Borges Jorge Luis - Válogatott Versei

[LA ROSA]
A rózsa,
a hervadhatatlan rózsa, a meg nem énekelt,
e súly és ez az illat, a rózsa,
a mély éjszakák fekete kertjében,
minden kertben és minden este nyíló
rózsa, amely titkos alkímiával
felkelt a széthullt hamuból,
a perzsák rózsája és Ariostóé,
az örökké magányos,
a rózsa, mely rózsák rózsája mindig,
a zsenge plátói rózsa,
a lángoló vak rózsa, a meg nem énekelt,
elérhetetlen rózsa.
Somlyó György fordítása
MÉSZÁRSZÉK
[CARNICERÍA]
Bordélynál undokabbul
mocskolja be a mészárszék az utcát.
A szemöldökfán
egy vak tehénfej trónol
a bálványok távoli méltóságával
a nyers hús és a végső
márványok boszorkányszombatja fölött.
EGYSZERŰSÉG
[LLANEZA]
Haydée Lange-nak
A gyakorlat és odaadással
forgatott könyv engedelmességével
nyílik ki a rácsos kertkapu
s a tekintetnek odabent
meg se kell állapodnia a dolgokon,
már rég megrögződtek az emlékezetben.
Ismerem itt a járást és a lelket
és azt a közös tolvajnyelvet,
amit minden kis csoport kitalál magának.
Nincs szükség nagy szavakra,
felvágni ezzel-azzal;
itt mindenki jól ismer körülöttem,
ismerik gyarlóságaim, gátlásaim.
Ez a legtöbb, amit elérhetünk,
ami talán lehozhatja a Mennyet:
nem a csodálat, nem a diadal,
csak az, hogy egyszerűen elfogadnak
a tagadhatatlan Valóság részéül,
mint a köveket vagy a fákat.
1922 TÁJÁN ÍRT ÉS ELKALLÓDOTT SOROK

[LÍNEAS QUE PUDE HABER ESCRITO Y PERDIDO HACIA 1922]
Alkonyok hangtalan csatája

külvárosok határán,
csupa ős vereségek egy égi háborúban,
omló hajnalok, mik az űrnek
sivár mélyéről érkeznek, akár az
idő mélységes fenekéről,
fekete eső-kertek, és az a szfinx egy könyvben,
amelyet mindig rettegtem kinyitni,
s melynek képe visszatér álmaimban,
a romlás és a visszhang, mely jövendőnk,
márvány fölött a hold,
fák, mik felnőnek és örökkön állnak,
mint derűs istenségek,
kölcsönös éj és régvárt drága este,
Walt Whitman, kinek neve a világ,
egy nagy király vitézi kardja
a halk morajú patakágyban,
a szászok és az arabok s a gótok,
kik nemzőim voltak, nem tudva róla -
mindez vagyok s egy sereg más dolog,
vagy titkos kulcs vagyok s misztikus meredély
valamihez, mi megmarad titoknak?
Tótfalusi István fordítása

------------------------------------
{Vissza a nyitólapra.} {Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.}
------------------------------------
Szemközt a hold
[Luna de enfrente (1925)]
SZERELMES KÉPZELGÉS
[AMOROSA ANTICIPACIÓN]
Se fényes homlokod meghittsége, mint az ünnep,

se megszokott, bár rejtélyes és néma kislány-tested,
se beszédben vagy hallgatásban folytatódó életed
nem lehet olyan rejtélyes kegy,
mint álmodat elnézni, amint
karjaim vigíliájába simul.
Te, akit újra szűzzé vált az álom mindenekfeletti erénye,
nyugodtan ragyogó, mint az emlékek közt felsejlő boldogság,
életed ama partjára hívsz, amely nem is tiéd.
Nyugalomba merülve
nézem léted e végső partvidékét,
s talán először látlak úgy,
ahogy az Isten láthat,
szétszórva az Idő káprázatát,
szerelem nélkül, nélkülem.
QUIROGA GENERÁLIS HINTÓN HAJT A HALÁLBA

[EL GENERAL QUIROGA VA EN COCHE AL MUERE]
Csupasz folyómeder, már nem is szomjaz vizet,

a hold, a hajnali hidegben elveszett,
a póknál is szegényebb, éhező sík felett.
Óriási társzekér hintázott giccsesen

meredek szakadékban, nyikorgott jajszava.
Négy gyászos ló mögött hat páni félelem
s egy álmatlan merészség rázkódott éjszaka.
A postakocsi mellett egy fekete poroszkált.

Hintón hajt a halálba. Nahát, micsoda hólyag!
Quiroga generális hat-hét lenyakazottat
kért kíséretül az árnyékbirodalomba.
- Egy hetyke, kalapos néger mit is csinálhat
a lelkemmel? - Quiroga ekképp elmélkedett.
- Mert én ezen a földön olyan szilárdan állok,
mint indián a pampán: mint a levert cövek.
Én, aki milliárd estén élve maradtam,

akinek a nevétől minden lándzsa remeg,
nem végezhetem itt, e sivár kősivatagban.
Talán meghalhat egy kard? Meghalhat egy sereg?
De Barranca Yacóban, ahogy kelt fel a nap,

vele emelkedett sok kegyetlen, puszta penge;
a la riojaira a halál ráakadt,
s közben az egyikük még le is juanmanuelezte.
A halott, halhatatlan, gyalogos ködalak

megjelent a pokolban, ahogy rendelte Isten;
mögötte árva lelkek: emberek és lovak
a parancsára várva, vérben és összetörten.
Imreh András fordítása
JOSEPH CONRAD EGYIK KÖNYVÉBEN LELT KÉZIRAT

[MANUSCRITO HALLADO EN UN LIBRO DE JOSEPH CONRAD]
Remegő földeken, melyek nyarat lehelnek,

A nap tiszta fehérben vész szem elől. A nap
Egy roppant zsalugáter kegyetlen rése csak,
Villám a tenger partján, láz, mely a síkon erjed.
Ám az a régi éjjel mélységes, mint a konkáv

Víz korsaja. A víz nyomoknak nyílva csobban,
A csillagokra nézve, a lusta csónakokban
Szivarral mérjük a tétova óra hosszát.
A füst szürkén kirajzol sok messzi csillagábrát.

A perc itt névtelen, s előzményekre sem lel.
A mindenség csupa megfoghatatlan lágyság.
A folyó, a legelső. Ember, az első ember.
EGÉSZ ÉLETEM
[MA VIDA ENTERA]
Hát itt van újra, ti emlékezetes ajkak, az egyetlen és mindnyájatokhoz hasonló.

Kitartottam a boldogság keresése és a szenvedés meghittsége mellett.
Átkeltem a tengeren.
Sok földet megismertem; láttam egy asszonyt és két vagy három férfit is.
Megszerettem egy lányt, egy gőgös, hófehér, hispán nyugalmu lányt.
Láttam egy végtelen külvárost, ahol nyugati szelek mohó halhatatlansága telik
be.
Megízleltem jónéhány szót.
Mélységesen hiszem, hogy ez minden, és hogy se látni se tenni nem fogok már
semmi újat.
Hiszem, hogy napjaim és éjszakáim se szegénységben se gazdagságban nem
különböznek istenétől és minden emberétől.
A NAP VÉGE VILLA LURÓBAN

[ULTIMO SOL EN VILLA LURO]
Utolsó Ítélet estéje.
Az utca égre fakadó seb.
Nem tudom, egy Angyal volt-e vagy az alkony, az az izzó fény a mélyben.
Folytonosan rám zuhan a messziség, mint egy lidércnyomás.
A láthatárt szögesdrót kínozza.
A világ értelmetlen és unalmas.
Az égen még nappal van, de az árkok mélyén már az éj ólálkodik.
Minden fény ott ragyog a kék közfalakon és a lányzsivajban.
Nem tudom, hogy egy fa vagy egy isten tűnik-e föl a rozsdás rácsoskapuban.
Hány különböző tárgy egyidőben: a mező, az ég, s ami körülveszi.
Ma több utcával, egy vakító alkonyattal és egy kábító naplementével lettem
gazdagabb.
Aztán majd újra visszatérek a szegénységhez.

------------------------------------
------------------------------------
San Martín füzet
[Cuaderno San Martín (1929)]
BUENOS AIRES MITIKUS ALAPÍTÁSA

[FUNDACIÓN MÍTICA DE BUENOS AIRES]
Ezen a sáros, álmos folyón jöttek-e hajdan

azok a kis hajók, hogy megépítsék hazámat?
A festett könnyű bárkák bukdostak hosszú rajban
sodrán a vízi jácint tarkázta sárga árnak.
Ha meggondoljuk, fel kell tennünk, hogy a víz akkor

oly kék volt, amilyen csak az egekből eredhet,
s piros csillag mutatta, hol az a partdarab, hol
Juan Díaz éhezett, és az indiánok ettek.
Az bizonyos, hogy ezren érkeztek s újra ezren

az öthónapnyi széles óceánon keresztül,
még szörnyek és szirének laktak a tengerekben,
s a kompasz megbolondult vízmélyi mágnesektől.
Megháltak, számkivetve, raktak rozoga házat.

A Riachuelónál, azt mondják. Lehetetlen,
hogy így lett volna, álnok bocai lódítás csak,
hisz itt volt mifelénk az, a Palermo-negyedben.
Egész háztömb, de kint a mezőben, mindenünnen

nyitott, esőnek, szélnek, hajnalnak odatárva.
Megvan, négy utca fogja közre a negyedünkben:
Paraguay, Gurruchaga, Serrano, Guatemala.
Egy csapszék, rózsaszín, mint a kártya háta, fénylett,

jól keverték a kártyát a hátsó helyiségben.
Egy fickó lett a góré, goromba lett, kemény lett,
s felvirágzott a rózsaszínű kiskocsma szépen.
Most hallhatták először: egy sánta verkli szól lenn,

naphosszat habanerát nyekergetett a gringó.
Az akol tudta már, hogy ki kell itt: Yrigoyen,
és tangót zongoráztak, s a nagy szám: Saborido.
Mint rózsa, illatozta be a kopár vidéket

a dohánybolt. Az este tegnap lett nemsokára.
Az emberek sosemvolt csalóka múltban éltek,
és már csak egy hiányzott: a túloldali járda.
Akár a levegő, a víz, Buenos Aires
nem lett, megvolt öröktől, s míg a világ világ, lesz.
Lator László fordítása
EGY ÁTVIRRASZTOTT ÉJSZAKA DÉLEN

[LA NOCHE QUE EN EL SUR LO VELARON]
Leticia Álvarez de Toledónak
Valakinek a halálakor
- rejtély melynek nevét tudom de létezését meg nem foghatom -
egy hajnalig tárva-nyitva álló ház a Délen,
egy ismeretlen ház melyet már sosem láthatok viszont,
de mely virrasztó fényeivel az álom e kései óráin
rám vár ezen az estén,
rossz éjszakáktól nyűtt falainak
aprólékosan valóságos részleteivel.
Ezen a halálterhes órán bandukolok

az elemien emlékszerű kis utcákon,
ezen az áradó éji időn,
ahol életnek semmi hallható jele,
csak egy-két környékbeli alak a kihúnyt kocsma előtt,
s egy kósza fütty, mintha egyedül volna a világon.
Várakozásteli lassú léptekkel

érek a sarokra s a házhoz és a tiszta ajtóhoz amit keresek,
komorságot erőltető arccal fogadnak
a szüleimmel egyívású népek,
de most ugyanaz a tisztünk az udvarra néző tisztaszobában,
míg az éj hatalma az udvart összemossa az éjjel,
és közömbös dolgokról beszélgetünk, mivel a tény megfellebbezhetetlen,
s a tükörből levert argentin arcunk néz vissza,
míg a közösen fogyasztott maté-teával töltjük az üres időt.
Meghatnak ezek az apró bölcsességek

amiket bármi veszteség kivált
- néhány megszokott könyvé, egy kulcsé vagy egy testé, a többi közt -.
Tudom, minden, bármily komor kiváltság csodaszámba megy,
s kiváltképp ez, hogy részt vehetek e virrasztáson,
körülülve őt, aki mit se tud erről: a Halottat,
hogy elkísérjük és vigyázzuk halála ez első éjszakáján.
(A virrasztástól elnyűttek az arcok;

szemünk, mint egy Jézus, haldoklik a magasban.)
És a halott, a hihetetlen?
Lénye a tőle oly különböző virágok alatt,
s halotti vendégszeretete
hosszantartó emlékkel ajándékoz meg az időben,
és tanulságos, déli kis utcákkal, hogy lassan kiérdemeljük őket,
sötét szellőkkel a változó homlokzatokon
s az éjszakával, mely felold a legfőbb szorongás,
a valóság burjánzása alól.

------------------------------------
------------------------------------
Az alkotó
[El hacedor (1960)]
AZ ALKOTÓ
[EL HACEDOR]
Sosem élvezte hosszabban az emlékezet örömeit. Zúdultak rá a benyomások,

tünékenyen, élénken; a fazekas cinóbervöröse, a csillagokkal vagyis istenekkel
teli égbolt, a hold, amelyből lepottyant egy oroszlán, a tétova, érzékeny
ujjbeggyel megérintett, sima márvány, a fehérlő fogakkal marcangolt vaddisznóhús
íze, egy föníciai szó, a sárga homokra fekete árnyékot vető lándzsa, a tenger
vagy egy nő közelsége, a mézzel szelídített nyers, nehéz bor - ez mind be tudta
tölteni lelkének egész birodalmát. Ismerte a rettegést, de a haragot és a
bátorságot is, egyszer elsőként kapaszkodott fel egy ellenséges falra. Mohón,
kíváncsian, céltalanul járt-kelt a változatos földön, csak a közvetlen öröm,
illetve közömbösség kormányozta, s egyik-másik tengerparton elnézte az ember
alkotta városokat és palotákat. A nyüzsgő piacokon vagy egy hegy lábánál - ködös
csúcsán talán szatírok tanyáztak - szövevényes történeteket hallgatott, s úgy
fogadta őket, mint a valóságot: nem firtatta, hogy igazak-e avagy hamisak.
A szépséges világegyetem egyre jobban magára hagyta; egy makacs felhő eltüntette
kezéről a vonalakat, az éjszaka elveszítette a csillagjait, bizonytalan lett a
lába alatt a föld. Minden eltávolodott és egybefolyt. Mikor rájött, hogy vakság
vár rá, felordított; a sztoikus önmérsékletet még nem találták fel, Hektor
büntetlenül elmenekülhetett. Többé nem látom már (érezte) se a mitologikus
iszonnyal teli eget, se ezt az arcot, amit majd átformálnak az évek. Éjjelek és
nappalok váltakoztak kétségbeesett teste fölött, ám egy reggel felébredt,
elnézte (már nem csodálkozott) a körülötte lévő elmosódott tárgyakat, s
megmagyarázhatatlan módon, mint aki felismer egy zenét vagy hangot, úgy érezte,
hogy mindezt egyszer már átélte, s félelemmel telve, de örvendezve, reménykedve
és kíváncsian már szembenézett vele. Ekkor az emlékezete mélyére hatolt,
végtelennek találta, de sikerült fellelnie ama szédületben az eltűnt emléket,
mely úgy fénylett, mint esőben az érme, talán azért, mert sosem vette még
szemügyre, legfeljebb csak álmában látta.
Így szólt az emlék. Egy fiú megsértette, mire ő az apjához fordult, és elmondta
neki a történteket. Az hagyta, hogy beszéljen, mintha nem is hallaná vagy nem
értené, majd levett a falról egy szép, erőt sugárzó bronztőrt, mely után a
gyermek már titokban sóvárgott. Ott volt hát a kezében, s az ámulat, hogy ő
birtokolja, semmissé tette az elszenvedett sérelmet, de megszólalt az apja
hangja: Hadd tudja meg valaki, hagy férfi vagy, s parancsolóan szólt a hang. A
vaksötét éjszaka beborította az utakat; ő pedig a tőrét szorongatva - varázserőt
sejtett benne - leereszkedett a ház melletti meredek domboldalon és kiszaladt a
tengerpartra: azt álmodta, hogy Aiasz és Perszeusz, és sebekkel és csatákkal
népesítette be a sós ízű sötétséget. Pontosan az akkor érzett ízt kereste most;
semmi más nem érdekelte: se a kihívás sértései, se a suta viadal, se a véres
pengével megtett visszaút.
Újabb emlék fakadt az előzőből, abban is volt éjszaka meg leselkedő kaland. Egy
föld alatti kripta homályában várt rá egy nő, az istenektől kapott első nő, s ő
a nyomába eredt a kőlabirintusnak tűnő folyosókon és a sötétbe vesző lejtőkön.
Miért törtek fel benne ezek az emlékek, és miért nem társult hozzájuk keserűség,
mintha csak a jelen puszta előképei volnának?
Komor csodálkozással megértette. Halandó szemének éjszakájában, amelyben mind

mélyebbre jutott, szerelem és veszély is várt rá. Arész és Aphrodité, mert már
sejtette (mert már közelített hozzá) a dicsőség és a hexameterek hírét, egy
templom védelmezőinek (az istenek nem kegyelmeznek neki) s a szeretett tengeri
sziget után kutató, fekete hajók hírét, az Odüsszeiá-k és az Íliász-ok hírét,
melyeket neki kell majd megénekelni és ráhagyni az emberi emlékezetre, hogy
aztán ott öblösen visszhangozzanak. Mindezt tudjuk, csak azt nem, hogy mit
érzett, amint leereszkedett a végső sötétségbe.
Scholz László fordítása
DREAMTIGERS
Gyerekkoromban nagy áhítattal bálványoztam a tigrist: nem a Paraná úszó

szigetein meg az Amazonas hínárosában élő, nálunk tigrisnek mondott, foltos
jaguárt, hanem az igazi, ázsiai csíkos tigrist, amellyel csak harcosok tudnak
szembeszállni elefánthátra épített várukból. Végtelen sokáig álldogáltam az
állatkertben egy bizonyos ketrec előtt; a nagy enciklopédiákat és a
természettudományos könyveket pedig a tigrisillusztrációk szépsége szerint
ítéltem meg. (Még ma is emlékszem azokra a képekre: holott én már egy női
homlokot vagy mosolyt sem tudok pontosan felidézni.) Elmúlt a gyerekkor,
eltűntek a tigrisek meg az irántuk érzett szenvedély, de álmaimban még motoznak.
E föld alatti, zavaros vizenyőben ma is felbukkannak, mégpedig így: alvás közben
látok egy akármilyen álmot, s hirtelen rájövök, hogy álom. Akkor így
gondolkodom: ez egy álom, akaratom puszta passziója, s minthogy korlátlan a
hatalmam, most teremtek egy tigrist.
Micsoda tehetetlenség! Álmaim sosem tudják megalkotni az áhított vadat.

Megjelenik ugyan a tigris, az sikerül, de vagy satnya, vagy ki van tömve, vagy
furán más alakú, vagy elfogadhatatlan méretű, vagy túl tünékeny, vagy épp
kutyára vagy madárra hasonlít.
BESZÉLGETÉS EGY BESZÉLGETÉSRŐL

[DIÁLOGO SOBRE UN DIÁLOGO]
A: - El voltunk foglalva a halhatatlanság kérdésének megvitatásával, észre se

vettük hogy besötétedett, nem gyújtottunk lámpát. Nem láttuk egymás arcát.
Macedonio Fernández közönyös, meleg hangon - mely meggyőzőbb, mint a hevület -
azt mondogatta, hogy a lélek halhatatlan. Azt bizonygatta, hogy a test halála
teljesen jelentéktelen, hogy a halál a legjelentéktelenebb dolog, ami az
emberrel történhet. Én Macedonio bicskájával játszottam; kinyitottam, aztán
megint becsuktam. A közelben valaki már órák óta a La Cumparsitá-t játszotta
harmonikán, ezt a hallatlan ostobaságot, ami csak azért tetszik annyira az
embereknek, mert elhitették velük, hogy régi... Azt ajánlottam Macedoniónak,
hogy legyünk öngyilkosok, hogy zavartalanul vitatkozhassunk tovább.
Z (viccelődve): - Gondolom, végül mégis letettek a tervükről...
A (rendkívül sejtelmesen): - Őszintén szólva nem emlékszem, hogy aznap este

öngyilkosok lettünk-e.
Xantus Judit fordítása
A KÖRMÖK
[LAS UŃAS]
Nappal simulékony zoknik kényeztetik, s szegezett bőrcipők védelmezik, de a

lábujjaim nem akarnak tudni róluk. Nekik csak arra van gondjuk, hogy növesszék a
körmüket: azokat a félig áttetsző, rugalmas szarulemezeket, amelyekkel
megvédhetik magukat - kitől is? Minthogy páratlanul ostobák és bizalmatlanok,
szüntelenül csak ennek a gyenge kis fegyvernek az előállításával foglalkoznak.
Mellőzik a világegyetemet és az elragadtatást, ők egyre csak azokat a hiábavaló
nyúlványokat növesztik, amelyeket aztán újból és újból lenyes néhány gyors
vágással a solingeni acélolló. Kilencven alkonyi napja voltak már a születés
előtti fogságban, amikor űzni kezdték az ujjaim ezt az egyedülálló ipart. Mikor
én már egy száraz virágokkal és talizmánokkal díszített, hamuszürke épületben, a
Recoleta temetőben nyugszom, ők még mindig folytatják majd makacs munkájukat,
míg csak az enyészet meg nem fékezi őket. Az ujjaimat, no és a szakállamat.
A LETAKART TÜKRÖK
[LOS ESPEJOS VELADOS]
Az iszlám azt hirdeti, hogy mindenki, aki elkövette azt a bűnt, hogy élő
dolgokról készített képmást, a végítélet megfellebbezhetetlen napján majd
műveivel együtt feltámad, s akkor felszólítják, hogy keltse életre őket, de
felsül, és a képekkel együtt tisztítótűzre vettetik. Gyerekként magam is
megtapasztaltam a valóság kísérteties megkettőződésekor vagy
megsokszorozódásakor érzett rémületet, de én a nagy tükrök előtt éltem meg.
Akkor természetfelettinek találtam a tükrök alkonyattól kezdődő csalhatatlan,
szüntelen működését, mozdulataimnak a követését, a kozmikus némajátékot. Az volt
Istenhez és az őrangyalomhoz intézett egyik leggyakoribb kérésem, hogy ne
álmodjam tükrökkel. Tudom, hogy aggódva tartottam szemmel a tükröket. Időnként
attól féltem, hogy eltérnek a valóságtól; máskor meg attól, hogy valami különös
szerencsétlenség folytán eltorzul bennük az arcom. Most megtudtam, hogy e
félelem csodálatos módon ismét létezik a világon. Elég lapos a történet, és
kínos is.
1927 táján megismertem egy komor leányt: először telefonon (mert Julia eleinte
csak egy névtelen, arctalan hang volt); később alkonyatkor egy utcasarkon.
Ijesztően nagy szeme volt, a haja sima és feketés, a tartása merev. Föderalisták
unokája, illetve dédunokája volt, én meg unitáriusoké, de az őseink közti
hajdani viszály bennünket összekötött, és közelebb vitt a szülőföldünkhöz. Egy
omladozó, roppant magas mennyezetű, nagy házban lakott a lány, s családjával a
tisztes szegénység neheztelő, jellegtelen életét élte. Délutánonként - olykor
egy-egy este is - elmentünk sétálni a környéken, a Balvanera negyedben. A vasút
magas kerítése mellett haladtunk; egyszer a Sarmientón eljutottunk egészen a
Centenáriumi Park lapos vidékéig. Se szerelem, se képzelt szerelem nem volt
köztünk: én valamiféle feszültséget gyanítottam a lányban, ami teljességgel
idegen volt az erotikától, s féltem tőle. Az ember gyakran úgy igyekszik közel
férkőzni a nőkhöz, hogy a gyermekkoráról mesél valódi avagy kitalált eseteket;
én bizonyára beszámoltam neki egyszer a tüköriszonyomról, s ezzel elvetettem -
1928-ban - egy hallucináció magját, ami később, 1931-ben fejlődött ki benne.
Most értesültem róla, hogy megőrült a lány, a hálószobájában le vannak takarva a
tükrök, mert az én képemet látja bennük a sajátja helyett, és reszket, és
hallgat, és azt állítja, hogy varázserővel üldözöm.
Baljós szolgaság az arcom, az egyik régi arcom szolgasága. Vonásaimnak ez a

gyűlöletes sorsa bizonyára engem is gyűlöletessé tesz, de már nem érdekel.
ARGUMENTUM ORNITHOLOGICUM
Becsukom a szemem, és egy madárrajt látok. Egy másodpercig vagy még addig sem
tart a látomás; nem tudom, hány madarat láttam. Határozott vagy határozatlan
volt a számuk? A kérdés Isten létét veti fel. Ha létezik Isten, akkor határozott
a szám, mert Isten tudja, hogy hány madarat láttam. Ha nem létezik Isten,
határozatlan a szám, mert senki sem tudta megszámolni. Ebben az esetben
(mondjuk) tíznél kevesebb, de egynél több madarat láttam, de nem kilenc, nyolc,
hét, hat, öt, négy, három vagy két madarat láttam. Olyan számot láttam, ami tíz
és egy között van, de nem kilenc, nyolc, hét, hat, öt és így tovább. Ez az egész
szám felfoghatatlan; ergo, létezik Isten.
A FOGOLY
[EL CAUTIVO]
Junínban vagy Tapalquénben mesélik a történetet. Egy indián rajtaütés után nyoma
veszett egy gyereknek; úgy hírlett, hogy az indiánok hurcolták magukkal. A
szülők hiába keresték; évek múltán egy távoli vidékről érkező katonáról aztán
hallottak egy égszínkék szemű indiánról, aki talán a fiuk. Végül megtalálták
(sok részlet hiányzik már a történetből, de én nem akarom kipótolni, amit nem
tudok), s elhitték, hogy ő az. A pusztai, nyers élettől megfáradt férfi már nem
értette az anyanyelvét, de közömbösen, engedelmesen hagyta, hogy hazavezessék.
Ott megállt, talán azért, mert mindenki megállt. Értetlenül bámulta az ajtót.
Hirtelen leszegte a fejét, felüvöltött, átvágtatott a tornácon, majd a két
hosszú patión, egyenest be a konyhába. Habozás nélkül belenyúlt a feketéllő
kemencelyukba, és kihúzta azt a szarunyeles kis kést, amit még gyerekként dugott
oda. Ragyogott a szeme a boldogságtól, a szülők meg sírtak, mert megtalálták a
fiukat.
Talán további emlékek is feltörtek még az indiánban, de nem tudott már falak
közt élni, s egy nap visszament a pusztába. Én azt szeretném tudni, hogy mit
érzett abban a szédítő pillanatban, amikor múlt és jelen egybeolvadt; én azt
szeretném tudni, hogy abban az elragadtatott pillanatban vajon újjászületett és
meghalt-e az elveszett gyermek, vagy pedig felismerte - legalább annyira, mint
egy csecsemő vagy egy kutya - a szüleit és a házát.
A SZÍNJÁTÉK
[EL SIMULACRO]
1952 júliusában egy Chaco menti kis faluban feltűnt egy nap egy gyászruhás
ember. Vékony, magas, indiánféle férfi volt, az arca kifejezéstelen, mint egy
bolondé vagy egy maszké; az emberek udvariasak voltak vele, de nem miatta, hanem
a miatt a szerep miatt, amit megformált, vagy amivel már azonosult. Választott
magának a folyó mellett egy tanyát; néhány szomszédasszony segítségével feltett
két bakra egy deszkát, arra egy kartonkoporsót, bele pedig egy szőke hajú babát.
Aztán négy magas gyertyatartóban gyújtottak egy-egy gyertyát, s körülrakták az
egészet virággal. Egykettőre tódult a nép. Megkeseredett vénasszonyok, szájtátó
gyerkőcök s a parafa sisakjukat tisztelettudóan a kezükben tartó napszámosok
vonultak a koporsóhoz, és azt mondták: "Őszinte részvétem, tábornok úr." A férfi
a koporsó végénél fogadta őket roppant fájdalmas arccal, miközben a kezét a
hasán nyugtatta, mint egy terhes nő. Jobbjával megszorított egy-egy felé nyúló
kezet, s fegyelmezetten, megadóan így felelt: "Ez a sors akarata. Mi minden
tőlünk telhetőt megtettünk." Egy bádogperselyben gyűlt a kétpezós belépődíj,
sokan többször is beálltak a sorba.
Miféle ember lehetett (kérdezem én), aki kitalálta és előadta ezt a temetési
színjátékot? Egy fanatikus, egy búskomor, egy képzelgő alak, vagy valami cinikus
szélhámos? Vajon Perónnak képzelte magát, ahogy eljátszotta a fájdalmas, gyászos
özvegyembert? Hihetetlen a történet, pedig megesett, talán nem is egyszer, hanem
sokszor, különböző szereplőkkel, különböző helyszíneken. Egy valószerűtlen
korszak jelképe van benne, olyan ez, mint egy álom tükörképe, vagy mint a
Hamlet-ban látható dráma a drámában. A gyászruhás férfi nem Perón volt, a szőke
baba pedig nem Eva Duarte, de hát Perón sem volt Perón, és Eva sem volt Eva,
hanem csak két ismeretlen vagy névtelen ember (titkos nevüket és igazi arcukat
nem ismerjük), akik a külvárosok hiszékeny, szerető népének eljátszottak egy
vaskos mitológiát.
DELIA ELENA SAN MARCO
Viszontlátásra, mondtuk egymásnak az Once egyik sarkán.
A szemközti járdáról még visszanéztem, maga megfordult és búcsút intett a

kezével.
Járművek és emberek folyama hömpölygött közöttünk, öt óra volt valamely

délutánon, honnan tudhattam volna, hogy ez a folyam a gyászos Acheron, az
áthághatatlan?
Többé nem láttuk egymást. Egy év múlva halott volt.
Most felkutatom ezt az emléket, még egyszer megnézem és hamisnak találom, arra
kell gondolnom, hogy a banális "viszontlátásra" mögött a végleges elválás
rejlett.
Ma este vacsora után nem mentem el hazulról. Hogy jobban értsem ezt a dolgot,
újból elolvastam a végső tanítást, amit Platón a mestere szájába ad. Azt
olvastam, hogy amikor a test meghal, a lélek kiléphet belőle.
S most nem tudom, hol az igazság, a baljós utólagos feltevésben-e, vagy a

gyanútlan köszöntésben: viszontlátásra.
Mert ha a lélek nem hal meg, akkor jobban tesszük, ha nem túlozzuk el a
búcsúzást.
Ha azt mondjuk egymásnak, viszontlátásra, azzal tagadjuk a válást. Annyi, mintha

azt mondanók: Ma azt játsszuk, hogy elválunk, de holnap úgyis újra látjuk
egymást. Az emberek azért találták ki azt, hogy: a viszontlátásra, mert valahogy
mégis halhatatlannak érzik magukat, bár tudva tudják, hogy esendők és
tünékenyek.
Delia, egy nap majd folytatjuk - vajon melyik folyó partján? - ezt a kétes
párbeszédet, s csodálkozni fogunk, hogy egy városban, amely belevész a síkságba,
valaha voltunk, akik voltunk. Borges és Delia.
HALOTTAK PÁRBESZÉDE
[DIÁLOGO DE MUERTOS]
1877-ben, egy téli hajnalon Dél-Angliából érkezett a férfi. Vöröses haja és

erős, kövér alakja miatt óhatatlanul is angolnak nézte szinte mindenki, s
valóban feltűnően hasonlított John Bull jelképes figurájához. Cilindert meg egy
középen felvágott, különös gyapjúköpenyt viselt. Sóvárogva várt rá egy csoport
férfi, asszony és gyerek; sokuknak hosszú csík vöröslött a torkán, másoknak
hiányzott a feje, s óvatosan, tétován lépkedtek, mint amikor sötétben megy az
ember. Lassan körbefogták a jövevényt, hátul még egy káromkodás is elhangzott,
de valami régi félelem visszafogta őket, s nem merészkedtek tovább. Kilépett
közülük egy sárgás bőrű, parázsló szemű katona; csapzott üstöke és sötét
szakálla szinte teljesen betakarta az arcát. A testén, mint tigrisbőrön a
csíkok, tíz-tizenkét halálos seb sorjázott. Ahogy meglátta, elsápadt a jövevény,
de aztán elindult felé, és kezet nyújtott.
- Mily fájó, ha az ember egy ilyen híres harcost lát, akivel a hitszegők
fegyvere végzett! - mondta határozott hangon. - De igazi öröm is, ha az ember
elrendelhette, hogy a gyilkosok a Victoria téren, a vesztőhelyen lakoljanak a
gaztettükért!
- Ha Santos Pérezről meg a Reinafé fivérekről beszél, jó, ha tudja, hogy én már
megköszöntem nekik - szólt kimérten az összekaszabolt férfi.
A másik ránézett, mint aki attól tart, hogy gúnyolódnak vagy fenyegetik, de
Quiroga folytatta:
- Rosas, ön sosem értett meg engem. Hogy is értett volna meg, ha egyszer oly
eltérő sorsot szánt nekünk a végzet? Önt egy város élére állította, amely
Európára tekint, s egyszer még világhíres lesz; engem pedig Amerika pusztaságába
küldött, hogy szegény gaucsók szegény földjén háborúzzak. Nekem lándzsákból,
csatakiáltásokból, homoksivatagokból állt a birodalmam, meg isten háta mögötti,
szinte titokban maradt győzelmekből. Ugyan miféle jogcím ez a dicsőségre? Én
azért élek, és még sokáig fogok élni az emberek emlékezetében, mert gyilkosság
áldozata lettem egy Barranca Yaco nevű helyen, ahol egy társzekéren karddal
szúrt le néhány lovas. Önnek köszönhetem ezt a fura halált; annak idején nem
nagyon értékeltem, de az utánam következő nemzedékek máig sem felejtették el.
Bizonyára nem ismeretlenek maga előtt sem a rólam készült, kiváló kőnyomatos
képek, se az az érdekes könyv, amit egy derék San Juan-i férfiú írt.
Rosas, aki közben visszanyerte a lélekjelenlétét, megvetéssel nézte Quirogát.
- Maga egy álmodozó - oktatta ki Rosas. - Az utókorban nyert dicsőség nem ér

sokkal többet, mint ami az életünkben jut, az pedig teljesen értéktelen, s némi
aprópénzzel megvásárolható.
- Ismerem a gondolkodásmódját - válaszolta Quiroga. - 1852-ben a sors lehetővé

tette (mert az nagylelkű, vagy csak igazából próbára akarta tenni), hogy
férfihoz méltón, csatában haljon meg. Ön azonban nem volt méltó erre az
ajándékra, hiszen félt a harctól és a vértől.
- Féltem? - ismételte Rosas. - Én, aki Délen, majd az egész országban annyi
csikót törtem be?
Ekkor először elmosolyodott Quiroga.
- Jól tudom - mondta Quiroga -, hogy több lovas vitézséget is végbevitt, ahogy
azt az intézői és napszámosai pártatlan vallomása is megerősíti; de hát
akkoriban Amerikában és lóháton más vitézséget is végbevittek, melyeknek
Chacabuco meg Junín meg Palma Redonda meg Caseros a neve.
Rosas szenvtelenül hallgatta, majd ezt felelte:
- Nekem nem kellett bátornak lennem. Nekem az volt az egyik vitézségem, hogy a
maga szavát használjam, hogy elértem, hogy a nálam bátrabbak harcoljanak és
haljanak meg helyettem. Például Santos Pérez, aki magával végzett. A bátorság
kitartás kérdése; van aki hosszabb, van, aki kevesebb ideig bírja, ám előbb-
utóbb mindenki enged.
- Bizonyára így van - mondta Quiroga -, én azonban máig nem tudom, mi a félelem,
pedig már leéltem az életemet és meg is haltam. Most hamarosan eltüntetnek, új
arcot és új sorsot kapok, mert a történelemnek elege van már az erőszakosokból.
Nem tudom, hogy ki lesz belőlem, hogy mit tesznek velem, de azt tudom, hogy az
nem fog félni.
- Nekem elég az, ami vagyok - mondta Rosas -, nem akarok más lenni.
- A kő is mindig kő akar maradni - mondta Quiroga -, és századokon át az is

marad, míg végül porrá omlik. Ameddig nem haltam meg, én is úgy gondolkoztam,
mint ön, de itt sok mindent megtanultam. Figyelje csak meg, mind a ketten máris
változunk.
De Rosas nem ügyelt rá, s mintegy hangosan gondolkodva ezt mondta:
- Lehet, hogy nem nekem való a halál, de ez a hely meg ez a beszélgetés most
olyan, mint egy álom, mégpedig nem olyan álom, amit én álmodok, hanem valaki
más, aki még meg se született.
Nem folytatták, mert abban a pillanatban Valaki magához szólította őket.
CSELEKMÉNY
[LA TRAMA]
Amikor Caesart a barátai türelmetlen tőrükkel egy szobor lábához szorítják,

legnagyobb rémületére észreveszi az arcok és pengék közt Marcus Iunius Brutust,
a védencét, talán a fiát, s felhagyva a védekezéssel, felkiált: "Te is, fiam!"
Shakespeare és Quevedo is átveszi ezt a patetikus kiáltást.
A sors kedveli az ismétlést, a változatot, a szimmetriát; tizenkilenc évszázad

múltán Buenos Aires megye déli részén, amikor egy gaucsóra támad néhány társa,
az estében felismeri a keresztfiát, és lassan ocsúdva, kissé szemrehányóan ezt
mondja (ezt hallani kellene, nem olvasni): "No de, hékás!" Megölik, s nem tudja,
hogy azért hal meg, hogy megismétlődjék egy jelenet.

