Keresztyén Bibliai Lexikon

Kiválasztás Az ÓSZ-ben a héber báhar, az ÚSZ-ben pedig a görög eklégomai, illetve eklogé
a kiválasztás terminus technicusa. Egyike a legsúlyosabb bibliai fogalmaknak, melynek
ismerete nélkül semmit sem lehet megérteni Istennek az emberre vonatkozó szándékából és
akaratából. A kiválasztás hite végigvonul a Szentírás összes rétegén.
1. A kiválasztás végrehajtó alanya Isten
a) Az ÓSZ-ben különleges hangsúly helyeződik Izráel kiválasztására. Az ÓSZ erős kollektív
jellege miatt szinte teljesen háttérbe szorul az egyén kiválasztásának gondolata, eltekintve
egyes kiváltságos, karizmatikus személyektől.
Izráel kiválasztása szorosan összefügg a bibliai szövetség-gondolattal. Isten szabad
elhatározás, szuverén kezdeményezés alapján népül választja magának Izráelt (5Móz 7,6;
14,2; Zsolt 100,3), ehhez hasonlóan konstituálódik Isten ÚSZ-i népe, Jézus Krisztus
gyülekezete is (Mt 20,23; Róm 9,11.15; Ef 1,4; 3,11; 1Pt 2,9).
Maga Izráel is úgy tudta magáról, hogy ő »az Úrnak szent népe, akit az Úr arra választott ki,
hogy az ő tulajdon népe legyen mindazon népek közül, amelyek a föld színén vannak« (5Móz
14,2; Bír 2,20; 5,11; 1Sám 2,24; 2Sám 14,13) és hogy vallási és politikai egzisztenciáját a
kiválasztó Isten történelmet formáló közbeavatkozásainak köszönheti (Mik 4,5; Ám 3,2). A
próféták Izráel kiválasztásával együtt említik az Egyiptomból való szabadulás eredményét
(Jer 2,2; Ez 20,5k; Hós 2,17; 9,10; 11,1; 12,14; 13,4; Ám 9,7; Mik 6,3–5), míg egy másik
bibliai hagyomány szerint Izráel kiválasztása már az ősatyák kiválasztásában gyökerezik
(1Móz 12,1–3; 15,1; 17,1–8; 22,15–18; 26,2–5; vö. Jer 11,5; 33,26; Ez 28,25). De a kettős
hagyományra is találunk példát egyfelől az 5Móz 4,37; 7,6–8; 9,5; 10,15; 14,2; 26,18-ban,
másfelől pedig az Ézs 41,8k; 43,10–20; 44,1k.21.24; 45,4; 48,10.12; 64,9-ben. Izráel
kiválasztása pedig magába foglalja a »szent föld«, különösen is Jeruzsálem (1Kir 8,48;
11,13.32; 14,21; Zak 2,16), a templom (5Móz 12,5.11.14; 12,18.21.27; 1Kir 8,16; 11,32; 2Kir
21,7; Ézs 28,16) és az egész Palesztina (Jer 3,19; Zak 7,14) kiválasztását.
Izráel népének minden egyes tagja részese az isteni kiválasztásnak (2Móz 32,13; 5Móz 10,15;
Zsolt 105,43; 106,5; Ézs 41,8kk). Ez a gondolat a judaizmusban ahhoz a téves
meggyőződéshez vezetett, hogy az üdvbizonyossághoz elég a »kiválasztott néphez« való test
szerinti odatartozás (Mt 3,9; Jn 8,33; Róm 2,17; 4,12).
b) A B szól arról is, hogy Isten a »választott nép«-en belül is kiválaszt egyeseket és
ideiglenes, vagy állandó küldetéssel bízza meg őket. Így választotta ki a már fentebb említett
ősatyákat, továbbá Mózest és Áront (2Móz 3; 4Móz 17,20; Zsolt 105,26; 106; 23), a papokat
és lévitákat (4Móz 8,16kk; 5Móz 10,8; 18,5; 21,5; 1Krón 15,2).
A prófétáknál a kiválasztás gyakran az elhívásban nyilvánul meg, ami voltaképpen kihívás a
meglévő körülmények közül és egy új létezési módnak a felajánlása (Ézs 8,11; Jer 15,16k;
20,7; Ám 7,15).
