3.

- A JÓLÉT ÉS A SZEGÉNYSÉG
MEGTEREMTÉSE
 A 38. szélességi fok gazdaságtana
1945 nyarán, ahogy a II. világháború a végéhez közeledett, Koreában a japán gyarmati uralom kezdett
összeomlani. Alig egy hónappal az után, hogy augusztus 15-én Japán feltétel nélkül megadta magát,
Koreát a 38. szélességi fok mentén kettéosztották: így jött létre a két megszállási övezet, a déli részt
az Egyesült Államok, az északi részt a Szovjetunió kormányozta. A hidegháború gyötrelmes békéje
1950 júniusában tört darabokra, amikor is az észak-koreai hadsereg betört Dél-Koreába. És bár az
észak-koreaiak kezdetben nagy erejű támadásokkal rontottak rá déli szomszédaikra, és még a fővárost,
Szöult is sikerült elfoglalniuk, őszre mégis visszavonulót fújtak. Huang Jongvon és testvére ekkor
szakadtak el egymástól. Huang Jongvonnak sikerült elbújnia, így megúszta, hogy besorozzák az észak-
koreai hadseregbe. Délen maradt, és gyógyszerészként dolgozott. Orvos bátyját, aki a dél-koreai
hadsereg sebesült katonáit látta el Szöulban, az észak-koreai hadsereg visszavonulása során északra
vitték. A fivéreket 1950-ben választották el egymástól, és legközelebb csak 50 évvel később, 2000-ben
találkoztak Szöulban, az után, hogy a két ország kormánya végre megegyezett, hogy - korlátozott
keretek között - elindít egy családegyesítési programot.

Orvos lévén, Huang Jongvon bátyja a légierőnél kapott munkát, ami igazán jó állásnak számít egy
katonai diktatúrában. De Észak-Koreában még azok sem éltek valami jól, akik egyébként különféle
előjogokat élveztek. Amikor a két testvér végre találkozhatott, Huang Jongvon tudni akarta, milyen az
élet a 38. szélességi foktól északra. Neki volt kocsija, de - mint megtudta — a bátyjának nem. „Van
telefonod? - faggatózott tovább. - Nincs - felelte a báty. - A lányom a Külügyminisztériumban
dolgozik, neki van telefonja, de ha nem tudod a kódot, nem tudsz telefonálni.” Huang Jongvon azt is
elmesélte, hogy ezen a találkozón az északiak mind pénzt kértek, így ő is adni akart a bátyjának. De az
visszautasította: „Tartsd csak meg! Ha úgy megyek vissza, hogy pénz van nálam, a kormány úgyis
elveszi tőlem.” Huang Jongvonnak feltűnt, milyen ócska és kopott a kabát, amit a bátyja visel: „Vedd
le azt a kabátot, és hagyd itt! Ebben menj vissza! - ajánlotta fel a sajátját. - Azt nem lehet! - felelte a
testvére. - Ezt a kormány adta kölcsön, hogy legyen miben idejönnöm.” Huang Jongvonnak feltűnt,
hogy amikor búcsúzkodtak, a bátyja feszengett, és ideges volt, mint aki attól tart, hogy valaki
meghallja, mit beszélnek. A báty szegényebb volt, mint azt öccse képzelte. Bár azt állította, hogy jól
él, Huang Jongvon úgy látta, testvére igen rossz állapotban van, szinte csak csont és bőr.

Dél-Koreában az emberek körülbelül azon az életszínvonalon élnek, mint a portugálok és a spanyolok.

Északon, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban az életszínvonal Fekete-Afrika országainak
szintjén van - az átlagjövedelem tizedannyi, mint Dél-Koreában. Az észak-koreaiak egészségi állapota
is sokkal rosszabb, egy átlag észak-koreai várható élettartama 10 évvel rövidebb, mint a 38. szélességi
foktól délre élő rokonaié. A 7. térkép drámai képet ad a két Korea közötti gazdasági szakadékról. A
műholdképen az látszik, hogy mennyi fény világít éjszaka a félsziget egyik és másik felében. Észak-
Korea szinte teljes sötétségbe borul, hiszen szinte sehol sincs áram; Dél-Korea viszont fényárban
úszik.

Ezek a döbbenetes különbségek nem régről valók. Sőt addig nem is léteztek, amíg véget nem ért a II.
világháború. De 1945 után északon és délen a különböző kormányok egymástól nagyon eltérő módon
szervezték meg a gazdaságot. Dél-Korea élére a Harvardon és a Princetonon diplomát szerző, elvhű
antikommunista Li Szin Man került, és kezdetben az ő vezetésével - no, meg az Egyesült Államok
jelentős támogatásával - alakították ki az ország gazdasági és politikai intézményrendszerét. Lit 1948-
ban választották elnökké. A koreai háború közepette, a dél felé terjeszkedő kommunizmus
fenyegetésének árnyékában létrejövő Dél-Korea nem volt demokrácia. Li, és nem kevésbe híres utóda,
Pak Csöng Hi tábornok is tekintélyelvű elnökként írta be magát a történelembe. De mindketten
piacgazdaságot vezettek, ahol elismerték a magántulajdont; és 1961 után Pak hathatós állami
támogatást nyújtott a gyors gazdasági növekedés beindításához, hitelt és szubvenciókat juttatva a
sikeres cégeknek.

Más volt a helyzet a 38. szélességi foktól északra. Kim Ir Szen, aki a II. világháború során a
japánellenes kommunista partizánok vezére volt, 1947-ben magához ragadta a hatalmat, és
diktátorként - a Szovjetunió segítségével - az úgynevezett dzsucse rendszer részeként a központosított
tervgazdaság egy nagyon merev formáját valósította meg. A magántulajdont törvényen kívül
helyezték, a piacokat betiltották. A szabadságjogokat megkurtították - és nemcsak a piacokon, hanem
az élet minden területén. Ez alól csak a Kim Ir Szen, majd a fia és utódja, Kim Dzsongil sleppjét
alkotó, nagyon szűk körű uralkodó elit volt kivétel.

Nem meglepő tehát, hogy Dél- és Észak-Korea gazdasági sorsa élesen elvált egymástól. Kim Ir Szen
parancsgazdaságáról és a dzsucse rendszerről hamar kiderült, hogy katasztrofális következményekkel
jár. Részletes statisztika ugyan nem áll rendelkezésünkre - Észak-Korea, finoman szólva is, egy
titkolózó állam. A rendelkezésre álló bizonyítékok azonban megerősítik azt, amit a túlságosan is
gyakran visszatérő éhínségek alapján egyébként is sejthettünk: nem elég, hogy az ipari termelés
volumene nem növekszik, de a mezőgazdasági termelékenység is rendkívül alacsony. A
magántulajdon hiányában vajmi kevés embernek állt érdekében befektetni, illetve erőfeszítéseket
tenni azért, hogy növelje, vagy legalább szinten tartsa a termelékenységet. Az elnyomó rezsim nem
kedvezett az innovációnak és az új technológiák meghonosodásának. De Kim Ir Szénnek, Kim
Dzsongilnek és cimboráiknak eszük ágában sem volt megreformálni a rendszert, vagy újra bevezetni a
magántulajdont, a piacokat, a magánjogi szerződéseket, vagy esetleg átalakítani a gazdasági és
politikai intézményeket. Ezért Észak-Korea gazdasága továbbra is stagnál.

Mindeközben délen a gazdasági intézmények erősen ösztönözték a befektetést és a kereskedelmet. A

dél-koreai politikusok sok pénzt invesztáltak az oktatásba is, így sikerült elérni, hogy az országban
igen magas lett az írni-olvasni nidók, az iskolázottak aránya. A dél-koreai cégek nem sokáig
késlekedtek - rájöttek, hogyan fordíthatnák a maguk hasznára azt, hogy a munkaerő viszonylag
képzett, a gazdaságpolitika befektetésre ösztönöz és támogatja az iparosítást, működnek az
exportpiacok, és az országba eljutnak a legújabb technológiák. Dél-Korea így rövid időn belül Kelet-
Ázsia egyik „csodagazdasága”, és a világ egyik leggyorsabban növekvő országa lett.

Fél évszázad alatt a dél-koreai növekedés és az észak-koreai stagnálás oda vezetett, hogy az 1990-es
évekre már tízszeresre nőtt a különbség az egykor egységes ország két fele között. Képzeljük el,
micsoda különbségek alakulhatnak ki évszázadok alatt! Észak-Korea gazdasági tragédiája, amely
miatt milliók éheznek, összevetve Dél-Korea gazdasági sikereivel, egészen megdöbbentő. És sem a
kultúra, sem a földrajzi adottságok, sem pedig a tudatlanság nem magyarázza, hogy miért járt be
ennyire eltérő utat Észak- és Dél-Korea. A magyarázatot ugyanis az intézményrendszerben kell
keresnünk.
 Kizsákmányoló és befogadó gazdasági intézmények
Az egyes országok gazdasági helyzete azért annyira eltérő, mert eltérő az intézményrendszerük,
mások a gazdaság működését befolyásoló szabályozások, és másfajta ösztönzők motiválják az
embereket. Képzeljük el, milyen lehet a kamaszok élete Észak-, illetve Dél-Koreában, mit várhatnak
az élettől! Északon szegénységben nőnek fel, nem alakul ki bennük vállalkozói hajlam, elhal a
kreativitásuk, és megfelelő oktatás nélkül esélyük sincs arra, hogy szakképzett munkaerő váljon
belőlük. Amit az iskolában oktatás címszó alatt Lapnak, az többnyire puszta propaganda, amely a
rezsim legitimitását hivatott alátámasztani - tankönyvek is alig vannak, nemhogy számítógépek.
Tanulmányaik befejezése után következik 10 év kötelező sorkatonai szolgálat. Ezek a kamaszok
tudják, hogy soha nem lehet saját tulajdonuk, saját vállalkozásuk, és nem tehetnek azért semmit, hogy
jobban éljenek - bár sokan fognak bele illegális magángazdasági tevékenységbe, vagyis maszekolnak a
megélhetésért. A kamaszok azt is tudják, hogy legálisan soha nem léphetnek a piacra, hogy ott a
tehetségüket vagy keresetüket beváltva megvegyék mindazt, amire szükségük lenne, vagy amire
vágynak. Azt sem tudják biztosan, hogy milyen emberi jogok illetik meg őket.