FELADVÁNY
[UN PROBLEMA]
Képzeljük el, hogy találnak Toledóban egy arabul írt lapot, és a paleográfusok
kijelentik, hogy az annak a Cide Hamete Benengelinek a keze írása, akitől
Cervantes a Don Quijoté-t származtatta. Azt olvassuk a szövegben, hogy a hős
(ahogy tudjuk, ez a karddal és lándzsával felfegyverzett férfiú Spanyolország
útjain kalandozott, s bármilyen ürüggyel bárkivel szembeszállt) számos csatáinak
egyikén észreveszi, hogy megölt egy embert. Ezen a ponton megszakad a töredék;
az a feladvány, hogy kitaláljuk vagy megsejtsük Don Quijote reakcióját.
Tudomásom szerint három lehetséges megoldás van. Az első negatív jellegű; nem
történik semmi különös, mert Don Quijote délibábos világában a halál semmivel se
kevésbé köznapibb, mint a mágia, egy emberölés nem kell hogy zavarja azt, aki
sárkányokkal és varázslókkal csatázik, vagy azt hiszi, hogy csatázik. A második
válasz patetikus. Don Quijoténak sosem sikerült elfelejtenie, hogy ő Alonso
Quijanónak, egy csodás történeteket faló olvasónak a képzeletbeli teremtménye;
talán örökre kijózanodik tudatos őrültségéből, amikor találkozik a halállal,
amikor felfogja, hogy egy álom vitte Káin bűnébe. A harmadik válasz talán a
legvalószínűbb. A halott láttán Don Quijote nem képes bevallani, hogy őrültség
okozta azt az iszonyú tettet; az okozat valósága alapján azt feltételezi, hogy
az ok ugyanúgy valóságos, és Don Quijote sosem fog kitörni az őrültségéből.
Van még egy feltételezés, de az teljesen idegen a spanyol világtól, sőt a

nyugati világtól, és egy ősibb, szövevényesebb és fáradságosabb területhez
vezet. Don Quijote - aki már nem Don Quijote, hanem a hindusztáni ciklusok egyik
királya - az ellenség holtteste láttán megérzi, hogy a gyilkolás és a nemzés
olyan isteni, illetve mágikus cselekvés, ami nyilvánvalóan meghaladja az ember
szintjét. Tudja, hogy csak látszat a halott, amint a kezében lévő súlyos, véres
kard is az, akárcsak ő maga és egész addigi élete, akárcsak a hatalmas istenek
és a világegyetem.
EGY SÁRGA RÓZSA

[UNA ROSA AMARILLA]
A híres-neves Giambattista Marino, akit - hogy egy neki tetsző képpel éljünk - a
Hírnév Harsonái egybehangzóan új Homérosznak, új Danténak kürtöltek ki, nem
aznap este halt meg, nem is másnap; de az a nem látható és nem hallható eset,
mely akkor történt vele, valóban életének legutolsó eseménye volt. Emberünk ott
haldoklott, az évek és a dicsőség súlya alatt, a széles, faragott lábú, spanyol
ágyban. Könnyen elképzelhetjük - valamivel arrébb - a nyugodalmas erkélyt, mely
nyugatra néz, lenn pedig a márványt és a repkényt; a kertet, a lépcsősort, mely
tükröződik a négyszögletű medencében. Egy asszony sárga rózsaszálat tett vázába,
a férfi néhány verssort mormol kényszeredetten: őszintén szólva kissé már maga
is unja őket:
Bíbor a kertekben, s díszes réteken

Tavaszi ékkövek, áprilisi szempár
És akkor megtörtént a megvilágosodás. Marino látta a rózsát, ahogy Ádám is látta

a paradicsomban; és érezte, hogy a rózsa önnön örökkévalóságában van, és nem az
ő szavaiban, és hogy beszélhetünk róla, vagy utalhatunk rá, de szavakkal ki nem
fejezhetjük; és hogy az a sok hosszúkás, hiú kötet, mely aranyló árnyba borítja
a szobasarkot, nem a világ képe (mint ahogy hívságában hitte), hanem különálló,
a világhoz hozzáadott újabb dolog.
Marinónak a halála előtti estén része volt a megvilágosodásban; annak előtte

talán Homérosznak és Danténak is része volt benne.

A SZEMTANÚ
[EL TESTIGO]
Az istállóban - szinte az új kőtemplom árnyékában - szürke szemű, szürke

szakállú ember fekszik az állatbűzben: a halált várja, alázattal, mint aki az
álmot várja. Könyörtelen, titkos törvényei szerint egyre hosszabbra nyújtja az
árnyékokat a nap a szegényes hajlékban, és egyre inkább összemossa őket; kint
nedves a föld, az árokban hervadt falevelek, az erdőszélen, a fekete sárban
farkasnyomok. Az ember csak alszik, álmodik ott, magában. A vecsernye
harangszava költi fel. Anglia tartományaiban az esti harangszó ma már megszokott
dolog, de gyermekkorában az ember még látta Woden arcát, az isteni borzadályt és
vigasságot, az esetlen fabálványt, melyet római pénzekkel és súlyos kelmékkel
aggattak teli, és látta a ló-, a kutya- és a fogolyáldozatot is. Hajnalra vége,
és vele együtt vége mindörökre a pogány rítusok utolsó maradványainak; valahogy
szegényebb lesz a világ, ha meghal ez a szász.
A teret betöltő dolgok, melyeknek vége szakad, ha meghal valaki, joggal

indítanak csodálatra bennünket; de hát minden haldoklóval meghal valami, talán
több, végtelen sok valami, hacsak nincs emlékezete a mindenségnek, ahogy a
teozófusok gyanítják. Egyszer, egy napon meghalt az utolsó ember, aki még a
saját szemével látta Krisztust, a juníni csata és Heléna szerelme is egy ember
halálával múlt el örökre. Mi hal meg majd énvelem, majd ha én halok meg, milyen
fennkölt vagy milyen esendő formáját veszíti el a világ? Talán Macedonio
Fernández hangját, vagy egy pejló képét azon az üres telken, a Serrano és a
Charcas utca sarkán, vagy talán egy kénrudacskáét egy mahagóni íróasztal fiókja
mélyén?
MARTÍN FIERRO
Hadseregek indultak útnak ebből a városból, hatalmas hadseregek, melyek a

dicsőségben még hatalmasabbak lettek. Évek múlva visszajött egy-egy katona, és
idegenszerű kiejtéssel elmesélte, hogy mi történt vele valami Ituzaingónak meg
Ayacuchónak nevezett helyen. Mindez ma már olyan, mintha meg sem történt volna.
Két zsarnokság volt itt. Az első idején néhányan fehér és sárga húsú
őszibarackot árultak: kihajtottak a kocsijukkal az El Plata-i piacról, a bakról
kínálgatták a barackot; egy kisfiú felhajtotta a kocsin a takaró csücskét, és
unitárius fejeket látott, véres szakállal. A második sokaknak börtön volt és
halál; mindenki számára kellemetlen volt, szégyen minden apró cselekedetben,
állandó megaláztatás. Mindez ma már olyan, mintha meg sem történt volna.
Valaki, aki minden szót ismert, végtelen szeretettel megfigyelte az errefelé

honos növényeket, a madarakat, és meghatározta őket, talán örökre, érces
metaforákkal írta le a viharos naplementék, a holdalakzatok hosszú történetét.
Mindez ma már olyan, mintha meg sem történt volna.
Az itteni nemzedékek is ismerték azokat a közönséges, de valahogy mégis örök

viszontagságokat, melyek anyagot adnak a művészetnek. Mindez ma már olyan,
mintha meg sem történt volna; de ezernyolcszázhatvan-valahányban egy ember egy
szállodai szobában harcot álmodott. Egy gaucsó megkésel egy barna bőrű férfit, a
földre dobja, mint valami zsákot, végignézi, ahogy haldoklik és meghal,
felegyenesedik, megtörli a pengét, elköti a lovát és komótosan felszáll, hogy
nehogy azt higgyék, hogy menekül. Ez egyszer megtörtént, és még végtelen sokszor
meg fog történni; a hadsereg elvonult, és csak egy szánalmas késpárbaj maradt:
az ember álma része a közös emlékezetnek.
MUTÁCIÓK
[MUTACIONES]
A folyosón meglátva egy útbaigazító nyilat, arra gondoltam, hogy ez az

ártalmatlan jelkép valaha vasból volt, kikerülhetetlen és halálos lövedék, amely
behatolt az emberek és oroszlánok testébe, eltakarta a napot Thermopülainál, és
hatlábnyi angol földet hagyott örök útravalóul Harald Sigurdarsonnak.
Pár napra rá valaki egy magyar lovas fényképét mutatta, a ló szügyét kígyózó
ostorszíj fonta körül. Megtudtam, hogy az ostor, amely valaha a levegőben
csattogott, térdre kényszerítve a pusztai bikákat, ma már csak a vasárnapi
szerszám hiú parádéja.
A Nyugati temetőben láttam egy vörös márványból faragott, rúnákkal telerótt

keresztet, két karja meggörbítve és megnyújtva teljes kört alkotott. Ez a
sűrített, magára záruló kereszt egy másikat utánzott, amely viszont, szabad
karjaival, azt a vesztőhelyet utánozta, amelyen egy isten szenvedett kínhalált,
a "gyalázatos alkotmányt", ahogy szamoszatai Lukiánosz nevezte szarkasztikusan.
Kereszt, ostor és nyíl, az ember ősi eszközei, amelyek mára jelképpé

alacsonyodtak vagy jelképpé emelkedtek; nem is tudom, miért csodálkozom rajtuk,
mikor semmi sincs ezen a földön, amit el ne törölne a felejtés és meg ne
másítana az emlékezet, és mikor senki se tudja, mivé fogja őt is változtatni a
jövendő.
CERVANTES ÉS DON QUIJOTE PARABOLÁJA

[PARÁBOLA DE CERVANTES Y DE QUIJOTE]
Mikor a király vén katonája megcsömörlött a spanyol hazától, Ariosto földjének

tágas tájain keresett nyugalmat, abban a holdbéli völgyben, ahol az álmokkal
fecsérelt idő található, meg Mohamed aranyszobrában, amit Montalbán rabolt el.
Enyhe öniróniával kitalált egy hiszékeny embert, aki megzavarodva a sok csodás
olvasmánytól, hőstetteket és varázslatokat igyekezett véghezvinni olyan prózai
helyeken, mint El Toboso és Montiel.
Don Quijote a valóságtól, Spanyolországtól legyőzötten, 1614-ben halt meg a

szülőfalujában. Miguel de Cervantes nem sokkal élte túl.
Mindkettőjüknek, álmodónak és álmodottnak egyaránt két világ szembeállítását

jelentette az az egész kaland: a lovagregények valótlan világát szemben a XVII.
század hétköznapi, közönséges világával.
Nem gyanították, hogy az idő majd elsimítja köztük az ellentétet, nem

gyanították, hogy a jövő majd semmivel sem találja kevésbé költőinek La Manchát,
Montielt és a lovag szikár alakját, mint Szindbád kalandsorozatát vagy Ariosto
tágas tájait.
Tudniillik mítoszból sarjad az irodalom, s azzal is végződik.
Devoto Klinika, 1955 januárja
PARADISO, XXXI, 108
Diodórosz Szikeliótész elmondja egy feldarabolt és szétszórt isten történetét.

Ki ne érezte volna már egyszer - egy alkonyi sétán vagy egy múltbéli pillanat
felidézésekor -, hogy valami végtelen örökre elveszett?
Az ember elveszítette egyik arcát, visszaszerezhetetlen arcát, s mindenki az a

(Rózsa alatt, az empireumban megálmodott) zarándok szeretne lenni, aki Rómában
meglátja Veronika-kendőjét, és áhítattal ezt suttogja: "Szent Uram Jézus!...
ilyen volt hát az arcod, én Teremtőm!"
Valahol egy úton ez a felirat olvasható egy kőarcon: A Jaéni Krisztus Szent
Orcájának Hű Képe; ha valóban tudnánk, hogy milyen volt, megvolna a kulcsunk a
parabolákhoz, és tudnánk, hogy az ács fia Isten Fia volt-e.
Pál fénynek látta az arcot, s az a földre döntötte; János teljes erővel tündöklő
napnak; Ávilai Szent Teréz sokszor látta, békés fényben fürdött, de sosem
sikerült kifürkésznie a szeme színét.
Elfelejtjük ezeket a vonásokat, ahogy a megszokott számokból álló varázsszám is

feledésbe merülhet; ahogy a kaleidoszkópban látott kép is örökre eltűnik. Lehet,
hogy látjuk, de nem fogjuk fel őket. A földalattin látott zsidó arcél talán
Krisztusé; a pénztárnál kinyúló kéz, amely aprópénzt nyújt, talán azoknak a
katonakezeknek a mása, amelyek egykor szeget vertek a keresztbe.
Talán a keresztre feszített arc valamely vonása les ránk minden tükörből; talán
meghalt, eltűnt az az arc, hogy Isten mindenkiben ott lehessen.
Ki tudja, lehet, hogy ma éjszaka meglátjuk majd az álmok útvesztőiben, de holnap

már nem tudunk róla.
Scholz László fordítása, a Dante-idézet Babits Mihály fordítása
A PALOTA PARABOLÁJA
[PARÁBOLA DEL PALACIO]
Azon a napon a Sárga Császár megmutatta palotáját a költőnek. Hosszú sétájuk

során maguk mögött hagyták az első nyugati teraszokat, amelyek, mint egy
végeérhetetlen amfiteátrum tribünjei, szelíden ereszkedtek alá egy paradicsom
vagy egy kert felé. A fémtükrök és a borókasövények sűrű hálózata már előre
jelezte a labirintust, amelyben először örömmel tévelyegtek, mintha csak valami
játékba elegyedtek volna, később azonban nem minden nyugtalanság nélkül,
mivelhogy az egyenes utak észrevehetetlen, bár folytonos hajlatba görbültek,
úgy, hogy rejtett köröket alkottak. Éjféltájt a bolygók s egy teknőc hasznos
feláldozása folytán kiszabadultak ugyan az elvarázsoltnak tűnő tájékból, de az
eltévedettség érzésétől nem szabadulhattak meg, az mindvégig elkísérte őket.
Előcsarnokok, udvarok, könyvtárak során haladtak át, s végül egy hatszögű
termen, melyben vízióra állt. Egyik reggel egy torony magasából kőembert
pillantottak meg, akit aztán soha többé nem láttak viszont. Szantálfa bárkákon
több csillogó folyón keltek át, vagy több ízben ugyanazon a folyón. A császári
kíséret elvonult, s az emberek mindenütt hódoltak neki. Egy nap kikötöttek egy
szigeten, ahol valaki elmulasztotta a hódolatot, mivel még sose látta a Mennyek
Fiát. A hóhér lefejezte. Szemük közönnyel tekintett a sok fekete hajra, sok
fekete táncra, sok mindenféle bonyolult arany álarcra. A valóság összekeveredett
az álommal. Jobban mondva, a valóság az álom egyik lehetősége volt.
Lehetetlennek látszott, hogy az egész föld ne merő kert, víz, építészeti csoda
és lenyűgöző nagyság legyen. Minden száz lépésre torony hasított az égbe. A szem
mindegyiket egyforma színűnek látta, holott a legeslegelső sárga volt, az utolsó
pedig skarlátvörös, de oly hosszú volt a soruk, és oly finomak az árnyalatok
átmenetei.
Az utolsó előtti torony lábánál történt, hogy a költő (aki csaknem idegenül állt
eddig a többieket elkápráztató látványok előtt) felolvasta azt a rövid írását,
amely ma elválaszthatatlanul összeforrt a nevével, s amely, a legfinomabb elméjű
történészek ismételt állítása szerint, egyszerre szerezte meg számára a
halhatatlanságot és a halált. A mű szövege elveszett. Sokan bizonyítottnak
veszik, hogy egyetlen verssorból állt, mások, hogy mindössze egyetlen szóból. A
hihetetlen s mégis bizonyos az, hogy a költemény teljes egészében és minden
legapróbb részletével tartalmazta a roppant palotát, minden híres porcelánjával
egyetemben, az alkonyatok fényeit és árnyait és minden boldog vagy boldogtalan
percét a végeérhetetlen múlt idők óta benne lakott halandók, istenek és
sárkányok minden dicsőséges dinasztiáinak. A jelenlévők némák maradtak, de a
Császár így kiáltott: "Elraboltad a palotámat!", s a hóhér vaspallosa lekaszálta
a költő életét.
Mások megint másképpen mesélik a történetet. Szerintük a világban nem létezhet

két teljesen azonos dolog. Elég volt, hogy a költő fennhangon elmondja versét,
és a palotának el kellett enyésznie, mintha az utolsó szótaggal lerombolták vagy
villámcsapás érte volna. Világos, hogy az ilyesféle legendák merő irodalmi
kitalálások. A költő a Császár rabszolgája volt, s akként is halt meg. Műve
azért ment feledésbe, mert megérdemelte a feledést. Utódjai ma is váltig
keresik, de sosem fogják megtalálni azt a Szót, amely mindenestül magába
foglalja a mindenséget.
EVERYTHING AND NOTHING
Nem lakott benne senki, arca mögött (amely még a korabeli gyatra festmények
tanúsága szerint sem hasonlít semmi más arcra) és megannyi fantasztikus és
túlfűtött szava mögött csupán némi fagyosság rejlett, egy álom, amelyet senki
sem álmodott. Kezdetben úgy vélte, mindenki olyan, mint ő, de egy barátja
megdöbbenéséből, akinek megpróbálta megmagyarázni ezt az ürességet, rájött, hogy
téved, s egyszer s mindenkorra megértette, hogy jobb, ha az egyén nem üt el a
fajta jegyeitől. Egy ízben úgy gondolta, hogy talán a könyvekben találhatna
bajára írt, és így sajátította el azt a kevés latint és még kevesebb görögöt,
amiről egyik kortársa említést tesz. Később felrémlett benne, hogy talán az
emberiség egyik ősi szertartásának gyakorlása lehet az, amit keres, és egy
hosszú júniusi szieszta alkalmával hagyta, hogy Anne Hathaway ebbe beavassa.
Húsz-egynéhány éves korában Londonba költözött. Ekkorra már ösztönösen valakivé
álcázta magát, nehogy felfedezzék, hogy senki sem. Londonban felismerte azt a
hivatást, amelyre szánva volt, a komédiásét, aki nyílt színen azt játssza, hogy
ő másvalaki, olyan emberek gyülekezete előtt, akik azt játsszák, hogy őt
másvalakinek hiszik. A bohóc mestersége sajátos boldogsággal töltötte el, talán
az elsővel, amit ismernie adatott, de mikor már az utolsó verssor is elhangzott,
és az utolsó halottat is eltávolították a színpadról, újra elborította a
valószerűtlenség szörnyű érzése. Nem lehetett többé Ferrex vagy Tamerlán, és
újra visszaváltozott senkivé. Végső kétségbeesésében támadt az a gondolata, hogy
maga találjon ki újabb hősöket és újabb tragikus történeteket. Ily módon,
miközben teste a londoni bordélyokban és csapszékekben teljesítette, ami a test
rendeltetése, a lélek, amely e testben lakozott, Cézár volt, aki nem törődik a
jóslat intésével, Júlia, aki gyűlöli a pacsirtát, és Macbeth, aki a boszorkákkal
beszélget a kietlen parton, akik egyben a Párkák is. Senki nem volt egy
személyben több ember, mint ez az ember, aki az egyiptomi Próteuszhoz hasonlóan
a Létezés minden lehetőségét kimerítette. Olykor egy-egy műve valamelyik
félreeső zugában elrejtett némi vallomást, biztosra véve, hogy úgysem értik el;
így mondja el Richárd, hogy egy személyben sokak szerepét játszotta, és Jágó
különös módon azt, hogy: "Én nem az vagyok, aki vagyok." Létezés, álom és
alakítás alapvető azonosságának gondolata nem egy híres hely megírására ihlette.
Húsz éven át kitartott ennél az irányított hallucinációnál, de egy reggel

elfogta az undor és a borzadály attól, hogy ennyi királynak kell lennie, aki
kard által vész el, és ennyi boldogtalan szeretőnek, aki egymásra talál, elválik
és dallamosan haldokol. Ugyane napon elhatározta, hogy eladja színházát. Egy hét
se telt belé, hazalátogatott szülőfalujába, ahol viszontlátta gyermekkora fáit
és folyóját, de nem hozta őket kapcsolatba ama másikakkal, amelyeket múzsája
magasztalt, s melyeket mitológiai utalások és latin kitételek tettek híressé.
Végtére lennie kellett valakivé. Nyugalomba vonult impresszárió lett tehát, aki
vagyont gyűjtött, és szenvedélyesen érdeklődik a kölcsönök, perek és kisebb
uzsorák iránt. Ebben az állapotban diktálta le közismert sivár végrendeletét,
amely szándékosan kerül minden patetikus vagy irodalmias vonást. Londoni barátai
meg-meglátogatták visszavonultságában. Előttük újra magára öltötte a költő
szerepét.
A történet még hozzáfűzi, hogy halála előtt vagy után Isten színe elé járult, és
azt mondta neki: "Én, aki annyi ember voltam hasztalan, végre egyvalaki
szeretnék lenni, aki én vagyok." Isten hangja így felelt neki egy szélvész
közepéből: "Én sem vagyok senki, csak megálmodtam ezt a világot, mint ahogy te
megálmodtad művedet, William Shakespeare, és álmom jelenéseinek egyike vagy te
is, aki, mint én, mindenki vagy és mint én, senki sem."
RAGNARÖK
Az álomban (írja Coleridge) épp azokat a benyomásokat jelenítik meg a képek,

amelyeket mi a hatásuknak vélünk; nem azért rettegünk, mert egy szfinx kísért
bennünket, hanem azért álmodunk egy szfinxről, mert magyarázatot akarunk adni a
rettegésünkre. Ha ez így van, akkor hogy is tudná közvetíteni az álomképek
puszta elmondása azt a döbbenetet, elragadtatást, riadalmat, fenyegetést és
ujjongást, ami ma éjjel szőtte át az álmomat? Azért megkísérlem elmondani; az,
hogy egyetlen jelenetből állt, talán semlegesíti vagy mérsékli az alapvető
nehézséget.
A helyszín: a Bölcsészettudományi Kar; az időpont: alkonyat. Egy kicsit (ahogy

az az álmokban lenni szokott) minden más volt; némi túlzás módosította a
dolgokat. Vezetőket választottunk; jómagam Pedro Henríquez Ureńával társalogtam,
aki az ébrenlét-világban már sok-sok éve halott. Egyszerre csak tüntetők vagy
utcai zenészek ricsaja zavart meg bennünket. Emberi és állati kiáltozás
hallatszott a Bajo felől. Felordított egy hang: "Ott jönnek!", utána pedig: "Az
Istenek! Az Istenek!" Négy-öt személy vált ki a csődületből, és elfoglalták az
Aula Magna pódiumát. Mindannyian sírva tapsoltunk; az Istenek tértek vissza több
száz éves száműzetésből. A pódium felnagyította az alakjukat, s ők hátravetett
fejjel, kihúzott mellel, büszkén fogadták a hódolatunkat. Egyikük egy ágat
tartott a kezében (az nyilvánvalóan összhangban volt az álmok egyszerű
botanikájával); másikuk széles mozdulattal nyújtotta ki a kezét: egy mancs volt;
Janus egyik arca gyanakodva figyelte Thot görbe csőrét. Aztán valamelyikük, már
nem tudom, ki, talán a taps ingerlő hatására önfeledt kotkodácsolásban tört ki,
ami hihetetlenül nyersen, egy kicsit gargalizálásnak, egy kicsit fütyülésnek
hangzott. Attól a pillanattól fogva megváltoztak a dolgok.
Az egészet az a (talán túlzott) gyanú indította el, hogy az Istenek nem tudtak
beszélni. A több évszázados kegyetlen vándorélet elsorvasztott bennük minden
emberi tulajdonságot; az iszlám félhold és a római kereszt könyörtelenül bánt a
menekültekkel. A roppant alacsony homlok, a sárgálló fogazat, a ritkás -
mulattokra vagy kínaiakra jellemző - bajusz és az állati pofa jól mutatta az
olümposzi törzs elkorcsosulását. Ruházatuk nem tisztes, erkölcsös szegénységről
árulkodott, hanem a Bajo menti játékbarlangok és bordélyok bűnözői luxusáról.
Szegfű piroslott egy gomblyukban; tőr alakja rajzolódott ki egy testhez simuló
zakó alatt. Hirtelen megéreztük, hogy ez az utolsó dobásuk, és hogy éppolyan
ravaszok, tudatlanok és kegyetlenek, mint az öreg ragadozó madarak, és ha
engednénk, hogy elhatalmasodjék rajtunk a félelem vagy a szánalom, végül
elpusztítanának bennünket.
Elővettük a súlyos pisztolyokat (egyszerre csak pisztolyok tűntek fel az

álomban), és felszabadultan megöltük az Isteneket.
INFERNO, I, 32
A XII. század utolsó éveiben, a nappali szürkület és az esti szürkület közt egy
párduc szeme előtt feltűnik néhány fatábla, függőleges vasrúd, többféle férfi és
nő, egy nagy fal és talán egy avarral telt kőeresz. Nem tudta, nem tudhatta,
hogy szeretetre vágyik és kegyetlenségre meg a húsmarcangolás forró élvezetére
és a szarvasszagot hozó szélre, de valami szorongatta, valami tiltakozott benne,
s akkor Isten így szólt hozzá egy álomban: "Ebben a börtönben kell élned és
halnod, hogy egy ember - én tudom, hogy ki - meghatározott számú alkalommal
szemügyre vehessen, emlékezetében tartson, és hogy alakodat és jelképedet
belevegye egy költeménybe, aminek megvan a kijelölt helye a világegyetem
történetében. Rabság a sorsod, de egy szóval majd hozzájárulsz a költeményhez."
Isten világosságot küldött - az álomban - a tudatlan állat elméjére, így az
megértette az érveit, elfogadta a sorsát, de amikor felébredt, csupán valamiféle
homályos belenyugvás, hősi tudatlanság volt benne, mert a világ gépezete
túlságosan bonyolult egy együgyű vadállat számára.
Évek múltán Dante Ravennában haldoklott, éppakkora igazságtalanságban és

éppakkora magányban, mint bárki más. Isten feltárta előtte - egy álomban -
életének és munkájának titkos célját; Dante meglepődve tudta meg végre, hogy ki
ő és mi ő, és áldotta a sok keserűséget. A hagyomány szerint, amikor felébredt,
úgy érezte, hogy valami végtelen dolgot kapott és vesztett el, amit nem tud majd
visszaszerezni, még csak megpillantani sem, mert a világ gépezete túlságosan
bonyolult az együgyű ember számára.
BORGES MEG ÉN
[BORGES Y YO]
Mindig minden a másikkal, Borgesszel történik. Én járok-kelek Buenos Airesben,

gépiesen meg-megállok egy kapuboltozat vagy egy patio rácsa előtt. Borgesről
postán szerzek híreket, nevével egy tanári pályázaton vagy valami életrajzi
lexikonban találkozom. Szeretem a homokórákat, a térképeket, a XVIII. századi
tipográfiát, a kávé ízét és Stevenson prózáját; a másik is osztja e
kedvteléseimet, bár nem minden leereszkedés nélkül, aminek folytán azok kissé
megjátszottnak látszanak. Túlzás volna azt állítani, hogy kapcsolataink rosszak.
Én csak azért élek, azért vagyok még mindig életben, hogy Borges nyugodtan
sodorhassa tovább irodalmának fonalát, engem viszont ez az irodalom igazol.
Készséggel elismerem, hogy sikerült neki néhány valamirevaló lapot írnia, de
énrajtam ezek a lapok mit sem változtatnak, bizonyára azért, mert ami jó,
senkinek se a tulajdona, még az övé se, csakis a nyelvé és a hagyományé.
Máskülönben az én sorsom az, hogy visszavonhatatlanul eltűnjek innen, és csak
néhány pillanatomnak adatik meg tovább élnie, őbenne, a másikban. Lassan, de
biztosan mindenemet átengedem neki, bár jól ismerem perverz rögeszméjét, amivel
mindent meghamisít és eltúloz. Spinoza megértette, hogy minden a világon önnön
létében akar tovább élni, a kő örökkétig kő akar maradni, és a tigris tigris. De
énnekem Borgesben kell tovább élnem, nem önmagamban (amennyiben egyáltalán
vagyok valaki). Pedig az ő könyveiben kevésbé ismerek magamra, mint nem egy más
könyvben vagy némely gitár buzgó pengetésében. Évekkel ezelőtt megpróbáltam
elszakadni tőle, lemondtam a külvárosi mitológiákról, a térrel és idővel
játszottam, de most már ezek a játékok is Borgeshez tartoznak, és nekem valami
mást kellene kitalálnom. Életem ilyesformán folytonos menekülés, amelynek során
mindent elveszítek, és mindenem vagy feledésbe megy, vagy átmegy az ő
tulajdonába.
Nem is tudom, kettőnk közül melyikünk írja e sorokat.
AZ AJÁNDÉKOK VERSE
[POEMA DE LOS DONES]
María Esther Vázqueznek
Senki ne süllyedjen könnyig, se gáncsig,

Isten mesteri rendelését látva,
Kinek fejedelmi iróniája
Könyvet adott nekem s hozzá homályt is.
Gazdájává e könyvek városának

Kihúnyt szemet tett, amely csak az álmok
Könyvtárában böngészhet a megszállott
Sorok között, miket a hajnal átad
Sóvárgásának. Már eleve vesztett

Ügy e könyv-zuhogást kínálnia,
Mely végtelen, mint Alexandria
Könyvtárában az elhamvadt tekercsek.
Étlen-szomjan (szól a hellén rege)
Halt a király források s kertek alján;
S nekem céltalan út, bolyongva balgán,
E vak könyvtár minden völgye-hegye.
Lexikon, atlasz, századok, kitárva

Napnyugat s Napkelet, dinasztiák,
Jelek, kozmoszok, kozmogóniák
Várnak a falakon, de mindhiába.
Lassú homályommal a mély homályban

Csak bizonytalanul botozgatok,
Én, aki még a Paradicsomot
Is Könyvtárnak képzeltem hajdanában.
Valami, véletlennek semmiképpen

Nem mondható rendezte így a dolgot:
Valaki más is ugyanitt bolyongott,
Más estéken, könyvekkel a sötétben.
A lassú folyosókon tévedezve,

Szent borzadállyal érzem, az a másik
Vagyok, a halott, hisz ő sántikált itt
Ugyane napokban és ugyanerre.
Kettőnk közül melyikünk szól e dalban,

A többes én, vagy a magányos szerzet?
Mit számít, hogy milyen néven neveznek,
Mikor az átok egy és oszthatatlan?
Groussac vagy Borges, nézem e mesés

Világot, ahogy széthull és kilobban
E gomolygó halvány hamuhalomban,
Mely mint az álom és a feledés.
A HOMOKÓRA
[EL RELOJ DE ARENA]
Nyáron a kontúros oszlop vetette

árnyékkal mérhetjük leghelyesebben,
vagy ama folyó vizével, amelyben
Hérakleitosz tébolyunk észrevette.
Az időt, mert a sorsra s az időre

hasonlít mindkettő: a mérhetetlen
nappali árny és a víz a mederben,
mely megállás nélkül folyik előre.
De az idő a sivatagban épp

olyan anyagot talált, nehezet
s lágyat, mely úgy tűnik, csak arra lett,
hogy mérje a halottak idejét.
Így születik a szótármetszetek

allegorikus tárgya, mely a szürke
ószeres lomjai közé kerül be,
hol elkallódott futókkal lehet
együtt a tétlen kardok, száműzött,

poros, homályos távcső-optikák,
ópiumtól kimart szantálpipák -
a véletlen és a semmi között.
Ki nem állt még a szigorú, komor

eszköz előtt, mely Isten jobb kezében
van a kaszával, s mit annyira hűen
utánzott le Dürer valamikor?
Az inverz kúp csúcsán átjutva szép

óvatosan pereg le a homok
- fokozatos arany - telítve ott
univerzuma konkáv üvegét.
Van némi öröm a homokszemek

látványában: ahogy előbb habozva,
majd végül teljesen emberi módra,
kavarogva, mind zuhanni siet.
A korszakok homokjával is így van,

s a homok-történet meg nem szakad;
ott tátong jó- és balsorsod alatt
az öröklét, a tántoríthatatlan.
A homokpergés sosem szünetel.

Én vérzek, nem az üveg. A homok
dicsőítésére mindig van ok,
és vele az élet hagy minket el.
Az űr-időt sejtem meg a homok

láttán: a történelmet, amelyet
tükrök közé zárt az emlékezet,
vagy azt, amit a Léthe elmosott.
A füst- és tűzoszlop, a külviszály,

melyben Karthágó s Róma öldökölt,
Simon Mágus és a hét lábnyi föld,
mit a norvégnak ad a szász király:
e hosszú, finom homok-fonalat

szűri át az óra szűk közepén.
Fölösleges, hogy meneküljek, én,
idő véletlene, múló anyag.
SAKK
[AJEDREZ]
Egy komoly sarokban a partnerek

lassú bábukat vezetnek. A tábla
rideg tere, ahol egymást utálja
két szín, hajnalig nem ad szünetet.
Minden forma sugárzóan merev:

ferde futó és homéroszi bástya,
fegyveres királyné, hátsó király, a
könnyű ló s a paraszt, mely fenyeget.
Elmennek ugyan a játékosok s nem

hagynak az időben még csak nyomot sem,
de a rítus nem szűnik, percre sem.
Keleten lángolt fel e háború -

mára az egész földön csata dúl.
Mint a másik, e játszma végtelen.
II
Masszív bástya, dőlt futó zord vezére,

ravasz paraszt és ösztövér király -
a kockás mezőkön egyik se vár
és a csatából sem húzódna félre.
Nem tudják, hogy a játékos kezébe

került a sorsuk, jó ideje már;
s hogy egy vasszigor, mely fölöttük áll,
leigázza őket, nem veszik észre.
Csakhogy - miként a bölcs Omár tanítja -

a játékos egy másik tábla rabja,
hol fehér nap van, sötét éjszakák.
Isten - játékos - bábuk. Micsoda

Istenen túli isten játssza a
por s idő, álom s halál partiját?
AZ ESŐ
[LA LLUVIA]
A délután hirtelen kiderül,

mivel esik az eső, permetezve.
Vagy esett. Eső közben a jelenbe
lassan egyre több múlt idő vegyül.
Aki hallgatja, abban felmerül

a rózsa szó, melyből egy röpke percre
virágot varázsolt a vakszerencse,
vagy a vörös szín, leplezetlenül.
Az eső, mely üvegeket vakít,

frissíti sötét szőlőszemeit
egy rég eltűnt külvárosi telek
lugasának. A nedves délután

sóvárgott hangot hoz felém: apám
hangját - visszajön, nem halt mégse meg.
EGY HAJDANI KÖLTŐHÖZ

[A UN VIEJO POETA]
Kasztília síkját aligha látja

szemed. Egy János-vers, amely nem enged
értelmezést, vonja el a figyelmed,
és szinte észre sem vetted a sárga
alkonyt. A homályos fény delirál, s a

Kelet legszéle mögül kidagad
- mint tükör, melyet betölt a Harag -
a csúfolódó hold, skarlátba mártva.
Felpillantasz és ránézel. De bárha

felrémlik, ki is huny elfeledett
emléked. Lehajtod sápadt fejed,
utadat szomorúan folytatod,
s eszedbe sem jut régi verssorod:
S a vérző hold a sírirat reája.
A MÁSIK TIGRIS
[EL OTRO TIGRE]
And the craft that createth a semblance.

MORRIS: SIGURD THE VOLSUNG (1876)
Egy tigrisre gondolok. Félhomályban,

szinte eksztázisban nyüzsög a Könyvtár,
és úgy tűnik távolodnak a polcok;
erős lesz, ártatlan, vérmocskos és új,
saját reggelén saját erdejében
otthagyja majd nyomát az általa
névről nem ismert folyópart sarában.
(Az ő világában nincs név, se múlt,
se jövő, csak egy biztos pillanat.)
Barbár távolságokat jár be majd,
s a szagok fonott labirintusában
a pirkadat szagát megszimatolja
és elbódul a szarvas illatától;
a bambuszszálak közt kivehetőek
a csíkok, csontozatát is megérzem
a ragyogó, vibráló bőr alatt.
Hiába hát a konvex tengerek
s a bolygó minden sivataga köztünk;
e házból, egy dél-amerikai,
félreeső kikötőből követlek
és álmodlak, oh, Gangesz-parti tigris.
Nő lelkemben a délután, s azon

tűnődöm, hogy versbéli tigrisem
csupán árnyéktigris, szimbolikus,
irodalmi képek sorozata,
lexikonok reminiszcenciája,
nem a végzetes remekmű, a tigris,
mely Szumátra vagy Bengália napja
vagy változó holdja alatt betölti
henyélés-, szerelem-, s halál-rutinját.
A jelképessel szembeállítottam
a valódi, a melegvérű tigrist,
a bölénycsordákat tizedelőt,
és ma, '59 augusztusában,
kimért árnyék nyúlik el a mezőn,
de már puszta megnevezése és
körülményei feltételezése
száműzi a fikció terepére
az e földi, hús-vér lények közül.
A harmadik tigrist keressük. Ez,

akár a másik kettő, testet öltött
álmom, emberi szavak rendszere,
nem a gerinces, mitológiákon
túli, földi tigris. Mindezt tudom jól,
de valami rám kényszeríti ezt az
értelmetlen, meghatározhatatlan,
ősi kalandot, s állhatatosan
kutatom a délután idejében
a másikat, a nem versbéli tigrist.
UTALÁS EGY ÁRNYRA AZ 1890-ES ÉVEKBŐL

[ALUSIÓN A UNA SOMBRA DE MIL OCHOCIENTOS NOVENTA Y TANTOS]
Semmi. Csupán Juan Murańa kése.

