Wilbur Smith

A kard hatalma
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Wilbur Smith: Power of the sword
First published in 1987 by William Heinemann Limited
Reprinted by Macmillan Publishers Ltd
25 Eccleston Place, London SW1W 9NF
Copyright © Wilbur Smith 1986
All rights reserved

Fordította: Székely G. János

Borító: Császma József

Hungarian edition by © Delej Kft.

Hungarian translation © Székely G. János 1992.
 Danielle-nek
igaz szeretettel
„Ha utat engedek az önkénynek, és hagyom,
hogy törvényeinket pusztán a kard
erejére támaszkodva változtassák meg,
most nem kellene itt állnom.”
I. Károly angol király
utolsó szavai a vérpadon,
1649. január 30-án.
 A köd rátelepedett az óceánra, eltompítva minden színt, kioltva
minden hangot. Amint a kora reggeli szellő első fuvallata elérte,
lassan gomolyogva megindult a szárazföld felé. A halászhajó
csendesen ringatózott a ködben, három mérföldnyire a parttól, ott,
ahol az életet adó planktonban dús mélytengeri áramlatok
találkoznak a nyugodt, sötétzöld partmenti vizekkel.
Lothar De La Rey a kormányházban állt és a régimódi, küllős
fakerékre támaszkodva kibámult a ködbe. Szerette e hajnali
várakozásokat, a percek csendes feszültségét. Mint már számtalan
alkalommal ezelőtt, ismét érezte vérében az izgatott bizsergést – a
portyázni induló vadász ősi izgalmát. Olyan szenvedély volt ez
számára, mint másoknak az ópium vagy az alkohol.
Agyában felrémlett egy régi kép – egy másik hajnal emléke.
Azoké a lágy, rózsaszín sugaraké, amelyek lassan, szinte
észrevétlenül terültek szét a magersfonteini dombokon. Ismét látta
magát, amint ott fekszik a lövészárok fedezékében és várja, hogy a
sötétből előmasírozzanak a skót gyalogezred katonái, kockás
szoknyáikban, lapos sapkáikban, melyeknek szalagjai lobogva
verdesik csőre töltött Mausereiket. Még a puszta emléktől is
libabőrös lett a karja.
Száz meg száz hajnalon várta azóta is, hogy elinduljon és ismét
kezdetét vegye a nagy játék – bozontos sörényű kalahári oroszlánok
ellen, sebhelyektől borított testű vén bölények ellen, amelyek gyilkos
fegyverként viselik fejükön acélkemény szarvaikat. Bölcs szürke,
ráncos bőrű elefántok ellen, kincset érő, hosszú agyaraikkal. Ez a
mostani játék veszélytelenebb volt, mint bármely korábbi, a játéktér
roppant méretei mégis különös izgalmat kölcsönöztek neki.
Gondolatmenetét a fiú zavarta meg, aki ekkor jött le a tálalóból a
nyitott fedélzetre. Hosszú, izmos, barna lábain nem viselt cipőt.
Csaknem olyan magas volt, mint egy felnőtt férfi, le kellett hajtania a
fejét, amint belépett a kormányház ajtaján. Két kezében egy-egy
gőzölgő kávéval teli bádogbögrét egyensúlyozott.
– Cukrot? – kérdezte Lothar.
– Négy kanállal, apa – felelte a fiú, és visszamosolygott rá.
A pára apró harmatcseppekbe gyűlt hosszú szempilláin, pislogva
rázta le őket, akár egy álmos macska. Göndör szőke haját csíkokban
platinafehérré fakította a nap, sűrű szemöldökei és pillái fekete
keretbe foglalták szemeit, még inkább kihangsúlyozva
borostyánsárga színüket.
– Ma gazdag zsákmányunk lesz – mondta Lothar és jobb kezével
gyorsan végigsimított nadrágja zsebén, nehogy balszerencse érje,
amiért hangosan kimondta, amit kívánt. Szükségünk van rá – tette
hozzá magában –, hogy életben maradhassunk.
Öt esztendeje már, hogy újból felharsant lelkében a vadászkürt
hívó szava és ő ismét csak nem bírt ellenállni a hajsza és a menekülő
vad csábításának. Felszámolta jól jövedelmező út- és vasútépítési
vállalatát, amelyet pedig oly keservesen építgetett fel. Felvett minden
felvehető kölcsönt, hogy azután az egészet feltegye erre az egyetlen
lapra.
Tudta, milyen kiapadhatatlan kincseket rejt a Benguela áramlat
zöldellő vizeinek mélye. Első ízben még akkor látta, amikor a Nagy
Háború végső, kaotikus napjaiban utolsó hadállását építette a gyűlölt
angolok és áruló bábjuk, a dél-afrikai hadsereg élén álló Jan Smuts
ellen.
Az Atlanti-óceán déli partvidékének homokdűnéi között
megbúvó titkos támaszpontról Lothar üzemanyaggal és munícióval
látta el a német tengeralattjárókat, melyek sorozatos csapásokat
mértek a brit kereskedelmi flottára. Azokban a vigasztalan napokban,
miközben az óceán ama távoli szegletében várta a tengeralattjárók
felbukkanását, számtalanszor látta, amint a tenger megmozdul,
mintha csak tálcán nyújtaná felé pazar ajándékait. Az embernek
szinte csak a kezét kellett kinyújtania értük. A gyalázatos versailles-i
békeszerződést követő esztendők keserves munkával teltek a
tikkasztó, poros hőségben. Lothar keményen dolgozott, utakat vágott
a hegyek meredek szurdokaiba, vágányokat fektetett a forróságtól
vibráló síkságon és közben egyre tovább szőtte terveit. Fogához vert
minden fillért és gondolatban lépésről lépésre kimunkálta a nagy
fogás megszerzésének részleteit.
A hajókra Portugáliában akadt rá – négy elhanyagolt, korhadozó
szardíniahalász-hajóra. Ugyanitt találkozott De Silvával is, ezzel a
bölcs öregemberrel, aki mindent tudott, amit ember a tengerről
tudhat. Ketten egyesült erővel rendbe hozták és újból felszerelték a
négy kiöregedett járgányt, majd minimális létszámú legénységgel a
hajó fedélzetén elindultak délnek, le az afrikai kontinens partvonala
mentén.
Kaliforniában találtak egy konzervgyárat, amelyet
tonhalfeldolgozás céljára épített egy olyan cég, amely túlértékelte
saját anyagi lehetőségeit, és alábecsülte a „tengeri csirkének”
nevezett ravasz és kiszámíthatatlan természetű halak halászatának
költségeit. Lothar az eredeti érték töredékéért megvásárolta az
üzemet, és teljes egészében elszállította Afrikába. Itt azután újból
felállította a tömör sivatagi homokon, annak az elhagyatott, romos
bálnavadász-állomásnak a tőszomszédságában, amely után e
magányos öböl a Walvis Bay nevet kapta.
Az első három szezon bőséges aratást hozott mind az ő, mint
pedig az öreg Da Silva számára. Kiapadhatatlannak tűnő halrajok
töltötték meg a hálókat és Lothar végre megszabadulhatott fojtogató
adósságaitól. Azonnal új hajókat rendelt a rozoga portugál teknők
helyébe, amelyek időközben már elérték a vízi járművek életének
legvégső határát. Ezzel azonban ismét adósságokba verte magát,
jóval nagyobbakba, mint a vállalkozás kezdetén.
És akkor a halak egyszerre csak elfogytak. Valami rejtélyes
okból, amit előre meg sem tudtak volna jósolni, hirtelen eltűntek az
óriási szardíniarajok és nyomukban csupán aprócska halak elszórt kis
csapatai maradtak. Hasztalanul hajóztak száz mérföldnél is
távolabbra, hiába kotorták végig hálóikkal a hosszú sivatagos
partvidéket, jóval túl azon a határon, ameddig még gazdaságos volt
az üzemtől eltávolodni. A hónapok pedig könyörtelenül múltak,
újabb és újabb számjegyekkel növelve a kamatokat, amelyeket
Lothar már nem volt képes kifizetni. A gyár és a hajók
üzemeltetésének költségei úgy felduzzadtak, hogy rimánkodva kellett
újabb hitelekért koldulnia.
Két év telt el és a halak még mindig nem tértek vissza. Azután
amikor Lothar már végképp úgy érezte, hogy vereséget szenvedett,
egy szép napon alig észrevehetően megváltozott az áramlás vagy az
uralkodó szélirány, és a halak visszatértek. Pompás, kifejlett
példányok, úgy jöttek seregestül, ahogyan a friss fűszálak sarjadnak
ki a földből hajnalonként.
– Csak tartson ki – fohászkodott magában hangtalanul Lothar,
miközben a ködöt kémlelte. – Istenem, kérlek add, hogy tartson ki.
Még három hónap – csupán ennyire volt szüksége. Három kurta
hónap kellett csak, hogy mindent visszafizethessen és újból a maga
ura legyen.
– Felszáll – szólalt meg a fiú. Lothar pislogva és fejét rázva
zökkent vissza emlékei közül a valóságba.