A dél-koreai kamaszok viszont kiváló oktatásban részesülnek, és arra ösztönzik őket, hogy
erőfeszítéseik révén kimagasló teljesítményt nyújtsanak választott hivatásukban. Dél-Korea
piacgazdaság, amely a magántulajdonra épül. A dél-koreai kamaszok tudják, hogy ha - akár
vállalkozóként, akár egyszerű munkásként - sikeresek lesznek, egy nap learathatják befektetéseik és
erőfeszítéseik gyümölcsét: javíthatnak az életszínvonalukon, és vehetnek majd autót, házat,
egészségügyi ellátást.

Délen az állam támogatja a gazdasági aktivitást. így a vállalkozók szerezhetnek hitelt a bankoktól és a
pénzügyi piacokról, a külföldi cégek partnerségre léphetnek a dél-koreai cégekkel, a magánszemélyek
pedig megtehetik, hogy jelzáloghitelből házat vegyenek. Délen lényegében olyan vállalkozást indít az
ember, amilyet csak akar. Északon nem. Délen egy vállalkozó megteheti, hogy munkásokat vesz fel,
értékesíti a termékét vagy szolgáltatását, és az így megkeresett pénzt elkölti a piacon arra, amire csak
akarja. Északon csakis a feketepiac működik. Ezek tehát azok az eltérő intézményi szabályozások,
amelyek meghatározzák az észak- és dél-koreaiak életét.

Az ún. befogadó gazdasági intézmények - amilyenek Dél-Koreában vagy éppen az Egyesült

Államokban működnek - lehetővé teszik, sőt ösztönzik, hogy az emberek minél nagyobb arányban
vegyenek részt olyan gazdasági tevékenységekben, amelyekkel a legjobban hasznosítják tehetségüket
és képességeiket, és amelyek lehetővé teszik, hogy saját kedvük szerint hozhassanak döntéseket. Egy
gazdasági intézményrendszer akkor lesz befogadó, ha előtérbe helyezi a magántulajdon biztonságát, a
jogrendszer pártatlanságát és a közszolgáltatások ellátását, így azonos feltételeket teremt, és ilyen
feltételek mellett az emberek csere- és szerződéses ügyleteket bonyolíthatnak; egy befogadó
intézményrendszernek továbbá lehetővé kell tennie, hogy új vállalkozások léphessenek be a piacra, és
az emberek maguk választhassák meg a pályájukat.

Észak- és Dél-Korea vagy az Egyesült Államok és Latin-Amerika kontrasztja egy általános elvet
illusztrál. A befogadó gazdasági intézmények fokozzák a gazdasági aktivitást, a termelékenységet és a
jólétet. A magántulajdonhoz való jog biztosítása központi téma, hiszen csak azok lesznek hajlandóak
befektetni és növelni a termelékenységet, akiknek biztosítanak efféle jogokat. Ha egy üzletembernek
azzal kell számolnia, hogy munkájának eredményét ellopják, kisajátítják, vagy tevékenységét
mindenféle adókkal teljesen ellehetetlenítik, úgy aligha lesz motivációja arra, hogy dolgozzon, nem is
beszélve arról, hogy befektetésbe vagy innovációba fogjon. De ilyen jogokat a társadalom minden
tagja számára biztosítani kell.

1680-ban az angol kormány népszámlálást tartott az egyik nyugat-indiai gyarmatán, Barbadoson. A

népszámlálás kimutatta, hogy a sziget teljes lakossága körülbelül 60 ezer fő, ebből majdnem 39 ezer
az afrikai rabszolga, akik a lakosság fennmaradó egyharmadának a tulajdonát képezik. Többségük
valójában annak a 175 legnagyobb cukornád-ültetvényesnek volt a tulajdona, akik a földterületek
legnagyobb részét is birtokolták. Ezek az ültetvényesek garantált tulajdonjogokkal rendelkeztek mind
a földek, mind pedig a rabszolgák felett. Ha az egyik ültetvényes el akarta adni a rabszolgáit egy
másiknak, megtehette, és joggal elvárhatta, hogy a bíróság érvényt szerez az adásvételnek, vagy
bármilyen más szerződésnek, amit ő kötött. Miért? Mert a sziget 40 bírája és békebírója közül 29
maga is jelentős méretű ültetvénnyel rendelkezett. Továbbá a nyolc legfelsőbb katonai vezető is ilyen
ültetvényes volt. Annak ellenére, hogy a szigeten élő elit számára biztosítottak voltak a tulajdonjogok,
és szerződéseik jogi védelmet élveztek, nem állíthatjuk, hogy Barbadosnak befogadó gazdasági
intézményei lettek volna, hiszen a lakosság kétharmada rabszolga volt, akiknek nem járt oktatás, nem
voltak gazdasági lehetőségeik, és akik nem tudták vagy - ösztönzők híján - nem akarták hasznosítani a
tehetségüket és a képességeiket. A befogadó gazdasági intézmények nemcsak az elit, hanem a széles
társadalmi rétegek számára is megkövetelik a tulajdonjogok és a gazdasági lehetőségek biztosítását.

A tulajdonjogok, a törvényes rend, a közszolgáltatások, a szabad adásvétel és a szerződéskötés

szabadságának biztosítása mind az állam feladata. Az állam az az intézmény, amely rendelkezik
hatalmi eszközökkel, hogy fenntartsa a rendet, megakadályozza a lopást, a csalást, és érvényt
szerezzen a magántelek között létrejött szerződéseknek. Ahhoz, hogy egy társadalom jól működjön,
további közszolgáltatásokra is szüksége van: út- és közlekedési hálózatra az áruszállításhoz, állami
infrastruktúrára a gazdasági tevékenységek felvirágoztatásához, és bizonyos fajta alapszabályozásra a
csalások és egyéb torvénysértések megakadályozásához. Bár ezen közszolgáltatások közül többet a
piacok és magánszemélyek is biztosíthatnak, ehhez gyakran olyan mértékű koordinációra van szükség,
amelyre csakis valamifajta központi hatalom képes. Az állam így kérlelhetetlenül összefonódik a
gazdasági intézményekkel, mint a törvényes rend, a magántulajdon és a szerződések biztosítója, és
gyakran mint a közszolgáltatások kulcsszereplője. A befogadó gazdasági intézményeknek tehát
szükségük van az államra.

Észak-Korea vagy a gyarmati Latin-Amerika gazdasági intézményei - a korábban említett mit a,

encomienda vagy repartimiento - nem rendelkeznek ezekkel a tulajdonságokkal. A magántulajdon
nem is létezik Észak-Koreában. A gyarmati Latin-Amerikában a spanyolok számára létezett ugyan a
magántulajdon fogalma, de a bennszülött népek tulajdonjoga igen bizonytalan volt. Egyik társadalmi
berendezkedésben sem volt biztosított az, hogy széles tömegek gazdasági döntéseket hozhassanak - a
többség elnyomásban élt. Az állam egyik társadalmi típusban sem arra használta a hatalmát, hogy
biztosítsa azokat az alapvető közszolgáltatásokat, amelyek hozzájárulnak az általános jólét
megteremtéséhez. Észak-Koreában az állam olyan oktatási rendszert hozott létre, amely a
gyermekekbe beleneveli a propagandát, de ez az állam arra nem volt képes, hogy elejét vegye az
éhínségnek. A gyarmati Latin-Amerikában az állam elsősorban arra koncentrált, hogy elnyomásban
tartsa a bennszülött népeket. Egyik társadalmi típus sem biztosított azonos feltételeket vagy pártatlan
jogrendszert. Észak-Koreában a jogrendszer a hatalmon lévő kommunista párt egyik ága, Latin-
Amerikában pedig egyenesen a tömegekkel szembeni diszkrimináció eszköze. Azokat a gazdasági
intézményeket, amelyek a befogadó gazdasági intézmények tulajdonságaival ellentétes
tulajdonságokkal rendelkeznek, kizsákmányoló gazdasági intézményeknek nevezzük. Azért
kizsákmányolnak, mert az ilyen intézmények azzal a céllal jöttek létre, hogy a társadalom egyik
részhalmazából pénzt és forrásokat vonjanak el a társadalom egy másik részhalmaza javára.
 A jólét motorjai
A befogadó gazdasági intézmények olyan befogadó piacokat teremtenek, amelyek nemcsak azt
biztosítják, hogy az emberek szabadon űzhessék azt a hivatást, amely a legjobban illik a
képességeikhez, hanem megteremtik hozzá az egyenlő esélyeket is. Ha valakinek van egy jó ötlete, az
el tud indítani egy vállalkozást; a munkások olyan tevékenységet fognak választani, amelyben
nagyobb a termelékenységük; és a kevésbé jól teljesítő cégek helyét átvehetik a jobban teljesítők.
Vessük össze, hogyan választanak foglalkozást az emberek ott, ahol a piacok bcfogadóak, és - ezzel
szemben - milyen sors várt rájuk anno a gyarmati Peruban és Bolíviában, ahol a mita alatt sokakat arra
kényszerítettek, hogy az ezüst- és higanybányákban robotoljanak, függetlenül attól, hogy egyébként
mihez értenek, vagy mit szeretnének csinálni. Nem csak a szabadpiacok lehetnek befogadóak. A XVII.
században Barbadoson is voltak piacok. De mivel tulajdonjogokat csak a szűk ültetvényes elitnek
biztosítottak, így a sziget piacai messze nem voltak befogadóak; a rabszolga-kereskedelem pedig
valójában az egyik olyan gazdasági intézmény volt, amellyel szisztematikusan elnyomták a lakosság
többségét, és megfosztották az embereket attól, hogy maguk választhassák meg a foglalkozásukat,
vagy azt, hogy miként hasznosítják képességeiket.