Csonka történet szürke délutánban.
Fogalmam sincs, miért kísért e késő
órákon a gyilkos, kit sose láttam.
Palermo alacsony volt. Kátyúk és
viskók fölött sárga börtön. Ilyen
vad és barátságtalan helyszínen
járta szégyentelen útját a kés.
A kés. Régen elmosódott az arc.
És a zsoldosból, akinek a cél
a bátorság volt, semmi nem maradt,
csupán egy árny s egy villogó acél.
Csak az idő, melytől kopik a márvány,
ne venne erőt a néven: Muráńán.
FRANCISCO BORGES EZREDES HALÁLÁRÓL (1833-74)

[ALUSIÓN A LA MUERTE DEL CORONEL FRANCISCO BORGES (1833-74)]
Otthagyom a lován ez alkonyatban,

E percben, mikor a halált kereste,
Hogy egész életének ez a perce
Élje túl őt, fájdalmas diadalban.
Ló és poncho hófehéren vakítva
Tör előre a mezon. A türelmes
Halál vár rá a puskák csövén. Borges
Francisco szomorún kilép a síkra.
Ez kerítette most körül, a kartács.
Ezt látta, a pampát, a véghetetlent.
Ezt látta és hallotta mindig itt lent.
Ezt éli most is, mindennapi harcát.
Hagyom is fenn époszi magasában,
Versem alighogy csak érinti lágyan.
LUKÁCS, 23
[LUCAS, 23]
Keresztény, héber vagy egyszerűen

férfi - arca számunkra elveszett;
nevének hallgatag, elfeledett
betűit nem találjuk meg sosem.
Csak úgy tudta, hogy mi a kegyelem,

mint minden megfeszített bandita
Júdeában. Előélete nem
ismert. Végső földi feladata,
a haldoklás s a szitkok közepette

a fülébe jutott, hogy az, aki
a keresztje mellett van megfeszítve,
az Isten, s vakon odaszólt neki:
Emlékezzél meg énrólam, ha jő

a te országod,mire érthetetlen,
de majdan ítéletet hirdető
hang ígérte meg a szörnyű Kereszten
a Paradicsomot. Majd, szót se váltva,

meghaltak, ámde a történelem
folyamán örökké elevenen
él kettejük halála délutánja.
Barátaim, mondjátok meg, mi más

kérethette a Paradicsomot
megaláztatás és gyalázatok
közepette, mint a naivitás,
mely korábban sokszor bűnbe sodorta,

s mely véres sorsának lett okozója?
ADROGUÉ
Ne féljen senki az olvashatatlan

éjben, hogy eltűnök a fekete
virágok között, odabent a parkban,
ahol sóvárgó szerelmek, henye
alkonyok rendszerét készíti a

madár, amely egyetlen dalt dalol,
a vízkör és a filagória,
a kétes rom s a homályos szobor.
A kapu (rés, mely árnyékrésbe nyit),

tudom, e Verlaine-nek és Herrerának
annyira tetsző por- s jázminvilágnak
jelöli ki reszkető széleit.
Eukaliptoszok gyógy-illata
fűszerezi az árnyékot: e régi,
időn, nyelven túli szag felidézi,
milyen volt a kertes villák kora.
Léptem reménykedve kutatja, hol van

a küszöb. Idáig tart a terasz,
és a sakktáblakockás patióban
kimért ütemben csepeg az eresz.
Az ajtók túloldalán alszanak,

akik, élvezvén az álmok hatalmát,
a látomásos árnyékban uralják
a tág tegnapot s a holt dolgokat.
E régi házban nincsen ismeretlen

tárgy: láttam már a csillámlapokat
a szürke kövön, mely tovább halad
törés nélkül a homályos tükörben,
az oroszlánfejet, mely karikát rág

és a színes katedrálüveget,
amelyben megismeri a gyerek
egy vörös és egy zöld világ csodáját.
Számukra csak saját történetük van -

nincs véletlen, halál. De mindezek
abban a negyedik dimenzióban
zajlanak, amely az emlékezet.
Itt vannak most jelen és csakis itt
a kertek, patiók. Visszavonultak
legvédettebb zónájába a múltnak,
ahol, bár este van, hajnalodik.
Csak azt tudnám, hogy miért tékozoltam

fontos és kedves dolgaimat el mind,
hogy ma éppoly elérhetetlenek, mint
Ádám rózsái a Paradicsomban?
Ősi, elégikus kábulatot

érzek, ha az a ház eszembe jut,
s fel nem fogom, az idő hova fut,
én, aki idő, vér s halál vagyok.
ARS POETICA
[ARTE POÉTICA]
Nézni a folyót, mely idő meg víz,

és tudni, hogy az idő is folyó,
s hogy elveszünk mi is, mint a folyó,
s az arcok is elfutnak, mint a víz.
Az ébrenlétről tudni: másik álom,

mely csak álmodja álmát, s a halál,
melytől a test retteg, az a halál,
a minden-éji, mit úgy hívnak, álom.
Napról, évről érezni, puszta jelkép,

jelképe csak a napnak és az évnek,
s a bajt úgy venni, mit hoznak az évek,
mintha kósza hír lenne, zene, jelkép.
Halálban álmot látni, s ha az alkony

jő, benne bús aranyt, ez a költészet,
szegény és halhatatlan. A költészet,
mely visszatér, mint a hajnal s az alkony.
Esténként néha felmerül egy arc,

ránkvillantja egy homályos tükör,
a művészet, akár ez a tükör,
s mit felvillant, a mi arcunk az arc.
Mondják, Ulysses, unva a csodákat,

sírt örömében, látva Ithakát,
a zöldet s jámbort. Ilyen Ithakát
idéz a művészet, nem a csodákat.
Olyan, akár a végtelen folyó,

mely megy s marad, s tükrében ugyanaz
a Hérakleitosz látszik, ugyanaz
s mindig más, mint a végtelen folyó.

------------------------------------
------------------------------------
Múzeum
[Museo]
A TUDOMÁNY PONTOSSÁGÁRÓL
[DEL RIGOR EN LA CIENCIA...]
Abban a Birodalomban a Kartográfia Tudománya olyan Tökéletességet ért el, hogy
egyetlen Provincia térképe betöltött egy Várost, a Birodalom térképe pedig egy
egész Provinciát. Idővel azonban ezeket a Hatalmas Térképeket nem találták
kielégítőnek, és a Kartográfusok Kamarája akkora Térképet készített a
Birodalomról, amekkora maga a Birodalom volt, és azzal pontról pontra
egybeesett. A Következő Nemzedékek már kevésbé kedvelték a Kartográfia
Tudományát, s úgy látták, hogy Fölösleges az a kiterjedt Térkép, és nem kis
Könyörtelenséggel a sorsát a Nap és a Tél Zord Hatására bízták. A Nyugati
pusztaságokban még maradt néhány Rom a Térképből, most ott Állatok és Koldusok
élnek; az egész Országban nincs más nyoma a Földrajztudománynak.
Suárez Miranda: Bölcs férfiak utazásai, Negyedik Könyv, XLV. fejezet, Lérida,
1658.
NÉGYSOROS
[CUARTETA]
Sokan mások meghaltak, de mindez a múltban történt,

amely (tudvalevőleg) a legkedvezőbb idő a halálra.
Lehetséges, hogy Jakub Almanszur alattvalója, én is
ugyanúgy meghalok, ahogy meghaltak a rózsák és Arisztotelész?
A Maghrebi Almutászim Diván-jából (XII. sz.)
HATÁROK
[LÍMITES]
Van Verlaine-nek egy sora, melyre nem emlékszem,

van egy közeli utca, ahová tilos belépnem,
van egy tükör, mely utoljára látott engem,
van egy ajtó, melyet a világ végéig tartón becsuktam.
Könyvtáram könyvei között - el-elnézem -
van egy, melyet soha többé ki nem nyitok.
Ezen a nyáron töltöm be az ötvenet.
Emészt engem a halál, szakadatlan.
Julio Platero Haedo Följegyzései-ből (Montevideo, 1923)
Kányádi Sándor fordítása
A KÖLTŐ HÍRNEVÉVEL KÉRKEDIK

[EL POETA DECLARA SU NOMBRADÍA]
Dicsőségem csak a mennyei körökével mérhető,

Kelet könyvtárai versengnek verseimért,
emírek küldenek értem, hogy betömjék arannyal a számat,
az angyalok könyv nélkül fújták legutóbbi zadzsalomat.
Munkaeszközeim szorongás és megalázkodás,
azt kivánnám, bárcsak halva születtem volna.
A Hadramauti Abulkászim Diván-jából (XII. sz.)
A NAGYLELKŰ ELLENFÉL
[EL ENEMIGO GENEROSO]
Magnus Barfod az 1102. esztendőben általános támadást indított Írország minden

tartománya ellen; mondják, hogy a halála előtti estén a következő üdvözletet
kapta Muirchertachtól, Dublin királyától:
Arany és vihar küzdjön a te seregeidben, Magnus Barfod.
Szerencse kísérjen csatádban holnap birodalmam földjén.
Kardok szörnyűséges szőttesét szője királyi kezed.
Vörös hattyú legyen étkük a kardoddal szembeszegülőknek,
Lakassanak jól dicsőséggel és vérrel a te számos isteneid.
Diadallal köszöntsön a hajnal téged, király, aki Írföldre léptél.
Számos napjaid közül egy se ragyogjon úgy, mint ez a holnapi.
Mert ez a napod lesz az utolsó. Esküszöm, Magnus király.
Mert mire a nap lehanyatlik, Magnus Barfod, legyőzlek és megöllek.
H. Gering Anhang zur Heimskringlá-jából (1893)
LE REGRET D'HÉRACLITE
Én, aki annyi ember voltam, sose lehettem Az,

Akinek ölelésében elalélt Matilde Urbach.
Gaspar Camerarius, a Deliciae Poetarum Borussiae-ben, VII. 16.
IN MEMORIAM J.F.K.
Ez egy régi golyó.
1897-ben Uruguay elnökére lőtte ki egy montevideói ifjú, Arredondo, aki előtte
hosszú időre elbújt mindenki elől, hogy magányos gyilkosnak tartsák. Harminc
évvel korábban ugyanaz a lövedék Lincolnt terítette le egy színész bűnös vagy
varázslatos közreműködésével, aki Shakespeare szavai révén már korábban Marcus
Brutus, Caesar gyilkosa lett. A XVII. század közepén a bosszú élt vele: a svéd
Gusztáv Adolfot gyilkolta meg mindenki szeme láttára egy véres csatában.
Még korábban sok más is volt az a golyó, hisz a püthagóraszi lélekvándorlás

nemcsak az ember kiváltsága. Volt selyemzsinór, ami Keleten a vezíreknek jár,
volt puska és szurony, ami Álamo védőivel végzett, volt háromszögletű bárd, mely
egy királynő nyakára sújtott le, volt néhány sötét szeg, mely a Megváltó testét
és a Kereszt fáját járta át, volt méreg, amelyet Karthágó vezére egy vasgyűrűben
tartott, volt üde kupa, amelyből egy este Szókratész ivott.
Az idők hajnalán pedig az a kő volt, amelyet Káin vetett Ábelre, és még sok
minden más is lesz, amit ma el sem tudunk képzelni, és ami végezhet az emberrel
és annak csodálatos, esendő sorsával.

------------------------------------
------------------------------------
A másik, aki ugyanaz
[El otro, el mismo (1964)]
TWO ENGLISH POEMS
Beatriz Bibiloni Webster de Bullrichnek
A hasztalan hajnal egy kihalt utcasarkon talál: túléltem az éjszakát.

Az éjszakák gőgös hullámok, sötétkék, súlyos hullámok, a hordalék minden
árnyalatára festve, valószínűtlen és kívánatos dolgokat hordozók.
Az éjszakák szokása: titokzatos ajándékok és visszautasíások, félig-odaadott,
félig-visszatartott dolgok, sötét holdudvarú gyönyörök. Így működnek az
éjszakák, én mondom neked.
A hullámverés ma éjjel a szokásos rongyokat és szemetet hagyta rám: néhány
gyűlölt barátot csevegésre, álomra zenét és keserű hamu füstjét.
Csupa olyasmit, aminek éhes szívem hasznát nem veszi.
A nagy hullám hozott el téged.
Szavak, bármilyen szavak, a nevetésed és te magad, pimaszul és szűntelenül
gyönyörű.
Beszélgettünk és te el-elejtetted a szavakat.
A pislogó hajnal városom egyik kihalt utcáján talál.
Elfordult profilod, a nevedet alkotó hangok, nevetésed üteme: ezeket a becses
játékokat hagytad rám.
Megforgatom őket ezen a hajnalon, elhagyom, megtalálom; elmondom a kóbor
kutyáknak és a kóbor csillagoknak ezen a hajnalon.
Sötét és gazdag életed...
El kell érjelek valahogy, félreteszem a becses játékokat, amiket rámhagytál,
rejtett tekinteted, valódi mosolyod kell - magányos, pajkos mosolyod melyet csak
hidegtükröd ismer.
II
Mivel tudlak megtartani?

Üres utcákat, reménytelen naplementéket, részeg külvárosok holdjait kínálom
neked.
A magányos holdat hosszan bámuló ember keserűségét ajánlom fel neked.
Felajánlom őseimet, halottaimat, a szellemeket, akiket márványban tisztelnek az
élők: apám apját, akit Buenos Aires határában öltek meg, tüdejében két golyó,
szakállas hulla, tehénbőrbe temették katonái; anyám nagyapját, alig huszonnégy
évesen, háromszáz ember élén Peruban - már szellemek nem létező lovakon.
Felajánlom neked könyveim szellemességét, ha van, életem férfiasságát és
humorát.
Felajánlom hűségemet hisz hű nem voltam soha.
Felajánlom a magot amit sikerült magamból megmentenem valahogy, a szív lényegét
mely szavakkal nem törődik, álmokkal nem üzletel, idő, öröm, balsors nem
érintheti.
Felajánlom egy alkonyatkor megpillantott sárga rózsa emlékét, mikor te még meg
sem születtél.
Magyarázatokat kínálok magadról, elméleteket magadról, hiteles és meglepő
újságokat magadról.
Neked adhatom magányosságomat, sötétségemet, szívem éhét; bizonytalansággal,
veszéllyel, bukással próbállak megvesztegetni.
1934
Tóth Éva fordítása
A CIKLIKUS ÉJSZAKA
[LA NOCHE CÍCLICA]
Sylvina Bullrichnak
Tudták Püthagorasz szorgos diákjai:

a csillag és az ember eltűnik, visszatér;
fatális atomokból arany Aphrodité
támad fel s agorák és minden tébai.
Lapitha-mellet ütnek a kentaur-paták át

eljövendő korokban, miközben rátaposnak;
por-Róma örök éjén a Minotaorosnak
bűzös sóhajtozása tölti be palotáját.
Minden álmatlan éj pontosan visszatér.

A kezet, amely itt ír, régi has szüli újra.
Mély szakadék lesz egyszer a vasseregek útja.
(A skóciai David Hume ugyanígy beszélt.)
Visszatérünk-e, mint végtelen szakasza
a periodikus törteknek? Nem tudom.
Csak azt, hogy egy sötét körforgás idevon,
püthagoraszi módon, mindig csak éjszaka,
e külvárosi helyre, egy távoli sarokra,

mely délen, északon s nyugaton is lehetne,
melyet mindig világoskék fal foglal keretbe,
s hol fügefa vet árnyat repedt járdabetonra.
Itt van Buenos Aires. Az idő, mely szerelmet

hoz másnak s aranyat, nekem e tompított
rózsaszínt hagyja csak, utcagombolyagot,
mely feleslegesen ismétli őseimnek
nevét: Solert, Suárezt, Cabrerát, Lapridát...

E nevekben - titokban - köztársaságok és
ébresztők zengenek, reggelek, nyerítés,
katonai halálok s boldog viktóriák.
A gazda nélküli, súlyos, elhagyatott

közterek egy sivár kastély kiöblösült
udvarai, az utcák, melyek nemzik az űrt,
derengő félelem- és álom-folyosók.
A konkáv éj jön, az anaxagoraszi,

visszatér az öröklét belém, emberi testbe,
s vele egy szakadatlan versnek emléke (terve?):
"Tudták Püthagorasz szorgos diákjai..."
1940
FELTÉTELES KÖLTEMÉNY
[POEMA CONJETURAL]
A felkelő csapatok által 1829. szeptember 22-ikének napján meggyilkolt doktor

Francisco Laprida gondolja a halála előtt:
E végső estén zúgó lövedékek.

Fúj a szél s hamvak szállongnak a szélben,
már tűnőben a nap meg e gomolygó
ütközet, s a győzelem másoké lett.
A barbárok győznek, győznek a gaucsók.
Én, aki jogot és törvényt tanultam,
én, Francisco Narciso de Laprida,
én, ki a függetlenség hangja voltam
e kegyetlen tájon, lerongyolódva,
vér és verejték bemocskolta arccal,
remény s félelem nélkül, elveszetten
a Dél végső sánca felé lopózom.
Mint a Purgatórium kapitánya,
kit gyalog szökve, véráztatta síkon
vakított meg s döntött le a halál,
ott, hol egy sötét folyó neve elvész -
így kell elhullnom hát. Mert itt a vég.
Mocsarak félreeső éjszakája
les rám, hogy foglyul ejtsen. Már halálom
sisakjai zihálnak, már keresnek
rémpofákkal, dzsidákkal, paripákkal.
Én, aki más akartam lenni, könyvek,

törvények és szabályok embere,
szabad ég alatt fekszem majd a láp közt;
de keblemet, felfoghatatlanul,
rejtélyes ujjongás dagasztja. Végül
elém áll dél-amerikai sorsom.
E kétségbeejtő estén kinyílik
a léptek sűrű labirintusa,
amit napjaim szőttek a gyerekkor
egy napja óta. Végre felfedeztem
mélyen elrejtett kulcsát életemnek,
Francisco Laprida igazi sorsát,
a hiányzó betűt, ama betöltött
formát, mit Isten eleve tudott már.
Ez éjszaka tükrében tetten érem,
váratlanul, örök arcom. Bezárul
lassan a kör. S várom, hogy így legyen.
Lábam a dzsidák árnyékát tapodja,

már hajszolnak. Halálom rémpofái,
a lovasok, a lovak, a sörények
körülzárnak... Ez az első csapás már,
a kemény vas, mely felhasítja mellem,
a szinte otthonos kés a torokban.
1943
EMLÉKLAP SUÁREZ EZREDESNEK, A JUNÍNI GYŐZŐNEK

[PÁGINA PARA RECORDAR AL CORONEL SUÁREZ, VENCEDOR EN JUNÍN]
Kit érdekelnek a nélkülözések,

a száműzetés, az öregedés megaláztatása,
a diktátor terjedő árnyéka a hazán, a ház a Barrio del Altóban,
amit, míg háborúzott, fivérei eladtak, a haszontalan napok
(amiket el akarunk felejteni, amikről tudjuk, hogy elfelejtjük őket),
ha volt egy magasztos óra, nyeregben,
a belátható juníni pampán, akár a jövő színpadán,
mint hogyha a jövő a hegyek amfiteátruma volna.
Kit érdekel az áramló idő, ha sodrásában egyszer

felbukkant egy eksztatikus, teljes délután.
Tizenhárom évig szolgált az amerikai háborúkban. Végül a szerencse

Uruguayba vetette, a Río Negro vidékére.
Alkonyattájt esetleg arra gondolt,
hogy számára virágzott az a rózsa:
Junín vérvörös csatája, az örök pillanat,
amelyben a lándzsák összeértek, a hadparancs,
a kezdeti veszteségek s a csatazaj közepette
a nyers hang (amely őt magát lepte meg legjobban),
saját hangja, ahogy a peruiakat támadásba küldi,
a fény, a roham lendülete és a vérveszteség,
a seregek őrjöngő labirintusa,
a lándzsás ütközet, amelynek során egyetlen lövés sem dördült,
a spanyol, akin átverte vasát,
a győzelem, a boldogság, a kimerültség, egy álom kezdete
és a mocsarakban haldokló emberek
és a kétségtelenül történelmi jelentőségű szavakat kiejtő Bolívar
és a már nyugati nap és a víz és a bor visszanyert íze
s a halott, akinek a csata eltaposta arcát...
E sorokat dédunokája írja, s a vér

távolából elér hozzá egy hallgatag hang:
- Kit érdekel az én juníni ütközetem, ha dicső emlék csupán,
vizsgára megtanulandó dátum, helyszín az atlaszokban.
Az ütközet örök és megvan a látható,

trombitás hadseregek pompája nélkül;
Junín két civil, akik az utcasarkon egy zsarnokot átkoznak,
vagy egy börtönben haldokló homályos férfi.
1953
MÁTÉ 25, 30
[MATEO, 25, 30]
A Constitución első hídja és lábaimnál

a vaslabirintusokat szövő vonatok csattogása.
Pára és füttyjelek mászták meg az éjszakát,
mely egyszer csak az Utolsó Ítélet lett. A láthatatlan horizont felől
és lényem középpontja felől végtelen hang
mondta e dolgokat (nem szavakat, ezek már
az én szegényes, átmeneti változataim az egyetlen szóra):
- Csillagok, kenyér, nyugati és keleti könyvtárak,
kártyalapok, sakktáblák, galériák, tetőablakok és pincék,
a földön járkáló emberi test,
éjjel, halál beállta után növekvő körmök,
feledékeny árnyék, serényen sokszorozó tükrök,
az idő legfinomabb formájának, a zenének hajlásai,
a brazil-uruguayi határ, lovak és reggelek,
egy bronz súly és a Grettis-saga egy példánya,
algebra és tűz, véredben a juníni lovasroham,
népesebb napok, mint a Balzacéi, a lonc illata,
szerelem, közelgő szerelem és elviselhetetlen emlékek,
az álom mint elásott kincs, a bőkezű véletlen
és az emlékezet, amelybe senki nem pillanthat szédület nélkül,
mindez megadatott néked, de még
a hősök ősi tápláléka is:
álnokság, vereség és megaláztatás.
Hiába pazaroltuk rád az óceánt,
hiába a napot, amelyet Whitman elbűvölt szeme látott;
elnyűtted éveid, elnyűttek éveid,
és még mindig nem írtad meg a verset.
1953
URBINA EGYIK KATONÁJA

[UN SOLDADO DE URBINA]
Már méltatlannak tartotta magát

olyan hőstettre, mint a tengeren;
állása alantas, érdektelen;
bebolyongta durva spanyol honát.
A valótól szabadulni kívánt:

álom-múltban keresgélt, hevesen,
s varázslatosabbat, mint a jelen
Bretagne és Roland ciklusa kínált.
Elnézte a süllyedő napkorongot,

ahogy elömlött a rézszínű fény;
úgy tűnt, magányos, jövőtlen, szegény;
zenéjének nem is volt tudatában:
valami álom legmélyén, agyában
már Don Quijote és Sancho mocorgott.
HATÁROK
[LÍMITES]
E nyugatra tartó utcák közül

bár fogalmam sincs, melyik, de talán van,
amit gyanútlanul, részvétlenül
én már egyszer s mindenkorra bejártam,
alávetve Annak, aki merev

és titkos és mindenható szabályt szab
minden e változékony életet
alkotó álomnak, formának, árnynak.
Ha nincs semmi, ami ne érne véget,

aztán csak felejtés és "soha már" van,
ki tudja, tudtunkon kívül, de végleg
kitől köszöntünk el ebben a házban?
Leáll az éj, elszürkül az üveg,

s a könyvek oszlopából, amit a
fény csonka árnyként az asztalra vet,
lesz majd, amit nem olvasunk soha.
Van délen pár kapu, ütött-kopott,

nagy kővázával (kaktuszfüge benne):
számomra áthatolhatatlanok,
minta csak egy litográfia lenne.
Valami ajtót bezártál örökre,

és egy tükör hiába őrzi képed;
egy keresztúton hezitálsz: fölötte
négyarcú Janus négy irányba réved.
Van emlékeid között egy, ami

jóvátehetetlenül elveszett;
a szökőkút felé lépteidet
fehér nap, sárga hold nem követi.
Nem mondhatod el azt, amit a perzsa

rózsákról mesélt rég és madarakról,
ha késő délután szórt fény seper, s ha
úgy mondanál valami maradandót.
S a folytonos Rhône s a tó, mindez a

tegnap, amely fölé ma hajolok?
Eltűnik, mint Karthago hamuja,
mit sóval szórtak be a latinok.
Hajnaltájt távolodó tömegek

mormogását hallom majd szüntelen:
elhagy s elfelejt, ami szeretett;
tér, idő, Borges békét hagy nekem.
BALTASAR GRACIÁN
Útvesztők, szójátékok és jelek,

kimunkált csekélység, melyből fagy árad:
ez jelentette e jezsuitának,
a stílusbravúr, a költészetet.
Zenétlen lelkébe összeszedett itt

metaforákat, ravasz trükköket;
csodált minden technikát s megvetett
minden emberit és emberfelettit.
Nem hatott rá Homérosz ősi hangja,

s a holdezüst hang, Vergiliusé sem;
nem látta Oidipust száműzetésben,
Krisztus a gerendán meg nem hatotta.
A tiszta csillagokat, mik keletre,

terjedő pirkadatban hunyorognak,
istentelen szavakkal, gúnyolódva
égi rétek tyúkjainak nevezte.
Élt, Isten szerelméről mit se sejtve,

sem a másikról, mely szájakat éget,
s egy nap a Sápadt Nő elébe lépett,
míg Marino strófáit nézegette.
További története ismeretlen;

néhai porhüvelye maradéka
kényre-kedvre rábízatott a sírra,
a lelke pedig mára már a mennyben.
Szemtől szembe Ragyogásokkal és

Archetípusokkal vajon mit érzett?
Tán sírt s így szólt: Micsoda tévedés
az árnyakban keresni eleséget!
Mi történt, mikor felizzott a fény,

s az Igazságba kellett néznie?
Tán megvakította Isten tüze
a végtelen üdv útjának felén.
De van másik megoldás is. Lehet:

a mennyet, témáival bíbelődve
meg sem látta - s csak vibrálnak előtte
az útvesztők, szójátékok, jelek.
A GÓLEM
[EL GOLEM]
Hogyha (miként a Kratülosz tanít)

a név archetípusa a dolognak,
a rózsa betűi rózsát takarnak,
s a Nílus szóban a Nílus folyik.
Van, mással- s magánhangzókból kirakva,

egy szörnyű név, melyből megtudható
Isten lényege - a Mindenható
betűkkel és szótagokkal takarja.
Ádám s a csillagok tudták a Kertben.

Majd (a kaballisták elmélete
szerint) a bűn rozsdája lepi be,
s hosszú nemzedékekig ismeretlen.
Végtelenül találékony az elme,
ugyanakkor együgyű is nagyon.
A gettó zsolozsmáiban kereste
Isten népe a Nevet egykoron.
Szürkén kószálnak a történelem

homályában mások, árnyak között -
Jehuda Lőw prágai rabbi zöld
emléke burjánzik, elevenen.
Miután Isten tudására vágyott,

kipróbálta a permutációkat,
végignézte a variációkat
s végül saját kezűleg összetákolt
bábuja fölött, hogy így az Idő s Tér

és a Betűk titkára megtanítsa,
kimondta a Nevet, amely a Kulcs, a
Kapu, a Visszhang, a Vendég s a Kastély.
Mint aki morajló világra nyit

álmos szemet, a bálvány érthetetlen
világot látott, gazdagot színekben,
s félénken megmozgatta tagjait.
Fokozatosan eszmélt rá (miként mi),

hogy a Még, Majd, Tegnap, Most, Itt meg Ott,
a Jobb, Bal, Én, Te, Ők és Amazok
hanghálója egészen bekeríti.
(Istenség-szerepben a kaballista
a Gólem gúnynevet adta a lénynek;
Sólem remek kötetében e tények
tudományosan is le vannak írva.)
A kötél; az én lábam; a tiéd -

a világegyetemben így vezette
a rabbi és valamit el is ért:
a szörny a zsinagógát felseperte.
Lehet gyanakodni betűhibára,

vagy rosszul ejthették a Szent Nevet;
a tanítvány nem szólalt meg, hiába
tanított a mester s mesterkedett,
hanem kutya-, sőt, még inkább dolog-

mint emberszerű szemével követte,
hogy a szűk lakásban a rabbi merre,
éppen melyik helyiségben mozog.
Elég hátborzongató volt a Gólem:

a rabbi macskája elbújt előle.
(Habár a macskát nem említi Sólem,
a legkisebb kétségem sincs felőle.)
Isten felé nyújtózott, gyermeteg,

majmolta áhítatát Istenének,
vagy bárgyú vigyorgással összegörnyedt,
s úgy hajlongott, mint a keletiek.
Ijedt gyöngédséggel nézte a rabbi.

Minek kellett - gondolta ezalatt -
megalkotni e szenvedő fiat
s a higgadt tétlenséget hátrahagyni?
A jelek végtelen sorát mi végre
növelni még? Az örökkévalóban
legombolyodót mért bonyolítottam,
új okot s okozatot hozva létre?
A halvány fény s szorongás idejében

elgondolkozva nézte Gólemet.
Ki mondja meg, hogy mit érezhetett
prágai rabbiját bámulva Isten?
1958
A TANGÓ
[EL TANGO]
- Hol vannak? - kérdi az elégia

azokról, akik már rég nincsenek,
mintha volna egy hely, ahol lehet
Ma a Tegnap, s nem kéne múlnia.
- Hol vannak - ismétlem - a galerik,

melyek poros, eldugott helyeken
lerakták a bátor, könyörtelen
kés szektájának az alapjait?
Hol lehetnek ők, az elfeledettek,

akiknek nem volt sok szerepük, és
akik féltékenység, haszonlesés
és gyűlölet nélkül is ölre mentek?
A legendájuk halvány rózsaként még,

vagy mint kihunyó parázs, néha-néha
fellobbanthatja talán Balvanera
és a Corrales bátor csőcselékét.
Miféle sötét sikátorban és

sivár másvilágon lakik Murańa,
az egykori sötét árny durva árnya,
a valahai palermói kés?
S akin a szentek könyörüljenek meg,

hol lehet a testvérgyilkos Iberra,
aki Piszét, mert többet ölt, kinyírta
a sínen, s így lettek örökre kvittek?
Lassan a tőrök mitológiája

semmivé foszlik az emlékezetben;
és az eposz egyre szegényesebben
épül be a bűnügyi krónikákba.
Másik parázs, más rózsa is ragyog,

és a hamuban őrzik őket épen:
a fennhéjázó késelők kezében
a tőrt, a súlyosat s hallgatagot.
Bár nem élték túl a tőrt s az időt

(a másik tőrt): sárba hulltak szegények,
ma, időtlenül és halottan ők
a halálon túl a tangóban élnek.
A zenében, a dolgos és konok

gitárhúrokban, melyek egyre mondják
a naiv bátorságról a milongát:
hogy az milyen ünnepélyes dolog.
Ló- és oroszláncsapat hajtja sárgán

a körhintát s közben visszahangzanak
Arolas és Greco tangóinak
dallamai, amelyekre a járdán
táncoltak volt egy pillanatra régen,

a múlt ok és okozat nélküli,
elveszett dolgok ízével teli
szigetén, a felejtés tengerében.
Az akkordokban patiók között

futólag észrevett lugas zenél.
(És a gyanakodó falak mögött
egy tőrt és egy gitárt őriz a Dél.)
Ördöngös egy szélroham ez a tangó,

könnyű az évekkel dacolnia;
a por-idő ember nem oly kitartó,
mint ez a habkönnyű melódia,
mely csak idő. A tangó lehetetlen

múltat kreál, amely zavaros és
igaz: hogy meghaltunk verekedés
közben egy sarkon egy kihalt negyedben.
EGY RÓZSA ÉS MILTON

[UNA ROSA Y MILTON]
A minden rózsa-generációk
közül, mik az idők mélyébe vesztek,
hadd mentsek meg a feledéstől egyet,
egy nyomtalant és jeltelent a sok
volt dolog közt. A sors engem szemelt
ki arra, hogy elsőnek megnevezzem
e halk virágot, e végső-egyetlen
rózsát, mit Milton arcához emelt,
bár nem látott. Ó, te, egy régi kertben
nyíló bíbor, fehér vagy sárga rózsa,
varázsold múltadat sosem-mulóra,
hogy feltündökölhess ebben a versben,
arany-, vér- vagy ivorszínben lobogva,
mint a kezében, láthatatlan rózsa.
ODÜSSZEIA, HUSZONHARMADIK ÉNEK

[ODISEA, LIBRO VIGÉSIMO TERCERO]
A vaskard már a bosszú kénytelen

munkáját teljesen végigcsinálta;
pihen a durva dárda és a lándzsa,
a fajtalan vérétől fényesen.
Odüsszeusz egy isten és a szürke
szelek és a tengerek ellenére
hazatért asszonyához, szigetére,
Árész lármájából megmenekülve.
A hitvesi ágyon elszenderedvén
pihen a királyné királya mellén,
de hol van ő, akinek éjjele
bolyongás volt, bolyongás nappala,
úgy kódorgott, mint egy kivert kutya,
azt állítván, hogy neve: Senkise?
EGY 1899-ES KISMESTERHEZ

[A UN POETA MENOR DE 1899]
Hogy maradjon egy verssor délutánra,

amikor a szomorú óra vár ránk,
s neved kapcsolódjon össze a halvány
árnyakkal s az arannyal. Ezt kívántad.
Milyen heves szenvedéllyel csiszoltad
a nap legvégén furcsa verssorod,
amit mindaddig, míg a föld forog,
az alkony furcsa kékje igazolhat.
Hogy sikerült-e, nem is sejthetem,
s azt sem, hogy éltél-e, ködszerű bátyám,
de egyedül vagyok, és azt kívánnám,
hogy könnyű árnyékod most itt legyen
e fáradt szavak alakulatán,
ami talán maga a délután.
TÖREDÉK
[FRAGMENTO]
Kard, hajnali fagyban kovácsolt vaskard,

ékírásos kard,
hangját nem hallja majd, szavát nem érti senki igazán,
balti kard, a melyről Northumbria énekel.
Jég és tűz,
mondják majd a költők.
Kard, amely királyról majd királyra száll,
s egy álom örökli majd aztán.
Kard, hűséges az utolsó óráig
- s a Végzet tudja azt az órát -,
kard, majd egyszer beragyogja a csatát.
Egy kézbe illő kard,

a szép csatán és seregeken vezér,
a kézbe illő kard,
farkasok fogát, holló
kegyetlen csőrét vörösre festő,
aranyra majd vöröset tékozol,
az aranyágyban fekvő kígyóra majd halált hoz,
birodalmat nyer majd s veszít birodalmat,
a lándzsaerdőt majd végleg ledöntő.
Beowulf kezébe való kard.
Takács Zsuzsa fordítása
PÁRIZS, 1856
[PARÍS, 1856]
Hozzászoktatta a hosszú betegség

A halálváráshoz. Rettegett volna
Kimenni újra a napi zsivajba
Az emberek közé. Tudta, leverték.
Heine Henrik ama folyóra gondol,
Az időre, mely egyre távolabb lesz
E hosszú félhomálytól, s e keserves,
Emberre és zsidóra szabott sorstól.
Ama gyönyörű dallamokra gondol,
Miknek hangszere volt, de tudva tudja,
Nem a fáké s madaraké a trilla,
Az időn sarjad, a kósza napokból.
Nem mentenek meg csalogányaid, nem,
Arany éjben dalolt virágaid sem.
RAFAEL CANSINOS ASSENS
A kő-hátán-kő, útált falu képét

örökké élővé halála tette,
szent borzadállyal azt idézte egyre,
a böjt fekete óráin kiváltkép.
Mint aki sűrű borba belekóstol,
a Zsoltárok, Salamon Éneke,
másfajta édesség nyűgözte le,
s magába itta Izráelt e borból.
Övé lett sorsa. Hallotta a hangot
Mint hegytetőn égő csipkebokorból
Mózeshez egykor titkos hang, az Úr szólt,
őneki szíve mondta a parancsot.
Bár tudnám mindig emlékét idézni!
A többit glóriája elbeszéli.
A PILLANAT
[EL INSTANTE]
Hol vannak a századok, hova lett

a tatárok álmodta álom a kardról,
hol vannak a ledőlt erős falak, hol
az Ádám fája, és hol ama szent Fa?
Csak a jelen van. Az emlékezésben
épül fel az idő. Csalóka renddé
az óra teszi. A történelemnél
nem kevésbé értelmetlen az év sem.
A virradat s az éj közt riadalmas
fények, gondok, gyötrelmek szakadéka,
s amely az éj hámló tükrébe néz ma,
más, mint tegnap, nem ugyanaz az arc az.
Törékeny és örök az elfutó ma.
Hiába vársz más mennyre, más pokolra.
EVERNESS
Nemlétező csak egy van. A felejtés.

Az Isten gondol érccel és salakkal,
prófétai Emlékezete nem csal,
a múlt s jövendő holdja Abban elfér.
Leltára teljes. Arcodból a tükröd,
mit két alkony közt ezer változatban
mutatott tegnap, s holnap visszatükröz,
megőrződik híven és változatlan.
Memóriája más-más üvegében
a mindenség látszik részben-egészben.
Keserves folyosói folytatódnak,
kapui sorra zárulnak előtted;
az alkony másik oldalát keresd meg,
az Őstípust s a Fényt ott láthatod csak.
EWIGKEIT
Forogjon számban a vers, a spanyol,

hogy a szörnyű ítéletet kimondja,
amit hirdetett Seneca latinja:
hogy minden a férgekhez vándorol.
Zengje újra a halvány hamvakat,
a halál nagykönyvét, s hogy szónoki
királynője győztes lába alatt
hevernek a dicsekvés zászlai.
De nem. Megtagadni nem volna szép
azt, mi porhüvelyemnek drága volt.
Tudom, nincs felejtés; s a veszteség,
minden áldott, habár számomra holt
dolog az örökkévalóban ég:
e tűz, e kora este és e hold.
SPINOZA
A zsidó, áttetsző finom kezével

csiszolgatja a homályban a lencsét,
hideg az este, tele rettegéssel.
(Az esték mind olyanok, mint az esték.)
De mintha nem is törődne a kézzel,
sem a jácintokkal a gettószéli
sápatag kertben ez a méla férfi,
aki világos útvesztőbe kémlel.
Hírnév nem zaklatja: álomban látott
tükörkép, mely tükröz egy másik álmot,
s a leányzók riadt szerelme sem.
Mítosztól, hasonlattól végre ment lett,
egy nehéz lencsét csiszol: végtelen
térképét a Minden Csillaggal Egynek.
SPANYOLORSZÁG
[ESPAŃA]
A szimbólumokon túl,
túl az évfordulók pompáján s hamuján,
túl a beteges nyelvészen, aki a
magát Don Quijoténak álmodó
s végül Don Quijotévé át is vedlő hidalgó történetében
nem az örömet és a barátságot látta meg, hanem az archaizmusok tárát, a
közmondások gyűjteményét -
mibennünk élsz, hallgatag Spanyolország.
A nyugati legelőkön, Montanában
vassal átvert vagy puskával leterített
bölény Spanyolországa,
Spanyolország, ahol Odüsszeusz a Hadészba alászállt,
ibérek, kelták, karthágóiak és Róma Spanyolországa,
a skandináv ősöktől származó,
kőkemény vizigótoké,
akik bár kibetűzték Ulfilasnak, a falvak pásztorának
írását, ám el is feledték,
az iszlám, a kabbala
és a Lélek Sötét Éjszakájának Spanyolországa,
az inkvizítoroké, akik
lehajtott fejjel tűrték a hóhér sorsát,
bár lehettek volna vértanúk is,
Spanyolország, amely a hosszú kaland során annyi
tengeri silabizált ki, megzabolázván sok vad birodalmat,
s amely itt, Buenos Airesben folytatódik,
most, 1964 júliusában, estefelé,
a másik gitár Spanyolországa, a szemtelen,
nem az alázatos Spanyolhon, hanem a miénk,
patiok, megszenteli kövű
katedrálisok és kápolnák Spanyolországa,
a férfiasság és tartalmas barátság Spanyolországa,
oktalan vakmerőség hazája -
akár el is feledhetünk,
ahogy saját múltunkat is elfeledjük,
úgyis továbbélsz mibennünk,
a vér otthonos szokásaiban,
Acevedo- és Suárez-őseimben,
Spanyolország,
folyók, kardok és megsokszorozódott nemzedékek édesanyja,
végtelen, végzetes.
ELÉGIA
[ELEGÍA]
Ó, Borges sorsa:
hajózott a világ tengerein,
vagy az egyetlen, magányos, többnevű tengeren,
járt Edinburghban, Zürichben, a két Córdobában,
Kolumbiában és Texasban,
visszatért múló nemzedékek múltán
nemzetségének ősi földjére,
Andalúziába, Portugáliába meg ama grófságokba,
ahol szász küzdött dán ellen, s vérük keveredett,
eltévedt a nyugodt, vörös londoni labirintusban,
megöregedett sok-sok tükörben,
kereste hiába szobrok márványtekintetét;
vizsgált kőnyomatokat, enciklopédiákat, atlaszokat,
látta mindazt, amit emberek látnak,
halált, szürke hajnalt, pusztát,
hunyorgó csillagot,
és nem látott semmit, vagy szinte semmit,
csupán egy Buenos Aires-i lány arcát,
egy arcot, melynek nincs szüksége, hogy emlékezzenek rá.
Ó, Borges sorsa,
tán nem különösebb a tiednél.
Bogotá, 1963
Asztalos Lajos fordítása
ADAM CAST FORTH
Volt-e a Kert, vagy álom szállt a Kertre?

