30 év

Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó

VERES PÉTER

A Balogh család története

Harmadik rész

JÁNOS ÉS JULCSA

Budapest

Sorozatszerkesztő
ILLÉS ENDRE
KARDOS GYÖRGY
 ÖTÖDIK KIADÁS
© Veres Péter örököse
(Veres Péterné SZ. Nádasdi Julianna), 1978

ELSŐ RÉSZ

Az új asszony kenyeret süt

A pici kamraablakra, amelyen egyelőre még a függöny is csak egy piros kendő volt, jó
későn érkezett meg az esküvő utáni napon az amúgy is borús télvégi reggel. A jó néhány
éjszakai álmatlanság, lakodalmi strapa és izgalom után elaludt egy kissé az egész Balogh család.
Csak az apa, Balogh János gyújtott rá virradatkor, és Nagy Erzsi, a felesége ment ki óvatosan,
lábujjhegyen, kilincszörgés és zaj nélkül, hogy kieressze azt a néhány tyúkot, ami megmaradt
még a lakodalom után is. Egyéb jószág nem volt itt most egy fia sem.
De Varga Julcsa, az új asszony még ezt a kicsi zajt is meghallotta. Ismerős zaj volt ez,
otthon az édesanyja is ezzel kezdi a napot, de ott, ha felébredt is a reggeli zajokra vagy a
világosodó ablakra, ha nem kellett éppen munkára mennie, visszafordult még egy kicsit a
hívogató ágyba. Most azonban hirtelen kiugrott, mint akinek bűntudata van, mert elkésett
valahonnan.
Jani hiába kapott utána az ágy belső oldaláról, kisiklott a kezéből, mint a csík, és gyorsan
öltözködni kezdett.
Úgy egyeztek meg az este, hogy Jani hál belől, mert Julcsa megszokta, hogy a kis húgai
aludtak a háta mögött, ő vigyázott rájuk, hogy le ne essenek a vacokról, és Jani szívesen hagyja,
hogy megmaradjon a szokásában. Aztán meg van ebben előrelátás is: az asszonynak majd
éjszakánként a bölcsőre is gondja kell, hogy legyen, jobb hát, ha már így szokják meg a rendet.
De Jani nem tud belenyugodni, hogy Julcsa csak úgy egyszerűen megszökik az első
reggelen, és rimánkodni kezd neki, szelíden és szívhez szólóan:
– Juliskám te, ne hagyj itt. Ráérünk még felkelni.
– Hogyne! Mit szól majd idesanyám? Nem hallod, mán kinn járkál.
A kakas ebben a percben nagyot kukorított a kis kamraablak alatt, és utána még az is
hallatszott, ahogy a szárnyával sertepertélt a fagyos kemény földön, az ülőkről éppen leröppenő
tyúkok mellett.
– Hagyjad csak, hagyjad, majd elintézi idesanyám. Nincs itt semmi dolog, csak az a
néhány rossz tyúk. Gyere vissza, Julcsikám, gyere csak, még meleg a helyed – és meglapogatta a
friss szalmában keletkezett kis mélyedést, ahol a Julcsa teste feküdt.
De Julcsa oda se hallgatott, a sarokba húzódott, és gyorsan fésülködni kezdett, mert
borzosan nem mert volna még a Balogh család elé lépni.
Fehér hálórékli, kis mellényke volt rajta, de az alsószoknyáját is hamar magára kapta,
mielőtt az ura meglátta volna, és a Jani szívén átbuzgott a szeretet: istenem, ez a drága kis
madár, ez a formás kis lélek – kerek lábszárakon édes gömbölyűség – most már az enyém,
örökre az enyém, és mindig itt lesz nálam és mellettem. Ezt nem lehet kibírni: leugrott az ágyról,
és magához ölelte a fésülködő menyecskét, éppen akkor, amikor tehetetlen volt, mert az egyik
kezével a haja, szép fekete haja tövét markolászta, a másik kezében meg a fésűvel húzta-
boncolta a nászéjszakán összegubancolódott haját.
– Jaj, te Jani, eressz el mán, meghallják idesanyámék – és gyöngyöző kacagását
visszafojtotta, nehogy csakugyan meghallják odakinn.
Mert Nagy Erzsi, az anyósa, ha akármilyen halkan is, de végezte a reggeli dolgát. A
pernyét húzta ki a kemencéből, és a szénvonó hangja, ahogy a kemence fenekét lassan
körülkotorta, behallatszott a kis szobába. Aztán meg begyújtott egy jó dugat szalmát, és a szalma
görcseinek, meg a mindenféle kóróknak a recsegése, majd az égő tengeriszárban a szétpukkanó
fehér pondrók pattogása is idegesítette Julcsát. – Istenem, mit szól majd idesanyám: „az új
menyecske elalszik és délig döglik az ágyban”. Mert az anyósok így szokták mondani.
– Nem, nem, eressz el Jani, majd máskor, most fel kell kelni! – és inkább nagy-gyorsan
visszaad néhány csókot abból a sokból, amit a fekete haja tövébe, aztán a két kis kerek vállára
kapott.
Van itt akarat és erő, van ám, hiába a férfihízelgés, hiába az erős férfikar, Julcsa nem megy
vissza az ágyba, s ha Jani felemeli, hogy visszategye, akkor is kiröppen a kezéből. Kiröppen, és
azonnal kapja a kis ajándéklavórt, csak úgy a földre helyezi, mert nincs mire tenni – se kisasztal,
se mosdó –, vizet önt bele a szintén menyasszonytáncba kapott fehér-kék-cirkás vizeskannából,
és mire Jani még egyszer közelíteni akar, az ujjai hegyéről friss, jéghideg vízzel csapkodja
szembe. No hát, ezt nem lehet tűrni, és Jani hátulról közelíti meg a menyecskét, de az hirtelen
megfordul, hátával a falnak fordul, mint a macska, mikor nincsen játékos kedvében. A lavórból a
víz, erősen meg is löttyen, ahogyan odább emelinti, pedig vigyázni kell, nehogy a ház földjére
ömöljön, mert elég nyers az úgyis.
– Nahát igazán, Jani, hagyjál mán, ne bolondozz, mit szólnak idesanyámék – suttogta az
urának, hogy a pitvarban szöszmötölő anyósa meg ne hallja.
És a szemében a saját akarat asszonyos kis haragja és a boldog szerelem huncut-kislányos
öröme egyszerre ég-ragyog fel.
Engedi hát Jani megmosdani és megtörülközni, engedi, hogy kis kontyára menyecskés
kendőt kössön, de nem engedi ki az ajtón, amíg a friss víztől üde és hűvös arcára jobbról-balról
néhány fojtott – ki ne hallatszódjon! –, de erős csókot nem ád. Az orrocskáját meg, azt a kissé
hegyest, de mégis takarost, külön megcsókolja, ott fönn abban a szép kis mélyedésben, ami a két
fekete szemöldök alatt húzódik meg. De ha már itt tart, a két ragyogó szemet sem bocsáthatja el
pillazáró csókok nélkül.
– Na hagyjál mán csakugyan, hadd menjek – és kibontakozva a Jani karjai közül az
ajtókilincshez nyúlt, és a reteszt csendesen visszahúzta, hogy még azt se hallják meg, hogy be
volt zárva.
No de most ki kell menni az emberek elé, és ó, ez nehéz próba. Pirulás nélkül lehetetlen a
Jani szülei és testvérei elé lépni, hiszen Istenem, hogy jön az ki, hogy egyszer csak idejön, és a
Janijukkal hál, még ha előbb esküvő és lakodalom volt is. De magát a pirulást is restelli. Milyen
jó azoknak a lányoknak és fiatal asszonyoknak, akik úgy be tudják zárni az arcukat, hogy
akárhogy néznek is rájuk, akármit gondolnak is róluk és akármit mondanak is nekik, kedvesen
mosolyogva, vagy olyan közömbös, hideg-fényes arccal elviselik.
De nincs itt annyi baj, mint ő hiszi. Nagy Erzsi okos asszony, nemcsak az eszével okos –
avval talán nem is olyan túlságosan –, hanem az asszonyi ösztönével, és megérzi, hogyan kell itt
viselkedni, hogyan kell ezeken a pillanatokon átsiklani, és úgy tesz, mintha nem venné észre,
hogy megnyílt a kamraajtó, és kijött rajta a gyepsori lányként rég ismert, de igazában mégiscsak
új asszony, a menye. Elmerülve kotorgatta, piszkálgatta, emelgette a piszkafával a kemencében a
nehezen égő nedves csutkaiziket, és csak akkor fordult hátra, amikor elcsendült a háta megett a
jó reggelt kívánok, idesanyám!
A Nagy Erzsi öregedő száraz arcán is ízes mosoly felelt a pirulós mosolyra, és hogy, hogy
nem – az emberi lélek nehéz helyzetekben is meg-megleli a helyes megoldást –, de Varga Julcsa
valahogy úgy érezte, hogy most neki meg kell csókolnia a Jani édesanyját, aki az ő urát, kedves
drága párját felnevelte.
– Minek keltél még fel, Juliska? – mondja neki lágyan. – Ráértek aludni, nincs itt semmi
nagy dolog.
– O, hát én nem vagyok mán álmos, otthon is ilyenkor keltünk – mondja Julcsa, és
mindjárt hozzá is teszi: – Tessék ideadni, idesanyám, majd fűtök én.
– Hagyjad csak, jányom, nekem sincs más dolgom…
De ebben a pillanatban a legkisebb Balogh gyerek, a négyesztendős Miska kiabálni kezdett
bentről a szobából: – Ideszanyám, ideszanyám, én olyan éhes vagyok… aggyík kalácsot!
– Tessék csak ideadni, idesanyám, már felkeltek a gyerekek…
– Na jó, úgyis el kell szaladnom a kútra is, meg a botba is. Majd lököl rá, ha elég. De nézd
csak, én úgy szoktam, hogy a féloldalába tolom a tüzet, a másik oldalára meg behányom ezt a
vizes-nyers csutkát. Másképp csak füstöl, a fene egye meg, és hideg marad a kemence…
Ezzel aztán rendben is van minden, túl van az első nehéz pillanaton. A többi már úgy
folyik a családban, mint ahogy millió más családban: ahogy magával hozza az élet rendje. Fel-
kelnek a gyerekek, Balogh János is kijön, egy szelíd mosollyal odaköszön a kemence előtt
szorgoskodó menyecskének – milyen szép is tud lenni az ember gyermeke, amíg fiatal,
egészséges és boldog! –, aztán ágyazás idejére elmegy az udvar hátuljára, sepreget, lomokat rak
el, reggelizésig keres valami munkát.
Közben Balogh ides reggelit csinál – könnyű most, van még a lakodalmi maradékból!
Meleg bor, kővé fagyott, de a kemence előtt felolvasztott és újrasütött birkapaprikás a reggeli (a
szaga végigfut a fél Gyepsoron, de jó volna, ha mindig ilyen volna!). Aztán mosogatás, takarítás,
lakodalom utáni nagymosáshoz való készülődés, és Varga Julcsa – asztalnál, munkánál – a
Balogh család tagjává lett.
Mézeshetek: ez olyan szó, amelyet csak azok ismerhetnek meg igazán, akik nemcsak
kívánják, hanem szerelemmel szeretik is egymást, és azok, akik a házasságuk előtt nem éltek át
több kisebb előházasságot. És az se igaz, hogy igazi mézesheteket csak azok élvezhetnek, akik
az esküvő után nászútra mennek, valahova a nagyvilágba, ahol semmi egyebet nem tesznek,
mint szerelmeskednek. Igaz, hogy Janiék is azt szeretnék, ha mindig együtt lehetnének, de
akinek a mindennapi kenyérért mindennap meg kell dolgoznia, köszönje meg, hogy este-reggel
láthatja a párját. Annál édesebb és tartósabb a vágy, mennél több előtte az akadály.
Janinak már másnap be kellett mennie a nemzetőrséghez szolgálatra, és restellt volna új
szabadságot kérni. Hiszen már az is köszönet, hogy amióta a lakodalommal bájolnak,
felmentették a szolgálattól, aztán meg mennyi jóval voltak hozzá a bajtársai, mennyi mindennel
segítették. De már csak azért sem nyűgösködhetett, mert ismerte a cimborákat, ki nem állottak
volna a csúfolódásból: na, Balogh Jani is az asszony szoknyáján akar már ülni!
Így történt, hogy mert az apja, Balogh János is a tavaszi napok jöttével mindig oda volt a
földosztási bizottságba, és sokszor kint jártak a messze határban, az egyik reggelen Nagy
Erzsinek magának kellett fát vágni.
Na, igazi tűzifa nem nagyon volt itten, csak valami tövises akácfagallyak és görcsös tuskó-
maradékok hányódtak az udvar hátulján még a lakodalom idejéből. És az meg igazán nem asz-
szonynak való munka, ami még a férfiakon is kifogott.
De mert tüzet gyújtani mindig csak muszáj, hiszen ezek az emberek most mind oda
vannak, és nagy munkában vannak, főzni kell nekik, hát hozzáfogott.
Hasogatott és tördelt is ő egy kis fát, de az egyik ujjának a körme alá szilánk ment, és pár
nap múlva „támadás”, mérges kis kelés keletkezett a helyén. A kenyér közben kifordult a héjá-
ból, és sütni kellett. De sebes kézzel nem szabad a tésztába nyúlni.
Persze nincs itt semmi baj. Eszti lánya ugyan szolgálni van, de itt van a menye, majd
bedagasztja ő a kenyeret. Hiszen Julcsa már amúgy is rimánkodott minden sütésnél, hogy adja
ide, idesanyám, hadd dagasszam én, de Nagy Erzsi elhárította avval, hogy majd csinálhatod
lányom, ha a magatok kenyerére mentek új termés után.
Most azonban már Nagy Erzsi is belátta: Julcsának kell a teknő mellé állni. Az ő keze
annyira fáj, úgy lüktet, hiába rakja rá a szappanos tésztát, meg a sült vereshagymát, hogyha nem
csillapodik, már vagy orvoshoz vagy javasasszonyhoz kell vele menni. Egyelőre persze azt is
halasztja, amíg az ura vagy a Jani fia erőszakkal oda nem viszi.
És Varga Julcsa nagy szívbéli buzgalommal vállalta: – Ne aggódjon, idesanyám, majd
bedagasztom én! Mert mi az: egyszer, vagy akárhányszor kenyeret sütni annak, aki tudja! És
Varga Julcsa tudta. Csakhogy persze ő úgy tudta, ahogy Varga idestől tanulta. És még ott is az
volt az igazság, hogy valahányszor Julcsa sütött, annak a kenyérnek valahogy mindig más íze
volt, mint amit az édesanyja sütött. Még akkor is, ha egyformán jó volt mind a kettő. Mert ahogy
két teljesen egyforma asszony nincs a világon, éppen úgy két teljesen egyforma ízű kenyér sincs,
és ha ezer háznál főznek pénteken bablevest, annak is ezerféle íze van, még ha mindegyiket
ugyanabból a tarkababból főzték is.
Nem nagy dolog hát az a kenyérsütés, hiszen az élet legmindennapibb dolgai közé tartozik,
amit mindenkinek tudni kell, de nagy dolog annak, aki idegen családnál, más ízekhez szokott
emberek számára először süt mint új asszony kenyeret. Az olyan asszonyi próbatételek közé
tartozik ez is, amelyek miatt minden asszonyok irtóznak az anyósukkal egy koszton lenni, és
szeretnének mindnyájan azonnal külön háztartást vezetni. A kedves férjük, az a szerelmes ember
csak nem lehet olyan szigorú, mint a kissé mindig irigy és kaján após-anyósi rokonság. Meg
aztán az emberünkkel már minden titkunk közös, az lehetne hát a leégett rántás és a „szalonnás”
vagy lukacsos, keletlen kenyér is.
A sütés hajnalán hát, még felkelés előtt, így szólt Nagy Erzsi Balogh Jánoshoz: – Hallja,
hé, apja, most én az ujjam miatt nem tudok dagasztani, a menyemnek kell kenyeret sütni. Nem
tudom majd, hogy sikerül neki. Gondoltam, megteszem én a kovászt, aztán be is fűtök, mert ezt
a rossz kemencefeneket ő még nem ismeri.
– Nem, nem, az nem lesz jó, az ilyesmiből mindig csak baj keletkezik. Senki se szereti, ha
a keze alá kaparásznak. Hadd csak rá egészen, hadd süsse meg Julcsa.
– De hátha nem lesz jó a kenyér? Olyan rossz ez a liszt is. Hadilisztet meg málélisztet is
kell keverni közé, mert a miénk már nagyon fogyik.
– Mindegy. Úgy esszük meg, ahogy lesz. Biztosan jobb lesz, mintamilyent Albániában
ettünk. . . Csak hagyjad a menyecskét magára, hadd szokja, hadd tanulja.
Így aztán Julcsára maradt az egész munka, de azért ő nem bízta el magát. Mindent
megkérdezett: – Idesanyám, hány kosár lisztet tegyek? – Néggyel, jányom – mondta Nagy Erzsi
–, négy nagy kosárral meg egy cipókosárral. Nem is fér több a kemencébe, mert a közepén rossz
egy tégla, azon mindig nyersen marad a kenyérnek az alja. Kenyérdubbancsot szoktam oda tenni
a kis tepsiben, az megsül.
– Idesanyám, megnyomjam a kosarakat liszttel?
– Nem, jányom, csak úgy könnyedén, megrázva, ami belefér, meg ami a tetején megáll. ..
– Idesanyám, de maga tegyen bele sót, mert hátha én majd sokat markolok, és sós lesz a
kenyér… jaj, azt úgy restellném. ..
– Nem, jányom, tegyél csak bele te, mert a te markodnak is meg kell azt szokni. Minden
kosár liszthez egy kis marékkal szoktam én tenni.
– De hátha nekem nem olyan a tenyerem, mint a magáé?
– Nem tudom, nézzük csak össze – és egymás mellé tették a két kezüket. A Nagy Erzsié
nagyobbak voltak, görbülő, száraz, hosszú ujjakkal, a Julcsáé kisebbek, finomabbak,
kerekebbek, húsosabbak.
Ebből hát nem lehet kisütni semmit.
– Meg aztán a mi kosaraink otthon ennél nagyobbak, nem tudok még én ezekhez vetni. . .
– szabódott Varga Julcsa. Végül is úgy egyeztek meg, hogy Nagy Erzsi markolt a bal kezével
egy fél marok sót, azt átöntötte a Julcsa markába, hogy legyen mihez vetni, aztán a kovászt is
Julcsa kavarta be.
Szerencsére Jani éppen éjszakás volt a szolgálatban és reggelre hazajött: máma
szabadnapja lesz. Es ez olyan jó, olyan megnyugtató a kis menyecskének: nem jó a
megpróbáltatás idején egyedül lenni. Mert hiszen Balogh ides jó asszony, nem volt még eddig
semmi bajuk, igaz, Julcsa nem is adott rá okot, de azért mégis nagyon restellne, ha valamit nem
jól csinálna, vagy valamit kifelejtene a munka sorjából, hiszen itt már nem érvényesek a Varga-
ház szokásai. Sok-sok új asszonynak a könnye hull az első dagasztásba, és azzal is sósabb lesz az
elsózott kenyér, mert a megpróbáltatás óráiban a lélek olyan feszült, hogy egy szóra vagy egy
tekintetre is eltörhetik a mécses. De néha még arra is, ha valami mozdulat nem jól sikerült, ha
elhullajt egy marék lisztet, a poros földre ejt egy darabka tésztát, vagy ha kifelejt egy mozzanatot
a munka sorjából, pedig úgy hitte, olyan jól tudja már, mint a pap a miatyánkot.
De nincs itt semmi baj egyelőre. A kenyér megkelt becsületesen, és dagasztani kell. Jani
pedig segít, amit tud: a legszálasabb szalmát válogatja ki a begyújtáshoz, és a legszárazabb
csutkaiziket hordja be a pitvarba, nehogy a kemence éppen most fűtetlen maradjon.
Aztán pedig beül a nagyházba az asztalhoz, és onnan nézi Varga Julcsát, aki a kemence
közelében a dikó előtt dagaszt, mert a kenyér meleget kíván.
Nézi, hogyan dagaszt, nézi hogyan ringatózik a Julcsa teste, nézi, hogyan rezzen meg
minden dömöckölő mozdulatra a nem túl dús, de annál édesebb mellecskéje, nézi, hogy miként
jár a két kis finom öklöcskéje a tésztában fel s le.. . Hiszen a dagasztásban ringatódzó asszonyi
test csupa muzsika, szép muzsika, amely talán még nincs kottába írva.
Milyen jó volna odamenni, és egy kicsit megölelni, hátul meg a pihés nyakát, a hátrakötött
kartonkendő alatt megcsókolni, ringó csípőjét meg egy kicsikét, csak egy kicsikét szelíden
megsimogatni.
De nem lehet, nem lehet ám, mert ott Balogh ides is, épp kezében a meleg vízzel, hogy
szükség szerint kéznél legyen, és ott rezselnek a gyerekek is a dagasztóteknő körül. Azon
nyűgösködnek: – ugyi, ángyom, lángosnak valót is szakít, ugyi, ángyom, zsíros dubbancs is
lesz?
Julcsa nem szól semmit, el van merülve a nehéz munkában, a homloka gyöngyözik az
izzadságtól, aztán meg az első vállalkozás izgalma is hevíti, a kemence is adja a meleget, és Jani
úgy szeretné megtörölni a kis felesége homlokát.
De nincs erre szükség, mert mielőtt elcseppenne a munka gyöngye a barna homlokról és a
fekete szempillákról, Julcsa a karjával, a babos tarka blúzával végigtörüli a homlokát.
Megyen ez szépen, engedelmes a tészta, nem túl kemény, és nem is lágy, éppen olyan,
mint Nagy Erzsi is szereti, mert az a huncut kemence felszaggatja a kenyeret, ha kemény volt a
tészta, és elereszti, pitévé laposítja, ha gyengébb volt a kelleténél, vagy ha nagyon erőtlen volt a
liszt. Már tisztul is a Julcsa kis ökle, már egy kis liszttel le is dörzsöli, kész a dagasztás: mindjárt
szaggatni kell. (De jó volna megcsókolni a kemény kis ökleit, gondolja Jani, de hát nem lehet
most hozzáférni. Amikor az asszony dolgozik, nincs otthon a szerelem számára.)
Julcsa nem is ügyel Janira, tele van most buzgalommal, nem szereti, ha ebben zavarják.
Mert most következik a másik nehéz próba: kiszaggatni, egyenlő darabokra osztani a tésztát,
hogy minden kosárba egyformán jusson, a cipókosárba is maradjon, és még a kíváncsi gyerekek
számára is maradjon legalább egy-két kerek lángosra való. Ne mondják, hogy az ángyuknak
olyan fukar keze van, hogy már most is sajnálja tőlük, és beleszuszakolja a tésztát a nagy
szakajtó kosarakba. Az édesanyjukkal mindig veszekednek, ha ahelyett hogy lángosnak sütné
meg a kimaradt tésztát, apró darabokra vagdalja, meghasítja a már kosarakban duzzadó tésztát,
és a közepébe erőltet még egy darabkát. Hiába rimánkodnak neki, hogy „nem fér mán az abba,
idesanvám, nem forrad bele, lássa, kimarad a kosárból, süsse meg inkább lángosnak”, nem, nem,
csak azért sem! – Nem eszünk soratlanul, meg aztán a lángos csak zsírprédálás, pedig nincs is
már zsírom – mondja Nagy Erzsi, és csakugyan neki lesz igaza: az utóbb beleerőszakolt
tésztadarab szépen belekél a kosárban domborodó kenyérbe.
De most itthon van Jani is, és a Nagy Erzsi szívében engedékenység ébred: hadd kóstolja
meg ez a nagy fiú a felesége első lángosát. – Hagyjál nekik, Julcsa, vagy két lángosra valót, ne
nyűgösködjenek itt! – És Julcsa a maradék tésztából két lapostányérra egy-egy lángosra valót
kerekít. Ha megkél, majd széjjelnyújtja.
Ezen már túl vannak, most jön az utolsó próba: jól befűteni a kemencét, hogy se meg ne
égesse, se nyersen ne hagyja, se fel ne szaggassa, se laposra ne hagyja.
Ez nem kicsi gond, mert a kemence már öreg, hasadozott a feneke, régen kiégtek belőle a
jó téglák, és a háború alatt nem volt itthon férfi, aki megcsinálja. A nyárig már így kell kínlódni
vele, de éppen ezért nagy mesterség itt a jó fűtés.
Nagy Erzsi nem használhatja a fél kezét, mert mihelyst leereszti a fájó kezét, mindjárt
nagyon lüktet és fáj a körme alja, de ott van a tanácsaival, hogy milyen – kicsi vagy nagy –
dugatot adjon bele Julcsa, és hogy hova tolja a parázst, hogy körül és minden oldalon kifűljön a
kemencének az eleje is meg a hátulja is, a fala is meg a feneke is.
Csakhogy hiába megy itt jól minden, és hiába, hogy Julcsa nem először próbálja a fűtést
sem, de mert minden kemencének más-más rigolyája van, így bizony eltelik az idő, és a
kenyerek már kikelnek, kidagadnak a kosárból annyira, hogy hidegre kell őket vinni, nehogy
lefolyjanak a kosár szélén, és a szakajtókba ragadjanak. Nagy Erzsin már látszik – ó, nem a
harag, hisz azt úgyis rejtegetné – hanem az izgatottság, hogy valami csak nem jól megy itt. –
Hiába, így van ez, ha nem maga csinálja az ember! – sóhajtja, hang nélkül, csak a lelke mélyén.
– Túlkél a kenyér, a kemence meg még nincsen készen, sebes ugyan a lángja, de nem szikrázik a
feneke.
Izgatottsága átragad Julcsára is, és bár szó nem esik róla, még csak szemmel való beszéd
se, de még Janira is, aki nem szeretné, ha a neki egyformán kedves két asszonyember, az édes-
anyja és a felesége között harag, a bajért való egymásra utalás, vagy még csak az egymással való
elégedetlenség árnyéka is keletkezne. Egy sütés nyersen maradt vagy elromlott kenyérért egész
életre való haragok és gyűlöletek szoktak keletkezni, ahol nagy kincs a mindennapi kenyér.
Már az is baj, hogy a kelésben levő kenyeret hidegre kellett tenni. Az emelkedése,
duzzadása ugyan lassúbbodott, de azért nem olyan már az, mintha úgy menne a maga igazi
módján, hogy mire a kenyér megkelt, a kemence is befűlt.
Mindegy, végre-valahogy készen van, vagy legalábbis ráfogják a kemencére, hogy jó lesz
már, de az aggodalom nem száll el.
Nincsenek meggyőződve róla, hogy igazán jól van befűtve, ámbár ezt is rejtegetik egymás
elől.
De még a bevetés sem lesz kicsi dolog, mert a sütölapát nem olyan, mint a Vargáéké:
kisebb a lapja, és hosszabb a nyele, alig férni vele a keskeny pitvarban. Es amikor Julcsa
ráfordítja a tésztát, az, jaj, le akar szaladni a fél szélén, mert ó, csak egy hajszálnyira ugyan, de
izgalmában eltévesztette a borítást, nem a lapát legközepére huppant a tészta.
De Julcsa azért most már elemében van: katona a csatában. Hirtelen felvágja a késsel a
tészta féloldalát, megragadja a lapátot, kicsit visszarázintja arról, amerre futni akar, aztán
egyetlen lökéssel betolja a helyére, és éber, mértékelő szemekkel elhelyezi a kemence belső
falánál. Nem közel a falhoz, hogy el ne nyomorodjon a széle, de nem is távol, nehogy a többinek
elfoglalja a helyét. A sütőlapátot pedig ügyesen kicsusszantja a futni-terjedni igyekvő tészta alól.
Jani is ott lábatlankodik, ott izgul a pitarban, de Julcsa elhárítja – menj arrébb! –, mert a
sütőlapát nyele nem tűr meg a háttérben senki felesleges embert. – Nincsen hátul szemem! -
szokta mondani Nagy Erzsi is, ha a gyerekek ott lábatlankodnak, és Julcsa, ha nem is mondja
még ugyanezt, de úgy viselkedik. A bevetésnek villámgyorsan kell mennie, mert hűl a kemence,
és lefuthat a kenyér a lapátról. Ha nem volnának itt a szemlélők, aggódok és tanácsadók, Julcsa
biztosan kevesebb izgalommal, kevesebb aggodalommal és biztosabb fogásokkal csinálná a dol-
gát.
De jól van már ez így is, benn vannak a kenyerek, és elég jól el is vannak helyezve.
Mindössze attól kell félni, hogy a bal belső kenyér sül össze, ragad egymásba a bal szélső nagy
kenyérrel. De hátha mégis megmenekül az is, hátha jól fogja a kemence.
No előtét rá, ki ne szökjön a heve!
Most szólal meg Nagy Erzsi: – A katlan felől hagyjál az előtétnek egy kis nyílást, Julcsa,
mert megkapja, megégeti vagy összeszaggatja ez a büdös kemence.
Kis idő múlva izgatottan belesnek a szalmacsóva lángja mellett a kemence sötét mélyébe:
vajon mit csinál velük? – Húzza-e vagy elengedi, égeti-e vagy pirítja?
De nincs semmi baj: emelkednek, de azért nem szakadoznak a kenyerek, és pirulnak,
rózsásodnak, de nem égnek.
Csak most van már idejük arra, hogy a kemence szájánál, a láng előtt már előbb
megpirított, de a bevetés miatt félrelökött lángosokat elővegyék, tollseprővel a pernyétől
megtisztítsák, és friss disznózsírral megkenegessék.
Jani is kap egy darabot, és hogy az milyen jó, azt kibeszélni nem lehet. Erőlteti Julcsát is,
hogy egyél mán belőle te is, mert mind elfogy, de Julcsa szabódik: – jaj, nem tudok én most
enni, nem vagyok éhes. . .
– Dehogy nem vagy, na kóstold mán meg, hogy mit sütöttél – és a szájához tart egy
darabkát –, olyan sós, de olyan sós, hogy ilyen sóst még Keserű Jánosnál se ettem, pedig ott
mindent sósan csináltak… na itt is baja van a gazdasszonynak… – és huncutul ég a szemében a
csillag.
Julcsa megijed, és kételkedve néz Janira, de csak a szemével rimánkodik: – Jaj Istenem,
csak nem tán, jaj, ne bolondíts, te Jani!
De Jani ekkor már a szájához tart egy falatot: na harapd be mán!
És Julcsa engedelmeskedik, már csak kíváncsiságból is, már ha az égő izgalom miatt
csakugyan nem is éhes és ha emiatt még a szája íze is elment.
De nincs semmi baj: nem sós a lángos, pedig az édes zsír miatt egy kevéske sót is szórtak
rá.
Most már csak a kenyér megsüljön, csak abba ne legyen valami hiba. De azt csak két óra
múlva lehet megtudni, addig pedig más dolgok vannak. Baloghné főzéshez kezd ebédre, Julcsa
meg felkaparja, felmossa a teknőt és a tésztás edényeket.
Amikorra – jó későn – Balogh János hazajött, a korábban kisült és hamarabb kihűlt kis
cipót már meg is szegték, és a Julcsa szíve, de a Janié is megnyugodott. Nem pontosan olyan az
íze, mintha Nagy Erzsi dagasztotta volna, mert annyira félt az elsózástól, hogy végül egy
kicsikét sajtalan lett, de ez is jó. Egy háziasszonnyal és egy kenyérízzel több van a világon.

Az első összeveszés
 Ezerkilencszáztizenkilenc márciusát írjuk. Balogh Jani egyik estefelé borúsan, gonddal
telten jött haza a nemzetőri szolgálatból. Rossz híreket hallott odabenn: a román király nem akar
belenyugodni, hogy Magyarország köztársaság legyen és el akar jönni egészen a Tiszáig. Azt
mondják, a franciák meg feljöttek már Belgrád felől Szegedig.
Ebből pedig nagy baj lehet, nagy baj. Azt mondja Erdei Gábor, a nemzetőr parancsnok is,
hogy „az imperialisták szemében nagy szálka a magyar köztársaság”.
Vajon ebből most már mi következik? Újra el kell menni? Most meg már a románok ellen?
De hogy bírunk meg annyi ellenséggel? Csehek, szerbek, románok, mind ellenünk jönnek!
Hiszen ha az ántánt nem segítené őket, majd elbánnánk mink velük, de hát ki tudja, mi lesz, ha
mindenki erre a kicsi magyarra tör?
Varga Julcsa, a háromhetes menyecske nem tudott még ezekről a hírekről. Ő éppen úgy
nem olvasott újságot, mint az asszonyi nem nagyobbik része, s még ha néha, nagyobb
események alkalmával haza is hozott Jani egyet-egyet, azt szépen kicakkozva a konyhapadkára
terítette, úgyhogy ott virított nagy betűkkel foghíjasán, hogy „Káro.. .hály. . .köztá.. .lnök”. Ő
még csak onnan szokta megszerezni a nagyvilág híreit, ahonnan a többi asszonyok, akik a
csaposkútnál, a boltban, a sorbanállásnál szedik fel, ahol pedig az újsághírek sokszor nagyon
átalakulnak, vagy eredeti értelmüket vesztik.
Most azonban mióta új asszony, még az ilyen helyre is ritkán jár, inkább engedi, hogy az
anyósa menjen a kútra is, mert ezek az asszonyok, ahol csomóban vannak, olyan gonoszak tud-
nak lenni az új menyecskékhez. Úgy tudnak ránézni, és úgy rákerítik a beszédet, vastag tréfákkal
is, hogy jobb előlük menekülni, mert pirulás nélkül nem lehet kibírni. Most hát a mézeshetek
közepén, még az álhíreket és a rémhíreket se szedte fel: nem hallott rá a füle. Az asszonyok csak
akkor válnak „társadalmi emberré” meg hírcsinálóvá és hírhordóvá is, amikor már egy kicsit
eltelnek a szerelemmel. Akkor majd eluralkodik rajtuk a matróna-természet: tele vannak a
mások ügyeivel, mindent meglátnak, mindent meghallanak, mindent megítélnek. De csak a saját
falujukból vagy ha az túl nagy, éppen a saját utcájukból. Az országra és a világra keveset
gondolnak.
Varga Julcsa még nem tart itt, hogy is tarthatna. Őt az egész világból még csak az érdekli
igazán, hogy mikor jön már haza Jani a szolgálatból. Mert ő, aki a háború miatt kissé hosszúra
nyúlt lánysága alatt olyan szemérmes, szigorú és tartózkodó volt, hogy jóformán sohasem
ismerhette meg a rejtelmes és borzongató férfiölelést, most még a kiskörmében is Janit érzi.
Milyen jó hozzásimulni, vagy az ölébe ülni. Ha rágondol, a Jani meleg tenyerét szinte a testén
érzi.
Amikor hát közeledik az az idő, amikor Janinak haza kell jönni, ha addig akármilyen
szorgosan dolgozott is az anyósa mellett a takarításnál, tavaszi meszelésnél, kert ásásnál vagy
veteményezésnél, olyan erős nyugtalanság fogja el, hogy a szeme mindig az utcaajtón van. Még
különböző ürügyekkel az utcára is ki-kinéz, hogy nem fordult-e már be a sarkon. Hiszen olyan
jó, ha meglátja az utca torkában a hegyes-takaros katonasapkát a kis nemzetiszínű szalaggal. De
Janinak is kiderül az arca az utca végén, ha meglátja a pettyes delinkendőt, és alatta az egész
arcból messze kivirító fekete vonalakat, a Julcsa szemét, szemöldökét.
De ezt a vágyakozást, ezt az arcra íródó szerelmet egy kicsit még rejtegetni is kell az
anyósáék és a Balogh gyerekek előtt, akármennyire jólesne is dicsekedni vele, hogy milyen
boldog-bolond szerelmesek ők, mert nemcsak a férfit csúfolják ki, ha szemmel láthatólag nagyon
szerelmes a feleségébe, hanem az asszonyt is, ha nagyon odavan az uráért.
Ezért hát még ha meglátja is hogy jön, úgy igyekszik, hogy ne a kisajtóban, ne az udvaron,
vagy a pitvarban, hanem benn a kisszobában találja őt Jani, hogy bátrabban és szabadabban
átadhassa magát a viszontlátás örömének, mert jaj olyan szégyellnivaló, hogy csak reggel óta
nem látta, és neki még az is hosszú idő.
 Ez a bátorság és szabadság azonban még mindig csak a vágyaiban van meg. Még most, az
esküvőjük után három héttel se érkezett el egészen oda, hogy a lánykorában ösztönös védelmül,
de talán lányos számításból is felvett tartózkodását el merné hagyogatni, és úgy szeressen, mint
ahogy a szíve és a lelke kívánja. Ki tudja, hol vette, kitől tanulta azt az ősi asszonyokosságot,
hogy az asszonyember csak tartsa kicsit keményen magát, mert nem jó az, ha a férfi azt hiszi,
hogy azt tehet vele, amit akar. Hogy akármilyen szerelmes is, sohase mutassa ki egészen, mert
akkor a férfi elhiszi magát, és semmibe veszi az asszonyt.
Hetek teltek hát bele, amíg a Julcsa tartózkodása lassan engedni kezdett, de még mindig
nem jutott odáig, hogy a szerelemben kezdeményező mert volna lenni, mint ahogy a szíve
diktálta. Mert abban az buzgott, hogy akármennyire szereti is őtet az ura, de nem szeretheti úgy,
mint ő szereti Janit.
Még mindig ott tartott, hogy kicsit restellte ezt a vágyakozást, és rejtegetni igyekezett. A
csókjaiban és az öleléseiben azonban megérezhette, aki ért a szerelem nyelvén. És annál inkább
érezhette, mennél inkább tartózkodó volt. Mert éppen ezért olyan szeretnivaló volt, hogy így is
elérte, amit akart: Jani mindjárt a karjaiba kapta: ilyen asszony nincs több a világon!
Varga Julcsa kisgyermekkora óta nem ismeri a dédelgetést, az ő testét három-négyéves
kislánykora óta szeretetből nemigen érintette senki, csak pusztai csikók és mezei madarak nőnek
így fel a maguk lábán és szárnyain. Ezért aztán az ő számára a szerelem és az asszonyi élet
igazán új élet, valami édes kábultság, amelyben minden másképpen van, mint azelőtt volt.
De most, ezen az estén Jani mintha más lett volna, mint máskor. A csók talán nem volt
kevesebb, ha szám szerint nézték volna, de ki olvassa meg azokat, hacsak az érzékeny asszonyi
szív a rezdüléseiben meg nem érzi. Az ölelés se lehetett hidegebb, de valahogy Julcsa mégis
elégedetlen volt, hiszen ő az egész napon át melengetett, forralgatott vágyaiban mindig többet
akart. Igaz, hogy önmagát akarta szabadabban adni, de azt kívánta volna, hogy ezt tőle Jani
csikarja ki.
De Janinak valami baja van, Janinak árnyék van a homlokán. És gondolhat-e egyebet,
akinek csak ez az egy élete van, és azt is odaadta – szívében már – egészen a párjának, még ha
asszonyi tartózkodásból a szív titkaiból visszatart is valamit, mint azt, hogy Janinak vele van
baja. – Talán már ráunt, talán már nem szereti? – jaj Istenem, az olyan rettenetes volna! Aki az
életét az egy szerelemre tette fel, annak ez az egy szerelem az élet, a minden, azon túl sötétség
van, köd van, a semmi van, a képzelete arra még sohasem járt. Hiszen ez a két élet már olyan
egy, hogy minden más elképzelhetetlen volna.
Igen ám, de árnyék szállott közéjük: Janinak valami baja van.
Igen, baja van, és Jani éppen azon töpreng: mondja-e, ne mondja?
A román király nem fér a bőrében, újra háború lesz, ezt a meleg kis otthont és ezt a
galambom kis asszonyt itt kell hagyni, de mondja-e, ne mondja?
Kínjában a zsebében levő újságot húzza elő, és – ölében a fészkelődő menyecskével –
böngészgetni kezdi.
Nehezen megy, mert sok a szó, és az ember nem tudhatja, hogy mi az igazán igaz benne.
Eddig úgy volt, hittünk benne, mint mindenben, amit nekünk mondtak, hogy az ántánt majd
rendet csinál és igazságot oszt. Úgy hittünk most Wilsonnak, az amerikai elnöknek, mint 1914-
ben Vilmos császárnak, amikor azt mondta, hogy mire a falevelek lehullanak, hazajövünk a
háborúból. Haj, haj, nagyon sokat lehet hazudni a magyarnak, míg aztán a hazudónak majd már
semmit se hisz. De lám, mindig hisz az új hazudónak: most azt mondták, a Wilson tizennégy
pontja lesz az új törvény. Kis Gabri ugyan mondta, hogy nem kell hinni ennek a Wilsonnak,
mert az is csak kapitalista, de olyan jó volna hinni, hogy igazság és béke következik, különösen
ha az ember újházas, és a mézesheteit éli. Lám mink azt hittük, hogy majd az ántánt hatalmak
megfékezik ezeket a mohó királyokat, de most a fegyvertelen magvartól, aki puskát, ágyút
odakinn hagyott a messzi frontokon, mindent el akarnak venni. Már nemcsak az erdőket,
bányákat, gyárakat, hanem a termőföldet is. A román király fütyül az antantra, még Amerikára
is, és a Tiszáig akar jönni. A csehek is fütyülnek az antantra, és azok meg felülről akarnak a
Tiszáig és a Dunáig jönni. A szerbek elfoglalták a Bánátot, Bácskát, Baranyát, átjöttek a
Maroson és a Dráván, mi marad akkor Magyarországból? Budapest és a kecskeméti homok?
Ez fő most a jani fejében, ez fő a Kis Gabri fejében és mindenki másnak a fejében, aki
csak egy kicsit is gondol arra, hogy mi neki Magyarország.
Lám, nem hagyják élni a szegény embert, nem hagyják élni a magyart. Mink már békét
akarnánk, belenyugodnánk, hogy elvesztettük a háborút, hisz nem is mink kezdtük, hanem az
urak, Ferenc Jóska meg Tisza Pista. Most már demokrácia lenne, meg köztársaság, a földet is
szétosztanánk, édesapámék most is azon dolgoznak, de ezek az egész országot akarják. – Hát az
anyjuk szentségit, az nem lehet! Mink nem bántunk senkit, minket se bántson senki!
Ezek a gondolatok emésztették – bárha megformálatlanul, még szavakba se öntődve –
Janit. Ezekről beszélgettek egész napon át odabenn a nemzetőrségben is, ezek zaklatták fel és
ezek felhőzik el a homlokát most, íme még akkor is, amikor pedig Varga Julcsa ott ül az ölében.
Aki azonban ezekről a gondokról még nem tud, és várja, csak várja, hogy mikor löki félre Jani
az újságot, és mikor fordul egészen őhozzá. De Jani nem veszi most ezt észre. A saját szemével
is látni akarja az újságban azt, amit odabenn beszélnek. Különben is követelik a Munkáskörben,
hogy minden ember, aki jó szocialista akar lenni, olvasson és tanuljon, hogy meg tudja érteni, és
másoknak is meg tudja magyarázni, hogy mi a „történelmi helyzet”, mint Erdei András, „a nép
vezére” mondja.
Nem is veszi hát észre újságolvasás közben, hogy a mellére boruló Julcsa sötét szemei
hogy égnek, és hogy körül ezeken a szemeken megjelenik az a nedvesség, a könnyharmat,
amelyen a szív akkor is tud szólni, ha az összeszoruló szájon nem bír. A Julcsa túláradó érzései,
amelyek az esküvő óta mindig lobognak, annyira, hogy a boldogságérzésben talán még a sejtjei
is mosolyogtak, most buggyannak fel először sírás alakjában. Nem akarja, nem is meri letörölni,
mert szégyelli, szeretné visszaszorítani a könnyeket, nehogy az ura meglássa, de annál rosszabb,
mert nagyobb erővel tör fel, és egyszer csak Jani azon veszi észre, hogy a Julcsát ölelő bal
kezefejére egy meleg csepp esett valahonnan.
Felnéz az újságból, és ijedten próbál a Julcsa szemébe nézni, de nem tud, mert az lehajtotta
a fejét, és elfordult tőle, túl a bal vállára. Gyöngéd mozdításra vissza se fordítja, makacsul
visszavágja a másik oldalra.
– Mi van veled, kis galambom? Bántott valaki?. . . Idessel történt valami? – mert ez az
aggodalom az újházas férfi szívében mindig megjelenik, ha az új asszonyt az anyósára hagyja.
De nincs válasz, inkább még a csendes könnyezés is rázkódó zokogásba megy át.
Nem érti az egészet, olyan ártatlannak érzi magát, mint a ma született gyermek.
A feje tele aggodalommal, a szíve tele szerelemmel, azon túl mit se lát.
De hogy is érthetné ezt? Ugyan ki láthat bele a húszesztendei virágélet után most egyszerre
asszonnyá lett leányember lelkébe és ösztöneibe, aki maga se tudja, mi van vele, miért telik meg
újra és újra a szíve, és miért buggyan meg újra és újra a könnye, még olyankor is, amikor semmi
oka sincs rá. Ki tudja, talán azok a sejtek, amelyek eddig éltették és nevekedtették, harcba
keveredtek azokkal, amelyek majd egy másik lényt nevelnek fel ezen a testen belül, és tejet meg
tartalék húspárnákat akarnak gyűjteni a majdani nagy célhoz?
Honnan tudná ezt Jani, amikor még sokat próbált öregemberek se tudják, hogy mikor
milyen bajai vannak az asszonyi nemnek, és legfeljebb megmaradnak annál az örökölt
bölcsességnél, hogy hagyni kell, majd kijárja magát.
Hiszen az élet nagy bajaiban ritkán jutnak az ember eszébe még a megtanult tudományok
is.
– Na, mi a bajod, mondjad mán! Na, Juliskám, mondjad hát! – és megpróbálta a kis fejet
maga felé fordítani. De a kis fej nem enged. A gyengéd erőszakra erős visszarántással felel, és
leugrik a Jani öléből. Már menekülne is, mert jaj, nem lehet a Jani szemébe nézni, de nincs hova,
annyira csepp ez a kis fészek, hogy még csak el se lehet benne a fájdalmával bújni. Nincs itt női
lakosztály, mint az úri házaknál, hova vihetne hát a bánatát, hova rejthetné a szégyellnivaló
sírását, máshova, mint egyetlen asszonyi kis tulajdonába, az ágyába. Odaveti magát, kendővel a
szemén az ágy melletti székre, és az ágyra borulva sír, hangtalanul zokog és szaggatózik, mert
még avval se mer nagy zajt kelteni, hiszen olyan nagyon szégyelli.
Janinak megáll az esze, felugrik, utána akar kapni, de félúton megáll, nem, ez nem lesz jó.
Ha már tapasztalt férj volna, akkor most elmenne a háztól, és pár óra múlva fütyörészve –
mintha semmi sem történt volna – hazajönne. Ha van még szerelem, akkor minden jóra jönne,
hiszen olyan nehéz egymás nélkül olyan hosszú időt – két órát – ellenni.
De, úgy látszik, hiába a sok világi bölcsesség és papi meg orvosi tudomány az asszonyi
nemről, ezt mindenkinek a maga baján kell megtanulni, mert minden asszony más. minden férfi
más, így minden emberpár is és minden házasság is más. Vannak közös férfimódszerek, ősidők
óta használt férfimódszerek, mint a káromkodás és a verés, de ezek csak jobb híján valók,
amikor egyebet már nem tudnak tenni.
Legénykorában ő is sokat hallott ezekből az öreg férfibölcsességekből, még kölyök-ésszel
felszerelte magát egy csomó kemény és szigorú férfiokossággal az asszonyi természet ellen, de
mit ér mindez, amikor a szíve szakad a szerelemtől, és az esze megáll a gondtól, hogy most aztán
mihez kezdjen? A feleséggel szemben talán használnának ezek valamit, de Julcsa még nemcsak
felesége, hanem a szerelmese is.
– Mit lehet itt tenni? – Hát először is hallgatni, mert nem tudhatja az ember, hogy mit
szóljon, hogy még nagyobb baj ne legyen. Neki még elképzelhetetlen, hogy Julcsával haragba
lehessen. Hogy is lehetne, hiszen a lelkét adná érte.
Igen ám, de hogyan békítse meg, és hogyan tudja meg tőle, hogy mi a baja, amikor nem
válaszol, egy szót se szól, csak sír, sír, hogy a válla rángatózik bele.
És egy pillanatra kis düh – még csak kis düh – lobban fel benne: – ej mit gyerekeskedik,
hát legalább mondja meg, mi baja – de hangosan csak ennyit mond (a hangjában ott bujkál már
az ördög, a méreg): – De hát, Juliskám, hát mondjad mán, mi bajod, hát így nem tudok semmit?
De lám, nem használ a szó, mert Julcsa annál erősebben sír, rázkódik a válla, zsebkendőjét
szorongatja, és az arcát még mélyebben rejti az ágytakaróba.
– Úristen, mit tegyek? – váltja fel Janiban a dühöt kis döbbenettel a tehetetlenség. – Mit
tegyek vele, mit mondjak neki?
És ösztönösen odamegy hozzá, gyengéden a kedves fejére, kontyocskája fölé ereszti a
tenyerét, lehajlik hozzá, és a szemére húzott kendő alatt, nagyon óvatosan, nem afféle férfiúi
erőszakossággal, megcsókolja a haja tövén a sima homlokát.
Hozzáhajlik, a másik széket közelebb húzza, mellé akar ülni, hátha az ölelés megbékíti, és
szóra bírja.
– Eredj innen – csattan ki egy eddig ismeretlen hang a szorosra zárt ajkak közül, és
egyetlen lökéssel háttal fordítja felé a széket.
Janiban megint düh lobban fel: – hát most mihez kezdjen? Kínjában járkálni kezdene, de
ebben a nyomorult kis lyukban hármat se lehet lépni.
– Megállj csak, tudok én másképpen is, majd meglátod, ha velem ellenkezel. ..
Gondol egyet, hirtelen kinyitja az ajtót, kimegyen innen, mert itt már nem lehet bírni.
De a mérge nagyon erős, a gyenge ajtót úgy fogja meg, mintha nehéz kaszárnyakapu
volna, és úgy rántaná be a keze, hogy belerendülne a ház. Mert az ajtócsapkodás sokszor a le
nem adott pofonokat helyettesíti.
Az utolsó pillanatban azonban a jó ész lefékezi a dühöt: – jaj, csak idesék meg ne sejtsék!
– Úgy restellne, ha megtudnák, hogy már ilyen hamar baj van köztük. Hiszen úgyis tudja, bár
erről szó nem esett, mégis érzi, hogy apjáék így beszélnek róluk: – Túlságosan nagy ezek közt a
szerelem. Csak aztán majd visszájára ne menjek! Mink is vótunk fiatalok, de ennyire azért sose
vótunk!
 Ösztönszerűen hátramegy az udvaron, be a náddal és napraforgóval elkerített kiskertbe, de
nincs itt mit csinálni, nincs itt semmi most ezen a hóttszegény portán egyéb, mint a felásott
földben már megcsinált takaros kis ágyások. És bennük ott van a kitaposott utacskákban a Julcsa
lábanyoma, a kis csizmája sarkahegye még meg is látszik, és a beduggatott hagymaágyások kis
kerek gödröcskéit biztosan az ő fürge ujjai vájták. És ennek láttán, benn a szívében már mosoly
keletkezik, hiszen ne mondja?
Már alkonyodik a tavaszi estében, a földből hűvös pára száll, a harmat is esik, de nem érzi
ezt most Jani. – Micsoda makacs kis lélek, sose gondoltam volna. . . hogy kéne szóra bírni?
Ahogy hát bement a kertbe, olyan ösztönösen térül vissza, aztán a zsebébe nyúl, nehéz
helyzetekben az ember cigarettát csavarint.
De kevés a dohánya, s mentő ötlete jön: elmegy Mózsihoz, vesz egy pakli dohányt, meg a
házhoz egy csomag masinát is, mert Julcsa nem tud az öngyújtóval bánni.
Az úton ezzel is, azzal is találkozik. Köszön derűsen, talán túl derűsen, hiszen el kell
rejtenie arca haragos pirosát, nehogy olvassanak rajta.
A boltban ott találja a komaasszonyát, Kovács Erzsit, a Cseke Imre feleségét, akinek a
karján is egy gyermek és szemmel láthatóan a hasában a másik.
Odaköszön neki, hangosabban, mint kellene, nehogy az is észrevegye a baját. – Szervusz,
Erzsink, hogy vagy, mit csinál Imre komám!
– Tudom is én, nem láttam reggel óta…
– Na lám – gondolja Jani –, így megyen ez, majd mink is belejövünk. – Hangosan pedig
csak így tréfálkozik:
– Amint látom, te is jól vagy ebben a sovány világban: hízol erősen.
– Hogyne, teknőre, ilyet kívánok Julcsának is. . .
– Majd megadja az a jó mennybéli nekünk is, de hát mit akarsz, mink még csak most
kezdjük. . .
Még elfecsegtek egy kicsit erről, arról, és Jani kissé könnyebbedve hazaindult. Nem bánja
akárhogy is, de megbékíti Julcsát. Egyszerűen hozzá megy, és a karjába zárja. Lehetetlen, hogy
ha szereti, meg ne juházódjon.
Derűsen, frissen lépett be a kisajtón. Ezzel is jelezni kívánta az ösztöne, hogy benne nincs
harag.
A kisszoba ajtaján akart természetességgel, de azért tele aggodalommal lépett be.
Julcsa már nem sírt. Amikor Jani visszajött a kiskert felől, és úgy ment el az ablak előtt,
hogy be se nézett, és nem a pitvarba fordult, hanem az utcaajtó zörrent utána, neki is a szívébe
szaladt valami – jaj, Istenem, vajon hova megy? Jaj, most megharagudott rám. . .
És hirtelen elállott a könnye – mihez kezdjen? – utána nem mehet! – ösztönszerűen ahhoz
fog, hogy rendbehozza a szobát és magát. Amikor – jó félóra múlva – Jani visszajött, akkor már
a kissé összedöngölt ágyat rendbehozta, a szemét megtörölgette, vizes kendővel meg is mosta,
aztán a komót fiában keresgélt foltnak valót a Jani ingeihez, mert a mosott ruha beszáradt,
mángorolni és vasalni kell, ott van az asztalon.
Jani nem szól semmit, nem is kérdez – van hozzá jó esze –, hanem csak átkarolja a
szorgoskodó asszonyt és ó, ilyen csókot talán még sohase kapott Varga Julcsa tőle.
Közben beesteledett, és hazajött idős Balogh János is. Még egy koszton vannak a
szülőkkel, hát akkor esznek Janiék is, amikor azok vacsoráznak. Nagy Erzsi pedig, aki míg náluk
a kis zivatar tartott, odabenn a főzéssel bajolt, és szerencsére a gyerekek is körülötte rezseltek,
csak a pitvarból kiáltott be nekik, az ajtót rájuk se nyitotta, mert ezt nem szokta: – Julcsa, Jani,
gyertek vacsorázni!
A két fiatal egymásra nézett. Jani derűsen, mosolyogva, a Julcsa arca pedig mint a tükör,
visszamosolyogta: – jaj csak idesék meg ne lássák rajtunk!
 3

Közbeszól a történelem

Az esküvő utáni vasárnapokon – mert hétköznapon csak láb alatt van a vendég – Janiék
kötelességszerűen feljárják a rokonokat. El kell menni a Varga had és a Fekete had főbb
családjaihoz is, meg a Baloghokhoz és a Nagyokhoz is. Legalábbis azokhoz, akik ott voltak a
lakodalmon és hoztak vagy ígértek valamit. Aztán el kell menni a keresztanyákhoz, meg a már
férjhezment leánycimborákhoz és a megnősült legénypajtásokhoz.
Hónapokra való kötelesség ez az új pároknak. De jó kötelesség – kivétel néhány irigy,
zsugori, de mégis tiszteletet követelő rokon, mert így hagyja ott az új pár a fiúk-lányok
hejehujázó, csak a mulatsággal és a szerelmeskedéssel foglalkozó világát, és illeszkedik be a
felnőtt emberek társadalmába. Janiból most már házasember lett, aki meghallgatja az összes
jótanácsokat, amelyeket szívesebben adnak, mint a menyasszonytánc hevületében bőkezű
kivagyisággal ígért malacokat – de azokat is megmozgatja a kis látogatás –, Varga Julcsa meg
engedelmes alázattal, vagy az ezt helyettesítő szende képmutatással hallgatja meg az idősebb
asszonyok fontoskodó tanácsait és a tavaly még lányvolt cimborák elsuttogott pajzán
tapasztalatait.
Legelőször az Öregszőlőbe mennek ki. Fekete nagyanyóhoz, mert ő a legerélyesebb, az ő
nyelvétől kell legjobban félni – na ezek a mai fiatalok! Még felém se néznek, pedig milyen jó
sütőteknőt adtam nekik a menyasszonytáncba. és Balogh ides is arra erőlteti őket: – legelőször
Fekete nagyanyátokhoz menjetek ki!
Na, felöltöznek szépen, és vasárnap délután kitörekednek a sáros Szőlőgáton át az
Öregszőlőbe.
Varga Julcsa megilletődött, szerény és illedelmes, amennyire kell, mert a nagyanya olyan
félelmetes, de Jani bizony nehezen tudja az arcát másformára igazítani, mint amilyen. Éppen
ezért egy kis zavarral lép be az öreg házba, ahol a kemence mellett kustorog a nagyanyó egy
másik öregasszonnyal, és főtt tengerit majszolgatnak. (A héját nem a földre köpik, mint
rendetlen helyen, hanem a markukba szedik, és egy csorba tányérra rakják.)
Köszönnek szelíd zavarral, és a nagyanya örvendezik nekik: – Nahát mégis ki mertetek
jönni, nem tesztek úgy, mint más mai fiatalok, akik semmibe se nézik már az öregeket ebbe a
fene új világba, ebbe a köztársaságba… – Aztán ősi szokás szerint kenyeret, szalonnát — friss
fehér, kifagyott szalonnát hoz az asztalra, és kínálgatja őket.
Hiába szabadkoznak, hogy nem éhesek, most ebédeltek, nincs mentség: vágni kell a
kenyérből és szalonnából.
– Süteményem nincs, nem telik nekem arra, de van itt egy kis öntött málé, kóstoljátok, ha
szeretitek. ..
Szeretik, hogyne szeretnék, nem is mernék nem szeretni, de valóban olyan édes is a Fekete
nagyanyó máléja, még ragad is az édességtől a széle, mintha csakugyan mézzel volna sütve.
Pedig csak a tudománytól van. Úgy kell este megkavarni a málét, olyan vízben és olyan
hőfokon, hogy éppen a hajnali fűtéshez erjedjen meg, és akkor önteni ki a tepsibe, amikor forr
benne a cukor, és be a kemencébe: ennyi az egész.
 Zsellértudomány ez, a földnélküli ősöktől örökölték, akiknek meg kellett tanulni, mert
mindig kevés volt a gabonájuk, tengeriből, kölesből, krumpliból, répából úgy megélni, hogy egy
hónapi koszt nem kerül annyiba, mint egy úriember egyetlen ebédje a debreceni Arany Bikában.
Utána főtt tengerit szemecskélnek ők is, az öregekkel együtt és hallgatják kissé túlbuzgó,
tettetett érdeklődéssel az öregasszonyok beszédeit, de maguk nem újítanak semmit, csak kér-
désre válaszolnak.
A világ azonban nem engedte meg – úgy is mondhatnánk, a történelem, de ők ezt a
fogalmat még nem ismerik –, hogy mindenkinél végigjárják ezt az ősi családi utat. Egy Vyx
nevű ezredes, aki az „ántánt hatalmak” – Franciaország, Anglia, Amerika – megbízásából
uralkodott itt a magyar kormány felett mint a fegyverszüneti ellenőrző bizottság vezetője, egy
jegyzéket adott át Berinkey Dénes miniszterelnöknek, amelyben megszabta a „demarkációs”
vonalakat. Ezek a vonalak még a mai határoknál is szűkebbre szorították az országot, és akkor ez
olyan képtelenségnek látszott, a világtörténelemben teljességgel járatlan magyar nép és nagyon
kevéssel járatosabb kormánya előtt
– Hunyadi Mátyás óta, majdnem félezer éve nem volt itt igazán önálló magyar kormány –,
hogy ezt nem fogadhatta el, és Károlyi Mihály köztársasági elnökkel együtt lemondott.
A gazdátlanná vált ország vezetését aztán a szociáldemokraták bátrabb és baloldalibb
emberei és a velük egyesült kommunisták vették át, akiknek a vezetői egyébként börtönben
ültek, mert februárban összeütköztek a Neépszava-ház előtt a szociáldemokratákkal, akik akkor
a kormányban ültek.
Janiék itt Szerdahelyen azonban mindebből keveset tudtak. Az újságokat nem olvasták
rendszeresen, mert a vonat és a posta is csak hetenként kétszer-háromszor jött le, és akkor se
mindig hozott újságot.
De más oka is volt ennek. Az újságok mind más-más párt lapjai voltak, sokat hazudtak, és
mindig túloztak. Aki nem egyfajta újságot olvasott, hanem hol ezt, hol azt, az nem egészen
értette meg az eseményeket, mert a másik párt, vagy minden párt nyelve neki tolvajnyelv volt.
De aki meg csak egyfajta újságot olvasott, az meg félretájékozott volt, mert csak azt tudta és úgy
tudta, ahogy a saját újságja mondta. A szegényparasztoknak azonban egyáltalán nem volt saját
újságjuk. Nekik mások – sajtószatócsok – csinálták és mérték az „igazság”-ot.
És Janinak, mint a legtöbb embernek, olyan hihetetlen és érthetetlen volt az egész
zűrzavar. Ő nem volt „hazafi”. Az ő „politikája” csak annyi volt, hogy gyűlölte az úri osztályt,
úgy teljes egészében, és megvetette az ingyenélőket. Nemcsak a gazdagokat, a kereskedésből és
kupeckedésből élőket, hanem a hóttszegény piaci legyeket is. De hogy azok a helyek, ahol mint
katona járt-kelt még csak nemrégen is, Nagyvárad, Debrecen, Temesvár, Kassa, Pécs most már
nem Magyarország volna? Érthetetlen! Hát megbolondult az az ántánt, meg az a híres Amerika!
Hát hol van Wilson elnök a tizennégy ponttal és az önrendelkezési joggal? Hogy a szerbek,
horvátok, szlovákok, románok elszakadnak, és önálló országot alakítanak, azt csak akkor érthette
volna meg, igazi valójában, ha már ő maga is nemzetben gondolkozott volna. Mert csak az lehet
jó nemzetközi szocialista, aki a saját nemzetével együtt a többi nemzet életjogát is elismeri.
De honnan tudhatta volna ezt még az ő nemzedéke. Gyerekkori szocialista élményei már
csak mint jó emlékek élnek benne. Tizenkét éves kora óta a pusztákon, tanyákon élt. Most meg
már ötödik éve katona. Azokból az újságokból, amelyek nagynéha a kezébe kerültek, csak a
gyilkosságokat, a nagy lopásokat, a nyaralókat ijesztő adriai cápákat, meg a kétfejű borjúkat és a
négyes vagy ötös ikreket lehetett kiolvasni. No persze és a kormányválságokat, meg a más
pártok vezéreinek a gyalázását, ami érdekes és mulatságos volt, mert a gyáva ember helyett
kimondta, amit ő szeretett volna: Tisza István zsarnok, Lukács László panamista, Wekerle sváb,
Vázsonyi meg zsidó. De most még a szocialistáknak is mást beszélt a Népszava és mást a Vörös
Újság.
Így jött el 1919. március 21., a Tanácsköztársaság kikiáltásának a napja.
 Ó, milyen forradalom lehetett volna ez 1906-ban, vagy még korábban, amikor a „kaszára-
kapára!” indulatában lobogott a nép, mert a forradalmat csak az igazi népdüh viszi a magasba.
De ez itt kifüstölgött még 1918 novemberében. Akkor se volt igazán erős, mert
elkeveredett a hazajövés és a béke örömével, és az elvizenyősítette, előszirózsázta. Az a jó,
amikor a forradalom lángját nemcsak propagandával fújják, hanem a népdüh és a lelkesedés
vihara is viszi. Most már egy vezérürü nélküli birkanyájhoz hasonlított egy kissé a nemzet:
mindenki felütötte a fejét a saját gondjain való legelésből és mindenki mindenfelől leste, hogy
merről jön a megváltás, de hogy a kommunisták legyenek vagy lehessenek a megváltók, azt még
kevesen hitték, és túl sokan ellenezték.
Elkövetkezett az a furcsa helyzet, hogy a hazából és a tiszti rangjukból élő katonák –
tisztek és hivatásos altisztek – hamarabb csatlakoztak a tanácsrendszerhez – kenyér és rang
kellett nekik és persze, hogy a fegyver is a kezükben maradjon! –, mint a forradalomban
legjobban érdekelt földnélküli parasztok, akiknek pedig tíz holdakat ígértek a háború alatt, de
még nem kapták meg. Még a szociáldemokrata járszalagon nevelt munkások se mind úgy
fogadták a szocialista forradalmat, amint kellett volna, mert a régi vezéreikhez igazodtak, akiken
a történelem túlszaladt.
Jani ugyan sokat tanult a háborúban is meg azóta is, a nemzetőrségben is sokat
beszélgettek erről, mert hisz nem volt az olyan komoly szolgálat, legtöbbször csak a napot
lopták, kártyáztak, bagóztak vagy beszélgettek a volt csendőrlaktanyában.
Ennél azonban többet ért, mert egyenesebb és világosabb beszéd volt, amit az apjától és
Kis Gábor keresztapjától meg Kis Gabri komájától hallott.
Csakhogy ezeken se lehetett egészen eligazodni, mert még ezek a beszédek se egyformák
voltak. A keresztapja és az édesapja, régi emberek lévén, hittek a „Károlyi eszmék”- ben. Hittek
abban, amit a kormány újságjai, szónokai és füzetei mondtak, és úgy hittek, ahogy azt ők
maguknak értették. Először is szétosztjuk a földet – Károlyi már meg is kezdte Kál-Kápolnán –,
aztán általános, titkos választójog lesz, és mindenkinek szavazati joga lesz. És mert a szegények,
a munkások, parasztok, cselédek, napszámosok nagy többségben vannak az országban, övék lesz
a hatalom, ők lesznek az ország vezetői, övék lesz a kormány, az iskola meg minden. Hadsereg
nem lesz, csak annyi, amennyi a rendfenntartáshoz kell, mert háború nem lesz többet a világon –
most csak tanulhatott az emberiség! –, csendőr se lesz, hiszen ha béke lesz és igazság, meg
mindenkinek földje lesz, nem lesz annyi baj a nép közt se, mint eddig.
És persze mindenki tanul, újságot, könyvet olvas, előadást hallgat, az iskolában is az
igazságot tanulja, és így szépen megérik a nép a szocializmusra. Mert az nagy, szép és igazságos
eszme, csakhogy most még éretlen rá a nép.
Mindez igen szépen, értelmesen hangzott, és amikor ezt hallgatta, olyan kereknek látta Jani
is, mint egy egészséges almát, amelynek éppen csak egy kicsiny kocsánya látszik. De az is jó,
mert azt a kocsányt mi fogjuk, a mi kezünkben van a hatalom: a fegyver. Csakhogy amikor
Julcsával együtt elmentek Kis Gábor keresztapjáékhoz is a kötelező látogatásra – mindegy, ha a
közelben laknak is és mindennaposak is, ezt mégis meg kell tenni –, és csak Gabrit találták
otthon, hát a szinte napról napra változó események szorongatásában neki is feltette a kérdést:
mondjad mán, komám, hogy lesz hát ez a világ sorja, hogy lenne jobban? – És Gabri így beszélt:
– Mindez nem ér semmit, komám, az urakkal nem lehet együtt menni, láttuk ezt
Oroszországban is. Elébb jött Nyikoláj Nyikolájevics nagyherceg, azután jött Lwow herceg,
azután jött Kerenszki – az már szocialistának hirdette magát, de mégis a kadettekkel szövetkezett
– ott azok voltak az urak – meg a mensevikiekkel – azok meg az árulók voltak –, aztán jött Lenin
meg a bolsevikiek. Ez az igazság, komám. A forradalom nem állhat meg a félúton, az urakat le
kell verni. Először számoljanak a háborúért, számoljanak az ezeréves népnyúzásért, Dózsa
György megégetéséért, számoljanak a puskatusért, a kurtavasért, a kikötésért, a napi tíz deka
kenyérért, a dörrgemüzéért, a főtt répáért, számoljanak a negyven krajcáros napszámért, a
tizennégyedén való aratásért, a sztrájkokért – emlékszel rá, amikor édesapámékat elkísérték a
csendőrök a tarlóról, mink meg egyedül jöttünk haza? –, a népbutításért, a jogtalanságért, a sok
hazugságért, meg mindenért, azután majd meglátjuk a többit.
És ha addig ültek is, Kis Gabri most felállott, és szinte lobogott benne valami tűz.
Janinak ilyenkor egy kissé érthetetlen, idegenszerű volt a kedves komája, de egyben
csodálatos is. A szeme lángolt-szikrázott, nem lehetett ilyenkor belenézni, és az arcán valami
sajátságos kifejezés jelent meg: az arca is beszélt. Lehetetlen volt nem hinni neki: az igazság
szólott belőle, és Jani az életét tette volna fel rá, hogy ez az igazság az igazi igazság.
– Az nem lehet – folytatta Kis Gabri –, hogy tönkretették az országot, koldussá tették a
népet – nincs kenyér, nem tudom, hogy bírjuk ki jövő újig –, elpusztítottak néhány millió
embert, vagy egy milliót itt Magyarországon is, és aztán mintha semmi se történt volna, leülnek
az asztalhoz, és folytatják a játékot tovább. A katonáknak meg, akik megmaradtak, adnak
háromszázhatvan koronát, aki sánta, annak egy mankót, aki vak, annak egy műszemet, aki
ruhátlan, annak egy uraságoktól levetett ócska nadrágot, és megvan az elszámolás, mehet az úri
játék tovább. Nem, nem! A forradalom legyen teljes takarítás, és legyen végleges: le az urakkal,
a grófokkal, papokkal, bankárokkal és mindenkivel, aki a nép ellensége és a nép nyúzója volt!
Úgy kell itt is, mint Oroszországban: legyen szovjetrendszer, legyen vörös gárda, Tegyen
forradalmi törvényszék, legyen teljes néphatalom. Csak az kapjon a kezébe puskát és pennát, a
hatalom szerszámát, akinek kérges a tenyere: a többire mindre vigyázni kell! Még akkor is, ha
hízeleg a népnek. Csak azért teszi, mert félti a bőrét, és úr akar lenni holnap is!
Volt ebben a beszédben olyan is, amit Kis Gabri újságban olvasott, de benne volt a saját
lelke, hite, indulata is, a saját tapasztalataival együtt.
Azt a jelszót, amit a Vörös Újságból olvasott, hogy: „fizessenek a gazdagok” és ne
háromszázhatvan, hanem ötezerkétszáz koronát adjanak minden leszerelt katonának, ő is
elfogadta, de nem ezt tartotta fontosnak, hanem azt, hogy el kell venni az uraktól mindent:
fegyvert, hivatalt, földet, gyárat, bankot, iskolát, a munkásoké, parasztoké, katonáké az ország!
Ez aztán olyan igazság, annyira a Jani szívéből is szól, hogy ez ellen nem lehet semmit se
szólni, ebben nem lehet kételkedni, ebben csak hinni kell!
Varga Julcsa ott ül Jani mellett, hallgatagon, mert az új asszonynak még úgy illik,
különösen, ha férfiak közt ül. Hallgat és áhítatosan néz hol Janira, hol a beszélő Kis Gabrira. De
mennyire bámulja, hogy mi mindent tud ez a Gabri, és milyen jól tud beszélni – jobban, mint
egy pap! –, olyan félelmetes is neki, amit mond, és ahogyan mondja. Milyen érdekes ember is ez
a Gábor! Amikor a lányokkal beszélget, tréfál és mókázik, olyan kedves jó pajtás, de most olyan
rettenetes, ahogy beszél.
Julcsa ugyan nem érti egészen, amit mond, de érzi. És ha soha nem olvas is újságot, ha
nem is tudja, hogy mi az a Magyarország és mi az a kommunizmus, de érzi, hogy a maga friss
kis boldogságát is fenyegeti ebből valami. Az új asszony fészkelő vágya ütközik itt össze valami
rettenetes hatalommal, a politikai akarattal. Azzal az akarattal, ami ha sokakban egyesül, a kicsi
boldogságokat is a karmai közé szorítja és. .. jaj, mi lesz ebből? Nem az az ő félelme, hogy ez az
akarat rosszat akar a szegényeknek, hanem az, hogy felforgatja az élet sorját, és mást parancsol
meg a szerelmeseknek is, mint amit azok szeretnének. Mert azok most a forradalomban sem
akarnak egyebet, mint a fecskék, pacsirták, galambok: élni, szeretni, a maguk módján boldognak
lenni.
Hogy ennek a vágynak a végén is ott van a sok gyerek és a kenyeretlen ruhátlanság, az
most még nem jut eszébe, mert a szüleikkel élnek. A nyáron meg keresünk és terem a föld – már
osztják is –, gondolja magában.
Cseke Sári is itt van, ő azonban másfajta igézettel hallgatja Kis Gabrit. Nem azért jött,
hogy a kedvesét lássa, és a helyébe jöjjön a legénynek, mert az nem illik, hanem azért, hogy
átszaladjon Kis Rózához és Varga Julcsához, édesegycimborájához.
Hogy Gabri is itthon van, tiszta véletlen – kilesett véletlen –, mert ő olyan ritkán van most
idehaza.
 De annál szebb és igazabb Sári előtt a Gábor szava. (Neki már Gábor.) Mert az a szó
nemcsak a Gáboré, hanem az az igazság is. Olyan igazság, ami mindenkié, de Gáborra bízatott,
hogy ezt elmondja, mint az apostolokra a Jézus Krisztusé.
És amikor Julcsa meg Sári magukra maradtak, Julcsa így sóhajtozott:
– Jaj, te Sári, hogy milyen okos ez a Gábor! De én úgy félek…
– Mitől félsz?
– Hogy valami bajt csinálnak. Hogy megint el kell menni Janiéknak.
– Na és ha el kell menni? Csak nem hagyják megint visszajönni az urakat, a fene egye meg
őket!
Íme, már a testi-lelki barátnők se értenek egyet, úgy felkavarta a népet ez a forradalom!
Csak az volt a keserűsége Cseke Sárinak is, meg Balogh Janinak is, hogy az emberek még
itt a Gyepsoron is, mi több, még az édesapjáék is, akik pedig ismerték a zupásöklöt és a
csendőrpuskatust, el tudnának felejteni mindent, csak földet oszthassanak, és itt a faluban
vezérkedhessenek. A Gábor elvén nagyon kevesen vannak. Itt körülöttük is csak Cseke Imre tart
velük, de ő is csak azért, mert elrabolták a fél lábát, és valahányszor ez az eszébe jut, mindig
lángba borul, és felemelve a mankóját, a távoli úri világot fenyegeti vele. Nem a szocialista
eszméért fáj még az ő szíve, hanem az odamaradt táncos és futós fél lábáért.
Mert a Kis Gabri szava, meg a többi legényembereké még nem sokat számít. Hiába
mondja el okosan és tűzzel-lánggal az igazságot, az emberek inkább hisznek Erdei Andrásnak,
még ha sokan és sokszor szidják is, meg a többi régi szocialistáknak, akik nehéz időkben
megszenvedtek érte.
Az egyik napon például, amikor Jani szabadnapos volt, elment a Munkáskörbe, és ott
tanyázott, hallgatózott ő is, az emberek között, akik beszélgettek, vitatkoztak, újságot olvastak. S
ahogy ott ül, egyszerre csak megüti a fülét, hogy a háta megett éppen Kis Gabriékról
beszélgetnek. Nem ismerték Janit, nem tudták, hogy a szívbéli jó barátja, de ha ismerték volna,
se sokat törődtek volna vele, mert hát köztársaság van, szabadság és demokrácia van, mindenki
azt beszél, amit akar.
– Hallottad mán – mondja az egyik –, ezek a Varga Ferkóék mit akarnak? Legyen minden
közös: a főd is, a jószág is, még — elnevette magát kis kaján mosollyal – az asszony is.
– Na és ki tart vele?
– Vannak azok már valahányan. Velük van a Kis Gábor fia is…
– Melyik?
– A Gabri.
– Fiatal az még. . . Mit ért az ahhoz?
– Na, hát katona vót mán. . . Most jött haza Oroszországból. Ott tanulta. . .
– Mit tanult? Azt nem tanulta meg, hogy közös lónak túrós a háta? Meg azt, hogy inkább
vagyok a magam kódusa, mint az állam bérese?
Így beszéltek az öregek. És még a fiatalabbak is csak bólogattak rá.
Mert a faluban még most is csak az apák-anyák szava áll, a fiatalember majd akkor tudja
meg, mi az élet, „ha hat szájba kell keresni a popát”.
A fiatalok a háború előtt csak bálozni jártak a Munkáskörbe, a gyűléseknek feléje se
mentek. A legények-lányok olyanok voltak, mint a borjúk és bárányok, csak játszadoztak a nyáj
mellett, s ha baj volt, beszaladtak a közepébe, s onnan füleltek, hogy mit szólnak majd az
öregebbek.
A falu dolgában, ország dolgában gyerekeknek nincs szava: így volt ez ezer évig, és így
van most is.
Március 21-én még csak úgy fél-fülheggyel hallották Szerdahelyen, hogy valami történt
Pesten. Nem volt még akkor rádió, telefon is csak a postán volt és az Illyey főjegyző
hivatalában, de azok egyelőre maguk se értették, hogy mi történt valójában, és mi a teendő, amíg
felsőbb utasítást nem kapnak. Megszokták, hogy nekik még a világrengető kiáltvány sem hiteles,
amíg a saját hivatali feljebbvalójuk meg nem erősíti, és utasítást nem ad a teendőkre.
Majd másnapra aztán kiderült minden: Pesten kikiáltották a proletárdiktatúrát!
Azt nem lehet mondani, hogy az öröm magával ragadta volna a falut. Inkább valami
megrettenésféle hullámzott keresztül az embereken, még a legjava szocialistákon és a
legelszántabb forradalmárokon is: mi lesz ebből? Valami sötétbe-ugrás érzése bizonytalankodott
bennük. Nincsenek hozzászokva, hogy rájuk is van valami bízva. Ha szidják is az urakat, és
dühtől lobogva kiabálják, hogy mind fel kéne akasztani a bennülőket, mégis amikor nem is
akasztásról van szó, hanem csak arról, hogy ki kell tenni az eddigi bennülőket, és másokat
tegyünk a helyébe: restelkednek és tétováznak: na azért nem eszik a levest olyan forrón.
Így történt, hogy Illyey főjegyző, a község régi zsarnoka – hol diktátora, hol rókaravasz
miniszterelnöke (mindig, ahogy a helyzet megengedte) –, aki tavaly novemberben, a forradalom-
kor egy kis időre eltűnt, állítólag azért, hogy hazahozza Erdélyből az odarekedt családtagjait,
valójában mert féltette a bőrét – most a hivatalban maradt. De ottmaradtak Erdei Andrásék is, a
Nemzeti Tanács vezetői és a község hivatásos tisztviselői. Annyi történt, hogy a Nemzeti
Tanácsból Munkástanács lett, és a régi tagok mellé beválasztottak néhány új embert az ellenzé-
kiek közül.
Persze Szekeres főbírót és Szomorú Szabó János gazdát kihagyták a Munkástanácsból.
Oda már igazán nem illenének. Meg aztán a kereskedőket is kihagyták, és helyettük tanítókat
választottak be, hogy az értelmiség is képviselve legyen. Így a kommunista Varga Ferenc lett a
direktórium egyik tagja, Erdei András mellett. A harmadik meg az ügyes Szelei, aki az őszön
még Károlyi-párti volt, de azóta mindig balra tart. Szép írása van, és jól tud számolni, s itt még
az is sokat számít. Az ilyen embert tanult ember helyett is be lehet fogni, és elég neki fele fizetés
is, s nem kell hozzá úri lakás se. A fiatalok közül meg beválasztották a Munkástanácsba Kis
Gabrit is, aki a vörösőrség parancsnokának a helyettese lett. A parancsnok Erdei Gábor maradt.
Janiékkal a nemzetőrségben még ennyi se történt. Egyszerűen kicserélték a sapkarózsába
húzott kis nemzeti szalagocskát vörösre, és folytatták tovább a szolgálatot most már mint
vörösőrség.
Így a kis megrettenésen is túljutottak. Jöttek a rendeletek, lefoglalni a bankokat,
takarékpénztárakat, átvenni a postát és minden közintézményt, majd jött a nagy földrendelet:
száz holdon felül minden birtokot állami tulajdonba kell venni! Mindjárt látszott, hogy van
valami igazi hatalom Pesten, és ez nagy segítség volt a bizonytalankodó községi vezetőknek,
mert a rendetlenséget hamar meg lehet unni. Kivált, ha már öregszik az ember, és nagy
felelősség van a fején! Ha parancsolnak, akkor már tudja, mit kell csinálni. Erdei Andrásék, akik
már ősz óta megismerték és megszokták egy kissé a hatalom ízét, ragaszkodnak hozzá, még ha
nem is értik pontosan, hogy mit akarnak, és mit csinálnak Pesten. A maguk módján ők is
számítgatnak: mindegy, akárki lesz, ha ez a forradalom útja, akkor éljen a proletárdiktatúra, és
éljen a kommunizmus, hisz ők is mindig ezt akarták, csak nem tudták, mikor jön el az ideje. Nos,
ha eljött, akkor jól van, és inkább mi csináljuk, mint mások. Az mindenképpen jobb nekünk.
Persze hitük szerint a népnek is, mert ki látott már olyan politikust, a legkisebb falusi vezérek
közt is, aki ne hinné, hogy ő a népet képviseli.
Ez a néhány hónap ahhoz már elég volt Erdei Andráséknak, hogy megtanulják,
kitapasztalják azokat az apró huncutságokat, amelyekkel még ilyen zivataros időkben is el lehet
egy falut kormányozni, mert kormányozni olyan jó. A követelőzködők ügyes lerázását, a felsőbb
rendeletekre való utalást, a kézterjengető sajnálkozást – mi nem tehetünk semmit! –, az éles
nyelvű és kínos igazságokat kiabáló asszonyoknak nagyképűen komoly jegyzőkönyvfelvételét –
mindent megvizsgálunk! (csak hadd lohadjon a dühük) –, mindezt hamar megtanulja a bajokban
fuldokló falusi politikus is.
Pedig Erdei Andrásék már csak azért is nehéz helyzetben vannak, mert angyaloknak
kellene lenniük a felbolydult nép közt, amelyben sok az olyan ember, mint az éretlen kelés:
mindjárt szisszen, ha hozzáér valami. De hogy lehessen angyal az ember, ha ördögnek nézik, és
úgy is beszélnek róla? Már jó néhányszor elmondta, még gyűlésen is: – Hát kell ez nekem, azt
hiszik, emberek? Hisz ennyi piszkot nem nyeltem egész életemben, pedig rég meglepte a fejemet
a dér!
De azért mégsem hagyta ott a vezetést. Így aztán éppen úgy benne maradtak a
tanácsrendszerben a szerdahelyi parasztszocialisták, mint Budapesten a szociáldemokraták.
De ki törődik most ezzel. A forradalmi átalakulás izgalma kapja el mindazokat, akik
hisznek, és ellenforradalmi rémület és düh keletkezik a többiekben, akik nem hisznek benne, és
nem is akarják.
Jani szívvel-lélekkel benne van. Annál is inkább, mert most már az édesapja és a
keresztapja is benne vannak: ha már ezt hozta és ilyen hamar hozta a sors, hát vigyük jó útra, ez
volt az elvük, és úgy rendelkeztek és intézkedtek a Szerdahelyi-Buckheim gróf, a káptalan, a
Schlézinger és a Csatárvak tanváin, ahova a Munkástanács politikai megbízottként kiküldte őket,
mint a néphatalom képviselői. Minden a miénk, a népé, az egész közösségé; a volt birtokos se,
de az intézője, ispánja sem parancsol többé. A béresek, kocsisok pedig szántsanak, vessenek, itt
a tavasz, a nyáron már a saját kenyerünket esszük: a miénk az ország, a hatalom, a föld, a kenyér
– minden. Aki nem dolgozik, ne is egyék! Ország urak nélkül, papok nélkül, kereskedők,
ügyvédek, csendőrök és végrehajtók nélkül! – Hát van ennél nagyobb és szebb reménység?
Különösen a két munkáspárt egyesülése esik jól Janiéknak is, de az apjáéknak is. A
pártélet belső világától távol élő ember, aki csak hisz az eszmében, de nem él belőle, mindig
messzianista és nem érti az egymást tépő és egymást gyalázó pártoskodást. Csak úgy tud hinni és
harcolni, akár a halált is vállalni, ha „mindenki egyet akar”, mert csak így valósulhat meg az új
világ.
De ez csak a kevés szocialisták hite és forradalmi buzgalma, maga a nagy néptenger tele
van zűrzavarral és rémülettel. Az egyik, a mindennél nagyobb, az, hogy milyen is lesz hát az az
új rendszer, az a közösködés, közös termelés, meg minden, és ki hol találja meg benne a helyét
és a maga kis falat kenyerét. A másik rémületet az ország külső területeinek az elszakítása
okozta. És ez is felkavarta a népet. Nem a felszínen futott, mint a kis szelek hullámai a vízen,
hanem iszapos-habosán verődött fel. Mert Magyarország, ámbár maga is Habsburg-tartomány
volt, mégis a maga módján egy kis „impérium” is volt, sokféle népek fölött uralkodott. És itt is
gyakorolták azt a régi hatalmi huncutságot, hogy az idegen lakosságú területek magyarosítását
ne csak erőszakkal, hanem lassú, céltudatos beköltöztetéssel is szorgalmazzák és magyar
tisztviselőkkel, katonákkal, csendőrökkel kormányozták a román, rutén, szerb és szlovák
vidékeket. Nemcsak a birtokaival és házasságaival az egész országot beszövő köznemességet
érintette ez a változás, hanem az úri középosztályt és az értelmiség nagyobbik részét is. És
nemcsak a katonatisztek, főszolgabírók, ügyészek, bírók, tanítók voltak így szerteszórva, hanem
a vasutasok, postások, fináncok és mindenféle közszolgák, de még a gvárimunkások is. A Bihar
megyei napszámos fia Nagyváradon volt gyánmunkás, a Hajdú megyei földmunkás fia
Máramarosban volt vasutas, a borsodi bányász ivadéka Kassán géplakatos, a baranyai zsellér fia
a pécsi bányában dolgozott, és így tovább, ahogy a sors hozta.
És ezeknek az embereknek jórésze most szerte van a nagyvilágban, nemcsak a távoli
európai harctereken, vagy a megszállott idegen földeken, hanem még Ázsiában, a fogságban is.
1918 őszén aztán, amikor összeomlott minden, ez a sok-sok ember elindult haza
Magyarországba, de mire hazaértek, százezrek és százezrek számára kiderült akkor, hogy már
nem „haza” a haza, mert ahol eddig otthon volt, az most egy másik ország. És nemcsak a
mezőtúri származású csendőrtisztnek lett idegen föld Temesvár, vagy a Debrecenből került
katonatisztnek Nagyszeben, hanem a kassai, váradi, pécsi gyárimunkásnak is a maga városa.
Apokaliptikus zűrzavar volt ez, és némely vidéken szinte minden családot érintett vagy
közvetve, vagy közvetlenül. Mert jaj, vajon mi lehet velük? – sopánkodtak az anyák és a
testvérek – talán felakasztják, vagy legyilkolják őket, ahogy most megbolondult a világ!
 Ebben az ezerhangú zűrzavarban a kommunisták az egyetlenek, akik tudják, mit akarnak, s
még ezt a nemzeti kétségbeesést is mozgósítani bírják a Tanácsköztársaság védelmére, és majd a
cseh és román hadseregek elleni támadásra.
A Károlyi Mihály neve pedig hirtelen letűnik a magyar égboltozatról, még be se
idegződött egészen az emberekbe, és helyette a Kun Béláé emelkedik fel. Most már ő a
„minden”. A magyar nép még hozzá van szokva, hogy az elveket csak nevekkel fejezi ki:
Kossuth Lajos, Tisza István, Károlyi Mihály, Kun Béla. A nevek mögött persze elvek vannak, és
a Kun Béláé mögött a forradalmi kérlelhetetlenségét, a végső igazságot, a megnemállást érzik.
Már akik ezt érzik. Mert a másik rész meg halálos ellenségnek érzi és borzalommal suttogja –
hangosan nem meri –, egy zsidó!, a harmadik meg a Népszava nyomán: egy sikkasztó csaló! Az
egyik ember bizalommal és lelkesedéssel mondja: majd elintézi Kun Béla, az Lenintől tanulta, a
másik meg fogcsikorgatva suttogja: hogy veszett volna az anyja hasába! Igen, ez már a
forradalom, ez már az osztályharc. Itt már fel van téve az „igen” és a „nem”. A Károlyi-
forradalomba még grófok, bárók, bankárok, püspökök és főhercegek is belekeveredtek, de ez
most már a miénk egészen!
Jani ebben a forradalomban már egész lelkével benne van, nem úgy, mint az
őszirózsásban, és ott áll fegyverben minden helyen, ahova odaállítják. Lopás, rablás,
engedetlenség: neki mind halálos ellenség, aki ezt műveli, és az uraknak – ha szembekerülnének
– nem adna kegyelmet. De még azt is csak parancsra tenné. Ő az a közkatona, akinek keze-lába
elfagyott a Kárpátok gerincén, de nem hagyta ott az őrhelyét, és most sok ilyen katonára van
szüksége a Tanácsköztársaságnak, pedig éppen ilyen van nagyon kevés. Sok a szélhámos, a
rangra vágyó és haszonleső zsoldos, akinek mindegy, hogy milyen rendszer van vagy lesz, csak
jó fizetést adjon, és csak felül maradhasson, mert alul nem jó lenni.
Aztán a proletárdiktatúra kikiáltásának néhány napos izgalma is lecsitult egy kissé, és
magával ragadta a nép többségét a másik nagy izgalom, a tavaszi szántás-vetés gondja. A földet
már osztják, egyelőre ideiglenesen, haszonbérbe-formán, amíg nem jön a rendelet a végleges
rendezésre, és a parasztot – a régi kisbirtokost is, az újat is – a földje foglalja el. Szántóigát kell
keresnie – kevés van, mert a háború megemésztette a jószágokat –, és vetőmag után kell
futkosnia, mert az is kevés van. Rossz volt a tavalyi termés is, és kirabolta Magyarországot a
belőle élő Habsburg-monarchia, de még a német császárság is.
Az ország dolgával és a forradalom ügyével inkább csak a politikai vezetők – Erdei
Andrásék és Varga Ferencék – foglalkoztak. A nép a kenyér után látott: dolgozott és aludt.
De ez a látszólagos nyugalom és rendezkedés nem tarthatott soká: április tizenhatodikán,
még húsvét előtt megindultak a román király és az új cseh köztársaság csapatai, mint az ántánt
hatalmak szövetségesei és megbízottai, hogy leverjék a magyar forradalmat.
Nem volt előttük komoly ellenállás. A szocialisták és a forradalom hívei vagy az
üzemekben dolgoztak, vagy az új rend megteremtésével bájoltak, vagy pedig – mint Janiék is – a
helyi rendfenntartó csapatokban voltak. A határokon csak az elszakított országrészekből
menekülő és most jórészben hazátlan, állástalan és kenyértelen hivatásos altisztek és tisztek
voltak. Vagy pedig félig-meddig, esetleg egészen ellenforradalmi különítményekbe verődtek
azok, akiknek se istenük, se hazájuk, akik a románokkal, szerbekkel, ruténekkel, szlovákokkal
való bánásmódjuk és más szolgai és zsarnoki bűneik miatt nem mernek hazamenni. A
laktanyában legalább ruhát és kenyeret adnak – több és jobb kenyeret, mint a civileknek! – és a
zsold is tisztességes. Munkabérnek is megfelel.
Így aztán nem is volt semmi ellenállás. Csúcsánál, a Királyhágón álló „székely hadosztály”
úgy nyílott széjjel, és úgy hagyta ott harc nélkül a frontot, hogy a román hadseregnek csak
sétálni kellett tudni. Itt-ott lőttek egyet visszafelé a menekülő magyar csapatok, hol ágyúból, hol
géppuskából, de azt is jó messziről, és puszta találomra.
Az események most már gyorsan következtek. Egyik este – jó enyhe az idő, de mindig esik
az eső: kövér tavasz ígérkezik
 – parancsot kapott a vörösőrség, hogy álljon készen az elvonulásra, mert az egész
Tiszántúllal együtt Szerdahely községet is kiürítik.
A Jani szívében keserűség forr: az nem lehet, hogy elveszítsük a forradalmat, hogy
lemondjunk a néphatalomról! De jaj, ki tud egyszerre jó katona, hűséges és elszánt forradalmár
és mézesheteket élő új házasember lenni! A házasság édességei és a forradalom égő-keserű
kérdései nehezen férnek meg egyszerre egyetlen emberi szívben. Csak a nagy zavar, bánat és
tépelődés, gyötrő határozatlanság emészti az embert.
De itt nincs meghátrálás. Az valami lehetetlen. Csak rá kell néznie a helyettes
parancsnokra, Kis Gabrira, aki még nehezebb helyzetben van, hiszen csak néhány napja
esküdtek össze Cseke Sárival, szovjetmódra, pap nélkül és lakodalom nélkül, csak úgy két
tanúval. (Jani volt az egyik, Cseke Imre a másik.) És Gábor bár komor arccal, de határozott
magatartással végzi a teendőit. Most is például összeszedi, és rendes csapatformába állítja a
vörösőrséget, mert a visszavonuló magyar zászlóalj parancsnoka jön hozzájuk. Megszemléli a
csapatot, és beszélni akar hozzájuk.
Erdei Gábor beteget jelentett, kiújult a lábsebe, orvos is volt hozzá (az is nagy
opportunista, ha nem éppen ellenforradalmár), és Kis Gabrira maradt a vörösőrség vezetése.
Rendbehozzák magukat és a fegyvereiket, hogy egy kicsit katonásabban nézzenek ki –
mióta proletárdiktatúra van, megszűnt a „demokratikus” trehányság –, és nemsokára meg is jön
az a százados, aki az itt átvonuló csapatot vezeti.
Jani nézi, ahogy áll a sorban, nézi, de nem sokáig nézi, mert hamar felismeri: hiszen ez
Simay főhadnagy, akivel őt egyszer az akna vágta ki a doberdói lövészárokból: lám, hát az igaz
ember nem vész el, most is a helyén van, a forradalmi hadseregben.
Szeretne odaszólni, de a sorból nem lehet, mégis nem viselkedhet civilmódra, és éppen
Simay zászlóaljparancsnok elvtárs előtt – ó, milyen jól hangzana ez a szó most ehhez az
emberhez, hiszen olyan nehéz volt ellenségnek, „úr”- nak tekinteni! De vár sorára. Ha nem
ismerné meg, akkor úgyis elébe szalutálna: – Zászlóaljparancsnok elvtárs, tisztelettel jelenteni,
Balogh János századküldönc vagyok!
De nincsen erre szükség. Simay pihenjt rendel, és egy kis beszédhez készülődik. De előbb
még Kis Gábor szakaszparancsnokhoz fordul: – Sárosszerdahely? Nem ismernek itt az elvtársak
egy Balogh János nevű fiatal katonát? Hazakerült vajon? Magával egyidős-forma lehet.
A Kis Gábor komor arca elmosolyodik egy pillanatra – de igen! – mondja, azonban a
szavával együtt harsány „jelen” is hangzik: a Jani hangja a második sorból.
A parancsnok arcát elönti az öröm: milyen jó érzés, ha nem csalódik az ember a
bajtársaiban, és milyen jó érzés találkozni azzal az emberrel, akivel a halál kapujában voltunk
együtt.
És így a találkozás öröme is hozzájárult ahhoz, hogy felejthetetlenül szép és okos kis
beszédet mondott Simay elvtárs a vörösőröknek. Mert amíg még kevesen vannak az igazi hivők,
nagyon tudják szeretni és becsülni egymást. Nemcsak a fegyver van a harcban, hanem az emberi
lélek is.
De most már még erősebb az erkölcsi parancs: el kell menni! Nemcsak a Kis Gabri komor
szürke szeme, hanem a Simay elvtárs iránti bajtársi becsület is azt parancsolja: megdögölni
lehet, de rongyemberré válni nem lehet.
És Balogh Jani előtt egy kevés igaz emberség is hódító erővé válik: odaadja érte a lelkét,
és az igaz vezér után lemegy akár a pokol kapuján is. Nem nézi meg, mi van föléje írva, azt se,
ha az ott a „lasciate ogni speranza” (hagyjatok fel minden reménnyel. ..), hanem otthagyja a
maga külön boldogságát, szép szerelmes feleségét, és elmegyen vele akár a vakvilágba is, mint
Bulcsú vezér katonái.
És Balogh Jani pontosan ott volt hajnali háromkor a sorakozón, amikor majd csatlakoznak
a Simay-zászlóaljhoz, és elvonulnak nyugat felé.
 Elég kevesen jöttek el. Az ötven nemzetőrből csak tizenheten jelentek meg a sorakozón, a
többi „elaludt”, elkésett, vagy kiszökött a messze határba, elment rokont látogatni, „búcsúzni”,
és nem érkezett vissza idejére. (Ha kérdőre vonnák, ez volna az ürügy.) Aki csak a jó napidíjért
volt vörösgárdista, nem vállalja a harcot.
Janinak, mint Kis Gabrinak is, ég az arca a szégyentől Simay elvtárs előtt, amiért ilyen
csúnyán szerepel a faluja, amiért ennyi sok itt a rongyember, még a megbízhatónak minősített
vörösőrök közt is, de Simay bölcsen túlteszi magát ezen – a forradalomnak csak meggyőződéses
katonák kellenek, nem kenyérpusztítók –, és kettős rendek jobbra át: elvonulnak a vaksötét
tavaszi éjszakában, a szepegve sírdogáló – hangosan nem szabad, Gábor megtiltotta – asszonyok
pedig ott maradnak a volt csendőrlaktanya előtt, és Varga Julcsi meg Cseke Sári egymásba
fogódzva hazasírdogálnak. Megint egymásra maradnak, mint a tengerhosszú háború idején.

A szolnoki csatában

A Simay-zászlóalj nem volt teljes tábori létszámon. Nem ezer ember volt benne, hanem
csak háromszáz körül. Már eredetileg sem volt teljes a csapat, de útközben, a visszavonulás
folyamán ennek is elhullott a férgese. Halottjaik és sebesültjeik nemigen voltak, mert nem került
igazi ütközetre a sor, egyszerűen csak vissza kellett húzódniuk, mert mellőlük jobbról is, balról
is eltűnt az összeköttetés. A Kratochwill tábornok „székely hadosztály”- a otthagyta a frontot, és
ha ők ottmaradnak, fogságba estek volna.
Nem is volt még fölöttük igazi hadvezetés sem. Még csak azt sem tudták igazán, hogy
védjék-e csakugyan az Erdély határát jelentő hegygerinceket, vagy pedig vonuljanak vissza a
nyugati hatalmak által diktált demarkációs vonalra. A régi kormány rendelkezései már nem
voltak érvényesek, az új kormánynak még nem volt ideje és lehetősége dönteni és rendelkezni,
mert hadserege se volt. A vörös hadsereg éppen csak alakulóban volt, az amúgy „átálló”
csapatok meg nem sokat értek.
Enyhe harmatos hajnal fogadta Janiékat, amikor kiértek a faluból a szentmiklósi
országútra. A faluban csak a nyughatatlan kutyák ugatták meg a szokatlan hajnali zajt, a
fegyvercsörgést, az egyenletes, bár nem hibátlanul katonás menetelést, amint az elhanyagolt
kövesút locspocsában elhaladt a csapat. De kinn a faluvégen túl már pacsirtaszó fogadta őket.
Tavasz van, elmúlt Szent György napja. Egész téli tespedés, füstös házakban való rostokolás
után édes érzés az első, már nem csípősen didergő tavaszi levegő és a friss pacsirtaszó.
Legalábbis annak, aki nem álmos.
De Jani hogy is lehetne álmos. A nagy sorsfordulók izgalmában nem érzi a
szempillaragasztó hajnali álmosságot, amelytől pedig olyan sokat szenvedett gyerek és süldőfiú-
korában, hanem csak azt a jó tavaszi ízt, amit minden parasztkatona érez, aki immár ötödik
tavaszon nem szántott-vetett az otthoni földeken, és akit a hajnali szántás-vetésre, harmatos
fűben való kaszálásra emlékeztet az édes pacsirtaszó.
Az országút árkai mind a két oldalon színig vannak vízzel, néhol ki is csaptak, és a hajnali
homályban nagy tavak – sík vizek – villognak a kettősjárási mezőn. A síkvizek túlsó széle nem
látszik, belefoly a setétségbe, de mindenfelé a vízi madarak seregei zajonganak benne. Az apró
vadkacsáknak, szalonkáknak es a csak egy meghalásra letelepedő mindenféle átvonuló vízi
madaraknak egész éjszaka be nem áll a szájuk.
De nemcsak pacsirtaszó és vadkacsa zsivaj hangzik a pusztán, hanem távoli kolompszó is.
Már kiverték a közös gulyákat, és a szántásra még gyenge csikókat is kicsapták a ménesre, mert
a tavalyi aszály miatt nincsen száraz takarmány. Az új mező meg, az enyhe tél és esős tavasz
nyomán, igen gazdagnak ígérkezik, és „megnő a mező a jószágok lába alatt is”.
Túl a vizeken, a partosabb gulyatelken talán most indul a gulya a hajnali jártatásra.
Szokatlan még a jószág bőrének a kinti hűvös éjszaka, heverni nem tud, mert vizes a föld, és
Janinak eszébe jut egy futó pillanatra gyerekkori bojtársága, Nagy Tóth Mihály számadó mellett.
Ki tudja, miért kezdi olyan korán az énekét, a sík mezők szépszavú szürke madara? – talán
azért, mert az ellenségei, az ölyük, vércsék, kányák még alusznak? – de Janinak szinte a fülébe
csendül a számadó szava – Jancsi te, Jancsi te, kelj fel csak, szól mán a pacsirta!
És ahogy haladnak tovább a derengő szürkületben a halványodó hajnalcsillag irányában,
oldalról kíséri őket a csendes, csak néha kottyanó gulyaharangszó. De nagyon mélyen hangzik,
és alacsonyan jár, szinte a föld felett úszik ez a hang, mint a hajnali köd.
És Jani beleszagol a déli szélbe: „vízen szól a harang, eső lesz” szokta mondani Tóth
Mihály. És neki, a katonának ez nem kisebb baj, mint a pásztornak. Mert igaz, a pásztor se
hagyhatja ott az őrhelyét a jószág mellett, de neki szűre és nagyszélű pásztorkalapja van, a
katonának azonban olyan rossz ez a háborús csalánköpönyege, hogy minden vizet beiszik és
átereszt, nem csurgatja le az alján, mint a pásztorszűr. S még a sapka is olyan, hogy az arcába és
a nyakába folyik az embernek a víz róla, mert amióta szabadság van, a legtöbb katona felcserélte
az ellenzős bakasapkáját a kackiásabb, de ellenzőtlen tábori huszársapkával. Mint pásztor sohase
érezte a szűrben-bundában, hogy ki van vetve az Isten vad világába, mert a pásztornak a
természet az otthona, de mint katona, mindig úgy érzi magát az ég alatt mintha meztelenül a
pusztába vettetett volna. És ez most újra kezdődik.
Hogy a többi katonák mit gondolnak, azt nem lehet tudni, mert kevés szó esik. A
„rózsaujjú hajnal” nemcsak a természet ébredésének a szépségét, hanem a kialvatlanság
didergően rossz közérzetét is jelenti az olyan embereknek, akik nem szokták meg a hajnali
felkelést, és ebben a csapatban elég sok városi fiú van. Kalandorokból, kenyeretlen, állástalan és
lakástalan hazátlanokból, semmihez nem értő fiatalokból, akiket az 1914-től 1919-ig tartó
háború nevelt gyerekből férfivá, és elszánt hívő forradalmárokból áll a kis csapat, de Janiék még
nem ismerik őket, hogy ki – micsodás, hisz napvilágon még nem is látták a csapatot. Ők csak
menetelnek a zászlóalj közepén, mert Simay zászlóaljparancsnok nagyon bölcsen, ide osztotta be
a szerdahelyi csatlakozókat, nehogy némelyiket a csapat végéről még visszahívja a hajnali
harangszó vagy a szívfájdító pacsirtaszó.
De különösen hallgatagok voltak a szerdahelyi vörösőrök. Gondolataikban leginkább az
elhagyott otthonnal foglalkoztak.
Mert ha már egyszer áthúzták a négy és fél éves háborút, most újrakezdeni: az valami
rettenetes dolog! De lám, van még ennél a békességvágynál is nagyobb erő: az eszme és a sors, a
nyájösztönszerű: menni kell!
Janinak a gondolataiban is megjelenik újra és újra a sorsszerű elszántság – lesz ami lesz! –
és a szinte már-már bánatos szerelem Varga Julcsa iránt: – vajon látom-e még többet? Vajon mi
lesz vele, ha bejönnek ide is a románok, és megkezdődik a fehér világ?
Jó kétórai menetelés után, amikor már kivilágosodott, s éppen az elhagyott falu fölött
megjelent a minden reggellel idegenszerűen ható tűzvörös napkorong, és megraggyantak a
reggeli fényben Szerdahely elhagyott tornyai – milyen szép tud lenni ilyenkor egy kis
távolságról a legverdettebb, legsárosabb falu is, mert nem látszanak az omladozó falak, a
düledező kerítések és a lyukas háztetők! – Simay zászlóaljparancsnok pihenőt rendelt. Nem
menekülés ez a visszavonulás éppen, nem kell félni, hogy a sarkukba érnek a románok, mert
azok is csak óvatosan tapogatnak előre; a lehető legkevesebb veszteséggel akarják elfoglalni
Magyarországból, ami uraik szerint nekik jár. Ott is csak az az egy igazi elv él a katonában,
hogyha már a nagy háborút átúsztuk, akkor már most csak vigyázzunk az életünkre. De azért
Simayék betartják a „biztosított menet” szabályait, és az elővédet és az utóvédet is szemmel
tartják.
Leülnek az út mentére, kicsit pihennek, rágyújtanak, ki a kulacsot kortyolgatja, ki a
tarisznyában kotorászik, de Janinak nem kell semmi. Vissza-visszanéz a falu felé, és Julcsa jut
az eszébe: – Vajon mit csinál a kedves lélek most egyedül a kicsi kamrában? Úgy összeszoktak
az eltelt néhány hét alatt: szinte egy test egy lélek: ha nincs ott a másik, üres a világ. Ó, milyen
jó volna a kerek vállát megsimogatni!
Már a nyelvén is van, hogy megkérdezi Gabritól: – Vajon mit csinálhatnak most Sáriék,
komám? – de az utolsó pillanatban, ahogy a barátjára néz, elszégyelli magát, és másra fordítja a
szót:
– Vajon nem érkeztek-e még be a románok, komám? Mit gondolsz?
– Nem tudom. Jöhetnek, nem áll elébük senki. Én nem is értem ezt a dolgot. Miért nem
állunk meg, és miért nem vetjük meg a sarkunkat? Én nem hiszem, hogy keresztülgázolnának
rajtunk, ha úgy megállnánk, mint a Kárpátokban, meg a Doberdónál. . . Most, amikor magunkról
van szó!. .. De majd meglásd, visszajövünk mink ide nemsokára, ha megindul a pesti
munkásság. Már szervezik az igazi vörös hadsereget. Ez itten semmi, csak a régi hadsereg
maradéka. Oroszországban is így volt. A pétervári munkások meg a moszkvaiak csinálták meg a
forradalmat, és azok védik is meg.
Kis Gábor úgy néz a szocialista ipari munkásságra, mint magasabbrendű emberfajra. Majd
azok, majd megmutatják az erejüket! Mert azok már igazi szocialisták! Nem olyanok, mint mink
itt a sötét faluban!
Jani elhallgat. Ehhez nincs mit mondani. Csak nem áll elő azzal, hogy egy pillanatra se
tudja felejteni Julcsát? És azzal se, hogy vajon mit csinálnak vele a románok. Hisz olyan szép és
olyan takaros. .. Ej, ez nem is szó. . . olyan kedves, kellemetes, hogy a kemencébe vagy az ágy
mélyébe, vagy tán az ólpadlásra kellene elrejteni, hogy meg ne lássák. . . Mert ha meglátják?
Veresek felesége, veresek menyasszonya! Ki törődik azokkal? Ki védelmezi meg őket? Ki ád jó
szót mellettük?.. . Haj! azt a betyár világot! – és olyan indulat robban át rajta, hogy a jelen
pillanatbán ölni tudna. Ha most azt a parancsot kapnák, hogy forduljanak vissza, és menjenek
egyenesen a románokra, de tudna menni!
De a pihenő letelt, és továbbindult a csapat.
Így menetelnek napokon át. Csatára nem kerül a dolog, mert mögöttük még van egy kisebb
csapat, az az utóvéd, de az is kerüli a harcot, s ha megjelennek a románok, lead néhány lövést, és
tovább jön, mert az a parancs, visszavonulunk a Tisza mögé.
A falvakban, ahol keresztülmennek, néhol már fehér zászlókat libegtet a szél, mert a nagy
tájékozatlanságban – a polgári hatóságokkal már senki se rendelkezik – azt hiszik a parasztok,
már a románok jönnek. Amikor aztán észreveszik, hogy ezek még nem a románok (az egyenruha
nem számít most semmit, mert az Osztrák-Magyar Monarchia csukaszürkéjében jár a férfivilág
vagy öt-hat országban), hanem még a magyar vörösök, akkor mindjárt híre fut, kisajtókon,
oldalkerítéseken keresztül, hogy gyorsan szedjétek be a fehér lepedőket, mert amelyik házon
fehér zászlót látnak, abba belelőnek, azt felgyújtják, vagy pedig – mert a rémhír nemcsak
gyorsan száll, hanem gyorsan nő, puffad is – kiirtják az egész családot, még a csecsszopókat is!
És gyorsan eltűnnek a fehér zászlók vissza a ládákba és komódokba. Úgy elrejtik, mintha semmi
se történt volna, és ártatlan faarccal várják, hogy vajon nem jönnek-e be a veres katonák kérdőre
vonni: miért volt kinn a fehér zászló?
De van itt Janiéknak más keserűség is.
Visszavonulási útjuk bánatos, csüggeteg falvakon vezet keresztül – nem a főútvonalakon
mennek –, és olyan szomorú dolog keresztülcaflatni a sáros, pocsolyás falvakon. Milyen elát-
kozott hangulatot tud is az emberben ébreszteni egy alföldi falu, ha nagy sárban vagy nagy
porban megyén keresztül rajta! Különösen, ha maga is keserves hangulatban van.
De nemcsak a hangulatról van itt szó, a tények is csüggesztőek. Minden faluból nagyon
kevés a csatlakozó. Még a vörösőrség sem mindenütt megy velük. Néhol azért, mert a régi
csendőrök vezetése alatt áll, akik kárörvendve nézik a vörös visszavonulást, és igyekeznek
elköntörfalazni erre az időre a látóhatárból (nemzeti érzés ide vagy oda, még az általuk olyan
nagyon lenézett románokat is szívesebben szolgálnák, mint a magyar vörösöket), de ahol
munkásokból, szegényparasztokból áll is a vörösőrség, legtöbbször nem találni őket. Vagy már
elvonultak, vagy otthagyták a fegyvert és elszéledtek.
Simay ugyan tudná, hogy mit kell itt csinálni, hogyan kellene jobban összefogni a népet, és
hogyan lehetne keményebbé tenni a hadsereget. Azt is tudja, hiszen ez katonai kétszerkettő,
hogy mennél több férfit, legényt, férjet, családapát visz magával egy visszavonuló hadsereg, még
ha nem lelkesedve mennek is, annál könnyebb lesz oda majd visszajönni, még nehéz harc árán
is, mert a férfiak haza igyekeznek, az otthoniak meg epedve várják őket, majdnem függetlenül
attól, hogy milyen politikai rendszert visznek a szuronyuk hegyén. A rendszerrel való esetleges
elégedetlenségük csak majd később ütközik ki, ha a mindennél drágábbat, az apát, fiút, férjet
hazakapták.
Mindezt tudja, de nem tehet semmit, mert nincs rá parancs, nincs utasítás. Neki még
politikai biztosa sincs, mert az csak a Károlyi-időkből való katonatanács egy tagja volt, egy
nagyváradi gyárimunkás, és Erdély határán az is lemaradt.
De hiába volna az is, ha nincs kormányutasítás és nincs pártirányítás. A felszínen
egységessé vált kommunista-szociáldemokrata párt maga a zűrzavar: az egyik vezető ember
szociáldemokrata számlára játszik, a másik igazi forradalmár, de honnan tudhatná az ember a
próba előtt, melyik az igazi, melyik a hamis.
A paraszt hát nem megy katonának, csak akkor, ha viszik, és csak akkor mozdul, ha
parancsolnak neki. Ezelőtt másfél évtizeddel lobbant fel utoljára, hej akkor de tudott volna ütni-
vágni, magtárt feltörni, kastélyt törni-zúzni, de most mintha kilobbant volna belőle a
visszafojtott harag. Leszerelte a háború a forradalmi indulatot.
Janinak és Gabrinak, de a többi katonának is a legnagyobb keserűség, hogy a parasztok
nemigen mozdulnak meg. Megint miattuk vész el a szabadság! Az a paraszt, akinek földje van,
mindig külön törvényt követ, mint a többi nép. A földet fel kell szántani, be kell vetni, ha itt az
ideje, a búzavetés a boronálást kívánja, a tengeri a kapálást, a rét a kaszálást, a szőlő a kötözést,
és ez úgy viszi az embert, mintha parancs szólna neki. Máskor aratni kell, hordani kell, mindig
amit a föld és a munka parancsol. Még télben is: ne álljon a ló az istállóban, mert az olyan, mint
a bűncselekmény: hordjátok ki a trágyát! Ismerik ők ezt a törvényt, azt is tudják, hogy ez tartja el
a világot, de mégis olyan rosszul esik, hogy most, amikor élet-halál kérdés előtt áll az egész
ország és az egész nép, és benne minden paraszt is, akkor vannak emberek, és ez a nagy többség,
akik ahelyett hogy fegyvert fognának, kiszökdösnek a határba szántani, vetni, krumplit ültetni,
mintha semmi közük se volna hozzá, hogy kié lesz az ország és milyen rendszer lesz abban. De
még ha ez megérthető is valahogy a földdel bíró parasztoknál, akiknek a susmaságát nagyon jól
ismerik, de hol vannak a semmitlenek, a cselédek és a napszámosok? Csakugyan nem tudják,
vagy legalább nem érzik, hogy azok a nyughatatlan kevesek már a holnap történelmét írják?
És ha ez még Janiékat is bántja, mennyivel jobban bánthatja azokat a katonákat, akik nem
parasztok, és nem ismerik, hát teljességgel nem is értik a parasztokat, mert nem tudják, hogy mi
az a paraszti élettörvény, s csak azt látják, hogy százezer és millió igahúzó paraszt közül alig jön
valaki segíteni megvédeni a forradalmat, amely pedig mindent adna nekik: jogot, földet,
szabadságot, emberséget, villanyt, iskolát, kultúrát és új világrendet, úgy, ahogy az újságok és a
szónokok mondják.
Jani és Kis Gabri még azt is érzik, hogy milyen nagy erő van abban a megítélésben,
ahogyan egy közösség – a falu – nézi a politikai vezetőit. A hősiesség ott kezdődik, és ez nem is
olyan kicsi dolog, mint amilyennek látszik, hogy a teljességgel politikátlan falusi társadalomban,
ahol a politikai vezetőt és a kortest, kupecet, kofát egy sorba veszik, és egyformán megvetik,
valaki felmerjen állni a nép nevében és el tudja viselni, amit a nagy többség mond, hogy – tán ez
is bennülő szeretne lenni, azért jár a szája? – Vagy ami még megalázóbb: – Rühelli a munkát!
Görbe neki a kapanyél, nem áll a kezébe!
Érzik ők ezt a süket falvak során, és az egész történelmi szerencsétlenség, a parasztság
gyámoltalansága, és eget leső óvatoskodása, ha nem is az elméjükben, de az idegeikben van, ez
azonban nem változtat azon, hogy düh, keserűség és szégyen emészti őket.
És mennek tovább fáradtan, csüggetegen a sáros falvakon és – nagy ellentét! – a virágzó
mezőkön át. Olyan tavasz és nyár ígérkezik most, amilyen régen nem volt – 1912 nyara volt az
utolsó igazi bő esztendő –, a mezőkön olyan sűrűn omlik a bodorka, a fehérvirágú vadhere –
pásztorok és jószágok öröme –, amilyet régen nem láttak, s még a felszántatlan tavalyi gabona-
tarlókon is, de még a kopár csutkatöves tengeritarlókon is kövér gazok nőnek. A vadmák, amiből
a piros pipacs lesz, és a vadrepce már térdig ér – úgy nő naponta, mintha húznák –, nemsokára
virágzani fog, ha fel nem szántják a földet alatta, a vetett szelíd repce meg (mert mióta háború
van, nagyon becses az olajmag, és nagy táblákat vetnek az uradalmak) nagyon jól telelt az enyhe
télben, már derékig ér és a székére virágzik. Sárga tenger most minden repcetábla, és a szelíd
méhek serege döng rajta. Olyanok ezek a kis rovarok, mint a sültparasztok, felőlük zavaroghat a
világ, csöröghetnek a fegyverek, s döröghetnek akár az ágyúk is, ők csak a saját dolgukat végzik,
és nem gondolnak vele, hogy majd ki üríti ki a tele kaptárt.
A városi fiúk, akik ilyen kora tavasszal talán még sose jártak határban, vagy ha jártak is,
csak az erdőbe mentek ki ibolyát és gyöngyvirágot szedni, de virágzó repcetáblát még sose
láttak, ámulva kiáltottak fel:
– No nézd csak, hát ez mi lehet? De szép, a jó iskoláját! Mi az? Ki tudja, mi az?
Jani, Kis Gábor, de a többi parasztok is szinte egyszerre mondják: repce!
– És ez ilyen korán virágzik? – kérdi az egyik. – És mikor nő meg? – kérdi a másik. – A
télen? – kétkedő hangon szól a harmadik.
– Na nem a télen, hanem még az ősszel. A telet csak áthúzza, ha ki nem fagy. Most gyenge
tél volt, hát Szent Györgyre kivirágzott. Június elején ezt már aratják is – magyarázta Jani nagy
buzgón, mert a parasztnak is jólesik, ha olyat mondhat, amit a műveltebbek nem tudnak. Így
kezdődik a barátkozás, így oldódik az idegenség, ha földekről, virágokról, termésről, lányokról,
lovakról és fegyverekről beszélgetünk. Ez nem olyan bizonytalan dolog, mint a politika, hiszen
ki tudja most, a másikban mi lakik. Egy nem jóleső szó és már készen van a vita, vagy még
tovább, az ellenszenv, majd a harag és a gyűlölet. A parasztnak még a megszólalásában is
óvatosnak kell lenni. Azért kezdi mindig az időjárással és folytatja a terméssel.
És így menetelnek tovább, bele a május elsejébe, amely, hajh de szép nagy ünnep, első
igazi népünnep lehetett volna, ha a román király hadserege bele nem taposott volna!
Mert olyan most Magyarország, mintha nem is a száraz, fagyos tavaszi szeleket lesüvíttető
Kárpátok karéjában, hanem a Földközi-tenger mellett ülne: nemcsak esős a tavasz, hanem
csendes és meleg is.
Szívfájdító érzés annak a parasztnak, aki nem a mezőn élheti át az ígérkező gazdag nyarat.
Cegléden a nagy laktanya udvarán, amikor a beérkezett csapatmaradványokat
rendezgették, és amíg benn a parancsnokok a névsorok összeállításán és újból való elosztásán
tanácskoztak, Janiék az udvaron tanyázgattak. Beszélgettek, bagóztak, csereberéltek. Volt, aki a
fegyverét pucolta, volt, aki a ruháját, gombját varrogatta, volt, aki csak jött-ment, ismerkedett.
Janinak feltűnt a tollászkodó bajtársak közt egy takaros barna fiú. Ellenző nélküli huszáros
sapkája hegyesre húzva és félrecsapva, alatta a homloka már sültbarnára égve, a fekete szeme
villog jobbra-balra, szinte látszik rajta, hogy ez az ember valaki. De nemcsak valaki, hanem Jani
úgy érzi, ezt az embert ismeri is.
 Ő ugyan nem túlságosan ismerkedős ember, bár szívesen fogadja, de nehezen kezdi, mert
restellne, ha tolakodónak néznék, de ezt az embert most mégis megszólítja:
– Mondja mán, elvtárs, honnan ismerjük mink egymást?
A fekete ember jóízű mókás arccal: – Na honnan, egykomám ? Ádámról – Éváról még tán
rokonok is vagyunk.. . vagy nem?
– Na, nem így értem.. . Hányasoknál szolgált?
– Hatvannyócas vótam elébb, de aztán vótam én harminckilences is, meg a mennybéli
jóisten tudja, még miféle. .. Maga hányas vót?
– Én harminckilences.
– Hányadik zászlóalj?
– Egyszer első, másszor harmadik, de az nem sokat számít, hanem várjunk csak. . .volt
maga kórházban?
– Vótam persze, hogy az istenbe ne lettem vóna, hisz háromszor sebesültem.
– Na de hol? Nem járt Szegeden?
– Ott is vótam.
– Megvan! Maga Kiss Zsigmond őrmester!
– A vagyok én, hallja, csakugyan, Kiss Zsiga, de nem őrmester.
– Amikor az én tránszportparancsnokom volt, az volt.
– Na persze, az is voltam. De lefokoztak abból engem. ..
– Miért?
– Felpofoztam egy nyálas hadnagyot, odakinn az olasz fronton.
– Miért?
– Én vótam a szolgálatvezető, ő meg a századparancsnok, és marha vót. Bele akarta hajtani
a századot teljes felszereléssel a folyóba, én meg nem engedtem. Mind belefulladtak volna…
– Na hallja, elvtárs, sose felejtem el, hogy akkor hazaeresztett a vonatról bennünket.
Legalább megnéztem az asszonynak valót. ..
– És megtalálta egy végbe?
– Meg, hogyne! Most ő a feleségem.
– Szerencsés ember. Éntőlem azt is elrabolták. Férjhez ment egy rokkanthoz, mire
hazakerültem. Azt mondták neki: a rossz Kiss Zsiga sose jön haza.
Jani sóhajtott egy észrevétlent, mert a szívébe hasított: vajon hogy van otthon a kedves
Juliska? Vajon nem bántották-e a románok, vagy a fehérek? Mert azok azt hiszik és azt hirdetik,
hogy minden vörös bagóhiten él.
Amikor Kis Gábor, akit Simay zászlóaljparancsnok még útközben rendes, komoly
embernek ismervén meg, szakaszparancsnokká emelt, kijött az irodából, Jani odaszólt neki:
– Te komám, van itt egy betyár gyerek Mezőtúrról, én ismerem még a háborúból, nem
lehetne hozzánk venni? Szólj Simay elvtársnak!
– Hol van? Hogy hívják?
– Félig druszád: Kiss Zsigmond. De nem látom már itt. Elment valahova. Megkeresem, ha
akarod.
– Várj csak, várj! Milyen ember?
– Mondom, hogy betyár fattyú! Őrmester vót. . .
– Őrmester?
– Igen, de lefokozták, mert megpofozott egy hadnagyot. Kis Gábor már felelős
kommunista, és nem lehetne mondani, hogy csak úgy az első szóra el van ragadtatva az olyan
őrmesterektől, akik megpofozzák a hadnagyukat, még ha tudja is, hogy a hadnagyok sokszor
megérdemelték. Neki is sokszor a markába szorult az a le nem adott pofon, amit egy buta és
gőgös tisztúrnak adni szeretett volna, de azért mégis megütődik egy kicsit: a rendetlen és
indulatos ember még nem biztos, hogy forradalmár.
 Mégis a Jani szavára visszament az irodába, és mert éppen hiányzott még néhány
szakaszparancsnok és helyettes, Kiss Zsigmondot a Simay-zászlóaljba íratta azzal, hogy majd a
Simay elvtárs előbb még behívatja magához, mert úgy szokta. Senkire se bíz rá egy csapatot,
amíg azt az embert közelről nem látta. Hiszen úgyis mindegy, hogy ki hova kerül: a
csapattöredékekből egész századokat alakítanak, s úgy mennek majd innen tovább vagy a csehek
ellen, vagy vissza a Tiszához, a románok ellen. Egyébként Kiss Zsigának is volt valami csapata:
tizenhárom emberrel vonult ide vissza. Ennyi maradt a századából, de még a parancsnoka is
meglógott.
Így került Kiss Zsigmond a Simay-zászlóaljba. Simaynak ugyanis jobban tetszett ez az
ember amikor egy kicsit beszélgetett vele, mint Kis Gábornak. Mert még a legjobb barátságnak
is lehetnek apró tüskéi. Mindenkinek a szívébe szúr, ha a legkedvesebb pajtása ilyen lelkesedve
beszél egy másik emberről, akit ő nem ismer! Simay azonban ismerte ezt a fajta katonát, és első
szóra úgy ítélte meg: ha sok volna belőle, a fél világot le lehetne győzni vele. De megtartani már
annál nehezebb volna.
Nemsokára aztán bebizonyult, hogy milyen ember ez a Kiss Zsiga. Simay a beszélgetés
után, amelyben el kellett mondania, ki volt, mi volt, mit csinált a háborúban, szakaszparancsnok-
helyettessé nevezte ki. Pár nap múlva, május harmadikán, amikor már jöttek Pest felől a
mozgósított munkáscsapatok, a Simay zászlóaljat is visszairányították Szolnokra, visszafoglalni
a várost, mert valami bambaság vagy árulás folytán a románok átkeltek a Tiszán, és az ottani
katonák, rendőrök és vörösőrök egy része fehérré változott.
Ez a katonaság még akkor nem volt harcra kész csapat, mindegyik oldalon hiányzott az
igazi elszántság, a románokból is, a fehérekből is, de a vörösek elég nagy részéből is. Mindenki a
nagyhatalmaktól várta a döntést – mit tehetünk itt mink, amikor a franciák Szegeden vannak –
suttogták a katonák egymásnak, és csak ímmel-ámmal hajtották végre a parancsokat. Különösen
a támadási parancsok nem mentek, mert senki se akarta kockára tenni az életét most, amikor már
vége a világháborúnak.
És éppen ekkor derült ki, hogy ilyen körülmények között meg éppen aranyat ér az olyan
katona, mint Kiss Zsiga.
Amikor arról volt szó, hogy be kell nyomulni Szolnokra, Kiss Zsiga önként jelentkezett,
hogy szakaszával, a rohamcsapatként, erőszakos felderítésre behatol a városba. . De már ekkor
Kis Gábor se maradhatott el és Balogh Jani te, ők is önként jelentkeztek, és nekivágtak a
városnak. : A város előtt, az északnyugati sorompón kívül, egy tanyában, ahonnan szemmel és
puskacsővel tarthatták a jászberényi országutat, hevenyészett állások voltak, hiszen ha eddig
nem kellett komolyra venni a magyar tanácshadsereg ellenállását, ezután se kell – így
gondolkozhattak a románok, s talán még meg is lepődtek, amikor a tanyák közül felbukkant,
egyszerre kétfelől, oldalirányból is, de már a puskaszóval együtt a magyar rajvonal. Ugyanekkor
az országút árkából és a szemközti tanya padlásáról is megszólalt, és kitartóan egymás szavába
vágva kelepelt a géppuska, hogy fedezze az előnyomulást, és tűz alatt tartsa a tanyaház elülső
frontját, ajtaját, ablakát.
A géppuskát hát a románok is megszólaltatták – távolabbról az ágyúk is beledördültek –,
és hozzá gyalogsági sortűzzel is fogadták a vörös csapatot. De a vörös rohamcsapat nem állott
meg, és nem is húzódott vissza, hanem lebukva a földre, a csirizesen ragadós szántások
barázdáiba, majd újra felemelkedve mind-mind közelebb jönnek.
De már nem is jönnek, hanem rohannak. – Hurrá, fiúk, az anyját! bele a közepébe! –
ordítja Kiss Zsiga, és viszi magával a csapatját a házzal szemben levő nyárikonyha fedezete alá.
Annak a sarkától meg kézigránátot vág a ház ablakába: telitalálat, odabenn robban. Tudja ő, mit
jelent a bátorság, a védekező megzavarodik a célzásban, s ha nem akar a halálba menni, elveszíti
a biztonságát, s a következő pillanatban már vége. A nyílt bátorságban mindig van valami
lenyűgöző. Annál inkább is, mert ugyanekkor oldalról, a szalmakazlak felől Balogh Jani tör elő,
aki a kézigránát-harcot a Doberdón tanulta, és ő meg az istállópadlás ajtóján vágja be a másikat,
 ahonnan még mindig szól a géppuska. A következő pillanatban a román katonák egy része a
tanya fedezete alatt már fut hátrafelé, be a város irányába, a másik része meg elhajítja a puskát,
és felemeli a kezét.
És már szalad is vissza egy küldönc a jelentéssel, mert Kiss Zsigának – öreg rohamista! –
erre is van gondja: – a tábori őrsöt leszereltük, nyomulunk előre. Kérem a további parancsot!
De már jön is a készenlétben álló Simay-zászlóalj első százada utánuk.
A kicsike kis győzelem felvillanyozta a csapatokat. – Ejh, gyerünk bele, az anyja
szentségit! —, és néhány óra múlva Szolnok újra a miénk lett.
A Kiss Zsiga-féle rohamcsapat pedig vérszemet kap, és üldözi a pánikba esett románokat
egészen a hídig. Ha tőlük függne, át is törnének rajta.
De a magasabb parancs csak a Tisza-vonal tartását írja elő. Híre jön azonban, hogy a
gyalogsági laktanyában fehérek vannak, és onnan még szól a géppuska.
Fehérek! Ez már nehezebb kérdés, mert ezek magyarok, és a testvérharctól irtózik még az
ember, ha akármilyen jó vöröskatona is.
De Kiss Zsiga nem irtózik. Fehérek? Árulók! Ezek miatt jutottunk ide! És parancsot kér
Simay zászlóaljparancsnoktól, hogy „elintézhesse” a fehéreket.
De nem került itt már komoly harcra sor. Ezek még nem voltak igazi elszánt
ellenforradalmárok, csak olyan gyors alkalmazkodók, akik a tanácsrendszer bukását és a
románok előnyomulását látva, biztosítani akarták a saját jövőjüket, és az alájuk rendelt
katonaságot is magukkal vitték. Nem akarunk harcolni az ántánt ellen – mert a román is ahhoz
tartozik –, letesszük a fegyvert, hiszen Pestről is az a parancs jött Böhm Vilmos főparancsnoktól,
hogy nem szabad ellenállni. Az ilyen parancsot pedig szívesen fogadta a forradalomtól félő tiszt
úr, de szívesen fogadta az életét féltő baka is. Egyúttal kiveti a nyakából a forradalomért való
felelősséget is, hisz odafenn csak tudják, mi a helyzet: ott székelnek az okosok.
De amikor látták, hogy jönnek már az igazi vöröscsapatok s hogy a románok az első
ellentámadásra visszafutottak a Tisza túloldalára, alig szólalt meg a géppuska, a laktanya
ablakaira kitűzték a fehér zászlót. Akik meg tehették, a hátsó ajtókon és ablakokon át
szétszökdöstek.
És ennyi elég volt ahhoz, hogy Kiss Zsigáról elinduljon a legenda: „láttam én ott egy
betyár gyereket (pedig nem is olyan gyerek már!), úgy híjják, hogy Kiss Zsiga…”, a történetek
aztán már szövődnek hozzá, és úgy futnak szét és nőnek a közkatonák száján, hogy minden jót,
bátrat, merészet, amit a régi tiszt urakkal szemben gyanakvó és az új munkásmozgalmi pa-
rancsnokoktól meg még idegenkedő bakák szerettek volna, azt a Kiss Zsigára ragasztották: –
„Azt mondja Kiss Zsiga Fehérpataky alezredesnek, amikor egyszer azt kérdezte tőle: – Maga 68-
as volt? – Igen. – Ismer engem? – Igen, ismerem ezredparancsnok elvtársat még a Kárpátok
tetejéről, amikor az egész szakaszommal együtt kiköttetett az erdei fenyőfákhoz, mert megettük
a tartalék konzervet, amikor már egy hete nem kaptunk felvételt. Ezenkívül még egy kurtavassal
is adósa vagyunk egymásnak.”
Az ezredparancsnok úgy ment odább, mintha leforrázták volna.
Más legenda: A szociáldemokrata politikai megbízott – akinek a neve a legendában mindig
változott, mert a bakák mindig arra ruházták, akit nem szerettek – másfél órás előadást tartott a
korszerű hadviselésről, és utána, amikor a megbeszélés kezdődött, Kiss Zsiga kajánul, de
sültkomoly pofával megkérdezte: „az elvtárs melyik fronton harcolt?”
És az illetőnek lángba borult a képe a visszafojtott vigyorgással pislogó katonák előtt, mert
mint felmentett itthon Pesten, éppen a Conti utcában élte át a világháborút. A katonák azonban a
Conti utca alatt nemcsak a szociáldemokrata pártközpontot – erről csak kevesen tudtak –, hanem
a bárcás lányokat is értették és jót kacagtak rajta.
Ha nem volt is igaz ebből a történetből egy szó se, de a harcteret járt katonák és a
felmentettek közötti ellenérzés igaz volt, s különben is a legendák születéséhez elég néha a vágy is!
„Kiss Zsiga az aztán az ember! Az megmondja az igazat, nem fél az öregistentől se!”
 Mert Kiss Zsiga az az ember volt, akiből áradt valami egyéni varázs, akire ha ránéztek az
emberek, vagy egy szavát hallották, már megérezték benne a rendkívüli embert. Nem a nagyot,
hanem csak a rendkívülit. Ő az az ember, aki ha civilben maradna is, mindegy hogy kubikos
lenne, mezei napszámos vagy földművelő-sültparaszt, a neve mindenképpen fogalommá válna.
Tulajdonnév lenne belőle, és a gyerekeit majd úgy hívnák, hogy Kiszsiga Jankó meg Kiszsiga
Zsuzsika.
Született itt majd később Stromfeld-legenda is, de az a nagy hadvezér legendája volt.
Aztán volt Szamuely-legenda is, az meg a kommunistáké, a kérlelhetetlen, oroszvágású
forradalmároké volt. A Kiss Zsiga legendája azonban csak olyasféle kis-legenda, a „betyár
fattyú” legendája. Ez a közkatonáké s még inkább csak a parasztbakáké, akik az önmaguk
vágyálmait, a szókimondó, merész, talpigférfiról, álmodták bele a Zsiga hőstetteibe. De azért
születtek őróla hős-legendák is. „Kiss Zsiga a rohamcsapatával egy zászlóalj románt szalajtott
meg.” „Kiss Zsiga egyedül lefegyverzett egy fehér századot.” „Kiss Zsiga egyedül átúszta a
Tiszát, és kézigránátot vágott be a román parancsnok ablakába. Azután meg visszaúszott”.
Akkor születik meg egy hadsereg, amikor már nemcsak hősei vannak, hanem legendái is
születnek. Legenda pedig csak ott születik, ahol hit van. Amikor a szembenálló hadseregek –
mint most a csehek és románok – „politikával”, a nagyhatalmak politikájával akarnak győzni, a
magyar forradalmi hadseregnek meg kell ragadnia a puskát és a kézigránátot. Neki nem adatik
győzelem harc nélkül, hát szüksége van a hős-legendákra is.
Csak hát ezt a legendás katonát nem volt könnyű kormányozni, és Simay
zászlóaljparancsnoknak nagyon erősen kézbe kellett tartani, mert Kiss Zsiga csak úgy tudta
elképzelni, hogy „szétszórt hajával, véres homlokával” – sokszor szavalták ezt a mezőtúri piacon
és a kisiskolában – szemben az egész világgal áll a csatában maga a magyar. Nem hitt a
nemzetközi csapatokban, amíg nem látta, hogy csakugyan harcolnak a magyarok mellett.
Különösen erős volt benne a németek és osztrákok elleni gyűlölet és lenézés, hogy hogy
jöhetnek azok ide, nekünk segíteni.
Nem is hitt bennük, egészen addig, amíg a szolnoki csatában közvetlen mellettük meg nem
győződött éppen egy osztrák zászlóalj helytállásáról.
Számára ez a legnagyobb meglepetés, érthetetlen meglepetés volt. Lehetséges?
Lehetséges, hogy ezek valódi osztrákok? De hiszen nem tudnak magyarul, hát mégiscsak
valamiféle idegen nép.
Csupa németül gagyognak, ennyit ő is ért, hiszen a közös hadseregben szolgált. Az
anyjukat! Hát lehetséges, hogy valakik, midenféle idegen népek, még meg az osztrákok is! –
csak úgy idejöjjenek nekünk segíteni! De lám, jól állják a sarat, hát mégis igaz!
Azt azonban nem tudta megállani, hogy meg ne kérdezze a zászlóalj parancsnokától:
– Ezt tessék nekem megmagyarázni, Simay elvtárs: hogy lehet ez? Hogy lehet ez? Hiszen
az osztrák, nahát az osztrák, az csak olyan, mint a mosogatórongy. . . én ezt nem értem!
– Ez, Kiss elvtárs, a forradalom csodája! Látunk még ilyet többet is! Látunk mink még
itten köztünk harcolni cseheket és románokat is! Gondoljon csak negyvennyolcra: Bem lengyel
volt, Guyon angol, Damjanich meg rác, és együtt harcoltak a magyar szabadságért! Görgey meg,
a magyar úr, lássa elárulta. . .
– Eh, nem vót az magyar. . . Na de hát ezt, zászlóaljparancsnok elvtárs, mégse hittem
vóna! Osztrákok a magyar vörös hadseregben!
– Nem ismerik még a népek egymást, Kiss elvtárs. Mindenütt vannak derék emberek, és
mindenütt gyűlölik a zsarnokokat. És látja, mindenütt vannak már, akik komolyan veszik a
jelszót: Világ proletárjai egyesüljetek!
– Értem én ezt, Simay elvtárs, értem, éppen csak ez az osztrák nem fér a fejembe…
 5