A befogadó gazdasági intézmények a prosperitás két további motorja számára is biztosítják a

megfelelő működés kondícióit: ezek a technológia és az oktatás. A tartós gazdasági növekedés szinte
mindig magával hoz olyan technológiai fejlesztéseket, amelyek révén az emberek (vagyis a
munkaerő), a föld és a tárgyiasult tőke (az épületek, a gépek és berendezések stb.) még
eredményesebbek lehetnek. Gondoljunk csak arra, hogy alig több mint egy évszázaddal ezelőtt
ükapáink még nem utazhattak repülővel, sem autóval, a mai gyógyszerek és egészségügyi ellátás
többsége nem is létezett - mi pedig mindezt már természetesnek vesszük; nem beszélve arról, hogy a
mi otthonainkba már be van vezetve a víz, van légkondicionálás, vannak bevásárlóközpontok, rádió
meg mozgókép; és, hogy fokozzuk, ott van az információs technológia, a robotika, vagy ott vannak a
számítógép-vezérlésű munkagépek. És ha visszamegyünk az időben még néhány emberöltőnyit, azt
látjuk, hogy a technológia és az életszínvonal még alacsonyabb szinten volt - olyannyira, hogy mi
talán elképzelni sem tudjuk, hogy az emberek többségének micsoda küzdelem volt az élete. Ezeket a
fejlesztéseket a tudománynak és az olyan vállalkozóknak köszönhetjük, mint például Thomas Edison,
aki arra használta a tudományt, hogy jövedelmező vállalkozásokat építsen fel. Ezt az innovációs
folyamatot azok a gazdasági intézmények tették lehetővé, amelyek támogatják a magántulajdont,
védelmezik a szerződéseket, egyenlő esélyeket teremtenek, illetve ösztönzik és lehetővé teszik olyan
új vállalkozások belépését a piacra, amelyek új technológiákat hívhatnak életre. Ezért aztán nincs is
abban semmi meglepő, hogy épp az Egyesült Államok mutatta fel Thomas Edisont, és nem, mondjuk,
Mexikó vagy Peru, és hogy ma Dél-Koreában, nem pedig Észak-Koreában virágoznak az olyan,
technológiailag innovatív cégek, mint a Samsung vagy a Hyundai.

A technológiához közvetlenül kapcsolódik az oktatás, valamint az egyéni képességek, a szaktudás és a

hozzáértés, amit a munkaerő az iskolában, otthon vagy munka közben sajátított el. Nemcsak a
különféle gépekben megtestesülő fejlettebb technológia miatt vagyunk produktívabbak ma, mint 100
évvel ezelőtt, hanem azért is, mert rengeteget bővültek a munkások ismeretei. A világ összes
technológiai fejlődése is kevés lenne, ha nem lennének munkások, akik mdják, hogyan kell
működtetni a gépeket. De a szaktudás és a hozzáértés nem merül ki a gépek működtetésében. Az
oktatás és a munkaerő saját képességei generálják azokat a tudományos ismereteket, amelyekre a
fejlődésünk épül, és ez teszi lehetővé ezeknek a technológiáknak az átvételét és alkalmazását a
különféle vállalkozásokban. Bár az 1. fejezetben azt láttuk, hogy az ipari forradalomban és az az utáni
időszakban élen járó innovátorok közül sokan, például Thomas Edison is, elég képzetlenek voltak, azt
hozzá kell tennünk, hogy találmányaik sokkal egyszerűbbek voltak, mint a mai modern eszközök. Ma
a technológiaváltáshoz a feltalálónak és a munkásnak is tanulnia kell. És itt válik jól láthatóvá, hogy
milyen jelentőséggel bírnak a gazdasági intézmények, amelyek egyenlő esélyeket teremtenek. Az
Egyesült Államok ki tudott nevelni, illetve magához tudott csábítani külföldről olyan elméket, mint
Bili Gatcs, Stevc Jobs, Sergey Brin, Larry Pagc ésjeff Bezos, és mint az a több száz tudós, akik
alapvető felfedezéseket tettek az információs technológia, az atomenergia, a biotechnológia területén,
és még sok más olyan területen, amelyre ezek a vállalkozók cégbirodalmakat építettek fel. Bőven
akadt munkára fogható tehetség, mert az amerikai kamaszok annyi mindent megtanulhatnak, amennyit
csak akarnak vagy tudnak. Most képzeljünk el egy másfajta társadalmat, például Kongót vagy Haitit,
ahol a lakosság jelentős százalékának nincs lehetősége iskolába járni, vagy ahol - ha el is jutnak az
iskolába - az oktatás minősége siralmas, a tanárok meg sem jelennek órát tartani, vagy ha igen, akkor
sem biztos, hogy van tankönyv, amiből a diákok tanulhatnának.

A szegény országokban azért alacsony az oktatás színvonala, mert a gazdasági intézményrendszer nem
ösztönzi arra a szülőket, hogy taníttassák gyermekeiket, a politikai intézményrendszer pedig nem
tudja rávenni a kormányt arra, hogy iskolákat építsen, azokat támogassa és finanszírozza, illetve hogy
eleget tegyen a gyermekek és a szülők kéréseinek. Ezek az országok mind magas árat fizetnek azért,
hogy alacsony a lakosság iskolázottsága, és azért is, hogy a piacok nem befogadóak. így ugyanis nem
tudják mozgósítani a szuny-nyadó tehetségeket. Ott szaladgál sok, kis potenciális Bili Gatcs, és talán
egykét Albert Einstein is, akik ma szegény, tanulatlan parasztként dolgoznak a földeken, vagy
elnyomóik olyan munkára kényszerítik őket, amit nem akarnának végezni, vagy besorozták őket a
hadseregbe, mert soha nem volt még csak lehetőségük sem arra, hogy rájöjjenek, mi is az ő valódi
hivatásuk.

A gazdasági növekedés egyik alapfeltétele, hogy a gazdasági intézmények képesek legyenek

kihasználni a befogadó piacokban rejlő potenciált, ösztönözni a technológiai innovációt, invesztálni az
emberekbe, és mozgósítani a tehetségüket és a bennük rejlő tudást. Hogy sok gazdasági intézménynek
miért nem sikerül teljesítenie ezeket az egyszerű célokat? Ez könyvünk központi témája.
 Kizsákmányoló és befogadó politikai intézmények
A gazdasági intézményeket a társadalom hozza létre. Észak-Korea intézményeit, például,
rákényszerítették a polgárokra azok a kommunisták, akik az 1940-es években átvették az uralmat az
ország fölött. A gyarmati Latin-Amerika intézményeit pedig a spanyol konkvisztádorok erőltették rá a
bennszülöttekre. Dél-Korea gazdasági intézményrendszere azért különbözik olyan nagyon Észak-
Koreáétól, mert mások, másfajta érdekek és célok mentén döntöttek arról, hogyan akarják strukturálni
a társadalmat. Más szóval, Dél-Koreában más volt a politikai helyzet.

A politika az a folyamat, amely során a társadalmak eldöntik, hogy milyen szabályozások mentén
kormányozzák őket. Az intézmények politikai környezetben működnek, méghozzá azon egyszerű
oknál fogva, hogy miközben a befogadó intézmények kedvező hatással vannak az ország gazdasági
helyzetére, addig egyes emberek vagy csoportok - mint például az észak-koreai kommunista párt
vezetése vagy a cukornád-ültctvényesck a gyarmati Barbadoson - anyagilag sokkal jobban járnak, ha
kizsákmányoló intézményrendszert alakítanak ki. Ila az intézmények kapcsán konfliktus támad, a
folytatás attól függ, hogy kik vagy mely csoportok nyerik a politikai játszmát: ki szerez több
támogatást, erőforrást, ki tud eredményesebb szövetségeket kötni. Vagyis röviden: attól fligg, hogy - a
politikai hatalom pillanatnyi elosztása következtében - ki nyer.

