NNCL954-433v2.

Wilbur Smith

A BOSSZÚ
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Wilbur Smith: A Sparow Falls
Pan Books Ltd., London, in association with William Heinemann
Ltd. 1978.
© Wilbur Smith 1977

Fordította: Kaposi Tamás

Borító: Császma József

Hungarian edition by © Delej Kft in association with

Maecenas International Kft, 1993.

Hungarian translation © Kaposi Tamás, 1993.

Danielle-nek
A francia csatatér felett régen behegedt sebhelyek lilás árnyalataiban játszó
felhők görögtek méltóságteljes lassúsággal a német vonalak felé.
Sean Courtney dandártábornok már negyedik telét töltötte
Franciaországban, és most a marhapásztor és a farmer szemével majdnem
olyan biztonsággal jósolta meg az időjárást, mint szülőhazájában odalent,
Dél-Afrikában.
– Havazni fog – dörmögte. Nick van der Heever hadnagy, a segédtisztje
hátrapillantott válla fölött.
– Nem lepne meg, uram.
Van der Heever alaposan megpakolta magát: puskája és kenyérzsákja
mellett még egy vászonzsákot is cipelt a vállán, mert Courtney tábornok
éppen vacsoravendég minőségben igyekezett a második zászlóalj felé. A
második zászlóalj parancsnokának és tisztikarának e pillanatban még
sejtelme sem volt az őket fenyegető megtiszteltetésről, és Sean gonoszkás
várakozással előre élvezte, micsoda pánikot kelt majd váratlan érkezésével.
A hadnagy nyakában lógó vászonzsák tartalma, a fél tucat Haig
whiskysüveg és a kövér liba kevéssé csökkenti majd megrázkódtatásukat.
Sean mindenesetre tisztában volt vele, hogy a tisztjei módfelett
bosszantónak tartják – amúgy is rendhagyó egyénisége mellett – azt a
szokását, hogy időnként váratlanul, minden előzetes bejelentés nélkül
megjelenik a frontvonalban. Csak egy hete hallotta egy áthallás révén a
telefonban, amint az egyik őrnagy egy századosnak azt mondja:
– Az a vén kurafi azt hiszi, most is a búr háborúban harcol. Nem
tudnátok ketrecbe zárni ott hátul, a főhadiszálláson?
– Hogyan akarsz te ketrecbe zárni egy elefántbikát?
– Na jó, de legalább szóljatok ide, ha elindul…
Sean kuncogva törtetett segédtisztje után. Nagykabátja szárnya szélesen
lebegve csapkodta lábszárvédőbe tekert lábát, és fejére a levesestálforma
sisak alá melegítésnek egy selyemsálat tekert. A palló a ragacsos sárban
szörcsögve, tocsogva billegett a lábuk alatt, ahogy az árokban haladtak.
Sean a vonalnak ezt a részét nem ismerte. A zászlóalj nem egészen egy
hete vonult csak be ide, de a szagok ismerősek voltak: penészes föld- és
sárszag, súlyosbítva rothadó hús és szennyvíz bűzével, keveredve az égett
puskapor szagával.
A tábornok belélegezte ezeket a szagokat, aztán undorral köpött egyet.
Tudta, egy óra se kell hozzá és annyira megszokja, hogy észre sem veszi,
de most az volt az érzése, mintha hideg gépzsírral kenegetnék a gégéjét.
Megint felnézett az égre, összevonta a szemöldökét. Vagy a szél fordult
egy-két ponttal keletnek, gondolta, vagy rossz útra tértek a lövészárkok
útvesztőjében, mert az alacsonyan úszó felhők most nem abba az irányba
vonultak, ahogy a Sean fejében rögződött térkép szerint vonulniuk kellett
volna.
– Nick!
– Parancsoljon, uram!
– Jó irányba megyünk?
Ahogy fiatal segédtisztje visszanézett rá, Sean nyomban látta, hogy az
arca elbizonytalanodott.
– Hát, uram…
Az utolsó negyed mérföldön a magas földfalak labirintusában csupa
elhagyott fedezék mellett mentek el, és sehol egy lélekkel sem találkoztak.
– Jó lenne körülnéznünk, Nick!
– Máris, uram!
Van der Heever végignézett az árkon, aztán meglátta, amit keresett. A
következő kereszteződésnél valaki egy létrát erősített a falba. A létra
felnyúlt a homokzsák mellvéd tetejéig. A tiszt elindult a létra felé.
– Vigyázzon, Nick! – kiáltott utána Sean.
– Igenis, uram! – a fiatalember, mielőtt mászni kezdett, a földfalnak
támasztotta puskáját.
Sean számítása szerint három-négyszáz méternyire lehettek a
frontvonaltól, és gyorsan sötétedett. A felhők alatt a levegő bíbor-bársony
színben játszott. Ebben a megvilágításban nem lehet tisztességesen célozni,
és Sean tudta, hogy Van der Heever fiatal kora ellenére tapasztalt katona.
Olyan villámgyors mozdulattal nézett körül a mellvéd fölött, mint a
rókamanguszta, mikor kiles az odújából.
Sean figyelte, hogyan kuporog a létra tetején, emeli fel gyors
mozdulattal a fejét, aztán megint lebukik.
– A domb sokkal messzebb van tőlünk, balra – szólt le.
A kérdéses domb alacsony, kerek földhányás volt, legfeljebb ötven
méternyire emelkedett a majdnem sík terepből. Ezt a vidéket valaha sűrű
erdő borította, de most csupán szétroncsolt fatörzsek álltak ki
derékmagasságban a földből, és az emelkedőket végig bombatölcsérek
szántották fel.
– Mennyire van ide a tanya? – kérdezte Sean, és változatlanul felfelé
bámult. A tanya egy négyszögletes, omladozó fallal körülvett, tető nélküli
épületféle volt, szemben a zászlóaljtörzzsel. A tüzérség, a gyalogság és a
légierők számára egyaránt viszonyítási pontnak számított.
– Még egyszer megnézem – szólt oda a létráról Van der Heever, és
ismét kidugta a fejét.
A Mausernak jellegzetes, reccsenő hangja van, éles, gonosz csattanás,
Sean annyiszor hallotta már, hogy pontosan meg tudta becsülni a lövés
távolságát is, az irányát is.
Egyetlen lövés, talán ötszáz méter távolságból, pontosan szemből velük.
Van der Heever feje úgy vágódott fel, mintha valaki keményen állon
ütötte volna, és sisakja acélja megcsendült, mint egy gong. Az állszíja
elszakadt, a kerek sisak magasan felpördült a levegőbe, aztán lezuhant az
árok aljára, a pallóra és a peremén görögve egy szürke, sáros pocsolyába
kötött ki.
Van der Heever keze egy pillanatig még tovább markolta a létra felső
fokát, aztán az ujjai erőtlenül szétnyíltak, ő hátrabukott és súlyos
zuhanással esett le az árok fenekére. Nagykabátja szárnyai szétterültek
estében.
Sean dermedten, hitetlenkedve állt. A tudatába nem hatolt le, hogy
Nicket találat érte, de ugyanakkor, mint katona és vadász, ösztönösen és
elképedten kénytelen volt elismerni, hogy tökéletes lövés volt.
De micsoda lövés! Ötszáz méterről, ebben a világításban: futó pillantás
egy sisakos fejre a mellvéd fölött, három másodperc, beállítani a
távolságot, aztán még egy pillanat, célozni, és abban a pillanatban, ahogy a
fej ismét felbukkan, tüzelni. Az a barbár, aki ezt a lövést leadta, vagy
csodálatos mesterlövész, egy leopárd reflexeivel, vagy a legmázlisabb
orvlövész az egész nyugati fronton.
Mindez egy pillanat alatt száguldott át Sean fején, aztán előrelépett,
nehézkes léptekkel odament segédtisztje mellé, és letérdelt. Vállánál fogva
hanyatt fektette a fiút, és mellében, a szíve táján valami hideg markolást
érzett. Rosszullét környékezte.
A golyó a fiatal tiszt homlokán hatolt be és a fülénél távozott fejéből.
Sean ölébe emelte a roncsolt fejet, levette sisakját, letekerte fejéről a
selyemsálat. Valami elveszett az életéből, és ez a tudat mélységesen
elszomorította.
Aztán lassan a fiú fejére tekerte a selyemsálat. A vér nyomban
átszivárgott a vékony anyagon. Értelmetlen gesztus volt ez tőle, de
lefoglalta vele a kezét, valahogy csökkentette tehetetlenségérzetét.
Leült a sáros pallóra, fogta a fiú holttestét, izmos vállaival föléje hajolt.
Sisak nélkül látszott, hogy sötét, erős hajzatát végig szürkés csíkok, fehéres
fürtök tarkítják, fehérségük mint a dér csillant meg a fogyó esti fényben.
Kurta, sűrű szakállában felfehérlett néhány ősz szál. Nagy karvalyorra
ferde volt, viharvert.
 Csak ívelt, fekete szemöldöke és tiszta sötét-kobaltkék szeme árulkodott
egy valójában sokkal fiatalabb, magabiztos, csupa élet férfiról.
Sokáig ült ott, fogta a fiút, aztán nagyot, mélyet sóhajtott, félretolta a
holttestet, felállt, vállára lódította a vászonzsákot, és továbbindult az
összekötő árokban.

Az ezredes, a Második Zászlóalj parancsnoka öt perccel éjfél előtt bújt be

görnyedve a kantin ajtaját elfedő függöny nyílásán. Odabent
felegyenesedett, és kesztyűs kezével leverte válláról a havat.
Hat hónappal ezelőtt a kantin még német fedezék volt, most viszont az
egész zászlóalj irigysége tárgya: harminclábnyira a föld alatt, tökéletesen
bombabiztos, védve a legsúlyosabb tüzérségi tűz ellen is. A padló
keményfa, és még a falakat is lambéria fedi, védelmül a nedvesség és a
hideg ellen. Az egyik fal mellett nagy hasú kandalló áll, és árasztja
vidáman melegét.
A tisztek, akik éppen nem voltak szolgálatban, félkörben ültek a tűz
előtt zsákmányolt karosszékeikben.
Az ezredes azonban, ahogy belépett, nem látott mást, csak azt a zömök
alakot, a tábornokát, aki a legnagyobb és legkényelmesebb karosszékben, a
tűzhöz legközelebb terpeszkedett. Sietve végigment a helyiségen, és
közben sietve dobta le magáról a nagykabátját.
– Tábornok úr, elnézését kérem. Ha tudtam volna, hogy jön… Éppen
ellenőrző körúton voltam.
Sean Courtney felnevetett, nehézkesen felemelkedett a karosszékből, és
kezet fogott az ezredessel.
– Pontosan ezt vártam el öntől, Charles. A tisztjei mindenesetre igen
kellemes fogadtatásban részesítettek… és hagytunk magának egy keveset a
libából is…
Az ezredes lopva körülnézett, és homlokát ráncolva állapította meg,
hogy egyik-másik fiatalabb beosztottjának túlzottan kipirult az arca és
feltűnően csillog a szeme. Legközelebb figyelmeztetnie kell ezeket a
gyerekeket, gondolta, hogy ne legyenek olyan ostobák, és ne akarjanak
együtt inni a tábornokukkal. Az öreg olyan rendíthetetlenül áll a lábán,
mint a szikla, ez egyértelmű, fekete szemöldöke alatt a szeme szúrós, mint
a tőr hegye, de ő, az ezredes eléggé ismerte már tábornokát és tudta, az
öreg egy jó liter Haig whiskyt benyakalt már. Ugyanakkor most azt is látta,
hogy valami nagyon bántja az öreget. Aztán rájött: hát persze!
– Igazán sajnáltam, mikor hallottam, mi történt a fiatal Van der
Heeverrel, uram. A törzsőrmester jelentette, mi történt.
 Sean elutasító mozdulatot tett a kezével, de szeme körül az árnyék egy
percre mintha elsötétült volna.
– Ha tudtam volna, tábornok úr, hogy ma este előrejön a vonalunkba,
előre figyelmeztettem volna. Pokoli, mennyi bajt okoz nekünk ez a német
mesterlövész, mióta itt berendezkedtünk, uram. Persze, mindig ugyanaz a
fickó, és tökéletesen, halálosan biztos kezű. Életemben nem találkoztam
még ilyennel. Borzasztó kellemetlen éppen most, amikor különben minden
olyan csendes. Ezen a héten minden veszteségünket neki köszönhetjük.
– És mit tettek az ügyben? – kérdezte ingerülten Sean. A tisztek
figyelték, hogyan futja el a haragos pír az arcát.
Az egyik tiszt sietve közbeszólt.
– Megkerestem Caithness ezredest, a harmadik zászlóaljtól, és kötöttem
vele egy üzletet. Hozzájárult, hogy átküldi hozzánk Anderst és
MacDonaldot…
– Sikerült megszerezned őket? – Az ezredes arca felragyogott. – Nahát,
hallod, ez pompás! Nem hittem volna, hogy Caithness hajlandó lesz
megválni ettől a két klasszistól.
– Ma reggel jöttek át, és egész nap a terepet tanulmányozták, kettesben.
Szabad kezet adtam nekik, és úgy tudom, holnapra tervezik, hogy
megkezdik a vadászatot.
Az első század parancsnoka, egy fiatal százados előhúzta óráját, és
hosszasan tanulmányozta.
– Az én szektoromból indulnak, uram – mondta aztán. – Ami azt illeti,
szándékomban áll odamenni, és elbúcsúzni tőlük. Fél tizenkettőkor
foglalják el az állásukat. Elnézést, uram…
– Természetesen, menjen csak, Dicky. A nevemben is kívánjon nekik
minden jót.
A zászlóaljban mindenki hallott már Andersről és MacDonaldról.
– Szívesen találkoznék azzal a két fiúval – szólalt meg váratlanul Sean
Courtney, és az ezredes kötelességtudóan helyeselt.
– Természetesen, uram. Én is elmegyek önökkel.
– Nem, nem, Charles. Maga egész éjszaka kint volt a hidegben. Majd én
elmegyek Dickyvel.

A sötét éjfélben, a fekete éjszakában sűrű pelyhekben hullott a hó.

Szigetelő palástjával letompította az éjszakai zajokat, fojtottan hangzott a
Vickers-géppuskák szabályosan időközökben felhangzó ropogása is, amint
a zászlóalj jobbszárnyáról a drótakadály egy nyílását lőtték.
Mark Anders kölcsönkért pokrócokba burkolózva ült és mélyen
rágörnyedt az ölében tartott, nyitott könyvre. Próbált szemével
alkalmazkodni a gyertyacsonk reszkető sárga fényéhez.
Az első hóeséssel járó enyhébb hőmérséklet és a fedezékbe behallatszó
zajok változása felébresztette a mellette alvó férfit. Felköhögött, oldalt
hengeredett, kissé széjjelhúzta a feje mellett a vászonfüggönyt.
– Átok! – dörmögte, és megint felköhögött, az erős dohányosok
reszelős, elkínzott köhögésével. – Ördög és pokol! Havazik. – Aztán a
másik oldalára fordult. – Te még mindig olvasol? – kérdezte Markra nézve,
mogorván. – Mindig azokat a könyveket bújod. Tönkreteszed vele a
szemedet, nem fogsz tudni célozni.
Mark fölemelte a fejét.
– Már egy órája havazik.
– Minek az a sok tanulás? – Fergus MacDonaldet ne lehetett könnyen
eltéríteni a témájától. – Semmi hasznod sem lesz belőle.
– Nem szeretem, hogy havazik – szögezte le Mark. – A hóra nem
számítottunk.
A hó kétségtelenül bonyolította feladatukat. A terepet elborítja
árulkodó, fehér takarójával: akárki mozdul ki a fedezék mögül a senki
földjére, menthetetlenül hátrahagyja a hajnali fénynél vizsgálódó
ellenséges őrszemek számára árulkodó nyomait.
Gyufa fénye lobbant. Fergus két cigarettára gyújtott, egyiket
odanyújtotta Marknak. Pokrócukba burkolózva, váll váll mellett feküdtek a
földön.
– Lemondhatod a lövészetet, Mark. Mondd meg nekik, halasszák el. Te
végül is önkéntes vagy, gyerek…
Egy teljes percen át némán cigarettáztak.
– Az a sváb egy gazember – jegyezte meg aztán Mark.
– Ha havazik, aligha bújik elő holnap. Őt is az ágyhoz köti majd a hó.
Mark lassan ingatta a fejét.
– Ha annyira jó, akkor előjön.
– Hát igen – bólintott Fergus. – Az annyira jó. Az a lövése tegnap este:
egész nap ott feküdt a hidegben, egy centiméterrel sem lehetett közelebb
ötszáz méternél, és abban a világításban… – Fergus hirtelen elharapta a
szót. Aztán sietve folytatta. – De te is jó vagy, kölyök. Te vagy a legjobb,
fiú!
Mark nem szólt semmit. Gondosan elnyomta cigarettája izzó parazsát.
– Kimész? – kérdezte Fergus.
– Megyek.
– Akkor aludj még egyet, gyerek. Hosszú lesz ez a nap.
 Mark elfújta a gyertyát, hanyatt dőlt, és a fejére húzta a pokrócot.
– Aludj jól – mondta Fergus. – Bőven időben felébresztelek! – És
ellenállt az atyai impulzusnak, hogy megveregesse a pokróc alatt a fiú
csontos, sovány vállát.

A fiatal százados halkan odaszólt valamit az egyik őrnek a tüzelőpadkán,

az suttogva válaszolt, és állával mutatott a sötét fedezékek felé.
– Arrafelé, százados úr.
A százados végigment a pallókon, ahogy köpenyébe burkolózott, olyan
volt, mint egy mackó, és Sean, aki a nyomában járt, vállal magasodott ki
mogulé.
A következő forduló után az árok oldalába vájt alacsony benyílóból a hó
puha függönyén át feltűnt egy tompán, vörösen izzó szénserpenyő fénye.
Sötét alakok kuporogtak körülötte, mint boszorkányszombaton a
vénasszonyok.
– MacDonald őrmester?
Egy alak egyenesedett fel a csoportból, és előrelépett.
– Én vagyok az. – A hangja kihívó volt, öntudatos.
– Anders itt van magával?
– Itt van, pontosan ahogy mondja! – közölte MacDonald. A
szénserpenyő körül kuporgók közül újabb alak emelkedett fel, és lépett
előre. Magasabb volt a másiknál, ruganyos mozgású, mint egy atléta vagy
egy balett-táncos.
– Felkészültél, Anders? – kérdezte a kapitány, a lövészárkok szokott
fojtott, suttogó hangján, de Anders helyett MacDonald válaszolt.
– A gyerek bevetésre kész. – Egy birkózó edzőjének féltékeny, atyai
hangján beszélt. Nyilván látszott, hogy tulajdonának tekinti a gyereket, és
ez a tulajdoni viszony olyan rangot kölcsönöz számára, amit egyébként
sose ért volna el.
Ebben a pillanatban egy világítórakéta fénye villant fel magasan
fölöttük, szikrázóan fehéren robbant szét. Hangját letompította a hóesés.
Sean pontosan olyan jól tudott felértékelni egy embert, mint egy lovat.
Ki tudta emelni a sok közül a hitványakat meg a rátermetteket. A gyakorlat
hozta magával ezt a képességet, meg még valami mélyebb,
megmagyarázhatatlan érzék.
Ahogy a fény felvillant, tekintete végigsiklott az idősebbik férfi arcán.
MacDonald őrmester arca jellegzetes példánya volt a csontos, rosszul
táplált, prolinegyed-lakó arcának, szemei túl közel álltak egymáshoz, ajka
keskeny, a sarka kétoldalt lefelé görbül. Ebben az emberben Sean nem
látott semmit, ami érdekelte volna, és inkább a másikat vette szemügyre.
A fiú egymástól messze ülő szemei halvány aranyosbarnán csillogtak.
Egy költő békés szemei, vagy olyan emberé, aki távolba nyúló, végtelen
térségeken élte le az életét. Felhúzott szemhéja nem takarta el íriszét,
szemgolyója tisztán, fehéren csillant meg a szaruhártya körül, s az írisz úgy
úszott a fehérségben, mint a telihold.
Sean ritkán találkozott ilyen szemekkel. A fiú nézése szinte hipnotikus
hatással volt rá, sugárzó erejével, kutató nyíltságával mintha a szívét
markolta volna meg.
Az első benyomásokat újabbak követték. Mindenekelőtt az, hogy a fiú
valószínűtlenül fiatal. Inkább tizenhét éves, mint húsz, gondolta, és
nyomban azt is megállapította, mennyire túlhajszolt idegállapotban van.
Arca, kiegyensúlyozott vonásai ellenére, merev, kemény, idegei pattanásig
feszültek. Sean az elmúlt négy esztendő alatt gyakran találkozott efféle
feszült arcokkal. Valaki felfedezte ezt a gyereket, rájött, hogy különleges
adottságokkal rendelkezik, és most mindenki kíméletlenül kihasználja.
Caithness a Harmadik Zászlóaljtól, a menyétképű MacDonald, Charles,
Dicky és, mindent egybevetve, ő maga is. Kegyetlenül megdolgoztatják,
gondolkodás nélkül, minden adandó alkalommal bevetik…
A fiú kezében pléhpohárban gőzölgő kávét tartott. Az inge ujjából
kinyúló csuklója mint egy csontváz keze, emellett tele haragosvörös
csípésekkel. Nyaka a fejéhez képest túl hosszú és vékony, arca beesett,
szemei mélyen ülők.
– Ez Courtney tábornok – mondta a százados, és Sean a világítórakéta
halványuló fényénél is látta, amint a gyerek szeme hirtelen felcsillan, és azt
is hallotta, hogy a megilletődöttségtől egy pillanatra eláll a lélegzete.
– Helló, Anders. Sokat hallottam rólad.
– Én is önről, tábornok úr. – Hangjából áradt a rajongás, ami
bosszantotta Seant. A fiú nyilván minden vele kapcsolatos legendát ismer.
Az ezred büszke volt, amiért ő a parancsnokuk, és minden újoncnak végig
kellett hallgatnia kalandjait. Képtelenség volt megakadályozni, hogy szerte
meséljék őket.
– Igazán megtisztelő számomra, hogy találkozhatom önnel, tábornok úr.
– A gyerek hebegett ugyan egy kicsit, dadogott is, ami ugyancsak azt
jelezte, micsoda feszültség alatt áll, de a hangja őszintén csengett.
A legendás Sean Courtney, az az ember, aki ötmillió fontot keresett a
witwatersrandi aranymezőkön, és egyetlen éjszaka az utolsó pennyig
eljátszotta az egészet, az a Sean Courtney, aki Laroux-t, a búr generálist fél
Dél-Afrikán keresztül kergette, s végül, kemény kézitusa után, sikerült
elfognia. Az a katona, aki a dühöngő zulukat Bombatában a szakadéknál
feltartóztatta, aztán odahajtotta őket az előre felsorakoztatott Maxim
géppuskák elé, s aki egykori ellensége, Laroux segítségével kidolgozta és
megszervezte az Uniós Okmányt, amely Dél-Afrika négy független államát
egyetlen hatalmas egységbe foglalta, aki újabb, hatalmas vagyont gyűjtött
ingatlanokból, állattenyésztésből és fakitermelésből, aki föladta pozícióját
Louis Botha kormányában, és a natali törvényhozó tanács élén elvitte a
hadsereget Franciaországba… Természetes, hogy a gyerek szeme
felcsillant, és a nyelve botladozott, de akárhogyan is, a dolog
mindenképpen bosszantotta Seant. Ötvenkilenc éves koromban még nem
vagyok olyan öreg, hogy megjátsszam a hőst, gondolta savanyú ábrázattal.
Aztán a rakéta fénye végleg elenyészett, és ők visszahullottak a sötétségbe.
– Ha van még egy bögrére való abból a kávéból… – mondta Sean. –
Átkozottul hideg van ma éjszaka.
Sean elvette a horpadt zománcos bögrét és lekuporodott a szénserpenyő
közelében. A bögrét a tenyerében tartotta, ráfújt a gőzölgő italra és zajosan
szürcsölt. Fél perc múlva, némi habozás után, a többiek is követték a
példáját. Furcsa volt számukra úgy együtt guggolni egy tábornokkal,
mintha régi bajtársuk lenne. Néma csendben itták a kávéjukat.
– Te Zuluföldről való vagy? – tette fel váratlanul a kérdést Sean
Marknak, miután érzékeny fülével kiérezte beszédjéből az akcentust, aztán
válaszra se várva, zulu nyelven folytatta: – Velapi wena? Honnan való
vagy?
Mark ajkáról természetes folyékonysággal hangzott a zulu szó, bár már
két esztendeje nem beszélte a nyelvet.
– Eshowe-tól északra, az Umfolosi folyó mellől.
– Igen, ismerem a vidéket. Vadásztam arra. – Sean ismét angolra
fordította a szót. – Anders? Ismertem egy Anderst. Dealgoa-öbölből
vezetett szállítmányokat még nyolcvankilencben. Igen, ez az. Az öreg
Johnny Anders. Rokonod volt? Apád talán?
– A nagyapám volt. Édesapám meghalt. Nagyapámnak földje volt az
Umfolosi mellett. Én ott lakom. – A gyerek hangulata fölengedett. A
szénserpenyő parazsa fényében Sean mintha úgy látta volna, hogy szája
körül kivasalódnak a feszült vonások.
– Nem gondoltam volna, uram, hogy az ön ismerősei között olyan
szegény emberek is vannak, mint mi. – Fergus MacDonald némi éllel a
hangjában közölte ezt, miközben a serpenyő fölé hajolt, arcát a tábornok
felé fordítva, hogy Sean tisztán láthatta szája sarkában a keserű ráncokat.
Sean lassan, megfontoltan bólintott. Igen, MacDonald jellegzetes alak.
Az a fajta, akit az új rend meghódított, a szakszervezetek, Karl Marx, a
bolsevikok, akik bombákat robbantanak, és elvtársnak szólítják egymást.
Bár ennek semmi jelentősége sem volt, de most valahogy felfigyelt rá,
hogy MacDonald haja gyömbérszínű, és a keze fején nagy, sárga
szeplőfoltok vannak. Aztán megint Mark Andershez fordult.
– A nagyapád tanított meg lőni?
– Igen, uram. – A gyerek az emlékek hatására most mosolyodott el
először. – Tőle kaptam az első puskámat, egy Martini Henryt, ami akkora
füstöt eresztett, mint a bozóttűz, de ötszázötven méterről halálbiztosan
talált vele az ember.
– Én elefántra is vadásztam vele. Csodálatos puska – mondta Sean, és
ők ketten, negyven év korkülönbségen át, váratlanul barátok lettek.
Talán a fájó űr, amit a másik pompás fiatalember, Nick Van der Heever
halála okozott, késztette Seant, hogy atyai, pártfogó szemmel nézzen erre a
fiatalemberre. Ezt mintha Fergus MacDonald is megérezte volna, mert úgy
szólt közbe, mint egy féltékeny szerelmes.
– Legjobb lenne, ha felkészülnél már, gyerek! – Mark ajkáról leolvadt a
mosoly. A szeme szinte természetellenesen nyugodt lett. Vékony ayakát
mereven meghajtotta.
Fergus MacDonald a gyerek körül sürgött-forgott, és Seant megint egy
edzőre emlékeztette, aki versenyzőjét készíti fel az öltözőben. Levette a
fiúról a nehéz, otromba nagykabátot és a gyakorlódzsekit. A hosszú,
bokáig érő, gyapjú alsóruhára gyapjúing került, és két kötött mellény. A
nyakára gyapjúsál.
Aztán következett egy kezeslábas, amely feszesen simult a több réteg
ruhára, s amely nem akadályozta a mozgásban és nem lebegett a szélben,
amivel magára vonhatta volna az ellenség figyelmét. Fejére gyapjú fejvédő
került, arra bőr repülősapka, és Sean nyomban azt is megértette, miért. A
brit acélsisaknak roppant jellegzetes pereme volt, és amúgy sem nyújtott
védelmet a Mauser golyói ellen.
– Tartsd jól lenn a fejedet, Mark, gyermekem.
A kötött kesztyűn az ujjak helyén lyukak voltak, de erre a kesztyűre
még egy másik bővebb bőrkesztyű került.
– Az ujjaidat állandóan mozgasd, nehogy megmerevedjenek.
Kicsi, vállra vetős bőrtáska lógott kényelmesen a bal hóna alatt.
– Sonkás szendvics sok mustárral, csokoládé és árpacukor, ahogy
szereted. Ne feledkezzél meg az evésről. Tartsd magad melegen.
Négy tele háromszázhármas tár, három a kezeslábas lábzsebében, egy a
bal ujj alsó részébe vágott külön nyílásban.
 – Mindegyiket saját kezűleg zsíroztam meg – jelentette ki MacDonald,
főleg a tábornokra tekintettel. – Úgy csúsznak majd be, mint… – aztán
durván, obszcénül mosolygott, mintegy érzékeltetni akarván ezzel is,
mennyire fütyül minden rangra és társadalmi pozícióra. De Sean mintha
nem is hallotta volna. Nem érdekelték az előkészületek.
– Cuthbertet csak akkor mutatom majd, mikor már elég világos van.
– Cuthbertet? – kérdezte Sean. Fergus vigyorogva mutatott a fedezék
végében békésen heverő harmadik alakra. Sean most vette csak észre.
Fergus látva a tábornok meglepett arcát, megint felnevetett, aztán megfogta
a fekvő alakot. Sean most látta, hogy az alak csak egy bábu, de a
szénserpenyő parazsa fényénél élőnek is gondolhatta volna élethű
formájával, még sisakos feje is olyan természetes tartásban ült a vállán. De
derékban hirtelen véget ért, és egy szál seprűnyélben folytatódott.
– Kíváncsi lennék, hogyan csinálják ezt – fordult Sean a fiatal Mark
Andershez, de a választ Fergus adta meg, nagy fontoskodva.
– Tegnap a sváb a domb északi lejtője aljáról tüzelt. Markkal
kiszámítottuk a két lövés szögét, és ötvenméteres megközelítéssel
lokalizáltuk a kilövés helyét.
– Lehet, hogy pozíciót változtat – mondta Sean.
– Az északi lejtőt nem hagyja ott. Ott, még ha kisüt is a nap, egész nap
árnyékban van. Nyilván árnyékból tüzel fényre. – Sean egy bólintással
nyugtázta az érvelés logikáját.
– Ez igaz – mondta –, de hátha a német vonalon bentről tüzel egy
tüzelőállásból.
Ezúttal Mark válaszolt.
– Nem hiszem, uram – mondta halkan. – A vonalak túlságosan távol
vannak egymástól itt. – A német vonal a domb gerincén húzódott át. – És
neki rövidebb lőtávolságra van szüksége. Nem, uram. Közelről lő. A senki
földjén foglal el egy állást, talál váltogatja minden nap, de minden
alkalommal olyan közel jön a vonalainkhoz, amennyire tud, és úgy, hogy
közben mindig árnyékban maradjon. – Most, hogy az agya a problémára
koncentrált, egyetlen hebegő hangot nem adott ki. A szava halk volt,
feszült.
– Jó lőállást választottam ki a gyereknek, nem sokkal a tanyán túl –
vette át a szót határozottan Fergus MacDonald. – Nem egészen kétszáz
méterről beláthatja az egész északi lejtőt. Kimegy oda, és még sötétben
elfoglalja a helyét. Azt akarom, hogy ez sikerüljön, mielőtt a sváb a helyére
megy. Nem szeretném, ha a gyerek a sötétben rálépne arra a kurafira. És
akkor mind a ketten várunk, míg jó lesz a megvilágítás, és tiszta a látás.
Akkor én nekiállok dolgozni ezzel a Cuthberttel itt. – Megint felnevetett, és
megpaskolta a bábut. – Pokoli nehéz megcsinálni, hogy természetesnek
lássék, mintha valami buta újonc lenne, aki kidugja a fejét, és életében
először szeretne körülnézni francia földön. Ha hagyjuk, hogy a német túl
sokáig nézegesse, rájön a trükkre, ha meg túlságosan gyorsan csináljuk,
nem adunk neki időt a lövésre. Nem, ez nem könnyű dolog.
– Igen, el tudom képzelni, hogy ez az egészben a legveszedelmesebb és
a legnehezebb feladat – jegyezte meg keserű humorral Sean, és látta,
hogyan suhan át a haragos árnyék MacDonald arcán.
– Még egy bögre kávét, gyerek – fordult Mark Andershez –, aztán ideje,
hogy indulj. Azt akarom, hogy elfoglald a helyedet, mielőtt eláll a hóesés.
Sean benyúlt nagykabátja belső zsebébe, és előhúzta azt az
ezüstkulacsot, amelyet aznap kapott Ruth-tól, amikor az ezred elhajózott.
– Tegyél egy kis erőt a kávédba – mondta, és odanyújtotta Marknak.
A fiú zavartan rázta a fejét.
– Köszönöm szépen, nem kérek, uram. Még kettőt látnék tőle.
– Ha nem haragszik, uram, én kérek. – Fergus MacDonald gyors
mozdulattal átnyúlt a serpenyő fölött, és bőven csorgatott a világosbarna
italból a bögréjébe.

A törzsőrmester éjfél előtt kiküldött egy szakaszt, hogy az első század előtt
vágjanak ösvényt a drótakadályon keresztül.
Mark megállt a létra alján. A puskát áttette a bal kezébe. Újabb
világítórakéta villant fel a fejük felett. A fényénél Sean tisztán látta,
mennyire koncentrál feladatára a fiú. Mikor hátrahúzta a závárzatot, Sean
megállapította, hogy a gyerek nem a brit hadseregnél szabványosított,
rövid, egyes sorszámú Lee-Enfield puskát használja, hanem úgy látszik,
szívesebben dolgozik a P-14-es amerikai fegyverrel, amelyhez
háromszázhármas kaliberű töltényt is használhat, hosszabb a csöve, és az
egész jobban ki van egyensúlyozva.
Mark két sorozatot csúsztatott a tárba, bekattintotta a závárzatot, és egy
sorozat gondosan válogatott és zsírozott lövedék várta, hogy a závárzatba
kerüljön.
A világítórakéta elhaló fényénél felnézett Seanra, és kissé
megbillentette a fejét. A fény kihunyt. A sötétségben Sean hallotta, hogy a
fiú könnyed léptekkel felmászik a falétra fokain. Legszívesebben
utánakiáltotta volna, hogy „jó szerencsét”, de magába fojtotta ezt a spontán
vágyat, zsebében a szivartárcája után kutatott.
– Indulhatunk vissza, uram? – kérdezte halkan a százados.
 – Maga csak induljon – mordult rá idegesen Sean, mintha valami
közelgő tragédia előérzete tette volna érdesebbé a hangját. – Én még
maradok egy kicsit.
Bár segíteni nem tudott, úgy érezte, ha most elmegy, olyan, mintha
cserbenhagyná ezt a gyereket.

Mark végigsietett a huzal mentén, amelyet az őrjárat fektetett le számára,

hogy utat mutasson a drótakadályok között. Görnyedve ment, jobb kezében
a P-14-essel, baljával tapogatva a huzalt. Óvatosan vonult, puha léptekkel,
megpróbálta nem felkavarni a havat, súlyát egyenletesen osztotta el két
lábán, nehogy áttörje a fagyott hóréteget.
De így is, valahányszor egy világítórakéta felvillant, hasra kellett vágnia
magát, és mozdulatlanul kuporgott a vakító, fehér fényben: fekete folt a
fehér havon. A folyamatosan hulló hó volt az egyetlen fedezéke. Mikor a
beálló sötétségben felkászálódott, továbbment és tudta, hogy mögötte a hó
meg van bolygatva. Normális körülmények között az ilyesmi nem
számított, mert a senki földjén a kopár, bombák által feltúrt vadonban az
ilyen apró rendellenességek senkinek sem tűntek fel. De tudta, hogy a
hajnal első, hideg fényénél egy abnormálisan éles szempár kutatja át a
terep minden négyzetcentiméterét, és pontosan az ilyen jeleket keresi.
Majd hirtelen elfogta a magány érzete. Ez hidegebb volt, mint az arcát
csípő jeges, havas levegő. A kiszolgáltatottság érzése szemben egy
kíméletlen, ravasz, láthatatlan, rettentő, mindenre képes ellenféllel, aki a
legapróbb hibát is képes felfedezni, és osztja a halált.
A világítórakéta lebukott, a fénye kihunyt. Mark feltápászkodott, és
tovább botorkált a sötétben a romos, félig bedőlt falú tanya felé. Ott
lekuporodott a fal tövében, és megpróbálta rendbe szedni a lélegzetét, mert
úgy érezte, valami újszerű, gyötrő félelemérzet keríti hatalmába. Még
eddig sohasem élte meg ezt az érzést; a félelmet ismerte, együtt élt vele,
állandó kísérője volt az elmúlt két esztendő alatt, de ez a bénító rémület
eddig ismeretlen volt számára.
Jobb kezével megérintette jéghideg arcát. Érezte, hogyan reszketnek az
ujjai és a fogai, mintegy az ujjai reszketése ütemére, kattogva vacogtak.
– Így nem tudok lőni – gondolta idegesen. Addig szorította össze a
fogait, míg az állkapcsa meg nem fájdult, s közben keményen az
ágyékának szorította kezeit. – Nem maradhatok itt – gondolta, a romok
túlságosan feltűnőek ahhoz, hogy ott vegyen fel lőállást. Ez lenne az első
pont, amit a német mesterlövész kipécéz magának. Ki kell jutnia onnan,
éspedig sürgősen. Vissza a lövészárokba. És ekkor rémülete hirtelen
pánikba fordult, feltámaszkodott, hogy megkezdje esztelen, iüizdelmes
útját visszafelé, a romos falnak támasztotta puskáját, amikor egy hang a
sötétben, közvetlen közelében suttogva megszólalt.
– Bist du da?
Mark mozdulatlanná dermedt.
– Ja! – A válasz távolabbról hallatszott, ugyancsak a fal mellől. Mark
bal kézzel kinyúlt a puskája után, gépies rutinnal megmarkolta a tusát, jobb
keze az elsütőbillentyűre görbült.
– Komm, wir gehen zurück!
Közvetlenül Mark mellett egy nyilván nehéz terhet cipelő alak vonult el,
Mark a sötétben inkább érezte, mint látta, hogy ott van. A puska csövét
arra fordította, amerre az alak elment, hüvelykujja a biztonsági záron,
készen, hogy bármely pillanatban kibiztosítsa. A német botladozva ment a
csalóka, havas padlón, a dróthúzó szerszámok, amelyeket magával cipelt,
hangosan csendültek össze. Míg végül elkáromkodta magát.
– Scheisse!
– Fogd be a szád! – csattant fel egy másik hang, és mindketten
elindultak vissza, a dombtetőn át húzódó német vonalak felé.
Mark nem számított rá, hogy a németek ebben az időben dróthúzó járőrt
küldenek ki. Első gondolata a német mesterlövész volt, és rájött, micsoda
váratlan szerencse érte.
Ez a járőr átvezeti őt a német drótakadályok között, és az ő zűrös,
összevissza nyomaik elfedik majd a mesterlövészük elől a nyomokat,
amelyeket ő hagy maga után.
Miután ezt eldöntötte magában, meglepetten állapította meg, hogy
pánikérzete elpárolgott, keze ismét biztos volt, lélegzetvétele egyenletes.
Örömtelenül elmosolyodott saját esendőségén, és óvatos léptekkel elindult
a német őrjárat után.
Vagy százlépésnyire voltak a tanyától, mikor elállt a havazás. Mark
szinte fizikailag, a mellében érezte a csalódottságot. Eddig jórészt arra
hagyatkozott, hogy a havazás legalább hajnalig kitart. De azért ment
tovább, az őrjárat után. Azok, ahogy közeledtek a vonalaikhoz, egyre
szaporábban és magabiztosabban haladtak.
Kétszáz méterrel a dombhát előtt Mark hagyta, menjenek tovább
magukban, ő pedig lassan oldalazva utat tört magának a lejtőn, kínos
óvatossággal kúszott a sűrű drótakadályok között, míg végre felismerte és
most már biztos mozdulatokkal közelítette meg a lőállást, amelyet előző
délután Fergusszal kettesben kerestek ki távcsövükön keresztül.
A dombot egykor benépesítő tölgyfák közül az egyik végigzuhant a
lejtőn, és esésével hatalmas, kusza gyökérrengeteget tépett ki a bombák
szántotta földből.
Mark bemászott a gyökerek útvesztőjébe, kiválasztott egy helyet, ahol
az alacsony szögben érkező téli napsugarak elől a leginkább árnyékban
maradt, és a hasán csúszott előre addig, míg a gyökerek félig el nem
takarták. Csak a feje és a vállai maradtak szabadon, hogy el tudjon
fordulni, és teljes félkörívben végigpásztázhassa az előtte elterülő északi
lejtőt.
Ezután első gondja volt, hogy gondosan ellenőrizze a puskáját, különös
figyelemmel az érzékeny, magasra szerelt Bisley típusú hátsó irányzékra.
Meg akart bizonyosodni róla, hogy a senki földjén átkeltében nem verte
neki semminek, és nem mozdult el a helyéről. Megevett két sonkás
szendvicset, ivott néhány korty édes kávét, aztán a gyapjúsálat az orrára és
a szájára húzta, részben, hogy melegítsen, részben, hogy ne lássék meg a
lélegzete a hidegben. Aztán a homlokát nekitámasztotta a puska agyának.
Már sikerült kialakítania azt a gyakorlatot, hogy azonnal el tudjon aludni.
És amíg aludt, ismét eleredt a hó.
Mikor a hajnal beteges, szürke fényénél felébredt, finom, fehér
hópelyhek borították. Vigyázott, hogy ne rázza le magáról, lassan emelte
fel a fejét és sűrűn, nagyokat pislogott, hogy a látása kitisztuljon. Merev,
hideg ujjait szorgalmasan mozgatta kesztyűjében, erőltette őket, hogy
meginduljon bennük a vérkeringés.
Megint szerencséje volt, egy éjszakán már másodszor: ez tán túlságosan
soknak is tűnt. Először az őrjárat átvezette a drótakadályok között, és most
ez a vékony, fehér réteg rajta, természetes álcázás, alatta egész alakja
egybeolvad a tölgyfa kusza gyökérzetével. Túl sok ez a szerencse. A
mérleg nyelve ezután nyilván át kell, hogy billenjen a másik oldalra…
A sötétség lassan visszahúzódott, Mark látótere fokozatosan tágult, és
ahogy egyre többet látott, minden figyelme szélesen ülő két aranyosbarna
szemében összpontosult. Gyorsan, módszeresen kutatta át a terepet, sorba
vett minden szabálytalan alakzatot, minden hajlatot, minden tárgyat,
minden színbeli eltérést, a hó felületének változásait meg a sárét, a
szétroncsolt fatörzseket, a letört faágak minden csonkját, a bombatölcsérek
girbegurba peremét, árnyékokat keresett, ahol nem kell árnyéknak lennie,
kereste, hol fedez fel az újabb, vékony hótakaró alatt valami
rendellenességet, keresett, kutatott, az életéért. A szó szoros értelmében az
életéért.

A hóesés valamivel kilenc előtt elállt. Dél felé az ég tisztulni kezdett, a

felhőtakaró itt-ott szétszakadozott, egy-egy beteges napsugár is előtört és
végigsöpört, mint egy reflektor fénypászmája a domb déli lejtőjén.
– Na jól van, Cuthbert. Hadd jöjjön ránk az a sváb.
Fergus a lövészároknak a törzsőrmestertől kölcsönkapott vázrajzán
megjelölte a német mesterlövész valamennyi találatának a pontját. Az
ároknak ugyanabban a szakaszában két fekete folt volt, szorosan egymás
mellett. Ezeken a pontokon a dombbal szemközti mellvéd túlságosan
alacsony lévén, a dombról belátható volt az egész első vonal. Miután ezen
a két ponton öt ember kapott eddig halálos találatot, a mellvédet
homokzsákkal megmagasították, és az óvatlanul közlekedőket girbegurba
betűs tábla figyelmeztette.

HÚZD BE A NYAKADAT! ORVLÖVÉSZ MUNKÁBAN!

A két fekete folt mindössze ötven lépésnyire volt egymástól, és Fergus

úgy gondolta, a mesterlövész sikere abban rejlik, hogy megvárja, míg az
áldozat végigmegy a lövészárkon; az alacsonyabb pontnál észleli,
megcélozza a másik, alacsonyabb pontot, ujját a ravaszon tartja és kivárja,
míg az áldozat átmegy a másik ponton. Ő ezt készülődés közben
elmagyarázta Sean Courtneynak, mert addigra Courtneyt annyira érdekelte
ez a vadászat, hogy csak egy nagyobb szabású német offenzíva
kényszeríthette volna vissza főhadiszállására. A délelőtt folyamán beszélt
tábori telefonon a segédtisztjével, és közölte, végszükség esetén hol
találják meg.
– De mindenesetre csakis végszükség esetén! És ezt vegye úgy, ahogy
mondom – dörögte haragosan a telefonba.
– Dél felől északnak csalogatom – magyarázta Fergus –, akkor az az
átkozott sváb elfordul Mark leállásától, és a gyereknek lesz egy
másodpercnyi ideje, míg a sváb vissza nem fordul a dombhát felé.
Sean kénytelen volt elismerni, hogy Fergus MacDonald remekül kezeli
a bábut. Két lábbal embermagasság fölé emelte, ezzel ellensúlyozta a
mellvéd magasságát, és realisztikus mozdulatokat végeztetett a vállaival,
mintha az illető sietve menne el az első nyílás mögött.
Sean, a fiatal százados és a tagbaszakadt, vörös képű törzsőrmester meg
még vagy fél tucat altiszt és tiszt várakozott a második nyílásnál, és
figyelte, hogyan közeledik a pallókon biztos léptekkel feléjük a bábu.
Még a lélegzetüket is visszatartották, az izgalomtól mozdulatlanná
dermedtek, és csak akkor mertek újból lélegzetet venni, amikor a bábu a
második nyíláshoz ért.
 A domb lejtőjén eldördült a Mauser. Hangja a jeges levegőben mint a
bikacsök csattanása. A bábu meredek szögben eldőlt Fergus MacDonald
kezében.
Fergus nyomban lehúzta, hogy kintről ne lássék, letérdelt, és a világosan
kirajzolt, kerek lyukat nézegette, amelyet a golyó a papírmasé fejen vágott.
– Ó! Szart! – suttogta elkeseredetten. – Ó, hogy az egész le van
szarva…
– Mi a baj, MacDonald?
– Ó az az átkozott sváb! Az a buzi kurva…!
– MacDonald!
– Ugyanazt a lőállást foglalta el, mint az én gyerekem.
Sean egy pillanatra nem fogta fel, mit mond MacDonald.
– Ott van a tölgyfarönkök között – folytatta MacDonald. – Pontosan ott
ül Mark feje tetején. Ugyanazt a lőállást választották.

A Mauser undok, siketítő dörrenése olyan közelről hallatszott, olyan

élesen, olyan erővel, hogy Mark füle másodperceken át zúgott tőle, mintha
egy moszkitó bújt volna belé.
Egy ideig döbbenten feküdt, a dörrenés ereje megbénította. A német
mesterlövész nem lehetett messzebb tőle, mint hat-hét méter. A véletlen
játéka folytán ugyanazt a lőállást választotta magának a lejtőn, mint Mark.
Nem, nem is a véletlen játéka volt ez. A vadász érzékével mindketten a
legideálisabb helyet választották a közös cél elérésére, gyors halált osztani
rejtekhelyről. A szerencse mérlegének nyelve a másik oldalra lendült.
Mark a Mauser dörrenése után másodpercekig nem mozdult, de az
ereiben zúgva keringő adrenalin a maximumra fokozta valamennyi
érzékszerve koncentráltságát. A szíve olyan hevesen vert, hogy a
dobbanása szinte hallatszott a bordái között.
A német baka volt tőle, feljebb a lejtőn. Marknak a bal oldala maradt
védtelen, az, amelyik távolabb esett a tölgyfa gyökereitől.
Elforgatta a szemét, de a fejét nem mozdította, és látótere perifériájában
észlelte egy másik kidőlt tölgy rönkjét a közelben. Egy teljes percen át
mozdulatlanul fekve, a szeme sarkából leste, mikor mozdul valami. Csak
egy rezzenésnyit. De semmi sem mozdult. A csend titokzatos, nyomasztó
maradt, míg egy Spandau géppuska kurta sorozata fel nem kattogott az
arcvonalban, vagy egy mérföldnyire tőle. Talán valamivel messzebb is
lehetett.
Mark most lassan balra fordította fejét. Nagyon lassan, akár a kaméleon,
amikor légyre vadászik. Perifériális látótere lassan kitisztult, és befogta a
teljes lejtőt maga fölött.
A legközelebbi tölgyfa törzsét egy sprapnel darabokra tépte, lehasította
a kérgét, és hegyes szilánkokat vágott ki belőle. A törzse egy mélyedés fölé
zuhant, mintegy hidat alkotott fölötte, és bár belepte a hó, a talaj és a fa
törzse között maradt egy keskeny rés, talán tíz-tizenkét centiméternyi. A
résen át látta a havon megcsillanó napfényét.
Ebben a pillanatban a szeme odaszegeződött, egy alig észrevehető
mozdulatra. Futó mozdulat volt csupán, talán néhány milliméter az egész,
de Mark most minden idegszálával afelé koncentrált. Teljes öt
másodpercen keresztül meresztette a szemét, míg rájött, mit lát.
A fedezékül szolgáló kidőlt tölgyfa törzse mögött egy Mauser csövének
a vége meredt elő. A csövet magát zsákvászonnal borították be, hogy ne
tükröződjék a fény a fémen, de a cső kegyetlen kis torkolata csupaszon
maradt.
A német a tölgy törzse mögött feküdt, és mint Marknak is, neki is a jobb
oldala volt védve. A távolság köztük hét méter se lehetett.
Mark vagy tíz percen át a Mauser csőtorkolatát figyelte, de az meg se
rezdült többé. A német tökéletesen mozdulatlan maradt, türelmesen várt.
Újratöltette puskáját, aztán tovább figyelt mereven, mozdulatlanul.
– Ez a pofa olyan tökéletes, hogy nincs rá mód biztonsággal célba
vennem – gondolta Mark. – Ha egy centimétert elmozdulok, meghallja, és
a keze gyors! Nagyon gyors!
Marknak, ha azt akarta, hogy tiszta célpontja legyen, legalább hat-hét
métert vagy még többet kellene hátrakúsznia, de akkor egyenesen a Mauser
torkolatába bámulna bele. Közvetlen közeli lövés lenne, de a mozdulataival
előre felriasztaná a németet, és tudta, hogy ennyi előnyt nem adhat meg
neki. Egy ilyen kaliberű ellenfélnek semmi esetre sem.
A hosszú, mozdulatlan percek megszakítás nélkül feszültségben,
ólomlábakon vánszorogtak. Mark lassan úgy érezte, minden idegszála,
minden izma szemmel láthatóan táncot jár, holott mindössze jobb keze
mozdult a kesztyűjében: az ujjaival folyamatosan végezte a gyúró
mozdulatokat, mert azok tarthatták csak melegen és rugalmasan őket. És a
szemeit mozgatta, miközben lassan ide-oda kutatta a megnyomorított
tölgyfa törzsét, és időközönként sűrűn pislogott, hogy a feszültség és a
jeges levegő miatt összegyűlt könnyeitől szabaduljon.

– Mi az ördög folyik ott? – feszengett idegesen Fergus MacDonald

miközben a periszkóp lencséjébe bámult. Ennek a szerkezetnek a
segítségével a figyelő nem kényszerült a fejét a homokzsák mellvéd fölé
dugni.
– A fiú tehetetlen. – Sean Courtney tábornok szeme nem mozdult el a
másik periszkóp lencséjétől. Apró mozdulatokkal pásztázta vele a terepet.
– Próbálja ki újból a svábot Cuthberttel.
– Nem hiszem, hogy másodszor is bevegye – tiltakozott Fergus és
felnézett a tábornokra, egymáshoz közel ülő szemeivel, amelyek köré a
hideg és a várakozás feszültsége piros karikákat rajzolt.
– Ez parancs, őrmester! – Sean Courtney a homlokát ráncolva
összehúzta sötét szemöldökét. Úgy mordult az őrmesterre, mint egy öreg
oroszlán, és sötétkék szemei résre szűkültek. Ennek az embernek a
vasakarata és acélegyénisége ebben a feszült hangulatban még Fergus
MacDonaldot is lenyűgözte.
– Parancsára, uram – morogta dacosan, aztán odament a tüzelőpadkához
támasztott bábujáért.

A Mauser dörrenése ismét belevágott a csendbe. Mark Anders kettőt-

hármat pislantott tőle, aztán tágra nyitotta szemét. Az aranyosbarna íriszek
megmerevedtek. Felfelé figyelt a lejtőn, feszülten, mint egy vadászsólyom.
A lövés utáni pillanatban hallatszott a csattanás, ahogy a Mauser
závárzatát hátrahúzzák, majd előrelökik, újratöltik a csövet, és eközben
elmozdult a zsákvászonba burkolt csővég, és Mark tekintete kissé
oldalabbra siklott.
Valami más is mozdult. Apró mozdulat volt, kevésbé éber szem észre se
vette volna. Egy lélegzetvételnyi mozdulat a hat-nyolc centiméteres rés
mögött, a tölgyfa törzse és a hó borította talaj között. Egyetlen mozdulat.
Aztán megint: csend és mozdulatlanság.
Mark hosszú másodperceken át mereven bámulta a rést, de nem látott
semmit. Csak árnyakat. Meghatározhatatlan alakzatokat, a hó fehérségének
csalóka reflexeit. Aztán egyszerre valami mást is látott.
Ruhaszövetet. Vékony csíkot a szűk rés mögött, és már fel is ismerte a
szürke anyagon a varrást ott, ahol a szövet enyhén kiduzzadt az alatta
feszülő, élő testen.
A résen át a német egy darabját látta. A fatörzs távolabbi részénél
feküdt, de közel volt, és fejével arra fordult, amerre a Mauser csővége
mutatott.
Mark képzeletben gondosan felmérte az alakját. Egyéb híján a puska
csövét vette referenciapontnak, elképzelte, hol a feje, válla, a törzse, a
csípője…
– Igen – gondolta. – A csípője. Az ott a csípője vagy a combja töve… –
A fény hirtelen változott. A nap talált magának, fölöttük, a felhők között,
egy vékonyabb réteget, és a fénye egy kis időre felerősödött.
Mark a jobb megvilágításban most már tisztán megkülönböztette a
német szolgálati övének egy darabját, rajta az üres hurokkal, ahol a
bajonettnek kellett volna lennie. Ez igazolta előbbi feltételezését. Tudta,
hogy a csukaszürke anyagon a kis dudort a combcsont felső vége okozza,
ahol a medenceövvel illeszkedik.
– Mindkét csípőjén keresztül – gondolta hideg fejjel. – A lövéstől
harcképtelenné válik, aztán ott van a combi artéria… – Óvatosan nekiállt
lehámozni jobb kezéről a kesztyűt.
Másik oldalára kellett fordulnia, és a P-14-es hosszú csövét több mint
kilencvenfokos ívben átfordítani anélkül, hogy a legkisebb zajt üsse vele.
– Istenem, segíts – könyörgött magában, és nekiállt végrehajtani a
műveletet. Ahogy a puska csöve átlendült fölötte, testsúlyát áttette másik
könyökére.
Egy örökkévalóságnak tűnt, míg végre a puska csöve megcélozta a
tölgyfa törzse alatt azt a szűk kis nyílást. Mark összehúzta magát,
erőlködve igyekezett a cső végét a célra tartani, ebben a természetellenes
pózban is. A biztonsági zárat nem oldhatta ki, mielőtt tüzelne, mert az az
apró kattanás, fém a fémen, felriasztaná a németet.
Az ujja ráfeszült az elsütőbillentyűre, és érezte a biztonsági
mechanizmus feszülését. Fejét furcsán kitekerve, gondosan célzott, lassan
nekifogott elmozdítani a biztonsági zárat hüvelykujjával, s ugyanakkor
mutatóujjával meghúzva tartotta az elsütőbillentyűt. Higgadtan kellett
dolgoznia, hogy a cső vége ne mozduljon el arról a szürke
egyenruhadarabról.
Ahogy a golyó átszáguldott a keskeny nyíláson, a lövés dörrenése
mintha odacsapódott volna az alacsonyan úszó felhők aljának. Mark látta a
becsapódást, a német teste rándulását, ahogy a golyó beléhasított.
A német felkiáltott, eszelősen, artikulálatlanul, értelmetlenül. Mark
visszahúzta puskáján a závárzatot, ösztönös mozdulattal újra csőre töltötte.
A második lövés dörrenése szinte egybeolvadt az előző visszhangjával,
olyan gyorsan követték egymást, mintha csak egyetlen lövés hangzott
volna el. A golyó átvágott a résen át, és Mark most azt is látta, amint
élénkvörös sugárban előfecskendezik a vér, majd pillanatok alatt
rózsaszínűre halványodik, ahogy melege felolvasztja maga körül a havat.
Aztán nem látszott semmi a nyíláson túl, a németet a lövés ereje
hátravetette, vagy az oldalára gördítette. Csak a rózsaszínűre festett hó…
Mark várt. Friss tölténnyel a csőben, most már szembefordulva a tölgyfa
törzsével, nekikészült a következő lövésnek. Ha nem ejtett rajta halálos
sebet, a német utánaered, és ő felkészült arra az eshetőségre, hogy kapásból
kell tüzelnie.
Hidegen, érzéketlenül, de hallatlanul éberen figyelt. Minden sejtje,
minden idegszála a végsőkig megfeszült, a látása éles, tiszta, a hallása
tökéletes.
A csend maradt. Aztán egy hang. Mark egy pillanatra nem tudatosította,
micsoda hang. Aztán megint. Síró férfi hangja.
Most tisztábban hallotta. Hisztérikus volt, szívet tépő.
– Ach mein Gott… mein lieber Gott… – remegő, reszketeg, hörgő hang.
– Das Blut… ach Gott… das Blut…
A hang beléhasított Mark szívébe. Egész énje belerendült. A keze
megremegett. Megint érezte, hogyan remeg az ajka is. Megpróbálta
megfeszíteni az állat, de képtelen volt megállítani a fogai vacogását.
– Ó Istenem, hallgattasd el – suttogta. A puska kiesett a kezéből.
Kesztyűs ujjait a füléhez szorította. Megpróbálta kizárni magából a
haldokló német szörnyű siránkozását.
– Kérem, kérem – könyörgött hangosan. – Hagyd abba, kérlek.
– Hilf mir, lieber Gott… das Blut! – a német, mintha meghallotta volna,
és a hangja kétségbeesett, tehetetlen nyöszörgésbe fulladt.
Mark egyszer csak azon vette észre magát, hogy vakon mászik előre a
hóban, felfelé a lejtőn.
– Megyek. Minden rendben van – motyogta. – Csak hagyd abba! – Úgy
érezte, minden érzékszerve felmondta a szolgálatot.
– Ach mein Héber Gott, ach, meine Mutti…
– Ó Istenem, hallgass már! Hagyd abba!
Mark elvonszolta magát a fatörzs végére, aztán megkerülte.
A német a fatörzsnek dőlt, két kezével próbálta elállítani a vérzését,
hiába, az artériásan lüktető vér kicsordult ujjai közül. A két lövés
szétroncsolta csípője mindkét oldalát, és az egészből nem maradt más, mint
egy vérrel áztatott, pépes csomó.
És Markot nézte. Szürkésfehéren fénylő arcából minden szín eltűnt és
vékony rétegben lepte be az izzadság. Fiatal ember volt, annyi idős lehetett
körülbelül, mint Mark, de a rohamosan közelítő halál már elsimította
arcvonásait, s így még fiatalabbnak látszott. Márványangyal arca, sima és
fehér, volt benne valami nem mindennapi szépség. Kék szemek,
halványkék keretben, sápadt szőke hajából egy fürt előbukkant sisakja alól
és rátapadt izzadt homlokára.
A száját nyitogatta, valamit mondott, amit Mark nem értett. Ép,
szabályos fogai fehéren villantak ki vértelen ajkai között.
Aztán lassan hátrahanyatlott, nekidőlt a fa törzsének és még mindig
Markot nézte. A kezét elvette ágyékáról, a szétroncsolt testből lüktetve
előtörő vér folyama lelassult, aztán végleg elapadt. A sápadt kék szemek
elveszítették lázas fényüket, eltompultak, a semmibe meredtek.
Mark úgy érezte, valami az agyába hasít. Úgy hangzott, mintha egy
selyemleplet hasított volna valaki ketté benne. Mindezt szinte fizikailag
érzékelte, igen, hallotta, hogyan hasad benne szét a selyemlepel.
A látása bizonytalanná vált, a halott német vonásai szétfolytak, mint az
olvadó viasz, aztán lassan megint összeálltak. Érezte, a hasadék egyre tágul
benne, értelme selyemfátyla végleg széthasad, s azon túl nincs más, csak
sötétség és kongó üresség.
A halott német arcvonásai egyre tisztábban rajzolódtak ki előtte, míg
végül megmerevedtek, és Mark egyszerre csak, mint egy torzító tükörben,
a saját arcába nézett. Saját meghajszolt arcába, aranyosbarna, rémült
szemeibe, a félig tátott száj az ő szája… a sikolyban, amely kitört belőle,
benne zengett a világ valamennyi kétségbeesett, agonizáló sikolya.
Az iszonyat vihara józan esze utolsó szikráját is elsodorta, és hallotta
saját sikoltását, érezte, hogyan mozognak a lábai, de a fejében nem volt
már más, csak feketeség, és a teste könnyű volt, súlytalan. Mint egy repülő
madár teste.

A német géppuskás egyetlen dühödt rántással tüzelőállásba dobta a

Maximot, meredeken balra fordította, s közben leszorította a csövét, míg
meredeken lefelé nem irányult a lejtőn, a brit vonalak felé, a homokzsákok
alá.
A magányos, vadul rohanó alak balra fordult el, a lövész a Maxim
fogantyúját a vállára húzta, és egyetlen kurta, pásztázó sorozatot adott le
vele, kissé alá célozva, hogy ellensúlyozza a fegyver hajlamát arra, hogy
lefelé haladó célnak föléje lőjjön.
Mark Anders alig érezte az iszonyú kalapácsütéseket, amint a két golyó
a hátába vágódott.

Fergus MacDonald sírt. Sean ezen meglepődött. Ezt ugyanis nem várta
ettől az embertől. A könnyek lassan gördültek elő pirossal keretezett
szeméből, és ő haragos mozdulattal letörölte őket.
– Engedélyt kérek, hogy egy járőrt kivigyek, uram – közölte, és a fiatal
százados bizonytalanul nézett hátra a válla fölött Seanra.
Sean bólintott. A feje alig mozdult.
 – Gondolja, őrmester, hogy talál rá önként jelentkezőket? – kérdezte
tétován a százados.
– Lesznek önként jelentkezők, uram – felelte mogorván a vörös képű
őrmester. – A fiúk tudják, mit vitt véghez ez a gyerek.
– Helyes. Tehát, mihelyt besötétedett.
Markot nem sokkal nyolc óra után találták meg. A lejtő alján a rozsdás
szögesdróton csüngött, mint egy összeroncsolt bábu. Fergus MacDonald
csak drótvágó olló segítségével tudta levágni, és majdnem egy órába
került, míg visszatértek vele a brit vonalakhoz. A hordágyat úgy kellett
maguk után vonszolniuk a sárban és nedves hóban.
– Meghalt – mondta Courtney tábornok, mikor a lámpás fényénél
lenézett a gyerek viaszfehér, sápadt arcára.
– Nem, nem halt meg! – tiltakozott hevesen Fergus MacDonald. – Az én
gyerekemet nem lehet olyan könnyen megölni.

A mozdony éleset sípolt, kerekei harsányan csattogtak a híd

acélszerkezetén. A gőz mint ezüstösen csillogó bárányfelhő kavargott
kéményéből a magasba, aztán szélesen elterpeszkedve vágódott hátra a
szélben.
Mark Anders messze kihajolt a szerelvényhez csatolt egyetlen
személykocsi peronjáról. A szél, amely elkapta a mozdony füstjét,
felborzolta selymes, barna haját, a kéményből kivágódó koromszilánkok
forrón vágódtak az arcába, de ő csak a szemét húzta összébb, és úgy nézte
a folyó medrét, amely fölött a vonat éppen átrobogott.
Odalent a folyó sodra, csillogó levelű nádcsomók között, kavarogva
vágódott neki a híd pilléreinek, majd dühös örvényléssel, zöldes habot
verve, zúgva folytatta sietős útját a tenger felé.
– Magas a vízállás az évnek ebben a szakában – dörmögte hangosan
Mark. – Nagyapa örülhet ennek – és érezte, amint ajka régen elfelejtett
mosolyra húzódik. Az elmúlt hónapok alatt igen ritkán mosolygott.
A mozdony végigdübörgött az acélvázas hídon, aztán nekiállt
felkapaszkodni a lejtőn. A hangja is nyomban más lett, ahogy az irama
lelassult.
Mark lenyúlt, vállára vetette kopott katonapoggyászát, felcsapta a peron
ajtaját, lemászott az acéllépcsőn, és fél kézzel kapaszkodva kilógatta magát
az alatta elsuhanó kavicstöltés fölé.
Ahogy a kapaszkodó egyre meredekebbé vált, a vonat is egyre jobban
lelassult. Mark, amilyen óvatosan tudott, még messzibbre kihajolt, aztán
lelendítette válláról a poggyászt, és lepottyantotta a töltésre. Az egyet
bukfencezett, aztán legurult, és mint egy menekülő kis állat bukdácsolt
tovább a bokrok között.
Ezek után Mark maga is leugrott. Pontosan kiszámította minden
mozdulatát, megvárta, míg a vonat a kapaszkodó tetejére ér, ott elengedte
magát, előrenyújtott lábakkal lelépett a töltésre, testsúlyát előrelendítve,
hogy a sebességkülönbséget kiegyenlítse, miközben érezte, hogyan csúszik
meg a lába a kavicsos talajon.
De talpon maradt. Megállt, míg a vonat tovább csattogott mellette. A
kalauz felháborodottan nézett ki az utolsó vagonból.
– Hé! Ez szigorúan tilos! – kiabálta mérgesen.
– Jó, akkor küldje ide a seriffel! – kiáltotta vissza Mark, és ahogy a
vonat felgyorsult, gúnyosan búcsút intett neki. A mozdony nagyokat
szusszant, a kerekek csattogása felgyorsult, a vonat a lejtő másik oldalán
megindult lefelé, de a kalauz még akkor is az öklét rázta. Mark elfordult.
Az ugrástól megint megfájdult a háta. Ahogy elindult visszafelé a
vágányok mentén, kezét bedugta ingébe és a hóna alá nyúlva kitapogatta
ujjaival a lapockája alatt azt a két mélyedést, és megint elcsodálkozott,
milyen közel van mind a kettő ahhoz a vonalhoz a hátán, ahol már
kitapintható a gerince. Hosszú hónapokig tartott, míg bezárult a seb, és
most a sebhely selymes, szinte érzéki tapintású volt. Ösztönösen
megborzongott. Visszagondolt a kerekes kocsi kattogására, ahogy a
kötszereket hozták, a nővér érzéketlen, szinte férfias arcára, amint a hosszú
gyapot gézszalagot beletömködi a golyó ütötte sebbe, emlékezett a gyötrő
fájdalomra, mikor fényes acélcsipeszekkel kihúzgálták belőle a véres
kötést, és hallotta saját ziháló, zokogó hangját és a nővér nyers,
személytelen feddését.
– Ugyan már, ne legyen gyerek!
Hosszú hetek teltek el, a puskagolyók megsebezték tüdejét, és míg a
tüdőgyulladás forró, lázas delíriuma fokozatosan alábbhagyott, minden nap
újabb enyhülést jelentett. Hogy mennyi ideig tartott az út – a francia tábori
segélyhelytől ott, a kórházsátrak mögött, a mentőautók kerekétől
felszántott sáros földtől és a sírásók temetőrészlegétől – a brightoni
klinikáig, meddig tartottak a tüdőgyulladás sötét, ködös napjai, majd
megint: az út a kórházhajón le, a perzselő trópusi napfényben végig az
Atlanti-óceánon, majd a lábadozás a pompás, gyepszőnyeges-kertes
kórházban… Meddig tartott mindez? Összesen tizennégy hónapig,
tizennégy hónapig, ami alatt a háború – amelyet már akkor elkezdtek
„világ”-háborúnak nevezni – véget ért. A fájdalom és a delírium
elhomályosította időérzékét, de valahogy úgy érezte, mintha egy egész
életet élt volna le vele.
Egy egész életet élt le gyilkolással, mészárlással, fájdalomban,
szenvedésben. De most újjászületett. A fájdalom a hátában hamar elmúlt.
A seb már szinte tökéletesen begyógyult, gondolta elégedetten, és kizárta
fejéből a sötét, a szörnyű emlékeket. Lemászott a töltésen és elindult,
megkeresni a csomagját.
Andersland még közel negyven mérföldnyire volt tőle, lefelé, a folyó
mentén. A vonat késett, és már majdnem dél volt. Mark tudta, hogy
másnap este előtt semmiképpen sem ér oda, de furcsa módon most, mikor
már majdnem hazaérkezett, megszűnt benne az a sürgető érzés…
Könnyű léptekkel indult tovább, hosszú, megszokott vadászlépteivel, és
valahányszor a frissen begyógyult sebek megfeszültek hátán, megigazította
vállán a csomagot. A szélben az izzadsága jóleső, hűs érzést biztosított,
fürdette arcát, hűsítette testét a vékony vászoning alatt.
A sokéves távollét után kíváncsian, sokkal nagyobb érdeklődéssel nézte
maga körül a világot, mint azelőtt, amikor legfeljebb futó pillantásra
méltatta. Most az egész mindenség újszerű volt körülötte, szokatlan,
élvezetes.
A folyóparton, a bokrokban nyüzsgött az élet, áttetsző,
drágakőszínekben szikrázó szárnyú szitakötők suhantak a víz fölött, egy
rebbenéssel érintve felszínét, és párosultak röptükben: a hím a nőstényen,
hosszú, csillogó alsótestét ívben meghajlítva, aztán a víziló, amint
fröcsögve emelkedik ki a vízből, és akkorát fújtat, hogy egy robbantásnak
is beillik, és rózsaszínű, nedvező szemekkel bámul a parton álló Markra,
megmozgatja apró füleit, majd mint egy gargantuai méretű, hatalmas
fekete labda, beleveti magát a kavargó, zöld víz sodrába.
Mintha egy elfelejtett édenkertben járt volna, amelyben még nem
fordult meg ember, és csak most ébredt rá, hogy teste, lelke erre a
magányra vágyott, hogy végérvényesen meggyógyulhasson.
Éjszakára egy meredek, füves parton táborozott, a folyó fölött, kívül a
moszkitók tanyáján és távol a sűrű bozót ijesztő sötétjétől.
Éjfél után valamikor egy leopárd hangja ébresztette fel, rekedten
szürcsölt lent a folyómederben, ő meg csak feküdt és hallgatta, ahogy az
állat lassan továbbindul a folyó sodra ellenében és eltűnik a kiálló sziklák
és földhányások között. Nem aludt el rögtön ezután, a földön fekve, a
várakozás örömével gondolt az előtte álló napra.
Mert az elmúlt négy esztendő során, minden nap, még azokon a sötét,
szellemekkel benépesített, szörnyű napokon is, minden nap eszében járt az
öreg. Néha csak futólag gondolt rá, máskor hosszasabban emlékezett, s úgy
kínozta magát az otthon gondolatával, mint egy honvágy gyötörte
kollégista iskolás fiú. Az öreg most otthon van, ez nyilvánvaló.
Számára persze az öreg jelentette az otthont. Mark sem édesanyját, sem
édesapját nem ismerte. Az öreg állt mellette első, tétova emlékei óta
mostanáig: ereje, csendes, megértő énje sose változott.
Szinte fizikailag vágyódott utána, valahányszor maga elé képzelte,
amint ott ül a faragott, keményfa hintaszékben a széles, deszkapadlós
tornácon, bőven vasalásra érett, összevissza foltozott khakiszínű ingében,
amely nyakánál kigombolva árulkodott ezüstös bozontos, szőrös melléről.
A nyaka, az álla csupa ránc volt, akár egy pulykakakasé, a nap sötétbarnára
égette arcát, állán az ötnapos, borostás szakáll tüskéi ezüstösen csillogtak,
mint megannyi üvegszilánk, hatalmas, csillogó-fehér bajusza csúcsát
méhviasszal hegyezte félelmetes szuronnyá, és a széles karimájú trópusi
kalapot mélyen lehúzta fényes, karamellaszínű szemére. A kalap mindig a
fején volt, izzadságtól nyirkosán, szalagja tövénél körben zsírosán, sose
vetette le, még étkezéshez sem, és Mark azt gyanította, éjszaka se veti le,
nagy rézágyában.
Emlékezett rá, hogyan állt meg egy pillanatra faragás közben kezében a
kés, ahogy a bagót egyik oldalról a másikra pörgette a szájában, aztán
kiköpött az ötgallonos „Tate and Lyl” szörpös bádogdobozába, ami
köpőcsészéül szolgált. Három méterről pontosan belétalált, egy csepp sem
ment a földre a sűrű barna léből, aztán folytatta a mesét, mintha abba se
hagyta volna. És micsoda történeteket tudott mesélni! Kisfiúkorában
kidülledt szemekkel hallgatta őket, és még éjszaka is fel-felébredt, és félve
kukkantott az ágya alá…
Más apróságokra is emlékezett az öreggel kapcsolatban. Hogyan hajolt
le, markolt fel egy darabot a termékeny földből, pörgette át az ujjai között,
aztán büszke, szilaj mosollyal vén arcán, megtörölte kezét gyűrött nadrágja
fenekébe.
– Andersland jó föld! – mondta ilyenkor, és bölcsen rábólintott. Meg
nagyobb dolgai is voltak, amire emlékezett. Mikor hórihorgas, csontos
alakjával kiemelkedett Mark mellett a sűrű tövisbozótban, szörnyen lármás
vén Martini Henry puskájával a kezében, amely harsányan bömbölve
fekete füstöt eregetett, és mikor visszavágott, az öreg vén, törékeny teste
belerázkódott, miközben a megsebzett bivalybika, mint egy nagy, fekete
kolosszus, vérszomjasán, megsebezve, tombolva rohant feléjük.
Mark már négy éve nem látta az öreget, négy éve nem volt semmi híre
felőle. Ő hosszú, honvággyal teli leveleket írt neki, de az öreg nem
válaszolt, mert nem tudott sem írni, sem olvasni. Mark eleinte azt remélte,
talán majd elviszi a leveleit valamelyik barátjához vagy a
postamesternőhöz, hogy felolvassák neki, aztán úgy válaszoljon rájuk.
Hiú reménység. Az öreg büszkeségében sose ismerte volna el idegenek
előtt írástudatlanságát. Mark ennek ellenére nem hagyta abba a levelezést,
és végig, hosszú éveken át minden hónapban írt egy levelet, de ő ennyi idő
után csak holnap kap hírt az öregről.
Néhány órát aludt, aztán még sötétben, hajnalhasadás előtt, újból tüzet
rakott, és kávét főzött magának. És mikor elég világos lett, hogy a lába
előtt lássa az ösvényt, továbbindult.
Az emelkedőről nézte, hogyan kel fel a nap a tengeren. Kavargó
gomolyfelhők tornyosultak magasan a távoli vizek fölött, és ahogy a nap
előbújt mögülük, a felhők piros, vörösbor- és mély bíborszínű
árnyalatokban izzottak, minden egyes felhő peremét villogó vörös-arany
sáv szegélyezett, s a felhők között széles pászmákban tört át a napsugár.
A talaj itt meredeken lejtett a parti alföldekre, a sűrű erdő borította vagy
sima, aranyos-füves, domboktól tarkított, gazdag parti sávig, amely az
Indiai-óceán végtelen, fehér homokfövenyéig nyúlt fel észak felé.
Lejjebb a folyó átbukott a meredély peremén, és ezüstösen tajtékozva
zuhogott le a csillogó, fekete sziklákról és alkotott mély, sötét vizű
tavacskákat, amelyeknek a vize forrongva örvénylett, mintha erőt akarna
gyűjteni a következő vad zuhanáshoz.
Mark csak most szaporázta meg lépteit a meredek ösvényén, és felvette
a folyó sodrának iramát, de így is késő délelőtt lett, mire leért a meredek
sziklafalak tövében húzódó, álmos, meleg, széles földsávra.
A folyó itt kiszélesedett, sekélyebben folyt, és a magasan kiálló
homokpadok között kanyarogva egész viselkedése megváltozott. A
madarak is mások voltak, másfajta vadállatok éltek a fák között meg a
dombokon, de Mark most nem törődött velük. Csak éppen egy-egy
pillantásra méltatta a homokpadokon a hosszú és vastag csőrű gólyákat
meg a görbe csőrű íbiszeket, s még akkor sem állt meg, amikor a hadedah-
ibiszek eszelősen csengő, rikácsoló nevetésükkel felröppentek mellette.
Aztán elért egy pontot, amely egyébként semmiben sem ütött el
környezetétől, s ahol egy hatalmas növésű vadfügefa tövében apró,
összevissza hányt kőhalom állt, amelynek azonban különleges jelentősége
volt Mark számára: ez a kőrakás jelezte ugyanis Andersland nyugati
határát.
Lehajolt a szürke, pikkelyes gyökerek fölé, amelyek úgy kúsztak
összevissza a földön, mint az ősgyíkok, helyrerakta a köveket, míg fölötte
egy raj, az éretlen, zöld gyümölcsökön lakmározó kövér, zöld galamb
rebbent fel zajos szárnycsapdosással.
Mark innen friss, ruganyos léptekkel indult tovább. Kihúzta magát,
szeme új fénnyel csillogott: ismét Andersland földjén járt. Nyolcezer
hektár gazdag, kövér, csokoládébarna föld, négy mérföld hosszan a patak
mentén, amelynek vize sose apad el, lágy vonalú, sűrű, édes fűvel benőtt
dombok: Andersland. Harminc évvel ezelőtt adta ezt a nevet a birtoknak az
öreg.
Fél mérfölddel arrébb Mark már-már elhagyta a folyó partját, és a
következő dombháton át egy rövidebb úton készült lemenni a tanyához,
amikor a távolból iszonyatos dobbanás rázta meg a néma, langyos levegőt,
hogy a föld is megremegett Mark lába alatt. A dobbanó hang után
nyomban emberi hangok zűrzavara csattant fel.
Mark meghökkent, megállt, fülelt. Aztán megint: egy dobbanás, de most
hallotta előtte a recsegést, ágak ropogását, gyökerek hasadását.
Félreérthetetlen hangok: valahol a közelben fát vágnak.
Mark ezután elállt eredeti szándékától, és a folyó mentén ment tovább.
Mikor kilépett a fák közül, az előtte feltáruló nyílt terep egy pillanatig a
szörnyűségesen lepusztított francia földre emlékeztette, amelyet
megtéptek, felszaggattak az ágyúlövedékek, légi bombák, míg végül nem
maradt más belőle, mint a csupasz, feltúrt, puszta föld.
Sötét bőrű, vászon ágyékkötős, turbános férfiak vágták a hatalmas fákat,
tisztították el az aljnövényzetet a folyó partján. Mark egy pillanatig nem
értette, kik ezek az idegenek, de aztán eszébe jutott, hogy olvasott egyszer
egy újságcikket, amely szerint ezrével toborozzák a hindu munkásokat
Indiából, és dolgoztatják okét a cukornádültetvényeken. Szóval, ezek azok
a csontos, nagyon sötét bőrű férfiak, akik most úgy dolgoznak a folyó
partján, mint hangyák a hangyabolyban. Százával, nem, döntötte el
magában Mark, ezerszámra, és köztük ökörfogatok, nagy testű, izmos
állatok baktatnak lassan, egymás után, és vonszolják a kivágott fatörzseket,
hogy aztán elégessék őket.
Mark nem fogta fel, mit lát. Otthagyta a folyót, és megmászta a
legközelebbi dombot. Fentről, a domb tetejéről akadálytalanul
végigtekinthetett Anderslandon, sőt, azon túl is, egészen a tengerig.
A táj, ameddig a szem ellátott, a pusztulás képét mutatta. És ezzel
kapcsolatban valami szöget ütött a fejébe. A földet nyilván fel fogják
szántani. Az egészet. Az erdőt és a legelőket már kiirtották, igás ökrök
vonultak lassan a szabad térségen, egyik a másik után, és a zsíros,
csokoládészínű föld sűrű, fényes sávokban fordult ki az ekevas nyomában.
Az ekét tartó emberek hangja, hosszú ostoruk csattanása tompán hallatszott
fel a domb lejtőjére, oda, ahol Mark állt, megzavarodva.
Leült egy kőrakásra, közel egy óra hosszat csak ült, és figyelte, hogyan
dolgoznak az emberek, az ökrök, és lassan hatalmába kerítette a félelem. A
félelem attól, amit mindez jelent. Az öreg sose engedte volna meg, hogy
ezt tegyék a földjével, gyűlölte az ekét, a fejszét, annyira szerette hatalmas
fáit, amelyek most nyögve és recsegve zuhannak végig a földön. Az öreg
úgy gyűjtötte a szénáját, mint fösvény az aranyát, mintha annyit érne, mint
aranyos színe sejtette. Sose tűrte volna el, hogy beszántsák. Soha, míg él.
Ezért félt. Amíg él… Mert Isten a tudója, életében sose adta volna el
Anderslandot.
Mark nem akarta tudni, mi a válasz a kérdésre. Erőt kellett vennie
magán, hogy fölálljon és lemenjen a dombról.
A sötét bőrű, turbános munkások nem értették, mit kérdez tőlük, és
kifejező mozdulatokkal odairányították egy kövér hindu úriemberhez, aki
vászonzakójában fontoskodva járkált egyik munkacsoporttól a másikhoz,
meg-megcsapkodott egy-egy csupasz hátat vékony nádpálcájával, vagy
megállt, és lassú ákombákomokkal felrótt valamit egy nagy, fekete füzetbe.
Meglepetten nézett fel Markra, majd látva, hogy fehér ember, nyomban
alázatos képet vágott.
– Jó napot, fiatalúr… – De mielőtt folytatta, csillogó szeme kutatón
siklott végig Markon, és nyilván megállapította róla, hogy borotválatlan,
fiatal, olcsó katonaruhája piszkos, gyűrött az utazástól és nyilván, mert
abban aludt. Kétségtelen, hogy minden vagyonát oldalzsákjában hordja.
Ezért aztán már elváltozott, fensőbbséges hangon folytatta: – Hogy az
igazat megvalljam, nincs több munkásra szükségünk. Én vagyok ugyanis
itt a felelős…
– Helyes – bólintott Mark. – Akkor maga meg tudja nekem mondani,
mit művelnek ezek az emberek Anderslandon.
Ez az ember ingerelte. Olyan sokszor találkozott ezzel a fajtával a
hadseregben, lefelé taposok, de a feletteseiknek a fenekét is kinyalják…
– Kétségtelenül cukornádültetvény számára készítik elő a talajt.
– Ez a föld az én családomé – jelentette ki Mark, mire a férfi modora
megint új fordulatot vett.
– Aha! A fiatalúr tehát a Ladyburg társaságtól jött?
– Nem, nem! Mi itt lakunk. Abban a házban. – Mark a dombhátra
mutatott, amelyen túl a tanya feküdt. – Ez a mi földünk.
Az indus úriember úgy vigyorgott, mint egy kövér, barna bábu, és a
fejét rázta.
– Ott most nem lakik senki. Nos, itt minden a társaságé. – És széles
kézmozdulattal mutatott végig a tájon, a sziklaperemtől le a tengerig. –
Hamarosan minden cukornád lesz itt, meglátja, jóember. Cukor, cukor. –
És megint felnevetett.
A dombtetőről a régi tanya pontosan azt a képet nyújtotta, mint régen,
zöldre festett hullámlemez tető a sötétzöld levelű gyümölcsfák fölött, de
mikor Mark elment a csirkeólak mellett a gazos ösvényen, látta, hogy a
házon az ablaküvegeket kivágták, az ablakok üresen tátongtak. A tágas
tornácon nem maradt bútor. Nem volt ott a hintaszék sem, a tornác
végében megroskadt a tetőgerenda, egy csatorna meglazult, és most
szabadon lógott a falon.
A kert elvadult, láthatóan senki sem gondozta, elhanyagolt volt, a
futónövények lassan ránőttek a házra. Az öreg mindig gondosan nyeste
őket, a lehullott leveleket naponta elsöpörték a fák alól meg az árnyékban
rendben sorakozó, fehérre meszelt méhkasok közül. Valaki brutálisan
kifosztotta a méhkasokat is, fejszével hasogatta fel őket.
A szobák kopárak, mindent elhurcoltak belőlük, ami használható volt,
még a vén, fekete, fatüzelésű kályhát is elvitték a konyhából, elvittek
mindent, csak a Tate and Lyle köpőcsésze maradt a tornácon. Az oldalán
hevert, tartalma szétfolyva sötét foltot rajzolt a padló deszkájára.
Mark lassan végigsétált az üres szobákon. Szörnyű hiányérzet gyötörte,
tökéletesen elhagyatottnak érezte magát. A lába alatt szélfútta, száraz
falevelek susogtak, és nagy, feketesárga pókok lestek rá ezernyi apró
szemükkel a szobák sarkából és az ajtófélfákon szőtt hálójuk közepéből.
Kiment a házból. Lesétált a családi sírokhoz, és mikor nem látott újabb
sírt, egy pillanatra megkönnyebbült. Alice nagymama, a nagymama
idősebbik leánya és unokatestvére, aki Mark születése előtt halt meg:
három sír, változatlanul. Az öreg nem fekszik közöttük.
A kútból felhúzott egy vödör hideg, jó ízű vizet, ivott belőle, aztán
besétált a, gyümölcsösbe, szedett magának egy kalapra való guavát és érett,
sárga ananászt. A hátsó udvarban egy fiatal kakas kényeskedett, ez úgy
látszik, megúszta a fosztogatást. Mark egy fél óráig kergette, míg végre
egy kőhajítással eltalálta, és a kis kakas szerteröpködő tollakkal leesett a
háztetőről.
Mark lefosztotta a kis kakas tollat, megtisztította, beledobta csajkájába.
Tüzet rakott a hátsó udvarban, a csajkát, benne a kakassal a tűz fölé
akasztotta, és míg várta, hogy megfőjön, eszébe ötlött valami.
Elindult vissza, az öreg hálószobájába. Ott, a belső sarokban, ahol
valaha a nagy rézágy állott, letérdelt, végigtapogatta a laza deszkákat,
bicskájával kipiszkálta egyikből az egyetlen szöget, ami rögzítette, és
felemelte a lécet. Alájanyúlt. Először egy nyersbőr zsineggel átkötözött
borítékcsomó került a kezébe. Végiglapozta őket. Valamennyin az ő
hegyes betűivel rótt címzés és egyik sem volt felbontva. Gondosan
idedugdosta őket, ebbe a rejtekbe. De nem volt ott valamennyi levele. A
sorozatnak hirtelen vége szakadt. Ellenőrizte az utolsó levelet, és
megállapította, hogy a postabélyegen a bélyegző kelte tizenegy hónappal
korábbról való. A torka elszorult, és érezte, hogy a szeme könnybe lábad.
Félretette a levélköteget, és megint benyúlt a deszka alá. Ezúttal egy
mazzawatee teásdoboz került elő, rajta a nagymama fémkeretes
szemüveges arcképe. Ez volt az öreg kincsesládája.
A teásdobozt meg a levélköteget kivitte a hátsó udvarra, mert a
megvilágítatlan szobákban gyorsan fogyott a késő délutáni napfény. Leült
a konyha lépcsőjére, és kinyitotta a teásdobozt.
Egy bőrtárcában negyven arany font sterling. Egyik-másikon még
Krugernek, a Dél-afrikai Köztársaság egykori elnökének a portréja, a
többin Edward és György király képe. Mark a dzsekije belső zsebébe
csúsztatta a tárcát, és a sötétedésben végignézte az öreg többi kincsét.
Elsárgult, kortól repedezett, fiatalkori fényképek Alice nagyanyjáról, egy
házasságlevél, régi újságkivágások a búr háború idejéből, olcsó női
ékszerek, amelyeket Alice a fényképeken viselt, egy emlékérem
ajándékdobozban, a Királynő Dél-afrikai Emlékérme, hat kitüntetés,
szalagok, köztük a tugelai, a ladysmithi és a transvaali hadjáratok szalagjai,
aztán Mark iskolai bizonyítványai a ladyburgi iskolából, meg a Port Natal-i
egyetemi kollégium diplomája. Ezeket az öreg – az írástudatlan embernek
a tudás és az írott szó iránt érzett áhítatával – különösen nagyra becsülte.
Annyira becsülte a tudást, hogy legértékesebb jószágából értékesített
néhányat Mark taníttatásának a költségeire. A teásdobozban, a fontoktól
eltekintve, más értéktárgy nem volt. Csak az öreg számára volt minden
tárgynak felbecsülhetetlen értéke. Mark gondosan visszacsomagolt
mindent a dobozba, és a dobozt beledugta hátizsákjába.
Az este utolsó fényeinél megette a sovány kis kakast és a gyümölcsöt,
és miközben pokrócába burkolózva elheveredett a konyha fapadlóján,
tovább gondolkodott.
Annyi bizonyosnak látszott, hogy akárhová ment az öreg, vissza
szándékozott térni Anderslandra, mert ezeket a drága emlékeit sose hagyta
volna ott, ha nem ez lett volna a szándéka.
Ébresztő helyett egy férfi csizmás lábbal alaposan a bordájába rúgott.
Elgurult, aztán a fájdalomtól hápogva felült.
– Fel! Mozgasd a seggedet, és indulás!
 Még hajnalodott, de Mark a félhomályban is kivehette a férfi
arcvonásait: simára borotvált arc, szögletes áll, napbarnította arcában fehér,
villogó fogait mintha reszelővel egyengették volna ki. A feje kerek, mint az
ágyúgolyó, úgy ült a nyakán, mint egy ütésre kész nehézsúlyú ökölvívó
feje, és már a fején érződött, micsoda hatalmas, súlyos test tartozik hozzá.
– Fel! – horkant rá Markra újból, és újabb rúgásra emelte fényesre
pucolt, barna lovaglócsizmáját. Mark feltápászkodott. Védekező állást vett
fel. A férfi alacsonyabb volt nála, de zömök, masszív alkat, széles, izmos
vállakkal, egész teste csupa izom. – Ez itt magántulajdon, és nem szeretjük,
ha csavargók mászkálnak rajta.
– Én nem vagyok csavargó – kezdte Mark, de a férfi egy nyers,
vakkantásszerű nevetéssel közbevágott.
– Maga ezzel a remek ruhájával meg a kapu előtt parkoló Rolls-Royce-
szal… egy pillanatra majdnem megtévesztett…
– A nevem Mark Anders – mondta Mark. – Ez a föld a nagyapámé,
John Andersé…
A férfi szemében mintha valami villant volna. A szája vonala változott,
valami kétség támadt benne talán? Vagy valami aggodalom? Gyors, ideges
mozdulattal megnyalta a szája szélét, de aztán változatlanul színtelen
hangon, higgadtan folytatta.
– Erről én nem tudok semmit… Én csak azt tudom, hogy ez a föld most
a Ladyburg uradalom tulajdona, én vagyok a társaság intézője, és sem
nekem, sem a társaságnak nem tetszik, hogy maga itt lófrál. – Elhallgatott,
megvetette a lábát, vállát megfeszítette, szögletes állat előrelökte. – És van
még valami, amit tudok. Tudok időnként fejeket betörni, és csak a Jóisten
tudja, mikor törtem be az utolsót.
Egymásra meredtek. Markban felizzott a düh. Szívesen elfogadta volna
a kihívást, bár tisztán látta, mennyire izmos, életveszélyes ellenfél.
Gyűlölködő tekintete, iszonyú súlya és ereje ellenére Mark már-már
gépiesen nekikészült, ő is megfeszítette a vállát.
Ellenfele ezt nyomban meglátta, és szemmel láthatóan örömet okozott
neki. Csizmája sarkán himbálózva halványan elmosolyodott, az állat
összeharapta, hogy az erek vastagon kiálltak a nyakán. Markot
megérintette az erőszak fenyegető előszele, és felkavarodott a gyomra. Túl
sok erőszakot megélt már, és semmi értelmét sem látta most verekedni.
Elfordult, felvette cipőjét.
A másik figyelte, hogyan öltözik, csalódottan ugyan, de láthatóan
felkészült minden eshetőségre, az esetleges összecsapásra.
– Hogy hívják magát? – kérdezte Mark, és vállára vetette csomagját.
 A férfi hanyagul, de változatlanul verekedni készen válaszolt:
– A barátaim Hobdaynek hívnak.
– Más neve nincs?
– Nincs. Egyszerűen csak Hobday.
– Nem fogom elfelejteni. Igazán jó haver volt – mondta Mark. Lement a
lépcsőn az udvarba. Egy negyedórával később, mikor a dombhátról
visszanézett, onnan, ahol a ladyburgi út elágazik észak felé, Hobday még
mindig ott állt az anderslandi konyhaudvarban, és mereven nézett utána.

Fred Black nézte, hogyan kapaszkodik Mark felfelé a dombon. A

fürdetőtartály korlátjának támaszkodva, kitartóan rágta bagóját: csontos,
napbarnitotta férfi volt, száraz maga is, mint egy rúd bagó.
Fred John Anders barátja volt, és Markot csecsemőkora óta ismerte,
ennek ellenére most szemmel láthatóan nem jött rá, ki az. Mark néhány
méternyire tőle megállt, megemelte kalapját.
– Helló, Fred bátyám – mondta, és még így is néhány pillanatba telt,
míg az idősebb férfi egy kurjantással felugrott és megölelte.
– Úristen, gyerek! Nekem azt mondták, hogy meghaltál
Franciaországban.
Leültek a marhakarám kerítésére. A zulu bojtárok az állatokat a szűk
korlátok között a palló végére terelték, ahonnan azok vadul kapálózva
belehuppantak a szagos vegyi fürdőbe, majd rémült horkantásokkal,
orrukat fenntartva másztak, úsztak a túloldali lejtős rámpa felé.
– Az öreg már majdnem egy éve meghalt. Nem, régebben, most már
több mint egy éve. Igazán sajnálom, gyerek. Sose gondoltam rá, hogy
tudassam veled, de mint mondtam, mi azt hittük, ott maradtál
Franciaországban.
– Rendben van, Fred bátyám. – Mark maga is meglepődött, amiért nem
érez nagyobb megrendülést. De már régen tudta ezt, tudomásul is vette. A
bánat most mégis rátelepedett a szívére. Sokáig hallgattak, az idősebb férfi,
Mark mellett ülve, megértette a fiú gyászát.
– Hogyan… – Mark habozott kiejteni a kritikus szót. – Hogyan ment el?
– Szóval… – Fred Black levette kalapját és látható szeretettel simította
végig kopasz, rózsaszínű koponyáját. – Valahogy olyan hirtelenféleképpen
jött. Elment vadászni, mert egy kis szárított hús kellett neki, Piet
Greylinggel meg a fiával fel, a Chaka Kapujához. – Markban feltámadtak
az emlékek: a Chaka Kapuja jelentette azt a hatalmas vadont észak felé,
ahol az öreg annak idején megtanította a vadászás művészetére. Évekkel
ezelőtt, még 1896-ban, vadrezervátumnak minősítették a területest, de nem
jelöltek ki rá felügyelőt, és az észak-natali és zuluföldi vadászok saját
vadászterületüknek tekintették.
– Az öreg az ötödik napon nem ment vissza a táborba. Négy napon át
keresték, míg megtalálták. – Megint elhallgatott, és Markra nézett. – Jól
vagy, gyerek?
– Jól vagyok. Nincs semmi bajom. – Mark azon csodálkozott, mennyi
embert látott már meghalni, hányat ölt meg maga is, és mégis, most, egy
öregember halála valahogy megrendíti. – Folytassa, Fred bátyám, kérem.
– Piet szerint úgy nézett ki, mintha megcsúszott volna, mikor egy
meredeken próbált felmászni, és ráesett a puskájára, és a puska elsült. A
gyomrába ment a golyó. – Nézték, ahogy az utolsó ökör is belemerül a
fürdőbe. Fred Black merev tagokkal lemászott a kerítésről. Egy darabig a
csípőjét tapogatta. – Öregszem – dörmögte. Mark odasétált mellé és együtt
indultak el a ház felé.
– Piet meg a fia temették el, odakint. Nem lehetett hazahozni, már négy
napja feküdt a napon. Megjelölték a helyet és eskü alatt tettek vallomást a
hatóság előtt, mikor Ladyburgbe visszatértek.
Fred Black szavait egy kiáltás szakította félbe. Egy női alak rohant
végig a kék gumifák között, egyenesen feléjük, karcsú, fiatal nő,
vadmézbarna haja vastag fonalban csüngött, lengett a hátán, fakó, olcsó
vászonszoknya volt rajta, lábai hosszúk, szurtosak, csupasz-barnák.
– Mark! – kiáltotta ismét. – Ó Mark! – De Mark csak akkor ismerte fel,
mikor odaért hozzá. Négy év alatt alaposan megváltozott a lány.
– Mary! – Mark még nem tudott szabadulni a szomorúság nyomasztó
érzésétől, és képtelen volt többet mondani. Majd később, bőven lesz még
rá idő. De minden levertsége mellett sem kerülte el a figyelmét, hogy Mary
Black felnőtt nővé serdült, és már egyáltalán nem az a csintalan kópé, akit
ő olyan fölényesen lekezelt felsős korában, ladyburgi iskoláskorukban.
Az arca most is ugyanúgy szeplős, nevetős, metszőfogai kissé
előreállnak, görbék, de a csípője kitelt. Maryből egészséges, két lábbal a
földön járó, harsány, vidám nevetésű farmerleány lett. Marknak, ahogy
mellette sétált, a válláig ért, fenekén kereken feszült a vékony, kopott
vászonszoknya, csípőjét ringatta, egész dereka olyan volt, mint egy öblös
váza, és két széles melle lazán mozdult minden lépésére. Ahogy mellette
ment, szinte követelőző hangon kérdezgette, igyekezett minél közelebb
húzódni hozzá, megfogta karját, kezét, mintha minden választ úgy akart
volna kifacsarni belőle kérdéseire, és közben hangosakat, zengőket
kacagva nézett fel rá csintalan szemével. Mark furcsán izgatottnak érezte
magát.
 Az asszony, Fred Black felesége, az udvar túlsó végéből is ráismert már
Markra, és akkorát kiáltott, mint egy tejelő tehén, ha sokáig tartják távol
tőle a borját. Kilenc lánya volt, és egész élete minden vágya egy fiú lett
volna.
– Helló, Hilda néni! – mondta Mark, aztán nem tudta folytatni, mert
belemerült az asszony kitárt karjainak rugalmas ölelésébe.
– Hiszen mindjárt éhen halsz! – kiáltott rá az asszony. – És ezek a
ruhák! Hiszen ezek büdösek! És te is büdös vagy, Marky! A hajad… olyan
hosszú, hogy hamarosan ráülhetsz!
A négy hajadon leány, Mary felügyelete mellett, fölállította a
horganyzott kádat a konyha közepén, és telitöltötték a tűzhelyen melegített
vízzel. Mark a veranda végében ült egy zsámolyon, lepedőbe burkolózva,
miközben Hilda néni egy óriási és teljesen életlen ollóval hosszú, göndör
fürtjeit kurtítgatta.
Aztán a lányokat minden tiltakozásuk ellenére kikergette a konyhából.
Mark rémült szemérmeskedésére csak legyintett.
– Nincs rajtad a világon semmi, aminél egy olyan öreg nő, mint én, nem
látott volna szebbet is, nagyobbat is –, azzal határozott mozdulattal
levetkőztette Markot, gyűrött, piszkos ruháját a nyitott ajtón át kidobta oda,
ahol Mary várakozásteljesen csellengett.
– Mosd ki ezeket, gyerek, és hordd el magad attól az ajtótól!
Mark mélységesen elpirult és sietve belemerítette magát a vízbe.
Estefelé együtt ült Fred Blackkel az udvarban, a kút zárókövén, köztük
egy Üveg brandy. Az ital, a „Cape Smoke”, tipikusan az a márka volt,
amely úgy harapott, mint egy zebramén, és Mark az első korty után nem is
nyúlt többet a pohárhoz.
– Igen, gyakran gondoltam rá annak idején – mondta Fred, akinek a
brandytől már lassan kicsit kezdett keresztbe állni a szeme. – Az öreg
Johnny nagyon szerette a földjét.
– Beszélt valaha is magának arról, hogy eladja?
– Nem, soha. Én valahogy mindig úgy képzeltem, hogy az öreg örökre
itt marad. Gyakran beszélt arról, hogy Alice mellé temessék. Ezt nagyon
szerette volna.
– Mikor látta utoljára nagyapát, Fred bátyám?
– Hát… – Fred elgondolkodva dörzsölte kopasz fejét. – Két héttel
azelőtt lehetett, hogy a Greylingekkel elment a Chaka Kapujához. Igen,
úgy van. Bement Ladyburgbe, hogy töltényt és élelmiszert vásároljon. Itt
szállt meg egy éjszakára, az öreg szekérben, és jót beszélgettünk
egymással.
 – Nem beszélt akkor semmit… az eladásról?
– Nem, egy szót sem.
A konyhaajtó nyílott, sárgás lámpafény áradt ki az udvarra. Hilda néni
kiáltott ki az ajtón.
– Étel az asztalon! Gyerünk, Fred! Ne tartsd ott azt a gyereket, és ne
okítsd itt nekem mindenféle butaságra, és be ne hozd azt az üveget a házba,
hallod?
Fred fintorogva lottyantotta ki az utolsó néhány csepp sötétbarna italt a
poharába, aztán fejét csóválva nézegette az üres üveget.
– Isten veled, öreg barátom – mondta, azzal elhajította, hogy az üveg
elrepült a bozóton túlra, aztán felhajtotta poharából a maradékot,
megfontoltan, mintha orvosságot inna.
Mark odaszorult a konyhafal melletti padon, egyik oldalán Mary, a
másikon egy másik nagydarab, pirospozsgás leány közé. Hilda néni,
Markkal szemben, folyamatosan döntötte a fiú tányérjára az ételt, és
valahányszor a gyerek étvágya lanyhulni látszott, hangosan korholta.
– Frednek kéne most valaki, aki segít neki. Öregszik, bár a vén bolond
nem veszi maga se észre.
Mark bólintott, de a szája nemcsak úgy tele volt, hogy nem tudott
megszólalni, de ahogy Mary átnyúlt előtte egy szelet kemencemeleg házi
kenyérért, nagy, lengő mellét úgy nekifeszítette az arcának, hogy majdnem
megfulladt tőle.
– A lányoknak nem sok alkalmuk van arra, hogy rendes fiúkkal
találkozzanak, ahogy mi itt élünk, magunkban a farmon.
Mary folyamatosan fészkelődött a padon, és nem nyugodott, míg a
combja szorosan oda nem simult Mark combjához.
– Hagyj békét annak a fiúnak, Hilda, te fondorlatos nőszemély! –
dörmögte oda békésen – Fred az asztalfőről.
– Mary! Adjál még egy kis mártást Marknak arra a krumplira! – Mary,
miközben a mártásból öntött, Mark felé hajolva fél kezével Mark combjára
támaszkodott.
– Egyél, Mark! És Mary készített neked desszertnek egy egészen
különleges, tejszínes gyümölcslepényt!
Mary keze ott maradt Mark combján, és lassan, de céltudatosan
dolgozta magát egyre feljebb. Ettől a pillanattól kezdve Mark képtelen volt
másra figyelni, mint erre a kézre, és az étel is ízetlenné vált a szájában.
– Még egy kis tökfőzeléket, Marky? – érdeklődött aggódva Hilda néni,
de Mark tehetetlenül csak a fejét ingatta. Egyszerűen képtelen volt elhinni,
hogy ilyesmi megtörténhet, az asztal lapja alatt, közvetlenül Mary anyja
szeme előtt.
Lassan érezte, hogy egyre jobban elfogja a pánik.
Amennyire az adott körülmények között képes volt rá, kezét
egykedvűen az ölébe ejtette, és anélkül, hogy egy pillantást vetett volna a
lányra, keményen megmarkolta a csuklóját.
– Eleget ettél, Mark?
– Ó igen, igen! – erősködött hevesen Mark, miközben azon igyekezett,
hogy eltolja magáról Mary kezét, de Mary nagy darab, izmos nőszemély
volt, és nem lehetett egykönnyen eltéríteni szándékától.
– Fogd Mark tányérját, Mary drágám, és adjál neki abból a te remek
gyümölcslepényedből!
Mary mintha meg se hallotta volna. Fejét önfeledten a tányérja fölé
hajtotta, az arca lángvörös volt, az ajka enyhén remegett. Mellette Mark
kényszeredetten tekergett, forgolódott a padon.
– Mary! Mi van veled, lányom? – Az anya ingerülten ráncolta a
homlokát. – Nem hallasz, gyerek?
– Dehogynem, hallak, mama. – Mary egy sóhajjal végre felemelkedett a
padról. Lassan felállt, két kézzel Mark tányérjáért nyúlt. Mark közben a
megkönnyebbüléstől ernyedten visszaroskadt a helyére.

Markot kimerítette a hosszú, egész napos gyaloglás és az azt követő

izgalmak. Jóformán ahogy a fejét letette, elaludt, de nyugtalan, zavaros
álmai voltak.
Valami félelmetes tájon, kísértetiesen kavargó ködben, baljós, túlvilági
fények világánál egy sötét kísértetet üldözött, de a lábai nehezen
mozdultak, mintha melaszfürdőben járna, és minden lépése iszonyú
erőfeszítésbe került.
És tudta, hogy az előtte a ködbe suhanó szellem nem más, mint az öreg.
Szeretett volna felkiáltani, de bármennyire erőlködött, tátogatta a száját,
hang nem jött ki a torkán. Aztán a fekete szellem hátán apró, vörös lyuk
támadt, s a lyukból fényes, lüktető vérpatak csordult ki. A szellem
szembefordult vele.
Egy percig belebámult az öreg arcába. Az, hatalmas, hegyes bajusza
végei fölött két okos, sárga szemével, rámosolygott, aztán az egész arc
szétfolyt, mint a forró viasz, és mintha a tengerből merülne elő, egy
fenségesen szép márványszobor halvány vonásaivá formálódott. A fiatal
német arca … Mark felkiáltott, végigvetette magát az ágyon és tenyerébe
temette arcát. Halkan zokogott a sötétben, de közben lassanként valami
egész másfajta érzés kerítette hatalmába meggyötört idegeit.
 Valahol a tudata peremén egy hang hallatszott. Suttogó, búgó hang.
– Jól van na, most ne vacakolj. Jól van, nagyon jó lesz. Ne csapj akkora
lármát.
Mark lassan, fokozatosan magához tért. Hosszú másodpercekig eltartott,
míg rájött, hogy az a meleg, rugalmas valami, az a kemény test: valóság.
Két telt, fehér mell verődött a mellének, és a csupasz bőr fehéren csillogott
a keskeny vaságy melletti ablakon beáradó holdfényben.
– Mary jobban fogja csinálni – suttogta rekedten a hang.
– Mary? – Mark fuldokolva lökte ki magából a szót, és megpróbált
felülni, mire a nő szelíden, de teljes súlyával rádőlve mellkasára,
visszanyomta az ágyra. – Megőrültél.
Mark birkózott. A lány szája a szájára tapadt, a csókja meleg volt,
mohó, és valami újszerű érzés elgyengítette Markot.
Közben egyre nőtt fejében a zűrzavar, és eszébe jutott mindaz a
szörnyűség, amit a nőkről hallott. A furcsa, borzasztó dolgok, amelyekről
az ezred lelkésze beszélt neki, s aminek a tudata megőrizte őt a merész kis
francia poule-ok hízelkedéseivel meg a sötét londoni mellékutcákban
csellengő hölgyek hívogatásával szemben.
A lelkész elmondta neki, micsoda szörnyű következményei lehetnek a
nőkkel való törvénytelen kapcsolatoknak. Ott volt az a betegség, amelyre
nincs gyógyszer, amitől elrothad az ember húsa, és nem marad más, mint
egy rothadó lyuk a lágyékában, s a vége az elmebaj, vagy ott van a másik
lehetőség, a gyermek, akinek nincs atyja, egy fattyú, férfiak szégyene.
A fenyegetés túlságosan ránehezedett. Erőszakkal elhúzta száját a leány
szájától, míg az éhes ajkával szívta az övét, a nyelvét is megpróbálta a
szájába dugni.
– Úristen! – suttogta Mark. – Gyereked lesz.
– Nahát, az nagyon is jó lenne – suttogta a lány vidám, rekedt hangján.
– Összeesküdhetünk. – Azzal, miközben Mark a hallottaktól kábultan
elnyúlt, ő hirtelen testhelyzetet változtatott, fél lábát átvetette a fiú fölött,
súlyos testével leszorította, fénylő haja az arcába hullott.
– Nem! – Mark megpróbált kiszabadulni alóla. – Nem, ez őrültség! Én
nem akarok nősülni…
– De igen,… ó igen!
Mark egy pillanatra megbénult, de aztán egy lendületes mozdulattal
felborította a lányt, az az oldalára huppant, kezével keményen Mark
vállába kapaszkodott, de végül is legurult az ágyról.
A mosdó felborult, a lány nagydarab teste lezuhant a padlóra és a
dobbanás végigvisszhangzott az alvó házban. Egy pillanatra csend támadt,
minden hang elhalt, aztán a hirtelen támadt csendet sikoltozások kórusa
törte meg a folyosó másik végéről, a hálószoba felől, ahol a kisebbik
lányok aludtak.
– Mi van? – bömbölte Fred Black a nagy hálószobából.
– Valaki van a házban!
– Fogd meg, Fred! Ne heverj itt, mint egy hulla!
– Hol a puskám?
– Segítség, papa, segítség!
Mary egy ugrással felpattant a padlóról, felkapta hálóingét, és magára
húzta.
– Mary! – Mark felült. Magyarázkodni akart. Szerette volna elmondani
neki, amit a lelkész mondott. Odahajolt hozzá, de még a halvány
holdfényben is tisztán látta, hogyan torzítja el a düh a lány arcát.
– Mary…! – Nem tudta elkerülni az ütést. A lány teljes lendületből,
lapos tenyérrel, olyan erővel vágott az arcába, hogy a fogai
összekoccantak, és a szemét elöntötte a könny. Mary nagydarab, izmos
lány volt. Mikor a feje kitisztult, a lány már elment, de a füle még mindig
úgy zúgott, mintha ezer vadméh röpködne körülötte.

Mark a kocsikerekek fölszántotta dűlőút partján ballagott. Az út közepén, a

keréknyomok között fölpúposodó földet sűrűn benőtte a fű. Egy csupa por
Daimler teherautó állt meg mellette. A kormány mellett középkorú férfi
ült, mellette a felesége.
– Hová, hová, fiam? – kiáltott le a kormány mellől a férfi Marknak.
– Ladyburgbe, uram.
– Na, ugorjon be hátul.
Mark a további húsz mérföldnyi utat kukoricával megrakott zsákokon
tette meg, mellette egy ketrecben csirkék kotkodácsoltak, és a szél bele-
belekapott frissen nyírt hajába.
Átgurultak a Baboon Stroom hídján. Mark elcsodálkozott, mennyire
megváltozott a környéken minden. Ladyburg már nem volt többé az a falu,
amelyet ismert, hanem szinte várossá fejlődött. Leterpeszkedett a folyóig,
és a sziklapárkány alatt épült hatalmas teherpályaudvaron éppen vagy egy
fél tucat mozdony tolta-húzta szorgalmasan a fűrészmalomból frissen
érkezett épületfával meg az új gyárból érkezett zsákolt cukorral megrakott
tehervagonokat.
A gyár maga, az acélíveknek és hatalmas méretű kazánoknak egymásra
halmozott együttese mintegy jelképezte a település fejlődését. Fél tucat
kémény ontotta a szürke füst- és gőzfelhőt, amely úszva oszlott széjjel a
szelíd szellőben a távolban.
Mark elfintorította az orrát, ahogy a szél feléje fújta a bűzt, de végül is
elismeréssel nézett végig a főutcán. Legalább egy tucat új épületet húztak
fel, díszes homlokzatukat kovácsoltvas cikornyákkal és bonyolult, díszes
oromzatokkal ékesítették, a bejárati ajtókon festett üveg, végig a
homlokzaton, a magasban, a tulajdonos neve és az építés éve
gipszdomborítással. Mindezt azonban elhomályosította pompájával egy
hatalmas, négyemeletes épület, amely agyoncikornyázott homlokzatával
olyan volt, mint egy újgazdag menyasszony lakodalmas tortája.
Homlokzatán a büszke felirat: „Ladyburg Farmers Bank.” A teherautó
vezetője a bank előtt tette le Markot, majd vidáman búcsút intve
továbbrobogott.
A ház előtt a szekerek és a teherautók között legalább egy tucat
személyautó parkolt, és az emberek az utcán egy gazdag, gyarapodó
közösség polgáraihoz méltó módon jól öltözöttek voltak, és megelégedett
arccal jártak-keltek.
Mark még látott egy-két ismerőst a régi időkből, de ahogy a főutcán
végigment, csomagját fél vállára vetve, és meg-megállt, hogy üdvözölje
őket, legtöbbjük csak némi zavart habozás után ismerte fel.
– De hát Mark! – mondogatták. – Mi azt hallottuk, azt hittük, téged
lelőttek Franciaországban. Benne is volt a Gazette-ben!
Az ingatlan-nyilvántartó hivatalt a bíróság és a rendőrség épülete
mögötti összevissza labirintusban találta meg. Andersland és Ladyburg
között a hosszú úton bőven volt ideje elgondolkodni a dolgokon, pontosan
tudta, mihez kell fognia, és milyen sorrendben.
Az irattár előtt a szűk helyiségben kényelmetlen pad állt, meg egy
csupasz pult, a pult mögött az idősebb tisztviselő fémkeretes szemüvegével
és rövidlátó szemeivel, homlokán zöld szemellenzővel olyan volt, mint egy
öreg varjú. Fekete alpaka zakó volt rajta, karján papír könyökvédő,
csontos, görbe orrával az íróasztal fölé görnyedt és tökéletesen elmerült a
herkulesi munkában: iratokat pecsételt.
Míg dolgozott, Mark türelmesen végigolvasta a falakat ellepő hatósági
hirdetményeket, aztán, néhány perc elteltével, a tisztviselő felnézett, de
annak az embernek a zaklatott tekintetéve,!, akit éppen az emberiség sorsát
meghatározó tevékenységében zavartak meg.
– Egy ingatlan-adásvételi szerződést kérnék, uram…

Adott lejárt földbérlemény Ladyburg kerületben Efr 42 szám alatt az A/

egyes szakaszban. A farm ANDERSLAND néven ismert…
Vagyonátruházási okirat kiállítva a Ladyburg Estates Ltd részére,
nyilvántartásba véve 1919. június 1. napján. Közöljük mindenkivel, akit
illet, hogy Dennis Petersen megjelent előttem, az Okirat-nyilvántartó előtt,
miután a fent jelzett személy megjelenvén megfelelően kiállított
meghatalmazással rendelkezik, amelyet JOHN ARCHIBALD ANDERS
1919. május 19. napján állított ki, amely meghatalmazás a törvény
előírásai szerint hitelesítést nyert… és, hogy a fent nevezett, előttünk
megjelent személy kijelentette, hogy megbízója a törvényben előírt
rendelkezéseknek eleget téve eladta…

Mark elővette a következő okiratot:

Megállapodás ingatlan adásvétele tárgyában.

Miszerint JOHN ARCHIBALD ANDERS, a továbbiakban: Eladó, és a

LADYBURG ESTATES LTD társaság, a továbbiakban: Vevő… az
ANDERSLAND néven ismert farmot, annak minden tartozékával,
épületeivel, lábon álló termésével, jószágával együtt – háromezer font
sterling vételárért…

Felek aláírása:

JOHN ARCHIBALD ANDERS (kézjegye): X

A LADYBURG ESTETES LTD helyett és nevében:
DIRK COURTNEY (igazgató)
Előttünk mint tanúk előtt:
PIETER ANDRIES GREYLING
CORNELIUS JOHANNES GREYLING

Mark a homlokát ráncolva nézte a két nevet. Piet Greyling és a fia

kísérte el korábban az öreget a Chaka Kapujához, jóformán közvetlenül
azután, hogy az adásvételi szerződésnél tanúskodtak, aztán néhány nap
múlva holtan találták meg az öreget, és ott temették el a dzsungelben.

Általános meghatalmazás
Dennis Petersen részére

Én, alulírott JOHN ARCHIBALD ANDERS ezennel meghatalmazom a fent

nevezett DENNIS…
Aláírás: JOHN ARCHIBALD ANDERS X (kézjegy)
Előttünk mint tanúk előtt
PIETER ANDRIES GREYLING
CORNELIUS JOHANNES GREYLING
Mark a kemény, okiratok számára gyártott, fényes selyemszalagon
csüngő viaszpecsétes, cifra betűs pergamenlapok fölé hajolva gondosan
kimásolta az ügyletben szereplő személyek nevét. A tisztviselő féltékenyen
figyelte, aztán visszavette tőle az iratokat, majd némi vonakodással nyugtát
adott a betekintési díj fejében járó öt shillingről.
A cégbíróság irodája közvetlenül szemben, egy szűk sikátorban állt. A
sötét irodában egészen más fogadtatásban részesült Mark, mint korábban.
Szigorúan szolidan szabott galambszürke kosztümkabátos, hosszú, sleppes
szoknyás ifjú hölgy fogadta, akinek öltözéke merő ellentétben állt élénken
csillogó szemeivel és derűs modorával.
Csinos, szeplős orrú arcocskája elismerő mosollyal ragyogott fel, mikor
Mark belépett az ajtón, perceken belül kiszolgálta, és cinkos mosollyal
nézte, hogyan olvassa végig a Ladyburg Estates Ltd alapító okiratát és a
társasági szerződést.
– Maga itt lakik? – kérdezte a lány. – Még sose láttam errefelé.
– Nem, nem itt lakom – felelte tétován Mark, és nem nézett a lányra.
Nehezére esett az iratra koncentrálnia, túlságosan élénken élt az
emlékezetében legutóbbi találkozása egy másik fiatal nővel.
– Szerencsés ember – sóhajtott fel a lány drámai hangon. – Olyan
unalmas itt, az ember semmit sem tud kezdeni munka után az estéivel. –
Reménykedve várta a választ, de Mark kitartóan hallgatott.
A Ladyburg Estates igazgatói Dirk Courtney és Ronald Beresford Pye
urak voltak, de fejenként mindössze egy részvény volt a birtokukban,
annyi, amennyi elegendő jogcímül szolgált arra, hogy a társaság
ügyvezetői lehessenek.
A többi kilencszázkilencvenkilencezer-kilencszázkilencvennyolc, száz
százalékban befizetett részvény tulajdonosa a Ladyburg Farmers Bank volt.
– Nagyon szépen köszönöm. – Mark visszaadta az okiratot a lánynak,
de változatlanul buzgón kerülte a tekintetét. – Megnézhetném, kérem, a
Ladyburg Farmers Bank cégjegyzékét?
A leány máris hozta.
A Ladyburg Farmers Bank egymillió, egyenként egy font névértékű
részvénye három ember tulajdonában volt. Mindhárom a bank igazgatója
volt.
Dirk Courtney
Ronald Beresford Pye
Dennis Petersen
600 000 száz százalékban
befizetett részvény
200 000 száz százalékban
befizetett részvény
200 000 száz százalékban
befizetett részvény

Mark a homlokát ráncolta. Bonyolult háló, ravaszul szőtték: mindenütt

ugyanazokkal a nevekkel találkozott. Beírta őket a noteszébe.
– Engem Marionnak hívnak. Magát hogy hívják?
– Marknak. Mark Andersnek.
– Mark! Ez roppant romantikus név. Olvasta a Julius Caesart? Marcus
Antonius is olyan roppant romantikus jellem volt.
– Igen – helyeselt Mark. – Valóban. Mennyivel tartozom az okmányok
megnézéséért?
– Ó, felejtse el!
– Nem, nézze, ne csinálja ezt. Szeretnék fizetni.
– Na jól van, ha annyira akarja…
Mark az ajtóban megállt.
– Köszönöm – mondta zavartan. – Maga nagyon kedves volt.
– Ó igazán, szívesen tettem. Ha van még valami más… nos hát, tudja a
nevemet, és tudja, hol talál meg. – A lány hirtelen, minden látható ok
nélkül elpirult. Hogy zavarát leplezze, elfordult, kezében az aktával, és
mikor ismét felnézett, Mark már eltűnt. Felsóhajtott, és az aktát kerek, telt
melléhez szorította.
Mark az öreg hagyatékának elszámolását a bírósági titkárságon találta
meg, ahol mintegy lekezelő módon a „100 font sterlingnél kisebb összegű
hagyatékok” rovatban iktatták.
Az aktívum oldalon szerepelt két golyós puska és egy vadászpuska,
négy vontatóökör és egy lovas kocsi. Valamennyit nyilvános árverésen
értékesítették, és összesen nyolcvannégy font tizenhat shillingért keltek el.
A tartozás oldalon szerepeltek egy bizonyos Dennis Petersennél felmerült
törvényes illetékek és megbízási díjak, továbbá a hagyaték felszámolásával
kapcsolatban felmerült költségek. A végösszeg százhuszonhét font, az
elszámolás deficittel zárult, a tartozásokon megosztoztak, és a hagyatéki
eljárást lezárták. John Archibald Anders elment, és egy szellő se rezdült a
nyomában. Még annak a háromezer fontnak sem volt nyoma, amit
Anderslandért fizettek neki.
Mark felkapta a csomagját, és kiment a ragyogó délutáni napfényre. Egy
locsolókocsi vonult végig lassan a főutcán. Két ökör vontatta, a tartályból
vékony vízsugár permetezett az útra, csak épp hogy leverte a vastag port.
Mark megállt, belélegezte a víz és a száraz föld illatát, aztán átnézett az
utca másik oldalára, a Ladyburg Farmers Bank épületére.
Egy rövidke pillanatra felmerült benne az ötlet, hogy átmegy az
úttesten, bemegy az épületbe, és megkérdi az emberektől odabent, mi volt
az ok, amiért az öreg megváltoztatta szilárd elhatározását, hogy
Anderslandben fog meghalni, és ott temetteti el magát, hogyan fizették ki
neki a vételárat, és mi történt a pénzzel.
De az ötletet nyomban el is vetette. Akik ebben az épületben dolgoznak,
másfajta emberek, nem olyanok, mint egy írástudatlan, keményen dolgozó
farmer unokája, akinek egy vasa sincsen. A társadalom láthatatlan korlátait
senki sem lépheti át, akkor sem, ha egyetemi diplomája van, háborús
vitézségi érme, és dicséretekkel megtűzdelt leszerelő levele a katonaságtól.
Az az épület előtte a pénz, a hatalom, a befolyás szentélye, és aki abban
lakik, az olyan, mint amilyennek az óriások voltak, vagy az istenek. Olyan
emberek, mint Mark Anders, nem ronthatnak be oda, és nem követelhetik,
hogy válaszoljanak egy jelentéktelen senki öregemberrel kapcsolatos
mindenféle lényegtelen kérdésre.
„Végrendelet nélküli hagyaték 100 font sterling értéken alul”… suttogta
magában félhangosan, és elindult, a városon át, arrafelé, amerről a
teherpályaudvar csattogó, csikorgó hangjai hallatszottak.
– Igen – mondta az állomásfőnök. – Piet Greyling a fővonalon volt
mozdonyvezető, és a fia volt a fűtője… de mind a ketten felmondtak. Már
hónapokkal ezelőtt, még 1919-ben. – Elgondolkodva dörzsölgette az állat.
– Nem, nem tudom, hová mentek, mindenesetre őszintén örültem, mikor
megszabadultam tőlük. Ó igen, most jut eszembe, a fiú mondott valamit,
hogy Rhodesiába mennek. Valami farmot vásárolnak, vagy ilyesmi… –
elvigyorodott. – Farmot vásárolnak! Miből, szeretném tudni! Vágyakból és
álmokból? Semmi esetre sem egy mozdonyvezetői és fűtői fizetésből.

A Ladyburg Farmers Bank igazgatói tanácsterme az épület első emeletének

felét foglalta el. A padlótól a mennyezetig érő ablakok sora kelet felé
nyílott, ahonnan forró nyári napokon hűvös szellő fújdogált, a másik
oldalon meg a magasba nyúló sziklafalra, amely remek háttérül szolgált a
városnak, és érdekes megvilágítást kölcsönzött a tágas teremnek, amelynek
magas mennyezetén gipszcikornyák között kezükben szőlőfürtöket lóbáló
fehér kerubok táncoltak fejjel lefelé, soha nem szűnő vidámságukba
merevedve.
 A falakon sötét mahagóni lambéria, amelyhez jól illettek az
aranyzsinórral szegélyezett, zöld bársonyfüggönyök.
A szőnyeg is zöld volt, és olyan vastag, hogy egy rohamozó
huszárszázad lovainak a patája sem ütött volna zajt rajta.
Az igazgatói asztalnak márványlapja volt, kerete aranyozott díszekkel
ékesítve, az asztallábain szőlőindák tekeredtek, és negédesen játszadozó
csupasz női alakok hárfát pengettek.
Az asztal egyik végén tiszteletteljes pózban egy férfi állt, a nyaka kurta,
a válla széles, mint egy díjbirkózóé. Erőltetett menetben lovagolva
érkezett, khakiszínű térdnadrágja feneke kifényesedett a nyeregtől,
csizmáját por lepte, és idegesen gyűrögette kezében kalapja puha, széles
karimáját.
Szemben, a márványasztal másik végénél egy férfi nyúlt el elegánsan
egy bőrfotelben. Még ültében is látszott, hogy hatalmas termetű, vállai
szélesen feszültek a drága angol szövet zakóban.
A feje jól aránylott termetéhez, vállai méreteihez, művészi gonddal
fésült, csillogó haja kétoldalt, a füle mellett impozáns oldalszakállban
végződött. Szögletes, simára borotvált erős álla jelezte, hogy
parancsoláshoz szokott, ajka vastag volt, de határozott, fogai tökéletesen
fehérek.
Elgondolkodva rágcsálta ajkát. Orra nyergében, két sötét, okos szeme
között apró ráncok húzódtak. Egyik gondosan manikűrözött kezével az
állat támasztva mozdulatlanul figyelt.
– Szóval, én úgy gondoltam, jó, ha megtudja, Mr. Courtney – fejezte be
a mondókáját a férfi sután, miközben poros csizmájával a lábait váltogatta
a vastag szőnyegen. Egy hosszú percig egyikük sem szólt semmit. A
csizmás férfi feszengve nézte a Dirk Courtney oldalán ülő két másik
úriembert, aztán a szemét megint a középső alakra szegezte.
Dirk Courtney ölébe ejtette a kezét és a ráncok eltűntek az arcáról.
– Azt hiszem, okosan járt el, Hobday. – Halványan elmosolyodott, s a
mosolya csak kihangsúlyozta parancsoló egyéniségét. – Pihenjen odakint
az előcsarnokban. A titkár visz majd valami frissítőt, és később még
beszélni szeretnék magával. Várjon.
– Igenis, uram, Mr. Courtney. – A férfi elsietett, és ahogy az ajtó
becsukódott mögötte, a két férfi Dirk Courtney két oldalán egyszerre Jört
ki.
– Megmondtam már akkor, hogy valami ilyesmi fog történni…
– De te azt mondtad, hogy lelőtték…
– Nekem sose tetszett az ötlet…
 – Úgy gondoltam, ezúttal kicsit messze ment a dolog…
Összevissza beszéltek, hadarva, lélekszakadva, miközben Dirk
Courtney titokzatos félmosollyal az ajkán ült, és csak a jobb keze kisujján
csillogó gyémántgyűrűt figyelte feszülten. Forgatta a nagy, fehér követ, és
addig igazgatta, míg az úgy nem tükrözte vissza az ablakon beáradó fényt,
hogy ragyogó fényes foltokat rajzolt fölöttük fenn, a magas mennyezetre.
A másik két férfi lassan elhallgatott, és Dirk Courtney udvariasan
felnézett rájuk.
– Befejeztétek? Mind a ketten? Roppant konstruktívnak,
eszmeserkentőnek találtam, amit mondtatok. – Várakozva nézett egyikről a
másikra, és hogy mindkettő hallgatott, folytatta. – Sajnos, nem vagytok
minden ténynek az ismeretében. Itt van néhány további hír a számotokra.
Ma reggel érkezett a városba, egyenesen a telekkönyvbe ment, onnan a
céghivatalba, majd a bírósági titkárságra… – Hallgatói erre újból
jajveszékelni kezdtek. Dirk Courtney közben kiválasztott a tárcájából egy
szivart, gondosan előkészítette, a végét aranyozott zsebkése pengéjével
lemetszette, ajkával megnedvesítette, aztán hüvelykujja és mutatóujja közé
vette és várta, mikor hallgatnak el társai.
– Köszönöm, uraim, és, mint mondtam, a kérdéses úriember lement a
teherpályaudvarra, és Greyling és fia iránt érdeklődött.
Ezúttal a másik kettő nem szólt semmit, csak elszörnyedt, hitetlenkedő
pillantást váltottak egymással, és a teremben teljes volt a csend. Dirk
Courtney meggyújtott egy foszforos gyufát, megvárta, míg a foszforos fej
leég, aztán rágyújtott a szivarra.
– Az egész a te ötleted volt – mondta Ronald Pye. Pye legalább harminc
évvel volt idősebb Dirk Courtneynál. A jóléttől egykor feszülő bőre
meglöttyedt, tokája úgy csüngött drága szövetből szabott mellényére, mint
egy kakas bőrlebernyege, arca foltos volt, csupa halvány szeplő és apró,
sötét, vénember-májfolt. A haja is kifakult, megritkult, csak itt-ott tűnt fel
benne nyomokban néhány lángvörös szál, emlékeztetendő egykori
fejdíszére. Nagy lapátfülei úgy álltak, mint egy sivatagi rókáé, azt a
látszatot keltve, mintha állandóan hallgatózna, s a szemében is egy róka
ravaszsága csillogott, miközben Dirk Courtney arcát figyelte.
– Igen – mondta Dirk Courtney helyeslően. – A legtöbb ötlet ezzel
kapcsolatban valóban az enyém volt. Ezért emelkedtek a Farmers Bank
tartalékai másfélmillióról tizenötmillió fontra az alatt a tíz év alatt, mióta
ötleteimmel hozzájárulok…
Ronny Pye csak nézte. Az alatt a tíz év alatt legalább tízezerszer
megbánta, amiért valaha is engedett a kísértésnek, és eladta ennek a fiatal
kalandornak, ennek az elegáns kalóznak a bank vezetését.
Isten tudja, akkor volt oka a kétkedésre, az óvatosságra, és elég sokáig
habozott is, mielőtt elfogadta Dirk Courtney fantasztikus ajánlatát. Már
akkor túl sokat tudott a fickó előéletéről, hogyan távozott el, meglehetősen
kínos körülmények között, Ladyburgből, és távolodott el az apjától, a
családjától.
Aztán, néhány évvel később, besétált Ronald Pye irodájába, minden
bejelentés nélkül, és megtette ajánlatát.
A fiú nehéz vagánnyá nőtte ki magát, ezt az első pillanatra látta rajta, de
az ajánlat túlságosan jó volt ahhoz, hogy elutasítsa. Aztán, nyomban ezt
követően, sorra jutottak fülébe sötétnél sötétebb hírek, amelyek úgy jártak
ennek az embernek a nyomában, ahogy a keselyűk követik az oroszlánt.
Már akkor fel kellett volna figyelnie arra, hogy Dirk Courtney hatszázezer
fontot képes felajánlani a bank részvényeinek hatvan százalékáért, és hogy
az ajánlat fedezetét a londoni Lloyd’s Bank garantálta. Már pusztán ez a
tény alátámasztotta a róla keringő sötét híreket. Mi módon juthat valaki
becsületes úton ennyi pénzhez rövid egy-két év alatt? – tette föl magának a
kérdést…
Végül is azonban a pénz kísértése győzött, s a kérdést végleg eldöntötte,
hogy ezáltal döfhetett egyet Sean Courtney tábornokon, régr ellenségén.
Már előre élvezte, hogy lépésével felemeli a kitagadott fiút, és szinte
uralkodó pozícióba segíti Courtney megye szívében. Az efölötti öröm
billentette át végül a mérleg nyelvét, a kicsinyes bosszú, és tetejében a
hatszázezer font sterling készpénz.
Rossz üzlet volt.
– Én kezdettől fogva ellene voltam – mondta.
– Drága Pye barátom, maga minden új ötletemet ellenzi… elvi alapon.
És ennek ellenére, nincs egy hete, hogy elalélt, mint egy szűz
menyasszony, mikor a Ladyburg Estates és a Zululand Sugár társaság
mérlegét meglátta.
Dirk felállt. Állva érvényesült igazán impozáns termete. Két kezével
könnyed mozdulattal lesimította haját, szivarját keményen erős, fehér fogai
közé szorította, megigazította nyakkendőjét, odanyúlt igazgyöngy
nyakkendőtűjéhez, elfordult, és a tanácsterem távolabbi falához sétált.
Lehúzta a falra Zuluföld és Észak-Natal térképét, amely nagyjából az
egész falfelületet eltakarta, aztán félreállt. A nagy léptékű térképen minden
farm határát kirajzolták. A Ladyburg Estate tulajdonában levő farmokat
zöld krétával színezték ki. Tekintélyes színfolt, a tengerparttól a hegyekig:
termőföld és egyéb természeti kincsek hatalmas arzenálja.
 – Parancsoljanak, uraim, a terv, amelyet olyan hevesen elleneztek. –
Megint elmosolyodott. – Túlságosan tömény volt az önök felvizezett
vérének. – Aztán a mosoly leolvadt az arcáról, és ahogy a szemöldökét
összehúzta, vastag ajka keserűen legörbedt. A szeme fénye is
elhalványodott: gonoszul, szúrósan fénylett. – Az egész ügynek a kulcsa
ott volt, az Umfolosi folyónál, a vízben. Egyébként az egésznek semmi
értelme se lett volna. Egyetlen ostoba, makacs, műveletlen fattyú… –
elharapta a szót. Aztán visszatért arcára a mosoly, de hangja szinte robbant
az izgalomtól. – Most mind a miénk. A folyó egész déli partja, de ott sem
ér véget! – Szétterpesztette tenyerét, kezét meggörbített ujjakkal, mintegy
karomszerűen ráfeszítette a térképre. – Itt – mondta –, és itt, és itt… – a
keze sóváran kúszott egyre északabbra.
Aztán nevetve elfordult a térképtől, és nagy, jól fésült fejét
félrebillentve nézte társait.
– Ahogy elnézlek benneteket – mondta nevetve –, csurog valami a
lábatok szárán, annyira megijedtetek… és mindez csak azért, mert
gazdaggá tettelek benneteket.
Most Dennis Petersenen volt a sor. Petersen egykorú volt Ronny Pye-
jal, Pye a nővérét vette feleségül, és ha ez a kapcsolatuk nincs, sose ülne
ott, az aranyozott márványasztalnál. Bizonytalan, kissé elmosódott
arcvonásaival ő volt hármuk közül a legjelentéktelenebb figura. Alakja a
drága ruhákban is löttyedt, formátlan, a szeme színét is nehéz lett volna
meghatározni.
– És mit csinálunk ezután? – kérdezte, és kezét ölében összefonva szinte
kétségbeesetten tördelte őket.
– Mit? – kérdezte Dirk barátságosan, és odasétált Petersen székéhez. –
Mi, kedves Dennis barátom? – És a köztük levő korkülönbséget semmibe
véve mintegy atyailag megveregette a vállát. – Mi nem csinálunk semmit.
Ti csak menjetek vissza az irodátokba. Majd ha túl leszünk rajta, mindent
elmondok.
– Ide figyelj, Dirk! – Dennis határozott mozdulattal felkapta a fejét. –
Ebből elég. Elég ebből a durvulásból, érted? – Aztán Dirk szemébe nézett,
és lehajtotta a fejét. – Kérem – tette hozzá motyogva.
Dirk elmosolyodott.
– Menjetek, és számoljátok csak a pénzeteket. És ne aggódjatok. –
Fölsegítette őket a székükből, és kezét vállukra téve kiterelte őket a
teremből. – Holnap kilenc órakor igazgatói ülést tartunk, Dennis. Meg
akarom beszélni az új fejtési üzem dolgát Stangerben. A számokra lesz
szükségem, gondoskodj róla, hogy meglegyenek.
 Mikor Dirk Courtney egyedül maradt, leolvadt arcáról a derű, a szeme
összeszűkült. Szivarját elnyomta az ónix hamutartóban, aztán odasétált az
előtérbe nyíló ajtóhoz.
– Hobday – mondta halkan. – Jöjjön be egy percre, kérem.

Előfordul a vadász gyakorlatában, hogy a kezdetben pompásan követhető

nyom később elmosódottá válik. Mark emlékezett ilyen esetekre, mikor
együtt vadászott az öreggel a Chaka Kapuja közelében.
– Halott nyom, vége – mormolta félhangosan, miközben tétován
ácsorgott Ladyburg főutcáján. Nincs rá mód, hogy megtalálja az öreg sírját.
Nincs rá mód, hogy visszahozza a holttestét és újra eltemesse Alice mellé,
Anderslandben.
Kevésbé fontos a pénz, amit az öregnek Anderslandért kifizettek.
Háromezer font. Hatalmas vagyon Mark szemében, és jó lett volna tudni,
mi történt vele. Ezzel a pénzzel saját földet vásárolhatna magának valahol.
Aztán határozottan szembenézett azzal a kérdéssel, amelyet eddig
igyekezett megkerülni. Elismerte, hogy egyetlen, halvány lehetőség van
talán rá, de a gyomra görcsbe rándult, ha arra gondolt, mit jelentene ez.
Erőt vett magán, összeszedte magát, aztán határozott léptekkel elindult a
Ladyburg Farmers Bank épülete felé. Még messze volt tőle, mikor az utca
végén az óra elütötte az ötöt, öt tiszta csendülés visszhangzott végig a
völgyben, és nyomban egy tucat banktisztviselő nyomult ki a kapun, egy
csoportban, mosolyogva, derűsen fecsegve, és látható
megkönnyebbüléssel, amiért vége a napi munkának. Az egyenruhás őr
becsukta mögöttük a súlyos mahagóni kaput, és kulcsra zárta.
Mark a lelke mélyén megkönnyebbült. Elfordult.
– Holnap visszajövök – döntötte el határozottan magában.
A templom mögötti panzióban vacsoráért és szobáért hét shilling hat
pennyt kértek. Mark legföljebb ha egy percig habozott. Az öreg rejtekéből
kiemelt font sterlingeknek esetleg még sokáig el kell tartaniuk…
Továbbment tehát, ki a Baboon folyó hídjához, lemászott a folyó
partjára, és elindult a folyás ellenében. Helyet keresett, ahol tábort üthet.
Talált is egy pompás helyet fákkal és száraz gallyakkal a tűzrakáshoz,
vagy negyed mérföldnyire a hídtól, de amikor lement a partra vízért,
megütötte az orrát a bűz, pedig még le se hajolt a csajkájával. Megállt,
leguggolt.
A vízparton tömören torlódott össze a szappanos szenny, és beborította
a nádszálak tövét. Mark csak most látta, hogy a vízinövények halottak,
elbarnultak, és a vízből gázos buborékok szállnak fel. Tenyerével kiemelt
egy kis vizet a folyóból, megszagolta, undorral a földre loccsantotta, aztán
fölállt és a nadrágja fenekébe törölte a kezét.
Egy nagy, sárga hal úszott előtte a vízen, legalább négy font súlyú
lehetett, felpuffadt hasával fölfelé fordult, rothadó, opálos szemei
kidagadtak, ahogy lefelé sodródott a lomha árban, majd a nádas szélén
lustán fordult egyet az örvényben. Mark nyugtalanul, baljós-előérzettel
figyelte, mintha ennek a mérgezett, rothadó hullának valami különös
jelentősége lenne az életében. Megborzongott, elfordult, fölmászott a
töltésre, vállára vetette csomagját.
Továbbment, a folyó folyása ellenében. Időnként megállt, lepillantott a
mederbe, míg végül a szeme elé került az új cukorgyár acélszerkezetű
építményeivel. A folyó vize itt halvány gázfelhők közepette bugyborékolt,
gőzölgött, és a gőz ködként lebegett a merev, elbarnult nádszálak között. A
következő fordulónál fölfedezte a kifolyócsatornát, egy hat hüvelyk
átmérőjű, fekete vascsövet, amely messze kinyúlt a part fölött, és
folyamatos áradással döntötte magából a forró, gőzölgő szennyvizet.
A szellő fordult, és mikor Mark orrát megütötte a vegyszerek csípős
szaga, felköhögött, és megfordult.
Száz méterrel feljebb a víz már tisztán folydogált a szellőben ingadozó,
tiszta, zöld nádcsomók fölött, a nádason túl a sekély vízben egy angolna
tekergő alakja látszott és Mark elnézte, hogyan sürögnek-forognak a víz
alatt a hófehér homokban az apró fekete és rózsaszínű rákocskák.
A hegyhát első lejtőjén talált magának egy másik táborhelyet, egy
vízesés tövében lustán örvénylő kis tó partján. Odafönt a fákon zöld
fátyolként csüngtek a kúszónövények. Levetkőzött, belépett a kis tóba. A
víz hideg volt, élvezetesen üdítő.
A tó partján egy mohos sziklán csupaszon ülve megborotválkozott öreg
borotvakésével, megtörülközött az ingébe, aztán kicsavarta az inget és
felakasztotta a fényesen lobogó kis tűz mellé száradni. Míg várta, mikor
forr fel csajkájában a víz, derékig meztelenül elment a lejtő szélére és
lenézett a völgybe.
A nap már a hegyhát pereméig ereszkedett, alacsonyról árasztotta vörös
és lágy rózsaszín színekben játszó sugarait. Fényük megcsillant a város
háztetőin, csodás, aranyos bronzszínűre festették a cukorgyár kéményéből
felszálló füstöt. A füst egyenesen emelkedett fel az esti égbolt felé: a szél
elállt, és a tájon eláradt az afrikai esték békéje, nyugalma.
Valami mozdult odalent. Felfigyelt. Összehúzott szemmel, hogy jobban
lásson.
A városon kívül egy vadásztársaság vonult a nyílt terepen. Még a
viszonylag nagy távolságból is látszott, hogy vadászok. Négyen lovagoltak
egy csoportban, lassan, az egyik, miközben csípőjéhez szorított puskája az
égnek meredt, figyelmesen hajolt előre a nyeregben. A másik háromnál is
volt fegyver, látta a puskájukat a tokjukban, a lovasok térdénél. Rajtuk is
látszott a vadászat fojtott izgalma. A csoport előtt egy alak haladt, egy
zulu, rongyos, viseltes, európaias öltözékben, és a nyomkeresők jellegzetes
tartásával vonult a lovasok előtt, a zuluk szapora járásával, fejét lehajtva,
szemét a földre szegezve, kezében egy nádszál, a nyomkeresők hivatali
jelvénye: ezzel hajtják szét maguk előtt a füvet, vagy mutatnak rá a
nyomra.
Mark tétován töprengett. Vajon mire vadásznak ezek, ilyen közel a
városhoz, annak a halódó, mérgezett folyónak a partján, mert pontosan
azon a nyomon haladtak, amelyen ő ment, a hegyhát lejtője felé.
Gyorsan sötétedett. A háztetőkről visszaverődő napsugarak hamarosan
elhalványodtak, ahogy a nap a hegyhát gerince mögé bukott, de utolsó
sugarainál Mark még látta, amint a lovascsapat vezetője meghúzza lova
gyeplőjét, és felegyenesedik nyergében. A lejtő felé nézett, ahol Mark állt.
Aztán a fény kihunyt, és a csoportból a homályba boruló tájon csak egy
sötét folt látszott.
Markban, míg a tűz fölé hajolva marhahúskonzervjét eszegette, kávéját
szürcsölgette, zavarosan kavarodtak össze a nap élményei, az öreg emléke,
a szomorú, haldokló folyó, és most, végül, az a távoli alak.
Aztán felhúzta dzsekijét és pokrócába burkolódzott, de nem tudott
elaludni. Nyugtalansága egyre fokozódott, s a végén azon vette magát
észre, hogy továbbra is, még mindig azon töpreng, vajon mire vadászik
négy lovas egy nyüzsgő város peremén. Elgondolta, milyen pontosan
követték a nyomait a folyó mentén. Ettől még nyugtalanabb lett, és az álom
is tökéletesen elkerülte szemét.
Aztán még eszébe jutott: az öreg, ha tüzet rakott, sose aludt a tűz
mellett.
– Ezt akkor tanultam meg – magyarázta Marknak –, mikor a búrokat
kergettük. A fény az éjszakában úgy vonz oda mindent, mint a
molylepkéket: oroszlánt, hiénát és az embert. – Szinte hallotta az öreg
hangját… Nyomban felkelt, és a pokróccal a válla körül feljebb húzódott a
lejtőn, vagy ötven méterre, ahol talált egy száraz levelekkel teleszórt
mélyedést.
Már-már elaludt. Az álom szelíden hullott a szemére, amikor a
közelében egy bagoly huhogott fel az erdőben. Erre nyomban felébredt.
Figyelt. A bagolyhuhogás megszokott hang az éjszakában, de ebben volt
valami disszonáns, valami idegen felhang. Ügyes utánzás, de nem
vezethette félre olyan embernek a fülét, aki oly tökéletesen rá volt
hangolva a vadon hangjaira, mint Mark.
Lassan felemelte fejét, és feszült figyelemmel kémlelt lefelé a lejtőn. A
kis tábortűzből rózsaszínes parázscsomó maradt már csak, s fölötte sötéten,
ágas-bogasan meredtek fel a fák körvonalai a fehér csillagokkal teleszórt,
tiszta égbolt felé. Megint felhangzott a bagolyhuhogás, de ezúttal a kis tó
közelében, s ugyanakkor a sötétben, egészen közel hozzá mozdult valami a
sötétben. Valami testes, súlyos: léptek zaja a száraz faleveleken. Aztán
megint csend.
Mark szemét, fülét erőltetve figyelt, de a fák között áthatolhatatlan volt
a sötétség.
Messze lenn a völgyben egy mozdony füttyentett. Hármat. Éles hangja
messze hallatszott a csendben, aztán a mozdony pöfögve kihúzta a
szerelvényt a pályaudvarról, és felhangzott a kerekek ütemes csattogása.
Mark igyekezett nem figyelni ezekre a hangokra, és megpróbálta
pontosan kivenni a körülötte, a közelében hallatszó, apró zajokat.
Valami mozgott a lejtő alján, halkan, selymesen susogó hangon, aztán a
mozgás kirajzolódott a parázsló tűz fényében: csizmás férfiláb lépett elő a-
sötétből, megállt a tűz mellett és egy darabig mozdulatlanul állt.
Valami más is megmozdult. Ez közelebbről hallatszott Markhoz, mintha
valaki türelmetlenül toporogna a száraz levelek között, aztán egy
félreérthetetlen, fémes hang, ahogy a puskája biztonsági zárát „tüzelő
helyzetbe” tolja. Ez a hang elektromos ütésként érte Mark idegeit, a
lélegzete is elállt. Nagyon közelről hallatszott, talán két méternyire tőle, és
most már, mintha a csillagok fényénél a férfi körvonalait is kivehette
Volna. A férfi Mark fekhelyén állt, a mélyedésben, és lefelé bámult
táborhelyére, a tűzre.
– Az a kurva kurafi meglépett! Nincs itt. – Lehajolt a száraz tűzifa
rakáshoz, amit Mark rakott össze gallyakból, és most egy darabot a
parázsra dobott. Ahogy az ág lángra kapott, a szikrái sárga fényt vetve
tüzes vonalban kígyóztak felfelé.
– A cucca még itt van – kiáltotta aztán hangosan, és a puskáját lövésre
készen tartva belebámult a sötétségbe.
– Ne felejtsétek el, száz font van kitűzve a fejére!
A hangjából, meg abból, ahogy a puskát fogta, teljesen világos volt a
szándéka. Mark testében végigszáguldott az adrenalin meleg árama,
ugrásra készen állt, remegett a visszafojtott erőfeszítéstől, bármely
pillanatban készen, akármi történjék.
 A közelében a férfi megmozdult, hallotta, ahogy a puskája meglendül,
hallotta izgalomtól ziháló lélegzetvételét is, aztán hirtelen megdöbbenésére
fehér fény hasított a sötétségbe, egy lámpás fénye pásztázott körös-körül,
és a végén megállapodott Mark pokrócba burkolt, kuporgó alakján.
Mark egy töredék másodperccel korábban, mint hogy mozdult volna, a
vakító fényforrás mögött meglátta a férfi alakját. Jobb kezében lámpás, a
feje magasságában tartotta, puskája a bal kezében, a csöve a földre
irányozva.
A férfit láthatóan tökéletesen váratlanul érte, hogy Mark ott van
közvetlenül előtte, jóformán a lábainál hever. Mint a félőrült, felkiáltott.
– Itt van! Te jó Isten! – Megpróbálta felkapni a puskáját, de jobb
kezében a lámpás akadályozta.
– Lőjél, lőjél, a fene beléd! – kiáltotta valaki, akinek a hangja valahogy
ismerősen csengett Mark fülében, mire a férfi Mark előtt elhajította a
lámpást, de mikor felemelte a puskáját, Mark teljes erővel nekivetette
magát. Kettőjük lendületét kihasználva elkapta a puskát, fél kézzel a cső
végét, másik kezével a puska nyelét markolva teljes erőbedobással a férfi
arcába vágta a fegyvert. Valami csikordult, csont reccsent, de ahogy a férfi
arcába vágta a puskát, az acélzárvány lendületének erejétől az ő karja is
megrándult, végig a válláig.
A férfi hanyatt vágódott, kiáltása az orrából, szájából kibuggyanó vértől
hörgéssé torzult. Mark átugrotta és elindult rohanva a lejtőn.
A többiek kórusban kiáltoztak mögötte, aztán puskalövések dörrentek,
torkolattüzek kettős fénye villant. Mark hallotta, hogyan süvítenek el
mellette a golyók a levelek között, valami belecsípett a karjába, mintha
vadméh szúrta volna meg.
– A lámpást! Adjátok ide a lámpást.
– Ott van, ne hagyjátok meglépni?
Puska dörrent, háromszor, gyors egymásutánban, a hangja után ítélve
háromszázhármas Lee-Enfield. Az egyik golyó a sziklának vágódott, aztán
irányt változtatva süvített az ég felé, egy másik egy fatörzsbe csapódott,
pontosan akkor, mikor Mark a fa mellett futott.
Elvágódott a sötétben, közben érezte, hogy kibicsaklott a bokája, és a
fájdalom végighasított a lábán, egészen a lágyékáig. Térdre kényszerítette
magát. A lámpafény körülötte keresgélt, aztán makacsul megállapodott
rajta.
– Megvan!
Egy sorozat lövés, diadalmas üvöltő kórus. A lövések döreje, a golyók
süvítése megzavarta körülötte a levegőt; az egyik golyó olyan közel zúgott
el mellette, hogy a hangtól megsüketült. Előrevetette magát, hasra feküdt a
lejtőn.
Felkiáltott a fájdalomtól. Fehéren izzó, lüktető fájás sugárzott ki a
bokájából, és töredezett millió szikrázó darabra a koponyájában, de ő csak
vonszolta magát tovább, fürdött az izzadságban, ide-oda tekeregve rohant,
jajgatott, sérült lábán sántikálva.
Azok szétszóródtak mögötte a bozótban, és a lejtőn felfelé szemmel
láthatóan hamar elfáradtak. Az a típusú férfi volt mind, akik megszokták,
hogy lovon járnak. Kiáltásaik egyre akadozóbbak lettek, lihegősebbek,
keveredett bennük az aggodalom, mert most első ízben tartottak tőle, hogy
a zsákmány kicsúszik kezeik közül.
Mark a minden lépésénél újra jelentkező, agonizáló fájdalomrohamok
közepette is megpróbált gondolkodni. Úgy gondolta, keres magának egy
sűrű bozótot, benne egy jó búvóhelyet, és addig fékszik ott, míg azok el
nem mennek mellette. De már túl közel jártak hozzá, és egy nyomkereső is
volt velük, olyan ember, aki biztosan vezette el őket a-sötétben is a
táborhelyéhez. A fájdalom már-már teljesen levette a lábáról, úgy érezte,
hatalmas szárnyak suhognak a fejében, látása is bizonytalanná vált, mintha
törött üvegen keresztül nézné a világot.
Térdre esett, elhányta magát, az epe keserű ízétől émelyegve fuldoklott,
és közben az üldözők fenyegető hangja pillanatról pillanatra közelebb
hallatszott hozzá. Minden erejét megfeszítve felállt. A lámpás fénye megint
egyenesen rávilágított, puskalövés dörrent, reszkettette meg a levegőt a feje
körül, ő megtántorodott, előrebukott a bozót védelmébe, hogy az takarja el
a fénysugár elől. Aztán úgy érezte, a talaj hirtelen meredeken felfelé dől a
lába alatt.
Minden kicsúszott alóla, de ugyanazzal a mozdulattal ismét talpra tudott
gördülni, átbukott egy emelkedő peremén, és vízszintes talajra ért. A lába
alatt kavics csikordult. Három tántorgó lépés után megbotlott valamiben, és
megint elesett, arcra zuhant, valami acéltárgy lehorzsolta a bőrt
előrelendített karjáról.
Hosszú másodpercekre hevert lihegve, elvakultan. Hallotta, amint a
vadászok mint a vérebek csaholnak a lejtőn. Hangjuk új erőre kapott,
miközben ő kinyújtott karral támaszt keresett, amiben megkapaszkodva
lábra tudjon állni.
Megmarkolta, amibe belebotlott, sima, hűvös acél volt, és úgy remegett
a keze alatt, mint valami élőlény. Ekkor jött rá, hogy a vasútvonal töltésére
mászott fel, és vasúti sínekbe botlott bele.
Térdre tornászta magát. És ekkor lihegő, dübörgő hang hangzott fel az
éjszakában, az egész hegyoldalt hirtelen fényesség árasztotta el, minden
szinte nappali fényben úszott, ahogy a mozdony, amelynek hangját akkor
hallotta, amikor a pályaudvarról odalent kihajtott, most dörögve
kanyarodott ki a hegyoldal legmeredekebb szakaszának a szélén húzódó
mély vágásból, hogy aztán átkapaszkodjék a folyó és a szakadék felett.
A reflektorok hosszan előrevetett fehér sugara úgy vágott belé Markba,
mintha szilárd tárgy lett volna, karját a szeme elé kapta védekezésül a fény
elől, legurult a sínekről és az üldözőkkel ellentétes oldalon lekuporodott a
kavicsos töltésre.
A mozdony reflektorainak fényénél látta, amint egy zömök fürge
mozgású alak felfelé rohan a töltésen. Lebukott a vágány mögött. Előbb a
fény elvakította, és így nem láthatta meg a férfi arcát, de a mozgása, és
ahogy a vállát tartotta, ismerősnek tűnt.
A mozdony dübörögve közeledett, és mikor Markkal egy vonalba ért, a
dugattyúkból kiáradó gőz elárasztotta forró leheletével, aztán
továbbdöcögött, s utána már csak a tehervagonok sötét árnyai gurultak
előtte.
Fölállt. Ép lábán egyensúlyozva kitörölte az izzadságot a szeméből,
felnézett, várta az alkalmas pillanatot.
Mikor elérkezett, majdnem elvétette az ugrást, a keze nyirkos volt az
izzadságtól, és a kapaszkodórúd majdnem kicsúszott a kezéből, bár addigra
a vonat a lejtőn felfelé kúszva már szinte lépésben haladt.
A válla megrándult, amitől a fájdalom belehasított a, karjába, a föld
kicsúszott a lába alól, ő lógva lengett a tehervagon oldalán, és másik
kezével vadul kapkodott valami támasz után.
Végre kitapintott egy fogantyút. Most már két kézzel függeszkedett a
kocsi falán, csak a lábai lógtak szabadon, és keresték kalimpálva a létrát.
Aztán váratlanul egy súlyos test akaszkodott rá. Rángatta lefelé, hogy
Mark nekivágódott a vagon oldalának.
Mikor a kéz a bokájába markolt, felsikoltott a szinte elviselhetetlen
fájdalomtól, és minden erejét, bátorságát össze kellett szednie, hogy két
keze ne engedje el a rudat.
A teste, mint az inga, lengett, ahogy a férfi, aki a lábát fogta, maga is
elugrott a földről, de aztán visszacsúszott, és Mark lábába kapaszkodva
rohant tovább a laza kavicsos töltésen, mintha kutyaszánt hajtana.
Mark hátratekerte a fejét, a férfi arcát kutatta, de csak egy fehér foltot
látott. Megcélozta ép lábával, hogy belerúgjon, de lehetetlen célpont volt.
És ebben a pillanatban elváltozott a mozdony hangja: ráhajtottak a
vashídra, amely a szakadék mélyén zúgó folyó felett ívelt át.
 A híd acéltraverzei feketén nyúltak ki a sötétségből, és Mark tisztán
hallotta a hegesztett tartók halálos susogását a feje mellett. Aztán a
markolás hirtelen megszűnt bokáján. Maradék erejét összeszedve elszántan
függeszkedett tovább a tehervagon rúdján, míg a vonat át nem robogott a
hídon és a híd után el nem indult felfelé a lejtőn. Mikor a lejtő gerincén
átkúszott, a fennsík lapos síkján pillanatok alatt felgyorsult. Mark iszonyú
fájdalmak közepette, centiméterenként tornászta fel magát a rúdon, aztán
átdobta magát a nyitott vagon oldalfalán, és egyenesen egy rakás
cukroszsákra zuhant, ahol aztán arcra bukva, minden lélegzetvételnél
felsírt a lábából kisugárzó fájdalom miatt.
A hideg térítette magához. Átizzadt dzsekijét az éjszakai levegő
jéghidegre hűtötte. Kínlódva mászott előbbre, kereste, hol nyújt a kocsi
fémfala valami védelmet. Mikor megállapodott, utánanézett, megvan-e
pénztárcája és a notesze, és megnyugvással állapította meg, hogy
mindkettő ott van a zsebében.
Majd egyszer csak rádöbbent, hogy nincs egyedül. Ettől megint pánikba
esett.
– Ki van ott? – kérdezte rekedten, és igyekezett felkészülni, hogy
védekezzék.
Mély hadaró hangon, zulu nyelven jött a válasz.
– Nem akarok semmi rosszat, Nkosi. – A hang tökéletesen
megnyugtatta Markot. A kocsi oldalfalánál, széltől védve, egy férfi
kuporgott, és szemmel láthatóan legalább annyira félt Marktól, mint
ahogyan Mark félt tőle.
– Nem bántok senkit, lord. Szegény ember vagyok, nincs pénzem, hogy
megfizessem az utazást vasúton. Édesapám beteg, és haldoklik
Tekweniben, Durban városban.
– Béke – mormolta Mark ugyanazon a nyelven. – Én is szegény ember
vagyok. – Odavonszolta magát a védettebb helyre, a zulu mellé. A
mozgástól megint belenyilallt a fájdalom a bokájába, és felszisszent.
– Haul – Ahogy a fekete Markra nézett, a szeme megcsillant a csillagok
fényénél. – Te megsebesültél.
– A lábam – mordult fel Mark. Megpróbált kényelmesebben
elhelyezkedni. A zulu előrehajolt, és Mark érezte, amint gyengéden
megtapogatja bokáját.
– Nincs rajtad cipő? – kérdezte meglepetten, látva Mark felsebzett,
véres lábát.
– Rossz emberek üldöztek.
– Ha! – bólintott rá a zulu. Mark az éjszaka fényeinél is látta, hogy fiatal
ember. – A lábad rossz. Nem hiszem, hogy a csontod eltört, de rossz.
Elővett maga mellől egy kis csomagot, kivett belőle néhány
ruhadarabot. Nyugodtan nekiállt az egyiket szalagokra tépdesni.
– Ne! – tiltakozott határozott hangon Mark. – Ne tedd tönkre miattam a
ruhádat. – Tudta, mekkora értéke van minden nyugati ruhadarabnak,
akármennyire rongyos és használt is.
– Csak egy öreg ing – mondta a zulu békésen, és nekiállt szakértő
kézzel átkötözni a dagadt bokát. Mikor kész lett vele, Mark érezte, hogy a
fájdalma enyhült.
– Ngi ya bone, megdicsérlek – mondta Mark, aztán hevesen
megborzongott, mert az ijedtség jeges ökle, elkésve, most markolt belé.
Érezte, hogy rosszullét környékezi. Újból megborzongott.
A zulu levette válláról a pokrócot, és gondosan betakarta vele Markot.
– Ne, nem fogadhatom el a pokrócodat. – A pokrócnak trágyafüstszaga
volt, és a zulu szagát is őrizte: az afrikai föld illatát. – Nem fogadhatom el.
– Szükséged van rá – mondta határozottan a zulu. – Beteg vagy.
– Hát jó – motyogta Mark, ahogy újabb borzongás hullám rázta meg. –
De ez nagy pokróc, elég kettőnknek…
– Nem illik.
– Gyerünk – mordult rá nyersen Mark. A zulu egy pillanatig habozott,
aztán közelebb húzódott hozzá, és felemelte a gyapjúpokróc egyik sarkát.
Váll váll mellett ültek az éjszakában. Mark érezte, hogy a fájdalomtól és
kimerültségtől ködös álomba merült, dagadt bokája még mindig úgy
lüktetett, mintha dobolnának rajta. A zulu mellette hallgatott. Mark úgy
gondolta, alszik, de mikor a vonat kétórás robogás után a fennsíkon
lelassított, a zulu halkan odasúgta.
– Ez a Sakabula megálló. Itt megáll a vonat, és vár, míg az ellenvonat el
nem megy.
Mark emlékezett erre az elhagyatott kitérőre, a végén kettős
hurokvágánnyal. Állomásépülete sem volt, csak egy tábla jelezte, hogy ott
van. Megint félálomba merült volna, de valami óvatosságra késztette, az a
furcsa veszélyérzet, amely csalhatatlanul kialakult benne a francia fronton.
Félretolta a pokrócot, térdre emelkedett, előrenézett a vonat mentén. A
vágányok szelíd ívben kanyarodtak el a mellékvágány felé és a sínek
ezüstösen csillogtak a mozdony reflektorainak a fényénél.
Messze elöl látszott a megállást jelző tábla, vakító fehéren csillant meg
a lámpák fénysugarában, de látszott ott valami más is. A vágány mellett
egy sötét színű gépkocsi parkolt, egy többtonnás teherautó, égő lámpákkal.
A lámpák sárgás fényében Mark tisztán látta a várakozó férfiak alakját. A
félelem a gyomrába markolt, a mellét is mintha jeges ujjak szorították
volna össze.
Ladyburgból teherautó nem érkezhetett ide előttük, de egy távirat
riaszthatott…
– Mennem kell! – tört ki Markból, aztán merev ujjakkal elővett egy
fontot a pénzesövéből, és a zulu markába nyomta.
– Nincs szükség rá… – kezdte a zulu, de Mark nyersen félbeszakította.
– Béke veled. – Odahúzta magát a kocsi végébe, távol a várakozó
férfiak csoportjától, leereszkedett az acéllétrán, míg a sínek fölött nem
lógott. Megvárta, míg a mozdony lelassul, nyögve, nyikorogva, sóhajtozva
pöfögi a gőzt magából, aztán leereszkedett a földre, s közben igyekezett a
testsúlyát ép lábára helyezni.
Földet érve előrebukott, fejét lehúzta, aztán vállára fordult és felhúzott
térdekkel gurult le a töltésről, mint egy gumilabda.
A vasútvonal mellett a száraz, sárga fűben fekve könyéken és hason
kúszva vagy ötven méternyire került el a sínektől. A tövises ágak között
arccal a föld felé lassan dolgozta magát előre, fogát összeharapta, mert a
bokája most is tompán, fájdalmasan lüktetett.
A vonat megállt. A postakocsi a vonal végén Mark rejtekhelyével egy
vonalban volt. A vonatvezető leszállt, a lámpását villogtatta, miközben a
vonat elejéről a csoport férfi, mindegyik lámpással a kezében, feléje sietett,
és mentükben be-benéztek minden nyitott teherkocsiba.
Mark látta, hogy mind fegyvert visel, és harsány hangon
magyarázkodtak a mozdonyvezetőnek meg a fűtőnek, ahogy azok a
mozdonyból kihajoltak.
– Mi a baj?
– Törvény előli szökevények vannak a vonaton.
– Maguk kicsodák?
– Különleges alakulat vagyunk.
– Ki az a szökevény?
– Kirabolt egy bankot…
– Megölt négy embert Ladyburgben…
– A fennsíkon felugrott a vonatra…
– Vigyázzatok, emberek, az illető gyilkos disznó!
Sietve mentek végig a vonat mellett, hangosan fecsegve és kiáltozva,
hogy bátorítsák magukat. Marknak az utolsó pillanatban jutott eszébe a
zulu. Figyelmeztetnie kellett volna, de túlságosan lefoglalta az őt magát
fenyegető veszély. Most szeretett volna odakiabálni, figyelmeztetni, hogy
el ne fusson, de nem tudta rávenni magát. A zulunak semmi baja se lenne,
nem lőnék le, ha meglátnák, hogy egy feketével van dolguk, kicsit
megpofoznák, aztán ledobnák a vonatról…
A zulu most kirontott két tehervagon közül, ahol ő az ütközőkre
leereszkedett. Egy sötét, rohanó árny volt csupán. Valaki egy kiáltással
figyelmeztette a többieket, mire nyomban feldördült néhány lövés.
Mark látta a lámpások fényénél, ahogy a golyók felverik a port. A zulu
elfordult, és rohant, egyenesen tovább, a nyílt, füves térségen. Vagy fél
tucat lövés süvített bele az éjszakába, a torkolattüzek haragos-vörösen
lobbantak elő, de a zulu csak rohant tovább.
Ekkor az egyik férfi térdre ereszkedett a vágányok mellett. Mark a
lámpafénynél látta fehér, feszült arcát. Megfontoltan célzott, és a puska
keményen vágott vissza a lövéstől.
A zulu hang nélkül elvágódott a fűben. Az emberek izgatottan, egy
kupacban rohantak oda, és körülállták a holttestet.
– Úristen, hiszen ez csak egy fekete! – Zavart, dühös vita támadt, vagy
öt percen keresztül vitatkoztak egymással, aztán négyen megfogták a zulu
karját és a lábát, és odacipelték a parkoló teherautóhoz.
A fekete feje hátrabillegett, majdnem a földet súrolta, szája tágra nyitva,
a vér a lámpafényben feketén csepegett belőle, mintha szurok lenne. A feje
lazán lengett a cipelő férfiak összevissza lépteinek ütemére.
Az északra igyekvő vonat dübörögve robogott át a kitérőn. A mozdony
élesen, metszőn sipítva füttyentett, aztán elszáguldott Ladyburg felé.
A férfiak felkapaszkodtak a teherautóra, a motor beindult, az autó
eldöcögött, reflektorai hol az eget, hol a földet pásztázták, ahogy a
hepehupás dűlőúton fel-le bukdácsolt.
A várakozó vonat még egyet, gyászosat sípolt, aztán lassan zihálva
előrelendült a síneken. Mark kimászott rejtekhelyéről a bokrok alól,
bicegve, bukdácsolva elindult utána, és éppen akkor sikerült elkapnia,
mikor gyorsítani kezdett.
A cukroszsákokon odamászott, ahol a fémfal védte a széltől, és látta,
hogy a zulu otthagyta a pokrócát. Ahogy beléburkolózott jéggé dermedt
tagjaival, eláradt benne a bűntudat: bűntudat egy ember halála miatt, egy
emberért, aki a barátja volt. Aztán bűntudata haragba fordult.
A keserű, mardosó düh elkísérte, egész éjszaka, míg a vonat dél felé
robogott vele.

