MELANIE HARLOW

AFTER
mindig van tovább

WE FALL

Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2020

 Írta: Melanie Harlow
A mű eredeti címe: After We Fall

A művet eredetileg kiadta: MH Publishing LLC, 2016

Copyright © 2016. After We Fall by Melanie Harlow.

Published by arrangement with Bookcase Literary Agency
and RF Literary Agency.
The moral rights of the author have been asserted.

Fordította: Moldova Júlia

A szöveget gondozta: Tóth-Tölgyesi Éva

Borítókép: Trevillion Images

A borítót tervezte: Rácz Tibor

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2064-7174
ISBN 978 963 457 637 2

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Gera Zsuzsa, Réti Attila
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva.

J.-nek és C.-nek
 A szerelmetek és bátorságotok inspirált.
A második esély nem arra szolgál, hogy jóvátehessük,
amit elrontottunk, hanem csak bizonyíték,
hogy a kudarc után akár még jobbak is lehetünk.
– ISMERETLEN SZERZŐ -
 ELSŐ FEJEZET

MARGOT

NEM VÁGTAM HOZZÁ A PITÉT.

És tényleg, szerintem erre mindenki figyeljen oda: a
felsőbbrendű visszafogottságra, a buddhista önfegyelemre, a
kicseszettül királyi modorra, ahogy felmértem a díjnyertes
Pompás Cseresznyés Álmot, és úgy döntöttem, hogy nem. (Csak
mellékesen: az inge miatt jutottam erre. Akármilyen mérges is
voltam, sosem ragadtattam volna magam arra, hogy egy
ropogósra keményített, legombolt nyakú, hófehér Brooks
Brothers inget megszentségtelenítsek.)
Nem mintha az dicséretes lenne, hogy az ember egy tálcányi
tejszínes puffancsot hajigáljon a volt barátjára – egyenként, és
bevallom, elég gyengén célozva. Egyetértek. És bárki, aki ismer
engem, megmondhatja, hogy ez a legkevésbé sem vall rám. Én,
Margot Thurber Lewiston, büszke vagyok rá, hogy teljes
mértékben uralkodom az érzéseimen. Feszült helyzetekben
megőrzőm a méltóságom. Nyugodt maradok, és kurvára mehet
minden tovább. Ritkán vesztem el a talajt a lábam alól, egy olyan
teremben meg sosem, ahol hemzsegnek az apám szenátori
kampányának támogatói.
 Köztünk szólva, nem dobáltam még soha életemben ételt.
Nem nagyon dobáltam semmit sem, talán ezért ment ilyen
rosszul a célzás. (Bőséges bocsánatkérést zúdítottam Mrs.
Biltmore-ra a foltok miatt. Meg a Belleek váza miatt is.) És
egyáltalán, sosem dobálózom beltéren.
Ugyanis volt gyerekszobám. Rendes, régimódi, patinás
értelemben. Mi hiszünk a tartózkodó modorban, az
udvariasságban, és mindenekfelett hiszünk a diszkrécióban.
Bármi legyen is. Nem-rendezünk-jelenetet.
Ahogy anyám, Margaret Whitney Thurber Lewiston
(közismertebb nevén Muffy) mondta, semmi sem lehet olyan
ízléstelen, sőt még annál is rosszabb, olyan újgazdag, mintha
valaki jelenetet rendez.
Közölte velem, hogy az én műsoromról még évekig beszélni
fognak.
Ez valószínűleg tényleg így van.
De meg tudom magyarázni.

Senki sem akar ilyen üzenetet kapni a volt barátjától egy

keddi hajnalon. Vagy bármelyik hajnalon, ami azt illeti.

Tripp: Találkoznunk kell. Kint vagyok.

Én: Késő van. Holnap nem jó?
Tripp: Nem, muszáj ma. Kérlek! Szükségem van rád.

A sötétben a homlokomat ráncoltam a telefonra, és

eltűnődtem, vajon miről lehet szó. Jó egy éve lett vége, és bár
sikerült barátságos, noha kissé feszült viszonyban maradnunk,
személyesen, kettesben nem beszéltünk a szakítás estéje óta.
Azon tűnődtem, hogy is kell egy ilyen kérésre udvariasan
válaszolni, mikor újabb SMS érkezett.

Tripp: Kérlek, Gogo! Fontos.

Kicsit ellágyultam a becenévtől, nem mintha annyira tetszett

volna, hanem mert a régi szép napokra emlékeztetett. Régóta
ismertük egymást, a két család is jóban volt, és egyszer csak úgy
esett, hogy azt hittem, együtt éljük majd le az életünket. Lehetek
egy kicsit kegyes vele.

Én: Rendben. Egy perc. Bejárat.

Ezt az egy percet arra használtam, hogy kirántsam a hajgumit

a hajamból, gyorsan felvegyek egy melltartót a Vassar főiskolás
pólóm alá, amiben aludtam, és beleugorjak egy rózsaszín,
selyem pizsamanadrágba. Heves nyári eső kopogott a keskeny,
emeletes ház tetején, úgyhogy lesiettem a lépcsőn, hogy gyorsan
ajtót nyissak, de persze Trippet egyetlen csepp sem érte.
– Szia! – mondtam, és hátraléptem, miközben összecsukta
csöpögő esernyőjét, és belépett az előtérbe. Meleg, párás levegő
áramlott be a nyomában, gyorsan rácsuktam az ajtót a kinti
hőségre, és felkattintottam a lámpát.
– Szia! – mondta ő is, és letette az ajtó mellé az esernyőt,
majd végigszántott gondosan nyírt, sötétszőke haján. Rózsaszín
ingének ujja feltekerve, a dereka betűrve a fehér, hímzett, fűzöld
bálnákkal díszített rövidnadrágjába. Fehér bálnákkal hímzett
rövidnadrágjai is voltak, mindenféle színben. Tekintetem
elkalandozott puha, bőr papucscipőjére. Nem vett zoknit.
– Kösz, hogy beengedtél – mondta.
– Mi történt? – Hosszú hajam az egyik váltamra dobtam, és
karba tettem a kezem.
 – Üljünk le, kérlek! Beszélnem kell veled. – A leheletén
árnyalatnyi whiskyszagot éreztem, alaposabban megvizsgálva
azt is megállapítottam, hogy véreres a szeme.
– Beszéljünk itt, légy szíves.
Kényelmetlenül fészkelődött.
– Nézd, tudom, hogy ami köztünk történt, az nem volt
rendben.
– Ez tavaly történt. Túl vagyok rajta, Tripp – mondtam, és ez
nagyjából igaz is volt. Néha éreztem, ahogy a szomorúság belém-
belém csípett, mikor az együtt töltött három évre gondoltam, és
a reményeimre, hogy mára jegyesek leszünk vagy akár házasok
is, de a pszichológusom nagyjából meggyőzött, hogy ez nem is
annyira a Tripp elvesztése miatti fájdalom, inkább az elképzelt,
tökéletes áloméletünket gyászolom. Titokban nem voltam
meggyőződve róla, hogy tényleg lenne különbség.
– És ha... és ha én nem?
– Ha te mi? – ráztam meg a fejem döbbenten.
– És ha én nem vagyok túl rajta... rajtunk?
– Ezt hogy érted? Ennek semmi értelme, Tripp. Te már akkor
túl lettél rajtunk, amikor én még nem. Te mondtad, hogy nem
akarsz feleségül venni. Én készen álltam volna a házasságra.
– Ezt sosem mondtam. Nem volt ilyen személyes. – Erős
állcsontja előreugrott. – Csak azt mondtam, nem vagyok biztos
benne, hogy meg akarnék házasodni.
– Nos, én biztos voltam benne. És nem várhattam rá, amíg
végre döntésre jutsz. Továbbléptem. És te is továbbléptél. – A
továbblépés emlegetése kissé túlzás volt részemről, hiszen a
szakítás óta nem randevúztam komolyabban senkivel sem. De
Trippet látták már egy egész rakás diáklánnyal. Mostanában egy
olyan lánnyal járt, akit a barátaim csak Margot 2.0-nak hívtak,
mert gyakorlatilag az én fiatalabb, szőkébb kiadásom volt,
nagyobb mellekkel. (Bár Muffy szerint ez mind nem számít,
mert az a lány újgazdag, és így teljességgel elfogadhatatlan
Tripp szüleinek, Miminek és Deuce-nak.)
– És a barátnőd? Ő tudja, hogy itt vagy?
– Amber? – ráncolta a homlokát Tripp. – Nem, nem tudja, azt
hiszi, apámmal vagyok, és vele is voltam korábban, de... – A
homlokán elmélyült a ránc, nagyot nyelt.
– Mi van apáddal? – Ekkor lettem csak kissé ideges. Deuce
már elmúlt hetvenéves, magas vérnyomással, és a szaftos
steakek meg az erős italok iránti rajongással küzdött. Múlt év
végén volt a harmadik infarktusa. – Jól van?
– Igen. Jól. Csak...
Tripp egyik lábáról a másikra állt, nedves cipője
megcsikordult a fapadlón. Arra gondoltam, még sosem láttam őt
ilyen idegesnek és ennyire zavarban. Általában bármilyen másik
napon ő volt Mr. Önbizalom, főleg némi jó whisky után, majd
kicsattanva a jóképű, gazdag, művelt, elit egyetemet végzett
fehér férfiaknak járó magabiztosságtól.
– Ki vele, Tripp! – mondtam, elnyomva egy ásítást. – Vagy
beszéljük meg holnap! Fáradt vagyok, és holnap reggel
dolgoznom kell. Hívok neked egy taxit, ha nem tudsz
hazavezetni, mert mintha érezném a szagát, hogy...
– Gyere hozzám feleségül, Margot! – Térdre vetette magát
előttem. – Házasodni akarok. El akarlak venni.
– Micsoda? – A szívem majd kiugrott a helyéről. Ez tényleg
megtörténik?
– Gyere hozzám! Kérlek! Bocsánatot kérek mindenért. –
Átkulcsolta a lábam, arcát a térdemre hajtotta.
A vállára csaptam.
– Az isten szerelmére, Tripp. Részeg vagy. Kelj fel!
– Nem vagyok részeg. Tudom, mit beszélek. El kell vegyelek
feleségül.
Abbahagytam az ütögetését, a feje búbját bámultam.
– Hogy érted, hogy kell? Miért?
Egy pillanatra megdermedt, majd magához tért.
– Muszáj elvennem téged feleségül, mert rájöttem, hogy te
vagy nekem az egyetlen. Tökéletesen illünk egymáshoz. Mindig
is te voltál az, Margot. Mindig.
Rendben, ez elég szánalmas előadás volt, csikorgó bőrcipővel,
véreres szemmel, bálnás rövidnadrággal, de azért megsajnáltam.
Tripp sosem tudta túl könnyen kimutatni az érzéseit. Én sem
voltam nagy bajnok benne, ami azt illeti.
– Tripp, kérlek. Állj fel! Beszéljük meg.
– Előbb mondd, hogy hozzám jössz. Nézd, van nálam egy
gyűrű – mondta, mintha csak most jutna az eszébe, hogy ilyet is
hozott. Kivett a zsebéből egy kicsi, fekete dobozt, és ügyetlen,
merev ujjaival felnyitotta.
Elállt a lélegzetem, és a szám elé kaptam a kezem. A hatalmas
briliáns rám kacsintott a vékony gyémántsorból. Legalább
kétkarátos lehetett, csodás színű, gyönyörű, tiszta kő.
– Vedd fel! – sürgetett, és levette a gyűrűt a bársonypárnáról.
Fel akartam venni. Istenem, nagyon akartam. De nem
akartam hozzámenni Tripphez. Nem lenne helyes felvenni a
gyűrűt, ha tudom, hogy nemet fogok mondani, ugye?
Mert muszáj lesz elutasítanom. Hiszen akármit is mondott,
már nem illettünk egymáshoz, ugye? Már nem szerettem.
Talán fel kellene próbálnom, biztos, ami biztos, mondtam
magamban. Mármint, mi lenne, ha felveszem, és az előszobában
egyszer csak zene harsanna, kisütne a nap, és megjelenne egy
szivárvány? És ha még mindig szeretem, csak nem tudok róla?
Az ajkamba haraptam, és kinyújtottam a bal kezem, hagytam,
hogy ráhúzza a gyűrűt az ujjamra. Tökéletesen passzolt.
Megremegtem, ahogy felegyenesedett.
De nem szólalt meg zene. Nem támadt szivárvány az égen.
Nem sütött ki a nap. Csak esett, a vitorláscipő nyikorgott, és
pocsolyákat hagyott a szép fapadlómon, meg még ott volt az a
rémséges bálnás rövidnadrág is.
Felsóhajtottam, még egyszer, utoljára a kezemre néztem,
mielőtt lehúztam a gyűrűt.
– Gyönyörű szép, Tripp, de sajnos...
Rátette a kezét a kezemre, nem tudtam lehúzni a gyűrűt.
– Ne mondd ezt, kérlek! Hozzám kell jönnöd, muszáj.
Bosszúsan téptem ki a kezem a kezéből, lecsúsztattam a
gyűrűt az ujjamról.
– Dehogy muszáj.
– Könyörgök, Margot. Kérlek! – A hangja elcsuklott, valódi
kétségbeesés villant a szemében. Nem is láttam ilyennek,
mióta...
– Tripp – mondtam lassan. – Valami baj van? – Évekkel
ezelőtt Tripp szerencsejáték-függőséggel küzdött, több százezer
dollárnyi adósságot halmozott, amit a végén az apjának kellett
kifizetnie. De úgy tudtam, leállt a játékkal, már amikor együtt
voltunk. És amúgy is, ettől miért kérné meg a kezem?
Nyelt egy nagyot, az ádámcsutkája fel-le csúszkált.
– Nem. Őszintén, Margot. Csak... olyan nyomorult és
magányos vagyok, mióta szétmentünk.
– Egyáltalán nem tűntél nyomorultnak és magányosnak.
– Az voltam. Komolyan. És vérbeli seggfej voltam veled.
– Nos, ebben legalább egyetértünk.
– Ne haragudj, sajnálom. – Furán megölelt, ott maradt a
karom az oldalam mellett, a gyűrűt még az öklömben
szorongattam. – Illünk egymáshoz, tudod, hogy így van. Az a
helyes, ha együtt vagyunk. És hamarosan harmincévesek
leszünk, itt az ideje, hogy véget vessünk az ilyen-olyan
kúrogatásoknak.
Eltoltam magamtól. Felálltam, megint összefontam a karom a
mellem előtt.
– Ez nem túl romantikus. Egyáltalán nem az. És csak te
kúrogattál így-úgy.
– Bocsáss meg! Nem vagyok jó ebben, ismersz. De... – Egy
pillanatra mintha elragadták volna a gondolatai. – Veled vagyok
teljes, Margot.
Leküzdöttem a sürgető késztetést, hogy közöljem, milyen
nyilvánvaló, hogy ezt a Jerry Maguire-ból lopta, megragadtam a
gyűrűsdobozt, és (kissé vonakodva) visszatettem a gyűrűt.
– Ez őrültség. Egy éve szakítottunk. Nem bukkanhatsz fel
csak így, hogy megkérd a kezem.
– De feleségül akarlak venni – vinnyogta, és a tekintete balra
tévedt.
– Akkor előbb talán vigyél el vacsorázni! – nyújtottam oda
neki a dobozt, és eltöltött az elégedettség, hogy milyen jól
kezelem a helyzetet. Egy évvel ezelőtt már elküldtem volna
Jaime-nek és Claire-nek a fényképet a jegygyűrűről.
Boldogtalanul bólintott, és zsebre tette a dobozt.
– Persze, értem. Oké.
Az ajtóban odaadtam neki az esernyőjét, és hevesen
átöleltem. Értékeltem, amit tett, mert tudtam, milyen nehéz
lehetett ez neki – egy Tripp-szerű pasasnak nem könnyű
bevallani, hogy tévedett, és bocsánatot kérni. Ez bizonyította,
hogy érettebb lett, előnyére változott, ugye?
– Beszéljünk róla egy-két nap múlva, oké? Át kell gondolnom.
Kinyitottam az ajtót, és ő elment, nem mondott semmi
többet, csak kinyitotta az ernyőjét a szakadó esőben. Leoltottam
a lámpát, bementem a nappaliba, és a nagy, földig érő ablak előtt
állva néztem, ahogy beszáll a kocsijába. Kis patakokban csorgott
le a víz az üvegen, elmosódottan láttam csak Tripp körvonalait.
Mikor felvillant a reflektor, és lassan eltűnt az esős sötétségben,
visszamentem, fel az ágyamba.
Azt a rohadt, gondoltam, és becsusszantam megint a takaró
alá. Őrület, micsoda sztori. Soha, de soha el sem tudtam volna
képzelni, hogy Tripp egyszer csak felbukkan nálam az éjszaka
közepén egy gyémántgyűrűvel, és könyörög, hogy menjek hozzá
feleségül. Olyan szöges ellentéte volt ez mindannak, amit egy
évvel ezelőtt gondolt.
A lelkem mélyén dühös is voltam, hogy pont most dönt így,
hogy egymásnak lettünk teremtve, de másrészt arra gondoltam,
hátha csak végig több időre lett volna szüksége. Talán nem volt
igazam, hogy erőltettem, hiszen még nem volt kész rá? Vajon
túlságosan siettettem, mikor benyújtottam a „most vagy soha”
ultimátumot? Nem ragaszkodtam hozzá túlságosan, hogy az én
terveim szerint haladjunk?
De a pokolba is, megbeszéltünk mindent! Három éven át
képzelődtünk együtt az esküvőről a countryklubban, egy régi,
oszlopos házról, két gyerekről, egy vitorlásról meg egy
spánielről... Nem csak én akartam ezt. Hanem ő is.
És nem akarom ezt még mindig? Nem kellene megfontolnom
az ajánlatát? Akármilyen bosszantó is volt, hogy felhozta ezt a
harmincéves dolgot, azért volt benne valami. A baráti köröm
szűk, és nem találkoztam senkivel az elmúlt évben, akihez
vonzódtam volna – meddig akarok még várni, hogy elkezdjem az
életem következő szakaszát? Ahogy Muffy imádta megjegyezni:
– A Thurber-hölgyek harmincéves korukra férjhez mennek és
gyereket szülnek, Gogo. Még a leszbikusok is.
Nem mintha boldogtalan lettem volna. Szuperek a barátaim,
jóban vagyok a családommal, imádom az új munkám, és
gyönyörű helyen lakom. Akkor miért érzem úgy, hogy hiányzik
valami?
Fáradt voltam, mégis egy ideig ébren hevertem a paplan alatt,
és a bal kezem gyűrűsujját tapogattam.
 MÁSODIK FEJEZET

MARGOT

– EZT NEM MONDOD KOMOLYAN! – Jaime olívabogyós

martinija megállt a levegőben, félúton a szája felé. Claire is
ugyanilyen döbbentnek tűnt, de nagyot kortyolt a koktéljából.
– De igen – feleltem mosolyogva.
– Miért nem mondtad? – kérte számon Jaime. –
Találkoztunk ma reggel az irodában, és egy szót sem szóltál
erről!
Jaime-vel együtt dolgoztunk a Shine PR- és
marketingügynökségnél, amit együtt alapítottunk még tavaly. Az
ő pszichológia- és marketingvégzettsége meg tapasztalata a
hirdetési piacon jól kiegészítette az én PR-os rutinomat és
társadalmi kapcsolataimat, így a mi kis startupunk eddig nagy
sikernek bizonyult. Már felvettünk egy asszisztenst, hogy kezelje
pár ügyfelünk közösségimédia-oldalait, és úgy terveztük, jövőre
felveszünk még egyet.
– Nem értünk rá délelőtt, és te ügyfelekkel voltál egész
délután. Azt gondoltam, egyszerre mondom el nektek ma este.
– Jó, hogy megvártál – szólalt meg Claire Jaime másik
oldalán ülve. A rendes heti csajos szerda esténk volt éppen, a
Buhl nevű bárban voltunk. Kicsit hamarabb találkoztunk, mint
szoktunk, mert még el kellett mennem egy adománygyűjtő
vacsorára, amit apám tartott. – Most, hogy együtt dolgoztok, és
mindennap találkoztok – folytatta Claire –, attól tartok,
kimaradok a pletykák feléből. Szóval komolyan megkérte a
kezed?
Bólintottam.
– Letérdelt elém egy csodás gyémántgyűrűvel.
– Ez aztán a meglepetés! – sikoltott fel Claire.
– Micsoda egy szar alak – jegyezte meg Jaime. – Remélem,
megmondtad neki, hova dugja a gyűrűjét.
Belekortyoltam a gin-martiniba, és gondosan mérlegeltem a
válaszom.
– Semmi ilyesmit nem tettem. Kedves voltam, és megértő,
barátságosan elutasítottam.
– De miért? – Jaime hatalmas, kék szeme továbbra is
döbbenten meredt rám. – Mekkora rohadék volt veled a végén!
– Mert van modorom. Igen, rohadék volt – ismertem el. – De
megbánta. Bocsánatot kért, és gyakorlatilag könyörgött, hogy
menjek vissza hozzá. Sok szép dolgot mondott, ami azt illeti.
Jaime pillantásától kezdtem kínosan érezni magam, inkább
az italommal foglalkoztam. Túl jól ismert. Ez a hátránya, ha az
ember valakivel gimnázium eleje óta barátságban van – még
nálam is így van, pedig általában szakértője vagyok, hogyan
leplezhetem az érzelmeimet, de az ilyen barát átlát rajta.
– Azért az szép, hogy végül rájött, mit veszített el – vetette fel
Claire, aki mindennek és mindenkinek folyton a jó oldalát látta.
– Még akkor is, ha kicsit későn.
– Túl későn? – kérdeztem vissza, összeszedve a bátorságom,
kimondva, ami egész nap ott motoszkált bennem.
Csend volt, míg mindketten megemésztették, mit is
mondtam.
 – Ezt hogy érted? – Jaime hangjában ott volt, hogy tudom,
mit akartál mondani, de ezt nem gondolhatod komolyan.
– Mármint, szerintetek nekünk már túl késő?
– Kurvára igen – csapott a bárpultra Jaime, mire az italom
felszíne megrezzent.
– Várj csak. Talán nem – szólalt meg Claire sóvárogva. –
Imádom a második esély románcokat.
– Ez nem mozifilm – mutatott rá Jaime Claire felé fordulva. –
Hanem a valóság, és Tripp szemét tetű volt Margot-val.
– De az emberek megváltozhatnak – vitázott Claire. – Ott
vagy te meg Quinn! Megesküdtél, hogy soha többé nem lesz
pasid, és persze ő a legkevésbé, de aztán adtál neki még egy
esélyt.
– Az más – fortyant fel Jaime. – Ráadásul Quinn őrületesen
jó az ágyban. Tripp meg borzalmas volt, ugye, Margot?
Összerezzentem.
– Nem tudom, ezt mondtam-e, hogy borzalmas volt a szex...
nos, egy kicsit egyhangú volt. De talán nem ez a legfontosabb.
Talán vannak fontosabb dolgok egy kapcsolatban, mint a jó szex.
Jaime hitetlenkedve nézett rám.
– Például? – pislogott.
– Például a közös érdeklődés – feleltem, és kicsit kihúztam
magam a bárszéken. – Meg a családi kapcsolatok. A közös múlt.
Azonos értékek.
Jaime a szemét forgatta.
– Mármint, hogy mindkettőtök családja a Mayfloweren jött,
vagy mi. Mit mondjak, kurva nagy szám. De ha nem akartad
letépni a ruháját, amint belépett az ajtón tegnap éjjel, akkor
nincs meg a kémia.
Ezen elgondolkodtam egy percre. Aztán elnevettem magam az
ötlettől, hogy letépem a bálnás rövidnadrágot meg a rózsaszín
inget.
– Mi egyszerűen nem vagyunk ilyenek – feleltem. – Sosem
voltunk. Mindketten... tartózkodóbbak vagyunk ennél. Talán
konzervatívak. Hogy örülnék-e, ha jobb lenne a szex? – vontam
meg a vállam. – Persze. De majdnem harminc vagyok. És talán
nem kellene ennyit aggódni már az ilyesmin.
– A harminc még nem öreg – horkantott Jaime. – És nem
akarom azt látni, hogy visszamész oda, ahol már voltál egyszer,
Margot. Egy évvel ezelőtt olyan boldogtalan voltál. Azóta sokat
fejlődtél.
– Ez igaz – ismertem el. – De legbelül még mindig ugyanaz
vagyok. Ugyanazt akarom, mint akkor. Ilyen régimódi vagyok,
oké? Régimódi életet szeretnék, olyat, ahogy én is felnőttem.
Férjet, házat, családot.
– És ezzel nincs is semmi baj – nyugtatgatott Claire, és
átnyúlt Jaime felett, hogy megpaskolja a kezem. – Nem ítélünk
el azért, mert ezt akarod.
– És Tripp megért engem – folytattam. Idegesen, mert igaz
volt. – A gyűrű, amit választott, tökéletes volt. Ismeri a stílusom,
az ízlésem. Jól nevelt, jól képzett, jó állása van, jó családból
származik. Ezek többet számítanak, mint a szex.
Jaime nem volt hajlandó feladni.
– És a szenvedély? Az eszeveszett testi vágy? Nem akarod azt
érezni, hogy pillangók repkednek a hasadban, ha belép a
szobába? Hogy a pulzusod megugrik, ha közeledik feléd?
– És ha én nem ilyen vagyok? – mondtam ki egy félelmemet,
amit általában az agyam mélyére száműztem. – És ha én
egyszerűen nem vagyok szenvedélyes természet? Ha nem vagyok
az a típus, akitől bárkit is eszeveszett vágy fogna el? Ha így van,
akkor maradjak egyedül?
– Nem – jelentette ki határozottan Claire, és szikrázó
tekintettel meredt Jaime-re. – És ha még egy esélyt akarsz adni
Trippnek, akkor az teljes egészében a te döntésed. Mi melletted
állunk, akárhogy is lesz.
– Mellettem álltok? – néztem Jaime-re.
– Persze. – Az arca ellágyult, és a vállamra hajtotta a fejét. –
Ne haragudj. Tudod, hogy szeretlek, Gogo. Csak azt akarom,
hogy boldog legyél. Ha azt gondolod, Tripp az igazi, akkor hajrá.
Én melletted leszek mindig.
– Köszönöm. Még meggondolom. – A telefonomra néztem,
láttam, hogy későre jár. – Basszus. Mennem kell apámnak arra
az izéjére.
– Vacsorázós izé? – nyúlt az italáért Jaime.
– Nem, csak ital meg sütemény pár támogatónak, akik csinos
összeggel járultak hozzá a kampányhoz.
– És hogy megy a kampány? – kérdezte Claire.
– Jól, azt hiszem. Nem nagyon vettem részt benne, mert
politikai kérdésekben kicsit más a véleményem, mint apámnak,
úgyhogy nem beszélünk róla.
Jaime a fejét rázta.
– Istenem, imádom a családodat. Érezd jól magad! Tripp is
ott lesz?
Letettem egy húszast a bárpultra, és kiittam a martinit.
– Nem biztos. De azt tudom, hogy Deuce az egyik fő
támogató, úgyhogy lehet. Hogy nézek ki?
Végigmérték az ujjatlan, sötétkék ruhát, a kedvenc
gyöngysorom és a testszínű magas sarkút. A hajam sima volt, a
körmöm manikűrözött, a lábam frissen borotvált. A rúzsom
majd újrakenem a kocsiban, mivel megtanultam a
nagymamámtól, hogy sose sminkeljek nyilvános helyen.
– Tökéletes – állapította meg Claire. – Tiszta Grace Kelly.
Jaime bólintott.
 – Tipikus Margot.
– Köszi! Akkor holnap. – Adtam nekik egy-egy puszit, és
kimentem hátul a parkolóba.
Ahogy a hatalmas ház felé hajtottam, egy kapuval lezárt úton,
Grosse Pointe-ban, ahol az adományozók estjét tartották, fura
érzés támadt a gyomromban. Nem merném kijelenteni, hogy
pillangók repdestek volna, inkább valamiféle ösztönös
bizonyosság volt, hogy az életem meg fog változni. Ilyesmit
éreztem akkor is, mikor több mint három centit vágattam le a
hajamból, kicsit féltem, ugyanakkor fel voltam villanyozva.
Beálltam a ház elé, odaadtam a slusszkulcsot az ajtóállónak,
aki vágyakozva bámulta a makulátlan, púderkék, 1972-es
Mercedest, amit tavaly kaptam a nagymamámtól, amikor végre
úgy döntött, hogy nem vezet többé. Bementem a házba.
A fura érzés tovább erősödött, mikor megláttam Trippet
tőlem jobbra a hodályszerű nappaliban. Olyan hatalmas volt,
hogy az egyik sarokban álló, majd háromméteres Steinway
zongora sem tűnt túlzásnak. Pamlagok, rekamiék, székek,
kétszemélyes kanapék álltak kisebb csoportokban szétszórva, a
bútorok, a függönyök, sőt még a szőnyegek is kopottak voltak,
kicsit elnyűttek, mint általában a régi, előkelő családoknál. Ez
azt hivatott jelenteni, hogy borzasztó gazdagok vagyunk, de
nem hajítunk el semmit sem egy nap használat után, és nem
szeretjük, ha valami csillogóan új.
Láttam, hogy apám kezet ráz valakivel a kandallónál, és
anyám az egyik kanapén ülve egy gin-tonikot dédelget, talán ez
már a harmadik lehetett. Tripp felé indultam, és nagyon
igyekeztem, hogy abból a különös érzésből pillangók legyenek.
Épp egy csapatnyi nővel beszélgetett az ablaknál, látványosan el
voltak ragadtatva attól, amit hallottak. Ahogy közelebb értem,
hátrébb lépett, és én megláttam, hogy nincs egyedül. Amber is
ott volt, egy majdnem rá illő ruhában, és kitartotta bal kezét a
csoport felé, mintha megmutatna valamit...
Ne, ezt ne!
Nem, ezt nem tette.
Nem tehette.
Nem lehet, hogy ezt tette.
De igen.
És a gyűrű Amber ujján pontosan ugyanaz volt, mint amivel
Tripp megkérte a kezem tegnap este.
– Olyan... olyan romantikus volt – ömlengett. – Átjött az
éjszaka közepén. Azt mondta, nem várhatott, mert biztosan
tudta, hogy én vagyok az igazi.
A szavak a torkomon akadtak. Hátráltam, láthatatlanul és a
dühtől remegve, a bárhoz mentem, és kértem egy martinit – ez
az előkelő családok egyik előnye, hogy sosem fogy el náluk a
minőségi gin.
Kábultan megfogtam az italom, és kivittem a teraszra. A
bátyám, Buck észrevett, és próbált bevonni egy csevegésbe egy
csapat öltönyös férfival, akiknek azonnal elfelejtettem a nevét.
Csak arra tudtam gondolni, ahogy ott álltam iszogatva és félig
hallva csak az évődést a politikáról és a hajókról, mekkora
seggfej volt Tripp. Egészen biztosan egyenesen odament tőlem.
Mi ütött ebbe az emberbe?
Végül a többiek odébb álltak, hogy újratöltsék a
whiskyspoharukat, és Buck felém fordult.
– Mi a bajod? Teljesen néma voltál végig, és olyan képet
vágtál, hogy ahhoz képest Muffy flegma arca szinte kellemes.
– Bocsánat, elgondolkoztam valamin.
Pimaszul elvigyorodott, mielőtt meghúzta a jégkockákról a
whiskyt.
– Egyet tippelek. Tripp eljegyzése? Ne hagyd, hogy
felzaklasson.
– Miért ne? Kicsit hülyét csinál belőlem, nem? Mindenki
tudja, hogy azért szakítottunk, mert én házasodni akartam, ő
meg nem. – Nem voltam biztos benne, hogy el akarom mesélni a
bátyámnak az előző éjjel történteket.
Megint hörpintett egyet, és megrázta a fejét.
– Még mindig nem akar. De Deuce megváltoztatta a
végrendeletét, Tripp annyira elcseszett szerencsejátékos. Valami
háromszáz lepedővel tartozik. És ha pénzt akar, akkor – ahogy
Deuce mondta – véget kell vessen az ilyen-olyan
kúrogatásoknak, meg kell házasodnia és meg kell állapodnia
végre.
Leesett az állam. Véget kell vessen az ilyen-olyan
kúrogatásoknak és meg kell házasodnia? Ez túlságosan is
ismerősen hangzott.
– Viccelsz.
– Nem-nem. Ma hallottam egy fickótól, aki Deuce-nak
dolgozik, és hallotta, ahogy az ügyvédjeivel erről beszél. – Buck
felnevetett. – Micsoda seggfej. Ezt megúsztad, ha engem
kérdezel. – Hozzákoccintotta a poharát az enyémhez. –
Isten-isten.
A düh ködében úszva kiittam a martinimat.
– Megbocsátasz? – kérdeztem, és leraktam az üres poharat az
arra járó pincér tálcájára, és egyenesen a bárhoz mentem, hogy
kérjek még egyet. Bezárkóztam az első emeleti mosdóba, ittam
egy kortyot, leraktam a poharat, és a márványpultnak dőltem.
Nehezen vettem a levegőt, magamat bámultam a tükörben.
Szidtam magam. Utáltam magam.
Te elcseszett idióta.! Persze hogy nem akart téged! Ezt
mondta tavaly! Csak a pénzt akarta, és te voltál a menetjegy.
Te nevetséges, ostoba, hiszékeny nőszemély, te meg azt
gondoltad, adsz neki még egy esélyt!
De nem adtam. Hála istennek, nem adtam. De most mégis
tele voltam ginnel, csalódással és haraggal – haragudtam
Trippre, magamra, még Amberre is, hogy ilyen könnyen
beugrott a hazugságoknak. Azt kívántam, bár olyan lennék, aki
szabadjára ereszti az érzelmeit mások előtt, aki kimegy, és
nyilvánosan megszégyeníti, amiért ezt tette, kikiáltja a
csúszó-mászó, kétségbeesett hazudozást, és leleplezi, ki is ez az
ember valójában. Annyira vágytam erre, hogy beleremegtem.
De nem bírtam.
Ez az igazság, hogy nem bírtam. De aztán láttam, hogy Tripp
és Amber ott áll az emberek figyelmének középpontjában az
ebédlőben, és újabb csapatnyi ácsorgót traktál a
meglepetéseljegyzés romantikus történetével.
– Előtte nem is akart megnősülni – hencegett Amber. – Ugye,
édesem?
– Így van, nyuszikám.
Nyuszikám! Mekkora seggfej. Letettem a harmadik üres
poharam a földre – legalábbis azt gondoltam, hogy a földre.
Eddigre már némileg homály lepett be mindent.
– Azt hiszem, meg kellett találnom a tökéletes nőt ehhez, hogy
meggondoljam magam – bámult Amberre kínosan hamis
imádattal. – És az ember tudja, ha megtalálta.
Tökéletes nő. Azt hiszem, erre felhorkantam, mert páran
felém fordultak, és rám néztek. De tudomást sem vettem róluk,
az asztalra és a pultokra kirakott süteményeket néztem, mint aki
a tökéletes desszertet keresi.
– Csodás gyűrű – jegyezte meg valaki.
– Ugye? – helyeselt elégedetten Amber. – Direkt nekem
csináltatta.
Direkt neki csináltatta. A kezem megremegett, ahogy
végigpásztáztam az ezüsttálcákra kirakott puffancsokat. Az
egyiket megmarkoltam, és bemértem a lehetséges célpontot.
– Így van – csókolta meg Amber kezét Tripp. – Egyedül
neked.
Egy másodperccel később előrerontottam az első puffanccsal,
de célt tévesztettem – nem azt a sunyi képét találtam el, csak a
mellét.
Hökkenten felnézett, pont időben, hogy lássa, ahogy a
második puffancs a csillárnak csapódik, és a cipőjén landol.
– Mi a pokol?
Az emberek kezdtek körbenézni, volt, aki félreállt az útból. Jól
tette, mert a harmadik sütemény ledöntött egy vázát az asztalról,
és az összetört Tripp lábánál.
Végül rám nézett.
– Margot, mi a fenét művelsz?
Nekigyürkőztem, elhajítottam még egyet.
– Három év! – robbant ki belőlem, ahogy a homlokán landolt.
Végre! Megint megpróbáltam, de a puffancs most elkanyarodott
Amber felé, aki elhajolt előle. – Három évet dobtam ki az
unalmas golfsztorijaidra, a bálnás nadrágjaidra meg arra az
apró, haszontalan kis farkadra!
Kuncogás hullámzott végig a vendégeken. Tripp döbbenten,
kővé dermedve állt, én kihasználtam az alkalmat, és egy újabb
puffancsot vágtam a melléhez.
– Hé! – kiáltott, szerintem elég szánalmasan. – Ne dobálj,
hagyd abba! És nem kicsi a farkam! Meg nem haszontalan!
– De igen! – Egy újabb sütit küldtem felé, de már elindult,
nem találtam el, a falnak csapódott. – Nem tudsz semmit a női
orgazmusról! Maszturbálnom kellett, miután hazavittél, te
seggfej!
Fojtott nevetést hallottam, ahogy elhajítottam a következő
puffancsot, az egy tömbgyertyának vágódott, ami, sajnos épp
égett, és leverte. Lyukat égetett a fehér abroszba, mire valaki, aki
ott állt mellette, eloltotta.
– Margot, elment a kibaszott eszed? – üvöltötte Tripp az
asztal túloldaláról, az arcát védve, mintha nem tejszínes
puffancsot dobálnék, hanem kézigránátot.
– Talán igen – lihegtem újabb süteményért nyúlva, de a tálca
már üres volt. – Talán elment, mert azt akartam mondani neked
ma este, hogy gondolkozni fogok a szaros kéréseden.
Tripp elsápadt.
– Milyen kérésén? – kérdezte Amber, hol Trippet, hol engem
fürkészve.
Kinyitottam a szám. Néztem, ahogy vonaglik. Csodás érzés
volt.
– Margot, kérlek. Ne csináld ezt! – A szeme kegyelemért
könyörgött. – Mindkettőnket kínos helyzetbe hozol. Beszéljük
ezt meg ketten! Jó okom volt mindenre.
Egyáltalán nem akartam kettesben beszélni vele többé, és már
tudtam, mi volt a kibaszottul jó ok. De ebben igaza volt – hogy
ha elmondanám az igazat a tegnap éjjelről, az nekem is kínos
lenne. Hiszen pont most jelentettem be, hogy meg akartam
gondolni, ne mondjak-e igent neki, pedig csak színlelt.
Lepillantottam, felmértem a cseresznyés pitét, alácsúsztattam
a tenyerem, és megfontoltam egy utolsó, megalázó hajítást. A
tömegből valaki hangosan levegőért kapkodott.
De aztán újra Trippre néztem, és eltöltött az az érzés, hogy
erős vagyok, amitől vissza is nyertem az önuralmam. A
méltóságom. A modorom.
Margot „Kibaszott” Thurber Lewiston vagyok, és volt
gyerekszobám. Ezt senki sem veheti el tőlem.
Összeszedtem maradék részeg kis eszem, hűvös képet
vágtam, és kihúztam magam.
– Ami azt illeti, többé nem akarok beszélni veled.
További szép estét mindenkinek. Hajrá, Lewiston
szenátorjelölt!
Ahogy kisétáltam, hallottam, ahogy Tripp megszólal.
– Jézusom. Bolond picsa.
Igen, tudom, mit gondolsz most. Hozzá kellett volna vágnom
a kurva pitét.
 HARMADIK FEJEZET

JACK

NEM TUDTAM ALUDNI.

Nem mintha ez nagy meglepetés lett volna, általában nem
aludtam jól, és augusztusban volt a legrosszabb. Az már jónak
számított, ha egy éjszaka pár óra összejött.
– A meleg miatt – közölte a múlt héten Georgia, a sógornőm.
– Miért nem alszol nálunk pár napig?
– Vagy szereltess be egy légkondit abba a régi faházba! – szólt
közbe Pete, az öcsém. – Egy ablakklíma nem kerülne sokba.
De nem a meleg miatt volt.
– Talán a fény? – vetette fel Georgia tavaly. – Esetleg, ha
leoltanád a lámpát, és úgy aludnál, jobban tudnál pihenni.
De szükségem volt a fényre. Néha azt éreztem, levegőt sem
bírok venni, amíg fel nem kel a nap.
Próbáltam nem mellre szívni, hogy a családom megmondja,
mit csináljak, és egyszerű megoldásokat kínálnak a
problémáimra, miközben a valódi gond olyan bonyolult, hogy
sosem értenék meg. De nem mindig sikerült, hogy előbb
gondolkodjak, és csak utána beszéljek, vagy hogy uralkodjak
magamon.
 Tegnap pont kiborultam Pete-re, mert odalopakodott hozzám
hátulról, miközben kerítést javítottam a telek szélén az erdőben.
Így utólag az, hogy a földre vittem, és azt kiabáltam neki, hogy
„faszszopó kis geci, picsányi aggyal”, némileg túlzás volt, de a
pokolba is! Tudhatná, hogy ne ütögesse meg a vállam, ha nem
tudom, hogy ott van. Ezért nem is hallgatok zenét munka
közben, mert így figyelni tudok a környezetemre.
Nem szeretem, ha meglepnek.
Egyetlen ember értette ezt valaha: Steph. Pár évvel ezelőtt a
családom meglepetéspartit szervezett a harmincadik
szülinapomra, valószínűleg azért, mert tudták, hogy kurvára
nemet mondanék bármilyen olyan eseményre, ahol emberekkel
kell beszélnem. Steph minden részletet elmesélt nekem jó előre.
Folyamatosan győzködte a testvéreimet, hogy ez rémes ötlet, de
ők ragaszkodtak hozzá, hogy „így majd elő kell bújnom a
barlangból, és meg kell ünnepelnem az életemet”, ami jót fog
tenni nekem.
Csak azért mentem el, mert Steph könyörgött. Először
borzasztó dühös voltam, és egyből elutasítottam az ötletet, de
elmondta, hogy anyám és a nagynéném csak ezért repülnek
Floridából, hogy a sógornőm cassata tortát süt és az
unokahúgom, Olivia megtanulta eljátszani a „Boldog
születésnapot” dalt zongorán, csak miattam. Nem volt könnyű
nemet mondani Steph-nek, ha tényleg akart valamit, ráadásul
aznap reggel csodásan leszopott.
Ismerte a gyenge pontjaimat.
A sötétben feküdve a gyűrűt piszkáltam az ujjamon.
Már három éve.
Lehetetlennek tűnt, hogy már ilyen sok idő eltelt. A
szemüvege még ott hevert az éjjeliszekrényen, a ruhái ott lógtak
a szekrényben, és még mindig azt vártam, hogy ott lesz, amikor
átgurultam a másik oldalra a régi, nyikorgós ágyunkban, hogy
érezzem, ahogy apró kis teste az enyémhez préselődik.
Másrészt meg mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta,
hogy utoljára hallottam őt énekelni a zuhany alatt, vagy néztem,
ahogy lefekvéshez készülődik, vagy a testébe hatolva
elfeledkeztem mindenről. Mindig azt akarta, hogy lassan tegyem
be, azt mondta, fél a méretem miatt, még akkor is, amikor már
évek óta együtt voltunk. Valószínűleg csak hízelegni akart
(sikerült is mindig), bár tényleg aprócska lány volt, a megfelelő
helyeken a megfelelő domborulatokkal. Sosem zavart az a
hét-nyolc kiló, amit szerinte le kellett volna adnia, sőt imádtam.
Imádtam, hogy a teste ilyen puha, az enyém meg kemény,
imádtam megérinteni a dombocskáit a kezemmel, az ajkammal,
a nyelvemmel, imádtam, ahogy megölelt. Olyan jó érzés volt
gondoskodni róla.
Bassza meg, hiányzott a szex. Hiányzott minden.
– Megint meg kellene próbálnod – vélte a bátyám, Brad, a
mindentudó. – Hadd mutassalak be Aprilnek, ő az új
ingatlanosunk. Szexi, és szerintem jól éreznétek magatokat
együtt. Vagy csak fektesd le. – Azt feleltem, hogy szálljon le
rólam.
– Ne csináld már, öregem – mondta megint múlt héten,
mikor együtt futottunk a közel húszhektáros farmot szegélyező
egyik földúton. – Már három éve. És még csak meg sem próbálsz
továbblépni. Mikor leszel már túl rajta?
– Baszd meg, Brad! – válaszoltam, és gyorsítottam, hosszú,
lendületes futásra váltottam, ott hagyva Bradet a porban. Még
hogy nem próbálok meg továbblépni? Minden egyes kurva nap,
amit végigcsináltam, azt jelentette, hogy továbblépek. Minden
reggel, amikor felkeltem az ágyból. Minden egyes pillanat,
amikor levegőt vettem, továbbléptem.
 És hogy legyek túl rajta? Sosem leszek, hiába vonultat fel
előttem végtelen sok csinos nőt, ez csak időpazarlás.
Már megtaláltam életem nagy szerelmét; ezt gyerekkorunk
óta tudom.
Feleségül vettem és elvesztettem.
Itt nincs kegyelem. Nincs megváltás. Nincs második esély.
Nem is akarnék.
 NEGYEDIK FEJEZET

MARGOT

– BIZTOS KELL EZ NEKED MOST? – nyújtott át az asztalom

fölött Jaime egy ügyféldossziét, kétkedő arckifejezés
kíséretében. Felajánlottam, hogy viszem én ezt az új ügyfelet, ez
pár nap utazással, sok kutatással, és nem túl sok pénzzel járt. Az
ügyfélnek egy kicsi családi biogazdasága volt. Tökéletes arra,
hogy kurvára eltűnjek a városból, és ne fussak össze semmilyen
ismerőssel. – Mintha egy biofarm nem a te zsánered lenne –
vélte Jaime.
– Miért nem? – kérdeztem vissza, és a táskámba tettem a
dossziét. – Régebben lovagoltam, nem emlékszel? Valahol meg
kell még legyen a csizmám is.
– Te egy lovardában tartottad a lovad. Ez meg egy farm.
– Mi a különbség? – legyintettem. – Biztosan elbánok egy
farmmal. És ahogy mondtam, Muffy szerint jobb, ha egy időre itt
hagyom a várost, legalább amíg elülnek a pletykák.
– Amíg elülnek a pletykák? – ismételte meg Jaime
vigyorogva, és keresztbe tette a karját. – Az el fog tartani egy
darabig, Puffancskám.
Nem viccelt. Már majdnem egy hét eltelt, de „A jelenet” még
mindig téma volt a countryklub tagjai között, akik hónapok óta
nem láttak szaftos jelenetet. (Ez a sok úri viselkedés rémesen
fárasztó – panaszolta a nagymamám tegnap este vacsora
közben.) A sztorit közben felfújták, beleszőtték, hogy Trippet
pont golyón találta egy puffancs (ez tetszett), illetve, hogy Amber
a fejemhez vágott egy tál fánkot (ez nem annyira). A
puffancsokat elkapkodták a helyi pékségekből, és ahonnan
azokat hozták, amiket dobáltam, ott elnevezték őket Elhagyott
Örökösnő Puffancsnak (elutasítottam a reklámajánlatukat), és
az emberek előszeretettel mondogatták a koktélpartikon szerte a
városban, hogy a „bosszú csak egy puffancsnyira van”.
Anyám magánkívül volt.
– „Most komolyan, Margot, ki a fene akarna ezek után veled
mutatkozni?” – Bár a nagymamám vidáman kotkodácsolt, mikor
meghallotta, mi történt. Apám, úgy tűnt, kínosan érzi magát az
eset miatt, Buck meg csak azt sajnálta, hogy nem látta.
De abban maradtunk, miután alaposan bocsánatot kértem
Mrs. Biltmore-tól – a parti utáni napon, mikor úgyis vissza
kellett mennem a Mercedesért, mert túl részeg voltam előző
este, hogy hazavezessek –, hogy inkább tűnjek el a nyár végéig.
– Vagy legalább amíg valaki más rosszul viselkedik – súgta
oda a nagyi. – Majd figyelek. Ránk, öregasszonyokra ügyet sem
vet senki, láttunk mi már mindent.
– Akkor mondd, mit tudunk az ügyfélről – kértem Jaime-t,
miközben összeszedtem az irodából, amire az elkövetkező két
hétben szükségem lehet.
A Valentini testvérek farmja Kelet-Michiganben volt, a
Huron-tónál, nagyjából kétórányi útra Detroittól. Kivettem egy
kis házat a tóparton, alig egy mérföldnyire a farmtól, arra
gondolva, hogy amikor nem dolgozom, akkor majd egy
nyugágyban pihengetek, és átgondolom, milyen irányt vett az
életem.
 – Nem sokat – vallotta be Jaime az asztalomra telepedve. –
Három fivér a tulajdonos. Quinn összeismerkedett az egyikkel,
Pete-tel, meg a feleségével, Georgiával a helyi termelői piacon, és
beszédbe elegyedtek. Tudod, milyen Quinn, mindenkivel
összebarátkozik. – A szemét forgatta, de láttam, hogy elpirul,
mindig ez volt, ha róla beszélt. Jaime nem szívesen gondolt
magára romantikus szerelmesként, de fülig belezúgott Quinnbe.
– Mindegy, a fickó elmesélte, hogy kínlódnak, nem tudják
rendesen bevezetni a márkájukat, a vásárlóik nem elég
elkötelezettek – mármint nem így fogalmazott –, de Quinn meg
persze közölte erre, hogy a barátnője majd segít, pont ezzel
foglalkozik. Odaadta a névjegyem, és múlt héten felhívott
Georgia.
– De tudják, hogy én megyek, nem te, ugye? – dobtam be pár
kiemelőt meg tollat a táskámba a csomag Post-it mellé.
– Igen. Nem gond. Azt hiszem, csak aggódnak és tanácsra
lenne szükségük.
– Ők is gazdálkodnak? – A fejemben megjelenik egy kép Em
néniről és Henry bácsiról az Ózból.
– Nem. Azaz, Pete dolgozik a farmon is, de egy másik testvér
irányítja. Ők mindketten séfek, ami azt illeti. – Jaime oldalra
billentette a fejét. – Vagy csak voltak. De sok mindent csak
közvetve tudok, Quinntől hallottam, úgyhogy inkább nézd át,
mit írtak magukról, amikor regisztráltak hozzánk, átküldtem
neked délután. Abból több kiderül.
– Megnézem. – Lecsuktam a laptopom és bedugtam a tokba,
aztán leoltottam a lámpát. – Jelentkezek majd onnan, és egészen
biztosan hívlak, hogy megbeszéljük, mi legyen velük.
– Remek. – Jaime felállt, gonosz vigyor terült el a képén. –
Próbállak elképzelni egy farmon. Ahogy megfejsz egy tehenet.
Felpattansz egy traktorra. Vagy egy cowboyra.
 Grimaszolva elhúztam mellette.
– Legfeljebb egy lóra vagyok hajlandó felpattanni. A traktorok
meg a cowboyok a legkevésbé sem érdekelnek.
– Sosem tudhatod – jött utánam a folyosóra Jaime. – Talán
egy szalmabála meg egy csupa izom, deltás cowboy, aki jó
vidékiesen beszél, pont ez az, amire szükséged lenne, hogy
megtörd a szüzességi átkot.
Megálltam félúton a folyosón, csípőre tett kézzel.
– Odamegyek és elvégzem a munkát, Jaime. Aztán eltűnők, és
egy ideig csak szünetet tartok, ehhez nem kell nekem
segítségképp férfi, akár izmos, akár nem.
Kinyújtotta a nyelvét, a szeme felvillant.
– Benned nem is vér folyik, hanem jéghideg tejszín, mint egy
puffancsban, tudod?
Az ajtó felé fordultam, hogy ne lássa a mosolyomat.

Valamivel este hét után értem Lexingtonba, csak egyszer

tévedtem el, ami győzelemnek számított. Mint valamennyi
Thurber-hölgy, egyáltalán nem tudok tájékozódni. Komolyan
fogalmam sincs, hogyan boldogult bármelyik rokonom is GPS
nélkül.
– Sofőrnek hívták a megoldást – jegyezte meg a nagyi.
A házat kiadó hölgy azt kérte, hívjam, ha odaértem, és akkor
átjön a kulcsokkal. Míg vártam rá, lementem a régies kis
zsindelyes házikó mellett a tópartra. Meleg volt, fújt a szél, a
hullámok fürgén csapkodták a sziklás partot. Kisöpörtem a
hajam az arcomból, kibújtam a szandálomból, és a vízhez
léptem. Jéghidegnek éreztem, ahogy a csupasz lábamhoz ért.
Beszívtam a nedves levegőt, éreztem a tó és a hínár szagát,
meg hogy valaki grillezik a közelben. A gyomrom megkordult.
Ebédeltem ma egyáltalán? Nem is emlékeztem. De bármit
sütöttek is ott, isteni volt az illata.
– Hahó! Ms. Lewiston? – szólalt meg egy hang mögöttem.
Megfordultam, és egy testes, középkorú nő állt előttem
kalapban és napszemüvegben, integetett, és egy kulcscsomó
csörgött a kezében. Elindultam felé a partról, és közben arra
gondoltam, megkérdezem, van-e itt grillsütő. Még sosem
próbáltam, de majd némi Google segítséggel rájövök valahogy.
Itt az ideje, hogy kilépjek a komfortzónámból.
Anélkül, hogy hajigálnék bármit is.

A házat kiadó hölgy, Ann ideadta a kulcsot, és mindent

megmutatott, nem mintha túl sokat lehetett volna mutogatni.
Hátul volt egy háló meg egy fürdőszoba, egyik oldalon egy nagy
nappali meg egy konyha, és elöl végig ablak, a tóra néző
kilátással. De tiszta volt, és világos, frissen berendezve
tengerparti stílusban, kicsit Cape Codra emlékeztetett. Azonnal
otthon éreztem magam.
Kicsomagoltam, elhelyezkedtem, és elmentem a kisboltba,
amit láttam útközben a városban, és bevásároltam. Tényleg volt
egy kis grill a teraszon, de Ann azt mondta, fogalma sincs,
akad-e hozzá leírás.
– De csak egy sima faszéngrill – mondta, mintha ez nekem
bármit is jelentene. – Talán akad némi szén és gyújtófolyadék a
fészerben.
Gyújtófolyadék? Jesszus, a főzéshez? Ez rém veszélyesen
hangzik. Megköszöntem, de arra jutottam, hogy inkább
maradjunk annál, ami még nekem is megy a konyhában, azaz
megnyomni a gombot a mikron, vizet forralni és mogyoróvajat
meg lekvárt kenni a kenyérre, de nagyjából ennyi.
 Végül a kész csirkesalátát ettem meg, amit vettem, de sikerült
megfőznöm némi zöldbabot, amit hirtelen elhatározással vettem
meg, rá volt írva, hogy helyi termék, és isteni finom volt. Az
őszibarack is, amit a vaníliafagyihoz ettem desszertnek. Vajon a
zöldség meg a gyümölcs – sőt a csirke is – a Valentini farmról
származik? Milyen különös, állapítottam meg, hogy még soha,
egyetlenegyszer sem jutott eszembe, honnan került a
tányéromra az étel.
De akkor ez része a feladatomnak, ugye? Hogy felhívjam az
emberek figyelmét erre, és foglalkozzanak vele, honnan jön, amit
megesznek? Meg kellene győzni őket, hogy ez fontos?
Ezen gondolkoztam, közben ettem, és utána átnéztem a
dossziét, megtudva, amit megtudhattam a farmról és a
tulajdonos családról. Elolvastam az új ügyfelek adatlapját, amit
Jaime átküldött, rákerestem arra, hogy „igazoltan bio” és
„fenntartható mezőgazdaság”, majd rágugliztam a Valentini
farmra.
Azonnal láttam, hogy gond van.
Nem voltak regisztrálva semmilyen közösségi oldalon, és a
weboldalukat is fel kellett volna dobni valamivel, sőt egy teljesen
új honlap még jobb lett volna. Ez idejétmúlt volt, és zavaros,
nehezen lehetett megtalálni bármit is, és nem szólította meg az
ügyfeleket. Semmi egyéni nem volt rajta.
De fent volt egy családi fotó.
Belenagyítottam, és megnéztem mindenkit, próbáltam
rájönni, melyikük ki lehet. A legidősebb fivér már kopaszodott,
de magas volt, és jóképű, egész jó karban, csak középtájt indult
kissé pocakosodásnak. Egy hiányos fogsorú, hét-nyolc éves
kislány vállán nyugtatta a kezét. Ott állt mellettük egy pár,
gondolom, velük találkozott Quinn a piacon, ők lehettek Pete és
Georgia. Pete volt a legalacsonyabb a három fivér közül, de
csodás mosolya volt, és sűrű, sötét haja. Világos bőrű felesége
volt az egyetlen szőke a képen, csinos volt, valamivel magasabb a
férjénél. Mindkét kezét hatalmas pocakján nyugtatta. Vajon
mekkora lehet most az a baba, tűnődtem el. A másik szélen állt a
harmadik fivér, csak ő nem mosolygott. Még jobban
belenagyítottam a képbe.
Huh, a mindenit! Talán mégis felpattanhatnék egy cowboyra.
Magas volt, széles mellű, keskeny derekú. Szoros farmert
viselt, és kissé elfordult, mint aki el akar lépni a kamera elől,
úgyhogy pont látszódott a feneke íve. Legombolt nyakú ingének
ujját feltűrte, kilátszott izmos alkarja, és ugyanolyan sűrű, sötét
haja volt, mint az alacsonyabb testvérnek, bár ő kicsit
hosszabbra hagyta. Telt ajka körül borosta serkent, határozott
álla makacs volt. Két függőleges ránc látszódott a két
szemöldöke között. Muffy azt mondta volna, hogy egy kis
„szépségápolásra” van szüksége, így nevezte a számtalan
méregdrága cuccot, amit a bőrgyógyász néhány havonta az
arcába injekciózott.
Vajon tényleg olyan mogorva, mint amilyennek tűnik, vagy
csak a kamera épp egy rossz pillanatot kapott el? Talán a
szemébe sütött a nap vagy ilyesmi.
Még mindig a fenekén tűnődve elaludtam a hullámok
csobogásának hangjára, és azt álmodtam, hogy érett, lédús
őszibarackot szedek egy fáról, és farkaséhesen beleharapok az
egyikbe.
 ÖTÖDIK FEJEZET

JACK

– VÁRJ EGY PILLANATOT! ÁLLJUNK MEG ITT, KÉRLEK! – A

testvéreimmel Pete és Georgia konyhaasztala körül ültünk, a
kiadásokat néztük át, mikor Pete mondott valamit valami
marketingbüdzséről.
– Mi a francnak kellene nekünk marketingbüdzsé?
– A PR-tanácsadó holnap idejön, tartok tőle, hogy arra
számít, megfizetik az idejét – felelte Brad.
Rájuk meredtem.
– Miféle PR-tanácsadó?
– Akivel múlt héten megállapodtunk, hogy segít reklámozni
minket – magyarázta Pete. – És lehetne halkabban? Cooper
végre elcsendesedett.
– Fogalmam sincs, miről beszéltek – vágtam oda haragosan,
bár próbáltam halkabban beszélni. Az egyéves unokaöcsém,
Cooper, nehezen aludt el esténként, ha Georgia dolgozott.
Imádtam azt a gyereket, és nagyon jól megértettem őt. – Sosem
egyeztem bele semmilyen kurva tanácsadóba!
– Ez igaz, nem egyeztél bele. – Brad dühítően nyugodt
maradt. – De leszavaztunk. Hárman vagyunk társak, és
ugyanannyit ér mindegyikünk szava, ha az a kérdés, hogyan
működjünk.
– És még csak nem is szóltatok? – Megint kiabáltam, nem
bírtam visszafogni magam. Utáltam, hogy egyből a szarban állok
miattuk.
– Hé, ki rohant el, mert nem úgy lett, ahogy akarta? Te, nem?
– vette át a szót Pete. – Mi ott ültünk tovább, és beszélgettünk.
És úgy döntöttünk, megéri a pluszköltséget, felveszünk valakit,
hogy segítsen a promócióban.
Karba tettem a kezem.
– Nem engedhetjük meg magunknak.
– Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne tegyünk
semmit – vágta rá Brad. – Apa jó farmer volt, az ötletei
megelőzték a kort, de üzletembernek rémes volt, úgyhogy szép
nagy adósságot örököltünk. És még anyát is ki kellett
vásárolnunk, mikor Floridába költözött.
– Nem vagyok idióta – fortyantam fel. – Ezt mind én is
tudom.
– És van családunk, meg számláink, amiket ki kell fizetni.
Van családjuk. Nekik van. Nekem meg nem, és nem segített,
hogy erre emlékeztettek.
– Nem az én hibám, hogy van egy exnejed, aki ekkora
tartásdíjat perelt ki belőled. Talán gondolkoznod kellett volna,
mielőtt rámászol.
– Hé! – szólt rám figyelmeztetően Pete. – Ne legyél farok. Jó
dolgokat csinálunk, Jack, de a biotermelés nem olcsó. És mire
megyünk az elveinkkel meg a kemény munkával, ha nem tudunk
működni?
– És most már nagyobb a verseny – tette hozzá Brad. –
Telítődik a piac. Tudnunk kell, hogyan tűnhetünk ki.
Lejjebb ereszkedtem a széken, arcomra kiült a megvetés. Nem
volt rá szükség, hogy emlékeztessenek a piaci versenyre meg
telítettségre, az adósságra, a jelzálogra, szóval a hosszú listára,
ami oda vezet, hogy a farmerek között a legmagasabb az
öngyilkossági ráta minden foglalkozás közül.
Pete a mellére tette a kezét.
– Figyelj rám! Szakács vagyok, nem üzletember, Jack. Te meg
katona voltál, véredben van a gazdálkodás, és hiszel a felelős
termelésben. De ha tovább akarjuk működtetni a helyet, akkor
vállalkozásként kell kezelnünk. – Ellágyult a hangja. – Tudom,
hogy ez volt a ti nagy álmotok Steph-fel. De ez már nem csak
álom, Jack. Ez valóság. Mindannyiunknak. És ha meg akarod
tartani, akkor be kell fektetnünk.
– Elég jól ismerünk – folytatta Brad. – Nagyon is tisztában
vagyunk vele, hogy inkább magad boldogulsz, egyedül
megoldod, ahogy te akarod és tudod. És eddig hagytuk, hogy te
hozd meg a fontosabb döntéseket, támogattuk a terved, pedig
tudtuk, hogy drága lesz. Bassza meg, én már akkor eladtam
volna ezt a helyet, amikor a szójababos fickó érdeklődött. Sosem
vágytam rá, hogy farmer legyek.
– Én sem – csatlakozott Pete. – Láttam, ahogy anya és apa
élték ezt az egyszer fent, egyszer lent életet évről évre, és ennél
stabilabbat akartam a családomnak. De neked terved volt,
ráadásul jó. Elég jó ahhoz, hogy meggyőzzön, lépjek hátra és
támogassalak. És nekünk itt történetünk van. Azt akarjuk, hogy
ez a farm virágozzon. És ez csak akkor fog megtörténni, ha
megismerik az emberek.
A pulton álló bébiőrből felhangzott Cooper sírása, Pete
felsóhajtott.
– A francba! – Lassan talpra kászálódott, de megelőztem.
– Az én hibám. Hadd menjek én! – Hálás voltam, hogy
kiszakadhatok kicsit a beszélgetésből, kikapcsoltam a bébiőrt, és
felmentem Cooper szobájába. A rosszkedvem azonnal elszállt,
ahogy megláttam. Kiemeltem a kiságyból.
– Szevasz, kishaver!
Tovább sírt, benyúltam az ágyába a puha kis szundikendőért,
amit a születésekor adtam neki. Olyan tizenöt centis volt,
négyzet alakú, világoskék, és az egyik sarkában volt egy
nyuszifej. A „nyuszi” volt a pár szó egyike, amit Cooper tudott, és
ritkán engedte ki a kis rongyot a kezéből.
A vállamra terítettem a nyuszis rongyot, és magamhoz
öleltem a gyereket, az arcát a nyuszira tette, a szájába nyomta a
hüvelykujját, és elcsendesedett. Leültem egy hintaszékre a
szobában. Átkaroltam a meleg kis testet, a hátát dörzsölgettem,
halkan dudorásztam neki. Eleinte kicsit nyugtalan volt, de pár
perc múlva éreztem, hogy ellazul, egyre lassabban és mélyebben
lélegzik. Puszit nyomtam a puha, barna fürtökre, és beszívtam a
babasampon édes illatát, miközben egyszerre éreztem magam
szerencsésnek, hogy nagybácsi lehetek, és fájt a szívem, hogy
sosem leszek apa.
Közel álltunk egymáshoz apámmal, a halála nagyon
megviselt.
Hirtelen történt, alig hat hónappal azután, hogy leszereltem.
Akkoriban teljesen szét voltam esve, még mindig azon
kínlódtam, hogy megemésszem, amit láttam és tettem az iraki és
afganisztáni bevetéseken. Még mindig próbáltam újra
beilleszkedni otthon, miközben leginkább csak arra vágytam,
hogy egyedül lehessek. Még mindig könnyen átbillentem, ha
csak egy nejlonzacskót megláttam az út mellett, már pánikba
estem. Túl sokat ittam, túl gyorsan dühbe gurultam,
rémálmokkal és folyamatos idegességgel küzdöttem. És
mindeközben apámnak egyszer csak infarktusa lett.
Tehetetlennek éreztem magam. És fel akartam adni.
Steph rángatott vissza a szakadék széléről. Isten tudja, miért,
mert akkoriban teljesen elkúrt érzelmi csőd voltam, és fiatal
korunkban nem úgy bántam vele, ahogy kellett volna. Mindig ott
volt nekem így is, azt állította, hatéves kora óta szerelmes belém,
és ez nem fog elmúlni csak azért, mert nehéz időszakot élek át.
– Nem hagyom, hogy tönkretedd magad, Jack Valentini –
közölte velem a legkeményebb hangján, mind a százhatvan
centijével. – Megígérted, hogy visszajössz, és vissza is jöttél.
Megígértem, hogy itt leszek, itt is vagyok. – A hangja ellágyult. –
Maradj itt velem!
Az ő támogatásával már elmentem egy orvoshoz az
alvászavarommal, egy pszichológushoz a poszttraumás stressz
szindrómával, és lejöttem az alkoholról. Jobban meggondoltam,
mit lapátolok a szervezetembe, és sokat olvastam a
bioélelmiszerek előnyeiről – akár megeszi, akár termeszti őket
az ember. Eszembe jutott, hogy apám hitt a felelős
gazdálkodásban, és kutatni kezdtem, hogy lehet kicsiben
fenntartható gazdaságot építeni. Ez célt adott nekem. Olyan volt,
mintha apám tiszteletére tenném, és a természettel sokkal
könnyebben teremtettem kapcsolatot, mint az emberekkel.
Eltartott egy darabig, de jobban lettem. Nem gyógyultam
meg, de sokat javult a helyzet.
És Steph végig ott volt velem.
A következő évben összeházasodtunk, és annyit dolgoztunk a
farmon, mint az állat, elterveztük, hogy öt éven belül
kivásároljuk a testvéreimet.
Két év sem telt el, és Steph már nem volt.
Istenem, kurvára hiányzol, Steph. Itt kellene lenned velem.
Mindig jobban éreztem magam, ha ott voltál mellettem.
És most itt tartok, hogy valami idegen mondja meg, mit
csináljak, azt akarja majd, változtassak, hogy kitűnjek a
tömegből. Valószínűleg kiötöl valami idióta eseményt a
nyilvánosságnak, és azt várja, hogy részt vegyek benne. Nos, én
nem akarok kitűnni a tömegből, csak azt akarom csinálni, amit
eddig is: élni csendesen. És nem arról van szó, hogy szegények
lennénk. Nem vagyunk gazdagok, de nincs baj. Biztosan jobban
élünk, mint a szüleink. A szemöldökömet ráncolva felálltam,
óvatosan letettem Coopert az ágyba a hasára. Egy puszit
nyomtam az ujjamra, és a homlokához érintettem a kezem még
utoljára, és kiosontam a szobából.
– Alszik? – nézett rám Pete reménykedve, mikor a konyhába
értem.
– Igen – kapcsoltam vissza a bébiőrt.
– Kösz. Olyan jól bánsz vele.
Vállat vontam, bár titokban örültem neki, hogy jól bánok
Cooperrel. A felnőtt rokonaimmal rémesen viselkedtem. Ez
vajon mit árul el rólam?
– Végig tudtad gondolni, amit mondtunk? – kérdezte Brad.
Állva maradtam, zsebre tettem a kezem.
– Én egyszerűen nem hiszem, hogy szükség lenne rá, és biztos
vagyok benne, hogy sokba kerül. Mi a fenét tudhatna egy városi
lány különben, ami itt segíthetne nekünk?
– Talán semmit – ismerte el Pete. – De hamarosan kiderül.
Holnap egyre idejön munkaebédre. Eljössz?
Savanyú képet vágtam. Nem akartam elmenni a rohadt
megbeszélésre, mert az olyan lenne, mintha beadnám a
derekam, de ha nem vagyok ott, akkor nem is szólhatok bele
egyáltalán, és fogalmam sem lesz róla, miben állapodtak meg, és
mennyit ajánlottak neki. Melyik a rosszabb?
Majd holnap eldöntöm, de azért nem akartam, hogy
repedéseket lássanak a páncélomon.
– Mindegy. Ti majd beszéltek vele. Én ebbe nem akarok
beszállni. – Haragosan átcsörtettem a konyhán, és kimentem a
hátsó ajtón, de figyeltem, hogy ne csapjam be, nehogy
felébresszem Coopert.
A nap már a fák mögé bukott, mikor átvágtam az udvaron.
Egy régi faházikóban laktam az erdőben, és ez tökéletesen
megfelelt nekem. Már itt állt a telken, amikor a nagyszüleim
megvették a birtokot, a szüleim laktak benne, miután
összeházasodtak, később meg vendégháznak használták. Mikor
visszaköltöztem, megtetszett nekem a kis ház egyszerűsége, és
megkérdeztem, kibérelhetem-e.
Felújítottam, és mikor Steph beköltözött, minden szabad
percét a csinosításával töltötte: festett, párnákat rakosgatott
mindenhova, bekeretezett képeket akasztott a falra. A mi kis
búvóhelyünk a világ elől – így hívta. Nem mintha ő valaha is el
akart volna bújni, igazi társasági lény volt, de tudta, hogy nekem
néha szükségem van erre, és ez nem zavarta. Sosem próbált meg
olyasvalakivé faragni, aki már nem én lennék, ellentétben a
családom többi tagjával.
Ahogy bementem a házba, Steph macskája leugrott az
ablakpárkányról, és a lábamhoz dörgölőzött.
– Helló, Bridget. Örülsz, hogy találkozunk? – Ahogy
letérdeltem, hogy megsimogassam, éreztem, hogy alábbhagy
bennem a harag. Mindig a kutyákat szerettem inkább, de Steph
allergiás volt a kutyaszőrre. Mikor pár hónappal az esküvőnk
után hazaállított egy kiscicával, felnyögtem, de a francba, ez a
macska azóta a szívemhez nőtt. Ha rosszat álmodtam, felugrott
az ágyra, és rám mászott, halkan dorombolva. Arra
emlékeztetett, ahogy Steph sugdosott nekem azokon a hosszú,
nehéz, átizzadt éjszakákon, mikor keze lassú, megnyugtató
körökkel dörzsölte a hátam.
Mikor Bridget úgy érezte, eleget foglalkoztak vele, átsétált a
konyhába, én meg körbenéztem, remélve, hogy akad valami
feladat, amivel hátráltathatom a lefekvést.
De nem volt semmi. Mindig elmosogattam, miután ettem, és
sosem hagytam, hogy összegyűljön a szennyes. Két napja
takarítottam ki a fürdőszobát, és a hétvégén felmostam a
konyhát, A polcokon rend volt, a bútorokat leporoltam, az
ablakpárkányok is ragyogtak. Georgia mindig megdöbbent,
mekkora tisztaságot és rendet tartok a házban.
– Az öcséd leckéket vehetne tőled – jegyezte meg. – Olyan
slendrián.
Csak egyetlenegy feladatot nem voltam hajlandó megcsinálni:
nem raktam ki Steph ruháit a szekrényből. Georgia és Steph
húga, Suzanne is felajánlotta, hogy segít. Még az anyám is
közölte, szívesen átrepül, ha azt szeretném, hogy intézze el
valaki.
De én mindig nemet mondtam. Mire lenne az jó?
Könnyebben elviselhetővé kéne tennem, hogy nélküle kell
élnem? Nem akartam, hogy könnyebb legyen. És ha ezt a
családom nem bírja felfogni, akkor basszák meg.
Ez az én fájdalmam. Jár nekem.
Szigorúan őrzöm.
 HATODIK FEJEZET