A társadalom politikai intézményei meghatározó tényezők ebben a játszmában, és akár el is dönthetik

kimenetelét. Ezek szabályai működtetik a politikai ösztönzőket, ezek az intézmények határozzák meg,
hogyan választunk kormányt, és a kormány melyik részének mihez van joga. A politikai intézmények
határozzák meg azt is, hogy mely társadalmi csoportok mekkora hatalommal bírnak, és hogy mire
használhatják ezt a hatalmat. Ha a hatalom megosztás csak egy szűk körre korlátozódik, és ezen a szűk
körön belül a hatalomgyakorlás korlátlan, akkor a politikai intézményeket abszolutisztikus
intézményeknek tekintjük. Jó például szolgálnak erre azok az abszolút monarchiák, amelyek az
emberiség történelmének jelentős részében világszerte uralkodtak. Egy abszolutisztikus politikai
intézményrendszerben - ilyen van Észak-Koreában és ilyen volt a gyarmati Latin-Amerikában is - a
hatalom birtokosai gond nélkül alakíthatnak ki olyan gazdasági intézményrendszert, amely anyagi és
hatalmi vonatkozásban is a saját maguk malmára hajtja a vizet - a társadalom rovására. Ezzel szemben
az olyan politikai intézmények, amelyek széles társadalmi körben osztják meg a hatalmat, a
hatalomgyakorlást viszont korlátozzák, azok az ún. pluralista intézmények. Ilyen esetben a politikai
hatalom nem egy embernek vagy egy szűk csoportnak jutott, hanem egy széles koalíción vagy több
csoport vállán nyugszik.

Nyilvánvalóan szoros kapcsolat van a pluralizmus és a befogadó gazdasági intézményrendszer között.

De fontos, hogy megértsük: Dél-Koreának és az Egyesült Államoknak nemcsak a pluralista politikai
intézmények miatt van befogadó gazdasági intézményrendszere, hanem azért is, mert ezek kellően
központosított és erős állammal rendelkeznek. Helyzetük éles (és igen sokatmondó) ellentétben áll a
kelet-afrikai ország, Szomália helyzetével. Ahogy a későbbiekben majd látni fogjuk, Szomáliában a
politikai hatalom régóta széles körben oszlik meg - a politikai intézményrendszer már-már pluralista.
Valójában nincs egy olyan igazi hatóság, amely irányítaná vagy szankcionálná az emberek
cselekedeteit. A társadalom megosztott, és mély ellentét húzódik az egymással szemben álló klánok
között, amelyek nem tudnak felülkerekedni egymáson. Az egyik klán hatalmát csak egy másik klán
fegyverei tudják korlátozni. Ez a fajta hatalommegosztás nem befogadó intézményrendszer
kialakulásához, hanem káoszhoz vezet, és mindez abban gyökerezik, hogy a szomáli államban nincs
semmiféle politikai centralizáció vagy állami központosítás, és az állam minimális szinten sem képes
fenntartani a törvényes rendet, hogy ezzel támogassa a gazdasági tevékenységeket, a kereskedelmet,
vagy legalább a polgárok elemi biztonságát.

A korábban említett Max Webertől származik az állam fogalmának leghíresebb és legszélesebb

körben elfogadott definíciója: ő az államot törvényes erőszak-monopóliumnak nevezte. E
monopólium, és az ezzel együtt járó, bizonyos mértékű központosítás nélkül az állam nem tudná
betölteni végrehajtó, jogérvényesítő szerepét, arról nem is beszélve, hogy nem tudná ellátni a
közszolgáltatásokat, illetve nem tudná ösztönözni és szabályozni a gazdasági aktivitást. Ha az állam
képtelen megvalósítani valamiféle politikai centralizációt, a társadalom előbb-utóbb káoszba süllyed,
ahogy történt az Szomáliában is.

A kellően központosított és pluralista politikai intézményeket nevezzük befogadó politikai

intézményeknek. Ott, ahol valamelyik feltétel nem teljesül, kizsákmányoló politikai intézményekről
beszélünk.

A gazdasági és politikai intézmények között erős a szinergia. A kizsákmányoló politikai

intézményrendszerben a hatalom egy szűk elit kezében koncentrálódik, és ezek az intézmények nem
igazán korlátozzák a hatalomgyakorlást. így a gazdasági intézményeket gyakran eleve úgy alakítják
ki, hogy az elit elhappolhassa a különböző erőforrásokat a többségi társadalom elől. A kizsákmányoló
politikai intézményekhez tehát természetszerűleg kizsákmányoló gazdasági intézmények társulnak.
Sőt, ezeknek a gazdasági intézményeknek a léte eredendően a kizsákmányoló politikai intézményektől
függ. A befogadó politikai intézmények, amelyek széles körben osztják meg a hatalmat, gyökerestől
irtanának ki minden olyan gazdasági intézményt, amely kisajátítja az erőforrásokat, belépési
korlátobit állít, és ellehetetleníti a piacok működését, hogy a forgalomból csak kevesek
profitálhassanak.

Barbadoson, például, a rabszolgák kizsákmányolásán alapuló ültetvényes rendszer nem maradhatott

volna fenn olyan politikai intézmények nélkül, amelyek elnyomták és teljesen kizárták a rabszolgákat
a politikai folyamatokból. A milliókat nyomorba döntő, egy szűk kommunista elitnek kedvező észak-
koreai gazdasági rendszer is elképzelhetetlen lenne a kommunista párt totális politikai uralma nélkül.

Ez a szinergikus kapcsolat a kizsákmányoló gazdasági és politikai intézmények között elindít egy

eltéphetetlen visszacsatolási láncot: a politikai intézmények politikai hatalmat adnak az elit kezébe,
így ez a szűk csoport legitim módon választhat olyan gazdasági intézményeket, amelyek kevés
korlátot állítanak vagy kevés ellenerőt képviselnek. Az ilyen politikai intézmények azt is lehetővé
teszik továbbá, hogy a jövőben az elit alakítsa a politikai intézményeket, és azok fejlődési folyamatát.
A kizsákmányoló gazdasági intézmények pedig ugyanezt a szűk kört gazdagítják, akik aztán -
vagyonuk és hatalmuk revén - megszilárdítják politikai dominanciájukat. Barbadoson vagy Latin-
Amerikában például a gyarmatosítók politikai hatalmuknak köszönhetően megtehették, hogy olyan
gazdasági intézményeket vezettek be, amelyek nekik óriási vagyonokat eredményeztek - a lakosság
többségének a kárára. Ezek a gazdasági intézmények komoly erőforrásokat biztosítottak, így az
elitnek volt niiből hadsereget felállítani és biztonsági erőket toborozni, hogy megvédje politikai
hatalma abszolutisztikus monopóliumát. Mindez természetesen azt je- ‘enti, hogy a kizsákmányoló
politikai és gazdasági intézmények támogatják egymást, és általában sokáig fennmaradnak.

Persze ez a szinergia a kizsákmányoló gazdasági és politikai intézmények között ennél jóval többről
szól. Amikor egy kizsákmányoló politikai intézményrendszerben a hatalmon lévő elit kihívókra talál,
az őket leváltok is egy szinte korlátok nélküli világban találják magukat, így nekik is érdekükben áll
fenntartani ezeket a politikai intézményeket, és egy hasonló gazdasági intézményrendszert kialakítani.
így tett Porfirio Díaz és udvartartása is a XIX. század végi Mexikóban.

A befogadó gazdasági intézmények viszont a hatalmat széles körben megosztó, a zsarnoki

hatalomgyakorlást korlátozó, befogadó politikai intézmények által kovácsolt szilárd alapokon jönnek
létre. Az ilyen politikai intézmények megnehezítik továbbá azoknak a dolgát, akik elbitorolnák a
hatalmat, és aláásnák a befogadó intézményrendszert. A politikai hatalom birtokosai sem tehetik meg
egykönnyen, hogy - saját hasznukra - kizsákmányoló gazdasági intézményeket állítsanak fel. A
befogadó gazdasági intézmények viszont biztosítják az erőforrások igazságosabb elosztását,
megteremtve ezzel a befogadó politikai intézmények állandóságát.

Nem véletlen tehát, hogy amikor 1618-ban a Virginia Társaság engedett a drákói szigorúságú
szerződésekből, és földet adott azoknak a gyarmatosítóknak, akiket korábban megpróbált elnyomni, a
rákövetkező évben a képviseleti gyűlés megengedte a gyarmatosítóknak, hogy attól kezdve saját
kezükbe vegyék önmaguk kormányzását. A gyarmatosítók, akik azt látták, hogy a Virginia Társaság
folyton el akarja nyomni őket, politikai jogok nélkül nem bíztak volna abban, hogy érvényt
szerezhetnek gazdasági jogaiknak. Politikai jogok nélkül ezek a gazdaságok nem lettek volna sem
stabilak, sem tartósak. Általánosságban elmondható, hogy a kizsákmányoló és befogadó intézmények
kombinációja ingatag építmény. Barbados példája mutatja, hogy a kizsákmányoló gazdasági
intézmények egy befogadó politikai intézményrendszerben valószínűleg nem sokáig maradtak volna
fenn.

