PERSONA, FEHÉR KÖPENYBEN

Stark András
A pszichiáter – a sötét lélekidomár vagy a megváltó lélekgyógyász képében
– a mai mozinak is kulcsfigurája.
 
Kezdjük a kórelőzményekkel: ugyan kit érdekel ma már a pszichiátria? De ha valóban így
van, ha a felfokozott érdeklődés hosszú évtizedeinek vége, miért foglalkozik a
szakmámmal még mindig annyi film? Mintha a mi bosszantásunkra készülnének. Vagy a
potenciális páciensek riogatására? Hitchcock legalábbis úgy látta, hogy minden nézőjében
biztosan számíthat arra az elemi szorongásra, amely a bennünk élő, tudattalanunkban
„garázdálkodó”, feltehetően őrült „Másik” kiszámíthatatlan kitörése miatt él mindenkiben.
Csak meg kell teremteni az álomszerűség közegét – mi sem természetesebb a film
számára, hiszen a vizualitáshoz kötött tudattalan nyelvét használja, a nézőtér sötétjében
könnyen előcsalogatja belőlünk a mesére kiéhezett gyermeket. Szóval hála Freudnak, a
pszichoanalízis néhány vulgarizált kulcsfogalma – ösztönök, vágyak, a Tudattalan
szorongásai, elfojtott agressziók –, és máris a bostoni fojtogatónál tartunk... Van egy
gyanúm. Ha egy pszichiáter komolyan veszi magát, jaj a betegének. De akkor hogyan
veheti komolyan pszichiáterét a bajba jutott páciens? Vagy lehet, hogy a lélekgyógyász
személyiségétől független, hogy milyennek látja reménybeli gyógyítóját a beteg? Arról,
hogy ez az én kis professzióm, hivatásom, mesterségem milyennek látszik a másik
oldalról, nem is lehetne máshonnan többet megtudni, mint a filmekből. A hétköznapi
ember jobb híján rávetíti fantáziáját a pszichiáterére. Végtére a filmeket is vetítik, amíg a
projektort ki nem szorítja az elektronika. Ha a lélekgyógyász kíváncsi magára, legjobb,
ha moziba megy.
 
 
Tünetek
 
1. A pszichiáter, a normalitás etalonja avagy akinek az Úr kalapácsot ad, mindent
szögnek néz.
Kabos Gyula a pszichiáter (Maga lesz a férjem). A rendelőbe belép egy kisportolt,
mosolygós, magabiztos fiatalember, reménybeli férj-jelölt, s mielőtt megmukkanna, már
pszichiátriai „esetté” vált Kabos számára. Ha megszólal, csak tovább színezi a „különleges
kis eset” képét pszichiáterünk szemében, s mire észbekap, már kényszerzubbonyban
találja magát. A helyzet abszurditását igazából Kabos, a pszichiáter magabiztos fölénye
teszi ellenállhatatlanul humorossá és ironikussá. Fölénye abból a sztereotip vélekedésből
és a „hagyományos” szereptudatból származik, miszerint a pszichiáter a társadalom
delegáltja, az ő feladata annak eldöntése, hogy ki a „normális”, és ki nem az. A
normalitás etalonja természetesen maga a pszichiáter, és hogy ki a deviáns, nem csak a
pszichiáter józan eszének, eme „objektív” diagnosztikus eszköznek a függvénye, hanem,
mint a filmben látjuk, a helyzetnek, a szerepviszonynak is. Orvos és a páciens egyaránt
foglyai ennek a relációnak. Kabos, ez a zseniális kis-nagy ember még a „vizet prédikál,
bort iszik” sztereotípiával is fűszerezi a figurát. „Csak semmi cigaretta!” – inti szigorúan
betegét, hiszen az árt az idegeknek, miközben őmaga jókat pöfékel a paraván mögött.
 