A köd, akár egy színház függönye, kettévált, és látni engedte a
már szinte melodramatikusan túlzó díszletet. A színek
természetellenesen harsányak voltak, a hajnal szinte füstölgött és
lángolt, akár egy óriási tűzijáték. A fénysugarak zöld és arany
szikrákat szórva verődtek vissza az óceán felszínéről, a felszálló köd
vastagon csavarodó oszlopai vérvörös és rózsaszínben izzottak.
Mintha magát a tengert gyújtotta volna fel valami túlvilági tűz. A
mélységes csend, amely súlyos volt és átlátszó, mint valami kristály,
még varázslatosabbá tette a jelenetet. Mindketten megbénulva
bámulták a csodát, mintha minden más érzékük cserbenhagyta volna
őket, hogy egyedül a látás szolgálatába szegődjék.
Azután felvillant a nap első sugara, vakító aranylándzsaként
döfve át a köd baldachinját. Az óceán felszínén élesen kirajzolódott
az áramlat vonala. A part menti vizek hűvös opálos kék színben
játszottak, ahol pedig találkoztak az óceáni áramlással,
késpengeszerű, határozott vonal húzódott. A vonalon túl a felszín
sötétzölden fodrozódott, mint a meggyűrődött bársony.
– Daar spring hy! – kiáltott Da Silva az előfedélzetről és ujjával a
sötétlő víz felé bökött. – Ott ugrik!
A kelő nap fényében egy magányos hal villant meg a víz felett.
Alig volt hosszabb, mint egy férfikéz – ragyogóra csiszolt kis
ezüstpenge.
– Indulás! – Lothar hangja rekedt volt az izgatottságtól. A fiú
kilöttyintette a kávé maradékát, a csészét a térképasztalra dobta és
már ereszkedett is le a gépházba vezető acéllétrán.
Lothar felpöccintette a kapcsolókat és amint odalent a fiú
ránehezedett a kézi indítóra, elfordította a szabályozókart.
– Pörgesd meg! – kiabált le, a fiú pedig erejét megfeszítve
igyekezett, hogy fölébe kerekedjék a négy henger nyomóerejének.
Még tizenhárom esztendős sem volt, de fizikai erőnléte már
megközelítette egy felnőtt férfiét. Munka közben hátán
kidomborodtak a duzzadó izomkötegek.
– Most! – Lothar elzárta a szelepeket és a motor, amely még
meleg volt a kikötőtől idáig vezető úttól, egyet-kettőt köhintve
beindult. A hajótest oldalán levő kipufogónyílásból fekete füst tört
elő és a köhögés nyugodt, egyenletes dohogássá szelídült.
A fiú felkapaszkodott a létrán, kirontott a fedélzetre és
előreszaladt a hajó orrába Da Silva mellé.
Lothar megfordult a hajóval és teljes gőzzel megindult az áramlat
vonala felé. A köd időközben szétoszlott és látták a többi hajót.
Eddig azok is nyugodtan várakoztak a ködben, most azonban fürgén
igyekeztek az áramlás irányába. Nyomukban elnyújtott V alakban
fodrozódott a tenger felszíne, orruk előtt fehéren tajtékzott a víz a
kora reggeli napfényben. A hajók legénysége a korláton áthajolva
kémlelte az óceánt, izgatott kiáltásaik foszlányai túlszárnyalták a
motorok dohogó zaját.
A kormányház üvegezett falai mögül kilátás nyílt az ötven láb
hosszúságú hajó egész fedélzetére. Lothar még egyszer ellenőrizte az
előkészületeket. A hosszú háló kiterítve lógott le a jobb oldali
korlátról, a parafa láncot gondosan spirálba tekerték. Egy-egy ilyen
háló már szárazon is hét és fél tonnát nyomott, nedves állapotban ez
a súly megsokszorozódott. Ötszáz láb hosszú volt, és a vízbe merítve
hetvenlábnyi mélységig lógott le a parafa úszókról, mint valami
óriási, átlátszó csipkefüggöny. Lothar több mint ötszáz fontot fizetett
érte többet, mint amennyit egy átlagos halászember húszesztendei
megfeszített munkával kereshetett –, és a másik három hajó is
ugyanolyan alkalmatosságokkal volt felszerelve. A tat mögött
mindegyik hajó vastag vontatókötélen húzta maga után saját
„porontyát”, egy tizennyolc láb hosszú, lemezborítású
mentőcsónakot.
Lothar még egyszer szigorúan körbepillantott, elégedetten
nyugtázta, hogy minden készen áll a hálóvetéshez, majd mikor egy
újabb hal ugrott fel, figyelmesen nézni kezdte maguk előtt a tengert.
Ezúttal már olyan közel volt, hogy jól kivehetővé vált az oldalán
végigfutó sötét vonal, amelytől lefelé a pikkelyek éteri zöldeskék
színben játszottak, lefelé pedig súlyosan csillogtak, mint az antik
ezüst. Azután a hal csobbanó hang kíséretében visszapottyant a
habokba, nyomában enyhe fodrot vetett a víz.
Ekkor, mint valami jeladásra, hirtelen megelevenedett az óceán.
A víz elsötétült, mintha felhő árnyékolta volna be, de ez a felhő
alulról érkezett, a mélyből emelkedett fel. A felszín szinte forrt,
mintha egy hatalmas tengeri szörny kígyózott volna alatta.
– Zsákmány! – ordított fel Da Silva. Válla fölött Lothar felé
fordította ráncoktól szabdalt, naptól feketére égett arcát, miközben
kitárt karral igyekezett megtartani egyensúlyát a felkavarodott óceán
hullámai ellen.
Egyetlen hatalmas, összefüggő sötétlő folt tárult a szemük elé.
Szélessége elérte az egy mérföldet és olyan hosszú volt, hogy a vége
beleveszett a lassan felszálló ködfüggönybe. Lothar a vadászattal
eltöltött esztendők során sohasem látott még ilyen sűrű, nyüzsgő
életet, ilyen elképesztő sokaságot egyetlen fajból. Ehhez képest
szinte jelentéktelennek tűntek az afrikai égboltot elhomályosító
sáskafelhők vagy a queleamadár-rajok, amelyek együttes súlyukkal
még a leghatalmasabb faóriások ágait is képesek letörni. A hajók
legénysége is elnémult és döbbent csendben bámulták a csodát.
Ameddig a szem ellátott, az óceán fehéren habzott és úgy csillogott,
akár egy végeláthatatlan hómező. Apró pikkelyes testek miriádjai
villantak fel a napsütésben, amint társaik végtelen tömege alulról a
felszínre nyomta őket.
Da Silva tért magához elsőnek. Villámgyorsan megfordult és
mint egy lelkes kölyök, lélekszakadva rohant a fedélzet hátsó része
felé, csak a kormányház ajtajában állt meg egy pillanatra. – Szűz
Mária, Istennek szent anyja, add, hogy mire ez a nap eltelik, még
legyen hálónk – fohászkodott.
Drámai figyelmeztetés volt. Azután az öregember már szaladt is
tovább egyenest a tathoz. Fürgén átlendült a korláton, és lemászott a
mentőcsónakba. Példája láttán a többiek is észbe kaptak és siettek,
ki-ki a dolgára.
– Manfred! – kiáltott Lothar a fiára. A fiú, aki eddig
megbabonázottan állt a hajó orrában, felkapta a fejét és
engedelmesen futott vissza az apjához.
– Vedd át a kormányt – mondta Lothar. Iszonyú felelősség volt ez
egy ilyen fiatal ember számára, de Manfred már oly sokszor
bebizonyította rátermettségét, hogy apja a legcsekélyebb aggodalmat
sem érezte, amint behúzott fejjel kilépett a kormányház ajtaján. A
hajó orrába érve hátra sem nézett, csak felemelt kézzel jelt adott. A
következő pillanatban már érezte is, hogy lába alatt enyhén megdől a
fedélzet. Manfred apja jelére elfordította a kereket és széles ívben
körözni kezdett a halraj körül.
– Ennyi halat... – suttogta Lothar. Amint gyakorlott szemeivel
felbecsülte a távolságot, a szélirányt és az áramlat sodrását, egyre
csak az öreg Da Silva figyelmeztető fohásza járt az eszében. Ezzel a
hajóval és ezzel a hálóval 150 tonnányit húzhattak ki ezekből a fürge,
ezüstös kis halakból – ha elég ügyesek és elég szerencsések voltak,
esetleg kétszázat.
De ebben a rajban itt több millió tonnányi hal lehetett. Egyetlen
elhamarkodott rántásból akár tíz- vagy húszezer tonna is a hálóban
rekedhet. Ha pedig egy ekkora súly megmozdul, könnyűszerrel
szétszakíthatja a hálót, eltépheti a fő parafa láncot, akár még a
kötélbakokat is leránthatja a fedélzetről. De még ennél is rosszabb,
ha a parafa láncok és a kötélbakok kitartanak, mert akkor az egész
hajó oldalra billenhet az iszonyú súlytól, és felborulhat. És akkor
Lothar nemcsak egy értékes hálót veszít el, de egy egész hajót, no
meg az embereit és a tulajdon fiát.