Hasonló a helyzet fordított esetben is: egy befogadó gazdasági intézményrendszer nem támogatná a
kizsákmányoló politikai intézményeket, és támogatást sem kapna azoktól. Idővel vagy kizsákmányoló
gazdasági intézményrendszerré alakulna át, amely a hatalom birtokosainak érdekeit szolgálja, vagy az
általa teremtett gazdasági dinamizmus destabilizálná a kizsákmányoló politikai intézményeket, utat
nyitva a befogadó politikai intézményeknek. A befogadó gazdasági intézményrendszer azzal, hogy
átveszi az uralmat a kizsákmányoló politikai intézmények fölött, megnyirbálja az elit előjogait is,
mivel az elit uralta intézmények versenyhelyzetbe kerülnek, és korlátokat szab nekik a többségi
társadalom tulajdonjoga és szerződései.
 Miért nem mindig a jólét kell?
Azok a politikai és gazdasági intézmények, amelyeket - végső megközelítésben - a társadalom
választása eredményez, lehetnek befogadóak, amelyek ösztönzik a gazdasági növekedést, vagy
lehetnek kizsákmányolóak, amelyek akadályokat állítanak a gazdasági növekedésnek. Azok az
országok, ahol a kizsákmányoló gazdasági intézmények működését olyan kizsákmányoló politikai
intézmények támogatják, amelyek akadályozzák, sőt gátolják a gazdasági növekedést, bukásra vannak
ítélve. Ez pedig azt jelenti, hogy mi, akik meg akarjuk érteni, mi áll az egyes országok sikere vagy
kudarca mögött, vizsgálódásunk középpontjába ezt az intézményválasztást - vagyis az intézményi
politikát - állítjuk. Azt kell megértenünk, hogy egyes társadalmak politikája hogyan és miért tud a
gazdasági növekedést elősegítő, befogadó intézményrendszer kialakításához vezetni, és hogy viszont a
társadalmak nagy többsége miért olyan politikát folytat, amely a történelem folyamán a gazdasági
növekedést akadályozó, kizsákmányoló intézményrendszer kialakításához vezetett, és vezet mind a
mai napig.

Magától értetődőnek tűnhet, hogy mindenkinek az állna érdekében, hogy olyasfajta gazdasági
intézményrendszer alakuljon ki, amely jólétet teremt. I Iát nem azt akarja minden polgár, minden
politikus, sőt még minden rabló diktátor is, hogy országa a lehető leggazdagabb legyen?

Térjünk vissza a korábban már emlegetett Kongó Királysághoz! Bár ez a királyság a XVII. században
összeomlott, nevét adta egy modern országnak, amely 1960-ban nyerte el függetlenségét, és szabadult
fel a belga gyarmati uralom alól. Mint független állam, Joseph Mobutu (ismertebb nevén Mobutu Sese
Seko) uralma alatt, 1965 és 1997 között Kongó töretlen gazdasági hanyatlást és növekvő mértékű
szegénységet élt meg. És ez a hanyatlás tovább folytatódott az után is, hogy Laurent Kabila
megdöntötte Mobutut, aki egy igencsak kizsákmányoló gazdasági intézményrendszert épített fel, és
hagyott maga után. Míg az ország polgárai elszegényedtek, Mobutu és az őt körülvevő, Les Crosses
Legumes (Nagy Zöldségek) néven ismert és emlegetett elit mesés vagyont halmozott fel. Mobutu
palotát építtetett magának szülővárosában, Gbadolite-ben, az ország északi részén, amelyhez egy
akkora reptér is tartozott, ahol akár egy szuperszonikus Concorde repülőgép is le tudott szállni.
Szükség is volt rá, hiszen gyakran bérbe vette az Air Francé Concorde-jait, amikor Európában
utazgatott - ahol egyébként hatalmas kastélyokat vásárolt, cs a belga fővárosban, Brüsszelben is
jelentős földterületeket birtokolt.

Vajon nem lett volna-e jobb neki, ha olyan gazdasági intézményeket állít fel, amelyek jobb anyagi
helyzetbe hozzák a kongóiakat, nem pedig elmélyítik a szegénységet? Vajon, ha Mobutunak sikerült
volna jólétet teremtenie az országban, akkor talán nem tudott volna még több pénzt zsebre tenni - és
venni egy Concorde-ot ahelyett, hogy bérelné, még több kastélyra és uradalomra szert tenni, esetleg
felállítani egy nagyobb és hathatósabb hadsereget? A világ sok-sok országának szerencsétlenségére, a
válasz: nem. A gazdasági fejlődést ösztönző gazdasági intézmények egyidejűleg újra is osztják a
jövedelmeket és a hatalmat, és ezzel a rabló diktátor és a politikai hatalom birtokosai anyagilag
rosszabbul járnak.

Az alapvető probléma az, hogy a gazdasági intézmények körül szükségszerűen kialakulnának viták és
konfliktusok. A különböző intézmények különböző módokon befolyásolják egy ország gazdasági
helyzetét, az anyagi javak és a hatalom megoszlását. Az intézmények által beindított gazdasági
növekedésnek mindig vannak nyertesei és vesztesei is. Ez már az ipari forradalom idején is világossá
vált. Az ipari forradalom, amely a mai gazdag országokban lerakta a jólét alapjait, áttörést jelentő
technológiai viütást hozott a gőzenergia felhasználásában, a szállításban és a textilgyártásban. Es bár a
gépesítés óriási mértékben növelte az összjövedelmeket, és letette a modern ipari társadalom alapjait,
sokakból dühödt ellenállást váltott ki. De nem azért, mert ezek az emberek tudatlanok vagy szűk
látókörűek lettek volna. Epp ellenkezőleg. A gazdasági növekedéssel szembeni ellenállásnak, sajnos,
megvan a maga koherens logikája. A gazdasági növekedés és a technológiaváltás együtt jár egy olyan
jelenséggel, amelyet a nagy közgazdász, Joseph Schumpeter teremtő rombolásnak nevezett. Ez az a
folyamat, amikor a régit felváltja az új. Az új ipari ágazatok elszívják az erőforrásokat a régiektől. Az
új cégek elveszik az üzletet a már bejáratott cégektől. Az új technológiák elavulttá teszik a meglévő
szaktudást és gépeket. A gazdasági növekedés folyamatának és az ehhez alapot adó befogadó
intézményeknek köszönhetően a politikában és a gazdaságban egyaránt lesznek nyertesek és
vesztesek. A befogadó gazdasági és politikai intézményekkel szembeni ellenállás tehát sokszor a
teremtő rombolástól való félelemben gyökerezik.

Az európai történelem ragyogó példákkal szolgál arra, hogy milyen következményekkel is jár a
teremtő rombolás. A XVIII. században, az ipari forradalom előestéjén a legtöbb európai kormányt az
arisztokrácia, a hagyományos elit irányította, amelynek legfőbb jövedelemforrását földbirtokai
jelentették, valamint kereskedelmi előjogai, amelyeket az uralkodótól kapott monopóliumoknak és az
általa felállított belépési korlátoknak köszönhetett. A teremtő rombolás fogalmával teljesen összevág,
hogy az új iparágak, gyárak és városok terjedése elvonta az erőforrásokat a mezőgazdaságtól,
csökkentette a földek bérleti díját, és növelte a földbirtokosok által a munkásoknak fizetendő béreket.
Az elitnek azzal is szembe kellett néznie, hogy az újonnan piacra lépő üzletemberek és kereskedők
megjelenése aláássa az ő kereskedelmi előjogait. Mindent egybevetve egyértelmű, hogy az
arisztokrácia lett az iparosítás gazdasági vesztese. A városiasodás és a szociálisan érzékeny közép- és
munkásosztály megjelenése kikezdte a földbirtokos arisztokrácia politikai egyeduralmát is. így az
ipari forradalom térhódítása nem csak gazdasági téren hozott vereséget az arisztokráciának: a politikai
szintéren is ingataggá vált a helyzete, félő volt, hogy elveszíti minden hatalmát. Miután veszélybe
került gazdasági és politikai hatalma, az elit gyakran igen komoly ellenállást tanúsított az
iparosítással szemben.

De nem az arisztokrácia volt az iparosítás egyetlen vesztese. A kézművesek munkáját gépek vették át,
így ők is ellenezték az ipar terjedését. Sokan ellen-szerveződésbe kezdtek, fellázadtak, és tönkretették
a gépeket, mivel bennük látták megélhetésük elvesztésének okát. Ők voltak a géprombolók - ez a szó
ma már egyet jelent a technológiai váltással szembeni ellenállással. John Kay angol feltaláló nevéhez
fűződik a textilipar gépesítésének egyik első jelentős fejlesztése: ő volt az, aki 1733-ban megalkotta a
szövőgép vetélőjét. Házát 1753-ban felgyújtották a luddita géprombolók. James Hargrcavcs, a
textilipar másik forradalmi fejlesztésének, a nyolc orsóval működő „Fonó Jennynek” a feltalálója
hasonló bánásmódban részesült.

Ám valójában a kézművesek ellenállása sokkal eredménytelenebb volt, mint a földbirtokosok és az

elit tiltakozása az iparosítással szemben. A földbirtokos arisztokráciával ellentétben ugyanis a
géprombolók kezében nem volt politikai hatalom, amellyel politikai döntésekben - egyéb
érdekcsoportok rovására - a maguk javára billenthették volna a mérleget. Angliában az iparosítás
menetelt tovább - a géprombolók ellenállása nem állíthatta meg, az arisztokrácia tiltakozását pedig,
bár valós volt, elnémították. Az Osztrák-Magyar Monarchiában és az Orosz Birodalomban, ahol az
abszolút uralkodóknak és az arisztokratáknak sokkal több vesztenivalójuk volt, az iparosítás elakadt.
Következésképp, az Osztrák-Magyar Monarchia és Oroszország gazdaságának motorja leállt.
Lemaradtak a többi európai ország mögött, ahol a XIX. században beindult a gazdasági növekedés.
A különböző csoportok sikerét és kudarcát látva világos a tanulság: gyakran megesik, hogy befolyásos
érdekcsoportok útját állják a gazdasági fejlődésnek, es leállítják a felvirágzás motorját. A gazdasági
növekedés egyre több és jobb gépet, és egyre több tanult és jobban képzett embert jelent. Ez egy olyan
folyamat, amely átalakítja és destabilizálja a gazdaságot, és amely együtt jár egy általános teremtő
rombolással. Növekedés tehát csak akkor valósulhat meg, ha nem állják útját a gazdasági átalakulás
vesztesei, akik már látják, hogy elvesztik privilégiumaikat; vagy a politikai folyamatok vesztesei, akik
attól félnek, hogy hatalmuk semmivé lesz.