MARGOT

BEKOPOGTAM PETE ÉS GEORGIA VALENTINI festői, fehér

farmházának fakeretes üvegajtaján az üzleti ebéd napján déli egy
órakor. Míg a verandán vártam, körbenéztem. A ház vagy
harminc méterre állt a tőle nyugatra futó főúttól, de keletre
nézett, a tó felé, és bár autóval jöttem ide, jöhettem volna gyalog
is. Maga az épület réginek, de gondozottnak látszott – frissen
fehérre festették kívül, kosarakban virágok lógtak a verandán, a
bejárat két oldalán kényelmes székek álltak.
A háztól balra néhány nyírfa állt, meg egy babahinta, a gyepen
játékok hevertek. A fák mögött hatalmas, piros pajtát láttam, és
mögötte még egyet, egy fehéret. Jobbra volt a garázs, azon túl
meg csinos sorokba ültetett fák. Talán almafák? Mögöttük egy
földút kanyargott, és egy jókora, régi ház terpeszkedett, úgy
festett, nem laknak benne, mállott a vakolata, a kertjét benőtte a
gaz.
Már épp újra be akartam kopogni, mikor a szőke nő, akit a
képen láttam, kinyitotta az ajtót, csípőjén egy dundi kisfiú ült.
Sokkal rövidebb volt a haja, az álláig ért, és sokkal vékonyabb
volt.
– Szia... Georgia?
 Rám mosolygott.
– Biztos te vagy Margot. Gyere be!
Bementem az előszobába, és kezet nyújtottam.
– Margot Lewiston.
Határozottan megrázta a kezem, majd becsukta az ajtót, és
áttette a babát a másik oldalára.
– Georgia Valentini. Ő Cooper. Épp viszem aludni.
A pufók arcú kisfiúra mosolyogtam.
– Szép álmokat, Cooper!
– Menj át a konyhába! – javasolta Georgia az előszoba másik
vége felé mutatva. – Pete épp ebédet készít. Ettél már?
– Nem, ami azt illeti. Nem is reggeliztem.
– Tökéletes. Öt perc, és jövök. Elindult felfelé a nyikorgó
lépcsőn, én meg átmentem a konyhába, ahol Pete a pultnál állt
kötényben, és ijesztő sebességgel szeletelte a paradicsomot.
– Szia! – mosolyogtam rá, mikor felnézett. – Margot vagyok.
A feleséged azt mondta, jöjjek ide.
– Persze. Isten hozott! – Letette a kést, megtörölte a kezét, és
megkerülte a pultot, hogy kezet fogjon velem. – Pete Valentini,
szia! Ülj csak le!
– Köszönöm. – Leültem a pult mellé az egyik székre, és
körbenéztem. – Milyen szép nagy konyha! Eredetileg is ilyen
volt?
Pete a fejét rázta, és visszatért a zöldségtálhoz.
– Nem, a szüleim építették a házhoz úgy húsz éve. És mint
látod, azóta hozzá sem nyúltunk.
Felnevettem.
– Nem is rossz. – A design kissé régies volt, de megszoktam
az olyan házakat, ahol hosszasan nem változott semmi. – Mikor
épült a ház?
– Nagyjából százéves. Milyen volt az út?
 – Nem rossz. Alig két óra alatt ideértem.
– És itt laksz a közelben?
– Itt, az utca túloldalán, pár házzal lejjebb, a tónál.
Szerencsém volt, valaki lefoglalta azt a faházat egész
augusztusra, de végül lemondta az utolsó pillanatban.
– Ez tényleg nagy szerencse. Ez a főszezon itt.
Megcsodáltam, milyen magabiztosan mozog a konyhában.
– Úgy hallottam, mindketten séfek vagytok, Georgia is meg te
is?
– Azok voltunk, mikor összeismerkedtünk New Yorkban, de
most Georgia egy étterem üzletvezetője a városban, én meg csak
heti két napot főzök ott, mert itt a farmon is dolgozom, és
Cooperre vigyázok. Mikor három évvel ezelőtt ideköltöztünk,
abban bíztunk, hogy termelői éttermet tudunk nyitni, de... –
Felsóhajtott, közben Georgia lépett be a konyhába. – De még
nem jutottunk el odáig.
– El fogunk, drágám – mondta Georgia. – Ne rohanjunk
előre, jó?
Tetszett, ahogy a férjére mosolygott, mint akik nem csak
szavakkal kommunikálnak.
Míg Georgia megterített a konyhában, egy kicsit elcsevegtünk
a környékről, hogy milyen éttermeket ajánlanak, és hogy
ismerkedtek meg Quinn-nel. Hamarosan megjött a legidősebb
Valentini fivér is, Brad, kedvesen üdvözölt, de hivatalosabban
viselkedett, mint az öccse meg a sógornője. Öltönyben volt, míg
azok ketten pólóban, farmerben. Egyre a hátsó ajtó felé
tekintgettem, vajon mikor jön meg a harmadik testvér? De még
akkor sem volt ott, mikor Pete szólt, hogy üljünk asztalhoz.
– Ne várjuk meg Jacket? – kérdezte Georgia, és a hátsó udvar
felé pillantott az ablakon át.
Pete és Brad összenéztek, egyikük sem szólalt meg azonnal.
 – Nem biztos, hogy jön – közölte végül Pete.
– Nekem meg kell mutatnom pár házat délután, úgyhogy
jobb, ha nem várunk. – Brad levette a zakóját, a széke hátára
akasztotta, és leült.
– Rendben. – Georgián látszott, hogy leszavazták, egy szék
felé intett nekem, hogy üljek le, és quiche-t, bacont meg friss
zöldséget pakolt négy tányérra. – Minden, amit a tányérodon
látsz, innen való, a farmról – büszkélkedett. – A tojás a
tyúkjainktól, a bacon a saját nevelésű disznókból, zöldség a
kertből.
– Ez igen! – mosolyodtam el, és az ölembe terítettem a
szalvétát. – Tényleg... – Dirr!, hallatszott hirtelen.
A konyhaajtó csapódására összerezzentem. Felnéztem, és ott
állt. Jack Valentini. Még hatalmasabbnak és magasabbnak tűnt,
mint a netre kirakott fotón. Talán mert most ültem. Talán mert
izzadt pólóján az ARMY feliratot láttam – talán veterán? –,
keskeny derekára, széles mellére és duzzadó bicepszére simult.
Vagy a testtartása miatt? Lábát szétvetette, mellét kitolta, kezét
ökölbe szorítva lógatta. Ha nem tudtam volna, hogy ez
lehetetlen, megesküdtem volna, hogy veszekedni jött.
És ahogy felmért, nem is maradt sok kétségem, hogy ki lenne
az ellenfél. Ha tudtam volna, hoztam volna egy tálcányi
puffancsot.
– Jack, jaj de jó, hogy ideértél – ragyogott Georgia. – Gyere,
ülj le, hozok neked egy tányért.
– Nem maradok.
– Azért üdvözöld Margot Lewistont – szólalt meg Pete.
Nagyon igyekezett, hogy lazának tűnjön, de éreztem a
feszültséget. – Róla beszéltünk tegnap este.
– Rájöttem. – Jack rám bámult, karba tette a kezét, és nem
köszönt. Az arcát elrejtette fekete kalapja széles karimája, de
tisztán láttam a megfeszített állkapcsát.
Tényleg ilyen seggfej, vagy csak rossz napja van? Mindegy,
akkor is ügyfél- Felálltam, bűbájüzemmódba kapcsoltam, és
odaintettem neki.
– Örvendek. Nagyon várom, hogy a családdal dolgozhassak.
Csodálatos ez a hely.
– Épp mondtam Margot-nak, hogy minden, amit a tányérján
lát, itt termett, vagy itt készült a farmon – folytatta Georgia,
próbálva bevonni Jacket a beszélgetésbe.
Rámosolyogtam.
– Ez igazán nagyszerű. Tegnap este, mikor vacsoráztam, pont
arra gondoltam, hogy sosem érdekelt semmilyen étteremben
vagy boltban, honnan került oda az étel.
– Ezzel nem vagy egyedül – jegyezte meg Pete, és bort töltött
négy pohárba. – De ha az emberek tisztában lennének a
nagyüzemi mezőgazdasági termelés veszélyeivel, hogy mit tesz
az emberekkel, az állatokkal, a bolygóval, akkor igenis érdekelné
őket, honnan jött az étel, amit megesznek.
– És amivel a gyerekeiket etetik – tette hozzá Georgia, és leült
mellém. – Jack megtanított rá, milyen káros hatása lehet a
műtrágyának, az antibiotikumoknak meg adalékanyagoknak.
Panaszos sírás hallatszott a bébiőrből, a pultról, mire
mindenki odanézett. Georgia sóhajtott, és megint felállt.
– Tudtam, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen, hiszen alig
balhézott. Jövök, két perc.
– Majd én. – Jack kikapcsolta a bébiőrt, és elindult az immár
távoli sírás felé.
Ahogy elment mellettem, összenéztünk. Azonnal elkapta a
tekintetét, de azért láttam, hogy közelről milyen jóképű – vagy
jóképű lenne, ha nem ülne ki az arcára a megvetés. Egy kicsit
mintha elakadt volna a lélegzetem, pillanatnyi szünetre volt
szükség, hogy összeszedjem magam.
– Nekem jó – ült le Georgia, és a villájáért nyúlt. – Jack
nagyon jól bánik Cooperrel, főleg, ha arról van szó, hogy el kell
altatni.
– Fogalmunk sincs, mit művel vele ott fent – nevetett fel Pete.
– Szerintem kábítószert ad neki.
– Jaj már – intette le Georgia. – Jack csak gyengéd és
türelmes. Énekel neki.
Énekel a babának? Nem tudtam magam elé képzelni.
– Van gyereke? – kérdeztem a lépcső felé nézve, kíváncsi
voltam erre a jóképű, morcos farmerre, akinek, úgy tűnik, van
érzelmes oldala is.
– Nincs. – Volt valami Georgia hangjában, amitől leálltam.
Egyszavas válasz volt, de úgy hangzott, mintha egy egész hosszú
történet lenne mögötte.
– Na, együnk – szólalt meg Brad türelmetlenül.
Nekiláttunk, és pár perc múlva visszajött Jack, átvágott a
konyhán, és kiment a hátsó ajtón, meg sem állt. De azért
észrevettem, hogy felém pillant. Egy kicsit megdobbant tőle a
szívem.
Georgia odaszólt neki:
– Gyere, ülj le hozzánk kicsit!
– Nem érek rá – vetette oda, és a kilincsre tette a kezét. – Ma
csak én vagyok kint munkán.
– Mi is dolgozunk itt, Jack – felelte Brad.
Jack valamilyen hangot adott, ami félúton lehetett a
horkantás és a nyögés között.
– Mondtam tegnap este, hogy nem akarok beszállni ebbe. –
És azon, hogy ebbe, nyilvánvalóan engem értett, mivel
egyenesen rám nézett közben. Olyan volt, mint egy pofon, égett
tőle az arcom.
 – Akkor csak hajrá, vonulj ki – mondta Brad élesen.
– Örömmel – vágta rá Jack, és egyetlen további szó nélkül
kilépett az ajtón, ami hamarosan be is csapódott mögötte. Pete
felsóhajtott.
– Sajnálom, hogy Jack ilyen... Vannak problémái.
Még mindig a sokk hatása alatt voltam, de próbáltam
összeszedni magam.
– Azt hiszem, az egyik probléma nyilvánvaló. Nem akarja,
hogy velem dolgozzatok.
– Nem rólad van szó – vágta rá Georgia. – Jack nagyon félti a
farmot mindenkitől. És begurul, ha azt hiszi, meg akarják
mondani neki, mit csináljon.
– Főleg olyanok, akik nem idevalósiak, nyilván – tettem
hozzá. Megértettem, hogy nem szívesen fogadja meg egy
kívülálló tanácsait, de ez nem mentette az udvariatlanságát. Kár
érte, pedig amúgy milyen jóképű.
– Jack nem érti, hogy mi nemcsak egy farmot vezetünk,
hanem egy üzleti vállalkozást is – magyarázta Brad jókora adag
idegességgel a hangjában. – És egy üzletnek marketing kell.
– Nincs túl sok pénzünk – nézett bele Pete a szemembe
őszinte aggodalommal. – De ha úgy gondolod, tudsz segíteni,
akkor megoldjuk, hogy kifizessünk. Jack elszánta magát, hogy a
porban dolgozik, ellátja az állatokat, és nem áll szóba senkivel,
de Georgiának és nekem megvan a magunk álma.
– A termelői étterem – mosolyogtam Pete-re, és közben
próbáltam elűzni Jack képét a fejemből. Ez volt a kedvenc
részem a munkában: segíteni az embereknek, hogy jobban
menjen az üzlet, és elérjék a céljukat. És igen, tudok segíteni
ennek a családnak, ebben biztos voltam. Vagy legalábbis
azoknak a családtagoknak, akik igény tartanak a segítségemre. –
Meséljetek róla. Biztosan ki tudunk találni valamit, ami belefér a
költségvetésetekbe. De mielőtt nekikezdenénk, szeretnék többet
tudni rólatok, a családról, a történetetekről, hogy milyen jövőt
reméltek. Ez sokat segítene nekem.
Minden egyes falatot kiélveztem ebéd alatt, közben ők
hárman elmondták nekem, hogyan került hozzájuk a farm.
Nyilvánvalóan Brad volt a legkevésbé lelkes, de meg akarta adni
az esélyt a fivéreinek a sikerre. Megemlítette, hogy reméli,
egyszer majd kivásárolják.
– Öt év volt a terv, de aztán Steph meghalt, és nem akartuk
ezzel zargatni Jacket.
Először telepedett ránk kínos csend.
– Ki volt Steph? – kérdeztem.
– Jack felesége. – Georgia olyan halkan beszélt, hogy
hallottam az óra ketyegését a hátam mögötti fal felől. – Három
éve halt meg.
Elakadt a lélegzetem.
– Hogyan?
– Elütötte egy autó. Részeg volt a sofőr.
– Istenem, ez borzalmas. – Egy kicsit kevésbé láttam
ellenszenvesnek Jacket.
Brad megköszörülte a torkát.
– Türelmesek voltunk vele mostanáig. És mint látod, erre
szükség is van. Ne vedd a szívedre, ha nem kedves veled, vagy
eleinte nagyon csendes. De Jack nem hülye. Tudja, hogy ha meg
akarja tartani a farmját, akkor meg kell fogadnia a tanácsokat.
Tudja jól, csak nem tetszik neki.
Bólintottam, remélve, hogy készen állok megfelelni a
kihívásnak, bizonyítani akartam.
– Nos, nagyon fogok igyekezni. Felteszek pár kérdést, és
felírom a válaszaitokat, ha nem bánjátok.
Benyúltam a táskámba a noteszomért, Georgia felállt, hogy
összeszedje a tányérokat.
– Elviszem innen a cuccokat, és jövök.
– Remek. Nagyon köszönöm az ebédet. Csodálatos volt, és
nagyon örültem, hogy meséltetek erről a helyről. Izgatott
vagyok, alig várom, hogy nekivágjunk. – Levettem a tollam
kupakját. – Akkor beszéljünk a márkáról.
– Milyen márkáról? – nézett rám Pete.
Elmosolyodtam.
– Pontosan erről van szó.

Később Georgia kikísért a kocsihoz.

– Köszi, hogy eljöttél – mondta. – Nagyon hálásak vagyunk.
– Nagyon örültem. Csodálatos ez a hely, és nagyon várom,
hogy többet lássak. Többet tudjak róla. Esetleg körbevezetnétek?
– Persze. Pete körbevisz holnap. – A homlokát ráncolta. –
Jack jobb lenne, de... – felsóhajtott. – Néha olyan nehéz vele.
– Semmi gond. – Nem akartam több bajt kavarni a középső
Valentini fivérrel. Jack eleve nem örül, hogy itt vagyok, úgyhogy
nyilván nem akarja azzal tölteni a munkaidejét, hogy engem
körbevigyen.
Georgia a fejét rázta.
– Dehogy nincs. Ne haragudj, hogy így viselkedett ma. Amúgy
olyan rendes fickó, csak rejtegeti. Nehéz volt neki az elmúlt pár
év.
Mivel csak ketten voltunk lányok, és kíváncsi voltam, úgy
döntöttem, kérdezgetek róla.
– Láttam az ARMY feliratot a pólóján. Katona?
– Volt – felelte Georgia, és a füle mögé simította állig érő,
szőke haját. – Már vagy hat éve leszerelt. De szolgált Irakban és
Afganisztánban is, és mikor hazajött... – kereste a szavakat –
nos, nehezen szokott vissza.
– Hogyhogy nehezen?
– Nagyon ideges volt. Apám is katona volt, szolgált
Vietnamban is fiatal korában. Egész életére kihatott. Néha Jack
rá emlékeztet. – Szomorúság bujkált a hangjában. – Komor,
makacs, magának való. Nehezen teremt kapcsolatot. És mélyen
magába temeti az érzéseit. Apámnak ott volt anyám legalább, de
Jacknek nincs senkije, és a testvérei néha elég kemények vele.
Nem értik. Úgyhogy próbálok én lenni az, akihez bármikor
fordulhat.
Összeszorult a szívem.
– Olyan szomorú, hogy elvesztette a feleségét.
– Borzalmas. Olyan nagy szerelem volt. De ez van –
hessentette el a gondolatot Georgia. – Ettől még nincs joga, hogy
így viselkedjen veled.
– Nem, de legalább jobban értem, mi okozza. Köszönöm,
hogy elmondtad. Nem fogom továbbadni.
Elmosolyodott.
– Köszönöm.
Elbúcsúztunk azzal, hogy holnap jelentkezek.
Ahogy megtettem a rövid autóutat a faházig, arra gondoltam,
amit hallottam. Olyan nagy szerelem volt. Az vajon milyen?
Tripp-pel három évig voltunk együtt, de sosem éreztem, hogy
olyan nagy szerelem lenne, és nem tudom elképzelni, hogy ő ezt
gondolta volna. A „nagy szerelem” szenvedélyesen hangzott. És
ezt nyilván mások is látták. Talán nem bírták ki, hogy ne
érjenek folyton egymáshoz.
Egy pillanatra megengedtem magamnak, hogy eltűnődjek,
milyen lehet Jack az ágyban. Kemény vagy gyengéd? Önző vagy
nagyvonalú? Gyors vagy lassú? Az a kemény, izmos test... Milyen
lenne, ha magamon érezném a súlyát? Jól csókolózik? Nagy a
farka?
A gyomrom összeugrott, és egyszer csak azon kaptam magam,
hogy már nem a feleségével képzelem el Jacket, hanem
magammal. Mi ütött belém? Az a fickó még csak rám sem
mosolygott ma! Sőt, kifejezetten bunkó volt velem. Az izmok
tetszetősek, de a modor mégiscsak többet számít, és Jack
modora nem is létezett.
Mégis elgondolkodtam azon, amit Georgia mondott, hogy
azért Jack nem csak egyszerűen egy faragatlan bunkó.
Ha valaki valaha így szeretett, akkor annak nagy szíve van,
még akkor is, ha a gyász és keserűség tüskéi alá temeti.
Én adnék neki még egy esélyt.
 HETEDIK FEJEZET

JACK

EGÉSZ DÉLUTÁN A HÁZ KÖZELÉBE SEM MENTEM, bár megőrültem

a gondolattól is, hogy az én farmomról beszélnek, és terveket
kovácsolnak, melyek a működését érintik. És ezek a tervek az én
életemet is érintik. Igaz, elvben csak a farm harmada volt az
enyém, de egyik testvérem sem tette bele szívét-lelkét úgy, ahogy
én. Pete-et csak az étterem terve érdekelte, Brad meg boldogan
feldarabolta volna a farmot, hogy kiárulja.
Akkor menj, és állj ki magadért! Rontsd tovább a helyzetet!
Mondd, hogy nem!
De nem bírtam megtenni. Ketten voltak egy ellen, nem
nyerhettem.
És most ott állt mellettük az a kicseszett Barbie baba is. Hogy
a pokolba gondolhatták, hogy ez a nő bármit is tudhat a farmról?
Úgy festett, mint aki nem tudja, mi a különbség a kakas és a tyúk
között. Talán megkérdezem tőle.
A gondolatra a képemre ült egy kis félmosoly, ahogy kiléptem
az istállóból. Megnéztem bent egy öreg lovat, valamiért jobban
kínozta a hőség, mint a többieket. Tudod, a kakas az,
amelyiknek heréje van. Tudod, mi az a here?
Vigyorogva képzeltem magam elé az arcát. Ahogy elpirul. A
szeme szélesre tágul. Szép szeme van, azt meg kell hagyni. Nagy
és ragyogó kék. És a mosolya is helyes.
De nem az esetem. Én a természetes lányokat szeretem. Akik
két lábbal állnak a földön. Nem sminkelnek. Steph farmert és
csizmát hordott, orrát szeplősre pettyezte a napsütés, és azt
hiszem, még hajszárítója sem volt. Mindig hagyta, hadd
száradjanak meg maguktól a sötét, göndör fürtjei.
Barbie-n valami kosztümféle volt, és valószínűleg magas
sarkú cipő. Úgy festett a bőre, mintha még sosem lépett volna ki
a házból, az ajka természetellenes rózsaszínben játszott. A haja
azért szép volt, sima, fényes és aranyszínű. Milyen érzés lehet
átcsúsztatni az ujjaim között? A kezem köré tekerni? Ahogy
végigsöpri a meztelen mellkasom?
A farkam válaszolt a kérdésekre, megrándult a nadrágban, és
én magamra parancsoltam, hogy hagyjam abba, ne arra a lányra
gondoljak, hanem a következő feladatra.
Az a lány nem jelent nekem semmit.

Öt körül Pete kijött a kis üvegházhoz, amit apával építettem,

és meglátott. Épp fodroskelpalántákat készítettem elő vetésre.
Át kell ültetnem pár ágyást hétvégén.
– Helló! Segítsek?
– Lassan végzek itt. De amúgy elkelne a segítség. Meg kell
javítani a kerítést a nyugati szélen, ha ráérsz.
– Persze.
Beültünk a dzsipbe, és csendben autóztunk, én majd
meghaltam, hogy megtudjam, miről beszéltek a lánnyal, de túl
makacs voltam, hogy ezt megkérdezzem. Pete valószínűleg azt
próbálta kitalálni, hogyan közelítse meg úgy a témát, hogy
közben ne harapjam le a fejét. Én engedtem először.
 – Hogy ment a marketinges Barbie-val?
Pete felsóhajtott.
– Nagyon kedves lány, Jack. És okos is. Azt hiszem, sokat tud
segíteni nekünk.
– De mennyiért? Láttad a kocsiját? Egy tökéletes állapotú,
veterán Mercedes. El tudod képzelni, mennyit érhet?
– Nem.
– Én sem. De lefogadom, hogy kurva sokat.
– Tudod, nem muszáj ekkora seggfejnek lenni. Senki sem
esküdött össze ellened, senki sem akar elvenni tőled semmit.
– Mi a szart vehetnének el? Mint mondtad, nem is az enyém
ez a farm, nem is az enyém a ház, még családom sincs. – Ezeket
a szavakat vágtam hozzá, miközben odakanyarodtunk a javításra
szoruló kerítéshez, és megálltunk.
Pete pár másodpercig rám nézett, aztán megcsóválta a fejét.
– Nem vagyok hajlandó többet vitatkozni veled. És nem
foglak megpróbálni bevonni többször. Ha tudni akarod, milyen
ötletei vannak, kérdezd meg tőle!
– Nem akarom – hazudtam.
– Akkor jó. – Leugrott a kocsiból. – Gyerünk, csináljuk meg
ezt!

Végeztem az aznapi munkával, rendet raktam, vacsorát

főztem magamnak. De túl feszültnek éreztem magam ahhoz,
hogy egyedül üljek a házban, úgyhogy úgy döntöttem, iszom egy
sört valahol. A Horgony névre hallgató kis pubba mentem,
leültem a bárpult végébe, és reménykedtem, hogy nem futok
össze ismerőssel. Nincs annál rosszabb, mint amikor az ember el
akarna üldögélni a sörével és az önutálatával, de folyton
félbeszakítják mindenféle csevegni óhajtó emberek.
Megkérdezik, hogy vagyok, azzal az együttérző pillantással, de
nem akarják tudni az igazat. Azt akarják hallani, hogy jól
vagyok-e, és át akarnak térni a kisvárosi pletykák megvitatására,
vagy – ami még jobb – új pletykát akarnak hallani, amit
továbbadhatnak.
Péntek este lévén sokan voltak, de szerencsére a pult végénél
volt pár hely, és pont ott volt szemben a tévé meg a
baseballmeccs. A sörömet kortyolgattam, és igyekeztem úgy
festeni, mint akit semmi sem érdekel jobban, mint a Tiger
játéka, nehogy valaki megpróbáljon leülni mellém és szóba
elegyedni velem. Vagy tíz percig működött is a tervem.
– Elnézést, Jack Valentini, ugye?
Hátranéztem a vállam fölött, és ott állt. Közelről még
csinosabb volt, mint mikor a konyha túlsó végéből láttam, és ez
nem emelt a hangulatomon.
– Igen?
Elmosolyodott, kivillantva tökéletes, fehér fogsorát festett
ajkai mögül.
– Gondoltam. – Kezet nyújtott. – Margot Lewiston vagyok a
Shine PR ügynökségtől. Találkoztunk ma Pete és Georgia
házában.
Nem akartam hozzáérni, de nem láttam kiutat. Az ujjai
halványak voltak, és vékonyak, könnyedén átfogtam őket.
Találkozott a pillantásunk, mire fura dolog történt a mellemben:
mintha valami ütés érte volna. Elhúztam a kezem. Mi a fene?
Megint a képernyőre néztem, reméltem, ért ennyiből, és békén
hagy.
De nem.
– Szabad ez a hely? Ölni tudnék egy hideg italért. – Nem várta
meg a válaszomat, felcsusszant a székre.
A szemem sarkából láttam, ahogy kinyúlik a lába a rövid
sortból, és pántos szandálban végződik, a bokájára
szőlőindaként tekeredett fel a szíj. Idegesen mocorogtam a
székemen, ahogy a pultos mosolyogva odalépett hozzánk.
– Helló, milyen gint tartotok? – kérdezte. A fickó elhadart pár
nevet, de ennek a lánynak nyilvánvalóan nem felelt meg egyik
sem. – Hm. Kérek szépen inkább egy borlapot. – Kapott egyet,
gyorsan végigfutotta, és odatolta elém. – Kérem, ajánljon nekem
valamit! Látom, tartanak helyi borokat. Próbáljam ki
valamelyiket?
– Válasszon, amit akar. – Megpróbáltam nem ránézni, ahogy
felém hajolt. Jézus, éreztem a parfümje illatát: virágos volt,
nyárias és szexi, nyilván több száz dollárba került egy gyűszűnyi.
Visszatartottam a levegőt.
Egy pillanatra felnézett, aztán visszaült a székére. Kifújtam a
levegőt.
– Én ajánlhatok neked valamit, ha szeretnéd – szólalt meg a
kicseszett tacskó a pult mögül, talán arra gondolhatott, ha elég jó
rizlinget ad neki, bejuthat a bugyijába.
– Az remek lenne – felelte, és visszaadta a borlapot.
Pár perccel később egy helyi Pinot Noirt iszogatott, én
gyorsan kiittam a sörömet, úgy éreztem, el kell tűnnöm a
közeléből, inkább előbb, mint később. Valahogy kínosan éreztem
magam a lány miatt. Mármint nem miatta, hanem amiatt, ahogy
a testem reagált rá.
– Nem akarja, hogy itt legyek, ugye, Jack? – kérdezte, mikor
leraktam egy húszast a pultra.
– Nem erről van szó. Csak megittam már a sörömet.
Végeztem itt – feleltem, és megkockáztattam, hogy ránézzek.
– Nem úgy értem, hogy itt a bárban. Hanem hogy a városban.
A farmon. Nem akarja, hogy a családjának dolgozzam. –
Feszesen elmosolyodott. – Elég egyértelmű. Kár lenne tagadni.
 Homlokomat ráncolva zsebre vágtam a visszajárót, és
kiraktam a borravalót.
– Nézze, ebben nincs semmi személyes. Csak nem hiszem,
hogy hírverésre kellene költenünk a pénzt. Elég sok valódi
dologra lenne szükség.
– De a hírverésre is tényleg szükség van – rázta meg a fejét. –
Mi haszna lenne a beruházásaitoknak, ha a farmot nem ismeri
senki? A terményeiteket, az állatokat, amiket neveltek? Hogy
milyen előnyökkel jár, ha helyi, fenntarthatóan gazdálkodó
kistermelőktől vásárolnak, olyanoktól, mint ti. Egész délután
erről olvastam: arról, ahogy ti dolgoztok, az előnyökről és a
költségekről, meg hogy milyen veszélyekkel jár a nagyüzemi
mezőgazdasági termelés. Az emberek ezt nem tudják, Jack.
Segíthetnél megtanítani nekik.
Kinyitottam a szám, hogy megszólaljak, de a levegőbe emelve
a kezét félbeszakított.
– Ne is mondd, tudom. Nem akarsz tanítani. Rendben. Akkor
csak hagyd, hogy én csináljam! – A melléhez érintette a kezét,
pont a gyöngysora alatt. A gondolataim azonnal helytelen
irányba kanyarodtak. – Vagy hagyd, hogy felépítsem a stratégiát,
és a család elvégezheti a munkát. Sőt, a testvéreidnek igazuk
van. Már így, a kezdeti kutatásaim alapján is látom, hogy a
verseny csak élesebb lesz, ki kell tűnnötök, meg kell
különböztetnetek magatokat.
– És ehhez mit kéne tenni? – tettem karba a kezem, ezzel
mintha egy pillanatra sikerült volna megakasztanom. Jó öt
másodpercig a mellkasomat bámulta, az arca árnyalatnyit
megszínesedett, mielőtt újra a szemembe nézve válaszolt volna.
– Mondjuk az agroturizmus? Erre gondoltál már?
– Mármint, hogy prostituáljam a farmot, hogy az emberek itt
kószáljanak mindenfelé, és azon panaszkodjanak, milyen drága
ez a fura paradicsom, amikor a hipermarketben ennél olcsóbban
kapnak sokkal szebbet? Nem.
– Ez az egész turizmusipar leggyorsabban fejlődő szegmense!
– folytatta, mintha nem is mondtam volna semmit. Kitartó, azt
meg kell hagyni. – Ez nemcsak arra lehetőség, hogy tanítani
lehessen az embereket, és profitot termeljen, hanem élményt
nyújthat. A fiatalok teljes generációja – márpedig, ami azt illeti,
náluk a legvalószínűbb, hogy törődnének vele, mit esznek, és
inkább hajlandók áldozni is az egészségesebb terményekre –
jutott el oda, hogy többre becsülik az élményeket, mint a
tárgyakat.
– Ezt hogy érted? – kérdeztem összezavarodva.
– Úgy, hogy az számít nekik, amit csinálnak, és a képek,
amiken megmutatják, mit csinálnak éppen. Jobban számít
nekik, mint a kocsik, az ékszerek vagy a kütyük. És fizetni is
hajlandóak ezért. Úgyhogy eljönnének a farmra, meglenne a
csodálatos, autentikus, ínycsiklandó élményük, és erről
felraknának képeket a közösségi médiába egy csomó menő
hashtaggel, mire a barátaik meg a követőik is el akarnak majd
jönni. Hé, gondolják majd, én is azt akarom csinálni, enni,
vásárolni, amit ő. Ők végzik el nektek a PR-munkát. Ingyen! –
Az arcán felragyogott egy mosoly. – Nem hangzik jól? – Hogy jól
hangzik-e? Az utolsó, amit szeretnék, az lenne, hogy egy
csapatnyi ember mászkál a farmon, akik elvárják, hogy
szórakoztassam őket.
Bassza meg. Nem mintha lenne választásom – nagyon is el
tudtam képzelni, ahogy Brad, Pete meg Georgia fellelkesülnek
ettől az ötlettől. Erre megint ideges és dühös lettem, ráadásul a
csaj illatát is éreztem, nem bírtam levenni a szemem a nyakát
díszítő gyöngysorról, és valahányszor találkozott a pillantásunk,
összeugrott a gyomrom. El kell mennem innen, állapítottam
meg magamban.
– Nem. Ez egy kibaszott rémálom lenne. Mennem kell. –
Tudomást sem véve remegő gyomromról, ahogy megláttam a
csalódott arcát, átvágtam a termen, és kimentem az ajtón.
Azt akartam, hogy tűnjön el a szemem elől.
 NYOLCADIK FEJEZET

MARGOT

– NA, HOGY MEGY? – kérdezte Jaime. Hazafelé menet hívtam

fel.
– Jól, azt hiszem. Ma találkoztam az ügyfelekkel, mind
nagyon kedvesek... Azaz majdnem mind.
– Aha. És ki nem kedves?
– Velem nem, az biztos. A középső testvér, Jack. – Megjelent
a lelki szemeim előtt, ahogy mellettem ült a bárpultnál, és a
szívem kicsit gyorsabban vert. Simán és tökéletesen kitöltötte
azt a pólót. Vajon észrevette, hogy megbámultam a mellét? A
szeme is tetszik. Sötét, de kicsi, arany pöttyökkel. És igenis
feltűnt, ahogy végigmérte a lábam, ügyelt rá, hogy ne jöjjön
közel hozzám, éreztem a szikrát, ahogy kezet fogtunk. Volt
valami köztünk. Miért kell ennyire suttyón viselkednie?
– Az a jóképű? Én is láttam a családi fotót.
Az ajkamba haraptam.
– Szerinted jóképű?
– Aha. Szerinted nem?
– De, lehet – feleltem óvatosan, de gyorsan folytattam is. –
Nem az esetem.
– Miért nem?
 – Mármint azt leszámítva, hogy egy piszkos, izzadt farmer, és
ráférne egy hajvágás, még makacs, mogorva és modortalan is. –
Az igazat megvallva nemrég még nem zavart a haja, a piszok meg
az izzadság sem. És ma este tiszta volt: megfésülködött,
megborotválkozott, és kicsit tengerparti tábortűzre emlékeztető
illata volt. Olyan, hogy legszívesebben odahajoltam volna, hogy
megszagolgassam.
Jaime felnevetett.
– Hogyhogy mogorva?
Hazafelé sétálva elmeséltem neki a megbeszélést, és hogy mit
mondtak Jackről. Mikor oda jutottam, hogy mi történt a
feleségével, Jaime-nek elállt a lélegzete.
– Istenem, hogy történt?
– Egy részeg sofőr.
– Ez olyan szomorú!
– Ugye? Még mindig hordja a jegygyűrűt. – Rögtön feltűnt
ma este. – Georgia azt mondta, nagy szerelem volt.
– Istenem, ez rémes. Szegény ember! Ezért nem szabad
megházasodni, megtörténhet bármi szörnyűség.
Erre már muszáj volt elmosolyodnom.
– Quinn arra célozgat, hogy megint megpróbálkozik a
lánykéréssel?
– Igen. Istenem, ha megcsinálja, kurvára megölöm.
– Ne legyél nevetséges! Ti ketten veszettül odavagytok
egymásért, együtt vagytok másfél éve, és hónapok óta együtt is
éltek. Miért ne házasodnátok össze?
– Mert boldogok vagyunk! – tört ki Jaime, mintha ez mindent
megmagyarázna. – Miért baszakodnánk ezzel?
Felsóhajtottam és körbenéztem. Tényleg eddig tartott, míg
átsétáltam a bárba?
– Oké, mindegy. Ne menj férjhez akkor. Azt hiszem,
eltévedtem.
– Eltévedtél?
Megálltam és körbefordultam, egészen biztos voltam benne,
hogy nem láttam még a parknak ezt a sarkát. Nincs
kísértetiesebb egy elhagyott, sötét játszótérnél.
– A városból megyek hazafelé, gyalog, de eltévedtem. A
francba, nem volt ennyi kereszteződés.
Jaime felnevetett.
– Akkor tedd le, és nézd meg a Google-térképen vagy valahol.
És írj, ha hazaértél, hogy ne aggódjak, amiért egyedül mászkálsz
a sötétben.
– Oké.
– És hívj fel holnap, beszéljük át, milyen stratégiát gondolsz!
– Hívlak. Még kutatni akarok és kicsit ötletelni, de már
alakul. Szűkös a büdzséjük.
– Rájöttem – sóhajtotta.
– De ez rendben van. Tudod... tényleg segíteni szeretnék
nekik. Megcsinálom ingyen.
– Nem dolgozhatsz ingyen, ezzel le kell állnod! – zsörtölődött
Jaime. – Már nem apukával dolgozol. Felnőtt nő vagy, saját
vállalkozással.
– És saját értékpapírcsomaggal – nevettem fel. – Nem gond,
ha nemes célból teszem, és tetszik nekem, amiért dolgoznak.
Ráadásul nemcsak értük tenném, hanem a társadalomért, a
környezetünkért, a közjóért! Tudtad, hogy van olyan, hogy
élelmiszer-rizikó?
– Az meg mi a fene? Megbízhatatlan paradicsom?
– Az, ha valaki nem fér hozzá megfelelő, tápláló, megfizethető
élelmiszerhez. És ez nemcsak városokban van így, hanem
vidéken is. Hiába él valaki egy farmon vagy a közelében, lehet,
hogy sosem eszik abból, ami a saját kertjében termett! Amit
megtermelünk, exportáljuk, és amit megeszünk, importáljuk. Ez
borzalmas!
Jaime elnevette magát.
– Kezdesz kicsit úgy hangzani, mint aki megőrült.
– Bocsánat. Tegnap kicsit elszörfölgettem a szegénységi
statisztikák között, amikor a fenntartható mezőgazdaságról meg
az élelmiszer-egyenlőségről olvastam.
– Élelmiszer-egyenlőség?
– A jog, hogy a közösségek egészséges élelmiszert
termeljenek, áruljanak és fogyasszanak. Hatalmas mozgalom,
fogalmam sem volt róla, hogy ilyen is létezik. De most nagyon
megfogott. Be akarok szállni.
– Jaj, Margot! Te mindenért lelkesedsz. Majd jelentkezz, ha
hazaérsz!
– Rendben. Jó éjt! – Letettem a telefont, és beütöttem a faház
címét a Google-térképen. Amíg Jaime-nek fecsegtem Jackről,
továbbmentem, pedig be kellett volna fordulnom egy utcába
olyan három sarokkal ezelőtt. Visszafordultam, megtaláltam a
hazavezető utat, és írtam egy üzenetet, hogy sikerült.
Tizenöt perccel később leoltottam a lámpát, és lefeküdtem
aludni az ágy egyik oldalán összegömbölyödve. Ahogy
lehunytam a szemem, Jack Valentini bukkant fel a
gondolataimban, és makacsul nem volt hajlandó távozni onnan.
Jellemző rá.
A hátamra fordultam. Olyan bosszantó ez az ember, és
megnehezíti a dolgom. Minden ötletemet el fogja utasítani?
Vajon mindig ilyen rögeszmés volt? Nevetett már valaha? Más
volt a felesége halála előtt? És a katonaság előtt? Vajon
valamelyik a kettő közül az oka, hogy olyan más lett, mint a
testvérei, vagy inkább ide vezetett mindaz, amit történt vele?
Hirtelen ötlettől vezérelve felkapcsoltam a lámpát, és
felkeltem a laptopomért. Visszavittem az ágyba, és elé ültem
törökülésben, közben próbáltam nem nagyon gáznak érezni,
mikor begépeltem a Google-ba, hogy Stephanie Valentini.
Az első keresésre nem jött fel semmi különösebb, úgyhogy
hozzáírtam még, hogy Michigan, részeg sofőr és halálos baleset,
arra gondolva, hogy ez így még gázabb. De működött. Végül
megtaláltam a helyi lap cikkét a balesetről, és rákattintottam a
linkre.
Két fénykép jelent meg a lap tetején, és én a szám elé kaptam
a kezem. Bal oldalon egy közeli kép volt egy csinos, sötét hajú,
hatalmas, barna szemű, gödröcskés mosolyú nőről. Jobbra Jack
és Steph esküvői képe volt, és mellbe vert, hogy mosolyogni
látom ezt az embert, sőt boldognak és lélegzetelállítóan
jóképűnek.
Jeges borzongás fogott el, ahogy a címsorokat olvastam.

KÉT ITTAS VEZETÉSES ESET UTÁN

HALÁLRA GÁZOLT EGY NŐT ÉS ELMENEKÜLT

A részletek gyomorforgatóak voltak: Steph egy bárban

pincérkedett az autópálya mellett, és hazafelé menet lerobbant a
kocsija. A mobilja lemerült, úgyhogy gyalog indult el a mintegy
fél mérföldnyíre lévő farmra, mikor a korábban már kétszer is
elítélt, részeg sofőr arra járt, egy üveg nyitott itallal a kocsijában,
és elütötte. Továbbment, de alig két mérfölddel odébb az árokba
hajtott. Egy másik sofőr is látta a balesetet, ő hívta ki a
mentőket. Steph-et helikopterrel kórházba vitték, de pár órával
később belehalt a sérüléseibe. A sofőrt börtönbe zárták,
egymillió dolláros óvadékkal.

Még egyszer elolvastam a cikket, és hosszasan bámultam a

képet. Végül lecsuktam a számítógépet, visszatettem a töltőre, és
megint bebújtam a paplan alá.
Nem is csoda, gondoltam. Nem csoda, hogy ilyen, amilyen.
Egy ilyen veszteség, ráadásul még az apja halála is, és amit átélt
a hadseregben.. . Ettől bárki rideggé válna.
Rosszul éreztem magam, hogy idejöttem, és még én is bajt
okozok neki. Túlságosan nyomultam ma este. Az én hibám volt.
Meg kell győznöm róla, hogy őszintén számít nekem, amit csinál,
és tényleg segíteni akarok, de nem ilyen közvetlenül kell
megközelíteni. Hogyan tudnám elérni, hogy máshogy nézzen
rám? Barátként? Vagy valami többként...
Nem. Szállj le erről a vonatról, Margot, most rögtön! Az
isten szerelmére, Jack ügyfél! És még mindig hordja a
jegygyűrűt! Igen, kicsit vonzódsz hozzá. Sajnálod, ez is rendben
van. Segíteni akarsz a farmon, hogyne. De maradjunk
ennyiben!
Felsóhajtottam, a hasamra fordultam, és próbáltam nem
gondolni rá.
De egész éjjel csak hánykolódtam.

Fél hatkor feladtam a próbálkozást, inkább futósortot, topot

és futócipőt vettem. Ha már nem tudok aludni, legalább mozgok
kicsit. Arra gondoltam, elfutok az autópályáig, aztán végig fel a
földúton a Valentini farm mellett. Egy kis felderítés.
Összefogtam a hajam, bezártam az ajtót, a kulcsot a sortom
kis rejtett zsebébe csúsztattam, és elindultam egy könnyed
kocogásra. A nap épp felkelt mögöttem a tó fölött, csodálatos
narancsos rózsaszínre festve az eget. Még órákig nem lesz hőség,
hűvösnek és frissítőnek éreztem a karomat és lábamat simogató
levegőt. Rámosolyogtam egy korai kutyasétáltatóra és egy kéz a
kézben a napfelkeltét csodáló, sétáló, idős párra, de elmúlt a
jókedvem, mikor elértem az autópályához, és megállapítottam,
hogy el kellett volna mennem a mosdóba indulás előtt.
Na mindegy, egy gyors futás belefér. Csak megkerülöm a
farmot, és megyek is vissza. Mekkora lehet egy „kis farm”?
Mint kiderült, kicseszett hatalmas.
Nyugatnak tartottam a földúton, elfutottam a gyümölcsösök,
a nagy zöldségültetvények, egy legelő és végül egy sűrű erdő
mellett. Mire a telek túlsó végéhez értem, már nagyon pisilni
kellett, és a hólyagomat feszítő nyomás hatalmas sebességgel
váltott rosszról még rosszabbra.
Az ajkamat harapdálva néztem a Valentiniék kerítése mögötti
sűrű erdőt bal oldalt, és egy másik farm nyitott legelőjét jobbra,
mielőtt visszafordultam volna, hátrapillantva, amerről jöttem.
Nem láttam egy teremtett lelket sem. De... akkor is. Kint voltam.
Most tényleg?
Nem hiszem, hogy szükséges lenne megjegyeznem, hogy nem
vagyok az a kinti, kirándulós típusú lány. Nekem az „egyszerű”
körülményekről egy háromcsillagos szálloda ugrik be. Nem járok
kempingezni, soha, és egyszer használtam konténervécét, mikor
Jaime elrángatott egy koncertre, és azt hittem, meghalok az
undortól. Vagy valami bakteriális fertőzéstől.
Ha kint pisilek, mint valami állat, az rosszabb a
konténervécénél? És mivel töröljem meg magam? Hallottam
már ilyen történeteket, hogy voltak lányok, akiknek kint kellett,
de most már nyilvánvaló, hogy sosem figyeltem eléggé! Az
ember lerázza, hogy szárazra csöpögjön, mint egy fiú? Vagy
levéllel megtörli? De nekem érzékeny a bőröm! És ha véletlenül
mérges szömörcét használok? Vagy valami más mérgező
növényt? Van mérges tölgyfa is, nem? Fogalmam sincs, ezek
hogy néznek ki! Miért nem hoztam telefont? Puffancsokat
hajigálni még csak-csak, de ezt már végkép ízléstelennek
találtam.
Egyik lábamról a másikra állva kétségbeesetten azt kívántam,
egyszer csak teremjen ott a csodás megoldás, hogy ne kelljen
feladni a méltóságom, vagy valami mérgezővel feldörzsölni a
vaginámat. De ilyen megoldás nem toppant elém, úgyhogy
átmásztam a Valentini farm kerítésén, és elindultam a fák közé,
átkozva magam, hogy miért nem figyeltem erre, amikor eljöttem
a házból.
Az erdő porral, tűlevéllel, elszáradt levelekkel borított talaján
sietve távolodtam az úttól, amíg már nem is láttam onnan. Épp
készültem leguggolni (édes istenem, ennél kevésbé elegáns szót),
mikor loccsanást hallottam a közelből. Hökkenten
felegyenesedtem, körbenéztem, közben vadul felrántottam a
sortom a helyére. Mikor újabb csobbanást hallottam, óvatosan
elindultam a hang irányába.
Atya. Úr. Isten.
Nem messze attól, ahol épp könnyíteni akartam magamon,
egy tisztás volt a fák között, mögötte meg egy apró tavacska. A
tóba egy famóló nyúlt be, amin ott állt Jack Valentini, csöpögött
róla a víz, és anyaszült meztelen volt.
Mintha belül felkapcsoltak volna bennem egy kapcsolót.
Hirtelen csak a puszta ösztön vezérelt: jobban kell látnom.
Olyan húszlábnyira tőlem állt egy szomorúfűz, valamivel
közelebb a tóhoz, és nem is gondolkodtam többet egy pillanatig
sem, odamentem, és felmásztam az egyik alsó ágra.
Igen, felmásztam egy fára.
Egy másik ágba kapaszkodtam a fejem felett, és kicsit oldalra
lépve kilestem a levelek közül. A nyelvemet harapdálva néztem,
ahogy hátrasöpri nedves haját, nyújtózik egy kicsit, karját a feje
fölé emelve. Hát igen, van olyan, hogy parasztbarna.
 A szemem önkéntelenül lejjebb tévedt, és leesett az állam,
mikor megláttam, mekkora a farka. Ha ilyen nagy, mikor nem is
áll, vajon mekkora lehet keményen? Hirtelen úgy éreztem
magam, mint egy gyerek, akinek azt mondják, megnézheti a
szülinapi tortáját, de nem kóstolhatja meg. Vagy száz
irracionális, de őszintén perverz gondolat száguldott át az
agyamon.
Látni akarom, ahogy feláll a farka. Meg akarom érinteni. A
számba akarom venni. Nézni akarom, ahogy magához nyúl. A
pokolba, ez hatalmas. Azt akarom, hogy egy ekkora farokkal
megcsináljanak. Huh, az aztán széttépne. Jézusom, talán
onnan is megbaszhatna, ahol most áll.
Nem! Nem, itt kell megtalálnia. Vegye észre, hogy itt vagyok
az erdőben, és akkor dühös lesz. És meg kell büntetnie, amiért
leskelődtem. Könyörtelenül.
Azon kaptam magam, hogy lihegek.
Mi a fene ütött belém? Sosem gondoltam még így senkire,
főleg nem egy teljesen idegenre. Lehet, hogy huszonkilenc
évesen már rám is köszönt az életközepi válság?
Elfordult tőlem, így megcsodálhattam csinos, kerek fenekét,
amit már a fotón is kiszúrtam, de az izmos hátát és vállát is, meg
a bordáitól a jobb oldaláig kígyózó tetoválást. Mi lehet ez a
tetkó? Eddig nem is ismertem tetovált férfit. És sosem láttam
egyet sem meztelenül.
Nem mintha sok férfit láttam volna meztelenül. Talán ez a
bajom: innen jön, hogy ez lenyűgöz, mintha múzeumi kiállításon
lennék, vagy egy egzotikus állatot csodálnék, esetleg egy cirkuszi
számot. Az eddig látott férfitestek soványak voltak, és sápadtak,
semmi közük sem volt az előttem álló, gyönyörűséges
műalkotáshoz a duzzadó izmokkal, ormokkal és vonalakkal,
ahogy a felkelő nap fénye bronzszínű derengésbe vonta. Azt
akartam...
RECCS!
Az ág, amin álltam, eltört, és én a földre zuhantam, a lehető
legkevésbé kecsesen a hasamon landolva.
És egy kicsit be is pisiltem. Egészen kicsit.
Felemeltem a fejem, és Jackre néztem, döbbenten figyeltem,
ahogy szó szerint a mólóra vetődik, a teste elterül a fadeszkákon.
Egy másodperccel később felnézett, és meglátott engem.
Egyáltalán nem úgy fedezett fel, ahogy azt nagyjából kifőztem
képzeletben.
Jézusom. Ez rosszabb, mint a puffancsos jelenet.
Ezt vajon hogy magyarázom majd meg?
 KILENCEDIK FEJEZET

JACK

A RÉMÜLET VOLT AZ ELSŐ. A száguldó adrenalinnal, megugró

szívvel, robogó vérrel, összeugró gyomorral járó rémület.
Aztán a harag. Hogyhogy nem voltam elég éber. Egy
veszélyjelzés elkerülte a figyelmem. Kudarcot vallottam.
Aztán visszatért a tudatom, hogy minden rendben. És
mindenki jól van. Nem történt semmi.
Semmi vész, mondjuk.
A szívverésem és a vérnyomásom lelassult, miközben
felmértem az elém táruló képet: Margot Lewiston elterülve a
hasán feküdt, és a hang, ami megriasztott, egy elpattanó faág
volt, láthatóan megadta magát Miss Barbie súlya alatt.
– Bassza meg! – morogtam, és hülyének éreztem magam,
mint mindig, ha ez történt.
Még olyankor is hülyének éreztem magam, ha épp nem
voltam meztelen.
Felugrottam, és magamra rántottam az átizzadt
rövidnadrágom, ami ott hevert a mólón a zoknim és a cipőm
mellett. Mivel ma reggel Pete látta el az állatokat, úgy
gondoltam, úszok egyet futás után. Nem számítottam
közönségre.
 Amint rajtam volt a sort, felálltam, a kezem ökölbe szorult,
készen álltam, hogy rátámadjak, amiért tiltott úton járt,
leskelődött és megijesztett. Amiért nem hajlandó távozni a
gondolataimból. De ahogy megláttam, amint egyik lábáról a
másikra áll, és rohanva elindul felém – lábujjhegyen,
összeszorított térddel, a sliccét markolva –, egy pillanatra
megdermedtem.
– Helló, Jack! – mondta könnyedén, mintha csak épp arra
járt volna. – Tudom, most azt gondolod, hogy kerülök ide. És
meg is tudom magyarázni. De... használhatnám előbb a
mosdódat?
– Huh. Oké. – Bárhogy idegesített, hogy betör a privát
szférámba, mégis majdnem hangosan felnevettem, mikor
láttam, ahogy furcsán a házam hátsó ajtaja felé rohan. Elé
kocogtam, beengedtem, és a fürdőszoba felé intettem.
– Köszönöm – lehelte, és elrohant mellettem.
Míg bent volt, kint maradtam a hátsó verandán, kellemetlen
érzés volt, hogy egyedül vagyok vele a házban. Mi a fenét keres
itt? Már az is elég, hogy egy teljes álmatlan éjszakát töltöttem
azzal, hogy ne gondoljak rá, a lábára, a szemére, a kibaszott
gyöngysorra. És akkor ezután rögtön reggel fel kell bukkannia
ebben az aprócska sortban és szűk topban? A farkam ágaskodni
kezdett, és én nagyon igyekeztem, hogy letörjem a reményeit, a
vetésforgóra gondoltam, a csepegtető öntözésre és a hosszú távú
időjárás-előrejelzésre.
Hál’ istennek sikerült átvennem az irányítást a testem fölött,
mire megkönnyebbült mosollyal az arcán kijött.
– Huh! – mondta, és becsukta az üvegajtót maga mögött. – Ez
kemény volt. Nagyon köszönöm.
– Szívesen – tettem karba a kezem, azt kívánva, bár felvettem
volna egy pólót. – Elmondod, mit kerestél ott?
 Az arca elpirult.
– Izé, futottam.
– Fel a fára?
Idegesen felnevetett.
– Nem. Nos, nem a fán kezdtem. Az később történt.
Oldalra billentettem a fejem, nem bírtam ellenállni a
kísértésnek, hogy zavarba hozhatom. Hol az a fene nagy
magabiztosság, Barbie?
– Tényleg?
– Igen. Amikor eljöttem a házból, amit bérlek, elfelejtettem
vécére menni – kezdett bele, és az ujjait tekergette. – Azt
terveztem, körbefutom a farmot, de nagyobb, mint hittem.
– Aha. Es vécét kerestél az erdőben?
– Hm, igen – nyelt egyet. – Mondjuk. De aztán csobbanást
hallottam, és megláttalak... – Az arca már gyakorlatilag lángolt.
Tovább játszottam a hülyét.
– Megláttál és...?
– Meztelen voltál. Így oké? – fakadt ki felemelve a kezét. –
Igen, bevallom. Megláttalak meztelenül.
Nem voltak rossz érzéseim a meztelenség kapcsán, de pokoli
komolyan vettem a privát szférám, és azt, ha valaki leskelődött
utánam.
De vicces volt, hogy ennyire zavarba jött. A két alkalom során,
mikor láttam, olyan kifinomult és higgadt volt. Jólesett, hogy
kicsit helyre tehettem.
– Szóval felmásztál a fára, hogy jobban lássál, erről van szó?
Lehajtotta a fejét, és a cipője orrát végighúzta a tornác egyik
deszkáján.
– Nagyjából igen – nézett fel rám. Beszívta a levegőt. –
Őszintén sajnálom. Nem kellett volna ezt tennem. Csak...
mármint nem bírtam... – Sóhajtott, egy pillanatra találkozott a
tekintetünk. – Nincs mentségem. Kérlek, fogadd el a
bocsánatkérésem!
Jobban néz ki smink nélkül, állapítottam meg. És nem lógott
az arcába a haja, ez kihangsúlyozta hatalmas szemét, az
arccsontja vonalát, a szemöldöke ívét. Az ajkának nincs semmi
szüksége arra a csillogó szarra sem. Tökéletes rózsaszínben
játszott, és eltűnődtem, vajon tényleg olyan puha-e, mint
amilyennek tűnik.
Bassza meg. Három éve nem csókoltam meg senkit.
Megköszörültem a torkom, és hátrébb léptem egyet.
– Oké. Rendben. És most tűnj el innen!
Nem mozdult.
– Szóval nem rúgsz ki?
– Sosem vettelek fel.
– Tudom. De tényleg szeretném ezt a munkát. Azt hiszem,
tudnék segíteni, Jack. Tudom.
– Ahogy tetszik. – Felkavart, ahogy kimondta a nevemet.
Távolságot kell tartanom tőle, gondoltam, és elindultam vissza a
mólóhoz a cipőmért meg a zoknimért, de utánam jött. Istenem,
micsoda pióca. Egy kicsit arra emlékeztetett, ahogy Steph lógott
rajtunk, mikor még gyerekek voltunk, és folyton azt akarta,
vegyük be a játékainkba.
– Ilyen leszel végig? – kérdezte.
– Milyen.
– Rosszkedvű. És elzárkózol minden együttműködéstől.
– Könnyen lehet.
– Miért? Ennyire utálsz?
– Nem utálok senkit. Csak nem tudom, miért kellene egy
városi lánynak fizetnünk, aki még a lábát sem tette be soha egy
farmra, hogy tanácsokat adjon nekünk. – A mólóhoz értünk,
lehajoltam a cuccaimért.
 – Nem is kérek érte pénzt, úgyhogy szállj le rólam! – kiabálta,
a víz felerősítette a hangját.
Felegyenesedtem.
– Ingyen dolgozol?
– Igen!
– Akkor hülye vagy. Vagy olyan gazdag, hogy nem is kell
neked ez a pénz.
– Nem vagyok hülye – szorította össze a fogát.
– Akkor gazdag vagy – állapítottam meg. Nem tudom, miért
voltam ilyen szemét vele. De valamiért nem akartam, hogy lássa
a másik oldalam, vagy hogy én lássam az ő másik oldalát. –
Kitalálhattam volna.
Karba tette a kezét.
– És ez mit jelent?
– Hogy úgy tűnsz, mint akinek eddig minden összejött. Mint
akinek megvan mindene, amit valaha is akart. Mint akinek
sosem kellett bepiszkítania a kezét.
– Akkor piszkítsd be!
Majdnem leestem a mólóról.
– Micsoda?
– Piszkítsd be! Taníts meg a munkára itt a farmon! Szeretném
megtanulni.
Komolyan beszél vajon? Az hiányzott nekem a legkevésbé,
hogy őt hurcibáljam magammal, és magyarázgassak. Vagy hogy
egész nap bámuljam, és elképzeljek mindenfélét. De lenéztem a
kihívó arcra, és megráztam a fejem.
– Miért gondolom, hogy ha nemet mondanék, sosem szállnál
le rólam?
Elmosolyodott, és hátul összefogva a kezét hintáztatta magát.
– Mert így lenne. Nem szeretem, ha nemet mondanak nekem.
– Nyilván nem. – Jesszus, bosszantó a csaj. Egy romlott alma:
kívülről sima és fényes, belül rohadt. De ki tudja, miért, beadtam
a derekam.
– Rendben. Menj, öltözz át!
Elvigyorodott.
– Hol találkozzunk? Fél óra, amíg hazafutok, átöltözök és
visszaérek.
– Fogalmam sincs, hol leszek éppen. Keress meg!
– Rendben. – A válla fölött az erdő felé pillantott. – Merre
vezet a legrövidebb út haza? Az erdőn át?
– Nem. Menj a ház felé az úton, és vissza az autópályához.
Körbefordult.
– Merre is van a ház? Nem tájékozódok valami jól.
– Jesszus. Arra. – Hüvelykujjammal a levegőbe böktem a
vállam fölött. Úgy döntöttem, jobban járok, ha elirányítom,
különben várhatok rá ítéletnapig. – Átmehetsz a házon. Gyere!
Visszamentünk a házhoz, jött mögöttem, át a konyhán, ki a
nappaliba.
– Hé, nagyon tetszik ez a hely! Nagyon kellemes. És olyan
tiszta!
– Kösz.
A macska leugrott az ablakpárkányról, és átvágott előttünk,
ellenőrizte, mi folyik.
Margot letérdelt, hogy megsimogassa.
– De édes! Hogy hívják?
– Bridget Jonesnak – grimaszoltam.
Kitört belőle a nevetés.
– Tényleg van egy Bridget Jones nevű macskád?
– Igen. Mi olyan vicces ebben? – fortyantam fel.
– Nem tudom. Nyugi. Csak inkább kutyásnak tűntél, azt
hiszem.
– Ez igaz – ismertem el, és a feszültség egy része elpárolgott a
hangomból. – A macska a feleségemé volt. – Kinyitottam az első
ajtót, remélve, hogy Margot ért ebből, de nem lepett meg, hogy
nem így történt.
– Mindig itt laktál?
– Amióta leszereltem.
– És az mikor volt?
– Hat éve.
Bólintott, felállt, és körbenézett. A tekintete a falon lógó,
bekeretezett esküvői fotókra vándorolt.
– Jaj, de szépek! Megnézhetem?
– Nyilván. – Elengedtem az ajtót, hagytam becsukódni, míg ő
a képekhez lépett. Istenem, mióta nem nézett ezekre a képekre
rajtam kívül senki? Ideges voltam miatta, de elégedett is, hogy
észrevette.
Három kép volt: egy családi, egy a szertartásról, amin ott
álltunk ketten kézen fogva a virágkapu alatt, és egy kép a
pajtából: Steph egy kis szénasámlin állt, hogy a fejünk egy
magasságban legyen, mikor megcsókolom. Mikor Margot
meglátta ezt a képet, felnevetett.
– Ez csodás! Milyen kicsi lány... és cowboycsizmát vett az
esküvői ruhához, imádom! – A képre mutatott, ahol Steph épp
megemelte a ruháját, hogy megmutassa a lábát.
– Igen. Imádta azt a csizmát. Azt mondta, ő nem olyan lány,
aki magas sarkúban járkál általában, úgyhogy nem kell neki az
esküvőjére sem. – Még mindig hallottam Steph hangját, ahogy
ezt minden mentegetőzés nélkül kijelenti.
Margot bólintott.
– Én olyan magas sarkús lány vagyok.
– Ki hitte volna.
– De mindenki szabadon legyen az, aki lenni akar az
esküvőjén. Nagyon tetszik, hogy ő nem félt önmaga lenni.
 – Nem félt semmitől – mondtam. Általában nem szoktam
megnyílni ismeretlenek előtt. Ismerősök előtt sem. De jó volt
Margot-val Steph-ről beszélgetni. Biztonságosnak éreztem.
– Te sem festesz rosszul itt. És rajtad is csizma van!
– Igen. Én sem vagyok oda az elegáns cipőkért. Vagy
ruhákért. De Steph azt mondta, muszáj öltönyt vennem.
– Jól is állt.
– Kösz.
Kis csend állt be, aztán megszólalt:
– Nagyon sajnálom, ami törtét, hallottam. – Továbbra is a
képet nézte. – Biztos hiányzik.
– Igen.
Felsóhajtott és megfordult.
– Azt hiszem, indulnom kell átöltözni.
Bólintottam, és megint kinyitottam az ajtót, ahogy elment
mellettem, a válla meztelen mellkasomhoz ért. Libabőrös lett a
karom, a mellbimbóm megkeményedett. Gyorsan becsuktam az
üvegajtót, és elmagyaráztam neki, merre menjen.
– Menj egyenesen oda, azokhoz a fákhoz, és maradj az
ösvényen, az átvezet köztük. A másik oldalon lesz a ház.
– Értem – indult el a lépcsőn.
– Vigyázz az országúton!
Lent megállt, és felnézett rám.
– Vigyázok. Megígérem.
Feszes tempóban elfutott, én meg próbáltam nem a fenekét
bámulni.
Olyan érzésem volt, hogy egész nap ezzel fogok küzdeni.
 TIZEDIK FEJEZET

MARGOT

VISSZASIETTEM A FAHÁZBA, izgatottabbnak éreztem magam az

előttem álló naptól, mint helyes lett volna. Az isten szerelmére,
hiszen Jackkel alig bírunk ki úgy együtt öt percet, hogy ne
menjünk egymás idegeire. De valahogy mégis győzelemnek
éreztem.
Nem így terveztem, hogy rárontok – úgy gondoltam, lassan
felőrlöm a kedvességemmel, de ehelyett kilestem, és utána azt
mondtam neki, hogy mogorva és nem képes együttműködni. De
annyira bosszantó alak volt! Én segíteni akartam neki!
Az volt a furcsa, hogy nem tűnt olyan dühösnek a fára mászós
eset miatt. Sőt, inkább mintha szórakoztatná az egész –
megesküdtem volna, hogy szinte mosolyt láttam az arcán
egyszer.
Hogy ettől miért kellett vigyorognom, fogalmam sem volt.
Bent a házban lehámoztam magamról a nedves futócuccot, és
úgy döntöttem, hogy a gyorsaság kedvéért nem zuhanyozok.
Nem akartam, hogy Jack a lassúságomra hivatkozva ne vezessen
körbe, és nem kellett azon aggódnom, hogy közel jönne hozzám.
Sosem láttam még férfit ennyire feszengeni a közelségemtől.
Mindig elhátrált, vagy ellépett valamerre, és karba tette a kezét
maga előtt.
Tiszta fehérneműt és zoknit húztam, felvettem a szűk
farmerem meg egy kockás inget, és kirántottam a lófarkamból a
hajgumit. A fürdőszobába mentem, fogat mostam, és
kinyitottam a sminkes neszesszerem.
Aztán észbe kaptam.
Mit művelsz, Margot? Ez nem randevú. Nem kell
szempillaspirál a pajtába.
Visszahúztam a cipzárt a sminkcuccokra, de akkor is
felvettem a gyöngysort... és magamra fújtam egy leheletnyi
parfümöt.
Azért egy kicsit csinosnak kell lennie ilyenkor is egy lánynak,
nem?
Mielőtt elindultam, felhúztam a régi lovaglócsizmám,
hálásan, hogy nem selejteztem ki. Gyönyörű, barna bőrből
készült, és még egyáltalán nem volt elhordva.
Kirontottam az ajtón, és tizenöt perccel az érkezésem után
már a kocsi felé tartottam, elégedetten magammal. Nemcsak
többet tudok meg a farmról, ami segíti majd a munkámat, de
esélyt kapok, hogy bebizonyítsam Jacknek, nem vagyok az
ellensége. Tiszteltem a munkáját, és őszintén segíteni akartam.
És ha ettől kedvezőbb fényben tűnök fel a szemében... Nos, az
annál jobb.
Elszántam magam, hogy kiharcolok belőle egy igazi mosolyt.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

JACK

– TUTI BIZTOS VAGY EBBEN? – lesett be Margot az első

tojódobozba, ahol három tojás hevert a szalmában.
– Igen. Csak nyúlj be, vedd el a tojásokat, és tedd be a
kosaradba!
– Azt gondoltam, a tojások összeszedése elég könnyű lesz
kezdetnek, de édes istenem, már kezdtem azt hinni, még ez is túl
sok neki. Annyira városi lány volt – bár helyesen festett a szűk
farmerben meg a kis kockás ingben, és tetszett az is, hogy egy
hosszú copfba fonta hátul a haját. A csizmája viszont rémes volt,
olyan lovaglócucc, amit a filmeken hordanak a gazdag lányok,
akiknek saját pónijuk van. De legalább nem festette ki magát.
Viszont, akármilyen hihetetlen, felvette a gyöngysort.
Ez kicsinált.
– Gyerünk! – nógattam, de inkább magamra haragudtam,
mint rá. – Vedd ki a tojásokat, dolgunk van még.
– Nem lesznek dühösek? – Nézett körül a baromfiólban,
idegesen méregetve a lábunk körül mászkáló kotlósokat.
– Nem. Megszokták.
– Rendben. – Benyúlt, kivett két tojást, és gyengéden a
kosárba tette őket. – Megcsináltam! – mosolyodott el büszkén.
 Majdnem visszamosolyogtam rá, de leállítottam magam.
– Jól van. Most folytasd, különben itt leszünk egész nap.
Kivette a harmadikat is, óvatosan letette a másik kettő mellé,
és megnézte őket.
– Szóval a barna tyúkok barna tojásokat tojnak, a fehérek meg
fehéret?
– Nem. A tyúk fülének a színén múlik, milyen tojást tojik.
Elkerekedett a szeme.
– Ne már!
– De. Gyerünk, gyorsabban. Így. – Benyúltam a következő
dobozba, gyorsan kivettem egy kézzel három tojást, beraktam
őket a kosárba, és mentem is a következőhöz.
– Huh, ez nagyon jól megy neked!
– Sokat gyakoroltam. Tiéd a következő.
Előttem ment, lehajolt, benézett a dobozba.
– Van benne valaki.
– Akkor nyúlj alá, és vedd ki a tojásokat! – Kínlódva
próbáltam nem a fenekét bámulni.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Nagyon csúnyán néz rám.
– Jesszus. Menj odébb, majd én megcsinálom. – A derekánál
fogva elraktam az útból oldalra, de amint megérintettem,
egyszer csak nem akartam elengedni.
És mivel egy kibaszott gyenge akaratú fasz vagyok, nem is
engedtem el.
Pár másodperccel tovább tartottam ott a kezem a kelleténél.
– Jack? – nézett rám a válla fölött kissé zavarba jőve.
Levettem róla a kezem.
Mi a picsát művelsz?
– Add csak ide a kosarat! – szóltam oda nyersen, és kitéptem
a kezéből.
Megfordult.
 – Rosszul csináltam valamit?
– Nem. – Elfordultam tőle, és dühösen nekiláttam, hogy
összeszedjem a maradék tojásokat.
Ez rossz ötlet volt.

