LÁZÁR ERVIN PROGRAM

SZÍNHÁZISKOLA 2019.

Peter Brook

Peter Brook angol színházrendező az 1950-es években abban az időszakban kezdett el

dolgozni, amikor egyre több ember érzett viszolygást kora merev, halódó „teátrális"
színházcsinálásától, gondolván azt, hogy az „élet egy színház."
Peter Brook az 1960-as évektől a stratford-on-avon-i Shakespeare Memorial Theatre
rendezőjeként dolgozott. Ekkoriban vehette fel a színház a Royal Shakespeare Company -
Királyi Shakespeare Társulat - nevet. A társulat műsorának gerincét továbbra is a zseniális
Will Shakespeare művei alkották. A Shakespeare-kultusz menetrendje a következő volt:
először bemelegítésként a vígjátékok kerültek terítékre, majd rátértek a krónikás drámákra.
Brook egyik legemlékezetesebb Shakespeare rendezése a Lear Király volt.
Az RSC rendezőgárdáján belül irigylésre méltóan szabadon alkotó Peter Brook e korszakában
megpróbálta összegyúrni Brechtet és Artaud-t, pontosabban a szociális problémák iránt
érzékeny színházat az ún. „kegyetlen színházzal". Ugyanakkor Peter Brook nemcsak az
európai színházi hagyományokat szívta fel magába, hanem az afrikai és indiai színházi
tapasztalatokat is, mert a modern színjátszás őse és kortársa az egész világ színházművészete.
E küzdelmes folyamat állomásai a már említett Shakespeare Lear Király c. darabja, Peter
Weis Marat/Sade-ja, valamint a US („Egyesült Államok", ill. „Mi") kétértelmű címet viselő
előadás, ez a „Vietnam-show", amely a maga brutalitásával akarta felrázni a más népek
tragédiáit közönyös tunyasággal szemlélő nézőt. A sikerek csúcsán, az „élő ikonná" válástól
való félelmében otthagyta a Royal Shakespeare Company-t és új vizekre evezett.
Párizsban, a bohém fővárosban a világ legkülönbözőbb tájairól érkezett, tapasztalatlan,
ám annál fogékonyabb, fiatal színészekből álló társulatot hozott létre Centre Internacional
de la Recherche Théatrale (Nemzetközi Színházi Kísérleti Központ) néven. A varázslatos
előadások helyszíne egyrészt a Bouffes de Nord ütött-kopott színházépülete, de ugyanakkor
rendszeresen felkerekedik társulatával, hogy a világot járva Irántól Afrikán át Indiáig élményt
nyújthasson soknemzetiségű közönségének. Volt olyan előadás, ahol a színészek halandzsa
nyelvet beszéltek (Orghast), de előadtak óperzsa filozófikus mesejátékot is a Madarak
Tanácskozása címen. Az Ikek című előadáson egy ugandai törzs kipusztulását dolgozta fel.
Mire volt szüksége Peter Brooknak egy előadás bemutatásához, mondjuk Észak-Afrikában?
Szinte semmire. A színházi üzem minden korlátozásától függetlenné téve társulatát játszottak:

