A magyar nép etnogenezise

Az etnogenezis és nyelv kialakulása nem jelenti ugyanazt a folyamatot. A kutatók

véleménye a magyarság származását tekintve megoszlik a hun-rokonság és a finnugor
rokonság és több más elmélet között. Az eredet-keresés során a magyar nép gyökereinek
keresésében a tárgyi kultúra segít beazonosítani a kapcsolatokat különböző népcsoportokkal,
de egyértelműen nem döntheti el a rokonságot. Hasonlóan az alapszókincsre támaszkodó
nyelvi rokonság is csak arra ad választ, hogy a honfoglaló magyarok ősei milyen
nyelvcsaládokhoz tartozó népekkel éltek együtt az etnogenezis hosszú korszaka alatt. A
nagyon erőteljes eredetmondák sem tudnak egyértelmű eligazítást nyújtani: a csodaszarvas
legenda a hun rokonságot támasztja alá, Emese álma pedig a totemisztikus eredetre teszi a
hangsúlyt. Az eredetkérdést a genetikai alapon kutató szakemberek teljesen más
eredményekre juthatnak, mint a vallástörténészek, mint a néprajzosok, a nyelvészek vagy a
régészek. A nép kialakulása folyamatában nem hagyható figyelmen kívül, hogy a nemzet
fogalom önmagában is több változáson ment keresztül. Napjainkban az azonos nyelvet
beszélő és azonos múlttal rendelkező, a közös származást is feltételező nemzetfogalom
mellett létezik vallási nemzetfogalom (pl. zsidó), de földrajzi is (pl. indiai, amerikai…). A
középkorban az uralkodó (király, császár, cár…) alá tartozók egy ország lakóinak
számítottak, de politikai nemzettestet csak a kiváltságokkal rendelkezők alkottak (pl.
hungarus: magyar királytól nemesi címet szerzettek). Még korábban, elsősorban a sztyeppei
népeknél a törzsszövetségi rendszeren belül egy népnek számítottak azok a törzsek, amelyek
vezetését egy karizmatikus vezér megszerezte (pl. Attila hunjai között ott vannak a gepidák,
osztrogotok, vizigótok, vandálok…). Ugyanakkor figyelembe kell vennünk, hogy a
történetírás általánosan elfogadott álláspontja szerint az írás megjelenése előtti
prehisztorikus korszakban csak tárgyi kultúrákhoz tartozó népcsoportokról, az írás
megjelenése után pedig már népekről beszélhetünk. Az írott források előtt minden
etnogenezisre vonatkozó elmélet mindaddig jogosan állítható, amíg az ellenkezője nem
bizonyítható. Ebből a megfontolásból a magyar nyelv kialakulása és fejlődése történetén
keresztül próbáljuk behatárolni az etnogenezis folyamatát is. Az alapszókincs és a
jövevényszavak segítenek annak behatárolásában, hogy a magyarok ősei a honfoglalás előtt
kikkel kerülhettek kapcsolatba, a nép formálódása milyen külső tényezők között alakult és
véglegesítődött.
A történetkutatás mai állása szerint a magyarság nyelvi családfája az úgynevezett
Urál altáji ősnép nyugati ágából, az uráli ősnépből sarjadt ki. Ezek az ős uráliak a Volga és
mellékfolyói mentén, az Ura l-hegység nyugati (európai) vidékén éltek. Az uráli ősnépnek
az Európában maradt ágát nevezzük gyűjtőnévvel finnugor ősnépnek. A finnugor ősnép
hazája a Közép-Volga és mellékfolyóinak erdős vidéke volt. A Don és Volga mentén
tanyázó, Ázsia felé húzódó indóiráni nép - melynek élén a későbbi hindu nép őse haladt - a
Kr. előtti 3. évezredben szomszédja volt a finnugoroknak. Az egymás mellett élés emlékét
őrzik azok a jövevényszavak, amelyek valamennyi finnugor nyelvbe az indóiráni nyelvből
kölcsönöztettek át. Mintegy két évezreddel Kr. előtt újabb ágakra szakadt a finnugor ősnép:
egy nyugati és egy keleti ágra. A nyugati ágat, amely később ismét tovább oszlott, finn
permi ősnépnek nevezik. A keleti ág a Volga-menti őshazából kelet felé húzódott az Ural-
hegység irányába. A kelet felé irányuló haladással egyidejűleg keletről (Ázsiából) nyugatra
vonult a törökségnek ogur (ugur) néven ismert nyugati ága. A finnugorság keleti ága, a
vogul és az osztják nép, a Kr. utáni 7. évszázad után a Volgáig előnyomult ogur (volgai
bolgár) nép fennhatósága alá került.
A finnugor ősnép ugornak nevezett keleti ágában élt tehát a vogul és az osztják nép,
valamint az a nép is, amelyet elő-magyarnak, a magyar nemzet közvetlen ősének
nevezhetünk. Az előmagyarság tehát az európai őshazából vonult kelet felé, amikor
érintkezésbe került a bolgár-törökséggel, az altájiak legnyugatibb ágával, valahol az Ural
folyó vidékén s Nyugat-Szibéria ezzel határos területein.
Az előmagyarság nem volt termelő, hanem főleg zsákmányoló életmódot folytatott,
halászó és vadászó nép volt. A bolgár-török jövevény szavaknak abból a rétegéből, amely a
magyar nyelvbe ekkor került, kétségtelenül megállapítható, hogy a magyarság a bolgár-
törökségtől sajátította el a földművelést és az állattenyésztést. Bár a magyarság már azelőtt
kétségen kívül vérségi köteléken alapuló nemzetségi szervezetben élt, mégis ekkor válik
törökös szervezetű néppé. A bolgár-törökség szervezi meg, talán azalatt, amíg uralkodott is
rajta s ennek köszönheti, hogy részei jól összefogott, könnyen mozgó politikai és hadi
egységekké alakultak össze. A magyar és bolgár érintkezés, amelynek kezdetét a Kr. utáni 1.
és 5. század közé tehetjük, egészen az Árpád-korig tart szakadatlanul. A magyarság a
Kaukázusban a 6., 7., 8. században török népek szomszédságában tartózkodott és más nevek
mellett a bolgár (onogur) nevet is viseli, ami arra vall, hogy politikai kapcsolatai voltak a
bolgársággal.
A kaukázusi őshaza vidéke a Meotis és Kubán környékére tehető. Az alsó Kubántól
északra levő síkságon különféle török népeket találunk az 5. század második felétől kezdve.
A magyarságot különböző időben más és más névvel nevezik a forrásaink, így említik őket
onogur, szavard, majd türk névvel is. Vagyis a magyarság csaknem mindazoknak a
népeknek a nevét viseli, amelyek az 5. század óta a Kubán vidékén uralkodtak. A négy név
tehát négy politikai korszak emlékét őrzi, amikor a magyarság az onogur, majd a szabir,
utóbb a türk törzsközösségben élt s végül mikor a Magyar törzs ad nevet egy
törzsszövetségnek.
Az idők folyamán számos kisebb, nagyobb török néprész csatlakozott a
magyarsághoz s ez okozta azt, hogy a honfoglaló magyarság életmódját, műveltségét,
államszervezetét tekintve, török jellegű volt, bár néprajzilag a nemzet alaprétege nem altáji
(török), hanem, mint említettük előbb, urali (ugor).
Kaukázusban a Kazár birodalom volt időrendben az utolsó, amelyben a magyarság
szerepet játszott A kazár birodalom virágzó földművelésével, elágazó kereskedelmével
messze kiemelkedett a többi török birodalmak kulturális színvonala fölé. Virágzása is a
legtovább tartott, mert csak a 11. század első felében pusztult el. A kazár nép kétségtelenül
török fajú volt. Már igen korán megismerkedett részben a zsidó, részben a mohamedán,
részben a keresztény vallással s ez az oka, hogy egyesek a kazárságot tévesen zsidó
jellegűnek vélik. A kazár birodalom megszervezői 570 körül a türkök voltak. A magyarok
ez időtől tartoztak a kazár birodalomhoz s ez a viszony több-kevesebb megszakítással s
aránylag elég nagy függetlenségben mindaddig fennállhatott, amíg a magyarok a Kubán
vidékén laktak. A magyarok politikai újjászervezése s mintegy nagykorúvá érése a kazár
hatalom lassú hanyatlásával egyidőben, a 9. század derekán történik meg.
A magyarság legalább a 7. századig ennek a hatalmas birodalomnak a keretei
között élt. A későbbi, elsősorban bizánci források ezért nevezik a magyarokat még hosszú
ideig türköknek. A Kazár Kaganátusnak adófizetéssel és katonai szolgálattal tartozó
magyarok valószínűleg nem hagyták el “Magna Hungaria” területét, hiszen a honfoglaló
törzsek elnevezése, amiket Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár (905-959)
munkájából ismerünk (Nyék, Megyer, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi), nemcsak
a Kárpát-medence, hanem a baskír földi törzs- és nemzetségnevekben is megtalálhatók.
Az úgynevezett törzsszövetség, amely török környezetben, esetleg török
kezdeményezésre is jött létre, kétségtelenül olyan természetű volt, mint általában a török
törzsszövetségek szoktak lenni. A török nomádállam alapja a család, vagyis az államot
 alkotó törzsszövetség egyes törzsei vérségi alapon épülnek fel. Az időnként birodalmat
alkotott török népek összetétele azonban nem állandó, mert a természetes szaporodás és
pusztulás mellett nagy szerepet játszik életükben új népek önkéntes vagy kényszerű
csatlakozása és egyes néprészek hasonló természetű leválása is. Az ily birodalmak gyakori
változásoknak vannak kitéve, hiányzik belőlük az állandóság. Erős szervező kéz alatt
csodálatos lendületet vehetnek s annak hiányában meglepően gyorsan fel is bomolhatnak. A
törzsszövetségi alakulatok változandóságára mi sem vet szemléltetőbben fényt, minthogy
gyakran az alakulatok neve ilyent jelent: “Hat-törzs”, “Tíz-törzs”, ami a szóban levő
szövetség pillanatnyi összetételére vet fényt. Van adatunk arra, hogy egy időben a
magyarságot is ennek a szokásnak megfelelően “hét-magyar”-nak nevezték. Ezek a török,
vagy törökös nomád-államok, bár a törzsek vérségi alapon fejlődnek ki, mivel különböző
fajú törzsek szövetségei is lehetnek, nem faji, népi egységek, ezért gyakori bennük a
többnyelvűség. Amikor például a magyarsághoz csatlakozik három kabar törzs, akkor egy
ideig két nyelvet beszél a magyarság: a magyart és a kabar-törököt, míg a kabar-török lassan
feledésbe nem merül. Bár három kabar törzs csatlakozott a magyarsághoz, a kabarok mégis
csak egy törzsnek számítottak a magyar törzsszervezetben. Ez mindennél világosabban
jellemzi azt a rugalmasságot és változatosságot, amely a tőrök-rendszerű törzsszövetségek
életét végig kíséri.
A magyarság tehát a kaukázusi őshazából jelentős vérkeveredést, politikai
megszervezettséget vitte magával, amikor a 9. században a keletről nagy erővel
előrenyomuló besenyők elől nyugatra indulva, mint eddig ismeretlen nemzet rátér
történelmének önálló útjára. Ettől kezdve már saját nevén nevezik, nyugati kalandozásai már
saját önálló vállalkozásai s ezek a kalandozások már félelmetes nevet és hírt biztosítanak az
önálló nemzeti életet kezdő törzsszövetségnek, amelynek a központi Magyar törzs adott
nevet.
A Kárpát-medence (Erdély) őskora
Az emberi lét első biztos nyomaival a középső kőkorszak idejéből találkozunk, és
attól fogva számos népcsoport jelenlétét sikerült beazonosítania a régészeti kutatásoknak.
Általában a Szamos, Maros és Olt völgye volt megszokott útvonala az új szállásterületet
kereső népeknek, melyek szinte minden környező irányból érkeztek az Erdélyi-medencében.
Az első írásos emlékek az Erdélyi-medencéről és az ott élő népekről a görög
történetírók tollából fakadtak. Számottevően megsokasodnak a térségre vonatkozó adataink,
amikor az itt élő dák lakosság a Római Birodalom figyelmét magára vonta, majd pedig a dák
ellenállás és annak leverése nyomán létrejött a Dacia provincia. Caesar uralkodásával
majdnem egy időre esik a dákok hatalmának felvirágzása Burebista nevű királyuk (Kr. e. 82-
44) vezetésével, amikor Erdély délnyugati részén elhelyezkedő királyságukból kiindulva
intézték támadásaikat és hódítottak teret, elsősorban déli irányban meg a Római Birodalom
kárára. Hamarosan katonai és politikai szempontból is jól szervezett Dák Királyság jött létre.
A főváros, Sarmizegetusa magaslaton fekvő erődjét a Kudzsiri-havasok nyugati oldalán
hasonlóan erődített várak sora vette körül, ami biztonságosan védhetővé tette az uralkodói
központot. A centrális hatalom erősítését szolgálta az önálló, saját vallás és az önálló kultikus
központ a főváros közelében. Ezek igen gazdag régészeti emlékei a románság mindmáig nagy
becsben tartott történeti örökségei közé tartoznak.
A Dák Királyság újabb felvirágzását jelentette Decebal uralma (Kr. u. 87-106), aki
folytatta elődje, Róma ellenes politikáját, minek következményei voltak azok a háborúk,
melyet Traianus (Kr. u. 98-117) indított Kr. u. 102-ben, majd pedig 105-ben. Ez utóbbi a
dákok teljes vereségével végződött, maga az uralkodó is elesett. (A háború eseményeit, a
dákok elkeseredett ellenállását mutatja be kőbe vésve a Rómában ma is álló Traianus-oszlop).