Lassan telt a nap.

Ahogy vártam, Margot-nak fogalma sem volt semmiről, és
ezernyi röhejes kérdést tett fel.
A fiú teheneket nem kell megfejni?
Mire való az elektromos kerítés?
Mekkora egy hektár?
Ezek itt kecskék?
Mi az a közösségi gazdálkodás?
Mire való a vetésforgó?
Nem fura, hogy levágsz egy állatot, amit te neveltél? Nem
akarod sose megtartani a cukikat?
Szóval a tyúkok a fenekükből tojnak?
Igyekeztem válaszolni a kérdéseire, és láttam, hogy minél
inkább rájön, milyen keveset tud, annál valószínűbb, hogy úgy
dönt, nem tud segíteni nekünk. De gyorsan tanult, és késő
délutánra okosabb kérdéseket tett fel, biztosabb lett a keze,
gyorsabban haladt. Azon kaptam magam, csodálom, hogy ilyen
kíváncsi a farmra, hogy ilyen elszántan el akarja végezni, amit
rábízok, bármi legyen is az, és hogy egyszer sem nyafogott a nap,
a meleg, a szag vagy a körme alá férkőző vagy a menő csizmájára
tapadó piszok miatt.
De az volt a legrosszabb, hogy továbbra is egyfolytában meg
akartam érinteni. Nem tudtam nem gondolni arra, ami a
tyúkólban történt, és vagy tucatszor kellett visszafognom
magam, hogy ne tegyem meg újra. Mi a fene baj van velem?
 Végül be kellett vallanom, hogy Steph halála óta először
vonzódok igazán egy nőhöz.
Szinte megkönnyebbültem.
Nem lettem boldog tőle, de logikus volt, tudtam, hogy csak a
természet késztetése, és nem szabad túl szigorúnak lennem
magamhoz, főleg mivel átmenetileg van csak itt ez a lány. És ki
ne vonzódna Margot-hoz? Gyönyörű volt, okos és kedves. És bár
nem tudott semmit arról, ami a buborékon kívül történt,
melyben élt, akkor is jó volt, hogy ott volt. Tudott nevetni
magán, újra próbálkozott, ha elsőre nem sikerült valami, és
nagyon is jól bánt a lovakkal. Lehet, hogy ebben van
tapasztalata?
– Lovagolsz? – kérdeztem, mikor a nap vége felé az istállóban
voltunk.
– Felneveltem egy lovat – mondta, és megsimogatta a kanca
nyakát, akiért tegnap aggódtam.
– Hát persze. Gazdag úrilány. – Nem bírtam ki, meg kellett
rángatnom a copfját. De leginkább a kezem köré akartam volna
tekerni. Hátradönteni a fejét. Megcsókolni a nyakát.
Bassza meg. Állj le!
– Hé! – biggyesztette le az ajkát. – Nem is. Megcsináltam
mindent, amit mondtál, ugye? – Olyan reményteli volt, egy
koszfolt díszelgett izzadt homlokán, és nem volt szívem
lelombozni.
– Ügyes voltál – mondtam, és megsimogattam a ló orrát,
próbáltam elfoglalni a kezem. De a farkam csak egyre duzzadt a
nadrágomban, mintha a Margot iránti érdeklődésem
felébresztette volna az alvó szörnyet. És egy halk hangocska
szólalt meg a fejemben, és nem akart elhallgatni. Igazából téged
szeretnélek megsimogatni – a nyelvemmel a lábad között.
– Köszönöm. És köszi, hogy körbevittél, nagyon hálás vagyok.
 – Szívesen. Es azért is hálás lennél, ha betenném a nagy,
kemény farkamat a puncidba?
– És nézd! Tényleg összekoszoltam a kezem – nevetett.
– Tényleg? Muti. – Megragadtam a csuklóját, és kettőnk közé
emelve megfordítottam a tenyerét. – Huh, a mindenit –
állapítottam meg. – Mocskos bizony.
Kuncogott.
– Halál mocskos vagyok. Alig várom, hogy egy jó forró... – A
hangja elhalt, ahogy a csuklóját átfogó ujjaimat nézte. Aztán rám
nézett. Kék szeme elkerekedett. Rózsaszín ajka szétnyílt.
Halvány nyaka hívogatóan lüktetett.
Tudtam, mit teszek, még mielőtt megtettem.
Tudtam, hogy rossz ötlet. Tudtam, hogy meg fogom bánni.
És mégis megtettem.
A szívem dübörgött a mellkasomban, ahogy előrehúztam a
csuklójánál fogva, amíg olyan közel nem ért, hogy éreztem az
ajkamon a lélegzetét.
És megcsókoltam: először könnyedén, az ajkam alig súrolta az
ajkát, aztán keményebben, kinyitottam a szám, a kezem
végigcsúszott a hátán, a fenekén. A csípőmhöz húztam a
combját, ágaskodó farkam kettőnk közé szorult.
A derekam köré fonta a karját, és lábujjhegyre állt, mellét a
mellemnek nyomta. A nyelvünk találkozott, és én éhesen
kóstolgattam, mintha sosem lenne elég. Igazából az jutott
eszembe, mikor Pete-tel megettük az összes vaníliafagyit, amit
anya Brad tizedik szünnapjára vett, a buli előtti napon. Tudtuk,
hogy nem lenne szabad, és úgyis elkapnak és megbüntetnek érte,
de akkor is olyan pokoli jó volt, hogy nem bírtuk abbahagyni.
Margot-nak is ilyen íze volt – édes és tiltott egyszerre.
Csak ezt, csak ezt hadd csináljam, gondoltam, miközben a
józan eszem ágált. Csak most az egyszer.
 A kezem köré tekertem a copfját, és hátrahúztam a fejét, lefelé
csúsztatva a szám a nyakán. Beszívtam a bőre illatát, élveztem
ajkam alatt bőrének bársonyos tapintását, édes és sós ízét. Egyik
combom a lába közé csúsztattam, és végigfuttattam a nyelvem a
nyakát övező gyöngysoron. Az ujjai a hátamba vájtak.
– Jack – suttogta.
A nevem... Egy másik nő szájából.
Nem a megfelelő nő szájából.
Ez nem helyes.
Menj el, minél távolabb!
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

MARGOT

ÚGY CSÓKOLT, AHOGY MÉG SOHA SENKI.

Mintha háborúba menne. Mintha nem érdekelné, kap-e
levegőt. Mintha a lelke mélyén rettenetes szüksége lenne
belőlem valamire, amit muszáj megtalálnia, különben meghal.
Nem mintha nem adtam volna meg magam teljesen. Abban a
pillanatban bármikor elhajítottam volna a bugyim az istálló
másik végébe, akár egy puffancsot a támogatók partiján.
Annyira más volt, mint a többi férfi, akiket eddig
megcsókoltam – mindene erőt és nyers férfiasságot árasztott.
Olyan széles volt a melle, izmos a karja, kemény a farka, olyan
követelő volt a szája, ahogy végigcsúszott a torkomon.
Részegítő volt.
Hagytam volna, hadd tegyen velem bármit, amit csak akar,
hogy átélhessem, milyen lehet, ha egy ekkora erő könyörületére
bízom magam.
Jesszusom, honnan jött ez?
Éreztem, hogy a nap során lassan felenged, és megvolt
köztünk a szikra ott a tyúkólban, mikor rám tette a kezét, de ez...
Ez.
 Felemelt, a combjára ültetett, hátrahúzta a fejem, és
végighúzta a nyelvét a gyöngysoron a nyakam tövében. A
csiklóm lüktetett. A kezem a hátába mélyedt.
Istenem. Istenem, orgazmusom lesz. Egy istállóban.
Egy farmerrel. Akit tegnap ismertem meg.
És ez ANNYIRA. JÓ. Lesz.
A nevét suttogtam... mire eltolt magától.
Mintha ez, hogy kimondtam a nevét, jelt adott volna, hogy
vége a jelenetnek, amit forgatunk, a vállamra tette a kezét, és
hátralépett, el tőlem.
Némán meredtünk egymásra, mindkettőnk melle vadul
emelkedett és süllyedt a zihálástól. A szemében ott bujkált
valami, amit nem értettem – igen, vágy, de fájdalom is.
Letette a kezét.
– El kell menned.
– Jack, kérlek, nem lehet...
– Menj! – kiáltotta, és fejéhez emelte a kezét. – Csak menj el
innen a picsába, Margot! Most!
Zavartan és megbántva, könnyektől égő szemmel
elfordultam, és kifutottam az istállóból, át az udvaron. Széles
ívben kikerültem a házat, remélve, hogy Pete és Georgia nem
látnak meg, és kirohantam az útra, ahol parkoltam. Mikor végre
ott ültem az autóm biztonságában, és nem láthatott senki, akkor
behúztam az ajtót, és a kormányra borultam.
Pár könnycsepp gördült végig az arcomon, letöröltem a
piszkos kezemmel, dühösen, hogy így felzaklatott egy csók.
– Baszd meg, Jack Valentini! Az elején volt igazam. Csak egy
modortalan fasz vagy.
És ha jóképű a sok piszok alatt?
És ha nagy, összetört szíve van valahol ott a széles
mellkasban? És ha nagy a farka, és vélhetően tudja is használni?
 Akkor is egy seggfej.
És... az ügyfelem.
De ez a csók... ez a csók.
Miért történik ez velem, hogy életem legjobb csókját pont tőle
kaptam?
– A pokolba! – Párszor mérgesen a kormánynak ütöttem a
fejem, és összeszedtem magam.
A táskámban találtam egy zsebkendőt, megtöröltem a
szemem meg az orrom, elképedve láttam, mennyi kosz jött le az
arcomról. Ránéztem, láttam, hogy az M betű kezd rojtosodni a
belehímzett, sötétkék monogramban. Odébb hajítottam a
lucskos anyagdarabot, elindítottam a kocsit, és visszahajtottam a
házhoz, útközben folyamatosan szemrehányásokat téve
magamnak.
Mégis, mi a fenét hittem? Nem számít, hogy fest meztelenül,
vagy hogy csókol, vagy hogy miért tolt el magától. Neki
dolgozom, és ez olyan határ, amit sosem szabad átlépni.
Talán ő is rájött. Örülnöd kellene, hogy észhez tért, még
mielőtt ledobtad a bugyikád.
Hazaérve hosszasan zuhanyoztam égetően forró vízzel,
megesküdve, hogy nem foglalkozok többet Jackkel, hanem az
elvégzendő munkára összpontosítok. Másnap találkozóm volt
Pete-tel, Braddel és Georgiával, és felkészülve akartam
megjeleni. Nem is csak felkészülve – ha Jack elárult nekik
valamit a legkevésbé sem profi viselkedésemről, akkor
bizonyítanom kell, hogy jól végzem a munkámat.
Mikor végre tiszta voltam, felvettem a pizsamám, kivettem a
mélyhűtőből egy szánalmas, mélyhűtött lasagnét, ami alighanem
úgy hat évvel ezelőtt gördült le a gyártósorról, és kinyitottam egy
üveg bort. Míg vártam, hogy a lasagne megmelegedjen a
mikróban, felhívtam Jaime-t.
 – Szia! – mondta. – Hogy megy?
– Szuperül – erőltettem magamra némi vidámságot. – Fel
vagyok villanyozva. Rengeteg ötletem van.
– Remek. Mesélj!
Elmondtam neki párat – mármint a nyilvánvalón túl, hogy
logóra van szükség, ki kell pofozni a honlapjukat, és használniuk
kell a közösségi médiát. Meséltem az agroturizmusról, és hogy
miből gondolom, hogy menne nekik.
– Utánanéztem, és nincs olyan sok hely a környéken, ahol
egyedi élményeket kínálnának... Beszélek holnap Pete-tel és
Georgiával, hogy lehetséges lenne-e egy kis étterem, a séf asztala
vagy hasonló, főzőtanfolyamokkal, esküvőkkel és más
eseményekkel. Azt hiszem, ez a farm remek úti cél lehetne.
– Jól hangzik. És a Grincs? Ő is benne lesz?
Felsóhajtottam, és kihúztam a lasagnét a mikróból. A közepe
még fagyos volt, a szélén már bugyborékolt.
– Nem. Szerintem egyetlen ötletemben sem.
– Uh, az kemény. Akkor meg tudod kerülni?
– Ki tudja? Nagyjából azt mondta, nem érdekli, mit csinálok,
amíg nem kell részt vennie benne. Persze lehet, hogy azért ilyen
dühös, mert láttam meztelenül.
– Hogy mi?
Míg visszatettem a lasagnét, elmeséltem neki, mi történt
reggel. Nevetett.
– Mi történik veled? Harminc éven át élted a tökéletes, jól
nevelt életed, és most puffancsokat hajigálsz, meg fára mászol,
hogy megless meztelen pasikat.
Megint kinyitottam a lasagnét és beleszúrtam, már elégett a
széleinél.
– Talán belefáradtam, hogy örökké jól viselkedjek.
Megpróbálom, milyen, ha engedem, hogy az ösztöneim
irányítsanak.
– Tiszta szívemből örülök ennek a kísérletnek. Mindig is
túlságosan jól nevelt voltál. Élvezd kicsit az életet! Hajigálj
puffancsokat! Less meg meztelen pasikat! Tegyél még többet, ha
akarod.
Ahogy az ízetlen, gumiszerű lasagnét rágtam, arra gondoltam,
esetleg bízhatnék annyira Jaime-ben, hogy elmondom neki, mi
történt az istállóban. Nem voltam az a típus, akit ha
megcsókolnak, rohan és kitálal, de ha megbeszélném Jaime-vel,
talán jobban megérteném.
– Ami azt illeti, ennél többet is tettem ma – kezdtem, és
elmeséltem neki. Végig csendben hallgatott.
– Azta... – nyögte, ahogy eljutottam oda, hogy rám kiabált. –
Ez durva.
– Tudom. – Egyelőre feladtam a lasagnét. Kivettem egy
zacskó bébirépát a hűtőből, és inkább azt rágcsáltam. Erről
eszembe jutott az ebéd Pete-nél és Georgiánál, a csodálatos
céklasaláta, hogy minden náluk termett vagy készült a
kecskesajtot leszámítva (bár azt is egy michigani tejüzemből
hozták), a grillezett szűzérme barbecue szósszal és helyi
őszibarackkal. A zacskóban heverő répákat néztem, teljesen
egyformák voltak, nem volt semmiféle személyiségük. A
tökéletes olyan unalmas lehet.
– És ügyfél is – emlékeztetett Jaime.
– Tudom. Én is ezt mondogatom magamnak. Csak... Csak
vonzódok hozzá valamiért, nem mintha meg tudnám mondani,
miért – folytattam idegesen. – Legalább tíz okot tudok, amiért
nem kéne vonzódnom hozzá.
Jaime felnevetett.
– Én megmondom neked, mi az oka. Kurva szexi. És itt van
még két másik ok is: nagy a farka, és Tripp, a Piciri óta nem
fektetett le senki.
Felnyögtem.
– Kösz, hogy emlékeztetsz. – Eszembe jutott, ahogy Jack
farka a szeméremcsontomnak nyomódott, mire öklömnyi lett a
gyomrom.
– Bocs, Gogo, nem lenne szabad ezzel szívatni. És akkor most
mihez kezdesz?
– Elfelejtem. Mi mást tehetnék?
Jaime felsóhajtott.
– Talán ez a legjobb. Teljes szívemből támogatom, hogy lépj
ki a komfortzónádból, de egy özvegy, veterán farmer, aki
ráadásul ügyfél is... Ez azért túl nagy ugrás.
– Bőven túl nagy. Olyan nagy, hogy nem is számítana sokat.
– Jól vagy? Ha kellek, le tudok ugrani a holnapi
megbeszélésre.
– Nem, jól vagyok – próbáltam magabiztosnak tűnni. –
Megígérem, hogy ez nem érinti a munkámat.
– Ó, tudom, hogy nem. Maximalista vagy. Ez nem változik
sosem. – Egy pillanatra elhallgatott, majd feltette a kérdést: –
Tényleg disznókat etettél ma?
Ezen elmosolyodtam.
– Bizony. És teheneket, lovakat meg kecskéket. És tojásokat
gyűjtöttem a tyúkok alól. Tudtad, hogy a fenekükből jön ki a
tojás?
– Nem. És nincs is rá szükségem, hogy tudjam.
Erre csettintettem egyet a nyelvemmel.
– Jaime Owens, jobban kellene figyelned, honnan jön az étel,
amit megeszel.
– Ebben a kérdésben a tudatlanság szerintem valóságos
áldás. Hívjál holnap!
– Hívlak. Jó éjt!
 – Jó éjt!
Ami időm még maradt lefekvésig, azt azzal töltöttem, hogy
felkészültem a megbeszélésre, és próbáltam elhessegetni a
Jackről szőtt, zavaró gondolatokat.
De lehetetlen volt.
Vagy ezerszer újra átéltem azt a csókot. Éreztem a kezét a
csuklómon. A nyelvét a nyakamon. A combját a lábam között.
Lehunytam a szemem, és elképzeltem Jacket a kis házában.
Mit csinál vajon most? Rám gondol? Még hiányzik neki
éjszakánként a felesége? Próbálta valaha más nőkkel enyhíteni a
magányt? Élesen belém hasított a féltékenység, irigyeltem
minden nőt, aki vele volt, és olyan vad vágyat éreztem, hogy az
megdöbbentett.
Igen, a hangulatváltásai elbizonytalanítanak, de férfias, erős
és valóságos. Katona volt. Túlélő. És megdolgozott azért, amije
van – keményen és hosszasan, a saját két kezével. Nem félt tőle,
hogy összepiszkolja.
Na ez szexi volt.
Még soha életemben nem vonzódtam így férfihoz.
És ez ellen nem tehettem semmit.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

JACK

MI A FRANCOT TETTEM?
Tudod, mit tettél. Rést nyitottál a páncélodon. Elkúrtad.
Igen, elkúrtam. Alaposan.
Igazi seggfej voltam Margot-val, aki ezt nem érdemelte meg.
Egy olyan nővel kavartam, aki nekem dolgozott. És elárultam
Steph emlékét.
Bűntudat gyötört az egész miatt. Beszélnem kellett valakivel...
valakivel, aki ismer, aki megért.
Nem arról volt szó, hogy bocsánatot vártam – azt nem kapom
meg soha –, csak emlékeztetni akartam magamat arra, aki
voltam. Úgyhogy mikor végeztem az istállóban, hazamentem,
megmosakodtam, szedtem pár vadvirágot a ház előtt, és
elautóztam a temetőbe.
A családja kívánsága szerint temettük el Steph-et. Mi ketten
sosem beszéltünk arról, milyen temetést szeretnénk – ki gondol
a halálra fiatalon, friss házasként? És utána a gyász és megbánás
ködében hagytam, hadd döntsenek a szülei meg a nővére
mindenben: onnan kezdve, hogy hol nyugodjon, egészen addig,
hogy milyen ruhában.
Csak annyit kértem, engedjék meg, hogy a csizmája hadd
legyen rajta.
– Szia, drágám! – huppantam le a fűre a sírköve elé, és
átöleltem a térdem. – Ezt hoztam. – Letettem a vadvirágokat a
rózsaszín sírkő elé, és kihúztam pár szál gazt, ami múlt hét óta
kinőtt. Lefogadom, hogy Margot a melegházi rózsát szereti,
nem a vadvirágokat.
Félredobtam a gyomot, a homlokomat ráncoltam, és elűztem
Margot-t a gondolataimból. Arra figyeltem csak, hogy
elképzeltem Steph-et magam mellett, minden ismerős dolgot,
amit szerettem és ami hiányzott, míg már sajgott a szívem a
fájdalomtól.
– Elég nehéz időszak ez – mondtam. – Az augusztus mindig
nehéz.
Ha lehunytam a szemem, hallottam a hangját, és mindig
tudtam, mit mondana.
– Jól alszol?
– Alig-alig.
– Es a gyógyszerek?
– Nem szedem őket.
Erre felhúzta magát.
– Jack! Muszáj szedned! Régebben is segítettek! Végre így át
tudtad aludni az éjszakát.
– Bassza meg az alvás.
– Azért jöttél ide, hogy vitatkozz velem? Már vagy ezerszer
megbeszéltük ezt.
– Az én hibám volt. Minden az én hibám volt.
– Nem te vezetted azt a kocsit, ami elütött.
Lehunytam a szemem, láttam, ahogy az autópálya mellett
gyalogol, reflektorok rohannak felé a sötétben, és éreztem, hogy
akkora erővel csap meg a bűntudat, mint két és fél tonna fém és
üveg.
 – Nem te vezetted azt a kocsit, ami elütött, Jack.
A fejemet ráztam, könny futotta el a szemem.
– Nem számít, hányszor mondod el. Én tehetek róla.
– Miért gondolod ezt?
A lelki szemeim előtt egy másik kocsi hajtott el a
sötétségben... ezúttal felém.
– Tudod, hogy miért. Te vagy az egyetlen, aki tudja.
– Hagyd abba!
– „Amilyen kárt tett abban az emberben, olyat kell tenni
benne is.”
– Jack! Ebben sosem hittem. Soha. Tetted, amit tenned
kellett.
Elszorult a torkom. Próbáltam krákogni, de így is elcsuklott a
hangom.
– Túl magas árat kellett fizetnem érte. – Nem válaszolt.
Persze hogy nem.
Ő mindig csak a jót látta meg bennem. És mégis, amit tettem,
az az életébe került – ebben biztos voltam.
Még a jobb napjaimon is cipeltem ezt a terhet.
Az volt az igazság, hogy nem érdemeltem meg a békés
álmokat. Nem érdemeltem meg a családom szeretetét és
együttérzését. És a legkevésbé sem érdemeltem meg, hogy egy
másik nő iránt érzett vágyamnak megadjam magam.
Nem számít, mennyire akarom.

Aznap este később ott ültem a hátsó verandán, néztem a

naplementét egy sörrel a kezemben, mikor a ház oldalánál
megjelent Georgia. Egy fóliával letakart tányért hozott.
– Szia! Hoztam vacsorát – mondta.
– Köszi!
 Feljött a verandára.
– Kopogtam az ajtón, de semmi.
– Bocsánat. Nem hallottam.
– Minden rendben?
– Persze. – A tavon úszó kacsacsaládot bámultam.
Georgia egy másodperces szünet után megkérdezte:
– Kint voltál a temetőben?
Honnan a pokolból tudhatta, fogalmam sem volt. De nem
bírtam volna letagadni.
– Aha!
Bólintott lassan, és egy pillanatig azt reméltem, hogy tovább
kérdez róla, vagy mond valamit Steph-ről, vagy csak elismeri,
hogy létezett, vagy akár csak az emlékét valahogy. Az emberek
ritkán tették ezt meg. Csak azt akarták tudni, én hogy vagyok, és
én hogy érzem magam. Talán azt gondolták, ha kerülik a témát,
akkor nem érzem a fájdalmat?
Persze Georgia témát váltott.
– Ettél már, tegyem be a hűtőbe? – tartotta fel vigyorogva a
tányért. – Rántott csirke. Isteni finom.
– Igen, ettem, köszönöm, tedd csak a hűtőbe! – Nem ettem,
de nem voltam éhes. Rosszul voltam attól, amit tettem, és ami
még ennél is rosszabb volt: nem tudtam másra gondolni, csak a
csókra Margot-val, ahogy ott ültem. Mennyire szeretném megint
a testemen érezni a testét, a haját a kezemben, a bőrét az ajkam
alatt. Mennyire el szeretnék merülni megint abban a tökéletes,
parfümillatú, gyöngyös édességben egy időre. Mennyire vágyom
rá.
Nem teheted. Kurvára állj le, ne is gondolj rá!
Georgia felsóhajtott, de bement a házba, hallottam, ahogy
nyílik majd csukódik a hűtő ajtaja. Aztán egy szisszenést.
– Iszunk egy sört?
 – Persze – feleltem. Igazából szívesebben maradtam volna
egyedül a nyomorommal, de nem akartam seggfej lenni
Georgiával. Ő mindig rendes volt velem. Talán eltereli a
gondolataimat Margot-ról.
Visszajött, leült mellém a másik székbe.
– És milyen volt a napod Margot-val?
Szép kis elterelés.
– Jó.
– Megőrültél tőle?
Kurvára megőrjített, igen. Még mindig meg vagyok őrülve.
– Aha.
Georgia nagyot kortyolt a söréből, és felnevetett.
– Tudom, hogy ez nem szép tőlem, de folyton elképzelem,
ahogy a csinos kis kosztümjében dolgozik magas sarkúban,
felékszerezve.
Közel álltam a mosolygáshoz.
– Paraszt Barbie.
Georgia a térdét csapkodta.
– Ugye? Olyan édes amúgy. És tényleg szép tőle, hogy érdekli,
és felajánlotta a segítségét. Szerinted nem?
– Nem volt valami nagy segítség – jegyeztem meg szárazon.
– Én sem voltam az, amikor idekerültem. Szarrá röhögtétek
magatokat, amikor megpróbáltam felülni egy lóra. Nem
emlékszel?
– Dehogynem. – Az emlék, ahogy együtt nevettünk, kicsit
elszomorított. Steph is ott volt. – Reménytelen esetnek
tartottunk.
Georgia előrehajolt, megbökte a karom.
– De megtanultam.
– Igen, megtanultad. – Felhajtottam a sört, Margot-ra
gondoltam, ahogy lovagolt. – Amúgy szerintem Margot tud
lovagolni.
– Tényleg?
– Igen, azt mondta, volt lova gyerekkorában. Elég jól kijött
ma a mieinkkel.
Georgia félrebillentett fejjel nézett rám.
– Látod, van közös pontotok. Engedd lovagolni, amíg itt van!
Majdnem félrenyeltem a kortyot.
– Hogy micsoda?
– Azt mondtam, hadd lovagoljon veled, amíg itt van. Talán
hetente egyszer.
– Ó, értem! – Jesszus, befészkelte magát az agyamba a kép,
hogy Margot meglovagol. Egy perc nyugtom sincs! – Talán.
– Átjön holnap reggel, hogy megbeszéljünk pár ötletet. – Ez
nem túl burkolt célzás volt.
– Hm!
Georgia felsóhajtott, hátradőlt, láthatóan feladta egyelőre.
Barátságos csendben iszogattunk, ment le a nap, időnként
le-lecsaptunk egy szúnyogot, és hallgattuk a tücskök ciripelését.
Mikor kiürültek az üvegek, Georgia felállt.
– Mennem kell. Kösz a sört.
– Bármikor. Kösz, hogy hoztál vacsorát. – Én is felálltam. –
Sötét van, hazakísérlek.
– Nem kell.
– De igen, kell.
Tudta, hogy kár vitatkozni. Sosem engedtem, hogy egy nő
bárhova is egyedül gyalogoljon sötétben.
Mikor a házukhoz értünk, gyorsan megölelt.
– Gondold meg, eljössz-e holnap, jó? Kilencre. Bundás
kenyeret csinálok.
Felnyögtem.
– Barna cukorral és banánnal? Na ez már gonoszság.
 Felnevetett, megveregette az arcom.
– Nem gonosz, csak okos. Akkor talán találkozunk holnap
reggel.
– Talán.
– Jó éjt!
Georgia bement, becsuktam az ajtót, és visszaindultam.
Ahogy a fák közt gyalogoltam, eszembe jutott, ahogy Margot
lezuhant reggel a fűzfáról, és a fejemet csóváltam. Most, hogy
kicsit jobban megismertem, már azon is meglepődtem, hogy
egyáltalán fel bírt mászni. Nagyon fontos volt neki, hogy jobban
lásson, mosolyodtam el gyorsan, és eszembe jutott, vajon mit
gondolt, mikor sikerült. Tetszett neki, amit látott? Aztán azon
tűnődtem, mit gondolhatott arról, ahogy a földre vetődtem,
mikor eltört az ág.
Talán azt hitte, hogy kattant vagy, de mit is számít ez? Hogy
mit gondol bármiről: rólad, a farmról, a csókról... Nem számít
kurvára semmit.
De nem bírtam nem gondolni rá. Nem bírtam nem gondolni
arra, hogy megcsókolom. Megérintem. Megismerem jobban.
Csak egy elkényeztetett gazdag lány, aki elszánta magát, hogy
eléri, amit akar, vagy több ennél? Tényleg vonzódik hozzám,
vagy csak szórakozik az istállófiúval, vagy hogy mondjam? Azt
gondolta, seggfej vagyok, hogy így elkaptam? Vagy hogy egy fasz,
amiért elutasítottam? Mi történt volna, ha nem teszem?
Nem számít. Az a lány nem számít. Pár nap múlva elmegy
innen Detroitba, ahova való, és soha többé nem látod.
Valahogy összeszorult a gyomrom.
Nem látom többé... Hacsak el nem megyek a holnapi
megbeszélésre.
Ne. Ha találkoztok, abból csak baj lesz.
Talán. Vagy ha újra találkozunk, és én uralkodok magamon,
nem csattanok fel, és nem ragad el a hév, akkor ezzel
bebizonyíthatom magamnak – és Margot-nak hogy a tegnapi
csak a pillanat hevében történt. Ott ülnék vele szemben az
asztalnál, belenéznék hidegen a szemébe, és rávenném magam,
hogy ne érezzek semmit.
Hiszen katona vagyok, vagy nem?
Meg tudom csinálni. Muszáj.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

MARGOT

RÖGTÖN MELLBE VERT, HOGY JACK NAGYON IS OTT VOLT, mikor

megérkeztem Pete-hez és Georgiához másnap reggel. Egy kávé
mellett ült, kicsit fáradtnak tűnt és megviseltnek, jóképű volt, és
pokolian szexi. Pólója karja izmaira simult, olyan szorosan, hogy
a szám kiszáradt, és a bugyim megnedvesedett. Csak arra
tudtam gondolni, ahogy előző nap azok a karok körém fonódtak
az istállóban. Tekintetünk találkozott – és mindketten elkaptuk.
Kétségbeesetten a többiekre néztem. Mindenki érzi köztünk a
feszültséget?
– Jó reggelt, Margot! – köszönt rám Georgia derűsen, és letett
az asztalra egy hatalmas serpenyőt tele valami illatossal és
ínycsiklandóval. – Remélem, éhes vagy.
– Huh, igen. De jól néz ki. – A szívem dübörögve vert, és
elfordultam, hogy lerakjam a sarokba a táskámat, azt
mondogatva magamnak, hogy nyugalom. Ez egy
munkamegbeszélés, én meg profi vagyok. Úgy is kell
viselkednem. Gyerünk, Margot! Megy ez neked. Csak
stílusosan, nyomás alatt is. Néhányszor mély levegőt vettem, és
visszamentem az asztalhoz.
– Ülj csak le, Margot! – intett Georgia a Jackével szemközti
székre. Na szép.
Leereszkedtem a székre, és lesimítottam a szoknyám.
Megigazítottam a hajam. Megfogtam a nyakláncom.
A nyakláncom, amin alig huszonnégy órája Jack végigfuttatta
a nyelvét. Megkockáztattam egy pillantást, és megláttam, hogy a
gyöngyöket babráló ujjaimat bámulja. A gyomromban
megéreztem valamit.
Hogy mi? Hogy most jelennek meg a kurva pillangók? Most
nem tudok elbánni mindenféle pillangókkal!
Akkor ne nézz rá!
De nem bírtam ki. Mikor megint odanéztem, egyenesen
visszanézett. Keményen. Összeszorított állkapoccsal.
Megfeszített nyakkal. Majdnem, mint aki haragszik rám. Nyelt
egyet. Felegyenesedett, és kiegyenesítette a vállát.
Micsoda? Mi rosszat tettem?
Váratlanul elfutotta a szemem a könny, és én dühödten
próbáltam kipislogni.
Ekkor megint történt valami: Jack tekintete ellágyult egy
pillanatra, ajka szétnyílt, mielőtt megint összepréselte volna.
Istenem, ez kész! Most meg akar csókolni vagy meg akar
pofozni?
Csak tegyél úgy, mintha itt sem lenne!
Nem volt könnyű. Bár nem mondott semmit, éreztem
magamon a dühös tekintetet. Annyira erősen érzékeltem a
jelenlétét, hogy ezzel az erővel az ölében is ülhettem volna. De
azért magamra erőltettem a fesztelen vidámság álarcát, vadul
dicsértem az ételt, kávét ittam tejszínnel, és New Yorkról
fecsegtem Pete-tel meg Georgiával. Az álarc alatt meg valójában
idegroncs voltam.
– Ez csodás! Tényleg barna cukorral készült? Kérlek, hadd ne
piruljak el nagyon!
 – Kérem szépen a tejszínt! Istenem, ugye nem beszélek túl
hangosan!
– Imádom azt az éttermet! Fantasztikus a reggelijük! Micsoda
karok! Jesszus, óriási!
Miután a reggeli véget ért, és az asztalt is leszedték, én azzal
foglalkoztam, hogy elővettem a jegyzeteimet a táskámból, és
felkészültem a beszédre. Ne nézz rá! Kit érdekel, ha úgy bámul,
mint aki nem tudja eldönteni, a ruhát tépje-e le rólad vagy
téged tépjen darabokra! Amúgy sem érdekli az, amiről beszélni
fogsz. Összpontosíts a problémákra és a stratégiára! Menni
fog. Mikor megint leült mindenki, belekezdtem.
Felvázoltam egy háromágú stratégiát a márka felépítésére és
az ismertség növelésére. Az első volt az alap: kell majd egy logó,
új honlap, közösségi médiamegjelenések, és valaki, aki ezzel
foglalkozik.
– Felírtam pár grafikus elérhetőségét, akiket ismerek, de
javaslom, hogy nézzetek körül, hátha van helyben valaki. – Erre
Brad bedobott pár nevet, Pete feltett pár kérdést és jegyzetelt,
Georgia rám mosolygott, és Coopert ringatta az ölében. Jack
meg karba tett kézzel ült velem szemben, és vasvillatekintettel
meredt rám.
Ne törődj vele! Folytasd!
A második ágba tartozott a kreatív tartalom: tudniuk kellett,
hogy rengeteg munkával jár a lehetséges ügyfelek megtartása és
az emberek megszólaltatása.
– Nem olyan reklámokra gondolok, hogy hű, de jók vagyunk.
Hanem képekre és történetekre arról, amit itt csináltok: sikerek
és kudarcok. Mutassátok meg a furán festő zöldségeket!
Meséljétek el, amikor nem jött össze a méhészkedés meg
ilyesmi! Valljátok be, hogy az első süteményeteket gyalázatosan
elrontottátok! Az emberek ehhez már hozzá tudnak szólni.
Érjétek el, hogy érezzenek valamit, nevessenek,
elgondolkozzanak. Ez nem rólatok szól, hanem róluk. – Jack
felhorkant.
– Ez nagyon tetszik! – jegyezte meg Georgia, és szúrósan
Jackre nézett Cooper feje fölött. – És írni is szeretek.
– Szuper – mosolyogtam rá hálásan és megkönnyebbülten. –
Hadd ismerjenek meg titeket! Legyetek valódiak, viccesek,
láthatóak. A márkát hozzátok, emberekhez kötik majd, hozzátok
létre ezt a köteléket!
– Mindenkinek látszódnia kell? – ráncolta a homlokát Brad.
Megvontam a vállam.
– Nem, ha nem akarjátok. De szerintem, ha családi farmról
akarunk beszélni, amit a család működtet, akkor ez jobban
átmegy, ha tényleg a teljes család részt vesz benne. Ugye a
Valentini testvérek farmjának hívjuk. – Persze láttam, hogy
Jackre pillantanak, de én nem néztem rá.
– Szeretek fotózni – folytatta Brad. – És a lányom, Olivia is
szeret. Talán készíthetnénk mi a képeket a honlapra.
– Hajrá, ez az! – csettintettem. – Ez tökéletes. Talán a
lányodnak lehetne egy kis rovata is a honlapon, egy blog, ahova
gyerekeknek írhatna. Megtaníthatná őket, hogy keressék a helyi,
bioélelmiszereket.
– És írhatna pár egyszerű receptet – tette hozzá Georgia. –
Szeret főzni is. Ez szuper, Margot!
Jack az ujjait ropogtatta.
– Akkor folytassuk! – mondtam, és ezúttal egyenesen rá
néztem. – Ami az agroturizmust illeti: rengeteg kicsi farm szerez
így plusz bevételt. – Elmagyaráztam a lényeget, mire Jacket
leszámítva mindenki fellelkesült.
– Nem tarthatunk itt esküvőket. Nincs hely. – Bár
ellentmondott, mégis megkönnyebbültem, hogy legalább
megszólalt, és nem csak ül ott dühösen.
– Itt tartottuk a te esküvődet is – emlékeztette Pete.
– Az egyszeri alkalom volt.
– Igaza van, ha aggódik, hogy lesz-e erre elég helyünk –
ismerte el Georgia. – Az ő esküvőjére sátrat béreltünk. Mindig
mindenki béreljen sátrat?
Jack felnyögött.
– És aztán az emberek letaposnak mindent, hogy felállítsák?
És megjönnek a cateringes furgonok? A mobilvécék? Nem.
Próbáltam segíteni. Isten a tanúm, én sem rajongtam a
mobilvécékért.
– És mit szólnátok egy félig-meddig állandó épülethez, ami
direkt erre szolgálna? Mondjuk, ha vennétek egy hatalmas
sátrat, és az itt állna egész nyáron?
– Ez működhetne – lelkesedett Pete, mire kiérdemelt egy
morcos pillantást Jacktől. – És nem lennének cateringes
furgonok. Mi akarunk főzni. De ehhez engedély kell.
Georgia komoran bólintott.
– A konyhának is meg kell felelnie az előírásoknak. És
általában egy otthoni konyha nem szokott.
Elgondolkoztam.
– És amikor a termelői éttermet terveztétek, mire
gondoltatok? Hogy itt lesz valahol a birtokon?
Pete és Georgia összenézett.
– Hát, egyszer arra gondoltunk – vágott bele Pete óvatosan –,
hogy megvesszük a régi házat itt a túloldalon. Üres, évek óta
nem laknak benne. És van ott elég hely sátornak, sőt talán egy
pajtának is a bulikhoz.
– Az Oliver-ház? – Jack döbbentnek tűnt. – De ott a fejetekre
esik a tető! Az félig rom.
– Szívósak ezek az öreg házak, rendesen meg lettek építve –
szúrta közbe Brad. – Az a ház nagyon is stabil. Nem tudtam,
hogy érdekel titeket. Mi áruljuk.
– Csak egy ötlet egyelőre, tényleg – mondta Georgia. –
Pillanatnyilag nem engedhetjük meg magunknak.
– De meggondolhatjuk, talán működhetne – jegyeztem meg.
Ott lebegett előttem a meghitt asztalok képe a magas teremben.
– Teljesen új konyha kellene, az biztos, és...
– Ez nevetséges. Tudjátok, mibe kerül egy éttermi konyha? És
mindezt még a ház árán felül? – dühöngött Jack. – És nincs rá
semmi garancia, hogy az emberek itt akarnának házasodni!
– Te is itt házasodtál – jegyeztem meg.
Úgy nézett rám, hogy azzal acélt lehetett volna vágni.
– Mert én ide tartozom. Mert nekem jelent valamit ez a hely.
Mások meg menő termet akarnak, márványt és üveget, nem egy
sátrat az istálló mellett.
– Nyugalom. Érdemes megfontolni, Jack – szólt közbe Pete. –
Ezt csináljuk éppen. Megfontoljuk az ötleteket.
– Tudom, mit csináltok. Próbáljátok megváltoztatni itt a
dolgokat, olyanná akarjátok tenni ezt a farmot, amilyennek
sosem szánták, és nem törődtök vele, mit gondolok erről. –
Felállt, széke megnyikordult a fapadlón. – Úgyhogy hajrá,
csináljatok csak honlapot, fényképezgessetek, vagy bármit, ha
meggyőzött titeket, hogy számít, de ez a lány kurvára nem tud
semmit sem a farmról, sem a családról. Itt van... mióta is? Két
napja? Nem lehet csak így megjelenni valahol, és nekiállni
szórakozni mások életével. – Rám nézett az asztal felett, és én
már tudtam, miről van szó.
– Hé! – állt fel Pete. – Kérj tőle bocsánatot, most azonnal! A
házunk vendége, nincs jogod így bánni vele!
Jack arca még inkább elsötétült, a keze ökölbe szorult. Az
arcára kiült a düh és a szégyen, a testtartásából sütött, hogy ő
aztán nem fogja beadni a derekát. Kizárt, hogy bocsánatot
kérjen. Inkább megfordult és kirontott a házból, becsapva maga
mögött a hátsó ajtót.
Az én önuralmam is elfogyott: nem is kell puffancsokat
hajigálnom rá, akad jó pár szó, amit használhatok.
– Elnézést egy pillanatra – mondtam az asztal körül ülőknek.
És kirohantam Jack után.
– Hé! – kiabáltam, magas sarkú cipőm besüppedt a fűbe,
ahogy utánarohantam. – Beszélni akarok veled! – Még csak meg
sem fordult.
Már futottam.
– Azt mondtam, állj meg! – Az erdő szélénél értem utol,
megmarkoltam a karját.
Mérgesen felém fordult, és lerázta a kezem.
– Nem akarok beszélni veled, Margot. Szállj le rólam!
– Mi a franc bajod van? – fakadtam ki.
A szeme sötét volt, kín villant benne.
– Te vagy a bajom, érted? Idejössz a menő ötleteiddel a drága
ruháidban, csillogó hajjal és nagy, kék szemmel, és mindenki
imád, te meg kicseszel velem. Minden, amit csinálsz, kicseszik
velem. Egyszerűen hagyjál békén! – Elfordult, és megint
elindult.
– Gyere vissza! – kiáltottam rá. – Még nem végeztünk!
Vissza sem nézett, csak elindult a fák között a kis faháza felé.
A francba! A francba! Leküzdöttem egy visítást, ami már
azzal fenyegetett, hogy kibújik a torkomon, de gyorsan a
hajamba markoltam. Micsoda dühítő alak! Milyen makacs és
irracionális! Miért nem látja, hogy a családja nem lerombolni
akarja az álmait, hanem jobbá akarja tenni? És én nem kicseszni
akarok vele, hanem végzem a munkámat. Nem az én ötletem
volt, hogy idejövök, hanem felkértek erre!
 És mi ez a hajammal meg a szememmel? Mit akar tőlem, mit
csináljak, húzzak zacskót a fejemre? Nem tehetek róla, hogy
tetszem neki! Azt hiszi, én talán élvezem, hogy vonzódok hozzá,
és nekem ez jó?
Hát nem! Bárcsak sosem néztem volna rá! Füstölögve
figyeltem, ahogy eltűnik az erdő egy kanyarjában.
Nyugi, Margot! Szedd össze magad!
Vettem pár mély levegőt, és lassan visszamentem a házhoz,
azon gondolkozva, vajon hogyan magyarázzam meg, amit
tettem. Jesszus, katasztrofálisan viselkedek pár napja.
Mi ütött belém?

Mint kiderült, az asztal mellett hagyott családtagokat még

jobban bántotta, ami történt, és alig győztek bocsánatot kérni
Jack viselkedéséért, megnyugtattak, hogy nagyon tetszenek
nekik az ötleteim, és könyörögtek, hogy ne vegyem a szívemre,
amit Jack mondott.
Azt feleltem, sajnálom, hogy elrohantam, és erősködtem,
hogy igen, minden rendben. Megkértem, hogy találkozzunk pár
nap múlva, addig végiggondolhatják a javaslataimat.
– Egy kis szünetet tartok, csak lazítok egy kicsit egy
nyugágyon – tettem hozzá, és bíztam benne, hogy őszintének
tűnik a mosolyom.
Georgia kikísért, és ragaszkodott hozzá, hogy vigyem el a
maradékot.
– Kérlek – nyújtotta felém a műanyag dobozt. – Jobban
érezném magam tőle.
– Nincs miért rosszul érezned magad, Georgia.
– De akkor is ez a helyzet. – Tehetetlenül vállat vont. –
Tegnap este átmentem Jackhez, és könyörögtem neki, hogy
jöjjön el. Azt hittem, majd nyitottan végighallgatja.
– Ó, tényleg? Megmondhattam volna, hogy nem így lesz.
– Aha. Nem mindig ilyen vészes, csak... – Lehunyta a szemét
egy pillanatra, felsóhajtott. – Nem tudom, mi történt. Valami
baja lehet, de nem beszél róla.
– Elég kemény dió, szerintem is – feleltem. És én nem
akartam arra fecsérelni az időt, hogy megpróbáljam feltörni.
Lehet, hogy felnőtt embernek tűnik kívülről, de természetre csak
egy makacs kölyök. – Köszönöm a maradékot. Isteni volt a
reggeli.
Visszamentem a faházhoz, elszántan, hogy felveszem a
fürdőruhám, bekenem magam naptejjel, fogok egy törülközőt
meg egy könyvet, és órákig ülök a homokban. Jár nekem, ugye?
Olvasok, úszom, pihenek... És egyáltalán nem pazarolok egy
másodpercet sem arra, hogy Jack Valentinite gondoljak. Vagy
legalábbis megpróbálok nem gondolni rá.
Felvettem a fürdőruhát, bekentem magam, és leültem a
törülközővel meg a könyvvel, de csak bámultam azt az egy lapot,
Jacket átkoztam, és hagytam, hogy a harag úrrá legyen rajtam.
Micsoda egy seggfej, komolyan! Hogy merészel így bánni
velem? Hogy merészel ilyen szemét megjegyzéseket tenni, mikor
tegnap annyira igyekeztem, hogy elégedett legyen velem! És a
csók után – amit ő kezdeményezett! Én tettem a dolgom,
visszafogtam magam. Ő volt az, nem én. Félredobtam a könyvet,
karba tettem a kezem, és átkozódtam egy sort a kalapom
lehajtott karimája alatt.
Ez a baja. Haragszik magára, és rajtam vezeti le. Nem csak
az esküvőkkel van baja, amit a farmon tartanának. Hanem
magával, mert nem bírja kezelni, hogy vonzódik hozzám, pedig
rohadt elkényeztetett, gazdag, városi lánynak tart, aki mindig
megkapja, amit akar. De még ha utálta is az ötleteimet, attól
még nincs joga hozzá, hogy bunkó legyen velem.
Hiába úsztam egyet a hűvös Huron-tóban, nem hűtötte le a
mérgem. Az a seggfej bocsánatkéréssel tartozik nekem, és meg
kell hallgasson! Talán a régi Margot nyugodt maradt volna,
lesöpri ezt, és teszi, amit illik, de már átvette a helyét az új
Margot. És ez az új Margot nem fogja vissza magát! Elmondja,
ami a szívét nyomja. Puffancsokat dobál. Kiáll magáért.
Úgyhogy miután egy teljes napot azzal töltöttem, hogy majd
meghaltam, annyira el akartam mondani Jack Valentininek, mit
gondolok róla (és az egész estét azzal, hogy ittam és maradék
bundás kenyeret ettem), lemostam magamról a homokot és a
naptejet, magamra kaptam valami ruhát, és kirontottam a
sötétbe, el a házához, hogy ezt meg is tegyem.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

JACK

A KANAPÉN FETRENGTEM, épp teljesen nyomorultul éreztem

magam, mikor meghallottam, hogy valaki a ház felé tart.
Azonnal felriadtam, felültem és hallgatóztam. Nyitva volt az
ablak, egy hangot hallottam. Női hangot.
Először halkan, mintha magában beszélne, de egyre
hangosabb lett, ahogy közelebb ért:
– ...szóval elmehetsz a pokolba, seggfej. Sosem haragudtam
még ennyire senkire. Hogy merészelsz ilyeneket mondani
azután, amit tegnap tettél? Szégyelld magad!
Margot!
Azért jön ide, hogy leszidjon?
Ha igen, megérdemeltem. Teljességgel elfogadhatatlan volt,
amit reggel műveltem. De kurvára felhúzott – annyira rajta
voltam, hogy megcsináljam, amit elhatároztam, azaz belenézzek
a szemébe, és ne érezzek semmit, és nem sikerült. Minden, amit
tett, és minden, amilyen volt, hatott rám: a hosszú, szőke haj, a
kék szem, a halvány bőr, a gyöngysor, a finom kéz. Nem láttam a
lábát az asztal alatt, de még az is megőrjített. És volt más is, nem
testi dolgok: a hanglejtésének a lendülete, a mosolyában bujkáló
izgatottság, az, ahogy bízott magában és az ötleteiben, az őszinte
lelkesedése a farmunk iránt. Az elején azt a pár ideges pillantást
leszámítva alig vett tudomást a jelenlétemről. És én kiakadtam.
És rajta meg a többieken töltöttem ki a haragom.
Megpróbálkoztam vele, hogy bűntudatot keltsek bennük, hogy
tönkreteszik az álmomat, pedig tudtam, hogy csak építenek rá.
De a pokolba vele! Nem akartam, hogy megváltozzanak itt a
dolgok! Nem akartam, hogy a farm új legyen és más. És én sem
akartam új vagy más lenni. És Margot, akinek még soha életében
nem mondtak nemet, nem értette, milyen lehet, ha úgy érzi az
ember, kicsúszik a kezéből az irányítás egy olyan ügyben, ami
nagyon is fontos neki. Ezt egyikünk sem értette! Ez nem csak a
farmon tartott esküvőkről szólt! Hanem hogy hirtelen az
életemben minden inogni kezdett. Nem tudtam megtartani, ami
számított.
Felsóhajtottam, lehunytam a szemem, közben Margot egyre
közeledett.
Akkor sem kellett volna így beszélnem vele. Nem tehet róla,
hogy tetszik nekem. Nem tudta, hogy részben miatta érzem
magam ilyen bizonytalanul. Tartoztam neki egy
bocsánatkéréssel, de utána muszáj távol tartanom magam tőle.
Kinyitottam az ajtót még mielőtt bekopogott volna, mire
eltátotta a száját meglepetésében. Én is meglepődtem, olyan
máshogyan nézett ki. A haja nedves volt, és bár virágos nyári
ruhát vett, nem volt rajta sem smink, sem ékszer.
Vadul verte a szívem a bordáimat. De gyönyörű.
Gyönyörű és kurva dühös.
Becsukta a száját, és elkeskenyedett a szeme.
– Mondani akarok valamit.
– Akkor mondjad! – léptem ki a hozzá a tornácra, és
becsuktam magam mögött az ajtót, hogy a macska ne jöjjön ki.
Arra jutottam, hogy tartozok ennyivel Margot-nak, hadd
dühöngjön. Mi olyat mondhat, amit én még nem mondtam el
magamnak?
Először csípőre tette a kezét, majd megbökte a mellem.
– Nem vagy kedves – közölte.
Majdnem elmosolyodtam.
– Nem?
– Nem. Nem tudom, mi bajod van velem, de nem azért
jöttem, hogy szarul érezd magad, hanem hogy elvégezzem a
munkám. És én is pont ugyanannyira bánom a tegnapit, de
emiatt nem kellett volna ilyen bunkónak lenni velem ma.
– Nem. Nem kellett volna. Bocsánat.
– És te... – hunyorgott rám. – Mi van?
– Sajnálom. Igazad van. Bunkó voltam ma. Nem érdemelted
ezt.
Oldalra nézett, aztán megint rám.
– Ennyi? Nem vitatkozol velem?
– Veszekedni jöttél?
– Nem tudom – lihegett. – Igen.
– Nos, nincs min veszekedni. Fasz voltam. – Zsebre vágtam a
kezem, és kicsit hátrébb léptem. Margot édesen és lelkesedéstől
pezsegve nappal – ez is elég csábító volt, de Margot bátran és
veszekedésre készen a sötétben –, ez már egyenesen veszélyes
kombinációnak tűnt.
– Miért tetted? – kérdezte.
– Nehéz elmagyarázni.
– Visszaadtad, hogy meglestelek?
– Nem.
Az ajkát harapdálta.
– És mi ez a fényes hajammal meg a kék szememmel, hogy
cseszek ki veled? Miért mondtad nekem, hogy én vagyok a
bajod?
 – Nem, nem te vagy. Ez rosszul jött ki. Az a bajom, ahogy
érzem magam, ha ilyen közel vagy.
Látszott, hogy nem győztem meg.
– És ami tegnap történt? Az istállóban. Arról nem beszélünk
soha többé?
Vállat vontam.
– Hiba volt.
Erre már pofákat vágott.
– Szar duma.
– Akkor miért kérdezed?
A szemöldöke a magasba szaladt.
– Nem tudom. Mert zavarba hozol. Nem tudom, hányadán
állok veled. Egyszer csókolózunk, aztán rám kiabálsz, hogy
húzzak el. Ma reggel seggfej voltál, este bocsánatot kérsz. –
Megpaskolta a homlokát. – Nem bírom követni.
– Nem is kell. Úgyis elmész, nem? Kérlek, mondd, hogy igen!
Nem mehet így tovább, nem bírom, hogy ennyire akarlak.
– Még vagy tíz nap múlva.
Picsába. Ez nem biztos, hogy menni fog.
Hirtelen az arca elé kapta a kezét.
– Istenem, mit keresek én itt? Nyilván megőrültem. Az
ügyfelem vagy. – Lelépett a tornácról, és elindult az ösvényen a
háza felé.
– Margot, várj! – Megkönnyebbültem, hogy azt mondta,
elmegy, de nem engedhettem el egyedül. – Elkísérlek a kocsidig.
– Gyalog jöttem – kiáltotta, és elindult a fák közé.
A mellem összeszorult, ahogy felgyorsultam, és utánaeredtem
a sötétbe.
– Margot, állj meg! Nem gyalogolhatsz haza egyedül a
sötétben!
– Nem gond.
 – Hé! – Utolértem, megragadtam a könyökét, és
megfordítottam.
– Nem engedem, hogy ilyen sötétben az autópálya közelébe
menj, érted?
Ahhoz pont elég holdfény szűrődött át a lombokon, hogy
lássam a szemében felvillanó haragot.
– Engedj el!
– Nem. – Próbáltam visszarángatni a házhoz, hogy elhozzam
a kulcsot, de nem hagyta magát.
– Engedj el! – sziszegte összeszorított foggal.
– Nem! – hörögtem, és a felkarját markolva közelebb húztam.
– Nem tehetem.
És bele sem gondolva, mit teszek, az ajkára tapasztottam az
ajkam.
Vergődött még egy pillanatig, azt gondoltam, próbál
szabadulni, de mikor eleresztettem a szorításból, ott éreztem
magam körül a karját.
Hátul a ruhája alá nyúltam, megragadtam a combját, és
megemeltem. Körém tekerte a lábát, a hajamba túrt, körme a
koponyámat szántotta. A karomon és végig a hátamon éreztem a
borzongást. Olyan jó érzés volt, hogy megint megérintenek így,
akar valaki így – már elfelejtettem, milyen jó ez, és kigyulladt
bennem a rég elaludt tűz. Végigsimította nyelvével a nyelvem, az
államat, a homlokomat, a nyakamat csókolta, az egész
testemben dübörgött a vágy, hogy benne legyek, körbevegyen
vágyának melege. Ez elég volt, hogy kikapcsoljon az agyam –
csak éreztem, nem létezett semmi más.
Letértünk az ösvényről, nekitámasztottam egy vastag
fatörzsnek, odaszegeztem, dudorodó farmeremet a lába közé
nyomtam, csípőmet ringatva hozzádörzsöltem. A lábával még
közelebb húzott magához.
 Teltek a percek, egyre nehezebben vettem a levegőt, testünk
egyre türelmetlenebbül követelte a magáét.
– Igen – suttogta. – Akarom. Akarom.
Tíz másodpercnyi ruharángatás után már bele is
csusszantam, kezemmel a fenekét támasztottam, karja a
vállamon. Nyitva volt a szája, pont az enyém felett.
– Istenem – nyögte, ahogy lassan ráeresztettem a farkamra. –
Akarom, de nem tudom, bírom-e.
– Bírod. Az egészet – mondtam neki.
Lehunyta a szemét, ahogy az utolsó centiig belehatoltam
nedves, szűk puncijába, fejét oldalra fordította.
– Olyan nagy, hogy az már fáj – mondta.
– Leálljak? Ne mondd, hogy igen, ne mondd, hogy igen, ne
mondd, hogy igen!
A szeme felpattant, lebámult rám.
– Baszd meg. Akarom ezt. Nem is tudom, miért akarom
ennyire, de akarom.
Ez elég volt nekem. Mert ez kellett nekem, kellett, hogy ilyen
közel legyek valakihez, kellett, hogy halljam a sóhajait és a
nyögéseit, éreznem kellett, hogy meleg és puha, ki kellett adnom
magamból minden feszültséget. Annyira kellett, hogy nem is
voltam magamnál.
Megint a fának nyomtam, belenyomultam, keményen,
gyorsan és mélyen. Minden lökés csúcsán felkiáltott, olyan
hangosan, hogy a szájára tettem a tenyerem, mielőtt bárki, aki
hallótávolságon belül tartózkodik, azt gondolná, hogy
megtámadta valami állat.
De tényleg állati vágyat éreztem – szinte vérszomj volt ez. A
tenyerem alatt lihegett, szeme vadul tágra nyílt. De éreztem,
hogy a nyelve az ujjaimat simogatja, és mikor a szájába
csúsztattam a hüvelykujjam, akkor szívta, nyalta, harapta. A
testem minden izma megfeszült és bizsergett, tudtam, hogy nem
bírom sokáig. Mindkét kezemet alá csúsztattam, és minden
idegszálammal figyeltem, hogy ne legyek olyan önző, közel
tartottam magamhoz, és a csípőmet mozgattam, hogy
megtalálhassa a legjobb szöget, farkam tövét a csiklójához
dörzsöltem. Ez is hiányzott – hogy a csúcsra juttassak egy nőt,
érezzem az erő és a kéj áradását.
– Igen! Pont így! – kiabálta lehunyt szemmel. – Ne hagyd
abba, kérlek, ne hagyd abba... – A vállamra hajtotta a fejét, foga
a húsomba mélyedt, egyik kezével a hajamat markolta, a
másikkal a bicepszemet. A lába megfeszült, az egész teste
megmerevedett, még közelebb húztam, a kezemmel kis
körökben mozgattam a farkamon. A puncija ütemesen lüktetett
körülöttem, és már nem tudtam tovább uralkodni magamon.
Összeszorított foggal sziszegtem és nyögtem, az orgazmus vad
erővel csapott le rám, szenvedélyesen, barbár erővel dugtam,
mintha utálnám, mintha szeretném, mint egy olyan férfi, akit
csak az ösztönei vezetnek, nem a józan ész vagy az érzelmek. És
mikor elmentem, felrobbantam benne boldogan és vadul, arcát a
nyakamba temette, minden elnémult és elsötétült.
Botladozva hátrébb léptem, elgyengülve és szédülve a
térdemre roskadtam, magammal húzva Margot-t. Hörögve a
nyakamba kapaszkodott, mint egy gyerek, mire a hátamra estem
a porba.
És nevettem.
 TIZENHATODIK FEJEZET

MARGOT

VÉGÜL OTT ÜLTEM RAJTA, A TÉRDEM A PORBAN, a karom a nyaka

körül.
Nevetett.
Tényleg, nevetett.
Mosolyognom kellett. Szóval ez kell ehhez? Egy orgazmus?
És ha már orgazmusról beszélünk, az egész testem rezgett
még attól, ahova eljuttatott. Még sosem éreztem ilyet: mély volt
és olyan intenzív, hogy meg sem bírtam moccanni közben. És
olyan gyorsan jött! Általában elég keményen meg kellett
dolgoznom érte, hogy el tudjak menni, és a körülményeknek is
stimmelniük kellett, hogy elég nyugodt legyek hozzá. (Teljes
sötétség, puha lepedők, teljes intimitás. És nem szerettem felül
lenni, mert akkor látnom kellett a pasi eltátott száját, amikor
elment, és az mindig kínos. És mindig úgy éreztem magam,
mintha közszemlére tennének valami vad tornamutatvány
során.)
De Jackkel úgy csapott le rám, mint a villám.
Lassan kezdtem felfogni, mi is történt. Megdugtak egy fának
támasztva. Egy farmer. Óvszer nélkül.
 Istenem.
Leesett a szandálom. Tényleg kikúrt a Jack Rogers
szandálból. És a fatörzs vélhetően széttépte a Lily Pulitzer
ruhám hátát.
De a pokolba, milyen jó volt. Nyers. Piszkos. Vad.
A legkevésbé sem vallott rám, és imádtam minden pillanatát.
Felültem, a mellére támasztottam a kezem, és lenéztem rá.
Olyan másnak tűnt. Sötét volt, de láttam, ahogy elernyedt az
arca – nem ráncolta a homlokát, nem feszítette az állkapcsát.
Telt ajka még érzékibbnek tűnt így, hogy egyik sarka vigyorra
kunkorodott.
– Ilyen veszekedésre gondoltál? – kérdezte.
Bánatosan elmosolyodtam. – Nem pont.
– Eléggé mérges voltál.
– Még most is mérges vagyok.
Megint nevetett, a lábujjam bizsergett. Imádtam a nevetése
hangját: mély volt, meleg és örömteli.
– De zavarban is vagyok – vallottam be.
– Miért vagy zavarban? Én kezdtem. – A feszültség egy része
visszatért az arcára. – Jól vagy?
– Jól.
– Nem használtunk semmit...
Vonallá préseltem az ajkam.
– Nem. De nincs baj. – Tablettát szedtem, bár ezzel együtt
sem szexeltem még soha óvszer nélkül.
Ne gondolj erre!
Vagy ügyféllel.
Ne gondolj erre sem!
– Oké. – Beszívta a levegőt, melle mozgott a tenyerem alatt. A
keze még mindig a csípőmön volt. – Istenem, Margot, bocsáss
meg. Nem tudom, mi ütött belém.
 – Ne kérj bocsánatot! – kezdtem felkászálódni, és már
éreztem, hogy kínos kanyart vesznek az események. –
Komolyan... Csak... csak megtörtént.
Talpra segített, megkereste a szandálom, és amíg a helyére
rángattam a bugyimat (még mindig ott fityegett az egyik
bokámon), begombolta a farmerét.
– Gondolom, csak... – Beletúrt sűrű, sötét hajába. –
Elvesztettem az önuralmam. Olyan régóta nem...
– Mióta? – csúszott ki a számon, még mielőtt leállíthattam
volna magam. – Bocsánat, nem kell válaszolnod.
– Steph óta.
Erre leesett az állam.
– Ilyen régóta? Három éve? Hűha, pedig azt hittem, simán
verlek. De én csak valamivel több mint egy éve nem... – Nem
mintha az eddigi szexuális tapasztalataim hasonlítottak volna
erre, amit csináltunk. Nem is igazán hiányzott, ha őszinte vagyok
magamhoz.
– Az is hosszú idő.
Felhúztam a vállam.
– Gondolom, ez a magyarázat. Ki kellett adnunk a fáradt gőzt.
Bólintott, zsebre tette a kezét.
– Aha.
A tücskök ciripelését hallgatva álltunk ott még egy pillanatig.
A szívem kicsit túl gyorsan vert, vigaszt keresve, és ahogy
ránéztem a sötétben, tudtam, hogy én vagyok az első nő, akivel a
felesége óta együtt volt. Ez valahogy összezavart... Bár időben
tudtam volna meg! Akkor igyekeztem volna, hogy jobb legyen
vagy valami, talán nem sikoltozok ilyen hangosan. Vagy nem
harapom meg.
Mármint... az első nő a felesége óta.
Ez sokat jelentett nekem.
 De fogalmam sem volt, mihez kezdjek vele.
– Szóval – mondtam fürgén, mint aki egy üzleti megbeszélést
zár le –, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha úgy teszünk, mintha ez
meg sem történt volna.
Megint bólintott.
– Én is azt hiszem.
– Akkor egyetértünk, csak egy őrült pillanat volt, az elfojtott
kielégületlenség tört fel – próbálkoztam, igyekezve agyam
valamelyik rekeszébe zárni, ami történt, nem a szívembe.
– Igen.
Mosolyt villantottam, de egyáltalán nem éreztem magam
boldognak.
– És most, hogy az őrült pillanat véget ért, jobb, ha megyek.
– Kérlek, hadd vigyelek haza! – Jack halkan, komolyan
beszélt. – Nem aludnék ma éjjel, ha nem engednéd, nem mintha
amúgy túl jól aludnék.
– Nem alszol jól?
– Nem.
Ez apróság volt ugyan, de személyes, és hálás voltam a
vallomásért. Mégis haboztam, Pete és Georgia háza felé
pillantottam.
– Nem fog meglátni minket valaki, és eltűnődni, vajon mit
csináltunk?
– Nem. Késő van. Pete korán fekszik, Georgia meg dolgozik
ma este.
– Akkor oké – bólintottam.
– Elmegyek a kulcsért. Velem jössz?
– Persze. – Csendben mentünk el a házig, Jack keze még
mindig a zsebében volt, az enyém karba téve. Eszembe jutott,
hogy talán megkérhetném, hadd mosakodjak meg nála kicsit, de
valahogy nem éreztem volna helyesnek. Inkább megvártam kint
a tornácon, és visszaindultunk Pete és Georgia háza felé.
Az úthoz érve Jack kinyitotta a dzsipje ajtaját, én felmásztam.
Ő beült a kormány mögé, miközben igyekeztem minél jobban
lehúzni a ruhámat. Talán kérhetnék Jacktől egy zsepit, de nem
olyan típusnak tűnt, akinél lenne ilyesmi.
– Mit csinálsz? – nézett rám furcsállva.
– Próbálom nem összekenni az ülést – feleltem, és éreztem,
hogy elfutja az arcom a forróság. Zavarba jöttem, hogy ilyen
egyértelműen szexről beszélek.
Vigyorogva elindította a kocsit.
– Ne aggódj ezen! Komolyan. Inkább mondd meg, hol laksz!
Elmondtam, hol áll a bérelt faház, és csendben maradtunk a
kétperces úton. Hála istennek, gondoltam. Mert minél többet
beszélt velem azon az édes, komoly hangon, mosolygott vagy
nevetett, vagy megmutatta, hogy a durva külső egy úriembert
rejt, annál jobban tetszett nekem.
És nem akartam, hogy tetsszen.
Mikor a faház elé kanyarodott, kinyitottam az ajtót.
– Kösz a fuvart!
– Margot, várj! – tette a lábamra a kezét. – Ne menj még!
Jobb, ha nem nyúlsz hozzám, Jack.
– Igen?
– Nem volt benne semmi személyes, hogy tiltakoztam az
ötleteid ellen. Látom, hogy jó vagy abban, amit csinálsz.
– Köszi!
Levette a kezét a lábamról, megdörzsölte az állát.
– Csak nem akarom, hogy megváltozzanak a dolgok.
– Még akkor sem, ha a változásoknak lenne értelme? Ha a
végén több bevételt termelnétek? Ha boldoggá tennétek
embereket?
Nem válaszolt, de láttam, hogy az álla megint makacsul
megfeszül. Felsóhajtottam, kitártam az ajtót, és kiszálltam.
– Jó éjt, Jack! Akkor köszi a fuvart. – Becsuktam az ajtót, és a
házhoz mentem. Várt, amíg beértem, csak utána indult el.
Újabb lovagias húzás.
A pokolba vele.