1
utcasarkon, barlangban, kőbányában, sivatagi településen; a legsajátosabb közönség előtt.
Előadásait alkalomról alkalomra, a nézőkre gyakorolt hatást figyelve változtatja. A párizsi
előadások a színházépület jellege miatt hagyományosabbak, de Peter Brook sajátos rendezői
felfogása ezekre a „kőszínházi" előadásokra is rányomja a védjegyét. E falak között
Shakespeare Athéni Timon-ját, Csehov Cseresznyéskertjét, vagy Carmen történetét játszották
el.
Miért érezhetjük magunkat a Peter Brook színházában másképp?
Manapság is különféleféle teátrális helyzetek résztvevői vagyunk a hétköznapi életben.
Például felelünk a tanárnak fizikaórán, végignézzük egy valóság-show összefoglalóját -
érzelmet nyílvánítva szavazunk, tülekszünk a buszon az ülőhelyért, vagy a templomban
hallgatunk szívünkhöz szóló szavakat - tulajdonképp már ez is színház. Néha folytatásos
szappanopera főhősének látjuk magunkat, máskor meg mintha egy rémdráma szereplői
lennénk.
Mitől lesz ez „igazi" színház?
Attól, hogy a rendező azt mondja a színészeinek „csináljunk úgy, mintha"? Nincs szükség
művészetre, szavalásra, kimódolt előadásmódra, mert a színház mindenütt jelen van
hétköznapjainkban, ezért bármit teszünk az már maga színház? Vannak akik ezt így
gondolják.
Mások meg úgy érzik, hogy azért felesleges színházjegyre költeni, ha azt látják majd viszont,
amit akár az aluljáróban is megnézhetnek, és még fizetni sem kell érte.
A néző azért jár színházba, hogy megcsapja az élet szele, de ha nincs különbség a hétköznapi
élet és a színpadon kukkolt élet között, az egésznek nincs semmi értelme. Az élet a
színházban jobban szerkesztett, ugyanannak tűnik és mégis milyen más. A néző számára
fontos a színpadi szereplővel való azonosulás, az ítélkezés, az együttérzés, a
megkönnyebbülés.
„Eljutottunk az alapkérdésekhez. Mit várunk az eseménytől? Mit viszünk bele az eseménybe?
Mit kell előkészíteni a színházi folyamatban, és mit kell nyitottan hagyni? Mi a cselekmény és
mi a jellem? Elmond-e a színházi esemény valamit, vagy valamilyen mámor révén működik?
Milyen változást idézhet elő egy előadás? Mi alakulhat át? (Peter Brook) Egyfelől már a tér is
meghatározó. Minden kicsiben látszik, minden jelzésszerű. Másfelől pár óra alatt akár
évszázadok is elmúlhatnak anélkül, hogy ezen bárki fennakadna.
A színházban a színész gondosan szerkesztett mondatokba sűrítve közöl velünk fontosnak
tartott gondolatokat. Az életben, ha beszélgetőpartnerünk nincs ránk tekintettel, rengeteg
olyan történetet is elmesél, amitől halálra unjuk magunkat. Ha színházban történik ugyanez,

2
bosszankodva hazaindulunk. Persze, ha nem vagyunk túl jólneveltek, sokat locsogó társunkra
is rávághatjuk az ajtót. Az életben néha több óra kell ahhoz, hogy kimondjunk valamit, ehhez
a színpadon időnként elég három perc.
Kell az üres tér. „Ha valós díszletek által berendezett helyzetben találjuk magunkat ablakkal
páncélszekrénnyel, ajtóval... akkor moziban vagyunk. A ritmus és játék feszültsége ott
lanyhább. A vágás közbelépésére van szükség, hogy rátaláljunk az élet dimenziójára.(Peter
Brook)
Brook egy helyen azt írta: "Valaki keresztülmegy egy üres téren, valaki más pedig figyeli;
mindössze ennyi kell ahhoz, hogy színház keletkezzék." A közönség figyelme meghatározó
elem. Fontos az emberi anyag. Gondolat, érzelem, test.
Brook előszeretettel dolgozik különböző nációjú színészekkel, hangsúlyozva azt, hogy az
emberi test látványa némi eltéréssel a világ minden táján egyforma, tehát az emberi test által
küldött jeleket a világ minden táján érteni fogják a nézők. Szükséges az érzés és gondolat
pontosságának mozdulatokban való kifejezése. „Nagyon fontos, hogy legyenek testileg
jellegzetes színészek: alacsony és kövér, magas és sovány, fürge mozgású, nehézkesen
mozgó...stb."
„Ahhoz, hogy a külső életet kifejezzük, típusokkal kell rendelkeznünk, minthogy
mindannyian egy férfi, vagy nőtípust jelenítünk meg. De fontos, és itt kapcsolódunk a keleti
színészhez, hogy a kövér , ügyetlen, vagy az eleven, fiatal, gyors test egyaránt érzékeny
legyen." (Peter Brook) Végül is azt tanácsolom mindig, hogy ha színházba mennek és
unatkoznak, ne rejtsék el, ne higgyék, hogy maguk a hibásak, hogy maguk tehetnek róla. Ne
hagyják, hogy a kultúra gondolata megfélemlítse magukat! Tegyék csak fel a kérdést:
Belőlem hiányzik valami, vagy az előadásból? - Jogunk van vitatni azt a szörnyű, már
társadalmilag elfogadott dolgot, hogy a kultúra automatikusan felsőbbrendű." (Peter Brook)