A szűkös erőforrásokért, a jövedelmekért és a hatalomért folytatott harc lényegében a

játékszabályokról szól - arról, hogy milyenek legyenek azok a gazdasági intézmények, amelyek
eldöntik, hogy milyen gazdasági tevékenységek végezhetők, és azokból kik profitálhatnak. Egy ilyen
konfliktus esetén nem lehet mindegyik félnek kedvezni. Lesznek dühös vesztesek, és lesznek boldog
győztesek, akik megkapták, amit akartak. Hogy egy ilyen konfliktusnak kik lesznek a nyertesei, az
sokat elmond arról, hogy a jövőben az ország milyen gazdasági utat fog bejárni. Ha a növekedést
ellenző csoportok nyernek, köny-nyűszcrrel leállíthatják a gazdaság növekedését, és akkor jön a
stagnálás.

Hogy a hatalommal rendelkezők miért nem feltétlen akarnak olyan gazdasági intézményeket, amelyek
sikert hoznak, annak logikája messze túlnyúlik a politikai intézmények megválasztásán. Egy
abszolutisztikus rezsimben az elitnek van akkora hatalma, hogy olyan gazdasági intézményrendszert
alakítson ki, amilyen neki tetszik. Vajon érdekében állna-e átalakítani, még pluralistábbá tenni a
politikai intézményeket? Általánosságban nem, hiszen azzal gyengítené a saját politikai hatalmát, és
megnehezítené, vagy talán lehetetlenné is tenné azt, hogy az elit strukturálja - saját érdekei szerint - a
gazdasági intézményrendszert. Ez pedig egy újabb konfliktusforrás. A kizsákmányoló gazdasági
intézmények áldozatai nem remélhetik, hogy az abszolút uralkodók majd önként átalakítják a politikai
intézményeket és újraosztják a hatalmat. A politikai intézményrendszer átalakítása csak úgy
lehetséges, ha az elit rákényszerül, hogy pluralista intézményeket hozzon létre.

Ugyanúgy, mint ahogy nincs arra semmi ok, hogy a politikai intézmények automatikusan pluralista
intézményekké váljanak, nincs semmiféle természetes hajlam a politikai centralizációra. Arra, minden
bizonnyal, bármelyik országban lenne igény, hogy több legyen a központi állami intézmény,
különösen ott, ahol egyáltalán nincs semmiféle központosítás. Például, ha Szomáliában az egyik klán
létrehozna egy központosított államot, amely az egész országra érvényes törvényeket tudna hozni, az
komoly gazdasági haszonnal járna, és gazdagabbá tenné a klánt. Hogy ennek mi az akadálya?
Elsősorban megint csak egyfajta félelem a változástól: ha bármelyik klán, csoport vagy politikus
megpróbálná központosítani a hatalmat, azt csakis a saját kezében összpontosítaná, és ez,
valószínűleg, felháborítaná a többi klánt és csoportot, hiszen akkor ők lennének ennek a folyamatnak a
politikai vesztesei. A politikai centralizáció hiánya nemcsak azt jelenti, hogy az ország nagy részén
nem biztosított a törvényes rend, hanem azt is, hogy sok az olyan politikai szereplő, akinek van elég
hatalma ahhoz, hogy gátat vessen, romboljon, és az ő ellenállásuktól, erőszakos válaszreakciójuktól
való félelem sokszor elriasztja az önjelölt központosítókat. Politikai centralizáció valószínűleg csak
akkor lehetséges, amikor akad egy olyan csoport, amelyik sokkal nagyobb hatalommal bír, mint
bármelyik másik, és ez elég ahhoz, hogy felépítsen egy államot. Szomáliában a hatalom megoszlása
eléggé kiegyensúlyozott, és egyetlen klán sem tudja rákényszeríteni az akaratát egy másikra. így
továbbra sem várható az országban semmiféle politikai centralizáció.
 Kongó hosszú haláltusája
Kongó eseténél kevés jobb vagy elszomorítóbb példa akad arra, hogy miféle erők munkálkodnak a
háttérben, amelyek miatt a gazdasági jólét szinte elképzelhetetlen egy kizsákmányoló
intézményrendszerben; és szintén kevés más példa illusztrálná jobban a kizsákmányoló gazdasági és
politikai intézmények közti szinergiát. A XV-XVI. században Kongóba érkező portugál és holland
látogatók beszámolói szerint az országban „nyomorúságos szegénység” uralkodott. Az ország európai
mércével mérve technológiailag teljesen elmaradott volt: a kongóiak sem az írást nem ismerték, sem a
kereket, sem pedig az ekét. Azt a történelmi beszámolókból már tudjuk, hogy mi volt az oka ennek a
szegénységnek, és hogy a kongói földművesek miért nem akarták átvenni a fejlettebb technológiákat,
amikor megismerték azokat: országuk gazdasági intézményeinek kizsákmányoló természete.

Ahogy azt láttuk, a Kongó Királyságot a fővárosból, Mbanzából (későbbi nevén Sáo Salvadorból)
irányította a király. A fővárostól távol eső területeken az elit tagjai töltöttek be kormányzói szerepet.
Ez az elit a Sáo Salvador környéki rabszolgaültetvényekből és az ország többi részének
megadóztatásából gazdagodott meg. A rabszolgaság az ország gazdaságának központi eleme volt - az
elit tagjai így biztosították a munkaerőt a saját ültetvényeiken és az európaiak part menti ültetvényein.
Az adórendszer teljesen önkényesen működött: adót kellett fizetni például valahányszor leesett a
király fejéről a sapka. Hogy jobban éljenek, a kongóiaknak szükségük lett volna némi megtakarításra,
amiből befektethetnek - például egy ekébe. De nem érte volna meg, mert ha egy fejlettebb technológia
segítségével többet is termeltek volna, azt a király és az elit úgyis kisajátította volna. Ezért ahelyett,
hogy a termelékenység növelésébe invesztáltak volna, és termékeiket eladták volna a piacon, a
kongóiak inkább messze költöztek a piacoktól; megpróbáltak az utaktól a lehető legmesszebb
letelepedni, hogy minél kevesebbszer rabolják ki őket, és ne találjanak rájuk a rabszolga-kereskedők.

Így tehát Kongóban a szegénység annak a kizsákmányoló gazdasági intézményrendszernek az

eredménye, amely leállította a prosperitás motorjait, vagy - ami még rosszabb - visszafelé forgatta
azokat. A kongói kormány minimális közszolgáltatást nyújtott az ország polgárainak. Olyan alapvető
dolgok sem voltak biztosítottak, mint a tulajdonjogok vagy a törvényes rend. Sőt maga a kormány
jelentette a legnagyobb veszélyt az alattvalók tulajdonára és emberi jogaira nézve. A rabszolgaság
intézményének létezése azt jelentette, hogy nem funkcionált a valamennyi közül a legfontosabb piac,
a befogadó munkaerőpiac, ahol az emberek szabadon megválaszthatják foglalkozásukat vagy
munkájukat, pedig ez kulcsfontosságú eleme a jól működő gazdaságnak. Ráadásul, a távolsági
kereskedelmet és az egyéb kereskedelmi tevékenységeket a király felügyelte, és ez a vállalkozás csak
a hozzá közel állók előtt állt nyitva. És, noha az elit tagjai hamar írástudókká váltak az után, hogy a
portugálok megismertették őket az írással, a király meg sem kísérelte széles tömegekhez eljuttatni az
írásolvasás tudományát.

Mindazonáltal, bár általános volt a „nyomorúságos szegénység”, Kongó kizsákmányoló

intézményrendszerének megvolt a maga csalhatatlan logikája: kevés embert, a politikai hatalom
birtokosait nagyon gazdaggá tette. A XVI. században Kongó királya és az arisztokrácia tagjai európai
luxuscikkeket használtak, és szolgák meg rabszolgák hada vette körül őket.

A kongói gazdasági intézmények a politikai hatalom társadalmi megoszlásában, vagyis a politikai

intézmények természetében gyökereztek. Semmi más nem gátolta meg a királyt abban, hogy elvegye
az emberek javait vagy életét, mint annak veszélye, hogy lázadás tör ki. És, bár ez valós veszély volt,
ahhoz kevés volt, hogy védelmet adjon az embereknek. Kongó politikai intézményrendszere teljes
mértékben abszolutisztikus volt: a királlyal és az elittel szemben szinte egyáltalán nem támasztott
korlátokat, a polgároknak viszont nem engedett beleszólást abba, hogy milyen legyen a társadalom
berendezkedése.

Természetesen könnyű belátni, hogy Kongó politikai intézményrendszere éles ellentétben áll azzal,
amit befogadó politikai intézményrendszernek hívunk, ahol a hatalom korlátozott, és széles körben
oszlik meg. Kongó abszolutisztikus intézményeinek fennmaradását a hadsereg biztosította. A király
ötezer fős állandó hadsereget tartott fenn (ennek magját egy ötszáz fős testőrség adta), ami a XVII.
század közepe táján félelmetes haderőnek számított. így már világos, hogy a király és az arisztokrácia
miért fogadta olyan lelkesen az európai lőfegyvereket.