Később, már az ágyban fekve, az ablakon át beszűrődő

hullámverést hallgattam, és próbáltam megemészteni az este
meglepetéseit. Ahogy Jack bocsánatot kért. Ahogy egyetértett,
hogy gonosz volt, és igazságtalan. A váratlan – és heves –
ragaszkodás, hogy muszáj hazavinnie. Az első csók sokkja, mikor
megragadta mindkét karom, ahogy a bosszúság helyét azonnal
átvette a szenvedély.
Bírod. Az egészet.
A gyomrom összeszorult, ahogy felidéztem, amint mélyen
belém hatolt, olyan mélyen, hogy már fájt. Soha életemben nem
éltem még át ilyesmit, ahogy az éles fájdalom egyszer csak jó
érzés lett. Hogy tud így együtt járni fájdalom és élvezet? Hogy
lehet, hogy két ellentétes érzés összeolvad a testemben, minden
éles határ nélkül, úgy, hogy meg sem tudtam volna mondani, hol
végződik az egyik, és hol kezdődik a másik? Vajon melyik
melyik?
Sikítottam, lihegtem, levegő után kapkodtam, úgy
kapaszkodtam belé, mint egy állat. Előhívott belőlem valamit,
amiről nem is tudtam, hogy ott van bennem, ami csakis azért
létezett, hogy vadul akarjon. Nem is tudtam másra gondolni,
sem a primitív körülményekre, sem a nem létező
kapcsolatunkra, sőt még arra sem, hogy megláthatnak. Egy
pillanatig sem aggódtam, mennyire vagyok hangos, nem
szégyelltem magam a vágy miatt, vagy bosszankodtam, hogy jól
nevelt úrihölgy nem élvezheti ilyen látványosan a szexet.
(Lefogadom, hogy én voltam az első Thurber-hölgy, akit
megcsinált egy farmer az erdőben.)
Imádtam minden percét. Még azt is, amilyen képet vágott,
mikor elment.
Vajon mindig ilyen a szex Jackkel? Vajon ez az őrült vágy
annak az eredménye, hogy ilyen régóta böjtölünk mindketten,
vagy mindig ilyen kemény és vad?
Sosem fogod megtudni. Világos?
A semmiből hirtelen ott termett a régi Margot, bár senki sem
hívta.
Megállapodtatok, hogy egyszeri alkalom volt. Hagyd
ennyiben!
A homlokomat ráncolva vártam, hogy megszólaljon az új
Margot, és közölje, jogom van az eszeveszett orgazmushoz, de az
a puffancsdobáló szuka meg sem szólalt.
Látod? Még ő is így gondolja. Nincs olyan világ, ahol te meg
Jack Valentini bármennyire is működhetnétek. Oké, nem
bunkó, bár annak tartottad délután, de akkor is megvan az
összes ok, amiért jobb, ha azt is elfelejted, hogy létezik, nem
beszélve arról, hogy ő sem csinált titkot belőle, hogy szívesen
megszabadulna tőled. Fejezd be az itteni munkádat, és menj
vissza oda, ahova tartozol!
Felsóhajtottam, a hasamra fordultam és lehunytam a
szemem. A régi Margot-nak igaza volt. Tíz nap múlva újra ott
leszek a saját világomban, és ez lesz majd a legőrültebb dolog,
amit valaha tettem, és visszatekintve már nevethetek rajta.
Vagy sírhatok. Valamelyiket a kettő közül.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

JACK

Az ÁGYBAN FEKÜDTEM AKKOR ÉJJEL, és vártam, hogy lesújtson

rám a bűntudat. Hogy a lelkiismeretem mardosson. Hogy a
szellemeim üldözzenek. Vártam a megbánást, a könnyeket, a
keserű ízt a számban. Minden ismerős dolgot, ami többnyire ott
van velem az álmatlan éjszakáimon.
De nem történt ilyen. Még Bridget Jones is ott feküdt
mellettem elégedetten dorombolva. Hát nem tudja, micsoda
rémes alak vagyok?
Gyerünk már, gondoltam dühösen. Valaki kiabáljon már rám
ezért. Csináljon valamit, amitől rosszul érzem magam. Közölje,
hogy tudni akarja, hogy tehettem ilyet. Istenem, vonj kérdőre
érte. Nem úszhatom meg sértetlenül.
De az isten hallgatott akkor éjjel.
Margot hangját hallottam helyette. Nem is tudom, miért
akarom ennyire, de akarom.
Rejtély volt ez nekem is, ez a mindent elsöprő vonzalom a
gyönyörű, kifinomult városi lány és egy magamféle csiszolatlan
vidéki fickó között. Honnan jött? És miért kapott el ennyire?
Megőrjített, nem bírtam másra gondolni, csak rá. Csak
imádkozni tudtam, hátha ezzel, hogy megadom magam a
vágynak, sikerül kivernem a fejemből.
Azt hiszem, neki is sikerült amúgy. Elég gyorsan arra jutott,
hogy tegyünk úgy, mintha nem történt volna semmi. Nem
mintha nem értettem volna egyet vele – nem volt rá semmi
szükség, hogy a családból megtudja valaki, és végképp nem
akartam semmiféle kapcsolatot kezdeni vele. Nem voltam
szingli.
A szívem mindörökké valaki másé. Ígéretet tettem Steph-nek,
és ezt meg akartam tartani. De nem is csak erről volt szó: olyan
ember akartam lenni, akire büszke lehet. Meg akartam tisztelni
az emlékét. Meg akartam tisztelni őt magát ezzel.
Hosszasan ébren tartott, hogy ezen gondolkoztam.

Reggel elláttam az állatokat, és bementem Pete-hez meg

Georgiához egy kávéra. A faházba is felmehettem volna, de
tartoztam nekik egy bocsánatkéréssel, és el is akartam mondani
pár olyan dolgot, ami nyomta már a szívem.
Kettőt kopogtam a hátsó ajtón, és bementem.
– Jó reggelt!
Georgia a válla fölött rám nézett, a konyhaasztalnál ült,
Coopert reggeliztette.
– Jó reggelt! – Sem a hangja, sem az arca nem volt túl
barátságos. Erre számítottam.
– Pete itt van?
– Kint elöl.
– Kaphatok egy kávét?
– Persze, tölts magadnak!
Töltöttem egy csészével, megborzoltam Cooper haját, és
kimentem, Pete épp olajat cserélt egy dzsipben.
– Szia! – köszöntem.
 Rám nézett. Épphogy.
– Helló!
– Már majdnem kész?
– Nem igazán.
– Tartanál egy kis szünetet?
– Minek?
– Szeretnék mondani valamit. Neked meg Georgiának
egyszerre.
Az öcsém felnevetett, de nem volt vidám a nevetése.
– Azt hiszem, tegnap már eleget mondtál.
Lassan, mélyen beszívtam a levegőt, leküzdve az ösztönös
késztetést, hogy bedühödve visszavágjak.
– Nem volt igazam tegnap, és szeretnék bocsánatot kérni.
– Margot-tól kell bocsánatot kérned.
– Már megtettem.
Erre már meglepetten nézett fel, a szemét árnyékolva a
kezével.
– Igen?
– Bizony.
Megint az olajszűrőre figyelt, elhallgatott pár pillanatra.
– Találkozzunk bent öt perc múlva.
– Köszönöm. – Visszamentem a konyhába, és leültem
Cooperrel szemben, pofákat vágtam, mire kuncogott. A nevetése
volt a világ legeslegkedvesebb hangja.
– Jack, épp etetni próbálom – szólt rám Georgia, de ő is
mosolygott. – Csak megnehezíted.
– Majd én megetetem. Te ihatsz még egy kávét addig. –
Megkerültem az asztalt, felrángattam Georgiát a székről, és
leültem a helyére. – Cooper majd nekem ügyesen eszik, ugye?
Simán bepuszilod.
– Nyuszi! – vágta rá boldogan.
 – Azt mondtam, bepuszilod, semmi nyuszi. És most nyisd ki a
kaput, mert jön a helikopter! – Megtettem, ami tőlem telt, volt
lovaskocsi, motor, repülő meg mindenféle trükk, hogy kinyissa a
száját, és sikerült is az áfonyás palacsinta nagyját belélapátolni,
mire Pete beért.
– Elég lesz – vette el Georgia a kis műanyag tányért, és
letörölte Cooper arcát meg kezét egy ronggyal. – Köszi!
– Szívesen, bármikor. Később kiviszem a parkba, ha
gondolod.
– Szuper lenne. – Kiemelte Coopert a székéből és lerakta a
földre, nevettem, ahogy láttam, amint azonnal elrohan teljes
sebességgel, rögtön el is taknyol az előszobában, de már kel is
fel. A gyerekek mindent bírnak, olyan rugalmasak.
– Kérek tőletek pár percet, ha nem gond.
Georgia bólintott, és leült velem szemben, Pete mellé ült.
– Na, mi a helyzet? – kérdezte, és az ajkához emelte a
kávéscsészét.
– Bocsánatot kell kérnem a tegnapért. Az elejétől fogva
rosszul álltam hozzá, és bunkó voltam a vendégetekkel.
Sajnálom.
– És tőle már bocsánatot kértél? – Pete hangjában még
mindig némi hitetlenkedés bujkált.
– Igen – bólintottam. – Tegnap este.
Összenéztek.
– Tegnap este? Hol? – kérdezte Georgia.
Csak óvatosan.
– A faházban. Átjött, hogy beszéljünk, és elnézést kértem,
amiért ilyen faszkalap voltam vele. És megpróbáltam
elmagyarázni. Aztán addig kurtam, míg kiesett a cipőjéből.
– És milyen magyarázatot adtál neki? – kérdezte Pete.
– Azt mondtam, látom, hogy jó abban, amit csinál, de
ódzkodok a változásoktól itt a farmon, ha azok nem illenek az
eredeti elképzeléseimbe.
– De Jack, az ő ötletei kiegészíthetik az elképzeléseidet –
jegyezte meg Pete. – Senki sem akarja elvenni tőled a farmot,
vagy leállítani, amit csinálsz, szeretsz, és amiben jó vagy. Ezt a
helyet te álmodtad meg. Tudjuk jól.
Összeszorítottam a szám, és rávettem magam, hogy
kimondjam, amiért idejöttem.
– Ti ketten is megérdemeltek egy esélyt a ti álmotokra. Nem
fogok az utatokba állni.
Egy pillanatig döbbenten hallgattak. Aztán megszólalt Pete:
– Ez komoly?
– Igen. – Mély levegőt vettem. – Sokat gondolkoztam ezen az
éjjel. És ha más lenne a helyzet, ha Steph ülne itt, nem én, akkor
ő azt mondaná, hogy rajta, próbáljátok meg.
Georgia elmosolyodott, a szemébe könny futott.
– Ez így van, egész biztosan. Ezt mondaná.
– És azzal tisztelem a legjobban az emlékét, ha azt teszem,
amit ő tenne.
Pete megköszörülte a torkát.
– Ez csodálatos, Jack.
– Nem ígérem, hogy mindenben benne leszek – tettem hozzá
gyorsan –, és nem akarom, hogy bármi is megzavarja, amit
csinálok, de készen állok rá, hogy megbeszéljük az éttermet, és
talán megpróbáljuk megvenni az Oliver-házat. Ha azt nem lehet,
akkor meggondolom, akad-e hely a birtokon egy sátornak vagy
pajtának az esküvőknek meg hasonlóknak. De nektek kell
utánajárni. Győzzetek meg, hogy nem lesz borzalmas!
Georgia felsikkantott és felugrott, megkerülte az asztalt, és a
nyakamba ugrott. Arcon csókolt, olyan erővel szorított, hogy
majd megfulladtam, de azért jó érzés volt. A lelkem mélyén nem
hittem benne, hogy megengedhetnénk magunknak az
Oliver-házat, és még mindig utáltam a gondolatát, hogy
idegenek mászkáljanak az én szeretett farmomon, de tegnap este
Margot feltett nekem egy kérdést, ami szöget ütött a fejembe.
akkor sem, ha a változásoknak lenne értelme? Ha a végén több
bevételt termelnének? Ha boldoggá tennének embereket?
Az volt az igazság, hogy nem számít, mi változik a farmon és
mi nem, én sosem leszek boldog, mindazok után biztosan nem,
ami történt. Úgyhogy, ha ők boldogok lehetnek, nem tarthatom
őket vissza. Nem kell szenvedniük a bűneimért.
– Felhívom Bradet – mondta Pete. – Talán át tud küldeni
valamit az Oliver-házról.
– Én meg megyek vissza dolgozni. Köszönöm a kávét. –
Felálltam, a mosogatóba tettem a bögrém, és kimentem a hátsó
ajtón.
Pár pillanat múlva meghallottam Pete hangját.
– Hé, várj egy kicsit! – Utánam kocogott. – Kösz, tesó.
Georgia teljesen odavan.
Vállat vontam, zsebre tettem a kezem.
– Remélem, működik majd.
– És miért gondoltad meg magad? – kérdezte, felemelte majd
visszatette a sapkáját. – Kíváncsi vagyok rá.
– Nem tudom.
– Végre szexeltél tegnap éjjel, vagy mi volt?
A szemem forgattam, de a farkam megrezdült.
– Jesszus, Pete.
– Oké-oké, csak kérdeztem. – Feltartotta a tenyerét. – Olyan
másnak tűnsz ma, csak ennyi. Hosszú ideje nem láttalak ilyen
nyugodtnak.
– Akkor ne piszkálj, mert megint feszkós leszek – feleltem, és
mentem tovább, át az udvaron. Ami azt illeti, tényleg
nyugodtabbnak éreztem magam. Megkönnyebbülés, sőt béke
enyhítette a feszültséget a testemben és a lelkemben. A lépteim
könnyedebbre váltottak. A vállam ellazult. Az ujjaim nem
akartak már annyira ökölbe szorulni.
Hogy ez a szex miatt történt, amiben részem volt, vagy a
bocsánatkérés következményeként, ezt nem tudtam biztosan.
Sőt, miután szexeltem Margot-val, nem kellett elszenvednem
semmiféle kínzó bűntudatot, és ez mellbe vert – igazából a csók
után rosszabbul éreztem magam. Az valahogy személyesebb
volt. A dugás az erdőben inkább a fáradt gőz kieresztése volt,
nem más.
Legalábbis ezt mondtam magamnak.
De az igazi megkönnyebbülés kilenc nap múlva lesz, ha
Margot majd végleg elmegy.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

MARGOT

MÁSNAP REGGEL KÖZEL ÁLLTAM AZ ÖSSZEOMLÁSHOZ. A túl sok

kávétól ideges lettem, a túl kevés alvástól nyugtalan, a túl sok
Jackre gondolástól zaklatott. Nem éreztem magam jól a
bőrömben.
Azzal töltöttem a reggelt, hogy próbáltam behozni a munkát a
többi projektemben, és igyekeztem odafigyelni. Érzékeny voltam
még a lábam között, a hasizmom sajgott, az emlék, ahogy a
lábam Jack dereka köré csavartam, folyton eltérítette a
gondolataimat.
Hagyd abba! Sosem történt meg!
Ebéd után sétáltam egyet a parton, remélve, hogy majd a
mozgás meg a D-vitamin segít.
Nem segített.
Próbáltam aludni kicsit, ez nem ment semennyire, mert
valójában csak hevertem, és magam elé képzeltem Jack
meztelen testének minden egyes porcikáját (jó, hogy alaposan
megnézhettem a fáról), és újra lejátszottam magamnak a
„kúrást, ami meg sem történt” kisfilmet.
Idegesen felültem, és a telefonomért nyúltam. Úgy éreztem,
beszélnem kell róla valakivel, de haboztam, mielőtt felhívtam
volna Jaime-t, két okból is: egyrészt azt mondtam neki, nem
fekszem le ügyféllel, másrészt úgy kell tennem, mintha meg sem
történt volna. Ha elmondom neki, az nem éppen erre utaló
lépés.
Még mindig felhívhatom Claire-t, gondoltam. Ugyan az
elejéről kellene kezdenem, mert nem tud Jackről, de...
Megrezzent a kezemben a telefonom. Anyám hívott.
Meggörnyedtem. Ő volt az utolsó ember, akivel épp beszélni
akartam volna, de azért kötelességtudóan felvettem a telefont.
– Halló?
– Halló, Margot? Itt az anyád.
Hiába mondtam el neki, ki tudja, hányszor, hogy nem kell
bemutatkoznia, mégsem hagyta ki sosem.
– Szia, anya! Hogy vagy?
– Jól. Teniszeztem délelőtt, és Dodie nénivel ebédelek.
– Jól hangzik. Van, ami sosem változik.
– Rohannom kell – hadarta, mintha nem ő hívott volna
engem. – De meg akartam mondani, hogy hazajöhetsz, amikor
csak akarsz. Trippet in flagranti rajtakapták egy pincérnővel a
countryklubból – férfiöltözőben, ráadásul! Hogy hogy kerül
bármilyen nő a férfiöltözőbe, azt elképzelni sem tudom.
Leesett az állam.
– Ez komoly?
– Igen, és mindenki erről beszél. Mimi Jewett magánkívül
van, de ha engem kérdezel, járt neki azok után, ahogy rólad
pletykált az eset után.
– Igen.
– Szóval nem tudom, hogy tervezted, de érjél haza a hónap
végére a Történelmi Társaság estjére. Mi leszünk a házigazdák,
és nagyon sokat számíthat apa kampányának.
– Mi a téma?
 – Gatsby.
– Már megint?
– Az emberek szeretik a hagyományokat, drágám.
Felsóhajtottam. Nem lett volna értelme Muffyval a
hagyományról vitatkozni. Az ő életét a hagyomány irányította.
Az enyémet is, legalábbis a legnagyobb részét.
– Ott leszek. Viszlát, anya!
Letettem a telefont, és kinéztem az ablakon a tóra. Hála
Trippnek (aki egy idióta), megint felbukkanhatok otthon. És bár
kifizettem kilencnapnyi szállást, tudtam, nem jó ötlet, ha a
szükségesnél tovább lógok itt.
Mert minél többet gondoltam Jack Valentinite, annál inkább
újra látni akartam, annál inkább meg akartam ismerni jobban.
Megint meg akartam csókolni. Megérinteni. Érezni magamban.
Hallani, ahogy suttog nekem a sötétben. Rájönni, vajon mi ez a
kémia köztünk. Talán csak az ellentétek vonzása? Vagy valami
több?
Sóhajtottam, feladtam, hogy megfejtsem ezt a feladványt, és
bevallottam az igazat.
Kizárt, hogy működjön. El kell mennem és kész.

Rendet raktam a házikóban, bepakoltam, és felhívtam

Georgiát, elmagyaráztam, hogy családi vészhelyzet miatt
korábban kell elmennem, de elér telefonon, FaceTime-on vagy
Skype-on, vagy ahogy csak kapcsolatba akar lépni velem, ahogy
haladunk. Megköszönte az eddigi munkámat, és azt mondta,
keresni fog, ha megbeszéltek mindent.
Felhívtam Annt, a házikó kiadását intéző hölgyet is,
megmondtam, hogy hamarabb el kell mennem, mint terveztem,
de megértem, hogy nem adhatja vissza a bérleti díjat.
 – Ó, nagyon sajnálom. Küldök majd egy számlát a foglalóról.
– Köszönöm. Hamarosan indulok, úgyhogy ott hagyom a
kulcsot a pulton.
– Már ma este elmegy? – kérdezte. – Legalább reggelig
várjon! Hatalmas vihar közeledik felénk.
A homlokomat ráncolva néztem ki az ablakon, de nem láttam
semmiféle jelét az égiháborúnak. Talán Ann olyan, mint az
anyám, aki minden záport monszunnak könyvelt el. De az igaz,
hogy az autóm régi, és az ablaktörlők nem a legjobbak. Talán
okosabb, ha várok reggelig.
– Esetleg maradnék holnapig – mondtam.
– Jobb lesz így, drágám. Legyen szíves, küldjön egy SMS-t, ha
elmegy.
– Így lesz. Köszönöm.
Magányos este várt rám üres hűtővel, úgy döntöttem, inkább
besétálok a városba és eszem valamit, meg iszom egy pohár bort.
Kifelé menet eszembe jutott, hogy vihetnék egy esernyőt, de
mikor gyorsan körbenéztem a házikóban, nem találtam. Na
mindegy. Az ég viszonylag tiszta volt, a tó vize nyugodt, és csak
egy kis szellő lebegtette a függönyöket. Amúgy sem maradok
sokáig.
Besétáltam a városba, büszkén, hogy emlékeztem az útra, és
direkt másik éttermet választottam, nem azt, ahol két napja
Jackkel találkoztam. Ez közvetlenül a tóparton állt, sokan jöttek
ide egy nyári vacsorára, és a pincérnő kicsit neheztelt rám, hogy
egyedül akarok elfoglalni egy egész asztalt.
– Ülök a bárpulthoz – javasoltam. – Nem gond.
Hálásnak tűnt.
– Tökéletes. Itt rögtön a következő teremben.
Ahogy beléptem, azonnal megláttam. Sarkon fordulhattam
volna, hogy elmenjek, de ő is meglátott engem. Ott ült a pultnál,
kezében egy sörrel, és egyenesen rám nézett, mintha tudná, hogy
jövök. A tekintetünk találkozott, és ő lassan leengedte az üveget.
A pulzusom száguldásba kezdett.
A pokolba. Akkor most mi legyen?
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

JACK

MINTHA MEG SEM TÖRTÉNT VOLNA.

Tudtam, hogy ezt kellene tennem, de váratlanul ért, hogy
megpillantottam, és azon kaptam magam, hogy dermedten
bámulom, a söröm megáll a levegőben félúton a szám felé.
Direkt azért választottam ezt a helyet, mert legutóbb a másik
bárban volt, és nem akartam összefutni vele. De ahogy itt ültem,
rá gondoltam, és mikor hirtelen felnéztem, és megláttam a
tükörképét a bárpult mögött – mintha megidéztem volna. A
vállam fölött odanéztem, és valóban, tényleg ott volt.
Tényleg ott állt, gyönyörű volt, és egyenesen felém tartott,
arcán meglepett mosollyal.
– Nos, szia! Úgy tűnik, elég hasonlóan gondolkozunk, jobban,
mint hinnénk.
Tegyél úgy, mintha azok a lábak sosem kulcsolták volna át a
derekadat!
– Szia! Hogy vagy?
– Jól. Asztalt akartam – mondta, és maga mögé intett a másik
terem felé –, de nem lelkesedtek érte, hogy egy embert
leültessenek.
Tegyél úgy, mintha azok a kezek sosem túrtak volna a
hajadba!
– Aha. Sokan vannak itt most.
– Akad itt a pultnál még egy hely?
Tegyél úgy, mintha nem élveztél volna belé úgy, hogy
összecsuklott a térded. Összeszedtem magam annyira, hogy
körül tudjak nézni, és láttam, hogy mellettem üres egy szék.
Bassza meg!
Zavarba jött a habozásomtól.
– Holnap elmegyek, már kipakoltam a hűtőt a házban,
úgyhogy...
– Holnap? Azt hittem, tovább maradsz. – Ha elmegy holnap,
akkor nem lesz baj. Talán.
– Úgy volt, igen, hogy tovább, de anyám hívott ma délután, és
mindenféle családi ügyek... – Legyintett egyet. – Mindegy, nem
untatlak vele. De igen, elmegyek holnap. Ez az utolsó estém.
– Ó! – Idegességem egy része elpárolgott, az üres szék felé
biccentettem. Akkor csak lazán. Könnyedén. Nem szabad
hozzáérni. – Nem ül itt senki. Ha nem haragszol már rám, akkor
gyere!
Nevetett, felcsusszant a székre, és a lábához rakta a táskáját.
– Nem haragszom. Bocsánatot kértél. Lehetünk barátok.
– Barátok, mi? – néztem rá oldalról. – Nem tudom,
barátkozok-e városi lányokkal.
Mosolygott.
– Ha én barátkozok makacs, mindent jobban tudó
farmerekkel, akkor te is elbánsz egy ilyen édes, városi lánnyal,
mint én.
– Édes, na persze... – Nagyot kortyoltam a sörömbe, és
esküszöm, hogy közben ő végig az ajkamat bámulta.
– Mit adhatok? – fordult a pultos Margot-hoz.
– Huh! – Az arca kissé megszínesedett, ahogy felocsúdott, mit
is művel. – Egy borlapot, legyen szíves. És az étlapot is.
Amíg italt és ételt választott, titokban őt tanulmányoztam. A
tegnap esti szandál volt rajta, ezúttal rózsaszín sorttal, ebben
még hosszabbnak tűnt a lába, és egy fehér blúz. A haját
leengedte, hullámosan omlott a vállára, és alig bírtam ki, hogy
ne hajoljak oda és szagoljak bele.
– Te már ettél? – kérdezte.
– Aha. Még otthon. Csak azért jöttem, hogy kimozduljak
kicsit. Időnként emlékeztetnem kell magam erre.
– Megértem – bólintott.
– Egyedül élsz? – kérdeztem immár felbátorodva így, hogy
hamarosan úgyis elmegy. Nincs azzal gond, ha jobban
megismerjük egymást, ugye?
– Igen – felelte, és megforgatta a bort a pohárban. – De a
családom közel lakik. Nem annyira, mint a tiéd – vigyorgott –,
de azért elég közel.
– Tényleg közel laknak... néha túlságosan is. – Grimaszolva
emeltem fel megint a sörömet. – De imádom, hogy az
unokaöcsém itt van. Olyan állati aranyos. Ma elvittem a parkba.
Margot a szívére szorította a kezét.
– Ó, de édes. Tényleg elvitted?
– Igen, imád ott lenni. Sosem akar hazamenni.
– Nagyon aranyos. És hallottam, hogy ügyesen bánsz vele.
Összenéztünk.
– Ügyesen bánok vele, mi? – Az arca még jobban elpirult.
Az ajkára néztem, és a gondolataim veszélyes területre
tévedtek. Olyan könnyű lenne megcsókolni most. Olyan nagyon
könnyű. A testem megfeszült, megmarkoltam a sörösüveget.
Nem lehet. Itt sokan látnak minket, és ez egy kisváros,
azonnal szárnyra kelnének a pletykák. Alighanem szárnyra
keltek már attól is, hogy itt ülünk együtt. Legurítottam a söröm
maradékát, a pillanat elszállt, ő megköszörülte a torkát, és
belekortyolt a borba.
Csak beszélgess vele, seggfej!
– Bocsánatot kértem Pete-től és Georgiától, ez tetszeni fog
neked. Megmondtam nekik, hogy megfontolom az ötleteiket. A
te ötleteidet.
Elállt a lélegzete, letette a poharát.
– Komolyan? Ez nagyszerű, nyilván nagyon boldogok voltak.
– Igen.
Oldalra biccentette a fejét.
– És mondd: miért gondoltad meg magad?
Elgondolkoztam, mielőtt válaszoltam.
– Sokat tűnődtem ezen az éjjel – mondtam végül –, és amit
mondtál, abból volt, ami betalált.
– Tényleg? – Kicsit kihúzta magát, az arca felragyogott. –
Micsoda?
– Valami olyasmit, hogy a változások boldoggá tehetnek
másokat, és én rájöttem, hogy nem vállalom a felelősséget, hogy
az legyek, aki az álmaik útjába áll. – Az üres sörösüveg címkéjét
tanulmányoztam. – És arra gondoltam, vajon mit tenne Steph a
helyemben.
– Ó!
Továbbra is a kezemben tartott üveget figyeltem, eldöntöttem
jobbra, majd balra.
– Tudom, hogy ő támogatná Pete-éket. Tökéletesen önzetlen
volt.
Margot beleivott megint a borba.
– Mesélj még róla!
Ránéztem. Komolyan mondja? Azt akarja, hogy a néhai
feleségemről meséljek? Nem furcsa ez annak fényében, ami
tegnap este történt? És amúgy senki sem kérdez engem soha
Steph-ről.
– Mit szeretnél tudni?
Mosolyogva vállat vont.
– Bármit. Tudom, hogy alacsony volt és bájos, imádta a
csizmáját, de milyen volt?
Kifújtam a levegőt, és próbáltam olyan szavakat keresni,
melyeket megérdemelt.
– Bátor volt. Tele energiával. És olyan pokolian okos. Három
helyre is felvették orvosira, mindenhol ösztöndíjat is nyert.
– Hűha! Nem tudtam, hogy orvos volt.
– Nem volt az. Nem ment el egyetemre, azt mondta,
meggondolta magát. És a szülei engem okoltak ezért, még akkor
is, ha ezt sosem mondták ki egyenesen.
Megint kortyolt egyet.
– Mesélj még!
– Makacs volt, mint egy öszvér. Ha valamit eldöntött, akkor
nem tett le róla. Egyikünk sem bírta rávenni, hogy tanuljon
tovább.
– Biztos volt valami, amit jobban akart – mutatott rá Margot.
– Gondolom – vontam vállat, és megint elfogott a bűntudat. –
Engem. A farmot.
– Jól érzem, hogy ez bánt téged?
Megdörzsöltem hátul a nyakam.
– Néha. De meggyőzött róla, hogy tényleg ezt akarja. És ha
akart valamit, akkor sosem adta fel, és nem érdekelte, mit
gondolnak mások. Vad volt, és szabad.
– Hű! Tetszik nekem.
– Tetszett mindenkinek.
Margot megint elmosolyodott, kissé szomorúan.
– Gimnáziumi szerelem volt?
– Nem. Két évvel fiatalabb volt nálam, és azt gondoltam róla,
hogy reménytelen pióca. Ismertem gyerekkorunk óta. És
tudtam, hogy odavan értem, de az iskola végéig nem néztem rá
úgy.
– És te elmentél főiskolára?
Bólintottam, a pultos adott nekem még egy sört.
– Egy évre igen, de nem volt nekem való. Utáltam ott ülni egy
osztályteremben. Nyugtalan voltam és unatkoztam. Aztán jött
szeptember 11., és beléptem a hadseregbe.
– Úristen! – mondta, mint aki még sosem hallott ilyesmiről. –
És meddig voltál ott?
– Nyolc évet.
– Hű! És Steph várt rád? – kérdezte Margot, a szeme tágra
nyílt.
Bólintottam, bánatosan mosolyogtam, ahogy felidéztem,
amint ragaszkodott hozzá, hogy igenis várni fog rám, még akkor
is, amikor megmondtam neki, hogy ne tegye.
– Várt. Megesküdött, hogy várni fog, és így is lett. Elment
főiskolára, amíg én nem voltam itt, de kapcsolatban maradtunk,
és találkoztunk, amikor tudtunk.
– És összeházasodtatok, mikor hazajöttél?
Megint bólintottam, kortyoltam az újabb üveg sörből.
– Akkor, amikor meghalt az apám. Úgy öt éve.
Felkönyökölt a pultra, a tenyerébe támasztotta az állát.
– Meséld el, hogy kérted meg a kezét!
Elvigyorodtam az emlékre.
– Igazából ő kért meg engem.
Felemelte a fejét a kezéről, a száját eltátotta meglepetésében.
– Ne! Hogyhogy?
– Tényleg. Tudta, hogy jók vagyunk együtt, és én nem vagyok
oda a szertartásos jelenetekért. Alighanem a tyúkólban kértem
volna meg a kezét vagy ilyesmi.
 Margot a szemét forgatta.
– Te meg a tyúkólod. Hál’ istennek neki volt érzéke a
romantikához, veled ellentétben.
– Szerinted a tyúkól nem romantikus? – Az arcomra csaptam.
– Meg vagyok döbbenve.
– Nem, szerintem nem. – Megbökte a mellem. – Folytasd!
– Mit?
– Hogy hogy kérték meg a kezed. – Ezúttal a vállamra csapva
forgatta a szemét. – Úristen.
– Ja, oké. – Nem tudtam rendesen figyelni, mert folyton
hozzám ért. – Szóval a faházban volt. Ágyba hozta a reggelit a
szülinapomon, és ott volt egy cetli a tálcán, hogy: „Házasodjunk
össze!”
Megint a szívére szorította a kezét, az arcára kiült a sóvárgás.
– Jaj, de édes!
Éreztem, hogy az arcom megmelegszik, mert emlékeztem, mi
történt ezután. Azt mondtam, hogy persze, megígértem neki,
hogy örökké szeretni fogom és gondoskodok róla, ahogy ő rólam.
Aznap újra és újra szeretkeztünk, az ágyban, a padlón, a zuhany
alatt, a konyhaasztalon. Sosem éreztem magam még ennyire
biztonságban és ilyen magabiztosnak, mint amikor elvesztem a
testében. Annyira hiányzik ez. És annyira hiányzik, hogy
gondoskodjak valakiről.
– Igen, az volt.
– Ő volt az első szerelmed?
Haboztam, mielőtt feleltem volna. Furcsa volt, hogy erről
beszélgetek Margot-val, de a maga módján jó is. És amíg
Steph-ről beszélünk meg a házasságunkról, addig biztonságban
vagyok más, kevésbé tiszteletre méltó gondolatoktól.
– Igen – válaszoltam. – Ő volt. Tipikus tinédzser voltam,
egyáltalán nem izgatott semmiféle érzelmi kötelék. De mikor
beálltam a seregbe, akkor valahogy újraértékeltem, mi számít
igazán az életben. Már láttam, mit ad nekem Steph. És mikor
leszereltem... – Szünetet tartottam, nem akartam túl sokat
elárulni magamról, de tagadhatatlanul jólesett, hogy erről
beszéltem. Csak gondolj Steph-re! – Akkor nehezen szoktam
vissza, aztán elveszítettem az apámat, és még rosszabb lett.
Steph ott volt nekem. Támogatott, segített, hogy jobban legyek.
– Különleges ember lehetett – mondta halkan Margot.
– Az volt. Megmentette az életemet, ez nem kétséges. –
Megint ittam. – De én nem tudtam megmenteni az övét.
Margot arca elszomorodott, a borospohár alját bámulta.
Morogva letettem az üveget.
– A picsába... Bocsánat, Margot, nem akartam ezt rád
zúdítani.
– Nem-nem, semmi gond – érintette meg a karom. – Jó, hogy
elmondtad. Én kérek bocsánatot, ha olyat kérdeztem, ami
elszomorított.
– Ne kérj bocsánatot! Örülök, hogy megkérdezted. Tudod... –
Végighúztam a kezem az állam borostáján, arra gondolva, bár
lenyírtam volna. – Senki sem kérdez. Senki sem beszél róla
előttem.
– Talán attól tartanak, hogy túl fájdalmas lenne.
– Gondolom. De sokkal szívesebben beszélek róla, mint
magamról. – Margot-ra néztem, és rádöbbentem, hogy kizárólag
én vagyok a téma egész este. – Sőt, nem is akarok beszélni
egyáltalán, inkább hallgatni akarlak. Mesélj magadról!
Elmosolyodott.
– Mit akarsz tudni?
Elgondolkoztam.
– Mesélj a lóról, amit felneveltél!
A szeme felragyogott, és mesélt Jávorcukorról, az angol
telivérről, amit nyolcéves korától nevelt a főiskoláig. Mikor
elsírta magát, bocsánatot kért, és azt mondta, hogy hülyeség
elérzékenyülni egy ló miatt, amit több mint tíz éve nem is látott,
de én értem, milyen a kapcsolat ló és ember között, és ezt meg is
mondtam neki.
Megtudtam ezt-azt a családjáról is, hogy az apja indul a
szenátorválasztáson, és hogy ő vállalkozásba kezdett egy
barátnőjével.
– Mindig marketinggel akartál foglalkozni? – kérdeztem.
– Nem, nem igazán – mosolygott. – Igazából szociális
munkás akartam lenni, de Muffy azt mondta, hogy az kizárt.
– Muffy? – grimaszoltam.
– Anyám beceneve. A Ihurbereknél a család minden
elsőszülött lányát Margaretnek hívják, vagy valami hasonlónak,
a középső név meg az anya lánykori neve, és jaj annak, aki
megszegi ezt a hagyományt!
– Bizony. Lehet hagyományos: Margaret vagy Marjorie.
Franciás, mint Margot vagy Marguerite, sőt akár meg is
változtathatja az embert az írásmódot, mondjuk lehet
MARGRET, de ne merészeljen semmiképp sem olyan cukit és
amerikait választani, mint Maisie vagy Maggie vagy Greta,
legalábbis az anyakönyvbe semmiképp. Az unokatestvérem,
Mamie Marley-nak nevezte el a gyereket, és Thurber dédi úgy
halt meg, hogy nem állt szóba vele.
– Állj! – tettem fel a kezem. – A Mamie és a Muffy oké, de a
Marley nem?
Kuncogott, kipirult a két pohár bortól.
– A Mamie és a Muffy csak becenév, nem ez van a
papírjaikban. Mindenkinek van beceneve, különben jó nagy
felfordulás lenne. Ráadásul a gazdag, fehér amerikaiak szeretik a
beceneveket.
 A bárpultra támaszkodtam.
– És mi a te beceneved?
A szájára tapasztotta a kezét, kitört belőle a nevetés. Annyira
játékosan, csajosan nevetett, hogy végigfutott rajtam a forróság.
– Gyerünk, ki vele! – Én sem bírtam letörölni a vigyort a
képemről.
Az ölébe ejtette a kezét, és próbált komoly arcot vágni.
– Gogo.
– Gogo? – Erre már én is felnevettem, hátradőltem a széken.
– Ez komoly?
– Attól tartok. – Rám nézett, a szemében csupa jó érzéssel:
melegséggel, csodálattal és vonzalommal.
Elhalt a nevetésem, és azon kaptam magam, hogy pont így
nézek rá én is. Tetszett, hogy tud nevetni magán. Bárcsak
máshogy lennének a dolgok! Megköszörültem a torkom.
– Szóval Muffy azt mondta, hogy a szociális munka kizárt?
– Aha – felelte. – „Ne legyél nevetséges, Margot! A Thurber-
hölgyek a Vassarra mennek angol szakra.” – Vállat vont. – És így
is lett.
– És boldoggá tett ez a döntés?
– Mondjuk. Sosem gondoltam erre. Lediplomáztam,
hazajöttem, elkezdtem dolgozni apámnál... és ennyi.
– Szeretted a munkád?
– Igen – gondolkozott el. – A munkám nagy része
jótékonyság volt és támogatások szerzése, szerettem, hogy
segíthetek másoknak.
– És mit szóltak a szüleid, mikor elmentél, és saját
vállalkozásba kezdtél?
Elvigyorodott.
– Meghökkentette őket minden, amit tavaly tettem:
szakítottam a barátommal, jógázni kezdtem, otthagytam apám
irodáját, megalapítottuk a Shine PR-t...
– Jógázni? – húztam fel a szemöldököm.
– Nem, azt nem is – rázta meg a fejét.
– És a barátod?
– Nincs meg. És ez így is marad. – Megjött a vacsorája, egy
szalvétát terített az ölébe.
– Miért? Hadd találjam ki: Muffy nem hagyta jóvá?
Habozott, a villája megállt a tengeri halfilé felett.
– Hosszú történet. Mondjuk, hogy mindketten
továbbléptünk. Jobbat keresek.
– Milyet? Milyen férfi kell Margot Thurber Lewistonnak? –
ugrattam, de érdekelt is. – Bizonyos számjegyű összeget
tartalmazó bankszámla? Rolls Royce? Ház Hamptonsban?
– Nem – szögezte le. – Azért nem vagyok ennyire sekélyes
meg felvágós, még annak ellenére sem, amit talán gondolsz.
– Hanem? Akkor mi?
Egy falatot a szájába tett a villájával, rágott és gondolkozott.
– Nem tudom pontosan – mondta végül. – Még ki kell
találnom.
– Rendben – ismertem el.
– Tudom, hogy férjhez akarok menni, és gyerekeket akarok.
Igazából azt hittem, ez már meglesz mostanra, de... – A hangja
elhalt, a fejét csóválta. – De tévedtem.
– Az élet csupa meglepetés. – Igyekeztem nem nagyon
keserűnek tűnni.
Felpillantott rám.
– És te? Szerinted te megnősülsz majd újra?
– Nem – mondtam, és ezt komolyan is gondoltam. – Tudom,
mim volt. És ez nem történik meg kétszer az életben.
– Ez is rendben van.
Még beszélgettünk kicsit a farmról, a családomról meg az ő
családjáról, az utazásainkról. Ő nagyvárosokba szeretett
elmenni, én inkább kicsikbe, de egyetértettünk, hogy a
Mackinac-sziget gyönyörű, tökéletes nyaralóhely. Minél többet
beszéltünk, annál könnyebben ment. Margot tényleg másik
világban nőtt fel, de nem volt sznob. És olyan jól nézett ki. Még
ahogy evett meg ivott, az is kecses volt. Azon kaptam magam,
hogy lenyűgöznek az apróságok: az egyenes háta, a csuklója, a
lábfeje íve. Belülről jött a szépsége, a krémfehér bőr, a tökéletes
vonalú száj, a hatalmas, kék szempár csak bonusz volt. És ott
volt még az alakja is: végtelen hosszú lába, keskeny dereka, kicsi,
kerek, magasan ülő melle.
Milyen a melle? Nem is láttam tegnap este. Halványabb még
az arcánál is? És a mellbimbója? Világos rózsaszín vagy
vattacukor? Vagy sötét rózsaszín, mint a málna? Vagy még
sötétebb, mint a cseresznye? Ahogy a Mackinac-szigeteki vaj
karamelláról beszélt, a farkam emelkedni kezdett, és
elképzeltem, ahogy végignyalom a vaníliaillatú bőrt egészen fel a
cseresznyéig. Gyakorlatilag érzem a nyelvem alatt. Érzem az
ízét.
Bassza meg, miért nem tettem meg tegnap? Miért kellett a
befejezés felé rohannom, mint valami kibaszott tininek, aki fél,
hogy rajtakapják? Miért nem élveztem ki szép lassan? Az isten
szerelmére, alig értem hozzá bárhol. Az ölébe terített szalvétára
esett a pillantásom.
– Jack?
– Tessék? – Azonnal felnéztem, és láttam, hogy némileg
mulat rajtam.
– Kérsz még egy sört? – A pultos felé biccentett, aki ott állt, és
rám várt.
– Bocsánat. – Teljesen szétestem. Egyrészt jól éreztem
magam, és mikor csináltam utoljára ilyesmit úgy, hogy még
élveztem is? Másrészt minél tovább ültem itt Margot-val, annál
jobban vonzódtam hozzá. – Nem lenne szabad.
– Jaj, ne már. Én is iszom, ha te is. És aztán elindulunk
kétfelé, örökre megszabadulsz tőlem.
Megráztam a fejem.
– Nem szereted, ha nemet mondanak neked, ugye?
Ördögien vigyorgott, kék szeme felvillant.
Néha arra gondolok, hogy az a mosoly indított be.
 HUSZADIK FEJEZET

MARGOT

AZT GONDOLTAM, KÍNOS LESZ, hogy úgy tegyünk, mintha meg

sem történt volna. Azt gondoltam, nehéz lesz beszélgetni vele.
Azt gondoltam, biztonságos téma, ha a volt feleségéről
beszélünk, azt gondoltam, ha róla mesél, akkor nem felejtem el,
hogy nem szabad préda.
De jó volt. És könnyű.
És szuperfinoman, borzasztóan veszélyes.
Mikor beléptem a bárba, kicsit kényelmetlenül éreztem
magam, nem tudtam pontosan, hogyan tegyek úgy, mintha nem
történt volna meg, ami megtörtént. De hívott, hogy üljek le
mellé, viccelődött, és végül mosolygott. És nevetett... Istenem, a
nevetése olyan boldoggá tett! Bele akartam bújni, magamra
húzni, mindenhol érezni, fetrengeni benne, mint a disznó a
sárban.
Olyan piszok jól nézett ki! Alig bírtam levenni róla a szemem.
Tetszettek a kócos fürtjei, most vettem észre, hogy őszül kicsit.
Tetszett ajkának telt íve, és nem volt könnyű máshova nézni,
amikor a szájához emelte az üveget.
Tetszett, ahogy kék ingének feltűrt ujjából kilátszott barnára
sült, izmos karja. Ma este órát is viselt: egy nagy, sötétkék
számlappal és fehérrel öltött, barna bőrszíjjal.
A jegygyűrűje is ott volt rajta. És mikor szóba hozta Steph-et,
azt felhívásnak vettem, hogy kérdezzek róla, bár meglepett a
nyíltsága. Úgy éreztem, ő is meglepődött, milyen sokat elárult
magáról, de boldoggá tett, hogy meg mer bízni bennem.
De ahelyett, hogy ez elfedte volna az iránta érzett
vonzódásom, épp az ellenkezője történt. Miután hallottam a
románcukról, le voltam nyűgözve. Itt ült ez a nagy, lapátkezű,
acélkemény exkatona, az első szerelméről mesélt, hogy milyen
hálás érte, és hogy ez a lány megmentette. És mikor azt mondta,
hogy ő nem tudta megmenteni, akkor elárasztottak az érzések.
Talán, ha nem kérdezett volna a lovamról. Talán, ha nem
érdekelte volna a családom. Talán, ha nem mondta volna el,
hogy beállt a seregbe szeptember 11. után, és nem beszélt volna
ilyen szeretettel az unokaöccséről, vagy nevetett volna ilyen
vidáman a becenevemen. Talán akkor biztonságban lettem
volna.
De ehelyett azon kaptam magam, hogy akarom őt –
rettenetesen –, és sajnálom, hogy a körülmények ilyen rémes
ötletté tették.
Próbáltam nem flörtölni. Próbáltam nem hozzáérni.
Próbáltam „úgy tenni, mintha meg sem történt volna”, de mire
kifizette a számlát – ragaszkodott hozzá, hogy ő állja a vacsorát
–, mindketten félig részegek voltunk, és nem tudtuk felidézni a
szabályokat.
– Na szép, Magellán – mondta, és megfordított, mikor
elindultam a rossz irányba, a kijáratot keresve. – Egyikünk sem
vezethet ma már, úgyhogy gyalog elkísérlek a házadig. És onnan
hazasétálok.
– Nem kell hazakísérned!
Feltartotta az egyik kezét.
 – Kérlek. Ha nem segítek neked, alighanem Deckerville-ben
kötsz ki.
Kuncogtam.
– És a dzsip?
– Nem lesz itt semmi baja. A francba! – Megdördült az ég,
ahogy kiléptünk a járdára a sötétben, a levegő meleg volt, és
kissé fémes illatú, de még nem esett. – Jobb, ha sietünk.
Ki kellett lépnem, hogy ne maradjak le, és lihegtem, mire
egysaroknyit megtettünk.
– Lassabban! – ziháltam, aztán elnevettem magam. – Folyton
sietsz.
Felnyögött, és megragadta a kezem, ahogy átkeltünk az
úttesten, mint egy gyerekére vigyázó szülő.
– A tegnap éjjel nem festett megfelelő képet a szexuális
képességeimről.
– Hé, nem panaszkodtam – jegyeztem meg, és elbotlottam.
A könyökömnél fogva elkapott, és az érintése áramütésként
csapott meg. Rá is hasonló hatást tehetett, mert azonnal
elengedett, ahogy visszanyertem az egyensúlyom, és kicsit
távolabb lépett tőlem.
– Nos, rendben.
– És amúgy meg sem történt – haraptam az ajkamba, nehogy
elnevessem magam.
– Nem történt semmi.
– Semmi, de semmi nem volt ott.
– Így van. Ez itt a doboztrükk!
– Kiáltott a Macska.
– Két Izé van benne, mindjárt meglátjátok!
Villámlott, megragadta a karom, és kocogva elindult, magával
rántva engem is. De Jack nevetett. És én is úgy kacagtam, hogy
alig kaptam levegőt – azt, hogy együtt idéztük Dr. Seusst,
valamiért állati viccesnek éreztem. Vajon felolvasta ezt az
unokaöccsének?
– Istenem, ki kell mennem a mosdóba – nyögtem, és
próbáltam rohanni tovább szandálban, összeszorított lábbal. –
Ki mondta, hogy igyam meg a negyedik pohár bort is? Talán te?
– mutattam rá vádlón.
– Te csak ne hibáztass engem, kedves „én is iszom, ha te is”.
Ha bepisilsz, az nem az én hibám lesz. És jelenleg nem tudok
felajánlani semmilyen vécét.
– Jaj, de kínos – nyögtem.
– Tudom, hogy nézel ki. – Balra nézett, jobbra nézett, és
átvezetett a túloldalra.
– Ugye?
– Igen. Most tényleg, elég csak rád nézni. Nem vonzó, nem is
túl okos, műveletlen, reménytelen a mezőgazdasági munkában,
és igazi Húgyos Panka, aki nem tudja uralni a hólyagját.
– Juj! – grimaszoltam.
– És még lassú is – rángatott magával.
– Huh, nem szól a javamra túl sok minden, mi? – Pár csepp
eső hullott ránk, ahogy elrángatott a kerten át a házig, amit
béreltem.
– Nem is tudom. – Az ajtóban álltunk, egymást néztük, az eső
erősödött. – De, talán szólhat valami a javadra.
– Mint például? – Pulzált köztünk az elektromosság. Olyan
közel volt, hogy éreztem a tábortűzillatot, a lélegzetét az
ajkamon. Csókolj meg, Jack!
A hajamba túrt, a tenyerébe fogta a fejem.
– Gyönyörű a szemed.
– Köszönöm.
– És a szád is. – Egy villám megvilágította az arcát, majd nem
sokkal utána megdördült felettünk az ég.
 – Köszönöm. – Remegett a hangom,
– Ha máshogy lenne... – Lehunyta a szemét, ahogy az esőtől
dalra fakadt a fém eresz. – Ha én más lennék...
– Nem akarom, hogy más legyél – álltam lábujjhegyre.
Felszegtem az állam, a szemem lecsukódott, vártam, hogy az
ajkamon érezzem az ajkát.
De ehelyett a homlokomat csókolta meg.
– Viszlát, Margot!
És egy másodperccel később elfutott tőlem, el a sötét, esős
éjszakába.
Döbbenten álltam ott, remegő gyomorral és kézzel, csöpögött
az eső a hajamról és a ruhámról. Elment. Ennyi volt.
Csalódottan kinyitottam az ajtót, és bezártam belülről.
Gombócot éreztem a torkomban, próbáltam lenyelni. Mit
vártál? Ő az, aki, és te is az vagy, aki vagy, ti ketten nem
vagytok egy pár.
Vécére mentem, kezet mostam, válaszoltam a fejemben
beszélő hangnak. Persze, nem vagyunk egy pár. Tudom. De
olyan szép este volt, és azt gondoltam, talán...
Nem. Semmi talán.
Felsóhajtottam, leoltottam a lámpát a nappaliban, és
odaálltam a tóra néző ablak elé. Az eső hangosan verte a faház
tetejét, megint megremegtem, ahogy a villám a sötétségbe
hasított. A lámpa villant egyet, és arra gondoltam, mit tennék, ha
elmenne az áram.
Összerezzentem a három éles koppanásra. Egy pillanatig
haboztam, aztán a hang felé iramodtam. Ő az?
Felrántottam az ajtót, Jack állt ott, csöpögött róla a víz,
lihegett, teste megfeszült a visszafojtott vágytól.
Egy másodperccel később egymásnak csapódtunk.
Ajkunk összecsattant, közben a keze megint megindult a
hajam felé, eldöntötte a fejemet, miközben nyelvét az ajkam
közé nyomta. Én nedves mellén futtattam végig a kezem, és
megragadtam hátul a nyakát. Visszajött! Visszajött!
Beljebb terelt, de közben nem vette le ajkát az enyémről,
sarkával berúgta az ajtót. Őrjöngve téptük le magunkról a
nedves ruhát, olyan gyorsan mozgott a kezünk, mint a zuhanó
esőcseppek. Az ujjaim az inggombjaival matattak, mire végre
sikerült, és letoltam a vállán. Fél másodperc szünetet tartott a
csókban, és a fejemen át lerántotta a blúzom. Lecipzároztam a
farmerét, és lecsúsztattam elöl a kezem, mindketten
felnyögtünk, mikor megmarkoltam a farkát. Forró volt, és
kemény, tovább vastagodott a szorításomban. Kigombolta a
sortom, és lejjebb nyúlt hátul, a bugyim alá, megszorította a
fenekem.
Istenem, megint ez az érzés: a kétségbeesett vágy, hogy
kapaszkodjak belé, hogy karmoljak, nyaljak és harapjak,
karmoljak és rángassak. Megsemmisítő erővel vágytam rá, hogy
belülről felemésszen, mintha rabul ejtett volna, és én
menekülnék.
A lelkem mélyén majd meghaltam, hogy megtudjam, miért
gondolta meg magát, de kizárt volt, hogy leálljak és
megkérdezzem. És nem volt semmi jele, hogy ne lett volna biztos
benne, hogy ezt akarja – nem éreztem ilyesmit nyelvének
simogatásában, kezének erejében, farka lüktetésében az ujjaim
között. A vágya erejétől az enyém is a magasba csapott, mert
tudtam, pontosan tudtam, milyen nehezére eshetett ma éjjel
visszajönni ide, bevallani, hogy nem sikerült eloltani a szikrát
kettőnk között, és megadni az esélyt, hátha begyullad.
A sivító szél az ablakot tépte, ahogy leráztuk magunkról a
cipőt, a farmert, illetve a sortot meg gatyát vagy bugyit, és
lerogytunk a szőnyegre. Felém gurult, kinyúltam a hátamon,
csípőjét a két combom közé támasztotta. Először hagytuk abba a
csókolózást, egymásra néztünk. Villám csapott le egy pillanatra,
olyan hangos dörgés követte, hogy beleremegett a padló. Aztán
elment az áram, ott maradtunk szinte teljes sötétségben.
Jack élesen nézte a szoba sarkát, ahol a lámpa állt, a teste
megfeszült. Megjelent előttem a kép, ahogy a földre vetette
magát, mikor eltört alattam a faág.
– Hé! – fogtam a tenyerembe az arcát, és megkerestem a
tekintetét. – Minden rendben. – Megcsókoltam az ajkát, az
arcát, megint az ajkát. – Minden rendben. Maradj velem!
Az ajkát az enyémre szorította, egyik kezével mögém nyúlt,
homorítottam, hogy kikapcsolhassa a melltartómat. Amint
leszedte és félredobta, a mellemre ereszkedett, csókolta,
nyalogatta, szívta, gyúrta. A hajába túrtam, ökölbe szorult
kezemmel rángattam, ő a fogai közé vette az egyik mellbimbóm,
és a nyelvével izgatta.
A lábam között tombolt a vágy, és felnyögtem az élvezettől,
mikor belém csúsztatta egy, majd két ujját. Ahogy a szája lejjebb
csúszott, végig a bordáimon, a hasamon, a kezéhez dörzsöltem a
csípőm, elolvadva az érintésétől. Hüvelykujjával gyengéden a
csiklómat simogatta, lassan, ütemesen köröket rajzol, a bőröm
életre kelt, hasizmaim megfeszültek.
Még lejjebb csúszott, fejét a két combom közé nyomta.
Lehunytam a szemem, elállt a lélegzetem. Évek óta nem csinálta
ezt velem senki.
Vagy egy örökkévalósággal később egyetlen, lassú simítással
végighúzta a nyelvét alulról felfelé, ujjait mélyebbre nyomta.
Hangosabban nyögtem, mint szerettem volna, és beharaptam az
alsó ajkam. De mikor újra ezt csinálta, és kissé elidőzött felül,
hogy a csiklómat izgassa a nyelve hegyével, még vadabbul
felkiáltottam. A könyökömre támaszkodtam, és lenéztem a fehér
combjaim közé fúrt sötét fejére. Ez tényleg megtörténik?
– Meg kellett kóstolnom téged – mondta halkan és rekedten,
alig hallottam a vihartól. – Már félúton voltam hazafelé, bőrig
áztam, és elszántam magam, hogy nem gondolok rád többé, de
csak az járt a fejemben, hogy megkóstollak.
– Annyira örülök, hogy visszajöttél – suttogtam. – Nem
akartam, hogy elmenj.
– Pont olyan édes vagy, mint ahogy kinézel – folytatta, aztán
elhallgatott, lassú, ereszkedő spirált rajzolt a nyelvével. – Mint a
júniusi eper. – Kemény, gyors csapásokkal támadt a csiklómra.
– A júliusi cseresznye. – Beszívta a szájába. – Az augusztusi
őszibarack.
– Jesszus, ha te mondod, még egy gyümölcs is szexi.
– Miattad. – Elfordította a fejét, nyelve most másik szögből
fordult rám. – Miattad van minden.
Azt akartam mondani neki, hogy nem, hiszen nem lehetett,
meg akartam érinteni a testét, nyalogatni és szopogatni akartam,
meg akartam kóstolni, az őrületbe akartam kergetni, ahogy ő
tette velem – de meg sem tudtam szólalni, meg sem tudtam
moccanni, levegőt sem tudtam venni. Egyre feljebb és feljebb
ragadott, míg végül lezuhantam a szakadék széléről a gyönyörbe,
és elszálltam, miközben csiklóm ott lüktetett a nyelvén.
Kétségbeesetten vágytam rá, hogy magamon érezzem a
súlyát, megmarkoltam a vállát, és megpróbáltam felhúzni. Nem
sietett, elidőzött a combjaim között, mintha ez lenne a kedvenc
édessége, és nem akarná, hogy elvegyék a tányérját, még akkor
sem, ha már üres.
– Gyere feljebb! – kértem. – Légy szíves!
Vonakodva feljebb mászott a testemen, ajka forró volt, és
nedves, csíkot csókolt a hasamra, felkúszott a melleim között,
végig a torkomon, míg végül a vállam fölött a könyökére
támaszkodott. Kettőnk közé nyúltam, és a lábam közé
irányítottam a farka hegyét, a csiklómhoz dörzsöltem, és
magamba csúsztattam. Az egész testem vibrált a vágytól.
Felemelte a csípőjét, kihúzva magát belőlem.
– Nem terveztem ezt. Nincs nálam...
– Semmi gond.
– Biztos?
Bólintottam.
– Kérlek! Megint érezni akarlak.
– Hol akarsz érezni? – Belém csusszant, lassan, tökéletesen
uralkodva magán.
Gonoszul mosolyogtam, és a fenekére tettem a kezem, hogy
beljebb húzzam.
– Olyan mélyen, hogy fájjon – suttogtam a fülébe. – Azt
akarom, hogy tépj szét. Sebezz fel! Hagyd ott az éjszaka nyomát
a testemen.
– Ne mondj ilyet nekem!
Elállt a lélegzetem, ahogy mélyebbre nyomult, az éles
lüktetéstől összerezzentem.
– Istenem, imádom, ahogy mozogsz. Mint aki annyira akar
engem, hogy nem bír magával.
– Nem is bírok magammal. Nem számít, mennyire
próbálom... és kurvára próbáltam. – Kicsit gyorsabban
mozogtam, csípőmmel alatta köröztem. – De nem bírtalak
kiverni a fejemből.
Nem tudtam beszélni, mert a szája ott volt az enyémen, és
hagytam, hadd ragadjon magával megint a vágy, körmöm a
hátába vájt, beszívtam az alsó ajkát, a haját rángattam,
vonaglottam, lihegtem, levegő után kapkodtam. Mint valami
áramlat, úgy lepte el az idegvégződéseimet a kéj. Megint
elmentem, a nevét kiabáltam, a testem lüktetett a farka körül, a
fenekét markoltam. Vadnak, betöretlennek, felszabadultnak
érzem magam – mondhattam, tehettem, érezhettem bármit és
mindent.
Ahogy a hullámok elcsitultak, Jack hátrébb húzódott, és
megfordított.
– Állj négykézláb! – kérte.
A szívem még mindig vadul dübörgött, négykézlábra álltam,
és összerezzentem, mikor a hajamba markolt. Hátrahúzta a
fejem, és belém nyomult – igen! Megmarkolt oldalt, erősen
tartott, közben keményen dugott, hallottam, ahogy csípője a
fenekemnek csapódik – igen. Gyorsan elment, a teste
megmerevedett, a torkából nyögés tört fel, a farka újra meg újra
bennem lüktetett – igen és igen.
Elengedett, előreesett, a mellém támasztott kezére érkezve. A
homloka a tarkómon nyugodott, meleg leheletét éreztem a
nyakamon, és az eső meg csak esett, verte a faház tetejét.
Egyikünk sem szólalt meg.
Egy pillanattal később átkarolta a hasamat, és magához ölelt.
Gombócot éreztem a torkomban. Mondani akartam
mindenfélét. El akartam mondani, hogy ő a legjobb, aki valaha
volt nekem. Meg akartam kérdezni, jól van-e. Tudni akartam,
érez-e egy kis megkönnyebbülést. Azt akartam, hogy tudja, én is
arra vágyom, bárcsak máshogy lennének a dolgok. Hogy tudja,
sosem fogom ezt megbánni, sosem fogom őt elfelejteni, örökké
arra fogok gondolni, hogy mi lett volna, ha...
Kinyitottam a szám, de ő szólalt meg előbb.
– Ne menj haza holnap, Margot! – mondta, és magához
szorított. – Kérlek. Ne menj el!
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

JACK

A TESTE MEGMEREVEDETT AZ ENYÉM ALATT. LEVEGŐT SEM VETT.