Peter Brook rendezései

Operák: Muszorgszkij: Borisz Godunov, Puccini: Bohémélet, Gounod: Faust, Csajkovszkij:
Anyegin, Strauss: Salome, Bizet: Carmen
Színdarabok: Shakespeare: Athéni Timon, Szentivánéjiálom, Rómeó és Júlia, Szeget
Szeggel, Felsült szerelmesek, Téli rege, Hamlet, Lear király, Titus Andronicus, Vihar,
Antonius és Cleopatra; Shaw: Pygmalion, Ember és felsőrendű ember; Ibsen: A tenger
asszonya; Miller: Pillantás a hídról, Az ügynök halála; Brettford: Irma, te édes; Weis:
Marat/Sade, A vizsgálat; Hochluch: A helytartó; Dürenmatt: Az öreg hölgy látogatása;
Csehov: Cseresznyéskert; Beckett: Azok a szép napok

3
Filmek: Koldusopera (1953), Lear király (1953), Egyszemélyes fülke (1953 tv), Moszkvai
riport (1955 tv dok.), A születésnapi ajándék (1955 tv), Ég és Föld (1957 tv), Moderato
cantabile (1960), A legyek ura (1962), Marat/Sade (1966), A hazugság játékai (1968), Lear
király (1971 dán-amerikai), Találkozás egy figyelemreméltó emberrel (1977), Szeget Szeggel
(1977 fr. tv), Carmen (1983), Mahabharata (1989), Én egy jelenség vagyok (1997)

Hegyi Árpád Jutocsa: Peter Brook Hamletje Chicagóban

„A hatalmas párizsi siker után Peter Brook Hamletje Chicagóba érkezett. Egy hónapig
vendégszerepel a produkció a Chicagói Shakespeare Színházban.
Jegyet kapni nem lehet. Peter Brook élő legendának számít. Ebben sok igazság - és sok üzleti
lehetőség rejlik.
Szerencsém volt, mert a színház, ahol dolgozom, minden szakmai kapcsolatát latba vetve,
tudott egy jegyet szerezni számomra - 75 dollárért. Ez igen magas jegyár, a Broadway
jegyáraival vetekszik. De az emberek szívesen megadják ezt az összeget. Bizonyíték ez arra,
hogy a művész-típusú színház is lehet üzletileg nyereséges - persze, ha Peter Brookról van
szó.
És valóban, az üzlet és a tiszta művészet itt összefonódik. Az előadás a végletekig
leegyszerűsített rítusa Hamlet mítoszának és a komédiázó színészi játéknak. Díszlet nincs, a
jelmezek jelzés-szerűek, akárcsak a kellékek. Minden hangsúly a rituális színészi jelenléten
van. Világítási jelek sincsenek. Igazi szegény-színház. A legfőbb díszletelem maga a játszó
ember. Az egész játékot mint egy rituális pap - egy távol-keleti zenész kíséri végig. Egzotikus
hangszerekkel körülvéve követi zajokkal és zenével az eseményeket. Ophelia megőrülésénél
kilép a helyéről, mintegy főszereplővé válik és a zene dimenziójában mutatja be az őrülés
folyamatát, összhangban a színésznő monológjával. Felkavaró duett, kiderül, hogy a zene
milyen híven képes követni és kimutatni a lelek mozgásait .... a megőrülés rítusának lehetünk
tanúi.
A színészek közül néhányan több szerepet is játszanak, akárcsak Shakespeare színházában
annak idején. Ez különös lelki áthallásokra és szellemes asszociációkra ad lehetõséget. A
Claudiust megformáló színész adja például Hamlet atyjának szellemét. Ez bizarr színekkel
tölti meg Claudius és Hamlet viszonyát, hiszen mintha Hamlet halott apjának szelleme ülne a
trónon... A Poloniust játszó színész, miután Hamlet megöli Poloniust, a sírból bukkan elõ,
sírásóként - ez vicces, mert Hamlet arról beszél, hogy Polonius ott van, ahol a kukacok eszik,
vagyis a sírban.