Fordsburg Johannesburg koszos külvárosa, háromszáz mérföldnyire

Zuluföld aranyos-füves dombjaitól és Ladyburg gyönyörű, erdős
völgyeitől. Szegényes kis házakból álló település, csupa apró munkásház,
favázon horganyzott fémlemez, mindegyik mögött sivár kis kert. Néhány
kertben akadtak virágok is, amelyek dacosan, bátran, tarkán virítottak,
százszorszépek és lángvörös ponzéciák, de a legtöbb kert kopár,
gondozatlan volt, legföljebb néhány alacsony tölgyfácska nőtt benne, vagy
poros bozót volt az egész, jelezve a tulajdonos nemtörődömségét.
A szűk utcácskák és a zsúfoltan álló házacskák fölé diadalmasan
magaslottak fel a lapos tetejű, mérgezett földből rakott dombok,
amelyekből kivonták már az aranyat. A ciánozó eljárás gondoskodott arról,
hogy a meddőhányók terméketlenek, sterilek maradjanak. Nem nőtt meg
rajtuk semmiféle növény, és szeles napokon a sárga por és a szűrős
homokszemek végigsöpörtek az alattuk elterülő városrész hitvány épületei
között.
Ezek a hányok uralták a tájat, a hangyaszerű emberi igyekezet
emlékeztetői, az ember örökös aranyéhségének szimbólumai. A bánya
aknatornyainak acélszerkezete mint megannyi pókháló rajzolódott ki a
sápadt, felhőtlen kék téli égbolton. Fönt a hatalmas acélkerekek megállás
nélkül forogtak, leengedték az emberekkel megrakott kasokat, aztán
felhúzták az aranyban gazdag érccel megrakott tartályokat.
Mark lassan ballagott végig a szűk, poros utcákon. Még egy kicsit
sántított. Kezében olcsó kartonbőrönd, abban cipelte minden földi kincsét,
amelyet a hegyháton hagyott holmija helyébe vásárolt magának.
A ruha, amelyet viselt, nagy előrelépést jelentett a formátlan öltözékkel
szemben, amit leszerelésekor kapott a katonaságtól. Nadrágja pompásan
vasalt, kék zakója remekül feszült széles vállaira, karcsú csípőjére, nyitott
nyakú fehér inge kiemelte napbarnította nyaka és arca színét.
Végre elért az 55-ös számú házhoz, amely hű mása volt az összes többi
környező háznak. Kinyitotta a kertkaput és végigment a rövid, kövezett
ösvényen, miközben biztosan érezte, hogy valaki az utcai szoba függönye
mögül les rá.
Ennek ellenére csak jó néhány percnyi várakozás után nyitottak neki
ajtót, azután, hogy bekopogtatott a bejárati ajtón. Hunyorogva nézett a
nőre, aki az ajtóban fogadta.
A nő láthatóan frissen fésülte rövidre nyírt, barna haját és a ruhát, amit
viselt, nyilván sietve dobálta magára, másik, hétköznapi ruhája helyett.
Még az ajtóban állva is az övét igazgatta karcsú derekán. Világoskék, sárga
százszorszépekkel díszített ruhában fiatalosnak, derűsnek látszott, de Mark
nyomban megállapította, hogy legalább öt évvel idősebb, mint ő.
– Mit kíván? – kérdezte a nő. Kurta kérdése udvariatlan hangzását egy
mosollyal enyhítette.
 – Itt lakik Fergus MacDonald? – Mark megállapította, hogy a nő csinos:
nem szép, de jó kiállású, széles arca és sötét, intelligens szemei vannak.
– Igen, ez Mr. MacDonald háza. – A nő hangjában volt valami idegenes
hangzás, ami ingerelte Markot. – Én Mrs. MacDonald vagyok.
– Ó! – mondta Mark meglepetten. Tudta, hogy Fergus nős, gyakran
emlegette a feleségét, de ő sose gondolt Fergus feleségére mint hús-vér
asszonyra, és semmi esetre sem számított arra, hogy olyan lesz, amilyen…
– Én Fergus régi barátja vagyok a katonaságtól.
– Ó, értem… – mondta tétován a nő.
– A nevem Mark Anders.
Az asszony magatartása ekkor egy pillanat alatt megváltozott.
Félmosolya kiszélesedett, arca felfénylett az örömtől.
– Mark! Hát persze, Mark! – Megfogta Mark karját, és lelkesen behúzta
az ajtón. – Olyan gyakran emlegette magát, úgy érzem, mintha már régóta
ismerném, mintha a családunk tagja lenne, a testvérem… – és még mindig
Mark karját szorongatva szorosan eléje állt, és felnevetett rá –, jöjjön hát
beljebb, Mark, jöjjön beljebb. Én Helena vagyok.

Fergus MacDonald a fenyőfa asztal végén ült, a kopott kis konyhában. Az

asztalon terítő helyett újságpapír. Fergus a tányérjára hajolva haragosan
morgott, míg Mark beszámolóját hallgatta meneküléséről Ladyburgból.
– A kurafiak, ezek a mi ellenségeink, Mark. Az új ellenség. A szája tele
volt burgonyával, és bőségesen fűszerezett zsíros farmerkolbásszal, a
boereworsszal.
– Ez is háború, gyerek. És ezek rosszabbak, mint azok az átkozott
svábok voltak.
– Még egy kis sört, Mark? – Helena odahajolt Markhoz és teletöltötte
poharát a literes palackból.
– Köszönöm szépen. – Mark elnézte, hogyan emelkedik a hab a
poharában, és Fergus kijelentésén töprengett.
– Nem értem, Fergus. Nem tudom, kik azok, és nem tudom, miért
akartak megölni engem.
– Ezek az urak, gyerek! Ezek azok, akik ellen most harcolunk,
gazdagok, a bányatulajdonosok, a bankárok, mindazok, akik elnyomják a
dolgozó embereket.
Mark nagyot húzott a söréből. Helena mosolyogva nézte az asztal túlsó
végéről.
– Fergusnak igaza van, Mark. El kell pusztítanunk őket.
És beszélni kezdett. Furcsa, idegesítő szöveg volt egy nőtől. Sötét
szemében fanatikus tűz lángolt, tiszta, artikulált hangján, enyhén éneklő
akcentusával szavainak parancsoló erőt kölcsönzött. Mark figyelte, hogyan
dolgozik a kezeivel, minden hangsúlyosabb kijelentésének a kezeivel adott
nyomatékot. Ápolt, erős kezei voltak, kecsesen elvékonyodó ujjakkal,
rövidre vágott körmökkel. A körmei is tiszták voltak, gondozottak. De a
mutató- és középső ujja halványsárgára színeződött. Mark először nem
értette, miért, csak mikor Helena hirtelen kinyúlt az asztalra, és elvett egy
cigarettát a Fergus előtt heverő dobozból, jött rá.
Miközben a nő beszélt, tenyerét összefogva meggyújtotta a gyufát és
rágyújtott a cigarettára. Mélyen leszívta a füstöt, aztán biggyesztett ajakkal
erőteljesen kifújta. Mark szinte meredten nézte. Sose látott még nőt
cigarettázni. A nő hevesen megrázta a fejét.
– Az emberiség forradalmainak a történetét vérrel írták. Nézze meg
Franciaországot, nézze meg, hogyan tör előre a forradalom
Oroszországban.
Kurta, sötétbarnán csillogó hajfürtjei körültáncolták bársonyosan sima,
sápadt arcát, és összeszorított ajakkal ismét nagyot szívott a cigarettából.
Mark ezt most furcsa módon férfiasnak érezte, forradalminak…
izgalmasnak.
Érezte, hogy a lágyéka megfeszül, akarata ellenére, ösztönösen
megkeményedik. A lélegzete is elállt ijedtében és zavarában, előrehajolt,
fél kezét zsebébe mélyesztette, és biztos volt benne, hogy azok ketten
pontosan tisztában vannak, miről van szó, ezzel szemben Helena átnyúlt az
asztalon, megmarkolta Mark szabad csuklóját, meglepően izmos
markolással, és tovább beszélt.
– Mi ismerjük az ellenségünket, tudjuk, mit kell tennünk és hogyan kell
tennünk, Mark!
Az ujjai perzselték Mark bőrét, akár az izzó vas, szorítása ereje
megszédítette. Rekedt hangon, minden erejét összeszedve válaszolta.
– Erősek, Helena. Hatalmasak…
– Nem, nem, Mark. A munkások az erősek, az ellenség gyenge és
öntelt. Nem gyanít semmit: henteregnek arany fontjaik hamis
biztonságérzetében, mint a disznók, de valójában kévéseik vannak és
felkészületlenek. Nincsenek tisztában saját gyengeségükkel, mint ahogy a
munkások sincsenek tudatában hallatlan erejüknek. Mi majd megtanítjuk
őket…
– Igazad van, nagylány. – Fergus egy kenyérdarabkával kitörölte a
mártást a tányérjáról, aztán a kenyeret a szájába gyömöszölte. – Hallgasd
csak, Mark! Új világot építünk, szép, új világot.
 Hangosat böffentett, és eltolta maga elől a tányérját, aztán két
könyékkel az asztalra támaszkodott.
– De először le kell rombolnunk, el kell pusztítanunk ezt a rothadt,
igazságtalan és korrupt társadalmat. Kemény harc következik, és
szükségünk lesz kemény, harcos férfiakra. – Rekedten felnevetett, és
megveregette Mark vállát. – Majd hívják MacDonaldet és Anderst megint,
gyerek, figyelj csak rám!
– Nincsen vesztenivalónk, Mark – mondta Helena kipirult arccal. –
Nincs más vesztenivalónk, mint a láncaink, és ott az egész világot
megnyerhetjük magunknak. Karl Marx mondta ezt, és az egyike a
történelem nagy igazságainak.
– Helena,… maga… – Mark habozott kimondani a szót – szóval maga
és Fergus… szóval… maguk nem bolsevikok, ugye?
– Annak hívnak bennünket a főnökeink meg a talpnyalóik, a rendőrség.
– A nő megvetően nevetett. – Igyekeznek bennünket úgy feltűntetni, mint
bűnözőket. Már félnek tőlünk. És okkal, Mark. Majd még bőven
szolgáltathatunk nekik rá okot.
– Nem, gyerek, ne hívj bennünket bolseviknak. A kommunista párt
tagjai vagyunk, az egyetemes kommunizmus hívei. Én a helyi párttitkár
vagyok, és a bányászszakszervezet kazánkovács szervezetének a bizalmija.
– Olvasta Karl Marxot? – kérdezte Helena.
– Nem olvastam. – Mark kábultan és elborzadva ingatta a fejét, de
szexuális izgalmán, amit a nő keltett fel benne, még nem tudott úrrá lenni.
Fergus bolsevik? Bombahajigáló szörnyeteg? Fergus nem az, Mark tudta.
Fergus régi, megbízható bajtárs.
– Kölcsönadom magának az én példányomat.
– Rajta, öreglány – kuncogott Fergus és a fejét ingatta. – De túlságosan
nagy tempót diktálunk a gyereknek. Még meglehetősen tanácstalanul néz
ránk. – Odahajolt és szeretetteljesen átkarolta Mark vállát. Közelebb húzta
magához. – Van szállásod, gyerek? Van hová menjél? És állásod?
– Nincsen – mondta Mark és elpirult. – Nincsen, Fergus.
– Dehogy nincs – vágott sietve közbe Helena. – Elkészítettem a másik
szobát, ott fogsz lakni, Mark.
– De hát én nem…
– El van intézve – közölte a nő kurtán.
– Itt maradsz, gyerek. – Fergus még szorosabban fogta Mark vállát. – És
holnap keresünk neked állást. Te tanult ember vagy. Tudsz írni, olvasni és
számolni, könnyű lesz elhelyezkedned. Tudom, hogy tisztviselőt keresnek
a munkaügyi osztályra, és a számviteli vezető elvtársunk, párttag.
 – Fizetni fogok a szállásért.
– Hát persze – nevetett fel Fergus, és színültig töltötte a poharát sörrel. –
Jó érzés viszontlátni téged, fiú – megemelte a poharat. – Dobd be
MacDonald és Anders egészségére, és figyelmeztetésül a fattyúknak, hogy
jövünk! – Ahogy nagyokat kortyintott, hegyes ádámcsutkája fel-le mozgott
a nyakán, aztán keze fejével letörölte szájáról a habot.

A tábori lelkész „Onan bűnének” nevezte, de a legénység pajzánabb

neveket talált ki rá, „fatörzslökésnek” hívták egy régi skót játék mintájára,
vagy „Kéz-mama látogatása öt lányával” címmel illették. A pap felhívta
figyelmüket, milyen csúf következményekkel járhat: látás romlása,
hajhullás, kézreszketés s a végén elhülyülés, bolondokháza. Mark a
keskeny vaságyon fekve vakon bámult a kis szoba falán a kopott,
rózsaszín, rózsamintás tapétára. A szobának a hosszú időn át szellőzetlen,
zárt helyiségekre jellemző állott szaga volt. Bútorzata a falnál vasállványon
egy zománcozott mosdótál. A mennyezetről egy szál dróton ernyő nélküli
villanykörte lógott, a drót tövénél a fehér gipsz tele volt légypiszokkal.
Akkor is éppen három álmos légy üldögélt a dróton, ostoba kábulatban.
Mark elnézte őket, és ezzel próbálta meg figyelmét a testében zsongó
kísértő érzéstől elterelni.
Halk léptek a folyosón. Megállnak a szoba ajtajában. Kopogtatás az
ajtón.
– Mark!
Mark hirtelen felült, az egy szál vékony pokróc derekáig lecsúszott
rajta.
– Bemehetek?
– Igen – mondta Mark rekedten. Az ajtó kinyílt. Helena odalépett az
ágyhoz. Világos rózsaszín, fényes textíliából készült, elölgombolós köntös
volt rajta. Alsó része minden lépésnél szétnyílt, és térden felül is
megmutatta sima, fehér bőrét.
Egyik kezében vékony könyvet tartott.
– Mondtam, hogy kölcsönadom magának. Olvassa el, Mark – és
odanyújtotta Marknak a könyvet.
A könyv első lapján a cím: Kommunista kiáltvány. Mark elvette,
találomra felütötte. A nyitott oldal fölé hajolt, hogy rejtse zavarát, amit a
nő közelsége okozott.
– Köszönöm, Helena. – Először szólította keresztnevén a nőt. Szerette
volna, ha minél előbb elmenne. Ha maradna. A nő kicsit föléje hajolt,
belenézett a nyitott könyvbe, miközben köntöse felső része kissé szétnyílt.
Mark fölnézett, és megpillantotta hihetetlenül selymes, csillogó bőrét, ahol
egyik melle nekifeszült a köntös csipkéjének. Lesütötte szemét.
Mindketten hallgattak, de aztán Mark nem bírta tovább, és fölnézett.
– Helena – kezdte, de aztán elhallgatott. A nő rámosolygott, titokzatos,
női mosolyával, a villanyfényben nedvesen csillogó ajkát kissé
szétnyitotta. Barna szemei félig árnyékban is az ismert vad, fanatikus
fénnyel csillogtak, és keble sebesen emelkedett-süllyedt a rózsaszín selyem
alatt.
Mark napbarnított arca elvörösödött, hirtelen elfordult és felhúzta
térdeit. Helena, még mindig mosolyogva, felegyenesedett.
– Jó éjszakát, Mark. – Megérintette. Mark vállát, amitől az ujja
hegyéből újabb tüzes hullám áradt a fiúra. Aztán elfordult és lassan elindult
az ajtó felé. A köntös síkos anyaga lágyan csúszkált feszülő csípőjén.
– Égve hagyom a lámpát. – Visszanézett Markra, és sokatmondóan
mosolygott rá. – Nyilván olvasni akar még…

A Crown Deep Bánya-Részvénytársaság bérelszámoló részlege egy

hosszú, keskeny helyiségben székelt. Öt régebbi tisztviselő dolgozott a fal
mentén sorakozó magas pulpitusok mellett. Többnyire középkorú férfiak,
ketten antrakózisban szenvedtek, abban a rettegett bányászbetegségben,
amit az okoz, hogy a fúrógépekből áradó kőpor lerakódik a tüdőben, lassan
felhalmozódik, míg végül a tüdő szinte megkövesedik, és fokozatosan
elnyomorítja az embert. A bánya irodájában a munka fölért egyfajta
nyugdíjazással. A másik három üzleti könyvei fölé görnyedve dolgozó férfi
jelentéktelen, szürke emberke volt. Az irodában békés légkör uralkodott,
örömtelen, mint egy kolostorban.
Markra osztották ki az R-től Z-ig kezdőbetűjű személyzet aktáit. Az
unalmas, monoton munka hamarosan gépiessé vált, kiszámította a
túlórákra és szabadságra járó díjazásokat, a bérleti díjakat, a szakszervezeti
tagdíjak fejében járó levonásokat és összesítette az adatokat. Mindez
távolról sem vette igénybe képességeit, élénk eszét. Favágómunka volt, és
az iroda szűk falai között úgy érezte magát, mintha ketrecbe zárták volna,
őt, akinek a tágas, nyílt égbolt és a bozót volt az otthona, és átélte a francia
hadszíntér kataklizmáját.
De hétvégeken kiszabadult a ketrecből. Egy öreg kerékpáron
mérföldekre kikerekezett a szabad mezőkre, sziklás dombok tövében
húzódó ösvényekre, ahol királyi kandeláberekhez hasonló, óriás aloék
nőttek, viráguk élénkvörösen virított a magas, világoskék égbolt
hátterében. Magányt keresett, a vadont, titkos helyeket, távol az
emberektől, de az volt az érzése, mintha mindenüvé elkísérnék a
drótakadályok, amelyek látóterét behatárolják: fölszántott, füves
pusztaságokon örvénylőn, táncolva kerengett a halovány por a vörös föld
felett, ahol már learatták a termést, és csak a kukoricaszárak száraz, kopár
csutkái meredeztek üresen.
A nagyvadak csordái, amelyek valaha a füves, szabad térségeket végig
ellepték, ameddig a szem ellátott, réges-régen eltűntek, csak néhány
tarkabarka, sovány jószág legelészett unottan itt-ott csaknem csupasz kis
fekete lurkók felügyelete alatt, akik megálltak és nézték, hogy pedáloz tova
Mark, ünnepélyes arccal üdvözölték, és ünnepélyességük tágra nyílt
szemű, boldog mosollyá derült, amikor üdvözlésükre Mark saját nyelvükön
válaszolt.
Néha felriasztott pihenőhelyéről egy-egy apró, szürke gazellát, amely
kicsi, éles szarvaival, felálló füleivel, ugrálva, szökellve futott el előle a
száraz fűben, vagy látta, amint egy nagyobb példány úgy suhan tova a
lapályon, mint a füst: magányos túlélői éhes vadászfegyvereknek. És a
vadak látványának az öröme sokáig elkísérte, melengette, amikor a
sötétben és hidegben hazafelé kerékpározott.
Szüksége volt ezekre a békés, magányos órákra, hogy befejeződjék
benne a gyógyulási folyamat: nemcsak a géppuskasebeké a hátán, hanem a
mélyebb sebeké is, a lelke sérüléseié, amelyeket az ejtett rajta, hogy
túlságosan korán kellett szembenéznie a háborúval és minden borzalmával.
És azért is szüksége volt nyugalomra, hogy felmérje a gyorsan sodródó
eseményeket; ez töltötte be estéit és éjszakáit, ellentétben a munkás napok
egyhangúságával.
Magával ragadta Fergus MacDonald és Helena fanatikus energiája.
Fergusszal, mint volt bajtársával, olyan élményeket osztott meg, amelyeket
kevés ember ismer: a háború maradéktalanul iszonyatos élményeit. Fergus
amellett sokkal idősebb volt nála, atyai jelenség, aki egy mélységes
hiányérzetet töltött be az életében. Könnyű volt kritikai érzékét
felfüggesztenie és hinni neki, nem gondolkodni, csak követni vakon,
bármerre vezeti Fergus keserű, nyughatatlan energiája.
Volt abban valami izgalmas, valami elkötelezettségérzet, amikor hozzá
hasonló emberekkel találkozott, akik azonos eszméket vallottak, azonos
céltudatosság hajtotta őket. A titkos találkozók, zárt ajtók mögött, az
ajtóban fegyveres őrök, a tiltott dolgok igézetétől reszkető levegő. A
felkanyargó cigarettafüst, amely hamarosan kék köddel töltötte meg a
szobát, mintha valami misztikus rítus során tömjént égettek volna benne,
az izzadságtól fénylő arcok és a fanatikusok robbanásig feszült
mozdulatlansága, miközben a szónokot figyelték.
Harry Fisher, a párt elnöke nagydarab, heves vérű ember volt, a
végsőkig elszánt; a válla izmos, karja szőrös, mint minden
kazánkovácsnak, kemény szálú, gondozatlan, fekete hajában ezüst csíkok,
és a szeme feketén izzó.
– Mi vagyunk a párt, a proletariátus élcsapata, minket nem kötnek a
burzsuj társadalmak törvényei vagy etikai megfontolásai. A párt maga az új
törvény, a lét természetes törvénye.
Kezet rázott Markkal. Fergus atyai büszkeséggel állt mellettük. Fisher
keze szorítása kemény volt, akár a nézése.
– Katona vagy – mondta, és bólintott. – És még szükség lesz rád,
elvtárs. Véres munka áll előttünk.
Ennek az embernek a nyugtalanító egyénisége még sokáig kísértette
Markot aznap később is, akkor is, amikor hazafelé mentek a zsúfolt
villamoson, hárman egy kettős ülésen, ahol Helena szorosan Mark
combjához szorította a combját, és amikor szólt hozzá, oldalt dőlt, hogy
ajka majdnem érintette az arcát. Mark érezte lélegzete cukorka- és
cigarettaillatát, s ez az illat keveredett olcsó parfümje és női teste meleg
pézsmaillatával.
Más természetű összejöveteleik is voltak péntek esténként, népes,
harsány, hangoskodó gyülekezetek, ahol száz meg száz fehér bányász
zsúfolódott össze a fordsburgi Szakszervezeti Központ székházának
nagytermében, legtöbbjük kissé ittas az olcsó brandytől, artikulálatlanul
hangoskodva csak arra vártak, mikor tör ki végre egy kis zűr. A szónokok
harsány buzdítására akkorát ordítottak, mintha bikaviadalon lennének, s a
hallgatóságból időnként valaki felmászott a székére, és a széken
bizonytalanul állva értelmetlen szólamokat kiabált értelmetlenül, míg
elvtársai nevetve le nem szedték onnan.
Ezeken a nyilvános összejöveteleken Fergus MacDonald volt az egyik
legnépszerűbb szónok, Ezer trükkel tudta felajzani hallgatóságát,
belekotort titkos félelmeikbe, és addig forgatta bennük kutaszát, míg azok
részben félelmükben, részben elragadtatásukban harsány üvöltözéssel nem
válaszoltak rá.
– Tudjátok, mit terveznek a főnökök? Tudjátok, mit készülnek tenni?
Először is felosztják a szakmákat…
Viharos, rekedt ordítás reszkettette meg az ablakokat. Fergus
elhallgatott, ritkás, homokszínű haját hátratolta homlokából, és keskeny,
keserű ajkával levigyorgott rájuk, míg a zaj el nem ült.
– …a szakmát, amelyet tinektek öt évetekbe került megtanulni, részeire
borítják, és most három segédmunkás végzi el a ti munkátokat, amihez
azoknak csak egy fél évet kell tanulniuk, és majd egytizedét kapják annak a
fizetésnek, amit most ti kaptok.
Viharos „nem” harsant fel a teremben, és Fergus dühösen vágott vissza.
– De igen! – harsogta. – Igen! Igen! És megint csak igen! Ezt fogják
csinálni a főnökök. De ez nem minden. Hanem feketéket fognak
alkalmazni a szakmátokban. Fekete emberek veszik el tőletek az állásokat,
feketék, akik olyan bérért dolgoznak majd, amiből ti meg se tudnátok élni.
A tömeg most már torkaszakadtából üvöltött, tombolt a dühtől, azzal az
iszonyú dühvel őrjöngött, amelynek nincsen alanya, aki ellen irányuljon.
– Mi lesz a gyerekeitekkel? Kásával etetitek majd őket, és a feleségetek
rongyokban fog járni? Mert ez lesz, ha a feketék elveszik a munkátokat.
– Nem! – ordította a tömeg. – Nem!
– Világ proletárjai! – kiáltotta Fergus. – Világ proletárjai, egyesüljetek,
és tartsátok meg fehérnek ezt az országot!
Tapsvihar, kiáltozás, ütemes lábdobogás a padlón, tíz percen keresztül,
miközben Fergus föl-alá sétált az emelvényen, feje fölött összekulcsolt
kezekkel, mint egy díjbirkózó. Mikor elhalt az éljenzés, hátravetette fejét,
és harsány hangon elskandálta a „Vörös zászló” című induló első sorait.
Az egész terem egy csattanással talpra ugrott, és vigyázzállásban
énekelték a forradalmi dalt.

Mark együtt ment haza MacDonaldékkal a hideg éjszakában. Lélegzetük

mint a strucctoll bodorodott az utcai lámpások fényében. Helena a két férfi
között, apró, csinos alak, nyúlszőr galléros, fekete kabátban, fejére húzott,
kötött csuklyával.
Karját a két férfi karjába fonta, látszólag természetes, közömbös
mozdulattal, de Mark felsőkarján érezte nyugtalanító szorítását, és Helena,
valahányszor megszaporázta lépteit, hogy le ne maradjon a férfiaktól,
csípőjét odadörgölte Mark csípőjéhez.
– Ide figyelj, Fergus! Amit ott a teremben mondtál, annak semmi
értelme sincs, tudod? – törte meg Mark a csendet, ahogy befordultak az
utcájukba, – Nem csinálhatod egyszerre ezt is, azt is: dolgozók
egyesüljetek, s közben tartsátok meg fehérnek az országot.
Fergus elismerően bólintott.
– Értelmes gyerek vagy, Mark elvtárs.
– De komolyan mondom, Fergus… Nem az a módja, ahogy Harry
Fisher…
– Hát persze, hogy nem, gyerek. Ma felkavartam a moslékot a
disznóknak. Az kell, hogy megvaduljanak. Harcra kell tüzelni őket.
Vannak dolgok, amelyeket le kell rombolnunk, véres munkát kell
végeznünk. Ágyútöltelékre van szükségünk gyerek, rengeteg
ágyútöltelékre.
– Szóval, ez nem így lesz? – érdeklődött Mark.
– Nem, gyerek. Gyönyörű szép, új világ lesz. Minden ember egyenlő,
minden ember boldog, nem lesznek főnökök… munkások állama…
Mark szerette volna, ha fékezni tudja nyugtalanító kételyeit.
– Folyton harcról beszélsz, Fergus. Ezt te szó szerint érted? Szóval,
olyan háború lesz, ahol lőni is fognak?
– Lőni fognak abban a háborúban, elvtárs, véres, puskaporos háború
lesz az. Mint a forradalom Oroszországban, ahol Lenin elvtárs megmutatta
nekünk az utat. El kell égetnünk a szemetet, a földet meg kell áztatnunk az
uralkodók, a főnökök vérével, el kell árasztanunk talpnyalóik vérével… a
rendőrség, a katonaság, a kispolgári és a tiszti rétegek vérével.
– De mivel fő… – Mark már majdnem befejezte a szót, hogy fogunk, de
képtelen volt azonosítani magát a gondolattal. – És mivel fogtok harcolni?
Fergus megint elnevette magát.
– Egy szót se, gyerek, itt az ideje, hogy valamivel többet tudjál –
mondta, kacsintott és rábólintott. – Igen, holnap este – mondta aztán
határozott hangon.

Szombaton bazárt rendeztek a Szakszervezeti Székház nagytermében.

A Nőszövetség új templomra gyűjtött. Ott, ahol előző este a félőrült
tömeg szórta átkait és hirdetett véres forradalmat, most hosszú, kecskelábú
asztalok álltak, az asztaloknál békés hölgyek sürögtek, előttük
befőttesüvegek, lekvárosbödönök, sütemények és a legkülönbözőbb,
csodálatosan cukrozott torták.
Mark vásárolt egy penny ára gyümölcslepényt, és kettesben majszolták
Fergusszal, miközben végiglődörögtek a termen. Megálltak a használt
ruhákat árusítók asztalánál. Fergus felpróbált egy vörös kardigánt, majd
alapos megfontolás után fél koronáért megvásárolta. A terem végében érve
megálltak az emelvény előtt.
Fergus elővette kulcskarikáját, kikeresett egy kulcsot, kinyitott vele egy
alacsony vasajtót, mélyen görnyedve bebújtak rajta, aztán Fergus gondosan
bezárta maguk után. Keskeny, meredek lépcső vezetett egyre lefelé.
Mindenütt nedvesség és földszag, nyilvánvaló volt, hogy egy pincében
járnak.
A lépcső aljára érve Fergus megzörgetett egy ajtót. Egy percig semmi
sem történt, aztán kinyílt a kémlelőnyílás, és egy fenyegető szem meredt
rájuk.
– Rendben van, elvtárs. Fergus MacDonald vagyok. Bizottsági tag.
Obabentről lánccsörgés hallatszott, aztán kinyílt az ajtó. Rosszkedvű,
rosszul öltözött férfi állt előttük, majd félrehúzódva utat engedett nekik.
Borotválatlan, mogorva férfi volt. Mögötte a kis szobában a fal mellett egy
szék, előtte asztal, az asztalon ebéd nyomai, meg egy összegyűrt újság.
A férfi csak mordult egyet, mire Fergus átvezette Markot a szobán, egy
másik ajtóhoz, azon át le a pincébe.
A pincében földpadló volt, az ívelt tartóoszlopokat nyers téglából rakták
és a zárt térben az állott, nyirkos levegőben por és patkányszag terjengett.
A pince közepén egyetlen szál villanykörte világított, és sötétben hagyta az
íveken túl a különböző benyílókat.
– Itt van, gyerek, amit használni fogunk.
A sötét benyílókban embermagasságban faládák álltak egymásra rakva,
és az egészet nehéz ponyvák borították. A ponyvákat egyértelműen vasúti
raktárból lopták, mert mindegyiken ott díszelgett a vasúttársaság „SAR +
H” jelzése.
– Minden bezsírozva, gyerek. – A faládák anyagában fekete betűkkel,
tisztán kivehetően, beégették a nyílhegyeket és a WD betűket: „British War
Department”, „Angol Hadügyminisztérium.” Alatta a felirat: „6 db Lee
Enfield Mark IV (CNVD).”
Mark elképedve nézett.
– Jó Isten, Fergus. Hiszen százával vannak ezek itt!
– Ahogy mondod, gyerek. És ez csak az egyik fegyverraktár. Van még
néhány belőlük, végig a hegyvidéken.
Míg végigmentek a pincén, menet közben felemelt egy másik ponyvát.
Muníciósládák sora, automata nyitószerkezettel, lekapcsolható fedéllel,
rajtuk festett felirat: „1000 sorozat 303-as.”
– Elég van belőlük, hogy a munkánkat elvégezzük. – Fergus
megszorította Mark kezét, és továbbvezette.
Most puskaállványok következtek, minden fegyver bevetésre készen, a
villanyfénynél megcsillant a csövek friss olajozott, kék acélja. Fergus
felemelt egy fegyvert, amely külön állványon állt, távolabb a többiektől, és
odanyújtotta Marknak.
Mark elvette tőle, és ahogy kézbe vette, érezte, hogy a fogása valahogy
roppantul ismerős.
– Ezen rajta van a neved. Ebből ez az egyetlen, de abban a pillanatban,
ahogy megláttam, rád gondoltam. Ha elérkezik az idő, te fogod használni.
 A különlegesen kiegyensúlyozott mesterlövészpuska pontosan odaillett
a jobb kezébe, de a gyomra felfordult tőle. Szó nélkül visszanyújtotta
Fergusnek. Az rákacsintott, aztán gondosan visszatette a puskát az
állványra.
De Fergus, mint egy igazi cirkuszi mutatványos, a végére tartogatta a
javát. Széles gesztussal lerántott egy ponyvát valamiről. A ponyva alatt
három lábán egy nehézfegyver kuporgott, vastag, vízhűtéses csövű Maxim
géppuska. A Maxim különböző változatainak megvolt az a kétes hírneve,
hogy több emberi lényt megöltek vele, mint bármely más fegyverrel, amit
addig az ember pusztító géniusza képes volt kiagyalni.
A fegyver, amit Mark látott, ennek a gyilkos családnak egyik tagja volt,
a Vickers Maxim 303-as Mark IVB típus. Mellette egymásra halmozott
dobozok. Mindegyikben egy-egy 250-es heveder. A géppuska
másodpercenként 750 lövedéket képes kilőni, 700 méteres
másodpercenkénti kezdősebességgel.
– Ehhez mit szólsz, elvtárs? Kérdezted, mivel harcolunk. Mit szólsz
ehhez kezdetnek?
A csendben fentről, a nagyteremből halkan, de tisztán lehallatszott a
gyerekek csengő nevetése.

Mark egyedül ült a nyugat felé elnyúló alacsony dombok

legmagasabbikának a tetején. A fekete vaskővonulatok úgy bújtak ki a
száraz talajból, mint egy krokodil tarajos háta, amikor a krokodil a tó
mozdulatlan tükrén felmerül.
A fegyverraktár emléke kísértette egész éjszaka, nem hagyta aludni,
úgy, hogy most szúrt a szeme és a bőr szárazon feszült az arcán.
Az álmatlanság nyomán valami lebegő közegben érezte magát, futó,
fantasztikus gondolatok suhantak át a fejében, amint ott ült a vakító
fényben, pislogva, mint a nappal repülő bagoly és úgy elemezgette magát,
mint egy kívülálló idegen.
Egyre jobban utálta magát, minél inkább tudatosodott benne, milyen
tehetetlenül hagyta, hogy sodródjék azon az úton, amely végül idáig
vezetett, a szakadék legszélére. A P-14-est kellett éreznie a kezében, s
közben hallgatni a gyerekek kacagását, hogy magához térjen.
Egész neveltetésének, legmélyebb meggyőződésének a legmélyén ott élt
a hit, hogy a törvény szent, szent a társadalom rendje és hitt saját
elkötelezettségében. Ezért a meggyőződéséért harcolt egész felnőtt
életében. És most, apátiájában, egyszerre csak betévedt az ellenség
táborába, már-már besorolták a törvényen kívüliek légiójába,
felfegyverezték, hogy megkezdje velük a pusztítás művét. Nem kétséges,
hogy amit a részeg munkások a gyűléseiken kiáltoztak, puszta retorika, de
ő látta a puskákat. Kegyetlen harc lesz, irgalmatlan. Ismerte Harry Fishert,
tudta, micsoda erők hajtják. Ismerte Fergus MacDonaldet, a férfit, aki ölt
azelőtt is, és gyakran, és akinek a szeme se fog rebbenni, ha megint
gyilkolnia kell.
Hangosan felnyögött, elborzadt, amiért tűrte, hogy mindez megtörténjék
vele. Ő, aki tudta, mit jelent igazából a háború, ő, aki viselte a király
egyenruháját, aki bátorságáért kitüntetést kapott.
Érezte, a szégyen hogyan kúszik fojtogatva egyre feljebb a torkában,
izzó, torokszorongató érzés volt, és hogy elkerülje a jövőben az efféle
veszélyeket, az okot kereste, ami miatt ilyen észrevétlenül belekerült a
dolgok sodrába.
Most kezdett tudatosodni benne, hogy elveszett ember, aki egyedül áll,
család nélkül, otthon nélkül, és Fergus MacDonald volt egyetlen menedéke
ebben a hideg magányban. Fergus, az idősebb bajtárs, aki társa volt a
veszedelmekben, s akiben feltétlenül megbízott. Fergus, az atya-imázs, és ő
ment utána, ment most is, és hálás volt, amiért vezeti, és nem kérdezte,
hová.
Persze ott volt Helena is, és a bűvölet, amelyben tartotta, a legszorosabb
kapocs, amellyel egy ember fogva tartható. Már az első pillanatban, és
azóta is tökéletes megszállottja volt. A nő felébresztette régóta elfojtott,
keményen kordában tartott szexualitását, s most csak egy hajszál
választotta el, hogy áttörjön az a fal, amelyet fölépített, s amely eddig
féken tudta tartani benne ezt az érzést. Ha ez a fal eldől, olyan erőket
szabadít fel, amelyeket nem fog tudni féken tartani, s erre a gondolatra
majdnem annyira elborzadt, mint arra a másikra.
Megpróbálta elválasztani magában a nőt női mivoltától, megpróbálta a
sűrű, tapadós háló mögött, amelyet az érzékei köré font, meglátni az
embert, és sikerült is neki annyira, hogy rájött, Helena nem az az asszony,
akit csodálni tudna, nem az, akit anyául választana gyermekei számára, s
mindezen túl egy bajtársának a felesége, s ez a bajtársa tökéletesen
megbízik benne.
Úgy érezte, kész elhatározni magát arra, hogy elmegy, és ezt az
elhatározását következetesen végre is fogja hajtani.
Azonnal elutazik Fordsburgból. Itthagyja Fergus MacDonaldot összes
sötét, végzetes tervével együtt. Érezte, hogy már a puszta elhatározásra is
megkönnyebbül a lelke. Nem fog neki hiányozni Fergus, sem a kopár,
kolostorszerű bérelszámoló iroda, napi vezeklésnek is beillő unalmával és
monoton, favágó munkájával. Az új lehetőségek fényes, fiatalos reménye
ismét felcsillant benne.
A következő vonattal itthagyja Fordsburgot. És Helénát. De erre a
gondolatra pislákolni kezdett benne a fény, lohadt lelkesedése. Véknyában
szinte fizikai fájdalmat érzett a gondolatra, érezte, hogyan repedezik
önfegyelme gátja.
Sötét volt, mikor kerékpárját letette a kerti fészerben. A házból hangos,
vidám hangok hallatszottak, harsogó nevetés. Az elfüggönyözött
konyhaablakok mögött lámpa égett. Mikor belépett a konyhába, négyen
ültek az asztalnál. Helena nyomban odasietett hozzá, lelkesen megölelte,
nevetett, arca élénk pírban égett, és kézen fogva vezette oda az asztalhoz.
– Üdvözlünk, elvtárs. – Harry Fisher felnézett azokkal a nyugtalanító
szemeivel Markra, sötét, drótszerű hajának egy tincse a homlokába lógott.
– Még jókor érkeztél, hogy csatlakozzál az ünnepléshez.
– Ide egy poharat a gyereknek, Helena – nevetett Fergus. Helena
eleresztette Markot, odasietett a pohárszékhez, hozott egy poharat és a
palackból megtöltötte erős barna sörrel.
Harry Fisher Fergusra emelte poharát.
– Elvtársak, bemutatom nektek a Központi Bizottság új tagját, Fergus
MacDonaldet.
Helena megszorította Mark kezét.
– Hát nem csodálatos, Mark?
– Derék ember – mondta Harry Fisher. – Legfőbb ideje volt, hogy
kinevezzük. Szükségünk van olyan emberekre, akikben megvan
MacDonald elvtárs lendülete. – A másik kettő az asztalnál egyetértően
bólintott bele söröspoharába. Mindkettő tagja volt a helyi pártbizottságnak.
Mark jól ismerte őket a gyűlésekről…
– Gyerünk, gyerek! – Fergus helyet csinált Marknak az asztalnál, aztán
beszorította magát melléje, miközben mindenki őt figyelte.
– És te, ifjú Mark! – Harry Fisher izmos, szőrös kezét Mark vállára
tette. – Neked meg kiadjuk a párttagsági könyvet…
– Na, ehhez mit szólsz, gyerek? – Fergus kacsintva bökte oldalba
Markot. – Normális körülmények között két év kell hozzá, vagy még több
is, mert nem engedünk be akárkit az utcáról a pártba, de neked most már a
Központi Bizottságban is vannak barátaid.
Mark már majdnem megszólalt, azon volt, hogy visszautasítja a
megtiszteltetést, amiben ezek részesítik. Senki sem kérdezte meg,
készpénznek vették, hogy mint Fergus védence, közéjük tartozik. Mark
kész volt tagadni ezt. Kész volt megmondani nekik, mit döntött magában
korábban, aznap, de ekkor feltámadt benne az ismert figyelmeztető,
veszélyt jelző érzés: ő látta a puskákat, és ha nem barát, akkor csak
ellenség lehet, végzetes titok birtokosa. Olyan titoké, amely a lehető
legnagyobb kockázatot jelentene számukra. Marknak most már semmi
kétsége sem volt ezek felől az emberek felől. Ha ellenség, akkor majd
gondoskodnak róla, hogy ezt a titkot soha idegennek el ne árulhassa. Az
alkalmas pillanat, amikor még nemet mondhatott volna, elmúlt.
– MacDonald elvtárs, számodra megbízásom van. Sürgős… és életbe
vágó. Otthagyhatod két hétre a munkádat?
– Beteg a mamám – nevetett Fergus. – Mikor akarod, hogy induljak, és
mit akarsz, mit csináljak?
– Azt szeretném, ha mondjuk, szerdán indulnál, addig van idő, hogy
megadjam neked az utasításokat, és te megtedd az előkészületeket. – Harry
Fisher kortyolt egyet a barna sörből. A sör habja megtapadt felső ajkán. –
Kiküldelek, hogy látogasd végig a helyi végrehajtó bizottságokat Cape
Townban, Bloemfonteinben, Port Elizabethben úgy, hogy valamennyit
összehangolhassuk.
Mark rossz lelkiismerettel, de megkönnyebbülten hallgatta. Szóval nem
fog szembekerülni Fergusszal. Majd csak éppen elsurran, miközben ő
odavan, kiküldetésben. Aztán felnézett, és meghökkenve látta, micsoda
szemeket mereszt rá Helena. A nő egy rejtekéből zsákmányra leső leopárd
merev, éhes tekintetével nézte. Mintha csak a pillanatot várná, amikor
végre rávetheti magát.
Ahogy a szemük találkozott, Helena elmosolyodott, titokzatos, mindent
tudó mosolyával, és rózsaszín nyelve hegyével végignyalta a szája szélét.
Mark szíve szinte fájdalmasan feldobogott. Gyorsan elfordult, a
poharába nézett: egyedül lesz Helénával. A gondolat rémülettel és hirtelen
gerjedt, szenvedélyes forrósággal töltötte el.

Mark cipelte Fergus olcsó, ütött-kopott bőröndjét az állomásra, és ahogy a

bozótoson keresztül lerövidítették az utat, a vékony, fagyos jégréteg, amely
úgy csikorgott a lábuk alatt, mint a kristálycukor, ezernyi gyémántként
szikrázott a nap első sugarainál.
Az állomáson négy másik párttaggal együtt várakoztak a dél felé induló
postavonatra, és amikor végre rekedt hörgéssel, füstjét a fagyos levegőben
magasra pöfékelve, beállt az állomásra, harmincöt perc késése volt.
– Ami a vasutakat illeti, harmincöt perc késés majdnem túlságosan is
kevés – nevetett Fergus. Mindenkivel sorban kezet fogott, megveregette a
vállukat, aztán fölkapaszkodott a vaslétrán a vagonba. Mark a nyitott
ablakon át adta be neki a bőröndjét.
– Vigyázz Helénára, gyerek! Meg magadra!
Mark ott állt, nézte, hogyan robog el délnek a vonat, hogyan lesz egyre
kisebb és kisebb, míg végül a hangja is lassan elhaló suttogássá halkult.
Akkor megfordult, és elindult a dombon felfelé, a bánya felé. Éppen akkor
kezdtek bele a szirénák gyászos süvöltésükbe, a hangjuk harsányan
visszhangzott a meddőhányók dombjairól, sürgette a rendetlen
oszlopokban munkahelyükre igyekvő embereket. Mark együtt ment velük,
egy az ezerből, nem különbözött tőlük sem külsejében, sem munkájában.
Megint gyötörni kezdte a maró elégedetlenség, valami tétova, de egyre
fokozódó érzés, hogy ez itt nem lökheti ki egész életét, nem elégíti ki,
fiatalságával, erejével sokkal többre lenne képes. Kíváncsian nézte a
férfiakat, akikkel együtt igyekezeti a bányaszirénák parancsoló hangjára a
vaskapuk felé.
Mindegyiküknek ugyanaz a zárt, befelé néző arca volt, mindegyiknek az
arcában ugyanaz a bizonytalanság lapult, ami ól most megrohanta. Nyilván
ők is erezlek a szürke mindennapok értelmetlenségét, legalábbis a
fiataloknak érezniük kellett. Az idősebbek már beleszürkültek, bánják
talán, a lelkük mélyén talán gyászolják a hosszú, napfényes napokat,
amelyek elmúltak mögöttük, amikor egy másik ember pénzéért végtelen,
egyhangú munkával kellett eltölteniük az idejüket. Gyászolják talán azt is,
hogy ha majd egyszer elmennek, nem hagynak egy lábnyomot se maguk
után, egy ráncot sem a föld felszínén, valami emléket, semmit, legfeljebb
néhány gyermeket, akik majd végigcsinálják ugyanazt az értelmetlen
körforgást és bárkivel helyettesíthetők lesznek, nem akad közülük egy sem
nélkülözhetetlen.
A kapuban félreállt, megvárta, míg a többiek elmennek mellette, s
közben lassan kialakult benne az izgatott bizonyosság, hogy valami
különleges, valami értelmes feladat vár rá, és tudta, csak a helyet kell
megkeresnie, ahol megtalálja.
Aztán előrelépett. Most, váratlanul, hálás volt Fergus MacDonaldnek,
amiért nyomást gyakorolt rá, amiért kényszerítette, hogy szembenézzen
önmagával, megtörje az események lusta sodrát, amely magával vonszolta,
mióta Ladyburgből elmenekült.
– Elkésett, Anders! – nézett fel rá komor képpel könyvéből a felügyelő.
Beosztottjai kórusban utánozták mozdulatát, végig az egész soron,
valamennyi tisztviselő összehúzott, rosszalló szemekkel nézett rá. – Mit
tud felhozni mentségére?
– Csak azért jöttem, hogy kiürítsem az íróasztalomat – mondta Mark
mosolyogva, még mindig az előbb támadt izgalom hatása alatt. – És hogy
beadjam a fölmondásomat.
A rosszalló tekinteteket lassan mélységes megdöbbenés váltotta fel.

Már sötétedett, amikor Mark kinyitotta a kis ház hátsó kapuját, és felment a
feljárón a konyhához. Egész nap összevissza mászkált, újszerű energiák,
izgalmas gondolatok vihara hajtotta, hajszolta, és nem is gondolt rá, milyen
éhes, míg meg nem látta a fényt az ablakban, és nem érezte meg a sütés-
főzés szelíd illatát.
A konyha üres volt. Helena az utcai szobából szólt ki.
– Mark, te vagy az? – de mielőtt Mark válaszolhatott volna, már ott állt
a konyhaajtóban, vállal az ajtófélfának támaszkodva.
– Már azt hittem, haza se jössz ma este – mondta.
Kék ruháját viselte. Mark tudta, ez a legjobb ruhája, amit csak
különleges alkalmakkor húz fel. És kikozmetikázta magát, ami még Mark
tudomása szerint sose fordult vele elő. Az arcán halvány rúzsfoltok, az ajka
kifestve, amitől amúgy sápadtas arca új fényeket kapott. Rövidre nyírt,
barna, frissen mosott haja megcsillant a lámpafényben. Ma este
hátrafésülte, és oldalt; a füle fölött teknőccsattal fogta össze.
Mark csak bámult. Helena harisnyája selymesen fénylett, lábán csinos
kivágott cipő.
– Mit bámulsz, Mark?
– Olyan… – Mark hangja rekedt volt, visszafogott. Megreszelte a
torkát. – Olyan csinos vagy ma este.
– Köszönöm, uram – nevetett rá mély torokhangon Helena, és lassú
táncmozdulatokkal megpörgette selyemharisnyás combjai körül a vékony,
kék szoknyát. – Örülök, hogy tetszem. – Megállt Mark mellett, belékarolt.
Érintése szelíd volt, de Mark éppen úgy megdöbbent tőle, mintha fejest
ugrott volna egy tengerszembe a havasokban.
– Ülj le, Mark. – Helena odavezette az asztalfőre és leültette. – Hadd
kínáljalak meg egy kis príma sörrel. – Odament a jégszekrényhez,
lepattintotta a sörösüveg zárját, töltött, s közben vidáman csevegett tovább.
– Képzeld, találtam egy libát a hentesnél. Szereted a sült libát?
Mark szájában összefutott a nyál.
– Rettenetesen.
– Sült krumplival és tökfőzelékkel?
– Az életemet adnám érte.
Helena elbűvölten nevetett, mert ez a fajta válasz szokatlanul hangzott
Mark szájából. Valami új izgalom sugárzott a fiúból, ami mintegy auraként
vette körül ma este, és mintha saját izgatottságát tükrözte volna.
Letette az asztalra a két poharat.
– Mire iszunk? – kérdezte, csípőjével az asztal lapját támasztva.
– A szabadságra! – jelentette ki habozás nélkül Mark. – És egy szebb
holnapra.
– Ez tetszik nekem! – mondta Helena. Koccintottak, közben Helena
Mark fölé hajolt, úgy, hogy ruhája kivágása egyenesen a fiú szeme
vonalába került. – De miért csak a holnapra? Miért ne kezdődhetnének a
kellemes dolgok már most? Ebben a percben?
Mark felnevetett.
– Hát jó. Iszom egy jó ma estére és egy szebb holnapra.
– Mark!
Helena tréfás rosszallással biggyesztette az ajkát. Mark nyomban
elpirult, és zavartan felnevetett.
– Ó nem, nem úgy gondoltam, rémesen hangzik… Én nem…
– Fogadjunk, hogy ezt mondod minden nődnek. – Helena fölállt. Nem
akarta megzavarni a gyereket, megtörni jó hangulatát. A tűzhelyhez sétált.
– Kész van – jelentette ki. – Ha akarsz, hozzáfoghatsz az evéshez.
Leült, szemben Markkal. Bízott a fiú étvágyában. A vastag
kenyérszeleteket alaposan megkente sárga parasztvajjal, és a poharát
gondosan teletöltve tartotta.
– Hát nem eszel?
– Nem vagyok éhes.
– Pedig jó. Nem tudod, mit mulasztasz. – Aztán játékos mosollyal
megkérdezte. – Jobb, mint amit a többi nők főztek neked?
Mark lesütött szemét a tányérjára szögezte, és kötelességtudóan
beleszúrta villáját a húsba.
– Nem volt semmiféle nő sem.
– Ugyan, Mark. Ne akard ezt elhitetni velem! Egy olyan jóképű fiú,
mint te, és azok a francia nők! Fogadjunk, hogy megvadultak érted!
– Ó, mi túlságosan el voltunk foglalva, és különben is… – Mark
elharapta a mondat végét.
– És különben is micsoda? – kérdezte követelőzve Helena. Mark
fölnézett rá. Egy pillanatig hallgatott, aztán beszélni kezdett. Most
váratlanul egyáltalán nem esett nehezére beszélni Helénához, felajzotta
valami eddig sose érzett, ujjongó érzés, amitől elegendte magát,
jóllakottan, étellel-itallal teli gyomorral. Úgy beszélt az asszonyhoz, ahogy
soha senki máshoz nem beszélt, és Helena, mikor válaszolt, mint
egyenrangú partnerhez szólt hozzá.
 – Ugyan, Mark, ez butaság. Nem minden nő beteg, csak azok az
utcalányok…
– Igen, tudom. Nem hiszem ezt minden nőről, de hát azok, akiket az
ember… – megint elhallgatott. – A többinek meg gyereke lesz – fejezte be
esetlenül a mondatot.
Helena fölnevetett.
– Ó, édes Markom – mondta vidáman, és összecsapta a kezét –, ez sem
olyan egyszerű, tudod? Én már kilenc éve vagyok férjnél, és még nem lett
gyerekem.
– Nos hát… – Mark habozott –, nos hát, te más vagy. Én nem rád
gondoltam, amikor azokról a dolgokról beszéltem. Én a másfajta nőkre
gondoltam.
– Nem tudom, hogy ez most bók akar-e lenni vagy sértés – tréfálkozott
Helena. Már régen biztos volt benne, hogy Marknak még nem volt dolga
nőkkel, érezte a belőle áradó áttetsző, tiszta ártatlanságot, jellegzetes
zavarát, amely olyan gyorsan elmúlt, de ami most fokozta az ő izgalmát,
valahogy szinte perverz módon gerjesztette benne. Most kezdte érteni,
egyes férfiak miért hajlandók hatalmas összegeket fizetni, hogy eltiporják
egy lány ártatlanságát. Megfogta Mark csupasz karját, és gyönyörködve
érezte sima, fiatal izmai keménységét. Képtelen volt ellenállni a vágynak,
hogy valamiképpen érintse a testét.
– Ó, ez bók akart lenni! – vágta rá sietve Mark.
– Mondd, tetszem én neked, Mark?
– Ó igen! Jobban, mint bármelyik nő eddig.
– Látod, Mark – mondta Helena, még közelebb hajolt hozzá, és hangja
mély, torokhangú suttogássá tompult –, én nem vagyok beteg, és nekem
nem lesz gyerekem. Sose lesz. Felemelte kezét, megfogta Mark arcát. – Te
nagyon szép férfi vagy, Mark. Az első pillanattól kezdve tetszettél nekem,
amikor az ösvényen jöttél, mint egy elkóborolt kiskutya.
Fölállt, odasétált a konyhaajtóhoz, lassú mozdulattal megfordította a
zárban a kulcsot, és elcsavarta a villanykapcsolót. A kis konyhában sötét
lett, csak az előszobából szűrődött be valami világosság.
– Menjünk, Mark! – Kézen fogta a fiút, és felsegítette a székről. – Most
lefekszünk.
Mark szobája ajtajában lábujjhegyre állva felágaskodott, szelíd csókot
nyomott a fiú arcára, aztán szó nélkül elsuhant mellőle.
Mark tétován állt és nézte, hogyan tűnik el, szerette volna visszahívni,
de aztán mégis megnyugtatta, amiért elment, és vége szakadt az ő nyakló
nélküli rohanásának az ismeretlenbe. Helena a szobájához sétált, bement
úgy, hogy hátra se nézett.
Markot ellentétes érzések gyötörték. Elfordult. Bement a szobájába,
lassan levetkőzött, és míg a ruháit hajtogatta, s a vékony falon keresztül
hallgatta, hogyan tesz-vesz Helena a szobájában, az az érzése támadt,
mintha a kiábrándultság erősebb lenne benne, mint a megkönnyebbülés.
Végigdőlt a keskeny vaságyon, és mozdulatlanul feküdt, míg nem
hallotta, hogy a szomszédban kattan a villanykapcsoló. Akkor felsóhajtott,
felvette az éjjeliszekrényről a könyvet. Nem olvasta még végig, de úgy
gondolta, talán az unalmas politikai szöveg ezúttal képes lesz annyira
eltompítani indulatait, hogy el tud aludni.
A kilincs nyikordult. Halkan. Korábban nem hallatszottak Helena léptei
a folyosón. Helena belépett a szobába. Vékony, barackszínű selyemköntös
volt rajta, haját frissen fésülte meg, arcát is, ajkát is kirúzsozta.
Halkan behúzta maga mögött az ajtót, aztán, csípőjét ringatva síkos,
testéhez tapadó selyemköntösében, lassan átment a szobán.
Egyikük sem szólt semmit. Helena megállt Mark ágya mellett.
– Elolvastad már? – kérdezte halkan.
– Még nem az egészet. – Mark félretette a könyvet.
– Nos hát, ez nem éppen alkalmas idő arra, hogy befejezd – mondta
Helena. Lassan szétnyitotta köntösét, lecsúsztatta válláról, aztán a szék
hátára dobta.
Meztelen volt. Mark elképedten nézte. A bőre bársonyos. Valahogy
amit tett, nem várta tőle. Csak feküdt és nézte, ahogy ott áll az ágya
mellett, olajos krémszínű teste mint régi porcelán csillogva fénylett a
lámpafénynél. Mark minden tagja megfeszült az izgalomtól, és hiába
próbált uralkodni magán, hiába próbált Fergusre gondolni, Fergusre, aki
annyira megbízik benne…
„Vigyázz Helénára és magadra…!”
Helena mellei karcsú derekához képest túl éretten csüng

HIÁNYZIK A 100, 101. oldal!!!

vágták volna, és az egész álom Helénával, akár egy törékeny
kristálypohár, pozdorjává zúzódott.
Helena a konyhában ült, az újságpapírral borított asztalnál, öt nap
bepiszkolódott, barackszínű köntöse elöl derékig nyitva, és hangosan
olvasta a levelet, közben gúnyosan utánozva írójának hanghordozását,
ahogy beszámol egy sorozat apró sikeréről, lelkes üdvözlésekről
pártgyűléseken, hátsó szobákban, ahol egy tucat elvtárs gyűlt össze,
hűségnyilatkozatokról és ígéretekről, amelyeknek hírét viheti a Központi
Bizottsághoz, elkötelezettségekről az ügy mellett és fogadkozásokról, hogy
akcióba lépnek, ha elérkezik az ideje, hogy lecsapjanak.
Helena szemeit forgatta, gúnyosan vigyorgott, mikor a levélben Fergus
Mark után érdeklődött, jól van-e, mindene megvan-e és Helena
megfelelően gondoskodik-e róla.
Aztán a nő nagyot szívott cigarettájából, a csikket bedobta
kávéscsészéjébe, ahol az egy szisszenéssel, sisteregve kialudt. Valahogy ez
a spontán mozdulat hallatlanul visszataszító érzést váltott ki Markból.
Most mérte fel valójában először, ki is ez a nő. Fakuló bőre a szeme
sarkában már ráncosodni kezdett, jelezve fiatalsága múlását, mintha
repedezett volna mint egy ódon olajfestmény, a szeme alatt szilvakék
árnyékok, az ajka kényeskedve görbül és a hangja nyers, csípős…
Váratlanul tudatára ébredt annak, micsoda rendetlenség van a szobában,
milyen elhanyagolt minden, a zsíros, állott ételek és az elmosatlan edények
szagának, Helena piszkos, foltos köntösének és a köntös alatt lelógó nagy,
fehér melleinek.
Fölállt, és kiment a szobából.
– Mark, hová mész? – kiáltott utána Helena.
– Kimegyek egy kicsit.
Szobájában, a repedezett, zománcozott fürdőkádban ledörzsölte magát.
Olyan forró vizet eresztett magára, amilyent el tudott viselni, hogy a teste a
végén szinte izzott, és amikor megtörülközött, a bőre kivörösödött.
A vasúti pénztárnál majdnem fél óra hosszat tanulmányozta a falra
függesztett, apró betűs menetrendtáblákon az állomások sorát.
Rhodesia. Hallotta, hogy ott munkáskézre van szükség az új
rézbányákban. Odafent még vadon is akad, távoli horizont és nagyvadak,
tavak, hegyek, tér, ahol mozoghat az ember.
Odament a jegyárusító ablakhoz. A vasutas kérdőn nézett ki rá.
– Másodosztály, csak oda, Durbanbe – mondta és maga lepődött meg a
legjobban: szóval visszamegy Natalba, Ladyburgbe.
Ladyburgben befejezetlen ügyet hagyott maga után, és megválaszolatlan
kérdéseket. Egy ismeretlen ellenséget kell megkeresnie, akivel még
szembe kell, hogy nézzen.
Miközben az öreg font sterlingjeivel kifizette a jegy árát, szinte maga
előtt látta az öreget, nagyapját, Anderslandben, a tornácon, nagy, hegyes
oldalszakállával, ahogy vén puhakalapja karimáját békés, halványkék
szemére húzza. Mark tudta, ez az idő csak olyan halasztásféle volt, szünet,
amelyben időt nyert a gyógyulásra, és bátorságot gyűjtött az előtte álló
feladatokhoz.
Visszament a házba a holmijáért. Nem volt sok csomagolnivalója, és
most már gyötrelmesen sürgős volt mennie. Ahogy a vulkánfiber
bőröndjébe belesöpörte alsóruháit és tiszta zoknijait, észrevette, hogy
Helena ott áll mögötte a szobában. Megfordult.
Helena megfürdött, átöltözött, az ajtóban állt és őt figyelte. Arca
kísértetiesen nyugodt volt, meghazudtolva egy cserbenhagyott áldozat
döbbenetét, ami a hangjából kicsendült.
– Elmész – mondta. Inkább állította, mint kérdezte.
– Igen – felelte Mark kurtán, azzal elfordult és lezárta bőröndjét.
– Veled megyek.
– Nem. Egyedül megyek.
– De Mark! Velem mi lesz?
– Ne haragudj, Helena. Igazán sajnálom.
– De hát nem érted? Szeretlek… – Helena hangja mély, elkeseredett
jajgatásba fulladt. – Szeretlek, Mark, drágám, nem hagyhatsz itt. – Kitárt
karokkal próbálta elállni az utat az ajtóban.
– Kérlek, Helena. Mind a ketten tudjuk, hogy ez őrültség volt. Mind a
ketten tudtuk, végig, hogy ez nem nekünk való. Ne rontsd el most utólag az
egészet, kérlek. Kérlek, hagyj elmenni.
– Nem! – Helena szeme elé emelte a kezét. – Ne beszélj így velem! Én
szeretlek. Szeretlek!
Mark megpróbálta tapintatosan eltolni az ajtóból.
– Mennem kell. A vonatom…
Ekkor Helena nekiesett, gonoszul, mint egy sebesült leopárd. Markot
váratlanul érte a támadás, és Helena körmeivel hosszú, véres vonalakat
szántott az arcára, de csodás szerencsével elkerülte szemeit.
– Te hímringyó! Te önző kurafi! – sikította. – Te is olyan vagy, mint a
többi! – És megint oda akart vágni, de Mark elkapta a csuklóját.
Megfordította saját tengelye körül, és durván rálökte a vetetlen ágyra.
Helena ekkor egyszerre összeomlott, és a vánkosba fúrta a fejét.
Zokogásának hangja végigkísérte Markot, míg a folyosón kiszaladt a
nyitott utcai kapuig, aztán ki az utcára.

Több mint háromszáz mérföld az út a part mentén Durban kikötőjéig. A

vonat lihegve birkózik meg az akadállyal, amit a Drakensberg-hegység
jelent, míg végigkanyarog a szorosokon, aztán, a hegyháton átkelve,
megkönnyebbülten gördül tovább a keleti tengerpart felé, a mélyen fekvő,
füves medencébe, ahol a talaj a tenger felé lejtve egyre lankásabbá,
laposabbá válik, míg beleolvad a tengerpart féltrópusi buja, melegházszerű
síkjába, egészen a hófehér tengerparti fövényig, ahonnan már látszik a
távolban a meleg Mozambiki-áramlat kék vize.
Marknak az úton bőven volt ideje elgondolkodni, és ennek az időnek a
javát teljesen fölösleges módon önvádaskodásra pazarolta. Fülében
állandóan visszhangoztak Helena kiáltásai, vádjai, és valahányszor Fergus
MacDonaldra gondolt, a bűntudat mint valami szürke, hideg kőtömb
nehezedett a gyomrára.
Csak mikor Pietermaritzburg városát elhagyták, és megkezdődött az
utazás utolsó szakasza, rázott le magáról minden bűntudatot és önvádat, és
állt neki a jövőn töprengeni.
Először arra gondolt, megfordul és visszamegy Ladyburgbe, de
hamarosan rájött, hogy ez őrültség lenne. Ladyburgben az ellenség vár rá,
gyilkos, titkos ellenség, aki rejtekből csap le rá, gazdag, hatalmas ellenség,
akinek fegyveres banda áll a rendelkezésére, olyan emberek, akik
készségesen hajlandók gyilkolni is.
Mark végiggondolta mindazokat a véres vállalkozásokat, amelyeket
Fergus MacDonalddal Franciaországban végigcsináltak. Az első lépés
mindig ez volt: azonosítani az ellenséget. Megkeresni, hol tartózkodik,
meghatározni a helyzetét, felbecsülni, mit ér és milyen a technikája.
Merev? Gyors és változatos? Eléggé nagyvonalú-e ahhoz, hogy a vadász
kockázatot vállaljon, vagy olyan valaki, akivel szemben minden
kockázatvállalás öngyilkosság?
„Ki kell kísérleteznünk, ki kell találnunk, hogyan gondolkodik a disznó,
gyerekem!” – Fergusnak ez volt az első célja, mielőtt kidolgozták volna,
részleteiben hogyan hajtsák végre a feladatot.
Ki kell derítenem, ki az – suttogta maga elé Mark. – És ki kell
derítenem, hogyan jár az esze a disznónak.
Egy dolog világos volt számára: száz font sterling túlságosan magas
vérdíj egy olyan jelentéktelen alak fejére, mint Mark Anders. Ami bármi
módon jelentőséget adhatott a személyének, az az öreggel és
Anderslanddel való kapcsolata lehetett csupán. Anderslandben látták, mind
a hindu „bábu”, mind a fehér munkavezető. Aztán vakmerően
beszemtelenkedett a városba, kérdéseket tett föl, iratokat tanulmányozott.
Csak ezután eredtek a nyomába. A föld a rejtély nyitja, és nála megvan
mindenkinek a neve, aki az adásvétel ügyében érdekelt.
Leemelte bőröndjét a csomagtartóból, és ölébe fogva beletúrt,
megkereste a noteszét. Végigolvasta a neveket: DIRK COURTNEY,
RONALD PYE, DENNIS PETERSEN, PIET GREYLING és a fia,
CORNELIUS.
Első gondja kell hogy legyen, kideríteni mindent, amit ezekkel az
emberekkel kapcsolatban kideríthet: ki hol tartózkodik, kideríteni, kicsoda-
micsoda, felbecsülni és megállapítani, melyik közülük az orvlövész. Míg
ezen dolgozik, mélyen a mellvéd alá kell húznia a fejét. Távol kell tartania
magát az ellenséges tereptől. Az ellenséges terep pedig Ladyburg.
Legcélszerűbb támaszpontja Durban lenne. A város elég nagy ahhoz,
hogy észrevétlenül eltűnjön benne, és Natal fővárosa lévén, bőven lesz
információs forrása: könyvtár, kormányzati levéltárak, újságkiadók irodái.
Nekiállt notesze hátlapján összeírni a lehetséges információs forrásokat, és
hamarosan keservesen bánta, amiért Ladyburg zárt város a számára. A
telekkönyvi hivatal irattára és a kerület cégjegyzékei nem voltak meg
másolatban a fővárosban.
Aztán váratlanul remek ötlete támadt.
– Az ördög vigye el, hogy is hívják azt a nőt?
Lehunyt szemmel maga elé idézte annak a derűs, barátságos lánynak a
vidám arcocskáját a ladyburgi cégbíróság iktatójában.
„Mark, ez nagyon romantikus név…” – Még szinte hallotta a hangját,
de a neve csak akkor jutott eszébe, mikor a vonat odakanyarodott az
állomáson a peronhoz.
– Marion! – és feljegyezte noteszébe.
Bőröndjével a kezében lemászott a peronra, és csatlakozott az utasok
lökdösődő tömegéhez. Aztán nekiállt szállást keresni a városban.
A Natali Merkúr című lap apróhirdetései között rábukkant egy Point
Road-i kis panzió címére, valahol a dokkok környékén, ahol a szoba kicsi
volt, sötét, és bűzlött az egész várost elárasztó, gargantuai méretű
svábbogaraktól, amelyek minden este zárt, fényes, fekete hordákban
nyüzsögtek fel a csatornákból, viszont a bére mindössze egy font volt egy
hétre, és szemben a kicsi, zárt udvaron használhatta a mosdót és a WC-t.
Aznap este levelet írt:

„Kedves Marion!
Alig hiszem, hogy emlékszik rám. A nevem Mark Anders, akárcsak
Marcus Antonius, csak angolul. Nagyon sokat gondolok magára, mióta
váratlanul el kellett utaznom Ladyburgból úgy, hogy már nem tudtam újból
felkeresni magát…”

Arról tapintatosan nem szólt, miféle kutatómunkát tervez. Ez várhat a

következő levélre. Újabban sok mindent megtanult a nőkkel kapcsolatban.
A levelet egyébként egyszerűen csak úgy címezte: „Miss Marion,
Cégbíróság Iktatóhivatal, Ladyburg.”

Másnap reggel a városi könyvtárban kezdett, miután előzőleg elsétált a

Smith Streeten az önkormányzati központ épülettömbjéig. Az egész olyan
volt, mint egy királyi palota, két oldalán a nem kevésbé impozáns Royal
Hotellel és a katedrálissal, előtte pedig egy tavaszi virágokkal teleültetett,
négyszögletes parkkal.
Ahogy a könyvtárosnő asztalához közeledett, hirtelen újabb ihlet szállta
meg.
– Kutatómunkát szeretnék végezni egy könyvhöz, amit megírni
készülök…
A rosszul világított termekben, a mennyezetig érő polcokon sorakozó
könyvek felett uralkodó szürke hajú hölgy szigorú arca nyomban
megenyhült: könyves volt, és a könyves emberek szeretik a többi könyves
embereket. Mark megkapta a kulcsot az egyik olvasóteremhez, ahol
rendelkezésére bocsátották a natali lapok valamennyi régi példányát,
visszamenőleg egészen a brit hódítás első napjaiig.
Mark mohó könyvmoly volt és nyomban kísértésbe esett, hogy
beletemetkezzen a kor történetébe, amely a vastagabb címszavak alapján
nyomon követhető volt, a történelem volt ugyanis kedvenc tárgya mind a
ladyburgi középiskolában, mind az egyetemen.
De ellenállt a kísértésnek, és egyenesen azokhoz a polcokhoz meg, ahol
a Ladyburg Lantern and Records évfolyamai álltak sorban. Az első
példányok papírja már megsárgult, töredezett az idő múlásától, roppant
óvatosan kellett kezelni őket.
A „Courtney” névvel, vastag címszavakban, először a legrégibb
példányok egyikében, 1879-ben találkozott.
Isandhlwanánál lemészárolták a ladyburgi lövészzászlóaljat, Waite
Courtney ezredest és az embereit az utolsó szálig. A vérszomjas Impis
őrjöngve grasszál.
Mark érzése szerint ez a feljegyzés a ladyburgi családalapító Courtneyra
utal. A név ezután majdnem minden számban szerepelt. Sok Courtney volt,
és mind a ladyburgi kerületben éltek, de Dirk nevét csak 1900-ban
említették először.

Ladyburg üdvözli szeretett fiát!

Az angol-búr háború hőse hazatér.
 Sean Courtney ezredes megvásárolta a Lion Kop (Oroszlándomb)
Ranchet.
Ladyburg üdvözli kedves fiát, aki sokéves távollét után hazatért.
Nagyon kevesen vannak közöttünk, kik nem ismerik Sean Courtney,
sokszorosan kitüntetett ezredes hőstetteit, és mindenki emlékszik rá,
mekkora szerepet játszott a witwatersrandi virágzó aranybányászati ipar
létrehozásában.

Ezután hosszasan sorolták Courtney tetteit, amelyek hírnevét

megalapozták, és a cikk a következőkkel zárult:

„Courtney ezredes a Lion Kop Ranchet a Ladyburg Farmers Banktól

vásárolta meg, s az a szándéka, hogy ott épít magának otthont, és
fakitermeléssel foglalkozik. Courtney tábornok özvegyember, és vele van
tízéves kisfia, Dirk is.”

Mark megdöbbenve olvasta ezt a nagyon régi újságcikket. Eddig

valahogy egyáltalán eszébe sem jutott, hogy Dirk Courtney valójában az ő
egykori generálisának a fia. Azé a magas, szakállas, sasorrú férfié, akivel
azon a havas estén találkozott Franciaországban, azé a férfié, akit annyira
megszeretett. Akinek az életére, egyéniségére, hírnevére szinte vallásos
áhítattal gondolt.
Mintegy reflexszerűen merült fel benne a kérdés, nem volt-e részes a
tábornok maga is abban a gyilkos üldözésben, amelyet akkor átélt a
fennsíkon, s amelyet épphogy sikerült túlélnie. Ez a gondolat annyira
felizgatta, hogy otthagyta a könyvtárat, lement a pálmafák szegélyezte
sétányra, és keresett magának egy helyet a parton, ahonnan belátta a védett
öböl csendes vizét és a távolban a nagy, bálnahátú sziklaszirteket.
Nézte a hajókat és a pókhálót bogozgatta magában, amelynek
középpontja Ladyburgban van, s ahol a pók lapulva meghúzódik. Tudta,
hogy nyomozása sokáig fog tartani. Az olvasás lassú munka, és napok
telnek el, amíg Mariontól választ kap levelére.
Később, sötét kis szobájában megszámolta a pénzesövében őrzött
maradék fontjait, és tudta, ha a városban marad, ez a pénz nem tart ki
sokáig.
Állást kell keresnie.

A bemutatóteremben az eladó sörhasa és rikító színű öltönye, úgy látszik,

általános divat volt az autóiparban. Mark végtelen udvariassággal válaszolt
kérdéseire, hamis derűvel, de a felszín alatt mérhetetlen keserűséggel.
Négy napja járta a várost és halvány álláskilátásai sorban foszlottak
szét.
– Nehéz idők… – majdnem mindegyik reménybeli munkaadója ezzel
kezdte a beszélgetést –, és olyan embert keresünk, akinek gyakorlata van…
Marknak nem maradt ideje folytatni a könyvtárban a nyomozást. Most
ott ült a széken és várt, mikor közli vele ez az ember is, hogy köszönöm, és
mikor vehet búcsút tőle, miután kegyesen elbocsátották, de az csak beszélt
tovább, jóval azután is még, mikor már tulajdonképpen nem volt miről
beszélniük. Beszélt az eladó jutalékáról, és arról, hogy az olyan komoly
összeg, amiből kettőjüknek is bőven futja…
– …szóval, érti mire gondolok – kacsintott rá a férfi és cigarettáját
beledugta elefántcsont szipkájába.
– Igen, természetesen – bólogatott hevesen Mark, miután halvány
fogalma sem volt, mire gondol a másik, de akárhogyan is, igyekezett
kellemes benyomást kelteni benne.
– Természetesen személyesen gondoskodok magáról. Ha valami
megállapodásra jutottunk, helyes?
– Helyes – mondta Mark, és csak most jött rá, hogy az eladó az ő
jutalékára alkuszik. Ami azt jelenti: megkapja az állást.
– Természetesen, uram – mondta, és a legszívesebben táncra perdült
volna. – Szeretném, ha egyenlő partnereknek tekinthetnénk egymást.
– Helyes. – Mark jutalékából ötven százalék több volt, mint amennyit az
eladó remélt. – Kezdjen hétfőn, pontosan kilenckor – mondta sietve és
sugárzó arccal nézett Markra.
Mark hálásan szorongatta a kezét, majd mikor a kis irodahelyiségből
kifelé indult, az eladó utánaszólt.
– Persze, van valami rendes ruhája is, Anders, nem?
– Természetesen – hazudta sietve Mark.
– Akkor hordja azt.
Mark talált a hindu piacon egy szabót, aki egy éjszaka elkészített
számára egy háromrészes öltönyt. Harminckét shillinget számított fel érte.
– Ruha lesz gyönyörű, uram! Mint királyi hercegé – mondta a szabó, és
Mark alakját szemlélte a próbaszoba légypiszkostükrében, miközben
mögötte állva ügyesen összefogott egy ráncot, hogy a ruha eleje
elfogadhatóan álljon.
– Rendkívül első osztályú propaganda lesz az én szerény
képességeimnek.
– Természetesen tud autót vezetni? – kérdezte csak úgy mellékesen az
eladó, akit egyébként Dicky Lancome-nak hívtak, mikor végigmentek a
kiállítási termen és odavezette Markot a csillogó-villogó Cadillachez.
– Természetesen – közölte Mark.
– Természetesen – közölte Dicky is –, különben nyilván nem pályázott
volna gépkocsieladói állásra, igaz?
– Természetesen.
– No, akkor ugorjon be, és kerülje meg a háztömböt adta ki az utasítást
– Dicky.
Mark megrendült ugyan lelkében, de a nyelve elég fürge volt ahhoz,
hogy a lelke segítségére siessen.
– Szeretném, ha előbb megmutatná ennek a kocsinak a specialitásait,
mert én még sose vezettem Cadilla-cet. – Ami ez esetben szóról szóra igaz
volt, mert Mark életében nem vezetett sem Cadillacet, sem bármiféle más
gépjárművet.
– Nosza – helyeselt Dicky, és ahogy végighajtottak a tengerparti
sétányon, Dicky fütyörészve lengette kalapját a járdán flangáló csinos nők
felé, miközben Mark feszülten figyelte minden mozdulatát, amivel a
kormánykereket meg a pedálokat kezelte.
Mikor a West Street-i kiállítóterembe visszaértek, Dicky futólag
átlapozott egy rakás formanyomtatványt.
– Ha elad egy kocsit, egy ilyen papírt töltsön ki, és ne felejtse el
beszedni a pénzt. – Aztán elővette zsebóráját. Néhány perccel múlt
tizenegy.
– Úristen, elkések. Szörnyen fontos ebédmeghívásom van. Nagyon
fontos ügyfél. – Aztán halkabbra fogta a szót. – Történetesen szőke.
Bomba nő! – és megint Markra kacsintott. – Viszlát.
– De mi van az árakkal meg az ilyesmivel? – kiáltott utána
elkeseredetten Mark.
– Ott van egy brosúra az asztalomon, Minden benne van, ami ehhez
kell. Pá-pá! – Azzal Dicky eltűnt a hátsó ajtón keresztül.
Mark tétován mászkálta körbe a Cadillacet. Elmerült a brosúra
tanulmányozásában, hangosan motyogva próbálta emlékezetébe vésni a
kezelési utasítást, és a vonalvázlat és a számjegyes jegyzék alapján
azonosítani a kocsi különböző alkatrészeit, mikor valaki megveregette a
karját.
– Ne haragudjon, fiatalember, de maga itt az eladó? – Egy idősebb pár
állt előtte. A férfi csodálatosan szabott, sötét ruhában, gomblyukában
szekfű, fél kezében nád sétapálca.
 – Mielőtt a kocsit megvennénk, szeretnénk egy kicsit utazni is benne –
mondta az elegáns hölgy a férfi mellett, és a kalapja karimájáról arca elé
hulló könnyű fátyolon keresztül anyai mosollyal nézett Markra. A kalapot
művirágok díszítették és a hölgy haja, amennyi a kalap alól kilátszott
belőle, hullámos volt, és tompa ezüstös színben csillogott.
Mark kétségbeesetten állapította meg, hogy pillanatok alatt kitör rajta a
pánik. Rémülten nézett menedék után, de az úriember már besegítette
feleségét a vezetőülés mellé.
Mark rájuk csukta az ajtót, aztán lebújt a kocsi mögé, és még egyszer
sebtiben átlapozta a használati utasítást. „Bal lábával nyomja le a kuplung
pedálját, kapcsolja be a sebességet, a sebváltót előbb föl, aztán balra húzza,
és nyomja le keményen jobb lábával a gázpedált, közben engedje ki a
kuplung pedálját…” – motyogta, aztán zsebébe gyömöszölte a füzetet, és
beült a kormány mögé.
Az idős gentleman a hátsó ülésen előredőlve ült, s két kézzel
sétapálcájára támaszkodva komoran figyelt, mint egy ítélőbíró.
A felesége sugárzó mosollyal nézett Markra.
– Hány éves maga, fiatalember?
– Húsz, asszonyom, már majdnem huszonegy. – Mark lenyomta az
indítógombot, a motor felmordult, és a hölgy kénytelen volt fölemelni a
hangját.
– Ó! Ugyanannyi, mint az én fiam – bólintott.
Mark sápadt, beteges arccal mosolygott vissza rá, s gondolatban
elismételte a használati utasítás szavait:
„…keményen nyomd meg a gázpedált…”
A motor harsányan felbőgött és Mark úgy markolta a kormánykereket,
hogy mindkét ökle kifehéredett az erőlködéstől.
– Maga otthon él? – kérdezte hölgy utasa.
– Nem, asszonyom. – Mark kiengedte a kuplungot. A hátsó kerekek,
mint két sebzett mén, felnyerítettek, a kocsi hátuljából kék felhő lövellt ki,
a motor felpörgött, majd a Cadillac imbolyogva, két hosszú, fekete
gumisávot rajzolva a bemutatóterem fényezett padlójára, nekilendült a
kijárati kapu felé.
Mark keményen csatázott a kormánykerékkel. A Cadillac tántorgott,
csúszkált, de végül is féloldalazva, mint egy rák, az utolsó pillanatban
beletalált a kapu nyílásába, és kivágódott az utcára. Egy lófogat rémülten
húzódott félre a tomboló gépkocsi elől. Mark mögött az idősebb
úriembernek sikerült ismét ülő helyzetbe tornásznia magát, és megkereste
sétapálcáját.
 – Kitűnően gyorsul – kiáltott Mark, túlharsogva a motor bömbölését.
– Elsőrendű! – ismerte el utasa, az idős úr, és Mark a visszapillantó
tükörben látta, hogyan düllednek ki a szemei.
A feleség megigazította virágdíszes kalapját, amely időközben a
szemére csúszott, és bánatosan ingatta a fejét.
– Maguk, gyerekek! Mihelyt kiteszik a lábukat hazulról, halálra
koplalják magukat. Első látásra megmondhatom, hogy a saját keresetéből
él, olyan sovány, mint…
Mark teljes sebességgel száguldott a Smith és Aliwal utcák
kereszteződése felé, és mikor az utca közepén egy roskadásig megrakott
teherautó bukkant fel előtte, kecses mozdulattal elrántotta a kormányt, mire
a Cadillac kilencvenfokos fordulattal és két keréken bevágódott egyenesen
az Aliwal utcába.
– …mint egy seprűnyél – fejezte be a mondatot a hölgy, miközben fél
kezével keményen markolta az ajtó kilincsét, és a másikkal a kalapját
fogta. – Egy vasárnap el kell jönnie hozzánk, hogy egy tisztességes ebédet
egyen.
– Köszönöm, asszonyom nagyon kedves…
Mikor Mark végre megállt a Cadillackel a bemutatóterem előtti járda
mellett, a keze annyira reszketett, hogy kétszer is próbálkozott, míg végre
sikerült kikapcsolnia a motort. Érezte, hogy az izzadság átüt a zakóján, és
annyi ereje se maradt, hogy kiszálljon a kocsiból.
– Hihetetlen – mondta az idős-úr a hátsó ülésen. – Micsoda biztonság,
micsoda mesteri kéz… szinte magam is megfiatalodtam…
– Ez igazán pompás volt, drágám – lelkendezett a felesége.
– Megvesszük! – döntötte el hirtelen elhatározással a férj, és Mark nem
akart hinni a fülének. Létrehozta élete első üzletét.
– Igazán olyan jó lenne, ha ez a fiatalember eljönne hozzánk sofőrnek.
Olyan remekül vezet.
– Köszönöm, de nem tehetem, asszonyom – tiltakozott Mark, aki ettől
az ajánlattól szinte megint majdnem pánikba esett. – Nem hagyhatom itt az
állásomat. Mindenesetre nagyon szépen köszönöm.

– Csodás teljesítmény, öregfiú! – Dicky Lancome összehajtogatta a két

ötfontos bankjegyet, fele részesedését Mark jutalékából, ami a Cadillac
eladásáért járt. – Nagy jövőt jósolok neked.
– Ugyan már semmi, semmi – tiltakozott szerényen Mark.
– Nagy jövőt! – szónokolt Dicky, mint egy jós. – Csak egy dolgot,
öregfiú. Ez a ruha… – szelíden megborzongott.
 – Hadd mutassalak be a szabómnak most, hogy megengedheted
magadnak. Persze semmi sértő szándék, de ez a ruha rajtad olyan, mintha
jelmezbálba készülnél.
Üzletzárás után, este, egy hét óta először, Mark ismét elsietett a
könyvtárba. A könyvtárosnő olyan szigorú arccal fogadta, mint egy tanárnő
a rossz diákot.
– Már azt hittem, sose látom többé… hogy föladta!
– Ó, szó sincs róla – nyugtatta meg Mark, mire a hölgy megint
átnyújtotta neki az olvasóterem kulcsát.
Mark felrajzolta noteszébe a Courtneyk családfáját, mert roppant
bonyolult volt. Seannek volt egy testvére, aki a búr háború végén
ugyancsak ezredesi rangig vitte, de volt Viktória Keresztje is, szóval,
valóban tiszteletre méltó család volt. Ez a testvér, Garrich Courtney
ezredes, apránként egyre ismertebb író lett, hadtörténeti műveket írt és
nevezetes katonák életrajzát, kezdve a Robertsszel Pretoriában-nal, Buller,
a harcos katonán keresztül végig, a Somme-i csatáról meg Kitchener
életéről. Könyveit a Lantern című lap bőségesen és kellő lelkesedéssel
ismertette. A szerzőnek egy fia volt, Michael Courtney. A fiú üzleti
tevékenységéről csak 1914 előttről voltak híradások, ő volt a Courtney-
fűrészmalmok vezérigazgatója a ladyburgi körzetben, azonkívül tehetséges
atléta és lovas, aki számos helyi versenyen vett részt. Aztán, 1917-ben:

LADYBURG HŐSEINEK KITÜNTETÉSE!

Michael Courtney századost, Garrick Courtney Viktória Kereszttel
kitüntetett ezredes fiát, Repülő Vitézségi Éremmel tüntették ki, a 21.
repülőezredben végrehajtott hőstetteiért. Courtney kapitány
Franciaországban öt német repülőgépet lőtt le, és parancsnokai szerint
„kivételes képességekkel rendelkező bátor és odaadó pilóta”. Hős, egy
hős fia.

Aztán, néhány hónap múlva, vastag fekete keretben a címlapon:

Szomorodott szívvel jelentjük, hogy Michael Courtney százados, a

Repülő Vitézségi Érem birtokosa, harci cselekmény közben meghalt.
Courtney kapitányt feltételezhetően az ellenséges vonalak mögött lőtték
le, és aki a végzetes csapást rámérte, nem volt más, mint a véres kezéről
nevezetes, hírhedt Richthofen báró. A Ladyburg Lantern őszinte, mély
részvétét tolmácsolja édesapjának és egész családjának.
 „Virága teljében leszakasztott rózsa volt.”

A sajtó részletesen beszámolt a családnak erről az ágáról, minden

tevékenységükről, diadalaikról, tragédiáikról, de ugyanígy tett Sean
Courtney családjával is a századfordulótól 1910 májusáig.
Sean Courtney házasságát Mrs. Ruth Friedman-nel 1903-ban a sajtó
hosszasan tárgyalta, az esküvőről részletesen beszámolt, kezdve a
menyasszony ruhájától a torták díszítéséig. „Az egyik koszorúslány, a
négyéves Miss Storm Friedman pontos mását viselte édesanyja ruhájának.
Csinos húga lesz Dirk Courtney úrfinak.” Megint az, a név, amely Markot
tulajdonképpen érdekelte. Most feljegyezte magának. 1910 májusáig ez
volt róla az utolsó feljegyezés.
Sean Courtney ezredes politikai, üzleti sikerei és eredményei a sportok
terén szinte sorozatszerűen jelentek meg, és oldalakat töltöttek meg a
lapokban: megválasztása a natali törvényhozásba, majd később Louis
Botha miniszterelnök kormányába, aztán a natali Dél-Afrika Párt vezetője
lett, és őt küldték ki Londonba tárgyalni az Unió létrehozásának
feltételeiről. Erre az útra magával vitte egész családját.
Sean Courtney üzletei virágzottak, vagyona gyarapodott, új
fűrészmalmok, új ültetvények, új irodaházak; elnöke lett az Első Dél-
Afrikai Építkezési Társaságnak, igazgatója a Union Castle Hajótársaságnak
és főnöke a természeti kincseket kezelő kormánybizottságnak. Elnöke lett a
dél-afrikai Lóverseny Klubnak is, a Thesen and Knysna cégnél építtetett
magának egy hatvanméteres luxusjachtot, rangidős kapitánya volt a natali
Királyi Jacht Klubnak. De Dirk Courtneyről 1910 májusáig több említés
nem történt.

A Ladyburg Lantern 1910. május 12-i címlapja:

A Ladyburg Lantern nagy örömmel jelenti, hogy teljes, befizetett
részvénytőkéjét Mr. Dirk Courtney szerezte meg, aki néhány éves
távollét után nemrég tért vissza Ladyburgbe. Mr. Courtney közölte
velünk, hogy az eltelt éveket utazgatással töltötte, melynek során bőven
gyűjtött magának tapasztalatokat is, tőkét is. Mindezt szemmel láthatóan
nem fecsérelte el, mert nyomban hazaérkezése után többségi
érdekeltséget vásárolt magának a Ladyburg Farmers Banknál, igen
tekintélyes, egymillió font sterling összegért. Ladyburg és valamennyi
lakója meg van győződve arról, hogy a városnak komoly hasznára válik
az az energia, gazdagság és lendület, amelyet Mr. Dirk Courtney hoz
magával a körzetbe.
 „Szándékomban áll szorosan, naprakész módon figyelemmel kísérni
Ladyburg társaságainak működését – mondta, mikor tervei felől
érdeklődtünk. – Haladás, növekedés, jólét mindenkinek, ez az én
jelszavam.” Mr. Dirk Courtney, a Ladyburg Lantern üdvözli Önt, mint
kedves közösségünk díszét.

Ezt követően alig volt olyan száma a Lanternnek, amely ne tartalmazott

volna hízelgő szavakat, sőt, dicshimnuszokat Mr. Dirk Courtneyről,
ugyanakkor édesapjáról és annak családjáról csak elvétve esett szó, néhány
soros cikkekben, a belső oldalakon.
Ahhoz, hogy Mark Sean Courtneyról olvasson valamit, a többi natali
újságot kellett kézbe vennie. A Natali Merkúrral kezdte.

A ladyburgi lövészgyalogság elhajózik Franciaországba. Courtney

tábornok ismét hadba viszi az embereit.

Ezt olvasva Mark megilletődött. Eszébe jutott a tejszerű köd a

tengeröböl felett, a khakiszínű egyenruhás sorok, amint a pallón lépdelnek
felfelé a hajóra, hátukon katonapoggyász, vállukon puska.
Az éneklés, a síró nők, a papírzászlócskák és virágszirmok, amint
tarkabarka, vidám felhőben kavarognak körülöttük, miközben a ködkürtök
hangja gyászosan visszhangzik a sziklaszirtekről. Mindez tökéletesen
élénken élt még az emlékezetében. Aztán ő is hamarosan elindult utánuk.
Kissé meg kellett toldania az évei számát, de a sorozó őrmester nem
nagyon nézett utána…

A ladyburgi lövészgyalogság súlyos veszteségeket szenvedett.

Visszaverték a támadást a delille-i erődnél.
Courtney tábornok: „Büszke vagyok rájuk!”

Mark érezte, hogy meleg könnyek tolulnak a szemébe, míg a

veszteséglistát olvasta, lassan, meg-megállva egy-egy ismerős névnél, és
emlékezve, gondolatban megint ott volt, elveszett abban a szörnyű sár- és
vér- és szenvedéstengerben. Valaki megérintette a vállát. Magához térve
fölegyenesedett a széken, zavartan visszatért a jelenbe.
– Zárunk, elmúlt már kilenc óra – mondta szelíden a fiatal helyettes
könyvtárosnő. – Attól tartok mennie kell. – Aztán jobban megnézte. – Csak
nincs valami baja? Csak nem sírt?
– Nem – mondta Mark és sietve nyúlt a zsebkendőjéért. – Csak a
megerőltetés, a sok olvasás.
Otthon, ahogy belépett a haliba, a háziasszonya lekiáltott a lépcső
tetejéről.
– Levele van! Itt van nálam!
A levél olyan vastagnak látszott, mint William Shakespeare összes
művei, de mikor felbontotta, mindössze huszonhét lapból állt.

„Kedves Mark!
Hát persze, hogy világosan emlékszem magára, és gyakran gondoltam
vissza kíváncsian, vajon mi lett magából… így aztán levelének nagyon
megörültem. Csodálatos meglepetés volt…”
Marknak nyomban rossz lelkiismerete támadt, kiérezve a lány leveléből
a határtalan örömet.
„Tisztában vagyok vele, milyen keveset tudunk egymásról. Maga még a
nevemet se tudja! Nos hát, Marion Littlejohnnak hívnak. Fura név, mi?
Szívesen megváltoztatnám (persze ez nem célzás ám, csacsi!).
Ladyburgben születtem (nem mondom meg, mikor! egy hölgy sosem árulja
el a korát). A papám farmer volt, de öt éve eladta a farmját, és most a
cukorgyárban dolgozik mint művezető.”
Következett a család története, Marion iskolái, rokonai tömegének a
neve és társadalmi állása, Marion reménységei, álmai, törekvései…
„Szeretnék utazni, maga nem? Párizs, London…” – Mindez ijesztő
részletességgel, tele zárójelekkel, felkiáltó- és kérdőjelekkel.
„Nem különös, hogy annyira hasonló a nevünk? Mark és Marion? Hát
nem hangzik nagyszerűen?”
Mindez meglehetősen megriasztotta Markot. Úgy érezte, forgószelet
aratott, ahol csak egy kis szellőt akart fölidézni, és mégis, a vidámság, a
melegség, ami a leány leveléből áradt, ragályos volt, és a végén már
sajnálta, amiért az arca csak olyan ködösen él az emlékezetében. Rájött,
hogy talán észrevétlenül elmenne mellette az utcán, föl se ismerné.
Még aznap este válaszolt a levélre. Különös gondot fordított a
szépírásra. Egyelőre nem akart rátörni a lányra az igazsággal, hogy miért is
levelez vele valójában. Csak tétován utalt rá, hogy könyvet készül írni,
amihez sokat kellene kutatnia a ladyburgi levéltárakban, de egyelőre sem
ideje, sem pénze ahhoz, hogy odautazzon. Azzal zárta levelét, nem tudna-e
Marion egy fényképet küldeni magáról.
Marion nyilván még aznap válaszolt, hogy levelét megkapta, és azonnal
postázta válaszát.
„Drága Mark…”, azaz Mark előlépett „kedves” Markból „drága”
Markká.
Huszonöt sűrűn teleírt oldalnyi levélhez egy fényképet is mellékelt.
Merev pózban, merev mosollyal estélyi ruhás leánykát ábrázolt, fiatal
kislányt, aki úgy meredt bele a fényképezőgép lencséjébe, mint egy lövésre
kész tábori ágyú csövébe. Kissé életlen is volt a kép, de hozzáadva azt,
amire emlékezett, milyen is volt az életben, Mark mérhetetlenül
megkönnyebbült.
Kissé telt, de szív formájú arca bájos, jól kirajzolt, telt ajkai barátságos
mosolyra húzódtak, a szeme értelmes, és egész lényéből valami eleven
üdeség sugárzott. Első pillanatra látszott rajta, hogy tanult, meglehetősen
művelt valaki, aki kétségbeesetten igyekszik jó benyomást kelteni.
Mikor Mark megfordította a képet, a hátán újabb előléptetésről értesült.

Drága Marknak,
sok szeretettel,
Marion

A név alatt három kereszt. A levélből határtalan csodálat áradt Mark

sikerei iránt, amiket mint Cadillac-ügynök aratott, és az elragadtatás írói
ambíciói fölött.
Mindent szívesen megtenne, hogy segítse kutatómunkájában, csak
közölje, miféle információkra van szüksége. Ő valamennyi kormányzati és
helytartósági levéltárhoz hozzáférhet („és ezúttal nem számítok fel
semmiféle betekintési díjat…”), nővére a Ladyburg Lantern kiadó
hivatalában dolgozik, és van egy nagyon jó könyvtár és irattár a
városházán, ahol Mariont jól ismerik és ahol szívesen engedik böngészni…
örülne, ha Mark megengedné neki, hogy segítségére legyen…
És még valami. Nincs-e véletlenül egy fényképe magáról, annyira
szeretné, ha lenne tőle egy emléke…
Mark a tengerparton, egy szabad ég alatt működő fotográfusnál fél
koronáért csináltatott magáról egy fényképet vadonatúj ruhájában, fején
hetykén félrecsapott girardi-kalappal, arcán fenegyerek-vigyorral.

„Drága Markom!
Hogy maga milyen csinos! Megmutattam a képét mindegyik
barátnőmnek, és mind halálosan irigyelnek érte.”

Néhány információt is közölt Markkal, és továbbiakat ígért.

 Mark a Smith Street-i könyvkereskedésben vásárolt egy vastag,
bőrkötéses jegyzetfüzetet, három hatalmas ív kartonlapot és Natal és
Zuluföld nagy léptékű kataszteri térképét. Ezeket fölszögezte a szobája
falára, s ott akkor is tanulmányozhatta őket, ha az ágyban feküdt.
Az egyik kartonlapra felrajzolta a Courtney-családfát, a Pye-ok és
Petersenek családfáját, amely három név szerepelt a ladyburgi levéltárban
talált anderslandi adásvételi okiratokon.
A második kartonra, mint egy piramist, felrajzolta a Ladyburg Farmers
Bank által ellenőrzött társaságokat és holdingokat, a harmadikra pedig,
ugyancsak piramis formájában, azokat a társaságokat és érdekeltségeket
vázolta fel, amelyek a Sean Courtney-féle holding, a Natali Fakitermelő és
Ingatlan Rt. kezében voltak.
A térképen gondosan bevonalkázta a két csoport tulajdonában levő
területeket, pirossal, ami Courtney tábornoké és kékkel mindazt, ami fia,
Dirk Courtney ellenőrzése alatt állt.
Mikor nekifogott kékkel kivonalkázni a hosszú, szabálytalan alakú
anderslandi birtokot, tekervényes határával, a folyó déli partján, új
elszántságot, új eltökéltséget érzett, és amikor befejezte a munkát, és
letisztította kezéről a krétaport, az arca keserű fintorba húzódott
haragjában, mert megerősödött benne a meggyőződés, hogy az öreg sose
engedte volna ki a kezéből ezt a földet. Ahhoz előbb meg kellett ölni őt.
Valahányszor a térkép egy részét vonalkázta, vagy éjszakánként, az
ágyban fekve, utolsó cigarettáját szíva, a Courtney-birtokok vörös foltjait
tanulmányozta, felgerjedt benne a harag. Komor mosollyal gondolt arra,
mit szólna Fergus MacDonald ekkora vagyonhoz apa és fia kezében, és
bőrkötéses füzetébe feljegyzett minden, a nap folyamán begyűjtött új
információt.
Aztán eloltotta a lámpát, ébren hevert, s mikor végre elaludt,
nemegyszer álmodott a Chaka Kapujáról, a folyó fölé emelkedő nagy
sziklákról és a mögöttük hullámzó vadonról, amelyben egy magányos sír
rejtőzik, egy jeltelen sír, amit régen benőtt a buján tenyésző afrikai
vegetáció, vagy talán felkotorta egy hiéna vagy más, dögevő állat.
Egy nap, amikor szokásos esti nyomozását folytatta a könyvtár
olvasótermében, először vette elő a Ladyburg Lantern újabb számait, és
átböngészte azokat, amelyek a Ladyburgből való menekülése utáni héten
jelentek meg, s ennek során is majdnem elkerülte a figyelmét egy néhány
soros hír az egyik belső oldalon.
„Tegnap zajlott le Mr. Jacob Henry Rossouw temetési szertartása a Pine
Street-i metodista templomban. Mr. Rossouw halálra zúzta magát a
Boboon folyó szakadékában, az új vasúti híd alatt, miközben néhány
barátjával a környéken vadászott.”
Mr. Rossouw agglegény volt, a Zuluföldi Cukortársaság Rt.
alkalmazottja. A temetési szertartáson részt vett a társaság elnöke, Mr. Dirk
Courtney is, aki rövid, de megindító beszédet mondott a sírnál, ismételten
bizonyítva, milyen mélyen együtt érez számos virágzó vállalkozásának
legszerényebb alkalmazottjával is. „A nagyság kis dolgokban nyilvánul
meg.”
A dátum pontosan megegyezett azzal az időponttal, amikor Mark a
völgyből elmenekült. Ez az ember talán egyike volt azoknak, akik
vadásztak rá, talán éppen az, aki elkapta sérült bokáját, mikor a tehervagon
falán lógott. Ha valóban ő volt az, a dolog egyértelműen közvetlen
kapcsolatban áll Dirk Courtneyval. Mark lassan egyre szorosabbra vonta a
hurkot, de még valami szilárd pontra lett volna szüksége, hogy rögzíthesse.
Egy tekintetben mindenesetre megkönnyebbülést érzett. Minden jel arra
mutatott, hogy mély szakadék húzódik apa és fia, Sean Courtney tábornok
és Dirk között. A társaságaik között nem akadt kettő, amely
összefüggésben lett volna egymással, sehol nem látott közös
igazgatótanácsi tagságot, a két társaság piramisa elkülönülten állt, egyik
függetlenül a másiktól. S ez a szakadék láthatóan túlment minden pénzügyi
és üzleti vonatkozáson, mert Mark sehol sem látta nyomát sem annak, hogy
a két férfi között akár társadalmi síkon is bármi kapcsolat lenne, sőt, attól
fogva, hogy a fiú vette át a szerkesztőség irányítását, a Ladyburg Lantern
hangneme inkább aktív ellenséges ízt vett fel.
Mark ennek ellenére nem volt tökéletesen meggyőzve. Fergus
MacDonald annak idején nemegyszer felhívta figyelmét a „főnökök” és
minden gazdag ember álnok ravaszságára, akik „a legszélső határig
elmennek, csak hogy bűneiket leplezzék, Mark, és nincs olyan aljas, olyan
megvetendő trükk, amit ne alkalmaznának, hogy eltűntessék kezükről a
becsületes munkás vérének nyomát”.
Mark érzése szerint első dolga volt minden kétséget kizáróan
megállapítani, hogy csak egy emberre kell-e vadásznia. Aztán, persze, a
következő lépése az lesz, hogy visszamegy Ladyburgbe, megpróbál újabb
támadást provokálni, de ezúttal felkészül rá, mert akkor már lesz
elképzelése, melyik irányból érheti a támadás. Emlékezett rá, hogyan
használták fel, ő meg Fergus MacDonald Cuthbertet, a bábut, hogy az
magára vonja az ellenség tüzet, mikor megmutatkozik, és gyászos
vigyorral gondolt rá, hogy ezúttal neki magának kell ellátnia Cuthbert
feladatát. Először érezte, hogy fél, amit Franciaországban sose érzett,
mikor bevetésre készült, de most az ellenfél, akivel szembe kell szállnia,
sokkal szörnyűségesebb, sokkal kíméletlenebb volt, mint amilyent valaha.
elképzelt magának, és a döntő pillanat rohamosan közeledett.
Figyelmét azonban egy újabb, vaskos ladyburgi iromány foglalta le,
mely mentségül szolgálhatott, hogy elhalássza a döntő lépéseket az
ügyben.

„Édes Drágám!
Micsoda újságom van számodra! Ha a hegy nem megy Mohamedhez,
akkor neki kell mennie a hegyhez. A nővérem és a férje Durbanbe
mennek négy nap szabadságra, és megkértek, hogy menjek velük. A
tengerparti sétányon, a Marine Hotelban szállunk meg. Hát nem
fantasztikus?!”

Mark maga is meglepődött, mennyire őszintén örül, és mekkora

várakozással néz a látogatás elé. Eddig nem tudatosította magában,
lassanként mennyire vonzódik ekkora távolságból is ez iránt a nyílt,
barátságos teremtés iránt. Aztán újabb meglepetést jelentett találkozásuk:
mindketten szemmel láthatóan kínos, minden részletre kiterjedő, aprólékos
gonddal öltözködtek, és Marion nővérének vizsga szeme előtt mindketten
halálos zavarban gyötrődtek.
A szálloda teraszán merev derékkal kortyolgatták teájukat,
semmiségekről fecsegtek Marion nővérével, s közben csészéjük felett
lopva vizsgálgatták egymást.
Marion lefogyott, ezt Mark nyomban megállapította, de azt alighanem
sose tudta meg, hogy a lány kis híján éhen halt ezen ügy érdekében. És
csinos volt, sokkal csinosabb, mint ahogy Mark emlékezetében élt, vagy
ahogy a fényképe alapján elképzelte. De ennél is fontosabbnak érezte
tökéletesen egészséges nyíltságát, egyénisége melegét. Mark szinte egész
életében magányos ember volt, de különösen magányosnak érezte magát az
utóbbi hetekben, sötét kis szobájában, svábbogarainak és a különböző
kereskedelmi cégek táblázatainak társaságában.
A kislány jelenlétére úgy reagált, mint az utas, aki a hóviharból tér be
egy vendégfogadó tűzhelye melegébe.
Marion nővére eleinte roppant komolyan vette gardedámi szerepét, de
miután mindössze öt-hat évvel volt idősebb Marknál, és jó megfigyelő
lévén hamar felmérte a fiatalok vonzalmát egymás iránt, és azt, hogy a fiú
alapvetően becsületes, maga is elég fiatal házas volt ahhoz, hogy megértést
tanúsítson velük szemben.
 – Szeretném elvinni Mariont autózni… nem maradunk el sokáig –
mondta Mark, és Marion olyan sóváran és könyörgő szemekkel nézett a
nővérére, mint egy haldokló gazella.
– Kérlek szépen, Lyn!
A Cadillac bemutatómodell volt, és Mark személyesen felügyelt a két
zulu alkalmazottra a Natal Gépkocsi Vállalatnál, míg tökéletesen szikrázó
fényesre nem súrolták rajta a mázt.
Leautóztak az Umgeni folyó torkolatáig. Marion merev derékkal,
büszkén és csinosan feszített Mark mellett.
Mark életében nem érezte ilyen jól magát: elegánsan felöltözve,
zsebében aranyakkal, alatta hatalmas, ragyogó, új autóval, mellett csinos
kislánnyal, aki imádja.
Imádás, ez a szó fejezte csak ki hűen, ahogy Marion nézett rá. Szinte
egy pillanatra sem tudta elvenni a szemét Mark arcáról, és valahányszor a
fiú rápillantott, felcsillant a szeme.
Sose hitte volna, hogy valaha is egy ilyen csinos világfi mellett fog
autózni, legromantikusabb ábrándjaiban sem szerepelt elegáns Cadillac és
egy kitüntetett háborús hős.
Mikor Mark leparkolt az út szélén, és elindultak egy ösvényen a sűrű
növényzet között a folyó torkolata felé, Marion úgy tapadt Mark karjához,
mint egy fuldokló tengerész.
A felföldön zivatar lehetett, mert a folyó megáradt, fél mérföld szélesen,
sárosán, kávébarnán örvénylett és feltüremkedő, fehér habot verve
vágódott neki a tenger árjának. A folyó barna vize tele volt az áradás
törmelékével, döglött állatok hulláival.
Az állathullák körül vagy egy tucat nagy, fekete cápa keringett, fel-
feldobták magukat a víz színére, fekete, háromszögletű uszonyaikkal
körözve hasították a vizet.
Mark és Marion egymás mellett ültek egy dűnén, ahonnan végig
láthatták az öblöt.
– Ó – sóhajtott fel Marion, mintha a szíve szakadna meg. – Csak négy
napunk van, amíg együtt lehetünk.
– Négy nap sok idő – nevetett rá Mark. – Nem tudom, mivel üssük
agyon.
A négy napnak jóformán minden percét együtt töltötték. Dicky
Lancome maximálisan megértő volt eladó-szupersztárjával szemben.
– Csak mutasd meg minden reggel a képedet, hogy a főnök
megnyugodjon, aztán leléphetsz. Én majd tartom helyetted a frontot.
– És mit szól majd a bemutatómodellhez? – kérdezte merészen Mark.
 – Majd beadom neki, hogy egy gazdag cukorültetvényesnek akarod
eladni. Vigyed, öregem, csak az Isten szerelmére, nehogy rátekerd nekem
egy fa törzsére!
– Én nem tudom, hogyan tudom neked valaha is visszafizetni, Dicky,
igazán nem tudom.
– Ez ne aggasszon, öregfiú, majd kitalálunk valamit.
– Soha többé nem kérem el, de ez a kislány igazán egészen különleges
eset.
– Megértelek. – Dicky atyai gesztussal veregette meg Mark vállát. – Ez
a legfontosabb az életben. Szemrevaló feladat. Szívvel-lélekkel veled
vagyok, öregfiú. Szerencsekívánataim az útra.
– Ez igazán nem olyan dolog, Dicky – tiltakozott pirulva Mark.
– Hát persze, hogy nem, sose az. De élvezd ki így is, úgy is – mondta
Dicky és pajzánul kacsintott hozzá.
Mark és Marion. Igaza van a kislánynak, remekül hangzik így, együtt.
Kéz a kézben sétálgatva töltötték napjaikat a városban. Mariont elbűvölte a
nyüzsgés, a rohanás, elkábították a kényelmi berendezések, a kultúra, a
múzeumok, a trópusi kertek, a szabadtéri koncertek a régi erőd udvarában,
a nagy áruházak, a Stuttafords és Anstey üzletei a West Streeten, a drága
importárukkal teli kirakatok, a kikötőben a rakpart mentén sorakozó nagy
kereskedelmi gőzösök, a fölöttük ágaskodó, fújtató, recsegő gőzdaruk.
Nézték, hogyan eveznek ki az indus halászok könnyű csónakjukon a
fénylő fehér homokpartról a hullámtörés zölden habzó vonalán túlra, és
vetik ki széles félkörben hosszú hálójukat bent a mély vízben. Marion
felkapta szoknyáját, Mark feltűrte nadrágszárát és belegázoltak a térdig érő
vízbe, mikor a félmeztelen halászok a hosszú kötéllel bevonták
kerítőhálójukat, és csónakjukban nagy rakás remegő, vonagló, ugráló,
ezüstösen csillogó hal hevert.
Ropogós, sárga tölcsérből eperfagylaltot ettek, végigvonultak a
tengerparti sétányon, nyitott riksájukat tollakkal, gyöngyökkel, szarvakkal
díszített, fantasztikus kosztümös zulu húzta.
Egyik estéjüket együtt töltötték Dicky Lancome-mal és pillanatnyi
szerelmével, egy jelentéktelen küllemű szirénnel. Nyílt tűzön sült
langusztát ettek négyesben, és az Umhlanga-sziklánál, az Oyster Box Hotel
dzsesszzenekara hangjaira táncoltak, aztán hazaszáguldottak a Cadillackel,
pityókásan, boldogan énekelve, és Dicky úgy vezetett, mint Nuvorelli.
Végigrobogtak a poros, keréknyomokkal fölszántott dűlőútón, miközben
Mark és Marion üdvözülten bújtak össze a hátsó ülésen.
A szálloda halijában, az éjszakai portás figyelő szeme előtt, aki már
ugrásra készen várt, hogy elkapja Mark frakkját, ha megpróbálna odamenni
a lifthez, jó éjszakát suttogtak egymásnak.
– Életemben nem voltam ennyire boldog – mondta szelíden Marion, és
lábujjhegyre ágaskodva megcsókolta Mark ajkát.
Dicky Lancome közben eltűnt a Cadillackel és barátnőjével, alighanem
valami sötét, félreeső parkolóhelyet kerestek maguknak a tengerparton, és
miközben Mark hazafelé sétált az elhagyatott, éjféli utcákon,
elgondolkodott afölött, amit Marion az imént mondott, és eldöntötte, hogy
teljesen egyetért vele. Nem emlékezett rá, hogy valaha ennyire boldog lett
volna, aztán rezignált vigyorral azt is megállapította, hogy az élete addig
nem dúslakodott túlságosan a boldog pillanatokban. Viszont a koldusnak
egy shilling is vagyont jelent.
Elérkezett az utolsó nap, s ennek tudata gyötrelmesen fékezte örömüket.
Mark a cukornádültetvények végén egy keskeny ösvényen hagyta a
Cadillacet, és együtt leereszkedtek a tengerpartnak egy sziklás
kiszögellésekkel határolt, kanyargó, fehér homokos szakaszára.
A tenger vize olyan tiszta volt, hogy a homokdombok tetejéről leláttak a
mélybe, a víz alá, a víz alatti sziklazátonyokra és homoktorlaszokra.
Távolabb a tenger vize sötét indigókék árnyalatot vett fel, és a messzi
horizonton a napfényben bíborvörösen, kéken és ezüstösen csillogó
gomolyfelhők tömegébe olvadt.
Mezítláb sétáltak, lábuk alatt csikorgott a homok, kezükben piknikes-
kosár, amelyet Marion szállodája készített számukra, és egy vékony,
szürke pokróc Mark ágyáról. Olyan érzésük volt, mintha egyedül lennének
ők ketten az egész földön.
Egy sűrű, sötétzöld köménybokor két oldalán átöltöztek fürdőruhába,
roppant illedelmesen, aztán nevetve futottak a partról a tenger tiszta,
langyos habjai közé.
Marion vékony, fekete vászonfürdőruhája nedvesen tapadt testéhez,
mintha meztelen lett volna, hiába takarta combja közepétől a nyakáig, és
mikor fejéről levette piros fürdősapkáját és szétrázta dús haját, Mark, akkor
először, fizikai vágyat érzett iránta.
Mindannak az örömnek, amit együttlétük keltett benne, valami módon
baráti, pajtási alapja volt. A leány őszinte rajongása iránta egy hiányérzetet
töltött be a lelkében, inkább olyan volt, mint amit egy idősebb testvér érez,
akinek féltenie, óvnia kell fiatalabb húgát.
Marion női ösztönével nyomban megérezte benne ezt a változást. A
nevetés elhalt az ajkán, a szeme elkomolyodott, valami aggódás,
rosszallásféle árnyéka tükröződött benne, de szembefordult Markkal,
felemelte arcát, és láthatóan tudatosan megacélozta akaratát.
Egymás mellett feküdtek a szürke pokrócon egy sötét levelű
köménybokor árnyékában, és a déli levegőt elnehezítette, álmosítóvá tette a
hőség és a bogarak zümmögése.
A nedves fürdőruha hűvösen feszült felmelegedett testükön, és mikor
Mark szelíden lefejtette Marionról, és kezével érezte a leány nyirkos bőrét,
meglepetten állapította meg, mennyire más Marion teste, mint volt
Helénáé. A bőre tiszta, tejfehér, valami halvány, sejtelmes rózsaszín
árnyalattal, rajta néhány szem fehér parti homokkal. Az érintése lágy,
szelíden ruganyos, egészen más, mint Helena szikár, izmos teste volt,
egészen más érzés volt érinteni is.
Csak mikor Marion hirtelen levegő után kapott, ajkába harapott,
elfordította arcát, és fejét Mark nyaka hajlatába dugta, jött rá Mark,
izgalma ködén keresztül, hogy mindaz a rutin, amire Helena oktatta,
Marionra semmi hatással sincsen. A teste merev maradt, az arca sápadt,
feszült.
– Marion, csak nincs valami bajod?
– Semmi, Mark.
– Nem jó ez neked?
– Még sose volt ez velem…
– Abbahagyhatjuk!
– Ne!
– Nem muszáj…!
– Ne, Mark, folytasd! Te ezt akarod…
– De te nem akarod!
– Én azt akarom, amit te akarsz, Mark! Ez miattad van!
– Ne…
– Folytasd, Mark, kérlek, folytasd! – És ahogy most ránézett, Mark
látta, mennyire szánalomra méltó arccal nézi, szemében könnyek
csillogtak, ajka remegett.
– Ó Marion! Ne haragudj! – Visszahúzódott, megrémítette a leány
arcában tükröződő rémület, de Marion utánanyúlt, két karjával átfogta a
nyakát, szinte ráfeküdt.
– Ne, Mark, ne mondd ezt. Az akarom, hogy boldog légy.
Bátor volt, türelmesen, szorosan ölelte. Átkarolta nyakát, a teste merev,
de készséges. Mark számára az egész egyetlen kínlódás volt, mert ő
szenvedett a lány helyett is, érezte reszketését, megfeszített idegeit, hallotta
apró fájdalomkiáltásait, amelyeket hiába próbált magába fojtani.
Mindkettejük szerencséjére hamarosan véget ért a dolog, de Marion
továbbra is átölelve tartotta Markot.
– Jó volt neked, drágám?
– Ó, igen – biztosította Mark hevesen. – Csodálatos volt.
– Annyira szeretném, hogy mindenféleképpen jó legyen neked, drágám.
Azt akarom, hogy mindig és mindenhogyan jó legyen neked.
– Ez volt a legcsodálatosabb dolog életemben – mondta Mark, és
Marion egy pillanatig a szemébe nézett, megerősítést keresett benne, és
megtalálta, mert annyira kívánta…
– Úgy örülök, drágám – suttogta és még mindig nyirkos keblére vonta
Mark fejét, lágyan, megnyugtatóan, ölelte és lassan ringatta, mint anya a
gyermekét. – Úgy örülök, Mark. És ez mindig jobb lesz, megtanulom,
annyira igyekszem majd, drágám.
Ahogy az esti félhomályban hazafelé hajtottak, Marion büszkén ült
Mark mellett a széles bőrülésen; volt valami újszerű benne, valami
fokozott önbizalom, sikerélménytudat, mint aki néhány rövid óra leforgása
alatt gyermekből felnőtt nővé vált.
Mark úgy érezte, mélységesen szereti Mariont. Roppant igényt érzett
arra, hogy megvédje, megőrizze ezt a jóságot, ezt a bájt benne, hogy meg
ne savanyodjék, hogy óvja minden boldogtalanságtól, minden
balszerencsétől. Egy futó pillanatig úgy érezte, sajnálja, amiért Marion
nem tudta átvenni az ő szenvedélyes lendületét, és amiért ő nem tudta
segíteni ebben. Talán egyszer eljön az ideje ennek is, talán megtalálják
együtt a módját, és ha nem, nos, az sem baj. A fontos, hogy elkötelezte
magát ez iránt a nő iránt, aki odaadott neki mindent, amit odaadhatott, és
neki kötelessége azonos mértékkel viszonozni ezt: óvni őt és odaadóan
szeretni.
– Marion, akarsz a feleségem lenni? – kérdezte csendesen. Marion
halkan elsírta magát, és könnyein keresztül nézve rá, szólásra képtelenül,
csak a fejével bólogatott.

Marion nővére, Lynette és férje, egy fiatal ladyburgi ügyvéd meg ők aznap
este sokáig ültek együtt négyesben. Az eljegyzésről beszélgettek.
– A papa nem fog belemenni abba, hogy férjhez menj huszonegy éves
korod előtt. Tudod, hogy Peternek és nekem is várnunk kellett.
Peter Botes, egy komoly képű fiatalember, ujja hegyeit gondosan
összeillesztve bölcsen bólogatott. Vékony, homokszínű haja volt és az
egész ember olyan nagyképű, mint egy bíbortaláros ítélőbíró.
– Nem fog ártani néhány évet várnotok…
– Évet? – jajdult fel Marion.
 – Még csak tizenkilenc éves vagy – figyelmeztette Peter. – És Marknak
valami tőkét kell gyűjtenie, mielőtt családalapításra gondol.
– Én dolgozhatok tovább! – vágott közbe indulatosan Marion.
– Mindegyik azt mondja – ingatta fejét tudálékosan Peter. – Aztán két
hónap és már útban van a gyerek.
– Peter! – torkolta le nyafogva a felesége, de a férj zavartalanul
folytatta.
– Nos, Mark, neked mik a kilátásaid? Marion papája nyilván tudni
szeretné.
Mark nem készült föl rá, hegy ügyei állásáról beszámoljon, és
pillanatnyilag nem tudta volna megmondani, vajon teljes vagyona
negyvenkét font tizenkét shilling-e, vagy hét shilling és hat penny.
Másnap reggel kikísérte őket a ladyburgi vonathoz, ahol hosszú és
szenvedélyes ölelések közepette megígérték, hogy mindennap írnak
egymásnak, és Marion megesküdött, hogy összegyűjti a kelengyére valót,
és megváltoztatja a papának a korai házasságokkal szemben táplált
előítéletét. Marknak az állomásról elmenet minden látható ok nélkül eszébe
jutott egy tavaszi reggel Franciaországban, amikor otthagyta a harcvonalat
és tartalékba vonult vissza. Kihúzta magát, meggyorsította lépteit,
ruganyosan, határozott léptekkel vonult az utcán. Kívül volt a tűzvonalon,
és életben maradt… Pillanatnyilag ez volt minden gondolata.

Dicky Lancome, kezében teáscsészéjével, kisujját kényesen eltartva,

fényesre kefélt, gumitalpú cipős lábait kényelmesen keresztbe vetve az
asztalra rakta, és fölnézett újságjából.
– Üdv a győztes hősnek! A hős kimerült, fegyvere súlyban…
– Ugyan már, Dicky!
– …a térde kissé roggyant, a szeme véres, a homloka lázban ég…
– Járt itt érdeklődő? – kérdezte Mark komoly képpel.
– Ah, a lángelme visszatér az élet hétköznapi dolgaihoz!
– Beszélj már normálisan, Dicky. – Mark végiglapozta a nevére szóló
üzeneteket.
– Túlfűtött szerelem, szenvedély áradása, túladagolt élvezet, genitális
másnaposság…
– Ez micsoda? Nem tudom elolvasni a kaparásodat. – Mark hátat
fordított Dickynek, és mereven a papírokra koncentrált.
– Hidd el nekem, Mark, annak az ifjú hölgynek szenvedélyes vágya
szaporodni. Ha tíz percre hátat fordítasz neki, legközelebb ott találod a
legközelebbi fa tetején, ahogy éppen fészket rak.
 – Hagyd már el!
– Pontosan ezt kellene tenned, öregfiú. Elhagynod. Hacsak nem vagy
annyira elszánt, hogy szembenézz azzal, hogy perceken belül teleszórja a
környéket kölykökkel. – Dicky színészkedve megborzongott. – Sose
vezess luxusautót, ha sportkocsit is vezethetsz, öregfiú, és erről jut
eszembe – ledobta újságját, elővette mellényzsebéből zsebóráját. – Itt van
egy fontos ügyfél. – Hosszasan elnézte fényes cipője orrát, aztán
könnyedén meglegyintette szivarzsebéből előhúzott zsebkendőjével, fölállt,
megigazította szalmakalapját. – A férje vidékre ment egy hétre – mondta
Markra kacsintva –, tartsd a frontot, öregfiú. Most én vagyok soron.
Azzal már el is tűnt az irodaajtóban, berobogott a bemutatóterembe,
majd halálra rémült arccal ismét megjelent.
– Úristen! Vevő! Gondoskodj róla, Mark, gyerekem, én eltűnök a hátsó
ajtón. – És már el is tűnt. Nem maradt utána más, mint brillantinjának
halvány illata.
Mark az ablakkeretre erősített, törött tükördarab előtt megigazította
nyakkendőjét, felvette üzleti mosolyát, és az ajtóhoz sietett. Aztán a
küszöbön megtorpant. Mintha gyökeret vert volna a lába. Egy vad gazella
mozdulatlanságával, feszült figyelmével hallgatózott. Minden idegszála
felborzolódott annak a fájdalmasan elsöprő szépségnek a hangja hallatára.
A szívverése is elállt. Az egész bűvölet csak néhány másodpercig tartott,
de a hang tovább is ott reszketett, remegett, másodpercekkel később is a
levegőben. Mark szíve lassan megint szabályosan vert, kalapált bordái
között.
Egy leány nevetett. Mintha a levegő mézzé sűrűsödött volna Mark
körül, szinte ellenállhatatlanul húzta-vonzotta lábait, ahogy elindult, és
erőfeszítésébe került belélegezni.
Az ajtóból végiglátott a bemutatótermen. A tágas terem közepén állt a
legújabb Cadillac bemutatómodell. Ketten álltak mellette.
A férfi hátát fordította Mark felé, és ahogy sötét ruhájában felmagaslott,
csak az látszott, hogy nagydarab ember. Mellette a leány kecses, szinte
légies alak, könnyeden, bájosan lebegett, mint egy kolibri, láthatatlan
szárnyakon.
Mark nézte, és azt hitte, a föld meginog a lába alatt.
A leány fejét hátravetve nézett fel a mellette álló férfira. Hosszú,
bársonyos nyak, sötét szemek, nevetős száj, rózsaszín ajkak, fehér,
szabályos fogak. A varázslatos szemek fölött tiszta, nemesen ívelő homlok,
és fölötte sűrű, telt fekete haj, hullámait, esését mintha frissen olajozott
ébenfából faragták volna.
 Elragadó, vidám kacagással simogatta meg a férfi arcát. Keskeny keze,
hosszú, vékony, de izmos ujjai gyakorlatias emberre vallottak. Mark csak
most állapította meg, hogy első benyomása téves volt.
A leány csak a férfi mellett állva látszott alacsonynak és ahogy fölnézett
rá, ezzel csak fokozta a látszatot. Valójában magas termetű nő volt, de
hajlékony, karcsú, mint a papirusznád szára, csípője formás, a könnyű,
lebegő szoknya hosszú lábakról árulkodott.
Most végigsimította ujja hegyével a férfi álla vonalát, és félrebillentette
fejét hosszú hattyúnyakán. Mark úgy érezte, a szépsége elviselhetetlen.
Tágra nyitott szeméből sugárzó szeretettel mondta, ajka keménységét is
meglágyítva:
– Ó, papa, te régimódi, mogorva öreg mackó! – Egy pördüléssel,
könnyed mozdulattal, mint egy balerina, elfordult tőle, affektált pózban
odaállt a hatalmas, csillogó gépkocsi mellé, és tréfás franciás akcentussal
közölte: – Regarde, man cher papa, c’est trés chic…
A férfi felmordult.
– Nem bízom ezekben a cifra, új masinákban. Nekem jó egy Rolls is.
– Rolls? – kiáltott fel a lány, és színészkedve biggyesztette az ajkát. – A
Rolls olyan komor! Olyan bibliai! Édes papa, ez már a huszadik század,
nem tudod? – Aztán, mint egy vázájában fonnyadó rózsa, lekókasztotta
fejét. – Hogyan nézhetek a barátnőim szemébe, ha arra kényszerítesz, hogy
egy olyan nagy, bánatos koporsót vezessek?
Ebben a pillanatban vette észre, hogy Mark ott áll az iroda ajtajában.
Egész magatartása megváltozott. A feje tartása, az ajka vonala, a szemei,
mind egy pillanat alatt átalakult, és tréfálkozó bohócból egy szempillantás
alatt hamisítatlan ladyvé változott.
– Atyám! – mondta lágy, kulturált hangon, és hűvös tekintetet vetett
Mark felé. – Azt hiszem, itt van az eladó – azzal elfordult. Mark szíve
megrándult, ahogy a lány derekán libbent a szoknya, s most először vette
alaposabban szemügyre a lány feszes csípőjét, amint az lassan, hűvös,
tartózkodó képpel körbesétálta a Cadillacet, és Markot többé egy
pillantásra se méltatta.
Mark csak bámult. Elbűvölve, feldúltan. Életében nem látott ilyen
szépséget, olyat, ami első pillanatra így rabul ejtette volna.
És ekkor megfordult a férfi. Dühösen meredt Markra. Valóban,
pontosan ahogy a lány tréfálkozva mondta: bibliai figura. Komor, magasan
feltornyosuló alak, széles vállakkal, indulatos fejének különös hangsúlyt
adott enyhén görbült orra és szürke szálakkal tarkított sűrű, fekete szakálla.
– Én ismerem magát, a pokolba is! – mordult fel. Az arcát húszezer nap
sütötte barnára, majdnem feketére, a szeme sarkában mély, fehér ráncok
húzódtak, és őszülő, hullámos haja ott, ahol a vadászkalap nem takarta,
tövében ugyancsak fehéren csillogott.
Mark megemberelte magát. Erővel elvonta tekintetét a lányról, a férfira
nézett, és a felismerés szinte megrendítette. Akkor, abban a pillanatban
még azt hitte, valami fatális véletlen hozta őket össze… de az elkövetkező
évek során világosan látta: életük fonala összekötődött, mintha eleve
egybeszőtték volna. Akkor, abban a pillanatban azonban ez a
megrázkódtatás, amely olyan szorosan a másik nyomában járt, teljesen
kihúzta lába alól a talajt.
– Igen, Courtney tábornok úr, én… – kezdte rekedt hangon.
– Ki ne mondd, a fene essen beléd! – vágott közbe a tábornok. Hangja
úgy csattant fel, mint egy lesből kilőtt Mauser puska, és Mark csaknem
meggörnyedt, látva, hogyan néz rá a tábornok. Életében ilyen kemény
tekintettel nem néztek rá.
– Tudom! Itt van a neved! Idebent, a fejemben! – meredt rá Markra. –
Én sose felejtek el egy arcot. – Az egyéniségéből sugárzó iszonyú erő
szinte megbénította Markot.
– Az öregkor jele, atyám – jegyezte meg hűvösen a lány, és
kifejezéstelen, mosolytalan arccal nézett hátra a válla fölött.
– Nekem ne mondj ilyeneket, te lány! – dörögte a férfi olyan hangon,
mint egy vulkánkitörés. – Ne merészelj ilyeneket mondani nekem! –
Fenyegető mozdulattal lépett Mark felé, összevonta sűrű, sötét
szemöldökét, kék szemével szinte belevágott a fiú szemei közé. Mint egy
sebészkéssel. – Aha, a szemei! Azok a szemek!
Mark ijedten lépett egyet hátra, miközben a férfi bizonytalan léptekkel
közeledett hozzá. Nem tudta pontosan, mit várjon tőle, de amilyen gyilkos
dühvel nézett rá, akár biztosra is vehette volna, hogy Sean Courtney
bármely pillanatban nekiesik a kezében tartott nehéz ébenfa pálcával.
– Tábornok…
– Igen! – Sean Courtney csettintett az ujjával, ami úgy szólt, mint egy
pisztolydörrenés. A ránc eltűnt homlokáról, és olyan karizmatikus fény
csillant meg szemében, olyan ellenállhatatlan, cinkos vidámsággal
mosolygott Markra, hogy az önkéntelenül visszamosolygott rá.
– Anders! – kiáltott fel a tábornok. – Anders és MacDonald. Martin?
Michael? Nem! Mark Anders! – aztán összeszorított ököllel a combjára
csapott. – Öreg vagyok? Mi? Na, lányom! Ki mondja, hogy öreg vagyok?
– Atyám, te egy csodalény vagy! – A lány szemét forgatta, miközben
Sean Courtney odalépett Markhoz, megfogta a kezét, hogy a csontjai is
beleropogtak, de Mark hamar magához tért és viszonozta a tábornok keze
szorítását, igyekezvén alkalmazkodni a nagy ember energikus fellépéséhez.
– A szeme! – nevetett fel Sean. – Rengeteget változtál az óta az éjszaka
óta! – A nevetése elhalt, mert visszaemlékezett a gyerekre, amint a
hordágyon feküdt sápadtan, haldokolva, sárosán, a rászáradt sűrű vérrel, és
hallotta saját hangját: „Meghalt.” Elűzte magától a képet.
– Hogy vagy mostanában, gyerekem?
– Jól vagyok, uram.
– Akkor nem hittem, hogy átvészeled. – Sean közelebbről szemügyre
vette Markot. – Az biztos, hogy becsülettel helyt álltál. Hányat kaptál be,
és hová?
– Kettőt, uram, fent, a hátamba.
– A becsület sebei, fiam. Majd egyszer elbeszélgetünk. Aztán megint
vészesen összeráncolta a homlokát. – Megkaptad a plecsnit, remélem!
– Megkaptam, uram.
– Helyes. Az ember sose tudja ebben a hadseregben. Én írtam meg a
felterjesztést, még aznap este, de az ember sose tudja. Mit adtak?
– A Katonai Érdemrendet. A kórházban kaptam meg, Angliában.
– Kitűnő, nagyon jó – bólintott Sean, elengedte Mark kezét,
megkönnyebbülten felmosolygott, és megint a lány felé fordult.
– Drágám, ez az úr velem volt Franciaországban.
– Igazán kedves. – A lány, ahogy a kocsi előtt elment, egy ujjal
megbökte a hűtőt, de nem nézett hátra. – Gondolod, hogy elmehetnék vele
kocsikázni?
Mark a hátsó ajtóhoz sietett.
– Majd én vezetek – mondta a lány, és megvárta, míg Mark ugrik, és
kinyitja a vezetőülés melletti ajtót.
– Az indító itt van… – magyarázta.
– Köszönöm, tudom. Üljön hátra, kérem.
A lány úgy vezetett, mint egy férfi, nagyon gyorsan, de érzékkel,
szorosan vette a kanyarokat, gyakran fékezett kuplunggal, lábai táncoltak a
pedálokon, remekül váltotta a sebességet, és mindig pontosan beletalált a
fordulatszámba a sebváltóval (amely akkoriban még nem volt
szinkronizálva).
A tábornok fiatalosan kihúzta magát, úgy ült mellette.
– Túl gyorsan vezetsz – állapította meg morogva, de haragos hangjával
merő ellentétben állt az elnéző mosoly, amellyel lányát nézte.
– Te meg egy öreg, akadékoskodó vénember vagy, papa – nevetett a
lány, és a nevetése hangja megint mintha édes muzsika lett volna Mark
fülének. Közben a hatalmas kocsival behajtottak a következő kanyarba.
– Nem vertelek meg elégszer, amikor gyerek voltál.
– Most már elkéstél. – A lány szabad kezével megsimogatta a tábornok
arcát.
– Azért efelől ne bízza el magát, ifjú hölgyem!
A tábornok tréfás elégedetlenséggel csóválta a fejét, de a szeméből csak
úgy sugárzott a rajongó szeretet. Aztán megfordult, elkomolyodott, és
vizsga szemekkel mérte végig Markot.
– Nem jelensz meg a heti találkozókon.
– Nem, uram.
– Minden péntek délután egy óra, másfél óra harci gyakorlat, aztán
előadás.
– Igen, uram?
– Jó szórakozás, tényleg. A szellem kitűnő, jóllehet már együtt csináljuk
a többi, békebeli ezreddel.
– Igen, uram.
– Én vagyok az ezred tulajdonosa – nevetett Sean. – Nem tudnak olyan
könnyen megszabadulni tőlem.
– Nem, uram.
– Minden hónapban van lövészet. Pompás díjakkal. Utána
szalonnasütés.
– Valóban, uram?
– Idén beneveztünk egy csapattal az Afrika Kupa Lövészversenyre,
minden költséget az ezred visel, jól jár az a szerencsés, akit beválasztunk a
csapatba.
– Ebben biztos vagyok, tábornok úr.
Sean ennél többet várt Marktól, de Mark hallgatott. Nem állta a nagy
ember izzó, szúrós tekintetét, elfordította az arcát, s közben a visszapillantó
tükörben összeakadt a szeme a lány szemével.
Storm figyelmesen nézte. Kifürkészhetetlen arccal, talán lenézően,
egykedvű kíváncsisággal, vagy talán valami más volt a szemében, valami
sokkal izgalmasabb, sokkal veszedelmesebb? A másodperc törtrészére
találkozott a tekintetük, aztán a lány elfordította arcát. Sötéten csillogó
haját elhúzta tarkójáról, amitől selymes hajából, mint megannyi kérdőjel,
apró csigavonalak kunkorodtak a füle tövében fehér bőrére.
Mark esztelen vágyat érzett, legszívesebben előrehajolt volna, és a lány
nyakára szorította volna az ajkát. A gondolat szinte fájt, az idegei
táncoltak, végig a gerincén. És ekkor döbbenten állapította meg magában,
hogy beleszeretett ebbe a lányba. A felfedezés tökéletes
megrázkódtatásként érte. Egész világa a feje tetejére állt.
– Szeretném megnyerni azt a serleget – mondta közömbösen a tábornok,
de közben Markot figyelte. – Az ezred még sose nyerte meg.
– Nekem nagyjából elegem volt már az egyenruhából is, meg a
háborúból is, tábornok úr! – Mark minden erejét megfeszítve ismét a
tábornok szemébe nézett. – De sok szerencsét kívánok hozzá.

A sofőr kinyitotta a Rolls-Royce „Ezüstnyíl” hátsó ajtaját. Sean Courtney

beült a lánya mellé. Jobb kezét kurta, majdnem katonás üdvözlésre emelve,
intett a járdán álló fiatalember felé, aztán a kocsi halkan odébbsuhant.
Mikor kettesben maradtak, a lány gyerekes ujjongással átölelte a
tábornok nyakát, belekotort a szakállába és elárasztotta csókjaival.
– Ó, papa, te elkényeztetsz.
– Hát igen, nem igaz?
– Irene belezöldül, és összegömbölyödik, mint egy szardellatekercs.
Úgy szeretlek, te kedves, gyönyörű apukám. Neki sose vett a papája
Cadillacet.
– Szeretem azt a gyereket. Egyike a legkiválóbbaknak.
– Azt az eladót? Nem is nagyon vettem észre. – Elengedte apja karját,
és hátradőlt az ülésen.
– Szíve van a gyereknek. – A tábornok egy percig hallgatott, aztán
felmerült előtte a kép: Franciaország, halkan hull a hó, bombatölcsérek
felszántotta domb. – Van benne bátorság, van esze, hogy többre vigye,
mint autóeladás. – Aztán, ravaszkásan elmosolyodott, s ettől úgy
megfiatalodott az arca, hogy akár a lánya bátyja is lehetett volna. – És
szeretném látni, micsoda képet vág Hamilton, ha elvesszük tőle az Afrika
Kupát.
Storm Courtney némán ült mellette, keze még mindig apja karján, s
közben azon töprengett, mi az, ami annyira megzavarta Mark Andersszel
kapcsolatban. Aztán eldöntötte: a szeme. Az a két komoly, sárga szem.
Nyugodt, de figyelő szemek. Úgy lebegnek, mint két arányló hold.

Mark a fehérre festett kapuk előtt akaratlanul majdnem megállt a kocsival.

Két magas, vakolt és meszelt oszlopon domború betűkkel állt a zulu szó:
EMOYENI. Ez a kedves, sokatmondó szó: szelek otthona. És valóban, a
ház a Durban városa fölötti dombok tetején a füllesztő, nyári napokon
nyilván élvezte a tenger felől a hűvös szellő áldását. Kapuszárnyul két,
dárdákból összeillesztett, öntöttvas rács szolgált, de a kapuszárnyak most
nyitva álltak. Mark áthajtott közöttük és megkerülte a rácsot, amelynek
feladata nyilván az volt, hogy megakadályozza a bejárást a nagyobb
állatoknak, amelyek besétálnának a parkba, vagy éppenséggel kisétálnának
onnan. Mark ezután továbbhajtott a kocsifelhajtó szelíd ívén. A sárga
kavicsot gondosan gereblyézték és frissen locsolták, kétoldalt a széles
virágágyások teljes pompájukban díszelegtek. Egy-egy ágyast csupa
azonos színű virágból állítottak össze, bíborvörös, sárga és fehér
virágokból, amelyek most szikrázva csillogtak a napfényben. Az ágyások
mögött dús, trópusi gyep zöldellt, simára nyírva, mint egy szőnyeg, és
afrikai őshonos fák tarkították, amelyeket nyilván méretük vagy különleges
formájuk miatt tartottak meg. A fákat sűrűn benőtték a kúszónövények, a
mindenütt fellelhető natali majomkötés-lián, és ahogy Mark odapillantott,
egy apró, kékesszürke cerkófmajom huppant le könnyed eleganciával az
egyik élő kötélről, hátát macskamódra felpúposítva, hosszú farkát tréfás
rémülettel felemelve. Átbukdácsolt egy gyepes részen, aztán a következő
facsoportnál feldobta magát a legmagasabb ágra, és szemtelenül fecsegve
kiabált valamit a lassan tovagördülő autó után.
Mark nyomozómunkája során megtudta, hogy ez a Courtney családnak
csak a vidéki rezidenciája, a család székháza Ladyburgben van, és nem
számított arra, hogy ilyen fényes palotát fog maga előtt látni. Na és miért
ne, mosolygott magában kesernyésen, mikor ennek az embernek mindene
megvan a világon, s ez a ház csak egy pied-á-terre a számára. Hátranézett.
A kaput már nem látta, de a ház sem látszott még sehol. Körülötte szinte
mesebeli táj, félig vadon, de ugyanakkor látszott rajta, hogy szerető
gonddal kezelik, tartják rendben, és csak ott értette meg, hogy miért van
rács a kapun kósza állatok ellen.
Félig háziasított állatok kis csoportjai legelésztek a gyep rövidre nyírt
füvén, vagy álltak és figyelték szelíd kíváncsisággal a tovahaladó autót.
Látott kecses, aranyos szőrű, fehér húsú és csavaros, hátragörbülő szarvú
impalákat, elegáns törpe antilopokat, amelyek hegyes fülükkel és csillogó
gombszemükkel nem voltak nagyobbak, mint egy foxterrier. Látott egy
lelógó tokájú tehénantilopot is, amelynek vastag, görbe szarva a fegyvere,
és hordószerű teste akkora, mint egy afrikander tenyészbika teste.
Áthajtott egy mesterséges tó szűkebb vége fölött átívelő lapos hídon. A
lótuszok kék virága magasan nyúlt fel a víz színén elterpeszkedve, úszó
nagy, kerek levelek fölé. A tiszta levegő langyos, illatos volt, édes,
andalító, és a tó kristályosan átlátszó vizében a pisztrángok sötét,
torpedószerű testükkel mozdulatlanul álltak a lótuszlevelek alatt.
A tó partján egy fehér-fekete tollú, sarkantyúszárnyú szárcsa nyújtogatta
szárnyait, szélesen, mint egy férfi kiterjesztett két karja, és kígyószerű
nyakát, a végén rózsaszín, szakállas fejével fenyegetően nyújtogatta,
mintegy arra készült, hogy nekirepül a betolakodónak, de aztán úgy
döntött, nem éri meg a fáradságot, hatalmas szárnyait összecsukta, és
ahogy a Cadillac elment mellette, farktollait mozgatva megelégedett egy
sorozat harsány, tiltakozó gágogással.
Onnan már látszott a fák között a ház teteje. Élénk rózsaszínű
cseréptető, tornyok, bástyák, lőrések, mint egy spanyol várkastély. A
kocsifelhajtó utolsó kanyarulata után a ház teljes szépségében tárult Mark
elé. Előtte szabad térség, rajta tarka virágágyások. Színük a napfényben
úgy tündökölt, hogy káprázott tőle a szem, és a káprázatot csak a puhán
ívelő strucctollakra emlékeztető vízsugarak enyhítették, magasra lövellve
fel négy kőkorlátos, kerek tavacska közepéből. A szellő füstszerű, halvány
permetfelhőket hajtott a virágágyások fölé, öntözgette őket, ami még
fokozta fényüket.
A tornyocskák megtörték a kétemeletes ház frontja vonalát, a bejáratot
kandiscukor-rudacskákhoz hasonlóan csavarodó oszlopok díszítették, azok
szegélyezték az ablakokat is, egyébként minden fehérre volt mázolva, és
úgy szikrázott a napfényben, mintha kristálycukorral lenne beszórva.
Ez a tulajdonképpen masszív és hivalkodó épülettömb tervezője
elméssége folytán valamiképpen mégis könnyednek tűnt, olyasmi volt,
mint egy francia habos torta: vidám, boldog háznak látszott, amely derűs,
alighanem szerelmes inspirációkból épült. Gazdag ember ajándéka a
szeretett nőnek, mert a nőies vonás mindenütt érezhető volt: a rengeteg
virág, a szökőkutak, a pávák és a márványszobrok; mindez pontosan
odaillett, megfelelő keret volt egy ilyen épület számára.
Mark elbűvölten, lassan vezette a Cadillacet a kocsifelhajtón az utolsó
kanyarban, amikor női hangok ütötték meg a fülét.
A teniszpályákat a gyepes rész végébe telepítették. E pillanatban néhány
hölgy teniszezett, napfényben csillogó, fehér ruhában, kezük is, lábuk is
fehéren villogott, ahogy futottak, forogtak, ütötték a labdát. A trópusi
délelőtt csendjében dallamosan csendült a hangjuk, a nevetésük.
Mark kiszállt a kocsiból, és elindult a gyepen át a teniszpályák felé.
Néhány hölgy, ugyancsak fehérbe öltözve, nyugágyban ringatta magát a
fügefák árnyékában, s onnan figyelték a játékot, közben lagymatagon
csevegtek, és míg sorukra vártak, hosszú, zúzmarás poharakból frissítőt
kortyolgattak.
Markot senki sem vette észre, míg oda nem ért a csoporthoz.
Az egyik hölgy megfordult, és szemügyre vette Markot.
– Ide figyeljetek, lányok! – Eddig unott szeme most kéken, kíváncsian
csillant fel. – Egy férfi. Micsoda szerencsénk van!
A társaságban mellette heverő három hölgy is nyomban felélénkült. De
mindegyik másképpen reagált. Az egyik érdektelenséget játszott és
közömbösen nyúlt el a nyugágyban, a másik a szoknyáját igazgatta, míg a
harmadik a haját fésülgette, s közben elragadó mosollyal igyekezett
behúzni a hasát.
Mind fiatalok voltak. Simulékonyak, mint a macskák, körüllengte őket
az ifjúság, az egészség, a gazdagság és az ezzel járó nevelés nehezen
meghatározható aurája.
– Miben lehetünk szolgálatára, uram? – érdeklődött az egyik kék szemű
hölgy. Ő volt a legcsinosabb négyük között, selymes, világosszőke hajával,
amely mintegy glóriaként vette körül keskeny, ápolt arcát. Mosolygott, és
elővillantotta szabályos, hófehér fogait.
Mark kényelmetlenül feszengett, amiért körbebámulják, különösen
akkor, amikor a csinosabbik, aki megszólította, úgy fordult el a nyugágyon,
hogy lábait lassan keresztbe rakta, aztán megint egymás mellé, úgy, hogy
közben sikerült felvillantania Mark előtt a kurta sort alatt fehér
selyembugyiját.
– Miss Storm Courtneyt keresem.
– Úristen – kiáltott fel a mosolygós lány –, hát mindenki Stormot
keresi? Miért nem kellek egyszer már én is valakinek?
– Storm! – kiáltotta a szőke a teniszpálya felé.
Storm Courtney éppen szerválni készült, de a hívásra odafordult. És
meglátta Markot. A szeme se rezdült. Visszafordult a pálya felé, magasra
feldobta a labdát, sima, fegyelmezett mozdulattal lendítette meg az ütőjét
és szervált. Az ütő hangosat pendült, a fehér vászonszoknya fellibbent a
lány mozdulatára, kivillant alóla a combja. Gyönyörű vonalú lábai voltak,
karcsú bokái, elegánsan feszülő combjai.
Egy könnyed mozdulattal fogadta a visszaadott labdát, hosszú,
halványbarna karja széles ívben meglendült és a labda, mint egy fehér,
elmosódott folt röppent vissza az ütőjéről. A szoknya megint fellibbent.
Mark a másik lábára állt. Úgy érezte, a föld megindul alatta.
Storm visszafutott az alapvonalra, hosszú lábaival lépteit aprózva, fejét
hátravetve figyelte a magasan érkező labda pályáját. Fekete haja olyan
fémes fénnyel csillogott, mint a mézmadár szárnya, és ütésébe beleadta
egész lendületét, izmai megfeszültek lábain, csípője kirajzolódott feszülő,
vékony vászonszoknyáján, láthatóan minden erejét beleadtajobbkezes
ütésébe.
A labda úgy zümmögött a levegőben, mint egy nyílvessző, laposan
suhant el a háló fölött, és fehér port vert föl az alapvonalon.
– Jó volt! – kiáltott fel elkeseredetten ellenfele. Storm diadalmas
örömmel nevetett fel, és odament a kerítéshez, hogy a szegélyárokból
fölszedjen egy tartalék labdát.
– Ó, Storm! Egy úr keres! – kiáltotta újból a szőke. Storm cipője
szegélyével meg az ütőjével felcsípett egy labdát, egyet ugratott vele a
salakon, aztán kézzel elkapta.
– Látom, Irene – felelte hanyagul. – Tudom. Csak egy eladó. Mondd
meg neki, hogy várjon a kocsinál, míg befejezem. Akkor majd
foglalkozom vele.
Azzal elfordult, és nem is nézett Markra.
– Negyven-semmi – kiáltotta vidáman, és az alapvonalhoz állt.
Dallamos, csengő hangja cseppet sem enyhítette Mark feltörő dühét.
Komoran összeharapta fogait.
– Ha maga egy eladó – mondta halkan Irene –, akkor majd egyszer
máskor eladhat nekem valamit. De most, drágám, azt javaslom, hogy
tegye, amit Storm mond, különben lesz még mit hallanunk.
Mikor Storm odament, ahol Mark várta, a többi lányok úgy fogták
körül, mint hercegnőt az udvarhölgyei, legalábbis Mark erre gondolt, s
közben, ahogy elnézte a lányt, fokozatosan párolgott el a haragja. Az
ember egy ilyennek, ilyen királynői, bájos, szívet tépően szép jelenségnek
megbocsát… ennek mindent képes megbocsátani.
Figyelmesen állt, várt. Megállapította, milyen magas a lány. Fénylő
fekete haját is beleszámítva neki az álláig ért. Majdnem.
– Jó reggelt, Miss Courtney. Elhoztam önnek a Cadillacet, és a Natal
Motors dolgozói valamennyien sok örömet kívánnak hozzá. – Ezt a kis
szónoklatot mindig elmondta, ha egy kocsit leszállított, és amilyen
szívélyesen, kedvesen és őszintén előadta, néhány hónap alatt a Natal
Motors sztáreladója lett.
– Hol vannak a kulcsok? – kérdezte Storm Courtney, és először nézett
egyenesen Mark szemébe. Mark most látta, milyen sötétkékek, majdnem
feketék a szemei. Mint a tábornoké. Nem lehetett kétsége afelől, ki az
édesapja.
Most kissé nagyobbra nyitotta őket. A napfényben a csiszolt zafír
színében játszottak, vagy olyanok voltak mint a Mozambiki-áramlat kékje
dél tájban kint, a nyílt tengeren.
– A kocsiban vannak – felelte Mark, és a hangja különösen csengett a
fülében, mintha valahonnan a távolból hallaná.
– Adja ide őket!
 Mark már-már mozdult, hogy sietve teljesítse a lány óhaját, de akkor
valami, az az ismert veszélyérzet, amely Franciaországban alakult ki
benne, riadót jelzett. A nő arca kifejezéstelen volt, tökéletesen érdektelen,
mintha az, hogy egyáltalában szóba áll vele, tisztára elpocsékolt idő lenne
számára, fárasztó, unalmas a napnak egyébként annyira érdekes eseményei
sorában. De Mark számára a figyelmeztető jelzés tisztán csendült, mint egy
csengettyű szava. Látta, valami mozdul Storm szemében, valami veszélyes,
valami izgató, mint egy, az árnyékban vadra leső leopárd szeme. Kihívás,
talán, kesztyű a földön. És egyszeriben tisztában volt vele, hogy egy Sean
Courtney sose nevelte a lányát ilyen spontán arroganciára, ilyen
gorombaságra. Valami oka, valami célja van ennek a viselkedésnek.
Valami részeges, könnyű szédülést érzett a fejében. Az a fajta
különleges düh fogta el, amely veszélyes vagy kétségbeesett vállalkozásai
során olyan gyakran semlegesítette benne a következményektől való
félelmet.
Rávigyorgott a lányra. Nem kellett erőltetnie a vigyort, magától jött.
Vakmerő, kihívó vigyor.
– Természetesen, Miss Courtney. Természetesen odaadom őket, mihelyt
azt mondja: kérem.
A leánysereg körülöttük hallhatóan felszisszent. Aztán elragadtatott,
elbűvölt csend támadt, a lányok szeme ide-oda cikázott Storm és Mark arca
között.
– Mondjad azt, hogy „kérem” ennek a kedves embernek, Stormy! –
biztatta Irene azon a leereszkedő hangon, amivel valaki gyermekeit oktatja.
A többiek elragadtatottan vigyorogtak hozzá.
Egy drámai pillanatig valami izzott a lány sötétkék szemében, valami
indulat, ami azonban nem harag indulata volt. Mark nyomban felismerte
ennek a villanásnak a jelentőségét, ha nem is tudta pontosan meghatározni,
micsoda érzés húzódik mögötte. Azt mindenesetre tudta, hogy
következményekkel jár rá nézve. Aztán a pillanat elmúlt, és Storm
szemében igazi, hamisítatlan düh szikrázott.
– Hogyan merészel! – a hangja halk volt, remegett, az ajka elfehéredett,
elvértelenedett. A dühe hirtelen támadt, túlméretezett volt a helyzethez
képest, aránytalan a szelíd szóváltáshoz képest, és Mark valami zabolátlan
izgalmat érzett, amiért olyan mélyen sikerült megmozgatnia valamit a
lányban. És változatlanul gúnyosan, csúfondárosan vigyorgott tovább.
– Üsd pofon, drágám! – tréfálkozott Irene. Mark egy pillanatig azt hitte,
tényleg megteszi.
– Te csak fogd be azt az ostoba szádat, Irene Leuchars!
 – Oh-la-la! – nevetett gúnyosan Irene. – Micsoda temperamentum!
Mark egykedvűen elfordult, és kinyitotta a Cadillac ajtaját.
– Hová megy?
– Vissza a városba.
Beindította a motort, és az ablakon kinézett a lányra. Kétségtelen, hogy
Storm a legszebb nő, akit valaha látott. Az arca most kipirult a haragtól,
pompás, fekete haja a halántékán még nedves a játék-hevétől, apró
tincsekben tapad bársonyos bőrére.
– Ez az én autóm!
– Majd küldök valaki mást ide vele, Miss Courtney. Én megszoktam,
hogy úrinőkkel van dolgom.
Megint kitört körös-körül az ámult sziszegés, hangos kuncogás.
– Ó, hát nem édes? – tapsolt elismerően Irene, de Storm oda se nézett.
– A papám ki fogja rúgatni magát.
– Igen, ez valószínű – bólintott Mark. Egy pillanatig komolyan
elgondolkodott ezen, aztán megint bólintott egyet, és sebességbe kapcsolt.
Mikor az első kanyart vette a kocsifelhajtón, a visszapillantó tükörbe nézve
látta, hogy azok még mindig ott állnak egy csoportban, fehér ruhájukban,
mint egy márvány szoborcsoport, és bámulnak utána. „Szatír által
megzavart nimfák”, milyen jó képcím lenne, gondolta Mark, és még
mindig féktelen hangulatában hangosan elnevette magát.

– Úristen! – suttogta Dicky Lancome, és iszonyodva szorította tenyerét a

halántékára. – Mi jutott eszedbe, hogy ilyesmit csinálj? – Lassan, értetlenül
csóválta a fejét.
– Az a nő átkozottul neveletlen volt.
Dicky leeresztette kezét a halántékáról és elképedve bámult rá.
– Ő volt neveletlen hozzád? Édes Istenem, ezzel, azt hiszem betelt a
pohár. Hát nem gondoltál arra, hogy ha az a nő neveletlenül viselkedik
veled, akkor hálásnak kellene lenned iránta? Nem tudod, hogy ezrével
vagyunk, hozzánk hasonló parasztok, akik leéljük egész életünket anélkül,
hogy Miss Storm Courtney neveletlen lenne hozzánk?
– Én nem voltam hajlandó ezt elviselni – jelentette ki mintegy magától
értetődő hangon Mark, de Dicky nem hagyta, hogy folytassa.
– Ide nézz, te vén jó, én mindenre megtanítottalak, amit én tudok, és
még mindig nem tudsz semmit. Nemhogy el kell viselni ezt, de ha Miss
Courtney kifejezné óhaját, hogy azt a koszos, buta seggedet megrúgja, a
helyes reakció erre az lenne: „ahogy parancsolja, madame, de hadd húzzak
előbb tiszta nadrágot, hogy ne piszkolja be ezen az ön bájos lábát.”
 Mark elnevette magát. Féktelen hangulata még tartott, de már lassan
halványodott, és Dicky arca fokozatosan egyre gyászosabb kifejezést
öltött.
– Jól van, csak nevess. Tudod, mi történt? – és mielőtt Mark
válaszolhatott volna, folytatta. – Idézés a magasból, a legmagasabbról, az
igazgatótanács elnökétől, személyesen, így aztán a főnök meg én
keresztülrohanunk a városon, félve, reszketve, óvatos optimizmussal,
kirúgnak-e bennünket, előléptetnek-e, gratulálnak-e a havi eladási
volumenünkhöz. Aztán ott az igazgatóság, teljes létszámban, érted? Úgy
néztek ki, mint a temetkezési vállalkozók egyesülete, amint éppen
megkapták a hírt, hogy felfedezték a Pasteur-oltást…
Dicky elhallgatott. Az emlék még túlságosan fájdalmasan élt benne.
Nagyot sóhajtott.
– Mondd, de tényleg! Azt ugye nem mondtad neki, hogy mondja azt,
hogy „kérem”?
Mark csak bólintotta, hogy igen.
– De azt tényleg nem mondtad, hogy a nő nem egy úrinő?
– Közvetlenül nem – közölte Mark. – De céloztam rá.
Dicky Lancome megpróbálta letörölni fél kézzel az arcáról az
izzadságot. A feje búbjától kezdve lassan lefelé húzta tenyerét az álláig.
– Azt tudod, hogy ki kell, hogy rúgjalak?
Mark megint bólintott.
– Ide nézz – mondta izgatottan Dicky –, én megpróbáltam, Mark, igazán
megpróbáltam mindent. Megmutattam nekik az eladásaid végösszegét,
elmondtam nekik, hogy fiatal vagy, impulzív… egész szónoklatot vágtam
ki.
– Köszönöm szépen, Dicky.
– És a szövegem végén majdnem engem is kirúgtak.
– Igazán nem kellett volna miattam a nyakadat kockáztatnod.
– Akárki más is lehetett volna, bárki mást kiszúrhattál volna, öregfiú,
orrba vághattad volna a polgármestert, ócsárló levelet írhattál volna a
királynak, de minden szentre kérlek, miért pontosan egy Courtneyt kellett
megcéloznod?
– Mondok neked valamit, Dicky. – Most Dickyn volt a sor, hogy a fejét
csóválja. – Jólesett… minden perc jólesett, amíg csináltam.
Dicky hangosan felnyögött, elővette ezüst cigarettatárcáját, megkínálta
Markot, rágyújtottak, és néhány percig szótlanul dohányoztak.
– Szóval ki vagyok rúgva? – kérdezte végül Mark.
– Pontosan ez az, amit az elmúlt tíz percben igyekeztem megértetni
veled – közölte Dicky.
Mark nekiállt kiüríteni az íróasztala fiókját, aztán abbahagyta, és
hirtelen, indulatosan megkérdezte.
– És a tábornok… Courtney tábornok volt, aki a fejemet követelte?
– Fogalmam sincs, öregfiú… De az biztos, hogy valakinek kellett a
fejed.
Mark nem akarta elhinni, hogy a tábornok volt az. Túlságosan aljas
módszer lett volna egy olyan nagy ember részéről. Azt előbb képzelte
volna, hogy Sean Courtney kutyakorbácsot suhogtatva beront a
bemutatóterembe…
Az az ember, aki ilyen apró fellobbanásért képes ilyen bosszút állni,
minden másra is képes lehet, mint például arra is, hogy egy öregembert
megöljön a földjéért.
A gondolattól rosszullét fogta el, és igyekezett megszabadulni tőle.
– Nos hát, akkor azt hiszem, legokosabban teszem, ha elmegyek.
– Sajnálom, öregfiú. – Dicky fölállt, kezet nyújtott. Szemmel láthatóan
zavarban volt. – Piszkos anyagiak terén rendben vagy? Tudok neked egy
tízest kölcsönadni, hogy átvészeld a dolgokat.
– Köszönöm, Dicky. Nem lesz semmi gond.
– Ide figyelj! – tört ki Dicky hirtelen. – Egy hónap, vagy úgy, szóval,
hagyjuk, hogy egy hónap alatt leülepedjen a por, aztán, ha addig nem tudtál
elhelyezkedni, gyere vissza hozzám. Megpróbálom, hogy becsempésszelek
a hátsó ajtón keresztül, akkor is, ha álnéven kell szerepeltessünk a
bérlistán.
– Isten áldjon, Dick, és köszönök neked mindent. És igazán, őszintén
köszönöm!
– Hiányozni fogsz nekem, öregfiú. A jövőben tartsd a fejedet mélyen a
mellvéd alatt.

A zálogházat a Soldiers’ Streeten találta meg, majdnem szemben a

vasútállomással. Az utcai helyiség kicsi volt, telezsúfolva rakásszámra
értéktárgyakkal meg félig-meddig értéktárgyaknak számító dolgokkal,
aztán szemétrevalókkal is, mindenfélével, amit a rászorulók az évek
folyamán otthagytak.
Volt valami melankolikus bú a sárguló menyasszonyi ruhák során, az
öreg jegygyűrűkkel teli poros üvegdobozokban, voltak ott vésett
ajánlásokkal ellátott cigarettatárcák, ezüstkulacsok, amit valaha valaki
szeretettel és tisztelettel ajándékozott annak, aki idehozta. Mindnek
megvolt a maga szomorú története.
 – Két font – mondta a zálogházas, egy pillantást vetve Mark ruhájára.
– Csak háromhónapos – mondta szerényen Mark. – És nekem tizenötbe
került.
A férfi a vállát vonogatta. Acélkeretes szemüvege lecsúszott az orrán.
– Két font – ismételte, és hüvelykujjával feltolta szemüvegét.
– Rendben. És mit szól ehhez?
Mark felnyitott egy kis, kék dobozt, és odamutatta a selyembélésen
pihenő bronzérmet, amelyet fehér-piros-kék szalagjánál fogva rögzítettek a
béléshez. A Katonai Vitézségi Érem, amelyet altiszti rangú katonák
kaphattak.
– Sokat hoznak ezekből, nem nagyon keresik őket. – A férfi keskeny
ajkát biggyesztve tette hozzá: – Tizenkét font.
– Meddig őrzik ezeket, mielőtt eladják? – kérdezte Mark és most
egyszerre sajnált elválni ettől a fém és selyem valamitől.
– Egy évig tartjuk őket.
Az elmúlt tíz nap során, a folyamatos álláskeresésben, Mark minden
anyagi és energiatartaléka kimerült.
– Rendben – mondta.
A zálogházas kiállította a zálogjegyet, s közben Mark elsétált az üzlet
hátsó traktusába. Talált egy rakás öreg katonai kenyérzsákot, kiválasztott
magának egyet. Egy állványon puskák sorakoztak, a legtöbbjük ősi Martini
és Mauser, a búr háború veteránjai, de volt egy közöttük, amely nyomban
feltűnt Marknak. Farésze szinte használatlannak látszott, fémrészei simák,
olajozottak, nem volt rajtuk semmi karcolás, sem rozsdafolt. Mark leemelte
az állványról, és a formája, a fogása nyomán csak úgy tódultak fejébe az
emlékek. De nem törődött velük. Ahová készült, puskára volt szüksége, és
ésszerűnek tűnt olyat választani, amelyet jól ismer. A sors egy P-14-est
tartott fenn a számára, és a pokolba az emlékekkel, döntötte el magában.
Hátrahúzta a závárzatot, a csövet az ajtó felé tartva átnézett a závárzat
nyílásán. A cső furata tiszta volt, a huzagolás hibátlan, csillogó spirálján
nem látszott semmi sérülés, rozsdásodás. Valaki nagyon gondosan
karbantartotta ezt a puskát.
– Mennyibe kerül? – kérdezte a zálogházast, akinek a szeme élettelen
kaviccsá merevedett fémkeretes szemüvege mögött.
– Ez nagyon jó puska – szögezte le –, és sok pénzt fizettem érte. És száz
töltény is jár hozzá.

Mark megállapította magáról, hogy a városi élet elpuhította, az első öt

mérföld után megfájdult a lába, és a kenyérzsák meg a puska szíja
fájdalmasan vágta a vállát.
Az első éjszakán lefeküdt a tűz mellé, és úgy aludt, mint akit fejbe
vertek. Reggel nyögve tornászta fel magát ülő helyzetbe, a lába, a háta, a
válla tisztára meggémberedett.
Az első mérföldön úgy sántikált, mint egy vénember, de aztán az izmai
lassan fellazultak, és mire a fennsík peremére ért, már jó ütemben vonulva
indult a parti síkság felé.
Gondosan távol tartotta magát Anderslandtől, öt mérfölddel feljebb kelt
át a folyón. Ruháját, puskáját és csomagját a fején egyensúlyozva lábalt át
egy keskeny szakaszon a két fehér parti homoksáv között, aztán csupaszon
szárítkozott meg a napon. Egy sziklán elnyúlt, mint a gyík, aztán
felöltözött és továbbindult észak felé.
Harmadnap már tartós, nyújtott, lendületes vadászlépésekkel haladt és a
csomag súlyát alig érezte a hátán. Nehéz menet volt a hullámos talajon;
egyszer felfelé kellett kapaszkodnia, aztán, a másik oldalon, meredeken
leereszkednie, minden izma belefeszült, közben a sűrű tüskebokrok miatt
csak cikcakkban tudott haladni, hogy szabad utat teremtsen magának, s
ezzel részben időt veszített, részben meg majdnem megkettőzte a két pont
között a távolságot. Emellett a fű száraz volt és magzott, a dárdahegy
élességű magok könnyeden átszúrták gyapjúzokniját, és beleálltak a
lábába. Jóformán minden félórában meg kellett állnia, hogy kihúzogassa
őket, ennek ellenére aznap harminc mérföldet tett meg. A sűrűsödő
sötétségben ismét átkelt a számtalan hegygerinc egyikén, a fennsíkon. A
Chaka Kapuja távoli kékes körvonalai szinte egybeolvadtak az egyre
sötétebb színben játszó esti felhőkkel.
Aznap éjjel, mikor letáborozott, fekhelyül tisztára söpört magának egy
helyet egy tüskés akácfa alatt a csupasz földön, megevett egy
marhahúskonzervet, és hozzá kukoricakását főzött a jellegzetes, éles fehér
fénnyel és tömjénillattal égő akácfaágakból rakott tűzön.

Sean Courtney tábornok a nagy, vésett üvegtükrös tikfa tálalónál állt, előtte
ezüsttányérok sora, kezében elefántcsont nyelű szeletelővilla, másik
kezében hosszú pengéjű sheffieldi kés. A késsel gesztikulálva illusztrálta
mondókáját az asztalnál ülő díszvendég előtt.
– Egy nap alatt elolvastam az egészet. Éjfél utánig ébren tartott. Hidd el,
Jan, ennél érdekesebb könyvet nem írtak még. Rengeteg kutatás
eredménye, abszolút rendkívüli.
– Alig várom, hogy olvashassam – mondta a miniszterelnök, és
elismerően bólintott a szóban forgó könyv szerzője felé.
 – Még kéziratban van. Nem vagyok még egészen megelégedve vele,
bőven akad rajta javítanivaló.
Sean a sült felé fordult és rutinos mozdulattal levágott öt vékony
szeletet az arányló zsírral szélesen szegélyezett rózsaszín marhahúsból.
A villával a szeleteket egy rosenthali porcelántálra tette, majd egy zulu
szolga lebegő, fehér kanza-köntösben, fején kerek, vörös fezzel a tálat az
asztalfőre vitte, ahol Sean helye volt.
Sean félretette a szeletelőkést, egy damasztszalvétába beletörölte a
kezét, aztán elindult a szolga után és leült a helyére.
– Arra gondoltunk, hogy írhatnál egy rövid előszót a könyvhöz –
mondta Sean és a miniszterelnökre emelte csillogó, vörösborral teli
kristálypoharát Jan Christiaan Smuts keskeny vállai között szinte
madárszerű mozdulattal billent meg a feje. Alacsony ember volt Smuts,
keze, amint maga elé tette az asztalra, törékeny, mint egy filozófusé, vagy
egy zenész keze, s ezt a benyomást ápolt, hegyes szakálla sem oszlatta el.
Ennek ellenére egyáltalán nem keltette alacsony ember benyomását.
Életerő sugárzott belőle, tiszteletet parancsoló aura lengte körül, ami éles
ellentétben állt vékony hangjával.
– Igazán nem tudom, mi az, amit szívesebben tennék meg. Nagyon
megtisztelsz vele.
Smuts, ahogy székében ült, is termetesebbnek látszott a valóságosnál,
mert egyénisége ereje termetét is impozánssá varázsolta.
– Én vagyok megtisztelve – felelte ünnepélyes hangon az asztal túlsó
oldaláról Garrick Courtney ezredes, és derékban kissé meghajtotta magát.
Sean szeretettel nézett bátyjára.
Szegény Garry, gondolta, nem egészen jó lelkiismerettel.
De hogyan is gondolhatott volna másképp erre a törékeny, görnyedt
hátú, öreg, ősz, kiaszott arcú emberre, aki szinte még kisebbnek látszott,
mint a vele szemben ülő Smuts?
– Adtál már neki címet? – kérdezte Smuts.
– Arra gondoltam, legyen Fiatal sasok a címe. Remélem, nem találod
túlságosan drámainak, hogy ilyen címet szánok a Királyi Repülőbrigád
történetének.
– Egyáltalán nem – mondta Smuts. – Kitűnő cím.
Szegény Garry, Sean megint csak így gondolt rá: mióta Michaelt
gépével lelőtték, ez a könyv töltötte be azt a szörnyű űrt, amelyet a fiú
halála hagyott benne, de annak nem tudott gátat vetni, hogy meg ne
öregedjék. A könyv emlékmű lesz, persze, Michael emlékének, mélységes
szeretet terméke. „Michael Courtney repülő századosnak ajánlom ezt a
könyvet, azon Fiatal Sasok egyikének, akik nem röpülnek többé.” Sean
érezte, hogyan vesz erőt rajta saját gyásza, és látható erőfeszítéssel
igyekezett túltenni magát rajta.
A felesége az asztal másik végéről észrevette ezt, elkapta a tekintetét.
Annyi év után tökéletesen ismeri Seant, gondolta, tökéletesen olvas
érzelmeiben. Együttérzően rámosolygott. Sean viszonozta mosolyát,
kihúzta magát, sűrű szakállal borított állat felvetette.
Az asszony tapintatos fellépése nyomán pillanatok alatt megenyhült a
hangulat.
– Smuts tábornok megígérte, Garry, hogy ma délután végigmegy velem
a kertben, és javaslatot tesz arra, hogyan ültessem ki azokat a csodafenyő-
palántákat, amelyeket a Table Mountainról hozott nekem. Te is jól képzett
botanikus vagy, nem kísérnél el?
– Már megmondtam, kedves Ruth – közölte Jan Smuts minden
közismert udvariassága mellett is kemény hangján –, nem nagyon bízom
benne, hogy megfogannak.
– Talán a Leucadendronok – mondta biztatóan Garry–, ha találunk
nekik valami hűvös és elég száraz helyet.
– Azok már inkább – bólintott a tábornok, és máris megindult köztük a
társalgás. Az asszony olyan ügyesen rendezte el a dolgot, mintha nem tett
volna semmit.