A dákok hatalmas vérveszteséget szenvedtek, egyes korabeli források egyenesen teljes
kiirtásukról beszélnek. Elkezdődött a 165 esztendős római uralom Daciában, tehát Erdély
területén is. Rövid ideig tartott, de a rómaiak tapasztalatának, jó szervezőmunkájának,
építőtevékenységének köszönhetően Erdély-szerte számos emléke maradt fenn a római
kornak. A szám szerint mintegy 11-12 város mellett megközelítően 80 katonai tábor
biztosította a provincia nyugalmát, melyeket időtállóan épített hadiutak kötöttek össze
(Erdélyben sokfelé ezek nyomvonalát követik a ma is használatos országutak).
A rómaiak értékelték, kihasználták Erdély természeti adottságait, mindenekelőtt
altalaji kincseinek gazdagságát. A kőbányák, a vasérc- és sólelőhelyek mellett a legnagyobb
jelentősége az aranybányáknak volt. A provincia népessége etnikai szempontból nagyon
vegyes volt, de a feliratok tanúsága szerint a hivatalos nyelv a latin volt mindvégig. Kérdés és
tudós viták tárgya mindmáig, hogy mennyire, milyen mértékben romanizálódott,
romanizálódhatott a provincia népe a római uralom viszonylag rövid fennállása alatt? Mint
ahogyan az is vita tárgyát képezi, hogy a dák népességnek mennyiben sikerült túlélni a
háborúkat és a hódítást, és ha igen, megtörténhetett-e a megmaradt dák néptöredék
romanizálódása, majd pedig sikerült-e túlélnie a népvándorlás elkövetkező századait és
tovább élnie a románságban?
A Római Birodalom, pontosabban Aurelianus császár 271-ben döntött a provincia
feladásáról és kiürítéséről. Ezzel Dacia véglegesen elveszett a Római Birodalom számára,
véget ért a térségben a római uralom.
Dacia feladása Erdély történetének a következő, mintegy három évszázados, germán
periódusát nyitotta meg. Két évtizeddel a rómaiak kivonulása után Erdély a vizi (más néven
erdőlakó) gótok és a vandálok, valamint gepidák küzdelmének a színhelye volt. A küzdelem
vizigót győzelemmel végződött, ami után ez a germán nép a Küküllők, a Kis-Szamos és a
Maros völgyében rendezkedett be. A nyomukba lépő hunok erdélyi jelenlétének kevés
régészeti emléke ismert. Az viszont tény, hogy Erdély is beletartozott a hunok uralta régióba,
s ezáltal a történelemben először vált olyan birodalom részévé, melynek hatalmi központja az
Alföldön volt, s amely magába foglalta a Kárpát-medence egészét. Attila hun fejedelem (445-
453) halála és a Hun Birodalom felbomlását követően a hunoknak hódolt gepidák, Ardarik
fejedelmük vezetésével fordultak szembe egykori uraikkal, s miután legyőzték Attila fiát és
utódát, Ellákot, birtokukba vették egykori uraik szállásterületét. A gepidák ezen második
jelenléte az avarok megjelenése után, akiktől 567-568 táján vereséget szenvedtek, lassan
visszaszorult.
A nomád avarok számára kezdetben a Kárpát-medence széles síkságai, szelíd lankái
vonzóbb életkörülményeket kínáltak az erdélyi térség hegyektől szabdalt, szűk tereinél. Ezért
a kezdeti időkben csak szórványosan tűnnek fel az Erdélyi-medencében, miközben a gepidák
jelenléte is adatolható a 600-as évekig. A 7. századtól kezdve változott a kép, és az egykori
Apulum, a mai Gyulafehérvár környékén, a két Küküllő mentén, de a Mezőség déli részén, a
Maros középső és felső folyásának vidékén is megjelentek az avarok.
A 7. század utolsó évtizedben a Kazár Birodalom kialakulása nyomán kezdődött
meg a bolgárok dunai honfoglalása, akik előtt korábbi szállásterületeikről elűzött más keleti
népcsoportok valamint az avarokkal rokon török népek, köztük talán kazárok is léptek az
Avar Birodalom területére. (Ezen a történeti tényen alapszik a kettős-honfoglalás László
Gyula által megfogalmazott gondolata.) A történészek egy része elképzelhetőnek tartja, hogy
e népmozgás során esetleg már a 7. század végén s a 8. században magyar népelemek is
sodródhattak a Kárpát-medencébe. Ugyancsak az avar uralom idején indult meg a szlávok
betelepedése Erdély területére. Az Európa keleti felének jövendő népi viszonyait
megváltoztató nagy szláv népvándorlás a 6. század elején kezdődött el. Jelenlétük -
különösen Erdély esetében - igen jelentős volt. A honfoglaló magyarság elsősorban szláv
népességre talált ezeken a tájakon. A szláv népesség a régészet és a helynevek bizonysága
szerint elsősorban az Erdélyi-medence peremterületein, az összefüggő erdőségek és a
Mezőség határán, rejtettebb fekvésű medencékben telepedett meg és élte földművelő,
vadászó, halászó életét. A 8. század végén Nagy Károly (768-814) hódító hadjáratai nyomán
változtak meg a Kárpát-medence és annak keretében Erdély népiségi viszonyai. A Karoling
uralkodó 791-ben indított nagyszabású hadjáratot az avarok ellen, amelynek során sikerült
megtörnie azok hatalmát a Dunántúlon. A menekülő avarok egy része a medence keleti
vidékén húzta meg magát, a Tiszától keletre eső vidékeken. Ennek a keleti avar uralomnak is
hamarosan véget vetett azonban Krum bolgár kán (803-814) 803-ban bekövetkezett
támadása, melynek következtében Erdély egy része a Dél-Erdélyben lévő sóbányákkal
(Vízakna, Marosakna, Kisakna) együtt bolgár uralom alá került és maradt is - úgy tűnik - a
magyarok honfoglalásáig.
Honfoglalás – Útban a Kárpát-medence felé
A 820-as években belháború robbant ki a kaganátusban, s ennek eredményeként a
magyarok 830 körül elszakadtak a kazároktól. A lázadásban tevékeny részt vállalhattak,
amit az is bizonyít, hogy a kazár uralom ellen fellázadt kagán seregétől vereséget szenvedő
kabarok hozzájuk csatlakoztak. A “Magna Hungariában” maradtakon és a Kaukázuson túli
perzsa határvidékre szakadt töredéken kívül a magyarság az Al-Dunától a Donig terjedő
síkságon telepedett le. A Kubán-Don-Dnyeper vidékét hét magyar törzs és a hozzájuk
csatlakozott három kabar törzs hagyta el. A nyugatra nyomott magyarság előbb a Don és
Dnyeper (Levedia), majd a Dnyeper és az Alduna közt elterülő vidékre nyomult s azt a
területet a saját nyelvén folyóköznek, “Etelköz”-nek nevezte el.
Ez a terület sem volt azonban alkalmas arra, hogy a meg-megújuló besenyő
támadások ellen védelmet nyújtson. A rövid etelközi tartózkodása alatt azért mégis egy igen
jelentős esemény játszódott le a magyarság életében, amely a nemzet egész későbbi sorsára
döntő befolyást jelentett. Itt választotta meg a hét magyar és három kabar törzs szövetsége
örökös fejedelemmé Árpádot, aki a családi hagyomány szerint leányágon Attilától
származott s a bolgár Gyula-nemzetségbeli Almosnak volt a fia. A fejedelemválasztás nem
volt ötletszerű elhatározás eredménye, benne a régi uralkodóház történeti joga, a vezetése
alatt álló Magyar törzs ereje és Árpád egyéni tehetsége érvényesült. A fejedelemválasztás
tehát tudatos politikai cselekmény volt. A fejedelem felavatása a hagyomány szerint úgy
folyt le, hogy a fejedelmet választó törzsvezető hadnagyok vérüket egy kehelybe csorgatták
s az összegyűlt vért elfogyasztották, hogy így hitük szerint egymás vérrokonaivá váljanak,
ami aztán kizárja a törzsek közötti összeütközéseket és belső harcokat. Az ezt követő pajzsra
emelés kazár szokás szerint történt. Ez az aktus tetőzte be azt a belpolitikai fejlődést, amely
mintegy félszázaddal előbb indult meg, amikor a magyar törzsszövetség önálló
szervezkedésbe kezdett. A fejedelem-választással képletesen vérrokonná, a valóságban
egységes nemzetté kovácsolt törzsszövetség Árpád vezérlete alatt új külpolitikai irányhoz
kötötte le magát. Árpád 892-ben Arnulf német császárral, majd 895-ben Leó görög
császárral kötött szövetséget s ezzel a magyarság az eddigi keleti irányú kapcsolatok helyett
nyugat felé kezdett tájékozódni. Ez a két nyugati szövetség, valamint a magyarok 892. évi
morva és 894. évi pannoniai hadjárata, amikor későbbi hazájukat megismerték, döntő
befolyású arra nézve, hogy a nagykorúságát alig most elért nemzet, egész múltjával
szakítva., sorsát a nyugathoz kösse s ezzel életét - szemben a rövidéletű keleti török
birodalmakéval - örök időkre biztosítsa.
862-ben a magyar csapatok először vetődnek el a Kárpátokon túli területre.
Beavatkoztak a frank birodalom keleti határvidékén kitört belharcokba. A jelentős katonai
erőt képviselő magyarokat előszeretettel fogadták fel a környező országok. A honfoglalást is
egy katonai akció indította meg.
A bizánci császár, VII. Bíborbanszületett Konsztantinosz (913-959) A Birodalom
kormányzásáról szóló művében hitelt érdemlően mondja el, hogy a magyarok a Fekete-
tenger melléki hazájukat a besenyők támadása miatt hagyták el. Regino prüni apát (845
körül-915) ugyanezt jegyezte fel krónikájában. A legrégibb magyar krónika, a 11. század
végén keletkezett ún. ősgeszta, melynek eredeti, elveszett szövegét másolgatták az
elkövetkező századok magyar krónikásai, hasonlóképpen őrizte meg a honfoglalás emlékét.
A besenyők nyugati irányú vándorlását a Kaszpi-tenger vidékén élő népek viszálykodásai
idézték elő. Feltehetően 895-ben történt ez a támadás, amikor a fegyverfogató magyarok, a
férfilakosság egy része a Bizánccal kötött korábban kötött szerződés értelmében Árpád fia:
Levente vezetésével valahol az Al-Duna tájékán hadakozott Simeon bolgár cár (893-927)
ellen, miközben egy másik katonai kontingens Szvatopluk morva uralkodót (870-894)
támogatva harcolt Pannóniában (ennek emlékét őrzi a fehér ló mondája). Ezalatt a
visszavonuló bolgárok felbérelték a besenyőket, akik kihasználták a magyar seregek
távollétét, 895 tavaszán rátámadtak az etelközi szállásokra, amely előidézte az általános
menekülést. A Pannóniában kalandozó sereg, mely feltehetően kabar és székely harcosokból
állott, miután Szvatopluk meghalt, nem tért már haza, hanem visszavonult a Felső-Tisza
vidékére, és ott egyesült a Vereckei-szoroson keresztül érkező Árpád hadaival. A magyar
törzsek 895 táján kezdték meg az ország elfoglalását. Először az Alföldet és Erdélyt szállták
meg, 900-ra pedig birtokba vették a Kárpát-medence Dunától keletre eső felét. Nem
ütköztek számottevő ellenállásba, de ezt valószínűleg már előre tudták, hiszen nem először
jártak ezen a vidéken.
Az elmondottakat kiegészítendő említésre méltó az is, amit a klímatörténeti
kutatások eredményeiből ismerünk. Arról van szó, hogy a magyar honfoglalást megelőző
időkben a sztyeppi népek mozgalmait az éghajlati változások irányították: a Fekete-tenger
vidékén a 4-9. századok között tartós volt a szárazság, melynek következtében beszűkült az
állatok legeltetésére alkalmas térség, következésképpen arra kényszerültek az ott élő nomád
népek, hogy sátraikat felszedve keressenek új és újabb legelőket.
Tény az, hogy a honfoglalás nem békés diadalmenet volt, hanem - miként az
ősgeszta tanúsítja - menekülés a feldúlt, elpusztult régi hazából a biztonságosabb új hazába.
Erdély történetét illetően fontos az, hogy a menekülő, életlehetőséget kereső magyarság arra
törekedett, hogy életét és jószágait a legrövidebb úton mentse át a védelmet jelentő
Kárpátok túloldalára. Nem került tehát észak felé, a Vereckei-szoros talán már korábban
ismert útjára, hanem a Kárpátok valamennyi átjárható hágóját, szorosát felhasználva lépett
Erdély földjére. Így lett a honfoglaló magyarság első Kárpát-medencebeli állomása Erdély.
Az ősgesztából kiolvasható ezen tényt a régészeti leletek is megerősíteni látszanak: a
honfoglaló magyarság Erdélyen átvezető útvonalára utalnak az Al-Duna vidékén, Moldva
területén felszínre került és a honfoglalás kori magyarok ottlétét bizonyító leletek. A
magyarság Erdélybe vonulása-menekülése után az újonnan érkezettek nagy többsége
feltehetően még ugyanazon esztendőben elhagyta a nagyállattenyésztő életforma számára
szűk életteret nyújtó Erdélyi-medencét, és az Alföldre költözött. Visszamaradt azonban a
Kis-Szamos és Aranyos, illetve az egyesült Küküllő és Maros völgyében, a Mezőség
területén - régészetileg is adatolható - magyar népesség. Annál is inkább szükség volt ezen
magyar népcsoportok erdélyi jelenlétére, mert a keletről állandó veszélyt jelentő besenyő
támadások ellenébe katonailag biztosítani kellett az új hazát, nemkülönben létkérdés volt az
állattartáshoz nélkülözhetetlen erdélyi sóbányák birtoklása. Feltehetően a besenyő és bolgár
veszéllyel hozható összefüggésbe a Székelyföld egy részének gyér katonai megszállása,
amit a katonáskodó középréteg jelenlétére utaló kengyeles, lovas, fegyveres sírleletek
bizonyítanak.
