kommandósakcióval lecsapni ránk. Ugye, nem akarja,
hogy a maga lelkén száradjon Sabrina halála?
Calvieri ezzel letette a kagylót. Alaposan megdörzsölte az arcát, majd
Ubrinóra nézett.
– Rájöttek, hogy Helga benne van.
– Hogyan? – kérdezett vissza Ubrino. – Azt mondtad, semmiképp sem
akadhatnak a nyomára.
– Tudom, mit mondtam – csattant Calvieri hangja, közben ujjaival idegesen
beletúrt a hajába. – Megtalálták a nevét meg a telefonszámát egy régi
noteszemben. A lakásomban, a padló alatt. Pedig nem is emlékszem, hogy
odaraktam volna. Azt hittem, minden nyomot eltüntettem, ami rá utalhat.
Istenem, mit tettem?
– Most mindennek vége. Dugába dől a terve. És maga semmit sem tehet –
mondta Sabrina elégedett mosollyal. – Akár fel is adhatja ezen a ponton. Tony,
magának vége. A bukott vezért senki sem szereti. Még a Vörös Brigádok sem.
– Sta zitta! – kiáltotta Ubrino, és előhúzta a Berettát.
 – Hagyd békén! – sziszegte Calvieri, és a fegyver csövét a szőnyeg felé
irányította. – Szükségünk van még rá, hogy kijussunk innen!
– Húzni fogják az időt.
Calvieri megrázta a fejét.
– Akkor elhalasztották volna a konferenciát. Nem… nem fogják teljesíteni a
követeléseinket. Ez most már teljesen nyilvánvaló.
– Akkor nyomd meg a gombot!
Calvieri elővette a zsebéből a távirányítót, s a tenyerébe fektetve bámulta.
– A fiolát már elvitték vegyelemzésre. Mi értelme van egy üres hengert
felrobbantani?
– Lehet, hogy csak blöfföltek. Már nincs vesztenivalónk. Nyomd meg
nyugodtan!
– Nem – kiáltotta Calvieri, miközben tekintete lángra gyúlt. – Túlságosan
régóta dolgozol együtt Zocchival. Még ha a fiola benne is van a hengerben,
ugyan mit érek el azzal, ha több millió ártatlan embert megölök vele? Semmit.
Egyáltalán… semmit.
Ubrino Sabrinára nézett.
– Magának volt igaza. Sohasem akartad megnyomni a gombot, igaz?
– Soha – mondta Calvieri védekezően. – De ők ezt nem tudhatták. Akkor
elsőre nem fogadták volna el a követeléseinket. Lélektani hadviselés volt. Nem
jöttél rá?
– Én hittem neked, Tony. És te így fizetsz a bizalomért.
Ubrino ekkor Calvierire szegezte a pisztolyt.,
– Add ide a távirányítót!
– Ahhoz előbb meg kell ölnöd engem – mondta Calvieri kihívóan. – És ezt
nem teheted meg, ugye? Nincs elég eszed ahhoz, hogy egyedül végigcsináld.
Ubrino egy pár pillanatig elgondolkodott, majd visszadugta a Berettát a
helyére.
– Amint ez az egész véget ér…
– Akkor megölsz. Ez biztos – ismételte Calvieri közönyös vállrándítással, s a
telefon után nyúlt, hogy felhívja Philpott irodáját.
– Mit mondott, uram? – kérdezte Whitlock, miután Philpott letette a telefont.
– Egy helikoptert akar, húsz perc múlva felszállásra készen. Amivel
elhagyhatják az országot. Sabrinát túszként viszik magukkal – fordult Philpott
Paluzzihoz. – Azt akarom, hogy az embereivel azonnal tisztítsák meg a terepet.
Csak a mi helikopterünk lehet odafent.
Vlok felé intett.
– Dieter, azt szeretném, ha ön is velük menne, hogy minden rendben legyen.
Vlok bólintott, és elsietett Paluzzival.
– Sergei, te és Mike nézzetek szét az ötödik emeleten. Elvileg most ugyan
senki sem tartózkodhat ott, de jobb lesz, ha alaposabban meggyőződtök róla.
Kolchinsky és Graham távoztak.
Philpott ekkor Kuhlmannhoz fordult.
 – Reinhardt, azt szeretném, ha egy-egy őrt állítanának minden egyes szintre,
hogy Calvieri és Ubrino akadálytalanul eljussanak a lifttel a helikopterhez.
– Gondoskodom róla – mondta Kuhlmann, majd nyomban indult is, hogy
végrehajtsa az utasítást.
– És én? – kérdezte Whitlock gyanakodva. – Én mit tegyek?
– Mondd csak, szerettél volna valaha helikopterpilóta lenni?

Megcsörrent a telefon.
Calvieri vette fel.
– Három percet késtek.
– Maga szabta a feltételeket, nem én – felelte Philpott.
– Készen áll a helikopter?
– Igen.
– És a lift?
– Megállítottuk az ötödik emeleten. Ahogyan kérte.
– Ha egyetlen gyanús lépés…
– Akkor megöli Sabrinát. Ezt már mondta korábban is – vágott közbe
Philpott.
– Ha együttműködünk, sértetlenül szabadon engedjük, amint megérkeztünk a
célállomásra. Majd holnap reggel felhívom magát a szállodában és pontosan
megmondom, hol találják meg a lányt. Addig pedig… ciao – mondta Calvieri és
letette a kagylót. Ubrinóhoz fordult. – Hozd a lányt.
– Miért nem te hozod? – vágott vissza Ubrino.
– Miért ne menjek inkább magamtól? – kérdezte Sabrina és felállt.
Ubrino megragadta a karját, majd a Berettát a lány nyakának szorította.
Calvieri kinyitotta az ajtót, s megragadta Sabrina másik karját. Kivezették a
lányt a néptelen folyosóra. Minden ajtó zárva. A lift nyitott ajtóval állt a folyosó
végében. Furcsa csend honolt mindenütt. Ubrino Sabrina karjába mélyítette
ujjait, közben a lift felé terelte a lányt. Calvieri az ajtón tartotta a szemét. A
Beretta ravasza felhúzva. Nem mintha komolyan gondolta volna, hogy
Philpotték próbálkozni fognak valamivel. Megható a lojalitásuk… Olyasmi, ami
a Calvieri-félék számára teljesen ismeretlen. Az ő lojalitása az ügynek szólt,
nem a szereplőknek. Ubrinóra nézett. Zocchi katonás modora rányomta a
bélyegét. Ubrino hirtelen veszélyessé vált számára. Megölné őt abban a
pillanatban, hogy felszállnak a levegőbe. Nem, ezt nem kockáztathatja meg. De
most még igenis szüksége van Ubrinóra. Ahogy neki is őrá. Tiszavirág életű
szövetség lett hát hajdan oly szoros barátságukból.
Ubrino bevezette Sabrinát a liftbe. A Berettát még most is a lány nyakához
szorította. Calvieri behátrált a liftbe és becsukta az ajtót.

Whitlock beült a Lynx helikopter pilótaülésére, majd Emilé hegyes sapkáját a

fejére húzta. A liftajtót figyelte. Hol vannak?
 A tájékoztatóra gondolt Vlok irodájában. Philpott utasítása egyszerű volt.
Meg kell menteni Sabrinát. Ami azt jelenti, legalább az egyik Fickóval végeznie
kell. Talán mind a kettővel. Kettőjük közül kétségkívül Ubrino a veszélyesebbik
fajta. Calvieri kevésbé tűnik aljasnak. Bár állandóan volt nála fegyver, eddig
nem akadt rá példa, hogy valaha is használta volna. A gyilkolást, az öldöklést,
azaz a piszkos munkát, meghagyta a brigatistáknak. Whitlock megérintette
Browningját, majd lassan körülnézett. A helikopterleszállón a jelzőfények
bekapcsolva. Bern fölé leszállt az éjszaka. Megremegett, amikor könnyű szellő
fújt végig a tetőn. Szórakozottan megigazgatta a sapkáját, amikor ismét a liftajtó
felé fordult. Hol lehetnek?
Hirtelen kinyílt a liftajtó és Calvieri lépett ki rajta. Lassan körülnézett, majd
intett Ubrinónak, hogy kövesse. Ubrino is kilépett. Sabrinát szorosan magához
szorítva vonszolta. Whitlock az ajkába harapott. Nehéz lesz rájuk lőni. Ha elvéti,
az könnyen Sabrina életébe kerülhet. Ám úgy érezte, a tét nagysága most csak
megerősíti önbizalmát.
Calvieri a propellerre mutatott, s ujjaival kört írt le a levegőben. Így jelezte,
hogy azt akarja, Whitlock indítsa be a motort. Whitlock mindenre emlékezett,
amit Emile-től tanult, és megnyomta a motort indító gombot. Közben a
tenyerébe rejtette a Browningot. Most alig tíz yardra vannak a helikoptertől.
Érezte, hogy izzad a keze. Calvieri ért elsőként a nyitott ajtóhoz. Benézett a
kabinba. Miután elégedetten nyugtázta, hogy senki sincs odabent, beszállt.
Ubrino odavezette Sabrinát az ajtóhoz. Calvieri megragadta a lány karját, hogy
segítsen neki beszállni. Ubrino óvatosan körülnézett, majd belekapaszkodott az
ajtóba, ám amikor felhúzódzkodott volna, Sabrina belerúgott. Épp a halántékán
találta. Ubrino a betonra zuhant, a Beretta pedig kipördült a kezéből. Whitlock
ösztönösen is Calvierire fogta a Browningot, majd a szeme sarkából észrevette,
hogy Ubrino közben talpra állt és elindult a Beretta felé. Egy másodperc
töredékéig Whitlock tétovázott. Sabrina ekkor Calvierit a kabin falának
taszította. Az fájdalmában felhördült, a Berettát pedig kiejtette kezéből.
Whitlock kirúgta az utasajtót, majd rálőtt Ubrinóra, aki Sabrina hátának szegezte
a fegyvert. A golyó a fején érte Ubrinót. Nyomban szörnyethalt, s teste a földre
zuhant. Whitlock Calvierire szegezte a Browningot, Sabrina ezalatt pedig
odébbrúgta a Berettát a betonra.
Graham és Paluzzi a lövés hallatára előugrottak a lépcsőházba vezető ajtó
mögül, s a helikopterhez futottak. Philpott, Kolchinsky és Kuhlmann is ott
voltak mögöttük. Graham magához vette a két Berettát, majd ráparancsolt
Calvierire, hogy szálljon ki a helikopterből. Calvieri kiugrott, lassan a feje fölé
emelte kezét. Paluzzi megmotozta és zsebre vágta a távirányítót. Megtalálta
Sabrina bilincsének kulcsát is. Miután kinyitotta, kisegítette a lányt a
helikopterből. Sabrina elvette az egyik Berettát Grahamtől, s bedugta a
válltáskájába.
Whitlock leállította a motort, majd kiszállt a pilótafülkéből, gyorsan
Sabrinára nézett.
 – Jól vagy?
– Minden rendben – felelte a lány, miközben megdörzsölgette csuklóját, ahol
a bilincs mélyen bevágódott a bőrébe. – Kösz, C. W.
Whitlock rámosolygott, majd Philpotthoz ment.
– Szép munkát végzett, C. W.
– Köszönöm, uram.
– Bilincselje meg – mondta Philpott, és Calvieri felé biccentett.
– Majd én – mondta Sabrina. Elvette a bilincset Paluzzitól és rákattintotta
Calvieri csuklójára.
– Nincs egy cigarettája? – kérdezte Calvieri Kolchinskytól.
– Egész délután nem tudtam rágyújtani.
Kolchinsky elővett egy doboz cigarettát a zsebéből. Egy szálat Calvieri
szájába dugott és meggyújtotta. Calvieri elsőre mély slukkot szívott belőle, majd
felemelte összebilincselt kezeit, s kivette szájából a cigarettát. Mélyet sóhajtott,
majd Philpottra nézett.
– Nem fogom egyedül elvinni a balhét. Nikki Karost a házában találják,
Korfu szigetén.
– Karos él? – horkant fel Paluzzi. – Ez nevetséges! Miké és én ott voltunk,
amikor megölték.
– Csak megrendezték a halálát. A maguk kedvéért – mondta Calvieri
Paluzzinak.
– Megfigyelés alatt tartjuk a házat…
– Nem gondolja, hogy ezt ő is tudja? – vágott közbe Calvieri. – Mit gondol,
miért bocsátotta el Boudien a személyzetet? Hogy valóban úgy nézzen ki,
mintha Karos meghalt volna.
– A saját két szememmel láttam, amikor meghalt – csattant Graham hangja.
– Nem tudom, hogyan sikerült megrendeznie az egészet, de az biztos, hogy
Nikki Karos él. Én csak tudom, hiszen ma reggel beszéltem vele telefonon.
Philpott Grahamhez fordult.
– Graham, Sabrina… Menjenek, és derítsék ki, mi az igazság! Emilé még ma
este odaviszi önöket.
– Majd én elviszem őket, Malcolm – mondta Kolchinsky.
– Emilé nem katonai pilóta. Ha Karos valóban él, lehet, hogy golyózáporral
fogadnak minket.
– Rendben van – mondta Philpott egy percnyi gondolkodás után.
Whitlockhoz és Paluzzihoz fordult.
– Kuhlmann beleegyezett. Kapunk két órát, csak azután kell átadnunk
Calvierit a helyi rendőrségnek. Szedjenek ki belőle mindent, amit csak tudnak,
mielőtt továbbviszik.
– Hol kérdezzük ki? – kérdezte Paluzzi.
– Vlok irodáját nyugodtan igénybe vehetik erre a célra.
– És mi legyen Ubrinóval? – kérdezte Whitlock a holttestre nézve.
 – A rendőrség hamarosan itt lesz. Kuhlmann meg én itt maradunk, hogy
tájékoztassuk őket. Most pedig induljanak. Vigyék el innen Calvierit, még
mielőtt megjönnek a rendőrök.
Whitlock és Paluzzi azzal elvezették Calvierit, majd eltűntek a lépcsőházban.
Kolchinsky az órájára pillantott. Eldobta a cigarettacsikket, és gondosan
eltaposta.
– Hosszú lesz az út. Azt hiszem, jobb, ha minél előbb indulunk.
– Mennyi idő alatt érhetünk Korfura? – kérdezte Sabrina.
– Te vagy a navigátorom, neked kell tudnod. Majd kiszámolod.
Graham és Sabrina sokat sejtető pillantást váltottak, majd követték
Kolchinskyt a helikopter felé.