Sean megállt az ajtóban és hosszasan, szeretettel nézett végig

dolgozószobáján. Valahányszor belépett ebbe a „szentélybe”, elfogta ez a
szívet-lelket melengető érzés.
A nagy franciaablakok a virágokkal teleszórt ágyasokra meg a
permetező szökőkutakra nyíltak, a vastag falak pedig biztosították, hogy a
szoba a tespedt déli hőségben is hűvös maradt.
Odasétált fekete, masszív ostorfa íróasztalához, amelynek fényezett fája
szinte világított a hűvös félhomályban, aztán beleereszkedett forgószékébe,
és élvezte, milyen pompásan simul, feszül a bőrülés a súlya alatt.
A napi posta egy ezüsttálcán várta, gondosan elrendezve jobb keze
ügyében. Sóhajtva nézte, mert akármilyen kritikusan válogatta is ki
postáját a központi iroda rangidős tisztviselője a városban, legalább száz
boríték halmozódott fel a tálcán.
Húzta az időt. Kéjesen ringatta, magát székében, és megint körülnézett a
szobában. Szinte hihetetlen, gondolta, hogy mindezt körülötte egy nő
tervezte meg, dekorálta, és ennek csak az lehet a magyarázata, hogy a nő
annyira szereti őt, és annyira megérti, hogy legapróbb igényét,
leghalványabb elképzelését is megérzi.
A legtöbb könyvet sötét árnyalatú, zöld bőrbe kötötték, és
mindegyiknek a gerincén ott díszlett a Courtneyk címere. Kivételt képezett
az a három, mennyezetig érő polc, amelyeken az afrikai témájú könyvek
első kiadásai sorakoztak. Egy londoni és egy amszterdami könyvkereskedő
carte blanche-t kapott arra, hogy felkutassa Sean számára ezeket a
könyveket. Volt ott dedikált kiadás Stanleytől, Livingstone-tól, Cornwallis
Harristól, Burchelltől és Munrótól, és majdnem valamennyi Afrika-
kutatótól és vadásztól, aki valaha könyvet jelentetett meg.
A sötét faburkolaton, a könyvszekrények között korai afrikai festők
képei függtek sűrűn egymás mellett, köztük Baines festményei tarka
színeikkel, naiv, szinte gyermekes felfogású állat- és tájképeivel. Az egyik
képet cifrán faragott rhodesiai cédrusfenyő keretbe foglalták, s a keretbe
vésték az ajánlást: „David Livingstone barátomnak, Thomas Baines.”
Sean, mint annyiszor, most is elgyönyörködött azokon a szálakon,
amelyek őt a történelmi múlttal összekapcsolták. Hosszasan elábrándozott.
A vastag szőnyeg elnyelte ugyan a léptek zaját, de az enyhe parfümillat
jelezte felesége közeledtét. Visszafordult az íróasztalhoz. Az asszony
karcsún, egyenes derékkal, még mindig szinte kislányos alakjával megállt
mellette.
– Én azt hittem, Ruth, te is elmentél Garryvel és Jannal sétálni.
Ruth elmosolyodott. Ma is olyan fiatal, olyan szép, mint mikor először
látta, gondolta Sean, sok-sok évvel ezelőtt, mikor először találkozott vele.
A szoba hűvös félhomályában nem látszottak a szeme sarkában az apró
ráncok és halántékáról hátrafésült, tarkóján szalaggal összefogott hajában
az ezüst szálak.
– Várnak, de én egy percre elszöktem, hogy lássam, megvan-e
mindened. – Rámosolygott férjére, aztán kiválasztott egy szivart az ezüst
szivartartóból, és kipreparálta.
– Egy-két órára lenne szükségem – mondta Sean és a levélrakásra
pillantott.
– Amire igazán szükséged lenne, Sean, az egy titkár. – Ruth gondosan
lecsípte a szivar végét. Sean felmordult.
– Az ember nem bízhat meg ezekben a fiatalokban… – mire az asszony
derűsen felkacagott.
– Olyan öregesen beszélsz, mint egy próféta. – Meggyújtott egy kénes
gyufát, megvárta, míg a kén leég rajta, aztán odatartotta a szivar végéhez. –
Az már az öregkor jele, ha valaki nem bízik a fiatalokban.
– Ha te mellettem vagy, örökké fiatal maradok – jelentette ki Sean, és
annyi év után még mindig zavarba jött, amiért bókol valakinek; Ruth
megérezte zavarát, szerelmesen nézett rá, mert tudta, micsoda
erőfeszítésébe kerül ilyeneket mondani.
Gyors mozdulattal lehajolt, megcsókolta, de Sean, legnagyobb
elképedésére, villámgyorsan és iszonyú erővel átölelte derekát, és az ölébe
húzta.
– Tudod, hogy mi a sorsa a tolakodó ifjú nőknek, igaz? – vigyorgott rá
csúfondárosan, hunyorogva.
– De Sean! – háborgott tréfásan tiltakozva Ruth. – A szolgák! A
vendégeink! – Kitornászta magát Sean öleléséből. Sean csókja melegével,
ízével ajkán, oldalszakálla csiklandozásával arcán és orrában szivarja
illatával megigazította ruháját, a haját.
– Tisztára bolond vagyok – mondta, és rezignáltan csóválta a fejét. –
Még mindig megbízom benned. – Aztán egy percre önfeledten,
szerelmesen összenevettek.
– A vendégeim! – kiáltott aztán fel Ruth és riadtan kapta szája elé a
kezét. – Jó lesz, ha négykor szolgáljuk fel a teát? Lent, a tónál. Gyönyörű
nap van.
Miután elment, Sean még egy percet elvesztegetett azzal, hogy
utánanézett a nyitott ajtón át, le a kertbe. Aztán elégedetten felsóhajtott, és
odahúzta maga elé az ezüsttálcát.
Gyorsan, de alaposan dolgozott. Utasítását minden irat aljára
odafirkantotta, és fejedelmi „S. C.” monogramjával szignálta.
– Nem! De mondjuk meg neki udvariasan. S. C.
– Kérem az előző évi vásárlásokról a számokat. A következő szállítást
csak bankgarancia ellenében. S. C.
– Ez miért jön hozzám? Küldjék át Barnesnak. S. C.
– Rendben. S. C.
– Kérem Atkinshez továbbítani, észrevételezésre. S. C.
Ahány levélíró, annyi téma: politikusok, pénzemberek, kérelmezők, régi
barátok, szerencselovagok, kéregetők, akadt bőven mindből.
Aztán felnyitott egy leragasztott borítékot. Egy darabig csak nézte, nem
ismerte fel a nevet, nem tudta, hogyan kerül oda.
– Mark Anders Esq., Natal Motors, West Street, Durban.
A határozott, lendületes kézírás félreérthetetlenül az ő írása, és már
tudta is, miről van szó.
Valaki keresztbe ráírta a borítékra: „Eltávozott, cím hátrahagyása
nélkül.”
A szája sarkába harapta a szivart, georgiai ezüst papírvágó késével
felnyitotta a borítékot. A borítékban a kártyán ott pompázott az ezred
címere.
„A Natali Lovas Lövészezred tulajdonosa és tisztjei szívesen látják
MARK ANDERS urat ezredtalálkozói vacsorára a Régi Erődben…”
És most a levél visszajött. Sean a homlokát ráncolta. Mint mindig, most
is felbosszantotta és frusztráltnak érezte magát, ha akár a legapróbb hiba is
csúszott a terveibe. Dühösen lökte a kártyát is meg a borítékot is a
szemétkosárba, de mind a kettő melléje esett és a szőnyegre repült.
Maga is meglepődött rajta, mennyire elrontotta a hangulatát a dolog, és
bár tovább dolgozott, most minden levél dühítette, zsémbeskedett minden
miatt, és utasításainak a hangneme megkeményedett.
– Az az ember vagy csibész, vagy bolond, vagy mind a kettő. Semmi
esetre sem ajánlható ilyen fontos posztra, családi kapcsolatai ellenére sem!
S. C.
Még egy óra, és végzett. A szobában kékes cigarettafüst terjengett.
Hátradőlt székén, kéjesen felnyúlt, mint egy öreg oroszlán, aztán a faliórára
nézett. Öt perc múlva négy. Fölállt.
Ekkor megakadt szeme azon a kártyán, ami úgy felbosszantotta.
Lehajolt, felvette, míg átment a szobán, még egyszer elolvasta, és
elgondolkodva kocogtatta a tenyerén, miközben súlyos léptekkel kisétált a
napfényre, és elindult a gyepen át.
A nyári lak a tó közepén egy mesterséges szigeten épült, és a gyepről
keskeny töltés vezetett hozzá.
Sean háza népe és vendégei már ott vártak a nyári lak hangulatosan
kiképzett, öntöttvas díszítéseivel karneváli színpompában csillogó teteje
alatt. A szigetecske körül már gyülekeztek a vadlibák, hangosan gágogva
várták kétszersült és süteményadagjukat.
Mikor Storm Courtney meglátta, hogy édesapja a gyepen közeledik,
izgatott kis kiáltással felugrott az asztaltól, végigszaladt a töltésen és
odafutott apjához, mielőtt az a tóhoz ért.
Sean könnyeden felkapta, mintha kisgyermek lenne, megcsókolta és
Storm élvezettel lélegezte be férfias illatát. Egyike volt kedvenc illatainak,
olyan volt számára, mint esőszag a forró, kiszáradt földön, vagy a lovakon,
vagy a tengeren. Sean speciális parfümöt használt, aminek illata régi,
fényezett bőrökre emlékeztette.
Mikor letette a lányt, Storm belékarolt, szorosan hozzásimult és
igyekezett bicegő járásával lépést tartani.
– Hogy sikerült az ebédprogramod? – kérdezte Sean, és lenézett lánya
csillogó hajára. A lány fölnézett rá, és vadul kancsalított.
 – Roppant jó házból való fiatalember – intette Sean komoran. – Kiváló
fiatalember.
– Ó, papa! Ha te ilyesmit mondasz valakiről, az körülbelül azt jelenti,
hogy az illető egy gyengeelméjű, unalmas fráter.
– Ifjú hölgy! Szeretném felhívni szíves figyelmedet, hogy a fiú
Rhodesiában tanult, és édesapja a legfelsőbb bíróságon bíró.
– Ó, igen, ezt mind tudom, de papa, egyszerűen nincs benne semmi
zing!
Sean elképedten nézett rá.
– Ha szabad kérdeznem, mit jelentsen az a szó, hogy „zing”?
– A zinget nem lehet meghatározni – közölte komoly képpel Storm –,
de neked van zinged! Te vagy a legzingebb ember, akivel valaha
találkoztam.
Ez után a kijelentés után Sean úgy érezte, minden atyai jó tanácsa és
korholása értelmét vesztette, elröppent, mint egy vándormadár.
Lemosolygott a lányra és a fejét csóválta.
– De azt remélem, nem hiszed, hogy lenyelem ezt a te olcsó szövegedet,
igaz?
– Akár hiszed, akár nem, papa, de a Payne cégnél van tizenkét valódi
Patou Couture modell, abszolút exkluzív, és most Patou a menő…
– Nők csupa vad, barbár színekben! Megőrjítik őket azok a
machiavelliánus szörnyetegek Párizsban – morogta Sean, és Storm
elbűvölten kuncogott.
– Csuda alak vagy, papa. Irene papája azt mondta, hogy az egyiket
megkaphatja, és Mr. Leuchars csak egy kereskedő.
Sean hunyorgott, hallva, hogyan jellemzi leánya az ország egyik
legnagyobb importőr kereskedőháza fejét.
– Hát ha Charles Leuchars kereskedő, akkor könyörgöm, mi vagyok én?
– kérdezte érdeklődve.
– Te egy földbirtokos dzsentri vagy, a Korona minisztere, tábornok,
hős… és a legzingebb férfi a világon.
– Értem – és Sean akarata ellenére elnevette magát –, szóval van egy
rangom, amit fenn kell tartanom. Kérd meg Mr. Pyne-t, hogy küldje el
nekem a számlát.
Storm elragadtatottan ölelte meg, és most vette észre, hogy Sean egy
kártyát tart a kezében.
– Ó – kiáltott fel –, egy meghívó!
– De nem neked, lányom – figyelmeztette Sean, Storm azonban kivette
kezéből a papírt, és ahogy a nevet elolvasta, az arca elváltozott.
Elcsendesedett, elkedvetlenedett.
– Te ezt egy …eladónak, bolti eladónak küldöd.
Sean elkomorodott. Az ő hangulata is megváltozott.
– Én küldtem. Visszaküldték. A fiú elment, és nem hagyta hátra a címét.
Stormnak erőt kellett vennie magán, hogy visszakényszerítse arcára a
mosolyt. Belekarolt az apjába.
– Smuts tábornok beszélni akar veled. Siessünk.

– Komolyan beszélek, Sean! Szervezettek, és nem kétséges, hogy keresik a

közvetlen konfrontációt. – Jan Christiaan Smuts összemorzsolt egy
kétszersültdarabot az ujjai között, és odadobta a kacsáknak. Azok zajosan
gágogva, csapkodva lebuktak a víz alá a morzsák után, aztán tovább
járatták széles, lapos csőrüket.
– Hány fehér munkást akarnak elbocsátani? – kérdezte Sean.
– Kétezret, kezdetnek – felelte Smuts. – Összesen talán négyezret. De az
az elgondolásuk, hogy fokozatosan csinálják, ahogy a feketéket betanítják,
akik majd átveszik a helyüket…
– Kétezer – morfondírozott Sean, és akarva, nem akarva maga előtt látta
az asszonyokat, a gyerekeket, az öreg mamákat, a családtagokat. Kétezer
kereső kéz munka nélkül nagyon sok szenvedést és nyomort jelentett.
– Neked pontosan annyira tetszik a dolog, mint nekem. – A ravasz kis
emberke Sean gondolataiban olvasott. Nem hiába nevezték ellenfelei
„cseles Jannie”-nak vagy „ravasz Jannie”-nak. – Kétezer munkanélküli
komoly dolog. – Jelentőségteljesen elhallgatott. – De találunk más
munkahelyet számukra. Óriási igény van emberekre a vasutaknál és más
létesítményeken is, mint például a vaal-hartsi öntözőrendszereknél.
– De ott nem keresnének úgy, ahogy a bányában keresnek – szögezte le
Sean.
– Nem – ismerte el Jan Smuts és megnyomta a szót. – De álljunk ki
kétezer bányász jövedelme érdekében annak az árán, hogy a bányát
bezárják?
– Csak nem ennyire kritikus a helyzet? – ráncolta a homlokát Sean.
– A Bányászkamara elnöke biztosított afelől, hogy valóban az. És
számokat mutatott, amivel az álláspontját alátámasztotta.
Sean hitetlenkedve, kínlódva rázta a fejét. Valaha ő is bányatulajdonos
volt, ismerte a költségproblémákat és tudta azt is, hogyan lehet a számokat
megtanítani azon a nyelven beszélni, amelyen célszerű beszélniük azok
számára, akik manipulálják őket.
– És azt is tudod, te tudod elsősorban, Sean, öregem, milyen sok ember
élete függ azoktól az aranybányáktól. – Kemény, merész kijelentés volt,
szúrt, mint a tőr. Tavaly első ízben haladta meg a Sean-féle
fűrészmalmoknak a transvaali aranybányák részére szánt
bányafaszállítások értéke a kétmillió font sterlinget. És a kis tábornok ezt
pontosan olyan jól tudta, mint maga Sean.
– Hány ember dolgozik a natali fűrészmalmokban, Sean? Húszezer?
– Huszonnégyezer – felelte kurtán Sean, és fél szemöldökét fürkészőn
felhúzta. A miniszterelnök halvány mosollyal folytatta.
– Más megfontolások is vannak, öreg barátom, amiket már egyszer
megbeszéltünk egymás között. Akkor azt mondtad nekem, ha ez az ország
hosszú távon érvényesülni akar, össze kell fogni a feketéknek és a
fehéreknek, és a vagyont inkább az emberi alkalmasság és nem a bőr színe
szerint kell felosztani. Igaz?
– Igaz – bólintott Sean.
– Én voltam az, aki azt mondtam, lassan kell haladnunk ebben az
irányban. És most te vagy az, aki habozol, aki kötözködsz?
– Én azt is mondtam, hogy sok apró lépés biztosabban visz előre, mint
néhány merész ugrás, amelyet kényszerből tesz meg az ember, csak mert a
kést az oldalába bökik. Azt mondtam, Jannie, hogy meg kell tanulnunk
meghajolni, hogy sose kelljen megtörnünk.
Jannie Smuts ismét a kacsák felé fordult, és mind a ketten
elgondolkodva nézték őket.
– Gyerünk, Jannie – szólalt meg végül Sean. – Más okokat is említettél.
Amit eddig mondtál, jól hangzik, de nem olyan halálosan sürgető, és
tudom, hogy te eléggé politikus fej vagy, hogy a javát a végére tartogasd.
Jannie derűsen felnevetett, aztán előrehajolt, és megveregette Sean
karját.
– Túlságosan jól ismerjük egymást.
– Úgy is illik – mosolygott vissza rá Sean. – Elég keményen csatáztunk
egymás ellen. – A polgárháború szörnyű napjaira emlékezve mindketten
elkomolyodtak. – És ugyanaz a vezetőnk volt, az Isten áldja meg.
– Az Isten áldja meg – visszhangozta Jan Smuts, és egy pillanatra a
kolosszusra gondoltak, Louis Bothára, a harcosra, az államférfira, az Unió
építészére és az új nemzet első miniszterelnökére.
– Gyerünk, mi a másik ok?
– Roppant egyszerű. El kell döntenünk, ki kormányoz. A nép
törvényesen megválasztott képviselői vagy egy kicsi, kíméletlen, kalandor
banda, akik szakszervezeti vezetőknek nevezik magukat, a szervezett
munkásság vagy egész egyszerűen a nemzetközi kommunizmus képviselői.
 – Kemény szavak.
– Kemény dolog ez, Sean. Nagyon kemény. Vannak értesüléseim
tényekről, amelyeket a minisztertanács elé terjesztek, mihelyt a parlament
ismét összeül. Azonban ezeket meg akartam veled beszélni, négyszemközt,
az ülés előtt. Megint szükségem lesz a támogatásodra, öreg Sean.
Szükségem van rád, hogy ott legyél velem, azon az ülésen.
– Beszélj.
– Először is tudjuk, hogy fegyverkeznek, modern fegyvereik vannak, és
hogy a bányászokat kiképzik, és háborús kommandókba szervezik. – Jan
Smuts húsz percen át folyékonyán, sürgető hangon beszélt, és mikor
befejezte, felnézett Seanra.
– Nos, öreg barátom, mögöttem állsz?
Sean hűvös fejjel nézett a jövőbe és fájdalommal látta, hogy az
országot, amelyet szeret, megint a gyűlölet, a polgárháború gyűlölete fogja
marcangolni.
– Igen – bólintott. – Melletted vagyok, itt a kezem rá.
– Te és az ezreded? – Jan Smuts megfogta Sean csontos kezét. – Mint a
kormány minisztere is és mint katona is?
– Mind a kettő – jelentette ki Sean. – Szívvel-lélekkel.

Marion Littlejohn hivatala mellékhelyiségében, a vécécsésze lecsukott

fedelén ülve olvasta Mark levelét. Az ajtó zárva, szerelme beragyogta
környezetét, és nem hallotta még a feje fölött a rozsdás lefolyócsőben
gurgulázó ciszternavíz szörcsögését sem.
Kétszer is elolvasta a levelet, könnyáztatta szemekkel és ajkán tétova,
szerelmes mosollyal, aztán megcsókolta Mark aláírását az utolsó oldalon, a
levelet visszatette a borítékba, kinyitotta a blúzát, s a levelet telt kis kebjei
közé csúsztatta. Blúza ettől meglehetősen kidomborodott. Mikor
visszament az irodába, az irodavezető felnézett üvegkalickájában, és
feltűnően nézegette az óráját. Íratlan, de szigorúan figyelembe veendő
szabály volt a telekkönyvi hivatalban, hogy a természet igényei sietősen
elégítendők ki, s a művelet semmi körülmények között sem vehet többet
igénybe az illető munkaidejéből, mint négy percet.
Marion számára a nap hátralevő része kínos lassúsággal telt, és ajkán
titokzatos mosolyával jóformán percenként megtapogatta blúzán a dudort.
Mikor végre elérkezett a szabadulás pillanata, végigsietett a Fő utcán és
lélekszakadva még idejében ért oda Miss Lucyhoz, mielőtt az az üzlet
ajtaját bezárta volna.
– Ó! Jókor érkeztem?
 – Gyere be, drága Marionom, hát hogy van a fiúd?
– Ma kaptam tőle levelet – jelentette ki Marion büszkén. Miss Lucy
biccentett ezüstös fürtös fejével és sugárzó szemekkel nézett rá
ezüstkeretes szemüvegén keresztül.
– Igen, a postás mondta már. – Ladyburg nem volt még annyira város,
hogy ne érdeklődött volna intenzíven valamennyi fia és lánya intim ügyei
iránt. – Hogy van?
Marion tovább fecsegett, pirulva, csillogó szemekkel, és többször is
végignézte a négy készlet ír vászonlepedőt, amelyet Miss Lucy eléje
tartott.
– Gyönyörűek, igazán büszke lehetsz rájuk. Remek fiakat fogsz csinálni
rajtuk.
– Még mennyivel tartozom, Miss Lucy? – kérdezte Marion és elpirult.
– Hadd lám, drágám, kifizettél két font hat pennyt. Marad még harminc
shilling.
Marion kinyitotta pénztárcáját, és gondosan megszámolta tartalmát,
aztán némi lelki tusa után nagy elhatározással letett egy fényes arany fél
fontost a pultra.
– Most már csak egy font marad. – Marion habozott, megint elpirult,
aztán kitört belőle: – Gondolja, hogy elvihetnék most egy párat? Szeretném
elkezdeni a hímzést.
– Hát persze, gyermekem – mondta habozás nélkül Miss Lucy. – Hiszen
hármat már ki is fizettél. Majd én kinyitom a csomagot.

Marion és nővére, Lynette egymás mellett ültek a kanapén. Mindketten egy

lepedő végét kezükben tartva hímeztek. A fejükkel a vászon fölé hajolva,
hímzőtűjük meg-megcsillant a lámpafénynél, és legalább olyan szaporán
járt, mint a nyelvük.
– Markot roppantul érdekelték azok a cikkek, amelyeket Mr. Dirk
Courtneyról küldtem neki, és azt mondja, úgy érzi, Mr. Courtney előkelő
helyet fog elfoglalni a könyvében…
A szoba másik végében Lyn férje az asztalra görnyedve dolgozott egy
jogi dokumentumon, amelyet szélesen kiteregetett maga előtt.
Az utóbbi időben szokott csak rá a pipázásra, és rózsafa pipája minden
szívásra szelíden szortyant egyet. Brillantinnal kent, simára és fényesre
kefélt haját nyílegyenes választék felezte ketté fehér koponyája közepén.
– Ó, Peter! – kiáltott fel hirtelen Marion. Kezében megállt a tű, az arca
felragyogott. – Remek ötletem támadt!
Peter Botes felnézett papírjairól. Fehér homlokán apró, ingerült ráncok
gyűltek: komoly férfiú, aki holmi csacska női fecsegés miatt kénytelen
halálosan komoly munkáját félbeszakítani.
– Te olyan sokat dolgozol Mr. Courtneynak odabent a bankban. Még a
Nagy Házban is voltál nála, nem igaz? Még köszön is neked az utcán, én
láttam!
Peter nagyképűen bólintott, és megszívta pipáját.
– Igen. Mr. Carter többször is megjegyezte, hogy úgy látszik, Mr.
Courtney kedvel engem. Azt hiszem, a jövőben fokozatosan egyre inkább
rám bízza a számlák kezelését.
– Ó drágám, nem beszélnél Mr. Courtneyval, és nem mondanád el neki,
hogy Mark csinálja ezt a munkát Ladyburgról, és hogy annyira érdekli őt
Mr. Courtney és a családja…
– Ugyan már, Marion – lengette hanyagul a pipáját Peter –, csak nem
képzeled, hogy egy olyan ember, mint Mr. Courtney…
– Talán hízelegni fog neki, hogy majd szerepel Mark könyvében.
Kérlek, drágám. Én tudom, hogy Mr. Courtney hallgat majd rád. Rájössz
majd te is, hogy tetszik neki az ötlet, és rád is jó fényt vet majd.
Peter hallgatott. Elgondolkodott, Gondosan mérlegelte, mi értéke van
annak, hogy fontosságát, befolyását fitogtatva imponál a nőknek, szemben
azzal a szörnyű kilátással, hogy közvetlen, társalgó hangon kell
megszólítania Mr. Dirk Courtneyt. A gondolattól is elborzadt. Dirk
Courtneytól rettegett. Jelenlétében egész magatartása hízelgővé, alázatossá
silányodott és tudatában volt, hogy Dirk Courtney részben ezért is dolgozik
szívesen vele, bár kétségtelen, hogy emellett kínosan pedáns jogász is volt.
Legfőképpen azonban ezért a meghunyászkodó magatartásáért szerette
Dirk, mert szívesen vette, ha alárendeltjei tisztelik.
– Kérlek, Peter! Mark annyit fárad azzal a könyvvel. Meg kell
próbálnunk segíteni neki. Éppen most mondtam Lynette-nek, hogy Mark
kivett egy hónap szabadságot a munkahelyéről, hogy egy expedícióban
részt vegyen, fenn, a Chaka Kapujánál, hogy adatokat gyűjtsön a
könyvéhez.
– A Chaka Kapujához megy? – Peter értelmetlenül nézett rá, és még a
pipát is kivette a szájából. Mi a csudának? Hiszen odafönt nincs más, csak
a vadon!
– Nem tudom – vallotta be Marion, aztán sietve hozzátette –, de fontos a
könyve miatt. Meg kell próbálnunk segíteni neki.
– És mit akarsz, pontosan mit kérdezzek meg Mr. Courtneytól?
– Megkérnéd, hogy fogadja Markot, és szóval, mondja el neki az
élettörténetét, a saját szavaival! Képzeld el, milyen jól hangzana ez a
könyvben…
Peter nyelt egyet.
– Marion, Mr. Courtney elfoglalt ember, nem…
– Ó, kérlek! – Marion felugrott, odament hozzá, letérdelt a széke mellé.
– Nagyon-nagyon szépen kérlek, a kedvemért!
– Nos hát – motyogta Peter –, megemlítem neki.

Peter Botes mint egy testőr állt a hosszú, rézveretes lábú asztal végén, a
szék mellett, és derékból mereven előrehajolt, valahányszor egy oldalt
fordítania kellett.
– …és még itt is, kérem, Mr. Courtney.
A nagy ember a székben hanyagul odakanyarintotta aláírását az okirat
aljára, alig pislantott bele, és folyamatosan tovább beszélgetett a másik,
divatosan öltözött férfival, aki valamivel arrébb ült az asztalnál.
Dirk Courtneyt nehéz parfümillat lengte körül. Peter hiába próbálta
márkáját azonosítani. Nyilván hihetetlenül drága, gondolta, de a siker
illata, és szilárdan eltökélte, hogy szerez belőle egy üveggel, akármi legyen
is az.
– …és még itt is kérem, uram.
Most egészen közelből megfigyelhette, hogy Dirk Courtney haja
fénylik, de nincsen rajta brillantin, és a halántékánál hosszabbra hagyták,
úgy, hogy egy spontán kanyarral belenyúlik oldalszakállába. Ma este ő is
kimossa a brillantint a hajából, határozta el Peter. És kicsit megnöveszti…
– Ez minden, Mr. Courtney. A másolatokat holnap továbbítom.
Mr. Courtney bólintott, majd anélkül, hogy felnézett volna rá, hátralökte
székét és fölállt.
– Nos, uraim – szólt oda a többieknek az asztalnál –, nem
várakoztathatjuk meg a hölgyeket. – A többiek kéjenc, sóvár nevetéssel
nevettek fel és a szemük úgy csillant meg, mint a ketrecbe zárt oroszlán
szeme etetés előtt.
Peter sok részletet hallott már azokról a partikról, amelyeket Dirk
Courtney rendezett odakint, Great Longwoodban, a Nagy Házban. Nagy
tétekben folyt a szerencsejáték, néha kutyaviadalokat is rendeztek: két állat
egy gödörben, amint cafatokra tépik egymás bőrét, húsát, meg néha
kakasviadalokat, és mindig voltak ott nők, akiket zárt autóban hoztak
Durbanből vagy Johannesburgból. Nagyvárosi nők, és Peter már a
gondolatra is izgalomba jött. A partikra csak fontos – befolyásos vagy
pénzes – embereket hívtak meg, és miközben a parkot Dirk Courtney
gorillái őrizték, a dorbézolás egész hétvégén tartott.
 Peter néha-néha elábrándozott azon, hogy meghívják egy ilyen partira,
hogy leülhet a zöld, rézlábú asztalhoz, szemben Dirk Courtneyval, és
hanyagul odahúzhatja magához a sokszínű zsetonhegyet úgy, hogy a drága
szivart sem veszi ki a szájából, vagy elszórakozik susogó selymek és
bársonyos, fehér karok között; hallotta, hogy egyes táncosnők, csodaszép
teremtések, levetkőznek, míg hétfátyoltáncukat járják, és a táncot anyaszült
meztelenül fejezik te, miközben a férfiak harsányan nevetgélve kapkodnak
utánuk.
Peter majdnem elszalasztottá az alkalmat, Dirk Courtney már elindult,
maga előtt terelte vendégeit, nevetett, bájolgott, fogai fehéren villogtak
napbarnított, csinos arcában, s eközben egy szolga várt, kabátjával kezében
készenlétben, és a sofőrök odakint az utcán álltak a luxusautók mellett,
készen, hogy elinduljanak abba a világba, amelynek ingerlő, erotikus
részleteiről Peter csak ábrándozhatott.
Utánasietett Dirknek és idegesen dadogta.
– Mr. Courtney, lenne egy személyes kérésem.
– Gyere, Charles. – Dirk Courtney mosolyogva karolt bele egyik
vendégébe, vállát átfogva nem is nézett Peter felé. Remélem, ma több
szerencséd lesz, mint volt legutóbb, mert utálom elnyerni a barátaim
pénzét.
– A feleségem húgának van egy vőlegénye, uram – makogta
elkeseredetten Peter. – Könyvet ír Ladyburgról, és szeretné belefoglalni az
ön személyes élményeit…
– Alfred, mennél az első kocsival, Charlesszal? – Dirk Courtney
begombolta kabátját, megigazította kalapját, és már indult is az ajtó felé,
miközben homlokát alig észrevehetően ráncolva jelezte, mennyire
bosszantja Peter alkalmatlankodása.
– Idevalósi ember. – Peter majdnem elsírta magát zavarában, de
makacsul folytatta. – Kitűnő háborús minősítése van, talán emlékszik is a
nagyapjára, John Andersre…
Dirk Courtney arca hirtelen különös kifejezést öltött. Most első ízben
lassan szembefordult Peterrel, és egyenesen az arcába nézett. A nézése,
ahogy felvillant, halálosan megrémítette Petert. Életében sose látott egy
arcon ennyi izzó rosszindulatot, ilyen gátlástalan kegyetlenséget. Csak egy
pillanatig tartott. Aztán a nagy ember elmosolyodott. Barátságos,
megnyerő mosolyától Peter nyomban megkönnyebbült, szinte megszédült.
– Könyvet? Rólam? – Belekarolt Peterbe, barátságosan megfogta a
karját. – Mondjon még valamit erről a fiatalemberről. Gondolom, fiatal.
– Ó igen, uram, egészen fiatal.
 – Uraim – fordult bocsánatkérően Dirk Courtney vendégei felé. –
Megkérhetlek benneteket, hogy menjetek előre? Hamarosan utánatok
megyek. A szobáitok készen, és kérlek, ne törődjetek azzal, hogy
megvárjatok, míg megérkezem. Kezdjétek nyugodtan el a szórakozást.
Aztán, továbbra is Peter karját fogva, udvariasan visszavezette a
fiatalembert a tágas igazgatói tanácsterembe, a kandalló mellett egy
székhez.
– Nos, ifjú Botes mester, mit szólna egy pohár brandyhez?
És Peter bódultan nézte, hogyan önti ki a konyakot saját tulajdon izmos
kezével, fekete pehelyszőrös kezefejével, kisujján egy érett borsó méretű
gyémántgyűrűvel.

Mark úgy érezte, a Chaka Kapuja szikláinak a formája minden lépésével

változik, ahogy észak felé tart. A távolban felmagasló kékes-füstös
sziluettből lassan tisztulva kirajzolódtak a sziklák részletei.
Két egyforma sziklaorom, szinte egymás tükörképeként áll szemben
egymással, meredeken nyúlva fel háromszáz méterre a szakadék fölé,
amelyben lent a Bubezi folyó zúg a zuluföldi síkság felé haladva, ahol
aztán vagy százhúsz mérföldön át mocsarak, lagúnák és mangroveerdők
között kanyarogva végül kiárad a dagálytorkolat szűk nyílásába. Ez a
torkolat szinte lélegzik, ki-be szívja a dagályt, az apályt, és az apály tarka,
színes vizével megfesti a tenger vizét, messze mélyen benyúlva a
Mozambiki-árámlat tintakékjébe: barna folt, élénk ellentétben az ezer
mérföldekre észak és dél felé nyúló homokos part vakító fehérségével.
Ha valaki a Bubezi folyását követi felfelé, a Chaka Kapuján túl, ahogy
Mark és az öreg olyan gyakran megtette valamikor, a központi fennsík alatt
egy széles medencébe jut. Itt, a sűrű erdők között a Bubezi két ágra szakad,
a FehérBubezi számos vízesésen és zuhatagon át lezúdul a fennsíkról a
kontinentális pajzsra, a Vörös-Bubezi pedig észak felé kanyarodik el,
követi a fennsík törésvonalát az őserdők között és a füves térségeken át, s
lesz végül a portugál gyarmat, Mozambik határa.
Nyár közepén, az áradások idején, ez a mellékfolyó viszi le az
erodálódó vörös agyagot Mozambik lelőhelyeiről, mély vérvörösre festi
vizét, amely úgy lüktet, mint egy élő artéria, és méltán érdemli ki nevét:
Vörös-Bubezi.
Bubezi zulu nyelven oroszlánt jelent, és valóban, Mark a Bubezi partján
vadászott először oroszlánra, ott ölte meg az elsőt, fél mérföldnyire a két
folyó összefolyásától.
Már majdnem dél volt, mikor elérte a folyót ott, ahol a két oszlop között
a szakadékból kilép. Elővette óráját, hogy megnézze, mennyi az idő, de a
mozdulata félbemaradt. Itt az időt nem fémmutatókkal mérték, hanem a
nap méltóságteljes járásával és az évszakok örökös váltakozásával.
Letette csomagját, puskáját egy fatörzsnek támasztotta. Ez a mozdulata
mintegy szimbolikus volt: ahogy a súly lekerült a válláról, mintha a
szívéről is leesett volna egy sötét teher.
Fölnézett a sziklafalakra, amelyek a fél égboltot eltakarták előle, és
magába felejtkezett, pontosan olyan áhítatot érzett, mint mikor a
Westminster apátságban VII. Henrik kápolnájának ívelt kőcsipkéit nézte.
Az idő, a szél, a nap, az eső kifaragta sziklaoszlopok ugyanolyan
légiesen, kecses eleganciával emelkedtek az égnek, csak éppen a
vonalvezetés szabadságát nem korlátozta az ember alkotta szépségideál. A
sziklaoszlopokat zuzmótelepek tarkították csillogó vörös, sárga és
ezüstszürke foltokkal.
A sziklarepedésekben satnya, torz fácskák sínylődtek, száz meg száz
lábbal magasodtak fejlettebb testvéreik fölé, a természet véletlen játéka
folytán deformálódtak, megnyomorodtak, mintha egy raj japán bonszai-
kertész kezelte volna őket gondos hozzáértéssel, olyan lehetetlen szögben
nyúltak ki a szikla síkjából, és ágaikat mintegy könyörögve nyújtogatták a
nap felé.
Egyik-másik keskeny párkány alatt a sziklát sötétre festette a bolyhos
sziklai nyulak ürüléke, amelyek csak úgy nyüzsögtek a sziklafal
repedéseiben, nyílásaiban. Álmosan üldögéltek a szakadék szélén, süttették
a nappal kövér kis testüket és le-lepislogtak a szakadék mélyén arra az apró
kis emberi alakra.
Mark nézte, hogyan repül vitorlázva, kiterjesztett szárnyakkal, egy
keselyű meredeken megdől, aztán megint meglebbenti hatalmas, barna
szárnyait, hogy kihasználja a sziklafal előtt a szél járását, kinyújtja karmait,
amelyekkel megkapaszkodik majd, mikor felívelve leereszkedik
fészkelőhelyére egy sziklaperemen, százötven méternyire a folyó felett. Ott
gondosan összezárja szárnyait, ismert, a keselyűkre jellemző mozdulattal
lehajtja kopasz, pikkelyes fejét és oldalazva húzódik arrébb a ruganyos,
kusza, pálcikákból és apró ágakból összetákolt fészke peremén, amit a
szikla oldalában rakott magának.
Abból a szögből, ahol Mark állt, nem látta a kicsinyeket a fészekben, de
tisztán felismerte a madár mozdulatait, amint nekikezdett felbüfögni
kicsinyeinek az adag rothadt döghúst. Markon fokozatosan eláradt a béke,
ráborult, mint egy köpönyeg. Leült, hátát egy eukaliptuszfa rücskös
törzsének támasztotta, lassan, minden sietség nélkül keresett magának egy
cigarettát, kimért mozdulatokkal rágyújtott, megszívta, aztán orrán
keresztül engedte ki a halványkék, gomolygó füstöt, és nézte, hogyan
emelkedik, kanyarog lustán a levegőben.
Arra gondolt, hogy a legközelebbi emberi lény talán negyven mérföld
távolságra lehet tőle, a legközelebbi fehér ember talán százra, s a gondolat
furcsa módon megnyugtatta.
Elgondolkodott azon, mennyire elveszíti jelentőségét minden
értelmetlen, emberi nyüzsgés itt, ebben a mérhetetlen, ős-eredeti,
természetes világban, és valahogy felmerült benne a gondolat, hogy ha
mindenki, azok is, akik számára nem létezik más, mint a városok
tülekedése, a patkányok nyüzsgésére emlékeztető sürgés-forgás, csak egy
rövid kis időre letelepedne itt, felüdülve és megtisztulva térhetne vissza
előző életébe, s ott már, miután ráhangolódott a természet örök
hullámhosszára, törtetésében is kevesebb lenne a harag és a gyűlölet.
Hirtelen felszisszent. Álmodozását egy tűszúrásnyi fájdalom szakította
félbe a füle alatt, a nyaka puhább részén ösztönösen odacsapott nyitott
tenyerével. A kis rovar elkábult ugyan, de páncélzata túlságosan kemény
volt, még egy ilyen erős csapás sem törte össze. Bukdácsolva, zümmögve
hullott Mark ölébe, Mark a hüvelykujja és mutatóujja közé fogta és
kíváncsian nézegette. Sok éve nem látott ilyen kis állatot.
A cecelégy valamivel nagyobb, mint a házilégy, de karcsúbb,
áramvonalasabb teste van és áttetsző szárnyai barnán erezettek.
– Afrika megmentője – mondta róla egyszer az öreg, és Mark most
hangosan elismételte a szavait, miközben ujjaival összenyomta a kis
állatot. Fényei, vörös folyadék fröccsent ki belőle, az a vér, amit belőle, a
nyakából szívott ki. Előre tudta, hogy a csípés helye meg fog duzzadni,
haragos vörös lesz, és ugyanígy reagál majd a további csípésekre, de a
szervezetben hamarosan kialakul az ellenálló képesség, és egy hét múlva
észre sem veszi a csípéseket, annyira sem, mint ahogy egy szúnyogcsípést
megérez.
– Afrika megmentője – mondta az öreg. – Ez a kis dög mentette meg az
országot, hogy ne lepjék el háziállatok, le ne legeljék. Előbb a marhák, a
marhák után az eke, az eke után a városok és vasúti sínek. – Az öreg lassan
rágcsált a tábortűz fényénél, mint egy kérődző bika, arcát beárnyékolta
széles karimájú, puha kalapja. – Egy szép napon megtalálják a módját,
hogy kipusztítsák, vagy kitalálnak valamit, amivel gyógyítani tudják az
álomkórt, a „naganá”-t, aminek a mérgét a cecelégy hordozza magában.
Akkor annak az Afrikának, amit mi megismertünk, vége, gyerek. – Azzal
hosszú, mézesbarna fröccsöt köpött a tűzbe. – Mi lesz Afrikából ember
nem lakta területek, vadak nélkül? Akár visszamehetünk Londonba élni.
Mark most más, megértőbb szemmel nézett maga körül a fenséges
őserdőben, és elképzelte, mivé vált volna mindez itt körülötte, ezek nélkül
az apró, barna szárnyú csendőrök nélkül. A fákat kivágták volna tűzifának,
az erdőket kiirtották volna, hogy ökör vontatta ekékkel fölszántsák a
földjét, a szabad térségeket lelegeltették volna, szarvasmarhák patája törte
volna föl a földet, és fekélyeket nyitott volna rajta az erózió számára, s a
folyók a vérző föld szennyétől és emberi piszoktól barnán, szennyesen
folynának medrükben.
A nagyvadakat kilövik a húsukért, és mert a legelőkön ellenségei a
háziállatoknak. A zuluk számára a szarvasmarha jelentette a vagyont, ezer
éven át, és odamentek a csordákkal, ahol a marha táplálékot talált.
Ennek ellenéré, furcsa módon volt ennek a vadonnak egy másik őre is,
eltekintve a szárnyas rovarseregtől, és ez az őr egy zulu volt. Chaka, a nagy
zulu király, réges-régen telepedett meg itt. Senki sem tudja, mikor, mert a
zuluk nem mérik úgy az időt, mint a-fehér emberek, sem nem jegyzik fel
írásban a történelmüket.
A öreg mesélte annak idején Marknak a történetet, zulu nyelven, ahogy
ez ehhez a történethez illett, és zulu fegyverhordozója hallgatta, időnként
helyeslően bólogatott, vagy dörmögve kijavította, ha valahol tévedett, és
előfordult, hogy beleszólt, és hosszan színezte ki a legenda egy-egy
érdekesebb epizódját.
Azokban az időkben itt, ebben a medencében élt egy kis törzs.
Vadászok voltak, meg vadmézet gyűjtöttek, és „inyosi”-nak, „méhek”-nek
nevezték magukat. Szegények voltak, de büszkék, és ellenálltak a hatalmas
királynak és a király kielégíthetetlen hódítási, hatalmi vágyának.
Chaka király harcosainak serege elől visszahúzódtak az északi
sziklaorom természetes fedezékébe. Mark, mikor így felidézte
emlékezetében a történetet, fölnézett, át a folyó túlsó oldalára, a meredek
sziklafalra.
Ezerkétszáz férfi, asszony és gyermek kapaszkodott fel az egyetlen
keskeny, életveszélyes ösvényen a csúcsra, az asszonyok fejükön cipelve
az élelmet, s a feketék hosszú sorban kanyarogtak felfelé a sziklafalon,
menedékükbe. A csúcsról a törzsfőnök és harcosai harsány hangon
jelezték, hogy dacolnak a királlyal.
Chaka egyedül állt a szikla tövében, magas, karcsú alakjával, iszonyatos
erejével méltóságteljesen, fiatalon.
– Gyere le, ó főnök, fogadd a király áldását és maradj meg főnöknek
szeretetem napfényében.
 A törzsfőnök elnevette magát, és gúnyosan kiáltott oda a körülötte
összegyűlt harcosoknak.
– Úgy hallottam, mintha egy cerkófmajom ugatott volna!
Nevetésüket harsogva visszhangozta a sziklafal. A király megfordult és
visszament oda, ahol harcosai kuporogtak türelmesen. Tízezer ember.
Este Chaka kiválasztott ötven harcost, halkan nevén szólítva
mindegyiket. Azokat, akiknek a legnagyobb volt a szívük és
legfélelmetesebb a hírnevük. Mindössze ennyit mondott nekik:
– Amikor a hold lenyugszik, gyermekeim, megmásszuk a sziklát a folyó
fölött – és felnevetett halkan, száraz nevetéssel; sokan tudták, hogy aki ezt
a kacajt hallja, annak a számára ez volt az utolsó hang, amit ár földön
hallott. – Mert vajon nem nevezett-e bennünket a bölcs törzsfőnök
cerkófmajomnak? És egy cerkófmajom felmászik oda is, ahová ember nem
mer felmászni.
Az öreg fegyverhordozó napfénynél megmutatta azt az utat, amelyet
Chaka kiválasztott, hogy azon másszon fel a csúcsra. Távcsőre volt
szükségük, hogy kivegyék a sziklán a hajszálnyi repedéseket és az ujjnyi
keskeny sziklapadokat.
Mark még most is megborzongott, ahogy szemével követte azt a
vonalat, s arra gondolt, hogy Chaka annak idején kötél nélkül mászott, a
sor elején, holdnyugta után, teljes sötétségben, hátára szíjazott, széles
hegyű dárdájával.
Mászás közben tizenhat harcosa megcsúszott és lezuhant, de akiket
Chaka kiválasztott, olyan erős jellemek voltak, hogy egy sem adott egy
hangot sem a sötétben, a szörnyű zuhanás közben, egy suttogás sem
hallatszott, amivel felriaszthatták volna az inyosi őröket, és csak egy tompa
puffanás hallatszott lentről, a szakadék mélyéből, ahogy a testük földet ért.
És hajnalban, míg harcosai lekötötték az inyosik figyelmét, Chaka
átsurrant a szikla peremén, összeszedte maradék harcosait, és –
harmincöten ezerkétszáz ellen – egyetlen elsöprő rohammal elfoglalta a
csúcsot. Kardjuk széles pengéje áthasította ellenfelük testét, dárdájuk
átdöfte őket mellüktől a gerincükig, és a visszahúzott pengék nyomában
szökőkútként lövellt ki mellükből az életet jelentő, piros vér.
– Ngidhla! Ettem! – kiáltotta a király, és miközben emberei harcoltak,
az inyosik közül sokan inkább levetették magukat a szikla csúcsáról a
folyóba, semhogy szembe kelljen szállniuk Chaka dühével. Azoknak, akik
haboztak, leugorjanak-e, segítettek eldönteni a kérdést.
Chaka, két kézzel fölemelve az inyosik törzsfőnökét, könnyedén tartotta
feje fölött, hiába küzdött ellene.
 – Ha én cerkófmajom vagyok, akkor te veréb – vagy mondta, – aztán
vad kacagással tette hozzá: – Repülj, kis veréb, repülj – és lehajította
messze, a semmibe.
Ezúttal nem kíméltek sem asszonyt, sem gyermeket, mert a tizenhat
zulu között, akik mászás közben lezuhantak a szikláról, voltak azok, akiket
Chaka legjobban szeretett.
Az öreg fegyverhordozó belekotort az omlatag szikla tövében
felhalmozódott törmelékbe, és a tenyerén aszott csontszilánkokat mutatott,
amelyek talán valaha emberi csontok lehettek.
Chaka ez után a sziklacsúcson aratott győzelem után nagy vadászatot
rendezett a két folyó völgyében.
Tízezer harcos hajszolta a vadat, négy napig tartott a vadászat, és azt
mondják, a király maga, saját kezével, kétszáz bivalyt döfött le. A vadászat
után aztán a király ezt a döntést hozta:
– Ez királyi vadászterület. Itt többé soha senki sem fog vadászni, csak a
király. Onnan, ahonnan Chaka ledobta az inyosit a szikláról, a hegy
gerincéig, keletre, délre és északra, amekkora utat egy ember egy nap futva
megtehet, egy nap meg egy éjszaka, és még egy nap, ez a terület csak a
király vadászatára szolgál. Hallja meg minden ember ezeket a szavakat,
reszkessen és engedelmeskedjen!
Száz embert hagyott ott, egy idősebb harcos parancsnoksága alatt, hogy
őrizzék a területet, a „királyi vadászat őreinek” nevezte el őket, és időnként
visszatért ide. Talán az vonzotta a békének ebbe a birodalmába, hogy
felfrissüljön és megnyugtassa megkínzott, hatalomvágytól gyötört lelkét,
akkor is, amikor anyját, Nándit, az Édest, gyászolta. Majdnem minden
évben eljött ide vadászni, míg végül, saját testvéreinek orgyilkos kardja
által, elpusztult maga is.
Közel egy évszázaddal később egy ünnepélyes ülésen, sok száz
rnérföldnyire a Chaka Kapujától, a natali törvényhozás felidézte Chaka
határozatát, és védett területnek nyilvánította a vidéket, hogy megvédjék a
vadállomány és a természeti szépségek kipusztításától, de ezt a „királyi
vadászterületet” nem ellenőriztették olyan alaposan, mint az egykori zulu
király. Éveken át nyüzsögtek ott az orvvadászok, íjjal és nyíllal, hurokkal,
vermekkel, dárdával vagy kutyafalkákkal meg nagy kaliberű puskákkal.
Lehetséges, hogy hamarosan kitalálja valaki a nagana gyógyszerét vagy
valami módot találnak a cecelégy kiirtására, amint az öreg megjósolta.
Visszavonják az ember alkotta törvényt és a völgyet átadják a bőgő,
vánszorgó marhacsordáknak, az ezüstösen csillogó ekevasnak. Markot
fizikai rosszullét fogta el a gondolatra. Fölállt, és-elindult a
sziklatörmelékkel borított lejtőn, hogy legyűrje rosszullétét.

Az öreg mindig is a szokások embere volt, beleértve ruházkodását meg a

napi élet szertartásait. Mindig ugyanott táborozott, ha ismerős úton járt, és
visszatért oda, ahol korábban már megfordult.
Mark most egyenesen régi táborhelyüket kereste fel a folyók találkozása
fölött, ott, ahol azúradások vize meredeken vájta alá a magas partot, és a
felmagasló partfal fölött szikomorfaliget vetett árnyékot. A fák törzse
olyan vastag volt, mint a Nelson-oszlop a Trafalgar téren, és a zöldes
színekben játszó, hűvös árnyékban csak a bogarak zümmögése és a
bíborszínű galambok turbékolása hallatszott.
A tűzhelyül szolgáló kövek még a helyükön voltak, kormosán, feketén,
csak egy kicsit szóródtak széjjel. Mark rendesen összerakta őket.
Tűzifa bőven akadt: száraz, kidőlt fák, letört ágak, meg azok, amelyeket
az áradás, amikor tetőzött, a partra sodort.
Mark vizet merített a folyóból, csajkáját a tűzre tette és teát főzött
magának, aztán csomagja oldalzsebéből elővett egy iratkapoccsal
összetűzött papírköteget, amit Marion küldött neki. Az iratok meglehetősen
megviselt állapotban voltak, mintha valaki igen sűrűn forgatta volna őket.
„Másolat a halottkémi vizsgálat során lefolytatott bizonyítási eljárás
okirataiból JOHN ANDERS úr, ANDERSLANDi farmer halálának
ügyében, LADYBURG kerületben.”
Az iratot Marion Littlejohn gépelte ki, fáradságos munkával, ebédideje
alatt, és gépírási gyakorlatának hiányosságai kézenfekvően
megmutatkoztak a sok radírozásban és átgépelésben.
Mark már annyiszor olvasta, hogy szinte emlékezetből fel tudta volna
mondani az egész szöveget, még a bírói pulpitusról elhangzott,
jelentéktelen közbeszólásokat is:

„Mr. Greyling (idősb): Ott táboroztunk a Bubezi folyónál, bíró…

Tárgyalásvezető: Én nem vagyok bíró, uram. A helyes megszólítás:
Méltóságod.”

Most megint nekifogott, elejétől fogva, gondosan kutatott a legapróbb

nyom után, ami érdekes lehet, amit esetleg korábbi olvasmányai során
figyelmen kívül hagyott.
De végül mindig ennél a párbeszédnél kötött ki:

„Tárgyalásvezető: Kérem, lenne szíves a tanú az elhunytat ‘elhunyt’-

 nak nevezni, és nem ‘öreg’-nek!
Mr. Greyling (idősb): Elnézést, méltóságos uram. Az elhunyt hétfőn
korán reggel elment a táborból, aszonta, kudu után néz a gerincen. Nem
sokkal ebédidő előtt hallunk egy lövést, és a fiam, Cornelius aszongya:
‘ez úgy hangzik, hogy az öreg elkapott egyet…’, elnézést, szóval, az
elhunyt.
Tárgyalásvezető: Maguk akkor még a táborban voltak?
Mr. Greyling (idősb): Igen, méltóságos uram, a fiam meg én szárításhoz
aprítottunk húst, és aggattuk fel, aznap mentünk el a táborból”

Mark maga elé képzelte, hogyan vagdossák fel a vadhúst; a nyers húst
hosszú szeletekre vágják, sós vizes vödrökbe mártogatják, aztán felfűzik a
fa ágaira. Hányszor volt tanúja hasonló véres tevékenységnek! Mikor a hús
fekete rúddá szárad, olyanná, mint egy bagórúd, jutazsákba csomagolják, s
később, teherhordó szamár hátán hazafuvarozzák. A nedves hús, mire
megszárad, súlya háromnegyed részét elveszíti, ami megmarad, a biltong, a
szárított hús, Afrika-szerte értékes cikk, amelyért olyan magas árakat
fizetnek, hogy meglehetősen jövedelmező mesterséggé teszi az
orvvadászatot.

„Tárgyalásvezető: Mikor kezdtek aggódni az elhunyt távolléte miatt?

Mr. Greyling: Hát, aznap este nem jött vissza a táborba. De, szóval, mi
nem aggódtunk. Gondoltuk, talán friss nyomot talált, és egy fán alszik.”

A vallomás egy nyilatkozattal végződött.

„Mr. Greyling (idősb): …nos, a végén nem találtuk meg, csak a

negyedik napon. A szarmadarak… bocsánat: a keselyűk… mutatták, hol
keressük. Megpróbált felmászni a parton, egy rossz helyen, láttuk,
megcsúszott, és a puska még ott volt alatta. Biztosan az volt az a lövés,
amit hallottunk, mindjárt ott el is temettük, mert tetszik tudni, már
szállítani nem lehetett a madarak miatt meg a nap miatt. Egy szép
keresztet is tettünk oda, magam faragtam, meg elmondtam egy imát.”

Mark összehajtogatta a másolatot, visszacsúsztatta a csomagjába. A tea

megfőtt, sűrű kondenzált tejjel ízesítette, meg barna cukorral.
Míg nagyokat fújva próbálta hűteni teáját a bögrében, és közben aprókat
szürcsölt az édes italból, elgondolkodott azon, mit is sikerült eddig
kiderítenie. Egy sziklás hegygerinc, veszélyes hely, puskalövésnyire
onnan, ahol most ül, egy kőrakás, talán egy fakereszt, amit azóta alighanem
régen felfaltak a termeszek.
Egy hónap áll a rendelkezésére, de alig hitte, hogy ez elég lesz. Ilyen
halvány utalások alapján az ilyen nyomozás évekig eltarthat, hacsak a
szerencse nem áll közben mellé.
És még ha szerencsés lenne is, fogalma sem volt róla, mihez fogna
azután. A főmotívum, ami idehajtotta, mindössze annyi volt, hogy meg
akarta találni, hol fekszik az öreg.
Aztán majd csak rájön, mit csináljon.

Először a déli parton járta végig a hegyoldalt meg a sziklás részeket. Tíz
napon keresztül mászkált, kapaszkodott a medence sziklás oldalában,
megfeszített izmokkal küzdött a különböző geológiai alakzatokkal, a végén
annyira lefogyott, mint egy agár, a karja, az arca olyan bronzbarnára sült le
a napon, mint a rozskenyér, és az állán sötéten, szúrósan bújt elő a borostás
szakáll.
A medencében roppant változatosságban nyüzsögtek a különböző
madarak, a levegő még a fülledt, amúgy csendes délidőben is tele volt
mindenféle zajokkal, az erdei galamb gyászos krúgatásától kezdve a feje
fölött köröző fehér fejű halászsas éles, csipogó rikoltozásáig. Kora reggel
aztán, meg az este hűvösében is, életre kelt a bozót, drágakőként villogó
tollak látszottak mindenfelé, az elképzelhetetlenül gyönyörű Narina
Trogon, bíborszínű tollaival, amelyet valaha egy öreg utazó egy hottentotta
szépségről nevezett el, aztán a fémesen villogó napmadarak, amint a
gyöngyházfényű, illatozó virágok fölött lebegnek, a harkályok, amint
bíborvörös fejükkel vadul kopogtatnak, és a folyó partján a szakabul madár
hosszan lebegő, ébenfaszerűen fénylő tollaival, bent a nádasban. Ezek
enyhítették Mark kutatóútjának fáradalmait, és naponta százszor is megállt
néhány percre, és elbűvölve figyelt, hallgatózott.
Nagyvadat azonban igen keveset látott. Legfeljebb a nyomukat fedezte
fel. A nagykudu fényes, bogyószerű ürülékét, elszórva a járhatatlan
csapásokon, végig az erdőn keresztül, a leopárd száraz trágyáját, benne
megölt cerkófmajmok bolyhos szőrével, meg a fehér rinocérosz hatalmas
trágyadombjait, amelyek évek alatt gyűltek össze, mert ez a furcsa állat
mindig visszatér ugyanoda dolgát végezni.
Mark megállt egy rinocérosz-trágyadomb mellett, és mosolyogva
gondolt vissza az öreg meséjére, mikor elmagyarázta neki, miért fél
annyira a rinocérosz a sündisznótól, és miért kotor bele mindig a saját
ürülékébe.
 Egyszer, nagyon-nagyon régen a rinocérosz kölcsönkért a sündisznótól
egy tüskét, hogy bevarrjon a bőrén egy sebet, amit egy vörös hegyű
mimóza tüskéje ejtett rajta. Mikor a műveletet befejezte, fogai közé fogta a
tüskét, úgy csodálta meg művét. S ekkor véletlenül lenyelte a tüskét.
Azóta aztán állandóan szalad, hogy ne kelljen szembekerülnie a
sündisznóval, hallgatni szemrehányásait, és ezért minden ürülékbe, amit
elejt, belekotor, és keresi benne a lenyelt tüskét.
Az öregnek százával voltak ilyen történetei, amelyekkel
elgyönyörködtette a kisfiút, és Mark megint úgy érezte, mintha az öreg ott
lenne mellette, s elhatározása, hogy megtalálja sírját, újult erőre kapott.
Másik vállára dobta puskáját, és visszafordult a fennsík sziklás pereme
felé.
A tizedik nap egy tisztás szélén pihent az aranyszínű fűben, amikor
végre nagyvadat pillantott meg a közelben.
Egy kis csoport kecses, világosbarna impalát vezetett három impozáns
szarvú bak. A tisztás távolabbi végében tűntek fel, óvatosan legelészve,
minden két-három másodpercben tökéletes mozdulatlanságba merevedtek
csak lapátfülüket mozgatták és fekete, nedvességtőt csillogó orrukkal
szaglásztak, némán lesve minden jelre, ami veszélyt jelezhetett.
Marknak éppen elfogyott a húskészlete, utolsó marhahúskonzervét
előző nap ette meg, és az ilyen alkalomra hozta magával a puskát, amikor
valamivel változatosabbá teheti zabkása-étrendjét. Ennek ellenére furcsa
módon húzódozott attól, hogy a fegyverét használja. Annak idején, mint
kisfiú, sose habozott így. De most életében először nézett olyan szemekkel,
amelyekkel egy állatban nemcsak a húsát látta, hanem látta nem
mindennapi, ritka szépségét is.
A három bak lassan lépdelt előre a tisztáson, vagy száz lépésnyire attól
a helytől, ahol Mark némán kuporgott, aztán mint halvány árnyak
elsuhantak a tüskebozótban. A suták a nyomukban nyargalva igyekeztek
lépést tartani velük, egyikük hosszú lábaival ügyetlenül botladozó
kicsinyével, végül egy alig fejlett suta zárta a sort.
Ennek az állatnak egyik hátsó lába megnyomorodott, sorvadt volt,
satnya, földet sem ért, úgy lóbálta, és láthatóan nehezen zárkózott fel a
többiekhez. Alaposan leromlott szegény állat, csupa csont és bőr volt, a
gerince tisztán kirajzolódott a bőrén, a szőre színe tompa, betegesen
fénytelen.
Mark kezében meglendült a P-14-es. A lövés kurta csattanásának hangja
visszaverődött a folyón túli szikláról, és felriasztott egy raj fehér fejű libát,
amelyek most surranva szálltak el a folyó felől.
 Mark a fűben heverő őzsuta fölé hajolt, és megtapintotta sötét, nedves
szemeire boruló, göndör szempilláját. Semmi reflex, különben is, az
ellenőrzés, él-e még, merőben rutinszerű volt, mert Mark tudta, hogy
lövése a szíve közepén találta és azonnal megölte.
– Ezt az ellenőrzést végezd mindig el. – Megint az öreg tanítása. –
Percy Young ezt maga is elmondaná neked, ha tudná, de ő leült a döglött
oroszlánra, amelyet lelőtt, hogy nyugodtan elszívjon egy pipát, amikor az
oroszlán feléledt. Ezért nincs most itt, hogy ezt személyesen elmesélje
neked.
Mark hátára fordította az állatot, leguggolt, és alaposabban megnézte a
hátsó lábát. A bőrt meg a húst is egy dróthurok hasította be, mélyen,
annyira, hogy keményen nekifeszült a csontnak is, mikor az állat
megpróbált szabadulni tőle. A drót alatt a láb elüszkösödött, hányingert
keltően bűzlött, és csak úgy vonzotta magához a nyüzsögve rajzó fekete
legyeket.
Mark elvégezte a lapos metszést a belezéshez, a pengét ferdén tartva,
hogy ne sértse meg a beleket. Az állat hasa szétnyílt, mint egy pénztárca.
Mark biztos vágásokkal kiszabadította a végbélnyílást és a vaginát,
egyetlen mozdulattal kiemelte a hólyagot, a beleket és a zsigereket, a
zsigerek halmazából kivágta a bíborszínű májat, elvágta az epehólyagot és
eldobta. A máj, szénparázson megsütve ünnepi vacsora lesz. Levágta az
állat bűzlő hátsó lábát, egy marék száraz fűvel gondosan kitörülgette a
gyomorüreget, nyakát bevagdosva a metszéseknél fogva felemelte az
egészet, és levonszolta a patakpartra, táborhelyére. Felszeletelte, besózta,
hogy megszárítsa: most már lesz húsa végig, míg itt lesz. A hússzeleteket
fölakasztotta magasan, a szikomorfa egyik ágára, hogy megóvja a
dögevőktől, amelyek napközben, távollétében, nyilván ellátogatnak majd a
táborhelyére. Csak mikor ezzel is végzett és lekuporodott a tűz mellé,
kezében gőzölgő bögréjével, gondolt megint a dróthurokra, amely
megnyomorította az impala sutát.
A csapdavető nyilván fekete, és nagyobb szüksége volt az állatra, mint
azoknak, akik azért mennek oda ölni, hogy a zsákmánnyal kereskedjenek.
Míg ezen töprengett, lassan erőt vett rajta a csüggedés. A vadállomány
már az alatt a néhány év alatt is, mióta nem járt erre a vadonban,
töredékére csökkent az eredeti mennyiségnek. Hamarosan mind oda lesz.
Ahogy az öreg mondta: „nagy üresség következik aztán.”
Mark a tűz mellett ült, és mélyen elszomorította, amit
elkerülhetetlennek látott. Egyetlen teremtmény sem képes versenybe
szállni az emberrel, s ez megint az öregre emlékeztette:
 – Vannak, akik azt mondják, az oroszlán, mások szerint a leopárd. De
hidd el nekem, fiam, ha az ember a tükörbe néz, ott látja maga előtt a
természet legveszedelmesebb, legkönyörtelenebb pusztítóját.

A gödröt eredetileg úgy építették ki, hogy süllyesztett víztároló jellege

legyen. Ötven láb átmérőjű, tíz láb mély, tökéletesen kör alakú, gipsszel
falazva, padlója sima cementlap.
Bár a vízcsöveket is beszerelték, és a gödör elhelyezése a Ladyburg
feletti hegyhát első lejtőjén tökéletesen biztosította a megfelelő lejtést a
nagy, oromzatos ház felé, még sosem volt benne víz.
Körös-körül a falakat csillogó fehérre meszelték, és a betonpadlót
vékony, tisztára mosott és szabályosan elgereblyézett folyami homok
borította.
Eléje fenyőfákat telepítettek, hogy eltakarják; az egész létesítményt
tizenkét soros szögesdrót kerítéssel vették körül, és aznap este két őr állt a
bejáratnál, kemény, néma legények, akik minden vendéget ellenőriztek,
akit a kocsik a nagy házból odaszállítottak.
Negyvennyolc férfi és nő nyüzsgött az izgatottan nevetgélő tömegben,
amely a kapun beáradt és vonult tovább fel az ösvényen, a fenyőfák között
oda, ahol a ciszterna már vakítóan fénylett a gödör fölé póznákra
függesztett Petromax lámpások világánál.
A duhaj társaságot Dirk Courtney vezette. Fekete gabardin
lovaglónadrág volt rajta és fényes, térdig érő csizma, hogy a lábát védje az
éles metszőfogak harapásától, fehér vászoningét majdnem köldökig nyitva
hagyta, fedetlenül hagyva keményen duzzadó mellizmait és a nyaka
hajlatától lefelé terjedő erős, fekete mellszőrzetét, az ing ujjai a csuklótól
végig felvágva.
Ajkai között a hosszú, fekete szivart szája egyik sarkából a másikba
forgatta, miközben két fiatal, kacér szemű, festett szájú nő derekát
ölelgette.
A kutyák, mikor meghallották, hogy jönnek, harsány ugatásba fogtak,
neki-nekiugrottak a ketrec párnázott rácsának, izgatottan, hisztérikusan
megpróbáltak a rács nyílásain keresztül odaférkőzni egymáshoz.
Vicsorogva kapkodtak, fogaikat mutogatták, a nyáluk fröcskölt. „Edzőik”
nagy hangon, buzgón igyekeztek elhallgattatni őket.
A nézők a gödör szélén körbefutó korlátnál sorakoztak fel. A Petromax
bántóan éles fényénél az arcuk a maga csupasz valóságában mutatkozott
meg: szenvedélyesen, vérszomjasan, szadista mód türelmetlenül, énjük
minden kegyetlen vonása reflektorfénybe került. A nők arca lázasan
kipirult, a férfiak szeme izgatottan csillogott, nevetésük sértően éles,
gesztusaik túlzottan szélesek.
Az első néhány menetben Dirk mellett egy alacsony, fekete hajú nő
sikítozott, tekergeti, nyomkodta szájába ökölbe szorított kezét, tátogott,
elbűvölten nyögdécselt, ujjongott. Egyszer odafordult Dirkhez és
reszketve, borzongva mellére szorította arcát, miközben Dirk nevetgélve
ölelgette derekát. Mikor a porondon az áldozat kimúlt, a nő felsikoltott,
együtt kiáltozott a többiekkel, aztán Dirk belékarolt, és a lihegve zokogó
nőt odatámogatta a nagy asztalhoz, ahol a frissítőket kínálták és pezsgőt,
ezüst vödrökben, meg barna kenyérszeleteken füstölt lazacot.
Charles odasétált Dirkhez, aki az ölében ülő nőt kristálypoharából éppen
pezsgővel itatta, talpnyalóitól körülvéve, akik lelkendezve ömlengték
körül, és egyre fokozódó izgalommal várták az este utolsó mérkőzését,
amikor Dirk saját kutyája fog megmérkőzni Charles kutyájával.
– Rossz érzés ez nekem, Dirk – mondta Charles –, most hallom, hogy a
te kutyád majdnem tíz kilóval könnyebb.
– Annak a te korcsodnak minden grammjára szüksége lesz, Charles, ne
legyen benned semmi rossz érzés. Majd akkor, ha valóban okod lesz rá! –
Dirk hirtelen megunta a nőt, undorodva lelökte öléből, hogy az egyensúlyát
vesztve, majdnem orra esett. Bosszúsan megigazította szoknyáját, ajkát
Dirkre biggyesztette, de mikor rájött, hogy az már tökéletesen
megfelejtkezett róla, arrébb libegett.
– Gyere ide! – Dirk a mellette álló székre mutatott. – Foglalj helyet,
Charles, öregfiú, és beszéljük meg, mi a problémád.
A társaság egyre közelebb húzódott hozzájuk, mohón lesték, hogyan
kötözködik egymással Dirk és Charles, és minden jobb bemondásnál
harsányan felröhögtek.
– Az én problémám, hogy szeretnék egy kisebb fogadást tenni a
mérkőzésre, de roppant sportszerűtlennek érzem egy olyan könnyű testű
kutya ellen fogadni, mint a tiéd. – Charles vigyorogva törölgette
selyemzsebkendőjével izzadságtól nedves, vörös képét. A pezsgő és a
nyirkos nyári este fülledt levegője alaposan megizzasztotta.
– Tudomásunk szerint te abból élsz, Charles, hogy mindig biztosra
fogadsz! – Charles witwatersrandi tőzsdeügynök volt. – Nemes
érzéseidnek ez a megnyilvánulása mindenesetre becsületedre válik. – Dirk
kutyakorbácsa nyelével megveregette Charles vállát, és a bizalmaskodó,
leereszkedő gesztusra Charles szája farkasvigyorra húzódott.
– Szóval, benne vagy? – kérdezte és saját híveire kacsintott, akik a
többiek között tolongva figyelték. – Egy az egyhez?
 – Természetesen. Amennyit kívánsz.
– Az én kutyám, Kaiser, a te Chaka kutyád ellen, életre, halálra. A tét
pari. – Charles elhallgatott, végignézett a hölgyeken, lesimította acélszürke
szálakkal tarkított, merev kis bajuszát, szünetet tartott. – Ezer font
aranyban. – A társaság meglepetten hápogott, néhányan tapsoltak.
Halvány, gyenge kis taps volt.
– Nem, nem! – Dirk Courtney két kezét felemelve tiltakozott. – Ezret?
Nem! – A hallgatóság felnyögött. Dirk saját klikkje megdöbbenve,
leverten, ekkora presztízsveszteség miatt.
– Ó, jaj! – sóhajtott fel Charles. – Túl sok lenne a vérnyomásodnak.
Nevezd meg hát te a tétet, öregfiú.
– Legyen igazán érdekes a dolog… mondjuk, legyen tízezer, aranyban.
– Dirk ismét megveregette Charles vállát, és Charlesnak az arcára fagyott a
mosoly. A szín is eltűnt vörös képéből, duzzadt fehérré válva meredten
bámult. Apró, kutató szeme sietve végigpásztázta a nevetgélő, éljenző
fejeket, mintha kiutat keresne, aztán lassan vonakodva ismét Dirkre nézett.
Próbált valamit kinyögni, de a hangja nyikorogva megbicsaklott, mint egy
kamaszfiúnak.
– Aha! És mit jelentsen ez pontosan? – kérdezte Dirk kimért
udvariassággal. Charles már saját hangjában sem bízott, csak mereven
bólintott, és megpróbálta életre kelteni arcán megszokott, fölényes
mosolyát, de ferdére sikerült, és csak valami félszeg vigyor kerekedett ki
belőle.
Dirk a kutyáját jobb hóna alatt szorongatva jelent meg. Élvezte az állat
tömören feszülő, ruganyos testét. Könnyedén cipelte az ötvenfontnyi súlyt.
Lelépett a gödörbe vezető lépcsőre.
A kutya minden izma harmonikusan működve megfeszült, és Dirk
szinte érezte az idegek, az inak reszketését, ahogy minden tagja remeg,
torkából, vastag nyaka mélyéről recsegő, rekedt hangok törnek elő, és
minden hangra megrázkódik.
Dirk letette a kutyát a gondosan felgereblyézett homokra, de pórázát a
biztonság kedvéért bal csuklójára csavarva tartotta. A kutya, amint a lába
talajt ért, előrevetette magát, s olyan erővel rántotta meg a pórázt, hogy
Dirket majdnem feldöntötte.
– Hé, te kurafi! – kiáltott rá Dirk, és visszarántotta magához.
A porond másik oldalán Charles és idomárja Kaisert vezették elő, és
mindkettőjük erejére szükség volt, hogy visszatartsák, mert Kaiser akkora
darab kutya volt: fekete, mint az ördög, szemei körül és a mellkasán
sárgásbarna folttal, örökségként a doberman-tenyészágról.
 Mikor Chaka meglátta, még vadabbul küzdött, dobálta magát, dühös
morgása úgy hangzott, mintha hurrikán tépdesne vastag vásznakat.
Az időmérő lekiáltott a korlát mellől, túlordítva a nézőközönség izgatott
zúgását.
– Nagyon helyes, uraim, engedjék szabadon őket!
A két tulajdonos egy „Nyírd ki, Kaiser” meg egy „Kapd el, gyerek, öld
meg!! Öld meg!” kiáltással hozzákészült, hogy elengedje kutyáját, de még
két kézzel fogták a póráz végét, tovább vadítva őket tehetetlen dühükben.
A doberman a kurta pórázon imbolygott, bukdácsolt, küzdő kutyához
mérten túl hosszú volt a lába, széles vállai legörbedtek és háta a fara felé
meredeken lejtett. Fenyegetően tátogott a szájával. Jó fogai voltak,
célszerűek, hogy gyilkos harapással ellenfele torkába mélyessze őket.
Gyors is volt, ide-oda rángatta magát, kígyózott a póráz végén, ugatott és
nyújtogatta kígyószerű nyakát.
Chaka nem ugatott, de vastag, hordószerű? mellkasa reszketett, ahogy
mélyen dörgő horkantásokkal keményen megvetette lábait. Nehéz testű,
alacsony, Staffordshire bullterrier volt, amelyet gondosan kereszteztek a
vérebbel, szőre vastag szálú, és fekete alapon aranyosan foltozott. A feje
rövid, vastag, mint a viperáé, és ha vicsorított, felső ajkát hátrahúzva
elővillantotta két hosszú, elefántcsontszerű, sárga agyarát és sötétrózsaszín
foghúsát. Sárga leopárdszemekkel figyelte a másik kutyát.
– Ereszd rá! Eresszétek egymásnak őket! – kiabálták fönt a nézők. A
tulajdonosok úgy dolgoztak a pórázzal, mint zsokék a kantárral, mikor az
indítókorlát felé hajtanak, és egymás felé fordították, uszították a
kutyájukat.
Dirk egy apró acélszerszámot kotort elő a zsebéből, és térdre
ereszkedett a kutya mellett. Az, állat tátott pofával nyomban nekiugrott, de
a masszív szájkosár jól visszafogta agyarát. A nyála telefröcskölte Dirk
inge hófehér vásznát.
Dirk lenyúlt a kutya feneke alá, és az apró acélsarkantyút beleszúrva
apró, ingerlő kis sebet vágott heréje tövében. Csak éppen a bőrt sértette fel,
mindössze egy csepp vér csurrant ki a sebből, mire az állat még élesebb,
szokatlan hangon felmordult, és oldalt vágott. Dirk tovább ösztökélte,
egyre jobban fokozta tomboló harci dühét. Most már ugatott is Chaka,
szinte mániákusán, sorozatban, feszülő gégével.
– Kész, elengedhetem! – kiáltotta Dirk, és már alig tudta visszatartani az
állatot.
– Itt is kész, mehet! – lihegte Charles a porond másik végében. Amint
Kaiser mellmagasságig felágaskodott, Charles lába megcsúszott a
homokban.
– Engedjék el őket! – kiáltotta az időmérő, és abban a pillanatban
mindketten levették a szájkosarat meg a szöges gallért a kutyákról, és a két
fenevad szabad volt, támadásra kész.
Charles elfordult, sietve kimászott a porondról, de Dirk még egy
másodpercet várt, mert nem akarta elszalasztani a pillanatot, amikor a két
állat egymásnak esik.
A doberman igazolta gyorsaságát a porondon, Chakát a saját térfelén
érte el, nagyokat ugrott hosszú lábaival, előregörnyedve, hogy lejtős háta
futás közben vízszintesre nyúlt.
Egyenesen nekitámadt ellenfelének. Sima, kardszerű fehér fogaival
felhasította szeme alatt a bőrt, de nem fogta meg.
Chaka sem igyekezett megfogni, hanem az ütközés pillanatában
elfordult, vállával, zömök termete egy lendületével megbillentette a nála
magasabb állatot, az elveszítette egyensúlyát, és támadása ereje megtört.
Elpördült, és elesett volna, ha nem akad fenn a fehérre meszelt falban. Ez
mentette meg, mert Chaka már fordult, hogy elkapja, ha elesik.
Kaiser azonban talpon maradt, súlypontjának gyors áthelyezésével
visszanyerte egyensúlyát, és nekiesett a másik pofájának, de elvétette, mert
a kis, foltos kutya lebukott, és Kaiser csak kurta, hegyesre nyírt fülét kapta
el, azt hasította fel, hogy a vér feketén fröcskölt ki belőle a homokra.
Aztán Chaka vágott oda, bár a válláról, a pofája közepétől a füléig dőlt a
vér, mindazonáltal teljes súlyát bevetette a támadásba. A nagyobb testű
kutya meghátrált, nem akart vállal ütközni ellenfelének, és amikor ismét
támadott, meg akarta fogni, de elvétette a fogást. A tömeg felordított.
– Hagyd el! Hagyd el! – ordította Charles, túlérett szilva színű arccal,
mikor a kutyája belekapott a másik vállai közé, vastag, zsírral bélelt, laza
bőrébe, és morogva cibálta.
– Tépd meg, Chaka! Tépd meg! – ordított Dirk, könnyeden
egyensúlyozva fölöttük a korlát tetején. – Most van itt az alkalom, fiú!
A doberman, ahogy fogai közé harapta, túlságosan magasan fogta meg
ellenfelét, nyakát és fejét felnyújtva elvesztette egyensúlyát. A torkánál
fogva rángatta, de a bőre ruganyosan engedett, nyúlt, mint a gumi, és nem
adott kellő fogást, hogy tartsa vagy megemelje, kihasználja súlytöbbletét,
és földre tudja teríteni a foltos terriert.
A kisebbik kutya mintha nem is érezné a harapást, bár egy kisebb
artériája megrepedt, és vére akár egy rózsaszín flamingó tollbokrétája,
vékony sugárban lövellt elő a lámpások fényében.
– Ereszd el! – kiáltotta kétségbeesetten Charles, miközben a kezeit
tördelte, és álláról csurgott az izzadság.
– Belezd ki! Belezd ki! – biztatta Dirk a kutyát, miközben az a
nagyobbik kutya mellkasa alatt tekergeti és megemelte, hogy a nagy kutya
első lábai felemelkedtek a földről, aztán a hasába harapott, megtépte, és
sárga fogait belemélyesztette sötét, fényes szőrébe…
A doberman felordított, elengedte fogását, és olyan hévvel fordult el,
hogy Chaka agyara kiszakadt a hasából, kitépve belőle egy szelet
gyomorbelsőt; a nyíláson kibuggyantak a doberman belei, de elhárította a
terrier kísérletét, amellyel a torka felé kapott. Chaka vicsorgó fogai
összekattantak tágra nyitott szájában, aztán elfordult, és körözni kezdett.
Mindkét kutya feje csöpögött a vértől, sűrűn pislogtak, mert a szemüket
elhomályosította a sebeikből, a harapások nyomán kifröcskölő vér.
Pofájukon a szőr alvadt vérrel volt tele, a szájuk is tele volt vérrel,
rózsaszínre festette vicsorgó fogaikat, lecsorgott az állukon és a nyáluk is
csillogó rózsaszínben játszott.
Még kétszer estek egymásnak, mindegyik támadást a kisebbik kutya, a
zömök Chaka kezdeményezte, de a doberman mindkét alkalommal
elkerülte a közvetlen összeütközést, mell mell ellen, amire Chakát ösztönei
késztették. Ezzel szemben Chaka két újabb, mély sebet kapott, ellenfele
mélyen a húsába mart, csontjai fehérjéig úgy, hogy mikor a következő
rohamnál a falnak vágódott, hatalmas vörös foltot hagyott maga után a
meszelt falon, mielőtt újabb támadásba lendült volna.
A doberman felpúpozta magát, főleg a hassebe miatt, fájdalmában
megfeszítette hátát, de gyors maradt és könnyed. Nem próbálkozott újabb
fogással az óta a félresikerült fogás óta a terrier vállán: keményen
harapdálta ellenfelét, de távol tartotta magától, mint egy rutinos bokszoló.
Chaka már nagyon sok vért veszített, s ahogy megint körözni kezdett,
most először kilógatta a nyelvét, és véres nyál csörgött le róla. Dirk, látva
gyengeségét és perceken belül várható összeroppanását, hangosan
elkáromkodta magát.
A nagy testű Kaiser ismét támadott. Élesen vágott oda, Chaka torkát
célozta meg, aztán egy alacsony, ravasz húzással újabb oldalvágásra
lendült. Chaka meredeken szembefordult vele, ismét odakapott a hasához,
alulról, és szerencséjére elkapta ott, ahol a sebből kiduzzadtak a belek.
A terrier mellső lába nyomban megmerevedett, nyakát behúzta, állat
mellére szegte, hogy tartani tudja fogását. A dobermant támadása tovább
lódította, miközben a bele mint valami hosszú, széles szalag csúszott ki
belőle és csillogott a lámpások fényében.
A nők éles hangon sikítoztak, elszörnyedt gyönyörrel, a férfiak
harsogva ordítoztak.
Chaka most átlépte a nagyobbik kutya farát, de még fogta a belét.
Kaiser hátsó lába belekeveredett a has nyílásából kilógó, csúszós,
rózsaszínű szalagokba úgy, hogy egyensúlyát vesztve előrebukott,
keményen odaverte mellét, aztán fellökte magát a levegőbe, és hörögve,
rúgkapálva zuhant vissza a hátára.
Chaka következő ösztönös lépése jellemző volt a fajtájára. Gyors volt,
mint egy támadó vipera, és a gyilkos fogás sikerült. Mélyen belemart
izmos állával a másik torkába, szuszogva rángatta ide-oda kurta, behúzott
nyakát, míg hosszú szemfogai össze nem értek a doberman gégéjében.
Dirk Courtney fürgén leugrott a korlátról, eszelős, rikoltozó nevetéssel.
Az arca sűrű, sötétvörös színt öltött, ahogy a kutyáját felkapva csizmája
orrával előbb megpöccintette, aztán felfordította a doberman hulláját.
– Szabályos harc volt? – nevetett fel Charlesra, aki egy percig dühödten
nézte, egy vállrándítással tudomásul vette vereségét, aztán elfordult.

Dicky Lancome, előtte íróasztalán a telefon mikrofonjával, lazán füléhez

fogta a hallgatót, és felhúzott vállával rögzítette, miközben aranybevonatú
tollkésével a körmét piszkálta.
– Nem mondhatok mást, öreglány, mint hogy odavagyok, de hát
Hortense nagynénikém gazdag volt, annak a fickónak a kezében minden
arannyá változott – ez az, Midász vagy Krőzus volt az, szóval, nem
hagyhatom ki ezt a temetést, nem érti? Hát nem? – És drámaian
felsóhajtott, majd a bicskát mellényzsebébe dugva nekiállt a
címjegyzékében lapozgatni, egy másik nőismerőse telefonszámát keresve.
– Nem, öreglány, hát hogy mondhat ilyet? Biztos benne? Nyilván a
nővérem volt…
Szombat délelőtt volt, már majdnem dél, és Dicky egyedül ült a Natal
Motors összes helyiségeiben. Éppen hétvégi privát programját szervezte a
cég telefonszámlája terhére, mielőtt bezár, de rájött, hogy van némi igazság
abban a bölcs mondásban, amely óv attól, hogy valaki a folyó közepén
lovat váltson.
A bemutatóterem márványpadlóján léptek zaja hallatszott. Dick felkapta
a fejét, megfordult forgószékével, és kikukkantott az iroda ajtaján.
Nem lehetett kétség, ki az a magas alak, aki az utcai ajtón át belépve
közeledett hozzá, széles vállaival, előrevetett, szakállas állával, szemében
egy öreg sas sötét, fénylő tekintetével.
– Ó, Uram, irgalmazz! – sóhajtott fel Dicky, és a rossz lelkiismeret
mintegy ököllel vágott a gyomrába. – Courtney tábornok! – Azzal elejtette
a telefon hallgatóját, de az a zsinóron csüngve ott maradt előtte, ő maga
lopva előbbre csúszott a székén, és állig felhúzott térdekkel keresett
fedezéket az íróasztal alatt.
Pontosan el tudta képzelni, mi ügyben jár Courtney tábornok. Nyilván
személyesen óhajtja megtárgyalni a lányát ért sérelmet, és Dicky Lancome
eleget hallott a tábornok temperamentumáról, minélfogva mindenáron
szerette volna elkerülni, hogy effajta társalgásba kelljen bocsátkoznia.
Most, akár a leopárd lépteit figyelő éjszakai vad, visszafojtott
lélegzettel, fejét félrebillentve leste a léptek haladását. Éppen csak a
legszükségesebb lélegzetvételre szorítkozott, nehogy a lélegzése is elárulja
rejtekhelyét.
– Dicky Lancome! Úgyis tudom, hogy ott van… – nyivákolta egy
vékony női hang, és Dicky néhány centiméterrel előbbre húzódott.
Egy kéz lépett be Dicky látóterébe, amely meglepően emlékeztette
Dickyt egy hím gorilla kezére, megfogta a telefon hallgatóját, és Dicky
kinyújtott ujjai közé helyezte.
– Kérem, engedje meg… – mondta egy mély, síri hang valahonnan az
asztal fölöttről.
– Köszönöm, uram – suttogta Dicky, és igyekezett még ebben a
helyzetében is minél kevesebb feltűnést kelteni. Jobb híján tisztelettel
belehallgatott a kagylóba.
– Hiába tesz úgy, mintha nem hallana – közölte a női hang. – Én
mindent tudok magáról meg arról a szőke ringyóról.
– Gondolom, magának most erre van szüksége – hallatszott a mély hang
a magasból, és a kéz lenyújtotta Dicky rejtekhelyére a telefon mikrofonját.
– Köszönöm, uram – suttogta ismét Dicky, és maga sem tudta, mely
érzés uralkodik rajta e pillanatban: a megalázottság vagy a rémület.
Megreszelte torkát, és beleszólt a telefonba.
– Drágám, most mennem kell – nyekeregte. – Egy rendkívül fontos
ügyfél jött az üzletbe. – Remélte, hogy ezzel a jámbor hízelkedéssel
megkönnyíti a közelgő párbeszédet. Letette a kagylót, vonakodva
négykézlábra állva előmászott.
– Courtney tábornok úr! – mondta. Leporolta ruháját, lesimította haját,
összeszedte magát, és felvette eladói mosolyát. – Nagyon megtisztel
bennünket.
– Remélem, nem szakítottam félbe semmi fontos tárgyalását? – Csak a
zafír szemek villanása árulta el a sűrű szemöldök alatt, hogy milyen jót
szórakozik a tábornok.
– Szó sincs róla – biztosította Dicky. – Én éppen… – körülnézett,
valami ihletet keresett. – Én éppen csak elmélkedtem.
– Aha! – bólintott Sean Courtney. – Ez megmagyarázza a dolgot.
– Miben állhatok tábornok úr szolgálatára? – folytatta hadarva Dicky.
– Szeretnék tudni valamit egy fiatal eladójukról. Mark Andersről. –
Dicky szívébe ismét belemarkolt az a fagyos, hideg kéz.
– Ne aggódjon, tábornok úr, személyesen rúgtam ki – tört ki Dicky. –
De előbb kegyetlenül lehordtam, efelől nyugodt lehet. – Látta, hogy a
tábornok busa szemöldöke összehúzódik, és a homloka ráncokba fut, mint
egy lepusztult sivatagi lapály, és ő majdnem pánikba esett. – Nem kap új
állást ebben a városban, abban biztos lehet, tábornok úr! Én adtam kis a
jelszót: feketelista. Tökéletesen lehetetlenné van téve, az biztos.
– Mi az ördögöt fecseg maga itt összevissza, ember? – dörrent meg a
tábornok hangja, mint egy kitörni készülő tűzhányó.
– Egy szó öntől elegendő volt, uram! – Dicky érezte, hogy a keze egyre
jobban kihűl, és egyre síkosabb lesz az izzadságtól.
– Tőlem? – A dörgés bömböléssé erősödött, és Dicky úgy érezte magát,
mint amikor egy olasz paraszt rettegve néz fel a Vezúv lejtőjére. – Mi
dolgom volt nekem ebben?
– Az ön leánya… – fuldoklott Dicky. – Azután, amit az ön leányával
tett?
– Az én leányommal? – A hatalmas hang most szinte suttogássá
tompult, de hideg volt, kőkemény és fenyegetőbben hangzott, mint az
előbbi bömbölés. – Molesztálta a leányomat?
– Úristen, dehogy, tábornok úr! – nyögte kényszeredetten Dicky. –
Nincs olyan alkalmazottunk, aki egy ujját merné emelni Miss Stormra.
– Hát akkor mi történt? Mondjon el mindent, részletesen.
– Szemtelen volt a lányához. Gondoltam, tud róla.
– Szemtelen? Mit mondott neki?
– Azt mondta neki, hogy nem úgy viselkedik, mint egy úrinő. Nyilván
elmondta önnek. – Dicky nyelt egyet. A tábornok félelmetes arca
megenyhült, inkább elképedtnek látszott most, zavartnak.
– Jó Isten! Ezt mondta Stormnak? És még mit mondott?
– Azt mondta neki, hogy ha parancsokat osztogat, használja azt a szót,
hogy „kérem”. – Dicky lesütötte szemét. Nem mert a tábornok szemébe
nézni. – Elnézést, uram…
A tábornok fuldokló, gurgulázó hangját hallva Dicky sietve hátrált, és
fölkészült, hogy ha kell, megvédje magát. Másodpercekbe került, míg
rájött, hogy a tábornok jókedvével küszködik, nevelési ingere rázza és
mikor végre hagyta, hogy kitörjön belőle a nevetés, hátravetett fejjel,
szélesre nyitott, teli szájjal kacagott.
Dicky ezt látva a megkönnyebbüléstől szinte elernyedt, és megkísérelt
egy tartózkodó, óvatos mosolyt, jelezve, hogy együttérez a tábornokkal.
– Ez egy cseppet sem mulatságos, ember! – dörrent rá a tábornok, és
Dicky nyomban összébb húzta magát.
– Magát súlyos felelősség terheli. Hogyan ítélhet el egy embert egy
gyermek szeszélye alapján? – Dickynek majdnem egy percébe tellett, míg
rájött, hogy a kérdéses gyermek a natali felsőbb körök tüneményes
szépségű, önfejű kedvence.
– Én úgy értettem, hogy a parancs öntől jött – dadogta Dicky.
– Hogy tőlem? – A tábornok ajkán hirtelen elhalt a nevetés. – Maga azt
hitte… hogy tönkreteszek egy embert, mert volt benne annyi férfiasság,
hogy szembeszállt a lányom hisztériájával? Maga ezt képzelte rólam?
– Igen – nyögte elkeseredetten Dicky, aztán sietve helyesbített: – Nem!
– aztán megint reménytelenül: – Nem tudom, uram…
Sean Courtney egy borítékot vett elő a zsebéből, és elgondolkodva
nézegette.
– Anders is elhitte, mint maga is, hogy én vagyok a felelős, amiért
elbocsátották? – kérdezte most már higgadtan.
– Igen, uram, így van.
– Tud kapcsolatot teremteni vele? Találkozik még vele?
Dicky habozott, aztán összeszedte magát.
– Megígértem neki – mondta, és mélyet lélegzett –, hogy visszavesszük
az állásba a hónap végén, miután lezajlott minden az elbocsátásával
kapcsolatban, tábornok úr. Akárcsak ön, én is úgy gondoltam, nem volt
akkora bűn, amit elkövetett, hogy ilyen büntetést érdemeljen.
Sean Courtney szemében új fénnyel nézett Dickyre, és a szája sarka
meg fél szemöldöke mosolyra húzódott.
– Ha megint találkozik Mark Andersszel, számoljon be neki erről a
beszélgetésünkről, és adja át neki ezt a borítékot. – Dicky elvette tőle a
borítékot, és mikor a tábornok elfordult, hallotta, hogy komoran ezt
mormolja magában: És most Mademoiselle Storm van a soron. – Dicky
Lancome szívében szinte bajtársias együttérzéssel gondolt arra a bizonyos
fiatal hölgyre…

Szombat volt, majdnem dél. Ronald Pye a zárt luxusautó hátsó ülésén ült
mereven, mint temetkezési vállalkozó a halottaskocsiban, és az arca is
éppen olyan gyászos volt.
Háromrészes sötétszürke szövetruhájához kemény, kihajtós
keménygallért viselt, vékony, horgas orrán aranykeretes pápaszem
csillogott.
A sofőr lefordult a ladyburgi főútról a hosszú, egyenes fasorba, amely a
Great Longwood-i pompázatos, nagy, fehér házhoz vezetett, a felföld
legalsó lejtőjére. A fasori legalább kétszáz éves cikászok szegélyezték,
ezek a vastag törzsű, pálmaszerű fák, amelyeknek elegánsan ívelő levelei;
tövében egyegy disznófej nagyságú sárga, óriás tobozszérű gyümölcs
fészkel. Dirk Courtney kertészei vagy százmérfödes körzetben kutatták fel
a környéket, hogy összeszedjék őket, kiemeljék a földből, aztán itt méret
szerint újraültessék őket.
A kocsifelhajtót állandóan hengerelték és öntözték, hogy portalanítsák.
A ház előtt most húsz-harminc drága gépkocsi parkolt.
– Várjon itt – mondta Ronald Pye a sofőrnek. – Nem maradok soká. –
Kiszállt a kocsiból, és végignézett az elegáns ház homlokzatán. Pontos
mása volt Simon van der Stel, a Jóreménység foka első kormányzója
történelmi múltú otthonának, amely még mindig állt Constantiában. Dirk
Courtney felmérette mérnökeivel, és pontos utánzatát építtette meg itt,
szobáról szobára, boltívről boltívre, oromzatról oromzatra.
Ronny Pye a hallban állva türelmetlenül nézett körül. Senki sem várta,
senki sem üdvözölte, bár ő is kapott külön, személyre szóló meghívót,
vagy talán pontosabb kifejezéssel élve: idézést, déli tizenkettőre.
A házban nagy élet volt, Pye női hangokat hallott, női nevetés csendült a
ház belsejében, a közelben férfihangok horkantak, nyers röhögések, rekedt,
érdes vihogások, mindebből Pye intenzív ivászatra következtetett.
A ház bűzlött a különböző parfümök illatától, a szivarfüsttől és a pállott
alkoholszagtól. Egy sor üres kristálypohár hevert hanyagul összevissza
hányva egy hallatlan értékű rózsafa asztalkán, a fényes asztallapon ott
látszott a nedvesség nyoma és a szalonba nyíló ajtó kilincsén egy
gyöngyházfényű, rózsaszín selyemkombiné függött sokatmondóan a
kilincsre akasztva.
Ronny Pye habozva állt, mikor nyílott szemben a hall ajtaja, és egy
fiatal nő lépett be rajta. Kabult, szórakozott, alvajáró arccal, némán suhant
keresztül a szobán, csinos papucscipőben; látszott rajta, hogy nagyon fiatal,
majdhogynem gyermek, bár elkent, szétfolyó arca agyon volt
kozmetikázva. A fekete festéknyomoktól az egész arc beteges, meghajszolt
benyomást keltett, ajkán a rúzs annyira szétkenődött, hogy a szája egy
túlméretezett, megtépett rózsára emlékeztetett.
A papucson kívül nem volt rajta semmi, puha, sápadt, éretlen kis
mellein a bimbók halványak, világosszőke haja kócosán, rendetlenül
hullott a vállára.
Változatlanul lassú, szinte kábult mozdulatokkal leemelte a kombinét a
kilincsről, és felhúzta. Félúton észrevette, hogy Ronny Pye az ajtóban áll,
rávigyorgott, félszegen, egy prostituált mosolyával elkent, duzzadt ajkán.
– Már megint egy? Na jó, hát gyere, szerelmem… – Egy lépést tett Pye
felé, aztán megtántorodott, elfordult, megmarkolta az asztal lapját,
rátámaszkodott, festett babaarca elfehéredett, szinte áttetszővé vált, mint az
alabástrom, aztán lassan előregörnyedve lehányta maga alatt a
selyemszőnyeget.
Ronald egy undorodó kiáltással elfordult tőle, és benyitott a szalonba.
A nagy szobában legalább húszan nyüzsögtek, ha nem többen, de mikor
Pye belépett, senki se fordult feléje. Egy elefántcsont berakásos, masszív
ébenfa asztalt álltak körül, és valamennyien feszülten figyeltek. Az
asztalon heverő, csillogó fényű pókerzsetonokon a számjegyek
elefántcsonttal voltak kirakva. Négyen ültek az asztal mellett, kezükben
egy leosztás kártyát tartottak szorosan maguk előtt, s az asztalfőn
megjelenő számokat lesték. A feszültség a szobában szikrát vetett, a levegő
érezhetően telítődött statikus elektromossággal.
Pye nem lepődött meg, mikor az asztalnál ülők egyikében sógorát,
Dennis Petersent ismerte fel. Dennisről tudta, hogy rendszeres látogatója a
Great Longwood-i „szoaréknak”. Egy pillanatra roppant befolyásolható,
bár roppant kötelességtudó nővérére gondolt, és arra, vajon tud-e erről.
Ez az ember valamennyiünket beleszőtt a hálójába, gondolta keserűen.
Elnézte Dennis zavaros, véreres szemét, ideges, feszült, sápadt arcát. Én
legalább ennek ellenálltam, folytatta magában, a lealacsonyodás végső,
szennyes fokának. Akármilyen gonoszságokba is vitt bele ez az ember,
legalább ezt a kis töredék önbecsülésemet megőriztem.
– Nos, uraim, attól tartok, rossz hírt kell közölnöm önökkel –
mosolygott nagyvilági ábrázattal Courtney. – A hölgyek mind nálam jöttek
össze! – azzal leterítette lapjait, színükkel felfelé, a zöld posztóra. A négy
királynő fantasztikus kártyakosztümjében faarccal meredt felfelé. A többi
játékos egy darabig csak nézte őket, aztán utálkozó képpel sorban egymás
után eldobálták kártyájukat.
Dennis Petersen törődött bele legnehezebben a veszteségbe. Feldúlt
arccal, reszkető kézzel ejtette ki ujjai közül a kártyákat, és mikor az utolsó
is leesett, szinte felzokogott, hátralökte székét, és tántorogva elindult az
ajtó felé.
Félúton megtorpant. Meglátta sógora sovány, ijesztő alakját. Egy
pillanatig csak bámult, változatlanul reszkető ajakkal, véres szemével
sűrűn pislogva, aztán megrázta a fejét, mint aki nem hisz a szemének.
– Te itt?
– Ó, igen! – kiáltott oda Dirk az asztaltól, ahol a zsetonokat gyűjtötte
egybe és rakta kupacba. – Elfelejtettem talán említeni, hogy Ronaldot is
meghívtam? Ne haragudjatok fordult a többi játékos felé –, mindjárt jövök
vissza. – Fölállt, az asztaltól félretolta az egyik nőt, aki
belécsimpaszkodott, barátságosan belékarolt Ronald Pye-ba meg a
sógorába, és kivezette őket a szalonból, végig a csempézett padlós
folyosón, a dolgozószobájába.
A szobában délben is hűvös volt és sötét, a vastag kőfalak és a nehéz
bársonyfüggönyök között, körben a sötét faburkolattal, a padlón süppedős
perzsa és egyéb, keleti szőnyegekkel. A falakon sötét tónusú, füstös
kinézetű olajfestmények függtek, Ronald Pye azt is tudta, hogy van köztük
egy Reynolds és egy Turner is. A bútorokat nehézfából faragták,
csokoládészínű bőrrel kárpitozták. Ez a szoba mindig deprimáló hatással
volt Ronald Pye-ra. Mindig úgy gondolt rá, mint annak a hálónak a
középpontjára, amelybe ő és családja lassan-lassan belegabalyodtak.
Dennis Petersen belezökkent az egyik bőrfotelba, aztán Ronald Pye
egypercnyi habozás után merev derékkal, rosszalló tekintettel ugyancsak
leült Dennisszel szemben a másik fotelba.
Dirk Courtney drága malátawhiskyt töltött a nagy mahagóni íróasztal
sarkán ezüsttálcán álló poharakba, és hangtalanul odakínált egy pohárral
Ronald Pye-nak, aki pedáns mozdulattal, tagadóan ingatta a fejét.
Dirk ezután odavitte Dennisnek a sötét, borostyánszínű itallal teli
poharat. Dennis reszkető kézzel fogadta el, nagyot kortyolt belőle, aztán
kásás hangon megkérdezte:
– Miért csináltad ezt, Dirk? Megígérted, hogy senki se tudja meg, hogy
itt vagyok. És most meghívtad… – és sógora komor arcára nézett.
Dirk elvigyorodott.
– Én mindig megtartom, amit ígérek, ameddig kifizetődik számomra. –
Felemelte poharát. – De hármunk között nincsen titok. Erre iszunk.
Ronald Pye megvárta, míg Dirk leteszi a poharát, aztán megkérdezte.
– Miért hívtál engem ide?
– Van néhány probléma, amit meg kell beszélnünk. Az első probléma ez
a kedves Dennis itt. Ami azt illeti, jobb patkolókovács lett volna belőle,
mint pókerjátékos.
– Mennyit veszített? – kérdezte merev hangon Ronald Pye.
– Mondd meg neki, Dennis – biztatta Dirk Dennist. De az csak maradék
italát nézegette a poharában, míg a másik kettő a válaszára várt.
 – Nos? – sürgette Ronald Pye.
– Ne légy szemérmes, Dennis, öreg haver – biztatta Dirk. Dennis valami
számot motyogott, de a szemét lesütve tartotta.
Ronald Pye lejjebb csúszott a fotelban. Szája széle megremegett.
– Ez kártyaadósság. Nem ismerjük el.
– Menjek oda talán, és kérjek meg néhányat az ifjú hölgyek közül, akik
itt vendégeskednek, hogy menjenek és számoljanak be első kézből a
nővérednek egyik-másik apró trükkről, amit Dennis megengedett
magának? Tudtad, hogy Dennis szereti, ha rátérdelnek…
– Dirk, ezt nem teheted meg… Nem teheted meg azt… – makogta
Dennis és tenyerébe temette az arcát.
– Holnap megkapod a csekket – közölte halk hangon Ronald Pye.
– Köszönöm, Ronny. Igazán élvezet veled üzletet kötni.
– Ennyi az egész?
– Ó, dehogy! – vigyorgott rá Dirk. – Távolról sem. – A kristályüveget
Dennishez vitte, és újra töltötte a poharát. – Van még egy kis pénzdolog,
amit meg kell beszélnünk. – A saját poharát is megtöltötte whiskyvel. –
Bankügy – mondta, poharát a fény felé tartva. Ronny Pye sietve
közbevágott.
– Gondolom, tisztában vagy vele, hogy arra készülök, visszavonulok a
banktól. Ajánlatot kaptam megmaradt részvényeimre. Egy szőlőre
alkuszom odalent, Cape Town környékén. Elmegyek Ladyburgből, és
viszem magammal a családomat.
– Nem! – Dirk halvány mosollyal megrázta a fejét. – Te meg én össze
vagyunk kötve egymással, örökre. Ez a kapcsolat közöttünk
megbonthatatlan. Magam mellett akarlak tudni mindig, te vagy az, akiben
megbízom, talán az egyetlen a világon, akiben megbízhatok. Olyan sok
közös titkunk van, öreg barátom. Egy gyilkosságot is beleértve.
A szótól a másik kettő szinte kővé dermedt. Ronald Pye arcából lassan
minden szín eltűnt.
– John Anders és a fiúja! – emlékeztette őket Dirk, mire azok kórusban
vágták rá.
– A fiú elmenekült…
– Még él.
– De már nem soká – biztosította őket Dirk. – Az emberem útban van
feléje. Ezúttal nem lesz több gond erről az oldalról.
– Ezt nem teheted meg! – kapta fel a fejét Dennis Petersen.
– De miért, az Isten szerelmére! Hát hadd éljen… – kérlelte Ronald Pye,
és egyszerre feloldódott minden merevsége. – Hagyd békén azt a fiút,
elég…
– Nem. Ő sem hagy bennünket békén – jelentette ki száraz hangon Dirk.
– Buzgón gyűjtötte az információt valamennyiünkről, minden
tevékenységünkről. Egy véletlen húzás folytán megtudtam, most hol van.
Egyedül van, egy elhagyatott helyen.
Hallgattak. Dirk várt, hogy a másik kettő végiggondolja, amit mondott.
Aztán szivarja csikkjét a kandallóba dobta, és új szivarra gyújtott.
– Mit kívánsz még tőlünk? – kérdezte végül Ronald.
– Aha! Szóval végre üzletszerűen tudunk tárgyalni. – Dirk fél fenékkel
az íróasztal sarkára ült, és felvett az asztalról egy antik párbajpisztolyt,
amelyet papírnehezéknek használt. Az ujján pörgetve folytatta. – Nincs
elég likvid tőkém ahhoz a bővítési programhoz, amelyet öt éve
megkezdtem. Estek a cukorárak, csökkent a bank beruházási forgalma. De
persze ti ezt mind tudjátok.
Ronald Pye óvatosan bólintott.
– Már hozzájárultunk ahhoz, hogy ingatlanvásárlásokkal növeljük a
készpénz-előirányzatunkat. Legalábbis a következő években. Türelmesnek
kell lennünk.
– Én nem vagyok türelmes ember, Ronny.
– Az elkövetkező három évben évente kétszázezer hiányunk lesz.
Hozzájárultunk ahhoz, hogy leépítünk – folytatta Ronald Pye, de Dirk nem
figyelt oda. A pisztolyt pörgette az ujján, aztán megcélozta vele a kandalló
felett lógó arcképet, és rákattintotta a kakast az üres hengerre.
– Kétszázezer egy évben, három évre, az hatszázezer font sterling –
tűnődött hangosan és leeresztette a pisztolyt. – Ami merő véletlenségből
pontosan az az összeg, amit én fizettem neked a részvényeidért, úgy
körülbelül tíz évvel ezelőtt.
– Nem! – csattant fel Ronald Pye és pánik remegett a hangjában. – Az
az enyém. Az én személyes tőkém. Semmi köze sincs a bankhoz.
– És nagyon okosan bántál is vele – mondta elismerően Dirk. – Azok a
Crown Deep-részvények dicséretedre válnak, kiváló vétel. Legutóbbi
kalkulációm szerint személy szerint nem érsz sokkal kevesebbet, mint
nyolcszázezer.
– Letétben a családomnak, lányomnak és az unokáimnak – mondta
Ronny elkeseredetten.
– Nekem most szükségem van arra a pénzre – közölte hűvösen Dirk.
– De mi van a te személyes forrásaiddal? – kérdezte végleg
nekikeseredve Ronald Pye.
– A végső határig igénybe vannak véve, kedves Ronaldom. Minden
filléremet beruháztam: földbe és cukorba.
– De vehetsz fel kölcsönt.
– És minek vennék fel kölcsönt idegenektől, amikor egy drága, bizalmas
barátom megadja azt a kölcsönt a Ladyburg Farmers Banknak? Kell-e
megfelelőbb biztosíték, mint amit az a tiszteletre méltó intézmény jelent?
Egy kölcsönt, drága Ronaldom, csak egy kis kölcsönt…
– Nem – Ronald Pye felállt. – Ez a pénz nem az enyém. A családomé. –
A sógorához fordult. – Gyere, hazaviszlek.
Dirk szokott, elbűvölő mosolyával Dennis Petersen szeme közé célzott a
párbajpisztollyal.
– Maradj, ahol vagy, Dennis – mondta, és megint rákattintotta a kakast.
– Rendben van – fordult Ronald Pye Dennishez. – Most itt az alkalom,
hogy elszakadjunk tőle. Te maradsz velem. – Ronald lihegett, izzadt, mint
egy versenyló. – Ha gyilkossággal vádol bennünket, magát is vádolja.
Bizonyítani tudjuk, hogy nem mi voltunk az értelmi szerzők, nem mi adtuk
ki a parancsot. Azt hiszem, blöfföl. Ez olyan alkalom, amit nem
szalaszthatunk el, most kell megszabadulnunk tőle. – Szembefordult
Dirkkel, a szeme acélosan csillogott. – Meg kell szabadulnunk ettől a
szörnyetegtől. Tegye meg, ami rossz csak telik tőle, és legyen átkozott,
ahogy ő átkozottá tett minket.
– Hát ezt remekül elképzelted – nevetett fel elragadtatottan Dirk. – És
még el is hiszem, hogy valóban elég ostoba vagy, és azt hiszed, megteszed,
amit mondtál.
– Gyere, Dennis. Tegye meg a legrosszabbat, amire képes. – Azzal
Ronald Pye nem nézett se jobbra, se balra, odament az ajtóhoz.
– Melyik unokádat szereted a legjobban, Ronny? Natalie-t vagy
Victoriát? – kérdezte Dirk még mindig nevetve. – Vagy gondolom talán a
kisfiút. Hogy is hívják? A fenébe is, tudnom kellene a nevét, hiszen én
vagyok a keresztapja. – Megint elvigyorodott, aztán az ujjával csettintett,
jelezve, hogy megvan. – A fene egyen meg engem is, hát Ronald, mint a
nagyapja. Kicsi Ronald.
Ronald Pye megfordult az ajtóban, és a szoba hosszán át rámeredt
Dirkre. Dirk úgy vigyorgott rá, mint aki valami jó tréfát sütött el.
– Kicsi Ronald – vigyorgott, és a pisztolyt egy képzelt alakra emelte a
szőnyeg közepén, egy apró alakra, aki nem magasabb, mint egy felnőtt
térdmagassága. – Isten veled, kicsi Ronald – mormolta és felhúzta a kakast.
– Isten veled, kis Natalie. – A pisztollyal most egy újabb, láthatatlan alakra
célzott. Felhúzta a kakast. – Isten veled, kicsi Victoria. – A pisztoly ismét
kattant, a fémes hang szinte dörrenésnek hangzott a néma szobában.
 – Ezt nem… – mondta elfulladva Dennis –, te ezt nem…
– Nagyon nagy szükségem van arra a pénzre – mondta Dirk.
– De ezt nem tennéd meg…
– Folyton azt magyarázod, mi az, amit nem tennék meg. Mióta tudod te
olyan jól, hogy mit hogyan csinálok?
– De nem a gyerekeket… nem apró kis gyerekeket…
Ronald Pye már a küszöbön állt. Mintha néhány másodperc alatt tíz évet
öregedett volna. A válla megereszkedett, az arca elszürkült, $áncos lett,
szemei körül a bőr meggyűrődött, laza ráncokban lógott.
– Mielőtt elmész, Ronny, hadd mondjak el neked egy mesét, amit ez
alatt a tizenkét év alatt annyira szerettél volna hallani. Tudom, hogy
rengeteg időt és pénzt áldoztál rá eddig is, hogy kiderítsd. Menj vissza a
helyedre, kérlek. Hallgasd meg a történetemet, aztán mehetsz, ha még
mindig menni akarsz.
Ronald Pye keze lehullott a kilincsről. Visszavánszorgott a szobába,
bizonytalanul, mintha a lábai idegen tárgyak lettek volna, aztán ismét
belezökkent a bőrfotelba.
Dirk az egyik üres pohárba whiskyt töltött, és odatette Ronny keze
ügyébe, a fotel karjára. Ronald nem tiltakozott.
– Ez a történet arról szól, hogy egy tizenkilenc éves fiú hogyan szerzett
készpénzben egymillió fontot, amit arra használt fel, hogy megvásároljon
vele egy bankot. Ha majd végighallgattátok, megkérdezlek benneteket,
létezik-e valami, amit az a fiú ne tenne meg. – Dirk felállt. Könnyed,
ruganyos léptekkel fel-alá sétált a fotelek között a süppedős szőnyegen,
akár egy ketrecbe zárt tigris, baljóslatúan, kegyetlenül, aztán beszélni
kezdett, azon a lágy, dorombolásra emlékeztető hangján, amellyel
hipnotikus hálót tudott vonni hallgatói köré, akik most szemükkel, fejük
mozgásával követték kimért, ritmikus lépteit.
– Nevezzük azt a fiút Dirknek. Jó név ez, kemény név. Dirknek, akit
elűzött zsarnok atyja, elengedte, hogy szerezze meg magának, amit akar, a
maga módján. Egy fiú, aki gyorsan tanult, és nem félt semmitől. Egy fiú,
aki tizenkilenc éves születésnapján már első tisztje volt egy ütött-kopott,
vén, széntüzelésű gőzhajónak, amely gyanús árut szállított Kelet sötétebb
pontjaira. Egy fiú, aki egymagában elvezetett egy hajót, és egy kötél
végével munkára tudott kényszeríteni egy csapat négert, miközben a
kapitány ginmámorban fetrengett a kabinjában.
Megállt az íróasztala mellett, újratöltette whiskys poharát, és
megkérdezte hallgatóit.
– Eddig érdekelt benneteket a mese?
 – Részeg vagy – mondta Ronald Pye.
– Én sose vagyok részeg – jelentette ki Dirk, és folytatta a fel-alá
sétálást.
– Nevezzük a gőzöst L’Oiseau de Nuit-nek, „Éjszakai Madár”-nak, bár
igaz, ami igaz, nem éppen alkalmatos név egy büdös, öreg bárka számára.
Kapitányát Le Douxnak hívták, az „Édes”-nek, ami ugyancsak enyhe
eufemizmus volt. – Dirk elvigyorodott az emlékektől, és kortyintott a
poharából. – Ez a vidám társaság egyszer éjszaka lerakta áruját a Sárga-
folyónál, 1909-ben, nyár vége felé, aztán másnap kikötött Liang Su
kikötőjében, hogy valami törvénytisztelőbb árut rakodjon be visszáruként:
teát és selymet.
– Védett helyükről, ahol kikötöttek, látták, hogy a város széle lángokban
áll, és kézifegyverek ropogását hallották. A kikötő öblében nem álltak
hajók, csak néhány sampán és egy-két kisebb dzsunka, és a város halálra
rémült lakossága ott tolongott a rakparton, és sikoltozva könyörgött, hogy
valaki nyújtson nekik biztonságos menedéket.
– Százával ugráltak bele az öböl vízébe, és úsztak ki oda, ahol az
„Éjszakai Madár” horgonyzott a nyílt vízen. Az első tiszt megengedte,
hogy ketten felmásszanak a fedélzetre, aztán a fecskendőket a többiekre
irányíttatta, és miután megtudta, mi zajlik a városban, elsöpörte őket a
hajótól. – Dirk elhallgatott. Még maga előtt látta, hogyan nyomja le a nagy
nyomású vízsugár az embereket az öböl piszkos, sárga vízébe, míg a
többiek jaj vészekéivé úsznak visszafelé. Elvigyorodott, aztán folytatta. –
A kommunista hadvezér, Han Vang támadta meg a kikötőt, és a gazdag
kereskedőknek vidám halált helyezett kilátásba, bambuszketrecekben. Nos,
az első tiszt pontosan tudta, mennyire gazdagok a Liang Su-i kereskedők.
Tanácskozott a kapitánnyal, aztán a rakparthoz kormányozta az „Éjszakai
Madarat”, a rakpartról gőzsugárral és néhány pisztolylövéssel lesöpörte a
gyülevész parasztnépséget, és egy fegyveres matróz kíséretében bevonult a
városba, a céhközpontba, ahol a kínai teakereskedők gyűltek össze
rémülten és tehetetlenül, és már-már megadták magukat sorsuknak. Még
egy whiskyt, Ronny?
Ronald Pye a fejét ingatta. A szeme nem hagyta el Dirk arcát, mióta a
történet elkezdődött.
– Az első tiszt olyan magasra szabta az útiköltséget – folytatta Dirk,
Ronaldra mosolyogva –, hogy csak a leggazdagabbak tudták-megfizetni.
Fejenként kétezer font sterlinget kért, de így is kilencvenhatan jöttek fel az
„Éjszakai Madár” fedélzetére. Még a gyermekek is cipelték, amit cipelni
tudtak, dobozokat, bálákat, zsákokat, és ha már a gyerekeknél tartunk:
negyvennyolc gyerek volt a társaságban. Persze csupa fiú, mert nincs az az
épeszű kínai, aki kétezer fontot pazarolna egy leánygyermekre. A kisfiúk
kora bébi- és a kamaszodó kor között mozgott, volt köztük néhány, aki
körülbelül egy idős lehetett a te kis Ronaldoddal. – Dirk elhallgatott, várt,
hadd hatoljanak a hallottak mélyen hallgatói tudatába, aztán folytatta. –
Egy hajszálon múlott a dolog, mert mikor az utolsó is felért a fedélzetre, és
az első tiszt eloldoztatta a hajót a parttól, Han Vang banditái kirontottak a
városból, és karddal meg bajonettel utat vágtak maguknak a partra.
Puskájuk tüze végigsöpört az „Éjszakai Madár” fedélzetén, és az éppen
felszálló utasok sikoltozva rohantak le az üres árurekeszekbe. Végül is
azonban sikerült épen megúszni a dolgot, kijutottunk a folyóból, és a
sötétben kihajóztunk a csendes, trópusi vizekre.
– Le Doux kapitány nem akart hinni szerencséjében: majdnem
kétszázezer arany font sterling állt négy teásládában a kabinjában. A fiatal
Dirknek ezret ajánlott fel, csak neki. De Dirk tudta, mit ér a kapitány
ígérete. Mindenesetre javasolt a kapitánynak egy további profitszerzési
lehetőséget.
– Az öreg Le Doux kemény legény volt, mielőtt az ital hatalmába
kerítette: rabszolgákat szállított Afrikából, ópiumot Indiából, de mostanra
megpuhult, és elborzadt attól, amit fiatal tisztje javasolt. Káromkodva hívta
segítségül Istent, és sírt. „Les pauvres petits” zokogta, és döntötte magába
a gint, míg éjfélre végre összeesett, és Dirk tudta, hogy ez a kábulata
negyvennyolc óra hosszat fog tartani.
– A tiszt ekkor felment a hídra, megszólaltatta a hajó szirénáját, és
odakiáltotta az utasoknak, hogy hatósági hadihajó vette őket üldözőbe,
majd lekergetett mindenkit a fedélzetről az árurekeszekbe. Azok mentek,
mint a birkák, megmentett vagyonukat szorongatva. A tiszt és indus
matrózai lekalapálták a rekesznyílásokat, hogy jól zárjanak. Kitaláljátok a
többit? – kérdezte Dirk. Egy fontot annak, aki megadja a helyes választ.
Ronald Pye megnyalta vértelen ajkát és a fejét rázta.
– Nem? – kérdezte tréfásan Dirk. – Ennél könnyebben nem kereshettél
volna meg egy fontot. Miért? A dolog roppant egyszerű. A tiszt kinyittatta
a csapokat, és elárasztatta vízzel a rekeszeket. – Dirk kíváncsian nézte a
másik kettőt, várta, hogyan reagálnak. De egyikük sem tudott szóhoz jutni,
és mikor Dirk folytatta a mesemondást, apró változtatással tette. A
következőkben már nem harmadik személyben beszélt. Most „mi” és „én”
szerepelt a szövegben. – Természetesen nem tudtuk őket teljesen, a
fedélzetig elárasztani, mert még azon a csendes tengeren is könnyen
felborulhattunk volna, és a hajó fejre áll, ezért egy kis légteret kellett
hagynunk a rekeszek teteje alatt, és azok ott lenn odatartották a gyerekeket.
A rekesz húszcentiméteres deszkáján keresztül is hallottam a hangjukat.
Majdnem egy félóra hosszat ordítoztak, sikoltoztak, míg végre elfogyott a
levegőjük, és a hullámzó vízben nem tudták tovább tartani magukat. Mikor
mindennek vége lett, kinyitottuk a rekeszeket, s akkor láttuk, hogy a
kezükkel tépték le a rekesztető alsó deszkáit és széttörték őket. Mint egy
ketrecbe zárt majomcsapat.
Dirk odament egy üres fotelhoz a kandalló mellett, és beleereszkedett.
Whiskyspoharát áttette a jobb kezébe és felhajtotta, aztán a kristálypoharat
belehajította a kandallóba, ahol az millió darabra robbant szét.
Valamennyien hallgatva bámulták az üvegszilánkokat.
– Miért? – suttogta végül rekedten Dennis. – Az Isten szerelmére, hát
miért ölted meg őket?
Dirk nem nézett rá. Elmerült a múltban, újra átélte élete nevezetesebb
élményeit. Aztán folytatta.
– Kiszivattyúztuk a rekeszeket, és az indus matrózokkal felcipeltettem
valamennyi csuromvizes zsákot, bálát és dobozt a hajó szalonjába. Úristen,
Ronny, ott kellett volna lenned. A látványtól az ember megőrülhetett volna.
Felhalmoztam mindent a szalon asztalán. Olyan kincs volt ott, amit ötven
ravasz ember élete munkájával gyűjtött össze. Volt ott arany, érmékben,
rudakban, voltak gyémántok, mint a hüvelykujjam körme, rubinok,
amelyektől egy teve megfulladt volna, smaragdok, nos hát, Liang Su
kereskedői Kína leggazdagabb üzletemberei közé tartoztak. Az
útiköltségükkel együtt a zsákmány valamivel több volt, mint egymillió font
sterling…
– És a kapitány, Le Doux, az ő része? – kérdezte Ronald Pye, miután
könyvelőagya még most, elborzadva is, tovább dolgozott.
– A kapitány? – Dirk a fejét csóválva, könnyed, fiús mosollyal folytatta.
– Szegény Le Doux, nyilván aznap éjjel a tengerbe esett. Amilyen részeg
volt, nyilván úszni sem tudott… és arrafelé, a Sárga-tengeren rengeteg a
cápa. Isten tudja, miután a tenger tele volt halott kínaiakkal, volt elég
táplálék, ami odavonzotta őket. Nem, nem volt más, aki osztozzék, csak
egyvalaki, leszámítva az indus matrózok részesedését. Azoknak kétszáz
font fejenként akkora vagyont jelentett, ami legvérmesebb álmaikat is
felülmúlta, így egyetlen éjszaka eredményeként egymillió fontom maradt.
Egymillió. És még húszéves sem voltam.
– Életemben ennél förtelmesebb történetet nem hallottam. – Ronald Pye
hangja reszketett, akárcsak a keze, amellyel szájához emelte az italt.
– Erre gondolj, ha legközelebb az a csúnya ötleted támad, hogy
itthagyod Ladyburgot – mondta Dirk és megveregette Ronald vállát. –
Társak vagyunk… a halálig – tette hozzá aztán.

A Mark számára kiszabott napok gyorsan teltek. Tudta, hamarosan ott kell
hagynia a völgyet és vissza kell térnie az emberek világába. A gondolatra
csendes elkeseredettség vett rajta erőt. Végigkutatta a folyó déli partját,
fölötte a meredek emelkedőt, aztán átkelt az északi partra is, és ott kezdte
elölről az egészet.
Itt bukkant az első olyan jelre, amely figyelmeztette: nem ő az egyedüli
emberi lény a völgyben. Első nap egy sor hurokcsapdát fedezett fel a
folyóparti itatóhely felé Vezető ösvény mentén, amerre a vadak jártak.
Ugyanolyan drótot használtak, mint amilyent a nyomorék impalasuta
üszkös lábán talált: puha, horganyzott acéldrót, ami valószínűleg egy
gyanútlan farmer kerítéséből lett kivágva.
Aznap tizenhat ilyen hurkot talált. Mindegyiket kiszaggatta, a drótot
összecsomózta és beledobálta a folyó egy mélyebb szakaszába.
Két nappal később egy husángcsapdára bukkant. Roppant ravaszul,
ügyesen szerkesztették meg, és egy teljesen kifejlett vidra esett bele. Mark
egy faág segítségével felemelte a husángot, és kihúzta alóla az állat
hulláját. Ahogy sűrű, puha, csokoládébarna szőrét simogatta, megint
érezte, hogyan gerjed fel benne a harag. Teljesen valószerűtlenül úgy
érezte, mintha tulajdonosa lenne ennek a völgynek a vadjaival együtt, és
egyre növekvő gyűlölettel gondolt mindenkire, aki a vadjaira vadászott,
vagy zaklatta őket.
Ezután a figyelme megoszlott nagyapja sírja keresése és a törvényen
kívüli csapdavadász nyomainak figyelése között. Ennek ellenére majdnem
egy hetébe került, míg a titokzatos vadász nyomára bukkant.
Minden reggel átment a folyón, hogy kutasson az északi parton.
Könnyebb lett volna otthagyni a tábort a szikomorfák alatt, de érzelmileg
kötődött ahhoz a helyhez. Az volt az öreg táborhelye, a kettőjük tábora,
meg amúgy is, élvezte az átkelést naponta a folyón, és az utat a két ág
összefolyásának szögében keletkezett mocsaras részen át. Bár jártában-
keltében ennek a vízi világnak csak a szélét érintette, mégis úgy érezte, ez
a vadon szíve, a drága víz és a még drágább élet kiapadhatatlan forrása, a
völgy lakóinak utolsó, biztos menedéke. A magasba kapaszkodó nád- és
papiruszkákacsomók között, a sáros ösvényeken, ahol a nád- és
papiruszkötegek összehajolva, élő, zöld szálaikkal hűvös, félhomályos
alagutat alkottak, naponta látta bizonyítékát annak, hogy nagyvadak is
járnak erre. Járt ott bivaly, kétszer is hallotta, amint törve-zúzva csörtetnek
keresztül a papiruszkákán, de arra nem került sor, hogy meg is lássa őket.
Járt arra víziló meg krokodil is, de azok a nappalt a sötét, nád szegélyezte
tavacskák és a titokzatos, vízililiom borította pocsolyák mélyén töltötték.
Éjszaka nemegyszer felébredt, és pokrócába burkolózva hallgatta a
mocsárvidéken végighangzó harsány bődüléseket és halk mordulásokat.
Egyszer délben, amikor a mocsárba mélyen benyúló, alacsony, sziklás-
erdős emelkedőn ült, azt figyelte, hogyan hozza ki egy fehér rinocérosz a
nád oltalmából borját, hogy a bozót szélén megetesse.
Nagy, öreg nőstény volt, halványszürke bőre sebhelyes, gyűrött,
felráncosodott, zömök, diluviális teste tele karcolásokkal, legalább négy
tonnát nyomott, és aggódva sürgölődött borja körül, miközben hosszú,
kissé görbedt orrszarvával irányította. A borjúnak nem volt szarva és kövér
volt, mint egy malac. Miközben a két állatot figyelte, hirtelen rájött,
valójában mennyire mély hatással van egész életére ez a hely, és tovább
erősödött benne az érzés, hogy tulajdonképpen ez az egész az ő tulajdonát
képezi.
Itt ő úgy élt, mintha ő lenne az első ember a földön, és ez az érzés
valami mélységes, atavisztikus vágyat ébresztett benne. És ezen a napon
bukkant rá a Chaka Kapuján túli világban a másik emberi lény
jelentéktelen nyomára.
Egy alig észrevehető, állatok által kitaposott ösvényt követett, amely
megkerülte az egyik dombhátat, és csatlakozott a felföld lejtőjéhez vezető
fő talajvonulathoz, amikor a nyomra rábukkant.
Mezítlábas nyom volt. Laposan ívelt széles talpak nyoma, amelyeket
sose nyomorított el bőr lábbeli. Mark letért az ösvényről, úgy vizsgálta
meg, roppant gonddal. Túl nagy volt ahhoz, hogy női láb legyen. Ezt
azonnal látta.
A lépte hossza alapján a férfi magas lehetett. Kissé befelé tartotta
lábfejét, és testsúlyát az ujjtövekre helyezte, ahogy az atléták teszik.
Hüvelykujját nem húzta el, mikor lépett, a lábát magasra emelte, testsúlyán
jól helyezte át. Erős, gyors, mozgékony férfi volt. Halkan és gyorsan járt.
A nyom annyira friss volt, hogy ott, ahol a férfi megállt vizelni, a
nedves folt felett még ott lebegtek, akár egy fényes felhő, a lepkék. Nagyon
közel járt hozzá. Elfogta a vadászszenvedély, habozás nélkül nekilendült,
és futva elindult, követve a nyomokat.
Gyorsan közeledett hozzá, a férfi, akinek a nyomában járt, nyilván nem
tudott róla. Még meg is állt, levágott egy vadnaspolyaágat, talán
fogpiszkálónak, és a forgács, amit lefaragott róla, még nedves volt.
Aztán az üldözött megállt, saját nyomán visszafordult, egy lépést tett
visszafelé, majdnem bizonyosan, hogy füleljen, majd derékszögben
lefordult az ösvényről, és tíz lépés után a nyoma szinte varázslatosan
eltűnt, mintha szárnyra kelt volna. Mark még vagy egy óra hosszat járkált,
körözött ide-oda, de további nyomát nem találta.
Leült, cigarettára gyújtott. Megállapította, hogy izzadt és rosszkedvű.
Bár minden, a bozótban szerzett tapasztalatát igénybe vette, hogy elérje
zsákmányát, az a bolondját járatta vele. Az illető alighanem már egy
kilométer távolságból rájött, hogy követi, és elillant, eltörölte nyomait és
olyan könnyeden rázta le magáról, ami határozottan felért egy
becsületsértéssel. Mark csak ült, egyre rosszkedvűbben, a végén már
kifejezetten dühösen.
– Elkaplak! – fenyegette meg a titokzatos idegent hangosan, de az
eszébe se jutott, mit csinálna, ha szembekerülne vele. Mindössze azt tudta,
hogy feladták neki a leckét, és ő elfogadja a kihívást.
Ez az ember olyan agyafúrt, mint… Valami hasonlaton törte a fejét,
valami becsmérlő dolgon, amihez hasonlíthatná. Aztán elmosolyodott,
mert eszébe jutott egy megfelelő hasonlat. Az az ember olyan agyafúrt,
mint egy sakál. De miután az illető zulu, Mark nyomban a zulu szót
alkalmazta rá: Pungushe.
– Figyellek, Pungushe! Elkaplak, te kis sakál.
A sértegetés jót tett a hangulatának, és miután elnyomta cigarettáját,
ismét felkészült a bozót jártassági versenyre közte és a Pungushe között.
Most, ahogy tovább vonult a vadonban, figyelmét egyrészt a lágy
talajon látható, ismerős nyomoknak szentelte, másrészt azt leste, mikor
észlel mozgást, egy mozdulatot, amely emberi lény jelenlétére utal a fák
között. Útján három ízben találkozott a nyomokkal, de minden alkalommal
hideg nyomok voltak, széltől elmosódottak, amelyeket nem volt érdemes
követni.
A nap az égbolt és a hegyek méltóságteljes ívét követve jelezte az idő
múlását: a nap, a folyó, a mocsár s az idő maga is összeolvadt a
végtelenben, míg végül is az ujjain számolgatva rájött, hogy már majdnem
eltelt az egy hónap. Most beleborzongott a gondolatba, hogy mennie kell.
Elkedvetlenedett. Olyan érzése volt, mint egy gyereknek, mikor elérkezik
az ideje, hogy a kellemesen eltelt nyári vakáció végén visszamenjen az
iskolába.
Aznap estei sötétedés előtt, visszatért a táborba, a szikomorfák alá.
Puskáját a fa törzsének támasztotta, egy pillanatra megállt, kinyújtóztatta
fájó izmait és előre élvezte a meleg kávé és a kedélyes tűz örömét. Aztán
hirtelen lehajolt, fél térdre ereszkedett. A talajt vizsgálta, amelyet puha,
nedves falevelek borítottak.
Még a halvány esti világításnál sem lehetett szó tévedésről, ami a széles
mezítlábak lenyomatát illette. Sietve lesett körbe a sötétedő bozótban.
Feszélyező érzés volt, a hideg futkározott a hátán, tudván, hogy esetleg
éppen abban a pillanatban is figyeli valaki. Mikor biztos volt benne, hogy
nincsen senki a közelben, elindult vissza a nyomokon. Csomagja ott volt
változatlanul a fán, ellenőrizte tartalmát, mindent gondosan visszatett oda,
ahol volt, és a csomagot visszaakasztotta a fára. Ha nem látta volna a
nyomokat a földön, sose gyanította volna, hogy valaki hozzányúlt a
csomagjához.
Nyugtalan volt. Kényelmetlen érzés tudni, hogy az idegen, akinek a
nyomát követi, aki után jár, az ő nyomában van, és ha mindketten
egyforma gonddal figyelik egymást, a másik lényegesen ügyesebben végzi
a dolgát.
Aznap éjjel rosszul aludt. Kísérteties álmában egy sötét alakot követett,
aki botjával kopogtatta előtte a sziklás, életveszélyes ösvényt, egyre jobban
távolodott tőle, de vissza nem nézett rá. Mark elkeseredetten szeretett
volna utánakiáltani, hogy várja meg, de akárhogyan erőlködött, nem jött ki
hang a torkán.
Reggel tovább aludt a kelleténél. Tompa aggyal, nehéz fejjel ébredt.
Fölnézett az égre. Ormótlan, sötét felhők gomolyogtak lassan az óceán
felől a délkeleti szélben. Tudta, hogy hamarosan esni fog, és hogy indulnia
kellene. Az ideje lejárt, de még néhány napot ajándékozott magának az
öreg, no meg a maga kedvéért.
Délelőtt eleredt az eső. Ez csak ízelítő volt abból, ami várható, de így is
menedék nélkül érte a hideg, áztató zápor, s bár nyomban utána kisütött a
nap és sugara áttört a felhők nyílásán keresztül, Marknak az eső hidege a
csontjáig hatolt, és úgy borzongott nedves ruhájában, mintha idegsokkja
lenne.
Csak mikor a borzongás nem akart múlni, azután sem, hogy a ruha
megszáradt rajta; jött rá, hogy pontosan huszonkét napja aludt először a
szikomorfák alatt, és az volt az első alkalom, hogy a folyóparti moszkitók
megcsípték.
Egy újabb borzongási roham után megállapította, hogy az élete
alighanem a csomagjában lévő üveg kinintablettán múlik, magasan fönn, a
fügefa ágai között, és azon, hogy odaérjen, mielőtt a malária teljes erővel
kitör rajta.
Négy mérföldnyire volt a tábortól. A rövidebb utat választotta a sűrű,
tüskés bozóton át, a sziklás hegyháton keresztül, hogy ott a másik oldalon
ismét elérje majd az ösvényt.
Mire az ösvényhez ért, kábult volt, szédelgett. Egy percre kénytelen volt
megpihenni. A cigaretta, amire rágyújtott, keserű volt, penészes ízű,
elnyomta a sarkával. Ekkor látta meg a másik nyomot az ösvényen. Itt egy
mahoba-hoba fa sűrű levelű ágai nyúltak ki az ösvény fölé és védték meg a
talajt a zápor verésétől. A nyom takarta az ő korábbi lábnyomát, és
ugyanabban az irányban haladt, mint az övé, de ami megrémítette: a
nyomát követő bakancsot viselt, szöges talpú bakancsot. Fehér ember
keskeny, nyújtott talpú cipője volt. A malária küszöbén, a rosszullétnek
abban a fázisában azok a csizmás nyomok szörnyű, baljóslatú érzést
keltettek benne.
Megint megborzongott, aztán, ahogy elmúlt a borzongás, egy pillanatra
kitisztult a feje, és mintha az ereje is visszatért volna, de ahogy
továbbindult, a lába megint, mintha ólomból lett volna. Néhány száz lépést
tett meg így vissza a folyó felé, mikor egy nappali bagoly huhogott fel a
gerincen, a háta mögött, onnan, ahol az előbb keresztülment.
Megtorpant. Fejét félrebillentve figyelt. Egy cecelégy csípett belé a
nyaka tövén. Iszonyúan viszketett, de nem mozdult. Tökéletesen
mozdulatlanul hallgatózott.
A bagolyhuhogásra egy másik bagoly válaszolt huhogva, fuvolázó
hangon. Ügyes utánzat, a természetes zengés nélkül. A második huhogás
Mark jobb oldalán hallatszott. Mark gerince megint jegesen
végigborzongott, de ennek a borzongásnak semmi köze se volt a
maláriához, mert azokra a bagolyhuhogásokra emlékezett Ladyburg felett a
hegyháton, azon a bizonyos éjszakán, annyi hónappal azelőtt.
Igyekezett sietősre fogni a dolgot. De csak vonszolta magát a kanyargó
ösvényén, lábait szinte idegen tárgynak érezte. Megállapította, hogy még
száz métert sem tett meg, máris liheg, és ahogy a láz egyre inkább
hatalmába keríti, a fizikai rosszullét hullámai kavarognak fel a gyomrából
és fojtogatják a torkát.
Látása is töredezett lett, mintha csillagszerűen szétrepedt üveglapon
keresztül nézne, néha-néha felvillant előtte a valóság, mintha a repedések
egy nyílásán pillantott volna előre.
Elkeseredetten törte magát tovább, várta, melyik pillanatban érzi meg
végre a mocsár szivacsos-füves talaját a lába alatt, és lép be a papirusz
alagút védelmébe, amit olyan jól ismert, s amely elrejti és visszavezeti a
táborba.
Ismét huhogott a bagoly. Ezúttal sokkal közelebbről és tökéletesen
váratlan irányból. Mark zavartan, aztán már-már rémülten lezökkent egy fa
tövébe pihenni és erőt gyűjteni. Szíve hangosan kalapált bordái között, és
annyira kóválygott, hogy a hányinger környékezte, de egy darabig erővel
visszatartotta, és csodálatosképpen lassan kitisztult a látása, mintha egy
sötét függönyt húztak volna el előle, s ekkor jött rá, hogy a láztól
elvakultan elvétette az utat. Fogalma sem volt róla, hol van, megközelítően
sem tudott tájékozódni.
Kétségbeesetten próbálta megtalálni a helyes irányt a nap állása alapján,
a föld lejtése szerint, keresett valami ismerős terepformát, de a fölötte
kinyúló faágak mindent eltakartak, és a bozót alig ötven lépés távolságra
korlátozta látóterét.
Talpra kényszerítette magát, és a sziklás lejtő felé fordult, remélve,
hogy egy magasabb részre érve könnyebben tájékozódik majd, mikor ismét
felhuhogott mögötte a bagoly, gyászos, temetői hangon.
Szeme elhomályosult, remegett, aztán elesett, felsértette a lába szárát,
érezte, hogyan csordogál a vér a bokájára, de mintha ennek semmi köze
sem lett volna pillanatnyi helyzetéhez, és amikor arcához emelte a kezét,
keze annyira reszketett, hogy nem tudta kitörölni szeméből a hideg
izzadságot.
Bal oldalán megint huhogott a bagoly. Foga hangosan vacogott, ahogy
összekoccant az álla, a hang fájdalmasan hasított a dobhártyájába.
Arrébb gurult, és vakon bámult a bagolyhuhogás felé. Megpróbálta
erővel elhessegetni maga elől a sötétséget és pislogva igyekezett
megszabadulni a szemébe csörgő sós, csípős izzadságtól.
Úgy érezte, mintha egy sötét alagútba nézne, amelynek a végén valami
fényt lát. Vagy úgy, mintha fordítva nézne egy távcsőbe. Valami mozdult a
látómezejében, az aranyosbarna fűben. Megerőltette a szemét, hogy
fókuszba vegye, de előtte minden reszketett, vibrált.
Csak annyit látott biztosan, hogy valami mozdult. Aztán hang nélküli
fénycsíkok, sárgák, vörösek, zöldek villantak át robbanásszerűen az agyán,
majd-a látása egyszerre kitisztult, borotvaélesen tisztán látott. Szinte
természetellenesen tisztán.
Egy férfi lépdelt valahol a közelében, nagydarab ember, kerek feje mint
az ágyúgolyó. Válla mint egy díjbirkózó válla, nyaka zömök, mint az
ököré. Az arcát nem látta, mert elfordította tőle, de volt valami ijesztően
ismerős benne. Töltényhevederét a vállán keresztülvetve, katona módra
gombolható, zsebes, khakiszínű ingén viselte, térdnadrágját begyűrte barna
lovaglócsizmája szárába. Puskáját magasan fogva a karjára vetette, melle
előtt keresztben, és egy vadász óvatos, kimért lépteivel járkált. Mark látása
megint összezavarodott, szétesett.
 Föltámolygott, botladozott, nekitámaszkodott a fa törzsének. Egy éles,
görbe tüske mélyen a hüvelykujja tövébe szúrt, de a fájdalommal nem
törődött. Futásnak eredt.
Mögötte valaki felkiáltott, vadászkiáltással, és Mark életösztöne
diadalmaskodott: képes volt a lábait irányítani. Hirtelen mozdulattal oldalt
vágódott, irányt változtatott. A puska dörrenése előtt egy tört másodperccel
hallotta a golyó süvítését. A füle mellett csattanva szelte át a levegőt, mint
egy óriási bikacsök, aztán a lövés hangjának másodlagos, vakkanó
utóhangja.
„Mauser”, gondolta Mark. És gondolatban máris abban a másik
országban volt. Fejében megindult az óramű és számolta a töredék
másodperceket, vakságában, rosszullétében is képes volt követni a
sorrendet, anélkül, hogy odanézett volna, tudta, hogy a vadász újra tölt,
újra céloz. Botorkáló, vak rohanásában megint oldalt dobta magát, és a
lövés megint ott hasította mellette a levegőt. Ekkor ő is levette válláról a P-
14-est, és úgy rohant tovább.
Aztán hirtelen fák között találta magát. Mellette egy fa törzséről
lehasadt egy kéregdarab, a következő Mauser-golyó hasította le, forgácsot
szórva maga köré, szétfröcskölve a fa nedvét, és csupasz, fehér, nyirkos
sebhelyet hagyott maga után. Mark közben elérte a hegyhátat. Ahogy
átvetette magát rajta, derékszögben elfordult, kétrét görnyedve rohant
tovább, és a félhomályban elkeseredetten keresett olyan helyet, ahol képes
lenne védekezni.
Hirtelen fülsiketítő dörrenés rázta meg az egész mindenséget, mintha az
ég nyílt volna meg fölötte, és a nap zuhant volna a földre, olyan
mérhetetlenül megrendítő és olyan közeli volt ez a fény- és hangjelenség
együttesen, hogy egy pillanatra azt hitte, a Mauser golyója vetette szét a
fejét. Ösztönösen térdre esett.
Csak ezt a dörrenést és fényjelenséget követő csendben vált világossá
számára, hogy a közelében egy villám csapott a vaskő hegygerincbe, az
elektromos kisülés szaga még mindig ott lebegett a levegőben körülötte, és
a mennydörgés zúgása még sokáig dübörgött, visszhangzott a felföld kékes
sziklafalai között. A hatalmas, tépett felhőtömeg lezuhant az ég végtelen,
kék ívéről, és ráfeküdt a földre.
Aztán föltámadt a szél. Jegesen süvített Mark feje fölött, rázta a
faágakat, és mikor megint talpra tornászta magát, kidagadt az inge,
felborzolódott a haja; a hideg széltől újra, görcsösen remegni kezdett. Úgy
érezte, mintha arcán az izzadság dérré változott volna, s közben, a szél
süvöltésében, egy bagoly huhogott valahol a közelben. Aztán eleredt az
eső.
Mark ekkor vette észre, hogy előtte egy satnya, nyomorék törzsű fa áll.
Láztól gyötört szemében egy haragos Varázsló képét idézte, fenyegető
karokkal, torz alakkal, de akárhogyan is, megfelelő fedezéknek látszott
számára. Az adott helyzetben ennél jobbat nemigen remélhetett.
A sötétség szétoszlott a szemében, ha csak néhány áldott pillanatra is, és
látása egy korlátozott, szürkés körre tágult.
Most látta, hogy visszafelé ment, egyenesen neki a folyópartnak. A
száraz fa, amelynél állt, a meredek partnak pontosan a szélén meredezett.
A folyó alámosta a gyökereit, a fa kiszáradt, és előbb-utóbb az ár magával
fogja sodorni lefelé a folyón.
Háta mögött a folyó megáradtan kavargott, ez lehetetlenné tette számára
a visszavonulást. Ott rekedt a parton, és üldözői egyre inkább sarokba
szorítják. Tudta, többen vannak, bagolyhuhogással adnak jelt egymásnak,
mint a ladyburgi fennsík lejtőjén.
Alighanem egyetlen reménysége lehetett, ha eltávolítja őket egymástól,
és gyanútlanul odacsalogatja őket magához, de gyorsan kell cselekednie,
mielőtt a láz teljesen úrrá lesz felette.
Szájához emelte kezét, és úgy utánozta egy bagoly gyászos huhogását.
Aztán nekidőlt a fa törzsének, a puskát alacsonyan tartva a csípője előtt.
Valaki válaszolt a hívásra. Jobb felől. Mark nem mozdult. Mintha
megkövült volna, állt, a fatörzsnek dőlve, csak szeme fordult a hang felé,
és homloka ráncolódott a megerőltetéstől, hogy tisztábban lásson. Hosszú
percek teltek el így, aztán ismét felhangzott a bagolyhuhogás, de most még
közelebbről.
A szél maga előtt hajtotta az esőt, meredek szögben vérté le, jeges fehér
sugárban, a zuhogó esőcseppek belehasítottak a bozótba, meg lent, a nyílt
térség füvébe, s Mark arcát is mint megannyi éles tű szurkálták, verdestek
szempilláit, de a látása mégis megint annyira kitisztult, hogy belelátott az
eső fehéren kavargó fátylába. Óvatosan formálta a száját, és ismételte meg
a bagoly hívó szavát, hogy közelebb csalogassa emberét.
– Hol vagy? – hallatszott egy hang. – René, hol vagy?
Mark szemével a hang felé fordult. Egy emberi alak lépett ki az eső
áztatta fák közül, félig rejtve a zuhogó esőpászmák mögött. És közeledett
Mark felé. Magas, sovány ember, nagyon sötét barna napégette arcán és a
szemei körül mély ráncokkal. Állán kurta, őszes, borostás szakáll.
Egyik kezében egy Lee-Metford puskát lógatott, rajta nedvességtől
csillogó katonai gumiköpeny. Túl lehetett már élete delén. A szeme tompa,
ostoba, arca brutális, vonásai mint egy orosz paraszté. Olyan ember arca,
akinek annyi problémát sem jelent megölni valakit, mint elvágni egy
disznó torkát.
Meglátta Markot száraz fa törzsénél, de a kavargó esőben és a rossz
világításnál csak egy sötét, bizonytalan alak rajzolódott ki előtte. A
bagolyhuhogás közelebb csalogatta.
– René? – kiáltotta ismét, de aztán megállt, most először látszott
bizonytalannak. Színtelen, kifejezéstelen szemével belepislogott a zuhogó
esőbe, aztán dühösen elkáromkodta magát. Megpróbálta felemelni a Lee-
Metford puskát, maga elé lendítette, kérges hüvelykujjával letörölte a
nedvességet a biztonsági zárról.
– Ő az! – Felismerte Markot. A megdöbbenés tisztán kirajzolódott az
arcára.
– Ne! – kiáltotta izgatottan Mark. De a puska csöve gyorsan emelkedett.
Mark hallotta a biztonsági zár fémes kattanását, és tudta, hogy a férfi egy
másodpercen belül agyonlövi.
A P-14-es eldörrent. Mark még mindig mélyen a csípőjénél tartotta. A
férfi már nagyon közel volt. A lövés ijesztően hangosan szólt.
A férfi felemelkedett a földről, hanyatt vágódott, a Lee-Metford
pörögve repült ki a kezéből. Vállával nekivágódott a sziklás talajnak,
sarkával vadul rugdalt a földön, szempillái reszkettek, mint csapdába esett
lepke szárnyai. A melléből kiömlő vér beleivódott eső áztatta ingébe, és a
zuhogó esőcseppektől azon nyomban sápadt rózsaszínre halványodott.
Egy utolsó rándulással megfeszítette a hátát, aztán összeroskadt és
mozdulatlanul fekve maradt. Mintha összement volna, öreg volt, törékeny,
álla lefittyedt, kisárgállott dohánytól elszíneződött hamis fogsora és
rózsaszín foghúsa. Az eső beleesett a szájába, keményen verdeste tágra
nyitott, kimeredt szemét. Markot ismerős, döbbent érzés szállta meg. Az
ismert, már átélt, dermesztő bűntudat, amiért egy másik ember meghal
miatta. Esztelen vágyat érzett, hogy odarohanjon hozzá, segítsen rajta,
bármennyire túl van már minden emberi segítségen, próbálja
megmagyarázni neki a dolgot, igazolni magát. A vágyat a láz szülte, és az
teljesítette be az egyre fokozódó delírium hullámain. Azon a ponton volt,
ahol a fantázia és a valóság közötti választóvonal elmosódik.
– Nem kellett volna – motyogta –, nem kellett volna megpróbálnod. Én
figyelmeztettelek, én figyelmeztettelek… – azzal kilépett a fedezékéből, a
száraz-fatörzs mögül, nem törődve a másikkal, aki, amint arra ösztöneinek
figyelmeztetniük kellett volna, a kettejük közül a veszedelmesebbik.
Hobday az első három lövést elvétette: a távolság kétszáz méter volt,
vagy még több is annál, és dombra fel kellett céloznia, közben a bozót, fák,
bokrok és hozzá kapásból, egy szaladó, jobbra-balra cikázó célpontra. Egy
ilyen karcsú, fürge emberi alak nehezebb célpont, >mint egy sűrű bozótban
ugrándozó kudu. A második és harmadik lövést próbaképpen adta le,
elkeseredetten remélve, hogy, szerencséje lesz, mielőtt zsákmánya eléri a
hegygerinc tetejét és eltűnik mögötte.
Most már csak óvatosan mozoghatott, mert látta a fiú hátára vetett
puskát, és nem tudta, nem fekszik-e már a gerincen csak az alkalmat várva,
amikor akadálytalanul célba veheti. Felhasznált minden fedezéket, amit
talált, még a zuhogó esőpászmákat is, hogy elérje a sziklás hegytetőt, s
minden pillanatban várta, mikor viszonozzák tüzet, miután már világosan
kimutatta a szándékát. És tudta, hogy a fiú edzett katona. Veszedelmes.
Hobday tehát óvatosan mozgott.
Amikor felért a gerincre, megnyugodott, a nedves fűben hason fekve
újratöltötte Mauserját, és lenézett, kereste a túlsó lejtőn áldozatát.
Bal kéz felől bagoly huhogott. Ingerülten ráncolta a homlokát.
– Ostoba vén szamár – morogta. – Bepisil a félelemtől. Állandó
biztatásra van szüksége, elaggott idegei túlságosan érzékenyek az effajta
feladathoz, nem gondolja meg kellőképpen, mikor adja le a jelzéseket.
Átkozott bolond! Nyilván hallotta a lövéseket, és tudja, hogy a vadászat
kritikus fázisába érkezett, mégis ott mászkál és jelezget, mint egy kölyök,
aki félelmében fütyörészik a sötétben, és ebből merít magának bátorságot.
De aztán nem sokat törődött tovább a másikkal, igyekezett minden
figyelmét az eső verte lejtőre összpontosítani. Egyszerre hitetlenkedve
mozdulatlanná dermedt. Társa huhogására egy másik bagolyhuhogás
válaszolt, bal felől. Pontosan a hegygerinc tövéből.
Hobday felállt, és mélyen legörnyedve, lassan elindult a gerincen.
Valami mozdult a szürke, szélfútta bokrok között. Célzó helyzetbe
guggolt, sietősen megcélozta a tétova célpontot, kipislogta az esőt a
szeméből, míg tisztán nem látott, aztán kiábrándultan mordult fel, mert a
másik alakban felismerte saját partnerét, amint görnyedten áll nedvesen
csillogó gumiköpenyébe burkolózva, és nehézkesen, mint egy terhes
asszony, vonul a félhományban, az esőfelhők és a föléje hajló sűrű ágak
alatt.
Egy idő után megállt, szája elé emelte a kezét, és ismét jelzett, bánatos
bagolyhuhogással. A szakállas vadász elvigyorodott.
– Csalétek! – suttogta hangosan. – Az az ostoba, vén dög! Semmi
sajnálkozást nem érzett azért, amiért hagyja, hadd legyen társa az áldozat,
amivel jelezni fogja számára az ellenség helyzetét. Mélyen előrehajolt és
feszülten figyelt. Feje, vállai vonala beleolvadt az alacsony bokor ágainak
vonalába, amelyek alatt kuporgott.
A gumiköpenyes öreg megint huhogott egyet, aztán fejét félrebillentve
várta a választ. A válasz felhangzott, és ő előresietett a szélben és esőben,
végzete felé. Hobday vigyorogva figyelte. A kitűzött díj többet ér egyben,
mint ha meg kell osztania valakivel, gondolta. Hüvelykujjával letörölte a
Mauser hátsó irányzékára tapadó esőcseppeket.
Az öreg hirtelen megállt. A puska meglendült kezében, de lövés dörrent
és az öreg elvágódott a fűben. Hobday halkan, keserűen káromkodott,
amiért elszalasztottá a pillanatot, amikor rögzíthette volna a pontot,
ahonnan a lövést leadták. Most várt, ujjával a ravaszon, szemét az eső ellen
védekezésül összehúzva, ezúttal már kevésbé magabiztosan. Valami
újfajta, elfogódott tiszteletet érzett zsákmányával szemben, és első jelét a
félelemnek. Pompás lövés volt: előbb a közelébe csalogatta az embert,
mint egy éhes leopárdot, amelyet a duikerkürt bőgésével csalogatnak elő.
Aztán a szakállas vadász minden aggálya egyszerre eloszlott. Egy
pillanatig nem akart hinni a szerencséjének: pontosan akkor, amikor már
lelkileg felkészült egy életveszélyes, hosszadalmas párharcra, ellenfele,
mint egy gyermek, nevetségesen naiv módon kilépett a nyílt terepre egy
nyomorék, kiszáradt fa törzse mögül, a patakparton, ami szinte öngyilkos
lépés volt, és olyan magától értetődő természetességgel tette ezt, hogy
Hobday egy pillanatig csapdától tartott.
Nem volt szükség különösebb mesterlövész-technikára. A távolság alig
lehetett százötven méter. Hobday a fiú melle közepére célzott, különleges
gonddal, mert tudta, ez szívlövés lesz. Elsütötte a puskát. Ahogy a fegyver
visszavágott és a Mauser száraz, kattanó dörrenése beleszúrt a
dobhártyájába, látta, hogy a fiú hátravágódik a találat erejétől, hallotta a
golyó éles, kemény kattanását, ahogy a fiúba vágódott.
Mark nem hallotta a lövés hangját, mert a golyó előbb érte el, mint a
hang. Csak egy kemény ütést érzett a felsőtestén, aztán olyan erővel
vágódott hátra, hogy a levegő kiszorult a tüdejéből.
A föld megnyílt előtte, zuhanva érezte, hogy valami fekete, kavargó
örvény fogja körül, és egy futó pillanatra tisztában volt vele, hogy meghalt.
Aztán csak zuhant tovább, az örvénybe, a barna folyó barna sodra
elkapta, visszarángatta a sötétségből. A feje víz alá került, de még maradt
annyi ereje, hogy felrúgja magáraz iszapos fenékről. A feje víz fölé ért,
mélyen beszívta meggyötört, lángoló tüdejébe a drága levegőt, és ekkor
jött rá, hogy még mindig görcsösen markolja a P-14-est kezében.
A puskatust maga elé emelve látta, hogy abba csapódott bele a Mauser
golyója, áthasította a fát és szétlapult a závárzat merev acélján.
 Formátlan massza lett belőle, mint egy kenyérgyurma, vagy egy falhoz
csapott nedves agyagdarab. Az acél megállította a golyót útjában, de a
lökés iszonyatos ereje mellébe préselte a P-14-est, kiszorította tüdejéből a
levegőt, és őt magát hátravetette, le a folyópartról.
Leírhatatlan megkönnyebbüléssel hagyta, hogy a puska lesüllyedjen a
sáros folyófenékre. Aztán elkapta az ár, és a malária és az eső és a
tomboló, barna víz kavargó lázálma, és utolsó tudatos gondolata az volt,
micsoda irónia: a puskagolyó általi halál elől megmenekül, s utána
nyomban vízbe fullad, mint egy nemkívánatos kismacska.
Az áradat a szájáig emelkedett, tüdeje perzselt; érezte, hogy süllyed
lefelé, a semmibe.

Aligha képzelhető el szörnyűbb érzés, mint a végeláthatatlan lázálmok

csapdájában vergődő maláriás láz gyötörte agy szenvedése, tudva, nincs
menekvés, és sose éli meg azt a boldog érzést, hogy felébredve, az iszonyat
verejtékében úszva tudja, hogy lázas képzelődés volt csupán az egész.
A malária lázálmai meghaladják minden ép elme képzelőerejét,
folyamatosak, nincsen köztük pihenés, és kínzó szomjúság kíséri őket. A
szomjúságtól a test elgyengül, a sorozatos rohamok alatt és a gyötrődés
hevétől tökéletesen kiszárad. És ami még borzalmasabbá teszi az egészet, a
szabályos, előre kiszámíthatóan bekövetkező fázisok: először jön a jeges
borzongás, azt perzselő, szaharai forróság követi, amelyet olyan magas láz
kísér, hogy az már az agyat is képes károsítani. Ezután következik az
izzadás, amikor a test nedvei kiáramlanak az áldozat testének minden
pórusán, kiszárítják a szerencsétlent, s végül ott hever és annyi ereje sincs,
hogy a fejét vagy a kezét megemelje, miközben várja, mikor kezdődik a
következő roham: az első szakasz, a jeges borzongás…
Marknak a forróság, a hideg, a megnevezhetetlen iszonyat periódusai
között akadtak félig-meddig tiszta pillanatai is. Egyszer, amikor a
szomjúság úgy égette, hogy a teste minden sejtje nedvességért kiáltott, a
szája száraz volt és bedagadt, az az érzése volt, mintha izmos, hűvös kezek
megemelnék a fejét, és valami keserű, de hideg és csodálatos folyadék
áradna be a száján, folyna le torkán, mint a méz. Máskor, mikor didergett,
és szorosan. maga köré tekerte szürke gyapjúpokrócát, valahogy
ismerősnek tűnt a pokróc szaga, szeretett szag volt, cigaretta és saját teste
szaga. Nemegyszer hallgatta az eső hangját, a mennydörgések dübörgését,
villámok csattanását, de ő mindig szárazon maradt Aztán a hangok
elhaltak, és őt elragadta a láz következd ciklusa.
Mikor teljes öntudatára ébredt, tudta, hogy az első bénító roham óta
hetvenkét óra telt el. A malária pontos menetrend szerint dolgozik, ami a
ciklusait illeti, és néhány óra eltéréssel pontosan kiszámítható, mikor
kezdődött.
Késő délután volt. Mark egy frissen vágott fűből és illatos falevelekből
rakott matracon feküdt, pokrócába burkolózva. Még mindig esett.
Kitartóan, szürkén, szakadatlanul ömlött az alacsonyan úszó, hasas
felhőkből, amelyek mintha rátenyereltek volna a fák csúcsára. De Mark
teljesen száraz volt.
Alacsony sziklapárkány nyúlt ki föléje, amelynek tövét ezer éven át
vagy még régebben feketítették a fából rakott tüzek kormukkal, azoknak az
embereknek a tüzei, akik itt, ebben a szűk kis barlangszerűségben kerestek
menedéket maguknak. A menedék nyílása északnyugatra nézett, az
uralkodó, esőt hozó szelekkel ellentétes irányban és éppen hogy érte a sűrű
felhőtakaró mögött lenyugvó nap utolsó, fénylő sugara.
Mark iszonyatos erőfeszítéssel fél könyökére tornászta magát, aztán
zavartan nézett körül. A sziklafalnak támasztva, közel a fejéhez, ott volt a
csomagja. Hosszasan, értetlenül, tökéletesen megzavarodva bámulta.
Utolsó összefüggő emléke az volt, hogy jeges víz folyja körül. Közelebb, a
keze ügyében hasas, sötét színű, nyílt tűzön égetett agyag söröskancsó állt.
Nyomban kinyúlt érte. A keze nemcsak a gyengeségtől reszketett, hanem a
kínzó szomjúságtól is.
Az ital keserű volt, valami orvosság lehetett, gyógyfüvekre kellett
gondolnia, és kénszaga is volt, de ő lihegve, ujjongva nyelte, míg a gyomra
szinte fájdalmasan felfúvódott.
A sóval és vadon termő fűszerekkel ízesített, szágóízű hideg
kukoricakásával teli tálat csak akkor vette észre, mikor a bögrét letette. A
felét megette, aztán elaludt, de az álom mély, gyógyító álom volt.
Mikor felébredt, megállapította, hogy elállt az eső. A nap a zenit
közelében járt, perzselve tűzött keresztül a tornyosuló felhők résein.
Meglehetős erőfeszítésébe került, de felkelt, és odatámolygott a
sziklamenedék nyílásához. Lenézett a kiáradt Bubezi folyó medrére, a
bömbölő, zúgó, vörösesbarna áradatra, amely hatalmas fatörzseket
görgetett bukdácsolva a tenger felé, a lecsupaszított fák gyökerei mint
haldokló koldusok meggörbült, elmeszesedett ujjai nyúltak ki a vízből.
Észak felé nézve látta, hogy a mocsár is, az egész medence meg a bozót
is víz alatt van, a papiruszkáka-csomók elmerültek a víz tompa ezüstös
felszíne alá, amely úgy villogott, mint egy mérhetetlenül nagy tükör lapja,
a víz az alacsonyabban fekvő részeken a magasabb fákat is felső ágaikig
ellepte, és a kiálló sziklatömbök meg a dombocskák szigetként meredtek ki
a vizes pusztaságból.
Mark még túlságosan gyenge volt, nem tudott hosszabb ideig lábon
maradni, és visszavánszorgott fűből vetett ágyához. Mielőtt megint elaludt,
elgondolkodott a merényleten, amit az élete ellen intéztek, és azon a
nyugtalanító kérdésen, vajon a gyilkosok honnan tudhatták meg, hogy itt
van, a Chaka Kapujánál. Valahogy az az érzése volt, hogy ez mind
összefügg Anderslanddel, és azzal, hogy az öreg itt halt meg, ebben a
vadonban. Az álom is úgy nyomta el, hogy ezeken töprengett.
Mire felébredt, megint reggel volt. Az éjszaka folyamán valaki újra
töltötte a sörösköcsögöt azzal a keserű folyadékkal, és az élelmiszeres
tálcát is megrakta sűrű kásával meg néhány szelet sülthúsfélével, amelynek
csirkeíze volt, de alighanem iguanagyík húsából készült.
A víz rohamosan apadt, a papiruszligetek ismét szárazra kerültek, bár az
áradás sodra jócskán elfektette hosszú szárukat és összecsomózta a
papirusznádak bolyhos fejét; már a fák is szabadon álltak. Lassan az
alacsonyan fekvő részek is felszáradtak, és Mark menedéke alatt, a Bubezi
mély, szakadékos medrében a folyó megint szokásos módján viselkedett.
Mark csak most döbbent rá, hogy meztelen, és teste ragad a láz és az
izzadság szennyétől. Hosszú, lassú menetben lesétált a vízpartra. Útközben
többször meg kellett állnia, hogy erőt gyűjtsön és várta, míg elül a fülében
a zúgás és fejéből a kábulat.
A folyóban lemosott magáról minden bűzt és szennyet, és megvizsgálta
azt a sötét, bíborvörös horzsolást, ahol a Mauser golyója belepréselte
mellébe a P-14-es ágyát. Aztán megszárítkozott a perzselő déli napon: a
meleg felolvasztotta benne a láz utolsó hidegét is, és ruganyos, könnyed
léptekkel sétált vissza menedékébe.
Másnap reggel megállapította, hogy a sörösköcsög és az ételestálca
eltűnt, és valahogy úgy érezte, ez a tudatos gesztus azt az üzenetet
tolmácsolja számára, hogy legalábbis ami titokzatos jótevőjét illeti, most
már gondoskodjon önmagáról, nincsen szüksége ápolásra.
Összeszedte a holmiját. Megállapította hogy minden ruháját
kiszárították és belegyömöszölték vászonzsákjába. Ott volt töltényhevedere
is és csontnyelű vadászkése tokjában, de élelmiszerkészletéből mindössze
egy babkonzerv maradt meg.
A konzervet felnyitotta, a bab felét megette, másik felét meghagyta
vacsorára, aztán a menedékben hagyta mindenét és elindult a medence
másik oldala felé.
Majdnem két órájába került, míg megtalálta a helyet, ahol meg akarták
gyilkolni, de végül így is csak a girbegurba, arthritiszes ágú, kiszáradt fáról
ismert rá. A talaj alacsonyabban feküdt, mint gondolta, és az ár végigsöpört
rajta, a fű lelapult, mintha brillantinos kefével fésülték volna simára, a
kisebb fákat gyökerestől kitépte a földből az ár és elsodorta őket, a
nagyobb, erős törzsű fák alsó ágain megrekedt az ár sodraléka, és mintegy
jelezte a legmagasabb vízállást.
Mark próbálta megtalálni a tűzpárbaj nyomait, de hiába, sehol a holttest
vagy az eldobott puska. Mintha sose történt volna itt semmi… Mark már-
már saját emlékezetében is kételkedett, míg a kezét be nem dugta az inge
alá, és ki nem tapogatta a még mindig érzékeny horzsolást.
Tovább nyomozott, a vízfolyás mentén egy fél mérföldön át követve a
lefésült fű irányát. Mikor meglátott néhány keselyűt kuporogni a fákon,
odasietett, ahol zajosan civakodtak egy cserjés fölött, de csak egy
rinocéroszborjút látott, amely túlságosan fiatal volt, hogy szembe tudjon
szállni az árral, megfulladt, és már oszlásnak is indult.
Mark visszasétált a kiszáradt fához, leült, rágyújtott utolsó cigarettájára,
élvezve minden szippantást, aztán a felénél elnyomta és gondosan eltette a
csikket a lapos pléhdobozba, fedelén a fekete macskával és a márkanévvel:
„Craven A.”
Már majdnem felállt, mikor valami megcsillant lábainál a napfényben.
Ujjával beletúrt a nedves földbe.
Réz töltényhüvely. Még mindig érződött rajta, ha halványan is, az égett
puskapor szaga. Az aljába bebélyegezve a gyártó cég neve: „Mauser
Fabriken. 9 mm.” Elgondolkodva forgatta az ujjai között.
A helyes eljárás az lenne, ha az egész ügyet jelentené a legközelebbi
rendőrőrsön, de már kétszer megtapasztalta, mekkora ostobaság; felhívni
magára a figyelmet, miközben lesből egy gátlástalan ellenség vadászik az
életére.
Fölállt, és lement az enyhe lejtőn az egyik mocsaras tóhoz. Még egy
darabig elnézegette a réz töltényhüvelyt, aztán messze behajította a fekete
víz közepébe.
A sziklamenedékben felvette csomagját, nagy nehezen rögzítette a
szíjakat a vállán, aztán ahogy kifelé indult, megpillantotta a tűz finom
hamujában a lábnyomokat. Széles, mezítlábas nyomokat. Nem volt kétség,
rájuk ismert.
Hirtelen ötlettől indíttatva tokjával együtt lehúzta övéről a kését, és
gondosan, mint egy áldozati adományt, elhelyezte a menedék közepére,
majd a hideg tűzhelyről elvett egy darab elszenesedett fadarabot és a
sziklára felvázolt két ősi jelképet, amelyek az öreg David szerint azt
jelentik: „A-meghajszoltszolga-aki-ajándékot-hoz.” Remélte, hogy
Pungushe, a vadorzó ismét eljön ehhez a sziklamenedékhez, megérti a
jeleket és elfogadja ajándékát.
A Chaka Kapujának déli végén, a lejtőn még egyszer megállt,
visszanézett a tágasan elterpeszkedő vadonon, aztán hangosan, békés
hangon mondta, mert tudta, ha az öreg hallgatózik, meghallhatja,
akármilyen halkan mondja: mindaz, amit itt megtapasztalt és megélt,
megszilárdította elhatározásában, hogy megtalálja az igazságot, kibogozza
a misztériumot és megfelel azokra a kérdésekre, amelyek mind ez ideig
elfedték a valóságot az öreg halálával kapcsolatban.
– Visszajövök… majd egyszer… – Aztán délnek fordult, megnyújtott
léptekkel felvette azt a tempót, ami már majdnem ügetésnek számít, és
amit a zuluk úgy hívnak, hogy „minza umhlabathi”, azaz: „mohón enni a
földet.”