4
A színészeket a világ minden tájáról, különbözõ kultúrákból válogatta össze Brook. Hamletet
egy fekete bőrű angol színész játssza, Opheliát egy indiai színésznő, és vannak óceániai, szerb
és japán származású résztvevők. Ez a sokfajtájú, maroknyi csapat tökéletes összhangban,
rituális közösségben él együtt a színpadon. Ez kicsit Brook filozófiája is - a színház
összehozza a legkülönfélébb embereket, kultúrák és vallások olvadnak itt össze. Más
szavakkal: a művészet békében és alkotásban hozza össze a világ legkülönfélébb embereit...
Az előadásban a legkülönfélébb kultuszok ötvöződnek. A nyugati, keresztény kultusz mellett
a japán zenemester jelenléte az ősi japán No-színházat idézi, a vívás jelenet pedig valami
közel-keleti rituális játék alapján két színes vesszővel történik. Hamlet és Laertes kultikus
mozdulatok és rikkantások kíséretében, ismeretlen szabályok szerint suhogtatja a pálcákat -
mégis mindenki tudja a nézőtéren, miről szól a küzdelem. Az élmény alapja ugyanis a
mindenki által ismert mítosz: Hamlet mítosza. Mint az antik görög színházban, ahol a mítoszt
mindenki ismerte - de a nézők kíváncsiak voltak az új színházi feldolgozásra. Brook azt
mondja, hogy az új feldolgozás alapja ma nem lehet más, mint az ősi rítus feltámasztása egy
újfajta, különböző kultúrák által közösen ihletett - mondjuk - globális szertartásban. A
szertartásosság ellenére az előadás ugyanakkor ízig-vérig csintalan komédiázás is. A komédia
ugyanis Brook szerint ugyanolyan szentség, mint a szertartás.
A híres Yorick-jelenetben, mikor Hamlet, kezében szegény Yorick koponyájával az élet
múlandóságáról elmélkedik - a koponyát egy embermagasságú bot végére húzza és eldiskurál
vele. Ahogy mozgatja Hamlet a botot - úgy válaszol némán a csontváz-életre keltett Yorick.
Bólogat, megkocogtatja Hamlet vállát, meghökken, kacag - s kacag a néző is. Igazi
bohóctréfa.
A történet szünet nélkül, erősen meghúzva, két és fél óra alatt játszódik le. Sokan bóbiskoltak
körülöttem - nekik nem volt elég ennyi a szórakozáshoz. Máshoz vannak szokva, sziporkázó
ötletekhez, kommersz látványossághoz. Nekik már nem elég csak a színész és a játék tiszta
rítusa. A siker mégis óriási. Nem sznob siker - őszinte siker, fürkészem az arcokat, valódi
hatás alól szabadulva tapsolt a nézők nagy része. Brook Hamletje a színház ősi rítusának
modern sikere Chicagóban.”
(Hegyi Árpád Jutocsa 2001 májusában Chicagóban dolgozott, Kálmán Imre Marica grófnőjét
rendezte a chicagói Light Opera Works nevű színházban. És közben, mint cikkéből is kiderül,
színházba járt.)
Peter Brook a színpad „üres terében” bármit elénk tud idézni: epikus múltat, hindu istent,
világfelfordulást.