A honfoglaló magyarság elsősorban azokon a területeken vetette meg a lábát, ahol
az elhagyott etelközi hazához hasonló természeti viszonyokra, életlehetőségre talált, ott,
ahol nagyállattartó életmódját kedvező feltételek között folytathatta. Így szállták meg eleink
a füves pusztamezőket, valamint a ligetes erdővidéket, melyekben még lehetséges volt a
szarvasmarhacsordák, illetve ménesek legeltetése. Ilyen ligetes erdők voltak a tölgy-, illetve
a vegyes erdők, melyeknek buja aljnövényzete biztosította az állatok táplálékát. Térképre
vetítve a magyarság legrégibb szálláshelyeire vonatkozó nyelvi és régészeti adatokat, azt
tapasztaljuk, hogy azok határa sehol nem nyúlt bele a bükk- és fenyőerdők birodalmába. Így
Erdélyben is a medence belsejében lévő füves, pusztamező jellegű területeken (a
Mezőségen), a tágasabb és szárazabb éghajlatú medencékben (pl. hunyadi, kalotaszegi), a
nagy folyók széles völgyeiben sokasodnak a honfoglaló magyarok jelenlétére utaló emlékek.
A többi területeken háborítatlanul folytatta tovább életét a nagyobbrészt a keleti-szlávokhoz
tartozó lakosság, valamint - a dél-erdélyi területeken - az akkorra már feltehetően
elszlávosodott bolgár népesség. Ugyancsak a magyarok által meg nem szállt területek
fognak majd életlehetőséget kínálni az elkövetkező századok folyamán betelepedő újabb és
újabb népcsoportok számára.
Kalandozások
A honfoglaló magyarság találkozása Európával nem volt zökkenőmentes. A
kalandozásoknak nevezett katonai akciók kifejezett zsákmányszerző hadjáratok voltak, még
akkor is, ha az egyik fél politikai ellenfelének a megtámadására bérelte fel a magyar
seregeket. A kalandozások nem a magyar nép életformáját jelentették, hiszen a
hadjáratokban nem a félnomád állattartó és földművelő köznép vett részt, hanem a
főemberek és katonai kíséretük.
A kezdeti sikereknek legfőbb oka az ellenfél gyengesége volt. A Karoling
Birodalom utódállamai nem tudtak komoly ellenállást kifejteni. Attól kezdve viszont,
amikor szervezett erő lépett fel ellenük, egyre több vereségben volt részük a kalandozó
seregeknek. 933-ban Merseburgnál, majd 955-ben Augsburgnál vallottak kudarcot (hét
gyászmagyar). A nyugati hadjáratok a két vereséggel lezárultak, de kelet felé sem tudták
sokáig folytatni a rablásokat. 970-ben egy Bizánc elleni koalícióban Arkadiapolisznál
vesztesként hagyták el a csatamezőt. A kalandozások korszaka ezzel lezárult.
A honfoglaló magyarság szempontjából pedig az volt a kérdés, hogy a Kárpát-
medencét korábban lakó népekhez hasonlóan felmorzsolódnak, s örökre eltűnnek, vagy
sikerül csatlakozniuk Európa államrendszeréhez.
István, a király
A magyar história első, igazán történelemformáló személyiségének I. (Szent) István
királyt tekinthetjük. Nevéhez fűződik államiságunk alapjainak lerakása, az egyházi és világi
intézményrendszer kiépítése és a magyarság keresztény hitre térítése. István sokat
köszönhetett apjának, Gézának, aki gyakorlatilag előkészítette fiának a hatalomhoz vezető
utat. Géza feleségül vette az erdélyi gyula keresztény leányát, Saroltot, s fejedelemként
felismerte, hogy népe két nagyhatalom szorításába került. Ezért küldte el 973-ban tizenkét
főúrból álló követségét Quedlinburgba, ahol térítőket kért a császártól. Géza minden
bizonnyal már mint megkeresztelkedett fejedelem tette ezt, mert jól tudta, a békének és a
megmaradásnak egy ára van: a kereszténység felvétele. Géza soha nem vált igaz
kereszténnyé, de családját már az új vallásnak megfelelően neveltette. 997-ben hunyt el
Géza, aki típusa a pogányból keresztényre tért, szervező fejedelemnek. Fiának megkérte
Gizella bajor hercegnő kezét.
 Géza és Sarolt politikájának kétségtelenül egyik legfontosabb következménnyel
járó lépése István fiuknak Gizellával való összeházasítása volt. E lépésével Géza azt kívánta
kifejezésre juttatni: az állam kialakítása, a kereszténység meggyökereztetése útján már
annyira előrehaladt, hogy a magyar fejedelem joggal pályázhat e rokoni kapcsolatra. A
kedvező alkalom ehhez 995 után érkezett el, amikor Civakodó Henrik (Gizella apja, aki az
eddigiekben konfliktusban volt Gézával) meghalt. Mielőtt azonban útnak indult volna a
követség Gizella kezét az új bajor hercegtől, IV. Henriktől, a kiszemelt feleség testvérétől
megkérni, biztosítékot kellett adni, hogy Géza fiát, Istvánt uralomra szánja. Ezért hát Géza
“összehívta Magyarország főembereit és az utánuk következő rendet; a közös tárgyalás
tanácsa szerint fiát, Istvánt a nép élére állította, hogy uralkodjék őutána, és ennek
megerősítésére mindet külön-külön megeskette”. Ezután útnak indulhatott a magyar
követség Regensburgba, s elnyerve IV. Henrik egyetértését, István leendő feleségéül elhozta
bajor földről Gizellát. A menyasszonnyal együtt német lovagok és papok jöttek
Magyarországra. Az előbbiek komoly fegyveres erőt jelentettek, mivel korszerű, nehéz
fegyverzetű harcosok voltak, s nem csekély számú kíséret tartott velük Magyarországra. A
papok pedig a cseh Adalbert püspök ekkortájt ideérkező tanítványaival együtt kivették
részüket a pogány magyar nép keresztény hitre térítéséből, az egyházszervezet kiépítéséből.
A törzsfők leverése
A korábbi döntés és eskü értelmében Gézát fiának, Istvánnak kellett követnie a
főhatalomban. Ám bejelentette igényét a hatalomra Koppány, aki szintén Árpád-házi
családtag volt, a legnagyobb valószínűség szerint Árpád elsőszülött fiának leszármazottja, s
jóval idősebb az ifjú Istvánnál. Koppány minden bizonnyal pogány (vagy ha esetleg
formálisan meg is keresztelkedett, pogány érzelmű) volt. Uralma jogcíméül azt tekintette,
hogy 997-ben ő számított az Árpád-nemzetség legidősebb férfitagjának, s mint ilyennek a
pogány öröklési rend szerint kijárt a főhatalom.
Koppány és hívei attól tartottak, hogy István még apjánál is határozottabban
terjeszti majd a keresztény hitet, ami ellenkezett pogány meggyőződésükkel. Kiváltotta
elkeseredésüket az is, hogy Istvánt - új felesége révén - elsősorban idegenek, németek vették
körül. Koppány köré jobbára a régi rend hívei, a pogányság követői csoportosultak, akik
politikai ellenfelei voltak Istvánnak és az István által német segítség révén megvalósítani
akart újnak. István viszont a hozzá hű magyarok mellett főleg a németekre támaszkodott. Az
egyik forrás kifejezetten mint “a németek és a magyarok” közti összecsapást említette az
István és Koppány közt folyó háborút. Mégsem idegen népek álltak itt szemben egymással,
hanem eltérő politikát követő, különböző vallásnak hódoló seregek. Etnikai jelleget csupán
az kölcsönzött a harcnak, hogy Koppány úgyszólván színmagyar seregével szemben István
hadát németek vezették, és soraiban sok német harcolt.
Koppány legyőzése után holttestét István négyfelé vágatta: az egyik csonkot
Esztergom, a másikat Veszprém, a harmadikat Győr kapujára tűzette ki, a negyediket pedig
Erdélybe küldte. Koppány népét szolgaságba vetette, és kötelezte, hogy tizedet fizessen az
apja által alapított pannonhalmi apátságnak. Koppány holttestének három részét István
uralmi területe három fontos várára szegeztette ki; ily módon a vele tartó népet akarta
megnyugtatni: ura a helyzetnek. De vajon miért küldött egy csonkot Erdélybe is? Vajon
megnyugtatni vagy figyelmeztetni akart? Mindenesetre a csonk odaküldésével azt üzente:
megvédte Sarolt érdekeit Koppánnyal szemben, és talán azt is kifejezésre juttatta ezzel:
anyja Sarolt, a néhai erdélyi Gyula leánya és az ifjabb erdélyi Gyula testvére jogán
országához tartozónak tekinti Erdélyt is, ugyanúgy, mint Esztergom, Veszprém és Győr
vidékét. István és Koppány összecsapásával és István győzelmével eldőlt a kérdés: az
Árpádok nyugat-magyarországi területén István az úr. Ezzel az is tisztázódott, hogy e
területen a Géza által elkezdett politika folytatódik. Amikor István felvette a fegyvert saját
vérrokona ellenében, s parancsot adott Koppány holttestének megcsonkítására,
egyértelműen jelezte: elszánta magát arra, hogy az állam megteremtésének, a keresztény
vallásnak az ügyét győzelemre viszi.
Miután sikerrel verte le a lázadást, megtette az első lépéseket a keresztény királyság
kialakításához. Koronát kért és kapott II. Szilveszter pápától (945 k.-1003), s ezzel
koronázták meg 1001 újévének napján. Száz évvel István koronázása után az István-
legendák egyike csodás történet keretébe ágyazva mondta el azt, miként jutott a magyar
fejedelem koronához. Eszerint István koronát kérő követségét Rómában megelőzte a
kereszténységet éppen akkor felvett lengyel fejedelem küldöttsége. A pápa már el is
készítette számára a koronát, hogy azt Lengyelországba a királyi címre jogosító áldással
elküldje. A következő napon kívánta a diadémot a lengyel követek kezébe adni, amikor az
éjszaka folyamán a pápának megjelent álmában Isten küldötte, s arra kérte Krisztus földi
helytartóját, hogy a koronát ne a lengyel fejedelemnek, hanem a magyar uralkodó másnap
megérkező követségének juttassa. A következő napon valóban befutottak Rómába a magyar
küldöttek, s vezetőjük elmondta a pápának, hogy István “méltó ilyen tisztességre s
méltóságra, mert Isten segítségével meghódított több nemzetet, s hatalma által sok hitetlent
az Úrhoz térített”. A római főpap megörült e szavaknak, a magyaroknak adta a koronát
(amely nem azonos a ma a Magyar Nemzeti Múzeumban látható koronával, illetve annak
egyik részével sem. A Rómából küldött fejdíszt nem ismerjük, a Szent Koronát csak a 12.
század végén készítették el két részből. A felső a latin korona, az alsó a görög feliratú, a 11.
század végén készülhetett. Mivel Salamon király magával vitte a kincstárat, Géza király
koronát kért VII. Gergely pápától, aki ezt megtagadta. Ekkor fordult a király VII. (Dukasz)
Mihály bizánci császárhoz (1071-1078.). Az új koronán ezért van rajta Géza és Mihály
arcképe is. Ma már kétségtelen, hogy az alsó, görög koronarészt, az abroncsok, a
háromszögletű és félkörös, különösen ritka zománctechnikájú oromdíszekkel együtt
készítették. Formája megegyezik a bizánci (császár) női koronákéval. A felső, latin korona a
XI. század középső harmadában vagy korábban készült, hogy korona vagy liturgikus tárgy
számára-e, az még eldöntetlen kérdés, mivel ilyen zárt korona akkor még nem létezett sehol
Európában).
Alig hihető azonban, hogy a koronaküldés ekként történt volna. Az itt idézett
tudósítás akkor - a XII. század elején - keletkezett, amikor már élesen szemben állt
egymással a római pápaság és a német-római császárság, s fontos kérdéssé vált az 1100-as
évek eleje körülményeinek szempontjából is, hogy vajon a magyar király a pápától vagy a
császártól kapta-e a koronáját. A korona bármelyiktől való elnyerése ugyanis a XII. század
elején már jogcímet jelentett arra, hogy az adományozó hűbérúri igényeket támasszon
Magyarországgal szemben. S mivel ekkor az ország számára a német-római császárság
jelentett igen komoly veszélyt, érthető, ha az akkori király, az amúgy is pápapárti Kálmán
környezetében olyan változatát fogalmazták meg a koronakérésnek, mintha ez kizárólag a
pápa felé irányulna, s ahhoz a császárnak semmiféle köze nem lett volna. Magáról a
koronaküldésről egyetlen olyan, csaknem kortárs forrásunk van, egy német krónikásé, a
merseburgi püspöké, akinek szövegét még nem színezhette át a pápa és a császár utóbb
kitört ellenségeskedése. Innen arról szerezhetünk tudomást, hogy “a császár kegyéből és
biztatására Henriknek, a bajorok hercegének sógora, Vajk, országában püspökségeket állítva
fel, koronát és áldást kapott”. Ez a híradás azt sugallja, hogy Vajk (István) megkoronázását
támogatta III. Ottó császár, s hogy a korona elnyerése összefüggött a magyarországi egyházi
szervezet alapvetésével, ám egyértelműen nem mondja meg, kitől kapta István a koronát.
Nyilván attól, akit erre III. Ottó biztatott. Ez pedig csakis II. Szilveszter pápa lehetett. III.