A homályban ez a kérdés tolult
ajkamra, vigaszul: a nyomorult
Ádám valaha nagyúr lehetett-e?
nem volt más, csak csalóka szemfényvesztés,
Isten álma. Immár a fényes Éden
megfakult fajunk emlékezetében,
de én tudom, hogy volt, s örökre lesz, és
ha nem is nekem. Az én büntetésem
e megrögzött föld és vérfertezésben
sarjadt Káin-Ábel-háborúsága.
De mégis csak nagy dolog volt szeretni,
boldognak lenni, lábunkat betenni
az élő Kertbe, csak egy napra bárha.
EGY PÉNZDARABHOZ
[A UNA MONEDA]
Hideg, viharos éj volt, mikor Montevideóból kihajóztam

Mikor a Dombot megkerültem,
a hajóhídról egy pénzdarabot
vetettem a vízbe, megcsillant, és a sáros habokba merült,
fényholmit, melyet elragadott az idő s a sötétség.
Éreztem, hogy ez már megmásíthatatlan,
hogy hozzátettem a bolygó történetéhez
kér párhuzamos sort, folyamatost, tán végtelent:
a magam szorongásból, szerelemből, céltalan hányattatásból
szőtt sorsát, s azét a fémkorongét,
melyet a hullámok a lágy mélységnek adtak,
vagy a szászok és vikingek hulladékát
még egyre rágó távoli tengereknek.
Virrasztásom és álmom minden pillanatához
a vak pénzdarabé kötődik.
Olykor furdal a lélek,
és olykor irigyellek,
hogy, mint mi, az idő labirintusában
vagy, s nem tudod, hogy ott vagy.
ÚJABB KÖLTEMÉNY AZ AJÁNDÉKOKRÓL

[OTRO POEMA DE LOS DONES]
Köszönetet szeretnék mondani

az okok és okozatok isteni labirintusának
a változatos teremtményekért,
melyek benépesítik e különös világot,
az értelemért, mely örökösen
a labirintus térképéről álmodik,
Heléna arcáért és Odüsszeusz kitartásáért,
a szerelemért, amiben úgy látunk másokat,
ahogy az istenség láthatja őket,
a kemény gyémántért és a lágy vizért,
az algebra pontos kristálypalotájáért,
Angelus Silesius misztikus érméiért,
Schopenhauerért,
aki talán ismerte a világ megfejtését,
a tűz lobogásáért,
amit emberfia nem nézhet ősi borzongás nélkül,
a kaobafáért, a cédrusért és a szantálért,
a kenyérért és a sóért,
a rózsa rejtélyéért,
amely színt termel, bár sose látott színt,
1955 néhány napjáért és esteléért,
a durva pásztorért, aki a síkon
terelgeti a barmokat s a hajnalt,
a montevideói reggelért,
a barátság művészetéért,
Szókratész utolsó napjáért,
a szavakért, amiket
két kereszt között
válthattak egy alkonyon,
az Iszlám álmáért, amely ezer és egy
éjszakán át kitartott,
s azért a másik álomért, amely a poklot,
a tisztítótűz tornyait
s a diadalmas mennyeket bejárta,
Swedenborgért,
aki az angyalokkal társalgott London utcáin,
a bennem találkozó
ősi titkos folyamokért,
a nyelvért, amelyet századokkal ezelőtt beszéltem Northumbriában,
a szászok kardjáért és hárfájáért,
a tengerért, ezért a tündöklő pusztaságért,
amely ismeretlen dolgok titkos jegye
s a vikingek sírfelirata,
az angol szavak zenéjéért,
és a német szavak zenéjéért,
az aranyért, mely felragyog a versben,
a tél eposzáért,
egy sose olvasott könyv címéért: Gesta Dei per Francos,
a madárnál ártatlanabb Verlaine-ért,
a kristály prizmáért és a bronz nehezékért,
a tigris csíkjaiért,
San Francisco és Manhattan égbenyúló tornyaiért,
a texasi reggelért,
a sevillaiért, aki az Erkölcsi Levél-t szerezte,
s akinek, óhajtása szerint, nem ismerjük a nevét,
a córdobai Senecáért és Lucanusért,
akik a spanyol nyelv előtt
megírták az egész spanyol irodalmat,
a sakk bizarr geometriájáért,
Zénón teknőcéért és Royce atlaszáért,
az eukaliptuszfa orvosság-szagáért,
a nyelvért, amely bölcsességet tud tettetni,
a felejtésért, amely eltörli vagy megmásítja a múltat,
szokásainkért,
melyek megkettőznek és igazolnak minket, mint a tükör,
a reggelért, amely a kezdet igézetével kecsegtet,
az éjszaka sötétségéért és asztronómiájáért,
a többiek bátorságáért és boldogságáért,
a jázminokban vagy egy régi kardban
hirtelen megérzett hazáért,
Whitmanért és Szent Ferencért, akik már megírták a költeményt,
a tényért, hogy a költészet kimeríthetetlen
és elvegyül a teremtmények összességével
és sosem fog eljutni utolsó soráig
és minden ember számára más,
Frances Haslamért, aki bocsánatot kért fiaitól,
hogy oly sokára hal meg,
az álmot megelőző percekért,
az álomért és a halálért,
ezekért a titkos kincsekért,
a meghitt ajándékokért, amiket nem is említek,
a zenéért, mely az idő titokzatos alakja.
JUNÍN
Én én vagyok, de én vagyok a más is,
a holt, ki egy véremmel és nevemmel;
vagyok e kósza úr, s vagyok az ember,
ki feltartotta a puszták dzsidáit.
Nem voltam itt, s visszatérek Junínba,
Borges-ős, a te Junínodba. Hallod,
árnyék vagy hamu, ezt a csonka hangot,
vagy belefojtod mély bronz álmaidba?
Tán az én hiú szememmel szemléled
katonáid Junínját, ezt az époszt,
a fát, amit ültettél, a vidéket,
s benn a népséget, a rabolva tékozt.
Némi bánattal enyhített rideg vér -
ki mondja meg, milyen voltál s ki lettél?
Junín, 1966
1649 EGY REGGELE

[UNA MAŃANA DE 1649]
Megy népe között Carlos. Jobbra-balra

tekint. Elhárítja, hogy támogassák
a kíséret tagjai. A hazugság
nyűgétől örökre megszabadulva
megy: nem a feledésbe - a halálba.
Tudja, hogy király. Várják fegyverekkel;
iszonyatosan valódi a reggel.
Nem fél. Rég megtanította a kártya,
hogy állandóan közönyös legyen.
Több csepp nem fér élete poharába;
hogy vesztőhelyen áll, érdektelen.
Méltóságteljes. Neki nem Bírája
a hadbíró. Szalutál könnyeden
és mosolyog. Már annyiszor csinálta.
BUENOS AIRES
A város mintha csődtörténetem

s megaláztatásaim tere lenne;
e házban ért utol a naplemente
s e téren vártam feleslegesen.
Itt történtek meg az összekuszált
múlt s a világos jelen átlagos
ügyei, és lábam itt rója most
követhetetlen labirintusát.
Itt reméli a hamuszínű este,
hogy a reggel új gyümölcsöt terem;
itt tűnik majd el, összekeveredve
a végső árnnyal árnyam, könnyeden.
Nem szerelem - rettegés köt ide;
talán ezért szeretem ennyire.
A TŐR
[EL PUŃAL]
Margarita Bungénak
A fiókomban van egy tőr.

Toledóban kovácsolták, a múlt század végén; Luis Melián Lafinur adta az apámnak,
az meg magával hozta Uruguayból, Evaristo Carriego is többször a kezébe fogta.
Aki meglátja, az biztosan el is játszik vele; látszik, hogy már régóta kereste:
a keze mohón ragadja meg a szunnyadó markolatot; az engedelmes-hatalmas penge
pontosan illeszkedik bele a hüvelybe.
De a tőr mást akar.
Nem csak amolyan egyszerű fém-szerkezet: egy bizonyos célra találták ki és

készítették el, valahogy örök: ez az a tőr, mellyel tegnap este Tacuarembóban
megöltek valakit, ez a tőr, mellyel megölték Caesart. Ölni akar, vért akar
ontani.
Az íróasztalom fiókjában, fogalmazványok és levelek közt a tőr egyre csak

álmodik: egyszerű tigris-álmot; és a kéz, ha megfogja, fellelkesül, mert
fellelkesül a fém: érzi, hogy ha valaki megfogja, abban felébred a gyilkos, a
gyilkos, akinek szánták.
Néha sajnálom. Mennyi keménység, mennyi hit, mennyi békés, mennyi ártatlan gőg;
az évek meg csak múlnak, hasztalan.
A HALOTT VAGÁNYOK
[LOS COMPADRITOS MUERTOS]
A nagycsarnok falának dőlve vállal

a Paseo de Julio-i árnyak
örökké testvér-árnyakkal vitáznak,
vagy épp az éhség nőstényfarkasával.
Amikor a lemenő nap kiélez
minden árnyékot a külvárosokban,
visszatérnek, végzetesen, halottan
az alkonyhoz, a kurvákhoz, a késhez.
Itt élnek még kocsmai történetekben;
járásmódokban; ahogy bongva, halkan
peng még egy húr; arcokban; füttyszavakban;
kis dolgokban és kétes sikerekben.
Szőlőlugasok otthonos terében,
amikor egy kéz gitárt hangol éppen.

------------------------------------
------------------------------------
Hat húrra
[Para las seis cuerdas (1965)]
KÉT FIVÉR MILONGÁJA

[MILONGA DE DOS HERMANOS]
Gitár szóljon, és dal zengjen

rég letűnt késcsillogásról,
kockázásról és alsósról,
kupákról, lóversenyekről,
costa bravai seregről
s Camino de las Tropasról.
Lássunk egy régi mesét, hogy

megérthessék a gyengébbek;
meg nem alkuszik a végzet
- ezért senki meg ne feddje -,
na, érzem már, hogy ma este
Délről jönnek az emlékek.
Nos, urak, élt két Iberra,

két híresen kemény ember,
elsők harcban, szerelemben:
a két halált megvető,
félelmetes késelő;
s most mindkettő ott hever, lenn.
Három dolog van, mi megront:

a kapzsiság, a kevélység,
meg a hírnév, a dicsőség,
ha az ember él-hal érte -
Juan Ibarra hát megérte:
mindenhol öccsét körözték.
S mikor belátta, hogy öccse,

magasan fölötte szárnyal,
nem bírta tovább cérnával
és csapdába csalta ott lenn -
a Costa Brava negyedben
végzett vele pisztolyával.
Késlekedés és sietség
nélkül a sínre fektette,
hogy elüsse a vonat.
Az öcs fej nélkül maradt,
s bátyja ezt épp így tervezte.
Hát így szól ez a történet

legjobb tudásom szerint;
Káin megöli megint
Ábelt - s ez nem ér már véget.
JACINTO CHICLANA MILONGÁJA

[MILONGA DE JACINTO CHICLANA]
Emlékszem. Balvanerában
volt, réges-rég, éjszaka.
Beszélgettünk, s elhangzott egy
név: Jacinto Chiclana.
Volt még szó utcasarokról,

s megemlítődött egy kés;
évek távolából látszik
a villanó késelés.
Ki tudja, miért keres

engem e név égre-földre?
Tudni szeretném, milyen volt
maga a név viselője.
Magas, talpig úriember

- így látom -, igen kimért;
képes uralkodni hangján
s kockáztatni életét.
Még szilárdabb léptű férfit

előtte a föld nem termett;
senki sem ismerte jobban
a háborút s a szerelmet.
Kert és patio fölött
a balvanerai tornyok,
és a véletlen halál, mely
egy utcasarkon rárontott.
Arcokat nem, ámde látok

sárga utcafény alatt
egy késkígyót, s hogy két ember
vagy két árnyék összecsap.
Tán abban a pillanatban,

amikor a késbe dőlt,
arra gondolt, hogy egy férfi
nem húzhatja az időt.
Csak Isten ismerheti

hűséges természetét;
én csak azt énekelem meg,
mit jelent nekem a név.
Van egyvalami a földön,

mit nem bánunk meg soha:
mégpedig, ha életünkben
bátrak voltunk valaha.
Megéri bátornak lenni,

nincs remény, mely hiú volna;
ezért hát szóljon Jacinto
Chiclanáért e milonga.
ALBORNOZ MILONGÁJA
[MILONGA DE ALBORNOZ]
Kiszámolta a napot már,

már az óráról is döntött
Az, ki dolgában nem ismer
se utóbbot, se előbböt.
Megy hát Albornoz, dudolgat

Entre Ríos-i milongát,
széles nagy kalpagja alól
nézi, mit e hajnalon lát,
nézi ezt az ezernyolcszáz-

kilencvenes mái hajnalt:
lent a Retiro lapályán
vége-hossza nincs a dalnak,
csóknak, hajnali zsugáknak,

s nagy balhéknak a zsarukkal,
itteniekkel meg annyi
koszos jöttment pereputtyal.
Vesztére esküdt a környék

minden kis és nagy zsiványa,
s most a Dél egy utcasarkán
áll, egy kurta késre várva.
Nem is egy kés az, de három,

mielőtt még a nap felkel,
már itt vannak, s mit tehetne,
ellenáll, ha tud, az ember.
De egy arcizma se rándult,

mikor átjárta a penge;
úgy halt meg Alejo Albornoz,
mintha oda se figyelne.
Hiszem, örülne, ha tudná,

hogy itt milongába szedték
legendáját. Az idő, az
csak feledés és csak emlék.
MANUEL FLORES MILONGÁJA

[MILONGA DE MANUEL FLORES]
Manuel Flores halni megy.

Nem éppen világ csodája,
a halál régi szokás,
oly sokunk makacs szokása.
Mégis fáj, hogy életem

közeleg immár a véghez,
hisz oly örökösnek indult,
oly otthonos, olyan édes.
Nézem a kezemet reggel,

rajt az eret kanyarogva,
olyan ámuldozva nézem,
mintha nem az enyém volna.
Holnap eljön a golyó,

s a feledés vele együtt.
Megmondta Merlin, a mágus;
meghalunk, mert megszülettünk.
Szemeim mi mindent láttak,

míg bokros utam követtem!
Ki tudja, mit fognak látni,
ha Krisztus ítél fölöttem.
Manuel Flores halni megy.

Nem éppen világ csodája,
a halál régi szokás,
oly sokunk makacs szokása.

------------------------------------
A homály dicsérete
[Elogio de la sombra (1969)]
JAMES JOYCE
Az ember egy napja magába foglal

minden napot, az elképzelhetetlen
első naptól, mikor egy szörnyü Isten
számolt minden halálokkal s napokkal,
ama másikig, hol földi időnk
folyója forrásához tér pihenni,
az Örökhöz, mely a jelent jelenti,
a jövőt, a mát, mely most rám köszönt.
Hajnal és éj között itt az egész
világtörténet. Éjszakámban ott van
a héber útja, Karthágó romokban,
minden Pokol és Megdicsőülés.
Adj, Uram, annyi erőt s annyi kedvet,
hogy e nap csúcsáig fölemelkedjek.
Cambridge, 1968
THE UNENDING GIFT
A festő egy képet ígért nekünk.
Ma itt New Englandben ért a halálhíre. Megint azt a szomorúságot éreztem, ami
mindmáig elfog, ha elgondolom, hogy ugyanabból az anyagból vagyunk, mint
álmaink. Őrá gondoltam és a képre: hogy már mindkettő elveszett.
(Csak az isteneknek lenne szabad ígérniük, mert ők halhatatlanok.)
Arra a kiszemelt helyre gondoltam, amelyet a kép már sosem fog elfoglalni.
Aztán meg arra: ha itt volna, az évek során nem lenne más, csak még egy a többi
között, még egy dolog, a ház hívságainak és megszokásainak egyike, de így
határtalan lett és múlhatatlan, bármilyen alakot ölthet és bármilyen színt,
nincs kötve egyikhez se.
Valamiképpen létezik. Élni és növekedni fog, mint valami zene, s most már
mindvégig itt marad velem. Köszönöm, Jorge Larco.
(Az embereknek is szabad ígérniük, mert az ígéretben van valami, ami

halhatatlan.)
LABIRINTUS
[LABERINTO]
Bent rekedtél. Nem lesz ajtó soha.

Ez az erőd a világegyetem,
nem szimmetrikus, nincs szabálya, sem
titkos középpontja, külső fala.
Hogy kemény utad véget ér, ne várd,
mivel konokul kettéágazik,
aztán konokul kettéágazik
megint. Vasból van sorsod és bírád.
Ne reméld, hogy a bika, aki ember,
s kitől e végtelen kőrengeteg
megtanulta, hogy mi a rettenet,
megrohamoz elsöprő lendülettel.
Nincs. Semmit ne várj. A fenevadat sem
ebben a feketedő szürkületben.
A LABIRINTUS
[EL LABERINTO]
Még Zeusz sem ismerné ki magát

az én helyemben, e kőrengetegben.
Hogy ki mindenki voltam, elfeledtem;
sorsom, hogy sivár falak közt utált
utam rójam. Egyenes folyosók,
amik idővel kör alakúakká
görbülnek. Kőből néhány ócska korlát,
amiket a sok év elkoptatott.
Néhány félelmetes nyomot találtam
a sápadt porban. Konkáv délutánok
panaszos bőgést vagy rég elkiáltott
bőgés visszhangját sodorják utánam.
Tudom, az árnyékban vár Valaki,
e Hadészt alkotó hosszú magányok
elcsigázója, ki vérre sóvárog,
s ki halálom falánkan figyeli.
Keressük egymást. De jó volna, ha
a várakozás véget érne ma.
AZ ETNOGRÁFUS
[EL ETNÓGRAFO]
Texasban hallottam a történetet, de egy másik államban történt az eset. Egyetlen

szereplő van benne, bár minden történetnek ezernyi látható és láthatatlan, élő
és holt szereplője van. Fred Murdocknek hívták, ha nem tévedek. Magas, amerikai
fajta, szőkésbarna hajú, markáns arcú, szótlan férfi volt. Semmi eredeti nem
volt benne, még csak a fiatalokra jellemző csinált eredetiség sem. Tisztelettudó
természet lévén nem volt bizalmatlan se a könyvek, se a könyvek szerzői iránt.
Abban a korban volt, amikor a férfiember nem tudja még, hogy kicsoda, és
készséggel beleveti magát abba, amit a véletlen elé tár: a perzsa misztikába
vagy az ismeretlen eredetű magyar nyelvbe, a háborús kalandokba vagy az
algebrába, a puritanizmusba vagy épp a tobzódásba. Az egyetemen azt a tanácsot
kapta, hogy tanulmányozza a bennszülött nyelveket. Néhány nyugati törzsnél még
élnek ezoterikus rítusok; azt javasolta neki a tanára, egy idősebb férfi, hogy
költözzék egy időre egy rezervátumba, figyelje meg a rítusokat, és derítse ki,
mi az a titok, amit a varázslók átadnak a beavatottaknak. Visszatérése után ír
majd egy disszertációt, amit az intézet vezetősége bizonyára megjelentet.
Murdock kapva kapott az alkalmon. Egyik felmenője a nyugati határvidéken esett
el; a hajdani törzsi viszály most összekötő kapocs volt. Látta előre, nem
kétséges, hogy mennyi nehézség vár rá; el kell majd érnie, hogy befogadják a
vörös bőrűek. Belevágott a nagy kalandba. Jó két évig élt a prérin, hol
vályogfalak közt, hol a szabadban. Pirkadatkor kelt, sötétedéskor feküdt, s egy
idő után már nem a szülei nyelvén álmodott. Megszokta a nyers ízeket, fura
ruhákkal fedte a testét, elfeledte a barátait és a várost, és már másképp
gondolkozott, mint ahogy az esze engedte volna. A tanulás első hónapjai alatt
titokban jegyzeteket készített, de később megsemmisítette őket, talán azért,
hogy ne keltsen gyanút a többiekben, talán azért, mert már nem volt rá szüksége.
Egy előre kitűzött időpont után, ami lelki és testi gyakorlatok elvégzéséhez
kötődött, elrendelte a pap, hogy azontúl jegyezze meg az álmait, s másnap
hajnalban számoljon be neki róluk. Murdock megállapította, hogy a teliholdas
éjszakákon bölényekkel szokott álmodni. Ismétlődő álmait közölte a mesterével;
az végül megosztotta vele a titkos eszmét. Egy reggel, búcsúzás nélkül otthagyta
őket Murdock.
A városban sóvárogva gondolt a prérin töltött első estékre, ahol annak idején
sóvárogva gondolt a városra. Elment a professzorához, és közölte vele, hogy
tudja a titkot, de úgy döntött, nem fedi fel.
- Köti az esküje? - kérdezte a tanár.
- Nem ez az oka - felelte Murdock. - Tanultam valamit azon a távoli tájon, amit
nem tudok szavakba foglalni.
- Talán az angol nyelv az akadály? - tudakolta a beszélgetőtársa.
- Egyáltalán nem erről van szó, tanár úr. Most, hogy birtokában vagyok a
titoknak, száz különböző, sőt egymásnak ellentmondó módon meg tudnám fogalmazni.
Nem is tudom, hogy mondjam el, hogy mennyire csodás az a titok, és hogy én most
a tudományt, a mi tudományunkat már csak puszta léhaságnak tartom.
Egy kis szünet után így folytatta:
- Egyébként nem annyira a titok a fontos, mint a hozzá vezető utak. Azokon az
utakon pedig végig kell menni.
A professzor hűvösen válaszolt:
- Döntéséről tájékoztatni fogom a Tanácsot. Talán indiánok közt akar élni?
Murdock így felelt:
- Nem. Talán vissza se megyek a prérire. Amit az ottaniaktól tanultam, az

mindenütt és minden helyzetre érvényes.
Ez volt lényegében a beszélgetésük.
Fred megnősült, elvált, s ma a Yale-en könyvtáros.
A DOLGOK
[LAS COSAS]
Aprópénz, kulcskarika, sétapálca,

engedelmes zár és a kései
jegyzetek, miket megtekinteni
már nem marad időm, sakktábla, kártya,
gyűrött ibolya könyvlapok között:
egy feledhetetlen, elfeledett
délután emléke; a tükrözött,
vörösen izzó hajnali egek
csalóka visszfénye. Mennyi dolog -
reszelő, küszöb, atlasz, szeg, kupa,
hallgatag rabszolgák serény hada:
furán titokzatosak és vakok.
Túlélik majd minden földi nyomunk;
észre sem veszik, hogy már nem vagyunk.
PEDRO SALVADORES
Juan Murchisonnak
Történelmünk egyik legfurcsább és legszomorúbb eseményét akarom most - talán

elsőként - leírni. Az lesz a legjobb, gondolom, ha a lehető legkevesebbet
avatkozom az elbeszélésbe, és nem színezem ki és nem is toldom meg merész
feltételezésekkel.
Egy férfi, egy nő meg egy diktátor hatalmas árnyéka a három szereplő. A férfit
Pedro Salvadoresnek hívták; Acevedo nagyapám még találkozott vele, néhány nappal
vagy héttel a caserosi csata után. Pedro Salvadores, meglehet, nem különbözött
az átlagembertől, de alakját a sorsa és az idő eredetivé tette. Úriember
lehetett, mint sok kortársa. Volt (feltételezhetően) egy vidéki birtoka, és az
unitáriusok pártján állt. Planes volt a felesége vezetékneve; a Suipachán
laktak, nem messze a Temple utcai saroktól. A ház, ahol az események
lejátszódtak, bizonyára épp olyan volt, mint a többi épület: utcai bejárat,
kapualj, szélfogó ajtó, szobák, mély patiók. Egyik éjszaka, úgy 1842 táján,
Salvadoresék arra lettek figyelmesek, hogy a kövezetlen utcáról egyre erősebben
hallatszik be a lovak tompa dobogása, és hogy éljeneznek, szitkozódnak a
lovasok. A Mazorca[*] ezúttal nem kerülte ki őket. Óbégattak, majd az ajtót
verték, de míg kifordították a helyéből, Salvadoresnek sikerült arrébb lökni az
ebédlőasztalt, félrehúzni a szőnyeget és lemenekülni a pincébe. A felesége
visszatolta az asztalt a helyére. A banda benyomult a házba; Salvadoresért
jöttek. A felesége közölte velük, hogy a férje Montevideóba szökött. Nem hittek
neki; ostorral jól helybenhagyták, összetörték a világoskék szervízt, átkutatták
a házat, de az nem jutott eszükbe, hogy felhajtsák a szőnyeget. Éjfélkor
odébbálltak, de megfogadták, hogy még visszatérnek.
Ekkor kezdődik igazából Pedro Salvadores története. Kilenc évet élt a pincében.
Még ha gyakran elmondjuk is magunknak, hogy az év napokból áll, a nap pedig
órákból, meg hogy a kilenc esztendő valójában elvont fogalom és képtelen szám,
azért kegyetlen ez a történet. Gyanítom, hogy ott, a sötétben, melyhez
hozzászokott a szeme, Salvadores nem gondolt semmire, még csak gyűlölködésre se,
még csak a leselkedő veszélyre se. Egyszerűen csak ott volt, a pincében.
Fentről, a számára elérhetetlen világból csak visszhangok jutottak el hozzá:
felesége megszokott lépte, a kút és a vödör koppanása, a patióban súlyosan
kopogó eső hangja. Amúgy is minden nap akár az utolsó napja is lehetett.
A felesége apránként szélnek eresztette a cselédséget, mert még képesek lettek

volna elárulni őket. Az egész családnak azt mondta, hogy Uruguayban van a férje.
A katonaságnak varrt az asszony, abból éltek ketten. Az évek során két gyereket
szült; a családja megvetette, mert azt hitték, hogy szeretőt tart. Később, a
zsarnok bukása után térden állva kértek tőle bocsánatot.
Mi volt, ki volt Pedro Salvadores? Mi tartotta rabságban: a rettegés, a

szerelem, Buenos Aires láthatatlan jelenléte, végül talán már a megszokás? A
felesége nem akarta, hogy elhagyja, ezért mindenféle összeesküvésről meg
győzelmekről vitt neki homályos híreket. Salvadores talán gyáva volt, és a
felesége hűségesen titkolta, hogy tudja. Elképzelem, hogy él Salvadores a
pincében, talán gyertyája, talán könyve sincs. Álomba vonja a sötétség. Arról az
iszonyú éjszakáról álmodik először, amelyen a torkát keresték a tőrök, meg a
nyílt utcákról, a pusztaságról. Évek múltán már képtelen a menekülésre, és a
pincéről álmodik. Először üldözött, fenyegetett volt; később pedig - ezt sosem
fogjuk megtudni - odúba húzódott, békés állat vagy egyfajta sötét istenség.
És ez így ment 1852-ig, amikor egy nyári napon elmenekült Rosas. Akkor
Salvadores feljött a napfényre; a nagyapám beszélt vele. Elhízott, petyhüdt volt
a teste, viaszszínű a bőre, s nem tudott hangosan beszélni. Sosem kapta vissza a
kisajátított földjeit; azt hiszem, nagy szegénységben halt meg.
Mint mindenben, Pedro Salvadores sorsában is olyasminek a jelképét látjuk, amit

már-már értünk.
[*] J. M. Ortiz de Rosas diktátor (1793-1877) rettegett elnyomó szervezete. (A

ford.)
IZRAEL
[ISRAEL]
Egy ember, akit bezároltak és elvarázsoltak,

egy ember, akit arra ítéltek, hogy kígyóként
őrizze a bitang aranyat,
egy ember, akit arra ítéltek, hogy Shylock legyen,
egy ember, aki földig hajol
és tudja, hogy a Paradicsomban lakott,
egy öreg vak ember, akinek egy templom oszlopait
kell összetörnie,
egy arc, amelyet arra ítéltek, hogy álarc legyen,
egy ember, aki az emberek ellenére
Spinoza és Baal Shem és a Kabbala,
egy ember, aki maga a Könyv,
egy ajak, mely a mélységek legalján
a magasság igazságát dicsőíti,
egy ügyész vagy egy fogorvos,
aki Istennel társalkodik a hegyen,
egy ember, akit arra ítéltek, hogy a csúfság legyen,
a gyalázat, a zsidó,
egy megkövezett és megégetett
és halálos kamrákba fojtott ember,
egy ember, aki mégis halhatatlanságra tör,
s aki ma megtér a maga harcához,
a győzelem kitörő ragyogásához,
oly szépségesen, mint déli verőn az oroszlán.
1968. JÚNIUS
[JUNIO, 1968]
Az arany alkonyatban,
vagy ebben a nyugalomban, aminek
jelképe tán az arany alkonyat,
az ember könyveket rakosgat
az üresen várakozó polcokra,
érzi a pergamen, bőr és vászon szagát,
és azt a jóérzést, amit
már előre is nyújt a megszokás
s a rend ahogy kialakul.
Stevenson meg a másik skót, Andrew Lang
itt folytatja majd varázslatosan
a lassú vitát, amit félbeszakított
a tenger és a halál,
és Reyes is aligha tiltakozik
Vergilius szomszédsága ellen.
(A könyvtárrendezés
a kritika egyfajta csendes
és szerény művészete.)
Az ember, aki nem lát,
tudja, hogy sosem olvashatja többé
a kezébe került gyönyörű köteteket,
s nem segíthetnek neki már megírni
a könyvet, mely igazolása lenne,
de ezen a - talán - arany alkonyon
rámosolyog rendhagyó végzetére,
s azt a különös boldogságot érzi,
ami a szeretett régi dolgokból árad.
INVOKÁCIÓ JOYCE-HOZ
[INVOCACIÓN A JOYCE]
Szétszórva szétszórt városokban,

magányosan és sokan,
azt játszottuk, az első Ádám vagyunk,
aki a dolgoknak nevet adott.
Az éjszaka tágas lejtőségén,
mely a hajnallal határos,
szavakat kerestünk (emlékszem még)
a holdra, a halálra, a reggelre
s az ember más szokásaira.
Voltunk az imagizmus, a kubizmus,
titkos összejövetelek és szekták,
a hiszékeny egyetemek tiszteletének tárgyai.
Föltaláltuk a központozás hiányát,
a nagybetűk elhagyását,
az alexandriai könyvtárosok
galambot formázó strófáit.
Hamu, kezünk fáradsága
és izzó tűz - a hitünk.
Te kovácsoltál eközben
a száműzetés városaiban,
s száműzetésben, amely
gyűlölt s választott szerszámod volt,
művészeted fegyvere,
megalkottad merész labirintusaidat,
végtelenül kicsivé s véget nem érővé,
csodálatosan hitvánnyá
s a történelemnél népesebbé tetted őket.
Úgy halunk majd meg, hogy meg se láttuk
e kétlényegű szörnyet vagy a rózsát,
mely útvesztődben a középpont,
de őrzi még talizmánjait az emlékezet,
Vergilius-visszhangjait,
s így az éjjel utcáin ott maradnak
káprázatos poklaid,
sok mondatritmusod és metaforád,
árnyékod aranya.
Mit számít gyávaságunk, ha van e földön
akár csak egy ember derék,
mit számít a bánat, ha volt már az időben
valaki, ki boldognak mondta magát,
mit számít elveszett nemzedékem,
e homályos tükör,
ha könyveid igazolják őt.
Én - a mások vagyok. Mindazok, kiket
megszabadított megszállott szigorod.
Azok vagyok, akiket nem ismersz és megváltasz.
Ertl István fordítása
IZRAEL, 1969
[ISRAEL, 1969]
Féltem, hogy Izraelre most is

a nosztalgia alattomos szelídsége
lesked, amit a százados diaszporákban
halmoztak fel szomorú kincsül
a hitetlenek városainak zsidónegyedeiben,
a sztyeppi alkonyokon, az álmodozásban,
azoknak a nosztalgiája, akik Babilon
vizei mellett sóvárogtak utánad, Jeruzsálem.
Mi más is voltál, Izrael, mint ez a nosztalgia,
ez az üdvözülni-vágyás
az idő ingatag formái közt,
ősi varázs-könyved, liturgiáid,
Istenben való magányod?
Nem így lett. A világ legősibb nemzete
egyben a legfiatalabb is.
Nem a kertek, nem az arany vagy a semmittevés
kísértett téged, te végső
föld, hanem a keménység.
Izrael szavak nélkül is kimondta:
el fogod feledni, hogy ki vagy.
El fogod feledni a másikat, akit elhagytál.
El fogod feledni azt, aki voltál ama földeken,
melyek neked adták estéiket és reggeleiket,
s amelyeknek többé nem szolgálsz nosztalgiáddal.
El fogod feledni atyáid nyelvét, és megtanulod a Paradicsomét.
Izraeli leszel, és katona.
Mocsárra építesz, sivatagból raksz fel hazát.
Együtt dolgozva soselátott testvéreddel.
Egy dolgot megígérhetünk neked:
ott lesz a helyed a harcban.
A RITTER, TOD UND TEUFEL KÉT VÁLTOZATA

[DOS VERSIONES DE RITTER, TOD UND TEUFEL]
A képzeletbeli sisak alatt

arcéle zord s éppoly kérlelhetetlen,
mint oldalán a kard. Kopár ligetben
léptet rendíthetetlen a lovag.
Az aljas és szemérmetlen sereg
már körbefogta: bámul szolgaszemmel
az Ördög, kétfelől kígyók merednek,
s homokórával int az ősz Öreg.
Ki rád néz, tudja, vaslovag, tebenned
nincsen hely gáncsnak, sápadt félelemnek.
Sorsod kemény: parancsot és talán
sebet kell osztanod. Vitéz vagy, német,
s biztos lehetsz: méltó ellenfelének
fogad majd el az Ördög s a Halál.
II
Két út nyílik. Az egyiken a gőgös

vasember léptet, jó hitében bízva,
a világ veszedelmes erdejében,
a rémek közt, míg körben mozdulatlan
táncát járja az Ördög s a Halál;
a másik út rövid: enyém. Mely elmúlt
éjen vagy rég letűnt napon fedeztem
föl ezt a képzelt hőstörténetet,
a festő Dürer halhatatlan álmát,
a hőst s az árnyak rút seregletét,
kik lesnek rám, kutatnak s megtalálnak?
Nem a vitézt, engem szólít az ősz
öreg, kinek fején kígyók tanyáznak.
A le nem pergő óra nem a bajnok
örök percét, az én időmet méri.
Én leszek hamu s én leszek sötétség,
bár később indultam, mégis beérek
a végső révbe, míg te, ki nem is vagy,
te, egyenes kardú, derék levente,
tovább léptetsz a dermedt rengetegben,
tovább, amíg csak ember él a földön,
egykedvűen, képzelten, mindörökké.
Ertl István fordítása
TÖREDÉKEK EGY APOKRIF EVANGÉLIUMBÓL

[FRAGMENTOS DE UN EVANGELIO APÓCRIFO]
3. Szerencsétlenek a lelki szegények, mert a föld alatt is ugyanazok lesznek,

akik most a földön.
4. Szerencsétlenek a sírók, mert nyomorult szokássá vált bennük a sírás.
5. Szerencsések azok, akik tudják, hogy a szenvedés nem mennyei dicsőség.
6. Nem elég utolsónak lenni ahhoz, hogy egyszer elsők legyünk.