Árva menyecskék

Amikor Varga Julcsa és Cseke Sári a Janiék búcsúztatásától hazamentek, mindegyik a

maga kis vackába igyekezett a fájdalmával, hiszen még sötét hajnal volt, és nemcsak a szívük
didergett, hanem a vérük is: mindig borzongató a tavaszi hajnal, különösen álmatlan éjszaka
után.
Sári azonban még bekísérte Julcsát a kicsi kamrájába, mert érezte, hogy most Julcsa a
gyengébb, aki gyámolításra szorul. Benne, Sáriban van valami politikai indulat, dac és
forradalmárhősiesség, ő még büszke is Kis Gabrira, és akkor is az lesz, ha a fél világ gyűlöli és
megveti, de Julcsa nem ismeri ezt az érzést, Julcsának még Balogh Jani a minden. Tőle nem lát
semmit, s ha őt nem látja, üres a világ.
És mert Julcsa elsírja magát, amikor a kicsi kamrába lép, lámpát gyújt, és meglátja a tükör
sarkán a Jani kalapját és rápillant a felvetett ágyra, Sári anyás gondoskodással forog körülötte:
feküdj le, Julcsánk, aludj egy kicsit, és leveszi az ágytakarót, hogy hadd bújjon a dunna alá a
didergő lélek. Majd homlokon csókolja, igazán anyásan – pedig sose szokta, de most úgy érzi,
így kell, mert Julcsa nem harcosa, csak áldozata a politikának –, azután hazamegy. Varga Julcsa
pedig egyedül marad a sötét kamrácskában, és átengedi magát az igazi sírásnak, amit eddig még
visszatartott, mert a katonák előtt s még Sári előtt is restelkedett egy kicsit.
De akármilyen erős az emberben a szerelmi bánat, van annál még erősebb is: a rémület.
Még annak a napnak a délutánján beérkezett a faluba a román királyi hadsereg egyik zászlóalja.
Ahogy reggelre kiderült, hogy a vörös csapatok elmentek, és velük mentek a helyi
kommunisták is, Szekeres főbíró, akit március 21-én, a tanácsköztársaság kikiáltásakor letettek a
hivatalából, Szomorú Szabó, Nagvcsizmás Beke, Keserű János, a katolikus pap, a református
lelkész és még néhányan a helyi főemberek közül átvették a község vezetését, Erdei Andrásékat
pedig egyelőre minden bántalom nélkül hazaküldték. Mindjárt küldöttséget is választottak,
amely majd a román csapatokat fogadja. Éspedig nem is a községháza előtt, sót nem is a falu
szélén, hanem elibük megy a község külső határához, hogy nagyobb legyen a tisztességadás.
Elvégre most a románok lesznek a szabadítóink a proletárdiktatúra és a mindenféle jöttmentek,
zsidók és pesti tekergők uralma alól.
És az asszonyok rémülete nem volt alaptalan. A bevonulás utáni harmadik napon átszaladt
Kisektől Baloghékhoz a Sanyi gyerek, a legkisebb fiú, és lélekszakadva suttogja idős Balogh
Jánosnak:
– Keresztapám, idesapámat viszik a románok, írtejöttek. . . Sári azt izente, bújjék el, vagy
menjen el hazulról. . .
– Te hogy jöttél el?
– A kertfarán szöktem, átbújtam a Szőkéék kerítésén, mert a házat körülfogták a katonák. .
vélek van az a piszkos Murvai is, a rendőr. . . De siessenek, keresztapám, mert biztosan idejön-
nek. . . Julcsát meg rejtsék el. Sári mondta. . .
Sári, lám, erre is gondol. Itthoni háborút, polgárháborút és megszállást még nem próbált,
de hallott róla sokat, és olvasott is valamit, tudja hát, hogy ilyenkor mi vár a szép nőcselédekre.
Ő maga is szépasszony, legalábbis nem az utolsók közül való, hisz ki merné azt bevallani
magának, hogy ő nem szép vagy nem kedvelni való, de Sári okos is, és tudja, hogy Varga
Julcsán jobban megáll minden férfiszem, mert Varga Julcsában van valami varázstitok.
Némelyik lányba csak némelyik férfi szerethet bele, de Varga Julcsát minden férfi szeretné. Még
az orosz fogoly, Vaszilij is halálosan szerelmes volt bele. Jaj, de az csak fogoly volt, maga is
árva lélek, nem volt hatalma és fegyvere, mint ezeknek a katonáknak.
Balogh János azonban nem megy sehova, otthon várja a sorsát. Ha Kis Gábor komámat
elviszik, vigyenek engem is, énértem se nagyobb kár – így gondolkozik, és ül otthon a házban
nyugodtan, amíg odaérnek. Legfeljebb, hogy a pipája sűrűbben kialszik, mert a szívásról is el-
elfelejtkezik.
Egy félóra múlva mára Baloghék házát is körülvették a román katonák. Egy az utcán
marad, egy az udvaron áll, szemben a pitvarajtóval, felhúzott szuronnyal és betöltött puskával,
egy hátrahúzódott az udvarra, és onnan lesi, hogy nem ugrik-e ki a hátulsó padlásajtón valaki,
kettő pedig bemegy a házba gacsos Murvaival, a községi rendőrség dísztagjával, akit a
forradalom még 1918 őszén elzavart a községházáról, és most a törvényesség és a
jogfolytonosság alapján visszajött. Ő vezeti a románokat az elfogandó veresek lakásaihoz.
Közutálat övezi mindenütt, már régen is így volt, mert a háború alatt is ő vitte a parancsot, a
hadimunkára vagy a forspontra – ingyenfuvarra – való kirendelést is a szekeres gazdákhoz.
A szomszéd házak függönyei mögül pedig, és a kerítések hasadékain át lesik a többi
gyepsoriak, akik itthon vannak, hogy mi történik Baloghéknál, és azt is, amikor János bácsit
szuronyhegyek közé veszi négy katona, hátul pedig kíséri egy altiszt, mellette balról, rang szerint
a gacsos Murvai megy, akinek nem sül le a képéről a bőr még ennél a feladatnál se. Sőt még
ugyan veres is a sok potya italtól, amivel a kocsmárosok és a forspontra hívástól félő gazdák
szelídíteni szokták.
Nem először megy így idős Balogh János, és talán nem is utoljára. S ha utoljára menne is,
ezt örökli majd a fia is.
A legnagyobb lelki gyötrelem már nem is az, hogy elviszik, hanem az, hogy megverik,
mint a rosszalkodó gyereket. A román királyi hadsereg magával hozza a „dózecsicsincs”-et, a
huszonöt bot kiosztását, és azt mondják, ezt mindenkinek kimérik, aki a kezükbe kerül.
Némelyiknél meg is kétszerezik, van olyan, akinél megháromszorozzák. Amit a magyar urak
évszázadokon át a deresen kiosztottak a román parasztoknak, azt a román hadsereg most csak a
magyar parasztoknak fizeti vissza, mert a magyar urak szövetségeseik lettek, és együtt
vacsoráznak, együtt isznak a román tiszt urakkal. Nagy dicsőség, európai úriemberség, ha
valamelyik vidéki magyar úr, vagy úrinő franciául cseveghet az ókirályságbeli román tiszt
urakkal, akiknek a francia másik anyanyelvük. De ha ilyen nincs, elboldogulnak ők egymás közt
a némettel is, mert itt is, ott is német volt a király, és illett az uraknak németül is tudni. De az
erdélyi román tisztek, akik a Habsburg-hadseregben szolgáltak, még magyarul is tudnak,
csakhogy azt nagyon rejtegetik s csak akkor veszik elő, ha magyar nőknek udvarolnak, vagy
magyar parasztokra káromkodnak.
Ezek a magyarul is tudó tisztek a legszigorúbbak a néphez. Nekik otthon is, de itt még
inkább mindig bizonyítani kell, hogy nem a magyarokhoz húznak. Az egyiket azért kísérheti a
gyanú, mert már eladta a lelkét, hisz a felesége magyar. A másik csak töri a román nyelvet,
magyarul meg tisztán beszél, a harmadiknak az ízlése gyanús – mert az ízlés nagy csábító –,
jobban szereti a fehér búzakenyeret, mint a sárga mamaligát, és jobban ízlik neki a füstölt
szalonna, mint a füstölt hal, még a petrezselyemmel főzött húslevest is jobban szereti, mint ame-
lyikbe citromot csavarnak. Még az is ok a gyanakvásra, ha a Habsburg-hadseregben vagy a
magyar királyi honvédségben valami nagyon jó helyen ült, ha nagyon fontos vezető-megbízatása
volt. Biztosan azért, mert elárulta a testvéreit: sistergett körülötte az irigy gyanakvás. Most hát a
magyaroknak bőkezűen osztott és keményen kimért huszonöt botokkal kell tisztázniuk önmagu-
kat a bujkáló, avagy csak esetleges gyanúsítások ellen.
Amikor Kis Gábort és Balogh Jánost a községházára viszik a román parancsnok elé,
Szekeres főbíró is ott van, mert a jogfolytonosság alapján neki adták vissza a bíróságot.
 De ott van, mint esküdt, és mint községi képviselő és tekintélyes polgár Szomorú Szabó
János gazda is, meg Keserű János, Nagycsizmás Beke és még több nagygazda is, mert a
románok összehívták a község tekintélyes polgárait, hogy ők vezessék tovább a polgári
közigazgatást. Csakhogy ezeknek egyik-másika nagyon kényes a polgári becsületére, és amikor
megkezdődik a hóhérkodás, az öreg Keserű beteget jelent, Nagycsizmás Beke meg kimegy a
tanyára, és nem is jön haza, amíg a románok itt lesznek.
– Izsmered, bíró úr, ezeket? – kérdezi a román kapitány magyarul, hiszen ő is a Ferenc
József császár hadseregében szolgált.
– Ismerem. Régi kominista mind a kettő. A fia meg elment mindegyiknek a veresekkel.
– Jó. Vigyétek!
És Kis Gábor meg Balogh János, mielőtt belökték volna őket a börtönnek berendezett
pincébe, megkapták az első huszonöt-huszonöt botot önmagukért, a másik huszonötöt meg a
fiaikért, akik elmentek a veresekkel.
Még Cseke Imrét is bevitték, mert valaki feljelentette (most az a korszak van megint,
amikor „testvér testvért s apát fiú elad”), hogy ennek is mindig nagy szája volt, és különben is
cimborája a másik kettőnek, de a román kapitány nem engedte. Nem a Cseke Imre iránti
sajnálatból, hanem azért, mert a rokkantaknak akkor még nagy becsületük volt minden népnél,
hősöknek számítottak, és a román katonák is istentelenségnek érezték volna, ha megbotoznak
egy féllábú katonát.
A román katonák különben a huszonöt botot nem érezték olyan nagydolognak, mint a
magyar parasztok. Semmi az egész, mindenki kapott már, és amit adnak, rajtunk szárad. Otthon
a saját katonáikat is botozták, hisz alig egy évtizede múlt el a nagy parasztlázadás, és utána
sokáig fenn kellett tartani a bojármódszereket, nehogy megint eszükbe jusson kastélyt gyújtogat-
ni, és urakat, ispánokat, zsandárokat agyonverni.
Ámde ami az egyik népnél megszokott, köznapi dolog, az a másiknál égbe kiáltó
igazságtalanság, megalázás és zsarnokság lehet. A magyarok a derest sohase szokták meg,
amikor törvénybe hozták, akkor sem. Azért lettek a deresre húzottakból Ludas Matyik, meg
Bogár Imrék és Sobri Jóskák is. A kereszténység és az atyáskodó hűbériség együtt jöttek ide,
biztosan azért hajították a Dunába Szent Gellért püspököt a magyarok. És azért vetette el
magától ezt az atyáskodó, és ezért tiszta szívvel és krisztusi kegyelemmel derest osztó bizánci,
majd római kereszténységet a kálvinistává lett magyar nép. Végül mégis győzött ugyan a deres-
jog, de csak a törvényben és a földesúri fapadokon.
Az emberi szívekben és lelkekben soha.
Ezt azonban odahaza a nagy-román politikusok, akiket pedig liberálisoknak hívtak, vagy
nem tudták, vagy nem akarták tudni, és a Párizsban, a Bastille falai alatt született „liberté”-ből,
mire Bukarestbe érkezett, ilyen „liberalizmus” lett. Bizánc szelleme nemcsak a kereszténységet
rontotta meg, hanem a felvilágosodást és a szabadságeszmét is, mint mindent, amibe behatolt.
Az utcán és a házaknál azt suttogják, hangosan mondani senki se meri, hogy még az
asszonyokra is ráverik a huszonöt botot, ami már csakugyan égbe kiáltó eset. Hírlik, mindenki
beszéli, hogy Tóth Erzsók néni, az asszonyvezér, aki pedig hét gyereket neveit fel, ötöt meg
eltemetett, ötven botot kapott. Hogy ez igaz-e, senki se tudja, mert Tóth Erzsókot, mióta elvitték,
senki se látta. Most aztán azok az öregemberek, akik – amikor az asszonyok is gyűlésezni
kezdtek, és Tóth Erzsók lett a szónokuk – azt mondták, hogy nem politika kellene neki, hanem a
nagy fakanállal a fenekére kellene verni, amiért nem ül otthon rajta, örülhettek volna, hogy lám,
megfogant az átkuk. De bezzeg nem tudott ezen most tréfálkozni senki. Csak az egész gonoszok,
akiknek a lelkében úgy ég az irigység, mint az éretlen kelés, csak azok mondták magukban vagy
egymás között: Jól van ez neki! Régen így kellett volna!
Julcsa egyelőre ott marad lakásra a kicsi kamrában. Hívják az anyósáék, hogy menjen be
hálni legalább a nagyszobába. Van hely, megritkult a család, és a bajban jobb egy bokorban
lenni, de nem megy. Inkább a kis Zsuzsi leányt hívja be magához az ágyba. Hívják az
édesanyjáék és Sándor bátyjáék, menjen haza a Varga-házba, hiszen úgyis oda az ura, és így
szokták ezt az árván maradt fiatalasszonyok, oda se megy. Nem mehet, mert már ezt is
hűtlenségnek érezné Jani iránt. Megmondatott: az asszony kövesse az ő urát, és bár ő nem
bibliázik, tudja és tartja a törvényt. A magára maradt asszonynak jobban kell vigyázni minden
lépésére, mint amikor itthon az ura.
Igen, de olyan ő ebben a kis kamrában, mint a párját sirató madár a kalickában. Csak
vergődik, és önmagát töri. De mindegy: itt minden pillanatban a párjával lehet, mert minden
felidézi: a tükör, az asztal, a kisszék – amit János tűzifából maga faragott, az ágy és a kis
pulikutya-forma kályha. Most érti majd meg, amit gyermekfejjel és leányfejjel még nem érthetett
meg, miért sírt át az édesanyja féléjszakákat, amikor nem jött hír többé az édesapjáról.
Hajnalonként néha arra ébredt a vackon, de a többiek is, csakhogy nem mertek egymáshoz szólni
(zsúfolt kunyhókban így születik a lelki szemérem), hogy édesanyjuk, a nappal oly szigorú,
dologban és gondban égő édesanyjuk úgy sír, zokog, hogy attól rémületbe kell esni: jaj, istenem,
mi történt? Miért sír édesanyám? De megkérdezni nem meri, mert ha csak titokban sír, akkor
van oka rá, és gyermeknek azt nem kell tudni.
Máskor meg egy-egy délutánon, amikor mind odavoltak játszani vagy másoknál tanyázni,
és hirtelen berontottak a házba, azt vették észre, hogy édesanyjuk a lámpa nélküli alkonyi ho-
mályban a szemét törülgeti. Megint sírt, a párját, Varga Andrást siratta. De előfordult, hogy
egyedül, magában zsoltárokat énekelt, mert az árva asszony szíve fájdalmát földi embernek már
nem mondhatta el, csak az égi Atyának. Csak neki, mivel Szűz Mária itt, a gyepsori
kálvinistáknál nincsen itthon.
Csakhogy amikor majd sok román katonát szállásolnak be a faluba, annyira, hogy jut
belőlük még a gyepsori utcákba is, és a katonák unják magukat, és házról házra járnak ennivaló-
ért, mosatni, tanyázni és asszonyokat környékezni, végül is szót fogad, s ha rossz hírek
jönnek a szomszédokból, hogy ennek is, annak is az ágyába akart feküdni az idegen katona, ő is
a Nagy Erzsi háta mögé búvik. Amikor meg részeg katonák dalikóznak és kiabálnak,
káromkodnak az utcán, és mert jó szemük van ahhoz, hogy megjegyezzék, melyik háznál van
szép menyecske, vagy szép leány, és attól tart, hogy berontanak hozzá, hát felszökik az
ólpadlásra és onnan lesi szívdobogva, hogy elmegy-é a veszedelem.
Szerencsére akármennyi gyűlölet van is most némely román katonában a magyarok iránt,
de sokukban van valami sajátos tisztelet, valamiféle kicsi felfelenézés is a magyar lányokra és
asszonyokra, és ha sok mindent elvisznek is, tyúkot, libát, kolbászt és sonkát, bakancsot és
csizmát, mint ahogy a katonák szokták, de amikor asszonyt akarnak hódítani, leteszik a fegyvert.
Különben is van rossz asszony, hadiasszony és olcsó lány elég, megszaporította őket a háború, s
azok nem ellenségesek a román katonákhoz se, ha pénzük van, vagy legalább ruhát és ennivalót
visznek.
Egyszer került csak Varga Julcsa nagy ijedelembe. Valamiért a piacra kellett mennie és ha
nem is öltözött ki valami nagyon csicsésen, de kicsit összeszedte magát. Ekkor volt az asszonnyá
válás első állapotában, a teste már duzzadni kezdett, de még nem látszott meg rajta, hogy
kisbabája lesz, s az arca sem volt foltos, inkább éretten bájos. Amikor hazafelé sietett – estefelé
járt az idő, és a nap is visszaragyogott az arcára a csordajárás felől, s az még jobban
megszépítette –, a Mózsi kocsmájából éppen egy félig ittas román katona, egy serzsent bukkant
elő.
Mindjárt meglátta Julcsát, és megállott a szeme rajta:
– Szép kisasszon, szép kisasszon, gyere te ide… nekem! Julcsa ki akart térni az útjából, de
a katona nem tágított.
– Hova megy? Hol lakja? Én is megy oda. Szép kisasszon, én szereti nagyon magádat. ..
Julcsának a torkába szaladt a szíve, és egyetlen nekilohajtással a kocsma előtti kishídon
elkerülte a katonát, és sebes léptekkel, majdnem futva sietett haza.
– Jaj istenem, idesanyám, jön utánam egy román katona! Részeg. . . jaj, hova menjek?
 Nagy Erzsi nem veszítette el a fejét, hanem megkapta a Julcsa kezét: gyere, csak jányom,
gyere, galambom, átbújsz a kerítésen Kovácsékhoz, onnan meg hazaszaladsz Vargáékhoz, gyere
csak, siess! Majd elibe állok én!
És éppen ideje volt, mert az utcaajtón már ott kalamolt, a fakilincses zár nyitját kereste a
román katona. Nagy Erzsi odament és megkérdezte:
– Mit tetszik keresni? (Látta, hogy rangja van.)
– Szép kisasszon idejötte, én azt szereti, akarni. Hadd lássa én, hova mente?
– Itt nincs semmiféle szép kisasszony. Itt csak én vagyok, én meg öregasszony vagyok.
(Amikor idegen katonák jönnek a faluba, a jó asszonyok öregítik, a rosszak fiatalítják magukat:
Nagy Erzsi csupa kékbe-feketébe van. Van rá oka: ura, fia oda.)
– Hadd lássa én, hova bújt a szép kisasszon! Ide bemente, én látta. Te hazudsz nekem
öregasszon, elbújtatod szép kisasszon.
Mit volt mit tenni, be kellett ereszteni.
Odabenn sokan voltak. A gyerekek is benn rezseltek, meg Kovácsné szomszédasszony is
itt tanyázott. Eszti, a nagylány is otthon volt, meg voltak itt még apróságok a szomszédból is.
Kovácsné szomszédasszonynak még a kicsije is az ölében volt.
A katona a szobában kissé megütődött, és az italgőzön átütött a természetes családi
szemérme, talán eszébe jutott, hogy azért őt is anya szülte. Ennyi gyerek és asszony előtt már elő
se mert jönni a szép kisasszonnal, hanem csak a fejét csóválta: ej-ej, öregasszon, hamis vagy te,
nagy hamis, megálj, megálja, nem lesz jó neked!
Kicsit még tüsténkedett, próbálta legyőzni a hirtelen jött zavarát, aztán egyszer csak felállt
és elment.
Varga Julcsa pedig rebegő lélekkel várta odahaza Vargáéknál, hogv vajon nem jön-e
utána, és nem kell-e megint tovább szaladnia. Az anyja el is küldte a legkisebbik öccsét, Miskát,
hogy nézzen el a Balogh-ház felé, ott van-e még a katona, s ha erre jön, szaladjon haza jelenteni.
De még ő maga is kinn rostokolt a kapuban, hogy ha meglátja erre jönni, azonnal tovább küldje
Julcsát.
Majd egy jó negyedóra múlva szalad utána Miska: – Julcsánk, Julcsánk, elment a román,
elment vissza Mózsiék felé!
Még egyszer került ilyesféle megpróbáltatásba, mert aki árva és ki van szolgáltatva, arra
még a szépség is mindig csak bajt hoz. Elhajtották őket, egész sereg gyepsori fiatalasszonyt,
köztük Cseke Sárit is, Varga Julcsát is hadimunkára. Leginkább a kommunisták itthon maradt
asszonyait szedték elő. Felhívatták őket a gacsos Murvaival a nagyiskolát takarítani, súrolni és
meszelni, mert oda román kórházat akartak berendezni. Tiltakozni nem lehet, menni kellett.
Murvai a huszonöt bottal fenyegetőzött, az pedig rettenetes volna, talán felakasztanák magukat
vagy a kútba ugranának, ha ocsmány férfiak előtt le kellene vetkőzniük, akárcsak alsóruhára is.
Inkább akármit, csak ezt ne! és elmentek.
Julcsa, mint fiatalabb, a súroló csapatba került Sárival együtt, és miközben mezítláb, a
hideg víztől pirosló lábszárakkal, hol guggon, hol térden a rettenetesen szennyes padlót mosták,
súrolták, dörzsölgették, egy katona, egy altisztféle pálcával folyton mögöttük járkált. És mert
akinek hatalma van, annak a női nemmel szemben való bátorsága is emelkedik, időnként lehajolt
és bele-belecsípett egy kicsit a felkötözködött nők ingerlőén szép, tavasziasan fehér-piros
lábszárába. Máskor meg a munka közben kidomborodó csípőjükre ütött oda. Nem a pálcával,
hanem a tenyerével. Mert amikor Isten vagy a természet az asszonyi nemet megformálta, az
emberi nem fenntartása érdekében gömbölyűségekkel látta el a nagy célhoz. A férfiakba pedig
beleoltotta hozzá a gömbölyűség szeretetét, de arra nem gondolt, hogy a férfinak majd fegyvere
és hatalma is lesz az asszonyi nem meghódításához, és védelmül nem adott a nőnek semmit,
legfeljebb a csúnyaságot, de az meg rosszabb, mint a védtelenség. és Julcsával ezt ugyan csak
egyszer, egyetlenegyszer tette meg, mert ahogy visszanézett rá, szótlanul, de valahogy nagyon
beszélő tekintettel, az megfékezte a katonát. És aztán ettől kezdve, bár úgy nehezebb a munka,
ha a katonát a közelben látta, mindig inkább guggon dolgozott, mint térden.
Ó, istenem, hogy is lehetne összezsugorodni, semmivé válni a gyűlöletes mohóság előtt,
hogyan rejthetné el azt, ami szép, ami kedves benne minden férfinak, amikor ahhoz csak egynek,
annak az egynek van köze, akit ő is szeret, akinek testét-lelkét átaladta.
És hazafelé menőben, amikor a katona még egy másikkal hozzájuk szegődött, hogy
hazakísérje őket, és ismeretséget, bejárást szerezzen az otthonukba, mert a románok így szokták
az Udvarlást, Julcsa összebújt Sárival, és karonfogva bebújtak az asszonycsapat közepébe, hogy
a katonák még csak szóval se férjenek hozzájuk.
Egy darabig mégis követték őket, de mikor látták, hogy ez az asszonyfogás reménytelen
fáradozás, egy utcasaroknál másfelé Csapódtak, mert a katonának nem kenyere a hosszú
udvarlás.
De mert az élet megy tovább, a bánatból és a szerelemből még a legtisztább szívű
fiatalasszony sem él meg, Varga Julcsi is megyen a határba, amikor mehet. Ha nincs napszám,
elmegyen tűzrevalóért, ki a csordanyomásra, vagy a messzi gulyajárásokra is. De még itt is
mindenütt vele megy Jani. Ha a melegtől kihevülve inni akar a csordakútnál, eszébe jut, hogy
egyszer hazafelé menőben elmaradtunk a többitől Janival együtt, és együtt ittunk a vederből, és
egyszerre, egymás mellett néztünk bele a víz tükrébe, azután meg Jani megcsókolt. Én a
tenyeremből a vizet az arcába fröcsköltem, ő megfogta a tenyeremet – piros volt a hideg víztől –,
és belecsókolt a közepébe.
Amikor napszámra megy a Schlézinger-tagba, egész sereg lánnyal és asszonnyal répát
egyesíteni, és a Háromnyárfa dűlő nagy nyárfái alatt ebédelnek, eszébe jut, hogy ugyanitt ültünk,
talán ugyanezen a szent helyen egyszer Janival aratáskor.
A másik dűlő sarkán, az avas szalmakazalnál meg az jutott eszébe: itt álltak az asztagok,
ott volt a cséplőgép, és amikor én elaludtam az asztag alatt, Jani mellettem ült és nézett engem
alvásomban, és majd megírta a háborúból egy nagyon szép levélben. Még most is megvan. Ha
hazamegyek, előveszem.
Szerencséjükre még mielőtt bejöttek volna a románok, Kis Gáborék a földosztó
bizottságban kiosztottak néhány ezer hold földet, csak úgy lánccal és ugróöllel mérve, szemre-
főre minden frontharcosnak, minden hadirokkantnak és hadiözvegynek három-három holdat.
Akinek nagy családja volt, még meg is szerezték egy-két-bárom holddal. Hat holdnál többet
senkinek se adtak.
Így kapott Balogh Jani is hármat, az édesapja meg ötöt. Ugyanígy kapott a Varga Julcsi
édesanyja is, mert az meg hadiözvegy, és a Sándorjuk is, mint frontharcos.
Ennek azonban csak egy részét tudták kiosztani, mert először a tanácskormány kikiáltása
állította meg az osztást, azután meg a románok bejövetele. Amikor a tanácsköztársaság
megalakult és minden föld az államé lett, az emberek, akik a Károlyi-kormány alatt már
hozzákezdtek a földosztáshoz, megállottak: most aztán mi lesz: osszuk, ne osszuk? De mivel az
uradalmakban kevés volt az iga is, a cseléd is, az ökör is, a ló is, mert a háború vége felé már
csak orosz foglyokkal és kirendelt katonákkal dolgoztattak, nem volt, aki a földet megművelje,
így ideiglenesen az osztás érvényben maradt. Amikor a románok bejöttek, akkor visszajöttek
ugyan a földbirtokosok és a bérlők, a földjüket vissza is kapták, de ökröt, lovat nem tudtak
szerezni hozzá. Nem is nagyon volt, megemésztette a háború, széthurcolta a forradalom. Aztán a
győztes román hadseregnek is mindennap búst kellett adni, nem elégedhettek meg a bablevessel
és puliszkával. És ha tehenet nem találtak, az ökröt is levágták. Még Bukarestbe is kellett
valamit vinni a hadizsákmányból. Venni se lehetett jószágot, mert nem voltak vásárok. Meg
aztán a fehér pénzért, amit a forradalmi kormány adott ki, úgyse adott volna senki valóságos
ökröt, se valóságos vetőmagot, a régi kék pénzt, a császári és királyi bankót meg úgy dugdosták
az emberek, mint hajdan az aranyat, ezüstöt.
 Nem volt mit tenni, itt a tavasz vége, immáron május van, és a kiosztott földet nem lehetett
visszavenni, mert vetetlen maradt volna. A parasztok majd bevetik ásóval, kapával is. De még a
románok is azt mondták – persze csak a kisebb rangú katonák –, fel kell a földet osztani, azt
Romániában is osztják, meg Szerbiában is, Csehországban is. Ekkor még komolyan vette
mindenki, amit a háború vége felé ijedtükben ígértek az urak, hogy minden frontharcosnak tíz
hold föld jár. És hát úgy hirdették, hogy nem a régi úri rend visszaállításáért harcolnak, hanem a
demokráciáért a proletárdiktatúra ellen. A demokrácia földet oszt, a proletárdiktatúra pedig
állami gazdálkodást, csajkás rabszolgaságot akar.
Így történt, hogy – ha bérletben is és ha csak erre az egy esztendőre is – Baloghék és
Vargáék ezen a nyáron a magukéban is dolgozhattak. Persze, csak a kapásokat művelhették meg,
mert a néhol szintén kiosztott őszi vetéseket, mivel azokat csak le kellett aratni, visszavette még
Schlézinger is. A gróf, a káptalan és a Csatáryak meg azzal fenyegetőztek, hogy lelövik azt a
vörös rablót, aki az ő földjükre bemeri tenni a lábát. Így csak a tengeriföld maradt meg a
kezükön, de milyen jó volt ez is: megérezték a szabad munka ízét, és nem kellett mindig
napszámra járni. Eddig még soha nem dolgozott úgy Varga Julcsa, hogy ne állott volna a háta
mögött a parancsoló, a gazda, vagy a hajcsárja. Milyen édes is a szabadság még a munkában is,
és most nincs vele Jani! Ha elfárad, vagy rosszul érzi magát, kicsit leül, pihen, és Janira gondol.
Változása is sokszor van. Eddig nem is igen érezte, hogy teste van, s az itt is, ott is fájhat, de
most, amikor a lány asszonnyá válik, mindent megérez. De milyen jó, hogyha akár az
édesanyjával, akár Nagy Erzsivel kapál (az ő másfél holdját közösen munkálják meg, és ő majd
visszadolgozza, hogy ne egyedül legyen), és észreveszik, hogy maradozik, vagy rosszul érzi
magát, hogy hányingere van, vagy újasszonyos bágyadtság fogja el: a bölcs asszonyok tudják,
hogy nincs itt semmi baj, csak kicsi bántja a nagyot, és odaszólnak neki: – Rosszul vagy,
jányom? Ülj le, pihenj egy kicsit, majd elmúlik. Én is sokszor vótam így. Még el is szédültem, és
bizony szegény anyósom, az Isten ne vegye neki rossz néven, azt lelkelte, hogy csak tettetem
magam és a lustaság bánt.. . vót úgy, hogy apádnak kellett mellém szólni: nem bántsa, ides,
Erzsit, mert én azt nem szeretem…
És ha Julcsa restelkedne egyedül leülni, akkor ők is mellé ülnek egy kicsit. Nekik sem árt
meg. Majd aztán minden perc pihenést úgyis sokszorosan utánahajtanak, nem úgy, mintha
napszámban dolgoznának.
Meg is járná ez, amíg a határban dolgozik, és nem látja csak az eget és a földet, a felhőket,
tanyákat, a lengő délibábot, a közeli fasort és a távoli kiserdőt, vagy maga körül a dolgozó
kapásokat, a laposban dolgozó kaszásokat, a réteken villával és gereblyével szorgoskodó
asszonyokat, leányokat – nagyon sok széna van az idén –, és nem hall mást, mint a levegőben
békebeli módon énekelő pacsirtákat, a messziről idehallatszó gulya-harangszót, birkapergőt és
juhcsengettyűt, a szemmel ritkán látható tőcsérmadár magasból hangzó édes légi kiáltását, a
gyepen futkosó bíbicek siránkozásait. Addig az élet ugyanolyan, mintha háború nem volna, s
mintha a világon semmi baj nem volna.
De ha már otthon van a faluban, s megperdül a dobszó, mindig rettegve gondolnak rá:
vajon mit rendelnek megint el, vajon mit parancsolnak?
Mert mindig parancsolnak valamit. Most hadimunkára kell menni, most szénát kell
behordani az idetelepült lovastüzérségnek, máskor forspontra kell menni, ezért vagy azért a
községházán vagy a román parancsnokságon jelentkezni: szünetlen ez folyik. De hangzik a sok
tiltás is. Este és hajnalban ekkortól ekkorig nem szabad az utcán járni, három embernél többnek
tilos csoportosulni, rémhíreket tilos terjeszteni. (De ki tudja egy hírről, hogy az rémhír-e, hiszen
mennyi rémhír valósággá vált már. Pár hónapig az is rémhír volt, hogy idejönnek a románok, s
lám most már ők tiltják a rémhíreket. Az is rémhír volt, hogy leszállítják a napszámot, és már a
második héten huszonöt korona helyett tizenhattal fizették a napszámosokat, pedig közben
minden drágább lett.) Aztán az utcán dalolni tilos, a kocsmában mulatozni tilos, minden tilos.
Újság nincs, ha néha idekerül egy valahonnan a messze városokból, az is sárga vagy barna
csomagolópapirosra van nyomva, és nincs benne egyéb, mint a rendeletek és az, hogy ki halt
meg Debrecenben, Kolozsváron, vagy Nagyváradon, ekkor vagy akkor. Esetleg még azt is
megírják, mit mondott Jonel Bratianu, a nagy román hazafi, és hogy ki az igazabb román:
Avéreszku tábornok vagy Vaitoianu tábornok, akik ott miniszterek szoktak lenni. De mi közük
ehhez a magyaralföldi parasztoknak.
A Munkáskör is halott, onnan semmi hír, semmi irányítás nem jöhet a Gyepsorra. Egy
század katona tanyázik benne, és az udvaron mindig ott kojtol a tábori konyha. Száraz tűzifájuk
már nincs, a kerítést és a padokat feltüzelték, de mert főzni mindig kell, az élőfákat vágják a
kertből és a könyveket használják alágyújtósnak. Rousseau, Marx, Engels, Henry George gon-
dolatainál és Víctor Hugó, Zola, Jókai, Mikszáth lelki tüzeinél babgulyást és mamaligát főznek.
Odaátról, Tanács-Magyarországból semmi hír. Rádió még nincs, szikratávírója csak a
hadseregnek van. Néha ugyan átszivárog valami hír a vörösök győzelmeiről, és szájról szájra fut:
a magyarok visszavették Miskolcot, Kassát, Eperjest, felszabadítják a Felvidéket, s aztán a
románok ellen fordulnak. Szaladni fognak még ezek innen! – de ezt is csak súgva lehetett
elmondani. Az arcodon meg ne lássák, hogy ragyog rajta a reménység, mert még az is
elveszíthet. Elvisznek Romániába, Brassóba, a Fellegvárba, vagy Moldovába az erdők közé, ahol
megesznek a tetvek, vagy megöl az éhtífusz.
Mindez azonban Varga Julcsának távoli dolog: politika. Hiába biztatja, tanítja, neveli
Cseke Sári. Őt az egész világból még most is csak Jani érdekli, s titokban – mondani nem meri -
úgy érez, hogy mindegy volna már, hogy milyen világ lesz és milyen rendszer, csak lenne vége,
és szabadulna meg Jani. Megélnének ők a két dolgos kezük után, csakúgy, mint más szegény
ember vagy még jobban.
Hogy ellenforradalom lesz, és hogy mi az az ellenforradalom, azt nem tudta, a többi se
tudta, mert még ilyet nem próbáltak. Varga Julcsa hát megmaradt a maga világában, és ha
visszavárta a vörös hadsereget, elsősorban csak Janiért várta. Úgy tele volt vele a lelke a
félbeszakított mézeshetek után, hogy ha magára maradhatott a messzi gyalogúton
hazafelémenőben, sokszor belesóhajtott, majdnem belekiáltott a nyugati szélbe: Jani! Jani!

A Felvidéken

A szolnoki csata után, amikor elindultak északra, a felülről hirtelen betörő csehek ellen, és
újrarendezték a csapatokat (minden csata után első az újrarendezés), Kiss Zsiga „századparancs-
nok lett, mert az előbbi századparancsnok, egy szépnevű úrifiú, akinek a szép nevén kívül ugyan
már semmije se volt, de ez is elég volt ahhoz, hogy az úri osztályhoz húzzon, Szolnokon eltűnt.
Nem valószínű, hogy elesett volna, inkább bebújt egy úriházba, vagy átment a románokhoz.
Amikor azonban Kiss Zsigát szükségből – nem voltak már tisztek, mert sokan azt hitték,
megbukott a vörös rend – egyelőre felsőbb jóváhagyás nélkül, századparancsnokká emelte
Simay zászlóaljparancsnok, érezte, hogy ez az intézkedés nem mindenkire megnyugtató. Nem
szokták még meg a magyarok, hogy az iskolázatlan parasztból is lehet valami. A Habsburg-
hadseregben ahhoz szoktak, hogy egy középiskolát végzett egyéves önkéntest, még ha bamba és
tudatlan, anyjahagyott gyerek volt is, még ha nehéz helyzetben, esőben-sárban, hidegben, s
hóban taknya-nyála összefolyt is, többnek kellett tekinteni, mint egy húsz-harminc éve szolgáló
viharedzett őrmestert, aki pedig olyan okos és tapasztalt volt, mint egy katonai öregisten. Ezért
aztán Simay a szakaszparancsnokokat és helyetteseiket sorban magához hívatta, hogy kinek-
kinek a maga módján, de az illető saját értelméhez és saját jelleméhez igazodva megmagyarázza
az intézkedés okát is, de a követendő magatartás mikéntjét is.
Utoljára Kis Gábor szakaszparancsnokot és Balogh Jánost, a géppuskás osztag vezetőjét
hívatta magához.
– Azért hívattam magukat, Kis elvtárs, mert úgy érzem, maga nem helyesli, vagy nem látja
szívesen, hogy Kiss Zsigmond legyen a harmadik század, mint rohamkülönítmény parancsnoka.
És azt is hozzáteszem: átmehet, ha akar, egy másik századba.
– Zászlóaljparancsnok elvtárs, megmondom őszintén, nem helyeslem. Elismerem, hogy jó
katona, azt is, hogy sokat tud, sokat tapasztalt, még azt is, hogy a századvezetésben is próbált
ember, mert sokszor és sokáig volt szolgálatvezető őrmester. Arról meg, hogy bátor ember és jó
harcos, tanúságot is tett, de Kiss Zsigmond még nem kommunista.
– Igaz, Kis elvtárs, de ki itt a kommunista? Ebben a hadseregben még – ha csak a
szándékon mérjük is, és nem az elvi felkészültségen – nagyon kevesen vagyunk. És mi magunk
is csak most kezdjük. Nem olyan egyszerű dolog ez. Nekünk nemcsak új Magyarországot és új
világrendet, hanem hadsereget is újat kell teremteni. A régifajta hadsereg nekünk nem felel meg.
– Igaz, Simay elvtárs, de Kiss Zsigmond éppen a régifajta hadsereg embere. Hurrá, üsd-
vágd, nem apád! és nem nézi, hogy kiért-miért? Vitézkedés, csak úgy vaktában, a hírért, hogy
Kiss Zsiga betyár gyerek és nagy hős! – ez nekünk nem elég.
– Ebben van valami, de azt kell nézni, hasznos-e, jó-e ez ma? Szerintem jó, nagyon jó, és
nagyon kell az ilyenfajta vitézkedés is. Jó katonánk sok van, vakmerő hősünk kevés. Pedig egy
merész ember ezreket mozdít meg. Gondolja csak meg, Kis elvtárs – hogy valami indokolást is
adjak –, a francia forradalom nemcsak társadalmi forradalom volt, hanem katonai is. Év-
századokon át egész Európában a pénzen vett – úgy van: valósággal készpénzért vásárolt, és
zsoldért szolgáló hivatásos katonákból álló hadseregek hadakoztak egymás ellen. Még az is
megesett, hogy német vagy svájci zsoldosok harcoltak egymás ellen az egymással szemben álló
olasz és francia hadseregben. Ehhez a hadsereghez nagyon sok pénz és nagyon sok vár kellett. A
várak felépítéséhez és fenntartásához megint nagyon sok pénz és sok munka kellett, így a
hadseregek a népek szipolyozói, átkai és ellenségei lettek. Nem is tudták ezek a hadseregek meg-
védeni a gazdáikat, mihelyst másféle katonákkal kerültek szembe. A francia forradalom
hadserege már nyílt csatákban, és bár sok vérrel, de hittel és lelkesedéssel győzte le őket. De
Napóleon is csak addig győzött, amíg hittek benne a népek és a katonák. Amikor megcsalta a
népek hitét, császár lett, és már nem a szabadságért, hanem a világ feletti uralomért harcolt,
megbukott. De lássa, Kis elvtárs, a forradalmi népfelkelés rendszere az általános
katonakötelezettség formájában megmaradt, mert ez nagyon tetszett a győztes uralkodóknak.
Ingyen katonaság, népfelkelés, milliós seregek. Egész Európában mindmostanáig ez a katonai
rendszer uralkodott. Ebben a világháborúban aztán ez is megbukott. A besorozott néphadsereg
lélektelen haptákoló fegyveres bürokráciává változott az urak kezében. El is érte a sorsa:
milliószámra fogságba kerültek mind a két oldalon a fegyver alá kényszerített emberek. A másik
része meg – már aki megmaradt – a forradalom útjára lépett. De vigyázzunk, ebben a
forradalomban még együtt vannak azok is, akiket csak a régi rend és a régi urak elleni dühük
vezérel, és azok is, akik már új világrendet és forradalmi néphadsereget akarnak. Szabad-e
nekünk, akár csak bizalmatlansággal is eltaszítani magunktól azokat, akiket még csak a régi rend
elleni dühük vezérel? Különösen, ha jó katonák és talpraesett bátor férfiak, mint Kiss Zsigmond?
– Nem taszítjuk el, csak nem bízzuk rájuk magunkat és a forradalmat…
– Igaz, de nem bújhatunk ki a bőrünkből, olyan katonákkal harcolunk, amilyen van. Mert
így volt ez itt, Kis elvtárs, mindig, ilyen katonák emelkedtek ki miközülünk mindig, amikor a
magyar nép saját harci ösztöne csak egy kicsit is érvényesülhetett. A Lehelekkel, Bulcsúkkal,
Botondokkal elmentek volna a magyar fiúk a poklok mélységes fenekére is (el is mentek), meg a
Dózsákkal, Esze Tamásokkal, Vak Bottyánokkal is. Persze a Simonyiakkal és Hadik
Andrásokkal is, akik pedig nem miértünk vitézkedtek. Ha tetszett nekik a vezér, nem is nézték,
nem is kérdezték, hova vezeti őket.
– Elég baj volt az, azért mondom én, hogy a forradalom hadseregében csak forradalmárok
vezethetnek. Aki velünk érez és velünk tart, annak ezt be kell látni. . .
– Kiss Zsigmond be fogja látni. Lesz még őbelőle jó forradalmár.
– Bár úgy lenne. . .
– Úgy lesz. De bízzuk ezt az időre és a cselekedetekre. Most még csak azt szeretném tudni,
hogy elkívánkozik-e Kis Gábor elvtárs a Kiss Zsigmond századjából?
– Azt nem! Hogy is hagyhatnánk cserben? Még azt gondolhatná, hogy irigykedek rá, vagy
nem becsülöm meg. Ha én őt egyénieskedőnek tartom, nem lehetek nála még egyénieskedőbb.
– És Balogh elvtárs?
Balogh Jani eddig nem szólt egy szót sem, csak hol az egyikre, hol a másikra nézett.
Milyen okos ember ez a Simay elvtárs, és milyen jó ember! De mennyi mindent is kell
tudni a forradalomhoz, mennyi bajjal gonddal jár az, hogy hogy is volna jobban.
– Én sem – válaszolta egyszerűen.
De ő nem is tudta a barátja aggodalmait osztani. Neki Kiss Zsiga továbbra is nagyon
tetszett, és még örült is, hogy hideg faképű tiszt urak helyett ilyen belevaló ember lesz a
parancsnokuk, hiszen ő szinte leérzi némely tiszt urak hideg-rideg tekintetéből, hogy
bikacsökkel szeretne közéverni ennek a kommunista bandának. A szívnek és az észnek azokba a
rejtelmeibe, amelyek Gáborban kavarogtak, ő nem látott bele. Neki Gábor is kedves, Simay is,
de Kiss Zsiga is. Mind egyet akar, mind igaz ember, és lám mégis háromféle véleményük van.
Az ember azt hinné, aki egyet akar, egyet is ért, és itt van, ni! Nehéz sor ez, nagyon nehéz!
Simay Zoltán azonban látta ennek a törzsi bandázásnak a veszélyeit is, nemcsak az
előnyeit. A tétova gyámoltalanság és határozatlanság, ami az őszirózsás forradalom átka volt,
megtanította rá, hogy ezzel a különítmény-rendszerrel, amelyet belülről csapatlelkesedés és vérre
menő közösségi összetartás fűt, meg lehet nyerni az apró csatákat, lehet csinálni az egész
hadseregnek kedvet hozó csudarohamokat, de el lehetne veszíteni a háborút s még inkább a
forradalmat. A népforradalmak kaszás-hadserege csak egy dührohamra való, vagy győznek,
vagy elhajítják a fegyvert és hazaszélednek. Fenegyerekek, híres csapatok, de rossz hadsereg –
így volt ez még Rákóczinál is, ebben igazuk van a katona-tudósoknak. Abban is, hogy ezen túl
kell jutni: a forradalmat nem lehet a különítményekre bízni. De kezdődhet-e másképpen?
Születhetik-e másképpen forradalmi néphadsereg? Legendák születnek az ilyen csapatokról, s a
legendák újabb legendákat fiadzanak a nép egyik részében, de amikor már az osztályharc s vele
az elvek és eszmék uralkodnak, félelmet és gyűlöletet kelthetnek a másik részében. Nem baj, a
félelem és a rémület legendái is éppúgy kellenek a forradalom győzelméhez, mint a lelkesedés és
a hősiesség legendái.
Mert a sunyi sültparaszt, aki csak azt lesi a kisajtóból vagy a kertaljáról, merről borul az
ég, és ki rogyasztja a fejére a házat, nem szívesen áldoz a hazáért még egy köteg szénát se, amíg
el nem veszik tőle. De a város is tele van öntudatos proletárok mellett magának való
kispolgárral, aki a boltajtóból vagy a műhelye pókhálós ablakán keresztül nézi a világot, és a
leghősiesebb hadseregért is csak akkor lelkesedik, ha messzire van, és az udvaráról, boltjából,
műhelyéből nem kér és nem visz el semmit.
A habsburgi osztrák nevelésű vezérkari tisztek azonban – és ezek vezették a magyar vörös
hadsereget: micsoda átok, még a forradalmunkat is rájuk kell bíznunk! – a különítményeket
afféle rablóbandának, a német nevelésű szakszervezeti vezetők meg – a legjobb esetben –
anarchista társaságnak nézték. Hogy az orosz forradalom győzelmét a partizáncsapatok és a
nagyvonalú hadműveletek együttesen hozzák majd meg, azt még akkor nem tudták, hiszen a
forradalmi háború még ott is javában folyt, éspedig váltakozó szerencsével.
 De a szolnoki csata után, különösen amikor elindultak észak felé, Janiék is felvidultak. –
Lám, csak egy kicsit a sarkunkra kell állni, és vége a gyámoltalanságnak. Győznie kell ennek a
forradalomnak, hiszen évszázadok óta gyűjtögetjük a dühünket a nagy leszámolásra, és most
kieresszük a kezünkből, mint bamba gyerek a kurta farkú nyulat?
De különösen az hozta meg a kedvüket, hogy most már a parasztok is – no csak a
szegényebbje, de a többi nekik úgyse számít – megmozdultak. Mind-mind több a vörös
hadseregben nemcsak a szakszervezeti és üzemi munkászászlóalj, hanem a parasztkatona is.
Még a falvakból is jobb hírek jönnek. Komolyabban veszik a szegények a forradalmat és az új
tanácsrendszert, szántanak-vetnek, birtokukba veszik a földet és a falu vezetését. A Latinka-
legenda Somogyból hozzájuk is elérkezik. Ott már építik a szocialista földművelési rendszert, és
ennek a híre máshol is balra mozdítja a tétovázókat. A kolhozellenességnek, mint külön
parasztpolitikának ekkor még híre sincs, hiszen ekkor még a Szovjetunióban sincs
kolhozrendszer, csak a természetes kisbirtokos vágyak ütköznek itt össze a szocialisták
homályos agrárkollektivista eszméivel.
Hej, a paraszt nagy opportunista, sok ezer év alatt tanulta, néhol semmi más politikát nem
tanult, csak ezt, és ha már ez a rend, akkor lássunk csak hozzá, amiből élünk. Még a katonai
behívás ellen is jó védelem: „kérem, mi kenyeret termelünk az országnak és a vörös
hadseregnek!” A tavaszon, amikor még se azt nem tudták, kié lesz a föld, se azt, hogy ki lesz az
ország gazdája, se azt, hogy miképpen munkáljuk meg, csak tébláboltak még a volt cselédek is,
akik pedig a tanyán maradtak, mert hisz hova is mehetnének? Nekik nincs házuk a faluban, de
nincs még földjük se, hogy rátanyázhassanak. Az úr már nem parancsol, a tanács még azt se
tudja, mit kell csinálni, hogy kezdjünk hát hozzá? És mihez kezdjünk először? Azt ugyan most
se hitték el a régi birtokosból vagy az intézőjéből kinevezett állami termelőbiztosról, hogy egyet
akar a béressel, de mindegy, ha vetünk és aratunk, majd csak jut belőle valahogy nekünk is.
Igen, de a tavaly őszön elvetett búzából majd csak július végén lesz új kenyér, ropogós
zsemle és illatos kifli, pedig anélkül boldogtalan a városi polgár, a tegnap vetett kukoricából
majd csak a jövő télen lehet új sonka, kolbász és szalonna, pedig enélkül türelmetlen a munkás, a
máma elültetett burgonyából majd csak ősz felé főzhetünk, pedig enélkül a háziasszony üres
kamra bolond gazdasszonyának érzi magát. Még csak a kelkáposzta, bab és borsó se nő meg
három hét alatt.
A városi polgárok és kispolgárok, és mindenki, aki velük együtt egyazon követ fújja, a
félurak és a „lumpenproletárok”, akik hozzászoktak, hogy a „boldog békében” – amelyet egyéb-
ként ők is segítettek elveszíteni, hiszen ki ordította 1914 nyarán, hogy „vesszen Szerbia!” és
„éljen a háború!” – naponta kétszer is húst ehetett már az is, akinek csak néhány krajcárja volt,
nagyon nyugtalankodtak már. A régi Magyarországon a városokban mindig húsbőség volt, még
ha a jószágot tenyésztő parasztok málén-puliszkán, krumplin-babon-lebbencsen éltek is. Vagy
azért volt sok hús a piacon, mert sok takarmány termett, és nagyon szaporodott, nőtt, hízott a
jószág, vagy azért, mert kevés takarmány termett és a felesleges jószágot piacra kellett vinni,
hogy éhen ne vesszen. Vagy pedig azért, mert a Habsburgmonarchia nem engedte ki a világ
piacára a magyar jószágot, hogy az ő nagy városainak és az ő nagy hadseregének olcsó húst
kaphasson, de tény, hogy itt ritkán volt húsban hiány az első világháborúig.
Na most aztán mindenki, aki az új rend bukását kívánta, az úri ellenforradalmárok mellett
az a sok élősdi is, aki viccet csinál mindenből, még talán az anyja kínjából is, egyáltalán
mindazok, akik nagyon „mellre szívták” azt a mondást, amit egy népbiztos mondott, hogy:
„amikor az ecsedi lápot lecsapolták, ki gondolt a békákkal?” – most a gerslivel és a tökkel
csúfolták az új rendszert. Mintha a gerslit és a tököt a tanácshatalom találta volna fel, és nem
azon éltünk volna már négy háborús esztendő óta? Ki tehet róla, hogy japáni rizs helyett hazai
árpából kellett kását csinálni? Márpedig a szapora kása nélkül – egy bakának elég egy fél
marékkal – hogyan is lehetne eltartani a hadseregeket? És ki tehet róla, hogy a tavasszal elvetett
főzelékekből a tök nő meg leghamarabb? És hogy olyan sokat terem, hogy egy hold földről egy
fél város ebédjét is el lehet látni? Ezek az élősdiek fújták azt is, hogy a paraszt ki akarja
éheztetni a várost és az országot, és némely szociáldemokraták, akik se az országot, se a népet,
se a valóságos falusi helyzetet nem ismerték, s a parasztból csak a szintén élősdi kofát és kupecet
látták, ezt el is hitték. Pedig a parasztok kétharmada kenyértelen és földtelen proletár volt, aki
alig várta, hogy megkeményedjen az első búzaszem, mert keserű hadiliszten, babon, málén,
ciberén él, a többinek meg a rekvirálások és a tavalyi rossz termés miatt kevés az eladhatója. És
fehér pénzért azt se adja. Neki mit adnak ingyen? De ki látja ezt az igazságot az akkori nagy
zajban-bajban?
Amikor, majd később a diadalmas északi csaták után Janiék is meghallották, hogy mi
történik a fővárosban, még ellenforradalom is volt, és hogy mit fújnak Pesten a „burzsujok”, Kis
Gábor azt mondta: még azt se érdemlik meg az urak és a többi naplopók! Aki se harccal, se
munkával nem dolgozik a jövőért, az mit akar tőle? Dögöljön meg!
Kis Zsiga meg a maga módján hozzátette: – Majd adnék én nekik, de golyót a hasukba!
Mennyi indulat, mennyi ellentétes érdek és vélemény kavarog egy forradalomban! Milyen
nehéz ebben eligazodni és igazságot teremteni! Aki harcol és dolgozik a forradalomért, megveti
és gyűlöli azt, aki se nem harcol, se nem dolgozik érte, de élni akar belőle, sőt követelőzik rajta.
Bécsi szeletet és túrós palacsintát követel attól, aki maga gerslin és fekete kenyéren él.
Pedig az északi hadjárat már valóságos diadalmenet volt. De zsákmányt, élelmiszert onnan
se hozhattak, hisz arrafelé nagyobb volt a szegénység. Ott kezdődik a zabkenyeres ország.
A Simay-zászlóalj az újrarendezés miatt valamivel későbben indult, és mert előttük már a
pesti és a salgótarjáni munkászászlóaljak megfordították a frontot, alig tudták utolérni őket, s
majd csak Miskolcon túl jutottak megint az élre.
Nem is volt már itt komoly ellenállás. Egy kis csitt-csatt, ágyútűz és géppuskaropogás,
aztán gyerünk tovább! Fut az ellenség, siessünk a nyomába, hogy mennél kevesebbet vihessen
el, mert szegény az ország, éhes és ruhátlan a nép, se kenyerünk, se fegyverünk! Egyformán
becses most a liszt és a golyó!
Olyan volt már ez az egész, mint egy soha nem látott szép álom. Minden nap tele új
eseményekkel, minden nap tele új győzelmekkel. Ezt a várost is bevettük, azt is: Léva, Losonc,
Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa, Eperjes – minden fronton előre! És ezek meg ezek a csapatok
már itt meg amott járnak! A nyugati szárny Nyitra, az északi Bártfa, a keleti Ungvár felé tör!
Csak most érezték meg igazán a „diadal” ízét. Az iménti nagy háborúban a győzelem csak
„előnyomulás” volt, sok-sok strapával. Még a zsákmány se sokat ért, mert nem bírta az ember
vinni, s amit itt felszedett, amott elhajigálta, mert mennél telibb a hátizsák, annál nehezebb, ha a
has üres! De most, ha dögfáradt is a katonaember, egy faluval, egy várossal mindig tovább
szeretne menni!
Hát a nép, a felvidéki nép, hogy fogadja ezt a győzelmet? Hiszen itt még szegényebb a
szegény, mint az Alföldön. Hiszen Amerikában már egy másik Magyarország és egy másik
Szlovákia gyűlt össze, és az jórészt innen menekült ki a szép, de sovány Kárpát-hegyek közül.
Amikor szétfutott a híre, hogy megindult észak felé a budapesti szocialista munkásság, az
a munkásság, amelyről már régen legendákat hordtak haza a Pestre járó felvidéki napszámosok,
felajzott lélekkel várta mindenki, a barát is, az ellenség is. Hogy ez a pesti munkásság mikért
harcolt Tisza István ellen, hogyan sztrájkolt, mennyire összetartott, ha megbántották, hogy roha-
mozott 1912. május huszonharmadikán és 1917-18 telén, arról a Felvidéken tudtak a legtöbbet,
mert onnan járt a legtöbb napszámos Pestre. Felvidéki szlovák és magyar kőművesek és
napszámosok építették fel Budapestet. Ez a munkásság hát maga előtt küldte a hírét, és a
Felvidék szegény népe mint felszabadítóját fogadta. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy pánikba estek
a cseh megszálló csapatok. így fogadták a vörös hadsereget elsősorban a magyarok, akik már
megkóstolták egy kicsit az idegen megszállást, megismerték, hogyan hatnak a szívre az idegen
nyelven kiadott kemény parancsok.
És aztán a felejthetetlen bevonulások! Harc nélkül, nótával és muzsikaszóval!
 Ó, milyen szépek tudnak lenni a magyar nők, a lányok és a menyecskék, amikor
lelkesednek. (A többi nemzetbéliek is persze, amikor a magukéért lelkesednek.) A bevonulás, az
ujjongás izgalmában, az egymásra tüzelő csillogó szemek és örömtől beszélő arcok megszépítik
őket. Szikrákat vető szemeikkel, lángoló arcukkal, kezükben virággal, legszebb ruháikban – hisz
hátha most jön el és most lát meg az a mesebeli királyfi, akire olyan epedve várok –, éljennel a
szájukon, és ujjongással a szívükben, még azok is tündérré változnak, akiket otthon néha már
böjti boszorkánynak érez az asszonnyal eltelt lusta férfinem. Hiszen még a szomszéd falu
leányai is szebbek, mint a magunkéi, mert ördöge van a férfiszemnek, telhetetlen a szépek
látásában, mert szépet látni jó, még ha a szíve már egyvalakié is. A férfihadban élő katona meg
nemcsak országokat, városokat, hanem leányszíveket is szeretne hódítani.
De azt is most érzik meg Janiék először és igazán, mi az: magyarnak lenni!
Az ember a hétköznapok nyűgös egymásutánjában, amikor csak azt látja az emberi nemből
– hisz a ritka jóság és a még ritkább igazság sose hivalkodó! –, ami visszariasztó, el-elfelejtkezik
arról, hogy neki hazája, népe, nemzete is van. Amit a köznapi életben lát, az ritkán lelkesítő. Az
egyik ember éppen üti a feleségét, a másik részegen bukdácsol ki a bűzös kocsmaajtón (minden
kocsma büdös annak, aki éppen kívül van és színjózan), a harmadik két krajcárért alkudozik;
amott két asszony egymás haját tépi, a harmadik a gyerekére rikácsol, ugyan kinek jutna eszébe,
hogy ezek magyarok, és egy nemzetséghez tartozunk. És még a legjobb esetekben is, amikor
rideg szigorral a hasznot hajtja, vagy a munkáját szorítja minden ember, kinek jutna eszébe,
hogy ez itt a mi nemzetünk. Csak amikor halálos veszedelembe kerülünk, és csupáncsak azért is
szenvedünk, mert véletlenül magyarnak születtünk, akkor buggyan fel bennünk vagy
keserűséggel, vagy örömmel: magyarok vagyunk! Ilyenkor feljön bennünk a legszebb és a
legjobb, ami az emberben csak lehetséges: és a köznapi alpáriság fölé emelkedünk. Még a
szépség és nagyság érzését is megismerjük és eljutunk a közös örömhöz és a tettre vivő
lelkesedéshez, vagy a szívszorító bánathoz és a halálos elszántsághoz.
Janiék nem gondolkoznak most ezen. Ó, dehogy gondolkoznak ők most akármin is, amikor
a lelkek beszélnek, csak ezt érzik. És ez olyan jó érzés. Hiszen láttak már ők e néhány forradalmi
hónap alatt csüggeteg, szomorú falvakat, rejtőzködő tanyasiakat, hallgatag, ellenséges érzésű
városokat, csak szív szerinti lelkesedésben, örömkönnyes, nótás, virágos bevonulásokban nem
volt részük. Nemcsak most, de soha, egész katonai életükben nem éltek meg ilyet!
Pedig de jólesik ez a katonának! De jólesik, ha hősnek, megmentőnek, szabadítónak nézik.
Hiszen még a szelíd és alázatos Jézus Krisztusnak is jólesett a jeruzsálemi bevonulás, hát a po-
gány és büszke Kiss Zsigának, meg a vele érző híres csapatának – mert a Kiszsiga-századnak
híre van és párja nincs – hogyne esne jól a kassai bevonulás! Még a kételkedőket és ingadozókat
is magával ragadja a sodró lelkesedés. Vörös – nem vörös, de magyar! – ébred magára, akinek
nincs mit veszítenie a forradalomban. A szegények egyébként a vörösség lényegét csak abban
látják, hogy nekünk biztosan jó lesz, mert mink is munkások vagyunk!
És ha már hősnek nézik az embert, és hősnek becsülik, akkor sokkal könnyebb is hőssé
válni. Megismerni azt, ami az életnél is több és a halálnál is erősebb: a dicsőséget!
Jó ez, nagyon jó! A forradalomnak éppolyan szüksége van a magával ragadó
tömegdemonstrációkra, mint a legendás hősökre. Mert a tömegben sodródó ember csak a saját
seregünket látja, s jó, ha ezt végtelennek, erős áradatnak nézi, de a vezérnek, amikor a saját
seregeiben gyönyörködik, és a szíve az erőtől és büszkeségtől dagadozik, mindig látnia kell az
ellenség ugyanilyen, vagy még nagyobb seregét is.
Jaj, neki, ha nem látja! Ki hitte volna, amikor Kiss Zsigáék Kassán és Eperjesen
meneteltek, hogy mi következik néhány hét múlva?
Persze Janiék se látják, csak az utcákon tolongó, sortálló és örömzajos népet, és úgy érzik
mindenütt, hogy itt az egész város. Mert a tömeg mindig úgy látszik, mintha az egész nép volna.
Azok a szlovák nacionalisták és magyar urak-polgárok, akik gyűlölettől égve a házaikba
zárkóztak, nem látszottak. Pedig ezek is elég sokan voltak. Mert a szlovákoknál meg most
kezdődik ugyanaz a zavar, mint a magyaroknál néhány hét előtt. Az egyik rész a csehekhez akar
csatlakozni, ezek leginkább az urak és a művelt polgárok és a nép rájuk ható része. A másik rész
azonban önálló Szlovákiáról álmodozik, és azt fújja a falusi papok, kántorok elég nagy serege is.
Az egyik azért, mert komolyan hisz benne, a másik mert a Habsburgokhoz húzó főpapok meg az
apátok, prépostok, kanonokok s a „drága jó szerzetes papok” (talán nincs még egy nép, amely
olyan sok jó papot adna Rómának, mint a szlovák!), akik jó szót, kegyes szeretetet adnak cserébe
a népnek a lelkek feletti hatalomért, és akik úgy tudnak hízelegni „nép őfelségének” a császár
őfelsége érdekében, hogy Isten őfelségének se jobban – szintén ezt sugalmazzák. Ki gondolna rá,
hogy azért, mert ennek van a legkevesebb valószínűsége? És hogy nekik annál jobb: mert nekik
az a fő, hogy az eretnek, demokrata és szocialista csehektől visszatartsák a népet. Ó, az
Egyháznak mindig van magához való esze: a Sátán nem lehet okosabb náluk. (Az az érdekes,
mégis mindig keresztülhúzza a történelem az okos terveiket!)
A harmadik rész az oroszokhoz húz, és a Szlovák Tanácsköztársaság híve. Ezek örömmel
fogadják a magyar vörös hadsereget, és mindjárt a saját tanácsrendszerük szervezésébe fognak.
Még olyanok is vannak, de ezek most meglapulnak, akik az ezeréves magyar uralomhoz,
vagy még inkább a császári és királyi Habsburg-birodalomhoz húznak, mert ezektől kapták az
állást, rangot, karriert, esetleg a vagyonkát is, és most mindez elvesszen?
És persze ebben a zűrzavarban az óvatos kisparaszt és a magának való kispolgár éppúgy
behúzódik a maga csigaházába, mint élőbbet a magyaroknál, és csak akkor dugja majd ki a
szarvacskáit, ha valamerről kiderül a politikai ég. – Vagy a cseheké leszünk, vagy az oroszoké,
esetleg újra a magyaroké! – sunyít az ősi óvatosság, mert olyan nehéz elhinni, hogy ezer év után
most újra önálló Szlovákország legyen. Hiszen a gőgös magyarok mindig csúfolódtak
Szvatoplukkal!
Amikor elfoglalták Kassát és eljutottak Eperjesig, Kiss Zsigával és a századával nem
lehetett bírni: törni akartak kifelé a Kárpátokon át, hogy egyesüljenek az orosz vörös
hadsereggel, amelyik a legújabb hírek szerint errefelé jövőben átlépte a Dnyesztert. A Kiss Zsiga
szívében már fészket vertek ezek az álmok és éjét-napját türelmetlenné teszik, hogy ő legyen az,
Kiss Zsiga, aki valahol a Kárpátok túloldalán kezet fog azzal az orosz parancsnokkal, aki a mi
segítségünkre siet. És hátha még az a csuda is megtörténne, hogy magyarokkal, magyar
testvérekkel találkozna, akik ott harcolnak az orosz vörös hadseregben. Mert a híre már eljött,
elhozták az onnan jött magyar katonák, a hazakerült foglyok, de hozza azt talán a szél is, hogy
százezernyi magyar harcol az orosz vörös hadseregben és hogy micsoda betyár gyerekek, milyen
nagyszerű Kiss Zsigák vannak az odaáti nagy seregben. Hogy közkatonákból és káplárokból
zászlóalj – és ezredparancsnokok, sőt még dandár – és hadosztályparancsnokok is lettek. Az az
igazi forradalmi néphadsereg! Nem császári és királyi forradalmárok, és nem szociáldemokrata
párttisztviselők vezetik! És micsoda hírük van ott a magyaroknak! Rettegnek tőlük az urak, a
burzsujok, a fehérek, de még a kozákok is. Mert jó, jó, a kozák is híres lovas, de a magyar se
tarka kutya. Most aztán igazi „vörös ördögök” lehetnek a magyar huszárok. Szabad hadsereg
faképű és gőgös tiszt urak nélkül, ez tetszik a magyar fiúknak. Szabadság – azt csinálsz, amit
akarsz, oda mégy, ahová akarsz, megfizetsz mindenkinek! –, aztán virtus és dicsőség, ez több,
mint az élet!
Mint ahogy Lenin megírta a magyarokhoz szóló levelében: „Új és erős nemzet áll
eszméink szolgálatába.” Igen, a magyar erős nemzet, tud harcolni, ha jókedve van, és jó vezetői
vannak! De csak akkor! Ha ez nincs, szétszakad, mint a Dózsa György serege és mint ázsiai ősei
tették. Elnyeli őket a puszta, az erdő és a nádas.
Kiss Zsigában is ott parázslik belül az a vágy, hogy én, Kiss Zsiga, a senki-semmi ember, a
mezőtúri napszámos, nagy ember leszek a forradalomban, mert Magyarország a miénk lesz!
„Miénk”, ez nála a szegényeket, de különösen az érte harcoló katonákat jelenti, akik nem
lapulnak az eresz alatt és nem bujkálnak a suton, hanem belevágnak a zivatar közepébe. És a
legközelebbi parancskiadáson engedélyt kér Kiss Zsiga Simay zászlóaljparancsnoktól, hogy
felderítő útra mehessen oldalirányban Mezőlaborc felé, kideríteni, mi van a szorosokban és a
Kárpátok tetején. De Simay azt mondja: – Erre, Kiss elvtárs, még nem kaptunk parancsot. A
lengyelekkel tisztázatlan a helyzet. ..
– Mit lengyelek? Polyákok! A századommal úgy keresztülmegyünk a Kárpátokon, hogy
meg se állok Lembergig! Ott már ott vannak valahol az oroszok. Ismerem én arra a dörgést,
megúsztam én a Dnyesztert is meg a Sant is, de még a Zbrucs folyót is! Három évig tapostam
Galícia sarát! Aj, micsoda sarak vannak ott! De most attól se kell félni: nyár van! Meg aztán
minket meg nem állít, ha megindulunk, se por, se sár, de még a csákányfergeteg se!

S aztán egyszer csak hirtelen vége az egésznek. A „politika” elrontotta a dolgot.

Clemenceau, a békekonferencia elnöke táviratozott Párizsból, hogy húzódjanak vissza a
demarkációs vonalra, és Kun Béla hitt neki. A románok viszont nem is hittek, nem is
engedelmeskedtek. Könnyű volt nekik: ők barátnak és szövetségesnek számítottak Párizsban, mi
meg ellenségnek. Kétszeres ellenségnek. Először, mint a Habsburgok legjobb katonái, akik
meghiúsították azt a számítást, hogy Olaszország még 1915-ben törje össze az osztrák-magyar
monarchiát – ostoba magyarok! –, mert akkor a németek magukra maradtak volna és körülzárják
őket. Életben maradt volna néhány millió francia, angol és egyéb szövetséges katona. És mennyi
minden másképpen fordult volna! – Ezt nem lehet megbocsátani a magyaroknak, akik ezer év
óta mindig ilyen balfogásos marhák az okos Nyugat szemében. Másodszor, mert most meg a
másik végletbe estek, és vörösek lettek. S méghozzá az ázsiai barbár, és ráadásul szintén vörössé
lett moszkovitákkal szövetkeznek. El velük!
Hogyan is nézhették a nyugati nagyfejűek, Wilson, Clemenceau, Lloyd George a
magyarokat ezek után? Ez valami zavaros, érthetetlen, fellengzős népgyülevész, amelyen csak
mosolyogni lehet, de amelyet megkedvelni nem lehet. Grófjai, cigányai, pipás parasztjai, gatyás
pásztorai, élelmes zsidói egyformán mulatságosak az európai ember szemében, de együttvéve az
egészet, nem komoly nép. Mert miért éppen ők csatlakoztak a moszkvai bolsevikekhez? A
szomszédaik – pedig azok szláv testvérei az orosznak –, a csehek, lengyelek, szerbek, bolgárok,
s még a bizánci vallású románok is Európához húznak, és onnan várják az irányítást és a
segítséget. A magyarok ostobák, hát vesszenek!
A román urak tudták ezt, hogy Nyugaton így gondolkoznak, a cseh polgárok is tudták, még
a magyar grófok okosabbjai is tudták, csak Balogh Janiék és a pesti elvtársak nem tudták. A
magyar a történelem ajtajától elzavart árvagyerek-nép. De még ezt se tudta!
Így jött rájuk a parancs: vissza a Tiszához, a románok ellen!

Kinek halál, kinek rabság.

A Kiss Zsiga százada gyorsan, lelkesen, a győzelem és a hazamenés izgalmával menetelt a

nagykunsági sziken a futó, vagy inkább tervszerűen eltűnt románok után. Tele voltak önbiza-
lommal, sőt több is volt bennük, mint amennyi kellett volna, mert úgy érezték, a mi
hadseregünknek minden sikerül, a mi hadseregünk előtt szétnyílik minden kapu, mert mi a
szabadságot és a forradalmat is visszük a szuronyaink hegyén. Márpedig a világ minden népe
fölött ott ülnek a cifra ruhás urak, a királyok, tábornokok és papi fejedelmek, és a világ minden
népének a vérét szívják az élősdiek, nekünk hát csak meg kell indulni, fel kell a többieket
bátorítani, és csatlakozik hozzánk a szegénység, mint a Felvidéken.
És ha szót nem fogad Clemenceau-nak Kun Béla, akkor már a magyar vörös hadsereg
északnyugati hadoszlopa Prágába, az északkeleti meg Lembergbe érkezett volna.
Nem jól volt, nem szabad lett volna zálog nélkül, a puszta ígéretre visszahúzódni, de ha ezt
már el is rontották, így lesz ez a románoknál is, amiért nem tartották be a fegyverszüneti
egyezséget, és nem húzódtak vissza legalább az ántánt-vonalig. Összetörjük a román királyságot,
mint egy záptojást, és megszabadítjuk a román népet a bojároktól és a német királytól. Ha már
ők maguk nem tudták elzavarni a német császárnak ezt a románságra rátukmált kisöccsét, mink
majd elindítjuk a Hollandiába futott Vilmos császár után.
Nemcsak Kiss Zsiga gondolta ezt így, hanem az egész hadsereggel – a javával – együtt
Balogh Jani is, meg Kis Gábor is, aki még most sem tudta ugyan igazán megszeretni Kiss Zsigát,
mert neki a Simay Zoltánhoz hasonló forradalmár az eszményképe, de megtanulta becsülni a
bátorságát, és értékelni azt a hatást, amit a többi katonára tett. Hiszen ott kezdődik a
kommunista, amikor már nemcsak a saját rokonszenvei és ellenszenvei után igazodik, hanem az
„ügy” szempontjából tudja nézni a dolgokat és embereket.
A nyár folytatta azt, amit a tavasz megkezdett: esős és meleg. Olyan gazdag most a
tiszántúli szik, mintha a világ legjobb földje volna. Igaz, a vállig érő búzavetések közt, a
barázdákban és a szikfokokon, az árkokban, a hajlásokban, de még a dűlőutak keréknyomaiban
is víz csillog, és béka ümget, de a kiveszett búza helyén térdig érő füvek nőttek fel; bezzeg van
most széna is. A legkopogósabb szikporongot és a legfehérebb sziksós tó szélét is meg lehet
kaszálni. Micsoda isten ellen való vétek ilyenkor háborúzni, gondolja a földjébe és a termésbe
szerelmes sültparaszt, de azért titkos örömmel várja, hogy kizavarják már innen az idegen
megszálló hadsereget, mert azt nem lehet győzni szénával, abrakkal és ingyen fuvarral. Ha a
tanyai ember meglát a dűlőúton egy lovast vágtatni, már meg van ijedve, hogy most megint
kérnek – az biztosan a kézbesítő lesz –, nem is kérnek, hanem parancsolnak valamit. És ha van
az embernek egy szép csikója, már nem tudja, hova rejtse, a szalmakazal közepébe, vagy egy
mély verembe, mert mindig a legszebbeket szedik el. Aztán persze tönkremegy a kezükön, mert
mindig zavarják. Az Isten látott ilyen katonaságot, odahaza bivallyal, ökörrel meg tehénnel
ballagdál, de itt, kezében a szép magyar lovakkal, szüntelenül nyargalni akar. Ha összeszednek
vagy száz szekérrel, való „forspont”-ost, megindítják, mindjárt az elején felvágva vagy sebes
trappban, és így hajszolják szünetlenül az egészet, sorba egymás után, lemaradni nem szabad.
Nem érzik, hogy az egyik ló öregebb, a másik vemhes, a harmadik sánta vagy vasalatlan, vagy,
hogy az egyik parasztnak széthull a rossz szekere, a másiknak meg lehull a ráfja, vagy kiesik a
tengelyvégszege csak hajde! hajde! Az Isten verje meg az ilyen rendszert és az ilyen hadsereget,
csak hadd jöjjenek már azok a magyarok, mindegy, ha veresek is, azok se esznek tán embert –
így gondolkozott már még az is, aki a tavaszon közömbösen vagy kárörvendve nézte, hogy
futnak a veresek arra Pest felé.
Nem is lett volna itt már semmi baj, csak ettől a megszálló hadseregtől szabadultunk volna
meg. Július vége felé jártunk, a tiszántúli szikeken megérett az új búza, és ha nem jártak is még
mind a cséplőgépek, mert sokból hiányzott az alkatrész, a kenőolaj, a szén vagy még a gépész is,
aki megjavítsa, és járatni tudja, de ki lehet a búzát nyomtatni lóval is, ha ez nincs, ökörrel is,
tehénnel is, s ha még ez sincs, cséphadaróval, de még kis kézi csépfával is. Ha már kévénk és
keresztünk van, nem halunk éhen. Ontja a búzát nemcsak a fekete föld, de még a tarka szik is.
Ha kicsépelsz tíz kévét, vagy egy fél keresztet, egy kis sütet liszted van belőle, még ha a malom
szén híján csak úgy őrli is meg, ha kivágod a kert hátuljáról vagy az utcai ablak alól a nagyapád
fejfájául szánt öreg akácfát is. És a hosszú évek óta málés hadilisztből sütött fekete kenyérhez
szokott vöröskatonák tele szájjal harapnak bele a hófehér foszlós tisztabúza-kenyérbe – ó,
milyen íze, illata van! –, de kerül mellé itt-ott a télről elrejtett füstölt szalonna és idei növésű
csirke húsa is. Nagykunsági fehér kenyér, hajdúsági füstölt szalonna – tengerin hizlalt
mangalicából! –, csabai-gyulai paprikás kolbász, békési szilvapálinka: nincs ennél jobb a
világon!
Tej is kerül, túró is – sok a mező, dús a legelő –, érik a gyümölcs is, vége lesz a tök és
gersli korszakának. Csinálunk mink ebből a mi kis Magyarországunkból olyan takaros országot,
hogy csudájára jár majd a világ, amelyik nem ismeri még a magyart. Hogy is ismerhetné, hiszen
az osztrákok árnyékában éltünk. Azok meg mindent a magukénak tulajdonítottak, ami jó, meg
ami szép volt ezen a keserves Magyarországon, a rosszat meg meghagyták nekünk. De most
majd: ciberén élt magyar nép, felvirrad még neked is.
Így gondolkozott Kiss Zsiga, vagyis nem is gondolkozott, mert mindig csak avval
foglalkozott, hogy mi a parancs, mi a teendő, hogy hajtsuk végre – hanem így érzett. Ez volt a
szívében, vérében, a sejtjeiben, az idegzetében: ez már a miénk-Magyarország. – Élet? Élet?
Csak egy életed van, de most ne gondolj rá. Csak az ügyre gondolj, arra, hogy győzni kell. Ez a
dolgod, és végezd rideg szigorral. Az a feladatod, hogy még ma elérjük Kisújszállást, holnap
Dévaványát, holnapután Csabát, azután meg Aradot vagy Szalontát, amerre visz a sors, és úgy
tovább, míg csak szabad nem lesz az egész magyar nép, de szabad lesz vele a román is, mert
mostantól kezdődik a testvériség, testvér lesz minden nép, testvér lesz az egész emberiség!
Keletről jönnek az oroszok, mi meg megyünk szembe velük. Összeroppantjuk a román
királyságot!
Úgy hitt már ebben Kiss Zsiga, mint soha semmiben. Az Istennel mindig hadilábon állt –
ha papja nem volna! –, tarisznyahitű volt, mint az egész napszámos fajtája, aki nem az ekével,
hanem a kapával fordított, vagy a talicskával elhordott földből kapja a kenyeret.
Balogh Jani – meg kell vallani – nemcsak a forradalomra, és nemcsak a győzelemre
gondolt. Mert ha egy szabad pillanata volt, őrségálláson, géppuskafigyelőn, vagy az esti elalvás
ritkán csendes óráiban, mindig eszébe jutott Varga Julcsa. Az akaratos – de nem gonoszul-
makacs – édes kis fej, a piros arc fölött tündöklő sötét szemek és a messzire látszó két fekete
szemöldök megjelent a szomjú lélek tükrében. – Vajon mit csinálhat a drága? Vajon mi van
vele? Vajon nem bántották-e? Vajon nem vitték-e el túsznak, börtönbe, fogolytáborba? Mert
mesélik, hogy túszokat szednek, mint a mieink is szedtek, és hát legelőször a vörösök
hozzátartozóit viszik el. Nem kegyelmeznek se az öreg szülőknek, se a fiatal menyecskéknek, se
az állapotos, se a szoptatós asszonyoknak.. . Milyen jó volna, ha arrafelé rendelnék a
csapatunkat, és a falunkon mennénk keresztül a híres Simay-zászlóaljjal, és abba is a leghíresebb
Kiszsiga-századdal. Hogy reszketne Szomorú Szabó, Illey főjegyző, meg a Csatáryak és a többi
urak. Hova menekülnének most? Romániába? Utolérnénk őket ott is, az anyjuk szerelmét, és jaj
nekik, ha bántották a mieinket!
Milyen szép volna ez a bevonulás, zeneszóval. Föl, föl, ti rabjai a földnek! Hogy zengene a
szerdahelyi főutcán, ha a Kiszsiga-század énekelné, hogy: Védelmező nincsen felettünk, Nem
véd sem Isten, sem király. . . Biztos velünk jönne a fél falu, édesapám és Kis Gábor keresztapám
is biztosan fegyvert fogna! Azóta megtanulták, hogy mit jelent az úri világ és az idegen
megszállás.
Így ábrándozott Balogh Jani, és szerette volna megkérdezni Kis Gábortól, vajon nem
kerülünk-e mi Szerdahely felé. De nem merte. Nem a Kis Gábor szakaszparancsnoki rangjától
riadt vissza, hanem a lelki szemérem tartotta vissza. Kis Gábor a komor kötelességteljesítés
lázában, az egymásba kapcsolódó és egymásból következő feladatok szorgos izgalmában élt, jött
ment, tett-vett, parancsolt és rendelkezett, úgy, mintha Cseke Sári, az az egy külön Cseke Sári, a
sugár, barna, hegyesszemű és hegyesnyelvű fiatalasszony a világon se volna, és Jani restellte
elárulni, ha már a kedves komája nem áll elő az övével, hogy neki ilyen szívbéli gondjai is
vannak. Úgy volt ő már Kis Gáborral, mint Kis Gábor Kiss Zsigával és Simay Zoltánnal. Azt
nem lehet elviselni, hogy Kiss Zsigmond századparancsnok előtt Kis Gábor szakaszparancsnok
semmi-emberré legyen, de azt se, hogy Simay elvtárs Kis Gábor kommunistával elégedetlen
legyen. És ha minden embernek van valami eszménye arról, hogy milyen ember az igazi ember,
Kis Gábor igazi bolsevik szeretne lenni. Az ő eszményképe közelebbről Simay Zoltán.
Kérlelhetetlen forradalmárság és halálos komolyan vett felelősség: ez kell nekünk a
győzelemhez, mert ez hiányzik belőlünk. Ezt érezte Jani Gáborról, és ezért restellt neki szólni.
Így kapcsolódik egymásba barátság és felelősség, önérzet és lelkes engedelmesség, de még
a bajtársi szeretet és a versengő büszkeség is, amíg igazi közösség a csapat.
És miközben Kiss Zsigáék és mind-mind a többiek ilyen reménységekkel és ilyen
gondolatokkal keltek át a Tiszán és törtek előre, fent a hadsereg vezérkarában dolgozott az
árulás. Julier alezredes, a vörös hadsereg vezérkari főnöke eljuttatta a terveket Horthy
Miklósnak, a szegedi francia csapatok árnyékában szervezkedő ellenforradalmi vezérnek, az
meg átadta a francia és a román parancsnokságnak, és a gyanútlan lelkesedéssel előretörő
magyar vörös csapatok csapdába kerültek. Nem várt helyeken oldaltámadást kaptak, és velük
szemben váratlanul túlerőben levő csapatok bukkantak fel nagy tüzérséggel és sok-sok géppus-
kával. Pedig ezt a csapdát csak egy évvel azelőtt, 1918 nyarán már kipróbálta a magyar
hadsereg. Így eresztettek át bennünket az olaszok, angolok, franciák a Piavén, és így őröltek fel
egy osztrák-magyar, de jórészt megint színmagyar hadsereget, amely már azt hitte, hogy győzött,
mert hiszen átkelt a főakadályon, a széles nagy folyón.
Kiss Zsigáék, akik mint mindig és mindenütt, most is elöl jártak, csak akkor vették ezt
észre, amikor egy meleg kánikulai alkonyaton az előttük keresztbe futó vasúti töltés tetejéről, s
még a hidak, átereszek lyukaiból is sűrű gépfegyvertűz, golyózápor és tüzérségi össztűz fogadja
őket. A vasúti töltést most azonnal el kell foglalni! Ott éjszakázunk, az a legjobb állás – ez a
parancs. És széles csatárláncban támadásra indulnak. De jaj, nincs itt útközben semmi fedezék!
Ebben a háborúban nincsen lövészárok, a csapatok csak a természetes fedezékeket használják
fel, ha úgy jön a sora. De itt most az sincs. Búzakeresztek és vágatlan maradt, de jórészt ledűlt,
záporral, felhőszakadással lehengerelt búzatáblák vannak előttük. A hátuk mögött egy akácos
fasor, valami kis gyepes árokparttal: vissza! vissza oda!, hangzik a parancs! Ágyú kell ide, sok
géppuska és jobb taktika, mert a széles dűlőföldön nyílt rohammal áthaladni, szemben a biztos
védelmet adó vasúti töltésről géppuskázó ellenséggel, kész öngyilkosság. Vissza, vissza, de ki
jut oda vissza? Ha kúszunk-mászunk a földön, sokáig tart, kinek van ahhoz türelme, és különben
is időt adunk a sínek védelmében nyugodtan célozó ellenségnek; ha szaladva hátrálunk, akkor
meg teljes magas célpontot adunk. Beásásra nincs idő, s hátha az ellenség is támadásra indul!
Csak a fasorban lehet az állás.
És aki elérte – szégyen a szaladás, de hasznos! már meg is fordítja a fegyverét, és lövi a
vasút tetejét – elég hiába, mert mit árthat a vastag töltésnek és az acélsíneknek a kis ólomgolyó –
, de mégis fedezhetik a visszavonulást: zavarják a célzást, és megakadályozzák, hogy az ellenség
üldöző rohamra törjön.
A Balogh Jani géppuskája már szól is, egy sűrű akácbokorból gondosan végigsepri a sínek
mentét, szinte porzik a nyomán az apró kavics, és meg-megpattog a golyó a síneken, füttyent,
sivít a sínek felett, amire a Kiszsiga-század és jobbra-balra tőlük a Simay-zászlóalj többi
századai visszahúzódhatnak, és a gyepes árokpart tövében, állandó puskaszó közben
fedezékásásba fognak.
De hol a parancsnok, hol van Kiss Zsiga? A keresztek közt nem látni, ki merre szökdécsel,
számbavételre meg nincs idő.
Azonban, íme jön már, jön, egy kereszt mögül búvik ki, de az utolsó befutást már állva
teszi meg, nincs elég türelme a hasoncsúszáshoz, tudja pedig, hiszen ő tanítja rá a többieket is,
hogy a földön mászó embert milyen nehéz becélozni, még ha lassan mozog is, mert a puskának
az a természete, hogy röppályája van a golyónak, és csak egyenesen vagy kissé megemelve lehet
vele jól célozni. Felfele és lefele a földbe, ezer egybe, ha talál.
 De akit az Isten el akar veszejteni, előbb eszét veszi. Kiss Zsiga az ő régi természetében
bízik, és egy futással akar beérni a fasor árka mögé.
Be is ért, de őt is beérték a golyók, és amire átbukott az árokparton, dőlt a szájából már a
vér.
Ebben a szomorúan kezdődő, aztán diadalmas vígságra forduló háborúban az első igazi
szívig ható megrendülés Balogh Janinak is, de még a nehezen oldódó Kis Gábornak is a Kiss
Zsiga halála. Azt a szót, hogy hős, túl sokszor használják, és érdemes egy kis gyanakvással
fogadni, de ez az ember igazi hős volt! De nemcsak hős, hanem derék ember, igaz ember és
talpig férfi is. Mert a forradalmi hadseregben elvezetni, jól vezetni egy századot nem ugyanaz,
mint a régi hadseregben. Ott uralkodik az általános szabály, a mindig felülről jövő parancs, itt a
katonák mindig vitatkoznak, és szétrágják a parancsnokot, ha nem erősen áll a talpán. A régi
hadseregben a parancsnok az asztalra rakhatta a lábát, ha úgy tetszett neki, lehettek furcsa
bogarai, megvakartathatta a hátát a tisztiszolgájával, köpködhetett és káromkodhatott a
katonákra, de ebben a forradalmi hadseregben a parancsnok nem lehet se zsarnok, se nevetséges
figura. Itt nem lehetnek emberi gyengeségeid, bogaras szokásaid, gyermekes gesztusaid, mert
lenéznek, kinevetnek, és végső soron elcsapnak a parancsnokságból. És nem kényelmes
nyugdíjba, hanem a fészkes fenébe mész, ha használhatatlan vagy!
De aki igazi férfi, az emberségért emberséget és forró bajtársi szíveket kap.
Minden ember elfoglal valamilyen helyet a világban, ki kisebbet, ki nagyobbat. Van,
akinek a hiányát csak a családjában érzik meg, és van, akinek a halála egy egész országot, egy
egész népet döbbent meg: nincs többé!
A Kiss Zsiga hiányát csak a századja érzi, de a jelen pillanatban, amely amúgy is
baljóslatúnak érződik, mert hónapok óta ez az első támadásuk, ami nem sikerült, ezt annál
mélyebben érzik. Nagy űr van a helyén, betölthetetlen űr még itt a bajtársi közösségben is, ahol
pedig megszokták, hogy egy-egy ember, jó cimboránk, bajtársunk, egyszer csak: volt – nincs.
Az idő már estébe hajlik, az ellenség szakadatlanul lő, a távolabb maradt sebesülteket és
halottakat már nem is bírják miatta behozni, de úgy látszik, máma már nem támad, mert
erősebbnek véli a magyar csapatot, mint amilyen, és a Kiszsiga-század katonái száraz
szemekkel, szótlanságba fojtott lelki sírással sürgősen sírt ásnak a bátor parancsnoknak, mert
már meg is jött a parancs: a sötétség beálltával visszavonulunk, mert bekerítés fenyeget, a
zászlóalj balszárnyát már oldalról is lövik.
Itt a kemény kunsági földben, a saját szülőhazájában teljesedik be a törvény: a nagy
világon e kívül, nincsen számodra hely, áldjon vagy verjen sors keze, itt élned-halnod kell.
És ahogy megjön az este, elhagyják a fasort, és ottmarad a négyszögletes kis dombocska.
És majd még évek múlva is, ha a fasorba jönnek enni és pihenni, vagy kicsit hűvösölni a fáradt
és izzadt kaszások, kapások, megáll majd a szemük a ritkás fűvel vagy szálas vadzabbal benőtt
dombocskán: ni, ez meg olyan itt, mint egy sír! Vajon ki fekhetik alatta? És egy pillanatnyi
megilletődés fut át az embereken – ennyi az emberélet! –, s kicsit odább húzódnak, mert az
ismeretlen halott nem kellemes szomszédság. Megzavarja az evést, s még inkább az ilyenkor
csattogó pajzán tréfálódzást.
Aztán eltűnik ez a kis dombocska is a mindent megemésztő időben, és a mindent simára
egyenlítő pusztában: a dombocska szélei és szögletei le-legömbölyödnek, eső lemossa, szél
behordja, a ritkás vadzabot kitúrja a sűrű növésű fekete tippan, és Kiss Zsiga is eloszlik az édes
hazában. Neki már nem emelnek évezredekre szóló kunhalmokat, mint nagy hajdani őseinek. Ez
a föld, ez a nehezen munkálható kemény szikes föld szült téged, te mokány kis magyar, s itt
porladsz el benne. Itthon vagy, és itthon maradsz. S az utódaidban majd te is feltámadsz.
Még mindig jobban jártál, mint azok a bajtársaid, akik Nyugatra menekülve a francia
idegenlégióba kerültek, és valahol az afrikai sivatagokban ették meg őket a keselyűk és a hiénák.
Évek múlva jött a híre, egy megmaradt magyar hozta, hogy a fellázadt, és Orán városába
bezárkózott arabokat már hónapok óta ostromolta hiába a francia idegenlégió. Ekkor egy magyar
őrmester – volt vöröskatona – egy másik Kiss Zsiga kihallgatásra jelentkezett a francia
parancsnoknál, hogy engedje meg neki, hogy egyetlen csapatba, egy magyar
rohamkülönítménybe szedhesse össze az összes magyarokat, és ő jótáll érte, hogy egyetlen
rohammal áttörnek a sáncokon, és elfoglalják a várost. A tábornok kicsit gondolkozott és
megengedte. Voltak vagy hatszázan a magyar katonák, és másnap reggel egyetlen rohammal utat
törtek a sáncokon át, és elfoglalták a várost. Elfoglalták, de a magyar rohamkülönítmény
kétharmada ott veszett. Ki tudja, igaz-e, így igaz-e, vagy ez is csak egy legenda. Da ha legenda
is, olyan nagyon magyarfajta legenda. Ilyen bolondok idegen ügyért csak magyarok lehetnek. Ki
tud róluk? Senki. Elnyelte őket Afrika.
Igen, a magyar vörös hadsereg elesett katonái – nem első eset ez a magyar történelemben –
úgy porladtak bele a magyar földbe, hogy még egy „Az ismeretlen szabadságharcosnak” szóló
emlékmű sem hirdeti őket, mint a nagy nemzeti háborúk névtelen halottait. Ők nem kellettek a
fehérré lett országnak, a forradalom emberei meg szerteszóródtak. Akik itthon maradtak,
kegyeletre nem gondolhattak. Aki távol volt, nem tudott, aki közel volt, nem mert. Így vesztek
bele a magyar földbe, erdőkbe, nádasokba, pusztákba és mocsarakba a kolosmonostori halottak,
Dózsa parasztjai, Rákóczi kurucai, s mind-mind a többiek.
És aztán ismét beteljesedett a sors. Amikor az árulás és a román ellentámadás híre bejárta a
csapatokat, a magyar vörös hadsereget is elérte a pánikba esett felkelő seregek sorsa. Elszé-
ledtek, eltűntek a forró délibábos pusztába mindazok a katonák, akik úgy érezték, hogy az ő
számukra még lehet megbocsátás, hiszen csak egyszerű vöröskatonák voltak. A tiszántúliak nem
voltak hajlandók a visszavonulást még egyszer megcsinálni, s az erdélyiek is haza igyekeztek:
lesz, ami lesz, a magyar forradalom már úgyis veszett ügy. Az egyik valami távoli rokonaihoz
próbált eljutni, a másik pedig csak úgy vaktában belement a nagyvilágba, elrejtőzve a hirtelen
felnőtt kukoricások között.
Arra Erdélyben meg erdők is vannak. Kicsik a falvak, s nem jut mindegyikbe csendőr, se
román katona.
Mert még sokan voltak olyanok, akik bíztak a falujukban. A régi falu, amelyből ők 1914-
ben eljöttek, igazi közösség volt, nemigen szokta kiadni a maga fiait, még ha akármilyen
bűnösök voltak is. De kinek is adta volna? Az állam és a földesúr ősi ellenség volt, ugyan ki
állna vele szóba? Ki volna olyan aljas, hogy feljelentené a saját testvéreit? Ebhitű gazember,
kapcabetyár az ilyen. Csakhogy évszázadok óta most ez egyszer a falu már nem az, ami volt.
Nagyurak szolgái, nyomorult kisurak, mindent számon tartó hivatalnokok és a megsértett
zsarnok bosszúvágyától égő éber csendőrök vannak benne, és paraszti árulók, besúgók is
akadnak már itt-ott. A forradalom nagy választóvíz: az indulatból-gyilkost, a verekedő rabiátust,
a hírneves betyárt, de még az egyszer megtévedt tolvajt is – ó, hisz ki nem éhes a máséra? – futni
hagyhatták a falusiak, de a vöröst már nemigen. Ha a paraszt hagyta volna is, a hivatalnok és a
csendőr nem hagyta.
De ezt mindenki majd csak később, a fehér világban tanulta meg.
A Simay-zászlóalj hát a gyors visszavonulás folyamán megint összeolvadt egy jó
századnyira. De még az is, ahogy haladtak nyugat felé, mindig tovább apadt. A Tiszánál még
megállapodtak egy kicsit, hogy megint megvetik a sarkukat, vissza is foglalták megint egyszer
Szolnokot, de aztán híre jött, hogy délen, Csongrád felől és északon Tokaj és Tiszafüred felől
újra átkeltek a románok a Tiszán, tehát minden hiába.
Simay Zoltán ugyan most sem veszítette el a fejét, és azt mondta a vele tartó katonáknak,
hogy nem tesszük le a fegyvert, hanem ha Budapestet nem tarthatjuk, utat törünk Nyugatra, átal
Ausztriába, hiszen Ausztria mégiscsak fél-szocialista köztársaság, és inkább egy semleges
országban tegyük le a fegyvert, mint a románok vagy a fehérek előtt. De azért a pesti fiúk és a
pestkörnyékiek közül megint sokan lemaradtak, abban a reményben, hogy eltűnhetnek a pesti
néptengerben, hiszen azok a jó igazolványgyárak, amelyek a háború végén ellátták a szökött
katonákat jó papírokkal, biztosan megvannak most is még. Úgyhogy mire Pesten keresztül – a
hidak miatt erre kellett jönni – a Bakony aljába értek, két szakaszra olvadt le a csapat.
Balogh Jani és Kis Gábor azonban még itt is velük voltak. Ők nem maradtak le a Tiszán
túl, azt gyávaságnak és árulásnak tartották volna Simayval és a halott Kiss Zsigával szemben, de
nem maradhattak le Pest környékén se, hiszen nekik ott úgy sincs otthon.
Közben pedig maga a forradalom is egészen összeomlott. A Kun Béla kormánya
lemondott, és valami ántánt-tisztek bábáskodása mellett átadta a hatalmat egy szakszervezeti
kormánynak, amelynek egy Peidl Gyula nevű szakszervezeti főember volt az elnöke. Simay
Zoltán hajlandó lett volna még – a forradalomért és a magyar nép érdekében – ezt a kormányt is
szolgálni, és Balogh Janiék s velük a megmaradt katonák is, mert ők nem értik egészen az
összeomlást. Miért engedjük? Miért? Ők nem tudják, mi történik Pesten, Szegeden és Bécsben.
Ök nem értik azokat a politikusokat, akik nem hisznek, sőt sose hittek a forradalomban, és már a
holnapjukra spekulálnak. Haubrich, a híres pesti városparancsnok, a legendás hírű vasasvezér
nem tudja, vagy nem akarja összefogni a forradalom igazi erőit. Neki nem kellenek a
forradalmárok, márpedig az igazi ellenforradalmárokkal csak az igazi forradalmárok
szállhatnának szembe. A kávéshasú kispolgár és a fröccsös lumpenproletár csak elége-
detlenkedni és szájaskodni tud, de a harchoz és a kitartáshoz nem fűlik a foga. Janiék nem
tudják, hogy némely hatalmas munkásvezérek nemcsak az országot és a népet nem ismerik,
hanem a forradalom és ellenforradalom logikáját sem, pedig ez volna a munkásmozgalmi
feladatuk. Holnap majd sírni fognak ezért, de ma már minden hiába. Mint a méreg az erekben,
úgy terjed el az országban a reménytelenség, és néhány nap alatt széthull a győzelmes hadsereg.
Nincs hát más a magukat megadni nem akaró maradék csapatok számára, húzódnak tovább
a most már gyorsan haladó románok elől, mind-mind nyugatabbra, mert fogságba esni, akasztó-
fára vagy Moldovába jutni mégsem akarnak.
Ott valahol Sümeg és Keszthely között, ahol az erdős Bakony beleszelídül a zalai
dombokba, egy meleg poros alkonyaton, benn az erdő közepén, Simay Zoltán maga köré vette a
kicsiny csapatot:
– Elvtársak, bajtársak, én úgy látom, tovább már csak harc árán juthatnánk – ha még úgy is
juthatnánk, mert kevesen vagyunk. Előttünk, alattunk s mellettünk már a fehéreké az ország, a
hátunk mögött meg a románok jönnek. Győrben, Veszprémben már benn is vannak. Nincs más
hátra, széjjel kell oszolnunk, egyenként, kettesével, hármasával, és menjen ki-ki amerre úgy érzi,
mennie kell. Én magam Grácba igyekszem, s ha van valaki, akinek nem lehet itthon maradnia,
ott majd találkozunk. Maguk meg, Kis Gábor elvtárs és Balogh elvtárs és a többi tiszántúliak,
próbáljanak meg talán visszajutni a szülőföldjükre. Forradalmárokra, jó katonákra majd holnap
vagy holnapután is szükség lesz. Mert visszajövünk, higgyenek és bízzanak benne, hogy
visszajövünk. A történelem kereke meg-megakad, egyet-kettőt még vissza is zökken, de haladni
csak előre haladhat. S ha bajuk lesz, mert biztosan bajuk lesz, akár otthon, akár útközben, hivat-
kozzanak énrám: a sárosszerdahelyi vörösőrség az én parancsomra csatlakozott a vörös
hadsereghez.
– A viszontlátásra, bajtársak, a viszontlátásra! – és Simay Zoltán mindenkivel kezet
szorított, aztán, hogy a búcsúzás túl soká ne tartson, és hogy az egymás könnyeit meg ne lássák,
sebes léptekkel útnak indult délnyugat felé. Vele ment Walter elvtárs, az első század
parancsnoka, aki Ausztriából, Grácból származott, és ismerte a járást. Utánuk a többiek is mind
eloszlottak, ki erre, ki arra. Akinek már volt valami civilruhája, átöltözött, és a katonaruhát a
bokrokba dugta, akinek nem volt, csak a katonai jelzéseket szedte le, és a kis készletükből a
tarisznyáját és a zsebeit tömte meg.
Jani és Gábor délnek indultak a Balaton alá. A románok kezébe nem akartak kerülni, és
rövidebbnek és veszélytelenebbnek vélték az utat, ha nem Budapesten, hanem valahol délebbre
kelnek át a Dunán, még ha csak kompon vagy csónakon is. Hiszen a hidakon lehetetlen is lenne
átcsúszni, ott biztosan katonai és rendőri őrszolgálat és igazoltatás van.
 De nem került erre a sor. Mert ámbár csak éjszaka mendegéltek, nappal az erdőkben,
cserjésekben, és ahol ez nem volt, a magas tengeritáblákban aludtak és tanyázgattak, mégis
amikor egy holdvilágos estén az országúti keresztezésnél kibukkantak az erdőből, elébük toppant
az ott ácsorgó két csendőr – a harchoz nem volt bátorságuk, de a fogdmegelésben nagyon
ügyesek –, és a velük járó két darutollas tiszt: – Állj, igazolást kérünk!
Nekik azonban nincs igazolásuk. Az ő számukra még nem gyártottak hamis papírokat. Ők
még csak olyan árva magyarok, akik nem ismerik a forradalmi gyakorlatot.
– Nincs?
– Vasat rá! – csattan a parancs, és a következő pillanatban már bilincsben vannak.
Megérkeztek az „új” Magyarországba…

MÁSODIK RÉSZ

Asszonyhűség

Ezerkilencszázhuszonkettőt írtak. Balogh Janit, mint volt vöröskatonát, az

internálótáborból éppen aratás előtt néhány nappal eresztették el. De csak őt. Kis Gábort még
nem, mert azt vörösebb vörösnek tartották, ami igaz is volt. Az ügyesebb és „okosabb” emberek,
az „opportunisták”, sokszor becsapták a tábor minden hájjal megkent parancsnokait, akiknek az
volt az elvük: a konokokat meg kell törni, a hajlékonyabbakat meg kell nevelni. A
hajlékonyabbak hát bűnbánó arckifejezésekkel és némi apró hízelgésekkel régen
megszabadultak a táborból, de Kis Gábor még mindig ott ült, mint konok, Balogh Jani meg
azért, mert olyan hallgatag – bár jódolgú, és kevés vizet zavar –, mintha konok volna.
Aminthogy konok is ő a maga módján, mert sem a hajcsárokkal, sem a hízelgőkkel nem áll
szóba, de a tábormunkákat minden hajszolás és szidás nélkül jól megcsinálja. Mindig az elsők
közt van a munkában, akár bele is szakadhatna a sok amerikázó között. A tábor gazdasági
hivatalának a vezetője, Hajós törzsőrmester már csak ezért is visszatartja. Amíg a tábor van, neki
is kellenek a jó dolgos emberek.
Így maradtak ott Janiék egészen addig, amíg a tábor meg nem ürült annyira, hogy már csak
a legvörösebbek maradtak velük. De Fenyőházy tiszthelyettes úr, a tábor atyaúristene kö-
vetkezetes lévén a maga „pedagógiai” elveiben, még csak avval is „kitolást” csinált, hogy ezt a
két „vörös betyár”-t, a Kist és a Baloghot, akik úgy összetartanak, hogy az már magában kész
összeesküvés, elszakíttatja egymástól. A lassú elbocsátások során elereszti a Baloghot, a
csendesebbiket, hogy annál jobban egye a lúg a nyakát a veszedelmesebbiknek. Hátha ezzel egy
kis irigység és harag költözne beléjük, kész haszon, ha két vörös közt, vagy a családjuk közt
megromlik a barátság.
 Így került haza Balogh Jani a földi istenek szeszélyéből éppen aratás előtt az üres
kamarára, de mégis a neki mindennél kedvesebb gyepsori kis ház hátulsó végébe, ahol Varga
Julcsa a kislányával, Bözsikével és enyhén gömbölyödő testében egy másik kis ismeretlennel, de
régen és de nagyon várja.
Úgy esett a dolog az új jövevénnyel, hogy Janiék a télen fát irtottak az Eszterházy herceg
erdejében, és karácsonyra megengedték nekik – „keresztény kurzus” volt –, hogy a feleségük
meglátogathatja őket. Julcsa akkor nagyon soványas volt, mint a bőtejű, jó gyereknevelő
asszonyok a szoptatás után mindig lenni szoktak. Lánykori gömbölyűségei csak halvány
körvonalaikat mutatták a kissé megbővült ruhákban, de Jani, aki 1919 tavasza óta, az esküvő
utáni édes hónapok óta nem látta, elámult azon, hogy mennyit változott a felesége, és hogy ez a
Julcsa ilyen soványan, ilyen légies vékonyan is milyen szép, milyen kedves, milyen
felejthetetlenül kisasszonyos – nem kisasszonyos! – tud lenni.
A szabadulás és a viszontlátás öröme a Gyepsoron is nagy öröm, nagyon nagy öröm, de
közben este is van, reggel is van, ebédidő is van, valamit mindig enni kell, csakhogy nagy itt a
szegénység: se liszt, se zsír, se krumpli, se krajcár. Aratás előtt is málés kényért rágnak, ami
télen megjár éhség ellen is, változatosság okából is, de ilyenkor nyáron már nagyon-nagyon
repedezett-száraz és nem ád erőt az embernek.
De ez még a legkisebb baj, hanem az az igazi gond, hogy Janinak nincs aratása, hogyan is
lenne, amikor most jött haza. Éspedig olyan helyről, ahonnan nem adnak jó ajánlólevelet. A
grófnál és a káptalannál ki van adva a szigorú parancs: egyetlen vöröst se szabad beereszteni az
uradalom határába, se cselédnek, se aratónak. Schlézinger talán nem volna ilyen szigorú,
különben is meghalt az öreg, aki nagyobb kormánypárti volt, mint maga a gróf, és Tibor úr most
a gazda, aki jó ember, és Vázsonyi-párti, de az meg, nem mert a volt vörösöknek munkát adni,
mert keresztény nemzeti rendszere van, és a zsidó ember ne nagyon ugráljon most, még ha
földbirtokos is.
A parasztgazdáknak megvannak a régi állandó munkásaik, de ha egyik-másik oda is
maradt a háborúban, belenőttek a fiaik. Különben is ők még szigorúbbak a volt vörösökkel
szemben, mint az igazi urak.
Apjáék se tudják most Janit maguk közé venni, mert ők is száműzöttek, itthon még munkát
sem kapnak. Oda vannak most is messze, a Dunántúlon kubikolni, pedig öregek és elnyűttek már
hozzá. Még aratásra se jönnek haza, mert úgyse kapnának itthon részes aratást talán egy
kaszacsapásnyit se, annyira megszaporodott itthon a szegény ember. A kubiknál nem tartják
annyira számon, hogy ki volt a vörös, csak most fogja be a száját.
Ámde azért jó az Isten, mert nemcsak teremti az embereket, hanem halasztja is. A
Schlézinger egyik aratócsapatjában a leszerződött aratók közül hirtelen, repcevágás közben
meghalt Kis Tóth István bácsi. Ahogy mondták, gutaütést kapott. No, nem az ereiben nem férő
vértől, mert sovány kis öregember volt, hanem inkább a szíve mondta fel a szolgálatot, mert
hatvan év óta sokszor megdobogtatta már, nem a szerelem, nem a papi prédikáció, vagy a
hazafias szónoklat, hanem az erején felül való munka: a kasza, a kapa és a vállára vett búzás
zsák. Sose tartotta számon, hogy neki szívbaja van, mert a szívbaj is olyan úri betegség, csak az
urak meg a hivatalnokok, a boltosok és a műhelytulajdonosok szoktak szívbetegek, lenni, a
paraszt legfeljebb belehal.
Így történt aztán, hogy Varga Sándor, a Julcsa bátyja azt a hírt hozta haza egy este a
munkából, hogy Kis Tóth István bácsit halva hozták haza, pedig holnapután már megkezdődik
az aratás.
Vargáné, aki mint jó édesanya, összes gyermekeinek a gondjaiból összegyűjti és hordja,
amit bír, vagy még többet is, mindjárt felébred: – Ejnye, te fiam, te Sándor, szólhatnál Sete
Baloghnak, a bandagazdátoknak, jó vóna oda Jánost, a Julcsám urát beszerkeszteni. Most jött
haza, nincsen azoknak semmijük, milyen jó vóna, ha holnap már kommenciót kapna.
 Hiszen eddig is jórészt az anyja és anyósa kegyelméből élt a menyecske, mert az egyik
nyáron állapotos volt, a másik nyáron meg szoptatott.
Varga Sanyi hümgetett egy kicsit, mert ó ugyan nagyon szereti Jani sógort – jól mulatott a
lakodalmában –, csakhogy az a baj, nagyon eszi ezeket az urakat a fene, Jani sógor vöröskatona
volt. Nem szeretné magát bajba hozni, hiszen ő is csak úgy fért be, hogy az apósa, Szőke Kovács
István katonacimborája volt, és borbéli jó barátja ma is Sete Baloghnak.
Mindegy, vannak olyan rokoni kötelességek, amelyek elől nem lehet kitérni. Varga Sanyi
szólt az apósának, az meg szólt a komájának, és mivel már nincs idő embert válogatni, Sete
Balogh beleegyezett, de úgy, hogy ő nem tud róla, hogy Jani vöröskatona volt, és arról se, hogy
most jött haza az internálótáborból. Pótaratónak nem kell szerződést aláírni, ki gondol arra, hogy
ki húzza amott a többi közt a kaszát.
Persze hogy ez a nem-tudás biztosabb legyen, özvegy Vargáné egy fél mázsa búzát ígért
neki a Jani majdani keresetéből, de úgy, hogy Jani ne tudjon róla, mert amilyen makacs, inkább
lemondana az aratásról, mintsem sápot adjon a bandagazdának csak azért, hogy munkát kapjon.
Még Julcsának se mondta meg, mert az is amilyen hűséges-bolond az urához, még
megmondaná neki, és akkor vége az egésznek. Majd megmondja később, és összeszerzik ők azt
a kis búzát, ha mindjárt szedegetésből és asztaghely seprésből is. Egy gondos, édesanyának még
ilyen dolgokhoz is eszének kell lenni, ha olyan bolondok a gyerekei, hogy a becsület miatt éhen
halnának. Szegény ember ne rázza a rongyot, ha nincs kenyere, és még munkát se kap.
Vargáné tulajdonképpen neheztelt a vejére: minek kellett neki abba a kommunistaságba
elegyedni? Aki családos ember, húzza meg magát, mit megyén az után a nagyokos Kis Gabri
után, aki elmondhatja: se kicsi, se nagy, magam se vagyok viselős, de Janiéknál már útban a
második gyerek. De ha nem is a veje kedvéért, a lánya és az unokája kedvéért megtette mégis,
amit egy jó anyós tehet. Hiszen, ha azok éheznének, neki se mehet le egy jó falat a torkán, hát
inkább keressenek, mint ő adja nekik.
Munka hát már van, de hajh, azt senki se tudja Janin kívül, legfeljebb csak Julcsa sejti,
mert ő a szívében és idegzetében mindent megérez – hogy erő nincs. 1914 nyara óta nyolc
esztendő telt, azóta lövészárok, fagyás, sebesülés, a hóhérok verése és a módszeres éheztetés az
internálótáborban – honnan is lenne olyan ereje, amilyen egy uradalmi részesaratáshoz kell, ahol
hat aratócsapat versenyzik azon, hogy ki tud többet learatni a Schlézingerék búzájából, mer tettől
függ, hogy kinek tart majd tovább a téli kenyere.
Másik baj, de ezt is csak Jani tudja, és Julcsa sejti, hogy a nyolc esztendő alatt Jani ugyan
sokat próbált, még sokat is dolgozott, de az mind nem igazi paraszti munka volt. Izmai, inai,
karja, lába, válla mind-mind elszokott a valódi paraszti hajtástól. Még ha néha-néha volt is mezei
szerszám a kezében, de az a munka mindig csak olyanformán „rabosan” ment. Márpedig a
kincstári munka gyerekjáték a részesaratáshoz mérve. Ebben a nyolc esztendőben csak olyan
apró boldogságok jutottak neki, mint a párheti katonaszabadság, vagy mint 1918-19 telén a
forradalomnak és a szabadságnak az a pár hónapja, amikor az esküvőjük volt.
Nem könnyű és vidám lélekkel ment hát ki Jani az Elek-tanyára az aratócsapattal, mert
olyan rettenetesen gyengének érezte magát, az izmaiban annyira nem volt erő, hogy attól félt,
szégyenben marad, nem bírja majd a többiekkel a hajszát. Hiszen csak pár héttel korábban
eresztették volna el azok a hóhérok, hogy egy kicsit erősödhetett volna, akárha kölcsönkért
szalonnával főzött lebbencslevesen is. És ha legalább az izmait könnyebb kaszáláson,
lucernában, herében egy kicsit begyakorolhatta, erősíthette volna, mindjárt nem volna
aggodalma.
Még az a szerencse, hogy a marokverője nem idegen lesz, hanem a felesége jöhet vele.
Igaz, hogy állapotos, több mint félidős, karácsony óta hat hónap telt el, de nem tesz az semmit,
bírja ő azért. így szokás itt: dolgozik az asszony, amíg csak fel nem bukik. Legfeljebb azokat
muszáj kímélni a kilencedik hónapjukban, akiknek megdagad a lábuk, és megmered a forgó-
csontjuk, de Julcsának olyan erősek, szívósak a lábai, és olyan hajlékonyak a csuklói, hogy már
az maga haszon is, gyönyörűség is egy szerető férjnek, ha nem nyűgösködik sokat az asszony,
hogy itt is fáj, ott is fáj.
Nem is maga miatt volt tele aggodalommal Varga Julcsi, hanem ő is Jani miatt égett.
Megérezte, s itthonléte óta napról napra jobban érezte, hogy Jani nem olyan egészséges, mint az-
előtt volt. Hajnalonként izzadva ébred, hogy szinte lucskos az inge, s ha belefog valami
munkába, még ha olyan kicsi is az a munka, mint a kert kapálása, időnként meg kell állnia
levegőt szívni.
Hogy a testét hogy összetörték, hogy hátán-vállán, oldalán már begyógyult, de még
színtváltó foltok és csíkok vannak, azt is látta már, azzal a sajátlagos tárgyszerű nézéssel,
ahogyan csak asszonyok tudják nézni az emberi testet, ámbár Jani még erről nem beszélt neki.
Nem beszélt, de ő tudta, hogy mitől vannak azok, és a könnyeivel öntözte meg egy-egy
fájdalmas éjszakán a sebek helyét. Mert a szeretetnek gyógyító hatalma van, azt ő már, mint
kicsi anya is érzi. Bözsikének is csókkal gyógyítja, ha mutatja vérző ujját, hogy „bibis”.
Első közös aratásuk ez 1914 nyara óta. Hét nyár telt el azóta, és Julcsa csak egy nyáron,
akkor is csak a pár heti rövid cséplési szabadságon dolgozott együtt Janival, de a marokszedője
még nem lehetett soha. Dehogyis engedte volna másnak, még ha lett volna is miből marokverőt
fogadni.
De nincs sok idő még az aggodalomra se, mert megjött a búzaérlelő idő, a forró déli szél,
Péter-Pál után, és Schlézingerék szüntelenül a határt járják. Minden aratócsapatnál azzal állnak
elő, hogy a másik csapat, Zöld Jóskáék, vagy Simon Miskáék tegnap hatvan, nyolcvan kereszttel
többet raktak, hogy kaszánként huszonnégy vagy huszonhat keresztet vágtak, vagy ennyi és
annyi holddal többet takarítottak le.
Ennek fele-harmada mindig hazugság, és különben is hold és hold között is különbség van,
a keresztben is lehet harminc kiló is, de ötven is, ez az okoskodás azonban mind nem ér semmit,
a hajtást erősíteni kell, mert Sete Balogh, a bandagazda, úgy kapja meg az uraságtól a maga pár
mázsa búzáját ajándékba, és a szokásos „koponyapénzt”, a minden arató után járó fejdíjat is úgy
szerezi meg az uraság néhány bankóval, ha a Sete-csapat nem marad le a többitől.
De ez azt jelenti Balogh Janira, hogy nincs ideje arra, hogy az erejét és paraszti
munkagyakorlatát lassabban szerezze vissza. A háború, a forradalom és a fogság évei alatt sok
ember hozzászokott a naplopáshoz, az amerikázáshoz, de mióta Bethlen gróf tartja a gyeplőt, a
csendőrök leszoktatják a népet a visszapofázásról, az uradalmak meg a lazsálós munkáról. Aki
itt most le nem szokik a rabos munkáról, az éhen vész, mert most már nemcsak az urak és a
hajcsáraik üldözik, hanem a társaik is kimarják maguk közül. Nincs hát itt se testvéri, se baráti
kímélet, könyörtelen a részes munka törvénye: aki lemarad, az elveszett ember, szemétdombra
vele.
Balogh Jani tudja ezt, és komor akarattal tartja magát, hogy egy lépést se maradjon el a
többitől, a rendje se legyen keskenyebb, a kévéi se legyenek lazábbak, mint a másokéi.
Varga Julcsa is tudja ezt, és marokszedés, szorgos hajladozás közben is fel-felnéz, hogy
jaj, vajon Jánosom hogy bírja, jaj, vajon nem maradozik-e le? És ha azt látja, hogy a hosszú
rendlábak vége felé már alig bírja az iramot, néha két-három öllel is hátrább halad, mint a többi,
így szorong, így fohászkodik: Ó, ides jó Istenem, csak most segítenéd meg, hogy kibírná ezt az
aratást, csak beteg ne lenne! Ó, hogy is segíthetnék neki, hogy adhatnék az én erőmből neki?
De nemhogy segíthetne a kaszálásnál, még mondani se meri neki, hogy nehéz, ugyi,
Jánosom, mert valahogy úgy érzi, hogy rosszul esne az urának az a szó, hiszen úgy rejtegeti a
többiek előtt, de még előtte is, hogy milyen gyenge. Ehelyett csak néz rá Julcsa aggodalmas
szemmel, és a szíve a torkában dobog: jaj, csak valami baj ne történne vele! Mert olyan ez az
aratás, mint a háború, lám Kis Tóth István bácsi is a kasza végén halt meg. Csak elesett és vége.
És az ötven pár aratóból is mindig van egynéhány a tanyahelyen, feje fáj, gyomra fáj, munkából
kidűlt, rosszul lett, hőgutát vagy napszúrást kapott.
 Mindig nagy öröm és nagy megnyugvás hát neki, ha egy-egy rendlábbal végeztek, és kis
rágyújtás után kötéshez vagy keresztrakáshoz fognak. Mert itt aztán már tud segíteni az urának.
Nincs az a fürge lány – pedig a lányoknak az a törvényük és az a dicsőségük, hogy elhagyják a
menyecskéket amelyik elhagyná őt a soron. De nemcsak élen jár a kötélbe-rakáson, hanem
futtában be is köt egy-egy kévét itt is, amott is Jani előtt. Mert milyen könnyebbség az Janinak,
ha a vad hajszában, amikor úgy mennek a sűrű kévesoron, hogy egyik kévétől a másikig fel se
egyenesednek, hanem ugyanazzal a mozdulattal, amelyikkel a már bekötött kévét megfordítják
és elrántották a „farkát”, ugyanazzal a lehajlással már a következő marék köteléért nyúlnak,
milyen könnyebbség, ha itt is, ott is bekötve talál egy-két kévét, kis felesége kezenyomát. Mert
így, amíg a másik, kötetlen marékhoz ér, felegyenesedhet, egy kis levegőt szívhat, és inge
ujjával megtörölheti izzadságtól csurgó homlokát. A szünet nélkül való hajlongástól már
nemcsak a víz csurog róla, nemcsak a dereka fájul meg, hanem a vér is a fejébe tódul, és a
szédülés környékezi, néha már majdnem lobbot vet az agya, a szeme már-már elsötétül, és akkor
ott a kedves meglepetés: ni, ez a kéve be van kötve! – Ó, drága kis bolondom, Juliskám, nincs
ilyen asszony több a világon, suhan át a szívén a meleg szeretet, és gyorsan előretör, hogy ha a
kaszálásban kicsit maradozik is, a kötésben, ha a felesége segítségével is, de az élen járjon. Ne
mondhassák az irigy emberek, az urak hízelgői, hogy: na, ez a vöröskatona, úgy látszik, rühelli,
vagy nem bírja a munkát.
Pedig ám Julcsának se gyerekjáték most a marokszedés, mert a kis ismeretlen is
megmozdul már néha. Ilyenkor égy kis szorongás fut át rajta, de nem szól Janinak róla, hogy ne
szaporítsa ezzel is a gondját. Pedig ő maga már mind-mind sűrűbben gondol rá, hogy milyen
öröm lenne az apjának, ha fiú lenne, hiszen leánykájuk, kis Bözsikéjük már van. (Nagy Erzsitől,
Balogh nagyanyjától kapta a nevét.)
De nemcsak a munkában igyekszik Julcsa segíteni Janin, hanem a pihenőidőben, a főzés és
evés idején is. Most, asszonyi-voltában sem trehányodig el, mint sok más asszonyok szokták,
hanem szép sima fekete haját fürge újakkal pillanatok alatt kibontja, könyörtelen erős
fésűrántásokkal simára húzza, kemény varkocsba fonja, aztán takaros kis kontyba kerekíti. Nem
a feje búbjára, és nem hegyesre, mint otthon szokták, hanem hátulra, a tarkójára csavarja a sima
és lapos kontyot, hogy a munka és az izzadság le ne húzza, ne legyen azzal is baj.
És ez az asszonyi frisseség nemcsak a világnak szól, hanem elsősorban az urának, hogy
minden apró munkát ő végezhessen, hogy János hadd pihenhessen, hadd aludhasson minden
ebédszünetben egy kicsit, akárha egy negyedórát is, mert a nagy-nagy fáradságban minden csepp
alvás ára megadhatatlan. Hiszen éjszakánként, pedig ő is nagyon fáradt, és neki magának is van
baja a kis másodmagával, aggodalmasan figyelgeti, hogy milyen nehéz álmai vannak az urának,
s hogy az izmai miként rándulnak alvás közben hirtelen össze, s miként ugranak ki megint
ugyanúgy. Az első éjszakákon a János karja úgy rángatózott alvás közben, mintha még mindig a
kaszát fogná, s a könyökével sokszor meglökte asszonyos félgörbére kuporodó kis feleségét.
Még a szerelemtől is kíméli most az urát. Asszonyosan okos gyöngédséggel hárítja el a
közeledést, hogy a hálás szeretet, amellyel Jani megköszöni a drága szorgoskodást, ne menjen át
viharos ölelésbe, mert minden csepp erőre szükségük van.
Hogy Jani a maga keserves gondjai közt mit érez a felesége iránt, az elmondani nem tudná.
– Én édes madaram, kedves kis fürjecském – buggyan fel a szívében, ha szorgos fürgeségét látja.
Mert valóban, Julcsa most, szorosra hátulkötött marokszedőkötőjében és kerekedő közepével
nagyon hasonlít az érő búzatáblák és friss tarlók piciny fejű és zárt szárnyú kis futómadarához.
Hátha még a Julcsa szívébe-lelkébe látna! Ott azt látná, hogy a feleségnek mindenki
ellenség, aki az urát bántja. Ellenségek az urak is, akik háborúba vitték, megsebesítették,
rabságban tartották, a tiszt urak és a csendőrök, akik elvitték, megverték és erejét vették,
Schlézingerék, akik egy kereszt búzáért tizenkettőt arattatnak le vele, a kereskedő, aki a vásáron
vagy a boltban megcsalja, Sete Balogh, aki hajszolja, hogy elismerő szót és ajándékot kapjon az
uraságtól. Még a többi emberek is, az egészségesek és a jóbírósok is egy kicsit, amiért olyan
bolondok, hogy szót fogadnak annak a Sete hazugnak, és dögfáradtra hajszolják egymást, meg
velük együtt Jánost is. De még azt is ellenségnek érzi, aki megszólja, amiért vöröskatona volt,
vagy azt is, aki megbántaná azzal, hogy nem bírja a munkát.
Ez volt az ő „osztályharca”, de Janinak sohase beszélt róla, mert maga se gondolkozott
rajta.
Amikor a faluhoz legközelebb eső táblát aratják, Balogh ides ebédet főz a „gyerekeknek”,
és ételt hoz ki a tarlóra. Mert az csak olyan szülői álom, hogy ha a nagyja gyerekek elszállnak a
háztól, nem lesz velük annyi baj. Ehol van ni, most már nemcsak a gyerekei, hanem az unokái
gondja is a nyakába szakadt. Úgy egyezik meg a két ides, Vargáné és Baloghné, hogy felváltva,
egyszer az egyik, másszor a másik visz ételt a határba ennek a két árvának, hogy mégis
megenyhítsék őket valamivel, ne egész héten a száraz kenyeret rágják, és a sivár lebbencset
egyék. És még csak panaszkodnia sem szabad Baloghnénak, hogy majd leszakad a karja a két
aratópár ételével (Eszti lányáék is itt aratnak, de másik csapatban), hiszen még váltani se lehet,
mert mind a két keze tele van. A hátán egy batyu, mellette vagy utána pedig ott kocog a kicsi
lány, a Bözsike, mert nem lehetett vele bírni, hogy ő megyen az édesanyjáékhoz, mert édesapja
azt ígérte neki otthon, hogy kismadarat fog a tarlón. Nem lehet panaszkodni – pedig olyan
jólesik a panaszkodás, még ha szívesen csinálja is mert az édesanyának az az egyetlen dicsősége,
hogy mit meg nem tesz a gyerekeiért. Nem lehet panaszkodni, mert vagy a menye, vagy a lánya
neheztelne meg. – Igen, az édesanyámé se szakad le, ha Esztiéknek viszi, pedig azoknak még a
malomba is elmegy őrletni, és a hátán viszi ki a búzát, nekünk meg ez a kis teher is panaszos –
mondhatná a menye. Inkább hát hallgat, és csak a kis unokájának mondja el: – Jaj, kis bogaram,
üljünk le egy kicsit, mert kiszakad mán a két karom. – Mert rettenetesen ki tud menni az ember
karjából és ujjaiból az erő, ha órákon és kilométereken át lefelé húzza egy-egy fazék, vagy a tele
kasornya. Volt eszük a régi világ asszonyainak, hogy a fejükön vitték a tele edényeket. De a
forró ételt nem lehetne ott vinni, és különben is azok a régi asszonyok is csak egy edényt
helyeztek a fejükre, és nem kettőt, mint ahogy Baloghné Nagy Erzsi viszi a mezőre a gyerekei
kosztját.
És amikor Julcsáék meglátják a mezei gyalogúton a búzatábla felé sorakozó asszonyok
után Balogh idest is a csepp kis lánnyal, amint leghátul bötyörésznek – a kicsi már nagyon
elfáradt, de a nagyanyja nem veheti fel, nincs harmadik karja –, felvidul a szívük: – Jaj, itt van a
kicsi lány is, egyem a lelkit, vajon nem ment-e tövis a lábába.
Egész héten, még munkaközben is, ha egy pillanatnyi lélegzethez jutottak, sokszor
eszükbe jutott: – vajon a kis Bözsikém-lelkem hogy van otthon a nagyanyjával? Vajon nem
nyűgösködik-e sokat az anyjáék után?
Máskor meg valami bolond aggodalom szorítja össze a Julcsa szívét: – Jaj, olyan rosszat
álmodtam, vajon nem érte-e valami baj a gyereket? Édesanyámnak sok a dolga, az Esztiék
gyereke is ott van, nem ér rá mindegyikre külön ügyelni. Vajon nem esett-e bele az utcai árokba,
vagy a disznógödörbe? Az a Csákó is, az a vén büdös koca olyan veszedelmes állat, dűt-borít,
jaj, csak meg ne harapná a gyereket! Hallottam már én olyat, hogy a disznó megpocsékolta a
kisgyereket… a Szabó ángyomé is úgy halt meg aratás idején. . .
Így sopánkodott Varga Julcsa egész héten át, megvolt hát a nagy öröme, hogy ott látta
botorkálni a kis bogarát az édesnagyanyja mellett.
Szerencsére mindjárt ebéd lett, nem kellett várakozni sokáig, mert az itt a rend, mint
katonáéknál: az ételhozó asszonyok leülnek sorba a tarló szélén, a tanyahelyen, ha fák vannak,
azok alá, ha nincsenek, csak úgy oda az égő nap alá, vagy a nem sok árnyékot adó keresztek
mellé, és megvárják, amíg befejezik a keresztekbe rakást.
Van is öröm, amikor végre a tanyahelyre jönnek. János fáradt, nagyon fáradt, az aratás
nem az a hely, ahol munkaközben megjöhetne az ember ereje, és Baloghné éppen olyan
aggodalommal néz a Jani sovány, csontos arcára, bennülő fáradt szemeire, megvékonyult testére
és girhes bordáira, mint maga Varga Julcsa, és ugyanaz a kimondhatatlan aggodalom ég a
szívében: istenem, vajon kibírja-e? De tönkretették, de tönkretették ezt a szép, erős fiút, az én
derék nagyfiamat!. . . és elfordul, hogy kitörülje a szeméből az odalopakodó anyai könnyet.
Szerencsére Janiék nem veszik ezt észre, mert el vannak foglalva a mosakodással és a kicsi
lány csacsogásával, aki már követeli is, hogy: ideszapám, fogott nekem kiszmadajat?
Az apja nem válaszol, nem is tud, mert tele van a szája vízzel, de törülközés közben már
rejtelmesen mosolyog, és gyorsan félrelöki a tarisznyájukat takaró ócska pokrócot – hol van már
a cifra szűr? –, kotorász a kis kaska fenekén, és kihúzza a madarat, a szép kis simafejű
fürjecskét, aki ijedten pislog apró szemeivel, ahogy a lomok sötétjéből hirtelen a fényes
napvilágra kerül. – Itt van, kisjányom, nézd csak, kicsi madár, fürjecske, neked fogtam. -
És csakugyan, futással fogta. A kaszája elől rebbent ki, tízen is futottak utána, de végül a
janié lett, mert nem lehet az ember olyan fáradt és erőtlen, hogy a kicsi lányának, akit születése
óta jó két és fél évig nem látott, ezt a kis örömet meg ne szerezze. Mit meg nem tesz az ember
azért, hogy a gyerekektől szeretetet kapjon. Hiszen akár az édesanyját látná abban a kis
lányban.,. azok a szemek, azok a szemek, az a takaros kis hegyes orr, a setét szemöldök, a kicsit
nyílt ajkak, a rizskása fogakkal: tisztára az anyja, tisztára az anyja!
A kicsi lány azonban kerekre nyílt szemmel nézte az ijedtében pihegő madárkát, és bár
szerette volna, nem merte megfogni. Apjának kellett rátenni a csepp kis tenyerét, és
megsimogatni vele. – Nem bánt az kisjányom, nézd csak, milyen szelíd!
Igen, mert Bözsikének már van annyi tapasztalata, hogy minden kicsi állatkával baj van. A
kismacska karmol, a kiscsirkéért a kotló hadakozik, a kis veréb csíp, lám a kis fürjecske csak
hallgat és pislog: jó madár, nem bánt.
Közben Baloghné széjjelszedte a batyut és az ételest. A batyuból tiszta ing került elő, mert
tudja ő, hogy mennyire izzadhat ez a legyengített szegény fiú, nem bírja ki rajta egész héten az
ing, aztán meg egy kis üveg pálinkát is hozott. Talán az utolsó tojásokat adta érte, de mindegy
már az, csak kibírná valahogy ez a nagyfiú az aratást. Úgy van a szegény ember ezzel a részes
aratással, mint a bajban levő hadvezér: mindent beleadni a győzelemért, aztán majd lesz
valahogy. Egy évig megint lesz kenyerünk, s ha már az van, nem halunk éhen.
Tejfölös almalevest hozott nekik idei csirkével. Húslevest szeretett volna, mert az adja
legjobban az erőt, de aprók még ezek a csirkék, gyenge a levük, székhúsra meg nincsen pénzük.
De mindegy, jó lesz ez is, mert jaj, Janinak nemcsak a testét zsarolták ki azok a büdös urak,
hanem a gyomrát is tönkretették. Nehéz neki az uraságtól kapott rágós, rostos, vastagbőrű
kanszalonna. Tegnap is rosszul volt, lehet, hogy vízcsömört kapott, mert csak vizet adott vissza a
giliszta. Nehéz megszoknia egyszerre a táborbeli forrásvíz után – csak a vizet nem tudták ott
elrontani – az állott és vad pusztai vizeket. És nehéz annak, aki a táborbeli sovány koszthoz
annyira nem kívánta a vizet, hogy néha egész héten nem ivott meg egy fél litert, most naponta
öt-hat literrel megbirkózni. De még a vízzel hagyján, hanem azzal a sok féreggel és bacilussal,
ami ezekben a vizekben nyüzsög. Nem jó volna, ha nagyítóüvegen meglátnák, hogy miféle
undok, apró szörnyetegek, kerek, hosszú, soklábú, gömbölyű, lapos és csillagszerű férgek ezrei
nyüzsögnek abban a félliternyi vízben, amit egy-egy hajtásra leöntenek epedő gyomrukba.
Ezért hozta Baloghné a kis pálinkát is, olyan az itt, mint az orvosság. Vagy erőt ád, vagy
az erő érzetét. Azonnal szétárad az erekbe, és elhiteti az emberrel, hogy már megint van ereje.
Meg aztán „megvágja” egy kicsit a gyomrát is. Tegnap már a rabszolgák és szegényparasztok
ősi orvosságához, a vereshagymához folyamodott Jani, mert nem bírta volna tovább. Szédülés
környékezte a vízcsömör után. Meghasgatott egy nagy fej vereshagymát, teletömte sóval, ez
aztán rendbehozta. Mert a hagyma is olyan, mint a pálinka, azonnal oldódik, és oszlik az ember
testében. S ha szalonnát is vág hozzá az ember, annak a zsírját is viszi magával: erő lesz belőle.
Mert jó az, ha hisz az ember, akárha a pálinkában és a vereshagymában is: a testnek erőt ad a
lélek, hogy tovább bírja a hajtást. Így élhettek meg a régi szent emberek is, füveken, bogyókon,
sáskán és vizen. Persze ők nem arattak le naponta húsz-huszonöt kereszt búzát.
 Amíg Janiék készülődtek, Baloghné átsietett Esztiékhez az ó ételükkel, aztán hamar
visszajött, és amíg ettek, ott ült mellettük, és nézte őket, meg a kislányra ügyelt, aki bár otthon is
kapott mindenből, az úton is kért már a kőttes tésztából, most is újsort evett. Ő maga majd otthon
eszik, még a maradékot se fogadja el – tegyétek el, majd jó lesz uzsonnára vagy vacsorára –
mondja nekik, és a szeme azon van, hogy Janit figyelje, van-e étvágya, mert ha igen, akkor
jobban lehet bízni benne, hogy kierősödik megint. Hiszen mit bírt már ki ez a szegény fiú, a
fagyás után is, meg a sebesüléskor is, és mégis mindig újra összeszedte magát.
De elnézhette Nagy Erzsi azt is, hogyan táplálja a menye az urát. Minden jobb falatot Jani
elé rak Julcsa. A falósabb combját és a finom fehér mellehúsát is, maga csak a szárnyát, nyakát,
hátát szopogatja.
Még a kicsi májat is Jani elé tolta, mert úgy mondják, a máj adja az erőt.
Jani elmosolyodott erre, és mert itt a világ előtt, anyja előtt és evés közben nem
csókolhatta meg a Julcsája drága, füstös homlokát, zsíros tenyerének a hátával simította meg az
arcát, a csepp májacskát meg a kislánynak adta. Gyereknek való, nincs benne csont, és hadd
nőjön tőle. Ó, szegények bölcsessége, hány csirke mája kellene ahhoz, hogy egy kisgyerek
nagyra nőjön tőle!
Nehéz próbatétel volt ez Janinak, de nagy kő esett le a Julcsa szívéről is, amikor az utolsó
keresztet is összerakták és az aratórész behordásához fogtak. Úgy húzták át az egész aratást,
hogy egy fél napot se, de még csak egy negyed napot se hiányoztak, egyikük se, pedig ha
Janinak az erőtlensége miatt, Julcsának meg amiatt volt sokszor szorongása, hogy meg-
megmozdult a szíve alatt a kis ismeretlen, és az is erőt, vért, ideget követelt. Minden napi
hiányozásért ötven, hatvan kiló búzát fogtak volna le, és az már az ő kis családjuknak majdnem
egy hónapi kenyér.
Még egyszer volt nagy szorongása Janinak is, de sokkal inkább Julcsának: amikor az
aratórészt elcsépelték és széjjelmérték. Mert a kasza: kasza, elhúzza az ember, ha lassabban is,
de itt már zsákolni kellett. – Jaj, Istenem, vajon bírja-e majd a zsákot? – Mert olyan bolond,
hogy a világért se kerülné el a nehezét, hiszen úgy illik, hogy a fiatalabbak hordják el még az
öregebbek helyett is, mert azok, ha kaszálni még jól tudnak is, de zsák alá már nem állhatnak.
Nem bírja a derekuk, szívük, tüdejük.
De a Janié se bírja, most míg meg nem erősödik, csakhogy ő inkább belehalna, mintsem
engedné, hogy valaki elvigyen helyette egyetlen zsákot.
És a Julcsa szeme aggódó figyelemmel tapad Janira a széjjelméréskor, nem reccsen-e meg
a dereka, nem torzul-e el a kíntól, az erőlködéstől az arca, menetközben nem rogyadozik-e az
ina, nem ereszkedik-e le a zsák alatt levő válla, aztán le tudja-e higgadtan ereszteni, nem ejti-e el
az utolsó pillanatban a zsákot, mint aki már nem bírja tovább. Milyen szégyen volna, ha egy tele
zsák éppen a Balogh Jani válláról esne le és csattanna ki, folyna a tiszta búza szét a törekbe,
porba.
De végre szerencsésen megvolt ez is, most már megkönnyebbülve ballagtak a megrakott
ökrösszekér után, amelyik az ő búzájukat vitte. Jani még fel is erőltette Julcsát a szekérre, egy
takarosan elfektetett fél zsák búza tetejére, és onnan lentről, a lassú nyikorgással kotyogó
ökrösszekerek alól csendesen szállongó porból gyönyörködött benne: drága kis madaram, nin-
csen ilyen asszony több, tán a világon se.
Mert addig boldog az ember, amíg a maga asszonyát egyedinek hiszi.
Otthon már könnyebb volt a zsákokat behordani. A béres leadogatta a szekérről, Julcsa
meg minden zsákkal vele ment, és hátul, mintha ő is emelni akarná, meg-megfogta minden zsák-
nak a csücskét, hogyha baj lenne, ott legyen ő is segíteni.
De nem kellett már itt segíteni. A reménység és a jóérzés erőt is ád, és amikor kiborították
az utolsó zsákot is a kamra sarkába, a földre – búzás hombárjuk, ládájuk még nincs, honnan is
lenne-, Julcsa örömmel sóhajtott fel: Ó, Istenem, Jánosom, elfáradtál, ugyi?- és a szép kis halom
tövében, barna mezítlábával a szétfolyó piros búzában állva hozzáhajolt, és poros, borostás
arcára tapadt.
A kicsi lány, aki mindig ott lábatlankodott, míg a zsákot hordták, kerek szemekkel csak
nézett rájuk. Ő még ilyet – apja távol lévén – sohase látott.