Ottó és II. Szilveszter között igen szívélyes volt a viszony; a pápa, mielőtt még éppen Ottó
elhatározásából Szent Péter trónjára emelkedett volna, a császár nevelőjeként
tevékenykedett. Amikor ténylegesen megjelent Rómában a pápánál a magyarok koronát
kérő küldöttsége - az 1000. év második felében -, Ottó szintén Rómában időzött. A pápa
tehát, aki pápaságát köszönhette a császárnak, bizonnyal nem Ottó tudta nélkül, hanem
éppen ellenkezőleg, annak biztatására küldött koronát.
A Rómában járt követség tehát elhozta magával “az apostoli áldás levelét”,
valamint a koronát. István királlyá avatására az új évezred első napján, 1000. december 25-
én vagy 1001 január 1-jén került sor. (A középkorban az évkezdet nem csupán január 1-jére
eshetett.) A koronázással István nem vált sem a pápa, sem a császár hűbéresévé, sőt ez
éppen uralkodói tekintélyének növekedéséhez, eredményei nemzetközi elismertetéséhez
járult hozzá. István szuverén uralkodóként járt el a koronázást követő időszakban. Pénzt
veretett, törvényeket alkotott, okleveleket adott ki, mindezekben általában német mintát
követett, anélkül azonban, hogy a példa követésében önállósága feladásáig elment volna.
István király a koronázás után leverte a még ellenálló urakat, s egyszer s
mindenkorra megszüntette a törzsi különállást. 1003-ban az Erdélyben uralkodó gyulát,
majd öt év múlva (más vélemények szerint 1028-ban) a Maros-vidék vezetőjét, Ajtonyt
kényszeríttette behódolásra.
Imre herceg halála
István fiára, Imrére akarta hagyni a trónt. Nevelését az itáliai származású Gellért,
csanádi püspökre bízta. Maga István szintén nagy gondot fordított arra, hogy felkészítse
fiát az uralkodásra. Erkölcstanító könyvecskét íratott fiához, amelyben - a bibliai
tízparancsolat mintájára - tíz pontba foglalta azt, hogy mi mindenre kell ügyelnie fiának,
főleg ha majd trónra kerül. A hazai krónikák tudják, hogy István király még életében át
akarta adni fiának a hatalmat, de nem tehette, mert a herceget az isteni gondviselés
elszólította. A szent király legendái sem említik fia halálának okát, Imre legendája pedig a
szokásos közhelyekkel kerüli meg e témát. Más forrásokból a halál körülményeinek két
variációjáról értesülünk. A lengyel-magyar krónika írja: “nemsokára a nemes Imre,
Sclavonia hercege nyolc napig bágyadozott; a kilencedik napom, a kilencedik órában
kilehelte lelkét, amelyek a szent angyalok osztályrésze szerint maguk közé fogadtak.
Felesége pedig, aki sértetlen volt, állandóan vele maradt, a hetedik napon, vasárnap,
elköltözött az Úrhoz”. Másként tudósít Imre haláláról a hildesheimi évkönyv feljegyzése,
amely szerint “Imre, István király fia, a russzok vezére, vadászaton, vadkantól felhasogatva
siralmas halállal halt meg”. Ezzel le is zárhatnánk a nyomozást, ha nem keltene gyanút,
hogy vannak ennek a korszaknak Vadkan nevű szereplői is. Egyrészt a besenyők Taksony
fejedelem idejében hazánkba betelepedett Vadkan (Kabán) nevű törzse. Másrészt egyik
nemzetségük főnökének rangjelzője, tiszteleti címe Tonuzoba, azaz Vaddisznó-apa volt.
Anonymus megőrizte számunkra az István uralma alatt éppen funkcióban lévő Tonuzoba
halálának történetét. Elbeszéli, hogy a besenyő törzsfő István szigorú megtorló akciójának
esett áldozatul: a király élve eltemettette feleségével együtt. Hasonló leszámolással nem
találkozunk a szent király gyakorlatában, a kegyetlen megtorlás oka így aligha lehetett
hétköznapi bűntény. Ugyanakkor a krónikákban Endre, Béla és Levente hercegek
származását illetően, akik Vazul gyermekei, talán éppen egy Tátony-nemzetségbeli leánytól.
A tatun (helyes olvasatban: tacun) török eredetű szó, jelentése valószínűleg mag. A mag,
magló, maglód szónak azonban van egy másodlagos jelentése is. Így nevezik már a 11-12.
században is a konda ivarérett, továbbtenyésztésre kiszemelt disznait (szemben a hízókkal).
Ha ez így igaz, akkor ismét egy Disznó-nemzetségbe botlunk, csak most már Vazulhoz
kapcsolódóan. Hogy Vazul hercegnek, a magyar jogszokás alapján a trón eredeti
várományosának, köze lehetett Imre halálához, azt egy ikonográfiai bizonyíték, egy képi
ábrázolás világítja meg. A Képes Krónika festője miniatúráin ún. sztori-képeket alkot,
amelyek egy-egy esemény több, oksági összefüggésben lévő epizódját tömöríti. A művész
Imre herceg sírba tételét, Vazul megvakítását és három fia, Endre, Béla és Levente
menekülését együtt festi meg. Ha pedig a három esemény között oksági összefüggés van,
Vazul bűnrészességében nemigen kételkedhetünk. Sőt, ha kedvese - nem keresztény szokás
szerint magához emelt felesége - Disznó-nemzetségbéli leány volt, feltehetőleg a
nemzetségfő, Tonuzoba leánya. Ezért nem zárhatjuk ki, hogy a hildesheimi évkönyv
tudósítása valójában egy Imre herceg elleni sikeres merényletről ad hírt, amelyet börtönbe
zárt veje, Vazul helyett az após szervezett meg. Hogy ez így történt-e, bizonyossággal nem
állíthatjuk (vö. Szekfű Gyula elmélete)
A herceg mindenképpen életét vesztette, úgyhogy Istvánnak szembe kellett néznie
az öröklés problémájával. A nemzetségi hagyomány szerint a család legidősebb tagja, apai
unokatestvére, Vazul követte volna a trónon. Ezt a rendszert azonban már Géza is elvetette,
hiszen a régi jog szerint ő sem nevezhette volna ki fiát örökösének. Fia halálával Istvánnak
tehát választania kellett a régi és az új rend között. A király az utóbbi mellett voksolt. István
vérrokonai mellőzésével unokaöccsét, Pétert jelölte utódául, ami kiváltotta unokatestvére, a
hatalomra igényt tartó Vazul elégedetlenségét.
I. (Szent) István 1038. augusztus 15-én halt meg, s a székesfehérvári bazilikában
temették el Imre herceggel együtt, egy római szarkofágból átfaragott koporsóban.
Ha valakinek, hát elsősorban neki köszönhető, hogy a Kárpát-medencében a
magyar állam, azaz Magyarország létrejött, hogy népét bevezette a keresztény európai népek
közösségébe. Elsősorban neki köszönhető, hogy a magyarság nem jutott az előtte itt élt
népek (a hunok és az avarok) sorsára, hanem felismerve a fennmaradás követelményeit,
eleget tett azoknak. Nem volt könnyű dolga. Számos egyéni tragédia szeghette volna kedvét,
kevésbé erős jellemű férfiút megannyi - családi és országos - konfliktus téríthetett volna el
kitűzött feladata teljesítésétől. István azonban végigment a maga választotta - és jól
választotta - úton. Noha vér szerinti gyermekei ifjan mind elhaltak, szellemi “gyermekei” - a
magyar államszervezet, a vármegye, a keresztény egyház - immár egy évezreddel túlélték őt.
S hogy István tette és alakja korszakos jelentőségű a magyar történelemben, azt
nem a késői utókor fedezte fel, hanem már a XI. század, saját évszázada tudta. A középkor
ezt a tiszteletet az államalapító István iránt többféle módon kifejezésre juttatta.
Mindenekelőtt úgy, hogy I. László alatt, 1083-ban szentté avatták.
István állama
Kereszténység és magyarság
A nyugati kalandozások kudarcai a törzsi vezéreket arra késztették, hogy a
magyarságot fenyegető megsemmisülésből a kiutat a kereszténység felvételében keressék.
Ebből a célból a Nyugattal való ellenségeskedés miatt Bizánccal vették föl a kapcsolatot.
948-ban Bulcsú és Tormás, Árpád dédunokája, Bizáncba ment és ott megkeresztelkedett.
Pár évvel Bulcsú megkeresztelkedése után az erdélyi Gyula is felvette a keresztséget
Bizáncban, és magával hozta Hierotheoszt, aki missziós püspökként érkezik. Hierotheosz
missziós püspök és szerzetes munkatársai nem korlátozták tevékenységüket csak Gyula
szállásterületeire, hanem igyekeztek Krisztus jó hírét az ország minél nagyobb részén
hirdetni. Munkájuk eredményeként a keleti szertartású kereszténység mindenfelé elterjedt,
több bazilita kolostor létesült, és a magyarság megérett a keresztény eszmék befogadására.
A görög térítést valószínűleg bolgár-szláv tolmácsok segítségével végezték. Ennek emlékei
a magyar nyelv görögkeleti szláv – kevesebb, de korábbi – egyházi terminológiájának
elemei: pap, szent, kereszt, karácsony stb. Történelmileg elfogadott megállapítás, hogy 869–
973 között a magyarok körében bizánci térítésről beszélhetünk. Abban, hogy a magyarság
teljes meg-térítését nem a bizánci egyház végezte el, döntő szerepe volt annak, hogy
Taksony kezdeményezése nyomán Géza nagyfejedelem a magyar külpolitikát nyugati
beállítottságúvá tette. Géza (970–997) valláspolitikáját az a meglátás irányította, hogy a
magyarság törzsi-nemzetségi szervezete és kalandozási politikája pusztulásba taszítja a
nemzetet. Valójában mi késztette Gézát és Istvánt, hogy latin térítőket hívjon az országba?
Hasonlóan a 10. századi görög térítéshez, most is a politika döntött. A magyar előkelők
figyelmét nem kerülte el az a tény, hogy 972-ben a bizánci és a német-római császár
szövetségre lépett, s így az országot harapófogószerűen fogta közre a két nagyhatalom. A
béke feltétele pedig nem lehetett más, csak a latin kereszténység felvétele. Ebből a célból
indította útnak követeit az itáliai tartózkodás után hazatérő Ottó császárhoz, aki 972
augusztusában, Sankt-Gallen-i időzésekor értesülhetett Géza üzenetéről, melyben
bejelentette megtérési szándékát. Ottó császár ekkor egy Prunward nevű Sankt Gallen-i
szerzetest választott ki a magyarokhoz küldendő térítő püspöknek. Ugyanakkor, ebben az
évben Brúnó a Passauban összeállított kísérettel október folyamán érkezhetett Magyar-
országra. Brúnó megkeresztelte Gézát, aki valószínűleg már, mint megkeresztelt fejedelem
küldte 12 főúrból álló követségét 973 tavaszán Quedlinburgba, az ottani “nemzetközi
tanácskozásra”. Gézán és családján (feleségét Saroltot kivéve, akit valószínűleg Hierotheosz
keresztelt meg) kívül Brúnó és Piligrim papjai több mint 5 ezer előkelő magyart kereszteltek
meg. Azonban a szépen megindult munka egyelőre vesztett is intenzitásából, mert II. Ottó és
Civakodó Henrik bajor herceg belháborúja miatt akadozott a nyugatról jövő papi utánpótlás,
Szent Adalbert és főleg tanítványai újból fellendítették a történelmi jelentőségű munkát.
Szent Adalbert 996-ban néhány szerzetestársával együtt a magyarokhoz jött, és itt nagy
lelkesedéssel hirdette az evangéliumot.
A magyar egyház és az állam megszervezése I. (Szent) István nevéhez fűződik, aki,
miután leverte az ellenálló törzsi vezetőket, lerakta a magyar államiság alapjait. Az állam
kiépítésének egész folyamatában megbízható szövetséges volt az egyház. A világi
igazgatással párhuzamosan alakult ki a szervezete, az érsekségektől, püspökségektől kezdve
a falusi plébániákig. Az egyház megkövetelte az államrend alapvető elveinek és a hitélet
törvényeinek tiszteletben tartását, a vétkeseket világi büntetések mellett sajátos egyházi
ítéletek is sújtották. A döntő lépések a magyar egyházszervezet kialakítása terén Géza
fejedelem uralkodásának utolsó éveiben történtek. Ezek a változások szorosan kapcsolódtak
Gizella bajor hercegnő és István házasságához. A frigy feltétele a keresztény
egyházszervezet kialakítása volt, és egyben a szükséges támogatást is biztosította. Időben
ehhez kapcsolódott a pannonhalmi apátság létrehozása, amelynek fő célja az volt, hogy
Magyarországon egy térítő papokat és szerzeteseket nevelő apátság jöjjön létre. A
pannonhalmi alapítást talán csak egy-két évvel követte a korábbi missziós püspökségből
kinőtt veszprémi egyházmegye megszervezése. A független magyar királyság megteremtése
szempontjából a fordulópontot az esztergomi érsekség és az érseki provincia létrehozása
jelentette. Szent István hatalmi területe ezzel leszakadt a német birodalmi egyházról,
amelyhez mint missziós terület korábban tartozott. Az érsekség alá három suffraganeus
püspökséget rendeltek. A már meglévő veszprémi mellé létrehozták a győri püspökséget, és
a távoli Erdélyben, a Gyula törzs szállásterületén a harmadikat. Más történészi vélemény
szerint az erdélyi püspökség alapítására 1009-ben került sor, miután István király 1003-ban
leverte az erdélyi Gyula, 1008-ban pedig a délvidéki Ajtony lázadását, és ezzel minden
akadály elhárult az országrész egyházszervezetének kiépítése elől.