7. Boldog, aki nem ragaszkodik ahhoz, hogy igaza legyen, mert senkinek sincs
igaza, és mindenkinek igaza van.
8. Boldog, aki másoknak megbocsájt, és az is, aki megbocsájt magának.
9. Jó a jámboroknak, mert sose keverednek viszályba.
10. Jó azoknak, akik nem szomjazzák az igazságot, mert tudják, hogy kegyes vagy
kegyetlen sorsunk a véletlen műve, amely kifürkészhetetlen.
11. Szerencsések a könyörületesek, mert szerencséjük a könyörületesség

gyakorlásából ered, és nem a jutalom reményéből.
12. Szerencsések a tisztaszívűek, mert ők látják az Istent.
13. Jó azoknak, akik igazukért üldöztetést szenvednek, mert emberi sorsuknál

fontosabb nekik az igazság.
14. Senki se a föld sója, senki, élete egyetlen pillanatában sem az.
15. Csak gyulladjon fel a lámpafény, ha senki nem látja is. Isten meg fogja
látni.
16. Nincs az a parancsolat, amit meg ne lehetne szegni, az se, amit én hirdetek,
és az se, amit a próféták hirdettek.
17. Aki az igazáért ölt, vagy azért, amit az igazának érzett, nem vétkes.
18. Az emberek cselekedetei nem érdemelnek se poklot, se eget.
19. Ne gyűlöld ellenségeidet, mert ha így teszel, mindenképpen a rabja lész. A

gyűlöleted soha nem lehet jobb a békességednél.
20. Ha jobb kezed megsértene, bocsáss meg neki; te vagy a tested és te vagy a
lelked, és oly nehéz, ha nem lehetetlen, megvonni köztük a határt...
24. Az igazságot se vidd túlzásba; nincs ember, akinek egy nap leáldoztával ne
lett volna többször is oka hazudni.
25. Ne esküdj, mert minden esküvés dagályba fullad.
26. Állj ellen a gonosznak, de félelem és harag nélkül. Aki a jobb arcodat
megüti, odanyújthatod neki a másikat, csak félni ne félj tőle.
27. Nem bosszúról és bocsánatról beszélek; az egyetlen bosszú és az egyetlen

bocsánat a felejtés.
28. Ellenségeiddel jót tenni igazság műve is lehet, és nem is nehéz; de szeretni
őt az angyalok dolga és nem az embereké.
29. Ellenségeiddel jót tenni a legjobb módja annak, hogy hiúságodnak hízelegj.
30. Ne halmozz fel aranyat e földön, mert az arany a tétlenség atyja, az pedig a
szomorúságé és unalomé.
31. Gondold azt, hogy a többiek az igazak, és ők is lesznek azok; s akkor, ha

nem így lesz, nem te maradsz tévedésben.
32. Isten nagylelkűbb, mint az emberek, és más mértékkel fogja mérni őket.
33. Adj szentséget a kutyáknak, szórd gyöngyeid a disznók közé; fontos, hogy
adj.
34. A keresés öröméért keress, ne a megtalálásáért...

39. A kapu választ, nem az ember.
40. Ne gyümölcseiről ítéld meg a fát, se műveiről az embert; ezek rosszabbak is,
jobbak is lehetnek nála.
41. Semmi se épül sziklára, minden csak homokra épül, de a mi dolgunk úgy
építeni, mintha a homok szikla lenne...
47. Boldog a szegény, akiben nincsen keserűség, és a gazdag, akiben nem lakik
gőg.
48. Boldogok a bátrak, akik egy lélekkel tudják fogadni a vereséget és a pálmát.
49. Boldogok, akik emlékezetükben tartják Vergilius vagy Krisztus néhány szavát,
mert ezek fénybe borítják napjaikat.
50. Boldogok a szeretettek és a szeretők, mind pedig azok, akik meg tudnak lenni
szerelem nélkül.
51. Boldogok a boldogok.
LEGENDA
[LEYENDA]
Ábel halálát követően találkozott egyszer Ábel és Káin. A pusztaságban

gyalogoltak, s messziről felismerték egymást, mert mind a ketten roppant magas
termetűek voltak. A testvérpár leült a földre, tüzet rakott és evett.
Hallgattak, ahogy a nap vége felé hallgatni szokott a fáradt ember. Előbújt az
égen egy csillag, még nem volt neve. A lángok fényénél Káin észrevette Ábel
homlokán a kő nyomát, leejtette a kenyeret, amelyet épp a szájába készült venni,
és bocsánatot kért a bűnéért.
Ábel ezt felelte:
- Te öltél meg engem, vagy én öltelek meg téged? Már nem emlékszem; együtt
vagyunk, mint hajdan.
- Most már tudom, hogy valóban megbocsátottál - mondta Káin -, mert a felejtés
megbocsátás. Én is megpróbálok majd felejteni.
Ábel lassan felelte:
- Így igaz. Míg tart a lelkiismeret-furdalás, tart a bűn is.
IMA
[UNA ORACIÓN]
Ajkammal már ezerszer elmondtam és még el is fogom mondani a miatyánkot a hozzám

legközelebb álló két nyelven, pedig csak részben értem. Ma reggel, 1969. július
első napján egy személyes, nem örökbe kapott imát kísérelek meg elmondani.
Tudom, hogy emberfeletti őszinteség kell ehhez a vállalkozáshoz. Először is
nyilvánvaló, hogy tilos kérnem. Őrültség volna azt kérnem, hogy ne fedje
sötétség a szememet; ezernyi emberről tudok, aki lát, mégsem mondható
különösebben boldognak, becsületesnek vagy bölcsnek. Az idő folyamata okok és
okozatok láncolata, ezért ha bármilyen kegyet kér az ember, akár a legapróbbat
is, azt kéri, hogy szakadjon el a vastörvényű lánc egyik szeme, azt kéri, hogy
máris legyen szakadt az a szem. Ekkora csodára senki sem méltó. Nem
könyöröghetek bűneim bocsánatáért sem; a megbocsátás más műve, magamat csak én
üdvözíthetem. A megbocsátás a sértettet tisztítja meg, nem a sértőt, azt szinte
nem is érinti. Lehet, hogy ábránd, hogy szabad az akaratom, de én tudok - vagy
azt álmodom, hogy tudok - adni. Tudok bátorságot adni, bár én híján vagyok;
tudok reményt adni, bár nincs bennem belőle; tudok tudásvágyat kelteni, bár
magam alig értem vagy sejtem, hogy mi az. Inkább barátként, mint költőként
akarok fennmaradni; úgy, hogyha valaki elmond Dunbartól vagy Frosttól egy
kádenciát, vagy attól, aki éjfélkor látta a vérző fát, a Keresztet, akkor az
arra gondoljon, hogy azt először az én számból hallotta. Semmi más nem fontos
nekem; remélem, nem késik soká a felejtés. Nem ismerjük a világegyetem célját,
de azt tudjuk, hogy a tiszta gondolkodás és az igazságos cselekedet segíti a
céljait, még ha azok sosem tárulnak is fel előttünk.
Mindenestül meg akarok halni; ezzel a társsal, a testemmel együtt meg akarok
halni.
HIS END AND HIS BEGINNING
A haláltusa után magára maradt, egymagára, összetörten és kivetetten, s álomba

zuhant. Mikor felébredt, a mindennapok és a megszokott helyek várták;
elgondolta, hogy nem fog sokat töprengeni az előző éjszakán, és elhatározásától
felbátorodva, ráérősen felöltözött. A hivatalban tűrhetően elvégezte a munkáját,
bár az volt az érzése, hogy (ettől szoktunk elfáradni) olyasmit végez el újra,
amivel egyszer már elkészült. Az volt a benyomása, hogy a társai elfordítják a
tekintetüket; talán már tudták, hogy meghalt. Azon az éjszakán kezdődtek a
rémálmok; semmiféle emlék nem maradt utánuk, csak a félelem, hogy visszatérnek.
Idővel elhatalmasodott rajta a félelem; beférkőzött közé és a megírandó oldal
vagy az épp olvasott könyv közé. Nyüzsögtek, hemzsegtek a betűk; eltünedeztek az
arcok, az ismerős arcok; lassan elhagyták a tárgyak, az emberek. Az elméje
őrjöngő makacssággal igyekezett megkapaszkodni a változó formákban.
Bármilyen különös is, de sosem sejtette az igazságot; az hirtelen világosodott

meg előtte. Rájött, hogy nem tudja felidézni álmai képeit, hangjait, színeit;
nem volt se kép, se szín, se hang, s az álmok sem álmok voltak. Mindaz az ő
valósága volt, a némaságon, a látomáson, tehát az emlékezeten túli valóság. Ez
még jobban megdöbbentette, mint az, hogy amióta meghalt, badar képek örvényében
viaskodott. Hangok helyett visszhangot hallott; arcok helyett álarcot látott;
kézujjai puszta árnyak voltak, nem kétséges, homályos, üres, de ezért ismerős,
kedves árnyak.
Ekkor valahogy megérezte, hogy mindazt maga mögött kell hagynia; most már ehhez
az új világhoz tartozik, melytől idegen a múlt, a jelen és a jövő. Apránként
körbefonta ez a világ. Sok kínt állt ki, bejárta a kétségbeesés és a magány
tájait. Kegyetlen volt a zarándoklás, mert túllépett minden korábbi érzékelésén,
emlékén és reményén. Újdonságukból és pompájukból eredt minden rettegés. Akkorra
már kiérdemelte a Kegyelmet: halála óta mindvégig a mennyben volt.
A HOMÁLY DICSÉRETE
[ELOGIO DE LA SOMBRA]
Az öregség (mások nevezik így)

boldogságunk évada is lehet.
A vadállat halott, vagy majdnem az.
Marad az ember és a lelke.
Így élek homályosan csillogó formák között,
ez még nem a teljes sötétség.
Buenos Aires,
mely rég külvárosokra szakadozva
nyúlt a végtelen préribe,
megint csak a Recoleta lett, a Retiro,
az Once bizonytalan utcái,
azok a düledező öreg házak,
amiket még most is Délnek nevezünk.
Hosszú életem során körülvett a dolgok sokasága,
Abdérai Démokritosz kiszúrta a szemét, hogy eszmélkedjen,
az én Démokritoszom az idő lett.
Nem bántó ez a félhomály,
mintha egy enyhe lejtőn csordogálna,
akár az örökkévalóság.
Barátaim elvesztették az arcukat,
de a nők most is olyanok, mint annyi év előtt,
nem tudom, megváltozott-e ez az utcasarok,
s a könyvek lapjain nem állnak betűk.
Mindettől megszállhatna a rémület,
de szelídnek érzem, mint egy hazatérést.
Szövegek nemzedékei születtek e földre,
és én csak néhányat olvastam közülük,
s ezeket olvasom emlékezetben újra,
olvasom és alakítgatom.
Délről, keletről, északról, nyugatról
összefutnak az utak, amik elvezettek
magam titkos középpontjához.
Ezek az utak léptek voltak és léptek visszhangjai,
nők, férfiak, haláltusák, feltámadások,
nappalok és éjszakák,
álmok és félálmok,
a tegnapnak, a világ minden tegnapjának
minden legkisebb mozzanata,
a Dán erős kardja és a Perzsa holdja,
a holtak tettei,
a viszonzott szerelem, a szavak,
Emerson és a hó, s még annyi minden.
Most már elfeledhetem őket. Magam középpontjához érkezem,
a magam algebrájához és kulcsához,
a magam tükréhez.
Rövidesen megtudom, ki vagyok.

------------------------------------
------------------------------------
A tigrisek aranya
[El oro de los tigres (1972)]
TANKÁK
[TANKAS]
Részletek
3/ A ritka váza,
a kard, mely egykor kard volt
mások kezében,
a holdvilág az utcán -
mondd meg, nem épp elég ez?
4/ A holdsugárban
fekete-sárga tigris
karmait nézi.
Nem tudja, hogy ma reggel
szétszaggattak egy embert.
6/ Nem estem el, mint

oly sokan őseim közt,
a csatatéren.
Szótagokat számlálok
a meddő éjszakában.
APRÓPÉNZ
[QUINCE MONEDAS]
Részletek
SIVATAG [El desierto]
Időtlen tér.
A hold olyan színű, mint a homok.
Most, épp ebben a pillanatban
halnak meg Metaurónál és Tannenbergnél a férfiak.
ESIK [Llueve]
Mily tegnapban, mily karthágói kertben

hull most ugyanez az eső?
KIS KÖLTŐ [Un poeta menor]
A vége úgyis a felejtés.

Én hamarabb elértem.
GENEZIS, 4. 8. [Génesis, 4. 8.]
Az ősi sivatagban történt.

Két kar elhajított egy nagy követ.
Nem volt kiáltás. Csak a vér.
Csak legeslegelőször a halál.
Már nem tudom, Káin volt-e vagy Ábel.
MIGUEL DE CERVANTES
Rossz csillagok és jó csillagok

őrködtek genezisem éjszakáján,
az utóbbiaknak köszönöm a börtönt,
hol megálmodtam Don Quijotét.
MACBETH
Tetteink csak mennek a maguk útján,

melynek nincs soha vége.
Leszúrtam a királyt, hogy Shakespeare
kitervelje tragédiáját.
MÁTÉ, 27. 9. [Mateo, 27, 9.]
Nyitott markomba hullott a dénárja.

Nem bírtam el, leejtettem a földre,
bár nem is volt nehéz. Minden hiába.
Még huszonkilenc hátra van - közölte.
SUSANA BOMBAL
Gőgös-sudár fölénnyel jár az estén

a szűz kertben, a visszahozhatatlan,
tiszta pillanat éles sugarában,
amit e kert vetít ránk és a néma,
mély látomás. Itt és most látom őt,
de látom ott is, a káldeai
Ur város réges-régi alkonyában,
vagy ahogy lassan lépked lefelé egy
templom lépcsőin, mely beláthatatlan
porrá omlott, s valaha büszke kő volt,
vagy ahogy egy más földrészen betűzi
a csillagok mágikus jeleit,
vagy egy rózsára hajlik Angliában.
Ott van ő, ahol a zene, a gyöngéd
égben, a görög hexaméterekben,
magányunkban, mely egyre őt kutatja,
a forrásvíz tükrében, az idő
márványában, egy kivont kard vasában,
egy kertekre és alkonyokra nyíló
terasz hosszantartó tündökletében.
S a mítoszok és álarcok mögött

a lelke, e magányos.
Buenos Aires, 1970. november 3.
A VAK (I)
[EL CIEGO (I)]
Mariana Grondonának
Elzártak a földi sokféleségtől,

az arcoktól, mik tán még itt maradtak,
a szomszéd utcáktól, mik messze vannak,
a homorú, rég oly mélységes égtől.
A könyvekből az marad, mit az emlék,
ez a másforma feledés megóvott,
mely forma csak, tartalma elmosódott,
és nem őriz mást, csak a puszta címkét.
Minden gödör rám les. Ha lépek egyet,
már esés fenyeget. Egy álmatagra
vált időnek lettem mihaszna rabja,
kit hajnal, alkony többé nem kecsegtet.
Éjszaka van. Nincs senki más. A versben
kell, hogy sivár világom megteremtsem.
ON HIS BLINDNESS
Már méltatlan vagyok a csillagokra,

a mély kékséget átszelő madárra,
e szóhalmazra, mely csak variálja
az ábécét, s mit más szerkeszt sorokba,
a homályos márványra, az alig
kivehető rózsára, a remegve
vibráló vörösarany tömegekre,
melyek elvesztették kontúrjaik,
de nem a homályba hajnalokat
s tengert nyitó Éjre, az Ezeregyre,
sem Walt Whitmanre, aki megnevezte
a teremtményeket a hold alatt,
s a feledés fehér foltjára sem, se
a nem hívott, de remélt szerelemre.
DOLGOK
[COSAS]
A kallódó kötet, mit valaki

egyszer a könyvespolc mélyére rejtett,
s lassan betemeti a napok, éjek
csöndben szállongó pora. A szidóni
horgony, amely mélyre süllyedt a brit
tengerek vak és süppeteg iszapján.
A senkit vissza nem verő tükör
egy régóta lakatlan ház falán.
A körömreszeléknyi nyom utánunk,
idők, terek elhagyott útjain.
Shakespeare kibetűzhetetlen pora.
A felhő folyton változó alakja.
A rózsa tünékeny szimmetriája,
ahogy egyszer véletlenül a gyermek
kaleidoszkópjának tükrébe villant.
Argosz evezői, az ős-hajó.
A lábnyomok a homokban, miket
álmatag végzettel elmos a hullám.
Turner színei, mikor már kihúnynak
a képtár szűk folyosóin a fények
s lépés se koppan az éjféli csöndben.
Az unt világtérkép túloldala.
A pókhálószál a piramison.
A vak kő és a fürkésző kezek.
A hajnal előtt látott kusza álom,
amit a napvilágnál elfelejtünk.
Finnsburh eposzának eleje s vége,
ma egy-két szórvány vas verssor csupán,
nem morzsolhatták szét a századok.
A fordított betűk az itatóson.
A teknőc a ciszterna fenekén.
Amit sose látni. Az unikornis
másik szarva. A Háromság az Egyben.
A háromszögletű korong. Az illó
pillanat, melyben az éleai
mozdulatlan nyila a célba röppen.
Préselt virág Bécquer két lapja közt.
Az időben megálló órainga.
Odinnak a fába vágott vasa.
A fölvágatlan lapok szövege.
A dübörgő lovasroham Junínnál,
melynek visszhangja mintha furcsa módon
ma is szólna, s része a szövevénynek.
Sarmiento árnya a járdaszélen.
A pásztor-hallotta hang a hegyekben.
A fehérlő csontváz a sivatagban.
A golyó, mely Borges-ősöm megölte.
A tapéta túlsó fele. A dolgok,
amiket csak Berkeley Istene lát.
FENYEGETŐ VESZÉLY
[EL AMENAZADO]
Ez a szerelem. Vagy elrejtőzöm előle, vagy elszököm.
Akár egy lázálomban, úgy nőnek köröttem a börtön falai. Gyönyörű álarca
megváltozott, de mint mindig, most is az egyetlen. Mit érek talizmánjaimmal: a
rímes gyakorlattal, a hevenyészett műveltséggel, inaskodásommal a nyelvben,
amelyen a zordon Észak énekli meg tengereit és kardjait, a barátság derűjével, a
Könyvtár folyosóival, az egyszerű dolgokkal, a szokásaimmal, anyám ma is ifjú
szeretetével, halott őseim katonás árnyaival, az időtlen éjszakával, az álom
ízeivel?
Időm mértéke már csak ez a veled vagy ez a nélküled.
A korsó már eltörik a kúton, az ember már felriad a madarak énekére, már nem
látszanak az ablakon kinézők, de a sötétség sem hozott enyhületet. Tudom jól, ez
a szerelem: az aggódás és a megkönnyebbülés, hogy hallom-e vagy nem hallom a
hangod, a remény és az emlék, a változékonyság borzalmában élni.
A szerelem ez, mitológiáival és hiábavaló kis varázslataival.
Van egy utcasarok, ahol nem merek befordulni.
Hadseregek, kósza hordák lesnek rám.
(Ez a lakás nem is létezik, hiszen ő sose látta.)
Egy nő neve árulkodik rólam.
Egy nő fájdítja minden porcikámat.
A GAUCSÓ
[EL GAUCHO]
Már-már titokzatos, elemi, tág

síkságról jött, a hetedik határból,
masszív lasszója lenyűgözte bárhol
a sötét nyakszirtű, masszív bikát.
Küzdött a spanyollal, az indiánnal,

kártyázás, kockázás közben megölték;
harcolt valami zavaros hazáért,
s veszítvén mindent elvesztett, ezáltal.
Most az idő és a bolygók pora;
nevek nem maradnak, de él a név.
Eleven sokaság volt valaha,
mára megdermedt irodalmi kép.
Őrmester volt, önkéntes, bandita.

Átjutott az Andok túloldalára.
Urquiza vagy Rivera katonája -
mindegy. Keze által halt Laprida.
Istent nem ismert. Ősrégi hitüknek

alapja a virtus volt és a kés.
Nem kértek kegyelmet, sem fizetést;
és ezért a hitükért haltak, öltek.
Egy rangjelzés színe okozta vesztét

a felkelők között, rajtaütéskor;
nem tartott ő igényt semmire sem, még
a dicsőségre sem, mely lárma és por.
A fészer kimért homályában ő

álmodozik és teázik sötéten,
miközben Keleten, a szürke égen
a puszta hajnal fénye egyre nő.
Nem mondta: "gaucsó vagyok." Nem kívánta

mások sorsát, bár ő volt legalul.
Nálunk nem kevésbé tudatlanul
és magányosan lépett a halálba.
TE
[TÚ]
Csak egy ember született, csak egy ember halt meg széles e földön.
Az ellenkezőjét állítani merő statisztika, képtelen művelet.
Nem kevésbé képtelen, mint összeadni az eső szagát és a tegnapelőtt éjszaka

látott álmot.
Ez az ember Odüsszeusz, Ábel, Káin, az első, aki csillagképeket alkotott, az,

aki az első piramist emelte, aki a Változások könyvé-nek hexamétereit írta, a
kovács, aki rúnákat rótt Hengist kardjára, az íjász Einar Tamberskelver, Luis de
León, a könyvkereskedő, aki Samuel Johnsont nemzette, Voltaire kertésze, Darwin
a Beagle fedélzetén, egy zsidó a gázkamrában, s idővel te meg én.
Csak egy ember halt meg Trójában, a Metauronál, Hastingsnél, Austerlitznél,

Trafalgárnál és Gettysburgnél.
Egy ember halt meg az ispotályokban, a gályákon, a gyötrelmes magányban, az

unott vagy szerelmes nyoszolyákon.
Csak egy ember bámult bele a roppant hajnalokba.
Csak egy ember érezte szájpadlásán a víz frissességét, a gyümölcs és a hús ízét.
Az egyetlenről beszélek, az egyedüliről, aki mindig egymaga van.
Norman, Oklahoma
A MENNYISÉGEK VERSE
[POEMA DE LA CANTIDAD]
A messzi, magányos fényekkel izzó,

zord és puritán égre gondolok,
mit annyi éjen át bámult Emerson,
Concordja csikorgó havát tapodva.
Itt az égen töméntelen a csillag.
Töméntelen az ember. Madarak
és rovarok számtalan nemzedéke,
kígyófélék, csillagos jaguár,
összeszövődő s szétváló bozótok,
millió levél, kávé- és homokszem
telepszik a reggelre, létrehozva
mihaszna csöppnyi labirintusát.
Lehet, hogy lábunk alatt minden hangya
egyetlen Isten előtt, aki őket
is számba veszi, különös világa
jól kiszabott törvényei szerint.
Ha nem így volna, az egész mindenség
súlyos tévedés lenne, puszta káosz.
A víz és az ébenfa tükrei,
az álmokat felvillantó tükör,
az ázalagok, halak és korallok,
a teknőcök menete az időben,
egyetlen este fénybogarai,
az araukáriák dinasztiái,
egy könyvben a finommívű szedés,
mit az éj sem töröl el - éppolyan
személyesek s rejtélyesek, akár én,
kiben itt kavarognak. Hogy itélnék
a lepra vagy Caligula fölött?
San Pablo, 1970
AZ ŐRSZEM
[EL CENTINELA]
Belép a fény és én ráébredek magamra, itt van.

Azzal kezdi, hogy megmondja a nevét, amely (most már világos) az enyém.
Visszatérek az immár több mint hétszer tíz éve tartó szolgaságba.
Rámkényszeríti az emlékeit.
Rámkényszeríti a mindennapok nyomorát, az emberi sorsot.
Vén dajkája vagyok, elvárja. hogy megmossam a lábát.
Rámleselkedik a tükörben, a mahagónifában, a kirakatokban.
Volt egy-két nő, aki elutasította, s nekem osztoznom kell keserveiben.
Most ezt a verset diktálja nekem, amely sehogy se tetszik.
A makacs angolszász nyelvben való kínos inaskodásra készt.
Régholt katonák bálványimádó tiszteletére buzdít,
akikkel biztosan egy szót se tudnék váltani.
A lépcső legalsó fokán érzem, hogy itt áll mellettem.
Itt van a lépteimben, a hangomban.
Minden részletében irtózom tőle.
Örömmel nyilvánítom ki, hogy alig lát.
Kör alakú cellában vagyok, s a végtelen fal egyre közelebb jön.
Nem tudjuk becsapni egymást, de mind a ketten hazudunk.
Tulságosan is ismerjük egymást, elválhatatlan barátom.
Kiiszod poharamból a vizet, eleszed a kenyerem.
Az öngyilkosság útja, igaz, nyitva áll, de a teológusok
tanúsága szerint ama másik világ sötétségében is én leszek ott, magamra várva.
A SZOMORÚ FÉRFIHEZ
[AL TRISTE]
Nos hát, volt a szász makacs kardja, volt

vas verstana s Laertes száműzött
fiának oly sok szigete között
a tenger, volt az arany perzsa hold,
voltak a történelemben meg a
bölcseletben a vég nélküli kertek,
síri aranya az emlékezetnek
s az árnyékban a jázmin illata.
Mindez nem számít. A fegyelmezett
verspenzum nem menthet meg, sem az álom
vize, sem a csillag, mely pőre éjben
a pirkadatról megfeledkezett.
Szorongásod tárgya egyetlen asszony:
éppen olyan, mint a többi, de mégsem.
AZ ELSŐ MAGYAR KÖLTŐHÖZ

[AL PRIMER POETA DE HUNGRÍA]
E néked csak jövendő pillanatban,

mely annak is titok, kinek az izzó
planéták vagy a bikák jonhai
felfedik a jövő korok tilos
szerkezetét, mi sem lehetne könnyebb,
mint valamilyen lexikont felütni,
hogy megleljem neved, testvéri árny,
s megtudjam, mily folyókban tükröződött
arcod, mely mára por és hamu lett,
s mily kardok, mily bálványok és királyok,
végtelen alfölded mily fényei
kapatták hangod első énekedre.
Éjszakák s tengerek állnak közöttünk,
a századok nagy változásai,
és fajták, éghajlatok, birodalmak,
de valami megfoghatatlanul
összeköt, a szavak titkos szerelme,
hangok és jelképek e társasága.
Mint hajdanán az éleai íjász,
egy kósza estén valaki magában
egy árny-céltábla felé lődözi
egyre e képtelen nosztalgiát.
Mi ketten sosem találkozhatunk,
ó, ősöm, kihez el nem hat szavam.
Számodra gyönge visszhang sem vagyok,
magam számára szorongó titok,
varázslat és rettegés szigete,
amilyen talán mindig minden ember,
és te is voltál, más egek alatt.
A FOGADALOM
[LA PROMESA]
Pringlesben Isidro Lozano doktortól hallottam a történetet. Oly tömören adta

elő, hogy tudtam, hogy amint az várható volt, már sokszor elmondhatta; irodalom
elleni vétek volna egyetlen részletet is hozzáadni vagy módosítani.
"Az ezerkilencszázhúszas évek táján, itt történt az eset. Nem sokkal korábban
tértem vissza friss diplomásként Buenos Airesból. Egyik este hívattak a
kórházba. Kelletlenül felkeltem, felöltöztem, és átvágtam az elhagyatott téren.
Az ügyeletes szobában Eudoro Ribera doktor közölte velem, hogy a pártbizottság
egyik csibészét, Clemente Garayt szúrt hasi sebbel hozták be. Megvizsgáltuk;
mára már megedződtem, de akkor nagyon megrázott a kifordult belű ember látványa.
Csukva volt a szeme, nehezen lélegzett.
Így szólt Ribera doktor:
- Itt már nincs mit tenni, ifjú kollégám. Hagyjuk, hadd haljon meg ez a roncs.
Azt feleltem, hogy én jó hajnali kettőig meg vagyok fizetve, és megpróbálom

megmenteni. Ribera megrántotta a vállát; én pedig átmostam a beleket,
visszatettem a helyükre, és összevarrtam a sebet. Egyetlen jajszót sem
hallottam.
Másnap visszamentem. Nem halt meg a férfi; rám nézett, megszorította a kezemet,
s ezt mondta:
- Köszönet jár önnek, Riberának pedig az ezüstkés.
Mire kiengedték Garayt, Ribera már átköltözött Buenos Airesba.
Attól a naptól fogva minden évben egy kis bárányt kaptam a névnapomra. Negyven
körül aztán elmaradt az ajándék."

A DÖBBENET
[EL ESTUPOR]
Egy moróni lakos mondta el az esetet:
"Senki sem tudja pontosan, miért gyűlölte meg egymást Moritán és a Mulatt
Rivarola, méghozzá életre-halálra. Mindketten a konzervatív párthoz tartoztak, s
gondolom, a pártbizottságban barátkoztak össze. Moritánra nem emlékszem, mert
egészen kicsi voltam még, amikor meghalt. A családja állítólag Entre Ríos-i
volt. A Mulatt sok évvel túlélte. Nem volt kiskirály, se ahhoz fogható, de
külsőre annak tűnt. Elég alacsony volt, lomhán mozgott, s nagyon cifrán
öltözködött. Egyik férfi sem volt gyáva, de Rivarola volt a megfontoltabb, mint
később kiderült. Már jó ideje bosszút esküdött Moritán ellen, de óvatosan akart
eljárni. Meg is értem; bárgyú az, aki úgy öl embert, hogy utána börtönben kell
bűnhődnie érte. A Mulatt jól kifundálta a tervét.
Este hét óra lehetett, vasárnap volt. Tolongott a nép a téren. Mint mindig,
Rivarola is ott volt, fekete öltönyben, a gomblyukában egy szál szegfűvel,
komótosan sétált. Az unokahúgával volt. Egyszeriben félretolta a lányt,
leguggolt a földre, és nekifogott kukorékolni meg a karjával verdesni, akár egy
kakas. A nép ijedtében utat nyitott neki. Még hogy egy olyan tiszteletreméltó
férfiú, mint a Mulatt afféle dolgot művel egész Morón szeme láttára, ráadásul
vasárnap! Aztán egy fél utcával odébb befordult, és még mindig kukorékolva és
verdesve bevette magát Moritán házába. Belökte a szélfogó ajtót, és egy ugrással
a patióban termett. Az utcán összecsődült a nép. A ricsaj hallatára előbújt
Moritán a ház végéből. Meglátva a rárontó, rettenetes ellenséget, megpróbálta
megelőzni, de máris lövést kapott, aztán még egyet. Rivarolát két őr vezette el.
Kapálódzott, s közben kukorékolt.
Egy hónap múlva kiszabadult. A törvényszéki orvos megállapította, hogy hirtelen

támadt őrültségi roham áldozata volt. Talán nem látta az egész varos, hogy úgy
viselkedett, mint egy kakas?"
A NÉGY CIKLUS
[LOS CUATRO CICLOS]
Négy történet van. Az első, a legrégebbi egy erős városról szól, amelyet bátor
férfiak ostromolnak, illetve védelmeznek. A védők tudják, hogy a fegyverek és a
tűz martaléka lesz a város, s hogy hiábavaló a harcuk; a leghíresebb támadó,
Akhilleusz tudja, hogy az a végzete, hogy még a győzelem előtt meg kell halnia.
A századok sokféle mágikus részletet tettek hozzá. Trójai Helenéről azt mondták
- miatta vesztek el a seregek -, hogy egy szépséges felhő, egy árnyék volt; a
nagy falóról pedig azt mondták - abban bújtak el a görög harcosok -, hogy az is
csak illúzió volt. Valószínű, hogy nem Homérosz volt az első költő, aki
elmesélte a történetet; valaki a XIV. századból hagyta ránk ezt a sort, amely
itt motoz az emlékezetemben: The borgh brittened and brent to brondes and askes.
[*] Dante Gabriel Rossetti később úgy képzeli, hogy Trója sorsa abban a
pillanatban pecsételődött meg, amikor Parisz szerelemre lobbant Helené iránt;
Yeats majd azt a pillanatot választja, amelyben Léda és a hattyú, azaz egy isten
egyesül.
A másik történet, amely kapcsolódik az elsőhöz, egy visszatérést mond el.

Odüsszeuszét, aki tíz évig bolyongott veszélyes tengereken és időzött
elvarázsolt szigeteken, s utána hazatér Ithakába; és az északi istenségek
visszatérését is, akik látják, hogy az egykor lerombolt föld kiemelkedik a
tengerből, zölden és tisztán, de nem találják a füvön a korábban forgatott
sakkfigurákat.
A harmadik történet egy keresésről szól. Az előző forma variációját láthatjuk

benne. Iaszón és az aranygyapjú esete; a perzsa harminc madara, melyek hegyeket
és tengereket szelnek át, és meglátják istenük, a Szímurg arcát, aki
mindegyikükkel és mindannyiukkal is azonos. Régen kockázatos volt minden
vállalkozás. Valakinek sikerült - a végén - elrabolnia a tiltott aranyalmát;
valakinek sikerült - a végén - megszereznie a Grált. Ma a keresés kudarcra van
ítélve. Ahab kapitány megtalálja a bálnát, de a bálna elpusztítja; James és
Kafka hősei csak vereségre számíthatnak. Oly szegények vagyunk bátorságban és
hitben, hogy a happy ending már csupán kincstári optimizmus. Nem tudunk már
hinni a mennyben, csakis a pokolban.
Az utolsó történet egy isten feláldozásáról szól. Attisz Phrügiában megcsonkítja

és megöli magát; Odin, ki Odinnak áldoztatik fel, saját Magának áldozza fel
Önmagát, kilenc álló éjszakán át lóg a fán, és lándzsa ejt rajta sebet;
Krisztust a rómaiak feszítik keresztre.
Négy történet van. Maradék időnkben ugyanezeket fogjuk más és más formában
mesélni.
[*] "A lerombolt és üszökig, hamuig leégett város." Sir Gawain and the Green
Knight, Prológus, 2. (A ford.)
PEDRO HENRÍQUEZ UREŃA ÁLMA

[EL SUEŃO DE PEDRO HENRÍQUEZ UREŃA]
Az az álom, amit Pedro Henríquez Ureńa 1946 egyik hajnalán látott, furamód nem
képekből, hanem megfontolt szavakból állt. Nem ő beszélt, de azért hasonlított a
hangjuk. Nyoma sem volt benne a témához illő pátosznak, inkább személytelen és
közönséges volt. Az álom alatt - rövid volt - Pedro mindvégig tudta, hogy a
szobájában alszik, s hogy mellette a felesége. A sötétben így szólt hozzá az
álom:
"Néhány estével ezelőtt a Córdoba utca sarkán Borgesszal beszélgettél a sevillai

Anonymus fohászáról: Ó Halál, jöjj halkan, mint szoktál, a nyíl hegyén. Arra
gyanakodtatok, hogy egy latin szöveg szándékos utánzása, hiszen az efféle
átvételek megszokottak voltak egy olyan korban, amely egyáltalán nem ismerte a
mi plágiumfelfogásunkat, ami nyilvánvalóan inkább üzleti, mintsem irodalmi
jellegű. Arra azonban nem gyanakodtatok, nem gyanakodhattatok, hogy jóslatszerű
a beszélgetésetek. Néhány óra múltán futva érkezel majd a Constitución utolsó
peronjára, mert órád lesz a La Plata-i Egyetemen. Eléred a vonatot, felteszed a
táskádat a csomagtartóra, és elhelyezkedsz az ablak melletti ülésen. Valaki -
nem tudom, hogy hívják, de most is előttem van az arca - szól hozzád néhány
szót. De te nem felelsz, mert már halott vagy. Előtte elbúcsúztál, mint mindig,
a feleségedtől és a lányaidtól. Nem emlékszel majd erre az álomra, mert el
kellett felejtened, hogy beteljesedjenek a dolgok."
A PALOTA
[EL PALACIO]
A palota nem végtelen.
Nincs benne kevesebb fal, töltés, kert, útvesztő, lépcső, terasz, korlát, ajtó,
galéria, kör alakú vagy négyszögletű patio, kerengő, útkereszteződés, ciszterna,
előszoba, szoba, hálószoba, könyvtár, padlás, tömlöc, sötét cella és kazamata,
mint amennyi homokszem van a Gangeszban, de véges a számuk. A nyugati oldalra
néző tetőteraszokról van, aki látja a kovács- és ácsműhelyeket, az istállókat, a
dokkokat meg a rabszolgakunyhókat.
Senkinek sem adatik meg, hogy egy végtelenül piciny részénél többet bejárhasson
a palotából. Van, aki csak a pincéket ismeri. Észlelhetünk néhány arcot, hangot,
szót, de minden jelentéktelen, amit észlelünk. Egyszerre jelentéktelen és
értékes. A kőbe vésett meg az egyházi anyakönyvekbe bejegyzett dátum halálunk
utáni időpontot jelöl; már holtak vagyunk, amikor semmi sem hat ránk, se egy
szó, se egy vágy, se egy emlék. Én tudom, hogy nem vagyok halott.
HENGISTNEK EMBER KELL / KR. U. 449

[HENGIST QUIERE HOMBRES / 449 A. D.]
Hengistnek ember kell.
Már gyülekeznek a nagy tengerek homokpartjairól, füstös kalyibák mélyéről, a

nyomorú földekről, farkasjárta erdők sűrűjéből, amiknek titokzatos közepén ott
él a Gonosz.
A földmívesek otthagyják az ekét, a halászok a hálót.
Otthagyják asszonyaikat és gyerekeiket, mert a férfi tudja, hogy éjszaka bárhol

lehet asszonyt szerezni és gyermeket nemzeni.
A zsoldosvezér Hengistnek ember kell.
Ember kell neki, hogy lerohanjon egy szigetet, amelyet még nem hívnak Angliának.
Követik ádázul és engedelmesen.
Tudják róla, hogy mindig első volt a férfiak csatáiban.
Tudják, hogy egyszer megfeledkezett a bosszúról, és akkor egy meztelen kardot

adtak a kezébe, s a kard megtette a magáét.
Puszta evezővel átszelik a tengert, árboc és iránytű nélkül.
Kardot és pajzsot, vadkanfőt formázó sisakot, gabonaérlelő varázsigéket, ködös

kozmogóniákat, hun és gót legendákat hurcolnak magukkal.
Meghódítják a földet, de a rómaiaktól elhagyott városokba be se teszik a

lábukat, mert azok túlontúl bonyolultak barbár agyuknak.
Hengistnek ők a győzelemhez kellenek, a fosztogatáshoz, a test megrontásához és

a feledéshez.
Hengistnek arra kellenek (bár maga se tudja), hogy létrejöjjön a hatalmas

birodalom, hogy Shakespeare és Whitman énekelhessen, hogy Nelson hajói
uralkodjanak a tengereken, hogy Ádám és Éva, kéz a kézben, némán kiűzessenek a
Paradicsomból.
Hengistnek arra kellenek (bár ezt sose tudja meg), hogy én majd leírhassam
ezeket a sorokat.
KALAND AZ ELLENSÉGGEL
[EPISODIO DEL ENEMIGO]
Annyi év menekülés és várakozás után most végre eljött hozzám az ellenségem.