Önkéntelenül hátrapillantott a válla fölött. Manfred a kormány
mögött állt. Rámosolygott apjára az üveg mögül, arca szinte
sugárzott az örömteli izgatottságtól. Sötét tüzű borostyánszín
szemeivel, vakító fehér fogsorával kísértetiesen emlékeztetett az
anyjára. Lothar hirtelen valami keserű ürességet érzett. Sarkon
fordult és sietett a dolgára.
A néhány pillanatnyi figyelmetlenség azonban kis híján a vesztét
okozta. Mert a hajó közben teljes gőzzel közeledett a halraj felé –
még néhány másodperc és ráfutott volna. Akkor pedig az egész óriási
tömeg egyetlen titokzatos jeladásra ismét eltűnt volna az óceán
mélységeiben. Lothar élénk taglejtésekkel integetett fiának, hogy
fordítsa el a kormányt. Manfred pedig késedelem nélkül teljesítette a
parancsot. A hajó irányt változtatott és a raj peremétől mintegy ötven
lábnyi távolságot tartva köröztek tovább, a kedvező alkalomra várva.
Lothar ismét körbepillantott és látta, hogy többi hajójának
parancsnoka is hasonlóképp cselekedett. Óvatosan hátrahúzódtak
hajóikkal és hitetlenkedve bámulták a szardíniák sokaságának
elképesztő nyüzsgését. A szomszédos fedélzetről Swart Hendrick
ragyogó fehér mosolyt villantott Lotharra. Hatalmas fekete bikaszerű
férfi volt, tar koponyája ágyúgolyóként csillogott a kora reggeli
napsütésben. Bajtársak voltak a háborúban és együtt vészeltek át száz
meg száz keserves megpróbáltatást. Lotharhoz hasonlóan ő is
készséggel cserélte fel a szárazföldet a tengerrel és mostanra
ugyanolyan rutinnal vadászott a halakra, mint hajdan az
elefántcsontra és az emberekre. Lothar kezével alig láthatóan leadta
felé a „vigyázat” és a „veszély” egyezményes jeleit. Swart Hendrick
hangtalanul nevetett és visszaintett, tudatva, hogy megértette az
üzenetet.
A négy hajó, mintha csak valami különös táncba kezdett volna,
kígyózó, forgolódó mozdulatokkal keringett a halraj körül, miközben
a lágy reggeli fuvallat tovasodorta a köd utolsó foszlányait is. A
napsugarak fényesre tisztogatták a horizontot. S távolban
bronzvörösen csillogtak a sivatag homokdűnéi, színpadias hátteret
kölcsönözve a készülődő nagy vadászathoz.
A szorosan összetömörült halsereglet azonban továbbra sem akart
ritkulni és Lotharon kezdett úrrá lenni a kétségbeesés. A raj immár
több mint egy órája úszott a felszínen és ez már önmagában véve is
szokatlan volt. Számítani lehetett rá, hogy bármelyik pillanatban
megérezhetik a veszélyt és eltűnhetnek – és még egyik hajója sem
vetette ki a hálóját. Valamennyiüket megzavarta ez a hihetetlen
bőség, úgy álltak, mint a koldusok a mesebeli kincseskamra
ajtajában. Lothart egyre inkább hatalmába kerítette a vakmerőség.
Túlságosan hosszúra nyúlt már a várakozás.
– Dobjuk ki, ha beledöglünk is! – gondolta magában és jelt adott
Manfrednek, hogy húzódjanak közelebb. Amint a hajó lassan
megfordult, arcába tűzött a nap. Összehúzott szemmel nézte a vizet.
De még mielőtt elszánta volna magát, hogy valami végzetes
meggondolatlanságot kövessen el, Da Silva éles füttyjele ütötte meg
a fülét. Hátrapillantott és meglátta a portugált, amint a csónak
evezőspadján állva vadul gesztikulál. Háta mögött az örvénylő halraj
furcsán domborodni kezdett. Az eddig zárt kör alakú massza lassan
új formát öltött. Mintha egy tapogató csáp nyúlt volna ki belőle, nem
is, sokkal inkább egy hosszú, vékony nyakra emlékeztetett egy óriási
fej tövében. Mintha a raj egy része leválni készült volna a központi
testről. Éppen ez volt az, amire vártak.
– Manfred! – kiáltott fel Lothar és jobb karjával vadul kaszálni
kezdett. A fiú sebesen megpörgette a kereket, a hajó megfordult és
akár a hóhér bárdja, nekiiramodott, egyenest a „nyak” íve felé.
– Lassíts! – integetett Lothar izgatottan. A hajó szinte
visszahőkölt, majd az orr lassan, óvatosan közeledni kezdett a
keskeny „nyakhoz”. A víz olyan kristályosan átlátszó volt, hogy
Lothar minden egyes halat tisztán látott. Apró, ezüstös testüket
szivárványszínű burokként vették körül a színeikre bomlott
napsugarak, alattuk a mélyben pedig mint valami sötétzöld víz alatti
jéghegy, ott tömörült a raj többi része.
Lothar és Manfred óvatosan beügyeskedték a hajó orrát a
nyüzsgő, eleven sokadalomba. A propellerek alig forogtak, nehogy a
raj megriadjon és elmeneküljön. A vékony nyak engedelmesen
megnyílt az orr előtt és a kitüremkedést alkotó kis halcsapat elvált a
rajtól. Lothar, akár egy ügyes juhászkutya, egyre távolabb és
távolabb terelgette őket. Manfred apja karjelzéseit követve, finom
mozdulatokkal manőverezett a hajóval, hol előre, hol hátra, hol meg
oldalvást.
– Ez még mindig túl sok... – morogta magában Lothar. Jóllehet
csupán egy apró töredéket választottak el a rajtól, de úgy becsülte,
hogy még ez is legalább ezer tonna. Esetleg még annál is több, attól
függően, milyen mélységben úsznak egymás alatt – de ezt illetően
már csak találgatni tudott.
Kockázatos ügy volt, fenemód kockázatos. Szeme sarkából látta
Da Silvát, amint izgatottan gesztikulálva igyekszik óvatosságra
inteni. Fütyülni is megpróbált, de fütyülése erőtlen nyüszítésbe fúlt
az izgalomtól. Az öregember nyilvánvalóan félt ilyen irdatlan
tömegű hal láttán. Lothar elvigyorodott, sárgás szemei összehúzódtak
és megvillantak, mint két csiszolt topáz. Intett Manfrednak, hogy
fokozza a sebességet és eltökélten hátat fordított az öregnek.
Mikor elérték az ötcsomós sebességet, jelt adott a fiúnak. A hajó
lassított és körözni kezdett a leszakadt csapat körül, egyre szorosabb
csomóba kényszerítve a halakat. Mikor azután másodszor is
megkerülték őket és a hajó maga mögött hagyta a rajt, Lothar a tat
felé fordult és tölcsért formált a kezéből.
– Los! – üvöltötte. – Engedjétek a hálót!
A fekete bőrű herero matróz a tat végében állva megrántotta a
csónak kötelét tartó sikamlós csomót és átdobta a hajó oldalán. A
törékeny kis faalkotmány a peremébe kapaszkodó és még mindig
kétségbeesetten tiltakozó Da Silvával együtt rohamosan távolodni
kezdett. Ide-oda billegett a propeller sodrában, magával húzva a hajó
oldala mentén kiterített súlyos, barna háló végét.
Amint a hajó tovább rótta köreit a halraj körül, a durva barna háló
nyikorogva és sziszegve csúszott le a fakorlátról. A parafa lánc akár
egy óriáskígyó letekeredett, és végignyúlt a vízen, hatalmas
köldökzsinórként kötve össze a hajót és a csónakot. Ahogy lassan
körré formálódott, a parafa úszók szétváltak, és egyenlő távolságban
lebegtek, akár egy gyöngysor szemei. Azután a kör bezárult a sűrű,
sötétlő tömeg körül, és a csónak, benne a reményvesztetten magába
roskadt Da Silvával, ismét ott úszott közvetlenül előttük.
Manfred óvatosan manőverezett, hogy kiegyenlítse a hatalmas
háló iszonyú húzóerejét. Alig észrevehető, finom mozdulatokkal
igazgatta a kereket, amint a hajót a vadul imbolygó csónak mellé
kormányozta. Amint a két törzs puha döccenéssel összeért, leállította
a motort. A háló immár bezárult, csapdába szorítva a halakat, Da
Silva pedig vállán a nehéz, három hüvelyk vastagságú manilakötél
végével felkapaszkodott a hajó oldalán.
– Búcsút mondhatsz a hálódnak! – kiabált eszelős dühvel
Lotharra. – Csak egy bolond akarhat behúzni egy ekkora rajt! El
fogják vinni a hálónkat! Szent Antal és a boldogságos Szent Márk a
tanúm, hogy én előre figyelmeztettelek... – De máris felhangzottak
Lothar szűkszavú utasításai s a herero matrózok gyakorlott
mozdulatokkal hozzáláttak a háló behúzásához. Ketten közülük
lesegítették a parafa láncot Da Silva válláról, és szorosan kikötötték,
míg mások Lotharral együtt a központi csörlőhöz vonszolták a
behúzókötelet.