Szent István belső expanziójával együtt egy szűk évtizeddel az első alapításokat
követve, 1009-ben újabb püspökségeket hoztak létre Pécs, Kalocsa és Eger központokkal,
pontosan megállapítva az egyházmegyék határait. 1009-re hét egyházmegye működött
Magyarországon, és a Kárpát-medence sűrűn lakott vidékei közül csak a Maros folyó
környékére nem terjedt ki valamilyen formában Szent István valamely püspökségének
joghatósága. Ez Ajtony hatalmi területe volt. Legyőzése után Csanád köz-ponttal 1030-ban
megalapította a csanádi püspökséget. A csanádi püspökség vezetésével a hazánkba került
velencei születésű és Bakonybélben remetéskedő szerzetest, Szent Gellértet bízta meg.
Szent Gellért püspök egyházmegyéje megszervezése közben Marosváron, a püspökség
akkori székhelyén felépíttette a Szent Györgyről nevezett székesegyházat.
István király 1030 körül a kalocsai püspökséget érseki rangra emelte, és a kalocsai
érsek alá rendelte a csanádi és erdélyi püspökségeket.
A bihari és végül a tizedik, a váci püspökség alapítása valószínűleg 1018 és 1038
között történt meg. Mások szerint a váci püspökséget a nagy kiterjedésű egriből Péter király
idején alakították ki, illetve a csanádi püspökség területéből I. András uralkodásakor alakult
ki a bihari püspökség.
A misszió eredményeinek megőrzése érdekében a lakosság folyamatos
pasztorációját is biztosító templomhálózat alapjainak lerakása szintén megindult. Az első
templomok az ispánsági várak mellett, illetve a királyi udvarházakhoz kapcsolódva épültek.
A pasztorációs szervezet továbbépítését tűzte ki célul István II. törvénykönyvének ismert
rendelete, amely szerint tíz falu építsen egy saját templomot.
Az egyházszervezet részét képezték a bencés monostorok. A bencés szerzetesek
jelenléte a korai időszakban az egyházi élet minden területén kimutatható. A monostorok
funkciója különbözött a püspökségekétől. Míg a hitterjesztést a püspökségi szervezet
irányította, addig a monostorok mint királyi egyházak feladata elsősorban az uralkodó és
családja (később a főurak) lelki üdvéért való állandó könyörgés. Másrészt a monostorok
feladatkörébe tartozott a pasztorációt végző papok utánpótlásának kinevelése.
A Kárpát-medence a latin és a bizánci rítusú kereszténység találkozási zónájában
helyezkedett el. A kettős orientáció a 10. század második felének missziós tevékenységében
is megjelent. A Szent István-i egyházszervezet kialakításánál szintén szembe kellett nézni
ezzel a problémával. Az uralkodó végül a latin orientáció mellett döntött. Tudatosan csak a
szerzetesség terén adott lehetőséget a bizánci kereszténységnek (Veszprémvölgyi görög
apácakolostor).
Szent István törvényekkel is biztosította a térítés és egyház-szervezés eredményeit.
A főpapokat a királyi tanács első tagjaivá tette, saját birtokaiból bőségesen javadalmazta, és
elrendelte a dézsma (tized) fizetését még a királyi jövedelmekből is.
Szent István uralkodása templomépítő munkásságban is gazdag volt. A püspöki
városokban, továbbá Székesfehérvárott és Óbudán díszes bazilikákat emeltetett, és azokat
gazdagon fel is szerelte. A magyar zarándokok számára Bizáncban templomot, pihenő- és
megszállóhelyet, Jeruzsálemben pedig magyar zarándokházat és templomot építtetett. A
Rómába igyekvőknek Ravennában épített pihenőhelyet és templomot, Rómában pedig
zarándokházat és templomot. A magyar egyház európaiságát mi sem bizonyította jobban,
mint hogy 1018 és 1026 között I. (Szent) István megnyitotta a Nyugatról Magyarországon
keresztül Jeruzsálembe vezető zarándokutat. Ez az út bekapcsolta az országot a
kereszténység nemzetközi vérkeringésébe, de a Keletre utazók számára is sok előnnyel
szolgált. A zarándokok és a kereskedők biztonságban haladhattak át a számukra új
tartományon, hiszen olyan úton mentek, amelyet a királyi várak katonái védelmeztek. A
biztonságos körülményeket már a kortársak is ismerték.
Az István-korban a kereszténység természetesen még nem hatotta át a társadalom
valamennyi rétegét, s ezt nem is lehetett elvárni egy olyan társadalomban, ahol nemcsak az
apák, de még a fiúk is a pogány isteneket tisztelték, de az alapok lerakása már mutatta, hogy
az új vallás szilárdan berendezkedik az országban.

Szent István államának központi szerveiről keveset tudunk. A legtöbbet emlegetett

királyi tanácsról is csak feltevéseink vannak. István második törvénykönyve több esetben
utal a tanács szerepére: tagjai a főemberek voltak, kiegészülve a magasabb egyházi
méltóságot viselőkkel. Beleszólásuk minimális lehetett az ország ügyeibe, tanácsaikat
viszont a király figyelembe vehette. Mivel az uralkodó többnyire utazva igazgatta országát,
a tanács személyi összetétele változó volt, bizonyos ügyekben kisebb rangú emberek is a
tagjai lehettek. A király mellett a tanács legfontosabb két tagja az esztergomi érsek és a
nádorispán lehetett. Annak ellenére, hogy az írás még nem játszott jelentős szerepet a
mindennapi életben, Istvánnak kancellárja is volt. Nevét nem tudjuk, az oklevelekkel
foglalkozók Heribert C-nek nevezik, aki III. Ottó német-római császár (980-1002)
udvarából érkezett, s több oklevelet fogalmazott meg a király számára.
A helyi igazgatás legfontosabb szerve a vármegye volt. Kialakulása valószínűleg
már István előtt elkezdődött, de végleges formáját a király szervezőmunkájának
következményeként nyerte csak el. Az uralkodó a vármegyén keresztül gyakorolta a
törvénykező és a végrehajtó hatalmat, vezetője az ispán, a király megbízottjaként irányította
a rábízott területet.
Az alárendelt várnépek szolgáltatásai a vár ellátását biztosították. A várispánságok
száma az István-korban negyvenöt lehetett.
A királyi hadsereg megléte nyilvánvaló, hiszen István sikeresen védte meg az
országot. A vármegyék csapatai, egyes segédnépek, valamint az előkelők kísérete alkothatta
a királyi haderő legértékesebb részét, kiegészülve a királyi testőrséggel.

István utódai és Szent László

A magyar állam I. (Szent) István négy évtizednyi uralkodása alatt épült ki, s közel
eddig tartott a nagy mű próbája is. Az állandó belháborúk, pogánylázadások, külső
támadások ellenére az istváni mű időtállónak bizonyult, a magyar királyság keresztény és
független ország maradt. I. (Szent) Lászlónak és Könyves Kálmánnak köszönhetően
Magyarország továbbra is fontos tényezője maradt a közép-európai régiónak.
Orseolo Péter (1038-1041, 1044-1046) és Aba Sámuel (1041-1044) trónviszálya
alkalmat adott III. Henrik császárnak (1017-1056) a fegyveres beavatkozásra. Az elűzött
Péter király, hogy trónját visszakapja, elfogadta a császári fennhatóságot, s a birodalmi
katonák egészen Székesfehérvárig nyomultak. A császár és Aba Sámuel között kitört
ellenségeskedést két német betörés után Sámuel területátengedéssel akarta megszüntetni.
Már ezért sem, de különben sem felelt meg Sámuel a beléhelyezett várakozásnak s a főurak
és a nemesség elhatározta Péter visszahívatását. A trón sorsa a Ménfő melletti ütközetben
dőlt el, amelyben a császár s így Péter győzött. A később elfogott Sámuelt Péter mint
hitszegőt, lázadót, ország- és felségárulót kivégeztette. III. Henrik védence nem sokáig
élvezhette a hatalmat. 1046-ban a keresztény vallás és intézményrendszere ellen irányuló
pogánylázadás és a belső elégedetlenség menekülésre késztette. Hiába végeztetett ki Péter
két összeesküvő főurat, a felkelők hazahívták Vazul fiait, az Oroszországban élő András és
Levente herceget. A külföldre száműzött Vazul középső fiát, a kint kereszténnyé lett I.
Andrást (1046-1060.) nagy örömmel fogadta a magyarság. Tőle remélte nemcsak az ország
függetlenségének helyreállítását, de a kereszténység kiirtását is. Az ország lázadásba borult.
A pogánylázadás élén egy tiszántúli úr, a békési Vata állt.

A királyi címért harcba szálló András seregével lassan Buda felé közeledett, amikor
a fogadására induló (Szent) Gellért csanádi püspököt és társait a pesti révnél Vata csapatai
elfogták és kivégezték. A szentéletű püspököt taligán a kelenföldi hegyről (ma Gellérthegy)
taszították a mélybe. Az ország számos pontján fordultak az egyházi emberek ellen, de a
kereszténység felszámolására nem került sor. Az előkelők ugyanis a pogánylázadást csak
arra használták fel, hogy az Árpádokat visszahozzák az országba. András megkoronázásával
az Árpád-ház “pogány” ága örökölte a magyar trónt.
Péter a nyugati határszélről még egyszer megpróbálta ingatag trónját megmenteni,
de András foglyul ejtette. A megvakított király rövidesen életét veszti.
I. András királynak (1046-1060) nehéz örökséggel kellett szembenéznie. A császár
szerette volna hűbéri fennhatóságát érvényesíteni, s mivel erre András nem volt hajlandó,
fegyverrel próbálta akaratát kikényszeríteni. 1051-ben jelentős sereget és hajóhadat
szervezett, s a magyarok által pusztává tett vidéken egészen Székesfehérvárig nyomult.
Mivel a felperzselt területen nem találtak élelmet, a császár parancsot adott a hazatérésre. A
német katonákat a Vértes hegységben a magyarok szétverték, dunai hajóhadukat pedig
Miklós püspök által hamisított császári paranccsal visszafordulásra kényszeríttették. A
sikertelen hadjárat ellenére a császár továbbra sem mondott le Magyarországról. A
következő esztendőben III. Henrik német-római császár szárazon és vízen megtámadta
Pozsony városát. A krónikák szerint a magyarok újabb győzelmüket egy Zotmund nevű
búvárnak köszönhették, akit “az éjszaka csendjében a császár hajóihoz küldtek, s ő a víz
alatt odaérkezvén, mind megfúrta a hajókat, és a hajók hirtelen megteltek vízzel”.
Az országot sikeresen megvédő I. András királynak a belpolitikai életben súlyos
problémával kellett szembenéznie. A trónöröklés kérdésében belső viszály támadt a király
és testvére, a Lengyelországból visszatért Béla herceg között. Az idősebb jogán a hercegnek
járt volna a hatalom, de I. András trónját fiának, Salamonnak szánta. Béla, mint herceg,
testvére jóvoltából, ekkor már az ország harmadát birtokolta, s érthető módon nem nézte jó
szemmel Salamon öröklését. A krónikák szerint a két testvér Tiszavárkonyban találkozott.
Itt I. András Bélát választás elé állította: “ha a királyságot akarod, vedd a koronát, ha a
hercegséget, vedd a kardot; egyiket engedd át a fiamnak; de a korona igazság szerint téged
illet.” A herceg, mivel az egyik udvari ember már a választás előtt így szólt hozzá: “Ha élni
akarsz, válaszd a kardot”, nem sokáig habozott, látszólag elfogadta Salamon uralmát, de a
polgárháborút már ekkor nem lehetett elkerülni.
Béla Lengyelországba menekült, s visszatérve seregeivel legyőzte bátyját. András,
aki kisfiát Németországba menekítette, súlyosan megsebesült, majd hamarosan meghalt. Az
általa alapított tihanyi bencés apátságban helyezték örök nyugalomra. Az 1055-ös
alapítólevélben találjuk az eddig ismert legrégebbi összefüggő magyar nyelvű szöveget:
“Feheruvaru rea meneh hodu utu rea.” (A Fehérvárra menő hadútra.)
I. Bélának (1060-1063), hasonlóan testvéréhez, uralkodása kezdetén a pogány
vallás követőit kellett levernie. 1061-ben Vata fia, János vezetésével tört ki lázadás, de a
királyi seregek megfutamították a lázadókat. A régen várt belső béke azonban továbbra is
váratott magára. IV. Henrik német király (1050-1106) gyámjai ugyanis elhatározták, hogy
Salamont visszasegítik Magyarország trónjára. I. Béla király, akire a dömösi udvarházban
rászakadt a trón, sebesülten a betörő német csapatok ellen vonult, de útközben meghalt. Az
általa alapított szekszárdi bencés monostorban temették el. Fiai, Géza, László és Lampert,
Lengyelországba menekültek.
 Salamon király (1063-1074) hamarosan kibékült unokatestvéreivel, sőt Gézának
átengedte a hercegi tartományt is. 1071-ben még közösen foglalták el Nándorfehérvár várát,
de a zsákmány felosztásakor viszály tört ki, s kezdetét vette az újabb polgárháború. Gézát és
testvéreit cseh, míg Salamont német csapatok támogatták. A háborúskodást 1074-ben a
mogyoródi csata zárta le, a Pest melletti ütközetben a hercegek győzedelmeskedtek.
Salamon a nyugati határszélre menekült. (Csak 1080-ban hódolt meg I. [Szent] László
királynak. A hagyomány szerint az isztriai Polában halt meg, ahol egy bencés kolostorban
élt.)
I. Géza király (1074-1077) uralma furcsa helyzeten alapult, hiszen Salamon
továbbra is törvényes királynak számított. VII. Gergely pápa (1021 k.1085) az elűzött
uralkodót támogatta, csak abban nem értett egyet Salamonnal, hogy IV. Henrik német
királynak ajánlotta fel hűbérül Magyarországot, pedig ez a jog, a pápa véleménye szerint,
Rómát illeti. A Szentszékkel csak akkor rendeződött a viszony, amikor a pápa harcba
keveredett IV. Henrik császárral, aki végül az itáliai Canossában kénytelen volt engedni a
pápának a főpapi kinevezések kérdésében.