Az öltöny szokatlan volt és szorított, a keménygallér mint a rabszolgák

nyakbilincse feszült a nyakán. A járda mereven kemény és a villamosok
csengése, a vonatfütty meg az autók tülkölése, a dübörgés, a csattogás,
mindez, a bozót mérhetetlen csendje után, szinte megsiketítette, és mégis,
volt valami izgalmas, valami ingerlő az emberek harsány, színesen, élőn
sürgő áradatában, amint körülötte örvénylettek.
Durban városában mindenféle élet dúsan burjánzik, akár egy trópusi
üvegházban, az utcáit ellepő ezerféle ember, ez a sokféleség mindig izgatta
Markot: a hindu nők csillogó, tarka selyem szárijukban, ékszerekkel átszúrt
orrcimpákkal, lábukon arany szandállal, a zuluk, holdvilágképűek és
magasak, feleségeik kúpos okker fejdíszükkel, amelyet egy életen át
viselnek, köpenyük alatt nagy, telt, dús asszonyi keblekkel, akár a földanya
mellei, amelyekhez mint kövér kis piócák tapadtak csecsemőik, izmos,
fényesfekete combjukon magasra felhúzott bőrkötényük ide-oda lengett
minden lépésükre, férfiaik izmosak, méltóságteljesek, ágyékkötőben vagy
uraságoktól levetett, nyugati ruhákban, de ezeket a ruhákat is ugyanolyan
büszke, magabiztos öntudattal hordták, akár egy polgármester a hivatali
jelvényeit. A fehér nők tartózkodón, hűvösen és kimérten, nyomukban
szolgálójukkal vásárolnak, vagy bezárkóznak járműveikbe; férjük sötét
öltönyben, keménygallérral, ami inkább illett a származásuk szerinti,
északibb időjárási viszonyok közé, sokan közülük láztól sárga arccal vagy
zsíros ételeken elhízva loholtak a dolguk után, arcukon apró, gond szülte
ráncokkal, amint az emberi testek szorongató összevisszaságában
próbálnak maguknak valahol valami nyugodt sarkot találni.
Furcsa volt megint a városban. Mark lelke egyik fele utálta az egészet,
de a másik fele élvezte, és sietve próbált valami emberi társaságot találni
magának, amit a közelmúlt néhány héten át néha roppantul hiányolt.
– Uramisten, drága öreg komám! – A bemutatóteremben Dicky
Lancome sietett üdvözlésére, gomblyukában vörös szegfűvel. – Micsoda
öröm, hogy visszajöttél! Hetek óta várlak már. Az üzlet döglődik, a lányok
utálatosak, fárasztók és hidegek, az idő abszolúte undorító, semmit sem
hagytál ki, öregfiú, abszolúte semmit! – Karját kinyújtva eltartotta magától
Markot, és szerető, testvéri szemmel mérte végig. – Úristen! Úgy nézel ki,
mintha a Riviérán nyaraltál volna, barna vagy, mint egy disznósült, csak
éppen nem vagy olyan zsíros. Istenem, hát már megint lefogytál… – és
megpaskolta mellényét, amelynek gombjai alaposan megfeszültek
domborodó pocakján. – Diétát kellene tartanom, és erről jut eszembe:
ebédidő van! A vendégem vagy, öregfiú, ehhez ragaszkodom. Feltétlenül
ragaszkodom…
Dicky diétás ebédjét púpozott tányér gőzölgő rizzsel kezdte, amelyet
sáfránnyal ízesítettek és színeztek halvány aranyszínűre, s amelyre kövér,
curryvel készített ürühús került, bőven megszórva hindu fűszerekkel, és
tovább ízesítve mangóchutneyval; mindehhez őrölt kókuszdió járult, majd
roston sült bombayi kacsa következett, és vagy fél tucat különféle szósz,
majd mikor a turbános indus pincér odakínálta az ezüst salátástálat,
kistányérját lelkesen megrakta salátával, s közben megállás nélkül folytatta
a szöveget.
– Istenem, mennyire irigyellek, öregfiú. Hányszor elhatároztam
magamban: egy ember a vadonban, pionírdolog ez, vadászat, halászat, a
fazékba… – Elhessegette a pincért, és korsó világos sörét Markra emelte.
– Egészségedre, öregfiú, és most mesélj el nekem mindent.
Végre abbahagyta. Teljes lelkesedéssel látott neki a currys rizsnek,
miközben Mark elmesélt neki, amit tudott szépségről, magányról, hajnalról
a bozótban és a csendes, csillagos éjszakákról. Dicky időnként nagyokat
sóhajtott és sóváran ingatta a fejét.
– Bárcsak megtehetném, öregfiú…
– Meglehetnéd – közölte Mark, mire Dicky meghökkenve nézett fel rá.
– Ott van az most is, nem szalad el!
– De mi lesz az állásommal, öregfiú? Nem hagyhatok mindent faképnél,
és vonulhatok el innen…
– Annyira élvezed ezt az állást? – kérdezte szelíden Mark. – A májadat
hizlalja, ha autókat adhatsz el?
– Micsoda? – kérdezte feszengve Dicky. – Nem arról van szó, élvezem-
e. Szóval, senki se élvezi igazából, ha dolgoznia kell, igaz? Arra gondolok,
hogy… szóval… az ember ezt csinálja, tudod. Szerencséje van az
embernek, ha talál valamit, amit tűrhetően el tud végezni, és tisztességesen
szerezhet magának egy-két pennyt. És az ember el is végzi azt, amit kell.
– Lehet – mélázott el Mark. – Mondd, Dicky, mi a fontosabb, a pénz,
vagy amikor itt, a szíved mélyén jól érzed magad?
Dicky rábámult, az álla szinte leesett, szájában a félig megrágott
rizsadaggal.
– Odakint tisztának, nagynak éreztem magam – folytatta Mark, és a
söröskorsójával játszott. – Nem voltak főnökök, vevők, nem kellett
nyüzsögnöm a jutalékért. Nem tudom, Dicky, de… odakint úgy éreztem,
vagyok valaki.
– Valaki? – Dicky nagyot nyelt, míg a félig megrágott currys rizs
lecsúszott a torkán. – Valaki? Ide figyelj, öregfiú, az ilyen
magunkfajtákért, mint te meg én, tucatjáért adnak kilenc pennyt az
utcasarkon. – Egy korty sörrel lemosta torkán a rizst, aztán a
szivarzsebéből előhúzott tiszta, fehér zsebkendővel letörölte ajkáról a
habot. – Fogadd meg egy vén róka tanácsát: zengjél esténként hálaimát,
amiért jó autóügynök vagy, és hogy erre valahogy sikerült is rájönnöd. Ezt
tedd, öregfiú, és ne gondolkodj sokat, különben a végén megszakad a
szíved. – A hangja határozottan, megfellebbezhetetlenül csengett, és a
témát ezzel lezártnak tekintette. Aztán lehajolt, a széke mellett az
aktatáskájából elővett valamit. – íme, van valamim a számodra.
Vagy egy tucat vastag levél került elő Marion Littlejohn tiszta, nőies
írásával, kék borítékban (mert Marion már korábbi leveleiben
megmagyarázta, hogy a kék a sosem múló szerelem színe). Volt ott egy
számla egy vitatott tizenkét shilling hat pennyről, a szabója ugyanis
ragaszkodott hozzá, hogy Mark ennyivel kevesebbet fizetett neki, s végül
volt ott még egy halványszínű boríték, márványozott víznyomásos papíron,
a borítékon határozott, arrogáns kézírással Mark neve, közelebbi cím
nélkül.
Mark először ezt vette kézbe, forgatta, nézegette a boríték hátán a
dombornyomásos címert.
Dicky figyelte, hogyan nyitja ki, aztán odahajolt, és szégyentelenül
beleolvasott. Mark azonban megkímélte az erőfeszítéstől, és odanyújtotta
neki a kártyát.
– Ezredvacsora.
– Még éppen odaérsz – állapította meg Dicky. – Péntek, tizenhatodika. –
Aztán elváltozott, szinte főtörzsőrmesterhangon folytatta. – Kettő nulla
nulla óra pontosan. Díszegyenruha. A köretet mindig jobbról vedd, te
szerencsés hüllő, a belépődet az ezredtulajdonosod, Lord miafene Courtney
tábornok magasztos személye fizette be önkezével. Indulás, gyerek, idd
meg a pezsgőjét, és lopjál tőle egy marokra való szivart. Fel, fel, ti
dolgozók! Mondom én.
– Gondolom, ezt kihagyom – dünnyögte Mark, és belső zsebébe
mélyesztette Marion leveleit, nehogy Dicky azokat is elolvassa.
– Te bediliztél a bozótban. Napszúrást kaptál, öregfiú! – jelentette ki
ünnepélyesen Dicky. – Gondolj arra a háromszáz potenciális Cadillac-
tulajdonosra, akik egy asztalnál ülnek majd veled! És ingyenszivarokat
szívnak. Fogékony hallgatóság. Nyüzsögj körbe az asztalnál, és adj el
mindenkinek egy Cadillacet, amíg még kellőképpen kába állapotban
vannak a sok beszédtől.
– Voltál te Franciaországban? – kérdezte Mark.
– Nem. Franciaországban nem. – Dicky arca szokatlan kifejezést öltött.
– Palesztinában, Gallipolinál és hasonló, napos vidékeken igen. – Az
emlékezéstől elkomorodott.
– Akkor megérted, miért nincs kedvem felmenni a régi erődbe és
megünnepelni ezt az élményt – mondta Mark, és Dicky Lancome
hosszasan elnézte a fiút a megrakott asztal fölött. Eddig azt hitte, jó
emberismerő, ismeri az embereket, fel tudja becsülni, ki mire képes.
Ahhoz, hogy valaki jó eladó legyen, jó emberismerőnek is kell lennie, ezért
meglepte, hogy eddig nem fedezte fel Markban a változást. Ahogy most
ránézett, már tudta, Mark fölszedett valamit, valami újabb erőtartalékra, új
határozottságra tett szert, olyasmire, amire egész életük folyamán kevesen
tesznek szert. Hirtelenjében szinte alázatos tiszteletet érzett Mark iránt, ami
talán némi irigységgel vegyült, de ebben az irigységben nem volt semmi
rosszindulat. Ott látott maga előtt valakit, aki elindult valamerre, amerre ő
sose lesz képes követni őt, olyan úton, amelyen csak az az ember járhat,
akinek oroszlánmája van. Szeretett volna átnyúlni az asztal felett és
megrázni Mark kezét, és minden jót kívánni neki az úthoz, ehelyett
azonban, mellőzve szokásos, megjátszott, könnyed és fölényes modorát,
halkan csak ennyit mondott.
– Szeretném, ha meggondolnád magad, Mark. Courtney tábornok
személyesen jött el hozzám… – azzal elmondott neki mindent arról a
látogatásról, Sean Courtney haragjáról, mikor meghallotta, hogy Markot a
lánya kívánságára bocsátották el, és megkért, hogy légy ott. Kifejezetten
megkért rá, Mark. És ezt igazán komolyan gondolta.

Mark, miután felmutatta meghívóját a kapunál, keresztülment a külső

erődön. Fákra aggatott lampionok világítottak az út mentén, amely a régi
erőd kertjén vezetett át, és derűs, karneváli hangulatot kölcsönöztek az
estélynek, ellentétben az erődítményben általában uralkodó légkörrel,
amely jellemző volt a legkorábbi brit hódítástól kezdve a búr és a zulu
ostromokon és háborúkon át napjainkig. A birodalom hadvezérei közül
nem egy pihent meg itt, ha a dolga engedte.
Mark előtt is, utána is tömegével áramlottak a meghívottak, de Mark
kerülte őket. Zavartana szmoking, amelyet a zálogostól kölcsönzött ki,
mikor visszavette tőle a kitüntetéseit. Az öltözet, tekintettel tisztes korára,
zöldes színben játszott, és helyenként molyrágta lyukak mozdították elő
tökéletesebb szellőzését. Valiban túlságosan szűk lévén a gyomra tájékán
bő volt, és túl sokat mutatott kézelőjéből meg a zoknijából, de mikor a
zálogház-tulajdonos figyelmét erre felhívta, az felhívta az övét a tiszta
selyem bélés tapintására, és egyben öt shillinget engedett a kölcsönzési
díjból.
Meglehetősen nyomott hangulatban sorakozott be a többi szmokingos
vendég mögé a gyakorlóterem lépcsőjén, és mikor rákerült a sor, rendben
odalépett ő is a fogadóbizottság elé.
– Nahát! – kiáltott fel Sean Courtney tábornok. – Szóval eljöttél! –
Csontos arcra egyszeriben fiússá fiatalodott, ahogy kezet fogott Markkal. A
keze olyan volt, mint egy teknőc páncélja: hűvös, kemény és kérges. Úgy
állt a fogadóbizottság élén, mint egy őrtorony, szélesen, hatalmasan,
makulátlanul szabott estélyi öltönyében, keményített fehér ingmellén
színes ezüstszalagok, zománckeresztek, rendjelek pompáztak. Fejedelmi
szemöldöke egy intésével odahívta egyik beosztottját.
– Ez Mr. Mark Anders – mondta. – Emlékszel a régi Anders és
MacDonald párosra? Első brigád!
– Emlékszem, uram. – A tiszt most már kíváncsian nézett Markra,
szeme Mark arcáról zakója hajtókájára, az azon díszelgő selyemszalagokra
tévedt, aztán megint vissza, az arcára.
– Gondoskodjon róla – utasította Courtney tábornok és Markhoz fordult.
– Szerezz magadnak valami italt, fiam és majd később még beszélgetünk. –
Elengedte Mark kezét, és a következőhöz fordult a sorban, és ennek a nagy
embernek olyan szuggesztív ereje volt, olyan személyes varázsa, hogy
Mark ez után a rövid találkozás után, a néhány kurta szó hatására nem
érezte magát esetlen, félszeg idegennek kölcsönzött, félreszabott
öltönyében, hanem tudatára ébredt, hogy ő egy különleges figyelmet
érdemlő és tiszteletre méltó vendég.
Sean Courtney embere komolyan vette a feladatát, és odavezette Markot
a csupa feketébe öltözött vendégseregbe, ahol a vendégek kis csoportokba
verődve ugyancsak kissé elfogultan ácsorogtak a számukra is szokatlan
öltözékben, miközben a pincérek az ezred vendéglátása
nagyvonalúságának minden jelével megrakott ezüsttálcákkal sürögtek
körülöttük.
– Whiskyt, ugye? – kérdezte a tábornok embere, és leemelt egy pohárral
a tálcáról. – Minden frissítő a tábornok jókívánságainak jegyében áll
rendelkezésünkre – közölte, és magának is leemelt egy pohár whiskyt. –
Egészségére! Lássuk csak! Első brigád… – körülnézett. – Nyilván
emlékszik még Hooperre? Dennisonra?
Mark emlékezett rájuk. Emlékezett másokra is. Emlékei között
tucatjával akadtak arcok, amelyek csak halványan éltek, árnyak emlékezete
peremén, de mások világosan álltak előtte, akiket kedvelt vagy éppen, mert
nem kedvelte, sőt, éppenséggel utálta őket. Volt, akivel megosztotta
ennivalóját, vagy egymásnak nyújtogatva együttesen szívták a cigaretta
csikkjét, míg másokkal az iszonyat vagy a végtelen unalom perceit osztotta
meg, a jók, a dolgosok, a gyávák és a lógósok, az erőszakosak, mint ott
voltak… és a whisky csak jött, csak jött az ezüsttálcán…
És azok is emlékeztek rá, férfiak szólították meg, akiket sose látott
életében: „Emlékszik rám? Én voltam a D’Arcy-erdőnél a szakaszvezető,
amikor maga meg MacDonald…” – És mások: „maga az az Anders? Én
valahogy idősebbnek képzeltem… de üres a pohara”, és a whisky csak jött,
jött az ezüsttálcán, és Mark nagynak és okosnak érezte magát, mert az
emberek odafigyeltek rá, amikor mondott valamit, és szellemesnek is, mert
az emberek nevettek, amikor valami tréfásat mondott.
Később asztalhoz ült a társaság. Az asztal a terem egész hosszát
elfoglalta, és vakító fehér damasztabrosszal terítették le; az ezred ezüstje
úgy csillogott-villogott a gyertyafénynél, mint a fénytávíró és most már
pezsgő habzott a kristálypoharakban.
Körös-körül harsány bajtársi nevetés, emelt hangok, s valahányszor
Mark letette poharát, megjelent mellette egy turbános alak, és egy sötét kéz
pohara fölé döntötte a zöld palackot.
Hátradőlt a székén, hüvelykujját mellénye ujjnyílásába dugta, szájából
lábnyi hosszú fekete szivar állt ki, „halljuk!, halljuk!” kiáltotta oda a
vacsora utáni szónokok felé, pontosan olyan nagyképűen és bölcs
ábrázattal, mintha az lenne a legkitűnőbb szónok, és értelmesen
bólintgatott össze szomszédaival.
Mikor a tábornok felállt az asztalfőn, a T alakban elhelyezett asztalnál a
lassan már elnehezedett, a hosszú, kacskaringós szónoklatoktól félig-
meddig álomba merült társaság zajosan mozgolódni kezdett. Várakozó
arccal néztek össze, és bár Mark még nem hallotta Sean Courtneyt
beszélni, érezte, hogy társai kíváncsian és érdeklődve felfigyelnek, és
megújuló lelkesedéssel egyenesedett ki székében.
A tábornok nem okozott csalódást senkinek a vendégseregben. A
történet, amellyel beszédét kezdte, egy percre mindenkit elképesztett, az
emberek lélegzet után kapkodtak, aztán kitört belőlük a nevetés. A
tábornok velük szemben elengedte magát, könnyeden, szinte hanyagul,
természetesen beszélt, de úgy játszott a szavakkal, mint vívómester a
pengéjével: egy tréfa, egy szitok, egy józan paraszti igazság, amit szívesen
hallgattak, s nyomban utána valami más, ami megzavarta őket, ahogy ki-
kipécézett egyeseket, dicséretre vagy szelíd kritikára.
– Idén is harmadikak leszünk az országos lovaspóló-bajnokságon,
uraim? Ezt a dicsőséget az ezred könnyedén megszerezte magának tavaly,
de van egy bizonyos úr, itt ül ennél az asztalnál, aki úgy döntött, hogy idén
a cukornád-ültetvényesek színeiben lovagol. Istenadta joga így dönteni,
ezért ennél az asztalnál senki sem ítéli el, ebben biztos vagyok… – Sean
Courtney elhallgatott, lesimította oldalszakállát és gonoszkásan vigyorgott,
miközben a társaság rekedten pfujolt, kahalával verte az asztalt és az
áldozat a hangzavarban vérvörös ábrázattal feszengett.
– De jó újságom is van, mert komoly reményeim vannak, ami az idei
Afrika Kupát illeti. Cseles nyomozásom eredményeként kiderült, hogy itt
van körünkben… – és a következő pillanatban a teremben kitört a
tapsvihar, dübörögve éljeneztek, és mindenki az asztal vége felé fordult,
ahol Mark ült, és a tábornok bólogatott, sugárzó arccal nézte Markot,
miközben ő sietve mélyen lecsúszott a székén, és szeretett volna nyúlánk
termetével apróra csukódni, mint egy colstok. De Sean Courtney
odakiáltott: – Állj fel, fiam! Hadd nézzenek meg!
Mark bizonytalanul felállt, jobbra-balra bólogatott, s csak lassan
tudatosodott benne, hogy ügyesen csapdába csalogatták, és a tapsot
fogadva elkötelezte magát. Első alkalommal lett tanúja, hogyan irányítja a
tábornok egy ember sorsát, és ér célhoz, szinte erőfeszítés nélkül.
Ezen töprengett, kissé kábultan még akkor is, amikor a legközelebbi
lámpaoszlop felé kormányozta magát. Természetesen bölcsebb és
biztonságosabb lett volna, ha az erőd kapujában elfogadja egy riksás
ajánlatát, amikor két órával éjfél után kitámolygott a kapun, de a közelmúlt
munkanélkülisége és az extravagáns költekezés a cifra öltözékre pontosan
meghatározta lehetőségeit a közlekedési eszközöket illetően. Körülbelül
hárommérföldes séta állt előtte a sötétben, és amilyen tántorogva haladt
előre, eléggé hosszú útnak ígérkezett.
A lámpaoszlopnak dőlve kicsit összeszedte magát, amikor egy fekete
Rolls-Royce állt meg mellette. A hátsó ajtó kinyílt.
– Szállj be! – szólt ki a tábornok, és ahogy Mark esetlenül bebukott a
puha bőrülésre, acélos kézzel i megtámogatta.
– Nem vagy nagyivós ember. – Ez állítás volt, nem kérdés, és Mark
kénytelen volt elismerni igazságát.
– Nem vagyok az, uram.
– Akkor el kell döntened – mondta a tábornok –, vagy megtanulsz inni,
vagy hagyd abba teljesen.
Sean már majdnem egy fél órája várt a fügefák alatt parkoló Rollsban,
mikor Mark végre megjelent az erőd kapujában. Már-már azon a ponton
volt, hogy otthagyja, és kiadja a parancsot a sofőrnek, hogy induljon vissza
Emoyenibe, amikor Mark kitámolygott az utcára, félretolta a tolakodó
riksásokat és elindult a járdán, akár a rák, többet lépve oldalra, mint előre.
A Rolls kikapcsolt reflektorokkal, hangtalanul követte, miközben Sean
Courtney jóságos mosollyal figyelte a fiatalember tántorgását. Szelíd
elnézéssel a fiú iránt meg maga iránt is azokért a furcsa, váratlan
fordulatokért, szeszélyes lépésekért, amelyekkel még most is, időnként
önmagát is meglepte. Hatvankét éves korában egy férfinak tisztában
kellene lennie önmagával, ismernie kellene erejét, képesnek kellene lennie
élni vele, ismernie minden gyengeségét is, és megbízható védekezést
kellene kiépítenie ellenük.
Ezzel szemben most mégis itt van, nem tudná okát adni, miért, és
érzelmileg egyre inkább belebonyolódik ennek a fiatal idegennek a
dolgaiba. Idejét nem kímélve töpreng rajta, és fogalma sincs, micsoda
céllal.
Talán mert önmagára emlékeztette, mikor ő ennyi idős volt? És valóban,
ahogy ez a gondolat felmerült benne, belsejében a pezsgő lelkesítő
melegével, valamiféle nosztalgia fogta el azok után a zavaros, kétségekkel,
fényes ambíciókkal teli idők után, amikor még mint fiatal fiú a férfikor
küszöbén állt.
Talán ezt csodálta, nem, inkább ez vonzotta, igen, ez a helyes szó: ez a
különös vonás vonzotta minden élőlényben, valami kivételes vonás, amit a
lótenyésztők „vér”-nek neveznének, a kutyatenyésztők „pedigré”-nek.
Ilyesmit fedezett fel Mark Andersben, és pontosan úgy, ahogy egy jóvérű
ló megsínyli, ha rosszul kezelik, és egy fajtiszta kutyát is el lehet rontani,
egy hasonló kategóriába sorolható fiatalember is igényli a jó tanácsot, az
irányítást, az alkalmat, hogy-képességeit kifejleszthesse. Túl sok a
középszerű és túl sok a selejt ebben a világban, gondolta Sean, és ezért, ha
valakiben klasszist fedezett fel, nyomban vonzódást érzett iránta.
Vagy az is lehet… és hirtelen megint elfogta a megszokott gyászos
érzés: talán egyszerűen csak arról van szó, hogy nekem nincs fiam.
Három fia volt az élete során: az egyik meghalt, mielőtt világra hozták
volna. Holtan született a vadonban, a Limpopo folyón túl. Egy másik olyan
asszonytól született, aki nem volt a felesége, olyan fiú, aki más férfit hívott
apjának. Mikor erre gondolt, Sean amúgy is nyomott hangulata még jobban
elnehezedett, bűntudat gyötörte. De az a fiú is halott. Fekete masszává
égett a törékeny fa- és ponyvamasinában, amellyel az égbe repült. Garry
dedikációjára gondolt, új könyvéhez: „Ezt a könyvet Michael Courtney
kapitánynak ajánlom, a Repülő Érdemkereszt tulajdonosának, annak a
fiatal sasnak, aki nem repül többé.” Ez a Michael Sean természetes fia volt,
aki bátyja feleségének méhében fogantatott.
A harmadik fiú még él, de már csak névleg fia, és Sean szívesen
megváltoztatta volna a nevét, ha módja lett volna rá. Az undorító
incidensek, amelyek oly sok évvel ezelőtt megelőzték Dirk Courtney
távozását Ladyburgből, közöttük gondatlanságból elkövetett gyújtogatás,
gondatlanságból elkövetett emberölés, semmi nem volt azokhoz a
gonosztettekhez képest, amelyeket visszatérte után elkövetett. A hozzá
közel állók tudták, hogy jelenlétében jobb ha nem ejtik ki a „Dirk
Courtney” nevet. Most nyomasztó rossz kedve feltámasztotta régi haragját,
s hogy elűzze magától, előrehajolt ültében és megveregette a sofőr vállát.
– Húzz oda melléje – mondta, és Mark Andersre mutatott.
– Neked friss levegőre van szükséged – mondta Sean Courtney
Marknak. – Attól vagy kijózanodsz, vagy hánysz egyet, és ez is, az is csak
jót tesz neked.
És mire a Rolls a West Street-i móló tövében leparkolt, Mark iszonyatos
szellemi erőfeszítéssel visszanyerte az uralmat szemei fölött. Eleinte,
valahányszor a tábornokra nézett, aki ott ült mellette, kóválygó fejjel
szentül hitte, hogy Seannak a homloka közepén van egy harmadik szeme,
és a fején kétoldalt számos füle, amelyek úgy mozognak, mint apró
hullámok a tó csendes tükrén.
A beszéde eleinte zavaros volt, és maga is Szelíd hitetlenkedéssel
hallgatta saját értelmetlen, elmosódott hangját, ahogy a tábornok kérdéseire
és megjegyzéseire válaszolgatott. Ahhoz, hogy többé-kevésbé érthetően
hangozzék, össze kellett szednie minden erejét és homlokát ráncolva,
kimért lassúsággal kellett beszélnie.
De csak mikor a laza tengerparti homokon egymás mellett sétáltak
arrafelé, ahol a visszahúzódó dagály nyomán a nedves, sima homok már
megkeményedett, csak akkor kezdett odafigyelni, mit beszél a tábornok, és
arra, hogy amit mond, cseppet sem hangzik protokolláris fecsegésnek, mint
az estélyen.
Hatalomról beszélt, nagy hatalmú emberekről, törekvésekről és
törekvések jutalmáról, és bár a hangja álmatag dörmögésnek hangzott, egy
öreg oroszlán morgására emlékeztetett, amely éppen az előbb ölt, és
hamarosan megint ölni készül.
Mark valamiképpen megérezte, hogy annak, amit hall, roppant
jelentősége van számára, és utálta magát a vérében keringő alkohol miatt,
amely lelassította az agyát, és féket rakott a nyelvére. Megpróbált
tudatosan küzdeni ellene.
Végigmentek a nyirkos, sima homoksávon, amely sárgásan csillogott a
lebukó hold fényénél, a tengernek só- és jódillata volt, fertőtlenítőszaga, és
a levegő annyira lehűlt, hogy szmokingja zakójában is megborzongott az
enyhe szellőben. De a feje hamarosan képes volt lépést tartani annak a
nagy testű embernek a gondolataival, aki mellette sántikált, és lassan
valami egyre fokozódó izgalom támadt benne, ahogy olyan dolgokat
hallott, amiket eddig is érzett, de csak valahol mélyen, a lelke titkos
rekeszében, eszmékről, amelyeket felismert, de amelyekről eddig azt hitte,
csak az övéi.
A nyelve megoldódott. Megszűnt a dadogás, a zavartság, az agya
vágott, mint a borotva s közben könnyűnek érezte magát, mint a fecske,
amint röptében a víz színét súrolva iszik.
Eszébe jutott, hogy volt idő, amikor ezt az embert azzal gyanúsította
magában, hogy valami módon felelős Andersland elvesztéséért és az öreg
haláláért. Ennek a gyanújának most szinte káromlásíze volt, félrelökte, és
teljes erővel arra a beszélgetésre összpontosította figyelmét, amelybe, úgy
érezte, egyre mélyebben elmerül.
Csak sokkal később jött rá, amit akkor még nem is sejtett, hogy ez az
egyetlen éjszakai beszélgetés mennyire döntő fontosságú lett az életében;
talán ha akkor tudja, megbénult volna a nyelve és megállt volna az agya.
Valójában szigorú vizsgálaton esett keresztül. Ötleteket, amelyeket
látszólag mellékesen vetettek fel meg kellett ragadnia, ki kellett fejtenie
vagy visszadobnia, nem foglalkozni vele. Minden kérdés a tudata mélyére
kutatott, nyilvánosságra hozta elgondolásait és fokozatosan, ügyesen
kényszerítette, hogy elkötelezze magát minden felvetett témával
kapcsolatban a vallástól a politikáig, a hazafiasságtól az erkölcsösségig. A
tábornok néha-néha elmosolyodott.
 – Radikális elme vagy, tudtad te ezt? De azt hiszem, én is az voltam a te
korodban. Akkor valamennyien meg akartuk váltani a világot. Nos, most
mondd el, mi a véleményed… – És a következő kérdésnek semmi köze
sem volt az előzőhöz. – Tízmillió fekete él ebben az országban és
egymillió fehér. Mit gondolsz, hogyan tudnak ezek együtt élni a következő
ezer esztendőben?
Mark nyelt egyet, felnyögött-a kérdés iszonyú súlya alatt, aztán beszélni
kezdett.
A lebukó hold fénye beleolvadt a hajnal fényeibe, és Mark tovább sétált
egy lángoló eszményekkel és csodás látomásokkal teli világba. Ha nem is
tudta, izgalma nem csak őt ragadta el. Louis Botha, az öreg harcos és
államférfi mondta valamikor Seannak: „Még a legjobbak is megöregszenek
és elfáradnak közülünk, Sean, és ha ez az állapot bekövetkezik, szüksége
van mindenkinek valakire, akinek átadja a fáklyát, hogy tovább vigye.”
Az éjszaka elmúlt. Olyan hirtelen, hogy mindketten meghökkentek. Az
égbolt arany és rózsaszín fényekben úszott. Egymás mellett álltak,
figyelték, hogyan bukkan fel a nap karimája a tenger sötétzöld vizéből és
kapaszkodik fel sietve az égboltra.
– Már évek óta kellene nekem egy segítség. A feleségem üldöz miatta. –
Sean elmosolyodott az ötleten. – És megígértem neki, hogy keresek
valakit. Olyasvalakire lenne szükségem, aki fürge, eszes és megbízható.
Ilyet pedig nehéz találni. – Sean szörnyen összevissza rágott szivarja régen
kialudt. Kivette szájából, enyhe rosszallással nézegette, aztán beledobta a
lábát nyaldosó, apró hullámok közé. – Pokoli munka lesz. Nem lesz
meghatározott munkaidő, előre kiszabott feladat, és Isten a
megmondhatója, én utálnék magamnak dolgozni, mert kötekedő,
ellenszenves vén fattyú vagyok. Másrészről egyet garantálhatok. Az, aki
vállalja ezt a munkát, nem fog meghalni unalmában és meg fog tanulni
egykét dolgot.
Megfordult, fejét előrelógatta, belebámult Mark arcába. A szél
felborzolta szakállát, fekete nyakkendőjét régen levetette és zsebébe dugta,
a felkelő nap arany sugarai megcsillantak arcán, és különleges kék
árnyalatot kölcsönöztek szemének.
– Akarod ezt az állást? – kérdezne nyomatékkal.
– Igen, uram! – vágta rá Mark, elkábulva attól a kilátástól, hogy
állandóan együtt lesz ezzel az elképesztő férfival.
– Nem is kérdezed meg, mi lesz a pénzzel? – mordult rá Sean.
– Ó, a pénz az nem érdekes.
– Első lecke: – Sean felhúzta busa, fekete szemöldökét derűsen kéken
csillogó szeme fölött – a pénz mindig érdekes.

Mikor Mark ismét belépett Emoyeni kapuján, új világba lépett be, olyan
világba, amely meghaladta minden eddigi elképzelését. De ebben az egész
elsöprő élményben, az új gondolatokhoz, a látogatók félelmetes méretű
felvonulásához és a vég nélküli új feladatokhoz való alkalmazkodás
forgatagában is volt valami, egy pillanat, amelytől Mark állandóan és
mindennél jobban reszketett. Találkozásától Miss Storm Courtneyvel.
Mindenesetre, és Mark sose tudta meg biztosan, nem Courtney tábornok
rendezte-e így a dolgot, de Storm nem volt Emoyeniben sem Mark
megérkezése napján, sem az azt követő napokon, bár jelenlétének nyomai
mindenütt láthatók voltak: arcképei, fényképei minden szobában, és
különösen az életnagyságú olajfestmény a könyvtárban, ahol Mark ideje jó
részét töltötte. Storm elefántcsontszínű estélyi ruhában ül a szalonban, a
hangversenyzongora mellett, és a művésznek sikerült valamit visszaadnia
szépségéből és egyéniségéből. Markot roppantul zavarta az a szívfájdító,
kutató tekintet, amellyel a kép lenézett rá.
Mark és a tábornok között igen hamar jó kapcsolat alakult ki, és néhány
nap alatt Sean bizalmatlanságának utolsó nyomai is eltűntek. Ritkán fordult
elő, hogy Seant ne ingerelje előbb-utóbb, ha egy emberrel hosszabb ideig
együtt kellett lennie, de ami ezt a fiatalembert illette, úgy érezte,
kifejezetten keresi a társaságát.
Első gondolata az volt, hogy Markot bevezeti napi levelezése
lebonyolításának rutinjába, meg egyéb, időt emésztő fölöslegességek
intézésébe, hogy neki valamivel több ideje maradjon fontosabb üzleti és
politikai dolgai számára.
Aztán időnként váratlanul be-benézett a könyvtárba, hogy Markkal
megbeszélje valamelyik ötletét, és élvezze, hogyan látja valaki fiatalabb,
üdébb szemekkel a dolgot. Vagy elengedte a sofőrjét, és Mark vezette a
Rollst a fűrészmalmokhoz, vagy egy igazgatósági ülésre a városban, ő
odaült melléje, és együtt idézték fel azoknak a franciaországi napoknak az
emlékét, vagy Sean elkalandozott a távolabbi múltba, azokba az időkbe,
amikor Mark még a világra se jött, és élvezte, Mark milyen feszült
érdeklődéssel hallgatja, amikor aranykutatásról meg az északon, a
Limpopo folyón túli vadonban tett elefántcsont-vadászatról mesél.
– Érdekes vita lesz a parlamentben ma, Mark. Alaposan be fogok
olvasni annak a rohadt Hendricksnek a vasúti költségvetéssel kapcsolatban.
Vigyél le a kocsin és a karzatról végighallgathatsz.
– Ezek a levelek ráérnek holnapig. Az umvoti fűrészmalomban
üzemzavar van. Vegyük a puskánkat, és hazafelé jövet felszedhetünk egy-
két gyöngytyúkot.
– Ma este a gyakorlóteremben, nyolc órakor. Ha nincs más, fontosabb
dolgod… – ami egyenlő volt egy paranccsal, bármilyen udvarias volt is a
fogalmazás és Mark lassan-lassan érezte, hogy szelíden visszakerül a –
most már békebeli – ezred kötelékébe. De itt egészen más helyzetben volt,
mint Franciaországban, mert most hatalmas támogató állt mögötte. – Nem
érek vele semmit, ha harmadosztályú lövész vagy. Majd meglátod, hogyan
dolgozom én, fiam, és azt akarom, hogy kezem ügyében legyél akkor is, ha
katonásdit játszunk. Mellesleg… – és Sean hamiskásan, mindentudón
elvigyorodott –, szükséged lesz egy kis időre, hogy gyakorold a
céllövészetet.
És a legközelebbi ezred-összejövetel alkalmával Mark, aki még nem
szokta meg, micsoda gyorsasággal zajlanak a dolgok abban a világban,
amelyben Sean Courtney uralkodik, ott állt teljes hadnagyi díszben, tiszti
antantszíjjal a mellén, és vállán egy fényes csillaggal. Arra számított, hogy
tiszttársai ellenszenvvel fogadják majd, de legalábbis leereszkedő módon,
ezzel szemben kiderült, hogy amikor a gyakorlótéren mint parancsnok
vezényelt, általános lelkesedéssel fogadták.
Helyzete az emoyeni háztartásban eleinte kissé tisztázatlan volt. A ház
úrnője érett szépségével és hűvös határozottságával udvarias tiszteletet
ébresztett benne. Az asszony az első két-három hétben tartózkodó volt véle
szemben, következetesen Mr. Andersnek szólította, és minden kérését
pedáns „kérem”-mel vezette be, a teljesítést pedig ugyancsak szigorúan
„köszönöm”-mel nyugtázta.
Ha a tábornok Emoyeniben tartózkodott ebédidőben, Marknak egy
szolga ezüsttálcán a könyvtárban szolgálta fel az ebédet, esténként, miután
elbúcsúzott a tábornoktól, megnyergelte öregedő Ariel Four Square
motorkerékpárját, amelyet időközben szerzett be magának, és elrobogott
vele a dombon, a város tikkasztó, meleg medencéjébe, férges kis Point
Road-i szállására.
Ruth Courtney még gondosabban kísérte figyelemmel Markot, mint a
férje. Ha a fiú bármilyen szempontból nem üti meg az általa felállított
mértéket, nyomban és gondolkodás nélkül igénybe vette volna befolyását
Seanra, hogy bocsássa el.
Egy délelőtt, mikor Mark a könyvtárban dolgozott, Ruth besétált hozzá
a kertből, egy nagy csokor virággal a kezében.
– Ne zavartassa magát – mondta, és nekiállt, hogy a virágokat a szoba
közepén álló asztalon egy ezüstvázában elrendezze. Néhány percen át
némán tevékenykedett, aztán természetes, baráti hangon szóba elegyedett
Markkal. Apránként kiszedte belőle, hogyan él, hol él, hol alszik és hol
étkezik, ki mos rá, és titokban elborzadt.
– A mosatását fel kell hoznia ide, hadd tegyék a többi házi szennyeshez.
– Nagyon kedves, Mrs. Courtney, de igazán nem akarok
alkalmatlankodni.
– Ugyan már, ostobaság! Van két dhoba wallahunk, ruhamosó
emberünk, akiknek úgy sincs más dolguk, mint mosni meg vasalni.
Mark spontán vonzerejének Natal egyik „first lady”-je, a jóval
negyvenéves korán túl is híres szépség, Ruth Courtney sem tudott
ellenállni. Ezt a természetes vonzerőt, amely a fiúból áradt, fokozta az a
jótékony hatás, amit a férjére gyakorolt.
Sean mintha megfiatalodott volna az elmúlt hetekben, derűsebb volt,
mint máskor, és míg Ruth figyelte, megállapította, ez nemcsak azért van,
mert a rutinmunka terhét levették a válláról, hanem mert ez a fiú
visszaadott neki valamit a fiatalság szelleméből, valami friss energiát
kölcsönzött neki, lelkesedést az élet dolgai iránt, amelyek már-már
értéküket vesztették, és nem látszottak érdemesnek arra, hogy megerőltesse
magát miattuk.
A házaspár megszokta, hogy mielőtt lefekszenek, néhány órát Ruth
szobájában töltenek el egymással. Sean ilyenkor elnyúlt vattázott
köntösében elnézte, hogyan fésülködik Ruth, hogyan krémezi be az arcát,
miközben ő utolsó napi szivarját szíva megbeszéli vele a nap eseményeit és
jóleső érzéssel nézte az asszony hálóruhában hajladozó, még mindig karcsú
alakját. Közben lassan feltámadt benne a vágy, várta a pillanatot, amikor
Ruth elfordul, nem figyeli őt a tükörben, mire ő feláll és kezét nyújtva
átvezeti a hálószobába, a nagy, négyoszlopos, redőzött-rojtos bársony
baldachinos ágyba.
Az elmúlt hetekben, mióta Mark megjelent a háznál, Sean három-négy
ízben olyan radikális kijelentéseket tett, amelyek olyannyira ellentétben
álltak megszokott, konzervatív felfogásával, hogy Ruth ölébe ejtette ezüst
hajkeféjét és úgy bámult rá.
Sean ilyenkor zavartan elnevette magát és kezét felemelve hárította el
Ruth várható, tréfás megjegyzését.
– Jól van, jól, tudom, mit akarsz mondani, de: éh-megbeszéltem a
dolgot a fiatal Markkal. – Aztán megint elnevette magát. – Az a gyerek
rengeteg értelmes dolgot mond.
Aztán, egyik este, amikor Mark valamivel több mint egy hónapja volt
már náluk, miután egy darabig békében és csendben ültek, Sean hirtelen
megszólalt.
– Ez a Mark gyerek. Nem emlékeztet téged Michaelra?
– Nem figyeltem meg… nem, nem hiszem.
– Szóval, nem arcra gondolom. De a mód, ahogy gondolkodik.
Ruthban mint valami hideg, sötét tengerár merült fel ősi, gyötrő bánata:
sose adott fiút Seannak. Ez volt az egyetlen igazi bánat életében, az
egyetlen felhő együtt töltött, napfényes éveik fölött. Most is megroskadt a
válla, mintha a bánat súlya lenyomná és a tükörbe nézve szinte látni vélte
szemében tükröződni a bűntudatot saját alkalmatlansága felett.
Sean, aki mindezt nem vette észre, vidáman folytatta.
– Nos, alig várom már a februárt. Hamilton szíve meghasad, ha azt a
nagy ezüstserleget át kell adnia nekünk. Mark megváltoztatta az egész
csapat szellemét. Már hisznek benne, hogy győzhetnek vele mint egyes
számú lövésszel.
Ruth csendben hallgatta. Utálta magát, amiért nem tudta megadni
Seannak, amit az annyira kívánt. Lenézett a kis faragott bálványszoborra
öltözködőasztalán. Ez a Thor-szobor évek óta állt ott, azóta, hogy Sean
megajándékozta vele: a termékenység jelképe volt. Stormot egy tomboló
elektromos vihar kellős közepén foganta, ezért nevezték el Stormnak,
„Vihar”-nak, és Sean azzal tréfálkozott, hogy már csak a mennydörgés
hiányzik hozzá. Ezért adta neki ezt a kis szobrot.
– Sok hasznom volt belőled… – gondolta keserűen, miközben selyembe
burkolt alakját vizsgálgatta a tükörben.
Olyan jó ránézni, és olyan fenemód haszontalan, gondolta. Általában
nem szokott szitkozódni, de most nagyon nekikeseredett. Akármilyen szép
a teste, nem szül többé gyermeket Sean számára. Csak arra jó, hogy
élvezzék. Hirtelen mozdulattal felállt, félbehagyta lefekvés előtti rutinját,
odament Seanhoz, kivette szájából a szivart, és kimért mozdulattal
elnyomta a nagy üveg hamutartóban.
Sean meglepetten nézett fel rá. Valamit kérdezni akart, de nem jutott
szóhoz. Ruth szemét bágyadtan félig lehunyta, szétnyíló ajkai közül
elővillantak apró, fehér fogai és az arcon, magas, pompás formájú
állcsontja fölött, lázas-piros foltok jelentek meg.
Sean ismerte ezt az arckifejezést és azt, aminek ez előhírnöke volt. A
szíve megugrott, aztán mint egy rab állat ketrecében, ugrált tovább a bordái
között. Szerelmeskedésük általában mélységes, kölcsönös egymásba
felejtkezés volt, ami az évek folyamán egyre meghittebb lett és egyre több
öröm forrása: két személy tökéletes egybeolvadása. Együtt eltöltött életük
ebben teljesedett ki, néhanapján azonban Ruth, mikor így lesütötte szemét,
így biggyesztette ajkát, arcán ezzel a pírral olyan vad, féktelen kitörést
produkált, ami Seant mindig valami mindent elsöprő természeti jelenségre
emlékeztette.
Sean egy mordulással elkapta, megpróbálta ölébe húzni, ugyanakkor
széthúzta hálóruháját, hogy az asszony hegyes mellei szabadon álltak, de
Ruth gyors volt és erős, kikígyózott karjai közül, bőre elefántcsont- és
rózsaszínben játszott hálóruhája áttetsző selyme alatt, csupasz melle
csábosan mozdult, ahogy hosszú, formás lábakkal, csúfondáros,
csipkelődő, hívogató kacagással befutott a hálószobába.
Másnap reggel Ruth lemetszett egy ölre való vörös és fehér szegfűt és
bevitte a könyvtárba, ahol az ifjú Mark dolgozott. Mark felállt, és Ruth,
ahogy köszöntését fogadta, a fiú arcát tanulmányozta. Eddig nem is
tudatosodott benne, milyen csinos a fiú. Látszott rajta, hogy az a típusú arc,
amely szépen öregszik meg, csontjai szerkezete formás, orra büszke,
karakterisztikus orr. Egyike azon szerencsés embereknek, akinek csak
használ, ha néhány ránc és vonás keletkezik a szemük körül és néhány
ezüst szál keveredik a hajukba. Ami persze még messze van… Most a fiú
szeme volt az, ami elsősorban magára vonta figyelmét.
Igen, gondolta, és Mark szemébe nézett. Seannak igaza van. Ugyanaz az
erő, ugyanaz a jóság tükröződik benne, mint Michael szemében. Míg a
virágokat rendezgette, titokban figyelte, aztán mikor a váza készen állt,
kissé hátrébb állt, megcsodálta művét, majd megszólalt, anélkül hogy
Markra nézett volna.
– Mi lenne, ha csatlakozna hozzánk ebédkor a teraszon, Mark? –
kérdezte, gondosan megválogatva szávait.
A keresztnév használata is tudatos volt, s ezzel mindketten tökéletesen
tisztában voltak. – Hacsak nem eszik szívesebben ezután is itt fenn.
Mikor Mark megjelent a teraszon, Sean felnézett az újságjából és a
szeme sem rebbent, mikor Ruth intett a fiúnak, hogy foglaljon helyet,
szemben Seannal, hanem nyomban újból elmerült újságja olvasásába, aztán
nagy hangon és roppant indulatosan felolvasta nekik a vezércikket,
gúnyosan utánozva a szerző hangját és hanglejtését, végül összegyűrte az
újságot és ledobta a széke-mellé.
– Ez az ember egy átkozott, dühöngő őrült, be kéne csukatni!
– Nos, uram… – kezdte óvatosan Mark.
Ruth megkönnyebbülten sóhajtott fel. Nem konzultálta előzetesen Seant
az újfajta ebédrenddel kapcsolatban, de a két férfi nyomban elmerült a
társalgásban és mikor a fő fogást felszolgálták, Sean odamorogta.
– Te szeld fel a csirkét, Mark, majd én gondoskodom a kacsáról – és
ketten nekiálltak szeletelni, de közben tovább vitatkoztak, mint két
családtag. Ruth szalvétájába rejtette mosolyát, mikor Sean egy kérdésben
vonakodva bár, de elismerte a fiatalabb igazát.
– Persze nem állítom, hogy igazad van, de ha igazad lenne, akkor mit
gondolsz, mi lenne…
És megint támadott, most más oldalról, és Ruth odafordult Mark felé,
figyelte, ismét milyen ügyesen védekezik, s miközben hallgatta őket,
lassan egyre jobban értékelte Sean remek érzékét, amellyel Markot maga
mellé választotta.
Mark kávézás közben tudta meg, mi van Storm Courtneyval.
Sean váratlanul odafordult Ruthhoz.
– Jött ma reggel levél Stormtól? – És mikor Ruth tagadóan rázta a fejét,
folytatta. – Az az átkozott, beképzelt kisasszonyka tanulhatna egy kis
modort… már majdnem két hete nincs tőle levél. Most hol kellene
lenniük?
– Rómában – mondta Ruth.
– Rómában – dörmögte Sean. – Ahol egy rakás latin szerető csipkedi a
fenekét.
– Sean! – háborgott szemérmesen Ruth.
– Bocsánat. – Sean kissé röstelkedő arcot vágott, de aztán hamiskásan
elmosolyodott. – De alighanem roppant célszerű módon helyezkedik el
hozzá, amennyire én ismerem.
Amikor Mark aznap este leült megírni levelét Marion Littlejohnnak,
rájött, hogy Storm Courtney nevének puszta említése megváltoztatta
magatartását azzal a leánnyal szemben, akit állítólag feleségül készül
venni. A szörnyű mennyiségű munka terhe alatt, amelyet Sean Courtney
csak úgy mellékesen a vállaira rakott levelezése Marionnal nem volt többé
mindennapos rutin, és néha hetek teltek el két levele között.
Közben a lány levelei egyforma sűrűn érkeztek, és hangjuk melegsége
sem változott. Ezúttal azonban úgy érezte Mark, nem is annyira a munka
szorítja, és nem ezért halogatja újabb találkozásukat. Ott ült, a tolla végét
rágcsálta, míg a fája szét nem roncsolódott, szavakat keresett és ihletet,
szörnyű tehernek érezte minden oldalt teleírni a halhatatlan szerelem
szóvirágaival, és minden üres oldal olyan félelmetesnek tűnt előtte, mint
egy átkelés a Szaharán, de hiába, tele kellett írnia.
– Jövő héten Johannesburgba utazunk, az évenkénti Afrika Kupa
lövészversenyre – írta, aztán eltöprengett, hogyan lehetne valamivel
hosszabbra nyújtani ezt az információt. Legalább egy oldalra elégnek kell
lennie.
 Marion Littlejohn annak az életnek volt része, amelyet maga mögött
hagyott, amikor átlépte Emoyeni kapuját. Végre szembenézett ezzel a
ténnyel, csakhogy a bűntudat, amit ez a felismerés ébresztett benne, nem
csökkentette rossz érzését és megpróbálta tagadni maga előtt, folytatni a
levelet, de állandóan képek merültek fel előtte, és a képek főszereplője
Storm Courtney volt, vidáman, elegánsan, szikrázó szépségével és
elérhetetlenül, mint a csillagok.

Az Afrika Kupa majdnem mellmagasságban állt egy csiszolt ébenfa talpon.

Az emoyehi háziszolgák három napig fényesítették, míg végre úgy
ragyogott, hogy azt már Courtney tábornok is elfogadhatónak ítélte. Most
ott állt a kupa a büféasztal közepén, óriási sárgarózsa-koszorúval övezve.
A büfét a bálterem halijában rendezték be, és mind a hall, mind a terem
tele volt a vendégekkel, akiket Sean Courtney diadala megünneplésére
meghívott. Még Hamilton ezredest is meghívta a Cape Town-i skót
ezredtől, hogy hozza magával rangidős tisztjeit a Union Castle
menetrendszerű hajójáratával, első osztályon, a tábornok vendégeként, és
vegyenek ők is részt a fogadáson.
Hamilton egy udvarias „köszönöm, nem” levéllel hárította el a
meghívást, amely a megszólítás és a záróformula leszámításával összesen
négy sorból állt. A kupa, mióta Viktória királynő a búr háború első évében
átnyújtotta nekik, a Cape Town-i várkastélyban állt és Hamilton személyes
megaláztatása nem kevéssé növelte Sean Courtney lelkes hangulatát.
Mark számára soha ilyen elfoglalt időszak nem volt, mióta a lábát
betette Emoyenibe. Ruth Courtney egyre jobban megbízott benne, és az ő
felügyelete alatt a fiatalember tekintélyes munkát végzett a meghívók
készítésében és az élelem- és italellátás biztosítása terén.
Időnként táncolni küldte valamelyik csúnya ifjú hölggyel, aki különben
reménytelenül petrezselymet árult volna a fal mellett, és a tábornok,
szivarját fejedelmi gesztussal lengetve vendégei feje fölött, minden tánc
végén odahívta a büféasztalhoz, ahol a kupa közelében állandó harci állását
tartotta.
– Tanácsos úr, hadd mutassam be új titkáromat. Mark, ez Evans
tanácsos. Nos hát, Pussy, ez az a fiatalember, aki eldöntötte a dolgot a
javunkra.
És míg Mark zavarában pironkodva állt, a tábornok ötödször vagy
hatodszor ismételte el, lövésről lövésre az utolsó versenynap eseményeit,
amikor a két első helyezett ezred döntetlenül állt, és a bíráknak egyéni
lövések alapján kellett eldönteniük a versenyt.
 – Húsz-harminc mérföldes ellenszél, és az első lövés kétszáz yardról.
Mark csodálkozott, milyen mérhetetlen örömet okoz a tábornoknak ez a
kupa, ez a csecsebecse. Annak az embernek, akinek a vagyonát felmérni
sem lehetett, akinek a földbirtokait négyzetmérföldek százaiban kellett
mérni, akinek felbecsülhetetlen értékű festményei és antik könyvei,
ékszerei, drágakövei vannak, lovai, házai, jachtjai, az e pillanatban semmit
sem értékelt annyira, mint azt a csillogó semmiséget.
– Nos, én is jegyeztem – a tábornok elég whiskyt ivott ahhoz, hogy meg
is játssza, amit mesél és bemutatta, milyen mozdulatokkal kuporgott a
lőállásban és figyelte a céltáblát –, és bevallom nektek, ezek voltak a
legkellemetlenebb percek életemben.
Mark megértően mosolygott. A skót lövész lövésről lövésre a nyomában
járt. A marker minden találatot jegyzett.
– Mindketten kilőtték, ami kilőhető volt kétszáz yardon, és aztán
tovább, ötszázon, de csak az ezer yardos céltáblánál sikerült Marknak
előnyhöz jutnia azzal, hogy valószínűtlen pontossággal becsülte meg az
oldalszelet… – Ekkorra Sean hallgatósága már a szemét meresztgette
unalmában, és még mindig hátravolt tíz sorozat célzott és tíz sorozat
kapáslövés, amit előreláthatóan végig kell majd hallgatniuk. Mark pánik
előjeleit észlelte a teremben, és aggódva nézett körül.
Ruth Courtney a terem ajtajában állt, mellette a zulu háznagy. Harcos
vérrel ereiben és egy főnökhöz illő tartásban, de most az arca mintha
elszürkült valami, valami, a félelemhez közel álló indulattól, és siralmas
képpel, hadarva beszélt úrnőjéhez.
Ruth megnyugtatóan a karjára tette kezét, elbocsátotta, aztán elfordult
és várt, míg Mark odamegy hozzá.
Mark, míg az üres táncparketten keresztül közeledett Ruth felé, ismét,
egyértelműen megállapította, mennyire hasonlít a lány az anyjára. Ruth
Courtneynak ma is kisportolt, fiatalos alakja volt, amit kitartó lovaglás és
hosszú séták tartottak karcsún, feszesen és kecsesen, és csak mikor
közvetlen közelébe ért, váltak láthatóvá bársonyos, elefántcsontszínű bőrén
az apró vonalkák, miniatűr szépséghibák. A haját magasra fésülte, nem
törődve a divatos rövid hajviselettel, egyszerű, de elegáns estélyi ruhája
remekül adta vissza alakját és formás keblei vonalát. Egy vendég
megelőzte Markot, és Ruth könnyed mosollyal beszélgetett vele, míg Mark
a közelben álldogált, de aztán Ruth elnézést kért a vendégtől, s ekkor Mark
odasietett hozzá.
– Mark! – Ruth szemében aggodalom tükröződött, ahogy fölnézett rá, és
ő szinte föléje tornyosult, de közben változatlanul, könnyeden mosolygott.
– Valami baj készül! Nemkívánatos vendégünk érkezett.
– Mit kíván asszonyom? Mit tegyek?
– A bejárati hallban vár. Kérem, kísérje be a tábornok
dolgozószobájába, és maradjon vele, amíg nem figyelmeztetem az uramat,
és nem küldöm maga után. Megteszi ezt nekem?
– Természetesen.
Ruth hálásan mosolygott fel rá, aztán mikor Mark megfordult, egy
érintéssel karján megállította.
– Mark! Próbálja meg, és maradjon végig velük. Nem szeretném, ha
egyedül maradnának kettesben. Nem tudom, mi történhet… – Aztán
megtört az önuralma. – Istenem, hát miért kellett idejönnie, pontosan ma
este, mikor… – Elharapta a mondat végét, aztán ismét határozottan,
fegyelmezetten mosolyra húzta a száját, de mindketten tudták, hogy a
folytatás ez lett volna: „…ma este, amikor Sean ivott.”
Mark már eléggé megismerte a tábornokot, hogy ossza Ruth
aggodalmát. Ha Sean Courtney ivott, képes volt mindenre, a spontán,
expanzív kedélyeskedéstől a legsötétebb, vad, szenvedélyes dühöngésig.
– Megteszem, amit megtehetek – mondta Mark, aztán hozzátette. –
Mondja, asszonyom, ki az a vendég?
Ruth az ajkába harapott, a feszültség, az aggodalom egy pillanatra
tisztán kirajzolódott az arcán, aztán uralkodott magán, és egykedvű arccal
felelte.
– A fia… Dirk… Dirk Courtney.
Mark megdöbbenése annyira nyilvánvaló volt, hogy Ruth
homlokráncolva nézett rá.
– Mi baj, Mark? Ismeri?
Mark egy pillanat alatt összeszedte magát.
– Nem. Hallottam róla, de nem ismerem.
– Rossz vér, Mark. Nagyon rossz. Vigyázzon! – Azzal otthagyta Markot
és nyugodtan elsétált a táncparketten, intett egy idősebb hölgynek, megállt
egy szóra, egy mosolyra, aztán odasodródott, ahol Sean Courtney még
mindig udvart tartott a büféteremben.
Mark megállt a hosszú galéria végén, végignézett magán az egyik nagy,
aranykeretes tükörben. Arca sápadt volt, feszült, és mikor lesimította a
haját, a keze enyhén reszketett.
Rájött, hogy fél. És a félelem szinte elviselhetetlen súlyként nehezedett
rá. Akadozva, nehezen lélegzett.
Félt attól a férfitól, akivel rövidesen találkozni fog. Aki olyan hosszú
időn át, olyan kínos alapossággal vadászott rá, és akit képzeletében annyira
megismert.
Gondolatban félelmet gerjesztő alaknak képzelte el, szinte ördögi
figurának, aki hatalmas és gonosz erőkkel rendelkezik, és a félelem
markolta egész belsejét, amiért most szemtől szemben találkoznia kell vele.
Végigment a galérián. Léptei hangját elnyelte a vastag szőnyeg.
Mereven előrenézve nem törődött a faburkolatos falakon sorakozó
művészeti kincsekkel, a fenyegető veszély érzete minden más iránt
érzéketlenné tette.
A márványlépcső tetején megállt. Fél kézzel a korlátra támaszkodott,
kihajolt, és lenézett a bejárati haliba.
A fekete-fehér kockás márványpadlón egy magányos férfi álldogált.
Fekete felöltőt viselt és a vállaira kanyarított rövid köpeny csak kiemelte
tekintélyes méreteit.
Kezét hátán összefonva, állat agresszíven előrelökve, lábujjhegyen
imbolyogva állt, s ez a tartása annyira emlékeztette apjára, hogy Mark alig
akart hinni szemének. Fedetlen fején sűrű, sötét, göndör haja a mennyezeti
csillárok fényében fényes gesztenyebarnán csillogott.
Mark elfordult és a széles lépcső fölött lenézett rá. A férfi viszonozta
nézését.
Az arca meglepően finoman metszett volt és Markot megint
meghökkentette, mennyire hasonlít a tábornokhoz. Ugyanaz a határozott
áll, ugyanaz a fej forma, a szemei és a szája körüli vonások is azonosak, de
a fiú összehasonlíthatatlanul csinosabb volt, mint az apja.
Feje egy Michelangelo-szobor nemes fejére emlékeztetett, a David-
szobor szépségére, egy Mózes fenséges erejére, de minden nemes vonása
ellenére emberi, és semmi esetre sem az az engesztelhetetlen szörnyeteg,
akinek elképzelte. Az értelmetlen félelem szorítása fölengedett benne és
még egy apró, üdvözlő mosolyt is képes volt arcára varázsolni, ahogy a
lépcsőn lefelé lépdelt.
Dirk mozdulatlanul nézte, a szeme se rebbent. Mark csak akkor látta,
milyen magas, mikor leért a kockás márványpadlóra. Hat-nyolc
centiméterrel lehetett magasabb, mint ő, de az alakja arányos volta mellett
nem tűnt rendkívül magasnak.
– Mr. Courtney? – kérdezte Mark. A férfi enyhén biccentett, de nem
vette magának a fáradságot, hogy válaszoljon. Torkán a gyémánt
nyakkendőtű baljóslatúan csillant meg.
– Kicsoda maga, fiatalember? – kérdezte aztán, és mélyen zengő hangja
remekül illett hatalmas termetéhez.
– A tábornok személyi titkárja vagyok. – Mark nem hagyta, hogy a
lenéző megszólítás befolyásolja mosolygós udvariasságát, jóllehet tudta,
hogy Dirk Courtney alig tíz évvel idősebb nála. Dirk minden sietség nélkül
tetőtől talpig végigmérte, egy közönyös tekintettel estélyi ruhája szabását is
felmérte, részleteiben, aztán láthatóan nem érdekelte tovább, mint akinek
nincsen jelentősébe számára.
– Hol van az apám? – Elfordult, a legközelebbi tükör előtt megigazította
nyakkendőjét. – Tudja, hogy már majdnem húsz perce várok itt rá?
– A tábornoknak vendégei vannak, de nyomban fogadja önt. Időközben
lenne olyan szíves elfáradni a tábornok dolgozószobájába? Méltóztassék
utánam jönni.
Dirk Courtney megállt a dolgozószoba közepén, és körülnézett.
– Az öreg nagystílűen él manapság – mosolygott, kivillantva
meghökkentően fehér fogait, aztán odament az egyik rézszögekkel kivert
bőr karosszékhez a kandalló mellett.
– Adjon nekem egy brandyt szódával, fiú.
Mark kinyitotta a könyvszekrénynek álcázott bárszekrényt, elővett az
ott sorakozó italok közül egy üveg Courvoisier-t, töltött belőle egy
pohárba, szódat fröccsentett hozzá, és odavitte Dirknek.
Dirk kortyolt az italból, egy pihenő leopárd pimasz kecsességével
elnyúlt a bőrfotelban, aztán megint végignézett a szobán. Elgondolkodó
arccal felmért minden festményt, minden értékes tárgyat, ami a szobát
díszítette, aztán hanyagul, mintha tulajdonképpen nem is érdekelné a
válasz, odavetette.
– Mit mondott, hogy hívják magát?
Mark egy lépést tett oldalt, hogy jobban megfigyelhesse a másik arcát,
és miközben kimondta a választ, mereven nézte.
– Andersnek hívnak. Mark Andersnek.
A névnek első pillanatra semmi hatása sem volt Dirkre, de aztán
kapcsolt és arca elképesztően elváltozott. Marknak, amint meglátta, teljes
erővel visszatértek félelmei.
Még gyerek volt, mikor az öreg egy nehéz acél, rugós-fogas csapdával
elejtett egy fosztogató leopárdot, és amikor másnap reggel odamentek a
csapdához, a leopárd rájuk támadt.
Marktól háromlábnyira visszafogta a rövid lánc, de a szemük majdnem
egy vonalba került. Mark életében nem felejtette el azt az izzó
rosszindulatot, amely azokból a szemekből sugárzott.
Ugyanazt látta most is. Olyan gyilkos, kimondhatatlanul gonosz
indulatot, hogy akaratlanul hátrált kissé.
Egy másodperc volt az egész, de ezalatt Dirk Courtney egész arca
elváltozott, egy kivételesen csinos arcból groteszk, undok arccá torzult.
Aztán ismét visszanyerte korábbi formáját. Egy lélegzetvételnyi ideig sem
tartott. Mikor megszólalt, a hangja kimért volt, fegyelmezett, a szeme
sejtelmes, arcán udvarias érdektelenség.
– Anders? Már hallottam ezt a nevet… – Egy pillanatig elgondolkodott,
mintha valóban megpróbálna visszaemlékezni, hol hallotta, de aztán
napirendre tért fölötte, mint jelentéktelen apróságon és ismét a kandalló
fölött függő Thomas Baines-festményt nézegette. Mark ebben a pillanatban
tökéletes bizonyossággal tudta, hogy tétova, meghatározhatatlan gyanúja,
amelyet olyan régóta táplált magában, kemény, hideg tényeken alapszik.
Minden kétséget kizáróan tisztában volt vele, hogy valami gonoszság
történt és Andersland eladása, az öreg halála és eltemettetése a jeltelen
sírba előre átgondolt tervek szerint történt, hogy azok, akik a ladyburgi
hegyhát oldalában, meg akik a Chaka Kapuján túl vadásztak rá, részei
voltak annak a tervnek, s azt a tervet ez a férfi irányította.
Tisztában volt vele, hogy most végre azonosíthatta ellenségét, akit
azonban még le kell győznie, a történteket leleplezni, megtorolni, s hogy ez
olyan feladat, amely meghaladja lehetőségeit, mert ellenfele erőben és
hatalomban legyőzhetetlen.
Elfordult, egy iratcsomót rendezgetett a tábornok asztalán, mert nem
bízott magában, félt, hogy ha megint felnéz ellenségére, elárulja magát.
Máris sokat kockáztatott azzal, hogy felfedte kilétét, de ez most
szükséges volt: olyan istenadta alkalom, amelyet nem mulaszthatott el.
Cserében, amiért felfedte magát, ugyanerre kényszerítette ellenfelét is,
kikényszerítette a nyílt színre, és ebben a párbajban magát tekintette
győztesnek.
Volt még egy körülmény, ami miatt ez a bemutatkozás valójában
mégsem volt egészen öngyilkos lépés. Eddig ugyanis barátok nélkül,
magányosan élt, míg most a puszta kapcsolat Sean Courtneyval védelmet
jelentett számára.
Ha aznap éjszaka Ladyburgban a fennsíkon vagy később, a Chaka
Kapujánál sikerült volna a tervük, egy gyökértelen csavargó eltűnéséről lett
volna csak szó, de most halála vagy eltűnése nyomban felkeltené Courtney
tábornok gyanúját, és úgy gondolta, ezt a kockázatot még Dirk Courtney
sem engedheti meg magának.
Mark lopva felnézett papírjairól. Dirk Courtney megint őt figyelte, de
egykedvű arccal, kifejezéstelen szemekkel, fegyelmezetten. Valamit
elkezdett mondani, de aztán nem került rá sor, mert a folyosón nehézkes,
vontatott léptek hangzottak fel, és mindketten várakozással fordultak a
nyíló ajtó felé.
Sean Courtney jóformán az egész ajtónyílást betöltötte, nagy, borzas
feje szinte a szemöldökfát súrolta, vállai szélesek, amint két kézzel botjára
támaszkodva meredten bámult be a szobába.
Szeme azonnal a magas, elegáns alakon akadt meg, amint az
felemelkedett a bőrfotelból, aztán mikor felismerte, csontos, napbarnította
arcát elöntötte a vér.
Némán álltak szemben egymással. Mark számára olyan érzés volt ez,
mintha elbűvölt nézőközönség lenne, és ösztönösen követte az érzelmek
játékát, ősi bántalmak emlékének újraéledését és az apának a fiú, a fiúnak
az apa iránti elemi szeretet- és vonzalomigénye feltámadását, bármennyire
régóta ki is hűlt ez a vonzalom, el lett temetve. Most ismét felszínre tört,
mint valami gyűlöletes, rothadó hulla, amely annál förtelmesebb, minél
élénkebben, minél intenzívebben élt valaha.
– Helló, papa! – Dirk Courtney szólalt meg elsőnek, és hangja hallatára
Sean válla merevsége megoldódott. A harag eltűnt szeméből és
szomorúság foglalta el a helyét. Bánkódás valamiért, ami valaha értékes
volt, de reménytelenül elveszett, és kérdése is inkább sóhajnak hangzott.
– Miért jöttél ide?
– Beszélhetünk négyszemközt, idegenek nélkül? – Mark elfordult az
asztaltól és az ajtó felé indult, de Sean vállára tette kezét és megállította.
– Itt nincsenek idegenek. Maradj, Mark. – Soha ilyen közvetlen,
barátságos hangon nem szólt senki Mark Andershez, és vonzódása Seari
Courtney iránt ebben a percben erősebb volt, mint bármiféle vonzalom,
amit valaha valaki iránt érzett.
Dirk Courtney vállat vont és első ízben mosolyodott el, könnyed,
majdnem csúfondáros mosollyal.
– Mindig könnyelműen megbíztál az emberekben, papa. – Sean
rábólintott, aztán nehézkes léptekkel odament székéhez az íróasztal mellé.
– Igen. És ki emlékszik erre jobban, mint te?
Dirk arcáról leolvadt a mosoly.
– Én abban a reményben jöttem ide, hogy esetleg elfelejtjük, hogy
bocsánatot kellene kérnünk egymástól.
– Bocsánatot? – kérdezte Sean és felkapta a fejét. – Te akarsz
megbocsátani nekem…? Miért?
– Te nemzettél engem, apám. Az vagyok, amit te csináltál belőlem…
Sean a fejét rázta, tagadón, mondani készült valamit, de Dirk elébe
vágott.
– Te azt hiszed, hogy én megbántottalak, de én tudom hogy te
megbántottál engem.
Sean haragos arccal nézett rá.
– Kerülgeted a forró kását. Térj a tárgyra. Mit akarsz, ami miatt
hívatlanul eljöttél ide, ebbe a házba?
– A fiad vagyok. Nem természetes dolog, hogy külön éljünk. – Dirk
hangja meggyőzően csengett. Ékesszóló, könyörgő mozdulattal emelte fel
kezét és közelebb lépett az íróasztalnál álló, hatalmas termetű férfihoz. –
Azt hiszem, jogom van megkérni, hogy meghallgass… – Elhallgatott és
Markra nézett. – A fene egye meg, hát nem beszélgethetünk egymással e
nélkül a bamba hallgatóság nélkül?
Sean egy pillanatig habozott, már azon ponton volt, hogy megkéri
Markot, menjen el, de aztán eszébe jutott, amit alig néhány perce Ruthnak
ígért. „Egy pillanatig se maradj vele egyedül, Sean, ígérd meg nekem, hogy
Markot ott tartod magad mellett. Én nem bízom Dirkben, egyáltalán nem
bízom benne. Gonosz ember, Sean, és csak bajt és szerencsétlenséget hoz a
házra, érzem rajta. Ne maradj vele egyedül!”
– Nem. – Megrázta a fejét. – Ha van valami mondanivalód, mondd el,
és legyünk túl rajta. Ha meg nincs, menj, és hagyj békében bennünket.
– Helyes, kapcsoljuk ki az érzelmeket – bólintott Dirk, és a könyörgő
szerep lefoszlott róla. – Üzletről beszélek, és kész. Te most utálsz engem,
de na majd együtt dolgozunk, ha megosztom veled a legmerészebb és
legfantáziadúsabb programot, amelyet ez az ország valaha is látott, akkor
majd megint beszélhetünk érzelmekről.
Miután Sean nem felelt semmit, folytatta.
– Most mint üzletember, később mint fiú. Rendben?
– Hallgatlak – mondta Sean, és Dirk beszélni kezdett.
Mark akarata ellenére is bámulva hallgatta Dirk Courtney ékesszóló
előadását, behízelgő, rábeszélő hangját, csodálta remek fellépését, amelyet
pompásan festett alá mélyen zengő hangja. De ez mind jól begyakorolt
színházi trükk volt nála.
Ami természetes volt benne, az lángoló, szinte fanatikusan izzó
elkötelezettsége volt saját eszméi iránt, ez sugárzott belőle, míg
gesztikulálva szónokolt. Könnyen hitt neki, aki hallgatta, mert ő maga
annyira nyilvánvalóan hitt önmagában.
A kezei és a hangja segítségével hatalmas birodalmat varázsok apja elé,
ezer meg ezer négyzetmérföldnyi végtelen, gazdag földeket, olyan
vagyont, amilyen kevés ember agyában fogant meg a világon: beültetve
gyapottal, cukorral, kukoricával, egy óriási gát az öntözésükre, s a gát
mögött egy beltengernyi friss, tiszta vizet… valóban lélegzetállító álom,
méreteiben, lendületében.
– A földek felét megszereztem már. – Dirk elhallgatott, és ujjait, akár
egy sas a karmait, görcsös markolásra görbítette. – A kezemben vannak.
Enyém mind. És ez már nem álom.
– És a többi? – kérdezte Sean vontatottan, mint akit akarata ellenére
magával ragadott az ár sodra.
– Ott van, érintetlen, érett, kész – Dirk drámai szünetet tartott. – Mintha
a természet is erre a célra alkotta volna. A gát alapjai megvannak, Isten
alkotása, mint egy áldás.
– Valóban? – Sean kétkedve mordult fel. – Szóval te most Isten eszköze
vagy, igaz? És hol van az a birodalom, amelyet Isten megígért neked?
– Az enyém minden föld az Umkomo folyótól délre, ez a fele már
megvan, – Megállt a mahagóni íróasztal előtt, tenyerével a fényezett
asztallapra támaszkodott és egy vallási fanatikus aurájával izzó arcát Sean
Courtney elé tolta.
– Gátat fogunk építeni a Chaka Kapuja sziklái közé, felduzzasztjuk az
egész Bubezi-völgyet egy százhatvan mérföld hosszú és száz mérföld
széles tóvá, megnyitjuk a földeket a Umkomo folyóig, és hozzáadjuk
ahhoz a földhöz, amely délen már az enyém. Kétmillió hektár
megművelhető, öntözhető föld. Gondold meg!
Mark csak hallgatott és leírhatatlan borzadással nézett Dirkre. Aztán
Sean Courtney felé fordult. Könyörögve, vágyódva, hogy hallja, hogyan
utasítja vissza ezt az egész, förtelmes gondolatot.
– Ez cecelégyövezet – mondta végül Sean Courtney.
– Apám! Németországban három ember, Dressel, Kothe és Rochl most
tökéletesítettek egy Germanin nevezetű orvosságot, amit ki is próbáltak. Ez
tökéletesen gyógyítja a cecelégy okozta álomkórt. Egyelőre annyira
titokban tartják, hogy csak néhányan tudunk róla – mondta Dirk mohón,
aztán folytatta –, és akkor kiirtjuk a cecelegyeket az egész völgyből.
– Hogyan? – kérdezte Sean, szemmel láthatóan őszinte érdeklődéssel.
– A levegőből. Repülőgépekkel szórjuk le a pythagra-kivonatot vagy
más rovarölőket.
A gondolat elképesztőnek hangzott. Sean egypercnyi hallgatás után
vonakodva kérdezte:
– Csinálta ezt már valaki?
– Nem – mosolygott rá Dirk. – De mi megcsináljuk.
– Szóval, már kidolgoztad, mit akarsz. – Sean hátradőlt székében,
szórakozottan kinyúlt a szivartartó felé, kivett egy szivart. – Egy apró
részlet kivételével. A Bubfezi-völgy védett területe, Chaka óta, az és a
többi terület nagy része a Bubezi és a Nkomo folyók között egyrészt
rezervált törzsi terület, másrészt koronabirtok vagy védett erdő.
Dirk Courtney ujjával intett Marknak.
– Adjon még egy brandyt, fiú. – Mark Sean tábornokra pillantott. Az
alig láthatóan biccentett a fejével, aztán egy darabig megint csend volt a
szobában. Mark kitöltötte a brandyt, és a poharat odavitte Dirknek.
– Te bízol benne? – kérdezte Dirk az apjától, és fejével Mark felé
biccentett, miközben elvette tőle a poharat.
– Folytasd már, ember! – csattant fel ingerülten Sean, és nem vette
magának a fáradságot, hogy a kérdésre feleljen. Dirk apjára emelte a
metszett üvegpoharat és ravaszul mosolygott.
– Ti csináljátok a törvényt, papa, te és a barátaid a kormányban meg a
Tartományi Gyűlésen, és ti meg is változtathatjátok. Ez a te részed az
üzletben.
Míg Dirk beszélt, Sean teleszívta tüdejét dohányfüsttel, aztán lassan
kifújta, hogy a feje szinte eltűnt a kavargó, kék füstben.
– Egyet tisztázzunk – mondta még, miközben a dohányfüstöt fújta. – Te
biztosítod a pénzt, én áterőltetem a dolgot a törvényhozáson, visszavonatva
azoknak a területeknek a védelmét, amelyekre szükségünk van, a Nkomo
és a Bubezi között?
– Meg magát a Bubezi-völgyét is.
– És a Bubezi-völgyét is. Aztán én elintézem, hogy egy látszattársaság
átvegye azoknak a földeknek a tulajdonát akár csak egy ezeréves földbérlet
formájában is?
– Igen, erről van szó – bólintott Dirk.
– És mi van a gát költségeivel meg az új vasútvonal költségeivel? Van
neked ekkora tőkéd? – Mark nem akart hinni a fülének, hogy Sean
Courtney itt a nemzet vagyonáról alkudozik, olyan kincsekről, amelyeket
mint a nép legmagasabb szintű képviselőjére, rá bíztak. Szeretett volna
felkiáltani, nekik rontani, amint ott tervezgettek. Az a mély vonzódás, amit
az előbb, alig néhány perce érzett, lassan a hamisság és aljasság feletti
mélységes felháborodássá változott…
– Senkinek sincs ekkora tőkéje – mondta Dirk. – Én kidolgoztattam az
embereimmel egy durva becslést, és kevés híján négymillió fontot hoztak
ki.
– Valóban? – kérdezte Sean. A szivar füstje sűrűn gomolygott a feje
körül, és Mark úgy érezte, a tábornok egyszerre megöregedett. Az arca
megszürkült, beesett, mélyen ülő szemei a fény valamiféle játéka folytán
mint egy csupasz koponya szemüregei sötétlettek.
 – A kormány fogja felépíteni számunkra – vigyorgott Dirk mély
torokhangon és ismét nekiállt fel-alá sétálni. – Vagy inkább mondjuk úgy,
hogy ők építik meg a gátat és a vasutat az országnak. Hogy értékes
természeti kincseket tegyenek ezzel hozzáférhetővé. – Megint felnevetett.
– És képzeld el, micsoda presztízse lesz annak, aki ezeket a lépéseket
áthajtja a parlamenten, annak, aki haladást és civilizációt visz a vadonba. –
Felkapta brandyspoharát, és a ital felét egy hajtásra kiitta. – És az egészet
róla neveznék el: a Sean Courtney-gát. Talán így?
– Jól hangzik.
– Méltó emlékmű számodra, papa! – Dirk apjára emelte poharát.
– De mi lesz a törzsi földekkel, Dirk? – Sean első ízben szólította fiát
keresztnevén. Ez feltűnt Marknak és még figyelmesebben nézte.
– A feketéket kiköltöztetjük – közölte mintegy mellékesen Dirk. –
Keresünk nekik helyet a hegyekben.
– És a vadrezervátum?
– Úristen, csak nem hagyjuk, hogy néhány vadállat útjába álljon
százmillió fontnak? – Mímelt elképedéssel rázta meg csinos, fürtös fejét. –
Mielőtt elárasztjuk a völgyet, rendezhetsz ott egy vadászszafarit. Mindig
szerettél vadászni, nem? Emlékszem, amikor a régi időkben a nagy
elefántvadászatokról meséltél.
– Igen. – Sean megfontoltan bólintott. – Sok elefántot lelőttem.
– Nos hát, papa, akkor megállapodtunk? – Dirk megállt Sean előtt, és
most először jelent meg valami aggódás, apró, aggodalmas ránc boltozatos
homlokán. – Együtt fogunk dolgozni?
Sean még egy másodpercig hallgatott, az itatósmappát nézegette az
íróasztalán, aztán lassan felemelte a fejét. Betegnek és nagyon öregnek
látszott.
– Amit elmondtál, puszta méretei folytán, tökéletes meglepetésként ért.
– Gondosan, kimérten beszélt, minden szavát megfontolva.
– Nagy merészség kell hozzá – ismerte el Dirk. – De te eddig se ijedtél
meg semmitől, papa. Te mondtad nekem egyszer: „Ha valamit meg akarsz
szerezni, indulj és szerezd meg, mert egy dolog biztos, senki sem fogja
feltálalni neked.”
– Megöregedtem, Dirk, és az ember elfárad, elveszti fiatalos erejét.
– Olyan erős vagy, mint egy bika.
– Időre van szükségem, hogy meggondoljam.
– Mennyire?
– Egészen… – Sean tétovázott, egy percig gondolkodott. Egészen a
következő parlamenti ülés utánig. Szükségem van rá, hogy beszéljek az
emberekkel, megvizsgáljam az egész ötlet megvalósíthatóságát.
– Ez túl sok – mordult fel Dirk. Arca egyszerre elcsúnyult, tekintete is
elváltozott, szeme gonoszul csillant meg, mint a menyét szeme.
– Ennyi időre van szükségem.
– Helyes. – Dirk beletörődött a válaszba, levetette komor arckifejezését,
lemosolygott Sean ülő alakjára. Már-már kézfogásra nyújtotta jobbját, de
hogy Sean nem nézett fel rá, a zakója zsebébe dugta a kezét.
– Elhanyagolom a vendégeimet – mondta halkan. – Most bocsáss meg,
Mark majd kikísér.
– Értesíteni fogsz?
– Igen – mondta Sean nyomatékkal, de most sem nézett fel. – Értesíteni
foglak.
Mark lekísérte Dirk Courtneyt a főkapuhoz, s közben lázban égett a
dühtől és gyűlölettől. Némán mentek egymás mellett, és Mark igyekezett
visszafojtani vak, sötét, heves indulatait, amelyek elöntötték. Gyűlölte ezt
az embert, amiért beszennyezte azt a férfit, akit tisztelt, akiért rajongott,
amiért beszennyezte a saját szennyével. Gyűlölte az öreg miatt, Andersland
miatt és a szörnyű, de ismeretlen tettek miatt, amelyeknek a végrehajtását
elrendelte, és gyűlölte azért, amit tenni készült a Chaka Kapuján túl,
szeretett földjével.
A bejáratnál Dirk Courtney felvette az asztalról kalapját, megigazította
fején, aztán alaposan szemügyre vette Markot.
– Én nagyon jó barát tudok lenni – mondta halkan. – Apám bízik
magában, és biztos vagyok benne, hogy beavatja a dolgaiba. Hálásnak és
nagylelkűnek fog találni, és biztos vagyok benne, most, hogy
végighallgatta a beszélgetésünket, tudni fogja, mik azok az apró
információk, amelyek érdekelnek engem.
Mark csak bámult. Az ajka béna volt, hideg, egész teste reszketett az
erőfeszítéstől, hogy uralkodjék magán. Nem mert megszólalni sem. Nem
bízott a saját hangjában.
Dirk Courtney hirtelen elfordult. Nem várt a válaszra. Ruganyos
lépteivel lesétált a bejárati lépcsőkön, ki az éjszakába.
Mark sokáig nézett utána, azután is, hogy eltűnt a szeme elől. Hallotta
egy nagy teljesítményű autómotor bugását, a kavics csikorgását, ahogy a
kerekek megpörögtek, aztán a reflektorok fénycsóvája végigsöpört a
kerten, végül eltűnt az is.
Mark lábai együtt mozogtak dühe tomboló rohamával és szinte futva
érkezett vissza a tábornok dolgozószobájába. Kopogás nélkül belökte az
ajtót.
 Fenyegető szavak forrtak benne, keserű ítélet, vád, megtagadás, de
ahogy a tábornok íróasztalára nézett, az asztalnál nem ült senki. Mark
figyelmeztetni akarta a tábornokot, hogy minden eszközt megragad, amivel
nyilvánosságra hozhatja ezt a szennyes ügyletet, amit aznap este
megtárgyaltak, hangot akart adni kiábrándultságának, felháborodásának,
amiért Sean Courtney egyáltalán végighallgatta Dirk javaslatát, nem is
szólva arról, hogy komolyan elgondolkodott rajta, sőt, félig-meddig
beleegyezését is adta.
A tábornok háttal állt az ablaknál, széles, szögletes válla megroskadt,
mintha az egész ember összement volna.
– Tábornok úr! – Mark hangja haragjában és elszántságában rekedten,
nyersen csengett. – Én most elmegyek és nem is jövök vissza. De mielőtt
elmegyek, szeretném megmondani önnek, hogy én harcolni fogok ön ellen
és a fia ellen…
Sean Courtney megfordult. A válla még megroskadva, a feje
félrebillenve, figyelt, mint egy vak, és Mark hangja elhalt, dühe
elpárolgott.
– Mark? – szólalt meg Sean Courtney, mintha megfelejtkezett volna,
hogy Mark ott van, és Mark csak bámult rá, nem hitt a szemének. Sean
Courtney sírt.
A fénylő könnycseppek elárasztották, elhomályosították szemét,
lecsordultak ráncos, naptól aszott arcán, csillogva akadtak fenn szakálla
merev szőrén. Talán ez volt a legelszomorítóbb látvány, aminek Mark
valaha is tanúja volt, annyira a szívébe markolt, hogy legszívesebben
elfordult volna, de még erre sem volt ereje.
– Hozzál nekem egy italt, fiam. – Ahogy Sean Courtney nehézkes
léptekkel odament az íróasztalához, egy könnycsepp keményített, hófehér
ingmellére cseppent és nedves foltot hagyott a hófehér selymen.
Mark elfordult, s szándékosan lassú mozdulatokkal válogatott a poharak
között, whiskyt töltött egy vastag üvegpalackból, hosszasan elpiszmogott
ezzel a megszokott művelettel, és mikor megfordult, Sean Courtney az
íróasztala mellett állt.
A kezében a gyűrt fehér zsebkendő foltokban nedves volt, de az arca
száraz, csak a szempillái széle piroslott, mintha gyulladt lenne és máskor
tisztán csillogó kék szemét még elhomályosították a könnyek.
– Köszönöm, Mark – mondta, és a poharat letette maga elé az
íróasztalra. Nem nyúlt hozzá, csak nézte, aztán halkan, rekedten beszélni
kezdett.
– Saját kezemmel segítettem a világra, nem volt orvos sehol a közelben.
A kezemben fogtam még nedvesen, melegen, síkosan és büszke voltam. A
vállamon hordoztam, megtanítottam beszélni, lovagolni, lőni. Nincs szó
kifejezni, mit érez egy férfi elsőszülött fia iránt. – Akadozó, ingerült
sóhajjal felsóhajtott. – Egyszer már meggyászoltam. Meggyászoltam,
mintha meghalt volna, és ennek már sok-sok éve. – Ivott valamit a
whiskyből, aztán halkan folytatta, olyan halkan, hogy Mark alig értette, mit
mond. – És most visszajön, és kényszerít rá, hogy megint meggyászoljam.
Megint, elölről.
– Ne haragudjon, tábornok úr. Én azt gondoltam… azt hittem, hogy…
tárgyal vele.
– A gondolat is megszégyenítő rám nézve. – Sean nem emelte fel a
hangját. A szemét sem. – És most hagyj magamra, Mark, kérlek. Később,
majd máskor még beszélünk erről.
Mark visszanézett az ajtóból, de a tábornok már nem látta. A szeme még
fátyolos volt és mintha a távoli horizontot kutatta volna. Mark nagyon
halkan becsukta maga mögött az ajtót.

Jóllehet Sean Courtney megígérte Marknak, hogy Dirk Courtney javaslatát

megbeszélik, hosszú hetek teltek el anélkül, hogy Dirknek csak a neve is
említésre került volna. Mindazonáltal, bar az élet látszólag tovább végezte
megszokott körforgását Emoyeniben, előfordult, hogy Mark, mikor
belépett a faburkolatos, könyvszekrényekkel, könyvespolcokkal borított
falú dolgozószobába, ott találta a tábornokot komoran mélázva az
íróasztalánál, rosszkedvűen, mint egy ragadozó madár a fészkén. Mark
ilyenkor csendben visszavonult. Tisztelte Sean bánatát, mert tudta, még
mindig gyászol, és eltelik még egy kis idő, míg hajlandó lesz beszélni.
Közben apróbb változások zajlottak le Mark körül. Egy éjszaka, jóval
éjfél után, mikor Sean Courtney belépett öltözködőszobájába, látta, hogy a
hálószobában még ég a villany. Ruth a vánkosára dőlva olvasott.
– Nem kellett volna megvárnod – mondta szigorúan. – Alhattam volna a
díványon…
– Jobban szeretem, ha itt vagy – közölte Ruth és becsukta a könyvét.
– Mit olvasol?
Ruth odamutatta a könyv címlapját.
– D. H. Lawrence: Szerelmes asszonyok.
Sean nevetve gombolta ki az ingét.
– Na, és tanultál belőle valamit?
– Még nem, de még reménykedem. – Ruth felmosolygott rá. Sean
megállapította magában, hogy az asszony roppantul fiatalos és bájos
látvány csipkés hálóingében. – És te? Befejezted a beszédedet?
– Be. – Sean leült, és levetette cipőjét. – Mestermű. Darabokra szedem
szét a disznókat.
– Néhány perce hallottam Mark motorkerékpárját. Éjfélig itt tartottad.
– Segített kikeresni néhány számot és átnézte nekem Hansardot.
– Borzasztó késő van…
– Mark még fiatal – morogta Sean. – És fene jól megfizetem. – Felvette
cipőjét, kibotorkált az öltözködőszobába. így, hogy csak zokni volt a lábán,
sokkal jobban bicegett. – És még nem hallottam panaszkodni.
Hálóingben ment vissza a hálószobába, és bebújt Ruth mellé az ágyba.
– Nem rendes dolog, hogy ilyen sokáig itt tartod szegény fiút, és minden
éjszaka haza kell mennie a városba.
– Van valami jobb ötleted? – kérdezte Sean és felhúzta fedeles arany
zsebóráját, aztán az éjjeliszekrényre tette.
– A kapusházat átalakíthatnánk neki lakássá. Nem sok hiányzik hozzá,
bár már évek óta senki se gondozza.
– Jó ötlet – jegyezte meg egykedvűen Sean. – Állandóan, helyben lenne,
és akkor tényleg jól megdolgoztathatnám.
– Kemény ember vagy, Courtney tábornok.
Sean odafordult Ruthhoz, hosszasan megcsókolta, aztán a fülébe súgta:
– Örülök, hogy rájöttél.
Ruth felkuncogott, mint egy ifjú menyasszony.
– Én nem úgy gondoltam – súgta vissza.
– Nos, hát lássuk, tudunk-e valamire kioktatni, amire Mr. Lawrence
nem tanított meg.
A kis ház újrafestve, a nagy házban fölöslegessé vált bútorokkal
berendezve, Mark mértékével mérten fejedelminek számított, és
csodálatosképpen ment volt minden féregtől és svábbogártól. Nem egészen
egy mérföldnyire volt a nagy háztól, minek folytán munkaideje éppen
olyan rendszertelenné vált, mint mesteréé, s ebben a helyzetében egyre
inkább részévé vált a háztartásnak. Feladata lett minden, a szónoklatírás
elsajátításától kezdve, a kutatómunkán keresztül mindazon levelek
megválaszolásáig, amelyeket a tábornok nem tartott olyan fontosnak, hogy
saját kezűleg feleljen rájuk, dolgozott a számlákon vagy éppenséggel
békésen üldögélt, valahányszor Sean Courtneynak szükséges volt valakire,
akivel elbeszélget, és rezonátorként szolgál érvei és ötletei számára.
Ott még arra is akadt ideje, hogy régi szerelmének, az olvasásnak
hódoljon. Emoyeni könyvtárában több ezer kötet könyv volt, és Mark
minden este egy halommal vitt le belőlük kis házába, s a hajnali órákig
olvasott. Egy ragadozó mohóságával nyelt történelmet, életrajzokat,
politikai tanulmányokat, szatírákat, Zane Greyt, Kiplinget és Rider
Haggardot.
Aztán egy szép napon új izgalom, felfordulás támadt Emoyeniben.
Közeledett a következő parlamenti időszak, ami azt jelentette, hogy a
háztartásnak szednie kell a sátorfáját és el kell költöznie, majdnem ezer
mérföldnyire, Cape Townba.
Ruth Courtney ezt az évenként ismétlődő politikai vándorutat
egyszerűen a „Nagy Népvándorlás”-nak nevezte, s az elnevezés indokolt is
volt, amennyiben költözött az egész család, tizenöt rangosabb belső szolga,
három autó, egy tucat ló és minden ruha-, ezüst-, üvegnemű, papír, könyv
és egyéb esetlegesség, ami szükséges lehetett ahhoz, hogy megfelelő
szinten kitartsanak a több hónapos nyüzsgő társadalmi és politikai évad
során, míg Courtney tábornok és a többi honatya az ország ügyeit intézi.
De ez ugyanakkor azt is jelentette, hogy Emoyenit bezárják, és a newslandi
házat nyitják meg, a Table Mountain tömbje tövében. Ennek a lázas
tevékenységnek a kellős közepén érkezett haza a Brit-szigeteken és a
kontinensen végzett nagy túrájáról Storm Courtney. A túrán mellette és
Irene Leuchars mellett Irene édesanyja látta el a gardedámi tisztet. Mrs.
Leuchars utolsó levelében, amit Ruth Courtneynak írt, bevallotta, hogy
mind fizikailag, mind idegileg tökéletesen kimerült. „Fogalmad sincs róla,
drágám, micsoda felelősség terhét viseltem. Rajban jártak nyomukban a
kéjsóvár fiatalemberek a fél világon át, amerikaiak, olaszok, franciák,
grófok, bárók, iparmágnások gyerekei, és még egy dél-amerikai
köztársaság diktátorának a fia is volt köztük. A feszültség olyan volt már,
hogy egy időben nem bírtam elviselni, és a két lányt bezártam a
szobájukba. Csak később tudtam meg, hogy megszöktek a tűzilétrán, és
másnap reggelig táncoltak a Montparnasse-on valami rossz hírű boite de
nuit-ben.” Ruth mint szerető és tapintatos feleség nem mutatta meg a
levelet Sean Courtneynak, így aztán a tábornok egy rajongva szerető atya
minden lelkesedésével készült a lányát fogadni, és nem árnyékolta be
rajongását a lánynak a közelmúltban lezajlott kalandja.
Ezúttal Mark kimaradt a családi megmozdulásból, és a könyvtár
ablakából figyelte, hogyan segíti be Sean a feleségét a Rollsba. Sean úgy
öltözött, mint aki leánykérőbe megy, pompásan keményített gallérral, élénk
ezüstszínű nyakkendőben, sötétkék zakója gomblyukában fehér szegfűvel,
szakálla frissen mosva, nyírva, szeme vidáman csillogott, és miközben a
kocsit megkerülte, hogy a helyére üljön, nagyvilági eleganciával pörgette
ujjai között a sétapálcáját.
 A Rolls elzúgott, nem sokkal két órával a postahajónak az I.
kikötőállásba érkezése előtt. Sean kocsiját tisztes távolból követte a
második Rolls, amely Storm Courtney csomagjait volt hivatva
hazafuvarozni.
Mark magányosan ebédelt a dolgozószobában és ebéd után tovább
dolgozott, de akármennyire elmerült is munkájában, állandóan izgatta,
mikor tér vissza a karaván, és mikor megérkeztek, nyomban az ablakhoz
sietett.
Stormot csak egy pillanatra látta, mikor a kocsiból kiszállt és
tánclépésekben sietett fel a főlépcsőn, kéz a kézben édesanyjával.
Nyomban utánuk kopogtatta a tábornok botjával a márványt, igyekezett
lépést tartani velük, az arcáról lerítt, mennyire szeretne szigorúnak és
komolynak látszani, de hiába, a szája időnként széles, sugárzó mosolyra
húzódott.
Mark hallotta a nevetéseket, a bejárati hallban üdvözlésre összegyűlt
szolgák várakozó moraját, aztán Storm hangját, amely különleges bájt
kölcsönzött a zulu nyelvnek, amint sorra odament minden szolgához és
üdvözölte őket.
Mark visszatért a könyvéhez. A könyv nyitva maradt ugyan, de bele se
nézett, csak azt az egy pillantást ízlelgette, amelyet az előbb Stormra vetett.
Storm még bájosabb lett, amit el se tudott volna képzelni, de így volt
igaz. Mintha minden fiatal nőiesség kvintesszenciája benne csapódott
volna le, a derű, a báj, a melegség, bőre bársonya, haja selyme, tökéletes
idomai, arca bájos vonásai, hangja kristálytiszta, dallamos lejtése,
mozdulatainak kecses lendülete, csupasz vállainak tökéletes formája,
fejtartása, egész alakja.
Mark kábulatba merülten ült, minden idegszálával érezte, hogyan
változott meg az egész ház hangulata azóta, hogy Storm belépett a kapun,
hogyan töltötte be a leány egyéniségével, mintha mindenki csak erre a
pillanatra várt volna.
Aznap este Mark kimentette magát a vacsora alól, mert nem akart
alkalmatlankodni, mikor a család először tölti el együtt az estéjét. Le akart
menni a gyakorlóterembe, a heti szemlére, aztán megvacsorázni
valamelyik agglegény tiszttársával. Négy órakor indult el a házból, egy
oldalajtón távozott, lement saját kis házába, megfürdött és egyenruhába
öltözött.
Már éppen kizúgott motorjával az Emoyeni kapuján, mikor eszébe
jutott, hogy a tábornok megkérte, hagyja a Vasúti Jelentést az íróasztalán.
Storm érkezése feletti izgalmában elfelejtkezett róla, ezért most meredek
kanyarral visszafordította a motort és felzavarta a kocsifelhajtón.
A kikövezett konyhaudvarban a helyére tolta a motort és a hátsó kapun
bement a házba.
Éppen ott állt a könyvtárszobában, kezében a jelentéssel, és sebtében
átnézte, ellenőrizte saját megjegyzéseit, amikor zörrent a kilincs. Félretette
a jelentést, és mikor megfordult, nyílott az ajtó.
Storm Courtney ilyen közelről még bájosabbnak látszott. Három
könnyed lépéssel bent termett a szobában, s akkor jött rá, hogy nincs
egyedül. Meghökkent és egy menekülni kész gazella tartásával megállt.
Kezét a szájához emelte. Ujjai kecsesen vékonyodtak, végükön
gyöngyházcsillogású körmökkel. Ujja hegyével megérintette ajkát. Az ajka
kissé reszketett, bársonyosan, nedvesen csillogott, sötét szemét félénken
tágra nyitotta. Olyan volt, mint egy magányos, riadt kislány.
Mark szerette volna megnyugtatni, kimenteni kínos helyzetéből, valami
vigasztalót mondani neki, de sem szólni, sem mozdulni nem tudott.
Mindazonáltal a leány zavara csak egy futó pillanatig tartott, csak míg
rá nem jött, hogy aki miatt megijedt, egy csinos, magas fiatalember,
díszegyenruhájában remekül érvényesül pompás, arányos, karcsú alakja, és
hogy az egyenruhát bátorságáért és kötelességteljesítéséért kitüntetésekkel
ékesítették.
Magatartása egy leheletnyi rezdüléssel megváltozott. Ujja hegye az
ajkáról hamiskás gesztussal az arcára tévedt, az ajka sem remegett már,
elgondolkodva biggyesztette, tágra nyitott szeméből sem sugárzott már
félelem, egyáltalán, szeme alig látszott, ahogy lesütötte szempilláit, de
közben kritikusan végigmustrálta Markot, s csak a végén emelte fel szemét
az arcára.
Az arca felcsillant, csípőjét kissé előbbre tolta, keblei kettős halma
merészen feszült ruhája vékony szövetének.
Ajkai vonalát elnézve Marknak a lélegzete is elállt.
– Helló! – mondta Storm mély torokhangon, s a hangjától Mark szíve
megdobbant, a két nyújtott szótag még másodpercek múlva is ott zengett a
fülében.
– Jó estét, Miss Courtney! – felelte, és maga is meglepődött, milyen
határozott, nyugodt a hangja. A hangja hozta mozgásba a leány
emlékezetet. Kék szemeit ismét tágra nyitotta, úgy meresztette Markra. A
meglepetés helyét lassan harag és felháborodás foglalta el az arcán. A
szeme is szikrát hányt, és bársony arcán két lángvörös folt jelent meg.
– Maga? – kérdezte hitetlenkedve. – Itt?
– Attól tartok – közölte Mark, és a leány felháborodását annyira
nevetségesnek találta, hogy elmosolyodott, s ezzel minden feszültség
felengedett benne. Egyszeriben nyugodtnak, higgadtnak érezte magát.
– Mit csinál maga ebben a házban? – kérdezte a leány jéghideg hangon,
méltóságteljesen, és teljes hosszában kihúzta magát. A hatást azonban
teljesen tönkretette a tény, hogy fel kellett néznie Markra, és hogy az arca
még mindig lángolt az izgalomtól.
– Én pillanatnyilag az ön édesapjának személyi titkára vagyok – közölte
Mark, és rámosolygott a lányra. – És biztos vagyok benne, hogy ön is
hamar beletörődik a jelenlétembe.
– Nos, erről majd gondoskodunk! – csattant fel a leány. Beszélni fogok
apámmal.
– Ó, hogy úgy mondjam, tudomásomra hozták, hogy a tábornok és ön
már megbeszélték az alkalmaztatásomat… illetőleg elbocsáttatásomat.
– Én… – kezdte Storm, de aztán összeszorította ajkát, és a vörösség
arcáról továbbterjedt a nyakára, miközben hirtelenjében kínos érzések
közepette emlékezett vissza a kérdéses epizódra. A megalázottságérzet
még annyira élénken élt benne, hogy a perzselő nyári napon elfonnyadt
rózsa érezheti magát úgy, mint ő, és torkát szorongatta a sajnálkozás
önmaga fölött. Önmagában is elég volt, és megtörtént, hogy édesapja
egyszer nem állt ki feltétel nélkül mellette – pedig mióta az eszét tudta,
mindig ez volt a szabály –, hanem haragosan közölte vele, hogy úgy
viselkedik, mint egy elkényeztetett gyerek, szégyent hozott rá, amiért
visszaélt a hatalmával és befolyásával, és ezt a szégyent még súlyosabbá
teszi az a mód, ahogy az ő személyét használta fel, a tudta nélkül – ahogy
magát akkor kifejezte: a háta mögött mesterkedve.
Borzasztóan megijedt, mint mindig, ha az apja haragudott, de komolyan
nem zavartatta magát. Már majdnem tíz éve volt, hogy Sean utoljára kezet
emelt rá.
– Egy igazi úrinő mindenkivel szemben egyformán úri módon
viselkedik, függetlenül az illető színétől, hitétől, társadalmi pozíciójától.
Storm ezt már sokszor hallotta tőle és félelme most ingerültségbe
csapott át.
– A fenébe is, apám! Már nem vagyok gyerek! – jelentette ki bosszúsan.
– Szemtelen volt, és aki szemtelen, az, a fenébe is, hát megfizet érte.
– Két kijelentést tettél most – szögezte le a tábornok megtévesztően
nyugodt hangon –, és mindkettő korrekcióra szorul. Ha te szemtelen vagy,
akkor szemtelenséget kapsz viszonzásul, és te még gyermek vagy. – Felállt
az íróasztalától. Úgy emelkedett a magasba, mint egy erdei tölgy, mint egy
hegy. És még egy apróság. Úrinők nem szitkozódnak, és tebelőled úrinő
lesz, mire felnősz. Akkor is, ha ezt beléd kell vernem.
Azzal elkapta Storm csuklóját, és a lány egyszerre csak hitetlenkedve és
rémülten rájött, mi vár rá. Ami nem történt meg tizennégy éves kora óta, és
amiről azt hitte, soha többé nem fog megtörténni.
Megpróbált elhúzódni, de Sean hihetetlen izmos kezével könnyeden
felemelte, karjára vette, odavitte a bőrdíványhoz, és ő csak most kezdett el
sikítozni félelmében és dühében. A sikoltozás hamarosan gyötrelmes
jajveszékelésbe csapott át, ahogy Sean gondosan térdére fektette, nyakáig
felkapta szoknyáját. Storm crépe de Chine nadrágocskáját a célzott
területeken apró, rózsaszín virágocskák díszítették; mikor Sean kérges,
kemény tenyerével rácsapott férjeké ruganyos dombjára, a csapásokat
hangos csattanás kísérte, és kísérte, amíg Storm jajgatása szívet tépő
zokogásba nem fulladt. Akkor Sean megigazította rajta a szoknyát, és
csendesen csak annyit mondott:
– Ha tudnám, hol találom, elküldenélek, hogy kérj bocsánatot attól a
fiatalembertől.
Storm nem felejtette el ezt a fenyegetést. Egy pillanatra pánikba esett,
tudta ugyanis, hogy apja képes lenne még most is bocsánatkérésre
kényszeríteni. Közel volt hozzá, hogy sarkon fordul és kirohan a szobából,
de óriási erőfeszítéssel kihúzta magát, és dacosan felvetette állat.
– Igaza van – mondta hidegen. – Apám szolgáinak alkalmazása olyan
téma, amellyel én nem foglalkozom. Nos, ha lenne szíves félreállni…
– Természetesen, elnézést. – Mark még mindig mosolyogva,
megjátszott udvariassággal meghajolt és hagyta, hogy Storm elmenjen
mellette.
Storm fejét felvetve, szoknyáját libbentve vonult el Mark mellett, de
izgatottságában elvétette a polcot, s csak egy idő után jött rá, hogy olyan
polc előtt áll, ahol tízesztendős parlamenti naplókötetek sorakoznak, és
azokat tanulmányozza. De nem akarta balfogását elárulni és még jobban
megalázkodni.
Dühöngve töprengett, mi legyen a következő lépése. Egy csomó
becsmérlő kifejezést végigpróbált gondolatban, de mindet elvetette, s végül
a következőkben állapodott meg:
– Nagyon lekötelezne, ha a jövőben csak akkor szólna hozzám, ha
feltétlenül szükséges, és most e pillanatban azt szeretném, ha egyedül
maradhatnék. – Míg beszélt, tovább olvasgatta az egyik parlamenti naplót.
Néma csend. Nem felelt senki. Gőgösen megfordult.
– Hallotta, mit mondtam? – Aztán elhallgatott. Egyedül volt a
könyvtárszobában. Mark időközben hangtalanul kisurrant, és ő még a
kilincs kattanását se hallotta.
Nem várta meg, míg elküldik. Storm szinte megszédült a méregtől.
Most már egy egész sor ízesebbnél ízesebb sértés kívánkozott a szájába, és
frusztráltsága csak még tovább szította haragját.
Valamit tennie kellett, hogy kiadja mérgét. Körülnézett, mit törhetne
össze, de aztán még idejében eszébe jutott, hogy ez itt Sean Courtney
könyvtára, és mindaz, ami itt található, tekintélyes értéket képvisel. Ezért
inkább szókincsében keresgélt az elképzelhető legcsúfabb, átkozódó
kifejezések után.
– Ördög és pokol! – mondta, aztán toporzékolt egyet, mert ezzel nem
ment semmire. Akkor eszébe jutott apja kedvenc szavajárása.
– A disznó kurafi! – És úgy görgette a hangokat szájában, mint Sean
szokta, amitől nyomban jobban érezte magát. Még egyszer elismételte, s
ezzel el is múlt a mérge, de a helyét valami rendkívüli, újfajta érzés
foglalta el.
Valami ingerlő melegség a köldöke és a térde között. Nyugtalanul, kissé
zavartan kisietett a kertbe. A rövid, csillogó fényekkel teli trópusi
alkonyaiban az ismerős gyep és a fák valószerűtlen, díszletszerű jelleget
öltöttek, és Storm azon vette magát észre, hogy úgy fut, szalad a szivacsos,
puha gyepen, mintha saját érzései elől szaladna.
Zihálva állt meg a tónál, mélyeket lélegzett, de nem csak azért, mert
megerőltette magát. Áthajolt a híd korlátján. Képét a csendes, opálosan
fénylő víztükör tökéletesen hűen tükrözte vissza a naplemente rózsaszínes
fényében.
Ahogy az a zavaró, újszerű érzése elmúlt, megállapította magában, hogy
kár volt elmenekülnie Mark elől. Valami ilyesfélére várt, amikor…
Megint felmerült benne annak a félszeg, kínos epizódnak az emléke
Monte-Carlóban. Irene Leuchars hajszolta, csúfolta, kísértette szüntelenül,
és éreztette vele, hogy nem teljes ember, mert nem tapasztalta meg úgy a
férfiakat, mint ő. Főleg az ő, Irene bosszantására, és hogy véget vessen
gúnyolódásának, szökött el a Kaszinóból egy fiatal olasz gróffal, és nem
tiltakozott, amikor az a Ferrat feletti úton leparkolta Bugattiját.
Storm valami szenvedélyeset, valami szépet várt, valamit, amitől
recsegve-ropogva zuhan le az égről a hold, és amitől angyalok kara énekel.
Gyors volt, fájdalmas és zűrös. Sem ő, sem a gróf nem szólt egy szót
sem a kanyargós úton lefelé, vissza Nizzáig, leszámítva egy elmormolt
„viszontlátásra”-t az El Negresco hotel előtt, a járdán. Storm azóta se látta
a férfit.
Maga sem tudta, miért jutott ez most az eszébe, és nem került
különösebb megerőltetésébe félretolni ezt az emléket. Helyette azonban
megjelent előtte egy magas, csinos, egyenruhás fiatalember képe. A szeme
nyugodt, átható, ajkán hűvös, gunyoros mosoly. És nyomban feltámadt
benne az az előbbi érzés, de most nem akart menekülni előle. Ott maradt a
hídon, a korlátra támaszkodva és rámosolygott a víz tükrén egyre
halványodó képére.
– Olyan vagy, mint egy jóllakott, öreg macska – suttogta halk
kuncogással.

A tábornok úgy lovagolt, mint a búrok, hosszúra eresztett kengyellel,

hátraült a nyeregben, lábát egyenesen maga elé nyújtotta, a gyeplőt lazán
fogta bal kezével. Fekete vízilóbőr lovaglóostora csípőjére erősített szíjon
lógott, a hegye a földet súrolta. Kedvenc lova nagy, sovány mén, majdnem
tizennyolc markos volt, homlokán fehér csillaggal, a temperamentuma
undok, kiszámíthatatlan, csak a tábornok tudta féken tartani, de időnként
még neki is szelíden oda kellett vágnia az ostorral, hogy emlékeztesse a
dögöt társadalmi kötelmeire.
Mark angolos tartásban ült a nyeregben, vagy ahogy a tábornok mondta:
mint majom a söprűnyélen, és komor ábrázattal fűzte hozzá:
– Nem kell száz mérföldet sem lovagolnod így kuporogva, és a feneked
úgy begyullad, hogy megfőzheted rajta a vacsorádat. Mi ezer mérföldet
tettünk meg lóháton két hét alatt, amikor Leroux tábornokot kergettük.
Jóformán naponta kilovagoltak kettesben, amikor még Emoyeni tágas
termeit is szűknek érezték, és a tábornok izegni-mozogni kezdett, mert a
ház olyan volt nagy testének, mint egy ketrec. Ilyenkor elkiáltotta magát,
hogy hozzák a lovaikat.
Ezer meg ezer hektár nyílt térség húzódott meg a nagy városi telkek
mögött, s azon túl még száz meg száz mérföldön keresztül vörös dűlőutak
szelték keresztül-kasul a cukornádültetvényeket.
Lovaglás közben folytatták napi munkájukat, csak egyszer-kétszer
szakították félbe egy-egy félmérföldes kemény galoppra, hogy felfrissítsék
vérkeringésüket, aztán a tábornok meghúzta a gyeplőt, és tovább
poroszkáltak, térd térd mellett, a szelíd dombokon át. Mark belső zsebében
mindig magával hordta bőrkötéses kis jegyzetfüzetét, abba jegyezte fel, mit
kell megírnia, ha visszatérnek, bár a dolgok javát fejében rögzítette.
A Cape Town-i út előtti hét főleg részletkérdések intézésével telt el,
általános politikai irányvonalakat rögzítettek és lezárták a tartományi
törvényhozó testület függő ügyeit, mielőtt a parlamentben megkezdődnék
az országos ügyek tárgyalása. Egy alkalommal olyan mélyen belemerültek
a beszélgetésbe napi lovaglásuk során, hogy jóval messzebbre vetődtek a
szokásosnál.
A tábornok végre egy domb tetején meghúzta a gyeplőt. Az előttük
elterülő táj lenyúlt a tengerig és a távolban, Durban kikötője felett
látszottak a nagy, bálnahátú hegyek sziluettjei. Közvetlenül a domb
tövében friss seb nyílott a földben, mint merész késvágás húzódott a zöld
növényzet szőnyegén keresztül, mélyen belévájva a föld vörös húsába.
A vasúti pálya acélsínéi már idáig értek, és míg ők fönt türelmetlenül
kapáló lovuk hátán ültek, lent egy mozdony pöfögött el, ameddig a sínek
értek, és egy vadonatúj, súlyos acélsínekkel megrakott tehervagont tolt
maga előtt.
Egyikük sem szólt semmit, mikor a halk puffanásokat hallották, ahogy
a-síneket ledobálták, majd a vágányépítő brigád tagjai, apró hangyaszerű
alakok, odarajzottak, kézben cipelték a síneket és helyezték el a talpfákon.
Aztán megkezdődött a kopácsolás, hallották a kalapácsok gyors, ütemes
csapkodását, ahogy a sínhevedereket a helyükre kalapálták.
– Naponta egy mérföld – mondta halkan Sean, és Mark látta az arcán,
hogy megint arra a nagy északi vasútra gondol, meg mindarra, amit az a
vasút jelent. – Cecil Rhodes egy vasútvonalról álmodott, Kairótól Cape
Townig, és én ezt valamikor csodálatos álomnak képzeltem. – Megrázta
szakállát. – Isten tudja, talán mind a ketten tévedtünk.
Elfordította lova fejét, és visszaporoszkáltak, le a dombról. Nem
beszéltek, csak a lószerszámok csörrentek és a lovak patáinak csattogása
hallatszott. Mindketten Dirk Courtneyra gondoltak, de eltelt vagy tíz perc,
míg Sean megszólalt.
– Ismered te a Bubezi-völgyet, a Chaka Kapuján túl?
– Ismerem – mondta Mark.
– Beszélj róla – mondta Sean, aztán folytatta: – Ötven éve jártam ott
utoljára. Cete Wayóval, az öreg zulu királlyal folytatott háborúban,
odakergettük maradék harcosait, és vadásztunk rájuk a folyó mentén.
– Én néhány hónapja jártam ott. Közvetlenül, mielőtt önnél munkába
álltam.
Sean elfordult. Fekete szemöldöke meredeken összefutott homlokán.
– Mit csináltál te ott?
Markból egy pillanatra majdnem kibuggyant az ok, valamennyi
gyanúja, amely Dirk Courtney ellen szólt, az öreg sorsával, zarándokútja,
hogy megkeresse a sírt és megfejtse a Chaka Kapuján túl lezajlott
misztikus események titkát. Valami azonban figyelmeztette, ha ezt most
megtenné, elidegenítené magától Sean Courtneyt. Eléggé megismerte már
ahhoz, hogy tudja, talán vádolja, sőt eltaszítja saját fiát, de nem hallgatná
végig, nem tűrné, hogy valaki a családon kívülről vádolja, különösen, ha a
vádak nincsenek kellőképpen megalapozva, nincs mögöttük elegendő
bizonyíték. Ellenállt tehát a kísértésnek, és nyugodtan csak annyit felelt:
– A nagyapámmal gyakran jártunk arra gyerekkoromban. Vissza kellett
mennem, mert ott csend van, szépség és béke.
– Igen. – A tábornokon látszott, hogy megérti. – És mi a helyzet a
vadállománnyal manapság?
– Gyatra – felelte Mark. – Kivadászták, csapdával, puskával. Gyenge és
nagyon vad.
– Bivaly?
– Van néhány a mocsárban. Azt hiszem, éjszakánként kijárnak legelni a
bozótba, de nem láttam egyet sem.
– Az öreg Selous azt írta 1901-ben, hogy a fokföldi bivalyok kivesztek.
Ez a marhavész után volt. Istenem, Mark, mikor én a te korodban voltam,
tíz-húszezres csordák legeltek a Limpopo mentén, a lapályok feketéllettek
tőlük. – Sean megint nekiállt emlékezni. Talán unalmas volt, öreg ember
áporodott emlékei, de olyan élénk színekben adta elő őket, hogy magával
ragadta Markot, akit elbűvöltek a történetek egy olyan országról, ahol az
ember hat hónapig vándorolhat, szekerezhet anélkül, hogy fehér emberrel
találkozzék.
Borongva, bánatosan hallgatta a tábornok történeteit egy
visszavonhatatlanul elveszett világról.
– Ez most mind odavan. A vasútvonal pontosan átszeli a rézlelőhelyeket
Észak-Rhodesiában. Rhodes Columnék megszerezték a Zambezi és a
Limpopo közti földeket. Ahol én valaha táboroztam és vadásztam, ott most
városok állnak, bányák, felszántják a régi elefántlegelőket. – Megrázta a
fejét. – Azt hittük, örökké úgy marad, és mára majdnem semmi sem maradt
belőle. – Szomorúan hallgatott egy darabig. – Az unokáim talán sose látnak
elefántot és nem hallanak oroszlánordítást.
– A nagyapám azt szokta mondani, ha Afrika elveszíti a játszmát, ő
visszamegy és Londonban fog élni.
– Én is ugyanúgy érzek – bólintott Sean. – Különös, de Dirk talán
valami nagyon érdekes dolgot tett Afrikáért és az emberiségért. – A név
mintha a torkát fojtogatta volna, mintha erőfeszítésébe került volna
kimondani, és Mark néma tisztelettel adózott ennek az erőfeszítésnek. –
Rávett, hogy úgy gondoljak ezekre a dolgokra, mint soha azelőtt. Egyik
első dolgunk ez alatt a parlamenti ülésszak alatt, Mark, biztosítani, hogy a
Bubezi-völgy törvényileg legyen védett területté nyilvánítva. Pénzt
szerzünk, hogy megfelelően adminisztráltathassuk és biztosíthassuk, hogy
soha senki se csinálhasson belőle cukornád- vagy gyapotültetvényt, vagy
ne áraszthassa el egy duzzasztógát vizével. – Ahogy beszélt, Mark valami
végzetszerű elkötelezettség érzésével hallgatta: mintha egész életében arra
várt volna, hogy ezeket a szavakat hallja.
A tábornok beszélt. Kidolgozta, mire van szükség pénzben és emberi
erőben, eldöntötte, hol fog lobbizni támogatásért, kik azok a kormányban,
akikre támaszkodhat, milyen formában kellene megalkotni a törvényt, és
Mark folyamatosan feljegyzett mindent, pontról pontra, ceruzája száguldva
tartott lépést a tábornok szeszélyes, csapongó gondolataival.
Aztán a tábornok intellektuális szárnyalásának kellős közepén hirtelen
elhallgatott. Hangosan felnevetett.
– Az az igazság, Mark, hogy nincs még egy olyan erényes ember, mint
egy megtért kurva. Mi voltunk a nagy rablóbárók, Rhodes, Roberson,
Bailey és Barnato, Duff Charleywood és Sean Courtney. Birtokba vettük a
földet, kitéptük belőle az aranyát, ott vadásztunk, ahol nekünk tetszett,
égettük a legcsodásabb fákat tábortüzeinkhez, minden férfi, akinek puska
volt a kezében és cipő a lábán, király volt és kész volt bárkivel, búrokkal,
britekkel vagy zulukkal harcba szálni a zsákmányolás jogáért. – A fejét
csóválta és a zsebében kotorászott, míg nem talált benne egy szivart. A
nagydarab mén alatta mintha megérezte volna hangulatát, makacsul kapált
és dobálta magát, de Sean könnyedén ült a nyeregben, és csak szelíden
meglegyintette ostorával a tomporát. – Viselkedj rendesen! – mordult rá,
aztán mikor a ló megnyugodott, folytatta. – Aznap, mikor első feleségemet
megismertem, mindössze harminckét éve, apjával és a bátyjával
vadásztam. Belovagoltunk egy elefántcsordát, és hármasban kilőttünk és
megöltünk negyvenhármat. Kivágtuk az agyarukat, a hullájukat ott hagytuk
heverni, több mint százhatvan tonna húst. – Megint megcsóválta a fejét. –
Csak most látom valójában, micsoda szörnyűség volt, amit elkövettünk.
Más dolgok is voltak, a zulu háború alatt is, a Krugerrel viselt háborúban
is, az 1906-os Bombata-féle lázadáskor is. Olyasmik, amikre nem szívesen
emlékszem. És most már talán késő megpróbálni jóvátenni a kárt. Talán
együtt jár az öregedéssel, hogy az ember sajnálja a régmúlt dolgokat. Míg
fiatal, változásokat kezdeményez, aztán, mikor megöregszik, sajnálja,
amiért a változások bekövetkeztek.
Mark hallgatott, nem mert megszólalni, nehogy megtörje Sean
hangulatát. Tudta, amit hall, annyira fontos, hogy csak sejteni képes valódi
jelentőségét.
– Meg kell próbálnunk, Mark! Meg kell próbálnunk.
 – Igen, uram, megpróbáljuk. – Volt valami Mark hangjában, amire a
tábornok kissé meglepetten fordult feléje.
– Ez, úgy látszik, valóban jelent számodra valamit! – Bólintott, mintegy
megerősítve állítását. – Igen, ezt látom. Furcsa, olyan fiatal ember, mint te!
Mikor én annyi idős voltam, mint te most, a világon semmi másra nem volt
gondom, mint hogy minél könnyebben megszerezzek egy font sterlinget,
meg egy jó… – nem fejezte be a mondatot, köhintett egyet, hogy kitisztítsa
a torkát.
– Nos, uram, ne felejtse el, hogy én fiatalabb voltam, mint ön, mikor
bőségesen részem volt már a rombolásban. A legnagyobb rombolásban,
amit a világ valaha megélt. – A tábornok arca elkomorodott, visszagondolt,
mi mindent éltek át együtt Franciaországban. – Ha valaki látja, milyen
könnyű pusztítani, megérti, mit ér megőrizni valamit. – Mark gyászosan
elmosolyodott. – Talán túl későn születtem.
– Nem – mondta halkan a tábornok. – Azt hiszem, éppen idejében
születtél – és már-már folytatta volna, de ekkor a hőségben izzó levegőben
felcsendült egy tiszta, dallamos leányhang. A tábornok felkapta fejét. Az
arca megenyhült.
Storm Courtney lovagolt melléjük ügetésben. Ugyanolyan könnyedén,
ruganyosan ülte meg a lovat, mint ami minden mozdulatát jellemezte.
Férfiasan ült a nyeregben, térdig érő csizmát viselt, buggyos
gaucsónadrágja szárát a csizma szárába gyűrte, tarka, kézi hímzésű
mellény és széles ujjú fehér selyeming volt rajta. Fekete, széles karimájú
cowboy kalapját a nyakán átvetett zsinórral hátára csúsztatta.
Lovával apja mellé állt, kipirultan nevetett, haját hátravetette, nyergéből
odahajolt és megcsókolta Seant. Markra rá se nézett. A fiú megfogta lova
gyeplőjét, és tapintatosan lemaradt mögöttük.
– Mindenütt kerestünk, atyám – mondta Storm. – Egészen lementünk a
folyóig. Miért jöttetek erre?
Most az a szőke lány lovagolt oda gesztenyeszínű kancáján, valamivel
lassabb tempóban, aki Mark emlékezetében azzal a végzetes nappal
kapcsolatban maradt meg, a teniszpályáknál. Egyszerűbben öltözött, mint
Storm, galambszínű lovaglónadrágot, méretre szabott dzsekit hordott. A
szél összekócolta szőke, rövidre nyírt haját.
A szőke lány szeme, miközben a tábornokot üdvözölte, állandóan
Markra tévedt. Mark megpróbált visszaemlékezni, hogy hívják a nőt.
Abban biztos volt, hogy Irene-nak szólították. Aztán rájött, hogy nyilván ő
lehetett az a lány, aki Stormot elkísérte kontinensi turnéján. Csinos, fürge
eszű kis nő, vidám, csípős nyelvű és számító szemű.
 – Jó napot, Miss Leuchars!
– Oh, la-la! – A leány pajzánul rámosolygott. – Találkoztunk mi már? –
A lova valahogy elkanyarodott az előttük kocogó pártól, és Mark lova
mellé sodródott.
– Igen. Röviden – mondta Mark. A porcelánkék szemek hirtelen tágra
nyíltak, és a leány kesztyűs kezét a szája elé emelte.
– Szóval maga az… – aztán halkan, elragadtatottan felsikított, és Mark
hanghordozását utánozva mondta: – „mihelyt azt mondja, kérem”…
Storm Courtney nem nézett hátra, és erőltetett figyelemmel hallgatta
édesapját, de Mark látta, hogyan pirulnak el apró, remekül formált
fülecskéi, és hogyan veti hátra a fejét, ezúttal azonban agresszív, haragos
mozdulattal.
– Gondolom, ezt nyugodtan elfelejthetjük – dörmögte Mark.
– Elfelejteni? – csicsergett Irene. – Soha életemben nem felejtem el.
Abszolút klasszikus volt – odahajolt és határozott mozdulattal Mark karjára
tette a kezét. Ekkor Storm már nem tudta türtőztetni magát, megfordult a
nyeregben és éppen készült valamit odamondani Irene-nak, amikor
meglátta kezét Mark karján.
Az arca egy pillanatra haragos fintorba húzódott és a sötétkék szemek
szinte elektromos szikrákat szórtak. Irene valamivel halványabb kék
szemét tágra nyitva, ártatlan képpel, zavartalanul állta nézését és kezét
nyilván tudatosan és kihívóan tovább is Mark karján tartotta, sőt enyhén
meg is szorította a fiú karját.
A két leány között nem volt félreértés. Ezt a játékot már máskor is
eljátszották, de ezúttal Irene ösztönösen megérezte, hogy ilyen gyors és
mélységesen rosszindulatú reakció Storm részéről valami mást takar, mint
az eddigiek, pedig igen jól ismerték egymást. Ezúttal sikerült megfognia
Miss Stormot, gondolta, és szándékában állt jól megfacsarni a kisasszonyt.
Addig noszogatta a lovát, míg a térde Mark térdéhez nem ért, elfordult
Stormtól és kihívó szemekkel nézett fel a mellette lovagoló fiúra.
– Sose gondoltam, hogy maga ennyire magas – mormolta halkan. –
Hány láb?
– Hat láb két inch. – Mark halványan megsejtette, hogy itt valami
különös dolog van készülőben, s ez még sok kínos percet fog okozni neki a
jövőben.
– Ó, én azt hiszem, hogy a magasság meghatározza egy ember
egyéniségét.
Storm most vidáman nevetgélt apjával, de közben igyekezett
figyelemmel kísérni a mögötte zajló beszélgetést is. Kegyetlenül gyötörte a
méreg és úgy markolta lovaglópálcáját, hogy az ökle belefehéredett és még
az ujjai is megfájdultak. Nem tudta pontosan, mi van ekkora hatással rá, de
boldog lett volna, ha lovaglópálcájával belevághat Irene vigyorgó képébe.
Az biztos, hogy bármit is erezne Mark Andersszal kapcsolatban, Anders
végül is fizetéses alkalmazott Emoyeniben. Nevetségessé tenné magát
Irene Leuchars előtt, és különben is, máskor és másutt észre se vette volna.
Csak éppen vannak dolgok, amiket az ember nem tesz meg, a pozíciója,
vagy a papa pozíciója, a család miatt… igen, ez az, döntötte el magában.
Sértő, hogy Irene, a Courtney-ház vendége, ilyesmit megenged magának,
kelleti magát, méghozzá olyan kirívóan, hogy nyilvánvalóan szeretné
végigcsalogatni Mark Anderst azon az ő jól kitaposott ösvényén a maga
nyirkos… – nem volt képes folytatni a gondolatot, mert élénken maga elé
képzelte Irene sápadt, csalóka módón törékenynek tetsző testét ernyedten,
csupaszon és Mark… Egy újabb dühroham arra késztette, hogy
megforduljon a nyeregben, és kiejtse kezéből a lovaglópálcát. Aztán
gyorsan odafordult Markhoz.
– Ó Mark! Leejtettem a lovaglópálcámat. Lenne olyan drága, és
idehozná nekem?
Mark elképedt. Nemcsak a kedveskedő szavaktól, hanem a Storm
hangjából áradó melegségtől is, és a leány kábító mosolyától. Csaknem
kiesett a nyeregből siettében, és mikor odalépett Storm mellé, hogy
felnyújtsa neki a lovaglópálcát, a leány hálásan rámosolygott, és egy
kérdéssel még ott tartotta maga mellett.
– Mark, lesz olyan kedves majd, és felcédulázza a csomagjaimat? Már
alig néhány nap, és indulunk Cape Townba.
– Már alig várom – szólt közbe Irene, és lovát Mark másik oldalára
kormányozta. Storm édesen rámosolygott.
– Jó mulatság lenne – mondta. – Én szeréten? Cape Townt.
– Nagyon jó mulatság – nevetett vidáman Irene, és Storm keserűen
átkozta magát a meghívásért, minek következtében Irene egy hónapig a
vendége lesz a Cape Town-i Courtney-háznak. Mielőtt azonban Storm
alkalmasan csípős választ talált volna, Irene odahajolt Markhoz.
– Jöjjön hát – mondta és elfordult a lovával.
– Hová mentek? – kérdezte Storm.
– Mark lekísér a folyóhoz, hogy megmutassa az emlékművet, ahol Dick
King átkelt rajta, útban Grahamstown felé, az angol csapatokért.
– Ó, Irene, drágám! – Storm a sálja sarkával törülgette a szemét. –
Valami belement a szemembe. Nem néznéd meg, mi az? Nem, ne várjon
ránk, Mark. Menjen csak tovább a tábornokkal. Tudom, hogy még
szüksége van magára.
Mark szemmel látható megkönnyebbültséggel sarkantyúzta meg a lovát
és ugratott előre, hogy utolérje a tábornokot. Irene mézesmázos hangon
fordult Stormhoz.
– A világon semmi sincs a szemedben, drágám, csak egy kis zöld
árnyalat.
– Te szuka! – sziszegte Storm.
– Drágám, fogalmam sincs, mire gondolsz.

A Dunntaor Castle lüktetve, dohogó hajógépekkel robogott a csillagfényes

tengeren dél felé. A vízen minden hullám olyan méltóságteljes lassúsággal
gördült tova, hogy első pillanatra szinte mozdulatlannak tűnt, mintha
fekete, nedvesen csillogó obszidiánból faragva, mozdulatlanul állna. Csak
mikor a hajó éles orra közéjük vágott, szakadtak szét tejszínszerű, fehér
habot kavarva, és surrantak tova sziszegve a robogó hajótest mellett.
A tábornok elhallgatott. Fölnézett a déli égboltra, ahol fénylőn izzott a
Dél Keresztje, ezernyi kísérője között, és Orion, a vadász, suhogtatta
kardját.
– Ez az, ilyennek kell az égboltnak lennie – bólintott Sean. – Sose
tudom megszokni az északi égboltot. Olyan, mintha a világmindenség
szétesett volna, és a természet hatalmas tervei anarchiába fulladnának.
A korlátnál megálltak, és nézték, hogyan bukik elő a hold a tenger sötét
vizéből, és ahogy ezüst tányérját feljebb tornászta a horizont fölé, a
tábornok előhúzta fedeles arany zsebóráját a mellényzsebéből és morogva
megjegyezte.
– Huszonegy perc éjfél után. Ma pontos volt a hold. – Mark
elmosolyodott az apró tréfán, de tudta, hogy a tábornok napi rutinjához
tartozik megnézni naptárját, mikor van napkelte és holdkelte, és melyik
fázisában van a hold. Fantasztikus mennyiségű energia van ebben az
emberben…
Csak néhány perce hagyták abba a munkát, késő délelőtt óta dolgoztak.
Mark kába volt, a feje zúgott a szellemi erőfeszítéstől meg a tábornok
szivarjainak csípős illatától, ami megtöltötte lakosztályukat.
– Azt hiszem, ma egy kicsit eltúloztam a dolgot, fiam – ismerte el Sean
Courtney, mintha Mark gondolataiban olvasott volna. – De naprakész
akartam lenni, mielőtt Table Bayben kikötünk. Köszönöm, Mark. Most
menj le, és állj be a táncosok közé.
Mark lenézett a fedélzetről a sétafedélzeten kavargó, táncoló párokra. A
hajó zenekara egy Strauss-valcert játszott, a párok lelkesen keringtek, a
nők szoknyája repült, mint megannyi egzotikus virág szirma, és vidám
kiáltozásuk hangulatos, dallamos aláfestésül szolgált a keringő vérpezsdítő
hangjaihoz.
Mark megkereste, hol táncol Storm Courtney a tolongásban. A leány
különleges bája megkönnyítette a feladatot. Elnézte, hogyan dől hátra
partnere karján, pörög kábultan, s a fény megcsillan haján és csupasz
vállain.
Mark cigarettára gyújtott és a korlátra dőlve figyelt. Különös, hogy a
vadon csendjében nagyon ritkán érezte magát magányosnak, míg itt, körös-
körül zenével, vidámsággal, nevető fiatalokkal, úgy érezte, mélységesen
egyedül van.
A tábornok ötlete, hogy menjen le és álljon be a táncosok közé, a
legjobb szándék mellett is kegyetlen ötlet volt. Kirítt volna ebből a
társaságból, a gazdag fiatalok klikkjéből, akik gyermekkoruk óta ismerik
egymást, szorosan zárt elit, féltékenyen elzárkózik minden betolakodó elől,
különösen, ha nincs meg a megfelelő anyagi és társadalmi háttere.
Elképzelte, hogy lemegy, felkéri Storm Courtneyt egy keringőre,
elképzelte Storm megaláztatását, akit édesapja titkárja környékez meg, az
egymást könyökükkel lökdösőket, a megjegyzéseket, a leereszkedő
kérdést: „és tényleg te gépeled is a leveleket, öregfiú?” A puszta
gondolatától is haragosan elpirult.
Ennek ellenére még egy félórát ott maradt a korlátnál, felderült,
valahányszor Storm feltűnt a táncolók között, és keményen és
engesztelhetetlenül utálta mindegyik partnerét. Mikor lement a kabinjába,
nem tudott elaludni. Levelet írt Marion Littlejohnnak. Hónapok óta nem
érzett ilyen őszinte, meleg vonzalmat a lány iránt, mint most. Hirtelen úgy
érezte, kedvessége, nyíltsága, érzelmeinek őszintesége hihetetlenül értékes
tőke számára. Levelében megemlékezett a lány látogatásáról, közvetlenül
elutazásuk előtt, Durbanben. A tábornok megértő volt, és sok órát
tölthettek együtt a két nap alatt. Mariont elkápráztatta Mark új állása,
hallatlan nagy hatással volt rá a környezete. Azonban újabb kísérletük
fizikai kapcsolatteremtésre Mark kis háza magányában, zártságában, ha
lehetséges, még sikertelenebb volt, mint a korábbi. Nem adódott rá
alkalom, és Marknak nem is volt szíve hozzá, hogy az eljegyzésüket
felbontsa, s végül megkönnyebbülten tette fel a lányt a ladyburgi vonatra.
Mégis, most a magány és a távolság felelevenítette emlékét. Igazi érzéssel,
őszintén írt, de mikor leragasztotta a borítékot, rájött, hogy még mindig
semmi kedve sincs aludni. A hajó könyvtárában már korábban talált egy
könyvet Jock a bozótban címmel, és most újból elolvasta egy férfi meg egy
kutya kalandjait, meg az afrikai vadak és a bozót nosztalgikus, színpompás
leírását. Olyan élvezettel olvasott, hogy még a magányáról is
megfelejtkezett.
Valaki halkan kopogtatott az ajtaján.
– Ó Mark, kérem, engedje meg, hogy elbújjak magánál egy percre!
Irene Leuchars surrant be mellette a kabinba. Mielőtt ideje lett volna
tiltakozni, a lány ráparancsolt:
– Gyorsan zárja be az ajtót!
Olyan hangon beszélt, hogy Mark nyomban engedelmeskedett, de mikor
a lány felé fordult, némi kételyei támadtak.
A nő ivott. A pír az arcán nem csak rúzstól származott. A szeme lázasan
csillogott, a nevetése is természetellenesen csendült.
– Mi baj van? – kérdezte Mark?
– Ó drágám, szörnyű mi volt! Az a Charlie Eastman teljesen rám
akaszkodott. Esküszöm, félek visszamenni a kabinomba.
– Majd én beszélek vele – ajánlkozott Mark, de a lány sietve
visszatartotta.
– Jaj, ne, ne csináljon jelenetet. Nem éri meg. – Vállára kanyarította
strucctollas boáját. – Csak elülök itt egy kicsit, ha nem haragszik.
A ruhája több réteg áttetsző anyagból készült és minden mozdulatára
szinte pint egy felhő lengte körül. Vállai csupaszok és a ruha elöl olyan
mélyen kivágott volt, hogy tekintélyes szelet duzzadt ki alóla kerek,
bársonyos, fehér kebléből.
– Megengedi? – kérdezte, tökéletes tudatában annak, mit néz éppen a
fiatalember. Hirtelen egyenesen az arcába nézett. Türelmetlen kis fintorral
várt a válaszra. Telt ajkán a rúzs feltűnően vörösen csillogott.
Mark tisztában volt vele, hogy a nőt ki kellene tennie a kabinból. Tudta,
veszélyben van. Tudta, mennyire sebezhető, s a lány családja mennyire
hatalmas, ugyanakkor sejtette, a nő milyen léha, érzéketlen és önző. S ő itt
volt egyedül, fájdalmasan, gyötrő módon egyedül.
– Természetesen maradhat – mondta végül. A nő lesütötte szemét, és
rózsaszín nyelve hegyével végignyalta festett ajkát.
– Nincs valami innivalója, drágám?
– Sajnos, nincs.
– Na, azért ne sajnálkozzék. – Azzal nekidőlt Marknak. Mark érezte
leheletén az alkoholszagot, de nem volt bántóan erős és parfümjével
keveredve fűszeres aromát alkotott.
– Nézze – mondta a nő, és felemelte ezüst estélyi retiküljét. – Egy ügyes
kislány az otthon minden kényelmét magával hordja – és elővett a
retikülből egy kicsiny, drágakövekkel kirakott ezüstfiaskót. – Minden
kényelem, ami egy férfi számára jelent valamit. – Azzal érzékien,
provokatív gesztussal biggyesztette Markra az ajkát.
– Jöjjön, hadd adjak belőle egy kis kóstolót. – A hangja rekedt
suttogássá tompult, aztán felnevetett, keringő mozdulattal megpördült, a
Kék Duna-keringő egy taktusát dúdolta, és szoknyája pókhálószerű anyaga
térde fölé libbent. Lábán a selyemharisnya tompán csillant meg a kajüt
gyenge világításánál, aztán, ahogy hanyagul elvetette magát Mark ágyán és
a szoknya magasan felcsúszott rajta, Mark meglátta lepkékkel hímzett
fekete gumi harisnyakötőjét. A lepkék fényes, tarka színe különös
kontrasztot alkotott fehér bőrével.
– Jöjjön, Marky, igyunk egy icipicit! – Tenyerével megpaskolta maga
mellett az ágyat, és arrébb csúszott, hogy helyet csináljon Marknak. A
szoknyája ettől még magasabbra csúszott, s most már nadrágocskája széle
is kilátszott.
Marknak az az érzése támadt, hogy valami összetörik benne. Még egy
pillanat, megpróbált a következményekkel számolni, visszakényszeríteni
magát arra az útra, amelyen eddig járt, az erkölcsös és biztonságos útra, de
tudta, a döntés valójában már megtörtént akkor, amikor hagyta, hogy a
lány ott maradjon nála.
– Jöjjön, Mark! – Irene úgy tartotta oda a fiaskót, mint egy csalétket, s a
fiaskó ezüstje csillogva tükröződött a lány szemében. A szakadék megnyílt,
s mint mikor átszakad a gát, elsodort minden ellenállást. A lány felismerte
a pillanatot, szeme diadalmasan felcsillant, apró, állati sikollyal húzta le az
ágyra Markot és meglepő erővel fogta át karcsú, fehér karjával a nyakát.
Irene kicsi volt, izmos, fürge és követelőző, olyan rutinos, mint Helena
MacDonald, de egészen más, egészen más.
Fiatalságának édes, friss íze volt, bőre hibátlanul tiszta, vonzóan fehér,
ruganyos.
Lecsúsztatta válláról a pántot, macskadorombolással kínálta oda magát
Marknak. Mark csodálkozva nézte melle porcelánfehérségét, feszes volt,
ruganyos, de túl nagynak találta karcsú, törékeny testéhez képest. Kicsi
mellbimbói, mint apró drágakövek egy tökéletes kör közepén, halvány
rózsaszínűek voltak, és Mark Helenára gondolt, sötét, ráncos mellbimbóira,
amelyeket ritkás, fehéres szőr vett körül.
– Várjál, Mark – kuncogta lihegve Irene, felállt, gyors mozdulattal
ledobta ruháját a kabin padlójára, aztán félrerúgta és kezét feje fölé emelve
megpördült Mark előtt.
– Igen? – kérdezte.
 – Ó, igen! – felelte Mark. – Nagyon is igen.
Ekkor odament hozzá, föléje térdelt.
– Tessék. Jó fiú – búgta, és a keze szorgalmasan dolgozott, gombolt,
keresett.
– Ó, Mark, de ügyes vagy. És csak magadtól…
– Na nem, némi segítséggel…
– És abból még kapsz bőven – mondta a lány és ráhajolt. A szája olyan
vörös volt, olyan falánk, mint a sziklai anemonák apálykor, amelyeket
gyermekkorában olyan élvezettel etetett, és nézte, hogyan falnak-szívnak
be mindent, amit odaad nekik.
– Ó, jaj – nyögte rekedten. A lány szája tüzes volt, tüzesebb,
erőszakosabb, mint bármely tengeri élőlényé.

Irene Leuchars kezében vitte cipőjét, tollas boáját karjára vetve húzta maga
után a padlón. A haja halvány dicsfényként borzolódva övezte fejét, a
szeme alja kék volt az álmatlanságtól, duzzadt, gyulladt ajkain elkenődött a
rúzs.
– Úristen – suttogta. – Én még mindig részeg vagyok – és vigyorgott
hozzá, miközben a hajó imbolygása ütemére bizonytalanul tántorgott.
Aztán felhúzta a pántot, amely közben lecsúszott a válláról.
Mögötte a folyosó végén edénycsörgés hallatszott, és meghökkenve
nézett hátra. Fehér kabátos pincér tolókocsin csészéket és kannákat tolt,
pontosan arra, ahol ő állt. A hajnali tea és kétszersült rituáléja kezdetét
vette, és Irene-nek eszébe sem jutott eddig gondolkodni, hány óra.
Sietve befordult a sarkon a pincér ravasz, mindentudó vigyora elől és
megkereste Storm Courtney kabinját. Közben mással nem találkozott.
Az ajtót a sarkával döngette meg, de öt percig eltartott, míg az ajtó
kinyílt. Storm nézett ki rajta. Vállára köntöst kerített, és nagy, sötét
szemével úgy pislogott az álmosságtól, mint egy bagoly.
– Irene, megbolondultál? – kérdezte. – Hiszen még éjszaka van! –
Ekkor látta meg, hogyan van öltözve Irene, és megérezte a lélegzetéből
áradó nehéz parfümillatot. – Hol az ördögben jártál?
Irene belökte az ajtót, de majdnem megbotlott a küszöbben.
– Te részeg vagy! – mondta rezignáltan Storm és becsukta Irene mögött
az ajtót.
– Nem – rázta a fejét Irene. – Ez nem az ital, az az eksztázis!
– Hol voltál? – kérdezte Storm. – Azt hittem, már órák óta lefeküdtél.
– A holdba repültem – zengte drámai hangon Irene. – Mezítláb
szaladgáltam a csillagok között, sasszárnyon szálltam a hegycsúcsok fölé.
 Storm elnevette magát. Most már teljesen fölébredt, és még így,
déshabillé-ben is olyan szép volt, amilyen Irene sose tudott volna lenni:
kecses, bájos. Irene-ben feltámadt a gyűlölet iránta, és ízlelgette az
elnyújtott várakozás gyönyörét.
– Hol voltál, te őrült, gonosz nő? – Storm lassanként belement a játékba.
– Mesélj el mindent.
– A paradicsom kapuján túl, Seholsincsországban, az Örökkön-örökké
kontinensen… – Irene mosolya élt kapott, gyűlölködővé torzult. –
Egyszóval, drágám, Mark Anders úgy megdobált, mint egy gumilabdát.
És élete legtökéletesebb elégtétele volt az a kifejezés, amely szavai
nyomán Storm Courtney arcán megjelent.

– Január harmadikán a Bányakamara minden további nélkül felrúgta azt a

megállapodást, amit a szakszervezetekkel kötött a status quo fenntartására.
Ezer darabra tépte szét, és a munkások arcába hajította. – Fergus
MacDonald fegyelmezett, fagyos dühvel szónokolt, hangja elhatolt a nagy
terem minden sarkába, és még azok a hátsó sorokban hangoskodók is
elcsendesedtek akik barna papírzacskóban hozták be az italt magukkal.
Feszülten figyeltek. A nagy Harry Fisher Fergus mellett ült az emelvényen.
Oldalt fordult, és rápislógva kiálló szemöldöke alól, arcán gyászosan
csüngő bulldográncokkal, felmérte ezt az embert. Megint, mint annyiszor,
elcsodálkozott, mennyire megváltozik MacDonald, ha feláll beszélni.
Általában jelentéktelen figura. Sovány alakját már apró pocak torzítja
el, olcsó, rosszul szabott ruhája a könyökén és a fenekén kifényesedett a
sok használattól, rongyos ingének gallérja foltozott, sárgásszürke
nyakkendője zsírfoltos. A haja ritkul, hátul a nyakánál felkunkorodik,
hátrafésüli, hogy eltakarja feje búbján a kopasz, rózsaszín foltot. Az arca
szürke, beleette magát a gépműhely szennye, de mikor feláll a zsúfolásig
tele terem előtt az emelvényen, odaáll a vörös zászló és az Egyesült
Bányamunkások Szakszervezetének a jelvénye alá, alakja mintha valami
meglepő fizikai jelenség révén megnőne, megfiatalodik, és vad, parázsló
szenvedély sugárzik belőle, ruhája ócskasága eltűnik, és egy új egyéniség
áll előttük.
– Testvérek! – emelte fel MacDonald a hangját. – Amikor a bányákat a
karácsonyi munkaszünet után megnyitották, kétezer tagunkat bocsátották
el, dobták ki az utcára, hajították el, mint a viseltes, öreg cipőt…
A terem felzúgott, figyelmeztető zsongással, mint egy méhkas egy
meleg nyári napon, és az ezer meg ezer szorongó emberi test
mozdulatlansága fenyegetőbb volt minden ökölrázásnál.
 – Testvérek! – Fergus lassú, hipnotizáló mozdulatokat végzett kezével.
– Testvérek! A hónap végén, és ezután minden hónapban további hatszáz
ember lesz… – elhallgatott, aztán szinte köpte magából a hivatalos
kifejezést – megtakarítva!
A szó szinte megszédítette őket, a tömeg hátrahőkölt, mintha fizikai ütés
érte volna, aztán még mélyebb lett a csend, míg valahol hátul fel nem
harsant egy szenvedélyes hang:
– Nem! Testvérek: nem!
Akkor felordítottak. Hangjuk olyan volt, mint a sziklás tengerparton
megtörő hullámok zaja egy viharos napon.
Fergus hagyta, hadd ordítsanak, hüvelykujját gyűrött mellényébe
akasztotta, és figyelte őket, ujjongva élvezte, fürdött a hatalom
eufóriájában. Felmérte a tömeg reakciójának az erejét, és abban a
pillanatban, mikor lendületük lankadni kezdett, felemelte két kezét. A
teremben jóformán azonnal csend támadt.
– Testvérek! Tudjátok, hogy egy fekete bére két shilling két penny egy
napra? Ennyiből csak egy fekete tud megélni. Hagyta, hogy a szavai
bevésődjenek az emberek agyába, de nem várt túl sokáig, hanem folytatta
és higgadtan tette fel a kérdést: – Ki foglalja el a helyét kétezer
testvérünknek, akik munka nélkül vannak? Ki lép annak a hatszáznak a
helyébe, akik ennek a hónapnak és a következő hónapoknak a végén
követni fogják őket? Ki foglalja el a ti állásotokat? – Egyeseket kipécézett,
vádlón mutatott rájuk: – És a tiédet, és a tiédet, és a tiédet? Ki fogja
kivenni az ételt a gyereketek szájából? – Színpadiasan várta a választ, fejét
félrebillentve mosolygott le rájuk, míg azok izzó szemmel figyelték.
– Testvérek! Én megmondom, ki lesz az. Két shilling kétpennys fekete
kafferek, azok lesznek azok.
A tömeg felugrált, egy-két pad recsegve-ropogva feldőlt, az emberek
hangjából vérszomjas düh áradt, tombolva rázták összeszorított öklüket.
– Nem, testvéreim, nem! – Cipőjükkel ütemesen doboltak a padlón,
énekeltek, a levegőt öklözték.
Fergus MacDonald hirtelen leült. Harry Fisher némán gratulált neki.
Medvetenyerével megszorította a vállát, aztán nehézkes mozdulattal ő állt
fel.
– Végrehajtó bizottságotok azt javasolja, hogy szakszervezetünk minden
tagja lépjen általános sztrájkba. Elétek terjesztem a javaslatot, testvérek.
Mindazok, akik mellette… – ordította, de a hangját ezer más hang nyomta
el.
– Sztrájkra, testvérek! Sztrájkra! Sztrájkra!
 Fergus előrehajolt székében és lenézett a kecskelábú asztal végére.
Helena fekete fürtös fejével a jegyzőkönyvre hajolt, de megérezte
Fergus nézését és felpillantott. A szemében fanatikus elragadtatottság
csillogott, és nyílt imádat, amit Fergus csak ilyen alkalmakkor látott benne
felcsillanni. Harry Fisher mondta neki egyszer: „Minden nő számára a
hatalom a leghatalmasabb afrodiziákum. Nem számít, mennyire satnya az
alakja, nem számít, milyen a külseje, a hatalom ellenállhatatlanná teszi az
embert.”
Fergus a sok ezer hang dörgése, a doboló lábak lármája, a féktelen
ordítozás közepette ismét felpattant.
– A bányatulajdonosok, a főnökök kihívást intéztek ellenünk, semmibe
vették végrehajtó bizottságotokat, nyilvánosan gyengekezűnek
minősítettek bennünket, semhogy a munkásokat csatasorba tudnánk állítani
és általános sztrájkot elrendelni. Nos, testvéreim, most megmutatjuk nekik.
– Ismét felharsant a tömeg hangja, és Fergus egy percet várt, csak azután
csendesítette le őket. – Először elkergetjük a sztrájktörőket, mert köztünk
nem lesz sztrájktörő. – Mikor a hangzavar elült, folytatta. – Cseles Jannie
Smuts arról beszél, hogy erővel töri le a sztrájkot. Mögötte áll a hadsereg.
De nekünk is van hadseregünk. Azt hiszem, a főnökök elfelejtették, hogy
megharcoltuk értük azt az átkozott háborút Franciaországban, Kelet-
Afrikában, Táboránál és Delville Woodnál. – A nevek hallatára a tömeg
kijózanodott, és megint csendben figyelt. – Legutóbb értük harcoltunk, de
ezúttal magunkért fogunk harcolni. Mindegyiktek jelentkezik területi
parancsnokánál, harci kommandókba tömörítünk benneteket, mindenki
tudni fogja, mi a feladata, mindenki tudja, mi forog kockán. Leverjük őket,
testvérek, az átkozott főnököket és kapzsi talpnyalóikat. Harcolunk
ellenük, és legyőzzük őket.

– Katonai jellegű kommandókba szerveződnek – mondta halkan a

miniszterelnök, miközben meglepően kicsi, ápolt, nőiesen mozgékony
kezével megtört egy ropogós, barna zsemlét. – Természetesen tudjuk, hogy
George Mason is akart már munkáskommandókat szervezni 1914-ben. Ez
volt a fő oka annak, amiért deportáltattam. – Az ebédlőasztalnál ülő
vendégek hallgattak. Mason deportálása nem volt az az esemény, amelyet
általában Jannie Smuts javára írtak. – De ez másfajta állat, amivel most
dolgunk van. A szakszervezeteknek majdnem minden fiatalabb tagja
rutinos veterán. Ötszázan vonultak fel Fordsburgban a szakszervezeti
székház előtt múlt szombaton. – Megfordult, és ellenállhatatlan, humoros
mosolyával rámosolygott a háziasszonyra. – Kedves Ruth, bocsássa meg a
modortalanságomat. Ez a téma elvonja a figyelmemet arról a csodás
ebédről, amit nekünk készített.
A tölgyfák alatt, a gyepen terítettek, amelyet élénk, hirtelenzöld színe
miatt Ruth mindig csak mint „angolpázsitot” emlegetett. A ház maga is a
György-kori Anglia szolid, impozáns stílusában épült, egészen más volt,
mint a könnyed, tündéri emoyeni kastély, és a régi jó Anglia illúziójának
csak a mintegy háttérfüggönyként mögöttük felmeredő szürke sziklaszirt
mondott ellent. A Table Mountain lejtőinek meredekségét csak a fenyőfák
enyhítették, amelyek szinte óvatosan nyúltak az égnek minden
sziklaperemen, és tapadtak a talajhoz, minden apró kis földdarabhoz.
– Ebben a házban azt teszi, tábornok, amit óhajt – mosolygott vissza rá
Ruth.
– Köszönöm, kedves. – Aztán, ahogy visszafordult hallgatóságához, a
mosoly leolvadt arcáról és a halványkék szemekben vidámság helyett
kardok pengéje villogott. – Konfrontációt keresnek, uraim, és ez
nyilvánvaló erőpróba lesz számunkra, próbája lesz az elszántságunknak.
Ruth elkapta Mark tekintetét. A fiú az asztal végén felállt, hogy
újratöltse a poharakat az üdítő, zöldes színben csillogó száraz fehér borral,
és miközben-végigment az asztal mellett, megállva minden vendégnél –
három miniszternél, egy látogatóban járó angol bárónál, a Bányakamara
titkáránál –, feszülten figyelt.
– Csak abban bízhatunk, hogy túlértékeli a helyzetet, miniszterelnök úr
– szólt közbe komoran Sean Courtney. – Csak seprűnyéllel tudnak
gyakorlatozni és kerékpáron mennek a csatába…
Míg a társaság ezen nevetett, Mark megállt Sean széke mögött.
Megfelejtkezett a kezében tartott palackról. Eszébe jutottak a fordsburgi
szakszervezeti székház alatti pincék, a modern puskák sorai, a csillogó P-
14-es, amelyet számára tartalékoltak és a baljóslatúan kuporgó Vickers
géppuska. Mikor visszatért a jelenbe, a társalgás más témánál tartott.
Sean Courtney biztosította a társaságot, hogy a szakszervezetek részéről
valószínűtlen minden háborús fellépés és a hadsereg, a legrosszabb esetre
számítva, felkészült az azonnali bevetésre.
Mark kapott egy kis irodát a tábornok dolgozószobája mellett. Korábban
fehérneműt tároltak benne, de elég nagy volt ahhoz, hogy elfért benne egy
íróasztal és néhány polc az akták számára. A tábornok rendeletére az egyik
falat áttörték, és nagy ablakot nyitottak rajta, hogy levegőssé és
világosabbá tegyék a szobát. Mark most lábát keresztbe vetve az
íróasztalon pihentette és elgondolkodva nézett ki az ablakon. Az ablak a
pázsitra nyílt, a tölgyfákkal szegélyezett Rhodes Avenue-ra, amelyet arról
az asztmás, vén kalandorról neveztek el, aki meghódított egy birodalmat
földjeivel, gyémántjával együtt és ő lett az első fokföldi kormány
miniszterelnöke, mielőtt gyenge tüdeje és rossz lelkiismerete folytán
fulladás áldozata lett. A Courtneyk Cape Town-i házát Somerset Lodge-
nak keresztelték el, Lord Charles, a 19. századbeli kormányzó tiszteletére,
és a Rhodes Avenue túloldalán magasodó nagy házak még őrizték a
gyarmati hagyományokat, mint a Newland-ház meg a Hiddingh-ház, ez a
két, tágas park közepén álló csinos építmény.
Mark, míg az újonnan vágott ablakon ezeket a házakat nézte,
összehasonlította őket a fordsburgi bányászkunyhókkal. Már hónapok óta
nem gondolt Fergusra és Helénára, de a beszélgetés az, ebédnél erővel
emlékezetébe idézte őket és ellentétes elkötelezettségérzetek
kereszttüzében érezte magát.
Élt mindkét világban. Megélte azt is, hogyan áll szemben a kettő
egymással. Megpróbált érzéseit kikapcsolva gondolkodni, de egy kép
mindig odatolakodott eléje, fegyverek kegyetlen sora, rendben,
állványokon, mélyen lent a sötét pincében, és szinte érezte orrában a
fegyverolaj szagát.
Újabb cigarettára gyújtott. Halogatta a döntést. A vastag tikfa ajtó
letompította a tábornok dolgozószobájából áthallatszó hangokat, a
miniszterelnök magas, tiszta, majdnem madárszerű hangját és Sean morgó
válaszait.
A miniszterelnök ottmaradt, miután a többi ebédvendég eltávozott, mint
ahogy ezt gyakran megtette. Mark azt kívánta, bárcsak elmenne már, s ne
késleltetné az ő döntését, amelyre egyelőre nem tudta elhatározni magát.
Egy bajtárs, aki megbízott benne, valaki, aki osztozott vele halálos
veszedelmekben, nagylelkűen megosztotta vele otthonát, aki megbízott
benne, mint testvérében és nem habozott egyedül hagyni a feleségével.
Mark a belé vetett bizalommal részben visszaélt és most nyugtalanul
mozdult a székében, ahogy azokra a bűnös napokra és éjszakákra
visszagondolt, amelyeket Helénával töltött. És most visszaéljen a bizalom
másik felével is, amelyet Fergus MacDonald beléje helyezett?
Ismét maga előtt látta a fegyverek sorát, majd lassan elhalványodott a
kép, és helyét egy számára nagy megrázkódtatást okozó arc foglalta el.
Egy márványangyal arca: bársonyos, fehér és furcsán gyönyörű, szemei
körül kékes gyűrű, egy fürt halvány aranyos hajából kiszabadult az
acélsisak alól, ráhullott sima, sápadt homlokára.
Egy lendülettel levette lábát az asztal lapjáról, elűzte magától a fiatal
német mesterlövész arca emlékét, erővel kivetette emlékezetéből és
hirtelen mozdulattal talpra ugrott.
A keze reszketett, ahogy elnyomta cigarettáját, aztán az ajtóhoz lépett.
Indokolatlanul erőszakosan zörgette meg, s odabentről ingerült, nyers hang
felelt.
– Tessék. – Mark belépett. – Mit akarsz Mark, tudod, hogy én nem… –
Sean Courtney elharapta a szót, mihelyt Mark arcára nézett és most már
aggódva kérdezte. – Mi a baj, fiam?
– Valamit el kell mondanom uram – tört ki Markból.
Szinte megbabonázva hallgatták, ahogy leírta nekik, hogyan került
kapcsolatba a kommunista párt végrehajtó bizottságával, aztán elhallgatott
és összeszedte erejét a végső áruláshoz.
– Azok az emberek barátaim voltak, uram, úgy bántak velem, mint
bajtársukkal. Meg kell értenie, miért mondom el ezt, kérem.
– Folytasd, Mark – biztatta Sean Courtney és a miniszterelnök halkan,
nyugodtan, feltűnést kerülve, hátrább húzódott székével, mert megérezte,
micsoda harcot vív magával, a lelkiismeretével ez a fiatalember.
– Meggyőződtem arról, hogy abban, amiért azok harcolnak, sok minden
jó és igazságos, a lehetőség, hogy minden ember élhesse az életét és
megfelelő rész jusson neki mindenből, de a módszert, amivel ezt el akarják
érni, nem tudtam elfogadni.
– Mire gondolsz, Mark?
– Háborút terveznek. Osztályharcot, uram.
– Van erre bizonyítékod? – Sean nem emelte fel a hangját, és nagyon
gondosan megfontolva tette föl a kérdést.
– Igen, van. – Mark mélyet lélegzett, aztán folytatta. – Láttam a
puskákat és a géppuskát, amelyeket arra a napra készítettek fel.
A miniszterelnök megmozdult székében, aztán előrehajolt és
mozdulatlanul figyelt tovább.
– Folytasd – intett Sean, és Mark részletesen elmondott nekik mindent.
Csak a tényeket. Pontosan beszámolt arról, amit látott, ahol látta, pontosan
megbecsülte a fegyverek mennyiségét és típusát, és így fejezte be:
– MacDonald meggyőzött arról, hogy ez csak az egyik fegyverraktáruk,
és vannak mások is, sok, a Witwatersrandon.
Hosszú ideig nem szólt senki semmit, aztán a miniszterelnök felállt,
odament a Sean asztalán álló telefonhoz. Megtekerte a fogantyút. A
készülék hangosan, élesen csordult meg a csendes szobában.
– Itt Smuts tábornok, a miniszterelnök beszél. Maximális prioritással
kérek kapcsolatot Truter főkapitánnyal Johannesburgban, a dél-afrikai
rendőrség főparancsnokával – mondta, aztán fagyos arccal, haragos
szemekkel hallgatott. – Adja a központ vezetőjét! – csattant fel és kezében
a fülhallgatóval Seanhoz fordult. – A vonal megszakadt. Áradás Karrooban
– magyarázta –, bizonytalan ideig várni kell. – Visszafordult a telefonhoz,
néhány percen át nyugodtan beszélt a főnökkel, aztán letette a kagylót. –
Létrehozza az összeköttetést, mihelyt lehetséges.
Visszament a székéhez, az ablak mellé és odaszólt Marknak.
– Helyesen cselekedett, fiatalember.
– Remélem – felelte Mark. Kétségei nyilvánvalóak voltak: árnyék a
szeme körül, elkeseredett feszültség a hangjában.
– Büszke vagyok rád, Mark – mondta Sean Courtney. – Ismét a
kötelességedet teljesítetted.
– Megbocsátanak, kérem, uraim. – Mark választ sem várva átment a
szobán, vissza az irodájába.
A két férfi hosszasan nézett a tikfa ajtóra, miután Mark becsukta maga
mögött. A miniszterelnök szólalt meg először.
– Különös fiatalember – mondta elgondolkodva. – Részvét és
kötelességtudat.
– A fiú olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyekkel sokra viheti, s
amelyekért talán egy nap még hálásak leszünk neki – bólintott Sean. – Ezt
már első találkozásunkkor megéreztem benne, annyira erősen, hogy később
megkerestettem magamnak.
– Szükségünk lesz még rá, meg másokra is, hozzá hasonlókra az
elkövetkező években, öreg Sean – állapította meg Jannie Smuts, aztán
másra terelte a szót. – Truter azonnal házkutatási parancsot állít ki, és Isten
segítségével leütjük a kígyó fejét, mielőtt alkalma adódik, hogy harapjon.
Tudunk erről az emberről, MacDonaldról, és Fishert természetesen évek
óta figyeljük.

Mark órákon keresztül csak sétált. Menekült kicsiny, dobozszerű

irodájából. A lelkiismerete hajtotta, meg a félelmei. Hosszú elnyújtott
léptekkel sétált a tölgyek alatt, keskeny ösvényeken járkált, átment a
Liesbeeck-patak hídján, és Júdás-gondolatok kínozták.
Pretoriában felakasztják az árulókat, jutott eszébe hirtelen, és elképzelte,
amint Fergus MacDonald ott áll a fészerben, a csapóajtó fölött, miközben a
hóhér megkötözi karját és bokáját. Elkeseredetten borzongott, megállt,
mélyen a zsebébe süllyesztett kézzel, felhúzta vállait, felnézett. Pontosan a
postahivatal előtt állt.
Később megállapította, hogy valószínűleg ez volt végig ösztönös
úticélja, de most ómennek tekintette. Egy pillanatig sem habozott, besietett
a hivatalba, az asztalon keresett magának egy táviratűrlapot. A toll hegye
hibás volt, szétfröcskölte a halvány, vizezett tintát, és bepiszkította az ujját.

„MACDONALD 55 LOVERS WALK FORDSBURG.

TUDJÁK MIT TARTASZ A PINCÉBEN
TÜNTESD EL.”

A postai tisztviselő biztosította, hogy ha kifizeti a hét penny sürgősségi

díjat, a táviratot elsőbbséggel továbbítja, mihelyt az északi vonalakat
kijavították.
Mark kiment az utcára. A lelkiismereti krízis után betegnek érezte
magát, kimerültnek, nem tudta, helyesen cselekedett-e, akármelyik
vonatkozásban, és azon gondolkodott, mennyire hiú minden reménye, hogy
esetleg arra késztetheti Fergus MacDonaldot, hogy a halálos árut beledobja
valamelyik elhagyott bánya aknájába, mielőtt a forradalom és a halál
elszabadul az országban.

