Dinnyei Béla–Mák Szilvia

A mi osztályunk
PUBLICISZTIKA - LVIII. évfolyam, 37. szám, 2014. szeptember 12.

„Új szeptember, és régi”

(Ottlik Géza: Buda)

A magyar közoktatás állapotáról számtalan írás látott napvilágot a közelmúltban.

A szövegek többsége a politika és az oktatás viszonyát, a tantervek változásait, a tankönyvekkel

kapcsolatos tartalmi és ellátási anomáliákat elemzi. Számos cikk foglalkozik az elitiskolák sikereivel és a
szegregációs jelenségekkel, de a szerzők alig vállalkoznak az átlagos középiskolák átvilágítására. A
következő gondolatok megfogalmazását azért látjuk indokoltnak, mert a tanulók és a tanárok jelentős
része „tömegintézményekben” tanul és tanít.

Írásunkban a pedagógusok között tömegesen elterjedt, ártalmas viselkedési sémákkal foglalkozunk. A

pályán eltöltött évek alatt sok tanárral beszélgettünk, és azt tapasztaltuk, hogy többségük a munkája
révén felmerülő gondok okait – politikai kurzustól függetlenül – kizárólag a külső körülményekben és nem
önmagában találja meg. Választott hivatásukhoz való viszonyulásukat gyakran a tehetetlenség érzete, az
önsajnálat, az egzisztenciális problémákra való hivatkozás, a be nem ismert félelem a változásoktól,
ugyanakkor az önreflexió hiánya jellemzi. Az alábbiakban kiemeljük az általunk legfontosabbnak tartott
jelenségeket. Azt állítjuk, hogy a köznevelésről szóló diskurzus a szőnyeg alá söpörte a tanárok körében
megrögzötté vált téveszméket.

Nem kívánjuk megbántani pályatársainkat, és nem kinyilatkoztatások megfogalmazására törekszünk. A

nyilvánosságot szembesíteni szeretnénk a pedagógusok önképének ellentmondásaival, a körükben
elterjedt attitűdök hamisságával. Meggyőződésünk szerint nem lehet érdemi vitákat folytatni a
közoktatásról egészen addig, amíg ezekről az udvariasan elhallgatott tényezőkről nem vesz tudomást a
szakmai és a „laikus” nyilvánosság.

Távol álljon tőlünk, hogy apokaliptikus képet fessünk a helyzetről. Tisztában vagyunk azzal, hogy az
oktatás és a hozzá hasonló méretű nagy rendszerek gondjait puszta moralizálással nem lehet megoldani.
Nem hiszünk abban, hogy létezik tökéletes közoktatási rendszer. Nem gondoljuk, hogy totális összeomlás
várna a magyar kultúrára akkor, ha a tanárok tovább hordoznák rögeszméiket.

Azonban meggyőződéssel állítjuk, a jelenleginél jobb közoktatás biztosítéka lehetne egy egészséges ön- és
helyzetképpel, magabiztos intellektuális háttérrel rendelkező tanártársadalom.

Mi így látjuk.

Írásunk nem szociológiai tanulmány.

Munkánk nem azokról szól, akik elhivatott értelmiségiként okítják, nevelik a diákokat.

Az volna a kívánatos, ha állításainkról kiderülne, csupán egy periferikus rétegre vonatkoznak.

Gondolatmenetünk szándékosan provokatív.

A nemzet napszámosa
A címben szereplő jelzős szerkezet a korábbi évtizedekben talán helytálló volt, ám mára elavulttá,
ironikussá, már-már komikussá vált. Ezzel nem azt állítjuk, hogy a tanárok egzisztenciális helyzetén ne
lehetne javítani. Az avítt kifejezésre még mindig eredeti tartalmában hivatkoznak a pedagógusok: a
„napszámos” a megalázott, az önállóságától megfosztott, a robotoló, önfeláldozó szegény értelmiségi.