Janika születése

De egy kicsit visszatérve az időben, a Tanácsköztársaság bukása után 1919 őszén, amikor
Janiék fogságba kerültek, Julcsáék sokáig semmit se tudtak róluk. És hozzá olyan hírek jártak,
hogy a kommunistákat mind kiirtják, egyetlenegyet se eresztenek haza.
És ez nemcsak szóbeszéd volt. A fehér-újságok nem írták, de szájról szájra terjedt:
Szegeden a Tiszába fojtják, Pesten a Dunába hányják, Orgoványnál elevenen a homokba ássák,
Siófoknál, a Horthy fővezér hadiszállásán meg lábuknál fogva akasztják fel őket, és célbalövést
gyakorolnak rajtuk. Varga Ferencet, a direktórium elnökét is így pusztították el.
Az egyik ember – vagy asszony – erre azt mondta: úgy kell nekik! megérdemlik; a másik
meg: jaj Istenem, csak nem tesznek tán ilyet!
És nem mindig az úrpárti mondta, hogy úgy kell nekik, hanem olyanok is, akik, amikor a
forradalomkor az urak szorultak, azokra is azt mondták: úgy kell nekik, mindet fel kék akasztani,
minek csinálták a háborút!
A nagy többség azonban, főleg a gyepsoriak, hallgattak, hallgattak, komoran jártak a
dolgaik után.
Voltak, akik nem mertek köszönni a „vörösök” feleségének, voltak, akik mertek, de előbb
mindig körülnéztek, és voltak, akik a szemükkel megsimogatták őket. Szegény kis menyecske,
nehéz sorsra jutottál, vajon látod-e még a jó uradat! Jaj neked, szegény, ha ki mered nyitni a
szádat! Hátha még fegyvert is mersz emelni ellenük!
Varga Julcsa ilyenkor, ha megérezte az emberek szeméből akár a szeretetet, akár a bántást,
odahaza vagy Cseke Sáriaknál kisírta magát. Az ő bajára nincs más orvosság. Cseke Sári még
csak számítgatja, hogy közbelépnek az egész világon a szocialisták, és blokádot csinál Fehér-
Magyarország ellen a nemzetközi szervezett munkásság, máskor meg azt, hogy győz az orosz
szovjet – Bugyonnij tábornok vörös-lovasai már a Kárpátok alatt járnak – majd, hogy vizsgálatot
tart a fehérterror ellen az angol munkáspárt, de Julcsa nem érti ezeket a dolgokat, és nem tudja a
reményét beléjük vetni.
Mert hadiözvegynek, vagy eltűnt katonák feleségének lenni is keserves dolog volt, de
vöröskatonák özvegyének vagy vélt özvegyének lenni mindennél rosszabb. Nekik nincs
hadisegély, nincs ingyen orvos, nincs külön cukorjegy, zsírjegy, tüzelőjegy, nincs semmi. Velük
és árváikkal senki se törődik, ók az új fehérhatóságokhoz még bemenni sem mernek, nemhogy
valamit kérhetnének. Minden hatóságtól rettegnek; nemcsak a visszajött csendőröktől és a
Bocskai-sapkás fehér-tisztektől félnek, hanem még a községi esküdtektől és kisbíróktól, de még
a határbeli csőszöktől is. Törvényen kívül vannak. Ha megbántotta őket valaki, ha a tengerijüket,
szőlőjüket meglopta valaki, nem mehetnek a bíróhoz, aki most éppen Szomorú Szabó lett.
Hiszen még a nézését sem lehet elviselni.
Ráadásul mind a ketten állapotosak is. De a Julcsáé az előrehaladottabb, mert ők esküdtek
hamarabb. És mert nincs itthon a párjuk, egymásnak panaszolják el azokat az érzéseket és
tapasztalatokat, amiket ez az új állapot magával hoz.
Sokáig hír sincs az emberekről; már csak a reménység tartja őket, mert a szerelem nehezen
hiszi a rosszabbikat.
Végre 1920-ra fordulóban, amikor Julcsa már-már közeledett az idejéhez, hírt kaptak az
embereikről. Az Öregszőlőbe hazakerült ugyanabból a táborból Szőke Gábor. Őt úgy eresztették
el, hogy az igazolásnál a volt gazdája, most fehér-százados, azelőtt vörös-főhadnagy, még
korábban cs. kir. hadnagy, akinél tisztiszolga volt, megismerte, és jótállott éne.
Megvannak, jól vannak, azt üzenik Jánosék. És hogy ez ne csak szó legyen, hanem valami
bizonyság is legyen hozzá, egy aprócska cédulát is küldött Jani. Akkorkát csak, mint egy fel-
szabdalt cigarettapapír: – Kedves Juliskám, megvagyok jó egészségben, amelybe hasonlót
kívánok neked is. Ne búsulj.
De akármennyire erős a szívfájdalom, Varga Julcsa nem bújhatik el a kínjaival, mert a
kenyér parancsol: munka után kell járni. A szülők nem segíthetik őket: idősebb Balogh János és
Kis Gábor is börtönben vannak még. Romániából, az internáló-táborból hazajöttek, de itthon a
földosztásért leültették őket. A testvéreiknek meg elég magukra keresni. Tizenkilencben még
csak megjárt, mert a kiosztott földeket megmunkálhatták, ki bérletben, ki felesben.
Hanem aztán 1920 tavaszán – akkor már kerekszemű kisbaba ül a Varga Julcsa karján –
megjött Horthyval együtt a fehérterror a faluba is, de még a határba is. Nemcsak a kiosztott
földet vették vissza, hanem a vörösöknek még munkát se adtak.
Egyszer egy májusvégi hajnalon – az előzőnapi dobolás nyomán – Varga Julcsa is
otthagyta a nagyanyjára a kicsi lányt, hogy tartsa el estig tejen és grízen, hiszen majdnem fél
esztendős már, és kisietett – sok lánnyal, asszonnyal együtt – Feketehalomra, a szerdahelyi gróf
tanyájára cukorrépát egyesíteni. De amikor a többiek után sorban ő is bediktálta a nevét, hogy
Balogh Jánosné – hiszen csak nem tagadja le, különben is mindenki tudja –, a kerülő ránézett- a
háta mögött ott állott kutyakorbáccsal az ispán-, kicsit, egy pipaszippantásnyi ideig
gondolkozott: ki ez? – aztán odavetette: – Maga nem kell! Menjen a kommunistákhoz munkát
kérni!
Varga Julcsa lángba borult arccal fordult vissza a sorból, és mint akit űznek, úgy sietett
hazafelé a gyepi gyalogúton. Ha kommunista lett volna, nem égette volna ennyire a szégyen,
talán még büszke is lett volna rá, mint Cseke Sári, ha megbántották az uráért. De Sári nincs most
vele, az még nem hagyhatja kicsijét, mert csak negyedik hónapos.
Nem is nagyon merte hát más tanyákon is megkísérelni, hanem inkább a szüleinek segített
– enni adtak érte és gondozták a gyereket – és az elesett özvegyek módján – árokpartról él a
szegény –, gyógynövény-gyűjtésből és gombaszedésből próbált valamit keresni. Ez már csak
annyival is jobb volt, mert így napközben hazakerülhetett megszoptatni a kicsit.
És ez jó volt azért is, mert a félszemű Gutman, a gyógynövénykereskedő nem nézte, hogy
aki hozta, vörös-e vagy miféle, hanem csak azt, hogy olcsón adja-e, és ne dudvát adjon gyógynö-
vény helyett. De még azt se a szemével nézte, hiszen a másik szemét is csak félig nyitotta ki,
mintha mindig attól félne, hogy azt is kiütik. A falusiak tréfásan azt híresztelték, hogy Gutman
az orrával lát, ami ha gyógynövényről van szó, nem is olyan bolond beszéd. Az bizonyos, hogy
nem lehetett neki lósóskát vagy cigányparéjt eladni beléndek vagy mályvalevél helyett.
Szerencsére az elektanyai Schlézingeréknek az első ijedelmek után, amikor még
szigorúbbak voltak a vörösökhöz, mint a grófék és a káptalanék, megjött a jó eszük – ki tudja
mire válik még ez a zavaros világ? –, és ha úgy adódott, befogadták a vörösök feleségeit is
munkára. Legfeljebb úgy tettek, hogy nem veszik észre.
 Úgy, hogy mire Cseke Sári is otthagyhatta a kicsijét, és a gyógynövény is elvirágzott, meg
a gomba is visszazsugorodott a kiszáradt földbe – mert ezek a virágok és dudvák is inkább csak
tavasszal élnek –, már néha munkát is kaptak.
Így telt el a nyár és még a másik nyár is, a két menyecske, Julcsa és Sári ugyanúgy együtt
jártak mindig és mindenütt, mint lánykorukban. A szállásokon, a tarlón, a mezőn és hodá-
lyokban is mindig a lányok közt foglaltak helyet, hiszen az asszonyok közül kevesen jártak
napszámra.
Mert a férfi, az mindig csak férfi, ha kenyér-szalonnán él is, és ha ócska csizmaszárt húz is
fel lábszárvédőnek a háborúból maradt katonabakancs fölé – ilyen most a „férfidivat” –, és nem
hagynának békét az olyan szép és üde menyecskéknek, mint Varga Julcsa és Cseke Sári, akik
vagy már özvegyek, vagy csak lesznek, mert hisz „a veresek sose jönnek haza”.
A lányok közt jó volt, mert ezek most jöttek a gyereksorból, és szerették a tapasztaltabb
menyecskéket: annyi mindent tudnak a munkából és egyebekből is, még a szerelem rejtelmes
titkaiból is, hiszen nekik már kisbabájuk van.
És ezek a lányok még nem voltak se fehérek, se vörösek, egyszerűen csak lányok voltak,
akik szerették a nótát, táncot, a jó cimboraságot, a csiklandós tréfákat, de ezekben a helytelen-
ségekben Varga Julcsáék már nem vettek részt.
És ezek a lányok a Julcsáék ügyét is csak olyan sorscsapásnak tekintették, mint a többi
hadiasszonyét. A bánataikban nem vettek részt, mert ahhoz képmutatónak kellett volna lenniük,
hisz a saját vidám lelkük alig fér a bőrük alatt, de nem is szúrtak beléjük olyan méregtüskéket,
mint némely kofanyelvű veszett asszonyok, akik a saját kínjaikért a vörösöket szidták, mert az a
divat, és azokat szabad.
És a lányokkal való együtt-dolgozás, együtt-hálás védelmezte őket a férfibitangságtól is. A
férjetlen asszonyt a napszámon kész prédának tekintik a betyárfajta férfiak, ha nincs pártfogójuk.
Most meg még sok a háborút járt nőtlen öreglegény, akik csak a menyecskékre pályázhatnak,
mert a tizenhét-tizennyolc éves viruló kislányok nem állnak szóba velük. Kegyetlen és önző az
egészséges ifjúság, semmibe se veszi a hat-nyolc éves háborús szenvedést, ha szerelemről van
szó.
De ők ketten Sárival úgy megőrizték egymást és önmagukat, hogy csak az a fajta
rossznyelvűség mondhatott róluk akármit, amely egyáltalán nem hisz az asszonyok-lányok
becsületében, és csak azért is rosszat mond azokról, akikhez nem férhet hozzá.
Amikor hát végre, 1922 nyarára, ahogy már elmondtam, Jani is hazaszabadult, valósággal
új házasságot éltek.
A szenvedés és a vágyakozás megszépíti a hűséges asszonyokat, és Jani ámult rajta, és
gyönyörködött benne, hogy milyen sokat változott, de a változásban is milyen szép asszonyka
lett a felesége.
Persze, ha valaki az utcán látta Varga Julcsát, csak annyit mondhatott: takaros asszonyka,
érdekes arca és szép szemei vannak, jó volna párjául szegődni. Egy kedves parasztmenyecske a
többi közt, amilyen „sok van az Isten ménesében”.
A szerelem azonban más szemmel lát: az külső szépségnél többet lát. És mert a vörös
foglyok asszonyi nemhez éveken át nem is közelíthettek, a Jani szívében talán még jobban égett
a vágyakozás az otthon maradt párja után, mintha még nőtlen legény lett volna.
Ahogy hát átkínlódták nagy keservesen, mert megtöretett teste az aratástól, és az újbúzából
sütött kenyértől, a kölcsönkért szalonnától és a felesége kezével gyúrt tésztától egy kicsit János
is erőre kapott, nagy gyönyörűséget talált a kicsi családban.
Az egyik gyönyörűség a kislány, Bözsike, aki most van a legédesebb idejében, a
hároméves korban. Már igazi kis nő, maga eszik, úgy ül a kicsi széken, amit a Balogh nagyapja
fabrikált neki, egyenes derékkal, mintha erre nevelték volna, és olyan takaros, kisügyes, amilyen
az anyja lehetett ennyi idős korában. Nem lehet vele betelni, s ha itthon van, azon veszi észre,
hogy nézi, nézi a gyereket, a tiszta szemecskét, a kis kerek homlokát, az anyja-fajta kis puha
száját, a feketére sötétedő gesztenye haját, nézi-nézi, s aztán az ölébe kell kapnia, és örömében a
padlásig kell emelnie.
Máskor Varga Julcsát nézi, amint elmerülve a dolgában, teszvesz, szorgoskodik, átadja
magát egészen a munkájának. Nem lehet megállani, hogy meg ne simítsa a lehajtott fejét, és meg
ne csókolja a homlokát, ott, ahol a szorosan hátrafésült fekete haja kezdődik. És ha gyengéden el
akarta hárítani a kezét: – Ereggy mán, ne rontsd el a kontyom – hát be kellett zárni a száját, hogy
ne nyűgösködjön. Most élik a második mézesheteket, hiszen az elsőt félbeszakította a
tanácsköztársaság bajbakerülése.
Ilyen húsosnak, testesnek még sohase látta Julcsát. Lánykorában sohase volt böngyöli,
mert nem is olyan fajta, az első állapotát meg nem is láthatta, mert nem volt itthon. Ahogy hát az
új anyaság elkezd benne duzzadni, ahogy mindenfelől elkezd gömbölyödni, ahogy a csípője
feszíteni kezdi a lánykori ruhákat, majd ahogy az addig észrevehetetlen kis hasacskája
emelkedni kezd, és a szoknyája elöl rövidedik, azt újra és újra látni kell: minden szombaton
azzal a szomjúsággal jön haza a munkából: nemsokára meglátom Juliskát.
Aztán elkövetkezett az, ami a kívülálló egész világnak olyan kicsi dolog, hisz mindenki
keresztülesik rajta, mint születő, és mint szülő, de maguknak az éppen érdekelteknek mindennél
nagyobb ügy: jaj, vajon nem lesz-e valami baj? És vajon fiú lesz-e vagy leány?
Jani mondani se merte, nehogy Julcsát megbántsa vele, ha mégis lány lenne, de a szívében
azt óhajtotta, hogy fiú legyen. Az első gyerek leány lett, édes kis bogár, akárcsak az anyját látná
kicsi alakjában, de most már fiú következne.
Az asszonyok ugyan, no meg a férfiak is, akikkel mindennaposak voltak, Cseke Imre és a
közben szintén hazaszabadult Kis Gábor mindig példálóztak és tréfálkoztak: – Nagyon hegyes a
hasad, te Julcsa, fiú lesz! Fiú lesz, meglásd! – Julcsa pirulva mentegetőzött: – Aj, ki tudja azt
még, hogy mi lesz? – Jani meg csak bazsalygott – hátha csakugyan az lesz!
A vágyak találkoztak: fiú lett.
És a neve János – Janika – lett. Egy kicsit ugyan töprenkedtek rajta, ne legyen már mindig,
minden első fiúgyermek az apja nevén, mint az elődöknél. Most már más a szokás is: az első
gyerekeket a nagyszülők vagy a keresztszülők neveire keresztelik. Hogy valami idegenszerű úri
nevet keressenek, azt itt, a Gyepsoron még nem teszik: kicsúfolnák a többiek, mint a borbélyék
Ödönjét – Ödön-bödön, zsírosbödön! – így kiabálnak neki, és a kisfiú sírva megyen az anyjához,
hogy adjanak neki másik nevet.
Julcsa azonban megkötötte magát most az egyszer: a kisfiú csak János lehet!
Janika, mint minden újszülött, eleinte csúnyácska volt. Még a feje is hosszúkás volt, ami a
kerekfejűek szemének egy kicsit szokatlan, és hát nem is takaros, így bizony Julcsa titkos
aggodalomban égett: jaj, csak János csúnyának ne lássa a gyereket, hiszen úgy szeretné, ha
örülne neki. Ezért csak arról beszélt, ami nyilvánvalóan szép volt rajta, mindjárt az első napon: -
Nézd csak, milyen szép setétkék a szeme, vajon honnan vette? A miénk mindegyikünké barna…
És látod, milyen fekete a haja? – nehogy arról lehessen szó, hogy milyen ritkás.
– De az orra olyan, mint a tiéd – mondta János.
– Igen, de a hegye kicsit tömpe, mint a tiéd…
Aztán néhány nap múlva, amikor a szokásos sárgás-veresség lepte el a kicsi fiút, Julcsa,
már mint próbált asszony – hiszen János nem látta az első kisbabáját – a bábanénivel, Szarkáné
asszonnyal és Balogh idessel együtt erősgette, hogy ez a sárgaság pár nap alatt elmúlik, letisztul,
és azután kapja meg az igazi életszínét minden gyerek. Meg aztán a feje is majd megkerekedik.
Minden újszülötté ilyen eleinte, mert elfekszi a fejecskéjét. Hisz puha még annak mindene.
Tél volt, még a kubikmunka is megszűnt, hát János – életében először – itthon ült. Még
csak most szerzi meg a férjélet igazi tapasztalatait is, hiszen eddigi élete istállókban,
kaszárnyákban, börtönökben telt.
Így szinte a szeme előtt nőtt a kicsi fiú. Amikor már néhány hetes volt, el-elkérte az
anyjától, és ha akár mérgesen sírt, akár szelíden nézegetett afféle csecsemő-bölcsességgel,
amelynek alapja a tele has, amikor éppen nem fáj – János mindig a szemét kereste, hogy ha a
szót még nem is érti, de legalább a szemével beszélgessen.
Csakhogy a kisfiú tekintete ekkor még nem állott meg az apja arcán. A kis kék szemek, bár
mindig kerekre nyíltak, még csak a végtelenbe néztek, persze csak a falig, ablakig, ajtóig, ágyig,
komótig láttak.
Az első nagy öröm akkor érte Janit, amikor fürdetéskor az elmerüléstől félő, kapálódzó
kisgyerek kétségbeesetten megkapaszkodott az apja odanyújtott mutatóujjába, hogy valami szi-
lárdba fogózzon az ijesztően bizonytalan elemből és a mindenfelől sima teknőcskéből. – Nézd
csak, nézd csak, anyja, hogy megragadta az ujjam – örvendezett János, amíg az anyja előszedte a
fürdetéshez szükséges dolgokat és lefejtette róla a tegnapi ingecskét.
Tulajdonképpen mostpróbálódik ki Jánosban az eddig szunnyadó apai ösztön, ami valami
más, mint az anyai érzés. Julcsa úgy követi szíve-lelke természetes hajlamait, mint az erdők
sűrűjében rejtőzködő szarvas, vagy a zord sziklák közt fészkelő sasmadár, mint a vízen úszó
nádkotun fészkelő vízimadár, vagy a kopár sziken lópatanyomba fészkelő mezei pacsirta (pedig
ó, mi történik a piciny fészekkel, ha egy falka birkát áttéregetnek rajta, még ha az ölyü nem is
veszi őket észre?), de a János érzései elsősorban Julcsához kapcsolódnak. Csak vele és általa van
értelme életnek, családnak.
És ami érzelem szépérzék, szívbéli hajlandóság, lelki gyönyörűség a művelt és gazdag
embernél szétosztódik sok tárgyra, könyvekre, képekre, szobrokra, templomra és muzsikára, az
itt, náluk, akiket „nem véd sem Isten, sem király”, most mind a kis családra, Julcsára, Bözsikére
és Janikára sűrítódik.
De nem kisebb az öröme a megint megváltozott, megifjodott asszonyban sem. Tavaly,
amikor hazajött, az volt a szép benne, ahogy telik, gömbölyödik, most meg az, hogy megint
karcsúvá lett, és ahogyan az arca megtisztult, friss-széppé lett. A gyermektelen asszonyok
mindig keresik a titkot, hogy miképpen tudnának mindig másformák lenni a férjük előtt, nehogy
megunja őket. Varga Julcsa nem csinál semmit, mégis megint új asszony lett belőle. Az, hogy
minden pillanatban a babára gondol, és nem maga-magára, megszépíti az arcát, valami belső
sugárzás árad belőle, ahogy a gyermekre néz, hiszen ahhoz még csak az arcával és szemével tud
szólni. A lányüdeség helyett megszületik benne az anya varázs.
János ugyan nem tudja, honnan is tudná, hogy erre a belső sugárzásra az okos papok
évezredeken át vallásos kultuszokat építettek, mert a három istent egy személyben vagy a
tizenhárom istent egy családban, ha nem is értették az emberek, de a Szűz, az Anya és a
Gyermek – a Szépség, Szerelem, Szeretet – mindenkinek kedves volt. De ha tudná, se törődne
vele. Neki ez az élet, és ez az igazság: a szép kis család.
De nemcsak az új anyaság szépítette Julcsát, hanem a jó koszt is. Mert nem lehet olyan
nagy szegénység a Gyepsoron, hogy a lakodalomra és a gyermekágyas asszonyoknak ne
tudjanak jót főzni. És milyen jó ilyenkor, akinek sok testvére és sok jó cimborája van. – Varga
Julcsának főzni kell – mondja Kovács Erzsi, és az ura, Cseke Imre nem mondja, hogy nem. De
igen, még ha az utolsó jércét ölöd is le, vagy ha a párnádból veszel is ki egy fél kiló tollat, és
abból veszel cukrot, rizskását, aszaltszilvát és gyenge borjúhúst.
És így következnek sorba: Cseke Sári, Kis Róza, Varga Róza, Balogh Eszti, de még a
messzebb került hajdani lánycimborák, Fekete Zsuzsi, meg a vénlánynak maradt varrónő, Szabó
Mari is. És persze mind a közelebbi rokonok is. Ma nekem, holnap neked: ne hagyja el a
szegény a szegényt.
Így hát Baloghéknál mindennap lakodalom van. Tehénhúsleves, tyúkhúsleves,
borjúbecsinált, szilvaleves, mazsolaszőlőleves, fahéjas tejberizs váltogatják egymást, és a száraz
csöröge, piskótatészta hetekig nem fogy ki a házból.
Cseke Sári, a kisfiú keresztanyja még üveges bort is hozott a keresztelőre.
Annyi ajándék-étel van, hogy még Jánosnak is jut, pedig ő nagyon szabadkozik: edd meg
csak, neked hozták.
 De Julcsa nem enged, hiszen úgysem bírná megenni, még a kis lánnyal együtt se.
Meg is jött a teje bőségesen, amíg gyermekágvat fekszik, és a húsából – véréből sem
fogyik ki, amíg a közösség kosztján él.
Az persze színigaz, hogy ezt a sok jó ennivalót nemcsak a jó szív hozta, hanem jelen volt
ott a szokástörvény és a kivagyiság is – ki főz jobbat, ki hoz többet? –, de hol nincs ott az ilyen
versengés? Mindegy: Varga Julcsa megszépülve és jó erőben kelt fel a gyermekágyból három
hét után.
Jött a dolgos-szorgos tavasz, meg a hajszás nyár és János csak vasárnaponként, meg az
esős napok és a munka nélkül való idők szüneteiben láthatta a kisfiút. Csak azt tarthatta számon,
hogy mennyit nevekedett és mennyit okosodott, ügyesedett, mert a ritkán való találkozások miatt
a még pici gyerek – különösen eleinte – nemigen ismerte meg. Egyik bajuszos bácsi jön a másik
után, egyik Cseke Imre, a másik Kis Gábor, a kis lélek még nem tud különbséget tenni. Először
mindegyiktől idegenkedik, azután meg mindegyikkel összebarátkozik. Még leginkább a Balogh
nagyapját ismeri meg, aki itthon betegeskedik hétszámra. A háború, aztán a fogság, a
megveretés és a kubikgödrök mélyről jött, hideg, zöld vizei tönkretették a lábát, derekát:
meggörnyedve jár, és a napon üldögél, mert mindig fázik.
De ott van a helye a napon a kicsi gyereknek is, így aztán Janika ezen a nyáron még inkább
csak a nagyapjával barátkozik.
Majd csak a másik télen ismerkednek meg igazán: apa és kisfiú.
János maga nem tud már tamburázni, mert amit gyermekkorában tanult, azt cselédsorban,
háborúban, fogságban elfelejtette, de tud Cseke Imre, aki legénykorában nagy táncos és híres
nótás volt, aztán, hogy elveszítette a Doberdón a fél lábát, minden; keserűségét és minden
jóérzését a muzsikába vitte.
Amikor hát János itthon van, mindig ott leli Imre a helyét, mert Baloghéknál olyan jó
lenni, ott mindig van jó tanyacéh, ott volt azelőtt a fiúk-lányok gyülekezője is, és hozza magával
a citeráját is.
Remek kis szerszám, ki lehet azon mindent verni, alkalmas időben, amikor nem kell félni,
hogy csendőrök hallgatják az utcai ablak alatt, még a szocialista indulókat is.
Imre hát tamburázik, János meg a kicsi fiút táncoltatja az asztal tetején.
Janikának tetszik a játék, és csakugyan átveszi a muzsika ritmusát, hiszen ez a muzsika
szinte emelgeti és kormányozza a pici lábakat.
Böske ezt megirigyli, és Cseke Julcsival, aki sokszor eljön az apjával, ha az anyja nem is
jöhet, ók is összefogózkodnak, de az aztán már valóságos tánc.
Még beszélni alig tud Janika, de már tudja azt a nótácskát, hogy: Esik az eső, ázik a mező,
haragszik a katona, mert megázik a lova, ámbár a nyelve még belgául forog, de az apjának annál
kedvesebb. A beszédet is mindjárt kijelentő módban kezdte: eszek, iszok, megyek, alszok.
Ebben még nincsen képmutatás.
A második nyáron aztán, amikor már nemcsak eljárt, de szaladt is a kisfiú, ha hazajött az
apja a munkából, mindig odasündörgött, hogy egy kicsit megborzoltassa a sűrű fekete haját, és
megcsókoltassa a homlokát, ahol a legtisztább, mert ott nem tudja bemaszatolni. És ha az apja
valamivel foglalkozott, a kicsi fiú mindig ott mesterkedett körülötte, elővette a szerszámokat és
ó is kopácsolni, faragni, fúrni kezdett. Néha rá is kellett a kezére csapni. – Ács lesz ebből,
meglássátok – mondja a nagyapja. – Vagy kovács – szól bele az anyja –, mert mindig kalapá-
csol.
Máskor meg benn a szobában azon vette észre az apja, hogy a kisfiú egy karszék háta
mögül kukucskál, az asztal alá vagy az ágy végéhez rejtőzködik, és onnan les az apjára. Csillogó
szemei szinte mondják: édesapám, vegyél mán észre!
És észre kell venni, lehetetlen nem észrevenni. Nem tudni, miért, de a kisgyerekek
ugyanúgy bújócskázással és fogócskázással kezdik a játékot, mint a kiskutyák és a kismacskák.
János nem is tud ellenállni, át-átveszi, ha ráér, a játékot. – Kukk! Kukk! – látom ám Janikát!
Varga Julcsa rá is szól néha: – Elkapatod a gyereket, én meg majd nem bírok vele.. .
10

Elég-e a boldogsághoz a hű feleség?

Amíg Janiék az internálótáborban ültek, vagyis inkább ingyen dolgoztak, sok minden
történt az országban, amiről ők csak félfülheggyel hallottak. A császárjukat vesztett urak királyt
kerestek az ország számára, mert nem tudták másképp elképzelni az igazi rendet. Szerintük csak
az a biztos, ha a marakodó pártok és hatalomvágyó politikusok fölött ott ül a magasban a király,
aki hatalmi szóval vágja ketté – ha kell – a vitákat, mint Nagy Sándor a gordiusi csomót, és
akkor mindenki befogja a száját. Még az se baj, ha néha buta vagy gonosz királyt örökölünk,
mert még a buta király szava is többet ér, ha rendet teremt, mint a legokosabb politikusoké, ha
azok nem tudnak egymással megegyezni, és veszélybe sodorják magát a társadalmi rendet.
Csakhogy – szerencsére – nem tudtak megegyezni. Az egyik rész, leginkább a
habsburgista grófok, a katolikus püspökök és a Habsburgok sajátnevelésű kincstári
katonatisztjei, meg a félnémet és az osztráklelkűvé lett magyarok szerették volna visszahozni IV.
Károlyt, a „törvényes király”-t, mert ezt diktálja a jogfolytonosság. El is hozták egészen
Budaörsig, de a szabadkirályválasztók – félfasiszta nacionalisták, osztrákellenes félkurucok – a
budaörsi csatában visszaverték a királyi sereget és internálták – de csak úri módon – a királyt a
tihanyi kolostorba. Majd aztán közbelépett a kisantant követelésére a nagyántánt is, és elvitték
IV. Károlyt Portugáliába, a barátságos Madeira szigetére.
Voltak aztán más urak, akik a Habsburg család nádorviselt ágából való József főherceget, a
„magyar Habsburg”-ot akarták királynak, de Európa gyanakodott, a kisantant tiltakozott, és a
nyugati szocialisták és demokraták sem egyeztek volna bele, pedig azoknak ott akkor szavuk
volt: egyik-másik országban a kormányban ültek.
Így a szabadkirályválasztók magukra maradtak, de ők se tudtak megegyezni. Az egyik rész
– a kisebbik – valami angol herceget keresett a magyar trónra, titokban arra számítva, hogy
biztosan jönne vele valami kis jó pénz is, mert a miénk rettenetesen romlik, a legügyesebb
„keresztény” bankember, a Hegedűs Lóránt sem bírja már megállítani a milliók és milliárdok
útján. Ez már nem is pénz, csak nullaszaporítás. A másik rész, amelyik nemcsak nagyobb,
hanem erősebb is volt, mert nemcsak álmai, hanem katonái és fegyverei is voltak, sőt vezére is
volt már, Horthy Miklóst akarta királynak, úgy a Hunyadiak módján.
Az apja még csak kormányzó lenne – mert most még a vörös és a félvörös Európára is
tekintettel kell lenni –, de majd ha megszokják, itthon is, odakünn is, a fia már lehet király. És
hogy a Habsburg-pártiak se akadékoskodjanak, az országházat a választás idejére körülvették
Horthy-csapatokkal. Mert nemcsak a jogfolytonosság visszaállítására van történelmi „prece-
dens”, mint a Habsburg-párti klerikálisok hirdetik, hanem az új „jogalap” ilyetén
megteremtésére is. Éspedig nemcsak a két Napóleonra lehet itt gondolni, hanem Szilágyi
Mihályra, Rákos mezejére és a Duna jegére is. A parasztnagygazdák tanult fiai, akik a
világháború nagy tiszthiányában elérték végre, hogy ők is tisztek lehettek, meg a „nemzeti
középosztály” németellenes és zsidóellenes emberei nagyon komolyan vették az „új honfog-
lalás”-!, és mert a grófok úgyis lenézték őket, Horthy Miklós mellé állottak. így még egy kis
radikális nemzeti és paraszti színezetet is tudtak adni, a Kisgazdapárttal és Nagyatádi Szabó
Istvánnal, meg Sokorópátkai Szabó Istvánnal együtt a fehér ellenforradalomnak.
Hogy pedig a szegényparasztok is kapjanak valamit, meghirdették a földreformot. A
háború alatt ígért tíz hold helyett adtak is egyet, kettőt, akinek nagyezüst vitézségi érme volt,
hármat, s csak aranyérmes vitézek kaptak tízet-tizenötöt, de csak ha felesküdtek, mint új
zsoldosok Horthy Miklósnak. A volt vörös-katonáknak és a szocialistáknak nem adtak semmit.
Aki ingyen akart földet osztani, az nem kap még pénzért se. Nemhogy földet, de még egy
házhelyet se.
Mindez azonban fenn a magasban, a keresztény-nemzeti, meg a szabadkirályválasztó és
kisgazda újságokban folyik, amelyeknek a nyelvén csak a beavatottak értenek. A nép, az
istenadta nép csak a rettenetes kéjgyilkosságokért veszi – ha egyáltalán veszi – az újságokat, de
inkább csak a baloldaliakat. Az újraéledő vásári liberalizmus pedig nótákat gyárt ezekből a
népszerű gyilkosságokból, és a keresztény-nemzeti korszak dicsőségére még a szépruhájú és
ártatlanszemű falusi szüzek is azt éneklik, hogy: Lédererné mi van a kosárba? Kodelkának keze
meg a lába. ..
De mindez persze nem állította meg a pénz romlását, immár ámokfutását, sőt ellenkezőleg,
és aki tőzsdén „dolgozott”, megint nagyon sokat keresett. Minden háborúvesztett világvárosnak
volt egy vagy több „tőzsde-császár”- ja, ezt Pesten Krausz Simonnak hívták. Ez a Krausz Simon
– mint mondták: lehet, hogy túlozva, lehet kisebbítve – százmilliót fizetett be a Bethlen István
gróf pártkasszájába az 1922-es választások céljára, hogy hadd győzzön, és hadd valósítsa meg a
polgári jog és törvényesség uralmát. Királlyal vagy anélkül, nekik ez mindegy, elvégre Amerika
csak köztársaság, mégis meg lehet benne élni. Mert ha helyreáll a jogrend, akkor már majd csak
elboldogulhat a szegény zsidóember is. A gazdag méginkább.
És Bethlen gróf csakugyan győzött. Balról Krausz Simonék és Weiss Manfrédék – vagyis
az új tőkések is, a régi tőkések is – támogatták, jobbról a grófok, a hivatalnok középosztály, a
csendőrök és a nyílt szavazás. Még azt is el tudta kerülni, hogy színt kelljen vallani: a
Habsburgoknak-e, vagy Horthy Miklósnak győzött. Fő, hogy az úri osztályok, földesurak, polgá-
rok, kisgazdák bízzanak benne. És ezek bíztak. Megkezdődött a „konszolidáció”, Magyarország
iránt ébredezni kezdett a nyugati piacokon és a tőzsdéken a bizalom, a nemzetközi Rothschild
bankok itthoni bizományosai bíztak az okos magyar grófokban, a nyugati tőkések meg bíztak a
magyarországi bankárokban annyira, hogy még külföldi kölcsön után is tapogatózhatott már a
kormány. Az ébredő magyarok és a radikális-klerikálisok (ez magyarországi különlegesség, mint
a császári és királyi forradalmárság) ugyan továbbra is hadakoztak, hol bűzbombákkal, hol
valódi bombákkal a „judeo-liberalizmus” és „nemzetközi zsidó kapitalizmus” ellen, de 1923-ra
mégiscsak győzött, és véglegesen berendezkedett a saját jogrendjével az „alkotmányos”
ellenforradalom. Amíg még az úri pártok, a habsburgisták és a szabadkirályválasztók hadakoztak
egymás ellen, reménykedhettek valamennyire a szegények, hogy addig marakodnak, amíg meg
nem buknak. Vagy pedig addig, amíg közéjük nem vág a demokrata és szocialista Európa.
Akkor ugyanis úgy látszott néhány esztendeig, hogy Európa szocialista lesz. Ausztriában,
Németországban, Olaszországban, Franciaországban, Belgiumban kormányon van vagy erős a
szociáldemokrácia, s még Angliában is győz már a munkáspárt. Annak pedig egyik vezetője
Henderson, aki miniszter is volt, széjjelnézett Magyarországon, a fehérterror idején, és tudja,
hogy mi van itt. (Ó, hogy tudtunk reménykedni bennük!) Most azonban már nincs tovább. „Nem
avatkoznak be a belügyeinkbe.” Csak amíg az urakat kellett védelmezni, addig avatkoztak be.
Az ég egészen beborult: varjú a varjúnak nem vágta ki a szemét, hiszen csak arról volt szó, hogy
kik uralkodjanak a magyar népen, és kik élhessenek a zsírján.
De azért Kis Gáborban nem aludt ki a reménység. S ha benne nem, Janiban se, mert hiába
volt a sok csúfolódás a tökkel és a gerslivel, meg azzal, hogy „szociális termelésből fakad a
jólét”, hiába verték le a forradalmat, és hiába szidják a vörösöket, mégis a huszonkettes
választáson, pedig a szocialisták ki se nyithatták a szájukat, csak néha-néha és csak itt-ott, nyílt
szavazáson huszonöt munkásképviselőt választottak meg, és mindegy az, hogy ezek csak
szociáldemokraták voltak. Az urak és a papok előtt ezek is vörösök. Három évvel a forradalom
bukása után ez olyan pofon a fehér és fekete ellenforradalmároknak és a keresztény kurzusnak,
amilyenre senki se gondolt. Kis Gabri ujjongott: velünk a nép! És Jani vele örvendezett: várjatok
csak, miénk lesz a jövő!
Ez volt a reménység, de mi volt a valóság?
Még 1923 kora tavaszán, amikor legéhesebh a napszámos, mert még munka nincs, de már
kenyér sincs, házról házra híre ment – könnyen terjed itt a hír, mert mindennaposak az emberek
egymásnál, ha egyébért nem, egy szál gyufáért is át-át kell a szomszédba szaladni –, hogy Sete
Baloghék a Mózsi kocsmájában gyülekeznek a Schlézingerék aratási szerződésére. Aki nem akar
kimaradni, menjen el oda.
János hallotta meg először, és mindjárt átment Kis Gáborhoz: – Te komám, Mózsinál most
írják az aratókat, nem megyünk el oda? Nem jó lenne aratás nélkül maradni.
– Jó, menjünk, lássuk, mit ígérnek – lefele. Mert biztosan lefele licitálnak most ott.
Mózsinál sok ember és nagy füst van. De csudamódra nincs nagy zaj. Egyrészt mert
nagyon kevés ember rendelt még csak egy féldeci pálinkát is – nincs pénz, a falon viszont nagy
fekete betűkkel ki van írva: Hitel nincs – másrészt, és ez a fő ok: az emberekbe megállott az ütő.
Sete Balogh, a Schlézingerék egyik bandagazdája – csak a Gyepsorról, mert van neki embere az
Újtelepről és Öregszőlőből is – azt mondja, hogy az aratásért csak a tizennegyedik keresztet
akarják adni, a cséplésért meg három és fél százalékot. Pedig a háború óta már mindig a tizen-
kettedik részért arattak, a cséplésért meg négy százalékot adtak.
– De mit tegyünk, emberek? Ezt mondják meg! „Ha kend nem jön, jön Novák” – ezt
mondja az uraság. Hozatnak idegeneket.
Sete Balogh furfangos ember. Úgy beszél, mintha ő nem az uraság embere volna, hanem a
részesmunkásoké. Alkalomadtán úgy szidja az urakat, a saját gazdáit is, hogy azt mondhatná, aki
nem ismeri, hogy micsoda vad lázadó ez, talán belevágná a kaszáját is az úrba.
Akadt is olyan jóakaratú cimborája, aki besúgta az intéző úrnak, hogy mit mondott az úrról
Sete Balogh, hogy szidta az úrnak még a jó édesanyját is a kutyaistennel, meg mindennel. Az
intéző úr el is mesélte ezt Tibor úrnak, de nem történt semmi. Sete Balogh továbbra is vállalkozó
bandagazda maradt. Értik ők egymást. Tibor úr bízik Sete Baloghban, az a fő, hogy az emberek
higgyenek neki.
Most is, lám, hogy beszél róla:
– Tuggyák, emberek, mit mondott nekem ez a hosszúfülű zsidó. — Nézze csak Balogh
Mihály – mondja nekem –, ezt megsúghatja az embereknek is, de csak a megbízhatóknak, hogy
valaki más meg ne tudja – én nem tehetek róla, ez nem az én akaratom, hanem a Vármegyei
Gazdasági Egyesületé, meg a többi uraságoké. Én nem szállhatok szembe Buckheim grófékkal,
meg a káptalannal, se Csatáryékkal, meg Bacsó Kelemennel, aki a fehérterror-csapatba is benne
van. Tudja, Balogh Mihály, nekünk most hallgatni kell, de higgye el, ha majd lecsendesül a
világ, megadom én maguknak megint, ami jár. Nehéz most a helyzet, tönkretették az országot a
kommunisták, elrabolták, kivitték a sok aranyat, kártérítést is fizetni kell, sok lesz az adó, meg az
adósság…
(- Az anyád fülit vitték ki, te büdös hazug – morogja magában Kis Gábor.)
Hangosan meg ezt mondja. – Ez minden családra két hónapi kenyérrel kevesebb. ..
– Azt majd átaludjuk, mint a medve… – horkant közbe hátulról valaki.
– Jó is vóna, ha úgy vóna – szól a harmadik.
– Vagyis száz mázsa búzát arassunk le hétért? – kérdezi Kis Gábor.
– Hogy hétért? – értetlenkedik Sete Balogh.
– Úgyhogy százba a tizennégy csak hétszer van meg, fennmarad kettő. Mink is tudunk egy
kicsit számolni.
 – Na jó, ha tudtok, de Schlézinger is tud. És az a baj, hogy az ő számolása az érvényes,
nem a miénk. ..
– Na és mennyi lenne az aratási kommenció? – viszi el a szót a veszedelmes területről
Balogh Jani.
– Hát bizony, emberek, azt is lejjebb akarják-szállítani. Azt mondja az úr, nem adhat most
hat kiló szalonnát az aratásra, se hat kiló húst…
– Hát mennyit?
– Csak négyet. Négy kiló szalonnát, négy kiló húst. Só, paszuly, kása változatlan.
– Vesszen meg véle! – dörmögi valaki – ha zsírozót nem ád hozzá…
– És a búza mennyi lenne?
– A búza, vagyishogy a gabona száz liter lesz…
– Liter? Nem kiló?
– Nem, csak liter.
– De hisz egy liter nincs egy kiló. Csak nyolcvan deka, vagy még annyi se…
– Bizony még annyi se, mert a búzából csak egy vékával mérnek, hogy legyen
száraztésztának meg galuskának való. A többi rozs lesz, mert azt mondja az úr, nincsen búzája.
– Ha ebbe most belemegyünk, sose lesz többet búzája, ha kommenciót kell mérni.
– Nahát ezen meg nem lehet learatni. A rozsnak egyharmada korpa, a másik harmadát meg
el kell hányni, mint égett kenyérhéjat, még a malac se tudja megenni. Ha gyengén fűtnek be
neki, nyersen marad, és ragad, mint a csiriz, ha meg erősen aláfűtnek, alul-felül megég… Hát azt
akarják, hogy felforduljunk a tarlón?
Ezt nem Kis Gábor mondta, nem is Balogh János, hanem egy kérges öregember, régi arató
Schlézingernél, Sórés András. Gábor meg János egymásra néztek, itt most nem lehet semmit
kezdeni, mert ez a nyomorult Sete beárulja őket, és holnap már értük jönnek a csendőrök. Pedig
így is jelentkezniük kell minden vasárnap reggel. Nem, nem, ezt most csak hagyni kell, hadd
sanyargassák a népet. Hadd tanulják meg, mi az a fehér világ. Hadd tanulják meg, mi vár arra,
aki cserbenhagyja a saját forradalmát.
Szép lassan hát, csak úgy köszönés nélkül kiléptek a kocsmaajtón. Utánuk sorban – mert
azért jó szemük van az embereknek, és mindenki figyeli egy kicsit, hogy mit csinálnak a
Baloghok és a Kisek, meg aztán szégyenérzés is van bennük – elszállingóznak a többiek is.
Egyelőre még húzódoznak is, és hát meg kell ezt még gondolni, meg is kell beszélni – nem
iratkozott fel senki.
Másnap, harmadnap azonban, amikor meggyőződtek róla, hogy kisebb-nagyobb
változtatásokkal ugyanez van Buckheim gróféknál, a káptalannál, de még a Csatáryaknál és
Bacsó Kelemennél is, először a legrongyosabb emberek, aztán a leggyávábbak és a
legéhesebbek, besompolyogtak a Sete Balogh házába – lehetőleg a sötétben, hogy meg ne lássa
senki; megesett, hogy két gyáva lélek éppen a küszöbön botlott egymásba – és feliratkoztak.
Varga Sándorral is ott találkoztak Janiék egy este a sötétben, amikor éppen a Munkáskörből
botorkáltak hazafelé. Éppen akkor talált kilépni a Sete Balogh utcai kisajtóján, amikor Janiék
odaértek. Pedig hogy rejtegette. Éppen azért jött ide ilyen késő este, mert tudta, hogy Janiék a
körbe vannak. Mert a napokban még nagyon kötötte az ebet a karóhoz. Keserves pillanat volt.
Most úgy tegyenek, mintha nem is ismernék egymást? Ez marhaság, mert még a pokol
setétjében is felismernék, ki botorkál előttük.
Végül is Gábor vágta ketté a kínos helyzetet: – Na, komám, hát hova jártál? – … meg a
jóisten, hallod, hát aláírtam! Mit csináljak? Mondd meg, na mondd meg, mit csináljak? Ha nem
aratok, mehetek tarlót kaparni. . .
Szerencséjükre elég gazdag termés ígérkezett, és később egy másik csapatba, a Zöld
Jóskáéba, aki még tán Sete Baloghnál is rongyabb ember, ők is csak bejutottak, mert nem
lehetett az anyai és feleségi sopánkodásokat bírni. – Ha más nem hal bele, mink is kibírjuk! –
mondta Balogh János – most nem is tehetünk semmit.
 Itt hát nincs mihez kezdeni. Aki a két karja után él, nem nagyon követelőzhet, mert annyi
az ember a piacon, hogy majd leveri egymást a munkáért. Bezzeg nem kapós már a kétkezi
munkás, mint a háború alatt. Van már annyi ember, mintha híja se volna, pedig a hősi halottak és
eltűntek, odamaradt hadifoglyok összeírása csak Szerdahelyről több mint ezer embert mutat, az
országból meg hiányzik talán egymillió is, és az mind erős, fiatal férfi volt.
Most még kubikmunka sincs. Még nem indultak meg az új Bethlen-rendszer nagy
építkezései, még a hadsereget is nagyon szigorúan ellenőrzi a párizsi békekonferencia, de
különösen a „kisantant”, vagyis Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia, így még új
kaszárnyákat se építhetnek. De még az új országutakhoz se kezdtek hozzá, mert majd később
kezdődött az autóversenyes világ. A Munkáskör és a Földmunkás-szakszervezet is tehetetlen. A
szakszervezet ugyan megvan itt-ott, porhintésképpen az európai szocialisták szemébe, éppen
csak nem tehet semmit. A munkaadók szóba se állnak vele, a munkásokat az emberpiacon vagy
a kocsmákban fogadják, nem a „ki ád többet”, hanem a „ki fizet kevesebbet” alapján, és aki éhen
nem akar halni, ha a leghűbb szocialista is, ide folyamodik.
János és Julcsa a részes tengerit kapálják a Büdöskút dűlőben. (Azért hívják így, mert még
nevetlen új kút korában egy döglött macska hevert benne hosszú hetekig. Biztosan csirketolvaj
volt, és halálra ítélték, mert máskülönben a macska nem pákászik a kútban.)
Másodjára kapálnak, vagyis töltögetnek, mert Schlézingerék még ragaszkodnak a régi
szokásokhoz, de már a töltögetéshez is túl nagy ez a tengeri. Alig fér el közte a kapanyél, és
Julcsának már csak a babos kendője látszik ki belőle, az is csak akkor, ha felegyenesedik.
Nem ők az okai a kései kapálásnak, hanem a sok eső. A tengeri ugyan nagyon szereti az
esőt is, a meleget is, de nem külön-külön, hanem együtt és egyszerre. De most Medárd napja
körül két hétig esett, szinte egyfolytában, rá se lehetett a földre lépni, mert térdig süllyedt az
ember az őszi mélyszántásba, de június vége felé megjött a búzaérlelő forró nyár, és a tengeri
úgy nő, mintha húznák. Már a címere is hasban van, minden szár közepén ott duzzad, kibújásra
készen. Sietni kell a kapálással és a fialással-ritkítással, meg ne ártson neki a hirtelen jött meleg,
mert ha felhúzza a nap, megnyúlik magas-vékonyra, de meddő marad, mint a nádszálvékony
leány. Nincs is már az egész táblában csak itt-ott valaki – aki van is, nem lehet látni –, mert
Jánosnak, aki köszönje meg, hogy egyáltalán részesaratást és harmados tengerit kap, olyan
helyen adták ezt is, egy hajlásban, ahol megállott a víz a nagy esők idején, és elmaradt a
kapálása még a többitől is.
A nap féldélen van, kora reggel óta vágják erősen, immáron negyedik napja, mert a sok
eső összeverte a földet, és fáradtak már. Meleg is van, késnek a nyári fellegek, és Julcsa elsiet
friss vízért a Büdöskútra. (Csak a neve maradt csúnya, a vize iható.) Jani küldi el, mert magától
le nem ülne pihenni. így aztán jót tesz a gyenge karjának ez a kis pihenés, és a vékony derekának
a kiegyenesedés.
Amikor megérkezik, János is jót húz a friss vízből – Julcsa teleitta magát még a kútnál –,
dohányt keres elő, ránéz Julcsára úgy, hogy a tekintetében olvasni lehet: – Na, nem ülünk le egy
kicsit?
De Julcsa a kapája fokát veri a földhöz, hogy hadd hulljon le róla, ami rászáradt, majd
megfordítja, és már hersen is az élén a cserepes föld és a kövér aszatgyökér. De János nem
hagyja, hanem erős markával elveszi tőle a kapát.
– Na, ülj csak le egy cseppet, a fene egye meg, meglesz ez már úgyis estig. . .
– Igen, de jó vóna, ha hamarébb hazaérkeznénk, én még ma meg akarom tenni a kovászt,
hajnalba sütni kell, mert reggel nem tudsz kenyeret tenni a tarisznyába. . .
De János nem enged neki. Ráteszi a tenyerét a vállára, és lekényszeríti a földre, az előre
összehúzott kis dombocskára, a háncsokra.
– Nem vagy éhes? – kérdezi az ura.
– Én nem, még most is iszok a reggeli sültszalonnára, de te egyél, ha kell. . . Kibontsam a
tarisznyát?
 – Én kibírom délig. Nem uzsonnáztam én még Szomorú Szabóéknál se, pedig ott volt
miből vágni. Inkább csak pihenjünk egy kicsit. Jó erősen kiraggyantott az öreg nap.
Leülnek hát egymással szemben két kis háncsokra és pihennek. Julcsának a melle még
piheg is egy kicsit a sietéstől, mert nem akart a kúton sok időt tölteni, mint a rossz gyerek vagy a
lusta asszony szokta.
Igen, de lehet-e úgy pihenni, hogy az ember ne nézze a párját, és ne gyönyörködjön benne.
Hiszen a szemeit csak nem hunyhatja be, és az arcát se fordíthatja másfelé.
És míg nézi a leülésben tollászkodó, lecsúszó kontyocskáját igazgató asszonyt, legénykori
emlékek buzognak fel benne. Hej, lánykorában, amikor ritka alkalommal együtt dolgozhattak,
mennyire szerette volna néha megölelni, vagy legalább megsimogatni munka közben vagy
munka után az akkor még Julcsit, de mindig a mások szeme előtt voltak. Milyen jó lett volna a
vékony, de kerek és formás karját kézbevenni, és ott valahol, ahol a rövidujjú kisrékli végződik,
ahol a barnapiros szín hirtelen átmegy a testfehérbe, feljebb húzni a rékli ujját, az arcához emel-
ni, mint egy szép virágot, és hosszan, forrón megcsókolni.
Mennyit is álmodozott legénykorában arról, hogy milyen boldogság lesz az majd, ha mint
új párok együtt dolgozhatnak. Együtt aratnak, kapálnak, szüretelnek, még napszámra is párosan
járnak, együtt, egymás kedvére dolgoznak, egymás kedvére főznek és esznek, és este együtt
alusznak. Aztán jött a háború, utána a forradalom, fogság, rabság, van már annak vagy kilenc
esztendeje, amióta szeretik egymást, és még csak ezen a nyáron dolgozhatnak mindig és
mindenütt együtt. De még ezt is megrontja a sok nincsen, mert semmijük sincsen, a
nagyanyjánál otthon hagyott két gyereken kívül. És megrontja az a rettegés is, hogy egyszer csak
megint felfordul a világ, azt mondják, nem nyugszanak bele az urak, hogy elvették
Magyarországtól Erdélyt és a Felvidéket – háború lesz, és megint elviszik Janit meg a többi
vereseket az internálótáborba. De még a csendőröktől se lehet nyugton az ember. A múlt héten is
bekísérték Cseke Imre komát néhány pofonra meg egy jegyzőkönyvre, amiért a piacon a
mankójával fenyegette a községházát.
János csak nézi-nézi a tollászkodó kis madarát, mert kedves tud lenni az asszony, amikor
magával foglalkozik, ha nem túlságosan hiú, és nem a világnak, hanem csak az urának és
önmagának meg a rend kedvéért szedi össze magát. Nézi, nézi János a hajladozó karját, a
szoptatás alatt megvékonyult, de annál édesebb alakját (az igazi szerelmesnek amikor kövér a
párja, azért szép, amikor sovány, akkor meg azért), ahogy a mellecskéje átüt az izzadságtól kissé
nedves réklin, aztán a barna lábait, finom kis bokáit – tele van apró karcolásokkal –, kerek kis
sarkát, magosan ívelt talpát és még a lába kisujját is, amelyet a másik mellé kényszerített a
takaros kis csizma és a körömszorító cipő.
Mert nem lehet olyan kicsi lába valakinek, hogy azt ne szeretné: még kisebb legyen.
Nem, nem lehet megállani, hogy közelebb ne húzódjon, és meg ne ölelje, csak egy
pillanatra.
Julcsa érzi a János nézését, érzi, még ha nem is néz oda, mert süt ez a nézés, és bár a szíve
örül, fel akar állni.
– Jaj, te Jani, menjünk és üssük, mert nem lesz meg estig. . . Még eső is lehet, nézd csak,
mán jönnek a fellegek. ..
Kis asszonyi ravaszság ez, átlátszó, mint a víz, és Janiban mosollyá változik a lelki derű. –
Ugyan, ne aggódj mindig – és ráereszti a tenyerét gyöngéd-erősen a Julcsa vállára, hogy csak fel
ne álljon, majd közelebb húzódik. A keze pedig lefele csúszik a barna karokon, a könyökénél
megáll, és gyöngéden megemeli, majd hirtelen az arcához kapja, és hevesen megcsókolja. –
Drága kis kezek, mennyit dógoztak ezek, amíg én odavótam!
Most már csak az következik, hogy átölelje, és a karjai közé szorítsa, és Julcsa engedi is
egy rövid pillanatra, de aztán felriad: – Ereggy mán te, ne bolondozz, meglát valaki!
– Ugyan ki látna.. . nem lát ebbe a sűrű tengeribe bele senki, meg, ha látna is, mi köze
hozzá…
 – Nem úgy van a… mit szólnának ?
– De mondom neked, hogy nem lát ide senki, hát nézz széjjel, te se látsz senkit. .. Olyan
sűrű mán ez, mint az erdő…
– Dehogynem, hisz mindenütt kapálnak.. . Kovács Erzsiék is itt vannak a dűlőben, meg
Tóth Julcsáék is. ..
– Na és hun vannak? Te se látod őket, ók se látnak téged. ..
– Akkor is, nézd csak, idelát az öreg Bakó a toronyból. ..
– Fenét lát ilyen messzire, bele a tengeri közepébe…
– Dehogynem lát, még ugyan hogy belelát! Mindig a határt vizsgálja körül-körül, hogy
nincs-e tűz. Bizony, tudom én, mert egyszer felmentünk Csóka Erzsivel, az unokájával meg
Cseke Sárival a toronyba, és mennyi mindent láttunk. Minden udvarra beláttunk. .. az egyiken
dógoztak, a másikon meg veszekedtek. De kiláttunk mink onnan a határba is, láttuk, hogy az
egyik ember szánt és hogy üti a lovat, a másik meg a hátára ül, és itatni viszi…
– Ugyan ne beszélj csacsiságot, milyen messzire van az ide. És ha látna is, mit látna? Azt,
hogy megsimogatlak?
– Igen, de többet is gondolnak . . . Nem, nem, ne bolondozz, nincs annak itt helye. . .
– Azt hiszed, azt lesi az öreg Bakó a toronyból, hogy ki mit csinál a tengeriföldön? Mit ki
nem találsz csak azért, hogy énvelem ellenkezhess. ..
De Julcsa hirtelen fel akar állni, hogy a kapához nyúljon.
János engedi most már, engedi, mert az igaz szerelem nem tűr erőszakot. De nem engedi
anélkül, hogy meg ne csókolgatná a kemény kis ökleit, az égett-piros orcáját és nevető kis száját.
Mert nevetnie kell Julcsának azon, hogy kifogott a Jani akaratán. Meg a maga kívánságán is,
mert azért neki is jólesik egy kis babusgatás, de szereti tartani magát. Nem tehén természetű.
Így van ez: az igazi szerelemben az asszony akarata az erősebb, mert Julcsa hirtelen csak
kibúvik a János karjai közül, és a kapához ugrik: na most mán ne játsszunk, hanem dógozzunk! –
és belevágja a kapáját a földbe. De azért János még utána nyúl, hogy a ruhájára ragadt apró
rögöket ő veregethesse le róla. És egy pillanatra arra gondol, de csak egy villanásra, hogy most
minden rögöcske helye meglátszik a gyenge húsán, keresztül az egyszál vékony ruhán, hiszen
látta már, hogy még a szalmaszálak is csíkokat húznak rajta, ha szalmán hálnak. Miért van az,
hogy az asszonynak gyengébb a húsa, mint a leánynak?
Egyik szombat este, de már úgy az ősz vége felé, amikor János hazaérkezett a munkából,
feltűnt neki, hogy Julcsa most nem úgy fogadta, mint máskor, nem is úgy viselkedik, mint
máskor: itt valami baj van.
De mi baj lehet? Csakis idesanyámmal lehet köztük valami, vagy pletyka, vagy
veszekedés, mert ezt már ó szinte évek óta várja. Amíg oda volt a vörös hadseregben és a
fogságban, addig is sokszor eszébe jutott: vajon idesanyám meg Julcsa hogy vannak együtt?
Mert olyant még nem hallott, olyan tán nem is volt még a világon, hogy ahol két asszony van
egy háznál, ott valami csördülés-zördülés ne legyen. Megvan az még az asszonytestvérek közt is,
megvan az anya és lánya közt is, de az nem olyan veszélyes: ahogy kezdődött, el is múlik. Az
anyós és a meny közt azonban mindig ott van az ördög, és mindegyiket szurkálja. A fiúért folyik
a harc: a szerelem és a szeretet hadakozik itt, és egyik sem enged.
Julcsa ugyan szemmel láthatólag rejtegeti, hogy neki valami baja van. Úgy adja elő a
mosdóvizet, szappant, törülközőt, azután meg a vacsorát, hogy abba semmi hiba sincs.
Megszokta már ezt János, amióta itthon van, és azt is megszokta, hogy Julcsa olyan remekül
tudja rejtegetni az ura után való epedését, hogy a legkülönb színésznő is tanulhatna tőle.
De azt is tudja, hogy mindez csak mesterkedés. Azért van, hogy János legyen, mindig
János legyen a kezdő, mert az a férfi dolga. Nemcsak a szavából kell olvasni tudnia és nem is
csak a tekintetéből, mert abban még rejtőzködni is lehet – és Julcsa ebben is nagymester –,
hanem a mozdulataiból, nem is a mozdulataiból, hanem az egész lényéből. Aki ehhez vak és
süket, annak boldogtalan házasélete lesz;
 János hát eszi a vacsoráját, majdnem szótlanul, Julcsa meg eteti a gyerekeket. Bözsike már
kanállal eszik, de Janikának még csócsázni kell. Ez el is foglalja egyben az anyát. Könnyű neki,
ha valami baja van, menekül a gyerekek világába.
János azonban nyugtalan. Nem is tud még enni se békességgel. Pedig megszokta és
megszerette már a Julcsa főztjét, vagyis elérkezett oda a házasságban – és akkor igazi már a
házasság –, hogy a feleségénél jobban nem tudja megadni az ételek ízét, a kenyér ízét, a pirítós
ízét senki, még az édesanyja se. Most meg tejfölös bablevest főzött vacsorára babérlevéllel, és
ezt nagyon szereti. Utána egy kis rántottát sütött – húsra nem telik, jó, ha vasárnap ebédre
vehetnek néha egy-egy fél kilót – hasaszalonna húsos tepertőjével, az is a legjobb ételek közé
tartozik a világon, de mindhiába: a családfői ösztön bajt szimatol.
De már addig, míg túl nincsenek a vacsorán, visszafojtja a türelmetlenségét. Annyit már
megtanult még az apjáéktól, hogy nincs annál rosszabb, mintha az ember – vagy az asszony -
evés közben jön elő a bajokkal, és megfogadta magában, hogy ettől tartózkodik majd, ha
házasember lesz is. Persze fogadkozni könnyű, de ott van az a másik szokás, hogy a család
mindig csak az asztalnál kerül össze, és akkor esik jól a beszélgetés.
Csakhogy most nem került rá a sor, hogy ő kérdezze meg Julcsától, mi bajod van, mert
odaátról a nagyszobából kihallatszik valami sírva-veszekedő hang. És már az édesanyja jön is
nagykomoly arccal, amelyről lelátszik, hogy a keserűség bele van fojtva: – Jani, ettetek már?
Gyere be egy kicsit!
Varga Julcsa tudja, miről van szó, hiszen ha neki nem mondták is, de ennyi csepp portán és
ilyen nagy családban nem lehet titkolni semmit: Eszti otthagyta az urát, vagyis az anyósát. Ott-
hagyta avval, hogy ha akar utánajön, de ő oda soha, de soha többet vissza nem megy. Az ura
pedig, Szabó Jóska, valamikor olyan félrecsapott kalapú, homlokába-hullóhajú, fütyülök a vi-
lágra legény volt, de most az édesanyjával szemben mégis tehetetlen. Szereti a feleségét,
bolondul a gyerekekért, de még nem tudott dönteni, hogy kivel tart: az anyjával-e vagy a
feleségével. Az Eszti szava meggondolatlan szó volt, hisz nincs hova menniük, de a düh és a
keserűség hozta ki. Sok ilyen meggondolatlan szó keveri-kavarja az emberi sorsokat, mert aztán,
ha már kimondták, még a meggondolatlan szót is nagyon nehéz visszavenni vagy elfelejteni. A
büszkeség, gőg, konokság és kivagyiság vezéreli az emberi lelkeket egymás irányában. Még
azokat is, akiknek a felső világ felé alázatosnak kell lenni.
De itt meg most olyan a helyzet, hogy abban a bölcselkedésnek nem jut semmi hely.
Idősebb Balogh János, aki amióta a háborúból és a forradalom utáni elzárásból nyomorék
derékkal és sánta lábbal jött haza, kevés szóval él, és mind-mind többet enged át a családfői
hivatásból a Nagy Erzsi számára (aki már nem keres, fogja be a száját!), most is csak hallgat.
Hiszen az esze megáll az embernek, mit lehet itt tenni? Jánosékat nem lökhetik ki az utcára, de
ezeket a jányékat se hagyhatják széjjelmenni, ha csak azon múlik, hogy Eszti az anyósával nem
bír lakni.
Varga Julcsa hát siet a mosogatással, nem hagyja ő Jánost magára, mert az amilyen
engedelmes, most majd beleegyezik, hogy ők menjenek el. Mindegy, ha nem hívták is ebbe a
családi tanácskozásba, mégis bemegy a nagyszobába. Janikát a karjára ülteti, Erzsike a kötőjébe
kapaszkodik – a gyerek az édesanyák fegyvere: most már ő is családanya, nemcsak meny – és
kissé felpirult arccal utánamegy az urának. Fel van készülve rá, le is látszik az arcáról, hogy ha
ki akarnák küldeni, majd ő aztán megmondja, de azt nem köszönik meg. Erre persze nem kerül
sor. Nem olyan család a Baloghéké, hogy ilyesmi megtörténhessen benne. Hiszen ha titkolóztak
is, csak azért tették, mert Julcsa előtt restellik a bajt.
Ott éppen Eszti viszi a szót, sírással váltogatva a haragos fogadkozást, hogy ő nem bánja, ó
oda vissza nem megy, ha akármi lesz is. És neki is a karján a fegyvere, az egyik gyerek ott ül, a
másik a földön játszik, a harmadik meg domborodó kötője alatt alszik.
Igen, arról van itt szó, bár még senki se mondta ki, hogy Jánoséknak el kell költözni a
háztól, mert az a törvény, hogy mindig az öregebb menjen, és adja át a helyet a fiatalabbnak.
Jánosnak és Julcsának van is valami bűntudata: nekik bizony már el kellett volna innen menni,
ha nem tudnak se házat venni, se építeni, akkor lakónak, de hova menjenek.
Szegény Nagy Erzsi is nehéz helyzetben van. Jani neki nagyon kedves fia, de Eszti meg a
lánya. Akármelyik ujját harapja, mindegyik fáj. Mit lehet itt tenni: csak a kezét tördeli.
A szót hát Eszti viszi:
– Én oda vissza nem megyek, inkább felakasztom magam, vagy a kútba ugrok. ..
Idős Balogh János erre megszólal: – Nana, jányom, nana… Most már Jani se hallgathat
tovább: – Értek én ebből; egyszóval nekünk innen menni kell! Mán régen el kellett volna menni.
El is mentem volna, ha tudtam volna hova. ..
Nagy Erzsinek és idős Baloghnak nagy megkönnyebbülés, hogy Jani ilyen engedékeny.
Értelmes fiú ez a mi Jánosunk és jó gyerek, nincs ennek párja. .. van belátása. ..
Csakhogy váratlanul Varga Julcsi is beleszól:
– Az nem számít semmit, hogy nyóc esztendeig oda szenvedett a többiért?
– Te ne szólj bele, Julcsa – fordul hozzá Jani.
– Mir ne szóljak?
– Csak…
– De beleszólok, mert a gyerekekkel én gondolok! Csak nem kötözök ki velük az ég alá a
vályúgödrökbe?
Eszti se hagyja magát:
– Nem én küldtem, nem én vitettem el. ..
– De teérted is szenvedett…
– Énértem nem szenvedett, még én szenvedtem őérte, mert én kerestem a kenyeret, amíg
idesapám meg Jani odavolt!
És ez is erős igazság, mert a Balogh családnál éppúgy Eszti volt a kenyérkereső, mint a
Varga családnál Julcsa.
A vita rossz hangra fordult, megjelent a testvérek közötti irigykedés ördöge, a
felhánytorgatás, ami végemehetetlen volt, ahol mindenkinek igaza van, hisz mindenki dolgozott
és mindenki szenvedett. Idős Balogh János nem is állhatja tovább:
– Na, elég mán, elég! Jobb ha befogjátok a szátokat! Vót ami vót, azt mán az Isten se
hozza helyre. Arról beszéljünk, ami most a baj. ..
De a felhánytorgatás lavináját nehéz megállítani, a paraszti szókincs itt a leggazdagabb, és
mindenki született szónokká válik, ha a maga személyes igazságát kell felsorolnia:
– Mit használt, hogy odavótál nyóc esztendeig? Mit használt a forradalom? Mit használt,
hogy vereskatona voltál? Több kenyér van? Nagyobb a napszám? Rossznyavalyát! Még rosz-
szabb, mint azelőtt vót!. . . Se főd, se házhely, se kenyér, semmi. . . – csatározott Eszti.
Idős Balogh János felállt. Nagyon mérges volt.
– Most mán csakugyan elég legyen! Fogd be a szád, mert csakugyan kihajintlak és
mehetsz vissza az anyósodhoz, vagy mehetsz a széllel versenyt. Nem akarom a házamban
meghallani az ilyenfajta beszédet. Így az beszél, aki ellensége magamagának, és az urak
malmára hajtja a vizet. . . Majd jórajön minden. Majd megbeszéljük Jánossal meg Józsival, a te
uraddal.
És ez akkoriban volt, amikor a valutátlan.magyar urak és a valutás, de vízumtalan polgárok
és a nyomukban a kishivatalnokok és a kispolgárok Abbázia és Riviéra helyett kinevezték a
Balatont „magyar tenger”-nek, és körülépítették víkendházakkal és kis kastélykákkal, Ella-lak-
okkal és Vilma-lakokkal. És akkor volt, amikor a szép lábaikkal még az öreg hatalmasok közt is
sikereket arató pesti színésznők, állami „tyúkkölcsön”-ből (nagy üzlet volt a baromfi kivitel,
egyebet sem tudtunk eladni, hát fejleszteni kellett a baromfitenyésztést) tündérlakvillákat
építettek Almádiban, a Mátrában, vagy a budai hegyek lankáin. A falvakban meg még a
házhelyosztással is késlekedtek, pedig Nagyatádi Szabó volt akkor a földművelésügyi miniszter.
 János hát megindul a lakáskeresés nehéz útján. Itt már úgysem lehet élni, még ha
ellenállnának is az Eszti kívánságának. Azt, hogy úgy nézzenek egymásra a szüleivel és
testvéreivel, mint az ellenséggel, nem lehet bírni. Ő se bírja, Julcsa se, még ha erősködik is most,
hogy nem tud hova menni, mert Varga ideséknél ott lakik Sándor. Azzal, hogy nyolc évig
odavolt, megfagyott, megsebesült, fogságot, ütést, verést szenvedett, itt most nincs mire menni.
Mindenki a maga életét érzi a világ közepének, mindenki a saját szenvedéseit rakja a mérlegre –
és mindenkinek van elég belőle. Mindez hát nem ér semmit. Úgy van most a szegényember,
mint a hajótöröttek: az utolsó falat kenyérért és az utolsó korty vízért marja egymást. Most
fizetünk az elveszett forradalomért. Együk meg egymást, marjuk meg egymást, mint az éhes
kutyák, ha nem férünk a vackainkon – így gondolkoznak az urak.
Jó, rendben van, számontartjuk, és nem felejtjük el. Lesz még itt leszámolás, de nem
húzunk megint kesztyűt a kezünkre, mint tizenkilencbe. . .
A gondolatok helyesek, a fogadkozás is helyes, de ezzel nem lehet se Esztinek, se Varga
Julcsának a száját befogni. A nagy kérdés: nincs lakás, nemhogy lakás, de búvóhely se, és ezt
nem lehet a holnapi forradalommal megoldani.
És János a nyakába veszi a Gyepsort – ha csak lehet, itt akarna maradni –, és addig megy,
amíg nem talál valami lyukat.
És addig ment, amíg nem talált. A hivő Szarka özvegyének a lakója újévkor cselédnek
megyen, a kis szoba üresen marad. Persze ez a szoba is kamra volt eredetileg, de mióta az öreg-
asszony magára maradt, ebből él. Bérbe adja a kamrát évi négy mázsa búzáért. Ebből kettő elég
neki egész évi kenyérre, és ezzel már meg is van az élete alapja. Akinek kenyere van, már nem
hal éhen. A másik két mázsából meg nemcsak az adót fizeti ki, hanem még „forgatja is magát”.
Tart néhány tyúkot, libát, kacsát, tallózott tengerivel megtömi, s még egy kis pénzt is lát. A
tűzrevalót meg behordja maga a hátán. Csak itt a faluszélen tudják igazán, hogy milyen kevésből
meg lehet élni.
És Jani belemegy. Négy mázsa búza egész esztendőre a nagyszobában levő kemence
használatával együtt. Kész haszon ez az öregasszonynak télidőben, mert ha a lakó kenyeret süt a
saját tűzrevalójával, ő is melegszik nála. Igaz, hogy nyáron meg átkozódik, mert a sütés utáni
éjszakán nem lehet a meleget kibírni a házban.
Még udvart, kertet és malacólat is kapnak Jánosék, legalább annyit, hogy valami jószágfiút
tarthassanak, mert csak abból lehet – ha lehet – valaha saját házacskájuk.
Csak az a baj, a legnagyobb baj, hogy a fele árendát előre követeli az öregasszony. Ebből
nem enged, mert mindig jobb, ha ki van a fele lakbér fizetve. Ha össze találnak veszni, és
elszökik a lakó, akkor ittmarad az árenda, és az csak jó. De ha a lakó úgy szökik el, hogy adós
marad, sohase lehet behajtani rajta. Őreg igazság: az előleget le lehet lakni, de a hátralékot a
kéménybe lehet felírni. Márpedig ő hiába megy az adóhivatalhoz, hogy adós maradt a lakója,
nem engednek el az adóból egy fillért se.
Igen, csakhogy Jánoséknak már most is alig van egy kis búzájuk. Ha a két mázsát előre
kifizetik, egy őrletésre való se marad. Mióta bejött a keresztény-nemzeti világ, már senki se
keresi meg aratással az újig való kenyeret, ha csak nem többen aratnak egy családból, de ha meg
abból négy mázsát lakbérre kell adni, akkor mi marad nekik? Hiszen már csak nagyon jó nyáron
éri el az aratórész a hat-hét mázsa búzát.
– Mindegy, Juliskám, ha kilón vesszük is a kenyeret, csak lakásunk legyen – mondja
János, és újévkor elpakolnak.
Mert ők könnyebben viselik a nélkülözést, mint a családi békétlenséget és a vele járó
boldogtalanságot. Felnőttek lettek. Mások keze alatt még akkor se jó élni, ha jó a parancsoló, ha
édesapám és édesanyám a gazda.
 11

Kiscsákó

Ezerkilencszázhuszonnégy jó esős nyarán a cukorrépa nagyon jól sikerült a Schlézinger-

tagban, a Balogh Jani egy köblös-hold feles répájáról kétszáznyolcvan mázsát szállítottak be az
állomásra, pedig biztosan lopott belőle a gyár is meg az uraság is; sárra-földre lefognak húsz-
harminc mázsát, ha olyan tiszta is, hogy meg lehetne enni.
Mégis: mióta a menyasszonytánc-pénzt 1919 tavaszán elköltötték, még sohase volt
egyszerre ennyi pénzük.
No, ezt nem szabad elherdálni, valami olyat kell belőle venni, ami szaporítana is. Helye
ugyan lett volna a pénznek ezer is. A gyerekeknek cipő kellene, az apjának téli kucsma és
nagyujjas. Julcsára meg valami flanell alsó, mert amióta asszony, még nem vettek rá semmit, a
lánykori ruháit nyövi. A nagykendője is rongyos, szégyell már benne a piacra menni.
Pedig bizony a cukorrépában a Julcsa ereje és ügyessége van benne, Jani odajárt kubikolni,
de Julcsa megkapálta, kiegyesítette és kigazolta a répát, azért lett olyan sok termés.
Akikét megette a gaz, ellepte a paréj és a muhar, felényit se tudtak beadni a gyárnak.
De Julcsa nem követelődzött. Mindennél előbb való, ha már ilyen szerencse érte őket,
hogy szerezzenek egy magkocának valót. Éspedig azonnal, míg el nem eszi a pénzt a fene. Eddig
még nem volt semmi állandó jószáguk. Pedig anélkül olyan semmitlennek érzi magát az ember,
mint a csizmadia, akinek se bőrje, se kaptája, se szerszáma nincs. Hány ezer esztendő
tapasztalata és szegény-bölcsessége sűrítódik abba az elemi kívánságba, hogy az új házaspár
legelőször egy kotlóalja csirkét, egy-két magludat, aztán egy kocamalacot szeretne szerezni. Eb-
ben nincs különbség a polinéziai vadember és az európai vagy éppen a magyar zsellér között:
annak is a tyúk és a malac a „gazdasága”. Tyúkkal, malaccal, kutyával kezdődik az emberi
történelem, és ez nemigen változott vagy százezer év óta.
Hetekig járták hát a vásárt, de nagy kocára nem volt elég a pénzük, mert közben napról
napra fogyott és az értéke is csökkent, hiszen milliós világ volt akkor.
Meg aztán féltek is a vásárba hajtott nagy kocáktól, és mindegyiknél soká tétováztak.
Amelyik szemmelláthatólag hasas, az nagyon drága, amelyikük üres, attól meg félni lehet, hogy
azért adják el, mert nem fog malacot. Aztán van olyan koca, amelyik megeszi a tyúkot is, s még
olyan is akad, amelyiktől a kisgyereket is félteni kell.
Végül is, hogy semmibe ne menjen a pénz, egy kis süldőcskénél kötöttek ki. Hathónapos
volt: a tavaszon, zöld füvön, de legkésőbb a nyári tarlón biztosan felrühet, őszre malacai lesznek,
azokat eladják, vesznek belőle ezt, azt, még hízónak valót is, mert az ó fiai még kicsik lesznek a
meghizlaláshoz. Azután pedig már mindig nevel a koca hízónak valót is, és évente kétszer el
lehet utána adni egy-egy csapat malacot. Ha szerencséjük lesz, jövőre megveszik a házhelyet,
azután meg a faanyagot, ajtót, ablakot. A többi kitelik az ő erejükből, és – házuk lesz nekik is,
mint a többi szegénynek.
Mert nem arra megy ez az erős kapaszkodás, hogy vagyont szerezzenek, nincs nekik ahhoz
kiskésük. De nincs lakásuk, nincs otthonuk, csak a gyerekek szaporodnak. A szülői háznál már
nincsen helyük többé, se Baloghéknál, se Vargáéknál, oda vissza nem mehetnek, mert mindig
lesznek a kamrácskában új házaspárok. Nősülnek az utánuk jövő testvérek. Bérelt lakást alig
kapni, az évi kenyerük felét kellett adni azért a kis lyukért, amiben most laknak, de már innen is
mehetnek – ez is már harmadik hely, mert özvegy Szarkánénál nem lehetett bírni –, mert hazajön
a gazda, aki csak nekik gazda, de maga is cseléd Schlézingernél. Jó hogy amikor az ember a
lakodalmat csapja, nem gondol arra, hogy mi lesz majd hat esztendő múlva, mert talán sose
nősülne meg.
Szép kis kocácska volt csakugyan, amit megszereztek. Nem hiába volt Balogh János
kiskondás is annak idején, van szeme hozzá, hogy milyen a magnak való jószág. Göndör szőrű,
fehér mangalica. A fülei olyan csajlák, már most kicsi korban is, hogy fel kell emelni, ha a
szemébe akar nézni az ember. Az orra sem hosszú, mint a szálkásszőrű német disznóké, de nem
is turpisz, mint az angol malacé. A lábai jóállásúak, erősek, nem hosszúak, és nem is túl rövidek.
Még a kocogása is takaros, nem húzza az inát, nem húz a lábával barázdát a hóban vagy a
porban. A hasa nem felaszott, mint a csikasz kutyáé, hanem gömbölyded. Ha jóllakik, máris
olyan, mintha hasas volna, és a nyaka sem hegedűnyak, hanem – bár nem túl kövér – van egy kis
takaros tokája. Sűlyguga nincs a nyakán, ezt János jól megtapogatta, a farkát se rágták le a
patkányok, a füle sincs betegség miatt behasgatva, egyszóval olyan kocamalac, amelynél
különbet a mesében se lehet látni.
Amikor hazahajtották, Julcsa mindjárt gondjaiba vette. Új szalmát tett alá, meg ne fázzon
az üresség miatt kihűlt ólban, és a moslékját is meglangyították egy kicsit. Úgy örültek, hogy jól
eszik, nem finnyás, hiszen az külön szerencse, hogy nem válogatós, mint az elkényeztetett
gyerek.
Az egész dolognak a Fürge kutya adta meg az árát, mert a kenyérhéjat, ételmaradékot és
minden hulladékot, ami a háznál esett, meg kellett osztani vele, viszont, ha a moslékot ő is meg
akarta osztani, akkor a kis koca nekiment, mint egy tigris, és elmarta a vályúról.
Ez ugyan szégyen egy pulira, hogy egy kocamalac őt elzavarhassa, és nem is tűrte volna ő
ezt el, éles fehér fogait nemcsak rávicsorította volna, hanem bele is ereszti abba a csajla fülibe,
vagy abba a karimás orrába, de hát a gazdasszony annak a csúnya malacnak fogja a pártját, és ha
ő harapni akar, ráförmed: – Nem mész el, Fürge! Majd adok én neked, csak bántsad a malacot! –
és még a moslékkavaróval a fejére is ütött. Hiába, nincs igazság, ha még ez a jöttment malac is,
aki csak tegnap került a házhoz, előbbvaló, mint egy hűséges házőrző kutya, aki pedig még az
idegen galambot is, de még a verebet, varjút is elhajtja, ha a mi tyúkjaink ennivalójából akarnak
enni.
Sőt, ami mindennél rosszabb, a gazda még azt a kevés csontot is, ami egy ilyen szegény
háztartásban kerül, a malacnak adja, az pedig már csak tisztára a kutyáé a világon mindenütt.
Igen ám, de Balogh János azt tanulta az apjától, az meg a nagyapjától, hogy a kocadisznónak, ha
nincs zöld fű, csontot is kell adni, úgy nem kap rá a tyúkra. Azért eszi meg némely koca a
tyúkot, egeret, lóhúst, juhcsontot és mindent, amihez hozzáfér, mert kívánja a szervezete, nem
tudja másképp a kismalacokat felnevelni.
Még nevet is adtak neki. Varga Julcsa Kiscsákónak keresztelte el, mert hogy olyan szép
csákó füle van, és aztán kislánykorából emlékezik, amikor az édesanyja már sokszor ráhagyta a
házat, hogy nekik is volt egy szép göndör kocájuk, azt is Kiscsákónak hívták. Ő adott neki enni,
sokszor veszekedett is vele, de még most is emlékezik rá, úgy tudott sírni a hasáért, mint egy
éhes gyerek.
Igaz, hogy a kiscsákóságból majd kinő, és nagy koca lesz belőle, de mindegy az, a kislányt
is kislánynak hívják még nagylány korában is.
Micsoda! – néhány nap múlva úgy megszokott a Kiscsákó, hogy ha Varga Julcsa
végigment az udvaron, még ha nem volt is etetés sorja, a sarkába szegődött és csakugyan úgy sírt
utána, mint egy nyűgös gyerek.
Nem volt mást mit tenni, mint visszafordulni és megvakarni, mert soratlanul mégse lehet
enni adni. Erre meg úgy rákapott a Kiscsákó, hogy mindig vakartatta volna magát, és különösen
amikor megjött a napos télutó, ha megvakarták a hátát, mindjárt lefeküdt, hogy no most már a
hasát is. Nem lehetett ezt a szép és okos jószágot nem szeretni. Bizony, hamarább ráütött a
gyerekek kezére Varga Julcsa, mint a kiskoca orrára.
Persze, disznónak disznó a barátsága. Annyira rákapott a kis gazdasszonyára, hogy ha
ment az udvaron, nemcsak rítt utána, hanem megkapta a szoknyája alját is. Hogy a mindig sáros
orrával összepiszkolta, az csak a kisebbik baj, hanem ha a hegyes fogai beleakadtak a gyenge
kartonba, és megrántotta mintegy félharagból, féljátékból, le is repesztette az alját.
Muszáj volt szigorúbbra fogni, és hogy zsendült a fű, kicsapták a csürhére, a többi irigy,
marakodós kocák közé és a habzószájú, nagyagyarú zord kanok szeme elé.
El is következett, aminek el kellett következnie, a Kiscsákó még a nyár elején hasas lett.
Nyár hátulján, amikor a cséplésnek vége volt, Jánosék megint elmentek kubikolni a messzi
Dunántúlra. Akkor csinálták a Balaton körül az új betonkörutakat, mert mióta nincs Osztrák-Ma-
gyar Monarchia, és a magyar pénznek nincs becsülete Európában, rájöttek az urak, az igazi urak
is, meg az utánzóik, a gazdag polgárok is és azok utánzói, a kispolgárok és kistisztviselők is,
hogy nem muszáj egy kis vízért se, de egy kis uraskodásért se elmenni a Riviérára, se Pöstyénbe,
se Abbáziába, megteszi azt a „magyar tenger”, a Balaton is. Van ott „úri hely” is, mint
Balatonfüred, Almádi, Földvár, Boglár, Keszthely, de ott van a kisebb embereknek Siófok, Lelle
és mind a többi, végig az egész tó partján. Ehhez azonban út kell a Balaton mellé köröskörül.
Így maradt magára Varga Julcsa megint a Kiscsákóval, Bözsikével és Janikával, meg az
útban levő harmadikkal. És hogy el ne felejtkezzünk róla, ott volt még hegyes füleivel és a Juci
macskára és a Kiscsákó kocára egyformán agyarkodó, féltékeny dühével és hegyes fogaival a
Fürge is. Mert akármilyen drága is minden falat kenyér, ott, ahol csak két karral keresik, mégis
jó tudni a távol levő férfinak, hogy a kis családot őrzi a csivogó kis puli, a Fürge kutya is.
Kicsi világ ez bizony, de valódi világ még abban is, hogy annyi baj van benne, hogy a
magányos asszonyember éppen hogy csak elbírja viselni. Minden nap meghozza a maga baját,
de ritka nap hoz örömet is közé. Legfeljebb ha levelet vagy pénzt kap Jánostól. A levél is jó,
mert hír arról, hogy megvan, él és egészséges, de a pénz még jobb, mert hiszen szerelemből még
a galambok se élnek meg.
Történt hát az egyik hajnalon, hogy amikor tülkölni kezdett a kondás, és Julcsa felébredt,
szokatlan volt neki, hogy nem hallja a kis koca megszokott hajnali rívását az ennivalóért.
De azért még nem gondolt semmi rosszra. Papucsot rántott, s csak úgy alsóban kifelé
indult. A pitvarból mindjárt vette a moslékos – nem is dézsát, nem is vedret, nem telik még
nekik ilyenre –, hanem ócska kaszrolyt, és vitte kifelé.
Csak amikor az ól előtt levő kis akolhoz ért, akkor szaladt a szívébe egy kis megriadás: mi
van a kiskocával? Ilyenkor már az akol deszkájára ágaskodva, a két első lábát és az orrát felső
deszkára helyezve szokott ordítani.
Odaszólt neki: – Koca! koca! Kiscsákó! – Hallik is valami mozgás odabentről.
Feltápászkodik a kiskoca, és jön kifelé, de jaj Istenem, hogy billeg a lábán, elereszti fülét-farkát,
és a szalma is az oldalához van ragadva, mint ahogy a beteg disznónak szokott. (Ezt a láz teszi.)
Gyöngéden szól neki:
– Mi van veled, kiskocám, valami bajod van, he? – és a füle tövéhez nyúl, hogy
megvakarja kissé.
De a Kiscsákó nem ugrik, és nem röfög most, hanem nagyot ásít, és éppen csak kibotorkál
az ajtón. Gépiesen odamegy a vályúhoz. Julcsa önt is neki, de csak belenyal, aztán elfordul. A
szalmakazal felé megy, dolgát végzi, és aztán belefúrja magát a szalma aljába. Lefekszik, s már
látni is, hogy jár az oldala.
Láza van, nagyon erős láza, a füle töve is olyan forró, hogy szinte süti az ember kezét.
Jaj, Istenem, beteg ez a disznó, jaj Istenem, mit csináljak mán vele, hiszen meg is
dögölhetik! – Mert azt megtanulta már eddig is, hogy ha már a disznónak nem kell a moslék, és
jár az oldala, akkor odavan: a disznó ritkán szokott kigyógyulni a lázból, mint gyerek a
himlőből.
 Varga Julcsa meg van rémülve, és mit tehet ilyenkor egy próbálatlan fiatalasszony, aki
még nem sokat tud a kárról, mert még annyija se volt, hogy karja lehetett volna, ráfordítja a kul-
csot a pitvarajtóra, és szalad az édesanyjához:
– Jaj, idesanyám, jöjjek mán, baja van a kiskocának!
– Mi baja volna? fijalni akar?
– Ó, dehogy, hiszen még két hónapja van hátra. ..
– Akkor meg biztosan elvetél, lehet, hogy megütötte az a büdös kondás. . .
– Nem tudom én, csak jöjjík mán, nézze meg, jaj, mit csináljak vele!
Most meg Vargáné fordította rá a kulcsot a pitvarajtóra – a menye nincs már otthon, az
unokák meg alusznak még –, és átsietett Julcsáékhoz. Jó, gyorsjárású asszony, jó nagyokat
szokott lépni, annak idején Julcsinak mindig kocogni kellett utána, de most nem érkezik a
lányával, olyan gyorsan szedi azt a takaros apró mezítlábát.
Mennek egyenesen a szalmakazal alá. A Kiscsákó ott fekszik, és csak arról látni, hogy él
még, hogy jár az oldala.
Szólnak hozzá: – Kucukám, Kiscsákó! – de csak alig hogy visszaszól két kis halk
röffentést. Ó, hogy tudott pedig visszabeszélni, hízelegni, ha szóltak hozzá.
– Nem csömöltetted meg? mit adtál neki az este? mindig olyan mohos vót – mondja
Vargáné.
– Semmit, csak amit szokott, a moslékot, meg egy kis csupor tengerit. Ehun van ni, evvel.
– és mutatta a kezében levő félliteres csuprot, amelyben tengerit csörgetett, hogy hátha arra
mégis felkelne, mert jaj, de nagvon szerette.
– Hát nem tudom én, jányom, én keserűsós moslékot szoktam nekik adni, ha változása van
valamelyiknek. Próbáltad mán?
– Nem próbáltam én semmit, hiszen csak most vettem észre, reggel, ahogy ki akartam
ereszteni.
– Az este még evett?
– Evett, evett, hisz a csürhéről jött haza.
– De kinyalta a vályút?
– Ki tán. En nem is tudom. Ahun van, nézze, nincs benne semmi.
– Azt kinyalhatta a Fürge is.. .
Julcsa kérdőn-esdeklő tekintettel nézett az anyjára: – mit tegyünk?
– Hát nem tudom én, jányom. . . főzzél neki keménymagos levest, és tegyél bele keserűsót,
vagy inkább csudasót, az még jobb. Szegény apád is mindig azt adatott a malacoknak, ha bajuk
volt.
Julcsa hát elszaladt Balogh idesékhez csudasóért, hátha azoknak van, meg egyúttal oda is
hírt adott, hogy beteg a kiskoca.
Azután meg olyan jó levest főzött, hogy a gyerekeknek se jobbat, de hiába. A Kiscsákó
éppen csak hogy feltápászkodott a jó rántott-ételszagra, bele is nyalt, de aztán abbahagyta.
Visszaereszkedett a szalma alá, s még befele is fordult, és szinte könyörgött, hogy hagyjanak
neki békét.
De jaj, az nem úgy van. Mindent meg kell tenni, amit csak lehet, mert mit is szólna János,
ha csak úgy hagynák megdögleni. Meg a saját lelkiismerete is bántaná.
Varga ides azt mondja, ha nem eszi meg moslékba, akkor vízben kell neki beadni a
csudasót. – Egy hosszúnyakú üveg kell, jó erős sörösüveg, hogy össze ne roppantsa és
beleöntjük. Apád is így szokta.
De ki fogja meg? Ők gyenge asszonyok, nem bírnak egy ilyen előhasú kocával se.
– Eredj, lányom, hidd át az öreg Kerezsit, a kaskakötőt, az biztosan itthon van. Meg nézd
meg Cseke Imrét is. Két rokkant csak kitesz tán egy emberszámot. Meg mink is itt vagyunk. . .
Julcsa elsietett, az anyja meg langyos vízben felolvasztott egy jó marék csudasót. Az öreg
Kerezsi is átjött, de Cseke Imrét nem találták otthon. – Nem is kell – mondta Kerezsi –, egy
beteg disznóhoz elég leszek magam is. Majd én a farára ültetem, te meg, jányom, beledugod a
szájába az üveget, és beleereszted az orvosságot. De vigyázz, ne a foga köré tedd, mert
összeroppantja, hanem lejjebb, oldalt a pofájánál dugd be. ..
A szegény kiskoca, amikor eleresztették a nagy kínzásból, el akart szaladni, de a rettenetes
hányinger elővette, nem bírt még menni sem. Kis idő múlva vissza is feküdt a kazal alá, és az
oldala még jobban járt.
– Mondja mán, Kerezsi bácsi, mi lesz vele? Megmarad? – kérdezte Julcsa esdeklő hangon.
– A Jóisten tudja, jányom, mindnyájan az ő kezében vagyunk, emberek is, állatok is
(félhivő volt, és mindig istenkedett), én csak azt mondom, hogy tályoggyökérrel még
megpróbálhatnátok.
– De honnan vegyünk? Nincs magának, Kerezsi bácsi?
– Nincsen nekem, húgom, minek, hisz malacom sincs. Ezelőtt mindig vót minden
orvosságom, de elosztogattam, mert tudod, senki se gondol rá, míg nincs baj, csak akkor
szaladgál, ha beteg a disznó: – Kerezsi bácsi, adjék egy kis tályoggyökeret, az Isten is megáldja
… na, nincs több, elfogyott.
– Te, Julcsa, te – szólt közbe Vargáné –, Fekete nagyanyádnak biztosan van, annak
mindene van. Szaladj ki hozzá a szőlőbe, hátha ad. ..
Igen, Julcsa már szaladna is, no de itt vannak a gyerekek, azokat előbb rendbe kell tenni, a
kislány, Bözsike már fel is kelt, itt nyűglődik az anyja szoknyáján, hogy ő éhes, és a ház is
széjjel van. Ágyatlan és sepretlen.
Rendbe tesz mindent, enni ad a gyerekeknek – neki egy falat se megy le a torkán az
izgalomtól –, és átviszi őket Varga idesékhez. Ott a Sándorék gyerekeivel majd ellesznek, amíg
megjárja a szőlőt.
Nem is öltözködött, éppen csak tiszta kötőt kötött, és csak úgy mezítláb, a falu alatti
gyalogúton kisietett az Öregszőlőbe.
Fekete nagyanya az Öregszőlő túlsó szélén lakik egy présházból csinált kis nádfedeles
házikóban. És abból a félnyilas – hatszáz ölnyi – szőlőből és a rajta levő néhány gyümölcsfából
él, ami körülötte van. Egyik gverekének se adta át, hiába mondták neki, hogy eltartják érte. –
Nem, nem! Amíg én a karom felbírom emelni, nem kell a kegyelemkenyér – mondta a kérges,
kemény öregasszony, és maradt egyedül a Fekete nagyapa halála után is.
Már felül van a nyolcvanon, de még bírja magát. Julcsát azonban alig ismeri meg.
Nemcsak a rövidlátástól, hanem azért is, mert távol lakván, ritkán látják, de még inkább azért,
mert akinek harmincnál több unokája és hozzá megfelelő számú dédunokája van, az már
nehezen ismeri ki magát a sokféle ivadékok között. Mert jóllehet, vannak, akik hasonlítanak az
őshöz, de vannak, akik ellenkezőleg, nagyon elütnek. Mint ahogyan az öreg fekete nyárfa
pelyhet elviszi a szél, az találkozik a fehér nyárfa pelyhével, és egyik-másik ivadékuk már
szürke nyárfa lesz.
Bezzeg Julcsa emlékszik a nagyanyjára és minden mozdulatára. Még arra is, amikor
kiscseléd korában a piacon találkozott vele, és Fekete nagyanyja rákiabált a kövér Kelleme
nehéz gyerekére, és az sírni kezdett.
Persze, könnyű neki emlékezni. Neki csak egy nagyanyja van, de akinek sok unokája van,
úgy jár velük, mint az öreg nyúl, ha találkozik az erdőben a kicsi korukban szétfutott ivadékok-
kal: – ez mintha hasonlítana az enyimekre! A gyerekek felnőnek és széjjelmennek a saját kis
káposztájuk után, és a nagyanya, aki útnak indította őket, meg se ismeri mindegyiket.
Varga Julcsa hát hiába ment gyermeki bizalommal a nagyanyóhoz, az az első pillanatban
úgy nézett rá, mintha azt találgatná, hogy ki lehet ez a menyecske, de ismerősnek látszik.
– Te, ugyi, a Rózámé vagy, gyermekem? Látod, látod, mán meg se ismerlek, annyian
vagytok. Az urad, ugyi, Balogh fiú, a gyepsori Balogh unokája?
– Az, az, nagyanyám, hát nem tudja, ott vót a lakodalmunkba…
 – Nem tudom ám én, gyermekem, elhagy mán engem az emlékezetem is. Jobb vóna az
ilyen öregnek a főd alatt, de nem akar elvenni a jóisten. . . Na, de hát hagyjuk, tik ezt még úgyse
értitek . . . Mit hoztál nekem, vagy mit akarsz vinni, mert tudom, hogy csak akkor kerestek meg,
ha baj van, ha kéne valami…
– Idesanyám azt mondta, hogy nagyanyámnak biztosan van tályoggyökere. Beteg a
kiskocánk. .. Azért jöttem vóna. Hátha meggyógyulna, ha a fülibe húznánk.
– Nem tudom én, gyermekem, van-e még. Vót itt, vót, még szegény nagyapád hozta a
káptalan földjiről, de mindig kérincsélik. Szegény nagyapád elment érte arra a messzi fődre,
mert ott terem az valahol a Nagyfűzfásnál, de csak Bakó Mihály, az ottani számadókondás tudta
a helyét, az meg nagyapádnak jó komája vót, együtt cselédkedtek gyermekkorukban az öreg
Csatáry úrnál. . . Na, de nem tudom én, van-e még belőle. ..
– Tessék mán megnézni, nagyanyám, az Isten is megáldja. Sose vót még kocánk, ez lenne
a legelső, jaj mit szól János, ha megdöglik… a répapénzból vettük.
– János? Az az urad ugyi? Hát osztán mondjad mán, te jány, hogy ílsz az uraddal? Milyen
ember?
– Jó, nagyon jó, nagyanyám, olyan jó, hogy olyan nincs tán több se. . .
– Nem vert még meg?
– Nem, nem, hova gondol, nagyanyám, sose bántott még egy ujjal se…
– És most hun van? Miért nem ő jött el?
– Odavan messzi földön kubikolni. A Dunán is túl, a Balatonnál.
– És ha odavan messzi kába, nem fog az ott más asszonyt?
– Aj, János nem olyan, nagyanyám.. .
– Ne higgy a férfinak, jányom, mind huncut az, míg eleven. Mit szenvedtem én szegény
nagyapád mellett… nem jó azt el se sorolni.. . De azért csak megvóna szegíny, nehéz így egye-
dül.
Varga Julcsa tűkön ült. A magányosságban élő nagyanyó kíváncsisága jólesett neki, de a
Kiscsákó baját egy pillanatra se tudta kiverni a fejéből. Nem is nyugodott: -
– Tessék mán megnézni, nagyanyám, nagyon sietnék. A gyerekeket is átvittem ideshez,
meg a szegény koca is ott van magában. Hátha megdöglik, míg idejárok.
– Jól van, jól, megnízem, de nem tudom, hogy találok-e még. Nagy keresést indított Fekete
nagyanyó, kereste még ott is, ahol biztosan tudta, hogy nincs. Már csak azért is, hogy hadd
lássák ezek a hálátlan gyerekek, hogy mennyire rászorulnak a magára hagyott nagyanyóra, és
hogy nem adják azt olyan könnyen.
Végül mégis meglelte, valahol kinn a kis kamrában, de úgy vágott le belőle egy kicsi
darabot, hogy Julcsa meg ne lássa, mennyi van még.
– Na, jányom, még ippen tanáltam egy kicsit, de már nincsen több, én meg el nem megyek
a Nagyfűzfásra, hogy újat hozzak .. . meg Bakó Mihály sincsen mán meg.. . Hát aztán tudod-e,
mit kell vele csinálni.
– Majd tudja idesanyám. . . a fülibe kell húzni.
– Ugy-úgy, jányom, egy nagy zsákvarrótűvel fúrjál lyukat a fülin, és húzd bele. De
vigyázva, jól kösd össze, hogy ki ne essék, vagy ki ne dörzsölje. Hátha megmarad. Minálunk
már sokat használt.
Ó, hogy sietett hazafelé Varga Julcsa a gyepi gyalogúton. Ha valaki messziről látta,
biztosan azt gondolta: annak a nőcselédnek nagy baja lehet, oda vagy orvos, vagy bába kell,
ahonnan őtet zavarják.
Ahogy beért a faluba, nem a gyerekeihez sietett, hanem az udvar hátuljára, a Kiscsákóhoz:
él-e még?
Élt. Jobban járt az oldala, mint amikor itthagyta. És úgy látszik, a tyúkok vályújából a vizet
is kiitta. Nagy a láza.
 De azért maga csak nem fogott hozzá, hanem elszaladt az anyjáért, onnan meg Kerezsi
bácsiért, hogy húzzák a fülébe a tályoggyökeret.
Nem is sokáig tartott az egész. Az öreg Kerezsi tudta, hogy kell, és hova kell. Sőt a másik
fülét, amelyikbe nem jutott gyökér, be is hasította két helyen is, mert azt is szokták.
Ahogy felemelték a nagy csajla fülét, Julcsa belenézett a szemébe. Szokatlanul tiszta volt.
– nézze, idesanyám, milyen szép tiszta a szeme – vidult fel egy pillanatra. Kerezsi bácsi
odanézett, és nyelvén volt, de mégsem mondta, hogy: elég baj az. A láztól fényes az a szem, nem
az egészségtől, és már kezdődik az üvegesedés. Mindegy, megtesszük, amit tehetünk. Az is
orvosság, ha eret vágunk rajta. Ki tudja, mi használ.
Meg aztán így látszik meg, érvágásnál, milyen a vére. Ha piros még, akkor lehet remélni,
de ha fekete, akkor minden hiába.
Fekete-vörös volt.
De Kerezsi bácsi nem mondta, hogy rossz jel ez a fekete vér. – Mindnyájan Isten kezében
vagyunk – és elsietett, mert lám, az ember szívességet tesz, de egy kis kaskával kevesebbet köt
meg máma. Ki fizeti azt meg neki? Ezeknek eszükbe se jut. Annyira el vannak merülve a maguk
bajába, hogy még a köszönömöt is csak akkor hajítják utána, amikor az utcaajtón kifelé megy.
Hogy állatorvos is van a világon, és el kellene hívni, az eszükbe se jutott. Nem is igen
hittek az állatorvosi tudományban. Látták, hogy az uraságok hiába oltatják a malacokat, mégis
amikor kitör a vész, falkaszámra döglik.
Meg aztán az öreg Fleischert, a községi állatorvost, nem is veszik komolyan. Olyan csúf
legenda jár róla szájról szájra, hogy egyszer kihívták egy marhához, aki nem tudott felkelni,
megtapogatta a botjával, mert a pápaszemével már nehezen látott, és azt mondta: – biztosan
elleni akar. . .
– De hiszen ökör ez, tekintetes úr! – kuncogtak a béresek.
– Na ja, ökör? Csökös ökör? Akkor adjanak neki keserűsót! Igaz, nem igaz, ki tudja azt,
csak senki se hisz az állatorvosban.
Meg aztán Julcsának pénze sincs, az orvos meg nem csinál hitelbe semmit.
– Kölcsön kérjen. Hogyne! Kárt kárral pótolni! A disznó esetleg csak megdöglik, az
adósság meg megmarad. Mit szólna János.
Így érték el az estét.
Nem történt egyéb, mint hogy a kiskoca az este érkeztével a megszokást követve, bement
az ólba, és ott feküdt le.
Varga Julcsára pedig nehéz éjszaka következett. Újra és újra felriadt álmából, és kisietett
meghallgatni, él-e még, liheg és nyöszörög-e még a Kiscsákó. Nem félt most éjszaka egyedül
kimenni, mint lánykorában, eszébe se jutott. Éjfél után majd hosszabban elaludt, zavaros álmok
futkostak benne. Hol Jánost látta, hol meg a kiskocával bajolt. Egyszer aztán felriadt. – Jaj
Istenem, oda a Kiscsákó! Hirtelen papucsot rántott, kapta a kislámpást, meggyújtotta, és sietett
ki az ólba. Valami rejtelmes oknál fogva a hajnal a születésnek is, a halálnak is az ideje, és ezt
mindenki tudja, ha az okát nem is tudja. Aki a halált várja, a hajnaltól retteg.
De a lámpa lángját a sietségben nem csavarta le, és a pitvarban a szabad kémény léghuzata
kioltotta.
Izgatottan újra meggyújtotta, le is csavarta, de amikor kilépett a pitvarajtón, akkor meg a
hajnalra keletkező erős déli szél rántotta ki belőle a lángot.
Még egyszer meggyújtotta, és most már óvatosan, a kendője szárnyával betakarva ment ki
a vaksötét udvarra, megnézni a kiskocát.
Riadtan bújt be az ólba. Mintha semmi nesz sem volna. Még élt, de már nem mozdult, a
szép tiszta szemek üvegesedni kezdtek.
Varga Julcsa elsírta magát, ott a kis disznó mellett. Eszébe se jutott most, hogy bolhákat
szedhet fel, mert azok otthagyják a haló és hűlő jószágot. – Jaj, Istenem, Istenem, oda a kocánk!
És a koca mögött oda van a kimondatlan reménység is, a takaros kis házról.
 Majd kapja magát, a lámpát a pitvarban leszítva hagyja, és a setét hajnalon átszalad Varga
idesékhez.
– Idesanyám, idesanyám, jaj, jöjjík mán, megdöglik a kiskoca! Mit csináljak vele.
– Nem tudom én, jányom, talán le kellene szúrni, úgy még hasznát lehetne venni, ha
kifolyna a vére. . . De nincs otthon ez a Sándor se. . . Ki szúrja le.
– Át kéne híni az öreg Kerezsit. ..
– Aj, éjszaka zavarni.. . meg aztán nem is szabad. . . nem hittük el az állatorvost. ..
Vargáné Fekete Róza kelledenül kelt fel, mit csináljon vele. Az embernek nem elég a
maga baja.
Hiába ereszti szárnyára a gyerekeket, a baj nem fogy, hanem az övékkel is szaporodik.
Na, mindegy, nem hagyhatja ezt a próbálatlan gyereket magára, és sietnek által a
Kiscsákóhoz.
De hiába viszi Fekete Róza a nagy kést is, hogy ő bizony, ha látja, hogy több kettőnél,
kiereszti a vérét. Ha nem is tudják megenni – nyár van –, de legalább a zsírját kisüti. Ha a vére
kifolyna, nem is lenne olyan véres. . . Ettek már ők máskor is dögzsírt. Majd, hogy látja a lánya
rémült tekintetét, hangosan magyarázza: – Szegény apád még a húsát is lesüttette a jó malacnak,
jó szárazra, ropogósra, és hétszámra járt rá. Azt mondta: szeretném én látni azt a bacilust, vagy
mifenét, amék a mi kemencénkben életben marad. De énnekem mán nem ment le a torkomon.
Teveled vótam állapotos, amikor egyszer hat szép süldónk döglött meg. Úgy megirtóztam akkor,
hogy azóta a számba se tudom venni, ha mán valami baja van. De szappannak azért kifőzhetjük,
az is nagyon drága. Neked sincs egy darab se, pedig a gyerekek után mindig mosni kell.
De hiába már itt minden, a Kiscsákó nincs magánál. Még meleg, csak a füle és a lába
hideg, de ha megemelik akármelyik tagját, visszaesik. Ennek már a vére se folyna ki. Vége.
Julcsa hangosan zokog. Nemcsak a Kiscsákót, a sorsot is siratja, és János is az eszébe jut:
hogy miért is nincs most itthon. Majd nem hiszi, hogy mindent megpróbáltak.
Vargáné nem sír, ó már próbáltabb, a lányát juháztatja. – Na, ne ríjj, jányom, ez mán úgyis
hiába. Majd ád az Isten másikat, és hátha több szerencsétek lesz hozzá.
És ő már azon gondolkodik, mi legyen a teendő. Hívják a cigányt, hadd vigye el? Julcsa
már azt se bánja, neki nincs lelke eltemetni se. Talán az utcabeli gyerekek eltemethetnék a kert
hátuljára? De Vargáné azt nem látja Jónak. A süldő jó szalonnás, nem tartották rosszul, ki kell
főzni szappannak. Legalább neki is jut belőle a bajlódásért pár darab – jelenik meg nem is az
eszében, hanem valahol a lelke mélyén. (Ó, Istenem, egy kicsi haszonra-gondolástól még lehet
jó édesanya akárki.)
De hogy perzseljék meg? Nyár van, és nem szabad az udvaron tüzet gyújtani. Kijönnek a
tűzoltók, és megbüntetik őket. Forrázni kellene, de nincs olyan nagy teknő. Még aztán a döglött
disznóról, ha meghűlt, nem viszi le a forró víz se a szőrt.
– Tudod mit, jányom, bevisszük a pitvarba, szabad kémény van, és ott perzseljük meg. Azt
hiszik majd, kenyeret sütünk. Nem lökjük ezt el, lesz belőle vagy harminc kiló szappan.
– De hátha kigyullad a ház?
– Fenét gyullad, csak csóvánként égetjük a szalmát. ..
Így is lett. Lám, milyen jó az életrevaló, tapasztalt édesanya. A veszett fejszének
megmentik a nyelét. Jó a szegénynek az is.
Amikor Balogh Jánosék néhány hét múlva hazajöttek a munkából, a szokásos szerelmes
izgalommal, de az ezt kísérő bujkáló aggodalommal közeledett a gyepsori kis házhoz. – Vajon
mi újság lehet itthon? Pár hete nem kapott levelet, mert megírta, hogy hazajönnek, és Julcsa
azért nem is írt vissza.
De a családos ember már megszokja, hogy inkább bajt vár, mint jószerencsét. Akinek
nincs hasas tehene, annak nem születhetik egyszerre két borjúja, és akinek még sorsjegye sincs,
az nem nyerhet főnyereményt, de a baj az ott kíséri az embert, ahol nem is gondolja. Még az ág
is csak annak a ruháját szakítja el, akié gyenge, a Szomorú Szabó bőrkabátját csak megkarcolja.
 De Julcsa most nem várta a kisajtóban, mint máskor, pedig most is idehallatszott az
állomásról, hogy befütyült a vonat. Nem várta kinn, de mögötte ott volt azért az ajtó setétjében,
és könnyező arcával csak az urára borult.
– Mi baj van, kismadaram? Juliskám, mi bajod?
– Jaj, Istenem, oda a Kiscsákó, elvitte a vész. . . pedig mindent megpróbáltunk. ..
– Mi? Hogy? Mikor? Azt a kutya hétszentségit! – és János ösztönszerűleg az akol felé
indult. De ez már csak a szokás hatalma. Mert a Kiscsákónak – ha van értelme ennek a szónak –
csakugyan hűlt helye volt ott.
– No lám, ilyen a reménység – sóhajtotta és szótlanul a ház előtti gyalogszékre ereszkedett.
Ilyenkor az embernek megáll az esze.
A két gyerek odasündörgött hozzá. Ők is érezték, hogy valami nagy baj van, de azért a
cukorka csak előkerült a zsebből. Böske a térde közé suvakodott, Janikát az ölébe vette. Julcsa a
vacsorához látott. A Fürge pedig a farkára ült, és figyelő szemmel hol a gazdára nézett, hol a
vacsoraszagú pitvarba kacsintott. Csak ő nem sajnálta a Kiscsákót. Mert hiába, még a leghűsége-
sebb szolga is a hasával gondolkozik.

12

Janika halála

Meleg, napos, barátságos március végére kegyetlen április fordult: egyik nap tavasz, a
másik tél. Hugó napján még hóvihar is volt.
A gyepsori gyerekek mára József-napi melegek idején mezítláb szaladgáltak. A napos
oldalon az ablakok alatt pitykéztek, a kislányok labdáztak és fogócskáztak, a nagyobb fiúk meg
már kimentek a gyepre – pedig még vizes volt, a hajlásokban csicsogott a föld a talpuk alatt –
bigézni és tekézni.
Janikával se lehetett bírni, mire az anyja észrevette, már megint ott volt a többi hozzá
hasonlókkal a nagyobbak körül.
Igen, de a nagyobbak játszottak, dulakodtak, hát nem fáztak, a bámészkodó kicsiket pedig
nagyon átjárta a hideg. Amikorra az anyja keresni kezdte, és érte szaladt a mezőre, Janika
egészen elgémberedett.
– Jaj, jaj, mi van veled mán megint, olyan a kezed, mint a béka lába. . . megállj, megállj,
majd adok én neked bigézést. Megveretlek apáddal, ha hazajön. .. – zsörtölődött Varga Julcsa.
De nem vette nagyon komolyan. Így nőnek fel a gyerekek, ő is így nőtt fel.
Este azonban lázas lett a kisfiú. Lázmérőjük ugyan nincs, de a Varga Julcsa anyai keze
megérzi a forróságot egy érintésre is.
Lefektette a gyereket, a nyakát jól becsavarta meleg kendővel. Reggelre majd elmúlik,
hiszen volt már így sokszor. Mindennapos dolog ez a gyerekeknél.
A módosabbak meg az iparosok már kivétetik a gyerekek manduláját, mert azt mondják,
attól van a sokszori forróság és torokfájás, de ők még irtóznak az orvostól és még jobban az
operációtól.
 De a Janika betegsége most nem múlt el a reggellel. Felkelt ugyan, kicsit még evett is, de
hol itt, hol ott gunnyaszott, és az anyja visszaerőltette az ágyba. – Még nem jött ki rajta – mondta
a Balogh nagyanyja is –, hadd feküdjön pár napot.
De még mindig csak abba voltak: gyereknátha – elmúlik.
Csak a negyedik napon, amikor a forróság nem szűnt, a gyerek már néha félrebeszélt, és
nem evett semmit, akkor ment el Varga Julcsa az orvoshoz, doktor Kövesihez. Ha már a jóétű
gyerek nem eszik semmit, nagyon nagy baj lehet.
Az orvos azzal fogadta, miért nem hozta fel, nem ér ő arra rá, hogy minden náthás
gyerekhez lemenjen.
– Nagyon forró a gyerek teste, tekintetes úr, nem mertem a hideg levegőre hozni.. . Meg
aztán nem is bírom, nehéz gyerek már az. .. az uram meg nincs itthon…
– Na jó, majd megnézem.
De aznap hiába várták. Csak másnap délelőtt került erre, ahogy a látogató körútja magával
hozta.
Megnézte: erős meghűlés, „szövődményes influenza”. Irt neki orvosságot, és
megmagyarázta, hogy a forróság idején hogyan rakják rá a hidegvizes ruhát.
Jánosék fenn a hegyek alatt, Heves megyében kubikolnak. Egy új országút töltését
hordják, rakják, verik és döngölik. De csak kéthetenként járnak haza, mert a minden heti
vonatköltséget nem fizeti a vállalkozó.
Egyik nap délutánján megjelenik köztük a kerékpáros postás. Mindnyájan felnéztek a
munkából, a talicskások még meg is állnak. Ez nem jó jel, ide nemigen szoktak ők postát kapni,
hiszen ha ritkán is, de hazajárnak. Ha levél vagy sürgöny jön, az csak bajt hozhat. De vajon
kinek.
– Van maguk közt Balogh János? – kiált széjjel a postás. Jánosnak a szívébe nyilallik: – a
csendőrök keresnek megint?
Vagy a családban van baj? – és sietve odaindul. Már csak útközben mondja: – van, van, én
volnék az. . .
– Távirat – mondja a postás –, itt írja alá az átvételt.
– Gyere azonnal, Janika nagyon beteg. Ennyit mond az írás, a törvényes öt szó, de sokkal
rosszabb ez, mintha többet mondana. Ma csütörtök van, szombaton úgyis hazamennek, és ha
mégis sürgönyözni kellett, nagyon nagy baj lehet. Talán már meg is halt azóta a kicsi fiú? Mi
történhetett vele? Hiszen olyan egészséges volt, mint a vasék, amikor hazulról eljött. Csak nem
esett talán a vályoggödörbe? Erősen csintalan gyerek.
Nem is bír tovább dolgozni, szedi a holmiját, és siet az állomásra, a szerszámját Kis
Gáborra hagyva, pedig vonatja majd csak este későn lesz, de mindegy már az. Inkább ott
várakozik, mint itt égjen a türelmetlenségtől és a tehetetlenségtől. A bajban levő ember csak
teher a többinek: tekintettel kell rá lenni, inkább hát húzódjon el.
Másnap déltájban ért haza. Az állomástól hazáig úgy sietett a kora tavaszi napsütésben
szikrázó utcán, hogy meg se nézte, kivel találkozik. Megállott benne a lélek, és csak arra az egy
kérdésre irányult minden figyelme, mi van otthon?
A kisfiú még élt – ó, már ennyi is öröm –, de alig tudott magáról, és hiába van nyitva az a
máskor ragyogó szeme, mintha nem ismerné meg az apját.
Pedig hogy tudtak ezek a szemek beszélni. Öröm, fájdalom, okosság, kis huncutság,
minden ezekben fejeződött ki, hiszen a nyelve még tudatlan és botladozó. Még öröm neki, ha
megtalálta valaminek a nevét, és azt sokszor elmondhatta. Hogyne, mikor édesanyja és édesapja
úgy örülnek neki, hogy Janika már azt mondja a macskának: cic! cic!
– Híttál mán orvost? – kérdi türelmetlenül Julcsától.
– Híttam még tegnapelőtt, amikor nagyon tüzes lett:…
– És mit mondott?
– Nem mondott semmit, csak ezt a kanalas orvosságot adta.
 De alig tudom beleerőltetni. Összeszorítja a fogát, rí és nem akarja lenyelni, azután meg
kiköhögi.
– És mit mondott, mikor jön megint?
– Azt mondta, majd benéz két nap múlva. Máma kéne neki jönni, de még nem jött. . .
– Majd mingyán elmegyek én hozzá.
– Voltam mán én, nincs otthon. Odakinn van az Elek-tanyán. Az intézőné beteg.
– De hátha tüdőgyulladása van a gyereknek?
– Idesanyám is azt mondja. Így halt meg neki is két gyereke. A kis Zsuzsinak is, azt mán
én is ismertem.
– Na mindegy, megyek én, előkeresem a föld alól is.
– De legalább egyél mán valamit. Van itt egy kis savanyútojásos leves.
– Eh, majd eszek… – és elment a gyepsoriak betegsegélyző orvosához, Kövesi doktorhoz.
De az orvos még nem volt otthon. A szolgálótól is hiába kérdezte, hogy mikor jön haza.
– Nem tudom, már itthon kéne lenni neki. Háromtól rendelés is van, és itt van felírva a sok
házi beteg is, azokhoz még máma el kell neki menni.
János hazamegy, kínjában mit is tehetne egyebet. Várnia kell. Van még egy orvos a
faluban, doktor Winkler, a falu másik oldalán, de ahhoz hiába megy. Ha otthon találja is,
elzavarja azzal, hogy nem az ő kerületébe tartozik, hanem a Kövesi doktoréba.
Megpróbál enni, hiszen tegnap dél óta alig evett valamit, a száraz kenyér a tarisznyából
meg éppen nem kellett, de még ez a jó savanyú leves is alig megy le a torkán. Közben a gyerekre
is megjön a szokásos délutáni erős láz. Már félrebeszél, a Kovács szomszédék mérges
Bogárjával viaskodik, aki a ritkás léckerítésen keresztül acsarkodni szokott az incselkedő
nagyobb gyerekekre, de éles fogait rávicsorítja az ártatlan aprókra is, mert neki minden gyerek
rossz kölyök és ellenség.
– Bogáj ne, jaj, idetanám, meghajap. . . – nyöszörgi és ijedten felsikolt.
Drága kisfiam, ne félj, nem bánt senki, nincs itt a Bogár. . . és melléül, hogy a vizesruhát
kihűtse, és megfordítsa rajta. János a bölcső mellett áll. – Mennyi a láza, mértétek már?
– Nem tudom, nincs itt lázméróje senkinek. A bábától kértem, de nem adja ide, mert azt
mondja, neki az mindig kell, hanem ha majd erre jön, bejön és megméri. De még nem jött.
És János újra elment az orvoshoz. Lehetetlen itt ülni tétlenül és tehetetlenül.
Az orvos már hazajött. Az urasági kocsi hozta. De először ebédelnie kellett. A rendelő már
tele van, és még kinn is ácsorognak néhányan, az olyanok, mint János, akik beteghez hívják.
Beletelt jó másfél órába, mire bejutott hozzá.
– Igen, Balogh János a Gyepsoron, kis fiúcska, ugye?. . . igen, influenza. . . Lázas a
gyerek?
– Nagyon, tekintetes úr, magán kívül van.
– Na jó, menjen haza, tegyenek rá vizes ruhát, még ma megnézem. . . orvossága van még?
Már az sincs tekintetes úr. .. (Ó, hogy utálta János ezt a tekintetesurazást, ezt a nyomorult
szolganyelvet, nem is áll jól a szájára, de mit meg nem tenne a kicsi fiáért.)
Kövesi doktor nem rossz ember, inkább „jó doktor”-nak számít a falusiak között, akik
valami rejtelmes ösztönnel értékelik az orvosokat: vannak jók, és vannak olyan: semmilyenek.
És ez egyáltalán nem a tudományuktól, és nem is mindig a modoruktól függ, mert némely rossz
modorú orvos is megkaphatja a jó doktor címet.
Nem rossz ember hát ó, de mi lenne, ha minden síró parasztasszonynak, minden aggódó
apának – akik különben is mindig későn hívják az orvost, aztán azt kívánják, hogy tegyen csodát
– átvenné az izgalmát, a sietségét és a kétségbeesését. Megtanulta harminc év alatt, hogy úgyis
hiába: az egyik gyerek meghal, a másik megmarad. Ő átaljában nézi a népet, mint jó pásztor a
nyáját, különösen a gyepsoriakat, ahol nagyon sok a gyerek, és úgy tudja még a statisztikákból
is, amelyet egyébként ő csinál, hogy ha lassan is, de javulnak a „népegészségügyi viszonyok”.
Már nem hal meg annyi gyerek, mint azelőtt. (Igaz, hogy nem is születik annyi, de az más
kérdés.) Na, egyszóval ő elvégzi a dolgát és megmenti, aki menthető. Aki meghal, az meg
eltűnik, a végtelen semmibe, még az emlékezet is kihullajtja. Ő is ismeri azokat az anyákat – sok
ismerőse van a faluban –, akik már a nevét is el-elfelejtik azoknak az apró gyerekeknek, akikért
annak idején hetekig sírtak.
Igen, de Kövesi doktor úr nem ismeri Janikát, és nem tudja, hogy milyen szép és milyen
okos gyerek, és nem érdekli az sem, hogy milyen ember lesz belőle, ha felnő. Neki: egy napszá-
mossal több, úgyis mindegy.
Neki, Kövesi doktornak nincs is gyereke. Felesége van ugyan, de az is csak egy falura
kényszerült boldogtalan úrinő, akinek nincsen gyereke, és nem érzi azt, amit a Máriák és
Emesék éreznek, hogy hátha ebben a fiúban született meg az a férfi, aki nagy dolgokat fog majd
tenni a földön. Mert csak aki a kicsi fia okosságát látja, az tudja remélni, hogy hátha ebben a
fiúban rejtőzik az a nagy ember, aki a világnak éppen kell.
János hazament, mit is tehetne egyebet, és most már odahaza folytatta azt a lélekemésztő
várakozást, amit az orvos háza előtt megkezdett. Már elmúlt hat óra, mindjárt üti a hetet is, már
elszállt a tavaszi alkony, de hiába néz ki újra és újra az utcára, hogy nem zörög-e valamerről a
doktor úr kocsija: sehol semmi.
A kisfiú továbbra is lázban ég, néha eszméletre jön, és ilyenkor értelmesen néz az apjára,
valamit gagyog is, leginkább vizet kér, a száját, nyelvét mozgatja. Valami nagy-nagy rémület ül
a gyereken, még nem tudja, mi a betegség, de hogy olyan sokan vannak körülötte, apja, anyja,
mind a két nagyanyja és mindenki olyan jó, senki se kiabál most rá, hogy Jankó, te rossz posztó,
mit csinálsz már megint? – hát ez a sok szorgoskodás szokatlan neki, valami nagy ismeretlent
sejt, és fel-felsír: idetanám! De néha nincs semmi kívánsága, csak azt akarja, hogy az anyja ott
legyen, mert talán onnan az ágy alól rémek bújnak elő: a Bogár, a kakas, a gúnár, a szárnya
vágott redves csőrű varjú és a sárgafejű kígyó, amit a nagyfiúk a Kiserdőből hoztak. A macska
meg, akitől nem félne, ha magához kéri, mindig otthagyja. Nem szereti a beteget ez a kényes és
önző sátán.
És az orvos még mindig nem jön. Hát persze, a Gyepsor a faluszélen van, oda csak utoljára
kerül. Elébb el kell mennie a fontosabb betegekhez. Szomorú Szabóékhoz is, ahol az öreg-
asszony vízibetegségben szenved. Gyógyíthatatlan, de lehet az életét húzni. Tiszta dolog, csak
meg kell nézni, mondani kell valamit, és receptet írni. Fizetnek érte.
Aztán ott van a fiatal Keserű Jánosné. Évek óta nyafriskodik, de nincs semmi igazi baja. Ő,
doktor Kövesi tudja már, hogy az asszonynak vagy gyerekei vannak, vagy hisztériája és álbeteg-
ségei lesznek. Azt is tudja, hogy a hisztéria sem kerül kevesebbe, mint a gyerekek. Nemcsak
pénzben, hanem asszony szenvedésben mérve sem. De ezen nem lehet segíteni, ellenben ezen
lehet pénzt keresni.
De nemcsak a pénzről van szó. Ő községi orvos is, és ezek az urak és nagygazdák a
képviselőtestületben szóvá teszik, még a főszolgabírónak is elpanaszolják, hogy Kövesi doktor
elhanyagolja a betegeket. A fene egye meg, most már a faluba is leérkeztek ezek az úri
betegségek. A vagyon teszi ezt is. Ez nekik a „kultúra”.
Menni kell hát, ha dögfáradt is, és akármennyire unja is az álbetegségeket. Neki – titokban
– olyan elvei vannak, hogy a legtöbb asszonyi betegséget – a saját feleségéét is! – csak férfival
és munkával lehetne gyógyítani. Például Bacsónénak, a Keserű lánynak csak kapálást kellene
rendelnie, semmi mást. De lehet-e ezt rendelni annak, akinek hatszáz holdja van? Nem lehet.
Akkor hát rendel neki olyan orvosságokat, amelyek nem sokat ártanak.
Mindez annyira benne van Kövesi doktorban, hogy már nem is gondolkozik rajta. Mert
csak így lehet elviselni azt a tekintetet, amellyel most a gyepsori kis házban fogadják, ahol az
apa, az anya és a két nagyanya szorong a csepp kis kamrában egyetlen beteg gyermek körül. Ő
látja a megváltást váró szíveslátás mögött is azt a szemrehányást, hogy miért jött ilyen későn, de
látja ám ezt a lakást, ezt a három lépésnyi csepp lyukat is, apró vakablakával és nedvesen sötétlő
földjével, és úgy érez, szinte már a közérzetével, hogy ez itt úgyse élet: az emberi nem inkább ne
legyen, mintsem patkánymódra éljen a sötét nedvességben. S ha ránéz az ijedt és
bánatkönnyekben úszó fiatalasszonyra, akinek most megnőttek a máskor oly rejtőzködő mongol
szemei, látja benne a megszületendő másik gyereket: nem engedi hát át magát az ő
kétségbeesésüknek, hanem tesz-vesz, végzi a dolgát. Gondosan, pontosan, megvizsgálja a
gyereket – ó, hisz az aggódó paraszti szemek ezt is meglesik! –, és ha ránézésből is biztosan
tudja, hogy mi a baj, sőt azt is, hányadán áll ez a baj, mégis meg kell tenni minden hókusz-
pókuszt, amit az orvostól várnak.
Megméri hát a lázát, meghallgatja a szívét, tüdőt, megkopogtatja elöl-hátul, még a kis
hasacskáját is, hogy hadd lássák a szegények, hogy jól megvizsgálja, nem felületesen, mint
ahogy a rosszhírű betegsegélyző orvosok szokták. Pedig első látásra is tudja, hogy a gyerek a
tüdőgyulladás kritikus állapotában van: vagy megmarad, vagy meghal. Az mindig
kiszámíthatatlan, ki marad meg (akkor még nem volt penicillin), és ki hal meg. Vannak, akik
könnyen kapnak tüdőgyulladást, de könnyen ki is gyógyulnak, mások pedig menthetetlenek, ha
egyszer beleestek.
– Szegények, valószínűleg elvesztik – gondolja, ahogy receptírás közben a reménykedő
arcukra néz –, de hát mit tehetünk?
Így elvégezvén a dolgát, szépen okosan elmagyarázza, mit kell tenni, hogy kell a
vizesruhát rakni – csak vigyázzon, kedves lelkem, jól kifacsarja! hogy kell az orvosságot beadni
és elment.
Antikot a kisajtón kilépett, és felült az ott várakozó kocsijára, már ki is iktatta a fejéből a
Balogh-gyerek gondját, hisz valóban nem is őrizheti ott a napi húsz-harminc betegéét.
Az orvos elmenetele után egy ideig elaludt a gyerek, de nem sokáig pihent. Éjfél tájban
már megint félrebeszélt és hiába rakta rá Varga Julcsa az új és új vizesruhát, csak pillanatokra
tért magához, hajnal felé pedig már nyitott szájjal, hörögve lélegzett.
János el akart menni megint az orvoshoz, most már a másikhoz, de az édesanyja lebeszélte.
Ne törd magad, fiam, nem jön az ide éjszaka.
Ajkkor leviszem én a gyereket…
Ugyan hova gondolsz, kivinni a hideg levegőre ezt a halálos beteg gyereket.
Majd elhívjátok reggel. De hátha nem éri meg?
Isten kezében vagyunk. . . Hát az orvos mit csinál neki? Most volt emez, mit segített rajta?
Így tébláboltak a kínjaiban fuldokló kicsi fiú mellett. Varga Julcsa időnként felvette,
magához vonta – ó, csak a saját életéből és egészségéből adhatna neki! –, de minden hiába.
János pedig szólongatja, azt a szép okos szemét keresi: – Janika, kicsi fiam! – de ezek a
szemek már hiába vannak nyitva ezek a szemek már nem látnak.
Aztán egyszer csak nincs tovább, a gyerek már nem lélegzik, a szeme nyitva, de ó, nem
mond már semmit, nincs már benne se okosság, se huncutság, se kívánság, se bánat: a semmibe
néz.
Jancsikám, kicsi fiam! – szakad fel belőle az utolsó kiáltás, de hiába, a kis szív nem dobog,
és a kicsi emberi lélek nem üzen többé a csillogó szemeken át, és a szép kis puha száj nem
formálgatja többé a furcsa szavakat. Nem mondja többé: nidde, idetapám nekem gujigám van. . .
bidon. . . Bötke atta. . .
És János leborul az asztalra, és sír, sír, a lelke szakad ki.
Gyerekkora óta soha nem sírt. Nem sírt a Kárpátok ormán, amikor keze-lába megfagyott,
nem sírt a kórházi kínzatáson, amikor fagyott lábaival és sebeivel gyötörték, nem sírt a csend-
őrök és fehér tisztek hóhérkodása alatt. Összeszorított fogakkal és szárazon égő szemekkel viselt
el mindent, amit ez az élet és ez a világ rámért, még a Kiss Zsiga halálát is, de ezt nem tudja
elviselni, most nem összeszorul a szíve, hanem megnyílik. Nem lehet ellenállni: hang jön,
szokatlan síró hang jön fel a torkán, és ömlik a szeméből a könny, a fájdalom esője. Annyira,
hogy Julcsa, aki asszonyi természetéből eredően könnyebben sír, de könnyebben is hagyja abba,
felriad és az urához fordul. Sose látott ilyet, János még sohase sírt.
 – János, Jánosom! – szólítgatja és megdöbben: – jaj, megszakad a szíve! Hallottak már
ilyet, férfival esik meg.
E két próbálatlan nagy gyermek mellett most az édesanyáknak kell helytállni, akik már
többet veszítettek és temettek, magukét is, másokét is.
Itt van most Varga ides is, bár a két nászasszony, szokás szerint nem nagyon kedveli
egymást.
– Csillapodj, lányom, nyugodj meg Isten akaratában – mondja Varga ides szelíden, akitől
pedig nem könnyen szakad el a szelíd szó.
De Julcsa nem nyugodhatik, hosszan, végtelennek látszó zokogással öntözi a kisfiúcska
kiterített testét. Hiszen neki lelkiismeret-furdalása is van: ha korábban orvoshoz vitték volna,
talán megmaradt volna. De mindenki azt mondta: forrósága van a gyereknek, szokott az úgy
lenni.
János meg, amikor kicsit magához tért, az orvosra neheztelt. Ha az gondot fordít rá, ha két-
három napig nem hagyja magára, nem ment volna át tüdőgyulladásba a megfázás. De még abból
is ki lehet gyógyítani az embert. Cseke Imrének volt mán tán hatszor is. És hát milyen beteg volt
ő a kárpáti megfagyás után, tüdőgyulladás és mellhártyagyulladás együtt, mégis meggyógyí-
tották. De ezek itt nem törődnek a szegénnyel, él vagy hal, nekik egyre megy. . . De hogy miért
is hallgattam idesanyámra, miért nem mentem el a másik orvoshoz? Ez a Kövesi olyan már, mint
egy öreg béres: mindegy neki, hogy merre kell hajtani, csak a nap meg ne álljon az égen.
Ó, nagy ez a népi okosság! A nappal eltelik valahogy, annyi a gond még egy kis temetéssel
is, de a bánat éjszakáit együtt a halottal nehéz kibírni. Lefeküdni a halott mellett nem szokás,
hisz úgyse bírnának aludni. A Szarka-ház, ahol most laknak, olyan kicsi, és a két család olyan
nagy, hogy a kicsi fiút, ha beviszik a nagyobbik szobába – mert oda kell –, nincs hová menni. A
kis halott mindenütt ott van, nyitva a pitvarajtó, és nyitva a kis kamra, a Jánosék lakása.
És este, ahogy bealkonyodott, és otthon mindenki elvégezte a dolgát, megvacsorázott, az
apróbb gyerekeket lerakták, átjöttek a szomszédok, rokonok, ismerősök, „halottlátni”.
Az asszonyok bemennek a nagyszobába, sorba megnézik a kicsi fiút – egyem a lelkét,
olyan mintha csak aludna – suttogja Kovács Erzsi, és Varga Julcsában erre a szóra megint – ki
tudja, hányadszor már? – felbuggyan az anyasírás. Minden nézőnek felbuzdul a szíve, hisz
minden asszony ismerte már a kicsi fiút. Sok szomszédasszony fogta már az ölében, és sokan
látták, amikor az övéikkel a porban játszott, vagy egy játékroncson verekedett.
A halottlátó vendégek jövetele magának Jánosnak is jót tesz, mert nyelvbénító bánatából –
hisz köszönni se tud, csak a fejével bólint – ki-kiragadja az a kötelesség, hogy újra és újra el kell
mennie székekért, lócákért már a harmadik, negyedik szomszédba is.
Nem számítottak ennyi vendégre, hiszen a gyerekhalotthoz csak a nagyon közeli rokonok,
testvérek és keresztanyák szoktak eljönni. Nem úgy, mint a nagy halottaknál, akiktől egy egész
élet ismerősei búcsúznak el a „ma neked, holnap nekem” törvénye szerint.
De a Balogh család olyan család, ahova sokan érzik, hogy el kell menni. Nekik már
nemcsak rokonaik és munkáscimboráik, hanem elvtársaik is vannak, és most hát annyian
vannak, hogy már alig férnek a szobában, pedig a férfiak, szokás szerint, csak a pitvarban és a
tornácon gyülekeznek.
Ők halkan beszélgetnek, ki erről, ki arról, legkevesebbet a kicsi halottról, hiszen a mindig
odajáró férfiak – az asszonyokkal ellentétben – az apraja gyerekeket nem is igen ismerik. Nőnek
mint a kis csibék, tegnap még pelyhesek voltak, máma már szárnyacskáik vannak. Az asszonyok
pedig odabenn eleinte halkan suttognak, s csak az édesanya és a nagyanyák sírása csap néha
magasra – Balogh ides még tud a régi módon énekszóval elsiratni –, s a többi asszonyok, a
gyengébb szívűek, akiknek maguknak is voltak már kis halottjaik – mert amit Baloghné Nagy
Erzsi mond a kicsi Janika okosságáról és cselekedeteiről, az az övékre is úgy ráillik –, a
szemüket törölgetik.
 Ámde ez így nem jól van, nem lehet folyton sírni – beszélgetni meg nem illik –, és Lukács
Erzsók néni, aki negyven éve özvegy, és aki a környéken minden halotthoz elmegy, már
kötelességének érzi, hogy elindítsa az éneket.
Nem hivatásos előénekes ő, nem is abból élő siratóasszony, hanem csak olyan asszony,
akinek már ez az élete tartalma. Hiába van ott a temetésen a kántor meg a pap, azok csak a halál
hivatalnokai, olyan szárazon énekelnek, mintha korhadt fát fűrészelnének, de Erzsók néni
mindig megtalálja az asszonyi lelkekben azokat a húrokat, amelyek mindenkinek fájnak. A
kántor azt mondja rájuk, hogy csúnyán énekelnek, elnyújtják az éneket, de ők tudják, mi fáj
nekik. A kántor csak a torkával énekel, de ők a lelkükkel is.
Kis Gáborban meg – mert szombat este van, és ők is hazaérkeztek – az a gondolat bujkál,
hogy nem jól van ez az egész temetési szokás. Az egyházak emberei akármilyen szépen beszél-
nek is, mégiscsak az urak emberei, de a szegény ember bajaiból, bánatából élnek. Nekünk, a
szocialistáknak erre is gondolni kell már. Nem lehet átengedni az asszonyainkat és gyerekeinket
örök időkre nekik. Ha megerősödünk egy kicsit, megcsináljuk a szocialista énekkart és
megtanítjuk az asszonyokat meg a gyerekeket is a mi gyászénekeinkre. Volt már ilyen, de a
háború és a fehérterror elvitte ezt is.
De hangosan nem szól semmit, csak lélekben vitázik a Tebenned bíztunk-al: – Ezt sírjuk
századok óta és hiába sírjuk: magunkban kell már bíznunk. Ki is segíthet mirajtunk? Az Isten
nem tud, a király nem akar.
Mindezt azonban nem mondhatja itt el a keresztfiacskája temetésén a legkedvesebb
barátjának a házánál, az őt megtisztelő halotti gyülekezetnek, hát hallgat. Nem tud még az
időjárásról vagy a napszámról se beszélgetni, mint a többiek, mert sajnálja a kicsi keresztfiát.
Majdnem egyidősek az ő Gabrijával.
Itt áténeklik az éjszaka első felét, aztán elszállingóznak. Ekkorra elfáradt test és lélek, és
jobban elbírják már Jánosék is az éjszaka másik felét. Amelyet úgyis megrövidít a korán
beköszöntő tavaszi hajnal, és hozza a temetési gondokat: papnak, kántornak pénz, sírásóknak
pálinka, kenyér, szalonna kell. A halál sorját végig kell járni: a törvényt be kell tartani. Ez
erősebb még a fájdalomnál, még a kétségbeesésnél is.
Amikor hetek múltán egy szombat estével megint hazaérkezett a munkából, és asztal mellé
ültek, a János szeme először odarebbent a gyerekek kis asztalához, mert úgy megszokta már,
hogy mielőtt a kanalát a tálba merítené, odanéz, kaptak-e már a gyerekek, vagy nem sírnak, és
nem veszekednek-e. Egy pillanatra csak úgy gondolattalanul megütődött: hol a kisfiú? Julcsa,
aki éppen leülni készült, észrevette ezt a tekintetét, és kisietett a pitvarba, mintha még valami
dolga volna, és csak akkor jött vissza, amikor megtörölgette a szemét.
De hangosan egyetlen szó sem esett. Így gyógyulnak a sebek.