2. Sokszor alig lehet a pszichiátert megkülönböztetni pácienseitől.
Foglalkozási ártalom vagy kontrafóbiás pályaválasztás? (Ez utóbbi eset forog fönn, ha
valaki – persze nem előre megfontolt szándékkal – azért megy pszichiáternek, mert így
legalább biztos lehet abban, hogy melyik oldalon áll). Ezt a sztereotípia-párt bizonyára
mindenki jól ismeri. De ki ismerné jobban, mint Woody Allen, a pszichiáterek képes
természetrajzának rendszerbefoglalója, legjobb ismerője, aki évtizedeket töltött a
díványukon, miközben sok-sok pénzt költött rájuk. Zeligjének (1982) címadó hőse a
„kaméleon-ember”, a szorongásból fakadó konformitás életművésze, aki a szeretet és
elfogadás infantilis vágyától űzve mindig ahhoz hasonul, akivel éppen kapcsolatba kerül.
Az empátiás azonosulás csúcsa, mondhatnánk, ha nem szenvedne tőle. Az orvosok
szemében tehát beteg, akit ki kell gyógyítani. Ambiciózus pszichiáterének (Mia Farrow),
akit előbb némi viszontindulat-áttételes, majd igazivá érő szerelem is fűt, pszichoterápiás
próbálkozása során kell megtudnia, hogy valójában ki is kettejük közül a pszichiáter.
Persze, hogy Zelig az igazi lélekgyógyász, épp most írt tanulmányt a téveszmés
paranoiáról. Hiába viseli a fehér köpenyt Fletcher doktornő. A „bolond viccekben” épp
erről ismerszik meg a beteg. A pszichoinfekció, az elmebetegség ragályos voltának a
közgondolkodásba mélyen beivódott hamis sztereotípiáját is felidézi a jelenet, csak épp a
visszájáról: a pszichiáterség is elkapható.
 
3. Az „antipszichiáter” nem visel fehér köpenyt.
Az antipszichiáter jelző nem az antitalentumra utal, ellenkezőleg. Az Equus,  Sidney
Lumet Peter Shaffer drámájából készült filmje a pszichiátria hatvanas években végbement
jelentős fordulatát, „paradigmaváltását” tükrözi. A hagyományos elmegyógyászatban
uralkodó biológiai felfogással szemben (ha a lelki életünkkel van baj, az agyunk beteg),
az Amerikában, Angliában születő új irányzat a pszichés megbetegedések szociális
eredetét, a társadalom felelősségét hangsúlyozza, elveti a kényszeren alapuló
beavatkozásokat, bírálva azt a módot, ahogy bizonyos egyéneket „deviánsnak”,
elmebetegnek minősítenek. Olyan nevek fémjelzik ezt az irányzatot,
mint Laing (Gubancok, Tényleg szeretsz...?, Bölcsek, balgák, bolondok), vagy a
filmművészetben Ken Loach, akinek Családi élet  című filmje már e szemlélet jegyében
készült. Az Equusban Dysarth doktor (Richard Burton kiváló megformálásában) szinte
jobban szenved, mint páciense, a lovakat vakító skizofrén fiú. Az antipszichiáter
tudatosan éli át, hogy hiába ő a normalitás felkent főpapja, a normalitás ahelyett, hogy
gyógyítana, pusztít. Az angol társadalom tradícióiban kulcsszerepet játszó ló és lovas, a
mitológia és a vallás unio mysticájának, mártirológiájának motívumaiból egyéni
„téveszmerendszert” kreáló fiú világa gyönyörű, szenvedéllyel átélt, miközben a
pszichiáter – a társadalom Egészség-Istenét szolgáló – konformitása csak elpusztítani
tudja a gyógyítás címén e szenvedélyt, hogy ne „szenvedjen” páciense. Ő maga eközben
reflektáltan kisszerű, magányos és meg nem értett, individualitásának utolsó morzsáit
rágja. Az Equusban az „őrület” adekvát válasz egy értékkízisben és hazugságban
vergődő, csak látszólag egészséges világra. A „megértő” pszichiáter drámája: ahhoz,
hogy gyógyíthasson, el kell fogadnia a betegét, s akkor tudja elfogadni, ha megérti, ha a
normálisok világa számára „őrült” beszéd rendszere a család, a társadalom
kontextusában értelmet nyer. De kit is kell akkor meggyógyítani?
 
4. A pszichiáter is csak ember. És ha ráadásul barát is..?
Dysarth doktor csömöre és Ingmar Bergman Mogens doktorának cinizmusa (Jelenetek a
bábuk életéből,  1980) talán közös gyökerűek. Mindenesetre Bergman pszichiátere ritka
ellenszenves alak. Igaz, a film a rendező „rosszkedvének telén” készült, mint a Képekben
írja: „benne van a saját tapasztalatom, abból az időből, amit adóügyem után a
pszichiátriai klinikán töltöttem”. Amikor Peter egzisztenciális szorongásaival, gyilkos
indulataival, bűntudatával felkeresi pszichiáter barátját, az nemes egyszerűséggel
egészségesnek nyilvánítja: igyon kávét, konyakot, sétáljon jókat. „Szívére veszi terhünk,
gondunk vállára venni nem bolond”. Már csak azért sem, mivel leginkább a feleség,
Katarina elcsábításával foglalatoskodna. Keserű tapasztalatom, senkinek se kívánom,
hogy megélje azt a kutyaszorítót, amit a barátnak szóló bizalom, a pszichiátertől elvárt
mindenhatóságigény és az autoritástól, a stigmatizálódástól való félelem egyidejűsége és
a mélyben lévő ambivalencia átélése jelent.
 