Láttam az ablakból, hogy küszködve kapaszkodik fel a göröngyös hegyi úton. Botra
támaszkodott, arra az esetlen alkotmányra, mely vén kezében nem fegyvernek,
hanem pásztorbotnak tűnt. Nehezen hallottam meg, pedig vártam a halk koppantást
az ajtón. Ránéztem - nem épp vágyakozás nélkül - a papírjaimra, egy félig kész
piszkozatra és Artemidórosznak az álmokról szóló értekezésére, amit egy kicsit
fura itt látni, hisz nem tudok görögül. Újabb elvesztegetett nap, gondoltam.
Kínlódtam a kulccsal. Féltem, hogy összerogy a férfi, de tett néhány bizonytalan
lépést, elhajította a botját - többé nem is láttam -, és kimerülten ledőlt az
ágyamra. Szorongásaim során sokszor elképzeltem, de csak ott jöttem rá, hogy
szinte testvéri hasonlóság van közte és Lincoln utolsó portréja között. Délután
négy óra lehetett.
Fölé hajoltam, hogy jobban halljon.
- Az ember azt hiszi, hogy csak felette jár el az idő - mondtam -, pedig mások
felett is eljár. Végre itt most találkozunk, a történtek pedig nem számítanak.
Mialatt beszéltem, kigombolta a kabátját. A zakója zsebében tartotta a jobb

kezét. Valamit sejtetett, s megéreztem, hogy egy pisztoly lapul ott.
Ekkor így szólt határozott hangon:
- A szánalomkeltés trükkjével sikerült bejutnom magához. Most már ki van

szolgáltatva nekem, és én nem vagyok könyörületes.
Szavakon törtem a fejem. Nem vagyok valami erős férfi, csak a szavak menthetnek
meg. Ezt sikerült kiböknöm:
- Igaz, hogy hajdan bántalmaztam egy gyereket, de ön már nem az a gyerek, és én

sem vagyok már az a meggondolatlan ember. Amúgy is a bosszú semmivel sem kevésbé
hiú és nevetséges, mint a megbocsátás.
- Pontosan azért, mert már nem vagyok az a gyerek - felelte -, most meg kell
ölnöm. Ez nem bosszú, hanem igazságszolgáltatás. Az érveivel pedig, Borges,
pusztán meg akar félemlíteni, hogy ne öljem meg. Maga már nem tehet semmit.
- Egyvalamit még megtehetek - válaszoltam.
- Mit? - kérdezte.
- Azt, hogy felébredek.
És fel is ébredtem.
EGY MACSKÁHOZ
[A UN GATO]
A tükrök nem lehetnek csöndesebbek,

a kósza hajnal nem oson puhábban,
az a párduc vagy te a holdsugárban,
kit csak tisztes távolból leshetünk meg.
Valamely titkos égi rendeletnél
fogva, szemünk hiába is keresne,
messzebb, mint a Gangesz s a naplemente,
te vagy a magány és te vagy a rejtély.
Becéző kezemnek szívesen enged
hátad. Egy feledésbe ment öröklét
óta kész vagy magad átadni önként
a kezekből sugárzó szeretetnek.
Más időben élsz. Úr vagy hét határon -
egy országé, amely zárt, mint az álom.
A TIGRISEK ARANYA
[EL ORO DE LOS TIGRES]
Amíg eljön a sárga alkonyat,

hányszor fogom bámulni még
Bengália hatalmas tigrisét,
ahogy kiszabott útján föl-le jár
a vasrácsok között,
nem is sejtve, hogy ez a börtöne.
Aztán jönnek majd más tigrisek,
Blake égő tigrise,
aztán jönnek más aranyak,
a szerelmetes fém, amely Zeusz volt,
a gyűrű, mely kilencednapra mindig
kilenc újat szül, s mind újabb kilencet
s ez így megy szakadatlan.
Az évekkel egytől egyig
elhagytak engem a gyönyörű színek,
már nem maradt más,
csak a derengő fény, a konok árnyak
s a kezdet aranya.
Ó, mítoszok és époszok
napnyugtái, tigrisei, csodái,
s ó, még drágább arany, a te hajad,
amely után úgy sóvárog kezem.
East Lansing, 1972

------------------------------------
------------------------------------
Mélységes rózsa
[La rosa profunda (1975)]
AZ ÁLOM
[EL SUEŃO]
Midőn az éjfél kongatása még

bőséges idővel kecsegtet,
Odüsszeusz gályáinál mélyebbre szállok
az álom emberi emlékezetének
elérhetetlen tartományaiba.
És e vízalatti tájról
érthetetlen roncsokat emelek ki:
elemi botanikák füveit,
mindenféle fajta állatokat,
holtakkal folyó párbeszédeket,
arcokat, melyek voltaképp álarcok,
és réges-régi nyelvek szavait
s olykor olyan borzalmakat,
melyekhez nappal semmi sem hasonlít.
Minden leszek vagy semmi. Az a másik,
ki úgyis vagyok, s aki ezt a másik
álmot látja: ébrenlétem. Csak néz rá,
kis, rezignált mosollyal.
BROWNING ELHATÁROZZA, HOGY KÖLTŐ LESZ

[BROWNING RESUELVE SER POETA]
Ezekben a vörös londoni sikátorokban

rádöbbenek, hogy a legkülönösebb
emberi foglalkozást találtam magamnak,
bár a maga módján mindegyik különös.
Akár az alkimisták,
akik a bölcsek kövét kutatták
az illékony higanyban,
nekem a köznapi szavakból
- csaló cinkelt kártyái, plebs aprópénze -
kell kicsiholnom azt a varázslatot,
mely övék volt, mikor Thor még ihlet volt és mennykő,
villám és imádság.
A mai közbeszéddel
örök dolgokat kell mondanom,
hogy ne legyek méltatlan
Byron hatalmas zengzetéhez.
Sérthetetlen lesz az a por, ami vagyok.
Ha egy nő osztozik szerelmemben,
versemben fölragyog a koncentrikus mennyek tizedik köre,
s ha egy nő eltaszítja szerelmemet,
fájdalmamból olyan zenét csinálok,
olyan áradó folyót, hogy túlzeng az időn.
Magamfeledve fogok élni.
Az arc leszek, amit csak meglátok s már el is feledtem.
Júdás leszek, aki vállalja
az áruló isteni küldetését,
Kalibán leszek a mocsárban,
zsoldos leszek, aki félelem és hit nélkül
kész a halálra,
Polükratész leszek, aki borzadva látja,
hogy a végzet visszadobja gyűrüjét,
a barátom leszek, ki gyűlöl engem.
A perzsa nekem adja csalogányát, Róma a kardját.
Álcák, haláltusák, feltámadások
oldják-kötik majd sorsomat
és egyszer csak Robert Browning leszek.
A BÖLÉNY
[EL BISONTE]
Hegy-völgyes, elmosódott, idegen

és vörös, mint a kihunyó parázs,
járása lassú, súlyos ballagás
magányosan, a puszta tereken.
Felajzott homlokát felemeli.
Oly ősi az alvó dühű bika,
hogy láttán a Vadnyugat megtelik
rézbőrűvel, s éled Altamira.
Ámbár az idő, az emberi, nem
hat rá, sem tükre, a memória.
Sem az idő nem érinti, sem a
hívságos, ingatag történelem.
Időtlen, számtalan, nem létező,
utolsó és első bölény: ez ő.
AZ ÖNGYILKOS
[EL SUICIDA]
Egy csillag se marad meg itt az éjben.

Nem marad meg az éj sem.
Meghalok és velem hal
ez az egész tűrhetetlen világ.
Eltörlöm a piramisokat és az érmeket,
a világrészeket és az arcokat.
Eltörlöm a múltakat mindenestül.
Porrá zúzom a történelmet, porrá a port.
Én nézem az utolsó naplementét.
Én hallgatom az utolsó madárdalt.
A semmit hagyom senkire.

PRÓTEUSZ
[PROTEO]
Míg Odüsszeusz evezősei húznak,

s a borszínű tenger habját kavarják,
én kikémlelem gomolygó alakját
az istennek, kit hívtak Próteusznak.
Tengerek nyájainak terelője,
a jövendő titkainak tudója,
tudását könnyelműn nem tékozolta,
kétes jóslatokat szőtt csak belőle.
Ha a nép úgy akarta, hát oroszlán
bőrébe bújt, vagy tűzzé változott át,
fává, mely a folyóra veti lombját,
vagy vízzé, a vizekben szétoszolván.
Az egyiptomi Próteuszt ne féld te,
aki ember vagy, egy és annyiféle.
AMIRŐL SEMMI NEM TUDHATÓ

[DE QUE NADA SE SABE]
A hold nem sejti, hogy tiszta, nyugodt,

sőt, azt sem tudja, hogy hold; a homok sem
képes felfogni, hogy homok. Egyetlen
tárgy sem érti, milyen ritka dolog.
Az elefántcsont bábu távol áll
az absztrakt sakktól, akárcsak a kéz,
amely hozzáér. A gyakran nehéz,
ritkán boldog emberi sors talán
Másvalaki eszköze. De hiba
Istennek hívni, eredménytelen.
Szintén felesleges a félelem,
a kétkedés és a csonka ima.
Milyen íj lőtt ki engem, a nyilat?
És a nyíl milyen cél felé halad?
BRUNANBURH, KR. U. 937

[BRUNANBURH, 937 A. D.]
Melletted senki sem lesz.

Ma éjjel megöltem egy embert a csatában.
Lelkes volt és sudár, Anlaf tiszta fajából.
A kard a mellén hatolt be, kissé balfelé.
Földre zuhant, s már csak préda, élettelen tárgy volt,
hollók martaléka.
Hiába vársz rá, asszony, akit sose láttam.
Nem viszik vissza a hajók, mik idehozták
a sárga vizeken.
Hajnal felé
álmodban érte nyúlik majd kezed.
De fekhelyed kihűlt.
Ma éjjel megöltem egy embert Brunanburhnál.
VAK EMBER
[UN CIEGO]
Nem tudom, milyen arc néz rám, ha szemtől

szembe itt a tükör arcába nézek,
mily régi arc keresi benn a képet,
csöndes haraggal, mely hamar megenyhül.
Kezem sötétben lassan tapogatja
ki láthatatlan arcom. Fény nyilall át
rajtam. Látni vélem hajad aranyját,
bár lehet, hogy már hamuszín takarja.
Hajtogatom, hogy csak minden dolognak
hiú felszíne van számomra veszve.
Ez Milton tanácsa, s ki tudna jobbat,
de betűk és rózsák jutnak eszembe.
Meg az, hogy ha most arcom megleshetném,
megtudnám, ki vagyok, e ritka estén.
ALL OUR YESTERDAYS
Tudni szeretném, ki hordozza múltam,

azok közül, kik én voltam. A genfi,
ki latin hexaméterét elemzi,
a tisztító évek sodrába hulltan?
Vagy a kisfiú, ki könyveken ámult
apja könyvtárában, sok tarka atlasz
domborzatán, s ama vad és hatalmas
formán, ami a tigris és a párduc?
Vagy a másik, ki egy ajtón kopogtat,
amely mögött valaki halni készen
fekszik, s megcsókolja a fénytörésben
a haldokló arcot s a már halottat?
Mindaz vagyok, ki már nincs. Elveszetten,
ez elveszett nép vagyok itt ez esten.
ANGÉLICA EMLÉKÉRE
[EN MEMORIA DE ANGÉLICA]
Hány lehetséges élet múlt el és

veszett bele e szegény kis halálba,
hány lehetséges élet, arra szánva,
hogy egyszer emlék lesz vagy feledés!
Ha én meghalok, velem csak a múlt hal,
de e virágszállal egész jövendő
lett a tudatlan vizekbe veszendő,
mit a csillagok ragadtak magukkal.
Az enyém is, akár az ő halála,
számtalan sorsé, mit a sors elorzott,
hazámban, mely mindig arcát kinálta,
homályommal holt mítoszokba botlok.
Emlékét egy márványlap tartja fenn,
fölöttünk nő a vad történelem.
KÖNYVEIM
[MIS LIBROS]
Könyveim (bár azt se tudják, hogy élek)

éppolyan részeim, akár az arcom,
e szürke szemek, e szürke halánték,
mit hasztalan fürkészek a tükörben
s homorú tenyérrel tapogatok.
Érthető, hogy keserűn gondolok rá:
a leginkább énrám valló szavak
e lapokon állnak, mik azt se tudják,
ki vagyok én, s nem abban, amit írtam.
De jól van így. A holtak hangja mond ki
engem már mindörökre.
TALIZMÁNOK
[TALISMANES]
Snorri Edda Islandorum-ának Dániában nyomtatott első kiadása.

Az ötkötetes Schopenhauer összes.
Chapman Homéroszának két kötete.
Egy kard, amellyel a sivatagban csatáztak.
Egy kígyólábú tökkobak, amit még dédapám hozott Limából.
Egy kristály prizma.
Néhány elmosódott dagerrotip.
Egy földgömb fából, Cecilia Ingenieros ajándéka, még az apjáé volt valaha.
Egy görbe fogantyús sétabot, amivel bejártam Amerika síkságait, Texastól
Kolumbiáig.
Fémtokok, oklevelekkel.
Egy díszdoktorátus tógája és kalapja.
Saavedra Fajardo Vállalkozásai, jószagú spanyol bőrbe kötve.
Egy reggel emléke.
Néhány sor Frostból ésVergiliusból.
Macedonio Fernández hangja.
Egy-két ember szeretete, szavai.
Kétségkívül talizmánok, de semmit sem érnek a sötétség ellen, amelyet nem tudok
megnevezni, a sötétség ellen, amelyet nem is kell megneveznem.
A FEHÉR SZARVASÜNŐ
[LA CIERVA BLANCA]
Miféle balladája a zöld angol tereknek,

miféle perzsa metszet, milyen elmúlt napok
s éjszakák küldenek, hogyan jelenhetett meg,
fehér szarvasünő, álmomban alakod?
Mint a villám: a réten cikkanó könnyű folt,
s elnyelte a csalóka délután aranya -
emlékek és felejtés egybenőtt anyaga,
fehér ünő, amelynek csak egy oldala volt.
Furcsa ez a világ: az istenségei
úgy idéztek elém, hogy nincs fölötted hatalmam;
talán találkozom még veled, álombeli
ünő, a mély jövőben, egy szűk kanyarulatban.
Én is álom vagyok, s alig van több időm,
mint egy röpke, fehér foltnak egy legelőn.
MÉLYSÉGES RÓZSA
[LA ROSA PROFUNDA]
Susana Bombalnak
A Hedzsra után ötszáz esztendővel

Perzsia ezer minaretje nézte
a sivatagi lándzsák betörését,
s egy rózsát nézett Nisapuri Attar,
így szólva hozzá hangtalan szavakkal,
mint aki töpreng, nem imádkozik:
- Kezemben zsenge szirmod. Az idő
hajlít kettőnket, mit se tudva rólunk,
ez eldugott kert késő délutánján.
Könnyű súlyod nedvesen csügg a fényben.
Szüntelen ömlő tenger illatod
már hanyatló, öreg arcomba tódul,
mégis messzebb vagy tőlem a gyereknél,
aki álmában látott valaha,
vagy egy reggel tán épp ebben a kertben.
A nap fehérsége lehet tiéd, vagy
a hold aranya, vagy talán a kardél
bíbor villanása a győzelemben.
Én vak vagyok és tudatlan, de látom,
hogy sokféle az út. Minden dolog
végtelen sok dolog. Te zene vagy,
egek, paloták, folyók, angyalok,
mélységes rózsa, meghitt s végtelen te,
kit az Úr megmutat majd holt szememnek.

------------------------------------
------------------------------------
A vaspénz
[La moneda de hierro (1976)]
A KÉPTELEN EMLÉKEZÉS ELÉGIÁJA

[ELÉGÍA DEL RECUERDO IMPOSIBLE]
Mit nem adnék érte, ha emlékeznék

egy földes utcára alacsony falakkal
s egy egész hajnalt betöltő lovasra
(poncsója bő, kopottas)
a síksági napok egyikén
egy dátumnélküli napon.
anyámra, ahogy elnézi a reggelt
a Santa Irene-i birtokon,
nem tudva, hogy Borgesnek nevezik majd.
arra, hogy ott harcoltam Cepedánál
s láttam, ahogy Estanislao del Campo
derűs bátorsággal
köszönti az első golyót.
a kis rejtekajtóra a majorban,
amit apám minden éjszaka belökött,
mielőtt aludni tért volna,
s amit utólszor 1938.
február 14-én lökött be.
Hengist gályáira,
melyek a dán fövenyen szedve horgonyt
majd egy szigeten kötnek ki,
amely még nem Anglia.
(emlékeztem is, csak elfeledtem)
egy arany Turnerre, amely
olyan nagy, mint a zene.
arra, hogy hallottam Szókratész hangját,
ahogy a bürök délutánján
derűsen a halhatatlanság
kérdését fejtegette,
mítoszokat érvekkel váltogatva,
miközben a kék halál egyre feljebb
kúszott már kihűlő lábaiból.
arra, hogy egyszer azt mondtad nekem, szeretlek,
és hogy nem alhattam el hajnalig
szívszakadva és boldogan.
A RÉMÁLOM
[LA PESADILLA]
Egy vaskoronás, semmibe meredt

tekintetű királyról álmodom.
Ilyen arc ma már nincs. Ragaszkodón
követi kardja, mint a hű ebek.
Hogy norvég vagy northumbriai, azt nem
tudom, csak hogy északi. Sűrű, rőt
szakáll lobog a nagy mellkas előtt.
Vak tekintete átsiklik felettem.
Miféle kilobbant tükör, milyen
hajó lehet az, ahonnan elém lép,
hogy szürkén és szigorúan nekem
szegezze múltját és keserűségét?
Rólam álmodik és ítélkezik.
Már este lett. Itt van. Még mindig itt.
MEXIKÓ
[MÉXICO]
Milyen egyforma minden! A lovas és a síkság,

a hagyományos kardok, az ezüst, a kaóba,
a jámbor balzsamillat, szállván az alkovokba,
és közös spanyol nyelvünk, e lezüllött latinság.
Milyen másforma minden! A mélységekbe nézve
a régholt istenek, a véres mítoszok,
a sivatagban a szörny nopál-kaktuszok,
a verőfénynél inkább a homály kedvelése.
És milyen örök minden! A hold, a lassu, lenge,
nem látja senki se a patio felett,
a préselt ibolya Nájera elfeledt
lapjai közt, a hullám, ha kicsap a fövenyre.
S az ember, ki utolsó ágyán betelve várja,
hogy övé lesz, egészen az övé lesz halála.
A HOLD
[LA LUNA]
María Kodamának
Mennyi magány van fakó aranyában.

Éjeink holdja már nem az a hold,
mit Ádám látott. Az emberi esték
nagy századai csordultig betöltik
ősi zokogással. Nézd. A te tükröd.
APÁMNAK
[A MI PADRE]
Meghalni teljességgel, erre vágytál.

Egy más árnyékvilágba lépni végül
a rettegés, a jaj fohásza nélkül.
Lélekből, testből menni így kivántál.
Nem háborúban haltál meg, merészen,
a golyózáport apád ahogy állta.
De elszántságotok egy volt, a párka
ollója hogy csattant, végsőt, keményen.
Derű és vakság arcodon derengett.
S a túlparton, bár látni nem remélted,
alaktana szerint a nagy görögnek
ősárnyak tán árnyadhoz odaléptek.
Ha holnapunknak márványból a kulcsa,
ez a jövő köszönt majd ránk, ki tudja.
LELKIFURDALÁS
[EL REMORDIMIENTO]
A legsúlyosabb vétket elkövettem,

mit ember elkövethet. Sose voltam
boldog. Sodortassak el nyomorultan
a feledésben, e vad gleccserekben.
Szüleim az élet kalandok-űzte
vészes-gyönyörű játékára szántak,
a földre, vízre, levegőre, tűzre.
S én nem. Nem lettem boldog. Sose váltak
be ifjonti álmaik. Mindenestül
a művészet részarányába veszve,
amely csak puszta semmiségeket szül.
Értéket hagytak rám. Értéktelenre.
Nem is tágít - mindig itt jár mögöttem
a sorsüldözött árnya, aki lettem.
EINAR TAMBARSKELVER
Heimskringla, I, 117
Odín, a fehér Krisztus, a vörös Thor...

Puszta nevek az istenek nekem;
bátorság az egyetlen kötelesség,
s bátor volt Einar, hadak kemény ura.
Íjászok közt Norvégiában első,
kék kardja mestere, s hajórajoknak
mester parancsnoka. Lépte nyomát
az idő megőrzi, s a könyvek idézik
szállóigévé váló válaszát,
amit a tengert túlharsogó zajban
mondott a gyászos, vesztett nap után,
hogy seb tátongott hajójuk oldalán,
s íját egy nyílhegy telibe találta.
A zajra hátrafordult a király,
kérdvén, mi tört el, s Tambarskelver így szólt:
Norvégia, kezed között, király!
A régi történetet följegyezték
Izlandon. S én azoktól a vizektől
s szellemtől távol most előveszem.

IZLANDON A HAJNAL
[EN ISLANDIA EL ALBA]
Ez itt a hajnal.
Régebbi mint a róla szóló mondák s a fehér Krisztus.
Majd megszüli farkasait s a kígyót,
mely tenger maga is.
Az idő nem koptatja el.
Megszülte farkasait s a kígyót,
mely tenger maga is.
Már látta útrakelni a halottak
körmével épített hajót.
Az árnyék tükre az, amelyben
az arctalan Isten nézi önmagát.
Nehezebb mint a tenger,
magasabb mint az égbolt.
Egy felfüggesztett, óriási fal
Izlandon a hajnal.
OLAUS MAGNUS
(1490-l558)
A teológus Olaus Magnus könyve,

ki nem hagyta el Rómát, mikor Észak
John Wyclif, Husz és Luther tanait
fogadta el. Északfok száműzöttje,
hosszú itáliai éjszakákon
keresett bajára enyhűletet,
és megírta népe történetét,
a tényeket mesékkel váltogatva.
Egyszer, egyetlenegyszer volt kezemben
a könyve. Idő nem morzsolta széjjel
elsárgult vaskos pergamen-kötését,
a kurzív szedést, a válogatott
acélmetszeteket, hasábba tördelt
tudós latinját. Érzem érintését.
Ó nem olvasott könyv, csak sejtve-sejtett,
szépséged, mely az örök dolgoké,
egy délután belépett Hérakleitosz
folyójába, és már sosem ereszt el.
BARUCH SPINOZA
Arany köd száll az alkony ablakába.

Csak a megszokott kézirat dereng fel
az asztalon, már tele végtelennel.
Valaki istent képzel a homályba.
Egy ember istent teremt. Egy zsidó,
sárgászöld bőr, nagy bánatos szemek,
viszi az idő, ahogy a folyó
viszi árján a ráhullt levelet.
Mit számít? Az ördöngös nem pihen,
istent gyúr kényes geometriából,
a puszta szavakból istent kovácsol
betegsége mélyén, a semmiben.
Része a legpazarlóbb szerelem lett,
az, amely nem is vár viszontszerelmet.

EIN TRAUM
Ők hárman tudták.
A nő Kafka barátnője.
Kafka álmodta őt.
A férfi Kafka barátja.
Őt is Kafka álmodta.
A nő azt mondta a barátnak:
Szeretném, ha ma éjszaka szeretnél.
A férfi azt felelte: Ha vétkezünk,
Kafka többé nem álmodik rólunk.
Már csak az egyik tudta.
S már senki más nem volt e földön.
S akkor Kafka azt mondta:
Most, hogy már e kettő sincs, magam maradtam.
Magamat se álmodom többé.
JUAN CRISÓSTOMO LAFINUR

(1797-1824)
Locke könyve, polcok; a sakktábla-mintás

belső udvar burkolatára fény hull;
a verset író kéz tünődve mozdul.
Babérfűzérre sápadt liliomszál.
A furcsa árnyak újra megjelennek,
ha alkonyatkor őket megidézem,
az ismert kardok vad csatára készen.
De önnel, Lafinur, már más a helyzet.
Látom, apámmal hosszasan beszélik,
létezhet-e agyunkban elhelyezve
a bölcselő szerinti örök eszme.
S a megtévesztő tételt elitélik.
Látom, e vázlatot most korrigálja,
a tükör másik oldalára állva.
HÉRAKLEITOSZ
[HERÁCLITO]
Hérakleitosz sétál a délutáni

Epheszoszban. S egyszerre ott találja
magát, anélkül, hogy akarta volna,
egy csendes és hallgatag folyóparton,
melynek sorsát s nevét nem ismeri.
Egy kő Janus meg néhány nyárfa áll ott.
Nézi magát a tűnékeny tükörben
s egyszerre rábukkan a gondolatra,
mit az emberek nemzedékei
nem fognak elfeledni. Kijelenti:
Senki se lép be kétszer ugyanabba
a folyóba. Állva marad. Ugy érzi,
nagy ámulatára, szent borzadállyal,
hogy ő maga is folyó és futás.
Szeretné visszahozni ezt a reggelt
s az előestét, éjt. De nem lehet.
Elismétli, amit mondott. Kinyomva
látja, világos, jövendő betűkből,
Burnet könyvének egyik oldalán.
Hérakleitosz nem tud görögül. Janus,
a kapuk istensége, latin isten.
Hérakleitosznak tegnap vagy ma: mindegy.
Puszta jelenés, mit egy szürke ember
látott álmában a Red Cedar partján,
egy ember, aki jambusokat számlál,
hogy ne gondoljon Buenos Airesre,
s néhány szeretett arcra. Egy hiányzik.
East Lansing, 1976
ŐK NEM TE VAGY
[NO ERES LOS OTROS]
Nem vált meg téged, amit mások írtak,

akikhez rettegésedben fohászkodsz,
ők nem te vagy, mély labirintusához
láncolva saját bolyongásaidnak.
Nem válthat meg Jézus haláltusája,
se Szókratészé, se a rendületlen
arany Szidhartha, ama régi kertben
napnyugtakor a halálára várva.
Porrá lesz az az írás is, amelyen
most dolgozol, porrá lesz ajkadon
a szó is. Hádészben nincs irgalom,
és Isten éjszakája véghetetlen.
Anyagod az idő, a szakadatlan.
Az vagy, ami ő, minden pillanatban.
JELEK
[SIGNOS]
Susana Bombalnak
1915 körül egy genfi múzeum teraszán láttam egy harangot, melyre kínai írásjelek
voltak rávésve. 1976-ban írom róla e sorokat.
Tudom, e kósza éj megfejthetetlen

magányában lehetnék bronzba vésett
ima, vagy egy mondat, mely máig őrzi
egy élet izét, vagy egy délutánét,
vagy Dzsuang-szi jól ismert régi álmát,
egy napihírt vagy egy példázatot,
vagy egy császárt, ki már csak egy-két szótag,
vagy a világot, vagy titkolt neved,
vagy a talányt, amit hiába faggatsz
az idők és a napok végeztéig.
Bármi lehetnék. Hagyjatok homályban.

------------------------------------
------------------------------------
Az éjszaka története
[Historia de la noche (1977)]
ALEXANDRIA, KR. U. 641

[ALEJANDRÍA, 641 A. D.]
Az első Ádámtól kezdve, ki látta
az éjt s napot, és kezének alakját,
az emberek regéltek, kőbe, fémbe
és pergamenre rótták mind, amit csak
a föld bezár, és kiformál az álom.
Íme, előttünk áll művük: a Könyvtár.
Mondják, a belézsúfolt kötetekkel
számban nem versenghet a sivatag
homokja, sem a csillagok. Az ember
ha kimerné, el is veszejtené
az értelmet, a merész szemeket.
Íme az elmúlt századok hatalmas
emlékezete: a kardok, a hősök,
az algebra tömör jelképei,
a végzetet irányító planéták
mélyét fürkésző tudás, a varázs-
erejű füvek és csontok csodája,
a vers, melyben a gyöngédség tovább él,
az Istenség magányos útvesztőit
feltáró tudós teológia,
az alkímia, mely sárban aranyt lel,
s a bálványimádók képzelmei.
A hitetlen úgy tartja: aki éget,
felégeti a múltat. Tévedés.
Az ember virrasztó éjei szülték
a könyvek e végtelenét. Ha mindből
egy sem maradna, újra létrehoznák
minden lapját és mindegyik sorát,
Héraklész minden munkáját s szerelmét,
minden szöveg minden olvasatát.
A Hedzsra első századában Én,
Omár, aki leigáztam a perzsát,
s az Iszlámot elterjesztem a földön,
parancsba adtam fegyvereseimnek,
tűz által emésztessék el a Könyvtár,
nehogy elpusztuljon. Áldva legyen
az Isten neve, aki sosem alszik,
és Mohamed, az Ő Apostola.
AZ EZEREGYÉJSZAKA METAFORÁI
[METÁFORAS DE LAS MIL Y UNA NOCHES]
Az első metafora a folyóé.

A nagy vizek. Az az eleven kristály,
amely ama kedves csodákat őrzi,
mik az Iszlámé voltak, s mára lettek
tiéd- s enyémmé. A mindenható
talizmán, amely rabszolga is egyben.
A szellem, kit salamoni pecséttel
a rézpalackba száműztek; ama
királyi átok, mely egyetlen-éji
királynőjét a kard ítéletének
adatta át; a hold, az a magányos;
a hamuban tisztálkodó kezek;
Szindbád, eme Másik Odüsszeusz
utazásai, kit űz a kalandvágy
szomja, és isten sem büntet; a lámpa;
a jelképek, mik előre jelezték
a mórok hódítását Rodrigónak;
a majom, melyről kiderül, hogy ember
és tud sakkozni; a lepra-király;
a fenséges karavánok; a mágnes-
hegység, mely szétrobbantja a hajókat;
a sejk és a gazella; a folyékony
gömb, mely alakot cserél, mint a felhők,
a Véletlen önkénye, vagy a Végzet
önkénye szerint, hiszen egy a kettő;
a koldus, aki angyal is lehetne
és a barlang, amelynek neve Szézám.
A második metafora a szőnyeg
mintája, mely a könnyelmű színek
s vonalak kusza káoszát mutatja
a szemnek, véletlen szédületét,
bár titokzatos rend uralkodik rajt.
Mint a Mindenséget, e másik álmot,
az Éjszakák Könyvét is a szerencsés
számok s szokások szövik át meg át:
a hét testvérek meg a hét utak,
a három kádi, s három kívánsága
annak, ki az Éjek Éjébe nézett,
a szerelmetes éjfekete hajzat,
amelyben a szerető három éjt lát,
a három vezír s a három fenyítés,
és mindezeken túl az Úr legelső
és legutolsó száma: az Egyetlen.
A harmadik metafora egy álom,
mit muzulmánok s perzsák álmodának
kapuiban a fátyolos Keletnek,
vagy kertjeiben, mik porrá omoltak,
s amiket tovább álmodik az ember
napjainak véges-végezetéig.
Az Éleai paradoxonához
hasonlóan, más álmot szül ez álom,
s az újra mást és mást, mikből mihasznán
szövődik egy mihaszna labirintus.
A könyvben ott a Könyv. A mit se sejtő
királynő elmeséli a királynak
kettejük elfeledt történetét.
Elmúlt varázslatoktól elragadva
már nem tudják, kik ők. Álmodnak újra.
Negyedik a térkép metaforája,
ama kétes térségé, az Időé,
min leméretnek a növekvő árnyak,
a márványok fokozatos kopása
s a nemzedékek tűnő léptei.
Minden. A hang s a visszhang, mind amit csak
a Kétarcú két ellenarca bámul;
ezüst világok és arany világok
s a csillagok hosszú vigíliája.
Az arabok szerint senki se képes
végigolvasni az Éjszakák Könyvét.
Az Éjszakák az Idő, mely nem alszik.
Olvasd tovább, amíg leszáll az éj, és
Seherezádé elmondja, ki voltál.
A TIGRIS
[EL TIGRE]
Ment és jött a szilárd reteszek túloldaláról, elegánsan és végzetesen, végtelen

energiáktól duzzadva, és mi csak néztük őt. Ama reggeli palermói tigris volt, és
Kelet tigrise, és Blake és Hugo tigrise, és Sir Kán, és mindazok a tigrisek,
amelyek valaha voltak és lesznek, valamint a tigrisek őse, az ős-tigris is,
minthogy az egyed ebben az esetben az egész fajtával azonos. Vérengzőnek és
gyönyörűnek találtuk. Egy Norah nevű kislány azt mondta: Szeretetre termett.
ENDÜMIÓN LATMOSZBAN
[ENDIMIÓN EN LATMOS]
Szunnyadtam a csúcson, s szép volt a testem,

melyet már elhervasztottak az évek.
A hellén éjnek mélyén jött a kentaur,
és négypatás futásában megállva
kileste álmom. Szerettem aludni
az álmokért, s a másik, tisztitó
álomért, mely emlékeink becsapja,
s amely lemossa rólunk ama vétket,
hogy az vagyunk, ami vagyunk a földön.
Diana istennő, vagyis a hold
meglátott, amint a hegyen aludtam,
s lassan leszállott karjaim közé
kigyúlt éjben arannyal s szerelemmel.
Halandó szemhéjam szorosra húnytam,
hogy ne lássam a szép arcot az én
por-ajkamtól megszentségtelenítve.
Beszívtam a hold bűvös illatát,
s ő végtelen hangján nevem kimondta.
Ó egymást kereső szent, tiszta arcok,
ó a szerelem és az éj folyói,
ó emberi csók és megfeszülő íj!
Nem tudom, meddig tartott szép kalandom;
vannak dolgok, miket a szőlőfürt se mér,
sem a virág, sem a hó tisztasága.
Az emberek kerülnek. Félnek tőlem,
kit a hold szeretőjéül szemelt ki.
Telnek, múlnak az évek. Míg virasztok,
csak egy aggály gyötör. Töprengek egyre,
hogy az az arany tombolás a csúcson
való volt-e, vagy nem több, mint egy álom.
Mit sem ér hajtogatnom, hogy a tegnap
emléke vagy egy álom egyre megy.
Magányom mind csak kóborol a föld
köznapi útjain, de szüntelen
keresem az isteni antik éjben
a közömbös holdat, Zeus leányát.
POR SEM VAGYOK

[NI SIQUIERA SOY POLVO]
Mért legyek az, aki vagyok? A rosszsors

ellopta tőlem tizenhetedik
századomat, Kasztília porát
s megrögzött jószokásait, a reggelt,
mely, mát ígérve, meghozza az estét,
a borbély s a plebános fecsegését,
a korral egyre mélyülő magányt
meg egy kis írástudatlan rokonlányt.
Benne vagyok a korban. Egy lapon
véletlen rábukkantam Amadis
s Urganda hangjára, kik vártak engem.
Földem eladva, könyveket szereztem,
mik nagy vállalkozásokról regéltek:
a Grálról, mely felfogta a Fiú
megváltásunkért hullt emberi vérét,
sárarany bálványáról Mohamednek,
kardvasakról, bástyákról, lobogókról,
s a mágia minden műveiről.
Keresztény lovagok járták be szerte
a föld birodalmait, bosszut állva
a sértett becsületért, igazságot
osztva mindenütt kardjuk élivel.
Bár egy Isten-küldötte visszahozná
korunkba e nemes gyakorlatot.
Álmomban látom őt. Szegény, magányos
férfitestemben olykor érzem is.
Még a nevét sem tudom. Én, Quijano,
én leszek e lovag. Álmom leszek.
E düledező házban van egy régi
kerek bőrpajzs, egy toledói penge,
egy dárda, és vannak igazi könyvek,
s ezek karomnak diadalt igérnek.
Karomnak? Arcom (amit sose látok)
nem talál másik arcra a tükörben.
Még csak por sem vagyok. Csak puszta álom,
melyet álmában s ébren sző atyám
és testvérem, Cervantes kapitány,
aki Lepanto tengerén csatázott,
s tudott kis latint, némi arabot...
Hogy álmodhassam azt a másikat,
akinek örökzöld emléke része
lesz az ember napjainak, könyörgök:
Istenem, álmodóm, álmodj tovább is.
GUNNAR THORGILSSON
(1816-1879)
Az idő emlékezete
tele van kardokkal, hajókkal
és nagy birodalmak porával
és a hexaméterek zengzetével
és telivér harci lovakkal
és jajgatással és Shakespeare-rel.
Én hadd idézzem fel csak azt a csókot,
amivel Izlandon várt rám a szád.
BUENOS AIRES, 1899
A kút. Kút mélyén a teknőc. Fölötted

a patión a kisfiú homályos
asztronómiája. A hagyományos
ébenfa-műhely tükre. Az időnek
kezdetétől még nem-múló futása.
Egy sivatagi harcot látott szablya.
Egy szigorú halott katona-arca.
A nyirkos tornác. Ősök régi háza.
A rég rabszolgák lakta belső udvar
megbú az ívelt szőlőlugas árnyán.
Késő járókelő füttyent a járdán.
A perselyek, alvó krajcáraikkal.
Semmi. Csak ez a szomorú középszer,
tele elégiával s feledéssel.
THINGS THAT MIGHT HAVE BEEN

Dolgokra gondolok, amik lehettek volna és sose voltak.
A szász mitológiára, amit Beda nem írt meg.
Az elképzelhetetlen műre, amit Dante pedzeni kezdett,
mikor a Komédia utolsó sorát leírta.
A történelemre, amelyből hiányzik a Kereszt estéje és a bürök estéje.
A történelemre, melyből hiányzik Heléna arca.
Az, akinek szeme nekünk ajándékozta a holdat, s íme, már nincs.
A gettysburgi három napon Dél diadalára.
A szerelemre, amiben nem volt részünk.
A roppant birodalomra, amit a Vikingek nem akartak megalapítani.
A kerék és rózsa nélküli földre.
John Donne Shakespeare-ről mondott véleményére.
Az Unikornis másik szarvára.
Írország mesés madarára, mely két helyen van egy időben.
Fiamra, aki nem lett.
G. A. BÜRGER
Fel nem foghatom,

miért érint annyira minden,
ami Bürgerrel történt
(életrajzi adatai a lexikonban)
az egyik síkföldi városban,
a folyó mentén, melynek csak egy partja van,
s azon pálmafa nő, és nem fenyő.
Másokhoz hasonlón,
hazudott s hazudtak neki,
volt áruló s elárult,
gyakran gyötörte szerelem,
és álmatlan éjek végén
látta a hajnal szürke kristályait,
pedig Shakespeare hangjára lett volna méltó
(amelyben ott van annyi más),
vagy a breslaui Angelius Silesiuséra,
s ő színlelt közönnyel verssorokat csiszolt
korának stílusában.
Tudta, hogy a jelen nem más, csupán
egy tovatűnő morzsája a múltnak,
s hogy feledésből vagyunk gyúrva mind:
oly haszontalan bölcsesség, akár
a Spinoza corolláriumai
vagy a félelem mágiái.
A rest folyó melletti városban, egy
isten halála után vagy kétezer évvel
(egy antik történetre célzok),
Bürger egyedül van, és éppen,
igen, éppen most, verssorokat csiszolgat.
VÁRAKOZÁS
[LA ESPERA]
Mire majd megszólal a fürge csengő,

nyílik az ajtó és belépsz, ó, szorongva
várva várt te, a világ végtelen
sorát viszi végbe változhatatlan
tetteinek. Senki se tudja ezt a
szédületet kiszámítani, mindazt,
ami a tükörben sokszorozódik,
a nyúló s rövidülő árnyakat,
a távozó s közelgő lépteket.
A homokszemek se tudnák a számát.
(Szívemben csak a vér órája méri
a rádvárás rettegő idejét.)
Mire te megjössz,
egy szerzetes horgonnyal álmodik,
egy tigris elpusztul Szumátrán,
kilenc ember pusztul el Borneóban.
THE THING I AM
Elfeledtem nevem. Nem vagyok Borges

(Borges La Verdénél golyóhalált halt),
se csatákról álmodó Acevedo,
se apám, ahogy a könyvre hajol,
vagy egy reggel elfogadja halálát,
se Haslam, ki Northumberlandtől távol
az Írás verseit silabizálja.
Se Suárez, rohamozó dzsidák közt.
Csak az az árny vagyok, amit e meghitt,
összefonódó árnyak árnya vet.
Csak emlékük vagyok, de az a más is,
ki megjárta, mint Dante, s mint a többi
ember, a ritka Paradicsomot
s a számos elkerülhetetlen Poklot.
A test s az arc vagyok, mit sose látok.
S ki a lenyugvó nappal, megadóan,
mástól kissé eltérő módra bánik
a spanyol nyelv hangzóinak sorával,
hogy meséket mondjon, mik kimerítik
a szépirodalom bevett fogalmát.
Vagyok, ki kézikönyvekben lapozgat,
fehér vagy szürkés halántékú, késő
kisiskolás, egy háznak rabja, melynek
könyveiben már nincsenek betűk,
ki a homályban skandálja a Rhône-nál
egykor tanult félelmes hexamétert,
s ki némi Phaedrusszal s Vergiliusszal
szeretne megmenteni egy planétát
a Harag vad tűz- és vízözönétől.
A múlt képei üldözőbe vesznek.
A magdeburgi félteke felötlő
emléke vagyok, egy rovás-írásé,
Silesius egyik kétsorosáé.
Az vagyok, aki más vigaszt nem ismer,
mint emlékezni szerencsés napokra.
S olykor a meg nem érdemelt szerencse.
Vagyok, aki tudja, hogy puszta visszhang,
amely meg akar halni mindenestül.
Talán az, aki álmodban te voltál.
Vagyok, ami vagyok. Így mondta Shakespeare.
Vagyok, aki túlélte azt a gyávát
és ostobát, ki voltam.
AZ OKOK
[LAS CAUSAS]
A naplementék és a nemzedékek.
A napok - s köztük egy se volt legelső.
A víz üdítő friss pezsgése Ádám
torkán. A rendezett Paradicsom.
A sötétséget fürkésző tekintet.
A farkaspárok hajnali szerelme.
A szó. A hexaméter. A tükör.
Bábel Tornya és az emberi gőg.
A káldeusok megbámulta hold.
A Gangesz számlálhatatlan homokja.
Dzsuang-szi, s ki őt álmodja, a lepke.
A szigetek szélén az aranyalmák.
A labirintus bolygó folyosói.
Penelopé végtelen szőttese.
A sztoikusok körkörös idője.
A halott szájában a pénzdarab.
A kard súlya a mérleg serpenyőjén.
Minden lecsurgó csepp a víziórán.
A sasok. A fastik. A légiók.
És Caesar Pharsalusra virradóra.
A keresztek árnyéka lenn a földön.
A perzsa sakkja s matematikája.
A roppant népvándorlások nyoma.
A karddal leigázott birodalmak.
A nyílt tenger. Az izgékony iránytű.
Az óraketyegés visszhangja bennünk.
A fejszével leterített király.
A régvolt hadak por-rengetege.
A Dániában csengő csalogánydal.
A kalligráfus kirajzolt betűi.
Az öngyilkosság arca a tükörben.
A cinkelt kártya. A mohó arany.
A felhők formái a sivatagban.
A kaleidoszkóp minden arabeszkje.
Minden sírás és lelkifurdalás.
Mindezeknek valahogy lenni kellett,
hogy a mi kezünk egymást megtalálja.
ÁDÁM, A TE HAMVAD
[ADÁN ES TU CENIZA]
A kard éppúgy meghal, akár a szőlő.