A szakmai fejlődés pénzbe kerül. A szakirodalom beszerzése vagy a tanfolyamok komoly kiadásokat
jelentenek, akárcsak a tájékozottság fenntartása. A tanárok többsége egyre inkább arra kényszerül, hogy
saját erőforrásaiból finanszírozza továbbképzését, ami komoly anyagi megterhelést jelent a számukra.
Sokuk sérelmezi az önfinanszírozást, nem ismeri fel, hogy a befektetés megtérülhet. Sokszor úgy érezzük,
a tanárok izoláltságuk miatt nem hajlandók tudomást venni a megváltozott körülményekről.

Számtalanszor hallhatunk önfelmentő „napszámosokat” arról panaszkodni, hogy a kultúra drága, és a

kolléga ezért kénytelen lemondani a könyvről, színházról, filmről, kiállításról. Pedig a kultúrára szánt
kiadások mérsékelhetőek a pedagógus igazolvány kedvezményeivel. (A kiállítások az igazolvány
birtokában sok esetben ingyenesen látogathatóak, egyes színházak előadásait csökkentett jegyárral
tekinthetik meg, sőt bizonyos könyvesboltokban olcsóbban juthatnak könyvekhez is.) Mi lehet az oka
annak, hogy a tanárok egy része nem veszi igénybe e kedvezményeket, ad absurdum nem is tud az
igazolvány létezéséről?

A napszámos mítosz sajátossága az is, hogy a pedagógus önképe nem egyezik hivatásának társadalmi
presztízsével. A pedagógus önmagát a közvélemény szemében alulértékeltnek látja. Kérdésessé teszi az
önkép érvényességét, hogy az utóbbi években készült felmérések szerint a tanárok iránt érzett társadalmi
bizalom igen jelentős. (Elég csak egy pillantást vetni például azokra a Google-találatokra, amelyek a GfK
szakmai bizalmi index felméréseiről számolnak be.)

Aggasztó példa a hibás önértékelésre a Pedagógusok Szakszervezetének tiltakozása egy televíziós reklám
kapcsán. A használtcikkeket hirdető honlap filmjében a gimnazista Kerekes biciklijét épp tanára, Baradlai
kívánja megvásárolni. Az adásvétel során az „ötös” jelentéseivel viccelődő gyerek szavait a közlemény
szerzői komolyan vették. Szerintük a poén azt sugallja, hogy a pedagógus megvesztegethető, így a reklám
megsértette a szakma becsületét. Ráadásul azt állítják, hogy a „gyáva”, „megalkuvó” és „korrupt” tanár
képét a reklám írója a közvélekedésből merítette. A közlemény tiltakozik a tanárokkal kapcsolatos
sztereotípiák ellen, de ugyanazzal a hévvel maga is sztereotípiát állít fel: „A srác a biztos anyagi
körülmények között élők magabiztosságával vágja rá: »Itt egy ötössel kevesebb, ott egy ötössel több...«”.
A PSZ-közlemény eklatáns példája a kisebbségi komplexusokkal terhelt pedagógusi attitűdnek (lásd a
Pedagógusok Szakszervezetének közleménye a szakma becsületének megsértéséről,
www.pedagogusok.hu).

A tanár mint értelmiségi?

Az általunk alkalmazott értelmiségi mint fogalom megfelel annak a hétköznapi szóhasználatnak, amely
szerint az értelmiségi az a diplomás ember, aki alkalmas az autonóm gondolkodásra és tájékozott a világ
dolgaiban, egyszersmind a saját szakmájában is fejlődőképes.

Előfordulhat, hogy a kulturális vagy közéleti témát munkatársaikkal megosztani akaró kollégák magukra
maradnak, hiszen a többiek nem tudnak reagálni mondandójukra. Az elzárkózás szakmai kérdésekben is
gyakori, ezért a kezdeményező már magát a megszólalást is hiábavalónak tartja. Ilyen feltételek között az
érdemi kérdésekben nélkülözhetetlen dialógus eleve kudarcra ítélt a tantestületen belül.

A tanár nem lehet egyszerre tudós, jogász, nevelő, pszichológus, szociális munkás, azonban elvárható
lenne, hogy legalább törekedjék e sokoldalú szerepelvárásnak megfelelni. Az időhiányt, az anyagi és
magánéleti nehézségeket nem lehet örökké kibúvóként alkalmazni.