Már majdnem besötétedett, mikor Fergus MacDonald betolta a kerékpárját

a fészerbe. Mielőtt a konyhaajtóhoz sétált, megállt a hátsó kis udvarban, és
levette a csatot a nadrágszáráról.
A főtt káposzta szaga mint nyirkos felhő lengett a kis helyiségben.
Fergus pislogva megállt.
Helena a konyhaasztalnál ült és fel sem nézett, mikor Fergus belépett.
Szájában cigaretta lógott, végén két centiméter szürke hamuval.
Most is ugyanazt a viseltes köntöst hordta, amit reggelinél, és nyilván
látszott, hogy sem nem fürdött, sem nem öltözött át azóta. A haja megnőtt,
olajosan fénylett és fekete fürtökben kígyózott le az arcára. Az elmúlt
hónapok alatt elnehezedett, álla vonala elmosódott a zsírpárnáktól, felső
ajkán a szőrzet sötétebb, sűrűbb lett, és mellei súlyosan csüngtek nyitott
köntöse alatt.
– Helló, szerelmem! – Fergus kibújt dzsekijéből és az egyik konyhai
szék hátára dobta. Helena fordított egy oldalt a brosúrában, amit éppen
olvasott és belebandzsított a szeme előtt kavargó kék dohányfüstbe.
Fergus kinyitott egy üveg barna porter sört. A gáz vadul sziszegett.
– Történt valami ma?
– Van itt valami neked – biccentett az asszony a pohárszék felé és
cigarettájából a hamu szürke pelyhekben hullott köntösére.
Fergus, kezében a sörösüveggel, odament a pohárszékhez, megtapogatta
a barna borítékot.
 – Valamelyik nődtől – mondta Helena, saját humora abszurd volta fölött
kuncogva. Fergus homlokát ráncolva feltépte a borítékot.
Hosszú másodpercekig értetlenül bámult a táviratra, aztán
elkeseredetten felkiáltott.
– Úristen! – aztán egy csattanással lecsapta a sörösüveget a
konyhaasztalra.
Még most, késő este is kis csoportok gyülekeztek az utcasarkon. Az
olyan emberek vigasztalan, unott módján, akiknek nincs mivel kitölteniük
a napjukat, és még a kommandógyakorlatok és az éjszakai megbeszélések
íze is kezdett elhalványulni. Amint Fergus MacDonald vadul
végigpedálozott a sötétedő utcákon, első rémülete és félelme ujjongásba
csapott át.
Az idő megérett, felkészültek, amennyire valaha is fel tudnak készülni,
és ha az idő így telik tovább, döntő akció nélkül, akármelyik részről, a
sztrájk hosszú, unalmas, tétlen napjai elsorvasztanák elszántságukat. Most
látta, hogy ami néhány perce még katasztrófának tűnt számára, nem más,
mint az ég küldte ajándék. Csak jöjjenek, felkészültünk a fogadásukra,
gondolta és megállt néhány embere mellett, akik a fordsburgi Grand Hotel
bárja előtt ácsorogtak a járdán.
– Vigyétek el az üzenetet minden körzeti parancsnoknak: azonnal
jöjjenek össze a központban. Siessetek, testvérek.
Azok futva szóródtak széjjel, és ő tovább kerekezett fel az emelkedőn,
mindenfelé riadóztatta az embereket, amerre elment.
A szakszervezeti irodákban még vagy egy tucat tag ébren volt,
szendvicset ettek vagy termoszból teát ittak, néhányan a sztrájksegély
kuponjait állítgatták ki szakszervezeti családtagok számára, de mikor
Fergus berontott, a nyugodt légkör nyomban megváltozott.
– Rendben van, elvtársak, kezdődik. A ZARPS (a Dél-afrikai
Köztársasági Rendőrség, a Zuid Afrikaanse Republied Polisie nevének
pejoratív rövidítés) emberei útban vannak felénk.

Klasszikus rendőrségi rutin volt. A hajnal első fényénél jöttek. Az előőrs

belovagolt a Fordsburg és a vasúti kereszteződés közötti mélyedésbe, ahol
ócska kis házak és gazzal benőtt üres telkek között húzódott a
johannesburgi út. A telkeken gyom és rothadó hulladékhegyek.
A mélyedésben sűrűn megült a köd, és a kilenc rendőr úgy gázolt bele
lován, mintha egy lassú vizű folyó gázlóján kelnének át.
A lószerszámok és a felszerelés zajait letompítva síri csendben vonultak
előre a puhán kavargó ködben. Még nem volt annyi világosság, hogy
jelvényeik és fényezett gombjaik kivehetők legyenek, csak sisakjuk sötét
sziluettje alapján lehetett felismerni őket.
Ötven méterrel az első lovas rendőrök mögött jött a két rendőrségi
kocsi. Magas, négykerekű járművek, rácsos ablakokkal, rabok számára, és
mindegyik mellett tíz-tíz rendőr vonult. Vállra vetett fegyverrel, szaporán
lépkedtek, hogy lépést tartsanak a kocsikkal. Ahogy beléptek a
mélyedésbe, a köd mellmagasságig elnyelte őket, és felsőtestük fel-le
mozgott a köd fölött. Olyanok voltak, mint holmi furcsa, sötét tengeri
lények, a ködben csizmájuk kopogása sem hallatszott.
Fergus MacDonald előőrsei, még mielőtt a vasúti kereszteződéshez
értek, meglátták, hogy közelednek, és láthatatlanul a háttérben maradva,
három mérföldön át lépést tartottak velük. Futáraik percenként jelentést
tettek a kunyhóban, ahol Fergus előretolt főhadiszállását berendezte.
– Rendben van – csattant fel kurtán Fergus, mikor egy újabb sötét alak
bújt át a ház mögött a sövényen és a nyitott ablakon át besuttogta
jelentését. – A főúton jönnek. Vonjátok vissza a többi járőröket és
hozzátok őket ide, azonnal.
A férfi egy mordulással tudomásul vette az utasítást és elment. Fergus a
városközponthoz vezető valamennyi elképzelhető útvonalon elhelyezte
előőrseit. A rendőrség esetleg több oszlopra oszolhatott volna, de úgy
látszott, ez az elővigyázatosság fölösleges volt részéről. A rendőrök, bízva
abban, hogy tökéletes meglepetésként érkeznek, biztonságban érezték
magukat és erejükben bízva nem gondoltak arra, hogy a szárnyakon
manővereikkel elterelő hadműveleteket hajtsanak végre.
Huszonkilenc rendőr, számítgatta Fergus, a négy sofőrrel, valóban
félelmetes erő. Több mint elegendő lett volna, ha egy ismeretlen
szövetséges nem figyelmezteti.
Átsietett az utcai szobába. A család az előző éjjel kiköltözött a
házikóból. Az út mentén minden házat kiürítettek. A nyűgösen visítozó
gyerekek pizsamában, apjuk vállán, a nők sápadt, riadt arccal a
lámpafényben, értéktárgyaikat batyuba kötve, sietve tűntek el.
A kunyhók elhagyatottan álltak, nem látszott bennük világosság, csak
egy korcs kutya gyászos vonyítása hallatszott a mélyedésben. De
mindegyik házikóban, az útra néző ablakokban emberek várakoztak.
Fergus valamit odasúgott egyiküknek, az lemutatott a ködös
mélyedésbe, aztán köpött egyet és becsúsztatott egy tárat az
ablakpárkányra támasztott Lee-Enfield puskába.
A fényes závárzat apró kattanása, mint egy szikra nyomán, emlékek
villantak fel Fergus szeme előtt és tarkóján fölállt a szőr. Olyan ismerős
volt minden, a csend, a köd és a fenyegető erőszakkal terhes éjszaka.
– Csak ha parancsot adok – utasította őket halkan Fergus. – Nyugalom,
fiúk. Hadd jöjjenek ide, a kapu elé. Akkor csapunk le rájuk.
Már látható volt az első lovas, fél mérföldnyire tőlük, és az egyre
erősödő fénynél látták, hogy egyre gyorsabban közeledik. A világítás még
nem volt célzásra alkalmas, de az ég a meddőhányók dombjai mögött már
halvány sirálytojás-kékre változott, tehát megvolt a remény, hogy perceken
belül biztosan célozhatnak.
Fergus végignézett az úton: ez átvilágítás nem várt adomány volt, erre
nem számított, de a szerencse gyakran zörget az ajtón, amikor nem várjuk.
A köd megmarad, míg a reggeli nap sugarai fel nem melegítik és el nem
oszlatják, s ez még legalább egy fél óra.
– Tudjátok, mi a parancs?! – Fergus felemelte a hangját, és
valamennyien felnéztek rá, de csak egy pillanatra, aztán szemük visszatért
fegyverükre és a közeledő ellenségre.
Mind veterán, harcedzett férfiak voltak, az a fajta, amit minden lelkes
tábornok kívánt magának Franciaországban. Megint átvillant Fergus agyán
a helyzet iróniája: emberek, akiket arra neveltek, hogy főnökeikért
harcoljanak, most lerombolni készülnek azt az építményt, amelynek
védelmére a főnökök kiképezték őket.
– Rombolunk és újraépítünk – gondolta és a vére ujjongva pezsdült
meg. – Saját fegyvereikkel romboljuk le, pusztítjuk el őket, saját szennyes
zsírjukba fojtjuk bele mindet… – aztán abbahagyta az álmodozást, szemére
húzta sötétszürke kendőjét, és felhajtotta kabátgallérját.
– Jó szerencsét valamennyiünknek, testvérek – mondta halkan, és
kisurrant az ajtón.
– A vén lókötőnek van mersze – jegyezte meg egyik volt katona az
ablakban.
– Ahogy mondod, ez semmitől sem fél – kontrázott egy másik és
figyelték, hogyan bujkál Fergus a sövény védelmében, aztán rohan az út
menti árokhoz, és beléugrik.
Lent, az árok oldalában egy tucat ember hasalt és ahogy Fergus
lehuppant melléjük, egyikük egy csákánynyelet nyújtott oda neki.
– Jó feszesre húztátok azt a drótot? – kérdezte Fergus. A férfi
felmordult.
– Szorosabbra, mint egy majom segge lyuka – és ahogy farkasvigyorral
Fergusra nézett, fogai megcsillantak a halvány reggeli fénynél. – Én
magam ellenőriztem az ékeket. Egy száguldó elefántnak ellenállnának.
– Helyes testvérek. Velem tartotok, ha kimondom a szót. – Fergus
felemelkedett, olyan magasra, hogy ellásson az alacsony ködtakaró fölött.
A lovasok sisakja fel-le bukdácsolt a ködben, ahogy felfelé kaptattak a
lejtőn, most már kivehette ruhájukon a rézemblémákat és látta karabélyuk
csöve végét, amely, mint egy bot vége, emelkedett jobb válluk fölé.
Fergus annak idején maga lépte ki a távolságot és rongydarabokkal
jelölte ki, a rongydarabokat az útszéli telefonpóznákra kötözte.
Mikor a rendőrök elérték az ötvenméteres jelet, Fergus kilépett az
árokból, és kiállt az út közepére. A csákánynyelet feje fölé emelve
kiáltotta.
– Állj! Álljatok meg, ahol vagytok.
Emberei mögötte kibújtak a ködből, és sietve, egy jól begyakorolt
együttes módjára, elfoglalták állásaikat. Sötét, baljós alakok álltak szorosan
egymás mellett és zárták el az utat egyik szélétől a másikig, kezükben,
csípőmagasságban az ütésre kész csákánynyél. Arcukat eltakarta a sapka és
a gallér.
A csapat közepén lovagló tiszt felemelte kezét, és megállította embereit.
Azok csoportba verődve, egykedvűen ültek a lovukon. A tiszt felállt a
kengyelben.
– Kik vagytok?
– A sztrájkbizottság – kiáltotta Fergus –, és nincs a környéken egyetlen
sztrájktörő sem.
– Én a főkapitány parancsával jöttem és a Legfelsőbb Bíróság
felhatalmazásával. – A tiszt nehéz testű férfi volt, büszkén, mereven ült a
lován, fekete, viaszkos bajusza kétoldalt mint két tűhegy állt ki az arcából.
– Ti sztrájktörők vagytok! – kiáltotta Fergus. – És ide nem teszitek be a
lábatokat.
– Álljon félre! – parancsolt rá a tiszt. A fény most már elég erős volt,
hogy Fergus lássa, a tiszt századosi rangjelzést visel, és arca naptól és
sörtől piros, sűrű, fekete szemöldöke vastagon áll ki sisakja karimája alól.
– Ellenszegültök a rendőrségnek? Ha szükséges, támadunk.
– Támadjatok, és legyetek átkozottaké-imperialisták bábjai, a
kapitalizmus vadászkutyái.
– Szakasz, felfejlődni! – adta ki harsányan a parancsot a kapitány. Az
első sor felbomlott, hogy a második sorral tömör vonalat alkosson. Térd a
térd mellett ültek nyugtalan lovukon.
– Sztrájktörők! – ordította Fergus. – A kezeteket ártatlan munkások
vérével szennyezitek be ma!
– Botot! – harsogta a kapitány. A lovasok előkapták tokjából hosszú
tölgyfa botjukat és úgy tartották jobb kezükben, mint a lovassági kardot.
 – A történelem is megemlékezik majd erről az erőszakosságról –
kiáltotta vadul Fergus. – A bárány vére…
– Menet, előre! – A sötét lovasok sora előregázolt a csizmás lábak körül
kavargó ködben.
– Vágta! Támadás! – zengett a kapitány hangja. A lovasok
előrelendültek nyergükben, a botot lovuk nyaka mellett előrenyújtották, a
lovak patája tompán dübörgött, amint lefelé nyargaltak, a sztrájkolok
sorfala felé.
A kapitány a sor közepén egy lóhosszal előbb lovagolt, és ő ütközött
először neki a drótnak.
Fergus emberei acélrudakat kilencfontos kalapácsokkal kalapálták
mélyen a földbe az út két oldalán, míg hat láb hosszukból mindössze két
láb állt csak ki, aztán feszítővasak segítségével hármas sorban szögesdrótot
húztak ki keresztbe az úton.
A szöges drót kivágta az élen nyargaló ló mellső lábait, a lábszárcsontja
egy reccsenéssel eltört; a reccsenés meghökkentően hangzott a hajnali
csendben. A vágtató ló elvágódott, és előrebukott.
A lovasok következő hulláma egy másodperccel később ért a dróthoz, s
a drót azokat is levágta, mint a sarló, csak hármójuknak sikerült idejében
elfordítania a lovát. Az emberek kiáltozása, a lovak fájdalmas nyerítése
egybeolvadt Fergus bandájának ujjongásával, ahogy a csákánynyeleket
kezükben lóbálva előrerontottak.
Az egyik lovas nélküli ló szabadon lógó kengyellel ágaskodva lengette
törött mellső lábait, mert csak hátsó lábait használhatta, és elkínzott
nyerítése szánalmasan harsogta túl a sebesült férfiak, jajgatását.
Fergus előhúzta nadrágszíjából revolverét, a félőrült, sikoltozó állatokat
kerülgetve térdre kényszerítette a rendőrszázadost.
A tiszt eséskor vállal zuhant a földre, fél arcát megsebezte. A válla
eltörött, a karja élettelenül kifacsarodva groteszk szögben lógott. Arcáról a
kő letépte a húst és kifehérlett a sebből az állcsontja.
– Kelj fel, te disznó – ripakodott rá Fergus és az arcába nyomta a
pisztolyt. A pisztoly csöve belemélyedt a tépett sebbe. – Kelj fel, te disznó
sztrájktörő.
A három lovas rendőr, akik megúszták a drótcsapdát, megfékezte lovát,
körbe nyargalva, nevükön szólítgatva felszedték lovukat vesztett társaikat.
– Kapd el a kengyelt, Heintjie!
– Gyerünk, Paul! Föl!
Lovak és emberek kavarogtak, kiabáltak, sikoltoztak a ködben, vad
zűrzavarban, amelyet túlharsogott Fergus hangja.
 – Állítsátok meg őket! Ne engedjétek meglépni a disznókat! – Az
emberei meglóbálták a csákánynyeleket, a rendőrök botütései közepette
előrefurakodtak és visszavágtak a lovasokra, de azok sokkal gyorsabbak
voltak.
A lovasok kengyelszíjba kapaszkodó társaikkal visszavonultak, csak a
súlyosan sebesült tiszt maradt a helyszínen és egy másik, mozdulatlan alak
hevert a drótok között, meg a szörnyen megcsonkított állatok. A
rendőrcsapat kettős oszlopban sorakozott fel feljebb az úton.
Mikor Fergus ezt látta, magában türelmetlenül dühöngött és
megpróbálta lábra kényszeríteni foglyát, de, az segítség nélkül felülni is
alig tudott.
A húsz rendőr ötven méterrel arrébb állt meg, az első sor térdre
ereszkedett, a többiek mögöttük, puskájukat lövésre készen tartva
megálltak. A parancs egyértelmű volt.
– Egy sorozat figyelmeztető lövés.
A sortűz harsányan csattant. Szándékosan magasra céloztak, a golyók a
sztrájkolok feje fölött süvítettek el. A sztrájkolok szétszóródtak az árokban.
Fergus egy pillanatnyi habozás után a levegőbe lőtt, háromszor egymás
utánban. Ez volt a megállapított jel. Nyomban utána az út menti
kunyhókból viharos puskaropogás hangzott fel, a torkolattüzek
haragosvörösen lobbantak a hajnali fényben. A sortűz végigsöpört az úton.
Fergus csak egy pillanatig tétovázott, aztán leeresztette a pisztolyt.
Webley 455-ös volt, brit tiszti fegyver. A rendőrszázados meglátta
szemében szándékát, a zsákmányára lecsapni készülő sas kegyetlen szeme
villanását, roncsolt ajkával valami könyörgésfélét nyöszörgött és kezét
megpróbálta arca elé emelni.
A pisztolydörrenés hangja elveszett a házakból hangzó puskák
ropogásában és a viszonzásul leadott rendőrségi tűz dörgésében, amint a
rendőrök zavartan hátráltak a mélyedésben.
A nehéz ólomlövedék belevágódott a kapitány nyitott szájába, kiverte
felső állkapcsából két metszőfogát, aztán a torkába hatolt, és hátul jött ki a
koponyáján, vörös vért és csonttörmeléket fröcskölve. A lövés ereje
leterítette a kapitányt az út szemetjébe. Fergus elfordult, aztán a sövény
védelme alatt továbbrohant.

A rendőrség rajtaütését csak Fordsburgban verték vissza, mert a többi

központba nem érkezett figyelmeztetés és a sztrájkolok a legelemibb
óvatossági rendszabályokat sem alkalmazták, még őrszemeket sem
állítottak.
 A johannesburgi szakszervezeti központban majdnem az egész
sztrájkvezetőség együtt ült. A sztrájkolok azokkal a szakszervezetekkel
tárgyaltak, amelyek még nem sztrájkoltak ugyan, de szimpatizáns akciókat
terveztek. A kazánkovácsok mellett ott voltak az építőiparosok és rokon
szakmáik, a nyomdászszakszervezetek és még vagy fél tucat más szervezet
képviselői. Egy asztalnál ültek a legdinamikusabb, a legerőteljesebb
sztrájkoló csoportok vezetőivel. Harry Fisher is ott volt és Andrews meg
Ben Caddy is, meg az összes többiek.
A rendőrség akkor hatolt be az épületbe, amikor azok éppen mélyen
elmerültek a vitatkozásban, az osztályharc stratégiájának
megtárgyalásában, és az első figyelmeztetés számukra a csizmás lábak
dobogása volt a fa lépcsőházban.
Harry Fisher a tárgyalóasztal végén ült, székén lecsúszva, kócos,
drótszerű haja homlokába lógott, hüvelykujját nadrágtartójába akasztotta,
inge ujját feltűrte szőrös, vastag karján.
Ő volt az egyetlen, aki mozdult. Előrenyúlt, megmarkolta az asztalon az
Akció-főbizottság gumibélyegzőjét, és a zsebébe dugta.
Mikor kint puskaagyakkal leverték a tanácsterem zárját, felugrott, vállát
nekivetette a spalettázott ablaknak, s mikor az ablak kitört, Fisher egy
nehéz testű férfihoz képest meglepő fürgeséggel kicsúszott rajta.
A székház homlokzatát mindenütt sűrű, bonyolult, öntöttvas cifraság és
rács díszítette, ami meglehetősen biztonságos kapaszkodót biztosított.
Fisher úgy kúszott-mászott rajta felfelé a harmadik emeleti párkányzatig,
mint egy gorilla, aztán egészen a sarokig dolgozta el magát.
Hallotta maga alatt a felboruló bútorok recsegését-ropogását, a
letartóztatást foganatosító rendőrök hangos parancsszavát és a
munkásvezérek felháborodott kiáltozását.
Hátát a falnak vetve, kezeit széttárva egyensúlyozott, úgy nézett körül a
ház sarkán. Lenézett a főutcára. Csak úgy nyüzsögtek benne az egyenruhás
rendőrök és egyre újabb egységek vonultak rajta fel futólépésben. Egy tiszt
a mellékutcába vezényelte embereit, hogy az épületet körbevegyék. Harry
Fisher gyorsan visszahúzódott, és körülnézett, merre meneküljön.
Annak semmi értelme se lett volna, ha egy másik ablakon át
visszamászik a házba, mert az egész épület csak úgy zengett a
lábdobogástól és a harsogó parancsszavaktól.
Öt méterrel lejjebb egy ital- és vegyeskereskedés horganyzott lemez
teteje látszott, de a szemközti oldalon, és a sikátor közte és a bolt között
legalább három méter széles volt.
Ha odaugrik, akkora zajt csap a tetőn, hogy mindenfelől odarohannának
a rendőrök, de ott sem maradhatott, ahol volt, mert az épületet hamarosan
teljesen körül fogják venni.
Centiméterről centiméterre húzódott arrébb, a legközelebbi vízlevezető
csatorna felé. Mikor elérte, felmászott rajta a tető kinyúló pereméig, ott
kinyúlt, elkapta a csatorna szélét, aztán lerúgta magát és a kezén lógott egy
darabig.
Az alatta tátongó ötven lábnyi mélység megszédítette, a csatorna
megreccsent és láthatóan megroskadt a súlya alatt, de végül is zihálva,
erőlködve sikerült felhúzódzkodnia, előbb fél karját vetette át rajta, aztán a
testét is áttornászta.
A megerőltetéstől lihegve lassan körbekúszott a háztető meredek szélén
és pontosan akkor nézett le a főutcára, amikor a rendőrök kilökdösték a
sztrájk vezéreket a főkapun.
Ötven sisakos rendőr vállra vetett puskával négyszöget alkotott az úton,
s a sztrájkolókat ebbe a négyszögbe lökdösték be, közülük nem egyet
hajadonfőtt vagy ingujjban.
A járdán tömeg verődött össze, és percről percre nőtt, ahogy házról
házra járt a hír, és minden kis utcából csak úgy özönlöttek a
kíváncsiskodók.
Miközben a foglyokat elővezették, Harry Fisher számolt. Húszat
számlált meg összesen. A tömeg hangulata fokozatosan megváltozott.
– Ez az, elvtársak – dörmögte Harry Fisher és kívánta, bárcsak odalent
lenne ő is, hogy vezesse őket. A tömeg dühösen feszült neki a rendőrök
sorfalának, kiáltoztak a foglyokhoz, kifütyülték és lehurrogták a
rendőrtisztet, mikor az hangszórón keresztül felszólította őket, hogy
oszoljanak szét.
Aztán lovas rendőrök nyargaltak közéjük, visszanyomták a tömeget, és
mikor az utolsó foglyot is kivezették, a rendőrosztag elindult, megtartva
merev négyszögformációját, közöttük a sztrájkolok levert csoportjával.
Valaki elkezdte énekelni a „Vörös zászlót”, de csak néhány vékony,
erőtlen hang csatlakozott hozzá. A csapat elindult az erőd felé, a foglyok
között nemcsak a sztrájk vezérek többségével, hanem a mérsékelt frakció
képviselőivel is, akik mind ez ideig elleneztek minden erőszakos és
büntetőjogba ütköző cselekményt, véres forradalmat.
Harry Fisher egyre fokozódó diadalérzéssel figyelte, hogyan
távolodnak. Egy csapásra nemcsak egy csapat vértanút kapott a mozgalom,
de eltűnt minden ellenkezés a szélsőséges nézetekkel szemben. És a
zsebében ott lapult az Akcióbizottság bélyegzője. Száraz, humortalan
mosollyal letelepedett a lejtős háztetőn, és várta, hogy beálljon az este.
Mark Anders levitte a lépcsőn a tábornok súlyos krokodilbőr aktatáskáját,
odavitte a Rollshoz, letette a sofőr mellé és továbbította az utasításokat.
– Először a Groote Schuurhoz, aztán a Városi Klubba, ebédre. – Mikor
a tábornok kijött a házból, félreállt. Sean megállt a lépcső tetején,
megcsókolta feleségét, mintha egy hosszú keresztes háborúba indulna.
Hatalmas medveöleléssel karolta át és mikor elengedte, valamit súgott a
fülébe, amitől az asszony felhúzta az orrát és a tábornok vállára csapott.
– Indulás, uram! – mondta finnyáskodva. Sean Courtney roppant
megelégedett arccal lépdelt le a lépcsőn és önelégülten mosolygott Markra.
– A miniszterelnök ma nyilatkozatot tesz a Házban, Mark. Rögtön utána
beszélni akarok veled.
– Rendben van, uram – viszonozta a mosolyt Mark.
– Megkereslek a karzaton, mihelyt Smuts végzett és intek neked. Az
előtérben találkozunk, és feljössz velem az irodába.
A tábornok még beszélt, de Mark már besegítette a Rolls hátsó ülésére.
Sean Courtney esetlenül mozgott, ha rossz lába felőli oldalt kellett lépnie,
de általában makacsul visszautasított minden segítséget, mert magában
még jobban gyűlölte a gyengeséget, mint másban. Mihelyst elhelyezkedett,
eltolta magától Mark kezét.
Mark nem törődött az elhárító gesztussal, hanem változatlan hangon
folytatta.
– A kormányülésre készített feljegyzések az első dossziéban vannak –
és a sofőr melletti ülésen fekvő krokodilbőr aktatáskára mutatott –, és Sir
Herberttel ebédel a tábornok úr a klubban. A Ház ülése 2:15-kor kezdődik,
és néhány ellenzéki három kérdést intéz önhöz, azonkívül Hertzognak is
van kérdése.
Sean úgy mordult fel, mint egy öreg oroszlán, amelyet feldühített a
falka.
– A disznó!
– A válaszait az ülés napirendjéhez csatoltam. Ellenőriztem
Erasmusszal, és tettem néhány kiegészítő megjegyzést a magaméból, ezért
kérem, olvassa el, mielőtt válaszol, esetleg nem ért vele egyet.
– Remélem, jól odavágtál neki.
– Természetesen – mosolyodott el Mark. – Mindkét csőből.
– Nagyon helyes – bólintott Sean. – Mondd a sofőrnek, hogy induljon.
Mark végignézte, hogyan gurul le a Rolls a kocsifelhajtón, hogyan
ellenőrzik a kapunál és hogyan kanyarodik a Rhodes Avenue-ra, csak aztán
fordult meg és ment vissza a házba.
 De nem ment végig a folyosón, az irodájába, hanem megállt a hallban,
és suttyomban körülnézett. Ruth Courtney visszavonult a konyhaszárny
mélységeibe és nem volt a közelben szolga sem.
Hármasával vette a lépcsőt, átrobogott a galérián, végig, a vastag tikfa
ajtóig.
Tudta, hogy teljes biztonságban van: Storm Courtney sose lép ki késő
délelőttig szent és sérthetetlen birodalmából, a kétszárnyú ajtókon túlról,
amelyeken arany angyalkák és repkedő galambok díszelegtek. Mióta Cape
Townból megérkeztek, Storm Courtney olyan napirendet vezetett be, hogy
még édesapja is morgott és mérgelődött miatta.
Mark éjszakánként éberen hevert, akárcsak – meggyőződése szerint – a
tábornok is, és az autógumik csikorgását figyelte a kavicsos kocsifelhajtón,
leste a tompán felhangzó vidám hangokat és gondolatban megbecsülte
mindegyik búcsúzkodás hosszát és szenvedélyességét, miközben
megnevezhetetlen érzések között hánykolódott.
Kapcsolata Stormmal tökéletesen megromlott. Natalban kezdődött
valami közöttük, valami közeledésféle, barátságosabb felhangokkal. Egy
mosollyal kezdődött, barátságos szavakkal Storm részéről, aztán már
naponta együtt lovagoltak ki, vagy elhajtottak a kocsival a déli
tengerpartra, úszkáltak a meleg parti vizekben, vagy kiültek a napra és
fürdés helyett vallásról vitatkoztak. Storm az akkoriban divatos
spiritizmusba bonyolódott bele, s Mark kötelességének tartotta, hogy erről
lebeszélje.
A vallási vitát követően egy szép napon Storm bejelentette:
– Partnerre lenne szükségem, akivel egy új táncot begyakorolhatok.
Mark húzta fel a gramofont, tűket cserélt és táncolt, Storm utasításai
szerint.
– Maga tényleg egész ügyes, tudja! – közölte Storm nagylelkűen, és
felmosolygott rá, miközben az üres emoyeni bálteremben egymás karjaiban
könnyeden, kecsesen körbe-körbe peregtek.
– Maga egy nyomorék kovácsból is ügyes táncost csinálna!
– Oh la-la! – nevetett Storm. – Maga milyen gáláns, Mr. Anders.
Aztán mindez egyik napról a másikra megváltozott. Mióta Cape
Townba megérkeztek, Storm sem nem mosolygott rá, sem nem szólította
meg közvetlenül, és Irene Leuchars, aki már négy hónapja Storm vendége
volt, csak egy éjszakára maradt ott, másnap felszállt a következő
postahajóra és elhajózott hazafelé.
Irene neve szóba se került többé, és Storm ellenséges magatartása
Markkal szemben olyan méreteket öltött, hogy jóformán azt sem viselte el,
ha a fiatalemberrel egy szobában kellett tartózkodnia.
Mark most úgy érezte magát, mint a tolvaj, ahogy a lány műtermébe
belépett, de a kísértés túl erős volt és mindenképpen fel akarta mérni,
mennyire haladt Storm legutóbbi vásznával.
A világítás kedvéért a szoba északi falába francia ablakokat vágtak,
amelyek a hegyekre nyíltak. Storm festőállványa a csupasz, szőnyegtelen
padlón állt a szoba közepén. Más bútor nem is volt a műteremben, mint
egy festőszék, egy asztal, rajta tömegével a festékesbödönök, és egy
emelvény, rajta szék a modell számára.
A falhoz támasztva különböző méretű és formájú keretezett vásznak
álltak, legtöbbjük üresen. Egyszer, barátságuk idején, Storm még arra is
megkérte Markot, segítsen neki a fakeretekkel. Az emlék a szívébe
markolt. Storm kíméletlenül ellenőrizte munkáját, egy perfekcionista
pedantériájával nézett utána minden illesztésnek, minden rajzszegnek.
A festmény már majdnem kész volt. Mark kíváncsi lett volna, mikor
talált Storm időt magának az elmúlt napokban, hogy ennyit dolgozzon.
Aztán arra gondolt, hogy félreismerte a leányt. Délelőttönként, amikor ő
azt hitte, alszik, Storm dolgozott. Elmerülten nézte a képet.
Zsebre dugott kézzel állt előtte, és teljes odaadással élvezte.
A kép fákat ábrázolt, erdei tisztást, ahol napfény játszott a gyepen,
sziklákat, a sziklákon két alakot, egy leányt, aki fehér ruhában, hajlongva
vadvirágot szed és egy férfit, aki mellette ül egy fa törzsének dőlve, és őt
figyeli.
Mark megállapította magában, hogy a kép óriási lépés előre minden
eddigi festményével szemben, mert akármilyen banális volt a téma, olyan
erős érzelmeket támasztott benne, hogy a torka is elszorult. Micsoda
tehetség kell ahhoz, hogy valaki ilyen művet alkosson, gondolta
elragadtatva.
Csodálkozva nézte, hogyan tudja megragadni a lány az életet,
finomítani, megfogni a lényegest benne, és valami rendkívüli jelentőséget
kölcsönözni neki.
Eltöprengett azon, hogy egy gyakorlatlan szem is képes valamiben,
bármiben felfedezni a különleges adottságot, mint mikor valaki, aki sose
látott vívást, az első csörtére felismeri a tehetséges vívót. Mark is, bár
fogalma sem volt a festészetről, megindult az igazi szépség láttán.
Mögötte kilincs mozdult. Mark sarkon fordult. Storm már néhány lépést
megtett a műteremben, amikor észrevette. Megtorpant, az arca elváltozott,
az egész lány mintha megfagyott volna. Elfulladva kérdezte.
– Mit csinál maga itt?
 Mark nem tudott mit válaszolni. Változatlanul a kép keltette hangulat
hatása alatt állt.
– Azt hiszem, egy napon nagy művésznő lesz magából.
Storm elbizonytalanodott. A bók nyilvánvaló őszintesége teljesen
váratlanul érte. Tekintete a képre tévedt.
És egyszerre csak nem volt más, mint egy nagyon fiatal lány,
olajfestékfoltos, bő munkaköpenyben, arcán szerénykedő, de örvendező
pirulással.
Mark sose látta ilyennek, ilyen mesterkéletlennek, ilyen nyíltnak.
Mintha egy pillanatra fellebbentett volna egy fátylat lelke egy titkos
rekesze elől és megmutatta volna Marknak, hol tartja igazi, művészi
értékeit.
– Köszönöm, Mark – mondta halkan, és nyoma sem volt már annak a
csillogó tarka lepkének, annak az elkényeztetett, könnyelmű leánynak,
hanem egy melegszívű, tartalmas ember állt Mark előtt.
Markon olyan erőt vettek érzelmei, majdnem engedett a vágynak, hogy
megölelje Stormot, hogy Storm, mintha megsejtette volna Mark érzelmi
hullámzását, egy lépést hátrált, maga is zavartan, bizonytalanul.
– De ezt nem ússza meg olyan könnyen! – A függönyt sietve újból
összevonták a rejtek előtt, és Storm hangjában ismét a régi, ismerős Storm
hangja csendült meg. – Ez az én magánterületem, ide még apám sem mer
bejönni, csak ha előtte engedélyt kért tőlem.
A változás váratlan volt. Mint mikor egy tökéletes színésznő felveszi
ismert szerepét. Még toporzékolt is egyet, és Mark ezt a mozdulatot
hirtelen elviselhetetlennek érezte.
– Nem fog többé előfordulni – közölte nyersen a leánnyal, azzal
szorosan ellépve mellette, odament az ajtóhoz. Olyan dühös volt, hogy
szinte minden tagja reszketett.
– Mark! – Storm fejedelmi gesztussal megállította, de Marknak
keményen erőt kellett vennie magán, hogy megforduljon. Mereven állt,
még az ajka is megbénult, megmerevedett a dühtől.
– Édesapám mindig megkérdi, megengedem-e, hogy bejöjjön – mondta
Storm, aztán elmosolyodott. Kissé reszketeg, de elbűvölő jelenség. – Nem
tudná ezt maga is megtenni?
Ezzel tökéletesen kibillentette Markot egyensúlyából. A haragja még
nem kerítette teljesen hatalmába, mikor Storm ezzel a mosolyával
egyszeriben lefegyverezte, és érezte, ahogy merevsége feloldódik. Storm
közben elfordult és szorgalmasan babrált a festékesbögrék között, aztán
anélkül, hogy felnézett volna, odaszólt.
 – Csukja be az ajtót maga után, mikor kimegy – mondta, mintegy
utasításként, akárcsak a hercegnő, mikor jobbágyának parancsolgat. Mark
maradék haragja ismét fellángolt, a csupasz deszkákon csattogó sarokkal
vonult az ajtóhoz, és már-már nekikészült, hogy teljes erővel bevágja maga
után, amitől, remélhetőleg, kiszakad majd a vasalásából, amikor Storm
megint megállította.
– Mark!
Mark megállt, de arra képtelen volt rávenni magát, hogy válaszoljon.
– Ma délután lemegyek magával a parlamentbe. Rögtön ebéd után
indulunk. Szeretném meghallgatni Smuts tábornok beszédét. Apám szerint
nagyon fontos beszéd lesz.
Ha most megpróbál mondani valamit gondolta Mark, az ajka eltörik,
olyan merev és olyan száraz, mint egy darab pergamen.
– Ó, jaj! – sóhajtotta magától Storm. – Teljesen elfelejtkeztem róla…
Ha valaki Mark Anders urat megszólítja, mindig hozzá kell tennie:
„kérem”!
Megjátszott alázatossággal keresztbe fonta karját, fejét karikírozott
bűnbánattal meghajtva, tágra nyitott, megindítóan könyörgő szemmel
folytatta.
– Kérem, elkocsikázhatok magával ma a parlamenthez? Annyira hálás
lennék magának, igazán. És most becsaphatja az ajtót.
– Magának a színpadon a helye, magában egy színésznő megy
veszendőbe, ha csak festéssel foglalkozik – jelentette ki Mark, aztán kínos
gondossággal húzta be maga mögött az ajtót. Storm megvárta, míg a
kilincs zárja kattan, aztán belezuhanhat a modell székébe és rázta az
elragadtatott, boldog nevetés.
Később, mikor a nevetés fokozatosan csillapult, még mindig
mosolyogva kiválasztott készletéből egy vásznat és föltette az állványra.
Szénnel kirajzolta Mark feje körvonalait, és ez első kísérletre
tökéletesen sikerült.
– A szeme – suttogta. – A szeme a kulcs! – És tovább mosolygott,
mikor a fiatalember szemei csodálatosképpen megjelentek az üres vásznon
és Storm meglepetten állapította meg milyen pontosan rögzültek a fejében.
Halkan dudorászva dolgozott tovább. Teljesen elmerült a munkában.

A parlament ülésterme magas, négyzetes helyiség volt, lépcsőzetes

galériákkal a sajtó és a látogatók számára. A falakon sötét, faragott,
helyben kitermelt fából készült burkolat, a házelnök széke fölötti
mennyezetet is ugyanebből a fából faragták. Tompazöld színű szőnyegek
ellensúlyozták a képviselők padjainak élénkzöld huzatát. Minden helyet
elfoglaltak, a galériák zsúfolva voltak, az egész együttesben valami
rendkívülit sejtető csend uralkodott, a katedrálisok csendje, s a csendben
tisztán, élesen csendült meg a miniszterelnök magas hangja.
– A teljes Witwatersrand lassan vörös kommandók kezébe kerül… –
Szavait kifejező gesztusokkal kísérte, és Mark előbbre hajolt, hogy jobban
lássa. A mozdulattól lába odasimult Storm Courtney lábához, érezte
combja melegét, és ezt érezte végig az egész beszéd alatt. – Egy brutális
támadás során Fordsburgban három rendőrt megöltek, két másik súlyosan
megsebesült a sztrájkolok kommandóival való összecsapásokban. Ezek a
kommandók modern katonai fegyverekkel vannak felszerelve, és nyíltan
vonulnak az utcákon, paramilitáris alakulatokban, miközben súlyos,
erőszakos cselekményeket követnek el ártatlan emberek ellen,
kötelességüket végző hivatalos személyiségek ellen, mindenki ellen, aki az
útjukat keresztezi. Akadályozzák a közszolgáltatásokat, a szállítást, az
energiaellátást, a közlekedést, rendőrőrsöket támadnak meg és foglalnak el.
Sean Courtney, aki eddig első sorbeli székén ülve fél kézzel eltakarta
szemét, most felemelte a fejét.
– Gyalázat! – kiáltott fel harsány hangon. Ez amolyan harmadik
whiskys hangja volt, és Mark, akarata ellenére, elmosolyodott, mert arra
gondolt, hogy a klubbeli ebéd során bőven merített erőt az ülésre.
– Valóban gyalázat – helyeselt Smuts. – Nos, ezek a sztrájkolok, akik
mindenféle haszontalan és züllött elemet maguk köré gyűjtöttek,
ellenszenves, fenyegető magatartást tanúsítanak, és a törvényes sztrájk
helyébe a terror és bűnös erőszak uralma lépett. S ebben a szörnyű
helyzetben a legzavaróbb szempont, hogy a munkaügyi viták irányítása –
vagy mondjuk inkább így: a sztrájknak a kulisszák mögüli irányítása
vakmerő és törvényt nem ismerő emberek kezébe került, akiknek a célja
nem kevesebb, mint a polgári kormány megdöntése és helyébe a bolsevik
anarchia bevezetése.
– Soha! – zúgott fel Sean hangja, és kiáltását az egész ülésterem
visszhangozta.
– Ez a Tisztelt Ház és az egész nemzet olyan mértékű vérontásnak és
erőszakhullámnak néz elébe, amilyenre senki sem számíthatott, amit senki
sem gondolt lehetségesnek.
A beálló csendet most nem törte meg senki. Smuts, szavait gondosan
megválogatva, folytatta:
– Ha ezt a kormányt egyáltalán valami vád érheti, az csupán az lehet,
hogy túlságosan türelmesek voltunk, túlzott tartózkodást tanúsítottunk a
bányászok követeléseivel szemben, túl hosszú gyeplőre eresztettük őket,
túl messze hagytuk menni őket követeléseikkel. És mindezt azért, mert
mindig tiszteltük a nemzeti szellemet és az egyének és csoportok jogát
véleményük szabad kifejezésére.
– És nagyon helyesen – jegyezte meg Sean.
– Úgy van, úgy van! – zúgott végig a termen.
– Most azonban kénytelenek vagyunk számolni azzal, mit jelentene
részünkről a további türelem, és úgy látjuk, hogy ez megengedhetetlen. –
Elhallgatott. Egy pillanatra lehajtotta fejét, és amikor ismét felnézett,
komor, hideg arccal folytatta: – Ezért e pillanattól kezdve egész Dél-Afrika
területén a rendkívüli állapot van érvényben.
Hosszú csend következett. Aztán megjegyzések, kérdések és indulatos
közbeszólások zűrzavara töltötte be a termet. Még a galéria is zúgott,
zavargott, spekulált, a riporterek egymást taszigálva, verekedve rohantak a
kijárati ajtókhoz, versengve, ki éri el előbb a telefont.
A statáriumot, ezt a végső fegyvert, eddig csak egyszer alkalmazták,
1916-ban, a lázadás idején, mikor De Wet lázadt fel kommandóival, és
támadt Botha és Smuts ellen. Most haragos tiltakozások, kiáltások
hallatszottak az ellenzék padsoraiból, Hertzog az öklét rázta, a csíptető
villogott az orrán, miközben a kormányzati képviselők ugyancsak talpra
ugrálva harsogták egyetértésüket. Az elnök hiába kiabált: „Rendet!
Rendet!”, hangja elveszett a zűrzavarban.
Sean Courtney jelt adott Marknak föl, a galériára, Mark tudomásul
vette, felsegítette székéből Stormot, és átverekedte magát vele a sűrű,
ingerült tömegen, védte a tolakodók lökdösésétől, miközben lesietett vele a
galériáról és végigmentek a folyosón a lépcsők felé.
A tábornok a vendégbejáratnál várta őket. Arca komor volt, gondterhelt,
sötét. Izgatottságára jellemző módon csak egy felületes csókot nyomott
üdvözlésül Storm arcára, aztán Markhoz fordult.
– Csinos kis ügy, fiam. – Megfogta Mark karját. – Gyere, menjünk
valahová, ahol beszélni tudunk. – Elvezette őket a képviselői bejárathoz,
aztán föl a lépcsőkön, a legfelsőbb bírák komor arcképei alatt, saját
irodájába.
Ahogy az ajtó becsukódott, nyomban intett Stormnak, hogy üljön le egy
székre, aztán Markhoz fordult:
– Ma reggel tízkor mozgósították az ezredet. Sikerült Scottot otthon
telefonon elérnem. Ő kézben tartja a dolgot. Scott derék fickó. Már
befejeződhetett a mozgósítás, és most állítják össze a különvonatot.
Berakodnak, és este tizenegykor elindultak a Witwatersrandre, teljes
harckészültségben.
– És mi? – kérdezte Mark. Egyszeriben ismét katona lett, szinte
észrevétlenül beleilleszkedett szerepébe. A helye az ezrednél van.
– Ott csatlakozunk hozzájuk. Ma éjszaka indulunk. Konvojban
megyünk a miniszterelnökkel, és egész éjjel hajtunk. Te vezeted az egyik
kocsit. – Az íróasztalnál állva az aktatáskáját csomagolta. – Mennyi ideig
tart az út?
– Ez ezer mérföld!
– Azt tudom, a fenébe is! – csattant fel Sean. – De meddig tart az út? –
Sean sose szerette a belső égésű motorokat és nem is értett hozzájuk.
Ellenszenve abban is megmutatkozott, hogy fogalma sem volt
sebességükről és teljesítőképességükről, ugyanakkor, amikor egy
szekérutazással vagy egy lóháton megtett úttal kapcsolatban mindent
pompásan meg tudott becsülni.
– Holnap este előtt nem érkezünk meg. Pokoli rossz az út.
– Átkozott autók! – morogta Sean. – Az ezred a vonaton előbb ott lesz,
mint mi.
– Nekik csak háromszáz mérföldet kell megtenniük. – Mark úgy érezte,
kötelessége az autók védelmére kelni, de Sean rámordult.
– Azt akarom, hogy menj most haza. Mondd meg a feleségemnek, hogy
csomagolja be a katonai poggyászomat, és te is szedd össze a
kenyérzsákodat. Azonnal indulunk, mihelyt hazaérek. – Stormhoz fordult.
– Menj te is Markkal, kisasszonyka. Énnekem még van itt elintéznivalóm.

Mark beszíjazta csomagját és elgondolkodott, mennyire megszaporodtak

evilági javai, mióta a Courtney-háztartásban él. Volt olyan idő, amikor
minden holmija elfért a zsebében. Elmélkedését kopogás szakította félbe.
– Tessék. – Azt gondolta, egy szolga lesz. És Ruth Courtney lett volna
még az egyetlen, aki valaha is a háznak ebbe a szárnyába beteszi a lábát,
heti vizsgálódásai során, elszánt hadjáratot vezetve a por és a svábbogarak
ellen.
– Kérem, vigye le ezt az autóhoz – mondta zulu nyelven, és a mosdó
fölötti tükörben megigazította egyensapkáját.
– Egyedül? – kérdezte Storm, ugyanazon a nyelven. Mark
meghökkenve fordult hátra.
– Magának nem lenne szabad erre járnia.
– Miért nem? Valami veszély fenyeget itt? Valami baj érhet? Netán
megerőszakolnak? – Becsukta maga mögött az ajtót, aztán a kezét
hátratéve nekitámaszkodott, a szeme csintalanul, incselkedve csillant meg.
 – Azt hiszem, biztonságosabb lenne, ha valaki egy raj darazsat próbálna
megerőszakolni!
– Ez neveletlen, durva és sértő kijelentés volt – szögezte le Storm. –
Maga igazán fantasztikus léptekkel halad. – Azzal az összeszíj ázott
csomagra nézett az ágyon.
– Azért jöttem, hogy segítsek csomagolni. A legtöbb férfi reménytelenül
ügyetlen csomagoló. De látom, már sikerült. Van még valami, amit
megtehetek az érdekében?
– Biztos eszembe jut még valami – közölte Mark ünnepélyes arccal, de
a hangjában volt valami, ami Stormot mosolyra késztette. Mark felfigyelt.
– Csak az a haladás ne legyen túl gyors egy napra, kérem! – Storm
odament az ágyhoz, megtapogatta. – Úristen! Ki töltötte ezt meg téglával?
Nem csoda, hogy Irene Leuchars hazament. Szegénynek nyilván
kificamodott a gerince. – Mindezt tökéletesen ártatlan arccal mondta végig,
de a szemével szinte belefúrt Mark szemébe. Mark érezte, hogy
mélységesen elpirul. Hirtelen tisztázódott előtte sok minden, amit eddig
nem értett és mikor visszafordult a tükör felé, már csak arra volt kíváncsi,
hogyan jött rá Storm a dologra Irene-nel. Mintegy pótcselekvésként
megbillentette a sapkája szélét.
– Gyönyörű! – állapította meg Storm. – Azért utazik oda föl, hogy
brutalizálja azokat a szegény sztrájkolókat, vagy hogy megdolgozza a
feleségüket is? – És mielőtt Mark kifejezésre juttathatta volna
felháborodását, folytatta. – Furcsa módon, tényleg nem azért jöttem ide,
hogy veszekedjek magával. Volt egyszer egy öreg kandúrcicám, igazán
szerettem, de elgázolta egy autó. Nincs véletlenül egy cigarettája. Mark?
– Maga nem dohányzik! – Marknak nehezére esett lépést tartani a
társalgás iramával.
– Tudom. De elhatároztam, hogy megtanulok. Olyan nyájas dolog, nem
gondolja? – A „nyájas” volt pillanatnyilag a divatos jelző.
Mark tüzet adott, és Storm, ahogy a cigarettát tartotta, megjátszotta a
félvilági nőt.
– Milyen vagyok?
– Szörnyű – állapította meg Mark. Storm pislogott, még egyet próbált
szívni a cigarettán, de elköhögte magát.
– Ugyan, adja ide! – Mark elvette tőle a cigarettát, és ahogy szívta,
ízlelte Storm ajka ízét. Valami fájt benne, gyötrő vágyódás keveredett
különös gyengédséggel, valami, amit eddig sose érzett. Storm annyira
törékenynek, olyan fiatalnak látszott…
– Veszélyes lesz? – kérdezte Storm hirtelen elkomolyodva.
 – Nem hiszem. Éppen csak úgy csinálunk, mintha rendőrök lennénk.
– Rendőröket gyilkolnak. – Storm felállt, az ablakhoz sétált. – A kilátás
rémes innen. Hacsak nem szereti valaki a szemetesvödröket. Én panaszt
tennék a maga helyében. – Visszafordult Mark felé.
– Még sose búcsúztattam senkit, aki háborúba ment. Mit kellene
mondanom?
– Nem tudom. Engem még sose búcsúztatott senki.
– Az édesanyja mit mondott?
– Én nem ismertem az édesanyámat.
– Ó Mark, ne haragudjon! Nem akartam… – Elhallgatott. Mark
meglepetten látta, hogy könny csillan a szemében.
– Mindegy – mondta gyorsan. Storm megint az ablakhoz fordult.
– Ami azt illeti, ha valaki kitekeri a nyakát, láthatja innen a Devil’s
Peak csúcsát. – Storm hangja rekedt volt, orrhangon beszélt és jó néhány
másodperc eltelt, míg megint Mark felé fordult.
– Nekünk, magának is, nekem is, újság ez a dolog, úgyhogy
kisegíthetnénk egymást.
– Gondolom, olyasmit kellene mondani, hogy „jöjjön vissza minél
előbb”.
– Igen, gondolom, ez jó lenne. És aztán? Mit csináljak?
– Megcsókol. – Mark kimondta, mielőtt meggondolta volna, mit mond.
Egy pillanatra megriasztotta saját merészsége.
Storm nem mozdult, földbe gyökerezett lábakkal állt, aztán szinte egy
alvajáró biztos lépteivel indult el, tágra nyitott szemekkel, a pillája se
rezdült.
Megállt Mark előtt, felnyúlt, lábujjhegyre állt.
A levegő illattal volt terhes, a leány formás karja erővel ölelte át Mark
nyakát, és Mark boldog meglepetéssel ízlelte ajka lágyságát, melegét.
Szorosan hozzásimult, szinte összeolvadt vele, és hosszú,
művészujjaival lassan simogatta Mark tarkóját.
Mark átkarolta derekát. Csodálkozva, milyen vékony, milyen karcsú, s
ugyanakkor érezte hátán ruganyos, kemény izmait, ahogy csípőjét
megfeszítve hozzásimult.
Hallotta, hogyan kap hirtelen lélegzet után, lassan, kéjesen
megborzongott. Hosszú másodpercekig maradtak így, a leány csípőjét,
mellét Markhoz szorítva.
Mark ráhajolt, keze a leány izmos, ruganyos hátán, a száját nyitva,
kényszerítette, hogy ő is nyissa szét ajkait.
Storm még egyszer megrázkódott, és riadt, tiltakozó nyöszörgéssel
kitornászta magát Mark karjaiból, hiába igyekezett az elkeseredetten
visszatartani. Storm izmos volt, hajlékony és határozott.
Az ajtóban megállt, rábámult. Remegett. Sötétkék szeme tágra nyitva,
mintha most látná Markot először életében.
– Óh, hát ki beszélt az előbb darázsrajról? – tréfálkozott kissé zavartan,
bizonytalan hangon.
Kinyitotta az ajtót, megpróbált mosolyogni, de csak egy szegényes
félmosolyra tellett és képtelen volt rendbe hozni a lélegzését.
– Már nem vagyok annyira biztos abban a „jöjjön vissza minél előbb”-
ben. – Nyitva tartotta az ajtót, összeszedte magát, és a következő mosolya
már meggyőzőbb volt. – Azért ne hagyja, hogy elgázolják, maga vén
kandúrcica! – azzal kisurrant a folyosóra. Könnyed tánclépésekkel vonult
végig a nagy ház csendjében.
Mark lábai hirtelen elernyedtek és egy zuhanással lezökkent az ágyára.

Mark gyorsan hajtott, a hegyekben minden figyelmét a kanyargós,

kiszámíthatatlan útra összpontosította, hogy a fényes, rézfoglalatos
fényszórók által megvilágított sávban tartsa a súlyosan megrakott Rollst,
végig, felfelé a Baines Kloofon, ahol az út bal oldalán a hegyoldal
meredeken lejt a völgy felé, aztán végig Worcesteren, ahol a szőlők
szépen, rendezett sorokban sötétlettek a holdfényben, végül bekövetkezett
az utolsó emelkedő a Hex River hegyei közé, fel Belső-Afrika lapos, tömör
pajzshegységére.
A tetőre érve mérhetetlen síkság terült el előttük, a száraz, fátlan
karroo, amelyen lapos tetejű dombocskák emelkedtek a távolban, a hideg,
csillagos ég hátterében.
Mark végre kicsit elengedhette magát a széles, bőr vezetőülésben és
jóformán csak az ösztönére hagyatkozva vezetett tovább. Az út előtte a
végtelenbe nyúlt, halványan és nyílegyenesen kúszott elő a sötétből, és
most odafigyelhetett, mit beszélget a két férfi mögötte, a hátsó ülésen.
– Amit azok nem értenek meg, öreg Sean, az az, hogy ha nem
alkalmazunk minden feketét, aki munkára jelentkezik, sőt, mi több, ha
ténylegesen nem toborzunk bennszülötteket munkára, mindenkit, akit
elérünk, az eredmény nemcsak kevesebb állás lesz a fehérek számára,
hanem hosszú távon azt jelenti, hogy a végén egyáltalán nem lesz állás
fehér emberek számára Afrikában. – Apró, szőrös, kiskutyaszerű sakál
tévedt a reflektorok fénypászmájába. A fülét hegyezve várt, és Mark,
miközben óvatosan elfordítva a kormányt kikerülte, maga is hegyezte fülét
Sean válaszára.
 – Csak a mára gondolok. – Sean hangja melyen csengett, súlyosan. –
Tíz évre előre kell terveznünk, harminc, ötven évre előre, erős, osztatlan
nemzetre. Nem engedhetjük meg még egyszer, hogy az afrikanerek a britek
ellen forduljanak, vagy ami még rosszabb, nem merészelhetjük a fehéreket
a feketék ellen fordítani. Nem elég, hogy együttélésre kényszerítsük
magunkat, meg kell tanulnunk együtt dolgozni is.
– Csak lassan, lassan, Sean, öregem – mosolygott a miniszterelnök –, ne
álmodozzunk, nézzünk szembe a valósággal!
– Nem foglalkozom álmokkal, Jannie, ezt tudhatnád. Ha nem akarod,
hogy a saját néped tépjen darabokra, mindenkinek, feketének, fehérnek,
barnának meg kell adni a helyét és a jussát.
Már mélyen benn jártak a végtelen síkságon. Az egyik távoli
dombháton magányos tanyaház állt, melynek fényei csak kihangsúlyozták
a tér mérhetetlenségét, ürességét.
– Azok, akik olyan nagy hangon kiáltoznak kevesebb munkáért és több
fizetségért, esetleg rájönnek majd, hogy azokért az előnyökért, amelyekhez
most jutnak, valamikor a jövőben ezerszázalékos kamatot kell fizetniük.
Nyomorban, szenvedésben, éhezésben. – Sean Courtney tovább beszélt. –
Ha el akarjuk kormányozni az országot a katasztrófa zátonyától, az
embereknek ismét meg kell tanulniuk dolgozni, és ismét komolyan kell
venniük azt, amit egy fegyelmezett, rendezett társadalom megkíván tőlük.
– Gondolkodtál már azon, Sean, hányan vannak manapság, akik csak
abból élnek, hogy okot keresnek, aminek alapján vitát szíthatnak
munkaadók és munkások, munkások és vezetőik között?
Sean bólintott és folytatta, ahol Smuts abbahagyta.
– Mintha a két csoport nem lenne összekötve egymással, soha el téphető
kötelékkel! Ugyanazon az úton haladnak, ugyanaz a céljuk,
visszavonhatatlanul összekötötte őket a sors. Ha egyikük megbotlik, a
másik térde is véres lesz, ha elesik az egyik, vele esik el a másik is.
A csillagok lassan bevégezték ragyogó pályájukat az égen. A Rolls
hátsó ülésén a beszélgetés elcsendesedett.
Mark a visszapillantó tükörben látta, hogy Sean Courtney alszik, válla
körül az utazópokróc, fekete szakálla mellére simul.
Hangosan, mélyen, szabályosan horkolt, és Markot hirtelen őszinte
szerető érzés fogta el a nagy ember iránt. Az érzésben arányosan vegyült
tisztelet, hódolat, büszkeség és szeretet. Azt hiszem, ilyesmit érez az,
akinek édesapja van, gondolta, de aztán megzavarodott, vakmerőnek érezte
a gondolatot, megzavarta az érzés ereje, ezért ismét erővel az útra fordította
minden figyelmét.
 Az éjszakai szél finom port szórt fel az égre, s a hajnal elképzelhetetlen
pompával ébredezett. Keresztben, a horizont egyik végétől a másikig,
vibráló fények reszkettek, lángoltak az ég boltívén, míg végre a nap tisztán
láthatóan elődugta fejét az ég alján.
– Nem állunk meg Bloemfonteinben, sem más nagyvárosban, Mark!
Nem akarjuk, hogy valaki meglássa a miniszterelnököt – mondta Sean, és
rákönyökölt a vezetőülés támlájára.
– Benzint kell vennünk, tábornok úr.
– Keress egy út menti benzinkutat – utasította Sean –, keress olyant,
amelyiknek nincs telefonja.
Apró, horganyzottlemez-tetejű kis vegyeskereskedés volt, két vézna,
kék eukaliptuszfa alatt, távol az úttól. Más épület nem volt a közelben, és a
szélesen terpeszkedő, néptelen, nap égette bozót kiaszottan nyúlt el a
látóhatár széléig. A bolt gipszelt falai repedeztek, rájuk fért volna a
meszelés. A falak tele voltak aggatva a Bovril és Joko tea plakátjaival. Az
ablakon a redőny lehúzva, az ajtó zárva, telefondrót nem vezetett kifelé a
magányosan álló épületből, nem csatlakozott az út menti
telefonvezetékekhez. A tornác előtt, a poros udvaron, magányos, vörösre
festett benzinszivattyú állt mereven, vigyázzállásban.
Mark hosszasan, folyamatosan tülkölt a Rolls kürtjével. Közben a
miniszterelnök fekete Cadillacje, amely a nyomukban járt, lefordult a
műútról, és mögéjük parkolt. A vezető és a miniszterelnök személyzetének
három tagja kimászott a kocsiból, és nyújtóztak egyet.
Mikor a tulajdonos borotválatlanul, kialvatlan szemekkel, de a nadrágját
vidáman húzogatva kikecmergett végre az üzletből, kiderült, hogy nem tud
angolul. Mark afrikaans nyelven kérdezte tőle.
– Meg tudja tölteni mind a két kocsit?
Miközben a tulajdonos ide-oda húzogatta a pumpa nyelét, és az
egygallonos üvegtartályok a szivattyú tetején felváltva töltődtek fel
üzemanyaggal, a feleség is kijött a boltból, gőzölgő kávéval és egy
tányéron ropogós, aranyos, frissen sült kétszersülttel. Mindnyájan hálásan
elfogadták és lelkesen ettek-ittak. Húsz percen belül menetkész volt a
társaság. A boltos kiállt az udvarra, borostás állat vakargatta, és nézte,
hogyan kavarog a két porfelhő tova az északi égbolt felé. A feleség kiment
a tornácra. A férfi kacsintva fordult oda hozzá.
– Tudod, ki volt az? – A nő tagadóan rázta a fejét.
– Az a Cseles Jannie volt és az angol banditái. Nem láttad az egyenruhát
a fiatalabbikon? – Vastagot, gurulósat köpött a vörös földre. – Khaki!
Átkozott khakisek! – keserűen köpte ki a szót, aztán odament az épülethez
ragasztott kis istállóhoz.
Az asszony utánament. Éppen az öreg, csapott hátú szürke csődör
szerszámait igazgatta.
– Ez nem a mi dolgunk, Hendrick. Hagyd el.
– Nem a mi dolgunk? – kérdezte felháborodottan a férfi. – Hát nem
harcoltunk ezek ellen a khaki egyenruhások ellen az angol háborúban?
Nem harcoltunk megint 1916-ban, amikor a jó öreg De Wet mellett
csatáztunk? Vajon a bátyám nem töri-e a követ a Simmer and Jack
bányáiban, és vajon a Cseles Jannie nem éppen oda készül-e a hóhéraival?
Feldobta magát a lóra, és megbiztatta a sarkával. A ló megugrott. A
boltos előremutatott, a hegyhát felé. Nyolc mérföldre voltak a vasúti
kitérőtől. Ott, a munkavezető kunyhójában volt telefon. És a munkavezető
az unokatestvére. – A Vasúti Dolgozók Szakszervezete szimpatizált a
bányászokkal. Az Akcióbizottság délidőre megkapja Johannesburgban a
hírt, hogy Cseles Jannie útban van a város felé.

Miközben Mark Anders az út menti boltban kávézott, Fergus MacDonald

egy vörös kannákkal szépen rendben teleültetett kertben hevert a
napfényben, a sövény tövében, és távcsövön át kémlelte a newlandsi
rendőrőrs épületét. A ház ablakait és ajtóit homokzsákok védték.
A háziasszony előző este a verandán ülve, kávézás közben, negyvenhét
rendőrt számolt meg, akik teherautón érkeztek erősítésül az állomásra. Az
asszony fia műszakvezető volt a Simmers and Jack bányában.
Akárki is a newlandsi rendőrség parancsnoka, gondolta Fergus gonosz
farkasmosollyal, nem katona. Ő azonnal észrevette a sávot, amelyet
védtelenül hagyott, s amit minden katona első pillanatra észrevett volna.
– Add tovább, hogy kézigránátot! – suttogta oda a mellette kuporgó
sztrájkolónak. A férfi elmászott tőle.
Most Fergus a távcsővel az út felé fordult. Ahol a kapaszkodó kezdődik
a dombra. Elégedetten morgott. A telefonvonalak elvágva, a
villanyvezetékek is. Látszottak a póznákról lecsüngő drótvégek.
A rendőrőrs épülete tökéletesen el volt vágva a külvilágtól.
A sztrájkoló munkás visszamászott Fergus mellé. Nehéz, megrakott
hátizsákot vonszolt maga után. A munkás felső fogsorából hiányzott egy
metszőfoga. Foghíjas szájával Fergusra vigyorgott.
– Tegyél be nekik alaposan, elvtárs!
Fergus arca kormosfekete volt, szempillái lepörkölődtek. Tegnap,
valamivel éjfél előtt a fordsburgi rendőrséget gyújtották fel.
– Ha sípolok, zárótüzet kérek.
 Fergus kinyitotta a hátizsákot, belenézett. Acélgombócok, szögletesre
vésett rovátkák, hogy szilánkokra repedjen. Vállára vetette a hátizsák
szíját, hogy oldalán kényelmesen csüngjön. Lee-Enfield puskáját
odanyújtotta a foghíjas sztrájkolónak.
– Jól őrizd meg, még szükségünk lesz rá. – Aztán lemászott a nem
túlságosan mély lefolyóárkon, amely az utat keresztező beton vízátvezető
csatornához vezetett.
A csatornát rozsdás hullámlemezzel bélelték. Fergus óvatosan tornászta
át rajta magát, és az út másik oldalán bújt ki belőle.
Oldalára könyökölve felemelkedett kissé és kipillantott a
szennyvízlevezető árok szélén. A rendőrség épülete százötven méternyire
volt tőle. A bejárati ajtó fölött a kék fény és a fehér „RENDŐRSÉG” felirat
nem világított. A felirat lazán csüngött póznáján a szélcsendes reggelen.
Ötven méter közte és a téglaépület keleti ablakai alatti holttér között.
Fergus tisztán látta a védők homokzsákok között kinyúló puskacsöveit.
Megfogta ezüstsípja zsinórját, előhúzta a sípot hátsó zsebéből, aztán,
mint egy versenyfutó az indítóhelyen, térdre ereszkedett.
Mély lélegzetet vett, aztán hosszú, éles sípjelet adott.
Abban a pillanatban eldördültek a puskák a rendőrállomást körülvevő
sövények és árkok felől.
A kék lámpa darabokra törve fröcskölt széjjel, a falakról, mint száraz
gyapotgubók, vörös porcsomók váltak le.
Fergus rohanva ugrott ki az árokból. Egy puskagolyó port vert föl előtte,
a kőszilánkok felsértették a bokáját, mások, mint türelmetlen kéz, a zakója
szárnyát rángatták, de sikerült elérnie a holtteret, ahol kívül esett a
rendőrök tűzvonalán.
Meggörnyedve rohant tovább, a rendőrség épületéig. Ott két
homokzsákos ablak között a falnak lapult, és igyekezett rendbe hozni
ziháló lélegzetét.
Egy puskacső nyúlt ki a bal oldali ablakon, és feltüzelt a domb lejtőjére.
Fergus kinyitotta a hátizsákot, baljával kivett belőle egy kézigránátot,
fogával kihúzta a biztosítószöget, s közben lenyúlt Webley 455-ös
pisztolyáért, amelyet a nadrágövében tartott.
Fél kézzel elkapta a rendőr puskáját és félretolta, hogy ártalmatlanná
tegye, aztán odalépett az ablakba, és továbbra is a puskát markolva,
benézett a homokzsákok közötti szűk nyíláson.
Fiatal, borotvált arc nézett vissza rá, a csodálkozástól tágra nyílt
szemmel, a szája kissé tátva, rendőrsisakja mélyen a szemére húzva.
Fergus az orra nyergére lőtt, a két bámuló szeme közé. A rendőr feje
hátravágódott és eltűnt előle.
Most a gránátot bedobta a nyíláson, aztán lebukott. A robbanásnak a
zárt térben iszonyú volt a hatása, Fergus felugrott, és még egy gránátot
dobott be az ablakon.
Üvegdarabok röpködtek, füst áradt kifelé a helyiségből, és messze
kihallatszott a bennragadt rendőrök hangja, a sebesültek nyöszörgése,
lihegése, jajgatása.
Fergus még egy harmadik gránátot is behajított, aztán felkiáltott:
– Rágjátok jól meg, átkozott sztrájktörők! – A gránát robbant, kivágta a
bejárati ajtót, az ablakokat, és mindenünnen füst kígyózott kifelé.
Csak egy sikoltó kiáltás hallatszott bentről.
– Hagyd abba! Istenem, hagyd abba. Megadjuk magunkat!
– Gyere ki, kezedet föltartva, te kurafi!
Egy rendőr őrmester tántorgott ki a szétroncsolt ajtón. Fél keze a feje
fölött, a másik oldalt lógott, tépett, véráztatta kabátujjában.

Az utolsó adás a newlandsi rendőrőrsről, mielőtt a sztrájkolok a

telefonvonalat elvágták, segélykérés volt. A felmentő oszlop, amely
Johannesburg felől a hegyháton keresztül három teherautóból állt, a
főutcáig, a szállodáig jutott el, ott puskatűzzel feltartóztatták, majd abban a
pillanatban, amikor megálltak, sztrájkolok rohantak rájuk hátulról az utcán,
és benzinpalackokkal felgyújtották az összes autót.
A rendőrök kiugráltak a kocsikból, és az út menti házak körül kerestek
maguknak fedezéket. Erős védelmi pozíciót képeztek ki maguknak, és úgy
látszott, a legelszántabb támadás ellen is védeni tudják magukat, de az égő
kocsik mellett ott maradt három halott rendőr és két másik feküdt a
közelükben, tehetetlenül, olyan súlyos sérülésekkel, hogy csak segítségért
kiáltozni tudtak, másra nem voltak képesek.
Fehér zászló lengett az út másik oldalán. A rendőrök parancsnoka
kilépett a ház verandájára.
– Mit akartok? – kiáltott át az úton.
Fergus MacDonald, még mindig kezében lobogtatva a fehér zászlót,
kisétált az úttestre, jelentéktelen, cseppet sem harcias figura, kopott
ruhájában, fején szövetsapkával.
– Nem hagyhatjátok ott kinn fekve azokat az embereket! – kiáltott
vissza, és a földön heverőkre mutatott.
A parancsnok, húsz fegyveres rendőrrel kivonult az útra, hogy
összeszedjék a halottakat és a sebesülteket. Míg ezen dolgoztak, a
sztrájkolok Fergus intésére hátulról besurrantak a házba.
 Aztán Fergus hirtelen előrántotta zakója alól a Webleyt, és a parancsnok
fejéhez szorította.
– Mondd az embereidnek, hogy tartsák fél a kezüket, különben ide, az
útra loccsantom azt az átkozott agyvelődet.
Odabent a házban Fergus emberei kiverték a fegyvert a rendőrök
kezéből, az úton pedig fegyveres sztrájkolok keveredtek a rendőrök közé.
– Parlamenterzászlóval jöttél! – tiltakozott felháborodottan a
rendőrparancsnok.
– Most nem játszadozunk, te disznó sztrájktörő! – horkant rá Fergus. –
Egy új világért harcolunk! – A parancsnok kinyitotta a száját, hogy
tiltakozzék, de Fergus a revolvert oldalt fordítva, csövével az arcába
vágott, és kiverte felső állkapcsából a fogait, hogy az ajka vörös ronccsá
torzult. A rendőr térdre bukott. Fergus odasétált az emberei közé.
– Most a Brixton-hegyhátot szálljuk meg, aztán Johannesburgot. Ma
estére vörös zászló leng a városban, minden középületen. Előre, elvtársak,
többé semmi sem állíthat meg bennünket.

A transvaali skót egység aznap reggel Dunswart állomásnál rakodott le a

vonatról, hogy felvonuljon és elfoglalja Benoni bányászvárost, amelyet az
Akcióbizottság kommandói tartottak kezükben. De a sztrájkolok már
várták őket.
Az előnyomuló csapatot oldalról és hátulról érte a támadás, száz meg
száz előre elkészített állásból. Egész napi kemény harcukba került, míg
visszaverték támadóikat, és késő délután volt, amikor, még mindig lesből
leadott lövések közepette, ismét vonatra tudtak szállni Dunswartnál.
Három tiszt és négy alacsonyabb beosztású rendőr holttestét vitték
magukkal. További harminc kapott lőtt sebet, ezek közül is később többen
meghaltak.

A Witwatersrand egyik végétől a másikig tombolt a sztrájkolok dühe. Az

Akcióbizottság tartotta ellenőrzése alatt azt a nagy bányászváros- és
bányaegyüttest, amely a sötét afrikai bozótokon át végigköveti az
aranytartalmú hegygerinc ívét, hatvan mérföldön át Krugersdorptól
Ventersdorpig, középen Johannesburg városával.
Ez a leggazdagabb aranytartalmú képződmény, amelyet valaha ember
felfedezett, csodálatos kincsestár, egy nemzet jólétének alapja, és most a
sztrájkolok kedvükre lengették végig rajta vörös zászlójukat, miközben a
törvény és a rend erői mindenütt visszavonulásra kényszerültek.
A rendőrparancsnokok vonakodtak tűzparancsot kiadni, és ha mégis, a
rendőrök is csak vonakodva teljesítették azt. Barátaikra, honfitársaikra,
testvéreikre lőttek.

A fordsburgi szakszervezeti székház pincéjében ült össze a rögtönítélő

bíróság, hogy egy áruló életéről döntsön.
Harry Fisher nagy testét most katonás, rávarrott zsebes, búr dzsekibe
bújtatta, a dzseki fölött töltényheveder, jobb karján vörös karszalag, borzas
feje fedetlen, szemei szikráztak.
Íróasztala egy csomagolóláda volt. Széke mögött Helena MacDonald
állt. Az asszony olyan kurtára nyíratta haját, mint egy férfi, térdnadrágja
szára csizmájába tűrve, az ő karján is vörös karszalag. Az arca sápadt,
kifejezéstelen; sötétkék karikás, mélyen ülő szemei a rossz világításnál alig
látszanak, de a teste egy orrával vadnyulat szimatoló, pórázon tartott agár
energiájával feszült meg.
A vádlott egy városi boltos volt, drótkeretes szemüvege mögött
vizenyős szemekkel, sebesen pislogva nézte vádlóját.
– Azt kérte, kapcsoljam a Marshall téri rendőrséget.
– Egy pillanat – szakította félbe a vádlót Helena. – Maga a helyi
telefonközpontban dolgozik, igaz?
– Igen, így van. Én vagyok a központi ellenőr. – A nő olyan volt, mint
egy takarítónő. A haja merev, a ruhája ápolt, az arca mosolytalan.
– Folytassa.
– Gondoltam, okosabb, ha belehallgatok, tudja. Hogy lássam, mit akar.
A boltos csontos kezét tördelve idegesen rágta az ajkát. Legalább
hatvanévesnek látszott, ezüstösen csillogó, pelyhes, ritkás haja komikusan
meredt fel majdnem kopasz, rózsaszín koponyáján.
– Nos hát, mikor elkezdte bemondani neki részletesen, mi történik itt,
megszakítottam az összeköttetést.
– Pontosan mit mondott? – kérdezte Fisher.
– Azt mondta, hogy egy géppuska is van itt.
– Ezt mondta? – kérdezte Fisher fenyegető arccal és a férfira meredt. Az
igyekezett még kisebbre összehúzni magát.
– A fiam a rendőrségnél dolgozik… az egyetlen fiam… – suttogta, és
pislogva próbálta visszatartani a könnyeit.
– Ez fölért egy beismeréssel – mondta hűvösen Helena, és Fisher a válla
fölött hátrapillantva bólintott.
– Vigyétek ki és lőjétek agyon! – mondta.
A könnyű teherautó végigbukdácsolt az elgazosodott csapáson, és
megállt a Crown Mine korábbi l. számú aknája mellett. Az aknát már
tizenkét éve elhagyták, és az aknagádort meg az aknatorkot is benőttt a
gaz, kibújt a beton repedéseiből, elborította a rozsdás vasszerkezetet.
Két férfi odavonszolta a boltost a kidőlt drótkerítéshez, amely az akna
sötét torkát körülvette. Az 1. számú akna ezerötszáz láb mély volt, de
ötszáz láb magasságig elárasztották vízzel. A drótkerítésen látható
figyelmeztetéseket koponya és keresztbe rakott lábszárcsontok jelképével
toldották meg.
Helena MacDonald a teherautó kormányánál maradt. Cigarettára
gyújtott és maga elé bámult. Minden látható felindultság nélkül várta a
kivégzők lövésének hangját.
Múltak a percek, a cigaretta leégett ujjai között, és mikor az egyik
fegyveres sztrájkoló odasétált a teherautó mellé, dühösen felcsattant.
– Mire vártok?
– Elnézését kérjük, asszonyom… de egyikünk sem képes megcsinálni.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Helena.
– Hát szóval… – a férfi lesütötte a szemét. – Az öreg Cohennél
vásárlom tíz éve az élelmiszert. És a gyerekeknek mindig ad egy kis
cukorkát, mikor bemennek hozzá…
Helena türelmetlenül kinyitotta az autó ajtaját, és kilépett a kocsiból.
– Add ide a revolveredet – mondta, és miközben odasétált, ahol a másik
sztrájkoló az öreg boltost őrizte, megnézte, a tár tele van-e, aztán csőre
töltötte a pisztolyt.
Cohen elmosolyodott, szelíd, hízelgő mosollyal, de ahogy rövidlátó
szemével Helena arcába nézett, meglátta fenyegető tekintetét, aztán
meglátta kezében a pisztolyt.
Térdre esett, rémületében belevizelt bő, szürke flanelnadrágjába.
Mikor Helena a csarnok mögötti utcában leparkolta a kocsit, feltűnt
neki, hogy valami van a levegőben, valami újfajta izgatottság. Az emberek
kikiáltottak neki a homokzsákokkal eltorlaszolt ablakokból.
– Visszajött az ura, asszonyom. Lent van a pincében a főnökkel.
Fergus Harry Fisherrel éppen az East Rand nagy léptékű térképére
görnyedt, azt tanulmányozták. Helena alig ismert rá.
Fergus csupa korom volt, és szutykos, mint egy kéményseprő,
szempillái lepörkölődtek, amitől a tekintete tétovának, meglepettnek tűnt.
Vörös szemesarkában apró, gennyes, nedvedző gennycsomók sárgálltak.
– Helló, szívem – vigyorgott rá Helenára fáradtan.
– Mit csinálsz itt, elvtárs? – kérdezte Helena. – Neked most a Brixton-
hegyháton kellene lenned.
– Fergus elfoglalta a dombot – szólt közbe Harry Fisher. – Pompás
munkát végzett, igazán remek munkát. De most aztán igazán ölünkbe
hullott a szerencse.
– Micsoda? – kérdezte Helena.
– Cseles Jannie Smuts útban van Cape Town felől.
– Ez rossz újság – jegyezte meg hűvös hangon Helena.
– De az országúton jön, kíséret nélkül – közölte vele Harry Fisher.
– Mint egy szerelmes, egyenesen a karjaink közé rohan – vigyorgott
Fergus és széttárta karjait. Az inge ujján száraz vérfoltok sötétlettek.

A miniszterelnök szárnysegédje a Bloemfonteintől északra vezető hosszú

útszakaszon felváltotta Markot a Rolls kormányánál. Mark most az első
ülésen kuporogva, nem törődve a kocsi rázásával, bukdácsolásával, az út
rosszabb szakaszán alhatott valamit úgy, hogy mikor Sean Courtney egy
elhagyatott dombtetőn megállította a konvojt, tizenöt mérföldnyire délre a
witwatersrandi városok és bányák körüli településektől, felfrissülve ébredt.
Késő délután volt, a lemenő nap fényénél az északi égbolton alacsonyan
úszó felhőszerű árnyak sötét bíborszínt öltöttek. Nem voltak azok a valódi
felhők, hanem az erőmű és a finomítók, a széntüzelésű mozdonyok
kéményeiből és a sok tízezer afrikai nyitott tüzéből felszálló szennyeződés
meg a házak és járművek füstje.
Mark, ahogy megérezte a város csípős, kesernyés szagát, amely
elrontotta a fennsík tiszta, száraz levegőjét, elfintorította az orrát.
A társaság kihasználta az alkalmat, kinyújtóztatta meggémberedett
tagjait, és elvégezte egyéb természeti szükségleteit is. Mark ezúttal is
sanyarú képpel állapította meg a túlfinomult társadalmi rangbéli
Különbözőségek megnyilvánulását: a társaság tábornoki rangot vagy
miniszteri méltóságot viselő tagjai ugyanis elvonultak a parkoló kocsik
védett oldalára, s az alantasabb tagoké maradt a nyílt úttest.
A továbbiakra nézve vita alakult ki közöttük: Sean azt javasolta,
óvatosan, kerülővel közelítsék meg a várost, a külvárosokon és
Johannesburg külterületein keresztül.
– Átvághatnánk Standertonon és a natali úton jöhetnénk ki. Az összes
déli külvárost megszállva tartják a lázadók.
– Nem várnak bennünket, Sean, öregem. Gyorsan átvágunk a
külvárosokon, és mielőtt észre térnek, ott vagyunk a Marshall téren –
döntötte el a kérdést Jannie Smuts. – Nem engedhetem meg magamnak azt
az extra két órát, amibe kerülne, ha körbe mennénk.
– Te mindig átkozottul forrófejű voltál, Jannie! – nézett rá mogorván
Sean. – Úristen, te voltál az, aki belovagoltál Cape Townba százötven
embereddel, hogy elhódítsd a várost a hadseregtől.
– Én meg is ijesztettem őket alaposan – nevetett a miniszterelnök,
miközben nadrágját gombolva megkerülte a Rollst. Sean elégedett
mosollyal követte.
– Az igaz – vágta rá kéjesen –, de mikor ugyanezt a trükköt
megpróbáltad Német Kelet-Afrikában, Lettow von Vorbeckkel, te voltál
az, aki alaposan beijedt! Vorbeck jól megpörkölte a seggedet.
Mark pislogva hallgatta Sean tiszteletlen szavait és a miniszterelnök
emberei mindenhová néztek, csak a főnökük egyszeriben elkomorodott
arcára nem.
– A Booysens Roadon megyünk be Johannesburgba – jelentette ki
hűvösen Jannie Smuts.
– Fene sok hasznunk lesz belőled holtan – dörmögte Sean.
– Elég, Sean, öregem. Úgy teszünk, ahogy mondtam.
– Helyes – mondta gyászos képpel Sean. – De te a második kocsiban
fogsz ülni. A Cadillac elöl megy, a te zászlóddal. És a miniszterelnök
sofőrjéhez fordult:
– Nem törődsz semmivel. Nem állsz meg semminek.
– Igenis, uram.
– Van zeneszerszám önöknél, uraim? – kérdezte, és mind felmutatták
kézifegyverüket.
– Mark– fordult most Markhoz Sean –, vedd le a Mannlichert a tetőről.
– Mark leoldotta a bőrtok szíjait a csomagtartóról, és felkészítette a 9.3
milliméteres sportpuskát, az egyetlen valamirevaló fegyvert, amit az
indulás előtti rövid idő alatt fel tudtak hajtani a Somerset House-ban.
Megtöltötte a tárat, a fegyvert odanyújtotta Seannak, aztán a saját zsebébe
csúsztatott még két sárga csomag Eley Kynoch-töltényt.
– Ügyes fickó – morgott Sean, és alaposabban szemügyre vette Markot.
– Hogy érzed magad? Tudtál valamit aludni?
– Pompásan vagyok, uram.
– Vedd át a kormányt.
Hamar sötétedett, az eukaliptuszok sziluettje elmosódott a messzi
távolba nyúló, nyílt térség emelkedőin, és a látóterük beszűkült.
Az élet egyetlen jele a tájon a dombok között néhány bennszülött
kunyhóból odaszűrődő, gombostűfejnyi tűzfény volt. A néptelen úton az
első téglaépületek mellett elhaladva sem látszott sehol világosság. A csend
szinte természetellenes volt, nyugtalanító.
– A központi erőművet lezárták. A szénbányászok eleinte napi ötven
tonnára csökkentették a termelést, a legszükségesebb szolgáltatások
céljaira, de most már azt is megszüntették – mélázott hangosan a
miniszterelnök, de megjegyzésére senki sem reagált. Mark a Cadillac
pislogó stoplámpáit követte. Ahogy tovább sötétedett, felkapcsolta az
országúti reflektorokat, aztán pillanatok alatt ott voltak Booysens szűk
utcáiban, Johannesburg legdélibb elővárosában.
Az apró bányászházak mint élő, fenyegető öklök zsúfolódtak az út
mentén. Mark bal felől, a nap utolsó sugarainál, még kivehette a Crown
Mine bánya acél aknatornyán a vitla csontvázszerű körvonalait, és ahogy
elnézte előtte a meddőhányók alacsony, lapos dombjait, nosztalgikus
gondolatai támadtak. Fergus MacDonaldre gondolt és Helénára. Balra
tekintett és egy pillanatra levette szemét az útról.
Közvetlenül a Crown Deep aknatornya mögött, nem több mint egy
mérföldnyire volt a Lover’s Walk-i kis ház, ahol Helena kioktatta, mit
jelent férfinak lenni.
Az emléket túl sok fájdalom, rossz lelkiismeret és bűntudat terhelte,
igyekezett inkább túltenni magát rajta, és teljes figyelmét az útra
összpontosította. Ekkor villantak fel az elsötétített házak ablakából az első
puskalövések, jobbra előttük, az út széléről.
Mark nyomban felbecsülte a lövések szögét, az ellenség tűzterét,
rögzítette agyában, hogyan választották ki az út kanyarulatát, ahol a
kocsiknak lassítaniuk kellett. Helyes, gondolta hideg fejjel, míg a Rolls
sebváltóját alacsony fordulatszámra kapcsolta, hogy a kanyarulatban
hirtelen gyorsítani tudjon, és helyeselte a választást.
– Lebukni! – kiáltott hátra, előkelő utasaira.
Előttünk a Cadillac vadul megfarolt a sortűztől, aztán egyenesbe állt és
bőgve tovább rohant a kanyar felé.
– Hat vagy hét puska – számítgatta Mark, aztán meglátta lent a magas
sövényt és lent, a házak ablaka alatt a nyílt járdát. Ad nekik egy váltakozó,
közelítő célpontot, döntötte el, és kihasználva a Rolls teljesítőképességét és
lendületét, feloldalazott a járdára, a sövény védelmébe.
Könnyeden sustorgó levelek súrolták a száguldó kocsi oldalát, és
mögötte hangosan csattogott a szolgálati pisztoly, amint Sean betüzelt a
nyitott ablakon.
Mark a fékre taposott – a Rolls fara meglendült a kanyarban, lebukott a
járdáról –, majd hagyta, hogy kilendüljön az úttestre, amivel még jobban
megzavarta a házakban a puskásokat. Aztán tövig nyomta a gázpedált,
áthajszolta a kocsit a kanyaron és süvítve száguldott lefelé Booysens
néptelen kereskedőnegyedébe, maga mögött hagyva a puskásokat, akik
elképedve bámultak az üres kanyarra, és hallgatták a távolodó Rolls
motorjának zúgását.
Már csak két mérföld és túl vannak a veszélyes zónán, a dombon át,
Johannesburgban.
Előttük a Cadillac üzletek, raktárak és kis üzemek között hajtott tovább,
reflektorai éles fénnyel világították meg az utat szegélyező épületeket,
mintegy fényalagutat képezve az úton, a biztonság felé.
A Rolls hátsó ülésén a két tábornok nem fogadta meg Mark tanácsát,
hogy fedezéket keressenek. Mindketten mereven ültek, és tárgyilagos,
hűvös, kimért hangon vitatták meg a helyzetet.
– Ez gyors észjárásra vallott – jelentette ki Smuts. – Erre a
kanyarvételre nem számítottam.
– Derék gyerek – mondta Sean.
– De te csak az időt fecsérled azzal a pisztollyal.
– Legalább csinálok valamit – közölte Sean, újratöltve a pisztolyt.
– Az én parancsnokságom alatt kellett volna szolgálnod, Sean, öregem.
Én megtanítottalak volna, hogyan kell a lőszerrel takarékoskodni. – Smuts
valamiképpen elégtételt próbált szerezni magának Sean korábbi
megjegyzéséért.
A Cadillac reflektorai kissé felfelé billentek, ahogy a kocsi átvágott a
mélyedésen és elérte az első emelkedőt.
Valamennyien egyszerre pillantották meg a barikádot.
Hevenyészve dobáltak keresztül az úton olajoshordókat, fagerendákat,
homokzsákokat, bútorokat, az utóbbiakat nyilván a szomszédos házakból
szedték össze.
Sean vadul, harsányan szitkozódott.
– Még megfordulhatok! – kiáltotta Mark. – De elkapnak bennünket,
mihelyt lassítunk, és arra kell visszamennünk, ahol lesben állnak.
– Figyeld a Cadillacet – kiáltotta vissza Sean.
A nehéz, nagydarab kocsi nem habozott. Felszáguldott a lejtőn,
kiválasztva a barikád leggyengébbnek látszó pontját, nekihajtott.
– Nyílást vág rajta! Kövesd, Mark!
A Cadillac belerobogott a barikádba. Asztalok, székek röpködtek fel az
esti égboltra. Mark a szélvédő süvítésén, a motor zúgásán keresztül is
hallotta az ütközés recsegés-ropogását, aztán a Cadillac túl volt a
barikádon, és robogott tovább a dombon, de a sebessége csökkent, és törött
hűtőjéből fehér gőzfelhő lövellt elő.
Mindenesetre tény: rést nyitott a barikádon. Mark odakormányozta az
autót, átbukdácsolt vele a töredezett farönkökön, majd felgyorsulva a lejtőn
egyre jobban megközelítette a vezető gépkocsit.
 A Cadillac sebessége egyre csökkent. Nyilván végzetesen megsérült.
– Megálljak mellettük? – kérdezte Mark.
– Ne! – mondta Sean. – A miniszterelnököt el kell…
– De igen! – mondta Smuts. – Nem hagyhatjuk itt őket!
– Döntsék el már végre, mi legyen, a fene egye meg! – ordított hátra
Mark, mire elképedt, hitetlenkedő csend támadt mögötte. Mark lassítani
kezdett, hogy a másik kocsi utasait felvehesse.
A géppuska a legközelebbi meddőhányó tövében, a satnya bozótosból
nyitott tüzet rájuk. A nyomjelző lövedékek fénye belehasított az alkonyati
félhomályba, csillogó fehér fényük vakító ívben zuhant az útra, sivító,
metsző hangja félreismerhetetlen volt. Mark és Sean egyszerre kiáltott fel
hitetlenül, elborzadva:
– Vickers!
A Cadillac motorházán lévő zöld-arany zászló, a miniszterelnök
zászlaja csak úgy vonzotta magához a halálos sorozatot, és míg Mark
odapillantott, egy iszonyatos másodperctöredék alatt látta, hogyan esik szét
darabjaira az autó. A szélvédő, az oldalablakok üvege szikrázva fröcskölt
széjjel, a három utas teste darabokra szakadt, akár a cséplőgép fogai közé
keveredett csirkék teste.
A Cadillac lefordult az útról, frontálisan nekivágódott az útszéli fatelep
falának, de a Vickers kíméletlen sorozataival továbbra is tépdeste hulláját,
szabályos, fekete lyukakat vágott a karosszériájába, és a lyukak csupasz,
fényes fémpereme úgy villogott a Rolls reflektora fényében, mint a
pénzverdéből frissen kikerült ezüstdollárok.
Csak másodpercek kérdése, és a géppuskás a Vickerst a Rolls ellen
fordítja, döbbent rá Mark, és körülnézett, merrefelé nyerhetne egérutat.
A faraktár és az azután következő épület között szűk sikátor nyílott,
éppen olyan széles, hogy a Rolls üggyel-bajjal belefért. Mark elrántotta a
kormányt, derékszögben elfordult a sikátor felé. A géppuskás megsejtette a
szándékát, csak éppen a fegyvere túlságosan merev volt és a lőtere
alacsonyan állt, mikor a Rollsra fordította csövét.
A golyózápor az út felszínét söpörte végig, kavargó por- és
aszfaltkeverék vágódott oldalról a kocsi alá, de mielőtt a géppuskás
igazíthatott volna célzóberendezésén, a szétlőtt Cadillac tankja
elképzelhetetlen, harsány dörrenéssel, élénkvörös, gomolygó láng és sűrű
füstfelhő kíséretében felrobbant.
Mark, a füstfelhők védelmében, bekormányozta az autót a sikátorba, de
ahogy a kocsi bevágódott az utcába, nyomban alig kormányozhatóvá vált,
az eleje kegyetlenül bukdácsolni kezdett.
 Ötvenlábnyira előttük egy nagy, súlyos kamion pótkocsija zárta el az
utat, magasan meg volt rakva frissen fűrészelt fagerendákkal. Mark
csúszva-farolva megállt, és kiugrott a kocsiból.
Látta, hogy a raktár sarka pillanatnyilag takarja őket a Vickers elől, de a
fáskocsi a sikátorban elvágja menekülésük útját, és csak percek kérdése,
míg a sztrájkolok rájönnek, mi a helyzet, akkor pedig átállítják a Vickerst
valahová, ahonnan a sikátort végigpásztázhatják és szilánkokra lövik őket.
Azt nyomban megállapította, hogy egy géppuskalövedék szétroncsolta a
bal első gumijukat. Felrántotta a hátsó ajtót, kikapta a Mannlichert Sean
kezéből, aztán csak egy pillanatra állt meg, hogy odavágja a két
tábornoknak.
– Cseréljék ki a kereket. Én megpróbálom feltartani őket. – Azzal máris
robogott visszafelé a sikátorba.
– A jövőben mindenesetre ragaszkodni fogok hozzá, hogy ha Mark
utasításokat ad nekem, tegye mindig hozzá, hogy „uram” – jegyezte meg
némi akasztófahumorral Sean, és Smutshoz fordult. – Cseréltél te már
autókereket, Jannie?
– Ne hülyéskedj, Sean, öregem. Én lovas katona vagyok, és a te
felettesed. – Smuts rámosolygott Seanra. A reflektor visszaverődő
fényében arányló szakállával olyan volt, mint egy viking törzsfőnök.
– Az ördög vigye el – dörmögte Sean. – De az emelőt tekerni csak
tudod?
Mark közben elérte a raktárépület sarkát lekuporodott, ellenőrizte, töltve
van-e a Mannlicher, aztán körülnézett.
A Cadillac úgy égett, mint egy máglya, szinte fullasztotta az égő olaj, a
gumi és az emberi test szaga. A sofőr még mereven ült a kormánynál, de
füstös, vörös lángok lobogtak, táncoltak körülötte, feje elfeketedett,
elszenesedett, teste összeaszott, elsorvadt a lassú haláltáncban.
Föltámadt a szél. Mark korábban erre nem számított. Apró rohamokban,
szakaszosan söpört végig a dombon, és hajtotta maga előtt a bűzös, fekete
füstfelhőket, át az úton, de aztán ereje és iránya is változott, és a füstös
halotti lepel néhány másodpercig felfelé áramlott, az éjszakai égbolt felé.
Az egész környéket megvilágította a lángok lebegő aranyos fénye.
Bizonytalan világítás, fölnagyította az árnyékokat, meghamisította a
távolságokat.
Mark tisztában volt vele, hogy mindenképpen át kell mennie az út túlsó
oldalára, a meddőhányó alatti cserjés, szemetes terepre, mert csak onnan
tudja puskavégre kapni a gépfegyveres embert. Ötven métert kellett
megtennie nyílt terepen, hogy elérje azt a pontot, ahol már a Vickers
esetlenségét és viszonylagos mozdíthatatlanságát a hasznára tudja
fordítani. Csak a szélre várt.
Látta, ahogy megindul. A tűzfényben ott susogott a fűszálak felett és
egy piszkos újságpapírgombócot kergetett végig az úttesten, majd felkapta
a füstöt és mint egy bűzös, fekete leplet, ráborította a néptelen útra.
Mark eldobta magát a raktárépület falától és már húsz lépést futott,
amikor rájött, hogy a szél becsapta. Egy kis szélroham volt az egész,
másodpercek műve, s mikor elült, az este némán, mozdulatlanul borult rá,
nem hallatszott más, mint az égő Cadillac lángjainak csapkodó, recsegő
hangjai.
Félúton volt, amikor a füst eloszlott. A rémület a gyomrába markolt, és
mintha a lábát is megmarkolta volna, lelassította futását, mintha
bilincsekben futott volna, de fejében a harctéri óra pontosan ketyegett,
ütötte a másodperceket, pontosan kimérve a pillanatot, amikor a Vickers
puskása a dombháton megpillantja futó árnyát, megbecsülte az időt,
meddig tart a nehéz fegyvert elfordítani, beállítani a célzóberendezést.
– Most! – gondolta, és előrevetette magát, derékból, anélkül, hogy
futását lelassította volna, vállára esett, bukfencezett, lebukott a folyamatos
géppuskatűz szórása alá, amely pontosan abban a pillanatban érkezett,
ahogy kiszámította.
Maga az esés lendülete segítette talpra, és tudta, csak másodpercei
vannak, amíg a célpontját vesztett puskás újból megtalálja. Előrevetődött.
Hátában régi sebe fájt, mintha tűt szúrtak volna belé, belenyilallott a
fájdalom, pedig már több mint egy éve nem érezte. A fájdalom mintegy
előfutára volt zuhanásának és vállrándulásának.
Az út túloldalán a vörös földpad roppant távolinak tűnt, de ösztöne
figyelmeztette, hogy a Vickers már célba vette. Előredobta tehát magát,
lábbal előre, mint egy baseballjátékos, ha célba dobja magát, s közben a
Vickers golyói felverték a port a part szélén, a becsapódó lövedékek hangja
úgy szólt, mintha gonosz szellemek jajgattak volna tehetetlenségükben.
Mark jó néhány másodpercig hevert a part védelmében, arcát a karjára
fektette, zihált, aztán régi sebei fájdalma lassan csillapult, szíve is ismét
normálisan vert. Komor arccal nézett fel, jéghideg, céltudatos dühvel.
Közben Fergus MacDonald halkan káromkodott. Mindkét kezét a
Vickers elsütőszerkezetén tartotta, mutatóujja a nyitott automata biztonsági
záron, hüvelykujja az elsütőbillentyűn. A fegyverrel változatlanul rövid,
ütemes, pásztázó sorozatokat adott le, jobbra-balra, miközben lefelé figyelt
a lejtőn és monoton hangon, feszülten, suttogva káromkodott.
A mellette térdelő ember, felkészülve, hogy betáplálja a hevedert a
géppuskába, rekedten suttogta:
– Azt hiszem, elkaptad!
– A poklot kaptam el! – sziszegte Fergus, és félrerántotta a géppuskát,
amint valami mozdult az úton, leadott egy rövid sorozatot, aztán odasúgta.
– Gyerünk innen!
– A fenébe is, elvtárs! Hiszen elkaptuk őket!
– Te átkozott fafej! Hát nincs szemed? – dühöngött Fergus. – Nem
láttad, hogyan ment át az úton? Nem jöttél még rá, hogy itt egy abszolúte
rutinos fickóval állunk szemben? Akárki legyen az: gyilkos!
– És mi hagyjuk, hogy egy szál ilyen kurafi elkergessen bennünket?
– Hogy neked milyen igazad van! – horkant rá Fergus. – Amíg az a
nehézfiú odalent lófrál, nem fogom ezt a géppuskát kockáztatni. Ez száz
képzett emberrel fölér. – Megpaskolta a szögletes acélzávárzatot. – Azért
jöttünk ide, hogy megöljük Cseles Jannie-t. És ott van lent, megsült a saját
csodaautójában. És mi most menjünk innen a pokolba… azzal nekiállt a
bonyolult munkásak, szétszerelni a Vickerst. Először kiszedni belőle az
élestöltényeket, aztán kiszerelni az adagolószerkezetet. – Mondd meg a
fiúknak, hogy adjanak zárótüzet, amikor visszavonulunk – morogta,
kihúzta a töltényhevedert a nyílásból, aztán nekifogott, hogy lecsavarozza a
puskát a háromlábról.
– Gyerünk, mozogj gyorsabban – mordult az emberére. – Ez a disznó
útban van felénk, érzem a tarkómon a leheletét.
Nyolc sztrájkoló tanyázott a hányó oldalán, Fergus két emberével a
Vickersnél és öt puskás a géppuska körül, mint támogatás és szükség
esetén védelem.
– Helyes, indulás! – Fergus vállára vetve vitte a vastag, vízhűtéses
csövet, kezében a súlyos muníciósládát, kettes számú embere a formátlan,
ötvenfontos fém háromlábbal gyürkőzött, a hármas számú az ötgallonos
hűtővíztartályt vitte, meg a másik láda muníciót.
– Visszavonulunk! – kiáltott oda Fergus a lövészeinek. –, Vigyázzatok,
figyeljetek, életveszélyes disznó leskelődik ránk!
Egy csoportban rohantak, meggörnyedve terhük alatt, a lábuk csúszkált
a hányó laza, fehér, ciános homokjában.
A lövés balról érkezett. Fergus erre nem számított. És lehetetlenül
magasból, a hányókról. A disznónak nyilván szárnyai nőttek, csak úgy
repülhetett oda fel, gondolta Fergus.
A lövés keményen süvítve vágódott be, valami sportpuskaféléből
jöhetett. Fergus mögött a hármas szám furcsán felnyögött, mintha mellbe
vágták volna, és kiszorult volna tüdejéből a levegő. Fergus hátranézett. Az
embere elesett: sötét, fekete folt a fehér homokon.
– Úristen! – Fergus elképedt. Fantasztikus lövés volt, olyan távolságból,
ebben a lehetetlen megvilágításban, a korai csillagok és az égő Cadillac
vörösesen izzó fényénél.
A puska megint eldörrent. Fergus hallotta, hogy egyik puskása felsikolt,
aztán levágódik a bozótba. Fergus tudta, helyesen ítélte meg ellenfelét:
gyilkos! Már valamennyien futottak, kiáltozva, vaktában lövöldözve,
miközben szétszóródtak a hányó hátsó lejtőjén. Fergus is futott velük, és
csak egy gondolat foglalkoztatta: biztonságba kell helyeznie a drága
Vickerst.
Dzsekije hátán átütött az izzadság, lecsorgott a fejéről, a sapka alól,
elvakította, beszélni sem tudott, míg végre bebukott a fedezék árkába, és a
partnak, dőlve, a géppuskát, mint egy csecsemőt karjában tartva, megállt.
A puskásai is sorban érkeztek, és boldogan bújtak meg a fedezékben.
– Hányan voltak? – kérdezte lihegve az egyik.
– Nem tudom – lihegte a másik. – De legalább egy tucat ZARPS volt.
Elkapták Alfie-t.
– És Henryt is. Én ötöt láttam.
Fergus már lehiggadt, és elég normálisan lélegzett ahhoz, hogy
közbeszóljon.
– Csak egy volt. De az jó!
– Kinyírtuk Cseles Jannie-t?
– Igen – felelte komoran Fergus. – Kinyírtuk, annak rendje és módja
szerint. Az első kocsiban volt, láttam a lobogóját. És láttam, hogyan sül
meg. Hazamehetünk.

Nem sok hiányzott az éjjeli tizenegy órához, amikor a gyanakvó őrség a

magányos Rolls-Royce-ot megállította a rendőrkapitányság épülete előtt a
Marshall téren, de mikor látták, kik ülnek benne, legalább egy fél tucat
magas rangú katona és rendőrtiszt rohant le a lépcsőn, hogy fogadja őket.
A miniszterelnök egyenesen a tágas, első emeleti vendégszobába sietett,
amelyet a katonai parancsnokság főhadiszállásává alakítottak át. Ez a
parancsnokság kapott meghatalmazást, hogy a rendkívüli állapot
kihirdetése után az országot kormányozza. Az összegyűlt tisztek arcáról
messziről lerítt a megkönnyebbülés. A helyzet ugyan tökéletesen zavaros
volt, de végre megérkezett Smuts és most már számíthattak rá, hogy rend
lesz, alkalmas vezetés és józan ész, ami kisegíti őket a káoszból.
Smuts szó nélkül hallgatta végig a jelentéseket, csak kis kecskeszakállát
húzogatta közben, de ahogy teljes mivoltában feltárult előtte a helyzet, arca
egyre inkább elkomorult.
Miután csend lett, Smuts még egy darabig hallgatott, a térképet nézve
töprengett, aztán felnézett Van Deventer tábornokra, két háborúban is
harcostársára, akivel együtt lovagolt abban a történelmi különítményben a
Fokföldre 1901-ben, aki mellette harcolt a furfangos német tábornok,
Lettow von Vorbeck ellen, Német Kelet-Afrikában.
– Jacobus – mondta –, te veszed át az East Rand parancsnokságát. –
Van Deventer suttogva vette tudomásul a parancsot.
Hangszálait egy brit golyó nyomorította meg még 1901-ben.
– Sean, a tiéd a nyugat. Azt akarom, hogy holnap délre a Brixton-gerinc
a kezünkben legyen. – Aztán, mintegy utógondolatként: – A fiaid
megérkeztek Natalból?
– Remélem – mondta Sean Courtney.
– Én is – mosolygott halványan Smuts. – Derűs perceid lennének, ha
egymagádban akarnád elfoglalni a hegyet. Aztán a mosoly leolvadt az
arcáról. – Reggelire kérem a haditerveket, uraim. Nem akarom ismételni,
amit már hangsúlyoztam. A jelszó: gyorsaság. Ki kell égetnünk ezt a
fekélyt és gyorsan be kell kötöznünk a sebet.

A felföld kora ősszel különleges fényben ragyog, fény árad szét a ritka
magaslati levegőben a valószínűtlenül kék égről.
Kirándulóidő, csendes kertekben megbújó szerelmesek hónapja. De
Johannesburgban és elővárosaiban ezen az 1922. március 14-én béke és
nyugalom helyett baljós, fenyegető csend honolt.
Van Deventer két nap alatt végigsöpört az East Randen, búr
kommandótaktikájával megbénította a sztrájkolok akcióit, Benoniban és
Dunswartben felgöngyölített minden ellenállást, visszafoglalta Brakpant és
a bányát, a parancsnoksága alatt álló brit oszlopok áthatoltak a Modder és
Geduld bányákon, és Springsnél csatlakoztak Van Deventerhez. Az East
Randen két nap alatt tönkreverték a sztrájkolókat, és a munkások ezrével
vonultak fehér zászló alatt fogságba és esetleg majdan a bíróság elé.
De a szíve az egésznek Fordsburg volt és a terepet uraló Brixton-
hegyhát a lázadás kulcsa.
Sean Courtneynak kétnapos kemény, elkeseredett harcába került
elfoglalni a hegyhátat, tüzérséggel és légi támogatással söpörte végig a
sziklás dombokat, az iskolaépületeket, a téglagyárakat, a temetőket, a
középületeket és a kis házakat, amelyeket a sztrájkolok egyenként
erődökké képeztek ki. Éjszaka mindkét ellenséges fél elvitte a csatatérről
halottait és eltemette őket a Milner Park-i temetőben, mindegyiket saját
bajtársai kísérték, katonák a katonákat, sztrájkolok a sztrájkolókat.
Sean ezután felkészült arra, hogy a lázadás gyökerére támadjon, mikor
odalent a tiszta, ragyogó napfényben megcsillantak Fordsburg
hullámlemez tetői.
– Ott jön! – mondta Mark Anders. Valamennyien felemelték a
távcsövüket és figyelték az apró fekete foltot a véghetetlen, tág égbolton.
A DH-9-es repülőgép zavartalanul ereszkedett lejjebb, a pilóta déli
irányból megdöntötte, aztán megint egyenesbe hozta és végigsöpört
Fordsburg lapuló kis házikói fölött.
Mark a távcsővel tisztán kivette az első kabinban a navigátor fejét és
vállát, nézte, hogyan emeli a szórólapköteget a pilótafülke ablakába, vágja
el a zsineget, löki ki az ablakon az egészet. A szórólapok szerteszálltak a
lassan suhanó gép fölött, belekerültek a gép sodrába, pörögtek, röpködtek,
mint egy raj fehér galamb.
Egy fuvallat néhány lapot odasodort a dombhátra. Mark elkapott egyet
röptében, és elolvasta a nyomtatott nagybetűkkel, olcsó, vastag papírra
hevenyészetten kinyomtatott szöveget:

STATÁRIUM
FELHÍVÁS

Asszonyok és gyerekek, és mindenki, aki együttérez a kormánnyal, azt

tanácsoljuk, hagyják el ma délelőtt 11 óra előtt Fordsburgot és
szomszédságának azt a részét, ahol egyesek szembeszálltak a
kormányerőkkel, és ahol rövidesen katonai tevékenység veszi kezdetét. Ez
a felhívás nem biztosít mentességet büntetés és letartóztatás alól annak, aki
megszegte a törvényt.

SEAN COURTNEY
parancsnok

A fogalmazás kissé zavaros volt. Mark kíváncsi lett volna, ki szövegezte

meg. Összegyűrte és a fűbe hajította.
– Mi lesz, ha a sztrájkőrség nem engedi kijönni őket, uram? – kérdezte
csendesen.
– Én nem azért fizetlek, fiatalember, hogy a lelkiismeretem legyél –
mordult rá Sean, és egy percig némán álltak, aztán Sean felsóhajtott,
elővette belső zsebéből a szivartárcáját, és engesztelő mozdulattal
odakínált egy szivart Marknak.
 – Mit tehetek én, Mark? Tüzérségi támadás nélkül küldjem az
embereimet az utcákra? – Leharapta szivarja végét és a fűbe köpte. – Kinek
az élete a fontosabb, a sztrájkolóké és családtagjaiké, vagy azoké az
embereké, akik megbíznak bennem, és megtisztelnek hűségükkel?
– Sokkal könnyebb olyan emberek ellen harcolni, akiket az ember
gyűlöl – mondta halkan Mark. Sean szűrős szemmel nézett rá.
– Ezt hol olvastad? – kérdezte, de Mark csak a fejét ingatta.
– De legalább nincsenek köztük feketék – mondta. Mark személyesen
volt megbízva azzal, hogy álcázott fekete rendőröket küldjön át a
vonalakon, hogy mindenkit szólítsanak fel törzsükből a város elhagyására.
– Szerencsétlen nyomorultak – mondta Sean. – Kíváncsi vagyok, mit
gondolnak a fehér embereknek erről az őrjöngéséről. – Mark előbbre ment,
az alacsony sziklaperemig, nem törődve az odalent a házakban meglapuló
orvlövészekkel és gondosan végigpásztázta távcsövével a várost. Aztán
megkönnyebbülten felkiáltott:
– Ott jönnek kifelé!
Messze lent látszott, hogyan imbolyognak elő az első apró alakok a
Vrededorp föld alatti bejáratából. A nők ölükben csecsemőjükkel,
huzakodó nagyobb gyermekeiket maguk után cibálták, néhányan
személyes javaikkal rakodtak meg, mások a kedvenceiket hozták,
kanárimadarakat kalickában, kutyákat pórázon. Az első, elszórtan érkező
csoportokból lassan folyamatosan népvándorlás lett, csordogáló patak,
majd bánatosan, lassan áramló folyó, nők megpakolt kerékpárokat,
kézikocsikat toltak, vagy hátukon, a kezükben cipelték, amit éppen cipelni
tudtak.
– Küldj le egy szakaszt oda, hogy vezessék őket és segítsenek nekik –
adta ki szárazon a parancsot Sean, lehajtott fejjel, mélyen elgondolkodva. –
Jó érzés látni, hogy a nők kívül esnek a dolgokon – morogta. – De
sajnálom azt, amit ez végül is jelent.
– Hogy a férfiak harcolni fognak – mondta Mark.
– Igen – bólintott Sean. – Harcolni fognak. Eddig még reméltem, hogy
elegük volt az öldöklésből, de úgy látszik, keserű véget akarnak vetni
ennek a tragikus történetnek. – Csizmája sarkával elnyomta szivarját. –
Rendben van, Mark. Menj le és mondd meg Molyneux-nek, hogy indulás.
Tizenegy órakor megindul a zárótűz. Jó szerencsét, fiam.
Mark tisztelgett. Sean Courtney elfordult, és visszasántikált a hegyhátról
Smuts tábornokhoz és törzséhez, akik oda vonultak ki, hogy megfigyeljék
a csata utolsó fázisát.
Váratlan dörrenés, aztán egy gránát zúgott át az égen, és ragyogó, fényes
gyapotcsomószerű füstgomolyagok közepette szétrobbant a fordsburgi
tetők felett, és. a várakozásteli csendet megtörve jelezte az erőszak
kezdetét.
A könnyű tüzérségi ütegek kezdték a hegyhátról, de nyomban követték
őket a többi ütegek is a Sauer Street felől.
Húsz percen át tartott az iszonyú lárma, a levegőt elhomályosította a
kavargó füst és a porfelhők. Mark egy sebtében mélyített árokban állt és
mikor lenézett a mellvédről, úgy érezte, valami iszonyatosan ismerős van
az egészben. Ötvenszer átélte már, de most is érezte, hogyan feszülnek
meg az idegei és a gyomrában egy súlyos, megemészthetetlen
félelemcsomótól rosszullét környékezi.
Legszívesebben lebújt volna a mellvéd mögé és befogta volna a fülét,
hogy ne hallja a robbanások szörnyű kalapácsütéseit, és ott is maradjon
lebújva.
Minden akaraterejét összeszedte és iszonyú erőfeszítéssel talpon maradt,
az arca is nyugodt és egykedvű. Az „A” század emberei szállták meg a
vonalat kétoldalt mellette és Mark, hogy a figyelmét lekösse, nekifogott
kitervelni, milyen úton nyomuljanak át a városszéli, külső telkeken.
Tudta, minden sarkon számíthatnak egy úttorlaszra és minden kunyhót
védeni fognak. A tüzérségi tűz nyilván nem érte a fedezékben meghúzódó
sztrájkolókat, mert csak a srapnelrepeszek ellen kellett védekezniük. Sean
Courtney figyelemmel volt arra a több száz rendőrre és katonára, akiket a
sztrájkolok foglyul ejtettek és valahol a városban őriztek.
Nem használni nagy erejű robbanótöltetet, ez volt a parancs. Mark
tudta, hogy a nyílt utcán a századát cafatokra tépnék.
A konyhakerteken keresztül, végig a kertek alján vezető ösvényeken
vezeti őket a célpontba: a belvárosban, a kereskedelmi központban levő
szakszervezeti székházhoz.
Megint megnézte az óráját. Még volt néhány perc.
– Rendben van, őrmester – mondta halkan.
A parancs végigfutott az árkon és az emberek felállva görnyedtek a
mellvéd mögött.
– Mint a régi szép időkben – jegyezte meg barátságosan az őrmester.
Mark lepillantott rá. Az volt az érzése, hogy ez az ember tényleg élvezi a
dolgot. Mark megállapította, hogy utálja érte.
– Indulás! – mondta kurtán, mikor zsebóráján a percmutató elérte a
fekete hajszálvonalat. Az őrmester sípjába fújt.
Mark, fél kezét a mellvédre téve, fürgén kiugrott az árokból.
 Futva indult lefelé, miközben a házakból felhangzott a puskák rekedt
ropogása. Megállapította, hogy már nem fél.

Még jóformán gyerek volt, sima, rózsaszín arcú, az orra alatt halványan
pelyhedzett a bajsza.
Mikor az utolsó néhány lépcsőfokon lelökték a pincébe, elvesztette a
talajt a lába alól, és elesett.
– Megint egy sárgahasú – kiáltotta utána őre, egy tagbaszakadt,
szakállas alak, vállán puskával, karján vörös karszalaggal. – Akkor kaptuk
el, amikor ki akart lógni a föld alatti járatból.
A gyerek talpra kecmergett. Térdét lehorzsolta esés közben, és közel
volt hozzá, hogy elsírja magát, amikor Harry Fisher alakja föléje
tornyosult. Fisher kezében hosszú, fekete rinocéroszbőr korbács.
– Áruló! – bömbölte Fisher. Érezhető volt rajta az utóbbi napok
szakadatlan tervezgetésének, csatározásának feszültsége.
Szeme vadul, fanatikusan izzott, mozdulatai görcsösek,
koordinálatlanok, hangja rekedt, túlságosan hangos.
– Nem, elvtárs, esküszöm, hogy nem vagyok áruló! – nyöszörgött
szánalomra méltóan a gyerek.
– Akkor gyáva vagy! – ordította Fisher, azzal nagy, szőrös kezével
elkapta a fiú ingének elejét és derékig kettéhasította.
– Nem volt puskám… – tiltakozott a fiú.
– Majd később mindenkinek lesz puskája. Ha az első elvtársak
meghaltak.
A korbács egy suhintással, mint a borotva hasította fel a fiú hátán a bőrt.
A gyerek térdre bukott, a vér élénkvörös csíkban csordult ki a hátán.
Harry Fisher föléje hajolt és addig verte a korbáccsal, míg meg nem
szűnt a sikoly és a jajgatás, és a pincében nem hallatszott más hang, csak a
korbács csattogása. Akkor lihegve, izzadtan hátralépett.
– Vigyétek ki, hogy az elvtársak lássák, mi a sorsa az árulóknak és a
gyáváknak.
Egy sztrájkoló megfogta a gyereket, karjánál fogva kivonszolta, fel a
lépcsőn, miközben hátán a hús foszlányokban lógott, vére lecsurgott
derekára és beleivódott a térdnadrágjába.

Mark nesztelenül lehuppant a falról az apró, kövezett hátsó udvarra. A fal

mellett felhalmozva üres sörösládák álltak, és áporodott, csípős italszag,
terjengett a füllesztő déli hőségben.
A támadás kezdő időpontjától számítva nem egészen egy óra alatt jutott
el a Mint Road-i italkereskedésig. Az útvonal, amelyen hátsó udvarokon és
háztetőkön keresztül az embereit vezette, szerencsésebbnek bizonyult, mint
remélni merte volna.
Elkerültek minden útzárat, megleptek két, erős állásba beásott
sztrájkolócsoportot. Teljesen váratlanul, törtek rájuk, és egyetlen sorozattal
szétszórták őket.
Mark végigrohant az udvaron, berúgta az italkereskedés hátsó ajtaját, és
abban a pillanatban már lapult is a falhoz, hogy kikerüljön az ajtónyílásból
és az épület belsejéből tüzelő sztrájkolok tűzteréből.
Az őrmester és egy tucat emberük követte a falon át, aztán
szétszóródtak, hogy az ajtót és a rácsos ablakokat fedezzék. Az őrmester
intett Marknak, Mark oldalazva bevetődött az ajtón, puskáját csípőjénél
tartva erőltette a szemét a félhomályban a kinti fényes napsütés után.
A bolt üres volt. Az utcai ablakokon a redőny lehúzva, a polcokon az
italokat nem érintették fosztogató kezek, bizonyítva a sztrájkolok
fegyelmezettségét. Az üvegek rendben sorakoztak, tarka színekben
pompázó címkéjük csillogott a félhomályban.
Mark, mikor legutóbb itt járt, egy tucat porter sört vásárolt Helena
MacDonaldnek. Elhessegette magától a gondolatot és odament az
ablakredőnyhöz, pontosan akkor, amikor az őrmester és a szakasz berontott
a hátsó ajtón.
A redőnyök tele voltak kósza golyók és srapnelszilánkok ütötte
lyukakkal, és Mark az egyik ilyen lyukat használta kémlelőnyílásnak.
Ötvenlépésnyire előttük állt a szakszervezeti székház épülete, előtte
árkok és védelmi berendezések, amelyeket a sztrájkolok mélyítettek és
emeltek körbe a téren.
Még a nyilvános illemhelyet is erősített őrhellyé alakították át, a védők
figyelme azonban kizárólag a térre vezető utcákra összpontosult.
Egymás mellett szorongtak a mellvédeken és vadul tüzeltek a transvaali
ezred skót szoknyás katonáira, amint azok az állomás felől a tér felé
rohantak.
A sztrájkolok furcsa, összevissza ruhákba öltöztek, a zsíros, vén
overalloktól és félkatonai szafaridzsekiktől kezdve vászonsapkákon és
széles karimájú kalapokon keresztül mellényes, nyakkendős vasárnapi
öltözékekig szerepelt ott minden. De valamennyinek a vállán keresztbe
vetve töltényheveder. És a hátuk védtelenül volt kitéve Mark támadásának.
Egy sortűz az italkereskedés kirakatából szörnyű vérengzést csapott
volna köztük és az őrmester máris vad, kárörvendő várakozással irányította
az embereit a kirakatablakokhoz.
 – Iderendelhetnék egy géppuskát – gondolta Mark, de valami elborzadt
benne, mikor elképzelte, hogy a Vickersek belelőnek a védtelen, gyanútlan
csoportba. – Bárcsak gyűlölném őket…
Miközben figyelt, előbb egy, aztán egyre több sztrájkoló kuporodott le
tehetetlenül a felföldiek feltartóztathatatlan, elsöprő golyózápora elől.
– Szuronyt szegezz! – adta ki a parancsot Mark az embereinek. Az
acélpengék kivágódtak fémtokjukból a baljós félhomályban. Egy eltévedt
golyó kivágott egy szilánkot Mark feje fölött a redőnyből; aztán szétvetett
egy üveg skót whiskyt mögötte a polcon. Az italnak kellemetlen, csípős
illata volt. Mark ismét megszólalt.
– Ha kiadom a parancsot, törjétek ki az ablakokat és az ajtókat, és
megmutatjuk nekik a pengénk élét.
A redőnyök recsegve vágódtak ki, a főbejárat ajtaja kitárult és Mark
ordítva, rohanva vezette embereit át az úttesten. Még el sem érték az első
sor homokzsákot, a sztrájkolok már egymás után dobálták el a puskájukat
és ugráltak fel, fejük fölé emelt kézzel.
Szemben velük a téren a felföldi ezred ontotta embereit a térre,
éljenezve, kiáltozva rohantak a barikádoknak. Mark hirtelen
megnyugodott, amiért vállalta a bajonettes támadás kockázatát és nem
adott parancsot az embereinek, hogy tüzeljenek a sztrájkolok hátába.
Míg az emberei kirohantak a térre, kiverték a sztrájkolok kezéből a
fegyvert és csoportokba terelték a bánatos társaságot, Mark a székház
homlokzati lépcsőin rohant felfelé.
A lépcső tetején megállt.
– Álljon félre, aki odabent van! – kiáltotta, és három puskagolyót
eresztett a réz kapuzárba.
Harry Fisher a falnak dőlve bámult ki a homokzsákokkal védett ablakon
a téren zajongó, nyüzsgő káoszra.
Egész hatalmas termete a kétségbeesés és elkeseredés őrült indulatától
rázkódott, és úgy zihált, mint egy sebesült bika, amely állva fogadja a
matador végső döfését, miközben nézte, hogyan dobálják el emberei a
fegyverüket, hogyan terelik össze őket, mint a birkákat, hogyan
botladoznak kezüket felemelve, fáradtan, nem törődve semmivel, szürke
arccal, a vereségtől lesújtva.
Végsőkig feszült idegekkel csak egy agonizáló, kongó nyögést tudott
kipréselni magából. Széles, izmos válla megroskadt, mintha összement
volna. Nagy, gondozatlan fejét lehajtotta, izzó szeme elhomályosodott,
ahogy azt a fiatal hadnagyot nézte, aki tábori öltözetben rohan fel a
lépcsőn, és hallotta a puskalövést, amellyel szétzúzta a kapu zárát.
 Odavánszorgott az íróasztalához, leroskadt székébe, szemben a zárt
ajtóval, reszkető kézzel elővette a szolgálati revolvert az övéből, felhúzta,
aztán gondosan maga elé tette az asztalra.
Félrehajtott fejjel figyelte, hogyan harsognak odalent a parancsszavak,
hallgatta egy darabig a téren a dobogást, kavargást, aztán rohanó, csizmás
lábak dobogását hallotta az ajtó előtt, fel a falépcsőn.
Fölemelte a revolvert, két könyékkel az asztal lapjára támaszkodott,
hogy a keze ne remegjen.
Mark odalent, mikor berontott az előcsarnokba nyíló ajtón, meglepetten
torpant meg. A padló tele volt fekvő alakokkal, látszólag több százan
voltak.
Míg ott állt és bámult, a skót kapitány rohant be az előcsarnokba, utána
vagy fél tucat embere. Azok is megtorpantak.
– Úristen! – lihegte a százados, és Mark is ekkor döbbent csak rá, kik
fekszenek ott előtte; csupa egyenruhás, khaki ruhás rendőr, zöld szoknyás
skót, barettes tiszt.
Meggyilkolták a foglyaikat, gondolta Mark iszonyodva, mintegy
lázálomban, és a testek tömegére meredt, amikor a tömegből váratlanul
felemelkedett egy fej, aztán egy másik.
– Ó, hála Istennek! – sóhajtott fel Mark mellett a kapitány, mikor a
foglyok sorra felkászálódtak, az arcuk sugárzott a megkönnyebbüléstől, és
az első sóhaj pillanatok alatt ideges, ujjongó hangzavarrá terebélyesedett.
Mind az ajtó felé nyüzsögtek, egyesek, hogy megöleljék szabadítóikat,
mások, hogy végre kijussanak a napfényre.
Mark egy gyűrött egyenruhás, háromnapos szakállas, nagy testű
őrmester hóna alatt átbújva kikerülte az útjában állókat, a lépcsőház felé
rohant.
Hármasával vette a lépcsőfokokat. A lépcső tetején megállt. A folyosón
öt ajtó, öt iroda ajtaja nyitva állt, csak a hatodik volt becsukva. Végigsietett
az ajtók előtt, és mindegyiken benézett.
A szekrények, az íróasztalok feldúlva, a padlón bokáig a papírhalmaz,
székek felfordítva, fiókok kihúzgálva, a papírhalmokra hajítva.
A hatodik, csukott ajtóról a folyosó végén Mark tudta, hogy ez a
helybéli szakszervezeti elnök, Fergus MacDonald irodája. Azé az emberé,
akit keres, aki felé valami maradék lojalitás, bajtársi kapcsolat, barátság
hajtotta, hogy megkeresse, és megadjon neki minden segítséget, védelmet,
amit megadhat.
Ahogy az ajtóhoz közeledett, kibiztosította puskáját. Kinyúlt a kilincs
felé, de ekkor megint feltámadt benne az érzés: vigyázz! Egy pillanatig
mozdulatlanul állt, a keze épphogy érintette a rézkilincset, aztán nyugodtan
ellépett az ajtó vonalából, oldalt nyúlva megfogta a kilincset, és óvatosan
elfordította.
Az ajtó nem volt zárva. A kilincs kattant, Mark kinyitotta. Semmi sem
történt. Megkönnyebbült sóhajjal belépett az ajtón.
Harry Fisher szemben ült vele az íróasztalnál: hatalmas, fenyegető alak,
az asztalra görnyedve, nagy, kócos feje szinte belesüppedt masszív,
formátlan vállai közé, és a revolver, amelyet két kézzel fogott, egyenesen
Mark mellének irányult.
Mark tudta, egyetlen mozdulat halált jelent. Tisztán látta a pisztoly
kerek dobját és a felhúzott kakast. Mozdulatlanná dermedt.
– Ez nem vereség! – Harry Fisher fojtott, rekedt hangon beszélt. Mark
nem ismert a hangjára. – Mi vagyunk a sárkányfogak. Akármerre elvetnek
bennünket, ezer harcos kel ki belőlük.
– Vége, Harry! – szólalt meg Mark óvatosan. Megpróbálta Fisher
figyelmét elterelni, mert tudta, hogy mielőtt megemelhetné a puska csövét,
hogy tüzeljen, Harry Fisher meghúzza a ravaszt.
– Nem! – Fisher megrázta borzolt fürtjeit. – Ez csak a kezdet!
Mark csak akkor döbbent rá, hogy mit csinál Harry Fisher, amikor az
váratlanul megfordította a pisztolyt, csövét a saját szájába nyomta. Tompa
dörrenés. Fisher feje széttágult, formátlanul, mint egy felfújt gumilabda,
amibe bottal belevágtak.
Szétroncsolt koponyájából laza, fényes vörös és mustársárga darabok
fröcsköltek a falra.
A lövés ereje hátradobta testét, a szék reccsenve felfordult, és ő a hátára
zuhant.
Az égett puskapor szaga halvány füstgomolyokban lebegett a
levegőben. Harry Fisher csizmás lábaival táncolva rúgott néhányat, aztán
görcsösen megvonaglott a nyers, csupasz fapadlón.

– Hol van Fergus MacDonald? – kérdezte százszor is Mark a fogságba

esett sztrájkolóktól. Azok visszabámultak rá, ki haragosan, ki keserűen,
egyesek dacosan, kihívóan, de egyikük sem méltatta válaszra.
Mark vette három emberét és azon a címen, hogy tisztogató akciót
rendez, végigvitte őket a Lover’s Walkon, egészen a kis házig.
Az utcai ajtó nyitva állt, az ágyak bevetetlenek. Mark furcsa
ellenérzéssel nézte, valami enyhe érzéki inger kísértette, mikor egy szék
hátán meglátta Helena crépe de Chine hálóingét és mellette hanyagul a
földre dobva gyapjúnadrágját.
 Elfordította a fejét és végigment a házon. Szennyes edények a
konyhában, bennük bolyhos-penészes ételmaradék, a levegő áporodott
volt. Napok óta senki sem járt ezekben a helyiségekben.
A padlón egy papírdarab hevert a szénfekete tűzhely mellett. Mark
fölvette. Mikor meglátta – röpirat volt, rajta az ismerős sarló-kalapács
jelvénnyel, –, összegyűrte és a falhoz vágta. Az emberei kint vártak rá a
tornácon.

A sztrájkolok Braamfontein állomásnál és a Church Street-i nyílt

kereszteződésnél felrobbantották a vasúti síneket, így az ezred nem tudott
vonatra szállni Fordsburgnál. Az utak nagy részét elzárta a közelmúlt
harcaiból visszamaradt sok roncs és szemét, de a legkomolyabb kockázatot
az jelentette, hogy egyes makacs sztrájkolok még megbújtak az utakat
szegélyező mélyedésekben és a Johannesburg felé vezető út menti kis
házakban.
Sean Courtney úgy döntött, hogy az embereit fölviszi a lejtőn, a Crown
Deep melletti nyílt terepre.
Még sötét volt, mikor Fordsburgból kivonultak, jóval világosodás előtt,
hogy ne nyújtsanak biztos célpontot. Hosszú, kényelmetlen éjszakájuk volt,
egyikük sem aludt sokat. A fáradtságtól a málnájuk ólomsúlynak érződött,
a lábukat mintha bilincsbe verték volna. Pedig még egy mérföldet sem
kellett gyalogolniuk.
A motoros oszlop a Crown Mine főtározója közelében, az
aknatoronynál vonult fel. A torony a csörlőberendezés hatalmas kerekéig
százlábnyira, szinte Eiffel-torony-szerűen felmagasló acélszerkezet volt.
Üzemben ezek a kerekek ide-oda jártak, előre-hátra forogtak és eresztették
lefelé, sok száz méterre a föld alá, az emberekkel és a szerszámokkal
megrakott kasokat és hozták fel milliótonna számra a mélyből az
aranytartalmú ércet.
Most a nagy kerekek mozdulatlanul álltak, már három hónapja
élettelenül. A torony körül egymás hegyen-hátán álló épületek is komoran
elhagyatottak voltak.
A szállítóosztag a legkülönbözőbb teherjárművekből, áruszállító
teherautókból állt, amelyeket a rendkívüli állapotra tekintettel sajátítottak
ki, kavicsszállító teherautók a kavicsbányából, még egy kenyeresautó is
szerepelt közöttük, de az világos volt, hogy ez sem elég hatszáz ember
elszállítására.
Ahogy Mark odaért, az „A” század egyik szárnyán, a konvoj elején fél
tucat tiszt vitatkozott. Mark felismerte köztük Sean Courtney tábornok
szakállas fejét. Vállal magasodott ki a többiek közül és a hangja haragosan
zengett.
– Azt akarom, hogy ezek az emberek déli tizenkettő előtt mind
elvonuljanak. Nagyon rendes munkát végeztek, megérdemlik a meleg ételt
és egy helyet…
Ekkor meglátta Markot. Komor arccal intette magához, és még oda se
ért hozzá, máris elkezdte.
– Te hol a pokolban járkáltál?
– A századommal….
– Én azért küldtelek ki, hogy egy üzenetet elvigyél, és visszavártalak.
Tudod jól, a fenébe is, hogy nem akartalak bevetni. Te a törzsemhez
tartozol, uram.
Mark fáradt volt és ingerlékeny, érzelmileg még mindig felzaklatott
állapotban attól, amit aznap látott és amit tett, és egyáltalán nem volt a
tábornok szeszélyes kitöréseire hangolva.
Lázadó arca mindent elárult.
– Uram…! – kezdte, de Sean belefojtotta a szót.
– És ne használd ezt a hangot velem, fiatalember!
Markot nemtörődöm, felelőtlen, fekete düh öntötte el. Egy fikarcnyit
sem érdekelték a következmények. Előrehajolt, dühtől sápadtan, és szóra
nyitotta a száját.
Az ezred már felsorakozott, a nyílt úton álltak, szabályos, szimmetrikus,
khakiszínű oszlopok, hatszáz ember, hármas sorokban.
Az altisztek parancsszavakat ordítottak, a szakaszok fölálltak, egymás
után, pihenj állásban.
Az acélszerkezet tetejéről felejthetetlen látványt nyújtottak a kora
reggeli, csillogó napfénynél.
– Készen vagyunk, drágám – suttogta Fergus MacDonald, és Helena
némán bólintott. A valóság régen elvesztette jelentőségét számára, helyébe
ez a lebegő, álomszerű állapot lépett.
Vállát feltörte a nehéz muníciós ládák hevedere, belevágott a húsába, de
nem érzett fájdalmat, a teste mintha megbénult volna, érzéketlenné vált.
Kezei megdagadtak, ügyetlennek érezte magát, körmei letöredeztek és
feketék voltak a kosztól. Ujjainak a lőszeres heveder durva anyaga is
selymesen sima volt, a réz lőszeresdobozok hűvösek, legszívesebben
odaszorította volna rájuk száraz, repedezett ajkát.
Minek bámul így rá Fergus, gondolta egy szemernyi ingerültséggel, ami
nem tartott soká, mert megint felváltotta az az álomszerű, lebegő érzés.
– Most lemehetsz – mondta csendesen Fergus. – Nem kell ittmaradnod.
– Olyan volt most Fergus, mint egy nagyon öreg ember, az arca
összeaszott, beesett, mélyen ráncolt, megviselt. Rövid szakálla ezüstösen
csillant, mint a gyémántpor, a bőre füsttől, piszoktól és izzadságtól sötét.
Csak a szeme égett a szövetsapka ellenzője alatt még most is sötét,
fanatikus izzással.
Helena a fejét rázta. Azt akarta, hogy Fergus hallgasson. Zavarta a
hangja. Elfordította a fejét.
Odalent az emberek sűrűn álltak egymás mellett, szabályos sorokban.
Az alacsonyan járó nap fényénél hosszú, keskeny árnyékot vetettek végig
az út vörös porában.
Fergus még egy pillanatig nézte a nőt. Egy sápadt, lesoványodott
idegen, a csont kiáll sima, feszes arcából, a sál cigányosan tekeredik a
fejére, és eltakarja fekete, rövidre nyírt haját.
– Hát jól van – mormolta és megmozgatta a Vickerst egyszer-kétszer,
enyhén balra irányítva.
Odalent az oszlop élén egy csoport tiszt állt. Egyikük magas, izmai alak,
fekete szakállal. A napfény megcsillant váll-lapján. Fergus lehajtott fejjel
átnézett a Vickers hátsó célzóberendezésén.
Fiatal, karcsú tiszt állt mellette. Fergus kétszer, gyorsat pislogott.
Valami megmozdult mélyen az emlékezetében.
Ujjával megemelte az automata biztonsági csapot, csőre töltötte,
hüvelykujját az elsütőgombra tette.
Megint pislognia kellett. Ahogy a fiatal tiszt arcára nézett, valami
megváltozott benne, valami ellágyulást érzett, határozatlanabbá vált.
Keményen ellenállt az érzésnek és két ujjal lenyomta az elsütőgombot.
A fegyver megremegett a háromlábon, a závárzat éhesen falta a
töltényhevedert, amelyet Helena sápadt kis keze gondosan táplált bele, és a
géppuska alól röpködő üres, réz töltényhüvelyek csattogva, csengve
ugráltak az aknatorony acél tartólemezein.
Helena feje belekábult a süketítő, fülhasogató dörgésbe, a hang mintha a
szemébe vágott volna, mint sebesült madár a szárnyával.
Még a legrutinosabb mesterlövésznek is óvakodnia kell attól a spontán
hajlandóságtól, hogy lejtőn lefelé célzott sorozatnál felfelé csúsztassa a
lövéseit. Az aknatorony tetejéről a lövés szöge túlságosan éles volt, és a
tétova, sárgás világítás még jobban megzavarta Fergust a célzásban. Első
sorozata magasra vitt, vállmagasságba derékmagasság helyett, ami a
géppuskánál a halálos lövéshez megkívánt magasság.
Az első golyók becsapódtak, mielőtt Mark a lövés hangját meghallotta
volna, s az egyik golyó Sean Courtneyt találta el. Sean előredobta testes
alakját, melle nekifeszült Mark mellének és mindketten elvágódtak az úton.
Fergus megigazította a závárzat blokkját, egy töredékkel lejjebb célzott,
derékvonalra és nyugodtan leadott egy hosszú sorozatot, végigpásztázva az
álló katonák sorát. Végigkaszálta őket a Vickersszel az alatt a néhány
örökkévalóságnak tűnő pillanat alatt, míg azok ott lenn bénultan álltak.
A nyomjelző lövedékek ívelve áradtak feléjük, és ők összevissza
rakásban omlottak egymásra, halottak és élők, és míg a Vickers élesen,
sorozatban kattogott, a lövések lármájában kiáltozásuk élesnek, gyengének
hangzott.
Sean dühtől és felháborodástól eltorzult arccal legurult Markról.
Megpróbált feltérdelni, de egyik karját nem tudta használni. A vére
mindkettőjüket összefröcskölte, aztán Sean tehetetlenül leroskadt.
Mark kitornázta magát alóla és fölnézett az aknatoronyra. Látta, hogyan
zúdulnak le villogva, mint a szentjánosbogarak, a nyomjelző lövedékek a
zsúfolt útra a géppuska diadalmas kattogása közepette. Még pillanatnyi
zavarában és elkeseredésében is megállapította, hogy a lövész kitűnő
leállást szemelt ki magának. Nehéz lesz hozzáférni.
Aztán végignézett az úton és mintha jéghideg marok szorította volna
össze a gyomrát, mikor a vérfürdőt látta maga előtt. A sorok
megbomlottak, az emberek összevissza rohantak, bukdácsoltak a kevés
fedezék felé, amit a járművek meg az árkok nyújthattak, de az út még így
is tele volt.
Az emberek sorban, rakásokban hevertek, csúsztak-másztak az úton,
kiabáltak, kúsztak a vérükből csokoládévörös sárrá váló porban, miközben
a géppuska tovább pásztázott jobbra-balra, a villogó lövedékek öldökölve
verték fel az úton a port, szétfröcskölve a kavicsot, álnokul végigsorjázva a
sebesültek sorait, és vissza-visszatérve a tehetetlenül heverőkre.
Mark guggolva átfogta fél karjával a tábornok hátát. A férfi hihetetlenül
súlyos volt, de Mark olyan erőt érzett magában, mint még soha, hajtotta,
ösztökélte a Vickers szakadatlan ropogása. Sean Courtney feltornázta
magát, mint egy mocsárba tévedt bika és Mark talpra segítette.
Sean súlya nagy részét tartva Mark megtámasztotta, hogy el ne essen.
Sean Courtney részegként, görnyedten tántorgott, a sebe erősen vérzett.
Száján keresztül, zajosan szedte a levegőt és Mark kényszerítette, hogy így
idétlenül, meggörnyedve szaladjon vele.
A géppuskagolyók a sarkukban porzottak, csapkodtak, belevágtak egy
fiatal hadnagy hátába, aki két béna lábát vonszolva maga után éppen az
árok felé kúszott. Most arccal a földre zuhant és nem mozdult többé.
Ahogy a szennyvízlevezető csatornát elérték, beledobták magukat. Az
árok alig volt 40 cm mély, nem elég ahhoz, hogy a tábornokot teljesen
takarja, még ha laposan a hasán feküdt sem, és a Vickers változatlanul
rájuk vadászott.
Az első hosszú, pásztázó sorozatok után rövid, precíz sorozatok
következtek, meghatározott célokra, halálosabbak, mint mikor az előbb
vaktában tüzelt. A lövész láthatóan óvta fegyverét a túlhevüléstől, nehogy
leálljon és takarékoskodott a lőszerrel is. Mark mindezt felmérve
megállapította, hogy a toronyban tapasztalt katonával van dolga.
– Hol érte a találat? – kérdezte Seant, de az türelmetlenül félretolta a
kezét, s a fejét kitekerve megpróbált fölnézni a magas acél aknatoronyra.
– El tudod kapni, Mark? – kérdezte morogva, és ujjait a vállára
szorította, oda, ahol a vér vastagon, sötéten tört elő, mint a melasz.
– Innen nem – felelte azonnal Mark. Másodpercek alatt fölmérte a lövés
szögét. – Alaposan fedezi magát.
– Irgalmas Isten! Szegény fiaim.
– Fészket épített magának. – Mark a tornyot tanulmányozta. A
csörlőkerekek alatti platform vastag gerendákból állt, amelyek lazán
illeszkedtek az acélkeretbe.
A lövész ezeket felhúzta, és négy falat épített magának a gerendákból.
A fal talán két láb vastag lehetett. Mark látta, hogy a padlódeszkák között a
réseken átcsillan a fény, és körülbelül felmérte a megerősített fészek alakját
és méreteit is.
– Onnan egész nap sakkban tarthat bennünket! – Sean lenézett az úton
heverő khaki ruhás alakokra, és mindketten tudták, hogy addig a sebesültek
közül sokan el fognak vérezni. Senki sem mert odamenni hozzájuk.
A géppuska újból tüzelt, a lövedékek a fejüknél vágták föl a földet. A
földre szorították a fejüket és szorosan lelapultak a sekély árok fenekén.
A talaj nagyon enyhén lejtett az acéltorony felé, de a lejtés csak akkor
volt észlelhető, ha valaki hasalva nézte.
– Valakinek alája vagy mögéje kell kerülnie – mondta Mark hangosan
töprengve.
– A terep végig nyitott – morogta Sean.
Az út túloldalán, ötven méterre tőlük keskeny nyomtávú vasútvonal
húzódott a rövid, szabad, füves lejtőn a torony lábáig. Az aknától ezen
szállították a meddőt két mérföldnyire a kőfejtőhöz.
Majdnem szemben azzal a hellyel, ahol Mark és Sean feküdt, egy fél
tucat acél billenővagon állt, már a sztrájk kezdete óta, elhagyottan. Apró,
négykerekű járgányok, szerelvénybe összekapcsolva, púposan megrakva
kékes sziklatömbökkel.
 Mark csak most állapította meg, hogy még mindig rajta van
katonapoggyásza. Miközben tóbújt a zsák szíjából, kitervelte, hogyan fog
előreszökellni, a szögeket és távolságokat méregette. Kikereste
sebcsomagját és odanyújtotta Seannak.
– Ennek jó hasznát fogja venni!
Sean feltépte a csomagot, a vattacsomót beletömködte a zubbonya
elejébe. Közben az ujjai ragacsosak lettek a vérétől.
Mark puskája, a P-14-es, az úton feküdt, ahová leejtette, és az övében
ott volt öt tár töltény.
– Próbáljuk meg, adjanak nekem zárótüzet, amikor elindulok fölfelé –
mondta, és mereven figyelte, mikor jön a toronyból a legközelebbi sorozat.
– Sose jutsz el odáig – morogta Sean. – Kihozathatunk egy tizenhárom
fontost, és kilőjük onnan a disznót.
– Az délig eltart, és azoknak már késő lesz – nézett az úton heverő
sebesültekre. Ebben a pillanatban újabb sorozat sziporkázó, fehér
nyomjelző lövedék röppent ki a toronyból. Célpontja a menetoszlop volt.
Mark felpattant és teljes erejéből rohant, futás közben meggörnyedve
felkapta puskáját, néhány ugrással átment az úton, odaát megbotlott az
egyenetlen talajon, de egyensúlyát visszanyerve, továbbszaladt.
A megtorpanás egy tized másodpercig tartott, ez volt talán a
választóvonal élet és halál között: a puskás magasan fönn a toronyban
észrevette, elfordította a géppuska csövét, és célzott. Az acélfalú
billenőkocsik még tizenöt lépésnyire voltak Marktól, de tudta, nem érhet
oda. A figyelmeztető jelzés felvillant agyában, hasra vágódott a fűben, és
pontosan abban a pillanatban, mikor a Vickers golyóinak kattogása,
süvítése, mint száz meg száz bikacsök csattogott körülötte, oldalt vetette
magát.
Továbbgurult, mint egy fatuskó, miközben a géppuska a vállától
centiméterekre szántotta a barázdákat, most már a száraz, köves talajon.
Aztán olyan erővel vetette magát neki a vagon kerekének, hogy
felhorzsolódott a csípője, és önkéntelenül feljajdult. A Vickers lövedékei
vadul csengve csattogtak a vagon acéltestén, aztán gellert kapva
süvöltöttek vissza, de addigra Mark már fedezékben volt.
– Jól vagy, Mark? – a tábornok bivalyordítása átharsogott az úttesten.
– Adjatok zárótüzet!
– Hallottátok, gyerekek? – kiáltotta a tábornok, és néhány puska
összevissza lövöldözni kezdett az árokból meg a bénultan ácsorgó
teherautók mögül.
Mark feltérdelt, gyorsan ellenőrizte a puskáját, hüvelykujjával
végigsimította a célzóberendezéseket, hogy megbizonyosodjék róla,
tiszták-e, nem sérültek-e meg esés közben.
Aztán odaügyeskedte magát a kocsi ütközői közé és a kapcsolóból
kihúzta a rögzítő szögecset. A mozdulatlan, fékezett kereket csak két
kézzel tudta kilazítani. A fékpofák halkan nyikorogtak, de a végén lassan
engedtek. A talaj azonban annyira enyhén lejtett, hogy Mark csak úgy tudta
megmozdítani a kocsit, ha nekifeszítette a vállát.
Minden erejét össze kellett szednie, míg az acélkerekek nagy nehezen
fordultak egyet, majd a nehézkedési nyomaték egyre inkább szerephez
jutott és a kocsi gurulva elindult.
– Küldd a pokolba a disznót! – kiáltotta utána Sean Courtney, mikor
rájött, mire készül Mark. Mark humortalanul elvigyorodott, hallva Sean
jellegzetes biztatását és továbbgyalogolt, kétrét görnyedve, a nehéz
rakománnyal teli vasúti kocsi mögött.
A Vickers lövedékei irgalmatlanul csattogva, sorozatban dübörögtek a
lassan guruló kis vagonra, és Mark ösztönösen még alacsonyabbra
görnyedve dőlt a kocsi acélfalának.
Mark megállapította, hogy minél közelebb kerül a toronyhoz, a lövés
szöge egyre változik, és a lövész a végén majdnem közvetlenül föléje
kerül, akkor pedig a kocsi oldala már nem nyújt fedezéket. Visszaút
azonban nem volt. A kis kocsit semmi sem állíthatta meg, amint egyre
nagyobb iramban gurult a lejtőn tíztonnás sziklarakományával. Mark tudta,
hamarosan nem tud lépést tartani vele, máris szaladnia kellett. A Vickers
megint felkattogott, a golyók csikorogva, visongva pattantak le a kis vagon
acéltestéről.
Mark oldalazva futott, majd a puskát vállára vetve két kézzel
felkapaszkodott a kocsi oldalára. A lába támasz nélkül kalimpált, s
állandóan az a veszély fenyegette, hogy a pörgő acélkerekek elkapják őket.
Végül magasan felhúzta a térdét, úgy, hogy egész testsúlyát a karja meg
végsőkig megfeszülő hasizma hordozták, miközben a kis tehervagon
száguldva robogott be az aknatorony polipszerűen szétágazó lábai közé.
Mark két kézzel kapaszkodva hátravetette fejét és fölnézett. A torony
perspektívája alulnézetben megrövidült és a szelíden fénylő égbolt
hátterében az egész torony csupasz vastraverzeivel olyan volt, mint egy
prédára leső szörnyeteg, csupa nyers, fekete acél és az ég felé meredő
piramisba rakott fagerendák. És Mark odafönt, a magasban megpillantotta
a géppuskás sápadt, üvegesen fénylő arcát meg a Vickers vízhűtéses, kövér
csövét, amint a lövész éppen maximális szögben lefelé készül állítani.
A csőből láng csapott ki, feje fölött a golyók mint valami hatalmas
harangot döngették az acélt, beletúrtak a kék szikladarabok közé, apró,
gyilkos darabkákra verték szét őket, a szilánkok belemartak Mark kezébe.
Mark fájdalmában összehúzott szemekkel, tehetetlenül lógott a kocsi
oldalán.
Csak másodpercekig maradt tűz alatt, mert a géppuskás képtelen volt
célzóberendezésével követni, ahogy a kocsi végigszáguldott a pályán,
aztán a beton rakodórámpa mellett nekivágódott a végütközőknek. Mark az
ütközés erejétől lerepült a kocsi oldaláról, a puska szíja elszakadt, a puska
elszállt, Mark megpördült a levegőben, aztán olyan zuhanással vágódott
neki oldalával a lejtős betonrámpának, hogy a fogai hangosan
összekoccantak. Ruhája elszakadt, a beton felsebezte a derekát, a vállát és
a lábát, majd végül nekirepült egy halom sárga olajoshordónak, de még
most is legfőbb gondja volt hanyatt vágni magát, hogy fölnézzen a
toronyba.
Pontosan az aknatorony alá került, az acéllábak és a bonyolult
acélmerevítők védelmébe. Lábra állt, rettegve, hogy nem esik-e el, és törött
tagokkal lesz kénytelen odébb vonszolni magát, de bár érzése szerint
minden porcikája összetört, tudott mozogni. Odasántikált a puskájához.
Nemcsak a vállszíja szakadt el, de az agy is elrepedt. Ahogy felemelte,
előbb kettéesett, aztán szilánkokban hullott szét. Vállból ezzel a puskával
nem fog lőni.
A célgömbje letörött. A törött fém kristálycukorszerűen csillogott.
Célozni sem fog tudni. Egészen közel kell kerülnie hozzá. Nagyon közel…
A závárzaton mély, fényes karcolás. „Édes Istenem”, suttogta.
Megpróbálta kinyitni, de a závárzat keményen beszorult, és drága
másodperceket vesztegetett el azzal, hogy nyitogatni próbálta.
Eredménytelenül.
Na jó, gondolta komoran. A puskának nincs agya, hogy a vállamhoz
szorítsam, nincs célzógömbje, amivel célozhatnék és csak egy töltény van
a závárzatban. Érdekes lesz… Körülnézett.
A torony alatt a központi aknák két szögletes nyílását betonkeretbe
foglalták, s a nyílásokat acélháló védte. Egy kas az állomáson volt, ajtaja
nyitva, várta a következő műszakot. A másik lent, ezer lábbal a föld alatt.
Már hónapok óta így álltak. A távolabbi sarokban volt egy kisebb,
szolgálati lift is, ez szállította a karbantartó részlegeket fél perc alatt
százlábnyira fel, a torony tetejére. De az aknafejben nem volt áram és a
felvonó használhatatlan volt.
Más út nem vezetett felfelé, mint egy kisegítő lépcső, amely minden
oldalán nyitottan, csigalépcsőszerűen kerülgetve a központi aknát,
kanyargott felfelé és mindössze egy hüvelyk vastagságú korlát védte.
A Vickers ismét tüzelt a feje fölött, és Mark hallotta az útról a
kétségbeesett kiabálást. Ez sietségre ösztönözte. Odasántikált a lépcsőhöz.
Az acél védőháló ajtaja nyitva volt. A lakatot leverték, s Mark ebből
tudta meg, milyen módon ért el fészkéhez az orvlövész.
Belépett az ajtón, és elindult fölfelé, körbe-körbe követve az
aknaburkolat spirálvonalát, fölfelé, egyre csak fölfelé.
Az akna nyitott, fekete szája végig jobb felől ásított feléje, riasztó, sötét
lyuk a föld testén, nyílegyenesen mélyedt lefelé, meredeken a föld
legbelsejébe, négyszáz sötét, iszonyú méteren át.
Mark igyekezett nem törődni vele. A korlátba kapaszkodva vonszolta
sérült, fájó tagjait, fél kezében törött fegyverével és a nyakát állandóan
fölfelé tekergetve várva, mikor pillantja meg odafönt a géppuskást.
A Vickers ismét tüzelt. Mark oldalt pillantott. Már elég magasan volt,
hogy végiglássa az utat.
Egy teherautó égett, mint egy nagy sárkánytorokból, füst és tompa
lángnyelvek kavarogtak az ég felé. A khaki ruhás alakok még most is ott
hevertek a szabadban: a halál elhajigált játékszerei.
Markban, miközben figyelte, hogyan pásztáz végig rajtuk a Vickers,
meggyötörve már amúgy is halott testüket, a düh hidegen szikrázott fel,
élesen, mint egy kard pengéje.
– Tüzelj tovább, drágám – mondta rekedt, idegenszerű hangon Fergus. –
Rövid sorozatokat. Számolj lassan húszig, aztán nyomd meg az
elsütőgombot. Azt akarom, hadd higgye, hogy én még idefönt vagyok. –
Elővette Webley pisztolyát az övéből és a hasán csúszott le a meredek
lépcső tetejéhez.
– Ne hagyj itt, Fergus!
– Nem lesz semmi bajod! – Fergus megpróbált mosolyogni, de gyűrött
arca szürke maradt. – Csak tüzelj tovább, én lemegyek és félúton
találkozom vele. Erre nem számít:
– Nem akarok egyedül maradni – suttogta Helena –, maradj velem!
– Visszajövök, drágám. Ne nyugtalankodj! – Fergus tovább csúszott,
hason, a lépcsőnyílás felé.
Helena megint gyermeknek érezte magát, aki csapdába esett,
belegabalyodott saját végzetébe. Nagyot szeretett volna kiáltani. A hang
elérte torkát, de aztán csak mély, bugyborékoló nyöszörgés lett belőle.
Egy puskagolyó vágódott mellette a gerendákból tákolt barikádba.
Lentről lőttek felfelé. Nem találta meg őket, mert az árokban lapultak és a
talaj hepehupái között, amelyek hosszú, bíborszínű árnyékokat vetettek,
meg mert a szeme elhomályosodott a könnyektől és a kimerültségtől, de
összeszedte kevés maradék erejét és odamászott a géppuskához.
Mögéje kuporodott, keze szinte túlságosan kicsi volt, hogy elérje ez
elsütőbillentyűt. Lenyomta a csövet, kényszerítette magát, hogy homályos
látása kitisztuljon, és elcsodálkozott az apró játékfigurákon, amelyek a
célzóberendezés keretében megjelentek előtte. A géppuska úgy ugrott meg
a kezében, mint egy élőlény.
– Rövid sorozat – Suttogta magának, ismételve Fergus utasítását és
hüvelykujját az elsütőgombra tette. – Egy-kettő-három – és számolt
tovább, a következő sorozatig.
Mark megállt, mikor a következő sorozat felhangzott. Egy pillanatig
felfelé bámult. Félúton volt a csúcsig és most már kivehette a csörlő alatt a
kiszolgáló pódiumot, amelyen a Vickerst elhelyezték. A faszerkezet
keskeny résein keresztül világosan látszott a tiszta égbolt, mint fényes
vonal, és Mark látta, hogy míg figyel, az egyik vonal hirtelen elsötétedik.
Egy test mozdult el fölötte. Felfigyelt erre a hirtelen, villanásnyi
mozdulatra és megállapította, hogy a géppuskás lövészt látja maga fölött.
Nyilván az egyik keskeny pallónyílás fölött kuporog, és ahogy mozdult,
elzárta egy részen a fénysávot.
A résen át leadott lövés megnyomorítaná, mozgásképtelenné tenné, de
mikor a törött fegyverre nézett kezében, tudta, közelebb kell kerülnie
hozzá, sokkal közelebb.
Futva indult tovább, fölfelé, és bár igyekezett testsúlyát lábujjaira
helyezni, csizmáján a jancsiszögek menthetetlenül hangosan koppantak az
acél lépcsőfokokon.
Fergus MacDonald meghallotta. Lassított, behúzódott egy acélpánt
mögé.
– Csak egy – dörmögte. – De gyorsan jön fölfelé. – Féltérdre
ereszkedett, lepillantott a rések között a lépcsőre. Remélte, hogy így
meglátja az illetőt, akire vadászik. A lépcsőfokok, mint szétnyitott kártyák
a kézben, fedték egymást, és alatta a torony oldalsó támszerkezete
áthatolhatatlan acélerdőt alkotott.
Másként nem remélhette, hogy meglátja, mint ha a korlátba
kapaszkodva kilógatja magát az akna felé, és úgy, a központi akna fölött
néz le rá.
A négyszáz méter mély fekete lyuk gondolata visszariasztotta, és
megbecsülte, milyen magasan jár ellenfele, aztán úgy döntött, ha fejét a
lépcső oldalán kidugná az eredmény menthetetlenül egy golyó lenne a két
szeme között.
 Célszerűbb helyzetbe húzódott, ahonnan az alatta kanyargó lépcső
legközelebbi csigavonalhajlatát beláthatta.
– Hagyom, hadd jöjjön fel hozzám – döntötte el magában, és karját
állmagasságban nekifeszítette az acéltartónak, a Webleyt könyékhajlatába
tette, hogy megfelelő támaszt biztosítson a súlyos fegyvernek. Tudta, hogy
tíz lépésnél messzebbre a lövés abszolúte pontatlan, de a fordulóban
legalább egy tűrhető célpontot kap.
Fejét kissé félrehajtva figyelte a csizmás léptek kopogását a lépcsőn. Az
illető már nagyon közel van, gondolta. Még egy fordulat és célvonalba
kerül. Gondosan felhúzta a Webleyt, és lenézett a hátsó célgömb nyílásán
keresztül.
Mark fölött megint felkattogott egy sorozat a Vickersből. A fiú megállt,
hogy lélegzetet vegyen. Megbecsülte a puskás helyzetét. Bosszankodva
állapította meg, hogy túl magasra kapaszkodott fel.
A rálátás szöge megváltozott, és nem látott keresztül a deszkaplatform
repedésein. Óvatosan hátrálnia kellett a lépcsőn, hogy a fényes csíkok
ismét láthatók legyenek a padló hasadékain át.
Egy halvány mozdulat azt mutatta, hogy a lövész nem változtatott
helyzetén. Most is a nyílás fölött kucorgott, de majdnem lehetetlen volt
megcélozni.
Meredeken felfelé kellett volna lőnie, ami a legjobb körülmények között
is problematikus lett volna, és most nem volt a puskájának agya, amit
megtámasszon, célgömbje, amivel célozzon, egy összefüggő, fekete
fatömegbe kellett beletalálnia, megbecsülve a nyílás helyzetét, ahol a
lövész teste eltakarja a fényt. Maga a rés legfeljebb ha öt-hat centiméter
széles lehetett, és ha egy kicsit is elvéti, a golyó ártalmatlanul belefúródik a
vastag gerendába.
Megpróbált nem gondolni arra, hogy csak egy lövése van. A beragadt
závárzat miatt efelől biztos lehetett.
Csípőjével a korlátnak dőlve kihajolt a nyitott akna fölé, fölfelé
sandított, megpróbálta rögzíteni a célt a fejében, miközben nyugodt,
természetes mozdulattal felemelte a törött fegyvert. Tudta, a lövésnél
kizárólag az ösztöneire kell hagyatkoznia, hiába akarna nekikészülni,
puskáját mereven a célra tartani.
Felkapta a törött fegyvert, és abban a pillanatban, ahogy a hosszú cső
megfelelő vonalba került, megnyomta az elsütőbillentyűt.
A lövés villant, dörrent, a nyílás széléről levált egy apró faforgács. A
golyó fát érintett. Mark egy pillanatra mérhetetlenül elkeseredett.
De aztán az alak, amely eddig elzárta a fényt, hirtelen félrevetődött. A
rés ismét egyetlen, megszakítatlan vonal lett, és odafent a pódiumon valaki
felsikoltott.
Helena MacDonald éppen húsznál tartott a számolásban, és már
megcélzott egy embercsoportot, akikről látta, hogy az egyik teherautó
mögött gyülekeznek. Mélyen rágörnyedt a géppuskára, és azon a ponton
volt, hogy tüzel, amikor Mark puskagolyója felvágódott a padlógerendák
között.
A golyó éppen csak érintette az egyik kemény, mahagóni gerendát, csak
éppen annyira, hogy a foglalata szétrepedt, alakja elváltozott, mint a gomba
szétnyílt és Helena testében nem golyóütötte, szabályos, kerek kis lyukat
vágott.
Szétmarcangolta a lágy húst, ahogy félig szétnyitott combjai
találkozásánál belevágott, fölvágódott hasa aljába, szétroncsolta a
medencecsont vastag ívét, a csontról levágódott, és még maradt annyi
ereje, hogy megsértse a leszálló verőér alsó ágát, azt a nagy artériát, amely
a szívtől nyúlik lefelé, és magasan a hát bal oldalán ágyazódik az izmok
közé.
A lövés ereje feldobta a nőt a magasba, átesett az emelvényen és arcra
zuhant.
– Ó Istenem! Istenem, segíts! Fergus! Fergus! Nem akarok egyedül
meghalni! – sikoltotta, és a hangja élesen hasított át a tornyon, az alatta álló
két férfi fülébe.
Mark azonnal felismerte. Nem is volt szükség, hogy nevet említsen,
biztos volt benne, ki az.
Elborzadt, micsoda szörnyűséget követett el. A törött puska majdnem
kicsúszott a kezei közül, de elkapta. Támaszul megkapaszkodott a korlátba.
Helena megint felkiáltott, artikulálatlanul, olyan szenvedélyes, vad
hangon, ahogyan együtt töltött szenvedélyes perceik csúcspontján kiáltott,
és Mark egy pillanatra maga előtt látta sötét, izzó szemeit, fénylő,
diadalmas arcát, félig nyitott, piros ajkait.
Futásnak eredt. Szinte dobálta a lábait felfelé.
Fergust a sikolyok úgy érték, mintha szíven döfték volna. Szúró, fizikai
gyötrelmet érzett. Ledobta a pisztolyt, határozatlanul állt, csak bámult
fölfelé, nem értette, mi történt. Csak annyit tudott, hogy Helena haldoklik.
Túl sok halálsikolyt hallott már életében, semhogy kétsége lett volna
felőle. Amit hallott: halálos vergődés-volt és képtelen volt rávenni magát,
hogy felmásszon és megnézze azt a szörnyűséget, amely, tudta, odafönt vár
rá.
Míg tétovázott, Mark megkerülte a lépcső kanyarulatát. Fergus erre nem
készült fel. A pisztoly ott hevert mellette. Hátraugrott, megpróbálta
felvenni és közvetlen közelből belelőni az egyenruhás alak mellébe.
Mark is egyensúlyát vesztette, akárcsak Fergus. Ő sem várta, hogy
újabb ellenségbe szalad bele, de mikor meglátta Fergus kezében a
pisztolyt, a törött puskával Fergus fejére vágott.
Fergus lebukott az ütés elől, és a Webley a semmibe tüzelt, a golyó
néhány centiméterrel Mark homloka mellett süvített el. A dörrenés
majdnem megrepesztette a dobhártyáját és félrelökte a fejét. A puska a
Fergus mögötti acélmerevítőt találta el és kiesett Mark kezéből, aztán test
test ellen összeakaszkodtak. Mark megmarkolta Fergus pisztolyt tartó
kezét, és minden erejével lefelé szorította.
Egyikük sem ismert rá a másikra. Fergus önmaga szürke karikatúrájává
öregedett, szemét elárnyékolta a szövetsapka. Mark Fergus számára
ismeretlen egyenruhát viselt, poros volt, véres, és ő is sokat változott.
Fiatalemberből felnőtt férfi lett.
Mark volt a magasabb, de súlyban megegyeztek egymással, és Fergust
fűtötte a megszállottak iszonyú, harci szenvedélye, ami emberfölötti erőt
kölcsönzött neki.
Markot háttal nekiszorította a korlátnak, derékban hátrafeszítette, hogy
háttal a nyitott akna fölé lógott, de a fiú változatlanul marokra fogta
pisztolyt tartó kezét, és feszítette, hogy a csöve a feje fölé irányuljon.
Fergus görcsösen zokogott. Szenvedélyesen, meghajszolva, minden
erejét megfeszítve, egy kemény fizikai munka során megedzett test
valószínűtlenül szívós erejével, amelyet most a düh, a bánat és az
elkeseredettség ereje is tüzelt.
Mark lába megcsúszott, csizmáján a szögek elcsúsztak a lépcső
vaslemezén, és tovább bukott hátrafelé. Érezte maga mögött a négyszáz
méteres mélység hipnotikus szívóerejét.
Odafent Helena ismét felsikoltott. Hangja mint a tőrdöfés hatolt Fergus
agyába, megrázkódott, egész teste merev görcsbe feszült, aminek már nem
tudott tovább ellentartani. Hanyatt bukott korláton, de továbbra is markolta
a pisztolyt tartó kezet, másik, szabad kezével átfogta a vállát.
Így buktak le az űr fölé, szerelmes ölelkezés iszonyú paródiájában, de
még mielőtt végleges zuhanásuk megkezdődött volna, Mark beakasztotta
két lábát a korlátba, megállította esésüket, és mint egy trapézművész, fejjel
lefelé lógott az akna fölött.
Fergus támadása lendületétől átbukfencezett fölötte, és ahogy a
levegőben megfordult, a szövetsapka lerepült fejéről, és a válla kiszabadult
Mark fogásából.
 Zuhanás közben majdnem kitépte Mark karját, de a fiú ösztönösen
fogva tartotta pisztolyt szorító kezét, lábaival csimpaszkodva lógott a
korláton, alatta Fergus, mintegy következő láncszem gyanánt.
Fergus fejét hátravetve meredt rá Markra. Ahogy a sapka leesett a
fejéről, arcából hátrahullott vékony szálú, homokszínű haja, és Mark az
újabb megdöbbenéstől majdnem elengedte kezét.
– Fergus! – kiáltott fel rekedten. De ahogy Fergus visszabámult rá, őrült
szemében nyoma sem volt a felismerésnek.
– Próbálj megkapaszkodni valamiben – kiáltotta szinte könyörögve
Mark és Fergus testét a lépcső felé lendítette. – Fogd meg a korlátot!
Tudta, legfeljebb egy-két másodpercig tudja csak tartani, az eséstől
megrándult karja elgyengült, fejjel lefelé lógva rohanva száguldott fejébe a
vér, az arca feldagadt, a halántéka lüktetett, fájt, s közben az akna fekete,
éhes szája vonzásától rosszullét környékezte. Másik kezével is lenyúlt, és
két kézzel markolta Fergus csuklóját.
Fergus elfordult, de ahelyett, hogy a rács felé nyúlt volna, felnyúlt és
szabad kezével kivette másik kezéből a pisztolyt.
– Ne, Fergus! – kiáltotta Mark. – Én vagyok az! Mark!
De Fergus túl volt már mindenen. A Webleyt piszkálta, bal kezébe
fogta, hogy el tudja sütni.
– Öld meg őket! – motyogta. – Öld meg a rühösöket!
Felemelte a pisztolyt! A mélység fölött lengve, lassan forgolódva Mark
kettős fogásában, fölfelé célzott, Markra.
– Ne, Fergus! – kiáltotta Mark, ahogy a revolver csöve az arcába
meredt. Ebből a távolságból elvinné a fele fejét a lövés, és látta, amint
Fergus mutatóujja ráfeszül az elsütőbillentyűre. Az ökle is kifehéredett,
úgy szorította a pisztoly agyát.
Mark szétnyitotta ujjait. Fergus, ahogy karja kicsúszott a fogásból,
megpördült és pörögve zuhant lefelé. A revolver nem sült el, csak Fergus
éles, magas, jajveszékelő sikoltozása hallatszott az aknában.
Mark, még mindig fejjel lefelé lógva nézte, hogyan pörög, kezét-lábát
szétvetve, mint egy kerék és zuhan lefelé. Egyre kisebbnek látszott,
kétségbeesett jajveszékelése egyre halkabban hangzott, végül már csak egy
apró, halvány folt maradt belőle, és messze lent az akna fekete szája
elnyelte őt is s vele együtt jajgatását.
Mark, mint egy denevér, tovább csüngött a beálló csendben. Kipislogta
szeméből az izzadságot, de néhány másodpercig képtelen volt összeszedni
annyi erőt, hogy mozdulni tudjon. Aztán fentről, a pódiumról meghallotta
az elnyújtott, hátborzongató nyöszörgést. Ez magához térítette.
 Törődött testét kényszerítette, hogy mozduljon. Nagy nehezen elkapta
kezével a korlátot, felhúzódzkodott, rábukott a lépcsőre, aztán bizonytalan
lábakkal elindult fölfelé.
Helena odavonszolta magát a farakáshoz. Útjában sötét, nedves foltot
hagyott maga után a padlón. Khaki színű térdnadrágja csupa vér, mert még
most is erősen vérzett, és a vér egyre szélesebb pocsolyává nőtt alatta.
A farakásnál, a Vickers állványa közelében végre hanyatt dőlt.
Tökéletesen kimerülve lehunyta a szemét.
– Helena! – szólította meg Mark! A nő kinyitotta a szemét.
– Mark! – suttogta. De mintha cseppet sem lepődött volna meg. Mintha
várta volna Markot. Az arcáról már eltűnt minden szín, ajkait mintha dér
lepte volna be, a bőre jegesen csillogott. – Miért hagytál ott?
Mark tétován odalépett hozzá, letérdelt melléje. Lenézett a csípőjére, és
azt hitte, nyomban elhányja magát.
– Én igazán szerettelek. – Helena hangja halk volt, leheletszerű, mint a
fáradt sivatagi szellő. – És te elmentél.
Mark kinyúlt, hogy megfogja Helena lábát, megvizsgálni sebét, de
képtelen volt megtenni.
– Ugye nem mész el többé, Mark? – kérdezte Helena. Mark alig értette
szavát. – Tudtam, hogy vissza fogsz jönni hozzám.
– Nem megyek el többé soha – ígérte Mark és maga sem ismert a saját
hangjára. Helena jéghideg ajkán mosoly suhant át.
– Fogjál kérlek, Mark. Nem akarok egyedül meghalni.
Mark ügyetlenül átfogta vállát. Helena fejét féloldalt nekitámasztotta.
– Szerettél engem, Mark? Legalább egy kicsit?
– Igen, szerettelek! – mondta Mark, és nem esett nehezére hazudni.
Aztán egy halk surranó hang kíséretében élénkpiros vér lövellt ki Helena
combja belsejéből, ahogy a sérült artéria végigrepedt. Helena
megmerevedett, szeme tágra nyílt, a teste szinte ráolvadt Markra, feje
hátrahanyatlott.
Tágra nyitott szeme sötét volt, mint az éjféli égbolt. Ahogy Mark
rábámult, az arca lassan elváltozott. Szétolvadt, mint a fehér viasz, ha túl
közel tartják a lánghoz, szétfolyt, megreszketett, aztán újra összeállt, és
most egy márványangyal arcát látta maga előtt, bársonyos, fehér, különös
szépségű arcot, egy halott fiú arcát egy távoli országban… És Mark
agyában megpattant valami, az agya szétesett.
Felsikoltott, de hang nem jött ki a torkán, a sikoly mélyen a lelkében
hangzott. Az arca kifejezéstelen maradt, a szeme száraz, könnytelen.
Így találtak rá egy óra múlva. Mikor az első katonák óvatosan
felkapaszkodtak az acéltorony vaslépcsőjén, Mark némán ült, karjaiban a
halott asszonnyal.