13

Fészekrakás

Ez az esztendő – 1926 – szokatlanul jól sikerült. Ami táperő a sanyarúságos 1925-ben

bennemaradt a földben, azt most a sok jó meleg nyári eső mind kihozta. Széna, búza, tengeri, ko-
lompér, káposzta, bor és cukorrépa, van itt minden, amiből a szegényember és az ország él.
Kánaán most Magyarország.
Jut is munka mindenkinek. Még azt se nézik, hogy ki a szocialista, csak dolgozni bírjon.
Azt se, hogy ki a gyerek, és ki az öreg. Csak két keze legyen, és annyi ereje, hogy le tudjon törni
egy cső kukoricát, vagy fel tudjon szedni egy tő kolompért.
Balogh Jánosék is úgy mentek át a szénakaszálásból az aratásba, abból a cséplésbe, tovább
a tengeritörésbe, onnan a répaásásba és a behordásba, hogy jószerivel ki se aludhatta magát,
legfeljebb csak a nagy esők idején.
És ezen a nyáron Varga Julcsa is vele mehetett, mert a tavaszon elválasztotta a kicsi
Imrust, a második fiút. Ő szedte fel a markot, az is két mázsa búza, a cséplőgépnél törekhordó
volt, az meg három, és az ő gyors kezének a nyomán szállíthattak be a gyárba megint, mint már
más őszökön is több mint kétszáz mázsa cukorrépát egy hold feles földről, és hozhattak haza két
szekér tengerit a Schlézinger tagból.
Hízója is van most, nem is egy: kettő. Már száz kilón felül járnak, pedig a harmadosból jött
tengerihez még alig nyúltak hozzá, mert Vargáné, aki egész életében tallózásból él, szüntelenül a
határt járja most, és amikor otthon van, hívja magával Julcsát. Sok termésből sok marad el,
mindenfele tele van a határ, utakon, dűlőkön, mindenütt szóródik, a túlrakott szekerekről sok
lehull.
Különösen jól lehet tallózni a Schlézinger földjén. Katonákat kellett hozatnia az uraságnak
a tengeritöréshez, mert nem kapott elég munkást – ritka dolog! –, és hiába adatott a tiszteknek és
az őrmestereknek mesebeli jó kosztot – csak nekik! —, hogy ügyeljenek a katonákra, mégis
annyi maradt szerte a kórón is, a földön is a tallózóknak, hogy egy félóra alatt meg lehetett
rakodni belőle. – Van az uraságnak, hadd jusson a madaraknak is! – mondták a katonák, de a
tallózókra gondoltak, és kacsintottak egyet, amikor az őrmester nem látta. Az meg ritkán látta,
mert meg volt kenve a szeme alja. Sose fogyott ki a kulacsából a sötétpiros rum.
Így aztán ebből tartotta Varga Julcsa ősz óta még a hízókat is, hogy ne fogyasszák a készt.
Úgyhogy mire mindent betakarítottak, elmondhatták: az is baj, ha nincs semmink, az is
baj, ha van valamink. Mert a padláson csak egy kis szeglet az övék, a konyhából csak egy katlan,
a tornácból csak a kis szoba ablaka alatti rész – oda van szuszakolva a tengerijük, mert a
padláson nem fér meg. És ott meg csak pocsékolódik, beléjár a háziasszony minden jószága.
Csak a sok lélekveszedelem van vele. Mert hiába akarna az ember jó lenni: ha a magáét nem
hagyja, nem lehet kibírni békességgel, ha az Isten angyala tudna is lenni.
Mióta hát János hazakerült a munkából, szünetlenül azon törik a fejüket még éjszakánként
is, az esti vackolódás után és a hajnali ébredésnél, amikor a gyerekek még alusznak: hogy is
lehetne egy házat venni. Még ha kicsit is, még ha rosszat is, csak négy sarka és teteje meg oldala
legyen! És Varga Julcsa a lelki szemeivel már látja a saját pitvarját, abban a saját tűzhelyét, rajta
a saját lábasait és kaszrolyait. Még az udvaron is – de ez csak távoli ábránd –, ott látja a saját
köcsögfát, a saját tejescsuporjaival. Mert ezzel is több az asszony. Csak akinek van valamije, az
lehet valakivé.
És számítgatnak. Ha eladják az egyik hízót, a nagyobbikat, több mint száz pengőt
kapnának érte. Hozzátennék a répapénzt, amit egy összegben fizet ki a gyár, az is lesz vagy száz
pengő, az már azért egy kis összeg. (Igaz, hogy magukra költhetnek, és meg se nagyon látszana
rajtuk, de hát: házat venni – lyukas csizma, csajla kalap.) Aztán el lehet adni a Julcsa
keresményét, vagy öt mázsa búzát, a tengeriből is lehet elszakítani; egy kis rossz háznak a fele
árát össze tudnák szedni. A másik felét meg majd megfizetnék jövőre-így szokták ezt-, még ha
megéheznék is. Ha meg olyat találnának, amelyiken adósság is van – fordított kívánság, de most
tiszta szerencse lenne –, azt ráérnének letörleszteni. János ugyan jobban szeretne építeni, mert
akkor a saját erejéből sok minden kitelne, de neki, mint volt vöröskatonának, még egy házhelyet
sem adnak.
 Amikor aztán már ezt a tervet jól kiérlelték, amikor már enni és aludni se tudtak tőle, egy
ropogós januári napon – most jó menni, nincsen sár – János és Julcsa felöltöznek olyan félün-
neplősen és elindulnak, zsebükben párszáz pengővel, házat nézni. Egyelőre csak nézni, mert nem
lehet ebbe beleszaladni, mint a térdig érő tóba.
És sorba feljárják az egész falut – no már csak a szegényebb részeket –, és minden háznál
megállanak, amelyikre ki van írva valami.
Az egyikre fekete szekérkenőccsel írták ki a deszkakerítésre, a másikra fehér mésszel, van
olyan, amelyikre papírcédula van kiragasztva, a másiknak csak az ablakába van téve s még olyan
is akad, amelyikre takaros kis fatáblácska van felszegezve, fekete korom-festékkel, nyomtatott
betűkkel: EZ A HÁZ ELADÓ.
Mert azért mindig mozog az emberi világ. Az egyik ember tanyára költözik, cselédnek,
majorosnak vagy bérlőnek megy, a másik elment a városba villamoskalauznak vagy rendőrnek, a
harmadik kivándorol Kanadába vagy Dél-Amerikába, a negyedik eladja a kicsi és rossz házát,
hogy szebbet, jobbat, nagyobbat vegyen, az ötödik a nagyobbat adja el, hogy kisebbet vegyen, és
a maradékból valamit kezdjen vagy adósságot fizessen és így tovább: egy ilyen nagy faluban
piaca van a háznak, mint a lábasjószágnak. És ezen a piacon jól szét is kell nézni, nehogy
becsapják az embert az első lépésnél.
Némelyik eladó háznál azonban csak megállnak egy kicsit, és kívülről, a kerítés mellől
ágaskodva, vagy az utca túloldaláról nézegetőznek, de nem mennek be. Ha a ház szép, nagy és
mutatós, ha nagy kertje, sok gyümölcsfája és terjedelmes melléképületei vannak, nem is érdemes
bemenni, mert nekik ilyenre úgysincs pénzük. Legfeljebb másoktól kérdik meg, hogy mire
tartják, és mennyiért kérték már. Tájékozódásnak ez is jó.
Amelyik házat azonban szegényembernek valónak éreznek, oda benyitnak. Persze mindig
nagy szerénykedéssel és némi megilletődéssel lépnek be, mint komoly emberek, komoly
dologban. Ha van ott egy kaffogó kutya, egy túl éber puli, vagy egy mérges kuvasz, akkor csak
félig nyitják meg a kisajtót, hogy vajon rájuk ront-e a haragos eb, vagy beljebb lehet menni. Ha
nem jön ki a kutyaugatásra senki, bekiáltanak:
– Hé, van itthon valaki? Harap ez a kutya? Így aztán beljebb kerülnek.
– Hát tudják-e, mi járatban volnánk! – kezdi János. Julcsa most még hallgat, az ő szava
majd későbben jönne meg.
– Ha megmondják – felelik a kissé szintén illetődött háziak.
– Megnéznénk ezt a házat, ha csakugyan eladó, hátha megszeretnénk, és meg is
egyeznénk. ..
– Csak tessék, tessék, nézzék meg. A saját szemének higgyen az ember.
A nagyszobában kezdik, megfér-e a kemencétől a falig két ágy, megfér-e a másik oldalon
az ajtó megett a harmadik, hogyha szaporodik a család. Aztán milyenek az ablakok, nem
rozogák-e nagyon – csuda volna, ha jók volnának –, milyen magosán van a mestergerenda,
kisszékre kell-e állni, vagy nyújtózkodva is el lehet érni, esetleg csak kushadtan lehet alatta járni,
mert Cseke Imre, aki jó magos ember, és mindennapos náluk, kicsúfolja őket, ha beléveri a fejét
a mestergerendába.
Aztán kimennek a pitvarba. Milyen a katlan, a kemence szája és a belseje. Le van-e égve
róla nagyon a tapasz, és gödrösre kopott-e a feneke. Ha gödrös, az baj, mert akkor mindig
elrontja a kenyeret, a tepsinek meg a félvégébe szalad a pite meg a lapos-málé. Az egyik vége
megég, a másik nyers marad. Aztán meg kell nézni, régifajta szabad kéménye van-e
húsfüstölővel, vagy újmódi boltozott pitarja. Az szebb, tisztább, és lakni is lehet benne. így nézik
meg sorba a kamrát, padlást, ólakat, kerítéseket, és felmérik szemmel, meddig élhet és mit érhet.
Ez a tájékozódás azonban félig-meddig süket dolog, mert hiába kérdezik meg, hogy mennyi az
ára, még azt is hiába erőltetik ki, hogy mennyi az utolsó ára – úgyse mondják meg az igazat –,
azt már nem merik megmondani, hogy mennyit adnának érte ők. Attól félnek, hogy úgy
járnának, mint a tanyasi vevő a kész ruhákat árusító Guttmannál, hogy ha a mondott árnak
beígérik a felét, akkor már nem tudnak tőle megszabadulni, a nyakukon marad a vadonatúj, de
halálos rossz cájgnadrág. Ők előre irtóznak a szégyentől, ha kiderülne, hogy nincs annyi pénzük,
amennyit beígértek.
Így aztán a tájékozódás az egész napi étlen-szomjan való strapa után – a háznézőket még
nem kínálják meg sehol – alig eredményezett egyebet, mint hogy mindet sokra tartják, és nekik
kevés a pénzük, vagyis az értékük hozzá. Mert még most múlt el a milliós világ, az emberek
csak búzában számolnak. Egy jobbacska házért ötven-hatvan mázsa búzát kérnek.
Annak volt több haszna, hogy néhány házról mégis megtudták, mennyiért kelt el, ahhoz
már jobban lehetett vetni.
Így járkáltak heteken át, néha-néha elcsüggedve, aztán újra kezdve – közben a kis
készpénz, ha nagyon lassan is, de múlhatatlannak látszó szükségletekre mégis fogyogatott –,
amíg végre találtak néhány olyan házat – inkább csak viskót –, amelyekre talán már komolyabb
alkuba lehetne szállni.
Ezek javarészt olyan ügyes-bajos házak, amelyektől az ijedősebb vevők, akik ügyvédtől,
banktól, árvaszéktől, adóhivataltól még akkor is félnek, ha nem őket bántják – vissza-
visszariadnak.
Mert vannak olyan konok öregek, akik halálukig nem adják át a házat a gyerekeiknek, de
nem is végrendelkeznek, mert az olyasféle úri szokás, és biztosan pénzbe is kerül. Hanem „ha
megdöglünk, majd agyonüthetik egymást érte” – mondják és ez is történik, ha nem is mindig szó
szerint. Néha csak olyanformán, mint a Móricz Zsigmond öröklő parasztjai, akik dühükben és
irigységükben, hogy a másik testvér se vegye hasznát, hosszába fűrészelik szét a birkaitató
vályút.
Ők is találtak olyan házat az Öregszőlőben, a Bús-Barna Andrásét, ahol vagy hét testvér,
ezenkívül egy sereg árva unoka szeretett volna osztozkodni egy omladozó öreg ház árán. Csak
az árán, mert kifizetni egyik se tudta, meg aztán a rátáblázott adósságokat egyik se vállalta, mert
az ilyet sose tudja az ember biztosan, hogy mennyi. A betáblázott adósságnak az a természete,
hogy minden nappal szaporodik.
Ezt meg tudták volna venni, nem is tartották túl magasra, mert mindegyik örökös szerette
volna már a markába szorítani a maga kis jussát, de ettől meg úgy megijedt Varga Julcsa, meg a
szülők és ismerősök is úgy megintették őket, hogy János sem mert belevágni, nehogy a családi
háborúságot a fejére zúdítsa. Egy életre való szemrehányás a rossz vásár ára.
Találtak egy másikat is a Bánom-kertben, ahol meg az volt a baj, hogy az örökösök egyike
meg akarta venni a többiektől, de a testvéri irigység miatt nem tudtak az árban megegyezni.
„Ejh, abba büntessük, amit ér” – és kiírták rá, hogy eladó. Persze, jó magasra tartják, nehogy
valaki nagy hirtelen első szóra megvegye, és a rá pályázó testvér hoppon maradjon, vagy régi
törvény szerint meg kelljen duplázni a felpénzt, hogy a beugratott vevőnek vissza lehessen adni.
Jánosék azonban észrevették, hogy itt csak bolondítják őket, mert beígértetnek egy árat, de
a végén majd azt mondják, hogy már elkelt.
Végül is a sok nézegetés és sok kérdezősködés után, két olyan háznál állapodtak meg,
amelyikkel talán meg tudnának birkózni.
Az egyik éppen nem messze van, a régi Gyepsoron, a legbelső utcában. Csakhogy nagyon
öreg. Süppedt a fala és verdett a teteje, a kerítése meg erre is, arra is ki van dőlve, és mégis sokat
kér érte a tulajdonos, özvegy Bozsóné. János húzódozik tőle. Drága és sokba kerül, amíg lakható
lesz. A kertje se sokat ér, csak százötven öl, és abban is esős időben a béka kuruttyol. Még a
gyümölcsfák is kivesznek belőle. Aztán meg az ilyen patkányfészektől mindig félni kell, hogy
egyszer csak – egy esős télen – összekushad, és maga alá temeti, aki benne lakik. Neki jobban
tetszik a másik, amelyik az Újtelepen van. Az volna a nekik való. Rendes kis ház, igaz, csak
szobakonyhás, de egészen új, pár éve épült. Azonban a tető anyagát, fát, deszkát, lécet, cserepet,
ajtót, ablakot hitelbe adta rá a faraktáros Goldberger, és mert a „gazda”, Oláh Mihály bajjal vert
szegényember (hat apró gyerek és egy beteg asszony), nem tudja törleszteni, most a faraktáros
azzal fenyegetődzik – joga van hozzá: mellette szól a törvény –, hogy leszedi róla a tetőt, ajtót,
ablakot, mert az övé, a vályog meg magában úgyse ér semmit, mert elmossa egy őszön az eső.
Vagy pedig el kell adnia a házat és a vételárból ő kiveszi a magáét, a többit viheti Oláh Mihály.
Máskülönben, ha ezt nem teszi, el fogja árvereztetni, az még rosszabb lesz, mert Oláh Mihálynak
semmi se marad.
No, ezt már meg tudták volna venni, hiszen csak kilencszáz pengőt kértek érte – abból még
engednek is! – meg aztán a házhely ára sincs kifizetve, az is maradhat hosszú törlesztésre. De itt
meg, amikor már készen lett volna a vásár, hiszen csak ötven pengő volt köztük, és amikor már
Goldberger is készítette a markát, Varga Julcsa kötötte magát. Hogy ő nem szeret idejönni lakni,
hogy ez a hely neki olyan idegen, nincs itt egy jó szomszéd se, cigányok laknak a kert farában, s
hogy az a részeges Macskási a hátulsó szomszéd, aki agyonütötte az első feleségét, nyolc évet
ült érte – és egyáltalán olyan népség lakik itt, hogy Varga Julcsi irtózik közéjük keveredni. Mert
az Újtelephez viszonyítva már a Gyepsoron lakni is rang. Rettenetes sors, ha már az ember
senkit se érezhet magánál elesettebbnek. Amikor az asszonynak valamihez nincs kedve, tudja
sorakoztatni az érveket, még ha a legfőbb érvet, hogy: messzi van idesanyám, elhallgatja is. S ha
azokból kifogyott, előveszi a legfőbb érveket, a könnycseppeket.
Mert Varga Julcsa még nem az a hisztériás asszony, aki minden bajáért a lakást okolja, és
aki mindig ott boldogtalan, ahol éppen lakik, és minden helyről másikra vágyik, de ez a fajta
földhözragadt makacsság se könnyebb az urának: erős kötél ez, nehéz mozdulni tőle.
Mit lehet itt tenni? Annyit már János is tud, hogy az asszony kedve a család békessége, de
viszont a saját akaratáról se mondhat le: házat kell szereznie.
Csakhogy mi történhetik ott, ahol a szerelem és az akarat összeütközik? Az akarat
engedjen, mert a szerelem-madár elrepül, és hátha sose száll vissza többet a mi hajlékunkra. E
madár nélkül pedig hajh, de hosszú tud lenni a szegényember-élet! Így hát vissza kellett térni a
Bozsóné házához. Ha az asszony nem meri itthagyni ezt a rongyos Gyepsort, mert itt laknak az
idesék, Cseke Sáriék, Kovács Erzsiék, akkor hadd legyen neki igaza.
Özvegy Bozsóné, amikor azt kérdezték tőle, miért adja el, Maris néném, azt felelte, azért,
mert hazaköltözik nagyon öreg édesanyjához a Bánom-kertbe, és átveszi holtig való tartással a
szülői házat. Pedig lehet, hogy ezt is csak azért mondja, mert meghallotta, hogy a Balogh fiú
házat akar venni, de a felesége, a Varga lány, nem akar a Gyepsorról elmenni, no, hátha jól
megadnák az árát. Sokba kerül a szépasszony jókedve: asszonybolond ez a Balogh Jankó.
A ház, úgy benn a szobában és a pitvarban tűrhető jó állapotban volt. Még csak március
vége van – közben hónapok teltek el de húsvét előtt már kimeszelte Bozsóné. Az ilyen öreg
házakat már csak a gazdasszonya keze tartja össze, ha valahol rés nyílik, lehull a tapasz vagy
meghasad a fal, azonnal jön a tapasztassál és meszeléssel.
A ház mindig friss, fehér, a fal alja el van húzva kékkel, a szoba földje fel van mázolva
sárgával, és beszórva homokkal, egészen rendes kis háznak látszik.
Igaz, hogy a tető és a kerítés halálos beteg. Rissz-rossz lécek, düledező, korhadt ágasok,
hátul sárgarádja, a tetején száraz paréjkóró virít még tavalyról, de már serked is rajta az idei
kelés. Ahol pedig a garádja kidűlt, ott napraforgókóróból csináltak kerítést, de a lyukakról
látszik, hogy nem kell a kutyának ugrani és a macskának mászni, átjöhet rajta úgy is. Persze, ami
még nagyobb baj, a disznó és a liba is.
Azonban a legtöbb baj a padláson van. Kilátni a tetőn, nem is egy helyen. A nádat néhol
felszaggatta a szél, a réseken látni lehet a kék eget, csillagvizsgálót lehetne itt berendezni.
De ahol nem lyukas is, ott meg a nyári hőségtől felkunkorodott kákát lerúgták a verebek –
mit kereshetnek a kis bitangok a szegényember háza tetején, miért nem maradnak a gazdagok
kazlaiban? –, márpedig ez a káka olyan gyarló tető, hogy nem lehet azt még javítani se: ha
hozzányúl az ember, semmivé válik. Ha száraz az idő, porrá omlik, ha nedves, akkor meg
trágyává mállik.
 De mindegy, ha már benne vagyunk, gondolta János, kimegyek a nyáron a Sárosérre, a
télen meg a Morotvába, és vágok néhányszáz kéve gyékényt meg nádat, és megborítom, újra
szegem. Eltart, míg cserepet húzhatok rá.
Persze van itt más baj is. A padláson szerteszét mély lyukacskák és kikopott gödröcskék: a
csepegés helyei. Ahol csak cseppenként esik, ott olyanok a lyukacskák, mintha egy gyermek az
ujjacskáival formázta volna, máshol szétfolyt a víz a padlás földjén, és kihordta a csizmasarok és
a gyerekmezítláb a tapaszt, csak a gödre maradt, s már a lécezet is látszik. Tele van is a padlás
törött tálakkal, csorba köcsögökkel, ócska kaszrolyokkal, amiket nagy esők alkalmával hordott
fel Bozsóné, mindig oda, ahol jobban csorgott.
– Bizony, fiam – sopánkodott Bozsóné –, így van ez, ahol nincsen férfi. Ha élne az én
szegény Lajosom, mán régen megcsináltuk volna, de hát egy asszony csak asszony, én nem
tudok nádat vágni. Pénzem meg nincsen rá. Ami az én két kezemtül telik, azt lássátok,
megcsinálom, mert rendben van ez a ház, azt senki se mondhatja, hogy préda vagyok, de amit
nem bírok, hiába, nem bírom. Ezért is tettem eladóvá, mert csak odahúz engem is a szívem a
Bánom-kertbe, ahol a szüleim meg a testvéreim laknak. Ott vagyok én otthon. Még meghalni is
ott szeretnék, és engem az alvégi temetőbe temessenek. Tudjátok ti azt, mert ugyi, tik meg csak
itt szerettek lakni a Gyepsoron.
János megpróbálta még egyszer rábeszélni Julcsát, hogy mégiscsak inkább az újtelepi
házat vegyék meg.
– Nézd csak, anyja, milyen alacsony! Még én is beleverem a fejem a mestergerendába,
nemhogy Cseke Imre.
– Hát majd lehajlik, akinek olyan magason van a feje – ellenkezett Julcsa.
– Aztán a küszöbről meg mindenki bebukik, mert ki van kopva a földje. ..
– Hát majd feltöltjük, hogy ne legyen gödrös. ..
– De akkor még alacsonyabb lesz. . .
– Akkor megemeljük a falat. Láttam mán én ilyet. Rácz sógoromék is hat sor vályoggal
emelték feljebb. . .
– De ennek korhadtak a szarufái, összeroppannak, ha hozzá nyúlunk. . . megette a szú. . .
nézd meg, a tető is előre van dűlve az utca felé, mintha a szomszédnak köszönne, mert kitágultak
a csapok, és eleresztette az andráskötés. ..
– Ó, de jól érted a csúfolódást!
– Nem csúfolódás ez, hanem igazság. . . gyere fel velem még egyszer a padlásra!. . . De
nézd meg, csak nézd meg a falát is, mindenfelé ki van hajolva. Nézd meg, milyen kétszergörbe.
Ha lapjára fektetnék, összeszaladna rajta a víz. . .
– Ó, te mindenre találsz kifogást, csakhogy elmehess innen. De én nem megyek, tudd meg,
János, hogy nem megyek! – és akkor már csattant a hangja, de a szeme is szikrázott hozzá.
Mindjárt sírásba fut át a méreg.
Veszedelmes dolog az asszonyt, még a legjobbat is, egyenesen, szemtől-szembe legyőzni –
János ezt még csak most tanulja meg. És mert neki még a szerelem a vezérlője, rájön, hogy jobb
a bekerítő hadművelet, s ha ez se lehet, akkor a rendezett visszavonulás.
– Na jól van, jól van, csak majd aztán panasz ne legyen. Sok dolgod lesz neked evvel, mert
mindene rossz ennek.
– Ne törődj vele, majd rendbehozom én. Kitelik ez az én erőmből. ..
Így aztán hosszú és nehéz alku után – amelyhez el-eljött segítségnek idős Balogh János és
Varga ides is –, megvették a házat hétszázhetvenöt pengőért, amelyből azonban csak
háromszázötvenet kellett most kifizetni, mert kétszáz pengő árvapénz van rátáblázva, a többit
meg a jövő év Szent Mihály napján a nyári termés után kell csak kifizetni.
A beköltözés most tavaszon Szent György-napkor lesz.
Szent György-napkor azonban, amikor az egyezség szerint Bozsóéknak ki kellett
költözniük, kiütött a baj. János nem volt itthon, a munkából nem maradhatott ki a költözés miatt.
Most már „vagyona” van, hát nemcsak a hasra kell keresni, hanem a házra is. Julcsa meg hiába
járt a Bozsóék nyakára, hogy tartsák be az egyezséget, és költözzenek már ki, mert neki azt még
répakapálás előtt rendbe kell hozni, csak húzták-halasztották. Azt lelkelte Bozsóné, hogy ő se
tud beköltözni, mert ahova ő menne (nem volt igaz, hogy az anyjáékhoz költöznek, hanem bérbe
vettek ki egy lyukat), abból se tud kiköltözni, aki benne lakik. Így aztán, mert ez a lakólánc nem
mozdult, Varga Julcsa ott téblábolt kétségbeesve a lánc végén, mert ő volt az utolsó láncszem.
Végül is Varga ides tanácsára, de azzal együtt, mert ő irtózott minden hatóságtól, még ha ő volt
is a felperes, felmentek a községházára, a törvénybíróhoz. Ez mégis kisebb úr, magunkfajta
parasztember, csak a ruhája tisztább, és a csizmája fényesebb, jobban lehet hozzá szólni.
És mert akkor már nagyon erős volt az úri rend, és félelmetes volt az állami hatalom, ha
valakivel szemben a csendőrt-rendőrt emlegették, a karhatalommal való kilakoltatást ígérgették,
ment, akit illetett, ha mindjárt az ég alá kellett is kipakolni. így aztán megmozdult a lakólánc, és
a Bozsóék háza is kiürült.
No, de most azonnal hozzáfogni, kitakarítani, meszelni, eltüntetni az előbbi lakók szennyét
és szagát.
Mert amikor kiköltöznek egy lakásból, még ha addig tisztának látszott is, olyan
szennyesnek, piszkosnak, kibírhatatlanul idegen szagúnak érzi az ember, hogy lehetetlen jó
gusztussal beköltözni.
No, ez a Bozsóék lakása meg nem is volt olyan pohártiszta, mint amilyennek eladáskor
látszott, és most irtózat ránézni. Az ágyak alatt, a lóca és a komót háta mögött barnasárga foltok
vannak a falakon, jaj, az ott biztosan nyers-rohadt. Amikor megvették, ezeket se látták, pedig
úgy benézegettek még az ágy alá is. Igaz, tele volt az ágy alja ülő kódokkal, kiforgatni meg
restelltek őket onnan: ne mondják, hogy olyan piszkálódó-sok. Meg aztán hiába, amikor vásárol
az ember, olyan vakká tud lenni, hogy azután nem győz magán csodálkozni: az istenit a marha
fejemnek, hogy nem láttam én ezt meg? Meg hát ez a huncut Bozsóné is, amikor eladóvá tette a
házát, úgy rendbeszedte, mint jó édesanya a süket menyasszonyt.
És aztán az üres szobában, a fene egye meg őket – akkor egyet se láttak –, az Isten tudja,
honnan, talán a falból vagy a földből, ronda, fekete, gubbaszkodva mászó büdös bogarak bújtak
elő.
Julcsa nem finnyás lélek éppen, de mint a legtöbb embernek s még több asszonynak, néki
is vannak érzékeny pontjai. Az egyik embernek a gyík édes kis állatka, szeretné megsimogatni,
amikor pihegni látja, a másikat a csihari töri ki tőle, van, aki a pókot nem bírja látni, van, aki a
békától irtózik, van, aki az egérszagot nem bírja, Julcsa ezektől a bogaraktól lesz rosszul. Ha
meglát egyet, amint szálkás lábaival lomhán mászik a fal tövén, az irtózás borzongása fut át
minden idegén és minden porcikáján, a szagától meg a hányinger kerülgeti.
De mindegy; magad, uram, ha szolgád nincs: előveszi a söprűt és a szemétlapátot, a száját,
orrát összeszorítja, szemét félig behunyja, éppen csak hogy a söprűt és a lapátot lássa, gyorsan
összekapkodja a ronda bogarakat, és kidobja az udvarra, utána pedig a megkönnyebbülés
borzongásával fut vissza.
De még a tyúkok se eszik ezeket meg, csak rájuk szaladnak és szörnyülködve vartyognak
az ismeretlen és rossz szagú rémbogarakra.
Nem is pusztulnak ezek el, talán visszajönnek vagy mi, mert mindig újra és újra
megjelennek, és Julcsa újra csak kisöpri őket. Agyonütni irtózik, mert fél a szagától. De majd
Varga ides elbánik velük ha átjön, mert ő csak a békáktól fél.
De van itt ennél nagyobb baj is. A kiköltözésnél leverték a bútorok sarkaival itt-ott a falat,
és nemcsak a mész pattogzott le, hanem a tapasz is leomlott. Alatta rossz, korhatag penészszürke
vályog vigyorítja a fogát.
Nehezen fogja már ez a fal a tapaszt, elereszti a sárt, mint a salétromos tégla a maltert.
És jaj, jaj, a marha fejünknek! – most derül ki, hogy süket a menyasszony. Ha
megkopogtatja, sok helyen dübög a fal, fel van rajta ráskásodva nemcsak a mész, hanem a tapasz
is. Ha egy helyen hozzányúl, asztallapnyi tapaszdarabok válnak le róla. Ha bátran neki merne
menni, és megfeszegetné a répatisztító lapos késsel, talán az egész lejönne, és maradna ott a
foghíjas lyik-lyukas korhadó és porhadó vályogfal, néhol már ikrás porrá őrölve az egerek és
patkányok által.
Így aztán szombaton estefelé, amikor János a kubiktól hazajön és izgatottan siet az új
házhoz, hogy ott már a magukéban, a szép tiszta, új lakásban találja a kis családját, csak egy
szekérderékra való tapaszhulladékot talál a szobában, a tetején egy síró asszonnyal, akinek
szemrehányó, haragos arcából semmi jót se néz ki.
– Mi van veled, idesanyja, mért csináltál ilyen nagy rontásbontást?
– Mind lejön a tapasz – változott át a harag panaszkodó sírásra –, mind lejön, jaj istenem,
már a tapasztani való sárga földünk se lesz elég, pelyva sincs, de még lógané se, mert kimentek a
lovak a ménesre. Alig tudok az utcán összeszedni egy kaskával . . . Aztán meg eltökítették
Bozsóék a jó létrát, fel se tudok a padlásra menni. . . pedig ott is tapasztani kell.. . csak egy rossz
tyúklétrát hagytak itt. A kerítésből meg kihúzgálták az erősebb léceket és napraforgókórót
dugtak a helyébe. . . Az akácágasokat is kicserélték, korhadt karókat vertek a helyére. . . Istenem,
Istenem, így bolonddá tenni az embert!. . . De ilyen vagy te, veled mindent lehet!… Az
ablakkeret is lötyög, kihullott alóla 3 vályog. . . két karikát meg kitörtek, amióta megvettük.
Amikor mondtam neki, azt lökte az a piszkos Bozsóné, majd megcsináltatja, aki lakni akar
benne. Köszönjük meg, hogy ilyen jó házat kaptunk, azért a kevés pénzért. . . Ilyen házat?
Milyen házat? Nem merek a falhoz nyúlni, hogy a fejemre rogyik. ..
Jólesne most Jánosnak elkezdeni a szemrehányást: – Mondtam, ugyi mondtam? – már a
nyelve hegyén is van, de visszaszívja. Ehelyett csendesen csak ezt mondja:
– De hát mit csinálsz, hát minek bontod le az egészet, a fene egye meg. . . majd
megcsináljuk máskor, vagy a nyáron, vagy jövőre. . . Most csak annyit csináljunk rajta, hogy
belebújhassunk.
– Ugy a, a te eszedhez van a! hiszen mindenütt leszakad, fel van táskásodva. Ha hozzáérsz,
leesik a tapasz. . . Nézd meg, kopogtasd meg. . . Hogy a fene ette vóna meg azt a huncut
Bozsónét vele! Így becsapni az embert. . . most tapaszthatom itt hétszámra. . . De ezen a falon
már a tapasz se áll meg! Nézd meg, amit rátapasztottam, azt is lehányja magáról. De ilyen is
vagy te! – csapott át megint a panasz mérges haragba – csak téged lehet így becsapni.. .
mindenki bolonddá tesz. . . mert ő jó ember!. . . A jó ember, ki csak a feleségét nem kíméli, az
szakadjon meg a sárcsinálásban meg a tapasztásban.
Na, beszélj vele – gondolja János, válasz helyett. – Milyen jámbor volt lánykorában, azt
hitték volna, még a keserűsó is cukorrá válik a szájában, és tessék: hogy szíven tudja szúrni az
embert. Hogy mindenki bolonddá teszi, és hogy csak a feleségét nem kíméli. ..
Mert ez meg éppen nem igaz. Hiszen mit meg nem tenne neki, csakhogy kedve legyen. . .
Meg aztán ő erősködött, hogy ezt a vén, rossz házat vegyük meg. És ezt is elfelejti. Úgy beszél,
mintha én volnék az oka. . . De azért nem szól most János semmit, hanem kifordul a házból,
lehányja magáról a felesleges gesznye-gúnyát, és szombat esti mosakodás és vacsorázás helyett
hatalmas ágyás tapasztani való sarat vág össze kapával, és dagaszt meg lábbal nagyhirtelen,
hogy hadd érjen, keljen reggelig. Akkorra olyan lesz, mint a jó kenyértészta.
Hajnalban pedig felugrik, mihelyst virrad, és az asszony megsimogatása helyett a tapasztó
simítót veszi elő. Estig ennek készen kell lenni. Neki ne hányja a szemére Varga Julcsa, hogy
olyan ember, aki nem kíméli a feleségét.
De ezzel a daccal csak azt éri el, hogy Varga Julcsa sem törődik a vasárnappal, hanem a
reggelit, ebédet csak nagyjából csapja össze, a gyerekeket idesre bízza és versenyt tapaszt az
urával. János vastagon vakolja, ahol úgy kell, Julcsa meg ügyes kezekkel lesimítózza úgy, hogy
a legmesteribb kezű tapasztócigány is megnézheti azt.
És jól is lesz ez így egyelőre. A madár is csak később béleli ki a fészkét.
 Délig alig is szólnak egymáshoz. János meg van bántva, de nemigen mutatja. Julcsa meg
csak azért se erőlteti. Majd megbékül a maga kenyerén.
Az ebéd is csak úgy futtában megyen. Éppen csak a kezüket mossák le egy kicsit, aztán
bele a sárba. És amikor a kora délutánban a fiúk-lányok szépen felöltözve apró csoportokban
elmennek az ablak alatt, „arra fel” a főtérre sétálni, a tavaly-még-lányvolt új menyecskék meg az
első csicsés kisbabájukat viszik a másik nagyanyjáéknak vagy a keresztanyjuknak bemutatni, ők
úgy vágják a munkát, hogy fel se néznek.
Estefelé aztán, amikor már a nagy ágyás sár is fogytán van, de a tapasztanivalóból is csak
apró foltok maradnak, megenyhül a levegő is köztük.
– Na látod, Varga Julcsa, már meg is van. Csak nem kell mindjárt megijedni. Sose félj,
míg engem látsz!
Julcsa már túl van a haragon. Már régen békülni szeretett volna, már attól kezdve, ahogy
Jani megmutatta, miként lehet megállítani a tapasztó sárt a porhadó falon (előbb vízzel kell
belucskolni a száraz vályogfalat), de olyan nehéz kezdeni. Várta hát már, hogy mikor lehet jó
szót visszaadni, és barna mosollyal válaszolt:
– Na jól van, mindig tudtam én, hogy te milyen ügyes vagy, de hogy ennyire ügyes vagy,
és ilyen jól tudsz tapasztani, azt mégse hittem vóna…
– Megtanultam én ezt is Szomorú Szabónál, és lásd, most a magunkéban hasznát látom. De
gyere hát kis cigánykám, hadd csókoljalak meg.
A gyerekek nincsenek velük, mert csak lábatlankodnának itt, és belemásznának a sárba,
Varga Julcsa hát szeretne szót fogadni avval a békecsókkal, de jaj, a két kezére néz: mindegyik
konyékig sáros. És az arca is tele van száradó sárcseppekkel.
– Itt? Így? Ereggy mán, csupa sár vagyok. ..
– Nem tesz semmit, nem kell ahhoz kéz – és a két sáros kezüket hátratartva összehajolnak.
És János először is a szemét keresi Julcsának, mert az a legkedvesebb benne. Akkor is, amikor a
harag szikrázik benne, akkor is, amikor az öröm és a szerelem csillog-ragyog rajta.
Ha valaki benézne a csendes vasárnap délutánon az ablakon, azt mondaná: – Ni, még csak
ezek aztán a bolondok: tapasztás közben is csókolóznak.
Ó, asszony, asszony! Könnyeiddel kell megfizetni minden csepp kis örömödet: a
szerelmet, a menyasszonyi koszorút, a keresztelőt, de még a fészekrakást is.
De mindegy: házad, otthonod van, ha csak olyan, amilyen is! Mert ebben a büdös faluban
– meg a többiben is – a házon is mérik az embert.

14

Szél és fagy

Ezerkilencszázhuszonkilenc tele bolond egy tél volt. Olyan bolond, mint 1928 nyara.
Akkor a hőség akarta megölni a szegényembert, most meg a hideg. A nyáron nemcsak egy-két
napig volt 37-38 fok meleg, mint szokott, hanem hétszámra, aztán közbejött egy kis futó vihar,
lehűtötte kicsit a levegőt, majd újra visszajött. Éspedig éjjel-nappal meleg volt. 1925 aszályos
nyara óta, amikor aratás előtt beszorult némely legelőről a gulya és tavalyi szalmát, éltetőkről,
szekérszínekről szedett avas tengerikórót etettek vele mindaddig, amíg meg nem jött június hu-
szonhetedikén a háromnapos özönvízszerű eső, nem láttak ilyet: kiszáradt még a szívós tippanfű
is, de még az ördögszekér tövis is. A közönséges szárazságban még vidáman virító bogáncs és
szamártövis is elvirult, a pelyhet is szélnek eresztette még nyár derekán, és csak a gelicetövis
gyenge lila virágját meg a sziksaláta hervadhatatlan sötétlila (miért csak a lila?) kóróját lehetett
még látni itt-ott. A fák is hullajtani kezdték a leveleiket még augusztusban, és a tengeri úgy
elsült a határban, hogy csak a Szerdahelyi-Buckheim gróf földjén lehetett látni zöld kukoricát
abból az amerikai fajtából, amelynek még kevés is ez a meleg, amit Magyarországon kap.
No, most ez a tél lett ugyanolyan bolondos, mert Magyarországon a bolond idő nem ritka.
Január-februárban hétszámra fúj a fagyos szél – néha már nem is szél, hanem orkán – északról, a
25-30 fok hideg nem újság és didereg a fél ország, mert kinek van itt ruhája és tűzrevalója a tíz
fokon felüli hideghez? Csak a gazdagoknak, az uraknak és a hivatalnokoknak.
De ez csak a kisebbik baj. Mert az ember még csak kibírja valahogy a telet, legfeljebb itt-
ott megfagy valaki az országúton, aki rossz ruhában, rossz időben vagy részeg fejjel nekiindult
egy nagy útnak. Sőt még a farkasok is megehetnek egyet-egyet (az újságok naponta hozzák a
híreket a megfagyott koldusokról, és a farkasok által megevett emberekről: fele igaz, fele
hazugság). Az is megtörténhetik, hogy a kinn dolgozó vagy gyalog járó embereknek lefagy a
füle, vagy megfagy a lábaujja, és majd még hatvanéves korában is emlegetni fogja 1929 telét, de
a föld, vagyis a benne didergő gabona, vajon hogy bírja ki?
Mert hó nincs, nincs, semmi sincs. Elhordta a szél, bele az árkokba, a kazlak és kerítések
mögé, aztán meg el-ki a nagyvilágba. Az őszi árpa már biztosan kifagyott, a rozs leperzselődött,
a búza pedig, az árva búza ott kustorog a föld tetején, némelyiket már csak egy-két szál
hajszálvékony gyökér tartja, mert a szél már a földet is hordja. Éspedig nemcsak a homokot, ami
nem újság, hanem a fekete földet, a drága, erős fekete földet is. Az országút árka és a vasút
északi oldala, meg minden árok és minden hajlás tele van fekete porral, amit a szél a
szántóföldek tetejéről szedett le. Februárban már van egy kis ereje a napnak, süt is erősen, a
keményre fagyott föld teteje elkezd melegedni, pár ujjnyira kiolvad, aztán jön a rettenetes
csillagos éjszaka, a hold úgy ül ott hideg sárga pofájával az égen, mintha ítéletet tartana a
bűneiben vacogó-didergő föld felett, és a felfagyott majd újra és újra kiolvadt föld lassan olyan
lesz, mint a pernye: a szél felkapja és viszi. De a nap és a fagy új réteget mállaszt fel a föld
színéről, és jön a szél, majd azt is elviszi. Az árva búzaszálak és a soványabb bokrocskák pedig
tehetetlenek: a gyökereik meztelenek maradnak, a rövidebbek kikerülnek a földből, és már
libegted őket a talaj színét végigsöprögető szél, a gyengébbek a talaj kitágulásával és
összehúzódásával elszakadoznak, végül már csak egy-két gyökérszál tartja. Ha elszakad az is, a
búza fehérzöld színt kap, azután elsorvad, és elviszi a szél a porral együtt. De amelyiknek
megmarad is egy-két gyökere, az is oldalra fekszik, és majd ha el is jön az ébresztő tavasz, csak
elfut a földön, mint a tarackgyökér. Ha hoz is kalászt, kínjában hozza, termés abból nem lesz,
üresen maradnak nemcsak a nagy magtárak, hanem még a kis hombárok és az aratók zsákjai is.
Ez van a hátas földeken, a legjobb búzatermő helyeken. De a hajlásokban se sokkal jobb a
helyzet. Ahol megállott az őszi esők vize, vagy a fagyos földön összefutott a völgyekbe sodort
hónak a leve, ott meg a földig fagyott jég alatt megvakul a búza. Ahol meg olyan a szél járása,
hogy a hátas földekről a hajlásokra viszi a port, és ott rakja le, ott meg a por alatt fullad le a
búza.
Március derekán már, amikor végre mégis tágított az idő, mindenki a határt járta:
földesurak, bérlők, intézők, ispánok, nagygazdák, kisparasztok, de még a részesaratók is: mi
lesz, megmarad-e a búza?
 De ezt nem lehetett megmondani, csak a leghátasabb helyekről. Ott nyilvánvaló volt, hogy
ki kell szántani, és tavaszit kell vetni bele, hiszen messziről feketéllik a föld, semmi zöldellő
zsendülés nem mutatkozik rajta.
De voltak azért olyan táblák és olyan dűlők, ahol még reménykedtek: hátha lábrakap, hátha
megerősödik. Hátha jön majd rá egy jó buja tavasz. Hallottunk már olyat, az öregek mesélték –
micsoda jó emlékezet! jobban emlékeznek egy-egy nehéz vagy bő esztendőre, mint a legénykori
nagy mulatságokra, pedig azokat se könnyen felejtik –, hogy a télen semminek látszó búza úgy
megerősödött egy gazdag tavaszon, hogy tizenhat mázsát fizetett holdanként.
De minden beszéd hiába most. A búzatáblák nem zöldülnek, vagy csak alig-alig. És azokat
is, ha közelről megnézi az ember, azt látja, hogy nem is annyira a búza zöldellik, mint a gyom, a
gaz. A kásafűnek, a perjének, a taracknak meg az aszatnak nem ártott a harminc fokos hideg se,
ezek benne ülnek a földben az eketalp járása alatt, és hiába vágja el az ekevas a nyakukat, most
is vígan hajtanak. Könnyű most nekik, nem kell birkózniok a bokrosodó buja búzatövekkel, azok
csak itt-ott sanyarognak.
Már itt a tavasz, április van, a fű meg is zsendült, a juhnyájak már kinn is kolompolnak,
készül a gulya és a ménes is a mezőre, de egyes gyümölcsfák és akácfák nem akarnak rügyezni:
ezek halottak. Megfagytak a télen, amelyik fa árokparton vagy olyan meztelen helyen volt, ahol
hó vagy nagy töltés föld nem védte a gyökereit, kifagyott. Egész kertek és egész útsorok fái
száradtak így ki a búzával együtt.
Mert április derekán aztán már nyilvánvaló volt, hogy nincs mit tovább várni, a búzát ki
kell szántani. Alig maradt itt-ott valami a szerdahelyi határban, de mint mondták, így van, ez
továbbad tán hat vármegyében is. Még leginkább a rozs bírta ki a telet, de abból is csak az,
amelyik jól megbokrosodott az ősszel, és mélyre eresztette a gyökerét. A gyengébb rozsokat a
homokverés pusztította el, a hajlásokban meg mélyen betemette a folyton vándorló homok.
Ekkor aztán, április második felében nekiindult az emberi világ: ki a búzával, vessünk
tengerit, míg nem késő! Az uradalmak azért vetettek árpát, zabot és kölest is idejekorán, de a
parasztok, még a nagygazdák is addig várakoztak, és addig reménykedtek, hogy aztán mindentől
elkéstek, már csak tengerivel vethették be a kifagyott búzák helyét. Meg aztán a parasztok úgy
gondolkoztak, hogy ha már búza nem terem, akkor inkább teremjen a helyén harminc-negyven
mázsa csövestengeri, mint hat-nyolc mázsa árpa vagy zab.
Így történt, hogy ezen a tavaszon kapott részes tengerit boldog-boldogtalan. Mégpedig
nem is negyedében, mint a forradalom bukása óta szokásban van, hanem harmadában is.
Mert a nagyparasztok, Bacsó Kelemenek, Keserűek, Szomorú Szabóék, és nyomukban kis
késéssel a többiek is, hiszen a jó gazdákat követni illik, a tengeritermelésbe már évekkel ezelőtt
bevezették a nagy újításokat. Az emberemlékezet óta vagy inkább azelőtt is, egyáltalán amióta a
tengeri Amerikából Magyarországra is bejött, mindig szokásban volt harmados rendszert
megszüntették, és bevezették a negyedes – majd hogy ez sikerült –, az ötödös reszelést is. A
lókapa hirtelen elterjedt, és nem kellett már annyi kapás. (Egy ló egy nap alatt öt holdat kapál
meg, s nem öt kapás egy holdat, mint a napszámosok.) Ezt az újítást legelőször Buckheim grófék
vették át a nagyparasztoktól (lám csak még a paraszttól is lehet tanulni valamit!), de a káptalanék
és Schlézingerék az első esztendőkben még késlekedtek. A káptalannál azért, mert mit szólnának
a részes parasztok a keresztény-nemzeti korszakról, ha úgy kezdi a keresztény testvériség
korszakát, hogy megkisebbíti a szegényember kenyerén az amúgy is kicsi szalonnát. (Tengeriből
lesz a szalonnácska.) Schlézingerék meg azért, mert ebben a keresztény világban mindjárt a
zsidó birtokosra irányítják a szegények dühét a „keresztény” újságok meg az ébredő magyarok
és a katolikus plébániák tövében mozgolódó keresztényszocialisták. Vannak olyan tüzes papok,
olyasféle fekete-vörös csuhások, akik majdnem úgy beszélnek a zsidók vagyonáról – csak a
zsidókéról –, mintha néhány évvel ezelőtt a véresszájú szocialisták és kommunisták
mindenkiéről.
 Csakhogy ez az újítás most dugába dőlt, hiába terjedt el pár év alatt a fél országon át.
Éspedig nemcsak a fagy miatt, hanem más okokból is.
A világon ugyanis baj van, nagy baj, habár a tanyai sültparasztok és a gyepsori szegények
még keveset tudnak is róla. Csikágóban és utána Liverpoolban és Rotterdamban, majd szerte az
egész világon lefele megy a búza ára. Ha pedig a búza olcsóbbodik, a takarmánygabona se
tarthatja magát, mert akkor az emberek búzát étetnek a jószággal árpa, zab és tengeri helyett.
Erre meg a magyar Földhitelbank – amely csak egy unokatestvére a már megbukott osztrák
Bodenkredit Anstaltnak, az meg a tőkésvilág többi nagybankjának – bezárta a pénzforrást. Ha
még nem bukott is meg nyilvánosan, mert a kormány védi-óvja, de Schlézingerék már tudják,
hogy nincs hitel. Nem adnak a földre kölcsönt. Azt mondják, nincs pénzük. Valahol eldugultak a
pénzforrások, félnek a pénzes emberek, hogy ha tovább is lefele megy a búza ára, majd nem
fizetik vissza. Még ha akarnák, se tudnák. De meg, aztán amikor sok földbirtokos tartozik, akkor
az állam is közbelép, és azokat védi, nem a hitelezőket. így aztán, akinek készpénze van, nem
viszi be a bankba, aki meg tartozik, nem törleszti még akkor se, ha tudná, mert hátha megbukik a
bank, s vele az adósság elrepül.
De éppen ezért az új termésre se lehet előleget – zöldhitelt – kapni a gabonakereskedőktől,
mert nem lesz új termés, nincs lábon álló búza.
Muszáj a régi módszerekhez fordulni: tartsa el a föld magát, teljen ki belőle a munkabér is,
részébe kell mindent adni. A szénakaszálást, lucernavágást, tengerit, répát, mindent, mindent.
Tele az ország éhes szegényemberrel, majd megmunkálják azok készpénz nélkül is. Hogy
közben ők maguk miből élnek? Nem kell félteni a szegényembert, megél az valahogy mindig,
így gondolkoztak az urak.
Így történt, hogy még Balogh Jánosék és Kis Gáborék, a volt „veresek” is kaptak
harmados tengeriföldet. De kaptak ott, különösen Schlézingernél meg a grófnál és a káptalannál
a cigányok is, a muzsikusok is, a vályogvetők is, pedig azokat nemigen szokták beengedni az
uraságok a határaikba. Kaptak a vasutasok, postások, tisztviselők, csendőrök, rendőrök, kaptak a
csizmadiák, szabók, de még a borbélyok is, csak hogy legyen valaki, aki bekapálja a töméntelen
tengeriföldet, meg ne ölje a dudva és a sűrűség.
Mert jó termény a tengeri, de veszedelmes is. A búzát csak elveti az ember, és várja a
termést, egy-két boronálást ha ád neki, de a tengerit, ha magára hagyjuk, megöli egymást, és
negyven mázsa helyett semmit se fizet, csak egy csomó kórót, amivel sok az ingyen dolog, mert
nem lehet újra bevetni a földet, míg le nem takarítják.
Így történt, hogy Balogh Jánosék már áprilisnak is a vége felé, amikor az Elektanyán – a
Schlézinger-tagban – már kiosztorták nekik a harmados tengeriföldet – három magyar holdat jó
bőven mérve –, azzal jöttek haza vasárnap az emberpiacról, hogy még mindig kínálják a
harmados tengeriföldet, de az asszonyok nélkül ők nem mertek vállalni.
Kis Gábor hát Cseke Sáritól, Balogh János meg Varga Julcsától kérdezte meg:
– Mit szólsz hozzá, hé, vállaljunk még egy darabot? Varga Julcsa Jánosra nézett:
– Nem tudom én, hát hun adnák?
– Szomorú Szabó kiszántott a Sóskásháton ötven köblös búzát. Jó tengeritermő föld,
ismerem, törtem benne valamikor. Alig győztük hazahordani. Négy szekér hajastengeri volt min-
den holdon…
– Én nem bánom, de megbírunk majd vele?
– Meg tán valahogy. Nem egyszerre kell kapálni. A Schlézingeré már kél, ezt meg még
most vetik.
– Jó, akkor csináljuk meg. A gyerekekre majd ügyel idesanyám.
Ugyanígy történt Kis Gáboréknál, és még sok-sok családnál. Évek óta nem kaptak itthon
rendes munkát, különösen részesmunkát az olyan „jegyes” emberek, mint Kis Gáborék, most hát
kapva-kaptak rajta. Soha, mióta házasemberek, pedig annak már jó tíz éve, még nem volt annyi
tengerijük, hogy ha a hízójukat becsületesen meghizlalták, még a tyúkoknak és malacoknak is
maradt volna nyárára újig való ennivaló. Most majd lesz, ha szerencse is lesz, és jó esős nyár
lesz.
Az, hogy az a föld a Szomorú Szabóé volt, most nem számított, hiszen már még a
cigányoknak se kellett a harmados tengeriföld. Tele volt már mindenki vállalt munkával, és a
Szomorú Szabó földje azért maradt ki, mert előbb még spekulált, hátha megmaradna ez a búza.
Nem lesz másnak búzája, tehát ha neki mégis lenne, jó árat adnának érte.
De aztán, ahogy közeledett a május, és a búza még mindig nem sűrűsödött, az ára meg a
világtőzsdén továbbra is lefele megy, azt gondolta Szabó gazda, hogy hiszen rengeteg tengeri
lesz ezen a földön és ősszel, majd hízóban megfizet a búzáért is.
De pénzt nem áldoz a kapálásra, mert nagy szeme van most a készpénznek, hanem teljen
ki magából, kiadja inkább részeseknek.
Csakhogy – csodák csodája – nem kell most a részes föld. Hiába mondja Fekete
Andrásnak, a bejáró bébillérjének, hogy szerezz rá embereket, András, nem akad senki. Tele az
ínye mindenkinek.
Így jutott el Fekete András a gyepsoriakhoz. Találkozott velük a piacon és bár máskor
nemigen szóltak egymáshoz, még az is megesett, hogy úgy tettek, mintha nem ismernék
egymást, most odaköszönt Balogh Jánosnak. – Hallod, öcsém, nem tudsz valakit, akinek
tengeriföld kéne?
– Hogy adnák?
– Harmadába.
– Meghúzatják?
– Meg, ha ráér a ló meg az ekekapa. De azt a részesnek kell csinálni. A gazda csak lovat és
ekekapát ad.
– Hát aztán hazahozza a részt a gazda?
– Azt nem, mert nem ér rá az iga, de összehordja a tanyaudvarra. Nektek csak fel kell
hányni a szekérre.
– És persze a góréba is nekünk kell berakni?
– Igen, persze, hát ki rakná be?
– És persze be kell dugdosni a gerincig?
– Az mán nem számos, elmegy a többivel.
– És mondja – kend, András bácsi, a csutkát is nekünk kell behordani?
– Azt nem. Azt majd behordja a gazda…
– Jó, hát majd beszélünk róla a cimborákkal.
Így történt, csupa véletlenségből, hogy Balogh Janiék a Szomorú Szabó földjére kerültek.
Persze, Fekete András nem beszélt róla a gazdának, hogy kiket hozott a földjére, örült, hogy
embereket talált, és hát annyi ember között ki nézi azt, hogy ki volt a „veres” és ki nem.
Különben is ezt már nem tartják számon, csak a csendőrök meg egypár falusi „politikus”.
Olyan egyforma a szegényember a faluban, a piacon is, a munkában is. Veres – nem veres,
mindegyik sovány, mindegyiknek csajla a kalapja, és mindegyiken rongyos vagy rosszfajta
„cájg” a ruha.
Ez most már rendben is van. Munka már van, csak megbírjanak vele. Egyik helyen három
magyar hold tengeri, a másik helyen két köblös, ami megint majdnem három hold. Ezenkívül
van még egy köblös cukorrépa is. Ezt már nem akarták vállalni, de muszáj volt. Másképp nem
adott Schlézinger aratást és cséplést. Márpedig az az idén nagy kincs, még ha csak zabot, árpát,
kölest lehet is aratni, mert kevés is az aratni való, meg aztán aki semmit sem arat, se nem csépel,
annak honnan lesz újkor kenyere, még ha árpás lesz is az a kenyér? A boltból? Nincsen is a
boltban, még pék sincs a faluban, meg aztán az itt még elképzelhetetlen, hogy vásárolják a
kenyeret. Ki győzné azt pénzzel?
Hogy a világ magtárai és raktárai, malmai és boltjai tele vannak búzával és liszttel,
annyira, hogy már eladhatatlan, ki tud arról még ekkor Sárosszerdahelyen? Csak Schlézinger
úrék, a grófék, káptalanék és legfeljebb Szomorú Szabóék. A többi parasztok csak a saját
határukat és a saját piacukat látják, amelyen csak sovány és éhes jószág van eladó, de búza,
tengeri, takarmány semmi.
Igaz, hogy Kis Gáborék még olvasnak is újságot. Vasárnaponként el-elmennek a
Munkáskörbe, de ott leginkább csak a Népszavá-t nézik meg és a Magyar Ugar-t meg az
Igasságot olvassák el. Ezek azonban csak munkabér-bajokról, parasztbajokról, politikáról és
jogtalanságról beszélnek. Azt, hogy mi készül a világban, ki tudja még ekkor, hiszen itt még
csak a híres Krausz
Simon, a Bethlen István gróf miniszterelnök bankárja, választási-kasszatáplálója jutott
csődbe. De ki tud itt Krausz Simonról, és ki törődik vele? Kis Gábor és Balogh János olvastak
ugyan már elég sokat a gazdasági válságokról, mint amelyek olyan törvényszerűen jelentkeznek
a kapitalizmusban, mint az égen a hold és a nap, mint az időjárásban a tél és a nyár, de ők maguk
még egyet se tapasztaltak ki. Az ő gyerekkoruk óta nem a bőség sanyargatja a szegényt, hanem a
szükség. Nem a „van”, hanem a „nincs”.
No, vállalni két darab tengeriföldet és még egy darab répát is könnyű, de teljesíteni nehéz.
Mert jóllehet május elején még száraz és napos az idő, lehet dolgozni, de a végén már jönnek a
nagy esők. Meg se várja a Medárdot, ömlik a víz az égből, és napokig nem lehet a tengeriföldre
rámenni.
Még szerencse, hogy a cukorrépát kiette, megritkította a barkóbogár, és nem vettette újra
az uraság, mert minek is már: nem kell semmi. Nemcsak a búzának megyen lefelé az ára, hanem
a cukornak is. így aztán fele munkával be tudják Varga Julcsiék munkálni. Nem kell rajta
minden sort végigtérdelni, hanem ahol ritkább, kapával egyesítenek. Kiirtják a dudvát, meghagy-
ják az árva répaszálakat és kész. Tíz-tizenkét napszám helyett kitelik ötből-hatból.
De a tengerivel annál több baj van. A Schlézingerét kézzel kell kapálni, és a föld nyers, a
kapa ragad. Reggel korán rá se lehet a földre menni, mert a víz néz ki belőle, s ha délelőtt
felpirítja is egy kissé a nap, délután jön egy felhőcske délnyugatról, mire a fejük fölé ér, megnő,
megzendül, és már önti is a vizet.
De ez azért hagyján. Schlézingerék nem rágják annyira a szegényembert. Hanem a
Szomorú Szabó első embere, Fekete András mindig nyűgösködik. Ha kigyalogolnak a messzi
Sóskáshátra, és leülnek pihenni, mielőtt hozzákezdenének, már jön Fekete András, és azt
mondja: – A nemzetes úr (most már nemzetes úr, azelőtt még csak gazduram volt) nem engedi
meg, hogy a nyers földön tapossanak. Várjanak, hadd szikkadjon.
No, délig is elvárhatnak. Majd délután jön egy felleg, hozza az esőt és vége a mai napnak.
János káromkodik:
– A fene ette vóna meg ezt a Szomorú Szabót, csak fel ne vállaltam vóna.. . Tudtam pedig,
hogy milyen reteszrágó. Most már nem hagyhatom itt. Nekem ne mondja, hogy rongy ember
vagyok. Mennyi bajunk lesz még evvel őszig! Ez a nyavalyás Fekete is mindig itt zúg az ember
fülébe, mint a ződlégy. Egyszer leütöm.. .
De most Varga Julcsa csitítja az urát:
– Ne türelmetlenkedj, majd meglesz valahogy. Látod, milyen szép ez a tengeri. Ha az Isten
segít, sok jut belőle. Felruházzuk ősszel a gyerekeket, meg léckerítést csináltatunk a napraforgó
helyett, mert a Szabóék jószágjával mán nem lehet bírni, mindig a mi udvarunkon vannak… A
múlt héten is felborították a pitvarban a vizeskannát, a kokasuk meg kikapta a kis Sári kezéből a
zsíros kenyeret. .. – Mert a Varga Julcsa eszét mindig csak a kicsi ügyek kormányozzák. Ezekért
is el tud hétszámra kapálni s tíz-húsz kilométert ide-oda futni.
Arról, hogy a Szomorú Szabóék lányába valamikor Jani nagyon szerelmes volt, egy szó
sem esik. Julcsának többször a nyelvén van már, mert nagy erő az asszonyi kíváncsiság, hogy
hát Szabó Zsuzsikát láttad-e mán azóta? (mi lenne, ha egyszer csak idejönne?) de mégis, ahogy
ránéz Janira, aki olyan ártatlan szorgalommal, máskor meg dühös igyekezettel ütögeti a kapát a
földbe, sorba, sorba egymás után, nincs lelke megbántani. Nem fél ugyan Janitól – drága jó
ember –, de mégse meri ezt a kérdést a száján kiereszteni. A szeretet kíméletes, de a kíváncsiság
kegyetlen.
És éppen ezért, ahogy mennek egymás után a tengeri sorján, Julcsát a kíváncsiság újra és
újra kusztonozza: meg kéne kérdezni tőle. Vajon mit szólna? Megharagudna?
De közben a paszta végére érnek és Jani megfordul, felegyenesedik. Meglátja a Julcsa
arcán, hogy valami rejtőzködik benne, aztán meg hogy nevet, ragyog, szinte tündöklik az a setét
szeme.
– Mit nevetsz? – kérdi tőle.
– Én? Semmit. Hát nevetek én? – és összeszorítja a száját, ráncos szigort erőltet az arcára,
de a szeme, a szeme csak nevet.
– Na, ne hazudj! Mondd meg, mit nevetsz?
– Mondom, hogy semmit.
– Semmit? Megmondod vagy nem? – és kiereszd a kapát a kezéből, hogy Julcsát kaphassa
el. Lehetetlen, hogy meg ne csókolja azt a napégette homlokát, és azokat a tündöklő, nevető
szemeket.
De Julcsa szabadkozik:
– Eriggy mán, te bolondos, idelátnak Kis Gáborék. Nézd csak, Cseke Sári már les is!
De Jani nem engedi.
– Nem, míg meg nem mondod, mit nevettél, és mire gondoltál?
De Julcsa tovább szabadkozik. Jani meg azért se engedi. A szomszéd kapások, Kisek,
Cseke Imréék már csakugyan idenéznek, és Cseke Sári már mondja is az urának: – Nézd csak,
Varga Julcsáék veszekednek.
– Fenét veszekednek, inkább nyalakodnak. Tán te is megkívántad?
Julcsa nem tud hazudni. Miközben tagad és szabadkozik, Jani még jobban érzi, hogy
valamit rejteget, valami titkos gondolatja volt. Márpedig az ember feleségének ne legyen titkos
gondolatja. Azt neki is tudni kell.
Végre is, mert már csakugyan feltűnést keltenek a dűlőben dolgozó kapások előtt, és mert
Julcsa annyira ismeri Janit, hogy most már nem enged, és mert ösztönei legmélyén úgyis azt
akarta, hogy Jani ezt a kérdést erőszakkal csikarja ki tőle, kiböki:
– Arra gondoltam, hogy mit szólnál most, ha Szabó Zsuzsika egyszer csak idetoppanna elé
bed, hogy megnézze, hogy kapálsz? – és békítő szemekkel Janira nézett. Jani elnevette magát:
– Nahát, ez forgott a begyedben! Tudod mit! Ezt szólnám ni! hadd látná, hadd irigyelné! –
és megkapta a két vállát Julcsának, és mindegyik piros arcafelére olyan csókot adott, hogy
csakugyan még a szomszédokban is meghallhatták.
Julcsa ki volt elégítve, hisz tulajdonképpen ezt akarta, de már menekülnie is kellett. Ez
szégyen itt a világ előtt, hiszen nem új házasok már ők. Azonkívül naplopás is, azóta már a
paszta derekán járnának, és gyors mozdulattal belevágta a kapáját a következő sorba, visszafelé
indulva rajta, hogy utánahajtsa a lemaradást, amit a kötekedésével ő okozott.
Az első kapálás azért csak elment valahogy, mert a Szomorú Szabó féle tengeri csakugyan
későbben kelt, és nem egyszerre kellett kapálni a másikkal, hanem a töltögetés idején száz baj
lett. Ketten voltak, és háromfelé követelték őket, hogy ki kell állni.
A Schlézingerék egyik kerülője, akinek a cukorrépa volt a gondja, jött a nyakukra,
menjenek azonnal a cukorrépába, mert nem kapják meg addig az előleget, amíg a répát tisztába
nem teszik. Ez pedig nagy baj, mert máshonnan egy krajcár sem jön a házhoz. Még sóra-
paprikára se lesz pénzük, ha a répaelőleg késik. Hiszen ezen kapálnák be a tengerit is.
Aztán az a számítás is becsapta őket, hogy a kétféle tengerit majd mindig egymás után kell
kapálni, mert a jó esős és meleg időben a Szomorú Szabó későbbi tengerije a kövér fekete föld-
ben utánanőtt a Schlézingerének és Fekete András mindig zaklatta őket: ha nem mennek azonnal
kapálni, a gazda elveszi tőlük, és az eddigi munkájuk is odavész.
 Mit lehetett tenni: vakulj magyart csinálni. Nagyon keserves dolog volt széjjelválni, mert a
munka is nehezebb, unalmasabb, a nap is nehezebben telik, ha egyedül kapál az ember, még ha a
cimborája nem a kedves párja volna is, de ha így parancsolják, ezt is meg kell tenni. Julcsa
elment a Sóskáshátra egyedül, hogy hadd lássák a gazdáék, hogy benne vannak, János meg
Schlézingernél állott helyt, úgyhogy délelőtt a messzebb levő tengeribe ment, délután meg a
répát kapálta, hogy annak a felügyelőnek is eleget tegyen, és az is jelenthesse este az irodán,
hogy mindenütt halad a munka, a részesek minden parcellában benne vannak.
Persze, ha Julcsáék együtt dolgozhatnak, mind az egész hamarabb meglett volna, a járkálás
is kevesebb lett volna, de hát aki szegény, annak hiába van igaza, az övé nem érvényes.
Mit számított ezeknek a gazdáknak, hogy a sok kapálásban, és méginkább a mindigvaló
hajnali felkelésekben és az esteli-hajnali két-kétórás gyaloglásokban, mert a gyerekekhez
minden este haza kellett szaladni, hiszen Varga ides nem hálhatik két háznál egyszerre – a Varga
Sándorék gyerekeire is ő ügyel, és mert az apró gyerekeket sem zárhatja magukra éjszakára –,
úgy lesoványodtak mind a ketten, hogy Jánosnak csak a két kunos arccsontja uralkodott az egész
képén, Julcsának meg úgy elfogyott az arca kis cipója, hogy csak az égő szeme és a fekete
szemöldöke virított messzire. De még az asszonyi formái is úgy elapadtak, olyan kérges lett,
mint Cseke Sári lánykorában és csak a sötétbarnára égett takaros, kerek lábszárai mutatták a
formás nőalakot. A csípők és a mellek bizony nem feszítették most a naggyá lett ruhákat.
De mit számított most ez? Július derekán már olyan volt a tengeri, mint az erdő. Csak az
eget lehetett belőle látni. Nagy volt és erős. A téli nagy fagy, a méteres mély átfagyás ártott a
fáknak, de használt a tengerinek. A fagy tüskéi átjárták a földet, meglazították az erezetét, és
utána megtelt vízzel és levegővel. Fel se vette a nyári meleget. A színe is nem sárgás-halvány-
zöld, mint sovány nyarakon lenni szokott, hanem szinte kékzöld, mint a tengerihagyma szára és
minden száron párjával a cső!
Hát hogyne örülne neki a szegényember, még ha ki is szívta a zsírját. Majd visszaadja a
télen szalonnában és kolbászban. Addig pedig éltet bennünket a reménység is: a jó termés az
uraságnak csak több pénz, de nekik valóságos boldogság: erő és élet, új kerítés a ház körül, jó
ruha és piros arc a gyerekeken.

15

Találkozás Szabó Zsuzsikával

Az aratás ezen a nyáron csak olyan semmiség lett. Elszaladt, észre se vették. Nem is
kerestek csak egy kevés rozsot, egypár sütetre való búzát és néhány zsák árpát, zabot, kölest.
Az persze szép volt mindegyik, mert hiszen jó tavasz és jó nyár jött a rettenetes télre, de az
a számítás, hogy majd zabért, kölesért vesznek búzát, nem vált be, mert a búza ára ugyan még a
rossz termés ellenére is lefelé ment, de az árpa, zab, köles még lejjebb ment. A cséplés elején
még kilenc-tíz pengőt adtak volna a kölesért meg a zabért, de Schlézingerék csak majd a végén
adták ki a részt, nehogy otthagyják a munkások félbe a cséplést. Hiszen nem jött ki belőle még a
legalsó napszám se, hát tiszta bolondság három és fél százalékért zabot és kölest csépelni. így
mire vége lett, és kimérték az ő részüket is, a köles már csak hat pengőt ért, és a zab se többet.
Az asszonyok által kihordott ételek árát és a reggeli éhgyomorra szükséges pálinka árát is alig
keresték meg. Voltak olyan aratók, akiknek kíváncsi gyomruk és könnyen vásároló,
adósságcsináló feleségük volt, hogy amikor eladták a zabot és kölest, nemhogy búzát vehettek
volna belőle, de még a boltosnál, hentesnél, kocsmárosnál felgyűlt számlát se bírták belőle
kifizetni.
Hanem aztán tengeritöréskor volt a határban termés és munka. Ha máskor négy-öt
napszámmal tisztába lehetett tenni egy köblös hold tengerit, most hat-hét napszám kellett rá. Sok
a cső, vastag és erős a szár, sok a kéve, sok minden és hozzá kétszer annyi tengeriföld van a falu
határában, mint más esztendőkben.
De Varga Julcsáékra is most szakadt igazán a hétbaj. Ők a tavaszon úgy számítottak, hogy
a Schlézinger tengerijét korábban vetették, hát majd ősszel is korábban érik, mint a Szomorú
Szabóé. Akkor pedig letörik egymás után.
Csakhogy más a parasztész, és más az urasági ész. Az uraság nem siet a tengeritöréssel,
mert nem minden táblába vet utána őszi gabonát, hiszen nagyon kelletlen most a búza. Meg
aztán az uraság már sokszor próbálta, hogy a zsengésen behordott tengeri megpenészedik a
góréban. Különösen ha a részesek sok férges és éretlen csövet hagynak közte. Márpedig
hagynak, ha csak mindegyik mellé egy csőszt nem állítanak. Ezért aztán a tengeri csak hadd
érjen be a szárán.
A parasztész meg, a Szomorú Szabóé is, úgy számít, hogy búzát vet a tengeri után (ő nem
fél a zsengés tengeritől: megeteti csövesen a disznókkal és lovakkal), mert az idén nem volt
búzatermés, hát jövőre nagy ára lesz a búzának. Ő még nem tudja azt, amit Schlézingerék, hogy
mindegy most a nagyvilágon, hogy mennyi búza termett a kicsi Magyarországon, az ára
továbbra is alacsony lesz, mert tele vannak a magtárak.
Így aztán egy szeptember végi vasárnapon ég-föld szakadt Baloghékra, mert egyszerre jött
a parancs, mind a két gazdától, hogy hétfőn törni kell a tengerit. És még azt is hozzátették a
hírhozók, hogy aki hétfőn reggel ki nem áll a töréshez, azét a gazda töreti le, és nem ád belőle
részt.
Hogy ez törvényes-e vagy nem, ki keresi azt, hiszen mindenki tudja, hogy egyszer-másszor
megtették már – csak ijesztésül is –, hogy letörették a késedelmes harmadosnak a tengerijét, mert
az iga jön szántani, és nem kerülgethetik egy-két embernek a földjét. Parancsol a közelítő tél:
vetni kell. Nem bánják hát az urak, még ha betegség vagy haláleset miatt késik is valaki, de
ijesztgetőznek, hogy nem várnak rá. Aztán vagy löknek neki a kapálásért valamit, vagy nem. Ha
erőszakoskodik, nem kap semmit. Menjen az Istenhez panaszra, mert a szolgabíróhoz hiába
megy.
Mit lehet itt tenni? Jó volna segítséget hívni kölcsönbe, hogy előbb letörjük a mienket,
aztán majd a tiéteket, de most mindenkinek két-három parcella részesföldje is van, és mindenkiét
törni kell, mert a gazdák félnek, hogy” a teméntelen tengerire rájön a tél, és odalepi a hó, majd a
varjak telelnek rajta.
Nincs más mentség, mint hogy kétfelé kell osztódniuk: Julcsa megyén az egyik darabba,
János a másikba. Pedig hajh, ha kapáláskor is keserves dolog egyedül lenni, különösen egy
asszonynak, ámbár akkor még átlátni az egész dűlőn, és látni lehet a többi kapásokat, most meg
egyenesen elrémítő. Olyan a tengeri, mint a sűrű jövés-erdő, még a legmagasabb ember se lát ki
a tábla tetején, teljesen lehetetlenség hát, hogy egy asszony egyedül álljon bele egy nagydarab
tengeribe. Megölné a félelem, hiszen a tengeri amúgy is tele van rejtelmes zajokkal. Ha egy nyúl
átfut a sorok között, és megzörrenti az alsó leveleket, ha egy fogolycsapat futkározik benne, és
felrebben a dűlő végén, ha egy hörcsög rágja át a lecsüngő tengericsövet: a csihari rázza ki a
félős asszonyembert. De még ha a kóbor kis esti vagy hajnali szelek végigzörgetik is a táblát,
vagy ha a kerülő végigcsörtet a táblán részestől részeshez, a magános asszonynak a torkába
szalad a szíve. Hiszen még akkor is megijed a nőcselédféle, ha valamelyik szomszéd csupa
jóakaratból átcsörtet, hogy megnézze, mint halad a munka, vagy ha valamit kérni akar, sót,
paprikát, gyufát, esetleg reszelőt a szárvágó élének a rendbehozásához.
Igen, olyan a tengeritábla, mint az erdő, amikor a hegytetőről nézzük: onnan még szélét-
hosszát, szelíd és kedves hajlásait is látjuk, de ha benne vagyunk, a végtelenséget érezzük.
Jánosék mindezt tudják, hát megáll az eszük azon, hogy melyikük melyik táblába menjen.
Szomorú Szabóék erőszakosabbak, követelődzőbbek – jobban kiválogatni a gyengét,
férgest, alacsonyabb torsra vágni a szárat, jobban bekötni a kévét, jobban összerakni a kúpot, fel
ne döntse a szél! –, oda hát férfi kellene. Igen ám, de ott legalább összehordják szekérrel a
tengerit a tanya gyepére. Éjszakára így együtt vannak az összes részesek, ha ki-ki a maga csomó-
jánál is, de az uradalomban minden harmados a saját földje közepére hordja össze háton a
tengerit. Ezt asszony nem is bírja, de magában ott ülni a sötét tengeritábla közepén, az meg
lehetetlen. Igen, ha az ura is ott volna!
– No, hát hogy is csináljuk mán? – teszi fel János a nehéz kérdést.
– Én nem tudom – mondja Julcsa, és az arca aggodalmas. Azt nem meri mondani, mint
némely asszony mondaná, hogy én egyedül nem megyek bele, ott egye meg a fene azt a tengerit
a gazdájával együtt, hiszen ő is azon volt a tavaszon, hogy csak vállalják fel, milyen jó lesz
ősszel, ha sok tengerijük lesz. – Hanem tán eriggy át Kis Gáborékhoz, kérdezd meg, hogy ők
hogy csinálják, hiszen ők is ebbe a hajóba vannak.
– Csakugyan, látod, igazad van… – és János átszaladt Gáborékhoz.
Persze ott is ugyanez a nóta járta.
– Most van száz baj, komám – köszön be János –, most mit csináljunk? Tik hogy
gondoljátok?
– Én úgy – mondja Gábor –, hogy Sári megyén Szomorú Szabóékhoz, én meg
Schlézingerhez. És azt mondom neked, hogy te is oda küldd Julcsát. Majd egymásnak vetik a
hátukat éjszaka. Úgyis egymás mellett van a tengerink, egymás mellett lesznek a csomók is.
Ellesznek valahogy, amíg mink megszabadulunk Elektanyáról.
– Mikor lesz az?
– A mennybéli Jóisten meg jobban tudja. Tőle függ meg az uraságtól. Ha nem ád sok esőt,
akkor hamarább készen leszünk, de ha az uraság későn ád igát a részt behordani, akkor
mégiscsak sokára szabadulunk. (Az, hogy jó volna, ha mindegyik helyen volna azért egy
férfiember is, még a gondolkozás felszínéig sem jut bennük. Nem féltik ugyan az asszonyaikat,
nem olyanok azok, akiket félteni lehet, de az az úri szokás, hogy a feleségünket a barátunkra
bízzuk, eszünkbe se juthat.)
Napok teltek sárba, vízbe, lecsbe-pocsba, a ruha lement róluk, olyanok voltak, mint a
verdett sas, a kezükfeje és az ujjaik köze kihasadozott, kiette a lucsok, a dér és a tengeriüszög
marós pora. A lábukat felhasogatta a csutkatő, mert néha-néha déltájban még ereje volt az őszi
napnak, a magas tengeri közt megszorult a meleg levegő, és nem lehetett csizmában bírni. De az
is lement a lábukról, mert ennyi hosszú idő alatt az egyiknek a sarkát húzta le a ragadós sár, a
másiknak az orrát verte ki a csutkatő. Csizmadiához meg ki viheti ilyenkor, hiszen azok is
tengeritörni vannak. Legalábbis a szegénye, aki foldozni is szokott. Az „úri és női cipész”- ekhez
meg hiába vinnék, azok nem vállalják az ilyen kását-evő, szétmállott lábbelik helyrehozását.
Nincs más, dróttal, madzaggal kell összekötözni és összefűzni a lábbeliket, mert a deres
hajnalokon és a hideg szeles esőben mezítláb már nem lehet bírni.
Néha hazaszaladtak egy-egy éjszakára kenyérért, szalonnáért, főzelékért, és széjjelnéztek
az anyákra és anyósokra bízott gyerekek közt is, de reggelre megint vissza. Nem lehet az
embernek nyugta, megállása, míg a tengeri a padláson nem lesz.
Persze azért nem hagyták egészen magukra Jánosék sem a két asszonyt. Amikor már jó
darabot letörtek a Schlézingeréból, és a kórót is levágták, bekötöttek, kúpba rakták egy jó
darabon, azt mondja Kiss Gábor Jánosnak:
 – Komám, nem kocogunk át az asszonyokhoz? Nézzük meg őket szegényeket. Hátha
Szomorú Szabó nagyon eszi-rágja őket. Az én Sárimmal agyán jóval kötnek ki, az ha kinyitja a
száját, nem köszönik meg, de az is baj. Nem szeretném odahagyni azt a sok szép tengerit.
– Jó lesz a komám, nagyon jó lesz, gyerünk!. . . De evvel mit csinálunk? – mutatott a két
nagy garmada csövestengerire.
– Berakjuk kóróval, a fene eszi, nem lesz annak semmi baja.
– De hátha meglopják?
– Fenét lopják. Kinek kell most ez? Tele van a világ tengerivel. Nem érdemes most ezt
még lopni se.
– De mit mond majd a kerülő, ez a nagyszájú Szentesi, ha nem talál itt bennünket?
– Azt mond, amit akar… Kenyérért voltunk otthon és kész.. .
Így történt, hogy egy éjszaka, alig aludt el az éjfélig tartó tengerihántás után a két asszony
a nagy kazal meleg csuhéban, egymás hátának vetve sovány derekukat, amikor ugatnak a ku-
tyák, de fogják is ám nagyon erősen. Annyira, hogy a majoros, Varjú István, aki maga is kinn
hált egy rossz bundában mint éjjeliőr a tengericsomók között, felriadt könnyű szunyókálásából
és kisietett a tanya alá. – Kit ehet ilyenkor a fene? – gondolta magában – cigányok volnának,
postás vagy kézbesítő?.. . Csak nem tört ki tán a háború? – riadt meg hirtelen, hisz tanyai ember
sose tudhatja, mi történik a nagyvilágban. – Talán bevonulunk Erdélybe? Régen híresztelik, a
Rothermere lord is biztat bennünket, azt mondják, az lesz a király. . . – fut át szinte csak a tudata
felszínén a sok lehetőség, miközben a kutyák olyan dühösen ugatnak, mintha embert akarnának
ölni.
Nappal láncon vannak, ilyenkor hát nem bírnak a vérükkel. Szerencsére Jánosék villával
jönnek, otthon a háznál vették magukhoz, mert nincs annál jobb fegyver, szúr is, üt is. Ha ez
nem volna, aligha tudnák megközelíteni a tanyát. Mindegy, lassan előrehaladnak közelharcban a
két nagy komondorral, és jön már Varjú, a majoros is.
– Ki az, hé, ki jár itt? – kiabál előre.
– Mink vagyunk, Kis Gáborék, csak hívja vissza már kend a kutyáit, mert nem szeretnénk
beléjük ereszteni a villát…
Bizony az ember még arra is ügyeljen, meg ne sértse a gazda kutyáit. Csitíthatja, ijesztheti,
de a villát bele nem szúrhatja, még ha harapással kerülgetik is.
– Hát hun a fenébe jártok itt ilyenkor? – kérdezi a majoros. – El nem tudom gondolni, ki
jöhet ilyen vak éjszakában?
– Megnézzük mán ezeket a szegény asszonyokat, hogy állanak . . .
– Hát azt jól teszitek, mert elmaradnak az istenadták. A többieknek csak akad valami
segítség, de két kéz, csak két kéz. Rátok jön így a tél. . . A gazda is zúg, vetni szeretne mán. ..
A nagy kutyaugatásra megmozdulnak a harmadosok is. De mindenki annyira álmos a
minden este éjfélig tartó hántás után, hogy nem sokat törődik vele, kit ugatnak a kutyák. Az
éjjeliőr gondja.
Julcsa és Sári is felkapták egy pillanatra fáradt fejüket, de ahogy csendesednek a kutyák,
leragadt a szemük újra.
Még azt se vették észre, hogy valakik hozzájuk hajolnak, és keresik öngyújtóval a mély
csuhéjban, hogy melyik asszony melyiké.
Nem is az arcukról ismerik meg, azok el vannak rejtőzve, hanem a kendőkről és
takarókról.
Drága kis madaram – gondolja János –, el van bújva egészen a csuhéjba. – Gábor meg
halkan elsuttogja a Sári feje felett: „Aki a babáját igazán szereti, akármilyen havaseső esik,
mégis felkeresi.. .”
És az asszonyok arra ébrednek, hogy valami csontos, szúrós, borostás arc nyomódik az
arcukhoz. A homlokukat találja először, majd a szájukat keresi.
– Jaj! – riad fel Julcsa is, Sári is. – Ó, hát tik vagytok? Istenem, de megijesztettetek!
 Most aztán megzavarták az éjszakát. Suttogva való rövid beszélgetés után, hogy ne
zavarják a többieket, kicsit széjjelhúzódtak külön vacokba, és ezen a hajnalon valamivel
későbben keltek, mint szoktak. De annál jobban haladt aztán majd a dértől zörgő tengeriszár
vágása.
Megédesítette az, hogy nem egyedül kellett most küzdeniük. Milyen jó is az, ha az
asszonyembernek hűséges élettársa van, aki lám a napi munka után a határ túloldaláról árkon-
bokron keresztül, a vaksötét éjszakában vagy tizenhat kilométert gyalogol csak azért, hogy
megnézze a párját.
Másnap, szombaton ott is maradtak a férfiak segíteni az asszonyoknak. És még
szerencséjük is volt, mert éppen ezen a napon jött erre a gazda, Szomorú Szabó is, megnézni,
hogy haladnak a harmadosok a töréssel, mert őt már nagyon nyugtalanítja a Vetés. Itt az október,
a búzának a földben kellene lenni. Fekete András már be is panaszolta neki, hogy némely
harmadosok nagyon lassan haladnak. Többek között Kis Gábor és Balogh János felé se jöttek
még a tengerinek, hanem csak az asszonyaikat küldték. Na, de mire megy egy magányos
asszony, abban a nagydarab tengeriben?
És lám szerencsére éppen itt vannak most a férfiak is, és éppen ebédelni jönnek a
tanyahelyre, amikor a dűlőn végigsétál Szabó gazda a vejével, Szekeres Mihállyal és a lányával,
Szabó Zsuzsikával, aki meg a kezén egy nagyobbacska fiút vezet.
Zsuzsanna asszony nem sokat ügyel a borostás, szikkadt képű, csajla kalapú és csüngésen
rongyos ruhájú harmadosokra, de Jani bizony meglátja, és ki tehet róla – zavar fut át az arcán.
Nem a beforrt sebbé maradt szerelem zavara ez, nincs ez neki eszébe sem, nem adná ő az ő
Julcsáját a mesebeli királykisasszonyért sem, hanem inkább az fut át rajta, hogy milyen
rongyosan, nyűtten látja őket ez a gazdag Szabó lány. De hogy még csak őt magát, ezzel nem is
törődne, hisz mi köze hozzá, de hogy az ő feleségét lenézze valaki, vagy akárcsak szánakozzon
is rajta, azt nem bírja el zavar nélkül a Balogh János lelke.
Szerencsére Zsuzsanna asszony rájuk se néz. Az apjára figyel, aki valamit magyaráz a
vejének, erről a földről, hogy mit tud ez adni. Volt már ezen huszonkét mázsa búza holdanként
és volt rajta negyvenöt mázsa csövestengeri meg egy csomó tök. Most is lesz annyi.
Mert nekik csak ez a gondjuk, és semmi más. Ők nem törődnek vele, hogy mit játszanak
Pesten a Nemzeti Színházban, vagy mit adnak az Operában, ők nem tartoznak se a néphez, se a
nemzethez. Se nem parasztok, se nem urak. Néhány gazdacsalád a rokonságuk, ebből áll az ő
világuk. Nem ismerik se Zrínyit, se Széchenyit, se Vörösmartyt, se Arany Jánost, nincs nekik se
hazájuk, se istenük, csak jó földjük, szép jószáguk és gangos házuk. Most is ennek a gondjába
vannak elmerülve.
De a Cseke Sári huncut szemét semmi se kerüli el, és rákacsint Julcsára visszafojtott
kuncogással: – Nézd csak, ez volt a Janid szerelmese! – és utánanéznek. De mit tesz Isten, aki
csak egyedül láthat be az emberi szívek rezdülésének okaiba, ebben a pillanatban Szekeresné
Szabó Zsuzsika is visszanézett, és felismerte Balogh Janiékat. A visszanézési vágy erősebb még
a nemakaromnál is. Nemcsak a különneműek néznek vissza egymásra, hanem az egyneműek is.
Orvtámadástól való ősi félelem, megkívánás vagy irigység és gyűlölet van mögötte? – és kinél
mi van – ki tudja azt? Még jó, ha a távolodással ellobban a kicsi lelki méreg, mint a gyufa lángja,
ha nagyobb dolog nem táplálja. Itt ilyen is van: az elhamvadt szerelem kínos-bús emléke.
Vérhullám öntötte hát el a Zsuzsanna asszony arcát, és hirtelen visszakapta a fejét. Majd a
kisfiához hajolt, aki gyerekmódra mindig kérdezősködött – mit mondtál, kisfiam? –, nehogy az
ura észrevegye a zavarát, mert akkor vallatózni kezdene, és magyarázkodni kellene. De vajon
hinne-e neki? Szerencsére az ura elmerülten figyelt a felesége apjára, aki azt magyarázta, hogy
ha négyzetesen vetnék a tengerit ezen a földön, elérnék talán az ötven mázsát is. Bacsó
Kelemenek már kipróbálták.
Az asszonyok Jánosra néztek, majd Gáborra. Szólni nem mertek, még kacagni se, hisz
meghallhatnák amazok is, hanem csak a szemükkel és a huncut arcukkal beszéltek. Végül János
is elpirult, és a fejét lehajtva, másfelé nézett. Kis Gábor meg megjegyezte: – Úgy látszik, ez is
csak megvastagodik, mire az anyja idejébe ér, pedig de szép karcsú volt tizenhat éves korában.
És valóban, a tizenhat évvel ezelőtt őzike formájú Zsuzsika már alig fér a ruhájába – éppen
a szűk és rövid ruha volt akkor a divat –, szinte duzzad rajta mindenfelől a hús, az arcának a
hamvát meg elvette a felesleges vér.
Cseke Sári: – De azért még elég takaros asszony. Nem olyan gereblye, mint mink, ugyi,
hékám? – és összenézett az urával.
Ezek ugratni akarnak – gondolta János, és ő is összenézett Julcsával.
– Jutna belőle miránk, ugye, édesanyja? – találta meg a megfelelő hangot, és megsimogatta
a Julcsa sovány vállát-karját. Ezzel el is múlt a kicsi zavarka. Siettek a tarisznyához, főzni, enni,
mert drága az idő.
No, de akármennyi baj, kis eső, nagy sár, cipekedés, fuvaroselakadás, sárbalerakodás és
újrafelrakodás, és minden más szerencsétlenség érte is őket, október végére csak letörték és
betakarították mindegyik földről a tengerit.
Ha közben néha el-elkeseredtek, mert lement róluk a ruha, és szenvedtek, fáztak a dérben,
szélben, esőben, azzal biztatgatták egymást: nem baj, anyja, lesz annyi tengerink, amennyi még
sose volt. Nem is fér a kis ház padlására, majd eladunk belőle. Veszünk búzát meg ruhát is.
És csakugyan: Schlézingertől két jó szekér tetősen megrakott, az oldaldeszkánál
kiduggatott parasztszekér tengeri jutott nekik. Volt vagy harminc mázsa. Szabó gazdától meg
nem is jött el két fuvarba, mert egy szekérderék sütőtök is jutott, és azt sem akarták otthagyni.
Hogyne! Elég, ha ottmaradt nekik részeletlen a lónak való verestök!
Az volt a baj, hogy a szép nyári jércékből kellett eladni a fuvarbért kifizetni, mert felnyílt a
szemük a fuvarosoknak is a sok termés után, a tengerit el se fogadták fuvarbérbe. Azt mondták,
hogy a padlásra nem fér, eladni meg nem érnek rá. Nekik pénz kell!
– Mindegy már, csak kerüljön haza a tengeri – gondolták Baloghék, majd eladunk mink
belőle. Muszáj is, mert tele vannak apró adósságokkal is, amit mind a tengeritörés hozott.
Éppen közeledett az őszi nagyvásár, fuvarost fogadtak hát megint, és megraktak egy jó
szekérrel, majd felállottak vele a piacra, hogy ha eladják, ugyanott mindjárt vesznek is belőle
ruhát meg ami kell.
Csakhogy nemcsak ők számították így, hanem a falu nagyobbik fele. Annyi tengeris szekér
sorakozott fel a vásárra, hogy be se fért a nagy piacra, hanem minden utcatorkolatban sorba
álltak a szekerek, gyönyörű aranysárga vagy tüzespiros tengerivel. Mindenki a legszebb
csövekkel dugdosta ki a szekér tetejét, a kas vagy a deszka szélét úgy, hogy Baloghék, akik
életükben először visznek piacra tengerit, és venni se igen szoktak, hiába remélték otthon, hogy
olyan szép tengeri nem sok lesz a piacon, mint az övék, nagyot csalódtak, mert bizony majdnem
mindenkié olyan szép volt. Legalábbis a szekér tetején, ahol a vevők láthatták, még ha a szekér
aljába és derekába apróbb és csúnyább csöveket hánytak is.
Mégis ők valahogy befértek a szekerükkel a piacra, mert korán indultak hazulról. De hiába
állnak ott a szekértábor közepén, vevő nem jön. Még kérdező is alig jön erre, s az is mindjárt
tovább fut. Arra várnak, hadd szoruljanak az eladók, akkor még lejjebb megy az ára.
És ahogy ott ácsorognak a hideg őszi szélben soványan, kérgesen, gyenge ruhában, János
sokszor végignéz a feleségén: Szegény galambocskán, neked ruhát veszünk. Egy nagykendő kell
– kabát volna jó, de arra nem telik –, meg legalább egy öltöző meleg ruha. Valami flanell vagy
barhet, olyasféle. A gyerekek majd kitelelnek a sutban.
Julcsa pedig miközben hol körüljárja a szekeret, hol egy helyben toporog, ugyanígy az
urára gondol. – Szegény Jánosom, csizmát veszünk neked, mert ebbe már nem telelsz ki. Ez nem
bírja a sarat. . . Nagyujjas is kéne. . . És ha jutna, a gyerekekre is valamit. Legalább a Bözsikének
egy nyakába való kendő meg egy kis cipő. Azt megveszem, még ha az ócskásoktól is. Imrus
meg tán kitelelne a Bözsiében, ha megfejeltetnénk. Sárinak meg majd csinál a Balogh nagyapja
ócska csizmaszárból kis csoszogót – már mondta. . . De ha még egy szekér tengerit eladunk,
akkor mindenkire jut valami. . .
Ez azonban csak álom. A valóság pedig az, hogy az órák telnek, reggelből dél lesz, és
nincs vevő.
Néha végigszaladt a szekérsorokon a terményes Schlézinger fia, a Miklós úr, akinek sok
góréja van, és azt minden őszön televeszi tengerivel. Meg-megáll egy-egy szekér nagyon szép
tengerinél, és miközben megtapogatja, egy-két csövet kihúz, megropogtatja, hogy milyen száraz,
megkérdi szelíden:
– Mire tartják a tengerit?
Baloghék is, mint mások, mondanak egy számot, hogy kettőötven mázsája, és hozzáteszik:
– Szép tengeri ez, uram, jó száraz és egészséges, ilyet nem sokat talál a piacon. – Később
már, ha előkerül egy vevő, ki se merik ejteni, hogy mennyit kérnek, csak annyit mondanak:
amennyi az ára.
– Hát mennyi az az amennyi? – kérdezi Miklós úr.
– Mit tudom én – mondja János –, hát csak megér tán két pengőt, a fene egye meg ezt a
bolond világot. . .
– Jól mondja, jóember, a fene mán meg is ette ezt a világot. Tudja, mit ér ma ez a tengeri –
és széjjelint a nagypiacon a rengeteg szekér felett –, jó, ha megér egyhatvanat. Tudja, mi van
Csikágóban? A búza nem ér hat pengőt, és még mindig lefele megy. . . Tengeri? Az meg kinek
kell? Én is csak annyit veszek, hogy ne maradjon üresen a górém. Lehet, hogy erre is ráfizetek,
de mindegy. . . na ha fenékig ilyen szép, ezt megveszem egyhetvenért. . .
– Nem adom én, kérem, még ha a sárba borítom se. . .
– Majd meglátja, jut még oda is. . . Brazíliában már a tengerbe öntik a kávét, Argentínában
meg tengerivel fűtik a mozdonyokat. . . Meg van a világ bolondulva. . . nem kell semmi, nem ér
semmi semmit. .. higgye el, jóember, lesz ez még rosszabbul is. . . Nem mondom, szép csöves és
jófajta tengeri, de a csutkája még egy kicsit zsengés.. . Hol termett?
– A Sóskásháton, Szomorú Szabónál.
– No lássa, az egy jó gazda, az tud tengerit termelni. De hiába, nem kell ma az arany se. ..
Na, ideadja egyhetvenért? Csak magának kivételesen, mert egyhatvanért megvehetem az egész
piacot.
– Tessék még ráadni valamit – szól közbe Varga Julcsa. – Ruhát vennék a gyerekeknek
majd, odavisszük az árát a maguk boltjába. (Ó, te asszony, te gyepsori lélek, mit ér most a te
gyermeteg ravaszságod, hogy majd az ő boltjukba mégy vásárolni. Hova mehetnél máshova?)
– Nem tehetem, nem tehetem – és odébb ment. Ezt az alkut is csak talán azért folytatta,
hogy fenntartsa a piacon a népszerűségét jobb időkre is.
Mert más vevők nem voltak ilyen finomak. A túzokszállási tógazdaság főintézője csak
sétált a sorok között urasan, utánament a bevásárló, és az ránézett Balogh Jánosra: – Na,
felírjam?
– Mennyiért?
– Mennyiért? Hát mennyit akar? Egyhetvenért, mint a többi. Lássa ott mennek sorba a
mázsára. A gyengéjéért csak egyhatvanat adunk.
A csenzár Zöld Jóska, aki meg a bevásárló után kullog, hozzáteszi:
– Add oda, öcsém, jól jársz, a jövő héten még ennyit se ér. ..
Mit lehet itt tenni? És Jánoséknak keserűség szalad át a szívükön, ahogy egymásra néznek,
hogy odaadják-e. Mennyi munka, mennyi éjszakázás, jövés-menés, szaladgálás, ázás-fázás,
megizzadás, és itt van ni: egy szekér tengeriért nem adnak még tán egy pár csizmát se. Hogy a
János kezén olyan hasadások vannak, amelyeknek a mélyén a vér piroslik, és reggelenként úgy
csípi a víz, a dér és a szél, az ember kínjában a fogát csikorgatja, és hogy a Julcsa vékony-szép
kezén a csuklók bütykei fel vannak dagadva, az ujja hegyeiről meg úgy lekopott a bőr, hogy az
első mosásnál és az első dagasztásnál, amikor hazakerült, a vér serkedezett belőle, az már nem is
számít.
Odaadták egynyolcvanért Miklós úrnak, aki visszajött, mert ő csak válogatott szép tengerit
vásárol meg, nem minden vegyes szemetet, mint a halastó. A halak megeszik a rothadtat is, de ő
disznókat hizlal, vagy tőzsdei határidő-üzletet köt „príma májusi tengeri”-re.
És még szerencse, hogy neki adták, mert a halastónak való vagonbarakástól estig se
szabadultak volna meg, de a Miklós úr góréjába berakták még a déli órában. Addig étlen-
szomjan voltak.
Onnan egyenesen siettek a csizmadia-sorra a piac túloldalára, mert Julcsa erőszakkal
odavezérelte Jánost.
Megnéztek egy jó erősnek látszó zsírosbőr strapacsizmát:
– Hogy ez a pár csizma, mester úr?
– Huszonnégy pengő… meg ahogy megegyezünk. – Elég szelíden beszélt a csizmadia is:
nincs vevő.
– Hát van magának lelke – szól közbe Julcsa. – Hiszen egy szekér tengeriért nem kaptunk
annyit.
– Ide figyeljen, jóasszony! Amikor én ezt a bőrt vettem, még negyven pengő volt egy
mázsa búza. Miből veszek másik anyagot? Éntőlem nem kérdi a tímár, se a gyár, hogy mennyit
ér a kukorica. . . így is az lesz belőle, hogy a csizmát elvesztegetjük, az árát megesszük, aztán
mehetünk tarlót kaparni. . . De maguk onnan is elzavarnak minket, ugyi? No, lássa!. .. Kell-e
huszonkettőért? Csak hogy áruljak már valamit, mert a helypénzt és a fuvarbért ki kell árulni. . .
Ez van a piacon 1929 őszén, és az ember csak forgatja erre-arra a fejét: vajon mi lesz
ebből?

16

Kása, puliszka, tök

Most aztán olyan tél elé néztek, amilyet még nem próbáltak, mióta együtt élnek. Nincs
búzájuk, nemhogy újig való, de még tavaszig való se, még száraztésztának, galuskának való se.
A nyáron, cséplés után abban reménykedtek, hogy majd adnak az árpáért, zabért, kölesért búzát.
Nem adtak. Két mázsa zabért, kölesért se adtak egy mázsa búzát. Olyan sok meg abból se volt.
Akkor abba reménykedtek, hogy sok tengerink lesz, két mázsa csövestengeriért szoktak
adni egy mázsa búzát. Nem adtak még hatért se. A búza tizenhat pengő körül van, mert
messziről hozzák, és nyerni is kell rajta, a tengeri a kettőt is nehezen éri.
Aztán abba reménykedtek, hogy a cukorrépáért mégiscsak jön valami, és hátha
kubikmunka is lesz.
Nem lett. A répát a tavaszon kiritkította a barkóbogár, az előlegen túl alig adtak utána
valamit. A munka meg mintha kihalt volna a földről. A csikágói világszél ide is elérkezett, nem
kezd senki semmihez: se úthoz, se vasúthoz, se csatornához, se építkezéshez.
 Van ugyan tengerijük, kölesük, árpájuk, de még krumplijuk és sütőtökjük is. Mikor egy
késő őszi este tanyázáson ideát vannak Cseke Sáriék is, és a két asszony sopánkodik, hogy jaj
Istenem, hogy telelünk ki, Kis Gábor közbeszól:
– Ne búsuljatok, amíg a padlás tele van tengerivel. A románok meg az olaszok csupa
mamaligán és polentán élnek, mégis megvannak. Legfeljebb nem esznek káposztásrétest és
rongyosgaluskát.
János is tódítja: – Azt mondják, Amerikába, Messzikóba meg nem is ismerik a parasztok a
kenyeret, csupa tengerin élnek. Nahát mink se halunk bele! Én szeretem a puliszkát!
– De hogy sütünk kenyeret?
– Árpából meg tengerilisztből. Egy kis rozslisztet meg szerzünk hozzá, hogy
összeragassza. Tudjátok, hogy a régi egyiptomiak csupa árpakenyéren éltek, mégis építettek a
fáraóknak olyan nagy kriptákat, hogy még most is megvannak, pedig azóta eltelt néhány ezer
esztendő. Némelyik magasabb, mint a református templom. Olyanforma, mint a tokaji hegy.
– Aj, tik könnyen beszéltek – vág vissza Cseke Sári –, de mink mit adjunk az apraja
gyerekeknek? Puliszkát? Hiszen most is mindig rágják a főtt tengerit. Nem győzök utánuk
sepregetni, mindig tele a ház földje a hajával. . .
– Puliszkát, kását, kolompírt, ami van. Azon élt a szegény ember mindig. Mit csináljunk,
ha mindegyik hatalom ellenünkre van, a mennybéli is meg a földi is.
Így történt, hogy egyik homályos délutánon, már úgy estefelé, amikor János hazajött a
Munkáskörből, ahol most nagy élet van, mert a rossz világi helyzet miatt helyüket nem lelő
emberek be-betérnek, mint keringő darazsak a nyitott ablakon, és zsenyegnek odabenn erősen,
hát Julcsát a pitvarban találja, a kemence szájánál. Sír, csapzott a haja az izzadságtól, ég az arca
és a szeme, és mi tagadás – ilyet még ritkán láttak rajta –, van benne valami fúriaszerűség.
De János ezt nem veszi észre, mert még mindig nincs elég tapasztalata az asszonyi
nemhez. – Na mi a baj, édesanyja? – köszön be derűsen, mert valahogy igen jól érzi most magát.
Egyrészt, ha az ember elkésik, akkor igyekszik a legjobb szív szerinti hangjával és a legderűsebb
arcával a felesége elé lépni, hátha ez is lefegyverezné (ó, ó, a páros életnek sok apró furfangja
van.), másrészt olyan sok rosszat hallott a körben, hogy attól csak jókedve lehet az embernek.
Mindenfelé sztrájk, lázongás, tüntetés, szaporodnak a munkanélküliek. Legyen csak olyan rossz,
hogy már rosszabb nem lehet, hogy elbírni már ne lehessen, akkor majd csak kitör ez a gyáva
nép, és akkor majd minden jobban lesz.
De Varga Julcsán most nem fog ez a derű. (Pedig a legnagyobb haragjában is, de meg
tudta János ezzel a tekintettel szelídíteni.)
– Tizenkét éve vagyok asszony, még nem löktem a disznónak egyetlen sütet kenyeret se,
de evvel most nem tudom, mi lesz! Nem sül meg ez a nyomorult árpatészta… Jaj, jaj, mi lesz
vele, mikor most sincs lisztünk! Belepocsékoltam egy kosár búzalisztet is. De ki látott mán ilyet:
árpa, tengeri, búzaliszt, rozsliszt együtt! Még csak a kolompír meg a paszulyliszt hiányzik
belőle, akkor igazi csamálék lenne!
Erre János is odahajlik a kemencéhez, és belenéz, mert Julcsa az előtén belül kis csóva
szalmákat éget a kenyerek előtt, hogy hátha a láng fogná, húzná felfele, és pirítaná egy kicsit.
Mert csakugyan nagyon fehérek ezek a kenyerek. És olyan laposak, hogy egymásba
folynak.
– Mióta van benn? – kérdezi Julcsától.
– Mióta? Mán eltelt a két óra, ki kéne szedni, de még csupa nyers. . . Istenem, mi lesz
vele?
– Na ne ríj azért, majd megesszük valahogy. Van, aki örülne, ha árpakenyere lenne. . .
Nem sokat ér ez a vigasztalás. Varga Julcsa úgy érzi, mintha nagy szerencsétlenség
szakadt volna rá. Híre megy, hogy elpocsékolt egy kemence kenyeret.
Még ráolvassák a csúfoló nótát:
 Kenyeret is jól tud sütni,
Kétszer testen kovásat neki,
Ötször-hatszor megdagasztja,

Mégis keletlen szakasztja.

Ötször-hatszor befűt neki,
Mégis sületlen szedi ki. ..

Hiszen ebből a kenyérből az iskolás gyerekek tarisznyájába se tud adni. A héjasa

szétporlik, széttöredezik, a közepe meg sületlen, kiskutyát gyúrnak belőle a gyerekek, és
kicsúfolják, aki sütötte. . .
– Na, jól van, anyja, hagyjad mán. Tedd rá az előtét, hadd szikkadjon még valamit.
– Tedd rá, tedd rá! mit tudod te! Ha két óra alatt nem sül meg a kenyér, tarthatod azt benn
egész nap is. Kihűlt a kemence.
– Mindegy, majd megesszük valahogy. Azért nem akasszuk fel magunkat. Vagy
legalábbis: nem azért akasztjuk fel magunkat.
– Könnyű neked, te csak azt várod, mit teszek az asztalra – és megint sírva fakadt.
– Na, de Julcsa… – aztán eszébe jutott, hogy ilyenkor a legjobb elhallgatni. A békítés-
csitítás olaj a tűzre, és ő nagyon nem szeret veszekedni. Julcsával meg éppen nem. Hiszen most
is szeretné a régebbi módszert, ölbe kapni, és addig csókolni, amíg mosolyra nem vált a harag a
kedves barna arcon, de érzi, hogy ez valahogy most nem válna be, még a szerelmet se szabad
erőszakolni, mert a visszautasítás mély sebet szúr a szívbe. . . Meg aztán itt lábatlankodnak a
gyerekek is a nagy bajnál. Imrusnak már a fejére is vágott az anyja a piszkafával, mert azon
követelőzött, hogy a kiscipó oldaláról azt a kifolyt kis domó-t vegye le, és adja neki.
– Hogyne, majd nyers tésztát eszel, és beteg legyél itt nekem! Nincs itt más orvosság, mint
hallgatni és megvárni, milyen lesz a kenyér.
Zsengés lett az, bizony. János azt tanácsolta Julcsának, s ha maga otthon volt, maga is
megcsinálta, hogy mivel úgyis mindennap fűtenek, a kemence előtt pirítsák meg a zsengés
kenyeret.
Csakhogy ki bírja ezt levágni vékony pirítósnak? Hiszen amikor szikkad, úgy törik, úgy
hull darabokra, hogy egyeden épkézláb pirítóst se lehet kanyarítani belőle, akármilyen éles
késsel próbálkoznak is vele. Hallottak már ők olyat, hogy Dankóné a napon szárította a zsengés
árpakenyeret, de most télen annak nincs ereje.
Azért csak megették, csak a legragacsosabb közepe ment a moslékba, mert a gyerekek a
héjasát lerágták róla, és aztán nem kellett senkinek, inkább puliszkát, sülttököt ettek.
De mindegy, a következő alkalommal már nem maradt nyersen az árpakenyér se. Úgy
befűtött neki Varga Julcsa, majd szétdurrant a kemence. Feketére is égett a kenyér héja, mint a
szén. így már jobban meg lehetett enni, csak sok kárba ment belőle.
Egy másik alkalommal nagy sírás-rívás van a házban, amikor Balogh János éppen
betoppan. Erzsi a sutnál sír, Sári a lócán, Imrus meg az ágy végénél.
– No, mi a baj mán megint? Ennyi mécses tört el egyszerre?
– Csak biztasd őket, biztasd, így se bírok már velük! – támad rá Varga Julcsa, anélkül hogy
bevárná, hogy csakugyan biztatni akarja-e őket az apjuk.
– No, hát mit csináltak?
– Mit csináltak? Megették a kis Eszti tejbegrízét, mire észrevettem. Körülcsipkedték, alig
van belőle valami, amikor alig kapok tejet.
– Hát mit főztél nekik?
– Mit főztem? Mit lehet itt főzni? Puliszkát! – De nem kell az úrfinak meg a
kisasszonynak, nem tudom, mit akarnak enni.
 Igen, csakugyan a puliszkával sok baj van. A gyerekek nagyon unják, pedig nem ezen a
télen kóstolják először. De máskor csak rákerült néha a sor, most meg sohase megy le az
étlapról. Legfeljebb a kásával váltják, de az még tán rosszabbul ízlik.
És némelyik gyerek már nem akarja megenni a puliszkát. Imrus nem eszi, ha agyonütik se,
Bözsike is csak fanyalog rajta.
Sári megenné, de cukrot vagy tepertőt követel rá. Imrusnak azonban még így se kell. Nem
eszi meg, ha zsírba mártott kanállal szaggatja is ki az anyja, vagy ha porcukrot szór is a tetejére,
de becses pedig a cukor! – olcsó ugyan, de pénzért adják – és nem eszi meg akkor se, ha
másképpen főzi, és frissen sült húsos tepertőt szór rá. A cukrot vagy a tepertőt lekaparja, a sivó
puliszkát otthagyja. Még tejjel se kell neki, pedig azt ritkán látnak. A tejet leszürcsöli róla, a
puliszkát otthagyja, és kiszökik az utcára, hogy ki ne kapjon érte.
Mert a gyermeki válogatás ott van a legszegényebb családokban is. Nem segít azon se
szigorúság, se prédikáció. Imrének egyszerűen nem megy le a tengerikása és a puliszka a torkán,
inkább nem eszik semmit, vagy majd később nyers sárgarépát, vagy nyers cukorrépát rág.
De az anyjuk azért is veszekedik: – Mind kihordják már a kamarából azt a kis
zöldségemet, amit homokba elraktam. Megeszik a sárgarépát, mindig rágják a kalarábét. . .
– Nem tudják, mitől híznak – szól közbe ártatlanul az ura.
– Nem tudják, de majd betegek lesznek tőle. Imrus most is olyan mán, mint az árnyék. Ha
nagy szél fúj, hát eldűti a Mózsi sarkon. .. Mert megeszi még a nyers kolompírt is. . . De neked
mindegy, csak biztatod őket, hogy nem tudják, mitől híznak? Majd meghizlalom én őket, hogy
azt esznek, amit főzök!
Balogh János elfelejtkezik magáról, és arról a sokszori fogadalmáról is, hogy amikor az
asszony mérges, és a magáét hajtja, nem érdemes vele vitába szállni.
Kicsit indulatosan szól vissza:
– Hát mit csináljak én velük? Nem hozhatok nekik zsanna-mannát!
– Nem hozhatsz, nem hozhatsz? De te vagy az oka, hogy rám vannak kapva, nem hajtanak
a szóra. Én mán megbolondulok itt köztük: egyiknek ez nem kell, másiknak az nem kell. . . Hát
mink hogy nőttünk fel? Azt adott édesanyám, ami volt, jó lett volna néha a tepertőtlen puliszka
is!
Szerencsére Kis Gábor, aki mióta itthon telelnek, mindennap benéz, néha még többször is,
mert a Munkáskörbe erre vezet az útja, éppen betoppant és látta, hogy egy kis zivatar van kitörő-
ben.
– No, mi a baj, komámasszony, de szikrázik a szeme?
– Csak nézze mán, Gábor (a keresztkomát nem illik visszategezni, ha azelőtt tes-tus
pajtások voltak is), a gyerekek nem eszik a puliszkát, a sárgarépát, kalarábét rágják, és az apjuk
még nekik fogja a pártját. Hogy bírok akkor én velük?
– Hadd el, Julis, nálunk is így van. Olyanformán vannak szegények, mint a tengerin telelt
malac, jobban ízlik neki a zöld fű. Ősszel meg persze fordítva lesz, akkor a tengeri lesz az
édesebb. Parasztsors ez, nem érdemes rajta veszekedni. . . Jössz, János, a körbe?
Balogh János kapott az alkalmon. Olyan rossz érzés Julcsával összekapni, még ha
semmiségen is, annyira bántja aztán, hogy miért is szóltam rá gorombán, hisz annyi baja van
szegénynek, hogy igazán jól jön neki ez a hívás. Még csak haragból való szökésnek se tűnik.
A gyerekek pedig szipogva, de azért fülelve hallgatták a nagyok beszédét, és azt értették ki
belőle, hogy sárgarépát, kalarábét rágni nem is olyan nagy bűn, mint az édesanyjuk hiszi. Kis
Gábor keresztapjuk is azt mondja. Az pedig már csak tudja, mert az olyan okos ember, amilyen a
Gyepsoron nincs több. Így találkoznak a kis önzések a nagy igazságokkal.
Varga Julcsa azonban még nem tudja, hogy a cukorhiány, a tejhiány, a gyümölcshiány itt a
baj, azért rágják a gyerekek a nyers répát; csicsókát, és azért falják szüntelenül a sült tököt.
Mert az aztán nem fogy ki a kemencéből. Azt a szekérderék sütőtököt, amit Szomorú
Szabótól hoztak, mind maguk eszik meg, mert disznó nincsen, amióta a hízócskát megölték. (Az
is máskor azért nem hízott meg jól, mert nem volt neki elég tengeri, most meg azért, mert túl sok
tengeri volt, még kinn a tornácon is le volt rakva egy csomó, és megzabáltatták. Ráunt az
ennivalóra.)
Tűzrevaló szerencsére most is van bőven, mert ha szalma és fa nincs is, de annyi
tengeriszár van, hogy nincs annyi marha az országban, amennyi ezt meg bírná enni. Jut hát
mindenkinek tengeriszár, még a koldusnak és cigánynak is, ha nem restell érte menni. Tele a
határ tengeriszárkúppal. Nem éri meg a fuvarbért, hát aki az erejét nem sajnálja, vagy aki
rászorul, vihet belőle. Kétszer melegszik meg nála. Egyszer, amikor viszi, másodszor, amikor
befűt vele.
Csak persze nagyon nyers még ennek a kórónak a vastag csutája. Csak úgy ég meg reggel,
ha este berakják a félmeleg kemencébe, és szárad egy kicsit. Még így is sistereg a kóró alsó
végén a víz, és olyan lassan fog tüzet, hogy a tengerimoly pondrójának, ha nem aludna olyan
véghetetlenül, volna ideje végigmászni a belsejében, ha már érzi szárbeli rejtekében a füst szagát
és a tűz veszedelmét.
Így aztán a Baloghék pitvarából mindig száll a jó szag. Vagy a sült töké, vagy a sült
krumplié, vagy a sült répáé, vagy pedig az édes máléé, mert annak is nagyon jó szaga van. A
szaga jobb is, mint az íze, mert arra rá lehet unni, de a szagára soha.
Mennyi baj van velük, de mennyi! Böske meg a köleskását nem eszi meg. Nem eszi meg
akkor se, ha zsíros-parázson, vagy pergelt levesben főzik is, és nem eszi meg akkor se, ha
soványan főzik, és tejet öntenek rá.
Ha kényszerítik rá, hogy megegye, akkor a tejet leszürcsöli róla, a kását otthagyja. Ha
bántják érte – akárha szóval is –, kimegyen a pitvarba vagy az udvarra sírni. Ha nem bántják
meg, akkor titokban kenyeret szel, azt beleaprítja a tejbe, a karimás kása tetejére, aztán a tejet-
kenyeret leeszi róla, a kását meg otthagyja. Úgy tesz, mint Imrus a puliszkával.
És a nagyobbak rosszabbak, mint a kisebbek. Hogy miért, azt talán csak egy nagyon jó
orvos, meg egy nagyon jó pedagógus tudná megmondani. De még azt is csak valami jó orvos
tudná megmondani, hogy bár ők nem éheznek úgy, hogy rászorulnának a cukorrépalére és a
piros céklalé-ciberére, miért kell mégis mindig sütni-főzni nekik. Kemencében sütik a cukorré-
pát, fazékba szeletelik, és ecetes vizet öntenek rá. Ügy látszik, a száraz málét, puliszkát csak
ilyen ellenszerekkel lehet bírni.
De a köleskásával még több baj van. A kása, amivel ezer év óta él a magyar, kifele megy a
szokásból. Az öregek még szeretik, a középkorúak unják, a legfiatalabbak ki se állhatják. Még a
hurkába is rizst tesz már, aki teheti, vagy legalábbis azt tesz a véreshurkába meg a tüdőshurkába,
és csak a májasba tesz köleskását a mai nép.
Igen ám, de most a megszokott tésztától és galuskától vissza kell térni a kásához és a
puliszkához, mert se búza, se pénz, és ezt a gyerekek nem akarják megérteni. Vagy ha ők értenék
is, de az ínyük és a nyelvük nem érti.
Hiába mondja az öregebb Balogh János egyszer-másszor, ha éppen étel sorja van, és a
gyerekek nyűgösködnek a kásától:
– Halljátok-e, lányom, amikor én a Feketehalom tanyán laktam, volt ott egy elsőbéres, Sós
Lajos, valami hevesi ember, az mindig azt mondta a feleségének, ha nem tudott mit főzni: kását,
hé, asszony! Jó a kásaleves, Julis!
Ezért néha már maga János főzi meg a kását. Ő nem asszonyi módra, hanem pásztormódra
főzi, ahogy bojtár korában Nagy Tóth Mihálynál, későbben a kásaevő Keserű János gazdánál
tanulta. Bográcsban főzi, nem kaszrolyban, és száraztésztát, krumplit is rak bele. Amikor pedig
megfő, felaprítja, megforgatja. Micsoda! a gyerekek még veszekednek is rajta – Imrus kivéte-
lével –, hogy kinek jusson a jó sült-pirosa.
Varga Julcsa azonban csak hajdúkását, porlós, száraz, sívó kását tudott eddig főzni, mert ő
az anyjától csak azt tanulta. Varga András az ilyet szerette, de a gyerekek ennek a szagát se
bírták, már a Varga gyerekek se, de ezt Julcsa, most az asszonyi gondok közt, az eszébe se
engedi jutni. Egyenek, ami van! Majd aztán meg tanulták a télen a kását főzni még másképpen
is. Egyik este odaát voltak Kis Gáboréknál, és Cseke Sári kását rakott széjjel a gyerekeknek, de
annak valami egészen másféle szaga volt, mint az övékének.
– Hogy főzöd te a kását, Sári? – kérdezte tőle. – Minálunk ezek a büdös kölykök nem
akarják enni. Mindig csak úgy kéne nekik, ahogy az apjuk főzi, pásztorosan, felpirítva.
– Én zöldséggel főzöm. Sárgarépát, petrezselymet, meg még kolompírt is rakok bele, a
tetejit meg borssal szórom be. . . gyere na, kóstold meg. . . Idesanyámtól tanultam, ő meg a Tisza
mellől hozta. . . tudod, odavalók voltak, és ott sok zöldség meg sok kolompír termett. A mi
gyerekeink szeretik, csak Janika nyámog rajta.
Kis Gábor közbeszól: – Hát ha még libanyakát, kacsalábát, vagy legalább birkaszegyet is
raknál bele! – Balogh János is tódítja: – Na azért az oldal-kolbász se rontja el, különösen, ha
mangalica disznóból való. . .
– Persze, persze, az angolét mink mán meg se ennénk!
Így tanul az ember. A szegénység megtanítja árpakenyeret sütni is, zöldséges-borsos
köleskását főzni is.
– Úgy számítsatok, hé, asszonyok – tér át a komoly szóra Kis Gábor –, lesz ez még
rosszabbul is, amíg majd véglegesen jobbra fordul. Addig ki kell bírni, kásán, puliszkán is!
Sári ezt csak helyeselte, de Julcsa elhallgatta, ő nem jobb rendszert, hanem jobb termést
értett jobbrafordulás alatt.
Mert neki hiába beszéltek jobbrafordulásról, politikáról, forradalomról, szocializmusról.
Nem mondott ellent, nem vitatkozott, csak eleresztette a füle mellett, úgy, mint a többi nép a
szónokok és a papok beszédjét. Ő csak a saját családjával gondolt, a szeme mindig befelé
fordult: Jánosnak szegbe akadt az ujjasa, meg kell varrni; Böskének lyukas a cipője, a csizmadiá-
hoz kell vinni; Imrusnak fáj a torka, be kell a nyakát kötni; a ház, a malac, a kutya, a macska, a
kert, az udvar: csak ezek körül forgott minden gondja. A Munkáskörbe való járást, a János és a
Gábor politizálását azzal az asszonyi bölcsességgel nézte, mint más asszonyok a férfiak
kocsmázását, a néha való részegségét, a pipázást, és mindent, ami férfi-bolondságnak, férfi-
megszokásnak látszik: el kell nekik nézni.
De ebből azért sose lett köztük háborúság. János ugyanilyen higgadtsággal nézte, ahogy
Julcsa közékeveredik a gyerekeknek, és tisztogatja nekik a sült kolompírt. El van merülve a
krumpli héjazásába. Előbb vastag ruhába göngyölte a megsült kiskosár kolompírt, hogy hadd
puhuljon meg az égett héja is, attól a gőztől, amit a kolompér a ruhán belől magából csinál.
Aztán egyenként a kezébe veszi, és óvatosan, hogy idő előtt ki ne csattanjon, a tenyerében
meghöngörgeti, hogy hadd parázsosodjon a belseje. A kolompér még tüzes-forró, a gyerekek
nem tudnák meghámozni, csak elejtenék és elpocsékolódna.
János maga az asztalnál ül, és káposztamaradékot vacsorál, amit a gyerekek nem
szeretnek, mert nem kívánják a savanyút. Nekik még csak az édes étel a jó. Az se ér nekik
semmit, hogy a káposzta köleskásával van szelídítve, mert a kása is utálatos. A sült krumpli
azonban nagyon jó étel, szinte már csemege, és megunhatatlan, mint a kenyér és a tej.
És János már túl van a vacsorán, s csak nézi-nézi Julcsát, ahogy el van merülve a gyerekek
etetésében, ahogy höngörgeti-hűti-puhítja a kolompérokat, és magára nem gondolva sorba a
gyerekek kezébe adja. Némelyiket ha megtöri – aj, ez fekélyes! –, és visszadobja a kosárba,
majd másikat vesz elő. Olyan kedves és Jánosnak olyan szép így a szeme, arca, homloka, amint
önmagát osztja-adja, hogy az ura elérzékenyül egy pillanatra: drága édesanyja! És szeretne
felállni, odamenni, lehajolni és homlokon csókolni.
Julcsa eleinte nem veszi észre a János nézését, úgy el van merülve a kicsinyei táplálásában.
Csak amikora sugárzó tekintet már szinte égeti, akkor néz fel, és az urára pillantva elmosolyítja
magát.
– Mit nézel?
 – Téged nézlek, olyan vagy, mint egy anyamadár, aki a fiait eteti, s ő maga éhen marad. . .
– Ne félts te engem, majd jut még nekem is. . .
A gyerekek nem értik a jelenetet és a beszédet. Nekik még a hasuk az istenük, az a
szerelmük is, s ha egy pillanatra meg is ütődnek az érthetetlen jelenetnél, Imre mindjárt
közbekiált:
– Idesanyám, aggyík még!
– Ejnye kisfiam, hát így kell mondani? Nem tudod azt mondatai, hogy tessék adni?
Imre mindjárt kijavítja: – tessík adni, tessík adni! – mert neki olyan mindegy, hogy hogy
kell mondani, csak sült krumpli legyen, mert az a legjobb étel, a kására és a puliszkára gondolni
se szeret. Elég baj, hogy krumplit ritkán sütnek.
Na, de hogy mi lett itt a puliszkától, töktől tavasz felé! Először Balogh Jánosnak tűnt fel,
hogy az Erzsi kislánynak milyen sárgás színű a kezefeje, de különösen az ujjai közei. Aztán
majd mintha az arca is sárgulni kezdene.
Így lassan a többi gyereké is, de még az anyjáé is. Az ő piros arcán ugyan nem vett erőt a
tökszín, de a kezefeje, az ujjai, a tenyere és még a szeme héja is sárgás színben játszott.
– Mi van veletek, édesanyja, kivirágzik rajtatok a tök? – tréfálkozott János, mert csak nem
mutatja ki, hogy mennyire háborog a lelke a családjáért. Soha ilyenre, hogy az ő drága Juliskája,
ez a tűzpiros, fekete-barna asszony és szemes-barna gyerekei töktől sárga színt kapjanak, soha
ilyenre nem is gondolt volna.
– Igen, a fene egye meg ezt a tököt, ki gondolta volna – mondja Varga Julcsa. – Hiszen
ettünk mink már tököt máskor is.
– Igen, de nem ennyit, meg aztán ha búzakenyérrel és jó sós oldalassal, kolbásszal keveri
az ember, tán nem bír úgy vele a sárgaság.
Szerencséjükre már fogyóban volt a sütőtök. A tavasz közeledtét a tök nem bírja, romlani
kezdett, és evvel a sárgaság is elmúlott, mert hiszen ez nem sárgabetegség volt. Nem is az éhség
hajtotta bele őket, de a sok száraz és sós kása, sívó puliszka után úgy kívánta az ember a jó édes
tököt, hogy nem lehetett ellenállni. Az egyik azért volt finom, mert parázs, mint a liszt, a másik
azért, mert édes, mintha mézben sütötték volna. Nagy parancsoló az emberi – és állati – gyomor:
azt keresi, ami hiányzik neki.