Egy ilyen gazdasági intézményrendszerben esély sem volt fenntartható gazdasági növekedésre, sőt
ezek az intézmények még átmeneti növekedésre is csak alig-alig ösztönöztek. Ha csak annyit tettek
volna, hogy megreformálják a gazdasági intézményeket, hogy javuljon az egyéni tulajdonjogok
helyzete, már attól javult volna - össztársadalmi szinten - a kongóiak anyagi helyzete. De az elit ebből
az általános jólétből valószínűleg nem profitált volna. Először is, ezeknek a reformoknak az elit lett
volna a gazdasági vesztese, hiszen elvesztette volna a rabszolga-kereskedelemből és az ültetvényekből
származó jövedelmét. Másodszor, ilyen reformokra csak akkor kerülhetett volna sor, ha
megkurtították volna a király és az elit politikai hatalmát. Például, ha a király továbbra is igényt
tartott volna ötszáz fős testőrségére, ki hitt volna el egy olyan bejelentést, hogy eltörölték a
rabszolgaságot? Mi garantálta volna, hogy a király később nem gondolja meg magát? Ilyesmire valódi
garanciát csakis az adhatott volna, ha átalakul a politikai intézményrendszer, és a polgárok kaptak
volna némi, ellensúlyként működő, politikai hatalmat, és végre beleszólásuk lett volna az adózásba,
vagy abba, hogy mi történjen a testőrséggel. De ebben az esetben valószínűleg az lett volna az utolsó
kívánságuk a listán, hogy fenntartsák a király és az elit fényűző-pazarló életstílusát. A jobb gazdasági
intézményeket teremtő változásoknak politikai és gazdasági értelemben is a király és az arisztokrácia
lett volna a vesztese.

A gazdasági és politikai intézmények 500 évvel ezelőtti összefonódása még most is releváns
információkat hordoz, és segít megérteni, hogy Kongó miért olyan nyomorúságosan szegény még ma
is. A XIX. század végén kitört az „Afrikaláz”, és ezt a területet (valamint a Kongó-medence belső
területeit) is elérte az európai uralom, és az emberi és tulajdonjogok bizonytalansága még
égbekiáltóbb lett, mint a gyarmatosítás előtt volt. Ráadásul minden maradt a régiben: a
kizsákmányoló intézményrendszer és a politikai abszolutizmus a tömegek kárára hatalmat és vagyont
biztosított c£y szűk csoportnak, csak ez a csoport most már belga gyarmatosítókból állt, élükön II.
Lipót belga királlyal.

Amikor 1960-ban Kongó független lett, a gazdasági intézmények, az ösztönzők és a teljesítmény mit
sem változott: a régi minták alapján újratermelték önmagukat. A kizsákmányoló gazdasági
intézményrendszer továbbra is élvezte az igencsak kizsákmányoló politikai intézményrendszer
támogatását.

A helyzet viszont tovább súlyosbodott, ugyanis az európai gyarmati rendszer által teremtett állam,
Kongó több különböző kis állam és társadalmi közösség egyesítésével jött létre, és a Kinshasából
irányított nemzetállamnak ezek felett nemigen volt hatalma. Habár Mobutu elnök saját és cimborái
vagyonának gyarapítására használta az államot - jó példa erre az 1973-ban elkezdett zaire-i kulturális
önállósodási program, amelynek égisze alatt tömegével kezdte kisajátítani a külföldi gazdasági
érdekeltségeket országa nem egy központosított állam volt, és neki mint elnöknek a területek nagy
része felett vajmi kevés hatalma volt, így az 1960-as években külföldi segítséget kellett kérnie ahhoz,
hogy megállítsa Katanga és Kasai tartományok elszakadását. A politikai centralizáció hiánya, ami az
állam szinte teljes összeomlásához vezet, olyasmi, ami nemcsak Kongóra jellemző, hanem Fekete-
Afrika szinte valamennyi országára.

A mai Kongói Demokratikus Köztársaságban azért nem számolható fel a szegénység, mert még
mindig nincsenek olyan gazdasági intézmények, amelyek megteremtenék azokat az ún. alapvető
ösztönzőket, amelyektől egy társadalom gazdag lesz. Nem a földrajzi adottságok, nem a kultúra és
nem is a polgárok vagy a politikusok tudatlansága tartja szegénységben Kongót, hanem a
kizsákmányoló gazdasági intézményrendszer, amit több 100 év alatt sem sikerült lerombolni, mert a
politikai hatalom még mindig egy szűk elit kezében koncentrálódik. Az elit tagjait pedig semmi nem
motiválja arra, hogy tulajdonjogokat biztosítsanak az embereknek, olyan alapvető közszolgáltatásokat
nyújtsanak, amelyek javítanának a polgárok életminőségén, vagy ösztönözzék a gazdasági fejlődést.
Nekik inkább az szolgálja az érdekeiket, ha kizsákmányolják az embereket, és megtartják a hatalmat
maguknak. A hatalmat, amit nem arra használtak, hogy felépítsenek egy központosított államot, mert
ez ugyanolyan problémákkal járna (tiltakozás, politikai konfliktusok), mint a gazdasági növekedés
támogatása. Ráadásul itt is ugyanaz történt, mint Fekete-Afrika többi országában: a kizsákmányoló
intézmények átvételével próbálkozó, rivális csoportokkal folytatott belharc miatt, ha volt is egy kis
igény és szándék az állami központosításra, az is elpárolgott.

A Kongó Királyság hajdani és Kongó újkori történelme élénken illusztrálja, hogy a politikai
intézményrendszer határozza meg a gazdasági intézményrendszer, és ezáltal a gazdasági ösztönzők
milyenségét, valamint a gazdasági növekedés mértékét. Jól mutatja továbbá, milyen szimbiotikus a
kapcsolat a politikai abszolutizmus és az olyan gazdasági intézmények között, amelyek sokak kárára
biztosítanak hatalmat és vagyont keveseknek.
 Növekedés kizsákmányoló politikai
intézményrendszerben
Kongó, a maga törvények és jogok nélküli világával, elég szélsőséges példa. A legtöbb esetben
azonban az efféle szélsőségesség nem szolgálná az elit érdekeit sem, hiszen lerombolna minden
gazdasági ösztönzőt, és akkor alig lenne erőforrás, amelyet kizsákmányolhatnak. Könyvünk központi
tézise az, hogy a gazdasági növekedéshez és jóléthez befogadó gazdasági és politikai intézmények
kellenek, míg a kizsákmányoló intézményrendszer jellemzően stagnálást és szegénységet eredményez.
De ez nem jelenti azt, hogy a kizsákmányoló intézmények sosem tudnak növekedést generálni, vagy
minden kizsákmányoló intézményrendszer ugyanolyan lenne.

Létezik két különböző, de egymást kiegészítő módja annak, hogy egy kizsákmányoló politikai
intézményrendszerben beindulhasson a növekedés. Először is, még ha a gazdasági intézményrendszer
kizsákmányoló is, növekedést akkor is el lehet érni, ha az elit közvetlenül az általa irányított, magas
termelékenységű tevékenységekbe csoportosíthatja át az erőforrásokat. Az ilyen típusú növekedésnek
ékes példája volt a Karib-szigetek a XV1-XV1II. században. A lakosság túlnyomó többsége
rabszolgaként dolgozott az ültetvényeken, borzalmas körülmények között, és alig valamivel a
létminimum fölött tengődött. Sokak halálát az alultápláltság és a kimerültség okozta. Barbadoson,
Kubában, Haitin és Jamaicában a XV1I-XVIII. században a szűk kisebbség, az ültetvényes elit
kezében volt minden politikai hatalom és minden tőke, beleértve az összes rabszolgát is. Míg a
többségnek semmiféle jogai nem voltak, az ültetvényes elit tulajdona és tőkéje teljes körű védelmet
élvezett. Annak ellenére, hogy a kizsákmányoló gazdasági intézmények kegyetlenül kizsigerelték a
lakosok többségét, ezek a szigetek a világ egyik leggazdagabb helyének számítottak, itt ugyanis cukrot
állítottak elő, amit aztán eladtak a világpiacon. A szigeteken csak akkor stagnált a gazdaság, amikor át
kellett térni más gazdasági tevékenységekre - ez ugyanis veszélyeztette az ültetvényes elit bevételeit
és politikai hatalmát is.

További remek példa az a gazdasági növekedés és iparosítás, amely a Szovjetunióban zajlott le az első
ötéves terv 1928-as meghirdetésétől az 1970-es évekig. A szovjet politikai és gazdasági
intézményrendszer erősen kizsákmányoló jellegű volt, a piacok pedig szigorú korlátozások alatt
álltak. A Szovjetunió mégis képes volt gyors gazdasági növekedést produkálni, ugyanis az
erőforrásokat a mezőgazdaságból, ahol nem elég hatékonyan használták, karhatalmi erővel
átirányították az iparba.