– Nos hát – jelentette ki Sean Courtney –, fölakasztották Taffy Longot! –

Haragos mozdulattal összegyűrte az újságot, és ledobta széke mellé a
csempézett padlóra.
A fölöttük magasodó naspolyafa sötét, fényes levelei között apró
kolibrik csicseregtek és nyúlkáltak éles, nyughatatlan csőrükkel a virágok
kelyhébe, szárnyukat rebegtetve, mint molyok a gyertya lángja körül.
A reggelizőasztalnál csend volt. Mindenki tudta, hogyan harcolt Sean
enyhe elbírálásért azokkal a sztrájkolókkal szemben, akikre végül is
halálos ítéletet mondtak ki. Minden befolyását, minden hatalmát latba
vetette, de semmit sem ért el azokkal a gyűlölködő, bosszúálló
törekvésekkel szemben, amelyekkel egyesek teljes körű megtorlást
követeltek a lázadás összes borzalmai fejében. Sean rosszkedvűen mélázott
az asztalfőn, szakállát mellére eresztve meggörnyedt székében, úgy bámult
le a ladyburgi völgybe. A karját még felkötve hordta, a golyó ütötte seb
nem gyógyult tisztán, még nem zárult be, nedvezett. Az orvosok aggódtak,
de Sean letorkolta őket.
– Leopárd, golyó, srapnelszilánk és kés, mindezt túléltem eddig. Ne
essetek kétségbe miattam. Öreg hús lassan gyógyul, de biztosan.
Ruth Courtney, ahogy most elnézte, nem a testén esett seb miatt
aggódott. A lelki sebei aggasztották.
A ház mindkét férfi tagja úgy tért haza, mint akiket valamiféle
mélységes bűntudat és levertség kerített a hatalmába. Ruth nem tudta
pontosan, mi játszódott le azokban a sötét napokban, mert egyikük sem
beszélt róla, de az események borzalmai most is ott kísértettek még a Lion
Kop körül, ezek között a kedves, álmatag dombok között, ahová azért
hozta el őket ezekben a ragyogó, langymeleg napokban, hogy kipihenjék
magukat, hogy meggyógyuljanak.
Ez volt az a hely, életük középpontja, erőssége, ahová Sean annak
idején mint újdonsült feleséget hozta őt. Voltak más, nagy házaik, de ez
volt az otthonuk, és Ruth most idehívta Seant a csaták és a zűrzavar után.
De a bűntudat és az iszonyat ide is elkísérte őket.
– Őrültség – dörmögte Sean. – Határtalan, eszeveszett őrültség.
Hogyhogy nem látják ezt be, nem értem. – A fejét csóválta. Egy időre
elhallgatott, aztán felsóhajtott. – Most fölakasztjuk őket és ezzel örök életet
adunk nekik. Kísérteni fognak, üldözni fognak életünk minden napján.
– Te megpróbáltad, drágám – mondta halkan Ruth.
 – Próbálni nem elég – mordult fel Sean. – Hosszú távon csak egyvalami
számít, a siker.
– De hát, apám! Azok százával gyilkolták az embereket – tört ki Storm
és haragosan pirulva kapta fel csillogó szőke fejét. – Még téged is meg
akartak ölni.
Mark az ebéd kezdete óta nem szólt semmit, de most fölemelte fejét, és
Stormra nézett. Mikor Storm meglátta az arcát, elharapta a szót, és magába
fojtotta mondanivalóját.
Mark nagyon sokat változott, mióta hazajött. Mintha száz esztendőt
öregedett volna. Nem voltak ugyan friss ráncok, vonalkák az arcán, mégis,
mintha ledobta volna magáról mindazt, ami az ifjúságot jelenti és magára
vette volna a tudás és a világi tapasztalatok egész terhét.
Mikor Mark így nézett rá, Storm gyermeknek érezte magát és nem
szerette ezt az érzést. Szeretett volna áthatolni a zárkózottságnak ezen az új
páncélzatán, amely Markot körülvette.
– Közönséges gyilkosok – mondta Storm, de a szavait nem az
édesapjához intézte.
– Mi mind gyilkosok vagyunk – jegyezte meg halkan Mark, és bár az
arca változatlanul zárkózott maradt, kése csattanva koccant a tányérjának,
ahogy letette.
– Elnézését kérem, Mrs, Courtney… – fordult Ruthhoz. Ruth
összevonta szemöldökét.
– De Mark! Hiszen hozzá sem nyúlt az ételhez!
– Ma reggel belovagolok a faluba.
– Tegnap este sem vacsorázott.
– A postának el kell érnie a déli vonatot. – Összehajtotta szalvétáját,
felállt és végigsietett a pázsiton. Ahogy karcsú alakjával elvonult, Ruth
tehetetlen vállrándítással nézett utána, aztán Seanhoz fordult.
– Tökéletesen fel van húzva. Mint egy óra rugója, ami perceken belül el
fog pattanni. Mi történik ezzel a gyerekkel, Sean?
Sean a fejét ingatta.
– Ez valami, amit senki sem ért – magyarázta. – Sokszor találkoztunk
ilyesmivel a lövészárokban. Olyan ez, mintha valaki egy bizonyos
mennyiségű feszültséget el bír viselni, de aztán valami elpattan benne. Ezt
harctéri sokknak szoktuk nevezni, mert nincs jobb szavunk rá. –
Elhallgatott. – Még sose beszéltem nektek eddig Markról, és miért
választottam ki magamnak, hogy mikor találkoztam vele először… – Aztán
elmondta nekik. A naspolyafa hűvös árnyékában ülve beszélt nekik a
sárról, a félelmekről, az iszonyatról Franciaországban. – És ez nem
meghatározott időre szól, egy napra, egy hétre, ez eltart örökké, talán az
örökkévalóságig. De különösen súlyos olyan emberek esetében, akiknek
különleges adottságaik vannak. Mi, tábornokok kénytelenek vagyunk
ezeket az embereket kíméletlenül kihasználni. Mark is egyike volt
ezeknek… – És elmondta, hogyan használták Markot vadászkutyának és a
két nő feszülten hallgatta, átélték annak a fiatalembernek az élményeit, aki
napról napra többet jelentett mindegyiküknek. – Az ember úgy szedi össze
magának a borzalmakat, a félelmeket, ahogy a hajó a moszatot gyűjti
össze. Mindez a merülési szint alatt, senki se látja, de ott van. Mark ilyen
terhet cipel, és Fordsburgban történt valami, ami közel vitte a törésponthoz.
Arinak a szélén jár most.
– Mit tehetünk érte? – kérdezte csendesen Ruth és ahogy elnézte Sean
arcát, boldog volt, amiért Seannak végre van egy fia, mint ahogy régen
tudta, hogy Sean azt látja Markban. Eléggé szerette a férjét ahhoz, hogy ne
sajnálja, amiért nem az ő méhéből adhatott neki fiút, amit ő annyira
elkeseredetten szeretett volna, hanem egyszerűen örült, hogy végre
megkapta, és hogy ő megoszthatja vele ezt az örömöt.
Sean a vállát vonogatta.
– Nem tudom. – Ekkor Storm haragosan felszisszent. Mindketten
csodálkozva néztek rá.
Sean a szíve táján valami melegséggel, elfogódottan nézte, amiért ez a
bájos gyermek egy darab belőle. Storm olyan finom volt, olyan törékeny,
és Sean tudta, hogy bár ártalmatlannak látszik, mint egy frissen nyílott
virág, tud szúrni is, harapni, mint a kígyó, és a kápráztató csillogás és
szépség alatt olyan mélységek vannak benne, amelyeken mindig
elcsodálkozott, amelyeket nem értett, s valahányszor ilyen hirtelen
hangulatváltozással kitört, kiszámíthatatlanul, mint most is, varázslatosnak,
elbűvölőnek találta.
Hogy elérzékenyülését leplezze, összeráncolta homlokát.
– Nos, kisasszonyka, most mi a baj?
– Elmegy innen – mondta Storm. Sean a székén hintázva pislogott rá.
– Miről beszélsz?
– Mark. Mark el fog menni innen.
– Ezt te honnan tudod? – A gondolatra, hogy még egy fiút elveszít,
valami görcsbe húzódott Sean gyomra táján.
– Én tudom. Egyszerűen tudom – mondta Storm és felpattant a székéről.
Olyan volt hosszú, karcsú lábaival, mint egy felriasztott gazella. Lenézett
apjára.
– Csak nem képzelted, hogy egész életében a te ölebed marad? –
kérdezte, hangjában olyan gyilkos haraggal, amire Sean máskor keményen
visszavágott volna, de most csak szótlanul bámult.
Aztán Storm elrobogott. A gyepen a nap éles, fehér fénye megaranyozta
kibontott, fekete haját, s átszűrődve ruhája vékony anyagán, sötét
szilulettként rajzolta ki karcsú alakját és a reszketeg fénykoszorú, amivel
körülvette, szinte nem evilági látomássá alakította.

– Nem érted, hogy jobb neked, ha most sírsz egy kicsit, mint ha az egész
életedet végigsírod? – kérdezte Mark szelíden és megpróbálta megjátszani
a lány előtt, hogy könnyei megingatták elhatározásában.
– Visszajössz még? – Marion Littlejohn nem tartozott azok közé a nők
közé, akiknek jól áll a sírás. Kicsi, kerek képe mintha szétfolyt volna és
alaktalan lett, mint a kiégetlen agyag, a szeme kipirosodott, megduzzadt.
– Marion! Hiszen még azt sem tudom, hová megyek, honnan tudnám,
visszajövök-e.
– Nem értem, Mark. Igazán nem értem. – Hangosan szipogva
csavargatta könnytől nedves zsebkendőjét. – Olyan boldogok voltunk.
Mindent megtettem, amit tudtam, hogy boldoggá tegyelek. Még azt is.
– Nem rólad van szó, Marion – biztosította sietve Mark. Nem akarta,
hogy emlékeztessék arra, amit Marion mindig mint „azt” emlegetett. Az
volt az érzése, mintha Marion kölcsönadott volna neki egy kincset, amelyet
most uzsorakamattal követel vissza.
– Hát nem tettelek boldoggá, Mark? Annyira igyekeztem.
– Marion, folyton azt mondom, pompás, csinos lány vagy, kedves és jó,
a legkedvesebb valaki, akit ismerek.
– Akkor miért nem akarsz feleségül venni? – A hangja szinte jajgatássá
fokozódott és Mark riadtan nézett végig a tornácon. Tudta, hogy a
leánytestvérek és a sógorok a fülüket hegyezik, hogy valamit elcsípjenek a
beszélgetésből.
– Arról van szó, hogy senkit sem akarok feleségül venni.
Marion halkan felnyögött, aztán hangosan kifújta az orrát, az
alkalomhoz túlságosan kicsire méretezett vászondarabba. Mark elővette
saját zsebkendőjét a belső zsebéből. Marion örömmel elvette tőle.
– Nem akarok senkit feleségül venni. Még nem! – ismételte Mark.
– Még nem. – A leány belekapaszkodott ebbe a két szóba. – De majd
egyszer?
– Majd egyszer – mondta Mark. – Majd amikor rájöttem arra, hogy mit
akarok csinálni az életemmel, mit és hogyan akarok elérni.
– Megvárlak. – Megpróbált mosolyogni, bátor, könnyes, rózsaszín
mosollyal. – Megvárlak, Mark.
– Ne! – Mark érezte, hogy minden idegszála táncol a rémülettől.
Minden bátorságát össze kellett szednie, hogy mindezt elmondja
Marionnak és most szemmel láthatóan nem ért el vele semmit. – Isten
tudja, meddig tart ez, Marion. És annyi fiú van… te egy kedves, édes,
szeretetre méltó kislány vagy…
– Megvárlak – ismételte most már határozottan Marion és az arca ismét
felvette szokásos, kedves kifejezését. A tartása is kiegyenesedett.
– Kérlek, Marion. Ez nem lenne fair veled szemben. – Mark
kétségbeesetten szerette volna lebeszélni a leányt elhatározásáról, miután
az ő kezdeményezése gyászos kudarcot vallott. De Marion, miután még
egyszer, utoljára egy jóízűt szipogott, lenyelte maradék bánatát is, mint egy
súlyos követ. Aztán rámosolygott Markra és kipislogta az utolsó könnyeket
a szeméből.
– Ó, az nem számít. Én nagyon türelmes vagyok. Meglátod – jelentette
ki békésen.
– Te ezt nem érted – vonta fel tehetetlenül a vállát Mark.
– Ó, én nagyon is megértem, Mark! – Marion ismét mosolygott, de
ezúttal már egy elnéző anya mosolyával, amellyel haszontalan gyermekére
néz. – Ha döntöttél, visszajössz hozzám. – Felállt, lesimította egyszerű
szabású szoknyáját. – És most gyere, várnak ránk az ebéddel.

Storm különleges gonddal választotta meg a helyet. El akarta kapni a

délutáni fények játékát és a hegyhát fölött a felhők vonulását, de úgy hogy
lelásson a szakadékba is és lássa a fehér ködként hulló vízpermetet. Ezt
akarta festménye középpontjává tenni.
A ladyburgi utat is végig akarta látni, de úgy, hogy közben idegen
csellengők őt ne láthassák meg.
A festőállványt a talaj egy kis horpadása mellett állította fel, a Lion Kop
határától nem messze, saját személyét meg. a festőállványt illetően is
ügyelve az esztétikai részletekre. Miután végül is elhelyezkedett a
horpadás mellett, bal karján a palettájával, másik kezében az ecsettel,
végignézett a föld, az erdők és az ég végtelen távlatain, s ahogy elnézte a
fény játékát és a mennybolt arannyal kevert türkizkék színeit, elfogta a
művészi alkotás láza.
A tartása már nem volt teátrális, mikor nekiállt dolgozni, félrehajtott
fejjel töprengett egy színkeveréken, lassan, szertartásszerűen mozgott a
vászon előtt, mint egy áldozatra készülő templomi papnő, és annyira
elmerült a munkában, hogy mikor felhangzott Mark motorkerékpárjának
halk berregése, a hang nem hatolt át tudatának selyemgubó falán, amelyet
figyelmét összpontosítva maga köré szőtt.
Bár eredetileg azért jött ide, hogy Markot odacsalogassa, most Mark
mégis majdnem továbbment, mikor Storm észrevette. Abbahagyta a
munkát, fél kezével magasra emelte az ecsetet, s ahogy így állt, a lágy késő
délután aranyos fényeiben, a képet, amelyet nyújtott, talán maga sem tudta
volna élethűen megfesteni.
A poros útszakasz odalent, ötszáz lábnyira alatta a hegyhát lejtőjén,
hurokban folytatódott és mikor Mark a kanyarhoz ért, a szeme érthetően
megakadt a lejtő tetején álló apró, törékeny alakon.
Felhők gyülekeztek a hegyek csúcsainál, s a késői nap, ahogy
átvilágított közöttük, hosszú, reszkető sugarakkal pásztázta végig a
völgyet. Egy ilyen fénysugár Stormra esett.
Storm tökéletesen mozdulatlanul állva nézett le a lejtőn Markra és egy
szemvillanással sem árulta el, hogy fölismerte, vagy pláne, hogy hívná
magához.
Mark a nagy motorkerékpárral az út szélére állt és a nyeregben ülve
feltolta homlokára a porszemüvegét.
Storm még mindig nem mozdult. Egymást nézték. Végül Mark egy
mozdulatot tett, mintha újra el akarná indítani a motort, és Storm mintegy
villanyütésszerűen érezte, hogy valamit elveszít, de még erre sem rezdült
egy izom sem az arcán, tökéletesen mozdulatlan maradt.
Minden akaraterejét arra összpontosította, hogy tudatával kapcsolatot
teremtsen Markkal. A fiú megállt, fölnézett rá.
„Gyere”, próbálta Storm akaratával kényszeríteni. Mark ekkor
türelmetlen, majdnem dacos mozdulattal lehúzta fejéről a porszemüveget
és kezéről a kesztyűt.
Storm derűsen, nyugodt mozdulattal visszafordult a festményhez. Ajka
mosolyra nyílt, titkos kis mosolyra, és nem nézte, hogyan mászik fel Mark
a sárga, térdig érő fűben.
Aztán hallotta maga mögött Mark lélegzetét, érezte az illatát. Marknak
különleges illata volt, ezt már kitapasztalta. Keményítőszag, szopós
kiskutya vagy frissen tisztított bőr illata. A bőr borzongott tőle, a lélegzete
szinte fájdalmasan elakadt.
– Gyönyörű – jelentette ki Mark. A hangja mintha a tarkóját érintette
volna, hajszálai megmerevedtek, a vér eláradt mellében, mellbimbói fájtak,
de mégse fájtak. Sokkal gyötrőbb érzés volt ez, mint fájdalom. Szerette
volna, ha Mark megérinti, s a gondolattól a lábai is megremegtek,
combjában görcsbe rándultak az izmok.
 – Igazán gyönyörű – szögezte le ismét Mark és olyan közel állt mögötte,
hogy a lélegzete perzselte a nyakát. Gerince végigborzongott, mintha
végigkarcolnák, csípőjét megfeszítette, mintha rakoncátlan lovon ülne a
nyeregben, hogy megfékezze ezt az érzést.
Nézte a festményt és látta, Marknak igaza van. Nagyon szép. Bár még
csak félig volt készen, de ő lelki szemével már látta a többi részét.
Gyönyörű volt és igazán találó. És most szerette volna, ha a fiú megérinti.
Mintha ez a festmény felajzotta volna érzelmeit, feltárt volna egy ajtót,
az utolsó, tiltott ajtót és most féktelenül, szinte fájdalmasan kívánta az
érintését.
Megfordult. Olyan közel álltak egymáshoz. És Mark olyan magas volt.
Megint elállt a lélegzete, és felnézett a fiú arcába.
„Érints meg”, próbálta némán átvinni rá az akaratát. „Érints meg”,
parancsolta hangtalanul, de Mark keze lazán csüngött az oldalánál és Storm
nem tudta kifürkészni a szemét.
Egy perccel sem tudott tovább mozdulatlan maradni. Érzéki mozdulatot
végzett a csípőjével, valami mintha felolvadt volna és most mélyen izzott
volna a belsejében.
„Érints meg”, folytatta tovább a próbálkozást, ráerőszakolni az akaratát.
„Érints meg.”
De Mark nem törődött vele. Egyáltalán nem reagált a néma felszólításra.
És ekkor Storm hirtelen megdühödött.
Szerette volna megütni, belevágni abba az ünnepélyes, csinos arcába.
Elképzelte, hogy eltépi az ingét, belemar körmeivel sima, izmos
mellkasába. Az ing „v” alakú nyílását nézte, Mark sötét szőrét, a bőre
olajos fényét, amit a napfény meleg, aranyos barnára sütött.
Stormban fellángolt a harag, formát öltött. Mark olyan érzéseket keltett
fel benne, amelyeket sem nem értett, sem nem tudott úrrá lenni fölöttük,
féktelen, félelmetes fizikai izgalom viharát. Szerette volna megbüntetni
érte. Hadd szenvedjen ő is, marcangolja őt is a vágy, mint őt, de
ugyanakkor szerette volna megfogni remek, büszke fejét, a melléhez húzni,
ahogy az anya szorítja magához gyermekét, szeretett volna kedveskedni
neki és fájdalmat okozni, és zavart volt és kábult és haragos és értetlen. De
mindenekelőtt magasan szárnyalt a fizikai izgalom hullámain, amitől úgy
érezte magát, mint a madár.
– Azt hiszem, azt a kövér kis ringyóját dobálta meg! – mondta
acsarkodva. Mark szemében felvillant valami, megbántottság,
megdöbbenés, és Storm boldog volt ezért, vadul diadalmas és ugyanakkor
fájlalta, bánta a dolgot, legszívesebben leborult volna Mark lábaihoz,
bocsánatot kért volna tőle, vagy odavágott volna a körmeivel, mélyen
végigkarmolja azt a sima, barna, annyira szeretett arcot, Hogy vérezzen.
– Nagyon jó lett volna – mondta Mark szinte szomorúan –, ha a
Gondviselés, amely szépséget adott maginak és tehetséget, arra is gondolt
volna, hogy ugyanakkor; kedves embert is csináljon magából.
Stormnak a lélegzete is elállt a gyönyörűségtől és a megdöbbenéstől. Ez
a sértés most feljogosítja, hogy lerázza az önuralom utolsó maradékát is,
eleresztheti a gyeplőt, akadálytalanul használhatja a korbácsot és a
sarkantyút.
– Ó, maga disznó! – Azzal nekirontott. A szemét kereste, bár tudta,
hogy Mark hozzá képest sokkal fürgébb és izmosabb, de ezzel sikerült
fizikai kapcsolatot kényszeríteni rá, kényszeríteni, hogy megfogja, aztán,
mikor két kézzel lefogta, nekifeszítette a testét, és egy lépést hátrálni
kényszerítette. Látta az arcán a meglepetést. Mark nem számított rá, hogy
Storm ennyire erős. A sport, tenisz, lovaglás edzette ruganyos, hajlékony
testével szembefordult Markkal, kibillentette az egyensúlyából. Ahogy
Mark testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte, Storm az egyik lábát
beleakasztotta Mark bokájába, és az ellentétes irányba elrántotta.
Együtt estek el, zuhantak le a füves horpadásba. Mark elengedte Storm
karját, hogy két kézzel enyhítse az esést és a lány ne üsse meg magát,
ahogy a hátára huppan.
Storm azonban abban a pillanatban nekiesett. Ahogy körmével a
nyakába vájt, Mark felhördült, és Storm most látta első ízben az őszinte
harag felvillanását a szemében. Ez megint elbűvölte és mikor Mark
megmarkolta a csuklóját, addig tekergett, míg bele nem tudott harapni a fiú
alsó karján feszülő izmokba. Olyan alaposan beleharapott, hogy a bőrét
felsértse, és Mark karján ott maradt apró fogainak szabályos, kettős
félholdja.
Mark felszisszent, egyre dühösebb lett, fél lábbal lenyomta a lány testét
és lefogta két kalimpáló karját.
Storm szorgalmasan rúgkapált alatta, s ahogy a szoknyája felcsúszott,
egyik hosszú combját magasan felhúzta, természetes, mesterkéletlenül
ravasz mozdulattal nekifeszítette Mark csípőjének, nem olyan keményen,
hogy fájjon, de eléggé ahhoz, hogy tolmácsolja vele saját izgalmát.
Mark nyomban rájött, miről van szó, a fogása elernyedt, kétségbeesetten
próbált megszabadulni, de Storm fél karjával átfogta a nyakát és forró,
bársonyosan sima arcát odaszorította a fiú arcához.
Mark keze szinte gépiesen csúszott le Storm bársonyos háta közepére, s
gerince kemény ízületeit követve, csípőjére.
 – Ó, Mark – lihegte Storm –, ó Mark, nem bírom… – Haragja már régen
a semmibe foszlott, lihegő hangja lágy volt, melegen, szelíden, szeretettel
ölelte a fiút, de a hang hirtelen rádöbbentette Markot, miről van szó. Rájött,
visszaél a bizalommal, amelyet Sean Courtney beléje helyezett, visszaél
privilegizált helyzetével Elszörnyedt aljassága felett és elhúzódott a
lánytól.
– Megőrültem! – lihegte iszonyattal. Megpróbált odébb gurulni,
távolabb a lánytól, de az nyomban rátámadt, egy zsákmányától megfosztott
nőstény oroszlán ösztönös reakciójával, azzal a rejtélyes képességgel,
amellyel egy másodperc töredéke alatt képes szelíden dörömbölő, békés
macskából életveszélyes, izzó szemű vadállattá válni.
Nyitott tenyere hangosan csattant Mark arcán. Mark szemében
kaleidoszkópszerű szikrák villantak és elhomályosult a látása.
– Micsoda férfi maga? – rivallt rá.
Megpróbálta ismét megütni, de Mark felkészült a támadásra, és most
összeakaszkodva gurultak a fűben.
– Maga egy semmi, és az is marad, mert nincs meg magában az a
bátorság és erő, hogy más legyen magából – sziszegte és a szavai jobban
fájtak Marknak, mint az ütés. Saját dühe méltó párja volt Storm
haragjának.
– A fene egye meg magát! Hogy mer nekem ilyeneket mondani?
– Én legalább merek, de maga nem mer… – kiáltott vissza rá a lány,
aztán elhallgatott, mert megérezte, mi következik. Megint felkiáltott, de
most már más hangon.
– Őrület! – egész teste reszketett, úgy ölelte a fiút, karjaiba fogta,
tartotta és mély, rekedt, diadalmas hangon suttogta, duruzsolta.
– Ó, Mark, ó, édesem, édes Mark!

Sean Courtney az afrikai lovasok kényelmes, laza tartásával ülte meg lovát.
Hosszú kengyelszíj, lábak előre, fenék hátracsúsztatva a ló hátán, bal
kezében hosszú korbács, gyeplő alacsonyan tartva a nyeregfőn.
Lova, mint egy jól idomított tüzérló állt türelmesen a fák árnyékában,
súlyát három lábán nyugtatva, a negyediket pihenőállásba görbítve, s
ahogy lenyúlt, hogy a hegyhát felső lejtőit borító pompás, édes fűből
legelésszen, a gyeplő megfeszült rajta, és minden harapását ízesen harsogó
hangok kísérték.
Ahogy Sean elnézett a szélesen elterpeszkedő erdőségek és a füves
térségek felett, megállapította, hogy a táj nagyon sokat változott azóta,
hogy mint kicsi, lármás kölyök, vadászkutyának botokat hajigálva,
mezítláb, szaladgált errefelé.
Négy-öt mérfölddel arrébb, a sziklafal védelmében fészkelt a családi
birtok, a Theunis Kraal, ahol ő és Garrick, az ikertestvére született egy
füllesztő nyári reggelen, s ahol a kettős szülés megölte anyjukat, akit így
sosem ismerhetett. Garrick még most is a birtokon lakott. Ő legalább
megtalálta békéjét és örömét könyvei és papírjai között. Sean szerető,
megértő mosolya keveredett azzal az ősi bűntudattal: mi lett volna
testvéréből, ha nem roncsolja szét egyik lábát az a véletlen puskalövés, az
ő kezéből? De elhessegette magától ezeket a gondolatokat, elfordult a
nyeregben és végignézett birodalmán.
Az ezer meg ezer hektáron, amelyet épületfának telepített be, s amely
vagyona alapját képezte. Onnan, ahol lován ült, látta a fűrészmalmokat és a
fatelepeket, amelyek a város végén csatlakoztak a teherpályaudvarhoz és
ismét elfogta az önelégültség egy élet fölött, amelyben nem fecsérelt el
semmit. Elmosolyodott, rágyújtott egy hosszú, fekete szivarra. A gyufát
csizmája talpán gyújtotta meg, miközben könnyed eleganciával
egyensúlyozta ki az alatta levő ló mozgását.
Még néhány percig elédelgett magában, önelégülten, talán csak azért,
hogy ne kelljen sürgetőbb problémáira gondolnia.
Aztán a tekintete elvándorolt Ladyburg háztetőtengerén túlra, arra az új,
idomtalan, acél- és horganyzottlemez-építményre, amely olyan magasan
kiemelkedett minden más épület fölé, hogy mellette minden eltörpült a
völgyben, még a Ladyburg Farmers Bank új, négyemeletes, masszív
épülettömbje is.
A cukorgyár olyan volt, mint valami pogány bálvány, undok és falánk,
amint ott kuporgott a szemhatáron túlig elnyúló, szabályosan sorakozó
cukornádültetvények végén, amelyek mint egy hullámzó, zöld szőnyeg
borították el a dimbes-dombos tájat, és a nádszálak úgy lengtek,
himbálództak a szélben, mint az óceán hullámai. És az egész csak azt
szolgálta, hogy az örökösen éhes szörnyeteget táplálja.
Ahogy Sean összehúzta a szemét, nagy karvalyorra tövében mély ránc
keletkezett. Mikor ő birtokait ezer hektárokban mérte, az a férfi, aki valaha
a fia volt, tízezer hektárokban mérte a sajátját.
A ló, mintha megérezte volna hangulata változását, felserkent, hevesen
bólogatott fejével, kicsit oldalazott az árnyékban és neki-nekirugaszkodott.
– Nyugalom, fiú! – mordult rá Sean, kezével megveregette a ló
lapockáját, mire az megnyugodott.
Korán érkezett a találkára. Általában így szokta. Szeretett elsőnek
érkezni mindenhová és hagyni, hogy a másik menjen oda hozzá. Régi
trükkje volt ez, azt a látszatot keltem, mintha a másik lenne a betolakodó az
ő birtokán, és a várakozónak emellett volt ideje elgondolkodni, a
gondolatait rendezni és tanulmányozni a másikat, ahogy közeledik hozzá.
Ő választotta ki, kellő gondossággal, a helyet és az időt. Nem volt képes
beletörődni abba a gondolatba, hogy Dirk Courtney a lábát ismét az ő
birtokára tegye, berontson otthonába. A gonoszság aurája, amely azt az
embert körüllengte, fertőző volt és nem akarta, hogy élete belső szentélyét,
a Lion Kop-i házat beszennyezze a gonosz. Még a földjén sem akarta látni,
ezért választotta azt a kis határszakaszt, ahol az ő birtoka közvetlenül
határos Dirk Courtney földjével. Ez volt az egyetlen fél mérföldes terület
Sean földjei határán, amelyre szögesdrót kerítést húzatott.
Mint marhatenyésztő és lovas ember, ösztönös ellenszenvvel viseltetett
a szögesdrót iránt, ennek ellenére a birtoka és Dirk birtoka között
felhúzatta, és amikor Dirk írt neki és ezt a találkozót kérte tőle, ezt a helyet
választotta, ahol kerítés van közöttük.
Előhúzta mellényzsebéből az óráját és látta, hogy egy perc múlva négy,
a megadott idő. Lenézett a völgybe és a homlokát ráncolta. Alatta a lejtő
néptelen volt, akárcsak a lejtőn túl a város felé vezető útszakasz, amit
végig beláthatott. Azóta, hogy Markot egy fél órával ezelőtt látta
motorkerékpárján elberregni, az út teljesen elhagyatott volt.
Elnézett a városon túlra, a nagy ház fehér, csillogó falaira, amelyeket
Dirk Courtney épített, akkor, amikor visszatért a völgybe. Great
Longwood: nagyképű név egy nagyképű épületnek.
Sean viszolyogva nézte. Úgy tűnt, hogy ugyanaz a gonosz aura lebegi
körül, szinte tapinthatóan, még nappal is, és ismerte a történeteket,
amelyeket a pletykazsákok terjesztettek kéjelegve, mi minden zajlik ott le
az éjszaka leple alatt.
A történetek igazságában nem kételkedett, mert lelke mélyéből
fakadóan, ösztönével, amely valaha szeretet volt, ismerte azt a férfit, aki
valaha a fia volt.
Megint kézbe vette óráját. Komoran nézte. Négy óra. Megrázta, a
füléhez tartotta. Az óra egykedvűen ketyegett. Visszasüllyesztette a
zsebébe és megfogta a gyeplőt. Nem jön, és Sean egy kis, gyáva
megnyugvásfélét érzett, mert Dirk Courtneyval való minden találkozása
fárasztotta, kimerítette.
– Jó estét, apám! – A hangra megriadt, annyira, hogy ösztönösen
megszorította térdével a lovat. Megrántotta a gyeplőt. A mén táncolva
körözött, a fejét dobálta.
Dirk hanyagul ülte meg aranyos gesztenyeszín pejlovát. Az erdő sarka
felől jött lefelé, óvatosan, halkan járatta lovát a vastag levélszőnyegen.
– Elkéstél – morogta Sean. – Már éppen indultam. – Dirk nyilván
körbejárta a hegyhátat, megmászta a Lion Kop-i vízesés alatt, megkerülte a
drótkerítést és az ültetvényeken keresztül az ellentétes irányból érkezett
meg a találkozó helyére. Az elmúlt fél óra alatt valószínűleg a fák között
ült lován, és figyelte Seant.
– Miről akarsz velem beszélni? – A jövőben nem szabad többé
alábecsülnie ezt az embert: Sean már nemegyszer esett ebbe a hibába, és
mindig nagy árat fizetett érte.
– Gondolom, tudod – mosolygott rá Dirk. Seant most egy szép, fényes
szőrű és halálosan veszedelmes vadállatra emlékeztette. Egykedvűen,
elegánsan ült lován, tökéletesen ura önmagának. Sűrű szövésű, tövisálló
tweed vadászdzseki volt rajta, nyakán sárga selyemsál, hosszú, izmos
lábait fényes, csokoládébarna bőrcsizmába bújtatta.
– Emlékeztess rá – mondta Sean. Tudatosan megkeményítette magát az
ellen a hipnotikus erő ellen, amelyet ez az ember képes volt kisugározni
magából.
– Ugyan már! Tudom jól, azzal voltál elfoglalva, hogy szétverd azt az
izzadtságszagú, mosdatlan hordát és visszakergesd őket a helyükre.
Büszkén olvastam a teljesítményedről, apám. Mészáros számlád
Fordsburgban majdnem olyan félelmetes, mint az 1906-os, amikor a
Bombata-lázadást leverted. Fenséges munka…
– Folytasd – mondta Sean, és érezte, hogy keríti ismét hatalmába a
megvetés. Dirk Courtney óriási érzékkel tapintott rá gyenge és vétkes
pontjaira, és irgalmatlanul kiaknázta őket. Amikor így beszélt arról a
feladatról, amellyel Sean kénytelenségből csak a kötelességét teljesítette,
mélységesebben, még mélységesebben bántotta, mint máskor.
– Természetesen szükség volt rá, hogy a bányák ismét dolgozzanak. Te
a legtöbb fádat az aranybányáknak adod el, valahol meg is vannak a pontos
számláim erről… – Hanyagul felnevetett. Tökéletes fogsora vakítóan
villant elő, és a napfény, ahogyan csillogva játszott dús hajfürtjein, hátulról
megvilágítva fejét még színpadiasabb jelleget kölcsönzött az egész
embernek. – Nagyon helyes, kedves papa. Mindig jó érzékkel szagoltad ki
a kedvező alkalmakat. Nincs abban jövő, ha hagyjuk, hogy egy rakás
szikrázó szemű vörös kibillentsen bennünket az üzletből. Hosszú távon én
is teljesen az aranybányáktól függök.
Sean képtelen volt rávenni magát, hogy válaszoljon. A harag fojtogatta,
úgy érezte, beszennyezik és szégyellte magát ezért.
– Ez egyike azon számos dolognak, amiért adósod vagyok – folytatta
Dirk és mosolyogva, előzékeny, halálos mosolyával figyelte apját. – Én az
örökösöd vagyok, örököltem tőled a képességet arra, hogy fölismerjem a
kedvező alkalmat és meg is ragadjam. Emlékszel rá, mikor megtanítottál,
hogyan kell elfogni egy kígyót, leszorítani, és hüvelykujjai és mutatóujjal a
nyakánál fogva tartani?
Sean emlékezett. Váratlanul, roppant élénken emlékezett. A gyerek
félelmet nem ismerő vakmerősége már akkor is megrémítette.
– Látom, emlékszel. – A mosoly leolvadt Dirk arcáról, és könnyed
modora is megváltozott. – Olyan sok, sok apró dolog… emlékszel, amikor
eltévedtünk, mikor az oroszlánok szétkergették éjszaka a lovainkat?
Annyi idő után Sean most erre is emlékezett. Mopani-földön vadásztak,
első alkalom volt, hogy a gyerek a biztonságot jelentő szekértábortól távol
töltötte az éjszakát. Kis kalandnak ígérkezett, amely azonban lázálommá
változott. Az oroszlánok megölték egyik lovukat. A másik elmenekült és
ötvenmérföldes gyaloglás várt rájuk, homokon és sűrű, úttalan bozóton át.
– Megmutattad, hogyan kell vizet keresni. A faodúkban megülepedett
pocsolyákból… még most is érzem a szagát, az ízét. Aztán az erdőlakók
kútjai a homokban, amelyekből szalmaszállal szívtuk a vizet.
Most mindez ott volt előtte, bármennyire igyekezett is nem rágondolni.
A harmadik nap elvétették az utat, két száraz, kavicsos folyómeder közül a
rosszabbikat választották és besétáltak a vadonba, a hosszú haldoklás felé.
– Emlékszem, hurkot fontál a töltényhevederedből és a derekadon
cipeltél.
Mikor a gyerek ereje elfogyott, Sean cipelte, mérföldeken át, napokon
keresztül a mély, vendégmarasztaló homokban. Mikor már az ő ereje is
fogytán volt, a gyerek fölé borult, hogy árnyékával védje a nap ellen, és
duzzadt ajkával cseppenként eresztette nyálát Dirk feketedő,
megrepedezett ajkai közé, és éppen elég ideig sikerült életben tartania…
– Amikor Mbejane végre odaért, sírtál.
A megriasztott ló, derekán az oroszlán karmai ejtette, mély, hasított
sebekkel, visszatért a szekerekhez. Az öreg zulu fegyverhordozó, akinek
magának is maláriás rohama volt, megnyergelte a szürkét és vezetéken vitt
magával egy málhás lovat. A ló nyomait követve visszament az oroszlánok
tanyájához, megkereste az apa és a gyerek nyomait, és négy napon át
követte végig a bizonytalan, szél elmosta nyomokat.
Mikor rájuk talált, összeborulva ültek a homokban, a napon, és várták a
halált.
– Ez volt az egyetlen eset életemben, amikor sírni láttalak – mondta
halkan Dirk. – De gondoltál valaha arra, milyen gyakran kellett nekem
miattad sírnom?
Sean nem akarta tovább hallgatni. Nem akarta, hogy tovább is
emlékeztessék arra a kedves, akaratos, vad és szeretett gyermekre, akit úgy
nevelt, mint apa és anya egy személyben, de hiába, Dirk halk, behízelgő
hangja fogva tartotta emlékezete pókhálójában és nem tudott szabadulni
tőle.
– Megsejted-e valaha, mennyire imádtalak? Hogy egész életemet rád
építettem, utánoztam minden lépésedet, hogyan próbáltam olyan lenni,
mint te…
Sean csak a fejét rázta, megpróbált tagadni, visszautasítani…
– Megpróbáltam te lenni. Talán sikerült is…
– Nem! – jelentette ki fojtott, síri hangon.
– Talán azért vetettél el magadtól – mondta Dirk. – Láttad bennem a
saját tükörképedet, és nem tudtad rávenni magad, hogy elfogadd. Ezért
űztél el engem és hagytál ott, sírva.
– Nem! Jó Isten, nem… ez nem igaz. Ez egyáltalán nem így történt.
Dirk elfordította lovát, míg a lába oda nem ért Sean lábához.
– Papa, ugyanaz az ember vagyunk, egyek vagyunk. Nem akarod
elismerni, hogy én te vagyok? Pontosan? A te ágyékod gyümölcse, te
neveltél, alakítottál engem?
– Dirk…! – kezdte el Sean mélységesen megrendülve, de aztán nem
talált szavakat.
– Nem érted meg, hogy mindaz, amit tettem, érted történt? Nemcsak
mint gyermek, hanem mint fiatalember, mint felnőtt férfi is. Gondoltál
valaha arra, miért jöttem vissza ide, Ladyburgbe, amikor máshová is,
akárhová elmehettem volna a világon… Londonba, Párizsba, New
Yorkba… az egész világ nyitva állt előttem. De idejöttem. Miért, papa,
miért tettem ezt?
Sean a fejét ingatta. Képtelen volt válaszolni. Csak nézte ezt a jóképű
idegent, ezt a csupa élet, ellenállhatatlan, zavaró jelenséget.
– Azért jöttem vissza, mert te itt voltál.
Elhallgattak. Akaratuk, ellentétes érzelmeik zűrzavarában, szemükkel
vívtak párbajt. Sean érezte, hogy elhatározása gyengül, mintha lassan
engedne a varázslatnak, amelyet Dirk sző körülötte. Sarkát a lova
véknyába nyomta, megfordult. Ezzel megszűnt köztük a fizikai kapocs. De
Dirk kíméletlenül folytatta.
– Szeretetem jeleként, annak a szeretetnek jeleként, amely elég erős
ahhoz, hogy kiállja a te valamennyi sértésed próbáját, akárhányszor
tagadtál meg engem, akárhány ütést mértél rám, ennek a jele, hogy most
idejöttem és kinyújtom feléd a kezem. Légy megint az apám és hadd
legyek én a fiad. Tegyük össze a vagyonúnkat és építsünk fel egy
birodalmat. Itt van egy ország, egy egész ország előttünk, éretten, készen
arra, hogy a birtokunkba vegyük.
Dirk előrehajolt, kezét nyújtotta a lóról, nyitott tenyérrel, nyújtott
ujjakkal.
– Add rá a kezedet, apám. Semmi sem állíthat meg bennünket. Ketten
elsöpörjük utunkból az egész világot, ketten együtt istenek lehetünk!
– Dirk! – Sean megtalálta hangját, kiverekedte magát a lelki
zűrzavarból, amelynek csapdájába esett. – Sok embert ismertem, és egy
sem volt köztük sem egészen jó, sem egészen rossz. Valamennyien ennek a
két végletnek a keverékei voltak, a jóé és a rosszé. Mindig ezt képzeltem,
amíg téged meg nem ismertelek. Te vagy az egyetlen ember, aki
tökéletesen rossz, és rosszaságát a leghalványabb jóság sem enyhíti. Mikor
végre szembenéztem ezzel a ténnyel, akkor fordítottam hátat neked.
– Apám!
– Ne szólíts engem apádnak. Nem vagy az enyém, sose leszel megint az
enyém.
– Óriási vagyon! Az egyik legnagyobb vagyon a világon.
– Nem. – Sean a fejét rázta. – Ami itt van, egyikünké sem. Egy népé ez,
több népé. A zuluké, az angoloké, az afrikanereké, de nem az enyém és
főleg nem a tiéd.
– Mikor utoljára beszélgettünk, azt az érzést keltetted bennem… –
kezdte tiltakozó hangon Dirk.
– Semmi érzést nem keltettem benned. Nem ígértem semmit.
– Elmondtam neked mindent, a terveimet.
– Igen – mondta Sean. – Hallani akartam. Ismerni akartam minden
részletét, de nem azért, hogy segítsek neked, hanem hogy az utadba
állhassak.
Sean, mintegy nyomatékul, elhallgatott, aztán odahajolt Dirkhez, míg az
arca olyan közel nem került az arcához, hogy közvetlen közelről nézhetett
a szemébe.
– Az a terület a Bubezi folyón túl sose lesz a tiéd. Erre esküt teszek –
mondta nyugodtan, de hallatlan erővel és minden szava úgy kondult, mint
egy katedrális harangja.
Dirk hátradőlt, elsápadt.
– Megtagadtalak, mert rossz vagy. Harcolni fogok ellened, akár az
életem árán is.
Dirk arca eltorzult, a szája vonala, az álla tartása, a szeme vágása,
metszése vadállati jelleget öltött.
– Becsapod magad, apám. Te és én egy vagyunk. Ha én rossz vagyok,
akkor te vagy ennek a rossznak a forrása, az atyja. Ne fröcskölj rám nemes
szavakat, ne vegyél fel semmiféle pózt. Ismerlek, ne feledd el. Tökéletesen
ismerlek… ahogyan magamat ismerem. – Megint felnevetett, de nenumint
az előbb, könnyed, csengő nevetéssel. Kegyetlen, éles hangon, s közben az
ajka merev, kemény maradt. – Megtagadtál engem a miatt a zsidó kurvád
miatt, meg a fattyú szajha miatt, akit azon a puha, fehér hasán nemzettél.
Sean felordított. Mély, tompa, dühödt ordítással. A ló felágaskodott
alatta, magasra dobta magát hátsó lábán, mellső lábaival a levegőt kapálta.
A pej riadtan húzódott el tőle, körbe toporzékolt, ahogy Dirk mélyen a
szájába hasított a zablával.
– Azt mondtad, az életed árán is harcolsz ellenem – kiáltotta oda Dirk az
apjának. – Lehet, hogy sor kerül rá, figyelmeztetlek.
Megfékezte lovát, a másik ló felé lendült és megint odakiáltott.
– Senki sem állhat az utamba! Elpusztítlak, ahogy elpusztítottam
másokat is, akik megpróbálták. Elpusztítlak téged és azt a zsidó kurvádat.
Sean pólómozdulattal, visszakézből sújtott oda a korbáccsal, egy
csuklólendítéssel, hogy a vékony, fekete, vízilóbőr korbács mint egy
menekülő vadliba szárnya vágott át a levegőn. Dirk arcát célozta meg, azt a
vicsorgó, gonosz farkasfejét, azét a férfiét, aki valaha a fia volt.
Dirk felkapta a karját és felfogta a csapást, de a korbács, mint egy
kardvágás, fölhasította dzsekije ujját, és a vér vörösen fröcskölte be a drága
szövetet, miközben ő térdével elfordította lovát és széles ívben elfordult
Seantól.
Sebéhez kapott, összefogta a vágást és dühösen meredt Seanra. Az arcát
leírhatatlan rosszindulat torzította el.
– Ezért megöllek – mondta halkan, aztán elfordította lovát és vágtában
nekiszáguldott –egyenesen a drótkerítésnek.
A pejkó ugrott. Nyújtott testtel vette az akadályt, magasan szállt az
ötfonatú drót fölött, aztán biztos lábbal dobbant le a másik oldalon,
tökéletesen lovasa kezében. Majd ismét vágtába fogott. Csodálatos
lovasteljesítmény…
Sean sétálóra fogta lovát, legyőzte a kísértést, hogy korbácsával maga is
vágtára kényszerítse, végigporoszkált a magaslaton, a most már alig
látható, réges-régen gaz felverte ösvényen. Csak aki jól ismerte, aki valaha
gyakran járt rajta, tudhatta, hogy ott valójában egy ösvény húzódik.
Mbejane faluja kunyhóiból nem maradt semmi, csak a kőalapok rajza,
fehér körök a fűben. Persze, fölégették a kunyhókat, zulu szokás szerint,
mikor a főnök meghalt.
A marhakarám fala még érintetlenül állt, gondosan válogatott kövekből
rakva, a vállmagasságú falban mindegyik kő pontosan illett a másikhoz.
Sean leszállt lováról és a kapufélfához pányvázta a lovat. A keze még
most is reszketett, mintha lázas volna, és a gyomra kavargott. A heves
felindulás utóhatásai.
Megtalálta a helyet, ahol valaha ülni szokott a kőfalon, a lapos sziklát,
amely mintegy mintázta feneke vonalát és szivarra gyújtott. A csípős füst
megnyugtatta rendetlenül kalapáló szívét, csillapította keze reszketését.
Lenézett az épület padlójára. A zulu főnököt marhakarámja közepén
temetik el, egyenesen ülő helyzetben, arccal a felkelő nap felé. A fején
induna gyűrűjével. Frissen levágott ökör bőrébe burkolják, mintegy
gazdagsága jelképeként, s vele temetik élelmiszeres- és sörösedényét,
dohányosdobozát, pajzsát, melléje helyezik a lándzsáját, így készítik fel az
útra.
– Helló, öreg barátom! – mondta halkan Sean. – Mi neveltük fel őt. Te
meg én. És mégis, megölt téged. Nem tudom, hogyan, nem is tudom
bizonyítani, de tudom, hogy megölt. És most megesküdött, hogy engem is
megöl – és megremegett a hangja.

– Nos – mosolygott Sean –, ha már arra kényszerültél, hogy időpontot kérj

tőlem, amikor beszélhetsz velem, nyilván valami iszonyú fontos dologról
van szó.
Vidáman hunyorogva, ravaszul töprengő szemekkel nézte Markot.
Stormnak nyilvánvalóan igaza volt. A gyerek kész arra, hogy törésre vigye
a dolgot. Elmegy valahová, a maga szakállára, mint egy sebzett állat, vagy
egy kölyökoroszlán, amely annyira felnőtt már, hogy elhagyja a falkát.
Sean kíváncsi lett volna, Mark melyik csoportba tartozik, ;és arra is, hogy
az elválás milyen mély sebet ejt majd rajta.
– Igen, uram. Mondhatjuk, igen – jelentette ki Mark, de ezúttal nem
tudott Sean szemébe nézni. Máskor csillogó, nyílt tekintete most elkószált
Sean mellett, a könyvekre a polcon, aztán elfordult az ablak felé, a völgyre
nézett, az ültetvények felett, a tágas, napsütötte tájra. Olyan figyelmesen,
mintha sose látta volna.
– Akkor gyere. – Sean elfordította székét az íróasztaltól, levette orráról
fémkeretes szemüvegét és azzal intett az ablakban álló karosszék felé.
– Köszönöm, uram.
Mark odament a karosszékhez. Sean fölkelt, az ostorfa pohárszékhez
sétált.
– Ha ez annyira fontos valami, legcélszerűbb, ha előbb beveszünk egy
cseppet, hogy erőt gyújtsunk. – Megint elmosolyodott.
– Még nincs dél – közölte Mark. – Erre a szabályra ön oktatott ki
engem.
– Aki a szabályt alkotja, az meg is változtathatja – jelentette ki Sean és
két hatalmas adag aranyosbarna italt töltött ki, majd egy kis szódat
fröccsentett hozzá. – Ezt a szabályt pedig éppen most alkottam – és ízes,
elégedett nevetéssel felnevetett. – Nos, fiam – folytatta aztán –, az a
helyzet, hogy jó napot választottál ki a beszélgetésre. – Az egyík poharat
odavitte Marknak, aztán visszament az asztalhoz. – Nekem is van valami
borzasztóan fontos dolgom, amit meg kell beszélnem veled.
Kortyolt egyet a poharából, s annak jeléül, hogy jólesett, megnyalta a
szája szélét, aztán a keze fejével lesimította bajuszát.
– Mivel kettőnk közül én vagyok az idősebbik, rendben van, ha az én
dolgomat beszéljük meg először?
– Természetesen, uram. – Mark láthatóan megkönnyebbült, és ő is
óvatosan kortyolt az italából, miközben Sean rosszul titkolt önelégültséggel
nézte.
Sean kidolgozott magában egy tervet, amely annyira agyafúrt volt,
olyan testre szabott, és olyan mértékben megfelelt az igényeinek, hogy
szinte maga is megilletődött, micsoda isteni ihlet szállta meg, amiért ilyen
gondolata támadt. Nem akarta elveszíteni ezt a fiatalembert, viszont tudta
azt is, a legbiztosabb mód arra, hogy elveszítse, ha túlságosan szorosan
magához köti.
– Amíg Cape Townban voltunk, nagyon sokat beszélgettem a
miniszterelnökkel – kezdte –, és azóta sok hosszú levelet váltottunk
egymással. Mindennek eredményeként Smuts tábornok létrehozott egy
szervezetet, amit az én minisztériumom hatáskörébe utalt. Ami pedig nem
más, mint a Nemzeti Parkok Titkársága. A törvényt még persze keresztül
kell vinnünk a parlamentben, és pénzre meg további felhatalmazásokra lesz
szükségünk, de én máris neki akarok kezdeni felmérni és felértékelni a
védett területeket, és nekifogni a fejlesztés és védelem kidolgozásának… –
Aztán még majdnem egy negyedóra hosszat beszélt tovább, felolvasta a
miniszterelnök leveleit, a memorandumokat, magyarázott, fejtegetett,
végigelemezte a különböző tárgyalások anyagát, részletezte a terveit. Mark
közben mélyen besüppedt a fotelba, mellette az elfelejtett whiskyspohár és
Seant hallgatva egyre inkább az az érzése támadt, hogy itt a végzet
dolgozik: szinte lélegezni sem mert, úgy itta be azokat a hatalmas
elgondolásokat, amelyek kibontakoztak előtte.
Seant is felajzotta saját látomása, felugrott az íróasztaltól, fel-alá járkált
a sárga hajópadlón, gesztikulált, kezével, karjaival hadonászva támasztott
alá minden lényeges pontot, aztán hirtelen, lendülete kellős közepén
elhallgatott, és megállt Mark mellett.
– Smuts tábornokra igen nagy hatást gyakoroltál akkor este
Booysensnél. Meg már azelőtt is… – Megint elhallgatott, és Markot
annyira lenyűgözte, amit addig hallott, hogy észre sem vette a ravasz
mosolyt Sean arcán. – Nem okozott nehézséget rábeszélnem, hogy te
lennél az alkalmas ember erre a posztra.
– Micsoda posztra? – kérdezte mohón Mark.
– Az első ilyen terület, amelyre koncentrálni akarok, a Chaka Kapuja és
a Bubezi völgye. Valakinek el kellene mennie fölmérni a helyzetet, hogy
amikor a parlament elé visszük a dolgot, tudjuk, miről beszélünk. Te jól
ismered azt a vidéket…
A gondolat: a csend, a vadon békéje megszédítette Martot. Olyan érzése
volt, mintha berúgott volna.
– Természetesen, ha a parlament megszavazza a törvényt, szükség lesz
egy felügyelőre, aki a törvényt végrehajtja.
Mark hanyatt dőlt a fotelban. A keresésnek váratlanul vége szakadt.
Olyasfajta érzés volt, mint mikor egy óceánjáró kihajózik a nyílt tengerre
és jó széllel beáll a helyes irányba. Előtte is biztos út nyílt.
– Nos hát, miről is akartál velem beszélni? – kérdezte barátságosan
Sean.
– Semmiről – mondta Mark halkan. – Egyáltalán semmiről. – Az arca
úgy sugárzott, mint egy frissen megtérté a kinyilatkoztatás pillanatában.

Mark Anders számára a boldogság idegen fogalom volt. Gyermekkorától

fogva nem tudta, mi az igazi boldogság. Most ez olyan érzés volt, mint
mikor valaki életében először kóstol bele tömény italba, felkészületlenül,
és nem tudja, mit kezdjen vele.
Eufóriás állapotában, az ittas ujjongás hangulatában megélt valamit,
aminek a létezéséről eddig sejtelme sem volt.
Sean Courtney új titkárt vett fel, aki átvette Mark hivatalát. Korán
kopaszodó, mosolytalan emberke volt az új titkár, fényes fekete alpaka
ruhát viselt, régimódi, Celluloid lepkegallért, zöld szemellenzőt és
könyökvédőt. Hallgatag, komoly, annyira tökéletes férfiú, hogy a Lion
Kopban eszébe sem jutott senkinek másképpen szólítani, mint „Mr.
Smathers”.
 Mark a tervek szerint még egy hónapot maradt, hogy közben kioktassa
Mr. Smatherst tennivalóira, ugyanakkor rendezze saját ügyeit is és
felkészüljön az útra a Chaka Kapujához.
Amilyen mértékben Mr. Smathers emberfölötti kiválósága
megnyilatkozott, egy hét múltán teljesen egyértelmű volt Mark számára,
hogy munkakörét úgyszólván maradéktalanul átvette. Rengeteg ráérő
idejében újsütetű boldogsága fölött örvendezett.
Csak most, amikor az övé lett a Chaka Kapuja, jött rá, mennyire
rányomta bélyegét az életére annak a két hatalmas kőoszlopnak a képe,
hogyan vált egész élete központi támaszává, és alig várta már, hogy ott
legyen a csendben, a szépségben, a békében és építhessen valamit, ami
örökké fog tartani.
Most döbbent csak rá, hogy a közelmúlt érzelmi örvényei és forgataga
mennyire elvonta figyelmét arról a feladatról, amelyre elkötelezte magát:
megtalálni az öreg Anders nagyapa sírját és felderíteni halála rejtélyét. És
mindez most lehetővé vált, életének nemcsak célja lett, de az út is feltárult
a cél felé.
De mindez végül is csak alapjait jelentette boldogságának, ez volt a
forrás, amelyből szárnyaló szerelme táplálkozott.
A szerelem, amelyet titokban hordozott magában, szigorú, kérlelhetetlen
titokként, egy varázslatos pillanatban kivirágzott, színesen, szépségesen,
izgalmasan, olyan váratlanul, hogy tulajdonképpen egészében fel sem tudta
mérni.
Stormmal együtt olyan gondosan vigyáztak rá, hogy senki sem szerzett
róla tudomást. Szövevényes módszereket terveltek ki, remek ürügyeket
költöttek, amelyekkel megóvták csodálatos titkukat.
Harmadik személy jelenlétében nem beszéltek egymáshoz, nem is
néztek egymásra és az önfegyelemnek ez a gyakorlása annyira igénybe
vette idegeiket, hogy aztán mikor kettesben maradtak, annál mohóbban
estek egymásnak.
Társaságban általában azzal töltötték az idejüket, hogy törték a fejüket,
hogyan maradhatnának egyedül.
Szenvedélyes hangú leveleket írtak egymásnak és dugdosták egymás
kezébe az asztal alatt Sean és Ruth jelenlétében.
Ezek a levélkék nyilván megperzselték volna a kezét annak, aki
megérinti őket. Kódokat, különféle jeleket dolgoztak ki, titkos
találkahelyeket kerestek maguknak, időnként szörnyű kockázatokat is
vállaltak, de a veszély csak megfűszerezte amúgy is ízes szerelmi
együttléteiket. És mind a ketten kielégíthetetlenek voltak.
 Először az erdőbe lovagoltak, eldugott helyekre, külön indultak el,
kerülő utakon, aztán az utolsó mérföldet már végigvágtázták és lihegve,
kacagva értek a célba, ölelték egymást, még a nyeregben ülve, miközben
lovuk türelmetlenül toporzékolt, prüszkölt alattuk. Első alkalommal, mikor
egymást ölelve lehuppantak a nyeregből a vastag avarba, szabadon hagyták
a lovakat. Aznap hosszú volt az út hazafelé, különösen, miután mint két
részeg mentek, egymásba kapaszkodva, kifulladva és nevetve végig.
Szerencséjükre a lovak, mielőtt beértek a tanyára, találtak maguknak egy
lucernaföldet, így a lovászfiúk nem kíváncsiskodtak, amiért ló nélkül
érkeznek meg. Titkuk titok maradt, de ezután drága idejükből minden
alkalommal elvesztegettek néhány percet, míg Mark kipányvázta a lovakat.
Hamarosan azonban nem érték be egy-egy napközben ellopott órával,
hanem már Storm műtermében adtak egymásnak találkát. Mark felmászott
a műterem előtt álló indiai fügefára, végigkúszott egyik ágán, miközben
Storm a nyitott ablakban halkan sikongatott, valahányszor Mark lába
megcsúszott, vagy figyelmeztetően sziszegett rá, ha egy szolgát látott meg
a közelben, aztán mikor végre elérte az ablakpárkányt és bemászott,
tapsolva esett a nyakába.
A műterem összes bútorzata egy szék volt, a padló csupasz, kemény, és
mindenképpen tekintetbe kellett venni egy váratlan vendég érkezésének
lehetőségét. Mindazonáltal hajthatatlanok voltak, és találékonyak, Mark
elég izmos és Storm elég könnyű, és minden lehetséges.
Egy alkalommal, egy füllesztő délidőben, Mark megtántorodott és
Stormot belenyomta egy félig kész mesterművébe, minek folytán Stormot
annyira rázta a nevetés, hogy Mark alig tudta lekaparni róla a festéket.
Storm pirult, Markra pedig a terpentinszag attól kezdve mindig masszív
afrodiziákumként hatott.
Egy másik, szörnyűséges alkalommal súlyos léptek zaja hangzott fel a
folyosón, félreismerhetetlen, bicegő lépteké, aztán megálltak a műterem
előtt. Hamuszürke arccal, mozdulatlanná dermedten álltak, a lélegzetük is
elállt.
Storm az erélyes kopogásra majdnem pánikba esett, és tágra nyitott
szemekkel, rémülten bámult Markra. Mark nyomban kézbe vette az ügyet,
mert nyilvánvaló volt, hogy szörnyű veszély fenyeget. Sean Courtney, ha
így találja szeme fényét kettesben valakivel, képes előbb őket kettőjüket,
aztán magát is elpusztítani.
A kopogtatás türelmetlenül, követelőzően megismétlődött. Miközben ők
odabent rendbe hozták ruházatukat, Storm határozottan, bár tartózkodó és
kissé reszkető hangon válaszolt.
 – Egy pillanat, papa.
Mark felmarkolta a festékfoltos zubbonyt, ráhúzta Stormra, kimarkolt a
festékes edényből egy ecsetet, azt a kezébe nyomta, aztán bátorítóan
megszorította a vállát és szelíden az ajtóhoz tolta.
A vászon és a fal között éppen annyi hely volt, hogy Mark befért és
lekuporodott, miközben lélegzet visszafojtva hallgatta, hogyan húzza el
Storm a reteszt az ajtón és üdvözli apját.
– Mostanában bezárja az ajtót, kisasszonyka? – mordult rá Sean, és
gyanakodva nézett körül a műteremben. – Zavarok talán?
– Te soha, papa.
És ott voltak. Bent a műteremben. Storm jámbor képpel ácsorgott apja
mögött.
– A Wagon Hillen nincsen fa – jegyezte meg kritikusan Sean.
– Én nem fényképeket készítek, papa. Kellene ott fának lennie. Ez
kiegyensúlyozza a kompozíciót, nem látod? – Storm mostanra összeszedte
magát, mint versenyző a finisben, és Mark szíve csak úgy repdesett érte
ezért.
Mark is felbátorodott. Óvatosan kipillantott a vászon mögül és az első,
amit meglátott, egy drága női alsónemű volt, fényes, osztrigaszínű selyem,
elefántcsontszínű csipkedíszítéssel, összegyűrve hevert a műterem
padlóján.
Markot kiverte a hideg verejték. A bájos selyemdarab a csupasz padlón
olyan szembeötlő volt, mint egy harci lobogó. Megpróbálta elérni, de az
ujja hegyével sem sikerült.
Storm apja karjába csimpaszkodott, alighanem azért is, mert a lába
reszketeg volt és nem tartotta volna meg, no meg látta, merre nyúlkál
elkeseredetten Mark a vászon mögül. Ismét teljes erővel elfogta a
pánikérzés.
Hadarva és értelmetlenül válaszolgatott apja kérdéseire és megpróbálta
az ajtó felé terelni az öreget, amivel körülbelül annyit ért el, mintha egy
elefántbikát akart volna az útjából elterelni. Sean közben tapintatlanul
rálépett a padlón heverő ruhadarabra, miközben a vásznat nézte, amely
mögött Mark kuporgott.
Következő lépésére a selyemdarab a cipője hegyére tekeredett. Olyan
vékony volt és olyan könnyű, hogy Sean észre se vette, hanem vígan
tovább sántikált, fél cipőjén az egzotikus női ruhadarabbal, miközben a két
fiatal iszonyattal figyelte a kérdéses selyem útját körbe a szobában.
Az ajtóban Storm karjával apja nyakába csimpaszkodott, s miközben
megcsókolta, cipője hegyével rátaposott a selyemholmira, aztán illetlen
sietséggel kiterelte a papát a folyosóra, és becsapta mögötte az ajtót.
A rémülettől és nevetéstől elgyengülve ölelkeztek össze a műterem
közepén, de Markot annyira megviselte a dolog, hogy mikor ismét képes
volt egy értelmes szót kinyögni, határozottan kijelentette.
– Még egyszer nem vállalunk ilyen kockázatot, érted?
– Igenis, uram – felelte illedelmesen Storm, de a szeme gonoszul villant.
Mark éjfél után néhány perccel arra ébredt, hogy egy hegyes nyelv
fúródik a fülébe. Majdnem felkiáltott, de egy kis kéz keményen befogta a
száját.
– Megőrültél? – suttogta, mikor a nyitott ablakon beáradó holdfénynél
meglátta, hogy Storm hajol föléje. Ezek szerint a lány végigvonult a ház
teljes hosszán, a kongó folyosókon és a nyikorgó lépcsőkön,
koromsötétben, mindössze egy vékony pizsamába öltözve.
– Igen – nevetett Storm. – Őrült vagyok, tökéletesen, csodálatosan
eszeveszett: ez a szellem nagyszerű, nemes tombolása!
Mark csak félig volt ébren, különben alig teszi föl a következő kérdést.
– Mit keresel te itt?
– Azért jöttem, hogy megerőszakoljalak – jelentette ki Storm és bebújt
melléje az ágyba.
– Hideg a lábam – közölte méltóságteljesen, – Melegítsd meg.
– Az ég áldjon, ne csinálj ekkora lármát – könyörgött Mark, ami az
adott körülmények között értelmetlen kérés volt, mert néhány perc múlva
akkora lármát csaptak, hogy akár az egész házat felverhették volna.
– Te tényleg hallatlanul tehetséges ember vagy, Mr. Anders – állapította
meg dünnyögve Storm jóval később, dörömbölő macskahangon. – Hol
tanultad te mindezt? – Aztán álmosan kuncogva tette hozzá: – Ha
elmondod, alighanem kikaparom a szemedet.
– Máskor nem szabad idejönnöd.
– Miért nem? Mikor sokkal jobb ágyban.
– Mit csinál az apád, ha rájön?
– Megöl téged – felelte Storm egy kedvűen. – De mi köze van ennek az
egészhez?

Kapcsolatuk egy mellékes haszna Storm számára az volt, hogy végre talált
magának egy pompás férfimodellt munkájához, amire mindig szüksége lett
volna, de még arra sem mert vállalkozni, hogy megkérje apját, szerezzen
neki egyet. Pontosan tudta, mi lett volna a válasza.
Mark sem rajongott az ötletért, és Stormnak minden hízelkedését és
turbékolását igénybe kellett vennie, hogy Mark nyugodtan levetkőzzék.
Storm a célra titkos találkahelyüket választotta az erdőben, ez lett a
modellműterme.
Mark zavartan kuporodott fel egy kidőlt fatörzsre.
– Engedd el magad – kérlelte Storm. – Gondolj valami nagyon szépre.
– Tökéletesen hülyének érzem magam – háborgott Mark, mindössze egy
csíkos alsónadrágba öltözve, annál ugyanis Storm minden könyörgése
ellenére megvonta a határt.
– Különben sincs alatta semmi, amit ráfestenél a vászonra.
– Ó, de nem arról van szó. Te most egy régi görög vagy, és ki látott egy
olimpiai atlétát…
– Nem! – vágott közbe Mark. – Marad rajtam. És ez végleges. – Storm
felsóhajtott ekkora hajthatatlanság láttán és nekiállt dolgozni festékeivel a
vásznon. Mark lassanként elengedte magát és még élvezte is magán a
napfényt és a levegőt.
Élvezettel nézte Stormot is munka közben. A kis homlokráncolást,
amikor teljes erejével koncentrál, félig lehunyt szemeit, porcelánfehér
fogait, amint elgondolkozva rágcsálja alsó ajkát, a szinte rituális, táncos
lépéseket, ahogy a vászon körül lépked és miközben így elnézte, elképzelte
magának a jövőt, amikor majd a kéz a kézben sétálnak a Chaka Kapuján
túl, a vadon édenkertjében. Boldog jövő, amelyet kiteljesít az együtt
végzett munka és munkájuk eredménye: És nekiállt beszélni róla
Stormnak, szavakba öntötte elgondolásait, de Storm nem hallott belőle
semmit. A füle zárva, egész énje a szemében és kezeiben összpontosult,
nem látott mást, csak színeket és alakokat, nem érzett mást, csak
hangulatot.
Látta, hogy Mark eredetileg esetlenül fekvő testének merevsége hogyan
enged fel, megy át természetes, kecses tartásba, ahogyan ő magától sose
tudta volna megkomponálni, látta, hogyan sejlik fel az elragadtatás a
vonásaiban és bólintott rá, helyeslően mordult, nem akarta elrontani,
megtörni ezt a hangulatot. Ujjai száguldva dolgoztak, hogy foglyul ejtsék a
pillanatot, egész agya, minden mesterségbeli tudása erre a feladatra
összpontosult, saját elragadtatottsága fokozódásával még teljesebbé tette,
még intenzívebbé a Mark arcán tükröződő gyönyört, amely látszólag
szorosan kötődött egybe a szerelem és közös céljaik selyemszálaival, holott
a valóságban olyan távol estek egymástól, mint föld a holdtól.
– Megvizsgálom a terepet, hol legyen pontosan a házunk helye –
mondta Mark. – És ez egy évbe is beletelik, mert minden évszakban
látnom kell. Jó ivóvíz a száraz időszakban, de legyen biztonságos az
árvizek ellen az esős évszakban. Nyáron legyen hűvös, tengeri szél, és
legyen védve a hidegtől télen.
– Ó, igen – mormolta Storm. – Ez remek – és közben Mark szemeit
tanulmányozta. Bárcsak elcsípném benne azt a fényes foltot, amitől annyira
csillog, gondolta, és egy kis kéket adott a fehérhez, amivel kikeverje az
árnyalatot.
– Kezdetben két szoba. Az egyikben alszunk, a másik a nappali. És
persze egy völgyre néző, tágas veranda.
– Nagyszerű – lelkendezett Storm halkan, amint az ecset hegyével
megérintette a vásznon a szemet, s az nyomban életre kelt, olyan
kifejezően csillant vissza rá a vászonról, hogy a szíve is elszorult.
– Követ majd a sziklákról fejtek, de távol a folyótól, hogy ne csúfítsam
el és a mocsár szélén vágunk majd nádat, az erdőben meg gerendákat a
tetőhöz.
A nap nyugatra fordult és sugarai hűvös, zöldes fénnyel szűrődtek át az
erdő fáinak koronáján, megvilágították Mark karján az izmokat,
szoborszerű hátát. Storm megállapította magában, hogy gyönyörű…
– Lassan majd tovább építkezhetünk, szükségünk lesz újabb szobákra.
Én majd megtervezem. Ha jönnek a gyerekek, a nappali szobából
csinálhatunk gyerekszobát és építünk hozzá egy új szárnyat.
Már szinte érezte a forgács és a frissen nyesett nád édes illatát és
gondolatban látta, hogy érik, sötétedik az időtől az új tető, érezte a tágas
szobák hűvösségét délben, és hallotta, hogyan ég lobogó lánggal, ropogva
a mimózatövis a kandallóban hideg, csillagos estéken.
– Boldogok leszünk, Storm, ígérem neked. – Storm ennyit hallott csak,
felemelte fejét, ránézett Markra.
– Igen, boldogok leszünk – mondta ő is, egymásra mosolyogtak, és
tökéletesen félreértették egymást.

Mikor Sean megmondta Ruth Courtneynak, hogy Mark elmegy, az asszony

reakciójától meghökkent. Sean nem is hitte volna, hogy a fiú ennyire
belefészkelte magát az asszony érzelemvilágába.
– Ó, ne, Sean!
– A helyzet nem olyan rossz, sokkal rosszabb is lehetett volna –
biztosította feleségét sietve Sean. – Nem veszítjük el egészen, csak éppen
hosszabb gyeplőre lesz eresztve, ennyi az egész. Még mindig nekem fog
dolgozni, csak ezúttal hivatalos minőségemben. – És elmagyarázta a dolgot
Ruthnak. Mikor befejezte, Ruth hosszasan hallgatott, megemésztette a
hallottakat, aztán kimondta a véleményét.
– Azt hiszem, Mark ezen a téren nagyon jó lesz. De már annyira
megszoktam, hogy körülöttünk van. Hiányozni fog.
Sean mordult egyet, ami egyetértésnek is volt vehető, de ennyire nyíltan
nem tudta kifejezni, mit érez.
– Nos – folytatta Ruth immár tökéletesen szakszerű hangon –, akkor
neki kell látnom.
Ami azt jelentette, hogy Mark Anderst a világ egyik első számú
szakértője szereli fel az útra a Chaka Kapujához. Ruth olyan gyakran
indította valaha útnak férjét hadjáratokra és szafarikra, hogy pontosan
tudta, mire van szüksége, mik azok az abszolúte nélkülözhetetlen holmik,
amik szükségesek ahhoz, hogy valaki az afrikai bozótban megéljen, és
kényelemben éljen. Tudta, bármi, ami ennél több, sose kerül használatba, a
fölösleges cikkeket tartalmazó csomagok érintetlenül kerülnek haza, vagy
elhagyják őket útközben. De amit kiválasztott, a legkitűnőbb minőség volt,
miután előzőleg bátran feltúrta Sean útipoggyászát és minden lopási
manőverét azzal a határozott kijelentéssel igazolta:
– Sean úgysem fogja ezt többé használni.
A hálózsákot meg kellett foltozni, s a foltozásból kisebbfajta művészi
alkotás lett. Aztán nekifogott az egyetlen luxuscikket kiválasztani, amit a
csomag tartalmazni fog: a könyveket. Ezen válogatást megelőzően
hosszasan tárgyalt Markkal, mert a súly és térfogat mellett minden
könyvnek szükségképpen alkalmasnak kellett lennie arra, hogy
számtalanszor átlapozzák. Bő választék állt rendelkezésre, száz meg száz
ütött-kopott vén kötetből válogathatta, esőverte, sárlepte, teaöntözte
könyvek közül, amelyeket nem egy esetben száraz vérfoltok tarkítottak, a
napfény és a kor kifakította őket, mert valamennyi hosszú utakat tett meg
Sean öreg, vászon könyveszsákjában.
Macaulay és Gibbon, Kipling és Tennyson, Shakespeare és egy apró,
bőrkötéses Biblia is helyt kapott közöttük, miután a válogatóbizottság
gondosan átszűrte őket, és Mark, akinek korábbi kirándulásain felszerelése
egy pokrócra, egy fazékra és egy kanálra korlátozódott, úgy érezte, mintha
állandó lakosztályt nyitottak volna neki a Dorchester Hotelban.
Sean gondoskodott az expedícióhoz szükséges egyéb tárgyakról. A 9.3
kaliberű Mannlicherről, bőrtokban és két öszvérről. Nagy testű, ösztövér
állat volt mind a kettő, kemény munkára valók, jó természetűek. Mindkettő
megkapta a védőoltást, amellyel megfertőzték őket a cecelégy mérgével és
mindkettő túlélte a csípést követő lázrohamokat. Sokba került Seannak ezt
a védettséget biztosítani nekik, de az álomkór (a nagana) halálozási aránya
majdnem kilencven százalék. Kevesebb gondot okoz – és a vége ugyanaz
lenne, ha egyből a szemük közé lőnének –, semmint hogy oltás nélkül
vigyék el az állatokat a Chaka Kapuján túl, a cecelégyövezetbe.
Sean minden nap egy jó órát szentelt arra, hogy Markkal megtárgyalják
az expedíció feladatait és fontossági sorrendbe szedjék őket.
Összeállítottak egy minden nap bővülő listát, és ahogy a lista nyúlt, úgy
nőtt Sean Courtney lelkesedése. Nem egyszer csóválta meg a fejét,
félbeszakítva mondókáját.
– Te szerencsés flótás! – dörmögte. – Mit nem adnék, ha megint annyi
idős lehetnék, mint te, és visszamehetnék a bozótba!
– Eljöhet meglátogatni, uram – mosolygott Mark.
– Hát ezt éppenséggel megtehetem – állapította meg Sean és visszatette
orrára a szemüveget, aztán fölvetette a következő megtárgyalandó kérdést.
Mark első feladata volt felmérni a védett területen élő vadállományt, és
azt, hogy az egyes állatfajokból mennyi él még ott. Ennek nyilván óriási
jelentősége volt, bármiféle lépéseket próbáljanak is tenni a védelmükre és
megtartásukra. Minden azon múlott, akad-e elegendő maradék
vadállomány, amiért érdemes erőfeszítéseket tenniük.
– Lehet, hogy már késő délután vagyunk – jegyezte meg Sean.
– Nem! – Mark hallani sem akart ilyesmiről. – Van ott vad. Éppen elég
ahhoz, hogy ezt a lehetőséget megteremtse számunkra.
A következő fontos pont volt kapcsolatba lépni a Chaka Kapuja
környékén élő emberekkel, a zulukkal, akik marháikat a cecelégyzóna
szélén legeltetik, minden vándorló törzzsel, minden faluval, minden
törzsfőnökkel-, a falu minden vezetőjével, megbeszéléseket tartani velük,
felmérni a zuluk várható magatartását a védett terület fokozottan szigorú
ellenőrzésével kapcsolatban, figyelmeztetni őket, hogy amit őseik éveken
át közösségi területnek, törzsi vadászterületnek tekintettek, most új
szabályozás alá kerül. Az emberek nem vághatnak többé épületfát ott, ahol
eszükbe jut, sem nádat, nem gyűjtögethetnek és nem vadászgathatnak
kedvükre. Az, hogy Mark kitűnően beszélte a zulu nyelvet, jó szolgálatot
fog tenni ebből a szempontból is.
Ideiglenes szállást is kell építenie magának, aztán ki kell keresnie, hol
legyen a felügyelő végleges telephelye. Ötven más, kevésbé fontos feladat
is vár még rá, amelyek azonban ennek ellenére legalább annyi munkát
igényeltek, mint a többi.
Olyan program bontakozott ki előtte, amely izgatta, és alig várta, hogy
már belekezdhessen. Egyetlen felhő árnyékolta be a csodás látóhatárt: el
kell válnia Stormtól. Csak annak a biztos tudatával vigasztalta magát, hogy
nem hosszú időre. Előremegy az Édenkertbe, hogy előkészítse a helyet
Évája számára.
Ahogy Storm elnézte Markot hanyatt fekve, kezét széttárva az erdei
avarban, és még egy vászon alsónadrág sem állt közte és a természet
között, úgy mosolyodott el, mint egy anya, aki keblén ölelgetett gyermekét
nézi.
Rajta sem volt semmi, mindene szétszórva hevert a földön,
rózsaszirmok, amelyeket a szenvedély vihara szórt széjjel és most
haszontalanul hevernek szerteszét. Letérdelt Mark mellé, a pokróc sarkára,
az arcát tanulmányozta, csodálkozott, mennyire fiatal így, álmában, s a
meghatottságtól elszorult a torka.
Föléje hajolva vállát előrehajtva hagyta, hogy melle érintse az arcát, és
elmosolyodott, mikor Mark felhúzta az orrát, álmában az ajkát
biggyesztette, hangosan fújt egyet, mintha egy alkalmatlankodó legyet
akarna elhessegetni magától.
Aztán hirtelen fölébredt, kinyúlt Storm felé, mire az halkan felsikoltott,
elhúzódott tőle, és a kezére, ütött.
– Eresszen el uram, de azonnal! – mordult rá, de Mark elkapta, magára
húzta, és Storm hallotta, milyen hangosan ver a szíve.
Odabújt hozzá. Apró, elégedett torokhangokkal, miközben Mark mély
lélegzetet vett, a teste megfeszült, mellkasa kitágult, és Storm hallotta,
hogyan árad a tüdejébe a levegő.
– Mark!
– Itt vagyok.
– Nem mész el. Ezt tudod, ugye?
A levegő megrekedt Mark tüdejében. Visszatartotta lélegzetét és keze,
amellyel eddig szelíden Storm hátát simogatta, megmerevedett. Storm
érezte, hogyan feszülnek görcsbe az ujjai.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte. – Hová nem megyek?
– Oda, a bozótba.
– A Chaka Kapujához?
– Oda. Nem mész.
– Miért nem?
– Mert én megtiltom.
Mark egyetlen hirtelen mozdulattal felült. Kíméletlenül lerázta magáról
a leányt.
Szemben ültek egymással. Mark olyan arccal nézett Stormra, hogy a
leány beletúrt ujjaival a hajába és mintegy védekezően, keresztbe tette
mellén a karját.
– Storm, mi a fenét beszélsz te itt? – kérdezte Mark.
 – Nem akarom, hogy még több idődet elfecséreld. El kell kezdened a
dolgaidat intézni. Most! Ha valamire akarod vinni.
– Nekem ez a dolgom. A mi dolgunk – tette hozzá Mark zavartan. –
Hiszen megállapodtunk benne. Fölmegyek a Chaka Kapujához és
megépítem az otthonunkat.
– Otthont? – Storm a szó szoros értelmében elborzadt. – Odafent a
bozótban? Én egy nádkunyhóban? Mark, te megőrültél?
– Én azt hittem…
– Te azt fogod csinálni, hogy nekiállsz pénzt keresni – mondta a leány
hevesen és felkapta blúzát, felhúzta, majd mikor a feje kócosan megjelent a
blúz nyakában, folytatta. – Hagyd abba a gyermekjátékaidat.
– Fogok pénzt keresni – mondta Mark mereven, egyre ellenségesebb
arccal.
– Micsoda pénzt? – kérdezte Storm fagyosan.
– Lesz fizetésem.
– Fizetésed! – Storm hátravetett fejjel, csengő, megvető hangon
nevetett. – Fizetés! Nahát! Mennyit?
– Nem tudom – vallotta be Mark –, de ez tulajdonképpen igazán nem is
fontos.
– Gyerek vagy, Mark, tudod te ezt? Fizetés! Húsz font egy hétre?
Tényleg, valóban, el tudod képzelni, hogy én megéljek a te fizetésedből? –
Megvetéssel ejtette ki a szót. – Tudod, kik élnek fizetésből? Mr. Smathers
kap fizetést. – Most már talpon volt, dühösen ugrált fél lábon, s közben
öltözött. – A papa előmunkásai a fűrészmalmokban, azok élnek fizetésből.
A szolgák, akik az asztalnál felszolgálnak, azok kapnak fizetést. Meg az
istállófiúk.
Miután lovaglónadrágját rendben felhúzta, visszanyerte teljes
méltóságát.
– Az igazi férfiak nem fizetést kapnak, Mark. – A hangja élesen
csendült. – Tudod, mit csinálnak az igazi férfiak?
Mark is gombolkozott, kényszerűen követve Storm példáját, és némán
rázta a fejét.
– Az igazi emberek adják a fizetést, nem kapják – közölte Storm. –
Tudod, hogy amikor a papám a te korodban volt, már milliói voltak?
Mark sose volt képes rájönni, mitől, talán mert Storm éppen ez
alkalommal vetette fel Sean nevét, de váratlanul éktelenül megdühödött.
Mintha vörös köd szállt volna a szemére.
– Én nem vagyok a te átkozott apád – kiáltotta.
– Ne szidd az apámat – kiáltotta vissza Storm. – Öt olyan emberrel
fölér, mint amilyen te vagy.
Mindketten lihegtek, pirultak, ruhájuk gyűrött, rendetlen, a hajuk
szerteszét, a szemük vadul villogott, olyanok voltak, mint két szótlan,
sértődött, feldühödött kis állat.
Végül is Storm nagy nehezen erőt vett magán. Kínosan nyelt egyet és
kinyújtott karral, tenyerét felfelé fordítva mondta.
– Figyelj rám, Mark. Mindent kiterveltem. Ha fában dolgoznál, a
bányákkal kereskednél, a papa neked adná a képviselőséget és
Johannesburgban lakhatnánk.
De Markot még mindig a düh fojtogatta.
– Köszönöm – csattant fel nyersen, érdesen. – És akkor azzal tölthetném
az életem, hogy pénzt kuporgatok neked, hogy te megvásárolhasd azokat a
nevetséges ruháidat, és…
– Ne sértegess engem, Mark Anders! – Storm szeme szikrázott a
haragtól.
– Én én vagyok – jelentette ki Mark –, és az leszek egész hátralévő
életemben. Ha szeretnél engem, tekintettel lennél erre.
– És te, ha szeretnél engem nem akarnád, hogy nádkunyhóban éljek.
– Én szeretlek – robbant ki Mark. – És a feleségem leszel, és azt teszed,
amit én akarok.
– Ne provokálj engem, Mark Anders! Figyelmeztetlek! Ezt sose tedd.
– A férjed leszek… – kezdte el Mark a mondatot, de Storm felkapta a
cipőjét, a lovához rohant, kioldotta a kötőféket, aztán földobta magát a
nyeregbe, csak úgy, mezítláb és lenézett Markra. Lihegett a dühtől, de
igyekezett a hangját jegesre, metszőre fogni.
– Csak ne legyél te ebben annyira biztos! – Azzal elfordította lova fejét
és sarkával vágtára ösztönözte.

– Hol a kisasszonyka? – kérdezte Sean. Kibontotta szalvétáját, a sarkát a

mellényébe dugta és Storm üres helyét nézte az asztalnál.
– Nem érzi jól magát – mondta Ruth és nekiállt kiadagolni az illatos,
gőzölgő levest a hasas tálból. – Megengedtem neki, hogy felvitesse a
szobájába az ebédet.
– Mi van vele? – Sean a homlokát ráncolva, aggódva nézett rá.
– Semmi komoly – mondta határozott hangon Ruth, s ezzel lezárta a
témát. Sean még egy percig nézte, aztán felsejlett benne valami.
– Aha! – mondta. A női test működése mindig mélységes titok maradt
Sean számra és mindig áhítattal gondolt rá.
– Aha – ismételte, aztán előrehajolt, hangosan megfújta kanalában a
leveset, hogy leplezze zavarát és a bosszantó érzést, amiért szeretett
gyermeke nem gyermek többé.
Az asztal másik oldalán Mark hasonló elszántsággal dolgozott
kanalával, de a bordái között valami üres, fájdalmas érzéssel.

– Hol van ma este a kisasszonyka? – kérdezte Sean, olyan hangon, amely

mögött némi aggódás érződött. – Még mindig nincs jól?
– Reggel felhívta Irene Leuchars-t. Úgy látszik, Leucharséknál nagy
parti lesz ma este és ott akar lenni. Ebéd után ment el Durbanbe a
Cadillackel.
– Hol fog megszállni? – kérdezte Sean.
– Természetesen Leuchars-éknál.
– Szólnia kellett volna nekem – mondta bosszúsan Sean.
– Egész nap lent voltál a fűrészmalomnál, drágám. Azonnal döntenie
kellett, különben nem ért volna oda a partira. Tudtam, hogy úgysem bánod.
Sean mindent bánt, ami távol tartotta tőle a leányát, de ezt most nem
mondhatta ki. – Én azt hittem, utálja Irene Leuchare-t – mondta
panaszosán.
– Az a múlt hónapban volt.
– És azt hittem, beteg – szívóskodott Sean.
– Az tegnap este volt.
– Mikor jön haza?
– Lehet, hogy ott marad szombatig, a greyville-i versenyekig.
Mark Anders hallgatott, mellkasában az űr feneketlen semmivé mélyült.
Storm visszament abba a zárt társaságba a gazdag, érzéketlen, privilegizált
fiatalok közé, soha véget érni nem akaró játékaikhoz és örökös,
extravagáns partijaikhoz, miközben ő szombaton elindul két öszvérrel a
Chaka Kapuja mögötti vadonba.

Mark sose tudta meg, honnan jött rá Dirk Courtney. Számára ez újabb
bizonyítéka volt annak, micsoda hatalommal rendelkezik ez az ember,
milyen messzire elérnek a karjai, csápjaival hogyan hatol be minden
sarokba, minden repedésbe.
– Úgy tudom, ön végzi a felmérést a kormány számára, hogy eldöntsék,
érdemes-e Chaka Kapuja mögötti védett területet fejleszteni.
Mark számára még mindig valószínűtlennek tűnt, hogy ott állt Great
Longwoodban fegyvertelenül, tökéletesen kiszolgáltatva. A bőre is
bizsergett, a vészjelző mechanizmus működött benne, idegei megfeszültek,
mint egy felajzott íjon az ideg, de megjátszotta magát, elgondolkodó arccal
járt föl s alá, csak fél kezét tartotta ökölbe szorítva a hátsó zsebében.
Dirk Courtney magasabb volt nála. Udvariasan állt mellette, és mikor
barátságosan megjegyezte, micsoda feladatot róttak Markra, szélesen
széthúzott szájjal mosolygott és kezét barátságosan a fiatalember karjára
tette. Ettől a hanyag, bizalmaskodó mozdulattól Mark úgy megrázkódott,
mintha egy mamba csókolta volna meg fekete nyelvével.
Honnan tudja vajon? Mark rábámult Dirkre és lassan elhúzódott az
érintése elől.
Ha Dirk észrevette ezt a mozdulatot, nem látszott meg mosolyán és
természetes mozdulattal ejtette le karját, vette elő vastag, ezüst
cigarettatárcáját zakója zsebéből.
– Próbálja ki – mondta és odakínálta Marknak. – Külön nekem gyártják.
Mark megszaglászta a zamatos török dohányt és a rágyújtás aktusával
leplezte bizonytalanságát és meglepetését. Csak Sean Courtney és a
családja tudott a dologról, és természetesen a miniszterelnöki hivatal… a
miniszterelnöki hivatal! Vajon erről van szó? Igen, úgy látszott, ez a
helyzet, s ez esetben Dirk Courtney csápjai valóban nagyon messzire
nyúlnak.
– Hallgatását igenlésnek veszem – mondta Dirk, miközben
végigsétáltak a két sor meszelt istállórekesz között a kövezett ösvényen. A
lovak nyakukat nyújtogatták a rekeszajtók fölött Dirk felé, ő megállt egyik-
másikuknál, megsimogatta bársonyos orrukat és meglepően gyengéd,
hízelkedő szavakat suttogott nekik.
– Maga nagyon hallgatag, fiatalember – mosolygott Markra Dirk
behízelgő mosolyával. – Szeretem azt az embert, aki okosan tud hallgatni
és tiszteletben tartja mások magánéletét. – Szembefordult Markkal, így
Mark is kénytelen volt a szemébe nézni.
Markot Dirk csillogó szőrű macskára emlékeztette. Nem arra a cirmos,
házimacskafajtára, hanem egy nagy testű ragadozóra. A leopárdra: aranyos
szőrű, kegyetlen macskára. Csodálkozott saját bátorságán vagy
ostobaságán, amiért eljött, egyenesen ide, a leopárd tanyájára. Egy évvel
ezelőtt öngyilkosság lett volna kiszolgáltatni magát ennek az embernek.
Sean Courtney támogatása nélkül még most sem merte volna
megkockáztatni. És mégis, bár értelemszerűen senki, még Dirk Courtney
sem mert volna egy ujjal is hozzányúlni most, hogy Sean Courtney áll a
háta mögött, beleértve mindazt, amit ez magában foglal, a gerince mégis
végigbizsergett a félelemtől, mikor azokba a leopárdszemekbe belenézett.
Dirk megfogta a könyökét, nem adva neki alkalmat, hogy kicsússzon-e
kezéből és átvezette egy kapunyíláson keresztül a tenyészistállóba. Két
rekeszt tíz láb magas cölöpkerítés vett körül, mindegyik rekeszt gondosan
kipárnázták, nehogy a bezárt értékes állatok megsérüljenek. A
négyszögletes karámokban a padlót bokáig friss fűrészpor borította, és míg
az egyik karám üres volt, a mellette levő rekeszben négy lovászfiú
szorgoskodott.
Ketten, kettős gyeplővel a kancát tartották. A kanca fiatal, sötét
gesztenyebarna állat volt, erős, de finom csontozatú, az arab fajta
gyönyörűen kiegyensúlyozott fejével, széles orrlikakkal, ami jó kedélyre és
kitartásra vallott.
Dirk csizmás lábát a karám alsó rácsára tette, és előrehajolva, gőgös
büszkeséggel nézte.
– Ezer fontomba került, és jó üzletet kötöttem.
A két másik lovász a fedezőmént tartotta kézben. Szürke, foltos orrú,
öreg és nehézkes testű állat volt. Hasán övet viselt, amely alul hátranyúlt
hátsó lábai közé, tulajdonképpen egy könnyű láncból készült rács, amolyan
erényövféle volt. Ez volt a próbahím, s ez a szerkezet megakadályozta
abban, hogy a kancát fedezni tudja.
A lovászok megeresztették a gyeplőt. A mén közeledett a kancához, de
mikor a kanca megérezte, hogy orrával szelíden megdöfködi a farka alatt,
leszegett fejjel kirúgott hátsó lábaival, és a gyilkos, villámgyors vágás
patkójával csak centiméterekkel kerülte el a mén fejét.
A mén prüszkölt, hátrált, aztán rendíthetetlenül, ismét közelített a
kancához. Kinyúlt, megérintette véknyát, orrát szelíden, szeretettel húzta
végig fényes szőrén. A kanca megborzongott, mintha méhek szálltak volna
rá és sikítva, dühösen felnyerítve tiltakozott a szűzi erényét ért kellemetlen
érintés ellen. Az egyik lovász térdre bukott, mikor a kanca szörnyű, sárga
fogaival odavágott a mén felé, elkapta a nyakát és felhasította vén foltos
bőrét. Aztán elvonszolták onnan.
– Szegény fickó – mormolta Mark. A seb vérzett ugyan, de felületes
volt csak, de az egész dolog igazságtalansága keltette fel Mark
együttérzését. Az öreg ménnek el kellett viselnie a rúgásokat, a
harapásokat, míg a temperamentumos kancacsikó végül is behódol,
készségessé válik, és akkor, mint ki dolgát jól végezte, elvezetik onnan.
– Sose pazarolja szimpátiáját a világ veszteseire – tanácsolta Dirk –, túl
sokan vannak.
A fűrészporral borított részen a kancacsikó fölemelte farkát, a farok
hosszú, fényes szőre olyan volt, mint egy puha, hullámzó tollbokréta, és
felajzottsága jeléül erélyesen vizeit.
 A mén körbejárta, hátrahúzta felső ajkát, kivillantotta fogait, a vállai
hevesen rángatóztak és miközben lelkesen bólogatott fejével, ismét kinyúlt
a karccá felé.
Az most nyugodtan állt. Farkát felemelve tartotta, de a mén orra
érintésétől megremegett, láthatóan készen arra, hogy befogadja.
– Helyes – kiáltott fel Dirk. – Vigyétek. – Két lovász erejére volt
szükség, hogy a mén fejét elfordítsák és kivezessék a kapun, amelyet Dirk
kitárt.
– Különös módon nem hiszem, hogy maga az élet vesztese lenne –
mondta hanyagul Dirk, miközben a kapunál várakoztak. – Ezért van most
itt, e pillanatban is. Én csak egyfajta emberrel foglalkozom. Vagy olyannal,
akinek tehetsége van, vagy akinek ereje vagy meglátása van, vagy akiben
ezek az erények mind megvannak. Gondolom, maga ez a típus.
Mark ekkorra már kiderítette magában, hogy az egészet gondosan
előkészítették. Találkozását Peter Botesszal, Marion Littlejohn sógorával a
ladyburgi postahivatal előtt, a sürgető meghívást Dirk Courtney birtokára,
amit Botes átadott, úgy, hogy nem volt már lehetősége a dolgot Sean
Courtneynak jelenteni, és megbeszélni vele a meghívás dolgát. És most ez
az erotikus játék a lovak párosításával. Mindezt úgy tervezte ki Dirk, hogy
megzavarja Markot, kibillentse egyensúlyából, bizonytalanná tegye.
– Én azt hiszem, maga inkább olyan, mint ez itt – folytatta Dirk, ahogy
a lovászok elővezették a tenyészmént, olyan lovat, amely túlságosan
értékes lett volna, semhogy megkockáztassák, hogy kárt szenvedjen, ha
összeeresztik egy kelletlen nősténnyel. Megtermett mén volt, fekete, mint a
varjú, magas léptű, fényes patáival büszkén rugdalta a fűrészport, aztán
merev lábakon, keményen megvetette magát, s amint megérezte a várakozó
kanca szagát, megremegett, hasa alatt előremeredt nagy, fekete, férfikar
méretű nemi szerve, és vastagon, türelmetlenül verdeste a mellét.
– A vesztesek fáradnak, és a nyertesek viszik el a zsákmányt – mondta
Dirk, mikor a nagy állat felágaskodott és a nőstény lenyomta farát, hogy
befogadja a hímet.
– A győztesek és a vesztesek – ismételte el Dirk, és nézte, hogyan
dolgozik a mén, közben elpirult, kezével olyan keményen markolta a
kerítés gerendáját, hogy kifehéredett az ökle.
Mikor végül a mén a kancáról hátralépett négy lábára, Dirk felsóhajtott,
megfogta Mark könyökét.
– Maga ott volt, amikor az apámmal az álmaimról beszéltem – mondta,
miközben elvezette Markot.
– Igen, ott voltam.
 – Nagyszerű! – nevetett kedélyesen Dirk. – Szóval, van hangja. Már
kezdtem kételkedni benne. De információim szerint esze is van.
– Természetesen – mondta, mikor Mark szúrós szemmel nézett rá –,
vettem a fáradságot, és mindent megtudtam magáról. Maga ismeri a
terveim bizonyos részleteit. Én olyan helyzetben kell hogy legyek, hogy
megvédhessem magam.
Megkerülték a ház előtti díszes tavat, amelynek tükrén vízililiomok
lapos levelei úszkáltak, a virágok illata édesen lengett feléjük a délutáni
melegben, ahogy a rózsaligeten keresztülmentek, de egyikük sem szólt
semmit, míg be nem léptek a magas mennyezetű, bútorokkal telezsúfolt
dolgozószobába. Dirk már korábban behúzta a faredőnyöket a hőség miatt,
és a szoba most hűvös volt, sötét és valamiképpen baljóslatú.
Dirk székkel kínálta Markot a kandalló mellett, aztán az asztalhoz sétált,
ahol ezüsttálcán palackok és kristálypoharak sorakoztak.
– Italt? – kérdezte. Mark csak a fejét rázta és nézte, hogyan tölti ki
magának az italt egy fekete palackból Dirk.
– Ismeri az álmomat – mondta Dirk, miközben még mindig a
töltögetéssel volt elfoglalva. – Mi a véleménye róla?
– Óriási elképzelés – mondta Mark óvatosan.
– Elképzelés? – Dirk felnevetett. – Én nem azt a szót használnám. –
Poharával üdvözölte Markot, kortyintott egyet és a pohár fölött Mark arcát
figyelte.
Furcsa módon dolgozik a sors, gondolta Dirk, miközben a karcsú,
elegáns ifjút nézte. Kétszer próbáltam megszabadulni a
kényelmetlenségektől amiket okozhatott volna. És ha sikerül, most nem
tudnám felhasználni a céljaimra.
Fél fenékkel felült az íróasztal sarkára, gondosan félretette poharát,
hogy mindkét keze szabad legyen és két kézzel gesztikulálva beszélt
tovább.
– Arról beszélünk, hogy egy teljesen új frontot nyitunk meg, hatalmas
lépést teszünk előre népünk javára, munkát teremtünk tízezer ember
számára, új városok, új kikötők, új vasutak… haladás. – Kitárt karokkal
illusztrálta a növekedést, a határtalan lehetőségeket. – Ez az egyetlen,
csodálatos szó mindezt érzékelteti: haladás! És aki ezt meg akarja állítani,
rosszabb, mint a bolond, a bűnöző, az árulója országának, és úgy is kell
bánni vele. Irgalmatlanul félre kell söpörni, minden rendelkezésre álló
eszközzel…
Elhallgatott és szigorúan nézett Markra, alig leplezett fenyegetéssel
szemében. Mark nyugtalanul mozdult a székén.
 – Másfelől viszont… – Dirk, hogy hirtelen elmosolyodott, olyan volt,
mintha a viharos ég szürkeségén egy napsugár tör át –, mindenki, aki
ennek az óriási tervnek a teljesítésén dolgozik, jogosan tart rá igényt, hogy
osztozzék a jutalomban.
– Mit kíván tőlem? – kérdezte Mark. A váratlan kérdés úgy érte Dirket,
kezei széttárva, már ajkán a szónoklat folytatásával. Leeresztette kezét,
várakozó arccal nézte Markot, mint aki várja, mi következik ez után. – És
micsoda jutalomról beszél? – fejezte be a mondatot Mark, és Dirk
elragadtatottan nevetett fel, mert ezek voltak azok a szavak, amelyeket
várt. Mert minden embernek megvan az ára, amiért dolgozni hajlandó.
– Maga tudja, mit várok magától.
– Igen, azt hiszem, tudom.
– Mondja meg, mit akarok – nevetett fel ismét Dirk.
– Egy jelentést, amely olyan ajánlást tartalmaz, miszerint a Chaka
Kapuja védett területnek Nemzeti Parkká való fejlesztése nem célszerű.
– Maga mondta, nem én. – Dirk megint felvette poharát, és Mark felé
intett vele. – Mindazonáltal, iszom rá.
– És a jutalom? – folytatta Mark.
– Az elégtétel, hogy tudja, hazafias kötelességét teljesítette ennek az
országnak a népeivel szemben – közölte ünnepélyes hangon Dirk.
– Én Franciaországban beszereztem minden elégtételt, ami nekem egy
életre elég – mondta Mark halkan. – De rájöttem, hogy azt sem megenni,
sem meginni nem tudom. – És Dirk kéjesen felnevetett.
– Remek mondás, nem szabad elfelejtenem. Biztos benne, hogy nem
iszik valamit?
Mark most, első ízben elmosolyodott.
– De igen, meggondoltam magam.
– Whiskyt?
– Kérek.
Dirk felállt, titkos belső elégtétellel odasétált az ezüsttálcához. Ha az
derül ki, hogy ennek az embernek nincsen ára, mint ahogy azt kezdetben
lehetségesnek gondolta, megdőlt volna az egyik alaptétele, amelyre egész
életfilozófiáját építette. De most minden rendbe jött. Ennek az embernek is
van ára, és váratlanul megvetést s egyben haragot is érzett iránta. Pénzről
lesz szó és alighanem silány kis pénzről. Nincsen semmi különleges ebben
a fickóban.
Ismét Mark felé fordult.
– Tessék egy korty innivaló. – Odanyújtotta neki a kristálypoharat. – És
most beszéljünk valamiről, amit meg is lehet enni.
 Visszament az íróasztalhoz, kinyitotta az egyik fiókot, és kivett belőle
egy vörös viasszal lepecsételt barna borítékot.
A borítékot letette az asztalra, aztán kézbe fogta poharát.
– Ebben van az előleg, hogy a jóakaratomat tanúsítsam – mondta.
– Mennyire jó az akarata?
– Ezer font – mondta Dirk. – Ezen egy hegyre való kenyeret vásárolhat
magának.
– Az ön egyik társasága megvásárolt egy farmot a nagyapámtól –
mondta Mark, gondosan megválogatta szavait. – Az öreg azt ígérte, hogy a
farm az enyém lesz, és meghalt, de nem hagyott rám semmit.
Dirk arca hirtelen bezárult. Fürkész szemmel, óvatosan nézte Markot.
Egy pillanatra arra gondolt, ne játssza-e meg a tájékozatlant, de egyszer
már elismerte, hogy alaposan utánanézett Mark dolgainak…
– Igen – bólintott. – Tudok róla. Az öreg elherdált mindent.
– Annak a farmnak az ára háromezer font volt – folytatta Mark. – Én
úgy érzem, valaki még tartozik nekem azzal a pénzzel.
Dirk ismét benyúlt a fiókba, és kihúzott belőle két, az előbbivel azonos
borítékot. Gondosan rátette őket az elsőre.
– Furcsa véletlen folytán pontosan ez az összeg van nálam. Valóban
nevetséges összeg, mosolygott magában megvetően. Vajon mitől
gondoltam, hogy van valami rendkívüli ebben az emberben? A fiókban
még ott lapult hét hasonló barna boríték, mindegyikben száz darab
tízfontos bankjegy. Felkészült rá, hogy Mark addig tornássza fel a jelentés
árát, sőt, ami azt illeti, ő még tovább is elment volna. Sokkal tovább.
– Jöjjön – mosolygott Markra. – Itt van. – És nézte, hogyan áll fel Mark
Anders a székéről, megy keresztül a szobán, veszi föl a borítékokat, és
süllyeszti őket a zsebébe.

Sean Courtney szakálla úgy borzolódott fel, mint egy haragos sün háta és
az arca lassan olyasfajta színben kezdett játszani, mint egy rosszul kiégetett
tégla.
– Úristen! – morogta, és a három borítékra meredt az íróasztalán. A
pecséteket már korábban óvatosan felnyitották, és a borítékok tartalma
három ropogós kincstári pénzjegyekből formált, vörös és kék legyezőként
hevert Sean előtt. – És te elfogadtad a pénzét.
– Igen, uram – mondta Mark és úgy állt Sean előtt, mint egy makacs
diák az osztályfőnöke előtt.
– És van képed idejönni vele? – Sean olyan mozdulatot tett, mintha le
akarná söpörni a pénzt a földre. – Vidd előlem ezt a szennyet.
 – Az ön első leckéje számomra, tábornok úr: a pénz mindig fontos –
mondta Mark csendesen.
– Igen, de mit csináljak én ezzel?
– Mint az Afrikai Vadállomány Megőrzésére Alakult Társaság
fővédnöke, önnek kötelessége lenne az ajándékozóval levélben közölni,
hogy bőkezű adományát köszönettel elfogadja…
– Mi a fenét beszélsz te itt összevissza? – bámult rá Sean. – Miféle
társaság ez?
– Éppen most alapítottam, uram, és önt választottam fővédnökül. Biztos
vagyok benne, hogy össze tudunk állítani egy alkalmas emlékiratot,
amelyben meghatározzuk a társaság céljait és szabályzatát, de a lényege az
egésznek egy mozgalom, amely az embereket tudatára akarja ébreszteni
annak, mit készülünk tenni a köz támogatásának elnyerése céljából… –
Mark szinte hadart, dőlt belőle a szó. Sean csak hallgatta és arca
téglapirosból fokozatosan visszanyerte szokott színét, majd lassan
elragadtatott mosolyra húzta el a száját. A pénzt sajtópropagandára
fordítjuk, hogy az emberekben tudatosítsuk örökségük értékét – folytatta
szóáradatát hadarva Mark, és csak úgy ömlöttek belőle az ötletek, és
szültek nyomban újabb ötleteket, miközben Sean csak figyelte, mosolya
egyre szélesedett, míg végül percekig tartó nevetési rohamba torkollott.
– Elég! – kiáltotta elragadtatottan. – Ülj le, Mark, egyelőre elég ennyi. –
Zsebkendőt keresett, hogy megtörölje szemét, aztán kifújta nagy, kampós
orrát, ami úgy harsogott, mint egy trombita. – Ez szemérmetlenség –
mondta, magában nevetgélve. – Kifejezetten szentségtörés. Te egyáltalán
semmibe sem veszed a pénzt. Ez nem normális.
– Dehogynem, csak éppen a pénz eszköz és nem cél, uram! – és Mark is
nevetett, mert a tábornok vidámsága ragályos volt.
– Istenem, Mark, te igazán remek alak vagy. Hol szedtelek én össze
téged? – Még egyet nevetett, aztán elkomolyodott. Elővett egy ív papírt az
egyik fiókból és nekiállt jegyzetelni. – Mintha nem lenne amúgy is elég
dolgom– zsörtölődött. – Na, és most állítsuk össze ennek a te átkozott
társaságodnak a céljait.
Majdnem három óra hosszat dolgozott, és Ruth Courtneynak kellett
értük mennie, hogy vacsorához hívja őket.
– Egy perc, drágám – mondta Sean és rátette a papírnehezéket a frissen
készült jegyzetekre. Már éppen felállni készült, mikor homlokát ráncolva
Markra nézett.
– Veszedelmes ellenséget választottál magadnak, fiatalember – mondta
figyelmeztetően.
 – Igen, tudom – bólintott Mark higgadtan.
– Ezt sok érzéssel mondtad. – Kérdően nézett Markra. Az egy pillanatig
habozott, aztán beszélni kezdett.
– Ön tud a nagyapámról, John Andersről. Valamikor egyszer beszélt
róla. – Sean bólintott és visszadőlt a párnás bőrszékbe. – Volt egy földje az
öregnek. Nyolcezer hektár. Anderslandnek keresztelte el.
Sean ismét rábólintott, és Mark, szavait gondosan megválogatva
folytatta. Elmondott mindent, cifrázás nélkül, csak a tényekre szorítkozott,
és ha bizonytalan volt, vagy összefüggéseket keresett, pontosan
megmondta azt is. Ruth megint odament, hogy vacsorára hívja őket, éppen,
mikor Mark azt az éjszakát írta le, mikor a hegyháton a gengszterek a
táborában akarták megtámadni. Ruth már-már erőltette, hogy menjenek,
mert kihűl az étel, de az arcukat látva hallgatott, némán Sean széke mögé
állt és figyelt, közben az arca egyre sápadtabb, egyre feszültebb lett.
Mark azt is elmondta, mi történt a Chaka Kapujánál, hogyan kutatott
nagyapja sírja után, beszélt az emberekről, akik vadásztak rá, és mikor a
történetet befejezte, mind a hárman hosszan hallgattak, míg végül Sean
kihúzta magát, mély, szomorú sóhajjal, és megkérdezte.
– Miért nem jelentetted ezt?
– Mit jelentettem volna? Ki hitt volna nekem?
– Elmehettél volna a rendőrségre.
– Egy szikrányi bizonyítékom sincs, ami Dirk Courtneyra utalna, kivéve
azt, hogy abszolúte biztos vagyok benne. – Lesütötte szemét. – Vad,
valószínűtlen történet, annyira, hogy mostanáig még önnek sem mertem
elmondani.
– Igen – bólintott Sean. – Megértem. Még most sem akarom elhinni,
hogy igaz.
– Sajnálom – mondta Mark.
– Tudom, hogy igaz, de nem akarom elhinni. – Sean felhúzta a vállát,
állat mellére szegezte. Ruth, aki mögötte állt, megnyugtatóan a vállára tette
a kezét. – Ó Istenem! Még mennyit kell miatta elszenvednem? – suttogta
Sean, aztán felnézett.
– Ezután még nagyobb veszélyben leszel, Mark.
– Nem hiszem, tábornok úr. Az ön védelme alatt állok, és ő tudja ezt.
– Adja Isten, hogy ez elég legyen – mondta halkan Sean. De mit
tehetünk ellene? Hogyan tudjuk megfékezni ezt a… – elhallgatott,
megfelelő szót keresett, aztán vadul sziszegte: – ezt a szörnyeteget?
– Nincsen bizonyíték – mondta Mark. – Semmi, amit ellene
felhasználhatnánk. Sokkal ügyesebb volt annál.
 – Van bizonyíték – mondta Sean határozottan. – Ha ez mind igaz, akkor
van bizonyíték. Valahol.

A Trójainak, annak az öszvérnek, amelyen Mark ült, olyan széles háta volt,
mint egy hordó. A nap átsütött Mark ingén, az izzadság sötét, nedves foltjai
sötétlettek rajta a lapockái között meg a hónaljában, míg a Bubezi partján
lefelé nyargalt és gyeplőjénél fogva vezette a másik agyonterhelt öszvért, a
Spártait.
A folyó medrében, egy cukorfehér homokpadnál hagyta, hogy az
öszvérek térdig belegázoljanak a vízbe és nekiálljanak vedelni. Zajosan
szívták magukba a vizet és Mark szinte érezte, hogyan dagad a Trójai
gyomra a térdei között.
Kalapját hátratolta fején, letörölte homlokáról az izzadságot, és felnézett
a Chaka Kapuja oszlopaira. Olyanok voltak, mint az égboltról lenyúló két
sziklazuhatag, meredekek, egy-egy darab az örökkévalóságból, olyan
mérhetetlenül nagyok, hogy eltörpült mellettük a föld és a lábainál
kanyargó folyó.
Az elöl poroszkáló öszvér hátán a kettős kosár sokkal kevésbé volt
súlyos, mint azok a gondok, amelyeket Mark a civilizáció világából
magával hozott. Nagy adag bűntudat nyomta a lelkét, egy elvesztett
szerelem bánata és a bevégzetlen feladat keserű tudata. De most, hogy a
Chaka Kapuja sziklái alá ért, úgy érezte, szabadul terheitől és lassan
visszatér belé az élet.
Mintha egy megnevezhetetlen valami nyúlt Volna át feléje a Bubezi
folyón túlról, mintha a végzet keze jelezné számára a kijelölt utat, vagy
talán még inkább: a hazatérés érzete? Igen, gondolta hirtelen támadt
örömmel: végre hazajöttem.
Egyszeriben sietőssé vált az útja. Felrángatta a Trójai fejét, bármennyire
vonakodott szegény, a víz még csak úgy dőlt löttyedt, gumiszerű szájából,
és előrerugdalta az örvénylő folyó zöld vizébe, ő maga lecsúszott a
nyeregből, és mikor már nem érzett talajt a lába alatt, az öszvérek mellett
úszott.
Ahogy az öszvérek levesestálszerű patái talajt értek, ismét feldobta
magát a Trójai hátára, úgy értek át a túlsó partra. Mark nadrágja a lábára
tapadt, ingéből dőlt a víz.
Aztán hirtelen, egy hét óta első ízben, minden különös ok nélkül
felnevetett, derűs, féktelen kacagással, amely mint reszkető fénykoszorú
még sokáig kísérte útján.
A hang gyenge volt, és ahogy a Trójai, a szürke öszvér, ritmikus, szortyogó
léptekkel vonult a folyó mentén a puha talajon, Mark nem volt biztos
benne, jól hallotta-e.
Meghúzta a Trójai gyeplőjét. Megálltak. Mark hallgatózott. Olyan
tökéletes volt a csend, hogy szinte szikrázott, mint a statikus
elektromosság, és mikor egy erdei gerle egy mérföldnyire a folyó partján
dallamosán, melankolikusan felturbékolt, Mark olyan közelinek érezte,
mintha kartávolságban lenne tőle.
A fejét csóválta. Megengedte a gyeplőt, de az első patadobbanásra ismét
felhangzott a hang. És ezúttal nem lehetett szó tévedésről. Mark tarkóján
felállt a szőr. Hirtelen felegyenesedett kényelmes nyergében. Csak egyszer
hallotta azelőtt ezt a hangot, de olyan körülmények között, hogy soha
életében nem felejti el.
Közelről hallatszott, nagyon közelről, a sűrű, zöld, parti bozótból, amely
ott húzódott közte és a folyó között, vad naspolyák és csüngő liánok
zűrzavaros sűrűje, annak az állatnak a jellegzetes búvóhelye, amelynek a
hangját hallotta.
Kísérteties, nem evilági hang. Sima, szinte folyékony, mint a kőkorsó
száján kicsorgó italé, és csak aki már hallotta egyszer, ismeri fel egy
kifejlett leopárd fájdalmas, vészt jelző kiáltását.
Mark elfordította az öszvért, felküldte, hadd bandukoljon fel az
emelkedőn, míg egy fa árnyékába ért. Ott megbéklyózta, és meglazította
rajta a hevedert. Aztán kivette a Mannlichert a tokjából, megnézte, töltve
van-e. A vastag töltények vörösréz bevonatos csúcsukkal még síkosak,
fényesek voltak a viasztól. Egy csattanással lezárta a tölténytárat.
Hanyag tartással bal karjára vetette a puskát, mert nem állt szándékában
használni. Inkább az izgalom, a várakozás gyönyöre töltötte el meleg,
bizsergető érzéssel. Két hónap kemény lovaglás és gyaloglás után, mióta
visszatért a Chaka Kapujához., most adódott számára először alkalom,
hogy leopárdot láthat.
Sok leopárd járkált a Bubezi mentén, majdnem naponta látta a
nyomaikat, hallotta éjszaka horkantásaikat, köhögésüket. Mindig a leopárd
és a kudu húzódik vissza utolsónak a civilizáció elől, mert fensőbbséges
ravaszságuk és természetes ösztöneik jóval azután is megvédik őket, hogy
a többi állatfajta visszavonult.
Most alkalma adódik, hogy lásson egyet. A part menti bozót sűrű volt
ugyan, de nem nyúlt le messze, és Mark annyira szeretett volna már
leopárdot látni, ha csak egy sötétsárga villanást is, de valami konkrétum
legyen, amit hozzáadhat egyre terjedelmesebb listájához: miből hány főt
számlált. Óvatosan körözött, szeme a bozót sűrű, zöld fala és a füves térség
között cikázott, nyomokat keresett, látni szerette volna a sárga macskát.
A meredek folyópart fölött hirtelen megállt, lebámult maga elé, aztán
féltérdre ereszkedett, és megtapogatta a földet.
Ezek nem leopárdnyomok. Már találkozott velük, fölismerte őket. Nem
volt különös jellemzőjük, nem hiányzott lábujj, nem látszott rajta sebhely,
torzulás, de Mark gyakorlott szemével felismerte méretét és alakját, az
enyhén befelé forduló lúdtalp lenyomatát, gyors, fürge lépés nyomát. Most
már értette, miért az állat fájdalmas hangja a sűrűben.
– Pungushe – mondta halkan Mark. – A sakál megint munkában van.
Aztán a nyomok megkettőződtek. Befelé, a sűrűbe, majd kifelé. A
befelé vezető nyomok láthatóan mélyebbek voltak, kevésbé elnyújtottak,
mintha az ember terhet cipelt volna, a kifelé vezető halványabbak, az illető
akkor már könnyebben mozgott.
Mark, a lábnyomokat követve, lassan húzódott a sűrű felé. Néhány lépés
után hosszú percekre megállt, vizsgálta az aljnövényzetet, leguggolt, hogy
messzebbre lásson a talaj mentén a lelógó liánok és a faágak alatt.
Most, hogy tudta, mit fog találni, már nem az izgalom, öröme fűtötte,
hanem hideg düh szorongatta a torkát és az a kegyetlen bizonyosság, hogy
halálos veszély fenyegeti.
Valami fehérségen akadt meg a szeme a sűrű félhomályában. Egy
percig csak nézte, aztán rájött, hogy egy fatörzs fehér, vérző fáját látja,
ahol egy halálos kínban gyötrődő állat beléhasított és hosszú, ferde nyomot
húzott a fa törzsén. A harag úgy kavargott a gyomrában, mint egy
nyújtózkodó kígyó.
Oldalt lépett, aztán lassan előre. A puskát most lövésre készen tartotta,
mélyen lent, keresztben a csípője előtt. Három lépés után megint megállt.
A sűrű szélén egy helyen lelapult a fű meg a bokor, a fekete, rothadt
falevelekkel borított puha földet föltúrták, megkavarták, valami súlyos
tárgyat rángattak rajta ide-oda, és a levelek között beszökő napsugár
pontosan egy nedves, vörös foltra esett, amely akár egy vadvirág szirma is
lehetett volna… Vagy egy csepp vér.
Ekkor másfajta zörejt hallott, fém csattogását fémen, láncszemét
láncszemen. Acéllánc mozgott láthatatlanul a sűrű sötét mélyén. És Mark
meglátta. Már tudta, hol fekszik az állat, félrehúzódott, lépésről lépésre
közeledett hozzá, közben kibiztosította puskáját, és magasan a melle elé
tartotta.
Megint valami fehér, szokatlanul fehér, kerek folt látszott a lombok
között. Mark megmerevedve bámult. Hosszú másodpercek teltek el, mire
rájött, hogy amit lát, egy levágott fatörzs nyers fája, kurta, villa alakú ág,
nem vastagabb, mint egy bakfislány dereka, és olyan frissen vágták, hogy
ragacsos, borszínű cseppekben szivárgott belőle a nedvesség. És látta a
megcsavart, lopott kerítésdrótot, amely a láncot a fadarabhoz rögzítette. A
fatuskó volt a horgony, az ide-oda csúszkáló ellensúly, amely megfogta a
csapdába esett állatot anélkül, hogy biztos támaszt adna neki, aminek
nekitámaszkodva megfeszíthetné és szabaddá téphetné magát.
A lánc megint megcsördült.
A leopárd húszlépésnyire volt tőle. Pontosan tudta, hol, de nem látta, és
míg figyelmesen kutatott, az agya lázasan dolgozott és visszaemlékezett
mindarra, amit erről az állatról az öreg meséiben hallott.
„Nem látod meg, míg ott nincs, s akkor is csak egy sárga villanást látsz,
mint egy napsugár. Nem figyelmeztet morgásával, nem úgy, mint az
oroszlán. Abszolút némán közelít, és nem mar a karodba, nem fogja meg a
válladat. A fejednek megy. Mindent tud a kétlábú állatokról, többnyire
cerkófmajomból él, úgy, hogy tudja, hol van a feje. Leveszi a koponyád
tetejét, gyorsabban, mint ahogy te a reggeli lágy tojásodat feltöröd, és
biztonság kedvéért hátsó lábaival a hasadon dolgozik. Láttál-e már
macskát, amint a hátán fekszik, és a hátsó lábával kalimpál, míg te a hasát
vakarod? Ugyanígy fog felfalni téged is, úgy tépi ki a beleidet, mint egy
csirke beleit. És olyan gyorsan, hogy ha négyen vagytok a vadászpartiban,
hármótokat megöl, mielőtt a negyedik a vállához emelné a puskáját.”
Mark tökéletesen mozdulatlanul állt és várt. Nem láthatta az állatot, de
érezte, érezte a szemeit, úgy szúrt a bőrébe, mint egy mérges rovar, és
visszaemlékezett arra a márványfehér sebhelyre, amelyet Courtney
mutatott neki egyszer, közlékenyebb pillanatai egyikében, a negyedik
whisky után, felhúzva ingét, megfeszítve izmait, hogy a sebhely mint
fényes selyemdarab duzzadt elő.
– Leopárd – mondta. – Ördögi macska, a leggonoszabb dög a bozótban.
Úgy érezte, mintha valami visszahúzná. A száraz levelek megzördültek.
Elmehetne, itt hagyhatná, visszajöhetne, amikor a keselyűk elárulják, hogy
megdöglött, vagy már túlságosan gyenge, hogy veszedelmes legyen a
számára. Aztán elképzelte az állat rémületét és kínjait, és egyszeriben nem
volt számára állat többé, hanem az ő állata, az ő gondjaira bízott lény, szent
és sérthetetlen védence. Előbbre lépett.
A lánc megcsördült, a leopárd jött. Szörnyű, halk suhanással, és azzal a
lendületes ugrással, egy elmosódó folt, csak a szeme izzott, sárgán, a
gyűlölettől, a félelemtől és a fájdalomtól. A lánc mögötte kígyózott,
pörgött, csattogott, és ahogy Mark a puskát a szükséges hathüvelyknyire
megemelte, hogy a vállához vehesse, látta, hogy a csapda ott csüng az állat
mellső lábán, mint valami baljós, fémből gyártott rák. A nehéz
acélszerkezet éppen csak egy kicsit lassította le a támadót.
Az idő álomszerű lassúsággal telt, minden töredék másodperc olyan
súlyosan koppant, mint egy sűrű olajcsepp, és Mark látta, hogy az
összezárult, acélkapcsok fölött a leopárd mellső lába átrágódott. A gyomra
felfordult, mikor rájött, hogy a megvadult állat maga rágta át saját lábát,
húsát, inait, de a csontját is kétségbeesett próbálkozásában, hogy
szabaduljon. A lábát most mindössze egy szál véres, tépett bőrcafat
tartotta, és az acélcsapda egy hirtelen rántására ez az utolsó szál is
elszakadt.
A leopárd szabad volt, és a félelemtől és fájdalomtól megvadulva Mark
fejének ugrott.
A Mannlicher csöve szinte érintette lapos, széles homlokát, olyan közel
volt, hogy Mark látta fehér, felmeredő oldalszakállát, amint vicsorgó ajkai
mellett kimered, mint hajnali dérrel lepett fűcsomó, s látta nyirkos, fekete
ajkai mögött a sárga agyarakat és hátragörbített nyakában, nyitott torkában
érdes, rózsaszín nyelvét. És a szemeit. Szörnyű, gyűlölködő szemeit.
Mark tüzelt. A golyó szétverte a leopárd koponyáját, a sárga szemek
egy pillanatra összehúzódtak, pislogtak az ütés erejétől, aztán a feje
hátravágódott, elfordult kígyószerű nyakán, és karcsú teste minden
kecsességét, könnyedségét elveszítve, nehézkesen, formátlanul pördült
meg a levegőben.
Úgy zuhant Mark lábához, mint egy zsák, és néhány apró, fényes vörös
vérfoltot fröccsentett Mark csizmája fejére, ahol úgy csillogott tovább,
mint a metszett rubint.
Mark megérintette a nyitottan kimeredő szemeket, de azok vad, sárga
fénye eltompult, a hosszú, legyezőszerű szempillák nem rezdültek meg,
nem pislantottak. A leopárd megdöglött. Mark egy zökkenéssel leült a
hulla mellett egy száraz kupac falevélre, és kinyitotta cigarettatárcáját.
Gyufát tartó keze remegett, a gyufa lángja úgy vibrált, mint egy molylepke
szárnya. Eloltotta, eldobta a gyufát, aztán nyitott tenyérrel végigsimította a
leopárd sűrű, puha szőrét, a jellegzetes, fekete rozettákkal tarkított
borostyánkő- és aranyszínű szőrét, amelyet mintha egy angyal érintett
volna jobb keze öt összefogott ujjával.
– Pungushe, te disznó! – suttogta Mark. Ezért az aranyosfoltos
bundájáért pusztult el az állat, azért a néhány ezüst shillingért, amit
adnának érte, ha eladná a falu piacán, vagy egy vidéki vasútállomáson,
vagy egy poros út mentén. Halál, kimondhatatlan, szörnyű kínok között,
csak hogy szőnyeg készüljön belőle, vagy bunda egy nő számára. Mark
még egyszer megsimogatta a fényes szőrt, és érezte, hogy ami az előbb
félelem volt benne, az most haraggá változik át az ellen az ember ellen, aki
egyszer az életét mentette meg, és aki után immár két hónapja kutat.
Fölállt, odasétált a lánc végén heverő acélcsapdához. A csapda fogai
még mindig kíméletlenül harapták a levágott lábat. Mark leguggolt,
közelebbről is szemügyre vette. „Slag-Yster” típusú csapda volt, gyilkos
acél, és a fogak végén gondosan kiélesítették, hogy biztosan belemarjanak
az áldozatba, beleharapjanak, anélkül, hogy leszakítanák. Legalább tizenöt
kilót nyomott, és egy vastag faág kellett volna ahhoz, hogy szétnyissa az
állkapcsait és ismét beállítsa a szerkezetet.
Az acélt magát az orvvadász száraz fafáklya füstjével füstölte be, sötét
volt, kormos, hogy ezzel eltűnjön a fémről az emberszag.
A sűrű szélén egy cerkófmajom félig feloszlott teteme feküdt,
ellenállhatatlanul vonzó csalétek a sárga macska számára.
Mark újratöltötte a Mannlichert, és olyan dühös volt, hogy ha most,
ebben a pillanatban összetalálkozik azzal az emberrel, aki ezt elkövette,
nyomban agyonlövi, függetlenül attól, hogy az életét köszönheti neki.
Felsétált a lejtőn, levette a nyerget a Trójairól, bőrszíjakkal
megbéklyózta és a nyeregtáskát fölakasztotta egy faágra, nehogy fürkésző
hiéna vagy borz útjába essen.
Aztán visszament és a sűrű szélén megkereste a vadorzó nyomát. Tudta,
hogy öszvérháton esztelen lenné, utána eredni, az esetlen állat egy
mérföldnyi távolságból fölriasztaná, de gyalog talán van némi lehetősége…
A nyom friss volt, a vadorzó táborhelye; nem lehetett messze, és olyan
értékes tárgyról, mint egy acélcsapda, nem kóborolhat messze el. Marknak
jó esélye volt rá, hogy megtalálja.
Persze a vadorzó óvatos, ravasz és körültekintő, mert nyilván tudja,
hogy most már tilos a völgyben vadászni. Mark már végiglátogatott
minden falut, beszélt minden törzsfőnökkel, és itta a sörüket, s közben
elmagyarázta nekik, mi az új rend.
A vadorzó tehát tudja, hogy törvényen kívül áll. Mark már olyan sokat
járt utána, és óvatossága, a bonyolult módszerek, amelyekkel üldözőjét
igyekezett félrevezetni, nyilvánvalóvá tették, hogy tisztában van
bűnösségével. És most Marknak jó alkalma volt rá, hogy megtalálja.
A nyom folyás irányában lefelé egy fél mérföld után átszelte a folyót,
aztán cikcakkban folytatódott a cserjésben, az erdőben meg a bozótban,
ahogy csapdarendszerét végigjárta. A leopárdcsapda szemmel láthatóan a
rendszer középpontja volt, de használt hurkot is, kisvadra, könnyű,
horganyzott drótból, amelyet alighanem néhány shillingért vásárolt egy
vidéki vegyeskereskedésben, használt réz távíródrótot is, amit viszont
nyilván egy távíróoszlop megkopasztásával szerzett szemtelenül, valami
eldugott helyen.
Vadászott csapdával sakálra, dögöt használva csaléteknek, és válogatás
nélkül helyezte el csapdáit sólelőhelyeken meg pocsolyákban, bárhol,
ahová valami az apróvadakat odavonzotta.
Mark szorgalmasan követte a csapdák vonalát, lecsappantott minden
csapdát, kibelezte őket. A munkával hamar végzett, de három órájába
tellett, míg a vadorzó tanyáját megtalálta.
A vadorzó egy baobabfa vastag, felpuffadt, hüllőszínű ágai alatt verte
fel tanyáját. A fa öreg volt és rothadt, a hatalmas törzsben lévő mély odú
akkora volt, mint egy barlang, ezt használta a vadorzó arra, hogy elrejtse
apró, füsttelen konyhatüzét. A tűzhely hideg volt, gondosan betakarva
homokkal, de még így is a hamuszag vezette nyomra. A hamu is kihűlt
már.
A faodú legmélyén eldugva talált két, fonott fakéregből készült,
zsineggel összekötött batyut. Az egyikben egy zsíros, szürke pokrócot
talált, egy faragott fapárnát, egy kis háromlábú fazekat, egy impalabőr
zacskót, benne két-három font kukoricamáléval, és néhány szelet szárított
húst. A vadorzó kevés csomaggal járt és gyorsan közlekedett.
A másik kötegben tizenöt darab, napon szárított sakálbőrt talált,
csontszáraz volt mind, gyönyörű, ezüstfekete és vörös prémek, két
leopárdbőrt, egy nagy sötétarany hím és egy nem egészen kifejlett nőstény
kisebb bőrét.
Mark meggyújtotta a tüzet, a pokrócot, a fejtámaszt és a zsákot
beledobta a tűzbe, és halvány elégtétellel nézte, hogyan izzanak, feketülnek
el. A fémlábast egy kődarabbal zúzta össze, majd a száraz bőröket vállára
vetve elindult visszafelé.
Már majdnem besötétedett, mikor a folyó menten a leopárdos bozóthoz
elért.
Ledobta válláról a nehéz, szárítottbőr-köteget, amely mostanra olyan
súlyos lett, mint egy mázsás szeneszsák, és értetlenül bámult a leopárd
hullájára.
A hullát nagy, zöld, fényesen csillogó legyek lepték el, fehér tojásaikat
mint főtt rizscsomókat rakták sorra le a dög húsába, és ami Markot
elképesztette: a hulla csupasz volt, mert valaki szakértő kézzel lefejtette
róla az aranyos prémet, és most nyersrózsaszínűen hevert ott, itt-ott sárga
zsírfoltokkal tarkítva, meg fehér izomkötegekkel. A feje is csupasz volt, a
pofájáról is lehántották a bőrt, csak tompa csodálkozó szeme meredt ki
koponyájából, mint két üveggolyó, a fülnyílásaiban maradt néhány szál
fekete szőr, és sárga agyarai vigyorogva meredtek elő.
Mark a horgonyozó farönkhöz sietett, de a lánc és a csapda eltűnt…
Egy teljes percig eltartott, míg eszébe jutott a következő, logikus lépés.
Felrohant az ólomfához. A Trójai eltűnt. A pányvázóköteleket valami
borotvaéles szerszámmal elvágták, és szép rendben odafektették az ólomfa
alá.
A Trójai, amely ily módon váratlanul megszabadult kötőfékétől, hálásan
és a tőle elvárható legtermészetesebb módon reagált. Nekiindult
nyílegyenesen az erdőnek, vissza a nyersen összeeszkábált istállójához,
éjszakai takarmányadagjához és a hozzávaló társasághoz, öreg barátjához,
a Spártaihoz.
Mindez tizenöt mérföldes gyalogtúrát jelentett Mark számára visszafelé,
a központi táborhoz, és tizenöt percen belül várható volt, hogy besötétedik.
A nyeregtáskát levették a fáról, és tartalmát precíz pontossággal
kiválogatták: amit Pungushe nem vitt magával, azt összehajtogatta, és szép
rendben elhelyezne egy lapos sziklán. Nyilván nem volt nagy véleménnyel
William Shakespeare-ről, mert a tragédiái nem érdekelték, és meghagyta
Marknak szarvasbőr dzsekijét is, Ruth Courtney utolsó pillanatban
átnyújtott ajándékát.
Elvitte viszont az elegáns hálózsákot, egykor Courtney tábornok
tulajdonát, beépített sátorlapjával és pehelybélésével együtt, amelyért
Londonban, a Harrods áruházban huszonöt fontot fizetett, és tökéletes
csereértéket képviselt az ő zsíros pokrócával és fa fejtámaszával szemben.
Elvitte a főzőedényt, serpenyőjét, evőeszközeit, sóját, lisztjét és a
marhahúskonzervét, de otthagyott neki egy babkonzervet.
Elvitte tiszta ingét és khaki nadrágját, de otthagyta váltás gyapjúzokniját
és magas szárú gumitalpú cipőjét. Puszta véletlen volt talán, hogy a cipők
orra a folyó folyása irányában mutattak, Mark tábora felé, de talán gúny?
Egy babkonzerv és a cipők, ezekkel kell Marknak hazavergődnie.
Ahogy lassan elborította agyát a megalázottság és az egyre fokozódó
düh vörös köde, egyszerre csak rádöbbent, hogy az egészben van valami
bizarr humor. Ez az ember folyamatosan figyelte őt. Efelől a világon
semmi kétség sem lehet. Pontosan azt vitte el a nyeregtáskájából, ami
megfelelt annak, amit ő az ő készletéből elégetett.
Szinte hallotta a zulu mély, csengő nevetését. Felkapta a Mannlichert és
továbbindult Pungushe nyomán.
De csak száz méteren át. Pungushe, aki alaposan meg volt rakodva
csapdával, nedves bőrökkel, zsákmányával, most belefogott a zuluk
jellegzetes futólépésébe, a minza umhlabathiba, és „ette a földet” észak
felé. Mark tudta, ebben az irányban semmi értelme sem lenne megpróbálni
követni.
Visszament az ólomfához és leült a fa tövébe. Haragja lassan
elpárolgott, inkább kényelmetlen érzései támadtak arra a gondolatra, hogy
tizenöt mérföldet kell gyalogolnia, nyeregtáskát, száraz bőrköteget cipelve,
mert a becsület azt parancsolta, hogy soványka zsákmányát ne hagyja el.
Aztán elnevette magát. Ellenállhatatlanul rázta az értelmetlen kacagás,
és nevetett, míg a könnye kicsordult és a gyomra belefájdult.
– Pungushe, ezért megfizetek neked! – ígérgette magában bénán,
miközben tovább kacagott.

Éjfél után eleredt az eső. Rövid, heves zápor, de elég arra, hogy Mark bőrig
ázzon, és a fű megdőljön a rátapadó esőcseppek súlya alatt.
Aztán hűvös szél támadt, gyenge, de szívós, mint egy öregasszony, a
nedves fűben csuromvizes lett a cipője, minden lépésére cuppantott, a lábát
dörzsölte, a cigarettája sárga főzelékké mállott szét, foszladozó rizspapírral
keverve, s a köteg bőr, a nyeregtáska szíja belevágódott a vállába. Aznap
éjjel már nem nevetett.
A hajnali szürkületben halvány bíborszínben, opálosan csillogva tűntek
fel a Chaka Kapuja sziklái, aztán a felkelő nap perzselő csókjától hirtelen
lángba borultak, élénkvörösen, bronzszínben tündököltek, de Mark,
rakománya alatt vánszorogva, hullafáradtan képtelen volt bármiféle
szépséget értékelni, nem érzett semmit, nem törődött semmivel; aztán,
mikor az erdőből kilépett a Bubezi partjára, megtorpant.
Hitetlenkedve szaglászott körbe. Egyszerre elfogta az éhség, a nyála
kicsordult, gyomra görcsbe szorult. Ez volt a legcsodálatosabb illat, amit
valaha érzett: sonka és tojás sült valahol, serpenyőben, lassan állt össze,
lassan keményedett a sistergő zsírban… Tudta, mindez csak kimerültség,
fantáziakép. Utoljára hat hete evett sonkát.
A füleivel is hallucinált. Baltacsapásokat hallott. Mint mikor valaki fát
aprít. És zulu nyelven halkan dúdol hozzá. Felemelte a fejét, és az erdő fái
között régi táborhelyére bámult, a vadfügefa alatt.
A táborhelyen fehér vászonsátor állott, régi kupola alakú tiszti sátor,
amit nemrég verhettek fel az ő sebében összetákolt kunyhója mellett.
Tábortűz égett, és Hlubi, az öreg zulu szakács szorgoskodott mellette a
serpenyővel. Mark a tűz lángjain keresztül látta, hogy Courtney tábornok
egy összecsukható vászonszéken terpeszkedik testes alakjával, és kritikus
szemekkel figyeli, hogyan készül reggelije.
Mikor a tábornok fölnézett, meglátta Markot, amint lerongyolódva,
piszkosan ácsorog a tábor szélén, mint egy utcagyerek.
– Hlubi – mondta zulu nyelven, széles fiús vigyorral. – Még négy tojást
és egy fél kiló sonkát!
Sean Courtney mérhetetlen energiája-és lelkesedése volt az, ami a
következő heteket emlékezetes közjátékká avatta Mark életében. Később is
mindig úgy emlékezett vissza Seanra, amilyennek azokban a napokban
látta, ahogy betegre neveti magát Mark történetén, mikor elmeséli
Pungushe miatti elkeseredettségét és frusztráltságát, aztán még mindig
nevetgélve odahívja szolgáit, és nekik is elmeséli az egészet, kommentálva
és cifrázva, mire azok is jobbra-balra dőlnek a nevetéstől, és az öreg kövér
Hlubi még egy tojásos serpenyőt is fellök, ahogy nagy pocakja, akár egy
óriás futball-labda, gurul ide-oda, és hófehér hajú ágyúgolyó fejét
elragadtatottan billegeti.
Mark, miután az éhhalál szélén eddig marhahúskonzerven és babon élt,
csodás lakomát csapott azokból a bámulatos ételekből, amelyek Hlubi
lapátméretű, rózsaszín kezeiből kikerültek. Mark bámulta a stílust, ahogy
Sean Courtney szembeszállt az afrikai bozót viszontagságaival, magával
hozta komplett ülőfürdőjét, hordozható petróleummal működő
hűtőszekrényét, amely korlátlanul ontotta magából a habzó hideg sört a
füllesztő déli melegben.
– Miért utazzon valaki a fedélközben, amikor első osztályon is utazhat?
– nevetett Sean Markra kacsintva, mikor az kiterítette a tábori asztalra
Észak-Zuluföld nagy léptékű térképét. – Nos, mi mondanivalód van
számomra?
Beszélgetésük minden nap az éjszakába nyúlt, a Petromax lámpa
sziszegett a fejük fölött, sakálok vinnyogtak, ugattak a folyó partján. Sean
Courtney napközben a terepen, a Spártai nyergében tökéletesen kiélvezte
ottléte minden pillanatát, vitalitása felülmúlta akármelyik nála sok évvel
fiatalabb férfi vitalitását, még a bénító déli hőségben sem tartott szünetet, a
terepet szemlélte, amelyet Mark központi táborhelyül kiválasztott, vitázott,
hol kellene megépíteni a hidat a Bubezin, végigjárta az utat, ahol Mark
jelet metszett a fákra, ujjongott, amikor meglátott egy hatalmas sörényű,
kísérteties külsejű, sávos bundás, nagy, fekete nyála-kost, amint halálos
rémülettel menekül az emberek elől, aztán beleült ülőkádjába a fügefa alá,
derékig a fehér szappanos habban, szájában szivarjával, kezében nagy
pohár sörrel és ordított, hogy Hlubi hozzon forró vizet a nagy üstből, mert
kihűlt a fürdője. Nagy volt, sebhelyes és szőrös, és Markban azokban a
napokban tudatosodott, micsoda űrt tölt ki ez az ember életében. Ahogy
közeledett a búcsú napja, amikor Seannak mennie kellett, a tábornok
hangulata megváltozott. Esténként hosszasan eltöprengett az állatokról
készült jegyzékeken, amelyeket Mark összeállított.
– Ötven zebra – olvasta Mark becsült adatát, miközben az üvegből
kitöltötte az utolsó néhány köbcenti whiskyt. – Kilencvenötben, a Sabi
folyón egy ménes kelt át a szekereim előtt. Negyven percig tartott, míg
vágtában elmentek előttünk, és a vezetőik már sehol sem voltak láthatók,
amikor a vége még ott volt előttünk. Harmincezer állat volt egy ménesben.
– Elefántok nincsenek? – kérdezte, és fölnézett a jegyzékből. Mikor
Mark a fejét ingatta, halkan folytatta. – Azt hittük, örökké úgy marad
minden. Kilencvenkilencben, amikor északról mentem Pretoriába, tíz tonna
elefántcsontot vittem magammal. Tíz tonna, azaz húszezer font
elefántcsontot.
– Oroszlánok sincsenek? – Mark ismét tagadóan rázta a fejét.
– Nem hiszem, tábornok úr, nem láttam nyomukat és éjszaka se
hallottam őket. De gyerekkoromban lőttem egyet a közelben. A
nagyapámmal.
– Igen – bólintott Sean. – Mikor te gyerek voltál, de mi lesz a te
gyerekeddel, Mark? Fog az valaha oroszlánt látni a vadonban?
Mikor Mark nem válaszolt, Sean felmordult.
– Nincs oroszlán a Bubezi folyónál! Mit csináltunk ezzel az országgal?
– A tűzbe bámult. – Kíváncsi lennék, vajon puszta véletlen volt-e, hogy te
meg én összetalálkoztunk, Mark. Te kinyitottad a szememet, és
felébresztetted a lelkiismeretemet. Én voltam az, és a hozzám hasonlók,
akik ezt tették…
Megrázta nagy, busa fejét, benyúlt bő vadászzakója zsebébe, kihúzott
belőle egy bőrkötéses, zsebkönyv méretű, vaskos kis kötetet, amin
meglátszott, hogy sokat forgatták, mert a kötése kifényesedett a piszkos,
zsíros kezek fogásától.
Mark első pillanatban nem látta, mi az, de mikor rájött, meglepetten
nézett Seanra.
– Nem is tudtam, hogy ön olvasgatja a Szentírást – mondta. Sean
felpislantott rá busa szemöldöke alól.
– Olvasom – mondta mogorván. – Minél öregebb leszek, annál többet
olvasom. Nagyon sok vigasztalást találok benne.
– De uram! – szívóskodott Mark. – Hiszen ön sose jár templomba!
Sean homlokráncolásával érzékeltette, hogy nincs kedvére az indiszkrét
megjegyzés.
 – Én a magam vallása szerint élek – mondta. – Nem megyek el, hogy
vasárnaponként énekeljek a vallásomról, aztán a hét többi napján ne
törődjek vele, mint annyian az ismerőseim közül. – A hangja határozottan
csengett, mint aki ezzel lezárta a témát, és kézbe vette a kopott kötetet.
A helyet már korábban megjelölte egy lepréselt virággal. A könyv ott
nyílt ki.
– Tegnap este olvastam ezt a részt – mondta Marknak, és föltette orrára
fémkeretes szemüvegét. – Úgy vettem, mint egy óment, és megjelöltem,
hogy felolvassam neked. Máté 10. – Megreszelte torkát és lassan olvasott:
– „Nemde két verebecskét meg lehet venni egy kis fillérért? És egy sem
esik azok közül a földre a ti Atyátok akarata nélkül!”
Visszadugta a zsebébe a bibliát. Mindketten hallgattak, töprengtek és
figyelték, hogyan formálódik a hamu a parázsban.
– Akkor talán megsegít bennünket is, hogy megmentsük a verebet, le ne
essen itt, a Chaka Kapujánál – mondta Sean, előrehajolt és kivett még egy
égő faágat a tűzből. Meggyújtott vele egy újabb szivart, mélyen megszívta,
élvezte a fa és dohány füstjének illatát, aztán folytatta.
– Csak az a baj, hogy minderre csak most kerül sor, mert a jövő év vége
előtt nem tudunk hivatalosan lépni, hogy a védettséget törvénybe
iktathassuk és a komplett fejlesztési tervet beilleszthessük a költségvetésbe.
Mark felkapta a fejét.
– Jövőre?
– Attól tartok.
– De miért tart olyan soká?
– A politika piszkos realitásai, fiam… – morogta Sean. – Éppen most ért
bennünket egy megrendítő csapás, és meg kell várnunk a végét, míg
lejátsszuk a hatalmi harcot.
– Miért, mi történt? – kérdezte Mark, és most már komolyan aggódott. –
Két hónapja nem olvastam újságot.
– Bárcsak én ilyen szerencsés lehetnék – mosolygott Sean humortalanul.
– Egy kis helységben volt pótválasztás, Transvaalban. Ez a parlamenti hely
mindig a miénk volt, biztos pozíció; nem kormánypárti képviselő töltötte
be, aki azonban roppant lojális volt, és nem túl értelmes. A képviselőház
éttermében érte a szívroham, a leves és a halfogás között halt meg.
Elmentünk, hogy ebben a biztonságos kis választókerületben
megválasztassuk az új képviselőt… – Sean elhallgatott, aztán halvány
mosollyal folytatta –, és életünkben nem rúgtak úgy fenéken bennünket.
Tizenöt százalék átment a Hertzog-párthoz. Azzal jöttek ellenünk, amiért
úgy intéztük el a sztrájkot tavaly, és ez katasztrófát jelent.
 – Erről nem tudtam. Igazán sajnálatos.
– Ha ez az elmozdulás, ez a tizenöt százalék, az egész országon
végigmegy, akkor a következő választások után ellenzékbe kerülünk. És
ezért most semmi más nem számít: Smuts tábornok elhatározta, hogy jövő
márciusig az országot járja, és küzd a fennmaradásunkért. Addig viszont
nem tudjuk ezt a törvényjavaslatot előterjeszteni, és nem kérhetünk anyagi
fedezetet sem.
Mark mélységesen elkeseredett. A csalódás szinte megbénította.
– Hát mi folyik itt? – kérdezte. – Addig is abba kell hagynunk, amit
most csinálok? Egyszerűen abbahgyjuk? Még egy esztendő vadorzás és
vadászat, még egy év védelem és fejlesztés nélkül?
Sean a vállát vonogatta.
– Az embereimmel áttanulmányoztam a jelenlegi védettségről szóló
jogszabályt. Olyan felhatalmazásaink vannak, amelyekkel élhetünk, csak
pénzünk nincs hozzá.
– Pénz nélkül semmit se tehetünk – mondta Mark elkeseredetten.
– Aha! Szóval végül is érzel némi tiszteletet a pénz hatalma iránt! –
nézett rá halvány mosollyal Sean a tűz másik oldaláról, aztán komoly
arccal folytatta. – Elhatároztam, hogy finanszírozni fogom a létesítményt, a
védett terület fejlesztését és vezetését, amíg nem kapok költségvetési
fedezetet rá. A saját zsebemből finanszírozom, amit a jogszabály rendel el.
Talán később, a költségvetésből, visszatérül, de ha nem – a vállát
vonogatta –, gondolom, ennyivel legalább tartozom ennek az országnak.
Nagyon jó dolgom volt eddig…
– Nincs sokra szükségem – szólt közbe mohón Mark, de Sean ingerülten
leintette.
– Ugyanannyi lesz a fizetésed, mint eddig, és elkezdünk dolgozni a
központi táborhelyen. Négy embert adok melléd, hogy elvégezzék a
munkát – folytatta higgadtan. – El kell boldogulnunk anélkül, hogy hidat
építünk a folyó felett, és kezdetként csak egy szekércsapást tudunk yágni
útnak, de ez csak a kezdet, és reménykedjünk, hogy megnyerjük a
választásokat.

Utolsó nap reggelinél Sean Mark elé tett egy dossziét.

– Beszéltem Caldwell-lel, aki a Jock a bozótban című könyv
illusztrációit készítette, és kértem, tervezze meg az ismertetőt. –
Mosolyogva nézte, hogy nyitja ki Mark a dossziét. – Azt akartam, hogy a
legjobbat kapd a háromezer fontodért.
A dossziéban volt egy egész oldalt betöltő újsághirdetés tervezete,
amelynek feladata volt útjára indítani az Afrikai Vadállomány
Megőrzésére Alakult Társaságot.
A margón csodás vonalrajzok szerepeltek különböző vadállatokról, és a
vastag betűs hirdetés alatt felsorakozva szerepeltek a társaság céljai,
valamint egy ékesszóló felhívás, amellyel a közönséget felszólítják a
társaság támogatására és tagok toborzására.
– A jogászaimmal elkészítettem az alapszabály tervezetét és
megszövegeztettem. Az ország valamennyi újságjában leközöltetjük. A
társaság címe a Courtney Holding központi irodája, és teljes munkaidőre
felvettem egy tisztviselőt, aki a papírmunkát végzi. Ugyancsak van egy
fiatal újságíróm, aki a társaság lapját szerkeszti. Tele van ötletekkel és
csupa lelkesedés. Ha szerencsénk van, jelentős támogatást kapunk a
közönségtől.
– De hát ez többe kerül, mint háromezer font! – Mark a boldogság és az
aggályoskodás között hányódott, látva, milyen méretűvé duzzadt az ő
egyszerű ötlete.
– Igen – nevetett Sean. – Többe kerül, mint háromezer font, és erről jut
eszembe. Dirk Courtneynak küldtem egy nyugtát a pénzről és biztosítottam
számára az életfogytig való tagságot a társaságban. – A tréfa átsegítette
őket az elválás előtti pillanatok feszélyezettségén.
Sean teherhordói, fejükön a csomagokkal, eltűntek a fák között,
vonultak a teherautók felé, amelyek a legközelebbi járható úton parkoltak,
húszmérföldnyire a Chaka Kapuja szikláin túl. Sean láthatóan húzta az
időt.
– Sajnálom, hogy el kell mennem – vallotta be. – Kellemes időtöltés
volt, és most erősebbnek érzem magam. Felkészültem mindenre, amit azok
a kurafik a szemembe készülnek vágni. – Körülnézett, elbúcsúzott a
folyótól, a hegyektől, a vadontól. – Varázslat van itt. – Bólintott. – Jól
vigyázz rá, fiam! – És kezet nyújtott.
Ez volt az utolsó lehetőség Mark számára feltenni a kérdést, amit mar
vagy egy tucatszor szeretett volna feltenni, de Sean minden alkalommal
kitért a válasz elől, vagy egyszerűen úgy tett, mintha nem hallotta volna.
Most azonban válaszolnia kellett, és Mark úgy szorította meg nagy,
göcsörtös kezét, hogy nem tagadhatta meg a választ.
– Még nem mondta el nekem, uram, hogy van Storm – tört ki belőle. –
Hogy van? Jól van? Hogy megy neki a festés?
Egy pillanatra most is úgy látszott, mintha Sean nem hagyná magát
válaszra kényszeríteni. Megmerevedett, mintha el akarta volna húzni Mark
kezéből a kezét, aztán lehiggadt, mielőtt a felindulás elérte volna szemét.
Egy pillanatra mélységes, felmérhetetlen fájdalom tükröződött a mélyen
ülő szemekben, de aztán keményen viszonozta Mark keze szorítását. Úgy
markolta, mint egy acélcsapda.
– Storm egy hónapja férjhez ment. De azóta nem láttam, hogy te
elmentél a Lion Kopból. – Elengedte Mark kezét, minden további szó
nélkül elfordult, és elment. Most először ment lassan, nehézkesen, billegve,
lábát húzva sántikált, mint egy öregember. Egy nagyon fáradt öregember.
Mark szeretett volna utána futni, de az ő szíve is majd megszakadt és a
lábai nem voltak hajlandók akaratának engedelmeskedni.
Elkeseredetten állt, és nézte, hogyan sántikál tovább Sean Courtney a
fák között.

A natali csapat kettes számú játékosa a vonalhoz ügetett. Pónilova patái

apró porfelhőket vertek fel a pálya szélét jelző fehér vonalon, olyan látvány
volt, mintha géppuskatűz pásztázta volna végig a pálya szélét, aztán
kétlábnyira attól a ponttól, ahol a labda kikerült volna a játékból, elkapta.
Messzi kihajolt a nyeregből, visszakézzel kapta el a ló nyaka alatt,
lendületes ütése végén ütője magasan ívelt a feje fölé, s a labda süvítve
szállt felfelé, fehér foltként a nyári égbolt vakító kékségébe.
A klubház verandájáról, a színes napernyők alól és a nyűgágyakból
felcsattanó tapsvihar elnyomta a lovak patáinak dobogását, aztán a tapsra
hangos zúgás következett, amint a nézők meglátták azt, amit Derek előre
látott.
Kemény vágtában érkezett Saladinnal. Saladin, a nagydarab közönséges
póniló undok fejét félrebillentve figyelte a fehér labda röptét, széles
orrlikai kitágultak, nyirkos, vörös nyálkahártyája úgy csillant elő, mint egy
szétnyíló virágszirom. Ahogy a labdát figyelve forgatta szemét ösztövér
koponyájában, tisztára hülyének látszott. Az a fajta kócos, szürke, pej volt,
amelyet csutakolhattak, amennyit akartak, a szőre sose lett fénylő, és a
patái olyan otrombák voltak, mint egy fuvarosló patái. Sebesen vágtázott
előre, visszataszító mozdulatokkal emelgette magasra lábait és vágott a
mellette kitartóan nyargaló argentin póniló elé.
Derek úgy ült a nyeregben, mint egy karosszékben, csuklóját forgatva,
lustán lóbálta botját, trópusi sisakját mélyen a homlokára húzta, és a szíja
keményen feszült az álla alatt. Hasa kigömbölyödött nadrágszíja fölött,
hosszú karja akár egy csimpánzé, sűrűn borította a gyömbérszínű szőr. A
bőre szeplős, és ahol nem borította szeplő, ott nyers, vörös színben játszott,
mintha éppen most öntötték volna le forró vízzel. Az arca is élénkvörös
volt, a nagyivókra jellemző bíborszínű árnyalattal.
 Az arca fénylett az izzadságtól, amely kora reggeli harmat módján
cseppekben hullott le az alléról. Kurta ujjú vászon pólóinge olyan volt,
mintha trópusi zápor érte volna, és ahogy ráfeszült széles medvevállaira és
kidülledő pocakjára, az izzadságtól olyan átlátszóvá vált, hogy még az
oldalvonalakon állók is tisztán kivehettek rajta köldökét.
Ahogy Saladin patái végigkopogtak a napsütötte, kemény talajon,
hatalmas feneke minden mozdulatra, mintha zseléből lenne, rengett meg a
nyeregben.
A pályán két argentin póni próbálta nyargalva fedezni, elegáns,
olajbarna bőrű lovasaik olyan tüzesek voltak, mint két csatába induló
huszár, óriási iramot diktáltak, izgatottan kiabáltak, spanyolul persze,
miközben Derek gyömbérszínű, hegyes bajsza alatt vigyorgó szájjal nézte,
hogyan indul a labda hosszú zuhanó útján vissza a földre.
– Úristen! – kiáltott fel affektáló hangon egy tag a klubház lépcsőjén. –
A legocsmányabb ló a keresztény világban. – És Saladin egészségére
emelte meg ginespoharát.
– És a legocsmányabb négygolyós előnyosztó a hátán – tódította meg
valaki mellette. – Csoda, hogy a digók nem válnak kővé már csak attól,
hogy ránéznek!
Saladin és az argentin egyes számú játékos pontosan egyidőben
érkeztek oda, ahol a labda földet ért. Az argentin fölemelkedett nyergében,
hogy leállítsa a labdát, fehér foga kivillant ápolt, fekete bajusza alatt, sima,
napbarnította karizmai megfeszültek, ahogy a tenyeres ütésnek nekikészült,
pompás pónilova kecsesen és villámgyorsan, mint egy menyét, kanyarodott
az ütéshez.
És ekkor valami rendkívüli történt. Derek Hunt csak ült, kövér hasával
nehézkesen a nyeregben, és senki sem vette észre azt a gyeplőmozdulatot,
amitől Saladin félrerántotta tomporát. Az argentin póniló úgy pattant le
róla, mintha egy gránittömbnek ütközött volna, lovasa átrepült feje fölött és
a kiegyensúlyozott testű, tökéletesen rutinos lovasból hadonászó,
bukfencező figura lett, és vörös porfelhő kíséretében, súlyos zuhanással ért
földet. Aztán térdre kecmeregve hisztérikusan tiltakozott a bírónál és a
mennybéli hatalmasságoknál.
Derek kissé előrehajolt lován, egy koppantás a bambuszgyökérrel,
szelíd, alig érezhető kis ütés, és a labda engedelmesen pottyant oda Saladin
elé.
A labda ugrott egyet, ugrott kettőt, aztán szófogadóan továbbgurult a
következő, apró lökéshez, amelytől megint arrébbgurult, előre a pályán.
Ekkor előreszáguldott az argentin négyes szám jobbról, egy támadó
nőstény oroszlán sima, kecsesen száguldó mozgásával, a tömeg ordítása
végigviharzott a pályán, biztatva, hogy támadjon. A szeme villámlott az
izgalomtól, vadul, spanyolul szitkozódott.
Derek egy higgadt mozdulattal áttette az ütőt jobb kezéből a balba és
így ütötte kissé félre az ugráló, fehér labdát, minek folytán kényszerítette
az argentint, hogy meredekebb szögben próbáljon ütéshez jutni.
De abban a pillanatban, amikor az argentin ütni készült, Derek
keményen odacsapott, és könnyed ívben lendítette át a labdát az argentin
feje fölött.
Félhangosan, csak annyit mondott: „ha”, aztán sarkával megbiztatta
Saladint. A nagydarab, csúf pejkó előrenyújtotta nyakát. Elrobogtak az
argentin mellett, aki egy pillanatra szinte kővé meredt, otthagyták, hadd
botladozzék mögöttük, messze megelőzve elfogták a labdát. Ütés ütést
követett, aztán még egy ütés, Derek átnyargalt az alacsony kapuoszlopok
között, visszaügetett az alapvonalhoz.
Úgy nevetett, hogy a hasa ugrált bele, aztán fél lábát átlendítve Saladin
nyaka fölött, lecsúszott a földre, majd hagyta, hogy a lova szabadon
odakocogjon lovászához.
– A következő játékra Sátánt viszem – kiáltotta mély, söröshordó
hangján.
Storm Courtney látta, hogy feléje igyekszik, és tudta, mi fog történni.
Megpróbált fölállni, de lassú volt, esetlen, a gyermek a szíve alatt lehúzta,
mint egy darab kő.
– Egyet a szegény nyomorgókért! – kiáltotta Derek, és hosszú,
gyömbérszőrös, vörösre égett karjával elkapta Stormot.
A férfi végigkente jéghideg izzadságtól fénylő arcát Storm arcán. Állott
sör- és lószaga volt. Nyitott szájjal megcsókolta. Irene Leuchars és még
négy nő meg a férjeik előtt, meg az összes vigyorgó lovászgyerek meg a
verandán összegyűlt klubtagok előtt.
Mindjárt rosszul leszek, gondolta Storm elkeseredetten. A hányás
keserű íze kavargott fel a szájába, és úgy érezte, ott, az egész társaság előtt
mindjárt elhányja magát.
– Derek! Az én állapotomban! – suttogta kétségbeesetten, de a férfi
leszorította karjával, elvette az egyik fehér kabátos klubszolgától az üveg
sört, amit ezüsttálcán odakínált neki, és a poharat mellőzve egyenesen a
palackból ivott.
Storm próbált szabadulni tőle, de Derek hatalmás erejével könnyeden
lefogva tartotta, és mint egy gázrobbanás, akkorát böfögött hozzá.
– Egyet a szegény nyomorgó népekért! – kiáltotta, és körülöttük
mindenki dőlt a nevetéstől, mint udvaroncok, ha a király tréfálkozik. A jó
öreg Derek! Fütyül mindenre! A jó öreg Derek!
Elhajította az üres üveget.
– Maradj, míg visszajövök, asszonykám! – röhögte, és hatalmas,
csontos, vörösre égett kezével megszorította Storm mellét. Storm a
megalázottságtól és az undortól reszketve, ernyedten dőlt hátra a széken.

Stormnál nemegyszer fordult már elő, hogy egy-egy hónap kimaradt, ezért
csak akkor kezdett aggódni, mikor már a második üres lap jelent meg
naptárában. Már majdnem megemlítette a dolgot Marknak, de ez akkoriban
volt, amikor összevesztek. Ennek ellenére bízott, hogy a dolog rendbejön.
Ahogy azonban múltak a hetek, arany- és elefántcsont kastélyában lassan
lelkére nehezedett a dolog iszonyatos volta. Ilyesmi előfordulhat más
lányokkal, de nem egy Storm Courtneyval. Az olyan ifjú hölgyekre, mint
ő, különleges szabályok érvényesek.
Mikor aztán végleg nem férhetett hozzá kétség mindenekelőtt Mark
Andersre kellett gondolnia. Ahogy a pánik, mint egy tüzes harapófogó,
belemart, legszívesebben odarohant volna hozzá és a nyakába borult volna.
De a Courtneyk makacs, kérlelhetetlen gőgje elfojtotta benne ezt a vágyat.
A férfi menjen oda hozzá, döntötte el: a férfi keresse a kibékülést, és a
maga alkotta szabályon képtelen volt változtatni. Pedig most, ebben a
nyomorúságos lelkiállapotában is, valahányszor Markra gondolt,
megfeszült a melle és a térde megroggyant.
Miután otthagyta Markot, eleinte éjszakánként hangtalanul sírdogált. És
most, hogy a gyerek teste titkos mélyében növekedett, még jobban
vágyódott utána. De a perverz, kifacsarodott gőg nem engedte ki
buldogfogai közül, és még azt sem engedte meg, hogy tudassa vele, milyen
állapotba került.
„Ne provokálj engem, Mark Anders!” – fenyegetőzött annak idején, és
íme, Mark megtette. És gyűlölte érte, és szerette érte. De most már nem
hajthatta meg a derekát.
A következő, aki szóba jöhetett volna, édesanyja volt. Ruth Courtneyval
mindig nagyon jó volt a kapcsolata, mindig bizton támaszkodhatott az
asszony józan, gyakorlati érzékére. Ennek ellenére nem tett semmit, mert
tudta, ha Ruthnak elmondja, órákon belül az apja is tudni fogja. Ruth
Courtney semmit sem tartott titokban Sean előtt, sem Sean őelőtte.
Ettől a gondolattól elveszítette bátorságát. Mi történne, ha édesapja
megtudná, hogy egy fattyút hordoz a szíve alatt? Amilyen mérhetetlen,
mindent megbocsátó szeretettel szerette eddig, olyan szörnyű dühvel
fordulna most szembe vele.
És Storm tudta, hogy apja haragja Markot is összezúzná. És mivel Sean
túl erős egyéniség volt, túlságosan szívós és céltudatos, Stormnak semmi
reménye sem volt, hogy titokban tudja tartani előtte Mark nevét.
Kipréselné belőle.
Apja szereti Mark Anderst, ezt tudta, mindenki előtt nyilvánvaló volt,
de ez a szeretet nem lenne elég erős ahhoz, hogy bármelyiküket
megmentse.
Sean Courtney és Storm kapcsolatát a jólneveltség vastörvényei
határozták meg. Az atya ódivatú szemlélete, amely nem ismert
megalkuvást. Minthogy pedig Mark Anders szembehelyezkedett ezekkel a
vastörvényekkel, Sean megtagadta volna, bármennyire szerette, akkor is,
ha ezzel saját magából is elpusztult volna egy darab. És saját leányát is
megtagadná, eltaszítaná, akkor is, ha tönkremenne bele, és összetörné a
bánat.
Ezért, apja miatt, meg Mark Anders miatt, nem kereshetett vigasztalást
és segítséget édesanyjától.
Ehelyett elment Irene Leuchars-hoz, aki egyre fokozódó érdeklődéssel
és főleg egyre fokozódó élvezettel hallgatta végig Storm zavaros
magyarázkodását.
– De csacsi drágám, hát nem vigyáztatok?
Storm komolyan csak a fejét rázta, mert nem egészen értette, mire
gondol Irene azzal, hogy „nem vigyáztatok”. Abban mindenesetre biztos
volt, hogy nem vigyáztak.
– Na, és ki volt az, drágám? – volt a következő kérdés, amire Storm
ugyancsak a fejét rázta, csak éppen most hevesebben, mint az előbb.
– Ó, drágám! – kiáltott fel szemét forgatva Irene. – Hát olyan sok jelölt
van az apaságra? Sötét ló vagy te, Storm drágám!
– Szóval nem lehet… szóval nem tudna valaki valamit csinálni? –
kérdezte elkeseredetten Storm.
– Abortuszra gondolsz, drágám? – kérdezte szemérmetlen nyíltsággal
Irene és ravaszul, gunyoros mosollyal nézte, hogyan bólint rá Storm.
A férfi magas volt és sápadt, nagyon szürke és görnyedt, a hangja
cérnavékony és a keze fehér, szinte áttetsző. Storm a bőre alatt látta kék
ereit és törékeny, elefántcsontszínű csontjait, és megpróbált nem gondolni
azokra a sápadt, áttetsző kezekre, miközben hidegen kegyetlenül, fájón
nyúlkáltak benne.
Aztán a férfi a kicsi, szürke lakás konyhájában, a vízcsapnál megmosta
azokat a sápadt kezeit. Szinte túlzó gondossággal dörzsölte őket, ami kínos
volt, zavarta Stormot, a módot, ahogy a férfi a kezét mosta, szinte
személyes sértésnek érezte.
– Úgy gondolom, jelentős fizikai megerőltetésnek teszi ki magát, mint,
mondjuk, lovaglás vagy tenisz? – kérdezte a férfi kimért hangon. Mikor
Storm igent mondott, megszívta fogát, és cuppogva jelezte, hogy
helyteleníti a dolgot. – A női test alkata szerint nem alkalmas az efféle
megterhelésre. Ön nagyon keskeny, de az izomzata roppant fejlett.
Továbbá legalább tízhetes terhes. – Végre befejezte a kézmosást és nekiállt
egy nyűtt, de klinikai tisztaságú törülközővel megtörölni a kezét.
– Tudna segíteni rajtam? – kérdezte ingerülten Storm. A férfi jobbra-
balra billegette vértelen, halványszürke fejét.
– Ha egy kicsit korábban jött volna… – és tehetetlen gesztussal széttárta
fehér, áttetsző karjait.
Irene-nal kettesben összeállítottak egy listát azokról a férfiakról,
akikben két közös vonás együtt megtalálható volt: szerelmesek voltak –
vagy azt állították magukról, hogy szerelmesek – Stormba, és sok pénzük
volt.
A listán hat név szerepelt. Storm kettőnek írt egy-egy lapot. Tétova
válasz érkezett rájuk, udvarias jó kívánságokkal, de semmi határozott
javaslat találkozásra.
A listán szereplő harmadik férfival sikerült találkozót összehoznia az
Umgeni Country Clubban. Akkor még ráment a teniszdressz, a terhességtől
a bőre kivirult, fénylett, mellei kiteltek.
Storm könnyeden flörtölve csevegett, bizakodón, nyugodtan, biztatgatva
a férfit, ahogy az sose kapott tőle biztatást. A ravasz, kapzsi tekintetet
szemében csak akkor vette észre, mikor közelebb hajolt hozzá és
bizalmaskodva megkérdezte:
– Szabad még… teniszeznie?
Stormnak sikerült uralkodnia magán, míg a Cadillachoz ért, amely a
teniszpályák mögött parkolt. Csak akkor omlott össze és sírva hajtott ki a
kapun. Az óceán fölötti dűnék között meg kellett állnia.
A megalázottság első rohama után világos fejjel gondolkodott.
Természetesen Irene Leuchars volt a dolog mögött. Amilyen vak volt és
ostoba, erre nem gondolt korábban. Mindenki, de mindenki tud róla
mindent, erről Irene gondoskodott.
Hatalmába kerítette a magány érzete, a levertség.
Derek Hunt nem szerepelt a hatos listán, nem mintha nem lett volna
gazdag, de sose érdeklődött különösképpen Storm iránt.
Derek Huntot minden csinos nő érdekelte. Kettőt közülük feleségül is
vett, de különféle, széltében-hosszában hírhedt, zűrös körülmények között
elvált tőle mind a kettő, miután előbb megajándékozták – összesen hét –
leszármazottal.
Hírneve, annak minden részletét beleértve, legalább olyan impozáns
volt, és annyira változatos, mint anyagi helyzete.
– Ide nézzen, öreglány – mondta tárgyilagos hangon Stormnak –,
magának és nekem, mindkettőnknek megvan a maga gondja. Nekem maga
kell, mindig kívántam magát. Nem tudok éjszaka aludni, nahát – és
megmozgatta gyömbérszínű oldalszakállát –, és magának meg szüksége
van rám. A híre széltében-hosszában elterjedt, öreglány. A pecsét a
homlokán a társadalom ítélete, meg minden szemétség, tudja…
– Ami a maga kára, az az én hasznom. Én soha egy fikarcnyit sem
törődtem a társadalom ítéletével. Hét fattyam van már. Még egy, nem
számít. Nos, mit szól hozzá? Egy kortyot a világ szegényeiért, mi?
Felautóztak Szváziföldre, és Dereknek sikerült soron kívül engedélyt
kapnia a házasságkötéshez, amihez természetesen hazudott, ami Storm
korát illeti.
Az esküvőn nem volt jelen senki ismerős, csak Derek barátai közül
öten, és Storm nem közölte a hírt sem apjával, sem anyjával, és Mark
Andersszel sem.