– Üljön le – mondta Whitlock Calvierinek, majd a Vlok íróasztala mögötti

székre mutatott.
– És ezzel mi lesz? – kérdezte Calvieri a csuklóját mutatva Whitlock felé.
– A bilincs? Egyelőre marad.
– Vagyis… miről van szó? – kérdezte Calvieri, miközben helyet foglalt.
– Hogyhogy miről? – kérdezte Paluzzi gyanakodva.
– Miért vagyok én itt? Miért nem adtak át a helyi rendőrségnek?
– Két órán belül ez is megtörténik – mondta Whitlock. – Akkorra jönnek
magáért hivatalosan.
– És addig?
– Remélhetőleg hajlandó lesz együttműködni velünk – mondta Whitlock. –
Hosszú távon csak jól járhat, ha így cselekszik.
– És pontosan mit jelent maguknál az, hogy együttműködés?
– A kézjegyével ellátott írásos vallomást – mondta Paluzzi.
– És miért jó ez nekem? Nem valószínű, hogy megbocsátanak…
– Az ítélet talán enyhíthető valamelyest – mondta Whitlock.
Calvieri hátradőlt és mosolyogva nézett maga elé.
– Vagyis három életfogytiglani kapok négy helyett. Nem valami nagy
ösztönzés.
Paluzzi az asztalra támaszkodva előrehajolt, közben Calvieri szemébe nézett.
– Az ítélet egy részét olasz börtönben fogja letölteni. És ez azt jelenti, hogy
védelemre lesz szüksége. Csak egy telefonomba kerül, s az összes sitten ülő
brigatista elkerül abból a börtönből, ahová magát viszik. El tudja képzelni, mit
csinálnának magával a neofasiszta rabok? És az őrök egyetlen ujjukat sem
fogják mozdítani magáért…
– Igaza van.
Calvieri tekintete félelemről árulkodott. Idegesen felnevetett.
– Nagyon érti a dolgát. Tudja, hogyan kell tárgyalni, Paluzzi.
Paluzzi az ajtó felé indult.
– Nos, akkor hozok magának papírt a másik irodából.
– Paluzzi! – kiáltott utána Calvieri. – Egy szál cigaretta is jól esne.
 – Majd meglátom, mit tehetek magáért – felelte Paluzzi, miközben becsukta
maga után az ajtót.
Whitlock leült a pamlagra és Calvierire nézett.
– Miért állt össze Karosszal? Hiszen maguk tökéletes ellentétei egymásnak.
– Szükségünk volt egymásra. Nekem arra, hogy finanszírozza az akcióinkat,
neki pedig arra, hogy új életet kezdhessen a világ egy másik csücskében. Nem
ismerem az egész történetet, de azt hiszem, sok az ellensége. Tudta, hogy csak
idő kérdése és lecsapnak rá.
– Vagyis a hatóságok jelenlétében rendezte meg a saját halálát, hogy az a
lehető legmeggyőzőbb legyen?
Calvieri rábólintott.
– Tudta, hogy így lehetősége nyílik arra, hogy tiszta lappal kezdhesse újra az
életét, amint elhagyja Korfut.
– És hogy egyeztek meg, mennyit kap?
– Húsz milliót.
– És ez az összeg honnan származott volna? Hiszen a százmilliót öt
terroristaszervezet között akarta elosztani – mondta Whitlock, de nyomban
elhallgatott, majd bólintott maga elé. – Persze csak négy kapott volna belőle. Az
ötödik részt Karosnak szánta.
– Pontosan. A nyugatnémet Vörös Hadsereg sohasem volt benne az
akcióban. Karosnak azonban voltak összeköttetései Berlinben, akik felvették
volna helyette a pénzt.
– És ki bérelte fel a Francia testvéreket? – kérdezte Whitlock.
– Karos. Dolgoztak neki már korábban is. Én csak egyszer beszéltem
Carlóval telefonon. Amikor azt kértem, hogy rendezzék meg a velencei
lövöldözést. Ennyi az egész. Segítettek abban, hogy elterelődjön rólam a gyanú.
Whitlock a szemöldökét ráncolta.
– Még mindig van valami, amit nem értek. Hogyan sikerült figyelmeztetnie
Ubrinót, hogy Mike, Sabrina és Fabio elindultak a villába?
– Személyi hívó volt a zsebemben, amit állandóan magammal hordok.
Ubrinónál van a párja. Megegyeztünk, hogy csak végszükség esetén fogom
használni. Felvette a kapcsolatot a Francia-testvérekkel, s a többit már maga is
tudja.
Calvieri ekkor előrehajolt és összebilincselt kezeit egymásba kulcsolta az
asztalon.
– Maga volt Anderson, ugye? Abban a pillanatban tudtam, amikor megláttam
magát a helikopternél'. A leírás pontosan magára illett. De ki volt Yardley?
– Nem tudom, miről beszél – felelte Whitlock, de állta Calvieri tekintetét.
– Nem, azt hiszem, mégsem maga volt az – morogta Calvieri és visszadőlt a
székbe.
Paluzzi megérkezett. Letett az asztalra egy írótömböt, egy doboz cigarettát és
egy öngyújtót Calvieri elé, majd kinyitotta a bilincset, s tollat nyomott Calvieri
kezébe.
 – Nos, akkor elkezdhet írni.

13.

Összesen öt és fél óráig tartott az út – beleértve a három rövid megszakítást is,