A fiatalon meghalt Gézát nem kiskorú fiai Kálmán vagy Álmos követte a trónon,
hanem öccse, I. (Szent) László (1077-1095).
Szent László
A magyar középkor egyik leghíresebb, legnépszerűbb királya I. Béla és lengyel
felesége (Richeza vagy Adelhaid) gyermeke volt, aki bátyjával, Gézával együtt
Lengyelországban, 1040 körül született. Életének első hat-hét évét lengyel földön töltötte,
ahonnan 1048 táján Béla családjával hazatért Magyarországra. 1064 elején Salamon és
Géza megosztoztak az országon. Valószínűnek látszik, hogy Géza – mint a dukátus
egészének ura – a hercegség bihari része ügyeinek intézését Lászlóra bízta.
László mindvégig igaz testvére, hű támasza volt Gézának, kitartott mellette jóban-
rosszban egyaránt. Forrásaink szerint majdnem minden jelentősebb eseményen közösen
vettek részt. Ezt mutatja egyebek mellett az, hogy Salamon hívó szavára Géza mellett
László ugyancsak fegyvert fogott a betörő ellenség kiverésére. Ez történt 1068-ban is,
amikor a moldvai részek felől támadó besenyők (a legendákban gyakran kunként szereplő
nép) – úz szövetségeseikkel együtt – csaknem egész Kelet-Magyarországot
végigpusztították. A király és a hercegek egyesített serege hátukba kerülve az erdélyi
Doboka megyében levő Kerlés hegyénél ütközött meg az elbizakodott ellenséges
csapatokkal. Ehhez az ütközethez fűződik László párviadala a pogány “kun” vitézzel,
amelyet a herceg leghíresebb tettei között tartottak számon, s évszázadokon át népi mondák,
hősi énekek, himnuszok, templomi falfestmények és imádságos könyvek vissza-visszatérő
témája lett.
Salamon bukása után Gézáé lett a királyi trón László pedig megkapta a
hercegséget. 1077 tavaszán, Géza halálát követően – megelőzve az ellenfél minden akcióját
– a Géza és László táborába tartozó világi és egyházi előkelők Lászlót választották meg az
ország uralkodójává. László uralkodásáról és személyiségéről a rendelkezésünkre álló
források közül legrészletesebben a XIV. századi magyar krónikakompozíció és az
úgynevezett László-legenda tudósít. Ezek egy jámbor szent személyiségét mutatják meg
nekünk. Igaz, hogy a legendától eltérően a krónikában László nem tesz csodákat, de azért
több vonatkozásban – nyilván a legenda hatására – csodás képességekkel rendelkezik.
A legenda és a krónika tudósításait nagy óvatossággal kell kezelni, s László
uralkodásának, személyiségének, egész valós képének megrajzolásához szükségszerűen fel
kell használni egyrészt azokat a hazai kútfőket, amelyeket a vallásos hevület nem színezett
át, másrészt pedig értékelni kell az egykorú vagy időben közel álló külföldi források adatait
is. A tények nem igazolják a legenda és a krónika azon állítását, miszerint László nem
vágyott a hatalomra, s csak kényszernek engedve lett király. Nem tételezhető ez fel arról a
Lászlóról, aki óriási erőfeszítések árán segítette hatalomra Gézát a törvényes királlyal,
Salamonnal szemben, nagyrészt éppen azért, hogy azután ő maga birtokba vehesse a
dukátust. Az 1077 táján, tehát országlása legelején hozott törvényei olyan uralkodónak
mutatják Lászlót, aki szilárdan ült trónján, és égi dolgok helyett nagyon is földi ügyekkel, a
halandó tolvajok és rablók üldözésével, kegyetlen megbüntetésével foglalkozott.
László határozott és keménykezű uralkodó volt. Ezt egyértelműen igazolja
törvényhozása. Az “a kegyes király”, aki a legenda és a krónika állítása szerint ítéleteiben
mérsékelte a törvények szigorúságát, a valóságban drákói szigort alkalmazott a bűnösökkel
szemben. Az új, feudális társadalom alapját és lényegét a korábbi, ősközösségi formációhoz
képest a magántulajdon jelentette. Éppen ezért a magántulajdon védelmében a király
következetes könyörtelenséggel lépett fel. A “vérrel írott” törvények kegyetlenül büntették a
tolvajokat, a rablókat és pártfogóikat. A pannonhalmi határozatok, amelyeket László
uralkodásának legelején fogadtak el, kimondják: a tolvajt, ha egy tyúk értékén felüli
lopásban bűnösnek találják, “akasszák fel, és egész vagyonát kobozzák el”. A tolvaj
megbüntetése érdekében figyelmen kívül hagyták a templomi menedékjogot, és könyörtelen
bosszút álltak a tolvaj családján is.
A feudális rend megszilárdítását szolgálták azok a törvények, amelyek bizonyos
állami (igazságszolgáltatási) intézmények működését, a hitélet elmélyítését és az
egyházszervezet tevékenységét segítették elő. Az egyházi kérdésekkel foglalkozott az 1092-
ben – a király elnökletével – ülésező szabolcsi zsinati gyűlés. A zsinati határozatok
intézkedtek egyebek mellett a tönkrement templomok újjáépítéséről, az egyházi tized
fizetésének módjairól, a vallási ünnepek megtartásáról és a kötelező templomba járásról.
Utóbbival kapcsolatban – I. Istvánhoz hasonlóan – a törvénycikkely úgy rendelkezett, hogy
“ha valaki vasárnapokon vagy nagyobb ünnepeken nem megy el az ő kerületének
egyházába, verésekkel javítsák meg.”
László nemcsak törvényeivel, hanem adományaival, új alapításaival és a püspöki
szervezet továbbfejlesztésével is gyarapította és erősítette a magyarországi egyházat. Jórészt
az ő bőséges adományainak köszönhető a középkori magyar egyház gazdagsága, anyagi
jóléte. Az egyháza iránti nagyvonalú bőkezűsége László későbbi népszerűségének egyik fő
forrása volt a papság körében. A király által létesített egyházak közül a szentjobbi apátságot
a Berettyó folyó vidékén I. István tiszteletére szentelték fel, a szent király jobb kezének
őrzése céljából. László másik híres alapítása a somogyvári apátság volt.
Végül uralkodása alatt jelentős mértékben előrehaladt a középszintű egyházi
intézmények (a káptalani szervezet és a megyei esperességek) elterjesztése; e folyamatnak a
kibontakozása a későbbi évtizedekre várt. Ez is jelzi: a magyar egyházszervezet belső
fejlődése számára hosszabb időre László jelölte ki az utat.
László – a nagy egyházalapító és egyházszervező – külpolitikájában is I. István
példáját követte, amikor fő céljának az ország önállósága megőrzését tartotta. A királyság
függetlenségét ebben az időben is a német császárság felől nagy veszély fenyegette, ezért
László hatalomra kerülése után nem sokkal érintkezésbe lépett Henrik ellenfelével, a
pápával. VII. Gergely azonban Lászlótól is azt kívánta, hogy legyen a pápaság hűbérese. A
magyar uralkodó viszont a pápai főségi igényt határozottan elutasította, s továbbiakban a
pápa irányában meglehetősen kimért, tartózkodó magatartást tanúsított.
1091 tavaszán fegyverrel foglalta el a Száva folyótól délre fekvő Szlavóniát és
Horvátországot. Ettől kezdve lett évszázadokra szólóan a magyar terjeszkedés legfőbb
színtere a Balkán. Kijutott a tengerpartra is, de Dalmáciát már nem tudta megszállni, mivel
hadjárata idején pusztító kun betörés érte országát, és ezért kénytelen volt a pogány kunok
ellen vonulni. Ezt követően betört Bizánc területére, és elfoglalta a Morava és a Drina
folyók közti földet, Szerém és Belgrád várakkal együtt. Ekkor felvette a Moesia királya
címet. A bizánci császár 1092-ben a magyaroktól visszafoglalta a Morava és Drina közti
területet is.
1091-ben, vagy 1092-ben írta meg Szent László egyik tudós papja a “Gesta
Ungarorum”-ot, középkori történetírásunk időrendben első s értékben legkimagaslóbb
művét. A mű maga elveszett, de létezését kétségtelenné teszi a rá mint közös forrásra
visszamenő későbbi középkori történeti irodalmunk (Anonymus, Kézai Simon, Márkus
stb.), melyből az elveszett Gesta majdnem hiánytalanul összeállítható. A magyar Gesta
kiaknázza az uralkodócsalád egész mondakincsét, gazdag családi hagyományát. Van
határozott politikai állásfoglalása, nemzeti öntudata és büszkesége ami ismeretlen az
egyházias szemléletű szerzetes krónikásoknál – erős dinasztiatisztelet tükrözik benne vissza.
1095. július 29-én a cseh–magyar határ közelében utolérte a halál Szent Lászlót. A
királyt előbb Somogyvárott temették el, később azonban – 1113 után – a holttestét átvitték
Nagyváradra, s ott helyezték örök nyugalomra. László óriási középkori népszerűsége
fokozatosan alakult ki. Kálmán utóda, II. István alatt László váradi sírja istenítéletek
kapcsán igazságot szolgáltató fórum lett. A középkori László-kultusz kibontakozásához a
döntő lökést III. Béla adta meg, aki 1192 júniusában pápai jóváhagyással szentté avatta
Lászlót. Ennek nyomán a külső hatásra lassan kialakuló magyar lovagi kultúra és életmód
László személyében elnyerte királyi példaképét. Az 1192 körüli verses zsolozsma ezért is
nevezi a számtalan csatában diadalmaskodó királyt “a keresztény lovagok oszlopának” és “a
haza bajnokának”. Életéről, vitézi tetteiről és a neki tulajdonított csodákról legendák, népi
énekek, mondák születtek. Váradi sírja csodatevő zarándokhellyé lett.
Könyves Kálmán
Kálmán I. Géza magyar király fia. Kálmánról igen hosszú időn át hallgatnak a
források, alakja csak I. László uralkodásának utolsó időszakában került a krónikák
érdeklődésének középpontjába. László főpapi méltósággal kívánta Kálmánt felruházni, ami
viszont nyilván azt jelentette, hogy ezt megelőzően a király akaratából Kálmán hosszabb
időn keresztül papi nevelésben részesült. Minden bizonnyal Kálmánt már gyermekkorában
papnak szánta László. Ekkor Kálmán a dinasztia sokadik tagja volt, hiszen a sorban egy
esetleges utódlásnál ott állt előtte Lampert herceg, László király öccse, valamint Dávid
herceg is, László unokaöccse, Salamon király testvére.
Kálmán kitűnő szellemi képességgel rendelkezett, s a korszak legműveltebb
európai uralkodói közé tartozott. Egy lengyel kútfő Kálmánt a magyarok tudós királyának
nevezte. Kortárs lengyel krónikás pedig azt írta róla, hogy “Kálmán, a magyarok királya a
korában élő összes uralkodót felülmúlta tudományával”. Kánonjogi ismereteiről, amelyekre
az egyházi nevelés során tett szert, még II. Orbán pápa is igen elismerően nyilatkozott.
Felvetődik a lehetőség, hogy Kálmán talán testileg nem volt egészséges, és esetleg
emiatt vált László számára feleslegessé. E vonatkozásban Kálmánról a magyar krónikába a
következő megjegyzés olvasható: “testalkatára nézve hitvány volt, de ravasz és tanulékony,
borzas, szőrös, vaksi, púpos, sánta és dadogó”. Ijesztő ez a kép, hiszen emberi torzó,
szörnyalak az, amit a krónika lefest olvasóinak. Hihetünk-e a krónikásnak? A válaszhoz
abból kell kiindulnunk, hogy a krónikában tulajdonképpen kétszer írták meg Kálmán
történetét. Először fia, II. István uralkodása alatt adott összefoglalást egy ismeretlen
krónikás Kálmán koráról, ez a királyról és tetteiről reális, hiteles és pozitív képet rajzolt
meg. II. István halála után azonban a trónöröklésben a korábbihoz képest óriási fordulat
következett be, miután a Kálmán utasítására megvakított II. Béla kezébe került a hatalom. A
vak király udvarában féktelen gyűlölet élt Kálmán és hívei iránt. Az iszonyat és a gyűlölet
vezette természetesen annak a krónikásnak a kezét is, aki kard helyett – II. Béla és utódai
kívánságának megfelelően – tollal állt bosszút Kálmánon azzal, hogy elővette a régi
krónikát, és a kor követelményei alapján átírta Kálmán történetét. Az eredeti szövegből
csupán töredékek maradtak, a rosszindulatú rágalom eltorzított és befeketített mindent, ami
Kálmán nevéhez volt kapcsolható. Hogy valóban púpos volt-e Kálmán vagy sem, azt ma
már nem lehet eldönteni.
Kálmán püspökként, Álmos horvát királyként – a többi országos méltósághoz
hasonlóan – idejének jelentős részét László kíséretében töltötte. Kettőjük életében a nagy
fordulat László uralkodásának utolsó hónapjaiban következett be. László súlyos beteg lett, s
ezért – halálára számítva – utódlásáról rendelkezett. Miután neki fiai nem születtek, csak
Kálmán és Álmos jöhetett szóba a hatalom örököseként. A király a halálos ágyán Álmost
választotta. Azt sem hagyta figyelmen kívül László, hogy Álmos mint horvát király már
többéves uralkodói gyakorlatot szerzett. Végül nagy súllyal esett a latba az is, hogy a király
Álmosban új, németbarát külpolitikájának megbízható folytatóját látta, míg Kálmán
püspökként elsősorban a pápai körökkel tartott fenn jó kapcsolatot. Ezen indokok alapján
született meg László döntése 1095 tavaszán: Kálmán, a pap maradjon püspök, Álmos, a
horvát király pedig legyen a magyar uralkodó.