17

Varga Julcsa messzi úton

Ezerkilencszázharminc kora tavaszán történt. A káptalan földjén behagyták tömődni,

elhagyták gyepesedni a régen, még a vizes világban ásott nagy árkokat, végül már a hidak is
bedugultak sárral, iszappal és a szél által odasodort bondorral, ördögszekér-tövissel, most aztán a
tél végén, pedig nem is volt olyan túl sok hó, elöntött a vadvíz néhány száz hold őszi vetést.
Muszáj folt az árkot újra ásni, kimélyíteni, mert a víz alatt mind megvakult volna a búza, pedig
kár volt a tavalyi kifagyás. Mert évről évre szántani-vetni, de semmit se aratni, azt még az olyan
gazdaság se bírja el, amelyik csak önmagát tartja el, nemhogy a káptalané, amelynek ezenfelül
még a papokat és a papiskolát is el kellene tartania. És mert a természettel még ők se bírnak,
akik pedig az Ég Urával mindennap szót váltanak, a cselédjeik zsírján kell ezt is megtakarítani.
És persze minden mulasztásnak meg kell adni az árát: most a víz viszi el a búzát.
 Csakhogy árkolni, kubikolni szikes földben és fekete agyagban akkor se jó munka, amikor
száraz, mert kicsit adnak belőle, hát még amikor a föld leve alulról is felbugyog, és nincs gumi-
csizma hozzá.
A közönséges parasztcsizma meg „kását eszik” már ilyenkor tavasz felé, szűri-
szortyogtatja a vizet.
Mégis, a legrosszabb akkor, amikor felülről a szem könnyeztető, tarkót borzongató, arcot
hasogató északi szél, alulról meg a jég ízű víz eszi-marja az embert.
Ez ellen csak a munka hajszolásával védekezhetnek. Nem tágíthatnak egy percre sem, mert
akkor már a hideg futkos a hátukon. Még aki csak nézi is őket, úgy megborzong, mint amikor
futballistákat lát félmeztelenül ugrálni havas esőben:
– Úristen, hogy bele nem betegednek?
Még az volt a szerencséjük, hogy az ököristállóban kaptak éjszakai szállást. Néhány ökör
megdöglött a télen, másik néhány tüdőbajost meg kimustráltak, mert a deres őszön, a szántáskor
és a cukorrépahordáskor már párafelhőcskék úszkáltak a hersegős-hasítóan köhögő ökrök szája
előtt: el velük a vágóhídra, míg meg nem döglenek!
Ezeknek a helyén kaptak szállást a kubikosok. Jó hely volt, nagyon jó, mert az istálló
meleg volt, párás, mint egy gőzfürdő, és még jó sok szalmát hordhattak be vacoknak is. így ki a
jászolban, ki az ökörálláson elhelyezkedett, és a hidegtől, lucsoktól hosszú nap után, ha rövidet
is, de jót aludhatott.
Eltartott ez a munka néhány hétig, közben aztán azért olyan jó meleg fényes napok is
jöttek, hogy esténként a vetések között zöldülő, nyálkásodó vizekben megszólaltak a békák.
– Halljátok, hé, emberek, már még a béka is brekeg. . . csakugyan itt a tavasz!
– Ne örüljetek neki! – mondja a másik –, mert ahány nappal Szent György előtt
megszólalnak a békák, annyi napig lesz még utána rossz idő.
És csakugyan egy kis csalóka tavaszias fényesség után, húsvét hetére még bolondabbra
fordult. – Fú mán a nagy heti szél – mondja Balogh János –, csak azt szeretném tudni, mért
éppen húsvét hetében fú mindig ilyen marhául? Rosszabb ez, mint a téli idő.
– Azért, mert a fia keresztrefeszítéséért haragszik az Atyaisten – felelt rá Kovács István,
aki néha úgy beszél, mintha ő még igazi keresztyén volna.
– Fú az máskor is, komám, csakhogy nem tartjuk így számon. Mikor kijöttünk, nem volt
nagyhét, mégis megfeketedett a képünk a simogatásától – mondja Kis Gábor.
– Jó, jó, de azt mondd meg, miért van az, hogy mindegy, ha március hátulján van a húsvét,
vagy április derekán, a nagyheti szél csak előkerül?
– Van benne valami, és biztosan van is ennek valami magyarázata, csakhogy én nem
tudom. De nem hiszem, hogy a Jézus Krisztus vagy az Öregisten szándéka volna, hogy minden
húsvét előtt így megkínozza a szegényembert, hiszen a gazdagok feszítették meg, nem mink.
– Ez a penitencia, komám, ez a penitencia, ebből az Isten nem enged, mert másképp meg
se tartanád… – hergelődik Kovács.
Így elmélkednek a fagyos-szeles kora reggelen Balogh Jánosék, akik istállóban laknak,
mint ama názáreti Jézus, mert más munkásszállás a káptalannál nincs.
Az egyik reggelen azonban korábban ébredt János még a szokottnál is. Nem azért, mert a
hajnali két óra óta itt csörtető béresek lármáztak, káromkodtak, és kiabáltak az ökrökre, vagy a
gazdájuk édesanyját szidták, nem is azért, mert az ökrök csörgették a láncaikat, és a vélt jobb
falatért való tülekedésben egymáshoz verték ágas-magas szarvaikat. Ezt a zajt éppúgy meg lehet
szokni, mint a harctéren az ágyúzást és a géppuskaropogást, vagy a börtönben a folyosókon
visszhangzó hátborzongató üvöltözést, és a melegítő csöveken szétszivárgó lélekháborító
férfisírást, ami úgy rémlik, mintha valami messze-mélységből, a pokol legalsó köreiből jönne.
Nem, hanem azért, mert valami retteneteseket álmodott, és amellett meg hiába meleg az istálló,
mint a bánya, mégis a hideg borzongatja, amely elől hiába ásta bele magát mélyebben a
szalmába, nem ért semmit, nem tudott újra elaludni. Felnézett hát, hogy mi van odakinn, virrad-e
már.
De a magasan levő és jórészt szalmával bedugott vagy porral, pókhálóval belepett
ablaklyukakon nemigen szivárgott be még a hajnali derengés sem, csak az olajmécsesek
pislogtak itt-ott, és a szél vonított odakinn a maga nyelvén. A maga nyelvén, amely másképp
szól az erdőben, másképp szól a városok sikátoraiban, másképp szól a távíródrótokon, másképp
szól a sík pusztán és megint másképp a kazlak, istállók és cselédházak között, de minden
nyelven utálatosan sivít annak, aki nem a meleg szobából hallgatja.
Kis Gábor, aki szintén keveset alvó ember, mert ő meg gondolkozás nélkül nem tud élni,
és a gondolatok leginkább hajnalonként lepik meg, amikor a többiek még alusznak, odaszól
neki:
– Na, komám, nem tudsz aludni?
– Nem a, hallod, meg aztán olyan marhaságokat álmodtam, hogy egészen
belegárgyultam…
Gábor a tekintetével is tovább kérdezte: mit álmodtál?
– Nem tudná mán azt összeszedni maga az a nagyon Jó Isten se, csak arra emlékszem,
hogy gulyásbojtár vótam, de az a gulya csupa bikagulya vót, fehérfajta, de mind kormos nyakú,
aztán egyszer csak a farkához rúgott a harangos, a többi meg utána, és engem otthagytak a poros
álláson, hiába szaladtam lélekszakadva, hogy megelőzzem őket. Aztán meg ménessé változott az
egész, csupa pejcsikó lett, és úgy vágtattak arra keletnek, hogy csak úgy lobogott a serényük. . .
– Hó lesz ebből, komám, meglásd, vagy szeles eső, a fene ette vóna meg ezt az időt, még
kiver a munkából, pedig de kéne ez a kis pénz, úgy vagyunk mán, mint a kóró tavasszal, amikor
olyan kopasz, hogy a kismadár se tudna rászállni.
– De azután meg másra fordult az álom. Fekete ruhás öregasszonyok jöttek Balogh
idesékhez sorba egymás után, és nem akart vége szakadni. És énekeltek, de úgy énekeltek,
mintha az egész világot el akarnák temetni. Ez valami nem jót jelent, vajon nincs-e baj otthon?
– Nemigen jelent ez egyebet – én is bolondot álmodtam –, mint csúnya ordas fellegeket,
esőt és nagy szelet. .. hallod, hogy fújja odakinn a cigányzsoltárt, a fogvacogtatót. . . Mingyán ki
is nézek, mert szeretnék mán rágyújtani, de itt még nekem jönne ez a vadmarha béresgazda.
Tegnapelőtt hajnalban azt mondta Kótinak: meg ne lássam, hogy valaki a fekvőhelyen rágyújt,
mert kiverem innen a tanya közepére! Aki pipálni akar, menjen ki a placcra! Nem szeretném, ha
hozzám is így pofázna, mert hátha nem nyelném le. ..
És Kis Gábor csakugyan kimászott a vacokból, pedig a többiek közül rádörmögtek a
félhomályból: – Na, méket nem fogja mán a hely? Mír nem alszotok?. . . persze a Kis Gabri, ő az
a nyughatatlan. . . tán most is azon töri a fejét, hogy fordíthatná fel a világot… meg azon, hogy
mikor jön majd Bernolák tiszttartó úr is kubikolni. . . – dörmögtek összevissza a megzavart
alvók, akik egyébként éppilyen éberen alszanak már hajnalfelé, és csak azért dörmögnek, mert
hátha még el lehetne temetkezni az álom mélyeibe.
Amikor visszajött Kis Gábor, odasuttogott Janinak: – Mondtam ugyi, hogy bolond álom
bolond időt jelent: esik az eső hóval vegyest és futnak a fellegek, mintha zavarnák őket. Olyan
alacsonyan jön némelyik, hogy egy jó magas ember megkaphatná a farkát. . .
Ugyanezek az ordas fellegek, ugyanezzel a síró-süvöltő széllel és a hozzá tartozó hóval-
esővel rohangáltak Szerdahely felett is, és ezek hozták a Varga Julcsa betegségét is.
A kertet már nagyobbrészt felásta, a korai magvakat, mákot, borsót, petrezselymet már el
is vetette, a vereshagymát is elduggatta, most a nagyheti takarításban, meszelésben fáradozott.
Törvény ez, régi törvény, hogy húsvétra ki kell takarítani a téli szennyet, és be kell
meszelni a házat, kívül-belül. De ha még a belül el is maradna, a kívül nem maradhat el.
Nem szenteskedésből megy már ez, hanem csak asszonybecsület.
Csakhogy aki a télen puliszkán, sült tökön és répaciberén telelt, nem melegíti azt a vére,
nem mentség annak a nyakba kötött kendő se, és Varga Julcsa fenn a létrán meszelés közben
átfázott a testét-lelkét átfúvó szélben. (Hiszen ha János itthon lett volna, majd leszedte volna a
létráról. Mindig megborzad, ha azt látja, hogy a mezítlábas asszonyokba belefúj a szél.) A
nagycsütörtök előtti estén már a hideg rázta, hajnalig a láz gyötörte facsaró vizesre, és pénteken
reggel hiába próbált felkelni, hogy kimenjen a jószágokat kiereszteni, elszédült és összeesett
még a ház földjén.
Szerencsére a gyerekeknek már megadták a húsvéti vakációt, és nem kellett iskolába
menni. Ó, hogy megijedtek az istenadták, amikor az édesanyjukat még a késő reggelen is az
ágyban látták, és még szólni is alig tudott. Sohase volt még ilyen beteg, és hozzászoktak, hogy
édesanya olyan törvényszerűen ébreszti, mosdatja, öltözteti, fésüli és eteti őket minden reggel,
mint ahogy feljön a nap, és megérkezik a világosság.
Erzsike, aki már tízéves múlt, kieresztette a jószágokat, és megcsinálta, amit nagyon
kellett, aztán majd Varga idest is áthítta egy rövid félórára. Azért csak ennyire, mert a Sándor
felesége éppen gyermekágyat fekszik, és azt sem hagyhatja magára.
Nagypéntekre pedig hazaérkeztek az uráék is. A káptalannál ugyan lehetne dolgozni, mert
ott nem tartják a nagypénteket, csak megböjtölik, de a kubikosok nagyobb része református,
olyan református, akik ha maguk közt vannak, nem sokat törődnek az egyházi parancsokkal, de
már a káptalannal szemben mégiscsak megmutatják, hogy azért ők se pogányok, és ha ünnep,
legyen ünnep. Amúgy is gyalázatos idő van a sáros-vizes munkára.
Már amíg hazafelé gyalogoltak is, Balogh János szorongva gondolt a nehéz álmokra, vajon
mégis nincs-e otthon baj, de amikor a tavaszi alkonyaton belépett a kisajtón, és se Julcsát nem
látta az udvaron, se a hangját nem hallotta sehonnan, valami erős aggodalom is szíven ragadta: –
nem szokott ez ilyenkor a házban ülni!
Lehajította a tarisznyát a pitvarban – szerszám, felsögúnya odakinn maradt a tanyán –, és
benyitott.
Igen, a nagyja gverekek nincsenek idebenn, talán a nagyanyjuknál vannak, vagy tejért
mentek el az esti fejeshez, mert a kicsinek már nincs tej az anyjuk mellében, a két kisebb a
sutban játszik, a legkisebb a bölcsőben alszik, Julcsa meg az ágyon fekszik. A szeme nyitva, de
fátyolos a láztól, és mintha a padlást nézné.
– Édesanyja, hát mi van veled? Mi történt?
Julcsa csak egy nagyon halványat mosolyintott, és nagyon halk, szinte túlvilági hangon
mondta: – Semmi. Biztosan megfáztam.
– Megfáztál, megfáztál… Mennyit rimánkodok, hogy vigyázz magadra. Mi lesz velünk, ha
te ágynak esel? Lám, lám, hát nem hiába voltak azok a rossz álmok . . . éreztem én ezt. . . (így
születik az álomjóslás, ugyanazok az „égi okok” szülik a rossz álmokat, mint a
mellhártyagyulladást.)
– Hívtatok mán orvost?
– Nem, mert azt mondják, nem ér az a betegsegélyző orvos semmit, de meg nem is vót, aki
érte menjen – suttogta Varga Julcsa olyan gyenge hangon, amilyent János még sohase hallott
tőle. Hiszen – jó órában legyen mondva – még sohase volt igazi beteg.
És ó, milyen szép tiszta csengő ének, nóta és kacagás szállt fel mindig erről a most
szótlanná vált szájról. Millió és millió ember és mindnek más hangja van, de neki mind közt ez a
legédesebb. De jaj, mind ritkább a nóta és az édes kacagás, és mind sűrűbb a sírás és a mérges
kiabálás ezen az ajkon is. Most pedig még ez sincs, semmi sincs!
Legelőször hát orvosért indult. Tudni kell azonnal, mi a baja. Itt nem lehet egy percnyi
halogatás se.
Az „új doktort” hívta el, aki ugyan nem betegsegélvző-orvos, mert csak nemrégiben jött a
faluba, és még nem kaphatott OTI-megbízatást. Az olyan, mint a hitbizomány, csak a
„megbízható” orvosoknak adják. De nem bánja most János, ha rámegy is a kis tavaszi kereset,
mégis azt hívja, akiben jobban bízik. Hiszen félig-meddig elvtársnak számít ez a doktor Takács,
azt ők megérezték, amikor a Munkáskörben egészségügyi előadásokat tartott. De erről nem kell
a többi uraknak tudni, még kivetnék maguk közül mint „osztályárulót”, aki a parasztokhoz húz.
Amikor az orvos megérkezett jó késő délután, ott volt már idős Balogh János is, meg Kis
Gábor is eljött megnézni a kedves komaasszonyát. Tudja ugyan, hogy nem kell a beteget
látogatni, mert hátha ragályos és óvni kell a saját családunkat, de a baráti lelkiismeret erősebb,
mint az orvosi tanács. Amikor megvizsgálta az orvos Varga Julcsát, megmérte a lázát –
majdnem negyven fok –, és megállapította a mellhártyagyulladást, megírta a hozzá való receptet,
és a kis Erzsikét már el is küldték a patikába az orvosságért, Kis Gábor kérésére leült egy
kicsikét, mert hiszen már ismerik egymást.
– Azt mondja meg nekünk, doktor úr – fordult hozzá idős Balogh János —, hogy mért van
mostanában ennyi gyenge, sovány, beteges asszony? Hiszen az én gyerekkoromban is vót itt
szegénység, akkor is málén-ciberén teleltünk, mégis olyanok voltak az asszonyok – nem mind,
de a legtöbb –, mint a vasék. . .
– Tán csak a sok szoknya mutatta úgy, keresztapám – vetette közbe Kis Gábor.
– Nem a fiam, nem is vót mán akkor olyan sok szoknya, vastagok és húsosak voltak –
nagyanyád is olyan volt, még a tizenkét gyerek után is. Nem ártott azoknak semmi se. ..
– Én csak azt tudom már erről, János bácsi – mondta a doktor –, amit az egyik
professzoromtól, az öreg Miklóssytól hallottam, aki úgy ismerte Magyarországot, mint más a
tenyerét. Az azt mondta nekünk egyszer az egyetemen: régebben, amíg a falvakban orvosok nem
voltak, és akik voltak, se tudtak semmit, a falusi asszonyokat a halál válogatta ki. Nem maradtak
ott meg csak azok a vastaghúsú, erőscsontú, nyűhetetlen asszonyok, akik kibírtak mindent, a
minden második évben való gyerekszülést, a másfél évig való szoptatást, a sok munkát, a
hideget, meleget, mert jó gyomruk és sok vérük volt. A többiek, a vékony derekúak, a gyenge
csontúak, a kevés vérűek és a tüdőbajra hajlamosak elpusztultak még fiatalon az első, második
gyerek után vérszegénységben, gyerekszülésben. Azért mondják az öregek, és azért látszik úgy,
mintha igazuk volna, hogy azelőtt egészségesebb volt a nép. Pedig csak azért látszott így, mert
aki megszületett, annak csak fele-harmada maradt meg a felnőttkorra, és csak hatodrésze érte el
az öregkort. Meg kell csak nézni a régi anyakönyveket, mennyivel több embernek volt akkor
második, harmadik felesége. Mióta orvostudomány van és betegbiztosítás, megmentjük, aki
megmenthető. Amíg az orvoslás csak kuruzslás volt, a gazdagot se menthette meg, ha nem volt
életrevaló, most a szegényeket is meggyógyítjuk, de kenyeret, ruhát, jó lakást nem tudunk nekik
adni.
– Ez igaz, doktor úr, de hát lássa, nemcsak az én menyem ilyen soványka. Az egész
Gyepsoron alig van jó húsban levő fiatalasszony, azelőtt meg mégiscsak ilyen volt a többség. ..
– Elnyűtt a nép, Balogh bácsi, tönkrement a magyar nép. Elnyűtte a hosszú háború, meg
ami utána jött, ez az új rend. ..
– Azért nem volna itt nálunk semmi baj, doktor úr – szólt közbe a fiatalabb János, és
megsimította az alig pihegő felesége láztól csapzott haját –, de hiába mondtam neki, hogy anyja,
egyél te is, mert kiveszel az erődből, ne adj mindent a gyerekeknek. Nem hallgatott rám, ami kis
hús, zsír, szalonna, tej, tojás megkerült is a háznál, azt is nekem zsugorgatta, vagy a gyerekek
szájába dugta. Pedig a nehéz ételt a gyomra se bírja már a harmadik gyerek óta. Mindig úgy
étette ez a gyerekeket, mint a madáranya: a szája elől is odaadta nekik. Csakhogy könnyű a
madárnak, az annál jobban tudhat repülni, mennél soványabb, de mi lesz mivelünk, ha lábra nem
áll…
– Lábra fog állni, nyugodjon meg, János. Megteszünk mindent, amit csak tehetünk. Szívós
kis asszonyka a maga felesége…
– Olyan vót e, doktor úr, ez a menyecske mindig, mint az acélrugó – mondta idősebb
Balogh János, aki kezdettől fogva nagyon becsülte ezt az életrevaló menyét. Sokszor el is
mondta a másik menye és lánya fülehallatára – duzzogtak is érte -: minden asszonynak ilyennek
kéne lenni. ..
 Most aztán János olyat próbált, amilyet még sohase. Sütés, mosás, betegápolás,
gyerekgondozás. Nem bízhatja ezt az idegenekre, se a gyerekekre. Varga Julcsa sohase volt a
gyerekei előtt tehénkedően nemtörődöm, és testi elesettségében csak Jánosban bízik, csak tőle
tudja elviselni, hogy láthassa és érinthesse lesoványodott, és életszínét vesztett testét. János nem
olyan, mint némely férfiak, akik el vannak telve a feleségük szépségével, amíg beteg nem lesz,
de amikor ez egyszer bekövetkezik, már elidegenednek és tehernek érzik a párjukat.
Szerencsére a doktor orvossága altatja és pihenteti, mert ha ébren van, és nem veszi el az
erejét, és nem viszi el az értelmét a láz, mindig nyugtalankodik, úgy érzi, semmi se mehet jól, ha
ő nincs ott. Alig van hangja, nem is szabad erőltetnie, mert köhögésbe megyén át a beszéde, így
inkább csak suttogva mondja, és beszédes szemeivel erősíti: – Erzsi te, eredj el Varga nagy-
anyádhoz, dagasszon be nektek is egy kis kalácsot. . . van még ott egy kis tisztaliszt… mák van a
tarka csuporba, lekvárt meg hozzatok egy negyed kilót. ..
– Nem kell az most, édesanyja – próbálja lebeszélni az ura.
– De kell! – türelmetlenkedik Varga Julcsa. – Mit esznek húsvétkor? – A más szájából
lesik?
– Mindegy az most anyja, azt eszünk, ami van, majd főzök én nekik. ..
– . . . meg van ott még egy fej káposzta is a hordó fenekén. .. egy fél sódart is eldugtam, ott
van a kamrában legfelül, a falon, abban a nagy fehér vászonfazékban. . . töltsétek meg a káposz-
tát. . . van ott hozzá köleskása. . . meg egy kis jó bors is van a kredencben. ..
– Majd megcsinálom én, csak te ne törd magad. . .
– . . . meg van ott vagy húsz tojás is a kupujkába, Erzsi, főzzétek meg a locsolóknak. . .
hagymahajjal fessétek meg, van még hagyma a padláson a kémény mellett. . .
– Jól van, édesanyja, mindent megcsinálunk, csak pihenj nyugodtan – csitította János.
És mindent meg is csináltak a kicsi lánnyal. A nagyanyjuk éppen csak hogy át-átszaladt.
Mert Julcsa mind, mind erőtlenebb lett. Annyira, hogy János egyszer-egyszer, a nagy lázak
idején, mintha a halál árnyékát látta volna a házba besuhanni. Ilyenkor szíven ragadta a rémület:
hátha csak engem biztat a doktor, ahogy az orvosok szokták? Hiszen elképzelheteden neki, hogy
ne legyen mellette végig az életútján ez a drága lélek! Az alakja, az arca, a hangja úgy
beleivódott már testébe-lelkébe, hogy maga a gondolat is szíven szorítja: Nem halhat meg! az
lehetetlen!
És szigorú, majd fájdalmasan zord tekintettel szól rá a helytelenkedő, zajongó gyerekekre:
csend legyen!
Takács doktor sűrűn benéz, ha erre vezet a körútja, még naponta kétszer is. Érzi, hogy
milyen tragédia kerülgeti a házat. Nemcsak az öt gyerek miatt, hanem a szív szerinti házasélet
érdekében is. Az asszonyt meg lehet menteni, mert szívós, erős természet, de gyenge, nagyon
gyenge. A szülésekben elgyengült gyomor a sült tökből, ciberéből és a nehéz puliszkából nem
tudta ellátni az amúgy is sok tejet és vért veszítő asszonyi szervezetet, és most már táplálni is
csak óvatosan lehet.
És a betegség csakugyan hosszas lett. A mellhártyagyulladáson már túlesett, a
tüdőgyulladást még idejekorán megfékezték, de az erő, az erő nem akar visszajönni.
Galambleves kellene neki, és János bejárja a fél falut érte, de alig találni még idei galambot. És
csirkehús kellene, de kinek van még ilyen korán ölős csirkéje.
A kis kereset már odavan, és munkába se mehet hetek óta, mert nem hagyhatja magára egy
pillanatra sem. Amilyen makacs, felkelne, hogy maga nézzen ki az udvarra a jószágok és a
játékban is síró-veszekedő gyerekek után – Erzsi fésületlen, Imruson végigrepedt a nadrág –, de
az orvos azt mondta, nagyon vigyázzon, korán ki ne keljen az ágyból, mert az a
legveszedelmesebb.
A legtöbb haláleset, tüdőgyulladásnál, tífusznál a túl korán való felkelésből származik. És
eladogatják, ami tojás csak eladható, majd eladogatnak a drága tojó tyúkokból, eladják még a két
malacot is, amit jövő télire hízónak szántak, mindent, amit el lehet adni, csak hogy az édesanyát
lábra állíthassák, mert megmondta az orvos: meggyógyul, de fel kell táplálni.
Közben azért néha már felült az ágyban Varga Julcsa, és úgy nyugtalankodott:
– Erzsi, eredj csak, mutasd meg apádnak, melyik zsákból adjon a kocának… a csíkos
zsákba feketeszikű tengeri van, az dohos, nem eszi meg a disznó, azt a tyúknak szórjátok. . . A
kacsának szedjél árvacsalánt, biztosan van mán a malomárok partján, vagdald meg és keverd
össze korpával, de vigyázz, sok korpát ne tegyél bele… A lisztesbödönbe maradt még egy kis jó
nullásliszt, ahhoz ne nyúljatok, abból még rétest és kalácsot is lehet sütni; galuskának jó a
kenyérliszt is. .. Máskor meg: – Vigyázzatok, ne főzzétek túl sokáig a ruhát. A tarkát nem is kell,
mert kimegy a színe. Erzsi, a barhetet ne csavarjátok erősen, mert szétreped, a kanavász meg a
csíkján hasad.. . A Sári kantusát azonnal terítsd ki, mert nincs rá mit adni, de vigyázz, kösd rá jól
a ruhaszárítóra, mert ha szél lelöki, az a büdös malac szétcibálja. . . (Nem tudja, hogy nincs már
malac, elhajtották a vásárba, még amikor a lázban fuldokolt.)
Majd már jól benn a szelíd májusban fel-felkelegetett egy kicsit és a János vezetésével ki-
kiment az udvarra is. Ekkor történt, amikor először akarta befonni, és kontyba rakni a haját,
hogy elsírta magát, elvékonyult haját markolászván: Jaj Istenem, elment a hajam is! Jaj Istenem,
mi lett velem!
Szerencsére János a közelben dolgozott, az aklot javította – kell az, ha most nincs is disznó
–, és mindjárt odaszaladt:
– Mi a baj, édesanyja?
– Nézd, elment a hajam is, sose nő vissza többet!
– Dehogynem nő, visszanő a, hogyne nőne! Más asszonyoké is volt már így.
De Julcsán most nem fogott a vigasztalás. Valami szíven ütötte: oda az ifjúsága!
Mert hát Varga Julcsa idegen férfira a szemét sohase vetette is, de nagyon jólesett neki,
néha még boldog is volt egy-egy pillanatra, ha érezte, hogy őt mindenki megnézi: – ejnye, de
szép kis menyecske! Azt is tudja, hogy János is örül ennek! És lánykorában milyen büszkesége
volt a csípőig érő selymes fekete haja! És most ez is odavan, és vele odavan az ifjúság és a
szépség is. Sohase lesz többé „valaki” a világon, mert aki a rosszaságra, a céda hírre gondolni se
akar, csak a kofaszájjal, Vagy az asszonyi szépségével lehet valakivé, számon tartható emberré.
Hiszen aki a szépségét elveszíti, az urát is elveszítheti!
De János szerencsére mellette van ebben a nehéz pillanatban:
– Semmi az, édesanyja, fő hogy visszajöttél arról a messzi útról. Légy nyugodt, most már
jobban vigyázunk rád. Mert nekünk te vagy a mindenünk! Ugye, Erzsi jányom!
És kétfelől ketten szelíden megcsókolták az anyát.

HARMADIK RÉSZ

18

Ítélet alatt
 Ezerkilencszázharminchármat írtak. Szerdahelyen, mint az egész Magyarországon, csend
volt már akkor. Nem vihar előtti Szélcsend, nem is vihar utáni lehiggadás, hanem olyanformán,
mint amikor fordul a szél: rövid időre megáll, hogy aztán másik irányból annál erősebben fújjon.
Az emberek még nem felejtették el az előző esztendők, 1931 és 1932 nagy reménységeit és nagy
mozgalmait. Amikora hosszú ideig tartó, már-már kibírhatatlannak érzett Bethlen-uralom 1931
nyarán nagy zajjal, bankzárlattal, rendszerbukással megszűnt, amikor már Károlyi Imre gróf, a
Horthy Miklós násza is a kapitalista világrend válságáról írt könyvet, amelyikből még
Szerdahelyre is eljutott egy példány, ahol is a Munkáskörben nagy tömeg előtt hangosan
felolvasták, akkor az egész népen átborzongott a nagy reménység: vége lesz! Vége lesz ennek a
világnak, a grófok, főpapok és bankárok uralmának, a csendőrök és a nyolcvanfilléres
napszámok, az ínségmunka és a népkonyha – az iskolaudvaron levest osztottak a gyerekeknek és
az öregeknek, a gyerekek csajkával jártak iskolába – korszakának, és valami más következik.
– Az urak elveszítették a fejüket, és a nép most találja meg a magáét – hirdette Kis Gábor.
Ekkor már az is megtörtént, és ez mindennél jobban mutatta az idő változását, hogy Kis
Gábort, aki malacpasszus ügyében a községházán járt, Putnoki jegyző, aki rangban a
huncutságban megőszült Illyey főjegyző után következett, a folyosón mély főhajtással
üdvözölte. A kalapját csak azért nem emelte meg, mert egyik szobából a másikba menvén, nem
volt a fején.
– Na nézd ezt a Putnokit, nekem köszön ez? Soha meg se látott, azt hittem, nem is ismer. ..
– Főjegyző akar lenni biztosan, ha majd megbukik ez a rendszer, és Illyey kirepül innen.
Ne higgy neki: egyik huncutabb, mint a másik. Az egyik tegnap csalt, a másik holnap akar
csalni.
De hogy milyen lesz az a más rendszer, azon itt kinn a faluban még nem indult meg a vita,
mert a Gyepsoron, az Újtelepen, a Bánomkertben és az Öregszőlőben, de még az Alvég és a
Felvég külső utcáiban is csak egy dolgot értettek alatta: földosztást, szabadságot és több
napszámot. A Népszava, a szociáldemokrata párt lapja – soha ennyi nem járt a faluba –
hónapokon át hirdette: forradalom vagy rendszerváltozás, és ezt Baloghék a Gyepsoron, mint
minden igét, amiben hisznek, halálos komolyan vették. Nem úgy, mint azok a politikusok, akik
meghirdették. De hogy milyen legyen az új rendszer, arról nem sok szó esett. Amikor a
magyarok megutálnak egy rendszert, egy kormányt, akkor mindig csak addig jutnak el, hogy ez
már nem kell, de hogy milyen legyen az új rendszer, arra nem kerül rá a sor. Azt majd elintézik
mások. 1931-ben s még utána is egy ideig, 1932 tavaszáig a hatósági emberek, a csendőrök,
községi rendőrök, a besúgók és a szélkakasemberek nemcsak hogy köszöngetni kezdtek a
tizenkilences embereknek, volt vöröskatonáknak, és más elítélteknek, hanem ezenfelül még
sokszor úgy tettek, hogy nem látnak és nem hallanak semmit, még ha fülük hallatára énekelték is
a Marseillaise-t. Vagy akár az Internacionálé-t.. Ha kérdőre vonták volna őket a feletteseik, azt
mondták volna, hogy ők nem hallottak semmit.
Így aztán eleinte sokszor úgy tettek, mintha azt sem vették volna észre, ha gyűlési
engedély nélkül a Munkáskörben ezernyi ember jön össze, és röpiratokat, füzeteket, könyveket
olvasnak fel nekik, ami még megjárná, mert be lehetne írni a kör rendes tevékenységébe, de
órákon át magyaráznak is róla Kis Gáborék, és ez már törvénytelen gyűlés. Ha azonban nem volt
írásos feljelentés, akkor sokszor elengedték a fülük mellett a beérkező híreket. Márpedig az
írásos bejelentés mind-mind kevesebb lett, mert azok a besúgók, akiket különböző bűneik
elnézésével a csendőrök pórázaikon tartottak, jobban féltek a holnap, holnapután bekövetkező
forradalomtól és a nyomában következő megtorlástól, mint a csendőrök hurkaitól, amelyek
pedig a nyakukon voltak, csak meg kellett volna szorítani egy kicsit, hogy el ne felejtkezzenek
róla. De a csendőrök is óvatosabbak lettek. Mentek, mentek, örökké járőröztek, éjt-napot eggyé
tettek a szolgálatban, sokszor széjjel is zavarták a népet, de még nem puskatussal, mint szerették
volna, hanem csak jegyzőkönyvekkel. Tiltott gyűlés miatt százszámra felirkálták a
Munkáskörben csoportosuló embereket, és beküldték a szolgabírónak a névjegyzéket, csináljon
vele majd, amit akar.
Ezerkilencszázharmincháromra azonban újra helyreállott minden. Magyarországon a
forradalomra volt érett a helyzet, de Németországban az ellenforradalom – Hitler – győzött. Erre
a franciabarát Károlyi Gyula gróf, aki az angolbarát Bethlen grófot felváltotta a miniszterelnöki
székben (itt mindig valamilyen „barát” a kormány, csak népbarát és magyarbarát ne legyen),
lemondott, és egy németbarát tábornok, Gömbös Gyula tartja a kormánykereket. Az egyik
oldalon fékezve-segítve az angolbarát mágnások, a másik oldalon a németbarát politikusok állják
körül. És ott állnak tisztes távolban, betartva a „három lépést”, a zsidó nagybankárok is, mert
hátha majd meg lehet szelídíteni valamivel ezt a vadnak látszó tábornokot is. A „hitel”, az ország
adósbecsülete náluk van és ez nagydolog a világ előtt. Láttak már ők dühös antiszemitákat 1919
után, akik rövid időn belül megszelídültek. A legvadabb köztük, Friedrich István már a Pesti
Napló-ba, a legnagyobb „zsidó-liberális” újságba írt cikkeket, amelyekben volt politikai atyafiait
és elvbarátait pocskondiázgatja. De Eckhardt, Zsilinszky! – az 1918-as fajvédő vezérek is, és
egyáltalán megszelídül itt mindenki. Azt ugyan a parasztok szokták mondani, hogy „a pénz öl és
elevenít”, de igazán csak a bankárok tudják, mennyire igaz.
Most még azt sem tudhatják, hogy Hitler mihez kezd, Nyugatnak indul-e vagy Keletnek,
és kibe köt bele először, a Szovjetunióba-e vagy a gyengének minősített Franciaországba, avagy
csak a kis szomszédokat morzsolja össze, hát reménykednek, hogy jóra jön minden. Abban úgyis
megegyeznek a minden párti urak, hogy a népet féken kell tartani, a meglazult állami hatalmat
meg kell szilárdítani. Mindenáron, ha kell, a terror útján is. Mert statárium van már 1931 óta,
amióta Matuska Szilveszter – a bolond vagy provokátor? – felrobbantotta a bécsi gyorsvonat
alatt a biatorbágyi viaduktot. Ennek a statáriumnak az alapján kivégezték Sallai Imrét és Fürst
Sándort, akik nem robbantottak semmit, de az egész társadalmi rend ellen indultak harcba.
A falut hát olyan nehéz levegő ülte meg, mint az 1919-es forradalom bukása után, de azzal
a különbséggel, hogy akkor még hízelegtek a paraszti népnek Nagyatádi Szabóék is, a „sza-
badkirályválasztók” is, nehogy a nép a Károly király pártjára álljon, amin nagyon dolgoztak a
papok.
Még földreformot is ígértek akkor, egy kicsit még csináltak is, most azonban egyetlen
politika uralkodott: kuss, pofa be!
A munkásmozgalmi szervezetek és a földalatti kommunista párt nagy harcban állottak, de
a falusi szegénységtől el akarták szigetelni őket.
A kormány újságja, az Új Magyarság hosszú cikksorozatot hozott Marxék falun címmel,
és Oláh György újságíró felfedezte, hogy Magyarországon hárommillió koldus él.
Néhány fiatal parasztivadék író és költő is buzgott, kesergett és énekelt odafenn
Budapesten, de ezekről akkor még Szerdahelyen semmit sem tudtak. Csak a Népszava és a
Földmunkás Szövetség aprócska havilapja, a Föld és Szabadság és egy-egy titkos röpirat adott
hírt néha a világ folyásáról, mert a többi újságnak a nép nemigen hitt, és nem is vásárolta. Csak
az iparosok, a kereskedők, a hivatalnokok és az állami alkalmazottak vásárolták a kormánypárti
újságokat, mert nekik falun muszáj volt. Próbálták volna csak visszautasítani az előfizetést!
Azon a május végi vasárnap délutánon Balogh János éppen szénát boglyázott az udvaruk
hátulján. Úgy esett a dolog, hogy ezen a tavaszon kubikolni sem mehettek – megállott minden
munka már három éve, a világválság jöttén az egész országban –, de még napszámra is ritkán
kellettek az olyan tizenkilences „jegyes” emberek, mint ő és Kis Gábor. Az uradalmak kerülői és
ispánjai nem fogadták fel őket, a parasztgazdák meg nagyon zsugoriak lettek, mióta hat pengő a
búza, s bolettával, a csak adóba fizethető papírcédulával pótolják az árát, és minden munkát
halasztottak, ami pénzbe került volna. Még a szénát is lehetőleg részibe kaszáltatták, hadd teljen
ki magából, úgyse érne pénzt, ha piacra vinnék, de az a jószág se, ami megeszi. Nyolcvan pengő
egy tehén, húsz-harminc pengőért már életrevaló borjút adnak.
Baloghék hát otthon ültek az egész hosszú tavaszon és olyan nagyon unták magukat, hogy
amikor a kettősjárási legelőbirtokosság kidoboltatta, hogy aki akar, harmadába kaszálhat szénát
a Hosszúlaposon, ők is kimentek, csakhogy legalább dolgozhassanak már valamit, mert itthon
ülni ebben a nagy dologidőben, megeszi az embert a gond és a türelmetlenség. Igaz, hogy neki
csak egészen a víz szélén a sasos, csetkákás részből adtak, ahol kaszálás közben a tocsogós
meleg vízben mindig a lábukra ragadt a veres hasú lónadály, de mindegy már az, csak az
embernek az az érzése legyen, hogy dolgozik és keres valamit.
Igaz, nincs jószáguk, ami megegye, és nem is lesz, de berakják takaros boglyába, hogy be
ne ázzon, és hátha majd elkel a télen, vagy a jövő tavaszon. Jó lesz az ára akkor is. Van az úgy
néha, hogy egy-egy erős tél után hirtelen felmegy a takarmány ára, különösen ha gyengén
mutatkozik az új termés.
Vasárnap délután mentek a szénáért, mert csak most kapott fuvarost, egész héten az is a
magáét és az urasági dézsmát hordta. Balogh János pedig nem akart napot szalajtani azért a
néhány mázsa szénáért, mert közben a káptalannál napszámot kapott. Ott még nem nézték
annyira, ki a szocialista, csak olcsón jöjjön, és jól bírja a kaszát. A gróf nem akart, Schlézinger
nem mert a kommunista-gyanús embereknek munkát adni, a káptalan is biztosan kitiltotta volna
őket, ha lett volna, aki utánanézzen, hogy melyik napszámos kicsoda-micsoda. De ott, amióta
Bernolák főintéző úr meghalt, az új gazdatisztek nem értek rá ilyesmivel törődni. Más dolguk
volt: a saját gazdagodásukat űzték. Már a hegyiben volt Balogh János a boglyának, a legtetejére
taposta be azt a keveset, amit a felesége összekapargatott a boglya körül. A boglya takaros, kerek
és körteszárú volt, hogy jól kivezesse a lefolyó esőt, ne csorogjon a tövére, és olyan egyenletesen
ingott-lengett a kerek alapján, hogy ha János nem vigyáz, könnyen kibillen alóla, és felborul az
egész.
Éppen befejezte, és le akart szállni, oda is szólt a feleségének: – add ide a létrát, hadd
megyek le – amikor mintegy utoljára széttekintvén felülről a Gyepsor alacsony kerítései fölött, a
keresztutcán, a csordaközön, mintha fekete-fényes kakastollak villanását látta volna.
A felesége már ott tartotta a létrát, és felszólt neki: – na gyere, jöhetsz mán, majd én
megtartom a létrát – de ő továbbra is a belső sort leste. – Várjál csak, várjál, mingyárt – és
megvárta, míg a Mózsi hosszú háza mellől kilépnek a kakastollasok. – Csakugyan, az anyjuk
istenit, mégpedig két csapat. Az egyik jobbra fordul a belső soron, azok Kis Gáborékhoz
mennek, emezek pedig biztosan hozzánk. Hova is mennének máshova. Tolvajokat nem szoktak
keresni vasárnap délután, még tán ha a főjegyző tyúkjait lopnák el, akkor se.
Lejött lassan a gyenge létrán, vigyázva, hogy el ne nyomja, a súlyával félre ne billentse a
boglya tetejét vagy derekát. Nem szólt semmit a feleségének, hanem előbb körülnézte a boglyát,
hogy nem hajlott-e el valamerre; kissé távolabb ment, s onnan vizsgálta meg, aztán megint
körüljárta, hogy hol hasasabb és hol borzasabb, hol vannak benne hibák, hol kell kicsit meghúzni
a villával vagy a gereblyéje fésülő fogával. Közben pedig a szíve dobogott: biztosan idejönnek.
Nem félt, mert hisz nincsen most semmi rejtenivalója, se tiltott könyv, se röpirat, még csak újság
sincs most a háznál, de ki tudja, mit találnak ki. Nem kell itt most, ebben a világban bűnösnek
lenni, van ok a félelemre úgyis.
Hiszen nem is a büntetéstől fél, ördög vigye, ezektől a büntetés, ha nem lopásért van, nem
szégyen, inkább becsület, hanem csak a gyalázat, a tehetetlenség háborítja fel, a falu csúfjára
való kísérgetés vasárnap délután, és a legjobban az, hogy nem lehet visszaütni. Tűrni kell, tűrni
mindent, azt is, ha pofon vágják, azt is, ha az édesanyját szidják, azt is, ha őt magát vagy testi-
lelki barátját, Kis Gábort gyalázzák.
De megerősítette a szívét, Julis ne lásson meg semmit rajta, ne lássa, hogy már tudja, hogy
érte jönnek, és nyugodtan körülgereblyézte, körülkaparta még egyszer a boglyát, aztán fellépett a
létrának pár alsó fokára, és a villája hegyén feltette a boglya tetejére, takarosan meglapogatta,
hogy a víz utat ne találjon befelé, aztán odaszólt a boglya mellett álldogáló és várakozó
asszonynak:
– Add ide a kötelet!
Egy hosszú szál vastag drót, háborús maradvány, puha vörösréz huzal, két végén egy-egy
féltégla: ez a kötél. Jobb, mint a szénából csavart kötél, nem rothad el a boglya tetején, és egy
kicsit meg is húzza-nyomja a puha, duzzadt szénát a két féltégla súlya.
De ekkor már nyílott is az utcaajtó, és a csendőrök maguk előtt a súlyba vett puska
szuronyát tolva, mögöttük Szarka Miska községi rendőrrel, egymás után meghajtották a
kakastollat az alacsony szemöldökfa alatt, és beléptek az udvarra.
És ígérgetés eredményeképpen mindig szereznek egy-egy újabb besúgót. Akinek ez a
mestersége, az igyekszik gondos, jó munkát végezni, és eszébe se jut, hogy abba, amit ő jó
munkának nevez, szívek szakadnak bele, és véreztető tüskéket hagynak szerte az emberi
lelkekben.
– Na jó – mondta a csendőr –, hát nem akarnak tudni róla. Akkor majd megkeressük. De
ha megtaláljuk, az Isten legyen magukhoz irgalmas. .. Húzza ki a komód fiát! – förmedt hirtelen
Varga Julisra, aki dobogó szívvel, kiszáradt torokkal, de most már harcosan keserű lélekkel ott
állott, gyerekeivel körülvéve a komódja előtt.
És megkezdődött a házkutatás, ahogy már szokott. Megnéztek mindent, komódot,
asztalfiát, tükörhátulját, mindent, ami kevés bútora, limlomja egy falusi napszámosnak van.
Utoljára pedig az ágyakat is, még a gyerekekét is, feltúrták az ágyak szalmáját is, mert
szalmazsákjuk nincs, és Varga Julisnak égett nemcsak az arca, hanem a lelke is, amiért nem
kímélték az ő szégyenletes szegénységét, és kihányták a foltozott lepedőket, lyukas takarókat,
ócska, elnyűtt felsőruhákat a külsőre takarosan felvetett és elrendezett ágyakból.
Nem találtak semmit. Pedig felmentek a padlásra is, széjjelnéztek a tető alatt is, a kémény
mögött is, az udvaron is, még a most felrakott szénaboglyát is körüljárták.
De ez nem tesz semmit. – Maga velünk jön – mondta a törzsőrmester Balogh Jánosnak –,
ezt magával hozza – mutatott a komód tetején levő könyvre, ami Hugó Victor Nyomorultak
című regénye volt. Egyébként nem is az övé, a Munkáskör könyvtárából való, még a múlt télen
hozta ki olvasásra, és ittmaradt, mert közben a kört is bezáratta a hatóság. Nem tiltott könyv, ezt
talán még a csendőr is tudja, bele is nézett egypár helyen, de mindegy az. Egyrészt legyen
valami eredmény, másrészt már a cím is gyanús. – Nyomorultak – ez nagyon lázítóan hangzik.
Meg aztán meg kell azt nézni jobban, hogy mi van benne, mert találtak már ők a Biblia fedele
alatt is Lenin-szöveget.
Balogh János szótlanul kifelé indult, de előbb ócska nagyujjasát a vállára vetette, mert
hiába van meleg tavaszvégi idő, tudja már ő, hogy nem fog selyempaplanos ágyban hálni, hanem
hideg tégla – vagy betonpadlón kell kucorognia, és az izgalom és álmatlanság után rettenetesen
tud fázni az ember vére, vacogni a foga.
Varga Julis a gyerekeitől körülvéve ment utána a kisajtóig. Meg akarta kérdezni, hogy ne
tegyen-e ennivalót, de nem jött hang a torkára, csak száraz szemeiben jelent meg néhány könny-
csepp. – Hiszen csak eleresztik tán – érezte reménykedve –, nem találtak semmit, nem is
találhattak, mert nem jött ide mostanában semmi, de ha mégsem, majd viszek neki vacsorát. Ha
tarisznyát raknék, még azt hihetnék, csakugyan bűnös. . . Nem is gondolta tisztán ezeket, csak
ennek a logikáját követte, hiszen nem először próbálta, hogy elvitték Balogh Jánost 1913 óta,
amikor először még mint legény került a csendőrök kezére.
Amikor János kiment az utcaajtón, és a két csendőr előtt elindult a községháza felé, Varga
Julis hosszan nézett utána a félig nyílt kisajtóból, egészen, amíg a sarkon el nem tértek az Alvég
felé.
Az utca üres volt, a Gyepsoron nem bámulják meg a csendőröket, behúzódik mindenki az
udvarra vagy a házba, még az ablak alatt tanyázó asszonyok és a csapatokban réjázó gyerekek is
mind bementek, és csak az ablakon át, a kis függöny sarkát félrehajtva, vagy az utcai kisajtó
sarkából lesnek utána, hogy kit is visznek már a csendőrök megint. Legfeljebb a kimondatlan
átok száll utánuk: – hej az anyjuk. . . vagy az asszonyok: – hogy a tűz égetné meg őket. ..
A Balogh gyerekek, mint ijedt kis bogarak húzódnak az anyjukhoz. Imrus nem szól
semmit, csak a szeme ég, de vigyázzatok, urak, ebből a tűzből, ami ennek a gyereknek a
szemében ég, még nagy tűzvész lehet. Mert ebből a szemből az engesztelhetetlenség tüze lángol
majd akkor is, ha eljön az ideje. Csak Sárika, a beszédes kislány szólal meg: – ldeszanyám, hova
viszik ideszapámat a csendőrök? – és erre már kibuggyan Varga Julisból az eddig dühvel és
keserűséggel visszafojtott sírás.
A Gyepsor belső utcájáról ugyanakkor Kis Gábort, az Öregszőlőből Rácz Andrást, az
Újtelepről, a Bánomkertből, az Alvégről és a Felvégről megint másokat kísértek fel a csendőrök
az őrsparancsnokságra. Törvény szerint csak a községházára lehetne, és csak községi esküdt
emberek jelenlétében volna szabad az állampolgárokat kihallgatásra vinni, de hol vannak már a
törvények, és hol vannak a törvénytisztelő hatóságok. Hiszen éppen azért kísérik vasárnap
délután végig a hosszú utcákon a politikai gyanúsítottakat, hogy ha már a büntetés, a verés és a
bezárás nem elég nekik, hát a szégyen, az ősi paraszti szégyenkezés riassza vissza őket. Mert
nagydolog, nagyon nagydolog ebben a világban a pellengérre kerülni, nagydolog a falu népe
előtt végigmenni a tolvajnak, hátán a lopott holmival, vagy karján a lopott tyúkkal, gágogó
libával, sáppogó kacsával. Régi időkben boszorkányokat, apagyilkosokat, gyerekgyilkosokat
hurcoltak így meg, és ez a borzalom még most is hat.
De ezek az emberek nem visznek semmit, legfeljebb apró limlomot, könyveket, újságokat
vagy kis kenyeres tarisznyát. És nem is nagyon szégyenkeznek már. Még Balogh János is, aki
pedig nem vezető, csak közkatona, úgy megyen végig a községen, a gazdák utcáin, a hosszú
Széchenyi utcán, ahol majdnem minden ablak alatt vasárnap délutáni tanyázó közönség van,
mint akár vőlegény korában, amikor ugyanitt ment végig Varga Julcsival. Felemelt, de nem
hivalkodóan, erőltetetten büszke fejtartással, inkább komolyan, bezárt szívvel és bezárt lélekkel
megyén a csendőrök előtt, rá sem néz az ismeretlenekre, de nem köszön az ismerősöknek sem.
Legfeljebb a szeme villan oda – ezt a mögötte jövő csendőr nem látja –, hogy ne hozzon zavarba
senkit azzal, hogy neki ismerőse, mert nem jó az, ha a csendőrök tudják, hogy ki kihez tartozik,
és ki kinek a jó barátja.
Amikor Balogh Jánosék beérkeztek a csendőrlaktanyába, ott már voltak jó egynehányan,
de János nem láthatta, hogy kik, mert az első kihallgatásig nem csapták őket össze, pedig nagyon
szűkösen voltak a laktanyán a hellyel. Az egyiket a fogdába tették, a másikat a nyergeskamrába,
a harmadikat a lóistállóba, negyediket a legénységi hálóterembe, avagy az üvegezett zárt folyosó
egyik vagy másik sarkába állították. A községháza pincéjébe csak azokat szokták küldeni, akiket
előreláthatólag be kell majd szállítani a szentmiklósi szolgabírósághoz, avagy éppen, ha
„bűncselekmény” is van, a megyei ügyészségre.
Egyelőre csak azt kell megállapítani, hogy kik kaptak és menynyit a jelzett röpiratokból.
Hogy ilyen röpirat csakugyan érkezett, azt a csendőrök tudták, hiszen a postamester is
értesítette őket, ha Cserneczki asztalos, az egyetlen Népszava-előfizető a faluban, az újságon
kívül valami gyanús csomagot is kapott. Ezt a csomagot a csendőrök egyenesen elvihettek volna
a postáról is úgy, hogy Cserneczki semmit sem tudott volna róla, de akkor nem lett volna ürügy
arra, hogy házkutatást tartsanak nála, felkísérjék és ezzel megfélemlítsék a többi iparosokat is.
Meg aztán őrizni kell a posta becsületét is, nem azért, mert a törvény védi – az ilyen szabadelvű,
jogászkodó ócskaságokon rég túl vannak már –, hanem azért, mert akkor senki se bízik többé a
postában, és nem bízzák rá a veszedelmes nyomtatványokat és leveleket, hanem kézről kézre
adják. Végül is a hatóság dolga lesz nehezebb, mert ez a büdös paraszti nép olyan, mint az
állóvíz, magába nyel mindent és hallgat róla.
Mégis, hogy összehordtak jó néhány, feltehetően ártatlan embert, az már csak azért volt,
mert jó alkalom ez, hogy széjjelnézzenek a „priuszosok” között, és hát sohase lehet tudni, hogy
azok a ravasz kommunisták hány helyre küldenek a papírjaikból, hiszen azért változtatják
sokszor a címzetteket, hogy nehezebb legyen nyomon követni őket.
A kihallgatásokat még akkor este megkezdték, éspedig úgy, hogy először a gyávábbnak,
gyengébbnek ígérkező embereket vették elő, mert ezeknek a vallomásával már sarokba lehet
szorítani a konokabbakat is, nem kell velük annyit bajlódni. Mert még a hóhér is a könnyű
munkát szereti. Aki üt, olyan nagy úr, néha még az ütést is fáradságnak érzi. De ez hagyján, az a
fő, ha az észt nem kell erőltetni, mert talán az a legnehezebb: a legbutább csendőrnek is
okosabbnak kellene lennie, mint a legokosabb gyanúsítottnak, de lám ez nehéz eset, mert aki
olyan okos, az nem megy csendőrnek, és rettenetesen mérgesíti a csendőrembert, ha érzi, hogy a
gyanúsított okosabb és műveltebb nála. Ez pedig túl gyakori eset, hogy is ne lenne hát dühös a
csendőr a politikai bűnösökre.
Balogh Jánosra így, mint a konokabbak közül való emberre, csak késő éjszaka került rá a
sor. Nem lett volna ugyan erre szükség, erre az éjszakai hajszára, mert a csendőrök is tudták,
hogy nincs itt semmi összeesküvés, legfeljebb ami a lelkekben s nem a tényekben van – az meg
megfoghatatlan de azért csinálták az éjszakai vallatást, mert az a jó. Körül a nagy csendes falu
hallgat és alszik, a hozzátartozók sóhaja pedig a kis kunyhókból még nem tör ki. De az utcán se
jár senki, a laktanya előtti járda betonkockáin egy lépés se koppan, hiszen ha valaki késő éjszaka
még az utcán járna is, kései kocsmázók, vagy andalgó szerelmesek, bábáért, orvosért, patikába
vagy gyóntató paphoz szaladó ügyes-bajos emberek, azok messze elkerülik a csendőrök utcáját.
Jobb nem találkozni velük, még ha olyan ártatlan is az ember, mint a ma született gyermek.
A gyanúsítottak lelkére is jó hatással van ez az éjszakai vallatás, hiszen olyan egyedül érzi
magát minden ember a laktanya fogdájában, vagy az ablak nélküli nyergeskamrában, mintha
csakugyan a pokolba lökték volna be, a Plútó ördögei közé. Innen nem hallatszik ki, hiába ordít
akárki, és innen nem lehet az ablakon se kiugrani, mint a budapesti főkapitányság emeletéről.
Meg aztán azért is sürgős a kihallgatás, hogy a reggeli postával már jelenthessék a
főszolgabírónak és a csendőr szárnyparancsnokságnak, hogy milyen gyors és jó munkát
végeztek. Ezért az őrs biztosan dicséretet kap.
Balogh Jánost Barkóczi törzsőrmester elé vezették, mert az első kihallgatást mindig az a
járőrparancsnok tartja, aki a neki kiosztott embereket bekísérte, hogy az első nyomozati eredmé-
nyek az ó javára íródjanak.
Ez a Barkóczi vastag, fekete ember, rövid tüskésre nyírt koromfekete bajusszal, hogy még
ezzel is vadabbnak hasson, mert neki az a boldogsága, ha rettegnek tőle az emberek, és ha az
anyák vele ijesztik a rossz gyerekeiket. Ha már nagy és duzzadt, kifelé csucsorodó vastag szája
miatt amúgy sem lehet szép fiú, hát legalább legyen félelmetes még ezzel a torsos bajusszal is.
– Na te, hogy hívnak téged? – förmedt rá Jánosra Barkóczi, amikor megállott az asztala
előtt.
– Balogh János. – … na te Balogh, hát micsodád neked ez-a rongy kommunista, ez a Kis
Gábor?
– Nekem Kis Gábor gyerekkori pajtásom, keresztkomám és…
– És elvtársad, ugyi?
János pillanatnyi tétovázás után, amelyben nem gyávaság, hanem kis megfontolás
rejtőzött, hogy vajon helyes-e ezt megmondani, kis daccal felelte:
– Az is.
– Nahát ez a Kis Gábor már bevallotta, hogy tíz darabot neked adott át abból a röpiratból.
(A címét nem árulta el, nehogy megtudják, hogy tulajdonképpen miről szól az az írás, mert hátha
mégse ismerik.) – Avval adta át neked, hogy te meg még ma éjszaka oszd el a te embereid
között, akik rád vannak bízva, akik a te sejtedben vannak. Hova tetted, kinek adtad ezeket a
röpiratokat?
– Kis Gábor ezt nem mondta. Még akkor se mondta volna, ha úgy volna. De nincs úgy,
mert nem láttunk semmiféle röpiratot, és ezt a csendőr urak is tudják.
 – De nagyon bízol benne, az anyád istenit, hát meghazudtolsz engem? – Na nézd mán –
pillantott a János mellett álló másik csendőrre –, ez azt mondja, hogy én hazudok. – A másik
csendőr erre elvigyorodott, afféle őrmesteres farkasmosollyal, és alulról ököllel állon vágta
Jánost, hogy beleharapott a nyelvébe.
János megingott egy kicsit, erre meg ráförmedt:
– Állj vigyázzba, ha velem beszélsz… nem voltál te katona? – és a nehéz puskatust
ráejtette a lába fejére, amely pedig már bele volt dagadva a rossz, ócska csizmába, hiszen mióta
ott áll, este óta a folyosó téglakockáin, egynéhányszor már ráejtette ugyanaz a csendőr a
puskatust, mert ennek ez a kedvenc metódusa. Közel megy az emberhez, erősen a szemébe néz,
és közben a puskatust a lábafejére ejti.
– Persze, te is valami akarsz lenni – folytatta Barkóczi a vallatást –, azért vagy hozzá ilyen
hűséges, vessz meg együtt vele. Dolgozni nem jó, úrnak lenni, parancsolni jobb volna. Ha Kis
Gábor lenne a főbíró, vagyis nem a főbíró, hanem a direktórium, akkor majd te lennél a segédje,
vagy mije, ugyi? Te lennél tán a helyettese, vagy inkább a – veresgárda parancsnoka, mert
katona is voltál, még csillagod is volt, ha csak egy is – rossz frájter! –, még kisezüstöd is volt,
ugyi? – Nahát, hogy legyen majd miért bosszút állni: nesze! – és teljes erejéből pofonütötte
Jánost, hogy a szekrénynek szédült.
János helyre állott, Barkóczi meg folytatta:
– De legyél nyugodt, nem éred te azt meg melegen, hidegen meg még úgysem. Addigra
téged régen megszí a sárga föld, addigra te már alulról szagolod a veres szegfűt, mert tudd meg,
te büdös veres betyár, hogy agyonütünk, ha fel nem hagysz evvel a kommunista marhasággal, ha
továbbra is Kis Gábor után mégy. ..
– De az is mindegy, ha az után mégy, mert azt is agyonütjük, nem lesz itt még egyszer
veres uralom, nem lesz gerslirendszer, nem lesz „be a vörösbe”, nem lesz direktórium. . . és
kiirtjuk, kiirtjuk mind egy szálig a kommunistákat… – és dühében csakugyan a fogát
vicsorította, miközben torsos bajusza csakugyan úgy meredt előre, mint a sündisznó tüskéje.
Balogh János hallgatott, mit is mondhatna erre. A szegényembernek már ezer év óta
hallgass a neve. Ezt tanulta meg a hajdani úriszék előtt, ezt tartotta be a pandúrok, majd az
osztrák zsandárok és most a magyar csendőrök előtt is. „Ha nem hallgatsz meg, hát én is
hallgatok”. „Ütni üthetsz, de szóra nem bírsz, mert beszélni csak értelmes emberrel lehet, vitába
szállni csak egyenlő joggal lehet.”
De Barkóczi törzsőrmester urat a hallgatás is dühösítette.
– Felelj, mert megnyúzlak, kinek adtad a röpiratokat?
– Már mondtam, hogy semmiféle röpiratot nem kaptam, és semmiféle sejtnek a vezetője
nem vagyok. A földmunkás szakszervezetnek vagyok a tagja, és a Föld és Szabadság című
szaklap a gyepsori csoporthoz az én címemre jár, azt én osztom széjjel. . .
– Ahá! Föld és Szabadság! Persze, az kéne neked, föld, föld, meg aztán szabadság:
pofázni, mi? Hát földet vehetsz, gebedj meg, amennyit csak akarsz, minden vasárnap dobolják,
hol az eladó föld. Nincs pénzed rá? – Hát ne edd meg, ne idd meg a keresetedet, akkor lesz
pénzed, koplald meg, és rongyoskodd meg, mint más becsületes ember, akkor lesz földed. De
neked ingyen kellene, elvenni a másét, mi?… No hát nesze, ezt ingyen adom! – és lezuhant az
ökle, most változatosság okáért a füle tövén, a tarkójára, mert ez meg az ő metódusa. – Kapsz
földet, kapsz, de úgy, hogy majd beletemetlek. . . vigye ki… – mondta mérgesen a másik
csendőrnek, és belökték Balogh Jánost is a fogdába, a már kihallgatott többi emberek közé.
Másnap, hétfőn reggel az őrsparancsnok, Balázs alhadnagy úr elé állították Balogh Jánost.
Balázs alhadnagy már öregedő, őszes kis ember, és igen finom, csendőrben, magyar
csendőrben szokatlanul finom ember. Kis Gábor azt szokta rá mondani, „az embernek megáll az
esze, hogy tudnak egy kondásbojtárból vagy egy tanyai béreslegényből, aki disznókhoz, vagy
ökrökhöz szokott, ilyen finom jezsuitát nevelni”. Mert ez a Balázs alhadnagy csakugyan olyan
csendőrőrsparancsnok, amilyen még Szerdahelyen sohase volt. Az elődje, Ferenczi
tiszthelyettes, vad, büszke gőgös ember volt, afféle vaddisznófajta, aki 1932-ben, az április
hetedikéi országos tüntetés bukása után sajátkezűleg száz és száz embert pofozott és öklözött
meg, s talán azért is helyezték el innen, hogy ne lássák mindennap a megkínzottak és
megalázottak. No nem azért, mintha félnének a néptől – most már megint nem félnek, bár két év
előtt megijedtek –, de régi taktika, hogy a rosszhírű, erőszakos parancsnokot éppúgy másik
helyre kell vezényelni egy bizonyos idő után, mint a jót. A rosszat azért, hogy hadd
gyógyuljanak be azok a testi és lelki sebek, amelyeket ő ütött, a jót azért, nehogy csökkenjen a
félelem a parasztokban a keze alatt, és nehogy összeszokjon velük, mert az összeszokásból
barátkozás, a barátkozásból pajtáskodás, a pajtáskodásból elnézés születik. Márpedig az a
legbiztosabb, ha félnek, szüntelenül félnek a parasztok a zsandároktól.
De tudni kell, hogy az uralkodásban, ha az embert alulról semmi kritika nem érheti, sok
ember bogarassá válik egy kicsit, ha engedhet a hajlamainak, még egy falusi csendőrparancsnok
is. És az ilyen ember igyekszik saját stílusát kialakítani magának, hogy valami egyéni „profilja”
legyen az unalmas egyformaságban. Az egyiknek a félelemkeltő zordság irányában növekszik a
bogara, a másiknak a gyilkosan gúnyos hang a stílusa, és még olyan is akad, aki atyait játszik.
Balázs alhadnagy úr az utóbbit adja. Olyan finom ember, hogy az utcán előre tiszteleg
minden közéleti embernek, aki csak valamit számít a faluban. Hivatalnokoknak, papoknak –
még a zsidó rabbinak is! –, tanítóknak, kereskedőknek, iparosoknak, kupeceknek,
kocsmárosoknak, még az olvasókörök paraszt elnökeinek is olyan előzékenyen tiszteleg, hogy az
ilyesmihez nem szokott falusi előkelőknek már ez is boldogság. Ezen kívül tiszteleg minden
nagygazdának, nemcsak az olyanoknak, mint Szomorú Szabó vagy Keserűek, hanem a
közepesebbeknek is, hacsak, van valami közéleti szerepük, ha legalább községi képviselők, vagy
gazdaköri választmányi tagok.
De legyünk igazságosak: visszaköszön ő még a szegény napszámosoknak, mi több, a
csizmadiainasoknak, vagy akár a cigányasszonyoknak is, ha megemberelik magukat, és
odaköszönnek neki. És próbálnának nem odaköszönni, ha mellette mennek el. Meg is szólítaná
őket: – fiacskám, nem tudsz te köszönni? Ki nevelt téged tisztességre? Nahát!
El is érte igen hamar, hogy az a vélemény alakult ki róla a faluban, hogy az „öreg Balázs”,
vagy Balázs alhadnagy úr olyan jó ember, mint a vaj, kenyérre lehetne kenni. De ha a
csendőröket megkérdeznék, azok biztosan azt mondanák: igen, nagyon jó ember, de ha este azt
mondja, hogy reggel nyolc órára nyomozati jelentést kérek, és nem kapja meg, akkor finoman
leminősíti az embert, hogy mint közcsendőr vagy járőrvezető öregszik meg. Márpedig minden
csendőr parancsnok szeretne egyszer lenni, hiszen azért lett csendőr, mert nemcsak a kenyérre
volt éhes, hanem a hatalomra is.
Amikor a szolgálatos csendőr beállította Jánost a sarokba, a szekrény elé, az alhadnagy úr,
aki az íróasztala előtt ült, talán intett neki vagy mi, vagy már előre meg volt beszélve, csak szó
nélkül kiment, és ketten maradtak.
Az alhadnagy úr úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy Balogh János úgy össze van
törve, alig áll a lábán. A talpa fel van dagadva, nem is tud rendes vigyázban állni, az arcán véres,
tört foltok, kisebb véraláfutásokkal, a csendőrgyűrűk nyomai. (Szabad-e, illik-e a karikagyűrűt, a
szerelem jelvényét erre használni? – Hát lehet valaki, aki a hóhért szereti?) Még a torka is be van
dagadva belülről, mert ott is összeverték, mivel ott nem látszik kívülről semmi nyoma. Az első
korty hideg víz, amit dagadt, fájó és epedő torkára eresztett, elvette a hangját, és hiába adna erőt
a tüdejéből, csak halk suttogás jön ki a száján.
De Balázs alhadnagy úr finom ember, és mikor csak úgy örök csendőri szokásból
megkérdezi, hogy hívják, és János csak alig hallhatóan suttogja el a nevét, nem förmed rá, hogy
miért nem beszél hangosabban, mint a többi csendőrök szokták, még csak azt se kérdezi, hogy
hova tette a hangját. Tudja.
– Na lássa, fiam, Balogh János, hát kell ez magának? – kell magának ez a
szocialistáskodás? Uraknak való a politika, fiam, akiknek van miből élni, akiknek van mit
eladni, ha ráfizetnek is. De lássa, ha magát bezárják – mert előbb-utóbb megint bezárják, ennek
nem lesz más vége –, akkor mit csinál itthon a felesége? Mihez kezd a gyerekeivel, mind apró,
még napszámra se mehet el az a szegény asszony tőlük. És hát sok kenyér kell nekik – mert
ehetősek már ugyi mind? –, hányan is vannak? – hárman ? – négyen?
– Négyen – suttogta János.
– De ha jól sejtem, az ötödik útban van. .. hát mondja, fiam, Balogh János, hát van
magának Istene, hát van magának lelke itthagyni azt a szegény asszonyt, öt apró gyerekkel?…
– Pedig az az asszony jó asszony, dolgos asszony, szépasszony és szereti magát, maga
lelketlen, kegyetlen ember, maga nem érdemelte meg az Istentől azt az asszonyt. Maga nem
szereti a feleségét, maga nem szereti a családját, maga nem hajt a jó szóra, maga Kis Gáborra
hallgat, arra a másik bolondra, akinek még rossz vége lesz, higgye el, nagyon rossz vége lesz,
emlékezzen a szavamra. Mert az a Kis Gábor meg a pesti zsidókra hallgat, akik pedig – fene eszi
őket – összejátszanak a kapitalistákkal, akik ellen maguk harcolni akarnak, összejátszanak a
gazdag zsidókkal, a Weisz Manfréddel meg a Lánczy Leóval, azok meg a Rothschildokkal,
higgye el nekem, Balogh fiam, egy lánc ez az egész. Hát mondja, Balogh János, hát kell ez
magának, hát mi köze magának, a magyar embernek, a magyar parasztnak, a kétszer kitüntetett
derék frontharcosnak a Rothschildokhoz? Hát kell magának a Rothschildok világuralma?
– De különben is hiába kellene. Hitler majd elintézi ezeket. Hitler majd tisztára sepri a
világot, higgye el nekem, tisztára sepri Magyarországot is. Én nem vagyok neki híve, én már
öreg ember vagyok, én a szolgálatban őszültem meg, és már csak azt várom, hogy elbocsásson
engem az én gazdám, a magyar állam, hogy pihenhessek valamit én is, de emlékezzen a szavam-
ra. Balogh fiam, maga megint pórul jár, a többi bolond magyarral együtt, mint tizenkilenc után.
A vezetők elszöknek, elszökteti őket Sztálin vagy Roosevelt, vagy mit tudom én ki, mert azok-
nak az emberei ezek mind, maga meg ittmarad helyettük ülni a börtönben, vagy az
internálótáborban. ..
Balogh János hallgatott. Mit is tehetne ugyebár? Nem lehet ezekkel vitába szállni. Talán
ennek mondja el a panaszát, hogy ősz óta nem kapott munkát, és az utolsóban van a neki igazán
kedves család: se kenyér, se ruha. Félmeztelenek a gyerekek, és a felesége a lánykori ünneplőit
nyövi.
– Na, feleljen nekem, Balogh János, feleljen. Félbehagy maga evvel a politikával és a
mindenféle szervezkedéssel?
János nem térhetett ki a válasz elől. A hóhéroknak már nem válaszolt, de a szépszavú
alhadnagy kérdése elől nem térhetett ki, nehogy visszalökje amazok kezébe.
– Alhadnagy úr, kérem-suttogja alig hallhatóan-, nem tudok mire felelni. Én csak kenyeret
akarok a családomnak… kenyeret és semmi mást.. .
– Kenyeret? kenyeret? Hát azt hiszi, hogy így tud? Hisz az előbbmondtam el, hogy éhen
fognak halni, el fognak pusztulni, és annak maga lesz az oka.
Az alhadnagy eddig csak ült az asztala mellett, és a szemével, kiismerhetetlen apró
szemeivel Jánosra nézett. Egy pillanatra ki nem eresztette volna a szeme nyilából. De most
felállott és fejét lehajtva, két kezét hátratéve a derekán, fel s alá kezdett járkálni a parancsnoki
irodában. – De hogy lássa, hogy én jót akarok magának, mert én azt szeretném, ha minden
becsületes munkásnak meglenne a biztos újig való kenyere és szalonnája, hát azt mondom
magának, hogy – ha maga akarja – én beszélek Szénássv tiszttartó úrral, hogy fogadják be magát
részesaratónak, és adjanak magának harmados tengerit is. .. – és közben már nem nézett Balogh
Jánosra, mert érezte, hogy az most nem kell, ez már megvesztegetési kísérlet, és a
megvesztegetendő embernek nem kell a szemébe nézni, mert akkor felébredhet benne a szégyen
és a dac. Mert Balázs alhadnagy úr azzal hízeleg magának, hogy ő a maga módján, a maga
stílusában egy kis ügyességgel és okossággal leszereli és elaltatja a politikai mozgalmakat, itt
ebben a faluban is, mint már több más faluban tette. Régimódi állami ember ő, aki még a
kormánypártnak politizáló embereket sem szereti. Naplopók és szóhajtó semmiháziak ezek
mind, a jó állampolgár dolgozik, és szó nélkül engedelmeskedik a felsőbbségnek. Még arra sincs
szükség, hogy pártolják a kormányt, hogy vitázzanak, hadakozzanak érte. A kormány megél
enélkül, a vitákból meg úgyse jön ki semmi jó, mert a kormánypárti vitázok, a dolog
természeténél fogva mindig alul maradnak az ellenzékiekkel szemben. Bízzák hát csak rá az
urak, majd elintézi ő Szerdahelyen is, ebben a híres faluban is a politikát. Egyik kézzel ütni, a
másikkal simogatni, az embereket egymástól elválasztani, egymás iránt gyanakvóvá tenni: nincs
ennél jobb, beváltabb módszer a pártoskodás leszerelésére. Alacsonyan járó ravaszságok biz
ezek a Balázs alhadnagy úr ravaszságai, de hát, akinek hatalma van, az az alacsony
ravaszságokat is érvényesíteni tudja, mert senkinek sincs körülötte joga vagy bátorsága, hogy a
szemébe mondja: nem oda, Buda!
– Gondolkozzon ezen, Balogh fiam – nézett fel újra az alhadnagy. – Én most magát
eleresztem, maga most hazamehet, de nem szeretném, nagyon nem szeretném, ha megint elébem
kerülne.
Az utolsó mondatokat már felállva hangsúlyozta: – Vigyázzon magára, Balogh János,
értsen szót, értsen szót, lássa, én jó ember vagyok, amit mondtam, a maga érdekében mondtam,
hisz beláthatja, nekem mindegy, egy Balogh, száz Balogh, ezer Balogh, se ingem, se gallérom,
de szeretem, ha az emberek okosak és értelmesek. Mert ha nem, hát tudok én rossz ember is
lenni! – Elmehet!
Ez a Balázs alhadnagy úr saját stílusa. Ő valahogy a fejébe vette, hogy lehet ugyanegy
kézből korbácsot és kenyeret adni, mint a kutyáknak, és egy szájból hidegei és meleget,
fenyegetést és simogató jó szót fújni. Hát lehetni lehet, hiszen ő ezt sokszor kipróbálta, csak azt
nem tudja, hogy éppen azok nem fogadják el, akiket megnyerni a legérdemesebb volna: a
legerősebbek, a legigazabbak.
Balogh János egy pillanatig nem mozdult az alhadnagy szavára, mintha maga se hinné, de
már nyílt is az ajtó a háta megett, és rászólt a szolgálatos csendőr: – Kifele!
Az ajtón túl megint megállt, mert nem tudta, hogy nem az őrszoba felé kell-e mennie az
utolsó útravalóért, de a csendőr ráintett, hogy menjen haza, és az utcai ajtó felé mutatott.
Ugyanebben az időben az álmatlanul átszorongott nehéz éjszaka után, a gyepsori utcákon
megint meglibbent a kakastoll. Még egypár háznál házkutatást tartottak, akiknek a neveit a
bekísértektől csikarták ki, hogy azok is tagjai voltak a Munkáskörnek és a földmunkás
szakszervezetnek, hogy azok is szokták olvasni a Föld és Szabadság című lapot. (Kínjukban nem
tudtak mást vallani, mint ami úgyis igaz, de nem törvénytelen dolog, hiszen a földmunkás
szakszervezet adja ki.)
De egyúttal benéztek Kis Gáborékhoz és Balogh Jánosékhoz is. Nem ismételték meg a
házkutatást, csak ráijesztettek az asszonyokra, hogy a férjük azt mondta, keressék elő az elrejtett
írásokat, mert addig nem szabadulhatnak. De mivel ezek az asszonyok nem tudtak előadni
semmit, sőt Cseke Sári, Kis Gáborné mérgesen rájuk szólt: „ne bolondítsanak engem a csendőr
urak, nem vagyok én olyan hülye, mint amilyennek maguk hisznek”, hát elrendelték, hogy
azonnal menjenek fel az őrsre, ott majd ki fog derülni, hogy hol vannak azok az írások.
Nem kísérték őket, csak azt követelték, hogy szemmel tartható távolságból utánuk
jöjjenek. Balázs alhadnagy úr ebben is finom taktikával élt. Amit a férfiakkal lehet, azt nem lehet
az asszonyokkal, mert azért a falu érzelmeire is ügyelni kell. Arra, hogy vasárnap délután
végigkísérik a kommunistákat a falun, még csak azt mondják a tisztes polgárok, még a
templomjáró öregasszonyok is – „viszik a kommunistákat, jól teszik, miért nem férnek a
bőrükben”, de ha asszonyokat, sokgyermekes családanyákat kísérnek ugyanúgy, ugyanezek a
tisztes polgárok és templomos asszonyok már azt mondhatnák: – „mégiscsak lelketlenek ezek a
csendőrök, szegény asszonyokkal nem szabad így bánni”. Kormányzati bölcsesség és tapintat
kell még egy falu kormányzásához is, ezt Balázs alhadnagy úr jól megtanulta, de a csendőröknek
is az az érdekük, hogy azért a falu rendes gazdasszonyai ne tekintsék őket embertelen
vadállatoknak, mert akkor nem adják hozzájuk a lányaikat. Márpedig minden csendőrnek az az
álma, ha béres vagy napszámos volt is az apja, hogy benősülhessen egy rendes gazdacsaládba.
De Varga Julis nem ismerte ezt a finom politikát, és összeszorította a szívét a rémület: –
Jaj, Istenem, mit csinálnak velem, csak nem vernek tán meg? És az egyik pillanatban arra
gondolt, hogy tekintettel lesznek félidős állapotára, amely már éppen mert nagyon soványas,
erősebben látszik, mintha jó húsban volna, a másik pillanatban meg kényes tisztaságösztöne és a
Balogh Janinak oly kedves szemérme lázadt fel: – istenem, csak nem vetkeztetnek tán le – azt
mondják, ezt is megteszik, mert az asszonyokat is megmotozzák, nincs-e kés vagy revolver
náluk –, és a szívébe nyilallt, hogy nem vett tiszta alsóruhát, hiszen nem vártak ezek a hóhérok,
éppen csak tiszta kötőt és tiszta kendőt kötött. Még a cipőjének is olyan ferde most a sarka, mert
állapotos korában mindig úgy félretapossa.
De aztán ahogy lehajtott fejjel, égő szégyenét maga elé rejtve sietett a néhány házzal előtte
lépkedő csendőrök után, a szívébe szállt egy kicsi reménység: – De hát csak emberek tán ezek is,
hát csak anya szülte ezeket is, nem veszett kutya. . .
De nem történt semmi az asszonyokkal, taktika volt az egész. Úgy gondolták a nyomozók,
hogy ha megijesztik az asszonyokat, ha végigremegnek néhány órát a csendőrlaktanya folyosó-
ján, azok majd elmondják azt, amit a férfiakból sem az ököl, sem a puskatus, sem a ravasz
beszéd nem tud kivenni.
Meg aztán az is hozzátartozott a Balázs alhadnagy úr taktikájához, hogy hadd
keletkezzenek családi háborúságok a kommunisták házatáján, hogy hadd rágják a
meghurcolástól félő s a férfiaknál jobban szégyenkező asszonyok a férjeiket, mert azok a ke-
mény kommunisták, akik a csendőröktől se félnek, azokra se hallgatnak, nehezebben viselik el
az asszonyok mindennapos szemrehányásait és sírásba fulladó panaszait, mint a csendőrök
kemény ökleit. És aztán az is kell, hogy hadd rettegjenek az asszonyok a hozzájuk érkező
írásoktól, levelektől, újságoktól, könyvektől és röpiratoktól, és végül tegyék meg azt, amit a
csendőrök kívánnak tőlük, hogy távol levő dolgozni járó férjük tudta nélkül – mintegy a férjük
védelmében – ne rejtsék el a papírokat, ne is vessék tűzre, mint szokták, hanem vigyék fel, vagy
küldjék fel egyenesen az őrsre.
Vannak már ilyen asszonyok, és Balázs alhadnagy úr nem nyugszik, amíg a maga módján
teljesen nem „likvidálja” az 1931-52-es évek már-már forradalmi erejű mozgalmainak az utolsó
maradványait is. Ez a parancs felülről, és az már az ő dolga, hogy miképpen csinálja, csak
sikerre vezessen, és e siker egyes lépéseit a felsőbbség a jelentésekből nyomon kísérhesse. Ennél
többet csendőrparancsnok nem kívánhat a Jóistentől, akihez ő, vasárnap reggelenként a
templomban (hogy egyébkor is imádkozik-e, az családi és hivatali titok) imádkozni szokott.
Így dolgozik az „uralkodásra született” ember, mozgósítja az összes segéderőit, még a
legkonokabb kommunisták feleségeit is.
Csak a gyermekeket nem tudja igazán mozgósítani, azokban nemcsak a csendőröktől való
félelem növekszik, hanem az ellenük való gyűlölet is. Hasznosítani persze ezeket is lehet: ron-
gyosságuk, soványságuk, fázlódásuk és éhezésük soha nem szűnő lelkiismeretfurdalás a
kommunistasága miatt munkanélküliségre, avagy éppen börtönre, internálásra ítélt apának. De
ha Balogh Imrusnak, vagy Kis Sárinak azt mondja valamelyik gyerek holnap az iskolában: – „te
láttam apádat tegnap, a csendőrök kísérték”, hát ez bizony szívre menő dolog, és nemcsak az
arcuk lobban lángra, hanem a lelkük is, különösen ha idegenek, az urak vagy a gazdagok
gyerekei mondják. De ebből a szégyenből nem alázatot és meghunyászkodást, hanem gyűlöletet,
soha nem felejtést profitálnak az urak, még ha most úgy látszik is, hogy megszelídült,
lecsendesedett a nép és elvisel már mindent. Ez az, amit nem tanult meg és a tapasztalataiból se
szűrt le az okos és finom Balázs alhadnagy. A történelem nagy léptekkel dolgozik, és a
legokosabb csendőr is nyugdíjba megy addig.
Jó pár órai ácsorgás után hát Varga Julist is, meg a többi asszonyokat is, hazaeresztették.
De Julis asszony alig hogy hazaért, és nekifogott sebesen az otthon félbemaradt, és elmaradt
 házimunkának a gyerekek és a jószágok körül, mindjárt jött utána az ura is, és Varga Julis
aggodalmasan nézi körül, dagadt arca miatt kissé torz mosollyal belépő emberét. De különösen a
bedagadt szemére rémül meg. – Jaj Istenem, megvakították! –, és egy pillanatra a mellére borul,
és sírni kezd, de János szelíden lefejti és két vállát megfogva a szemébe néz: – Nem, ne ijedj
meg, nem lesz semmi baj, jól látok, csak nagyon kicsi a rés a szemem előtt.
A gyerekek is odajönnek, hallgatagon, de milyen kínos ez a pillanat. Megverték az apjukat,
mint a rossz gyereket vagy a kártékony jószágot és erről még beszélni se lehet, mert érzik már
kicsi gyermekésszel is, hogy nem sajnálkozhatnak egy szóval se az apjukon, mert az neki nem
jól esne, hiszen az apa a család feje, akinek a becsülete a gyerekei előtt éppen az apai tekintély-
ben áll. És aki olyan jó ember, hogy nem bántja őket, mint más apák szokták. Még ha az anyjuk
rájuk üt is, védelmükre kel.
Kis Gábort csak késő délután eresztették el az őrsről, miután már mindenkit kihallgattak,
és a szokásos útravalóval – pofonokkal, fenyegetésekkel vagy ígérgetésekkel – sorba elbocsátot-
tak minden embert. Nem találtak senkinél semmit, legfeljebb néhány régi, de szép és fontos
cikkei miatt eltett és megőrzött újságot, Népszavá-t, Föld és Szabadság-ot. A keresett röpiratot
nem látta senki, még Cserneczki asztalos se, mert mire felbontotta volna, ott voltak érte a
csendőrök.
Mindegy, a csendőrök megtették a kötelességüket, jelenthetik a felsőbbségnek az
eredményt – az áldozatok –, az emberek pedig, amit kaptak, elvihetik. Nem veszett kárba, úgyis
megérdemlik. Nem rajtuk múlik, hanem a hatóságok éberségén, hogy nem történhetik semmi.
Este, alkonyat után, amikor elcsendesedett a falu, Balogh János, aki már délelőtt óta otthon
pihent, még aludt is egy kicsit, átment Kis Gáborékhoz, mert nem fogta otthon a hely, nem tudott
volna nyugodtan lefeküdni, amíg meg nem tudja, hogy milyen állapotban van a kedves komája,
nem tettek-e benne valami súlyos kárt. Mert bizony ők Gábort nem látták az egész idő alatt. A
csendőrök úgy tartották, hogy a Kis Gábor szeme, még ha szólni nem is tud hozzájuk, megtiltja
nekik, hogy eljárjon a szájuk. Azt meg, hogy szembesítéskor egymást pofoztassák meg a
gyanúsítottakkal, meg se próbálták, mert tavaly se sikerült, és Balázs alhadnagy úr is eltiltotta:
csak a dac nő az emberekben, és vallomás nincs.
Varga Julis nem ment vele, s még az urát se szívesen eresztette, mert egy kicsit
szuszogóban vannak Cseke Sárival, legédesebb lánykori cimborájával és
keresztkomaasszonyával, s mindez szintén a csendőrök miatt. Még tavaly nyáron, amikor éppen
az aratás derekán citálták fel Jánost a csendőrök, keserűségében, amiért elveszítenek egypár
mázsa kenyérnek valót, azt találta mondani Julis asszony, hogy ezt is Kis Gábornak
köszönheted. Ez a szó a pletykák rejtelmes útján a Sári fülébe jutott, és kicsit megneheztelt érte,
úgyhogy majdnem harag lett belőle.
Julcsa úgy érzi, amióta Sári az asszonycsoport elnöke lett, már elnéz őfölötte és úgy érzi,
hogy Sári mint a kezdő politikusok kissé sok dolgúvá és fontoskodóvá változott. Julcsa úgy érzi,
Sárinak már ő nem barátnő, hanem egy „tag” a csoportban.
De szerencsére Kis Gábor lecsitította Sárit. – Julcsának tulajdonképpen igaza van, és ha
többet mondott volna, akkor is igaza lenne. De nekem is igazam van. Ha a fejünkkel kell beom-
lasztani a falat, mert egyéb fegyverünk nincs, akkor is beomlasztjuk. És ha betörik a fejünk,
akkor is! Az erő nem vész el, ha nem is látszik meg mindjárt a hatása.
De átjött Cseke Imre, a sógora is ugyanebben az időben. Egész nap odavolt a messze
elektanyai határba, ahol is a rokkantak pár hold földet kaptak a forradalom után, mintegy
fájdalomdíjul. Imre nem tud messze gyalogolni a fél lábával és a mankójával, így napszámra se
mehet, a suszterkedéshez vagy más babramunkához meg nincs türelme, hát szereztek valahogy,
apjáék segítségével egy öreg lovat, és azt el tudja hajtani. Odakinn aztán el tud ő kaszálni,
kapálni, majdnem úgy, mint egy ép ember, mert a mankó helyett a kapára vagy a kaszára
támaszkodik, amikor tovább akar lépni. Persze lassan halad, csak tapogatva mehet odébb, de így
is többet termel ő, mint egy épkézláb földbirtokos. Az állam elvette a lábát, de a kenyerét nem
onnan kapja, hanem maga termeli meg.
De persze a felesége, a jó Kovács Erzsi mindig ott van vele, még ha kicsije van is. Inkább
azt is magával viszi, de sohase hagyja az urát magára. Segít neki a lovat befogni, elvezeti meg-
itatni, segít neki a szekérre való felülésnél, mert ilyenkor a mankó nem segítség, hanem akadály,
segít neki szekeret rakni, mert fél lábbal a mozgó szekéren nem lehet egyensúlyt tartani, ekeka-
pázásnál meg a saját nyakába akasztja a gyeplőt és ő tartja az ekekapát. Csak szántásnál nem tud
segíteni, mert egy lóval úgyse lehetne szántani, de ilyenkor összefognak egy másik egylovas
rokkanttal, Tar Istvánnal, akinek a fél szeme hiányzik, és attól még egészen jól tudhat szántani.
Ő, megbecsülhetetlen isteni ajándék is a jó feleség a csonka embernek – még az
egészségesnek is! –, és Kovács Erzsi, a hajdani „jó leány” asszonynak is majdnem olyan jó, mint
leánynak volt, ami pedig nagyon ritka dolog a földön.
Kis Gábor az ágyban feküdt, amikor átmentek hozzá, mert nem tudott a talpán állni, lázas
is volt, és a torka neki is bedagadt, mert Barkóczi törzsőrmesternek az volt a metódusa: „ott üsd,
ahol nem látszik meg a nyoma”. (Másik csendőrnek meg más: például: „ott üsd, ahol éred”, a
harmadiknak: „csak a körmét, az fáj neki legjobban, mint a marhának” és így tovább, végül is a
kezükbe került embernek ki kellett próbálni az összes metódusokat.)
Feküdt hát nyugodtan, de beszélni ő sem tudott. Cseke Sári a fejénél ült száraz szemekkel
és keserű szájjal, és a torkát borogatta meleg ruhával, és a haját simogatta, amelyből alig tudták
kimosni langyos szappanos vízzel a két napon át beleszáradt vért. Sári orvost is akart hívatni, de
Gábor nem engedte. Belső vérzést nem érez, a külső sebek meg begyógyulnak, úgyis mint
máskor. Látleletet úgyse mer felvenni az orvos, és hiába is venne, mert kitől követeljék az orvosi
költségeket? A csendőröktől? Ugyan! „Az ördögöt a nagyanyjánál bepanaszolni” – ezt már
próbálták sokszor, sose ért semmit. Hanem inkább felírjuk a majdan visszafizetendő adósságok
közé.
János ismervén a Gábor természetét, férfihoz méltóan, visszaszorította a torkába igyekvő
szíve érzelmi erőlködését, összetöri arcán fájdalmas félmosollyal lépett az ágyhoz:
– Na, komám, Gábor, hát ezt megkaptuk megint egyszer. . .
– Hogy el ne felejtkezzünk róla, hogy nincs se istenünk, se hazánk, hogy kivert kutyák
vagyunk, még ezen a rothadt szemétdombon is, ami ma Magyarország. .. – suttogta vissza alig
hallható hangon Kis Gábor.
Cseke Sáriból erre kibuggyant a sokáig visszatartott sírás, de szólni nem tudott, mert az
átkozódást kevésnek és méltatlannak érezte.
– Ne búsulj, Sári, fognak még ők kásalevesen csatornákat ásni… én mondom neked, nem
lesz kegyelem…
Ebben a pillanatban kopogott be a mankójával Cseke Imre.
– De mikor lesz az, azt mondjátok meg, mikor lesz? Mert ezt már nem lehet bírni!
Tehetetlenek vagyunk, rongy ganéj emberek vagyunk, tűrjük azt, hogy egyenként agyonverik
mind, aki egy kicsit okosabb, bátrabb köztünk… Hát meddig tűrjük?
Cseke Imre szokása szerint – mióta a fél lábát elveszítette, mindig ilyen – már lángolt,
keserű mérgében, szinte már sírt, és a mankójával az ég felé fenyegetett.
– Te öreg Úristen, aki ott ülsz abba a setét vak égbe, hát mondd meg, ki szabadít meg
minket ezektől… ezektől a hóhéroktól?
Kis Gábor megmozdította egy kicsit a fejét, bedagadt, véres szemeivel Imrére nézett, és
halk, rekedt hangon csak ennyit mondott:
– A Szovjetunió, az oroszok… És Sztálin.
Sóhaj futott át az emberek lelkén: vajon mikor, és vajon hogyan, és vajon ki éri azt meg?
A férfiak még egy kevés ideig eltanyáztak, de majdnem szótlanul, mert mit is érhetne itt a
beszéd. Aztán Balogh Jánosnak eszébe jutott, hogy rájuk fér Kisekre is két álmatlan éjszaka után
a pihenés, de őmagukra is. Varga Julis már biztosan aggodalmaskodik otthon, mert ha több
ember léptei hallatszanak együtt az utcán, s hozzá valami vascsörrenés, kapának, kaszának a
hangja, összerezzenve hallgatózik : – jaj csak talán nem a csendőrök jönnek már megint?
Mert jól tudja azt Balázs alhadnagy úr, hogy nehezebb azokkal harcolni, akiket nagyon
szeretünk, mint azokkal, akiket erősen gyűlölünk, de azt már nem tudja, hogy vannak olyan
emberek, akik meg tudják harcolni ezt is.

19

Balogh Erzsicske a leányvásárban

A lány úgy nő, ha egyszer nekiindul, mint a kender, amit egyik napról a másikra arasszal
lehet mérni. Balogh Erzsicske (azért Erzsicske, mert gyerekbolond apja, amikor a fogságból
hazajött: zsicske csicske, Erzsicske, így nevezte el, és rajta maradt), amíg iskolás volt, csak egy
volt a többi zajos lánygyerekek közt, se túl vékonyka, se nagyon böngyöli nem volt, de aztán
egyszer csak, úgy a tizenharmadik éve táján, elkezdett gyorsan, nem is csak nőni, hanem
kerekedni.
Kicsi korában még azt hitték, olyan lesz mint az anyja, hisz annyi mindenben hasonlított:
sötét szeme, fekete szemöldöke, kerek, de nem pufók pirosas arca s még a haja színe is, ha az
ember erősen hasonlítani akarta, mind úgy beszélt, mintha a kisebbik Varga Julcsa formálódna
benne. De amikor elkezdett testesedni, egy olyan ősanya jött elő benne, valahonnan a négy
nagyszülő s a ki tudja még, hány ősszülő közül, akikről már csak az öregek szoktak mesélni,
hogy tizennégy éves korukban férjhez mentek és tizenhat éves korukban már bölcsőt ringattak.
Ilyen asszonyokat nem is szül már máma a föld, a maiakat a második gyerek után már elfújná a
szél, ha szeles időben a dombra mennének – meséli az öreg Kerezsi, aki a Gyepsoron az ablak
alatt tanyázó asszonyok között a bölcsek szerepét tölti be. És elmeséli, hogy az ő Sipos ángya
tizenhárom éves korában már asszony volt, de – ahogy mondták – egy évig még az anyja háta
megett hált.
– De hát miért kellett olyan korán férjhez menni? – kérdi Varga Julcsa, akinek ez nem fér a
fejébe.
Azért jányom, mert akkor még csak az ment katonának, aki akart, vagy akit erőszakkal
elfogtak. Néhány hetyke, habókos kölyök, aki nem fért a bőrébe, a muzsikaszóra felcsapott, vagy
ha ez kevés volt, kötéllel is megfogtak egynéhányat a szegényebbek közül. Aki visszabeszélt
vagy visszaütött a gazdájának, bajt csinált a faluba, verekedett vagy elszerette a gazdája
feleségét, azt elvitették a bírók meg a nagygazdák katonának, de a többi itthon maradt. . . Én
mán ezt persze nem láttam, csak idesapámtól hallottam, de az szavahihető ember vót. . .
– De hát mért kellett azért olyan korán megnősülni? – furdalta tovább az ablak alatt
tanyázó asszonyok begyét.
– Azért mert sok baj volt a legényfiúkkal. Ittak, verekedtek, latorkodtak, kilopták az apjuk
kamarájából a búzát, még a vetnivalót meg a kenyérnek valót is, elhordták a góréból a tengerit,
az ülőről a tyúkot. . . hej kutya világ volt még akkor. . . akkor vót legény a legény.. . Ma?…
„idesanyám aggyik egy pengőt, megyek a moziba”. . . Nahát, azért aztán jobb vót a legényt
megnősíteni. Akkor majd lecsendesíti az asszony meg a baj. .. Rakoncátlan csikónak hámot a
nyakába! Könnyű is vót akkor a jányt megőrizni, amikor megformásodott, mindjárt férjhez
ment. .. De most! Elviszik a java legényeket három esztendőre, addig aztán őrizhetitek a
jányokat.
– De a fene egye meg, akit már őrizni kell, aki nem tud vigyázni magára, azt ki kéne
seprűzni a faluból – erősködik Varga Julcsa.
– Na, na, jányom, vigyázz, üsd meg a szád, sose tudod, mire jutsz. Akinek sok jánya van,
az csak akkor beszélhet, amikor az utolsónak is bekötötték a fejét. Sohase tudhatja az ember
előre, mi történhetik vele. Amikor rájön az emberi nemre a bolondja, az Isten se parancsol neki.
Az is csak utólag büntet.
– Nahát én nem szeretném, ha akármelyikkel erre a sorra jutnék. Kitekerném a nyakát, ki
én, a fene egye meg! Én is voltam lány, öt évig vártam Balogh Jánosra.
Ez a beszélgetés vasárnap délután, az utcai kispadkán folyt, ahol szokás szerint összeültek
az asszonyok és közéjük ült az öreg Kerezsi is. És éppen akkor mentek el az ablak alatt párosá-
val a legifjabb gyepsori lányok, köztük Balogh Erzsicske is.
Az öreg Kerezsi utánuk nézett. – Hány éves is ez a ti kis jányotok, te, Varga Julcsa te? De
hirtelen kinőtt ez is a gyerekruhából!
– Ó, még csak a télen vót tizenhat… – mondja Varga Julcsa, és a szívén egy kis forróság
szalad át a büszkeségtől: ilyen szép, egészséges gyereket neveltem én, mindenkinek megáll a
szeme rajta, még ez a vén Kerezsi is észreveszi. . .
De mennyit is fáradozott ő azon, hogy a kislánya ilyen rendes, takaros, tiszta legyen.
Mennyit tanította-törte fésűvel, öltözéssel, tisztasággal, hogy szorgos, dolgos, fürge, önmagára
sokat adó, önmagára mindig körültekintő leánygyerek legyen, és ne olyasféle lusta bivalyborjú,
amilyenné azok a lányok nevelődnek, akiket nem tart kemény kézben az édesanyjuk. Önmagát
akarta viszontlátni a lányában: szép is legyen, jó is legyen. Ezzel a törvénnyel nevelték őt is.
De gond is ám ez neki, nagy gond, hogy a kislánya ilyen hirtelen nagylánnyá lett. Istenem,
ezt nemsokára férjhez kérik, és még nincsen semmije. Nemhogy bútora volna – pedig most azt is
követelnek a lányokkal, a fene egye meg ezt az úri divatot! –, hanem még csak egyetlen párnája
sincs. Ruhája is csak ami rajta van, mert mindjárt kinövi. Amit tavaly vettünk neki, az idén már
majdnem szétcsattan rajta.
Eddig mindig halogatták, mert ezer a baj, és hát hol van még a tizennyolc-tizenkilenc
esztendő, addig ráérnek – így gondolták –, és ehol van ni: eladó lánya van!
Varga Julcsa éber édesanya, nem enged a szegénységnek: az ő szép kislánya ne legyen
alábbvaló, mint a másé. Ha most az a törvény, hogy így kell ellátni a lányt, hát majd ő kisikeríti
neki. De akkor jobb ha cselédnek megy. Ott étét-bérét várja, amit keres, mindet magára költi,
nem kell nekem egy krajcár-i” ja se.
Itthon hiába jár napszámra, hol van munka, hol nincs, amit néha keres is, eleszi a fene a
többivel együtt. Malacot vesz belőle ez az ember, az meg megdöglik. . . De ha nem is,
megesszük mert az a kutya has mindent magába vesz, ha odaadjuk neki –, és a lány meg
ruhátlanul marad. Nem akarja, hogy a lánya az ő sorsára jusson; mert amikor ő férjhez ment, az
édesanyja tollmolyos és avas párnáiból szedtek ki annyit, hogy négy kis párnát ő is elvihessen.
Sokat sírt ő emiatt. Szégyellte nagyon.
Így jöttek össze az összes okok ahhoz, hogy Erzsinek pedig cselédnek kell menni.
Magának a lánynak is kedve volt hozzá. Hogyne, magára keres, és világot lát: a városba
megy. Mennyit mesélnek róla a többi lányok, ha néha hazajönnek.
Utoljára marad az apa, Balogh János. Ő nem szívesen fogadja a tervet, nem szeret az
uraknak cselédet adni, az az elve, mindenki takarítsa ki a maga szennyét. Csakhogy a lányok
dolgában az asszony szava erősebb, mert Julis asszony mindjárt azt mondja: – Jól van, hé, de
akkor nyisd ki a bugyellárist, Erzsinek párnahuzat kell!
 – Mit nyissak ki, ehol van ni! – és odahajítja. – Te vagy a kincstáros, nincs ebbe még egy
pakli dohányra való se!
Ezt Varga Julcsa is tudja, nem is komoly ez a vita, csak móka. Kubikosoknál az asszony a
család őrizője, hiszen az emberek néha hónapokig nem látják a gyerekeket. Mi lenne velük, ha
Varga Julcsa helyt nem állna?
Így került be Balogh Erzsicske a debreceni cselédpiacra.
A leányvásár valódi vásár a Bethlen utcán egy kis téren, de nem árulnak itt csak minden
hónap elsején és tizenötödikén, és semmi mást, csak cselédnek való lányokat. A valódi
emberpiac, ahol napszámosokat és aratókat fogadnak, máshol van, a kisállomás előtti téren.
Ide jönnek a falukról, tanyákról azok a lányok, akik cselédnek akarnak állni. Debrecenbe
nyolc irányból fut be reggelente a vonat, ilyenkor mind hoz lányokat. Egyedül vagy cimborával
jönnek, ha próbálatlanok, még az édesanyjuk is jön velük. Kis batyuval és nagy félelemmel
érkeznek: jaj, vajon akad-e helyük, és ha akad, vajon milyen lesz? A rossz helytől úgy félnek,
mint az égő tűztől, hiszen a gyerekszem még megérzi látásból is, ki a rossz ember, de ki tehet
róla, hogy még az emberevő szörnyeteg is fogadhat cselédet, ha pénze van hozzá?
Amikor Varga Julcsáék beérkeznek, már sokan vannak a téren. Mert vannak itt asszonyok
és lányok, akik gyalog jönnek be tizenöt-húsz kilométerről is. Nemcsak a tanyákról, hanem
olyan falukból is, amelyekből vonat is jár, de ők inkább korábban kelnek, és mellette jönnek.
Aki szegény, az erején és az alvásán is spórolhat.
Az ilyenek még a setét hajnalon indulnak, s ha nincs hideg, mezítláb jönnek és a cipőjüket
csak a város alatt húzzák fel, hogy tiszta és rendes külsőt mutassanak, mert a nagyságák azt is
nézik, hogy ki miképpen tartja magát.
És mert a piacon nincsenek padok az „áru” számára, az elfáradt asszonyok, lányok, felső
ruhájukat gondosan felhajtva, már a kora reggelen a járda szélére ülnek, hogy kicsit pihenjenek
még a vásár előtt, mert a vevők nem szeretik a fáradt kinézésű cselédnek valókat.
Varga Julcsáék azonban vonaton mennek, mert hozzájuk nagyon messze van Debrecen.
Két pár csirke ára bánja ezt meg. De a villamos mellett már ők is gyalog mennek a cselédpiacig,
hogy az a néhány fillér is hadd maradjon meg. Kettőjükre az is egy fél napi munka bére.
És amikor a későn kelő úriasszonyok már jönni kezdenek, beállnak a sorba ők is, kis
batyujukkal és aggodalmas szívvel: vajon nem hiába jöttek-e? és vajon milyen lesz majd – ha
lesz – a hely?
De egyelőre nincsen baj. Balogh Erzsicskén minden úrinőnek megáll a szeme. Szép, tiszta,
egészséges, jóállású, és olyan ártatlan tekintetű, mint a kis bocikák a város szélén levő másik
vásárban. Márpedig a nem ártatlan tekintetű embereknek is nagyon tetszenek a még ártatlanok,
mert ezek fölött olyan könnyű és oly édes az uralkodás. Nemcsak a parancsolás az élvezet,
hanem az is, hogy nem érzi az ember jogtalannak a hatalmát, hiszen olyan tudatlan még az
istenadta. És a tudatlanok felett nemcsak úrnak, hanem tanítónak is érzi magát az ember.
Van aki persze csak megáll, és végignéz rajta, de nem szólítja meg. Talán butuskának véli,
vagy megüti a szemét a kislány nyíló szépsége, és kíváncsi férjeurára gondolva továbbmegy. De
a másik úriasszonyok – no nem olyan igaziak ezek, mert a „jobb házak” kéztől, ismerős falusi
asszonyok és régebbi cselédjeik ajánlására „szerzik be a cselédszükségleteiket”- már megáll, ha
csupán piacos kíváncsiságból is: vajon mit kérnek ennek a lánynak. Hogy ha másikkal kerül is
majd alkuba, jobban tudja tájékozni magát, és ide mutathasson a drágás eladónak: no nézze csak
azt a szép erős lányt: azok csak tizenöt pengőt kérnek, pedig még engednek is belőle!
– Tud főzni? – hangzik az első hitetlenkedő ízű kérdés. Mert benne van az is: nehogy
hazudjatok, ismerlek benneteket!
– Csak úgy magunknak. Úri háznál még nem lakott – mondja kicsit restelkedve Varga
Julcsa.
De megkérdezik ám sokan azt is, hogy honnan való. Mert a leányvásárban is úgy van, mint
a többi piacon, hogy amelyik falunak rossz híre van, onnan az óvatos ember csak végszükségből
vásárol. Amelyik falunak az a híre, hogy az odavalósi lányok kikapósak, visszabeszélők,
katonáznak vagy enyveskezűek, onnan a félénkebb úrinők nem szeretnek cselédet fogadni, és
ezeket már csak azok a rosszhírű nagyságák fogadhatják fel, akik a piacra szorulnak.
Szerdahelynek nincs éppen rossz híre, csak olyan se ilyen, se olyan, de annyi mégis van,
hogy az odavalósi lányok kissé büszkék, felvágósak, visszafeleselők, durcásak – ez a
szocialisták eredménye, mondják a nagyságák –, nehéz velük bánni. Különben jó dolgosak és a
kosztban se válogatósak. Nem kell tőlük félni, mint az Erdély felől jövőktől, hogy hiányzik
nekik a puliszka, mert anélkül sose laknak jól. De attól se, hogy megszokták a legénnyel hálást,
mint némelyik bolondos faluban.
– Szolgált már úriháznál? – hangzik a másik kérdés egy kalapos nagyságától.
– Csak úgy kisebb helyen. Libapásztor volt egy tanyán, Pap-Kovács nemzetes úréknál,
meg pesztra volt a Krausz tekintetes úréknál, de csak úgy nyáron, rövid ideig. . .
És így hangzanak tovább a kérdések: tud vasalni? Tud felszolgálni?
Erzsicske még nem tud semmit, se sütni, se mosni, se vasalni, de még főzni se úgy, ahogy
az úri házaknál kell. De mindezeket hazudni se tudja, se ő, se az anyja, mint azok a cselédsorban
próbáltabb ügyesek, akik vállalnak mindent, csak hogy helybe jussanak, aztán majd vagy hamar
megtanulják, vagy ha szemrehányást kapnak, azzal védekeznek, hogy itt meg ott, ilyen s olyan
uraknál, ahol eddig laktam, másképpen szokták. Ésszel éljen a szegény is, amikor egyetlen
értékét, az erejét árulja.
Nekik eszükbe se jut, hogy így is lehetne, hogy aztán ha helybe kerülne, majd jórajönne
minden. Ha látnák, hogy milyen jó dolgos a kislány, hogy ég a keze alatt a munka, mégis
megszeretnék, így bizony ők, hiába néztek végig a cselédet keresők sokszor a kislányon, és
hiába kérdezték meg sokan, hogy mit tud, és mennyit kér, kimaradtak a vásár hátuljára. Már
lehetett látni, hogy mint mennek sorba a nagyságák után a szerencsés lányok, karjukon kis
batyujukkal, de Erzsicskének még komoly vevője se akadt.
Szeptember elseje van, vége a nyári munka vastagának, özönlik a piacra a leányhad. Aki
nem akar otthon telelni, igyekszik most elállni, mert tengeritörés után még többen lesznek, és in-
gyen se kellenek.
Már-már úgy látszott, hogy hiába költötték el vonatra a két pár csirke árát, amikor egy
testes, olyan fél-nagysága-forma nő Sebők rendőrfőtörzs úr felesége – újra és újra visszatért
hozzájuk, és már meg is kérdezte, mennyit kérnének?
– Tizenöt pengő, meg ahogy megegyezünk – mert Varga Julcsa már nem akarta
elszalasztani a vevőt. Már csak azért is, hogy János ne nevessen otthon rajta.
– Az sok, hallja, néni (idősebb volt mint Varga Julcsa), nagyon sok. Annyiért próbált
lányokat is kapok. ..
– Hát majd beletanul ő is. ..
– Beletanul, beletanul, de mennyi bajom lesz nekem vele még addig.
– Hát mit tetszik ígérni?
– Tizenkettőt adnék. Gondolják meg. Senki se ád neki többet, mert nem tud még semmit. ..
A Balogh Erzsicske figyelmes, de szótalan arca erre megint lángot vetett, ki tudja már
hányadszor máma. Az arca amúgy is mindig piros, mert onnan jött a naptól, széltől, fagytól égett
arcú pusztaiak közül, akik közt az a hiedelem járja, hogy csak az az egészséges, aki piros, aki
pedig fehér vagy halvány, az csak beteg lehet, de itt meg szüntelenül pirulnia kell. A nézésekért
is, mert az egyik a munkaerőt méricskéli benne, másik a bájt látja meg, de az meg éppenséggel
nagyon fáj neki, hogy mindenki azt kérdi, tud-e valamit. Megérzi azonban már ő azt a másfajta
nézést is, amelyik a nőt nézi benne. Nemcsak a szemével látja meg, hanem éber lányidegzetével,
feszülő bőrével, de talán még a kiskörmével is megérzi, felveszi az emberi tekinteteket. És azt is
tudja – gondolattalanul tudja –, hogy miért nézik meg. És mert azt is tudja, hogy ő szép lány,
szüntelen felajzottságban van, amíg meg nem szokja, hogy megáll a világ szeme rajta. Ebből a
megérzésből születik aztán a kacérság vagy a rátartós lánybüszkeség, de ő még csak a zavarnál
tart. Tegnap még senki-semmi gyerek a többiek seregében, ma pedig: valaki. Szép lány. Most
kezdi érezni, hogy én: „én” vagyok, és ilyenkor szakad el a gyermek apától-anyától.
Azonban íme jön is már visszafelé a testes fél-nagysága, pedig Erzsicske már a látására is
rosszul érzi magát. Még nem tudja, kicsoda-micsoda, de az egészséges gyermekek hatodik
érzékével sejti, hogy ez csak rossz ember lehet.
De ez most csak annyit szól: – Na nem gondolták még meg? – és tovább indul, nehogy
elbízzák magukat, hogy más lányt már nem talál.
Amikor azonban továbblépne, szembejön vele egy igazi nagyságos asszony. Annak még a
kalapja is nagyságos, mert új és divatos, a főtörzsné asszony fején még csak egy se füle-se farka
lityak fogja össze a loboncos bubihajat, hogy helyettesítse a kendőt, mert valamiképpen
mégiscsak meg kell különböztetni magát a parasztoktól, akik közül „kiemelkedett”.
– Kézit csókolom, nagyságos asszony! – köszön messze előre a másik nőnek.
– Jónapot, Sebőkné! – na még maga se talált?
– Ó, tetszik tudni, nagyságos asszony, jól meg kell nézni, kit viszek be a házamba, nekem
kislánykáim vannak… (A főtörzsné valamikor, jó sokáig maga is szolgáló, majd szakácsnő volt,
és nem mint ártatlan szüzecske került a főtörzs úr mellé második feleségnek. És bár a nagyságos
asszony is egy tízgyerekes szatócscsalád idősebb lányaként mosta otthon az öccsei és húgai
pelenkáit, mégis, ami illik: illik, meg kell tartani az osztálykülönbséget).
Balogh Erzsicske meg, apja lelkéből örökölt dacos haraggal gondolja magában: – Hogy az
íz egye meg a csúnya nagy pofádat, nem is mennék én hozzád semmi pénzért se. . . Most már
csak azért se!. ..
De nem is került arra a sor, hogy megrángassa az anyja karját, hogy juj, csak oda ne ígérje,
mert a fotörzsné elkísérte a nagyságos asszonyt, őhozzájuk meg odaszaladt Szabó Sári, egy már
próbáltabb gyepsori lány:
– Julcsa néném – suttogta hevesen –, oda ne adja Erzsit ennek a debellának. Ez minden
elsején és tizenötödikén itt van cselédet fogadni, mert senki se bírja ki nála. Azt mondják a
jányok, ennek egy tábla fődet kéne bevetni cseléddel. . . azt is jó sűrűen.
Igen, de már ritkul a piac, akik fogadtak, elmentek, akik csak széjjelnézni jöttek,
elszállingóztak, a sok lány meg kimaradt. Mehetnek haza. Már csak egynéhány rosszhírű vagy
fukar nagysága alkudozik itt-ott.
És nekik még mindenki azt mondja: Sokat kér, jóasszony! Hova beszél, hiszen nem tud
még semmit!
Jó volna már le is ülni, Varga Julcsának már majd elszakad az a sokat fáradt lába-dereka –
korán keltek, hogy le ne késsenek, és a vonatban is álltak – és Erzsicske is szokatlan az ilyen
fáradalmakhoz, de különösen a lelki izgalmakhoz. Életében most van először ilyen helyen.
De lám nem lehet leülni, mert mit szólnának a nagyságák: micsoda lusta dög, még leül
előttünk a piacon. Ha pedig Erzsicske nem ülhet le, akkor az anyjának is állva kell maradni
mellette. És hát már jön is egy másik kérője.
Ez nem nagysága, hanem kendős parasztasszony. Kállai gazdáné, a messzi Alomzugból.
Jól megnézi a kislányt. Látszik is, hogy tetszik neki, de rejtegeti, hogy ne vegyék észre,
nehogy sokat kérjenek.
– Hova való?
– Szerdahelyre.
A városban szolgált már?
– Nem. Még eddig sohase volt el hazulról.
– Na, nekem kitanult városi cafka úgyse kéne. . . Tud sütni?
– Próbálgatta már, de csak úgy énmellettem. . .
– Hát fejni?
Varga Julcsa egy kis szégyennel a hangjában:
– Nem. Nem lakott még olyan helyen. Nekünk meg nincsen tehenünk.
 – Rá lehet bízni a mosást?
– Azt rá, sokszor kimosott egyedül is, amikor én feküdtem. . .
– De mink tanyára vinnénk. . .
Balogh Erzsicske kicsit elszontyolodott. Ő, ő a városba vágyakozott. De lám, nem akad
hely. Ahhoz az undok nőhöz meg úgyse menne. Hazamenni se akar, mert már az egész életét
arra tette rá, hogy előbb kiszolgálja a férjhezmenéshez való holmiját. Az anyja is tétovázott, és a
lányára nézett.
– Nem is tudom én, erre nem gondoltunk – és Erzsihez fordult. – Elmennél, kisjányom,
tanyára is? – Mert erőltetni, kedve ellen odaadni nem akarta, hiszen szíve gyermeke, önmaga
lánykori érzékenységét és önfejűségét érzi benne. De meg az apjára is gondolni kell. János nem
egyezne bele, hogy a kislány a könnyeivel sózza a gazdái kenyerét.
De Erzsicske jó gyerek. Nem akar az anyjának gondot. Kicsit tétovázik, szégyenkezik, és
nagyon halkan odamondja:
– EL
Így illik itt, halkan, szerényen beszélni. Mert a legtöbb vevő a jó magaviseletűnek
mutatkozó, szerény lányokat kedveli. Ezért aztán sokszor képmutató szájasokat kap, mert a
leányember sem bújhatik ki a bőréből, csak rövid időre jól összehúzza.
Hátra volt még az alku, és az se volt könnyű. Kállainé úgy alkudott, mint a csirkére, és
háromszor is visszajött egy pengő különbség miatt.
Végül mégis megegyeztek havi tizenkét pengőbe, és a már-már kiürült cselédpiacról
elmentek együtt a Kállaiék városi házához, ahol ott várta őket a gazda és a szekér.
Kállainé nem látszott rossz asszonynak, az ura pedig nyilvánvalóan jó ember lehetett.
Hallgatag, őszes, kicsit kövérkés gazdaember, de még nem annyira öreg, hogy a csodálkozást is
rejtegetni tudó parasztszemei el ne ámuljanak a ritka szép és takaros leánygyermeken.
És Balogh Erzsicskének megint pirulnia kellett. Hát tehet ő arról, hogy a lábaszára kerek, a
mellecskéje hegyes, és a csípője is, de meg az egész alakja úgy észrevéteti magát?
De Kállaiék általában nagyon rendesek és emberségesek. Megkínálták mindkettőjüket a
tanyáról hozott sült csirkével, oldalassal, kolbásszal, süteménnyel, még egy kis bort is öntenek
mellé.
Erzsicske már a családban van és Varga Julcsát mint e családtag anyját nézik. Még ebédre
is meghívják őket, mert a férjezett lányuk, aki itthon lakik a házban, asztalosmester az ura, már
főzi is mindnyájuknak az ebédet.
De Varga Julcsa nem maradhat, sietnie kell a vonathoz, és Erzsit is eleresztik – soha többé
nem lesz Erzsicske –, hogy kikísérje az állomáshoz, mert Kállainé is anya, aki tudja, hogy mit
jelent a kislánynak, az anyjától elszakadni.
Útközben aztán mennyi okos és szívbéli tanácsot mondott még el Varga Julcsa a
kislányának. De inkább csak az ügyességről, engedelmességről, tisztaságról, hogy szégyent ne
valljon. Az, hogy ez a kislány már nagylány, eszébe se jutott. És ha még a vonat ablakából is
visszakiáltott, hogy aztán vigyázz magadra, azt ő nem a lányságra értette, hanem csak úgy
általában: egészségre, becsületre, és mindenre, ami a jó gyermeket teszi.
Mert az ő anyai gondjai nem akkor kezdődnek, amikor a lányáért a kérők jelentkeznek,
hanem amikor először cselédnek adja. Erzsicskének először jó munkásnak, és engedelmes, ügyes
cselédnek kell lenni ahhoz, hogy majdan jó asszony vagy akármilyen asszony lehessen.
 20