A királyok is kiválasztottak, sőt az ÓSZ-ben régebbi keletű a király kiválasztásának
szemlélete Izráel népe kiválasztásának szemléleténél. Izráel osztja környezetének nézetét a
király kiválasztásáról, de ugyanakkor azt sajátos egyéni hittartalommal is gazdagítja, amikor
beszél az elvettetés lehetőségéről (1Sám 15,23.26). Ez annál is figyelemre méltóbb, mert
olykor úgy tűnik, mintha »Isten felkentjének« character indelibilis-t tulajdonítanának (1Sám
24,7.11; 26,9.11.16.23; 2Sám 1,21). Az 1Sám 10,20–24 a sorsvetést a kiválasztás eszközeként
említi. Jóllehet nem szabad lebecsülni a nép szerepét a királyok trónra lépésekor (1Sám 8,18;
12,13; 2Sám 16,18; 1Kir 12,1), mégis a királyi méltóság igazi alapja az isteni kiválasztás
(1Sám 16,6–13; 2Sám 6,21; 1Kir 8,16; 1Krón 28,4; 2Krón 6,6; Zsolt 89.4.20). Az ÚSZ-ben is
megvan a kollektív kiválasztás (Róm 11,7; 1Kor 1,1; 2Tim 2,10; 1Pt 2,9; 2Pt 1,10) mellett az
egyének kiválasztása: a tizenkét tanítvány (Mt 10,1; Mk 3,13–19; Lk 6,13–16), Mátyás
(ApCsel 1,24), Pál (ApCsel 9,15), az egyes gyülekezetek (2Jn 13).
c) Eszkhatológikus kiválasztás. Már Ám 5,15 remélte, hogy Isten könyörülni fog »József
maradékán«, vagyis a »választottjain«. Ez a reménység erőteljesen jelen van a Hós 2,1–3.16–
25-ben is.
A Deutero-Ézsaiás által megrajzolt Ebed-Jahve (Ézs 42,1–7; 49,1–6; 50,4–9; 52,13–15; 53,1–
12) a Messiás vonásait hordozza (vö. ApCsel 8,26–35). Az ÚSZ noha ritkán adja ezt a címet
Jézusnak (Lk 9,35; 23,35), azonban a legünnepélyesebb pillanatokban (keresztelkedés,
megdicsőíttetés, keresztre feszítés) mindig megelevenedik Jézussal kapcsolatban a Deutero-
Ézsaiás jövendölte Ebed-Jahve alakja. Jézus az egyetlen, aki igazán érdemes a »kiválasztott«
névre (Lk 1,35; Ef 1,4.10; 1Pt 1,20; 2,4kk). A B említést tesz egy végső, végérvényes
kiválasztásról (Mt 22,14; 24,22; Mk 13,19–27; Lk 18,7; Róm 8,33; Jel 17,14).
2. A kiválasztás alapja és célja
A kiválasztást Isten meg nem érdemelhető szeretete motiválja (5Móz 7,7k). A kiválasztás
Isten szabad elhatározáson alapuló kegyelmi tette (2Sám 21,6; Zsolt 105,43; Ézs 42,1; 65,23;
Jer 31,3; Hós 11,1.4; 1Kor 1,26kk; 1Thessz 1,4k; 1Jn 4,19). Isten a kiválasztáskor nem tekint
emberi előnyös tulajdonságokra, nem érdem, hanem szabad szeretet alapján cselekszik (2Móz
4,10kk; 5Móz 7,7; 9,6; Jer 1,6kk; 1Kor 1,26kk; Róm 9,11–13; Ef 1,4).
A kiválasztás mindig a szolgálatban nyeri el értelmét (2Móz 17,9; 4Móz 11,28; Ézs 49,6k; Jer
1,5; ApCsel 9,15). A kiválasztás egyfajta erkölcsi minőséget is föltételez, vagyis a kiválasztott
élete a kiválasztás tükre (Kol 3,12; 2Pt 1,10). (Ld. még ELEVE ELRENDELÉS)

Elvettetés Isten ítéletét fejezi ki azok felett, akiket valamilyen feladatra, szolgálatra elhívott
és kiválasztott, és azok ezt nem teljesítik.