amikor tankolniuk kellett – mire megérkeztek Korfu szigetére. Kolchinsky egyre
lejjebb ereszkedett a géppel a Khalikiopoulos-lagúna vize fölött. Graham és
Sabrina a pilóta mögött a kabinban ültek. Mindketten fekete gyakorlóruhát
viseltek, melyet a zürichi kiképző központtól kaptak. Sabrinán fekete sapka is
volt, mely alá gondosan elrejtette hosszú szőke haját.
– Készen vagytok? – kiáltotta hátra a válla fölött Kolchinsky.
– Igen – felelte Sabrina, miközben a Berettáját a vállszíjra erősített tokba
tette. Graham is megtöltötte a maga Berettáját, s a pisztolytáskába helyezte.
– Mennyi idő múlva szállunk le?
– Néhány perc kell még – válaszolta Kolchinsky.
– Biztos vagy benne, hogy nincsenek ott a gorillák? – kérdezte Sabrina.
– A jelentésben az áll, hogy nem őrzik a házat – felelte Kolchinsky. –
Boudienen kívül egy árva lelket sem láttak itt az elmúlt két napban.
Graham az övére erősítette az adóvevőt.
– Valahogy mégis olyan érzésem van, mintha az ördögnek tartoznánk ezzel
az úttal.
– Ugyan mit nyerne Calvieri azzal, ha megpróbál átejteni minket? – kérdezte
Sabrina.
– Tudom, hogy látszólag értelmetlen ez a feltételezés, de biztosan
megértenétek, miért vagyok ilyen szkeptikus, ha ott lettetek volna, amikor
Karost lelőtték a teraszon.
A fickót szitává lőtték még mielőtt a földre zuhant volna. Az egyszerűen ki
van zárva, hogy a pasas ezután fogta magát, felállt és mintha mi sem történt
volna, csak úgy odébbállt…
Kolchinsky megdöntötte a helikoptert, s széles ívben közelített a cél felé,
nehogy túlrepülj^nek a ház fölött. A kiépített helikopterleszállón landoltak.
Felfelé fordított hüvelykujjal jelezte utasainak, hogy részéről minden rendben,
már ki is szállhatnak.
– Ha harminc percen belül nem jelentkezünk, akkor fegyverestül berontasz a
házba, oké? – mondta Graham.
– Tudod mit? Azt ajánlom, tegyél róla, hogy erre ne kerüljön sor – felelte
Kolchinsky.
Graham kinyitotta az ajtót és kipattant a betonra. Sabrina követte, majd
becsukta utánuk az ajtót. A helikopter nyomban a levegőbe emelkedett, s
odébbszállt, a lagúna partján található tisztás felé. Kolchinsky úgy tervezte, ott
fogja várni utasításaikat.
 Noha volt egy ösvény, mely egyenesen a házhoz vezetett, ők mégis inkább a
kerülőutat választották. A házat körülvevő sűrű olajfaligetbe tartottak, mivel úgy
gondolták, a fatörzsek miatt lehetetlen észrevenni őket odabentről a házból.
Graham gyengéden Sabrina karjára tette a kezét, amikor a liget széléhez
érkeztek. A háztól innen már csak egy harminc yard széles pázsitos térség
választotta el őket. Az előzetes jelentés szerint a házba egyetlen módon lehet
bejutni: a lift segítségével. Bár látták rajta, hogy fala golyóálló üvegből van,
mégsem voltak igazán nyugodtak. Ha valami gond van, igencsak szűk térbe
lesznek bezárva. És ráadásul számolniuk kellett azzal a lehetőséggel is, hogy
mozdulataikat ipari kamerák segítségével figyelik a házból. Graham először azt
javasolta, másszanak fel az épületet tartó négy hatalmas oszlop valamelyikén, de
ezt az ötletet hamarosan elvetették, amikor kiderült, hogy a betonfelületekből
borotvaéles üvegdarabok állnak ki. Sabrina ekkor azt találta ki, hogy egy
hosszabb kötél segítségével talán fel tudnának mászni a teraszra. Ha azonban a
korlátba riasztó van beépítve, az nyilván abban a pillanatban bekapcsol, amint a
kötélhurok rászorul. Feltéve persze, hogy van ilyen riasztó itt. De ezt azért
mégsem kockáztathatták meg. Újabb ötletet kellett hát elvetniük. Nincs más
választásuk, a lifttel kell próbálkozniuk.
Graham ekkor előlépett a fák közül és villámgyorsan átfutott a lifthez.
Sabrina a nyomába eredt, s amikor megérkezett, a lift másik oldalán állt meg.
Megnyomták a hívógombot, s a lift néhány pillanat múlva meg is jött. Graham a
Berettát lövésre készen, maga elé tartva állt, amikor kinyílt az ajtó. A lift üres
volt. Miután mindketten beszálltak, megnyomta az első emelet gombját. Úgy
döntöttek, hogy emeletenként járják be az épületet, mert így nem kényszerülnek
huzamosan hosszabb időt eltölteni a liftben, mint amennyit feltétlenül
szükséges. Az ajtó becsukódott előttük, s a lift lassan elindult felfelé a ház fala
mentén. Már lehajoltak, amikor az első emelet magasságába értek, hogy így
lépjenek majd ki az ajtón, ám a lift nem állt meg. Graham ekkor megnyomta a
második emelet gombját, de ott sem álltak meg. Csak a harmadik, egyben
legfelső emelethez közeledve lassult le a felvonó. Erezték, hogy pillanatról
pillanatra nő bennük a feszültség, s izzadságcseppek csillogtak az arcukon.
A lift végre megállt, és az ajtó kinyílt. Óvatosan, behajlított térddel siettek ki
a folyosóra, s a Berettával végigpásztázták azt. Sehol egy lélek. Ám a fémajtó
felett egy kamera követte minden, egyes rezdülésüket. A liftajtó ekkor
becsukódott mögöttük. Graham óvatosan felegyenesedett, s már épp ki akarta
lőni a kamera lencséjét, amikor a szemközti fémajtó hirtelen kinyílt. Mindketten
odaszegezték a fegyvert. Úgy tűnt, senki sincs odabent. Mégis kelepcére
gyanakodtak. Sabrina úgy helyezkedett, hogy fedezze Grahamet, miközben a
férfi elindult, hogy belépjen az ajtón. Mintha láthatatlan ököl ütötte volna őket
gyomorszájba. Sabrina a lift előtt ért földet, Graham pedig a falnak csapódott,
majd arccal előre a szőnyegre zuhant. Boudien toronyként magasló alakja jelent
meg az ajtóban. Kezében egy CZ 75-ös pisztolyt tartott. Villámgyors
mozdulatokkal mindkettőjüket lefegyverezte, majd félreállt egy kissé, úgy várta,
hogy talpra álljanak.
Kettőjük közül Graham mozdult meg elsőként. Megdörzsölgette a szemét,
majd fél térdre emelkedett. Pocsékul érezte magát. Mintha villám sújtott volna
belé az imént. Sabrinára nézett, aki mozdulatlanul feküdt a lift előtt. Egy
pillanatig már-már azt hitte, meghalt. Ám a lány kis idő múlva nyöszörögni
kezdett és lassan felült. Tehetetlenül hagyta, hogy Graham talpra állítsa.
Boudien intett feléjük, hogy kövessék.
Az ajtó a nappaliba vezetett. Karos kígyóimádata, mindenütt megnyilvánulni
látszott. Kígyókat ábrázoló nyomatok és fametszetek sorakoztak a falakon,
bronzszobrocskák a vitrinekben. Még a szőnyeg mintázatát is kígyóvonalak
alkották.
Karos pedig ott ült az egyik fotelben.
– Fáradjanak beljebb és foglaljanak helyet – mondta, majd a vele szemközt
lévő pamlagra mutatott.
Boudien megvárta, míg mindketten helyet foglaltak, majd az egyik Berettát
Karosnak adta, a másikat pedig az övébe dugta. Ezután a pamlag mögé állt,
mellkasán keresztbe font karral.
Karos az ölébe tette a Berettát.
– Nagy megkönnyebbülés számomra, hogy mindketten ép bőrrel megúszták.
A műszaki dolgokhoz sajnos sohasem értettem igazán. Most is attól féltem, egy
kissé talán túllőttünk a célon. Pedig minden tervem dugába dőlt volna, ha az
iménti akció, ne adj isten, halálos kimenetelű balesettel végződött volna.
– Áramütés? – kérdezte Graham, miközben megvető tekintettel mérte végig
Karost. – Mi volt ez? Valami fémdetektor?
Karos felemelte a távirányítót a fotel melletti dohányzóasztalról.
– A fémdetektorokat nagyon megbízhatatlannak találtam. Hogy mást ne
mondjak, igen nehéz megtalálni, milyen magasságba szereljük fel őket. Vagy túl
magasra, vagy túl alacsonyra sikerülnek. Ez igazából nem valami megnyugtató
megoldás. Ez a biztonsági berendezés azonban hőérzékelővel működik és a
folyosó mennyezetébe van beépítve. Az emberi test melegének hatására statikus
elektromosságot bocsát ki magából. Ez persze csak egy része a házban található
biztonsági rendszernek. De korábban még nem használtuk. Épp ezért aggódtam
annyira, hiszen nem tudtam, milyen erős sokkot okoz.
– Gondolom, a távirányítóval működteti a liftet és az ajtót is – tette hozzá
Sabrina.
– No meg a kamerákat is – felelte Karos. – így lépésről lépésre követni
tudtam magukat attól a pillanattól fogva, hogy kiszálltak a helikopterből. A
teljes biztonsági rendszer ezzel a távirányítóval működtethető. A technika igazi
csodája.
– Vagyis számított arra, hogy idejövünk? – kérdezte Sabrina.
– Amikor ma délután öt órakor kiderült, hogy Bellini mégsem mond le,
pontosan éreztem, hogy valami nincs rendjén. Tudtam, hogyha Calvierit élve
kapták el, biztosan engem is eláztat. Ő egymaga nem fogja elvinni a balhét.
Úgyhogy gondoltam, legalább egy delegáció érkezésére számítanom kell, Miss
Carver. Vagy az önök szervezetétől, vagy pedig a NOCS-től.
Karos ekkor felállt, majd a Berettát bedugta az övébe. A bárszekrény felé
intett.
– Hozhatok önöknek valami innivalót? Egy brandyt? Whiskyt? Vagy talán
egy bourbont?
– Hogyan tudta ilyen hihetően megrendezni a saját halálát? – kérdezte
Graham, miközben szenvtelen tekintettel nézte Karost.
– Kíváncsi voltam, mikor kérdez rá – mondta Karos, s közben kitöltött
magának egy pohár whiskyt. – Tudja, az évek során meglehetősen sok
ellenséget sikerült szereznem magamnak, s jó néhányan közülük úgy döntöttek,
hogy az életemre törnek. Csak az utóbbi három hónapban kétszer is kísérletet
tettek arra, hogy végezzenek velem. De szerencsére Boudien itt volt, és
meghiúsította az akcióikat. Ám mégsem élhetek úgy egész életemben, hogy arra
számítok, Boudien minden helyzetben mellettem lesz és megment. Rájöttem,
hogy csak egy kiút van számomra. Ha meghalok. Akkor új életet kezdhetek
valahol, távol Korfutól. De nem kockáztathattam, meg, hogy nagyobb összeget
vegyek ki a bankokból épp a halálom előtt. Túlságosan feltűnő lett volna.
Úgyhogy egyezséget kötöttem Calvierivel. Én állom az akció költségeit, cserébe
pedig megkapom tőle a váltságdíj egyötödét. Nos, ez volt a megállapodásunk
lényege.
– Azt elmondta ugyan, hogy miért volt erre szükség, de azt nem, hogy
hogyan vitte mindezt végbe – jegyezte meg Graham.
– Hogy hogyan? Pofonegyszerű az egész. Carlo és Tommaso Francia valaha
kaszkadőrök voltak. Ismerik ennek a szakmának minden csínját-bínját.
Valójában az ő ötletük volt az egész. Az első száz lövés, amit a helikopterről
leadtak, vaktöltény volt. Az akció előtt sok-sok parányi petárdát rejtettek el a
zakóm alá. Azokat pedig egy-egy vérrel telt zacskóhoz erősítették. A saját vérem
volt benne. Így még életszerűbb lett az egész. Boudien az irányítószobában volt,
ő kezelte a detonációt indító gombot. Tulajdonképpen nem sok dolga akadt, csak
arra kellett figyelnie, hogy abban a pillanatban nyomja meg azt, amikor
Tommaso Francia tüzet nyit rám. Amikor lezuhantam a teraszról, egy kifeszített
biztonsági hálóban landoltam, melyet négy megbízható emberem tartott.
Tommaso ezután igazi töltényekkel lövöldözött még odafent a teraszon egy
darabig, hogy lekösse a maguk figyelmét, s ezalatt összetekerhessék és
visszavihessék a hálót a házba az embereim. Mire maga meg Paluzzi a korláthoz
értek, azt hihették, én vagyok odalent a mélyben sziklákon szétzúzódva,
szörnyethalva. És kívánhattam-e volna maguknál tökéletesebb szemtanúkat