Storm fülei számára Derek úgy érkezett haza, mint a Le Mans-i Grand Prix
nyertese. A hosszú gépkocsisor végigdübörgött a kocsifelhajtón, fékek
nyikorogtak, ajtók, mint egy sortűz, csapódtak sorra, harsány, részeges
kiabálás, vad nótázás. Derek hangja rekedten túlharsogta a többiekét.
– Carramba, szívem csücskei! A pályán lehúzom rólatok a nadrágot,
most meg majd az asztal alá iszlak benneteket. Erre gyertek, Argentína
büszkesége…! – És döngő léptek, újabb kiabálás, ahogy a népség
feltrappolt a lépcsőn.
Storm hanyatt fekve bámulta a mennyezet gipszangyalkáit. Futni
szeretett volna, értelmetlen, pánikszerű vágyat érzett, hogy felpattanjon és
elrohanjon. De nem volt, ahová fusson.
Az esküvő óta háromszor beszélt édesanyjával, és mindhárom
beszélgetés halálos gyötrelem volt mindkettőjüknek.
– Bárcsak megmondtad volna. A papa talán képes lett volna
megérteni… megbocsátani…
– Ó, drágám, ha tudnád, hogyan tervezgetett az esküvőddel
kapcsolatban. Olyan büszke volt rá… és nem volt ott az esküvődön. Meg
se hívtátok.
 – Hagyjál neki egy kis időt, Storm. Higgyél nekem, drágám. De azt
hiszem, akárki jobb lett volna, mint Derek Hunt. Tudod, mi apád
véleménye róla!
Nem volt hová futnia. Mozdulatlanul feküdt, reszketett, aztán
meghallotta a tántorgó léptek kopogását, felfelé a lépcsőn. Az ajtó
felvágódott.
Derek Hunt át sem öltözött. Még most is a lovaglócsizma volt rajta,
nadrágja ülepe barnán fénylett a nyeregzsírtól, és pamuttrikójára kerek, sós
foltokban száradt rá az izzadtság.
– Ébredj, öreglány! Itt az idő, amikor minden jó és igaz ember teljesíti
kötelességét. – A ruháját otthagyta, ahová ledobta.
Kiálló pocakja fehér volt, mint a főtt hal húsa, göndör, gyömbérszínű
szőr borította. Izmos vállain a bőr himlőhelyes, lila sebhelyek, számtalan
kiütés, apró pattanás nyoma tarkította, de hallatlanul férfias volt, kemény,
kérges, mint a fenyőfa törzse.
– Egyet a világ szegényeiért, mi? – vigyorogta rekedten, és odament az
ágyhoz.
Storm előtt hirtelen tisztán, érzékelhetően megjelent Mark Anders
karcsú alakja, tisztán kirajzolódó fiatalos izmai, amint ott ül a liget
napfényfoltos árnyékában.
Iszonyatos hiányérzet fogta el, mikor kedves fejére, szája kemény
vonalára, szemöldöke ívére és derűs poétaszemeire gondolt.
Az ágy megroskadt a férj súlya alatt, és Storm sikítani tudott volna,
mikor az előtte álló kínlódásra gondolt.

Reggelire Derek Hunt szívesen kevert egy csepp Black Velvet-t fekete
Guinness sörrel és pezsgővel, csakis egy különlegesen e célra fenntartott
puncsos edényben, és a Bollinger mindig az 1911-es évjáratú volt, és
mindig ónkupába kellett kitölteni.
A tartalmas reggelik híve volt. Aznap a reggeli rántottából, skót
heringből, alaposan fűszerezett sült veséből, gombából és egy jókora adag,
jól átsült marhaszeletből állt. És mindez egy tányérban.
Bár az előző éjszakai mulatozás eredményeként még nedvezett a szeme,
és véreres volt, mégis vidáman, harsányan röhécselt saját tréfáin, és hogy a
csattanóknak nyomatékot adjon, az asztalon áthajolva meg-megdöfködte
Stormot vörös, vastag mutatóujjával, ami maga is olyan volt, mint egy főtt
languszta.
Storm megvárta, míg Hunt kitölti a Black Velvet-t kupájába, aztán
szenvtelen hangon kijelentette.
 – Derek, én el akarok válni!
Derek Hunt mozdulatlan, mosolygós arccal figyelte, hogyan csurrant az
utolsó csepp a kupába.
– Átkozott ital. Elpárolog, vagy az edény lyukas – szögezte le zihálva,
aztán felvigyorgott. – Érted? Lyukas! Remek, mi?
– Hallottad, mit mondtam? Nincs rá semmi válaszod?
– Nincs szükség semmi válaszra, öreglány. Az üzlet üzlet. A fattyad
nevet kapott, nekem meg még jár a részem.
– Már megkaptad, ahányszor csak akartad – felelte Storm nyugodtan, de
hangjában egy világ rezignáltságával. – Hagyod, hogy elmenjek?
– Úristen! – Derek az ónkupa pereme felett rábámult Stormra, bajusza
felborzolódott, véreres szeméből őszinte csodálkozás sugárzott. – Csak
nem gondoltad, hogy valójában az a kis vacak érdekelt? Azt akárhol
megszerezhetem magamnak, sötétben mind egyforma… – Harsányan
felnevetett. – Te jó ég, öreglány! Csak nem képzeled, hogy annyira nagyra
értékeltem a te liliomfehér kebledet…?
– De hát akkor miért…?
– Tízmillió jó oka volt, öreglány. – Lenyelt egy falásnyi rántottat meg
egy darab vesét. – És mindegyik megtalálható Sean Courtney
bankszámláján.
– A papa pénze? – bámult rá Storm.
– Egyből eltaláltad! – vigyorgott rá Hunt. – Máris osztályelső lettél.
– De… de… – Storm tehetetlen, értetlen mozdulattal nézett rá. – Nem
értem. Mikor te magad is olyan gazdag vagy.
– Voltam, öreglány! Voltam valaha… múlt időben. – És megint,
elragadtatott képpel felnevetett. – Két szerető feleség, két ellenszenves
bontóbíró, hét kölyök, negyven pólópóni, nagymarkú barátok, sziklák,
bányák, amelyeknek nem ott kellett volna lenniük, amerre az út vezet,
amelyekben nincsen gyémánt, épület, amely összedől, gát, amely átszakad,
kimerült aranytelér, marhák, amelyek megbetegszenek és rövidlátó
ügyvédek, akik nem olvassák el az apróbetűt, így folyik el a pénz. Fuccs,
oda az egész.
– Nem hiszem el – rémült meg Storm.
– Az ilyesmivel sose tréfálkoznék – mosolygott Hunt. – Pénzdolgokkal
az ember sose tréfáljon, ez egyike az elveimnek. Talán az egyetlen elvem –
mondta és oldalba lökte Stormot –, egyetlen elvem, érted? Tökéletesen
leégtem, abszolúte, efelől biztosíthatlak. A papa az utolsó mentsvár,
öreglány. Beszélned kell vele, attól félek. Utolsó mentsvár, mi? No, egy
kortyot a világ szegényeiért.
Az utcai ajtónál nem válaszolt senki a zörgetésre, és Mark már majdnem
hátat fordított, és fellélegzett; hogy jóval könnyebb szívvel visszamenjen a
faluba, de végül is úgy döntött, ez gyávaság lenne, ezért lesétált a
verandáról és megkerülte a házat.
A keménygallér a nyakkendővel dörzsölte nyakát, a zakóviseletet
természetellenesnek érezte, mért szorított, és vállát vonogatva, ujjával a
gallérját tágítva érkezett meg a kis ház konyhakertjébe. Öt hónapja viselt
utoljára polgári öltönyt, akkor járt utoljára kövezett úton és még a női
hangok is szinte idegenül csengtek a fülében. Megállt, hallgatózott.
Marion Littlejohn a konyhában tett-vett nővérével és Mark úgy hallgatta
vidám csevegésüket, dallamos hangjukat, mintha soha életében nem hallott
volna női hangokat.
Kopogtatására a beszélgetés hirtelen félbeszakadt. Marion nyitott ajtót.
Élénk színű, csíkos kötényt viselt, csupasz karja könyékig lisztes. A
haját kendővel kötözte hátra, de néhány tincs kibújt a kendő alól és apró
fürtökben hullott nyakára, homlokára. Az arca kipirult a kemence
melegétől, és a konyhát megtöltötte a friss kenyér illata.
– Mark! – mondta kedvesen. – Milyen kedves! – és egy mozdulattal
félretolt egy fürtöt a homlokáról, amitől lisztes lett az orra nyerge. Különös
módon vonzó volt ez a mozdulat, megdobogtatta Mark szívét.
– Jöjjön beljebb – mondta Marion, félreállt és tartotta Marknak az ajtót.
A nővére hűvösen üdvözölte Markot, ő sokkal inkább nehezményezte
Mark hűtlenségét, mint Marion.
– Hát nem néz ki remekül? – kérdezte Marion, és ahogy Mark megállt a
konyha közepén, mindkét nő aprólékosan végigmustrálta.
– Túl sovány – jelentette ki csípős hangon a nővére és nekiállt kibontani
köténye szalagját.
– Talán hiányzik, neki a rendes koszt – állapította meg derűs arccal
Marion, miközben mosolyogva nézte, milyen barna és milyen vékony
Mark, egy anya szerető szemével felfedezte arcán az érett férfi gondjainak
szaporodó jeleit, és megérezte szomorúságát is, a magányosságát.
Legszívesebb ben ott helyben megölelte volna, keblére vonta volna a fejét.
– Van egy kis tejfölöm, remek – mondta –, üljön le oda, hogy láthassam
közben.
Miközben a tejfölt töltögette, nővére az ajtóra akasztotta kötényét, és
anélkül hogy Markot egy pillantásra méltatta volna, kimérten közölte.
– Még kell néhány tojás. Lemegyek a faluba.
Mikor egyedül maradtak, Marion fogta a sodrófát, odaállt az asztalhoz
tésztát nyújtani és dolgozott, míg a tészta papírvékony nem lett.
– Meséljen arról, mit csinál – biztatta Markot. Mark nekifogott. Eleinte
habozva beszélt, de aztán egyre lelkesebben, magabiztosabban mesélt a
Chaka Kapujáról, a munkájáról és a Chaka Kapuján túli világról.
– Nagyon érdekes – adott időnként nyomatékot Marion Mark
beszámolójának, miközben magában máris szorgosan tervezgetett,
készítette a listákat felszerelésekről, gyakorlatias fejével megpróbált
alkalmazkodni a civilizációtól távoli élet igényeihez, ahol a legcsekélyebb
kényelem is luxusnak számít, mint egy pohár friss tej vagy fény az
éjszakában. És mindezt gondosan el kell majd terveznie, rendeznie.
Jellemző módon ezek a kilátások sem nem izgatták különösebben, sem
nem riasztották vissza. Úttörő fajtából származott: ahová a férfi ment,
követte mindig is az asszony. Egyszerűen arról volt szó: feladat állt előtte,
amit meg kellett oldania.
– A tanyánk a dombok első vonulatában áll és lelátni a völgybe, látni
fölöttük a Chaka Kapuja szikláit gyönyörű! Különösen esténként.
– Biztosan nagyon szép lehet.
– Úgy terveztem el a házat, hogy bővíthető legyen, akármikor hozzá
lehessen illeszteni egy szobát. Kezdetben csak két szoba lesz…
– Két szoba kezdetnek elég – mondta megértően Marion és
elgondolkodva ráncolta a homlokát – De külön szoba kell majd a
gyerekeknek.
Mark abbahagyta a beszámolót és Marionra nézett. Maga sem volt
biztos benne, jól hallotta-e. Marion is elhallgatott, és két kézzel fogva a
sodrófát rámosolygott Markra.
– Nos hát, ezért jött ide ma, nem igaz? – kérdezte kedvesen.
– Igen – mondta Mark kissé zavartan és lesütött szemmel bólintott.
Marion a szertartás alatt csak egyszer jött zavarba, mikor meglátta, hogy
az első sorban ül Sean Courtney tábornok a feleségével. Sean zsakettben,
nyakkendőjében gyémánttűvel, Ruth hűvös eleganciával, fején óriási,
kocsikerék méretű kalappal. A kalap karimája fehér rózsákkal volt
teleszórva.
– Eljött – suttogta elragadtatottan és nem tudott ellenállni a kísértésnek,
hogy egy pillantást vessen barátnői és rokonai felé, úrihölgy, aki
alamizsnát lök oda a koldusnak. Társadalmi pozíciója rakétasebességgel
száguldott szédítő magasságokba.
A szertartás után a tábornok gyengéden, jobbról-balról megcsókolta az
arcát, aztán Markhoz fordult.
– Kiválasztottad magadnak a legcsinosabb lányt a faluban, fiam. – És
Marion sugárzott az örömtől, és boldogságtól kipirult arcával valóban
olyan bájos volt, mint még soha életében.
Sean négy zulu munkást adott Mark mellé, és Mark azoknak a
segítségével kezdetleges utat nyitott végig, a Bubezi folyóig. Feleségét a
motorkerékpárja hátsó ülésén vitte, az oldalkocsit magasan megrakodták
Marion hozománya egy részével.
Messze mögöttük a zuluk vezették a Trójait és a Spártait, és azokat is
alaposan megrakták Marion holmijával.
Kora reggel a folyóra terpeszkedő sűrű köd olyan mozdulatlan, olyan
sima volt, mint egy tó tükre, s a közelgő nap fénye finom, rózsaszín és
sárgás színekkel áradt szét rajta.
A Chaka Kapuja két hegyfoka meredeken nyúlt ki a ködből, sötéten,
titokzatosan és a csúcsuk aranyos felhőkbe burkolózott.
Mark úgy választotta még érkezésük időpontját, hogy Marion a
legszebb megvilágításban pillantsa meg új otthonát. Letolta a
motorkerékpárt a keskeny, köves ösvényről és kikapcsolta a motort.
Csendben ülve nézték a sziklák gerincét, hogyan érinti meg őket a
napfény, hogyan lángolnak fel tőle, mint jelzőtüzek a tengerész kutató
szeme előtt az óceán sivatagjában, amelyek a szárazföld felé, biztos
horgonyzóhelyre hívogatnak, vezetnek.
– Nagyon szép – mondta halkan Marion. – És most mutasd meg, hol
lesz a ház…
Marion együtt dolgozott a zulukkal, könyékig sárosan együtt döngölte
velük az agyagot, a napon szárított Kimberley-téglák anyagát, saját
nyelvükön tréfálkozott velük és vidáman hajszolta őket, erőltessék meg
magukat kicsit jobban, mint ahogy az Afrikában szokásos.
Dolgozott az öszvérek mögött, inge ujját magasan feltűrve bársonyos,
barna karján, fejére kendőt kötve kezelte az istrángot, mikor a farönköket a
völgyből felvontatták.
Dolgozott az agyagkemencénél, emelgette ki belőle a hosszú nyelű
lapáttal a barna cipókat, és mélységes megelégedéssel figyelte, hogyan törli
ki Mark a hús levének utolsó cseppjeit is a tányérjából.
– Ízlett, drágám?
Esténként a lámpához húzódott, fejét lehajtva, ölében varrásával
derűsen bólogatott, miközben Mark napi kalandjairól, apró diadalairól
vagy csalódásairól beszámolt.
– Ó, de kár, drágám! – vagy: – Jaj de pompás, drágám!
Egy ragyogó, felhőtlen napon Mark felvezette az ősi ösvényen a Chaka
Kapuja tetejére, kézen fogva a veszedelmesebb szakaszokon, ott, ahol
hatszáz lábnyira alattuk a mélyben folyt a folyó. Marion feltűrte a
szoknyáját, keményen megmarkolta a kosarat és egyszer sem tántorodott
meg mászás közben.
A csúcson Mark megmutatta neki az összedőlt kőfalakat és az ősi
bennszülöttek gazzal benőtt barlangjait, azokét, akik szembeszálltak
Chakával; elmesélte neki, hogyan mászta meg az öreg király a sziklát,
megmutatta a félelmetes ösvényt, amelyen a harcosait felvezette, s végül
leírta, hogyan mészárolták le a népet és hogyan zuhantak le az emberek a
folyóba.
– Rém érdekes – mondta szórakozottan Marion, s közben elővette a
térítőt a kosarából, és leterítette. – Hoztam néhány cipót meg valamit abból
a sárgabaracklekvárból, amit úgy szeretsz.
Mark szeme megakadt valamin. Valami szokatlan mozgást látott messze
lenn a völgyben. Elővette távcsövét. A nagy nádas mellett, az aranyossárga
fűben, mint egy tiszta lepedőn, mintha kövér, fekete bogarak mászkáltak
volna. Azonnal rájött, mik azok. Kitörő izgalommal számlálta meg őket.
– Tizennyolc! – kiáltott fel hangosan. – Egy új csorda!
– Mi az, drágám? – Marion fölnézett a szelet kenyér mellől, amelyre
éppen lekvárt kent.
– Új bivalycsorda! – ujjongott Mark. – Nyilván északról jöttek. Már
mutatkozik a hatás!
A távcső látóterében az egyik szarvasmarhaszerű állat a magas fűből
kisétált egy homokos részre. Most nemcsak széles, fekete háta látszott, de
nagy feje és gyászosan lekonyuló szarvai alatt szétálló fülei is. A
napfényben a fényes, fekete szarvak dudorai úgy csillogtak, mintha
bronzból öntötték volna őket.
Mark a tulajdonos büszke örömével nézte. Azok ott lenn mind az övéi,
az első jövevények a számukra készített szentélyben.
– Nézd! – Odanyújtotta Marionnak a távcsövet. Marion gondosan
megtörölte a kezét, aztán a távcsővel átnézett a szikla fölött. – Ott vannak a
mocsár szélén – mutatta büszkeségtől és örömtől csillogó szemekkel Mark.
– Látom őket – mondta Marion és boldogan mosolygott ő is. – Igazán
remek, drágám!
Aztán a távcsövet széles ívben elfordította a folyó felett, arrafelé, ahol
tanyájuk teteje kilátszott a fák koronája fölött.
– Nem néz ki remekül azzal az új zsúptetővel? – kérdezte büszkén. –
Alig várom már, hogy beköltözzünk.
Másnap költöztek át régi táborhelyükről, a szikomorfügefa alatt nádból
és vászonból összetákolt kunyhóból. Egy fecskepár együtt költözött velük.
A suhanva repkedő madarak nyomban nekiálltak apró, fényes sárgolyókból
fészket rakni az új, sárga zsúptető eresze alatt, a Kimberley-tégla kemény,
meszelt falára.
– Óriási, micsoda szerencse! – nevetett Mark.
– De mekkora szemetet csinálnak! – jegyezte meg tétován Marion, és-
aznap éjjel, életében először ő kezdeményezte, hogy szeretkezzenek,
békésen bújt oda Markhoz dupla ágyukban és adta oda magát.
– Nagyon jó, ha akarod, drágám! – És mivel Marion kedves volt és
annyira szerette, Mark olyan körültekintő volt és olyan tapintatos,
amennyire csak tellett tőle.
– Jó volt, drágám?
– Csodálatos volt – mondta Mark és hirtelen megjelent előtte egy
csinos, csupa élet nő, karcsú, mozgékony, és brutálisan mart belé a
bűntudat, mintha ököllel vágott volna a szíve alá. Megpróbálta elhessegetni
magától a képet, de az kérlelhetetlenül ott lebegett előtte álmaiban,
nevetve, táncolva, tréfálkozva, és reggel a szeme körül sötét karikákkal
ébredt, ingerlékeny volt, nyugtalan.
– Lemegyek a völgybe ellenőrizni – mondta, de nem nézett fel a
kávéscsészéjéből.
– Hiszen csak pénteken jöttél vissza! – mondta meglepetten Marion.
– Mégegyszer megnézem azokat a bivalyokat.
– Rendben van drágám, akkor csomagolok neked. Meddig maradsz el?
Beteszem a szvetteredet meg a dzsekidet is, esténként hűvös van. Milyen
jó, hogy sütöttem tegnap… – és vidáman fecsegett tovább, és Mark hirtelen
szörnyen szeretett volna rákiabálni, hogy hallgasson már el! – Legalább
lesz időm palántázni a kertben. Olyan jó lesz, megint lesz friss zöldségünk,
és már ezer esztendeje nem írtam senkinek. Otthon nyilván nem tudják, mi
van velem. – Mark felkelt az asztaltól, kiment és megnyergelte a Trójait.

Hatalmas szárnyak robbanásszerű csapkodása térítette magához Markot

álmodozásából, és mikor felegyenesedett a nyeregben, éppen egy tucat
óriási madár röppent fel a nádas szélén.
Piszkosbarna keselyűk íveltek felfelé, nyilván Mark közeledése zavarta
meg őket, és lejátszódott előtte az a szinte mágikus átalakulás: egy undok,
otromba, kuporgó dögevőből hogyan lesz fönségesen szárnyaló madár.
Mark kikötötte a Trójait, és biztonság kedvéért kicsúsztatta tokjából a
Mannlichert. Ingerelte a gondolat, az izgalom és a vérmes reménység, hogy
esetleg olyan zsákmányra bukkan, amelyet egy ragadozó ejtett el. Talán
oroszlán, az egyik nagyvad, amelyet eddig hiába keresett a völgyben.
 A bivaly a puha, nedves földön feküdt, a nádas szélén, félig elrejtve a
nádtól, annyira friss hulla, hogy a keselyűk még nem tudták átszakítani
vastag, fekete bőrét, és nem tüntették el a nedves földbe mélyen bevésődött
nyomokat. Csak a szemét célozták meg, és a csőrükkel az alsótest puha
bőrét csipkedték, ez lévén a legkönnyebb út a nagy, vastag bőrű hulla
húsához.
Nagy, fejlett bika volt. Szarvai dudorai keményen összenőttek a
koponyájával, hatalmasak voltak, negyvennyolc hüvelyk csúcstól csúcsig.
Hatalmas test, nagyobb, mint akármelyik díjnyertes herefordi tenyészbika,
kopasz vállain sebhelyes, szürke bőrére száraz sár tapadt és csomókban
lógtak rajta a bozóti kullancsok.
Mark az állat hátsó lábai közti bőrlebernyegbe dugta a tenyerét, és
érezte, hogy a teste még meleg.
Nincs három órája, hogy elpusztult, döntötte el magában, aztán
lekuporodott a hatalmas test mellé a földre, és a halál okát kereste. A bika
testén egyelőre semmi árulkodó jelet nem talált, csak mikor az állat
mereven kinyújtott végtagjait megmarkolva, minden erejét összeszedve
megmozdította a másfél tonna holtsúlyt, és sikerült a másik oldalára
fordítania, akkor látta meg válla mögött, a bordák között a halálos sebeket.
Vadászszemével nyomban látta, hogy a széles nyílású, mély seb a
szívéig hatolt. A sebből kiömlött friss vér megalvadva, megkocsonyásodva
piroslott a nedves földön.
Ha korábban bármi kétsége lett volna, mi okozta ezt a sebet, nyomban
eloszolhatott, mikor meglátta rajta a másodikat. Ezt a sebet elölről kapta, a
döfés a nyaka tövében érte, biztos kéz intézte a csontok közé, s ez is szívet
ért, de a fegyver benne maradt a sebben, tövig állt benne, és ahogy a bika
ráesett, a nyele eltörött.
Mark megmarkolta a törött nyelet, egyik csizmás lábát nekifeszítette a
bika vallanak, nagyot nyögött, és óriási erőfeszítéssel legyűrte a pengére
tapadó hús ellenállását, és kihúzta a fegyvert a sebből.
Érdeklődve nézegette. Az a bizonyos, széles pengéjű, lándzsaszerű
fegyver volt, amelyet assegai néven ismernek, és amelyet maga-az öreg
király, Chaka tervezett meg. Mark még emlékezett a történetre, mikor Sean
Courtney a zulu háborúról mesélt, Isandhlwanáról meg a Morma-
szakadékról.
– Olyan erővel képesek döfni vele, hogy ha egy ilyen assegait
belevágnak a harcos mellébe, a hegye kétlábnyira is kiállhat az áldozat
lapockái között, és mikor visszahúzzák, letisztítják, az áldozatuk olyan
fehér, mintha mesterségesen szivattyúztak volna ki belőle minden csepp
vért. – Sean egy pillanatra abbahagyta a mesélést és belebámult a
tábortűzbe. – Amikor kihúzták az áldozatból, felkiáltanak: „Ngidhla!”,
„ettem!” Ha ezt egyszer hallottad, soha életedben nem felejted el. Negyven
év után is égnek áll a hajam szála, ha erre gondolok.
Chaka is ilyen fegyverrel vadászott bivalyokra, gondolta Mark, kezében
a súlyos assegaival. Egy pillanatra elfeledkezve saját munkájáról,
miközben Mark a fegyver pengéjéről a nagy, fekete állatra nézett, érezte,
hogyan halványodik el benne a harag és valami csodálatfélét érzett.
Haragudott az értelmetlen öldöklés miatt, mert elpusztult egy értékes
állatja, de csodálta azt a bátorságot, ami ezzel a vállalkozással járt.
Aztán arra gondolt, hogy a tettes nyilván csak különleges körülmények
kényszerítő hatására hagyhatott hátra egy ilyen értékes, óriási
szakértelemmel és sok szeretettel készített fegyvert a zsákmányával együtt,
holott az elejtésével az életét kockáztatta.
Elindult visszafelé a puha, fekete talajon látható nyomokon, és
megtalálta a helyet, ahol a bika, miután teleitta magát, egy alagútszerű
csapáson kibújt a nádasból. Azt a helyet is megtalálta, ahol a vadász, a
csapás mellett, a sűrűben várakozott, és látta a vadász mezítlábának
félreismerhetetlen nyomát.
– Pungushe! – kiáltott fel.
Pungushe széllel szemben feküdt és ahogy a bika elment előtte,
belevágta fegyverét a vállai közé, a szívébe.
A bika súlyos vágtában előrevetette magát, ahogy Pungushe odébbállt, a
vére úgy fröcskölte végig a széles sebből a nádast, mintha egy gondatlan
kertész tömlőből locsolta volna végig.
A bölény egyike azon ritka vadállatoknak, amely ha megsebesült,
megfordul, és üldözőbe veszi támadóját. Bár a bika félig holtan tántorgott,
és minden lépésére csak úgy fröcskölt belőle a vér, beállt a szélbe, felvette
Pungushe szagát, és mikor szagot fogott, megfordult, orrát, feltartva,
szarvát szegezve iszonyú lendülettel támadott, és kíméletlen rohamát csak
a halál állíthatta meg.
Ahogy az állat végigdübörgött a nádason, Pungushe megállt,
szembeszállt vele, a második döféshez kiválasztotta nyaka tövében azt a
bizonyos pontot és biztos kézzel belevágta szívébe a fegyverét, de a bika
utolérte, még mielőtt annak a néhány tántorgó lépésnek a végén jellegzetes
halálordításával térdre bukott volna.
Mark megtalálta a helyet, ahol Pungushe elesett, teste lenyomata tisztán
kirajzolódott a puha, agyagos földön.
Mark továbbment, amerre Pungushe a nádas széléről elvonszolta magát,
majd tántorogva lábra állt.
Ott észak felé fordult, de lassú, görcsös, erősen féloldalas léptekkel
ment, nem a lába ujján járt és nem nyújtotta szokás szerint hosszúra lépteit.
Ahol Pungushe elhagyta rugós, acélfogú csapdáját, megállt.
A csapdát beledugta egy hangyászsün odújába, és homokot szórt rá.
Nyilván túlságosan beteg volt és gyenge, nem tudta már tovább cipelni
vagy biztonságosabb helyen elrejteni ezt az értékes holmit. Mark fogta,
rákötözte a Trójai nyergére, és egy pillanatra arra gondolt, vajon mennyi
állatát pusztította el kegyetlenül ez a szerszám.
Talán egy mérfölddel arrébb Pungushe megállt egy terebint-bokornál,
leveleket tépdesett le erről a gyógyhatású növényről, aztán lassan
továbbindult. Nem kereste a sziklás szakaszokat az ösvényen, nem takarta,
nem álcázta el nyomait, ahogy máskor tette.
Ahol az ösvény egy keskeny, száraz, homokos vízmosást keresztezett,
Pungushe fél térdre ereszkedett, de aztán két kezére támaszkodva talpra
tornászta magát. Mark a nyomokat nézve most először pillantott meg
vérnyomokat: fekete foltokat, ahol a vércseppek apró golyókká álltak össze
a puha homokon. Haragjába és örömébe most már őszinte aggódás vegyült.
Ezt az embert komoly baj érte. Azt az embert, aki egyszer megmentette
az életét. Még jól emlékezett a fekete, égetett agyagkancsóra, a keserű
orvosság áldott ízére, amellyel a malária szörnyű szomjúságrohamait
csillapította.
Eddig úgy vezette a Trójait, hogy lapuljanak, ne mutatkozzanak, az
öszvér koppanó patájával ne árulja el jelenlétüket az üldözöttnek.
Most már nyeregbe szállt, és sarkával ügetésre ösztönözte csapott hátú
paripáját.

Pungushe elesett. Nehéz testtel elvágódott a homokon. Aztán lemászott a

vadak által kitaposott ösvényről és bekúszott egy alacsony bokor alá, hogy
védve legyen a nap hevétől. Ott fejére húzta könnyű majomprém köpenyét.
Ahogy az ember alvásra készül… vagy a halálra…
Olyan mozdulatlanul feküdt, hogy Mark először azt hitte, valóban
meghalt. Lecsúszott a Trójai lováról és óvatosan a földön fekvő alakhoz
sétált. Legyek zümmögtek, rajzottak mohón a véres, zöld terebintlevelek
körül, amelyeket Pungushe farostszálakkal erősített az oldalára meg a
csípője tájára.
Mark pontosan maga elé tudta képzelni, hogyan kapta ezeket a sebeket.
Pungushe ott áll, szemben a támadó bölénnyel, kezében a súlyos
assegaival, pengéjével megcélozza a bölény nyakát, biztos kézzel belédöfi,
de a bika egy dobbanással utánafordul, zömök mellső lábait megvetve,
kemény, bunkós, gonoszul görbülő szarvát előreszögezve, felökleli.
Pungushét a döfés az oldalán érte, mélyen lent a csípőcsont fölött, és a
döfés erejétől messze elröpült, amivel időt nyert, hogy elmászhasson
onnan, míg a bika tántorogva szabadulni próbál a mellébe fúródó
fegyvertől, aztán térdre bukik és egy utolsó, dacos halálordítással
összeroskad.
A nap forrón tűzött, de Mark, mikor a sebet meglátta, amelyet eddig
eltakart a levélcsomó, megborzongott. Fél térdre ereszkedett, és
elhessegette a legyeket.
Tulajdonképpen csak most, első ízben érzékelhette, micsoda fizikuma
van ennek az embernek. Az állatbőr köpeny csak a fejét és a vállát takarta,
de csupaszon hagyta hatalmas mellkasát. Ahogy puhára cserzett, kék
gyöngyökkel hímzett bőr ágyékkötőjét felhúzta lábai között, a fenekén,
csupasz combjain, lapos hasán keményen feszültek az izmok.
Minden izma tisztán kirajzolódott a bőre alatt, kötélszerű erei mint
kígyók tekeregtek rajta, sugárzott róla az erő és az élet. A bőre világosabb
volt, mint az átlagzuluké, sima, sötét vajszínű, szinte nőiesen bársonyos. A
mellkasát tömör, sötét, göndör szőrzet borította.
– Sakálra vadásztam – gondolta elámulva Mark –, és oroszlánt fogtam
helyette. Egy nagy, öreg, fekete sörényes oroszlánt. – És komolyan
aggódott, hogy Pungushe meghalt. Egy ilyen remek teremtmény halála
igencsak gyatra elégtétel lett volna számára.
Aztán feszülő, izmos mellkasa majdnem észrevétlenül megemelkedett,
megsüllyedt. Odanyúlt és a bőrköpenyeg alatt megfogta Pungushe vállát.
Pungushe megmozdult, kínlódva felkönyökölt. Nem törődött vele, hogy
a bőrköpeny lecsúszik róla. Markot nézte.
Ereje teljében levő büszke, méltóságteljes alak volt, talán negyven
esztendős, kurta, sötét gyapjas fejét csak a halántékánál érintette még meg
a bölcsesség első dere.
A fájdalom nem tükröződött arcán, széles homloka sima maradt, fényes,
mint a borostyánkő, a szája nyugodt, a szeme sötét, indulatos, büszke. Egy
nemes zulu önérzetes holdvilágarca.
– Sakubona, Pungushe – mondta Mark. – Látlak, ó Sakál!
A férfi egy darabig csak nézte, elgondolkodott a megszólításon, a
köszöntés módján, a nyelven, az akcentuson. Nyugodt arckifejezése nem
változott, csak sötét szemében gyűlt új fény.
– Sakubona, Jamela. Látlak, ó Kereső! – A hangja mély volt, halk, de
mint egy bronzgong zengett a csendben. Aztán folytatta. – Sakubona,
Ngaga.
Mark meghökkent. Sose gondolta volna, hogy a Sakál ilyen, minden
ízében pejoratív névvel illesse. A „ngaga” a pangolin, a pikkelyes
hangyász apró állat, olyan, mint az örvös sün, éjszaka jár, és ha napfénynél
érik, úgy surran el, mint egy görnyedt, kiaszott aggastyán, időnként megáll,
rövidlátóan pislog minden apró tárgyra, ami az útjába esik, aztán
továbbkullog. Mindenre rápislog, de vakon, nem lát semmit.
Ekkor hirtelen meglátta magát a rejtőzködő figyelő szemével, amint
látszólag értelmetlenül jár-kel a völgyben, le-leszáll öszvéréről, megnéz
mindent, ami útjába kerül, aztán továbbmegy. Pontosán, mint egy ngaga.
Nem valami hízelgő hasonlat.
Hirtelenjében az a kényelmetlen érzése támadt, hogy függetlenül
Pungushe sebeitől és az ő magasabb pozíciójától, a küzdelemben mind ez
ideig ő húzta a rövidebbet.
– Úgy látszik, hogy a ngaga végül is megtalálta, amit keresett – szögezte
le mogorván, és odament az öszvérhez a pokrócért.
A véres levélcsomó alatt mély, sötét nyílás tátongott, ott, ahol a bölény
szarva beléfúródott. Lehet, hogy egészen a veséig hatolt, s ez esetben
Pungushe gyakorlatilag halott. Mark elhessegette magától a gondolatot, és
amilyen tapintatosan tudta, kitamponozta acriflavinnal a sebet.
Tartalék inge még hófehér volt és tökéletesen vasalt állapotban, hála
Marion gondos kezének. Lehasította róla az ujjakat, vattacsomót rakott a
tátongó sebre, majd átkötötte a letépett ingujjakkal.
Amíg dolgozott, Pungushe nem szólt semmit, nem is tiltakozott és nem
adta jelét annak, hogy fáj valami, akkor sem, mikor Mark ülő helyzetbe
emelte, hogy könnyebben hozzáférjen a sebhez. De mikor Mark az inget
hasította szét, sajnálkozva jegyezte meg.
– Ez egy jó ing.
– Volt egyszer egy fiatal és csinos ngaga, aki meghalt volna a láztól –
mondta Mark –, de egy dögevő vén sakál biztos helyre vitte, és ételt adott
neki, meg italt.
– Aha – bólintott Pungushe. – De az nem volt olyan ostoba sakál, hogy
egy jó inget összetépjen.
– A ngaga nagy súlyt fektet a sakál egészségére, hogy keményen
dolgozni tudjon majd, mikor sziklát tör és más, férfias munkákat végez és
Gyuri király kraaljában megbecsült vendég lesz. – Mark ezzel lezárta a
témát, és visszacsomagolta a pokrócot. – Tudsz-e vizet ereszteni, ó Sakál?
Szükséges, hogy lássam, Amilyen mélyen döfött beléd a bölény.
A halványbarna vizeletben, rózsaszínes árnyalata ellenére, nem
látszottak élénkpiros vérfoszlányok. Ezek szerint a bivaly döfésével súrolta
a veséket, de a zulu hátán a vastag, acélos izomköteg felfogta a brutális
döfés ereje javát. Mark maga sem tudta megmondani, miért aggódik ezért
az emberért, de azon kapta magát rajta, hogy azért imádkozik, bárcsak
valóban ez lenne a helyzet.
Gyorsan munkához látott. Levágott két hosszú, egyenes ágat, és
saroglyaszerű hordággyá fonta össze őket, majd kibélelte saját takaróival
és Pungushe köpenyével, majd szíjjal a Trójaihoz erősítette az egészet.
A nagydarab zulut beletámogatta a hordágyba, és megint meglepetten
állapította meg, micsoda hatalmas termetű, milyen kemény a karja,
amellyel átfogja a vállát.
Már majdnem besötétedett, amikor elmentek a bivalyvadászat színhelye
mellett. Mark, ahogy átnézett a nád felett, látta az undokul a fákon
gubbasztó keselyűket, amint várták, hogy sorra kerüljenek a döglakomán.
– Miért ölted meg a bivalyomat? – kérdezte, bár nem volt biztos benne,
hogy Pungushe magánál van. – Mindenki tudja az új törvényt.
Végigutaztam valamennyi falut, beszéltem minden indunával, minden
főnökkel, minden férfi hallotta, mit mondok. Minden férfi tudja, milyen
büntetés jár azért, ha valaki a völgyben vadászik.
– Ha a te bivalyod volt, miért nem volt rajta a te vasad jele? Hiszen az
Abelunguk, a fehér emberek szokása, hogy a jelüket beleégetik a
marhájukba! – mondta Pungushe a hordágyon fekve, mosolytalan arccal, és
bár hangjából nem érződött semmi gúny, Mark tudta, hogy gúnyolódik.
Érezte, hogyan kavarog fel benne a harag.
– Ezt a helyet még az öreg király, Chaka is szentnek nyilvánította.
– Nem – jelentette ki Pungushe. – Királyi vadászterületnek lett
nyilvánítva, és – hangja megkeményedett – én királyi vérből származó zulu
vagyok. Születési jogomnál fogva vadászok itt, ez a férfi dolga.
– Senkinek sincs joga itt vadászni.
– Akkor mi van azokkal a fehér emberekkel, akik az elmúlt száz évben
itt jártak isibamujukkal, a puskájukkal? – kérdezte Pungushe.
– Azok gonosztevők voltak, éppen úgy, mint te is.
– Akkor miért nem viszik őket vendégségbe Gyuri király kraaljába,
ahogy engem meg akarsz tisztelni vele?
– Ez így lesz a jövőben – biztosította Mark.
– Hó! – kiáltott fel Pungushe megvetően, s hangja most csak úgy
csöpögött a gúnytól.
– Ha elfogom őket, ők is elmennek – ismételte makacsul Mark, de a
zulu rózsaszín tenyerű keze egy fáradt legyintéssel lezárta a vitát, jelezvén,
hogy sokféle törvény létezik, van törvény a gazdagokra, a szegényekre, van
törvény a fehérekre és a feketékre. Elhallgattak, és hallgattak sötétedésig,
amikor Mark éjszakai tábort vert, és a Trójait kötőfékre eresztve hagyta
legelni.
Ahogy Mark a tűznél kuporgott és készítette kettejük vacsoráját,
Pungushe a tűz fénykörén kívül, a hordágyon fekve megszólalt a sötétben.
– Kinek a részére őrződ te a silwanét, a völgy vadállatait? György király
jön ide vadászni?
– Senki sem jön többé ide vadászni, sem király, sem közember.
– Akkor miért tartjátok meg a silwanét!
– Mert ha nem őrizzük, elérkezik a nap, amikor nem marad több vad
ezen a földön. Sem bivaly, sem oroszlán, sem kudu, semmi, csak egy nagy
üresség.
Pungushe hallgatott. Mark kikanalazott egy adag híg kukoricakását meg
egy kis konzervmarhát a csajkája felső részébe és odavitte a zulunak.
– Egyél – parancsolt rá, és saját csajkáját; ölében tartva törökülésben
leült, szemben a zuluval.
– Amit mondasz, igaz – mondta elgondolkodva Pungushe. – Amikor én
gyermek voltam… a te korodban – Mark tudomásul vette a kijelentés élét,
de nem törődött vele –, voltak elefántok is a völgyben, nagy bikák, olyan
hosszú agyarakkal, mint egy hajítódárda, és sok oroszlán volt,
bivalycsordák, mint a nagykirály marhái… – elhallgatott – Odavannak.
Hamarosan az is odalesz, ami még-megmaradt.
– És jó dolog ez? – kérdezte Mark.
– Ez sem nem jó dolog, sem nem rossz dolog – vonogatta a vállát
Pungushe. – Egyszerűen így van a világ sora és nem sok haszon van abból,
ha eltöprengünk rajta – mondta és nekiállt enni.
Némán fogyasztották el az ételt, aztán Mark kitisztította az edényeket,
és kávét hozott, amit Pungushe egy intéssel elhárított magától.
– Idd meg – mordult rá Mark. – Szükséged van rá, hogy kitisztítsa a
véredből a vizet.
Aztán cigarettát adott Pungushénak. A zulu előbb gondosan letörte róla
a barna parafa szopókát, csak aztán vette a szájába. Széles, lapos orrát
elhúzta, mert ízetlennek találta, ő megszokta a kemény, fekete, bennszülött
dohányt, de nem becsülte volna le egy ember vendégszeretetét azzal, hogy
megjegyzéseket tesz.
– Mikor minden odalesz, amikor elérkezik ide a nagy üresség ebbe a
völgybe, mi lesz veled, ó Sakál? – kérdezte Mark.
– Nem értem a kérdésedet.
 – Te a silwane embere vagy. Nagy vadász vagy. Az életed a silwanéhoz
kötődik, mint ahogy a gulyás élete a gulyához. Mi lesz veled, ha a
marhádból nem marad semmi?
Mark látta, most a zulu ellenérvére tapintott. Pungushe orrlika kitágult,
valami fellángolt benne, de ő várt, hadd eméssze meg Pungushe
hosszadalmasan és minden részletében, amit hallott.
– Elmegyek Igoldiba – jelentette ki végül Pungushe. – Elmegyek az
aranybányába és gazdag ember leszek.
– Majd leküldenek téged mélyen a föld alá, ahol nem látod a napot és
nem érzed a szelet, és akkor sziklákat fogsz törni, úgy, ahogy most teszed
majd Gyuri király kraaljában.
Mark látta, hogyan fintorítja el undorral az arcát a zulu.
– Elmegyek Tekwenihez. – Aztán meggondolta magát. – Durbanbe
megyek és fontos ember leszek.
– Tekweniben belélegzed a cukornádüzem füstjét a tüdődbe, és mikor a
kövér bábu munkafelügyelő szól hozzád, azt fogod válaszolni, yehbo,
Nkosi, igen, mester.
Ezúttal még világosabban tükröződött az undor a zulu arcán, tövig
szívta cigarettáját és az apró csikket hüvelykujja és mutatóujja közé csípte.
– Jamela – mondta komoran –, olyan szavakat mondasz, amelyek
megzavarják a férfit.

Mark tudta, hogy a nagydarab zulu sebe sokkal súlyosabb, mint egykedvű
viselkedése alapján gondolhatná valaki. Asszonyi dolog kimutatni, ha
valami fáj.
Soká lesz még, mire annyira rendbe jön, hogy a motorkerékpár
oldalkocsijában megtehesse az utat a göröngyös csapásokon, és a
keréknyomok szántotta poros dűlőutakon a ladyburgi rendőrségig és a
bíróságig.
Mark Pungushét abban a kis toldaléképületben helyezte el, amelyet az
öszvéristálló falához épített. A helyiség száraz volt, hűvös, az ajtaja
masszív és lakattal zárható. Marion ládájából vett elő egy pokrócot, és az
asszony tiltakozása ellenére azt a matracot, amelyet Marion a
gyerekszobába szánt.
– De hiszen ez csak egy bennszülött, drágám!
Minden este csajkában vitte oda a vacsorát a fogolynak, megvizsgálta
sebét és friss kötést tett rá.
Míg várta, hogy Pungushe megegye vacsoráját, leült az ajtóban, a
lépcső tetejére és cigarettázva beszélgetett vele.
 – Ha a völgy most György királyé – kérdezte Pungushe –, hogyan
lehetséges, hogy te itt házat építesz, és kertet művelsz, és legelteted az
öszvéredet?
– Én a király embere vagyok.
– Te egy induna vagy? – Pungushe elhallgatott, a kanál megállt félúton
a szája felé és hitetlenkedve nézett Markra. – Te a király tanácsosa vagy?
– Én a királyi vadászterület gondnoka vagyok. – Mark az ősi zulu
kifejezést használta, és Pungushe szomorúan rázta a fejét.
– Az én apám apja valaha a királyi vadászterület gondnoka volt, de nagy
tekintélyű ember, két tucat feleséggel, olyan ember, aki egy tucat háborút
végigharcolt, és annyi ellenséget megölt, hogy a pajzsán olyan sűrűn álltak
az ökörfarkak, mint a fű a dombokon tavasszal. – Az ökörfarok az a
kitüntetés, amellyel a király azt a harcosát ajándékozza meg – hogy díszítse
vele a pajzsát –, aki kitüntette magát a csatában. Pungushe befejezte
vacsoráját, és még hozzátette: – Chaka király okosabb volt, nem küldött
gyermeket, hogy egy férfi munkáját végezze.
Másnap este Mark megállapította, hogy Pungushe elképesztően erős
alkatának és energiájának köszönhetően a sebe gyorsan és tisztán gyógyult.
Most már törökülésben ült, és volt valami újszerű könnyedség abban,
ahogy a fejét tartotta. Hamarabb kerül rá sor, hogy megtegyék az utat
Ladyburgbe. Mark nehéz szívvel gondolt rá és furcsa módon sajnálta
Pungushét.
– Gyuri király kétségtelenül nagy, bölcs és mindent látó király – nyitotta
meg Pungushe az esti vitát. – Akkor miért várt naplementéig azzal, hogy
megkezdjen egy munkát, amelyet hajnalban kellett volna megkezdeni? Ha
el akarta kerülni, hogy ez a völgy egy nagy üresség legyen, az apjának
kellett volna már elkezdenie a munkát.
– A királynak sok dolga van, sok távoli országban. Indunákra kell
támaszkodnia, hogy tanácsot adjanak neki, akik nem olyan bölcsek és nem
látnak mindent – magyarázta Mark.
– Az Abelungu, a fehér ember olyan, mint a mohó gyermek, nyakló
nélkül markolja fel az ételt, amit aztán nem tud megenni. Ezért inkább az
arcára keni.
– Vannak mohó és tudatlan feketék is – jelentette ki Mark. – Olyanok is
vannak, akik acélcsapdával leopárdot ölnek a bundájáért.
– Hogy eladják a kapzsi fehér embereknek, hogy azok abba öltöztessék
tudatlan asszonyaikat – vágott vissza Pungushe. Ezzel a mérkőzés állása
döntetlen, gondolta Mark, és összeszedte az üres edényeket.
A következő este Pungushe szomorú volt, mintha búcsúzna.
 – Sok mindent adtál nekem, amin nagyon el kell gondolkodni – mondta.
– Bőven lesz időd ezt megtenni – mondta Mark. – Miközben követ
törsz. – De Pungushe úgy tett, mintha nem hallotta volna.
– Súly van a szavaidban, ahhoz képest, hogy még elég fiatal vagy és
inkább marhát kéne őrizned – közölte, megadva bókjának a kellő
aláfestést.
– Csecsemők és gyermekek szájából… – fordította a zsoltárt zulu
nyelvre Mark. Pungushe ünnepélyesen bólintott rá. És reggelre eltűnt.
Hátul szétszedte a tetőn a zsúpot, és kitornászta magát a kis nyíláson.
Magával vitte köpenyét, de Marion pokrócait szépen, rendben
összehajtogatva otthagyta a matracon. Megpróbálta visszaszerezni rugós
acélcsapdáját, de Mark azt a konyhában zárta el, így az otthagyta, úgy
indult el éjszaka, észak felé.
Mark haragudott magára, amiért akkorát tévedett foglya egészségi
állapota felől, és komor szavakat mormolva nyargalt utána a Trójai hátán.
– Ezúttal, ha meglátom, lelövöm a disznót – fogadkozott, de aztán látta,
hogy Pungushe jól megkavarta nyomait. Le kellett szállnia a nyeregből,
hogy az összevissza lábnyomokon kiigazodjék.
Fél óra múlva a nyomok a folyóba vezettek, és bőven elmúlt már dél,
mikor végre megtalálta a helyet, ahol a zulu könnyeden, egy kidőlt
fatörzsre lépve kilépett a vízből.
Aztán a völgy végében ez a nyom is elveszett a sziklás talajon, és már
majdnem éjfél volt, amikor Mark fáradtan visszakocogott a zsúpfedeles
házikóba. Marion kész vacsorával várta, és tíz gallon forró víz
bugyborékolt a tűzhelyen.
Hat héttel később Pungushe visszatért a völgybe. Mark a ház teraszán
ült és elképedve nézte, ahogy feléje tart.
Hosszan elnyújtott, lendületes léptekkel közeledett, és Mark látta, hogy
a sebe tökéletesen begyógyult. Gyöngyökkel díszített ágyékkötőjét hordta,
vállára vetve sakálbőr köpenyét. Kezében két rövid nyelű assegai, széles
pengéjével, mögötte pedig feleségei következtek, tisztes távolságban
uruktól.
A négy feleség melle csupasz volt, hajukban a zulu asszonyok magas
agyagfejdísze. A legidősebb egykorú lehetett férjével, mellei laposak,
üresek, mint két bőrtasak, metszőfogai hiányoztak. A legfiatalabb feleség
még tízes éveiben járó gyermek volt, telt idomú, kedves jószág,
dinnyekeblekkel, csípőjén egy kövér, barna kis csecsemővel.
Mind a négy asszony egy-egy hatalmas batyut egyensúlyozott a fején,
könnyedén, a kezükkel sem segítették. Mögöttük egy rakás meztelen vagy
félmeztelen gyerek. A kislányok, anyjukhoz hasonlóan, fejükön
csomaggal. A csomagok mérete megfelelt koruknak és termetüknek: a
legkisebb, talán négyéves kislány egy sörösköcsögöt vitt a fején, akkorát,
mint egy ananász, s közben csípőjét ringatva hűségesen utánozta idősebb
nővérei tartását.
Mark hét fiút és hat lányt számolt meg.
– Látlak, Jamela! – Pungushe megállt a terasz alatt.
– Én is látlak, Pungushe – fogadta a köszöntést óvatosan Mark. A zulu
kényelmesen lekuporodott a legalsó lépcsőfokra. A feleségek Marion
kiskertje szélén telepedtek le, udvariasan, hallótávolságon kívül. A
legfiatalabb asszony egyik telt mellét odanyújtotta a csecsemőnek, mire az
lelkesen szopni kezdett.
– Holnap esni fog – mondta Pungushe. – Hacsak a szél nem fordul
északira. Ebben az esetben nem fog addig esni, míg telihold nem lesz.
– Ez így van – helyeselt Mark.
– Ha most esne, jót tenne a legelőknek. Lehozná a silwanét a Pongolán
túlról, a portugál területről.
Mark kezdeti elképedése lassan furdaló kíváncsiságba csapott át.
– Azt beszélik a falukban, széltében-hosszában beszélik a népek, ami
csak nemrég jutott a fülembe – mondta Pungushe csevegő hangon. – Azt
mondják, hogy Jamela, György király vadászterületének új gondnoka
hatalmas harcos, aki nagy számban ölte meg a király ellenségeit a
háborúban, a tengeren túl. – A Sakál elhallgatott, aztán rövid szünet után
folytatta. – Jóllehet még szakálltalan, és zöld, mint a tavaszi fű első hajtása.
– Ezt beszélik? – kérdezte Mark élénk érdeklődéssel.
– Azt beszélik, hogy Gyuri király Jamelának fekete ökörfarkat adott,
hogy azt viselje pajzsán. – A fekete ökörfarok, a legnagyobb háborús
megtiszteltetésnek ez a jele, nagyjából megfelelhetett a Vitézségi
Érdemrendnek.
– Én is harcos vagyok – folytatta nyomatékkal Pungushe. – Harcoltam
Bombatával a szakadékban, és azután jöttek a katonák, és elhajtották a
marhámat, így lettem a silwane embere és hatalmas vadász.
– Mi harcos testvérek vagyunk – mondta elismerően Mark. – De most
előkészítem az isi-du-du-du-t, a motorkerékpáromat, hogy elutazhassunk
Ladyburgbe, és beszéljünk a hatóságokkal olyan dolgokról, amelyek
valamennyiünket nagyon érdekelnek.
– Jamela! – A zulu rosszallóan rázta a fejét, akár az atya, aki nehéz
felfogású fiával beszélget. – Te arra törekszel, hogy a silwane embere
legyél, te arra törekszel, hogy megtöltsd a nagy ürességet, de ki lesz ott, aki
tanít, aki kinyitja a szemedet és a füledet, hogy halljál és lássál, ha én
Gyuri király kraaljában vagyok és követ török?
– Te azért jöttél, hogy segíts nekem? – kérdezte Mark. – Te és gyönyörű
kövér feleségeid, bátor fiaid és anyányi leányaid?
– Ez így van.
– Ez nemes gondolat – mondta elismerően Mark.
– Én királyi vérből származó zulu vagyok – jelentette ki Pungushe. – És
a pompás acélcsapdámat is ellopták tőlem, meg a marháimat is ellopták
tőlem, így megint szegény ember lettem.
– Értem – bólintott Mark. – Nem marad más hátra, mint hogy
elfelejtsem a leopárdbőr dolgát meg a halott bivalyt.
– Ez így van.
– Kétségtelenül meg kell találnom szívemben, hogyan fizessek neked
segítségedért és tanácsodért.
– Ez is így van.
– Mekkora az a pénz, amivel akarod, hogy megfizesselek?
Pungushe közönyösen vonta fel a vállát.
– Én királyi zulu vagyok, nem hindu kereskedő, aki a piacon alkudozik.
A pénz igazságos és méltányos lesz. – Tapintatos szünetet tartott. – Mindig
szem előtt tartva gyönyörű feleségeim sokaságát, bátor fiaimat és számos,
anyányi leányomat, akiknek mindnek hihetetlen étvágya van.
Marknak össze kellett harapnia a fogait és nem mert megszólalni, míg le
nem gyűri magában az ellenállhatatlan nevetési ingert. Mikor megszólalt, a
hangja ünnepélyesen csengett, de a nevetés változatlanul feszítette,
rekeszizmát.
– Hogyan fogsz engem szólítani Pungushe? Amikor szólok hozzád, azt
fogod-e válaszolni: „Jehbo, Nkosi, Igen, uram?”
Pungushe nyugtalanul mozdult, olyan képet vágott, mint mikor egy
finnyás ember nagy, kövér kukacot fedez fel az ételében.
– Jamelának foglak hívni – jelentette ki végül. – És amikor olyanokat
mondasz nekem, mint amit éppen most mondtál, azt fogom válaszolta:
„Jamela, ez egy nagy ostobaság!”
– És én hogyan foglak szólítani téged? – kérdezte udvariasan Mark,
miközben változatlanul igyekezett magába fojtani vidámságát.
– Pungushénak fogsz hívni. Mert a sakál a legügyesebb és legravaszabb
valamennyi silwane között, és szükséges számodra, hogy erre időről időre
felhívjam a figyelmedet.
És akkor történt valami, amit Mark még sose látott: Pungushe
elmosolyodott. Olyan volt ez, mint amikor egy szürke, borús napon egy
napsugár áttör a felhők között. Pungushénak nagy, tökéletesen szabályos,
fehér fogai voltak, és mosolya olyan széles, mintha nyomban ketté akarna
válni az arca.
Mark képtelen volt tovább türtőztetni magát, először fuldokolva
gurgulázott egyet, aztán harsányan kitört belőle a nevetés. Ahogy
Pungushe meglátta, zengő, csengő kacagással felnevetett ő is.
Olyan sokáig, olyan mértéktelenül rázta őket a nevetés, hogy a
feleségek elhallgattak, ámulva nézték őket, és Marion kisietett a verandára.
– Mi történt, drágám?
Mark nem tudott válaszolni, mire Marion a fejét csóválva ment vissza,
értetlenül a férfiak ostobasága felett.
Végül kimerültén elhallgattak, belefáradtak a nevetésbe. Mark
megkínálta Pungushét egy cigarettával, amelyről az gondosan letörte a
parafa végét. Egy jó percen át némán dohányoztak, aztán Markból újból,
hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül kitört a nevetés. És újra
kezdődött az egész.
Pungushe nyakán megfeszültek az inak, úgy duzzadtak ki, mint metszett
ébenfafaragványok, a szája mély, tökéletesen fehér fogakkal keretezett
rózsaszín barlangként tárult ki, és addig nevetett, míg a könnyei
végigcsordultak arcán, lecsurrantak az álláról, és mikor végre lélegzethez
jutott, olyan hatalmas, sípoló hangon hördült fel, mint egy víziló, mikor
kibújik a víz alól. Aztán hüvelykujjával letörölte könnyeit, azt mondta:
„Eee… heee!”, és akkorát csapott a combjára minden új nevetési roham
után, mintha egy pisztoly sült volna el a közelben.
Mark végezetül kinyújtotta feléje reszkető jobbját. Pungushe megfogta
és még mindig zihálva, lihegve megszorította.
– Pungushe, a te embered vagyok – nyögte ki Mark.
– És én, Jamela, a tiéd!

Négyen ültek a szállodai lakosztályban félkörben a fal mellett. Mintha

egyenruhába bújtak volna, mind a négy magasan gombolódó, sötét öltönyt
viselt, fényes keménygallért és szolid nyakkendőt. Bár koruk nagyon
különböző volt, a legidősebb legalább harminc esztendővel volt idősebb a
legfiatalabbnál, s bár egyikük kopasz volt, csak a fülei körül mutatkoztak
némi szürke foltok, a másiknak lángvörös bozót nőtt a fején, bár egyikük
pedáns aranycvikkert hordott sasorrán, a másik egy farmer messzi
távlatokhoz szokott szemével nézett a világba, mind a négyre jellemző volt
merev, rettenthetetlen, engesztelhetetlen vonású kálvinista arcuk.
Dirk Courtney beszélt hozzájuk. Azt az újonnan szerkesztett nyelvet
használta, amelyet nemrégen ismertek el önálló nyelvként, függetlenítve
szülőanyjától, a holland nyelvtől, s amelyet végül is afrikaansnak
kereszteltek el.
Dirk fölényes eleganciával adta elő mondanivalóját, precíz
hanglejtéssel, és hangjától megoldódott hallgatóinak tartózkodó
merevsége, fellazult álluk vonalának keménysége, hátuk merevsége.
– Ez egy soviniszta környék – mondta Dirk. – Minden házon angol
lobogó leng. Gazdag választókerület, földbirtokosok,
szabadfoglalkozásúak, az önök pártjának nincs különösebb vonzóereje
errefelé. – A ladyburgi parlament választókerületéről beszélt. – A legutóbbi
választásokon nem is állítottak maguknak jelölteket, senki sem volt olyan
ostoba, hogy kidobja az ablakon a letétjét, és Smuts pártjának jelöltje,
Courtney tábornok, ellenjelölt nélkül került vissza a parlamentbe.
A hallgatóság legidősebb tagja, orrán az aranycsíptetővel, bólintva
jelezte, hogy beszéljen tovább.
– Ha meg akarnak küzdeni a ladyburgi képviselői mandátumért, más
jellegű jelöltre van szükségük, aki angolul beszél, vagyonos emberre,
olyanra, akivel a szavazók azonosulni tudnak…
Pompás produkció volt. Dirk Courtney fölényesen, joviálisán, mindkét
nyelvben járatosán, fel-alá sétálgatva a szőnyeggel borított szobában,
megigézte őket. Időnként megállt, izmos, napbarnított kezével kecsesen
gesztikulálva adott drámai nyomatékot egy-egy kijelentésének, aztán
tovább járkált. Fél óra hosszat beszélt, közben figyelte hallgatóit, rögzítette
magában reakcióikat, felmérte gyengéiket, erősségeiket.
Fél óra elteltével úgy döntött, hogy mind a négyen odaadó, tökéletesen
elkötelezett hívei lettek politikai hitvallásának. Csupán hazafiasságra,
nemzeti érdekekre és népük törekvéseire hivatkozással hatni lehetett rájuk.
Nos, gondolta Dirk Courtney önelégülten, olcsóbb dolog becsületes
embereket megvásárolni. A csirkefogók fényes aranyakba kerülnek, a
becsületesek viszont már néhány jó szóval és nemes érzelmek felkeltésével
megvásárolhatók. Bárcsak mindig becsületes emberekkel lenne dolgom…
Az egyik idősebb férfiú előrehajolt székében.
– 1910 óta Courtney tábornoké a képviselői mandátum – jegyezte meg
csendesen. – Tagja a Smuts-kormánynak, háborús hős, hallatlanul népszerű
ember. És ráadásul az ön apja. Gondolja, hogy a választók inkább
szavaznak egy kezdőre, mint egy tapasztalt öregre?
– Kész vagyok nemcsak a garanciámat kockáztatni – felelte Dirk –, ha a
Nemzeti Párt engem jelöl, de annyira bízom a győzelemben, hogy
szándékaim komolyságának igazolására jelentős előleget fizetek a párt
választási alapjába. – És mikor megnevezte az összeget, azok négyen
meglepetten néztek össze.
– És mindezért cserébe…? – kérdezte az idősebbik politikus.
– Semmit, ami. nincs a nemzet és a választókerület érdekében –
jelentette ki egykedvűen Dirk, azzal lehúzta a térképet a szemben levő
falon.
Tovább beszélt, de most már a fanatikus, lenyűgöző, megszállott
lelkesedésével. Lángoló szavakkal vázolta fel hallgatóinak a látóhatárig
nyúló, megművelt földek látomását, tisztán csordogáló édesvizet a
végtelenbe elnyúló öntözőcsatornákban. Akik hallgatták, mind maguk
művelték Afrika gazdag, de ellenséges földjét, és valamennyien kutatták –
nemegyszer reménytelen szemekkel – a kék, felhőtlen eget esőért, amely
nem jött meg. A mélyszántott barázdák és a hűsítő víz képének
ellenállhatatlan hatása volt.
– Természetesen hatályon kívül kell helyeznünk a Bubezi-völgy
védelméről szóló parlamenti határozatot – jegyezte meg Dirk hanyagul és
kijelentése szemmel láthatólag nem döbbentett meg senkit, senki sem adta
jelét aggodalomnak miatta. Valamennyien csak a szellőtől fodrozódó,
kristálytiszta, édesvizű beltengert látták maguk előtt.
– Feltéve, ha megnyerjük ezt a választást… – kezdte az idős politikus,
de Dirk szelíden félbeszakította.
– Nem, Menheer! Miután megnyertük.
A politikus, most első ízben, elmosolyodott.
– Majd mikor már megnyertük – mondta aztán.

Dirk Courtney az emelvényen állt. Hüvelykujját mellénye ujjnyílásába

akasztotta. Mikor mosolygott és felvetette fényes, göndör sörényes fejét, az
egyházközség termét megtöltő hallgatóság női tagjai ruhájukat suhogtatva
hajladoztak, mint szélben a virágok.
– A mészáros – jelentette ki Dirk Courtney, és a hangja olyan mélyen,
olyan zengőn szólt, hogy férfi és nő, öreg és fiatal megborzongott tőle. – A
fordsburgi mészáros, akinek a keze honfitársaink vérétől piroslik.
A tapsot az a néhány alak kezdeményezte akiket Dirk Courtney e célból
helyezett el a hallgatóság soraiban, de a többiek hamar csatlakoztak
hozzájuk.
– Én harcoltam Sean Courtneyval Bombata ellen… – ugrott fel ekkor
egy férfi a terem végében. – Franciaországban is jártam vele – kiáltotta
harsányan és igyekezett túlkiabálni a tapsot. – És hol volt maga, Mr. Dirk
Courtney, amikor a harci dobok peregtek?
 Dirk rendületlenül mosolygott tovább, de az arcán két lázas folt jelent
meg.
– Aha! – A hallgatóság a fejét tekergette. Dirk szembenézett a férfival. –
Egyike a nemes tábornok fegyvertartásának. Hány nőt lőtt ön agyon
Fordsburgban?
– Ez nem válasz a kérdésemre – kiáltotta vissza a férfi. A terem végében
két nagydarab férfi közül az egyik összenézett Dirkkel, aztán fölállt, és
lassan odasétált a felszólalóhoz.
– Négyezer áldozat – folytatta Dirk. – A kormány szívesen eltitkolná
önök elől ezt a tényt, de négyezer férfi, nő és gyermek.;.
A két nagydarab férfi közrefogta zsákmányát. Dirk Courtney egy széles,
teátrális gesztussal magára vonta a terem figyelmét.
– Az a kormány, amely nem tiszteli népe életét, vagyonát és
szabadságát…
Rövid dulakodás hangja, fájdalmas kiáltás, és a felszólalót egy
mellékajtón keresztül kituszkolták az éjszakába.
Ugyanazok az újságok, amelyek annak idején dagályos szólamokban
keltek ki a „vörös veszedelem” és a „bolsevik fenyegetés” ellen, amelyek
magasztalták Smuts tábornokot „határozott és idejében alkalmazott
akciója” miatt, most úgy emlékeztek meg föllépéséről, mint „zsarnoki,
brutális megtorlásról”.
Dirk Courtney kezdte, a Hertzog-pártiak folytatták végig az országban,
és a közhangulat, mint egy mérleg nyelve, elbillent a másik oldalra.
Dirk Courtney a durbani városházán háromezer ember előtt szónokolt, a
ladyburgi egyházközség nagytermében háromszáz előtt. Beszélt a
választókerület minden vidéki egyházközségében, országutak
kereszteződésében álló kis vegyeskereskedésekben, ahol legfeljebb egy
tucat választó gyűlt össze esti szórakozásra. De a sajtó mindenütt jelen
volt.
Dirk Courtney lassan dolgozta föl magát észak felé. Napközben
birtokait járta, végiglátogatta valamennyi cukornádfeldolgozó üzemét, és
minden este beszélt valahol valamelyik választási gyűlésen. Mindig
ékesszólóan, lenyűgözően, elegánsan, világosan festette meg választói előtt
egy virágzó városokkal, nyüzsgő piacokkal teli ország képét, melyet csupa
remek út és számos vasútvonal szel keresztül-kasul. És az emberek mohón
hallgatták.

– Ketten vannak – mondta Pungushe. – Az egyik öreg oroszlán. Jól

ismerem. Tavaly a portugálok földjén járt, az Usutu folyó északi partján.
Akkoriban egyedül volt, de mostanra talált magának párt.
– Hol jöttek át a folyón?
– Ndumu alatt, és a mocsár meg a folyó között jöttek el délre.
Az oroszlán ötéves volt, nagyon ravasz, vállban magas, rövid, vörös
sörénnyel. Homlokát csúnya, csupasz sebhely éktelenítette el, és jobb
mellső lábára óvatosan lépett, mert két évvel ezelőtt egy Tower muskéta
lövedéke állt a vállízületébe. Vadásztak rá, szinte szünet nélkül,
kölyökkora óta, és mostanra megöregedett és elfáradt.
Éjszaka kelt át a folyón, sötétben, maga előtt úsztatta nőstényét. Dél felé
húzódott a vadászok elől, akik már összegyűltek, hogy felhajtsák érte
másnap reggel a bozótot. Még hallotta, hogyan verik a dobokat, és érezte a
tüzek szagát. A kutyafalkák csaholását is hallotta. Háromszáz bennszülött
jött össze vadászkutyákkal meg egy tucat portugál félvér hátultöltős
puskával, mert az oroszlán megölt két igavonó ökröt a falu szélén, a folyó
partján. Reggel akarták megkezdeni a vadászatot. Az oroszlán délre vitte
nőstényét.
A nőstény is nagydarab állat volt, még fiatal, kevéssé tapasztalt, de
gyors és erős, és minden nap tanult valamit a hímtől. Tiszta bundáját még
nem sértette fel más állatok karma, nem sebezte meg tüske. Szőre a hátán
olajbarna volt, a torkánál vajsárga és bolyhos krémszínű a hasán.
Tomporán még viselte a kölyökoroszlán-foltokat, de aznap éjjel, amikor
az Usutut átúsztak, első ízben menstruált.
A déli parton dideregve rázták le magukról a vizet, aztán a hím
odaszagolt a nőstény felé, mély, tompa torokhangon dorombolt egyet, orrát
a fehéren sziporkázó csillagokra emelte, s megérezte a nőstény nemi
szervének ingerlő szagát, felpúpozta hátát.
A nőstény elvezette vagy fél mérföldnyire onnan, egy sűrű erdővel
benőtt völgybe, ott bebújt a bozót mélyébe, biztos helyre, ahol a négy-öt
centiméteres tüskék, amelyeknek vörös hegye szinte máris véresnek
látszott, védték őket.
Itt párosodtak először. A nőstény mélyen a földre kushadt, haragosan
vicsorgott, sziszegett, hörgött, miközben a hím rámászott, füleit, nyakát
harapdálva kényszerítette párosodásra. Utána a nőstény odabújt a hímhez,
fülét, torkát nyalogatta, és mintegy flörtölve dugta hozzá hátsó felét, míg a
hím ismét fel nem gerjedt, akkor megadóan megint lekushadt, és
vicsorgott, miközben a hím röviden közösült vele.
Aznap éjjel huszonháromszor párosodtak, aztán még éjszaka otthagyták
a tüskés bozótot, és továbbindultak délnek.
Fél órával holdnyugta előtt érték el a megművelt földeket. A hím
megállt, halkan felmordult, megérezte az ember és a szarvasmarha szagát.
Próbaképpen kinyújtotta egyik mancsát, megtapogatta a frissen szántott
talajt, aztán aprót, zavartan nyávogott és visszahúzta mancsát. A nőstény
kedveskedve dörgölődzött hozzá, de ő elfordult tőle, és tovább vezette a
szántóföld szélén.
– Elérik a völgyet, Pungushe? – kérdezte Mark. Előrehajolt a
nyeregben, úgy szólt oda a Trójai előtt kocogó zulunak.
– Majdnem félnapos utat kell megtenniük olyan földön, ahol emberek
vannak – felelte Pungushe, és a hangján egyáltalán nem érződött meg,
hogy már jóformán három órája megállás nélkül fut –, ahol az új cukornád-
ültetvényesek aratói dolgoznak. Emellett nem tudnak a te völgyedről,
Jamela, sem az őrült Ngagáról, aki fogadni készül őket.
Mark kiegyenesedett a nyeregben és komoran ügetett tovább. Tudta,
hogy ez a pár, ez a közösülő pár az utolsó lehetőség, hogy oroszlánokra
tegyen szert a völgyben. De még húszmérföldnyi út állt előttük, olyan
veszedelmek között, amilyeneket ezek az állatok, amelyek Mozambik
vadonából jöttek, sosem éltek még át, szántóföldeken, marhalegelőnek
nyilvánított területeken, ahol az oroszlánt kártékony féregnek tekintik, ahol
vadzsákmányuk nem akad, de sűrűn népesítik be különböző háziállatok.
Olyan területen, ahol „oroszlán!” kiáltásra nyomban legalább ötven férfi
rohan, mint az őrült, a puskájáért, ötven fehér ember versenyezne vadul a
trófeáért, mert vak, esztelen gyűlölettel gyűlölik a nagy, ragadozó macskát
és mohón várják az alkalmat, életükben talán az egyetlent, amikor
találkozhatnak eggyel, abban a biztos tudatban, hogy az oroszlán szabad
zsákmány, mert a törvény háziállatokkal benépesített területen nem védi
őket.
A sötétség leple alatt az oroszlánok szél ellenében közelítették meg a
tábort, és a tábor szélén meglapultak a rövid fűben.
Hallgatták a tűz körül ülő férfiak álmos hangját, és szagolták a
számtalan furcsa illatot, dohányfüst illatát, forró kukoricamálé illatát és a
zulu sör csípős szagát; nagyon mélyen lelapultak, feszült idegeikkel
mozdulatlanul, csak kerek, fekete hegyű fülüket meresztették föl és
orrlikaik tágultak, ahogy beszívták a levegőt.
A marhákat kerek fatörzsekből, tövises ágakból összetákolt alacsony
fallal körülvett karámba terelték össze. A fákat törzsükkel befelé és ágas-
bogas, tövises koronájukkal kifelé helyezték el. A marhák szaga erősen,
kísértőn érződött.
Hetvenkét ökör volt a karámban. A ladyburgi Cukortársulat marhái
voltak, és a Chaka Kapujától északra fekvő, új földeket szántották velük,
miután a favágó brigádok befejezték munkájukat, kiásták a fatörzseket is,
és hosszú rendekben elégették őket.
A hím türelmesen várt, feszülten, némán figyelt, miközben a hold
lebukott a fák mögött, és az emberek hangja elhalt. Megvárta, míg a tűz
lelohad, vöröses hamuvá zsugorodik össze. Akkor csendesen felállt.
A nőstény nem mozdult, csak a mellkasán meg a végtagjaiban feszültek
meg az izmok és a fülét billentette egy szemernyit előbbre.
A hím szél ellenében, óvatosan megkerülte a tábort. Kelet felől a hűvös
szellő egyenletesen, lágyan simogatta, és az oroszlán ezt ügyesen
kihasználta.
Az ökrök szagot fogtak, megérezték az oroszlán jelenlétét, ahogy az a
szélben mozdult, zajosan szedelőzködtek, idegesen, esetlenül tápászkodtak
fel fekhelyükről.
Szorosan összebújtak, hogy a szarvuk is összeakadt, szembefordultak a
széllel, aztán egyikük halkan, gyászosan elbődült, és a többi nyomban
követte példáját. A bőgés felriasztotta a tűz körül alvókat. Valaki felkiáltott
és egy fahasábot dobott a tűzre. A fahasáb tüzet fogott, a száraz
mimózaágak recsegő-ropogó szikraesőjükkel sárgás, ugráló, táncoló
fényekkel világították meg a tábort. A parasztok és a terelőfiúk ijedten,
álmosan hunyorogva gyülekeztek a tűz körül, bőrköpenyüket se dobták le a
vállukról.
Az oroszlán úgy surrant a kraal felé, mint egy sötét árny, laposan a
földre simult, miközben a marhák, megérezve a nagymacskák csípős
szagát, csoportba verődve vadul bőgtek.
Az oroszlán a karám tüskés, szél felőli oldalán kuporgott, hátát
görbítette, majd hirtelen, meredek sugárban kibocsátotta vizeletét.
Az összeverődött ökrök nem viselték el a csípős, maró
ammóniákszagot. Egyetlen tömör ökleléssel szélirányba lódultak,
nekirontottak a karám hevenyészett, tüskés kerítésének, megállíthatatlanul
áttörtek rajta, aztán szétszóródtak és szabadon, dübörögve rohantak
szerteszét az éjszakában.
A nőstény oroszlán már várta őket. A pánikba esett csorda oldalába
szegődve kiválasztotta áldozatát, egy nagy testű, fiatal marhát, azt
megkergette, meghajszolta, akár egy juhászkutya, bele-beledöfött hátsó
felébe, miután messzire elkergette a tábortűztől meg a parasztoktól,
kígyózó mozdulatokkal mellé szegődött, és szakértő fogással
belekapaszkodott, egyik izmos mellső lábába. A görbe, sárga karmok
pontosan a térdhajlata fölött vájtak belé, míg csontot nem értek. Akkor az
oroszlán lekushadt, hátát meggörbítve elrántotta az ökör mellső lábát.
 Az állat úgy vágódott el, mintha fejbe kólintották volna, aztán hanyatt-
homlok előrebukfencezett s a végén a hátán ért földet, négy lábával vadul a
csillagos ég felé kalimpálva.
A nagymacska villámgyors, ruganyos mozdulattal ráugrott, miközben
pontosan felmérte az ökör kemény patáinak helyzetét, amelyekkel
szétroncsolhatta volna a koponyáját és elkerülte a széles, egyenes
szarvakat, amelyek keresztben felnyársalhatták volna.
Keményen beleharapott áldozata tarkójába, hosszú, elefántcsontfehér
szemfogát az első és második csigolya közé mélyesztette, hogy a csontok
recsegve törtek össze, mint dió a törőben.
Mikor a hím puha léptéivel feltűnt a sötétben, a nőstény már felnyitotta
az ökör hasüregét, egész feje vöröslött, ragacsos volt a vértől, miközben a
máj, az epe és a vesék után kutatott.
Fülét hátracsavarva, véres fejjel, gyilkosan vicsorgott a hímre, de az
nekifeszítette vállát a tomporának és félrelökte. A nőstény erre ismét
rávicsorgott, de a hím, mancsa egy fejedelmi mozdulatával félreöklözte, és
nekiállt falatozni a nőstény által tépett nyílásban.
A nőstény egy pillanatig dühösen nézte, fülei felmeredtek, aztán hosszú,
rózsaszín nyelvével nyalogatni kezdte a hím vállát, kéjesen, lágyan, mély
torokhangon dorombolt hozzá és hosszú, nyúlánk testét a hímhez
szorította. Az először nem vett róla tudomást, és szörcsögve, morogva, az
ökör beleit tépdesve zabált tovább.
Ekkor a nőstény, az örök nő, felbátorodva kihasználta újszerű, roppant
vonzó állapotát, olyasmit engedett meg magának, amiért korábban a hím
gyorsan és keményen rendreutasította volna.
A hím elkeseredetten próbálta magától távol tartani, hatalmas mancsát a
fejére tette, de azért óvatosan behúzta karmait, dühösen nyeldekelt, szerette
volna felfalni az egész ökröt, mielőtt a nőstény is csatlakozhat a
lakomához, de az kihúzta magát a mancsa alól, és most a fülét nyalogatta.
A hím erre a fülét mozgatva lagymatagon felmordult, a nőstény sietve
előrearaszolt és most a hím szemét nyalogatta, amitől az kénytelen volt
vakon, a homlokát ráncolva enni tovább, de a végén megadta magát az
elkerülhetetlennek, és hagyta, hogy a nőstény is belenyomja fejét az ökör
véres testébe.
Egymás mellett dorombolva, halk morgások közepette falatoztak
tovább.

Tizennyolcan ültek a munkavezető kunyhójának széles, moszkitóhálóval

védett verandáján, a sziszegő petróleumlámpák alatt. Naplemente óta járt a
konyakospohár, és a férfiak legtöbbje kipirult arccal, csillogó szemekkel
hallgatta Dirk Courtneyt.
– Iskolát építünk és kórházakat, amelyek húszmérföldes körzetben
mindenki által megközelíthetők lesznek – ígérgette, és az asszonyok
fölnéztek horgolásukból, mert ők tudták, mit jelent egy fiatal családot azon
a környéken felnevelni. – És ez csak a kezdet – jósolta Dirk a férfiak felé
fordulva. – És az elsők közületek aratják majd elsőnek le a hasznot belőle.
Ha én egyszer bekerültem a parlamentbe, hathatós szószólótok lesz, aki az
érdekeiteket képviseli majd. Olyan fejlődést fogtok itt megélni, amilyet ma
még elképzelni sem tudtok. És nagyon hamarosan.
– Maga gazdag ember, Mr. Courtney – szólt közbe valaki a
hallgatóságból, egy kiskereskedő, aki ugyan nem állt a ladyburgi cukorgyár
alkalmazásában, de eléggé függött tőle, hogy kellő tisztelettel tegye fel a
kérdést. – Maga is egyike a főnököknek. Hogyan lehetséges, hogy a
dolgozó emberek érdekében beszél?
– Azért vagyok gazdag, mert keményen dolgoztam, de tudom, maguk
nélkül, emberek, nem maradnék sokáig gazdag. Egymáshoz kötődtünk, egy
csapatot alkotunk.
Az emberek bólogattak, hümmögtek és Dirk sietve folytatta.
– Egyet megígérek maguknak. Ahol fehér embert tudok alkalmazni,
tisztességes bérért, oda nem fogok benyomni egy kulit vagy egy nigger
munkást.
Erre már megéljenezték, újratöltették poharukat és Dirk egészségére
ittak.
– A mostani kormány, Smuts emberei, kipróbálták ezt az
aranybányáknál. Két shilling hét penny egy napra feketéknek, és a fehérek
mehettek az utcára. És mikor a munkások tiltakoztak, odaküldtek a
fordsburgi mészárost, azt a férfit, akit szégyellek apámnak nevezni…
Valaki türelmetlenül zörgetett a konyhaajtón. A munkavezető elnézést
kért, és kisietett, de egy pillanat múlva már jött is vissza, valamit súgott
Dirk Courtney fülébe, mire az felnevetett, bólintott és ismét
hallgatóságához fordult.
– Nos, uraim, pompás sportlehetőség áll előttünk. Egy oroszlán megölte
egy ökrömet lent, az új Buli-blokknál. A terelőgyerek éppen most jött
jelenteni. Alig egy órája történt az eset, tehát remek alkalmunk nyílik a
vadászatra. Javaslom, hogy zárjuk le megbeszélésünket, és találkozzunk –
az órájára nézett – öt órakor reggel, lóháton, puskával.
Mark és Pupgushe egy szál pokróccal takarózva aludt a nap égette
földön, miközben a Trójai a sárga, száraz füvet rágcsálta a közelben.
Hűvös szellő fújdogált kelet felől. A hajnalt megelőző koromsötétségben
ébredtek. Odaültek a tűz mellé, kávét ittak, csendben dohányoztak, és
várták, mikor követheti tovább Pungushe a nyomokat.
A Trójai hátán ülve a sötétben alig lehetett az ösvényt látni, de
Pungushe máris teljes magabiztossággal indult futva előre, és az öszvér,
tetszett, nem tetszett, kénytelen volt után nyargalni, ha lépést akart tartani
vele.
Pungushénak a szántóföld sarkánál el kellett kanyarodnia, de hamarosan
visszakerült az oroszlán nyomára. Továbbmentek; a kelő nap fényénél a
fák koronája feketén, ágas-bogasan meredezve rajzolódott ki az ég piros-
arany hátterében.
A nap lágy, borostyánkőszínű sugarai nem árasztottak meleget, csak
hosszú, torz árnyékokat rajzoltak a vörös talajra az öszvér és az emberek
mögé. Mark megint elcsodálkozott, mint már annyiszor, hogy a zulu képes
ilyen talajon egy nyomot követni, ilyen megvilágításban, amikor ő a
legkisebb jelét sem látja sehol annak, hogy kt valaha is oroszlán járt volna.
Aztán egy puskalövés csattant, olyan halkan, hogy Mark azt hitte,
képzelődik, de Pungushe nyomban megállt, és jelezte, hogy Mark is álljon
meg az öszvérrel.
Mozdulatlanul figyelt. Most hirtelen sorozatban csattantak fel a lövések,
tíz, tizenegy puskalövés. Aztán megint csend.
Pungushe megfordult. Kifejezéstelen arccal (nézett Markra. Tökéletes
volt a csend, a puskaropogásra még a madarak reggeli kórusa is elhallgatott
egy pillanatra. Aztán egy kis csapat barna fajd ismét elkezdett csevetelni a
szántóföld szélén.
– Gyerünk! – intett Mark Pungushénak, és igyekezett olyan
kifejezéstelen arcot vágni, amilyenre csak képes volt, de a hangja remegett
a felháborodástól. Elkéstek. Az utolsó oroszlán Usututól délre elpusztult. A
tehetetlen dühtől rosszullét környékezte.
Azok nem vették észre Markot, csak mikor már egészen közel volt
hozzájuk. Túlságosan izgatottak voltak, túlságosan lefoglalta őket a
munkájuk.
Nyolc fehér ember állt ott, állig felfegyverkezve, sportos
vadászöltözetben. Két zulu lovász őrizte lovaikat.
A mimózafák között egy tisztáson egy tarka ökör félig felfalt hullája
hevert a letaposott fűben. De a társaságot nem az foglalkoztatta. Szoros
kört alkotva álltak, túl az ökrön, rekedten, harsány hangon beszéltek,
röpködtek a durva tréfák, a vidám szitkozódások.
 Mark leszállt az öszvérről, a gyeplőt Pungushe markába nyomta. Lassan
odasétált a csoporthoz és már előre borzadt attól, amit látni fog. Aztán
megállt. Az egyik férfi felnézett rá. Azonnal ráismert.
– Ah! A felügyelő! – nevetett fel Dirk Courtney és felvetette fénylő
fürtös fejét. – Elvégeztük a maga munkáját! – Ravaszul, gyűlölködve
nevetett, olyan nyilvánvaló rosszindulattal, hogy Mark nyomban látta, a
vesztegetési pénzre gondol, amelyet ő elfogadott, aztán kihasznált ellene.
– Itt fekszik egy állat, ezt kihúzhatja a jelentéséből – vigyorgott Dirk, és
intett embereinek, hogy álljanak félre. A kör szétnyílt, Mark ellépett
közöttük. Körös-körül a vadászok kivörösödött arccal fecsegtek, és Mark
érezte a belőlük áradó áporodott alkoholszagot.
– Uraim, hadd mutassam be Önöknek, a Chaka Kapuja, a védett terület,
frissen kinevezett felügyelőjét. – Dirk megállt szemben Markkal, a kör
másik oldalán, karjára vetve rendelésre gyártott, kettős csövű, 450-es
Gibbs of London elefántölő puskáját, fél kezét hanyagul szarvasbőr
dzsekije zsebébe mélyesztette.
Az oroszlán oldalára dőlve feküdt, kinyújtott lábakkal. Öreg, sebhelyes
hím volt, olyan sovány, olyan ösztövér, hogy kurta barna szőrű bundája
alatt tisztán kirajzolódtak bordái. Négy golyónyom volt a testében, az
egyik, a lapockája mögött, nyilván mindkét tüdején áthatolt, egy másik,
nagyobb kaliberű golyó a koponyáját verte széjjel. A szája lazán nyitva,
kilógó, rózsaszín nyelvéről még csordogált némi véres nyál.
– Gratulálok, uram – bólintott Mark, de csak Dirk Courtney érezte ki
hangjából a gúnyt.
– Igen – bólintott helyeslően. – Minél hamarabb megtisztítjuk ezt a
környéket, és tesszük biztonságossá a települések számára, annál jobb lesz
mindenkinek.
A társaság lelkesen, kórusban helyeselt. Valaki előhúzott hátsó zsebéből
egy barna palackot, és kézről kézre adta. A palack előbb minden kézben
egy pillanatra az égre mutatott fenekével, aztán elismerő hang és
nyelvcsettintés következett.
– És mi van a nősténnyel? – kérdezte csendesen Mark, és elhárította
magától a palackot, mikor rákerült a sor.
– Afelől ne aggódjon – biztosította valaki a társaságból. – Annak vége.
Tisztán vállon találtam. Csak megadjuk neki a módot, hogy kinyúljon,
mielőtt elindulunk utána, és végzünk vele. – Azzal előhúzta kését tokjából,
és nekiállt megnyúzni az oroszlánt. Társai hangos kommentárokkal és
tanácsokkal kísérték munkáját.
Mark visszasétált Pungushéhoz, aki közben türelmesen kuporgott a
Trójai fejénél.
– A nőstény oroszlán megsebesült, de elfutott.
– Láttam a nyomát – bólintott Pungushe, s csak a szemével mutatott
előre, a fejét meg se mozdította.
– Milyen súlyos a seb?
– Azt még nem tudom. Meg kell néznem, hogyan fut, akkor
megmondhatom.
– Kövesd a nyomot! Menjünk el csendesen, ne riasszuk fel ezeket a
hatalmas vadászokat!
Elhúzódtak a tisztásról, és közömbös arccal vezették el az öszvért. Mark
vagy tíz lépéssel vonult a zulu mögött.
Ötszáz méterrel arrébb Pungushe megállt és csendben megjegyezte.
– A bal vállán vagy a bal lábán érte a golyó, de nem hiszem, hogy
csontja törött, mert minden második lépésnél leteszi a lábát. Három lábon
jól jár, és eleinte volt valami vér is, de az gyorsan fölszáradt.
– Talán befelé vérzik? – kérdezte Mark.
– Ha úgy van, hamarosan megtaláljuk… holtan – vonta fel a vállát
Pungushe.
– Rendben. – Mark feldobta magát a nyeregbe. – Menjünk gyorsan,
hogy lehagyjuk ezeket. Ezen a kemény talajon nem tudnak bennünket
követni.
De elkésett.
– Anders! – Dirk Courtney kiáltott utánuk. Bandája élén lovagolt. – Mi
a poklot csinál maga itt?
– A dolgomat végzem – felelte Mark. – Egy sebesült vadat követek.
– Magával megyünk.
Mark egyetértő pillantást váltott Pungushéval, aztán visszafordult a
csoporthoz.
– Tisztában vannak vele, micsoda veszéllyel jár ez? Ezekre az állatokra
alighanem már korábban is vadásztak, és a nyomkeresőm szerint a nőstény
oroszlán csak enyhén sérült meg.
Szavait némi kijózanodás követte, de aztán, némi habozás után, végül is
mind a nyolcan ellovagoltak Pungushe után. A zulu határozott léptekkel
haladt, szökdécselve, minza umhlabathi, könnyű ügetésre kényszerítve a
lovakat. Egy óra elteltével Dirk Courtney dühösen elkáromkodta magát.
– Nem látok sehol vért.
– A vér fölszáradt – mondta Mark. – A seb bezárult.
A barna üvegből elfogyott az ital. A meleg egyre tűrhetetlenebb lett, a
kivörösödött arcokról csörgött az izzadság, az emberek szeme véres volt,
túláradó jókedvük elszállt, a nyelvük is megdagadt a szomjúságtól, mert
arra senki sem gondolt, hogy vizeskancsót hozzon magával.
Ketten visszafordultak.
– Az az átkozott nigger az orrunknál fogva vezet bennünket – vicsorgott
gyanakodva újabb egy óra múlva Dirk Courtney. – Mondja meg neki, hogy
megkorbácsolom!
– A nőstény oroszlán jó iramban megy…
– Nem hiszem el. Sehol sem látok nyomokat.
Pungushe váratlanul megtorpant, és intett, hogy álljanak meg. Aztán
óvatosan előbbre ment, és eltűnt egy sűrű, bokros részen.
– Torkig vagyok már ezzel az egésszel – dörmögte elkeseredetten az
egyik vadász.
– Én is.
– Nekem dolgom is lenne.
Három további vadász megfordult, de a többiek megülték türelmetlenül
fészkelődé lovukat, míg Pungushe végül kibújt a bokrok közül, és intett,
hogy lépjenek előre.
A sűrűben egy kerek hangyaboly puha dombjára mutatott, ahol tisztán
látszott egy nőstény oroszlán talpának mély lenyomata. Változatlanul dél
felé mutatott.
– Helyes – mondta Dirk Courtney. – Még mindig rajta van a nyomon.
Mondja meg neki, hogy menjen tovább.
Tizenkettő már jóval elmúlt, mikor az oroszlán tovább vezette őket egy
alacsony, szürke, sima gránitkiszögellésre, és ott Pungushe fáradtan leült.
Bőre úgy csillogott az izzadságtól a napfényben, mintha beolajozták volna.
Fölnézett az öszvéren ülő Markra, és kifejező, tehetetlen mozdulattal
felvonta a vállát.
– Hideg nyom – mondta Mark. – Elment.
Dirk Courtney kegyetlenül megrántotta lova zabláját, megállt és
ingerülten förmedt Markra.
– Anders, beszélnem kell magával. – Elkocogott, míg a társaságtól
hallótávolságon kívül nem került. Mark utána.
Szemben álltai egymással. Dirk ajka keskeny, keserű vonássá szűkült.
– Ez már a második eset, hogy az én kontómra ügyeskedett – kezdte
komor hangon. – Szövetségese lehettem volna, ezzel szemben rávette
apámat, hogy nyugtát küldjön az adományomról. Most meg maga, meg a
vadembere újabb trükkel toltak ki velem. Nem tudom, hogyan csinálta, de
ez az utolsó alkalom, hogy ilyesmi előfordul.
Rámeredt Markra, aztán összehúzta szemöldökét és a szemei mélyén
megint felvillant az a gonosz, őrült fény.
– Hatalmas barát lettem volna, de most sokkal hatalmasabb ellenség
vagyok. Eddig csak apám projekciója védte meg. De ez most másképp
lesz. Nincs ember, aki. az utamba állhat, erre esküszöm magának.
Megfordította lovát, véknyába vágta a sarkantyúját és elnyargalt. A
másik két vadász lesújtva indult a nyomába.
Mark visszament Pungushéhoz. Ittak a vizespalackból, rágyújtottak.
Végül Mark megkérdezte.
– Hol van a nőstény oroszlán?
– Két órája elhagytuk a nyomát.
Mark szűrős szemmel nézett rá. Pungushe fölállt, keresett egy
hangyabolyt a gránitpad mellett. Leguggolt hozzá, és nyitott tenyerét
görgetve kirajzolja egy oroszlán mancsának húsos részét, aztán ökölbe
szorított kézzel elforgatva, kirajzolta lábujjait.
A puha földön csodálatosképpen megjelent egy felnőtt oroszlán
lábnyoma. Pungushe felnézett Mark meghökkent, hitetlenkedő arcába, és
kitört belőle egyike azoknak a sípoló, vízilóhorkanás-szerű nevetéseinek,
miközben elragadtatott képpel hintázott előre-hátra a sarkán.
– Két óra hosszat a Tokoloshét, a zulu legendák mitikus alakját
követtük! – harsogta.

– Nem látom sehol – mondta Mark, és távcsövével gondosan

végigpásztázta az alattuk elterülő lapos, erdős völgyet.
– Ó! Jamela, aki nem lát!
– Hol van, Pungushe?
– Látod azt a kétágú fát a három kerek szikla mögött…? – Méterről
méterre odavezette Mark tekintetét, míg végül Mark is felfedezte a két
sötét, kerek fület a kurta, sárga fű fölött, körülbelül hatszáz méternyire
onnan, ahol ültek. Az oroszlán szorosan lapult egy tüskebokor alatt, és míg
figyelték, leeresztette a fejét. A fülek eltűntek.
– Most, hogy egyedül maradt, vissza akar menni oda, az Usutun túlra,
arra a helyre, amit jól ismer. Ezért megy mindig abba az irányba,
amennyire a fájós sebe engedi.
Mielőtt utolérték, három helyet találtak, ahol az oroszlán lefeküdt
pihenni. Egyik ilyen pihenőhelyen láttak egy elkent vérfoltot és vagy egy
tucatnyi sárga szőrszálat a vérbe beleszáradva. Pungushe alaposan
megvizsgálta a szőrszálakat, és a színük és anyaguk alapján meg tudta
mondani, az oroszlán teste melyik részéről való.
– Magasan a jobb vállán, de ha belül vérezne, már régen kimúlt volna.
Viszont nagy fájdalmai vannak, mert rövid utakat tesz meg. A seb
összehúzódott, és így nem jut messze el.
Mark nyugat felé fordította a távcsövet, és vágyakozva nézett a Chaka
Kapuja hatmérföldnyire emelkedő ködös, kék sziklái felé.
– Olyan közel vannak – mormolta. – Olyan közel. – De a kimerült állat
fájdalmasan vonszolta magát egyre távolabb a szentélytől, vissza a
szántóföldek felé, a szarvasmarhák és az emberek, meg a kutyafalkák felé.
Ösztönösen elfordult, és széles ívben észak és kelet felé fordította el a
távcsövet.
Az alacsony párkányról jó kilátása nyílt, mérföldekre ellátott a ritkás
erdő fölött, a messze nyúló szántóföldekre.
Valami mozdult a távcső látóterében. Mark hunyorgott, és pontosabban
állította be az élességet. Három lovas közeledett feléjük, lassú léptekkel, és
még ebből a távolságból is láthatta az előttük szaladó kutyákat.
Gondosan szemügyre vette az élen haladó lovast. Nem volt vitás, hogy
az arrogáns, merev figura kicsoda. Dirk Courtney nem adta föl a
vadászatot. Csak azért ment vissza, hogy összetoborozzon egy
vadásztársaságot meg egy vadászkutyafalkát, és most a kutyák jó iramban
követték a sebesült oroszlán szagát.
Mark Pungushe izmos vállára tette a kezét, és a másik kezével lefelé
mutatott. A zulu fölállt, egy teljes percen át nézte a közeledő lovasokat,
aztán hadarva beszélni kezdett.
– Jamela, én megpróbálom hívni az oroszlánt és elvezetni…
Mark kérdezni akart valamit, de Pungushe egy intéssel elhallgattatta.
– El tudod terelni a kutyákat? Vagy meg tudod állítani őket?
Mark egy pillanatnyi gondolkodás után bólintott.
– Add ide a tubákodat, Pungushe.
Pungushe levette nyakából a bőrszíjon lógó tubákosszelencét, és minden
további kérdezősködés nélkül odanyújtotta Marknak.
– Menj – mondta Mark –, hívd az oroszlánt!
Pungushe elsuhant. Leugrott a peremről és otthagyta Markot. Mark a
Trójaihoz sietett.
Három rúd kemény, fekete, szárított hús maradt még az
élelmiszereszsákjában. Keresett két lapos követ, a száraz húst finom porrá
őrölte, s közben állandóan felnézett és figyelt, milyen gyorsan közelednek
a vadászok.
Mikor a hús porrá őrlődött, beleszórta csajkájába, szórt rá egy keveset a
bennszülött tubákból, a két port összekeverte az ujjával, aztán visszafutott
a peremre, az oroszlán útjába.
 A perem csúcsára érve, oda, ahol a sebesült állat megkerülte a
sziklatömböt, letérdelt, és a keverékből három szabályos halmot helyezett
el a kutyák írtjába.
A szárított húsnak ellenállhatatlan a vonzereje a kutyákra, ha egyszer
odaérnek és körülszaglásszák.
Máris hallotta őket. Idegesen csaholtak, sebesen közeledtek, felfelé
nyargalva mutatták az utat a vadászoknak. Mark felszaladt a sziklaperemre,
ahol a Trójai állt, és komoran elmosolyodott. Az a kutya, amelyik abba a
keverékbe beleszagol, és felszív az orrába egy adag bennszülött tubákot,
minimum tizenkét óra hosszat a világon semmi szagot nem érez.

A nőstény oroszlán szorosan lehunyt szemmel, nyitott szájjal hevert az

oldalán. Légszomja volt, lihegett, mellkasa úgy járt, mint a kovács
fújtatója.
A golyó bal tompora felől hatolt belé. Puha, 455-ös Martini Henry
ólomlövedék volt, magasan a vállánál érte elöl, átvágott kemény izmain,
súrolta a váll nagy ízületét, megsértette az inakat és összezúzta azt a kicsi,
lebegő csontot, amely csak az oroszlán vállában található meg, az
úgynevezett szerencsecsontot, ezt az igen nagyra értékelt vadásztalizmánt.
A golyó, ahogy a nyakába vágódott, elkerülte az artériákat, és ott maradt
a bőr alatt, akkora kidudorodást alkotva, mint egy vastag férfihüvelykujj
utolsó íze.
A legyek vígan nyüzsögtek a seb szájánál. Az oroszlán felemelte fejét,
odakapott, és halkan elnyávogta magát, mert a mozdulat fájt. Aztán
gondosan körülnyalta a golyó ütötte sebet. Hosszú, rózsaszínű nyelvével
keményen megdörzsölte bőrét, majd a nyelvét ügyesen görbítve,
letaszította róla a frissen kiszűrődő nedveket, végül fáradtan visszafeküdt
és lehunyta a szemét.
Pungushe pontosan úgy mérte föl a szél irányát, mint egy hajó
kormányosa, mert számára legalább olyan fontos volt, mint egy tengerész
számára. A nap minden szakában képes volt megbecsülni a szél erejét,
irányát, előre megérezte minden változását, jóval mielőtt megfordult volna
a szél. Nem kellett hamuzsákot magával cipelnie, és ujját sem kellett
megnedvesítenie, az érzés ösztönösen élt benne.
Most óvatosan szél mögé került, a sebesült állat elé. Nem jutott eszébe
hálát adni a Gondviselésnek az állandó keleti szellő miatt, amely lehetővé
tette, hogy többé-kevésbé azon a vonalon tudjon elhelyezkedni, amely az
állat és a – most már közeli – Chaka Kapuja között húzódott.
Némán, ahogy a felhő árnyéka suhan a földön, közeledett Pungushe az
állathoz, miután pontosan ismerte az oroszlán tökéletes hallásának szélső
határát. Aztán letérdeli szembe vele, vagy háromszáz méternyire tőle.
Teleszívta tüdejét, sebesen kilélegzett, s mindezt vagy egy tucatszor.
Hatalmas mellizmai ütemesen tágultak, húzódtak össze, ahogy vérében
tartalékolta a szükséges oxigént, aztán ismét, még egy mély lélegzetvétel
után furcsa szögben kinyújtotta nyakát, két kezét összefogva nyitott szája
elé tartotta, hogy megfelelő rezonanciát biztosítson hangjának.
Megfeszített mellkasa mélyéből mély, dörömbölő hang tört fel,
ritmikusan emelkedett, süllyedt, és egy kurta kis köhintéssel végződött.
A nőstény oroszlán villámgyors mozdulattal felkapta fejét, füle
hegyesen fölállt, szeme sárga fénnyel csillant, mert fájdalmai, félelme és
zavarodottsága közepette meghallotta az öreg hím oroszlán hívását, azt a
mély, messze hangzó, hívó hangot, amellyel olyan sokszor vezette
vadászás közben, és amelyet akkor hallatott, amikor magához hívta, mert
elszakadtak egymástól a sűrű bozótban.
A fájdalmat, ahogy talpra kényszerítette magát, alig bírta elviselni, a
sebe feszült, nyaka, válla, mellkasa összezúzva, de ekkor meghallotta a
kutyafalka távoli, vonyító kórusát is és ez új erőt öntött belé.
Összeszedte minden erejét, fölállt három lábasa, mert a jobb mellsőt
még kímélte, aztán hevesen zihálva elindult. Halkan vinnyogott a
fájdalomtól, magasra húzta félj sebesült lábát, minden lépésnél előredőlt,
hogy megtartsa egyensúlyát.
Mark a sziklaperemről figyelte, hogyan mozdul meg a sárga macska, és
hogyan botladozik végre lassan tovább, most már nyugat felé. Messze
előtte láthatatlanul vonult a zulu, megállt, valahányszor az oroszlán
megtántorodott, letérdelt, megismételte az uralkodó hím oroszlán hívó
hangját, és a nőstény minden alkalommal mohó kis nyávogó mordulással
válaszolt és tovább bukdácsolt utána, nyugat felé, a Bubezi-völgyet védőn
körülvevő, álmodó kék dombok felé.
Mark már korábban is hallott erről Vadásztörténeteket. Anders, az öreg
is mindig állította, hogy fegyverhordozója, akit 1884-ben ölt meg egy
elefánt a Sabi folyónál, értett hozzá, hogy az oroszlánokat magához
csalogassa. Mark ezt sosem látta valóságban, és hajlamos volt a
történeteket titokban a festői képzelet kategóriájába sorolni.
És most látta, hogyan játszódik le a valóságban, bár még most sem
akarta elhinni. Megbűvölten figyelte a szikla széléről, mintegy páholyból,
és csak mikor a kutyafalka vonyítása hangnemet változtatott, fordította
távcsövét keletnek.
A hegyoldal sziklás teraszán, ahol a biltong-tubák keveréket elhelyezte,
megzavarodva tolongott a falka, nyolc-kilenc kutya, terrier, búr véreb és
ridgeback keverékek.
Az elszánt, vad csaholásból vonyító hangzavar lett, mikor Dirk
Courtney kengyelében felállva odavágtatott és lovaglóostorával dühödten
közéjük vágott.
Mark fogta a Trójai gyeplőjét, levezette a sziklaperemről, kihasználva,
ami fedezéket tudott, és bízott benne, hogy a vadászokat túlságosan leköti
saját gondjuk, semhogy odanézzenek, és meglássák.
Mikor a tüskés bozót mellé ért, ahol a oroszlán utoljára feküdt,
bicskájával levágott egy ágat, és azzal, mint egy seprűvel, minden nyomot
eltörölt, amit a nagymacska maga után hagyott.
Lassan elindult nyugatnak, a Chaka Kapuja felé. Időnként megállt,
hallgatta a dörömbölő oroszlánhívást, figyelte a talajt és a faággal
szorgalmasan törölte az oroszlán jelenlétének minden nyomát, biztosítva a
nőstény oroszlán útját, míg sötétedéskor végre átkeltek a dombok között,
az alacsony nyeregben, és lassú, elnyújtott menetben lesétáltak a Bubezi
folyóhoz.
Mikor Pungushe utoljára hívta a nőstényt, már besötétedett, széles
sugarú körben kerülték meg az állatot, és otthagyták százméternyire a
folyótól, mert tudták, hogy perzseli a sebláz, és kétségbeesetten vágyódik a
víz után. Pungushe Markot cigarettája parazsa nyomán találta meg.
– Szállj fel mögém – mondta Mark és karját nyújtotta Pungushénak, aki
nem ellenkezett. Hajnalhasadás előtt kezdte és azóta szinte megállás nélkül
futott. Feldobta magát Mark mögé.
Hazamentek, kettesben a Trójai széles, meredek hátán. Egyikük sem
szólalt meg, csak mikor meglátták a kunyhó ablakában a lámpás fényét.
– Jamela – mondta Pungushe –, úgy érzem magam, mint mikor az első
fiam született. Nem hittem volna – folytatta, és a hangjából őszinte
csodálat csendült –, hogy egy ember képes legyen úgy érezni egy ördög
iránt, amely marhákat és embereket gyilkol, ahogy te érzel.
A kettős ágyban, Marion mellett fekve a sötétben, Mark elmesélt
mindent az asszonynak. Megpróbálta érzékeltetni vele a csodálatot, a
sikerélményt. Beszélt arról, mit mondott Pungushe, dadogva vázolta saját
érzelmeit, aztán apránként elcsendesedett.
– Nagyon kedves, drágám. Mikor megyünk megint a városba?
Szeretnék néhány függönyt venni a konyhába. Gondolom, egy kockás zefír
nagyon csinos lenne, mit gondolsz, drágám?

A nőstény oroszlán abban a sűrű bozótban szülte meg kölykeit, amely

elzárta a felföld felől lejtő völgy egyik keskenyebb ágát.
Hat kis kölyköt hozott a világra, és mikor Mark először meglátta őket,
már majdnem háromhetesek voltak. Pungushéval hason feküdtek a völgy
fölé nyúló egyik sziklaperemen, hajnalban, amikor az anyjuk visszavezette
őket a folyótól. A kölykök egy körülbelül százméternyi területen
rendetlenül szétszóródva követték a nőstényt. A nőstény jobb mellső lábán
az inak ferdén forrtak össze, amitől a lába megrövidült, s ezért nehézkesen
lépdelt, tántorogva, mint egy tengerész. Az egyik kölyök kitartóbbnak
mutatkozott, mint a többi, és megpróbálta megszopni az anyja egyik
lelógó, súlyos emlőjét sétálgatás közben. Esetlenül lendületes ugrásokkal
próbálta elérni, ahogy a feje fölött lengett, s a végén rendszerint a fejére
pottyant, mire az anyja rálépett a hátsó lábával, de egyszer sikerrel járt, s
azután úgy csüngött az anyaoroszlán emlőjén, mint egy kövér, barna
kullancs. A nőstény heves mozdulattal megfordult, Jobbról-balról
pofozgatta, nyaldosta nyelvével, amely a kicsi egész fejét beborította, aztán
megint a hátára fordította.
Egy másik kölyök a testvére nyomában bujkált, ha más fedezéket nem
talált, egy szál fű is megtette, ott lapult meg lekonyított fülekkel, gonoszul
villogó, metszett szemekkel. Aztán előugrott és a testvéreire vetette magát,
de azok általában nem törődtek ezekkel a harcias manőverekkel, mire ő,
hogy zavarát leplezze, hátat fordított nekik, és olyan odaadással szaglászta
a fűszálat, mintha eredetileg is csak az lett volna a szándéka.
Három másik lepkéket kergetett. A lepkék a colotis ioné új nemzedéke
voltak, fehér és bíborszínű szárnyakon lebegtek néhány centiméterrel a
föld felett. A kölykök hátsó lábukra ágaskodva öklözték őket, több
lelkesedéssel, mint ügyességgel, és minden támadás végén egyensúlyukat
vesztve, túlméretezett kis mancsaikkal összevissza kapálózva bukfenceztek
fel.
A hatodik kölyök a lepkevadászok farkára vadászott. Ahogy azok apró,
bolyhos farkukat csapdosták, lázas izgalommal és vad mordulásokkal
vetette magát rájuk, mire a vadászok kénytelenek voltak megfordulni, hogy
testvérük tűhegyes bébifogai ellen védekezzenek.
A család rendetlenül, veszekedve vonult a folyótól a sűrűig, míg
veszekedésüknek a nőstény oroszlán véget nem vetett. Visszafordult és
olyan doboló-köhögő hangon mordult rájuk, amelyből a kölykök
megérezték, miszerint azonnali büntetés vár rájuk, ha nyomban nem
engedelmeskednek. A játék abbamaradt, a kölykök libasorba álltak, és a
sűrű védelmében eltotyogtak az anyaoroszlán után.
– Szeretném tudni, hány nőstény lehet köztük – suttogta Mark,
miközben vonulásukat figyelte, és olyan szeretettel mosolygott, mint egy
újdonsült atya.
– Ha akarod, Jamela, lemegyek és benézek a farkuk alá – jelentette ki
ünnepélyesen Pungushe. – És te nagylelkűen fogsz bánni az
özvegyeimmel.
Mark elnevette magát, aztán elindult, előre, lefelé a domboldalon.
Már majdnem elérték azt a fát, ahol a Trójait hagyták, mikor valami
megragadta Mark figyelmét. Odafordult, mintegy reménykedve belerúgott
egy kis kőrakásba, de aztán hagyta, mert rájött, hogy nem emberi kéz rakta
egymásra őket, hanem csak egy siringafa felső gyökerei tolták őket a
felszínre.
Kiábrándultan mordult egyet, és továbbindult. Pungushe elgondolkodva
figyelte, de nem szólt semmit. Már legalább százszor végignézte, ahogy
Mark ezt a furcsa kis rítust elvégzi, valahányszor egy szokatlan alakú kő
vagy kőrakás akad az útjába.
Marknak szokásává vált, hogy esténként elsétált a központi tábortól fél
mérföldnyire, oda, ahol Pungushe feleségei néhány kunyhót építettek
maguknak. Az lett a nagy család otthona.
Mindegyik kunyhó méhkas formájúra épült, hosszú, rugalmas, fiatal
fatörzseket hajlítottak össze, ezek alkották a ház vázát, erre kötözték a
fiatal fa kérgével összefogott kötegekben a nádat farnak és tetőnek.
A kunyhók között elegyengették, kitisztították a földet, és Pungushe
faragott faszékét az ő hálókunyhója alacsony ajtaja előtt helyezték el. Mark
negyedik látogatása után új, frissen faragott széket talált Pungushe széke
mellett. Bár soha senki sem mondta ki, nyilvánvaló volt, hogy azt kizárólag
az ő látogatásaira tartották fenn.
Miután Mark leült, az egyik asszony tálban vizet hozott, kézmosáshoz.
A vizet fáradságosan cipelték a hosszú úton végig a folyótól, és Mark
éppen csak megnedvesítette az ujja hegyét, hogy ne pazarolja.
Ezután a legfiatalabb feleség eléje térdelt és zavart mosollyal, két kézzel
egy bögrében ízes-keserű ushwalát, zulu kölessört nyújtott oda neki, amely
sűrű, mint a zabkása, és enyhén alkoholtartalmú.
Pungushe csak ezután nézett fel, és üdvözölte, miután Mark az első
kortyot lenyelte a sörből.
– Látlak, Jamela.
Most már beszélgethettek. Elengedték magukat, könnyeden csevegtek,
az olyan emberek módján, akik tökéletesen otthon érzik magukat egymás
társaságában.
– Ma, amikor lejöttünk a hegyről, azután, hogy megnéztük az
oroszlánokat, letértél az ösvényről és megrugdostál néhány követ. Ezért a
furcsa szobásodért, ezért a vég nélküli keresgélésért, keresésért és sose
találásért neveztelek el Jamelának.
Pungushe sose tett volna fel egy kérdést egyenesen, a lehető
legmodortalanabb viselkedés lett volna, durva udvariatlanság egyenesen
megkérdezni Marktól, mit keresgél. Ennyire neveletlen csak egy gyerek
vagy egy umlungu, egy fehér ember lehet. Hónapokig tartott, míg elfutott
odáig, hogy megkérdezze, de most is állítás formájában tette föl a kérdést.
Mark még egyet húzott a sörösköcsögből, aztán odanyújtotta
Pungushénak a cigarettatárcáját: A zulu nyitott tenyérrel elhárította
magától, és inkább a saját maga által csavart cigarettára gyújtott, amelyet
durva, kátrányos fekete dohánnyal sodort vastag papírrúd formára,
akkorára, mint egy havannaszivar. Mark a kezét nézte, ahogy dolgozott.
– Édesapám és édesanyám meghaltak a rossz fehér torokbetegségben –
mondta –, a diftériában, amikor én még gyerek voltam, és egy öregember
lett apám és anyám… – Olyan kerülővel kezdett hozzá a válaszadásnak,
ahogy a kérdést föltették neki. Pungushe bólogatott, csendben dohányozva
hallgatta.
– Szóval ez az ember, a nagyapám, akit szerettem, valahol itt van
eltemetve, ebben a völgyben. Az ő sírját keresem – fejezte be a történetet.
Ekkor vette észre, hogy Pungushe különös, komor arccal nézi.
– Mi az? – kérdezte Mark.
– Mikor történtek ezek a dolgok?
– Hat évszakkal ezelőtt.
– Nem táborozott ez az öregember a vadfügefák alatt? – Pungushe lefelé
mutatott a völgybe. – Ahol te először táboroztál?
– De igen – felelte Mark. – Mindig ott táborozott. – Valami
megdobogtatta a szívét, valami előérzet, közelgő súlyos,
következményekkel terhes események előérzete.
– Volt egy ember – mondta Pungushe –, aki kalapot hordott, olyan
kalapot, amely alatt egy impi is nyugodtan táborozhatott volna – és kezével
kört írt le a levegőben, nem sokkal túlozva el egy kettős terai kalap
karimájának méretét –, és akinek szakálla volt, olyan, mint a nemeskócsag
szárnya… – Mark szinte maga előtt látta az öreg hegyes szakállát,
hófehéren, csak az ajka környékén színezte el a dohánylé. – Öregember,
aki úgy sétált, mint a kígyászsas, mikor sáskára vadászik a fűben. – A
hosszú, vékony lábak, a hajlott, artritiszes vállak, a kimért léptek. A leírás
tökéletes volt.
– Pungushe – robbant ki Markból izgatottan –, te ismerted?
 – Nem mozdul semmi ebben a völgyben, nem röpül madár,
cerkófmajom nem ugat, a Sakál mindent hall, mindent lát.
Mark csak bámulta. Megdöbbentette saját felületessége. Hát persze!
Pungushe mindent tud. Pungushe, a néma figyelő! A jó Isten nevében, hát
miért nem gondolt rá előbb, hogy megkérdezze?

– Ezen az ösvényen ment. – Pungushe Mark előtt mutatta az utat, és a

született színész spontán rutinjával utánozta az öreg John Anders sántikáló
járását, görnyedt vállait. Ha Mark hunyorított, szinte ott látta maga előtt a
nagyapját, ahogy olyan gyakran látta valaha.
– Itt lefordult az ösvényről – Pungushe elhagyta a vadak ösvényét és
elindult felfelé egy keskeny, kiszáradt vízfolyásban. Lábuk alatt
megcsikordult a kristálycukorszerű homok. Fél mérfölddel feljebb
Pungushe megállt. Odamutatott egy fényes, víz csiszolta, fekete kőtömbre.
– Ott leült és félretette a puskáját. Pipára gyújtott.
Pungushe elfordult és felkapaszkodott a vízmosás meredek partján.
– Míg az öregember pipázott, a negyedik férfi feljött a völgyből. Úgy
jött, mint egy vadász, csendben, követte az öregember jól látható nyomát. –
A zuluknak az idős emberekre használt megtisztelő jelzőjét használta az
ixhegut.
– Várjál, Pungushe! – vonta össze szemöldökét Mark. – Azt mondod, a
negyedik férfi? Zavarba hozol! Számold meg nekem a férfiakat.
Lekuporodtak a parton. Pungushe elővett egy kis tubákot, a szelencét
odakínálta Marknak, s miután az nem kért belőle, felszippantott a
tenyeréből néhány csepp vörös port. Fél orrlikát minden szippantásnál
befogta hüvelykujjával, szemét szorosan lehunyta, kéjeset tüsszentett,
aztán folytatta.
– Ott volt az öregember, a nagyapád, az ixhegu.
– Ez egy.
– Aztán ott volt egy másik öregember. Nem volt haja, sem a fején, sem
az arcán.
– Ez kettő.
– Aztán ott volt egy fiatalember, igen fekete hajjal, egy férfi, aki egész
idő alatt nevetett, és akkora zajjal járt, mint egy bivalycsorda.
– Igen. Ez három.
– Ezek hárman együtt jöttek a völgybe. Együtt vadásztak és táboroztak a
vadfügefák alatt.
Pungushe nyilván a Greylingeket írta le, apát és fiút, akik eskü alatt
tettek vallomást a ladyburgi bíróság előtt. Ez eddig úgy volt, mint
számította. És most megkérdezte.
– És mi volt a negyedik emberrel, Pungushe?
– A negyedik férfi titokban követte őket, és ixhegu, a te nagyapád, nem
ismerte. Az mindig úgy viselkedett, mint egy embervadász, fedezékből
figyelt és halkan mozgott. De egyszer, amikor a nagyapád, ixhegu elment a
táborból, hogy egyedül vadásszon madarakra a folyó mentén, ez a
titokzatos ember odament a táborba, a vadfügefák alá, és mind a hárman
egyszerre beszéltek, csendben és zárt arccal, és azoknak az embereknek
gyanakvó szemével, akik élet-halál dolgairól beszélnek. Akkor a néma férfi
megint elhagyta őket, és elment, elrejtőzött a bozótban, mielőtt ixhegu
visszatért.
– Te mindezt láttad, Pungushe? – kérdezte Mark.
– Amit nem láttam, elolvastam a nyomokból.
– Most már értem, hogyan volt ez a negyedik emberrel. Mondd el, mi
történt aznap.
– Ixhegu ott ült, és a pipáját szívta – Pungushe lemutatott a vízfolyásba.
– És a hallgatag odament, és ideállt pontosan, ahol mi most ülünk, és
lenézett a nagyapádra, és nem szólt semmit, és fogta a kezében az isibamut,
a puskát, így.
– Mit csinált akkor ixhegu? – kérdezte Mark, és az iszonyattól rosszullét
környékezte.
– Fölnézett, és kérdezett valamit, hangosan, mint egy férfi, amikor fél,
de a hallgatag nem felelt neki.
– És akkor?
– Ne haragudj, Jamela, minthogy tudom, ixhegu a te véred volt, ezt
elmondani fájdalmat okoz nekem.
– Folytasd!
– Akkor a hallgatag egyszer elsütötte a puskáját, és ixhegu arccal
előreesett a homokban.
– Meghalt? – kérdezte Mark, és Pungushe egy percig nem szólt semmit.
– Nem halt meg – mondta aztán. – Itt találta el, a hasában. Mozgott,
felkiáltott.
– A hallgatag megint tüzelt? – Marknak keserű hányásíz gyűlt össze a
torka mélyén.
Pungushe a fejét rázta.
– Mit csinált?
– Leült a parton, ott, ahol mi ülünk, és némán dohányzott, és nézte az
öregembert, ixhegut, hogyan fekszik odalent a homokban, míg meg nem
halt.
 – Mennyi időbe telt, míg meghalt? – kérdezte Mark elfúló haraggal
hangjában.
Pungushe kezével mutatta az égbolt egy szelvényét, két órányit jelezve
a nap járásából.
– A végén ixhegu zulu nyelven kiáltott fel, aztán a saját nyelvén is.
– Mit mondott, Pungushe?
– Vizet kért, és Istenhez szólt, és egy asszonyhoz, aki talán az édesanyja
volt vagy a felesége. És akkor meghalt.
Mark a fel-feltörő rosszulléttel küzdve keserű, gyűlölködő harag és
gyötrő szomorúság között hányódva gondolta végig a történteket.
Megpróbálta elképzelni, miért hagyta a gyilkos olyan lassan meghalni
áldozatát, aztán egy idő múlva rájött, hogy a dolgokat nyilván jó előre
megrendezték, és aszerint az öreg vadászszerencsétlenség áldozata lett. És
senki sem lő véletlenül kétszer önmagába. A testen csak egy puskalövés
nyoma látszhatott. De a haslövés a legfájdalmasabb, Mark még emlékezett,
hogyan jajgattak a haslövésesek a lövészárokban, mikor a hordágyon
hátracipelték őket.
– Együtt gyászolok veled, Jamela.
Pungushe szavai térítették magához Markot.
– Mi történt azután, hogy ixhegu meghalt?
– A másik kettő, az öreg és a kopasz meg a fiatal és hangos odamentek a
táborból. Mind a hárman itt beszélgettek, a holttest mellett. Sokáig
beszélgettek, kivörösödött, haragos arccal kiabáltak, és a kezükkel
integettek így meg így. – Pungushe utánozta a felajzottan vitázók
mozdulatait. – Az egyik ide mutatott, a másik oda, de a végén a hallgatag
ember szólt és a másik kettő hallgatta.
– Hová vitték el?
– Először kinyitották a zsebeit, és elvettek tőle papírokat meg egy
dohányzacskót. Megint vitatkoztak, és a hallgatag ember fogta a papírokat,
és visszatette a halott ember zsebébe… – Mark megértette a dolog
logikáját. Becsületes ember nem rabolja ki egy baleset áldozatának a
hulláját. – Akkor fölvitték a parton, és erre… – Pungushe fölállt, és a
hegyhát lejtőjének első teraszára vezette Markot, négyszáz méternyire be,
az erdőbe. – Itt kerestek egy mély hangyászmedvelyukat, és az öregember
testét beledugták.
– Ide? – kérdezte Mark. Ahová nézett, rövid, dús fű nőtt, de nyoma sem
volt kőrakásnak vagy dombnak. – Nem látok semmit.
– Köveket szedtek ott a sziklák között, és belerakták őket a nyílásba, a
holttestre, hogy a hiéna ne áshassa ki. Aztán a köveket földdel borították
be, és az egészet elsimították egy faággal.
Mark féltérdre ereszkedve alaposan megvizsgálta a talajt.
– Igen – mondta. Alig látható mélyedés, mintha a föld egy ásatás fölött
roggyant volna meg.
Mark előhúzta tokjából a kését és a legközelebbi fára négy bevágást
vésett, ezzel könnyítette meg magának, hogy visszataláljon, aztán kövekből
kis piramist épített a megroskadt földre.
– Miért nem szóltál erről senkinek eddig? Miért nem mentél el a
rendőrségre, Ladyburgbe? – kérdezte Pungushétól, mikor elkészült.
– Jamela, a fehér emberek bolondságaihoz semmi közöm. Amellett
hosszú az út Ladyburgbe, a rendőrökhöz, akik azt mondták volna nekem:
„Hó, te kaffer, mit kerestél te a Bubezi-völgyben, hogy ilyen furcsa
dolgokat láttál?„ – Pungushe a fejét csóválta. – Nem, Jamela, néha jobb az
embernek, ha vak és süket.
– Mondd meg őszintén, Pungushe. Ha megint látnád ezeket az
embereket, felismernéd őket?
– Minden fehér ember arca olyan, mint a főtt jamgubó, vörös, csupa
dudor és formátlan. – Aztán fölülkerekedett benne jólneveltsége és
hozzátette. – Kivéve téged, Jamela. Te nem vagy ennyire undok.
– Köszönöm, Pungushe. Szóval, felismernéd őket?
– Talán az öreg kopaszt és a hangos fiatalt felismerném. – Pungushe a
homlokát ráncolva töprengett.
– És a hallgatagot?
– Hó! – Pungushe homloka kisimult. – Elfelejtheti valaki, hogyan néz ki
egy leopárd? Elfelejtheti valaki, hogyan néz ki egy gyilkos? A hallgatag
embert felismerném bármikor és bárhol.
– Helyes – bólintott Mark. – Most menj haza, Pungushe.
Megvárta, míg a nagydarab zulu eltűnik a szeme elől a fák között, aztán
levette kalapját és letérdelt.
– Nos hát, apus – mondta –, nem vagyok valami jó az ilyesmiben, de
tudom, hogy szeretted volna, ha ezeket a szavakat elmondják fölötted… –
A hangja rekedt volt, halk, és meg kellett reszelnie a torkát, hogy folytatni
tudja.

A Lion Kopon, az Oroszlándombon, a ház minden redőnye lehúzva, az

összes bútorok fehér porlepellel leborítva. A háznagy Markot a
konyhaudvarban üdvözölte.
– Nkosi elment Tekwenibe. Két hete ment el.
Megreggeliztette Markot, sült sonkával és tükörtojással.
 Aztán Mark ismét felült a motorkerékpárjára. Hosszú, kemény útja volt
végig, le a parton, és míg a mérföldek pora kavargott az Ariel Square Four
kerekei nyomában, Marknak bőven volt ideje elgondolkodni.
Órákkal azután, hogy megtalálta az öreg sírját, otthagyta a Chaka
Kapuját, és szinte ösztönösen elindult ahhoz az emberhez, az egyetlenhez,
tanácsért és útmutatásért.
Először azt akarta, hogy Marion is vele menjen, legalább Ladyburgig,
ahol megszánhatott volna a nővérénél, de Marion nem volt hajlandó
otthagyni otthonát és a kertjét, és Mark végül is nem aggódott érte, mert
tudta, távollétében Pungushe ott alszik az istállók mögött a
szerszámoskamrában, és vigyáz a házra.
Átgázolt a folyón, és felkapaszkodott a lejtőn az ösvényre, amelynek
elején egy nádfedeles fészerben szokta tartani motorkerékpárját.
Lassú, rázós volt az út odáig a sötétben, és már hajnalodott, mikor az
Oroszlándombhoz ért, ahol végül is kiderült, hogy Sean Courtney
háztartásával együtt Durbanbe költözött.
Késő délután hajtott be az Emoyeni kapuján. Úgy érezte, hogy végre
hazatalált.
Ruth Courtney a rózsáskertben dolgozott, de eldobta vágott virágokkal
teli kosarát, térdig felkapta szoknyáját, úgy rohant, hogy üdvözölje Markot.
Széles karimájú szalmakalapja lerepült a fejéről, és a szalagjánál fogva
lógott a nyakában. Ahogy elragadtatottan, szívből kacagott, a hangja úgy
csengett, mint egy kislányé.
– Ó Mark! Annyira hiányzott! – Anyai szeretettel ölelte meg, jobbról-
balról megcsókolta. – Milyen barna, milyen izmos, milyen remekül kitelt.
– Kartávolságra eltartotta magától, játékos ámulattal fogta meg vállizmait,
aztán megint megcsókolta. – A tábornok boldog lesz, hogy láthatja. –
Belékarolt, úgy vezette fel a házhoz. – Sean nem volt jól mostanában,
Mark, de ha magát látja, biztos jó hatással lesz rá.
Mark a szoba ajtajában akaratlanul megtorpant, és érezte, hogy a szája
is kiszárad a megdöbbenéstől.
Sean Courtneyból öreg ember lett. Hálószobájában ült, az
ablakfülkében. Gyapjúköntös volt rajta, a lábait moherkendővel takarta be.
Mellette egy asztalon aktahalom, jelentések, parlamenti „fehér könyvek”,
levelek tömege, mindennapi életének Mark által oly jól ismert
dokumentumai. De a tábornok aludt. Fémkeretes szemüvege lecsúszott az
orrán. Halkan horkolt, ajka minden lélegzetvételére megreszketett.
Lesoványodott arca csupa csont és szürke, élettelen bőr. A szeme mélyen
süppedt szilvakék üregébe.
 De talán leginkább a szakálla és egykor oly dús haja színe döbbentette
meg. Sean Courtneyra ráhullott az öregkor hava. A szakálla ezüstzuhatag,
fehér haja elvékonyodott, mint a Kalahári sivatag sovány, napszítta füve.
Ruth odament hozzá, leemelte orráról a szemüveget, aztán szelíden, a
szerető feleség gondosságával megérintette vállát.
– Sean drágám. Valaki van itt, aki beszélni szeretne veled.
Sean Courtney úgy ébredt, mint az öregek, pislogva, motyogva, apró,
szaggatott mozdulatokkal. Aztán, mikor Markot meglátta, arca felderült,
sötét szemében megjelent a régi tűz és mosolyában a régi melegség.
– Fiam! – kiáltotta. Felemelte kezét. Mark szinte magától értetődő,
természetes mozdulattal lépett oda hozzá, és életükben először megölelték
egymást, mint apa és fia. Sean sugárzó, csupa szeretet mosollyal nézett rá.
– Már kezdtem azt hinni, hogy örökre elveszítettünk, és ott maradsz a
vadonban. – Aztán fölnézett Ruthra. – Ennek megünneplésére, azt hiszem,
egy órával megelőlegezhetünk valamit, kedvesem. Szólnál Josephnek,
hogy hozza ide a tálcát?
– Sean, tudod, mit mondott tegnap az orvos! – De Sean undorral horkant
fel.
– Ötven év alatt, gyerekkoromtól fogva megszokta a gyomrom az esti
Dimple Haig-adagját. Ha az nincs, hamarabb és biztonságosabban megöl,
mint Henderson doktor összes pirulájával, oldatával és nagy képű
kuruzslásával együtt. – Fél karjával átfogta Ruth derekát és hízelkedve
húzta magához. – Légy jó kislány.
Mikor Ruth elment, Sean tréfás rosszallással csóválta a fejét, aztán
odaintette magához Markot és leültette szemben egy székre.
– Mit mond a doktor, mi baja van, uram?
– Doktor! – Sean fújt egyet. – Minél öregebb leszek, annál kevesebb
bizalmam az egész bánatos bandában. – Kinyúlt szivarosdobozáért. – Még
azt is szeretnék, ha ezt abbahagynám. Mi a fene értelme lenne az életnek,
ha mindent abba kellene hagynom, amit eddig csináltam, kérdem én? –
Lendületes mozdulattal rágyújtott, és kéjesen szívta le a szivar füstjét.
– Megmondom neked, mi baj van velem, fiam. Túl sok esztendőt
töltöttem el rohangálással, harccal, lovaglással, munkával. Ennyi az egész.
Most szépen pihenek egy kicsit, egy-két hét, aztán megint úgy szaladok,
mint a nyúl, gyorsabban, mint valaha.
Ruth behozta az ezüsttálcát. Leültek, és sötétedésig beszélgettek,
nevetgéltek. Mark beszámolt Seannak életéről a Chaka Kapujánál,
felsorolta minden kis diadalát, leírta neki a házukat és a munkát, amit az
utakon végeztek. Beszélt neki a bivalyról és a nőstény oroszlánról meg a
kölykeiről, Sean pedig elmondta, mennyire jutott a természetvédelmi
társasággal.
– Kiábrándító, Mark. Nem úgy megy, ahogy reméltem. Hihetetlen,
mennyire nem törődnek az emberek semmivel, ami nincs közvetlen
kapcsolatban mindennapi életükkel.
– Én sose hittem, hogy azonnal eredményeket érünk el. Hogyan
törődnének az emberek olyasmivel, amit sose láttak? De ha egyszer
hozzáférhetővé tesszük számukra a vadont, ha az embereknek olyan
személyes élményeket nyújtunk, mint például látni ezeket az
oroszlánkölyköket, akkor fog elkezdődni igazán a dolog.
– Igen – mondta elgondolkodva Sean. – Az a társaság igazi célja.
Nevelni őket.
Míg beszélgettek, besötétedett. Ruth becsukta a spalettákat és behúzta a
függönyöket. Mark várta az alkalmat, hogy elmondhassa jövetele igazi
okát, de nem tudta biztosan, milyen hatással lenne erre a beteg emberre.
Végül nem bírta tovább. Mély lélegzetet vett, remélte a legjobbakat, és
röviden, minden cifrázás nélkül elmondta Seannak az eseményeket,
pontosan elismételte Pungushe elbeszélését, és leírta, amit maga látott.
Mikor befejezte, Sean hosszasan hallgatott, a poharába bámult. Aztán
összeszedte magát, és kérdezgetni kezdett. Ravasz, precíz kérdéseket tett
fel, igazolva, hogy az esze változatlanul olyan gyorsan és jól vág, mint
azelőtt.
– Felnyitottad a sírt? – kérdezte. Mark tagadóan ingatta a fejét.
– Helyes – mondta Sean. – Ez a zulu, Pungushe, ez az egyetlen tanú.
Mennyire megbízható?
Még vagy egy félórát beszélgettek, aztán Sean feltette a kérdést,
amelyet addig szemmel láthatóan került.
– Gondolod, hogy Dirk Courtney a felelős ezért?
– Igen – bólintott Mark.
– Micsoda bizonyítékod van rá?
– Ő az egyetlen, Akinek haszna volt a nagyapám meggyilkolásából. És
ez az ő stílusa.
– Azt kérdeztem, mi a bizonyíték, Mark.
– Nincs bizonyíték – ismerte el Mark, és Sean megint elhallgatott,
mérlegelte, amit hallott.
– Mark, én megértem, hogyan érzel, és azt hiszem, te is tudod, én
hogyan érzek. De most nem tehetünk semmit, amitől bármilyen eredményt
várhatnánk. Csak figyelmeztetnénk a gyilkost, akárki legyen is az.
Előrehajolt székében, kezét kinyújtva megnyugtatóan fogta meg Mark
karját. – Nincs más bizonyítékunk, mint egy angolul nem tudó zulu
vadorzó minden tárgyi alapot nélkülöző vallomása. Egy jó ügyvéd fölfalná,
még a csontot se köpné ki, Dirk Courtney pedig a legjobb jogászokat
alkalmazná még akkor is, ha tudnánk, ki az a titokzatos „hallgatag”, és
rajta keresztül eljutnánk hozzá, és bíróság elé tudnánk állítani. Ennél
többre van szükségünk, Mark!
– Tudom – bólintott Mark. – De gondoltam, esetleg nyomára juthatnánk
Greylingéknek, az apának és a fiúnak. Rhodesiába mentek, úgy tudom. A
munkavezető mondta a ladyburgi állomáson.
– Igen, valakit ráállítok erre. A jogászaim szereznek majd egy jó
nyomozót. – Egy blokkra feljegyzett valamit. – De időközben nem
tehetünk mást, mint hogy várunk.
Tovább beszélgettek, de már látszott, hogy a beszélgetés fárasztja Sean
Courtneyt, és sötét, szürkéskék vonások rajzolódtak ki az arcán. Kicsit
lejjebb süllyedt a székében, szakálla a mellére simult, aztán hirtelen
elaludt. Lassan oldalt dőlt, a kristálypohár kiesett kezéből, halkan puffant a
szőnyegen, néhány csepp whisky kifröccsent belőle. Sean tulkán
felhorkantott.
Ruth felvette a poharat, gondosan elrendezte Sean vállán a pokrócot, és
jelezte Marknak, hogy menjen utána.
A folyosón vidáman csevegett.
– Megmondtam Josephnek, hogy készítsen magának ágyat a kék
szobában. És jó meleg fürdő is vár magára. Csak ketten vacsorázunk,
Mark, a tábornoknak a szobájába visznek fel egy tálcát.
A könyvtárszoba ajtaján Mark nem tudta tovább magában tartam a
kérdést.
– Mrs. Courtney – kérdezte és megfogta Ruth karját. – Miről van szó?
Mi baja van?
A derűs mosoly lassan leolvadt Ruth arcáról, és az asszony kissé
megtántorodott. Marknak csak most tűnt fel, hogy néhány fürt sötét
acélszürkévé sápadt a halántéka körül. Apró szarkalábakat is látott a szeme
sarkában, és a homlokán gondok vájta ráncokat.
– A szíve szakadt meg – mondta egyszerűen, és elsírta magát. Nem
hisztérikus zokogással, fájdalmas jajgatással, könnyei lassan törtek fel a
mélyből, s ez sokkal szívszaggatóbb volt, sokkal keserűbb minden színészi
produkciónál.
– Összetörték a szívét – ismételte Ruth, és megint megtántorodott.
Marknak kellett megtámogatnia.
Ruth hozzásimult, arcát a vállához szorította.
 – Először az elhidegülés Dirktől, aztán Michael halála – suttogta. – Sose
mutatta, de ez valamit összetört benne. És most ellene fordult az egész
világ. Azok az emberek, akiknek az életét szentelte, békében és háborúban.
Az újságok a fordsburgi mészárosnak nevezik, Dirk Courtney felheccelte
őket, olyanok, mint egy falka veszett kutya.
Mark bevezette Ruthot a könyvtárba, leültette az alacsony heverőre,
melléje térdelt, és elővett egy gyűrött zsebkendőt a zakója zsebéből.
– Mindennek tetejében itt van Storm. Ahogy elrohant, és hozzáment
ahhoz az emberhez. Szörnyűséges ember az, Mark. Még ide is eljött, és
pénzt kért, és szörnyű jelenetet rendezett. Akkor kapta Sean az első
rohamot, akkor éjszaka. Aztán ott volt az újabb szégyen, újabb szörnyű
fájdalom, mikor Storm elvált. Ez már túlságosan sok volt még egy olyan
ember számára is, mint Sean.
– Storm elvált? – kérdezte halkan Mark, és Ruthra bámult.
– Igen – bólintott Ruth. Az arca felderült. – Ó Mark, én tudom, hogy
maga meg Storm olyan jó barátok lettek. Biztos vagyok benne, hogy
kedveli magát. Nem mehetne el hozzá? Talán ez lenne az a gyógyszer,
amiért valamennyien imádkozunk.

Umhlanga Rocks egyike azoknak a kis tengerparti falvaknak, amelyek

Durban központi kikötőjének homokos partjain elszórva fekszenek. Mark
átment az Umgeni folyó felett ívelő lapos hídon, és elindult észak felé.
Az út egy dzsungelszerű parti bozóton vezetett keresztül, amely olyan
sűrű volt, mint egy egyenlítői erdő és a fákról lecsüngő liánkötegeken apró,
kék cerkófmajmok lengtek és fecsegtek.
Az út párhuzamosan futott a fehér, homokos párttal. A tizenkettes
mérföldkőnél Mark egy elágazásnál lehajtott a partra.
A falu házai a fémtetős Oyster Box Hotel köré épültek, ahol valamikor
réges-régen Mark és Dicky Lancome táncolt és vacsorázott Marionnal és
azzal a másik, névtelen lánnyal.
A többi épület, harminc-negyven kunyhó, buja növényzettel benőtt,
tágas kertjével mind a tengerre nézett, a harsány, fehéren habzó
hullámverésre és a sima, fehér homokpartról mélyen a tengerbe nyúló
sziklafokra.
Ruth pontosan megmondta, merre kell mennie. Mark egy keskeny,
poros mellékúton leállította motorját és gyalog ment tovább a bíborvörös
bougainvilleával és pompázó csillagvirággal teli, elvadult kertben látszólag
értelmetlenül kanyargó ösvényen.
A házikó kicsi volt, a bougainvillea felkúszott a verandára, és ragyogó,
szinte vakító színű virágaival beborította a zsúpfedelet is.
Mark nyomban látta, hogy jó helyen jár, mert Storm Cadillacje ott
parkolt a szabadban a fák között, elhanyagoltan, lerobbant állapotban. A
gumik bordázata lekopott, a kocsi egyik oldalán hosszú, mély karcolás
húzódott végig. Az oldalablak elrepedt, a kocsi máza fénytelen, a
karosszéria poros, teleszórva a fölötte nyúló ágakról lecsüngő denevérek
piszkával.
Mark megállt. Egy teljes percig csak a Cadillacet nézte. Az a Storm,
akit ő valaha ismert, toporzékolva és sikítva hívta volna a papát, ha bárki rá
akarta volna venni, hogy abba a kocsiba beleüljön.
Aztán fellépett a veranda lépcsőjén. Fönt megállt, körülnézett. Békés,
kellemes helynek látszott, olyan helynek, amilyet egy művész választ
magának, de eldugottsága és elhanyagolt, gondozatlan állapota nem
nagyon illett a jó társaság elegáns, ifjú ékességéhez.
Megzörgette a bejárati ajtót. Valaki mozgott odabent, néhány pillanat,
és kinyílt az ajtó?
Storm sokkal szebb volt, mint amilyennek utoljára látta. A haja hosszú,
a nap és a sós víz kifehérítette. Mezítláb volt, a karja, a lába napbarnított,
karcsú, formás, mint mindig. Csak az arca változott.
Bár nem volt kikészítve, a bőre frissen, fiatalosan fénylett, mint egy
tengeri kagyló belseje, a szeme tisztán, egészségesen csillogott, de volt
benne valami újszerű mélység. Ajka nyűgös vonala ellágyult, arroganciája
méltósággá nemesedett.
Míg egymást nézték, Markban egyértelműen tudatosodott, hogy mióta
nem találkoztak, Storm leányból asszonnyá érett. És megérezte rajta,
micsoda szörnyű gyötrelmekkel járt ez a folyamat, de azt is, hogy ez a
folyamat új értékekkel gazdagította, és szerelme, amely mindig, egész idő
alatt szunnyadt benne, most felszínre tört.
– Storm! – kiáltotta. Storm tágra nyílt szemmel bámult rá.
– Te!? – Storm hangja fájdalmas kis kiáltás volt. Megpróbálta behúzni
Mark előtt az ajtót. De Mark előrelépett és megfogta az ajtó szárnyát.
– Storm, beszélnem kell veled!
Storm kétségbeesetten rángatta a kilincset.
– Menj el, Mark! Kérlek, menj el! – Minden újonnan szerzett méltósága,
tartása összeomlott, és egy lázálmából ébredő gyermek rémült, tágra nyitott
szemével nézett Markra. Végül, mikor rájött, hogy Mark ereje ellenében
hiába erőlködik, nem tudja becsukni az ajtót, elfordult, és lassan
visszament a házba.
– Nem kellett volna eljönnöd – mondta elkeseredetten. És a gyermek,
mintha megérezte volna, hogy megváltozott körülötte a légkör, felsírt.
– Hallgass, kicsikém! – szólt rá szelíden Storm, de hangjára a gyerek
csak még hangosabban kezdett bömbölni. Storm, változatlanul mezítláb,
végigment a szobán. A haja mint hosszú fátyol hullott a hátára.
A szoba spártai egyszerűséggel volt bútorozva, a betonpadló csupasz,
hűvös, szőnyeg nem enyhítette csupaszságát, de a fal mellett ott
támaszkodtak felhalmozva Storm vásznai, sok üresen, de volt köztük félig
kész és befejezett is, és a levegőben érződött a Mark számára annyi
emléket ébresztő ismerős, csípős terpentinszag.
A gyerek egy majomprém köpenyen feküdt, hason, mint egy béka,
csecsemőpózban, a pelenkától eltekintve csupaszon, napbarnítottan. Fejét
dühösen hátravetve, kipirult arccal bőgött.
Mark belépett a szobába. Viszolyogva s ugyanakkor elbűvölten nézte a
gyermeket. Semmit sem tudott a csecsemőkről, de azt látta, hogy izmos,
agresszíven egészséges kis lényt lát maga előtt. Kemény húsú kis
végtagjaival vad, úszó mozdulatokkal rúgkapált.
– Hallgass el, drágám – duruzsolta Storm. Letérdelt a gyerek mellé,
alája nyúlt és fölemelte. A pelenka térdig lecsúszott a kicsiről, és nem
lehetetett kétség a neme felől, fiú volt, apró pénisze mint egy kicsi, fehér
ujj nyúlt ki, a végén ráncos, laza kis bőrrel.
Mark úgy érezte, utálja ezt a más ember gyerekét. Hirtelen támadt,
elemi utálattal. És mégis, akaratlanul odahajolt, ahol Storm ölében a
kicsivel térdelt.
Az anyai kéz érintésére megszűnt a dühös bömbölés, és a gyerek most
az ajkát rágcsálta, s apró, éhes morgásokkal követelőzve nyúlkált az anyja
melle felé.
A gyerek gyenge, aranyos haja mint egy sapka simult a fejéhez, kerek
kis koponyáján a bőre alatt tisztán látszottak az apró, kék erek. A haraggal
együtt leolvadt a kicsi arcáról a pirosság is, és Mark megállapította, milyen
szép gyermek, szép, mint az anyja, és gyomrában kavargó érzéssel,
szájában keserű ízzel utálta.
Közelebb ment hozzá. Nézte, hogyan töröl le Storm egy kis nyálat az
álláról és húzza fel a pelenkát a derekára.
A gyerek észrevette, hogy idegen van a közelben, meghökkent,
fölemelte a fejét, Markra bámult, s ekkor Mark valami kísértetiesen
ismerőst fedezett fel az arcában. A szeme! Ahogy ránézett! Mintha már
néztek volna rá ezek a szemek, annyira ismerősnek érezte őket.
– Nem kellett volna eljönnöd – mondta Storm. A gyerekkel bajlódott és
fel se nézett Markra. – Ó, Istenem, Mark, miért jöttél el?
 Mark fél térdre ereszkedett és belenézett a gyerek arcába. Az két párnás,
nyirkos kis kezével kinyúlt feléje.
– Hogy hívják? – kérdezte Mark. Hol látta ő már ezeket a szemeket?
Szinte akaratlanul odanyújtotta a kicsinek a mutatóujját. Az ízes kacajjal
elkapta és a szájába gyúrta.
– John – felelte Storm, és még mindig nem nézett Markra.
– Johnnak hívták a nagyapámat – mondta rekedten Mark.
– Igen. Ezt mondtad nekem – suttogta Storm.
Egy pillanatig a szavaknak nem volt jelentőségük számára, csak azt
érezte, hogy az az utálat, amit ez iránt a darabka ember iránt érzett, lassan
elenyészik benne, és a helyét valami más foglalja el.
Aztán hirtelen rádöbbent, hol látta már ezeket a szemeket.
– Storm!? – kiáltotta.
Storm most felemelte fejét, és Mark arcába nézett. A hangja félig
büszkén, félig dacosan csengett.
– Igen! – mondta, és nagyot bólintott hozzá.
Mark ügyetlenül kinyúlt a gyerek után. Ott térdeltek szemben
egymással, a majombőr köpenyegen, és ölelkeztek vadul, közben sután
tartották kettejük között a gyereket, aki vidáman bugyborékolt, köhécselt
és dünnyögött, és mohó, fogatlan szájacskájával szorgalmasan rágcsálta
Mark ujját.
– Ó Istenem, Mark, mit tettem én mivelünk? – suttogta megtörtén
Storm.

A hajnal közeledtét jelző ezüstös, bizonytalan fényben John, a bébi

ébresztette őket. Mark hálás volt neki érte, mert egy percet sem akart
elszalasztani a következő napból. Figyelte, hogyan gyújt gyertyát Storm, és
hogyan tevékenykedik a bölcső fölött.
Apró, csitító hangokat adott, és miközben tisztába tette a gyereket, a
gyertyafény megcsillant csupasz háta tiszta vonalán. Sötét, selymes haja
dúsan hullott a vállára, és Mark megállapította, hogy a gyermekszüléstől
nem vastagodott meg a dereka, megmaradt karcsú csípője kecsesen ívelt
vonala is.
Storm elfordult, odavitte a gyereket az ágyra. Mark felemelte nekik a
takarót. Storm felmosolygott rá.
– Reggeli! – magyarázta. – Kérem, elnézést! – törökülésben ült az
ágyon, egyik mellbimbóját hüvelykujja és mutatóujja közé fogva beledugta
a gyerek tátogó szájába.
Mark olyan közel húzódott hozzájuk, amennyire lehetett, és fél karjával
átfogta az asszony vállát. Tökéletes odaadással figyelte, mi történik. Storm
mellei megteltek, elnehezedtek a tejtől, bőrén halványan átkéklettek az
erek és mellbimbói színe a félig érett szeder színére emlékeztetett. A
gyerek rángatására egy kékesfehér csepp tej csöppent ki másik melléből, és
úgy csillogott a gyertyafényben, mint egy igazgyöngy.
John szorosan lehunyt szemmel, apró hördülésekkel, kis
malacröffenésekkel szopott, a tej lecsurgott szájacskája szélén, és miután
első éhségét csillapította, Stormnak időnként meg kellett döfködnie, hogy
el ne aludjon.
Minden biztatás után egy percig szorgalmasan dolgozott kis szájával,
aztán lelkesedése lassan csökkent, egészen a következő biztatásig.
Storm áttette másik mellére és elégedett arccal hajtotta fejét Mark izmos
vállára.
– Azt hiszem, boldog vagyok – mormolta. – De olyan sokáig voltam
boldogtalan, hogy nem vagyok benne egészen biztos.

John egy körülbelül két hüvelyk mély tengervízpocsolyában hevert a

parton. Csupasz volt, és minden darabja napbarnított, bizonyítékául annak,
hogy ez számára nem szokatlan állapot. Két kézzel szórta, csapkodta a
vizet, és mikor a sós lé az arcába fröccsent, hápogott, pislogott, a szája
szélét nyalogatta és nem tudta eldönteni, dühös legyen-e, vagy bőgjön.
Ehelyett megismételte a műveletet, azonos következményekkel, és tovább
köpködte a homokot és a tengervizet.
– Szegény kicsike – Storm a gyereket nézte –, örökölte a Courtneyk
gőgjét és makacsságát. Nem hagyja abba, míg meg nem fullad.
Kiemelte a pocsolyából, mire a gyerek nyomban olyan tiltakozó
bömbölésbe fogott, hogy sietve vissza kellett raknia.
– Biztos vagyok benne, hogy ha odamennél a tábornokhoz… Johnnal…
– szívóskodott Mark.
– Te nem értesz meg egészen bennünket, Courtneykat. – Storm
hátradőlt és a haját fél vállára fésülte. – Mi nem felejtünk, és nem
bocsátunk meg olyan könnyen.
– Storm! Nem akarod megpróbálni? Kérlek, menj oda hozzá!
– Pontosan tudom, milyen ember, Mark. Jobban tudom, mint te, jobban,
mint a papa ismeri önmagát. Olyan jól ismerem, ahogy magamat, mert mi
ugyanaz a személy vagyunk. Én ő vagyok, és ő én. Ha én most odamegyek
hozzá, miután megtettem, amit megtettem, megsértettem őt, szétromboltam
álmait, amelyeket velem kapcsolatban szőtt, ha most odamegyek, amikor
meg vagyok fosztva minden büszkeségemtől, becsületemtől, ha
odamegyek hozzá, mint egy koldus, egy életre megvetne.
– Nem, Storm, te tévedsz.
– Ebben sose tévedek, Mark, drágám. Nem akar lenézni, mint ahogy
gyűlölni sem akar, most sem, de nem tudja megváltoztatni saját énjét. Ő
Sean Courtney, és saját becsülete csapdája acélkapcsainak foglya lett.
– Beteg ember… add meg neki a lehetőséget!
– Nem, Mark. Ez megölné. Én tudom… És tönkretenne engem.
Mindkettőnk érdekében, nem merek odamenni hozzá.
– Nem tudod, mennyire szeret téged.
– Ó, én tudom, Mark. És azt is tudom, én mennyire szeretem őt… És
egy szép napon, amikor majd megint emelt fővel járhatok, odamegyek
hozzá. Ezt megígérem. Majd amikor biztos vagyok benne, hogy büszke
lehet rám, ajándék leszek számára.
– Ó, a fene belétek, abba a nyakas, kegyetlen gőgötökbe! Kis híján
belepusztultunk valamennyien.
– Gyere, Mark! – Storm felállt. – Fogd meg John másik kezét.
Közrevették a gyereket, úgy mentek végig a kemény, nedves homokon,
a hullámverés szélén. A gyerek félig lógott a kezükön, előredőlve figyelte,
hogyan jelennek és tűnnek el varázslatos kicsi lábai maga alatt és harsány
diadalkiáltásokkal üdvözölte ezt a teljesítményét.
Az ég tiszta volt, felhőtlen, a sirályok füstös-fehér szárnyukon a szélen
vitorlázva szállongtak és éles rikkantásokkal feleltek a gyermek kiáltásaira.
– Annyi csodás ruhám volt, olyan sok jó barátom. – Storm a sirályokat
nézte. – Eladtam a ruháimat, elvesztettem a barátaimat, és rájöttem, hogy
valójában milyen keveset ér nekem ez is, az is. Nézd a sirályokat – mondta,
s hátravetette fejét. – Nézd, hogyan világít át a napfény széttárt tollaik
között. Azelőtt annyira elfoglalt mindez, hogy nem volt időm tisztán látni.
Sose láttam magamat sem, sem azokat, akik körülöttem voltak. Most
tanulok látni.
– Ez meglátszik a festményeiden – mondta Mark, felemelte magához
Johnt, és míg ölelte, élvezte izgő-mozgó, apró kis testét. – Másféle dolgot
festesz.
– Nagy festő szeretnék lenni.
– Gondolom, az is leszel. Ez is benne van a Courtneyk makacsságában.
– Nem kapjuk meg mindig, amit akarunk – mondta Storm. Egy erőtlen
hullámverés felkúszott a homokon és fehéres habbal áztatta meg a lábukat.

A gyerek hason fekve aludt a majomprém köpenyen, kimerítette a napfény,

a tenger és a játék, és kis hasa dagadt a tejtől.
 Storm a festőállványnál állva dolgozott az ablakban, szemét összehúzva,
fejét félrebillentve.
– Te vagy a kedvenc modellem – mondta.
– Ez azért van, mert olyan olcsó vagyok.
Storm kurtán felnevetett.
– Amivel én fizetek neked, abból meggazdagodhatnék – jelentette ki.
– Tüdőd, hogy hívják azokat a hölgyeket, akik azt pénzért csinálják? –
kérdezte lustán Mark, aztán elhallgatott, és önfeledt élvezettel nézte
Stormot. Majdnem egy órán keresztül egyikük sem szólt semmit, de együtt
voltak, egymás lelke hullámhosszán.
Mark törte meg a csendet.
– Tudom, mit értesz az alatt, hogy most tisztában látsz. Azt. – És az
egyik nagyobb vászonra mutatott a fal mellett. – Gondolom, az a legjobb
darabod, amit valaha produkáltál.
– Nem szívesen adtam el. Holnap jön érte az az ember, aki megvette.
– Te adsz el képeket? – kérdezte Mark meglepetten.
– Mit gondolsz, miből élünk, John meg én?
– Nem tudom… – Mark ezen eddig nem is gondolkodott. – Azt hittem,
a férjed…
Storm elkomorodott.
– Attól nem fogadok el semmit – mondta és felvetette állat. Hajfürtjei
úgy libbentek meg, mint egy haragos nőstény oroszlán sörénye. – Semmit
sem fogadok el tőle, se a barátaitól, sem az én szerető barátaimtól és
barátnőimtől, azoktól a kedves, hűséges emberektől, akik tömegestül
tartják magukat távol tőlem, mióta én vagyok az elvált szépasszony.
Rengeteget tanultam, mióta utoljára találkoztam veled, és különösen sokat
tanultam az olyanfajta alakokról.
– De gazdagok – mondta nyomatékkal Mark. – Egyszer azt mondtad
nekem, mennyire fontos a pénz…
Stormból mintha elpárolgott volna a harag, elernyedt, az ecset is kiesett
kezéből és leesett melléje a földre.
– Ó, Mark, kérlek, ne légy olyan keserű. Ezt nem tudom elviselni.
Mark úgy érezte, a szívébe markoltak. Felkelt, odament Stormhoz, egy
lendülettel felkapta, és magasra emelve bevitte a függönnyel elválasztott
ajtónyíláson át a kicsi, hűvös hálószobába.
Különös módon szerelmeskedésük mindig új örömet jelentett számukra,
mindig új csodákat fedeztek fel, a vágy új és új akkordjait.
Az ismétlések nem fárasztották őket, nem tompították étvágyukat
egymás iránt, akkor sem, amikor ez az étvágy tökéletesen kielégült, és
kölcsönös vágyuk kimeríthetetlen forrása lassan elapadt.
Azonnal új erőre kapott, ujjak lusta érintésével, míg összebújva
feküdtek, mint két álmos kiskutya, hűvös bőrükön szerelmük izzadságával.
Egy ujj simított puhán végig Mark arcán, reszelős szakálla
dörzspapírján, lassan ajkai közé csúszott, amitől elfordította fejét, újabb
csókra, az ajkak puszta érintése szerelmük egymásba olvadása: Mark
érezte, hogyan árad Storm ajka közül a szenvedély különös, a frissen
kiásott szarvasgomba ingerlő szagára emlékeztető illata.
Ahogy Storm meglátta szemében az érdeklődés friss szikráját, szelíden
elhúzódott, rámosolygott, mély, érzéki torokhangon felmordult és egyik
kezével gyors mozdulattal végigkarmolta gerincét, amitől apró szikrák
pezsdültek végig Mark idegein és megfeszítette a hátát.
– Megkarmollak, mert megérdemled, te ronda, vén kandúr! – Morogva
görbítette ujjait, mint egy oroszlán, szelíden végighúzta körmeit Mark
vállán, aztán keményebben a gyomrán, hogy vörös vonalat rajzolt velük a
bőrére.
Storm félig nyitott szájjal tanulmányozta a vörös vonalat, piros kis
nyelve hegyével a fogai között. Mellbimbói úgy feszültek, mint két
felfakadni készülő bimbó. Látta, hová néz Mark, kezével átfogta a fiú
nyakát, szelíden magához húzta a fejét, vállát hátrafeszítette és mintegy
áldozati ajándékként odakínálta neki tejtől súlyos kerek melleit.
Mark egy dagálypocsolyából kifogott néhány nagy, hínár és jódszagú
homárt. Vadul hadonásztak a farkukkal, lábaikkal kapálóztak, apró
szájukkal bugyborékoltak.
Mark kimászott a vízből, sós vizet fröcskölt maga körül, és felnyújtotta
Stormnak a rákokat, aki izgalmában a pocsolya sziklás peremén sikítozott,
aztán szalmakalapját mint kesztyűt használva védekezésül szúrós páncéljuk
és kapálózó lábaik ellen, óvatosan elvette tőle őket.
Mark a homokban jól védett helyen tüzet rakott. Storm ölébe vette
Johnt, blúzát kigombolva diszkréten megetette, s míg Mark dolgozott,
ellátta bölcs tanácsokkal és tette sorra pajzán megjegyzéseit.
Mark egy marék nedves tengeri füvet dobott a parázsra, annak a tetejére
tette a homárokat, aztán az egészet letakarta egy újabb réteg tengeri fűvel,
majd egy réteg homokot szórt a tetejébe, és míg várták, hogy a rákok
megsüljenek és John befejezze zajos táplálkozását, bort ittak és a lemenő
napot nézték, hogyan füröszti csillogó fényében a tenger fölött úszó
felhőket.
– Úristen! A természet egy óriási giccs. Ha én ilyent festenék, azt
mondanák, nincs színérzékem, és mehetnék a csokoládégyárba dobozokat
festeni.
Később Storm Johnt a hordozható bölcsőként használt almáskosárba
fektette, megették a homárokat, kiszívták kérges lábaikból ízes, fehér
húsukat, végül az egészet lemosták fanyar, jóreménység-foki borral.
A sötétben a csillagok mint apró briliánsok, fehéren szikráztak az égen,
és a hullámtörés hosszú, foszforeszkáló tajtékvonalakat húzott a
homokban.
– Olyan csodásan romantikus! – mondta Storm térdeit átfogva, aztán
elfordult, és gonoszkásan Markra mosolygott. – És ezt célzásnak is
veheted, ha akarod.

– Tudod, mit csinálnak egyesek? – kérdezte Storm a pokrócon heverve.

– Nem. Mit csinálnak? – Markot szemmel láthatóan jobban érdekelte,
amit ő csinál, mint az, hogy mit tesznek névtelen akárkik.
– Azt nem várhatod el tőlem, hogy ezt csak úgy elmondjam.
– Miért nem?
– Mert illetlenül hangzik.
– Na jó, akkor mondd súgva.
Storm elsuttogta, de közben úgy nevetett, hogy Mark nem volt benne
biztos, jól hallotta-e.
Storm elsuttogta még egyszer. Mark most már jól hallotta, és őszintén
megdöbbent tőle. Annyira, hogy mélységesen elpirult a sötétben.
– Hát ez förtelmes – felelte rekedten. – Te ezt sose tennéd meg. – De az
első megrázkódtatáson túljutva már izgatta az ötlet.
– Természetesen – suttogta Storm, aztán, egy kis hallgatás után –, de ha
te is akarod…
Csupaszon úsztak ki a sötétbe, a hullámtörés első vonalán túlra. A víz
meleg volt, mint a frissen kifejt tej, és hosszasan taposták a vizet, hogy
nedves, sós ajkukkal csókolózhassanak.
A parton Mark tüzet rakott, odahúzódtak hozzá, összebújtak a sárga,
lobogó lángok fényénél és megitták maradék borukat.
– Mark – mondta Storm olyan szomorú hangon, ahogyan Mark még
sose hallotta beszélni –, velünk voltál két napig, és ez két nappal több volt
a kelleténél. Azt szeretném, ha holnap elmennél. Menj el korán, mielőtt
John és én fölébredünk, hogy ne kelljen látnunk, mikor elmész.
Szavai szinte mellbe vágták Markot. Belerázkódott. Meglepett arccal
fordult Storm felé.
– Mit beszélsz? Te és John az enyéim vagytok. Összetartozunk mi
hárman örökre.
 – Egy árva szót sem értettél meg abból, amit mondtam, igaz? – kérdezte
halkan Storm. – Nem értettél meg, amikor arról beszéltem, hogy vissza kell
szereznem az önérzetemet, újra vissza kell állítanom a becsületemet?
– Szeretlek, Storm. Mindig szerettelek.
– Másnak a férje vagy, Mark.
– Ez nem számít semmit.
– De igen, számít. – Storm a fejét ingatta. – Te is tudod, hogy számít.
– Elhagyom Mariont.
– Elválsz tőle, Mark?
– Igen – mondta Mark teljesen nekikeseredve. – Megkérem, hogy váljon
el.
– Arra aztán mindketten büszkék lehetünk majd. Remek háttér lesz
ahhoz, hogy odamenjek az apámhoz. Gondold meg, milyen büszke lesz
rám ezért. A lánya és a fia, mert úgy tart téged számon, mint a kettő elvált.
Gondolj Johnra, a gyerekre. Milyen büszkén hordhatja majd fenn az orrát.
Gondolj ránk, micsoda szép életet építhetünk fel egy nő nyomorúságára,
aki a feleséged volt. – Mark, ahogy a tűz fényénél Storm szemébe nézett,
látta, hogy a nő büszkesége, mint az acél, és akarata hajthatatlan, mint a
vas.
Még sötét volt, amikor sietve felöltözött. Mikor kész volt,
odatapogatózott a bölcsőhöz, és megcsókolta fiát. A gyerek apró,
nyöszörgő hangokat adott álmában, meleg tejszaga volt, mint egy ma
született kiscicának.
Mikor Storm fölé hajolt, azt hitte, ő is alszik, de aztán látta, hogy
mereven fekszik az ágyán, és arcát vánkosába fúrva fojtja el néma
zokogását.
Nem emelte fel hozzá az arcát, így csak a haját csókolta meg és a
nyakát, aztán kiegyenesedett, és kiment a sötétbe. A motorkerékpár az első
rúgásra gyújtott. Kikanyarodott a bekötőútra.
Storm a sötétben feküdt és hallgatta, hogyan hal el a motor hangja az
éjszakában, aztán nem maradt más, csak a hullámtörés magányos, gyászos
zúgása és az ablak alatt kuruttyolt három béka.

Mark a naplementében Pungushe kunyhója előtt ült faragott faszékén és

első ízben kérdezett valamit Pungushétól, ami pedig első találkozásuk óta
az eszében járt.
– Pungushe, beszélj nekem arról az időről, mikor a Sakál kihúzta a
Ngagát az áradt folyóból.
A zulu vállat ront.
 – Mit lehet arról beszélni. Ott találtalak egy vízben álló fa ágai között, a
folyó szélén, és ha eszem lett volna, odébb álltam volna, mert minden jel
szerint egy igen halott Ngaga voltál és a barna víz a fejed fölött csapott
össze.
– Láttad, hogyan estem bele a folyóba?
Csend. Végül Pungushe úgy döntött, elismeri, hogy van valami, amit
nem tud.
– Nekem az volt az érzésem, hogy a láztól vakultál el és úgy estél a
folyóba.
– Nem láttad azt az embert, akit én megöltem, sem azt, aki rám lőtt egy
puskával?
Pungushe diszkréten leplezte csodálkozását, és a fejét rázta.
– Nem sokkal azelőtt, hogy a folyóban megtaláltalak, puskalövéseket
hallottam, talán öt lövést föntről, a völgyből. Nyilván ez voltál te, és az, aki
vadászott rád, de nem láttam senkit, és az eső másnap reggelre elmosott
minden nyomot. Az áradás elmoshatta a halott embert, és a krokodilok
valószínűleg megették.
Megint hallgattak s közben kézről kézre járt közöttük a sörösköcsög.
– Te láttad azt az embert, aki rád lőtt? – kérdezte Pungushe.
– Láttam – felelte Mark. – De a szemem gyenge volt a láztól, és ahogy
mondtad, esett az eső. Nem láttam tisztán.

Hobday a teremben állt a fal mellett, távol az izgatottan tolongó tömegtől.