1. Az elvettetés hátterében tehát az húzódik meg, hogy az ember megveti, elveti Isten
akaratát. Az ÓSZ-ben állandóan visszatérő mozzanat ez, mindenekelőtt Izráellel
kapcsolatban. Izráel megveti az Urat, aki kiszabadította Egyiptomból (4Móz 11,20). Megveti
Isten igéjét (1Sám 15,43; Ézs 30,12; Jer 8,9), Isten törvényét és tanítását (Jer 6,19; Ez 5,6), ez
pedig a szövetség megszegését jelenti (3Móz 26,15k). Az embernek Istennel szembeni
elutasító magatartása abban éri el tetőfokát, hogy magát Jézust is elveti (Mt 8,31kk; Lk 9,22;
17,25). Ő az a szegeletkő, amelyet az építők megvetettek (Mt 21,42 par). A gonosz
szőlőművesek példázatában Jézus az ÓSZ-i ítélet vonalát továbbvezeti önmagáig: Isten
küldötteinek hosszú sora után magát a fiút is elveti Izráel (Mk 12,1kk; vö. 2Krón 36,15k).
2. Isten az ember őt elvető magatartására maga is az ember elvetésével válaszol. Ez
érvényesül egyes személyek vonatkozásában is. Isten elveti Ézsaut (Róm 9,13; Zsid 12,17),
Sault (1Sám 15,23). Ez vonatkozik azonban Izráel egészére is, mindenekelőtt azokra, akiknek
a szövetségi hűséget őrizniük kellett volna: a prófétákra és papokra (Hós 4,4kk). Különösen
erőteljesen hangzik Izráel elvettetésének ítélete Jeremiás próféciáiban (Jer 6,19.30; 7,29;
14,19; 52,3; JSir 2,7; 5,22).
Az elvettetés ellen nincsenek egyszer s mindenkorra érvényes külsőleges, formális
biztosítékok. Nem garancia a szent város, sőt maga a szentély sem (2Kir 23,27; 1Kir 9,7), és
nem jelentheti azt az oltár sem (JSir 2,7). Minél magasabbra jutott valaki kiválasztása és
elhívása során, annál mélyebbre vettetik (Mt 8,12; 11,20kk), ha engedetlenné válik Isten
akaratával szemben.
Pál apostol számára központi kérdést jelent Izráel elvettetésének kérdésköre. Válasza a
problémára kettős: abból indul ki, hogy a test szerinti Izráel Isten üdvtervének kiválasztott
eszköze, hiszen övék a fiúság, a dicsőség, a törvény, az istentisztelet, az ígéretek, az ősatyák,
és test szerint Izráel leszármazottja maga Krisztus is (Róm 9,1kk). Ennek ellenére Izráelnek,
mint népnek az elvettetését tényként látja, amely megállapítást azzal old fel, hogy nem a test
szerinti Izráel Isten népe, hanem az »ígéretek gyermekei« (Róm 9,8). Másfelől azonban Izráel
elvetése is Isten tervébe illeszkedik, mivel a pogányokhoz ezáltal jutott el az üdvösség (Róm
11,11). Mindez azonban nem úgy értendő, hogy Izráel véglegesen elvettetett, és helyüket a
pogányok vették volna át, hanem hogy közös gyökérbe oltattak (Róm 11,17). A végső
megoldás abban van, hogy az elvettetés nem végleges, mert Isten könyörületet gyakorol (Róm
11,32). Ennek feltétele az ember részéről a megtérés (Róm 11,12).
Mindezekből következik, hogy az elvettetés nem egyszer s mindenkorra lezárt aktus, nem
azonos a kárhozattal. Lesz egy végleges ítélet (Mt 25,31kk; Jel 20,14k; 22,15). Ha ez nem így
volna, akkor Isten szeretetének helyén egy végzetszerűen, mintegy kényszerpályán mozgó
fátum működne. Isten azonban kegyelmének gyakorlásában teljesen szabad (Róm 9,15). Joga
és szabadsága van elvetni, de meg is könyörülni. Mindez mindenhatóságából következik.
Mindezekkel szemben az ember lehetősége: kérni Isten könyörületét, és készséges lélekkel
engedelmeskedni neki (Zsolt 51,13k).