Meggyőződésünk szerint az autonómia és a véleményalkotás képessége kitüntetett jelentőségű a tanári

pályán. Tévhit az, hogy a mai diákokat nem érdekli a tanár véleménye akár a tananyaggal, akár a
fiatalokat foglalkoztató bármely egyéb problémával kapcsolatban. Hitelét veszíti a hárító stratégiát vagy
hübriszt választó tanerő, aki a tanuló szemében nem több mint a tankönyvet újrafogalmazó beszélőgép.

Az önállóság hiányát illusztrálja egy megtörtént eset: egy történelemtanároknak meghirdetett

továbbképzésen a neves egyetemi oktató szakmájukat gyakorló felnőtt embereknek részletekbe menő
útmutatást adott arról, hogyan jegyzeteljék a hallottakat. A táblán látható szavak és vonalak térbeli
elhelyezkedését a hallgatóság nagy része gépiesen lemásolta, ösztönösen alkalmazkodva a professzor
eljárásához.

A félelem megeszi a lelket

Az állásfoglalástól való ódzkodás nem pusztán a pedagógus járatlanságát leplezi, hanem bizonyítja
eltúlzott félelmét is a mindenkori hatalomtól. Képtelenségnek tűnik, pedig fővárosi iskolában előfordult,
hogy a tanárok – saját bevallásuk szerint – még titkos szavazáson sem mertek szembeszállni a várható
többségi véleménnyel.

Nem mondunk újat azzal az állításunkkal, hogy a hatalom mindig fokozott lojalitást vár el az oktatás
területén dolgozóktól. A pedagógus azonban már-már vazallusként viselkedik akkor is, amikor a hatalom
nem is várja el tőle ezt a magatartást. Indokolatlanul hajlik megalkuvásra még tét nélküli helyzetekben is.

Mi baja származhatna abból, ha egy, az iskoláját érintő kérdésben különvéleményét megosztaná az

intézmény vezetőivel? Bár nem vitatjuk, sajnos előfordultak botrányos kirúgási esetek, de ezek nem
általánosíthatóak; a felnagyított egzisztenciális félelem nem lehet mentség az opportunizmusra. A
megalkuvó viselkedés nem erősíti meg a munkahely biztonságát, sőt kiszolgáltatottsághoz vezet. Tény,
hogy a tanárok közéleti aktivitása létszámukhoz, társadalmi szerepükhöz mérten rendkívül alacsony.
Téves és naiv az az elvárás, amely azt hirdeti, hogy az iskola legyen apolitikus és semleges intézmény.
Erre a nézetre szentírásként tekint a tanártársadalom jelentős része. E dogmának megfelelve nem
csatlakoznak azokhoz az akciókhoz, amelyeknek céljaival és tartalmával akár egyet is értenek. A
„világnézeti semlegesség” vagy az „Iskolában nem politizálunk!” lózungja sokszor elhangzik, de félő, a
pedagógus politikai semlegességének elvárását az érintettek jelentős része félreérti. Indokolt, hogy a
pedagógus ne folytasson politikai propagandát, csakhogy ezt az elvet tanárok sokasága használja fel arra,
hogy ne nyilvánítson véleményt diákjai előtt társadalmi kérdésekről. Nem szorgalmazzuk azt, hogy a
pedagógus valljon színt politikai nézeteiről, de fontosnak tartjuk, hogy indokolt helyzetben alkosson önálló
véleményt az aktuális közéleti ügyekről. Szép példa volt erre 1989. október huszonharmadika, amikor több
iskolaigazgató aggodalmát legyőzve elengedte diákjait és tanárait a Kossuth térre.

A kollégák akkor tudnának megfelelni a velük szemben támasztott követelményeknek, ha tudással és

érveléssel megalapozott véleményüket diákjaik előtt konzekvensen vállalnák. Örömteli és hasznos példa a
budapesti Piarista Gimnázium tanárának története, aki egy online felületen az idei választások után okos
eszmecserét folytatott diákjaival pártválasztásuk apropóján (Bán Róbert írása a Facebookon: Tisztelt
Jobbik-szimpatizáns egykori tanítványaim!).