mindehhez?
– Zseniális – mondta Graham nagy sokára. – De honnan tudta, hogy ott
leszünk?
 – A Dragotti széfjében elhelyezett bankszámlakivonatok voltak a csalik.
Ebből pontosan tudtam, hogy előbb-utóbb megkeresnek. Úgyhogy amint Paluzzi
felhívott, hogy elindultak hozzám, megkezdhettük a terv végrehajtását. Mint
mondtam, az egész voltaképpen pofonegyszerű volt.
Karos ekkor egyetlen kortyra kiitta a whiskyt, s az üres poharat a bárszekrény
tetejére tette.
– Nos, most hogy kielégítettem mohó kíváncsiságukat, térjünk rá a tárgyra.
Szóljanak ki a pilótájuknak rádión, s mondják meg neki, hogy Boudien és én
megadtuk magunkat. Mondják meg neki, hogy szálljon le a teraszon, hogy
azután továbbvigyen mindannyiunkat. Ha kell, érveljenek azzal is, hogy
túlságosan kockázatos lenne innen egészen a leszálló-pályáig vezetniük minket.
– És mi lesz azután? – kérdezte Sabrina kihívóan. – Végez velünk, a pilótával
elszállíttatja magát meg Boudient, ahová csak akarja, és ott őt is megöli…?
– Ez túlságosan melodramatikusnak hangzik, Miss Carver. Semmi okom
arra, hogy bármelyiküket is megöljem. Már amennyiben persze azt teszik, amit
kérek önöktől. Nekem csak az a fontos, hogy valahogyan elhagyjam ezt a
szigetet.
– És mi van, ha mégsem vagyunk hajlandóak teljesíteni a kérését? – kérdezte
Graham.
– Akkor Miss Carvernek sajnos meg kell halnia – felelte Karos, és a Boudien
kezében lévő fegyverre mutatott.
Graham erre lecsatolta övéről az adóvevőt, bekapcsolta és a szájához emelte.
– Graham, Emile-nek. Hallasz? Vétel…
Sabrina egy pillanatra nem értette. Mi az, hogy Emilé? Graham így próbálja
figyelmeztetni Kolchinskyt… De vajon az ért-e belőle?
Hosszas szünet után a készülék recsegve életre kelt.
– Emile. Graham. Igen, jól hallak. Vétel.
Sabrina némi megkönnyebbülést érzett.
– Elkaptuk Boudient és Karost. Gyere a géppel a teraszra, és vegyél fel
minket. Vége.
– Értettem. Indulok. Vége…
– Tökéletesen csinálta – mondta Karos és újabb pohárnyi whiskyt töltött
magának. – Egészen biztos, hogy nem kérnek?
Graham és Sabrina hallgattak.
– Ahogy gondolják. Pedig nagy kár ezért a finom whiskyért. Oda kellett
volna adnom a két Franciának, amikor utoljára itt jártak nálam. Ők nagyra
értékelték az ilyesmit.
Karos elgondolkodva forgatta a poharat a kezében.
– Tommasót nagyon megviselte Carlo halála. Teljesen kiszámíthatatlan a
viselkedése azóta. Most már csak a bosszú körül forog minden gondolata. Meg
fogja találni magát, Miss Carver. Erre akár mérget vehet.
– Feltéve, hogy nem előzöm meg őt – vágott vissza Sabrina.
Karos elgondolkodott ezen, majd vállat vont, és ismét belekortyolt az italba.
 A hirtelen támadt csendet a már közeledő helikopter zúgása törte meg. Karos
kinyitotta a teraszra nyíló ajtót, s ráparancsolt Grahamre és Sabrinára, hogy
álljanak fel.
– És mi lesz a bőrönddel? – kérdezte Boudien.
– Hozd magaddal! – mondta Karos.
Boudien felkapta a lába előtt heverő fehér bőröndöt, majd Graham hátának
szegezte a CZ 75-öst. – Tegye a kezét a tarkójára!
Graham engedelmeskedett.
– Most pedig menjen lassan az ajtóhoz. Ne forduljon meg!
Boudien pár lépésnyi távolságot tartva követte Grahamet az ajtóhoz. Kiléptek
a fényárban úszó teraszra. Karos ráparancsolt Sabrinára, hogy ő is tegye a kezét
a tarkójára, s ahogyan Boudien tette Grahammel, pár lépés távolságnyira követte
a lányt, nehogy az megszerezhesse tőle a fegyvert.
A helikopter a korlát felett lebegett, a terasszal szembe nézve. Kolchinsky
nyomban felfigyelt Graham rejtett figyelmeztetésére, de tudta, hogy semmit sem
tehet, csak ha már biztonságban tudja társait. Akkor kijátszhatja a saját aduját.
De ez még idő kérdése. Ki kell várnia a megfelelő pillanatot, és akkor majd
lecsap rájuk.
Karos ekkor kilépett a teraszra. Sabrina mögött lépkedett, de arcvonásai
eltorzultak a helikopter motorjának kellemetlen zaja miatt. Intett Kolchinsky
felé, hogy leszállhat a helikopterrel. Kolchinsky azonban továbbra is a
levegőben tartotta a gépet.
– Szóljon már neki, hogy leszállhat! – kiáltotta Boudien Grahamnek.
Graham ekkor lecsatolta övéről az adóvevőt és behajította a medencébe.
Boudien erre a pisztollyal tarkón vágta. Graham előrebukott ugyan, de Boudien
hátulról átkulcsolta a nyakát, még mielőtt a földre zuhanhatott volna. A CZ 75-
öst Graham torkához szorította.
Kolchinsky, aki pilótasapkát viselt, a lift felé fordította fejét. A terasz másik
vége felé célzott, hogy arrafelé adja le a helikopter egyetlen lövedékét.
Megnyomta a gombot. A lift, és vele a fal egy része is valósággal szétrobbant a
lövedék erejétől. Üveg, tégla és malter repült a magasba, hogy azután szinte
záporként zuhanjon vissza a teraszra. Sabrina volt az első, aki talpra állt.
Sikerült megkaparintania a Berettát, melyet Karos kiejtett a kezéből, amikor
pánikba esett és menedéket keresett magának. Sabrina Karosra szegezte a
fegyvert. A férfi a hall bejáratánál lapult. Lassan felállt, majd a magasba emelte
kezét.
– Dobja el a fegyvert! – kiáltotta Boudien a lány háta mögött.
Sabrina Boudienre nézett, de a Berettát még ekkor is Karosra szegezte.
Boudien, akinek arcáról egy sebből vékony csíkban csordogált a vér, a CZ 75-
öst most Grahamre szegezte, aki arccal előre bukva mozdulatlanul feküdt a
teraszon. Sabrina pontosan tisztában volt azzal, hogy ha eldobja a fegyvert, azzal
az UNACO akciósainak egyik alapszabályát szegi meg, mivel teljesíti egy
bűnöző követelését. Ha viszont nem teszi meg, Boudien nyomban végezni fog
Grahammel. Nem volt hát más választása. Karos kitépte a fegyvert a kezéből, s a
lányt a lépcső felé tuszkolta, mely a garázsba, a ház alagsorába vezetett. Graham
nyöszörögni kezdett, Boudien pedig lehajolt hozzá, hogy talpra állítsa. Graham,
aki eddig csupán színlelte az ájulást, váratlanul arcon vágta. Az ütés oldalról érte
Boudient. Miközben Graham fel akart tápászkodni, Boudien belekapaszkodott,
hatalmas csobbanás kíséretében mindketten a medencébe zuhantak.
Sabrina épp Karosra akarta vetni magát, amikor észrevette a királykobrát a
lépcső tetején. Legalább tizenöt láb hosszú lehetett. Magasra emelt fejét ide-oda
himbálta. Még egy-két lépés és elég közel lesz hozzá, hogy lecsaphasson rá.
Úgy tett, mint aki megbotlik, majd hirtelen megpördült a tengelye körül,
megragadta Karost a karjánál fogva és a lépcső felé lökte. A férfi csak az utolsó
pillanatban vette észre a kígyót. A kobra feje azonban hirtelen előrevágódott,
fogai a férfi lábszárába mélyedtek. Sabrina mozdulatlan maradt. Füle botját sem
mozdította Karos segítségért esedező kiáltásai hallatán. A kígyó még mindig
elég közel volt hozzá ahhoz, hogy őt is megtámadja. Nem tehet egyebet, mint
vár.
Grahamnek még sohasem volt dolga olyan erős ellenféllel, mint amilyen
Boudien volt. Mintha egy téglafalba öklözött volna. Vagy mintha egy téglafal
vágta volna szájba őt. Amikor végre sikerült kiszabadulnia Boudien
szorításából, s a medence széle felé igyekezett, Boudien hátulról megragadta
még mielőtt kimászhatott volna a partra, visszarángatta a vízbe. Felkiáltott a
fájdalomtól, amikor Boudien könyöke az arcába csapódott, s szétnyílt tőle az
öltés. Nyomban kicsordult a vére, és vörösre festette körülöttük a kivilágított
medence vizét. J
Boudien ekkor hátulról átkulcsolta a nyakát, s a fejét egyetlen mozdulattal
lenyomta a víz alá. Graham teljes erejével kapaszkodott Boudien karjába, de
nem tudta lerázni magáról annak szorítását. Úgy érezte, mintha egy python
fojtogatná. És egyre jobban szédült. Érezte, hogy hamarosan elveszti az
eszméletét. Még egy utolsó elkeseredett kísérletet tett arra, hogy kiszabaduljon
Boudien szorításából. Hiába minden. Reménytelen volt. Érezte, hogy a víz
valósággal beomlik a szájába. Hirtelen átvillant fejében egy gondolat.
Boudien az övébe dugta a Berettát. De vajon még mindig ott van? Ujjaival
Boudien derekát kereste. Sehol semmi. Pedig itt kell lennie. Ismét megpróbálta.
Ujjai ez alkalommal meg is találták a fegyvert, de amint kihúzta volna az övből,
az kicsúszott a kezéből. Ezután már csak sötétség következett.
És akkor egy tompa puffanást hallott, majd egy másikat, s a nyomás egy
csapásra megszűnt a nyaka körül. Amikor a víz felszínére ért, köhögni kezdett,
köpködte a lenyelt vizet, és a medence szélébe kapaszkodott. Boudien arccal
előre lebegett a víz tetején. Két golyó ütötte seb látszott a hátában.
– Jól vagy? – kérdezte Sabrina aggódva. Letérdelt fölé, s a CZ 75-öst még
mindig ott tartotta a kezében.
Graham egy darabig még levegő után kapkodott, majd a lányra nézett.
– Majdnem elkéstél, igaz?
 – Te sem tehettél volna másképp. Főleg, ha egy tizenöt láb hosszú kobra
tekereg előtted – felelte a lány.
– Miről beszélsz? – kérdezte Graham és mellkasa még mindig zihálva
emelkedett.
– A terrárium, amiben a két királykobrát tartotta, meg-, rongálódott a
robbanástól. Az egyik állat elpusztult, de a másik elszökött.
– És most hol van? – kérdezte Graham, s a lány mellett elnézve egyre csak a
széttört terráriumot vizslatta.
– Utoljára a lépcsőn láttam. Azóta nyoma veszett – mondta a lány, s a
helikopter felé fordult, mely ereszkedni kezdett a terasz fölött.
– És mi van Karosszal? – kérdezte Graham, miközben kiemelkedett a vízből.
– Meghalt. Gyere már, minél előbb el kell tűnnünk innen! Lehet, hogy az
egész szigeten hallották a robbanást. Csak idő kérdése, és nyakunkon lehetnek a
rendőrök.
Bizonytalankodva állt lábra, mégis ellökte magától a lány segítő kezét.
Felkapta a bőröndöt és Sabrina nyomában elindult a helikopter felé, mely már
leszállt a terasz végében.
– Michael, jól vagy? – kiáltotta Kolchinsky, miután Graham bekászálódott a
kabinba.
– Igen, minden rendben – felelte Graham, majd ingujjával letörölte a vért az
arcáról.
– Artába megyünk. Itt van Görögországban. Ott lakik egy barátom, régi
kolléga még a KGB-s időkből. Nála megszállhatunk ma éjszakára, azután
holnap reggel továbbmegyünk Svájcba. A felesége ápolónő. Ő. majd ellátja a
sebedet. Sabrina, kötözd be neki addig is. Ki kell bírnia, amíg odaérünk.
Graham ekkor kinyitotta a bőröndöt s halkan, elismerően füttyentett egyet.
Sabrina, aki már a sebkötözővel foglalatoskodott, a válla fölött áthajolva nézett
oda. A bőrönd tele volt bankjegykötegekkel. Több százezer font sterling lehetett.
<
– Ez már valami! – mondta a lány, miközben az egyik köteget megpörgette
az ujjai között.
– Több mint elég. ahhoz, hogy új életet kezdhessen az ember – felelte
Graham és elvette a lánytól a bankókat. Visszatette a bőröndbe.
– Nos, akkor hová menjünk? – kérdezte a lány pajkos mosollyal.
– Mi lenne, ha mondjuk… Artába?
A lány elmosolyodott, majd egy kis sebfertőtlenítő port szórt egy
gézdarabkára, s elkezdte tisztítgatni a seb környékét.
A Jón-tenger felé tartó helikoptert hamarosan elnyelte az éjszakai égbolt.

