„Fölkel a nap s lehanyatlik...

”
(Egy színházi előadás ismertetése)

Makszim Gorkij: Éjjeli menedékhely

Bemutató: Gárdonyi Géza Színház Eger, 2005. február 4.
Fordította: Morcsányi Géza
Dramaturg: Sirokay Bori
Jelmez: Nagy Fruzsina
Rendezte: Máté Gábor

Gorkij drámáját 1903-ban mutatták be Oroszországban. Két évvel később, 1905-ben

magyarországi bemutatójára is sor került.
Azóta száz év telt el, s az egriek bebizonyították, hogy e dráma semmit nem veszített
aktualitásából. Sőt!
Máté Gábor darabértelmezése – néhány néző meghökkenése ellenére – egyértelmű volt
mindenki számára; Gorkij remeke ma igenis a mai társadalmunk visszásságairól szól.

Gorkij írói pályájának első nagy problémakörét lezáró műve az Éjjeli menedékhely, drámai
formája ellenére nem hozott újat a drámafejlődés útján. Az viszont vitathatatlan, hogy a
„mezítlábasok” világát ő fedezi fel az irodalom számára.
Technikája a naturalista drámákét idézi, és Csehov sajátos líraiságát variálja a maga sajátos
problematikájával: az élet perifériájára került csavargók és útkeresők sorsának bemutatásával.
Igazában hős nélküli dráma a Menedékhely – legalábbis a shakespeare-i tragédiák értelmében.
Gorkij naturalizmusára jellemző, hogy ő mélyebben lát emberbe és társadalomba, mint a
naturalisták átlaga. (Az írónak nagy utat kellett megtennie az első irodalmi jelentkezésig, a
sikerig. Kispolgári család árvájaként egyre mélyebbre került a szegénység alvilágában. A
nyomorúság esztendei alatt veszi tudomásul a társadalom mély rétegeinek életét és vágyait;
valamint az irodalom adta nagyszerű érzéseket.) És ami mindvégig megkülönbözteti Gorkijt a
naturalistáktól, az a stílus választékossága.
Úgy tudja ábrázolni a szennyet is, hogy mondatai nem mocskolódnak be. Nemcsak ösztönös
szemérmessége, hanem az emberi méltóság igénye is úgy követeli, hogy mindig fölötte marad
a meglátott és ábrázolt trágárnak.