Nyelt egyet.
– Azt akarod, hogy maradjak? Biztos?
– Igen. – Kihátráltam belőle, és gyengéden a hátára
fordítottam. Úgy nézett rám, hogy attól összeszorult a mellem. –
Ha te is akarod.
– Jack... – A keze az arcomra rebbent, hüvelykujjával
simogatta. – Persze hogy akarom.
Mosolyogtam, úgy éreztem magam, mint akinek leemelték a
súlyt a melléről.
– Akkor jó.
– De tudom, hogy a helyzet bonyolult.
– Igen, az. – Nem fogok hazudni neki. – És nem ígérhetek
semmit.
– Nincs szükségem ígéretekre – felelte gyorsan. – Nincsenek
feltételeim, nem kell felcímkéznem, nem kell tudnom, hogy fog
végződni. Csak jól érzem magam veled.
Megcsókoltam a tenyerét.
– Köszönöm.
Mosolygott, a keze a vállamra tévedt.
 – Tudod, ez azért vicces. Életemben először engedélyezem
magamnak, hogy azt tegyem, ami akarok, és nem aggódok,
hogyan illik bele az életemről szőtt nagy tervekbe. És először
nem érdekel, hogy szokták ezt csinálni a Thurber-hölgyek.
Ezen elvigyorodtam.
– Tartok tőle, hogy Muffy nem hagyná jóvá.
Kuncogott, a fejét csóválta.
– Valószínű. De tudod, mit? Nem érdekel. – Az arca
felragyogott a sötétben. – Nem érdekel. Csak itt akarok maradni
veled egy ideig, és jól érezni magam.
– Én is ezt akarom. – Bár nekem ez az itt, ez nem egy hely
volt. Hanem lelkiállapot, hogy élvezhettem a Margot-val töltött
időt anélkül, hogy úgy érezném, bárkinek is bocsánatkéréssel
tartozom. Anélkül, hogy árulásnak érezném. Bűntudat nélkül. Ez
volt az a hely, ahova eljutottam, miközben hazafelé rohantam, és
rájöttem, hogy eltölthetek egyedül egy újabb álmatlan éjszakát,
végigkínlódhatom Margot-ra gondolva, vagy engedélyezhetek
magamnak egy kis szünetet, és letehetem a magányt.
És talán Margot-nál is ez volt a helyzet: szünetet tartott az
elvárásokban, a viselkedését irányító szabályokban, esélyt, hogy
kiélvezze a kevésbé... udvarias oldalát. Hogy bepiszkítsa a kezét.
Ebben nagyon is segíthetek neki.
De ennyi lehet csak: egy kis haladék, átmeneti
megkönnyebbülés. Ki volt zárva bármi több.

– Mikor lesz vajon újra áram? – jött ki Margot a

fürdőszobából, kezében a gyertyával, amit meggyújtottunk. Még
mindig meztelen volt, amit imádtam. – Szerinted itt van valami
gond?
– Fogalmam sincs. – Nem voltam elragadtatva a kilátástól,
hogy teljes sötétségben töltsem az éjszakát. Van otthon
gyertyám? Próbáltam ezt felidézni, miközben az ingem
gomboltam.
– Esik még? – Hallgatóztunk, és persze, továbbra is zuhogott.
– Aha. – A homlokomat ráncoltam. Körbenéztem, hova
tehettem a nyilván csuromvizes zoknim. Basszus, de utálom a
nedves zoknit.
– Nem maradsz éjszakára?
Margot-ra néztem, haboztam. A szex még csak-csak, de hogy
egy másik nővel töltsem az éjszakát, ez túlzásnak tűnt. Hogy
mellette feküdjek. Nézzem, ahogy alszik. Együtt ébredjünk. De
akarom. Csak most az egyszer, oké?
– Ha nem, nem, ahogy gondolod. – Margot felém lépett, a
gyertya alulról megvilágította az arcát. – De a meghívás áll.
Idegesít az ötlet, hogy szuroksötétben menj haza.
Összenéztünk. Vajon az autópályára gondol? Akkor éjjel is
esett az eső. Egyetlen őrült pillanatig arra gondoltam, miért ne
kísérteném meg a sorsot. Megkapom majd ezért, amit
megérdemlek?
– Te nem engedted nekem, hogy egyedül gyalogoljak haza a
sötétben, emlékszel?
Meghatott az arcára kiülő aggodalom.
– Igen, emlékszem.
– Akkor maradj! – Letette a gyertyát egy asztalkára, és a
derekam köré fonta a karját. – A kedvemért. Tudom, hogy erős,
nagy katona vagy, és nem félsz a sötétben, de én félnék itt
egyedül.
Elmosolyodtam, és átkaroltam. Fogalmad sincs. A mellemre
hajtotta az arcát, én megpusziltam a feje búbját. Még a hajának
is édes illata volt. Egy egész éjszaka az illatában. A lélegzését
hallgatva. A tudatban, hogy nem vagyok egyedül.
 – Rendben, maradok.
– Jó. – Boldogan befészkelte magát a karomba. – Istenem,
imádom, ha az történik, amit akarok.
A fenekébe csíptem.
– Elkényeztetett kölyök vagy. Most beugrattál?
– Talán.
– Jesszus, el tudnál adni vizet egy fuldoklónak. Politikusnak
kellene menned.
– Kösz, de nem. De elég jól ment a támogatások szerzése,
legalábbis rá tudtam venni a gazdagokat, hogy írjanak egy
csekket valami nemes ügy érdekében.
– Erről nem voltak kétségeim. – Ásított, én szorosabban
magamhoz öleltem. – Fáradt vagy?
– Igen. Kifárasztottál. Vagy talán a bor.
– Mondjuk, hogy én voltam.
Felnézett rám, mosolygott.
– Persze hogy te.
Elment fogat mosni, magával vitte a gyertyát, de nyitva hagyta
az ajtót, úgyhogy betaláltam a hálóba. Mire kijött, már
levetkőzve a takaró alatt feküdtem.
Letette a gyertyát az éjjeliszekrényre, becsusszant mellém, és
elfújta. Egy pillanatig csak hevertünk ott, az eső kicsit
alábbhagyott, a gyertya füstjének illata terjengett a szobában.
Mindketten a hátunkon feküdtünk, nem ért össze a testünk.
– Furcsa? – kérdezte.
Odanéztem rá.
– Mi furcsa?
– Hogy valaki mással vagy egy ágyban.
Megint a plafont néztem, összefonva a kezem a tarkómon.
– Igen. Az.
Oldalra fordult, felém, a kezét az arca alá csúsztatta.
 – Örülök, hogy nem hazudtál, és nem mondtad, hogy nem az.
Megint Margot-ra figyeltem csak.
– Sosem fogok hazudni neked. Ezt megígérem.
– Oké – felelte halkan. – Fogmosás közben arra gondoltam,
nem kellett volna erőszakoskodnom, hogy maradj. Nem
gondoltam rá, hogy ez neked furcsa lehet így. Rosszul érzem
magam emiatt.
– Hé, gyere ide! – Kinyúltam érte, és ő közelebb jött,
odabújva az oldalamhoz. A bőre meleg volt, puha és vaníliaillatú.
A farkam megrezdült a takaró alatt. – Azért maradtam, mert itt
akarok lenni veled ma éjjel. Igen, most először töltöm mással az
éjszakát Steph óta, és igen, ez kissé szokatlan, de nem kínos.
– Rendben – nyomott egy puszit a mellemre, és végigsimított
rajtam. – Ha már ilyen őszintén beszélünk, be kell vallanom,
hogy állatira tetszik a melled.
– Tényleg? – mosolyogtam.
– Igen. – Az ajkát a bőrömhöz dörzsölte, végighúzta a kezét a
bordáimon. – Az első pillanattól, hogy megláttalak.
Elgondolkoztam.
– A konyhában?
– Bizony. Olyan mogorva voltál, és gonosz, de közben
csodálatos volt az alakod. Úgy éreztem, ketté tudnál törni, és úgy
festettél, mint aki készen is áll erre. – Ujjhegyével a
mellbimbómat simította végig, mire a farkam úgy felpattant,
hogy megrezdült a takaró.
– Igen, így volt, azt hiszem. – Basszus, most meg a másik
mellbimbóm körül körözött a nyelvével, gyengéden
meg-megpöcögtetve. Forróság száguldott végig a testemen,
végigbizsergetve a bőrömet.
– Talán még mindig ezt akarod. – Az ujjai közé csípte a
mellbimbóm, és élesen beszívta a levegőt. Olyan kicseszett jó
érzés volt, olyan, amit sosem kértem volna, de imádtam. A keze
lassan elindult lefelé a hasamon. – Sosem láttam még ilyen
testet. Olyan feszes és izmos. Minden domb és völgy. – A hasam
fölött hullámzott a keze, az izmaim összeugrottak. – Elképesztő,
milyen erős vagy. Mindig arra gondolok, miket csinálhatnál
velem. – Folytasd, gondoltam, és kurvára beszélj még!
A kezét a farkamra kulcsolta, most már teljesen
megkeményedve lüktetett.
– És ez – mondta halkan, selymesen. – Mikor megláttalak a
mólón, csuromvizesen, meztelenül, azonnal idetévedt a
tekintetem. – Fel-le húzkodta a kezét, és feljebb emelte a fejét,
hogy a fülembe suttoghasson. – Olyan gondolataim támadtak,
mint még soha.
– Mint például?
– Látni akartam, ahogy megkeményedik. Meg akartalak
fogni. Meg akartalak ízlelni.
– Bassza meg – nyögtem rekedten, egyik kezem a mellét
kereste, a másik elindult lefelé a hátán.
– Annyira rossz voltam – suttogta. – Azt akartam, hogy nyúlj
magadhoz, és azt is, hogy kapj rajta a leskelődésen. Azt akartam,
hogy büntess meg.
– Igen? És hogyan? – Összecsíptem a mellét, épp elég erősen,
hogy elakadjon a lélegzete, és becsúsztattam a középső ujjamat a
feneke vágásába.
Megmerevedett.
– Igazából nem tudom. Eddig már nem jutottam el.
– Semmi gond. Álmodban sem tudsz elképzelni közel sem
olyat, amit tennék.
– Mondd el! – könyörgött. – Hallani akarom.
– Nem. Legyen meglepetés.
Lassú, ravasz mosoly terült el az arcán.
 – Rendben, helyes.
Gyorsan mozogtam, a hátára fordítottam az ágyon, a
csuklójánál fogva a matrachoz szegeztem, a csípőmmel
odaszorítva.
– Nem mindig játszom szépen – mondtam, mire eltűnt a
vigyor a képéről.
De a szeme felcsillant.

Mikor végre kielégültünk – nem volt könnyű, Margot

szexuális étvágya majdnem felért az enyémmel –, rázuhantunk
az összegyűrt ágyneműre, feje a mellemen, egyik karja és lába
átvetve rajtam. Átkaroltam a vállát, és nyomtam egy puszit a
fejére.
– Ez így oké? – kérdezte. – Nem tudom, mennyire vagy
összebújós.
– Igen, oké.
– Jó éjt! – motyogta álmosan.
– Jó éjt!
Perceken belül elaludt, mélyen, ütemesen lélegzett. Egy
darabig ébren feküdtem, az esőt hallgattam, lenyűgözve
Margot-tól, ettől az éjszakától és magamtól. Nem volt könnyű
döntés, hogy visszajöjjek ide. Nem volt könnyű megkérni, hogy
ne menjen el holnap. Nem volt könnyű ágyba menni egy másik
nővel, nem azzal, akit feleségül vettem.
De minden más... minden más olyan könnyű volt. Beszélgetni
vele. Megérinteni. Meghallgatni. Benne lenni. Miért volt ez így?
Hogy érezhettem magam ilyen fesztelenül valakivel, akit csak
pár napja ismertem, és ennyire különbözik tőlem? Nem is tűnt
valóságosnak.
Akkor legyen álom. Ne elemezgesd, ne boncold! Ne keress
értelmet abban, amiben nincs!
Lehunytam a szemem, elégedetten az átmeneti álomvilággal,
ahol nem ítélnek el – ahol egyikünket sem ítélik el – azért, amit
akar.
Évek óta először elaludtam a sötétben.
És reggelig aludtam.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

MARGOT

A MATRAC MOZGOTT ALATTAM, vonakodva kinyitottam a

szemem. Pislogtam. A sápadt reggeli fényben megláttam Jacket,
ott ült az ágyon felöltözve. A haja égnek állt.
– Szia! – mosolyodtam el.
– Szia! Mennem kell.
– A jószágok már hiányolnak?
Összeborzolta a hajam.
– Igen. És még el kell hoznom a kocsit is.
– Tényleg. Hány óra van?
– Csak hat múlt.
Az éjszakai beszélgetés emléke átszűrődött a hajnali
tompaságomon.
– Szólnom kell nekik, hogy nem megyek el ma.
– Reméltem, hogy még mindig maradni akarsz. Mennyi időd
van még?
Egy pillanatra elgondolkoztam.
– Milyen nap van ma?
– Szerda. Huszadika.
– Huszonnyolcadikáig itt maradok. Még nyolc napot. –
Amikor azzal kellett szembenéznem, hogy nyolc napon át távol
kell tartanom magam tőle, végtelen hosszú időnek tűnt. Most
meg rövidnek.
– Jó. – Előrehajolt, arcon csókolt. – Ne kelj fel! Kimegyek
egyedül, és később megkereslek, rendben?
– Rendben.
Mikor hallottam, hogy csukódik az ajtó, megpróbáltam
visszaaludni, de nem ment. Lehet, hogy ennyire megváltozott
minden huszonnégy óra alatt? Ha Jack nem lett volna még itt,
amikor felébredtem, talán azt hittem volna, hogy csak álmodtam
az egészet.
A hátamra fordultam, kinyújtottam kezem-lábam, a lábfejem
feszítettem és lazítottam. Váratlan helyeken fájt: a hátam, a
karom és a nyakam. És ott is fájt, ahol vártam. Édes istenkém, ez
a pasas naphosszat kefélne. És a nyelve, istenem, nagyon ügyes a
nyelvével. És négy orgazmusom volt éjjel – négy! Ez több mint a
Tripp-pel való kapcsolatom utolsó fél évében összesen!
El kell mondanom valakinek. Muszáj.
A telefonom még mindig ott volt tegnap este óta a táskámban,
úgyhogy nyilván lemerült. Már van áram? Kiugrottam az ágyból,
meztelenül kirontottam a nappaliba, megragadtam a telefont
meg a töltőt, és bedugtam az ágy melletti konnektorba. Eltartott
egy percig, de végül magához tért, és tölteni kezdett. Ahogy
lehetett, benyomtam Jaime nevét a híváslistámból.
– Halló? – Ideges volt a hangja.
– Én vagyok.
– Jól vagy?
– Aha, jól. Miért?
– Mert még hét sincs.
– Jaj! Bocsánat. Nem gondoltam rá.
– Miért vagy ébren? Nem valami szünidőfélén vagy?
– De. És azért vagyok ébren, mert nem tudok aludni. És azért
nem tudok aludni, mert történt valami az éjjel.
– Mi történt?
– Négy orgazmusom volt! – törtem ki. – Egy-két-há-négy!
Jaime-nek elállt a lélegzete.
– Pillanat, átmegyek a másik szobába.
– De én is hallani akarom a négy orgazmust! – hallottam
Quinnt.
– Nem neked szól, úgyhogy hess! – Kis csend, aztán fojtott
lélegzetvétel, és újra megszólalt. – Oké. Hajrá, mondj el
mindent!
– Elmondom, de előbb... – Az öklömet harapdáltam. – Előbb
ígérd meg, hogy nem leszel dühös!
Felsóhajtott.
– Majd úgy teszek, mintha az orgazmikus éjszaka nem egy
ügyféllel esett volna meg. Így jó?
– Remek ötlet. – Elmeséltem neki, mi történt, mióta utoljára
beszéltünk, mindent, a tragikus megbeszélést – erre nyögött –, a
fának támasztott szexet – erre hápogott –, és az orgazmikus
éjszakát a négyes fogattal – erre felsóhajtott.
– Ez csodás, Gogo. Annyira örülök. És meg is vagyok
döbbenve.
– Hidd el, én is. – És nem is mesélhettem el neki a
legdöbbenetesebb részleteket: a horzsolásokat a testemen, a
harapásnyomokat Jack bőrén, a kaparásokat a hátán. Ahogy
könyörögtem, hogy legyen durvább. Ahogy felhasználta a
méretét és az erejét, hogy leigázzon. Hogy úgy éreztem, fel kell
fedeznem egy másik oldalam. Hogy neki el kellett veszítenie az
önuralmát, anélkül, hogy félnie kelljen. Ehhez bizalom kellett –
és valahogy a rövid idő alatt, mióta ismertük egymást, ezt
sikerült megteremtenünk.
Talán ez volt a legnagyobb meglepetés.
 – És akkor most mi lesz? – kérdezte Jaime. – Találkoztok
még?
– Istenem, remélem, hogy igen. Amikor elment, valami
olyasmit mondott, hogy később megkeres.
– Miért ment el ilyen korán? – nevetett. – Ő is olyan lelécelős,
mint én voltam, mi?
– Ha-ha. Nem, meg kell etetnie a jószágokat, azt hiszem.
– Folyton elfelejtettem, hogy farmer. Egy farmerrel kavarsz.
– Tudom, és olyan szexi... – mondtam komolyan. – Úgy
értem, nem tudom, vannak-e még ilyenek, mint ő, de a nőknek
komolyan szét kellene nézniük a termelői piacon, mert hátha.
– Hm. Talán mondjuk meg Claire-nek!
– Igen! Szólj neki! Mi van vele?
– Házat keres. Ma valamikor elvben megyek vele, megnézünk
egyet.
– És randizott azóta a jégkorongossal?
– Nem tudok róla. De majd holnap képbe kerülök.
– Ja, tényleg, a csajos este. – Kicsit elszomorodtam, hogy
kihagyom a szokásos alkalmat. – Sajnálom, hogy nem tudok
menni.
Jaime-ből kitört a nevetés.
– Kurvára csend legyen, dehogy sajnálod. És én sem
sajnálnám.
Vigyorogtam.
– Oké, akkor nem.
– Csak számolj be az összes szaftos részletről, ha visszajössz!
Így megbocsátunk.
– Becsszó.
Felsóhajtott.
– Mennem kell zuhanyozni. Majd mondd el, hogy állunk ezzel
a munkával! Továbbra is úgy csinálok, mintha nem feküdnél le
az ügyféllel.
Kicsit belém hasított a bűntudat.
– Ne dolgozzak valamin, amíg itt vagyok? Segíthetek
valamiben?
– Ne aggódj, kézben tartom a dolgokat. Vegyél ki pár napot!
– Csodás vagy. – Hangosan a telefonba cuppantottam. – Szia!
– Szia!
Letettem, és csak ültem ott egy pillanatig még, próbáltam
eldönteni, vajon elég fáradt vagyok-e ahhoz, hogy visszaaludjak.
De fel voltam húzva – úgy éreztem, mintha megittam volna hat
kávét, és megettem volna egy tál cukrozott gabonapelyhet, némi
kokainnal megszórva. Honnan jön ez az energia? Nem alhattam
hat óránál többet, pedig általában nyolcat szoktam. Vajon Jack
fáradt, vagy ő is ugyanezt a löketet érzi, mint én? Jól aludt?
Emlékszem, ahogy mondta, hogy általában nem alszik jól. Vajon
velem jobban vagy rosszabbul ment neki? Elég boldognak tűnt
reggel, vagy nem?
Végül arra jutottam, hogy így felhúzva hiába heverek Jackre
gondolva. Felkeltem, felvettem egy farmert és egy pólót, és arra
jutottam, hogy átmegyek a farmra, és segítek neki, azaz
legalábbis felajánlom.
Nevetnem kellett, ahogy felvettem a csizmát, amin még
mindig ott száradt a tegnap esti sár. Ha bárki azt mondta volna
nekem egy évvel – vagy akár csak egy hónappal – ezelőtt, hogy
egy családi gazdaságba besegítéssel töltöm majd a szabadságom,
azt mondtam volna, hogy megőrült.
De most minden más lett.
Azaz... majdnem minden.
A gyöngysort azért persze felvettem.
 Mivel kint világos volt, és nem túl meleg, úgy döntöttem,
átsétálok a farmra. Az eső már elállt, de felhős volt az ég, a levegő
párás. Ahogy felfelé tartottam a lejtős, faházakkal szegélyezett
utcán, felhívtam Annt, és meglepődtem, hogy felvette a telefont,
hiszen még olyan korán volt.
– Ó, szia Ann! Csak egy üzenetet akartam hagyni neked, hogy
úgy döntöttem, nem megyek el előbb.
– Ó, remek! – felelte. – Nagyon örülök. Túlélted a tegnapi kis
áramszünetet?
– Persze. Gyertyát gyújtottam, és nagyon élvezetes estém volt.
– Elmeséljem, hogy orgazmikus?
– Na örülök. Érezd jól magad, és szólj, ha kell valami.
– Szólok. Köszönöm.
Átmentem az autópálya túloldalára a Valentini-házhoz,
megláttam Georgiát a nappaliban, kezében egy bögre kávéval.
– Jó reggelt! – kiáltotta, és odaintett nekem a verandáról.
– Jó reggelt! – intettem vissza, és elindultam felé a kavicsos
úton.
– Láttam, hogy jössz át az úton. Hogyhogy ilyen korán? –
mosolygott rám a bögre pereme mögül.
A pokolba, erre mit mondjak? Éreztem, hogy elpirulok,
mielőtt összerakhattam volna a választ.
– Huh, gondoltam, felajánlom Jacknek, hogy segítek megint.
– Hátra, a tó felé intettem. – Nincs ma strandidő.
– Nincs. – Úgy tűnt, mulat magában. – Jack tudja, hogy
jössz?
– Nem. – Zsebre tettem a kezem. – Igazából lehet, hogy azt
mondta, ne zavarjam. Nem biztos, hogy túl nagy segítség voltam
a múltkor.
Felnevetett.
– A segítő kéz mindig jól jön. De gyere, igyál előbb egy kávét!
Nem tudja, hogy jössz, úgyhogy nem fog hiányolni, nem igaz?
– De. – Mosolyogtam, de ideges is voltam, hogy találkozok
Jackkel. – Rendben, köszönöm. Egy kávét szívesen elfogadok. –
Bementem Georgiával a házba, végig a folyosón a konyháig, ahol
Cooper a földön ült, és műanyag dobozokkal meg a fedeleikkel
játszott. Összeborzoltam a fürtjeit. – Szia, picikém!
– Tejszín, cukor? – töltött nekem Georgia.
– Igen, köszönöm.
Leültem a konyhapulthoz, Georgia elém tett egy csésze
gőzölgő feketekávét, egy kancsó tejszínt meg a cukortartót.
– Tessék, tegyél, amennyit szeretnél!
Beleöntöttem némi fehéret a kávéba, mire kezelhető bézs
árnyalatú lett, és beleittam.
– Tökéletes. Köszönöm.
Georgia két kézzel fogta a bögréjét, a könyökére támaszkodott
vele szemben, és úgy mosolygott, mint egy macska, ha még nem
ette meg a kanárit, de már tudja, hol fészkel.
Gyanít valamit.
Az arcomat megint elfutotta a forróság, próbáltam pirulásom
a bögre mögé rejteni.
– Nem bírok titkot tartani – bökte ki.
– Ó!
– Főleg akkor nem, ha ilyen kíváncsi vagyok. – Letette a
bögrét, felegyenesedett. – Tegnap a munkából hazaérve láttam,
hogy nincs itt Jack kocsija. Aztán ma reggel láttam, hogy
hazafelé hajt. És arra gondoltam, vajon hol tölthette az éjszakát.
– Szemének csillogásából láttam, hogy elég komoly tippje lehet.
A székemen ülve fészkelődtem, tekintetem az
elefántcsontszínű, csillogó konyhapultra szegeztem.
– Nos, én nem... Nem tehetem, nincs rá felhatalmazásom,
hogy... – A francba! Erről egyáltalán nem beszéltünk. Jack vajon
titokban akarja tartani a kis ügyünket?
– Rendben – tartotta fel egyik kezét Georgia. – Nem kell
elmondanod semmi konkrétumot. Csak annyit mondanék, hogy
tegnap, mikor átjött bocsánatot kérni, mindketten éreztük
Pete-tel, hogy valahogy más. Nyugodtabb volt, jobban
meghallgatott minket, kevésbé volt makacs és rigolyás.
– Érdekes – játszottam a lazát, és nagyot kortyoltam a
kávéból.
– Igen, nagyon érdekes volt. – Mosolygott, és a bögréjével
matatott. – Pete egyenesen megkérdezte tőle, sikerült-e
lefektetnie valakit.
Túl gyorsan nyeltem le a kávét, végül köhögni kezdtem.
– És mit mondott? – kérdeztem, mikor újra meg tudtam
szólalni.
– Sem cáfolni, sem megerősíteni nem kívánta.
Megint az ajkamhoz emeltem a bögrét, és próbáltam semleges
képet vágni.
Georgia vigyora egyre szélesedett.
– Akkor rendben. Lapozzunk!
– Lapozzunk.
– Elmondta Jack az izgalmas, új híreket? Tervezgetjük az
éttermet meg a cateringet, mármint legalább utánanézünk a
lehetőségeknek.
– Szuper – mondtam.
– Annyira izgulok. Arra gondoltam, ha meglesz az új honlap,
elkezdek egy blogot a projektről.
– Csodás! Pont ilyen sztorira lenne ott szükség.
– Brad hív ma minket, hogy megnézhetjük-e a házat délután.
– Az arca elfelhősödött. – De szerdánként háromtól hétig a
Frankenmuth termelői piacon szoktunk árulni, nem tudom,
hogy oldjuk meg. Lehet, hogy ki kell várnunk egy másik
alkalmat.
– Nem mehet más a piacra?
Vállat vont.
– Nem igazán való ez Jacknek, legalábbis nem volt ott,
mióta...
Nyílt a konyhaajtó, és megjelent Jack.
A pulzusom az egekbe ugrott. Kezem-lábam remegett. A
gyomromban csapkodtak a pillangók. Nem bírtam letörölni a
vigyort a képemről, főleg, mikor megláttam a haját. Nem vett
kalapot, talán mert ma nem sütött a nap, és még mindig kócos
volt a tegnap éjjel után.
Én kócoltam össze.
Keresztbe tettem a lábam.
– Szia! – Villantott rám egy kis mosolyt, kicsit, de akkor is. –
Mit keresel itt?
Visszamosolyogtam.
– Gondoltam, segíthetnék ma neked.
– Ó, csak egy kávéra jöttem be – A kancsóra mutatott, de nem
mozdult, csak állt ott, ajkán a kis mosollyal.
Georgia felváltva nézett minket.
– Kérsz egy csészével, Jack?
– Á, hozok! – Fölállt, a pulthoz lépett, de meglátta Coopert, és
lehajolt, hogy felvegye. – Helló, kishaver!
– Pak! – közölte Cooper, mikor Jack a karjába vette.
– Csak nem a parkba akarsz menni? – viccelődött vele Jack. –
Nem unod?
– Sosem – felelte Georgia. – De ne vegyél neki többet fagyit,
ha elviszed. Tegnap sem volt hajlandó vacsorázni.
Jack letette Coopert, és megcsavarta az orrát.
– Ne aggódj, haver. Megoldjuk a fagyit. Erre valók a
nagybácsik.
 Georgie megbökte Jack vállát, ahogy az elment mellette a
kávé felé tartva.
– Épp mondtam Margot-nak, hogy Brad megpróbál bevinni
minket az Oliver-házba délután.
Jack valami érthetetlent dünnyögött, és töltött magának, mire
összenéztünk Georgiával.
– De van egy kis gond, termelői piac is lesz valahol –
folytattam.
– Frankenmuth – fordult Georgia Jack felé. – Háromtól
hétig.
– Arra gondoltam, hogy mehetnénk mi! – vetettem fel
vidáman. – Sosem voltam még termelői piacon, szeretném
megnézni.
Jack megfordult, a pultnak támaszkodott.
– Nem. Nem szeretem az ilyesmit.
– Miért nem? – kérdeztem, nem hagytam annyiban.
– Ott emberek vannak – közölte mogorván.
– Édes istenem, hát persze! Vásárlóknak hívják őket –
jegyezte meg Georgia. – Szerintem ez remek ötlet! Menj csak,
Jack!
A szájához emelte a kávét, és motyogott valamit, mielőtt
belekortyolt.
– Kérlek! – Letettem a bögrém, összetettem a kezem, és
elővettem a legszebb mosolyom. – Jó leszek.
Kifújta a levegőt, a szeme elkeskenyedett, ahogy engem
nézett, de láttam, hogy mosoly bujkál a szája szélén.
– Gondolom, neked is kell vennem fagyit.
Tapsoltam kettőt.
– Fagyi! Éljen!
– Ez remek, köszönöm szépen! – szólt közbe Georgia. –
Szólok, hogy legyen, ha beszéltem Braddel.
 – Nem, maradjunk csak abban, hogy mi megyünk! –
tiltakoztam. – Akárhogy is, Jackkel elintézzük.
– Tényleg? – Georgia pislogott, aztán a sógorára nézett. – Ez
így rendben van neked?
– Rendben – itta ki Jack a kávéját, és betette a bögrét a
mosogatóba. – Jobb is, ha visszamegyek, ha csak fél napom lesz.
Minden kész délutánra?
– Nem, de megcsinálom délelőtt, kiválogatom, megmosom és
becsomagolom az árut, talán Margot segíthet összeszedni az
asztalokat és a táblákat, legalább megmutatom neki, hogy kell
összerakni őket. Neked csak be kell pakolni a kocsiba.
– Természetesen – feleltem. – Szívesen segítek bármiben.
– Rendben – nézett rám Jack. – Akkor előtte még segíts
nekem, kérlek, összeszedni a tojásokat!
Az orromat ráncoltam.
– Muszáj?
– Igen.
– Érezzétek jól magatokat! – csicseregte Georgia, és titokban
feltartotta a hüvelykujját, hogy csak én lássam, miközben Jack
kinyitotta nekem az ajtót.
Ahogy a tyúkól felé gyalogoltunk, a csizmám a sárba süppedt,
az orromat facsarta a trágya szaga, és visszatért a rossz érzés,
hogy be kell nyúlnom egy mérges tyúk alá. De a szívem
szárnyalt, izgatottan az előttünk álló naptól.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

JACK

AHOGY AZ ISTÁLLÓ MELLÉ ÉRTÜNK, és már nem láthattak

minket a házból, megragadtam Margot kezét, magamhoz
húztam és megcsókoltam. Átkaroltuk egymást, a testünk egymás
felé nyomult, mintha nemcsak pár órával ezelőtt váltunk volna
el, hanem sokkal régebben. Olyan illata volt, mint éjjel: vanília
és szex.
Kicseszett szexi.
Nem is gondoltam semmi másra, mióta ott hagytam az
ágyban. Egyáltalán nem tudtam odafigyelni arra, amit
csináltam, lassan mozogtam, elácsorogtam a semmibe bámulva,
pedig kurvára el kellett volna végezni a dolgomat.
– Mi ütött beléd? – kérdezte Pete egy órája, mikor azon
kapott, hogy az istállóban szobrozok, kezemben egy kötéllel. Ó,
semmi, csak arra gondolok, hogy egy kedves hölgyet, aki
nekünk dolgozik, megkötözök, sőt talán a szemét is bekötöm.
Szájba kúrom. Csak a szokásos.
Mikor megláttam a konyhában, a szívem gyorsabban vert,
szinte a bordáimat csapkodta – erre az érzésre nem
számítottam. Mióta nem örültem így senkinek? Olyan csinos
volt, ahogy ott ült, haja összefogva, smink nélkül, egyszerű, fehér
pólóban. Koszos lesz a nap végére, de tudtam, hogy nem bánja.
– Hűha! – mondta, és levegőt vett. – Csak mert azt mondtam,
hogy segítek felszedni a tojásokat?
– Nem. Hanem mert örülök, hogy látlak. És az éjszakai
alvásért.
Felragyogott az arca.
– Meg is akartam kérdezni. Azt mondtad a múltkor, hogy
általában nem alszol jól.
– Általában nem. De tegnap éjjel igen. – Próbáltam nem
tűnődni ezen túl sokat, csak egyszerűen élvezni, hogy
kipihentem magam. Ha hagyom, hogy elmerüljek benne, miért
történt az, ami történt, akkor olyan kérdéseket kell feltennem
magamnak, melyekre még nem állok készen, hogy válaszoljak.
– Ennek nagyon örülök – mondta a talpán rugózva.
Megint megcsókoltam, ezúttal lassan és puhán, el akartam
nyújtani ezt a pillanatot, amennyire csak lehetett. De mikor a
kezem vándorútra indult, és éreztem, hogy szorít a nadrág a
sliccemnél, úgy döntöttem, jobb, ha leállok.
– Sokkal szívesebben csinálnám ma ezt, mint a munkát, de be
kell fejeznem pár dolgot indulás előtt.
Elmosolyodott.
– Mondd, mit csináljak, dolgoztass!

Margot még mindig reménytelenül ügyetlenül gyűjtötte a

tojásokat. (Nem vehetem ki alóla... Nagyon is személyes ügy ez,
tényleg, nézz rá, meg akarja tartani.) De emlékezett a múltkor
tanultakra, és egyértelműen gyorsabban haladt.
Utána kimentem Pete-tel, hogy megnézzük a kerítést, Margot
Georgiával maradt, a piacra pakoltak. Évek óta nem mentem
oda, akkor jártam, mikor még Steph is jött, és ő mindent
elrendezett, hogy jól nézzen ki.
Reméljük, Margot megjegyzi, amit Georgia mond.
Valamivel déli tizenkettő előtt bepakoltunk mindent a
furgonba, többek között a piknikkosarat, amibe Georgia ebédet
csomagolt nekünk, és elindultunk Frankenmuthba.
– Milyen zenét szeretsz? – kérdeztem tőle, míg nyugat felé
tartottunk. A nap kezdett előbújni a felhők mögül, úgy tűnt, jó
idő lesz, ez mindig jobb bevételt is jelentett.
– Ó, bármit.
– Bármit? – A rádiót tekergettem. – Meglátjuk, mit találunk,
de ez egy régi furgon, nincs itt semmi csicsa, mint mondjuk egy
Mercedesben.
Oldalba bökött.
– A Mercedesem 1972-es. Akkoriban még nem létezett csicsa.
– Ez igaz. És amúgy is kinek kellene. – Hangosabbra tekertem
a rádiót, és lehúztam az ablakot, mert nem működött a légkondi.
– A szurtos farmer az ütött-kopott Chevy furgonban egy
mellékúton hajt végig, közben a szél a hajadba kap... –
Megpaskoltam a lábát, és vidékies kiejtésre váltottam. – Ennél
vidékebbivel már nem szolgálhatok, bébi.
Nevetett, hátrahajtotta a fejét.
– Juhú!
Én is nevettem. Hosszú-hosszú idő óta nem éreztem ilyen jól
magam.

Olyan fél kettőre értünk a piactérre, megkerestük a helyünket,

és kipakoltunk.
Margot bátran emelgette a nehéz ládákat, a könyökével
törölgetve az izzadságot a homlokáról, és nekiállt az asztalok
felállításának, mikor minden ott volt.
 – Összerakom én – ajánlottam, míg ő az egyik makacs
asztallábbal küzdött.
Felállt, kifújt az arcából egy kósza tincset, és dühödten nézett
rám.
– Nem vagyok ennyire reménytelen eset, Jack. Elbánok egy
kinyitható asztallal.
– Rendben, értem. – Elfordultam tőle, hogy elrejtsem a
mosolyom, és kipakoltam a mérleget.
Mikor a terítők már fent voltak, és az asztalok pontosan úgy
álltak, ahogy Georgia mondta, Margot hátrébb lépett, és
kritikusan végigmérte a standot.
– Jobb lenne, ha több szintre pakolhatnánk a dolgokat az
asztalon. És mélyebben.
– Mélyebben? – ráncoltam a homlokom.
– Igen. Az tetszik, ha többféle méretű kosarat tesznek a
földre, meg régi hordókat. De az asztalokat is jobban
kihasználhatnánk. – Elgondolkozva megütögette az állát. – A
táblát újra meg kell csinálni, ha új logó lesz, és a terítőre is rá kell
nyomtatni. Jó lenne valami modern, ugyanakkor hagyományos
is. Trendi és autentikus egyszerre.
– Mit számít? Nem a termék minőségének kell idevonzania az
embereket?
Engedékenyen rám mosolygott.
– Az hozza vissza őket. De nézd, hányán pakolnak épp ki.
Hogy akarsz kitűnni? Az emberek az első benyomás alapján, a
másodperc töredéke alatt döntenek, Jack. Fel kell hívnod
magadra a figyelmet valamivel, amin megakad a tekintetük. El
kell csábítani őket!
Megvakartam a fejem. Fogalmam sem volt, hogyan csináljam,
de ha létezik olyan, amin megakadhat az emberek tekintete,
akkor Margot az.
 Megkerülte az asztalokat, felvette a táskáját.
– Jövök mindjárt! – szólt oda.
– Hova mész? Nem akarsz nyitás előtt még ebédelni?
– Csak tíz percet kérek – kiáltott hátra a válla fölött, és
elrohant.
Öt perc múlva néhány cserép zöldfűszerrel jött vissza, és
különböző méretű virágokkal, felpakolta őket az asztalra,
átrendezve az árut, hogy legyen hely. Hátrébb lépett, megint
megnézte és bólintott.
– Máris jobb. És a bazsalikomnak szuper az illata – állapította
meg. – Ha már eladtunk ezt-azt, akkor az üres dobozokból
építek valamit, és valahogy megemelem a hátul lévő kis
rekeszeket, de egyelőre ez így megteszi.
Felhúztam a szemöldököm.
– Te vagy a főnök. Akkor eszünk?
– Igen, majd éhen halok.
A standnál ebédeltünk, felfaltuk a szendvicseket, a
savanyúságot és a sütit, amit Georgia csomagolt nekünk.
– Remélem, sikerül megnézniük ma a házat – mondta Margot
a süteménybe harapva.
Letekertem egy vizespalack kupakját, és beleittam.
A lábamba rúgott.
– Hé! Te nem reméled?
– De-de.
Nyelvet nyújtott.
– Micsoda alak. Nos, én drukkolok nekik. Ez a nagy álmuk!
– Tudom – ismertem el kelletlenül. – És bár nem állíthatom,
hogy tetszene az ötlet, hogy megvegyék azt a vedlett, málló, vén
romot, de jó érzés tudni, hogy ez boldoggá teszi őket.
– Ez csak azért van, mert a zsémbes külső alatt azért valódi
szív dobog – nézett rám fensőbbségesen. – Valld be: valójában
lágyszívű vagy.
– Lágyszívű? – grimaszoltam. – Nem biztos, hogy ez így
tetszik nekem.
– Ne aggódj, Morcos Farmer, a titkod biztonságban el van
temetve itt nálam – veregette meg a lábam. – Nem mondom el
senkinek, milyen kis édes vagy valójában.
Előrehajoltam, a fülébe suttogva válaszoltam:
– Én meg nem mondom el, milyen kis mocskos vagy
valójában.
Elakadt a lélegzete, majd kuncogott.
– Jobb is.
– Jack?
Felnéztem a nőre, aki megszólított, és egy rémületes
másodpercig azt hittem, kísértetet látok. Uramisten!
– Suzanne! – Leültem a székemre, és rögtön kicsit távolabb
húzódtam Margot-étól.
– Gondoltam, hogy kint vagytok. Láttam a táblát, azt hittem,
Pete és Georgia jönnek. – Steph húga Margot-ra nézett, aztán
megint rám. – Időtlen idők óta nem jártál itt.
– Igen, általában nem én jövök. – Basszus, ahogy teltek az
évek, Suzanne egyre jobban hasonlított Steph-re: ugyanazok a
színek, ugyanaz a magasság és alkat, még a hangjuk is
ugyanolyan volt. Három évvel volt fiatalabb nála, úgyhogy most
harminc kell legyen, nagyjából annyi, mint Steph volt a
halálakor.
– Na gyere ide, te behemót! – tárta ki a karját, és én felálltam,
megkerültem a standot, és zavartan megöleltem. Lábujjhegyre
állt, ahogy Steph régen, hogy át tudjon karolni, a gyomrom
összeugrott. – Örülök, hogy látlak.
– Én is – hazudtam, és visszavonultam a stand mögé, amilyen
gyorsan csak tudtam. Legalább az illata más volt, mint
Steph-nek, Suzanne valami virágos parfümöt fújt magára, a
nővére hozzá se nyúlt volna ilyenhez.
– Szia! Margot Lewiston – állt fel Margot, és mosolyogva
kezet nyújtott Suzanne-nak.
Suzanne tényleg habozott, mielőtt elfogadta? Talán csak
képzeltem. A kiegyensúlyozottságnak lőttek, izzadni kezdtem.
– Suzanne Reischling. – Megrázta Margot kezét, bár
napszemüveg volt rajta, és nem láttam a szemét, éreztem, hogy
tetőtől talpig végigméri.
– Örvendek – mondta Margot.
– Én is – húzta vissza Suzanne a kezét. – Új kolléga vagy a
farmon? Margot felnevetett.
– Mondjuk. A marketinget csinálom nekik. Segítek a
márkaépítésben meg a PR-ban, meg ilyesmi.
– Érdekes – tette karba a kezét Suzanne. – Itt élsz a
környéken?
– Nem, Grosse Pointe-ban, Detroittól északra.
– Igen, tudom, hol van.
Suzanne olyan hűvösen beszélt Margot-val, hogy ettől
magamhoz tértem.
– Margot egy hétre jött ide, hogy jobban megismerje a
birtokot. – vetettem közbe, mert furán szükségét éreztem, hogy
megvédjem.
– Igen, és ma csatlakoztam, hogy lássam, milyen. Sosem
voltam még termelői vásáron. – Margot mosolya őszinte volt, a
hangja barátságos maradt. A hátsó zsebébe csúsztatta a kezét, a
talpán hintázott. – Izgatott vagyok.
– Ó, remek – jegyezte meg egykedvűen Suzanne.
– És te? Az anyukáddal jöttél? – kérdeztem, és Margot-hoz
fordultam. – Mrs. Reischling házi lekvárokat és
péksüteményeket árul itt a piacon időnként. – Egy újabb ok,
amiért inkább nem jöttem ide. Bár sosem mondta, de Steph
anyukája nyilván engem hibáztatott mindazért, ami történt, nem
lehetett máshogy. Vajon alig bírta ki, hogy ne kiabáljon velem?
Pontosan tudom, mit mondott volna: Ha te nem lennél, a
lányom már orvos lenne, valószínűleg egy másik orvos
felesége, és egy szép, nagy házban élnének, épp a babájukat
várnák.
És teljesen igaza lenne benne.
– Igen, anyával jöttem, nagyon örülne neked. Átjössz majd
köszönni? – hízelgett Suzanne.
Margot-ra pillantottam. Rájött, ki ez? Ha igen, akkor sem
mutatta. Jól ment ez neki, nyugodt maradt, és tartotta a száját.
Ezt eltanulhatnám tőle.
– Talán majd később. Még be kell fejeznünk a pakolást.
– Rendben. Ne felejtsd el! Még mindig egy család vagyunk,
ugye? – Ez szinte vádlón hangzott.
– Persze. – Zsebre vágtam a kezem, remélve, hogy nem
próbál újra megölelni.
Rám mosolygott Steph szájával, mire megfeszült a gerincem.
– Akkor találkozunk. – Margot-ra rá sem nézve elvonult.
Mikor hallótávolságon kívülre jutott, kifújtam a levegőt, és a
székre vetettem magam. A vízért nyúltam, alaposan meghúztam.
Margot lassan leereszkedett a másik szék szélére.
– Steph húga? – kérdezte gyengéden.
– Aha.
Bólintott.
– Gondoltam. Nagyon hasonlítanak, nem?
– De.
– Ez kemény lehetett.
Vállat vontam.
– Steph nagyon más volt.
 – Miben?
– Más személyiség volt. És ő sosem bánt volna így veled.
Margot ajka szomorú mosolyra görbült.
– Úgy érzem, nem nagyon tetszett neki, hogy itt vagyok veled.
– Talán mert régebben Steph-fel jártam ide.
Margot oldalra billentette a fejét.
– Akkor érthető, hogy így reagált.
– Talán igen. Ettől még nincs rendben. – Felsóhajtottam, egy
pillanatra lehunytam a szemem. – Tudod, mikor Steph még élt,
a családja egyáltalán nem kedvelt annyira.
– Tényleg? – Margot döbbentnek tűnt. – De miért?
– Úgy érezték, jobban is járhatott volna, mint hogy itt maradt,
és hozzám jött. – Megvontam a vállam. – Bassza meg, tényleg
járhatott volna jobban. Ezt elmondtam neki milliószor. –
Mérgesen megint meghúztam a vizet, azt kívánva, bár whisky
lenne.
– Ezt nehéz elhinni.
– Nem tudom, mitől lenne nehéz – vágtam rá keserűen. –
Első kézből tapasztalhattad, mekkora seggfej tudok lenni.
– Mert jó ember vagy, Jack. Igen, fel tudsz dühödni, és akkor
csapkodsz. Ha piszkálnak, visszaütsz. És a pokolba is, láttam,
milyen vagy, amikor seggfej vagy. De... – folytatta halkabban –
hallottam azt is, hogy bocsánatot kérsz. Láttam, milyen
szeretettel bánsz emberekkel és állatokkal. Láttam, ahogy
szeretettel bánsz még a trágyával is.
Majdnem elmosolyodtam, észre is vette.
– Ráadásul – hajolt a fülemhez, és már suttogva folytatta –,
ügyes kezed van, csodás nyelved és nagy farkad. Mi mást
kívánhatna még egy lány?
Végül vonakodva elmosolyodtam, és megráztam a fejem.
Tényleg azt gondolja, hogy a nagy farok elég cserébe mindazért,
amit nem tudok nyújtani? Pont Margot?
– Mondjuk: biztonságot? Pénzügyileg. Jó kocsit. Nagy házat,
drága ékszereket.
– Te magad mondtad, hogy Steph-et ez nem érdekelte.
– De téged meg érdekel – közöltem egyszer csak. Mi a
fenének hasonlítom Margot-t Steph-hez? – Basszus. Felejtsd el,
kérlek!
– Nem. Ide figyelj! – tette a kezét a lábamra. – Nem tévedsz.
Igen, ezek nekem számítanak. Mindig is megvolt nekem, ahogy
megvolt mindenem, ami pénzért megvásárolható. De... tudod,
mit?
Istenem, olyan mások vagyunk.
– Igen?
– Valami hiányzott az életemből.
Ránéztem.
– De mi? Mi hiányozhatott az életedből, mikor megvolt
mindened, amit csak akartál? És ha nem volt meg, akkor miért
nem vettél?
A szemét forgatta.
– Utálom, hogy ezt tőlem kell megtudnod, de nem árulnak
boldogságot a plázában, Jack. Sok gazdag ember él
nyomorúságosan, és sok szegény elégedetten.
– Ja, nyilván.
– Te meg Steph. Gazdagok voltatok?
– Nem – horkantottam.
– De boldogok.
– Igen. Túlságosan is.
Oldalra biccentette a fejét.
– Ezt hogy érted?
Jesszus, miért mondtam ezt? Az hagyján, hogy a felgyülemlett
szexuális feszültségtől megszabadulok vele, de nem akartam túl
sokat elárulni magamról.
– Semmi, nem fontos.
– De valahogy értetted, Jack. Mondd el!
Kifújtam a levegőt, a súly megint nyomta a vállamat,
visszatért, pedig egész nap nem éreztem.
– Csak úgy értettem, hogy nem tarthatott sokáig, az ilyen
boldogság nem szokott.
– Miért nem?
– Mert túl szép volt, hogy igaz legyen. És mert nem
érdemeltem meg.
Fogd be a pofád, Valentini! Mi a fenét művelsz?
Margot egy pillanatig engem tanulmányozott.
– Miért nem? – kérdezte végül.
– Jesszus, Margot, nem hagyhatnánk ezt a témát? Tényleg
nem akarok beszélni róla. Nem értenéd, és semmi köze hozzád.
– nem mondhatok el neked ilyesmiket. Egyszerűen nem.
– De én...
– Hagyjuk, azt kértem! Kurvára semmi közöd Steph-hez és
hozzám! – És mivel éreztem, hogy a düh átveheti az irányítást, és
ilyenkor szokásommá vált, hogy eljárjon az az ostoba szám,
felugrottam a székről és elviharzottam.
Fogalmam sem volt, merre menjek, csak némi távolságra volt
szükségem. Elmentem pár árus előtt a dühtől vakon, átvágtam
egy parkolón, és elindultam az utcán.
A francba, miért kellett Margot-nak bekavarnia? Olyan jó
kedvem volt ma. Sőt, boldog voltam. Miért kellett ezt
tönkretennie azzal, hogy kurvára a fájó pontomra tapos. Attól,
hogy megdugtam, még nem lett rá joga, hogy az érzéseimről
kérdezősködjön. Köztünk szó sem volt érzelmekről – ez csak
szex volt a szex kedvéért, ennyi! Nem volt rá semmi szükség,
hogy bonyolítsuk a dolgokat, a múltunkról beszéljünk, a
fájdalmainkról, vagy hogy mi hiányzik az életünkből. Amint ezt
elkezdjük, rögtön valami más lesz kettőnk között, olyasmi, amit
nem akarok, és ami Margot-nak sem kell.
Párszor mély levegőt vettem, megálltam, és összekulcsoltam a
kezem a tarkómon. Vártam, hogy lelassuljon a szívverésem.
Hogy ne legyek így felhúzva. Hogy a durva élek elsimuljanak.
Pár perccel később már nyugodt voltam.
És szégyelltem magam.
Én mondtam túl sokat. Mi lehet Margot-ban, hogy kiköpöm,
ami motoszkál bennem, mint egy lemészárolt állat a beleit? Ezt
kurvára nem lett volna szabad. Megint az történt, hogy magamra
voltam mérges, és rajta vertem le. Ha azokat ütöm, akik segíteni
akarnak, csak még rosszabbul érzem majd magam, ezt mikor
tanulom meg? Margot-nak fogalma sem lehetett, hogy bűnösnek
érzem magam Steph halálában, és hogy miért érzem úgy, én
tehetek róla. És nem is fogom elmondani neki – egyrészt nincs
rá semmi szükség, hogy őt is nyomassza ez a teher, és
beárnyékolja azt, ami bonyodalmaktól mentes, kellemes pár nap
lehetne, másrészt még hatalmas árulás is lenne. A szex még
csak-csak, de a kapcsolatunk tisztán testi kell maradjon.
Oké, baráti, de a romantikus már túlzás, az intim meg kizárt.
Minél kevesebbet tud rólam, annál jobb.
Óvatosabbnak kell lennem. Mindkettőnk érdekében.
Visszafelé menet vettem neki egy csokor virágot. Nem
tudtam, mi lehet a kedvence, úgyhogy hortenziát választottam,
mert a szemére emlékeztetett a színe. Szépen becsomagolták
barna papírba, átkötötték szalaggal, de mikor megláttam
Margot-t, ahogy ott ült egyedül az asztalnál, kissé szomorúan és
nagyon idegesen, úgy éreztem, vehettem volna nagyobb csokrot
is.
A standhoz mentem, és a széke mellett leguggoltam.
 – Szia!
– Szia! – Továbbra is az ölébe fektetett kezét nézte.
– Neked hoztam – adtam át neki a virágot. – Bocsánat.
A csokorra nézett, majd rám. Beszívta a levegőt.
– Bocsánat – mondta ő is.
– Nincs miért bocsánatot kérned.
– De igen... – rázta meg a fejét. – Nem lett volna szabad
nyaggatni azzal, amit mondtál. Én sosem vesztettem el így
senkit, mint te, és nem tudom, milyen lehet. Nem is szerettem
úgy senkit, mint te. – A szemembe nézett. – Nem az én dolgom,
hogy tanácsokat adjak neked. Megértem, hogy dühbe gurultál.
– Nem rád voltam dühös. Tudom, úgy festett – tettem hozzá
gyorsan, mikor megláttam a kételyt az arcán –, de komolyan
mondom, hogy nem. Magamra voltam dühös, és engedtem a
haragnak, elveszítettem az önuralmam. Bocsáss meg, sajnálom!
– Elfogadom – mosolyodott el, és a csokorba dugta az orrát. –
Imádom a hortenziát. Köszönöm.
– Nahát, tudod, hogy hívják?
A virágok fölött csillogó hortenziakék szempár megvillant.
– Na szép.
– És olyan a színe, mint a szemednek, ezért választottam ezt.
Lejjebb engedte a csokrot, meglepetten meredt rám, az arcát
elfutotta a pír. A száját kicsit kinyitotta, mintha mondani akarna
valamit, majd újra becsukta.
Ahogy néztem, a szívem gyorsabban vert, mint kényelmes lett
volna, úgyhogy az órámra pillantottam, és megállapítottam,
hogy mindjárt három óra.
– Hamarosan nyit a piac – jegyeztem meg. – Készen állsz?
– Igen – mosolygott, gyengéden az asztal alá tette a csokrot,
és felállt. – Mit csináljak?
– Ne engedj elmenni senkit vásárlás nélkül! – egyenesedtem
fel csikorgó ízületekkel.
Elvigyorodott.
– Sima ügy. Vizet is el tudnék adni egy fuldoklónak,
emlékszel?
– Emlékszem. És számítok is rá.
Feltartotta a hüvelykujját. Pár ember a stand felé közeledett,
néztem, ahogy elbűvöli őket, mosolyog, kezet ráz, bemutat
engem is. A tenyerébe csaptam, amikor a vásárlók tojással és
zöldséggel megpakolt szatyrokkal távoztak.
És megtörtént újra. Meg újra.
Margot őstehetségnek bizonyult. Az emberek vonzódtak
hozzá. Meghallgatták. Beszélgettek vele. Nem csoda, hogy ilyen
jó volt a munkájában – gyönyörű volt, édes és őszinte. Az
emberek a kedvében akartak járni. Láttam, hogy sokat olvasott a
biotermelésről és a vegyszermentes étkezés előnyeiről. Még
engem is meglepett, miket tud, főleg mert tudtam, milyen rövid
idő alatt tanulta meg. Okos lány. És tényleg ingyen csinálja ezt?
– Csodálatos – mondtam neki. – Annyi csak a dolgom, hogy
itt álljak és elvegyem a pénzt, amíg te dolgozol.
– Ne legyél hülye, ez semmiség. Te végzed el a nehéz munkát,
hiszen ti termeltek meg mindent! Komolyan, el sem hiszem,
hogy eddig nem gondoltam rá, honnan jön az étel, amit
megeszem, vagy hogy mivel kezelték. – Kék szemével rám
pislogott. – Lenyűgöz, amit csináltok. És amúgy élvezem is a
munkát!
A következő vásárló felé fordult, muszáj volt átölelnem a
derekát.
– Csak óvatosan, városi cica. Még a végén meg akarlak majd
tartani – mondtam, mire felnevetett, és én elengedtem.
De az volt az ijesztő az egészben, hogy csak félig vicceltem.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

MARGOT

BEZÁRT A PIAC, MI VISSZAPAKOLTUNK A KOCSIBA. Jack el akart

vinni vacsorázni, köszönetképp az aznapi munkámért.
Mondtam, hogy nem szükséges, nagyon is élveztem, de
ragaszkodott hozzá. Talán még mindig rosszul érezte magát a
veszekedés miatt, bár nem hozta többet szóba.
Én tényleg rosszul éreztem magam miatta. Csak meg akartam
nyugtatni, hogy elég jó volt Steph-nek, és megérdemelte volna a
boldogságot, de nem lett volna szabad így belegyalogolni a
lelkébe. Megkért, hogy ejtsem a témát. De olyan szomorú volt –
vajon miért gondolta, hogy nem jár neki a boldogság? Sosem
hallottam még, hogy valaki így beszélt volna magáról, szívszorító
volt.
Mikor otthagyott a standnál, legszívesebben elsírtam volna
magam. Szinte kényszerítettem, hogy eljöjjön a piacra, pedig a
feleségével járt ide régebben, és itt összefutott Steph húgával,
ami fájó emlékeket elevenített fel, aztán csak tovább rontottam a
helyzeten, mikor olyasmit firtattam, amihez semmi közöm sem
volt.
És amilyen idióta vagyok, olyan remek közhelyekkel
szolgáltam neki, miszerint a pénz nem boldogít!
 Hogyan is hasonlíthatom össze a saját helyzetem az övével,
mikor én csak unatkoztam valószínűleg? Micsoda elkényeztetett
liba vagyok, tényleg arról panaszkodok, „hiányzik valami” az
életemből? Sosem akartam igazából semmit. Istenem,
legszívesebben bokán rúgtam volna magam. Csak elképzelni
tudtam, hogy hangozhatott ez Jacknek, aki tudta, milyen az igazi
harc, az igazi küszködés és szenvedés. Mit tudtam én ezekről?
És olyan aranyosan kért bocsánatot. Kaptam már rózsát
Tripptől, de ő mindig elküldette nekem. És bár értékeltem a
klasszikus gesztust, ahogy bármilyen nő tenné, volt valami
lenyűgöző és személyes abban, ahogy Jack ideadta ma nekem a
csokrot. Ahogy vállalta, hogy ő tehet róla. Ahogy leguggolt
hozzám, és átnyújtotta a virágot. Az, hogy azért választotta, mert
a szemem színére emlékeztették. Ez sokat jelentett nekem.
Jack sokat jelent nekem, csak még nem tudtam, mennyire.
Nem ment át Steph anyukájához, ennek örültem. Hittem
benne, hogy a jó modor igenis fontos, de miután láttam, hogy
viselkedett velem Suzanne, nem gondoltam, hogy bármivel is
tartozna nekik. Kínos helyzetbe hozta Jacket, pedig akár kedves
is lehetett volna. Végül is nem jelentettem fenyegetést a nővére
emlékére. Csak azt akartam, hogy Jack mosolyogjon és
nevessen, ha csak rövid időre is.
– Tudok egy helyet a városban, ami tetszene neked – jegyezte
meg Jack, ahogy kihajtottunk a parkolóból.
– Miből gondolod, hogy tetszene?
– Mert mindenféle puccos előételek vannak meg sajtok meg
koktélok. – Feltartotta a kisujját. – Állati trendi.
Lecsaptam a kezét.
– Jaj, hagyd már abba! Jó nekem bármi. És egyáltalán nem
vagyok olyan állapotban, hogy bármilyen trendi helyre menjek.
– Eltartottam magamtól a felsőmet. – Ragadok, megizzadtam,
gusztustalan vagyok.
– Nem lehetsz olyan állapotban, hogy gusztustalan legyél.
– Köszönöm – mosolyodtam el. – De biztos, hogy mehetünk
ebben a ruhában?
– Biztos. Errefelé ritka a kötelező viselet.
Kimentünk az étterem teraszára, egy fényfüzér és egy
fekete-fehér csíkos napernyő alá ültettek minket egy
négyszemélyes asztalhoz. Örömmel nyugtáztam, hogy Jack
mellém ül le, nem velem szemben. Italokat rendeltünk – nekem
egy martinit, neki whiskyt jéggel –, és míg vártuk,
kiválasztottunk mindenféle előételt, sajtokat és felvágottakat
meg ilyesmit.
Megjöttek az italok, a szalvéta logójáról eszembe jutott
valami.
– Hogy néz ki a frissen felszedett cékla? – kérdeztem.
Jack kérdőn felhúzta a szemöldökét, ahogy a whiskyje fölé
hajolva rám nézett.
– Miért?
– Mert rajzolni akarok egyet. – Odatoltam elé a szalvétát, és
kivettem a táskámból egy tollat. – Mutasd! Rajzolj hármat!
Furcsállva nézett, de lerajzolt három céklát a szalvétára.
– Ilyesmire gondoltál?
– Tökéletes, igen. – Az ajkamba harapva keretet rajzoltam, és
beleírtam, hogy: „Zöldebben, neked – a Valentini testvérektől.”
Kicsit szégyenlősen fordítottam felé.
Felnyögött, de mosolygott azért.
– Mi ez?
– Csak egy logóötlet. Hát nem lenne aranyos a terítőn meg a
táblákon? Pólókon? Szatyrokon? – Egyre izgatottabb lettem.
– És ez a három cékla mi lennénk? Pete, Brad meg én?
Vidáman bólintottam.
 – Rajzolhatunk nekik arcot is!
– Kicsinálsz.
– Nem. Márkát építek nektek. – Elvettem a szalvétát, és a
tollal együtt a táskámba tettem. – Rengeteg ötletem lett ma.
– Nekem is. Bár egyikben sem szerepeltek zöldségek. –
Összenéztünk, forró áramlat kúszott közénk.
Még mindig vágyik rám! A szívem szaporábban vert. Ideges
voltam a mai találkozás miatt Suzanne-nal, hogy ez, meg a
veszekedés elfojtja a tüzet, de az továbbra is lángolt köztünk.
Gyorsan ettünk.