14.

Péntek
Kolchinsky Artából hajnalban, két óra tájban hívta fel Philpott ezredest, hogy
tájékoztassa a Korfun történtekről. Azt még nem tudta pontosan megmondani,
hogy mikor fognak visszaérkezni Bernbe. Valószínűleg aznap késő délután.
Philpott azt mondta neki, emiatt igazán nem kell aggódniuk. Calvierit aznap
délután három órára viszik az első tárgyalásra. Whitlock és Paluzzi
mindenféleképpen ott lesznek.

A taxi a bíróság épülete közelében, attól egy háztömbnyire állt meg. A hátul ülő
férfi összehajtogatta az International Herald Tribune aznapi számát, letette maga
mellé az ülésre, majd felkapta diplomatatáskáját s kiszállt a taxiból. Az
újságcikk, amit olvasott utazás közben, így fölülre került a szalagcíme, mely így
szólt: A terroristavezért gyilkossággal vádolják. Az utas kifizette a viteldíjat, s
tekintélyes összegű borravalóval jutalmazta a sofőrt, amiért időben eljuttatta a
kívánt helyre. A taxis hálálkodva vette el a bankjegyet az utas fekete
bőrkesztyűbe bújtatott kezéből, majd egyesbe kapcsolt, s nyomban
továbbhajtott.
Richard Wiseman egy darabig nézte, amíg a taxi el nem tűnt a forgalomban,
majd gyalogszerrel folytatta útját a szálloda felé, mely épp szemközt volt a
bíróság épületével. Ma reggel már másodszor járt itt. Három órával korábban
szétnézett odabent, hogy alaposan felderítse a terepet, így most már pontosan
tudta, hová megy. Besietett a szálloda melletti keskeny mellékutcába, megállt a
vészkijárathoz tartozó vaslépcsőnél, s alaposan körülnézett. Az utca néptelen
volt. Felsietett a fémlépcsőkön az épület lapos tetejére. Az órájára pillantott. 10
óra 7 perc. Még maradt egy kis ideje. Calvieri hamarosan megérkezik a bíróság
elé.
Végiggondolta az utóbbi két napot. Mivel Young nem hívta fel Bernből,
kijelentkezett a Hassler-Villa Medici Hotelből, s azon az álnéven jelentkezett be
a jóval szerényebb Cesari Hotelbe, amit már korábban is használt. A reggeli
lapokban olvasta, hogy két halott férfit találtak a berni Metropole szállóval
szemben, egy edzőteremben, ahol harci művészeteket szoktak oktatni. Ugyan
egyiküket sem tudták még azonosítani, de szinte biztosra vette, hogy az egyik
csakis Young lehet.
Előző reggel érkezett Bernbe repülővel. A Metropole-ban azonban a
recepciós azt mondta, Calvieri egész nap házon kívül volt. Szabályos
időközönként hívta a szállodát egész délután, de mindig ugyanazt a választ
kapta. Calvieri sohasem volt a szobájában. És akkor este látta a tudósítást
Calvieri letartóztatásáról az egyik hírműsorban. Egy megbízható, katonai
beosztásban dolgozó ismerősétől megtudta, hogy bár Calvierit hivatalosan
három órára idézték meg a bíróságra, valójában tíz órakor szállítják oda, nehogy
a Vörös Brigádok megkísérelje megszöktetni őt valami módon. A bíróságon épp
ezért a biztonságiak csak minimális létszámban lesznek jelen aznap reggel, majd
csak délután, az álkonvoj érkezése előtt két órával kezdik majd fokozni az
ellenőrzést. Már nem sok ideje maradt a felkészülésre.
Azon kapta magát, hogy szórakozottan bámulja a bíróság épületének
oldalával párhuzamosan futó szűk mellékutcát. A rabszállító rendőrautó biztosan
ott fog megállni. Kinyitotta a diplomatatáskát, s elővette belőle a speciálisan
tervezett, szétszedhető, hangtompítóval ellátott Vaime Super Mk2-es fegyvert.
Szubszonikus töltény való bele, s a lövés zaját gyakorlatilag teljesen elnyeli.
Valójában Young egyik fegyvere volt, amit az állomáson, a csomagmegőrzőből
vett magához. A tíz töltényes tárat a helyére tette, majd leült, s így várta Calvieri
érkezését.

A rendőrségi rabszállító 10 óra 24 perckor hajtott át a bíróság kapuján. Két

járőrkocsi követte, s amint azok is áthaladtak, a kapu két szárnya nyomban
bezárult mögöttük. Whitlock és Paluzzi a második autóban ültek.
A rabszállító az épület oldalánál, az egyik kijárat előtt állt meg. Az egyik
rendőr nyomban kipattant az utasülésről, a kocsi hátuljához sietett, s kinyitotta
az ajtót. Fellépett a rakodótérbe, s kinyitotta a rácsozott ajtót. Ekkor kilépett
rajta Calvieri. Kezei a teste előtt összebilincselve. Ő volt az egyetlen rab, akit
most ideszállítottak. Nyomban észrevette Paluzzit is, aki a második rendőrautó
mellett álldogált, zsebre dugott kézzel. Calvieri egy pillanatra megállt a lépcső
tetején, s megvető pillantással végigmérte tetőtől talpig.
Wiseman első golyója Calvieri vállát érte. A lövés erejétől a nyitott ajtónak
tántorodott. Paluzzi nyomban elindult ugyan a kocsi felé, de a következő
pillanatban eldördült a második lövés is, mely Calvieri mellkasába fúródott.
Bezuhant a kocsi nyitott hátuljába. A rendőrök pánikba esve kerestek
menedéket, s a fejetlenségben egymásnak kiabáltak, miközben a tetőt figyelték,
hátha ott bújik valahol a fegyveres támadó. Egy kapitány ragadta magához az
irányítást. Négy embert vitt magával ki az utcára.
Whitlock odasietett Paluzzihoz, aki ekkor már Calvieri mellett guggolt.
– Már elindult a mentő.
– Felesleges sietniük – mondta Paluzzi és lecsukta Calvieri szemét. Tekintete
már dermedt volt.
Whitlock dühében a kocsi oldalába öklözött.
Paluzzi felállt.
– Hívd fel Philpottot, s mondd el neki, mi történt! Én majd utánanézek,
találtak-e valamit a rendőrök.
Whitlock eltűnt a bíróság épületében, hogy felhívja Philpott ezredest a
szállodában. A kaput ismét kinyitották. Paluzzi kisietett az utcára. A szálloda
körül már nagy volt a nyüzsgés. Két rendőr – az egyik a főbejáratnál, a másik
pedig a mellékutca elején – állta a szálloda körül időközben egyre nagyobb
számban gyülekező kíváncsiskodók kérdéseinek ostromát. Egyikük sem
válaszolt, hiába faggatták őket. Hamarosan megállt egy rendőrautó a bíróság
előtt, s Paluzzi utasította a két rendőrt, hogy oszlassák el a tömeget, mivel már
az úttesten is álltak, s akadályozták a forgalmat. Kiszálltak a kocsiból és terelni
kezdték az embereket. Paluzzi felmutatta igazolványát a mellékutca bejáratát
őrző rendőrnek, aki nyomban továbbengedte. Megtudta tőle, hogy a kapitány
időközben felment a tetőre. Felsietett a vaslétrán a lapostetőre. A kapitányt ott
találta, a földön heverő fegyver előtt térdelve.
Amikor észrevette Paluzzit, aki a háta mögött állt meg, felemelkedett.
– Meglépett a gazfickó – sziszegte összeszorított fogai között.
Paluzzi alaposan megnézte a fegyvert, majd lepillantott a bíróság udvarára.
Calvieri holttestére időközben egy szürke takarót terítettek. Paluzzi megcsóválta
a fejét.
– Én megmondtam, hogy fokozott biztonsági készültségre van szükség, de
senki sem hallgatott rám. Igaz, nem az én hatásköröm… De ez a gyilkosság
bizonyára nagyon jól mutat majd Kuhlmann statisztikájában. Calvierit lelőtték a
bíróság épülete előtt, csak mert ő nem volt hajlandó fokozni a biztonsági
készenlétet. Ez az ember még mindig a középkorban él. Minél hamarabb távozik
a posztjáról, annál jobban jár az ország.
– Kuhlmann rendőrfőnök úr nagyon derék ember – csattant a kapitány
hangja. – Azt tette, amit az adott körülmények között a legjobbnak vélt.
– És lám, meg is lett az eredménye – mondta Paluzzi. Kissé odébbsétált,
majd visszanézett a kapitányra, amint a vaslépcsők tetejére ért.
– Kíváncsi vagyok, akkor is dicshimnuszokat fog-e zengeni róla, ha majd
sorra robbannak a pokolgépek a városukban. A Vörös Brigádok ugyanis nem
fogja ennyiben hagyni a dolgot. Erre akár mérget is vehet.
Paluzzi lesietett a lépcsőkön, s amikor kilépett az utcára, egy pillanatra
megállt. A közeledő mentőautót nézte.
Calvieri halála egyben azt is jelenti, hogy a Vörös Brigádok vezetőségének új
vezért kell választania. Csak egy igazán esélyes jelölt van erre a posztra. Luigi
Bettinga.
Paluzzi zsebre vágta a kezét és lassan elindult vissza a bíróságra.