A kristály nem törékenyebb a szirtnél.
A dolgok csak önmaguk por-jövője.
A vas - rozsda. A szó - csak puszta visszhang.
Ádám, az ifjú atya a te hamvad.
A legutolsó kert lesz a legelső.
A csalogány és Pindarosz csak ének.
A hajnal visszafénylő naplemente.
A mikénéi - csupán az arany-maszk.
A magas fal - a rom, a meggyalázott.
Urquiza - amit meghagytak a tőrök.
Az arc, amely visszanéz a tükörből,
nem a tegnapi. Elnyűtte az éjjel.
A találékony idő adja formánk.
Mily boldogság a sérthetetlen vízé

Hérakleitosz híres hasonlatában,
vagy a gomolygó tűzé, ámde most,
e nem múló, hosszú napon erősnek
és gyámoltalannak érzem magam.

------------------------------------
------------------------------------
Titkosírás
[La cifra (1981)]
MIT TESZ A KÖNYV

[EL ACTO DEL LIBRO]
Könyvtáram könyvei közt van egy arab nyelven íródott: egy katona vásárolta
néhány garasért Alcana de Toledóban, s még az orientalisták is csak spanyol
fordításból ismerik, Ez a könyv varázserővel bírt, profetikusan idézte föl egy
ember szavait és tetteit ötvenéves korától 1614-ben bekövetkezett haláláig.
Senki sem fogja megtalálni ezt a könyvet, mert az abban a nevezetes tűzvészben
pusztult el, amelyet egy pap és egy borbély okozott; a borbély a katona közeli
barátja volt, mint ez a könyv hatodik fejezetében olvasható.
Az ember fogta a könyvet, de sohasem olvasta el, ám pontról pontra betöltötte az

arab által megálmodott sorsot, és betölti mindmáig is, hiszen kalandja azóta a
népek emlékezetének része lett.
Talán sokkal különösebb ez az ábránd, mint az Iszlám eleveelrendelése, amely

Isten létét tételezi, vagy mint a szabad akarat, amely felruház bennünket azzal
a szörnyűséges lehetőséggel, hogy a poklot válasszuk?
BEPPO
A tükör fényes holdjában magányos

fehér macska nézegeti magát, és
nem tudja, hogy e ragyogó fehér folt
s ez arany szemek, miket bent a házban
sose látott, saját magát mutatják.
Ki mondja meg neki, hogy aki látja,
az is alig több mint egy tükör álma?
Mondják, hogy e dallamostestü macskák
- kristályosak vagy hevesvérűek -
csak látszatok, miket egy örök őskép
ad az időnek. Így véli Plotínosz,
maga is árnyék, az Enneaszokban.
Milyen Ádámnak, mily Éden-előtti
kifürkészhetetlen ős-istenségnek
vagyunk tört tükrei, mi emberek?
PRÉDIKÁTOR KÖNYVE 1, 9
[ECLESIASTÉS, 1, 9]
Ha kezem homlokomhoz közelítem,

ha simogatom a könyvek gerincét,
ha az Éjszaka Könyvével gyötrődöm,
ha a kulcsot a zárban elfordítom,
ha a tétova küszöbön időzöm,
ha kimondhatatlan fájdalom szaggat,
ha az Idő Gépezetén tűnődöm,
ha az unikornis szőnyegére emlékszem,
ha alvás közben helyzetet cserélek,
ha egy verset emlékeimből fölidézek,
jól kitaposott utamat ismétlem,
a már számtalanszor megjártat.
Nem tudok semmi újat kitalálni,
egyazon mesét szövök újra s újra,
ismétlem az ismételt tizenegyest,
mondom, amit már mások is elmondtak,
ugyanazt érzem a nappalok egyazon
óráiban s az absztrakt éjszakában.
Minden éjjel ugyanaz a rémálom,
minden éjjel a rideg labirintus.
Egy mozdulatlan tükör fáradsága
vagyok, egy múzeumi porszem.
Csak egy nem ízlelt valamit várok még,
egy ajándékot, az árnyék aranyát,
azt a szüzet, a halált. (A spanyol nyelv
megengedi ezt a metaforát.)
VÁZLAT EGY FANTASZTIKUS MESÉHEZ

[NOTA PARA UN CUENTO FANTÁSTICO]
Wisconsinban vagy Texasban vagy Alabamában gyerkőcök háborúsdit játszanak, a két

csapatot Északnak és Délnek nevezik el. Tudom (mindnyájan tudjuk), hogy a
vereségnek olyan méltósága van, amit a zajos győzelem ritkán mondhat magáénak,
de azt is el tudom képzelni, hogy ez a játék, mely egy egész századot s egy
egész kontinenst ölel fel, egy napon rábukkan majd az idő megfordításának, vagy,
ahogy Damiáni Péter mondja, a múlt megváltoztatásának isteni művészetére.
Ha ez bekövetkezik, ha a véget nem érő játékok során Dél térdre kényszeríti

Északot, a ma rázuhan a tegnapra, és 1863 júliusának első napjaiban Lee emberei
lesznek a gettysburgi győzők, és Donne keze leírhatja az utolsó szót a lélek
vándorlásáról írt költeménye végén, és az Alonso Quijano nevű öreg hidalgó
megismeri Dulcinea szerelmét, és a hastingsi nyolcezer szász fegyveres megyeri a
normannokat, ahogy előzőleg megverte a norvégokat, és Püthagorasz nem ismer rá
egy argoszi oszlopcsarnokban arra a pajzsra, amelyet akkor viselt, mikor még
Euphorbosznak hívták.
HIMNUSZ
[HIMNO]
Ezen a reggelen
az Édenkert rózsájának
csodálatos illata leng a légben.
Az Eufrátesz partján
Ádám fölfedezi a víz frissességét.
Aranyeső hull az égből:
Zeusz szerelme.
Egy hal ugrik föl a tengerből,
és egy agrigentói ember emlékszik majd,
hogy ő volt az a hal.
A barlangban, melynek Altamira lesz a neve,
bölény-hátívet rajzol
egy arc nélküli kéz.
Vergilius lassúdan
selymet simogat,
melyet karavánok és hajók hoztak a
Sárga Császár birodalmából.
Magyarországon fölzeng az első csalogány.
Jézus Caesar profilját nézi a pénzen.
Püthagorasz kinyilvánítja görögjei előtt,
hogy az idő formája a kör.
Ezüst agarak űznek arany szarvasokat
az óceán egyik szigetén.
Egy üllőn kardot kovácsolnak,
mely Sigurdnak lesz hű társa.
Whitman énekel a Manhattanen.
Homérosz megszületik hét városban.
Egy szűz éppen megfog
egy fehér unikornist.
Az egész múlt megfordul, akár a hullám,
és ezek a régvoltak visszapörögnek,
mert egy asszony megcsókolt.
BOLDOGSÁG
[LA DICHA]
Aki a nőt megcsókolja, Ádám. A nő pedig Éva.

Minden először történik.
Valami fehéret láttam az égen. Azt mondják, a hold az, de mit kezdjek szavakkal
és mitológiákkal.
Kicsit félek a fáktól. Olyan gyönyörűek.
A békés barmok elibém járulnak, hogy nevet adjak nekik.
A könyvtári könyvekben nincsenek betűk. Ki kell nyitnom őket, hogy előtűnjenek.
Az Atlasz lapjait forgatva én formálom meg Szumátra alakját.
Aki a sötétben gyufát gyújt, feltalálja a tüzet.
A tükörből valaki más néz vissza rám.
Aki a tengert nézi, meglátja Angliát.
Aki felmond egy Liliencron verset, csatába indul.
Én álmodtam meg Karthágót és a Karthágót feldúló légiókat.
Én álmodtam a kardot és a mérleget.
Dícsértessék a szerelem, amelyben nincs birtokló és birtokolt, mert mindkettő
önként adja magát.
Dícsértessék a lázálom, mert megtudjuk tőle, hogy poklot is teremthetünk.
Aki a folyóhoz indul, a Gangeszhez indul.
Aki a homokórát nézi, egy birodalom pusztulását látja.
Aki tőrrel játszadozik, Caesar halálát jövendöli.
Aki alszik, olyan, mint minden ember.
A sivatagban láttam a frissen faragott ifjú Szfinxet.
Semmi sem olyan régi a nap alatt.
Minden először történik, de minden mindörökre.
E szavakat az találja ki, aki olvassa őket.
ELÉGIA
[ELEGÍA]
Senki se tud róla, még a tükör se,

hogy elsírt jó néhány emberi könnyet.
Nem hiszi, hogy számba vett volna mindent,
ami méltó arra, hogy megsirassák:
Heléna szépségét, mit sose látott,
az évek jóvátehetetlen árját,
Jézus kezét a római keresztfán
és Karthágó elhamvadt romjait,
a magyar és a perzsa csalogányát,
a kurta üdvöt és hosszú szorongást,
mit Vergilius ivorból s zenéből
szűrt ki, a fegyverek dolgát dalolva,
a felhők szüntelen átváltozását
külön-külön minden új alkonyatban,
és a reggelt, amelyből este lesz.
Egy magányból, időből s szerelemből
gyúrt ember az ajtó túloldalán
Buenos Airesben elsiratott
mindent e földön.
BLAKE
Hol az a rózsa, amely a kezedben,

anélkül, hogy tudná, csodás ajándék?
Nem a színével, minthogy a virág vak,
sem fogyhatatlan édes illatával,
sem egy szirom súlyával. Mindezek csak
gyönge visszhangok, régen elveszettek.
Az igazi rózsát máshol keressed.
Lehet hogy oszlop, lehet hogy csata,
angyalok ege, vagy egy végtelen,
titkos, nem nélkülözhető világ,
ujjongó isten, akit sose látunk,
vagy egy ezüst bolygó egy másik égen,
vagy egy irtóztató őskép, amelynek
rózsaformája sincs.
VÁGYAKOZÁS A JELENRE
[NOSTALGIA DEL PRESENTE]
Egy bizonyos pillanatban azt gondolta a férfi:

Mit nem adnék a boldogságért,
ha Izlandon most melletted lehetnék
a nagy mozdulatlan nap alatt
és megoszthatnám veled ezt a percet
ahogy osztozunk a zenén
vagy egy gyümölcs ízén.
Ugyanebben a bizonyos pillanatban
a férfi ott áll mellette Izlandon.
A POKOL, V 129
[INFERNO, V, 129]
Letéve immár kezükből a könyv, mert

tudják, hogy ők maguk a szereplői.
(Legfeljebb egy másikéi lehetnének,
de törődnek is ők vele.)
Ők most Paolo és Francesca.
Nem két barát, aki megosztozik
egy mese zamatán.
Hitetlen ámulattal nézi egyik a másikat.
Kezük se ér egymáshoz.
Felfedezték az egyedüli kincset;
rátaláltak egymásra.
Nem csalták meg ők Malatestát,
hisz a csalás egy harmadikat feltételez,
de ők csak ketten léteznek e világon.
Ők Paolo és Francesca,
valamint a királynő és a szeretője
és minden szeretők, akik valaha voltak
ama Ádám és Éva óta
a Paradicsom pázsitján.
Egy könyv, egy álom feltárta előttük,
hogy egy álom alakjai, amit Bretagne
földjén álmodtak valaha.
Egy másik könyvtől majd az emberek,
maguk is álmok, őróluk fognak álmodozni.
A CINKOS
[EL CÓMPLICE]
Megfeszítenek és én vagyok a kereszt meg a szög.

Nyújtják a kelyhet s én vagyok a bürök.
Becsapnak és én vagyok a hazugság.
Megégetnek és én vagyok a pokol.
Magasztalnom kell s megköszönnöm az idő minden percét.
Táplálékom mindaz ami van.
A mindenség pontos súlya, a megaláztatás, az öröm.
Helyeselnem kell azt is, ami bánt.
Jó vagy rossz sorsom mit sem érdekel.
Költő vagyok.
TITKOSÍRÁS
[LA CIFRA]
A hold hallgatag barátsága (rosszul

idézem Vergiliust) elkísér
attól a rég elsüllyedt mai naptól
éjszakától vagy alkonytól amelyen
megpillantottad őt immár örökre
egy elporladt kertben vagy udvaron.
Örökre? Jól tudom, valaha egy nap
joggal elmondhatja neked akárki:
Sosem látod viszont a teliholdat.
Lepergetted már a változhatatlan
számú alkalmat mit rádmér a végzet.
Hiába nyitsz ki minden ablakot
a földön. Késő. Többé sose látod.
Élünk, felfedezzük és elfeledjük
az éjszakának ezt a szép szokását.
Nézd csak meg jól. Hátha ez az utolsó.

------------------------------------
------------------------------------
Atlasz
[Atlas (1984)]
A TOTEM
[EL TÓTEM]
Alexandriai Plótinosz, meséli Porphüriosz, nem volt hajlandó portrét készíttetni

magáról, mondván, hogy ő csupán árnyéka plátói ősalakjának, tehát a képe egy
árny árnya lesz.
Századokkal később Pascal majd újra felfedezi ezt a festészet elleni érvet. Az
itt látható kép[*] egy kanadai bálvány fakszimile képéről készült fénykép, tehát
egy árny árnyának az árnya. Az, amit eredetinek nevezünk, a Retiro harmadik -
utolsó - állomása mögött áll, és sudár alakját nem övezi kultusz. A kanadai
kormány hivatalos ajándéka. Kanadát nem zavarja, hogy egy ilyen barbár képmás
jelképezze. Egyetlen dél-amerikai kormány sem kockáztatná meg, hogy egy
névtelen, durva istenfigurát adjon ajándékba.
Mindezt tudjuk, képzeletünket mégis megörvendezteti egy sivatagi totem

gondolata, egy totem, amellyel valamilyen homályos módon mitológiák, törzsek,
ráolvasások és talán áldozatok is járnak. Semmit sem tudunk a kultuszáról; annál
több okunk van, hogy álmodjunk róla a lappangó alkonyatban.
[*] Az Atlasz első, illusztrált kiadásában található fényképre utal. (A ford.)
AZ AJÁNDÉKOK
[LOS DONES]
Megkapta a láthatatlan zenét,

mit az idő ad s idővel enyészik;
tragikus szépségből kivette részit,
kapott szerelmet is, mely szörnyüség.
Megkapta a tudást is, hogy a földnek

szép női közt csak egyet birtokolhat;
egy este fölfedezhette a holdat
és a csillagok algebráját, főleg.
Kapott gyalázatot. Olvasni kezdett,

tanulmányozni bűneit a kardnak,
Karthago romlását és fel-felhorgadt
csatáját Napnyugatnak s Napkeletnek.
A nyelv, e hazugság is része lett,

s a hús, amely a föld silány agyagja,
obszcén lidérces álom sanyargatta,
s tükörben a másik, mely ránk mered.
A könyvekből, melyeket annyi század

felhalmozott, neki pár lap jutott csak,
a koptató időn el nem kopottak:
egy-két paradoxona Eleának.
A szerelem felzúdult vére (régi

görög szókép) megadatott neki
Attól, kinek neve kard, és aki
a betüket író kezet vezérli.
Adatott néki sok más, megnevezve,

kocka, gúla és gömb alakzata,
a homok számtalan szeme, s a fa,
s hogy emberek közt járhasson, a teste.
Méltó lett minden nap ízére mégis;

íme történeted, mely az enyém is.
VELENCE
[VENECIA]
A hatalmas sziklák, a csúcsokon eredő folyók, az Adriába ömlő folyóvizek, a

történelem meg a geológia véletlen- vagy végzetszerű eseményei, a hordalék, a
homok, a lassú szigetképződés, Görögország közelsége, a sokféle hal, a
népvándorlások, az armorikai és a balti háborúk, a nádkunyhók, a vályogfalak, a
szövevényes csatornarendszer, az ősi farkasok, a dalmát kalóztámadások, a finom
terrakotta, a tetőteraszok, a márvány, Attila lovai és lándzsái, a szegénység
oltalmában élő halászok, a lombardok, az, hogy a Keletnek és a Nyugatnak ez az
egyik érintkezési pontja, sok elfeledett nemzedék éjjelei és nappalai - ez mind
alkotója volt e városnak. Említsük meg azokat az aranygyűrűket is, amit a Dózse
évente dobott le a Bucintoro orrából, s amelyek a sötétlő vagy homályos vízben
meghatározatlan hosszú láncot alkotnak az időben. Igazságtalanság volna
megfeledkeznünk itt az Aspern-levelek ügyes kutatójáról, és Dandolóról,
Carpaccióról, Petrarcáról, Shylockról, Byronról, Beppóról, Ruskinról és Marcel
Proustról. Emlékezetünkben ott magasodnak a bronzkapitányok is, akik egy hosszú
síkság két végpontjánál évszázadok óta láthatatlanul nézik egymást.
Gibbon megjegyzi, hogy a kard mondta ki a hajdani velencei köztársaság

függetlenségét, de talán a toll igazolja. Pascal azt írja, hogy a folyók mozgó
utak; Velence csatornái olyan utak, amelyeken a bús gondolák járnak, amelyekben
van valami a bús hegedűkből, s amelyek azért is emlékeztetnek a zenére, mert
dallamosak.
Egyszer azt írtam le egy előszóban, hogy kristályos, alkonyi Velence. Nekem
szinte szinonima alkony és Velence, bár a mi alkonyunk már elveszítette a fényt,
már fél az éjtől, Velence pedig gyengéd, múlt és jövő nélküli, örök alkony.
AZ ELV
[EL PRINCIPIO]
Két görög beszélget: talán Szókratész és Parmenidész.
Jobb, ha a nevüket soha meg nem tudjuk; a történet így titokzatosabb és

megnyugtatóbb lesz.
A párbeszéd tárgya elvont. Olykor mítoszokra hivatkoznak, amelyekben egyikük sem

hisz.
Állításaikban lehet sok logikai csapda, és nem irányulnak semmire.
Nem polemizálnak. Nem akarnak meggyőzni, sem meggyőzetni, nem gondolnak

győzelemre vagy vereségre.
Egyetlen dologban értenek egyet; tudják, hogy a megvitatás útján nem lehetetlen
dolog eljutni valamely igazsághoz.
Szabadok lévén mítosztól és metaforától, gondolkodnak vagy gondolkodni

igyekeznek.
Nevüket sohasem tudhatjuk meg.
E két ismeretlen társalgása valahol a görög földön a Történelem nagy pillanata.
Elfelejtettek könyörgést és mágiát.
UTAZÁS LÉGHAJÓN
[EL VIAJE EN GLOBO]
Ahogy az álmok bizonyítják, ahogy az angyalok bizonyítják, az ember egyik

legelemibb vágya a repülés. A levitáció még nem adatott meg nekem, és semmi okom
feltételezni, hogy halálom előtt még részem lesz benne. Nem kétséges, hogy a
repülőn semmi olyat nem érzünk, ami a repüléshez fogható. Az, hogy az ember bent
találja magát egy üvegből és fémből alkotott szabályos térben, nem hasonlítható
se a madarak, se az angyalok repüléséhez. A fedélzeti személyzet hátborzongató
jövendölései, többek közt az oxigénmaszkok, a biztonsági övek, az oldalkijáratok
és képtelen légi manőverek baljós emlegetése nem ad, és nem is adhat védelmet. A
felhők eltakarják vagy eltüntetik a földrészeket és a tengereket. Az útvonalak
már-már unalmasak. A léghajó ezzel szemben meggyőz bennünket, hogy repülünk,
érezzük a kellemes szél hullámzását, a madarak közelségét. Minden szó egy-egy
megélt élményt feltételez. Ha valaki sosem látott még vöröset, hiábavaló, hogy
Szent János evangelista vérszínű holdjához vagy a dühhöz hasonlítsam; ha valaki
nem tudja, hogy milyen különleges boldogság léghajón utazni, én bajosan tudom
elmagyarázni. Az imént a boldogság szót használtam; azt hiszem, ez itt a
legtalálóbb. Harminc nappal ezelőtt Kaliforniában járva María Kodamával bementem
a Napa-völgyben egy eldugott, szerény kis irodába. Hajnali négy-öt lehetett;
tudtuk, hogy hamarosan megjelennek a pirkadat első fényei. A gondolát vontató
teherautóval még tovább mentünk. Elértünk a síkság egyik pontjára, amely
semmiben sem különbözött a többitől. Kiemelték a gondolát, egy fából és
vesszőből készített, négyszögletes kosarat, majd nagy gonddal kivették a
tokjából az óriásgömböt, leterítették a földre, és ventilátorokkal
szétválasztották az összetapadt nejlont, aztán kényelmes tempóban növekedett a
gömb - pontosan olyan fordított körte alakja volt, mint amilyennek
gyerekkorunkban a lexikonok ábrái mutatták -, míg olyan magas és széles nem
lett, mint egy sokemeletes ház. Nem volt oldalkijárat, se lépcső rajta; engem
úgy kellett átemelni a korláton. Öten voltunk utasok meg a pilóta, aki időről
időre gázt fújt a nagy, homorú gömbbe. Álltunk, s a gondola korlátjába
kapaszkodtunk. Pirkadott; lábunk alatt, ott, ahol az angyalok vagy a magasan
szálló madarak repülnek, nyiladoztak a szőlők és a mezők.
Üres volt a tér, a lusta szellő úgy vitt bennünket, mint egy lassú folyó, s
közben simogatta a homlokunkat, a tarkónkat vagy az arcunkat. Mindannyian, azt
hiszem, szinte testi boldogságot éreztünk. Azért mondom, hogy szinte, mert
semmilyen boldogság vagy fájdalom sem korlátozódhat a testre, hiszen abba
belejátszik a múlt is, a körülmények, az ámulat és sok más tudati jelenség. A
sétaúton, mely másfél órát tarthatott, bejártuk a tizenkilencedik század
elveszett paradicsomát is. A Montgolfier álmodta léghajón utaztunk, s
visszatértünk vele Poe, Jules Verne és Wells lapjaihoz is. Ne feledjük, hogy a
hold mélyén élő holdlakók ehhez hasonló léghajóval utaztak egyik tárnából a
másikba, és nem ismerték a tériszonyt.
ÁLOM NÉMETORSZÁGBAN
[UN SUEŃO EN ALEMANIA]
Ma reggel olyan álmot álmodtam, ami egészen kimerített, és amit utána sokáig
rendezgettem magamban.
A szüleid világra hoznak. A pusztaságok túlsó határán porlepte termek, vagy ha

tetszik, poros raktárak állnak, párhuzamosan futó, egészen elkoptatott
táblasorokkal, amelyeknek a hossza csak mérföldekben vagy sokmérföldes
mérföldekben mérhető. Nem tudjuk a raktárok pontos számát, de kétségtelenül sok
van belőlük. Mindegyikben tizenkilenc sor tábla van, s valaki krétával szavakat
és arab számokat írt rájuk. Minden teremben, mint Japánban, tolóajtó van,
rozsdás fémajtó. A tábla bal szélén kezdődik az írás, mégpedig egy-egy szóval.
Alatta további szavak sorjáznak, s a lexikonok szigorú betűrendjét követi mind.
Az első szó, mondjuk, Aachen, egy város neve. A második, ami közvetlenül alatta
következik, Aar, Bern folyója, a harmadik helyen pedig a Lévi törzséből származó
Aarón. Lejjebb jön az abracadabra és Abraxas. Minden szó után pontosan ott van,
hogy életed során majd hányszor látod, hallod, idézed fel vagy mondod ki. Az,
hogy a bölcső és a sír között hányszor mondod ki Shakespeare vagy Kepler nevét,
határozatlan, de kétségtelenül nem végtelen számot ad. Egy távoli terem utolsó
tábláján áll a Zwitter szó, ami németül hermafroditát jelent, alatta pedig
eléred azt a számot, amelyet Montevideo képeire szabott neked a sors, és élsz
tovább. Eléred azt a számot, amelyet egy ilyen-olyan hexaméter elmondására
szabott neked a sors, és élsz tovább. Eléred azt a számot, amelyet a
szívverésednek szabott a sors, és akkorra halott vagy.
Mikor ez bekövetkezik, nem tűnnek el azonnal a krétával írt betűk és szavak.

(Életed minden pillanatában valaki módosít vagy letöröl egy-egy számot.) Mindez
olyan célt szolgál, amit mi sosem fogunk megérteni.
ATHÉN
[ATENAS]
Első athéni napom első reggelén adatott meg nekem ez az álom. Szemben velem, egy
hosszú polcon könyvek sorakoztak. Elveszett Paradicsomaim egyikének, az
Encyclopaedia Britannicának a kötetei voltak. Találomra leemeltem az egyiket.
Kikerestem a Coleridge szócikket; csak a vége volt meg, az eleje nem. A Crete
címszóhoz lapoztam: ugyanaz a helyzet. Nézzük a chess-t... Ekkor álmom teljesen
új irányt vett. Egy hodályszerű teremben, megemelt dobogón, feszülten figyelő
tömeg kellős közepén sakkoztam apámmal, aki egyben Pseudo-Artaxerxész is volt,
az, akinek mindkét fülét levágták, amit aztán számos feleségei egyike fedezett
fel, amikor keze leheletfinoman, hogy fel ne ébressze az alvó férfit,
felfedezőútra indult a koponyáján, az, akit később megöltek. Léptem; mire
ellenfelem válaszlépés helyett mágikus úton eltüntette az egyik bábum. Mindez
többször is megismétlődött.
Felébredtem és ezt mondtam magamban: Görögországban vagyok, minden dolgok

kezdetén, már amennyiben a dolgoknak, a megálmodott enciklopédia szócikkeivel
ellentétben, van kezdete.
UTOLSÓ TIGRISEM
[MI ÚLTIMO TIGRE]
Mindig voltak tigrisek az életemben. Az olvasás és egyéb napi szokásaim olyan

szétszálazhatatlanul összefonódtak, hogy valójában nem is tudom már, vajon első
tigrisem egy metszet papírtigrise volt-e, vagy az a rég halott vérbeli tigris,
akinek ketrecbeli járkálását megbabonázva követtem a vasrudak túloldaláról. Apám
kedvelte a lexikonokat; pontosan emlékszem, hogy én a bennük szereplő
tigrisábrázolások alapján ítéltem meg őket. Szinte most is magam előtt látom a
Montaner y Simón tigriseit (egy szibériai fehéret és egy bengálit), meg egy
másik, ugró tigrist, amelyet tussal rajzolt egy óvatos kéz, és amelyben volt
valami folyószerű. Ezekhez a vizuális tigrisekhez jöttek a szóbeliek: Blake
híres máglyája (Tyger, tyger, burning bright) és Chesterton meghatározása, mely
szerint a tigris az Iszonyú elegancia emblémája. Gyerekfejjel, amikor a Dzsungel
könyvé-t olvastam, nem tudtam túltenni magam azon, hogy Sir Kán gonosztevő, nem
pedig a főhős barátja. Szeretném, de nem tudom felidézni egy kanyargós tigris
képét, amelyet egy olyan kínai vetett papírra, aki soha nem látott még tigrist,
de aki kétségkívül látta már a tigris archetípusát. Ez a platonikus tigris Anita
Berry könyvében, az Art for Children-ben található. Jogosan merül fel a kérdés:
Miért tigrisek? Miért nem leopárdok vagy jaguárok? Erre csak azt tudnám felelni,
hogy a foltok nem tetszenek, a csíkok viszont igen. Ha leopárdot írnék tigris
helyett, az olvasó azonnal megérezné, hogy hazudok. E látható, illetve verbális
tigrisekhez járult az, amelyiket Cuttini barátunk mutatott az Állatvilág
elnevezésű különös állatkertben, ahol nincsenek se rácsok, se ketrecek.
Igazi hús-vér tigris volt. Leplezhetetlen, rémült boldogságot éreztem közelében.

Nyelve végignyalt arcomon, közönyös vagy talán gyengéd mancsa megállapodott
fejemen - elődeivel szemben volt szaga és súlya. Nem mondom, hogy ez az
elképesztő tigris valódibb, mint a többi, ahogy egy tölgyfa sem valódibb egy
álom alakzatainál, de szeretném ezúton megköszönni barátunknak ezt a hús-vér
tigrist, amely azon a délelőttön feltárulkozott érzékeim előtt, és amely
ugyanúgy elkísér majd, mint a könyvbéli tigrisek.
UTCASARKOK
[ESQUINAS]
Itt lesz majd egy tetszőleges Buenos Aires-i utcasarok képe. Nem mondják meg,
hogy melyik. Lehet, hogy a Charcas-Maipú sarok, lehet, hogy a saját házamé; úgy
képzelem, hogy telis-tele van a látomásaimmal, mert azok kibogozhatatlanul
jönnek, mennek s keresztezik egymást. Lehet, hogy a szemközti sarok, ahol most
egy rámpás, magas épület áll, korábban meg egy hosszú bérház állt (az erkélyeit
virágcserepek díszítették), korábban meg egy másik ház, amiről semmit sem tudok,
Rosas idején pedig egy viskó, előtte téglajárda és földút. Lehet, hogy az a
sarok, ahol egykori édened, a kert volt. Lehet, hogy az, ahol az Once egyik
cukrászdája van, amelyben a haláltól rettegő Macedonio Fernández azt magyarázta,
hogy a halálnál banálisabb dolog nem is történhet velünk. Lehet, hogy az az
Almagro Sur-i könyvtár előtti sarok, amelyben fel-tárult előttem Leon Bloy.
Lehet, hogy a még megmaradt lekerekítetlen sarkok egyike. Lehet, hogy annál az
épületnél van, ahova María Kodamával elvittünk egyszer egy fonott kosárban egy
aprócska abesszin cicát, aki Odin névre hallgatott, és egyszer már átkelt az
Óceánon. Lehet, hogy egy fa van azon a sarkon, de sosem tudja meg, hogy fa, és
árnyékával kényeztet bennünket. Lehet, hogy egyike annak a sok utcasaroknak,
amelyeket Leandro Alem utoljára látott, mielőtt rázárták a kocsiajtót, és
egyetlen lövéssel leterítették. Lehet, hogy az a könyvesbolt van ott, amelyben
az idők során két kínai irodalomtörténetet fedeztem fel. Lehet, hogy az
Esmeralda-Lavalle sarok, ahol Estanislao del Campo halt meg. A megnyújtott
sakktáblát alkotó kockák bármelyikén lehet. Szinte mindegyik lehet, ezért azonos
a sosem látott archetípussal.
HOTEL ESJA, REYKJAVÍK

[HOTEL ESJA, REIKIAVIK]
Az élet folyamán történik velünk egy-egy apró eset, ami ajándék lehet. Épphogy
megérkeztem a szállóba. A vakok világos ködfelhőjének mélyéről felfedeztem a
nekem szánt ismeretlen szobát. Végigtapogattam a falakat, egy kicsit
egyenetlenek voltak, körbejártam a bútorokat, és ráakadtam egy nagy, kerek
oszlopra. Olyan vastag volt, hogy szinte kinyújtott karral sem tudtam átfogni,
és csak üggyel-bajjal tudtam összekulcsolni a kezemet. Mindjárt tudtam, hogy
fehér. Tömören, szilárdan emelkedett a mennyezet felé.
Néhány másodpercig az a különös boldogság töltött el, amit a már-már

archetípusnak számító tárgyak nyújtanak az embernek. Abban a percben, tudom,
ugyanazt az elemi élvezetet éreztem, mint amikor feltárultak előttem az
euklideszi geometria tiszta formái: a henger, a kocka, a gömb, a gúla.
MILONGA A TŐRRŐL
[MILONGA DEL PUŃAL]
Adakozó kéztől kaptam

Pehuajóban ezt a tőrt rég;
az a jó, hogy nem jósolja:
Rosas kora visszajő még.
Kereszttelen markolatja
bőrrel borított fa nyél;
sötét tigris-álmot alszik
alatta a kék acél.
Kézről álmodik, mely a

feledéstől menti őt meg;
mit e kéz gazdája forral,
azt tekinti jövendőnek.
A pehuajói tőrtől
nem csak egy halál telik;
az ily fegyvert a kovácsok
szörnyű végzetre verik.
Nézem, és előre látom,

hogy mi várhat annyi tőrre,
mi a kardok és hasonló
fatális formák jövője.
Annyi van már, épp elég a

világot halálra adni.
Annyi van, hogy a halál is
alig győz már válogatni.
Békés dolgok közt feküdj hát,

pihenj békés álmaidban,
nyugton várj sorodra, tőr.
Rosas kora máris itt van.
A QUARTIER LATIN EGYIK SZÁLLÓJÁBAN DIKTÁLT FELJEGYZÉS

[NOTA DICTADA EN UN HOTEL DEL QUARTIER LATIN]
Wilde azt írja, hogy az ember élete valamennyi pillanatában mindaz, ami volt, s
mindaz, ami lesz. Ha ez így van, akkor az örömteli irodalommal telt, boldog évek
alatt élt Wilde már azonos a börtönbe került Wilde-dal, meg az Oxfordba és
Athénba kerülő Wilde-dal, s azzal, aki majd 1900-ban szinte teljesen
ismeretlenül hal meg a Latin negyedben, az Hotel d'Alsace-ban. Ma L'Hotel a
szálloda neve, s nincs benne két egyforma szoba. Azt is mondhatnánk, hogy olyan,
mintha nem is építészek tervezték vagy kőművesek emelték volna, hanem egy
asztalos keze munkája lenne. Wilde gyűlölte a realizmust; e szentélybe
zarándokoló látogatók örömmel látják, hogy úgy állították helyre, mint egy Oscar
Wilde képzeletében született posztumusz művet.
Én a kert túloldalát akartam megismerni - mondta Wilde utolsó éveiben Gide-nek.