 
Prognózis
 
1. Szükség van-e egyáltalán a modern társadalomban pszichiáterre?
„Amerikában minden valamire való embernek van egy pszichiátere.” Ezt a
sztereotípiát jórészt a filmek alakították ki és erősítették nálunk is – mintegy a
társadalom pszichológiai kultúrájának mércéjévé téve a lélekelemzések
gyakoriságát. Soderbergh Szex, hazugság, videó  (1988) című filmjének egy szelete
ironikusan mutatja meg a gyökeres változás tendenciáját. A pszichiáter mint a sikeres és
hatékony szerepviselkedések (üzleti élet, karrier-célok, nemi és családi szerepek)
karbantartója pragmatikusan beépült a középosztály mindennapi életébe (lásd Annie
Hall;  Manhattan).  A nyolcvanas évek yuppi-nemzedéke is tudja: se ideje, se energiája és
kedve beszélgetni a hagyományos nő- és feleségszerepbe zárt házastárssal – azért fizeti
a pszichoterápiát. De a Szex, hazugság, videóban jön egy barát, aki titokzatos, ámde
személyes ismerős, és mint a pszichiáter-Mórickáknak, neki is mindenről a szex jut az
eszébe.
Különbözősége a professzionalistától látszólag jelentéktelen: kíváncsisága odaadó,
figyelme valóságos, érdek nélküli, nyíltsága természetes, terapeutai maníroktól és
modorosságtól mentes, baráti kedvessége hiteles, kölcsönösség-igénye magától
értetődő. S lőn csoda: Ann, akinek semmi baja a házasságával, csak azt nem viseli el,
hogy a férje hozzáérjen, és az igazi gondja, hogy mit is kezdjen az emberiség ezzel a sok
szeméttel – ekkor még persze nem tudja, hogy valójában a férjét kell eltakarítania –,
szóval Ann változása, fejlődése, lelki érése, „gyógyulása” visszahat önzőén önzetlen
segítőjére. A rezervált, pókerarcú pszichoterapeuta pedig nézzen más foglalkozás után,
ha már nem tudja csinálni, legalább tanítsa...
 
2. Mégis lehet a pszichiáterből barát? Ha igen, miért nem.
Robert Redford filmjének hősei Átlagemberek  (1980). Kiváló lélektani érzékkel mutatja
meg, hogy a felső középosztály ideálképe a családi életről, boldogságról – éppen a
sikeresség bűvölete miatt – mennyire sebezhető és törékeny. „Az embernek magának
kell megoldania a problémáját” fogcsikorgató, tehetetlen dühe képtelenné tehet a
lélektani segítség elfogadására, és ennek árát rendszerint a gyerekek fizetik meg. Mint
ebben a filmben a kamasz fiú, aki elviselhetetlenül gyötrő bűntudata miatt – ő maradt
életben egy vitorlásbaleset során, míg erősebb bátyja vízbefúlt – öngyilkosságot kísérel
meg, pszichiátriai osztályra, majd ambuláns pszichoterápiára kerül. Ez utóbbi kapcsolat
alakulása a film legszebb motívuma: a fiú kezdeti merev, segítséget elutasító
hozzáállásától a lélektani krízist kreatív fejlődéssé érlelő barátságosság kialakulásáig
felemelő, hiteles pillanatokat mutat meg a pszichoterapeuta műhelyéből. Nem
szükségszerűen személytelen a pszichiáter, ellenkezőleg, a hatékony terápiás kapcsolat
magában foglalja a szavakon túl kifejeződő érzelmi melegség alaphangulatát, a segítő
alázatát, a feltétlen elfogadást és bizalmat, az élményt, hogy a Másik képes megérteni a
katalizáló segítség révén kínzó érzéseinek eredőit, és ezáltal képes lesz elfogadni szüleit,
önmagát.
 