– Az én hálóm és az én halaim – morogta Lothar, miközben a
csörlő kattogó zajjal megindult. – Akasszátok vissza a porontyot!
A háló immár hetvenlábnyi mélységig csüngött alá az átlátszóan
zöld vízben, de az alja még nyitva volt. Az első és legfontosabb
feladat most az volt, hogy elzárják a nyílást, még mielőtt a halak
felfedeznék a menekülés útját. Lothar a csörlő fölé görnyedt,
meztelen karján kidagadtak az izmok a barnára sült bőr alatt. Vállai
ritmikusan mozogtak, miközben egyik kezéből a másikba adogatva
rásegítette a behúzókötelet a forgódobra. Odalenn a víz alatt a kötél
áthaladt a háló alját szegélyező acélkarikákon, összehúzva a nyílást,
mint valami óriási dohányzacskó száját.
A kormányházban Manfred óvatosan előre-hátra manőverezve
igyekezett a hajó tatját biztonságos távolságban tartani, hogy a háló
bele ne akadjon a propellerbe. Közben az öreg Da Silva kievezett a
parafa lánc távolabbi végéhez, és ráakasztotta a csónakra, hogy ily
módon könnyebben tudják majd mozgatni a kritikus pillanatban,
mikor az óriási halraj ráébred, hogy csapdába esett és rémülten
igyekszik menekülni. Lothar ezenközben megfeszített tempóban
csévélte fel a nehéz behúzó kötelet, míg a hajó oldalánál fel nem
bukkant az acélkarikák csillogó, víztől csöpögő csomója. A háló
tehát bezárult, az irdatlan tömegű hal immár a gigászi zsák foglya
volt.
Lothar felegyenesedett és nekidőlt a korlátnak. Annyira kifulladt,
hogy beszélni sem bírt. Az izzadság patakokban csörgött le a
mellkasán, ronggyá áztatva az ingét. Hosszú, ezüstfehér hajtincsei
ázottan lógtak a homlokába és a szemébe. Hangtalanul gesztikulálva
integetett Da Silva felé.
A parafa lánc szabályos kört alkotva lebegett a Benguela áramlat
hideg zöld hullámain, a törékeny kis csónak pedig ott bukdácsolt a
hajótól legtávolabb eső pontján. De amint Lothar kifulladva, levegő
után kapkodva nézte, a kör egyszerre csak nyúlni kezdett. A parafa
úszók izgatottan táncoltak a víz színén, amint a csapdába esett raj
megérezte a hálót és egyszerre igyekezett szabadulni belőle. Majd
megfordultak és ellenkező irányban próbáltak kitörni. Iszonyatos
erővel húzták a hálót és vele együtt a csónakot, mintha csak egy
darabka tengeri moszat volna.
Akkora erőt képviseltek, mint valami bibliai tengeri szörny.
– Teremtőm, ez több, mint amennyire számítottam – lihegte
Lothar. Nagy nehezen összeszedte magát, félresöpörte szeméből a
nedves hajtincseket és futva indult a kormányház felé.
A csapdába esett halraj hol előre- hol hátrazúdulva igyekezett
szabadulni és a hálóval együtt mint valami játékszert rángatták ide-
oda a csónakot is. A tenger szinte forrt körülöttük és Lothar érezte,
amint a fedélzet élesen oldalra dől a lába alatt.
– Igaza volt Da Silvának. Kezdenek bevadulni – suttogta és
kezével a ködkürt fogantyúja után kapott. Három éles kürtjel robbant
bele a csendbe, a segélykérő jel. Miközben visszarohant a fedélzetre,
már látta, amint a másik három hajó megfordul és teljes gőzzel
megindul feléjük. Parancsnokaik közül még egyik sem vette
magának a bátorságot, hogy kivesse saját hálóját az irdatlan halraj
köré.
– Siessetek! Mozogjatok már, az anyátok istenit! – vicsorgott
feléjük Lothar teljességgel feleslegesen. Azután rárivallt a saját
legénységére. – Ide mindenki! Fel kell húzni a hálót!
Az emberek zavartan toporogtak, egyiküknek sem akaródzott
birokra kelni a félelmetes ellenféllel.
– Mozduljatok már, rohadt fekete csürhe! – ordított rájuk Lothar
és a korláthoz ugrott, hogy példát mutasson. A feladat valóban
emberfeletti volt – össze kellett préselni a hálóban rekedt rajt
annyira, hogy a milliónyi apró hal egymásból szorítsa ki az erőt.
A háló durva és éles volt, akár a szögesdrót, de egymás mögé
állva nekigyürkőztek. Kihasználták a hajótest billegését –
valahányszor a fedélzet lefelé dőlt alattuk, belekapaszkodtak a hálóba
és egyesült erővel beljebb ráncigálták néhány lábnyival.
De azután a raj ismét nekilódult, és ismét kitépte kezükből, amit
idáig sikerült megkaparintaniuk. Az egyik herero nem engedte el
idejében a visszaránduló hálót és jobb kezének ujjai beszorultak a
durva csomók közé. Az érdes manilakötél úgy rántotta le róla a bőrt,
mint egy kesztyűt, nyers húst és fehérlő csontokat hagyva maga után.
A szerencsétlen felüvöltött fájdalmában és melléhez szorította az
ökölbe szorított, csonka kezet, megpróbálva elállítani a vastag
sugárban feltörő vért. Az azonban feltartóztathatatlanul spriccelt az
arcába, lecsorgott verítéktől fénylő fekete mellkasára, végigfolyt a
hasán és eláztatta a nadrágját.
– Manfred! – üvöltött Lothar. – Gondoskodj róla! – Azzal ismét a
hálóra összpontosította figyelmét. A kelepcébe került halraj immár
végképp pánikba esett. A parafa lánc egyik végét lerántották a víz alá
és egy kis részüknek sikerült elmenekülnie a háló pereme felett.
Villogó sötétzöld lándzsaként suhanva tűntek el a sziporkázó
habokban.
– Ezektől legalább megszabadultunk – mormolta Lothar. A java
azonban még mindig a háló csapdájában vergődött és a parafa lánc
pedig ismét ugrálva pattant fel a víz tetejére. A raj megint nekilódult
a mélység felé és az ötven láb hosszúságú nehéz halászhajó olyan
veszedelmesen oldalra billent, hogy a legénység kétségbeesetten
kapkodott fogódzó után. Arcuk hamuszürkévé vált a fekete bőr alatt.
A kör túlsó felén a kis csónak élesen oldalra dőlt, felhajtóereje
már nem volt elég, hogy ellenálljon az iszonyú húzóerőnek. Zöld víz
tört át az oldalán és pillanatok alatt elárasztotta.
– Ugorj! – ordított Lothar az öregemberre. – Kerüld ki a hálót! –
Mindketten tisztán látták a fenyegető veszélyt.
Az előző szezonban egyik emberük beleesett a hálóba. A halak
akár ha valami vezényszóra tennék, valósággal rávetették magukat és
rémült menekülésük közepette egyre mélyebben nyomták a víz alá.
Mikor aztán órákkal később a háló alján ráakadtak a holttestre,
döbbenten látták, hogy az összezsúfolódott kis halak az életükért
vívott elkeseredett harc közepette befúrták magukat a boldogtalan
fickó minden elképzelhető testnyílásába. Nyitott száján keresztül
behatoltak a gyomrába, apró ezüstlándzsák gyanánt kifordították
gödrükből a szemgolyóit és feltüremkedtek az agyába. Még a vastag
vászonnadrágon is átfurakodtak és a végbélnyíláson behatolva
elárasztották a beleket. A hulla egészen felfúvódott a döglött halak
sokaságától – úgy nézett ki, mint valami ijesztő, groteszk léggömb.
Azt a látványt egyikük sem tudta többé elfelejteni.
– Kerüld ki a hálót! – ordított megint Lothar. Da Silva egy
ugrással a süllyedő csónak túlsó végébe vetette magát, éppen csak
egy pillanattal azelőtt, hogy a kötél végleg lerántotta a mélybe.
Kétségbeesetten csapkodta maga körül a vizet, mert nehéz
gumicsizmái megteltek vízzel és rohamosan húzták őt lefelé.
Szerencsére azonban Swart Hendrick ekkor ért oda, éppen
időben, hogy a segítségére siessen. Hajójával óvatosan a kidudorodó
parafa lánc mellé siklott, és két matróza kihúzta az öregembert a
vízből. A többiek eközben egy csapatba verődtek a korlátnál és Swart
Hendrick irányítása alatt a fedélzetre csáklyázták a háló túlsó végét.
– Csak a háló tartana ki – fohászkodott magában Lothar,
miközben két utolsó hajója is megjelent és kötélbakjaikhoz
rögzítették a parafa láncot. A négy nagy hajó kört formált a csapdába
ejtett raj körül, legénységük pedig lázas igyekezettel látott neki, hogy
felhúzza a hálót.