Senki előtt sem titok, hogy megismerte a szégyent és a börtönt, de volt benne
valami ifjonti, isteni szellem, amellyel túltette magát a balsorsain, az a
bizonyos híres balladája pedig, amelyben a pátosszal kísérletezik, nem a
legértékesebb műve. Ugyanezt gondolom Dorian Gray arcképé-ről is, mert az
Stevenson leghíresebb regényének értelmetlen, díszes átírása.
Végül is milyen ízt hagynak bennünk Oscar Wilde könyvei? A boldogság titokzatos
ízét. Eszünkbe jut továbbá az a másik élvezet, a pezsgő. És örömmel és hálával
emlékezzünk meg A bordélyház-ról, A szfínksz-ről, esztétikai dialógusairól,
esszéiről, tündérmeséiről, epigrammáiról, tömör könyvismertetéseiről és
kimeríthetetlen vígjátékairól, amelyek nagyon ostoba, de nagyon szellemes
szereplőket tárnak elénk.
Wilde stílusa egy korabeli irodalmi szekta, a Yellow Nineties képiséget és

zeneiséget erőltető, cikornyás stílusát követte. Némi mosollyal az arcán művelte
ezt a stílust, ahogy bármilyen más stílussal is tette volna.
Szakmai bírálatot nem tudok Wilde-ról mondani. Ha rágondolok, egy meghitt barát
tűnik fel a gondolataimban, olyan, akivel sosem találkozott az ember, de ismeri
a hangját, és mindennap hiányolja.
ARS MAGNA
Mallorcán, a Raymundus Lullus utca sarkán állok.
Emerson úgy vélte, hogy a nyelv megkövült költészet; állításának

megvilágításához most legyen elég csupán arra utalnunk, hogy minden absztrakt
szó valójában metafora, ideértve magát a metafora szót is, amely görögül
átvitelt jelent. A XIII. század, az Írás, azaz a Lélek által kiválasztott és
jóváhagyott szavak kultuszának kora az effajta gondolkodást nem ismerte. Egy
zseniális férfiú, Raymundus Lullus, aki bizonyos predikátumokat (a jóságot, a
nagyságot, az örökkévalóságot, a hatalmat, a tudást, az akaratot, az erényt és a
dicsőséget) Istennek tulajdonított, kitalált egy fából készült, az isteni
predikátumok szimbólumaival teli koncentrikus körökből álló gondolkodógépet; a
karikák, tetszés szerinti forgatásuk eredményeként, a teológiai elméletek
meghatározhatatlan, gyakorlatilag végtelen számát hozhatják létre. Ugyanezt
elkészítette a lélek és a teljes anyagi világ minden tulajdonságával is. Ahogy
az előre látható volt, mindez a kombinatorikus gépezet sehova nem vezetett.
Századokkal később Jonathan Swift a Gulliver utazásai-nak harmadik részében
kigúnyolta; Leibniz rajongott érte, de természetesen tartózkodott attól, hogy
újjáépítse.
A Francis Bacon által megjósolt kísérletező tudomány megajándékozott bennünket a

kibernetikával, amely lehetővé tette az ember holdra lépését és előkészítette a
számítógépeket, Lullus ambiciózus tárcsáinak e, mondhatni, kései testvéreit.
Mauthner megjegyzése szerint a rímszótár szintén gondolkodógép.
LAPRIDA UTCA 1214.

[LAPRIDA 1214]
Ma még nem tudni, hányszor is mentem fel azon a lépcsőn; odafent Xul-Solar várt.
A magas termetű, mosolygós, kiálló járomcsontú férfiban porosz vér keveredett
szláv és skandináv vérrel (az apja Schultz volt, és a Baltikumból származott),
és lombárdiai és latin vérrel is; anyja északolasz volt. Ennél fontosabb volt,
hogy keveredett benne sokféle nyelv és vallás, és látszólag minden csillag is,
mert asztrológus volt. Az emberek úgy élnek, főleg Buenos Airesben, hogy
elfogadják az úgynevezett valóságot; Xul úgy élt, hogy mindent folytonosan
átformált és újjáalakított. Két nyelvet agyalt ki; az egyik a kreol volt, ami
nem egyéb, mint a sutaságoktól megtisztított és váratlan neologizmusokkal
gazdagított spanyol nyelv. A spanyol juguete (játék) szóban valami egészségtelen
nedvet érzett; a se besan (csókolóznak), a se quieran (akarják egymást!) helyett
előszeretettel mondta például azt, hogy se toybesan, se toyquieran; ugyanígy a
siéntese (üljön le!) helyett azt, hogy sansiéntese, vagy egy elképedt argentin
asszonyságnak azt, hogy le recomiendo el Tao (figyelmébe ajánlom a Taót), majd
hozzátette: żcómo? żno cońezca el Tao Te Ching? A másik leleménye az
asztrológiára alapozott világnyelv volt. Kitalálta a világjáték-ot is, egyfajta
bonyolult, tizenkettes sakkot, amit száznegyvennégy kockás táblán kell játszani.
Valahányszor elmagyarázta, úgy találta, hogy túlzottan egyszerű a játék, ezért
újabb és újabb szabályokat tett hozzá, úgyhogy sosem értettem meg. Gyakran
William Blake-et olvastunk együtt, kiváltképp is a Prófétai Könyvek-et, a
mitológiáját magyarázta, de én nem mindig értettem egyet vele. Csodálta Turnert
és Paul Kleet, és volt olyan bátor az ezerkilencszázhúszas években, hogy nem
csodálta Picassót. Gyanítom, hogy nem érezte annyira a költészetet, mint a
nyelvet, és hogy számára a festészet és a zene volt a leglényegesebb. Épített
egy félkör alakú zongorát; nem érdekelte a siker, se a pénz; Blake-hez vagy
Swedenborghoz hasonlóan a szellemek világában élt. A politeizmus híve volt;
kevésnek találta az egy Istent. A Vatikánban egy szilárd római intézményt
csodált, melynek a földkerekség szinte minden városában vannak fiókjai. Sehol
sem láttam olyan gazdag és élvezetes könyvtárat, mint nála. Ott ismertem meg
Deussen Filozófiatörténet-ét, amely más művektől eltérően nem Görögországgal,
hanem Indiával és Kínával kezdődik, és egy teljes fejezetet szentel a Gilgames-
nek.
Xul-Solar a Tigre melletti szigetek egyikén halt meg.
A feleségének azt mondta, hogy addig nem hal meg, míg fogja a kezét.
Egy éjszaka végén az asszony kénytelen volt egy pillanatra otthagyni, s mire
visszatért, Xul halott volt.
Minden emlékezetes embernek azzal a veszéllyel kell számolnia, hogy alakja

anekdotákban aprózódik el: most én is segítettem, hogy beteljesedjék ez az
elkerülhetetlen sors.
A SIVATAG
[EL DESIERTO]
A Piramistól háromszáznégy méterre lehajoltam, és felvettem egy maroknyi

homokot, majd egy kicsit odébb csendesen a földre szórtam, s halkan ezt mondtam:
Most átalakítom a Szaharát. Jelentéktelen dolgot tettem, de a szellemesnek épp
nem mondható szavak pontosak voltak, és elgondoltam, hogy egy egész élet kellett
ahhoz, hogy kimondhassam őket. Az a pillanat volt az egyiptomi tartózkodásom
egyik legjelentősebb emléke.
A RECOLETA TEMETŐ
[LA RECOLETA]
Nincs itt Isidoro Suárez, aki a juníni csatában egy huszárrohamot vezényelt; ez
csak afféle csetepaté volt, ám új utat szabott Amerika történelmének.
Nincs itt Félix Olivarría, aki osztályosa volt a hadjáratokban, az

összeesküvésekben, a mérföldekben, a hótorlaszokban, a kockázatokban, a
barátságban és a száműzetésben. Íme itt van porának a pora.
Nincs itt a nagyapám, aki megölette magát, amikor Mitre kapitulált La Verdénél.
Nincs itt az apám, aki arra tanított, hogy ne higgyek az elviselhetetlen

halhatatlanságban.
Nincs itt az anyám, aki túl sok mindent bocsátott meg nekem.
Nincs itt szinte semmi a sírfeliratok és a keresztek alatt.
Nem leszek én sem itt. Csak a hajam és a körmöm lesz itt, nem tudva, hogy a
többi meghalt, s nőnek tovább, míg porrá nem lesznek.
Nem leszek itt, hogy része lehessek a feledésnek, a törékeny anyagnak, amelyből
a mindenség felépült.
MEGVÁLTÓ MŰVEK
[DE LA SALVACIÓN DE LAS OBRAS]
Egy őszön, az idő adta egyik őszön összegyűltek Izumóban - nem először - Sintó
istenségei. Úgy hírlik, hogy nyolcmillióan voltak; roppant félénk ember lévén,
én bizony egy kicsit elveszettnek hinném magam akkora tömegben. Amúgy sem
tanácsos felfoghatatlan számokon törni a fejünket. Mondjuk inkább, hogy nyolcan
voltak, mert a nyolcas szám a japán szigeteken jó előjel.
Bánatosak voltak, de nem látszott rajtuk, mert az istenségek arca kandzsik, s

azok kifürkészhetetlenek. Egy domb zöldellő csúcsán leültek körben a földre. Az
égből vagy egy kőből vagy egy hópehelyből már régóta figyelték az embereket. Az
egyik istenség megszólalt:
- Sok napja vagy sok százada már, hogy itt egybegyűlünk, hogy megteremtsük
Japánt és a világot. Jól sikerültek a vizek, a halak, a szivárvány hét színe, a
növények és az állatok nemzedékei. Hogy ez a sok minden ne nyomassza az embert,
ő az egymásutániságot, a sokféle napot és az egyforma éjszakát kapta. Továbbá
azt a képességet, hogy változatokkal kísérletezhet. A méh mindig kast épít; az
ember mindenféle eszközt talált ki: az ekét, a kulcsot, a kaleidoszkópot. És
kitalálta a kardot és a háborúzást is. Az imént álmodott meg egy láthatatlan
fegyvert, ami a történelem végét jelentheti. Mielőtt bekövetkeznék ez az
esztelenség, semmisítsük meg az embert.
Elméláztak. Egy másik istenség ráérősen folytatta:

- Igaz. Valóban megálmodta azt a kegyetlen dolgot, de hát itt van ez is, ami
elfér tizenhét szótagnyi helyen.
Elszavalta. Ismeretlen nyelven volt, nem értettem.
A főisten döntött:
- Maradjon fenn az ember.
Így hát egy haiku műve, hogy megmenekült az emberi nem.
Izumo, 1984. április 27.

------------------------------------
------------------------------------
Az összeesküvők
[Los conjurados (1985)]
KRISZTUS A KERESZTEN
[CRISTO EN LA CRUZ]
Krisztus a kereszten. Leér a lába.

A három kereszt egyforma magas.
Nem középen van. Ő a harmadik.
Fekete szakálla mellére lóg.
Az arca más, mint a metszeteken.
Durva, zsidós. Nem látom, de amíg
a lábam még e föld porát tapossa,
egy percre sem szűnök meg őt keresni.
A megtört ember szenved, szót se szól.
Karistolja a töviskoszorú.
Nem is hallja a gúnyos csőcseléket,
mely oly sokszor látta agóniáját.
Az övét vagy másét. Nem érdekes.
Krisztus a kereszten. Csapongva gondol
a királyságra, amely vár talán rá,
s egy nőre, aki nem volt az övé.
Szeme előtt a kibetűzhetetlen
Szentháromság, a teológia,
gnosztikusok, katedrálisok, Occam
borotvája, a liturgia, mitra
s bíborpalást, Gudrún kard általi
megtérése, keresztes háborúk,
Jeanne d'Arc, Inkvizíció, vértanúk
s a hadakat megáldó Vatikán -
mindez nem tárul fel. Tudja: nem isten,
csak haldokló ember. Nem ez a fontos.
A fontos a szögek kemény vasa.
Nem görög. Nem római. Nyöszörög.
Ragyogó metaforákat hagyott ránk
és a megbocsátás tanát, amely
megszüntetheti a múltat. (Egy ír
egy várbörtön mélyén fogalmazott így.)
Kikívánkozik a testből a lélek.
Lassacskán besötétedik. Halott.
Egy légy köröz az ernyedt hús fölött.
Mire jó énnekem, hogy szenvedett
az az ember, ha én is szenvedek most?
Kyotó, 1984

ELÉGIA
[ELEGÍA]
A tiéd most, Abramowicz, a halál mindenki számára hozzáférhető, különös íze,

amit nekem ebben a házban lesz módom megtapasztalni, vagy a tengeren túl, Rhône-
od partján, amely olyan végzetesen folyik, minta csak ez a másik, ősibb Rhône
volna, az Idő. A tiéd lesz a bizonyosság is, hogy az Idő megfeledkezik saját
tegnapjairól és semmi nem pótolhatatlan, vagy az ezzel ellentétes bizonyosság,
hogy a napok semmit sem tudnak eltörölni és nincs egyetlen tett, egyetlen álom
sem, amelynek árnyéka ne lenne végtelen. Genfben jogászként, szakértői
vélemények és perek embereként tartottak számon, ám te minden szavadban, minden
csendedben költő voltál. Talán ebben a pillanatban éppen különböző könyveidet
lapozgatod, amelyeket ugyan nem írtál meg, de részletesen elterveztél, s amelyek
számunkra téged igazolnak, és - bizonyos értelemben - léteznek. Az első háború
alatt, miközben az emberek egymást gyilkolták, mi ketten a Laforgue és a
Baudelaire nevű álmokat álmodtuk. Felfedeztük mindazt, amit a fiatalok
fedezhetnek fel: a tudatlan szerelmet, az iróniát, a vágyat, hogy Raszkolnyikov
vagy Hamlet herceg lehessünk, a szavakat és a naplementéket. Izrael nemzedékei
beszéltek belőled, amikor mosolyogva így szóltál hozzám: Je suis trčs fatigué.
J'ai quatre mille ans. Mindez a Földön történt; hasztalan találgatnánk mennybeli
éveid számát.
Nem tudom, vagy-e még valaki, nem tudom, hallasz-e engem.
Buenos Aires, 1984. január 14.
ELÉGIA EGY PARKRÓL

[ELEGÍA DE UN PARQUE]
Eltünt a labirintus. El a gonddal

kirakott eukaliptuszok,
a nyár sátortetői, a szüntelen
tükörben az ünnep előtti este,
az ismétlődő arckifejezések
és minden mulandóság el. Az álló
óra, el a sűrűnövésű lonc.
A gloriett és mind a léha szobrok,
az alkony másik oldala, a trillák,
a kilátó, az ábrándos szökőkút
csak kellékei a múltnak. A múltnak?
Ha nem kezdődött semmi, hogy lehetne:
vége? Fehér napok, fekete éjek
össze nem számlált hosszú sora vár ránk.
Ami leszünk, annak vagyunk a múltja.
Idő vagyunk, folyó, mely oszthatatlan,
Uxmal vagyunk, Karthágó, Róma
városfala a porban és az eltűnt
park; most őket idézi föl a versem.
ÖSSZEGEZÉS
[LA SUMA]
Miért ne hinnénk, hogy mindig is ott állt

mészfehéren a fal, ahogyan áll most,
és valaki az öröklét falához
telepszik, s gonddal fölvázolja rajzát.
A világ mása így kerül a falra:
ajtók, tatárok, labirintus, Uxmál,
a végtelen, a zérus és a könyvtár,
mérleg és horgony, angyalok alakja.
Formáitól a fal életre támad.
S ha furcsa adományát odaadta,
sorsa további kegyben részesíti,
percre pontos érkeztén a halálnak,
míg rámered a kusza vonalakra,
ön-arcát látja rajta megjelenni.
VALAKI ÁLMODIK
[ALGUIEN SUEŃA]
Vajon mit álmodott az Idő mostanáig, amely mint minden most, a végpont?
Megálmodta a kardot, melynek a versben van a legjobb helye. Megálmodta és
kicsiszolta a szentenciát, mely a bölcsesség látszatát keltheti. Megálmodta a
hitet, megálmodta a könyörtelen keresztes hadjáratokat. Megálmodta a görögöket,
kik feltalálták a dialógust és a kétkedést. Megálmodta Karthágó tűzzel-sóval
való elpusztítását. Megálmodta a szót, ezt a suta, merev jelet. Megálmodta a
boldogságot, melyben részünk volt, vagy most azt képzeljük, hogy részünk volt.
Megálmodta Ur első reggelét. Megálmodta az iránytű titokzatos szeretetét.
Megálmodta ama norvég hajóorrot és ama portugál hajóorrot. Megálmodta az etikát
és annak a mindenkinél különösebb embernek a metaforáit, aki egy este
kereszthalált halt. Megálmodta a bürök ízét, amit Szókratész nyelve érzett.
Megálmodta a két fura testvért, a visszhangot és a tükröt. Megálmodta a könyvet,
ezt a tükröt, mely mindig más és más arcát mutatja. Megálmodta a tükröt,
amelyben Francisco López Merino és a képmása utolszor látta egymást. Megálmodta
a teret. Megálmodta a zenét, amely nélkülözni tudja a teret. Megálmodta a szó
művészetét, amely még a zenénél is megmagyarázhatatlanabb, mert magában foglalja
a zenét. Megálmodta a negyedik dimenziót s a benne lévő páratlan faunát.
Megálmodta a homokszemek számat. Megálmodta a transzfinit számokat, amelyekhez
számolással nem jutni el. Megálmodta az első embert, aki kihallotta Thor nevét a
mennydörgésből. Megálmodta Janus két arcát, melyek sosem látják egymást.
Megálmodta a holdat és a holdon járt két embert. Megálmodta a kutat és az ingát.
Megálmodta Walt Whitmant, aki elhatározta, hogy minden emberrel azonos lesz,
mint Spinoza istene. Megálmodta a jázmint, mely nem tudhatja, hogy álmodnak
róla. Megálmodta a hangyák nemzedékeit és a királyok nemzedékeit. Megálmodta azt
az irdatlan hálót, amelyet a világ összes pókja fon. Megálmodta az ekét és a
kalapácsot, a rákot és a rózsát, az álmatlanság harangszavát és a sakkot.
Megálmodta a felsorolást, amit a tudósok kaotikusnak neveznek, pedig az
valójában kozmikus, hisz minden dolgot titkos szálak kötnek össze. Megálmodta a
nagymamámat, Frances Haslamot, oda, a juníni helyőrségbe, a pusztai lándzsák
közelébe, ahol a Bibliá-t és Dickenst bújta. Megálmodta, hogy csata közben
énekelnek a tatárok. Megálmodta Hokuszai kezét, amint épp vonalat húz, melyből
mindjárt hullám lesz. Megálmodta Yorickot, aki örökre élni fog a képzelet szülte
Hamlet szavaiban. Megálmodta az archetípusokat. Megálmodta, hogy valamennyi nyár
idején, avagy a nyarakat megelőző égbolton egyetlen rózsa létezik. Megálmodta a
halottaid arcát, akik most már fakó fényképek. Megálmodta Uxmal első reggelét.
Megálmodta az árnyék hatását. Megálmodta Théba száz kapuját. Megálmodta a
labirintus fordulóit. Megálmodta Róma titkos nevét, tehát igazi védőfalát.
Megálmodta a tükrök életét. Megálmodta a jeleket, amelyeket majd az ülő írnok
rajzol. Megálmodta a gömböket rejtő elefántcsont gömböt. Megálmodta a
kaleidoszkópot, az unatkozó betegek és gyermekek játékát. Megálmodta a
sivatagot. Megálmodta a leselkedő hajnalt. Megálmodta a Gangeszt és a Temzét, a
víz két nevét. Megálmodta a térképeket, amelyeket Odüsszeusz nem értett volna
meg. Megálmodta Nagy Sándort. Megálmodta a Paradicsom falát, amely
feltartóztatta Nagy Sándort. Megálmodta a tengert és a könnycseppet. Megálmodta
a kristályt. Megálmodta, hogy Valaki álmodja.
VALAKI ÁLMODIK MAJD

[ALGUIEN SOŃARÁ]
Vajon mit álmodik majd a kifürkészhetetlen jövő? Azt álmodja majd, hogy Alonso
Quijanóból Don Quijote lehet, anélkül, hogy megválna a falujától és a
könyveitől. Azt álmodja majd, hogy Odüsszeusz egyetlen éjszakája csodásabb
lehet, mint a viszontagságait elbeszélő költemény. Emberek nemzedékeit álmodja
majd, akiknek semmit sem mond Odüsszeusz neve. A mai ébrenlétnél pontosabb
álmokat álmodik majd. Azt álmodja majd, hogy tehetnénk csodát, de nem teszünk,
mert valóságosabb, ha elképzeljük őket. Olyan átható világokat álmodik majd,
hogy abban egyetlen madár hangja meg tudja ölni az embert. Azt álmodja majd,
hogy a felejtés és az emlékezés nemcsak véletlenszerű kényszer vagy ajándék
lehet, hanem akaratlagos cselekvés is. Azt álmodja majd, hogy egész testünkkel
látunk, amire Milton vágyott szemének, azoknak a lágy kis gömböknek a
homályából. Olyan világot álmodik majd, amelyben nincs gép, se ez a fájó gép, a
test, Az élet nem álom, de lehet belőle álom - írja Novalis.
A TÖRTÉNET FONALA
[EL HILO DE LA FÁBULA]
Az a fonal, amely Ariadné kezéből került Thészeusz kezébe (a másikban kard

volt), hogy bemerészkedjék a labirintusba és ráleljen a középpontra, a bikafejű
emberre, vagy, Dante szerint, az emberfejű bikára, aztán megölje, és a hőstett
bevégzése után felfejtve a kőháló csomóit, visszatérjen hozzá, a szerelméhez.
Így történtek a dolgok. Thészeusz nem tudhatta, hogy a labirintuson túl egy
másik labirintus áll, az idő, és hogy egy előre meghatározott helyen áll Médeia.
Eltűnt a fonal; eltűnt a labirintus is. Most már azt sem tudjuk, hogy
labirintus, titokzatos kozmosz vagy végzetes káosz vesz-e bennünket körül. Az a
szép feladatunk, hogy elképzeljük, hogy van labirintus és van fonal. Sosem
fogjuk megtalálni a fonalat; talán megleljük, de elveszítjük egy hitvallásban,
egy ritmusban, egy álomban, a filozófiának nevezett szavakban vagy a puszta,
egyszerű boldogságban.
Knósszosz, 1984
A TEGNAP BIRTOKLÁSA
[POSESIÓN DEL AYER]
Tudom, hogy annyi mindent elveszítettem, hogy fel sem tudom sorolni, és hogy ez
a sok veszteség most minden tulajdonom. Tudom, hogy elveszítettem a sárgát és a
feketét, és úgy gondolok ezekre az elérhetetlen színekre, ahogy egyetlen látó
sem. Meghalt az apám, de mindig itt van mellettem. Ha Swinburne-sorokat
skandálok, azt mondják, az ő hangján mondom. Csak aki meghalt, az a miénk, csak
az a miénk, amit elveszítettünk. Ilion a múlté, de Ilion tovább él az őt sirató
hexameterben. Izrael akkor létezett, amikor ősi nosztalgia volt. Idővel minden
költemény elégia. Miénk minden nő, aki elhagyott: már nem köt bennünket a
várakozás, ami csupa aggodalom, se a remény, mely riadalom és rettegés. Nincs
paradicsom a sok elveszett paradicsomon kívül.
A CIPRUS LOMBJAI
[LAS HOJAS DEL CIPRÉS]
Egyetlen ellenségem van. Sosem fogom megtudni, hogyan juthatott be a lakásomba

1977. április 14-én, éjszaka. Két ajtót kellett kinyitnia: a súlyos utcai kaput
és kis lakásom ajtaját. Felgyújtotta a lámpát, és kizökkentett egy rémálomból,
amire már nem emlékszem, csak arra, hogy volt benne egy kert. Nyugodt hangon
felszólított, hogy azonnal keljek és öltözzek fel. Azért jött, hogy megöljön,
csak egy kicsit odébb van a kivégzésre szánt hely. A döbbenettől némán
engedelmeskedtem. Alacsonyabb volt nálam, de termetesebb, a gyűlöletből nyerte
erejét. Nem változott az évek során; fekete haja közt volt csak néhány ezüst
szál. Valamiféle sötét boldogság hajtotta. Mindig is utált, most pedig meg fog
ölni. Beppo cica az időtlenségből figyelt bennünket, de meg se kísérelt
megmenteni. De nem segített rajtam a hálószobámban lévő kék kerámiatigris sem,
se az Ezeregyéjszaka köteteiben lévő sok varázsló meg manó. Magammal akartam
vinni valamit. Megkértem, hadd vihessek magammal egy könyvet. Túl nyilvánvaló
lett volna, ha egy bibliát választok. Találomra kivettem egyet Emerson tizenkét
kötete közül. A lépcsőn mentünk le, nehogy zajt csapjunk. Számoltam a fokokat.
Észrevettem, hogy vigyáz, nehogy hozzám érjen, mintha félne, hogy megfertőzöm.
A Charcas-Maipú sarkon, szemközt a bérházzal egy kocsi várt. Szertartásos, de

parancsoló mozdulattal intett, hogy szálljak be elsőként. A kocsis már tudta,
hova megyünk, s a lovak közé csapott. Vontatottan haladtunk, és ahogy várható
volt, néma csendben. Féltem (vagy reménykedtem), hogy sosem érünk oda. Derült,
holdfényes éjszaka volt, meg se rezzent a levegő. Egy árva lélek sem volt az
utcán. A kocsi mindkét oldalán mintegy őrt álltak az alacsony, teljesen egyforma
házak. Ezt gondoltam: Már a Délen vagyunk. Fent, a sötétben észrevettem egy
toronyórát; se szám, se mutató nem látszott a nagy, fényes lemezen. Nem
hajtottunk át, amennyire tudom, egyetlen sugárúton sem. Nem féltem, még csak
attól sem féltem, hogy félni fogok, még csak attól sem féltem, hogy félni fogok,
hogy félni fogok, ahogy az eleaták végtelen érvelése mondaná, ám amikor kinyílt
a kocsiajtó és ki kellett szállnom, szinte összerogytam. Kőlépcsőkön mentünk
felfelé. Tükörsima virágágyások sorjáztak meg sok-sok fa. Odavezetett az egyik
fa tövéhez, s felszólított, hogy feküdjek le hanyatt a fűre, és tegyem keresztbe
a karom. Onnan, a földről megpillantottam egy római kámzsát, s akkor rájöttem,
hogy hol vagyunk. Egy ciprus volt halálom tanúja. Akaratlanul elismételtem a
híres sort: Quantum lenta solent inter viburna cupressi.
ÚJABB APOKRIF TÖREDÉK

[OTRO FRAGMENTO APÓCRIFO]
Az egyik tanítvány szeretett volna kettesben beszélgetni a mesterrel, de nem

merte megkérni. A mester megszólította: "Mondd, miféle bánat emészt!"
A tanítvány ezt felelte: "Nincs bennem bátorság."
Mire a mester: "Adok én neked bátorságot."
Nagyon régi a történet, de egy - talán nem is apokrif - hagyomány megőrizte a

két férfinak a sivatag és a hajnal határán elhangzott szavait.
És szólt a tanítvány:
- Nagy bűnt követtem el három évvel ezelőtt. A többiek nem tudják, de én tudom,
és nem tudok rettegés nélkül a jobbomra nézni.
És szólt a mester:
- Minden ember követett el bűnt. A bűntelenség nem emberi tulajdonság. Aki

gyűlölettel néz egy emberre, az a szíve mélyén már meg is ölte.
- Három éve megöltem egy embert Szamáriában.
A mester hallgatott, de elsápadt, félhetett is haragjától a tanítvány. Végül az

megszólalt:
- Én pedig tizenkilenc éve nemzettem egy embert Szamáriában. Te már megbántad,

amit tettél.
- Meg. Fohásszal, könnyek közt töltöm az éjszakáimat. Bocsánatot várok tőled.
- Senki sem bocsáthat meg, még az Úr sem. Ha az embert a cselekedetei alapján

ítélnék meg, egy sem volna, aki ne lenne méltó a pokolra és a mennyre. Biztos
vagy benne, hogy te még mindig ugyanaz az ember vagy, aki megölte a testvérét?
- Már nem ismerem azt a haragot, ami miatt akkor kést rántottam.
- Példázatokban szoktam beszélni, hogy bevésődjék a lelkekbe az igazság, de most

úgy fogok veled beszélni, mint apa a fiával. Én már nem az az ember vagyok, aki
vétkezett; te sem vagy már gyilkos, és semmi okod rá, hogy továbbra is
rabságában élj. Ugyanaz a kötelességed, mint minden embernek: légy igaz és légy
boldog. önmagadat kell megváltanod. Ha maradt még valami a bűnödből, én magamra
vállalom.
A párbeszéd többi része elveszett.
VÉGTELEN KERESÉS
[LA LARGA BUSCA]
Az idő előtt vagy az időn kívül (mindkét fordulat hiábavaló) vagy egy a térhez
nem tartozó helyen van egy láthatatlan s talán áttetsző állat, amelyet mi,
emberek keresünk, ő pedig bennünket keres.
Tudjuk, hogy nem lehet megmérni. Tudjuk, hogy nem lehet számba venni, mert
végtelen formákból áll.
Voltak, akik egy madárban, egy madarakból álló madárban keresték; voltak, akik
egy szóban vagy a szót alkotó betűkben keresték; voltak, akik egy könyvben
keresték és keresik, amely korábbi, mint az arab nyelv, melyen íródott, sőt
minden másnál is korábbi; van, aki a "Vagyok, aki vagyok" mondásban keresi.
Hasonlóan a skolasztikus univerzáliákhoz vagy a Whitehead-féle archetípusokhoz,

gyorsan elapad. Azt beszélik, hogy a tükrökben lakozik, és hogy aki önmagát
nézi, az Őt nézi. Vannak, akik egy-egy csata szépséges emlékében vagy minden
elveszett paradicsomban látják, illetve gyanítják.
Feltételezhető, hogy vére a te véredben lüktet, hogy minden lény őt nemzi, és

minden lényt ő nemzett, és elég felfordítani egy klepszüdrát, hogy megmérjük az
örökkévalóságát.
Ránk les Turner alkonyataiból, egy női tekintetből, a hexameter ősi lejtéséből,
a mit sem tudó pirkadatból, a látóhatár vagy a metafora tükréből.
Percről percre elfut előlünk. Elkopik a római férfiú mondása, az éjszakák

kikezdik a márványt.
GÓNGORA
Mars és Phoebus, Neptunus, vizi-isten,

nem látlak már titeket! Eltörölte
a három-személy: egy-Isten örökre
a nap s a tenger arcát. Kivetettem
éber szívemből őt, s bálványt imádok.
Mítoszok ostromgyűrűjébe esve
sorsommal szembeszállnom, hogy lehetne?
Vergilius s latinja leigázott.
A strófáim? - megannyi labirintus,
hol titkos hanggal hangok keverednek,
s mit megvetek, az alacsony tömegnek
tiltott e hely, nyomába bárki nem jut.
Fut az idő, mert nyíl röpül utána,
látom, hogy kristályt ringat a folyóvíz,
keserves könnyünk gyöngysorként elomlik.
Így látnom költő-szakmám megkivánja.
Mit bánom én, hogy gáncs övez-e, dícsfény?
Életre kelt az aranyfürt kezemben.
Nevem betűit tán fölírta Isten,
s megörzi titkos levéltára mélyén.
A köznapokba vágyom vissza mégis:

korty bor, kenyér, víz, szál rózsa elég is...
MILONGA A HALOTTRÓL
[MILONGA DEL MUERTO]
Álmot láttam itt e házban,

hol ezek a falak állnak.
Isten adta álmom mégis
mása volt a valóságnak.
Ajtómon túl tenger nyílott,

jég szigetek sorakoztak.
Sírhalmok és kórháztermek
minden másról bőven szólnak.
Országunk belső vidékén

született és élt tudatlan.
(Nem tudta, hogy a katonák
meghalnak a háborúban.)
Kaszárnyából idegenbe,
harcmezőre vezényelték.
Fegyvert kaptak és parancsot:
életük, hogy befejezzék.
Megfontolta minden tettét,

ha szólt, szavait kereste.
Egy füst alatt feleskették
puskájára s a keresztre.
Üresfejű tábornokok
szép szavakat puffogtattak.
Véráztatta földet látott,
ott hevertek a halottak.
Éljen! harsogott fülébe,

vesszen! harsogott körötte.
Csupán azt akarta tudni:
maga elég vakmerő-e?
Aztán mikor megsebesült,

meg is tudta azonnyomban.
Kiszállt belőle az élet.
Azt suttogta: Bátor voltam.
Győzelmet titokban így vett
a halálon. Szentigazság,
ne ütközzenek meg rajta:
gyászolom, irigylem sorsát!
1982
Pormacska képződött a könyvek mögött a polc mélyén. Az én szemem nem látja.

Tapintásra olyan, mint a pókháló.
A világtörténelemnek vagy kozmikus folyamatnak nevezett történetnek ez csupán

egy parányi része. Olyan történetnek a része, amelybe csillagok, agóniák,
vándorlások tartoznak, meg hajóutak, holdak, szentjánosbogarak, virrasztások,
kártyák, üllők, Karthágó és Shakespeare.
Ez az oldal, amelyből sehogy sem akar vers kerekedni, szintén része a

történetnek, akárcsak a hajnalban álmodott és már elfelejtett álmod.
Van-e célja a történetnek? Schopenhauer éppannyira esztelennek vélte, mint a

felhőalakzatokban látott arcokat vagy oroszlánokat. Van-e célja a történetnek?
Etikai célja nem lehet, hiszen az etika az emberek és nem a kifürkészhetetlen
istenségek ábrándképe.
Lehet, hogy az a pormacska semmivel sem kevésbé fontos a történet szempontjából,

mint egy egész birodalmat szállító hajóraj vagy a nárdusfű illata.
AZ ÖSSZEESKÜVŐK
[LOS CONJURADOS]
Európa közepén összeesküvés készül.
1291-ből ered az eset.
Különböző törzsekhez tartozó emberekről van szó, akik különböző hitet vallanak
és különböző nyelven beszélnek.
Azt a fura elhatározást hozták, hogy józanok lesznek.
Elhatározták, hogy elfeledik a sok különbséget, és a hasonlóságra helyezik a

súlyt.
A Konföderáció katonái voltak, aztán meg zsoldosok, mert szegények voltak,

vérükké vált a háborúzás, s nem volt ismeretlen előttük, hogy az ember minden
vállalkozása egyformán hiábavaló.
Olyanok voltak, mint Winkelried, aki hagyta, hogy a mellébe fúródjanak az

ellenség lándzsái, hogy közben előrenyomulhassanak a társai.
Van köztük sebész, lelkész vagy jogász, de ott van Paracelsus és Amiel és Jung
és Paul Klee is.
Európa közepén, Európa magas csúcsain, felépül a józanság és a szilárd hit

tornya.
Ma huszonkét kanton van. A genfi, az utolsó az egyik hazám.
Holnap ilyen lesz az egész bolygó.
Lehet, hogy amit mondok, nem valósul meg; mégis, bárcsak beválna a jóslat!
------------------------------------

Borges Jorge Luis - Válogatott Versei

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

You might also like

Borges Jorge Luis - Válogatott Versei

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Borges Jorge Luis - Válogatott Versei

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

[LA ROSA]

Somlyó György fordítása

Somlyó György fordítása

Somlyó György fordítása

1922 TÁJÁN ÍRT ÉS ELKALLÓDOTT SOROK

Alkonyok hangtalan csatája

Tótfalusi István fordítása

Se fényes homlokod meghittsége, mint az ünnep,

Somlyó György fordítása

QUIROGA GENERÁLIS HINTÓN HAJT A HALÁLBA

Csupasz folyómeder, már nem is szomjaz vizet,

Óriási társzekér hintázott giccsesen

A postakocsi mellett egy fekete poroszkált.

Én, aki milliárd estén élve maradtam,

De Barranca Yacóban, ahogy kelt fel a nap,

A halott, halhatatlan, gyalogos ködalak

Imreh András fordítása

JOSEPH CONRAD EGYIK KÖNYVÉBEN LELT KÉZIRAT

Remegő földeken, melyek nyarat lehelnek,

Ám az a régi éjjel mélységes, mint a konkáv

A füst szürkén kirajzol sok messzi csillagábrát.

Tótfalusi István fordítása

Hát itt van újra, ti emlékezetes ajkak, az egyetlen és mindnyájatokhoz hasonló.

Somlyó György fordítása

A NAP VÉGE VILLA LURÓBAN

Somlyó György fordítása

BUENOS AIRES MITIKUS ALAPÍTÁSA

Ezen a sáros, álmos folyón jöttek-e hajdan

Ha meggondoljuk, fel kell tennünk, hogy a víz akkor

Az bizonyos, hogy ezren érkeztek s újra ezren

Megháltak, számkivetve, raktak rozoga házat.

Egész háztömb, de kint a mezőben, mindenünnen

Egy csapszék, rózsaszín, mint a kártya háta, fénylett,

Most hallhatták először: egy sánta verkli szól lenn,

Mint rózsa, illatozta be a kopár vidéket

Lator László fordítása

EGY ÁTVIRRASZTOTT ÉJSZAKA DÉLEN

Leticia Álvarez de Toledónak

Ezen a halálterhes órán bandukolok

Várakozásteli lassú léptekkel

Meghatnak ezek az apró bölcsességek

(A virrasztástól elnyűttek az arcok;

Somlyó György fordítása

Sosem élvezte hosszabban az emlékezet örömeit. Zúdultak rá a benyomások,

Komor csodálkozással megértette. Halandó szemének éjszakájában, amelyben mind

Scholz László fordítása

Gyerekkoromban nagy áhítattal bálványoztam a tigrist: nem a Paraná úszó

Micsoda tehetetlenség! Álmaim sosem tudják megalkotni az áhított vadat.

Scholz László fordítása

BESZÉLGETÉS EGY BESZÉLGETÉSRŐL

A: - El voltunk foglalva a halhatatlanság kérdésének megvitatásával, észre se

Z (viccelődve): - Gondolom, végül mégis letettek a tervükről...

A (rendkívül sejtelmesen): - Őszintén szólva nem emlékszem, hogy aznap este

Xantus Judit fordítása

Nappal simulékony zoknik kényeztetik, s szegezett bőrcipők védelmezik, de a

Scholz László fordítása

Baljós szolgaság az arcom, az egyik régi arcom szolgasága. Vonásaimnak ez a

Scholz László fordítása

Scholz László fordítása