Balogh Imrus iskolában

Csak a rabságban érzi igazán az ember az idő hosszúságát, ott is már csak a hátulja felé,
amikor is a hetek hosszabbnak érződnek, mint azelőtt a hónapok, majd a napok hosszabbnak,
mint azelőtt a hetek, s a végén, amikor már azt várja az ember, hogy mikor csörren, csikordul a
szabadító kulcs, akkor az órák hosszabbak, mint élőbben a napok. Kinn az életben azonban a telő
idő hosszú is, rövid is, aszerint hogy mi folyik benne, és mit csinál az ember maga a folyó
időben. Aki a más szép menyasszonyával táncol, annak pillanatokká rövidülnek, aki idézéssel a
kezében a szolgabíró folyosóján várakozik, annak órákká válnak a percek is.
Baloghék hát, ahogy egymást üti és tetézi a folyó napok árján egymást követő gond és baj,
észre se veszik, hogy szállnak az évek, szaporodnak és nőnek a gyerekek, mert nem érnek rá
emlékezni és elgondolkozni se: Imrus is íme már iskolába megy.
De milyen ez a gyerek? Okos, nagyon okos, tűzeszű gyerek. Amit meghall, azt nem felejti
el, ami könyvet, újságot az apja a Munkáskörből hazahoz, azt átnézegeti, persze csak a képeket,
mert a betűt még nem ismeri, de azokat is a fejébe veszi. Ez a kis emberfióka a nyíló értelem
csodája: mindent megért, felszív vagy legalább megsejt, amit előtte mondanak, ha nem is neki
mondták. Az a szokás, hogy a felnőttek úgy beszélnek a gyerek előtt némely dolgokról, mintha a
gyerek a világon se volna, nála nem válik be: mindent megért, de finom ösztönnel különbözteti
meg azt, amit neki jó tudni és szabad tudni, attól, amit neki nem illik tudni. Ha olyat hall az
apjáéktól, amiért dicséretet vagy mert ezt ritkán adják, s eszükbe se jut –, elismerő pillantást
lehet kapni a sokatmondó apai szemekben, például, hogy ki a Schlézinger kerülője, hány tanyája
van a grófnak, mikor volt a szerdahelyi nagyvásár, vagy a gyűlés a Munkáskörben, azt örömmel
és szomjas lélekkel mondja el csak azért, hogy megkapja apjától vagy keresztapjától azt a becses
elismerő pillantást, de ha arról hall, hogy Soltész Marikának, a cipész lányának, akinek azért
nem lett meg a gyereke – pedig már meglátszott rajta, hogy állapotos-, mert elcsináltatta magától
a Sári bábával vagy a Winkler doktorral, arról nem beszél, bár ezt is eszében tartja.
Nem kotnyeles éppen, nem mindentudó, ez náluk még nem szokás – kicsit tilos is –, mert
az urizálás a fő bűnök közé tartozik. De azért öröm az ő szüleinek is, hogy esze van a gyereknek.
Minden apák-anyák módján, különösen az első fiúgyermekükben – hogy Janika meghalt, Imre
lett az első fiú –, ők is azt a nagy várakozást őrzik, amelyet minden ember érez az első fia iránt.
Vajon van-e valami igazság abban, hogy az igazi szív szerinti szerelemből szebb és
okosabb és lélekben is nemesebb gyerekek születnek, mint a robotszerű mindennapi
szeretkezésből, vagy a szeszfűtötte felgerjedésekből? Ki tudja ezt? És egyáltalán mit lehet tudni
arról a titokról, miért születik egyszer-másszor itt és ott, kunyhóban éppúgy, mint nagy kőházban
vagy akár palotában egy-egy olyan gyerek, akiben kivirágzik az emberi ész, vagy ami még ennél
is több: kivirágzik az emberi szív, és költő, tudós vagy művész lesz belőle: egy Csokonai, egy
Körösi Csorna, egy Petőfi, egy József Attila.
Balogh Imruska ilyen népi virágocska, már négy-öt éves korától kezdve, de a gyepsori
gyerekbandában ezt még nem vették észre. Nem verekedő, vezérkedő gyerek volt, nem féltek, és
nem rettegtek tőle a többiek, mint némely kis fickótól, hanem csak ragaszkodtak hozzá a vele
egykorúak és a kisebbek is – a gyermeki hierarchiában a legelső rang a kor, azután jön az erő és
az akarat – szerettek vele lenni, az ő játékaiban jó volt részt venni.
 Az első osztályban még nincs is számba vehető különbség közte és a többi gyerekek
között. Javarészt faluszéli gyerekek gyűlnek össze a belsőgyepsori kisiskolában, alig kerül
közéjük néhány módosabb gyerek. Ismerkedő, marakodva-félve ismerkedő kis állatkák még ők
csak, akik bokrokban járnak, ahogy nőttek, ahogy otthoni játszóhelyeikről, kis közösségeikből
ismerik egymást. Egy-egy utca, egy-egy „zug” vagy köz, gyerekei tartanak össze, és már az is
nagy szívfájdalom nekik, ha a tanító nagyság szerint vagy más okokból széjjelülteti egymástól
őket. De a tanítóktól és a rejtelmes tudnivalóktól, a betűktől, hangoktól és a kacskaringós
mutogatásoktól, a legügyesebb és leghajlékonyabb kezű-lábú majmocskákat is próbára tevő
betűutánzástól – akkor jött be a mutogatós tanítási módszer –, mert ebben a munkában kezüket-
lábukat, fülüket, orrukat igénybe kellett venni, és olyan nehéz volt nem tévedni, mindnyájan
féltek. Márpedig a félelem nagy összeszoktató, hiszen azt mondják, hogy az árvízből menekvő
farkas is elfelejtkezik farkas voltáról, ha ilyenkor az őzgidával egy dombocskára szorul.
Az első osztályban hát az apjáék se tudtak róla többet, mint hogy Imrus elég jól tanul, a
leckéjét mindig leírja szépen, és jól csinálja, de azért a játékokban is mindenütt ott van. Az a jó,
ha a gyerekekkel nem kell külön bájolni egyenként. Különben is a sokgyermekes apának inkább
bírónak kell lenni, mint nevelőnek.
Imrus itt még nem tűnhetett ki, hiszen még csak a betűket ismerte meg, amelyek majd utat
nyitnak a világba a szépre szomjas szívnek, a mohó értelemnek, de még a szárnyalni akaró
képzeletnek is.
A második, harmadik osztályban aztán fenn az egyházi nagyiskolában, amikor már olvasni
tudott, az az eredendő érzékenység, amelyet égi adományként vagy pokolbéli átokként magával
hozott abból a titokzatos világból, amelyet az ősök vére-idegzete és a szülők szép szerelme
jelent, egészen kibomlott benne.
Ezt az érzékenységet, az ilyenfajta gyermeki lelki-szellemi életet apja-anyja se ismerhették
fel igazán. Varga Julcsa és János se látták, hogy mi rejtőzik ebben a szívüktől szakadt
fiacskában. Néha, egy-egy pillanatra, ha fel is villant előttük, milyen feltűnően okos ez a gyerek,
és milyen sajátságos lelki kedvesség van benne, és ha egy pillanatra fel is hatolt az értelmükig,
hogy hátha egy nagy ember rejtőzik a mi Imrénkben, de aztán megint elfelejtkeztek róla. Lehet-e
itt egyébről szó, mint hogy egészséges legyen minden gyerek, gyorsan nőjön,” hogy mennél
hamarabb segítsen az apjának kenyeret keresni. Az apabolondság az első fiúgyerek iránt, ami
Janikával még egészen eluralkodott rajta, ekkorára már lehiggadt egy kicsit. Meg aztán ott van a
Gabri is, már az is kedves kölyök és „ki tudja, mi lakik még a bekötött zsákban?” (Varga Julcsa
megint állapotos).
Nem is alakul ki bennük egyéb az Imre gyerekről, mint hogy kedves, okos fiú, de egy kissé
furcsácska gyerek, nem egészen olyan, mint a többi.
És nem lehet neki külön kedvezni se. Ahol sok gyereket kell egyformán szeretni, osztó
igazság nélkül még szeretni se lehet. Hiszen minden gyerek féltékenyen figyeli nemcsak azt,
hogy ki kapott egy íznyivel hosszabbacska kolbászt, szelet helyett karéjos kenyeret, hanem azt
is, ki kap több jó szót, csókot, simogatást.
Mert hiszen minden gyerek „kisokos” – legalábbis a szülei előtt –, ha csak nem egészen
bárgyú. Amikor a maga módján felfedezgeti a világon sorba azokat a dolgokat, amiket már min-
denki tud, aki előtte jár, és ösztönös gyermeki ravaszsággal meg-megörvendezteti a szüleit, hogy
ő mi mindent tud, amit még neki nem okvetlen kell tudnia, s amire még nem is tanították, a
szülők elragadtatva súgják egymásnak – de mégis úgy, hogy a gyerek is meghallhatja: – Hogy ez
a kölyök milyen okos! Hogy ez miket tud!
Az Imre gyerek okossága azonban nem ilyen, hanem egészen másféle, ez nemcsak a
célszerű eligazodás és alkalmazkodás okossága, hanem a képzeleté és a vágyakozásé is.
Amikor aztán Imrus megtanult olvasni persze könnven és jól tanult kinyílt előtte a világ,
de még jobban kinyílt a képzelete. Nem kellett neki moziba menni, hogy lásson. Volt ugyan egy
rossz, füstös mozi Szerdahelyen, a kocsmáros-Schlézingerék tartották fenn a hadirokkantak
engedélyével a hátuk mögött, de oda még akkor csak az urak, iparosok, a boltosok és a cigányok
jártak, meg aztán az olyan úrhatnám parasztok, akik megjárták már a várost, és most, mint
nyugdíjas csendőrök, fináncok, vasutasok, s más egyebek, nagyon unják magukat a faluban, ahol
semmi „kultúra” sincs.
Mert ha Imrus azt olvasta, hogy Babszem Jankó az eső elől a lapulevél alá bújt, és a
legelésző ökör a lapuval együtt őt is beharapta, akkor ő ezt a lelki szemével látta is, és édesdeden
felkaccantott egy kicsit. (Anyja vagy nagyanyja, ha meghallotta, mindig megkérdezte ilyenkor: –
mit nevetsz te, kisfiam?) Ha azt olvasta, hogy a Hunyadi László fejét a hóhér csak a harmadik
csapásra tudta levágni, beleborzongott, és irtózat és gyűlölet szállt a szívébe a hóhérok ellen. És
látta, amint Kont a kemény vitéz harminc nemes élén Budára tart, látta amint az Egy gondolat
bánt engemet megelevenedik, és a költő holttestén át fújó paripák száguldanak a kivívott
diadalra, látta, amint „leveles dohányát a béres leveszi a gerendáról és a küszöbre teszi”, látta,
amint Arany János walesi bárdjai a szemébe vágják a zsarnoknak: „Te tetted ezt, király!” Látott
mindent, amit olvasott. Később még azt is látta, a Fekete nagyanyjáéktól rájuk maradt öreg
bibliai történetekben, amint Belsazár király palotájának a falán, a nagy lakodalmazás közben
megjelent a falon, a „mene-tekelufarsin”. Látta a kezet, amint írja, és látta a mulatozó
nagyurakat, amint az arcukra fagy az italos röhej, és helyette megjelenik a döbbenet.
Egyáltalán mindent látott, amit valaha jól írtak meg, ha ő azt elolvashatta, és mint igazi
Balogh, mindent halálos komolyan vett. Neki az írás ige volt, és az ige nem üres szó volt.
A Balogh Imre fejében és szívében így észrevétlenül helyet foglal Petőfivel és Arany
Jánossal az egész magyarság, és a Bibliával meg a mesékkel az emberi nem.
Amúgy szemre az Imre gyerek nem mutatott semmi különöset. Ha néha ránéztek és éppen
világított benne a kicsi lélek, elámultak egy-egy pillanatra-, milyen kedves kis kölyök ez a mi
Imrénk! Vajon kire ütött?
Egyszer úgy látszik, hogy csupa Varga, máskor meg a Baloghokra hajaz. Majd pedig: de
hiszen nem más ez, mint a Fekete had fia, nézd a szemét-szemöldökét, csupa a Fekete
nagyanyja. De várj csak: a tekintete mégis a Varga nagyapjáé, annak volt ilyen szelíd nézése.
Így változott a szülői felfogás az éveken át, de így változott maga az Imre gyerek is.
Hiszen eltekintve némely „szájából köpte ki” gyerektől, a legtöbb gyerek arcán és vonásain
sorba és felváltva megjelennek az ismert, de még az ismeretlen ősök is egy-egy pár hónapra,
vagy talán egy esztendőre is, amíg végre kialakul az egyszervaló és soha nem volt új ember, az
egyedül való egyéniség.
Balogh Imre nem volt olyasféle baba-szép gyerek, az arca szögletes, mint a kun-
ivadékoké, s az is hol megnyúlt egy kicsit, mert éppen a növés és soványodás korszakában volt,
hol meg kerekedett, gömbölyödött, mert használt neki a malacölés utáni zsírosabb étel. Ilyenkor
a kicsi kun-álla húsba párnázódott, és igen bájos volt volna, ha valaki megnézte volna. Egyszer
rizskásaszemek sorakoztak a szájában, máskor – később – fogatlanka lett, és két-három fogát is
váltotta egyszerre, de az arca és a szeme mindig eleven volt.
Nem volt égő-piros, mint az anyja szokott lenni, ritkán lobogott fel a vér az arcán,
legfeljebb csak erős futásnál vagy túlságos játéknál. Néha inkább feltűnően sápadt volt, és az
anyja-apja aggódott: nincs tán valami baja?
Pedig nem volt semmi, csak az, hogy ha tanult vagy olvasott, minden ereje-tüze a fejébe és
szívébe áramlott: egy másik világba került, és együtt élt és égett a Jókai kis diákjaival, vagy
együtt szenvedett a kicsi Gorkij Maximmal a részeg, goromba, verekedős, nagyszájú és általában
érthetetlen felnőttek között, mert az apja a Munkáskörből felnőttnek való könyveket is hozott, és
ó azokat is elolvasta.
Akit a Világszellem megihletett – az a világszellem, amely a könyvekbe van zárva, de
némely emberi szívek hívására kimozdul onnan –, ez így szokott járni akkor is, ha a faluszélen,
vagy akárha a pusztában lakik.
 De azért volt még valaki, aki felismerte, vagy legalábbis megsejtette, hogy mi rejtőzik az
Imre gyerekben: Józsa Miklós volt ez, az V. és VI. osztály tanítója.
Ez a Józsa Miklós „jó tanító”, szív szerinti embernevelő volt, akinek minden új osztály,
minden új évjárat-gyerek külön emberi világ, valóságos emberi csemetekert, suháng erdőcske
volt, mert negyven-ötven gyermeket egyenkint megismerni és megérteni, annak, aki igazán
hivatásérzettel nézi az emberek fiait, van olyan érdekes, mint a földgolyó geológiai ősrétegeit
megkülönböztetni, kikutatni és megérteni, vagy a Taklamakán sivatag homokdombjai alatt
istenszobrokat keresni, az évezredekkel ezelőtt élt Balogh Imrusokat, Isten művész fiacskáit
eltemetett műveikben feltalálni.
Józsa Miklós régi értelmiségi család ivadéka volt. Számontartható ősei mind falusi tanítók,
kántorok vagy rektorok. Pap egy se volt köztük, mert a pap-dinasztiák mostanában már nemigen
keverednek a tanító-nemzetségekkel. (Nagy dolog a hierarchia már a kálvinisták közt is.)
Valamelyik őse persze biztosan neki is nyilvánvalóan paraszt volt – mi is lehetett volna más –,
még abban az őskálvinista demokráciában, amikor az egyházközösség úgy vette szárnyai alá a
tűzeszű jobbágygyerekeket, mint a sajátjait, és kineveltette nagynehezen kit-kit, amire hajlama
volt, vagy amilyen emberre az egyházi szolgálatban éppen szükség volt. (Ezt tette persze a
katolikus egyház is, azzal a különbséggel, hogy pápai fekete katonákat, meg császári és királyi
janicsárokat – szellemi-lelki zupásokat – akart belőlük nevelni. Kiből sikerült, kiből nem.)
Józsa Miklós hát már túl volt azon, hogy hajdani paraszti őseit szégyellje – hisz senki se
tudott róla –, és nem kellett nacionalista túlbuzgalommal lepleznie alacsony származását, mint
némely parasztfiúból lett tanítónak, aki idegenebb volt a néphez, mint a régi értelmiség. Nagyon
kevés is volt még ekkor a parasztfiúból lett értelmiségi – kevesebb volt, mint a kálvinista
ősdemokrácia idejében –, és aki volt is, az az állástalan diplomások számát szaporította, és
Budapesten havat lapátolt, ínségkonyhára járt, vagy a falusi adóhivatalokban körmölt, mint
szellemi szükségmunkás. Tanítói állásba akkoriban csak a „keresztény nemzeti szempontból
megbízható” középosztályi, értelmiségi és nagygazdafiak juthattak.
Józsa tanító úr keresztény és nemzeti szempontból megbízható volt, csakhogy nem a
Haller István és Klebelsberg Kunó akkori kultuszminiszterek felfogása szerint, hanem ő még
azokhoz a régifajta értelmiségiekhez tartozott, akik Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály
szellemében fogták fel a nemzeti közösséget és a népért való felelősséget. Nem is tartozott Józsa
Miklós semmiféle politikai párthoz. Csak így tudta elérni, hogy az egész falu megbecsülése és jó
tanító híre megóvhatta őt attól, hogy kormánypárti kortessé kényszerítsék, a „keresztény-
nemzetieszme szolgálatában”, mint a kimondatlan, de cinkosságszerűen kötelező úri szolidaritás
alapján a többi tanítókat. A köteles alkalmazkodásból persze ő se vonhatta ki magát.
Nem volt szocialista, a szó párt szerinti értelmében, de valahogy mégis kollektivista volt,
mert a magyarságot egy közösségnek érezte, úgy, mintha nem is volna osztályokra szakadozva.
Ez azonban nem vált benne hazugsággá, mert ő egyszerűen csak jó tanító akart lenni.
Így mégis úgy cselekedett, mert úgy tanított, mint egy kollektivista, és a szocialisták is
rokonszenvvel néztek rá.
Józsa Miklós hát megérezte az Imre gyerekben a leendő „vala-ki”-t. És sokat is
foglalkozott vele. Nem a többiek rovására, mert az igazság neki még a gyerekekkel való
foglalkozásban is mindennapi kenyere volt, hanem különös figyelemmel az érzékenységére és a
szellemi éhségére, az iskolai könyveken túl is könyveket adott neki, és el-elbeszélgetett vele.
Egyébként Imrének mint sok más szegényebb gyereknek, nem is voltak meg a kötelező iskolai
könyvei. A búza ára lement negyven pengőről hatra, de a könyveké fenn maradt. Egy
olvasókönyvért majdnem egy zsák búza kellett. Ki győzné ezt. Úgy tanult hát Imre is, mintegy
sereg gyerek, az iskola ócska tartalékkönyveiből, aztán meg innen-onnan a többiekéből. A
vallástant például Balogh János sose vette meg, de azért Imre ezt is megtanulta: egy-egy
cimborának leckét csinált érte.
 Józsa tanító úr azt a lelki-szellemi tüzet, ami Balogh Imrusban rejtőzködik, nemzeti
kincsnek tekintette, és mindenáron azon volt, hogy a gyereket taníttatni kell, hadd menjen
legalább középiskolába, esetleg onnan főiskolára is. Sose lehet tudni, hogy egy-egy mezítlábas
fiúcskában, akinek a szemében csillog a lelke, nem egy új Petőfi vagy egy új Körösi Csorna
bukkan-e elő.
Amikor hát közeledett az az idő, hogy el kellett dőlnie: az Imre gyerek kondás legyen-e
vagy diák, malacokat téregessen-e vagy embereket nevelgessen, Józsa tanító úr elment
Baloghékhoz.
Elébb persze megkérdezte Imrétől, mikor van otthon az apja, hogy ne kelljen hiába járnia.
Varga Julcsa megijedt, valami ismeretlen rémület kapta szíven, amikor Józsa Miklós
bekopogtatott. És úgy borult lángba az arca, mint amikor – jaj, de régen volt! – Balogh Jani
először szólt hozzá. Ide nem szoktak úrfélék jönni, errefelé csak temetésre jár ki a pap vagy a
kántor, s azok is csak az udvaron végzik el a ceremóniát. Az ő házukat még választás előtt se
igen keresik fel, mert Jánosnak mint volt vöröskatonának nincs választójoga. Még csak az
ügynökök is ritkán járnak erre, mert „csóré népek azok a gyepsoriak”. Tollkereskedőn és
biztosítási szélhámoson kívül „nadrágos ember” ritkán nyit be az itteni ajtókon. Még végrehajtót
is olyan parasztot küldenek erre, akinek már nincs a pofáján bőr.
El nem tudta hát gondolni, hogy miféle úriember ez, és mit keres náluk. A tanítókat ugyan
ismerte egyiket-másikat, de még sose állott szóba vele egyik se. Hívták ugyan már szülői
értekezletre, de ő nem ért rá elmenni egyszer sem.
A szégyenkezés hát azért van, mert hogy olyan nagy a rendetlenség náluk. A gyerek a
földön csúszkál, a kotló az ágy lábához kötve, a csirkék szerte futkosnak az egész ház földjén és
mindenfelé petyegtetnek, az utcai ablakot nem lehet kinyitni, mert hűvös még a tavasz, átvág a
„cúg” a szemben levő ajtóra, megfázik a gyerek és a kiscsirke, az oldalablakot nem lehet
kinyitni, mert széthullana minden karikája, elkorhadtak a keretek – ó, Istenem, mért nem
hagynak békét a szegénynek! Mindenki maradjon a maga vackában és ne háborgassa az úr a
szegényt még látogatással, még jószándékból se!
De ez nem a nyelvén van Varga Julcsának, még csak nem is a gondolataiban fordul meg –
ki tud ilyenkor gondolkozni? --, hanem csak az idegzetében, szíve-lelke, arca-szeme zavarában
jelenik meg.
És ó, ez a kicsi lány is éppen most sír, nem tudja elhallgattatni. De azért letörüli a
legjobbacska széket a kötőjével: – tessék leülni, tanító úr, mingyárt hívom az uramat. . .
És kiszalad, karján a gyerekkel, hátra, ahol János a kapanyeleket faragja, ékelgeti és
igazítja.
Nem könnyű dolog ez a beszélgetés. Józsa tanító úr ismeri már ezt. Sok háznál próbálta
már, hogy miként lehessen szóra bírni a zord-mord, kelletlen, vagy a túl szíves, hízelkedő,
alázatos beszéd mögül azt, amit úgy véli, az uraknak kell vagy lehet mondani.
Ennek a Baloghnak meg éppen az az elve, hogy ne higgyetek senkinek, aki nem közétek
való, még annak is csak akkor, ha próbát tett róla. Suba-subához, guba-gubához: a tanító is csak
úr. . . De tényleg: Józsa Miklósnak is gond, hogy miképpen szólítsa Balogh Jánost. Bácsinak
nem szólíthatja, hiszen ő az idősebb. Balogh uramnak nem mondhatja, mint a gazdákat és a
presbitereket, mert még csúfolódásnak venné. „Hallja jóember”-nek? Ez se lehet. Az se lehet,
hogy az asszonyhoz szóljon előbb, mert csak nem nénizi le, hiszen még menyecske is lehetne, ha
kiöltözne, az Imre gyerek anyja.
Végre is, egy picike múló zavar után így kezdte: – Hát tudják-e, kérem szépen, hogy miért
jöttem?
– Ha megmondja, tanító úr! – (Baloghéknak nem kell keresni a megszólítást.)
– Az Imre gyerekről szeretnék magukkal beszélni. Ezt a gyereket taníttatni kéne. Jó feje
van – ezt maguk is biztosan tudják –, de a magaviselete is kiváló. Ki tudja, mi lakik még benne?
Hátha nagy ember is lehet belőle.
 – Nincs nekünk ahhoz tehetségünk, tanító úr – mondja Balogh János. – Örülünk, ha
kenyeret tudunk neki adni, és néha egy-egy rongyot rájuk.
– Megpróbálnánk segíteni rajta. Hátha megkapjuk a tandíjkedvezményt.
– De akkor is ott a sok ruha meg a könyv meg az ellátás, meg minden, nem győzzük mink
azt. ..
– Azon is lehet segíteni. Más szegény gyerek is kijárta már; a kollégiumot. Segítette az
egyház…
– Minket az biztosan nem segít. A tiszteletes úr úgy beszél rólunk, mint az-ellenségről.. .
Azt mondja, mink vagyunk a, „destruktív elemek” Szerdahelyen. Mink forgatjuk fel a rendet. ..
– Ezt majd meglátnánk. Ha maguk is akarják én utánajárok hátha mégis sikerül. . . A
gyerekért felelősek vagyunk. Maguk: is, én is. . . .meg aztán nemcsak avval van itt baj, tanító úr,
amit fizetni kéne érte, hanem avval is, amit veszít. Ha itthon marad, jövőre mán megkeresi a
kenyerét, még a ruháját is, és nekünk az is sokat jelent. . .
Igaz, igaz, de hátha mégis közös erővel el tudnánk intézni.. .
De még akkor is, mire taníttatnánk? Tanítónak?
– Lehetne annak is, de ha a gyerek többre hivatott, akkor mehetne feljebb is. ..
– Nézze, tanító úr, nem ér ez semmit, hiába rugódozunk. Tóth István kitaníttatta a fiát, mi
van vele? Már három éve itthon van állás nélkül, vagy télidőben az ínségkonyhát vezeti néhány
pengőért. Hát erre taníttassuk?
– Igaz, igaz, de nem lesz ez mindig így. Majd elmúlik ez a nehéz helyzet, hisz lehetetlen,
hogy a nagyhatalmak be ne lássák, hogy így halálra van ítélve a magyarság. ..
– Azok, uram, soha be nem látják, ha mink be nem látjuk, de hagyjuk ezt. . .
Így folyt a beszéd, és még egy alkalommal, a nyári beiratkozás előtt megint újrakezdődött,
de mindhiába, Balogh János nem hajlott. Ő az összeomlását várta ennek a világnak, s olyan kicsi
dolog volt ahhoz képest, hogy az Imre gyerek menjen-e felsőbb iskolába. A forradalomban nem
számít, kinek mennyi iskolája van, s titokban még úgy is érzett, hogy inkább legyen az Imre
gyerekből egy jó forradalmár, mint eggyel több úri janicsár. Hiszen akit kitaníttatnak, nemcsak a
szüleitől idegenedik el, hanem az osztályától is.
Így érzett, de ezt azért Varga Julcsának nem mondta, mert Józsa tanító úr annyit mégis
elért, hogy Varga Julcsának bolhát eresztett a fülébe: az Imre gyerekből tanult ember lehet.
Akkor ne is maradjon parasztnak, mert parasztnak lenni, az mindennél rosszabb.
És most már kettejük közt folyt az Imre dolgában a vita. De sajátságos vita volt ez. Kevés
szó esett benne. János nem szólhatott, mert a magyarázat nehezére esett, és nem is akart mindent
kimondani. Amellett meg restelkedett is a felesége és az Imre gyerek előtt, hogy ő akadályozza
meg a tanulását. Pedig dehogy akadályozná ő, ha bírnák, és ha valami értelme volna. Hogy ő
nem szereti a fiát, és ő nem szeretné, ha tanult ember lenne belőle? Dehogynem! De hát az
uraknak nevelte? Ingyenélő legyen belőle, vagy állástalan tanító?
Mindezt azonban kínos volna elmagyarázni. Se a felesége, se a gyerek nem értenék meg, s
csak az jönne ki belőle, hogy ő rossz apa. . .
Kis Gábor megérti, Cseke Imre is. Azok se taníttatnak egyetlen gyereket se. Igaz, nincs is
ilyen jóeszű egyik se. De mit is számít itt, annyi baj közt, hogy tanul-e egy gyerek, amikor az
egész ország és az egész világ recseg-ropog, s ha most ki nem tör a forradalom, akkor soha!
És ebben a családi vitában Varga Julcsa is feltűnően kevés szót beszél. Az ő fegyvere most
a duzzogás, a bánatos sértettség. Valahányszor hazakerül az ura a munkából, mindig úgy néz rá,
mint akinek valami rettenetes nagy panasza és bánata van, mert úgy érzi, az ő urára most csak
ezzel a fegyverrel lehet hatni. Most került életében először és igazán az elé a válasz elé, hogy ki
az elébbvaló az anyának: a férje-e, vagy a fia. És most érzi először úgy, hogy az urának nincsen
igaza, mert nem segíti, hanem akadályozza a fiát abban, hogy kiemelkedjen a gyepsori világból.
Nehéz dolog ez Jánosnak, hiszen ők a hosszú duzzogást, a napokig, hetekig való haragot nem
nagyon ismerik. Ha össze-össze is csaptak valamin, a kis zivatar végén János csak ránézett a
Julcsa haragtól pirosló arcára és szikrázó szemére, és nem tudta megállni, hogy engesztelő
tekintettel, simogató szóval és kézzel a békülést meg ne kezdje. – Eredj, te hízelgő – mondta
ilyenkor Julcsa, és a végét már elnevette, ha az elején még a könnyei hullottak is. De most nem
lehet így csinálni. Még csak szót se lehet az asszonnyal erről váltani, mert érzi, hogy több baj
lenne belőle. Itt most eddig ismeretlen erők, az anyai vakszeretet a fiúgyermek iránt és a
családkormányzó apai ész ütközik össze.
Hogy nem telik a taníttatásra, hogy szükségük van az Imre keresetére, minden fillérre, amit
meg lehet fogni, azt Julcsa is rúdja, de ő rövidebben számít. Jobban hisz a tanító szavában is, az
iskolai segítésről. És ha a szegénység kiszámíthatatlan kérdéseket vet elő, könnyebben
folyamodik ahhoz, hogy majd lesz valahogy, majd csak kiforogja az idő, mint az ura, akiből
éppen olyan zord-komoly ember lesz már, mint Balogh édesapám meg Varga édesapám volt.
Így jött el a nyár, a gyerekek megkapták a Vakációt, a kérdés elintézetlen maradt, s aztán a
nagyobb bajok közt egy kicsit háttérbe is szorult, de mint eleven seb továbbra is ott sajgott a
Varga Julcsa szívében, aki néha-néha már nagy álmokat formálgatott magában az Imre gyerek
felől.
Közben pedig se az apjáék, se Józsa tanító úr nem tudták, hogy Imrében nemcsak egy okos
olvasós gyerek rejtőzik, hanem egy kis forradalmár is nevelődik. Mert ilyen gyermeklélekkel
gyepsori fiúcskának lenni és olyan iskolába járni, ahol már csak két erő uralkodik ekkor: az erős
ököl a rámenős gonoszsággal, és a vagyon a folt nélküli szép ruhával, meg a jóillatú pogácsával
tiszta kínszenvedés.
Hiszen a nyiladozó kis értelem, az érzékeny szív, a rejtőzködni kényszerülő önérzet,
amelynek a tudásban való elsőbbség az alapja, mindennapi sérelemnek érzi már azt is, hogy a
mellette ülő Kurucz-Kurz Tibi, a borbély fia sohasem hoz száraz kenyeret az iskolába. Pedig
azok aztán igazi szegények, nincs egyebük, mint ami a borbélyműhelyben látható, két-három
szék, egy félbolond tükör – pufókká varázsolja a hóttsovány napszámost is! –, néhány kopott
borotva – mese kés! mondja Kurucz úr és az az illatszerrel meg a vályogház nyers dohszagával
kevert büdösség, ami a falusi borbélyműhely levegőjét adja. És olyan háztartás van náluk, hogy
amikor egy jobb úri nyiratkozás vagy úrinő-ondolálás előkerül, akkor hétköznapon is húst
ebédelnek, és tésztát sütnek, amikor meg csak parasztnyiratkozás akad – simára, Kurucz úr! –
paprikás krumplit főznek, mégis a Tibi kenyerén vagy libazsír, vagy vaj és lekvár van, egymás
tetejébe kenve. Imrében ez, aki ilyet sohase látott, egy kis visszatetszést, de ugyanakkor heves
kíváncsiságot is ébreszt: milyen lehet a vaj meg a lekvár együtt?
Hát még a gazdafiúk! Szekeres Miska, Beke Jóska, Keserű Feri hófehér kenyeret – hogy
szégyenkezik emellett az Imre sárgásbarna máléskenyere – és araszos kolbászokat hoznak az
iskolába – tele van a szagával még ez az iskoladohú nagy terem is –, aztán meg omlós, vajas-
zsíros-tejfölös pogácsákat, s aztán ha nem kell már nekik, gőgből egymást hajigálják vele. És
olyan túrósbéleseket hoznak, amelyeknek az oldalán és minden sarkán kitüremlik a kaporillatot
árasztó vajsárga színű tehéntúró. És hajigálják, pocsékolják, a pad alá hullatják, piszkos
csizmáikkal rátaposnak, ahelyett hogy a többieknek adnák. Imrus ugyan fel nem szedné a pad
alól a félvilágért se, de Kolompár Bandi, a cigányfiú meg a nagyétű kis Tukacs mind felszedi.
Lefújják róla a port, vagy a még piszkosabb ujjasukhoz dörzsölik, és be vele! Nem baj, ha egy
kicsit recseg is a foguk alatt.
Józsa tanító úr sejt ebből egyet-mást, de igaz valójában ő sem ismerhet minden
kölyökbitangságot, mert a gazdagyerekekre a többiek még árulkodni se mernek. Az egyik azért,
mert fél tőlük, a másik azért, mert vár tőlük, a harmadik meg azért, mert árulkodni gyalázat.
Imre is ebbe a csoportba tartozik.
Pedig neki még más oka, az előbbieknél erősebb oka is volna rá. Mint jó tanulót és jó
magaviseletű fiút a tanító néha felvigyázónak állítja az osztály élére, ha valahová el kell mennie
vagy tanítói értekezlet van. De ezek a gazda-kölykök – egész kis sereg van belőlük – fütyülnek
rá. Csak azért is zajonganak, ide-oda szaladgálnak, a padok tetejére állnak, aztán meg ha felírja
őket, még akarják vesztegetni egy pogácsával, egy végerágott, meredt, hideg hurkadarabbal, egy
szem cukorral vagy néhány pitykével és másféle játékkal.
Imre nem fogadja el és ebből harag keletkezik, ígérgetik neki, hogy majd odakinn
megverik, ha elő meri adni a felírt neveket, és Imre nem adja ki őket! Nem azért, mert fél, hanem
azért, mert valahogy restelli az egész osztály előtt, hogy ő a tanító embere legyen, még ha az a
tanító jó ember is. De erre meg azt hiszik, hogy gyávaságból nem meri őket kiadni, és így még
ez az iskolai megbízatás is csak a lélek sebeit szaporítja.
Pedig Beke Jóska, az egyik „nagylegény”, olyan buta, hogy még azt is tőle kérdezi meg,
hogy három meg négy mennyi. És a leckéjét sokszor az övéről másolja le, mert tudja, hogy a
Imréé a legjobb. És mégis, a múltkor is, amikor Imre az apjának ételt vitt a határba, és üres
edénnyel már hazafelé jött, találkozott a dűlőúton a Bekéék szekerével, Jóska is ott ült a kocsis
mellett, és még csak azt se mondta, ülj fel, Imre, hanem még közécsaptak a lovaknak és
elnyargaltak mellette.
Még ha az apja vagy a bátyja lett volna a szekéren, érthető volna, de ha a kocsisnak azt
mondja, vegyük fel ezt a fiút, biztosan megállott volna.
Így érlelődnek benne a könyvekben levő igazságok és a személyes tapasztalatok
forradalmár lelkületté és kibékíthetetlen tagadássá a fennálló világ ellen.
Egyszer aztán hirtelen és váratlanul megoldódott az Imre dolga is. Magyarországon ritkán
van – talán nincs is – két egyforma nyár. Egyszer sok eső van, ez tízévenként kétszer-háromszor
fordul elő, máskor egész nyáron nincs eső, megint máskor a sok eső és a nagy forróság váltja
egymást.
Most megint ilyenformán van. A júniusi nagy esők után forró július jön, az utcákon a
buckányi sárrögökből bokáig érő por lett. A gyerekek halmocskákat építenek belőle, aztán
megunják, és egymás fejére szórják. (Mindenütt azzal játszanak a gyerekek, ami van: itt most
csak por van.)
Esténként, amikor a csürhe hazaordít, és a csorda hazabőg, és mindegyik végighúzza a
lábát a mély porban – a vályúra siető éhes jószág húzza a lábát, és nem katonásan lépked –,
valóságos porfelhőbe burkolódik a falu, amelyet majd csak az alkonyi hűvössel leszálló harmat
nyomna le, ha hűvös jönne, és harmat szállna. De az már régen nincs, és így csak lassan ül le a
por és mindenre, ahová csak lehet, rászáll, még az esti vacsorára is, de nemigen törődnek vele.
Napközben meg, amikor az urasági kocsisok négy lóval és nehéz igásszekerekkel
végignyargalnak az utcán, vagy pedig egy gőgös gazdalegény vagy egy habókos kocsislegény
közévág a táltosainak, csak azért, hogy ha én porban fürdők, fürödjön más is – ez a fordított
demokrácia! –, a felszálló sűrű por elhalványítja a napot.
Most is úgy készült hát az idő, mint máskor. Előbb forró, sárgás pára ül a föld felett porból
és vízgőzből.
Azon az emlékezetes csütörtöki napon már délelőtt fülledt a levegő, menekülne előle
ember és állat a hűvösre, fák alá vagy a vizekbe, de csak az urak tehetik ezt és persze a disznók,
azok is csak ott, ahol még van valami pocsolya. A szegény bivalyokat már csak hegyes
vasvillákkal tudják elszurkálni a vályú végénél levő tó mellől, hogy vigyenek vizet a kazánokba
meg a cséplőmunkásoknak, akikről úgy dől a meleg víz, az izzadság, hogy nem győzik magukba
önteni a hidegebbet, amit lajtokban a kútról éppen ezek a szenvedő bivalyok hoznak.
Mindenki mondja, mindenki tudja, nemcsak a légy és a bolha, nemcsak a szúnyog és a
levelibéka, nemcsak a nappal is kukorékoló kakasok és nemcsak a veszettül játszó – búvározva
játszó kacsák-libák és nemcsak az öregemberek, hanem már az önfejű fiatalok is, akik pedig
babonának mondanak sok öreges bölcsességet, sőt még a nők is, akik pedig sajátlagosan vakok
és süketek tudnak lenni a természeti jelenségek iránt – lévén ők maguk is természet –, hogy
valami nagy idő, valami egészen rettenetes idő készül.
Így érzik ezt most otthon a Gyepsoron még a gyerekek és az asszonyok is. A gyerekek,
akik rosszabbak, engedetlenebbek, mint máskor, az asszonyok, akik szeszélyesebbek és
veszekedősebbek, mint máskor, akár álmodtak tűzzel az éjszaka, akár nem. Az egyiknek a feje
fáj, majd szétszakad, a másik meg türelmetlenségében törni-zúzni szeretne, de kínjában, mert
nincs otthon az ura, s az anyósa sincs a közelében, a gyerekeket szidja, s még meg is veri, vagy a
kutyán-macskán tölti ki a mérgét.
Még az a legszerencsésebb, aki valami egészen szorgos nagy munkában van, mert az
fékezi és feloldja az idegességét, és magafeledten merül bele a munkába.
Varga Julcsa is így van: sárt csinál, a házat megint tapasztani kell. Igaza volt Jánosnak,
amikor vették – de ezt nem kell beismerni —, sok baj van az öreg házzal, mindig lerúgja a
meszet és a tapaszt. Most is alig várta, hogy csépeljenek már, és pár zsák új pelyvát hozhasson,
mert a júniusi nagy esők után úgy néz ki a ház, mint ahol beteg a gazdasszony.
Na, erre a munkára alkalmas az idő. Az embert még hűsíti is a jó hideg kútvízzel taposott
sár, s ha a homlokán, hátán, vállán, csípőjén, combján csurog is a leve – legalább erősebb lenne a
verejtéktől ez a fal! –, mégis kellemesebb ez a munka, mint a cséplőgépnél a törekkaparás.
Így elmerülve a munkába, amíg olyanná tapossa, keveri, dagasztja a sárt, mint a jó
kovászos kenyértésztát, azon veszi észre, hogy egyszer csak az égető napra csúnya szürke
fellegek tolulnak, és nagy hirtelen félhomályba borítanak mindent. – De jó lenne, ha hozna egy
jó esőt! – sóhajtja Julcsa – mert már elszárad a kolompírnak még az indája is! – és csinálja
tovább a maga dolgát.
Csakhogy a fellegek tovább nyomulnak, és mind-mind zordabbá válnak. Nem kékfeketék
ezek, mint a jófajta esőfellegek, és nem is fehértornyosak, mint a bővizű bugyborékos záporok
előtt szokott lenni, hanem füstszürke és kormos-katlan színű felhőgomolyagok keverednek
össze.
– Por lesz ebből, igencsak – gondolja, és tovább vágja a kiskapával, és húzza a talpa alá a
pelyvával kevert sarat, hogy sehol egyetlen szétázatlan rög ne maradjon benne.
A szél is megáll egy pillanatra, fordulni akar, s már hallik is a fojtott dübörgés: zeng az ég.
Egyszer csak aztán a csordanyomás felől hömpölygő ocsmánybarna felhő lecsapott a
földre, az apró kushadt gyepsori házakra, mint egy óriás héja az apró csirkékre.
Még a vihar is a faluszélen adja ki a nagyobb erejét. Benn a faluban már, ahol magas
akácfákkal, nagylombú nyárfákkal, rangos kőházakkal, erős tűzfalakkal, testes templomokkal és
sugár tornyokkal kell külön-külön birkóznia, szétforgácsolódik az ereje, ebbe is belekap, abba is,
aztán továbbrohan, mint az űzött veszett kutya, de mit tehetnek a kis gyepsori házikók? A földre
jobban már nem kushadhatnak, s az is hiába volna, mert ennek a viharnak az a természete, hogy
kinn a sík pusztán leereszkedik egészen a földre, és úgy sepri végig, mintha az ördög seprűje
volna. Könnyű a fel-felbúvó ürgének, mert ő egyet cikkant, és egyszerűen csak lehúzza a fejét a
lyuka mélyébe, de amit a mezőn felül talál, és a tanyák körül megragadhat, azt ez a vihar sodorja
magával. Sodorja a szénaboglyákat, szalmakazlakat, kévéket, kereszteket, felborítja a rakott
szekeret, a cséplőgépnél az elevátort, viszi magával a kiterített ruhákat, felfordítja és höngörgeti-
bukfencezteti a teknőt, deszkavályút, a mezőről a kinn talált félpelyhes sarjúlibákat, a repülni
nem tudó gyámoltalan kispulykákat, mindent, mindent.
Olyan hirtelen tört rá a Gyepsorra, hogy Julcsának már nem volt ideje lemosni a térdig
sáros lábát, csak a nagyjából törölte le és rohant, hogy a gyerekeket összekiabálja, akik kinn
játszottak valahol az utcán, aztán hogy a kiscsirkéket behívja, a kiskacsáknak, libáknak az
utcaajtót kinyissa, a jég agyon ne verje őket. De nem kellett azt kinyitni, mert a vihar az első
nyomásra kiemelte, és behajította az egész kaput az udvar közepére.
A gyerekek visítva szaladtak hazafelé, a kis Sárit fel is borította? A szél, és végighasalt az
ablak alatt. Szaladni kellett felkapni.;
Az Imre gyerek még nem jött haza, ételt vitt az apjának a géphez. Erzsi cseléd egy
nyomásszéli tanyán, Julcsika benn a bölcsőben alszik.
Ekkor nagyot csattan, mintha éppen ide csapott volna le a villám, Gabri és Sári nagyot
visítanak a tornácon, és Julcsa is összekushad ijedtében, de ahogy beteszi a gyerekeket a pitvar-
ajtón – alig tudja visszarántani azt is, mert a szél be akar törni a házba is –, látja, hogy az
udvaron már nádcsomókat repít a szél, valahonnan a szomszédoktól – a porviharban alig lehet
valamit látni, összehúzott szeme keskeny résén át próbál eligazodni –, és a repülő nádról hirtelen
eszébe jut: – Jaj Istenem, a padajtó meg nyitva maradt! Milyen szigorú parancs pedig Jánostól,
valahányszor nyári időben elmegy hazulról: – ha égzengés jön, szél vagy zivatar, a padlásajtót
zárd be előre, mert leemeli a szél ezt a rossz tetőt.
De hiába szaladna fel a padlásra, nem törődne vele, hogy a ruháját a nyakába emeli, és le
akarja cibálni róla a szél, mert a létrát már elvágta az ajtó alól, a következő pillanatban meg nagy
recsegés-ropogás – még az üvöltő viharból is kihallatszik a szarufák roppanása, a csapjaik
nyikorgása – és aztán a tető felemelkedik, majd kifordul a belseje, és levágódik az egész, hátul a
szomszédék kiskertjére és a lécből-kóróból csinált kerítésre, agyonnyomva azt is. A bugából és
sárból csinált kémény egypár pillanatig még ottmaradt az üres padláson, aztán utánadőlt az is,
nagy dübbenéssel.
– Istenem, Istenem, segíts meg! – sírja-szepegi Varga Julcsa, és mert ebben a pillanatban
lezuhan a nagyszemű ömlő zápor, jégszemekkel vegyest – ritka már ilyen késő nyáron –, besiet a
gyerekekhez, akik odabenn a kemencezugban sírnak a rémület karmaiban. Ha meg kell halni, ha
ránk dől a most már tetőtlen öreg ház, ott haljunk meg együtt, hiszen kimenni ebben az időben
úgyse lehet. De hova is menne, hiszen ahogy a lezúduló eső lecsapja a fullasztó porfelhőt, látni
lehet, hogy az elülső szomszéd házteteje meg az ő kertjükbe zuhant, és biztosan így van a
többieké is.
De nem is gondolkozhatik ilyesmin, csak ösztönösen a vackába húzódik a gyerekekhez.
Ugyanakkor az elektanyai cséplőgépnél Jánosékra is rázúdult a vihar. A kereszteket hordja
a szél szerte a nagyvilágba, a szalmakazlakat felborítja, az asztag tetejét lesodorja, az elevátort
oldalra dönti, s talán még a cséplőszekrényt is felborítaná, ha az asztag meg nem óvná, és a
rázuhanó sok búzakéve meg nem védelmezné.
Utána megérkezik a sebes zápor, mintha öntenek, a cséplőgép alatt percek múlva bokáig
érő tócsában topognak, akik odamenekültek.
De amikor egy jó félóra múlva az eső már csendesedett egy kicsit, Balogh János, Kis
Gábor meg mind a többi férfiak is, kibújtak a gép alól és nem törődve azzal, hogy eláznak, a
nyugtalanságtól űzve a falu felé néznek, amelyet ugyan még nem lehet látni a távozó eső
záporfüggönyén keresztül, de ha a vihar itt ilyen pusztítást csinált, a falut se kímélhette meg.
Aztán – hallga csak! – mintha félrevernék a harangokat! És csakugyan, ahogy csendesedik
a szél, már jobban hallani, ahogy a félrevert harangok sírnak a falu felől – biztosan becsapott a
villám, tűz van! – csak az kell még! – és már nem lehet bírni az emberekkel, hiába kiabál a
bandagazda, hogy ne hagyják itt a gépet, emberek, ha megáll az eső, indulunk, János is, Kis
Gábor is a vállukra kapják a villát és csak úgy mezítláb, panyókára vetett vizes kisujjasban,
térdig feltűrt nadrágban szaladnak haza, a falu felé. Ahol összeszaladt a víz, belegázolnak és
felcsapják, mint a gyerekek szokták, ahol sárrá vált a vastag úti por, a lábujjaik közt áttör a híg
sár, és csúszkálnak jobbra-balra, mint a patkolatlan ló, ahol pedig az árokparti kemény
gyalogútra jutnak, amelyről leszaladt a víz, csattog a simára taposott út a meztelen talpuk alatt. –
Haza, haza! – mi van a családdal, mi van a házzal? Aki távol dolgozik a családtól, sohase
tudhatja, mi történik otthon. A falu innenső oldalán, ahol elhaladnak, nincs sok baj, itt-ott egy-
egy háztetőnek elvitte a sarkát, vagy lyukat csinált a tetőn, kipróbálta, hogy hol gyengébb a
kötés, aztán egy-egy nagy akácnak lehasadt a gallya, van olyan nyárfa, amelyik tőből
kicsavarodott, de azért ez még tűrhető. Ilyet már sokszor láttak, szinte évente előfordul. A
harang is már elhallgatott, a zápor és a nép eloltották a tüzeket, mert két helyen is lecsapott a
villám. Sőt az újtelepi gyerekek már kosárral, vesszőkaskával, tapogatóval és kézzel az árokban
és a nagy tócsákban halászgatnak, mert azt mondják, hal is esett az esővel. Hogy hal valóban
esett-e, azt nem lehet tudni, de annyi a gyalogúton is az apró veres hasú béka, hogy alig lehet
tőlük lépni, az bizonyos. Irtóznak rájuk lépni’; azt mondják, ezek is az esővel hullottak le. De
hogy honnan a magasságos égből? – hiszen ott nem lehet tó! – de ezen most nem lehet
gondolkozni, mert már mondják az újtelepiek, hogy az öreg Gyepsoron sok kárt csinált a vihar.
Egész háztetőket hordott el.
Amikor János hazaért, Julcsát a szobában találta már kisírt száraz szemekkel, amint az
értékesebb dolgokat, ágybélit, ruhát hordta össze abba a sarokba, ahol nem folyt le a padlásról a
víz, nem csurgott a piszkos sárga lé. Hiszen már a János megnagyított katonafényképén is
végigfolyt a szennyes víz, és a komód tetejére is csepeg, de Julcsa egyedül nem bírta
elmozdítani, hát leterítette egy ócska pokróccal. A tükör háta megett is folyt a víz, pedig most is
félvak már.
Es az egész mindenség, a kis otthon, a nagyon szegényes fészek olyan, mintha háború
zúdult volna keresztül rajta. S nem vigasztalás, hogy másoké is olyan, mert éppen ezért nem tud
majd segíteni senki, se vályoggal, se náddal, se fával, semmi kölcsönnel. Még a cserepes
házakról is lehányta néhol a cserepet, de legalább ott a faszerkezet megmaradt, mert elfújt közte
a szél, ha már a cserepet szétszórta is. (Mit számítanak ebben a pusztulásban a vihar által
agyonvert kislibák és az elveszett csirkék, amelyekért pedig máskor nehéz könnyeket sírt volna
Varga Julcsa.)
– Most aztán mihez kezdjünk? – De János ezt is csak a szemével mondja, mert szó nem
jön a torkára. És mert Julcsa már erre a nézésre is elsírja magát, megsimogatja a fejét, és segít
neki eligazítani a házban a bútorokat, hogy ne csepegjen rá a víz, ha még több eső is találna esni.
Azután pedig hozzáfog, és rendben sorba kiszedi az összeomlott tetőből először a
legbecsesebbet, a faanyagot. Bizony nem sokat ér az egész. Igaza volt abban is Jánosnak, amikor
megvették ezt az öreg házat, hogy ezek a fák már csak addig élnek, amíg hozzájuk nem nyúlnak.
Mert most, amikor a viharral meg kellett volna birkózni, a csapok mind eleresztették egymást -
különben is jó csapok és kovácsolt hosszú pocokszegek helyett, régiesen fűzvessző-gúzzsal
voltak összekötve, és a vesszőktől nem lehetett kívánni, hogy nyolcvan-száz év múlva is
rugalmasak és szívósak legyenek. Még ha elébb teleszívták volna magukat vízzel, mint a rendes
esőkben, akkor csak-csak, de így szárazon pozdorjává törtek. Utána pedig a szarufák is
összeroppantak, mert hiszen hosszában, keresztbe, összejárták már őket a szúférgek annyira,
hogy mindenfelől olyan vastag lyukak kanyarogtak bennük, mint egy kisgyermek ujja.
Mindegy, azért csak össze kell szedni. Felhasználják majd a legkisebb darabkáját is, mert
azért se kell pénz.
Azután a nádat és gyékényt próbálja rendbeszedni. De hát ennek is csömör lett a
nagyobbik része, még az is, amit el nem vitt a szél. Csak az lesz belőle hasznavehető, amit ő
maga rakott rá mint új borítást, amikor megvette az öreg házat.
De ez is jobb, mint a semmi, mert kévébe kötve és takarosan sorba rakva be lehet vele
fedni ideiglenesen a tető nélküli padlást, hogy ne áztassa tovább a falakat az esetleges eső, mert
akkor összedűl maga a ház is, és csakugyan az ég alatt maradnak. Legalább addig tartson ki,
amíg elcsépelik az uraság gabonáját, mert azt már nem hagyhatják ott. Nemcsak a szerződés köti
az embert, hanem az a kevés búza is, amit ott még keresni lehet. Mert most már a gabona
nemcsak kenyeret, hanem fedelet is jelent a fejük fölé. Aki csak a munkájából él, egész életre
szóló átok a lakás, még ha az csak egy búvóhely is.
Ilyen gondok közt az Imre gyerek dolga elsüllyedt a bajok legmélyére. Mit rugódozzon az
ember, amikor a szerencsétlenség a földre terítette és a legelső dolga a feltápászkodás.
Így is már mit adjanak el, hogy legalább a faanyagot és a lécet, drótot, szeget
megvehessek? Csak a kenyérnekvalót! De jaj, olcsó a búza – hiába termett kevés –, csak kilenc
pengőt adnak érte, meg pótlékul a bolettát, a három pengőt, de azt csak az adóba fogadják el, a
faraktáros nem ád érte egy szál lécecskét se.
Már Kis Gáboréktól is kértek húsz pengőt – azoknak új szeges és új kötés van a házukon,
meg aztán egy nagyobb ház volt előtte a szél nyilában, és így csak megcibálta egy kicsit –, hogy
a fa árát azonnal kifizethessék, mert mióta a világválság bejött, hitel itt sincs. Pedig de nem
szereti a kölcsönkérést se János, se Julcsa, mert a kölcsön meg szokta rontani még az öröknek
ígérkező barátságokat is. Különösen az asszonyoktól kell félni, akik hiába voltak testi-lelki jó
barátnők, most már kotlóstermészetet vettek fel, és a szent családanyai önzés uralkodik rajtuk
minden más érzés felett. A kölcsönnek pedig az a természete, hogy beleépül, belenő az ember
saját kis vagyonkájába, házába, jószágába, és azután már nagyon nehéz kiszakítani belőle. Na-
gyon nehéz azt mondani a saját magunk nevelte malacra, hogy ez nem az enyém, hanem a
kölcsönadóé, és még nehezebb azt mondani a saját kezünkkel és verejtékünkkel épült házra,
hogy ennek pedig egy sarka, vagy két-három szarufája nem a miénk, hanem azé, aki rá a pénzt
adta. Mert a parasztadósok a „hitel” jogi fogalmát és „közgazdasági funkcióját” még most se
ismerik. A „kölcsön” és a „segítség” náluk még összekeveredik.
Jánosék nem gondolkoznak ilyen magas történelmi szemlélettel, egyszerűen csak irtóznak
az adósságtól, még ha azt a keresztkomájuktól is kell kérni – sőt attól még inkább! –, de nincs
más lehetőség. Élni kell addig is, amíg eljön a forradalom, és egyebek közt új házat is ad.
Így történt a szerencsétlenség után való harmadik vasárnapon, úgy ebéd idején, hogy Nagy
Erzsi átszalad a fiáékhoz:
– Te, János! János fiam! hallod, Varga Julcsa! – Nagycsizmás Bekéék kiskondást
keresnek, mert az ő fiuk, aki a nyáron a malacot őrizte, felsőbb iskolába megy, nem adnátok oda
az Imre gyereket. Az Esztimék Misije már lakott náluk, jó helye vót ott. Jó koszt van náluk, és
Keserű Mari se rossz asszony. Olyan képe volt a kis Misinek, amíg ott lakott, mint a hörcsögnek,
majd kicsattant, most meg a Sánta Szekeresnél olyan szegény gyerek, mint a nyúzott macska. . .
Gondoljátok meg, ebbe a bajba nagy segítség lenne nektek az a pár mázsa búza. . .
– De idesanyám, Imrének még iskolába kell járni. . .
– Iskolába? Iskolába? Engem is kihúzattak a harmadik osztályból, mert libapásztor lettem,
apádat meg a negyedikből, mégis itt vagyunk. Akkor se vóna több kenyerünk, ha hat osztályt
jártunk vóna. . . De a ti dogotok. . . Ilyen helye, tudom, nem lesz senkinél. . . Józsi, a vő, is azt
mondja. ..
Mit lehet itt tenni? Égből jött segítség lenne az a pár mázsa búza, hisz annyi a szegény
gyerek, aki elállna cselédnek, csak volna hova. Hogy még követelik a hatodik osztályba? Azt
majd elintézi a gazdája, Nagycsizmás Beke: az a volt bíró fia.
A felsőbb iskoláról már szó se esett. Józsa Miklós is abbahagyta a szorgalmazást: elvégre ó
nem csináltathat nekik háztetőt, és mit mondanának neki a romos udvaron, ha újra beállítana. És
ez a viharban jött égi beavatkozás nemcsak az Imre gyerek életsorsát döntötte el, hanem útját
vágta annak is, hogy az Imre fiú nemtaníttatásából egész életre szóló háborúság vagy ehhez való
„gyúanyag” legyen János és Julcsa között. Csak néha vetődött fel Varga Julcsában az Imre
olvasós-okosságán csodálkozva, de már csak belenyugvó-bánatos hangon, hogy miért is nem
mehetett ez a fiú felsőbb iskolába.
A kis Imrus pedig, aki ugyan mindenről tudott, amit róla és miatta beszéltek, de úgy tett,
mintha nem tudna róla, és őtet nem érdekelné, szorongva bár az idegen emberektől és a
félelmetes cselédsorstól – sok rosszat hallott és olvasott már róla –, de mégis apjáéknak jókedvet
és vidám reménységet mutatva ült fel a Bekéék szekérkasába még aznap délután.
Mert az idő folyik, a világ sorja változik, császárok, királyok buknak, de a parasztsors
körbejár: kisostorral kezdődik.

21

Szent György-nap éjszakáján

 Kállai Bandi, külsőre apja ha, de anyja kedvence, természetre meg nem hasonlít egyikhez
sem. Mert hát van az úgy, hogy a jámbor szülők nem értvén számos gyermekeik egyikét, mási-
kát, azt kérdik önmaguktól: – hát ez kicsoda? Vajon ez kire üthetett? Bandi meg éppen utolsó
gyerek, s kissé kényén nevelt. De azért mégse idesanyámos, hanem inkább vad és betyáros.
Kölyökkorában még csak rossz, engedetlen, makacs és önfejű volt, de amióta érzi, hogy legény,
erős, takaros, szép és bátor legény, éppen nem fér a bőrébe. Minden szilaj csikóra rá akar ülni,
minden kártyán ő akar nyerni, minden kocsmában, minden nótában, minden táncban ő akar az
első legény lenni, és persze minden lányt magába akar bolondítani.
Amikor az apjáék, Erzsivel együtt, már az éjszakába hajló késő estén kiérkeztek a tanyára,
Bandi még nem aludt. Odajárt a szomszéd tanyákon lányokhoz vagy fiúkhoz, mert minden este
bandázni szoktak valahol. Alig nyeli el a falatot, a lovak itatását a Jóska gyerekre, a kiskocsisra
hagyja és megyen. Valami ördög hajtja. Fiúk, lányok közé kell mennie, mert ha egyedül van,
üres neki a világ.
A sötétben, amíg az apjával együtt kifogták a lovakat, és bevitte a lószerszámot, nem is
látta Erzsit, csak éppen annyit belőle, hogy egy formásnak érződő fiatal nőcseléd (neki még
minden lány igézet és ígéret) búvik ki az ekhós szekér hátuljából.
Majd benn a pitvarban, a különben nagyon homályos, mert asszonyi kéz híján
bekormozódott üvegű petróleumlámpa sárgás fényénél vette észre, hogy ez a lány nem is olyan
imilyen-amolyan szolgáló, amilyenből tizenkettő egy tucat, hanem ez egy. . . na, ez egy. . . egy –
tünemény. Azok a szemek. . . az anyjáék ezt nem is láthatják, hogy micsoda szemek, ahhoz
legénynek, betyár fattyúnak kell lenni. . .
De mégis, mert az anyjáék bementek a szobába, ő is bement velük, hogy szokás szerint
megmutassák, mi mindent hoztak a városból, és hogy sebtiben elmondják neki is, hogy jaj, jaj,
Sáriaknál megint baj van, az ura három nap, három éjjel haza se jött, Etel ángyod meg… na,
hogy azzal is megverte az Isten szegény Józsi bátyádat!
Amíg a vacsora tartott – csak olyan sebtében összehordott vacsora volt, idekintről esti
fejésű tejet vettek elő, meg a városból hozott maradékot is az asztalra rakták –, már jobban
megnézte Bandi a leányt.
Nem is volt éhes senki. Bandi már vacsorált, még a koraestében, amazokat meg úgy
összerázta a szekér, hogy nem volt étvágyuk. De különben is haraptak már az úton. De mégis, az
Erzsi kedvéért – Kállaiék régi cselédtartó gazdák, tudják, mi a rend –, ők is asztalhoz ültek.
Nehogy azt mondhassa az új cseléd, hogy csak azért nem vacsoráznak, hogy ő se egyen semmit.
Bandi is csak nyalakodott, ebbe is belekóstolt, abba is, de leginkább Erzsit nézegette. Nem
feltűnően, mert azért tudja, mi illik, de a szeme újra és újra visszatért hozzá. Ez a lány olyan,
mint a mágnes, tapad hozzá az emberi tekintet. Ma reggel óta meg, amióta annyi idegen szem
villant át rajta, és egészen felajzódott tőle, még kedvesebb a kissé gyermekes zavarával.
Szerencsére a vacsora rövid volt, és Erzsinek nem sokáig kellett pironkodnia. (Ó, hisz
akire úgy néznek, mint egy angyalra, annak szégyellnie kell, hogy ő is úgy eszik, mint más
ember.) Kállai gazda hamar felállott – na, tegyük el magunkat hónapra és nagyot ásított. Bandi is
szedte magát, és kiment a vackára.
Még melegek a koraőszi esték, és ő a szekér derekában szokott hálni. Az a legjobb ágy.
Puha, meleg széna van a kasban, és egér, béka, kutyabolha vagy birkakullancs nem mászik az
emberre úgy, mintha tanya gyepén feküdne.
Aztán a tél után eljött a tavasz és a nyár, és megint ősz és megint tél lett. Erzsi és Bandi
sohasem hallottak Demeter istenasszonyról, és hírből sem ismerték ennek mindent megejtő vará-
zsát. Azt se tudták, hogy a szépség az a nyelv, amelyen az istenek az emberekhez szólni szoktak:
a muzsika szépsége, a dal szépsége, a simatollú madarak és a kerekhátú üszők-csikók szépsége,
és persze legelőször is a lánytekintet és a lányalak szépsége. Varázs ez: csak az igazi
szerelmesek és a valódi művészek érzik.
 Mert Bandi eleinte csak nézte, nézte Erzsit, valahányszor csak nézhette, és sohasem tudott
betelni vele. A látástól mindig szomjasabb lett, és úgy érezte, ha megérinthetné csak a karját,
megsimíthatná csak a csípőjét, megtapinthatná a fehér húsba rejtőzködő kis térdkalácsát – rövid
ruha lett akkor a divat, de Erzsi mindegyiket ki is nőtte, úgy fejlődött itt a jó Kállai-koszton (tej,
hús, zsír, vaj, szalonna és sülttészta bőségében), mintha a magyarok istene a fajta példáját akarta
volna megmutatni benne –, mindjárt boldogabb lenne.
De mert ezt nem lehetett, bátorsága se volt hozzá, de meg az apja-anyja előtt is rejtegetnie
kellett, hiszen el van rendelve, és eddig maga is úgy érezte, hogy az ő párja Boruzs Sárika lesz,
innen a harmadik dűlőből, így inkább csak a nézésben telt minden öröme. Nézte Erzsit, ha teknő
mellett állt, és a fejét asszonyosan félrehajtva dörzsölte vagy szappanozta a ruhát. Közben a teste
úgy ringott apró mozdulatokkal, hogy az szinte már muzsikált.
De nézte akkor is, ha rántást kavart, vagy ha az öregtésztát forgatta, ha seprővel a kezében,
a fejüket feltartva zsenyegő butuska libákat vagy az engedetlen, önfejű pulykákat teregette, és ha
a baromfihadnak búzaalját vagy kukoricát szórt. Az, ahogy szólt nekik: – pire! pire! pireee!
puzsi! puzsi! kura! kura! tass! tass! tass! – az neki szebb ének volt, mint amikor az országúton
hajnalban a máriapócsi búcsúsokat hallgatta, szebb volt, mint amikor Boruzs Sárika azt dalolta
messzehangzón: „Van nékem szeretőm, nem tagadom. Majd eljön estére, megmutatom”, pedig
tavaly még azt ismerte a legszebb nótának, mert Boruzs Sári tiszta szívből és olyan mélyről
mondta, hogy három dűlőn áthallatszott.
Majd amikor megkezdődött a mezei munka, és velük együtt szénát forgatott, répát egyelt,
vagy tengerit kapált: Erzsinek minden mozdulata a Bandi szemének tiszta gyönyörűség. Egy
próbált férfi azt mondta volna, hogy fátyol van a szemén, mert Erzsi nagyon takaros és
kellemetes széplány, de… egy régi öregasszony meg azt, hogy megétették, mert amikor az
ember már túl van rajta, nemigen érti, hogy lehet egy legényért a Tiszába vagy a kútba ugrani, és
hogyan lehet egy lányért mindent odahagyni, ami a világon a férfiembernek jó: pipát, puskát,
pálinkát, vagyont, állást, paripát, pedig az igazi szerelem minderre is képes.
És Bandi, aki azelőtt nem nagyon ismerte a teljesületlen vágyakat, akinek az édesanyja
szinte minden óhajtását teljesíteni szokta, most ábrándozni kezdett. Ha hátulról, az istállóajtóból,
a szekér mellől vagy a szénakazaltól azt látta, hogy Erzsi fürge lábakkal felszaladt a padlásra,
mindjárt arra gondolt: milyen jó volna odamenni, a létra elé állni – csak elé, nem alá, nehogy
Erzsinek szégyenkeznie kelljen –, és ahogy lefelé jön, a két karjával felfogni, még mielőtt a lába
a földre érne. Aztán a vállára venni, mint a kicsi lányokat szokták, a két kedves combját a
nyakához szorítani, elöl a két kis térdét összefogni, mind a kettőt megcsókolni, és körülszaladni
vele a tanyaudvaron, vagy kiszaladni vele a határba, egészen a kiserdőig.
De mindez csak ábránd maradt. Erzsi úgy futott le a létrán, különösen ha Bandi is látta,
még a térdén a ruháját is összefogva, mint egy gyíkocska, s mire Bandi feleszmélt, tovatűnt, s
már a nyárikonyha veréce-ajtaja csattant be utána.
Máskor meg, amikor a nyárikonyhában késő estig morzsolták a libatömésre való
nagyszemű tengerit, Erzsi elmerülve a munkában – ó, milyen édes a leány meg az ifjú asszony,
amikor elfelejtkezik arról, hogy férfiak is vannak a világon, és előttük szerepet kell játszania –
oda se figyel, hogy már olyan sok tengeri gyűl a kötőjébe, hogy egészen lehúzza a két térde
közé, és a ruhája is egészen megfeszül a csípőjén, combján, derekán. Bandi úgy érzi: milyen jó
volna, milyen boldogság volna egyszer, csak legalább egyetlenegyszer odahajtani a fejét ebbe az
ölbe.
És így tovább: Bandi valósággal mámorban él. Boldogság már neki az is, ha láthatja, ha
kintről a földekről, a megrakott szekér tetejéről beleshet a tanyába, és azt látja, hogy Erzsi most
keresztülmegy az udvaron, most a libákat zavarja ki, most tűzre-valót visz be a konyhába, most a
kúthoz megy vizet meríteni – s milyen édes, ahogy belehajlik! És még, ha nem látja is az arcát,
sokszor látni véli, amikor Erzsi felnéz az égre, a riadozó kotlósok szava után héját lesni, vagy a
bolondul éneklő kispacsirtát keresi a messze kékségben, látni véli a pirosló arcát és az oda is
elsötétlő szemét-szemöldökét. Öröm látni a világos kendőjét és a tarka kötőjét is, amint libegted
a szél. . . és mindent és mindent.
Ha Erzsi kijön a tanyából, és Bandi a dűlőben szánt, s nincs ott az apja vagy a Jóska fattyú,
megállítja a lovakat, ne zörögjenek, ne csattogtassák a kisefákat, hátha Erzsi neki kiált. De ha
nem is, ha csak a tyúkokat hajtja is le a vetésről, gyönyörűség őt látni. Az alakja már úgy a
szívében van, hogy nincs is ott más senki: se apja, se anyja, se a testvérei. Még kevésbé Boruzs
Sári.
Ha meg benn van az udvaron vagy a konyhában, és nincsenek szem előtt, akkor az a vágy
kínozza, hogy csak megérinthetné egy kicsit. A vállát, a karját, a szép sima haját. A szerelmes
ösztön nagy ravasz: az ostromot a legtávolabbi pontokon kezdi.
De nem tehet egyebet, mint hogy ha a konyhából kimegy, úgy térül, még ha a másik
oldalon kiférne is, hogy legalább a karja, válla az Erzsiéhez érjen. Ilyenkor villamos szikra csap
át egyikről a másikra, és ez is bizsergetős boldogság.
És Erzsi? – Ó, ő még csak a zavarnál tart. Neki is tetszik a fiú, mindig látni szeretné, és ha
az ösztönét követheti, ha a gazdaasszony szigorú parancsa másfelé nem hajtja, sokszor ott találja
magát, mert a lába különböző ürügyekkel arrafelé viszi, amerre Bandi van, szekeret rak, a
lovakat abriktolja vagy valami más férfias munkát végez, mert Bandinak még csak a férfias
munkákhoz van kedve. Lovat jártatni, hajtani nagyon szeret, vakarni már kevésbé, de a trágyát
kihordani meg éppenséggel nem szereti. A lucernagyűjtést unja, de belőle egy országos szekérrel
felrakni, keményen, sarkosan, tizennyolc-húsz mázsáig, az nagyon tetszik neki. Neki még csak
az olyan munka tetszik, amelyikkel dicsőség is jár.
De amúgy is szép és kedves kölyök ez a Bandi. Jó arca van, huncutul villogó szemekkel,
és a csimbókosan csapzott, félszemére eresztett fekete haja is olyan jól áll neki. A ruhája is
csinosfeszes, és van is mit szorítania, válla, lába mind jól áll, még ha mezítláb van is, de a
legtöbbször keményszárú, magashídú és körömszorító rámás csizmában jár még hétköznapon is.
A mesebeli magyar legények utóda ő – mindegy, hogy huszár vagy betyár, vitéz vagy rabló –,
akik után a férfiasságba szédült magyar lányok az örvénybe is belementek. Ősei közt talán ott
van az a kun vitéz, aki Szent Lászlóval harcba szállt egy lányért, és akit megcsodált az elrabolt
leány. Azok szilaj vitézek voltak, szilaj paripán, akik beleugrottak a sziklacsúcsról a habosán
rohanó folyóba: élet vagy halál! – de tőle már csak egy háromnapos sírvavigadás telik ki,
amelyben igaz a sírás is, a jókedv is, mert egyszerűen nem fér a bőrébe: kantár és zabola kell
neki, különben világgá megyen.
És Erzsi el-elfelejtkezik róla, hogy Bandi gazdalegény, és nagy-nagy távolság van köztük,
mert a szívek nem nézik, hogy kinek hány holdja van. Ha a városba került volna, az úri férfiakat
most még biztosan észre se veszi. Azért is, mert sose lehet tudni, ki köztük a házasember, és ki a
legény, meg aztán olyan magasan vannak az úri szokásaikkal, úri ruházatukkal és úri eszükkel,
hogy az maga csupa idegenség, egészen más világ. Erzsi még azt szívta fel odahaza a
Gyepsoron, hogy csak csizmában legény a legény. A pantalló lötyög, a cipő lapos, mint a
bocskor, a kerek keménykalapot vagy a már csak képekről látható cilindert meg nem is lehet
nevetség nélkül látni. Azon ő nem gondolkozik, hogy a kerek kalap alatt miért látszik még az
okos ember is sültbuta tökfejnek, vagy a cilinder alatt még a szerény ember is nagyképűnek, de
valahogy érzi ezt, és így az ő számára, mint a többi faluszéli és tanyai lány számára is, az úri
férfiak olyasféle idegen és pasla állatfaj. De Kállai Bandiék ugyanolyan parasztok, mint ők, még
az eszük se több, és ami a fő, nem is másféle, ízlésük, szokásaik, észjárásuk, nótáik, táncaik
mind ugyanazok. Még abban is megegyeznek, hogy milyen a szép meg a takaros, éppen csak,
hogy az egyik szolga, a másik gazda.
És erről szoktak ők már néha s mind-mind sűrűbben és mind-mind hosszasabban
beszélgetni is. Ha Erzsi kijön a reggeli fejesre, Bandi valamilyen ürüggyel kiküldi Jóskát, a
kiskocsist, és bár eddig sohase szeretett lovat vakarni, csak lovagolni, most úgy elmerül bele,
hogy még a csüdjét, patáját is ledörzsöli a lónak. Csak azért, hogy Erzsivel beszélgethessen.
 Hogy mit beszélnek? Mindent, ami előjön. Arra a célra, hogy egymás hangját hallják,
minden jó. Az is, hogy úgy látszik, a Zsemlye tehén mán elrúg, mert mindennap kevesebbet ad,
és a teje is olyan erős és sűrű. . . meg mintha sós volna. . . A Vilmának, az öreg kancának
biztosan fáj a hasa, mert csak áll, három lábon gubbaszt, nem eszik, pedig máskor szünet nélkül
zörgeti a jászlat. . . Jóska tegnap csínyt tett, elszakíttatta az istrángot, szurkol most, hogy
idesapám meg ne tudja. . . A Laci csikó tegnap lerántott egy inget a kötélről, alig tudtam
kiragadni a szájából.. . Egyszer meg mán, a fene a bolondosát, tejeskor idejött hozzám, és
lerántotta a kendőt a fejemről. . . Huncut jószág!
Es így megbeszélik a tanyai dolgok után a szomszéd tanyák dolgait is, de onnan már
inkább csak a lányok-fiúk szerelmeit, Józsa Sanyi mán nem veszi el a Szabó lányt, mert
összevesztek, azt mondják, visszaadta Szabó Margit a jegygyűrűt. Siket Molnár Gabri meg
otthagyta a Görbe Horváth Rózát. Azt mondják, három hónap óta feléjük se nézett. Azt mondta
Szőke Lajcsinak, akkor lássam Horváth Rózát, amikor a hátam közepét, törjön el a lábom, ha én
még valaha átlépem a küszöbjüket… És miért? Csak azért, mert Horváth Róza a húsvéti bálba
Józsa Sanyival táncolt órák hosszán át…
És így beszélgettek Bandi és Erzsi mindig, ha összejöhettek, és szem előtt nem voltak. De
sokáig csak a mások szerelméről beszélgettek, a magukéról egy szót se szóltak. A másokéról
könnyebb, hiszen az majdnem annyi, mintha a magukéról szólnának, mert mégiscsak
szerelemről beszélgetnek.
Éppen csak Boruzs Sárikáról nem szólnak egy szót se. Erzsi nem, mert Bandi nem akar.
Neki már olyan az az ügy, mintha nagyon régen lett volna. Sárika is csak egy lány a többi
között, nincs benne semmi érdekes. Pufók arca van, mint egy hörcsögnek, nagy melle, vastag
lába, és befelé hajlik a lábafeje, mint az öreg huszároké.
Tavaly még nem így látta. Jóképű és jóállású lány volt Boruzs Sári, nemigen lehetett
különbet találni hat dűlőben sem.
A beszéddel meg is volnának már ők, úgy elbeszélgetnek, olyan összeszokottan, mintha
mindig együtt éltek volna. És nem is tudják elképzelni, hogy ne együtt legyenek. Csakhogy a
Bandi szíve – biztosan az Erzsié is, de az erősebb zár alatt van – már nem elégszik meg ezzel,
szeretné megölelni, megcsókolni, karjába venni, szívére ölelni ezt a neki mindenkinél kedvesebb
emberi alakot. De amikor egyszer, éppen az istállóban meg akarja Erzsit ölelni, csak egészen
szelíden és bátortalanul, nehogy megsértődjön, a lány kifordul a karjából, és azt mondja:
Hogyne! Magának nem szabad! Menjen csak Boruzs Sárikához, az a maga menyasszonya.
Bandinak már az is fáj, hogy ő hiába tegezne Erzsit, az őt mindig csak visszamagázza, és
elszántan mondja: – Ne hidd, Erzsi… nem kell nekem Boruzs Sári! Akkor se kellene, ha ketten
maradnánk a világon. . . Meg osztán, ilyennel ne is bánts engem! Mert nékem rajtad kívül nem
kell senki! Senki, de senki, ha a Jóisten szíp jánya se, ha hatszáz köblös főd nézne rá, se, mert én
csak tíged szeretlek, és vagy te leszel a felesígem, vagy senki se. . .
Ennyi már Erzsinek is elég, hiszen azt is olyan nehéz volt kimondani, azt a hogyne-t, és
hogy menjen Boruzs Sárikához, de azért az ölelést és a csókot továbbra sem könnyen adta. Még
akkor sem, ha önmagát kellett visszatartania.
És ettől kezdve Balogh Erzsi napjai mámorban, az éjszakái meg zavaros – hol gyönyörű,
hol rettenetes – álmokban telnek.
Hát a gazdáék? – Kállaiék elmerülve a napi gondokban és tennivalókban, nem látnak
semmit. Rövid álom után, hajnalban azzal kezdik; hogy: Erzsi, ereszd ki a libát! Jóska, mért
sántít megint az öreg koca? Bandi, még délelőtt meghúzasd az aljban a tengerit, mert délután
hátha eső lesz! István bácsi – ez a bejáró napszámos –, a lucernát fel kell gyűjteni, meg ne
ázzon! Erzsi, megint kihasadoztak a Szegfű csecsei, mert zsír nélkül fejtél! Jóska, tegnap megint
megette a kutya a tojást, vagy te ittad meg, csak néhányat leltünk; Bandi, a Piszráról leesett a
patkó, még ma bevasaltasd, mert holnap Debrecenbe megyünk, és tönkremegy a lába a rossz
kövesúton; Erzsi, el ne felejtsd, még este fogjál be két pár csirkét, Sárika nénédnek visszük.. . és
így tovább, hajnaltól este tíz-tizenegy óráig.
De más gondjaik is vannak. Sárika megint összeveszett az urával, Etel menyük otthagyta
Józsit, a gyerekeket meg magával vitte, Margitnak a kislánya beteg. .. Aztán a jószág ára lefele
megy, rossz a tavasz, fagy után szárazság, a búza drágul, tengerit meg alig látni a piacon, el kéne
adni a felesleges disznót, mert ősszel majd a kutyának se kell, ha nem lesz etetnivaló. . .
így ennyi gond közt ki tartja azt számon, hogy Bandi ritkábban jár el este a komákhoz,
Boruzséknak hónapok óta feléjük se nézett, a Csókási csárdában tartott bálról már a setét
hajnalon hazakerült, pedig csak féldélben szokott hazajönni, s akkor sem csendben, hanem
nótázva, a cimborákkal együtt. Néha még a cigányok is velük jönnek. – Úgy látszik, kijárja már
a bolondját, emberesedik, hiszen jövő ősszel katonának megy – erre gondolnak.
Még csak arról se kapnak észbe, hogy a környékbeli gazdalányok különböző ürügyekkel –
egyszer tojást akarnak cserélni, mert a Margit néni iromba tyúkjai olyan szépek és olyan nagyo-
kat tojnak, máskor egy csipkét vagy „stikkelést” kell megnézniük – el-eljönnek, hogy
megláthassák azt a híres-szép szolgálót, aki miatt az a betyár Kállai Bandi úgy hazaszelídült, és
Boruzs Sárikát cserben akarja hagyni.
Mert a lányszívek hamar észrevesznek és megéreznek mindent, s az apró szerelmi titkaikat
a szülők háta megett körülhordják a tanyákon. És Balogh Erzsinek, anélkül hogy tudna róla vagy
csak sejtené is, már sok-sok irigye van a lányok közt, és sok-sok bámulója van a tanyai legények
között. Éspedig külön a szolgalegények és a gazdafiúk között. A szolgalegények ugyan még a
közelébe se jutottak, csak itt-ott, véletlenül, a dűlőn vagy a munkában látták, de azért ismerik
már egy kicsit látásból is, hírből is, és jussukat tartják hozzá, mert mit akarnak egy szolgálótól a
gazdalegények? El úgyse vehetik, akkor pedig kuss!
De mindez csak hiábavaló sustorgás, nem történik itt egyelőre semmi, hisz Erzsihez még
nincs senkinek férfiúi köze, csak az, hogy a huncut lányok látni akarják, hogy csakugyan olyan
szép-e, mint amilyennek a legények mondják. És hiába pittyesztgetik a szájukat, hogy, ajjé, nem
is olyan szép, láttunk már nála szebbet is, mert ők nem láthatják azt a varázst, amit csak a férfiak
láthatnak. A szépség nem mérhető se puszta szemmértékkel, se szabóábrákkal, mert bár a testen
jelenik meg, de nemcsak a test dolga, hanem a léleké is, ami átvilágít rajta. Ha gonosz az a lélek,
akkor gonosz tüzet gyújt az emberi szívekben, ha tiszta lélek, ha csak Isten és az anyatermészet
van benne, akkor megejt a varázsa.
Nem ér hát semmit a sűrű látogatás: a titok titok marad. És így bizony Kállaiék nemcsak a
Bandi változását nem veszik észre, hanem az Erzsiét se. Nem veszik észre, hogy Erzsi, ez a
dalos madár, miért hallgat el néha, miért árnyékos sokszor a szeme alja, és miért eszik olyan
keveset. Mit tudják ők, hogy ezzel az arccal és ezzel a lányalakkal milyen veszedelmes dolog
cselédnek lenni.
Szent György-nap hetében – de ez már a második Szent György-nap Erzsinek a Kállai
tanyán, mert a gazdáék igazán meg vannak elégedve vele, hiszen ők nem tudják, hogy nemcsak a
cselédszorgalom, hanem a menybuzgalom is ott van (akaratlanul is) a leányban –, amikor a
tengerit is elvetették, minden mag a földben, egyik ebéd után azt mondja Kállai gazda a fiának:
– Andris, mink hazamegyünk a vásárra (híres országos vásár Debrecenben a szentgyörgyi,
„mindenki” ott van), te meg estefelé összekötöd az öreg Vilmát meg a két csikót és kiviszed őket
a ménesbe a Faluvéghalmára. (Okos óvatosság: ne maradjon együtt éjszakára a lánnyal.) De
megmondd Istvánnak, a csikósnak, nehogy hátalni merje valamelyiket, mert akkor összeakad a
bajuszunk!
Így elintézvén a dolgokat, és kiadva mindenkinek a még szükséges parancsokat, ebéd után
elhajtottak. Porzott utánuk az út.
A nap telt, mint máskor. Erzsi az udvaron és a konyhában végezte a dolgát. Imre, a
kiskondás, a malacokat őrizte, Jóska, a kiskocsis az éppen kibújt cukorrépa sorközeit kapálta,
Andris a tegnap vetett tengeri földjét boronálta. Estefelé pedig korán megvacsorált, aztán
tarisznyát rakatott Erzsivel, az öreg fias ló, a Vilma mellé odakötötte a két negyedfű csikót,
akikkel most próbáltatták először az ekehúzást, pontosan a barázdában és mellette menni, mikor
mi a rend, aztán a dűlő végén a kis helyen való takaros fordulást, és mindazt, amit egy értelmes
igáslónak tudnia kell. Aztán Jóskának és Imrének még egyszer kiadta a szigorú parancsot, hogy
mit végezzenek el még ma este, és mihez kezdjenek holnap reggel, majd felpattant a Vilma
hátára, egy rejtelmes mosollyal elköszönt: – Jóéjszakát, Erzsi! és elporoszkált ő is, de a
hortobágyi úton. Amikor az otthonmaradottak minden dolognak utána voltak, megvacsoráltak,
és a két gyerek búzakenyérrel teleaprított frissen fejt tejjel istenesen kikenekedett (jól lehet a
tejre aludni, ez nem rontja meg az álmukat), kimentek az istállóba, és lefeküdtek a szokott
helyükre: Jóska a dikóra, Imre a jászolba. A kutyákat leeresztették a láncról (olyanok, mint a
tigrisek), és Erzsi is lefeküdt.
Még talán el se szunnyadt – a szerelmesek nehezen alszanak el, előbb mindig ábrándozni
szoktak –, amikor halkan megverték a konyhaablakot.
Erzsi ijedten felriadt: Ki az? – A kutyák nem ugatják, csak ismerős lehet.
– Erzsi, eressz be, én vagyok, Bandi!
– Te vagy? Hát miért jöttél vissza? Mit szól majd gazduram? – Valami baj ért?
Nem. Semmi. Ne törődj vele. Elcsaptam a lovakat, kimennek azok maguktól is. . . tudják a
járást a Hortobágyra.
– De hátha kárba mennek, vagy befogja valaki? majd fizethettek…
– Nem megy kárba, ne aggódj semmin. Odaadtam a Boruzsék kocsisának, az is viszi az
övékét kifelé. Mellékötöttem és kész.
Így lett ez az éjszaka Balogh Erzsicskének a megpróbáltatás éjszakája.
Mert jaj, Bandi nem tudott, nem akart kimenni a fekvőhelyére, hiába ült a szerelem mellett
a rémület is az Erzsi szép szemében, és hiába reszketett, mint a nyárfalevél.
Azt is hiába suttogta: – Te, Bandi, ne bánts, Istenem, én kiabálok Jóskának! – mert
kiabálni se mert. Hiszen már az is szégyen, hogy egyáltalán itt van Bandi és beeresztette. De mit
tehet egy cselédlány a gazda fiával? Nem zárhatja ki a saját házukból. És hát nem is akarja, mert
szereti, mert ez a legény neki a világ legkülönb férfija, aki majd elveszi őt, ha hazajön
katonáéktól. Mert mindig azt mondja: neki nem kell senki más a világon, csak Balogh Erzsi,
nem kell neki Boruzs Sárika se, pedig tanyaföldet adnának vele, nem kell, senki se kell, csak
Balogh Erzsi kell! Még akkor is, ha az apjáék kitagadnák, csak Erzsi várja meg. Ha a szülei nem
egyeznek bele a házasságukba, akkor ő ottmarad továbbszolgáló altisztnek – mert altiszt lesz
biztosan –, vagy elmegy vasutasnak, villamoskalauznak – ez a mai „betyár fattyúk” álma! –,
vagy akárminek, de neki abból, hogy kit vegyen el, nem parancsolnak.
Ki tudná azt elbírálni, hogy ez a fogadkozás egy életre szól-e, vagy egy éjszakára? Balogh
Erzsi nem, mert ez olyan szépen hangzik, és a Bandi szemei olyan tűzben égnek, szinte látszik
rajtuk, hogy igazat beszélnek, a szív szól most e fiúból, nem a lánycsábító huncutság – milyen
nehéz nem hinni neki! –, és Erzsi észre se veszi, hogy már a Bandi ölében ül, s a fejét a mellére
hajtja, Bandi meg a fülét, nyakát csókolgatja, majd az arcát is magához fordítja, és a könnyben
úszó szemekről lecsókolja a rémület és fájdalom harmatát.
Ó, hogy nem vagy most a közelben, te erősszívű édesanya, Varga Julcsa, aki öt évig tudtál
várni Balogh Janira, hogy megláthatnád szép kislányod arcán a szerelem árnyékát, és még az
ingecskéit is számon tarthatnád. És hogy megmagyarázhatnád neki, hogy miként vigyázzon
magára, hogy inkább szaladjon el, vagy az öklét és a körmét vegye elő, de ne engedjen, mert
gonosz ilyenkor a férfi, hazug, hízelgő, erőszakos. És hogy aki igaz ember, mint Balogh Jani
volt, nem él vissza a magános lány helyzetével. És hogy aki nem becsüli a leány szemérmét, az
nem talpig férfi, hanem csak lator-betyár, még ha akármilyen szép legény is. És hogy nehéz
törvény a leánytörvény, de érdemes tartani, mert a gyengeségnek egy életre való boldogtalanság
lehet az ára. Hogy akit megkapott egyszer a láng, hogyan is tudhatna majd szerelemből férjhez
menni, pedig anélkül csak égedelem lesz az élete. . .
 De nincs itt most senki ezen a langyos Szent György éjszakán, csak a békák csörögnek és
kuruttyolnak fáradhatatlanul a tanya alatti tóban.

A negyedévek és a hónapok pedig telnek, Baloghék otthon alig tudnak valamit az Erzsi
leányról. Odahaza még nem volt, mert messze van a tanyához a vasút, elébb még a városba
kellene menni. Ez sem telik ki egy-két napból, hosszabb időre meg a gazdáék nem engedhetik.
Levelet is ritkán ír, hiszen nincs a tanyák közt rendszeres posta se, és nem is szokás itt levelezni,
csak háború idején. Első újesztendőkor a bérét megemelték két pengővel, a másodiknál
hárommal, ezt még megírta. És azt is, hogy Kállaiék azt szeretnék, ha éves cselédnek állana el,
és ő nem is bánná, mert jó helye van, a koszt is megfelelő, nincs elzárva a kenyér előle, mint sok
rossz helyen, és a munkát is ki lehet bírni. Fejni már megtanult meg libát tömni is. Kicsi gyerek
meg nincsen már itten, hacsak az unokák ki nem jönnek, de azok is nagyocskák már, nem kell
velük sokat bájolni.
De erre már Balogh János maga írta meg, hogy: nem! Ismeri ő a cselédsort, eleinte lehet,
hogy édes lányom, még szívem-lelkem is, de aztán valami szálka akad a gazda vagy a
gazdasszony foga közé, egy szidás vagy összeveszés, utána jön a szekatúra és a meggyűlölés, és
rabsággá válhatik még a legjobb hely is. Nem, nem! Egy hónapot mindig ki lehet bírni, ha fát
vágnak az ember hátán is, mert ha letelik, szedi a sátorfát, és tovább megy.
A második aratás is elmúlt. Balogh Erzsi felszedte a markot Kállaiéknál. Ó, milyen gyors
és ügyes volt! Akart vagy nem akart: Bandinak úgy kellett aratni, mint egy igazi férfinak. Nem
lustálkodhatott Erzsi előtt, és nem mehetett a tanyába hűvösölni, ha nagyon égetett a nap, mert
mit szólna Erzsi, ilyen férfinak ilyen asszony kell!
Hiszen ha csak a természet törvénye, vagyis a vér és a szív törvénye uralkodna a világon,
nem volna itt semmi baj: két szép ifjú teremtmény egymásra talált, és a Balogh Erzsi szép
anyatestéből a természet törvénye szerint szép erős fiak-lányok indulnának világgá. Mert Balogh
Erzsit az Isten is arra teremtette, hogy egy új „had”-nak – amelyet a híres-szép ősanyáról talán
majd Balogh-Kállai hadnak neveznének – legyen Emeséje. Csakhogy ezt a törvényt nem ismeri
el még ez a rangkórságos világ.
Végül is a dolgot Boruzsné pattantotta ki. Amikor egyszer a városba mentek, a piacon
találkoztak Kállainéval, és a Sárika anyjában már nem fért tovább. Hogy így meg úgy ritkán
látják mostanában Andrást, Sárika is sokat bánkódik, hogy tán valamiért megharagudott a fiú.
De meg aztán, nem tudom, tudja-e szomszédasszony, hogy mit beszélnek a tanyai lányok. Hogy
az András azért nem jár a gazdalányok közé, mert a szolgálóval vannak valahogy, még hogy tán
gyereke is lesz tőle, mert a kocsisunk elmesélte, hogy Szent György-napkor hogy bízta rá a
lovakat, ő meg visszajött éjszaka a tanyába a szolgálóhoz.;

Azon a zivataros, mert sírós-rívós vasárnapon, amikor ez felkavarta a tanyát, Bandi legény
elment hazulról. A besorozod! Legénycimborákkal mulatnak a Csókási csárdában. Nem is kerül
elő napokig, azzal van oda, hogy inkább világgá megy, mint Erzsiről lemondjon. Gyerek még ő,
aki ha csínyt tett, azt akarják hogy az anyja menjen érte, s ne ő térjen haza megalázva, hanem
neki rimánkodjanak, hogy „kedves fiam, csak még egyszer gyere haza”.
Erzsi meg egy átsírt nap és rettenetes álmatlan éjszaka után, ahogy a hajnal felderengett,
felvette a csomóba kötött kis batyuját, és megindult arra, amerre a faluját sejtette.
Ilyenkor már megkötik az éjszaka csatangoló kutyákat, de az is mindegy most neki, hiszen
akár az akasztófa alá menne, akár az édesanyja szeme elé!
És megy, megy sebes apró leányléptekkel a végtelen hosszú fás dűlőutakon. A nagyon
sötét cserjés fasoroknál és a sűrű kukoricásoknál meg-megrebben, kóbor kutyákra, kósza rossz
emberekre, lányok rémére gondol, de aztán újra elfoglalja a saját keserves gondja.
Alig is találkozik valakivel. A tanyák mind beljebb vannak az úttól, csendes a világ,
cséplés után, tengeritörés előtt vagyunk. Néha kotyog egy üres szekér az úton, a lovak
pőcsikelnek, a kocsis szunyókál. Máshol kiskondások őrzik a malacot, libapásztorlánykák
teregetik a fehér libanyájakat, de senki se kérdezi meg tőle, hogy hova mész, te szép leány?
Megy, megy sebesen, étlen-szomjan, viszi a lába, viszi az ösztöne. Már délutánra hajlik a
nyárvégi nap, eltűnnek a mezőkről a délibábcsinálta csalóka fénytavak, a puszta fölött sárgás
még a levegő is, amikor a kettősjárási gulyakúthoz ér, ahonnan már odacsillámlanak Szerdahely
tornyai.
Öröm ez a vándornak, de neki még nagyobb keserűség, mert újra és újra szíven szorítja a
rémület. – Istenem, hogy menjek haza. Hogy álljak majd idesapám elé? Idesanyám meg agyon-
ver. . . jaj, de mérges tud lenni!. . . És jaj, a szégyen! Hogy menjek ki az utcára? Hogy menjek
végig a Gyepsoron? Mit szólnak majd a lányok, Kis Sáriék, Cseke Erzsiék? Hát a fiúk? Mit
mond majd a mi Imrénk, aki olyan szigorú szokott lenni? Hát Cseke Lajkó, aki mindig
csúfolódott eddig is?
Es miközben, hogy epedő száját kissé meghűsítse, vizet akar húzni, a kútra gondol, ahol
már sok olyan hozzá hasonló sorsú lány végezte. Olyan csábító a mélység, eltűnni a világból,
letenni a bírhatatlan terheket. Ahogy a Tisza mentiek bánatát hívja; a folyó, úgy hívja a
pusztaiakét a kút. ;
A kísértés erős, de az életösztön is visszariad. A nagy kérdés előtt – lenni vagy nem lenni?
–, mindenki Hamlet lesz, még aki nem is hallott róla. Rettenetes, bírhatatlan az élet, de még
rettenetesebb a halál. A kút vizében nagy zöld kecskebékáid tanyáznak, egyik a víz színén hasal,
a lábai kinyújtva négy felé a másik a kiomlott téglák lyukaiban ül, s még olyan is van, amelyik a
veder szélére telepedett. Rabok ezek a békák itten sose kuruttyolnak, sose hívják a hideg vízben
szerelemre a párjukat, mint a kintiek a meleg tócsában, de azért élnek. Élni élnek, s ki tudja, mire
élnek.
És egy pillanatra látja Erzsi önmagát, amint felveti a víz és a békák a hátára ülnek, mint
ahogy látta egyszer a csordakútban (ó, micsoda gonoszság lökhette a vízbe!), amint a víz színén
puffadozó kutya oldalán kecskebékák ültek. Brr. . . Istenem Istenem, csak a mostani bajomból
segítsél meg engem!
De a másik pillanatban már felébredt benne a gyermek,; jó gyermek. Hazamegyek, nem
bánom, akármi lesz, ha megver is idesanyám! Annak még a verése is jobb, mint másnak a szép
szava. . . És megint elsírja magát: idesapám! idesapám! – mer kegyelmet, megértést, védelmet
csak tőle remél, aztán a torony iránt vezető, de a kisebb-nagyobb erek és tövises porongok közt
kanyargó kis gyalogúton újra útnak indul. Indul a sorsa elé: a hirtelen jött szép leányéletnek, alig
hogy elkezdődöt már vége van – vajon ki tudja, mi következik?

22

Balogh Erzsi hazatér

Este van, késő este, már mindenki alszik Baloghéknál, amikor megzörrenti valaki a
kisajtót. Nem kopogtat, és nem kiabál, hanem a belső retesz után kalamol, mert olyan itt a zár,
hogy csak benyúl az ember a kisajtó fölött, és visszatolja az ujjaival a fareteszt. János maga
csinálta ezt a zárt, ősi példák után.
 A Fürge kutya is csak éppen egyet-kettőt vakkant – amúgy sem valami hamis fajta: sok
gyerek közt nem lehet hamis kutyát tartani –, és aztán örvendező vinnyogásba kezd. Talán
felébred a kutyaemlékezet: neki is édes kéz az Erzsié. De a pitvarajtót már kopogtatni kell. És
akármilyen bátortalankodó is ez a kopogtatás és kilincsrázás, Balogh János mindjárt felriad: ki
az?
Bátortalan hang hallatszik az ajtón keresztül, csak olyan alig hallhatóan: – Én vagyok,
idesapám. . . eresszen be. . .
– Te, ez Erzsi lesz! – riad fel Varga Julcsa is, aki mellől nem lehet úgy elmoccanni, hogy
észre ne vegye. .. Istenem, vajon mi van vele, mért jön ez ilyenkor haza? -fut rajta keresztül, de
csak úgy gondolattalan, ahogy az idegzete már megszokta, hogy mindig jön valami baj.
Még a János szívét is összeszorította valami, miközben leugrott, hogy ajtót nyisson – este
késő, lánygyerek egyedül… vonat sincs ilyenkor: itt csak baj lehet!
Varga Julcsa is leszáll, alsót kap magára, gyufát keres, és mire belépnek a konyhából, már
lámpát gyújt, és éles szemekkel néz a sárgás petróleumfényben a belépő leányra.
– Mi van veled? mért jössz haza? – kérdi riadtan, és hiába akarná anyai szeretettel fogadni,
a hangjában gyanakvás bujkál.
Erzsi nem tud válaszolni, kibuggyan belőle a sírás. A csorda-kúttól, ahol úgy csábította a
mély víz, hogy bele kellene ugrani, és mindennek vége lenne, hazáig már sokadikszor elkezdte
és abbahagyta a sírást, és közben hol a szívét erősítgette, hol a minden-mindegynek adta át
magát, de most aztán minden felszakadt. Szó nem jön ki a torkán, ó, hiszen hogy is lehetne azt
megmondani, s még a fejével való intés is nehezére esik.
– Elküldtek, elcsaptak? – kérdezi a gyanakvó anya, és Erzsi rábólint egy félénk
félbólintással, hogy: igen.
– Miért? mit csináltál? – de miközben ezt kérdezi, önkéntelenül kutató szemei már látják,
hogy a leány máskülönben nagyon jól néz ki. Sokat nőtt, testesedett, egészen másforma lett, mint
amikor elment, pedig annak még alig múlt másfél éve. Igazi nagylány már, és olyan szép, hogy
az apja-anyja szeme is megáll rajta, pedig azokon nem fog úgy a szépségvarázs, mint az idege-
neken!
A kisebb gyerekek, Sári és Gabri – Julcsikának még rövidebb az emlékezete, hogysem egy
év előttre emlékezni tudna – szintén felébredtek a zajra, és innen is, onnan is felemelkedtek az
álmos gyerekfejek. Gabri egészen felült, és a kis buglyos Sári is dörzsölte a szemét, hogy mi
történt itten, csak talán nincs még reggel. Csak Julcsika fordult a másik oldalára, hogy ne bántsa
a szemét a lámpa. Édesanyjuk egyszer veszekedik, és nekimegy Erzsinek, hogy megöklözze
vagy megcibálja, de édesapa nem hagyja, máskor meg sír, ő is sír, Erzsi is sír, aki lám egyszer
csak hirtelen, miután már olyan régen áhítozzak, hogy idesanyám, idesanyám, mikor jön mán
haza Erzsink, egy nyár végi későestén hazatért, észre se vették, de nem öröm és ujjongás
fogadja, hanem sírás és veszekedés.
Ők is szeretnének kiugorni az ágyból, de nem mernek, mert nem tudják, mit gondoljanak.
Nem értik, mi a baj, miért sír Erzsi, miért veszekedik édesanya, miért áll ott őrt a kemencének
fordult Erzsi előtt édesapa, és egyáltalán mi van itt?
Az anyjuk is rájuk förmed: – minek keltetek fel? AludjatokI
Aludni persze nem lehet, de mégis szót fogadnak, és a takaró alá bújnak, azzal a fajta
megrettenéssel, hogy nem tudjuk, mi a baj, de nem mi csináltuk, minket nem ver talán meg
idesanyám. De éppen ezért jobb nem ingerelni, el kell húzódni, mintha nem is lennének. Azzal a
bogárösztönnel lapulnak meg, amellyel minden kicsik, minden gyengék és minden parasztok el
tudták érni évezredek óta, hogy minden rettenetes baj, égszakadás, földindulás, háború és más
pusztítás ellenére mindig maradhatott belőlük írmagnak való.
Itt persze nincs szó ilyen nagy bajokról, de ez a kicsi félelem, ez a „jaj nem én voltam” –
rokona annak a nagyobbnak, amivel fenntartja magát a semmi ember s rajta keresztül az emberi
nem.
 Varga Julcsa mint egy fúria megyen neki a lányának, de János erős kezekkel lefogja: – Na,
na, térj magadhoz! – Ilyet még nemigen látott a feleségében a több mint húsz év óta tartó lelki és
testi közelségben se. Ilyesmire még nem volt alkalma. Hz nem is a közönséges asszony méreg,
ami még egy gyerekcsínyre, egy tyúkra, malacra, kutyára, vagy akár egy tányértörésre is ki
szokott az asszonyemberen törni. Ez valami más. Az anyának a lányaihoz való viszonya minden
férfi számára örök rejtelem, ezt minden férfinak saját magának kell kitapasztalni. Szereti is,
gyűlöli is a lányát az anya egyszerre, büszke is rá, a szépségére, derékségére, még az erényére is:
de irigye is a lelke mélyén, a hervadó asszony szívében mindig harcban áll a nő és az anya. A
lánya az tulajdonképpen ő maga és mégsem ő, valaki más, aki elszakad tőle, és az önmagáé lesz,
azután meg a világé! Hogy majd ő is megjárja az anyja útját, azt csak a tudós bölcsesség
mondhatja, nem az ellentétes érzésektől háborgó anyaszív.
Magában Jánosban is, ha rágondol, hogy mi történt itt, hogy ezt a kedves lánygyereket,
hogy tönkretették, s hogy miért hagyta magát, fel-fellobbant egy-egy dühroham, és alig tudta
magát visszatartani, hogy ő is neki ne menjen a lánynak. De aztán ahogy látta az anyjának a
rettenetes mérgét, felébredt benne a felelősség: én vagyok a család feje, itt rendnek kell lenni,
nem engedem, hogy cigányputrivá legyen a házunk! És nem Erzsit fojtogatta meg, mint a dühe
és a marka kívánta, hanem a feleségét fogta le: – na, na, anyja, na, na, csillapodj! Ne csináljunk
több bajt, mint ami van!
Mert Varga Julcsában újra és újra feltört: – Micsoda gyalázat, istenem, micsoda gyalázat!
Az anyjának is kicsije van és a lányának is az lesz, mint Kolompár cigányéknál! El kell süllyedni
szégyenletemben!
Erzsi a kemencepadkára rakott kis motyójára borulva sírt, zokogott olyan keservesen, hogy
a kőszent is megsajnálta volna.
És Jánosnak megesett a szíve rajta: – Szegény gyerek, hisz gyerek ez még, most hagyta el
az iskolát, nem régen még a libamezőn játszott… de miért is engedtem az anyjának, hogy
cselédnek adjuk? Sokszor megmondtam pedig: én nem nevelek cselédet senkinek, és ehol van,
ni: tönkretették a gyereket! Oda van az élete, oda a jövője!
De annak a betyár kölyöknek, aki ezt tette vele, még kitekerem a nyakát! Ki én, az anyja
istenit, ha százszor olyan nagygazda fia is! Én nem nyúltam a Szomorú Szabó Zsuzsikájához,
pedig lehetett vóna, mert olyan engedelmes vót, mint a kezesbárány, de ezek semmibe se nézik a
szegényember gyerekét! Megálljatok, büdös basák, megálljatok! Ezért még fizetni fogtok!
Lehetett talán már éjfél is – az a kevés ember, aki késő éjjel elbaktatott a kis utcán, nem
tudta mire vélni, mi lehet Baloghéknál, hogy még most is világolnak: betegség, baleset,
haláleset? mert gyerekszülés nem lehet, hisz Varga Julcsa mostanában ugyancsak lapos, még
bölcsőben a kicsije – amikorra, hisz nem virraszthatnak reggelig, még ha akármi történt is, ágyba
kerültek. .
De a lámpa elfújása nem jelentette azt, hogy csend van és elaludtak. Az Erzsi lány a lócán
kucorodott össze, és a szívében a fekete kétségbeesve ült, hogy miért is nem ugrott bele a
csordakútba. Balogh János szótlanul a mennyezetet nézte, vagy az ablak kis homályos
négyzetére fordult a tekintete, Varga Julcsa pedig most eredt meg igazán: az erős lélek összeesett
benne, és hajnalig sírt szívszaggatóan a lánya szerencsétlenségén.
Nem így álmodta ö ezt meg, azokban a ritka pillanatokban, amikor a gyerekeiben
gyönyörködött. Nem így álmodta meg az első lánya férjhez menését.
Ejnye, de szép kis lány! Ejnye, de takaros, de jóállású lánygyerek! Ki lánya? – Balogh jány
a Gyepsorról, a Varga Julcsáé!
– Igen? Hát mán ilyen nagy lánya van? Hiszen még ő maga is fiatalasszony. – Szép
menyasszony, igazán szép! Az anyja is az vót! – Szinte hallotta az ilyeneket, amikor a szépen
serdülő Erzsi kislányra nézett.
 Kicsi vágyacskák ezek, egy faluszéli parasztasszony vágyacskái, de hát, aki nem
álmodozhatik a világ megváltásáról és a saját dicsőségéről, annak ilyen álmocskái vannak. És
ezeknek az összeomlása a szívben ugyanolyan fájdalmat okoz, mint a nagy álmoké.
Arra, hogy a kis hívatlant elpusztítsák, nem is gondoltak. Jánosnak ez eszébe se jutna, de
Varga Julcsa is annyira irtózik orvostól, bábától és a falu szájától, hogy rá se gondol. Mert ki
tudná azt letagadni a Gyepsoron és ebbe a csepp házba, hogy miért beteg a nagylány, amikor
olyan egészséges volt, mint a kicsattanó élet. Erzsi meg mint egy vadon nőtt tigriskölyök, akinek
idegen kéz a Kállai Bandién kívül soha nem ért a testéhez – de az nem idegen aki soha nem volt
beteg, nem is tűrné el, hogy bárki hozzányúljon. Meg kell várni, mit hoz a sors, és elviselni a
keresztet, ha már ránk méretett: ez a szegénytörvény.
A gyerekek még a másnap reggeli ébredésnél – mert az éjszakát ők azért gyermeki
gondtalansággal mégiscsak átaludtak – sem tudták, miként viselkedjenek Erzsivel szemben. Ó,
hiszen ők úgy örülnek, vagy szeretnének örülni annak, hogy Erzsi hazajött. Olyan régen nem
látták, és aztán Erzsit ők úgy, de úgy szeretik. Mert Erzsiben mindig volt valami varázs, valami
anyás jóság. Erzsihez tapad a szeretet. Nemcsak az éhes férfiszemek számára van ez a varázs,
hanem a gyermekek számára is, akik finom ösztönnel érzik meg a náluknál nagyobbakban is, ki
az, aki igazán szereti őket, és ki az, aki a látszólagos igazságosság alá rejtett önző szigorral csak
gyámkodik felettük, és minden mozdulatában csak magára gondol.
Erzsi sose volt ilyen. Ha az édesanyja elment a határba, és Erzsire bízta őket, Erzsi nem
tett úgy, hogy maga falta volna be a kihagyott ennivaló javát, nem tett úgy, hogy ő ette volna le a
tejnek a fölét, kenyérnek a héjasát, pogácsának a nagyját, hanem mint egy kis anyahelyettes, a
legkisebbeken kezdte az elosztást: nekik adta a javát.
Na, és most mit tegyenek hát? Ha édesanyánk haragszik Erzsire, akkor nekünk se szabad
szeretni, és még szólni se szabad hozzá? Azt, hogy Erzsinek a dereka vastagabb, és a kinőtt ruhái
majd szétrepednek rajta, a gyerekszemek nem veszik észre, az igazi bajt meg a szülők kerülgető
beszédjeiből nem értik mindjárt ki. Az, hogy Erzsinek gyereke lehetne, nekik eszükbe se jut.
Először is Erzsi még nem is volt nagylány, aztán meg menyasszony se volt, lakodalom se, ki
gondolna erre. Nekik az, hogy az asszonyok néha vastagabbak, nem feltűnő, ők ezt meg se
látják. így vannak az összes asszonyok, ez a szokás. Csak akkor veszik figyelembe, amikor már
az utolsó hónapokban némely asszonynak túl magasra, hegyesre emelkedik a hasa, a szoknyája
meg elől felhúzódik, és hátul lecsüng, de Erzsin ilyesmit nem lehet még látni.
Erzsi pedig rettenetesen szégyelli magát kistestvérkéi előtt. Még jobban, mint apja-anyja
előtt, hisz azok már tudják, milyen erő és csapás a szerelem, de ezek még nem értik.
Még az a szerencse, hogy Imrus nincs otthon, cselédnek állították, és nagyon ritkán kerül
haza, pedig Erzsi már előre rettegett attól a pillanattól, amikor Imrussal találkozni fog. Ő nevelte,
ő cipelte ide-oda azt a kis kölyköt, első játszótársa volt, és most hogy kerüljön a szeme elé. Mert
ahogyan az tud nézni, azt nem lehet kibírni. Hiszen Imre olyan okos, és olyan… olyan felettünk
való, kisfiú korában több esze van, mint ezer felnőttnek . . .
És most megkezdődött a Balogh Erzsi számára egy olyan életsors, amilyenre soha nem is
gondolhatott eddigi kicsi életében. A megesett leányokról sokat tudnak beszélni, nevetnek rajtuk,
vagy megvetik őket, de a szenvedéseiket senki se érti át, csak aki maga is próbálta. Az
őskegyetlenség, a szegényélet törvénye, nem gondol az elesettel, és tovább tapossa, mert a
megtaposottaknak jólesik, ha valakit ők is taposhatnak. Mint ahogy a rövideszű tyúkok ütik,
verik a beteget, a sérültet vagy a megszédültét, úgy jártatja a száját mindenki a Balogh Erzsi
esetén. Akármilyen jó ember is Balogh János, mégis vannak irigyei, Varga Julcsának is vannak,
mert minden magát tartó asszonynak vannak irigyei s még tán arra is emlékeznek, amikor
cselédnek készült a lányát vinni, hogy „de a fene egye meg, én kitekerném a nyakát, ha az
enyém úgy járna”. Még arra is, hogy már akkor megmondta az öreg Kerezsi: – Na, na jányom,
üsd meg a szád, akinek sok gyereke van, sose tudhatja, mire jut velük…
 Ezért aztán ezen az őszön még nem is nagyon mert Erzsi kibújni, még csak a kútra és a
boltba se ment el. Ha valaki a házukhoz jött is, apjához vagy anyjához, ő akkor is elrejtőzött.
Eleinte persze nem is igen jöttek, mert a jóembereik, Kisek, Csekéék, a Baloghok és Vargák – ó,
mily finom a szegénység szemérme! – tartózkodtak a látogatástól, hogy ne hozzák kínos
helyzetbe Varga Julcsáékat. Ne kelljen magyarázgatniuk, hogy miért jött haza az Erzsi lány.
Később azonban a baj hol az egyik, hol a másik asszonyt idehajtotta, s ha már az egyik benézett,
akkor a másikat is vitte a kíváncsiság: én mán csak megnézem Balogh Erzsit! És eljött, ha
csupán egy tepsikérés ürügyével is.
Ha az ablak alatt ültek le tanyázni, Erzsi a világért ki nem ment volna az utcaajtón, ha
odakinn már hűvös volt, és a pitvarban vagy a nagyszobában ültek le a látogatók, akkor ő vagy
az udvarra ment, vagy máshová rejtőzködött, ahova már egy ilyen túl kicsiny fészekben rejtőzni
lehet.
Napszámra se mehetett idegenekkel – ó, hogy is lehetne azt elviselni, ha valaki
megkérdezné, tudadanságból vagy gonoszkodásból: – Hogy hívják az urad, szép húgom? – vagy:
Ki a maga férje, menyecske? – Pedig keresnie kellett volna: nem fért a ruháiba. A természet nem
enged a magáéból. Egy leánynak tizenhét-tizennyolc éves korában nőnie is kell, vállára, karjára,
mellére, csípőjére, combjaira most rakja fel azt a húst, amellyel majd egész életén át
gazdálkodnia kell. Ha meg ehhez még egy korán jött kis fickót is táplálnia kell, s annak is hely
kell a fejlődő testben, akkor a növekedés túl gyors, és a ruhák mindig kicsik lesznek. Nem is
beszélve arról, hogy a kis vendégnek is kellene már valami rongyokat előkészíteni, mert az anyja
mindig arra számítva, hogy ez lesz az utolsó, elhasználta más célokra a gyereknek való kis
ruhákat és egyebeket.
De, hogy menjen most napszámra? Idegenek, irigy, csúfolódós lányok és mohó, szemtelen
legények közé? Cselédnek sem mehet, ki is fogadná meg erre a pár hónapra? Arról meg elfelejt-
keztek, hogy milyen jó volt minden hónapban az a néhány pengő, amit haza küldött. A pénz
elment, még jó hogy néhány méter vásznat is vett az anyja belőle.
Még az a szerencséje, hogy az édesapja olyan ember, akinek még csak panaszkodni se kell.
Érti ő a lánya baját szó nélkül. Az anyja is érti, de az csak azért is kegyetlen hozzá. Hadd szen-
vedjen, mért nem vigyázott magára! Nem is tud egyebet dolgozni, mint az apjával megyen a
harmados tengerit letörni, és a feles cukorrépát felásni és feltisztítani. Oda pedig mindig a sötét
hajnalon indulnak, és vak este jönnek haza.
Sőt a bölcs és jó apa érezvén a lánya szorongását az idegenek közé menéstől, elmarad a
szokásos kubikos-csapatából, és inkább vállal tengerit szakmányba letörésre, szára levágásra,
répát felásásra, csak hogy hadd keressen a leány is így a családi munkakörben, ne érezze az
anyja előtt olyan panaszosnak a kosztját, ruháját.
És ó, milyen hálás volt ezért az Erzsi gyerek! Hogy dolgozott, hogy törte a tengerit, vágta a
csutkát, tisztította a répát! Anyja, a híres munkás is elmaradt mellette. Szótlanul, konok
figyelemmel és szívóssággal csak a munkán volt az esze, és beleadta minden erejét. Lustasággal
nem tetézhette a bűnét, pedig de kívánt volna néha a szokatlan érzésekkel, a megmozduló kisba-
bával küszködő teste egy kis újasszonyos lustaságot.
És még enni se mert eleget. Hiába kínálta apja-anyja, csak tartózkodva evett, pedig
hányszor jött rá az a híres farkaséhség, ami az állapotos asszonyokat elő szokta venni, de az a
másik válogatós érzés is, hogy jaj, most nekem a lebbencsleves olyan kiállhatatlan, valami
tejfeles levest, vagy lekváros galuskát, túrós derelyét szeretnék enni.
Nem, neki ez nem adatott meg, amit pedig még a legszegényebb leányok is megkapnak
ilyen állapotukban vagy az édesanyjuktól, vagy a kedves párjuktól, akik mindent elősikerítenek
az elsőgyerekes újasszonynak, ami csak tőlük telik. (A többinél majd lesz, ahogy lesz.)
De neki nincs férje. Bandi most vonul be katonának, s ki tudja – akármennyire ígérte is –,
hű marad-e hozzá.
 És így néha olyan keserűség vesz erőt rajta, hogy csak azért is szakadásig dolgozik, és csak
azért is keveset eszik, hogy hátha így beteg lenne és elpusztulna.
És persze a lélek mélyén ott rejtőzködött az a picike számítás is, hogy akkor – ha beteg
lenne, és meg akarna halni –, akkor majd az anyjáék megkönyörülnének rajta.
Tengeritöréskor a kezei kihasadoztak. A lekopott körmei alól és az ujjai közéből
reggelente a repedésekből vér szivárgott, és fájdalom előhívta a könnyeit, de ő azokat is lenyelte.
A cukorrépánál meg a sár ette ki a kezeit, de a lábait is, mert még akkor is mezítláb járt ki
a határba és mezítláb, kékülő lábszárakkal dolgozott egész nap, amikor reggelente dér ült a répa
levelén, és a tegnapi eső meg a megfagyott harmat cseppjei zörögtek rajta.
Az apja hiába mondta neki: Erzsi, öltözz fel, Erzsi, megfázol, Erzsi, vigyázz magadra!
(Azt nem merte hozzátenni: a te állapotodban már nem lehet játszani az idővel, mert sajnálta
megbántani evvel.)
De Erzsi annál inkább: mindegy, bár megdögölnék! – Hangosan pedig, ha egyáltalán szólt
valamit, csak annyit: – Nem fázok én!
Az idő azonban eljárja a magáét. A Balogh Erzsi kisbabája megszületett a télen,
nevekedett, mint a többi gyerekecske, és a megszokás átvette a maga uralmát. A Balog Erzsi-
szenzáció elmúlt a Gyepsoron – a tágabb falu észre se vette –, jöttek más szenzációk. Egy másik
lány megesett, megint egy másik a kútba ugrott, ez a legény önként katonának ment, a másik
nem jött haza, amikor letelt az ideje – hogy várta pedig egy lány azt is! –, hanem csendőrnek
ment –, a fene egye meg a bolondját! És így tovább, ahogy az élet magával hozta. Erzsi most
már kimehetett az utcára, elmehetett a kútra, a boltba, még a piacra is, nem fordult vissza utána a
fél utca. Közben a velebeli lányok, volt iskoláscimborái és játszópajtásai is nőttek, növögettek,
és meg-megismerték, vagy megsejtették a szerelem édességeit és gyötrelmeit is, és elnézőbbek
lettek. Sőt már a próbáltabbnak kijáró titkos megbecsülés is meg-megjelent bennük. (Jaj istenem,
Balogh Erzsi már tudja, hogy milyen az a férfi, még gyereke is vót! Jaj!)
Gyászból és siralomból azonban nem lehet megélni, és amikor a gyerek nagyobbacska lett,
Balogh Ercsi hát, mint olyasféle gondos kisanya, elindult a gyereknek és magának kenyeret
keresni. Még fél esztendős se volt a kicsi, már elválasztotta – szerelemgyerekek és
lelencgyerekek édesanyja a dudli és a tejesüveg –, ő pedig ment az emberek közé dologra és
napszámra.
A markot még az apja mellett szedte fel, és ez nagyon jó volt. Védelem is volt, mert ki
mert volna hozzá csúnyán szólni, amikor ott volt az édesapja és Kis Gábor keresztapja, aki
különben is úgy néz rá, olyan szeretettel, hogy még a tekintete is simogatja. Nemcsak abban van
a jóság, hogy Erzsi jányomnak szólítja, hanem valahogy abban is, hogy éreztetni tudja: még
bűnösnek se tartja. Áldozatnak tekinti, a mostani világi rendszer áldozatának – hiszen
máskülönben már el kellett volna, hogy vegye az a gazdalegény, ha a miénk volna a törvény – és
egyáltalán Kis Gáborral és az édesapjával nagyon jó lenni. Nemcsak a férfiszemtelenkedéstől és
a mohó férfidurvaságtól védik meg, hanem az asszonyi irigykedések is visszahúzódnak a hangos
megnyilatkozásoktól.
Így eltöltötte a nyarat, s a cséplésnél, majd később a napszámon újra összeszokottá saját
népével, a gyepsori napszámosokkal. Nem ment el újra cselédnek, mint a többi póruljárt lányok
szoktak, akik otthon hagyják a gyereket az édesanyjuk gondjaira, és a keresetükből – ha nincs
apa, vagy az megfoghatatlan – ők fizetnek kis tartásdíjat. Mert ez jót tesz a gyereknek, hiszen a
havi néhány pengő még a legtigrisebb anyát is megszelídíti. Öt nem eresztette az apja erre az
útra. Olyan próbált nénije lett a napszámoslányok közt a kisebbeknek és a gyengébbeknek, mint
az édesanyja és Cseke Sári keresztanyja voltak a tizenkilences forradalom után az akkori
lányoknak.
Csakhogy azoknak mégis könnyebb volt, mert férjük volt. Ha fogságban is vagy börtönben
is, de valahol megvolt az emberük. Ő azonban hiába mondta volna, hogy Kállai Bandi neki is
férje, mert hiszen még vadházasság se volt köztük. Még mondani se nagyon meri, hogy férje
lesz, mert ki tudna ebben biztos lenni?
Lassan így azért újra közé szokott a lányoknak, már legalábbis a munkában, de hiába, az
utcán, a sétán, a bálokban ő már nem mehetett a többiek közé. Elrepült az ifjúsága, elvitte a pár
hónapi szép szerelem és elvitte a kicsi fiú, aki azonban akármilyen kedves, nem pótolhatja azt a
sok és sokféle kis boldogságot, amit a nagylányság jelent. Különösen azt, amit a szép lánynak
jelent, aki nemcsak egy lány a többi között, hanem akit ámulat, bámulat, irigység és dicsőség
vesz körül. A szép lány akkor is pünkösdi királynő a maga cimborái között, ha soha nem
választják is meg.
Ez mind oda van, és ezt semmi vissza nem hozza. Mindenkinek csak egyszer van ifjúsága,
és jaj annak, aki ezt eljátssza.
És amikor csak lehetett, Balogh Erzsi mindig ment, és a keresetét az anyjának adta, hogy a
kicsi fiúnak ne legyen panaszos az a kis tej és a csócsa. Még ruhát is alig vett magára, azt is az
anyjára bízta, pedig hirtelen asszonyosodásával minden ruhájából kiszorult. Még majd az
apjának kellett rágondolni: – Te anyja, Erzsinek vegyél ruhát, ne legyen alábbvaló, mint a más
gyereke. Hisz fiatal még, most kezdené a jányságát, ha ez nem történt vóna vele… Megkeresi az
azt…
És meg is kereste. Nem lehetett olyan alacsony a napszám, hogy Erzsi el ne ment volna, és
nem lehetett olyan kevés munka, hogy Erzsit fel ne fogadták volna. A jó dolgáért is, de meg
azért a varázsért is, ami a szépségből-jóságból árad.
Még télidőn is dolgozni járt. Bekapott a Schlézingerék nagy magtárjába a rostáló lányok
közé, és amikor már mindenki beszorult, és a többi lányok a lakodalmakra készülődtek – a
magukéra és a másokéra –, Balogh Erzsi a búzát rostálta, amikor meg a többiek farsangoltak, ő a
tavaszi vetőmagok tisztításánál kereste a folyónapszámot.
Csakhogy a magtári munka furcsa munka. A magtárnak saját levegője van, a magtárnak
rossz híre van. A magtárban a legerősebb férfiak dolgoznak, akik bírják a zsákot, és ezért a
szóban is bátrak. Itt még a lányok is olyan szájasokká, szabados beszédűekké válnak. A
zsákvarró asszonyokról ragad-e rájuk, a majdnem mindig pocsék beszédű kulcsár terjeszti-e, de
az úgy van, hogy a magtár nyelve nem olyan, mint a mezei nyelv, pedig az se nagyon kerülgeti a
valót.
Leginkább ilyen férjnélküli fiatalasszonyok, özvegyek, elváltak vagy megesettek járnak
ide meg aztán tanyai öregedő lányok. Az olyan növendéklányok, akiknek gyenge a tüdejük és a
szívük, nem jöhetnek ide, mert nem bírják a port, a munkát és a légkört. Csak akiknek már nem
árt meg semmi, és akik nem félnek a férfiaktól se meg a kulcsár csúnya szájától se, de még a
rosszfajta hímhírétől se, azok jöhetnek ide.
Miért jött ide – éppen ide – Balogh Erzsi? Azért, mert itt folyónapszám van, téli-nyári
Kereset, és neki keresnie kell. És mert nem szeret otthon lenni. Nem szeret, és nem akar
panaszos kenyeret enni. Az ő hírének már úgyse árt. Attól meg ne tartson senki, hogy ő majd
megint pórul jár. Vigyáz ő magára, hozzá férfi nem közelíthet.
És csakugyan, ez különösen a kulcsárnak, Szalacsi úrnak – úr? – fenét úr, pár éve még
ólmosbotos kerülő volt! – feltűnő, mert a magtári szokásokkal ellentétes, hiszen itt a bejutásért
és a folyónapszámért – nagy dolog ez, mert itt ha esik, ha fú, mindig lehet dolgozni, akkor is,
amikor odakinn a határban, a hét hat napjából hármat-négyet is elmos az eső – engedelmesek
szoktak lenni a nőcselédek. Balogh Erzsihez azonban nem lehet közelíteni. Hiába küldi el a
magtár bármelyik homályos sarkába, hogy falapáttal forgassa meg ott azt a kis csomó vetőzabot,
árpát, kölest vagy lucernamagot, Erzsihez nem lehet hozzáférni. Nem harapós éppen, nem is
csípősnyelvű, a keze se jár el, nem pofonnal válaszol a férfiszóra, de ha valaki hátulról meg
akarja ölelni, olyan erővel rántja ki magát a karjából, hogy érezni lehet: ez a rántás nem játékból
van, nem azért van, hogy annál erélyesebben újrakezdjék, hanem azért, mert nincs benne a
ringyóból semmi.
 A kulcsárnak ez nagy újság, és nem akar belenyugodni. Még a zsákosok is kinevetik. – Na,
kulcsár úr, rugós a kisüsző? Nem adja le a tejet?
A kulcsárt bosszantja ez a dolog, neki olyan híre van, hogy nem szabadulnak tőle a
nőcselédek. Persze a hírnek fele se igaz, de hát ez is egyfajta dicsőség, és ő ragaszkodik hozzá.
Csakhogy minden hiába: Balogh Erzsi érinthetetlen. Nem sikítozik, nem kaparja ki a tolakodó
férfiaknak a szemét, hanem csak elrántja magát, és a férfiközeledésre nem nevetés, hanem
szomorúság, megbántottság jelenik meg a szép arcán. Nagyon lelketlennek, vaknak, hím-
ostobának kell annak a férfinak lenni, aki erre el nem szégyelli magát.
Szalacsi úr nem szégyelli el magát. Kapott ó már pofonokat is. Nemcsak lányoktól, hanem
próbált fiatal asszonyoktól is. El is küldené Balogh Erzsit, mert nehéz elviselni ezt a visszauta-
sítást, de már a kasznár úr, az öreg Goldman is megismerte, és megszerette az Erzsit. – Jó
asszony, derék asszony, ügyes asszony (ó asszonynak tekinti), mindent rá lehet bízni. .. – mo-
tyogja, amikor végignézi a magtárban a munkát. És csakugyan, Erzsi nem kever bele csupa
gonoszságból a lucernamagba bíborherét, a csicseriborsóba lencsét, mint némelyik tűzrevaló
nőcseléd, és a kasznár úr biztosan megkérdezné, hogy hol van az a barna menyecske, az a szép
asszony, a Balogh Erzsi?
De magamagán is észreveszi a kulcsár, hogy híját érezné, hiszen, ha pár óráig nem látja,
mert másfelé dolgoznak, akkor már nem bírja tovább, és csak azért is otthagyja az íróasztalt,
vagy a rakodó szekereseket, hogy végiglegeltesse a szemét a Balogh Erzsi sugár és varázsos
alakján. Nem bánja, még ha egy-egy zsák búza lesz is ennek az ára, mert meglopják azok a
bitang kocsisok, mihelyst félrehúzza a lábát.
Így ismerte meg, és ilyennek ismerte meg Balogh Erzsit Tóth Lajos, az egyik a zsákosok
közül. Ezek a zsákosok általában fiatal házas férfiak, s azok közt is a legerősebbek. Süldő
legény, a katonakor előtt még nem állhat be a próbált zsákosok közé, gyenge hozzá a csontja,
amikor meg hazajön a katonasorból, minden valamirevaló legény megnősül.
Tóth Lajosnak is volt már felesége. Nemcsak volt, meg is van, de külön élnek. Rossz lett
az asszony, míg ő messze járt. Az a fajta ember, akit vaksággal ver meg a teremtő, ha szerelem-
be esik. Szerelem nélkül viszont nem tud házasodni. Most hát válás alatt vannak, bár az asszony
nehezen akar válni. Huncut dög: tartásdíjat akar.
Ez a Tóth Lajos derék, erős fiatalember, és eléggé jóképű is, legfeljebb hogy a válla kissé
zsákosmódra hajlott – még csak huszonnyolc éves –, nem tud betelni Balogh Erzsivel. Ilyen
asszony kellett volna neki! De meg tudná becsülni, akár a tenyerén hordozná! Dolgos, erős,
szemérmetes. És olyan takaros meg olyan szép, hogy újra és újra rajta felejti a szemét. Ahogy a
rostát hajtja egyenletes ringassál, ahogy a falapáttal a búzát meregeti és átfordítja, az csupa
muzsika! Mert a szépnek minden jól áll, az öröm is, a fájdalom is, és aki jól tud az emberek közt
viselkedni, annak a mozdulatai a szenvedésben is nemesednek.
De mit lehet itt tenni? A nagy erős ember, aki csupa virtusból két zsák búzát is egymásra
tétet, és úgy viszi fel a harmadik emeletre, nem mer Balogh Erzsihez szólni. Nemhogy a
megérintést vagy a megölelést merné, ami pedig a magtárban elég általános szokás, de még
szólni se mer. Mit is mondhatna neki? Erzsi, magát én el szeretném venni! Legyen az én
feleségem!
Ezt kellene, de éppen ezt nem lehet. Hátha azt mondaná, hogy: nem! Hátha úgy tenne,
mint ahogy ki szokott bújni, ha valaki meg akarja ölelni, de most nemcsak a beszédből bújna ki,
hanem el is szomorodna? Biztosan van valakije, vagy biztosan azt a fiút várja, akitől megesett,
valami gazdafiú a debreceni határban. ..
De a szívnek és a szemnek nem lehet parancsolni. Balogh Erzsinek van hát már
védelmezője. Ha akárki próbálna vele szemtelenkedni, mindjárt magán érzi a Tóth Lajos nehéz
tekintetét. Még Szalacsi urat is megszólítja, pedig az maga is valaki. Nemcsak abban, hogy ő
parancsol a magtárban (azért állították ide Schlézinger úrék, mert az öreg Ellenbogennek, aki
jószemű és csudaszámoló, de igen jámbor zsidóember volt, a zsákosok már nagyon a fejére
nőttek), hanem testi erőre sem utolsó ember. Mégis, amikor egyszer megint hozzányúlt az
Erzsihez, és az kirántotta magát a kezéből: – Engedjen el, kulcsár úr! – Tóth Lajos ledobta a
zsákot a válláról és odasietett: – Szalacsi úr! Azt mondom én magának, hagyjon békét Balogh
Erzsinek, mert. ..
– Mit mert? Na, mit mert? Mert talán maga akarja? Mi köze magának ahhoz, hogy én mit
csinálok?
– Mi közöm? Azt majd mingyán megmondom!. ..
– Azt szeretném én látni!
– Nahát majd meglátja! – és nekilohajt a lassan mégis hátráló kulcsárnak.
De erre a cimborái, testi-lelki barátai – mert zsákosok csak ilyenek lehetnek, ide
rongyember nem férhet be és haragosok együtt nem dolgozhatnak – közbeléptek, és Lajost is
lefogták, a kulcsár urat meg félrehúzták. Ilyen dolgokért nem kockáztathatják az állandó munkát
és a jó keresetet.
Csakhogy ez azt jelentette, Balogh Erzsi nem jöhet többet ide. Keresnie kell más
munkahelyet.
Tóth Lajos azonban nem mondott le róla. Ő maga nem mert eljönni Baloghékhoz
lánykérőbe, hanem egyik nénjét küldte „megtudatni”, nem menne-e hozzá Balogh Erzsi.
Varga Julcsa szívesen fogadná a kérőt. Derék embernek mondják ezt a Tóth Lajost, nem ő
az oka, hogy különváltak, rossz ringyó az a Csóka lány, aki az első felesége volt, nem olyan
asszonyt érdemel ez a jó dolgos ember. Aztán azt is elmondotta a néni, hogy Lajosnak van egy
fél háza, és egy hold föld is jut rá, majd ha meghal az anyja, mert most még haszonélvezetben
van neki hagyva, és hát: ez is van, az is van. Kocadisznója van, hízója van, borjúja jár a gulyán,
és ha az a büdös asszony el nem pocsékolja, már fejőstehene, lova-szekere volna, mert sokat
keres, és takaros ember ez a Lajos, és nem is kocsmás… Csak egy jó asszony kell mellé. Olyan,
mint a te Erzsi jányod. .. Balogh János is örült a dolognak. Na, szegény kislányom, még
szerencséje akad. Ismeri a Tóth fiút, még boldog lehet vele ez a gyerek. Igaz, nem egyedül van a
lány, de hát mások is jártak már így. Az apa nem szokott olyan rossz mostoha lenni, mint az
anya. És mégiscsak jobb lenne neki, mint itt a többiek között, akik tehernek érzik a hívatlan
unokát. Csakhát ez nem mitőlünk függ. Az a kérdés, mit szól hozzá Erzsi, aki most is oda van
napszámolni.
Mit szól? Mit szóljon? Örüljön, hogy ilyen szerencséje akadt! Megesett lányt igazi legény
már úgyse vesz el, Tóth Lajos még fiatal ember, nem vénülő özvegyember hat gyerekkel, mint
akik más póruljárt leányt megkéretnek. ..
Így gondolkozott az anyja, Cseke Sári, a keresztanyja, a nagyanyja mind a kettő, így
gondolkozott mindenki, aki tudott róla, csak Erzsi nem gondolkozott így. Neki Tóth Lajos derék
ember, jó ember, nem is csúnya ember, még azt is elhiszi, hogy jó asszonytartó ember lenne
belőle, és mindig megköszöni neki, hogy védelmére kelt – ámbár ha nem teszi, még most is a
magtárba járhat, mert meg tudta volna ő védelmezni magát –, de neki csak Kállai Bandi kell,
mert ő Kállai Bandit felejteni nem tudja. Hiszen ha egyedül van egy pillanatra, most is maga
előtt látja a huncut fekete szemét, takaros alakját, huszárosán hajlós lábát, és azt, ahogyan őrá
tudott nézni, megindult szemmel: Erzsikém, drága Erzsikém, elhagyok érted mindent: apámat,
anyámat, tanyámat, hazámat.. .
– Bolond ez a lány, hiába, bolond, elszalajtja a jó szerencsét – sopánkodott Varga Julcsa,
de nem tehetett semmit, mert az apja nem engedte bántani a leányt, még a rábeszélést se tűrte.
Hogy vajon lehet-e a szerelemben való állhatatosságot örökölni, azt ki tudhatná, és vajon a
kicsi Erzsike nem az anyja hűségéből szívta-e magába még aprócska korában ezt az állhatatossá-
got, azt se lehet tudni, de bizony Erzsi nem ment hozzá Tóth Lajoshoz, és most már még azt a
helyet is kerülnie kellett, ahová Tóth Lajos munkába jár, mert restellne még egyszer elébe kerül-
ni, amikor olyan jó ember.
 Mert Tóth Lajos is bánatbeteg lett Balogh Erzsi után. Most rátalált volna egy kedve
szerinti asszonyra, és annak meg ő nem kell. Az első kedvesét várja, pedig azt hiába várja. Egy
gazdalegény nem jön ide a Gyepsorra menyasszonyért, még ha az tőle esett is meg…
De azért nem tett le minden reményről. Várt. Balogh Erzsire érdemes várni. Hátha
magához tér, és hátha arra a Kállai fiúra hiába vár.
Pedig Balogh Erzsi nem volt olyasféle szenteskedő-képmutató. Amikor a fiacskáját
elválasztotta – hiszen neki is szíve és vére van –, titokban, ha nem volt odabenn a házban senki -
ez náluk ritka pillanat, hiszen ha más nem, az apróságok mindig ott lábatlankodtak, akik amúgy
is nagyon tapadnak az Erzsi nénjükhöz még azóta is, amióta neki is kisfiacskája van –, meg-
megnézi ő is magát a falitükörben. Kicsit megnyúlt a kerek arca a szenvedésben, de így talán
még szebb, mindenesetre eltűnt a bocisága, és valami más emberré lett. De ez a másság még
neki magának is tetszett. A kis élete az övé, nincs is egyebe ezen a világon, és ő még boldog akar
lenni. Apja-anyja ehhez nem értenek, ez az ő dolga. De boldog ő csak Kállai Bandival lehet, neki
az élet elképzelhetetlen Bandi nélkül. Úgy benne van a vérében és idegzetében, akár a kicsi fia,
akit éppen azért Andriskának kereszteltetett. A világból neki egyéb nem is érdekes. Ha szép,
csak Bandinak legyen szép, az anyjáék meg hagyjanak neki békét. A madarak – a gyerekek –
szárnyrakelnek a szülői fészekből. Ő is kirepült egyszer, de megsebződött, szárnya törött,
visszatért. Csakhogy sohasem lehet már az, aki volt.
Félidegen a szülői házban, és adnák is már, adnák akárkihez. De ő nem megy, nem mehet,
amíg Andris el nem ereszti. És ez nem eresztheti el. Csak van tán szíve, hisz van egy kicsi fia is.
Aztán egyszer csak megint nagy izgalom futott keresztül az országon: Hitler nekiment
Csehszlovákiának, mozgósítás, a magyarok bevonulnak a Felvidékre. A rövidlátó emberek
örömlázban égtek: Pozsony, Kassa, Komárom újra a miénk lesz!
Ebből persze nem valósult meg minden, de az örömlázat az se fékezte le. Visszajön majd
Erdély is meg a Délvidék is: újra nagy lesz Magyarország!
A messzebbre tekintők, s nemcsak a zsidók, hanem a gondolkozó magyarok is,
szorongásba estek: mi lesz ebből? Hitler lesz a világ ura? Jaj akkor a világnak is meg benne a
megnagyobbodott Magyarországnak is! Mindenestől az ő markába kerülünk! És ha a magyarok
Hitlertől kapják vissza a magyarlakta területeket, akkor majd vele együtt merülünk el újra, ha
eljön a nagy leszámolás. A magyarság újra ott szerepel – báva birka! – Európa bűnösei között, a
rablófarkasok között, mint 1918 után.
A Balogh Erzsi szívében azonban még nem fér el a haza gondja, a nép gondja, még abban
sem tud reménykedni, mint az apja, hogy hátha most már ennek a Hitlernek is és vele a magyar
szövetségeseinek is ki fogják tekerni a nyakát. Neki ez azt jelenti, hogy Kállai Bandinak, aki
pedig most már hazajött volna, továbbra is benn kell maradni. És ezt a bánatot nem enyhíti az se,
hogy Tóth Lajosnak és még sok másiknak is be kell vonulni. Örök asszonysors: neki az ország
és az állam mindig ellensége, mindig van tőle kit félteni…

23

Balogh Imre a leventén

 Az ifjúság „elkanászodása” az első világháború vége felé keletkezett. Először Európa-
szerte, azután pedig világszerte bomladozni kezdett a patriarkális családi életforma is (az apák a
háborúba mentek), de a vagyoni, műveltségi és hivatali tekintélyre épült társadalmi fegyelem is.
Az apák távol voltak, a sorsintéző urak meg hülyéknek látszottak a friss eszű és a kevés kenyér
meg a csúnya ruha miatt elégedetlen, a nem gyereknek való munkától, értelmetlennek látszó
szenvedésektől zaklatott gyerekek előtt. Kezdtek nem hinni se az uraknak, se a gazdagoknak, de
most már az azelőtt annyira irigyelt katonáknak se, és persze köztük a saját apáiknak se, akik
vagy maguk is ostoba zsarnokok, vagy pedig tehetetlen, gyáva mamlaszok. A főmarhák
természetesen Ferenc Jóska, Vilmos császár, Hindenburg és a többiek, akik elkezdték, de nem
tudják befejezni ezt a hülye háborút.
Ez a tagadás elsősorban a városokban keletkezett, ahol még az urak és polgárok gyerekeit
is magával ragadta, akik persze inkább csak a családi rend és az apai tekintély ellen lázadoztak.
Ebből lett a „pszichoanalízis”, az „Oedipus komplexus” és az izmusos irodalom, mert némely
„merész” írók, tudósok, pedagógusok felfedezték, hogy a gyermekeknek már egész kicsi ko-
rukban férfi- és női ivarszerveik vannak. De tovább terjedt a falusi gyerekek közé is, egészen a
gyermekeikkel együtt dolgozó kisparasztokig és mezei munkásokig, ahol aztán megállott, mert
mire ideért, vége lett a háborúnak s még a forradalomnak is.
A forradalomnak s majd az ellenforradalomnak lezajlása után aztán Mussolini és Hitler,
utánuk pedig a többi diktátorok,
Köztük Horthy is, hogy megmentsék az ifjúságot, a jövendő nemzetet és az emberiséget az
anarchiától, a szabadgondolkodástól, a demokratikus fecsegéstól és visszafecsegéstől, és ami
ezek Után és ezekből következik, s mindnél veszedelmesebb, a „bolsevista métely”-től, nem
tudtak egyebet kitalálni, mint azt a különben nem új gondolatot – hisz Spártában, Izraelben,
Törökországban, Tibetben és még sok más országban különböző változatokban kipróbálták már
ezt –, hogy az ifjúságot úgy nevelhetjük a kezünkhöz, ha már a bölcsőtől kezdve kézben tartjuk
testüket, lelküket. (A bölcsőben pedig a már így nevelt szülőktől követeljük ugyanezt.) így
kezdődik a népnevelés az óvodában, folytatódik az iskolában, azután a leventén, és befejeződik a
laktanyában. Aki ezen keresztülment, abból majd biztosan jó állampolgár, jó hivő, jó munkás –
és ha megint kell –, jó katona lesz.
Így a balillák és Hiderjugendek nyomán született meg a magyar levente-”mozgalom” is. A
mozgalom azonban itt nálunk csak idézőjelben értendő, mert nem volt ebben egy lépésnyi
önkéntesség se, még a különben kormánypárti parasztgazdáknál se. „Ezeket a nyomorult
magyarokat csak egy kis erőszakkal lehet önkéntességre bírni, még ha a saját érdekeikről van is
szó.” Ezek csak Hunyadihoz, Dózsához, Rákóczihoz meg Kossuthhoz tudtak önként csatlakozni.
Horthy Miklóshoz nem, pedig hát őt is kormányzó úrnak hívják.
A leventeoktatónak beállított tanítók közt azonban kevés az olyan ember, aki igazán
megértené ezeket a magas nevelési szempontokat. Még azt se, ami a bámulni való Mussolinitól
és a nekünk olyan hátborzongatóan német Hitlertől ered, nemhogy azt, amit maga Laczkovics
főhadnagy úr, a községi leventefőparancsnok, a Habsburg cs. és kir. kaszárnyákból hozott. A
legtöbb tanító, még aki katonatiszt volt is, idehaza a falu ernyesztő levegőjében hamarosan
átalakul békességre vágyó falusi úriemberré. De így nemcsak nyárspolgárokká válnak, hanem
rossz hazafiak is lesznek, mert tétlenül nézik, hogy miként hatol be a „vörös métely” az ifjak, sőt
már a gyermekek lelkébe is. Pedig ők is rettegnek a bolsevizmustól, éppen csak hogy nem
tesznek ellene semmit. Legfeljebb nyamvadt szónoklatokat tartanak a gyerekek és a leventék
előtt, néha pedig a nép előtt is, de azokból is kiérződik, hogy muszájból mondják, azért várja
olyan keservesen a végét mindenki, az is, aki mondja, az is, aki hallgatja.
Mindez nem ér semmit a Laczkovics főhadnagy úr szemében. Ide már nem beszédek,
hanem tettek kellenek.
De milyen tettek?
 Ez itt a nagy kérdés és az ő keserűsége, hogy erre a kérdésre nincs felelet. Mert a nyilasok
is tetteket hirdetnek, és itt-ott kezdenek is valamit – igaz, hogy Hitler fogja a kezüket –, a
kommunisták is tetteket akarnak, s láttuk 1919-ben, hogy milyen tetteket, de mit akarnak és mit
csinálnak a mi kormányaink? Laczkovics főhadnagy úr nem tudta ugyan, hogy ezek ásatag
emberek – ő maga is ilyen lévén –, de nagyon elégedetlen volt velük. A már ma hatalomra törő
nyilasok és a saját holnapjukban hivő kommunisták között úgy viselkednek ezek a Horthy-politi-
kusok, mintha igazi-hatalmuk volna. Holott már csak a belőlük élő „pretoriánusok” állnak
mögöttük – de mert a pénzurai-zsidókat nem intézték el radikálisan, azok se mind és főleg nem
mindig-, és csak az tartja fenn őket, hogy a fasizmus és bolsevizmus világerői közt sunyító és
tébláboló magyarság fölött birtokon belül lévén, egyensúlyozó szerepet visznek, és erre az
egyensúlyozó szerepre a magyar birtokos-osztályoknak is, a nyugateurópai hatalmaknak is
szükségük van. Nem is kormányzati bölcsességből hát, hanem csak mint bajban levő rossz hajós,
mindig a szorongató szükség szerint hol jobbra, hol balra csavarják a kormányt. Egyszer az
egyik oldalon szorítanak, máskor a másik oldalon tágítanak a parancsolóan feszülő erők húzása
vagy ellenkezése szerint.
De nem jobb a helyzet a Laczkovics főhadnagy úr érzése szerint itt a faluban se. A
kormánnyal és a renddel való érdekközösséget – a kevés vagy semmi szóból is értő kormányzati
cinkosságot – nemcsak a tanítók nem veszik halálos komolyan, mint kellene, hanem az igazi
katonákból lett és földhöz juttatott paraszti „vitézek” se, akiket pedig mint magyar kozákságot,
egyenesen erre a rendőrző feladatra szerveztek. A tanítók meglapulnak a pártonkívüli értelmiségi
(ezen nem változtat, hogy tagjai a mindenkori kormánypártnak) „hivatás”- köpönyege alatt, ezek
a paraszt vitézek pedig szeretnének igazi parasztgazdákká válni, ha már a földjük megvan hozzá.
Mindennél, még az őket szülő rendnél is elébb való nekik, hogy a régi törzsökös gazdák őket is
befogadják a „gazdatársadalom”- ba, mert a származásukkal általában egy kis baj van: cseléd
vagy napszámos volt az apjuk, némelyik pedig ezenkívül még „jöttment”- nek is számít, mert
más faluból hozták ide.
Vitéz Laczkovics főhadnagy és tanító úr azonban szívvel-lélekkel csinálja a dolgát, mert az
ő számára varázsa van a vezénylésnek és a parancsolásnak. Ez az egyetlen dolog a világon,
aminek az ő számára varázsa van, amihez igazi szenvedély köti. Pedagógus ő, a „drill”
pedagógusa. Nagy mesterség ez, sok ezer év óta gyakorolják, de igazában születni kell rá, mint a
csizmacsinálásra. Mert csak akik rászülettek, azok képesek rá, hogy mindenféle erdei
vademberből, pusztai nomádokból, sivatagi rablókból, sőt ami még ennél is nagyobb dolog,
bábelkülvárosi csavargókból, és egyszer gebedésig dolgozó, máskor szüntelenül alvó rendeden
parasztokból asszír, perzsa, karthágói zsoldosokat, görög hoplitákat, római légionistákat,
egyiptomi mamelukokat, török janicsárokat, porosz és osztrák jó katonákat „faragjanak”.
Nagy dolog ez az emberi nemnél, a történelem egyik legnagyobb rejtélye, hogy miként
lehet a kerekfejű és az életben is a kerek vagy szabálytalan dolgokat (asszony, sonka, butélia
stb.) kedvelő vadembereket négyszögletesre préselni és faragcsálni. Olyan ez, mint az alkotó
munka, csak az istenek és a művészek képesek rá. De míg azok csak formát adnak annak, ami
addig formátlan volt – így lesz a kozmikus ködgomolyból szép kerek földgolyó, az emberi szív
szabálytalanul áradó érzéseiből ritmussal és dallammal áldott zenemű –, addig a drillpedagógus
a már régen megalkotott embereket formálja és préseli másmilyenre, mint amilyenek eredetileg
voltak.
Az ilyen munkát nem lehet szenvedély nélkül csinálni. Hiszen örökké résen kell lenni: itt
még görbe a sor, amott ferde a váll, az a szem csapongó, repkedő, figyelmetlen, az a láb topa, az
a derék nem jól hajlik, az a kéz, az az ujj ügyetlen és így tovább. Hogy az a váll, az a szem, az a
láb, az a mell, az a derék egy-egy emberhez, s nem is mindig ugyanazon emberhez tartozik, az
csak bonyolítja, nehezíti a dolgot, de annál édesebb a siker, ha legyőzhettük a közegellenállást:
az engedetlen testrészek, gazdáikkal együtt beleilleszkedtek az együttesbe. Az együttesbe,
amelyben az én akaratom, a parancsolóé, megtestesül és megsokszorozódik, megnő és
hatalmassá válik. Általuk pedig én, az oktató és parancsoló, kiemelkedtem a semmiből, varázsló
lettem, csodát tettem: sok emberben – egy akarat, az én akaratom. S mindebben még ott van a
másik varázs, a „rend” szépsége
– ”esztétikuma” – is. -
A jó leventeoktatóban tehát ott van kicsiben az, ami Nagy Sándort, Cézárt, Napóleont, de
sajnos az is, ami Kambyzeszt és Hitlert mozgatta: nemcsak a lángeszű vezér, hanem az ostoba
zsarnok is. És mennél kevesebb a lehetősége – esze és szerencséje – valakinek ahhoz, hogy
vezér lehessen, annál inkább csak a zsarnok marad meg benne. „Irtani, kiirtani minden fekélyt a
nemzet testéből”, s neki minden „fekély”, ami vagy aki nem illeszkedik. A nyilasok „kinyírni”
igéje a Laczkovics főhadnagy úr fejében már akkor megszületett, amikor nyilasok még nem is
léteztek. S hogyha mégsem csatlakozott hozzájuk később sem és sohasem, annak az volt az oka,
hogy azok még rendezetlenebb csürhe voltak az ő szemében, mint a vörösök. Nagyszájú, sőt
habzó szájú fecsegő alakok, akiknek a szemébe még bele se lehet nézni, mert mindig repked,
ugrál a tekintetük, nem is beszélve hadonászó karjaikról. Márpedig ő csak azokat a kezeket
szereti, amelyek laposan a combra simulnak, és azokat a szemeket, amelyekbe bele lehet nézni,
mert ott benn vagy a farkcsóváló kutya tekintetét, vagy a megrettent mamlaszt lehet látni. És az
az ember tetszik neki, akinek sem az ellentmondó értelem, sem a szikrázó dac nem bujkál és
nem csillan fel a szemében, mert olyan igazi alkalmazkodó féreg, hogy még azt is el tudja
rejteni.
Elvégre a drill tulajdonképpen a látszatra megy. A remekül fegyelmezett századdal be
lehet csapni az ezredparancsnokot, az ezreddel ugyanígy a tábornokot, a jól gyakorlatozó
hadosztályokkal a legfőbb hadurat, s aztán ha háború lesz – lesz ami lesz. Szerencsére más
királyságokban is ugyanígy csinálják, s így a háború a nagyobb sereg, a több és jobb fegyver és a
jószerencse dolga mindaddig, amíg az egyik oldalon meg nem jelenik az erősebb kétségbeesés
vagy a nagyobb lelkesedés, amely aztán végső soron eldönti a csatát.
Mindezt azonban Laczkovics főhadnagy úr nem tudja, ilyeneken nem is gondolkozik. Neki
a kezére adták Sárosszerdahely nagyközség ifjúságát tizenkét évestől húsz-huszonegyig, és őne-
ki az a szenvedélye, hogy ezekből a fiúkból már most, még az igazi katonasor előtt jó katonákat
faragjon, akiken majd meglátszik a mester kezenyoma, mert vérükké vált az engedelmesség és a
katonai mozgás: ami szabálytalan vagy kerekded volt bennük, az az ő mesteri kezében
szögletessé vált.
Vitéz Laczkovics persze eredetileg is tanító volt, de az 1914-es világháború előtt éppen
csak hogy megkapta a diplomát, mindjárt be kellett vonulnia. Odabenn aztán, még az önkéntesi
éve alatt kiderült, hogy igazi kaszárnyai katonatípus: érces hang, remek vezénylés,
félelemgerjesztő fellépés a „vaddisznók” – újoncok – felé. Pedig ekkor mindig újonccal voltak
tele a laktanyák. Hat-nyolcheti kiképzés, és ki a frontra. Az ilyen rendkívüli katonanevelő
képességekre nagy szükség volt, és egy bizonyos rövid 1914-őszi vérhas és kolera-hadjárat után
nem eresztették ki többször a frontra. És annyira beleszokott e néhány év alatt a katonaviselésbe,
hogy szívesen maradt volna örökre katonának. 1918-ban – jellemző rövidlátással – meg is
indította az utánajárást a hivatásossá való átminősítésért, de aztán kiszaladt alóla a hadsereg. Jött
a két forradalom, oda nem kellettek az ilyenfajta tisztek. A Horthy fehér seregébe belépett
ugyan, és részt is vett itt-ott a vörösök irtásában és a nép fegyelmezésében is, de aztán jött a
trianoni békeszerződés, a harmincötezerre kisebbített létszámmal, és neki is, aki csak tartalékos
volt, civillé kellett válnia. Így lett tanító Szerdahelyen. Neki ez is előlépés, mert az apja még
vármegyei hajdú volt.
Azt meg kell adni, külsőleg is erre termett. Magas, szökés úriember, igazi katonatiszt-
alkat. Borotvált arccal, mert ekkoriban jöttek rá némely tiszt urak, hogy a bajuszos magyarok
közt a borotvált arc műveltséget, úriasságot, de amellett zord férfiasságot is jelképez. Félre
minden joviálissággal, az uralkodáshoz admirális-arc kell! Ilyennek festette Aba-Novak
festőművész is a szegedi templomkapura a fehér hadfiakat.
 Akik gyűlölték Laczkovics főhadnagyot, azok azt mondták: ez egy szadista vadállat. Ez
azonban nem valószínű. Azalatt, hogy szadista, valami betegesen kegyetlenkedő embert értenek,
Laczkovics azonban olyan volt inkább, mint egy jó mester, aki mindenáron remekbe szabott
csizmákat akar csinálni a legdurvább bőrből is, és addig töri, ványolja, kalapálja, amíg a keze alá
nem hajlik. És mert a stílusa is a goromba anyaghoz alakul, észre se veszi, hogy a finomabb,
érzékenyebb „emberanyag” mit szenved a keze alatt.
Természetesen akinek ilyen elvei és ilyen stílusa van, a segédeit is ennek megfelelően
válogatja. Neki csak a magafajta férfiak az igazi férfiak. Csak az olyan leventeoktató, aki
amellett hogy kutyahűségű ember, nem gondolkozik, és főleg nem okoskodik, hanem végrehajtja
a parancsokat, de azért mégse egészen sült marha, vezényelni és tekintélyt tartani is tud.
Ilyen ember többek közt, s azok közt is a legkülönb, vitéz Tukacs Mihály nyugalmazott
törzsőrmester, aki szintén a világháború idején szerezte a katonai rangját, és a Horthy fehér
hadseregében kapta meg a vitézi rangot és a hozzá járó tizenöt hold földet. Az apja még
uradalmi béres volt, s csak a háborúban vitte fel az Isten, illetve a zászlóaljparancsnok a dolgát,
amikor meghallotta, hogy milyen félelmetes bömbhangja van. Ezért aztán van értelme, hogy az
elkanászodó ifjúság nevelése érdekében a már-már parasztgazdává vastagodó Tukacs Mihályt is
– akkori nyelven szólva – „bevetették az ifjúság megmentéséért vívott küzdelembe”.
Balogh Imre a félbehagyott elemi után, az ismétlőiskolába már csak úgy járt, mint a többi
cseléd- és napszámosgyerek: csak amikor ráért, és elkerülhetetlenül muszáj volt, mert éppen
itthon volt, felmentésre semmi ürügy, és a büntetés biztosan kijött volna. Márpedig, hogy az
apja-anyja fizessenek azért, avagy ha fizetni nem tudnak, a szolgabíróság börtönében üljenek
azért, mert ő iskolát mulaszt, azt nem bírta el a gyermeki önérzete.
Egyébként is, most az ismétlőiskola leventével párosult, és hiába szabotálták eleinte még a
gazdák is, hiába hadakoztak ellene, hogy a legszorgosabb dologidőben is eleresszék hetenként
egy-egy délutánra a fiaikat és cselédjeiket – menni kellett. Hiába érveltek, hogy közben a munka
félbemarad, esetleg éppen a szántás-vetés közepén, máskor meg a rendet veri a záporeső – szénát
gyűjteni is leginkább csak délután lehet, a nyári eső is leginkább délutánra jön meg, és ezt a
leventés marhaságot is délután tartják –, nem ért itt az értelmes gazdaszó semmit. Választások
idején egy kicsit tágítottak a szigorúságon, de aztán megint kézbe fogták a leventéket egészen
odáig, hogy ha a pénzbüntetés nem volt elég, a csendőrök is közbeléptek és az engedetlen
kölyköket kóterbe zárták. Közben persze kicsit meg is „puhították” a kérges paraszti bőröket.
1935 táján, a Gömbös Gyula kormányzása idején és azután már annyira sikerült betömi a
parasztokat, a gazdákat is, a fiúkat is, hogy még a legtávolabbi, istenhátamcgetti tanyák közt is
ott volt valahol egy levente gyülekező hely. Vagy a tanyai iskolához, vagy egy puszta csárdához,
vagy csak egy nagyobb tanyához kellett összejönni a fiúknak, és oda mindig kiérkezett egy
oktató, aki ráncba szedte a társaságot. És mert a tanítókat az ilyen távoli munkára már nehezebb
volt mozgósítani, meg aztán nem is mindegyik felelt meg – öregek és nők nem lehettek
leventeoktatók –, ide leginkább a vitéz Tukacshoz hasonló régi katonákat küldték, akiket,
azonkívül, hogy felesküdött hívei a kormánynak és a rendnek, megfelelően díjaztak is.
Így került össze Balogh Imre, amikor már másodjára lakott a Nagycsizmás Bekéék
nyomásszéli tanyáján – úgy tizenöt-tizenhat éves korában, amikor a férfimunkát még nem bírta,
de gyereknapszámra meg már szégyellt járni, hát inkább megint cselédnek állott – vitéz Tukacs
leventeoktatóval.
Imrusnak odahaza a gyepsori fiúk előtt már kisiskolás korától megvolt a becsülete. Ez a
nagyiskolában túlterjedt a saját osztályán, mert az osztálybeli gyerekek el-elmondták, hol
büszkélkedve, hol meg csak azért, hogy evvel is valamit újítsanak, főleg az apróbb iskolások
előtt: – Te, öcskös, minálunk a Balogh Imre az első… az aztán tud! Egyszer elolvas valamit, már
mondja is, mint a vízfolyás!…
De mert az iskolában a tanulás nem az egyetlen képesség, amivel ki lehet tűnni, hírt, nevet
lehet szerezni, és mert Imre az ötödik osztály után elment cselédnek, meg aztán a többi
gyerekeket is szétszórta a szegénysors, ez a jótanulóság is feledésbe merült. Sohase történik
rövid idő alatt több esemény az emberrel, hacsak háborúba nem viszik, mint éppen iskolahagyott
korában, amikor gyerekből suttyóvá és ebből legénnyé válik.
Csak később, amikor telente – ha nem volt éppen cseléd otthon bandáztak a gyepsori
fiúkkal, és egyebek közt olvasni is szoktak, akkor derült ki, hogy Imrében nem veszett el az
érzékeny és jóeszű gyerek.
Idegenek előtt, cselédsorban vagy a napszámon, persze erről nemigen esett szó. Ha Imre
csak olyasféle „kisokos”, akiben nem fér a hiúság, és mindenki előtt szeretné mutatni, hogy ő mi
mindent tud, s éppen ezért mindenkinek megmutatja a verseit, mint a kótyagosan hiú
verscsinálók szokták, és ha az elméleti órákon, amikor a „hazafias” és állampolgári oktatás
folyik, behízelgett volna a leventeoktatónak, hogy milyen jól megértette a tanítást, és milyen
folyékonyan utána tudná mondani az oktató úrnak, akkor már igen korán segédoktató lett volna,
ami a leventék közt is komoly rang. Az urak bizalmasa, és a többiek parancsolója.
Csakhogy Imre a többi gyepsori fiúkkal együtt nem volt hajlandó sem a fasiszta igéket,
sem a nemzeti szólamokat megtanulni, így nem is tűnt ki a többi közül az oktatók előtt
mindaddig, amíg valahogy ki nem alakult a nyomásszéli leventeosztagban, amely a szentmiklósi
országút melletti útkaparóháznál gyülekezett és gyakorlatozott, hogy a Balogh Imre az egy
nagyszerű fiú. – Te, ez a Balogh ám egy okos kölyök – mondta az egyik tanyai levente a
másiknak, akiben a lovak, marhák, disznók, birkák közt csak a világ dolgaiban való teljes
tájékozatlansággal is megférő paraszti józanész formálódott. – Többet tud ez, mint Tukacs!! –
Mert, hogy Tukacs minden katonai tudománya mellett is egy sültmarha, még ha a felettesei ezt
nem is tudják róla, az mindnyájuk előtt nyilvánvaló volt.
És csodák csodája – vagy nem is csoda ez? – vitéz Tukacsban is valami démonias,
kiszámíthatatlan és érthetetlen gyűlölet keletkezik némely legénykék, de különösen Balogh Imre
ellen. Mert van az úgy, hogy valakit rettenetesen tud gyűlölni az ember, puszta ránézésből is,
még ha megfogható oka nincs is rá. Talán a silányabb ember gyűlöli benne a különbet, vagy
talán az ösztöne okosabb Tukacsnak is, mint a feje, és megérzi Imrében az ellenséget. Azt az
ellenséget, aki kétségbe vonja, hogy neki joga van parancsolni a nálánál különbnek, joga van
tanítani a nálánál okosabbat is, és joga van ahhoz a tizenöt hold földhöz és a rajta levő
piroscserepes tanyához, amelyet azért kapott a grófék földjéből, hogy a többi ne kaphasson, és
főleg, hogy fel ne oszthassák az egészet.
Nehéz dolog hát még a vitéz Tukacs számára is a katonásdi ezekkel a vadon nőtt
kamaszfiúkkal. Könnyű ezekből bandát verni, erre maguktól is mindig összeállnak, mint
télidőben az éhes farkasok – hisz ők is éhesek, életre, jó kosztra, szép ruhára, szép lányokra, s
mindenre ami hiányzik nekik, sokan még a férfias szép jövőre is: valakivé lenni, emberré válni –
, de csapatot, igazi rendes, katonás csapatot szervezni belőlük annál nehezebb.
Nem fog rajtuk sem a szó, sem a fegyelmező gyakorlatozás. Hiába beszélnek nekik
akármit a hazáról, a nemzetről, és arról, hogy milyen a rendes magyar ember és a jó katona.
Tizennégy-tizennyolc éves kora közt rettenetesen nem érdekli az ilyesmi az emberek fiait és
lányait. Különösen, ha nem diákok, és nem a hazából és a nemzetből fognak majdan megélni,
hanem a közönséges paraszti tudományból, amit kasza, kapa, lóhajtás és malacetetés körül
szerez az ember.
Vitéz Tukacs különben is utálja a „dumát”, mert nem nagy mester benne, és ha beszélni
kezd, szinte érzi az arcátlan kölykök képén és a szemében a lelki vigyorgást: kinevetik a
gazemberek! Ő helytelenítette is, Laczkovics főhadnagy úrral egybehangzóan, az egész
kulturális és elméleti vacakolást. Szent meggyőződése, hogy a paraszthoz az egyetlen értelmes,
hasznos és célravezető ige: Kuss! Pofa be!
Éppen ezért ő már a kaszárnyában annak idején még ifjúkorában, amikor fogékony a lélek
– ha ugyan van neki ilyenje –, és hajlékony a test, saját stílust alakított ki magának. Ahelyett
hogy a nevét mondta volna a katonának, olyanformán, hogy infanteriszt Balogh, vagy te
kutyapista, ide hozzám, inkább csak így mondta: – Hé, te, ott, az a nagyfogú! gyere csak elő, te
begyes bajszú! ide hozzám, te csámpásmiska! – nem te, hanem az a másik, az a göndör hajú
zsidóforma…
De a kaszárnyában ez még hagyján, ott a legtöbb ember belenyugszik, hogy az ördög
markában van arra a néhány esztendőse, és mindent el kell viselni, sőt mindenhez jó pofát kell
vágnia, mert úgy férfiasabb. Itt a leventén azonban olyan fiúcskák vannak, akik hat és fél napon
át civilek, és csak azon az egy félnapon látszatják velük a katonásdit. Akkor is csak úgy félig-
meddig.
Ez a kaszárnyában hát olyan igen beváltnak látszó, a „Habsburg szoldateszká”-tól örökölt
módszer itt egyáltalán nem felel meg. Ezek a fiúk most vannak azon az úton, hogy senki-semmi
ganberfíókákból névvel is számon tartható emberekké formálódjanak a felnőttek előtt, és ami
mindennél több, a leánykák előtt és valósággal lélekháborító nekik ez a hé-te-nagyorrú módszer.
Amikor úgyis titkos óráik legkeservesebb gondja, hogy szép kisfiúkból csúnya kamaszok
lesznek: botláb, kicsi fej – vagy nagy: az se szebb! –,nagy kezek, nagy lábak, a nadrág rövid, a
csizmafej hosszú, a szára rövid, a kisujjas bő, és hát minden olyan rosszul van és ilyen gondok
emésztik őket: „szép fiú volnák én, csak az orrom ne volna ilyen turpisz!”, vagy „takaros sugár
legény volnék én, csak ne volna ilyen tehéntérgyem!… mgy legalább hússal volna beburkolva,
mint a lányoké, ne volna itt belül ez az undok két gumó”. Vagy: „csak legalább a szám kisebb
volna. .. de legalább a bajuszom nőne mán és betakarná. . . ezt a két kiálló kapafogamat meg ki
kéne törni, mert nem fér a számba, és nem lehet miatta nevetni. ..”, amikor az egész emberi
mivoltukból csak a szemük a vigasztaló, mert az csillog, ragyog, tüzel, mint a drágakő, az egyiké
huncutul, ez lesz majd a lánycsábító, a másiké borjú-ártadanul, ez lesz majd a jó férj és a csöndes
igavonó, de mit ér ez is, hiszen egy legény nemcsak szemből áll, a lányok leginkább az arcot és
az alakot nézik, ilyenkor még a szemükbe bele se mernek nézni… És akkor jön ez a címeres
marha, és úgy szólítja meg az embert az egész kölyökhad előtt, még a kisebbek fülehallatára is:
hé te, ott a balszárnyon, te, te kétballábú, mit piszkálod azt a nagy orrod! Majd odamegyek és
megcsavarom, jó?
Valóságos lelki arculcsapás az ilyen megszólítás itt a cimborák előtt. Vitéz Tukacs nem
tudja, mert nem tanították meg rá – márpedig ő csak azt hajlandó tudni, amire a felettesei
megtanították-, hogy a kaszárnyában a mindenfelől összehordott idegenek előtt sokkal
könnyebben viselik az emberek a szégyent, a saját maguk által is restellt tulajdonságaik és
gyarlóságaik hangos kipécézését, mint itt az együtt nőtt cimborák között. Ő nem tudja, pedig
kölyökkorában ő is átélte, hogy milyen vérre menő – igen, igen, hisz a bicskázás is ezért van! –
belső versengés van e kis kölykök közt, a hírért, névért, férfiasságért, a lányok előtt való
becsületért. Így aztán ha Laczkovics főhadnagy úr a drill pedagógusa, Tukacs Mihály valóságos
antipedagógus.
Mert nem igaz, hogy olyan rettenetesen buta és nehézfejű ember volna ő, hogy meg ne
tudna jegyezni néhány egymáshoz tartozó nevet és arcot-alakot – aminthogy a gazdafiúk nevét
jobban meg is tanulja –, de aki nem igazi egyéniség, a rangja szerint azonban egyéniségnek
kellene lennie, úgy is keresheti ezt az egyéniséget, hogy butábbnak tetteti magát, mint amilyen.
Mert azért a butaságban is van valami édesség, ha jólesik az embernek.
Történt pedig egy napon, hogy a Balogh Imre mellényének a belső zsebéből gyakorlatozás,
csúszás-mászás, kúszás, szaladás közben kiesett a kis notesza.
Egyetlen személyes kincse ez az Imre gyereknek, tele neki fontos apróságokkal,
megtanulni való új nótaszövegekkel, és mint kiderült, egyéb firkák közt saját versekkel is.
Ezt a tárcát mindig a mellénye belső zsebében hordja, mert sehol másutt nem volna
biztonságban.
Ugyan hova is dughatná? Ládája nincs, az ócska szeredásba, ami az istálló falán, egy nagy
faszegen csüng, és amibe hazaküldésig a szennyes ruháját szokta dugni, meg az egyéb apróságait
rakja el – pl. rézkarika – hátha arany? –, amit szántás közben talált, egy tojásnagyságú kova-
meteorkő, ezt majd hazaviszi a kisöccsének, egy-egy kötéldarab, drót és szeg, ami kocsisember-
nek mindig kell, többféle madzag és hasiszíj, meg aztán lósörényből font csapó az ostor elé, és a
többi – de a noteszét nem teheti ebbe, mert kikotozhatnák a gazda gyerekei. A kis noteszkában
lelki titkok vannak és nem dughatja a jászol sarkába se, mert a szabadon járkáló csikók
kicibálnák és megrágnák, nem rejtheti a jászol alá se, mert oda meg a tyúkok tojnak és
tojáskeresés közben a gazdasszonyék rábukkanhatnának. De még a feje alá se teheti a dikóra,
mert ott meg a nagykocsis, a nagy röhencs Rácz Palkó lelné meg – ettől Isten ments! – vagy a
gazdagyerekek, és azoktól még inkább Isten ments. Nincs annak rejtekhelye se égen, se földön
más, mint a kis mellénye belső zsebe.
Csakhogy ez a leventegyakorlat sok ugrálással, ide-oda bujkálással jár – az ember néha
fejjel lefelé kerül –, és így történik, hogy az Imre noteszkája az odaadó gyakorlási buzgalomban
a zsebéből is kiesik. Egy gőgös gazdafiú, a sokféle Szekeresek közül a kancsi Szekeres Jóska
megtalálja.
Ez a Szekeres Jóska nem rosszfajta árulkodó, nem siet vele azonnal a parancsnokhoz, vitéz
Tukacshoz, hanem belenézeget, mi lehet benne.
Jóképű, jónövésű nagy fiú ez a Szekeres Jóska, fél szemére kicsit mintha kancsi volna, de
ez olyan jól áll neki, hogy még meg is játssza, és szándékosan kancsalít is hozzá.
A lányok közt vad, betyáros híre van máris, pedig még csak tizenhat éves, és a fiúk – de
csak a gazdafiúk – éppen ezért vezérüknek tekintik és körüludvarolják.
Ahogy aztán a rövid pihenő alatt összegyűlnek a cimborák és hangosakat röhögnek a
Balogh Imre versein – Imre másik csapatban ül a cselédcimborák között, és nem tudja, hogy az
ő versein nevetnek –, meghallja ezt vitéz Tukacs is, aki néhány lépessel odább, egy kis
gyepes árok partján áll. Ő mindig áll, mert a földre leülni a tekintélye rovására esne, hiszen még
a legkisebb hadvezérnek is jólesik, ha valamilyen magaslatról tarthatja szemmel a terepet és a
sereget. Milyen versek ezek?
Olyanok, amilyeneket egy tizenhat éves parasztgyerek írhat, akit már kétféle varázslat is
megérintett. Az egyik a költészet, amelyben most már nemcsak Petőfi, hanem Ady Endre,
Kassák Lajos, sőt József Attila is jelen van, ez a forradalom, a szabadság, a férfias nagy jövő, a
másik a szerelem, amelynek azonban még inkább csak a vágya, mint a tárgya van jelen.
Ezenkívül ott van a cselédsors, a szegénysors és még ez a leventesors is, meg a háború,
amit mindenki érez, mert viszik kinek-kinek hol a lovát, hol a fiát, hol meg magát az édesapát.
Mint volt vöröskatonák, „priuszos”- emberek, Kis Gábor és Balogh János is odavannak valahol
messze, munkatáborban.
Az ifjú költő azonban, ha iskolázatlan, és csak a vágy van meg benne, s hozzá némi
olvasottság, de nem ismeri sem a nyelves a verstan szabályait, sem a költészet és az írás
műhelytitkait, leghamarább a rigmust találja meg, mert azt örökölte a füle a paraszti ősöktől, s ha
ezzel elégedetlen vagy magasabbra akar törni, a szabad versnél köt ki. Imre már ismeri a
Népszavából is meg a Munkáskör könyveiből is a Kassák Lajos verseit. Mert az olyan értelmes
dolog, amellett új dolog is – és az újság a fiatal szíveket mindig megejti –, hogy az ember nem
keresgéli mindig a rímet az áradó érzéseihez és a gomolygó gondolataihoz. A rímkeresést
ilyenkor a költői lázban babramunkának, mesteremberes pepecselésnek érzi.
Csakhogy azért a litáníás kassáki hangot nem vette át mégse. Nem azért, mintha már ekkor
felismerte volna, hogy az tőle csak utánzás lehetne, hanem azért, mert az olyan katolikus ízű,
mint a cirkum dederunt.
Nem is voltak még ezek versek, csak töredékek. Ami egész volt, az nagyon rossz volt,
megverselt újságcikk vagy hadihír volt
Ilyenek voltak a töredékek között:

Az önmagába késtmártó emberiség fölöt tvéres tort ül

a zsarnok butaság,
 ember, ember, hova tetted az eszed?
Nem látod, hogy ezek a fasiszták téged a pusztulásba
visznek ?