Méterről méterre haladva egyre feljebb rángatták az iszonytató
terhet – tizenkét férfi minden egyes hajón. Apja mellett állva még
Manfred is kivette részét a munkából. Zihálva, erőlködve,
verejtékezve küszködtek, összevissza szabdalt tenyerükből vörösen
patakzott a vér. Hátukat és hasukat mintha tüzes pengékkel
hasogatták volna, de lassan mégiscsak sikerült felülkerekedniük a
halak rettentő sokaságán. És azután a háló egyszerre csak kinn volt a
vízből. A legfelül heverő halak kétségbeesetten hányták-vetették
magukat társaik összenyomorított, mozdulatlan tetemein.
– Merjétek ki őket! – kiáltotta Lothar, mire az összes hajó
fedélzetén lázas sürgölődés vette kezdetét. A három-három
„merítőember” lehúzta a hosszú nyéllel ellátott hálókat a
kormányházak tetején elhelyezett rácsszerkezetekről és levonszolták
őket a fedélzetre.
Ezek a merítőhálók tulajdonképpen óriási másai voltak a
rovargyűjtők lepkehálóinak vagy azoknak az apró kézihálóknak,
amelyekkel a gyerekek garnélarákra szoktak vadászni a tengerpart
sziklás öbleiben. A számottevő különbség csak a méretekben
mutatkozott meg, minthogy ezeknek a hálóknak a nyele harminc láb
hosszúságú volt és egyszerre akár egy tonnányi eleven halat is ki
lehetett meríteni velük. A háló száját alkotó acélkarika pereméhez
három ponton erős manilaköteleket erősítettek és ezek a kötelek
csatlakoztak azután a csörlőkábelhez, amelynél fogva a hálót szükség
szerint felemelhették vagy leereszthették. A háló alját egy sor kisebb
acélgyűrűn átbújtatott kötél segítségével húzták össze vagy engedték
ki, éppen úgy, mint a nagy halászháló esetében.
Miközben a legénység kézi erővel felszerelte a merítőhálót,
Lothar és Manfred kiütötte helyükből a tartály fedőlapjait, azután ők
is siettek, hogy elfoglalják helyüket. Lothar a csörlőt kezelte, míg
Manfred a merítőháló behúzókötelének végét tartotta. A csörlő
csikorogva, kattogva megindult és a következő pillanatban a
merítőháló már a fejük felett lengett az emelődaru horgán. A három
„merítőember” a hosszú nyél segítségével kilódította a hajó peremén
túlra, egyenest a csapdába esett, tehetetlenül vergődő halraj fölé.
Manfred teljes erőből megrántotta a kötelet és a háló alja bezárult.
Lothar hátramenetbe lökte a csörlő szabályozókarját. A kerekek
ismét megcsikordultak és a háló, mint valami súlyos batyu,
belepottyant az ezüstös massza közepébe. A három „merítő” teljes
testsúlyával a nyélre nehezedett és akár egy óriási kanalat, mélyen
belenyomták a hálót az eleven szardíniák tömkelegébe.
– Indul! – kiáltotta Lothar és ismét előremenetbe kapcsolta a
csörlőt. A kötél megfeszült és a háló, benne egy tonnányi verdeső,
csapkodó kis hallal felemelkedett a levegőbe. Manfred az
erőlködéstől összeszorított fogakkal tartotta a kötél végét, miközben
a többiek behúzták a teli hálót, egyenest a tartály ásító szája fölé.
– Mehet! – kiáltott rá az apja és Manfred elengedte a kötelet. A
háló alja kinyílt és egy tonnányi szardínia zuhogott alá a nyitott
üregbe. A kíméletlen bánásmód következtében testükről
lehorzsolódtak az apró pikkelyek és most mint szivárványosan
csillámló hópelyhek kavarogtak a napfényben, beborítva az emberek
haját és ruházatát.
Amint az utolsó halak is kipottyantak, Manfred ismét szorosra
rántotta a kötelet, a „merítők” újból kilódították a hálót a korlát fölül,
a csörlő fémes csikordulással megindult és kezdődött elölről az egész
művelet. A másik három hajón is hasonló buzgalommal folyt a
munka. Néhány másodpercenként újabb és újabb tonnányi zsákmány
emelkedett a levegőbe. Tengervíz és pikkelyeső zúdult alá, azután a
hálók szája kinyílt és a rakományt elnyelték a tartályok sötétlő
mélységei.
Testet-lelket elcsigázó, gyászosan monoton munka volt ez.
Valahányszor a teli háló átlendült a fejük felett, bőrig áztak a jeges
tengervíztől, hajuk, testük, ruhájuk ragadt a pikkelyektől. Mikor a
„merítők” már tántorogtak a fáradtságtól, parancsnokaik vették át a
helyüket, így a munka ritmusa egy percre sem szakadt meg. A nagy
halászhálónál és a merítőháló rúdjánál dolgozó emberek időről időre
felváltották egymást. Csak Lothar maradt mindvégig a helyén, a
csörlő mellett. Ott állt egyenes derékkal, éberen és fáradhatatlanul.
Ezüstszőke haját vastagon belepték a pikkelyek – az egész ember
úgy ragyogott a napfényben, akár egy eleven világítótorony.
– Csupa ezüst hárompennys – mondta magában vigyorogva,
miközben a halak végeérhetetlen tömegben zuhogtak hajói
gyomrába. – Nem is halak ezek... szép fényes kis hárompennysek.
Ma egy egész hajórakományra való tickey-t viszünk haza, úgy
bizony. – A „tickey” a helyi tolvajnyelven a hárompennys érmét
jelentette.
– Fedélzetet megrakni! – kiáltotta a halászháló egyre szűkülő
körén túlra, ahol Swart Hendrick állt saját hajójának csörlője mellett.
Izmos félmeztelen alakja ébenfa szoborként csillogott a napfényben.
– Fedélzetet megrakni! – kiáltott vissza vidáman, mintha csak
valami jó mulatságról volna szó. Emberei szinte babonásán tisztelték
iszonyú testi erejéért.
A hajók tartályai immár színültig teltek, mindegyikükben
százötven tonna súlyú hal várta további sorsát. A zsákmány többi
részének már csak a fedélzeten jutott hely.
Ez ismét csak óriási kockázatot jelentett. Az egyszer már
megrakott tartályokat legközelebb már csak a kikötőben üríthették ki,
amikor tartalmukat átszivattyúzták a feldolgozóüzembe. A fedélzet
megrakása további száztonnányi ballasztot jelentett a már eddig is
rogyásig megterhelt hajók számára – jóval többet, mint amennyit a
biztonsági előírások megengedtek. Elég volt, hogy az idő hirtelen
megváltozzék, hogy a szél északnyugatira forduljon és a túlterhelt
hajót máris elnyelhette a fagyos, zöld mélység.
– Az idő ki fog tartani! – bíztatta magát Lothar, mialatt a
csörlővel bajlódott. Érezte, hogy a tenger neki dolgozik – nincs
semmi, ami most megállíthatná. Rettentő kockázatot vállalt, de a sors
busásan megfizetett merészségéért. Csaknem ezer tonna – négy
színültig megrakott hajóra való – hal lett a fizetség. Testvérek közt is
ötven font nyereség jut minden egyes tonnára. Ötvenezer font
egyetlen fogásból. Ez volt élete legszerencsésebb napja. Pedig
mindent el is veszíthetett volna – a hálóját, a hajóját, még az életét is.
Ehelyett egyetlen fogásból visszafizethette minden tartozását.
– Uramisten – suttogta a csörlővel küszködve. – Most már semmi
rossz nem jöhet, semmi sem árthat nekem. Szabad vagyok és nem
függök senkitől.
Így hát midőn a tartályok megteltek, hozzákezdtek a hajók
fedélzetének megrakásához. Az ezüstösen csillogó halmok már
elérték a korlát felső szintjét. Az emberek derékig gázoltak az
iszamlós rétegben, miközben a hálót szárították és helyére lódították
a merítőháló hosszú nyelét.
A tengeri madarak sűrű, fehér felhőkben köröztek a négy hajó
felett, izgatott vijjogásuk egybeolvadt a csörlők zajának
kakofóniájával. Alábuktak a háló nyitott szájába és addig zabáltak,
amíg már sem enni, sem felszállni nem bírtak, csak vitették magukat
tehetetlenül az áramlattal. Begyük felpüffedt, tollaik csapzottan
meredtek az égnek és kínosan nyeldekelve igyekeztek magukban
tartani a lenyelt táplálékot. A hajók orrában és tatján egy-egy matróz
állt és kifent csáklyáikkal bökdösték a hatalmas cápákat, amelyeket
felszínre csalt a csapdába ejtett halak szaga. Borotvaéles,
háromszögletű fogaik még a háló durva szövetét is keresztül tudták
volna harapni.
És miközben a madarak és a cápák lakmároztak, a hajók teste
mind mélyebben és mélyebben merült a vízbe. Végül aztán kevéssel
dél után Lotharnak ki kellett adnia a parancsot, hogy fejezzék be. A
hajók fedélzetei megteltek, valahányszor még egy adagot próbáltak
meg kiborítani, a halak visszacsúsztak a tengerbe és csupán a
cápáknak szolgáltak martalékul.