Szociológiai kutatások bizonyítják, hogy a fiatalok közömbösek a közügyeink iránt. Elrettentő példa erre az,
hogy sok tizenéves nem tud különbséget tenni a demokrácia és a diktatúra fogalma között (lásd Oross
Dániel: Társadalmi közérzet, politikához való viszony. Magyar ifjúság 2012. Tanulmánykötet. Székely
Levente [szerk.] 2013. 283–316.).

Ezért szükséges az olyan tanárok jelenléte, akik nem hátrálnak meg a többség által kényesnek tartott
kérdések elől.

Ugyanakkor a nevelői szobák falai közt és a magánbeszélgetésekben örök elégedetlenség tapasztalható. A

pedagógus problémáit mantraként ismétli, mindig mást okol a gondokért, saját felelősségét bagatellizálja.
Kontraszelekció

Közhelyszámba megy az az állítás, miszerint napjainkban a felsőfokú végzettség önmagában nem

elegendő ahhoz, hogy a diplomával rendelkezők megfeleljenek a klasszikus értelmiségi szerepnek.

A közoktatás legfőbb gondja az, hogy a tanárok tömegei nem tudnak vagy nem is akarnak értelmiségiként
létezni. A köznevelés személyi állományára általában jellemző kontraszelekció egyszerre ok és
következmény.

Benyomásunk szerint a kontraszelekció egyik fontos oka, hogy az iskolák vezetői nem fordítanak kellő
figyelmet jövendőbeli munkatársaik kiválasztására. A pedagógus állás elbírálásánál sok helyütt nem
meghatározó szempont a jelölt pszichológiai és szakmai alkalmassága. Ennek következményeképp
hiányos felkészültségű és a nevelésre alkalmatlan tanárok tömegei maradhatnak a pályán akár
évtizedekig is. A kontraszekció másik aggasztó oka, hogy a vezetők tartanak a „túlzottan önálló”
jelentkezőktől, mivel őket inkább lehetséges problémaforrásnak tartják – ahelyett, hogy arra gondolnának:
ismereteiket fel tudják használni intézményük hatékonyabb működéséhez.

Még komorabb a helyzet azokban a gyakori esetekben, amikor a középszer felülkerekedik a kritikus
értelmiségin. Az iskolák sokaságát ma a kontraszelektált középszer uralja. Sőt, a középszer nem ritkán
diadalmenetben halad előre, akár a vezetői posztig. Mindennek a következménye a pedagógiai munka
színvonalának tartós hanyatlása. Mára odáig jutottunk, hogy a tanári karban fel sem tűnik, nem szégyen az
alulinformáltság, a felkészületlenség és a kérkedő félműveltség. Hogy várhatnánk el korszerű és naprakész
tudás átadását attól, aki nem tud különbséget tenni etika és etikett között, aki kijelentheti, hogy nála a
magyar irodalom története „megállt” Babitsnál, aki Pesten végzett bölcsész létére nem találja meg a híres
fővárosi art-mozit, aki meglepődik azon, hogy néhány nap múlva országgyűlési választások lesznek, aki
összetéveszti Einsteint Eizensteinnel, aki többéves gyakorlattal a háta mögött sem tud önállóan, puska
nélkül kérdezni az érettségin, akinek minden tudása az évtizedek alatt megsárgult jegyzetfüzetében van?
Elkeserítő, hogy a közelmúltban Tar Sándor művét annak „pesszimista látásmódjára” hivatkozva
cenzúrázta – olvasatlanul – egy gimnázium igazgatója.

Optimális esetben az iskola szellemi műhely, ahol a munkatársak innovatívan gondolkodnak, egymást
ösztönözve alakítják ki intézményük profilját. Amennyiben ez a szükséges kritérium nem teljesül, akkor
marad az ingerszegény környezet, a fejlődésre való képtelenség: a zsákutca.