Itt a vers félbemaradt, mert a kis költő elakadt, megérezte, hogy nagy-fenn kezdte az
éneket, és túl hamar „lapos homokos síkra”, a sivár közhelyek birodalmába érkezett.
Egy másik vers az Internacionálé hatása alatt, amelynek a szövege a Marseillaise-szel és
még több munkásdallal együtt szintén ott van a kis noteszben, egyenesen azt mondja:
„Munkások, parasztok, készüljetek az utolsó harcra, kezetekben a fegyver, az ágyú, a tank, még
a repülőgép is, odamennek, ahová ti vezetitek, oda lőnek, ahová ti akarjátok. . .”
És így tovább, ahogyan a lázadó szív parancsolja a verselni tudó észnek.
A rigmusok mintha jobban sikerültek volna. Ilyenek voltak közte:

Vitéz Tukacs kardos marha.

Az anyja ne szülte volna,
Mert ha az nem szülte volna,
Most kevesebb marha volna.

Másik változat:

Vitéz Tukacs kardos marha,

De nem nőtt ki még a szarva.
Hogyha többet káromkodna
Hamarabb nőne a szarva.

És mert a fiúnak nagyon megtetszett ez a marha-szarva rím, még ilyen változatot is talált
ki:

De ha többet gondolkodna,
Akkor nem is lenne szarva.

Vagy a másik:

Tukacs Mihály ördög fia,

Verje ki szemét a héja…

A héja ugyan a csirkét szereti, ezt Imre is tudja, de hát a rím kedvéért mit meg nem tesz a
költő. Különben is ahogy ő a héja véres étvágyát ismeri, nem kímélné az a Tukacs szemét sem,
azt az átkozott kegyetlent, ha hozzáférhetne.
És mert neki ez a rigmus annyira tetszik, feláldozza még azt az egy „a” betűt is, ami nem
fér bele a ritmusba, mert olyan döcögős rigmusokat, mint a vőfélyek és a násznagyok szoktak
mondani, ő semmiképpen nem akar.
Az árokparton magában álldogáló Tukacsnak végül is feltűnt, hogy a gazdafiúk egy
csomóba bújva röhencsélnek, és odaszólt: – na, min mulattok olyan nagyon?
Ezek a gazdafiúk a maguk módján szintén gyűlölték Tukacsot, mert Tukacsot lehetelen
volt nem gyűlölni. Amellett pedig le is nézték, mint ahogy lenézi a régi gazdag az új gazdagot, a
régi paraszt, aki örökölte a földjét, azt, aki csak gürcöléssel és spórolással szerezte, s mint ahogy
ezek mind a ketten lenézik azt, aki csak ajándékba kapta a földet. Szolgálatkész katonásság alá
rejtett kaján vigyorral adták hát a kezébe: – az árokban találtuk ezt a noteszt.
 És lestek az arcát, hogy milyen lesz, amikor majd elolvassa, hogy vitéz Tukacs kardos
marha…
Csakhogy vitéz Tukacs megtanulta kordában tartani nemcsak a mások szemét-arcát,
hanem a magáét is, és semmitmondó faarccal baggadozta át – gyenge volt az írás-olvasásban – a
zavarosnak látszó firkákat.
Olyan komoly figyelemmel nézte a lapokat, mintha a felettese azt parancsolta volna, hogy
nézze meg ott azt az elesett katonát, meg van-e halva, vagy a lába tört el, esetleg csak szimulál.
Olyan zord zárkózott tudott ő lenni, mint azok az ismeretlen, de biztosan élt ősei – mert
különben honnan termett volna ő? –, a nyögerek (nyöger: nem bérért-zsoldos, hanem hűségből
és a közös zsákmányért csatlós), akik Kun László sátora előtt vagy a Móré László rablóvárának a
kapujában álltak.
(Hej, hej, Tukacs, te boldogtalan szkíta kapubálvány, te urak őrizője, nem tudod, hogy te
leszel majd a közelgő nagy leszámolás, a forradalom első áldozata: a kiszabaduló rabok
legelőször mindig a porkolábot szúrják le!)
Balogh Imre a gyepen a cimborák bokrában ülve szintén észrevette, hogy a gazdafiúk
Szekeres Jóska körül csomóban gyűlve nagyon röhencsélnek, de először nem gondolt semmit.
Így szokták. Az iskolában és a leventén is, amikor szünet van, kicsi dolgokon is nagyon lehet
nevetni, mert jólesik az órákon át ráncba szedett arcnak, észnek és léleknek, ha egy kicsit kinyúj-
tózkodhatik. Csak amikor Tukacs odaszólt nekik, és felmutatták a kis noteszt, akkor figyelt fel,
és mindjárt a zsebéhez kapott: – a noteszem!
De most már nem ütött zajt, nem kiáltott, hogy adjátok vissza, hanem várt, várt, elsápadva,
szívdobogva várta, hogy mi következik.
Mert olvasott ő már arról itt-ott, hogy majdani nagy költőktől elkobozták diák korukban a
verseiket, csakhogy azoknak nem Tukacs volt a parancsnokuk.
Tukacs nem sietett az olvasással, a pihenőt meghosszabbította. Hiszen nagy dolog lehet
ebből: megfogott egy ellenséget, felfedezett egy bolsevista sejtet, ki tudja, hova vezetnek a
szálak, az apja is vöröskatona volt, és most munkaszolgálatra hívták be. És a jó szolga ösztöne
már a kitüntetés, jutalmazás, dicséret és előléptetés felsejlését érzi.
Aztán meg azon is gondolkozni kell, hogy mit tegyen. Letartóztassa itt most azonnal?
Vagy kihallgatásra rendelje Laczkovics főhadnagy úr elé? Mi itt a követendő eljárás? És mit
szóljon a gyerek gazdájának, annak a gőgös Nagycsizmásnak, aki öt is, a levente-intézményt is
semmibe veszi, és a kölyköt a saját cselédjének, mint a tulajdonának tartja, az államra meg
fütyül?
Szerencséjére, amint ez elég gyakori dolog, Laczkovics főhadnagy úr is kiérkezik,
kötelességszerűen megszemléli a tanyai gyakorlatokat, már durrog is a motorkerékpárja. Ezt már
megvárja, mielőtt akármit is tenne.
De hát Laczkovics főhadnagy úrnak sem kenyere a költészet, a vershez értés. A verset ő
csak tankönyvanyagnak és nyelvtani példatárnak ismeri. Mi fehérlik ott a síkon távolba, talán biz
az édesanyám kunyhója? Hogy éppen a kunyhó nemigen szokott fehérleni, az neki eszébe se
jutna, ő csak azt keresi, mi ebben az alany, és hol az állítmány, melyik a helyhatározó, és a többi.
Éppen ezért megfelelő fontoskodó arcot ölt, de először azért megjelenik a katonai esze, és
az azt sugalmazza, hogy az ilyen dolgokkal el kell menniük a kíváncsian vigyorgó kölykök elől,
túl a látó – és hallótávolságon, és az útkaparóház túloldalára indulnak. Elmenőben azonban
megint csak az éber katonai ész parancsára – katona tétlenül sose álljon! – még visszakiált: -
Molnár segédoktató! Sorakozó és tisztelgési gyakorlat!
Hogy mit beszéltek, és mit nem, azt Imréék sohase tudhatták meg. Csak azt,- hogy amikor
a parancsnokok visszatértek, a kis gyepes árok partjára álltak, és pihenjt rendeltek, de oszoljt
nem mondtak utána.
 A többi fiúk kíváncsian – mindenki tudta már, hogy a notesz a Balogh Imréé, s hogy mi
minden van benne –, Balogh Imre meg keserűen kemény arccal és összeszorított foggal várta,
hogy mi következik.
– Balogh Imre!
– Parancs!
– Ide hozzám!
Imre kilépett a sorból, szabályszerűen indult, bal lábbal kezdve, és az előírt három lépés
távolságban megállt, kis félfordulatot tett, és egyenesen szembe a parancsnokkal odatisztelgett.
– Tiéd ez a notesz?
– Igen.
– Te írtad ezeket a verseket?
– Igen.
– Mi volt a célod vele?
Imre megakadt. Hát mi célja is volt vele? Egyáltalán mi célja van annak, hogy az ember
verseket ír, mert írnia muszáj. De ezt nem magyarázhatja el. Érzi, hogy úgyse értenék meg.
Lelkileg hát vállat vont – testileg nem szabad Laczkovicsék előtt –, és kis tétovázás után ennyit
mondott, de már igen halkan: – Semmi!
Laczkovics főhadnagynak már a száján és a tenyerén volt, hogy „na ha semmi, ez majd
valami lesz”, és lesuhant a kölyöknek egy takaros pofont, de olyan erős benne a
„szubordináció”, hogy mert szigorú parancs jött a felsőbbségtől, a leventéket pofozni –
megszégyeníteni – a többiek előtt nem szabad, hát lefékezi nemcsak a karját, hanem a száját is.
– Mégis, mit akartál vele?
– Semmit.
– Hát akkor minek írtad?
– Csak úgy leírtam. Magamnak.
– No, ha magadnak, ezt meg nekünk csinálod: – Vigyázz! Jobbra át! Futólépés! Irány a
Szekeres-tanyán az a magas jegenyefa! In-dulj!
Balogh Imre gépiesen, gondolkozás nélkül megfordult, és a vezényszóra futásba lendült.
De a füle és a lelke éber volt, mert tudta, hogy mi következik, és csakugyan már hangzik is a
feküdj! föl! feküdj! föl, aztán tovább!, majd a hallótávolság végén a hátra arc! majd újra a
feküdj! föl, aztán a jobbra át! balra át! és újra megint a feküdj! föl! mindaddig, amíg mozogni
bírsz, te bitang kölyök, ha beledöglesz is, hát dögölj bele!
Laczkovics főhadnagy úrnak ugyanis, ha gondolkoznia kell, mindig csak a katonai esze
jelentkezik először, és ez az ész nem tud egyebet kitalálni, mint mindenesetre legelőször egy kis
fegyelmező gyakorlatot. Az sose árt. Hogy ezekért a versekért mi büntetés jár, és egyáltalán jár-e
valami, azt ő maga nem tudja eldönteni, mert nem jogász koponya, és nincs az ilyesmiben
gyakorlata. Nincs is rá utasítás, de „precedens” se, hisz ki látott már olyat, hogy egy levente
verseket ír, gúnyverseket a parancsnokairól – mert a Laczkovics főhadnagy úr zord faképéről is
van ott néhány találó sor –, lázító verseket az ország kormánya és rendje ellen, és hát mi itt a
teendő. Nem szeretne olyan dolgokba avatkozni, ami nem az ő feladata, nem szeretne
túlbuzgalomból nevetségessé válni a többi urak és a tanítótársai előtt. Előbb meg kell kérdezni a
járási leventeparancsnokságot, a községi főjegyzőt, a csendőrőrs parancsnokát, és persze az
iskola igazgatóját is, mert ő maga is, de a leventék is valahogy még ide is tartoznak.
Nem történik hát egyéb, mint hogy az Imre gyereket megfuttatják, míg a nyelvét ki nem
veti, és a lépet ki nem fújja.
Az ember mire megöregszik, vagy bölcs lesz, vagy vén marhává válik, de a fiatalok – új
kor: új ész! – sokszor a bölcset is vén marhának nézik. Aki ezt nem tudja, csakugyan „vén
marha”.
Tukacsék nem tudják, hiszen ők még nem is öregek, csak az ötven-hatvan között járnak, de
azt se tudják, hogy az ifjak számára negyvenen túl már mindenki „öreg”, míg maguk az öregek
csak hatvan után érzik ugyanezt. A jó nevelőnek ezt is tudnia kellene, de hát Tukacsról a butaság
sugárzik – ha a butaságnak is van sugárzása –, Laczkovics főhadnagyban meg mi más jelenne
meg ilyenkor, mint a habsburgi kísértet: a kincstári ész.
A fiúk pihenjben állva előbb csak nevették az Imre futását, mindegyikükkel megeshetik,
meg is esett már ez a fegyelmező móka, semmi az egész, katonadolog.
De amikor a futtatás elérte azt a határt, ahol érzésük szerint már több kettőnél, a nevetés
átcsapott először a cselédgyerekeknél, azután meg a gazdafiúk jobbjainál is a csendes
sajnálkozásba, majd amikor nem akart vége szakadni, és Balogh Imre már alig bírt felállni a
feküdjökből, keserű gyűlöletté, és meg-megjelent még a nehezen mozduló kölyökszívekben is –
jaj de közömbös-kegyetlenek tudnak pedig a kis fickók lenni, a sündisznók, ürgék és kismadarak
a tanúi -: „ezt a vadállatot, ha vége lesz ennek a rendszernek, és bejönnek az oroszok, én leszek a
legelső, aki agyonütöm”.
Így jár az, akire olyan emberek – gyerekek – bízattak, akiknek a fejébe és a szívébe nem
tud belelátni. Laczkovics főhadnagy úr elvadítja a saját úri osztályától és a saját kormányától
még azokat a gazdafiúkat is, akiket pedig szövetségesekként kellene tekintenie.
Amikor aztán elégnek vélte, tisztára tárgyszerűen nézve a leckét, úgy is, mint büntetést,
úgy is mint példát a többiek számára, intett és abbahagyatta: Elég! Lelépni! Tukacs, aki közelebb
élvén a többi parasztokhoz, hamarabb józanodott, de jó katona módján nem szólt bele, s még a
szemével se mutatta, hogy soknak tartja, mert a többi kölykök már sajnálják a Balogh gyereket,
és inkább fapofát öltött, a szeme se rebbent, úgy hallgatott. (Még a baromnak is van valami
politikai érzéke, ha közösségben él!) Végül aztán Laczkovics kiadta a parancsot, de katonamódra
csak Tukacshoz szólva: – Bevonulni! Holnap reggel kilenckor jelentkezik nálam! A többit majd
megbeszéljük.
Mint vert had oszlottak széjjel a gyerekek, ki-ki a maga tanyájába, de olyan keserű szívvel,
hogy most, ha soha nem is, de most talán ölni tudtak volna.

24

Nyilasok

Mióta a magyarok itt laknak – de biztosan így volt ez már az őshazában is, mert ez a
dolgok rendje –, mindig minden „teológiát” és „ideológiát” elfogadtak, ha nagyon muszáj volt,
de mindent csak úgy valahogy, Géza fejedelem módján igen is, nem is. De voltak, akik
elfogadták mindegyiknek az ellentétét is, sőt a kísérő bolondságait is, persze ezeket is úgy-ahogy
és ki-ki amennyire. De ez mind-mind a papok, írástudók meg az énektudók és mindentudók
dolga volt, maga a nép, különösen a parasztja valójában csak tarisznyahitű volt. Mert a
katolikusok gyóntak, áldoztak, búcsúra jártak, zászlókat lobogtattak, letérdepeltek és keresztet
vetettek, de sohase tudták, hogy mi az a „szabad akarat” – ilyet sose láttak, hacsak nem egy-egy
félkótya úrban –, a kálvinisták meg szépen énekelték, fejüket a magasba emelve, szemüket a
templom plafonján levő csillagokra vetve a Te benned bíztunk-at, de sose tudták, hogy mi az az
„eleve-elrendeltetés. Még talán azt se vették észre egyik táborban se, hogy éppen azoknak kell a
szabad akaratban hinni, akiknek térdepelve és lehajtott fejjel a földet vagy a paplábakat csókolva
kell az Istent és segédjeit imádni, és azoknak kell az eleve-elrendeltetésben hinni, akik
egyenesen állva és az égre tekintve beszélgetnek az Istennel, mint afféle szabad emberek.
 A XIX. század végén aztán meggyorsult, egyebekkel együtt, az eszmék járása is. Európa
gyors egymásutánban küldözgette hozzánk az eszmemadarakat.
Liberalizmus – szabadságeszme – ez majd egy évszázadig keringett a magyar nép feje
fölött, 48-ban már-már azt hittük, a miénk lesz, végül is elfogták az urak: közösen őrizték a
kalickáját a Tisza-grófok és a zsidó és nemzsidó tőkések.
A demokrácia és a szocializmus viszont még csak odáig jutott, hogy megvakarta a népet –
azt se mindenütt –, s jött a háború, utána a forradalom és az ellenforradalom,- a keresztény és
nemzeti eszmével, majd a fasizmus és a hitlerizmus.
Ennyi eszme és amennyi árnyalatuk ezeknek van, nehezen fér a magyar fejekbe. Egyik
eszmével már ki lehet a másikat űzni – ehhez a holtbiztosán megérkező csalódás jó segítő erő –,
de ahol még egyetlen eszme se vert fészket a fejekben, oda az új eszme is nehezen hatol be.
És most itt van ez a nyilasság, amely egyszerre szocialistának is, nemzetinek is hirdeti
magát, egyházellenes is, zsidóellenes is, úrpárti is, úrgyűlölő is, minden van benne és semmi
sincs benne. Egyszerre ellenzéki is meg kormánypárti is, mert nemcsak a kormányt szidja,
hanem az ellenzéket is, a kisgazdapártot, a szociáldemokratákat és a kommunistákat, mindet egy
kalap alatt. Senki sem ér semmit, csak a nyilasság az egyetlen igazság.
Igen, de mit akar? Azt még meg lehet érteni, hogy vegyünk el a zsidóktól mindent, bankot,
gyárat, üzletet, földet, jogot és hivatalt, de miért csak tőlük? A grófét és a káptalanét meg-
hagyjuk?
És kié legyen, amit elveszünk? A népé vagy a nemzsidó uraké?
Mindezt azonban még valahogy fel lehet fogni, ha zavarosnak érződik is. De maga az
„eszme”, az árjaság és a fajtisztaság, de egyáltalán az egész embertenyésztési gondolkozás
olyasféle dolgok, mint az eleve-elrendeltetés és a szabad akarat: semmi értelmük sincs. Kik azok
az árják és mit akarnak? Az egyik azt mondja, csak a németek az árják, a másik azt,- hogy
mindenki árja, aki nem zsidó, a harmadik azt, hogy német vagy zsidó egykutya, mind ellensége a
magyarnak. Ezek a „turánisták”.
Csakhogy amikor az emberi nemre eljön a bolondok órája, keveset ér az okosak igazsága,
még az is hiába, ha napvilágosan bizonyítják, hogy milyen bolondok a bolondok, a horogkeresz-
tes hullám átcsapott Magyarországon is. Hajtotta a fasiszta világerő is, de szívta-vonta az itteni
nyomortenger is. De mint a többi nyugati eszme, egy kicsit ez is megváltozott: nyilasság lett
belőle, mert a nyíl az olyan ősmagyar dolog, s a magyarokat csak valami csellel-csallal lehet
„megfogni”. így gondolkozik, aki a népet „boldogítani” akarja, s nem hagyja, hogy magától
próbálja.
„Mecskei testvér”, a szerdahelyi első nyilasvezér is a Gyepsoron született és ott is nőtt fel.
Amíg katonának nem vitték, nem történt vele semmi különös. Hol cseléd volt, hol napszámra
járt, hol az apjáékkal dolgozott, mint a többi fiúgyerek. Legfeljebb, hogy még a többinél is
sűrűbben változtatta a gazdát. Ha más fiúk még a rossz gazdánál is kihúzták a kerek esztendőt, ő
még a jó gazdánál se tartott ki végig. Kétszer egymás után őt senki se fogadta meg se
kisbojtárnak, se marokszedni, de még tüzelőpeckásnak a cséplőgép kazánjához se.
Inas is volt, nem is egyszer. Amikor megharagudott rá az apja, mert rosszul egyelte a
tengerit, csizmadiainasnak adta, de a bőrök természetével nem tudott megbarátkozni. Nem
hajlottak mindjárt a keze alá, nem simultak egymáshoz. Ha ő egy ócska csizmára egy foltot
odatett, az csakugyan olyan volt, mint egy pofoncsapás. Még ráncot is vetett, mozogni kezdett,
és hamar elrágta a fonalat. Haj, haj, még az ócska csizmákhoz is türelem kell!
A szomszédban borbélyműhely volt, és őneki nagyon kedves muzsikának tűnt az
ollócsattogtatás. Susztermunka: piszkos munka, borbélymunka: tiszta munka. Megszökött hát a
csizmadiától, Huszár-Gáltól és beállott Fuchs úrhoz, borbélyinasnak.
Hamar kiderült azonban, hogy ez a mesterség még a csizmafoltozásnál is unalmasabb.
Egyszerűen kibírhatatlan. Nemcsak a hajseprés, hanem az, hogy mindenféle embereket meg kell
nyírni és borotválni. Az egyiknek kicsi a feje és kerek, a másiké magos és hosszú, a
harmadiknak a feje tetején egy nyereg van és azon nehéz nem nevetni, a negyediknek hátul a
tarkója fölött egy kis dudor van, és mindegyiknek más szaga van, de mindegyiké rossz, a
parasztok izzadt szagúak, lószagúak, trágyaszagúak, az iparosok mesterségszagúak és ezt
legjobban a borbély érzi rajtuk, mert neki egészen közel kell hozzájuk menni. Ennél közelebb
csak a szerelmesek kerülnek egymáshoz, de azok nem érzik rossz szagúnak egymást. Márpedig
neki van egy nem szegénynek való nyavalyája: nem tehet róla, de az orra válogatós a szagokban.
S aztán az egyiknek az állán sömör van, a másikén szemölcs, az egyikén erős a szakáll, mint a
disznósörte, a másikén pihés, mint a gyenge liba bőre, az egyik így szeretné a fejét, a másik
amúgy, mindegyik szép szeretne lenni, s ha már az apja nem csinálta szépre, akkor majd a
borbély mesterkedje olyanra, hogy megálljon rajta a lányok szeme. Aj, nem ér ez semmit,
nyűgös mesterség ez a borbélyság is!
Néhány hónapi kínlódás után hát ezt is otthagyta. De arra jó volt ez a rövid iparosmunka,
hogy a paraszti munkába, amely mind a többinél nehezebb és nyűgösebb, ne kívánkozzon vissza,
hanem mert az apjáék nem tűrték otthon, elment Debrecenbe „hetes”- nek. Végre egy nekivaló
munka! A Vörös Ökörben minden pillanatban mást kell csinálni. – Lajos, eredj el a nagy-
trafikba! Lajkó, szólj be a szódáshoz: két ládával többet hozzon! Lajkó, siess a Bige henteshez,
még tíz kiló pörköltnek való birkahúst. – A hetes kerékpáron járt, és gyorsabb volt, mint a
telefon, ami egyébként a Vörös Ökörben még nem is volt.
És aztán a szagok! Végre itt vannak a jó szagok! A csizmadiaműhelyben az ázott bőr szaga
meg az ócska csizmákból áradó pállott lábszag, a borbélynál a sokféle emberszag és az ezeket
elűzni hivatott állott illatszer-szag volt a kibírhatatlan, itt azonban olyan illatok szállongtak a
konyhából, hogy azt nem lehet nem szeretni. A tésztán-kenyéren nőtt Mecskei Lajkónak, akár a
vadembernek, a sült húsnak van a világon a legjobb szaga. (Mennyi fűevő állat éghetett meg az
ósmezőkben és őserdőkben, amíg az ember ezt így megszerette. Maguk a fűevők meg ma se
bírják a sülő hús szagát.) A pecsenye az ételek eleje, márpedig a Vörös Ökörnek éppen a
pecsenye a nevezetessége. Olcsó húsok zsírban sütve és jól fűszerezve: ez kell az éhes népnek,
és a savanyú homoki vinkót is csak ez itatja meg.
Persze Mecskei Lajkó itt se sokáig bírta. Most nem ő kívánkozott más helyre, ámbár
hírlett, hogy a Fehér Lónál mennyivel jobb dolga van a hetesnek, a főnök is jó ember és az egyik
konyhalány könnyen leadja a tejet még a kölyökembernek is, és ez a bolha már a fülében
keringett, mégis innen a gazda kergette el. Sokat evett s mert a szagokra itt is kényes, mindig a
javából kellett volna neki. Ezt pedig nem kaphatta, hát lopnia kellett. Amikor tele lett az ínye, a
maradékokra rá se nézett: . olyan gusztustalan az a mócsing, dagadó és tőgye-kövér, mert mind
ezt hagyják meg a vendégek… Aztán meg kiderült, hogy egyszer gyorsan jár ugyan, de máskor
meg órákig van oda egy apró küldetésben, rendetlen és nem megbízható. Mivel azonban
Debrecenben nemcsak Vörös Ökör van, hanem Fehér Ló és Fekete Bárány is, a Hagy Arany
Bikáról és a Kispipáról nem is szólva és az ottani hetesek is hozzá hasonló fickók voltak, és
sűrűn helyet cseréltek, ő is elment másik vendéglőbe.
Így éldegélt, sok konyha szagát és főztjét kóstolgatva mindaddig, amíg ki nem tört a
világháború, ahova később a többi tizennyolc évesekkel együtt őt is elvitték.
Csakhogy itt is szerencséje volt. Amikor az újonnan alakított 303-as népfelkelő
gyalogezrednél a konyhákat szervezték és szakácsot kerestek;- lógós linkóciak módján – a
huncutságot és hazugságot hamar megtanulja a faluról jött ember is – neki is volt bátorsága azt
mondani, hogy ért ehhez a mesterséghez, mert hiszen a Vörös Ökörnél is szolgált.
A további lógás már könnyen ment. A Doberdón még a tiszti szakácsokat se mindig
kerülte el az ágyúgolyó meg az akna, mert a tiszt uraknak fel kellett hordani az ételt az
állásokba. Mecskei Lajkó hát egy kilőtt ételhordó helyett átkerült a tiszti konyhára, mert a vén
bajszos népfelkelő szakácsokat a tisztiétkezde parancsnoka, Lindner főhadnagy úr piszkosnak
tartotta és látni se bírta. Mecskeinek meg már akkor is angolosan stuccolt, finom kis bajusza
volt, és a fehér kötője mindig tiszta volt. Ennyit már csiszolt rajta a városi élet. így vészelte át a
háborút, mert azért mégis ritkábban talál szakácsot a golyó, mint gyalogcsatárt. Még csillagokat
is szerzett a konyhán: a háború végén mint címzetes szakaszvezető jött haza. A csillagokat a
tisztek táplálásáért kapta, ami elsőrendű hadi érdek volt. Éhes katonákat már csak jól táplált
tisztek tudnak mozgásra és harcra bírni. Csakhogy egy kissé elfinomodott ez a Mecskei, és úgy
nőtt fel, hogy sose lett belőle igazi paraszt. Tulajdonképpen se kaszálni, se kapálni nem tudott,
holott közben már felnőtt férfi lett.
Amikor hazajött a háborúból 1918 őszén, ő is lelkesedett a forradalomért, de igazában
valami jó helyet szeretett volna kihalászni, teszem azt, főszakácsnak lenni egy „előkelő” vendég-
lőben, de hát hiába ajánlkozott ide is, oda is, nem volt üres hely. Hetesnek már nem mehetett –
meglett férfi és altiszt volt –, a katonai szakácskodást meg nem ismerte el a szakszervezet sem.
Azok a szakácsok, akik a sok millió katonának és fogolynak főztek, visszamehettek parasztnak
és napszámosnak.
És mert a forradalomban nem nagyon perzselte meg magát, az ellenforradalomtól ő is
kapott három hold földet. Nem járt volna neki ennyi, de amikor az urak olyan földigénylőket
kerestek a nép közül, akikkel a többiek helyett is szót lehet érteni, Mecskei is földosztó bizalmi
lett. A fene se választotta, de esküdt volt az egyik sógora, és amikor a nép nevében bizalmiakat
kellett fogni, őt is behívatta. így aztán Mecskei Lajosból „mozgalmi” ember lett, és a kis földdel
meg a sok szerepléssel ittragadt a faluban. A földosztásnál még csak a „nép megbízottja”, aztán
ha választás volt, szavazatszedő, ellenőr, kortes, mikor mi, végül is Mecskeiből „valaki” lett,
közéleti ember, akit már nemcsak a rokonai, szomszédai, és hozzátartozói ismertek, hanem a
falu is. Sokat szidják ugyan, de attól is nő az ember, ha életrevaló.
Persze a bajuszát is mindig megfelelően igazítja. A stuccolt angolbajuszt Horthyék
idejében egészen leborotváltatta, később azonban, amikor eljött az ideje, hitleresre növesztette.
„Szimatos” ember, a levegőből is kiérzi, milyen világ következik.
Így születik a „politikus”. Semmihez se ért, de mindenre vállalkozik, csak a dolgára nem.
Amerikában biztosan valami „nagyember” lett volna belőle, itt a mi kisszerű viszonyaink között
csak falusi kortes lehetett. De még ennek is jobb lenni, mint cselédnek vagy napszámosnak.
Másik nyilasvezér Pigniczky órásmester. Ő egészen másfajta ember. Amikor megérkeznek
a nagy idők, és megjelenik a földön az új isten, olyankor sok Saulusnak megjelenik a
damaszkuszi úton ez az új isten és megsúgja neki, hogy legyen Paulussá, mert így lesz az övé a
biztosan diadalmas jövendő. És megjelenik egy látomásban az új hitjelvény is: „E jelben győzni
fogsz!” És mint Nagy Konstantin előtt a kereszt, Pigniczky előtt is megjelent a horogkereszt.
Ehhez csatlakozni hát nemcsak szimat és számítás, mint a közönséges mecskeieknél, hanem
elragadtatás is. Az ember nagyon tudja szeretni önmagát, még az a pap és politikus is, aki abból
él, hogy másokat kell szeretnie – népet, nemzetet, emberiséget, Istent és szenteket –, és ezért –
mármint önmagáért – még lelkes is tud lenni. S hajh, az emberek nehezen tudják első szóra
elválasztani, ki az, aki csak önmagáért lelkesedik és ki az, aki az eszméért is lobog, mert kívülről
ennek csak a lángja és a füstje látszik.
Pigniczky testvér hát nem hazug törtető, hanem lelkes hivő. Könnyű neki: teljes szívvel
gyűlöli a zsidókat, nem úgy, mint Mecskei, aki üzletelni és kártyázni szokott velük. Pigniczky
testvér valamikor, nem is olyan túl régen, 1919-ben, aztán 1930-31-ben is, amikor megint úgy
látszott, hogy jön a vörös világ, még Pigniczky elvtárs volt. Régi szervezett munkás mivoltával
és húszesztendős tagságával szokott érvelni vita közben, hiszen még, mint fiatal órássegéd lépett
be a szakszervezetbe és a szociáldemokrata pártba.
Régi óráscsaládból származik, de Pesten volt inas, mert az órás ne az apjánál tanuljon,
mint valami csizmadia. Aztán a fővárosban dolgozott sokáig, mint segéd is, csakhogy ott se
mehetett semmire az olyan ember, aki többre hivatott. Valóságos sorscsapás annak az élete, akin
azután tör ki a közéleti becsvágy, amikor már egy szakmát kitanult. Másik sorscsapás, hogy
éppen órásnak taníttatta a szülői akarat.
 Mert szorgalmasan eljárt ő ugyan az órás- és ékszerész-szakszervezetbe, de mit lehet ott
kezdeni? Kicsi az egész szervezet még Pesten is, és annyi benne a zsidó, hogy ott aztán ne is
próbálja kinyitni a száját a „keresztény” ember. A zsidók mindent jobban tudnak. A vasasoknál,
az építőknél, de még a fásoknál is tömegek vannak, ott karriert csinálhat a többre hivatott ember,
de mire mehet valaki az órásoknál? Ott még ellenzékinek se érdemes lenni!
Így jött haza a faluba, amikor a világválság kitört, keserű lélekkel és kielégítetlenül.
Kitették a munkából is, mert amint ő mondotta, ahol a főnök is, a segédek is zsidók, jaj ott a
keresztény embernek, ő lesz az első munkanélküli. Itthon legalább megvan az aprócska
műhelyük a Petőfi utcán, és valahogy meg lehet élni, mert az édesapja már elvesztette az órás
legnagyobb kincsét, a látását és ő veszi át a műhelyt és a „kundschaftokat”.
Csakhát ez se ér most semmit. Amióta bejött a világválság, a mafla kis parasztlegénykék,
akiknek mindig az volt az első férfivágyuk, hogy a zsebükben óra ketyegjen, a mellényükön
keresztben fényes lánc feszüljön – a láncot ujjheggyel morzsolgatni, az órát meghallgatni, mint
ketyeg: élvezet –, és akiknek el lehet adni a legselejtesebb bazárórákat is, mert szégyellik visz-
szavinni és a boltos fejéhez vágni, most alig vásárolnak. A módosabbak meg rákaptak, hogy a
városba járnak jegygyűrűt és órát venni, de még javíttatni is. A falusi órásnak egyszerűen meg
kell fulladni.
És ebből a fulladás-érzésből következett, hogy – mert rá is ért – ezt a fullasztó érzést ki
kellett beszélni. A boltban is, de ott kicsi volt a hely, és kevés volt a vendég, hanem az ipartes-
tületben, a piacon, a kocsmában, a borbélynál és egyáltalán mindenütt, ahol sok ember jött össze.
És most mindig, mindenütt sok ember jött össze, mert összehajtotta a reménytelenség és a
remény az embereket. (Ez most együtt jár: olyan rosszul mennek a dolgok, hogy történni kell
valaminek.)
Így jutott el Pigniczky az ipartestületen keresztül, ahonnan mostanában, már még a
keresztény-nemzeti korszak kezdetétől teljesen kiszorították a zsidókat (mellesleg azok azelőtt is
inkább a zsinagógába jártak és ott tanácskoztak), a nyilasvezérséghez. Sokat és jól tudott
beszélni. Nemcsak a mesterséghez szükséges vevőt kábító fecsegést tanulta meg, hanem
csakugyan sokat is tudottá világ dolgaiból. Olyan sokat tudott, mint egy vasárnapi újság.
Nemcsak a szociáldemokrata mozgalomban népszerű ismeretterjesztő könyveket és Upton
Sinclair és H. G. Wells regényeit olvasta el, hanem igazi jó mesterlegény módján bejárta a
nyugati országokat is. Járt Svájcban és Németországban, az óracsinálás igazi hazájában, de volt
ő még Párizsban, sőt Hollandiában és Belgiumban is. Ahogy ő mondta, kissé költőiesen – és ezt
sose mulasztja el megjegyezni, ha belemerül a beszédbe
– ”igen kérem, én mostam a lábom az Atlanti-óceán habjaiban, vagyis a La Manche-
csatornában, mert a La Manche-nak csak a neve csatorna, azért hívják így, mert Franciaországot
és Angliát ez választja el, de ugyanaz a víz, mint az óceán, csak a neve csatorna. És azért olyan
viharos, mert úgy jár, úgy lökődik benne a víz ide-oda, mint egy szivattyúba…”
Ajaj! Ha Pigniczky úr a nyilasházban elkezd beszélni, a tudatlan falusiaknak – az
iparosokon kívül csak az éhes napszámosok és az elárverezett kisgazdák járnak oda tátva marad
a szájuk, éppen csak azt hiszik el nehezen, hogy Pigniczkynek értük dohog a szíve.
Nehéz sor ez nagyon, ez a politika itt a faluban. Pigniczkynek sose volt szerencséje. Hiába
járt itt a Schramm testvér, és hiába fedezte fel, hogy Pigniczky elvtárs aranyat ér a
nyilasmozgalomban, mert az a jó, hogy szervezett munkás volt, közelről ismeri őket, úgy is mint
vörösöket, úgy is mint zsidókat és egyáltalán megmondatott: „Többet ér egy megtért bűnös száz
igaznál”, de az a baj, hogy ezek a vacak parasztok hallgatják, hallgatják, a szájuk tátva, a szemük
felakad és mégse iratkoznak be a nyilaspártba. S ami még nagyobb baj, nem lázadnak, nem
kezdenek törni-zúzni, hogy arra lehetne hivatkozni, az angolbarát nagyurakat és Horthyékat
azzal lehetne ijeszteni: na íme, kitör a nép! Cselekedni kell! Legalábbis addig nem mozdulnak,
amíg el nem törlik az adósságukat.
 És nemcsak a politikával van baj. Az furcsa ugyan egy kicsit – szociáldemokrata
nyelvezetű antiszemitizmus –, de elég érdekes, csakhogy jobban meg kell még gondolni. Hanem
az az igazi baj – de ezt ő nem tudja, csak valahogy érzi és ez is nagy keserűség –, hogy az
órásság az olyan mesterség, amelybe egyáltalán nem lehet belelátni. A paraszt, aki egy nap alatt
tíz szekér kévés búzát hány fel a földről először a szekerekre, onnan meg az asztagra, vagy
három-négyszáz zsák búzát hord fel a vállán naponta a magtárba, csak azt látja az órásságból,
hogy a mester felteszi a leskelőjét a félszemére, belepislant, egy hosszú tűvel megpiszkálja a
kerekeket, belefú és azt mondja: három pengő! Ez a könnyű pénzkereset! Az órás hát bár ügyes
ember, de nyilvánvalóan csak csaló lehet, s csak azért tartja hetekig magánál az órát, hogy
elhitesse, mennyit dolgozik rajta, pedig két-három perc alatt készen volna. Lecsavar egy
kerekecskét, és felcsavar egy másikat, kiporolja, megolajozza az órát és kész. Nos, egy
órásmester mint népvezér, az kész szerencsétlenség. Ki hisz neki?
Persze, ennek is a zsidók az okai. Csalásaikkal eljátszották a szakma becsületét. Bezzeg
Svájcban és Németországban nem így van!
A nyilasvezetés azonban éleslátó és nagyvonalú a szervezésben. Ha Pigniczky testvérnek
nincs elég hatása a parasztokra, maradjon ő az iparosoknál, és legyen a parasztoknak is emberük,
és ez utóbbiaké legyen Csóka testvér.
Csóka testvér igazi parasztember. Nem olyan, mindent megpróbált „kupcihér”, mint
Mecskei és nem olyan csaló-iparos, mint Pigniczky. Ő soha nem is élt egyébből, mint munkából,
nem is tudna egyébből élni.
Az első világháborúban légnyomást kapott, ez még húsz év múlva is meglátszik rajta,
kicsit reszket a feje és a keze, de azért dolgozik, mert különben éhen halna a családja. A forrada-
lomban való csalódás után egyszer már Jehovás-szektás lett. Sok gyereke van, és egész életében
a boldogságot keresi, a másvilágon is és itt a földön is. Azt kereste a Bibliában és most a
nyilaspolitikában is.
Persze, nem találja, mert ez a madár mindig elrepül onnan, ahol keresik és az elől, aki
nagyon keresi, így Csóka Mihály valósággal boldogtalan ember. A gyerekei is rosszak, nem
istenfélők, kinevették a Jehova tanait is, és amikor a házukban a hívők összegyűltek,, és
énekeltek, ők kinn az utcán bigéztek és hejehujáztak a többi gyerekekkel együtt, de kinevetik és
megvetik a nyilaspártot is.
Csóka Mihályban apostoli lélek van, ellenállhatatlan vágy buzog benne arra, hogy mindig
beszéljen, amikor erre akármilyen kevés ideje és alkalma van. A Bibliából, az újságokból, a
röpiratokból, a saját fejéből, s otthon, az utcán, a piacon, az ablak alatti kislócán, még munka
közben a rágyújtásnál, ebédkor és vacsoránál, de ó mindig tud beszélni. Úgy érzi szüntelenül,
hogy meg kell győznie az embereket. Egyszer Isten létéről, máskor arról, hogy közeledik az
utolsó ítélet napja, már megjelent az Antikrisztus – ez Sztálin – de, hogy Hitler lenne a Bárány,
ebbe már belezavarodik, mert egyrészt Hitler nem hasonlít a Bárányhoz – inkább ordas, a barna
ingével, mint a farkas –, másrészt akkor mit kezd Mussolinival és a japán császárral. Magyarán
szólva Csóka Mihály egy kicsit ugyan bolond, és így vélekednek felőle a többi emberek is, de ez
nem változtat azon, hogy amikor a Böszörményi Zoltán „kaszáskeresztes” pártja megalakult, ő
volt az első vezetője, s majd amikor a vezér nélkül maradt seregek a Festetich grófék
nyilaspártjába olvadtak be (Böszörményit letartóztatták és elítélték az urak, mert komolyan
akarta venni a földosztást és a paraszti forradalmat), ő lett a sokágú „osztályfölötti” pártban a
napszámosok kis-”führer”-je.
A negyedik nyilasvezér egy Görbe-Horváth, olyasféle bukott gazda. Földművesiskolát
végzett harmincéves fiatalember, már öreg legény, aki nem tud megnősülni, mert nincs mire, de
nem is talál a faluban kedvére való leányt, mert a gazdák lányai már nem mennének hozzá,
amióta elárverezték a tanyájukat. Ő már műveltebb ember, nem sültparaszt, magasabb céljai
vannak, nagyobb dolgokra hivatott és nem kötheti az életét egy szegény és tudatlan
napszámoslányhoz. Amelyik meg középiskolát járt, az kisasszonynak, „művelt nőnek” érzi
magát s annak Horváth Sanyi mégiscsak paraszt, hiába akar művelt gazdálkodó lenni. Akar? No
csak akart, de beletörött a bicska. Traktor, cséplőgép, dollárkölcsön és árverés. A tanya, amelyet
a szülei átadtak neki, hogy mint iskolázott gazdálkodó, jobban gazdálkodjon rajta, az Altruista
Banké lett, és ők csak bérlőknek maradtak meg benne.
A nyilas eszmét ő nem „szívja mellre”. Ugyanúgy csatlakozik a nyilasokhoz, mint
parasztgazda ősei egyszer az ellenzékhez, máskor a kormánypárthoz, tisztára érdekből. Egyszer
a parcellázás miatt, máskor az olcsó bérletért, megint máskor az adók – ígért – leszállításáért,
mindig valamiért. Horváth Sándor az adósságok törléséért és a földjük visszaadásáért
csatlakozik. Az árjaság és a faji eszme őt egyáltalán nem is érdekli, de a zsidókat, azokat csak
hadd intézzék el, mert azoknak tartoznak, a bankba is, a traktorért is. Egyszerű dolog hát; ha
nincs zsidó, nincs adósság.
Persze a testvérek előtt, de különösen a pesti kiküldöttek és a jövő-menő nyilas
megbízottak előtt ó is mindig fújta az éppen szükséges nótát, már aszerint hogy melyik
nyilasvezér húzta a prímet, gróf Festetichék-e vagy Szálasi a hungarista mozgalomban. Azzal a
parasztravaszsággal, amellyel mindig meg lehet téveszteni a pártoskodástól és az eszme-
gőzöktől pöfögő politikusokat, ezeket a nyilasvezéreket még jobban félre lehet vezetni, mert
ezek még jobban tele vannak gőzzel és még jobban pöfögnek, mint a régi politikusok.
Aztán hozzájuk tartozik még Takaros Kis János is. Ez a Kis János napszámosember volt,
de olyan szokásokat szedett fel már fiatal korától kezdve, amik miatt a többiek kicsúfolták
maguk közül. Ő ugyanis mindig mindenben a rendet, a takarékosságot szerette. Ha valaki, gazda,
ispán vagy munkaadó takaros munkát, leborotvált tarlót, megfésült szénakazlat akart, Kis
Jánosban nem csalódott. De ha valaki gyors munkát akart, ha valamit hirtelen össze kellett
csapni, Kis Jánost nem bírta türelemmel.
De így volt ó maga körül is. Ő a tarisznyát mindig szájával felfelé állította, és benne a
kenyeret mindig úgy helyezte el, hogy a megszegett része legyen felül. De megszegéskor is
vigyázott, hogy a felhasadt vagy a zsengés oldalát vágja fel, mert mindig ott kap bele először a
penész.
S ha pirítóst vágott belőle, annak mindenütt egyforma vastagnak vagy egyforma
vékonynak kellett lenni, s ha megkente zsírral, a zsírnak mindenütt egyformán kellett rajta lenni.
A szalonnáját is mindig pontosan négyszögletűre, de téglány-négyszögre hagyta, és mindig
minden sarkot kiegyenesített rajta. – Ha valahol elvétette volna, akkor nekieresztette finoman a
kést – jó éles késé volt –, és egyenesre nyeste. Ami lejött, azt pedig bekapta, ha már túl is volt az
evésen, ami pedig nagy szó, mert a rendérzék a zsugoriságot is legyőzte benne.
De ilyen volt neki mindene, háza, kertje, kerítése. Azt suttogták, pazar, préda a felesége és
így vigyáz rája. Annyit kell enniük, főzniük, tüzelniük, amennyit ő kimér nekik egy hétre. Ha
elmegy napszámra, még a tüzelni való tőzeget is megolvassa, a szalmakazlakat meg kijegyzi,
hogy eddig és ne tovább.
Ha valami német professzornak a keze alá került volna, bizonyára egy betegséget, a
szimmetria-betegséget fedezte volna fel rajta, de hát a feleségén és a vizitáló katonaorvoson
kívül senki a világon nem tudta, hogy Kis Jánosnak egészen korai eredetű bujkáló sérve van, hát
nagyon kell vigyázni magára. De azért valahogy neki is meg kell élni, mert sok a gyerek – a
sérvtől még lehet – és egyéb fekvő vagyona nincs is, mint a felesége, aki vagy gyermekágyban,
vagy betegségben fekszik.
Így fejlesztette ki magában, mert azért valami emberi becsvágya neki is van, ő is csak akar
valaki lenni, a Kis János-féle erényeket, de aztán ezek az erények túlnőttek rajta és tönkretették
az életét.
Mert hiába gondolta és mondta ő, hogy kinek mi köze hozzá, ő avval, hogy szereti a
takarost, senkinek se árt, a többiek bizony nem szerették, amikor szakmányban dolgoztak, és
gyűrni kellett a munkát, mert keresni akartak és Kis János valahol sokáig piszmogott.
 De azt se szerették, ha a napszámon az orruk alá dörgölték, hogy nézzék csak: a Kis János
hogy megcsinálta! Ez aztán a munka! Igazi szép munka!
Így lett Kis János kivert kutyává, így lett csúfnév a takarosból, így lett ő hívővé is először,
és így jött át Csóka Mihállyal együtt a nyilasokhoz. Most ő is vezér. A párt megbízásából ő
vezetett egy csapat napszámost a messze Németországba, ahol is mezei munkán dolgoztak és azt
mondták, többet kerestek, mint itthon. Amit el is lehetett hinni.
Van aztán még több kicsi vezér is Szerdahelyen. Van a kereskedők számára, van külön a
kisbérlők számára, mert a nyilas párt-stratégia abban is Hitlert utánozza, hogy minden szakmá-
nak, rétegnek még a legkisebb faluban is külön „führer”-t állít. De ezek már csak olyan
jobbhíján-emberek és botcsinálta vezérek, senki se veszi komolyan őket, még ők se önmagukat.
Ezekből az emberekből jött össze a szerdahelyi nyilasvezérkar. Egymást ugyan utálják és
gyűlölik, de abban megegyeznek, hogy mindnyájan a legjobban utálják Mecskeit, ezt a se-nem-
pa-raszt, se-nem-iparos, se-nem-úr léhűtőt. S hogyha mégse mennek széjjel, annak valami
náluknál erősebb oka lehet: a saját politikai becsvágyuk és a hitlerizmusban érezhető történelmi
„fantázia”. A jezsuitizmust a legműveledenebb politikusok is hamar megtanulják: össze kell
tartanunk, mert csak így juthatunk a hatalomhoz, különben az ördög visz el mindnyájunkat. Ez
olyan bölcsesség, amelyet el se kell mondani – nem is volna helyes elmondani –, hanem ezt
érezni kell. A politikus próbája, ki mennyire érzi.
A vezérek dolgában hát – ha sok civódás és intrika van is köztük – nem volna semmi baj.
Hanem a seregek megszervezése, az itt a nagy kérdés.
Már évek óta nyilaskodnak itt Szerdahelyen Mecskeiék, Pigniczkyék és Csóka Mihályék,
közben a párt nevei és vezérei is többször változtak, a tagok is hol megáradtak – no nem túl
nagyon, csak úgy néhány száz főig –, hol leapadtak egészen a vezérek legkisebb gyűrűjéig. Csak
az egészen bolondok, az egészen elszántak és az egészen haszonlesők tartottak mindig ki.
Hitlernek emelkedik a csillagja, majd csak eljut a fénye egyszer ide is, de akkor, jaj lesz a
zsidóknak és szövetségeseiknek, az angolbarát nagyuraknak, ezeknek a hazaárulóknak! (Kis nép
nagy sorsa: mindig hazaáruló, aki kívülről várja a megváltást! Belülről viszont semmit se lehet
kezdeni.)
De hiába minden erőlködés, a nyilasság csak kis sziget marad a nagy falusi tengerben. A
„tömegek”, akikről olyan sok szó esik a hitlerista mozgalomban, zord gyanakvással néznek min-
den nemzetieskedő politizálásra, még ha lázító hangon mondják is. A Berlin felé néző
nyilasvezérek nem látják az itthoni valóságot, pedig a szemüket majd kiszúrja. Egy-egy
nagyvárosban, ahol tízezer és százezer Mecskei, Pigniczky és Csóka Mihály van, ott még az
ilyen egzisztenciákból összeverődött tömegnek is sodrása van: százezer ember ha menetelésbe
kezd, milliónak látszik, százezer ember ha ordítani kezd, millióknak hangzik és megrémíti,
magával ragadja a gyenge szívűeket, az óvatosakat és a született opportunistákat – márpedig
ebből áll az emberi nem nagyobbik fele –, és nő a párt, a leghülyébb programmal is, mint a
hólabda, ha a történelem úgy látszik, hogy neki játszik. Hitlernek minden ember jó, mert neki
csak a „massza” a fontos, elvégre ordítani, menetelni, s még szavazni is minden ember tud, ha
akármilyen nyavalyás kispolgár vagy lumpen alak is máskülönben (az utcán és a választáson
ezekkel is lehet győzni, a harctérre meg majd elviszik az igazi férfiakat), de itt Szerdahelyen
csak azokat tudják Mecskeiék összeszedni, akiket valamilyen okból a többiek kivetettek maguk
közül, vagy sose jártak be a többiek közé. Ahova aztán ezek összegyűlnek, a többiek oda nem
mennek. Vagy ha egy nekik tetsző vezér erős szavára mennek, akkor egész sereggel mennek,
mint Dévaványán a kaszáskeresztesekhez, vagy faluszámra, mint néhol a Dunántúl és a
Felvidéken, de attól meg az Isten mentsen meg minden politikust, mert ezekkel aztán törököt
fognak: nekik már nem beszélni, hanem cselekedni kell. Csakhogy mit szólnának ehhez a
vezérek, mit szólna Festetich gróf, Szálasi és a német követ? A magyar napszámos, ha fegyvert
adnak neki, fütyül az árja eszmére és a diplomáciára, és úgy cselekszik, mintha bolseviki volna:
a zsidókkal együtt elintézi a keresztény urakat is.
 Így csak kínlódás ez a szerdahelyi nyilasmozgalom, a kisgazdák és a szocialisták meg
mindazok, akik azokhoz húznak, kinevetik őket. Sőt, ha nagyon rázzák a rongyot, és nem lehet
ellenük szólni, mert besúgják, lezsidóbérencezik, meg lekommunistázzák az embert, hát utálattal
és gyűlölettel néznek rájuk. Most már nemcsak a zsidótemplom előtt mennek el rejtelmes és ide-
genszerű érzéssel az emberek, hanem a nyilasház előtt is. Valóságos sorscsapásnak érzik
Pigniczkyék és Csóka Mihályék, mert Mecskei ezt se veszi a szívére, Horváth Sanyi meg nem
törődik vele, hogy a falu népe éppen azokat veti ki magából, akik meg akarják váltani: a
szektásokat és a nyilasokat. Mert a falu közéletében ekkor már csak a nyilasok mozgolódtak.
Volt ugyan ott kormánypárt is, olyan párt, amelyet Bethlen Istvántól Gömbös Gyula, attól meg
Imrédy, Sztójay és mindenki átörökölt, de ezek sose csináltak semmit, csak választáskor
mozdultak meg és rendszerint – szembe az egész faluval – valami huncutsággal mindig győztek
is.
A kisgazdák inkább csak az ablak alatt és kinn a tanyán politizáltak, ami alig volt több,
mint hogy az angol rádiót is hallgatták.
A szocialistákat szétverték, internálták, munkaszolgálatra vitték, a Munkáskört bezárták. A
falu közélete a nyilasokra maradt. Eleinte még komolyan vették őket a szocialisták, és vitáztak is
velük. Amikor 1939-ben Németország és a Szovjetunió megnemtámadási szerződést kötöttek
egymással, még törleszkedni is kezdtek a nyilasok, hogy no lám, egy lesz az egész világ, együtt
megyünk a nyugati kapitalisták ellen, ha Németország és Oroszország összefog, legyőzik
Amerikát is és övék lesz az egész világ. így beszélték Csóka Mihályék, a földmunkásnyilasok,
mert ők szerették volna, ha mind együtt tart a szegény. De amikor újra és újra megtörtént, hogy a
velük vitázókat elvitték a csendőrök, vagy behívták munkaszolgálatra, a nyilasokkal nem állott
szóba senki másfajta ember. Megsértették a régi törvényt, amellyel itt évszázadok óta élnek,
hogy lehetett bár az egyik család a másikkal halálos haragba és összeverekedhetett az Alvég a
Felvéggel minden vasárnap délután, de az urakhoz, zsandárokhoz nem mentek vele. „Ki mit
kapott, rajta szárad” – ez volt a jog és ez volt a törvény. Ezek a nyomorultak ezt az ősi paraszti
törvényt semmibe vették, és feljelentgették a más véleményen levőket. Ezt eddig a
legnyavalyásabb kormánypárti szolgalélek se igen tette meg. A nyilasok megtették – nem mind,
de elég, ha csak egy-kettő is –, és ezért kerülték őket, nemcsak a piacon, de még a munkán is.
Balogh Jánosék még ha itthon voltak is, nem állottak szóba velük. A nyilasok és a szocialisták
közötti harc ekkor már csak közvetett formában folyt, ilyenformán, ahogy alább következik.
Még az első zsidótörvényt meg se hozták, csak ígérgették, amikor Schlézinger úrék úgy érezték,
itt már tovább nem érdemes gazdálkodni, és kezdtek átköltözködni Amerikába, jó messze
Hitleréktől. Az Elek-tanya bérletét is felmondották. És mert Szerdahelyi gróf is felfedezte, hogy
ő tulajdonképpen Buckheim, így csak örült neki, hogy megszabadul a zsidó bérlőtől, és ezután
már szigorúan ragaszkodik az árja üzletfelekhez. Még itt a színmagyar vidéken is voltak ilyen
csodálatos átváltozások, például Keller úr is, a szíjgyártómester, akinél Varga Julcsa
kislánykorában pesztra volt, s aki egyszer, már 1919 után, Keletire magyarosította a nevét, most
újra visszaváltozott Kellerré és belépett a német Volksbundba.
De mert a helyi nyilastestvérek tulajdonképpen szemét népség a gróf szemében, nem
adhatja nekik oda ezt a drága és jól felszerelt birtokot, hiszen nem tudnak gazdálkodni, és főleg
nem fizetnék meg a bérletet. De behajtani se lehetne rajtuk, egyrészt mert koldusok, másrészt
mert melléjük állna a demagógia. Így aztán nem akad jobb bérlő, mint vitéz Bacsó Kelemen
Endre úr, aki már régen pályázik nagyobb birtokra, de a zsidók miatt nem juthatott hozzá.
Így kerülnek át Balogh Jánosék, mintegy örökségképpen, mint régen ideszokott állandó
munkások a bevetett földekkel, ökrökkel, lovakkal, tehenekkel és gépekkel, gazdasági nyelven
„élő és holt felszereléssel” vitéz Bacsó Kelemen Endre úrhoz, akinél még sohase dolgoztak.
Egyrészt, mert Endre úr fehérterrorista volt, és nem kellettek neki vörös munkások, másrészt,
mert nem is mentek volna hozzá. Kerülték a Kelemen-birtokot, mint a pestises fészket, és inkább
elmentek az ország túlsó végébe munkába, mintsem ide ajánlkozzanak.
 De mert az örökös katonai behívások miatt már nem lehet úgy válogatni az emberben, és
mert a néhány száz holdas birtokán még csak patriarkális módon gazdálkodó Endre úr most
egyszerre ezerholdas agrárkapitalista lett, a régi munkásaival nem győzi elvégeztetni ezt a
rengeteg munkát (jó föld ez a Schlézinger-föld, meglátszik, hogy egy félszázadig jól gazdál-
kodtak rajta), hát nem nagyon válogat, azzal dolgoztat, aki éppen akad.
Így történt, hogy a nyár végén, amikor a saját szerződött cséplőgépük mellett a munkát
már elvégezték, a csalamádévágáshoz napszámra ide szegődtek Balogh Jánosék is.
A csalamádé – Schlézingerék ennek is értették a módját: háromszáz svájcitarka
fejőstehenük volt, és Pestre szállították a tejet – magasabb az embernél és dől belőle a meleg.
Amúgy is rettenetes a kánikula vége, az esős és hűvös-vegyes nyár után most 36-38 fok meleg
van, napról napra. Szél se fú, csak néha lengedezik valami szellőcske, de a magas csalamádétól
az se éri az embert. Ing nélkül kaszálnak, mert ekkoriban már szokásba jött, hogy ne nyűjük,
rothasszuk az izzadsággal az inget. Drága a vászon meg a szappan, és különben is a
szegényember bőre nem kopik el. A háború után meztelenkedni kezdő Európa strandos divatja
csak ilyen formában jut el Szerdahelyre.
Egy másik napszámoscsapat meg ökörszekerekre és csámeszekre hányja a dögnehéz, zöld
és félfonnyadt csalamádét és a dűlő végére hordják, ahol zsombolyába – négyszögletes földsi-
lóba – rakják és beletapostatják. Ami földet pedig a silógödörből kihánytak, azt majd a tetejére
rakják, és a föld a saját súlyával összepréseli és megerjeszti a takarmányt. Schlézingerék nem
építettek betonsilókat, mert drága a cement és az iparosmunka, ezt viszont a cselédek és a
napszámosok is megcsinálják. De a tejért ugyanannyit kapnak, mint akik betonsilóból etetnek. A
csalamádévágás és – hordás hát még nehezebb és melegebb munka, mit maga az aratás, ivóvíz
viszont hol van, hol nincs. A Schlézinger-gazdaságnak ugyan voltak lajtjai, fából is, vasból is, de
Endre úr az egyiket átküldte a saját régi tanyájára, ahol viszont sohase volt rendes lajt, az ócska
hordók meg, amelyeket lajt helyett befogtak, mindig szétszáradtak és széthullottak. Egy másik
lajt a cséplőgépnél van, a harmadik a határ másik oldalán a lucernakaszásoknál. A
csalamádékaszásoknak így csak egy facsobán jut, és azzal egy gyerek hordja a vizet – lötyögteti
a hátán: ó, hogy törheti a kemény tölgydonga a girhes gerince porcogóit és a csontos lapockáját!
– de azt egy szuszra mindig kiisszák, még nem is jut mindenkinek.
A csalamádétábla végén, megyen a lajt, az ezerliteres nagy lajt két bivallyal, lassan, tele
friss vízzel. A kaszások gebedve a szomjúságtól, mint egy sivatagi hadsereg, megrohanják, a bi-
valyt is megállítják. Kinyitják hátul a csapot, és teleszívják magukat friss hideg vízzel. Két sorral
is nekidűlnek, mert első szívásra mohón kapták, és elfulladnak a gégébe szorított levegőtől.
Aki teleszívta magát, félrehúzódik, barnára sült karjával megtörli a száját, aztán
visszaindul a rendbe. A jó hideg víz megkottyan az üres gyomorban, s ha az ember tenyerét
rásimítja, olyan jó hűvös a hasa. Azt mondják, az az egészséges, ha az embernek hideg a felső
hasa.
Csakhogy a bivalyosnak az asztag tetejéről és a dobról is kiabálnak és dühösen integetnek:
– András bácsi, hozza mán azt a vizet! Az istenit a vén marhájának, még megáll az úton! Mind
megisszák azok ott a vizet!
A bivalyos, Bazsó András erre megijed – jaj, neki ott parancsolnak, nem itt, és mit szól
majd az ispán úr vagy a béresgazda! –, villával szurkálni kezdi a bivalyokat: – Ne, Muzsi! ne,
Mokány!
Azok megszokták ezt, de most valahogy ijedtében mélyebben döfködte beléjük az éles
villa-hegyet. Erre a bivalyok megvadulnak – ritkán szoktak, de elvégre nekik is lehet önérzetük:
majd meglátod, mire mégy velünk! – és felvágva, bivalymódra paripázva, féloldalra dűlve, két
lábbal egyszerre lépve, nyargalnak a dűlőúton tovább.
A szomjas ivóknak a szája alól rántják ki a csapot, és hiába dugnák már be, hiába szalad
utána, akinek éppen a kezében van a kisdugó, nem tudja menet közben beleszorítani.
 A kaszások fele-harmada már szomjan is marad, ők is kiabálnak-káromkodnak, de hiába,
az már nem áll meg.
Sőt a hepehupás úton kirázódik maga a főcsap is, és hosszú vastag sugárban ömlik végig
az úton. Csak úgy csillog, szikrázik a jó friss víz – drága kincs! – a kajánul pirító napfényben.
A bivalyos nem figyelhet hátra, a megvadult állatokat szeretné megállítani: – Hóha, Muzsi,
hóha, Mokány! – de a rohanásba lendült bivalyt éppoly nehéz megállítani, mint – ahogy
mondják – az elefántcsordát. Amíg egy nagy pocsolyát nem talál a bivaly, meg nem áll, és mind
kifolyik a víz, amire a cséplőgéphez érnek, ahol a bivalyoknak, a megszokott helyen mégis
megjön az eszük. András bácsi pedig, hogy a szidás elől meneküljön, káromkodva indul vissza
az úton megkeresni a csapokat, és a kis szívóka dugóját, mert ha azok elvesznek, az még a víznél
is nagyobb kár, hiszen csapok nélkül új vizet se lehet a lajtba húzni.
A csalamádé-dűlőn meg ottmaradt szomjasan néhány ember. Köztük Kis Gábor is, aki
nem mohó ember s akárhogy szomjazik is, szocialista mivoltáról egy pillanatra sem felejtkezik
el: szándékosan is hátul marad, hogy ezzel is jó példát mutasson.
De azért ő is kifakad: – Megállj, huncut gazda, megállj, vitéz Bacsó, ezt megírom az
újságunknak!
Pár hét múlva a béresek a nyári jászolnál ebédelnek. Még mindig tart a forróság, csakhogy
már olyan őszies íze és sárgás színe van. Délben azonban még gyújt a nap. Úgy tüzel, hogy az
ócska nádtető biztosan meggyulladna a felhajított üvegcseréptől.
A béresek hát az ebédidő alatt a takarmányosszekér árnyékában ülnek, és aszerint
húzódnak ide és oda, ahogyan az árnyék vándorol a szekér körül.
Szabó Mátyás öregbéres, amikor megette a savanyú krumplilevest, egy kis gyűrött,
elpiszkosodott újságot húz ki a belső zsebéből. Kibontja: Föld és Szabadság. Hajtogatja és lassan
baggadozva böngészget benne. A többiek a szekér alatt ülnek, pipáznak. Van aki a kibomlott
ostorát fonja vagy szalonnafelsővel zsírozza, van aki hanyatt feküdt, a kalapot a szemére húzza,
és aludni próbál.
Öreg Szabó megszólal: – Ni, te, halljátok mán, a mi urunk is benne van ebbe az újságba!
Öreg Zsigái visszaszól (Bacsó Kelemenéknél sok öreg cseléd van; apai örökség): – Vót
mán az abba máskor is. Még képen is. Ott állott a Gömbös háta megett…
– Az megint más. De itt jól megmondják neki. Hallgassátok csak: a lajtról van szó:
„Vitéz Bacsó Kelemen Endre úr jó gazda, híres gazda, a csalamádéja olyan nagyra nőtt,
hogy a legmagasabb ember se látszik ki belőle, van is ami megegye, mert háromszáz fejőstehén
áll az istállójában, de azért egy jó vizeslajtra nem telik neki. A kaszások meggebbednek a
szomjúságtól a kövér csalamádéban, és úgy verekednek a vízért, ahogyan a jószágai sohase
szoktak, mert azokra gondja van a pásztornak, mindig tele a vályú…”
– No ez jól megmondja – szól közbe Mike Gyuri fiatal béres, aki két bevonulás között van
itthon és ezért egy kicsit bátrabban jár a szája –, vajon mit szólna hozzá Endre úr, ha elolvasná?
Ebben a pillanatban könnyű homokfutó úrikocsi áll meg a szekér túlsó napos oldalán, ahol
egy lélek sincs a tűző nap miatt. Mert Endre úr a katonaságtól azt a második természetévé vált
szokását hozta magával, hogy mindig meglepetésszerűen szeret megjelenni a cselédek között,
mint az ügyeletes tiszt a laktanyában.
Leugrik az úr a kocsiról, és az első kérdése: – Mit csináltok, hé? Milyen újságot dugott el
kend, Szabó Mátyás? Adja csak ide, hadd látom!
Nincs kibúvó, elő kell adni. Öreg Szabó Mátyás összeszorított foggal, konok merev arccal
átnyújtja a kicsi újságot.
– Ahá, Főld és Szabadság! Ez kell nektek, mi? Még jó, hogy nem Népszava! Vagy már az
is jár?. .. De azt mondja meg kend, hogy került ide? Hol vette? Ki hozta?
– Senki se hozta. Találtam.
– Az nem igaz!
– De bizony igaz. Nem szoktam én hazudni. ..
 – Ahá, tudom márén, hogy került ez ide. A gyepsori kaszások hozták. Azok, akik
erőszakkal megállították a lajtot, és kifolyatták belőle a vizet. Biztosan beszervezték kendteket
is. Na, majd gondom lesz rájuk. . . De magára is, Szabó Mátyás! Énnálam kommunistáknak
nincs helyük, az én kenyeremből nem vágnak. . . Megértették?
Felült a kocsijára, és dühösen megrántotta a gyeplőt. A sárga, ismerve már a gazdája dühét
és a kezét, mindjárt erős trappba kezdett.
Még a nagyapjuktól, Kelemen András juhász-számadóból lett nagygazdától örökölték ezt a
szokást, aki mindig evés idején ment a munkások közé, megnézni, mit főznek, nem lopott hús,
kisnyúl, kiskacsa, ölős csirke rotyog-e a bográcsban. Meg aztán az embereket olyankor is
szemmel kell tartani, amikor magukban vannak. Ilyenkor szokták a gazdát szidni-szapulni, még
összebeszélni, szervezkedni is ilyenkor tudnak, nem a kasza-kapa végén, ahol nem hallatszik
egytől a máshoz a szó és ott van a kerülő is nyitott fülekkel.
A béresek mint a villámütöttek, elállott bennük a szó. Lehajtják a fejüket, és mint akiket
tetten értek, a nyári jászlakhoz indulnak az ökreikhez, pedig hát az első béres megnézi az óráját
és azt mondja: Még ráérünk fogni, hadd egyen az ökör…
Csak a fiatal Mike Gyuri nem állja meg szó nélkül. – Hallja, Mátyás bátyám, még azt
mondja, az ő kenyeréből nem vágunk, oszt én hordom neki most is a magtárjába a búzát, az én
vállamról viszi le a zsák nemcsak az inget, hanem a bűrt is. Ő még egy zsákot se fogott meg…
– Tudod, öcsém, azt mondja a palóc ember: ugatnyi könnvű…
– Könnyű annak harapni is, akinek jó foga van…
– Majd kiverik, öcsém, egyszer azt is. Lesz még itt „ereszd a hajam!”, lehet hogy nem is
sokára. ..
Ez az Endre úr még új ezerholdas és engedi magát politikai elveitől és indulataitól
vezettetni. Az ő hatszáz holdján, aminek a fele legelő, még lehetett patriarkális módon
gazdálkodni. Ott az volt az elv: kicsire nem nézünk, különösen ha a cselédségéről van szó,
legyen az idő vagy munkaerő.
Schlézingeréknek más elveik voltak (Magyarország annyi ország, ahány uraság), ők úgy
gondolkoztak, hogy ha kövér a búzád, vastag a lucernád, térdig ér a szénád, derékig a bükkö-
nyöd, nyakig a csalamádéd és háromszáz olyan tehened van, akiknek a tőgyéből aranyat
facsarhatsz, akkor ne nézd a cselédjeidnek és a munkásaidnak se a vallását, se a zászlóját, se a
pártjelvényét, hanem csak azt, hogy milyen rendet vág a kaszája és milyen csomót ölt a villája.
Mindezt Endre úr még nem tanulta meg, mert a nagybirtokkal együtt nem vette át a
lenézett zsidók eszejárását. Meg aztán élethalálharc folyik a világon, a jó rend és a lázadó
rendetlenség között, ebben a harcban mindenkinek helyt kell állnia a maga posztján.
Elhatározta hát, hogy nem engedi be a vörösöket a Schlézinger-földre se. Ezentúl csak
nemzetiszocialista nyilas munkásokkal dolgoztat. Valami előnyt úgyis kell adni a nyilasoknak.
Beszél is Mecskeivel, a nyilas fővezérrel. – Mecskei testvér – Mecskei ösztönszerűen
vigyázzba vágja magát, hisz Endre úr civilben is katonatiszt –, én ezután csak a maguk
embereivel akarok dolgoztatni. Nekem nem kellenek ezek a vörösök. Dögöljenek éhen, ha nem
jön meg az eszük, vagy menjenek Sztálinhoz kenyeret kérni. (Az ő nyelvén még mindig a gazda
adja a kenyeret: nem szerződésnek tekinti a munkát, nem is adom-veszemnek, hanem
szolgálatnak.) Szedjen össze jó embereket és küldje ki hozzám. Ötven embernek is munkát
adok!
Hétfőn reggel, de későbben, mint Bene-Fene Mihály (csak Bene a neve, de fene a jelleme)
szeretné, és Endre úr tűrni bírná, összegyülekezik az Elek-tanyán vagy harminc napszámos.
Bizonytalan kinézésű, gyenge, kikoplalt, jórészt micisapkás és rossz pantallójú emberek. Van,
aki csizmában, van aki rossz bakancsban s még olyan is, aki keshedt félcipőben áll ki a csengő
alá. Látszik rajtuk, hogy nem mind igazi parasztok, hanem olyasféle esett emberek, s még piaci
legyek is lehetnek köztük. Endre úr aggodalmas szemmel néz végig rajtuk, az ispán meg kaján
szigorral nézi őket, a szeméből semmi jó nem látszik. Ő is németbarát, mi is lehetne más az
Endre úr birtokán, de a munkának azért menni kell. Ifjabb Bene-Fene Mihály, a kerülő, akit
Endre úr az öreg Bacsó-tanyáról hozott ide át, hogy felszámolják a Schlézinger-szellemet,
hajlékony ember ugyan, s így testvérek, úgy testvérek, beszél velük, de semmi jót nem néz ki
belőlük. Neki jó szeme van hozzá, hogy kívülről is meglássa, ki a jó kaszás. Ő jobban szereti a
csajla kalapú, mint a micisapkás embereket. Mert miért is csajla a jó paraszt kalapja? Azért, mert
a fejével is dolgozik, mint a csonka bika. Zsák lehúzza a kalapszélét, a villás gaz rányomakodik,
ha nagyot ölt az ember, jó szeme van neki ehhez. Még arról is felismeri, hogy ki a jó mezei mun-
kás, ha a kalapja hátulja fel van gyűrődve, az azt jelenti, ez az ember a mezőn alszik, nem
szaladgál haza a faluba, és nem kell neki hodály vagy munkásszállás.
Még ebédidőn se keresi az árnyékot, hanem a szemére húzza a kalapot, s már alszik is.
De a szerszámjaik se bizalomkeltőbbek ezeknek az embereknek. A kaszájuk csapójáról is
meglátszik, hogy melyik a kontár. Az első rendben lefordul a csapó a nyélről, ha beleragad a dűlt
lucerna. Amazé meg eltörik, vagy a madzaga szakad el, mert bolti spárgából van fonva.
Amannak meg a villája rozsdás, látszik, hogy nemigen forog a gazban, na mindegy, majd
meglátjuk. Óvatosan kell velük bánni, mert azt mondják, a nyilasoké a jövő. Ha Festetich gróf is
nyilas, Széchenyi gróf is, meg a mi urunk is az lesz, akkor ez biztos dolog. A mi urunk mindig
tudja, merre kell menni. Lám 19-ben is Horthyékkal tartott, 35-ben Gömbösékkel és most az övé
a nagy Schlézingerbirtok.
Így töpreng, amíg kiérnek a lucernáshoz. Jó kövér, sűrű ez a lucerna, néhol le is dűlt. A kis
akácos felőli oldalán meg letaposták a nyulak és a fácánok. Olyan rendek lesznek ebből, mint
egy bundás ember fektében.
Beállnak a rendbe. Aki elöl jár, Csóka testvér, az még tud is kaszálni, csakhogy ő meg
nagyon gyenge, kicsi és elnyűtt ember. A kaszája is kopott és kicsire van állítva, keskeny rendet
vág: a Bene-Fene Mihály szeme szinte fáj az ilyen keskeny rend láttán.
De ez még csak hagyján. Az utána következő második kaszás messziről jött ember, Mácsai
nevű, szintén nyilasvezető – még a rendbe is rang szerint állnak –, de világéletében vásári
hajcsár volt a kupecek mellett, nem is tud jól kaszálni. Nagy torsot hagy, és szálaé a kaszája,
olyan a rend utána, mintha le se volna vágva, csak összecibálva.
A harminc ember közül mindjárt az első rendben kilátszik, hogy csak minden második
ember tud tűrhetően kaszálni. Ezek igazi napszámosok, esett emberek, akik úgy hisznek a nyilas
eszmében, mint a szentírásban és az erejüket sem sajnálják, ámbár abból sincs többjük, mint az
éles észből.
Bene-Fene Mihály járkál a hátuk mögött, keresztül-kasul és nézegeti a rendeket. Ólmos
botjával megemelinti némelyiket, hm, hm, vágatlan maradt alatta.
Már nagyon izgatott, szólni szeretne, de nem tudja, hogyan kezdjen hozzá. Nem tudja, mit
szólna az úr, és fél is a nyilasoktól. Nagyon fenyegetőznek ezek, azt mondják, ha hatalomra
kerülnek, mindenkit felakasztanak, aki most bántani merészeli őket.
És hát ki tudja? Hitler a pártfogójuk és az most a legnagyobb úr a világon. Még a mi urunk
is csak arra tekint.
Izgatottan járkál hát tovább. Szinte meglátszik rajta, hogy „szorít a csizmája”. Nem jól van
ez az egész munka, mit szól majd az úr?
Ráadásul ezek a kaszások túl sűrűn fennek. Panaszkodnak a kaszára, hogy nem jó a vasa,
hamar kimegy az éle. Ennek is a zsidók az okai, pléhből csinálják a kaszát, hogy hadd dögöljön
bele a szegény magyar ember. Huncut a zsidó, ott is, ahol nem gondolná az ember. Nem szakadt
az még meg a kaszálásba egy se, de kaszát csak nála lehetett venni.
Ez így igaznak látszik, gondolja a kerülő, de hát ezt is el lehetne mondani délben vagy este
a vacsoránál, nem muszáj volna azért megállani tanácskozni.
A másik ember azon veszekedik, hogy ilyen kövér lucernát még sose vágott. Gép kellene
ennek, nem ember…
 – Fenét – mondja egy parasztkinézésű másik. – Evvel ugyan nem boldogulna a gép, hiszen
el van dűlve. Hanem sült szalonna kéne ehhez, nem olajos pirítós!
És a rend végén összeállnak beszélgetni még a fenőkőről is. Azt is a zsidók rontották el,
vagy nem fogja, vagy hamar elhordja a kasza élét! Azelőtt márványból volt a kaszakő, egy élet
hosszán át eltartott egy darab, ha el nem veszítettük, és úgy vágta utána a kasza, még a sovány
tippant is, mint a vizet. De ez? Ilyet én is tudnék csinálni, csak egy kis homok meg egy kis
cement kellene hozzá…
Hát még olyant ki látott, hogy ezek a rend közepén is megállnak rágyújtani. Ez nemhogy a
Bacsó-tanya hagyományába, de semmiféle kaszás törvénybe nem illik bele. Ezt még Schlézinge-
rék se engedték meg.
Azt mondják, hosszú a rend. (Ami igaz is, mert előrelátó bölcsességgel az egész táblán
végighúzatja vélük egy fogásra.) Na jó, hosszú, hosszú, de hát így szoktuk ezt a lucernában.
Máskülönben mindig pipálnak a rendláb végén.
És Bene-Fene Mihály már majdnem szétrobban a méregtől és az izgalomtól. Ilyenkor már
de kieresztené a haragját, ha lehetne: – A kutyaistenit, hát mi van ott? Kártyát ne hozzak?
Így csak annyit nyög, de azt is halkan: – Na, testvérek, mozognánk tán lassan, mert halad a
nap…
A rosszul kaszálókhoz meg így szól: – Ejnye, Lóska testvér, vagy Macskási testvér, nem
ment nagyra a kaszája? Nagy serényt hagy a rend alatt. – És felemeli a vastag rendet s
megmutatja, mint lapul alatta vágatlanul a kövér lucerna.
Még a délelőtt folyamán aztán kijön a homokfutóján Endre úr, és megáll a tábla végén.
Bene-Fene Mihály már messziről látja, és elébe megy, hogy ne hallják a munkások, mit
beszélnek az úrral. Ez a rend.
– Na, Mihály, hogy vagytok? Halad? Halad?
– Nem nagyon, nagyságos uram, de még annál is nagyobb baj, hogy nem mind tudnak
ezek az emberek kaszálni. Tessék megnézni, némelyik rendet újra kellene vágni. Mit csináljak
velük?
Endre úr leszáll a kocsiról, és keresztülsétál a rendeken. Utána kissé hátrább és
féloldalazva, mint katonáéknál a kisebb rangú tisztes, lépked a kerülő, azután pedig a kutyája,
hasonló rendben, egy fekete kuvasz.
– Hát ez így nem jól van, Mihály. Több kárt csinálnak, mint hasznot. Miért nem mondod
meg nekik?
– Mondom én, nagyságos úr, de nem fogadnak szót…
– Na jó, lássuk csak! Mindjárt csinálunk velük valamit!
Odamennek az emberekhez, azok megállnak, előre köszönnek, megelőzik ebben is az urat.
De hogy megállnak, amíg nem mondják nekik, már az is baj. Igazi kaszások ezt nem tennék.
Úgy vágnák tovább, mintha az urak ott se volnának.
– Na, emberek (elfelejtette a testvér megszólítást, hiába na, nincs még begyakorolva rá),
hát hogy megy a dolog? Látom, némelyik kasza nem jól fog. Hanem azt mondanám én maguk-
nak, hogy akinek nem jó a kaszája (azt, hogy nem tud kaszálni, még ő is restellte mondani, aki
pedig nem szégyenlős, ha a katonákat és a munkásokat kell macerálni), az ne erőltesse, majd
adok más munkát. Ki akar más munkára menni?
Majdnem mindnyájan jelentkeztek. Még azok is, akik tudnak kaszálni. Fene egye ezt a
dögnehéz lucernát, hátha adnának könnyebb munkát.
– Hat ember kell a magtárba. Búzát szállítunk az állomásra, onnan meg árpát és borsót
hozunk a malomba, a hizlalda számára.
– Zsákolni kell? – kérdi az egyik keshedt ember.
– Hát igen. A búza zsákban van. Az árpát is úgy hordjuk ki.
 – Én zsákolni nem mehetek, eltiltotta az orvos. (Bene-Fene Mihály, aki két lépéssel
hátrább áll, önmagában motyog: Fene megette az olyan napszámost, aki az orvostól kérdi, hogy
mit lehet neki dolgozni.)
Erre többen visszalépnek. Zsákolni nem mennek.
– Hát ki hajtott már ökröt vagy bivalyt? – kérdezi az úr. Elvégre a fiatalabb béresek
eljöhetnek kaszálni, ezek meg elmehetnek ökröt hajtani.
Az egyik nyilas azonban megkérdi: – És ki etetné meg az ökröket este meg hajnalban?
Mert mink napszámosok vagyunk, nekünk csak napfeljöttől naplementig jár a munka. Ezért
túlórát kellene fizetni…
– Túlórát, túlórát? Nem vagyunk itt a gyárban, se a kőművesek mellett. Aki az ökröt hajtja,
az csak a szekéren ül vagy az ökör mellett járkál. Ez nem munka. Tizenegykor meg kifog, és
csak kettőkor fog be, aztán napközben is fújtatja az ökröket, hát mit akar még?
– De nagyságos úr kérem, délben is dolgozik a béres, etet, itat, ganézik az ökrök alól. ..
– Na emberek, ha ezen vitázunk, nem halad a dolog. Én nem tudok ennél könnyebb
munkát adni. Kapálni, gyomlálni, gyűjteni, rostálni lányokat, asszonyokat meg gyerekeket
hívunk. A férfimunka: férfimunka. Hát aki meg Ukrajnában ássa a lövészárkot, és harcol a
partizánokkal! Ha a vörösök idejönnének, nem kérdeznék, hogy ki bírja a kaszát vagy a zsákot,
hanem haj de az egész!
Ezzel felült a kocsijára – a kocsis közben utánahajtott, keresztül a rendeken, miközben a
sárga ló a zablán keresztül kínlódva bele-bele falt a fonnyadt lucernába és rágta, rágta a zabla
mellett, csak úgy folyt a zöld lé a zablavasán – és elhajtatott.
Délig már elkínlódtak, ki a kaszáját igazgatta, ki félrevaló dolgára járt, hanem amikor
aztán ebédkor összejöttek a tarisznyánál, az egyik azzal állt elő, hogy neki behasadt a kaszája
sarka, be kell vinni a kovácshoz, a másiknak a szíve gyenge, a harmadiknak a tüdeje nem bírja,
van aki csak könnyebb munkát szeretne. Bene Mihály örömmel küldi be őket a tanyába az
ispánhoz, csináljon velük azt, amit akar. Azt se bánja, ha megmutatja nekik a szerdahelyi
tornyot, arra mennek hazafelé, csak ne neki kelljen őket elzavarni.
A harminc kaszásból vagy tizenöt marad. Ezek tűrhetőbben vágják, csak nagyon kevésre
haladnak. És amikor naplementekor fellépi a kerülő a lekaszált darabot, hogy este az irodán
beszámolhasson a végzett munkáról, a fejét vakarja és morog hozzá:
– Na evvel aztán odaállhatunk az úr elé! Hat gyepsori kaszás többre ment volna. Micsoda
csalamádét gyűrtek azok le tavaly nyáron! Ezek belefulladnának.
Csóka Mihály, aki maga is gyenge ember volt, és nehéz volt neki a kasza, de azért húzta,
amennyire bírta, keserű szívvel látta, hogy a testvérek elveszítik a nyilasbecsületet. Hiába na,
ahol kaszálni kell, mit számít ott a nyilastestvérség? Csak szégyenkezni kell vitéz Kelemen és
nagyszájú kerülője előtt.
A hét folyamán a harminc kaszásból végül csak vagy tízen maradtak. A többi megszökött a
Bacsó-féle munkarendből. Otthon a piacon ácsorogtak, panaszkodtak egymásnak és Mecskei-
nek, aki ígérte is Endre úrnak veszett jóakaratát: – Ne féljetek, testvérek, majd elbánatok én vele!
Majd megtanítjuk ezt a juhászból lett kapitalistát arra, hogy mi a magyar becsület és mi a
néptestvériség! – A következő héten Endre úr az Összetartás-ból, a nyilas újságból már
olvashatta is: „A szerdahelyi Bacsó Kelemen tanyán semmibe se nézik a magyar munkást.
Nincsen szállás, a mezőn vagy az istállóban kell hálni, nincsen jó ivóvíz, hascsikarást kap a
vadvíztől a szegényember, az ebédidőt ellopják, a napfeljöttét és a naplementét nem tartják be.
Bacsó Kelemen Endre nem magyar testvér, hanem kapitalista, kizsákmányoló! Zsidóbérenc!”
No nesze neked, Endre úr! Hát érdemes velük testvérkedni?
Így legyen jó hozzájuk az ember. Tisztára úgy beszélnek, mint a vörösök, csakhogy még
butábbul. Sokat hazudnak és rosszabb munkások…
 25

Törvényen kívül

Mózsiék már emberemlékezet előttről ott laknak a Gyepsoron, ahol a belső utca és a
csordahajtó út keresztezik egymást. Ez itt a legjobb hely, mert ezen az utcán hajtják ki a nyájakat
is – disznót, kecskéket, teheneket (sok ember betér ilyenkor egy féldecire), itt kísérik ki –
énekelve – a halottakat a temetőbe és ezen az utcán lehet bemenni a piacra is, a falu közepébe.
„Schwarz Mózes és Fia vegyeskereskedése”, a másik ajtón pedig, a keresztutcában „Korlátolt
italmérés” van az ajtók fölé festve. (Hogy mit jelent a „korlátolt”, az éppen olyan homályos
dolog itt, mint a temetőbeli Krisztus-kereszt fölött az I. N. R. I.) A Mózsi háza és üzlete együtt
nőtt a Gyepsorral. Először, de az nagyon régen volt, nem sokkal azután, hogy a régi vályoggöd-
röket kiosztották házhelynek, csak egy közönséges parasztház volt. Annyi volt az egész, amikor
Mózsi idetelepedett, hogy ajtót vágtak az utcai falon, kiakasztottak néhány ostornyelet és
pillangós ostorszíjat – ez a kocsiscsábító –, az ablakokba meg kiraktak mindenféle takaros és
cifra dolgokat, szappant, cérnát, pántlikát, kerek üvegekbe színes cukorkákat – ez a gye-
rekcsábító –, és felszereltek az ajtóra egy láthatatlan, de ijesztően éles szavú csengőt.
Aztán évek vagy tán évtizedek múltával Mózsi oldalra, arccal a másik utcára is húzott egy
épületet. Ez lett a kocsma, és vele a Mózsié lett az egyeden L-es ház (nagydolog volt az még itt
akkor) az egész Gyepsoron. Majd később pedig, ki tudja, mennyi esztendő múlva, egyszer csak
tűz ütött ki Mózsiéknál, és leégett az egész épület. Szerencsére a pálinkáshordók is éppen üresek
voltak, vagy pedig – mint az irigyek mondták – olyan kevés volt az italban a szesz, hogy nem
fogott tüzet. Ahogy az ital minőségét a torokkaparó erején mérő és mindig elégedetlen ivós
emberek mondták: el lehetett volna vele oltani a tüzet, ha fecskendőbe töltik. Utána az egész ház
megújhodva, bádogtetővel született újra.
Akkor azt suttogták, maga Mózsi gyújtotta fel, hogy megkaphassa a biztosítást, és abból
építette újra a házát, de ki tudja, hogy mi volt ebben az igaz. Különben is elfelejtették már azt a
tüzet az emberek, mert azóta sok új tüzet láttak. Aki az emberek, különösen a bajjal vert
emberek – s itt csak ilyenek laknak – feledékenységére számít, nem rosszul számít. Az emberek
csakugyan mindent elfelejtenek, és néha úgy látszik, hogy megbocsátják a felettük levők és az
üzletemberek minden bűneit, mert továbbra is előre köszönnek nekik, náluk vásárolnak, vagy -
ha hatalmasokról van szó – nekik engedelmeskednek. Éppen csak hogy nem hisznek nekik.
Mózsi is megélt itt békében, már mindenki természetesnek tartotta, hogy itt van, mert a
Gyepsoron lenni kell egy boltnak és egy kocsmának, de ez azért mégsem olyan volt, mint ahogy
a Kisek, Baloghok, Csekék laktak a Gyepsoron.
Bántani azért sose bántotta senki. Amikor a tiszaeszlári vérvád híre keresztülfutort az
országon, amely szerint a zsidók megölték a kis Solymosi Esztert, és az emberek, vagy inkább az
asszonyok, még a reformátusok is hinni kezdték, hogy a zsidók valamilyen ünnepükre bárány
helyett keresztény gyermeket sakterolnak, és aztán, ha gazdagodni akarnak, „pankrótot”
kiáltanak, vagy felgyújtják a házukat, akkor bizony jó ideig rettegés volt a Mózsiék élete is, és
Szeréna asszony sokszor felébredt éjszaka arra a zajra, amit az egerek és patkányok után futkosó
macskák csináltak, mert a lomos padláson vagy a csöveskukorica közt olyan dübörgést csináltak,
mintha gonosz nagycsizmás parasztok bujkálnának ottan.
 Ekkoriban az üzlet is csak tengett-lengett, mert sokan megfogadták a jelszót, hogy ne
vásároljunk a zsidóknál. De aztán megint segített a felejtés. Más idők jöttek, feltámadtak a
szocialisták, zsongott a nép, mint a méhraj, sztrájkoltak, tüntettek, a tömegnek közé is lövettek,
és a népnek ellenszenvesebb lett a csendőr, mint a zsidó kereskedő. Így Mózsiékat véglegesen
megszokták a Gyepsoron.
Az igaz, hogy Mózsi megszolgált ezért a megszokásért. Barátságos és szívélyes volt
mindenkihez, a bottal botorkáló nyolcvanéves öregasszonyhoz éppúgy, mint a selypítve vagy
csak tágra nyílt szemekkel beszélő hároméves gyerekekhez. Sőt még a karonülő csecsszopókhoz
is. Ha valamelyik asszony a karján hozta a gyerekét, amikor a boltba jött, vagy mert nem tudta
kire hagyni, vagy mert dicsekedni szeretett vele, Mózsi úr mindig ránevetett a kicsire, valami
kedveset szólt is, mindenesetre megdicsérte a gyereket: – Jaj, de szép kisfia van, Kovácsné
asszony! – és még egy szem cukorkát is – persze a legapróbb fajtából – a szájába dugott.
Ha van a világon olyan tulajdonság, hogy szatócs-jovialitás, Mózsi úr ennek birtokában
volt. Mindenkit ismert, minden asszonyt, minden gyereket nevén szólított, még ha nagyon
hasonlítottak is egymáshoz, mindenkinek tudta minden ügyét-baját, nemcsak azt, hogy mikor
feküdt gyerekágyat, hanem azt is, mikorra várandós, mikor választotta el a kicsit, de még azt is –
s ez már zsidó embertől igazán nagy dolog –, hogy mikor fijal le a Csákó koca.
Egy jó pap nem lehet barátságosabb és gondoskodóbb, mint Mózsi úr, így éri el aztán,
hogy a megszokásból magától értetődő és természetes jó viszony alakul ki. Mózsi úr nem
rövidíti meg a számolni nem tudó apró gyerekeket és a mázsához nem értő, de bevallani nem
merő, vagy a számokat már nem látó öregasszonyokat sem. így mindenkihez igazságos: egyik
üveg pálinkába se kerül több víz, mint a másikba és a bort is aszerint méri, ahogy a hordóból jön.
Aki az elején, a hordónyitásnál éri, az jobbat kap, mint akinek a hátuljából, az eceteséből jut.
Itt, ahol csupa ismerős jön a boltba, nem jó üzlet a kis csalás, nagyra meg úgysincs
lehetőség.
Ez a természetes viszony azonban minden péntek este megszakad, amikor a csordanyomás
fölött meglátszik a zsidócsillag, és Mózsiék szombat estig elrejtőznek, egy másik világba költöz-
nek, de szombaton este már, egészen későig, amíg a legmesszebbről jövő napszámosok is haza
nem kerülnek, újra zsong a Mózsibolt és a kocsma is.
Így nő fel Mózsival és a Mózsigyerekekkel együtt a Gyepsor új és új nemzedéke,
miközben az öreg Mózsit is felváltja az ifjabb Mózsi, akit ugyan szép királyi néven Bélának
hívnak, de ezt csak az adóhivatal tartja számon, mert a bolt fölött csak mint „Fia” szerepel.
Varga Julcsa maga is, majd az ő gyerekei is megszokták, hogy a Mózsiék pultján
kíváncsian végigszaladjon a szemük, és megkívánják a fehér, piros, zöld és malátabarna
cukorkákat, vagy végigvizslassák a söntés fölött sorakozó üvegeket, amelyekben szép színű
italok rejtőzködnek. Van, amelyik csak fehér, mint a víz, ez az életpálinka, a sárgás színűre
„tengeripálinka” van írva, a másikat szerényen szilvásnak nevezik, annak a gyönyörű pirosnak
meg tearum vagy császárkörte a neve. Még furcsa kerekhasú üvegben „unikumot” is lehet ott
látni. És ki gondol arra, hogy mindezeket jórészt maga Mózsi úr csinálja, vízből, szeszből, némi
festő folyadékok hozzákeverésével.
Néha ugyan, ha rossz idők járnak a gyepsoriakra, ha nincs munka, kevés a kereset, rossz
volt a nyár, aszály, sertéspestis, baromfivész seperte végig a Gyepsort, megszigorodik – persze,
csak némely vásárlókkal szemben – a Mózsi úr arcán is a mosoly. Van olyan asszony, akire már
nem is mosolyog, van olyan gyerek, akinek nem ád hitelbe semmit. Még a falra is kiírja vastag
papírra, hogy „Hitel nincs”! De aztán telnek-múlnak az idők, a táblát lepiszkolják a legyek,
megfogja a füst, és megint csak odasúgják vagy odaintik a szemükkel Mózsinak némely asszo-
nyok és emberek, olyan magától értetődő természetességgel, mintha ez nem is lehetne másképp:
írja fel!
 Megesik persze, hogy a „hitel nincs” miatt egy-egy család elpártol Mózsitól és még
gyufáért, petróért is a faluba, vagy a főtéri Hangyába járnak, de aztán mindig visszatérnek: ki
győzi lábbal a sok járkálást minden apróságért.
Persze, Mózsiék számon tartották az ilyen hűtlen és ingadozó üzletfeleket, meg azokat is,
akik hitelbe náluk vásároltak, de ha pénzük volt, és valami nagyobb dolog jött, lakodalom, ke-
resztelő, disznótor, akkor felmentek borért, pálinkáért a gazdag Schlézingerhez, pedig hát
Mózsiék is csak onnan hordták az italt.
De mindegy: harag jött – harag múlott, átok hullott – visszahullott: Mózsiékat mindenki
odaszámította a Gyepsorhoz.
Mózsiné, illetve Schwarc Béláné, Regina asszony nem tud semmit Hitlerről, csak azt, amit
az urától és a kotnyeles, mindenbe belebeszélő gyerekeitől hall, de ebből se sokat ért, mert
maguk Mózsiék se értik igazán, miért bolondul már meg megint a világ, s miért éppen csak a
zsidóktól nem férnek benne. Ezek az ostoba és gonosz németek, az angolnak, franciának,
Amerikának meg a Vörös-Oroszországnak nem tudnak ártani, hát a zsidóknak mennek neki. A
zsidókra mindenki irigykedik, mert a zsidó eszesebb és műveltebb mindenkinél. De ki tehet
erről? Csak maguk az illetők. Legyen eszük nekik is!
Mózsiéknak hát olyan rém ez a Hitler, mint az őskeresztényeknek az Antikrisztus. Nem
érti, miért, – de ez a sárkány őt és a gyerekeit meg az egész nemzetségét el akarja pusztítani.
Miért? Miért?
Arról, hogy a nagyvilágban vannak Rothschildok, akik a tőzsdén és a bankokban a népek
pénzével és a népek sorsával játszanak, ő is tud, hiszen arról, hogy vannak „nagy zsidók”,
csodálatos emberek, a szegény zsidók pártfogói, becsületes Mardochá-jok és nem egészen
becsületes, de a népükre nagyon hasznos Eszterek, még a süketek és vakok is tudnak a zsidó
nemzetségben, de hogy miért nagyobb bűn az, hogy Rothschildok is vannak a világon, mint az,
hogy a keresztényeknek grófjaik, hercegeik és királyaik vannak, azt Regina asszony nem értheti
meg. Erről még a Friss Újság sem ír, márpedig ő még annak a híreit is csak másodkézből, az
urától kapja, mert ő nem szokott olvasni. Nem ér rá és nincs is szeme-füle hozzá.
De ahogy sorakoznak tovább a hitleri vádak, amelyekből Regina asszony semmit sem ért,
azt azért már megérti, mert ez évezredes zsidó sors, hogy mindenért és mindenkiért neki is és a
gyermekeinek is szenvedni kell, mert ezek „faji bűnök”. Nincs kegyelem Hitleréknél: szegény
zsidóból lesz a gazdag zsidó, kis zsidóból lesz a nagy zsidó, a faját kell kiirtani! Ezt hirdetik
Hitlerék, és a szerdahelyi nyilasok, Mecskeiék, Pigniczkyék, Csókáék ezt visszhangozzák
tovább, pedig különben ezek még köszönni is szoktak Mózsiéknak. Legalábbis régebben így
volt.
Regina asszony hát mindezekről a világot felkavaró dolgokról édeskeveset tudott, s azt a
keveset is csak zsidó kézből tudta, hiszen éppúgy nenj mozdult ki újasszonykora óta, amióta a
messze Szabolcs megyéből kétezer korona hozománnyal idetelepítették a gondos és bölcs
szülők, mint akár Varga Julcsa vagy Kovács Erzsi és a többi szomszédasszony. Ő csak szülte a
gyerekeket, hol egyesével, hol kettesével, aztán tömte a kacsákat, libákat, zsugorgatta, rakosgatta
a lányainak a kelengyére való pengőforintokat, és zsörtölődött az urára a lányok hozományának
a néhavaló megdézsmálásáért, mert a zsidó lányt anélkül soha senki el nem viszi a szülei
nyakáról. Aztán veszekedett a sűrűn változó, mert rossznál rosszabb szolgálókkal, amiért szemet
kapott és tréfli lett a buta nehéz kezük alatt a drága liba, vagy mert nem csepegtetik ki a tehenek
tőgyéből a „martalékot”, az utolsó cseppeket, pedig abból lesz a sok tejfel és a jó vaj. Megint
máskor azért kell bosszankodnia, mert mosás közben a durva dörzsöléstől szétmállik a kezük
alatt az a finom holmi, amit pedig a lányainak már ő is kénytelen volt beszerezni, mert úri
lányok nem járhatnak kartonban és kenderingben. Jó anyakotló volt, aki ugyan „modern”
csirkéket költött, de az életét adta volna értük, a boldogságukért és a boldogulásukért, hogy
feljussanak a gyepsori világból, amely a Baloghoknak lehet örök otthon, de nekik csak átmeneti
szállás.
 Abban az időben, 1936-tól kezdve Európában s majdnem az egész világon a „Berlin-Róma
tengely” diktált. (Újságírói logika, amelyben nincsen logika.) Ezt a tengelyt pedig Hitler és
Mussolini forgatta a két végéről. De jobb, ha csak azt mondjuk, hogy Hitler, mert Mussolini csak
úgy tett néha, mintha ő is forgatná. A japánok, a magyarok és még egy sor fasiszta vagy
félfasiszta ország diktátorai pedig csak egy-egy áttételes fogaskerék-rendszerrel kapcsolódtak
ehhez a főtengelyhez, de bizony azért csak úgy forogtak, ahogyan a főtengely az iramot diktálta.
Így történt, hogy ennek a messziről irányított tengelynek a forgása a szerdahelyi faluszélre
is elhatott, és Balogh Jánost, Kis Gábort, meg mind a többi szocialistákat, különösen a volt
vöröskatonákat és a már „büntetett előéletű” földmunkásokat is el-elkapta. A csendőrségnek volt
egy vastag könyve, szép erős kötésben, mint a kisbiblia, hogy el ne nyűjön a sok forgatásban, és
abban mindenkinek a neve bele volt nyomtatva, aki politikai okok miatt büntetve volt valaha,
vagy ha csak „megbízhatatlan” volt is.
Amikor hát Hitler elindította a maga seregeit és előbb Ausztriát, majd Csehszlovákiát,
később Lengyelországot is legázolta, a magyaroknak pedig hogy a kedvüket meghozza és a
hűségüket, amely – németekről lévén szó – gyenge lábon állott, még az úri rendben is,
megerősítse, visszaadott először a Felvidék alsó részén egy sávot, azután Kárpátalját, végül
Erdély felső részét, majd a Bácskát is. Ez mindenütt nagy lelkesedéssel ment végbe, már ti úgy,
hogy akiknek az örömre volt okuk, azok örömükben sírtak, akiknek a bánatra volt okuk, azok
fájdalmukban sírtak. Már ahogy az a törvény diktálja, hogy minden győzelem valaki másnak
vereség, s jöhet még megfordítva is.
Így volt ez nálunk is. Komáromban, Kassán, Nagyváradon, Kolozsváron, a Székelyföldön
és Bácskában örvendeztek a magyarok és rettegtek, sírtak a szlovákok, románok, jugoszlávok, s
velük együtt örvendezett vagy bánkódott mindenütt az egész nemzetük, az anyanemzet is.
Ugyanakkor az okos és előrelátó emberekben, akik általában nem sokan vannak, de
valójában az egész nemzetben, legalábbis a lélek legmélyén és a lelkesedésben elnyomott józan
ész belvilágában ott bujkált a rettegtető kérdés: Úristen, mi lesz még ebből? Mert ez az új
határrendezés valahogy mégsem igazi. Olyasféle érzés kíséri bennünk, mint a nagy
gyerekcsínyeket. Aminthogy valóban egy infantilis fickó, Mussolini veje, Ciano gróf húzta
megunván a közép-európai kisnépek kicsinyes néprajzi vitáit – az ujjával vagy egy ceruzával a
határt.
Ez akkor világtörténelmi tettnek látszott, és annak is ítéltetett, mert a maga idejében
minden tett történelmi cselekedetnek látszik. Majd az idő mondja meg, melyik érdemli meg a
nagy jelzőket, és melyik süllyed le a fekete semmibe.
Mindez azonban a felszínen folyt, s az örvendező milliók észre se vették, hogy amikor ők a
zászlós, dalos, örömkönnyes bevonulásokon örvendeznek, a csendőrök innen is, onnan is ki-
kiemelnek egy-egy embert, és elviszik a börtönbe, vagy az internálótáborba, de legalábbis egy
különleges munkásszázadba kényszermunkára.
Így volt ez Jánossal is. Amikor a Csallóközt és Kassát visszaadták, akkor még békén
hagyták, de amikor Kárpátaljára is bevonultak a magyarok, és rövid időre meglett a közös
lengyel magyar határ, e két boldogtalan nemzet közös illúziója, Jánosért is érte jöttek és elvitték
– sokadmagával valahová a Kárpátok közé hidakat és utakat építeni-javítani, később pedig
erődvonalat építeni a visszafordult és most már nyugat felé haladó oroszok ellen.
Néhányszor még visszaeresztették Jánost is – szüntelen mozgásban volt ekkoriban az
egész katonaköteles nép; volt olyan ember, akit ötször-hatszor behívtak és leszereltek –, de aztán
1943-tól kezdve még hírt is ritkán kaptak tőle.
Varga Julcsa éppúgy nem olvasott újságot, mint Mózsiné. Neki is csak azok a hírek voltak
igazi újságok, amelyeket az ablak alatt, a kúton és a piacon a többi asszonyoktól hallott, így arról
sem igen tudott, hogy mikor szavazták meg az első, második, harmadik zsidótörvényt.
Az ő számára az volt az első nagy esemény a zsidóellenes hadjáratból, amikor
Schlézingerék itthagyták az Elek-tanyát, elmentek Amerikába, és Bacsó Kelemen Endre úr vette
át a Schlézinger-birtokot. Mert ettől kezdve a zsákkal vagy kötéllel szedegetni, tallózni jövő-
menő asszonyokat nem engedték át a birtokon, még a kitaposott gyalogutakon se, csak akkor, ha
az ott dolgozó emberüknek vittek ételt.
Mint a legtöbb úriembernek, hatalmasnak és nagyembernek, aki hozzászokik, hogy neki
még az ostobaságait is tiszteletben tartják, Endre úrnak is volt egy és más bogara. Ezek közé
tartozott, hogy halálos komolyan vette a láthatatlan bacilusokat (egyszer belenézett a
mikroszkópba és látta, hogy miként nyüzsögnek azok az utálatos férgek), és azt állította, hogy a
mindig mezídáb járó parasztasszonyok a lábuk ujja közé szorult sárban, amit a falu utcáin
felszednek, magukkal hozzák az ő földjére a lépfene, a sertésvész, az orbánc, a pestis és minden
más állatbetegség bacilusát, mert a lábaikat majd az ő harmatos mezejében avagy éppen az ő
itatóvályújában mossák le. És akkor ő hiába tart saját állatorvost, hiába oltja be minden betegség
ellen minden jószágát, mégis behurcolják a járványt.
De egyáltalán, ettől eltekintve is az ő birtokára ne lépjen be engedelem nélkül senki, onnan
akár csak egy gazszálat az ő engedelme nélkül ne vigyen el senki, és általában ne járkáljon ott
senki, akinek dolga nincs, mert aki ott járkál, az már lophat is.
Az árkokat hát ki kell tisztítani és mászhatatlanná kell mélyíteni és meredekesíteni, a
mindenen keresztülhaladó csapásokat és gyalogutakat sorompóval vagy buktató kis árokkal el
kell rekeszteni, aki pedig mégis átjön rajtuk, azt tolvajnak kell tekinteni és meg kell büntetni.
Mindebben persze a római jog, a polgári magánjog és a tudomány szemével nézve igaza
lehetett. Csak abban nem volt igaza, hogy így aztán nem mennek be a bacilusok az ő
uradalmába. Bementek. De ha egy konok magyar úr az iskolákban és a katonaságnál beszívja a
tudományt és a németfajta rendszeretetet, akkor az a rend még ostobább lesz, mint az eredetiben
volt, mert a magyarnak az a természete, ha paraszt, ha úr, hogy minden igét halálos komolyan
vesz, de mindig el is késik az új igék megtanulásával, és a tegnapi hiteiből mára már csak
maradiság lesz.
A célt, hogy az ő birodalmába ne lépjen be senki más, csak akit ő hív vagy beenged,
mindenesetre elérte, amíg csak a parasztokról volt szó. Mert azért a madarak, a bogarak, a
bacilusok s majd a német, később pedig az orosz katonák nem respektálták az ő parancsait sem.
Schlézinger úrék tudtak németül, és azt is tudták, hogy a német jellegű uralkodási és
gazdálkodási módszerek a magyaroknál nem nagyon alkalmasak, mert minden népen, más
módon lehet nyerészkedni és uralkodni. Vitéz Bacsó Kelemen Endre úr nem tudott németül, és
azt hitte, hogy ő, a karakán fajmagyar, ezeréves magyar úri módszerekkel vezeti a gazdaságát,
holott ez a szellem a Habsburg-kaszárnyákból származott.
Varga Julcsa azonban minderről semmit se tud és egy napos szeles, de archasogatóan
hideg áprilisi délelőttön, amikor már egy szál tűzrevaló sincs a háznál, és még a boltban se lehet
kapni, mert a háború kezdete óta alig hoznak tűzifát és szenet a faluba, s azt is elkapkodják az
urak és az iparosok, a gyerekeket a Sári kislányra bízza, és elindul tűzrevaló után. Hóna alá gyűri
a hátaló ponyvát és kimegyen a volt Schlézinger-tagba, a legközelebbi olyan földre, amelyben
tavaly tengeri termett, most pedig vékony szálú, ritkás, vigályos búzát libegtet a didergő földek
felszínén futkorászó tavaszi szél.
Csutkatövet akar szedni. Esze ágában sincs, hogy ez tilos volna, hisz Schlézingerék mindig
szívesen látták, ha a falusi hátaló asszonyok felszedték legalább a faluhoz közel levő táblákon a
csutkatövet, mert arra se kellett napszámot fizetni, és idejében elégették a csutkatőben elrejtőzött
kukoricamoly pondróját, mielőtt lepke képében majd kirepülhetett volna. Aztán meg a
boronálás, hengerlés, s majd az aratás is ezt követeli, mert a csutkatő minden munkában akadály,
az aratógépet meg éppen összetöri.
Így nyugodtan dolgozott a Csóka-kútja dűlőben. Leterítette a ponyváját és nyugodtan
kiveregette az utolsó szem földet is a csutkatő gyökerei közül, telerakosgatta – takarosan összeil-
lesztve, hogy mennél több férjen bele és a hátát se törje – a ponyváját.
 Fel se figyelt, oda se nézett, amikor a fasor mellől kibukkant az ólmosbotos kerülő és
rákiáltott: – Mi van itt, hé? Ki engedte meg magának, hogy csutkatövet szedjen? És ki engedte
meg magának, hogy a mi földünkre lépjen? – így: a „mi” földünkre, mert Katona Bálint tudja,
hogy az úr azt szereti, ha a szolgái a mi birtokunkról, a mi gulyánkról, ménesünkről beszélnek.
A kerülő kutyája, erőslábú, felkötözködött hasú kuvasz – sokat fut a nyúl után hiába – a
gazdája mögött állott, és úgy nézett Varga Julcsára, mint aki ebben a „mi”- ben szintén benne
van. Felülről, mint kellemeden idegenre. Nem bántotta, még csak nem is ugatott, mert
respektálta az ólmosbotot, ami a rendetlen ugatásért a fejére szokott koppantani, hanem csak
várta a parancsot, hogy megcibálja az idegen asszonyon libegő kartonrongyokat.
Varga Julcsa megrettent a váratlan kiabálástól és felegyenesedett, de az első pillanatban
szó se jött ki a száján, ámbár az első gondolata az volt: „Na a fene egye meg ezt az új rendszert,
hát mán ezt se szabad?”
– Azonnal borítsa ki, és takarodjon a határból! – hangzott az erélyes parancs.
– De hát ezt mindig megengedték eddig – próbálta menteni Varga Julcsa a tűzrevalót. – A
Tibor nagyságos úr még örült neki, ha mink leszedtük, nem kellett napszámossal szedetni…
– Elég a magyarázatból – Katona Bálint valamikor szakaszvezető volt –, tisztuljon innen!
Mink nem törődünk vele, mit csináltak a zsidók! Megértette?
De mert Varga Julcsa nem akarta megérteni és tétovázott, hiszen jó pár órai munkája van
benne, aztán meg a kigyaloglást és a hazagyaloglást beleszámítva egy félnapi fáradságba kerül
neki egy hát tűzrevaló, és mert elképzelhetetlen, hogy tűzrevaló nélkül menjen haza –, hiszen
még főzni se tud, meg aztán belefagynak a gyerekek a házba ebbe a bolond áprilisba, hát inkább
kérlelésre fogta: – Jól van, én ezt nem tudtam, többet nem jövök ide, de legalább ezt engedje
meg, hogy elvigyem, hiszen mióta veregetem. Ha ezt tudom, dehogy jövök erre…
(Nem mert nagyon szájaskodni, mint más asszonyok, különösen a nyilas asszonyok és a
katonafeleségek az ő helyében tennék, mert jaj, csak meg ne kérdezzék, hogy mi a neve és
kicsodáné, mert akkor még rosszabb. Akire itt kimondják, hogy kommunista, avval mindenki azt
tehet, amit akar és mehet az égbe panaszra.)
– Úgy látom, magának kevés a szép szó – és odament a ponyvához, megkapta a fél
csücskét, és egyetlen rántással kifordította belőle a tűzrevalót. – Most már majd megérti! Ha nem
pofázik annyit, elvihette vóna a ponyváját. Evvel maga nem lop többet!…
Mit lehet itt tenni? Aki nem harcolhat, az csak sírhat. Varga Julcsa a szemét törölgetve és
átkozódva elindult hazafelé és majd csak közelebb a faluhoz szedett a kötőjébe némi félnyers
árvaganéjt és tavalyi száraz kórót, mert egy csepp tűzrevaló nélkül mégse mehet haza. Azután
pedig a nyakába vette a falut és más özvegy vagy magára maradt asszonyok módján olyan
parasztgazdákat keresett, akik szívesen odaadták a földjüket, csak takarítsák le, mert nincs, aki
megcsinálja. Nincs most felmentés a gazdák fiainak se, és napszámost se igen lehet kapni.
A szolgaságba beleszületett és beleszokott ember már boldogtalan, ha az egyik ura
gonoszabb, mint a másik.
Így ismerte meg Varga Julcsa csakugyan a maga bőrén az új keresztény és nemzeti
rendszert, amely azt hirdeti, hogy zsidók nélkül majd boldogabb lesz a nép. És ezt nemcsak az
újságok mondják, hanem a nyilasok is, köztük Csóka Mihály, aki maga is hóttszegény ember, és
azok a napszámosok is, akik odavoltak tavaly nyáron mezei munkán Németországban. Hogy
milyen jól kerestek, és mi minden jár ott a munkásnak, aminek itthon híre sincs! Minden
uraságnál – mert uraságok azért ott is vannak – munkásszállás van, és benne mindenkinek saját
ágya van, és tűzrevaló is van meg víz és villany ég a munkásszállásban – igaz, hogy az istállóban
is –, és nem a mezőn vagy a keresztek alatt, nem az ököristállóban vagy a birkahodályban hálnak
a munkások, mint itthon.
Neki azonban beszélhetnek. Az olyan rendszert, amelyik Jánost még a forradalom után
húsz esztendővel is mindig elviszi és ingyen dolgoztatja, a tűz égesse meg, de még azt is, aki ezt
a rendszert pártolja. Hitlert is, aki diktálja és a nyilast is, aki hozzá húz.
 Varga Julcsának hát csak azt jelentették a zsidótörvények, hogy mert Jánosék nem
mehettek többé a volt Schlézinger-birtokra, ő se tehette be a lábát a Gyepsorhoz legközelebb
levő uradalom földjére és nem szedegethetett többé az égi madaraknak maradt kalászokból egy-
két sütetre való búzát, mint azelőtt, nem hozhatott egyetlen hát tűzrevalót se, még gombát vagy
az uraság számára ártalmas beléndeket, vagy más gyógyfüvet se, hogy az árából táplálja a kis
családot, mint a hadisegély nélküli árva asszonyok szokták. Mert hadisegély csak a katonák
feleségeinek jár, a büntetőszolgálatosok és internáltak családjának nem. A vörösek feleségei és
gyermekei úgy éljenek, ahogy tudnak. Aki ellenség, az vesszen el, a csecsszopóval együtt! – ez
az új nyilas ige. – Köszönjék meg, ha ki nem irtjuk őket, mint a juhász a mételyes birkát –
hirdette Mecskei testvér –, hogy a vörös métely ne fertőzze tovább a népet!
A közös bánat összehozza az asszonyokat. Mózsiné, valahányszor Varga Julcsa a boltba
megy, mindig megkérdezi – persze csak olyankor, ha mások nincsenek a boltban, mert jaj, a
zsidókat úgyis azzal gyanúsítják, hogy ők csinálják a kommunizmust, Lenin is, Sztálin is zsidó,
vagy az anyjuk volt zsidó, vagy a feleségük zsidó, mondják a nyilasok – mindig megkérdezi:
Hogy van az ura, Baloghné? (Ő ugyan mindig ellenezte, hogy az ura szíves szóval van a
gyepsori szocialistákhoz, a Kisekhez és a Baloghokhoz, mert a zsidó ember csak húzza meg
magát, de most a sors egymás mellé verte őket, egy az ellenségük: Hitler.)
– Köszönöm kérdését, ténsasszony, mán két hónapja nem kaptam róla semmi hírt… Akkor
még megvolt, ki tudja, azóta mi van vele… Hát a Béla úrék?
Regina asszony elkeseredett, éppen csak hogy sírásra nem fakadt, mert a parasztok előtt
egy úriasszony nem engedheti át magát a másokat zavarba hozó hangos jajgatásnak. De a kérdés
szíven ragadta, hisz ez a gond szorongatja, ez foglalja el éjjelét nappalát.
– Nem tudok róluk semmit… semmit, szomszédasszony – inkább suttogja, mint mondja –,
elvitték mindegyiket…
– Hova?
– Nem tudom, nem tudja senki… – de már többet mondani nem tud, mért kibuggyanna
belőle a hangos jajgatás, az a jajgatás, amellyel a, jeruzsálemi templom kőfalánál szokták siratni
az elpusztult templomot és hazát.
Nem lehet ezt kibeszélni, mert ezek eleven sebek és nem lehet megindítani rólla a
szívkönnyebbítő asszonyi szóáradatot, mint a már emlékké halkuló fájdalmakról szokták. Varga
Julcsa elmegy haza a saját gondjai közé, Regina asszony meg ezerszer és újra arra gondol, hogy
vajon miképpen bírják az ő fiai a fáradalmakat és megaláztatásokat. Ő ismeri minden
szokásukat, és bár azok a fiúk azóta – szerteszórva a távoli városokban – minden hájjal megkent
üzletemberekké, boltosokká, ügynökökké nevelődtek, sőt némelyik már sokgyermekes
családapa, ő mégis úgy gondol rájuk, hogy szegény Béla, hogy is bírná a gyaloglást, mikor olyan
gyenge a lába, lúdtalpa van, katonának se vették be, Zoltán meg olyan fázós, hogy mindig
didergett, az megfagy, örökre kihűl abban a rettenetes Oroszországban. Endre olyan kötekedő,
mindenkivel leáll vitatkozni, és el nem tudná hagyni, hiába rimánkodnak neki, azt valamelyik
gonosz keretlegény agyonlőheti… Ki parancsol nekik? Ki számol a zsidó emberrel? Tibornak a
szíve gyenge, nem bírja a nehéz munkát, és nem hiszik el neki, biztosan kínozni fogják, Miklós-
nak meg mindig a feje fáj, rettenetesen szokott szenvedni vele – vajon kap-e ott orvosságot? –,
dehogy kap, dehogy kap, hogyne, inkább korbácsot vagy latrinatakarítást – mesélte Béla, amikor
egyszer hazajött –, pedig amúgy is olyan sokszor hányingere van. Még egy részeg embertől is
hányást kap, meg a fejfájása is arra fordul. – Szimulálsz, büdös zsidó? Beteg vagy? – Na majd én
meggyógyítalak! – így beszélnek ott a meglett családos emberekkel, még a betegekkel és
nyomorékokkal is. És minden ilyen gondolatsor végén az imához fordult, odabenn a házban, ha
a boltba éppen nem jött senki. Segítsen Jehova, mert senki más nem segít itt. Ő még csak az
oroszoktól se várhatja a szabadítást, mint Baloghék és Kisek, mert nekik azoktól is rettegniök
kell: elveszik a boltot, ha itt is kommunizmus lesz… az angolok volnának jók meg az
amerikaiak, csak azok hozhatnának szabadítást, de hát istenem, hol vannak azok? A német
rajtunk ül, az orosz meg jön, jön s ki tudja, mit hoz magával? Az is rettenetes nép,
kislánykorából emlékszik, mit meséltek a szüleik a pogromról, amikor úgy ölték Oroszországban
a zsidókat, mint a juhokat a vágóhídon. Nincs remény, nincs remény.. . És jaj, Baloghéknak csak
az uraktól, a zsandároktól és a németektől kell félni, de Mózsiéknak mindenkitől, még a néptől
is, mert a nyilas Mecskeiék azt híresztelik: a zsidókból pedig hírmondó se marad.
Mert jó, a zsidókat eddig is gyűlölték, szidták, gyalázták, fenyegetés és megalázás volt a
sorsuk, de azért még lehetett valahogy élni: volt törvény, volt jog, volt hatóság, bíróság, az
üldözötteknek védelmet lehetett kapni. Kapni vagy vásárolni. De most már többről van szó:
elvitték a fiait, elvitték a vejeit, munkatáborba, kényszermunkára, a Kárpátokba és Ukrajnába és
azt se tudja, élnek-e, halnak-e. Ki vannak szolgáltatva gonosz, gyűlölködő emberek kényének-
kedvének – ó, milyen szörnyeteg tud lenni az ember!
Sokszor látta a részegeken a kocsmában! – és ezeket a szörnyetegeket most még a
szokásos régi módokon, pénzzel, ajándékkal se lehet megszelídíteni. A pénzt zsebre teszik, az
ajándékot elveszik és a zsidót tovább gyötörhetik abban a hiszemben, hogy Hitler úgyis végez
velük, hát nem tudnak majd vádaskodni. Ó, istenem, istenem, mire juttatsz minket?
Azon a napon, amikor Mózsiékra, a még otthon levő asszonyokra és gyerekekre is
beteljesedett a sors, Varga Julcsa nem volt otthon, napszámra járt. Majd este Cseke Imréné,
Kovács Erzsi mondta el szörnyülködve, hogy mi történt. Jöttek a csendőrök, civil is velük meg
két cigány, a boltot bezárták, Mózsinét meg az anyósát, az öregasszonyt, aki már járni se tud,
meg a gyerekeket a batyujukkal szekérre rakták, és elvitték őket, azt mondják, egyenesen az
állomáshoz, onnan meg a gettóba, Szentmiklósra, vagy ki tudja hova. – Szegény Mózsiné, én
azért sajnálom őket – mondja Kovács Erzsi. — Hova viszik, hova viszik őket – mit csinálnak
velük. .. azt mondják, megégetik mindet vagy szappant főznek belőlük… istenem, hogy is lehet
ilyet tenni, hiszen, azért ezek is emberek…
– Emberek, emberek – morog az ura, Cseke Imre, aki a fél lábával itthon maradt –,
Hitlernek nem ember, csak a német… ezek a zsidók se érnek többet, mert sose sajnáltak azok
téged, se engem, csak magukkal törődtek, de azért ilyet tenni velük, kiirtani mint a legyet… ilyet
nem tett még senki a világon, mint ez a Hitler, a fene ott ette vóna meg, ahun megcsigolyád-
zott…
Varga Julcsa nem szól semmit, a terror, az értheteden hatalom döbbenete ül rajta. Ezek azt
csinálhatnak Jánosékkal is, amit akarnak, meg velünk is mindnyájunkkal… Ki áll elibük? Talán
már el is pusztították, ezektől minden kitelik… suttogja halkan, csak úgy maga elé.
– Ne félj, Julcsánk, majd elintézi Sztálin. Jönnek az oroszok, nem állítja azokat meg senki.
Megfordult a kocka – curikkol a német… azt mondja az angol rádió, már közelednek a Kárpátok
felé…
A Mózsiék udvarán és nyitva maradt, mert záratlan istállójában, fáskamrájában, külső
színjében cigányasszonyok és kíváncsi gyerekek kutakodnak, mi hasznosat lehetne még ott
találni. A házat ugyan lezárták, lepecsételték, és most csak a patkányok futkorásznak benne: –
kereskedő háznál mindig sok a patkány –, de Mózsi kerítése és kapuja is mindig olyan volt, mint
a többi szomszédoké, csak az nem ment be rajta, aki nem akart. Csak meg kell tolni a fél
kapuszárnyat, vagy félre kell húzni egy szál deszkát, és már benn is van, aki be akar menni.
A gyepsori asszonyok a közeli utcákból persze nem mennek. Irtóznak is a zsidó házba
belépni, babonás ösztönök bujkálnak még bennük, de félnek is a hatalomtól, az olyan
hatalomtól, amely csak jön a csendőreivel, körülveszik valakinek a házát és se szó, se beszéd,
viszik az egész családot: mindenki csak egy hátra való batyut vihet magával. De mert az apró
gyerekek még semmit se bírnak – Mózsiéknál is van egy sereg unoka: az elhurcolt nagy
gyerekek gyerekei –, a hajlott hátú, bottal botorkáló öregek meg már magukat is alig bírják,
pedig nekik kellene a legtöbb holmi, hisz a kicsiket mindig tisztába kell tenni, az öregek meg
már nagyon fázékonyak: így mindnyájuk számára az anyának kell cipekedni.
Hogy hová viszik őket? A Jóisten tudja.
 Az egyik ember, az egyik nagyokos azt mondja, kényszermunkára mennek – az még nem
is volna olyan rettenetes, mink is dolgozunk, mégse halunk bele, de a másik meg azt mondja,
egyenesen az égető kemencébe viszik őket… brrr… istenem, hogy engedheted, embereket
megégetni, gyermekeket tűzbe vetni!… ó, gonoszság! ó, Sátán, aki a markodba kaparintottad a
világot! – amint a nazarénus Szarka mondja.
De akadnak azért aljas emberek, inkább asszonyok, akik örülnek, hogy nem kell
megfizetniük azt a kis adósságot, amivel a zsidónak tartoztak, és vannak olyanok, akik mindig
tolvajok voltak s ha nem mindig loptak, csak azért, mert a csendőröktől féltek és ezek most úgy
érzik, eljött az ő idejük. A cigányokkal együtt ők vállalkoznak arra, hogy kiürítsék a zsidó
házakat, és összehordják egy raktárba a java bútorokat. A többit széthordják tűzre meg minden
másra, akolnak és kerítésnek, ládának és malacvályúnak és a csendőrök most nem szólnak
semmit. Behunyják a szemüket. Az a politika most – felülről ezt sugalmazzák –, hogy a zsidók
elleni dologban mennél több ember cinkossá legyen, hogy a zsidók kipusztítása közös népbűnné
változzon.
A Gabri gyerek, aki kíváncsiságból is meg rosszaságból is mindenben benne van, minden
lyukon bebúvik, ahová csak be lehet bújni, a többi kölyökkel együtt szintén behatol a Mózsiék
üres udvarába, de nincsen már semmi haszonravaló. Elvitték a tolvajok és a cigányok még az
üres orvosságos üvegeket is. Kimosták és eladták a patikáriusnak, mert nagy az üveghiány.
Gabri már nem is talált egyebet, mint néhány ócska könyvet kinn a szemétdombon, meg a színbe
hányt ágyszalma és házi hulladék limlom között. A Mózsigyerekeké voltak ezek a könyvek,
magyarul, németül és héberül szóltak, és ezek még a legmohóbb tolvajoknak se kellettek. Meg
aztán irtóztak is a furcsa, vastag fekete vonalakkal telenyomtatott könyvektől, ki tudja, rejtelmes
szent könyvek is lehetnek ezek, ebből imádkoznak, hemzsegnek a zsidók.
Gabri azonban már igazi mai gyerek. Bátor is mindenben és nem kenyere a babona. – Ni,
idesanyám, mit hoztam! Jó lesz gyújtósnak!
– Mi az te, mit hoztál ide? – támad rá gyanakodva az anyja.
– Biblia, zsidó biblia meg a fene tudja…
– Honnan hoztad?
– A Mózsiék udvaráról… van ott sok!
– Viszed vissza azonnal! A fene megesz vele! Miért hoztad ide! Nem kell nekem
semmijük! Nem szégyelled magad!
Gabri nem értette egészen, hogy amit más csinál, azt ő miért nem csinálhatja, és csak
kénytelen-kelleden engedelmeskedett. Visszavitte ugyan a könyveket, de csak behajította a
kerítésen. Majd az őszi esők végeznek velük, ha ugyan valaki mégiscsak el nem vitte tűzre.
A terror és a rémület levegője ül a falu felett s tovább az ország felett. A magánakvaló
kisbirtokos paraszt ugyan nem törődik a zsidókkal se, a kommunistákkal se, felőle azokat akár ki
is irthatnák a világból, csakhogy azoknak a sorsában a maga kiszolgáltatottságát is érzi. Lovát
viszik, szekerét viszik, az asszonynak, a leánynak, a szolgálónak „légó”-ra kell járni és egyál-
talán mindenkor és mindenben, éjjel-nappal parancsolnak. Ez a legrosszabb: a parancs! Hogy itt
olyan parancsuralom van – a rendszer maga büszkélkedik ezzel a névvel –, amilyen még soha
nem volt, hogy bárkit, bárhonnan, bármikor kiemelhet a vackából, a földjéből vagy munkájából,
mint a merítőhálós halász a halat és viheti oda, ahova akarja, Oroszországba, a Kárpátokba,
erdőkre, pusztákra vagy tengerekre, vagy akár a drótkerítés mögé, esetleg éppen az égető
kemencébe, ezzel a rendszerrel, ezzel a kiszolgáltatottsággal nem lehet megbarátkozni még
akkor se, ha csakugyan jót akarna. Mit ér az nekünk, ha elviszi közülünk a nyerészkedésből élő
zsidót, ha ugyanakkor ő maga nyerészkedik rajtunk, és elviszi ingyen vagy bagóért a lovunkat,
szekerünket, hízónkat és tehenünket, a fiunkat és a vejünket, de elvihet minket magunkat is vagy
akár az öregapáinkat és a kisunokáinkat is, ha mindnyájan az államé vagyunk, amelynek az Isten
tudja, miféle jöttmentek lesznek az urai.
 Így gondolkozott most már még a java birtokos paraszt is a terror uralma alatt, és nemhogy
szaporodott volna a nyilasok tábora, hanem inkább fogyott. És mennél közelebb jutottak az
áhított hatalomhoz, annál kevesebben maradtak. Sztálingrád után már csak a menthetetlenül
bűnösök, a bűnökben cinkosok és a reménytelenül bolondok, a Csóka Mihályok maradtak velük.