Lothar leállította a csörlő motorját. Bizonyára még vagy száz
tonnányi hal úszkálhatott még a hatalmas hálóban, legtöbbjük
valószínűleg rég megfulladt és péppé zúzódott. Ürítsétek ki a
maradékot! – adta ki a parancsot. – Hadd menjenek! Húzzátok fel a
hálót a fedélzetre!
A négy hajó, akár egy túltáplált kacsa, lassan, tunyán imbolygott
a tengeren. Rettentő terhük úgy lehúzta őket, hogy a sós víz minden
egyes billenéskor vastag sugárban zúdult be a kifolyónyílásokon.
Óvatosan megfordultak és Lothar hajójával az élen megindultak a
szárazföld felé.
Nyomukban csaknem fél négyzetmérföldnyi területen döglött
halak szőnyege borította az óceánt. Ezüstös hasukat az ég felé
fordítva, mozdulatlanul lebegtek és olyan vastagon lepték el a víz
felszínét, mint az őszi erdőt az avar. Tetemeiken ezernyi pukkadásig
jóllakott sirály sodortatta magát, alulról pedig tovább falták őket a
cápák.
A hajók fedélzetén a halálosan elcsigázott emberek átgázoltak a
még mindig csapkodó, fel-felugráló halak ingoványán. Lebotorkáltak
a nyálkásan csúszós lépcsőkön és úgy ahogy voltak, vizesen,
halpikkelyektől ragacsosan levetették magukat kényelmetlen
priccseikre.
Fenn a kormányházban Lothar megivott két bögre forró kávét,
majd a feje fölött lévő kronométerre pillantott.
– Még négy óra a gyárig – szólalt meg. – Addig éppen át tudjuk
venni a mai leckét.
– De apa! – rimánkodott a fiú. – Legalább ma ne, ma különleges
nap van. Muszáj ma is tanulnunk?
Walvis Bayben nem volt iskola. A legközelebbi oktatási
intézmény a swakopmundi német iskola volt harminc mérföldnyire
tőlük. Lothar a gyermek születése óta egyforma odaadással látta el az
apa és az anya szerepét. Ő emelte ki a kisfiút nedvesen és véresen a
gyermekágyból. Anyja soha egy pillantást sem vetett rá. Ez is része
volt kettejük természetellenes alkujának. Egyedül nevelte fel a
gyermeket, ő adott neki mindent, kivéve az anyatejet, amelyet a
fekete nama törzsbéli szoptatós dajkától kapott. Az évek során
annyira közel kerültek egymáshoz, hogy Lothar egyetlen napra sem
bírt elszakadni a fiútól. Mikor eljött az ideje, inkább a tanítását is
magára vállalta, csak hogy el ne kelljen küldenie az iskolába.
– Annyira egyetlen nap sem lehet különleges – felelte szigorúan
Manfred kérdésére. – Mindennap tanulunk. Az embert nem az izmai
teszik erőssé. – Tenyerével megütögette a fejét. – Ez az, ami erőssé
tehet – mondta. – No eredj, hozd a könyveket!
 Manfred szenvedő pillantást vetett Da Silva felé, mintha onnét
várt volna némi együttérzést, de jobban ismerte apját, mint hogy
tovább vitatkozzon.
– Vedd át a kormányt – adta át a kereket Lothar az öreg
tengerésznek, azzal letelepedett fia mellé a kis térképasztalhoz. –
Nem, nem a számtant – rázta meg a fejét. – Ma angolt tanulunk.
– Gyűlölöm az angolt! – fakadt ki indulatosan Manfred. –
Gyűlölöm az angolt és gyűlölöm az angolokat!
Lothar bólintott. – Igen – mondta. – Az angolok a mi
ellenségeink. Mindig azok voltak és azok is maradnak... ellenségek.
És épp ezért kell felfegyvereznünk magunkat az ő fegyvereikkel.
Ezért kell megtanulnunk a nyelvüket – hogy ha majd eljön az ideje,
felhasználhassuk az ellenük vívott harcban.
Azzal elkezdett angolul beszélni – aznap első ízben. A fiú
afrikaans nyelven válaszolgatott, abban a Dél-Afrikában honos
holland tájszólásban, amelyet csak 1918-ban – egy évvel Manfred
születése előtt – ismertek el mint önálló nyelvet, és vettek fel a Dél-
afrikai Unió hivatalos nyelvei közé. Lothar felemelt kézzel
megállította.
– Angolul – figyelmeztette. – Most csak angolul beszélünk.
Egy órán át dolgoztak szorgalmasan. Hangosan olvasták Jakab
király bibliafordításának részleteit, majd cikkeket a Cape Times
egyik két hónappal ezelőtti számából. Azután Lothar egy egész
oldalas szöveget kezdett diktálni a fiúnak. Manfred idegesen,
homlokát ráncolva küszködött a számára oly idegen szavakkal.
Szenvedő ábrázattal rágcsálta a ceruzáját, míg végül nem bírta
tovább türtőztetni magát.
– Mesélj inkább nagyapáról és az esküjéről! – könyörgött az
apjának.
– Micsoda ravasz kis majom vagy te – vigyorgott Lothar.
Mindent kitalálsz, csak hogy kibújhass a munka alól.
– Apa, kérlek...
– De hiszen már százszor hallottad.
– Meséld el újra. Ma különleges nap van.
Lothar a kormányház ablakán át kinézett a kincset érő, ezüstösen
csillogó rakományra. Igaza volt a fiúnak... nagyon is különleges nap
volt ez. Öt hosszú, keserves esztendő után ma szabadult meg az
adósságaitól.
– Hát jó – bólintott. – Elmesélem újra, de ezúttal angolul. – A fiú
lelkesen összecsapta a leckekönyvet és izgatottan előrehajolt az
asztal felett. Borostyánszínű szemei égtek a boldog várakozástól.
A nagy felkelés históriája oly sokszor elhangzott már, hogy
Manfred minden egyes szavát fejből tudta. Az eredeti változattól
való legcsekélyebb eltérést is azonnal kijavította és megállította
apját, ha bármilyen kis részletet kihagyott a történetből.
– Hát szóval – kezdte Lothar –, amikor az áruló angol király, V.
György 1914-ben hadat üzent Vilmos német császárnak, nagyapád és
én tudtuk, mi a kötelességünk. Elbúcsúztunk nagyanyádtól és...
– Milyen színű haja volt a nagymamának? – érdeklődött Manfred.
– Nagyanyád szépséges német nemesasszony volt, a haja színe
pedig olyan volt, mint a napsütésben ringó, érett búzakalászoké.
– Épp olyan, mint az enyém – pontosított könyörtelenül Manfred.
– Épp olyan, mint a tiéd – mosolyodott el Lothar. – Tehát
Nagyapa meg én felpattantunk a csataménjeinkre és elvágtattunk,
hogy mi is csatlakozzunk az öreg Maritz tábornokhoz és hatszáz hős
katonájához, akik az Orange folyónál készültek megtámadni a vén
Slim Jannie Smutst. A „slim” szó a „ravaszdi” vagy az „áruló”
megfelelője az afrikaans nyelvben. Manfred lelkesen bólogatott.
– Tovább, apa, tovább!
Mikor Lothar elérkezett az első csata leírásához, amelyben Jannie
Smuts csapatai gépfegyvereikkel és ütegeikkel vérbe fojtották a
felkelést, a fiú szemei szomorúsággal teltek meg.
– De ti úgy küzdöttetek, akár a démonok, ugye, apa?
– Harcoltunk, mint az őrültek, de a nyomorultak túl sokan voltak
és hatalmas ágyúkkal, meg gépfegyverekkel szerelték fel őket.
Azután nagyapád haslövést kapott. Feltettem őt a lovamra és elvittem
a csatatérről. – Amint a történet befejezéséhez közeledett, kövér
könnycseppek csillogtak a fiú szemében.
– Aztán mielőtt meghalt, nagyapád előszedte feje alól a
nyeregtáskából az öreg fekete Bibliát és kezemet a könyvre téve
megesketett.
– Hadd mondjam el én a szöveget! – vágott közbe Manfred.
Fejből tudom!
– No hadd halljam, hogy szólt az eskü – bólintott Lothar
engedékenyen.
– Nagyapa így szólt: „Fiam, tedd a kezed a könyvre és esküdj
meg nekem, hogy sosem adod fel a harcot az angolok ellen.”
– Pontosan – bólintott Lothar újból. – így szólt az eskü, az
ünnepélyes fogadalom, amelyet halálakor tettem az apámnak. –
Átnyúlt az asztal fölött, megfogta a fiú kezét, és keményen
megszorította.
Az öreg Da Silva törte meg az ünnepélyes hangulatot. Köhécselt,
a torkát reszelte, majd kiköpött a kormányház ablakán.
– Szégyellhetned magad – mondta. – Teletömöd ennek a
gyereknek a fejét gyűlölettel meg halállal. – Lothar felpattant ültéből.
– Vigyázz a szádra, öreg – figyelmeztette. – Semmi közöd hozzá.
– Hála a Boldogságos Szűznek – morogta az öregember –, mert
ez az ördög mesterkedése.