Kolchinsky, Graham és Sabrina aznap délután két óra harminc perckor érkeztek
vissza Bernbe. Már három óra volt, mire a szállodába értek. Philpott nyomban
összehívta őket egy rövid megbeszélésre a szobájában. Whitlock elmesélte a
délelőtt történteket.
– Hol van Fabio? – kérdezte Sabrina, amikor Whitlock befejezte
mondandóját.
– Csomagol – válaszolta Philpott. – Visszarendelték Rómába. Gondolom,
lesz egy-két kellemetlen kérdésük hozzá.
Graham újabb csésze kávét töltött magának, majd Philpottra nézett, aki az
ablak mellett üldögélt.
– És mi lesz Wisemannel? C. W. a nyakát tenné rá, hogy ő volt a merénylő
ma reggel a bíróságon.
 – Semmi – felelte Philpott, majd kortyolt egyet a kávéból, és egy
papírszalvétával megtörölte utána a száját.
– Hogyhogy semmi? – kérdezte Sabrina hitetlenkedve.
– Tudjuk ugyan, hogy ma reggel itt volt Bernben, de van alibije a merénylet
idejére.
– Gondolom, egy prostituált, akit lefizetett, hogy azt hazudja, valóban vele
volt – vágta rá Sabrina.
– Lehet, hogy így van, de akkor is van alibije. És egyetlen szemtanúnk
sincsen, aki igazolná, hogy ma reggel a szállodában járt. És akkor még itt van a
fegyver is. Mi ugyan tudjuk, hogy a középső ujjával meghúzhatta a ravaszt, de
próbáld meg elhitetni ezt egy esküdtszékkel, amely háziasszonyokból meg
könyvelőkből áll majd. Nem, ezt végképp nem hinnék el. Az egész vád ilyen
esetleges feltevésekre alapulna. Márpedig így sohasem ítélik el.
– De C. W. tanúsíthatja, hogy Youngot ő bérelte fel – mondta Graham. – És
ez is elég lehet ahhoz, hogy gyilkosságban való bűnrészesség miatt vádat
emeljenek ellene.
Philpott megrázta a fejét.
– És akkor kiderül, hogy konspiráltunk a Scotland Yard antiterrorista
egységével, hogy elraboljunk egy bűnözőt, akit épp a bíróságra szállítottak… Ha
ezt kitudódik, mindannyiunkat keresztre feszítenek. És mérget vehetünk arra is,
hogy soha többé nem volnának hajlandóak együttműködni velünk. Márpedig ők
a legfontosabb szövetségeseink az Egyesült Királyság hatóságai közül.
Graham lemondóan rándított egyet a vállán. Úgy látszik, Philpottnak mégis
csak igaza van.
– Amúgyis épp elég a bajunk, hiszen Alexander még mindig szökésben van.
Semmi szükségünk arra, hogy még tovább rontsunk a helyzeten, már csak azért
sem, mert épp a mi javaslatunk volt az, hogy C. W. bújjon az ő bőrébe. Nem…
Szerintem jobb lesz, ha ezt az egész bonyolult ügyet így hagyjuk, ahogy van.
– És Conte? No meg ez a Rietler nevű nő? Velük mi lesz? – kérdezte
Graham.
– Conte bíróság elé kerül, mert tettestárs volt a vegyi üzemben történt
betörésben – felelte Philpott. – Jó időre ki lesz vonva a forgalomból. A
rendőrség majd gondoskodik róla. Már beszéltem Kuhlmann-nal Ute Rietler
ügyéről is. Beleegyezett, hogy ne emeljenek vádat ellene.
Ekkor kopogtatás hallatszott. Kolchinsky nyitott ajtót. Paluzzi állt előtte a
küszöbön, mosolyogva.
– Csak azért jöttem, hogy elköszönjek.
– Gyere csak beljebb! – mondta Kolchinsky, majd félrelépett az útból.
– Menned kell, hogy elszámoltassanak? – kérdezte Whitlock, és Paluzzira
emelte tekintetét.
– Igen, leginkább valami effélére számítok. Egy óra múlva indul a gépem
Rómába. Csak azért jöttem, hogy ciaót mondjak.
Philpott felállt és kezet fogott Paluzzival.
 – Nagyon köszönöm a segítségét. Maga és az emberei nélkül semmire sem
mentünk volna.
– Mi sem az UNACO nélkül – válaszolta Paluzzi mosolyogva.
Kezet fogott előbb Kolchinskyval, majd Whitlockkal, azután Grahamhez és
Sabrinához fordult. A vállukra tette a kezét, és az ajtó felé irányította őket.
– Van, aki kivisz a reptérre? – kérdezte Graham.
– Még nálam van az Audi. És amúgyis a reptéren kell leadnom.
Paluzzi ekkor könnyed csókot nyomott Sabrina arcára.
– Ciao, bella.
A lány megölelte.
– Ciao. És nem addio.
– Ezt nem is kell mondani.
– Miért, mi a különbség? – kérdezte Graham.
– Az addio végleges búcsút jelent – magyarázta Paluzzi. – A ciao inkább
annyit tesz: viszontlátásra.
– Hát akkor ciao – mondta Graham, és kezet fogott Paluzzival. – És ha
legközelebb New Yorkban jársz, feltétlenül keress fel! Majd elmegyünk egy jó
kis meccsre.
– Úgy legyen – válaszolta Paluzzi, és azzal elővett egy kis ajándékcsomagot
a kabátja zsebéből. Graham kezébe nyomta. – Hát ez meg micsoda? – kérdezte
Graham hitetlenkedve.
– Csak akkor nyisd ki, ha már elmentem. Ciao – mondta Paluzzi, s miután
búcsút intett a többiek felé is, távozott.
– Gyerünk, nyisd már ki! – mondta Sabrina izgatottan.
Graham letépte róla a csomagolópapírt. Sabrinából kirobbant a nevetés.
– Mi az? – kérdezte Whitlock.
– Olasz nyelvkönyv – mondta Graham mosolyogva.
– Remélem, érti a célzást – jegyezte meg Philpott, közben pipája szárával
Graham felé bökött. – Legalább lesz mivel foglalatoskodnia, ha visszamegy
szabadságra.
– Visszamegyünk szabira? – kérdezte Graham.
– Holnaptól – mondta Philpott. – De azért a jelentést mindenkitől kérem.
Amilyen hamar csak lehet, készítsék el.
– Mi sem természetesebb – morogta Graham.
– Azt a pár napot, amit a múlt héten nem dolgoztunk, persze nem számítjuk
bele. Úgyhogy három hetet kapnak ez alkalommal.
– Köszönjük, uram.
Philpott úgy érezte, mintha egy cseppnyi irónia bujkált volna Graham
hangjában, de nem volt biztos benne. Végül szó nélkül hagyta.
– Öt jegyet foglaltattam a JFK reptérre a ma éjszakai járatra. Gondolom,
önök is velünk jönnek.
– Én már alig várom, hogy végre hazamehessek – mondta Whitlock és
nyomban Carmen jutott az eszébe.
 Sabrina először Grahamre nézett, majd ismét Philpott felé fordult.
– Mi arra gondoltunk, maradnánk még egy pár napot. Síelünk, várost nézünk,
efféle. Ugye, megengedi, uram?
– Törlőm a jegyfoglalásukat, ha tényleg ezt akarják.
Philpott ekkor rágyújtott a pipára, s az első füstadagot a mennyezet felé fújta
ki.
– Sergei és C. W… Zürichbe hét óra harminckor megy a gép. A JFK-ra pedig
tízkor indulnak Zürichből. Úgyhogy remélem, megbocsátanak, de a hátralévő
egy-két órában még elképesztő mennyiségű iraton kell átrágnom magamat.
Elindultak az ajtó felé.
– Mike, Sabrina? – szólt utánuk Philpott. Megvárta, míg Kolchinsky és
Whitlock távoznak. Akkor elővett egy dossziét a táskájából.
– Megegyeztem az itteni rendőrséggel, hogy harminchat órát kapnak arra,
hogy megtalálják Tommaso Franciát. Ha ennyi idő alatt nem akadnak a
nyomára, akkor részünkről az ügy le van zárva. És ezt komolyan gondolom. A
legelső járattal mindketten visszajönnek New Yorkba. Ha nem követik az
utasításomat, mindkettőjüket felfüggesztem az állásából. Megértették?
Bólintottak.
– Honnan tudta, hogy ezért akarunk itt maradni, uram? – kérdezte Sabrina.
– Az ösztönöm azt súgta. Vagy inkább, mert ő meg magát keresi.
Philpott ekkor elővett egy papírlapot a dossziéból és Sabrina kezébe nyomta.
– Ezek az utolsó ismert adatok a tartózkodási helyéről. Egy apartmanban
lakott, amit egy összekötőtől kapott kölcsön. Innen úgy fél mérföldre van a hely.
Ám a múlt éjjel sikerült eltűnnie az emberünk szeme elől. Azt azért biztosra
vehetjük, hogy még mindig Bernben van. Mindenáron bosszút akar állni magán,
Sabrina. Ez nagyon is nyilvánvaló.
– Ha tudta, hogy Francia már keres engem, miért nem figyelmeztetett
korábban, uram?
– Nem volt rá lehetőségem. A hírszerzőink jelentése ugyanis csak tegnap
reggel érkezett meg.
– Köszönöm, uram – mondta Sabrina, majd felemelte az asztalról a
papírlapot.
– Harminchat órájuk van – emlékeztette őket Philpott, s közben már az
ölében fekvő dossziét böngészgette. – Ez minden. Végeztünk – mondta, de már
fel sem nézett.
Graham és Sabrina összenéztek, majd távoztak.

Tommaso Francia hozzá sem nyúlt az előtte lévő pohárhoz. Pedig már vagy
húsz perce ott volt előtte a sör. Egyre csak a bárt figyelte. Kicsi volt a helyiség
és szutykos. Alig akadt ma vendég. Mindössze két férfi billiárdozott a másik
helyiségben és néhány kurva üldögélt a bárpultnál. A pincér meglehetősen unott
arccal pillantgatott a pult végén álló tévére. De legfeljebb egy-két percre tudta
lekötni a figyelmét a műsor.
 Francia ekkor elnyomta a cigarettát, s nyomban egy újabb szálat vett a
szájába. Pontosan tudta, hogy már a nyomában vannak a zsaruk. Különben
minek figyeltetnék a lakást? Nem mintha különösebben zavarta volna a dolog.
Már csak egyvalami érdekelte. Az, hogy hogyan tudná megbosszulni Carlo
halálát. Mert mindenféleképpen bosszút fog állni, történjen bármi is. Azután
úgyis öngyilkos lesz. Hiszen akkor már semmi sincs, ami értelmet adna az
életének. Egy része meghalt, amikor megtudta, mi történt Carlóval odafent a
hegyekben. Az elmúlt néhány napban egy-két óránál többet sohasem bírt aludni.
Szellemi és fizikai értelembe is kimerült volt. Csak a bosszú vágya hajtotta
tovább. Meg kell ölnie Carvert. Ennyivel tartozik Carlónak. Már csak a
megfelelő időpontot kell kiválasztania.
– Van tüze?
Gyilkos pillantással nézett fel. Az egyik prosti volt az. Csinosnak csinos
ugyan, de túlságosan sok rajta a festék. Elővett a zsebéből egy doboz gyufát, s
hanyagul kidobta maga elé az asztalra. A lány rágyújtott, s amikor visszaadta
neki a gyufát, ujjai elidőztek a férfi kezében. Az viszont hamar elhúzta.
– Nem akar beszélgetni velem? – kérdezte a lány és még közelebb hajolt a
férfihoz. – Már legalább egy órája üldögél itt és még csak hozzá sem nyúlt a
söréhez. Mi a baj?
Francia ujjai rákulcsolódtak a pohárra. Az összeroppant a szorítástól és
darabokra tört. A sör kiömlött az asztalra. Francia szétnyitotta ujjait, s megnézte
a tenyerét. Egy nagy üvegdarab mélyen belevágódott a húsába. Egyetlen
mozdulattal kirántotta, majd az asztalra dobta. Felállt, zsebre vágta a gyufát,
vérző kezét farmernadrágjába törölte s távozott.

15.

Szombat

Az időjárás egyelőre semmi jóval nem kecsegtetett a hétvégére. Szomorkás,

borús volt az égbolt, s csípős délnyugati szél járta át az Alpok csúcsait. Nem
mintha különösebben érdekelte volna mindez Franciát. Miután friss kötést tett a
kezére, jó melegen felöltözött, s egy fekete táskába bepakolta a Mini-Uzit,
hozzávaló négy töltény tárral, és a P 220-as automata fegyverrel, majd amint
elkészült a csomagolással, távozott az apartmanból. Beült a bérelt Volkswagen
Passat volánja mögé, beindította a motort és a Metropole Hotelhez hajtott.
Azonnal talált magának üres parkolóhelyet épp a szálloda főbejáratával
szemben, s ezt jó előjelnek vélte. Rágyújtott aznapi első cigarettájára, majd
kényelmesen elhelyezkedve várakozott a volán mögött. Most már semmi sem
volt sürgős számára.
Graham és Sabrina Graham szobájában találkoztak reggel kilenc órakor, hogy
részletesen kidolgozzák a tervet, amit előző éjjel csak nagyvonalakban beszéltek
meg. Bár azt nem tudhatták, pontosan merrefelé bujkál Francia, azt mégis
biztosra vették, hogy szemmel tartja a szállodát, és már csak a megfelelő
alkalmat várja, hogy lecsaphasson. Valahogyan elő kell csalogatni rejtekéből. És
Sabrina lesz a legjobb csali. Valójában csak amiatt aggódtak, hogy sikerül-e
még az elkövetkező tizenkét órán belül végrehajtaniuk az akciót, mivel összesen
már csak ennyi idejük volt hátra. A Philpott által kiszabott határidő akkor lejár.
Tudták, hogy legfőbb ideje, hogy nekifogjanak tervük megvalósításának.
Graham indult el elsőként. A vészkijáraton át egyenesen a parkolóba tartott.
New York Yankees feliratú baseballsapkáját a fejébe nyomta, felvette
napszemüvegét, majd az előző éjjel bérelt Volkswagen Jetta felé vette az irányt.
Az útra merőlegesen parkolt. Onnan biztosan látni fogja, ha Sabrinát követi
valaki. Az órájára pillantott. Pár perc múlva a lány is kiér az utcára. Bekapcsolta
a rádiót, s miután sikerült befognia egy zenei adót, ujjaival dobolni kezdte a
ritmust a volánon.

Sabrina a pisztolytáskába tette a Berettát, majd magára kapta fehér dzsekijét, s a