Úgy állt, mint a szikla, keményen és mozdulatlanul, vastag,
díjbirkózónyakával, fejét lehajtva, szeme homályos, mintha a nagy
ragadozó madarakhoz hasonlóan ő is képes lett volna a szeme elé opálos
fátylat vonni. Csak az álla mozgott alig észrevehető rágcsáló
mozdulatokkal, és nagy lapátfogait keményen összeszorította, hogy az
állkapcsán kidudorodtak az izmai.
Dirk Courtneyt figyelte, aki a zsúfolt terem másik végében állt, mint
ahogy egy hűséges véreb figyeli gazdáját.
A magas és kedélyes Dirk Courtney hosszú, meleg kézszorítással
üdvözölt mindenkit, aki előretolongott, hogy támogatásáról biztosítsa és
szerencsét kívánjon neki. Tekintete nyílt volt, arca nyugodt, de a szeme
ide-oda járt a hosszú számlálóasztalok között.
Ezek a kecskelábú asztalok már sok száz egyházi karitatív
rendezvényen szolgáltak a ladyburgi templom kapuja előtti téren.
A ladyburgi választókerület bonyolult fekvése folytán néhány
szavazatszedő doboz hatvan mérföldről érkezett, és bár a szavazást már
előző este lezárták, most, délelőtt tizenegykor, még nem közöltek
eredményt.
Mark lassan odasétált, ahol Sean Courtney tábornok ült. Tapintatosan
átfurakodott a nyüzsgő tömegen, amely a számlálóasztalokat a teremtől
elválasztó zsinór előtt tolongott.
Mark és Marion három napja jöttek a városba a Chaka Kapujától,
kimondottan azért, hogy a választásoknál segédkezzenek, mert segítő
kézből sose volt elég. Marion tökéletesen otthon érezte magát.
Szendvicseket gyártott, kávét osztott, húsz másik nővel együtt dolgozott
Ruth Courtney felügyelete alatt a terem mögötti konyhában.
Mark a többi pártszervezővel együtt bejárta a falu környékét. Mint egy
toborzóbizottság, vadásztak a távol maradó vagy vonakodó szavazókra, és
vezették el őket a szavazóhelyiségbe.
Kemény munka volt, legtöbbjük nem sokat aludt előző éjszaka. A tánc
és az ökörsütés hajnali négyig tartott, azután meg az eredményekre való
várakozás tartotta őket ébren.
Mark számára ennek a napnak különleges jelentősége volt. Teljes
bizonyossággal tudta, hogy ha Dirk Courtneyt választják meg képviselőnek
Ladyburgben, akkorra Chaka Kapujával kapcsolatos álmainak befellegzett.
Ahogy a szavazók napközbeni jöttek-mentek, reményeik is ide-oda
ingadoztak. Néha úgy látszott, hogy a teremnek az a vége, ahol jelöltjük
hatalmas plakátjai alatt Dirk Courtney szervezői ültek, olyan zsúfolt, mint
amilyen elhagyatott Sean Courtney oldala a terem végében.
Ilyen alkalmakkor Marion sógora, Peter Botes kivette szájából a pipáját
és a termen át barátságosan Markra mosolygott. Botes lelkes támogatója
lett Dirk Courtneynak. Anyagi körülményei az elmúlt hat hónap alatt
jelentősen megváltoztak. Önálló irodát nyitott a Ladyburg Farmers Bank
első emeletén, új Packard kocsit vásárolt magának, az eddigi kis házból
egy háromhektáros park és gyümölcsös közepén álló pompás, tágas villába
költözött, s ragaszkodott hozzá, hogy előző este Marion és Mark ott
vacsorázzon nála.
– Az esthajnalcsillag letűnik, a hajnali csillag felkel, kedves Markom.
Az okos ember időben rájön erre – szónokolt, miközben a sültet szeletelte.
– Courtney tábornok csillaga még nem hanyatlott le – állította makacsul
Mark.
– Még nem – ismerte el Peter. – De mikor letűnik, új barátokra lesz
szükséged. Hatalmas barátokra.
– Bennünk megbízhatsz – kedveskedett Marion nővére. – Nem kell
örökké kint élnetek a bozótban.
 – Te ezt nem érted – mondta csendesen Mark. – A bozót… az
életművemet jelenti.
– Ó, én nem építenék erre. – Peter odatett néhány sült marhaszeletet
Mark tányérjára. – Ha Mr. Dirk Courtney veszi itt át a dolgokat, változások
lesznek a ladyburgi kerületben. Nagy változások.
– Amellett ez nem fair Marionnal szemben. Nincs az a nő, aki odakint
akarna élni…
– Ó, én nagyon boldog vagyok, akármerre megy Mark – mondta halkan
Marion.
– Ne aggódjatok – biztosította őket Peter. – Mi gondoskodunk rólatok. –
És testvériesen megveregette Mark vállát.
– Mr. Dirk Courtneynak igen jó véleménye van Peterről – közölte
büszkén az asszony.
Mark átment a termen, Sean Courtney tábornok felé indult, miközben
gyomrába markolt a görcsös félelem. Nem akarta a tábornokkal közölni a
híreket, amiket kapott, de tudta, még mindig jobb, ha egy barát hozza
tapintatosan a tudomására őket, mintha a diadalittas ellenség dicsekszik el
velük.
Megállt, elnézte a távolból Sean Courtneyt. Sajnálta, és kavargott benne
a düh. Sean szépen összeszedte magát az emoyeni nehéz napok után. Válla
valamennyire visszanyerte határozott tartását, arca kitelt, a sötét árnyak egy
része eltűnt róla, megint kijárt a napra, bőre barnaságát kihangsúlyozta haja
és szakálla fehérsége.
Most éppen ült. Az utolsó napok feszültsége alaposan megviselte.
Mereven támaszkodott kemény hátú székén, kezével botja ezüstfejére dőlt.
Sok régi barát vette körül, akik azért jöttek, hogy támogassák. Testvére,
Garrick is ott ült mellette, komoly arccal hallgatta és közben egyetértően
bólogatott.
Mark legszívesebben még nem ment volna oda Seanhoz, halogatta azt a
bizonyos pillanatot, de valami mozgás támadt a teremben, Mark látta,
amint Peter Botes odasiet Dirk Courtneyhoz, az izgalomtól kipirult,
ragyogó arccal, hadarva magyaráz valamit, közben vadul gesztikulál és
Dirk Courtney előrehajolva, mohón figyel.
Mark már egy percet sem késlekedhetett. Előresietett.
– Nos, fiam, gyere és ülj le egy kicsit – mondta Sean, mikor meglátta. –
Azt mondják, a szavazatok aránya eddig nagyon szoros, de dél előtt
meglesz az eredmény. – Aztán, látva Mark arcát, riadtan kérdezte. – Mi a
baj?
Mark odahajolt hozzá, ajka majdnem érintette a tábornok fülét és maga
is alig ismert saját rekedt hangjára.
– Most jött a távirat, tábornok úr. Elveszítettük Johannesburg
központját, Doornfonteint és Jeppét… – ez eddig mind biztos Smuts-
választókerület volt, az egyesülés, 1910 óta a Dél-afrikai Párt tartotta
kezében őket. És most elvesztek. Katasztrófa, szörnyű katasztrófa. Sean
megmarkolta Mark karját, mintha erőt akart volna meríteni tőle. A keze
tehetetlenül reszketett.
A terem másik végéből vad, ujjongó éljenkiáltások hallatszottak.
Marknak sietnie kellett.
– Ez nem minden, uram. Smuts tábornok is elveszítette mandátumát a
választókerületében. – A nemzet elvetette őket, a Munkapárt és a Nemzeti
Párt került hatalomra Hertzog vezetésével.
– Úristen! – motyogta Sean. – Hát megéltük. Nem hittem volna, hogy ez
valaha bekövetkezhet.
Változatlanul Mark karjába kapaszkodva lábra tornászta magát.
– Segíts ki a kocsimhoz, fiam. Aligha tudom rávenni magam, hogy
gratuláljak az új ladyburgi képviselőnek.
De elkéstek. A bejelentés elhangzott, mielőtt az ajtóba értek volna. Egy
sztentori hang kiáltotta ki, a fő szavazatvizsgáló, a terem végében, az
emelvényről.
– Mr. Dirk Courtney, Országos Munkapárt, 2683 szavazat, Sean
Courtney tábornok, Dél-afrikai Párt, 2441 szavazat, íme Ladyburg új
képviselője… – És Dirk Courtney mindkét kezét feje fölé tartva, mint egy
győztes díjbirkózó, könnyed mozdulattal felugrott az emelvényre.
– Nos hát – mondta ferde mosollyal Sean, arcbőre megint felvette
korábbi szürkés színét, válla megroskadt –, nos hát, így vonul ki a
fordsburgi hóhér… – És Mark elvezette az utcán várakozó Rollshoz.

A pezsgő a csodás 1904-es évjáratú Dom Perignon volt, és Sean egyik

vendégétől a másikhoz sántikálva saját kezűleg töltötte ki.
– Nemrég még azt reméltem, hogy a győzelemre iszunk vele –
mosolygott –, de megteszi arra is, hogy a bánatunkat fojtsuk belé.
Kis társaság gyűlt össze a Lion Kop szalonjában, és a néhány kísérlet,
hogy vidámságra hangolja a megjelenteket, sorra szertefoszlott a tágas
teremben. A vendégek korán elmentek, csak a család ült le vacsorához.
Marion Storm régi helyén, Mark közte és Ruth Courtney között.
– Nos hát, fiam, mik most a terveid? – kérdezte hosszú hallgatás után
Sean. Mark őszinte csodálkozással nézett fel rá.
– Természetesen visszamegyünk a Chaka Kapujához.
 – Természetesen! – Sean első ízben mosolyodott el spontán
melegséggel azon a sötét napon. – Milyen ostoba voltam, hogy éne nem
gondoltam. De tisztában vagy azzal – Sean fél kezével egy mozdulatot
végzett, mert képtelen volt kimondani a szót: vereség –, hogy ez mit
jelenthet a számodra?
– Tudom, uram. De önnek még mindig hallatlan befolyása van. És ott
van a mi természetvédő társaságunk. Tudunk harcolni. Harcolnunk kell,
hogy megőrizzük a Chaka Kapuját.
– Igen – bólintott Sean, és ismét felcsillant valami fény a szemében. –
Harcolni fogunk. De én azt hiszem, kemény, szennyes küzdelem lesz ez.

Először semmi jel sem utalt arra, hogy gyülekeznének a felhők, amelyek
eltakarják a Chaka Kapuja felett a széles, kék eget. Az egyedüli változás az
volt, hogy Mark havi jelentését nem Sean Courtneynak címezte, hanem az
új földművelésügyi miniszternek, Peter Groblernek, egy hűséges Hertzog-
hívőnek. Jelentéseit formálisan nyugtázták, és bár fizetését is rendben
kiutalta a minisztérium, rövid hivatalos levélben értesítették, hogy a védett
terület témáját kormányzati szinten felülvizsgálják és a következő
parlamenti ülésszakban új törvényt fognak hozni. Felügyelői kinevezését
tekintse ideiglenesnek, nyugdíjjogosultság nélkül, egyhavi felmondási
idővel.
Mark keményen dolgozott, sokszor maradt fenn éjszaka is, ilyenkor a
lámpafénynél levelet írt Courtney tábornoknak. A távolból kettesben
tervezték hadjáratukat, amivel felébresztik a köz érdeklődését a Chaka
Kapuja iránt. Aztán, mikor Marion a szomszéd szobában lefeküdt, Mark új
papírt vett elő, és sűrű, apró betűs sorokkal levelet írt Stormnak, leírta
benne gondolatait, álmait, szerelmét.
Storm sose válaszolt leveleire. Mark abban sem volt biztos, hogy még
mindig abban a zsúpfedeles kunyhóban lakik-e a tengerparton, de maga elé
képzelte: festőállványa előtt állva, vagy amint a parton sétál, és John, a
kicsi, ott totyog mellette. Egy éjszaka, míg ébren feküdt, elképzelte
Stormot a befüggönyzött hálószobában, mellén a gyerekkel, s a kép olyan
élénken rajzolódott ki előtte, olyan gyötrelmesen élőn, hogy a fájdalomtól
nem tudott elaludni.
Felkelt; Marion mélyen aludt. Cédulát írt neki, aztán a Trójai előtt
nyargaló Pungusha társaságában elindult felfelé a völgyben.
Marion egy órával azután ébredt, hogy Mark elment. Első gondolata az
volt, vajon ma reggel sem lesz-e semmi jel… Mert ha nem lesz, akkor
biztos lehet. Hetek óta vár a teljes bizonyosságra, mielőtt Marknak szól,
mert valahogy félt attól, ha túl korán megmondja, az rossz ómen lenne.
Felkelt, kiment a fürdőszobában. Mikor percekkel később visszajött,
nem tudott hová lenni elfojtott örömében. Meggyújtotta ágya mellett a
gyertyát és mohón várta, milyen arcot vág majd Mark, ha felébreszti, és
megmondja neki.
Mikor meglátta az üres, gyűrött ágyat és a vánkosra tett cédulát,
mélységesen csalódott, de csalódása csak egy percig tartott, aztán úrrá lett
rajta megszokott békés, szelíd természete.
– Több időm lesz arra, hogy magamban örüljek – mondta hangosan,
aztán hozzátette: – Harold… Harold Anders? Nem, ez túl hétköznapi.
Valami igazán jó hangzású nevet kellene kitalálnom.
Boldogan dudorászva felöltözött és kiment a konyhakertbe. A Chaka
Kapuja sziklái felől egy cerkófmajom kiabált, kurta, vakkantó ugatása
végig visszhangzón a völgyön át, úgy üdvözölte a hegytetőket rézszínű
fénybe öltöztető napfelkeltét.
Jó érzés élni ilyen napon, és tudni, hogy egy, gyermek növekszik
bennem, gondolta Marion és szeretett volna csinálni valamit, amivel
megünnepelné ezt a napot. Mark, a cédula szerint, csak estére jön haza.
– Friss kenyeret sütök, és… – Valami nagyon különlegeset szeretett
volna aznapra. Aztán eszébe jutott, hogy öt napja esett az eső. Az esőtől
biztosan kibújtak a földből az erdei gombák, azok a kerek, ragacsos
gombócok, barna csúcsukkal, amelyeknek zamatos, húsos kalapja Mark
kedvenc étele volt, és ő oktatta ki rá, mikor és hol találhatók.
Szórakozottan fogyasztotta el reggelijét, közben a lekváros bödönnek
támasztotta Mark könyvét, a Háziorvost, és többször is elolvasta benne a
„Várandós anya” című fejezetet. Aztán nekifogott s házi munkának,
önelégült büszkeséggel nézte a fényes cementpadlót, a ragyogást, amit az
egyszerű bútorok fajára varázsolt, a tisztaságot, a rendet, élvezte a
tisztítószerek és a vázákban pompázó virágok illatát. Munka közben
énekelt, és egyszer, minden ok nélkül, hangosan felnevetett.
Késő délelőtt volt már, mikor megkötötte álla alatt a főkötő szalagját;
főkötőjével védekezett a tűző napfény ellen. Kosarába tett egy üveg
„Chamberlain” márkájú hasmenés elleni gyógyszert, és elindult a völgybe.
Pungushe kraaljánál megállt. A legifjabb feleség odavitte hozzá a
kicsijét. Marion elégedetten állapította meg, hogy a gyerek állapota szépen
javul, és a feleség biztosította, hogy sok folyadékot ad a gyereknek. Marion
ölébe vette a kicsit, a gyerek minden heves tiltakozása ellenére
beleerőszakolt egy kanállal a gyógyszerből, aztán az öt asszony kiült a
napra, és gyerekekről, férfiakról, gyerekszülésről és betegségekről,
élelemről és ruhákról beszélgettek, és mindarról, ami egy nő életét kitölti.
Majdnem egy óra telt el így, mielőtt Marion elhagyta a négy zulu
asszony társaságát és elindult a folyó felé.

A szakadó eső nyugtalanította a nőstény oroszlánt. Valami rejtélyes

ösztönös megérzés azt sugallta, hogy az eső nagy viharok előjele.
A sűrű, tüskés, bozótos völgy már nem volt alkalmas tanya a család
számára. A hegyháton az esőzések a keskeny völgyet hamarosan zuhatagos
áradattal öntik el.
Már kétszer megpróbálta elvezetni onnan kölykeit, de azok már
felcseperedtek, kialakult bennük fajtájuk makacssága, szívósan
ragaszkodtak a tüskés bozót védelméhez, és a nőstény minden
próbálkozását meghiúsították. Egy fél mérföldön belül egy-két gyávább
kölyök visszafordult, visszakullogott oda, amit otthonának érzett. Az
anyaoroszlán nyomban megfordult, hogy elkapja a szökevényt, mire a
többiek is összevissza rohangáltak, de mind ugyanarrafelé, és öt percen
belül az egész társaság ismét ott volt a tüskés sűrűben.
A nőstény zavarban volt. Ez volt első szülése, de az ösztöne vezette, és
tudta, ideje elválasztani a kölykökkel, ki kell vinnie őket a szűk völgy
csapdájából, és meg kell kezdeni velük a vadászleckéket. Zavarta a
kölykök nagy száma, hat kölyök ritkaságszámba ment a vadonban. Mind
ez ideig egyik kölykét sem érte semmi baj, és a család lassan kezdett
kezelhetetlenné válni.
Mindazonáltal az ösztöne nem hagyta nyugodni, és azon a napfényes,
langyos délelőttön, amikor megérezte a közeledő eső szagát, megint
megpróbálkozott. A kölykök mellette ugrabugráltak, egymásnak estek,
barátságosan birkóztak, egészen a folyóig. Ez ismerős terep volt, ott még
vidáman haladtak.
Mihelyt azonban az anyaoroszlán elindult a nyílt, fehér homokpadokon
a túlpart felé, nyomban beállt a szokásos bizalmatlansági krízis. Három
kölyök készségesen követte, kettő tétován ácsorgott a magas parton,
aggódva nyöszörgött és nyávogott, míg a halódik megfordult, és
nyílegyenesen visszarohant a völgybe.
A nőstény utánanyargalt, hátára görgette, aztán fogával megfogta
tarkóján a laza bőrt, és megemelte. A kölykök már nagyok voltak, és bár
anyja a nyakai nyújtogatva emelte, a kölyök így is minden buckába
beleverte a fenékét. Felhúzott lábakkal, farkai szorosan maga alá húzva,
szeméi lehunyva lógott az anyja szájában, míg az lecipelte a Bubezi
medrébe.
 Azon a szakaszon a folyó ötszáz méter széles volt ugyan, de most, a
száraz évszak végén alig volt benne víz. A hófehér homokpadok közöli a
mély, zöldes pocsolyákat lassan áramló, tiszta, langyos, alig néhány
centiméter mély patakocskák kötötték össze. Míg az öt kölyök rémülten
habozva figyelt az innenső partról, az anyaoroszlán átcipelte a kölyköt a
sekély részeken, közben alaposan megáztatta csemetéje lelógó fenékét,
amitől az sziszegve és méltatlankodva dobálla magát, de az anyja felügetett
vele a túlsó parton, talált egy sűrű, bokros részi és ott letette. Aztán
visszafordult, hogy áthozza a következőt. De a másik, akit már áthozott,
pánikszerű rohanással utána indult. Meg kellett állnia. Vicsorogva pofozta,
míg a kölyök vinnyogva hanyatt nem vágódott. Akkor a nyakánál fogva
visszaráncigálta a bokrok közé. Visszaindult a folyó felé, de a kölyök
botladozva, megint a sarkában volt. Ezúttal már olyan keményen
odakapott, hogy valóban fájjon neki és visszagurította a bokrok közé.
Aztán megint belekapott a hátuljába, míg a kölyök tökéletes megadással és
teljesen megfélemlítve le nem kushadt a földre. Ezután már nem maradt
benne annyi mersz, hogy ismét az anyja után eredjen. Ott hevert a
bokorban, és háborogva, fájdalmasan vinnyogott.

Marion soha azelőtt nem merészkedett el ilyen messze a kunyhótól, de

olyan kellemes, langyos, tiszta délelőtt volt, olyan békés és csendes, hogy
tökéletesen elbűvölve járkált, olyan boldogan, amilyen boldognak ritkán
érezte magát életében.
Tudta, ha a folyóparton megy, nem tévedhet el, és Mark megtanította,
hogy az afrikai bozót biztonságosabb hely a sétálásra, mint egy nagyvárosi
utca, ha valaki betartja a bozót néhány alapvető törvényét.
A folyó elágazásánál megállt néhány percre, és egy halászsaspárt figyelt
egy nagy ólomfa ágai között. A két madár fehér feje úgy csillogott a kusza
fészekben, sötét, rozsdaszínű tollaik felett, mint két jelzőlámpa, és Marion
úgy vélte, ha nagyon gyengén is, de hallja a kicsik csipogását a szalmából
épített fészek mélyéből.
A kis madarak hangja még jobban tudatosította a saját testében induló
életet, és felnevetett, aztán tovább ment a Vörös Bubezi-ág mentén.
Egy ízben súlyos test zuhanását hallotta a közelben, aztán paták
koppanását a köves talajon. Egy pillanatra rémülten, mozdulatlanná
dermedve megállt, majd mikor ismét csend lett, felbátorodott, kissé
elfulladtan felnevetett és továbbment.
A mozdulatlan, meleg levegőben valami édes illatot érzett, mint teljes
virágjukban pompázó rózsák illatát, és elindult az illat után. Kétszer rossz
irányba tévedt, de végül egy vékony, száraz fáról lecsüngő, szélesen
terpeszkedő kúszónövényhez ért. A levelei sötétzölden fénylettek,
halványsárga virágai sűrű kötegekben álltak. Sose látott ilyen növényt, sem
nem látott még rézmadarakat, amelyek rajban repdestek a virágok körül.
Ezek az apró, nyughatatlan, ide-oda cikázó, fényes, csillogó tollú kis
madárkák olyanok, mint az amerikai kolibri, és hosszú, vékony, görbe
csőrüket lebegve dugdossák az illatos virágok kelyhébe. Tollazatuk
valószínűtlenül élénk színekben játszik a napfényben, smaragdzöld és zafír
kék, fekete, mint a nedves antracit, és vörös, mint a királyok vére. Mélyen
belenyomják csőrüket a sárga virágok nyitott torkába, és szívják magukba
csőszerű, üreges nyelvükkel a sűrű, tiszta nektárcseppeket.
Marion szinte elolvadt a gyönyörűségtől, ahogy elnézte őket, és jó ideig
tartott, míg rászánta magát, hogy továbbinduljon.
Valamivel távolabb rátalált az első gombatelepre. Letérdelt, úgy törte le
őket közvetlenül a tövüknél, aztán orrához emelte az ernyőszerű, húsos
gombákat, mélyen beszívta élvezetes, nyirkos szagukat, majd óvatosan,
sapkájukkal felfelé elhelyezte őket kosarában, nehogy piszok vagy
homokszem kerülhessen a finoman erezett sugárlemezek közé. Két tucat
gombát szedett erről a telepről, de tudta, ha megfőzi őket, eredeti méretük
töredékére asznak össze.
Továbbindult a meredek part szélén.
Valami sziszegő hangot hallott a közelben. A szíve megint megugrott.
Első gondolata az volt, hogy kígyó sziszeg, az a csokoládébarna, sárga
mintás bőrű, lapos, pikkelyes fejű, vastag, felfújt csúszómászó, amelyet
zajos hangjáról pufogó viperának hívnak.
Lassan, óvatosan hátrált. A frissen zöldellő bokros részt figyelte,
ahonnan a hang hallatszott. Egy kis mozgást látott, de másodpercek teltek
el, míg rájött, mit lát.
Az oroszlánkölyök szorosan a földhöz lapulva hasalt a bozót pettyes
árnyékában és bébifoltjai álcázón olvadtak bele a száraz levélszőnyeg, a
tarka levélkupacok színébe.
A kölyök már megtanulta az első leckét rejtőzködésből és a tökéletes
mozdulatlanságból, és csak két kerek, pelyhes fülét mozgatta, előre-hátra,
ezzel érzékeltetve érzéseit, gondolatait. Tágra nyílt szemekkel bámult
Marionra. A kerek szemek még nem vették fel a felnőtt oroszlán
szemeinek félelmetes sárga színét, még a kismacskák kékes, zománcos
fényével csillogtak. Pofaszakálla mereven állt, és billegő füleivel a
legkülönbözőbb üzenetéket tolmácsolta.
A fülek lelapultak: „ha még egy lépést teszel felém, darabokra téplek.”
 Oldalra billennek: „még egy lépés, és elpusztulok a félelemtől.”
Fölmerednek, előreállnak: „ki a fene vagy te tulajdonképpen?”
– Ó – kiáltott fel Marion. – Te drágaság. – Letette a kosarat, leguggolt.
– Te drága! Egészen egyedül vagy – mondta fél kezét kinyújtva,
turbékoló hangon. – Szegény gyerek!
Miközben folyvást, turbékolva beszélt, egyre előbbre húzódott.
– Nem bánt senki, kicsikém!
A kölyökoroszlán tétovázott. Fülét bizonytalanul, kíváncsian
meresztette felfelé, úgy nézte Mariont.
– Hát egyedül vagy? Milyen jó játszópajtás lennél te az én kicsikémnek,
igaz?
Még közelebb húzódott hozzá. A kölyök egy bátortalan, szinte
bocsánatkérő sziszegéssel fenyegette meg.
– Hogyan vigyelek haza? – kérdezte Marion. – Beleférsz a kosaramba?
Az anyaoroszlán éppen második kölykét cipelte a folyó medrében a
sekélyes részeken át, mögötte a család hőseinek egyike vonult tántorogva a
fehér homokban. De mikor a patak partjára ért, egyik mancsával
belekóstolt a sekély, hideg, nedves vízbe, valamitől cserbenhagyta nagy
nehezen összeszedett bátorsága, leült és keserves sírásra fakadt.
Az anyaoroszlán mostanra már-már végleg elvesztette türelmét
zavartságában és frusztráltságában, visszafordult, leejtette terhét, mire az
nyomban, botladozó vágtában, elindult bozótotthona felé, aztán az
anyaoroszlán elkapta a zokogó hőst, átügetett vele a folyón, és határozott
mozdulattal letette a túloldalon.
Hatalmas, kerek mancsaival nem ütött semmi zajt a puha talajon, mikor
kölykét cipelve a parton felkapaszkodott. Ahogy Marion meghallotta a
váratlan, recsegő-köpködő hangot maga mögött, egyetlen mozdulattal
talpra ugrott és megfordult.
A nőstény oroszlán a folyóparton kushadt. Ötven méterre volt tőle.
Ismét megfenyegette szörnyű hangjával. Marion nem látott mást, csak a
szemeit. Izzó, gyilkos, rémisztően sárga szemeit. Felsikoltott, aztán vadul,
élesen, egyre élesebben tovább sikoltozott.
A hangra az oroszlán támadásba lendült. Valószínűtlenül lágy, gyors,
úszó mozdulattal, amitől teste egyetlen elnyúló, sárga sávvá olvadt,
alacsonyan nekilendült, a homok felporzott mancsai alatt, karmait
kimeresztette, száját merev, néma vicsorgásba húzta, hogy elővillantak
hosszú, fehér, hegyes fogai.
Marion elfordult, rohanni kezdett, de öt lépést sem tett meg, mikor az
oroszlán utolérte. Mellső lába egyetlen lendületes csapásával mélyen
belevágta görbe, sárga karmait Marion testébe, az izmaiba, mint egy kard,
egyetlen metszéssel felhasította gyomrát, szétroncsolta gerincét és
széthasította mindkét veséjét.
A lendülettel egy felnőtt ökröt megölt volna. Mariont húszlábnyira
lódította előre, de mire a hátán földet ért, az oroszlán már megint rajta volt.
A szája tágra nyitva, hosszú, fehér agyarai között nedvesen csillant meg
rózsaszín nyelve és mély torka sötétje. Marion egy pillanatig
valószínűtlenül tisztán látta az oroszlán szájpadlását borító kemény, pirosas
húson a redőket, és érezte lélegzete szagát.
Kitekert derékkal hevert a sárga macska alatt, jajgatott, de a kezét még
arca elé emelte védekezésül.
Az oroszlán a könyöke alatt harapott a karjába, mire a csontja hangosan
megreccsent, aztán a vállát harapta, és Marion még mindig jajgatott,
vergődött alatta.
Soká tartott, míg megölte, megzavarta saját dühe, a szokatlan ízek és az
áldozat alakja. Jó ideig tépdeste, míg megtalálta a torkát. Mikor végül
felállt, a feje, a nyaka véres maszk volt, és a szőre is ragacsos a vértől.
Farkát csapkodva, ide-oda lóbálva adta ki a maradék dühét, s közben
hosszú nyelvével az arcát nyalogatta, s az ajkát felgörbítve ízlelgette az
édeskés, szokatlan ízt. Mancsaival gondosan letörölte pofáját, mielőtt
visszaügetett kölykéhez, aztán hosszú, rózsaszín, aggódó nyelvcsapásokkal
azt is megnyaldosta.
Marion megnyomorított teste ott maradt, ahol hagyta, míg Pungushe
feleségei nem sokkal naplemente előtt arra nem mentek.

Mark és Pungushe sötétben keltek át a folyón. A holdfény kísértetiesen

szürkére festette a homokpadokat, és fehér tányérja hűen tükröződött a
tábor alatti tavacska tükrében. Ahogy átkelésükkor a víz színét
megzavarták, a kép ezer fényfoltra bomlott szét, mint egy kőpadlóra
hajított kristálypohár.
Ahogy a töltésen felügettek, meghallották az éjszakában a
siratóasszonyok jajgatását, a gyászoló zulu nők szörnyű, jajongó énekét. A
két férfi ösztönösen megtorpant, mindkettejüket megrémítette a hang.
– Gyere! – kiáltotta Mark. Egyik lábát kivette a kengyelből, Pungushe
elkapta a bőrszíjat és feldobta magát az öszvérre. Mark korbácsával
ügetésre ösztökélte a Trójait. Felnyargaltak a dombon.
A tűz, amelyet az asszonyok gyújtottak, groteszk, sárga, lebegő lánggal
égett és kísérteties, táncoló árnyakat rajzolt maga köré.
A négy asszony egy csoportba verődve ült egy hosszú, majomprémbe
csomagolt valami körül.
Egyikük sem nézett fel, mikor a két férfi berohant a tűz fénykörébe.
– Ki az? – kérdezte Mark. – Mi történt?
Pungushe megmarkolta az idősebbik felesége vállát, megrázta,
megpróbálta félbeszakítani hisztérikus gyászukat, de Mark türelmetlenül
előrelépett és fölemelte a majombőr egyik sarkát.
Egy darabig csak bámult, értetlenül, nem ismerte fel, ki az, mi az, aztán
hirtelen minden szín elhagyta az arcát, megfordult és elrohant a sötétbe. Ott
térdre esett előregörnyedt és kiokádta magából az iszonyat keserű epéjét.

Mark Mariont egy vászonlepelbe borítva, az Ariel oldalkocsijára erősítve

vitte be Ladyburgbe.
Ott maradt a temetésen, és végigszenvedte az asszony családja gyászát
és szemrehányásait.
– Ha nem vitted volna ki oda, a bozótba…
– Ha vele maradtál volna…
– Ha…
A harmadik nap visszament a Chaka Kapujához. Pungushe várta a
gázlónál.
Együtt ültek a napfényben a sziklák alatt, és mikor Mark megkínálta
Pungushét cigarettával, Pungushe gondosan letörte a parafa szopókát, aztán
némán dohányoztak. Végül Mark megkérdezte.
– Olvastad a nyomokat, Pungushe?
– Olvastam, Jamela.
– Mondd el, mi történt.
– Az oroszlán a kölykeit vitte. Egyik helyről a másikra költöztette őket,
egyenként vitte át mindet a folyón a bozótból. – Pungushe lassan, a
nyomok alapján rekonstruálta a tragédiát. A nyomok megmaradtak a
talajban és Pungushe Mark távollétében tanulmányozta őket. Mikor
befejezte beszámolóját, hosszan hallgattak.
– Hol van most? – kérdezte aztán Mark csendesen.
– Három napja északra vitte a kicsinyeit – Pungushe habozott –, az után
a nap után, mikor a dolog történt, megölt egy impala kost, és a kölykök
ettek egy keveset vele. Most kezdi elválasztani őket.
Mark felállt. Átgázoltak a folyón, együtt másztak fel lassan, az erdőn
keresztül, a kunyhóig.
Míg Pungushe az első verandán várakozott, Mark bement kicsi,
elhanyagolt otthonukba. A vadvirágok elszáradtak, elfonnyadtak
vázájukban, a szoba szomorú, leverő képet nyújtott. Mark nekiállt
összeszedni Marion személyes holmiját, ruháit, olcsó, de oly sokra értékelt
ékszereit, fésűit, hajkeféit és néhány féltve őrzött kozmetikai cikkét.
Gondosan becsomagolt mindent Marion legnagyobb bőröndjébe, hogy
majd elvigye nővérének. Mikor elkészült, a bőröndöt kivitte és elzárta a
szerszámoskamrába. Túlságosan fájdalmas emlék lett volna a szeme előtt
tartani bent a házban.
Aztán visszament, levetette városi ruháját, levette a Mannlichert
tartójáról, egy friss csomagból megtöltötte rézhüvelyes töltényekkel. A
töltényhüvelyek sárgán csillogtak a viaszréteg alatt, a lövedékek
letompítva, hogy becsapódáskor fokozzák a lövés erejét.
Mikor kiment a verandára, kezében a puskával, Pungushe még kint várt.
– Pungushe – mondta –, dolgunk van.
A zulu lassan felállt, egy percig egymást nézték, aztán Pungushe lesütött
szemmel bólintott.
– Kövesd a nyomot – adta ki halkan a parancsot Mark.

Megtalálták a helyet, ahol az oroszlán megölte az impalát, de a bozót

dögevői hatékonyan eltisztítottak utána mindent. Néhány csontszilánk
maradt belőle csupán, amit a hiéna rágcsálás közben kiejtett a szájából, egy
kis szőr, amit csomónként téptek ki belőle, egy szelet száraz bőrdarab, a
koponya egy darabja, a csavart, még érintetlen, fekete szarvakkal. De a
nyomok eltűntek. A szél és a dögevők lábainak tapodása, a sakáloké, a
hiénáké, a keselyűké, a marabugólyáké minden nyomot eltüntetett.
– Tovább fog menni, észak felé – mondta Pungushe, és Mark nem
kérdezte, honnan tudja, mert a zulu amúgy sem tudta volna megmondani:
egyszerűen tudta.
Lassan vonultak felfelé a völgyben. Pungushe az öszvér előtt
cserkészett, széles sávban előre-hátra, gondosan kutatva a nyom után. A
második nap megtalálta.
– Itt megfordult. – Pungushe leguggolt a lábnyomok fölé, a nagy, tányér
méretű mancsok és a kölykök számtalan kisebb nyoma fölé.
– Azt hiszem, visszafelé indult, az Usutu felé. – Rábólintott a nyomra,
megérintette vékony nádpálcájával, amit nyomkereső botnak hozott
magával. – Visszavitte a kicsiket, de most meggondolta magát. Délnek
fordult, nyilván annak a helynek a közelében ment el, ahol tegnap este
táboroztunk. A völgyben maradt. Most ez az ő völgye, és nem fogja
elhagyni.
– Nem – bólintott komoran Mark. – Nem fogja többé elhagyni a
völgyet. Gyere utánam, Pungushe.
 Az oroszlán lassan haladt, a nyomok óráról órára tisztábban látszottak.
Megtalálták azt a helyet is, ahol sikertelenül vadászott. Pungushe mutatta
meg, hol leselkedett, aztán hátsó lábai mélyen bevágódó nyomát, ahogy
feltúrta velük a földet, mikor egy felnőtt zebra hátára ugrott. Húsz lépéssel
arrébb hatalmas zuhanással leesett róla, a zebramén vadul ugrándozva
ledobta magáról. Vállával ért földet, magyarázta Pungushe, és a zebra
továbbfutott, de a sebe, amit az oroszlán karmaival ejtett rajta, vérzett. Az
oroszlán elsántikált, lefeküdt egy tövisfa alá, és sokáig ott feküdt, aztán
fölkelt és lassan visszament oda, ahol a kölykeit hagyta. Valószínűleg izma
és ina szakadt az eséstől.
– Mikor találjuk meg? – kérdezte Mark. Arca a bosszúvágytól
megmerevedett maszkként feszült.
– Valószínűleg még naplemente előtt. – De két órát elvesztegettek egy
sziklás részen, és Pungushénak széles ívben kellett keresgélnie, minden
rutinját latba vetve, hogy újra rátaláljon a nyomra ott, ahol éles kanyarral
nyugatnak fordult, a hegyhát felé.
Pungushe és Mark a nyomon táboroztak. Csak kicsi tüzet gyújtottak, és
a puszta földön feküdtek. Mark nem aludt, csak éberen heverve nézte,
hogyan emelkedik a fogyó hold a fák csúcsa fölé, és mikor Pungushe
megszólalt, rájött, hogy a zulu sem aludt.
– A kölyköket még nem választotta el – mondta Pungushe. – De sokáig
eltart, míg azok elpusztulnak.
– Nem – felelte Mark. – Őket is lelövöm.
Pungushe feltápászkodott, szippantott egy kis tubákot, félkönyékre
támaszkodott, és a parázsba bámult.
– A nőstény emberi vért ízlelt! – szólalt meg végül Mark. Még
fájdalmában és haragjában is megérezte Pungushe csendes rosszallását.
Szerette volna igazolni előtte, amit tenni készült.
– Nem evett – jelentette ki Pungushe. Mark úgy érezte, a gyomra
felkavarodik a gondolattól és megint érezte az epe keserű ízét a szájában,
de Pungushénak igaza volt: az oroszlán nem evett abból a szegény,
megtépett testből.
– Pungushe, Marion a feleségem volt.
– Igen – bólintott Pungushe. – Ez így van. És az az ő kölyke volt.
Pungushe szavai elgondolkoztatták Markot, és most első ízben érezte,
hogy bizonytalanná válik. A nőstény oroszlán az élet legősibb ösztönének
engedelmeskedve cselekedett, annak az ösztönnek, hogy a kölykeit
megvédje. De mi az ő motívuma?
– Meg kell ölnöm Pungushe! – mondta szárazon, és volt valami nyúlós,
undok valami a gyomrában, most először mozdult meg benne, és szerette
volna letagadni, hogy ott mozog.
Marion meghalt. A drága, hűséges, kötelességtudó Marion, aki minden
volt, amit egy férfi egy feleségtől elvárhat. Kimondhatatlanul szörnyű
halállal halt meg, és Mark most egyedül maradt. Talán az a szó, hogy
„szabad” túlságosan készségesen kínálkozott a nyelvére?
Hirtelen megjelent előtte egy karcsú, barna, bájos nő és egy izmos,
csupasz kisfiú, amint a naplementében a tengerparton sétálnak.
A bűntudat, az a nyúlós, tapadós valami, tovább mozgolódott a
gyomrában, fészkelődött, tekergett, mint egy kígyó. És ő képtelen volt
megfojtani.
– El kell pusztulnia – ismételgette, és ezzel a tisztító aktussal, gondolta,
talán saját bűntudata is elpusztul majd.
– Nagyon helyes – bólintott egyetértően Pungushe. – Megtaláljuk,
holnap délelőtt. – Hanyatt dőlt, fejére húzta majombőr köpenyét, és fojtott
hangon, alig hallhatóan tette hozzá. – És most siessünk a nagy üresség felé.

Az oroszlánt másnap kora reggel találták meg. Közel húzódott a hegyhát

dombjaihoz, és mikor a nap első hevében a kölykök elbágyadtak, és
vigasztalanul csak vonszolták magukat mögötte, kiválasztott egy ernyős
tövisbokrot, amelynek lapos koronája egy síkban terült szét, az árnyékában
oldalra feküdt, csupasz hasával, krémszínű szőréből kiálló két sor lapos,
fekete emlőbimbójával.
A kölykök nagy része már jóllakott, csak a két legmohóbb szopott még
hősiesen, hasuk kigömbölyödött a szinte erejüket meghaladó nagy
igyekezettől.
A fáradhatatlan farokvadász most minden ügyességét anyja hosszú,
ostorszerű farkán mutatta be, amelynek finom, fekete szőrpamacsát az
anyja általában a támadás utolsó pillanatában kapta el az orra elől.
A többi három az álmossággal küszködött, kiapadhatatlan energiájuk
csak időnként tört ki belőlük, és nehezen adták meg magukat, míg
szempilláik le-lecsukódtak, és tömött hasacskájukkal elheveredtek
egymáson, mint egy összevissza rakás, bolyhos szőrcsomó.
Mark százhúsz méternyire volt tőlük, szél előtt. Hason feküdt egy kis
hangyaboly mögött, és már idáig eljutni is közel egy órájába került. Az
ernyős bokor nyílt, alacsony füves tisztáson állt, és kénytelen volt lapos
kúszással, mint egy teknősbéka, megközelíteni, miközben puskáját
könyökhajlásban tartotta.
– Nem tudnánk közelebb menni? – kérdezte Mark szinte
lélegzetvételnek is beillő suttogással. A kurta, merev, sárga fű éppen csak
hogy eltakarta az oroszlánt, ahogy elnyúlva feküdt az oldalán.
– Jamela, én olyan közel tudok menni hozzá, hogy megérintem. –
Pungushe feltűnően hangsúlyozta az „én” szócskát, aztán nem szólt többet.
Így aztán további húsz percet vártak a napon, míg végül az oroszlán
fölemelte a fejét.
Talán valami mélyen szunnyadó életösztön figyelmeztette a vadászok
jelenlétére. Fejét egy sárga villanással felkapta, a nagymacskák valamennyi
fajtájára jellemző, hihetetlen gyorsasággal, és mereven szélirányba nézett,
a legfőbb veszélyforrás felé.
Hosszú másodperceken át figyelt, merev, szélesen álló, sárga
szemekkel, a pillája se rezdült. Két kis kölyke, mintha megérezte volna,
hogy valami aggasztja, álmosan felült és vele együtt figyelt.
Mark úgy érezte, mintha az oroszlán egyenesen őt nézné, de
engedelmeskedett a tökéletes mozdulatlanság törvényének. Egy mozdulat,
ahogy a Mannlichert felemeli, és az oroszlán mint egy elmosódott folt,
eltűnik szeme elől. Várt tehát, a másodpercek percekké nyúltak. Az
oroszlán hirtelen leeresztette a fejét, és ismét elfeküdt.
– Ideges – figyelmeztette Pungushe Markot. – Nem mehetünk közelebb.
– Innen nem tudok lőni.
– Várunk – mondta Pungushe.
Már valamennyi kölyök elaludt, és az oroszlán is szunyókált, de
érzékszervei tökéletesen működtek, orrlikaival óvatosan szaglászott bele
minden fuvallatba, veszélyt szimatolva, a nagy, kerek fülek egy pillanatra
sem nyugodtak, és a szél, állat vagy madár okozta legapróbb zizzenésre
megmozdultak.
Mark a napon feküdt, az izzadság átütötte az ingét, füle mögött egy
cecelégy telepedett meg, megcsípte a nyakát, de nem végezte el az ilyenkor
szokásos mozdulatot, amivel elhessegesse. Egy óra kellett még hozzá,
hogy elérkezzék a pillanat.
Az oroszlán hirtelen teljes magasságában felemelkedett, és széles ívben
lóbálta. a farkát. Túlságosan nyugtalan volt, nem tudott megmaradni a
tüskefa alatt. A kölykök álomittasan támolyogva álltak lábra és csodálkozó,
ráncos képpel néztek föl rá.
Az oroszlán oldalával fordult arrafelé, ahol Mark feküdt. Fejét lelógatta,
száját kissé nyitva, lihegve vette a lélegzetet a hőségben. Mark elég közel
volt, hogy lássa, hogyan telepszik le egy cecelégy a tomporára.
Még árnyékban volt, de mögötte a sápadt, sárga fű kellő hátsó világítást
adott, tökéletes célpont. A könyék megtámasztva, a vadász céloz, egy
tenyérnyivel hátrébb, és a golyó mindkét tüdőt átszakítja, egy tenyérnyivel
lejjebb, és pontosan a szívbe talál.
A tüdőtalálat biztosnak látszott, de a szív hatékonyabb. Mark a szívet
választotta. Vállhoz emelte a puskát. A biztonsági zárat már korábban
tüzelőállásba tolta.
Érezte ujjával az elsütőbillentyű szabad játékát, hogyan akad meg,
érezte feszülését, ami után már csak a lövés következett.
A golyó tizenöt gramm súlyú, és a lövedék bronzbevonatának a csúcsán
a szürke ólomdarab mint a gomb nyílik szét első ütődésre, és roncsolódást
okoz az oroszlán mellkasában.
Az oroszlán lágy, nyögésszerű mordulással szólította kölykeit, s azok,
még mindig tétován és álomittasan, valamennyien engedelmesen talpra
kászálódtak.
Az anyaoroszlán jellegzetes hanyag, macskajárásával kisétált a napra,
fejét minden lépésre jobbra-balra ingatta, háta enyhén billegett és kecses
alakja kivastagodott teli emlőitől.
– Nem – gondolta Mark. – Mégis a tüdejébe. – Egy árnyalatnyit
megemelte a célpontot, biztosan tartva a négy hüvelyket a könyékponttól,
és az oroszlán lépteit követve mozgatta a puskát, ahogy az állat
nyugtalanul futni kezdett.
A kölykök rendetlenül tolongtak körül.
Mark a célra tartott, míg az oroszlán el nem érte a bozót szélét. Aztán
egy ködös mozdulattal eltűnt, anyagtalanul, mint egy barna füstgomoly a
szélben.
Mark leeresztette a puskát és csak bámult utána.
Pungushe látta, hogy valami eltört benne. A gyűlölet és bűntudat és
iszonyat súlya szétesett, és Mark elsírta magát. Szaggatott, szívet tépő,
lelket tisztító zokogással.
Nehéz dolog egy férfi számára nézni, hogyan sír egy másik férfi,
különösen, ha a síró férfi a barátja.
Pungushe fölállt, nyugodt léptekkel odébb sétált, oda, ahol az öszvér
kipányvázva állt.

„NYILATKOZIK A MINISZTER AZ EMBERISÉG

IRÁNTI KÖTELEZETTSÉGÜNKRŐL”

A nemrég kinevezett földművelésügyi miniszterhelyettes, Mr. Dirk

Courtney ma kifejezte aggodalmát egy esettel kapcsolatban, amikor is egy
oroszlán az észak-zuluföldi védett területen szétmarcangolt egy
fiatalasszonyt. Az asszony, Mrs. Marion Anders, a terület kormányzati
felügyelőjének a felesége volt. Az oroszlán múlt pénteken tépte szét. Ez a
szerencsétlen esemény nyomatékot ad annak, milyen súlyos veszéllyel jár,
ha megengedjük, hogy vadállatok éljenek emberi települések közelében.
Amíg ezek az állapotok fennmaradnak, ezeken a vidékeken a lakosok
állandó veszélyben élnek, hogy az állatok elpusztítják vetésüket és állati
eredetű betegségekkel megfertőzik háziállataikat. Mr. Dirk Courtney
kijelentette, hogy a századfordulón a marhavész miatt becslése szerint több
mint kétmillió állat pusztult el, és ezt marhavészt egy vadállatok okozta
fertőzés idézte elő. A miniszter kijelentette: „nem kockáztathatjuk meg,
hogy ilyen katasztrófa megismétlődjék.” Az észak-zuluföldi védett terület
egyrészt roppant értékes művelhető földeket foglal magában, másrészt
jelentős vízgyűjtő, amely életfontosságú lehet ahhoz, hogy természeti
kincseinket megőrizhessük. Ha nemzeti természeti kincseinknek teljes
potenciálját ki akarjuk aknázni, ezeket a területeket megfelelően ellenőrzött
módon fejlesztenünk kell. A miniszter aztán így, folytatta: „az önök
kormánya prioritást biztosított az ügynek, és a vonatkozó
törvényjavaslatokat a legközelebbi ülésszakban a parlament elé
terjesztjük.”

Mark gondosan végigolvasta az újságcikket. A Natal Tanúja című újság

első oldalán, vastag szedéssel jelent meg.
– Van ebből még több is! – Sean Courtney tábornok felnyitott egy
vékony dossziét, benne vagy fél tucat további újságkivágással. – Vidd
magaddal őket. Meglátod, lényegében mind ugyanarról szól. Dirk
Courtney nagyon nagy dobverővel veri a dobot, attól tartok.
– Komoly hatalmi pozícióba került. Sose álmodtam volna, hogy
miniszterhelyettes lesz belőle.
– Igen – bólintott Sean. – Gyorsan kapaszkodott fel a hatalom csúcsára,
viszont nekünk is van még szavunk. Egyik emberünk egy biztos
mandátumról lemondott Jannie Smuts javára, és nekem is fölajánlottak egy
képviselői helyet egy biztosabb választókerületben.
– Elfogadja, uram?
Sean megrázta fehér szakállát.
– Hosszú időt töltöttem el a közéletben, fiam, és akármit csinál az ember
túlságosan sokáig, előbb-utóbb megunja. – Bólogatva gondolta végig
szavait. – Persze, ez nem száz százalékig igaz. De fáradt vagyok. Hagyom,
vegyék a fiatalok kézbe a gyeplőt, akiknek több az energiájuk. Jannie
Smuts szoros kapcsolatban marad velem, tudja, hogy számíthat rám, de én
úgy érzem magam, mint egy vén zulu törzsfőnök. Legszívesebben csak a
napon ülnék, söröznék és a marháimat számlálnám.
– És mi lesz a Chaka Kapujával, uram? – kérdezte Mark.
– Beszéltem Jannie Smutsszal és néhány másik taggal a ház mindkét
oldaláról. Sok támogatónk van az új kormányban is. Én nem akarom, hogy
ebből pártpolitikai kérdést csináljanak, azt szeretném, ha minden ember
saját lelkiismerete szerint foglalna állást ebben az ügyben.
Tovább beszélgettek, míg végül Ruth, vonakodva bár, de közbeszólt.
– Elmúlt éjfél, drágám. Holnap reggel folytathatjátok a beszélgetést.
Mikor mész el, Mark?
– Holnap este vissza kellene érnem a Chaka Kapujához. – Mark ezt
némi lelkiismeret-furdalással közölte, mert hazudott. Tökéletesen tisztában
volt vele, hogy még egy darabig nem megy haza.
– De holnap ebédre még itt maradsz?
– Igen, nagyon szívesen, köszönöm szépen.
Mark felállt. Felemelte az újságkivágásos dossziét Sean íróasztaláról. –
Holnap reggel visszahozom, uram.
Azonban mihelyt egyedül maradt szobájában, belevetette magát egy
fotóiba, és izgatottan megfordította azt az újságkivágást, amit a kezében
hozott magával. A tábornok jelenlétében nem merte megnézni a hátoldalát,
és elolvasni, amin a szeme megakadt, de most hosszasan elidőzött fölötte,
többször is végigolvasta, ízlelgette. A cikkből hiányzott egy rész, ott
vágták el, ahol az államtitkár, a másik oldalon, a beszédjét befejezte, de
ami maradt belőle, az is elég volt.

FIATAL MŰVÉSZNŐ RENDKÍVÜLI KIÁLLÍTÁSA

A Marine sétányon lévő Marine Hotel kiállítási termében harminc

festményből álló kiállítás nyílt meg egy fiatal festőművésznő képeiből.
Miss Storm Courtneynak ez az első nyilvános kiállítása, és még egy
sokkal idősebb és ismertebb művész is joggal örülhetne annak, ahogy szép
városunk művészetet kedvelő közönsége fogadta. Az első öt nap
huszonegy festménye lelt elragadtatott vásárlóra, darabonként legalább 50
fontos áron. Miss Courtney formaérzéke klasszikusan kiegyensúlyozott,
biztos színérzékkel és érett, magabiztos ecsetvonással párosul, ami ritka
jelenség egy ilyen fiatal művésznél.
Különösen említésre méltó a 16. számú kép; a „Pihenő görög atléta”. A
festmény nem eladó, a művésznő személyes tulajdona. Lírai kompozíció,
amelytől néhány régimódi szemlélő felvonja a szemöldökét. Nyíltan érzéki
óda egy…

Itt vágta el az olló az újságcikket, és Mark ott maradt, szívében valami

befejezetlen érzéssel. Még egyszer elolvasta, mérhetetlenül örült, amiért
visszavette leánykori nevét, és azzal jegyezte képeit, aztán gondosan
behajtogatta tárcájába a kivágás, leült, és csak ült a fotelban, nézte a falat,
míg el nem aludt.

A fiatal zulu leányka, aki ölében a kis Johnnal ajtót nyitott, nem lehetett
több, mint tizenhat éves. A gyereklányok hagyományos, fehér
vászonköpenyét hordta.
Mind a gyereklány, mind a kicsi ünnepélyesen tágra nyitott szemekkel
bámult Markra. A kislány láthatóan megkönnyebbült, mikor Mark
folyékony zulu nyelven szólította meg.
Hangjára John izgatottan felsikított, ami lehetett felismerés jele is, de
valószínűleg inkább csak barátságos üdvözlésszámba ment. Föl-alá
ugrándozott a kislány ölében, olyan erővel, hogy a leánykának keményen
meg kellett fognia, nehogy kiröpüljön a karjaiból, mint egy rakéta.
A kicsi két kézzel nyúlkált Mark felé, gagyogott, nevetett, kiabált, aztán
Mark elvette a lánytól, úgy, ahogy volt, bébiszagúan, rúgkapálva. A gyerek
nyomban megmarkolta Mark haját és megpróbált tövestől kitépni belőle
egy csomót.
Félóra múlva, mikor Mark visszaadta a kicsit a holdvilágképű lányka
kezébe, és elindult a meredek ösvényen a tengerpartra, John sértődött
felháborodott kiáltásai messze elkísérték, és csak a távolsággal halkultak
végleg el.
Mark lerúgta lábáról a cipőjét, otthagyta fenn a magas parton, a
dagályvonal felett, aztán az ingét is ledobta, és észak felé fordulva elindult
a fehér homoksávon, mezítlábával nedvesen csillogó nyomokat hagyva
maga után a sima, tömör fövényen.
Már egy mérföldet is megtett, de rajta kívül sehol sem mutatkozott jele
emberi lénynek. A parti homokot a szélfútta, folyton változó
hullámvonalak és a vízimadarak úszóhártyás lábainak nyomai tarkították.
Jobbján hosszú, üvegszerűen fénylő vonalakban törtek meg a hullámok
a fövényen, zöldes színben csapódtak fel és buktak át, fehér habot vertek,
és lába alatt a homok minden hullámcsapásra megrezzent. Balján a sűrű,
sötétzöld bozót magasan felnyúlt a parti fehér homoksáv fölé, s aztán
tovább, a távoli kék dombok és a végtelenbe nyúló, még kékebb égbolt
felé.
 Egyedül volt, míg végre, talán egy mérföldnyivel előtte, meg nem látott
egy másik magányos alakot, aki feléje közeledett, de még túlságosan
messze volt ahhoz, hogy eldönthesse, férfi-e vagy nő, barát-e vagy idegen
az illető.
Megnyújtotta lépteit. Ahogy az alak közelebb került, egyre tisztábban
látszott.
Mark futásnak eredt. Az alak előtte hirtelen megállt, és állva maradt,
azzal a mozdulatlansággal, amely a várakozás és menekülés
határmezsgyéjén ingadozik.
Aztán hirtelen, szinte robbanásszerűen megtört az alak
mozdulatlansága, és rohanva elindult feléje.
Barna, mezítlábas nő volt. Sötét haja lobogva úszott a levegőben,
kinyújtott karral szinte repült, fogai fehérek voltak és a szemei kékek,
nagyon kékek.

Egyedül feküdtek a hálószobában. John gyerekágyát kivitték a

kisebédlőbe, a szomszédba, mert a gyerek állandóan kész volt a
hancúrozásra, kis ágya szélén ujjongott, lelkesedett, aztán megpróbált
átmászni a farácson, hogy odamásszon hozzájuk.
Most a szerelem és elalvás közötti békés perceket élvezve halkan
beszélgettek a gyertyafénynél, egy szál lepedővel takarózva, oldalukon
fekve, szemben egymással, közel egymáshoz. Az ajkuk majdnem összeért,
úgy beszéltek, suttogva.
– De Mark, drágám, az mégiscsak egy zsúpfedeles kunyhó, és az mégis
egy vad bozót!
– De egy nagy zsúpfedeles ház – szögezte le Mark.
– Nem tudom. Egyszerűen nem tudom, megváltoztam-e annyira.
– Csak egy módja van, hogy ezt megállapítsd. Gyere velem.
– De mit szólnak majd az emberek?
– Ugyanazt, amit mondanának, ha most látnának bennünket.
Storm halkan felkuncogott és közelebb húzódott Markhoz.
– Buta kérdés. A régi Storm beszélt. Az emberek mindent elmondtak
rólam, ami elmondható volt, és valójában semmi sem számított, egyáltalán
semmi, egy fikarcnyit sem!
– Nincs olyan sok nép odakint, hogy ítélkezhessenek. Csak Pungushe,
és Pungushe igen nagyvonalú úriember.
Storm megint, álmosan, elnevette magát.
– Egyetlen ember van, aki érdekel. A papának nem szabad tudni róla&
Máris elég fájdalmat okoztam neki.
 Így aztán végül is Storm elment a Chaka Kapujához. A kopott,
lerobbant Cadillacben utazott, mellette az ülésen John, minden evilági
vagyona a kocsiba zsúfolva vagy a tetőre szíjazva. Mark nyújtotta számára
a motorkerékpáros kíséretet a hepehupás, göröngyös dűlőúton.
A Bubezi felett, ahol az útnak vége szakadt, Storm kiszállt a kocsiból,
és körülnézett.
– Nos – döntötte el, miután hosszan elgondolkodva végignézett a zöld
vizű folyó felett tornyosuló sziklákon, a magas, bólogató, bolyhos fejű
nádakkal keretezett fehér homokparton és a hatalmas, szétterülő koronájú
szikomorfügefákon –, ez legalább festői.
Mark a vállára vette Johnt.
– Pungushe és én visszajövünk az öszvérekkel a maradék holmidért. –
Azzal levezette Stormot a gyalogösvényen a folyóhoz.
Pungushe magas, fekete, impozáns alakjával, gyöngyökkel díszített
ágyékkötőjében várt rájuk a túlsó parton, a fák alatt.
– Pungushe, ez az én hölgyem, és a neve Vungu Vungu, a Vihar.
– Látlak, Vungu Vungu. És azt is látom, hogy tévesen neveztek el –
mondta méltóságteljesen Pungushe –, mert a vihar rossz dolog, amely öl és
pusztít, te pedig nagyon szép hölgy vagy.
– Köszönöm, Pungushe, és én is látom, hogy téged is tévesen neveztek
el, mert a sakál kicsi és undok teremtés.
– De ügyes – jelentette ki méltóságteljesen Mark, és John a vállán
ugrabugrálva harsány hangon üdvözölte az egész társaságot, aztán két
kézzel Pungushe felé nyúlkált.
– Ez az én fiam.
Pungushe Johnra nézett. Egy zulu két dolgot szeret mindenek felett, a
marháját és a gyerekeket. De a kettő közül a gyerekeket szereti jobban, és
főleg a fiúkat, és főleg a robusztus, merész, agresszív fiúkat.
– Jamela, szeretném a karomba venni a fiadat – mondta, és Mark
odanyújtotta neki Johnt.
– Látlak, Phimbo – üdvözölte Pungushe a gyereket. – Látlak, kicsi
ember nagy hanggal. – Pungushe elmosolyodott, sugárzó, ragyogó
mosolyával. John megint kiabálni kezdett örömében, és kis öklét beledugta
Pungushe szájába, mert meg akarta fogni azokat a nagy, fényes fogait, de
Pungushe feldobta a vállára, aztán hatalmas, vízilóhorkantással felnevetett,
és felszaladt vele a dombra.
Így érkeztek meg a Chaka Kapujához, és az első naptól kezdve teljes
volt köztük az összhang.
Egy órán belül udvariasan kopogtattak a konyha rácsos ajtaján, és mikor
Mark ajtót nyitott, a fedett verandán ott álltak Pungushe lányai mind,
kezdve a legidősebbtől, a tizennégy évestől a legkisebb, négyévesig.
– Azért jöttünk – közölte a legidősebb kislány –, hogy üdvözöljük
Phimbót.
Mark kérdően nézett Stormra. Storm bólintott. A kislány gyakorlott
mozdulattal hátára dobta Johnt, és egy gyapotszíjjal rögzítette. Ő már
valamennyi fiú- és lánytestvérével végigjátszotta a dada szerepét, és
valószínűleg többet tudott a kisgyermekekről, mint Storm és Mark
együttvéve. John élvezte a békaülést a kislány hátán, mintha csak zulunak
született volna. A kislány bókolva köszöntötte Stormot, aztán elügetett
húgaival egy menetben, és elcipelte Johnt egy csodaországba, ahol nem
várt rá más, mint a játszópajtások végtelen, izgalmas változatossága.
Harmadik nap Storm elkezdett festeni és az első hét végén átvette a
háztartás vezetését. Módszere alapján, a Mark által kedélyes káosznak
elkeresztelt, békés időszakok váltakoztak a lázas, észvesztő tevékenység
időszakaival.
Kedélyes káosz uralkodott, amikor mindenki azt ette, amit akart, esetleg
egyik este csokoládés kekszet és kávét vacsorára, és másnap bőséges adag,
nyílt lángon sült húst. Ott ettek, ahol eszükbe jutott, esetleg ágyban ülve,
vagy egy szőnyegen, a folyó homokos partján. Akkor ettek, amikor
jólesett, reggeliztek délben, vacsoráztak éjfélkor, ha a nevetgélés és a
beszélgetés addig elhúzódott.
Kedélyes káoszt jelentett, amikor az élet izgalmai közepette elfelejtették
leporolni a bútorokat, felmosni a padlót, amikor a ruhákat meg kellejt
volna varrni, ezzel szemben odahajították őket a szekrény aljába, és Mark
haját hagyták megnőni, míg leért a gallérjára. A kedélyes káosz
kiszámíthatatlanul ért véget. Storm szeme váratlanul acélos fénnyel csillant
meg, és kijelentette:
– Ez a hely egy disznóól! – Majd ollók csattogása következett, gőzölgő
víz dézsaszámra, kavargó porfelhők, kpngó virágvázák, villogó tűk.
Markot megnyírták, rendbe hozták ruháit és felöltöztették. A kunyhó
csillogott, ragyogott, majd Storm háziasszonyi hajlamai újabb,
meghatározhatatlan időre kimerültek. És másnap ott ült a Spártai hátán,
John zulu módra mögéje szíjazva, és követték Markot ellenőrző útján fel, a
völgyben.
Mikor először vitték magukkal Johnt, Mark aggódva kérdezte:
– Gondolod, hogy okos dolog magunkkal vinnünk, mikor még ilyen
kicsi?
– Én idősebb vagyok, és fontosabb, mint John úrfi – válaszolta Storm. –
Őneki kell az én életemhez alkalmazkodnia, nem nekem az övéhez.
Így aztán John lovagolt az öszvér hátán, aludt a csillagos ég alatt az
almáskosárban, fürdött naponta a Bubezi hűvös, zöldes tavacskáiban és
hamarosan kialakult benne a védettség az elkerülhetetlen
cecelégycsípésekkel szemben. Gyönyörűen fejlődött.

Megmásztak a meredek ösvényt a Chaka Kapuja csúcsára, lábukat lóbálva

ültek a félelmetes szakadék szélén, és elnéztek a völgy felett a távoli kék
völgyek, síkságok és mocsarak, a széles, kanyargó folyók felé.
– Mikor először találkoztam veled, szegény voltál – mondta Storm
csendesen, és Mark vallanak dőlve eltelt a táj békéjével, csodájával –, de
most te vagy a világon a leggazdagabb ember: egy paradicsom tulajdonosa
vagy.

Mark felvitte Stormot a folyó mentén a hegyhát alatti magányos sírhoz.

Storm segített neki kőrakást emelni föléje és a keresztet fölállítani, amelyet
Mark készített. Idézte Stormnak Pungushe elbeszélését, hogyan gyilkolták
meg az öreget, és Storm szívéből, görcsösen zokogott, a sír kövén ülve,
ölében tartva Johnt, figyelve és átélve minden szót.

– Néztem, de valójában sose láttam – mondta Storm, mikor Mark egy

mézmadár csodás technikával, zuzmóból és pókhálóból font fészkét
mutogatta neki, és óvatosan elfordította, hogy Storm bekukkanthasson a
tölcsérszerű bejáraton és meglássa benne az apró, foltos tojásokat.
– Sose tudtam, mi az igazi béke, míg ide nem jöttem. – A Bubezi
partján ültek és a lemenő nap sárga fényénél egy hosszú, csavaros,
dugóhúzó szarva, mészfehér stráfos vállú kudubikát figyeltek, amint nagy
fülű teheneit vezeti le a vízhez.
– Azelőtt nem tudtam, mi a boldogság – suttogta Storm, mikor nem
sokkal éjfél után felébredtek, és kinyúltak egymás után a sötétben.
Aztán, egy reggel, Storm felült feldúlt ágyában, ahol John
garázdálkodott szabadon, gátlástalanul, és szórta szét egy félig megrágott
keksz töredékeit.
– Egyszer megkértél – fordult komoly képpel Markhoz –, hogy legyek a
feleséged. Lenne szíves ezt a kérését megismételni, uram?
Ez aznap történt, amikor meghallották a baltás embereket dolgozni fönt,
a völgyben.

Egy kétkezes fejsze vágódott bele egy hatalmas vasfa törzsébe. Úgy szólt,
mint a puskalövés, dörrenése visszhangzott a Chaka Kapujáról, és elhaló,
másodlagos visszhangokba darabolódott szét végig a völgyön át. Minden
csapás hangja ott rezgett a levegőben, míg a következőé nem csattant
vissza a szürke sziklákról. Jó néhány fejszés ember dolgozott, és a lárma,
akár a csatazaj, egy pillanatra sem szűnt meg.
Storm még sose látta Mark arcát olyan szenvedélyes dühbe torzulni.
Minden csepp vér elszállt belőle, napbarnított bőre lázas sárgára sápadt,
ajkait mintha dér lepte volna el, és összehúzódott volna a hidegtől. Szeme
izzott, és Storm kénytelen volt rohanni, hogy haragos vágtájával lépést
tarthasson, ahogy a meredek lejtőn a szikla alatti folyószakasztól
felkapaszkodtak. A fejsze hangja fölöttük csattant, s a brutális, iszonyatos
csapások változatlan erővel követték egymást.
Az egyik fenséges ólomfa égnek nyúló törzse megreszketett előttük,
mintha fájdalom hasított volna belé. Mark megállt futtában, fejét
hátravetve figyelt, a fa fájdalma láttán megremegett az ajka. Csodálatos,
arányos alakú fa volt, ezüst törzse karcsún, kecsesen nyúlt felfelé, mint egy
fiatal nő dereka. Kétszáz évig tartott, míg ezt a tornyosuló magasságot
elérte. Hetvenlábnyira a föld fölött tárta széjjel sötétzöld, leveles, ívelt
koronáját.
Miközben figyelték, a fa ismét megremegett, aztán a fejszék
elhallgattak. Az ólomfa lassan, méltóságteljesen, széles ívben megdőlt,
kettészelt törzse nyögve, ropogva hasadt szét, egyre gyorsabban dőlt,
átszakította maga alatt az alacsonyabb fák koronáját, ahogy rostjai
széthasadtak, felsikoltott, mint egy élőlény, aztán végigzuhant a földön,
olyan mindent megrázkódtató zuhanással, hogy Mark és Storm gyomra is
beléremegett.
Utána hosszú másodpercekre néma csend következett. Majd
férfihangok: áhítatosan, mintha megfélemlítette volna őket az általuk
véghezvitt pusztítás iszonyúsága. Aztán a fejszék megint munkához láttak.
Megtörték a völgy csendjét. Mark futásnak eredt. Storm már nem tudott
lépést tartani vele.
Markot a pusztulás képe fogadta. Kidöntött fák, rakáson, s a számuk
egyre nőtt, ötven fekete dolgozott, mint a hangyák. Félmeztelenek voltak,
testük csillogott az izzadságtól, a faágakat kopasztották, rakták őket
rakásba, hogy aztán elégessék őket. A forgácsszilánkok, mint
csonttörmelékek csillogtak fehéren a napfényben, és a fatörzsekből a
fejszecsapások nyomában kicsorduló nedveknek olyan illata volt, mint a
frissen ontott vérnek.
A hosszú, keskeny tisztás végében fehér ember kuporgott egy
háromlábú teodolit lencséje mögött. A műszeren át végignézett a tisztáson
és kézjelekkel irányította, hová tegyék az élénk színekkel kimázolt
jelzőléceket.
Aztán felállt a szerkezet mellől, és szembefordult Markkal. Szelíd,
barátságos arcú fiatalember volt, vastag, ezüstkeretes szemüveggel az
orrán, vékony, homokszínű haja a homlokára lógott.
– Helló! – mosolygott Markra, de a mosoly az arcára fagyott, mikor
Mark rásziszegett.
– Maga itt a vezető?
– Nos, hát, igen, gondolom, én vagyok – dadogta a fiatal földmérő.
– Letartóztatom.
– Ezt nem értem.
– Roppant egyszerű – mondta dühtől szikrázó szemekkel Mark. –
Maguk élőfát vágnak ki védett területen. Én vagyok a kormány ellenőre, és
én önt letartóztatom.
– De ide figyeljen – kezdte békítő hangon a földmérő, és szélesen
széttárta karjait, hogy békés szándékát illusztrálja. – Én csak a munkámat
végzem.
Mark vad, egész énjét eltöltő dühében nem vette észre, ahogy egy másik
férfi közeledik hozzájuk. Nehéz testű, széles vállú alak, halkan lépett ki a
tisztás szélén a sűrű bozótból. Rekedt, északias akcentusa ismerősnek
hangzott Mark fülében, és libabőrös lett tőle a háta. Fölismerte Hobdayt,
akivel aznap találkozott, amikor visszatért Anderslandbe, és ott találta
egykori világát felforgatva.
– Rendben van, barátocskám, majd én beszélek Mister Andersszel. –
Hobday békítően tette kezét a földmérő vállára és rámosolygott Markra.
Mosolyától láthatóvá váltak rövid, szabályos fogai, de mosolyából
tökéletesen hiányzott minden melegség vagy derű.
– Nincs mit mondania nekem – kezdte el Mark, de Hobday fél kezét
feltartva elhallgattatta.
– Én hivatalos minőségben vagyok itt, mint a Földművelésügyi
Minisztérium területi felügyelője, Anders. Okosabb lesz, ha hallgat rám.
Marknak az ajkára fagytak a haragos szavak. Meredten bámult
Hobdayre. Az higgadt mozdulattal kiemelt tárcájából egy papírt és
átnyújtotta Marknak. Minisztériumi levélpapíron a földművelésügyi
miniszter helyettese írta alá. Lendületes aláírás, fekete tintával: Dirk
Courtney. Mark lassan olvasta végig, egyre elkeseredettebben, majd mikor
befejezte, visszaadta Hobdaynek. A levél a kormány tekintélyével és teljes
súlyával korlátlan felhatalmazást adott Hobdaynek a völgyben
tevékenykedni.
– Egyre feljebb kerül a világban – jegyezte meg Mark –, és még mindig
ugyanannak a mesternek szolgál. – Hobday önelégülten bólintott, aztán,
ahogy Storm megjelent, elfordult Marktól és a nőt nézte. Egész
arckifejezése elváltozott.
Storm vastag kettős fonatba fonta a haját, s a kettős fonat súlyosan
csüngött keblére. A nap sötét vörösesbarnára barnította bőrét, és bőre
sötétségével meghökkentő ellentétben álltak tiszta kéken csillogó szemei.
A szemétől eltekintve inkább valamilyen romantikus regény sziú
hercegnőjére emlékeztetett.
Hobday lassan, tetőtől talpig végigmustrálta, olyan arcátlanul
bizalmaskodó tekintettel, hogy Storm ösztönösen nyúlt Mark karja után, és
mintegy védelmet keresve közelebb húzódott hozzá.
– Mi a helyzet, Mark? – Mark arca kivörösödött, és még mindig lihegett
a megerőltetéstől, ahogy a hegyoldalban fölmászott. – Mit csinálnak ezek
itt?
– A kormány emberei – mondta Mark vontatottan. – A
Földművelésügyi Minisztériumtól.
– De hát nem vághatják ki a fáinkat – tiltakozott Storm emelt hangon. –
Le kell állítanod őket, Mark.
– Nyílást vágnak a földméréshez – magyarázta Mark. – Fölmérik a
völgyet.
– De azok a fák…
– Igazán nem számít, asszonyom – mondta Hobday. Hangja most
mélyebben csengett, vastagon, sóváran, és szemével még mindig Storm
alakját méregette, pillantása úgy kúszott végig a melleit takaró vékony,
napszítta vásznon, mint egy rovar, amely mohón szívja be magába a méz
illatát. – Fenét se számít – ismételte Hobday. – Valamennyi víz alá kerül
amúgy is, levágva vagy állva, mind elmerül. – Azzal elfordult, és fél
kezével végigmutatott a frissen irtott tisztáson. – Ettől a végétől eddig – és
a nyílásra mutatott a Chaka Kapuja felnyúló sziklái között –, pontosan
azon át építjük majd meg a világ legnagyobb gátját.

A sötétben ültek, kettesben, mintegy védekezőn, szorosan összebújva.

Mark nem gyújtotta meg a lámpást. A csillagok fénye beszűrődött a kis ház
nádfedeles verandájára, és éppen annyi világítással szolgált, hogy egymás
arcát lássák.
– Tudtuk, hogy erre sor fog kerülni – suttogta Storm. – És mégis, nem
hittem. Mintha az ember puszta kívánságával valamit meg tudna
akadályozni.
– Holnap reggel korán elmegyek apádhoz – mondta Mark. – Neki tudnia
kell erről.
Storm bólintott.
– Igen. fel kell készülnünk, hogy szembeszálljunk velük.
– Mit fogsz csinálni? Nem hagyhatlak itt Johnnal.
– És magaddal sem vihetsz. Apámhoz semmi esetre sem – mondta
Storm. – Rendben van, Mark, fogom Johnt, és visszamegyek a
kunyhómba. Ott megvárunk.
– Értetek megyek. És legközelebb, mire ide visszajövünk, a feleségem
leszel.
– Ha lesz hová visszajönnünk – suttogta Storm, és odabújt hozzá. – Ó,
Mark, Mark, ezt nem tehetik meg! Nem fojthatják vízbe ezt az egész… –
Miután hiába keresett megfelelő szavakat, Markhoz simulva elhallgatott.
Egy darabig hallgattak. Néhány perc múlva halk, udvarias köhintés
térítette őket magukhoz. Mark fölegyenesedett, és akkor látta meg
Pungushe sötét, ismerős alakját, amint a veranda előtt áll a csillagfényben.
– Pungushe! – mondta. – Látlak!
– Jamela – felelte a zulu olyan feszült hangon, ahogy Mark még sose
hallotta beszélni –, lent jártam az idegenek táborában. A favágókéban, az
emberekében a festett lécekkel és fényes fejszékkel.
Elfordította a fejét, lenézett a völgybe, és ők ketten követték a tekintetét.
Tábortüzek vörös fénye villogott a sziklapad alacsonyabb lejtőin és a
csendes éjszakában felhallatszott a férfiak beszédje, nevetése, hangja.
– Igen?
– Két fehér ember van ott. Egyikük fiatal és vak és jelentéktelen, de a
másik szögletes, vastag férfi, aki keményen áll a lábán, mint egy
bivalybika, és mégis némán mozog és keveset és csendesen beszél.
– Igen?
– Azt az embert már láttam a völgyben. – Pungushe elhallgatott. – Ő a
hallgatag ember, akiről beszéltem. Ő az, aki agyonlőtte ixhegut, a
nagyapádat és cigarettázva nézte, hogyan hal meg.

Hobday hangtalanul járkált az irtás szélén, a fák alatt. A fejszék hallgattak,

de hamarosan vége a déli szünetnek. Óraütésre, percnyi pontossággal
vissza kell menniük a munkához. Keményen meghajtotta őket. Hobday
mindig keményen megdolgoztatta munkabrigádjait, és büszke volt rá, hogy
mindenkiből a bérét meghaladó teljesítményt présel ki. Ez volt az egyik
képessége, amiért Dirk Courtney becsülte, ez meg a hűsége, az a
szenvedélyes, fenntartás nélküli hűség, amelynél fogva akármit kívánt tőle
Dirk, sose mondott nemet. Kényeskedés, habozás nélkül megtett mindent.
Ha Dirk Courtney parancsolt valamit, nem tett fel kérdéseket. Amit ezért
viszonzásul kapott, napról napra nőtt jelentőségében, máris vagyonos
embernek számított, és ha majd az új kövér, gazdag földeket, ezt a vörös,
édesvízzel öntözött területet felosztják, akkor lesz teljes a jutalma.
Megállt ott, ahol a lejtő hirtelen, meredeken bukott a folyó medre felé,
és végignézett a terepen. Ösztönösen megnyalta a szája szélét, mint egy
pompás ételek szagát ízlelő kéjenc.
Olyan régóta dolgoznak már ezért, mindenki a maga módján, de mind
Dirk Courtney vezetésével és az ő elképzeléseit követve, és bár Hobday
személyes részesedése Dirk Courtney zsákmánya egyetlen százalékának is
legfeljebb apró töredéke lesz, már ez is olyan gazdagságot jelent majd,
amilyenről a legtöbb ember csak álmodhat.
Újból megnyalta a szája szélét. Mozdulatlanul, némán állt az árnyékban.
Felnézett az égre. A felhők magasan tornyosultak az égen, a hegyek
ezüstösen, vakítóan csillogtak a napfényben, és míg figyelt, a könnyű
szellő méltóságteljesen gördítette tova a felhőket. A levegő fülledt volt, és
Hobday türelmetlenül megmozdult. Egy eső komolyan hátráltatná a
munkájukat, és eső közeledett, egyike az árvízszerű nagy nyári esőknek.
Aztán valami elterelte a felhőkről a figyelmét. Valami mozdult az irtás
végében, és most erre a mozdulatra figyelt. Tarka színek villantak, mint
mézmadár tollai és a szeme nyomban odatapadt mereven, fürkészőn.
Egy nő lépett elő a bozótból, megállt a bozót szélén, talán harminc
lépésre tőle. Nem látta meg őt, csak állt, egyenes tartással, fejét
félrebillentve, hallgatózott, mint egy erdei vad.
Légies jelenség volt, kecses. Lába karcsú, napbarnított, izmos, fiatal. Az
egész jelenség annyira vonzó, hogy Hobday megint érezte, hogyan rohanja
meg hirtelen a vágy, mint előző nap, mikor először meglátta.
A nő élénk színű, bő parasztszoknyát viselt, vékony vászonblúzát
mélyen lehúzta elöl, és zsinórral fogta össze a derekán, úgy, hogy mellei
dombja formásan domborodott elő. Úgy öltözött, mintha a szeretőjével
készülne találkára, és volt benne valami bájos, aggódó feszültség, ahogy
előrelépett, aztán megint, bizonytalanul, megállt.
Hobday érezte, hogyan feszül meg a lágyéka a gyönyörtől, tudatosodott
benne, hogy apró hördülésekkel szedi a lélegzetet.
A nő elfordította fejét. Most egyenesen feléje nézett. Mikor meglátta,
láthatóan meghökkent, egy lépést hátrált, kezét a szája elé emelte. Néhány
percig csak bámult rá, aztán hirtelen egész viselkedése megváltozott.
 Kezét elvette arca elől, hátratette, s a mozdulattól a blúz ráfeszült
mellére. Hobday tisztán látta, ahogy rózsás-sötét mellbimbói kirajzolódnak
a vékony anyagon. A nő fél csípőjét ingerkedve kitolta, aztán merészen
felvetette az állat. Nyugodtan, tetőtől talpig végigmérte Hobdayt, a szeme
megpihent a csípőjén, aztán megint az arcát nézte. Olyan egyértelműen
kihívó tekintettel, mintha szóval hívogatta volna, és Hobday felajzottan
szinte hallani vélte, hogyan zúg a vér a fülében.
A nő hátravetette a fejét, hátradobta hajfonatait, elfordult és feszes
csípőjét riszálva, nyugodt léptekkel visszasétált az erdő szélére.
Ott a válla fölött visszanézett, majd ahogy Hobday elindult utána,
csengő, kihívó kacagással elfordult és könnyű szandálba bújtatott lábaival
szaladva indult lefelé a lejtőn. Hobday utána. Ötven méterrel arrébb
elvesztette szem elől a sűrű aljnövényzetben. Megállt, hallgatózott, mert
félt, hogy Hobday esetleg feladta az üldözést. Aztán mozgást látott fönt, a
lejtő tetején, és most először komolyan megijedt, mert rájött, hogy a férfi
gyorsabb, mint számította, és nem lefelé követi, hanem fent marad,
ahonnan állandóan szemmel tarthatja.
Megint nekilendült, rohant, de nyomban látta, hogy a férfi, amilyen
gyorsan mozog a dombtetőn, máris eléje került. És onnan fentről egy gyors
fordulattal a lejtőn lefelé futva csapdába ejtheti.
Már a pánik hajtotta. Minden erejét összeszedve szaladt, de a laza, lejtős
talaj gonosz játékot játszott vele, kicsúszott a lába alól, elesett, gurult,
támaszért kapálózott, aztán nagy nehezen megállapodott és feltérdelt.
Félelmében felsírt. A férfi látta, hogy elesik, és elindult feléje a lejtőn.
Olyan közel ért hozzá, hogy Storm látta barna, borotvált, fénylő arcában
szögletes, fehér fogait. Feszes, izgatott fintorral vigyorgott, biztos lábon,
gyorsan futott lefelé, egyenesen arra az ösvényre, amelyen Stormnak
kellett volna továbbfutnia, ha biztonságba akar jutni, de ezzel most elvágta
az útját arrafelé, ahol Mark várta.
Felugrott. Megkerülte a lejtőt, amivel ösztönösen elkanyarodott
üldözője útjából, de ugyanakkor a segítség útjából is; egyszeriben teljesen
magára maradt, és frenetikus rémülettel menekült, magányosan az úttalan
bozótban, mindenki hallótávolságán kívül, aki segítséget nyújthatott volna.
Marknak igaza volt, mikor nem akarta, hogy ő legyen a csalétek, döntötte
el magában, Mark tudta, milyen veszedelmes játékra szánja el magát, de ő
a maga makacs, arrogáns módján ragaszkodott hozzá, kinevette Mark
aggodalmaskodását, lekicsinyelte a veszélyt, míg végül is Mark nagy
nehezen engedett. És most rohant, feldúltan, a félelemtől vadul kalapáló
szívvel, tüdejét megfeszítve, hogy a lába elgyengült, kis híján összecsuklik
alatta.
Egyszer megpróbált visszafordulni, de üldözője, akár egy vén ravasz
véreb a nyúl nyomán, előre megérezte tervét, és máris ott állt, elzárta az
útját. Ő megint rohant, aztán egyszerre csak ott volt előtte a folyó. A
felföldi esőzésektől a Bubezi megáradt, és szélesen, zölden,
méltóságteljesen hömpölygött előtte. A parton meg kellett fordulnia, és ott
találta magát a sűrű, tüskés bozótban. A vastag, hegyes tüskék között
keskeny, sötét, titokzatosan kanyargó, tekergő ösvény nyílott, és ő
pillanatok alatt elveszítette tájékozódóképességét. Megállt, megpróbált
hallgatózni, hogy mást is halljon, ne csak saját ziháló lélegzetét, igyekezett
keresztüllátni a félelem és tehetetlenség könnyeinek reszkető ködén.
A haja fürtökben lógott a homlokára, az arca lángvörös, szemei lázasan
csillogtak a könnyektől.
A barna tüskék szorosan zárták körül, nem hallott semmit. Lassan
elfordult, majdnem vakon, és halkan, rémülten zokogva próbálta
megtalálni a menekülés útját.
Hobday már várta. Ahogy az ösvény első fordulójánál elfordult,
majdnem nekirohant.
Az utolsó pillanatban látta meg, amint kitárt karokkal, vastag, szőrtelen
kezeivel, begörbített ujjakkal várta, hogy megfogja.
Élesen, bántó hangon felsikoltott, sarkon fordult, vissza az ösvényre,
amelyen jött, de ahogy rohant, Hobday elkapta a blúzát; a vékony anyag
úgy szakadt, mint a papír, háta bársonyos, krémszínű bőre kivillant a
szakadásban, és ez a gyöngyöző villanás még mohóbb vágyakra ösztönözte
a férfit. A torka mélyéből lihegve, rekedten nevetett, fel és Stormot ettől az
iszonyat újabb hulláma öntötte el.
Hobday tovább hajszolta a tüskebozótban. Kétszer is utol tudta volna
érni, de tudatosan hagyta, hadd csússzon ki a kezei közül, élvezte a játékot,
mint macska az egérrel, élvezte, mikor az érintésétől Storm felsikoltott, és
gyönyörködve hallgatta ismétlődő rémült jajgatásait, miközben menekülni
próbált előle.
Végül Storm nem bírta tovább, nekihátrált egy sűrű, áthatolhatatlan
tüskebokor-falnak, és ott lekuporodott. Összefogta tépett blúzát, reszketett,
mint egy lázas beteg, és könnytől és izzadságtól maszatos arccal, nagy,
sötétkék szemeivel felbámult a férfira.
Az lassan odasétált hozzá. Lehajolt. Storm képtelen volt elhárítani,
ahogy nagy, csontos, barna kezével megfogta a vállát.
Még mindig vigyorgott, bár ő is szaggatottan lélegzett. Ajkát kéjes,
izgatott vigyorral húzta hátra szögletes, fehér fogairól.
 A szája Storm szájára tapadt. Storm számára ez olyan volt, mint egy
lázálom, amikor az ember képtelen megmozdulni és kiáltani sem tud. A
szája fájt, ahogy a férfi fogaival beléjük mart, érezte saját vére ízét, azt a
ragacsos, fémes-sós ízt a nyelvén… Úgy érezte, megfullad. Aztán Hobday
keze durván, keményen, mint a gránit, puha mellére feszült. Ettől Storm
ismét életre kelt, és a férfi csuklóját rángatva tehetetlenül próbálta elhúzni
magáról a kezét.
– Igen – morgott halkan Hobday, zsíros, elfojtott hangon –, harcolj
csak! Csak csatázz ellenem. Helyes. Helyes. Ez így helyes, harcolj, ne
hagyd magad!
A hangja végleg felébresztette Stormot az iszonyat hipnotikus
kábultságából. Ismét felsikoltott.
– Helyes – mondta Hobday. – Ezt csináld. Sikíts megint. – Azzal
magának döntötte, lekényszerítette, míg a térde Storm fenekét nem érte, és
Storm teste hátrafeszült, mint a felajzott íj. Haja a földet söpörte, a torka
lágyan ívelt, fehér volt és sebezhető. Hobday a torkára szorította nyitott
száját.
Leszorította, hogy mozdulni sem tudott és fél kezével magasan
felrántotta bő parasztszoknyáját.
– Sikíts – sziszegte mély torokhangon. – Sikíts megint. – És Storm
hitetlenkedve érezte, hogyan feszülnek vastag, barna, érdes ujjai
kegyetlenül a testére. Belehasítottak, mint egy sas karmai, és ő sikított,
sikított…
Mark a tüskebozót labirintusában veszítette el őket, aztán egy ideig nem
hallott semmi hangot.
Fedetlen fővel, lihegve állt, minden idegszálával belefigyelt a
tüskebozót gyötrő csendjébe, szeme vadul villogott, és gyűlölte magát,
amiért hagyta, hogy Storm rábeszélje erre.
Eleve tudta, mennyire veszedelmes ez az ember, gyilkos, hideg,
hivatásos gyilkos, és ő odaküldte a leányt, ezt a fiatal, törékeny nőt,
csalétkül neki.
Ekkor meghallotta sikoltását. Közel, a tüskebozótban. Szinte
megkönnyebbült. Vadul, tombolva rohanni kezdett.
Hobday az utolsó pillanatban hallotta meg lépteit. Elengedte áldozata
karcsú, meggyötört testét, bámulatosan gyors mozdulattal megfordult, és
biztos lábbal megdőlve, felemelt karral, előrehúzott vállal, egy nehézsúlyú
birkózó támadóállásába lendült, izmait megfeszítve, harcra készen.
Mark meglódította a fegyvert, amelyet előző éjszaka készített. Egy
nyers állatbőrből készült hosszú, kolbászszerű rudat dupla öltéssel
összevarrt, és nagyszemű ólomsöréttel töltött meg. Két font súlyával, egy
vadkacsa sivító hangjával, suhanva, teljes lendülettel sújtott le Hobdayre,
és a csapásnak emberfeletti erőt és lendületet kölcsönzött Mark félelmetes
dühe és gyűlölete.
Hobday fél karját felrántva elhárította a fejére mért csapást. A bot
lendületétől alsókarjában a csontok száraz reccsenéssel törtek darabokra,
de így sem tudták az ütés erejét teljesen lefékezni, és az ólmos rúd végül is
Hobday arcába vágott.
Ha Hobday nem fogja fel karjával az ólmos bot csapásának ereje javát,
belehal, így azonban az arca zúzódott szét, s a feje hátravágódott a nyakán.
Hanyatt zuhant, neki a tövisbozótnak, a görbe, vöröshegyű tüskék
belekapaszkodtak ruhájába, beleálltak a testébe, és úgy lógott ott, mint egy
rongybábu, széttárt karokkal, lógó lábakkal, arca a mellére bukott, és sűrű,
sötét cseppekben Hullott róla a vér a ruhájára, gördült lefelé a gyomra
tájára, és rajzolt fényes vörös vonalakat a khakiszínű szövetre.

Az eső akkor eredt meg, mikor Hobdayt felcipelték az ösvényen oda, ahol
a két járművet a Chaka Kapuja oszlopainak védelmében hagyták a Bubezi
déli partján. Az első kövér cseppek szinte fájdalmasan fröccsenve csapták
meg őket, aztán súlyosan, nagy cseppekben ömleni kezdett, és egyre
hevesebben zuhogott, míg az ösvény úgy nem fénylett, mint az olvasztott
csokoládé, miközben ők ide-oda csúszkálva cipelték terhüket.
Hobdayt bokájánál azokkal a bilincsekkel bilincselték meg, amelyeket
Mark a vadorzóknak szánt, akiket netán letartóztat majd. Ép karját övénél
fogva derekához szíjazták, és a másik, kegyetlenül összezúzott karját is
valahogy odaerősítették a derékszíjához.
Mark megpróbálta kényszeríteni rá, hogy gyalogoljon, de hiába: vagy
tettette magát, vagy valóban túlságosan elgyengült. Az arca groteszk
fintorba torzult, az orra feldagadt, elferdült, a szemei félig lehunyva,
szemhéja sebes, ólomkékre dagadt, ajkára vastagon tapadt az alvadt vér,
ott, ahol a szétroncsolt ajkak között tisztán látszott a sötét rés, ahonnan
Mark csapásának gyilkos ereje kiverte vagy tövig letörte nagy, szögletes
szemfogait.
Pungushe és Mark együttes erővel, fáradságosan cipelték fel a meredek
ösvényen, a sűrűn zuhogó esőben. Mögöttük Storm, ölében Johnnal, a
kicsivel. Storm haja nedvesen, fényes fekete fürtökben tapadt az arcába,
didergett, hirtelen, fékezhetetlen görcsös rohamokban borzongott meg a
hidegtől és a vissza-visszatérő iszonyattól. A gyerek az ölében panaszosan
nyafogott. Storm az eső ellen egy vízhatlan vászondarabbal borította be, és
igyekezett megnyugtatni.
Végre elérték azt a kezdetlegesen összetákolt, nádfedelű fészert,
amelyet Pungushe készített, hogy a két járművet megvédje a széltől és az
esőtől. Hobdayt az Ariel oldalkocsijában helyezték el, és Mark föléje
kapcsolta a vászontetőt, egyrészt az eső ellen, másrészt hogy biztonságban
megtartsa. Úgy hevert ott, mint egy hulla.
Aztán Mark odament Stormhoz, aki dideregve, csuromvizesen,
szerencsétlenül ült az ütött-kopott, vén Cadillac kormányánál.
– Elküldöm veled Pungushét – mondta Mark, megölelte, és egy darabig
átölelve tartotta. Stormnak sem ereje nem volt tiltakozni, sem nem is akart,
egész erejével Markhoz simult, úgy próbált vigaszt keresni magának.
– Menj a kunyhóba, és maradj ott – mondta Mark. – Ne mozdulj ki,
amíg nem megyek érted.
– Igen, Mark – suttogta Storm és megborzongott.
– Elég erős vagy, hogy vezess? – kérdezte Mark aggódva, és Storm
minden erejét összeszedve igent bólintott.
– Szeretlek – suttogta Mark. – Jobban, mint bárkit vagy bármit ezen a
világon.
Mark végigvitte motorkerékpárját a csúszós, sáros ösvényen. Már
majdnem besötétedett, mikor elérték a főutat, amely a nyúlós sárba mélyen
belévájódott keréknyomokkal maga sem volt sokkal jobb, mint egy dűlőút.
Az eső megállás nélkül ömlött.
A keresztútnál Mark leállt az út mellé motorkerékpárjával, és
visszasietett Stormhoz, hogy a Cadillac ablakán át még néhány szót
váltsanak.
– Ebben a sárban innen hat óra az Umhlanga Rocks. Ne akard siettetni –
figyelmeztette Stormot. Benyúlt az ablakon, esetlenül, hevesen megölelték
egymást, aztán Storm feltekerte az ablaküveget. A Cadillac elhúzott,
megcsúszott és farolt egyet a sárban.
Mark hosszan nézett utána, ahogy felkapaszkodott az emelkedőn, és
csak mikor a féklámpák fénye is eltűnt a gerincen túl, ment vissza
motorkerékpárjához, és rúgta életre a motort.
A férfi az oldalkocsiban megmozdult. A hangja elmosódott, torz volt,
ahogy szétroncsolt ajakkal megszólalt.
– Ezért meg foglak ölni – mondta.
– Úgy, ahogy a nagyapámat megölted? – kérdezte halkan Mark, és
kikanyarodott az útra. A ladyburgi elágazásnál elfordult. Harminc
mérföldön át hajtott a sötétben, esőben és sárban, gyűlölete és dühe mint
egy máglya fűtötte végig az úton, és maga is csodálkozott önuralmán, hogy
ellent tudott állni a kísértésnek, és nem ölte meg Hobdayt a gumibottal
most, amikor könnyeden megtehette volna.
Az a férfi, aki az öreget megkínozta, megölte, aki megalázta és
meggyalázta Stormot, a hatalmában volt. Alig tudta féken tartani magát,
hogy bosszút álljon, de ellenállt, és komoran, szótlanul hajtott az
éjszakában.
Ahogy elindult felfelé a ladyburgi hegyhát meredek emelkedőjén, a
motorkerékpár az út egyik oldaláról a másikra csúszkált, és odalent a
zuhogó eső ködös függönyén keresztül elmosódottan pislogtak a város
fényei.
Mark nem tudta biztosan, a tábornok Lion Kopon tartózkodik-e, de
ahogy motorjával visszakapcsolt és befordult a konyhaudvarba, meglátta a
fényeket az ablakokban, és a tábornok vadászkutyái harsány ugatással
rohantak neki a sötétben. Mögöttük három zulu szolga, kezükben
lámpással.
– Itt van Nkosi? – kiáltott rájuk Mark.
De nem is volt szükség megvárnia a választ, mert ahogy leszállt a
motorról, meglátta, amint a szeretett, nagydarab, ismerős alak széles
vállaival, fejét lehajtva lenéz rá a dolgozószoba kivilágított ablakából.
Mark berobogott a házba, ledobálta magáról nedvességtől gőzölgő
vízhatlan köpenyét és berontott a tábornok dolgozószobájába.
– Fiam! – Sean Courtney elindult feléje, át a tágas szobán. – Mi történt?
– Mark egész valója elváltozott, valami szenvedélyes, diadalmas öntudat
sugárzott belőle.
– Megvan az az ember, aki megölte a nagyapámat – ujjongott, és Sean
megállt félúton, a szoba közepén. Szemmel láthatóan ijedt arccal. – Dirk
Courtney volt az, igaz, fiam?
A szolgák felcipelték a tehetetlen Hobdayt a dplgozószobába, és
lefektették a kandalló előtt a bőrkanapéra.
– Ki bilincselte meg? – morogta Sean, miközben a férfit tanulmányozta,
aztán választ sem várva folytatta. – Vegyétek le róla. Istenem, mi történt az
arcával?
Ruth Courtney lépett a szobába. Felébresztette az izgatott lárma. Hosszú
hálóköntös volt rajta, és még fején álla alatt csokorba kötött szalaggal
hálósapkája.
– Úristen! – meredt rá Hobdayre. – A karja eltört, és talán az álla is!
– Mi történt? – kérdezte kemény hangon Sean.
– Megütöttem – mondta Mark. Sean egy hosszú percig hallgatagon
nézett rá, aztán tovább beszélt.
 – Gondolom, legjobb lesz, ha az egész történetet előadod mondta –, az
elejétől fogva.
Míg Ruth Courtney csendben dolgozott Hobday összezúzott arcával,
Mark beszámolt a tábornoknak a történtekről.
– A neve Hobday. Dirk Courtneynak dolgozik, már évek óta. Egyik
jobbkeze.
– Hát persze – bólintott Sean –, rá kellett volna ismernem. Ez a
földagadt arca… Már láttam azelőtt is.
Mark halk hangon, tömören elmondott mindent, amit erről az emberről
tudott, kezdve első találkozásuktól az elhagyatott Andersland tanyán.
– Akkor azt mondta, hogy Dirk Courtneynak dolgozik? – kérdezte Sean.
– Azt mondta, a ladyburgi cukorgyárnak – pontosított Mark, és Sean
fehér szakállát lendítve rábólintott.
– Folytasd.
Mark idézte Pungushe elbeszélését az öreg haláláról, hogyan érkezett
oda vele három férfi a völgybe, és a „hallgatag ember” hogyan lőtte agyon
és várta meg, míg meghal, és hogyan temették el jeltelen sírba.
Sean a homlokát ráncolva csóválta a fejét. Hobday megmozdult a
heverőn, megpróbált felülni. Megdagadt, kifacsarodott álla megmozdult.
– Átkozott nigger hazugság – mondta elmosódott hangon. – Életemben
három napja jártam először a Chaka Kapujánál.
Sean Courtney nyilvánvalóan aggódva fordult Markhoz.
– Azt mondod, hogy te megütötted ezt az embert és megsebesítetted?
Hogyan történt ez?
– Mikor odajött a völgybe, Pungushe felismerte, hogy ő az, aki megölte
John Anderst. Én kicsalogattam a táborából, és Pungushe meg én elfogtuk,
és idehoztuk.
– Miután félig megöltétek? – kérdezte nyomatékkal Sean, és meg sem
várta Mark válaszát, már folytatta. – Fiam, azt hiszem, igen nehéz
helyzetbe hoztad magadat. Egy szikrányi bizonyítékot sem látok, ami
mindezt alátámasztaná, legalábbis olyan bizonyítékot, aminek alapján egy
bíróság elítélhetné. Ugyanakkor te megtámadtál valakit, súlyos testi sértést
okoztál neki, és személyes szabadságában…
– Ó, nekem van bizonyítékom! – vágott közbe sietve Mark.
– Micsoda? – kérdezte komoran Sean.
A férfi a heverőn összetört arcával Sean felé fordult, és magabiztosan
emelte fel a hangját.
– Átkozott hazug! Az egész hazugság…
– Csendet! – Sean csendre intette, aztán megint Markhoz fordult.
 – Bizonyítékod? – kérdezte.
– Az én bizonyítékom az a tény lesz, hogy Dirk Courtney megöli vagy
megöleti ezt az embert abban a pillanatban, hogy innen elengedjük.
Valamennyien döbbent csendben bámultak Markra. Mark komoly
hangon folytatta.
– Mi mind tudjuk, hogyan dolgozik Dirk Courtney. Mindent elpusztít,
ami az útjába áll, vagy ami veszélyt jelenthet számára.
Hobday mereven figyelte. A szeme ezúttal nem volt fátyolozott, merev.
Megnyomorított ajka remegett, aprókat lihegett és tisztán látszott a sötét
lyuk, ahol a fogai hiányoztak állkapcsából.
– Nincs szükségünk rá, hogy ez az ember bármit bevalljon nekünk. A
tény maga, hogy itt volt, ebben a házban, a tábornokkal és velem, Dirk
Courtney ellenségeinek a táborában, az a tény, hogy az arca egy
nyomatékos rábeszélés nyomait viseli, elég lesz Dirk Courtneynak. Egy
telefonhívás az egész. Valahogy így: „Hobday itt volt velünk, és kész arra,
hogy eskü alatt vallomást tegyen John Anders meggyilkolásáról.” Aztán
fogjuk Hobdayt, levisszük a faluba és otthagyjuk. Dirk Courtney meg fogja
ölni. De mi ezúttal résen leszünk. Mert ezúttal közvetlenül rábizonyíthatjuk
a gyilkosságot.
– Az Isten verje meg magát! – horkant fel Hobday és ülő helyzetbe
tornázta magát. – Hazugság. Én nem vallottam be semmit!
– Ezt mesélje be majd Dirk Courtneynak. Talán el is hiszi – mondta
csendesen Mark. – Másrészről, ha a törvény szerint kegyelmet kérve
vallomást tesz ellene, itt a tábornok és a törvény védelme, teljes ereje.
Akkor nem engedjük szabadjára.
Hobday vadul tekintgetett maga körül, mintha azt remélné, hogy akad
valahol egy kapu, amelyen elmenekülhet, de Mark irgalmatlanul tovább
beszélt.
– Maga jobban ismeri Dirk Courtneyt, mint bármelyikünk, nem igaz,
Hobday? Tudja, hogyan dolgozik az agya. Gondolja, hogy vállalja a
kockázatát annak, hogy esetleg mégis tett vallomást? Mi haszna lehet
magából ezek után? Bízhat-e a hűségében most, hogy a gyanú árnyéka
esett magára? Maga tudja, mit fog csinálni, nem igaz? Ha meggondolja, rá
fog jönni, hogy az egyetlen mód arra, hogy életben maradjon, ha Dirk
Courtney biztonságban lakat alatt van, vagy a kötél végén lóg.
Hobday gyűlölettel nézte.
– Maga kurafi! – sziszegte repedt ajakul, és a hangja olyan volt, mintha
dugót húztak volna ki egy szénsavas palackból, és megállás nélkül ömlött
belőle a trágárságok özöne, tehetetlen gyűlölettől szikrázó szemekkel
köpködte a legkülönbözőbb, ízléstelen, értelmetlen szitkok tömegét.
Mark felállt, levette a telefon hallgatóját a Sean asztalán álló
készülékről.
– Központ? – szólt bele a mikrofonba. – Kérem, kapcsolják Mister Dirk
Courtney rezidenciáját.
– Ne! – hördült fel fuldokolva Hobday. – Ezt ne csinálja! – és a gyűlölet
helyét arcán az iszonyat foglalta el, a feje, szétroncsolt orrával és szájával
szinte összeaszott.
Mark meg se próbált hallgatni rá. A szobában mindenki tisztán hallotta
a kapcsolás hangját, aztán megszólalt egy hang, amelyet eltorzított a
távolság.
– Ez a nagyméltóságú Mr. Dirk Courtney földművelésügyi
miniszterhelyettes úr rezidenciája…
Hobday feldobta magát a heverőről, odatántorgott az íróasztalhoz,
kikapta a hallgatót Mark kezéből és visszacsapta tartójára.
– Ne! – lihegte a fájdalomtól és rettegéstől rekedten. – Kérem, ezt ne
tegyék velem.
Az íróasztal sarkának dőlve megállt, a fájdalomtól meggörbedt, törött
karját a melléhez szorította, szétmarcangolt arca görcsösen rángatózott.
Mark, Ruth és Sean némán várták, mit dönt.
Hobday megfordult. Nehézkesen visszavánszorgott a heverőhöz,
rázuhant. Feje előrebillent, majdnem a térdéig lógatta, a csendben csak a
lihegése és nyöszörgése hallatszott.
– Rendben van – suttogta rekedten. – Mit akarnak tudni?
Sean Courtney tábornok megrázkódott, mintha valami rossz álomból
ébredt volna, de aztán határozott, pattogó hangon utasította Markot.
– Mark, vedd a Rollst. Menj le a faluba, és szerezz nekem egy ügyvédet.
Ezt a vallomást megfelelő formában akarom látni… Én még most is
békebíró vagyok és hites eskühely. Én leszek az okiraton a tanú.

Mark a Rollsszal Peter Botes szélesen terpeszkedő új villája

kocsifelhajtóján parkolt, a város szélén.
A ház sötéten állt, csend volt mindenütt. Mark erőteljesen megzörgette a
faragott tikfa bejárati ajtót. Egy kutya felugatott valahol a házban. Aztán
fény gyulladt az egyik emeleti ablakban. Egy zsalugáter megnyikordult,
kinyílt.
– Ki az, és mit akar? – hallatszott Peter ingerült, álomittas hangja.
– Mark vagyok – kiáltotta Mark. – Velem kell jönnöd, most azonnal.
– Úristen, Mark, tizenegy óra van. Nem várhat ez reggelig?
 – Courtney tábornok óhajtja, hogy most azonnal gyere.
A név megtette hatását. A hálószobában hangok mormolása hallatszott.
Marion nővére álmosan tiltakozott. Aztán Peter lekiabált.
– Rendben van, adj egy percet, amíg felöltözöm.
Mark, míg kint várakozott a Rollsban, és a kocsi tetején kopogó eső
kígyózva csurgott le a szélvédő üvegén, eltöprengett, tulajdonképpen miért
Peter Botest választotta erre a célra. Nemcsak azért, gondolta, mert róla
pontosan tudta, hol találja meg ilyen késő éjszaka, hanem azért is, mert
tisztában volt vele: azt szeretné, Peter legyen jelen, amikor bálványát
lerombolják, az orra alá akarta dörzsölni a bizonyítékokat, hogy Dirk
Courtney közönséges tolvaj és gyilkos. Kívánta magának ezt az elégtételt,
és keserűen, humortalanul mosolygott bele a sötétbe a Rolls
kormánykereke mellől.
– Legalább ennyit megérdemlek – suttogta, amikor a ház ajtaja kinyílt,
és Peter sietett ki rajta, nyakát behúzva, a szakadó esőben.
– Miről van szó? – szólt be a Rolls ablakán. – Remélem, elég fontos,
hogy ilyen késő éjszaka rángattok elő!
– Ahhoz elég fontos – nyugtatta meg Mark és begyújtotta a motort. –
Szállj be.
– Utánad megyek a Packardommal – mondta Peter, és odaszaladt a
garázshoz.

Peter Botes Courtney tábornok nagy íróasztalánál ült. Sietve öltözködött,

még nyakkendőt sem kötött, és kicsi, jóléttől dagadó pocakja feszesen
domborította ki ingét a nadrág övrésze fölött. Ritkuló, kócos, homokszínű
haja alatt a fejbőre rózsaszínűen fénylett, ahogy a papír fölé hajolt.
Sebesen írt, tiszta, szabályos betűkkel és arcvonásai híven tükröztek
minden friss megrázkódtatást a hallottak nyomán, amit le kellett írnia. Az
arca sápadt volt, ajka merev, vékony vonal.
Időnként abbahagyta az írást, hitetlenkedve meredt Hobdayre a szoba
másik végében, és zihálva szedte a lélegzetet, amikor az valami új, iszonyú
dologról vallott.
– Leírta ezt? – kérdezte a tábornok. Peter görcsösen igent bólintva
tovább írt.
A többiek feszülten figyeltek. A tábornok székébe süppedt a kandalló
előtt, szemét lehunyta, mintha aludna, de a kérdések, amelyeket időnként
feltett, tiszták, metszően élesek voltak, akár a kard éle.
Mark a tábornok széke mögött állt, csendben, figyelmesen, az arca
kifejezéstelen volt, bár a harag és gyűlölet görcsbe húzta gyomrát.
 Hobday ülő helyzetben előrecsúszott a heverőn, vastag hangja északi
akcentusával színtelenül, mint fojtott zümmögés hangzott, ellentétben a
szörnyű szavakkal, amelyeket kimondott.
Nemcsak John Anders gyilkosságáról volt szó, többről, sokkal többről.
Állami dokumentumok hamisításáról, magas rangú tisztviselők
vesztegetéséről, hivatali hatalommal való visszaélésről. Mark
meghökkenve támaszkodott a karjára, döbbenten hallgatta, mikor Hobday
elmondta, hogyan próbálta meg Dirk Courtney parancsára két alkalommal
is megölni őt.
Eddig nem is tudatosodott magában, nem azonosította, de ahogy
Hobday zömök alakját elnézte, egybevágott képzeletében azzal a
homályos, arctalan vadásszal, azon az éjszakán ott, a felföldön, és a
másikkal, akit az esőben és a lázas ködön keresztül látott csak. Hobday
nem nézett föl, mikor erről beszélt, és Marknak nem volt kérdése hozzá.
Olyan volt, mintha Hobday, ha egyszer elkezdte, mindenképpen ki akarná
tisztítani magából mindazt a szennyet, s mintha perverz elégtételt merítene
abból az iszonyatból, amit szavai hallgatóságában keltenek.
Azok csak figyelték, elszörnyülködve mindannak iszonyatos méretei
fölött, amiket hallottak. Ruth időnként spontán felkiáltott, ilyenkor Sean
tágra nyitott szemekkel nézett rá, aztán megint lehunyta szemét és fél
kezével eltakarta arcát.
Mikor Hobday John Anders meggyilkolásáról kezdett el beszélni, és
minden részlet pontosan egyezett azzal, ahogy Pungushe leírta, Marknak a
fájdalom a torkát szorongatta, rosszulléttel küzdve hallgatta végig, és csak
egy kérdést tett föl.
– Miért hagyta, hogy olyan lassan haljon meg? Miért nem végzett vele?
– Baleset látszatát kellett kelteni. – Hobday nem nézett föl rá. – Csak
egy golyó. Egy ember nem lövi meg magát kétszer véletlenül. Hagynom
kellett, hogy magától haljon meg.
Mark dühének nem volt határa. Ruth Courtney egy zokogásszerű hang
kíséretében visszafojtotta lélegzetét. Sean Courtney felnézett.
– Jól vagy, drágám?
Ruth némán bólintott. Sean visszafordult Hobdayhez.
– Folytassa.
Végezetül Peter Botes visszaolvasta a vallomást. Hangja reszketett és a
szörnyűségesebb részeknél elhalkult, hogy Seannak keményen rá kellett
mordulnia.
– Hangosabban, ember! – Botes két eredeti példányt készített. Hobday
kezdetleges kaparásával mindegyik oldalt aláfirkálta, aztán mindenki
aláírta a neve fölött, és Sean mindegyik példány utolsó oldalára rányomta
hivatali viaszpecsétjét.
– Rendben van – mondta, azzal az első példányt odavitte az íróasztal
mögötti páncélszekrényhez. – Azt akarom, hogy maga tartsa magánál a
másik példányt – mondta Peternek. – Köszönöm a segítséget, Mr. Botes. –
Bezárta a páncélszekrényt és visszafordult.
– Mark, légy szíves, telefonálj most Acheson doktornak, kérlek. Azt
hiszem, gondoskodnunk kell a tanúkról. Habár, a pénzemért, azt is
elnézném, hogy szenved.

Mikor doktor Acheson odaért a Lion Kophoz, már majdnem két óra volt
éjfél után. Ruth Courtney felvezettem vendégszobába, ahol Hobday feküdt.
Sem Sean Courtney, sem Mark nem ment föl vele. Lent maradtak a
dolgozószobában, csendesen ültek a kandalló előtt, amelyben közben a
szolgák megrakták a tüzet. A szél az ablaknak verte az esőt. Sean whiskyt
ivott, és Mark kétszer töltötte meg a poharát az elmúlt óra alatt.
Összeroskadva ült kedvenc karosszékében, fáradtan, öregen, fájdalomtól
meggörnyedve, két kézzel fogta a poharát.
– Ha meglenne bennem a bátorság, magam lőném le… mint egy veszett
kutyát. De akárhogyan is, a fiam, akárhányszor megtagadtam is, mégis az
én vérem, az én lágyékom terméke.
Mark hallgatott. Ruth jött be a szobába.
– Doktor Acheson rendbe hozza annak az embernek a kezét – mondta. –
Még egy órát marad, de azt hiszem, most már fel kellene jönnöd lefeküdni,
drágám. – Odament Seanhoz, és szelíden a vállára tette a kezét. –
Valamennyiünknek bőven elég volt erre a napra.
A telefon csengett az íróasztalon. Fémes, idegesítő hangon.
Valamennyien felkapták a fejüket. Teljes öt másodpercig bámultak rá, s
mikor újra, követelőzően megszólalt, Ruth odament és felemelte a kagylót.
– Itt Mrs. Ruth Courtney beszél – mondta halkan, szinte félénken.
– Mrs. Courtney, ön az édesanyja Mrs. Storm Huntnak?
– Igen, pontosan.
– Azt hiszem, nagyon rossz hírünk van az ön számára. Itt a durbani
Addington Kórház igazgatója beszél. Az ön leányával súlyos baleset
történt. Attól tartok, az eső és a sár volt az ok. A fia, az ön unokája,
azonnal meghalt. Szerencsére nem szenvedett, de az ön lánya kritikus
állapotban van. El tudna jönni hozzá, amilyen gyorsan csak lehet? Nem
tudjuk, megéli-e a reggelt, attól tartok…
A hallgató kiesett Ruth kezéből, az asszony megtántorodott, arca
viaszfehérre sápadt.
– Ó, Istenem! – suttogta, a lába megroggyant, előrebukott és elesett
volna, de Mark idejében elkapta és lefektette a heverőre.
Sean odament a dróton csüngő telefonhallgatóhoz és fölemelte.
– Itt Courtney tábornok beszél – vakkantott bele dühösen a készülékbe.,
– Mi történt?

Mark vezette a nagy Rollst végig a megdöntött jobb kanyaron a híd felé.
Nagyon gyorsan hajtott. Az asszony, akit szeretett, halott gyermeke
édesanyja, haldoklott, és Mark szíve meghasadt. Az utat vastagon lepte el a
latyakos, csokoládébarna sár, a kocsik kereke mély nyomokat vágott beléje
és a sár vastag, undok kásává keveredett rajta. A Rolls farolt, bukdácsolt a
bevágásokban, de Mark keményen markolta a kormánykereket.
A Baboon folyó, hídja ötszáz méternyire volt előttük, de még nem látták
a vég nélkül, sűrűn zuhogó esőben. A reflektorok ötven méternél nem
világítottak messzebbre, fényüket letompították a fehéren csillanó
esőcseppek.
Ruth Courtney csendben ült a hátsó ülésen, és vakon bámult maga elé.
Bundája gallérját fűiére húzta, apró volt, törékeny, mint egy gyermek.
Sean Courtney tábornok Mark mellett ült. A hangja halk, mintha csak
magának beszélne.
– Túl későre hagytam. Makacs, vén bolond voltam. Túl sokat kívántam
tőle, azt akartam, hogy több legyen, mint emberi, és túlságosan kemény
voltam hozzá, amikor nem felelt meg a mércének, amelyet én állítottam fel
eléje. Régen oda kellett volna mennem hozzá. Most talán már késő…
– Nincsen késő – tiltakozott Mark. – Élni fog. Élnie kell.
– Későn van az unokám számára – suttogta Sean. – Én sose láttam, és
csak most jövök rá, mennyire szerettem volna…
A gyerek említésére Mark gyomra fájdalmasan görcsbe húzódott.
Szerette volna odakiáltani:
– Az én fiam volt! Az én elsőszülöttem! – De Sean tovább beszélt
mellette.
– Kicsinyes, engesztelhetetlen vénember voltam. Isten irgalmazzon
nekem, de még ki is zártam a lányomat az örökségből. Megtagadtam, és
most utálom magam érte. Csak elérnénk hozzá, csak még egyszer
beszélhetnék vele, kérem Istent, adja még ezt nekem.
A híd acélkorlátja hirtelen magasodott fel előttük az özönvízszerűen
ömlő esőben a sötétségből, és a felhők közül villám hasított át az égen.
Mark egy pillanatra tóttá a vasúti híd pókhálószerű acélhálóját, amely az
alattuk tátongó kétszáz méter széles szakadékot áthidalta. A szakadék
sziklás falai majdnem százötven láb mélységbe nyúltak meredeken lefelé a
Baboon folyó megáradt, barnán hömpölygő vizére.
Mark fékezett, aztán visszakapcsolta a sebességet, hogy a Rollst jobban
kézben tudja tartani, mikor odaáll a híd közúti sávjának a felhajtójához.
Ekkor váratlanul vakító fénysugár villant fel a sötétben az út jobb
oldalán, és Mark önkéntelenül a szeme elé kapta fél kezét, hogy
védekezzék a fény ellen.
A sötétből egy hatalmas, fekete árny robogott elő, és ahogy egyenesen
feléjük tartott, két izzó reflektora úgy fénylett, mint egy gyilkos szempár.
Mark azonnal, tisztán látta, hogy a Rolls a hídra felvezető rámpán
menthetetlenül csapdába esik, balján csak egy vascsövekből álló gyenge
korlát választotta el a lejtőtől. Nyilvánvaló volt, hogy a kocsiszörnyeteg
jobb felől száguldva nekik fog rohanni, és úgy dobja le őket a rácson
keresztül a mélybe, mint egy gyermekjátékot.
– Kapaszkodjanak! – kiáltotta, és elrántotta a kormányt, hogy elkerülje
az előtte felmagasló acélszörnyeteget és a szemébe hasító, vakító fényt.

Peter Botes lehúzódott az útról, a fenyőfák közé és kikapcsolta a Packard

motorját. A csendben hallgatta a fenyőfák nyugtalan susogását a szélben és
az ágakról lehulló esőcseppek kopogását a kocsi tetején.
Cigarettára gyújtott. A gyufa remegett a kezében. Mélyen leszívta a
füstöt, várta a dohány nyugtató hatását, előrebámult az útra, amely
egyenesen Great Longwoodba vezetett, Dirk Courtney rezidenciájához.
Érezte, hogy egész karrierje legéletbevágóbb döntését kell meghoznia.
Akárhogy is dönt, az élete örökre megváltozik.
Ha Dirk Courtney elbukik, magával viszi mindazokat, akik közel állnak
hozzá, az ártatlanokat, és ő is ártatlan. A botrány és a vád őt is beszennyezi
majd, pedig olyan keményen dolgozott az előbbre jutásért, kibontakozó
karrierjéért és mindazokért a kellemes dolgokért, amelyeket csak most
kezdene élvezni. És mindez oda, és újból kell kezdeni, talán egy másik
városban, másik országban, akárhol, de kezdhet mindent elölről.
Visszataszító gondolat. Megszokta, hogy vagyonos ember. Nem tudta,
szembe tudna-e nézni egy új kezdéssel.
Másrészt viszont, ha Dirk Courtney nem bukik, ha megszabadul a
haláltól és a katasztrófától, vajon mennyire lesz hálás azzal szemben, aki a
megmentésében közreműködött? Tudta, mekkora Dirk Courtney vagyona,
a hatalma, és elképzelhetőnek tartotta, hogy abból valami, esetleg egy
jókora szelet, neki jut, Peter Botesnak, aki megmenti Dirk Courtneyt, de
közben azért kézben tartja a fegyvert, amellyel elpusztíthatja.
Világos volt számára, hogy a végzet útjának olyan fordulópontján áll,
ami ritkán adódik az életben, s akkor is csak a kiválasztott keveseknek.
Egyfelől a becstelenség, az ismeretlenségbe süllyedés, másfelől a hatalom,
a gazdagság, a tízezrek, talán éppenséggel milliók…
Beindította a Packard motorját. A hátsó kerekek megpörögtek a sárban,
aztán hátrált, vissza az útra, és elindult a nagy kocsival fel a dombra.
Dirk Courtney az íróasztala sarkán ült, fél lábát lustán lóbálta. Kockás
selyemköntös volt rajta, amelynek fényes anyaga minden mozdulatára
megcsillant a lámpafényben. Fehér selyemsál a nyakában, a szeme tiszta,
sima arca üde, napbarnított, mintha nem most ébredt volna legmélyebb
álmából.
Mutatóujján egy párbajpisztolyt pörgetett, s közben feszülten figyelt.
Peter Botes idegesen feszengett a székén, és bár a kandallóban tűz
lobogott és Dirk szorgalmasan döfködte, szította a lángokat, ő percenként
megborzongott és fázósan dörzsölgette a kezét. A hideg a lelkemben van,
gondolta, és a hangját kissé megemelve tovább hadart.
Dirk Courtney nem szólt egy szót sem, nem tett megjegyzést, nem
kiáltott fel, nem tett fel kérdéseket, míg Botes be nem fejezte. A pisztolyt
pörgette, két fordulat, az agya odacsapódott a tenyeréhez, két fordulat, egy
csapódás.
Mikor Peter Botes végzett, Dirk felhúzta a pisztoly kakasát, és a
kattanás megdöbbentően hangzott a csendes szobában.
– Hobday, az apám, a felesége, a fiatal Anders… és te. Ezek, akik
tudnak róla.
– És a zulu.
– És a zulu – mondta helyeslően Dirk, és üresen elsütötte a pisztolyt. A
kakas nekicsapódott a lőporserpenyőnek.
– Hány példány van a vallomásból?
– Egy – hazudta Peter. – A tábornok dolgozószobájában, a
páncélszekrényben.
Dirk bólintott, és újból felhúzta a pisztolyt.
– Helyes. Ha van még egy példány belőle, az nálad van – mondta. – De
mi nem hazudunk egymásnak, igaz, Peter?
Dirk első ízben szólította Botest a keresztnevén, amiben volt valami
bizalmaskodás, de fenyegetés is egyben. Peter nem volt többre képes, mint
száraz szájjal rábólintani.
Dirk megint elkattintotta a pisztolyt. Mosolygott. Meleg, behízelgő
mosollyal. Azzal a nyílt, barátságos mosollyal, amelyet Peter olyan jól
ismert.
– Ahhoz túlságosan szeretjük egymást, igaz? – és tovább mosolygott. –
Azért jöttél, hogy ezt elmondd nekem, igaz? Mert szeretjük egymást?
Peter hallgatott. Dirk mosolyogva tovább beszélt.
– És természetesen te gazdag ember leszel, Peter. Ha megteszed, amit
kérek. Nagyon gazdag ember. Megteszed, amit kérek, igaz, Peter?
Peter ismét bólintott.
– Igen, természetesen – nyögte ki végre.
– Megkérlek, hogy hívjál föl valakit telefonon – mondta Dirk. – Ha
zsebkendőn keresztül beszélsz, úgy fog hangzani, mintha távolsági hívás
lenne, és elfojtja a hangodat. Senki se fogja fölismerni. Megteszed ezt?
– Természetesen – bólintott Peter.
– Felhívod apám házát, és vagy vele, vagy a feleségével beszélsz. Azt
szeretném, ha azt mondanád, hogy te vagy az Addington Kórház
igazgatója, és hogy azt mondd…

Dirk Courtney a teherautó elsötétített vezetőfülkéjében ült, és míg az eső

kopogását hallgatta, alaposan végiggondolta tervét és az előkészületeket.
Nem szeretett sietősen dolgozni, hogy ne maradjon ideje gondosan
kitervelni mindent. Túlságosan könnyen hagy az ember életbe vágó
részleteket figyelmen kívül.
Az ilyenféle munkát nem szerette maga végezni, rendszerint valaki mást
bízott meg vele. Sosem vállalt személyesen kockázatot, csak ha nem volt
más megoldás.
Bánkódni, aggályoskodni értelmetlen dolog, és csak a cselekvésre szánt
időt vesztegeti vele az ember. Tehát minden figyelmét a tervezésre
koncentrálta.
Azok a Rollsszal jönnek, hárman, a tábornok, a zsidó kurvája meg az az
arrogáns, áskálódó kölyök, Anders.
Dirk gondosan választotta meg a helyet. A farm teherautója ötven zsák
lótakarmánnyal volt megrakva. Három tonna holtsúly, ellenállhatatlan
nyomatékot ad a teherautónak.
Utána két dolgot kell elvégeznie. Először meg kell győződnie arról, mit
történt velük. Volt nála egy zsákvászonba burkolt ólomrúd, ami betöri a
koponyát, de a bőrt nem sérti föl. Aztán el kell vennie a tábornoktól a
kulcsait. A páncélszekrény kulcsa a kulcskarikán van, az pedig az
óraláncán. A gondolatra, hogy apja holttestét fosztja ki, a szeme se rebbent.
Egyetlen gondja volt, megszerezni a kulcsokat, elkerülni a kigyulladást és
azt, hogy a Rolls a Baboon folyó tomboló, megáradt vizébe zuhanjon.
 Ha pedig mégis megtörténne, arra kell hagyatkoznia, hogy a tábornok
nem változtatta meg húsz évvel ezelőtti szokásait. A tartalék kulcsot akkor
a borospincében tartotta, a pezsgőspalackok feletti polcon. Dirk erre akkor
jött rá, mikor a pince még gyermekkori játékai színhelyéül szolgált, és
kétszer elvette a kulcsokat, játszott velük, de titokban vissza is tette őket. A
tábornok öreg kutya, szokások rabja. Dirk biztos volt benne, hogy most is
ott vannak.
Helyes. Tehát a páncélszekrény: két kulcs. Ha egyik sem lenne meg,
akkor: öreg páncélszekrény. De nem akart erőszakot alkalmazni, bíznia
kell a kulcsokban. Akárhogyan, biztos volt benne, hogy így vagy úgy, ki
tudja nyitni.
A vallomást megszerzi. Gondosan el kell égetnie. Marad Hobday.
Alighanem az egyik vendégszobában, nyugtatóval, tehetetlenül. Megint az
ólomrúd, aztán egy felborított petróleumlámpa. Nagy ház, vén, száraz
fagerendákkal, vastag nádfedéllel. Úgy fog égni, mint egy máglya. És
Hobday ott fekszik majd benne, mint egy viking törzsfőnök.
Azután már csak Peter Botes marad. Dirk pislantott. Kezelhető helyzet.
Nem rosszabb ötven másiknál, amit túlélt. Csak gyors, közvetlen akciót
igényelt. Bátorítóan szólt oda Peternek.
– Ne aggódj – mondta. – Ma éjszaka, aztán új élet vár rád. Magammal
viszlek a gazdagság és hatalom útján, Peter. Sosem fogod megbánni ezt az
éjszakát, esküszöm!
Baráti mozdulattal megszorította Peter karját a sötétben. Természetes,
hogy megvan nála a vallomás egy példánya, gondolta, de később még lesz
rá bőven idő megtalálni és megszabadulni ettől a nagyképű; beképzelt kis
alaktól. Egy év talán, mikor az izgalom elült, egy újabb kis baleset, és
mindennek vége.
– Nálad van a pisztoly? – kérdezte. Peter idegesen nyelt egyet és két
kézzel markolta térdei között a nagy katonai Smith és Wesson pisztolyt.
– Nem kell feltétlenül használnunk – figyelmeztette Dirk. – Csak a
legvégső esetben. Nem akarunk golyónyomokat magyarázni. Érted?
– Igen, értem.
– Te a biztosíték vagy. A végső biztosíték. – És odakint a sötétben, a
ferdén zuhogó esőn keresztül egy fény villant fel. Elhalványodott, aztán
ismét felerősödött, és kúszott felfelé a lejtőn.
– Ott jönnek – mondta Dirk, és beindította a teherautó motorját.

Mark keményen elrántotta jobbra a kormányt, és tövig lenyomta a

gázpedált. Megpróbálta a híd feljáróján elkerülni a dübörgő járművet és
megúszni az összeütközést.
Mögötte Ruth Courtney éles hangon felsikított. Mark már azt hitte,
sikerült, de csak egy pillanatra, a hirtelen gyorsítással, teljes sebességgel
mintha sikerült volna előrevágtatnia, de ekkor a teherautó keményen
megdobta a farát, gonoszul meglódult, és Mark minden csontjában érezte
az ütközés iszonyú erejét.
A teherautó a Rollst a hátsó kerekénél találta el, s a nagy, nehéz kocsi
oldalra lódult. A lendülettől kiszakadt Mark kezéből a kormánykerék,
Mark nekirepült az ajtónak, és érezte, hogy a mellkasában úgy törnek a
bordái, mint a száraz gallyak, aztán fejtetőre állt a világ, a Rolls
felbukfencezett, fehér szikraeső sziporkázott szerte a sötétben, akár egy
meteor farka, ahogy gyilkos erővel acél verődött acélnak. Még egy
rándulás, a Rolls átzuhant a híd védőkorlátján, aztán szabadon estek,
zuhantak hangtalanul a fekete semmibe.
Ruth Courtney még mindig sikoltozott a hátsó ülésen, amikor a Rolls
csúszós, iszonyú zuhanással nekizúdult valaminek, lepattant a szakadék
sziklafaláról, és tovább zuhant az űrbe.
Mark nekiszorult az ajtónak. A Rolls zuhant, és egyre fokozódó
gyorsulásával a nehézkedési erő úgy préselte neki az ajtónak, hogy mikor
ismét nekiütköztek valaminek, az ajtó kiszakadt, s Mark úgy repült ki rajta,
mint kő a parittyából, és zuhant a kavargó sötétségbe.
Még látta a Rolls égő reflektorait, amint a kocsi nagy ívben
bukfencezve, vakító fénnyel pörög alatta. A szakadék visszhangozta a
sziklának verődő acél csattogását és a Rolls-Royce motorjának harsogását,
miután a gázpedál az ütközéskor menthetetlenül teljesen lenyomott
állapotában beszorult.
Mark úgy érezte, esése a sötétben sose ér véget, de aztán teljes erővel
nekizuhant valaminek, hogy minden levegő kiszorult a tüdejéből. A
kegyetlen ütéstől egy pillanatra szentül azt hitte, hogy a teste csonttalan
péppé zúzódott össze a szakadék sziklás fenekén, de aztán érezte, hogy
elborítja a hideg, kavargó, nedves áradat. Olyan messze repült el, hogy
végül is a folyóba zuhant.
Öntudata maradékába megkapaszkodva küzdött levegőért, küzdött,
hogy fejét a víz felett tudja tartani, miközben az ár magával sodorta.
Fényes, fekete sziklák rohantak feléje a sötétből, mint ragadozó állatok,
karmukkal a lábába kapaszkodtak, leszorították sérült mellkasát, és bénító,
fájó érzéssel vágódtak neki a víz sodrában. A jeges víz belefolyt feszülő
torkába, égette a tüdejét, minden lélegzetvételnél fuldokolnia kellett és
hányingere volt.
 Lesiklott egy fehér, száguldva csobogó zuhatagon. Érezte, hogy a bőr
lehorzsolódik a derekáról meg a válláról, ahogy nekiverődik a sziklának,
aztán, a zuhatag alján megint nekiütközött valaminek, majd kíméletlen
erővel beszorult két hatalmas kőtömb közé. A sötétben úgy meredtek
föléje, mint a sírkövek.
Állkapcsuk közé szorították, miközben a víz dühödten tépdeste mintha
haragudna, amiért elragadták tőle jogos zsákmányát, és igyekezett
kiszakítani a sziklák közül.
Annyi fény volt körülötte, hogy alakokat megkülönböztethetett és
távolságokat felmérhetett, és elcsodálkozott a rázkódástól péppé puhult és
oxigén után sóvárgó agyával. Aztán fölnézett, és a szemébe csurgó
vízcseppeken át látta, hogy a teherautó a híd felhajtóján parkol, magasan a
szakadék felett, reflektorainak fénye megvilágítja a híd acélszerkezetét, és
ahogy megtörik, szétszóródik az esőben, tétova, bizonytalan fényt áraszt a
szakadékba.
Ehhez járult egy közelebbi, erősebb fényforrás. A Rolls-Royce
szétroncsolt váza a sziklafal tövében, félig vízben, félig a sziklás parton
feküdt a hátán. Négy kereke lustán pörgött, de két reflektora most is
vakítóan világított, és az egyenetlen sziklafalakról visszaverődő fényük
drámai, színpadi megvilágítást kölcsönzött a környéknek.
Mark körülnézett. Most látta csak, hogy az ár egy sziklafal alá sodorta,
amelyről a feje fölött fényes, fekete sziklaperem áll ki. Felnyúlt, de ahogy
jobb keze ujjaival hozzáért a sziklához, szörnyű fájdalom nyilallott a
csuklójába. Felkiáltott.
Valamije eltört, állapította meg magában. Elkeseredetten csüngött a
síkos szikladarabon, és megpróbálta nyitni-csukni jobb keze ujjait.
A víz sodra túlságosan erős volt ahhoz, hogy sokáig ellent tudjon neki
állni, és érezte, hogy máris csúszik föl a sziklatörmelék felé. Már-már
közeledett ahhoz a ponthoz, ahol megint elkapja a folyó sodra. Tudta, hogy
a folyás irányában nem egészen százméternyire onnan az első vízesés
habzik, dübörög le a hegyhát meredek oldalán.
Jobb kézzel kapaszkodva bal kezével elengedte a sziklát, aztán teljes
erejével fellendítette magát. Elkapta feje fölött a szikla peremét. Teste,
mint egy inga lengett, miközben az erőszakos áradat a térdét nyaldosta,
próbára tette fogása erejét, olyan keményen próbálta elrángatni onnan,
megtörni begörbített kapaszkodó ujjait, hogy vércseppeket préselt ki
körmei alól.
Mark lassan, fájdalmasan behajlította karját, felhúzta térdeit, kihúzta
lábát a vízből, az áradat gyilkos vonzásából.
 Egy percig csak csüngött, aztán összeszedte, ami ereje és elszántsága
még maradt, és egy utolsó, görcsös rándulással feldobta jobb karját,
könyökhajlatával rákapaszkodott a sziklaperemre, majd megismételte a
műveletet bal karjával.
Egy percet pihent, aztán kínlódva feltornászta magát a szikla peremére.
Ott hasra feküdt. Egy pillanatig azt hitte, megvakult, vagy eloltották a
fényeket, de a sötétség csak a fejében volt, és lassan fölengedett. Fölemelte
a fejét. A folyó zúgása minden más hangot túlharsogott, ezért nem hallotta
a csizmás lábak léptei nyomán megcsikorduló laza kőtörmelék zaját, ahogy
Dirk Courtney a majdnem függőleges ösvényen lefelé ereszkedett, a híd
alá. Mark cseppet sem lepődött meg, amiért Dirk Courtneyt ott látja a
katasztrófa színhelyén. Vadászöltözékében, térdnadrágban, térdig érő
csizmában, vastag, borsószínű tengerészdzsekiben. Gyapjúsapkáját mélyen
a szemébe húzta.
Az utolsó néhány méteren már meg-megcsúszott az ösvényen, de biztos
lábbal ereszkedett lefelé, könnyedén, mint egy táncos, aztán megállt a
sziklák között, az összetört Rolls mellett. Gondosan körülnézett,
lámpásával bevilágított minden sötét zugba, minden repedésbe.
Mark laposan hasalt a sziklán. Ő kívül esett a lámpás fénysugarán.
Dirk lámpásával rávilágított a Rollsra. Mark felnyögött a
megdöbbenéstől.
Sean Courtney tábornok az esés következtében derékig belerepült a
szélvédő üvegébe, aztán a motorház teljes súlyával rázuhant felsőtestére. A
feje majdnem levált, sűrű fehér szakállában a piros vér mint a rubint
csillogott a lámpa fényében.
Dirk Courtney föléje hajolt, és megtapintotta nyakán a fő ütőeret.
Nyilván felfedezte, hogy a szörnyű csonkulás ellenére maradt még benne
az életnek egy makacs szikrája, mert félrehajtotta a fejét. A tábornok
nyitott szemeivel szinte mintha csodálkozva nézett volna. Dirk felemelte a
jobb kezében tartott rövid vastag, durva zsákvászonnal borított rudat,
amelynek súlyát és hatékonyságát nyilvánvalóvá tette a mód, ahogy
kezelte.
Mark kiáltani próbált, de rekedt nyöszörgése elveszett a vizek
harsogásában. Dirk halántékon ütötte apját. A jobb füle fölött, ahol szürke
hajfürtök tapadtak nedvesen a koponyájára. Mark minden idegszálával
érezte az ütés erejét.
Dirk próbaképpen megnyomkodta apja halántékát. Kipróbálta, hogyan
horpadt be a halálos ütés nyomán, és kitapintotta fejében a törött
csontdarabok élét.
 Az arca kifejezéstelen maradt, hideg, befelé forduló. Aztán olyasmit
tett, ami Mark szemében szörnyűbb volt, iszonyatosabb, mint a gyilkos
ütés. Ujjaival gyengéden lecsukta Sean Courtney halott, meredt szemeit,
fél térdre ereszkedett és változatlanul merev arccal megcsókolta apja véres
ajkát. Tébolyodott elme műve… Csak most világosodott meg Mark előtt,
hogy Dirk Courtney őrült.
Aztán Dirk viselkedése megváltozott. A keze már nem volt az a
gyengéd, szinte simogató kéz, ismét céltudatosan, határozottan mozgott.
Oldalra görgette a holttestet, kigombolta rajta a teveszőr felöltőt, sietve
végigkutatta ruháját. Előhúzott egy arany óraláncot, rajta kulcsokkal és egy
fedeles aranyórával.
A kulcsokat röviden végignézte, aztán zsebre vágta őket, fölállt,
odament a Rolls hátsó ajtajához, egy darabig a kilinccsel birkózott, s mikor
végül a kilincs engedett, Ruth Courtney holtteste zuhant ki az ajtón,
oldalára hengeredve elterült Dirk lábainál. Dirk megmarkolta Ruth sűrű,
fekete haját, hátrahúzta fejét. Ezúttal is meglendült kezében a rövid, vastag
bot, Ruth halántékára csapott vele, majd az ő koponyáját is megtapogatta,
mint egy orvos, aki diagnózist csinál, nyomkodta, hogy megérezze a törött
csonton a horpadást.
Az eredmény láthatóan megnyugtatta, karjaiba vette Ruth ernyedt,
kislányos testét, levitte a víz partjára, átdobta a parti köveken. A víz
nyomban elkapta, a sötét ár elsodorta, lefelé, ahol majd a zuhogó vízesés
legörgeti a ladyburgi völgybe, és a kegyetlen sziklák nem hagynak kétséget
a halottkém számára a halál oka felől.
Mark a sebeitől és a kimerültségtől tehetetlen, összetört testével, az
emberi teljesítőképesség határán túl, mozdulni sem tudott, lélegezni is alig,
miközben figyelte, hogyan hajol Dirk Courtney, markolja meg apja
bokáját. A tábornok súlyos testét levonszolta a harsogó folyó partjára,
meggörnyedve küzdve a holtsúllyal.
Mark a tenyerébe temette arcát, és azon vette észre magát, hogy sír. A
hatalmas, egész testét megrázó zokogás keményen próbára tette törött
mellkasát.
Mikor ismét felnézett, Sean Courtney holtteste eltűnt, és Dirk Courtney
elindult arrafelé, amerre ő feküdt. Óvatosan lépegetett a sziklák között, a
keskeny ösvényen, s közben lámpásával kutatott a sötétben, végig a
kavargó vizeken, minden métert megvilágítva a sziklán. Őt kereste.
Markot. Mert tudta, hogy ő is a Rollsban volt.
Az ütközés végzetes pillanatában a teherautó reflektora egyenesen Mark
arcába világított. Dirk Courtney tudta, hogy ott kell lennie valahol.
 Mark az oldalára hengeredett, és megpróbálta kigombolni felöltőjét.
Siettében jobb kézzel fogott hozzá, és feljajdult a fájdalomtól. Aztán bal
kezével végig letépte a gombokat, kitornászta magát a kabátból, amelynek
átnedvesedett anyaga minden mozdulatának ellenállt, és mire
megszabadult tőle, Dirk Courtney alig ötvenlábnyira volt tőle. Óvatosan,
de határozott léptekkel közeledett az ösvényen, fél kezében lámpásával,
másik kezében rövid, súlyos botjával.
Mark a folyó partján feküdt. Most oldalt lökte a kabátot, úgy, hogy az
lehetőleg az alatta örvénylő folyóban egy sziklára essen, de arra már nem
volt ideje, hogy ellenőrizze, sikerült-e a trükk. Dirk Courtney túlságosan
közel volt már.
Mark a szikla töve felé gurult, közben magába fojtotta jajgatását, ahogy
sérült bordái és törött csuklója nekiverődtek a szikláknak.
A sziklák védett oldalán sekély, sötét, kürtőszerű nyílást talált, ahová
nem ért el sem a reflektorok, sem a lámpás fénye. Dirk Courtney nem
láthatta, mert az a szikla kiszögellésén túl állt, de látta, amint lámpája fénye
minden lépésre fel-le mozogva pásztáz, miközben Dirk kitartóan folytatja
útját.
Mark a sziklafal felé fordult. Megpróbált erőt gyűjteni. Érezte, hogy
elvesztett energiája lassan részben visszatér. Dühe még élő, apró lobogó
lángként melegítette mellkasát. Nem tudta, elég-e az ereje vagy a dühe,
hogy továbbsegítse, mindenesetre nekiállt lassan mászni, esetlenül, mint
egy csonkult rovar, a nedves sziklához tapadva vonszolta magát felfelé.
Húszlábnyira sikerült már felkapaszkodnia, mikor Dirk Courtney
megállt alatta a sziklapadon. Mark egy tehetetlen állat utolsó
védekezéseként mozdulatlanná dermedt, és tudta, Dirk, abban a
pillanatban, hogy felfelé világít a lámpással, észreveszi. Már várta, mint
egy vágóhídi állat, béna rezignáltsággal, a csapást.
Dirk még egyszer figyelmesen körülnézett. Széles ívben végigpásztázta
a folyó két partját, és már azon a ponton volt, hogy a lámpással arra a
sziklacsoportra világít, amelyen Mark csüngött, mikor valami elterelte róla
a figyelmét.
Két gyors lépéssel a sziklapad szélére sietett, és lefelé irányította a
lámpás fényét.
Mark kabátja fennakadt egy kőrakáson. Dirk fél térdre ereszkedve
kinyújtott karral próbálta elérni.
Ez volt az a türelmi idő, amire Marknak szüksége volt. Dirk teljes
figyelmét a fennakadt kabátnak szentelte, és a víz surrogása és zúgása
elnyomta a zajt, amit Mark a sziklára kapaszkodó lábaival meg kezeivel
okozott.
Vissza sem nézett, míg még ötven lábbal magasabbra nem tornászta
magát. Akkor látta, hogy a kabát bevált mint csalétek. Dirk Courtney száz
lábbal lejjebb volt, a folyás irányában, az első vízesésnél állt, a hegyhát
végében. Kezében a nedves kabát, és lefelé bámult a félelmetes lejtőn. A
víz, ahogy a szakadékba beáramlott, a lámpás fényénél feketén, fénylőn
csillogott, mint az olaj, aztán sűrű, fehér habot verve zúdult a mélybe.
Dirk Courtney a kabátot ledobta a sötétségbe, aztán hátralépett.
Kényelmesen lekuporodott a szikla alá, amely védte az eső és a szél ellen.
Tökéletes nyugalommal kiválasztott magának egy szivart a tárcájából,
rágyújtott, akár egy munkás, aki egy nehéz feladat sikeres elvégzése után
pihenőt tart.
Az egykedvű kis mozdulat, a kénes gyufa lobbanása, és ahogy
megelégedetten belefújta a füstöt a lámpás fénysugarába, talán ez mentette
meg Mark életét. Olyan mértékben felajzotta dühét, hogy úrrá tudott lenni
kínzó fájdalmain és kimerültségén. Biztosította számára az akaraterőt,
hogy továbbmenjen. És folytatta a mászást.
Ahogy fölfelé kapaszkodott, valóságérzete időnként fölmondta a
szolgálatot. Egyszer valami meleg, jólétérzés töltötte el, csodálatos érzés,
szinte az alvás peremén lebegett, de végül, mielőtt lezuhant volna, sikerült
megkapaszkodnia. Szándékosan odacsapta jobb kezét a sziklafalnak. A
fájdalomtól felkiáltott, de a fájdalommal egyidőben visszatért eredeti hideg
elszántsága.
Aztán ez a józan érzés a hidegtől és a fájdalomtól lassan megint
elenyészett, és megint kitárult előtte egy képzelt világ. Azt hitte, ő egyike a
Chaka király által kiválasztott harcosoknak, és követi az öreg királyt felfelé
azon a szörnyűséges sziklán, a Chaka Kapuja tetején. Azon vette magát
észre, hogy zulu nyelven törten dadog valamit, és a fejében mély, zengő
hangok visszhangoztak, ahogy az öreg király hívta., bátorította, hogy
menjen csak, és tudta, ha gyorsabban mászik, megláthatja az öreg király
arcát.
Türelmetlenségében elvesztette támasztékát, megcsúszott, és egyre
gyorsabban csúszott lefelé a meredeken, míg végül nekiverődött egy satnya
kis fa törzsének, amely a sziklafal oldalából bújt elő. A fatörzs megállította
esését, és ahogy törött bordáiba belenyilallott a fájdalom, megint
felkiáltott.
Aztán tovább mászott. Most Storm hangját hallotta. Olyan tisztán, olyan
közelről, hogy megállt a mászásban, felnézett az esőben, a sötétbe, és
Storm ott volt, a feje fölött lebegett, olyan szép, olyan sápadt, olyan bájos
volt…
– Gyere, Mark – mondta, és a hangja úgy csengett-bongott a fejében,
mint egy ezüstcsengettyű. – Gyere, drágám.
Ebben a pillanatban tudta, hogy Storm él, nem haldoklik a hideg kórházi
ágyon, itt van, idejött hozzá, fájdalmában, kimerültségében.
– Storm! – kiáltotta, azzal fellendítette magát, előrebukott, aztán ott
feküdt hason, a szikla tetején, a rövid, nedves füvön.
Szeretett volna ott maradni örökké, fekve. Abban sem volt biztos, hogy
fölért a tetőre. Nem volt biztos benne, nem ez is a képzelet műve-e. Talán
már meg is halt, erről van csak szó.
Aztán lassan tudatára ébredt, hogy esőcseppek csapkodják az arcát, és
hallotta egy kis levelibéka kuruttyolását az esőben, érezte a szél hideg
leheletét, és némi sajnálkozással állapította meg, hogy még életben van.
És ezzel a fájdalom is visszatért testébe. A csuklójában kezdődött, aztán
szétterjedt minden tagjában, s végül úgy érezte, nincs ereje, hogy elviselje.
De felmerült előtte egy kép, kristálytisztán rajzolódott ki lelki szemei előtt:
Dirk Courtney apja holtteste fölé hajol, magasra emeli a botot, hogy
lecsapjon vele. És feltörő dühe ismét megmentette.
Térdre erőltette magát, körülnézett. Százméternyire tőle parkolt a
teherautó, a vashíd fölhajtóján, és a reflektorok fényében egy ember állt.
Még egy iszonyú, minden erejét igénybe vevő erőfeszítéssel talpra állt.
Támolyogva erőt gyűjtött a következő, tántorgó lépésekhez.
Peter Botes ott állt az esőben, jobb kezében a nehéz pisztolyt lógatta, az
eső átáztatta vékony, homokszínű haját, a nedvesség lecsorgott az arcán,
homlokán. Állandóan azt törölgette szabad bal kezével.
Az esőben felöltője válla is átázott. Időnként görcsösen meg-
megrándult, legalább annyira félelmében, mint amennyire a hidegtől.
Belekerült a nagy események sodrába, s nem látott belőle kiutat,
akárhogyan csűrte-csavarta is a dolgot jogászi agyával.
– Bűnsegédi bűnrészesség a cselekmény előtt és az elkövetés után… –
Nem kívánta tudni, mi zajlik odalent a szikla aljában, és mégis, akármi
történt, megbénította, rosszul lett tőle, iszonyodott tőle.
Nem így képzelte el a dolgot, amikor elhatározta, hogy odamegy Dirk
Courtneyhoz. Azt hitte, esik néhány szó, aztán ő elsétál, mintha mi sem
történt volna, visszamászik felesége mellé a meleg ágyba, és fejére
húzhatja a takarót.
Nem számított erre az iszonyatra, az erőszakra, a pisztolyra a kezében,
az undorító, véres, eseményekre a szakadékban.
– „A büntetése halál” – gondolta, és megint borzongott egyet. Szeretett
volna elrohanni, de nem volt hová rohanjon.
– Ó, Istenem, miért tettem ezt? – suttogta maga elé. – Bárcsak, ó
Istenem, bárcsak… – a gyenge jellem ősi-ősi jajkiáltása, de a mondatot
nem volt ideje befejezni, mert egy hangot hallott maga mögött. Lassan
megfordult, felemelte a pisztolyt, két karját teljes hosszában kinyújtotta.
Egy alak közeledett feléje a sötétből. Peternek már nyílt a szája, hogy
felkiáltson.
Az alak torz, sápadt arcával csupa vér volt és sár, és olyan
villámgyorsan közeledett feléje, hogy a kiáltás nem jutott el az ajkáig.
Peter Botes szavakból és tézisekből élt, puha ember, az íróasztal és a
zsíros ételek embere, míg az a férfi, aki hozzálépett a sötétből, katona volt.
Mark rátérdelt a sárba. Lihegett, a bordáit szorongatta, várta, hogy a
mozdulat okozta fájdalom csillapodjék, és torz látása kitisztuljon.
Lenézett a férfira, akin térdelt. Az arca a sárban. A hajába markolva
elfordította a fejét, hogy meg ne fulladjon. Csak akkor ismert rá.
– Peter! – suttogta rekedten, és a fejében újból fejtetőre állt minden, és
nem tudta, nem fantáziál-e megint.
Megérintette az eszméletlen alak ajkát. Meleg volt, puha, mint egy
kislány ajka.
– Peter – ismételte el ostobán, aztán egyszerre minden világos lett
számára. Nem kellett lépésről lépésre kiokoskodnia, pontosan tudta már,
honnan tudta Dirk Courtney, hol állítsa fel a csapdát. Tudta, hogy Peter az
áruló, és tudta, hogy a csalétek Storm volt és a gyerek, John, és tudta, hogy
az egész hazugság. Tudta, hogy Storm és a gyerek biztonságban vannak,
alszanak a part fölött a kis hálószobában, és ez a tudat új életet öntött belé.
Bal kezével felvette a sárból a Smith és Wesson pisztolyt, és gondosan
megtisztogatta az ingével.
Dirk Courtney megállt az ösvény végén. Alig lihegett a mászástól, de a
csizmáin vastagon állt a sár, és dzsekije válla az esőtől nedvesen csillant
meg a teherautó reflektora fényében.
A fény elvakította, és a fényen túl csak a kifürkészhetetlen sötétséget
látta.
– Peter? – kiáltotta. Fél kézzel elárnyékolta a szemét, így már látta a
várakozó férfi sziluettjét, amint a teherautó vezetőfülkéjének támaszkodik.
Továbbindult.
– Készen vagyunk – mondta. – Már nem kell semmitől sem tartanod.
Nálam a páncélszekrény kulcsa, csak a söprögetés van már hátra.
Aztán megtorpant. Megint a várakozó alakot nézte. Az nem mozdult.
– Peter! – reccsent meg a hangja. – Gyerünk már! Szedd össze magad.
Még van munkánk ma éjszaka.
Kilépett a reflektorok fényéből, és továbbindult.
– Hány óra? – kérdezte. – Nyilván késő van már.
– Igen. – Mark hangja elmosódott volt, kásás. Dirk megállt, rábámult. A
csend egy örökkévalóságig tartott, de Dirknek nem volt sokra szüksége,
hagy észrevegye a revolvert és a sápadt, sáros arcot. Tudta, a golyó
elkerülhetetlenül jön, és megpróbálta halogatni a pillanatot. Ameddig lehet.
– Ide figyeljen! – mondta sürgető hangon. – Várjon egy percet.
A lámpást áttette jobb kezébe. Behízelgő hangon, sürgetőn beszélt,
pontosan úgy, hogy Mark ujja megálljon az elsütőbillentyűn.
– Valamit el kell mondanom! – Dirk lefegyverző, bizalmaskodó
mozdulatot tett, azzal hátrahúzta a lámpást, izmos karral, széles ívben
előrelendítette, s ugyanazzal a mozdulattal előrevetette magát.
A lámpás kissé célt tévesztett, és Mark vállát találta el, de elég erővel
ahhoz, hogy a pisztoly elmozduljon, mikor Mark tüzelt.
Ennek ellenére Mark hallotta, hogy a lövése talált, hallotta azt a tompa,
elfojtott hangot, ahogy a puha ólom szétterjed az élő testben, és hallotta a
horkanást, ahogy a találat erejétől a levegő kiszorult Dirk tüdejéből.
De aztán Dirk hatalmas, kemény testével nekizuhant. Oldalra
tántorodott, nekiestek a teherautó oldalának. Mark érezte, ahogy egy kar
átfogja mellkasát, és izmos kézzel lefogják pisztolyt tartó kezét.
Mark az első pillanatban, ahogy test test ellen egymásnak estek, tudta,
hogy Dirk Courtney súlya és ereje jóval felülmúlja az övét, s még akkor
sem lennének egyenlő küzdő felek, ha ő nem sebesült volna meg. Olyan
hátrányban volt, hogy úgy érezte, mintha egy szörnyű gépezet fogaskerekei
közé került volna, és Dirk Courtney nem is húsból és csontból állna, hanem
tiszta vasból.
Törött bordái elmozdultak a kemény, ölelő szorításból, ahogy a törött
csontok éle belehasított húsába, felkiáltott, és érezte, hogy pisztolyt tartó
keze hátrafeszül, Dirk Courtney megpróbálja arcának fordítani csövét. Dirk
lerántotta a lábáról, együtt pörögtek, mint egy keringőző pár, és csak a
legkeményebb erőfeszítéssel és egy ügyes, egyensúlyozó trükk
segítségével sikerült Marknak talpon maradnia. De most már nem volt
mögötte támaszul a teherautó karosszériája, és tudta, hogy a következő
támadás fejjel lendíti le a sárba.
Érezte, hogy Dirk Courtney minden erejét összeszedi a következő
rohamra. Kőkemény izmait emberfölötti erőfeszítéssel feszítette meg, és
Mark kétségbeesetten állt ellent; de Dirk olyan erőbevetéssel támadt rá,
olyan elsöprő erővel, mint a part felé gördülő árhullám. És ekkor, abban a
pillanatban, mikor Dirk minden erejét megfeszítve meglendült, hatalmas
teste megremegett, hördülve, sípolva fújta ki a levegőt tüdejében, s
ugyanakkor Mark érezte, hogy a gyomrán a ruha csupa nedvesség, ahogy
ellenfeléből vastag sugárban ömlik a meleg, friss vér.
Dirk Courtney testéből elszállt minden erő. Mark érezte, ahogy
megtántorodik, keze, amellyel az ő pisztolyt tartó kezét fogta, elernyedt, s
ekkor jött rá, hogy a golyója okozta sérüléstől, az utolsó, iszonyú
erőfeszítéstől megrepedt benne egy ér, és az életét jelentő nedv vastagon,
sziszegő sugárban lövellt ki, szívverése ütemére, a sebből. Mark egy
erőfeszítéssel hátranyomta a pisztolyt, lassú ívben Dirk Courtney arcának
fordította.
Azt hitte, annyi ereje se maradt, hogy meghúzza a ravaszt. A fegyver
szinte magától sült el, és Mark egy pillanatra elvakult a torkolattűz
fényétől.
Dirk Courtney feje úgy vágódott hátra, mintha teljes erővel szájába
vágtak volna egy baseball-ütővel, hanyatt zuhant, kívül a reflektorok
fénysugarán, és Mark hallotta, hogyan csúszik, bukdácsol lefelé a szakadék
meredek oldalán.
A pisztoly kiesett kezéből. Elesett. Előbb térdre aztán lassan arccal
előre, a sárba.

Az alábbiak tartalmazzák SEAN COURTNEY utolsó akaratát és

Végrendeletét, miután nevezett tulajdonközösség kizárásával kötött
házasságot RUTH COURTNEY-val (azelőtt FRIEDMAN, született
COHEN), és jelenleg Ladyburg kerületben a LION KOP RANCH lakosa.
…………. Valamennyi vagyonomat és vagyontárgyamat, ingókat és
ingatlanokat egyaránt, akár birtokomban vannak, akár várományosuk
vagyok, akár örökség folytán, akár más előre nem látott körülmények
között kerülnek tulajdonomba, bárhol legyenek fellelhetők és bárminő
természetűek, kivétel nélkül mindenre vonatkozóan örökösül jelölöm
feleségemet, a fent nevezett RUTH COURTNEY-t

Másnap reggel a nap első fényénél Mark vezette a mentőosztagot le a

meredek folyóparton. Jobb keze felkötve, a bordáit szorosan átkötözték
inge alatt, és sebei miatt fájós lábbal sántított.
Sean Courtneyt fél mérfölddel az utolsó vízesés alatt találták meg, ahol
a Baboon folyó elágazik a völgy felé. Hanyatt feküdt, vér nem volt rajta, a
víz minden cseppet letisztított róla, még a sebeit is tisztára, halványkékre
mosta. A homlokán látható horpadástól eltekintve az arca szinte teljesen ép
maradt. A kora reggeli nap megszárította fehér, bozontos szakállát.
Büszkén göndörödött a mellén. Olyan volt az egész ember, mint egy
kardos-páncélos középkori lovag márványba faragott szobra, amelyet egy
ősi katedrális homályában fektettek a lovag szarkofágjára.

Abban az esetben, ha a feleségem előttem halálozna el, vagy amennyiben

együtt haláloznánk el, vagy hat hónapnál rövidebb idő telne el a kettőnk
halála között…

A folyó jóságos volt és Rutht ugyanarra a homokpadra sodorta. Félig

elborította a puha, fehér homok. Egyik karcsú, csupasz karját kinyújtva,
arccal lefelé feküdt. Középső ujján ott csillogott a sima karikagyűrű.
Ujjaival majdnem érintette férje karját.
Együtt temették el őket, egymás mellé, a mély bevágásban a felföld
lejtőjén, valamivel a Lion Kop-i nagy ház mögött.

…………Ami vagyonom egyéb részét és maradványait illeti, a

következőket rendelem el:
És itt legalább ötszáz egyedi hagyomány következett, ami ötven oldalt
töltött be, és majdnem ötmillió font sterlingre rúgott. Sean Courtney nem
felejtkezett meg senkiről sem. Kezdve a legegyszerűbb lovászgyerektől és
háziszolgától… eleget hagyott mindenkire, hogy egy kis földet
szerezhessen vele, egy kis nyájat vagy életjáradékot biztosítson vele
magának.
Azoknak, akik egy életen át hűségesen dolgoztak neki, a juttatás
arányosan nagyobb volt.
Azoknak, akik azon fáradoztak, hogy különböző, jól jövedelmező
társaságait és vállalkozásait megszervezzék, részt biztosított ezekben a
társaságokban. Jelentős részt.
Nem felejtkezett meg egyetlen barátjáról, egyetlen rokonáról sem.
Elismerem, hogy van egy törvényes fiúgyermekem, bár habozva
alkalmazom ezt a szót, hogy gyermekem, nevezett DIRK COURTNEY,
jelenleg Great Longwood-i lakos, Ladyburg kerületben. Mindazonáltal
Isten, vagy az ördög, már olyan bőségesen ellátták őt, hogy bármi, amit
ehhez hozzátehetnék, fölösleges lenne. Ezért rá semmit sem hagyok, még az
áldásomat sem.

Dirk Courtneyt a fenyőfaligetben temették el, a kutyaviadalpálya alatt.

Nem találtak papot, aki hajlandó lett volna elvégezni a temetési szertartást,
így a temetkezési vállalkozó zárta le a sírt néhány kíváncsiskodó és a sajtó
képviselői meg egy csapat szenzációhajhászó jelenlétében. Bámészkodók
sokan voltak, de nem sírt senki.

Leányommal, STORM HUNTtal szemben (született COURTNEY), aki

könnyeden vette leányi kötelességét, a magam részéről atyai
kötelességemnek egy font sterling juttatásával teszek eleget.

– Nem így gondolta – suttogta Mark Stormnak. – Erről beszélt aznap éjjel,
amikor az megtörtént. Rád gondolt.
– Az enyém volt a szeretete – mondta Storm halkan. – Bár a végén
megpróbálta tagadni, az mindig megmaradt nekem. Ez elég vagyon, nincs
szükségem még a pénzére is.

Mark Andersre, akivel szemben olyan szeretetet éreztem, amilyet egy férfi
általában saját törvényes fia iránt érez, nem hagyok pénzt, mert jól tudom,
mennyire lenézi. Készpénz helyett végrendeletileg ráhagyom valamennyi
könyvemet, festményemet, puskáimat, pisztolyaimat és vadászpuskáimat,
ékszereimet, valamennyi háziállatomat, beleértve a kutyáimat, lovaimat és
szarvasmarháimat.

A festmények önmagukban is jelentős értéket képviseltek, és a könyvek

között sok volt az egyedi példány, a ritkaság vagy ami kiállítását illetően
képviselt értéket.
Mark csak a szarvasmarhákat és a lovakat adta el, mert sok volt belőlük,
és nem volt számukra hely a cecelégy által fertőzött Bubezi-völgyben.
Ami vagy ónomból fennmaradt és megmaradt, a fent nevezett MARK
ANDERS-re hagyom mint a természetvédelmi társaság kurátorára. Ezt a
hagyományt arra kell fordítania, hogy a társaság céljait előmozdítsa,
különösen azt, hogy a jelenleg Chaka Kapujának nevezett, védett területet
vadrezervátummá fejlesszék és kiterjesszék.

– Nincs a kormányban senki, aki egy ujját is bepiszkolná egy olyan

törvényjavaslattal, amelynek a korábbi földművelésügyi miniszterhelyettes
volt az értelmi szerzője, s amit ő fogalmazott meg – jósolta Jannie Smuts
tábornok, amikor a temetés után együtt álltak és csendben beszélgettek. –
Annak az embernek a nevétől is bűzlik minden, amihez hozzányúlt. A
politikai hírnév túlságosan törékeny dolog ahhoz, semhogy ezt valaki
megkockáztassa, és előre látom, hogyan rohannak majd az új kormány
emberei, és tagadják le, hogy valaha is közük volt hozzá. Biztosra
vehetjük, hogy új törvényt fognak hozni, amely megerősíti, sőt, felminősíti
a Chaka Kapuja körüli földek védettségét, és biztosítlak, fiam, hogy pártom
teljés erővel támogatja ezt a törvényjavaslatot.
Ahogy ezt Smuts tábornok előre látta, a törvény a következő parlamenti
ülésszakon átment a képviselőházban, és 1926. május 31-én törvényerőre
emelkedett mint a Dél-afrikai Unió Parlamentjének 1926. évi 56. törvénye.
Öt nappal később távirat érkezett Ladyburgbe, amely megerősítette Mark
kinevezését mint a Chaka Kapuja Nemzeti Park első felügyelőjét.

Nem került sor perre, ahol Hobday királyi kegyelem alatt tanúskodhatott
volna, és mentességet igényelhetett volna a gyilkosság vádja alól.
Tárgyalásán az államügyész halálos ítéletet kért rá. A bíróság elnöke a
tényállást összefoglalva kiemelte Sithole Zama, alias Pungushe vallomását.
– Kitűnő benyomást tett a bíróságra. Válaszai világosak voltak,
pontosak. A védelem egyetlen alkalommal sem vonhatta kétségbe
őszinteségét, becsületességét, és nem tudta megrendíteni tökéletes
emlékezőtehetségét.
Karácsony estéjén a pretoriai központi börtön fehérre meszelt
helyiségében, kezén és lábán bőrszíjakkal, fején fekete vászonzsákkal,
Hobday lezuhant a reccsenve nyíló facsapdán keresztül az
örökkévalóságba.

Peter Botest Mark Anders vallomása tisztázta a gyanú alól, hogy bármi
módon része lett volna a gyilkosságban vagy tervezett gyilkosságban, és
így nem is került tárgyalásra sor.
– Az ő bűne a gyengeség és a mohóság – próbálta megmagyarázni a
dolgot Mark Stormnak. – Ha ezt büntetni kellene, akkor akasztófa várna
valamennyiünkre. Különben is, elég volt már a bosszúállásból és a
halálból.
Peter Botes nyomban a kihallgatások után elhagyta Ladyburgot. Mark
sosem tudta meg, hová ment, és mi lett belőle.

Ha valaki átkel a Bubezi folyó felett azon az alacsony építésű betonhídon,

ahol Dirk Courtney gátjának és vízerőművének állnia kellett volna, a túlsó
parton egy sorompóhoz ér.
Egy elegáns, széles karimájú puhakalapos zulu őr üdvözli az illetőt, és
olyan ragyogó mosollyal néz rá, amilyen fényesen a kalapja szegélyén a
Rezervátum Igazgatóságának jelvénye ragyog.
 Mikor az illető kiszáll a kocsijából, és bemegy egy nyerskőből épült,
csinos, nádfedelű házba, és aláírja a vendégkönyvet, nézzen a recepciós
asztal mögött balra, a falra. A park korai napjaiból származó fényképek és
egyéb emlékek állandó kiállítását láthatja. A gyűjtemény középső darabja
egy nagyméretű fénykép. Élénk tekintetű öregurat ábrázol, alakja nyúlánk,
bőre napbarnított, az egész ember szívós, mint egy nyersbőr szíj. Haja dús,
tiszta fehér, és csodálatos, hegyes bajusza van.
Vászonzakója kissé gyűrött, úgy áll rajta, mintha a bátyjára szabták
volna, nyakkendője csomója néhány centiméterrel lejjebb van a kelleténél,
és az inggallérja egyik oldalon kissé félrecsúszott. Bár a mosolya
hamiskás, az álla kemény, határozott. De a szeme az, ami leginkább
figyelemre méltó rajta. Tiszta, nyílt szemek: egy látnok vagy egy próféta
szemei.
A fénykép alatt a következő szöveg olvasható:
„Mark Anders ezredes, a Chaka Kapuja Nemzeti Park első igazgatója.”
S alatta, kisebb betűkkel: „Ennek az embernek az energiája és
gondoskodása folytán maradt a Chaka Kapuja Nemzeti Park az utókorra.
Anders ezredes a Nemzeti Parkok Szövetségének alapításától kezdve, 1926
óta dolgozott a Szövetség igazgatótanácsában. 1935-ben elnöknek
választották. Kitüntetéssel harcolt két világháborúban, az egyikben
súlyosan megsebesült, a másodikban Észak-Afrikában és Olaszországban
vezette ezredét. Számos, vadon élő állatról szóló könyv szerzője, így a
Szentély és az Eltűnt Afrika címűeké is. Beutazta a világot, előadásokat
tartott és támogatókat gyűjtött a természeti kincsek megőrzésére.
Kitüntetéseket kapott uralkodóktól, kormányoktól, egyetemektől.”
A fényképen az ezredes mellett magas, karcsú nő áll. Szürkével
csíkozott haját szorosan hátrahúzza, és bár a szemei sarkában és a szája
körül is apró, mély vonások látszanak, ezek a kis ráncok nevetésről szólnak
és arcvonásai most is egykori szépségről tanúskodnak. Mintegy védő és
féltő gesztussal dől az ezredes jobb karjának, és a kép alatt a magyarázó
szöveg így folytatódik:
„Felesége és egész életében társa a munkában a nemzetközileg ünnepelt
művész, aki leánykori nevén, Storm Courtney név alatt festette afrikai
tájképeit és állatfestményeit.”
„Anders ezredes 1973-ban visszavonult a Parkok igazgatósági elnöki
tisztjéből, és hölgyével azóta az Umhlanga sziklánál, a natali parton, egy
tengerre néző kunyhóban él.”
Miután a látogató elolvasta ezt a szöveget, visszamehet a gépkocsijához.
A zulu őr ismét tiszteleg és fölemeli a sorompót. És az illető elindulhat,
egy rövid időre, a Paradicsomba.
 ISBN 963 7696 10 5

Kiadja a Delej Kft.

Felelős kiadó a Delej Kft. ügyvezető igazgatója
A kötet kiadásában részt vett: Maecenas International Kft.
Felelős szerkesztő: Jurcsik Erzsébet
Műszaki vezető: Szakálos Mihály
Készítette Dabasi Nyomda Rt.
Felelős vezető: Bálint Csaba vezérigazgató
Munkaszám: 94-0593
Megjelent 33,1 (A/5) ív terjedelemben