Kálmán azonban nem fogadta el ezt a döntést, mert a királyi gyűlésen szerzett
tapasztalatai nyomán úgy érezte: műveltsége, felkészültsége, szellemi képessége révén ő is
meg tud felelni az uralkodói követelményeknek. Mivel a király választása nem reá esett,
tiltakozása, egyet nem értése jeléül elhagyta az országot. Lengyel földre ment. Valószínű,
hogy László már halott volt, amikor hívei buzdítására Kálmán hazatért Lengyelországból.
De az uralkodó elit már ezt megelőzően két csoportra, két “pártra” szakadt: az egyik
csoportosulás Kálmán, a másik Álmos ügyét karolta fel. Külső katonai segítség egyik félnek
sem állt rendelkezésére. Ily módon a korona sorsának alakulása a belső erőviszonyoktól
függött. A végeredményből, abból ugyanis, hogy 1096-ban Kálmán és nem Álmos lett a
koronás király, csak egy következtetés adódik: az uralkodó osztály többsége László
kívánsága ellenére is fokozatosan Kálmán mellett sorakozott fel.
Az erőviszonyok tehát Kálmán fölényét biztosították, ezért Álmos engedni
kényszerült: lemondott a trónigényéről, egyúttal a horvát koronáról is, cserében viszont a
hercegséget kérte. Kálmán elfogadta az alkut. Az egyezség szerint 1096 tavaszán – miként a
krónika írja – “Kálmánt. . . megkoronázták, és ő teljesen átadta Álmos hercegnek a
dukátust”. A pápa egyáltalán nem titkolta őszinte elégedettségét amiatt, hogy Magyarország
királya Kálmán lett.
Nem sokkal a pápa levelének megérkezése után – 1096 őszén – kaphatta meg IV.
Henrik levelét Álmos herceg. IV. Henrik szerette volna elérni azt, hogy Kálmán folytassa
elődjének politikáját. Ehhez Álmos segítségét kívánta igénybe venni. Álmos megkísérelte
bátyját megnyerni a német uralkodó ügyének, de ez nem járt sikerrel. Kálmán hatalomra
kerülése teljes fordulatot idézett elő a magyar külpolitikában: a németpártiságot felváltotta a
reformpápával létesített szövetség. Erre késztette őt papi neveltetése s az, hogy a trónért
vívott küzdelemben őt elsősorban németellenes erők támogatták. De a magyar királynak azt
is figyelembe kellett vennie, hogy riválisa, Álmos herceg a német uralkodóval jó viszonyban
volt, s ennek ellensúlyozására természetes szövetségesként eleve a pápa jöhetett szóba. A
király egész uralkodására rányomta bélyegét az öccsével folytatott s állandóan kiújuló harca.
Az áldatlan rivalizálás, amely végig beárnyékolta Kálmán huszonegy éves országlását, a
király erejének, energiájának és idejének jelentős részét kötötte le, amelyet éppen ezért nem
tudott mindig a királyság külső és belső gyarapítására fordítani.
Az 1096-os megállapodás a király és a herceg között nem bizonyult tartósnak.
Álmos csupán kényszerű egyezségnek tekintette azt, s csak a kedvező alkalomra várt, hogy
megkísérelje a trón megszerzését. Kálmán a feudális terjeszkedést akarta folytatni, tervei
szerint a hódítás következő állomása Dalmácia lett volna. A terület Bizánchoz tartozott, de
igényt tartott rá a pápaság, a velencei köztársaság és a német birodalom is. A velencei
dózséval és a bizánci császárral, a baszileusszal szemben pedig megfelelő szövetségest
keresett magának. Ezt a dél-itáliai normannokban találta meg, akik mind Velencének, mind
Bizáncnak ellenfelei voltak. A magyar–normann szövetséget pápai közvetítéssel hozták
létre, s annak dinasztikus megerősítésére szolgált Kálmán házassága a szicíliai normann
fejedelem, Roger gróf leányával 1097 tavaszán. Kálmán megkezdte a hadjárat előkészítését.
Tervét azonban keresztülhúzta Álmos szervezkedése. A király még időben tudomást szerzett
erről, és csapatait személyesen vezette a herceg ellen. Amikor közvetlen közelről
felmérhették egymás katonai erejét, rá kellett jönniük arra, hogy nincs lényeges különbség
kettőjük között. Ebben a helyzetben viszont egyik fél sem remélhetett gyors és könnyű
sikert. Ezek után a király és öccse kénytelen volt lemondani a harcról, és kibékülni
egymással.
1098 után a hercegség ura viszonylag hosszabb időn át békén maradt. Ez lehetővé
tette azt, hogy a király külpolitikája fokozatosan aktivizálódjék. Kálmán külpolitikai akcióit
váltakozva kísérte siker és kudarc.
Kiemelkedő sikert ért el a király a Tengermelléken. 1097-es hódítása után Kálmán
először 1102-ben kereste fel kíséretével Horvátországot, ahol Tengerfehérvárott horvát
királlyá koronázták őt. (Ettől kezdve egészen 1918-ig a magyar korona viselői horvát
királyok is voltak, ami a két ország között úgynevezett perszonáluniót jelentett). Valószínű,
hogy ez az útja már a dalmát viszonyok feltérképezését is szolgálta. Kálmán és a magyar
uralkodó osztály ugyanis nem mondott le Dalmácia megszerzéséről, de ehhez kedvező
alkalomra várt. Ez 1105-ben jött el. A dalmáciai siker nyomán támadt kedvező hangulatot a
király ügyesen használta ki arra, hogy a normann házasságból 1101-ben született ikerfiai –
István és László – közül István javára rendezze a trónutódlás kérdését. A főemberek
többsége a király akaratát elfogadta, és 1105-ben a kisgyermeket trónörökösként magyar
királlyá koronázták. Ez az esemény mélységesen felrázta és elkeserített Álmost, aki
megalázónak érezte azt, hogy egy négyéves kisfiút elébe helyeznek, s alkalmasabbnak
tartanak a magyar trónra, mint őt. Kálmán talán azt hitte: a nyugalomban eltelt évek során
öccse megbékélt sorsával, és beletörődött abba a gondolatba, hogy belőle sohasem lesz
magyar király. Álmos azonban még egyáltalán nem adta fel a reményt. Többször is
sikertelenül próbálkozik a trón megszerzésével. Kálmán ismét nagylelkűnek bizonyult, újra
megbocsátott, de a történtek után már nem bízott meg öccsében. Álmos német
összeköttetéseinek ellensúlyozására Kálmán megint szorosabbra fűzte kapcsolatait a
reformpápasággal.
Az invesztitúrajog mellett a papi nőtlenség kérdésében is kedvezett a pápaságnak,
mert egyik törvényével megtiltotta, hogy a felszentelt, nőtlen papok megnősüljenek. Azzal a
törvényével is az egyháziak kedvében járt a király, amely az egyházi személyeket kivonta a
világi bíráskodás alól, miközben jelentős mértékben megnövelte a világi személyek felett
ítélkező püspöki zsinatok jogkörét. A birtokjog szempontjából oly fontos oklevél hitelesítési
és megőrzési feladatokat pedig a káptalanok mint hiteles helyek kapták.
Ezek az említett törvények részét képezték annak a gazdag törvényalkotási
folyamatnak, amely Kálmán egész uralkodását átfogta. Ez a hathatós és sikeres
törvényalkotás több mint egy évszázadon át (egészen az 1222-es Aranybulláig)
meghatározta a magyar királyság belső jogrendjét. Szent István óta a magyar társadalom
fejlődésében lényeges változások következtek be, és ezért szükségesnek tartotta, hogy az új
helyzetnek megfelelően új, esetenként a réginél enyhébb törvényeket hozzanak.
Egyházi szempontból jelentősebb volt a két esztergomi zsinat (1104 és 1112
körül). A zsinatokat eddig a király hívta össze s azokon egyháziak és világiak egyaránt részt
vettek. Ezt a két zsinatot azonban a magyar egyház feje s eben a szent szék meghatalmazott
követe hívta össze s a papság vett csak részt rakta. A királyhoz mindössze a határozatokat
terjesztették fel, hogy az azoknak érvényt szerezzen.
Az 1100 körül, egyháziakkal és világiakkal a király elnöklete alatt tartott zsinaton
hajtotta végre Kálmán legnagyobb békés alkotását a nyolcvannégy szakaszos törvénykönyv
megteremtésével, amely egy évszázad törvényalkotásának és jogszokásainak volt
kodifikálása s egyben korszerűvé való reformálása. Törvényeinek nagy újítása, hogy
enyhítette a büntetéseket. Így eltörölte a lopásnak halállal való megtorlását, ami a
vagyonbiztonság nagyfokú megerősödésére mutat és kiküszöbölte a magánharcot
(vérbosszú), mert szent István és szent László törvényei csak elvben ellenezték, de bizonyos
esetekben utat engedtek a nemzetségi vérbosszúnak. A hamis vádlókat és hamis tanúkat
szigorúan büntette s megtiltotta az állattá változó boszorkányok üldözését, tekintettel arra,
hogy olyanok nincsenek. Kálmánnak ezt az intézkedését általában túlértékelik, holott már a
7-8. századi longobárd és frank törvényekben is benne van az ilyen természetű
boszorkányhittel szemben való állásfoglalása. A másféle boszorkányok üldözése ellen
Kálmán sem emelt szót.
Kálmán rendezte a zsidókérdést is. Csak püspöki városban engedte meg nekik a
letelepedést külön törvényes bíró alatt s megnehezítette a zsidó kereskedelmet, ami ellen
már I. Béla és szent László is küzdöttek. A 11. században Európa-szerte megnyilvánult
zsidóüldözés és zsidógyűlölet mérete mellett Kálmán intézkedései nem voltak túl szigorúak.
Álmossal még egypárszor sikerrel birkózott meg Kálmán, viszont magánéletében
egymás után érték a súlyos csapások. Normann felesége, akitől leánya, Zsófia és két fia,
István és László született, 1110 táján meghalt. Nem sokkal ezután – a krónika szerint 1112-
ben – elvesztette két fia közül Lászlót is. Ekkor Kálmánban felrémlett annak a veszélye,
hogy a ha a másik fiával is történne valami, akkor Álmos herceg lenne trónjának örököse.
Mindenképpen el akarta ezt kerülni, s ezért 1112 nyarán a király, aki ebben az időben
negyvenkettedik évében járhatott, másodszor is megnősült: feleségül vette Eufémia orosz
hercegnőt. E frigytől Kálmán újabb fiúgyermeket várt, de csalódnia kellett. Házassága
ugyanis balul sikerült, minthogy az újdonsült hitves megcsalta őt. Kálmán haladéktalanul
megvált Eufémiától: feleségét szégyenszemre visszaküldte szüleihez. Az eltaszított asszony
Kijevben szülte meg fiát, Boriszt, akit azonban Kálmán soha nem ismert el gyermekének.
Uralkodásának utolsó időszaka újabb megrázkódtatásokat hozott számára. Álmos
ismét összeesküvést szőtt a királyi hatalom megszerzésére. Az 1115 tájára tehető akció sem
járt sikerrel, mert idejében leleplezték. Kálmán szigorúan megbüntette a szervezkedők
vezetőit. A “galamb szelídségű” király ekkor már elvesztette a türelmét Álmossal szemben,
a testvéri szeretet sem tudta ő megbocsátásra késztetni, és kiadta a parancsot Álmos,
valamint néhány éves kisfia, Béla megvakítására. Ily módon kívánta fizikailag
alkalmatlanná tenni őket az uralkodásra. A megcsonkított herceg és gyermeke a dömösi
egyház falai között húzta meg magát. Nagyjából ugyanabban az időben Dalmáciában is
veszedelem fenyegette Kálmán uralmát. A velencei dózse, akinek hódító terveit keresztezte
Dalmácia magyar birtoklása, támadást indított, és 1115 nyarán elfoglalta a dalmát városok
egy részét. Ez lett a nyitánya a Dalmáciáért évszázadokon keresztül folyó magyar–velencei
fegyveres rivalizálásnak.
Közben a király egészségi állapota fokozatosan megromlott. A király állapota egyre
válságosabbra fordult, és ekkor az uralkodó politikai végrendeletet tett. Meghagyta
főembereinek, hogy halála után fiát, Istvánt ültessék a trónra, de addig, amíg ez megtörténik,
biztonsági okokból Álmos herceget helyezzék szigorú felügyelet alá. 1116. február 3-án halt
meg Kálmán. Kívánságának megfelelően – az Árpád-házi uralkodók közül elsőként –
példaképe, Szent István mellé temették a fehérvári bazilikában.
Görög befolyás kora
Kálmánt fia, II. István (1116-1131) követte a trónon. Tizenöt éves korában került a
trónra. Sikertelen külpolitika és belső elégedetlenség jellemezte uralmát. Többek között
Álmos herceg állt elő trónkövetelő igényekkel. Végül Álmos Bizáncba menekül. Ekkor
indítja el II. István a későbbiekben gyakorivá váló bizánci háborúk sorozatát. A háborúból
István súlyos betegen tért vissza. Érezte, hogy napjai meg vannak számlálva, s kiábrándulva
a belső intrikákból, amelyek a trónutódlás kapcsán megjelentek (nincs ugyanis örököse)
örömmel vette tudomásul, hogy Álmos herceg megvakított fia, Béla még él a pécsváradi
monostorban. Azonnal udvarába hozatta a világtalan ifjút, összeházasította Uros nagyzsupán
lelkű leányával, Ilonával, s megérte még azt az örömet is, hogy az ifjú párnak fiúgyermeke
született.
II. vak Béla (1131-1141)
Borisz, a ki magát Kálmán fiának vallván, Béla uralkodásának elején mint
trónkövetelő lépett föl. Béla értesülvén a lengyel herceg készülődéseiről, s tapasztalván,
hogy a magyarok közül sokan Borissal tartanak, maga köré gyűjtötte az ország nagyjait.