Hazafelé menet megkérdeztem Jacket, mi a kedvenc étele. Az

az őrült ötletem támadt, hogy főzök neki – bár ő ezen
valószínűleg nevetne.
– Hmmm. Talán grillezett steak meg héjában sült krumpli.
Meg valami zöldség hozzá a kertből.
Basszus. Ez elég magas léc. Meg kell hozzá tanulnom grillezni.
És hogyhogy héjában sült? Milyen héja?
Rám nézett.
– Miért kérdezed? Főzni akarsz nekem?
– Ne mulass ilyen jól ezen! – ráncoltam a homlokom. –
Szerintem meg tudnám csinálni, de nem tudnom, hogy kell
használni a grillt a faházban.
– Miért? Bonyolult?
– Nem tudom. Megkérdeztem a bérbeadó hölgyet, hogy kell
beindítani, de ő faszénről meg gyújtófolyadékról beszélt. –
Megráztam a fejem. – Rém veszélyesen hangzott.
Jackből kitört a nevetés. Ebből a hangból sosem volt elég, még
akkor sem, ha rajtam nevetett.
– Jesszus. Te tényleg burokban éltél.
 – Nem is annyira – védekeztem.
– Nem? Akkor játsszunk! – Végigmért oldalról. – Mondok
valamit, és ha te még sosem csináltál olyat, leveszel egy
ruhadarabot.
– Hogy mi? – háborodtam fel. – Na jó, de ha meg csináltam,
akkor te veszel le.
– Rendben.
– Oké, akkor mehet.
– Kerékcsere.
– Ne már! – gúnyolódtam. – Kezdd valami egyszerűbbel!
Milyen lány cseréli ki magának a kereket?
– Sokan. Neked is meg kellene tanulnod. Azzal a veterán
autóval jársz, mihez kezdesz, ha lapos a kerék?
– Felhívom az autómentőt.
– És ha nincs nálad telefon?
Felsóhajtottam.
– Egy ruhadarab – mondta, mint valami figyelmeztetést.
– Rendben – rángattam le az egyik csizmám. – Jöhet a
következő.
– Megtankolni egyedül a kocsit.
– Azt igenis csináltam! – Jack mellkasára mutattam. – Vegyél
le valamit!
Elvigyorodott.
– Fogd a kormányt!
Fogtam, ő meg lehámozta magáról a pólóját. Csörgött a
nyálam. Még a furgon félhomályában is láttam a dudorodó
karizmait, és a hasán a kockákat.
Megint megfogta a kormányt.
– Pincérkedés – mondta.
– Jesszus – vettem le a másik csizmám. – Nem dolgoztam
nyaranta. Mindig elutaztunk.
 Jack szerint ez állati vicces volt.
– Oké, rendben. Akkor jöjjön egy könnyű! Vécépumpálás.
Egy zokni.
– Fűnyírás.
Még egy zokni.
– Füves cigi.
A pólóm is lekerült.
– Sátorban alvás.
Kicsusszantam a farmeremből.
Mosolygott.
– Ez kurvára tetszik.
– Remélem, nem szednek le minket az útról – jegyeztem meg,
és karba tettem a kezem.
– Lehet, hogy magamtól letérek – felelte Jack.
Bizsergett valamennyi pucér lábujjam.
– Verekedés, balhé.
Ezen elgondolkoztam.
– Mármint milyen balhé?
– Rendes. Ahol pofozkodnak.
– Pofon? Puffancs nem jó?
– Tessék? – nézett rám. – Te meg miről beszélsz?
Elnevettem magam.
– A sunyi kis expasim pár hete átjött hozzám éjjel kettőkor, és
megkérte a kezem. Most már alig hiszem, hogy ilyet tettem, de
azt mondtam, hogy gondolkozom rajta. És rögtön másnap este
megjelent a hülye barátnőjével apám partiján, és a csajon pont
az a gyémántgyűrű volt, amit nekem ajánlgatott. Tőlem
egyenesen hozzá ment.
– Ez kicseszett durva.
– Az. És mint kiderült, az apja azt mondta, abba kell hagynia
az ilyen-olyan kúrogatást, meg kell komolyodnia, és gondolom, a
házasodás a megkomolyodás jele. Mert ha nem teszi, akkor nem
kapja meg az apja kötvényeit, és nem tudja kifizetni a
kártyaadósságát.
– Hűha! – rázta meg a fejét Jack. – A pénz nem old meg
minden problémát, mi?
– Nem hát. Mindegy, annyira begurultam a partin, hogy
ordítottam vele, és megdobáltam puffancsokkal.
– Puffancsokkal? – nézett rám. – Ennél jobb nem volt? Nem
volt valami váza vagy ilyesmi? A filmeken a gazdagok folyton
vázákat hajigáinak.
Rácsaptam meztelen karjára.
– Levertem egy vázát. Ez számít? Ja, és felgyújtottam egy
térítőt.
Jack megint a fejét rázta, de vigyorgott. – És eltaláltad?
– Egyszer vagy kétszer.
– Hány puffancsot dobtál rá?
– Talán egy tucatot – vontam vállat.
Még szélesebbre húzódott a vigyor a képén.
– Reménytelen. És nem számít balhénak.
Sóhajtva a hátam mögé nyúltam, és kikapcsoltam a
melltartóm. Egy pillanatig a karomon himbálózott, ahogy
körülnéztem. Egy elhagyott úton mentünk, nem volt rendesen
kivilágítva, és nem láttam túl sok autót, de akkor is. Szinte
hallottam, ahogy anyám kijelenti: „d Thurber-hölgyek nem
vetkőznek le mozgó autóban."
– Gyerünk, városi cica! Mutasd, mid van!
Lecsúsztattam a melltartót, és pucsítottam.
– Így megfelel?
Gyors pillantást vetett rám, a homlokát ráncolta.
– Bassza meg, ezt nem gondoltam végig, hogy tudok-e majd
vezetni, ha itt ülsz meztelenül.
 – Hah! Gondoltál volna rá akkor, amikor belekezdtél ebbe a
játékba!
A következő pillanatban Jack már lassított is, és élesen jobbra
fordult egy keskeny földútra a mezőn. Leállította a motort, mire
minden sötét lett és csendes.
– Gyere ide!
De mielőtt megmozdulhattam volna, felém csúszott az ülésen,
és az ölébe emelt, lábammal a combjai mellett támaszkodtam.
Az ajkunk lecsapott egymásra, a keze felkúszott a hátamon.
Megragadta a fenekem, és a farmerét feszítő keménységhez
húzott. A csípőmet forgattam, éreztem, hogy benedvesedek.
A kezem végigfuttattam a mellén, a karján, a hasán, a fejemet
betöltötte az illata. Részeggé tett a gondolat: ő, mi, ahogy ezt az
őrült, váratlan, valószínűleg törvénytelen dolgot tesszük
valakinek a telkén. Elkaphatnak. Bajba kerülhetünk.
Még sosem kerültem igazán bajba.
– Olyan rohadt kemény a farkam... – Behajlította a csípőjét,
felemelkedett az ülésről.
– Imádom. – Sosem hallott szavak buktak ki belőlem
könnyedén, lihegve. – Azt akarom, hogy dugjál meg. Itt és most.
– Megfogtam az övét.
Egy pillanat alatt kicsusszantam a bugyimból, ő meg letolta a
farmerét, épp csak annyira, hogy kiszabadítsa a farkát.
Beleültem, közelről a szemébe nézve, éreztem, ahogy ujjai a
csípőmet markolják.
Erősnek, hatalmasnak éreztem magam, csak a testem létezett.
Még sosem voltam ennyire tudatában a testemnek, és még
sosem irányított testi szükséglet. Sosem éreztem éhséget,
szomjúságot, fáradtságot annyira, hogy a testem úgy sóvárogjon
étel, víz vagy pihenés után, mint ahogy most vágytam rá, hogy
ezt az embert magamban érezzem. Hogy összekapcsolódjunk.
Hogy lehorgonyozzon.
Mikor mélyen belém hatolt, egy pillanatra mozdulatlanná
dermedtem, az emlékezetembe akartam vésni a pillanatot.
Kinyitotta a szemét.
– Szex a kocsiban?
Mosolyogtam, mozogni kezdtem.
– Soha.
– Jó. Kurvára úttörő vagyok. – Keze és ajka a mellem felé
indult, a csípőmet ringattam fölötte ülve, ívbe hajoltam és levegő
után kapkodtam ujja, nyelve és foga munkájától.
Nem igazán volt gyakorlatom ebben, hogy én legyek felül, de
valahogy a testem pontosan tudta, mit tegyen, hogyan körözzön
és tekeredjen fölötte, a csiklómat a farka tövéhez dörzsöltem,
úgy hajolva, hogy pont a megfelelő helyre döfhessen. És mikor
elmentem, olyan volt, amilyet még sosem éreztem: mély,
kemény lüktetés hatalmas hullámokban, a teljes testem
megmerevedett Jackhez préselődtem, aranyszínű karikák
táncoltak a szemem előtt.
– Érzem, érezlek – suttogta a mellembe. – Érzem, ahogy
elmész, és ez kurvára beindít.
– Hadd érezzelek téged! – nyögtem, alig bírtam megszólalni.
Átvette az irányítást, a fenekemet markolva le-fel csúsztatott a
farkán. Aztán váltott, magához szorított, és előre-hátra
mozgatott, mire a csiklóm megint bizseregni kezdett.
– Menj el még egyszer! Most!
Kurvára imádtam, hogy ilyen utasításokat ad, hangja kemény
volt, mint a farka.
– Igen, csináld! – lihegtem, és hagytam, hadd mozgassa a
testem, mintha az övé lenne, megadtam magam teljesen.
Olyan volt, mint valami varázslat, ahogy tudta, hogy
mozogjon velem, ahogy a testem kérdezett és az ő teste válaszolt.
Ahogy a teste parancsolt, és az enyém engedelmeskedett. Együtt
voltunk: közös volt a kanyargós hegymenet, a szédítő tetőpont, a
zuhanó szabadesés... És ahogy kapaszkodtunk, mormoltunk,
csókolóztunk, valami kezdett lassan kibontakozni belül...
Árnyalatnyi rossz érzés maradt bennem, ahogy felöltöztem, és
visszagurultunk az útra. De vajon miért? A szex csodálatos volt –
minden alkalommal egyre jobb. Egyre könnyebben hagytam,
hogy az ösztöneim vegyék át az irányítást. Egyre nagyobb
élvezetet okozott, hogy átadjam magam neki, és elvegyem, amit
akarok. Amire szükségem van. Vajon aggódtam, hogy ő nem érez
ugyanígy?
Nem, nem erről van szó. Ő is ugyanúgy élvezett minden
pillanatot, mint én – ezt hallottam abból, ahogy beszélt, láttam
abból, ahogy rám nézett, éreztem abból, ahogy mozgott.
Szabadok voltunk együtt. Mintha a kapcsolatunk átmeneti
jellege engedélyt adott volna rá, hogy olyan vadak legyünk,
amilyenek csak lenni akartunk. Nem kellett aggódni semmin,
nem volt semmi kapcsolati dráma, semmi bonyodalom.
De határidő az volt. Lejárat. Egy hét múlva vége lesz köztünk
mindennek.
Ránéztem, és a gyomrom összeugrott.
És ha nem akarom, hogy véget érjen?
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

JACK

A FURGON A SÖTÉTBEN AZ AUTÓPÁLYÁN HASÍTOTT, az Utat

néztem, de a gondolataim messze jártak. A kérdések, amiket
nem tettem fel magamnak reggel, most már nem hagyták
elhallgattatni magukat.
Miért ilyen könnyű Margot-val? Miért ilyen csodálatos a szex
vele? Miért ilyen jó érzés együtt lenni? Mi lehet ennyire csábító
Margot Lewistonban, ebben a városi, gazdag lányban, aki még
egy grillsütőt sem tud begyújtani? Ha ránézek, miért érzem,
hogy kell nekem?
Fantasztikus volt a szex Steph-fel, de nem ilyen. Utáltam,
hogy összehasonlítom őket, annyira különbözött ez a két nő, és
nem arról volt szó, hogy Margot-val jobb lett volna, de máshogy
elégített ki. Steph-fel szenvedélyes volt a szeretkezés, mert
szerettük és megértettük egymást, törődtünk egymással. Az
érzelmi kapcsolat és a közös múlt testi kifejezése volt. Olyan sok
mindent végigcsináltunk együtt, és én óvni akartam őt,
védelmezni, még szex közben is. Sosem gondoltam rá, hogy
durva lehetnék vele, meghúzhatnám a haját, vagy nyomokat
hagyhatnék a testén. Nem okozott gondot, hogy megőrizzem az
önuralmam, úgy éreztem, megy magától.
 Margot-val is szenvedélyes volt a szex, de teljesen máshogy –
míg Steph-fel mintha a csodás, tükörsima, kék tengeren
hajóztam volna, addig Margot-val a Niagarán keltem át. Vad
forgatag volt, csupa pánik és kétségbeesés. Bármelyik
pillanatban jöhetett élvezet vagy fájdalom, félelem vagy
megkönnyebbülés, nyugalom vagy káosz. Küszködtem, nehogy
elveszítsem az önuralmam, ráerőltettem, amit akartam, közben
küzdöttem a tehetetlenséggel. Szerencsére neki is működött ez.
Tetszett neki, hogy nem bántam vele óvatosan, mintha törékeny
lenne, és mikor utasítottam valamire, ő engedelmeskedett.
Szerettem az ellentmondást, hogy milyennek látja Margot-t
mindenki, és milyen volt velem. Imádtam a nekem elsuttogott,
mocskos szavakat, minden karmolás- és harapásnyomot a
bőrömön, minden állatias nyögést és kiáltást.
Talán erről volt szó, talán azért volt ilyen jó együtt, mert
olyanok lehettünk egymással, amilyenek másokkal nem
lehettünk volna. Vagy talán a kapcsolat rövid távja miatt, ahogy
a vakációs szex jobb a hétköznapinál. És talán ezért tudtam
aludni mellette évek óta először, ezért tudtam elfelejteni
elengedni egy időre a fájdalmat. Ez rendben is volt, ugye? Csak
azért, mert átmeneti. Majd minden visszajön megint, ha Margot
elmegy. Egyelőre a jelenre figyelek. Margot-ra.
Ránéztem, láttam, hogy a hüvelykujját rágcsálja.
– De komoly képet vágsz! Aggódsz, mit tervezek még tenni
veled? Elmosolyodott, végigmért oldalról.
– Kellene?
– Hogyne.
– Korbács és láncok?
– Hah. Szeretnéd, mi? Nem, elviszlek kempingezni.
Lefagyott a mosoly az arcáról.
– Micsoda?
 – Jól hallottad.
– Mármint... kempingezni? Úgy érted, kint aludni az erdőben,
a földön? – kérdezte, mint akinek ez nem teljesen világos.
– Pontosan. Félsz? – Felé nyúltam, oldalba böktem.
– Igen! Mindenféle gusztustalan csúszómászók vannak az
erdőben! És nincs fürdőszoba! Meg szobaszerviz! Vagy
keményített ágynemű.
– Hát nincs – nevettem.
– És az erdőben állatok élnek – suttogta, mintha nem akarná
felriasztani őket, hátha előbújnak.
– Édesem, az egyetlen állat, amelyiktől félned kell az erdőben,
én vagyok – néztem rá. A szemét tágra nyitotta, az arcára
félelemmel vegyes elégedettség ült ki.
– Nem mehetnénk el inkább egy szép kis panzióba a
környéken?
– Abban meg mi a mulatság? – kérdeztem, ahogy
bekanyarodtam Pete és Georgia háza elé. – Nem, rendesen
kempingezi akarok veled, egy éjszakát. Menni fog egy éjszaka
luxus nélkül, ugye? – Leparkoltam, és Margot-ra néztem.
– Egy éjszaka? – kérdezett vissza reszketve.
– Egy éjszaka.
Egy pillanatra elgondolkodott, aztán kihúzta magát.
– Rendben. Egy éjszakát kibírok. És te – folytatta
parancsolóan – kibírsz egy fekete nyakkendős Gatsby-estélyt, a
Történeti Társaság jótékonysági partiját.
– Fekete nyakkendő? – Úgy tettem, mint aki elgondolkozik. –
Szerintem nincs fekete nyakkendőm.
– Azt jelenti, hogy szmokingban kell jönni.
– Nos, az meg kurvaélet, hogy nincs.
Megveregette a karom.
– Majd én gondoskodok róla.
 – Kizárt. Nem megyek jótékonysági partira.
– Félsz, hogy megdoblak puffanccsal? – Hátrahajlította a
csuklóját, mint aki épp céloz.
Nevettem, és kinyitottam az ajtót.
– Azt azért megnézném, hogy csinálod.
Kiugrott, és hátrajött hozzám a kocsi mögé, nekiálltunk a
pakolásnak.
– De kérlek szépen! Buli lesz.
– Ezt nem gondolod komolyan.
Erre ő nevetett fel.
– Nem. De azt sem gondolom, hogy a kempingezés az lenne. –
A pajta felé indultunk a sötétben, kezünk tele volt üres
rekeszekkel és dobozokkal. – Tudod mit? Szerintem jól éreznénk
magunkat a partin.
– Tényleg? És vajon miért?
– Mert szerintem bárhol jól éreznénk magunkat.
Elmosolyodtam, arra gondoltam, ki érezné inkább úgy, hogy
nem idevaló: Margot a hálózsákban vagy én a szmokingban?
Szoros volt a verseny, de szerintem én nyertem. Ráadásul csak
azért nem volt kínos, hogy vele töltöm az időt, mert bármi legyen
is köztünk, az véget ér, ha elmegy. Nem akartam olyan ígéretet
tenni, ami túlnyúlhat a távozása napján.
– Sajnálom, Margot, de nem.
Felsóhajtott.
– Ez nem ér. Ha én kilépek a komfortzónámból a kedvedért,
akkor te miért nem teszed ezt meg az én kedvemért?
– Mert te sem miattam teszed, hanem magad miatt. Fontos
túlélési technikákat tanítok neked. Mondjuk azt, hogy hogyan
kell meggyújtani egy gyufát.
– És mikor?
– Lássuk. Ma szerda van, holnap este Cooperre vigyázok,
mondjuk akkor pénteken?
– Rendben. Kell valamilyen spéci ruha ehhez?
Beértünk a pajtába, nevettem, miközben kinyitottam az ajtót,
elképzeltem Margot-t tetőtől talpig valami márkás
kempingcuccban, persze hófehérben.
– Nem, semmi. Felvehetsz bármit. Sőt, az is jó, ha nem veszel
fel semmit.
– Sziasztok!
Megugrottam, majdnem leejtettem, amit épp cipeltem, az
idegrendszerem azonnal a legmagasabb sebességre kapcsolt.
Georgia jött felénk, nem akart megijeszteni, de eltartott egy
pillanatig, amíg újra normálisan tudtam lélegezni.
– Szia, Georgia! – üdvözölte Margot a sógornőmet, de közben
engem nézett.
– Hogy ment? – érdeklődött Georgia a hátsó zsebébe dugott
kézzel.
A szívem még mindig túl gyorsan vert, beljebb léptem, és a fal
mellé pakoltam a dobozokat.
– Szuper volt – felelte Margot. – Állati jól mulattam.
Megéreztem a kezét a hátamon: pillanatnyi, megnyugtató
érintés volt csak. Nem mondott semmit, nem is nézett a
szemembe, de tudtam, mi ez... és értékeltem is.
– Jól mulattál? – nevetett Georgia, és elindultunk kifelé.
– Igen. És lett egy csomó ötletem.
Elindultunk vissza a furgonhoz, Georgia jött velünk.
– Margot egy őstehetség – mondtam neki. – Mindent
eladtunk, amit kivittünk.
– Tényleg? Ez igen.
– Láttad a házat? – kérdezte Margot.
Georgia a fejét csóválta.
– Nem, majd holnap tízkor. Jössz?
 – Ó, nagyon szívesen! – nézett rám Margot. – Hacsak
Jacknek nincs rám szüksége.
Basszus, de édes. Rámosolyogtam.
– Nem, holnapra szabadnapot kapsz.
Odaértünk a kocsihoz, Georgia belesett.
– Tényleg jól árultatok ma!
– Margot volt. Komolyan. Van valami varázslat a mosolyában,
nem lehet nemet mondani neki.
Margot ragyogott.
– Ez nagyon kedves, de én csak eladtam, amit
megtermeltetek. Az az igazi varázslat.
Georgia a válla fölött visszanézett ránk, mire az arcom lángba
borult. Miért kellett Margot mosolyáról hablatyolnom? Most
Georgia gyanakszik.
– Gyerünk, fejezzük be! – próbáltam úgy tenni, mint aki
dolgozik, de biztos voltam benne, hogy a sógornőmnek vadul
kattog az agya. Csendben maradt, amíg kipakoltunk, pedig
amúgy sosincs csendben.
– Nos, akkor jó éjt! – mondta könnyedén, mikor végeztünk. –
Köszönöm, hogy vállaltátok a mai piacozást. Találkozunk
holnap. Jack, akkor vigyázol este Cooperre?
– Aha – bólintottam.
– Szuper, köszi! Jó éjszakát!
– Jó éjt! – kiáltott utána Margot. Ahogy magunkra
maradtunk, rám nézett. – Tudja.
– Úgy tűnik.
– Nem gond neked?
A nyakam dörzsölgettem hátul, és elgondolkoztam. Nem
mintha olyan nagyon érdekelt volna, hogy Georgia tudja, de nem
akartam, hogy elmondja a testvéreimnek. Szarrá szívatnának.
Tönkretennék. De ez nem Margot baja volt.
 – Persze, nem gond. Georgia megért engem.
– Igen, látszik – bólintott.
Egy ideig csak álltunk ott, a tücskök ciripeltek, a szél a közeli
nyírfák lombját rezegtette. Egyedül az éjszaka hangjai között. De
nem akarok egyedül lenni ma éjjel. Sőt, nem akarok elválni
tőle.
– Szóval – léptem közelebb hozzá.
– Szóval... – mosolygott.
– Mit szeretnél csinálni most?
– Őszintén? Zuhanyozni.
Felhúztam a szemöldököm.
– Micsoda egybeesés.

A kádra bámultam.
– Ez komoly? Habfürdő? Nem hiszem, hogy habfürdőztem
volna az elmúlt harminc évben. – Megálltunk a házamnál,
Margot kint várt a tornácon, én felmarkoltam némi tiszta ruhát,
és visszajöttem vele ide hozzá, és ő forró habfürdőt eresztett a
kádba.
– Akkor itt volt az ideje – kuncogott. – Amúgy hány éves
vagy?
– Harminchárom. Te?
– Harminc leszek a jövő hónapban.
– És még mindig habfürdőzöl?
– Amilyen gyakran csak tudok. És sosem utazok habfürdő
nélkül.
– Beszívta a levegőt, lehunyta a szemét. – Hát nem isteni az
illata?
Betöltötte az orrom a levendula aromája.
– Be kell vallanom, hogy de, az.
 – Ugye? Néha kell egy kis luxus. – Rám nézett, elégedetten
magával.
Lehámoztuk magunkról a ruhát, és Margot bemászott, engem
ott hagyott a kád szélén.
– Kizárt, hogy beférjek oda melléd.
– Dehogynem. – A kád végébe kucorodott, rám nézett, és
megpaskolta a habot. – Gyere, játsszunk!
Valahogy sikerült bemásznom úgy, hogy ne essek seggre, és
ezután öt percig csak dörzsöltük magunkat, és Margot otthonról
hozott, menő tusfürdőjével lemosakodtunk. Csodás illata volt,
pont, mint Margot bőrének, de muszáj volt kicsit húznom vele.
– Olyan szagom lesz holnap, mint egy lánynak. Mi a baj a régi,
jó, férfias szappannal?
A homlokát ráncolta.
– Nem tesz jót a bőrnek.
– Ó, értem! – Nekiálltam hajat mosni a tusfürdővel, mire
Margot megrökönyödött.
– Jack! Ez nem sampon!
– Mit számít? Habzik. Nyilván tiszta lesz tőle a hajam.
A párkányra nyúlt, elvett egy flakont.
– Öblítsd ezt le! Majd én megmosom.
Pofákat vágtam, de hagytam, hadd mossa meg a hajam a
drága samponjával, ami komolyan nem is habzott olyan jól, mint
az én zuhanyzómban az egyszerű sampon. Meg is mondtam
neki.
Túlzott türelemmel felsóhajtott, a fejemet masszírozta.
– Azért, mert a te olcsó samponodban szulfátok vannak,
ezektől a vegyszerektől habzik úgy. Komolyan meglepsz, Jack.
Mindent tudsz arról, hogyan lehet elkerülni a vegyszerek
használatát az élelmiszereknél, de egyáltalán nem figyelsz az
ilyesmire, ha a bőrödre vagy a hajadra kensz valamit?
 Alig tudtam megszólalni, olyan kurva jó érzés volt, ahogy az
ujjai a koponyámat masszírozták. Minden idegvégződésem
megfeszült, a farkam duzzadni kezdett. Lehet, hogy nyögtem is.
– Oké, fordulj meg, és hajtsd hátra a fejed!
Fel kellett állnom, hogy megforduljak, mire kuncogni kezdett.
– Mi van?
– A... az izéd – mutatott a farkamra, ami egyenesen rá
mutatott, kiemelkedve a habfelhőből. – Elég viccesen fest.
Csípőre tettem a kezem.
– Picsába, Margot, kimondhatod, hogy farok. Csak azt ne
mondd, hogy vicces!
– Bocsánat – mondta, és kitört belőle a nevetés. – De sosem
képzeltelek volna el így, hogy itt állsz a fürdőkádban, csupa
levendulás habfürdő vagy, és félig áll... Istenem. – Megrázta a
fejét, és próbálta összeszedni magát, míg én meredtem rá
fentről.
– Nem fogok megfeledkezni erről, ha majd ott leszünk az erdő
közepén. – Megfordultam, leültem, és hátrahajtottam a fejem.
– Jaj, ne! Bocsánat. Ne kínozz meg az erdőben, kérlek! – Egy
bögrével vizet öntött a fejemre, leöblítette a sampont. – Kész.
Most már felállhatsz.
– Minek? Hogy megint kinevess? – De azért felálltam és felé
fordultam, bár vigyáztam rá, hogy ezúttal ne tapadjon hab a
farkam köré.
– Nem azért. – Térdre kecmergett, és felcsúsztatta a kezét a
lábamon. – Bocsánat – mondta a jobb combomra nyomva egy
puszit. – A farkad egyáltalán nem vicces – tért át a balra. –
Nagyon is komoly. – A farkam hegye került sorra, mire
felpattant, mintha vissza akarná csókolni. – Tökéletes.
Elakadt a lélegzetem, mikor megéreztem magamon a nyelvét:
puha volt, édes kis nyalogatás, amitől megremegtem belül, és
kőkemény lettem azonnal, mire végighúzta a nyelvét a tövétől a
hegyéig. Istenem, milyen régóta már, hogy nem...
Lenéztem, láttam, ahogy felnéz rám és mosolyog, azzal a
huncut kis vigyorral, ami mindig is a vesztemnek bizonyult.
– Én jövök.
– Hogyhogy te jössz? – nyögtem ki, ahogy kézbe vette a
farkam, és a szája felé irányította.
– Megízlellek – körözött a nyelvével a makk körül. – És
megőrjítelek. – Az ajka közé vette, és finoman megszívta. – Azt
akarom, hogy elmenjél a számtól.
Nyögtem, ahogy az ajka végigfutott a farkamon, aztán a fele
eltűnt a szájában, majd visszahúzódott. Aztán megint és megint,
sosem túl erősen, sosem túl gyorsan, mindenféle hang nélkül.
Csodálatos érzés volt, ahogy a nyelve mozgott rajtam, a szája
forró volt és nedves, és imádtam, hogy a kezébe vette, ami nem
fért be a szájába, de mégis Margot életem legudvariasabb
szopásában részesített.
Ellentétben azzal, ahogy szex közben mozgott, úgy tűnt,
mintha attól félne, hogy fájdalmat okoz. Vagy talán attól félt,
hogy neki fájhat. Egy ilyen lány, mint Margot, valószínűleg nem
túl gyakran csinál ilyet. Talán nem is élvezte egyáltalán, csak
azért szopott, hogy a kedvemben járjon.
Bassza meg... és most mit csináljak?
A kezem a hajára csússzam, küszködtem, hogy ne veszítsem el
az önuralmam, visszafogtam magam, de a testem ösztönösen át
akarta venni az irányítást.
Nem lehet, seggfej! Hadd irányítson ő! Attól, hogy szereti a
kemény szexet, még nem biztos, hogy azt akarná, hogy letold a
torkán a farkad.
Bassza meg, és most ez jár a fejemben! Le kell nyugodnom!
Elengedtem a fejét, a plafont néztem, elszámoltam tízig.
 Rájött, mit csinálok.
– Jack – húzódott vissza. – Te most visszafogod magad?
Lenéztem rá, láttam ahogy vádlón mered rám az a kék
szempár, miközben játékosan az ajkához dörzsölte a makkom. A
bőre nedves volt, a mellbimbója kemény. Kurvára csodálatos
volt. És édes. Mi a fasz ütött belém, hogy le akarom tolni a
farkam a torkán? Ekkora állat lennék?
– Nem akarlak bántani.
– Nem bánt.
– Nem is tudod, mit szeretnék most tenni.
– Mondd el!
Felnyögtem, tudtam, hogy nem bírok nemet mondani neki.
– Tanítsd meg, hogy csináljam, Jack! – Az arca kicsit elpirult,
a kezét a combomra tette. – Nincs túl sok tapasztalatom ebben.
De meg akarom tanulni. Azt akarom, hogy jó legyen neked.
Mondd meg, mit csináljak! Mondd meg, mit akarsz!
Nyeltem egy nagyot. Az öklömbe szorítottam a haját.
– Nyisd ki a szád! – Kitátotta a száját, én benyomultam,
amilyen mélyre csak tudtam. – Azt akarom, hogy úgy kitöltse a
szád a farkam, hogy levegőt se kapjál.
Összerezzent, mikor a torkáig toltam, azt vártam, hogy próbál
hátrahúzódni.
De nem tette meg.
Megmarkolta a farkam tövét megint, és várakozóan felnézett
rám.
– Jó kislány. Most figyelj: azt akarom, hogy ne legyél ilyen
kicseszett udvarias. Használd a kezed! Kend össze magad!
Legyél zajos! Ne te legyél az iskolai bálkirálynő, inkább szopj le,
mint valami kis mohó kurva a focipályán. Megértetted?
Megértette. Istenem, kurvára megértette. Úgy vetette rám
magát, mint egy pornósztár.
 Öt perccel később akkora orgazmusom volt, hogy egész
galaxisokat láttam a plafonon, és úgy éreztem, kilövöm magam
rakétaként, fel az égbe, és ő mohón lenyelte az egészet az utolsó
cseppig.
– Na – lihegte –, ez elég mohó volt?
A karja alá nyúltam, és felültettem a kád szélére, térdre
ereszkedtem, és szétnyitottam a combját.
– Kurvára igen. – A combja közé nyomtam a fejem, és
végighúztam a nyelvem a csiklóján. – De én csak egyre mohóbb
leszek.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

JACK

– MESÉLJ EZEKRŐL! – simította végig Margot a tetoválást az

oldalamon, a gerincem bizsergetve. Talán már egy órája
lehettünk a kádban, a hab eltűnt, és a víz sem volt már forró. De
nem akartam kiszállni. Ma nem esik. Nincs rá okom, hogy itt
maradjak.
– Fecskék – mondtam.
– Megnézhetem?
Megfordultam, a hátamat mutatva felé.
– Kettő van – húzta végig az ujját rajtuk.
– Két bevetés.
– Aha. Szerencsét hoztak?
Lehunytam a szemem. Hallottam a lövéseket. Láttam a
holttesteket az első üléseken. Éreztem a vér szagát.
Nyeltem egyet, a gyomrom összeszorult, és elűztem a
borzalmas emléket. Itt és most. Itt és most. Itt és most.
– Csak akkor tetováltattam fel, amikor visszajöttem.
– Akkor inkább azt mutatja, hogy megcsináltad, nem
szerencsét hoz?
– Mondjuk, valami ilyesmi, igen.
– És örülsz, hogy megtetted? Hogy bevonultál?
 – Ezt a kérdést már sokszor feltettem magamnak, és azt
hiszem, a válasz az, hogy igen. Ha újra kezdhetném, tudom, hogy
megint bevonulnék, ha megint ugyanott lennék ugyanakkor.
– Tudod, hogy te vagy az első olyan korombeli ismerősöm, aki
volt katona?
Ránéztem a vállam felett.
– Komoly?
– Aha. Azt hiszem, a gimnáziumi osztályomból tengerészeti
akadémiára ment valaki, de sosem találkoztam személyesen
katonával, ha nem számítjuk a második világháborús
veteránokat.
– Nahát. – Olyan más élete volt. Olyan nagyon más.
Adott egy puszit a lapockámra.
– Sosem találkoztam még ilyen bátor emberrel.
Felhorkantam, de örültem a bóknak.
– Köszi!
– Vagy olyannal, aki ilyen keményen dolgozik, és ilyen sokat
tud.
– Vagy olyannal, aki mindennap ennyire összekoszolja magát.
Fogadjunk, hogy az ismerőseid többnyire öltönyt hordanak a
munkába. És kipucoltatják a cipőjüket. És rendszeresen járnak
hajat vágatni. Van saját hajójuk, tagságuk a golfklubban és
részvényeik. Nehéz volt, hogy ne hasonlítsam magam ezekhez a
fickókhoz.
– Hé! – bökött hátba –, nekem tetszik, hogy mindennap
összekoszolod magad.
Alig hittem neki.
– Tényleg?
– Igen. Ettől más vagy, mint a többiek, akiket ismerek.
Ugyanez a helyzet a tetkóiddal is. – Felsóhajtott, átkarolta a
nyakam, és magával húzva hátradőlt a kádban. – Nekem nincs
tetkóm.
A hátam a mellének döntöttem, a fejemet a vállgödrébe
támasztottam. A feszültség kiszállt az izmaimból. Bár sose
kellene kiszállnom ebből a kádból!
– Gondoltam, hogy nincs.
– Miből?
– Csak nem tűnsz olyan lánynak, akinek tetkója lenne, ennyi.
– Nem, nem is vagyok – mondta pillanatnyi csend után. –
Igazad van. Az a helyzet, hogy szerintem vannak gyönyörű
tetoválások, de nekem egzotikusnak és tiltottnak tűnik az
ilyesmi. Olyanoknak való, akik bátrabbak nálam.
– Miért? Félsz, hogy fájna?
– Nem erről van szó. Inkább attól félek, mit gondolnának
rólam az emberek, ha tetováltatnék.
– Le vannak szarva az emberek.
Megint sóhajtott.
– Muffy belehalna.
– Nem, Margot, nem halna bele.
– Talán nem. De azt gondolná, hogy megőrültem.
– Hadd gondolja! Ne azzal töltsd az életed, hogy aggódsz, mit
gondolnak rólad az emberek, Margot! Ez a félelem olyan, mint
egy ketrec – örökre fogságba ejthet, ha nem vigyázol.
Nem válaszolt azonnal. Aztán feltett egy kérdést.
– Te mitől félsz?
Nem válaszoltam, mert féltem, túl sokat mondanék.
Túlságosan puha volt, túl édes, túl meleg ma este. Olyan könnyű
lenne elmondani neki olyasmiket, amiket nem kellene hallania,
túlságosan önző lenne, ha elmondanám, csak azért, hogy
megosszam az igazság terhét. Ő próbálna megnyugtatni, hogy
nem vagyok olyan szörnyeteg, amilyennek tartom magam, ahogy
Steph is tette.
 De olyan jó érzés lenne.
– Talán semmitől, ugye? – szorított meg. – Nagy, bátor
katona. Nem fél semmitől.
Nem gondolkoztam, csak beszéltem.
– Attól félek, hogy felismerhetetlenné változok.
Szünet.
– Ezt hogy érted? – kérdezte végül.
– Semmi-semmi – feleltem gyorsan. Mi a szart csinálok?
Próbáltam felkelni, de ott tartott, körém tekerte hátulról a lábát.
– Mitől válnál felismerhetetlenné, Jack?
Kifújtam a levegőt, és megadtam magam, csak egy kicsit. Csak
most az egyszer.
– Ha elengedném.
– Mit engednél el?
– A múltamat.
– Nem kell elengedned a múltadat, az mindig része lesz
annak, aki most vagy. De nem is kell engedned, hogy leláncoljon,
vagy megakadályozza, hogy továbblépj.
De igen. Nem tudta, nem értette.
– Hé – szorított magához –, beszélj!
Isten a tanúm, beszélni akartam. A titkaim belülről nyomták a
szívem, olyan erősen, hogy majd feltépték. Be akartam vallani a
bűnöm. Felnyitni a sebeket. Vérezni a szeme előtt.
A vágy erősebbnek bizonyult nálam.
– A baleset. Az én hibám volt.
– Nem értem.
Nyelni próbáltam, de nem ment.
– Steph balesete.
– Miről beszélsz? Nem te vezetted azt a kocsit.
– Nem. De... volt egy másik autó. – A hangom gyenge volt,
remegett az egész testem. – Évekkel ezelőtt. Irakban.
 Margot keze lassan, megnyugtatóan dörzsölte a mellem.
– Hallgatlak. Mondd el!
A torkom összeszorult és kiszáradt, de a történet utat tört
magának kifelé.
– A konvojunk épp megállt pihenni. Hárman felállítottuk az
ellenőrző pontot. A kocsikat volt, hogy mozgó bombaként
használták, úgyhogy minden járművet meg kellett állítanunk,
nem juthattak be a katonák pihenőterületére.
Margot megremegett, mintha tudta volna, mi következik. Az
ajkát a fejemre szorította.
– Volt nálunk fárszi nyelvű, megállásra felszólító tábla, és ha
egy jármű nem állt meg, figyelmeztető lövéseket adtunk le rá
hatszáz méterről. Ritkán fordult elő, hogy egy autó megpróbált
volna áttörni, hacsak nem házilag barkácsolt bomba volt benne.
De egyik éjjel... – Elhallgattam. Hallottam belül a hangot, azt
visította, hogy hallgassak, ne beszéljek, de nem bírtam leállni.
Minden kimondott szó enyhítette kicsit a nyomást. Ki kellett
adnom magamból.
– Egy éjjel valaki nem állt meg? – mondta Margot. – Bomba
volt a kocsiban?
Megráztam a fejem, lenyeltem a kitörni készülő zokogást.
– Nem. De talán a sofőr azt gondolta, hátulról érkeztek a
figyelmeztető lövések, mert az autó gyorsított, ahogy rálőttünk.
Úgyhogy egyenesen a kocsira céloztam. Nem is haboztam.
– Persze hogy nem – mondta, a hangja erős volt. – Jack, ezért
nem hibáztathat senki. Tetted a dolgod. Védted az embereket.
– Reggelig nem is láttam, ki volt az autóban, csak amikor
indulnunk kellett onnan. – Könny futotta el a szemem.
Margot mozdulatlanná merevedett.
– És?
– Egy nő vezetett. És gyerekek voltak vele.
 – Istenem!
– Három. – A hangom elcsuklott, lehunyt szemem alól
könnyek csorogtak.
– Jaj, Jack... – Margot hangja is kásás volt. Magához
szorított. – Ez borzalmas lehetett.
Beszívtam a levegőt, összeszedtem magam.
– Tudod... nem volt az. Alig vettem tudomást róla. Akkoriban,
emlékszem, büszke voltam rá, hogy ezt tettem. – A szavak
megkeseredtek a számban. – Később, mikor hazajöttem, akkor
döbbentem rá, mit csináltam. Teljesen összeroppantam. Nem
tudtam beszélni senkivel, nem éreztem magam normálisnak,
nem éreztem magam biztonságban. Minden pillanatban a
büntetést vártam, érted? Biztos voltam benne, hogy ezt, amit
tettem, nem úszhatom meg büntetés nélkül. Azt akartam, hogy
érjen utol. Ezt én hoztam magammal.
Margot még erősebben szorított, éreztem, hogy a teste
rázkódik a sírástól. A vállamat csókolgatta, a fejem, a nyakam.
Végigsimította a mellem és a hasam, mintha meg akarna
bizonyosodni róla, hogy még mindig ott vagyok
– Annyira sajnálom. És úgy örülök, hogy megvagy. Nem tettél
semmi rosszat.
Nem érdemeltem meg az együttérzését és a könnyeit.
– Tudod, hány kicseszett rémálmom volt arról a nőről? – A
szemem sarkához nyomtam a hüvelyk- és a mutatóujjam. – Ott
van előttem, én meg egyre csak könyörgök neki, hogy álljon meg,
de nem. Remegve, kiáltozva ébredek.
– Még mindig?
– Néha. Egy időre jobb lett, mikor elmentem az orvoshoz.
Elkezdtem gyógyszert szedni, és elfelejtettem, mit álmodtam.
Már nem féltem annyira az alvástól. De Steph balesete után
abbahagytam a gyógyszert.
 – Miért?
– Mert én tehettem róla. – Megérkeztem ide, az igazságba,
ami kínzott, és elismételtem az évek óta kísértő szavakat. –
„Amilyen kárt tett abban az emberben, olyat kell tenni benne is.”
– Nem, Jack. Nincs igazad – ült fel Margot szipogva. – Amit
te tettél, életeket mentett meg, nincs semmi köze Steph
balesetéhez. Nem te vagy a felelős.
Lehunytam a szemem.
– Csak így van értelme.
– Egy ilyen tragédiának sosincs semmi értelme.
– Néha az ellenőrző pontról álmodok, és Steph vezeti azt a
kocsit – suttogtam. – Mélyen a tudatom alatt örökre
összekapcsolódtak.
Gyengéden ringatott, szavai néha halk sírásba fulladtak.
– Nem Steph volt az, Jack. Ő volt életed szerelme, és sosem
bántottad volna. Boldoggá tetted.
– Azt akartam. Istenem, azt akartam.
– És meg is tetted. És ha most itt lenne, tudom, hogy
pontosan ugyanazt mondaná neked, amit én... Hogy nem a te
hibád volt.
Margot-nak igaza volt. Steph tényleg ezt mondaná, mondta is
vagy ezerszer a képzeletemben. De akkor sem tudtam hinni neki.
– És valószínűleg dühös lenne, hogy magadat hibáztatod –
folytatta Margot. – Azt akarná, hogy bocsáss meg magadnak,
hadd legyél újra boldog. Nem így gondolod?
De, persze hogy ezt akarná. Odaállna, és vitázna velem,
ahogy régen is tette. De ha megbocsátok magamnak, azzal
engedélyezem azt is, hogy továbblépjek, hogy boldog legyek,
pedig nem érdemlem meg. Ezt a hibát nem követem el soha
többé.
– Nem bírok.
 Margot tovább ringatott, átkarolt, ajkát a bőrömre szorította.
Halkan megkérdezte:
– Beszéltél már erről valakivel?
Habozva válaszoltam.
– Steph és a pszichológus tudott Irakról. De sosem mondtam
el senkinek, hogy felelősnek érzem magam a haláláért, csak most
neked.
Ezt meg kellett emésztenie – ahogy nekem is. Olyat osztottam
meg vele, amit eddig soha senkivel. Még azt sem tudtam volna
megmondani, miért bíztam meg benne ennyire, de megbíztam.
Megint arról lehet szó, gondoltam, hogy átmenetileg van csak
jelen az életemben. Ez felszabadított, ha vele voltam, saját
magamat adhattam.
– Bár segíthetnék neked – mondta Margot.
Kifújtam a levegőt. Már elmondtam neki. És bár nem éreztem
magam jobban, vagy nem reméltem többet, mégis kevésbé
voltam már magányos. A mellemen nyugvó kezére tettem a
kezem.
– Itt vagy. Meghallgatsz. Ez már valami.
– Igen, itt vagyok. És örülök, hogy elmondtad nekem.
– Én is – mondtam, és döbbenten állapítottam meg, hogy
tényleg így van. Nem akartam ilyen sokat elárulni magamról, de
olyan régóta nem éreztem ilyen közelséget senkivel, ami arra
késztetett volna, hogy megosszam a titkaimat.
Felsóhajtott, hátradőlt.
– Mondhatok valami röhejeset?
– Persze.
– Csak azért vállaltam el ezt a munkát itt, mert anyám azt
mondta, el kell hagynom a várost a puffancsbalhé miatt.
Hátratekertem a nyakam, hogy lássam Margot-t.
– Hogy micsoda?
 – Tényleg. El kellett jönnöm, amíg elülnek a pletykák.
– Jesszus. És elültek?
– Igen. Tegnap hívott anyám, hogy megint megjelenhetek.
– Ezért akartál elmenni?
– Igen
Istenem, de jó, hogy mégis maradt.
– De itt vagy.
– Igen, itt vagyok – suttogta.
Megcsókoltam, éreztem az ujjait az államon. Az ajka puha
volt, és levendulaízű, és én nem akartam semmi mást, csak hogy
ez a csók örökké tartson, hadd maradjak itt, ebben a pillanatban,
hadd borítsam le egy üveggel és őrizzem meg örökre, elvágva az
engem kísértő emlékektől, és a mindörökre lehetetlen jövőtől.
Annyira akartam, hogy nem maradtam ott éjszakára.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

MARGOT

MÁSNAP REGGEL TÍZ ELŐTT ÁTSÉTÁLTAM Pete-hez és

Georgiához. Nem aludtam jól, kicsit bizonytalanul éreztem
magam, jólesett a karomat sütő napsugár. Mélyen beszívtam a
levegőt, és reméltem, hogy a friss levegő majd magamhoz térít,
ha már a három csésze kávénak nem sikerült. Megéreztem a
trágya szagát, az orromat ráncoltam. Nyilván trágyázni kell a
földet, de komolyan, aki farmon él, hogy szokja ezt meg? Ez tuti
nem fog hiányozni, ha majd hazamegyek.
De lesz olyan, ami nagyon is fog: hogy Jackkel legyek. Az
elmúlt huszonnégy óra elképesztő volt. Valami megváltozott
köztünk, már nem csak egy kis lényegtelen affér volt ez. Közel
éreztem magamhoz. Védelmezni akartam. Büszke voltam rá.
Lenyűgözött ő maga, és az is, amit iránta éreztem.
Olyan gyorsan beleestem, hogy minden elhomályosodott.
Eszelős volt. Még csak nem is randiztunk. Régebben eltartott
egy darabig, mire érzelmileg is beszálltam egy kapcsolatba. És
ezek az érzelmek onnan eredtek, hogy sok időt töltöttünk együtt,
közös volt az érdeklődési területünk, nem a testi vonzalom volt a
lényeg. Az isten szerelmére, hét hónapig tartott, hogy lefeküdjek
Tripp-pel! És sosem volt egyéjszakás kalandom, nemhogy egy
ilyen dugómaraton valakivel, aki még csak nem is volt a barátom
sem! Sőt, sosem próbáltam semmiféle dugómaratont és kész.
És a tegnap éjjel elképesztő volt. Hallottam, ahogy azt
mondta, viselkedjek úgy, mint egy mohó kis ribanc – vajon
nagyon gáz, hogy ez ennyire beindított? Honnan tudta, hogy erre
van szükségem, engedélyre, hogy így viselkedhessek, világosban
is, miközben Jack néz?
Ettől voltam ilyen ideges. Eddig mindig sötét volt, és a másik
oldalam felszínre engedése nem volt ilyen félelmetes. De most
rám tört a lámpaláz, főleg mivel nem voltam túl tapasztalt az
orális szexben, az igaz. De csinálni akartam. Azt akartam, hogy
Jack jól érezze magát, ahogy csak lehetséges.
És amiket csinált velem... Egy pillanatra megálltam. A
hasamra tettem a kezem. Elakadt a lélegzetem.
Jackkel minden más érzés volt. Most már tudtam, miről
beszélt Jaime, mikor az eszeveszett testi vonzalmat meg
ilyesmiket emlegetett. És mióta megéreztem az ízét, nem
akartam többé elengedni.
És nem csak testi volt. Már nem. Mikor arra gondoltam,
ahogy tegnap éjjel kitárulkozott, megosztott velem valamit, amit
eddig még senkivel soha, ahogy eltakarta előlem a könnyeit,
ahogy ilyen sebezhetővé vált... Istenem, ölelni akartam, csókolni,
sírni érte, könnyíteni a bánatán, boldoggá tenni.
De hogyan?
Reméltem, hogy megint ott alszik, főleg mert előző éjjel olyan
jól aludt velem, de nem akartam nyomulni. Megkérdeztem,
nemet mondott, ennyiben hagytam. Olyan sokat elárult magáról,
hogy valószínűleg szüksége volt egy kis időre egyedül, hogy ezt
megeméssze. Ezt már tudtam róla, és megtanultam, hogy ne
erőszakoskodjak vele ebben, mart és visszahúzódott, ha túl közel
mentem, majdnem, mint egy könnyen megbokrosodó ló.
 Szóval miután búcsúpuszit adtam neki, és elköszöntem,
bemásztam az ágyba, magamhoz ölelve a párnát, amin előző éjjel
Jack aludt. Az álom órákon át elkerült. Azzal töltöttem az időt,
hogy újra lejátszottam a nap és az éjszaka minden pillanatát a
fejemben, próbáltam uralkodni az érzelmeimen, és
fel-felzokogtam, mikor arra gondoltam, amit Jack elmesélt.
De reggel szembe kellett néznem az igazsággal.
Igenis voltak érzelmeim Jack iránt, és nem akartam, hogy
véget érjen.
Azt akartam, hogy valahogy együtt lehessünk.
Ez vajon tényleg kizárt? Sokan tartanak fenn távkapcsolatot,
ugye? Két óra, az szinte semmi! Többnyire a munkámat
akárhonnan lehetne csinálni, és tetszett nekem ez a kisváros.
Nincsenek dizájnerboltok, háromcsillagos éttermek vagy
csillogó szalonok, de a főutca bájos, a strandon nincs tömeg és a
farmok gyönyörűek. A lovaglást is újra kezdhetném! Amikor
egyik nap a lovakkal voltam, éreztem, mennyire hiányzik.
Ahogy az országút mellett álltam, és vártam, hogy ne jöjjön
autó, és átkelhessek, a távolságnál is nagyobb problémára
gondoltam: Jack nem akart többé megházasodni. Nem hisz
benne, hogy megint szerethetne valakit. Nem akarja elengedni a
múltját. A lelkem mélyén tudtam, hogy őrültség a férjhez
menésen aggódni, hiszen még egy hete sincs, hogy
megismerkedtem ezzel a fickóval, de ugyanakkor muszáj volt.
Hiszen hova fejlődött a kapcsolatunk alig öt nap alatt! És ha
járnánk, és jól menne? Tényleg időt, energiát és érzelmeket
fektetnék egy olyan férfiba, aki a végén nem akarna engem? És
már majdnem harminc vagyok – nem akartam már sokat várni a
családalapítással. Ha erre nincs esély, akkor minek?
Ahogy átkeltem a sávokon, és elindultam Pete és Georgia háza
felé, láttam magam előtt a jegygyűrűt Jack ujján, és hallottam a
hangját belül.
Tudom, mim volt. És ez nem történik meg kétszer az életben.
A szívem elszorult. Ezzel meg hogy az ördögbe vitázzak?

Jacknek sok szempontból igaza volt az Oliver-ház kérdésében

– tényleg rengeteget kellett volna dolgozni rajta, többek között
új tetőre is szükség lenne, másrészt Bradnek is igaza volt. Mint
általában a korosodó szépségek esetében, a por, a penész, a
vedlő tapéta, a málló festék, a dohos szőnyegek és a korhadás
alatt szilárd alapok lapultak. Pénz és idő meg gondos kéz kellene
hozzá, de rendbe lehetne hozni.
Georgia teljesen odavolt.
– Tudtam, tudtam, hogy imádni fogom! – ujjongott. Brad és
Pete előttünk ment, Cooper az apja karján ült.
Georgiára mosolyogtam.
– Csodás lehetne. És olyan könnyen ki lehetne szedni a hátsó
falat, kibővíteni a konyhát.
– Arról beszéltünk Pete-tel, hogy nyithatnánk egy kis panziót
az étterem mellett.
– Szuper ötlet! És logikus is, ha esküvőket akartok tartani!
– Pontosan. És ha kiszedjük a hátsó falat, hogy kibővítsük a
konyhát, akkor fent meg szobákat alakíthatnánk ki magunknak.
Így a régi részben lehetne öt vendégszoba.
Ragadós volt a lelkesedése, egyszer csak már bennem is szinte
túlcsordult a friss energia.
– Igen! Ó, Georgia, ez tökéletes! Képzeld el, milyen
fantasztikusan meg lehetne csinálni, gyönyörűen!
– Ugye? – csillant fel a szeme. – Antik ágyak, nagy, régi
ebédlőasztal, vintage edények, ezüstnemű... – Felsóhajtott. – De
ez pénzbe kerül. És nekünk nincs.
 – És a ház, amiben laktok? – kérdeztem.
Georgia a fejét csóválta.
– Nem, azt nem lehet. Túl régóta a családé. Ráadásul a farmra
felvett kölcsön is rá van táblázva, Pete, Brad és Jack a
tulajdonosok. Ami pénzt kapnánk érte, azt háromfelé kellene
osztani.
– És Jack beköltözne, ha ti elmennétek? – Arra gondoltam,
vajon hol dolgozhat épp, és gondol-e annyit az elmúlt éjszakára,
mint én. – Talán kivásárolhatna titeket.
– Nem hiszem. Neki sincs likvid pénze, és imádja azt a hülye
faházat.
– Az ember azt hinné, el akarna menni, amint lehet. Hiszen
annyi fájdalmas emlék kötődik oda, nem? – Ahogy kimondtam,
már tudtam, hogy nem számít: ezzel is, hogy ott lakott a
faházban, megakadályozta, hogy túllépjen a múltján.
– Aha! – sóhajtott Georgia, ahogy a verandára vezető
lépcsőhöz értünk. A többiek már bent voltak. – Néha nem bírom
megérteni, tudod? Ahogy nem hajlandó továbblépni. Ahogy
direkt a boldogtalanságot választja, és én nem tudom, miért.
A földre szegeztem a tekintetem. Én tudtam, miért, Jack rám
bízta a titkát. De nem árulhattam el.
– Mármint... Steph ruhái még ott vannak a szekrényben.
Elakadt a lélegzetem, összenéztünk. Ezt az apróságot Jack
nem említette.
– Hűha!
Georgia a fejét csóválta.
– Felajánlottam már rengetegszer, hogy elviszem, de nem
engedi, hogy bárki hozzájuk nyúljon.
– Istenem, de szomorú ez! – szorítottam a tenyerem a
szívemre. – Hogy élhet így?
– Azt mondja, így akarja. És ha bármelyikünk segíteni próbál,
akkor odacsap.
– Igen, így szokta – értettem egyet, eszembe jutott, ahogy rám
förmedt a piacon. – De nehéz nem megpróbálni, ha az ember
kicsit jobban megismeri, és látja, milyen szomorú, és persze
szeretne segíteni neki.
Georgia egy pillanatig csendben nézett.
– Igen, így van. Jack más, mióta itt vagy. Jobb.
– Amióta én itt vagyok?
– Igen – forgatta a szemét. – Olyanok voltatok tegnap este,
mint két dülledt szemű tinédzser. Ne tegyünk úgy, mintha nem
lenne semmi.
– Miért, mi lenne? – próbáltam adni az ártatlant, de
szégyenlősebbnek sikerült, mint terveztem.
Georgia felnevetett.
– Nem tudom egészen pontosan, mi, de az én mosolyomra
sosem mondta, hogy varázslatos lenne. Évek óta nem láttam
ilyennek Jacket. Micsoda kár, hogy ilyen messze laksz!
– Igen – ráncoltam a homlokom. A vállamra logó copfomat
piszkáltam. – De nem tudom, min változtatna, mármint...
Szokott egyáltalán randizni?
– Soha – ismerte el Georgia.
– És valamelyik nap azt mondta, hogy sosem nősülne újra.
Nem akar családot.
– Igen, nekünk is ezt mondja, ha javasoljuk időnként, hogy
mozduljon már ki. Szomorú, mert olyan remek apa lenne. És
még fiatal.
Kifújtam a levegőt, a karom ott lógott az oldalam mellett.
Próbáltam valami hazugsággal leplezni a csalódottságom.
– Hát, ez van. Nem hiszem, hogy az esete lennék, ahogy ő sem
igazán az enyém.
– Nem is tudom – felelte könnyedén Georgia. – Szerintem ti
összeilletek. Van, hogy az ellentétek vonzzák egymást, nem?
Talán majd miattad meggondolja magát.
Elmosolyodtam. Az ellentétek vonzzák egymást, igen, de nem
a vonzalom volt a gond köztünk. Abból annyi volt, amennyi csak
lehetett. A mi bajunk az volt, hogy a vonzalom egyre erősebb lett.
Egyre közelebb hozott minket. Már a szívemmel is éreztem, nem
csak a testemmel.
És Jacket nem érdekelte a szívem.

Beszélgettünk még egy kicsit Georgiával a márkaépítésről

meg a közösségi médiás stratégiáról, amit már felvázoltam
nekik, és örömmel hallottam, hogy már megkerestek egy
webdizájnert, és Georgia már kitöltötte a projektkérdőívemet.
Megint megkért, hogy küldjék számlát, de udvariasan nemet
mondtam.
– Szükségetek lesz minden centre, hogy megvegyétek azt a
házat – mondtam. – Tekintsd úgy, hogy ez az én
hozzájárulásom!
Megölelt, és bement, hogy megbeszélje Pete-tel és Braddel.
Valószínűleg Jack is beszáll majd a végén, de most nem jött
velünk, hogy megnézze a házat.
Remélem, lehet hatni rá józan érvekkel az ingatlanvásárlás
kérdésében.
Azt is reméltem, hogy találkozok vele ma. Nem beszéltünk
meg semmit, de beírta a számom a telefonjába tegnap éjjel,
mielőtt elment. Talán majd hív.
Közben nem akartam ott ülni csak és semmit tenni, mert
akkor csak róla ábrándoznék. Utánanéztem, hogy lehetne
megvalósítani pár ötletemet a piaci standra meg a táblákra, és
elautóztam alapanyagokért a legközelebbi hobbiboltba.
Bementem egy élelmiszerüzletbe is, hogy bevásároljak pár
napra. Mikor megláttam a krumplit, megint eltűnődtem, vajon
hogyhogy héjában, és magamban megjegyeztem, hogy ennek
utána kell néznem. Talán elmehetnék főzőiskolába, vagy valami
ilyesmi... ez mondjuk kívül esik a komfortzónámon, az biztos.
Megtanulni főzni. Újra lovagolni – folytattam a képzeletbeli
listát, amit mind megtehetnék, hogy megváltoztassam az életem,
boldogabb legyek és teljesebbnek érezzem. Nem aggódni a
harmincadik miatt. Belépni valamilyen biotermelőket pártoló
egyesületbe.
Mogyoróvajas-lekváros szendvicset ebédeltem, majd pár órát
a pulton dolgoztam, és azon tűnődtem, hogy oldható meg Pete és
Georgia pénzhiánya. Talán egy kisebb üzleti kölcsönnel? De
szinte semmit sem tudtam a kölcsönökről, hiszen nekem sosem
volt szükségem rá.
Épp árlistát írtam a táblára, mikor megrezdült a telefonom:
egy SMS.

Helló, itt Jack. Nem jössz át a parkba? Ott leszünk Cooperrel.

Felvettem a telefont, vigyorogtam, mint a vadalma.

Persze. Mikor?

Húsz perc múlva?

Tökéletes. Akkor még be tudom fejezni, amit elkezdtem.

Akkor ott!

Letettem a telefont, és egy kis dallamot dúdolgatva

befejeztem a listát, eltartottam magamtól, hogy lássam,
egyenesek és olvashatóak-e a sorok.
Mikor úgy láttam, rendben, mindent gyorsan elraktam,
vécére mentem, fogat mostam és felfrissítettem a sminkem. Az
utolsó pillanatban inkább letöröltem a rúzst, és felkentem egy
kis balzsamot az ajkamra. Természetesebbnek nézett ki, és az íze
is jobb.
A park felé menet százszor könnyebbnek éreztem a lábam,
mint reggel. Nem változott azóta semmi, de már a kilátás is
izgalmas volt, hogy láthatom Jacket. És mikor megláttam, ahogy
Cooper mögött állva löki a hintát, még több pillangó kezdett
repkedni a gyomromban. Ez az az érzés, gondoltam, ahogy
átvágtam hozzájuk a játszótéren. Nem akarom, hogy elmúljon.
Felnézett rám, ahogy közeledtem, a mosolyától kocsonyává
vált a lábam.
– Szia!
– Szia!
Hátranézett a válla fölött.
– Nem a házból jöttél, amit bérelsz?
– De igen – hajoltam le. – De túlmentem egy sarokkal,
úgyhogy a másik irányból jöttem végül. Nem figyeltem.
Nevetett, a fejét csóválta.
– De három sarokra van tőled. Ezt csak te ronthattad el.
– Tudom, tudom. – Hagytam, hadd szórakozzon rajtam,
amennyit csak akar, nem gond, csak hadd nézzem közben, ahogy
az unokaöccsét löki a hintán. Szűk, fekete pólója kihangsúlyozta
a mellét és a karját, a szoros farmer pont ott és annyira feszült,
ahogy kellett, pilóta-napszemüveg volt rajta a szokásos kalap
nélkül, ettől kicsit elegánsabbnak, kicsit katonásabbnak tűnt.
Éreztem, hogy hat rám. A bugyimban.
– Meséltek a házról? – kérdeztem.
 Krákogott és mormolt valamit.
– Ezt igennek veszem.
– Igen, meséltek. Valami őrült ötlet, hogy motelt nyitnak?
– Jesszus – nyögtem. – Nem motelt, Jack, hanem panziót.
– Mindegy. Nem állok az útjukba, de kizárt, hogy össze tudják
szedni a szükséges pénzt.
– Ezt mondta Georgia is. De nem kaphatnának némi
vállalkozói hitelt vagy ilyesmit?
– Megpróbálhatják, gondolom – felelte Jack, de nem úgy
tűnt, mint aki túl sok reményt fűzne ehhez.
– Bár segíthetnék valahogy! – feleltem sóvárogva. Milyen
rémes lehet, ha az álmod már karnyújtásnyira van, és nincs rá
elég pénzed! Olyan elkényeztetett voltam egész életemben. Nem
mintha felelőtlenül vagy féktelenül költöttem volna a pénzt,
mert nem, csak... fogalmam sem volt, milyen lehet azért
elengedni valamit, amit igazán akarsz, mert nem engedheted
meg magadnak.
– Kedves tőled, de megoldják. Megoldjuk.
– Veled van Cooper este? – borzoltam bele a kisfiú hajába,
ahogy ott hintázott mellettem.
– Igen. Pete és Georgia dolgoznak.
– Mit csináltok?
– Fagyit adok neki vacsorára, veszek neki egy halom
édességet, és hagyom, hadd tévézzen alvásig – mosolygott. – A
szokásos nagybácsis dolgok.
– Jól hangzik.
– Van kedved csatlakozni?
A szívem megugrott.
– Igen, nagyon szívesen.
Még egy órát maradtunk a parkban, megdöbbentett, milyen
remekül bánik Jack Cooperrel. Lecsúszott vele a csúszdán,
forgatta a körhintán, segített neki felmászni a régimódi
mászókára. Mikor Cooper elesett és lehorzsolta a térdét, Jack
leporolta, letörölte a könnyeit, és magához szorította. Mikor
indulni kellett, Cooper ragaszkodott hozzá, hogy még egyszer
lecsússzon a csúszdán, Jack odakergette. Átmentünk a
fagyishoz, Jack feldobta a gyereket a vállára, és egész úton fogta
a kis kezét.
Később néztem, ahogy vacsorát készít Coopernek, és
megeteti, szépen belekanalazva az egészet. Néztem, ahogy
megfürdeti az unokaöccsét – viccesen összenéztünk, mikor Jack
megeresztette a vizet –, ahogy óvatosan leöblíti a sampont
Cooper hajáról, vigyázva, nehogy a szemébe menjen.
Néztem, ahogy pelenkát és tiszta pizsamát ad a fáradt
gyerekre, és kifésüli a homlokából a kunkori tincseket,
imádnivalóan a sajátjához hasonló frizurát összehozva.
– Látod – mondta neki –, most pont olyan vagy, mint Jack
bácsikád.
És én csak arra bírtam gondolni, hogy ez a férfi muszáj, hogy
apa legyen.
Mikor eljött a lámpaoltás és a lefekvés ideje, azt mondtam, én
majd lent várok, elköszöntem Coopertől, és lementem a
konyhába.
Ahogy beléptem, meghallottam, ahogy Cooper azt nyafogja,
hogy „anya”, Jack meg válaszol:
– Rendben, haver, akkor keressük meg a nyuszit. –
Mosolyogtam a kis képernyő előtt állva, néztem, ahogy Jack
kivesz valamit a kiságyból, és a mellkasára vonja a pityergő
Coopert.
– Ringassalak még egy kicsit? Rendben. – Kiment a képből,
nem láttam őket. Pár másodperccel később a nyafogás véget ért.
És elkezdődött az ének.
 Olyan halk volt eleinte, hogy a bébiőrhöz hajoltam, így
hallottam csak rendesen. Elsőre fel sem ismertem – valami
kismadárról szólt de egy-két sor után a szám elé kaptam a
kezem, a szívem majd kiugrott. Az a Hank Williams-dal volt,
amit tegnap a furgonban hallgattunk a piacra menet. Akkor is
együtt énekelt Jack a rádióval. Szép hangja volt: mély, dallamos,
pont annyira rekedt, amennyire kell.
Libabőrös lett a karom. A szívemre szorítottam a kezem,
meglepve, hogy a testem még mindig csont és hús, mert úgy
éreztem, mindjárt elolvadok. Még sosem hallottam ilyen édeset.
Csomót éreztem a torkomban.
Adj esélyt, Jack, hogy boldoggá tegyelek!
Hadd próbáljam meg!
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

JACK

FELÁLLTAM, VIGYÁZVA, HOGY NE ÉBRESSZEM FEL AZ ALVÓ

GYEREKET. A parkettát átkoztam, amiért nyikorgott, ahogy
ráléptem, próbáltam elkerülni a zajos pontokat, a kiságyhoz
óvakodtam. Letettem Coopert a hátára, az ujjamat pusziltam
meg, és az unokaöcsém homlokához érintettem, majd csendesen
kislisszoltam a szobából.
Margot egy konyhaszéken ült, egyik kezét a szívére szorította.
Mikor meglátott, a másik kezét is rátette. Úgy festett, mint aki
mindjárt könnyekben tör ki.
– Kurvára bekapcsolva hagytam a bébiőrt, mi?
– Nem bírok beszélni, elolvadtam.
Nyögtem egyet, a hűtőhöz léptem, kivettem egy sört. Csak azt
vártam, hogy végre Margot-ra tehessem a kezem – és másom –,
de nem tűnt volna helyesnek Pete és Georgia házában, úgyhogy
találnom kellett valamit, amivel elfoglalhattam a kezem.
– Ne aggódj egy percig sem! A titkos oldaladról nem árulok el
senkinek soha semmit.
Végigmértem, miközben kinyitottam az üveget és
meghúztam.
– Helyes. Kérsz egy sört?
 – Köszönöm, nem.
– És egy pohárt bort?
Erre már habozott.
– Rossz érzés lenne meginni a borukat.
– Miért? Ingyen bébiszitterük van ma estére. – Levettem egy
üveget a hűtő fölötti polcról, és megmutattam Margot-nak. – Ez
jó lesz?
– Remekül fest, igen. Köszönöm.
Kihúztam a dugót, és öntöttem neki egy pohárral.
– Éhes vagy? Épp pizzát akartam rendelni.
– A pizza tökéletes lesz – mosolygott, és minden tökéletes
volt. Tökéletes volt a hosszú, szőke copfja. Ahogy a borospoharat
tartotta. Ahogy tegnap éjjel a vállamat csókolgatta, és azt
mondta, hogy én vagyok a legbátrabb ember, akit valaha látott,
az is tökéletes volt. A pizza kurvára csak tészta volt, sajt meg
szósz, messze nem volt olyan finom, mint Margot.
Egész éjjel ébren voltam, és rá gondoltam. Ránk. Azt
gondoltam, jó érzés lesz, hogy nem engedtem a vágynak, hogy
megint vele aludjak, hogy elég erős voltam, ellenálltam a
csábításnak, de leginkább csak nyomorultul éreztem magam.
Nyugtalannak. Magányosnak. Régebben találtam valamiféle
vigaszt az ilyesmiben, de tegnap éjjel nem.
Tegnap éjjel csak hiányzott nekem Margot.
Az együtt töltött napokra gondoltam, ahogy megnevettetett,
ahogy meghallgatott. Azon gondolkoztam, vajon mikor látom
újra, mi lesz rajta, mit fogunk csinálni. Voltak helyek, ahova el
akartam vinni, dolgok, amiket meg akartam mutatni, dalok,
amiket meg akartam hallgattatni vele, ételek, amiket meg
akartam kóstoltatni. Volt pár olyan hajlata, amit meg akartam
csókolni, mocskos szavak, amiket a fülébe akartam súgni,
dolgok, amiket csinálni akartam vele. De hallgatni is akartam,
amit ő mond. Tudni akartam, mik az álmai, a reményei, az
emlékei. És nem volt sok időm: csak egy hét, ennyi.
Eldöntöttem, hogy nem fogom többet elvesztegetni az időt.
Mert ha Margot elmegy, akkor vége. Akkor megint minden
egyes éjjel egyedül alszom majd életem végéig. Szenvedek a
bűneimért. A magány csak még rosszabb lesz a vele töltött napok
és éjszakák után, valahogy még Margot is a büntetésem része
lesz.
Egy barátom a seregben egyszer kölcsönadta Khalil Gibran
könyvét, A prófétát, nagyon mély hatást tett rám, annyira, hogy
vettem egy példányt, mikor hazajöttem. Sokat gondoltam az
egyik sorra: Minél mélyebbre ás a bánat a lelketekben, annál
több örömet tudtok befogadni. Akkoriban ez reménnyel töltött
el.
Később rájöttem, hogy az ellenkezője is igaz. Minél mélyebbre
ás az öröm a lelketekben, annál nagyobb lesz a bánat, ha
elmúlik.
És a veszteség, ezt megtanultam, elkerülhetetlen.