 
Gyógymód, ha van
 
Ha már-már idillinek kezd látszani a pszichiáter képe s a vele kialakítható kapcsolat –
forduljon a szakember ismét Bergmanhoz. A Szemtől szembe  (1976) pszichiáternőjének
krízise fájdalmasan szembesít azzal a tapasztalattal, hogy a hivatásos segítő belső
bizonytalanságának legérzékenyebb indikátora a páciense, ha figyel rá. Jenny elé is
pszichotikus betege tart először tükröt, melyben előtűnnek „personájának”, szerep-
személyiségének repedései. Egy szép álomjelenetből kiviláglik, a pszichiáter egész
személyiségével, múltjával, sorsával, élettörténetével bonyolódik a gyógyításba. A
szembesülés a betegséggel provokálóan előhívja, fölteszi a pszichiáternek is azokat a
kérdéseket, amelyek látszólag a pácienseknek szólnak. Ha a professzió personája csak
egy maszk, amely tetszőlegesen levethető, és miként a fehér köpeny, védekezésül
felhúzható, akkor a pszichiáter sebezhetőbb marad és lesz, mint
betegei. Bergman intelme: jó, ha az önismeretben legalább egy lépéssel előbbre tartasz
pácienseidnél, hogy tudd, kiről is szól a történet...
Már Soderbergh is keresett és talált alternatívát a pszichiátertől való függőségre, a
kilencvenes évek Amerikájának horror-sikere, A bárányok hallgatnak (1990) pedig még
radikálisabb „szakitást” sugall, feltárva a pszichiáter természetrajzát. Már Bergman is utal
ennek lényegére: ez egy öngyógyító szakma, művelői a páciensek terápiája ürügyén
saját sebeikre keresnek gyógyulást. Akkor ő már inkább választja és műveli a művészi
öngyógyítást.
E lélektani thriller hatása és sikere szerintem az, ahogy rátalált a mindennapi ember
tudattalan sztereotípiájának új rétegére: a pszichiáter belőlünk él, nem csak a
pénzünkből, de a lelkűnkből is. Kedvenc tápláléka a páciens kora-gyermekkori
pszichotraumája, fájdalmas emléke, a személyes élettörténet, az intimitás. Sterling (Jodie
Foster), a fiatal FBI-nyomozónő, segítséget remélve doktor Hannibal Lectertől (Anthony
Hopkins), cserébe apja haláláról mesél. Figyeljék csak, ahogy a pszichiáter arcán a
gourmand ínyenc élvezete, kéje tükröződik! A film utolsó jelenete is a néző feltételezését
erősíti meg: Hannibal, kiszabadulva, az őt korábban „kezelő” igazságügyi pszichiáter-
kollégát várja egy „gyilkos vacsorára” –, vagyis egyék meg egymást, ne belőlünk,
kliensekből táplálkozzanak.
Az eddig említett filmek a mindennapi gondolkodásban élő, félelmekből és vágyakból
táplálkozó tudattalan sztereotípiákat jelenítenek meg, amelyek – szeretem, nem
szeretem – rávetülnek arra a pszichiáter-imágóra, amelybe belenőttem, önkéntelenül
magamra vettem, azonosultam vele, néhány vonását, mint „gyermekbetegséget” talán
már kinőttem, s csak remélem, hogy még nem merevedett rám, mint a foglalkozási
ártalom páncélja. Lehet, hogy ezt fürkészem lopva a képsorokban? Az a pszichiáter-
figura azonban számomra túlhaladhatatlan és örökérvényű, akit Peter Sellers személyesít
meg a Woody Allen írta, Clive Donner rendezte Mi újság, cicababa?  című filmben. Egyszer és
mindenkorra leszámol ugyanis azzal a megszépítő illúzióval, amit a jószándékú laikus, a
potenciális páciens esetleg még gondolni hajlamos a lélekgyógyászról: az „igazi”
pszichiáter mindig meg tudja oldani saját magánéletének problémáit, képes kontrollálni
indulatait, mindig nyugodt, kiegyensúlyozott, harmonikus. Akárhányszor nézem, nem
győzök betelni azzal a látvánnyal, ahogy Sellers a házastársi dominancia-harc hevében
üvöltözik, mint a fába szorult féreg, pszichopatológiai terminusok fegyverével
„leinterpretálja” az asszonyt, toporzékol és dühöng (lásd még „ŐRÜLT”), de amikor üt a
terápiás ülés kezdetét jelző óra, és betoppan a páciens (Peter O’Toole), visszanyeri a
fölényét. „Doktor Úr, nekem mindig problémám volt a nőkkel!” Sellers elemében van:
„Aha, szóval még mindig szerelmes az anyjába!” Máskor, a csoportterápia során, „a
legvonzóbb férfi” keresése jegyében, a „tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a
legszebb..?” kérdésre a pszichiáter önfeledten kiáltja: „Hát ÉN! Szép vagyok, és kész!”
Legelső mesterem halhatatlan mondásának igazolását látom ismét e filmben: „Mi,
pszichiáterek, valamennyien a nárcizmus üldözöttjei vagyunk”. S mivel kigyógyulni
úgysem lehet belőle, legalább méltósággal és szerény, de jogos „büszkeséggel” viselje az
ember.