cipzárat teljesen felhúzta, egészen a nyakáig. Lófarokba fogott haját a dzseki
nyakán kívülre rakta, majd napszemüveget vett fel, kilépett az ajtón, s gondosan
bezárta azt maga után. Lifttel ment le az előtérbe, megmondta a recepciósnak,
hol találják, ha valaki keresi, míg távol van. A szoba kulcsát letette a pultra, s
elindult a bejárati ajtó felé. Miközben azonban elhaladt az újságárus mellett,
tekintete megakadt egy olasz nyelvű napilap szalagcímén: VIETRI MORTO –
ATTACCO CARDIACO. Vett egy példányt belőle, s gyorsan átfutotta a címhez
tartozó újságcikket. Alberto Vietrit, az olasz miniszterelnök-helyettest holtan
találták a lakásán tegnap éjjel. Minden jel arra mutat, szívroham végzett vele, ám
Sabrina gyanúja beigazolódni látszott, amikor a későbbiekben azt olvasta, az
olasz antiterrorista elitosztag, a NOCS egyik tagja találta meg a holttestet. Azon
gondolkodott, vajon mit adhattak be Vietrinek, ami ilyen módon végzett vele.
Minden bizonnyal hidrogéncianidot, azaz kéksavat, amit ha közvetlenül az arcba
juttatnak, szívbénulást okoz. Az így bekövetkezett halál okát még a
legtapasztaltabb orvos is természetes szívrohamként diagnosztizálná. Hiába,
ismét beigazolódott, hogy a legősibb trükkök a leghatásosabbak – gondolta
magában, miközben összehajtogatta az újságot, s távozott az épületből. A
parkolóban beszállt a bérelt Fiat Croma volánja mögé és elhajtott.
Francia nyomban indította a Passatot, s követte a lány kocsiját. Graham még
így, viszonylag messziről is egyértelműen ráismert a fickóra az utasülésen
heverő fénykép alapján. Kitolatott a parkolóból, néhány autót maga elé engedett,
majd kikanyarodott a Zeughausgasséra. Elővigyázatosságból viszonylag nagy
távolságot tartva követte a Passatot. Megfordította a fényképet, melynek
hátoldalára Sabrina mobilszámát írta fel. Átszólt a lánynak, majd beolvasta neki
Francia Passatjának rendszámát.
Miután letette a telefont, Sabrina a visszapillantó tükörbe nézett. A Passat két
autóval mögötte haladt. Mosolygott magában. Mégiscsak ráharapott a fickó. Egy
Bern közeli kis üdülőtelepre hajtott, s leparkolt a kölcsönző előtt. Bement az
üzlethelyiségbe, hogy megfelelő sífelszerelést kerítsen magának. Francia a
kölcsönző közvetlen közelében állt meg, úgy, hogy jól rálásson az épületre, de
mindvégig a kocsiban maradt. Graham azonban kénytelen volt beérni egy
távolabbi hellyel. Egy teherautó mellett parkolt le, ahonnan nem is látta Francia
Passatját.
Francia ekkor kinyitotta a táskát, a Mini-Uzit piros-fehér színű síkabátja alá
rejtette, majd felhúzta a cipzárat. Zsebre dugta a P 220-ast, s a tölténytárakat.
Először arra gondolt akkor fog rálőni a lányra, amikor az kilép az üzletből. De
most már tudta, hogy még várnia kell. Majd később, a lesiklópályán adódik még
jobb alkalom. Végül is az az ő birodalma. Megfigyelte a lány sílécét. Végül is
egy piros Volkl P9 SL-re esett a választása. Ez legalább jó ízlésre vall. Ő maga
is csak ilyen márkájú léceket használt. Sabrina egyenesen a sílift felé vette az
irányt, miután felcsatolta a léceket. Beszállt a hegy tetejére vezető
drótkötélpálya épp ékkor érkező kocsijába. Francia is bement az üzletbe, s
Sabrinához hasonlóan síléceket bérelt. Fizetett, majd a visszajáró pénzt meg sem
várva sietősen távozott.
Beállt a sorba, mely a következő kocsira várt. Az pillanatokon belül meg is
jött, sőt, sikerült felférkőznie rá. Amikor beszállt, a kocsi falának támaszkodott,
s maga elé tartotta a léceket, nehogy valaki nekiütődjön a dzsekije alatt lapuló
Mini-Uzinak. Rajta kívül még huszonhét utas volt odabent. Mivel maximum
negyvenen férnek be összesen, úgy számolta, elég hamar felérnek majd a
hegytetőre. Nem sokkal maradt le a lányhoz képest. Biztosan nem lesz nehéz
megtalálni, hiszen a terep amúgyis könnyen belátható. Csak idő kérdése az
egész. Márpedig neki temérdek ideje van.
A legelső utasok között szállt ki, amikor végre megálltak. Felsietett a
kijárathoz vezető lépcsőkön, s megállt, hogy végigpásztázza a tanulópályákat.
De szinte biztosra vette, hogy itt nem talál a lányra. Már csak a sílécek alapján is
biztosra vehette, hogy nagyon jól síel. Ekkor valaki beleütközött hátulról, mire
ösztönösen a teste elé emelte a kezét, nehogy kicsússzon a Mini-Uzi a kabátja
alól. A nőre nézett, aki elnézést kérőén motyogott valamit, majd
bizonytalankodva lépegetni kezdett a hóban. Úgy tűnik, most először
próbálkozik életében. Franciát megrohanták az emlékek. Hány hozzá hasonló
kezdőnek segítettek Carlóval a Stubai-gleccser lejtőin Ausztriában, ahol nyolc
hónapig dolgoztak síoktatóként, miután eltiltották őket a versenysporttól? Több
százan is lehettek a tanítványaik, akik semmilyen gyakorlattal vagy technikával
nem rendelkeztek akkor még.
Ismét meglökték, s a mozdulattól kizökkent merengéséből. Inkább egy kissé
oldalra állt az útból, hogy egy páran elmehessenek mellette, majd a
drótkötélpálya végénél lévő étterem felé fordult. Ott ült lány és épp kávét
iszogatott. Nocsak, mégis valami kelepce lesz? Azóta kísértette ez a gondolat,
mióta a lány nyomába eredt a szálloda előtti parkolóból. Lehet, hogy az. Ám
most már ez sem izgatta. Csak kapja el. Belépett az étterembe, egy csésze kávét
tett a tálcájára az önkiszolgáló pultról, majd leült egy asztalhoz, ahonnan rálátott
a bejáratra. Biztos volt benne, hogy a lány nem ismerte fel. Hisz pont úgy néz ki,
mint a többi síelő. Elővett a zsebéből egy doboz cigarettát. Már csak egy szál
volt benne. Az elátkozott férfi utolsó cigarettája. Valahogy szórakoztatónak
találta a gondolatot. Rágyújtott, s a széken hátradőlve várakozott. Igaza volt. A
lány nem ismerte meg. Nem mintha különösebben érdekelték volna az emberek.
Sabrina a kezdőket figyelte, akik a tanulópályán gyakoroltak, s próbálták
megtalálni egyensúlyukat. Négy éves volt, amikor először kivitték egy pályára a
szülei. Innsbruckban töltötték akkor a szabadságukat. Mire tizenöt éves lett, már
a legnehezebb pályákon száguldozott, melyeket kizárólag a gyakorlott síelők
használhattak. Imádta ezt a sportot, mely valahogy a szabadság érzetét keltette
benne. Minél veszélyesebb volt a terep, ő annál jobban élvezte. Whitlock is
kiváló síelő volt. És Kolchinsky is, ami igazán meglepte. Ő valahogy nem tűnt
olyan típusúnak. Graham is kivételesen jól síelt, ami azért is figyelemreméltó,
mert csak azóta tanult síelni, hogy – huszonöt éves fejjel – beállt a Deltához.
Most már olyan profi módon síelt, mintha egész életében mást sem csinált volna.
Ez a gondolat azután visszazökkentette a jelenbe. Hiszen most rajta kellene
tartania a szemét. Nyomban észrevette. Csak rajta volt baseballsapka. Ott állt az
étterem előtt, s kesztyűbe bújtatott kezeit egymáshoz dörzsölgette. Feltolta a
sapkáját, felvette a síléceket, majd az ajtóhoz ment.
Francia zsebre dugta a kezét, s megmarkolta a P 220-ast. A lány tökéletes
célpont lesz abban a pillanatban, amikor majd felcsatolja a léceket. Ám ekkor
mégis meggondolta magát. Túlságosan egyszerű lenne. Azt akarta, úgy haljon
meg, hogy azt érezze, amit Carlo érezhetett. Elengedte a fegyvert, amikor látta,
hogy a lány elsiklik az épület tövéből. Várt egy kicsit, hogy megtudja, követi-e
valaki. Ám senkit sem látott utána menni. No, nem mintha meglepte volna a
dolog. Túlságosan profik ezek ahhoz, hogy ilyesfajta szarvashibát vétsenek.
Nyilván megvárják, hogy ő tegye meg az első lépést. Feltéve, hogy egyáltalán
kelepce ez az egész.
Elnyomta a csikket, felemelte a léceket a falon lévő tartóról, s elindult az ajtó
felé. Felcsatolta a léceket, majd kifordult a hóra. Éles kanyarral kerülte ki a
kezdőket, s elindult a legközelebbi pálya felé. A bot bántóan dörzsölte ugyan
sebesült tenyerét, de most oda sem figyelt a fájdalomra. Ez valahogy nem volt
lényeges. Mire kiért a pályára, érezte, hogy a vér lecsorog a kesztyűjében.
Hátranézett, ám senkit sem látott. Talán téved, és mégsem kelepce… Követte a
hóban látható egyetlen sínyomot. Ez biztosan a lány lesz. A nyomok egy
faligethez vezettek. Amint odaért, elbújt egy fa törzse mögé. Amikor
megpróbálta szétnyitni a tenyerét, éles fájdalom nyilallt a kezébe. Felszisszenve
vett levegőt. De legalább nem a jobb kezére sérült meg. Lehúzta a dzseki
cipzárját, s elővette a Mini-Uzit. Ebben a pillanatban azonban valami mozgásra
lett figyelmes. Ott, a lejtőn… Hát igaza volt, mégis csak kelepce. Ujjai a
ravaszra görbültek, ám ekkor hirtelen eszébe jutott valami. Ha itt és most lőne,
azzal felkeltené nemcsak a lány, de a rendőrség figyelmét is. Inkább levette ujját
a ravaszról. Valahogy úgy kell végeznie vele, hogy ne keltsen vele nagy
feltűnést. A faliget széléhez sietett. A Mini-Uzit úgy tartotta kezében, akár egy
baseballütőt.
Graham csak az utolsó pillanatban vette észre a nyomokat. Még épp hogy
csak lassítani készült, amikor Francia rávetette magát, s a Mini-Uzi csövét a
tarkójához szorította. Graham a hóba zuhant. Francia nyomban felkapta a
Berettát, kiürítette a tárat, s a fegyvert és a töltényeket is a fák közé hajította.
Azután leguggolt Graham mellé, s a síbotot a torkának szorította.
– Dobja el!
A váratlan felszólítástól megijedt. Lassan felnézett. Sabrina ott állt tőlük alig
harminc yardra. A Berettát kinyújtott karral egyenesen rá szegezte. A lány
mögötti fákra tévedt a tekintete. Biztosan ott várt rá.
– Azt mondtam, dobja el!
Francia ekkor megszorította a hóban mellette heverő Mini-Uzi agyát.
Villámgyors mozdulattal felkapta a fegyvert, ám a lánynak sikerült oldalra
vetődnie, amikor rálőtt. A golyók így egy fa törzsébe fúródtak. A lány
kétségbeesetten kereste a Berettát, mely kipördült a kezéből az imént, amikor a
földre vetődött. Valamivel odébb volt, a tisztáson, de innen nem tudta elérni.
Feltápászkodott, s két-három lépést cikcakkban téve igyekezett a fák közé, hátha
sikerül megelőznie Franciát. Újabb golyózápor süvített feléje, de a lövedékek a
tőle balra lévő fa törzsét értek. Nem, most már nem nézhet hátra. A tisztásra ért,
mely hirtelen, vagy ötven yardnyira innen úgy húsz láb mélységű meredély után
folytatódott a következő lejtőben. A síbotokat a hóba állította, s levetette magát
a mélybe. Behajlított térddel s törzzsel, medencéjét előretolva ugrott le. Miután
földet ért, hátranézett. Francia most érkezett a tisztás széléhez. És nyomban
rálőtt. A golyók porfelhővé szaggatták mögötte a hótakarót. Megfeszítette
izmait, hogy elrugaszkodjon. A férfi azonban ismét tüzelt, s a lány kénytelen
volt odébb vetődni, meg mielőtt a levegőbe emelkedett volna. Szerencsétlenül
ért azonban talajt, elveszítette egyensúlyát, majd fejjel előre érkezett a hóba.
Francia akkor ért a meredély szélére, mielőtt még a lány feltápászkodhatott
volna. A Mini-Uzi csöve egyenesen rá szegeződött. A lány kinyitotta a száját, de
a torka teljesen kiszáradt. Úgy érezte, elérkezett a vég. Meg fog halni.
Francia erőtlenül elmosolyodott, s a Mini-Uzival a lány lábát célozta meg.
Azt akarta, hogy szenvedjen. És ő élvezni akarta a kínlódását. Ujjai már a
ravaszra feszültek, ám ekkor a szeme sarkából ismét valami mozgást vett észre.
Épp megfordulni készült, amikor Graham vállal nekiütközött. A lendülettől
mind a ketten átpördültek a meredély szélén. Francia vaktában lőtt, miközben
lefelé zuhant. Kettőjük közül ő ért először a talajra. Graham pár lépéssel odébb
érkezett. Mindketten arccal előre zuhantak a hóba, s egyikük sem mozdult.
Sabrina felkapta a földre ejtett Mini-Uzit, majd megfordította Franciát.
Döbbenten nézte az elébe táruló látványt. A férfi valósággal felnyársalódott.
Sabrina egyik letámasztott síbotjára zuhant, mely most a gyomrába fúródva állt
ki belőle. A vér pillanatokon belül alaposan eláztatta a kabátja elejét. Ekkor
Grahamhez lépett, s őt is a hátára fordította. Itt nem látott vérnyomokat. Úgy
tűnt, a társát egyetlen golyó sem találta el.
– Mike? – szólította, közben alaposan megrázta a férfi vállát. – Mike, mondd
csak, jól vagy?
A férfi kinyitotta előbb az egyik szemét, majd a másikat is.
– Mike…
– Úgy érzem, mint akin átgázolt a Refrigerator középcsatára…
A lány megkönnyebbülten mosolygott rá.
– Mondd csak, más témád nincs is? Mindig csak a futball, a futball…
– Na jó, legyen inkább baseball a kedvedért…
Nagy nehezen feltámaszkodott ülőhelyzetbe, s Franciára nézett.
Elfintorodott.
– Tudod, ha már választani lehet, inkább ő, mint én.
– Kösz, Mike – mondta a lány halkan.
– Ez csak természetes – mondta és vállat vont.
Meghallották a helikopter zúgását. Hamarosan fel is tűnt a rendőrség gépe a
fák fölött. Graham mélyet sóhajtott, majd felkapta a piros síbotot, s hevesen
hadonászni kezdett vele, hogy felhívja magukra a pilóta figyelmét.