Vacsora után előhalásztam egy pakli kártyát, és

megtanítottam Margot-t rablórömizni. A tojásgyűjtéssel
ellentétben ezt gyorsan megtanulta, és ügyes volt. Párszor
eltévedtek a gondolataim, elképzeltem, milyen jó lenne, ha itt
lenne télen, a hosszú, hideg estéken, amikor nem nagyon lehet
mást csinálni, mint tüzet rakni, kártyázni vagy a kanapéra
kucorodva megnézni egy filmet.
Nem. Jövő héten elmegy, és így lesz a legjobb.
Ha Pete és Georgia meg is lepődtek, hogy ott találják velem
Margot-t, mikor hazaértek, nem mondták. Pár percig
beszélgettünk, aztán elköszöntünk és kimentünk a hátsó ajtón.
 – Gyere ide! – húztam be az árnyékba a ház mögé, el az
ablakoktól, és az ajkára tapadtam.
Átkarolta a nyakamat, majd felkaptam. Olyan érzés volt a
csókja, mint eső az aszály után.
– Hű, ezt tartogattad? – kérdezte, amikor hagytam végre
levegőt venni.
Leraktam.
– Igen. Attól tartottam, hogy ha ott belekezdek, nem bírok
leállni.
– Hmmm. Ne állj le! – suttogta, és lábujjhegyre állva a
nyakamat puszilgatta. A bőrömet érő nyelve hullámokat küldött
a farkamhoz, uralhatatlanul megindult. Mintha a testem tudta
volna, hogy fogy az idő, és már elkezdte volna a hátralévő, együtt
töltött órák visszaszámlálását. Egyik keze a sliccem felé
vándorolt, megdörzsölte a farmeremen át a dudorodó farkam,
közben a fülcimpám szopogatta, nyelve elindult lefelé a
torkomon, és a vállamba harapott.
– Bassza meg! – megragadtam a karját, és átrohantunk a
holdfényes udvaron. Alig gondoltam bele, merre megyek, csak
tudtam, hogy kettesben kell maradnom vele valahol, még
mielőtt elmegyek a gatyámba, mint egy kamasz.
A fák között a házamhoz rohantunk, fel a lépcsőkön. Csak
mikor kinyitottam az ajtót, és behúztam magammal Margot-t a
sötét nappaliba, akkor döbbentem rá, hogy emlékektől zsúfolt
helyre hoztam. Megdermedtem, az ujjaim a csuklójára
kulcsoltam. Megtehetem vajon?
– Hé! – szólalt meg halkan. – Minden rendben.
Felé fordultam, viharok dúltak bennem.
– Bassza meg! – suttogtam.
Az államra tette a kezét.
– Minden rendben. Megértelek.
 – Margot, bocsáss meg!
– Ne kérj bocsánatot! Tudom, hogy nehéz.
Hangosan kifújtam a levegőt, átfogtam mindkét csuklóját, és
a homlokához támasztottam a homlokomat.
– Nem kellene ilyen nehéznek lennie. Annyira akarlak.
– Én is akarlak. – A hangja feszült volt.
Olyan sűrű volt a sötétség, hogy nem láttam semmit a
szobából. De hallottam Margot lélegzését, éreztem, ahogy
emelkedik és süllyed a mellkasa. Éreztem a bőrét, meleg volt a
kezem alatt. Éreztem a haja illatát, az előző éjjel emlékeit idézte
fel. És aztán az ajkam ott volt a torkán, éreznem kellett az ízét is.
– Jack... – suttogta – nem muszáj...
– Nem akarok ma éjjel egyedül lenni – hallottam magam. –
Kurvára elegem van belőle, hogy mindig egyedül legyek.
– Nem kell – túrt a hajamba, és csókokkal borította az arcom.
– Nem hagylak el.
A szavai ott csengtek a fejemben végig, miközben sietve
levetkőztünk és térdre estünk. Nem hagylak el. Ahogy
gyengéden a szőnyegre fektettem, és elnyúltam fölötte. Nem
hagylak el. Ahogy a kezem és a nyelvem végigsimított a mellén.
Nem hagylak el. Ahogy belé merültem, ritmikusan és mélyen,
karja a nyakam körül, ajka egy suttogásnyira.
Nem hagylak el.
Istenem, vajon milyen lenne? Milyen érzés lenne elengedni a
bűntudatot, a fájdalmat, a félelmet? Előrenézni, nem hátra?
Milyen érzés lenne újra boldognak lenni? Hinni, hogy
megérdemlem? Hinni, hogy ez így maradhat?
Küzdöttem a kétségbeesetten csírázó reménnyel, de az már
ijesztően mély és erős gyökeret eresztett.
Valami, amit réges-rég elzártam, megint kinyílt, és én
éreztem, ahogy megtelik Margot jelenlétével, a bizalmával, a
megértésével. Azzal a gondolattal, hogy érezhet valamit irántam.
A reménnyel, hogy mindenre bocsánatot lehet nyerni. Egy új élet
ígéretével. Egy új kezdetével. Egy új szerelemével.
Nem. Ez nem szerelemről szól. Nem felmentés, nem a
büntetés vége. Csak átmeneti állapot, mint a ragtapasz a seben.
Hamarosan le kell tépni, és akkor újra vérezni fog. Istenem...
Úgy éreztem, mintha kettéhasadnék – az egyik felem
rettenetesen akarta ezt a második esélyt, hogy újra szeressek
valakit, és hagyjam, hogy szeressenek, míg a másik azt követelte,
hogy töltsem le az életfogytiglani büntetést egyedül a börtönben,
amit építettem magamnak.
Kétségbeesetten próbáltam uralkodni magamon, a kettőnk
közötti forróságra és rezgésekre figyeltem, Margot hangjára,
ahogy kimondta a nevem, hátamon végighúzott körmének
karcolására. Arra figyeltem, hogy elmenjen, úgy mozogtam és
dörzsölődtem hozzá, ahogy szerette, mocskos szavakat
suttogtam a fülébe. Kemény voltam vele, ahogy eddig is.
De most más volt – hogy is ne lett volna az? Már elmondtam
neki mindent. Sebezhető lettem, ahogy még soha senkinek.
Minden csupasz lett előtte, minden titkomra fény derült,
minden szenvedésem, minden sebem.
És mégis akart engem.
Úgy éreztem, zuhanok.
Kétségbeesetten harcoltam az orgazmus ellen, pánikban, hogy
ha együtt megyünk el, az megerősíti a kémiát kettőnk között, és
még közelebb hoz minket. De olyan szorosan ölelt, mint aki
sosem akar elengedni, olyan mélyen magába fogadott, olyan
tehetetlenül kiabált, és a farkam olyan kemény volt, hogy nem
bírtam visszatartani, nem bírtam tovább egyáltalán, nem tudtam
nem áttörni a kapun, együtt lezuhanva vele, az akaratom nem
bírt az érzéseimmel.
 Ne hagyj el, gondoltam minden egyes lökéskor, ahogy Margot
remegő testébe hatoltam. Ezt gondoltam minden egyes
szívdobbanással. Ne engedj elmenni. Kellesz nekem, hogy úgy
érezzem, élek.
Ahogy a testünk elnyugodott, a lélegzésünk lelassult,
kinyitottam a szemem – és megláttam, mit tettem.
Beengedtem Margot-t. Közel engedtem. Megengedtem
magamnak, hogy újra érezzek.
Ami még ennél is rosszabb: elhoztam egy másik nőt erre a
szent helyre. Megszegtem az ígéretemet. Az eskümet.
Nem volt jogom hozzá. Ez nem helyes.
Az alig néhány pillanattal ezelőtt érzett reményt összetörte a
szégyen súlya.
Leállítottam magam, hogy ne a viselkedésemet mentegessem,
inkább nézzek szembe az igazsággal.
Ennek véget kell vetni. Ma éjjel.

Nem mondtam semmit, amíg összeszedtük magunkat. Olyan

volt, mintha egy ágyúgolyó költözött volna a mellembe, a torkom
elszorult.
– Használhatom a mosdót? – kérdezte félénken.
– Persze. – Máris feszült lett a hangom.
Míg a mosdóban volt, leültem a sötétben a kanapéra, és
utáltam magam, amiért hagytam, hogy eddig fajuljanak a
dolgok. Nem kellett volna megcsókolnom. Nem kellett volna
megérintenem. Nem kellett volna megkérnem, hogy maradjon.
És most el kellett hagynom, és csak egy utat láttam erre, hogy
végleg elmenjen: falak mögé kell zárnom a szívem, és igazi
seggfejként kell viselkednem. Szakítanom kell vele. Bántanom
kell. El kell érnem, hogy úgy utáljon, ahogy én utálom magam.
 Kijött a fürdőszobából, égve hagyta a lámpát, és leült mellém
a kanapéra, de nem ért hozzám.
– Jól vagy? – kérdezte.
Bassza meg, Margot, ne legyél most kedves velem!
– Aha!
– Ez... ez elég intenzív volt – jegyezte meg. Vállat vontam. A
gyomrom összeugrott.
– Szerinted nem? – Rám nézett, valószínűleg az arcomból
akarta kiolvasni, mit gondolok.
– Nem nagyon.
Erre leeresztett kicsit.
– Aha, hát jó... akkor talán csak nekem.
– Talán. – Nem bírtam a szemébe nézni, úgyhogy Margot
összeszorított térdét bámultam, és a térde köré kulcsolt kezét.
Egy nap majd egy gazdag pöcs a jókora részvénycsomagjával
meg a Porschéval felhúz egy jól megtermett gyémántot az ujjára.
Hatalmas, elegáns esküvője lesz, amilyenről álmodott, utána
luxusnászútra megy. Aztán a pasi vesz neki egy házat, és lesz egy
rakat gyönyörű gyerekük, akik majd magániskolába járnak, és
maminak szólítják Margot-t. Meglesz mindene, amit akar. Ott
lesz, ahova tartozik, és boldog lesz.
Lenéztem a jegygyűrűmre. Es én itt leszek.
– Jack, mi a baj? Látom, hogy van valami.
– Semmi – álltam fel. – Hazaviszlek.
Felmarkoltam a kulcsom a polcról, és kimentem a házból,
nem nagyon volt más választása, mint hogy utánam jöjjön.
Becsuktam mögötte az ajtót, és elindultam lefelé a lépcsőn, de
megragadta a karom.
– Hé! Várj egy percet!
Megacéloztam magam, és ránéztem.
– Mi van? Haragszol rám?
 – Nem. – Magamra haragszom.
– Haragszol rám, amiért... amiért itt csináltuk? – Leeresztette
a kezét. – Mert nem kellett volna. Mondtam, hogy megértem.
– Nem erről van szó.
– De valamiről szó van – tette csípőre a kezét. – Tudom, hogy
gyorsan változik a hangulatod, de ez száznyolcvan fokos
fordulat. Egy órával ezelőtt le sem bírtad venni rólam a kezed,
most meg fagyos vagy. Mondd meg, mit tettem!
– Nem tettél semmit – vágtam rá.
– Akkor mondd meg, mit gondolsz. Mondd meg, mi romlott
el. Mondj valamit, Jack! – Elcsuklott a hangja. – Nem lehet,
hogy egyszer csak kész, kizársz.
– De kurvára lehet! – kiabáltam, dühösen magamra, amiért
leeresztettem a páncélom, és hagytam, hogy Margot a
védvonalaim mögé kerüljön. – Ez vagyok én, Margot. Ilyen
vagyok. És ezért nem lett volna szabad kavarnunk már eleve.
A testéből mintha kifutott volna minden erő. Ha láttam volna
a szemét, tudom, könnyeket láttam volna.
– Ez nem te vagy. Ismerlek.
Újabb falat húztam fel.
– Szerinted attól, hogy dugtunk párszor, már ismersz? Hát
nem. Csak szex volt.
Megint a fejét csóválta, mint aki nem akarja elhinni, amit hall.
– Miért csinálod ezt?
– Mert itt az ideje, világos? – Remegett a kezem. –
Mindketten tudtuk, hogy nem tarthat sokáig, úgyhogy akár most
is véget érhet.
– Miért ne tarthatna? Nem lakunk annyira messze, és... –
Margot mély levegőt vett. Gyanítottam, hogy olyasmit fog
mondani, amit nem akartam hallani, és igazam lett. – Én...
nekem érzelmileg is közöm lett hozzád, Jack, és nem akarom,
hogy vége legyen.
Könyörtelennek kellett lenni. Egy mozdulattal letépni a
ragtapaszt.
– Nos, én meg akarom. – Elsírta magát.
– Nem érzel irántam semmit? Az elmúlt pár nap nem jelentett
neked semmit?
Vállat vontam, ő a hasát szorította, mintha belerúgtak volna.
Olyan készségesen elhitte a hazugságokat. A kurva életbe,
micsoda kínlódás volt ez.
– Istenem – zokogta, és lerohant a lépcsőn –, mekkorát
tévedtem!
Magamat átkozva Margot után mentem a fák közé, el a hely
mellett, ahol először egymásnak estünk, át Pete és Georgia
udvarára. Láttam, ahogy az árnyékos foltot nézi, ahol alig pár
órája olyan szenvedélyesen csókoltam, és legszívesebben
belebokszoltam volna a falba. A pokolba, nem tévedtél. De nem
bírom kezelni ezt, amit irántad érzek. Nincs helyem, ahova
rakhatnám, nem fér el bennem, nem fér el az életemben, amit
élnem kell. Nincs más választásom, Margot! Hát nem látod?
Meg sem próbált egyedül hazamenni – ehhez túl jól ismert,
íme egy újabb gyomros –, egyenesen beszállt a kocsimba, és úgy
becsapta az ajtót, hogy azt hittem, leesik.
Lassan mozogva, mintha nem levegő, hanem sár lenne
körülöttem, beszálltam a volán mögé, és elindítottam a motort.
Olyan messze húzódott tőlem, amilyen messze csak tudott,
karba tette a kezét, a lábát összeszorította, az álla megfeszült.
Micsoda őrület, hogy egy órával ezelőtt még benne voltam, és ő
befogadott. Soha többé nem fogom ezt érezni.
A falaim repedeztek.
– Margot, én...
– Ne. Ne mondd ki a nevem, ne beszélj hozzám, kurvára ne is
nézz rám!
Kifújtam a levegőt, rükvercbe tettem a kocsit, és kitolattam a
ház elől. Meg kellett volna könnyebbülnöm, hogy már nem sír,
hogy nem nehezíti meg a dolgom, hogy visszamegy a saját szép
kis életébe, és elfelejti azt is, hogy létezem.
Hiszen pont ezt akartam, nem?
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

MARGOT

RÉMÁLOM VOLT AZ ÚT A HÁZIG. Alig hittem el, hogy így nekem

esett. Beleszédültem.
Csak szex volt.
Tényleg?
De három évig várt. Ő jött el hozzám. Megkért, hogy
maradjak. Megbízott bennem. Mélységesen intim érzéseket
osztott meg velem. Nem csak szex volt! Akkor mi ez a hirtelen
hátrálás? Az agyam szinte kattogott, ahogy megpróbáltam
kirakni a puzzle-t.
Vagy csak megjátszotta a jófiút? Lehet, hogy ez a seggfej a
valódi Jack Valentini? Lehet, hogy az egész hét csak egy
hatalmas színjáték volt, hogy levarázsolja a bugyimat? Ezt
nehezen tudtam volna elhinni, a fejem kavargott a hirtelen
váltástól. Alig pár órája még nevettünk, csókolóztunk és
beszélgettünk!
Mi ment tönkre? Minden férfi csak ilyen manipulatív seggfej?
Nem bírtam elfogadni, hogy Jack olyan, mint Tripp.
Talán az, hogy nála szexeltünk, túlzás volt. Talán
megcsalásnak érezte. Talán elfogta a bűntudat, hogy ennyire
élvezte. Mert bármit is mondott, igenis más volt ma éjjel. Erős
volt, igazi, nagy. Jó. Éreztem, és neki is éreznie kellett.
Lopva vetettem rá egy pillantást, a szokásos makacs
testbeszédjeleket és arckifejezést láttam a szemem sarkából. De
volt még valami... Jobb kezével idegesen ütögette a combját.
Valami felzaklatta. Valamitől ideges lett... sőt, félt.
Ez az.
Egyszerre felfogtam. A legnagyobb félelme: hogy elengedje a
múltját.
Talán elkezdte elengedni. Es ettől megrémült.
A haragomat valamennyire mérsékelte egy kis szomorúság.
Miért kínozza így magát? Miért nem bocsát meg magának, és lép
tovább? Miért nem hagyja, hogy segítsek? Miért ilyen kurva
hűséges a fájdalmához? És miután elmondott nekem mindent,
azt hiszi, nem tudom, mit csinál?
Meg akartam rázni. Megölelni. Rákiabálni. Könyörögni neki.
Vádolni, amíg be nem vallja az igazságot – hogy igenis érez
irántam valamit.
De mi értelme lenne? Sosem vallaná be. Sőt, igazából ha
nyomulok, attól ő csak tovább hátrál. Reménytelen volt. Amíg
nem dönt úgy tudatosan, hogy továbblép, addig nem tehettem
semmit. És ha az elmúlt pár nap nem volt elég rá, hogy
meggyőzze, akkor szembe kell néznem azzal, hogy talán sosem
jut el eddig. Kipislogtam a friss könnyeket a szememből, ahogy a
ház elé kanyarodott, és már a kilincsen volt a kezem, még mielőtt
megállt volna az autó.
– Margot.
Megdermedtem. Nem voltam hajlandó ránézni.
– Csak... azt akarom, hogy tudd. Én... – küszködve kereste a
szavakat – én jól éreztem magam veled.
– Istenem! – meredtem rá erre. A szavai arcul csaptak. –
Tényleg? Pont ezt kellett mondanod nekem most?
 Felém rántotta az állát.
– Mit akarsz, mit mondjak?
– Csak azt akarom, hogy mondd ki az igazat, Jack! –
kiáltottam, és átkoztam a rohadt könnyeket, amiért nem állnak
le. Mikor lettem ilyen érzelgős? – Érzel irántam valamit, és ettől
félsz!
– Ne mondd meg nekem, mit érzek! – vágott vissza mérgesen,
az ülésben fészkelődve. – Fogalmad sincs, milyen lehet az én
helyemben.
– Ebben igazad van, fogalmam sincs. De tudom, hogy te
döntesz így, hogy így legyen. Elzárod magad. Nyomorult vagy.
Magányos. – A csuklóm hátával megtöröltem az orrom,
halkabban folytattam. – Nem kell így lennie, Jack. Együtt
lehetnénk, ha megengednéd magadnak, hogy továbblépj.
Elkezdett mondani valamit, aztán elhallgatott. A jobb keze
ökölbe szorult.
– Amikor megkértelek, hogy maradj, azt mondtad, nincs
szükséged ígéretekre.
– Nem is volt. És nincs is. Nem ígéretet kérek tőled, Jack,
csak esélyt. Ennyi. Egyetlen esélyt. – A szívem vadul vert, ahogy
Jack a szavaimat mérlegre tette a téves meggyőződése ellenében.
Megremegett és összezárult az ajka. A homlokát ráncolta.
Behajlította és kinyújtotta az ujjait. Láttam, hogy küszködik,
csábította a lehetőség, hogy nekem engedjen a bűntudatának
erejével szemben. Melyik kerekedik felül vajon? Összenéztünk,
és én azt hittem, engem választ.
De nem. Elfordította a tekintetét.
– Nem adhatok esélyt neked.
Megsemmisültem szálltam ki az autóból, berohantam a házba
a könnyeim nyelve. Mikor becsukódott mögöttem az ajtó,
bezártam, és a hálóba rohantam, rávetettem magam az ágyra. A
karomba gyűjtöttem a párnákat, és abba zokogtam ki tudja,
meddig, talán órákig, úgy éreztem.
Sírtam Jackért, az életért, amit élt, és az életért, amit
eltékozol. Sírtam magamért, mert kevés voltam ahhoz, hogy
meggondolja magát. Sírtam a gondolatra, hogy hazamegyek, és
megpróbálom elfelejteni, hogy valaha is találkoztunk,
csókolóztunk, megérintettük egymást.
És sírtam azért, ami nem lesz soha, az esélyért, amit
elutasítottak.
 HARMINCADIK FEJEZET

MARGOT

FENT VOLTAM EGÉSZ ÉJJEL. Még miután elapadtak a könnyek,

a kérdések egyre ott motoszkáltak. Az én hibám volt? Túlságosan
nyomultam? Olyasmit képzeltem, ami ott sem volt? Őrültség
kiakadni egy olyan fickó miatt, akit alig egy hete ismerek? Vajon
a csodás szex miatt nem tudtam megítélni a helyzetet?
És voltak a talánok. Talán túl romantikus képet festettem
erről a farmerdologról. Talán csak azért vonzódtam hozzá, mert
ő Tripp tökéletes ellentéte. Talán ez a kaland csak lázadás volt a
Thurber-hölgyek szabályzata ellen. Talán, ha hazamegyek, és
rájövök, hogy sosem tudott volna beilleszkedni az életembe, én
sem az övébe, és megköszönöm az égieknek, hogy idejekorán
véget vetett a történetnek.
És volt az is, hogy mi lenne, ha.
És ha nem véletlenül kerültem ide? Ha ő volt az, aki hiányzott
az életemből? Ha nem lenne szabad feladnom Jacket? Ha a
segítségemre lenne szüksége a gyógyuláshoz? Ha soha többé
nem találkozok senkivel, aki iránt ezt érezném? Ha egymásnak
teremtettek minket?
Túl sok volt a lelki és érzelmi gyötrelem. Az ismerős otthonra
vágytam, arra az érzésre, hogy tartozom valahova. Reggel hatkor
bepakoltam, üzenetet hagytam Ann-nek, ott hagytam a pulton a
kulcsot, kocsiba ültem és hazamentem.
A kétórás úton vacak benzinkúti kávét ittam, és újra meg újra
lejátszottam magamnak, ahogy Jack elutasított. Mintha újra
átéltem volna a szakítást Tripp-pel. Mi a baj velem? Miért nem
akar engem senki? Talán ilyen vagyok és kész, nem lehet szeretni
engem? Tényleg ilyen rémesnek tűnik a jövő velem? Büdös
vagyok? Beleszagoltam a hónaljamba.
Úgy tűnt, a dezodorom teszi a dolgát, úgyhogy másról volt itt
szó, és mire hazaértem, meg voltam győződve róla, hogy
valójában az, hogy általában véve értéktelen vagyok és taszító.
Az ajtónál ledobtam a táskáimat, egyenesen a hálóba
mentem, levettem a sortot meg a blúzt, pizsamát húztam és az
ágyba dőltem. De annyi kávét döntöttem magamba az úton,
hogy nem bírtam elaludni. Egyre csüggedtebben feküdtem az
ágyon, míg végül nem bírtam tovább, és felhívtam Jaime-t.
– Szevasz! – szólt bele a telefonba. – Na milyen ott a farmon?
Megvolt már a mai négy orgazmusod?
– A legkevésbé sem. Már nem is vagyok a farmon. –
Elképzeltem, ahogy felkel a nap a tó felett, a legelésző lovakra
süt, és árnyékot vet a pajta mögé, ahol olyan jól lehet csókolózni.
Vajon Jack ébren van? Aludt egyáltalán? Végzi a szokásos
munkáját, és eszébe jut, mikor segítettem neki?
– Mi történt? Elég szarul hangzol.
– Szarul is vagyok – hunytam le a szemem. – Talán nem
kellene, de ez a helyzet.
– Akarsz beszélni róla?
– Igen. Hol jár Claire? Ebédelünk együtt?
– Basszus, nem tudok. És Claire házakat néz délután. Mit
szólnál egy italhoz rögtön munka után? Hat körül?
– Hol?
 – A Marais-ban? Gondolom, hiányzott a menő martinid.
– Nem igazán – feleltem komoran.
– Na, akkor tényleg depis vagy. Írok Claire-nek.
– Rendben. Kérhetek tőled egy szívességet?
– Persze!
– Kérlek, hívd fel Georgia Valentinit, és mondd meg neki,
hogy váratlanul haza kellett jönnöm, de majd holnap
jelentkezem, jó? Átküldőm a számát. Most nem bírnék beszélni
vele.
– Természetesen. Most meg menj el egy masszázsra vagy
valahova. Mani-pedire. Vagy szárittasd be a hajad. Az mindig
feldob.
– Jól vagyok, minden rendben lesz. Talán csak elfáradtam. –
Ez nem is volt hazugság. – Alszom egyet, és találkozunk, ha
végeztél.
Letettük a telefont, és elküldtem neki Georgia számát, mielőtt
félredobtam a készüléket. Nem akartam masszázsra, manikűrre
vagy beszárításra menni. Ezektől nem érezném jobban magam,
sőt tulajdonképpen sekélyesnek és hiúnak láttam magam, mint
olyan embert, aki rendszeresen ilyesféle luxuskezeléseken vesz
részt. Miért nem használtam fontosabb dolgokra, amim van?
Mihez kezdek az életemmel, komolyan? Hogyan és mivel járulok
hozzá a közjóhoz? Emberek milliói élnek szegénységben, és én
nem tettem semmit, ami segíthetne rajtuk! Nem is csoda, hogy
nem szeret senki.
Összegömbölyödtem, a mellemhez húztam a térdem, a
fenekem égnek állt.
– Rémes, haszontalan alak vagyok – motyogtam a párnába. –
Az életemnek semmi értelme.
Végül megéheztem, úgyhogy lementem, hogy keressek
valamit, de még a hűtőm tartalma is csak nyomasztott: némi
gyanús sajt, lejárt tej, egy üveg savanyúság, rohadó citrom,
titokzatos gyorsétkezdés doboz. A mélyhűtőben meg csak
jégkocka volt meg némi egyszemélyes mélyhűtött kaja, ami
szomorúan bizonyította a szingliségem, meg hogy nem tudok
főzni.
– Ez az életem – mondtam a kiáramló hideg felhőbe. – Gin,
magány, kész kaják. – Tisztára úgy hangzott, mint valami
countrysláger.
Végül találtam a kamrában egy doboz kekszet, nyilván egy tíz
évvel ezelőtti buliból maradt, a konyha padlóján ülve megettem.
Állott volt, és ízetlen. Megszagoltam a sajtot, és úgy döntöttem,
ennyire még nem rossz a helyzet, úgyhogy megettem a teljes
üveg savanyúságot inkább. Utána visszabújtam az ágyba a
takaró alá, és elaludtam.
Ötkor ébredtem a telefonom csengésére. Georgia Valentini.
Az alsó ajkamat harapdálva mérlegeltem, felvegyem-e. Elő
tudom adni a vidámat annyira, hogy átverjem? A régi Margot
nem habozott volna. Vajon ott van még valahol belül?
Megpróbáltam megtalálni.
– Halló?
– Ó, szia, Margot! Azt hittem, a hangposta fogja felvenni. A
társad telefonált nemrég, azt mondta, családi ügy miatt hirtelen
haza kellett menned. Remélem, minden rendben. – Úgy tűnt,
Georgia őszintén aggódik, elfogott a bűntudat a hazugság miatt.
– Igen, minden oké. Kiderült, hogy semmi komoly. Csak az
egész létem, semmi több.
– Na, örülök. Azt akartam csak mondani, milyen hálásak
vagyunk, hogy rászántad az időt, és eljöttél ide, hogy beindítsd a
marketingünket. Utánaolvastál, felkészültél, megismertél
minket, és tényleg elvégezted a munkát.
– Köszönöm.
 – Es megadtad a lökést, hogy továbblépjünk, haladjunk az
étterem megnyitásának álmával. Még ha az Oliver-ház nem is
válik be, akkor is motivációt kaptunk, hogy próbálkozzunk.
– Ennek örülök. Van valami hír a házról?
– Semmi biztató – vallotta be. – De felbecsültetjük, mennyibe
kerülne a felújítás, és Brad segít összerakni az üzleti tervet a
kölcsönkérelemhez.
– Drukkolok nektek.
– Köszönöm. – Egy pillanatra elhallgatott. – Margot,
remélem, nem gond, ha megkérdezem. Jól vagy? Valahogy olyan
más a hangod.
– Jól vagyok – sóhajtottam. – Azaz jól leszek.
Együttérzőn felnevetett.
– Ez nem hangzik jól.
– Csak... Reménykedtem valamiben, amiben nem kellett
volna.
– Értem. – Pár másodperc csend következett, majd Georgia
folytatta. – Margot, Jack is szomorú.
– Nem hiszem.
– Miért nem? – Őszintén meglepett volt a hangja.
– Mert ő vetett véget ennek. Nem akar engem. Vagy nem
eléggé.
Georgia ingerülten felsóhajtott.
– De igen. Látom. Csak olyan rohadt makacs.
– Mindegy – feleltem. – Már vége. És ezt ő akarta.
– Nagyon sajnálom, Margot. Bár máshogy lenne!
– Én is ezt kívánom – feleltem, és le kellett tennem, mielőtt
újra elbőgöm magam. – Akkor majd beszélünk.
Elköszönt, letettük. A szemem elé emeltem a karom, és
eltűnődtem, vajon honnan tudja Georgia, hogy Jack szomorú.
Búslakodott a kávé fölött? Vagy kurta volt? Esetleg ráförmedt
Georgiára? Erre a gondolatra dühös lettem. Hogy meri másokon
leverni! Ő tette ezt saját magával!
Morcosan és leverten a fürdőszobába mentem, belenéztem a
tükörbe. Jesszus. A hajam fénytelen volt, és kócos, az arcom
felpüffedt, a szemem véreres és táskás.
– Tudod, mit? – mondtam a tükörképemnek. – Ez vagyok én
valójában, és ha másoknak nem tetszik, akkor csesszék meg. –
Gyorsan copfba rántottam a hajam, belebújtam egy régi
farmerbe, meg egy régi fősulis pólóba, zoknit húztam meg
tornacipőt. Úgy éreztem, nem pont a régi önmagam vagyok,
akkor meg miért is kéne úgy kinéznem?
A Mercedes mondjuk nem passzolt ehhez az elképzelésemhez,
de ezt majd átgondolom holnap.

– Hűha! – pislogott Jaime. – Nagyon máshogy festesz.

Én értem elsőként a bárba, az egyik bársonykanapéra
telepedtem le a fal mellett. A barátaim épp most ültek le velem
szemben.
– Máshogy is érzem magam – vetettem oda. – Akkor miért
néznék ki ugyanúgy?
– Nem, semmi – felelte Jaime hamis vidámsággal, és oldalra
nézett, Claire-re. – Akkor elmondod, mi történik?
– Az, hogy rájöttem, az életem értelmetlen.
– Mi a franc ez, Margot? – ráncolta a homlokát Claire. – Nem
értelmetlen az életed. Miért mondasz ilyet?
– Mert igaz – feleltem, és az ajkamhoz emeltem a méregdrága
ginmartinit. Bár küszködtem a kérdéssel pár percet, de arra
jutottam, hogy az értelmetlen élet nem indok arra, hogy olcsó
piát igyak. – Nem járulok hozzá semmi jelentőssel a
társadalomhoz. A világ tele rémségekkel, és én nem teszek ez
ellen semmit. Élek és meghalok, és ettől az emberiségnek nem
lesz jobb.
– Azta – nyögött Jaime megint, ahogy közeledett a pincérnő.
– Tarts ki, egy perc, ehhez kell nekem valami pia. – Leadták a
rendelésüket Claire-rel, és visszaültek. – Oké. Szóval mi történt?
Nem is tudtam, hol kezdjem.
– Az a farmer, arról van szó? – kérdezte Claire döbbent
képpel. – Jaime mesélt róla, de utoljára még azt hallottam, hogy
jól mennek a dolgok.
– Jól mentek – ittam egy újabb kortyot. – De aztán nyilván
rájött, milyen rohadtul elkényeztetett, városi liba vagyok, akit
csak saját maga érdekel, semmi más.
– Jézusom – egyenesedett fel Jaime. – Muszáj
emlékeztesselek azokra az esetekre, mikor te ingyen dolgozol, és
én tartom a frontot? Te vagy a legnagylelkűbb ember, akit
ismerek, Margot!
Claire egyetértően bólintott.
– Folyton mindenféle jótékonysági ebédre jársz, meg
önkénteskedsz! Fogalmam sincs, hogy jut erre időd.
– Oké, a családod ki van tömve pénzzel – ismerte el Jaime. –
De nem véletlenül hívják a kórház egyik épületét
Lewiston-szárnynak, és a múzeumban sem csak úgy lett
Thurber-galéria. Hanem mert annyi pénzt adtak.
– És emlékszel, tavaly említettem neked, hogy pénzt gyűjtünk
az iskolában annak a családnak, akiknek mindenük leégett? –
csatlakozott Claire. – Te voltál az első, aki írt egy csekket, és
történetesen tudom, hogy ez volt a legnagyobb összeg.
– De ez olyan személytelen – vitáztam. – Nem érzem, hogy
tennék bármi hasznosat, csak csekkeket írok. És élem a
tökéletesen védett életem. Nem tudom, hogy kell füvet nyírni,
kereket cserélni, megsütni egy hamburgert!
 – Mi köze ennek bármihez? Jó ember vagy, Margot – nyúlt át
Jaime az asztalon, hogy megfogja a csuklómat. – Tudsz szeretni,
okos vagy, vicces, sikeres és gyönyörű.
Felhúztam a szemöldököm.
– Oké, most egy kicsit nyúzott vagy éppen – ismerte el –, de
bármikor máskor olyan vagy, amilyen minden nő lenni szeretne.
– Akkor miért nem akar engem? – hunytam le a szemem, és
éreztem a pilláimon a könnycseppeket. – Miért nem akar engem
senki?
– Remélem, nem Trippről beszélsz – nézett fel Jaime. – Épp
elég időt vesztegettél már arra az emberre. Ami meg Jacket
illeti... Nem tudom, édesem. – Halkabban, gyengédebben
folytatta. – Talán csak, nem áll rá készen, hogy akarjon téged.
Talán még nincs túl a feleségén.
– Igen, talán ez lehet. De nem értem ezt. – Az ajkamba
haraptam. – Arról beszélt, hogy szerette, és nem kétlem, hogy
összetört, amikor elveszítette. De nem mondott olyasmit, hogy
sosem lesz túl rajta. Bár... – folytattam, és az ajkam lefelé
görbült – azt mondta, hogy soha többé nem fog megházasodni.
– Miért nem? – kérdezte Claire.
– Azt mondta, tudja, mije volt, és az ilyesmi nem jön össze
kétszer – sóhajtottam.
– Talán őrült – veregette meg a karom Claire. – El sem tudok
képzelni olyan férfit, aki ne kapna a lehetőségen, hogy veled
legyen.
– Nos, ő nem kapott – emeltem megint az ajkamhoz a
poharat.
– És teljesen összezavarodtam. Tényleg fontos lett nekem,
értitek?
– Ilyen hamar? – kérdezte Jaime, miközben a pincér letette
az italaikat az asztalunkra.
 – Igen. Először csak a nagyon erős testi vonzalom volt, de... –
Megremegtem, amikor eszembe jutott, ahogy egyik éjjel
kitárulkozott. – Érzelmek is voltak. És jó volt, legalábbis nekem.
– Akkor miért szakított? – tűnődött Claire.
– Igazából nem indokolta meg. Csodás napunk volt tegnap,
aztán... – kicsit halkabban meséltem innen tovább – aztán
utolsó este szexeltünk a nappali padlóján nála, ahol a feleségével
élt valamikor, és nagyon intenzív volt. Rögtön utána hirtelen
véget vetett mindennek. Azt mondta, eleve bele sem kellett volna
kezdenünk.
– Aha. Megijedt tőled. – Úgy hangzott, mintha Jaime biztos
lenne ebben. – Én is ezt csináltam még Quinn előtt. Amíg csak
szex volt egy fickóval, addig nem volt gond, de ha felmerült az
érzelmi kötődés, én már mentem is.
– Quinn-nel is megpróbáltad ezt – idézte fel Claire.
Jaime bólintott.
– Így van. És nekem nincs olyan múltam, mind Jacknek.
Talán csak idő és távolság kell neki. Nekem az kellett.
– Talán igen – feleltem. – De elég kemény dolgokat vágtunk
egymáshoz tegnap éjjel. És én egyenesen megkértem, hogy adjon
nekem egyetlenegy esélyt, és ő nemet mondott.
– Ne add fel! Lehet, hogy még meglep – kortyolt az italába
Jaime.
– És ha meg nem, akkor kurvára az ő baja, mert te csodálatos
vagy.
– És erős – veregette tovább a karomat Claire. – Te vagy a
legerősebb nő, akit ismerek.
– Dehogy – tiltakoztam, csalónak érezve magam. – Egész
életemet azzal töltöttem, hogy tettem, amit egy
Thurber-hölgynek tennie kell, eljátszottam a kötelességtudó
lányt és a társasági üdvöskét. Egyetlen olyan döntésem sem jut
eszembe, amire büszke lehetnék, vagy ami kockázatos lett volna.
– Én tudok ilyet – vélte hűségesen Jaime. – Otthagytad a
munkádat, hogy velem dolgozz. Ez kockázatos volt.
– Nem igazán. – Nem hagyhattam magam, hogy
rábeszéljenek, legyek elégedettebb magammal. – Sosem leszek
szegény.
– Mikor Tripp azt mondta tavaly, hogy nem akar megnősülni,
szakítottál vele. És nemet mondtál neki, amikor megkérte a
kezed, pedig a lelked mélyén kicsit igent is akartál volna
mondani – folytatta Claire. – Ez nem volt könnyű.
– Nem akartam hozzámenni ahhoz a pöcshöz – közöltem. –
Csak tetszett a gyűrű, íme, a felszínességem újabb bizonyítéka.
– Nos, arra büszkének kellene lenned, hogy megdobáltad
puffanccsal. Én legalábbis állati büszke vagyok rád – csóválta a
fejét Jaime. – Istenem, bárcsak ott lettem volna!
Engedélyeztem magamnak egy icipici kis mosolyt.
– Arra talán tényleg büszke vagyok.
– Ugye? És meg tudod változtatni az életed – folytatta. – Nem
kell eljátszanod semmilyen szerepet, amit nem akarsz. Ha nem
akarsz a Shine-nál dolgozni, szólj, megoldjuk.
– De akarok. Szeretem a munkám. Szeretek segíteni az
embereknek, hogy elérjék az álmaikat. – Felsóhajtottam, kiittam
az utolsó korty gint a pohárból. – Nem arról van szó, hogy ne
szeretném az életemet. Hazudnék, ha azt mondanám, baromi
nehéz Margot Thurber Lewistonnak lenni. Nem. Mármint... mi
hiányzik nekem? Önzés lenne többet kívánni, mint amim van,
ugye?
– Margot, teljesen érthető, ha meg akarod osztani valakivel az
életedet – nyugtatgatott Claire. – Senki sem gondolja, hogy önző
lennél, mert szeretni akarsz valakit, és azt akarod, hogy
viszontszeressenek.
 Megint éreztem a gombócot a torkomban.
– Igen, ezt akarom. És bármilyen őrültségnek is hangzik, úgy
éreztem, Jack lehetne az a valaki. Csalódott és szomorú vagyok,
hogy ő ezt nem így látja.
A barátaim együttérző tekintettel néztek rám.
– Bár tudnék tanácsot adni! – sóhajtott Jaime. – De a
szerelem sokszor furcsa. Ha keresi az ember, elbújik előle. Ha
nem, akkor meg rád ugrik, és fejbe ver.
– Nekem mondod... – itta ki az italát Claire is. – Lehet, hogy
ezt rontjuk el, Gogo. Keresünk.
– Bocsánat, lányok – ráztam meg a fejem nyomasztó lehetek,
ráadásul csak rólam beszélünk. Csalódtam, túl fogom élni. –
Reszketős mosoly ült ki az ajkamra. – Igazából már írtam is egy
listát, amíg ott voltam, hogy miket akarok csinálni.
– Bakancslista? – dobta a szájába Jaime az olajbogyót a
martiniba állított pálcikáról.
– Nem, inkább Margot Thurber Lewiston listája, hogy hogyan
legyen boldogabb és értelmesebb az életem.
Claire elvigyorodott.
– És? Mi van rajta?
– Nem aggódok, hogy harminc leszek. Lovagolni fogok.
Megtanulok főzni. Beszállok egy Fair Food szervezetbe.
Csináltatok egy tetoválást. – Ez az utóbbi a semmiből jött,
egyszer csak ott volt, de ahogy kimondtam, tudtam, hogy így
igaz.
– Azta! – Jaime elég sokszor mondta ezt ma este. – Ez
teljesen új Margot lesz. Mi történt ott veled?
– Nem csak ott. Mármint igen, fontos hét volt, sok minden
történt, de ha visszanézek az eltelt egy évre, vagy talán többre is,
ez a ráébredés már készülődik egy ideje.
Jaime bólintott, felemelte a poharát.
 – A boldogabb és értelmesebb életre!
Mi is felemeltük a poharunkat Claire-rel, koccintottunk.
Jobban éreztem magam. Hálás voltam a sorsnak a barátaimért,
de belül a szívem egy kicsi darabkája még mindig Jack miatt
sajgott.
Talán ez így lesz örökké.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

JACK

MIUTÁN SZAKÍTOTTAM MARGOT-VAL, másnap meleg és napos

volt a hajnal. Dühített, azt akartam volna, hogy az időjárás
tükrözze igencsak borús kedélyemet. Lomhán elvégeztem a
szokásos reggeli munkákat, a csontjaim sajogtak, izmaim
elernyedtek. Nem éreztem büszkeséget a munkám miatt. Sem
semmiféle elégedettséget. Reményem sem volt rá, hogy aznap
valamiben örömömet leljem.
Csak az üresség volt.
Az egész éjszakát azzal töltöttem, hogy utáltam magam,
amiért ezt tettem. De nem volt más választásom – tudtam végig,
hogy Margot nem lehet az enyém. Nem számított, hogy ő meg
akarta próbálni... Én nem tehettem ezt meg. Teljes embert
érdemelt, tökéletest, olyat, mint ő. Nem vesztegethette arra az
idejét, hogy velem próbálkozik. Túl sérült voltam, túl hibás.
De istenem, tudtam volna szeretni ezt a lányt. Könnyen.
Nagyon.
Ha valaki más lettem volna, ha más életem lett volna, ha
előbb találkoztunk volna. Milyen lenne vajon az a másmilyen
élet? Összeházasodnánk? Lennének gyerekeink? Egy pillanatra
megengedtem magamnak, hogy elképzeljem, milyenek lettek
volna: egy kisfiú, olyan göndör fürtökkel, mint Cooperé, és egy
szőke, kék szemű kislány.
Nyeltem egy nagyot, elképzeltem, ahogy este lefektetem őket,
mesét olvasok, és hagyom rábeszélni magam még egy dalra, még
egy puszira, még egy ölelésre. Aztán Margot-val tölteném az
éjszakát, megosztanám vele a gondolataimat, a testemet, a
lelkemet.
Megadnék neki mindent, amire csak szüksége lehet. Mások
vagyunk, de talán ez a másság segítene, hogy kiegészítsük
egymást. Passzolhatnánk egymáshoz, mint két puzzle-darab. Ő
lenne a tanult meg az okos, meg aki ért az üzlethez, én lennék az
erős és józan. Ő jól bánna az emberekkel, én feltalálnám magam
a természetben. Én termelni tudnék, ő eladni. Ő sima volt, ahol
én érdes, beszédes, mikor én hallgattam, társasági, mikor én
visszahúzódtam.
Szerethettem volna.
Óvhattam volna, dédelgethettem volna. Megcsinálhattam
volna, amit ő nem tudott, megtaníthattam volna új dolgokra,
megmutathattam volna neki olyasmiket, amiket sosem látott. És
ő lehetett volna számomra a kapocs a külvilághoz, ő lehetett
volna a menedékem, amikor erre lett volna szükségem. Ő is
megtaníthatott volna nekem sok mindent: művészetről,
irodalomról, történelemről. Olyasmiket, amikre sosem
figyeltem, de nem akartam úgy eltűnni a világból, hogy nem
tanulom meg.
Szerethettem volna.
Hagyhattam volna, hogy szeressen. Apa lehettem volna.
Boldog lehettem volna.
Ehelyett egyedül voltam. De legalább én döntöttem így.
Nem akartam elmenni aznap reggel Pete-hez és Georgiához,
mert nyilván Margot-ról kérdezősködnének, de elfogyott otthon
a kávé, és annyira kellett a koffein, hogy megkockáztattam.
Ahogy beléptem, világossá tettem, hogy nincs kedvem
beszélgetni.
– Jó reggelt, Jack! – kiáltott oda Georgia, ahogy beléptem a
konyhába. Épp Coopert etette az asztalnál.
Valami üdvözlésfélét krákogtam, és átvágtam a konyha túlsó
végébe, hogy kávét töltsek magamnak. Még erről a rohadt
konyháról is Margot jutott az eszembe. Ott volt előttem, ahogy
tegnap az asztalnál ült a borral, evett és nevetett a kártyái felett.
Talán ez lehetett volna a házunk.
– Mi újság ma? – érdeklődött a sógornőm.
– Semmi. Margot itt ülne ennél az asztalnál, és a
kisbabánkat etetné.
– Elmentetek lovagolni Margot-val?
– Nem. Folyton együtt járnánk lovagolni.
– Pedig szép az idő.
– Nem érek rá – vakkantottam. De Georgiának igaza volt –
tényleg szép volt az idő. Úgy volt, hogy ma este elviszem
kempingezni.
Georgia rám nézett, felhúzta a szemöldökét.
– Rendben. Csak egy ötlet volt.
Lenyeltem egy nagy korty kávét, hagytam, hogy végigégesse a
torkomat, örültem a fájdalomnak. Vajon Margot még alszik?
Hazament, vagy itt van még? Remélhetőleg már elment... Nem
hiszem, hogy kibírnám, hogy ne menjek át, ha tudnám, hogy
még itt van, pedig muszáj kibírnom. Muszáj és kész.
– Kimentek holnap Margot-val a piacra? Úgy tűnt, tetszett
neki.
– Nem.
Georgia megint rám nézett, ezúttal kicsit hosszasabban.
– Minden rendben?
 – Igen – mondtam. De semmi sem volt rendben.
Nem bírtam másra gondolni. Akárhova mentem a farmon,
minden helyen Margot-t idézte fel valami: a tyúkólban, a
pajtában, a legelőn. Az erdőben, a tónál, a házamban. Elmentem
az iparcikkboltba, és isten bizony, még a kocsimnak is
Margot-illata volt. Hirtelen ötlettől vezérelve elkanyarodtam a
házhoz, amit bérelt, azzal nyugtatgatva magam, hogy nem fogok
bekopogni, csak megnézem, ott áll-e a kocsija.
Nem volt ott, egy furgon parkolt a helyén, és mikor
elhajtottam, láttam, hogy egy nő lép ki az ajtón, kezében egy
vödörrel és takarítóeszközökkel.
Elment.
Dühös voltam magamra, hogy csalódott vagyok. Idegesített,
ahogy elszorult a szívem. Megriasztott, hogy így fáj.
De mi a fene zajlik itt? Így jobb, nem? Nem akartam, hogy itt
maradjon, és folyton ott lebegjen előttem a csábítás. Azt
akartam, hogy menjen el, minél messzebb, el az életemből.
Később elvittem Coopert a játszótérre, remélve, hogy az majd
feldob, de még erről is Margot jutott az eszembe. Jesszus, hát
már sosem megy ki a fejemből? Azt tettem, ami helyes volt! Nem
járna nekem cserébe egy kis békesség?
Este olyan fáradt voltam, hogy korán elaludtam, de hajnali
kettőkor egy rémálomra ébredtem kiabálva és remegve, a
lepedőt átitatta az izzadság. Felültem, a szívem vadul dobogott, a
mellem összeszorult. Kétségbeesetten néztem körül a szobában,
veszélyt kerestem, de nem volt semmi.
Mikor kissé lelassult a szívverésem, oldalra dobtam a lábam,
felültem az ágyon, és próbáltam nyugodtan lélegezni, a kurva
tudatalattim átkozva, amiért folyamatosan kínoz.
Pár perc múlva lehúztam az ágyneműt, és új lepedőt tettem a
matracra. Arra gondoltam, amikor Margot belemarkolt. Ahogy
összegyűrte és félrelökte a takarót. Ahogy ott feküdt alatta a
karomban. Bemásztam az ágyba, és ébren feküdtem a plafont
bámulva. Vajon látom még valaha? Vajon elfelejtem valaha?
Vajon annyira hiányzom neki, mint ő nekem?
És vajon eljön-e az az idő, mikor nem kérdezgetem magamtól,
hogy mi lett volna, ha?

Pár nyomorúságos nappal később nem bírtam tovább, és

felhívtam Margot-t.
Elmúlt már éjfél, ettől csak még nagyobb seggfejség volt, de
egyetlen percet sem bírtam volna ki, ha nem hallhatom a
hangját. Szokásommá vált, hogy meg-megnézzem a fotóját a
Shine PR Ügynökség honlapján, és az a fénykép az őrületbe
kergetett. Azt akartam, hogy engem nézzen az a kék szempár.
Hogy rám ragyogjon a mosoly. Hogy az ujjaim között érezzem a
hosszú, szőke tincseket. Kellett nekem Margot-ból a fény, a
nevetése, az ajka az ajkamon.
Még ennél is jobban vágytam rá, hogy azt érezzem, amit
akkor, amikor vele voltam: azt a szívdobogtató, gyomorba vágó,
vérpezsdítő érzést, hogy életben vagyok, eleven vagyok, és
férfias. Megint azt akartam érezni, hogy akarnak.
Kétségbeesetten vágytam erre.
De ez lehetetlen volt, ugye? Sosem menne bele, hogy
találkozzunk. Csak akkor, ha bocsánatot kérek tőle és
beismerem, hogy hibáztam, de ez kizárt. Hiába akarom, hogy
bár ne ez lenne a helyzet – ez volt. Ez nem tündérmese. A
szörnyetegből nem lesz herceg, pedig Margotnak herceg járna.
De sóvárogtam utána. Szükségem volt legalább egy kicsi
Margot-ra.
Fel-alá járkáltam az ágyam körül, a telefon kicsengett. Kérlek,
kérlek, Margot, vedd fel! – könyörögtem némán. A hangposta
sem lenne rossz, akkor legalább hallanám a hangját, de jobb
lenne, ha tudnánk beszélni. Azt akartam érezni, hogy közel
vagyunk egymáshoz megint.
Nem vette fel rögtön, és már kezdtem feladni a reményt.
Miért is venné fel, ha te hívod, seggfej? De aztán a csengés
elhallgatott, és hallottam a lélegzését. Libabőrös lett a karom és
a lábam.
– Szia! – mondtam halkan.
– Szia!
– Nem voltam biztos benne, hogy felveszed.
– Majdnem nem vettem fel. – Csendesen beszélt, vajon már
aludt? A vérem melegebben áramlott, ahogy elképzeltem
Margot-t a takaró alatt.
– Felébresztettelek?
– Nem.
– Jó. Én... – Basszus. Most, hogy ott volt a vonal másik végén,
nem jutott eszembe semmi, amit mondhatnék. – Ne haragudj,
hogy ilyen későn hívlak.
– Semmi gond.
– És... hogy vagy? Bassza meg. Idióta.
– Jól. És te?
Nem volt jól. Ezt hallottam. És én sem voltam.
– Én is jól, köszi!
Kínos csend következett, nem jutott az eszembe semmi, amit
mondhatnék neki, de vagy tucatnyi olyan viszont igen, amit
nem, kezdve azzal, hogy hiányzol, annyira hiányzol, hogy
levegőt sem kapok.
– Tényleg jól vagy? – kérdezte.
– Nem – vallottam be.
– Én sem.
 – Látni akarlak, nagyon – tört ki belőlem. – Hiányzol.
– Te is hiányzol nekem – felelte és elhallgatott. – Ez... ez azt
jelenti, hogy meggondoltad magad?
Annyira azt akartam mondani, hogy igen, hogy majd
megfojtott.
– Nem – nyögtem ki.
– Akkor nem találkozhatunk, Jack. Nem tenne jót
egyikünknek sem.
– Kérlek – suttogtam, még mielőtt leállíthattam volna
magam. – Kellesz nekem.
– Nem. Leteszem a telefont. Ez túl fájdalmas.
– Várj! – Pánikba esve emeltem fel az egyik kezemet, mintha
Margot láthatna. – Kérlek, ne! Kurvára hiányzol. Semmi másra
nem tudok gondolni, csak rád.
Először nem mondott semmit, aztán csendes sírást hallottam.
– Miért teszed ezt velem? Épp próbállak elfelejteni.
Fájt a szívem mindkettőnkért.
– Bocsáss meg, Margot! Tudom, hogy nem kellett volna
felhívnom téged... Csak... – A hajamba markoltam. – Annyira
kikészültem. Nem tudom, mit csináljak.
– Mit akarsz csinálni?
Kifújtam a levegőt, az ágyra rogytam. Olyan egyszerű volt,
amit akartam.
– Azt akarom érezni megint, hogy élek. – Kiszáradt a torkom.
– Ahogy veled éreztem.
Most már nyíltan sírt, rémséges volt, hogy tudtam,
megállíthatnám a zokogást. De nem jöttek a számra a szavak,
valami megakadályozta belül. Félelem? Bűntudat? Szégyen? Ez
mind együtt?
– Jack – sírta Margot –, ez nekem nem megy. Veled akarok
lenni, de csak akkor, ha képes vagy továbblépni. Nem tudom,
milyen ára lenne ennek, de ezt neked kell tudnod.
Persze igaza volt. Az én dolgom volt, hogy kimásszak a hideg,
magányos sötétségből a fényre, hozzá. De úgy éreztem,
lebénultam, a múlthoz láncoltak, és nem tudok szabadulni, még
Margot kedvéért sem.
És akkor suttogva elköszönt.
Átkozódva letettem a telefont, és előrevetettem magam a
térdemre és a könyökömre, a fejem a tenyerembe támasztottam.
Nem jobban éreztem magam, inkább még rosszabbul. Szomorú
voltam, és dühös.
Mert amit akartam, és amire képes voltam, az messze nem
volt ugyanaz.
Mi a fenét nem ért ezen?
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

MARGOT

PÁR NAPIG EGÉSZ JÓL HALADTAM, hogy túltegyem magam

Jacken, de ez a telefonhívás visszavetett a lehető legmélyebbre.
Mit próbál tenni velem? És saját magával?
A hangja gyengéd volt, és tele szenvedéssel, ebből tudtam,
milyen ócskán van. Cafatokra tépett, amiket mondott: hiányzol,
látni akarlak, megint azt akarom érezni, hogy élek.
Kínszenvedés volt a tudat, hogy mindketten azt akartuk, hogy
együtt legyünk, csak Jack makacssága állt az utunkban. Még
sosem éreztem így senki iránt: meg akartam ölelni, de hozzá is
vágtam volna szívesen egy-két puffancsot. Vajon csak időre van
szüksége?
De mennyi időre? Meddig várjak? Egyszer a várakozás
szánalmas lesz, nem türelmes kitartás valaki olyan miatt, aki
sosem akar majd engem igazán.
Túl kell lépnem rajta. Össze kell szednem és leporolnom
magam, és megint megpróbálni valakivel, aki nem szánta el így
magát arra, hogy örökre egyedül marad. Valakivel, aki mindent
akar, amit adni tudok. Valakivel, aki belátja, hogy ilyen kémia
nem akad minden bokorban.
Kezdtem feldühödni.
 A pokolba Jackkel, hogy nem látja, mi lehetne. Felültem az
ágyban, kihúztam egy zsepit az éjjeliszekrényen álló dobozból. A
pokolba vele, hogy ilyen gyáva, mikor nekem az kellene, hogy
bátor legyen. A pokolba vele, hogy ilyen makacs, pedig leghőbb
vágya, hogy meggondolja magát. Kifújtam az orrom, ledobtam
a zsebkendőt a földre, és egy újért nyúltam.
Remélem, még nálam is nyomorultabbal érzed magad, Jack
Valentini. Mert ez az egész a te hibád. Sosem sürgettelek.
Sosem erőszakoskodtam. Nem tettem semmi mást, csak
törődtem veled, és baszd meg, hogy annyira félsz, hogy nem
mersz törődni velem. Jobbat érdemlek ennél.
Mire elaludtam, az orrom kisebesedett, a szemem felpüffedt,
a fejem sajgott, de eldöntöttem, nem vesztegetem többé arra az
időmet, hogy Jack után sírjak. Igen, szomorú, hogy a múltja
miatt nem hisz benne, megérdemelné, hogy szeressék, de ez
akkor is az ő döntése volt.
Sokaknak nincs is esélyük rá, hogy döntsenek, Jack.
Sosem élik át, amit mi.
A pokolba veled, hogy ilyen könnyen feladtad.

Vasárnap egész nap zsörtölődtem. Úgy éreztem, el kell

foglalnom magam, hogy ne gondoljak Jackre, úgyhogy azzal
töltöttem a napot, hogy mostam, kipucoltam a hűtőt, rendet
raktam a konyhában és a fürdőszobai szekrényekben, és
bevásároltam. Elfoglaltam magam, de ez nem feltétlenül
jelentette azt, hogy eltereltem volna a gondolataimat Jackről. A
ruhák, amiket a farmon hordtam, rá emlékeztettek. A
habfürdőm és a samponom is. Még az a rohadt
zöldség-gyümölcs részleg is rá emlékeztetett a szupermarketban.
Délután bementem egy könyvesboltba, és vettem egy
kezdőknek szóló szakácskönyvet, és este megpróbálkoztam a
citromos csirkével. Egész jó lett, és ez adott némi önbizalmat,
bár kicsit magányosnak éreztem magam, hogy első konyhai
diadalom egyedül ünneplem meg.
Este egy romantikus regényt olvastam az ágyban, ezt is
délután vettem (és egyáltalán nem az alapján választottam, hogy
a borítón lévő fickó hasonlított Jackre), mikor megszólalt a
telefonom.
Hívás. Jack Valentini.
Nem voltam hajlandó felvenni. Nem volt hajlandó
abbahagyni a csöngést.
– Baszd meg, Jack! – nyögtem. De a szívem dübörgött, és
annyira hallani akartam a hangját.
És ha meggondolta magát? Ha azért hív, hogy bocsánatot
kérjen? Ha rájött, hogy jár nekünk az az esély?
Felmartam a telefont. Hűha! Csak nyugi. A régi Margot-t
megidézve nagy levegőt vettem, és megnyomtam a zöld gombot.
– Halló!
– Szia! – A hangja kásásan rekedt volt, és ez elég is volt, hogy
kicsit szétessek. – Hogy vagy?
Légy erős! Ma este tilos sírni.
– Jól – feleltem hűvösen.
– Akkor jó.
Csend. Kezdett elfogyni a türelmem.
– Mit akarsz, Jack?
– Csak hallani a hangod.
Lehunytam a szemem, nyeltem egyet. Szóval nem kér
bocsánatot, nem azért hívott. A pokolba vele!
– Miért? Hogy ezzel kínozd magad?
– Talán igen.
– Én ezt nem csinálom, Jack. – A hangom elcsuklott. – Ha te
dagonyázni akarsz a fájdalmadban, akkor hajrá, de én nem
veszek részt ebben. Túlságosan fáj.
– Bocsáss meg, Margot! Sosem akartalak bántani. Kurvára
szeretném, bár valaki más lehetnék most.
Olyan erősem haraptam az ajkamba, hogy a vér ízét vártam.
– Nem akarnék mást! Hogyhogy ezt te nem látod?
– Most ezt mondod, de nem tudod, milyen velem lenni. – A
hangja erősebb lett. Szinte dühös.
– Mert nem mutatod meg nekem! Gyáva vagy! Még csak nem
is tudom, mitől félsz! Csak annyit tudok, hogy eldobod az esélyt
a boldogságra, és elveszed tőlem is.
– Megkíméllek! – tört ki Jack.
– Magadat kíméled! Igen, nagy munka lenne továbblépni,
Jack. Ezt én is tudom. És azt is, hogy nem lenne könnyű. – Kicsit
halkabban folytattam. – De én ott lennék neked. Nem akarod
megpróbálni?
Csend.
– Sosem lennél boldog velem.
Mély levegőt vettem, és még egyszer felkínáltam tálcán a
szívem, imádkozva, hogy ne törje össze.
– Adj esélyt nekem, Jack, hogy bebizonyítsam, tévedsz! Nem
kérlek többször.
– Nem tehetem – suttogta. – Akarnám, de kurvára nem lehet.
Elvesztettem a meccset, hiába határoztam el, hogy nem sírok,
forró könnyek gurultak végig az arcomon.
– Akkor köszönjünk el! Mert ennél több nem lesz köztünk.
– Margot, kérlek...
– Tedd le! – kiabáltam. – Szeretném, ha teljesen világos
lenne, hogy te szakítasz, Jack. Te gondolod azt, hogy nem tudnál
szeretni.
– Tudom, hogy tudnálak – felelte minden habozás nélkül,
hangja csupa szenvedés. – Csak nem érdemlem meg.
Megacéloztam magam. Nyugodt maradtam.
– Akkor viszlát, tegyük le!
Visszatartott lélegzettel vártam a leghalványabb
reménysugárra, hogy mond valamit – bármit –, ami nem
elköszönés.
De nem mondott.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

JACK

MARGOT SZAVAI AZ ELEVENEMBE VÁGTAK.

Gyáva vagy.
Magadat kíméled.
Eldobod az esélyt, hogy boldog legyél.
Gyáva vagyok, igen. És hülye is. És fasz. Tudtam, hogy nem
helyes, ha még egyszer felhívom, de olyan rohadt magányos és
szomorú voltam, hogy nem bírtam gondolkodni. Fájt, és jobban
akartam érezni magam – és csak ő segíthetett ezen, úgyhogy
felhívtam.
Egy kicseszett gyerek gondolatmenete ez.
Nem hibáztattam, hogy dühös lett, és elmondott
ennek-annak. Valahol mélyen talán reméltem, hogy ez lesz,
amilyen elcseszett alak vagyok. És kibaszottul haragudtam
magamra. Milyen jogon hívtam fel, mondtam neki ezeket,
bántottam megint? Csak a saját fájdalmamra gondoltam. De az
övé is valóságos volt, nagyon is. Hallottam a hangján. Azt
mondogattam magamnak vagy ezerszer az elmúlt pár napban,
hogy a kínlódásom az ár, amit azért fizetek, hogy közel engedtem
magamhoz Margot-t, de mi van azzal, amit ő áll ki?
Belebetegedtem a gondolatba, hogy akár csak feleolyan rosszul
érezheti magát, mint én. Tényleg azt hiszi, azért vetettem véget
ennek, mert nem tudtam szeretni? Hiszen pont az ellenkezője
történt!
Az ágyamon feküdtem, az arcom a kezembe temettem. Mi a
fenét csináljak? Nem élhetek így, a múlt és a jövő között őrlődve,
két élet között, két Jack között.
Mintha egy elágazásban álltam volna: az egyik ösvény nem
vezetett sehova, csak soha véget nem érően kanyargott vissza
mindig a magányba és az egyformaságba. A másik ment előre, és
bár nem láttam az út végét, tudtam, hogy felkínálja az esélyt,
hogy újra boldog legyek.
De mibe kerülne, ha azt érezném, jár nekem még egy esély?

Pár éjszakával később Georgia áthívott vacsorára hozzájuk.

Elfogadtam a meghívást, hálásan, hogy addig is elmenekülhetek
a házam magányos csendjéből. Brad és Olivia is eljöttek, és
vacsora után kimentünk a kertbe, ahol a testvéreim a
gyerekeikkel ugráltak a trambulinon.
Georgiával a verandán ültünk a hintaszékekben, whiskyt
ittunk jéggel, és néztük, ahogy Pete szaltózni próbál.
– Ki fogja törni a nyakát – vigyorodtam el.
– Istenem, ne is gondolj ilyenre! – nézett rám Georgia. – Jó
látni, hogy újra nevetsz. Elég magad alatt voltál a héten.
Lehörpintettem némi whiskyt.
– Aha.
– Talán nincs is értelme megkérdezni, de azért megteszem.
Akarsz beszélni róla?
A trambulinon ugráltak a testvéreim, nevettek, és
fényképezgették a mosolygó, röpködő gyerekeiket. Ezt akarom.
Kurvára ezt akarom én is.
 – Irigyellek titeket – mondtam.
A szemem sarkából láttam, hogy Georgia lassan bólint.
– Ezt megértem.
– Azt hittem valamikor, hogy itt fogok élni ebben a házban,
lesz saját családom meg minden.
– Még nem késő, ugye tudod.
– Szerinted nem?
– Egyáltalán nem.
Egy pillanatra elgondolkodtam, összeszedtem minden
bátorságom.
– Georgia, elmondhatok neked valamit?
– Persze.
– Az utóbbi időben sokat gondoltam azokra a srácokra,
akikkel együtt szolgáltam, és nem jöttek vissza. Erősebbek voltak
nálam. Bátrabbak. Néha eltűnődöm, én miért éltem túl, és ők
miért nem. Miért történt ez így?
Rám nézett, de nem mondott semmit.
– Régebben azt gondoltam, hogy Steph miatt. A család miatt,
ami lesz majd. De miután meghalt, értelmetlennek tűnt megint.
– Nem hiszel benne, hogy újra szerelmes lehetnél? – kérdezte
Georgia. – És hogy lehetne családod?
– Eddig nem hittem – haboztam.
– És most?
– Most... – Beszívtam és lassan kifújtam a levegőt,
belenéztem a sógornőm szemébe. – Most ott van Margot.
Georgia elmosolyodott, a szeme felragyogott.
– És mi tart vissza?
– Rengeteg minden – meredtem a poharamban csilingelő
jégkockákra. – Nagyon elcsesztem.
– Tudom.
Ez mellbe vert.
 – Beszéltél vele?
Georgia hallgatott, éreztem, hogy nem akarja elárulni Margot
bizalmát.
– Igen.
– Azt, hogy elcsesztem, úgy értem, hogy bántottam Margot-t.
– Kérj bocsánatot!
Az ő szájából olyan könnyűnek hangzott.
– És ha nem bocsát meg? – fakadtam ki.
– És ha igen? – vetette fel Georgia.
– Sokkal jobbat is találhatna. Olyat, akinek van pénze, autói
meg...
– Téged akar. Higgy nekem!
Georgia szemébe néztem, és kimondtam az igazat.
– Félek.
– Tudom. És nehéz lesz, de biztos vagyok benne, hogy
érdemes. Tudom, hogy érdemes. Még ha nem is Margot az igazi,
akkor is meg kell tenned, magadért. Itt az ideje.
Bólintottam, a szavait emésztettem.
– Holnap lesz három éve.
– Tudom – felelte halkan, a szemét elfutotta könny. – De
Jack, Steph is azt mondaná, hogy ezzel nem tiszteled meg, ha
nem vagy hajlandó továbblépni. – Kinyúlt, megfogta a karom. –
Steph-fel bünteted meg magad. Itt az ideje, hogy elengedd.
Tudom, hogy fáj, de akkor is.
A torkom elszorult, el kellett fordítanom a tekintetem, hogy
ne lássam Georgia könnyeit, mert akkor teljesen szétesek.

Másnap kimentem a temetőbe. Leültem a kő elé, ahogy

mindig, magam mellé képzeltem Steph-et, és felidéztem a
hangját.
 – Szia! Beszélnem kell veled.
– Mi történt?
Alig bírtam kinyögni.
– Nehéz.
– Mondd!
Nyeltem egyet.
– Találkoztam valakivel.
– Tényleg?
– Miért ne lenne az?
– Mert miatta kételkedek magamban. Átgondolok olyasmiket,
amiket már eldöntöttem korábban.
– Miket?
– Hogy megint kapcsolatban éljek. Hogy megint hagyjam,
hogy szerelmes legyek. Hogy együtt töltsem az életem valakivel,
ne egyedül legyek.
– Ez komolynak hangzik. Es milyen az a lány?
– Rémes. Rémségesen elkényeztetett. Mindentudó, városi
csaj.
Nevetés hullámzott a sírkövek között.
– Jól helyre tesz, mi?
– Hát, szereti megpróbálni. – Mély levegőt vettem. – És
kedves, okos és gyönyörű. Megnevettet.
– Érzel iránta valamit?
– Igen, de... Nem tudom, hogy akarok-e érezni.
– Miért nem?
– Egyrészt megőrjít, hogy ennyire más, mint te. Bűntudatom
van, mintha elárulnám az emlékedet, ha beleszeretek valakibe,
aki pont az ellentéted.
– Nem árulsz el, Jack. Azt akarom, hogy továbblépj, és
boldog legyél.
Könnyek csorogtak a szememből, a hüvelyk- és
mutatóujjamat a szemhéjamhoz érintettem.
– Én is boldog akarok lenni, de nem tudok rájönni, hogy
jussak el oda úgy, hogy ne legyen belőle baj.
– Először is menj vissza a pszichológushoz! Most már
bevallhatod, hogy azért nem jártál, mert segített, és te nem
akartál jobban lenni.
Csak pislogtam. Sosem gondoltam végig ezt így. Az volt a
fejemben, hogy azért nem járok, mert túlságosan fájdalmas az
érzéseimről beszélni. De vajon Steph igazat mondott?
Egyszerűen kiszálltam? Azért hagytam abba, hogy a
felépülésemet megakadályozzam?
– Tudod, hogy igazam van. És utána ki kell pakolnod a
házat. Szabadulj meg a ruháimtól! Dobd ki a holmimat, és
szedd le azokat a rohadt képeket a falról! Sőt, költözz ki onnan!
Az is csak a magadnak épített börtön része, és tudod... engem is
börtönbe zár.
Úgy éreztem, mintha gyomron vágtak volna.
– Micsoda?
– Jól hallottad. El kell engedned, Jack.
Libabőrös lett a karom, égnek állt a hajam a tarkómon.
– De én...
– Csak semmi visszapofázás. Ha szerettél valaha...
– Tudod, hogy igen. Jobban, mint bárkit. Te voltál életem
szerelme, Steph.
– Én voltam az akkori életed szerelme, Jack. Én voltam az
első szerelmed. .. De nem az utolsó.
Szellő borzolta a környező fák lombját, míg én Steph szavait
emésztettem, és hagytam, hadd oszlassa el a maradék
kétségeimet. Szabadon engedett, és nekem is meg kellett ezt
tennem vele. A terhet leemelték a váltamról.
– Igazad van.
 – Persze hogy igazam van. És most lenne még egy kérésem.
Hívd fel azt a nőt, és vidd el vacsorázni! Szegény nyilván
teljesen kikészült az idegtől, és fogalma sincs, mi jár abban a
kemény koponyádban. Mondd meg neki, hogy megértem.
Engem is az őrületbe kergettél.
– Sajnálom, Steph. Bocsáss meg nekem! Mindenért.
– Tudom, hogy sajnálod, Jack. És megbocsátok. Készen állsz
erre!
Bólintottam.
– Azt hiszem, igen. Azért túlzás lenne azt mondani, hogy nem
félek, de szerintem tudom, mit kell tennem.
– Rendben. Akkor menj, és éld azt az életet, amit kell!
Rengeteg szeretetet tudsz adni, Jack Valentini. Ezt ne felejtsd
el!
– Oké – suttogtam, és végigfutott a testemen a borzongás. –
És Steph... köszönöm. Angyal vagy.
Vártam a választ, de ő már nem volt ott. Éreztem a hiányát,
pont ahogy pár pillanattal korábban éreztem a jelenlétét.
Valahogy tudtam, nem fog visszajönni.
Az ujjaim hegyére csókot leheltem, megérintettem a sírkő
tetejét, és elköszöntem.