Lothar elkomorodott és hátat fordított neki. – Manfred, mára
befejeztük. Tedd el a könyveket.
Kifordult a kormányház ajtaján és felkapaszkodott a tetőre.
Kényelmesen leült a feljáróval szemben, felső zsebéből hosszú fekete
manillaszivart húzott elő és komótosan leharapta a végét. Kiköpte a
szivarvéget és a gyufa után kutatva végigtapogatta a zsebeit. A fiú
kidugta fejét a feljáró pereme mögül. Néhány pillanatig
határozatlanul álldogált, majd látván, hogy apja nem küldi el – mert
Lothar rosszkedvében néha visszavonult és olyankor szerette ha
egyedül hagyják –, felmászott és mellé telepedett.
Lothar kezével ernyőt formált az apró láng köré, mélyet szívott a
szivarból majd két ujja közt tartva felemelte az égő gyufát és hagyta,
hogy a szél elfújja. Egy mozdulattal a tengerbe pöccintette az elégett
gyufaszálat és karját szórakozottan Manfred vállára ejtette.
A fiú megborzongott az örömtől, hiszen apja oly ritkán adta
fizikai tanújelét szeretetének. Közelebb húzódott Lotharhoz és olyan
moccanatlanul ült, ahogy csak bírt. Még lélegezni is alig mert,
nehogy egy meggondolatlan mozdulattal meg találja zavarni a
pillanat békéjét.
A négy hajó lassan haladt a part felé és az öböl hegyes nyugati
szarva felé fordultak. Velük együtt a tengeri madarak is visszatértek
– sárga nyakú szulák ezrei szálltak hosszú, rendezett sorokban,
alacsonyan az álmatag zöld hullámok felett. A lenyugvó nap sugarai
megcsillantak tollruháikon és bronzvörös tüzeket gyújtottak a sivatag
magas homokdűnéin, amelyek hegyekként emelkedtek az öböl
partján álló aprócska épületsor mögött.
– Remélem, Willemnek volt annyi sütnivalója, hogy begyújtsa a
kazánokat – dünnyögte Lothar. – Annyi lesz itt a munka, hogy a
gyárnak egész éjjel és holnap egész nap üzemelnie kell.
– Ennyi halat az életben nem leszünk képesek befőzni – suttogta
a fiú.
– Nem, a zöméből olajat és haltápot kell készítenünk... – kezdte
Lothar, de hirtelen elhallgatott és feszült tekintettel nézett az öböl
irányába. Manfred érezte, hogy apja egész testében megdermed,
azután legnagyobb bánatára elvette kezét a válláról és ellenzőt
formált a szeme fölé.
– A hülye barom – morogta dühében. Éles vadászszemei azonnal
felismerték a távolban a kazánház épületének kéményét. Füstnek
azonban nyoma se látszott felette. – Mi a francot csinál ez? – Azzal
Lothar talpra ugrott és könnyedén egyensúlyozva a korláthoz sietett.
– Ez az idióta hagyta kihűlni a kazánokat. Legalább öt vagy hat órába
fog telni, míg újra begyújtjuk őket és a halunk addigra romlásnak
indul. Hogy az Isten verje meg ezt az állatot!
Tajtékozva leviharzott a kormányházba. Miközben vadul
megrántotta a ködkürt fogantyúját, hogy ily módon riassza az
üzemben lévőket, dühösen pattogva morfondírozott magában. –
Ebből a pénzből veszek egy olyan Marconi-féle rövidhullámú rádiót,
akkor legalább kapcsolatot tudunk tartani velük, míg a tengeren
vagyunk. Akkor talán nem fordul elő ilyesmi.
Ekkor azonban ismét elakadt a hangja és izgatottan kémlelte a
partot. – Mi a fene folyik ott! – Kikapta a látcsövet a műszerfal
melletti rekeszből és élesre állította a nézőkét. Már elég közel jártak,
hogy jól kivehesse az üzem főkapujánál gyülekező kis csoportot. A
munkások mind ott ácsorogtak nehéz gumicsizmáikban és
kötényeikben. De hisz a gyárban kellett volna lenniük...
– Ott van Willem... – A művezető ott állt a hosszú, faácsolatú
kirakodómóló végén, amely cölöpökből készült alapzatán messze
benyúlt az öböl csendes vizébe. – Mi a rossebet csinál ez... a kazánok
hidegek és mindenki odakinn lófrál...? – Két idegent is észrevett,
akik két oldalról fogták közre Willemet. Sötét öltönyt viseltek és
mindkettejükről lerítt a fontoskodó, felfuvalkodott és kicsinyes
hivatalnokgőg, amelyet Lothar oly jól ismert és amelytől annyira
rettegett.
– Biztosan az adószedők vagy valami más aktakukacok –
suttogta. Iménti haragja elpárolgott és jeges nyugtalanságnak adta át
a helyét. Soha egyetlen állami talpnyaló sem hozott még neki jó
híreket.
– Itt valami hézag van – füstölgőit magában. – És éppen most,
amikor itt állok ezer tonna hallal, amit sürgősen ki kell főzni és
tartósítani kell...
Ekkor észrevette a két automobilt. Eddig eltakarta őket a gyár
épülete, de most, hogy Da Silva bekanyarodott a kirakodómólóhoz
vezető főcsatornába, láthatóvá váltak. Egyikük egy ósdi, viharvert
Ford „T” modell volt, a másikról azonban még a finom sivatagi por
sápadt rétege alatt is látszott, hogy valami drága, elegáns típus lehet.
Lothar érezte, amint szíve vadul kalapálni kezd és izgalmában kihagy
a lélegzete.
Lehetetlen volt, hogy akár egész Afrikában létezzék ebből a
típusból két egyforma példány. Nárciszsárga dukkózású, behemót
Daimler volt. Amikor utoljára látta, a Courtney Bányászati és
Beruházási Társaság irodaépülete előtt parkolt Windhoek főutcáján.
Lothar éppen azért ment oda, hogy a kölcsönök határidejének
meghosszabbításáról tárgyaljon a céggel. Ott állt a kietlen, porlepte
utca túlsó oldalán és nézte, amint az asszony könnyed léptekkel lesiet
a széles márvány lépcsősoron. Két sötét öltönyös, celluloid galléros
alkalmazottja alázatosan hajbókolva sürgött-forgott körülötte.
Egyikük kinyitotta előtte a káprázatos sárga kocsi ajtaját és
előzékenyen besegítette a vezetőülésre, miközben a másik már rohant
is, hogy bekurblizza a motort. Mivel méltóságán alulinak tartotta egy
sofőr társaságában utazni, inkább maga vezetett. Büszkén felszegett
fejjel ült a volán mögött, nem is nézett az utca túloldala felé, ahol
sápadtan és remegve ott állt Lothar. Már az asszony puszta látása is
ellentétes érzelmek sokaságát kavarta fel benne. Azóta csaknem egy
év telt el.
Lassan összeszedte magát, amint Da Silva a mólóhoz
kormányozta a roskadásig megrakott hajót. A hajótest pereme olyan
mélyen merült a vízbe, hogy Manfred kénytelen volt feldobni a
kötelet az egyik odafenn álldogáló embernek.
– Lothar, ezek az emberek... beszélni akarnak veled – kiabált le
Willem. Homlokán apró verítékcseppek ütköztek ki az idegességtől,
miközben hüvelykujjával a mellette álló férfi felé bökött.
– Ön Mr. Lothar De La Rey? – érdeklődött a két idegen közül az
alacsonyabbik. Feljebb pöccintette porlepte puhakalapját és
zsebkendőjével megtörölgette a karima alól előtűnő sápadt csíkot.
– Pontosan – nézett fel rá kihívó tekintettel Lothar, csípőre téve
ökölbe szorított kezeit. – És maga ki az ördög?
– Ön a Délnyugat-afrikai Halászati és Konzervipari Vállalat
tulajdonosa?
– Ja! – felelte Lothar afrikaansul. – Én vagyok a tulajdonos – és
akkor mi van?
– Én a windhoeki kerületi bíróság seriffje vagyok, és itt van
nálam a vállalat összes vagyonára vonatkozó foglalási meghagyás –
közölte válaszul a jövevény és meglobogtatta a kezében tartott
hivatalos iratot.
– Lezárták a gyárat – kiáltott le Willem kétségbeesve, bajusza
remegett a felindultságtól. – Eloltatták velem a tüzet a kazánjaimban.
– Ezt nem tehetik! – fakadt ki vicsorogva Lothar. Szeme
összeszűkült és sárga villámokat szórt, akár egy feldühödött
leopárdé. – Itt állok ezer tonna hallal, amit fel kell dolgoznunk.
– Ez a négy hajó a vállalat neve alatt van bejegyezve? – tudakolta
a seriff. Szemmel láthatólag legkevésbé sem zavarta az iménti
dühkitörés, mindazonáltal kigombolta a zakóját, hátrébb húzta és
mindkét kezét hanyagul csípőre tette. Nadrágszíjáról bőrtokban
lógott le szolgálati fegyvere, egy súlyos Webley revolver.