Krónikáink szerint azt ezt követő eseményekben Ilona királynénak volt legfőbb része. Ilona
elhatározta volna, hogy bosszút áll azokon, a kik mint Kálmán tanácsosai, férje vakságának
okozói voltak. A királlyal országgyűlést hirdetett tehát Aradra, a hol kis fiaival maga is jelen
volt. A gyűlést ő nyitotta meg egy szenvedélyes beszéddel, s a királyné szavaira az urak
bosszúra gerjedve fegyvert rántottak, s a jelen voltak közül hatvannyolcat azonnal
fölkoncoltak, másokat börtönbe hurcoltak, vagy számkiűztek. Ezt a vérengzést követte
azoknak a felkoncolása, akik Borist támogatták jogos trónutódként.
Trónján megszilárdulván Béla király, hatalmát a szerb föld egy részére, Boszniára
is kiterjesztette. Béla uralkodásának végső éveit kegyeletes és vallásos cselekedetek,
valamint a családjáról való gondoskodás tényei töltik be. 1137-ben haza hozta szerencsétlen
atyja (Álmos herceg) holttestét, s a fehérvári székesegyház sírboltjában örök nyugalomra
tétette.
Ilonával való házasságából négy fia: Géza, László, István és Álmos, s egy leánya:
Zsófia született.
II. Géza (1141-1162) nem volt még tizenegy éves, mikor trónra lépett.
Kiskorúsága alatt anyai nagybátyja, Bélus bán kormányozta az országot. Géza kormányának
mindjárt uralkodása elején Olt mentén flamandokat telepített meg. A bevándorlok jobbára
földművesek voltak, de jöttek vitézek is. A Németországból jött vitézekkel a nyugati nehéz
fegyverzet és harcmód is meghonosodott nálunk, a magyar könnyű lovasság mellett nehéz
lovasság is keletkezett
Uralkodása alatt került sor a 2. Keresztes hadjáratra. A keresztes hadak
Magyarországon át igyekeztek keletre. Először III. Konrád indult meg nagy sereggel. A
császár kíséretében volt mostoha testvére, korának legnagyobb történetírója: Ottó freisingeni
püspök is, a ki később I. Frigyes császár életrajzát megírván, abban a keresztes háború
alkalmával szerzett tapasztalatok alapján érdekesen szól hazánk akkori állapotáról is.
Adatai, többé-kevésbé részrehajlóak. A magyarok szerinte marcona külsejűek, szemeik
beesettek, termetük alacsony, viseletük vad, nyelvük barbár. Magasztalva szól hazánk
termékenységéről s vádolja a sorsot, hogy “e paradicsom”-ot szörnyetegek bírják.
1162. május 31-én meghalt II. Géza. Hiába koronázták meg fiát, III. Istvánt (1162-
1172), rövidesen menekülni kényszerül. Átmenetileg nagybátyjai uralkodnak Mánuel
támogatásával, de csak rövid ideig: II. László (1162-1163) majd IV. István (1163) néhány
hónapig. Ezt követően III. István visszafoglalja országát. Mánuel császár belátta, hogy a
magyarok egyik védencét sem támogatják, így más módszerrel akarta befolyását
érvényesíteni Magyarországon. Követet küld, kérve, hogy III. István öccsét, Bélát engedjék
Bizáncba, akit lánya férjeként majd az örökösévé tesz. Meg is kapja Bélát, s vele
örökségként Horvátországot és Dalmáciát.
III. Béla születése az 1148. esztendőre tehető. Mánuél bizánci császár 1163 őszén
tárgyalásokat kezdett a magyar uralkodóval. Célja az volt, hogy Magyarország a görög
birodalom politikai szövetségese legyen, és a magyar király az ő oldalán vegyen részt abban
a küzdelemben, amelyet a bizánci császár az egykori római birodalom visszaállításáért,
illetve az európai politikai- hatalmi hegemónia megszerzéséért folytatott. A megállapodás
nyomán 1163 vége felé Béla herceg egy bizánci küldöttséggel, Mánuél udvarába érkezett.
Konstantinápolyban eljegyezték vele a császár mintegy tizenhárom-tizennégy éves leányát,
első házasságából származó egyetlen gyermekét, Máriát. Bélának kiemelkedően magas
rangot is adtak Bizáncban. Mánuél külön az ő számára létesítette a deszpotész méltóságot,
amely az udvarban a császár után következő helyet biztosította a tizenöt éves ifjúnak.
Bélát Konstantinápolyban úgy kezelték, mint a császár leányának leendő férjét,
akire helyzeténél és méltóságánál fogva előbb-utóbb igen komoly feladatok várnak majd.
Ezekre viszont az idegen földről Bizáncba szakadt egykori magyar herceget fel kellett
készíteni. Nyilvánvaló, hogy Bélának meg kellett tanulnia görögül, s meg kellett ismernie
Európa legműveltebb fejedelmi udvarának életét, szokásait. De arra is szükség volt, hogy
tisztában legyen a birodalom helyzetével, annak időszerű problémáival. Különösen sokat
tanult magától Mánuéltól, így Béla nemcsak bepillantást nyerhetett a görög hadművészet
titkaiba, hanem különböző tárgyalások részvevőjeként sok mindent elsajátíthatott a bizánci
diplomácia fortélyaiból, fogásaiból is.
Bélát 1165 végén Konstantinápolyban jegyesével, Máriával együtt a birodalom
hivatalos trónörökösévé nyilvánították őt. Béla most már nemcsak a császár leányának
jegyese, hanem a birodalmi trón hivatalos várományosa is volt. A baszileusz bevonta őt
vallási kérdések rendezésébe. Nyilván Béla csak úgy lehetett az egyházi tanácskozás
részese, ha előbb már magáévá tette a bizánci egyház tanításait. Ez természetesen
hozzátartozott Béla elgörögösödéséhez.
1169 szeptemberében Mánuélnak a második házasságából fia született. Bélát
elválasztották jegyesétől, elvették tőle a deszpotész rangot. Néhány hónap múlva Mánuél
kisfiát tették meg Mária és Béla helyett a császári hatalom hivatalos örökösévé, majd egy
évvel később a kisgyermeket Mánuél társcsászárává koronázták. A baszileusz közvetítésével
Béla már 1170 tavaszán feleségül vette a császár hitvesének féltestvérét, Ágnest. Béla
figyelme és érdeklődése Magyarország felé fordult azután, hogy megszűnt bizánci
trónörökös lenni. 1172. március 4-én meghalt III. István. Külföldi forrás szerint a király
halálát mérgezés okozta, amiben állítólag Béla emberei voltak a bűnösök. Az esemény
mindenesetre megnyitotta Béla számára a magyar trónhoz vezető utat. A Szófiában
tartózkodó Mánuél császár örömmel karolta fel Béla ügyét, hiszen ezáltal egyrészt egy
mellőzött és sértődött embertől igen kedvező formában szabadulhatott meg, másrészt
előnyösnek ígérkezett számára az, hogy ismét általa pártfogolt király ülhet a magyar trónon.
Béla feleségével együtt a követek társaságában Magyarországra indult.
A császár fényes – leendő uralkodóhoz méltó – kíséretet adott Béla mellé, s ellátta
őt hatalmas mennyiségű pénzzel, hogy azt használja fel a magyar urak jóindulatának
megnyerésére. S hogy mindezt még nyomatékosabbá tegye, Mánuél Béla érdekében
hadseregét is mozgósította.
Béla útja Szófiától Székesfehérvárig sima és zavartalan volt, királlyá koronázására
azonban csak 1173. január közepén került sor. Ez azzal magyarázható, hogy Bélát az
országban nem fogadta osztatlan öröm és lelkesedés. Az uralkodó elit egy számottevő
csoportja nem őt, hanem idősebbik öccsét, Géza herceget szerette volna királlyá megtenni.
Gézát támogatta Bélával szemben mindkettőjük édesanyja is. Hasonló aggodalom fordította
Béla ellen Lukács érseket is, aki attól félt, hogy a göröggé vált Béla révén Magyarországon
tért fog hódítani a szakadár, eretnek keleti egyház, és ennek nyomán háttérbe szorulhat majd
a latin rítusú egyház és vallás. Éppen ezért Lukács elutasította a bizánci császár
pártfogoltjának megkoronázását. A főpap fegyvert kovácsolt abból, hogy a magyar
uralkodók koronázása a bevett szokás szerint az esztergomi érsek hatáskörébe tartozott, s
megtagadta a már megválasztott király megkoronázását.
Béla többször kísérletet tett arra, hogy békés szóval megnyerje magának Lukácsot,
de az érsek nem fogadta a király közeledését. Lukáccsal szemben Béla III. Sándorhoz
fordult segítségért, és a pápa a kért támogatást meg is adta. Több korabeli levél tanúskodik
arról, hogy a római egyházfő ismételten felszólította Lukácsot Béla azonnali
megkoronázására. Az érsek azonban hajthatatlan maradt, nem engedelmeskedett a pápa
szigorú utasításának sem. A hosszas huzavona végére a – Lukács ellenkezése miatt
rendkívül felháborodott – pápa ügyes megoldással úgy tett pontot, hogy elrendelte: a
kalocsai érsek koronázza meg Bélát. A kalocsai főpap habozás nélkül teljesítette III. Sándor
parancsát, és 1173. január 13-án Fehérvárott Béla fejére helyezte a királyi koronát. Béla még
ebben a helyzetben is kiváló diplomatának bizonyult, mivel a koronázás előtt külön
oklevélben ismerte el, hogy a magyar királyok megkoronázásának a joga a jövőben
változatlanul az esztergomi egyház fejét illeti meg. Ezzel nyitva hagyta az ajtót az érsek
számára a későbbi megbékélésre.
A magyar uralkodó az 1170-es években nagyszabású külpolitikai akciókba nem
bocsátkozott. Ebben az időben nemzetközi téren mindenekelőtt arra törekedett, hogy ápolja
azokat a kapcsolatokat, amelyek legfőbb külföldi szövetségeseihez, a bizánci császárhoz és
a pápához fűzték. III. Béla sokat adott arra, hogy külsőségekben is kifejezésre juttassa
uralkodói hatalmának meg növekedett súlyát, megszilárdult tekintélyét. Erre szolgált az a
nagyszabású építkezés is, amely az 1180-as években Béla parancsára indult meg
Esztergomban, az ország egyik fővárosában. Bizánci hatásra az uralkodó lakhelyének
közvetlen közelében emelték az esztergomi érsek számára a Szent Adalbert székesegyházat.
A várpalota és a székesegyház – amelyek építése az 1190-es évektől már a gótika jegyében
folytatódott – XII. századi építészetünk legjelesebb emlékei közé tartozik. A királyi
pénzverés ugyancsak mutat bizánci hatásokat. Külön említést érdemel, hogy a bizánci
eredetű kettős kereszt címerbe foglalása első ízben III. Béla ezüstdénárjain jelent meg az
1190-es években.
A Bizáncban nevelkedett király a szervezett, áttekinthető és ellenőrizhető
ügyintézés híve volt. Éppen ezért rendelte el 1181-ben azt, hogy minden olyan ügyet,
amelyet jelenlétében tárgyalnak meg, “az írás bizonyságával erősítsék meg”. Az írás
jelentőségének felismerése volt ez, de a rendelkezés nagymértékben megnövelte a királyi
kápolna írásbeli feladatait. A kápolna azonban az esztergomi érsek ellenőrzése alatt állt, és
ez szerfelett előnytelennek bizonyult az uralkodó számára, ezért olyan hivatalt hozott létre
udvarában, amelyet teljesen függetlenített az esztergomi érsektől. A kancelláriában dolgozó
klerikusok (világi papok és szerzetesek) tevékenységükért csak a királynak tartoztak
felelősséggel. A kancellár vezette új udvari szerv azután betöltötte hivatását. Ezt jelzi az,
hogy amíg a kápolnában az 1170-es években alig néhány oklevél készült, addig a
kancellária már tucatszámra “gyártotta” a diplomákat. A jogi ügyek intézése azonban
továbbra is túlnyomó részben szóbeli úton történt. A kancelláriában dolgozott a híres
Anonymus mester is. Béla király névtelen jegyzője a XIII. század elején egyik
iskolatársának biztatására készítette el latin nyelven, büszke öntudattal A magyarok tettei
című munkáját (GESTA HUNGARORUM), amely a honfoglalás irodalmi jellegű, regényes
elbeszélése. Mind a kancelláriában, mind pedig az úgynevezett hiteles helyeken az írás
alapvetően latinul folyt. De a korabeli magyarországi írásbeliségnek szerény mértékben
részét képezte a görög és a magyar nyelvű írás ismerete és használata is. Az utóbbira az
úgynevezett Halotti Beszéd és Könyörgés lehet a legismertebb példa.
Béla 1196. április 23-án elhunyt. Halála előtt politikai végrendeletet tett, amelyben
országát és koronáját Imre fiára hagyta, akit már 1182-ben hivatalos trónörökösként királlyá
koronáztatott, és 1194-ben horvát–dalmát herceggé is megtett. András fia számára várakat,
birtokokat és nagy mennyiségű pénzt hagyott azzal a kötelezettséggel együtt, hogy helyette
vezessen keresztes hadjáratot a Szentföldre. Kívánságának megfelelően Bélát első felesége
mellé temették el a Szent István által alapított székesfehérvári bazilikában.
III. Béla az egyik legjelentősebb Árpád-házi uralkodónk. Utolsó képviselője annak
a – nagy hatalommal rendelkező – királytípusnak, amely még lényegében a Szent Istvántól
örökölt módon kormányozta államát. Közvetlen utódai alatt mind a királyi hatalom
jellegében, mind a magyar társadalom fejlődésében mélyreható változások következtek be.