Összegzés

2014 júliusában egy internetes lap nem reprezentatív felmérése a tanárok közérzetét vizsgálta
(Megkérdeztük a tanároktól, hogy vannak. Nem jól! Nagyon nem jól!, hvg.hu, 2014. július 9.). Bár a benne
szereplő adatokat nem tekintjük tudományos tényeknek, de sokat sejtető, hogy a tanárok 30 százaléka
nem érzi jól magát a pályán, 10 százalék nagyon rosszul, csak 6 százalékuk nagyon jól. A tanároknak
csupán a fele választaná újra a pedagóguspályát. Elégedetlenek, korántsem tartják ideálisnak jelenlegi
helyzetüket.

Szándékosan nem szóltunk azokról a külső körülményekről, amelyek befolyásolják a tanárok hangulatát,
munkájuk minőségét. Tagadhatatlan, hogy anyagi helyzetük és a politikai impulzusok éppúgy negatívan
hatnak a kollégák közérzetére, mint a magánéleti megpróbáltatások. Azt sem állítjuk, hogy a problémákért
csak a pedagógus felelős, de tény, hogy az utóbbi évtizedben – a kormányok bűnei és vétkei mellett –
történtek olyan pozitív állami intézkedések is, amelyek okán a kérdésekre kedvezőbb válaszok
születhettek volna.

Úgy véljük, a közoktatásról szóló polémiák szereplői eddig ignorálták az általunk fókuszba állított
kérdéseket. Azt sem akartuk megkérdőjelezni, hogy vannak kiemelkedő eredményeink, amelyek
nemzetközi összehasonlításban is megállják a helyüket. A sikereket azonban főleg az elitiskolák
produkálják. Dolgozatunkban vállaltan a tömegiskolák pedagógusairól írtunk. E számbeli fölényben lévő
tanári csoport tanítja az érettségire készülők többségét, a mi osztályunkat, és e tanárok munkája
határozza meg a korcsoport szocializációját, műveltségét és jövőjét. Azért láttuk indokoltnak a rossz tanári
viselkedésmintákkal való szigorú szembenézést, mert ha önmagunkat mentegetve nem tudunk kilépni a
valóság hamis percepciójából, akkor közoktatásunk képtelen lesz rendeltetésének megfelelni. Az örökös
másra mutogatás, az egy helyben topogás csak oda vezethet, hogy az iskola soha nem lesz képes másra,
mint a végletekig leegyszerűsített panelek és vulgarizált ismeretek mechanikus átadására. A közhelyek
tömegévé alacsonyított lexikális adatok betanítása nem ad fogódzót a fiatalságnak ahhoz, hogy intelligens
munkaerő és okos egyetemi hallgató váljék tagjaiból.

A szellemiekben hiányos iskola tisztességtelenül bánik diákjaival, akik munkaerőként csak nehezen
lesznek képesek követni a piaci változásokat, rossz esetben társadalmi egyenlőtlenségeiket is
újratermelik. Ha a pedagógus maga sem érez késztetést az értelmiségi létre, akkor az iskola csupán
termelőüzem, amely tömegcikként bocsátja ki a differenciált gondolkodásra képtelen és könnyedén
manipulálható embereket.

Utópia lenne abban bízni, hogy az oktatás mint a nagy állami rendszerek egyike valaha is képes lesz
mindenestül racionálisan működni. Tisztességgel nem várható el egyetlen tanártól sem, hogy irreális
elvárásoknak feleljen meg. Mégis, mindenki jobban járna, ha a pedagógusok közössége nagyobb teret
engedne a realista gondolkodásnak, indokolt esetben őszintén felismerné saját hibáit, szükség esetén a
bátorság erényét gyakorolná a konformizmus helyett és a problémák elől nem bújna az iskola falai vagy
saját sérelmei mögé. Tudjuk, hogy nem lehet okunk az anyagi elégedettségre, és tisztán látjuk azt is, hogy
a pedagógusok sokszor kiszolgáltatottak a mindenkori politikai akarat és a társadalmi feszültségek
nyomásának. Tény, hogy számtalan nyitott és a közéleti aktivitást is vállaló társunk tevékenykedik a
pályán, de létszámuk aggasztóan csekély ahhoz, hogy a jövőben cselekvőképes társadalmi osztállyá
válhassunk. Attól tartunk, hogy ez a tömeg még nem létezik, sőt egyelőre még csak kialakulóban sincsen.