A fordító (Morcsányi Géza) kicsit kortalanná tette Gorkij szövegét. (Összevetve Gábor Andor
fordításával; Európa Könyvkiadó, Budapest, 1980.) A rendező általában hű marad a
dialógusokhoz. Az orosz nevek megtartása nem zavaró, inkább a Leningrádra, Szibériára való
utalások.
Máté Gábor azt tartja kérdésnek, hogy az átlagnéző – aki a mindennapokban vagy elmegy egy
kéregető hajléktalan mellett, vagy megszánja – mennyire képes el- és befogadni ezt a sűrített
magatartást.
A darabindítás azért tetszett, mert a néző az első pillanattót kezdve tudhatta, hogy hová
csöppent.. A nyílt színpadon a díszlet többféle értelmezést kínált, választhatott ki-ki maga az
értelmezési lehetőségek közül. A színpad fölött oldalról emelkedő széles és döngő fémlépcső
idéz(het)i az aluljárók világát. Ezt a miliőt az utca zaja, a fények áttetsző és váltakozó színe és
erőssége is sugallta. Az oszlopok mellett megvetett fekhelyek (priccsek) kartondobozok,
rongyok; körülöttük a Pet-palackok, pennys „hajléktalan táskák” pedig tisztán mutatták, hogy
nem Gorkij Oroszországában, hanem hangsúlyozottan Magyarországon vagyunk. (A darab
későbbi jeleneteiben is kellékként megjelentek a palackok, bevásárlókocsi és egyéb mai
tárgyak.)
A lépcső alatti világ mindenképpen metaforikus értelmezést is takart; a társadalmilag
lecsúszott emberek létkérdését.
A díszlettervező (Horgas Péter) munkáját dicséri, hogy a néző úgy nézett föl a színpadra,
mintha lenézne a bűzös, mocskos sikátorokra.
És a nézők közül máris többen kényelmetlenül érezték magukat.
A jelmeztervező (Nagy Fruzsina) túlságosan is hozzásegített ahhoz, hogy a kép még élőbbé
váljon. A néző nem várt mást a színre, mint hajléktalant, mégis érdekes volt a fogadtatás. A
színház régi, jól ismert színészeire szinte rácsodálkoztunk, megszólalásuk után hangjukból
következtettünk kilétükre. Teljessé kezdett válni a színpadkép: előttünk a köztünk élő
lecsúszottak, nyomorultak tükörképe. A társadalom tükre torz-e, a jelmeztervezőé vagy a
nézőé? Mindenesetre Bubnov (Anger Zsolt) és Násztya (Bozó Andrea) megjelenése már az
emberi méltóság kérdését is felvetette. (És számomra a színészi alázatét is.)
A jelmezek (tarka rongyok) általában ízléstelenek – nyilván mást nem várhatunk -, és nem
teremtettek egységes képet a díszlettel. A szigorúságot, szürkeséget, mocskot,
elembertelenedett világot árasztó díszletből a rikító, szedett-vedett rongyok kitűntek. Vagy
fogjuk fel Nagy Fruzsina jelmezeit szimbolikusan?! Erre pedig a szereplők által megformált
karakterek nem adtak értelmezési lehetőséget!
A rendezői felfogást azonban mindez megerősítette.
Még el sem kezdődött az előadás, mégis éreztük azt az erőteljes atmoszférát, amelyben
érzések és gondolatok keresik majd kibontakozásukat.
A színészek az első pillanattól kezdve bele tudtak helyezkedni ebbe a környezetbe, át tudták
venni a lecsúszott emberek érzés- és gondolatvilágát, annak ellenére, hogy nem mindennapi
szerepformálást, nem könnyű szellemi kalandot ígért a szerep, hanem nagyon is élő és
problémákkal sűrített valóságot.
Máté Gábornak könnyű dolga lehetett, hiszen egykori osztálya (másodévben próbálták az
Éjjeli menedékhelyet) és a nagyszerű egri színészek magas szakmai színvonalon játszottak.
Remek karaktert formált a Báró szerepében Kaszás Gergő, a Kosztiljovot játszó Venczel
Valentin, a korrupt rendőrt alakító Pálfi Zoltán. Gál Kristóf (Vaszka) és Vajda Milán
(Szatyin) alakítását is kiemelkedőnek tartom.
Naturalista játékuk többször az elviselhetőség és nézhetőség határán zajlott.
A mindig részeg, szellemileg vagy lelkileg vagy fizikailag teljesen leépült emberek karakterét,
világát nem könnyű visszaadni. Talán a morbidsággal, az ordítozással, a trágár és
szemérmetlen jelenetek középpontba állításával segített a rendező a színészeinek?
Mindenesetre túllőtt a célján. A közönség igen vegyesen fogadta a valóban gusztustalanba
hajló betéteket. Ritkán tapasztalt nézői reakciók törtek föl a sorokból.
Luka szerepformálásával ellensúlyozni próbálta mindezt. Szegvári Menyhért valóban halk
szavú, és valóban jól formálta a gyanús embert. Megmozgatta a tétlenségben vergődők
fantáziáját, megcsillogtatva előttük az evilági és túlvilági boldogságot. Konkrét cselekvés
nélkül szajkózta vigasztalásait. Vágyak kavarogtak szavai nyomán, amelyek tragikus
zsákutcába vezették a „hajléktalanszálló” lakóit. Úgy éreztem, hogy a tragédiák lassan,
vontatottan bontakoztak ki.
A színészek játéka koherenciát teremtett a díszlet, jelmez, rendezői felfogás és Gorkij
mondanivalója között, amit Szatyin (Vajda Milán) felemelően tárt elénk: az emberbe vetett hit
gyönyörű himnuszát!
Az írónak sem és a rendezőnek sem a probléma megoldása a feladata, hanem annak feltárása
és bemutatása. A darab megáll az igazság pillanatában, nem keresi az okokat és nem mutatja
be a folytatás lehetséges dimenzióit. A problémát megoldani pedig nem a művészetnek kell!
Ezt bizonyította a számomra nagyon frappáns befejezés, amikor is a színészek levetették
gönceiket, kivették műfogaikat, lehúzták maszkjukat, jelezve, hogy ők „csak” játszottak.
Valamit megmutattak, valami olyat mutattak, ami nemcsak Gorkij óta valóság, s feltehetően
nem ér véget napjainkban.

Az egri produkció nézőinek reakciója maga lehetne egy befogadói esettanulmány.

A hátam mögött ülő tisztes úr az első felvonás alatt folyamatosan hangot adott véleményének:
„Jaj Istenem, hová kerültem! Hát ez borzasztó!” – ismételgette folyamatosan és hangosan,
igen zavarva a környezetét. A második felvonásban már nem zavart.
Egy előttem ülő középkorú hölgy szemmel láthatóan feszengett. Ő becsületesen végigülte az
előadást, és kelletlenül tapsolt a tömeggel.
A szünet néhány beszélgetésének foszlánya is eljutott hozzám: „Ez még semmi!”, „Ez így
van!”, „Te el sem tudod képzelni, hogy mi lehet egy ilyen helyen!”...
Az előadásnak vége. A nézőkre gyakorolt hatás igazán most kezdődik.
Amikor ezzel (ilyen) darabbal találkozunk, akkor gondol bele az ember,milyen
véletlenek,szerencsék és szerencsétlenségek sorozatán múlik az, hogy valaki kikerülje a
hajléktalanok helyzetét, vagy éppen belesodródjon abba!
Máté Gábor kérdése, hogy az átlagnéző mennyire tudja el-és befogadni ezt a sűrített világot,
megválaszoltatott: mindenki annyira, amennyire futja problémaérzékenységéből,
empátiájából; amennyire a színházat olyan helynek tekinti, ahol valami születik.
Az előadás valóban kényelmetlen –bőséges naturalista megoldások, obszcén
kifejezőeszközök, ordítozás, a lecsúszott emberek, a kilátástalan sorsok-, de mégis telve van
szép emberi pillanatokkal.
Máté Gábornak és csapatának sikerült véghezvinni Gorkij írói-emberi célját: ”rányitni az
emberek szemét az igazságra, haragot ébreszteni bennük minden megalázás iránt,
reménységet plántálni a lelkükbe.”

E. T.K.