26

A Gabri gyerek és az ezüstgépek

Az anyaszív a legcsodálatosabb emberi szerkezet, minden gyerek belefér s mindegyik más

okból szeretni való. Amikor a kis Erzsike még első gyerek volt, s az apja rabságban volt, a Varga
Julcsa anyaszíve a kislánnyal volt tele, mert az asszonyszív akkor változott át benne anyaszívvé.
A kedves mellett helye lesz ott a gyereknek is, a szülők, testvérek meg lassan kiszorulnak. Az
anyaszívben az egyik szeretet hamvad, a másik éledezik.
Aztán jött Jancsika, az apja öröme és amikor meghalt, sokáig üres volt a helye. Majd
megjött Imruska, ez a furcsa okos gyerek, és az anyai szeretet más érzést is megismert:
aggodalommal vegyült. Mi lesz ebből a gyerekből? Öröm az anyjának, hogy olyan okos és hogy
nem olyan, mint a többi, de hátha éppen ezért majd nehéz élete lesz. Nem értik meg, és sokat
bántják. Nem jó a szegényember gyerekének olyan túlságosan okosnak lenni.
Sári, a második kislány nem hozott semmi különös gondot, de olyan szép, mint egy kis
angyal – annál is szebb, mert ennek nem tiszta víz, hanem szikrázó fekete gyémánt a szeme –,
nem tud vele betelni az ember, és a gyerek kissé tán kényes is erre. Megérzi még picike korában,
hogy mennyire gyönyörködnek benne, és ez nem jó, de ki tehet róla. Itt van még Eszti is, az
áldott jó gyerek, avval sohase volt semmi baj.
Már kicsikorában se sokat sírt, aludt vagy szopott, a hüvelykujját rágta. Azóta sincs vele
semmi baj. Az iskolában is se első nem volt, se utolsó, igazi cselédnek való. Oda is van, pesztra
a malmosaknál.
Gabri az megint más, ő rossz kölyöknek indult már a bölcsőben is. Akaratos kis fickó,
amióta a saját lábán elindult, mindig a saját feje után megy. Konok, önfejű, bátor és felfedező
természet. Ha azt látja, hogy a kiskacsák milyen szépen úszkálnak és bujkálnak az udvaron
csinált kistóban, a süllyesztett ócska teknőben, akkor ő megfogja a legszebbik kiscsirkét, és
beleviszi a teknőbe, hogy azt is megtanítsa úszni. S ha nem akar úszni, inkább kétségbeesetten
kifelé törekedik, akkor még le is dugja a víz alá, mint a kiskacsáktól látta, akik le is bújnak, fel is
jönnek, és kövér vízcseppek peregnek le a hátukról. És mintha dicsekednének vele, hogy ők
milyen merészek voltak, még a fejüket is magasra tartják.
A macskát is mindig gyomrozta. S amikor azt látta, hogy a Cila nagy büszkén előjön, a
szájában egy hosszú farkú egérrel s csak azért is, a család előtt eszi meg, hogy bizonyítsa: ő nem
él hiába, Gabri megfogta és beledobta a kútba, hogy az ott pislogó nagy szemű békát is fogja
meg, mert ő hiába hajigálja kaviccsal, kővel, cserépdarabbal, nem tudja megütni. Egyszerűen a
víz alá búvik, s aztán megint előjön, és a vízre hasal vagy a téglalyukba ül. És még Gabrinak áll
feljebb, amikor a Cila, ahelyett hogy a béka után ugrott volna, inkább valami nagy ügyességgel
megkapaszkodott a téglában, és kifelé mászik. Vissza akarja dobni.
 Máskor már ha a kút szájához viszi, Cila belekapaszkodik a körmével a kút kávájába, és el
nem lehet onnan szakítani. Végül kínjában belekarmol a Gabri kezefejébe, pedig tudja, hiszen
nagyon okos egy ilyen gyerekek közt nőtt macska, hogy Gabri még nem ember, nem kell
komolyan venni, és így bántani se szabad.
Csakhogy a macska türelmének is van határa, és amikor Gabrit sírni-dühöngeni látja,
felszalad az eperfára.
Gabrit hát sokszor meg kell verni. Tulajdonképpen mindig verni kellett volna, mert ha
valamit csinált, mindig rosszat csinált, s amikor nem aludt, mindig csinált valamit, de a verés
azért sokszor elmaradt, mert ki győzi azt? Aztán meg nem is ért rá mindig Varga Julcsa, és el is
felejtette a régebbi hibákat, mert Gabri nem mulasztotta el újakat csinálni.
De ez nem jelentette azt, hogy a Varga Julcsa szívében a Gabri gyerek kisebb helyet
foglalt volna el, mint bármelyik másik.
Mert ha Imrét azért kell félteni, hogy majd mi lesz belőle, Gabri meg azzal ébresztgeti az
aggodalmat az anyja szívében, hogy jaj, ezt még biztosan valami baj éri. Valakivel – még erő-
sebbel is, mert úgy szokta – összeverekedik, betörik a fejét, vagy ő töri be valakiét, s az se
kisebb baj: veszedelem és fizetség az ára. Mert mindenbe belekezd ez a fiú. Lóra ül, ha szerét
ejtheti, pedig sose volt lovuk, szekérre, teherautóra kapaszkodik, aztán meg bolondja a
gépeknek. Tankok, repülőgépek, traktorok, cséplőgépek, neki minden érdekes, ami masina. Még
a gyakorlatozó német tankosokhoz is odakeveredik, akik sárrá vágják a jó gyulyalegelőt, aztán a
csordanyomáson levő repülőteret is felkeresi, és étlen-szomjan félnapokig nézi, hogyan emel-
kednek a gyepről a levegőbe, és hogyan szállnak megint le a gépek.
Még az udvaron is, ha meglátja fenn a magas levegőégben az ezüstszínű repülőgépeket:
Ni, idesanyám, nízze csak, milyen nagy repülők, na nízze mán, milyen fehérek: nízze csak, az
meg, milyen füstcsíkot húz maga után! Na nízze csak, ez lefele ereszkedik! Nízze csak, ebbe
belelátni! Ahun ülnek benne, ni! Még ki is néz az egyik az ablakon! Nízze csak, hogy integet!
– Egye meg a fene őket, kisfiam, látni se szeretem! A tűz égetné meg a legutolsót is.
Akkor tán hazaeresztenék szegény apádat is, ha megvan még valahol. ..
De erre már törülgetni kell a szemét, és a Gabri gyerek elfordul, mert ő ilyenkor nem
abban a lelkiállapotban van, hogy átvehetné az anyja bánatát. A gyerekszív még nem tud
könnyet hazudni. Neki most a repülővel van tele a lelke. Pilóta szeretne lenni és dugóhúzót
szeretne a gépével csinálni.
Nyár van megint, 1944 nyara. Balogh János odavan most is, munkaszolgálaton, talán
valahol a Kárpátokban dolgozik, ha megvan még. Ezt nem lehet tudni, sohase lehet semmit se
tudni, mert levél nem jön. Az első háborúban még ha semmi sem ment is jól, de a tábori posta
tűrhetően ment. Még az országhatárokon és a világrészeken is keresztülvitte a Vöröskereszt.
Varga Julcsa emlékszik rá, mennyi levelet kapott ő is Jánostól, minden városból és minden
frontról, de az édesanyja is az apjától, amíg el nem tűnt. De most még avval is büntetik a
szegényembert, hogy nem adnak hírt róla. Biztosan Hitler találta ki, hogy ne levelezzenek sokat
a katonák a feleségeikkel és a kedveseikkel, mert akkor még mindig civil marad a szívük. És ne
tudjanak róla, ha fogságba esett, hogy él és jó egészségben van, mert akkor nem harcolnak a
kétségbeesésből való halálig, hanem milliószámra megadják magukat, mint az első világhábo-
rúban. És akkor az újságok se tudják elhitetni, hogy a másik oldalon, az oroszoknál vagy az
angoloknál legyilkolják a foglyokat. Hiszen az édesanyák nem azzal eresztik el már most sem a
háborúba tizennyolc éves fiaikat, hogy legyetek hősök, és irtsátok ki az ellenséget, hanem azzal,
hogy vigyázz magadra, fiam, és igyekezz fogságba kerülni, mert ott mégis megmaradna az
életed. Látod, édesapád is vagy a bátyád is azt írja, él és egészséges, gyárban vagy erdőben,
bányában vagy mezőn dolgoznak. De most? A foglyok, munkaszolgálatosok csak úgy
küldhetnek néha hírt magukról, ha valahol találnak egy jószívű katonát, aki elvállalja, hogy
valami asszonynak odaadja a vonatban, ha arra jár. Vagy ha nem talál senkit, kiereszti a vonatból
és ráírja, hogy juttassák el a címzetthez. Hátha megtalálja valaki a töltés mellett, és eljuttatja az
anyához, a feleséghez, a kedveshez. Milyen gonoszság, Istenem milyen gonoszság, ez a Hitler
maga a Sátán.
Minden nyár másforma, ha az ember emlékezetben tartja, de Varga Julcsa nem nagyon
tartja. Az asszonyoknak más emlékezni valójuk van. Ők az elmúlt időket, nyarakat, teleket úgy
tartják számon: „Emlékszem, Sárimmal akkor feküdtem”, vagy „Gabrit még a karomon
hordtam”, vagy „Julcsit már elválasztottam”, János azonban úgy számolja az esztendőket, hogy
„amikor az a nagy tengeritermés volt”, „amikor az a sok sütőtök termett”, „tudod, azon a nyáron,
amikor levitte a háztetőt az orkán” és így tovább.
De ez a nyár Varga Julcsának mint nyár is felejthetetlen. Egyedül van a gyerekekkel, de
nem úgy, mint újmenyecske korában, amikor János elment a vöröshadsereggel, és aztán évekig
fogságban tartották, mert akkor itt volt Balogh ides is, Varga ides is, de most már magára van
maradva, ő a család feje és a család összetartója. Még megvan mindegyik ides, de azok már nem
segíthetnek rajta. Elnyűtt, elesett öregek, még neki kell gondolni rájuk. Nem segíthetik ésszel,
tanáccsal, mert az öregek világa lejárt, kiestek az időből, ez a fajta új világ nekik teljesen
érthetetlen. Az első háborúban is volt jegyrendszer és rekvirálás, de most köröm közt tartják a
parasztot ezek a németek, s ki tud ebben okos lenni, hogy éhen ne haljon.
Szerencsére a földeket se a németek, se az itthoni urak és nyilasok nem tudják
megművelni. Nem is érnek rá, mert el vannak foglalva a győzelemmel, a győzelemről való
hazugságokkal, a rend fenntartásával és persze azzal, hogy a megtermelt dolgokat miként lehet a
parasztoktól elszedni, de nem is nagyon ugrálnak a paraszti munkákért. így aztán Varga Julcsa is
kap részes földet a gyermekeivel, annyit, amennyit csak meg bír munkálni. Oda van a sok ember
szerte a nagyvilágban a frontokon, a börtönökben, laktanyákban, munkatáborokban, a munka
meg szaporodik, mert az angolszász bombázók is mindig szaporítják, és a hadiipar is nyeli az
embert.
Gazdag nyár van, rég nem volt ilyen gazdag ígéret a földön. A búza sűrű és magas,
Imrének, pedig nem alacsony gyerek, már olyan nagy, mint az apja, vállig ér, a rozsot meg össze
lehet fogni a feje felett. A nagyja család mind idekinn is van Varga Julcsával. Itt van Erzsi is a
kis Bandikával, mert olyan bolond ez a lány – ez a leányasszony –, hogy a világért otthon nem
hagyná a mások gondjára, még a Sári húgára se. Már nagyocska gyerek, elkocorászik az anyja
mellett, mint a kis csikó, de ha messze gyalogolnak, elfárad és néha még az anyja hátára szorul.
Régebben egyszer kapáláskor, otthon hagyta, és a kisfiú elkódorgott. Észre se vették a mezőn
játszó gyerekek, hogy Bandika, aki éhes lévén, haza akart menni kenyeret kérni, mert nem tudta
és nem hitte, hogy nincsenek még otthon az anyjáék – eltévedt a gyepsori házak közt és jaj,
amikor már idegenek közé bötyörgött, senkinek se tudta megmondani, hogy kicsoda ő, kinek a
gyermeke és merre laknak. Csak annyit tudott mondani az asszonyoknak, akik kérdezgették a
síró gyereket: ki kisfia vagy te, gyermekem? Hogy ő Kállai Bandika, mert az anyja erre tanította.
De mivel ilyen családot a Gyepsoron nem ismernek, azt meg senki se tudta a közeli rokonokon
és szomszédokon túl, hogy a Balogh lány egy Kállai fiútól esett meg, arra még kevésbé gondolt
akárki, hogy a szerelemgyereket az apja nevére tanítja az anyja, végül is egy jóasszony felvitte a
községházára, hogy onnan kurrentálják ki, hogy kié lehet az elveszett gyerek.
Így ha az anyja keresi, mert biztosan keresni fogja, hiszen nem látszik olyan elhagyott
vagy kilökött gyereknek – elég jó kis ruha van rajta –, ott majd megtalálja.
Ez délután történt és este, amikor Balogh Erzsi, a gyermekétől távollevő fiatal anya
aggodalmas szívvel hazaérkezett, csak a kétségbeesett kis Julcsit találta otthon. A nagyocska
Sári már napszámra járt, mindig odavan a zöldségszárítóban, ahol a hadseregnek főzeléket
szárítanak. Jó folyó napszám ez, még a kapálásra sem hagyhatja ott, mert más bújna a helyére.
Gabri meg elbújt valahová, és a kis Julcsi alig tudta a sírástól elmondani, hogy Bandika
elveszett, nem találják sehol, már Varga öreganyám is keresi pedig. S majd csak amikor
beszaladgálták a fél falut, akkor jutott eszükbe, hogy hátha a községházára vitték.
 Ott aztán meg is találták, a sírásba belefáradt kisfiú ott aludt már a rendőrök inspekciós
szobájában. Nem dobolták még ki, mert a tapasztalat azt diktálta, hogy este, amikor az anyák
hazajönnek a mezőről, úgyis megkeresik. Csak ha reggelig nem jönnének érte, akkor üti meg a
kisbíró a dobot, hogy: „Közhírré tétetik, miszerint a községházára a tegnapi napon egy eltévedt
fiúgyereket hoztak be. A gyerek kétéves forma lehet, és a szülők kellő igazolás mellett
átvehetik.”
Nem, nem, Balogh Erzsi ezt nem akarja többször megpróbálni, és így, ha az anyja se
marad otthon, a gyereket is magával viszi, se Julcsira, se Gabrira nem bízza. Elég azoknak a
jószágra meg egymásra vigyázni, mert mind a kettő kóbori gyerek, mindig Csekééknél vagy
Kiseknél játszanak.
Meleg párás a délelőtt, lehet, hogy megint eső lesz. Sietni kell a második kapálással, mert
mindjárt itt az aratás és az most sok munka lesz, még ha le nem dűlne is. De biztosan ledül, mert
az ilyen kövér búzát még nem látták soha, lábon várta volna meg, amíg a tövéhez érkezik a
kasza.
Dolgoznak is a határban mindenfelé. Kevés férfi, sok asszony, gyerek, öregember. Pedig
hogy a termést elviszik tőlük, s jó, ha a fejadag megmarad, azt mindenki tudja. Most meg már a
háborúnak nemcsak a szele zúg a fejük felett, hanem a dübörgése is hallik, ki tudja, hol eszik
meg, és kik eszik meg azt a búzát, amit learatunk? És ki tudja, kik törik le azt a tengerit, amit
most bekapálunk? És ki tudja, hol perzselik meg azt a hízót, amelyik majd meghízik vele?
Ezek a kérdések ott égnek minden emberi lélek mélyén, de mégis a törvény: törvény – a
tengerit be kell kapálni, a szőlőt meg kell permetezni, a gabonát le kell aratni és teszi mindenki,
amit kell. Különben pedig odahaza a faluban is mindig hajszolják az embert: lósorozás,
szekérsorozás, tehénbeadás, hízórekvirálás, bevonulás, légiriadó, új behívások: még a munka a
legjobb menekvés. Csak ebbe temetkezhetik a szorongásokat már alig bíró emberi lélek.
Olyasforma most az ember, mint a ganajtúró bogarak, ha belerúgtak is a munkájukba, kis
megzavarodás után visszatérnek a golyójukhoz és görgetik tovább.
Varga Julcsa is követi dolgos ösztönét. Hiába fáj a háta-dereka, nem tágít a munkában,
még ha a gyerekek a bágyasztó forróságtól tágítanának is. Jó gyerekek ezek, az Erzsi is dolgos,
jó lány azért, hogy megesett (Varga Julcsa azt sose ismeri el, hogy azért esett meg, mert olyan jó
engedelmes, apja-fajtája gyerek), Imre pedig értelmes is és tudja, hogy mi a kötelessége az
édesanyja mellett. De hiába, azért ez a nyomasztó idő és az, hogy nincs jelen az édesapa, aki a
tekintetével is kormányozza és a munkabírásával is vezeti, viszi a családot, rájuk mégis annyira
hat, hogy többször feltekintenek a napra: jaj de lassan halad. Az édesanyjuk csak az előttük még
zöldellő gazos sorokat nézi, hogy milyen lassan fogynak, ők meg azt, hogy milyen sokára ér a
nap az ég közepére, és mikor rövidül annyira az árnyék, hogy át lehet lépni, mert akkor lesz dél.
Nem is azért, mert nagyon éhesek volnának, hanem csak valahogy nagyon unják most a munkát.
Ők még gyerekek, nem ismerik azt a fajta munkadühöt, amellyel az apjuk-anyjuk szokott
szembevágni a bágyasztó idővel.
De aki sokszor nézi a napot és az eget, hamarabb is észreveszi, ha ott fenn a magas égben
valami történik.
– Hallja, idesanyám! álljík csak meg egy kicsit, ne zörögjön! – szól Imre – verik a vasat az
Elek-tanyán! Most meg már Feketehalomban is…
– Nem hallok én semmit, csak üssétek tik is, mert nem lesz meg máma.
De a légiriadó múló módon ugyan, de csakugyan kihallatszik a tanyából. Erzsi is felfigyel,
és Varga Julcsa is megállítja egy pillanatra a kapát. És ahogy az élesen hersegő kapák elhallgat-
nak, mindjárt jobban hallatszik a tanyai ekevas kongása, ahogy széjjelúszik a földek fölött a sűrű
levegőben.
– Azóta biztosan mondja: – Bácska, Baja felől berepülés, légiriadó!
– Egye meg a fene őket, fiam, hogy vesznének meg, mint a veszett kutya! Hogy miért nem
tesz már csodát az Isten! Pusztítaná el ezeket a gyilkosokat!
 – Arra várhatunk, idesanyám. Az Isten mindig azt segíti, akinek erósebb hadserege, több
ágyúja, tankja és repülője van. (Eszébe se jut, hogy ezt egy A. Francé nevű írótól olvasta.) Eddig
a németeket segítette, mert azoknak volt több, most majd az oroszokat és az angolokat segíti,
mert azoknak lesz több. Amíg ezek egymással nem végeznek, addig már ennek nem lesz vége…
– Ki éri azt meg?
– Hát azt nem tudom. De aki megéri, arra biztosan jobb világ lesz!
– A Jóisten tudja azt, fiam, hogy milyen világ lesz. Szegény apád, de mán Balogh
nagyapád is mióta szenvednek azért a jobb világért, és még eddig mindig rosszabb lett. Az első
háború idején még harmadába kapáltuk az uraság tengerijét, most meg negyedibe…
– Hallod, Imre, már jönnek is a gépek – szól közbe Erzsi, aki még most is szívesebben szól
a testvéréhez, mint az édesanyjához, mert jaj, hányszor próbálta már tiszta gyermekszívvel, hogy
az anyjához boruljon, de olyan sokszor visszalökték, hogy már le is szokott róla.
Szép lány az Erzsi még most is, nagyon szép. Nem ártott meg neki a korán jött első
gyerek, egyszerre látszik rajta valami asszonyos formaság és lányos varázs. Tele is van belső
reménységgel. Kállai Bandi írogat neki, titokban néhányszor fel is kereste, azt mondja,
feleségének tekinti, és nem hagyja el Erzsit soha, akármit is mondanak a szülei. A kis
Bandikának is mindent küld, játékot, ruhát. Csak azt várják, hogy legyen vége a háborúnak,
Bandit leszerelik és megesküdnek. Nem törődik az apja-anyja akaratával, ha kitagadják a
földből, akkor se. Hazajön a faluba, és inkább napszámos lesz, de Erzsit nem hagyja.
De mindez csak a háború után, mert amíg ennek vége nem lesz, addig már mindenki
mindent felfüggeszt.
És most már úgy látszik, vége lesz. Jönnek az oroszok, most már csakugyan jönnek, a
Kárpátokhoz közelednek. Ezt most már nemcsak a hazakerült katonák, a sebesültek és a
szököttek mondják, hanem az újság is megírja.
De ezt még meg kellene érni. És az eddigi lelki égedelmek közé most már belelopakodik
néha az a reménység is, hogy hátha mégis vége lesz, és a népnek azután jobb lesz, mert az
oroszok elseprik az urakat a földről.
Imre még azt is elmagyarázta Erzsinek, amikor egyszer olyan szív szerinti testvér-
beszélgetésbe eredtek, hogy: Ne félj semmit, Erzsink, terád is lesz még jobb világ! – Ritka dolog
pedig a testvérek között, különösen a lenézett süldő fiúk és a férjhezvaló nagylányok közt az
ilyen szívbéli beszéd, és bizony Imre Erzsire, amikor hazajött, sokáig rá se bírt nézni. De aztán
olyan könyveket is olvasott, amelyeknek a hősei megesett szerelmes leányok voltak, és
megfordult a szíve a saját nénje iránt. Márpedig őrá a könyvek nagy hajtással vannak: komolyan
veszi, amit belőlük olvas. Még a csábítójának, Kállai Bandinak is megbocsátott, amiért hűséges
maradt, csak a szüleit, a gőgös gazdákat gyűlölte tovább. De azokra meg azt mondta a nénjének:
– Ne félj semmit, Erzsink, ha bejönnek az oroszok, befellegzett itt a gazdagoknak! Még
megköszönik majd a Kállaiak, hogy a Balogh János lánya lett a menyük!
Ugyanekkor Gabrit otthon nem fogta a hely. Hiába mondta neki Julcsa, aki kisebb, de lány
lévén gondoskodóbb: Gabri, ne menj sehová, azt mondta édesanyám… ha hazajön, megver …
oda se hallgatott. Mert ő nem tud tétlenül ülni egy pillanatig se. Már az iskolában is arról volt
híres, hogy ritkán ült végig egy órát úgy, hogy a pad alá ne bújt volna néhányszor. Tele van
tervekkel és ötletekkel, amelyek nála nem mennek csak úgy terméketlenül veszendőbe, ő ezeket
mindet meg is akarja valósítani. Pedig vannak abban olyanok is, hogy kora reggel, amikor a
keveset aludt felnőttek és az álmos kisgyerekek még vacognak a hűvös harmaton, és még a
mosdóvíztől is irtóznak, ó megteszi, ha talál hozzá cimborákat – egyedül semmit se ér a
merészség, ha elmarad a dicsőség –, hogy megfürdik a vályoggödrök mellett levő tóban.
Mégpedig minden készület nélkül fejest ugrik bele, mint egy igazi úszóbajnok, és kineveti az
anyai sopánkodásokat, hogy tüdőgyulladást kaphat a hideg víztől, vagy görcsöt kap és
belefullad. Ebbe? – hisz tudok én úszni!
 Varga Julcsa sokszor el is keseredett: én nem tudom, kire ütött ez a kölyök? A mi
családunkban senki se vót ilyen rosszfajta… Hát azt hiszed, a miénkbe vót?
Adta vissza Balogh János, de aztán inkább abbahagyta, mert ha semmin nem is, de az
ilyenen könnyű összeveszni.
A saját nemzetségéért még a legjobb feleség is késhegyre menne.
A fürdést azt most is megpróbálta – esős a nyár, tele van a tó –, de cimborák nem jöttek,
hát hamar beleunt és továbbment a csürhekút felé, ahol is Cseke Sanyi, neki jó cimborája – bár
kevéssel idősebb – az egyik kiskondás.
Vannak már ott más fiúk is, ócska vedrekkel, más a hullatott kaszrolyokkal, de rossz
posztókalapjaikkal is szaladgálnak ide-oda, úgy látszik, ürgét öntenek.
Na ez jó, Gabri ebből ki nem maradhat, s majd mindjárt átveszi a vezérséget is. Három
lucskos ürge már a madzagon van, rémülten és dideregve próbálnak menekülni az istenadták, ha
egy pillanatra békén hagyják őket, de hiába, nem engedi őket a hátulsó lábukra hurkolt madzag.
így játszanak a gyerekek elmerülve. A csürhe már nekihevert a telken, a fürdés után az öreg
kocák egyenként végignyúltak a mezőn, a süldők és a malacok meg bokrokba csoportosulva akár
a gyerekek, a dúrásokba heveredtek, alszik az egész nyáj, olyan édesen, ahogyan csak a
disznófélék tudnak aludni a napon, ha a meleg nem éppen bírhatatlan. Ők nemigen kapnak
napszúrást.
Gabriék pedig hordják, cipelik a vizet ürgelyuktól ürgelyukhoz. Ha valahol a telek távolibb
részén – mert ahol a nyáj fekszik, ott nem tanyáznak ürgék – felcikkant egy-egy ürge, odarohan-
nak és hordják bele a vizet. Az egyik kijön, a másik nem, de ki lát abba bele, hogy miért jön ki
az egyik néhány öntésre, s miért nem jön ki a másik száz veder vízre se. Igaz, hogy a gyalázatos
Bogár, a puli is ott van, s a fejét félretartva bele-beleles a lyukba. Tőle még talán jobban fél az
ártatlan jószág, mint a kegyetlen gyerekektől. Tudja, hogy a kutya megeszi, ha megfoghatja.
A nagy buzgalomban mindenről elfelejtkeznek, nemhogy a háborúról, a mindennapi
légiriadóról, hanem még arról is, hogy déltájon az idő, haza kellene menni, valamit enni.
A lábuk combig sáros, mert a disznófürdő tóból meregetik a vizet, és a fekete klottgatya is
bekenődött itt-ott. De ez nem tesz semmit, azt könnyű kimosni, nem úgy, mint a régi időkben,
amikor mindig kikaptak a gyerekek, a besározott fehér gatyáért.
– Halljátok, fiúk – szól egyszer valamelyik, amikor a lyukat lesik-, légiriadó! Kongatják a
vasat az iskola udvarán!
És csakugyan mindenfelől hallatszik a faluból az éles vascsengetés, de kihallatszik már a
félrevert harang szava is.
Van olyan gyerek, amelyik erre megriad: haza kellene menni s fut is hazafelé, mert fél az
apai-anyai öklöktől, de Gabri és a cimborája oda se figyel. Az ő szüleik és parancsolóik
nincsenek otthon, és nem láthatják, hogy merre vannak.
De meg minek is? A légiriadó mostanában már mindennapos, néha még többször is
jönnek. Délelőtt rendesen, de sokszor este is. Jönnek dél felől vagy délnyugat felől és
továbbmennek a Kárpátok felé vagy a nagyobb városok pályaudvarait és hadiüzemeit keresik
fel. Hatvan, Miskolc, Diósgyőr, Ózd, Kassa, Ungvár, Szatmárnémeti, Nagyvárad, Békéscsaba,
Szolnok, Debrecen, ezeket a helyeket törik. Esténként néha a távoli városok lángja ide is látszik.
Az emberek, az asszonyok és a gyerekek ki-kiállnak a tanyaházak végéhez vagy az utcán az
ablak alá, és az irányokból találgatják: – ott Debrecen éghet, az a távolabbi, homályosabb, az
meg Nagyvárad lehet. ..
– Az nem Nagyvárad – mondja a másik, aki jobban tudja vagy tudni véli –, Várad erre
keletebbre van, az biztosan Békéscsaba . ..
Ott nyugaton az a nagy tűz Szolnok, északon Miskolc vagy Füzesabony, keleten meg vagy
Nyíregyháza, vagy Szatmár ég.
És közbe-közbe a torkolattüzek apróbb fényei, majd megjelennek a világítóbombák: körös-
körül ég Magyarország.
 A férfiak komoran hallgatnak, a gyerekek ámultan néznek. Az asszonyok jajgatnak,
visszafojtott halk sopánkodással, mert úgy érzik, erre is szól a légóparancs: istenem, édes jó
istenem, mi lesz velünk? Micsoda tűz, megég ott minden! Elvész a világ!
Később pedig, megjelennek a Sztálin-gyertyák, olyan rettenetes fényességgel, amilyet ezen
a földön még nem láttak. És olyan közel látszanak, mintha a csordanyomás vagy a kettősjárási
legelő felett függenének, pedig talán Miskolc fölött lebegnek. És az emberek megigézve nézik a
csodálatos tüzet: olyan ez már, mint az utolsó ítélet!
Éjszakánként meg rettenetes dübörgéssel végeérhetetlen tankhadosztályok és teherautó-
oszlopok rázzák a rossz falusi házakat, és rezgetik a zörgős ablakokat, vonulnak kelet felé. Ha
valaki már nem bírja, mert felverik a nappali munka utáni rövid mély álomból is, és kinéz a
tanyából vagy a faluszélről, az emberi szó nélkül csörtető félelmetes fekete szörnyetegeket látja,
amint lefelé fordított, sötétített lámpákkal kúsznak egymás után. A messzi országúton csak a
kanyarban csillan meg néha egy-egy fény. Aztán újra másik, nincs ennek vége. És még a
legerősebb szívű oroszbarátban is meg-megrebben a lélek: rettenetes nagy ereje van ennek a
németnek, legázolta a félvilágot, hátha most a Kárpátoknál megállítja az oroszokat, és mi meg
ittmaradunk a karmaiban. Mi leszünk a hadszíntér. Akkor pedig itt kő kövön nem marad, és a
magyar népnek írmagja se marad!
És ez a megállítás nem is lehetetlen. Hiszen a Kárpátokon csak néhány átjáró van.
Egyebütt – úgy hiszik – nem tud átjönni még a tankhadsereg se.
De most fényes nappal, a fülledt, gőzös levegőben csak az átvonuló repülőgépek
muzsikáló bugását hallják, és a távolból a délibábos messzeségből felhangzó mély tompa
dübörgések, robbanások jelzik, hogy merre bombáznak és körülbelül melyik várost támadták
meg. S majd csak másnap tudják meg a rádióból, újságokból, de még inkább a vonaton érkező
emberektől: „A debreceni nagyállomást elpusztították, kő kövön nem maradt”, „a hatvani
pályaudvar csupa rom”, „a miskolci vasutastelepet a földig verették”, „Budapesten égnek a
Soroksári úton a gyárak, az összeomlott házak alatt ezerszámra ottmaradtak az emberek”.
A rémület ül az egész ország felett, az Apokalipszis lovasai, az angolszász repülők
mindenfelé elviszik a kiszámíthatatlan pusztulást és halált, de Varga Julcsáék negyedes tengerit
kapálnak a Szerdahelyi-Buckheim gróf földjén, Balogh Gabri meg ürgét önt a Gyepsor előtti
csürhejárason.
A gépek pedig jönnek, jönnek, több hullámban egymás után, takaros katonás rendben, és
bár mindennap látják, mégis mindenki megáll, és felnéz rájuk, Varga Julcsáék is odakinn,
Gabriék is itthon. És mindegyik úgy látja, mintha a fejük felett haladnának, olyan magosan
mennek. A rendeletek ugyan szigorúan előírják, hogy légiriadó esetén mindenki rejtőzzön el az
óvóhelyekre – az itt nincsen, hiszen a vályogházak alatt pince sincsen –, ha nem, az óvóárkokba,
ha éppen tele nincsenek vízzel, vagy a bokrok alá, mert a polgári lakosságot is bombázhatják
vagy géppuskázzák.
De ki hiszi ezt? És egyáltalán lehet ezt hinni, hogy mi itt játszunk vagy dolgozunk a
mezőn, és egyszer csak jönnek valahonnan idegen emberek nagy repülőgépekkel, és ránk
lövöldöznek vagy ránk szórják a bombáikat.
Varga Julcsa hát nem is sokáig nézi a gépeket, hanem újra beleüti a kapáját a földbe: –
Vágjuk, gyerekek, mert nem lesz meg estig.
Igen ám, de újabb hullámok jönnek, s folynak egymás után észak felé. Ahová ezek ma
ledobálják a terheiket, ott bizony az emberek, asszonyok, gyermekek ezrei még nem is sejtik,
hogy az utolsó óráikat élik: már halad feléjük a rettenetes roncsoló halál vagy az örök
nyomorúság, a mindent megemésztő tűz és a porfelhős pusztulás.
És aztán – no nézze, édesanyám, amarról észak felől meg másik repülők jönnek!
Magosan vannak, nem lehet felismerni, de különben is ki ismeri ki magát ezek közt, hogy
melyik az angol és melyik a német vagy másféle. Úgy jönnek-mennek, repkednek ezek
mindegyik a mi kis országunk felett, mintha az övék volna már ez a Magyarország.
 De no lám, a gépsorok megzavarodnak, egymásra lőnek, géppuska és kiságyú szól a
magosban: – aknák és bombák robbannak a földön szerte mindenfelé – édesanyám, légicsata! –
kiáltja Imre – bújjunk el, mert ez már nem tréfa!
Bújjanak, de hová? A tengeri térdig ér, az védelemnek semmi, a barázdába nem férnek
bele, a fasor messze van, de az is mit ér, golyótól, aknától meg nem ment a sűrű falevél.
Erzsi, aki eddig nem sok ügyet vetett a repülőgépekre, mert a kapáláson kívül minden
figyelme a kisfiúra irányult, és általában amúgy is kevés szóval él az anyja jelenlétében, most
hirtelen felriad: jaj a gyerek!
Bandika ugyanis reggel óta már nagyon kibotorkálta magát a barázdák és a tengerisorok
között. Egyszer pillangót zavart, máskor a csalfa barázdabillegető után futkorászott, s kiment
még a mezőre is sárga virágokat szedni és pitypangot fújkálni.
Aztán megéhezett és kenyeret kért. Majd aztán ahogy tíz óra után jóltartotta az anyja –
apró szalonnaszeleteket rakott neki minden falat kenyérkére s utána jót ivott a friss hideg vízből
–, elnyomta a fáradtság meg a tele has és elaludt. Az anyja a kendőjéből három karóra tűzve kis
árnyékot csinált neki, hogy napszúrást ne kapjon. Most aztán odarohant, hogy jaj hova vigye,
hova rejtse az ő egyetlenjét, szerelem-gyermekét.
De nincs itt semmi más, mint szót fogadni a légoltalmi utasításoknak és a földhöz lapuló
bogár-ösztönnek és lehúzódni a tengerisorok közé, aztán várni, hogy mi következik.
De hogy valóban bogár módra a földhöz lapuljanak, azt mégsem soká bírják, és különösen
Imre fel-felnéz s fel is ül, hogy szemmel tartsa, mi történik a megzavarodott égben.
Erzsi meg a kisfiúval bájol, aki hogy álmából felverték, nagyon nyűgös lett, sír,
akaratoskodik és jönni-menni akar. Hiába csitítja az anyja és a nagyanyja, nem hallgat rájuk.
Nem érti az egész dolgot, hiába mondják neki a repülőket is, ő csak menni akar a maga kis
ösztöne után.
Szerencsére nem tart ez sokáig. A levegőben harcoló, lövöldöző gépek szétszóródnak
mindenfelé. Nagy a levegőég, nem kell nekik az állásokhoz igazodni, mint a földön harcolóknak.
De ahogy Varga Julcsáék felnéznek, azt látják, hogy erre is, amarra is füst csap fel, máshol
meg a feketeszürke füstcsomók közé már magasra nyúló lángnyelvek keverednek. A kazlak és a
nádtetős házak sárga lángcsóvákkal és szürke, vastag füsttel lobbannak fel. Tűz van az Elek-
tanyán is. Feketehalmon is ég valami, de ahogy felállnak, azt látják, hogy mindenfelé szerte a
határban füstfelhők és tűzcsíkok csapnak az égre.
És most már a falu felől is füstöket látni. Néhány repülőraj arra sodródott, és lehányja a
bombaterhet, ahova éppen tudja. A külső csordajáráson meg ideiglenes repülőtér van, a németek
tanulnak ott, de lehet, hogy vannak bombázógépjeik is. Most a használható hadigépek mind
felszálltak, a többire meg szórják az angolok a bombáikat, a messzelátszó fekete benzinfüstök
bokrai mutatják, hogy ott repülőgépek égnek. Egy meg, ahol van ni, lezuhan égve – jaj Istenem,
éppen a falura! – gyerekek, menjünk haza, mi lehet otthon? Gabri, Julcsika magukba maradtak!
Vajon mi történt velük? Imre, menjünk haza!
Imre, akinek itt most a férfit kell példáznia, maga is megrettent szívvel nézi a sokfelé
füstölő határt és az akáclombok közé rejtőzött nagy falut, ahonnan csak annyit lát, hogy a
templomtornyok, a grófi kastély, a takarékpénztár még mindig látszanak, tehát nem lehet nagy
baj, erre azt mondja: – Várjunk még egy kicsit, édesanyám, hadd húzódjanak el. Nem szabad
ilyenkor járkálni, mert ezek az őrültek csakugyan belénk géppuskáznak, hiszen látja, hogy
mindenfelé bombát szórtak.
És igaza van, mert a következő pillanatban két repülőgép vijjog el a fejük fölött, és már
szórja is a bombákat. A Bandi gyerek is felsivít, mert a gépek mintha éppen rájuk ereszkednének
és a következő pillanatban – ők a földre lapulva várják, hogy mi lesz: élet vagy halál? – már
csattan és robban a légiakna a közelükben, ott a földjük túlsó végén, és nem is egy, hanem kettő,
három. Két német vadászgép üldözi az angolszász bombázót, és az elszórja a bombaterhet, ahol
épp tudja. Közben szól a géppuska, és bár a gépek egymást lövik, mert az a fontosabb, hogy
levegyék az óriásgépet, és nem az, hogy három kapást lelőjenek, de mégis ki tudja, a levegőben
kilőtt golyó hol áll meg a földben, hiszen odafenn biztosan nem marad.
Végre elmennek a gépek, az utolsó is eltűnik a láthatárról, és megmozdul a rémületbe
dermedt emberi világ. Az Elek-tanyán és a többi tanyán a tüzeket oltják, aztán mindenki fut,
szalad arra, amerre a neki legkedvesebbek vannak. Akiknek a hozzátartozóik tanyán laknak vagy
a határban dolgoznak, kifelé igyekeznek, azok, akik kinn voltak a határban vagy tanyán laknak,
de az övéik a faluban maradtak, hazafelé sietnek. Anyák, akiknek a gyermekei valahol kinn
dolgoznak, asszonyok, az emberük után, öregasszonyok a más utcákban lakó gyermekeik után,
gyermekek a szülőik után, gazdaemberek a ménesen levő drága csikóik után, amelyeket még
eddig minden lósorozástól meg tudtak menteni, mások a gulyákon levő szép fiasteheneik után;
aztán van, aki a tanyáját, más a szénakazlát szeretné látni: így folyik az aggódó emberek sora
szerte a határba.
És akik találkoznak, már messziről kiabálnak egymáshoz, riadtan és dobogó szívvel: – Hol
bombáztak? Hol van tűz? Kinek a háza ég? Halottak is vannak?
És mindenki azt mond, amit tud: – A gyepsori réten is bombáztak! Három ház égett le!
Sok meg összedűlt! Egy asszonynak négy gyermeke halt meg! Sok a halott! Csupa gyerek meg
asz-szony!. .. A csordát is agyonverették! A csürhét is! Ott fekszik a sok koca rakáson a
csürhekútnál!
És most már még több okuk van sietni hazafelé. Erzsi a kapáját Imrének adja, és hátára
veszi a kisfiút, mert elfáradt a gyerek. Két kis kövér lábát előre kapja, és ahogy sietnek a gyepi
gyalogúton, időnként megemeli a gyerek lábacskáját – ő megy leghátul –, és bele-belecsókol. Az
élete, a reménysége, a boldogsága van ebbe a kisfiúba, ez hozza vissza majd az édesapját is,
akinél különb ember nincs a félvilágon, csak a Jóisten ebből a háborúból segítené haza.
Az úton, ahogy hazafelé törekednek, szénával rakott szekeret találnak felborulva. A két ló
szétroncsolva, az egyik talán még él, de nem tud a hámból szabadulni, a másiknak a vérében
vergődik. Ember nincs sehol. Vagy a szekér alatt vannak, vagy elszaladtak, vagy messze dobta
őket a robbanás. Majd napok múlva tudják meg, hogy egy fiatal szabadságos katona ült rajta a
feleségével. Elmentek együtt a szénát hazahozni, mert olyan boldogság a fiatal házasoknak a
szénában hancúrozni, még ha dolgozni kell is közben. Már hazafelé jöttek, a lovak csendesen
lépdeltek, néha a fejükkel ugyan „legyeltek”, de azért az ostornyelet jó erősen a kötél alá dugta,
a gyeplőt is hozzáakasztotta. Enyelegnek a menyecskével, néha a férfi a gyeplőhöz kap. A határ
csendes, nem látja őket senki a magos szekér tetején, csak a jó Isten, aki mindent lát, de hát ő
teremtette szerelmesnek az emberi nemet. Aztán egyszer csak felbúgnak a gépek, és ők
megrettenve lapulnak a széna tetejére. Majd egy csattanás és mindennek vége.
És ahogy közelednek Varga Julcsáék a faluhoz, nő bennük a nyugtalanság: mi lehet
minálunk? A faluból ugyan megnyugtatóan magasodik az ég felé a két templomtorony, már még
a szélső házak is kifehérlenek itt-ott a zöld akáclombok alól, de ki tudja, az egyes családokra mit
rejt a látszólag békés kép.
Hiszen itt is, ahogy keresztülvágnak a csordanyomáson, a gyepi gyalogúton már
találkoznak a letarolt csordával, amelyet talán a repülőgépek helyett verettek agyon, hiszen ott a
repülőtér az országúti fasor alatt. Tehenek százai puffadnak a mezőn a forró napon – ki tudna
most ennyi húst elfogyasztani? és kinek volna hozzá étvágya is? éber zöld legyek – micsoda
szimatjuk van ezeknek a dögre, honnan kerülnek elő ilyen hirtelen! – és rajzó apró fekete legyek
dongják őket. Odább a juhnyomáson a megmaradt bárányok és bárány nélküli anyák bégetnek
keservesen az övéik után. Porig égett szalmakazlak pernyéje füstölög a Bacsóék földjén, leégett
kistanya kormos kéménye és vályogfala áll a nyomás szélén, mellette elégett repülőgép
vázroncsa.
Kiszáradt torokkal sietnek hazafelé, ahogy csak bírnak. Még a szomjúságot is elfelejtik.
Szó alig esik. Mit lehet itt beszélni. A hátul lépegető Erzsi vacogós-sírós idegességében
magához szorítja, és meg-megcsókolja a Bandika kerek kis térdét.
 A csürhe javarésze még mindig alszik a napon, de vannak olyan kocák, akik megéheztek,
és a laposban turkásznak csigák és giliszták után. Ha valamelyik süldő vagy malac hazagondol,
és a falu felé indulna, a gyerekek közül a kisebbiket, a Bogár pulival együtt utána eresztik és
visszazavarják. Számadókondás nincs is, elvitték a háborúba, a felesége állana helyt, de az meg
hazament most a gyerekeknek enni adni és az otthoni jószágnak vizet önteni. Nem tetszik ugyan
a disznótartó parasztoknak, hogy asszonyra és gyerekekre van bízva a nyáj, de ki tehet róla:
háború van, s úgyse lehetne más embert kapni. Lassan a legreteszrágóbb gazdákon is úrrá lesz a
mindegy: „a több is veszett Mohácsnál”.

Amikor a gépek megjelentek a határ fölött, a gyerekek még csak a szokásos lelkendezéssel
nézték őket. S közben persze osztályozták is nagy hozzáértéssel: – azok ott, azok a kicsik a
vadászok, ezek a nehéz bombázók, öcskös, ezek meg a Liberátorok! Azok a német gépek meg a
Messerschmidtek! Azok a legjobb vadászok! – Honnan tudod? Én tudom! Józsi bátyám
repülős…pilóta, ő mondta. ..
A közben békén hagyott ürgék felszáradtak, és halottnak tettetett állapotukból is
felébredtek, majd szabadulni próbáltak a vályú lábához kötött madzagokról. De egyiknek se jött
annyi esze az istenadtának, hogy el kellene rágni a madzagot, pedig milyen jó éles fogaik
vannak. Bezzeg egy patkány már azóta biztosan elszökött volna, mert az állatok közt is az
boldogul, amelyik huncutabb..
Amikor azonban a légicsata megkezdődött, és a fejük felett megszólaltak a gépfegyverek
és a kiságyúk, meg aztán a határban itt-ott elrejtett német légelhárítók is pufogni kezdtek,
abbamaradt a gépek fölötti vita, és az előbbi merész fiúcskák megismerték a lyukba menekülő
ürgécskék lelkiállapotát. Az előbb még kicsúfolták Balogh Gabriék a légiriadó hallatára
hazamenekülő cimborákat, de most már ők is azt keresik, hova bújjanak, mert íme, már bombák
robbannak, aknák csattognak itt a közelben is és – jaj Istenem, egy bomba a fekvő disznók közé
csapott, akik eddig még észre sem vették, hogy mi zajlik a fejük felett: az egyik alszik, a másik
durkál. Talán fekvő katonáknak nézik a repülők a heverő nyájat, ezektől minden kitelik, mert a
géppuska is kattog, és a bombák is hullanak.
A gyerekek rémülten ideszaladnak, odaszaladnak, végül is követik a bogárösztönt, a
földhöz lapulnak, és úgy várják az ítélet végét, ha ugyan megérik. Mert az igazi halálfélelem
ritka a gyereknél, de most itt van a halálos ijedelem.
Benn a faluban is reszket most a nép, s búvik, ki hova tud. Még a nagyon okosak és a
nagyon tudósak is megrémülnek, akik pedig azt mondták, nem kell félni, nem bombáznak
minket az angolok. Nem olyan bolondok azok, hogy ránk is pocsékolják a bombáikat. Tudják
azok, hova kell a bombát szórni. Még azt is, hogy hol kell szőnyeget „porolni”. Ott biztosan van
valami, még ha lakóházak vannak is. Más okosok, a németbarátok meg azt mondták:
meglássátok, ezek a nyomorult angolok, akik tehetetlenek a harctéren a németekkel szemben,
majd a falvakat és a városokat, a tanyákat és a termést perzselik fel, hogy ne tudjunk hol lakni,
és ne tudjunk mit enni. Az oroszbarátok – mert ez a három párt van most az országban – eddig
még leginkább hallgattak. Az oroszok még nem küldték erre a bombázóikat, talán ők kímélik is
a civil lakosságot, ők fegyverrel akarnak győzni.
A légoltalmi szolgálatnak és a kiképzett elsősegélyes személyzetnek ez az első igazi
próbatétele. Nem olyan kitűnően ugyan, mint a próbariadókon, de tűrhetően helytállnak. A
sietséggel nincs is baj, de a futkosás több mint kellene és így a hiábavaló szaladgálás is. Az,
hogy a határban is lehet baj, az első pillanatban, amíg a rémült hírhozók be nem érkeznek,
senkinek se jut eszébe és így az sem, hogy a csürhét és csordát meg a mellette levő pásztorokat
is érhette a bomba. Szerencsére a robbanásoktól, a vértől és a malacsivítástól megvadult disznók
hazaszaladtak még a bombázás alatt, és előkerültek később a holtra rémült gyerekek is, akiket
nem ért a bomba. És mert akinek a kocája nem jött haza, vagy akinek a gyereke nem került elő,
sietett a csürhekút felé, így a Gabri gyereket is megtalálták mihamar az asszonyok, ömlő vérében
egy disznótúrásban.
Mire Varga Julcsáék hazaérkeztek és a szárítótelepről hazaszaladt Sári sírva-vacogva
eldadogta, hogy Gabri kiment a csürhéhez, és összevágta a bomba, elvitték az iskolába a
vöröskeresztes segélyhelyre, akkorra már be is kötözték a gyereket, készen a kórházba
szállításhoz, ahol majd levágják az összezúzott lába csonkját.
– Istenem, Istenem – sírta el magát Varga Julcsa a Gabri gyerek bepólyázott – de a pólyán
is átütő vércsíkokkal borított, eszméletlen teste előtt –, de megvertél engemet… A lányom után
most ez a gyerek is.. . Ha megmarad is, örök nyomorék lesz… Istenem, Istenem, hát én mit
vétettem neked?! – Isten? Isten? – lobbant fel a konok tagadás a hallgató Imrében – nem Isten,
hanem a fasiszták, az urak! A németek meg az angolok! Kik szórták le a mezőn a bombákat?
Nem látták, hogy azok nem katonák? Nem látták, hogy ott a csürhe meg a csorda legel? Hisz azt
mondják, a repülőgépről még egy kutyát vagy macskát is meg lehet látni…

27

Hazafelé

Ezerkilencszáznegyvennégy tavaszán-nyarán Balogh Jánosék fenn dolgoznak a Kárpátok

gerincén, pontosan maguk se tudják, hogy hol, csak úgy sejtik, Mármaros és Gyergyó közt
lehetnek.
De ez mindegy is. A katonáknak – s ők nemcsak foglyok, hanem katonák is – ott kell
„védenie” a hazát, ahova kiállítják. Mert a 436-os munkásszázad éppúgy katonai feladatot végez,
mint bármelyik fegyveres csapat, hiszen annyi esze már egy perzsa királynak vagy egy tatár
kánnak is volt, hogy azokat a népeket, amelyek nem szívből csatlakoztak, hadimunkára al-
kalmazta, vagy az ellenség tűzerejének a kipróbálására hajszolta. Ezért aztán a gyenge, de okos
fejedelmek, ha az ellenálláshoz nem érezték magukat erősnek, inkább a „szívbeli” csatlakozást
választották, vagyis elfogadták az erősebbek elveit, és barátokká vagy szövetségesekké lettek
foglyok és rabszolgák helyett.
Így nőtt meg a Dáriusok, Napóleonok, Hitlerek hadserege a csatlósokéval együtt, és így
veszett oda a Dáriusé Scythiában, a Napóleoné a moszkvai úton és a Hitleré is így vész el
Sztálingrádnál és onnan vissza, mert a csatlósok hű szövetségesek, míg győz a gazda, de teherré
vagy ellenséggé válnak a vereség idején. Öreg bölcsesség, de egyetlen imperátor se szívleli meg,
aki a „legnagyobb” akar lenni.
Jánosék hát az utolsó erődvonalat építik, végig a Kárpátok tetejére. Amikor Hitler
hadserege a Volgától hátrálni kezdett, a németek erejében rendületlenül hivő emberek azt
mondták: majd megállnak a Donnál. Később a Dnyeperben bizakodtak. (Mert az emberek és
nemcsak a civilhadászok, hanem a katonák is, mindig az előző háborúk fogalmaiban
gondolkoznak, és azt hiszik, a folyók ma is olyan erős akadályok, mint a régi háborúkban.) De
ha ott sem állnának meg, akkor majd a Dnyeszternél, végül pedig mégiscsak megállnak a
Kárpátok gerincein. Ez a vonal a Vaskapunál csatlakozik az Al-Dunához, északon meg a lengyel
Visztulához és bevehetetlen lesz. Ezt nem töri át semmiféle szovjet erő. Az oroszok különben
nem is tudnak a hegyvidéken harcolni, síksági nép, elakadnak a Kárpátoknál: így reménykedtek
azok, akik a mindenre törtek és még most sem akarják hinni, hogy nekik a semmi marad. – Most
már a német katonák is, a magyarok is, a saját hazájukat védik és úgy harcolnak majd, mint a
tigrisek – gondolták azok a politikusok, újságírók és tábornokok, akik patkánylélekkel szerettek
volna oroszlánok lenni.
Kis Gábor most nincs ott a Jánosék csapatában. Nem tűrik a mai urak, hogy a jó barátok a
rabságban együtt lehessenek. Tudják, hogy a barátság nagy megtartó erő és a szeretet képessé
teszi még a gyenge embert is arra, hogy kitartson az elvei mellett.
Hogy hol van Kis Gábor? Ki tudja azt? Már otthonról másfelé vitték, börtönbe vagy
internálótáborba – szegény egykomám, vajon megvan-e még, vagy elemésztették ezek a
hóhérok? – sóhajtotta János, ha a saját sok baja közt eszébe jutott.
És amikor a hadkiegészítő parancsnokság zárt udvarán kavargó, megrettent és szomorúan
hallgató vagy a félelmét zavaros fecsegessél leplező emberek tömegéből összeállították azt a
munkásszázadot, amelyikbe az ő nevét is beleolvasták és külön vitték őket egy üres
raktárhelyiségbe, ösztönösen széjjelnézett a csapatban, hogy kik Közé került, miféle emberek
ezek itt.
Politikáról, elvekről itt most még nem lehet szó, az emberek csak kerülgetik, szaglásszák
egymást, mint az idegenből összevert állatok, aztán két embernek meg-megáll a szeme
egymáson, s újra vissza-visszatér, még kerülgetik is egymást, mint a táncteremben a fiúk és
lányok szokták a nekik tetsző partnert, aztán végül is megszólal az egyik az ősi és legjobb ürügy
nyelvén: maga hova való, földi?
– Én Kisújszállásra, hát maga?
– Én meg Sárosszerdahelyre.
– Ismerem, jártam arra. Egyszer odaszegődtünk ahhoz a furcsa nevű grófhoz – na mondja
mán, hogy is hívják ?
– Buckheim?
– Az, az, na, cukorrépát ásni, de kutya rossz hely vót a, hajja, az Isten még lábbal se
fordítson arra…
A többi már magától jött, Szabó András – egy a sok ezer Szabó közül – Balogh Jánosnak
szívbeli cimborája lett, és az egész idő alatt sohase hagyták el egymást. Ennyi szeretet és
„lelkiélet” még egy fogolynak is kell. De hamar jóba lettek ők a többi parasztfajta és munkásféle
emberekkel is.
A munkásszázad parancsnoka, bizonyos dr. Legéndy-Leitner százados úr, kissé ütődött-
forma úriember, akit az igazi hadsereg helyett azért vezényeltek a munkásszázadokhoz, mert
valami nem volt egészen tiszta a háta megett.
Valamelyik ősében talán valami kicsi zsidóvér is volt, és ő ezt letagadta. Illetve nem találta
meg-nem akarta megtalálni – az ehhez való okmányokat. Ha Imrédy miniszter úr ilyen kis
hibával lehet miniszter és Hitlerek híve, dr. Leitner miért ne lehetne? – így gondolkodott. Vagy
pedig más okok is lehetnek – például üzleti közösködés zsidó cégekkel – a füle mögött, de ez
nem változtat azon, hogy ő rendíthetetlen híve a hitleri vonalnak és őt semmiféle macerával nem
lehet visszariasztani az „eszme szolgálatától”.
A század parancsnoka azonban túl magasan van ahhoz, hogy leereszkedjék ahhoz a
veszedelmes és undok embernyájhoz, amit a századjába raktak, és ezt annál inkább is teheti,
mert a munkásszázad parancsnoka ura a maga seregének, nemcsak úgy, mint minden
csapatvezető, hanem úgy, mint egy király, hiszen az emberei politikailag és erkölcsileg is rá
vannak bízva.
 Az ő elve háta magasból csak annyi: majd én elbánok veletek! Majd én megtanítalak
benneteket! – de a végrehajtást a beosztottjaira bízta. Ő maga egyébként is beteges kinézésű,
cingár alak volt. Ennek az ellensúlyozására mindig feszes bricsesznadrágban és magas szárú
tiszti csizmában járt, ami a délcegség dolgában valóságos szegénységi bizonyítvány, mert
valószerűtlenül vékony lábszárakat mutatott.
A beosztottak között a legfőbb és a legkülönb Csontos őrmester úr, a „rendes ember”. Az
első világháború idején kiképző altíszt, azután továbbszolgáló őrmester a Horthy-hadseregben.
Később csendőr lett, de onnan valami állítólagos rokkantsággal – vagy erkölcsi balesettel? –
nyugdíjba ment, és fehér tiszti kapcsolatai révén egy kis trafikot kapott, abból és a nyugdíjból él
kényelmesen, mint megbízható állampolgár.
„Kaszárnyai” életében – Pesten szolgálván – sok baja volt a stricikkel és lógósokkal, és
mániájává lett, hogy kevés ma a „rendes ember”. Mert ő csak az engedelmes, szorgalmas és
hallgatni tudó embereket tartotta rendes embernek. A visszapofázókat, a lógósokat, az eszükkel
felvágó és az őrmestert kinevető csirkefogókat ki nem állhatta. Soha eszébe nem jutott, hogy
tizennyolc éves kora óta, katona lévén, igazi munkás sohase volt, egy keservesét egész életében
nem dolgozott, tehát ő is csak olyan naplopó-féle.
Visszhang-ember volt, akinek mindig az volt a véleménye, ami a feljebbvalóié. Ez meg is
járta a régi világban, amikor az urak mind egyformán gondolkoztak, de most ebben a háborúban
ez is megzavarodott: a tiszt uraknak többé nem egyforma a véleményük.
Még a buta vélemények is különbözők.
Az egyik tiszt úr nyilas és németbarát, a másik csak fasiszta és úgy németbarát, a harmadik
csak fasiszta, de gyűlöli a németeket és inkább olaszbarát, a negyedik angolbarát, de csak a
bizalmas emberei előtt. Még talán oroszbarátok is akadnak már az urak között, de azok még
rejtőzködnek. Az ő jó orra azonban megérzi az ilyet is. Ha nem is a szóból, de a hallgatásból, a
szemből és a tekintetből is kiolvassa, hogy kiben mi lakik.
Néha ugyan át-átvett – követvén a természetét – egy-egy mondást vagy gondolatot, egy-
egy szentenciásan hangzó megállapítást vagy ítéletet a háborúról, a politikáról, a pártokról, a
németekről, az angolokról, Amerikáról vagy az oroszokról, de amikor ezt hangoztatni próbálta a
másik tiszt úr előtt, és az vagy legyintett, vagy az arcáról azt lehetett leolvasni, hogy ez a
Csontos milyen marha, akkor inkább a csigatörvényhez folyamodott : behúzta a szarvát.
Mert mit is tehet ilyen körülmények közt egy visszhangember? Óvatosnak kell lennie, és
meg kell maradnia a „Parancs!” „Igenis!” „Nem!” féle módszereknél. Belülről pedig nem marad
más, mint a régen szerzett tősgyökeresen saját elvek, amiket még a régi tiszt uraktól szedett fel –
mert azért azok voltak az igaziak! –, és ezek közt a legelső az, hogy aki engedelmeskedik a
parancsnokainak és türelmesen dolgozik, ha az ördögnek kell is barlangot vájnia, az rendes
ember, aki nem, az meg tekergő, naplopó és kommunista.
Ez is visszhang-gondolkodás ugyan, de a mai eszmék hívei nem mind férnek bele. Itt
vannak ezek a nyilasok – mert a Kállay-, majd a Lakatos-kormány ezeknek a bolondjait is
kiemelte a faluból-, ezek a németek hívei volnának. Márpedig a németre mondhat akárki
akármit, de az az egy biztos, hogy a német a „rend” népe és rendet is akar – német rendet – az
egész világon. Mégis ezek a nyilasok ugyanolyan vagy még rendetlenebb és fegyelmezetlenebb
emberek, mint a kommunisták. Hol itt a logika, hol itt a „rend”?
Vagy itt vannak ezek a nazarénusok, jehovások és mindenféle szektások. Ezek már csak
igazán csendes, engedelmes emberek, a légynek se vétenek, mégis idehozták őket, azokkal a
nagyszájú félbolondokkal együtt, akiket a csendőrök és a jegyzők azért küldtek el a faluból,
hogy ne rontsák otthon a levegőt. Mert olyanok ezek a falusi hatóságok, mint a rossz juhász, aki
csak azt a birkát szereti, amelyik sohase rühes, nincs a fejében motozféreg és nincs a csökiben
pondró. Mit lehet itt tenni? Hogy lehessen egy ilyen hányt-vetett bandában jó szolgálatvezető őr-
mester az ember?
 De ennek a Csontos-fajta észjárásnak köszönhette Balogh János, Szabó András és a többi
munkások, hogy a Legéndy-Leitner százados úr gyűlölete, megvetése és kérlelhetetlen
fasisztasága megtört a mindennapi végrehajtásban, mert a munkásszázad létalapja végül is a
köbméterekben és folyóméterekben mérhető mindennapi munka. Ezzel el kell számolni a
felsőbb hatalmaknak, különben leváltják a parancsnokokat, és jaj annak, akit még innen is le kell
váltani, jobb lett volna annak meg se születnie, és egyáltalán érdemes-e még tovább léteznie, ha
innen is kilökik? A munkásszázad elvégzendő dolgát a létszámhoz fejre-fejre szabták, de ha
teljesítmény mennyisége és így a parancsnokok feje a rendes munkásemberektől függött.
János, aki világéletében sohase gondolt arra, hogy ő az urak számára is rendes ember
legyen, egyszerűen csak követte az otthoni törvényt, és amit a szíve parancsolt, hogy
rongyember még a halálos ellensége előtt se lehet, így lett a Csontos őrmester úr szemében
olyanfajta ember, aki igazán rendes ember volna, csak kár, hogy kommunista.
Az őrmester egyszer már pedzegetni is próbálta úgy munka közbeni beszélgetés ürügyén,
hogy – „maga, Balogh, rendes embernek látszik, hogy került ide, tán valami irigye jelentette
fel?” – de várakozása ellenére – pedig kézre adta a választ – János így felelt: – Nem. Legalábbis
nem hiszem. 1919-ben vöröskatona voltam, biztosan azért hoztak ide…
Ehhez nincs mit szólni, ez kínos ügy és jobb nem feszegetni, hiszen az őrmester úr is
bennmaradt 1919-ben egy ideig a vörös hadseregben. De ettől függetlenül a század munka-
becsülete és így a parancsnokok becsülete ezeken a Baloghokon áll vagy bukik, Csontos
őrmester úr hát gondot visel rájuk. Ami csak annyiból állott, hogy a szocialisták nem kerültek
rosszabb helyzetbe, és nem kaptak rosszabb ellátást és bánásmódot, mint a tolvajok, naplopók,
munkakerülők, nazarénusok és a kótyagos félbolondok. (A nyilasok, azok más kérdés, azoktól
félni kell még a parancsnokoknak is, mert árulkodhatnak – teszik is! –, és aztán ki tudja, nem ők
kerülhetnek-e még a hatalomra. Ezek a németek végül is Horthyt és a híveit elküldhetik zabot
hegyezni, és Szálasiékra bízzák a magyarok kormányzását.)
Jánosnak és a többi földmunkásoknak ez a teljesítmény nem volt teljesíthetetlen. Napi két
köbméter vagy – talajtól függően – két és fél köbméter volt előírva, és az a kubikos, aki mint
„szabad ember” napi nyolc-tíz köbméter földet karolt ki vagy talicskázott el, nem kellett volna,
hogy megerőltesse magát ezen a hadi munkán. Az volt azonban a baj, hogy kevés volt az igazi
munkás, és a naplopók, a betegek és az álbetegek, az urak körül lebzselő bennfentes lenyalok és
a nyilasok részét is nekik kellett elvégezni, mert a Csontos atya hatalma odáig már nem terjedt,
hogy ha Leitner százados úrnak vagy Galambos hadnagy úrnak a lakásához rendeltek néhány
embert, valami munkára, takarításra, favágásra, vagy fuvarozásra, azt ne a többiek teljesít-
ményének a rovására írja.
Voltak emberek a században, akik a munkájukért ki is csúfolták Jánosékat. Még az
olyanok közt is, akik szocialistáknak tartották magukat. – Papuskám, maga tán egy plecsnit akar
a mellére, hogy így töri magát? — mondta neki a strici. – Balogh, te nem vagy szocialista,
hanem egy mafla paraszt – vágta mellbe egyik elvtárs, amikor az őrmester távollétében is úgy
vágta a követ, mintha a háta megett állna.
De a legtöbbször a „turánista” Hajdár Csaba zaklatta. Ez a turánista tanító volt egy
csongrádi faluban, de ez elvei miatt elbocsátották, és mert ebbe nem nyugodott bele, meg aztán
amúgy is nagy szája volt, a jegyző elvitette munkaszolgálatra.
– Te Balogh, ti is olyan marhák vagytok, mint a többi: a zsidók hálójába keveredtetek. Én
mondom nektek, ne higgyetek senkinek, se Sztálinnak, se Hitlernek, se Churchillnek, se a római
pápának, se svábnak, se zsidónak, se nyilasnak, se kommunistának, se fasisztának, se
szociáldemokratának: ez mind a véreteket szívja, bolondok, bolond magyarok! Ennek a
nemzetnek el kell vesznie, mert nincs magához való esze, ami pedig van a tótnak, románnak, van
a svábnak, horvátnak, van a négernek, hottentottának! A magyarnak nincs, nem is volt soha,
balek nép, bolond nép, gyürkőzz, János, rohanj, János, fogd meg, János, hozzad, János, tedd ide,
János, vidd oda, János. .. Saját magad Júdása, eladtad a lelked, nem harminc ezüstért, hanem
ingyért, semmiért, eladtad a véred szép szóért, házad a zsidóé, hazád a németé, jaj… jaj, te
bolond magyar! – és a szónoklat sokszor sírógörcsbe fulladt.
János csak hallgatta ezt az okos bolondot, ezt a magyar anarchistát, meg is sajnálta, mert
nehéz volt neki a földmunka, és segített is neki egyszer-másszor. Olyanokat mond el, amit csak
bolondoknak néznek el, de még így is jó, hogy Legéndy-Leitner százados úr sohase hallja, mert
ez halálba üldözné, hiszen senki se gyűlölte jobban ezeket a turánistákat, mint az idegenekből
lett magyarok. Ezek éppen azt kezdték ki bennük, ami nekik a legnagyobb és legkeservesebb
titkuk volt.
A munkásszázad különben eszi az embert. A betegek és a bolondok, a szimutánsok és a
nyilasok, az úrfélék és a protekciósok el-elkerültek innen, vagy a kórházba, vagy haza, csak a
munkások és a parasztok, a szocialisták és a nazarénusok maradnak változatlanul.
Így töltik itt immár a második évet. Ennek az elbeszéléséhez azonban külön regény
kellene, mert hogy mi telik ki az embertől aljasságban és mire képes emberségben, az
végeérheteden történet.
A visszavonuláskor a 436-os különleges munkásszázad Nagybánya vidékén jut ki a
Kárpátokból. Amikor elhagyták a zord hegyeket és a mindig homályos erdőket, János
megkönnyebbült, bár még semmi oka se volt rá. Ez a nyílt világ, oda elöl nyugatra, az az igazi
haza, az neki ott a valódi Magyarország. Szegény Varga Julcsa, mi van vele és mi van a
gyerekekkel? Élnek-e még és megvannak-e mindnyájan? Szünet nélkül bombáznak arrafelé most
is az angolszász repülők, ott meg a falu alatt repülőtér is van.
Levelet régen nem kapott. Ne legyen a katonának se családja, se kedvese, csak egy istent
ismerjen: Hitlert. Ez most a rend.
Még a háború híreiből azért csak el-eljutott hozzájuk valami. A vasutasoktól és a jövő-
menő katonáktól néha egy-egy újság is bejutott közéjük, aztán az óvatosabb, most már két szűrt
viselő keretlegények száján keresztül, akik rádiót is mindig hallgatnak, csak megtudták, ha
valami nagydolog történt a fronton – az angolok partra szálltak Olaszországban, az oroszok
átlépték a Dnyepert, vagy, hogy az angolszászok most Budapestet bombázták, most meg
Debrecent vagy Miskolcot – de a családról nem tudnak semmit. Benn a kárpáti erdőkben úgy
érezte János magát – nem először, hiszen 1915 telén itt fagyott meg keze-lába –, mint valami
elrekesztett helyen: itt még a felhők járásából se lehet kiszámítani semmit. Csak akkor veszi
észre az ember, amikor átjönnek a legközelebbi nagy hegyen, s az kihasítja a kövér hasukat és
már ömlik is a nyakukba a hideg záporeső.
Most aztán már kitárult előttük az ország, de milyen állapotban? Magyarországon minden
út Pest felé vezet, de Legéndy-Leitner százados úr, amikor megkapta a visszavonulási parancsot,
a Kárpátok gerincéről legelőször a nyíregyháza-debrecen-szolnoki központi nagy út felé
igyekezett. A szovjet csapatok azonban Erdélyben lépték át először a Kárpátokat, mert a
németekkel szövetséges román királyi hadsereg a kellő pillanatban királyostul és tábornokaival
együtt átállt a Szovjetunió oldalára, és valósággal a hátán hozta át az oroszokat a rengeteg
munkával felépített kárpáti erődvonalon. Nem ért semmit az egész. Diákok, katonák, foglyok,
munkaszolgálatosok légiói dolgoztak rajta hiába. Mennyit izgult pedig Csontos őrmester úr,
hogy készen legyen egy-egy szakasz, és jó állás is legyen és íme, semmi haszna. Katonasor,
igaz, a hiábavaló fáradozás, de így legyen aztán az ember rendes ember. Megint a lógósoknak
lett igazuk, hogy nem ér az egész semmit, hiába buzgólkodunk.
Amikor hát Nagyvárad, Nagyszalonta között már október első napjaiban kijutott a szovjet
hadsereg a Magyar Alföld szélére, a százados úr megváltoztatta a menekülési stratégiát, és átcsa-
pott az északabbra fekvő szerencs-miskolc-hatvani útra, mert ott a szovjet hadsereg még a
Kárpátok túloldalán volt akkor.
Valahol Tokaj és Miskolc között jártak már – a falvakat nemigen tartorták számon, mert a
munkásszázadot nem a házakba szállásolták, hanem lehetőleg tanyákba, ahol őrizni is lehet őket
és nem keveredhetnek a civilekkel –, amikor híre jött, hogy fegyverszünet van, Horthy elrendelte
a fegyverletételt, és talán át is állunk az oroszokhoz.
Nagy öröm az emberek közt – már akik még együtt voltak, mert sokan elszökdöstek –, és
nagy megdöbbenés-megrettenés a parancsnokok között. Éppen egy uradalmi tanyán háltak ak-
kor, és Legéndy-Leitner százados úr behúzódott az üres kastély egyik szobájába. A rádió mellett
ült, a híreket hallgatta, és azokat az írásokat válogatta ki és semmisítette meg, amelyek egy
vizsgálat esetén rossz fényt vetnének a keretszázad parancsnokságára, de abban is különösen
magára a százados úrra. Még a fegyelmezési iratokból és a büntetések aktáiból is csak azokat
őrizte meg – jogász lévén, értett hozzá –, amelyek valamiképpen az ő emberségességét,
méltányosságát, igazságszeretetét bizonyították. És hogy a dolog kerekebb legyen, azokat is
megtartotta, amelyekben ő az alárendeltek, Galambos hadnagy, Csontos őrmester és Sándor
Mátyás századírnok-tizedes ténykedéseit bírálta és büntette. (Ilyen apróságokon is múlik a
történelmi okmányok hitele.)
Aztán néhány óra múlva vége lett ennek is. Horthy helyett Szálasi került hatalomra. Az
erdélyiek és a környékbeliek elszéledtek, búcsút se mondtak a századnak, de mert a többség az
ország belső vidékére és Pestre való volt, szót fogadtak Csontos őrmester úrnak, aki most már
igazán rendes ember volt, hogy maradjanak együtt zárt kötelékben, és úgy húzódjanak Pest felé,
mert a magányosan csellengő embereket elfogják és mint katonaszökevényeket, a nyilasok
nyelvén szólva „felkoncolják”.
Hogy az egész század szét nem szóródott, az azok közé a magyar csodák közé tartozik,
amellyel ezen a népen mindig uralkodni tudnak. Nehezen hiszik el a magyarok, hogy vége a
hatalomnak és amíg tétováznak, új hatalom ül a nyakukra. Még az erőszakkal összehordott
büntetőszázad is felvette a birkanyáj természetét, és nehezen hagyta egymást, és még nehezeb-
ben hitte el, hogy nincs többé se pásztor, se puli, se vezérürü. És másnap megindultak a
századdal tovább, nyugat felé.
Amikor híre jött a villany nélkül is működő falusi és tanyai detektoros rádiócskák nyomán,
hogy a szovjet csapatok gyorsan átfutottak Békéscsabán, Mezőtúron és a szolnoki híd előtt
állnak, Tiszazugnál meg már átlépték a Tiszát, sőt az előőrseik Kecskemét alatt járnak, ez az
országút is olyan lett, mint egy megáradt folyó, amelybe minden oldalról túlduzzadt patakok
szakadnak bele. Minden csatlakozó kövesút, minden községi bekötőút, sőt minden nagyobb
határút is árasztja a menekülőket, a dombok, hegyek mögött rejtőzködő faluk és városok felől.
Szekéren, lóháton, teherautón, traktoron, dübörgő Hoffher-vontatókon, sőt országúti hengerező
gépeken is folyik, özönlik nyugat felé az emberáradat. Erdély, Tiszántúl mind erre ontja a népet,
mert a szolnoki út már elzáródott.
A menekülők nagy része civil, de vannak köztük csendőrök, rendőrök és különféle katonák
is, akik rendszerint egy-egy katonai hivatal törzsét, vagyonát, papírjait és irodistáit viszik nyugat
felé.
Sőt vannak köztük erdélyi szászok, erős lovakkal, furcsa ekhós szekereken, furcsa
ruhákban és még furcsább kalapok alatt. Ezek vagy nyolcszáz éve ülnek a gazdag erdélyi
völgyekben és a szőlőt is megtermő melegebb dombok alján épített bekerített városaikban. Soha
nem mozdultak ki innen, még a tatár és török se űzhette el őket. Minden hatalommal meg tudtak
egyezni sarcfizetés vagy árulás árán, de most ők is elindultak az őshaza felé, amely még
Germánia vagy Teutonia volt, amikor ők onnan eljöttek.
Minden szekér meg van rakva istenesen, és tajtékos-habosak még a legerősebb lovak is.
Pedig mindenhonnan a legjobb lovakat fogták be. A csendőrök, katonai gazdasági hivatalok erős
csontú, húsos-inas strapalovai között lehet látni a földesurak és nagygazdák kényén nevelt nemes
paripáit is, de a községi elöljáróságok és városgazdái hivatalok zabon tartott ménjeit és rengő
húsú, tétlen parádéslovait is.
Ezeknek a legnehezebb, mert csak a könnyű hintók röpítéséhez szoktak hozzá és nem a
sárdagasztó igahúzáshoz.
 De még ha csak maguk a magyarok menekültek volna ezen az úton, de időnként közéjük
keveredtek a német csapatok is. A hatalmas német hadigépezet, amely éveken át törtetett-csörte-
tett kelet felé, hogy a nagy orosz pusztákon keresztül – ami még soha senkinek nem sikerült –
elérjen Indiába és Kínába, és valahol a Sárga-tenger partján kezet fogjon (vagy összeverekedjen:
hódítók közt sose lehet tudni, mi következik) japán szövetségeseivel, most nagy hirtelen és
egyvágtában menekült hazafelé. Az óriás német teherautók, páncélos gépkocsik, tankok és
ágyúszerelvények, ahol megjelentek, elfoglalták egészen a keskeny magyar országutakat, és
leszorították onnan a gazdátlan kutya módjára, lelkevesztetten csámforgó magyar csapatok tan-
kocskáit, és szekerecskéit, pedig amennyi „országos jármű”-je, behívott uradalmi igásszekere és
saroglyás parasztszekere a magyar hadseregnek volt – egyebe se volt –, az maga is elég lett
volna arra az országútra.
Ezért aztán, ha jöttek a németek, akár szembe, akár hátulról, jobb volt a mieinknek
megállni vagy félrehúzódni valami szabad térségre, mert a főútvonal mellett kevés helyen volt
olyan nyári út, amelyen még el lehetett menni. Ahol volt is ilyen, agyig járt bele a kerék és
minden esővel – pedig sűrűn esett – mélyebbre dagasztották a sarat, és miközben a németek
tovarohantak, a magyarok meg-megakadtak. Azt nem lehet mondani, hogy a németek
kicsúfolták vagy kinevették volna a magyarokat. Nem volt már nekik ekkor kedvük hahotázni,
pedig jól tudnak. Lógó orral, fásult kedvvel, de a természetük szerint való zord önzéssel
menekültek át Magyarországon. Ha egyáltalán gondolni tudtak magukon kívül más egyébre is, a
magyarokról csak úgy gondolkozhattak: dögöljetek meg! Nyomorult szabotánsok, akik úgy
tesznek, mintha tennének valamit, de a valóságban olyan kényszeredetten mozognak, hogy
igazán nem kár értük, ha kipusztulnak is a Duna völgyéből. Ha üresen maradna tőlük ez a jó
föld, mit tudna itt a német ész, a német tudás és szorgalom teremteni.
Jánosék azonban nem gondolkoznak ezeken. Csak nem bírják jó szívvel nézni a
németeket. Mit keresnek ezek itt? Miért jöttek ide? És miért sodornak most magukkal minket is?
És átérzik a sok száz éves hangulatot, miközben az országutak mellett, nyugatra hajszolt gulyák,
juhnyájak között – mert a legtöbbször a munkaszolgálatos századok is itt menetelnek – átérzik a
régi kuruc éneket: „Mert a sasnak körme között fonnyadsz, mint a lép”
(Ki ismeri ezt a képet: a napra vetett lép megfeketedik, megfonnyad és ráncosodik, mint az
éhező magyar katonák és szenvedő parasztasszonyok arca.)
De azért nem lehet a német olyan lógó orrú, hogy magáról ne gondoskodjék. Nemcsak az
út mellett hajszolt eleven ménesek, gulyák, és bégető juhnyájak mennek Németország felé,
hanem a teherautókon is ott a sok ennivaló. Az egyikről élőmarhák, szelíd arcú, bánatos tehenek
néznek le az elmaradó őszi tájra, a másikon halomra hányt marhahús, vagy kettéhasított disznók
húsa-szalonnája piroslik-fehérlik az autók mellett csámborgó magyarok szemébe. Ha megromlik
a hús, kidobálják a németek és újat vágnak. Telik a magyarokéból, úgyis az oroszoké lenne!
A legnagyobb meglepetés Jánorséknak, több ennél, valóságos csoda, hogy a vonatok még
mindig járnak. Az országút mellett, hol a közelben, hol kissé távolabb kanyargó vasúton nagy
erős mozdonyok füstölnek, köhögnek, a kanyarokban a sínek és a kerékkoszorúk
messzehangzóan csikorognak, az állomásokon tolatnak, ütközők csattognak, vasutasok
sípolgatnak, s aztán vonatszerelvények futnak egymás után, most már inkább csak nyugat felé.
Valóságos rejtély ez csakugyan Jánosnak. Hogy lehet annyi bombázás, robbantás és tűz
után még mindig a vasúton járni?
Úgy, hogy – de ezt ők nem tudhatják, hiszen friss haditapasztalat – az osztrák-magyar
monarchia vasutasai a világ legopportunusabb emberei. A vasutas katonább a katonánál, a
vasutas teljesíti a kötelességét, ha akármi történik is, sőt ha az államhatalom urai akárhányszor
változnak is. Aztán a vasút menhely, óvóhely is a katonai bevonulás elől, ezt a helyet meg kell
becsülni, még ha szigorú és veszélyes is, mert a fronton még rosszabb és még veszélyesebb. Ha
tehát lebombázták az állomást, felrobbantották a síneket vagy a hidakat, kivonul a
munkáscsapat, helyrehozza nagyjából, hogy ha csendesítéssel is, de járni lehet rajta és megy a
gőzös. Az állomáson pedig helyreállítanak egykét egyenesvágányt, mellé néhány váltót,
keresztezést, hogy ki tudjanak térni a vonatok egymás elől és valóban, a legnagyobb zűrzavarban
még mindig mennek a vonatok, az állomásokon pedig valóságos népi Bábel, civilek, katonák,
leventék, menekülők, szökött katonák, batyuzó asszonyok és a kedveseik, gyermekeik után
kórházakba, kaszárnyákba látogató anyák, feleségek, menyasszonyok, meg a városokba,
gyárakba, bányákba járó munkások áradata özönlik ide s tova. S ha légiriadó van, úgy fut széjjel
e sokféle nép, mint a csirke a héja elől.
Ha pedig elment, újra visszagyülekezik, hogy a neki való vonatot várja, ami vagy jön,
vagy nem jön, de ha ma nem jön, hátha majd holnap jön.
A visszavonuló munkásszázadok hiába tartanák már be – nem könnyű, mert a fegyelem
meglazult – a zárt csapatrendet és katonás menetet is, a teherautók elől le kell menniük a mezei
útra, vagy félre kell húzódniuk a sárba, és kerülgetniük kell az út szélén álldogáló eperfákat.
Időnként pedig megállnak, Legéndy-Leitner százados úr el-elrendeli a pihenést és a felzárkózást.
Egy-egy pataknál vagy kútnál a tisztálkodást és a táplálkozást is.
Egy ilyen alkalommal, valahol Miskolc és Mezőkövesd között, ahol a hegyek felől egy
patakocska folyt és a patak mellett az egyik oldalon kis erdő, a másikon pedig nagyobb rét volt,
megint megállottak Jánosék is.
Ez a rét, úgy látszik, minden csapatnak megtetszett, mert előttük éppen egy hadifogoly
csoport kászolódott fel, és indult tovább, amikor pedig ők megérkeztek, még ott tollászkodott
ponyvatetejű teherautók mellett egy csapat nő is. A katonaembernek mindig megáll a szeme az
asszonyi nemen, akkor is, ha most indul a halálba, avagy éppen most menekült meg onnan. Még
akkor is, ha azok a nők a más asszonyai és kedvesei, anyák, feleségek vagy menyasszonynak
való lányok. Hátha még se nem ezek, se nem azok, hanem csak nők, cifraruhás, fiatal, húsos és
hívogató mozdulatú nők.
Jánosnak is megállott a szeme rajtuk: mifélék ezek? Fázékonyan, kicsit ijedt-bámészan,
mint az erdőben fogott madár az idegen emberi világban, nézegetnek maguk körül azzal a nős-
tény-nembánomsággal, amellyel a régidők elrablott asszonyai törődtek bele a sorsukba, de mégis
készen arra, hogy az esetleges férfipimaszkodásra, amire nekik mindig el kell készülve lenniük,
még erősebb nősténypimaszsággal válaszoljanak.
– Mifélék ezek? – kérdezi a köréjük gyülekező munkaszolgálatosoktól.
Egy szemfüles pesti fiú válaszol neki.
– Hát nem látja, papus, hogy ezek a Hitler-lányok! Hadibordély, na!
– Az e csakugyan – és János odahallgat: milyen nyelven beszélnek? Mert kívülről minden
rima egyforma. Mind szereti a virágos ruhákat – tűrhetően jól vannak öltözve, azt mondják, tiszti
bordély ez itt –, és általában inkább szőkék és fehér húsúak, mert a kerítők és az ilyen nők azt
hiszik, hogy a szőkét ártatlanabbnak nézik azok a mohó és bamba férfiak. Ezért még az is
szőkére mesterkedi magát, aki eredetileg barna volna. A maguk rövid nőstényeszével azt
tapasztalták eddig és csak abban hisznek, hogy a legvadabb férfiakat is, legyenek azok akár kar-
dos, puskás, szuronyos hímállatok is, a nőből nem érdekli egyéb, mint a megmarkolni való húsos
csípő, a fehér combok, a puha mellek, amelyek közt ott van az a rejtelmes-szép völgy, amiért
különösen eszi a fene őket. Ha ilyet mutatnak nekik, mindnyájan meg is szelídülnek, legyenek
bár akármilyen nemzetből, pártból vagy felekezetből.
Nekik is igazuk van a maguk módján. Királynőktől, hercegnőktől, papnőktől és istennőktől
tanulták ezt a módit és azt is, hogy nekik „nem érdekes”, hogy német, orosz, francia, magyar
vagy akármiféle a férfi, tőlük mind egyet akar és ők abból élnek, amit a férfi akar.
Vissza-visszaadják hát a kíváncsi férfipillantásokat, még ha azok félig civil és nem nagyon
katonás kinézésű munkaszolgálatosoktól jönnek is (talán már meg is érzi a mindennél erősebb
alkalmazkodó ösztönük: hátha holnap ezek lesznek az urak), de már jön is Csontos őrmester úr,
és visszaparancsolja a bámészkodó embereket. Igen, óvatosnak kell lenni a németekkel szemben,
mert ezeknél még a hadibordély parancsnoka is nagyobb úr, mint egy magyar századparancsnok.
A jó szolgálatvezetőnek meg óvnia kell a százados úr becsületét is, és vigyáznia kell, nehogy
megalázó helyzetbe kerüljön a parancsnoka egy magasról néző némettel szemben.

28

A tengericsősz kunyhójában

Az oroszok előrehaladásán és a németek visszavonulásán azonban semmit se változtatott

az, hogy Szálasi került a Horthy helyébe. Ettől csak a rádió lett butább és habzóbb szájú, az
újságok lettek zavarosabbak és ostobábbak, de a sors szekere gördült tovább.
Amikor a Jánosék százada elérte a falujához legközelebb eső vidéket, a dél-hevesi fekete
földek beláthatatlan tengerirengetege között János is ellépett. Együtt indultak el Szabó András
kisújszállási cimborával, de aztán az útjuk hamarosan kétfelé vált. Ha már bujkálni kell, jobb az
embernek egyedül lenni. A szökés már nem valami nagy dolog, nem kell hozzá semmi különös
merészség. Egyszerűen az egyik este egy uradalmi hodályból, amelybe éjszakára beszállásolták
őket, hátramentek a hodály mögötti nagy tengeritáblába, és a csillagokhoz igazodva elindultak
dél felé. Már korábban is megszökhettek volna, de nem volt értelme, mert amíg az ember
csapatban van, még ha az egy rongyos munkásszázad is, a kutya se szól hozzá. Még enni is kap
itt-ott, ahol valami katonai felvételező raktár van, vagy ahol a gazdászőrmester vásárolni tud. De
a magános emberre, civilre és katonára, ha az nem gyerek vagy totyogó aggastyán – tizenhattól
hatvanéves korig szól a bevonulási parancs – ezer és ezer fogdmeg vadászik. Csendőrök,
rendőrök, detektívek, tábori csendőrök és karszalagos nyilasok mind azzal akarnak
megmenekülni a valóságos katonai szolgálattól, a harctéri életveszélyektől, hogy azokra a
harcosokra vadásznak, akik szintén nem akarnak harcolni. Mert ebből áll most a magyar
„helytállás”. A harcolni nem akarásból.
De még ezeknél is veszedelmesebb a német. Azoknál az Isten se ismeri ki magát, és sohase
tudhatja a magyar katona, a lógós civil, a szökevény munkaszolgálatos, hogy mikor és hol kerül
a körmei közé. Ezért a legjobb a tengeribe rejtőzni, mert oda nem nagyon mennek. Nagy sár van
a földeken – mindig esik az eső-, és ki győzné azt lábbal. Ebben a háborúban már nagyon
megszokták a németek, hogy csak az országutakon, a vasutakon és a levegőben járnak és
gépekkel rohannak. A gyalogos caflatás nem nekik való. A jövő a gépeké és a gépen ülő
embereké!
Annál jobb ez Jánosnak és a többi szökevénynek. A tengeri magas és sűrű, elrejti az
embert. Van benne napraforgó is, szemecskélni lehet. Szaporátlan ennivaló, de azért ezen se hal
éhen az ember, ha már nincs egyebe. Neki meg még van is, mert erre az alkalomra számítva,
gyűjtött egy kis tartalékot. Amikor a csapatokból halni vagy szökdösni kezdenek az emberek,
mindig több emberre vételeznek, mint amennyi osztáskor jelentkezik. A felesleg marad a
többinek.
Így bujkál, kalandozik, tévedezik, falukat, tanyákat kerülve, de azért az égi naphoz
igazodva mégiscsak dél-irányban halad, amikor egyszer aztán megváltozik a táj. Fűzfák, nyárfák
mutatkoznak az utakon, dűlőkön, előtte pedig nagykoronájú lombos fákból mintha
messzevonuló erdő látszana. Még a levegőnek is más a szaga. Vízmenti szaga van, s ez a sásos,
szittyós, békalencsés morotvákból száll fel.
És csakugyan, ahogy egy helyen kileskel a tengeriből, előtte magas gát van. Óvatosan
felmegy rá, körültekinget s a túloldalon lenéz. Igen, ott a víz, kissé távolabb, a füzesen túl ez már
biztosan a Tisza, mert ilyen nagy folyó nincs erre több.
Ez már hát eddig megvolna, de hogy megyen át rajta? A hidakhoz nem mehet, mert vagy
fel vannak már robbantva, vagy a németek őrzik. Azok biztosan elfognák. Hidast kell keresnie
vagy csónakos embert, révészt vagy halászt, mert úszni nem jól tud, és különben is mit csináljon
a ruhájával! Ruhátlanul nem mehet hazáig.
Így ballagdált a folyó mentében, de nem a gáton, mert biztosan azon is vannak katonák,
hanem a dűlóutakon, a Tisza-völgyben egymást váltó tengeritáblák között, amíg végre talált egy
bizalomkeltő szegényembert, aki két tehénkével tököt, zsengés tengerit, szárastul felszedett
csöves paszulyt húzatott kifelé a tarlón az útra.
– Mondja mán, atyafi, hogyan lehetne itt átjutni a Tiszán?
Az ember ránézett, látta, hogy nem valami csavargó-féle, bárha kissé verdett is, hanem
olyasfajta parasztember, mint jómaga, hát készséggel válaszolt:
– Hát hallja, csak a hidason, mert a csónakot elszedték a katonák.
– Es merre van a hidas?
– Megyen itt tovább előre, aztán majd tanál egy nagy utat keresztbe. Azon letér balra, a
Tiszához, ott a hidas.
– Vannak ott németek?
– Hát biztosan vannak, az íz egye meg őket… vannak ezek mindenütt, de tudja, mit
mondok én magának! Legkönnyebben úgy mehet át, ha egy szekérhez csatlakozik, mintha
odatartozna és ide menne a faluba, Kiscsatádra.
– Maga nem oda megy?
– De igen, csakhogy még dogom van, és fel is kell rakodni.
– Hát majd én segítek, jó?
– Jó, próbáljuk meg. A falusiaktól nem szokták kérni az igazolványt.
Így jutott át János a csöves paszullyal megrakott szekérrel a hidason, ahol is a félős-
bolondos tehénkék szarvát fogta, nehogy megijedjenek valamitől, és nekiszaladjanak a Tiszának.
A tehenek gazdája pedig hátul a szekeret fékezte, mert lejtős volt a kompra járó út.
A többi már könnyen ment. A vízen túl elbúcsúzott az atyafitól, és megint csak a tengerik
közé vágódott. Az árkokon átalmászott, a kis vizeket meglábalta, a nagy tavakat megkerülte,
ahol a határban magános szalmakazlat látott, abba belevackolódott, és mikor kucorogva, mikor
kinyújtózva átaludta az éjszakát.
Harmadnap estefelé már Szerdahely határába ért, a feketehalomi uradalom tengeritáblái
közé. Itt élt mint gyerek, majd mint játszadozó kisfiú és még ma sem felejtette el a tiszttartó
szíjostorát, amikor végighasította az arcát. Később mint napszámos is sokszor dolgozott erre, itt
már itthon van, ismeri a határt, mintha a sajátja volna.
De hogy haza menjen a faluba, mielőtt hírt nem kap, hogy mi van otthon, az nagyon
kockázatos volna. Elébb meg kell tudni, kik vannak a faluban: németek-e még vagy már
oroszok, mert ebben a bekerítésekkel dolgozó háborúban sohasem tudhatja az ember, hogy
merre van a front. Ágyúzás, bombázás, mindenfelől hallatszik, valahonnan délről, délnyugatról
tankcsata zaja hallik – meg lehet ismerni a feleselő ropogásból és a belevegyülő golyószóró és
géppuska kelepeléséből –, de hogy Szerdahelyen mi van, azt ebből nem lehet kiszámítani.
Elébb meg kell tudni valahogyan valakitől. De kitől és hogyan? A tanyába, Feketehalomra
nem mehet be, hiszen ott esetleg németek is vannak. Da ha nem is, a kerülők, úri kutyaütők
elárulhatnák.
 Nincs más, csak pásztoremberhez vagy tengericsőszhöz fordulhat. Azok közt biztosan
nincs nyilas. Mert azoktól kell most legjobban félni, azok árulják el a többi magyart, hiszen a
csendőrökhöz vagy a németekhez nem szól senki más, ha bennük felbukik se.
És eszébe jut, hogy az öreg Cseke Sándor bácsi, az Imre apja itt szokott csőszködni évek
óta az uraság tengerije mellett, hátha most is itt van.
Ezeket a nagy tábla tengeriföldeket régebben kiadták szakmányba, a háború óta meg, mert
nem kapnak munkást, katonákkal szokták letöretni.
Most 1944 őszén azonban nem kapnak már katonákat (ki törődik most ezzel, amikor egy
világ omlik össze?), és itt maradt töretlen a rengeteg tengeri.
Egy ilyen nagy tábla mellett csakugyan meg is találja. Sándor bácsi már valahol a hetven-
nyolcvan között jár, de még bírja magát és konok Cseke-természetével inkább megkeresi a maga
száraz kenyerét és avas szalonnáját, mintsem a fia és menye panaszos kenyerét egye.
A határ már üres. A grófék régen elmentek Svájcba vagy Amerikába, a napokban pedig
elpakoltak a tiszttartóék és az összes gazdatisztek is. Elment még a béresgazda, Török Gábor is,
a híres Török András fia, akinek félni kell, hogy a Biblia szava beteljesül rajta, mert
„megbüntetem az atyák vétkeit a fiakban harmad – és negyedíziglen” és egyáltalán elment
mindenki, akinek félni és félteni valója volt. A béresek, kocsisok maguk maradtak. Velük maradt
az elsőbéres, akinek a szavára annyit megtettek, hogy a jószágoknak enni-inni adtak, a trágyát is
kihordták alóluk, még az almot is bevitték alájuk, de szántani már nem mentek. Kinek? Minek?
Meg hát ott dübörögnek az ágyúk, jönnek-mennek a repülők, itt is, ott is bomba hull, és nem
szánt, nem vet senki.
A tengericsőszt azonban nem értesíti a háború állásáról senki, a határkerülő pedig, akinek
ellenőriznie kellene a tengericsőszöket, két jó lóval és egy erős igásszekérrel szintén elment
nyugat felé.
Az öreg Cseke hát nem tudja pontosan, mi van, csak sejti a nagy csendből – se hintó, se
kocsi, se hátasló, se béresek, se igásszekerek nem járnak ki, még a gőzekék se füstölögnek a
tarlójárásokban, pedig azok sose szoktak állni –, hogy megérkezett az idők teljessége, a bibliai
menetekel: egy hatalomnak és egy rendszernek megint vége van. Ő már megért néhány
rendszerváltozást, 1914-ben, 1918-ban, 19-ben, hát nem rugaszkodik el, marad a helyén, amíg
fel nem váltják. Ül a kunyhójában, szunyókál egyet, csak úgy félalvásban, mint a nyúl a
bokorban, mert azért – háború ide vagy oda – rettenetes szégyen volna, ha rajtacsípné valaki és
elmondaná, hogy az öreg Csekét, a híres csőszt alva találta.
Aztán felkél, öreg, kopott bundáját megrázza, hogy a szalma, gizgaz lehulljon róla, azután
elindul lassan, csősz módra a tábla mellett az árokparton, majd befordul a dűlőn, és ott is
végigballag. Időnként meg-megáll, és behúzódik a tengeri közé és onnan les kifelé, mozdul-e
valami a borús nappalon vagy a sötét éjszakában. Nagyszerűen lehet innen kifelé nézni. Az
embert nem látják – sárgásszürkévé avasodó bundája is elvész, a szintén sárguló tengerikórók
közt –, de ő mindent lát, és ha egy ideig csendben marad, minden zajt észrevesz. Néha, ha
elfárad, le-leül egy-egy háncsokra vagy az árokpartra, kiszív egy pipa dohányt, és szunyókál is
egy kicsit. A kis puli is mellé húzódik, a bunda aljára fekszik, ámbár a harmatos gaztól mindig
lucskos és kutyaszagot áraszt, de meg lehet ezt szokni a jó cimborának.
Mostanában ritkán van a Darázsnak dolga, nem jár erre senki, fékezhetetlen buzgalmát
csak a nyulak, hörcsögök és a vadmadarak irányában élheti ki.
Itthagyhatná már a szolgálatát az öreg Cseke is, mert október van. Ekkorára már le kellett
volna minden tengerit törni, de hát régi törvény, hogy a tengericsősz csak akkor mehet haza, ha
bevitték az utolsó szekér tengerit is, ha keresztülfú a csutkakúpok közt az őszi szél, és
fehérszürke hamvat kap a dércsípte fekete szeder, a csőszember egyetlen csemegéje, amióta
nincs már gyenge tengeri. Mert a dér a tengerinek az édes ízét veszi el, a szedernek meg a
savanyúját.
 De az öreg Cseke már csak azért sem hagyhatja a helyét, mert nem fizették ki, addig pedig
haza nem megy. Ez a bér neki jár, pénzben és tengeriben, és azt itt nem hagyja, ha összedűl a
világ, akkor se. Nem viselné el, ha a fia és a menye úgy néznének rá, hogy ingyen eszik, és a
télen ingyen melegszik a kemence mellett.
Nagy természete van, mindig is az volt, míg a többi embereket megszelídíti a kor, a
betegség, a tehetetlenség és a kegyelemkenyét, addig az öreg Csekében nem enged semmit a
konokság. Még csak az is nehéz volt neki egész életében – ez rögződött bele kölyök-, majd
legénykorában –, hogy aki pár évvel nála fiatalabb, teljes emberszámba vegye. A saját fia, Imre
hiába hagyta oda a háborúban a fél lábát, ő még ma is úgy néz rá, mint akinek nem nőtt be
egészen a fejelágya. (Ebben mintha volna is egy kicsi igazság.) Igen nehéz neki azt elviselni,
hogy akik utána jönnek, azok is férfiak és azoknak is van eszük.
Valamikor, vagy hatvan évvel ezelőtt ő is félrecsapott kalapban járt, mint később a fia, és
most az unokája, mert ez is öröklődik – egyéb se – és azt jelenti, hogy „nem törődöm a
világgal”, de a világ annál inkább törődjön velem, mert nem olyan vagyok, mint a többi! Most
azonban már visszahúzódik hallgatag önmagába, és szereti a rendet, de csak a magacsinálta
rendet, maga körül. Ő már kiöregedett a kisunokákkal való jóviszonyból is, mert az is csak addig
érvényes, amíg a nagyapa még valaki és van valamije. Amikor hát elérkezett az az idő, hogy már
a dédunokácskák is úgy néznek rá, mint furcsa, mert mindig haragos és morgó idegenre, mert az
idősebb fiai is nagyapák és azok az édes nagyapák, akkor önmagába zárkózott, és egyetlen
barátja, aki még ad rá valamit, mert tőle várja a szót is, az ennivalót is, az csak a Darázs, aki
jobban érti az öreg gazdáját, mint az egész világ.
Ez a Darázs pedig most íme, miközben ott ülnek a kunyhótól nem messze az árokparton,
de az embert jól eltakaró akácabokrok között, és miközben Sándor bácsi a pipaszárat rágja –
kevés a dohány –, egyszer csak felfülel és vakogni kezd.
Sándor bácsi nem csap zajt, és nem kiált, hogy hé, ki az, hanem hallgat és vár. Sose lehet
tudni, ki jön itt. Ha a határkerülő jön ellenőrizni, reáér megszólalni, amikor ideér, ha kóbor kato-
na, német vagy magyar, esetleg orosz – tolvajoktól most nem tart, kinek kell most a tengeri, tele
van vele a határ! –, akkor pedig talán jobb behúzódni a tengeribe, hogy ne is lássák egymást.
Igen, de a kunyhó felé megy az a valaki, csak belöki a gallyakból összerótt ajtót, és megeszi
vagy elviszi azt a kis kenyeret, szalonnát, tiszta ruhát, miegymást, amit ott sugorgat, akkor mégis
jobb, ha tudják, hogy itt a csősz. A Darázs mindenesetre elészalad annak a valakinek, és erősen
fogja. Majd emberi szó is hallatszik. Magyar? Annak kell lenni, mert így szelídíti a Darázst: –
Gyeride te, gyere ide na, ejnye mán, na, de mérges vagy! Látszik, hogy jó kutya vagy, de hát
azért nem kell megenni az embert…
Ebből már Sándor bácsi is megérti, hogy nemcsak magyar az illető, hanem jó ember is.
Nem úrféle, nem kerülő, nem zsandár, vagy idegen katona, hanem fajtánkbeli paraszt lehet, aki
itthoni nyelven beszél és odaszól: – Ki a na? Ki jár erre?
– Jó ember, bátyám, jó ember, de ahogy sejtem, még ismerős is…
És csakugyan Sándor bácsi ismeri ezt a hangot, de még nem ismeri fel, hanem a kutyára
most már jobban rászól:
– Na, elég vót mán, Darázs, gyeride! – Csakhogy nem lehet egyszerre leállítani az ugató-
motort. Mert a Darázs igen bátor kutya, nem fél az senkitől és semmitől, csak az ágyúdörgéstől
és az égzengéstől. Ilyenkor a bunda alá vagy a kunyhó eresze alá búvik. De most nem zeng az
ég, az ágyú is csak messziről dübörög, és nehezen áll el a dühlob az agyán. Végre is melléje kell
ütni az ólmosbot végével.
– Maga az, Sándor bátyám, Cseke Sándor bátyám? – kérdezi egy hang a pár lépésnyi
pokolsötétből.
– Én, én vagyok, de te, atyámfia, ki vónál?
– Én meg Balogh János volnék, vagy vagyok is, ahogy vagyok – és odalépett az öreghez a
még mindig morgó Darázs éber felügyelete alatt. Mert ha az idegen nem baráti kézfogásra jön,
hanem bántani merészeli a gazdát, akkor majd ő tudja a kötelességét és a fogai is elég élesek
hozzá.
– Nahát, öcsém, nahát, ki gondolta vóna? Hát te is csak hazakerülsz? Imre fiammal de
sokat emlegettünk: vajon szegény Jánosék hun lehetnek, vajon megvannak-e még? (Ebből azon-
ban csak az Imrére vonatkozó rész az erősebben igaz, mert Cseke Imre, különösen ha egy kicsit
iszik, sokszor sír és káromkodik, mankójával az eget fenyegeti az ő kedves komáiért, Kis
Gáborért és Balogh Janiért. Öreg Cseke meg az ivásért haragszik, mert amióta neki nincs
krajcárja még egy-egy porció pálinkára se, nagyon rossz szemmel nézi, ha a fia nem tiszta
józan.)
Öreg Cseke régen nem beszélt annyit, mint most Balogh Jánossal. Most megint egyszer
hasznossá teheti, és egész embernek érzi magát, és miután bemennek a kunyhóba, megkínálja
Jánost a maga szegényes tarisznyájából kenyérrel, szalonnával. – Nesze egy kis vereshagyma is
hozzá, ha szereted! Mécses nincs, tüzet nem szabad gyújtani, nehogy idecsaljuk a repülőket,
vagy belénk lőjenek azok a feneette nímetek…
– Annyi baj legyen, nem rakom a szám mellé – mondja János, mert őt is csak az érdekli,
mi van a faluban, haza lehet-e már menni?
– Azt nem tanácsolnám, hallod, mert ahogy az onokám mondja, ott vannak még a nímetek,
és űk parancsolnak. Nem jó vóna a kezükbe kerülni. Szedik össze a magyar katonákat és viszik,
a vín Isten tudja, hová… Azt mondják, mind agyonlövik mint szökevény katonát. Az orosz mán
itt van valahun, a hátunk megett is meg előttünk is… hallod az ágyúszót, most is buffog arra
kelet felé, de mán délről is hallatszik néha, aszongyák, be akarják keríteni a nímeteket, na
egyszóval nem érdemes még hazamenni. Különösen az olyan szem előtt való embereknek, mint
tík vagytok. Hát Gábor merre van, mit tudsz róla? – jut eszébe az öregnek, hogy hiszen János
most egyedül jött, pedig egész életükben mindig együtt jártak a Kis fiúval, mint a Szilágyi
lányok.
– A jó Isten tudja, Sándor bátyám, ezek az urak már még kitanultabbak, mint a régiek
voltak, nem engedik egymáshoz a jó barátokat. Pedig hiába. Kaszárnyában és börtönben mindig
talál az ember jó cimborát.
Most aztán azon tanácskoztak, hogy mit is csináljanak. Haza nem lehet menni a faluba, a
kunyhónál se jó tanyázni, mert ki tudja, erre ehet a fene valami kutyaütőt a tanyából, vagy még
német katonákat is a faluból – a csordanyomáson meg repülők vannak hanem be kell húzódni a
tábla közepébe, ott aztán csakugyan nem jár senki. Járatlan ember bele se mer menni, mert
eltévedne benne. Százhatvan hold csupaszon nem nagy föld, minden sarkát be lehet látni, de ha
felnőtt rajta a tengeri, valóságos rengeteg. Ez lesz a jó búvóhely.
– Azután meg, hogy is lehetne, na? – morfondírozik az öreg, aki még most se meri csak
úgy egyfüttyre itthagyni a szolgálatát – a jó szolgaerkölcs él benne: még ha az ördögnek
szolgálunk is, első a becsület! – tudod, János, úgy lesz az, hogy én hazaballagok és hírt viszek.
Mert ide most nem jön ki senki. A múlt héten vót kinn az onokám, akkor hozott tiszta ruhát,
kenyeret, dohányt, mit, arra most hiába várunk, de meg nem bízhatjuk ezt a te dogodat senkire.
Majd én magam megyek, és én mondom meg a feleségednek. Csak neki, senki másnak Még
Imrének se, mert az is, ha rájön a hava, vagy egy kicsit iszik, úgy kiabál, mint a bolond! Imre
nem olyan ember, akiben megáll a szó… Na, egyszóval, én hazamegyek és hírt viszek, te meg
addig itt maradsz, de nem a kunyhónál, mert erre jöhetne valaki és megkérdezné, ki vagy te, és
én hun vagyok. Hanem bemegyünk a tengeribe, és ott csinálunk helyet. Így ha idejön is valaki,
azt hiszi, a másik ódalon vagyok.
Soká elbeszélgettek még a kunyhó előtt. Az öreg Cseke nem váltott ennyi emberi szót
esztendők óta, és János is szeretné tudni, mi hír a faluban. De erről az öreg keveset tud. Annyit
mégis elmond, hogy otthon a családból nem hiányzik senki, az ismerősök is mind megvannak,
mert hogy a Gabri gyerek lábát levágta a bomba, azt nem meri megmondani. Nem akarja
elrontani szegény fiúnak ezt az éjszakáját, legalább hadd pihenje ki magát. Majd beszámol róla a
felesége.
És miközben beszélget és szortyogtatja a pipát – spórolásból sokszor a bagóra tölt rá –,
oda-odanéz a déli és délnyugati égre, amelyen fel-fel villannak a torkolattüzek és
végigsuhannak, sokszor egymást keresztezve a fényszórók rejtelmes fénycsíkjai, amelyek úgy
hatnak itt, mintha egy másik, és föld alatti világból vetődnének fel a fekete égre.
– Most is eszi a fene űket, hogy az Isten pusztítaná el még az írmagját is, aki a háborút
csinálta…
Kora reggel bementek hát a nagy tábla kellős közepébe, hogy kunyhónak való helyet
keressenek. A Darázs ugyan ezt az ügyet, hogy egy teljességgel idegen embert a tengeribe
beeresszenek, ahova eddig senkinek se volt szabad belépni, nem érti, de aztán ránézvén beszédes
kerek szemével az ő Mindenhatójára, bölcs, de sokszor kiismerhetetlen öreg gazdájára, vállat
von – már csak lelki értelemben –, és felkunkorítja kissé elcsípett farkát, ezzel is jelezve, hogy
neki így is jó, és elindul a tengerisorok közt nyulakat, hörcsögöt, fogolymadarat keresni. Fürjek
már nincsenek, de a közeli jövés-erdőből még a fényes tollú, hosszú farkú fácánok is ide-ide
jönnek, rikkantásuk a Darázsnak a legerősebb idegizgató szer. Mert a vadűzésnél jobb
foglalkozás neki nincsen a világon.
Meg is csinálták a vackot mihamar. Néhány villáságú suharcot vágtak a dűlőúti sűrű
akácosból, egymásba kapcsolták, csuhéj-ból gúzst csavartak, összekötötték a tetején, aztán
kórókat az oldalához – itt-ott egy-egy meddő, vagy hörcsögrágta tengeriszárat kivágtak, a másik
dűlőn álló kazalból szalmát bele és kész a lakás. Aki olyan sokat gyalogolt, mint Balogh János,
annak ez is jó ahhoz, hogy végre kipihenje magát.
Így történt, hogy az öreg Cseke már a kora délelőttön hazament a faluba. A fia meg a
menye persze örvendezve fogadták – de ebben a szíveslátásban az öreg sose hitt –, és édesdeden
kérdezték: – Na, hazajött, idesapám? Jól tette, ne is menjen vissza! Mit őrizne mán ott, elszöktek
az urak, mindent itt hagytak. Pár nap múlva itt lesznek az oroszok! – de ezt már csak suttogva
mondták.
– Hát a bírem ki fizeti meg? Az nem úgy van, hogy csak hagyjuk ott a szógálatot… mibül
ílek a télen? Csak azir jöttem, hogy megnízzem, mi van mán itt, odakinn az ember se lát, se
hall… meg az öngyújtóm is elromlott, a követ meg, amit beletettem, megette a fene, drótbul van,
az Isten tegye a villahányóba, aki eladta. ..
Ehhez már se a menye, se a fia nem tud mit szólni, az öreg olyan, mint a sündisznó, az első
érintésre behúzza az orrát, s aztán mindenfelől csak a tüskéit mutatja, hát ráhagyták.
Így azzal se törődtek, hogy az öreg rövidesen elsattyogott hazulról, és nem is kérdezték,
hova megy. Öregember, hadd menjen a saját feje után, ne mondja, hogy a lépteit is számon
tartjuk.
Persze Baloghékhoz ment, de mert a szobában a gyerekek is ott voltak, csak a begörbített
kisujjával intett Varga Julcsának, hogy húgomasszony, jöjjön csak ki.
Még kinn a pitarban is a füléhez hajolt, és úgy súgta oda, hogy még a kémény langyos
aljába menekült őszi legyek se hallhassák meg:
– Julcsa te, te, asszony te, itthon van János! – csak el ne kiáltsd magad…
– Jaj istenem, hun van, merre van? – és az öröm a rémülettel együtt fogja el Varga Julcsát,
mert nagy öröm, hogy él, de mi lesz, ha elfogják? Vadásznak az ilyen emberekre.
– Pszt, nálunk van, odakinn a tengeriben. Takaródzó kéne neki, szűr, bunda, vagy
nagyujjas meg tiszta ruha, egy kis ennivaló, miegymás…
És Varga Julcsa felpakol, amit tud és amit bír, még egy ócska nagyujjast is magára vesz és
elindul ki a határba, mintha tengerit törni menne. Az öreg Cseke nem várja meg: van itt ész!
Nem kell, hogy együtt lássák. Ő csak a Darázzsal megy, vagyis inkább bötyörészik, mert a fél
lábát húzza egy kicsit. Fiatal korában egyszer eltört, keresztülment rajta a rakott szekér, aztán
összeforrott, mintha semmi baja se volna, de most már ereszkednek az öreg csontok.
 A Darázs vígan van, neki ez az út semmi, ez az öregemberes menés meg nagyon lassú,
nem is tud mit kezdeni az idejével, és hol egy felröppenő őszi varjú után fut, hol egy friss
szagúnak érzett egérlyukat kezd el kaparni, hol pedig keszegelve előretrappol a keskeny
gyalogúton, majd megáll fülelő állásban, hogy bevárja a lassan lépegető gazdát.
János pedig ezalatt ül odakinn a kunyhóban, ül, járkálni, mozogni nemigen mer, mert nem
szeretne idegen emberrel, akárcsak egy másik tengericsősszel se találkozni. A csőszkunyhótól az
ő kunyhójáig már így is túlságosan látszik a nyom, mert a mélyen felázott földbe bokáig belejár
a bakancsa. Ha valaki nyomozni akarna, könnyen odatalálna.
Az egész múlt éjszaka az öreg Cseke kunyhójában és ma egész napon át a saját szállásán a
hol suhogósán záporozó, a tengerileveleket eréllyel ostromló szeles esőt, hol a sziszeréző
csendes permetezést hallgatta, mert aludni nem tud. Fázik is, a kevésvérűség didergése is rajta
van, de a nyugtalanság se hagyja békén. Elvégre katonaszökevény, még annál is rosszabb:
politikai szökevény és nem jó volna, ha itt az utolsó pillanatokban elfognák a németek vagy a
vesztüket érző csendőrök. Aztán meg itt a szabadság, jön az új világ, ezt már meg kellene érni.
Az urak elszaladnak, az angolok nem jönnek ide, az oroszok pedig győzhetetlen világhatalom.
Ez nekünk csak jó lehet. És azon veszi észre magát, hogy arról gondolkozik, hogy akkor majd
mit is csinálunk. Hol kezdjük és hogy is lenne jobban. Csak Gábor komám kerülne elő, ő majd
tudná, hogy mi a legelső feladat, addig is, míg majd feláll a párt.
Aztán eszébe jut, hogy megvan-e és hol lehet most Simay elvtárs, aki 1919-ben
parancsnokuk volt. Olyan ember kellene most sok. Az majd tudná, mit kell csinálni, és hogy kell
csinálni…
Majd ez az ábránd tovább fut arrafelé, hogyha életben maradt és odaát van
Oroszországban, vajon nem vezet-e most is egy csapatot. Milyen jó volna találkozni vele! Vajon
emlékszik-e még Kis Gáborra és Balogh Jánosra. Meg Kiss Zsigára, aki meghalt a csatában és
eltemettük egy árokban a Kunságban… Azt mondta, amikor elment, várjuk, visszajönnek…
Néha már nem bírja a tétlenséget és a fázást, lehetetlen a kunyhóban ülni, különben is itt-
ott becsepeg és az nagyon idegesíti az embert. Időnként hát ki kell menni, járkálni, az árokpartról
széjjelnézni, megfigyelni, mit mutat a messze nagyvilág, merre füstölögnek égő városok, merről
búgnak, muzsikálnak a repülőgépek, honnan hallik az ágyúszó.
Aztán visszamegy a kunyhójába – az öreg Cseke még nem jött vissza – és vár, vár a késő
délutánig, amikor már a tengeritábla mögé hanyatlik a néha kitekintő alantjáró októberi nap.
Így ül ott a kunyhócska szájában, amikor zörren a tengerilevél, és előbukkan csapzott-
vizesen a Darázs. Nem ugat, dehogy ugat, van annak annyi esze, mint egy csendőr-
tiszthelyettesnek, hanem csak körülszimatolja a kunyhót, mert tudja már ő azt, hogy ahol emberi
kunyhó vagy csak egy tanyahely is van, ott mindig kerül valami, csont, bőr, miegymás, amit a
legéhesebb ember is eldob, és ez mindig jár még a nem éhes kutyának is.
János feláll és szól a kutyának: – Na, Darázs, jöttök? Kit hoztatok? – de a Darázs nem
válaszol, a kunyhó mellett szaglászik, ellenben már hallatszik a cuppogás s ím, már ki is bukkan
a tengeri közül sötétkék kötőben és fekete kendőben Varga Julcsa.
A fekete kendő Jánost szíven üti, halálsejdítést idéz, de még ezt is elnyomja benne az
öröm.
– Drága édesanyja! – csak ennyit mond, Julcsa még ennyit sem. A bánattól komoly arcon a
régi mosoly – és vele az a pír-lob jelenik meg, amellyel tizenöt éves korában először ránézett
Balogh Janira, és amit az azóta sem felejt soha. Mindig ezt látja, csak ezt látja, a ráncokat és a
hervadást észre se veszi, hiszen az arca pírja ugyanaz, a fekete szemöldök is ugyanaz, a mosoly,
ami felragyog ezen az arcon, amikor Jánost viszontlátja, az is ugyanaz. Az arc meghervadhat, a
test elveszítheti sugár szépségét a világ előtt, de az ember és a lélek ugyanaz, ha a szeretet is
ugyanaz.
Az öreg Cseke hátramarad, elpiszmog valamit, nem akar láb alatt lenni, s majd János szól
oda neki: – Merre van már, Sándor bátyám? Mi hírt hozott? Mit csinálnak Imre komámék?
 De Sándor bácsi éppen csak előjön és annyit mond: – Kutyabaja, eszik, ha van mit – és
már fordul is vissza: – Na, én megyek. Az én helyem odakinn van a dűlőn. Ha valami jönne,
majd szólok.
Még a Darázst is elhítta: – Darázs, gyeride, a fene a kis hasadat, már megint annak a fótját
keresed…
János mohón fordul Julcsához, és a fején levő fekete kendőt szinte a tekintetével kérdezi: –
Mi van a gyerekekkel? Imre? Hol van Imre?
– Jaj, nem tudom. Elhajtották a leventéket, de azt mondják, a Tiszától visszaszöktek. Van,
aki mán hazajött. Imre nem jött, nem is üzent… ki tudja, hun bujkál… Vót vele egy kis tarisz-
nya, tán nem éhezik meg…
– Hát a többiek? Mi van Erzsivel? Megvan a kicsi fia? Szép lehet mán… Mért van a
fejeden fekete kendő, ki halt meg?
– Jaj, nem halt meg senki, de Gabri…
– Mi van Gabrival?
– Leszakította a lábát a bomba.. . kórházban van… – és a családi jelentés sírásba csuklik.
– Hun vágta le? Mikor?
– Még a nyáron, amikor bombáztak… Kinn a mezőn… a csürhénél vót játszani, a csürhét
és a csordát is leverették. Sokan meghaltak, gyerekek is meg asszonyok.
– És hogy van? Meddig vágták le a lábát?
– Térdig. A balt. Még nem gyógyult be, nagy a seb. A szolnoki kórházba vitték. Nem is
láttam három hét óta. Nem lehet elmenni, nincs vonat, lebombázták az állomást.
És a hűvösödő estében, betakarózva azzal a gesznye-gusznyával, amit kihozott, az anyai
jelentést, az elbeszélést sírással és szipogással váltogatva, elsorolta Varga Julcsa a keserves idők
történetét. Elmondta azt is, hogy a Kállai fiú, úgy látszik, nem hagyja cserben Erzsit, mert
levelezik vele, és néha találkoznak is. Azt mondja Erzsi, hogy megszökött a katonaságtól, és
valahol a tanyák közt bujkál. Azt ígéri, ha vége lesz, megesküdnek…
– Hát a gyerek, a kicsi fiú?
– Jaj, az nagyon szép kölyök, piros, barna, a szeme, mint a bogár, az apjára hasonlít és
olyan okos! Ha a lócára feláll, végig meg tudja mondani a fényképekről, hogy melyik kié. Ez
ideszanyám, ez meg Imje, ni itt van Száji… A tiédre azt mondja: – Nadapám! ez itt nadapám!
És a János szívén egy új, eleddig ismeretlen érzés árama fut végig, a nagyapai érzés. íme,
elszaladt az élet, csupa hajszában, soha egy nyugodt időszak nem volt benne, és most már
nagyapa. Megérkezett az élet alkonyához.
Varga Julcsa csak másnap ment haza aggodalmas és boldog lélekkel és ó, milyen nehéz
volt el nem mondani legalább a gyerekeknek és Cseke Sárinak meg Cseke Imrééknek, hogy mer-
re járt, János is, meg az-öreg Cseke is szigorúan a lelkére kötötték, hogy egyelőre: pszt! Mondja
azt, hogy Imre után járt, egy tanyasi leventét keresett fel, aki találkozott vele.
Így la: okosnak kell lenni!
Még vagy hat napig ült János a kukoricásban, mert Varga Julcsa nagyon rimánkodott neki,
hogy csak ne menjen haza, míg nem üzennek, vagy érte nem jönnek. Egyszer már elmentek a
németek, azután meg visszajöttek, és a falun túl még most is tart a tankcsata. Szentmiklós ég, a
füstje ide látszik, az este még a lángja is világított, ki tudja, mi lesz még itt. Annyi a német a
faluban, annyi tank és teherautó csattog, zörög, durrog ott előre-hátra, hogy nem férnek el a
köves utakon, és lubickolnak a sárban, mint valami óriási teknősbékák.
A harmadik, negyedik napon jött az igazi megpróbáltatás.
A feketehaiomi kukoricásból ugyan nem lehetett látni a faluból semmi mást, mint a
templomtornyok csúcsát, azt is csak tiszta időben, de a légibombázásokról, a tankcsaták
jellegzetes zajáról, a tüzek és füstök helyéről fel lehetett ismerni, hogy a harc vagy a faluban,
vagy a faluért folyik.
 Jánost nem fogta a hely, egész éjszakán át nem aludt, hanem kinn ült az öreg Cseke
kunyhója előtt az árokparton, és nézett nézett kimeredt szemekkel a falu felé és próbálgatta
kiszámítani, hogy hova esik a Gyepsor, arra ég-e valamelyik nagy tűz. Néha-néha már felállott,
hogy nem bírja tovább, és hazamegy a faluba, de az öreg Cseke nekitámadt: – Hova gondolsz?
Nem, öcsém! Nem! Azokat mán te úgyse mented meg, de magadat elveszíted. Agyonlőnek a
németek vagy magukkal visznek. Nem, öcsém, nem, tirátok szükség van, ülj csak itt nyugodtan.
Majd hazamégy, ha vége lesz.. . Imre is biztosan ezt mondaná.
Az öreg Cseke már csak vadmagyar, de mégis érezte, hogy a sorsunk fölött nem magunk
döntünk, és a népnek most csak a bogárösztönre van szüksége: ha a földhöz lapulva is, de meg-
maradni ! A bajt nem mi kezdtük, nem mi juttattuk a népeket idáig, hát ne is áldozzunk többet,
mint amennyit elkerülhetetlenül muszáj. Bár 1914-ben Galíciában és később a Doberdónál is így
gondolkoztunk volna)
Egyszer aztán mintha csendesedett volna a zaj. A tankcsata elhúzódott nyugatabbra,
repülőgépek már alig járnak, azok is magános orosz gépek, amelyek alacsonyan szállva biztosan
azt nézik, hogy nincs-e még valahol katonai állás. A tanyák közé nem is csapott át a harc. A
tankháború csak a kövesutakon folyik, mert az elázott földekbe belesüllyednek még a legerősebb
„Tigris”-ek is. Ezt már kipróbálták a németek. Két tankjuk még most is ott fekszik a Sáros-
érben. Az egyik beleragadt, a másik meg odament, hogy kihúzza és az is beleragadt. A többit
elintézték a szovjet repülők: bombát szórtak rájuk.
Az öreg Cseke azonban tovább kérlelte: várjál még öcsém, várjál, hátha visszajönnek.
Kutya nép ez, nem könnyen enged… Majd én megtudom elébb, hogy mi van. Bemegyek a
tanyába, ott csak többet tudnak. Telefon is van, rádiót is hallgatnak.
Jó pár óra múlva került vissza. – Hát, öcsém, ezek azt mondják, elment a faluból a német.
Elmentek a csendőrök is, az urak is, a nyilasok is. Nincs ott most senki, mert az oroszok még
nem érkeztek be a gyalogsággal, a tankosok meg utánahajtottak a németeknek, űzik őket nyugat
felé. Mónár Mihály, az igáskocsis most jött a faluból, katona vót az is, de megszökött.
Szerencsés ember: mán itthon is van…
Este hát János hazaindult. És úgy ment, hogy a kertek alatt, a Gyepsor felől érkezzen be.
A faluban csakugyan nagy csend van, csak a kutyák ugatnak itt-ott, ahogy szoktak. Az
egyik valakit ugat, a másik meg visszhangot ád rá.
De ahogy a csordajáró utca végén beér a házak közé és lassú lépésekben cuppogtatja a
sarat, két emberalak toppan elő a fekete homályból: hé, ki vagy? Állj!
De nincs itt baj, semmi baj, ismerős hangok ezek, nem németül, még csak nem is katonául
hangzanak. – Majd megmondom mindjárt, ha közelebb megyek – mókázik János, hiszen ez a
Lajos sógor hangja, az Esztink uráé.
– Te a szentségét, ez a János sógor lesz! – mondja a strázsa a másiknak és közelebb
cuppogtat a sárban.
– Sógor, János sógor, te vagy?
– Én vagyok, én, ha hát én lehetek mán!
És a strázsák elfelejtkeznek a szolgálatról, mit kell itt vacakolni igazoltatással, a jövevény
a mi emberünk, a Gyepsor embere, idetartozik.
Mert a falu, ahogy magára maradt, követte a maga törvényeit, amit évezredek óta mindig
bevezetett, ha az urai elszaladtak, vagy elpusztították egymást, és magára hagyták: falurendet,
saját módszerű demokráciát csinált, amely azonban csak három napig tartott, mint a mesebeli
cselédek szolgálata. Kis Gábor ugyan nincs még itthon, az öreg szocialisták közül azonban
megmozdult egynéhány, és a fiatalabbak közül is került elő valaki, és átveszik mindjárt a
faluházát. És az első dolguk, hogy éjszakára minden utcára strázsát állítsanak, akik váltsák
egymást és tűz ellen, rossz emberek ellen őrizzék a többiek álmát. Ez már nem légvédelmi
őrszolgálat, ami eddig is volt, hanem új rend: falukormány. Éppen csak hogy a régifajta
bakterkedést, az óra-kiáltást és a „tűzre-vízre vigyázzatok” jelszót nem kiabálták, mint a
régidőkben szokták.
A gyepsori házak mind sötétek, az ablakok kék papirosokkal, amögött fekete kendőkkel jól
el vannak függönyözve, mert megszokták már a sötétítési parancsokat, de a sötét ablakok mögött
a legtöbb házban zajló élet folyik. Az embereket a nagy örömben és megkönnyebbülésben nem
fogja otthon a hely, és bár még vissza-visszatér az az aggodalom, hogy hátha megint visszajön-
nek a németek, mégis győz az az ösztön, hogy átmenjenek a jóembereikhez, mert a csukott
szájak és a csukott lelkek nem bírják magukban tartani: talán megszabadultunk, és még nem is
sokat veszítettünk. Néhány ház leégett, néhány házba becsapott a gránát vagy a repülőbomba, de
amikor mindenki magáért és az övéiért retteg, és minden nap új élményeket és új megpró-
báltatásokat hoz, akik mégis megmaradtak, úgy érzik, nem veszett el a világ, hiszen én élek.
A sötét ablakok mögött Jánoséknál is nagy élet van. Sokan vannak odabenn, még a beszéd
is kihallatszik.
Cseke Imréék vannak itt a feleségével és a gyerekekkel, mert Imre már tudja – nem
lehetett azt tovább eltitkolni –, hogy megjött és hol rejtőzik a János komája, és az örömét nem
bírja magában tartani. Azon erősködik, hogy ha ma este nem jönne haza János, akkor holnap érte
kell küldeni – ó, de mennék én, csak lábam volna! – és a mankóját dühösen a földhöz vágta úgy,
hogy a vége belement kissé a nedves gyepsori agyagba. Elmentek a németek, és az öreg Cseke is
jöjjön haza, mit őrzi ott a gróf tengerijét, hiszen nincsen már gróf és nem is lesz többet.
Amikor hát János bekopogtat az ablakon, Imre felkiált: – ez Jani lesz! Te vagy,
egykomám? – és a falábával a pitarajtó felé tapogott
Nem szokás itt, a magyaroknál, hogy a férfiak megöleljék és megcsókolják egymást, és
Cseke Imre se tette meg eddig, csak legénykorában, s akkor is csak félmámorban, de most 1944
őszén minden más üdvözlés kevés volt már a szívnek, amikor a nagyvilágba szerteszórt nemzet
fiai a jóembereikkel újra találkoztak.
Varga Julcsa, akinek már nem volt meglepetés, hogy itthon van János, könnyes
boldogsággal nézte, hogy veszik körül a gyerekek az apát. Csak Bandika, az Erzsi kisfia
idegenkedett eleinte. Hiába mondták neki, hogy itt van a nagyapád, ez az igazi nagyapád,
kisfiam, akinek a fényképére olyan sokszor rámutattál, ő csak a fényképen való nagyapát ismerte
és nem ezt a sovány, őszes bácsit, és az anyja kötője mögé bújt, és onnan leskődött kifelé.
Beletelt – egy jó órába, amíg végre a nagyapja térdére telepedett.
A családi viszontlátás után másnap hajnalban János korán felkelt. Hiába volt benne az
izmaiban a sok száz kilométer gyalogolás is és a bujkálások, éhezések fáradtsága, nem fogta a
hely. Nagy nyugtalanság, szokatlan érzés feszegette minden idegét. Szabadok vagyunk,
nincsenek urak, hajcsárok, zsandárok, hát lehetséges ez? Megszűnt a törvényenkívüliség
állapota, a mindigvaló rettegés.
Most az ítélet napjai jönnek, azután pedig egy egészen új rend és új világ kell, amit
magunk csinálunk magunknak. És János elindult arra fel, a községháza felé, hogy megint
közkatona legyen egy új népseregben.

Tartalom

ELSŐ RÉSZ

1. Az új asszony kenyeret süt

2. Az első összeveszés
3. Közbeszól a történelem
4. A szolnoki csatában
5. Árva menyecskék
6. A Felvidéken
7. Kinek halál, kinek rabság…

MÁSODIK RÉSZ

8. Asszonyhűség
9. Janika születése
10. Elég-e a boldogsághoz a hű feleség
11. Kiscsákó
12. Janika halála
13. Fészekrakás
14. Szél és fagy
15. Találkozás Szabó Zsuzsikával
16. Kása, puliszka, tök
17. Varga Julcsa messzi úton

HARMADIK RÉSZ

18. ítélet alatt

19. Balogh Erzsicske a leányvásárban
20. Balogh Imrus iskolában
21. Szent György-nap éjszakáján
22. Balogh Erzsi hazatér
23. Balogh Imre a leventén
24. Nyilasok
2 5. Törvényen kívül
26. A Gabri gyerek és az ezüstgépek
27. Hazafelé
28. A tengericsősz kunyhójában