A kizsákmányoló politikai intézményrendszerben megvalósuló növekedés másik típusa az, amikor a

politikai intézmények engednek kialakulni egy némiképp vagy akár teljesen befogadó gazdasági
intézményrendszert. A kizsákmányoló politikai intézményrendszerben élő társadalmak sok esetben
azért ódzkodnak a befogadó gazdasági intézményektől, mert félnek a teremtő rombolástól. De az,
hogy az elitnek milyen mértékben sikerül monopolizálnia a hatalmat, társadalmanként eltérő. Egyes
országokban előfordulhat, hogy az elit helyzete annyira stabil, hogy megengedhet némi elmozdulást a
befogadó gazdasági intézmények felé - persze csakis abban az esetben, ha megbizonyosodott a felől,
hogy ez nem veszélyezteti a politikai hatalmát. A másik eshetőség, hogy olyan a történelmi helyzet,
hogy egy kizsákmányoló politikai rezsimnek egy inkább befogadó gazdasági intézményrendszer
jutott, és a vezetőség úgy dönt, nem akadályozza annak működését. Ez a másik módja annak, hogy egy
kizsákmányoló politikai intézményrendszerben növekedés történhessen.
A gyors iparosításra jó példa a Pak tábornok vezette Dél-Korea. Pak 1961-ben, katonai puccsal került
hatalomra - de egy olyan országban, amely az Egyesült Államok teljes körű támogatását élvezte, és
ahol a gazdasági intézményrendszer lényegében befogadó jellegű volt. Bár a Pak-féle rezsim
tekintélyelvű volt, a tábornok kellően stabilnak érezte a helyzetét ahhoz, hogy elősegítse a gazdasági
növekedést, és - ami azt illeti - ezt igen aktívan tette. Részben talán azért, mert a rezsimet nem
támogatta közvetlenül kizsákmányoló gazdasági intézményrendszer. Eltérően a Szovjetuniótól és a
legtöbb olyan esettől, amikor egy kizsákmányoló intézményrendszerben valósult meg növekedés, az
1980-as években Dél-Korea fokozatosan tért át a kizsákmányoló politikai intézményrendszerről egy
befogadó politikai intézményrendszerre. Ehhez a sikeres átmenethez több tényező szerencsés
együttállása kellett.

Az 1970-es évekre Dél-Korea gazdasági intézményei eléggé befogadóak lettek ahhoz, hogy némiképp
okafogyottá tegyék a kizsákmányoló politikai intézményrendszer fenntartását: a gazdasági elit már
nem igazán profitált saját vagy a hadsereg politikai dominanciájából. A jövedelmek viszonylagos
kiegyenlítődése is azt jelentette, hogy az elitnek már nem kellett annyira félnie a pluralizmustól és a
demokráciától. Az erőteljes amerikai befolyás - különösen az észak-koreai fenyegetés árnyékában -
szintén azt üzente, hogy az egyre erősödő demokratikus mozgalmat, amely szembeszállt a katonai
diktatúrával, már nem lehet sokáig elnyomni. Bár az után, hogy Pak tábornokot 1979-ben
meggyilkolták, Cson Tuhvan vezetésével újabb katonai puccsra került sor, de Cson választott utóda,
Ro Tevu politikai reformokba kezdett, amelyek 1992 után megszilárdították a pluralista demokráciát.
A Szovjetunióban nem történt efféle átalakulás. Következésképp, a szovjet növekedés kifulladt, és az
1980-as években az ország gazdasága kezdett összeomlani, majd az 1990-es években teljesen szét is
hullott.

A mai Kína látványos gazdasági növekedése számos hasonlóságot mutat az egykori szovjet és dél-
koreai tapasztalatokkal. A növekedés kezdeti szakaszában a radikális piaci reformokkal átalakított
mezőgazdasági szektor járt az élen, és az iparban a reform - ehhez képest - néma csendben zajlott. A
helyzet az, hogy az államnak és a kommunista pártnak még ma is komoly beleszólása van abba, hogy
mely ágazatok és cégek kapnak tőkeinjekciót és lehetőséget a bővítésre - és ezzel hatalmas vagyonok
fölött döntenek. Akárcsak a Szovjetunió a fénykorában, Kína is gyorsan növekszik, de ez a növekedés
még mindig egy kizsákmányoló intézményrendszer keretein belül, állami ellenőrzés alatt zajlik, és
semmi sem jelzi, hogy megindult volna az átmenet egy befogadó politikai intézményrendszer felé. Az,
hogy a kínai gazdasági intézmények még mindig igen messze vannak attól, hogy befogadó jelleget
öltsenek, azt jelzi, hogy egy dél-koreai stílusú átmenet elég valószínűtlen, bár, természetesen, nem
lehetetlen.

Itt érdemes megjegyezni, hogy amikor arról beszélünk, hogy növekedés kizsákmányoló politikai
intézményrendszerben is lehetséges, annak - mindkét esetben - a politikai centralizáció a kulcsa.
Bizonyos mértékű politikai centralizáció nélkül a barbadosi, kubai, haiti és jamaicai ültetvényes elit
nem tudta volna fenntartani a törvényes rendet, és megvédeni saját vagyonát és tőkéjét. Jelentősebb
politikai centralizáció és szilárd politikai hatalom nélkül sem a dél-koreai katonai elit, sem a Kínai
Kommunista Párt nem mert volna belevágni jelentős gazdasági reformokba, és nem tudta volna a mai
napig megőrizni a hatalmát. Központosítás nélkül a szovjet vagy a kínai állam nem tudta volna úgy
koordinálni a gazdasági tevékenységeket, hogy az erőforrások a legtermelékenyebb területeknek
jussanak. Ezért aztán a kizsákmányoló politikai intézmények között az egyik legjelentősebb
válaszvonalat a politikai centralizációjuk mértéke jelenti. Ahol ez hiányzik, például Fekete-Afrika
számos országában, ott még korlátozott mértékű növekedés elérése is nehézséget jelent.
De , még ha képesek is növekedést generálni a kizsákmányoló intézmények, ez a növekedés általában
nem lesz tartós, és bizonyosan nem olyan típusú lesz, amely magával hozná a teremtő rombolást.
Amikor mind a politikai, mind a gazdasági intézmények kizsákmányoló jellegűek, akkor semmi sem
ösztönöz teremtő rombolásra és technológiai váltásra. Egy ideig talán képes az állani rendeletekkel
szabályozni az emberek és az erőforrások allokációját, és ezzel gyors gazdasági növekedést generálni,
de ez a folyamat eleve korlátozott. Es amikor eléri a korlátait, a növekedés leáll. Ez történt az 1970-es
években a Szovjetunióban. Hiába a gyors növekedés, a gazdasági ágazatok többségében szinte
egyáltalán nem történt technológiai váltás. Igaz, mivel rengeteg erőforrást fordítottak a hadseregre, a
katonai technológiák fejlődtek, és a Szovjetunió, ha csak egy rövid időre is, az űrversenyben meg a
nukleáris fegyverkezésben is megelőzte az Egyesült Államokat. Ez a növekedés teremtő rombolás és
széles körű támogatást élvező technológiai innováció nélkül viszont fenntarthatatlan volt, és hirtelen
vége is szakadt.

Ráadásul azok a körülmények, amelyek egy kizsákmányoló politikai intézményrendszerben

támogatják a gazdasági növekedést, természetüknél fogva törékenyek - könnyen összeomlanak, vagy
könnyen romba dönthetik őket azok a belharcok, amelyeket maguk a kizsákmányoló intézmények
generálnak. Tulajdonképpen a kizsákmányoló politikai és gazdasági intézményrendszernek velejárója
a belharc, ugyanis egy ilyen intézményrendszer mindig azt eredményezi, hogy a hatalom és a vagyon
egy szűk elit kezében koncentrálódik. Ha egy másik érdekcsoportnak sikerül felülkerekedve
kijátszania ezt az elitet, és átvennie az uralmat, övék lesz ugyanez a hatalom és vagyon.
Következésképp, ahogy azt majd később, a Római Birodalom és a maja városállamok összeomlása
kapcsán látni fogjuk, a háttérben állandóan folyik a harc az állami teljhatalom megszerzéséért, azután
ez időről időre felerősödik, polgárháborúvá fajul, esetleg olykor az állam teljes összeomlásához vezet.
Ez - többek között - azt jelenti, hogy egy kizsákmányoló intézményrendszerben, ha sikerül is kivívni
bizonyos mértékű állami központosítást, az sosem lesz tartós. A kizsákmányoló intézmények feletti
uralomért folytatott belharcok igen gyakran vezetnek polgárháborúkhoz és anarchiához, ez pedig
állandósítja az állami központosítás nélküli állapotot. így van ez Fekete-Afrika számos országában, és
néhány latin-amerikai meg dél-ázsiai országban is.

Vcgiil pedig, amikor egy kizsákmányoló politikai intézményrendszerben úgy valósul meg növekedés,
hogy a gazdasági intézmények részben befogadó jellegűek, mint Dél-Koreában, mindig fennáll annak
veszélye, hogy a gazdasági intézmények kizsákmányolóbbá válnak, és a növekedés leáll. A politikai
hatalom birtokosai pedig rájönnek, hogy ők maguk sokkal jobban járnak, ha - visszaélve a
hatalmukkal - korlátozzák a piaci versenyt, és egyre nagyobb szeletet vágnak maguknak a tortából,
sőt, ha lopnak és fosztogatnak, ahelyett, hogy a gazdasági fejlődést támogatnák. Ez a fajta
hatalommegoszlás és hatalomgyakorlás végül aláássa a gazdasági jólét alapjait, hacsak nem sikerül
átformálni a politikai intézményrendszert: kizsákinányolóból befogadóvá.