Aznap este ott álltam a hálóban, körülnéztem. Ugyanúgy

festett, mint bármelyik másik este, de másnak éreztem. Először
láttam annak, aminek Steph hívta: börtönnek. Steph annyira itt
volt: a ruhái a szekrényben, a könyvei a polcokon, a samponja a
zuhanyzóban, a képeink a falon. De ez nemcsak azért volt így,
hogy az emlékét őrizzem, hanem büntetés is volt egyben.
Életfogytiglani magánzárka.
Mégis idehoztam Margot-t. Megcsókoltam. Megérintettem.
És mikor felajánlotta, hogy álljunk le, én voltam, aki
továbbment. Inkább Margot-t akartam, mint a hely szentségét
őrizgetni.
Vajon megbocsát nekem? Akarja majd még az esélyt, amit
kért? Magam elé képzeltem, és a gyomromban hirtelen
súlytalanságot éreztem. Boldog akartam lenni újra. Évek óta
először úgy éreztem, ez lehetséges.
Lenéztem a bal kezemre, még mindig ott volt a jegygyűrű az
ujjamon. Lassan elfordítottam és lehúztam, egy pillanatig csak
néztem, aztán beraktam az éjjeliszekrény fiókjába. Kicsit
émelyegtem, de párszor mély levegőt vettem, és rendbe jöttem.
Eljött az idő.

A következő héten elintéztem négy fontos telefonhívást.

Felhívtam a pszichológusomat, örült, hogy jelentkeztem, és
megállapodtunk egy pár nappal későbbi időpontban. Aztán
Georgiát, aki azt mondta, szívesen segít kiválogatni és elvinni
Steph holmiját. A harmadik hívás Suzanne Reischling
hangpostájára futott be, üzenetet hagytam, hogy ha gondolja,
jöjjön át a héten egyik este, és nézze meg, el akar-e vinni valamit.
Negyediknek Bradet hívtam – beszélni akartam vele arról,
hogyan segíthetnék Pete-nek és Georgiának, hogy megvehessék
azt a házat.
Úgy gondoltam, nagyon is helyénvaló lenne, ha kivásárolnám
őket, és ott élnék, főleg mert innen mindenképp ki akarok
költözni, túl sok emlék kötődött ehhez a helyhez, és komolyan
gondoltam, hogy tovább akarok lépni. Olyan helyet akartam,
ahova nyugodtan, minden kínos érzés nélkül elhívhatom
Margot-t.
Brad azt mondta, szívesen találkozik velem, és boldog lenne,
ha kivásárolnám.
– Hadd beszéljek a bankkal! – mondta. – Elmagyarázom, mi
a helyzet, megkérdezem, milyen feltételekre számíthatunk, és
valamikor a héten leülünk, megbeszéljük.
– Jól hangzik – feleltem. – De ne mondj még semmit
Pete-nek és Georgiának! Nem szeretném, ha hiába
reménykednének.

Az első beszélgetés a pszichológusnál fájdalmas volt, de

megígértem magamnak, hogy őszinte leszek. Most először
mondtam el neki, mit érzek igazából Steph halálával
kapcsolatban, hogy ez bennem összekapcsolódik az iraki esettel,
és hogy a bűntudat akadályozta eddig, hogy továbblépjek. Bár
nem tudta teljesen kikapcsolni a lelkiismeret-furdalásomat,
mondott néhány stratégiát, ahogy megküzdhetek vele, és
javasolta, szedjem a gyógyszereket, hogy jobban aludjak.
Megemlített egy hetente tartott veteráncsoport-foglalkozást,
tavaly indította, oda is elmentem. Hallgattam, ahogy mások az
érzéseikről beszélnek, elmondják a történetüket, küszködnek
vele, hogy beismerjék a bűntudatot és a szorongást, pontosan
úgy, mint én, és ettől kicsit kevésbé éreztem magam egyedül.
Volt, hogy meg sem szólaltam végig, és az is rendben volt.
A faház kipakolása még nehezebb volt. Pete és Georgia
segítségével sikerült végigcsinálnom, meg úgy, hogy emlékeztem
Steph kívánságára, hogy engedjem el, és néztem Coopert, ahogy
a macskával játszott, amíg mi dolgoztunk. De nem volt könnyű,
és nem volt gyors sem.
Szerda este kezdtük, és egész csütörtökön folytattuk.
Egyszer-egyszer kitört belőlem a sírás, elfutotta a szememet a
könny, vagy ki kellett mennem, hogy nagy levegőt vegyek
párszor. Mégsem volt bennem bizonytalanság, a szívem mélyén
tudtam, hogy helyesen cselekszem.
Csütörtök este átjött Suzanne, a szeme elpárásodott, ahogy
meglátta a nappaliban a dobozokat és a zsákokat.
– Hát megtetted – mondta, és a szívére szorította a kezét.
– Muszáj volt – feleltem csendesen, de határozottan.
A szobát pásztázta.
– Levetted a képeket is. Miért?
– Mert túl nehézzé tették, hogy továbblépjek, és éljem az
életem, Suzanne. – Belenéztem a szemébe, és megállapítottam,
hogy ma este egyáltalán nem hasonlít annyira Steph-re. Ez
megkönnyebbülés volt.
– Aha! – Végighúzta az ujjait egy doboz tetején. –
Összeköltözöl azzal a szőkével?
– Semmi közöd hozzá.
– Bocsánat – mondta szelíden. – Csak nehéz ez a hét.
Az együttérzés meglágyította a hangom.
– Tudom. De Steph nem akarná, hogy itt üljünk, és őt
gyászoljuk megint. Azt akarná, hogy ünnepeljük meg az életét
azzal, hogy továbblépünk.
Suzanne szomorúan bólintott.
– Anyám mindent el akar vinni, de túlságosan zaklatott volt,
hogy idejöjjön.
– Segítek bepakolni. Van egy kis terepi járgányom, azzal
kivisszük a kocsidhoz.
– Rendben – hunyta le a szemét, és felsóhajtott. – Sajnálom,
amit mondtam. Igazad van. Steph azt akarná, hogy lépjünk
tovább. Csak hiányzik nekem, és segített, ha arra gondoltam,
hogy neked is ugyanúgy hiányzik.
– Semmi gond. És nem baj, ha hiányzik neked, Suzanne.
Nekem is hiányzik. De sokáig tartott, hogy eljussak ide, és
hiszem, hogy Steph büszke lenne rám.
– Igen, biztosan – szipogott. Aztán könnyes szemmel kicsit
felnevetett. – Sokkal jobb ember volt, mint én.

Három héttel azután, hogy elment, készen álltam rá, hogy

bocsánatot és még egy esélyt kérjek Margot-tól, de nem tudtam,
hogy csináljam. Ha telefonon kér az ember bocsánatot, az nem
olyan, mintha szemtől szembe tenné, odaállna és kimondaná.
Bevallva, hogy tévedett. Kiállni, akkor is, ha nehéz, igen. Ha még
egy esélyt akarok kérni, ezt személyesen kell.
De hogyan? Mit mondjak, ami meggyőzheti Margot-t, hogy
találkozzon velem, anélkül, hogy elárulnám magam? Pénteken
egész nap ezen gondolkoztam, próbáltam kitalálni valami okosat
és romantikusát – de ez a kettő sosem volt az erősségem. Ide
segítség kellett.
Lenyeltem a büszkeségem, és elmentem Georgiához.
Elvigyorodott, mikor meghallotta a kérésem.
– Nem tudom, mit kellene tenned, de ismerek valakit, akit
megkérdezhetsz. – Felmarkolta a telefonját a pultról, és valamit
ütögetett a kijelzőn. A telefonom megrezzent a zsebemben,
kivettem.
Átküldött egy névjegyet.
– Jaime Owen? – kérdeztem. – Az meg ki?
– Margot barátnője és üzlettársa. Hívd fel!
A homlokomat ráncoltam. Avassak be még egy nőt?
– Nem is tudom.
– Hívd fel!– szorította meg a karom Georgia. – Biztos vagyok
benne, hogy ő pontosan tudni fogja, mit kell tenned.
Azt mondtam, meggondolom, kicsit maradtam még,
játszottam Cooperrel, aztán hazamentem, hogy azon tipródjak,
felhívjam-e ezt a Jaime-t. Georgiának valószínűleg igaza van, de
akkor is, milyen kurva kínos... Az még hagyján, hogy felhívom
Margot-t, és bocsánatot kérek. Ő ismer engem. De hogy ezt a
nőt, az már egész más. Isten tudja, miket mesélt neki Margot, és
mit gondol rólam.
A te hibád, senki másé. Hívd fel, seggfej!
Gyerekesen felnyögtem, és megnyomtam a zöld gombot.
– Halló?
– Jaime Owennel beszélek?
– Igen.
– Jack Valentini vagyok. Én...
– Ó!
Ó? Ez meg mit jelenthet!
– Én voltam, aki...
– Igen, tudom – vágott a szavamba. Nem volt durva a hangja,
csak kicsit tartózkodó, de erre számítottam. Nyilván hallott
rólam egy csomó mindent, amit legszívesebben elüvöltene, de
elvileg mégiscsak ügyfél voltam.
Nem tudtam, hogy folytassam.
– Georgiától kaptam meg a számát.
– Igen? Mint ügyfél érdeklődik ugye a...
– Nem, nem erről van szó. Csak... – Mély levegőt vettem. –
Csak találkoznom kell Margot-val.
– Miért?
– Hogy bocsánatot kérjek.
– Akkor miért nem hívja őt?
– Mert többet kell tennem, nemcsak bocsánatot kell kérnem,
hanem jóvá kell tennem azt is, ahogy bántam vele, amiket
mondtam neki.
– Fájdalmat okoztál neki – váltott tegezésre Jaime.
Lehunytam a szemem.
 – Tudom. Biztos elmondta, mekkora fasz voltam. De csak így
tudtam rávenni, hogy elmenjen innen.
– És azért akartad, hogy elmenjen, mert már nem érdekelt
eléggé?
– Nem, hanem mert túlságosan is érdekelt – fakadtam ki, és
arra gondoltam, ezt vajon hogyan fogom elmagyarázni. De
Jaime meglepett.
– Tudtam!
– Tessék?
– Tudtam, hogy ez a helyzet. – Egyszer csak vidám lett a
hangja.
– Kezdtél beleesni, annyira, hogy ki kellett hátrálnod... vagyis
a te esetedben el kellett ijesztened Margot-t, hogy ne kerüljön túl
közel hozzád. De nem gondoltad komolyan, amiket mondtál.
– Igen – leheltem döbbenten. Eltartottam magamtól a
telefont, ránéztem. Ki ez a nő? Valami médium?
– Féltél – folytatta. – Mert az, ha közel engeded, azt is
jelentette volna, hogy elengeded magadat valamiképp. És azt
gondoltad, erre nem lennél képes.
– Jesszus! – nyögtem. – Hát ki vagy te?
Felnevetett.
– Valaki, aki megért téged. Akkor hogyan tovább?
– Találkoznom kell vele. Meg szeretném lepni, de nem tudom,
hogyan csináljam.
– Meglepni... Hmmm...
– Igen. És azt gondolom, oda kell mennem. Meg kell
mutatnom neki, hogy...
– Istenem! – kiáltott fel Jaime váratlanul. – Mit csinálsz
holnap este?
A munkát leszámítva nem terveztem semmit.
– Semmit – vallottam be, és kicsit szánalmasnak éreztem
magam.
– Remek. Margot egy koktélpartin lesz a DIA-ben. A Lewiston
Galéria új kiállításának adománygyűjtő estje lesz.
– DIA? – Nem tudtam, mi lehet az.
– Detroit Institute of Arts, az itteni művészeti múzeum. A
családja minden évben adományt ad nekik.
– Aha! – Hát persze. Megacéloztam magam, sejtettem már,
merre halad a beszélgetés. – És?
– És mi lehetne jobb arra, hogy megmutasd, az élete része
szeretnél lenni, mint hogy megjelensz benne? Van egy jegyem,
odaadom neked, nem szólok Margot-nak.
– Nincs valami... kevésbé társasági és ijesztő esemény, ahol
találkozhatnék vele? Nem bírom a tömeget, nincs megfelelő
ruhám meg semmi ilyesmi.
– Van öltönyöd?
Összerezzentem.
– Nincs. Vehetek egyet holnap, de... Az akkor már jó is? Nem
kell rám igazítani? – Legkevésbé sem szerettem volna egy nem
megfelelő öltönyben megjelenni valami menő partin. Még egy
megfelelőben is épp elég kínosan érezném magam.
– Ismerek pár embert – felelte Jaime. – Majd én elintézem.
Találkozzunk holnap reggel a városban, jó?
Akkor ez nyilván egész napos művelet lesz, sőt inkább
kétnapos, és ehhez már Pete és Georgia segítségére is
mindenképp szükség volt. De elég biztos voltam benne, hogy
ilyen indokkal vállalják, hogy tartják helyettem a frontot.
– Azt hiszem, jó.
– Remek. Akkor mindjárt elküldöm SMS-ben, hogy hol és
mikor találkozzunk. Fodrász is kell? Foglalhatok időpontot.
A hajamba túrva ráncoltam a homlokom.
– Gondolom. Köszönöm.
 – Szívesen. Nagyon örülök, hogy felhívtál, Jack. Jól tetted.
Megint megköszöntem neki, és abban maradtunk, hogy akkor
holnap találkozunk.
Miután letettem, felhívtam Pete-et és Georgiát, megkértem
őket, hogy lássák el a farmot két napig helyettem. Georgiának
dolga volt a hétvégén, de Pete azt mondta, ne aggódjak, Brad is
bármikor bevethető.
– Jól teszed – ismételte el Jaime szavait. – Sok szerencsét!
– Kösz – mondtam. – Kelleni fog.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

MARGOT

A BOLDOGABB, ÉRTELMESEBB ÉLETRŐL KÖNNYEBB VOLT

BESZÉLNI, mint meg is valósítani, főleg összetört szívvel.
Miután Jack másodszor is elutasított, megesküdtem, hogy
pontosan azt fogom tenni, amit neki kellett volna, ha rajtam
múlik: továbblépek. Jack érzett irántam valamit, de
nyilvánvalóan nem szándékozott elengedni a múltat, és
egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy valaha készen áll-e
majd erre. Mindig, ha erre gondoltam, úgy éreztem, mindjárt
elsírom magam, de nem menthettem meg saját magától.
Csak magamon segíthettem.
A listámmal törődtem inkább.
Beiratkoztam főzőiskolába. Főzős videókat néztem.
Szakácskönyveket olvasgattam. Listákat írtam, hogy mi hiányzik
a konyhából, és megtöltöttem a szekrényeket edényekkel és
konyhai kütyükkel. Kritikus szemmel vásároltam, helyi
biotermékeket választottam, ha csak tehettem. Nem ettem
annyit éttermekben. Áthívtam a barátaimat, hogy kóstolják meg
a pestómat, a piccata csirkémet a csőben sült krumplival. Vagy
százszor is visszafogtam magam, hogy ne fotózzam le a
gasztrohőstetteimet, és ne küldjem el Jacknek, hogy lássa,
mennyit tanultam, és büszke legyen rám.
Elmentem háromszor is lovagolni, és elhatároztam, hogy
veszek egy lovat. Hiányzott valami, ami megvolt a lovaglásban.
És megint leküzdöttem a vágyat, hogy felhívjam Jacket, és
megosszam vele, milyen izgatott vagyok – nem volt senki más az
életemben, aki úgy megértette volna az ember és a ló
kapcsolatát, mint ő.
Egy barátom révén bekerültem a Fair Food Hálózatba, ez a
nonprofit szervezet farmereket támogatott, a helyi gazdaságok
megerősítésén dolgozott, és az egészséges élelmiszerhez jutás
szélesítésén. Az egyik céljuk az volt, hogy pénzt gyűjtsenek egy
projektre, ami alacsony bevételű családoknak segített abban,
hogy egészséges élelmiszerhez jussanak a hely farmerektől. A
családi kapcsolataimat felhasználva pénzt és támogatást
szereztem, és önkéntesként beszálltam a marketinganyagok
összeállításába is, hogy hírét vigyük a projektnek, megtanítsuk
az embereknek, milyen gazdasági és egészségügyi előnyökhöz
vezet, ha helyi terméket vásárolnak és fogyasztanak, és hirdettük
a segélyeket elfogadó helyi termelői piacok helyszíneit és
időpontjait. Hogy egyedül akartam-e felszámolni a
szegénységet? Nem, de a munkát fontosnak éreztem, úgy
éreztem, hozzájárulok a közjóhoz.
És... csináltattam egy tetoválást is. Leginkább a kedvenc
novellám, Kate Chopintől az Ébredés inspirált. Először csak egy
kis madarat gondoltam a hátamra, a saját ébredésem kicsi
jelképét. De aztán arra jutottam, hogy ott majd sosem látom.
Úgyhogy inkább a karom belsejére tetettem, és inkább írást, nem
rajzot. Nagyobb lett és feltűnőbb, mint eleinte terveztem, de
nem pont ez volt az értelme? És most, ha lenéztem, ezeket a
szavakat láttam karom világos bőrén:
 Annak a madárnak,
amelyik a konvenciók és előítéletek
egyhangú síksága fölött szárnyal,
erős szárnyakra van szüksége.

Elegáns írással emlékeztetett arra, hogy ne hagyjam bezárni

magam a félelem ketrecébe azon aggódva, mit gondolnak rólam
az emberek, vagy mit várnak el tőlem. Én vagyok, és meg tudom
hozni a saját döntéseimet. Az erő csodaszép, igen.
Persze Jack is inspirált, és mindennél jobban vágytam rá,
hogy lássa a tetkómat. Éjszakáról éjszakára mindent újra
végiggondoltam, próbáltam rájönni, hol rontottuk el, de nem
találtam meg sosem. Mások voltunk, de pont ez adta köztünk a
szikrát. Még mindig szíven ütött, ha Jackre gondoltam. Még
mindig sóvárogva vágytam rá, hogy a bőrünk összeérjen. Még
mindig hiányzott, ahogy beszélt, ahogy nevetett, ahogy engem
cikizett. Még mindig sírtam néha, ha a múltjára gondoltam.
Egyszer, mikor Georgiával az új családi fotókról beszéltünk,
halványan megjegyezte, hogy Jack „dolgozik magán”. Bár nem
mondott részleteket, máris éreztem a remény bimbóit.
De ahogy a napokból hetek lettek, és még mindig nem
hallottam Jackről, lassan elhalt.

Muffy, mint várható volt, majd elájult, mikor meglátta a

tetoválásomat.
– Mi az istent műveltél magaddal? Ez lejön?
– Nem akarom, hogy lejöjjön, anya. Tetszik nekem. – Épp
koktélt ittunk a DIA Riviera termében, és anyám
kétségbeesetten nézett körbe, próbált eltakarni, mintha
meztelen lennék. Az ablaktalan terem tele volt gazdag, jól
öltözött népekkel, iszogattak, és hallgatták a vonósnégyest, de
úgy tűnt, csak egyetlenegy ember háborodott fel a bőrömbe
karcolt tintán.
– Nem értelek mostanában, Margot. Először ez a
puffancsdolog, aztán az önkénteskedés a hajléktalanszállón,
most meg egy tetoválás? – A fejét csóválta. – Kinek a lánya vagy
te?
– Nyugodj meg, anya – veregettem meg taftruhája vállát. –
Örülnöd kellene a tetkónak. Azt akartad, hogy irodalom szakra
menjek, nem? Az Ébredés egy klasszikus.
– Margot Thurber Lewiston, nem ez a lényeg. Hanem a
lehetetlen viselkedésed.
– Megmagyaráztam a puffancsokat, és vagy százszor
bocsánatot kértem. És azért önkénteskedek a szállókon, mert
szeretek segíteni az embereknek. És csak az időm kell hozzá.
Muffy úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem.
– Azért adunk pénzt az ilyen helyeknek, hogy ne kelljen időt
töltenünk ott.
Felsóhajtottam. Hiába magyaráztam volna neki.
– Én szívesen töltök időt ott. Mi mással foglalkozhatnék?
– Bíztam benne, hogy inkább újra randevúzni kezdesz.
Belekortyoltam a koktélomba.
– Ez nem olyan egyszerű.
– De igen. Egyszerűen túl válogatós vagy.
– Mi a baj azzal, ha válogatós vagyok?
– Semmi, ha épp arról van szó, hogy szakácsot, kertészt vagy
szobalányt kell felvenni. De a megfelelő férj kiválasztása nem
lehet ilyen nehéz.
Összeszorítottam a fogam.
– Nem fogok érdekházasságot kötni, anya. Szerelmes akarok
lenni.
 – Ne legyél nevetséges! Mindenki érdekházasságot köt,
Margot – közölte, és úgy forgatta a szemét, mintha valami
borzasztó gyerekeset mondtam volna.
– Még a Thurber-hölgyek is?
– Azok főleg. – Megint úgy nézett rám, mintha nem lennék
normális. – Minden Thurber-hölgy, akit valaha láttam,
érdekházasságot kötött. A házasság nem a szerelemről szól.
Hanem két család összeolvadásáról, hogy létrehozzanak egy még
jobbat. Öröklésről és fennmaradásról. Hagyományról. –
Szippantott egyet. – A szerelem a gyerekeknek és a
szegényeknek való.
Ha nem úgy nőttem volna fel, hogy ilyen röhejes
bölcsességeket hallgatok Muffytól, most holtra váltam volna. De
nem tehetett róla, ő ilyen volt. Az ő fejében az, ha valaki
szerelembe esett, arra hasonlított, mintha jelenetet rendezett
volna. Hangosnak, zűrösnek és tapintatlannak tartotta. De nem
kellett megörökölnöm ezeket a fura elképzeléseket, és én majd
máshogy tanítom a lányomat.
– Sajnálom, ha így gondolod, anya. De ez a Thurber-hölgy itt
nem fog érdekházasságot kötni. – Apróság volt, talán, hogy így
visszaszóltam Muffynak, de nekem hatalmas nagy dolog volt.
Évekig tartott, míg megtaláltam a hangom, és megszólaltam. –
És kivárom, hogy eljöjjön az, akit akarok.
– És mit akarsz? – kérdezte zsémbesen Muffy. – A walesi
herceget?
– A legkevésbé sem. Nekem nem kell herceg, anya. Csak egy
jó ember kell. Valaki olyan, aki... – Muffy válla fölött megláttam,
hogy valaki felém tart. Egy fekete öltönyös alak. Valaki, aki miatt
nem tudtam már beszélni, gondolkodni, sőt levegőt venni sem.
A bőrömön forróság futkosott. Eltátottam a szám. Pislogtam.
Ez nem lehet. Vagy igen? De mit keres itt?
 Szédelegve imbolyogtam, anyám megragadta a karom.
– Margot, jól vagy?
– Nem tudom – feleltem, és hitetlenkedve néztem a közeledő
Jacket. Egymásra néztünk. – Kicsit szédülök.
– Szédülsz? A tetoválás előtt sosem szédültél – állapította
meg Muffy, és gyanakodva végigmért. – Talán megmérgeztek.
– Nem, nem a tetoválás miatt van – mondtam. – Egy
pillanatra, ha megbocsátasz. – Odamentem Jackhez, a szívem
gyorsabban vert minden lépésre. Jesszusom, csodásan nézett ki!
Az öltöny szabása kiemelte keskeny derekát és széles mellét. A
válla még szélesebbnek tűnt. Levágatta a haját, és valamivel
belőtték, nem lógott az arcába. A szakállát is megnyírták.
Elegáns volt.
És pokolian ideges.
Egyszer csak éreztem, hogy aggódok érte. Utálja a tömeget.
Utál felöltözni. Értem teszi.
De feltámadt bennem a harag és a kétely is. Vajon megint csak
arról van szó, hogy muszáj találkoznia velem? Csak azért jött,
hogy jobban legyen? Vagy hogy megbüntesse magát? Ezt a
játékot nem játszom el többször.
A terem közepén találkoztunk, és megálltunk, a mellünk
szinte összeért. Az érzelmeim az eget verték, kapkodtam a
levegőt. Mögöttem elejtett valaki egy poharat, az üvegcsörgésre
Jack élesen felnézett. A szívem összeszorult aggodalmas arcát
látva, ahogy megfeszült a nyaka, és izzadság ütközött ki a
homlokán.
– Szia! – A szenvedély hevében a kezébe csúsztattam a kezem,
az ujjaink összekulcsolódtak. Haragudtam rá, de azt is tudtam,
milyen nagyon nehéz lehet ez neki. – Nézz rám!
Az arcvonásai kissé engedtek a feszültségből, ahogy rám
figyelt.
 – Bocsánat.
– Mit keresel itt, Jack?
– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek.
– Miért? – Levegőt sem vettem.
– Mert hazudtam neked. Mert tönkretettem mindent. Mert
gyáva voltam. – Eltorzult az arca. – Igazad volt. Attól féltem,
amit érezni kezdtem. Vagy amit jelentett.
Tűzijátékként lobbant fel bennem a remény.
– Mit jelentett?
– Hogy elengedem: a múltat, a bűntudatot, a fájdalmat. És
engedélyezem magamnak, hogy továbblépjek. És nem álltam rá
készen, hogy így érezzek. Valószínűleg még mindig nem állnék,
ha nem találkozom veled. – A tekintete a termet pásztázta, nyelt
egyet. – Margot, annyi mindent kell mondanom neked, de
nehezen viselem a tömeget.
– Akkor menjünk ki innen!
A homlokát ráncolta.
– Megígértem magamnak, hogy nem fogom ezt csinálni. Ha
neked fontos, nekem is fontos.
– Jack, ebben a pillanatban semmi sem fontosabb nekem,
mint hogy halljam, amit mondani akarsz.
– Rendben – eresztett le kicsit.
– Nekem is mondanom kell valamit.
Erre megint feszültnek tűnt.
– Gyere velem! Keressünk egy csendes helyet, ahol
leülhetünk. – A szívem vadul vert, ahogy kivezettem Jacket a
teremből.

Kéz a kézben mentünk végig a termeken, kerestük a megfelelő

helyet. Végül találtunk egy üres szobát, középen egy paddal, és
hagytam, hogy Jack odavezessen. Félhomály volt, így védték a
képeket. A sötétvörös falaktól meleg volt és romantikus a kis
szoba. A gyomromban őrülten repkedtek a pillangók, és
nyugalomra kellett intenem magam. Jack a megfelelő dolgokat
mondta, de tényleg készen áll rá, hogy velem legyen?
Jack ültében is fogta a kezem, lenézett az ölébe húzott,
összekulcsolt ujjainkra.
– Tetováltattál? – Feltartotta és elfordította a karom, hogy
elolvassa a szöveget. – Gyönyörű, nagyon tetszik.
– Köszönöm. Nekem is.
– Miért csináltattad?
– Arra jutottam, hogy igazad van. Eljött az ideje, hogy ne
aggódjak többé azon, mit gondolnak mások. Belefáradtam, hogy
féljek, mit mondanak, ha valamit máshogy csinálok.
Lassan bólintott, letette a karom, és megint megfogta a
kezem.
– És mit mondott Muffy?
– Hogy nem vagyok normális.
Összenéztünk, mindketten elmosolyodtunk. A kétség egy
része eloszlott. Olyan jó érzés. Kérlek, istenem, hadd legyen
igaz!
– Tudod, vicces, hogy te arra jutottál, nekem volt igazam
valamiben – mondta. – Hiszen majdnem mindenben tévedtem.
– Megint lenézett a kezünkre egy pillanatra, megsimogatott a
hüvelykujjával. – Neked volt igazad. Akkor éjjel, nálam. – A
szemembe nézett. – Tényleg éreztem valamit.
Levegőt sem kaptam.
– Annyira éreztem, hogy attól megijedtem. Mintha
elvesztettem volna az önuralmam, mintha elvesztettem volna
saját magam. Pánikba estem. Visszavonultam. Megpróbáltam
falakat építeni. De... – vont vállat – már késő volt.
 – Tényleg?
– Igen. Nem múlt el, amit éreztem, csak mert megpróbáltalak
kizárni. Nem éreztem magam erősebbnek, nem éreztem azt,
hogy én irányítanék, miután elmentél. Az még hagyján, hogy
fájdalmat okoztam magamnak, de attól, hogy neked is,
kegyetlennek és gyengének éreztem magam. Úgy éreztem,
mintha összetörtem volna valami érzékeny, fiatal és gyönyörű
teremtést, aki nem tudott védekezni.
– Pontosan ezt tetted. – Tudnia kellett, én mit éreztem. –
Nem tehettem semmit, csak néztem. Én is éreztem irántad
valamit. Úgy éreztem, van köztünk valami. De mit tehettem?
Esélyt kértem tőled, te meg nemet mondták. Kétszer! – Az
orrom megrezdült, küzdöttem a könnyek ellen.
Jack a fejét csóválta, a szeme csupa fájdalom volt.
– Bocsáss meg, Margot! Utáltam magam, hogy nemet
mondtam. Annyira igent akartam mondani. Egyfolytában
hiányoztál. Folyton arra gondoltam, hogyan éreztem magam
veled. Elképzeltem, milyen életem lenne, ha te is a része lennél,
és kínlódtam, hogy úgy döntöttem, egyedül maradok. – Egy
pillanatra lehunyta a szemét. – Végül rájöttem, mekkora marha
voltam. Mekkorát tévedtem, hogy elhagytalak. Hogy mennyire
szeretném megadni neked azt az esélyt, amit kértél. – Mindkét
kezemet a kezébe vette, és megszorította. – Azért jöttem, mert
remélem, hogy még mindig hajlandó vagy rá, hogy te megadd
nekem.
A félelmeim kezdtek szétfoszlani, de meg kellett kérdeznem:
– Honnan tudjam, hogy most komolyan beszélsz? Honnan
tudjam, hogy nem esel majd újra pánikba, és építesz újra
falakat?
A kezemet szorította.
– Nem tudhatod. Ezt a kockázatot vállalnod kell, és bíznod
bennem. De könyörgök, tedd meg!
Nyeltem egyet, gombócot éreztem a torkomban.
– Készen állsz rá? Hogy továbblépj?
Bólintott, egyenesen a szemembe nézett.
– Igen. Az elmúlt pár hétben egész jól haladtam.
– Mert?
– Visszamentem a pszichológushoz. Kirámoltam a házat. És
elköszöntem – tette hozzá csendesen.
Tudtam, mire gondol, és a könnyeimen át rámosolyogtam.
Ő is mosolygott.
– Újra akarom kezdeni, Margot. És azt akarom, hogy ott
legyél velem. Mondd, hogy adsz esélyt!
– Jack – feleltem halkan –, hiszen pont ezt akartam és
akarom. Tudom, nem lehetek az első szerelmed, de...
– Csitt – tette az ujját az ajkamra. – Nem az első szerelmet
keresem. Hanem az utolsót.
Előrehajolt, és az ajkamra szorította az ajkát. Édes, puha,
csendes csók volt – sőt több is annál. Bocsánatkérés volt, ígéret,
új kezdet. Elengedésről mesélt, továbblépésről, szerelembe
esésről. Megremegtem, Jack átkarolt.
– Fázol?
– Nem, egyáltalán nem – feleltem, és éreztem, ahogy a
melegség végigfut a testemen. – Most tudni akarom, hogy
találtál meg itt.
Jack szégyenlősen vigyorgott.
– A barátnőd volt az. Jaime.
– Jaime! – sikkantottam. – Azt mondta, rosszul van, azért
nem tud eljönni ma este!
– Nekem adta a jegyét.
A fejemet ráztam, próbáltam összerakni a történetet.
– Szóval felhívtad?
 – Igen. Tegnap este. Meg akartalak lepni, csak nem tudtam,
hogyan, és Georgia megadta a számát.
Kuncogtam, az egész testem borzongott.
– Istenem, ez egy nap alatt történt? Sikerült. Meg vagyok
lepve. Mosolyt villantott rám, csak egy pillanatra, szinte
szomorúan.
– Hiányzott ez a nevetés. Már attól féltem, sosem hallom
többé.
– Most majd annyit hallhatod, amennyit csak akarod.
– El akarom mondani neked – folytatta krákogva –, hogy
átköltözöm a házba. Úgy döntöttem, kivásárolom Pete-et és
Georgiát, hogy meg tudják venni az Oliver-házat.
Sikkantottam, és mindkét karom a nyaka köré fontam. Isteni
illata volt, mélyen beszívtam.
– Ez csodálatos! Olyan büszke vagyok rád!
A karja összezárult körülöttem.
– Köszönöm. Nélküled nem tettem volna meg.
Nem akartam elengedni, hozzásimultam.
– Úgy érzem, jó sok mindent kell bepótolnunk és
elmesélnünk.
– Csupa jó történt.
– Pete és Georgia nyilván állati boldogok.
– Igen. És ez Brad miatt jött így össze. Azt mondta, vár még
kicsit, vásároljam ki őt később, így fért bele a pénzembe.
Vonakodva kiengedtem a szorításból, felegyenesedtem.
– Annyira örülök, Jack! Miattad és Pete meg Georgia miatt is.
És az is szuper, amit Brad tett.
Jack bólintott.
– Évek óta először érzem, hogy kapok levegőt. Mintha lenne
valami, amit várhatnék.
Nem bírtam letörölni a képemről a mosolyt.
 – El sem tudod képzelni, milyen boldog vagyok ettől!
Az ölébe emelt, és én átkaroltam a nyakát.
– El sem tudod képzelni, milyen gyönyörű vagy boldogan. Ezt
a mosolyt szeretném az arcodra csalni minden egyes nap. –
Összevonta a szemöldökét. – De remélem, nem kell hozzá
felvennem ezt az öltönyt.
Kitört belőlem a nevetés.
– Megteheted teljesen ruha nélkül is, hidd el... És meg is
fogod tenni.
– A pokolba, bizony meg fogom – nyögte vontatottan. –
Minél előbb, annál jobb.
– Csak lassan a testtel, cowboy! Most, hogy ez az őrületes
öltöny van rajtad, még jár nekem, ami jár, egyesével fogom
levenni rólad a ruhát. – Hátradőltem, megcsodáltam Jacket, a
gyomrom remegett. – Nem gondoltam, hogy van egyáltalán
öltönyöd.
– Nincs is.
– Jaime? – húztam fel a szemöldököm.
– És Quinn. Rendes fickó. Rengeteget tud a ruhákról. – Jack a
fejét csóválta. – Leginkább csak álltam mozdulatlanul, és
hagytam, hadd öltöztessenek.
– Szép munkát végeztek. Mikor megláttalak, ahogy felém
jöttél a teremben, beleszédültem. Majdnem elestem.
– Elkaptalak volna. – Szorosabban ölelt magához. – Mindig
elkaplak.
Én is mindig elkaplak majd, Jack, gondoltam, ahogy ajkunk
újra összefonódott. Most hagyjuk, hadd zuhanjunk.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

MARGOT

NEM AKARTAM TÚL SOKÁIG OTT MARADNI A PARTIN, de azért be

akartam mutatni Jacket a családomnak. Megtaláltuk apámat,
néhány választójával smúzolt a nagyteremben, lelkesen
megrázta Jack kezét, mikor meghallotta, hogy van egy farmja.
Apa valószínűleg azt hitte, támogatókat szerzek ezzel a
bemutatással, de így is rendben volt. Majd egyszer
elmagyarázom neki, hogy Jack nem épp nagygazda, és
alighanem mást gondol a földművelésről, mint ő, de egyelőre
megelégedtem annyival, hogy összeismerkedtek.
A bátyám, Buck felhúzta a szemöldökét, mikor Jacket a
partneremként mutattam be, talán mert nem hoztam el senkit
sem ilyen partira Tripp óta. De a szokásos elbűvölő modorában
kezet nyújtott Jacknek, és hátba veregette, mintha egy osztályba
jártak volna. Mikor megtudta, hogy Jack a Huron-tónál lakik,
elbeszélgettek pár percet a horgászásról a Nagy-tavakon, amit
mindketten szívesen űztek. Nem számított, hogy Jack
gyerekkorában dolgozott a hajókon, míg Buck inkább kibérelte
őket, ez akkor is közös pont volt, és én örültem neki. Hálás
mosolyt villantottam a bátyámra, és továbbmentünk anyámhoz.
Muffy még mindig ott ült a Riviéra-teremben. A bárpultnál,
természetesen.
– Anya, ő a barátom, Jack Valentini. Jack, az anyukám, Muffy
Lewiston.
– Örvendek – nyújtott kezet anyám, és Jack megszorította,
miközben Muffy alaposan végigmérte. – Valentini, azt mondja?
Istenem, mennyi magánhangzó!
Erre már pofákat vágtam. Muffynak ez volt a mániája: hogy
hány magánhangzó van a vezetéknévben. Az ideális az egy vagy
kettő volt, még a hárommal is megelégedett, hacsak nem
végződött a név magánhangzóra, de a négy – ráadásul így, hogy
arra is végződött – már egyértelműen túl soknak bizonyult.
– Hm, igen – nézett rám segítségkérően Jack.
– Jacké a lexingtoni Valentini-testvérek farm. Ott voltam
náluk a hónap elején.
Muffy úgy nézett rám, mintha valami képtelenséget mondtam
volna.
– Egy farmon voltál?
– Igen. A Shine-nak dolgoztam, mondtam is neked.
Anyám megint Jacket méregette.
– Nem úgy fest, mint egy farmer.
– Én is erre gondoltam, mikor megláttam. – Jackre
mosolyogtam egy pillanatra. – Elnézést, anya – folytattam. – Azt
hiszem, lassan indulunk.
– Viszlát! – bocsátott el minket egy biccentéssel Muffy.
– Örültem – felelte Jack. – Huh! – fordult felém, mikor
kimentünk a teremből. – Aprócska nő, de mintha vasból
lennének a csontjai.
A múzeum ruhatára felé tartottunk már, én felnevettem.
– Nem kizárt.
– Milyen voltam?
– Csodás. Ideges voltál?
 – Szakadt rólam az izzadság. Úgy éreztem, mintha mindenki
engem bámult volna.
– Jaj, drágám! – Átcsúsztattam a kezem a karján, és
magamhoz öleltem. – Nincs mit aggódnod. Lenyűgözte őket,
ahogy kinézel, és hogy új arcot látnak. Az ilyesmikre mindig
ugyanazok az emberek jönnek el.
– Igen. – Odaadtuk a jegyünket a ruhatárosnak, és
kimentünk, vártuk, hogy kihozzák a kocsinkat. Jack felé
fordultam, lesimítottam a kabátja hajtókáját. – Köszönöm, hogy
eljöttél ma este. Tudom, hogy nem volt könnyű.
– Másik világ ez nekem, az biztos.
– Mint nekem a baromfiól.
Nevetett, és gyors puszit nyomott az ajkamra.
– Így van. És tudod, hogy ez mit jelent, ugye?
– Mit?
– Ó, igen! De nem ma, ugye? – Megint nevetett, és én tudtam,
hogy nem fogok ráunni erre a hangra soha életemben.
– Nem, nem ma. Mára kivettem a luxusszobát az MGM-ben –
gúnyolódott kedvesen. – Alszol velem?
– Azt mondtad: luxus? Ez a kedvenc szavam – legyeztem meg
magam, és suttogva folytattam: – Már be is vagyok indulva.
– Helyes – húzott magához. – Mert terveim vannak veled.
Megremegtem.
– Milyen tervek?
– Hogy egész éjjel szeretkezek veled, és te a nevemet kiabálod,
és könyörögsz, hogy ne hagyjam abba.
Majd elájultam, megtántorodtam.
Ezúttal elkapott.

Zsúfolt volt a lift az MGM-ben, és Jack megint magához

húzott.
– Milyen sok ember – suttogta a fülembe. Azt hittem, arra
gondol, hogy ilyen sok ember között kellemetlenül érzi magát, de
így folytatta: – Szerinted tudják, mit fogok tenni veled?
Megdermedtem, az arcom lángolt.
– Tudják, hogy alig pár pillanat múlva ott lesz a nyelvem a
lábad között?
Leesett az állam.
– Tudják, hogy azt akarom, teli torokból kiabálj?
Nem kaptam levegőt.
– Tudják, milyen mélyen beléd hatolok majd? – Erre már a
lábam is remegett.
– Tudják, hogy már áll is a farkam, ha arra gondolok, hogyan
kefélek veled majd ma éjjel?
Édes istenem! Megfordultam, a füléhez hajoltam.
– Ha lenne rajtam bugyi, csupa lucsok lenne – közöltem, mire
Jack hatalmas nagy levegőt vett.
Tíz másodperccel később nyílt a liftajtó, és Jack keményen
megragadta a karom, és maga után rántott. Olyan gyorsan
rohant végig a folyosón, hogy alig tudtam lépést tartani vele a
magas sarkúban, és abban a pillanatban, hogy a szoba ajtaja
becsukódott mögöttünk, azonnal nekinyomott. A kisestélyi
táskám a földre pottyant.
Az ajka az enyémre tapadt, a nyelve a számba csúszott, a
ruhámat felrántotta a csípőmön. Felnyögött, mikor meglátta,
igazat mondtam, végighúzta a kezét a csupasz fenekemen, és fel
a combjaim oldalán. Én a zakóját rángattam, már eszembe sem
jutott, hogy szép lassan vetkőztessem le, csak az érdekelt, ami a
ruharétegek alatt volt. Éreznem kellett a bőrét a bőrömön, a
kemény izmokat felettem, éreznem kellett az erejét, a hatalmát,
a méreteit, azt, ahogy legyőz engem.
 Hagyta, hadd essen le a földre a zakója, míg a nyakkendőjével
babráltam. De nem bírtam odafigyelni, mert egyik kezét a lábam
közé csúsztatta, és az érintése megbénított – fel-alá csúsztatta az
ujjait középen, a csiklóm körül körözött. Végül elbántam a
rohadt nyakkendővel, pont mikor belém csúsztatta két ujját, és
én megmarkoltam a vállát, elolvadva az érintésétől.
– Itt akarok lenni, pont itt bent – mondta halkan, rekedten és
vadul. Mélyebbre nyomta az ujjait.
– Igen – nyögtem a kezére simulva. – Azt akarom, hogy ott
legyél. – Végighúztam a kezem a nadrágja dudorján, arra
gondolva, bár letéphetném a gyönyörű öltönyét, és darabokra
szaggathatnám a fogaimmal, mint egy farkas. Istenem, hiányzott
ez az érzés, ez a Margot! Megkönnyebbülés volt, és hatalmas
élvezet, sokkal nagyobb, mint amit valaha el tudtam volna
képzelni.
Jack lehajolt, és a combjaim közé temette az arcát, a nyelve a
csiklómat izgatta. A lábam remegett, az egyiket, majd a másikat
is széles vállára dobta. Aztán felállt, a hátam felcsúszott az
ajtónak támasztva, a tenyeremmel a plafont támasztottam. Azt a
kurva, de erős! Ott tartott a vállán, a derekamat markolta, a
csiklómat szívta, piszkálta a nyelvével, amíg én nyögtem,
lihegtem és olyan hangos voltam, hogy nyilván hallották a liftben
velünk utazók, bármelyik emeleten laktak. Talán a hallban is
lehetett hallani, sőt még a partin is a múzeumban.
És igen – a nevét kiáltottam, és könyörögtem, hogy ne hagyja
abba.
Letett a földre, mire forgószélként rávetettem magam,
letéptem a nyakkendőjét, az ingét, és letoltam a nadrágját.
Kibújtam a cipőmből és az estélyiből, és betoltam a szobába, rá
az ágyra, ahol letéptem a maradék ruhát róla. Rámásztam, a
lábam közé vettem a csípőjét, és a kezembe vettem a farkát,
magamhoz dörzsöltem.
– Fogalmad sincs, mennyire hiányzott.
– Őrült vagy, ha ezt gondolod – mondta, és felnyögött, mikor
rácsúsztam. A keze a mellemre tapadt, a mellbimbómat
simogatta.
Az ajkamba haraptam, ahogy mélyebbre ért bennem, a
csípőmet mozgattam.
Felült, az ajka az egyik feszes, kemény bimbóra tapadt, a
másikat a tenyerébe csippentette. Szívta, harapta, simogatta,
csípője velem egy ritmusban mozgott, egyre gyorsabban és
gyorsabban. Mikor a nevemet mondta, tudtam, hogy közel jár.
– Jack – suttogtam –, legyél te felül!
Két másodperc múlva a hátamra fordított, és beterített a
teste. Igen, igen, igen, mondtam magamban, ahogy a súlya az
ágyhoz szegezett, a farka keményen és mélyen járt bennem,
kezem bekóborolta duzzadva dolgozó izmait a karján, a mellén
és a hátán. Imádtam a súlyát, imádtam, ahogy az erejével bánt, a
hatalmas lökéseket. Imádtam a hörgését, a bőrét ellepő
izzadságot, a hajamba markoló keze keménységét. Imádtam,
hogy most elmegy miattam, hogy azt akarja, legyek vele, és
hatalmas változásra képes, hogy megkapjon.
És ahogy a felgyülemlett feszültség hatalmas hullámokban
kiszakadt belőlünk, elállt a lélegzetünk, nem láttunk semmit,
leomlott köztünk minden fal, és én teljes szívemmel éreztem,
hogy örökké szeretni fogom ezt az embert.
Meggyógyítom, dédelgetem, imádom. Hiszek benne
mindvégig, támogatom, vele együtt dolgozom. A szeretőm lesz, a
férjem, a gyerekeim apja. És vele maradok életem végéig.
De most csak élveztem a zuhanást.
 EPILÓGUS

JACK

MÉG ANNÁL IS KORÁBBAN ÉBREDTEM, MINT SZOKTAM, de ez nem

lepett meg.
Nagy nap volt a mai.
Ellenőriztem, hogy Margot mélyen alszik-e, és kicsusszantam
az ágyból, még csak meg sem pusziltam az arcát, pedig szerettem
volna. De nem kockáztathattam meg, hogy felébresszem.
Gyorsan és csendesen végigmentem a folyosón. Mikor
elmentem Cooper régi szobája előtt, elmosolyodtam. Még üres
volt, Cooper már az új, nagyfiús szobájában aludt az utca
túloldalán álló házban, de reméltem, hogy hamarosan kiságy és
hintaszék áll majd itt. Talán már egy éven belül.
A szívem összeszorult az izgalomtól, és több fokot is kihagyva
elindultam lefelé, gondosan elkerülve a nyikorgó részeket. Olyan
jól ismertem ezt a házat, ez vigasztaló érzés volt. Mikor
kiköltöztem a faházból, aggódtam, hogy ez a ház túl nagy lesz
nekem. Azt gondoltam, szomorú leszek itt egyedül, arra fog
emlékeztetni, hogy nincs családom, nincs, aki megtöltse a
szobákat.
De nem voltam sokáig egyedül.
Pár hónapig Margot-val távkapcsolatban éltünk, de
hálaadáskor megkértem, hogy költözzön hozzám. Már addig is
itt töltött hetente pár napot, volt pár ruhája a szekrényemben,
fogkeféje a fürdőszobában, és egy íróasztal a másik szobában,
ahol dolgozott.
A pokolba, még egy lova is volt az istállóban.
Imádtam, ha ott volt, és gyűlöltem, ha elment. Sokkal jobb
volt a napom, ha reggel megcsókolhattam, és sokkal jobban
aludtam, ha magamhoz szoríthattam. Még mindig küszködtem a
rémálmokkal és félelmekkel, de Margot csodásan kezelte.
Nyugodt, erős, biztos menedékem lett. Visszavonult, ha térre
volt szükségem, hagyott szabadon lélegezni. Megértett.
Szeretett.
És én is szerettem őt.
Halkan becsuktam a konyhaajtót, és eszembe jutott, mikor
először kimondtuk ezt, nem sokkal azután, hogy komolyabban
járni kezdtünk. Átjött, hogy segítsen átköltözni, egész nap
cipekedtünk, takarítottunk, pakoltunk és rendezgettünk, mikor
azt mondta, hogy van számomra egy meglepetése.
Egy habfürdő volt az.
Nevetnem kellett, ahogy levetkőztetett és közölte, hogy
másszak be a kádba. De a habok illata és Margot nedves bőre a
tenyerem alatt felidézte annak a pár hónappal korábbi estének
az emlékét, mikor olyan közel éreztem őt magamhoz, hogy
elmondtam neki mindent.
Valahol a lelkem mélyén már akkor tudtam.
És ahogy nekem támaszkodva hevert a kádban, a fejét a
mellemre hajtva, átkaroltam, és éreztem a mindent betöltő
békességet, melegséget és hálát, hogy élek, hogy jól vagyok és
hogy ott vagyok vele.
– Szeretlek – mondtam ki egyszer csak.
Teljesen elnémult és megmerevedett, aztán felemelte a fejét.
A tekintetével az enyémet kereste, és látta, hogy komolyan
beszélek.
– Jack... – suttogta.
– Nem könnyen mondom ki ezt, és valószínűleg nem
mondom majd olyan gyakran, mint kellene, de tudnod kell, hogy
így van.
A szemét elfutotta a könny.
– Tudom. És én is szeretlek.
Úgy tűnt, Margot-t nem zavarja, hogy nem mondom gyakran,
még akkor sem, ha egyfolytában ezt gondoltam és éreztem.
Igazából azt mondta, örül neki, hogy nem dobálózom ezzel csak
úgy. Így többet jelentett neki, ha kimondtam, magyarázta, tudta,
hogy ez nekem nem könnyű.
És talán a szavak nem jöttek könnyen, de az érzés nagyon is.
Eddig csak egyetlen nőt szerettem, és őt olyan régóta ismertem,
hogy nem is emlékeztem, milyen szerelembe esni: gyorsan,
mélyen, fülig. Nagyon szerettem Steph-et, de Margot-t olyan
erővel imádtam, hogy az megdöbbentett. Nem tudtam, hogy
képes vagyok erre.
Elkezdtem mindenfélét akarni: hogy gyűrű legyen az ujján,
hogy az én nevem álljon az övé mögött a jogosítványában, hogy a
ház megteljen gyerekekkel.
Sosem leszek gazdag, sosem tudom majd megadni neki azt,
amiben felnőtt, sosem lesz Franciaországban nyaralóm vagy
Mercedesem. De elég jól ismertem ahhoz Margot-t, hogy
tudjam, őt az ilyesmi nem érdekli annyira, mint én. Mint mi.
Persze, városi csaj maradt, még farmerben és csizmában is, de a
pokolba, az én városi csajom volt, és elmondhatatlanul
szerettem.
Elmosolyodtam, ahogy beléptem a baromfiólba, és a
zsebembe nyúltam.
 Én nem szerettem a meglepetéseket, de Margot igen. Élete
legnagyobb meglepetésére készültem.

MARGOT

FELÉBREDTEM, ÉS OLDALRA NYÚLTAM, JACK FELÉ. Azt ígérte,

később kel ma reggel, mert ez különleges nap volt: a
megismerkedésünk évfordulója.
Néha felidéztük azt a napot, és nevettünk rajta, ahogy ott
álltunk egymásra meredve a konyhában, ő morcosan és
mogorván, én meg próbáltam elbűvölően viselkedni.
– Szerelem volt első látásra? – kérdezgették tőlünk.
– A pokolba, dehogy! – vágta rá Jack. – Nem akartam, hogy
egy gazdag városi lány mászkáljon itt.
– Én meg ki nem állhattam – tettem hozzá. – Piszkos volt,
izzadt és goromba.
De összetartozunk, és erre elég gyorsan rá is jöttünk, ha úgy
vesszük. Egy ideig ingáztam, de boldoggá tett, mikor megkért,
hogy költözzek hozzá. A vidéki élethez még hozzá kellett
szoknom – a szagokhoz, a korai keléshez meg a soha véget nem
érő feladatokhoz –, de idővel megszerettem sok mindent.
Szerettem a csendes reggeleket, hogy nem volt forgalom, a
kisváros báját, a tó felett felkelő és a fák mögött lenyugvó nap
látványát, éjszakánként a csillagos égboltot. Mikor úgy éreztem,
hiányoznak a boltok, a bárok, az éttermek és a szépségszalonok,
akkor leléptem, és találkoztam egy estére a barátaimmal. De
megállapítottam, hogy alig hiányzik a városi élet, és imádom,
hogy megint lovak vesznek körül.
 Az volt a legnehezebb, hogy el kellett válnom Jaime-től és
Claire-től, le kellett mondanom a csajos estékről, de havonta
legalább egyszer találkozunk, és örültek, hogy ilyen jól alakul az
életem. Eleinte megtartottam a munkám a Shine-nál, de
kevesebbet dolgoztam, és sokat segítettem Georgiának az új
házban, készültünk a Valentini-vendégház megnyitására, és
ügyeltem rá, hogy a marketingkampány a tervek szerint
haladjon. Májusban megnyílt a fogadó, én eljöttem az
ügynökségtől, és teljes munkaidőben a farmnak és a fogadónak
dolgoztam. A Fair Food Hálózatban is önkénteskedtem, a helyi
farmereket és családokat próbáltuk elérni, és tovább hirdetni a
szervezet céljait.
Sosem voltam még boldogabb, ez kicsit zavarba hozta és
megdöbbentette a szüleimet, de úgy tűnt, elégedettek azzal, hogy
apám politikai karrierjének szenteljék minden figyelmüket –
apám megnyerte a választást –, és engem békén hagytak.
Jack is boldognak tűnt, és egyre közelebb kerültünk
egymáshoz, ahogy beköltöztem. Jobban értettem a
hangulatváltozásait és a hallgatásait, könnyebben kezeltem a
félelmeit. A rémálmok ritkán jelentkeztek, de borzalmasak
lehettek, bár tudtam volna segíteni neki, de ő megesküdött, hogy
az már elég, hogy ott vagyok. Szeretett: ezt éreztem akkor is, ha
nem mondta túl gyakran.
Felültem az ágyban, körülnéztem. Jack nem húzta fel a
redőnyöket, úgyhogy elég sötét volt a szobában, bár a nap
be-bekandikált. Az órára pillantottam, épp csak elmúlt nyolc.
– Jack? – kiáltottam.
Semmi.
Nem felejthette el, beszéltünk róla elalvás előtt. Nem vallott
Jackre, hogy ne tartsa be az ígéretét. Megint hátradőltem, és
vártam vagy tíz percet, aztán felsóhajtottam, és ledobtam
magamról a takarót. Talán vészhelyzet van a szomszédban?
Magamra húztam egy farmert meg egy pólót, és lementem.
Nyitva volt a bejárati ajtó, kinéztem a verandára. Nem volt ott
senki, és láttam, hogy a furgonja sincs ott.
Mi a fene? Talán megfeledkezett rólam?
Mogorván, hogy ugrott az ágyban töltött reggel, átmentem a
konyhába. Még kávét sem főzött!
Mérgesen vizet töltöttem, és kimértem a kávét, majd karba
tett kézzel vártam, hogy lecsöpögjön. Évekig tartott ezzel a régi
szarral, de Jack fura volt ebben, nem nagyon engedte, hogy
lecseréljem itt a dolgokat. Nem mintha ragaszkodott volna
hozzájuk, inkább csak nem tudta rávenni magát, hogy engedje,
hadd vásároljak a házba.
– Itt élek – mondogattam neki. – Nem ez az én otthonom is?
Mindig azt mondta, hogy dehogynem, és bocsánatkérőn
megölelt. Nemrég hosszasan beszélgettünk a konyha
átalakításáról, és mikor megmakacsolta magát, meghallva a
kőpult és a csempe árát, az asztalra csaptam.
– Figyelj, nem akarom megvásárolni a szeretetedet. Csak
szeretnék egy kis luxust csempészni az életünkbe, mert én
szeretem, megengedhetem magamnak, és el vagyok kényeztetve,
világos? Nem hagyod, hogy kivásároljam Bradet, akkor legalább
hadd vegyem meg a rohadt pultot!
Morgott, de végül beadta a derekát, és a héten jön valaki
felmérni a konyhát. Izgatott voltam, mert ugyan szerettem itt
élni Jackkel, de azért hiányzott pár dolog a régi életemből. És
egy kis luxus csak javíthatott ezen a csodás régi épületen. Majd
kedvesen, hízelegve ráveszem Jacket, az jól megy nekem.
A friss kávé illata felvillanyozott, körbefordultam, hogy bögrét
keressek. És megláttam a cetlit.
 El kellett mennem, majd jövök.
Kérlek, szedd össze a tojásokat!

Felnyögtem. Nemcsak megfeledkezett az ígéretéről, de

megkért a legeslegkevésbé szívelt munkára is. Valahogy ezt nem
tudtam megszeretni. Azok a tyúkok gyűlöltek engem, komolyan.
De kötelességtudón csizmát húztam, fogtam a kosarat, és
átvonultam a baromfiólba.
A tyúkok kotkodácsoltak, mikor beléptem.
– Igen, tudom – mondtam. – Nektek is jó reggelt!
Megnéztem az első keltetődobozt, csak egy tojás volt benne.
Felszedtem, beraktam a kosárba. A másikban is csak egy volt,
épp az első mellé raktam, mikor megláttam, hogy írtak rá
valamit.
Gyönyörű vagy.
Elmosolyodtam. Megforgattam az első tojást, a mosoly még
szélesebb lett az arcomon.
Jó reggelt!
Kétségtelenül Jack kézírása volt. Körbenéztem, arra számítva,
hogy ott áll valahol. De nem.
A harmadik dobozhoz léptem, és kivettem a tojást.
Azt hitted, elfelejtettem!
Kuncogtam, a pulzusom meglódult. Nem felejtette el! És
milyen okos meg romantikus!
Vigyorogva kivettem a tojást a következő dobozból.
Szeretlek.
És a következőt...
Mindig szeretni foglak.
Remegő kézzel nyúltam az utolsó dobozba.
 Elállt a lélegzetem. Megfordultam.
És ott volt... térdelt.
A szívverésem is leállt.
Kinyitott egy ékszeres dobozkát és felém tartotta, meglepően
nyugodt arccal, csillogó szemmel megszólalt:
– Nem mondom, hogy megérdemellek, Margot Thurber
Lewiston, csak hogy próbálkozok, amíg engeded. Sosem
szerettem így senkit és semmit, ahogy téged. Visszahoztál az
életembe minden jót, visszahoztál engem az életbe, és én veled
szeretném ezt leélni. Hozzám jössz feleségül?
Remegtem, mint a nyárfalevél, és próbáltam magamhoz térni,
hogy megmozduljak, mondjak valamit, levegőt vegyek, bármit.
Pár könnycsepp gurult végig az arcomon.
– Igen – nyögtem ki, még mindig a kosarat markolva.
– Rakd le azt a kosarat, bébi – kérte Jack a szája sarkában
bujkáló mosollyal.
Bólintottam, óvatosan beraktam az utolsó tojást, és letettem a
kosarat a földre. Aztán közelebb léptem Jackhez, a kezemet
nyújtottam, és már zokogtam.
Fekete bársony Tiffany-párnáról kacsintgatott rám a gyűrű:
egyetlen, csodálatos brill a platinakarikán. Remegett a kezem,
ahogy az ujjamra húzta.
Arra gondoltam, hogy a gyűrű, amit Tripp választott,
tökéletes volt, de ez... ez az én gyűrűm. Egyszerű és hibátlan.
Modern és klasszikus egyszerre. Maga a tökély.
– Csodálatos – zokogtam, nem bírtam leállítani magam.
Jack felállt, kicsit nevetve.
– Örülök. Abból ahogy sírsz, már szinte mást gondoltam.
Megöleltem, és ő magához szorított, felemelve a földről.
– Szeretlek – súgta a fülembe. – Ezt akarom. Örökre.
– Én is – temettem a nyakába az arcom. A szívem csordultig
telt. – Örökre.

VÉGE
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSOK

Hálás köszönetem nektek: Jaime és Charles Collins, mert

ilyen őszintén és nyíltan beszéltetek a poszttraumás stresszről és
a katonák eseteiről; Amanda Williams Brown, mert
megválaszoltad egy városi lány kérdéseit egy kis farm életéről;
Lindsay Way, mert a Fair Food hálózat kimeríthetetlen
információforrásának bizonyultál; Cheryl Guernsey, mert te
voltál Jack legnagyobb bajnoka napról napra; köszönet Melissa
Gastonnak mindenért, amit tesz, hogy ne essek szét, és
megőrizzem a józan eszem és a produktivitásom; Kaytinak,
Laurelinnek és Sierrának, mert ők a legjobb kígyócsapat; Jenn
Watsonnek, amiért ilyen emberfeletti publicista, olvasó és barát;
Candinek, Ninának, Hilarynak, és a Social Butterfly
PR-csapatának mindenért, amit tettek. Rebecca Friedman
barátomnak és ügynökömnek az őszinte tanácsokért és
bátorításért; Tamara Matayának a csodás szerkesztésért, amin
mindig mosolyognom kell; Laura Foster Franknek, Amanda
Mariának az AM to PM Book Servicesnél, Angie Owensnek a
sasszemű korrektúráért; Letitia Hassernek a csodás borítóért;
Joseph Cannatának a nagyszerű vizuális tervekét; Laurelin
Paige-nek, Lauren Blakelynek és Corinne Michaelsnek a bölcs
tanácsokért; Staci Hartnak a fantasztikus visszajelzésért és a
hosszú beszélgetésért; Helena Huntingnak a mulatságért és a
színes játékpénzekért, Peen Queensnek a véleményért, a
nevetésért és az inspirációért, Harlotéknak a szeretetért és
támogatásért; a bloggereknek, akik beszámoltak a műveimről,
dedikálásokra hívtak, és írtak a könyvemről, egyszerűen csak
azért, mert szeretnek olvasni, és... KÖSZÖNET minden
olvasómnak a támogatásért és a lelkesedésért, mindez csakis
miattatok volt lehetséges.
Végül köszönöm a férjemnek és a gyerekeimnek a
szeretetüket, a türelmüket és a megértésüket.
 A SZERZŐRŐL

MELANIE HARLOW szereti a magas sarkú cipőket, a martini dry

koktélt, és ha nem hagyják ki a szaftos részleteket a történetéből.
Detroit melletti otthonában dolgozik, melyet férjével, két
lányával és egy őrült nyúllal oszt meg. Ha nem ír vagy olvas,
akkor épp elvisz valakit táncra, vagy viccesre szinkronizált
videókat néz. Időnként fut három mérföldet, de csak ha ettől
több gint és steaket kaphat.
Itt megtalálod:
www.melanieharlow.com
vagy a Facebookon:
www.facebook.com/AuthorMelanieHarlow
 MELANIE HARLOW TOVÁBBI KÖNYVEI
EREDETI NYELVEN

The Speak Easy Duet

Frenched (Mia and Lucas)

Yanked (Mia and Lucas)
Frenched: The Wedding Night (Mia and Lucas)
Forked (Coco and Nick)
Floored (Erin and Charlie)

Some Sort of Happy (Skylar and Sebastian)

Some Sort of Crazy (Natalie and Miles)
Some Sort of Love (Jillian and Levi)

Man Candy (Jaime and Quinn)

The Tango Lesson

 MÉLTATÁSOK

„Jaj, a szívem! Nem tudom, hogy csinálja ezt Melanie Harlow,

de valahányszor elolvasom egy könyvét, fülig, vadul,
szenvedélyesen beleszeretek a szereplőibe, legszívesebben
bemásznék a könyvbe, a lapok közé, és nem jönnék ki onnan
soha!”
EpicRomanceReviews

„Csodás, érzelmes történet. Jack és Margot szenvedélye

megérint, ahogy olvasod a történetet, volt olyan jelenet, hogy
könny futotta el a szemem. Harlow az érzelmes
hullámvasútsztorik mestere. Szenvedélyes, érzelmes, öt
csillagos!”
Books, Wine and Time

„Megvan ebben a könyvben minden: gyógyulás, szex és

magával ragadó románc! Komolyan imádtam a sztorit!”
Aestas

„Jack Valentini. Ahogy megismertem, azonnal elrabolta a

szívem. Vajon kötődhet az ember egy kitalált figurához? Jack
bebizonyította, hogy igenis, ez lehetséges. Nem is lenne méltó
hozzá, ha leírnám, vagy elmesélném a történetét. Muszáj
elolvasni, ki ez a Jack.”
Ginny Rose, goodreads

„Micsoda könyv! Megmelengette a szívem, és olyan boldog

voltam, mikor olvastam! Tökéletesen kiegyensúlyozott történet:
volt, hogy hangosan nevettem, volt, hogy a szívem szakadt meg,
aztán az ember csak legyezi magát, olyan forró a sztori!”
KAS, goodreads
 MÉLTATÁSOK

„Húú, izzottak a lapok! Margot és Jack vonzalma tényleg üti a

biztosítékot, akár veszekednek, évődnek, flörtölnek vagy épp
csodát tesznek.”
Shannon Mc, Amazon

„Ez a történet tele volt érzelemmel, szeretettel, humorral és

nagyon fülledt jelenetekkel. A két főszereplőt pedig lehetetlenség
volt nem szeretni. Margot-t külön kiemelném, mert nem egy
hétköznapi hősnő. Nagyon jól fel volt építve a jelleme. Nem
csoda, hogy ő volt az első nő a tragédia óta, aki át tudta törni a
mogorva, sokszor goromba cowboy falait. Idén próbálom kerülni
azokat a könyveket, amik megríkatnak, most mégis sikerült
egybe belefutnom. Nagyon a szívembe zártam ezt a történetet.”
Moly.hu