New York valósággal fürdött a napfényben. A hőmérséklet szokatlanul magas

volt, főleg ahhoz képest, hogy még csak márciusban jártak. Nem mintha ez akár
egy cseppet is zavarta volna Whitlockot. Megszokta, s jól viselte a hőséget,
hiszen gyermekkora egy részét az Afrikai-árok kenyai, igencsak aszályos
területén élte le. Most ott álldogált hatodik emeleti manhattani lakásuk erkélyén,
s az ugyancsak forgalmas Central Parkot figyelte. Mélyen elmerült
gondolataiban. Éjfélkor érkezett meg, s még képtelen volt megszokni a Zürich
és New York közötti hat órás időeltolódást. Carmen is otthon volt már. Előző
éjjel érkezett meg. Ugyancsak kitérő választ adott, amikor megkérdezte tőle,
mégis merre járt az utóbbi öt napban. Csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy a
város egyik szállodájában lakott. És hogy szüksége volt egy kis időre, hogy
nyugodtan átgondolhassa, mi is legyen a házasságukkal. De arról már nem
nyilatkozott, hogy milyen döntésre jutott ezzel kapcsolatban. Ez persze alaposan
feldühítette Whitlockot, s úgy döntött, mégis inkább a feleségétől külön, a
vendégszobában alszik. Egész délelőtt alig szóltak egymáshoz. Az asszony
odakint foglalatoskodott a konyhában: süteményt készített a helyi jótékonysági
egyesület egy rendezvényére. Whitlock meg az erkélyen álldogált és töprengett.
Már nem bírta idegekkel. Hogyan beszélhetne meg bármit is Carmennel, amikor
az még csak válaszolni sem hajlandó a kérdéseire? Nem mintha nem ismernék
elég alaposan egymást. Már hat éve voltak együtt. De vajon még meddig tart a
házasságuk? Megszólalt a csengő. Más nem is hiányzik, mint egy váratlan
vendég! Úgy döntött, tudomást sem vesz a csengetésről. De amikor megint csak
csengettek, Carmen kikiabált neki a konyhából, hogy nyisson végre ajtót.
Halkan káromkodott egyet a bajusza alatt, majd végigment a nappalin a bejárati
ajtó felé. Kinyitotta ugyan, de a biztonsági láncot rajta hagyta. Szeme nagyra
nyílt a csodálkozástól. Philpott ezredes állt az ajtajuk előtt.
– Jó napot, uram – hebegte Whitlock, majd leengedte a biztonsági láncot, s
kinyitotta az ajtót. – Fáradjon beljebb…
– Köszönöm – felelte Philpott, s követte Whitlockot egyenesen a nappaliba.
Odabent lassan körülnézett, s elismerően bólintott.
– Nagyon szép ez a lakás, C. W.
Whitlock gyorsan elmosolyodott.
– Nem ülne le, uram?
Philpott kényelmesen elhelyezkedett egy fotelben, s a zsebéből elővette a
pipáját és a dohányzacskót. Kissé felemelte őket.
– Ugye, rágyújthatok?
– Persze. Hisz van is egy hamutartó az asztalon. Hozhatok valami innivalót,
uram?
– Egy Scotch igazán jólesne, ha van – mondta Philpott, s megtömte a pipáját.
Whitlockot figyelte, aki a szoba egyik sarkában lévő bárszekrényhez ment.
– Alexandert már lekapcsolták. Gondoltam, nem árt, ha tud róla.
– Micsoda megkönnyebbülés! – mondta Whitlock, miközben elővett két
poharat és kitöltötte a whiskyt. – Jéggel kéri?
– Nem. Jég nélkül. Úgy tűnt, szinte megkönnyebbült, amikor végre elkapták.
Nem lehetett valami kellemes számára, állandóan menekülni. Elég lesz,
köszönöm – mondta Philpott, s elvette Whitlocktól a neki szánt poharat.
Whitlock a heverőre telepedett le.
– Biztos vagyok benne, uram, hogy nem azért jött ide, hogy Alexanderről
beszélgessünk.
– Valóban nem.
Philpott épp kortyolni akart az italból, amikor Carmen belépett a szobába.
Philpott nyomban felpattant a helyéről.
– Örülök, hogy ismét láthatom, Mrs. Whitlock.
Carmen kezet fogott vele, majd leült a heverőre Whitlock mellé.
– Ismét? – kérdezte Whitlock gyanakodva, s előbb Carmenre, majd pedig
Philpottra nézett. – Ismerik egymást…?
– Miután visszajöttem Párizsból, felkerestem Philpott ezredest – mondta
Carmen.
– Micsoda?! – kérdezte Whitlock hitetlenkedve. – Hiszen pontosan tudod,
milyen szigorú szabályok vonatkoznak…
Elhallgatott, mert Philpott ekkor felemelte a kezét.
– Nem ezért jöttem – nyugtatta meg Philpott. – Úgy gondolom, ez egy
kivételes eset. Hosszasan elbeszélgettünk Carmennel. Az én javaslatom volt az
is, hogy költözzön be a Plazába. Szemlátomást igen nagy szüksége volt egy kis
időre, távol a barátoktól, meg a családtól is.
Kortyolt egyet az italból, majd hátradőlt.
– Nem szeretnénk elveszíteni magát, C. W. És Carmen sem. De én akkor
nem mondhattam neki semmi biztosat arra vonatkozóan, hogy milyen jövő vár
magára az UNACO-nál. Ehhez előbb beszélnem kellett a főtitkár úrral. A mai
délelőtt nagyobbik részét ugyanis vele töltöttem. És beleegyezését adta, hogy
mindkettőjüknek elmondjam, mire jutottunk. Természetesen mindaz, amit itt,
ebben a lakásban elmondok önöknek, azt titokban kell tartaniuk mindaddig, míg
a hivatalos bejelentés meg nem történik. Addig rajtunk kívül senki sem tudhat
róla.
– Érhettem, uram – mondta Whitlock kissé bizonytalanul.
Philpott felhörpintette a whiskyt, de tagadólag rázta a fejét, amikor Carmen
feléje emelte az üveget, hogy újabb pohárral töltsön neki.
– Sok pletyka terjengett azzal kapcsolatban, hogy ki lép majd a helyemre, ha
négy év múlva nyugdíjba megyek. Először is le kell szegeznem, hogy nem négy
év múlva kerül erre sor, hanem még az idén, az év végén. Orvosi utasításra
teszem. És nem Jacques lesz az utódom, noha tudom, hogy ez a hír terjedt el.
Jacques ugyanis kulcspozícióban van Zürichben. Olyan felbecsülhetetlen
kapcsolatrendszert alakított ki egész Európa-szerte, ami mindenféleképpen
megsínylené, ha őt elmozdítanánk a helyéről. Épp ezért Sergei lesz az utódom,
ha nyugdíjba vonulok. És maga lesz a helyettese, C. W. Sergei azonban
mindössze egy évig marad az igazgatói székben, mivel vissza akar menni
Oroszországba, s ott akar véglegesen letelepedni. Úgy érzi, Gorbacsov óta ismét
van remény a hazája számára. A főtitkár úr persze semmiképp sem akarja
elveszíteni őt, de az útjába sem szeretne állni. Ami azt jelenti, hogy ön kapná
meg az igazgatói státust, amint ő visszamegy a hazájába.
– Én, uram? – hebegte Whitlock hitetlenkedve. Maximum Rust posztjáról
gondolta, hogy valamikor talán megkaphatja, de hogy magát az igazgatói
széket…? Ezt egyszerűen képtelen volt felfogni.
– Én javasoltam magát a főtitkárnak, mert úgy gondolom, nincs alkalmasabb
emberünk erre a feladatra. És mert minden akciósunk maximálisan tiszteli.
Tudom, hogy kitűnően fogja végezni a munkáját.
– És Sergei is tud erről az egészről?
– Ő is támogatta a javaslatomat. Sőt, már Jacques is tud róla. Nagyon tetszett
neki a dolog. És biztos vagyok benne, hogy magának is…
– Igen, uram – mondta Whitlock, de csak nehezen találta a szavakat. –
Viszont… mi lesz a hármas akciósokkal? Ott ki lesz az utódom?
– Épp most találtuk meg az emberünket, Fabio Paluzzi személyében.
Whitlock elmosolyodott.
– Fabio átjön hozzánk?
– Épp tegnap beszéltem vele erről. Kapva kapott az ajánlatunkon. Már a jövő
hónapban beállhat közénk. Egy másik csapathoz teszem be először, hogy
megszokja a munkát és szert tegyen némi tapasztalatra. Később majd, amikor
maga novemberben átkerül a vezetőségbe, Paluzzi a hármasoknál folytatja…
Philpott ekkor Carmenre nézett.
– Remélem, hogy most már valamelyest tisztábban látja a jövőjüket, Mrs.
Whitlock. Természetesen megértem, ha a döntésük előtt szeretnék
négyszemközt is megbeszélni ezt a dolgot egymással.
Azzal elővett két repülőjegyet a zsebéből és letette eléjük az asztalra.
– A párizsi gép a La Guardiáról indul, holnap délután. A szállodájukban ott
lesz a helyfoglalás, mire megérkeznek. Két hetet tölthetnek el ott. A számlájukat
mi álljuk. És ne aggódjon, Mrs. Whitlock, most biztosan nem fogjuk megzavarni
a pihenésüket. Nem rendeljük vissza C. W.-t. Erre becsületszavamat adom.
Carmen elmosolyodott. Arckifejezése elárulta, hogy képtelen lenne most
rögtön megszólalni.
– Nos, azt hiszem, jobb lesz, ha megyek – mondta Philpott. A botja után
nyúlt, majd felállt. – Érezzék jól magukat!
– Köszönjük, uram. Mindent köszönünk.
Philpott bólintott, majd elindult az előszoba felé. Mind a ketten kikísérték.
Whitlock nyitotta ki neki az ajtót.
– Köszönöm, ezredes úr – mondta Carmen alig hallhatóan.
Philpott kezet fogott vele.
– Csak reménykedhetem benne, hogy segítettem önöknek valamicskét. Ja,
igen… C. W., küldjenek majd nekünk egy képeslapot.
Whitlock elmosolyodott és becsukta utána az ajtót. Carmen felé fordult.
Látta, hogy könnyek áztatják az arcát.
– Mi baj van? – kérdezte aggódva.
– Semmi – felelte Carmen, s könnyű csókot lehelt a szájára. – Már semmi.