Félrefordított fejjel nézte, amint a másik három hajó kiköt a móló két
oldalán, azután Lothar válaszát meg sem várva, nyugodt tónusban
folytatta. – A helyettesem rakományukkal együtt hivatalosan le fogja
pecsételni őket. Figyelmeztetnem kell önt, hogy e pillanattól fogva
akár a hajók, akár a rakomány eltávolítása bűncselekménynek
minősül.
– Ezt nem tehetik velem! – kiáltotta Lothar felkapaszkodva a
mólóra. Hangjában már nyoma sem volt az előbbi harciasságnak. – A
halaimat fel kell dolgoznom. Hát nem értik? Holnap reggelre az
egész úgy megbüdösödik, hogy...
– Ezek nem a maga halai – rázta a fejét a seriff. – A Courtney
Bányászati és Beruházási Társaság tulajdonát képezik. –
Türelmetlenül intett a helyettesének. – No gyerünk, tegye a dolgát –
mondta és hátat fordítva távozni készült.
– Látom, ő is eljött – szólt utána Lothar. A seriff visszafordult és
ismét farkasszemet néztek egymással.
– Ő is eljött – ismételte Lothar. – Az ott az ő kocsija. Eljött
személyesen, ugye?
A seriff lehajtotta a fejét és vállat vont, de ekkor megszólalt
Willem rekedt hangja.
– Igen, itt van... ott vár az irodámban.
Lothar sarkon fordult és a csoportot otthagyva elindult a part felé.
Nehéz vízhatlan nadrágja minden lépésnél surrogó hangot adott.
Kezét még mindig ökölbe szorította, mintha verekedni indulna.
A munkások izgatott csoportja a móló bejáratánál várta.
– Mi történik itt, Baas? – faggatták kétségbeesetten. Nem
engednek dolgozni bennünket. Most mit csináljunk, Ou Baas?
– Várjatok! – parancsolt rájuk nyersen Lothar. – Majd én
elintézem ezt a dolgot.
– Megkapjuk a fizetésünket, Baas? Gyerekeink vannak...
– Megkapjátok a pénzeteket – csattant fel Lothar türelmetlenül. –
Ezt megígérem nektek. – Könnyelmű ígéret volt, hiszen csak akkor
tudta volna teljesíteni, ha eladja a halat. Átnyomakodott az emberek
között és a gyárépület sarkán befordulva elindult a művezető irodája
felé.
A Daimler az ajtó előtt parkolt. Mellette az elülső sárhányónak
dőlve egy fiú várakozott. Arckifejezéséből ítélve nyilvánvaló volt,
hogy rosszkedvű és unatkozik. Talán egy esztendővel lehetett
idősebb Manfrednál, de legalább egy hüvelykkel alacsonyabb volt
nála. Teste karcsúbb, elegánsabb volt, mint Manfredé. Patyolatfehér
inge kissé meggyűrődött a rekkenő hőségben, divatos szürke
flanelből készült oxfordi stílusú pantallója beporosodott és valahogy
túlontúl mesterkéltnek hatott egy ekkora gyereken. Mindazonáltal
valami természetes báj lengte körül – makulátlan bőrével és sötét
indigókék szemeivel olyan szép volt, mint egy kislány.
Lothar közelebb lépett hozzá és még mielőtt visszafoghatta volna
magát, önkéntelenül kicsúszott a száján. – Shasa!
A fiú gyorsan kihúzta magát és félresöpört homlokából egy sötét
haj tincset.
– Honnét tudja a nevemet? – kérdezte. Hangja unott volt, de
sötétkék szemében az érdeklődés szikrája villant, amint nyugodt,
szinte felnőttes magabiztossággal tanulmányozta Lothart.
Százféle válasz tolult Lothar ajkára, bármelyikkel felelhetett
volna a kérdésre: – Valamikor, sok évvel ezelőtt a sivatagban
megmentettelek téged és anyádat a haláltól... csecsemőkorodban én
segítettelek elválasztani anyád emlőjétől és én hordoztalak a
nyeregkápámon, mikor még járni sem tudtál... majdnem úgy
szerettelek, ahogy egykoron anyádat szerettem... te vagy Manfred
bátyja – a tulajdon fiam féltestvére. Még ennyi idő után is bárhol
felismernélek.
Ehelyett azonban csak ezt felelte. – Shasa busman nyelven annyit
jelent: „Jó Víz” – a legértékesebb dolog a busmanok világában.
– Így van – bólintott Shasa Courtney. Ez az ember felkeltette az
érdeklődését. Volt benne valami visszafogott vadság és kegyetlenség,
valami érintetlen őserő. És a szeme... azok a furcsán lobogó sárga
szemek... majdnem olyanok, mint egy macskáé. – Így van. Ez
valóban busman eredetű név, de az igazi keresztnevem Michel.
Francia név. Anyám ugyanis francia.
– És ő hol van? – kérdezte Lothar. Shasa az iroda ajtaja felé
pillantott.
– Nem akarja, hogy zavarják – mondta figyelmeztető hangsúllyal,
de Lothar De La Rey egyszerűen elment mellette, olyan közel, hogy
a fiú érezte a vízhatlan ruhából áradó halszagot és látta a napbarnított
bőrre tapadó apró, fehér pikkelyeket.
– Jobban tenné, ha legalább kopogna – szólt utána, de Lothar
tudomást sem vett róla. Egyetlen lökéssel betaszította az iroda ajtaját,
a fa recsegve hasadt el a sarokvasak mentén. Megállt a nyitott
ajtóban és Shasa belátott mellette a szobába. Látta anyját, amint
felemelkedik az ablak mellett álló egyenes támlájú székből és az ajtó
felé fordul.
Olyan karcsú és törékeny volt, akár egy gyermeklány. Sárga
krepdesin ruháját, amely lágy redőkben borult divatosan lapos
melleire, derékban keskeny öv fogta össze. Keskeny karimájú
harangkalapját mélyen az arcába húzta, eltakarva sűrű, sötét haját és
óriási, csaknem teljesen fekete szemeit.
Első pillantásra alig látszott idősebbnek saját fiánál, de mikor
felemelte a fejét, előtűnt állkapcsának ragadozószerűen határozott
vonala és a sötét szemek mélyén mézszínű láng lobbant. Ettől kezdve
éppoly veszedelmes ellenfél volt, mint akármelyik férfi, akivel
Lotharnak valaha is dolga akadt.
Egy percig szótlanul méregették egymást, kíváncsian fürkészve
az utolsó találkozásuk óta eltelt évek alatt bekövetkezett
változásokat.
– Hány éves lehet? – töprengett Lothar, de rögvest eszébe is jutott
a válasz. – Éjfél után egy órával született az évszázad legelső napján.
Egyidős a huszadik századdal – persze, hiszen ezért is adták neki a
Centaine nevet. Tehát harmincegy éves... és még mindig olyan,
mintha tizenkilenc volna. Éppen olyan, mint akkor, azon a napon,
amikor rátaláltam a sivatagban, vérezve és haldokolva,
oroszlánfogaktól összemarcangolt szép, fiatal testével.
– Megöregedett – gondolta Centaine. – Azok az ezüstös szálak a
szőke hajában, azok a ráncok a szeme és a szája sarkában.
Negyvenéves elmúlt, és sokat szenvedett – de nem eleget. Örülök,
hogy nem öltem meg. Örülök, hogy a golyóm elhibázta a szívét. Túl
gyors halál lett volna a számára. De most a hatalmamban van... most
majd megtanulja, hol lakik az Isten...
Ekkor azonban hirtelen, akarata ellenére eszébe jutott, milyen
érzés volt magán érezni ennek a férfinak a meztelen, sima, izmos
testét. Ismét felrémlett benne, hogyan rándult össze ágyékuk a
beteljesülés pillanatában. Szinte érezni vélte a belé hatoló tüzes
áradatot, amely oly forró volt, akár a tulajdon hevesen lüktető vére.
Izzó haragot érzett saját maga iránt, amiért képtelen megfékezni a
tudata hátsó zugában megbúvó állati ösztönöket. Ő, aki az élet
minden dolgában oly keményen tudott parancsolni magának,
sohasem volt képes gátat vetni tulajdon teste szilaj követelőzésének.
Kinézett az ajtóban álló férfi háta mögé és megpillantotta Shasát,
amint odakinn állt a ragyogó napsütésben. Az ő szépséges
gyermekét, amint kíváncsi pillantásokkal nézi az anyját. Hirtelen
elöntötte a szégyen és a harag érzése, amiért rajtakapták ebben a
gyönge és védtelen pillanatában, amikor – mint ezt teljes
bizonyossággal tudta – legbensőbb érzelmei mutatkoztak meg.
– Csukd be az ajtót – parancsolt rá a férfira halk, rekedt hangon. –
Gyere be és csukd be az ajtót. – Elfordította tekintetét és kibámult az
ablakon, hogy összeszedje magát, mielőtt ismét szemébe néz annak
az embernek, akit el fog pusztítani.

Az ajtó becsukódott és Shasán gyötrő csalódottság vett erőt.

Ösztönösen megérezte, hogy itt valami életbevágóan fontos dolog
történik. A szőke idegen a sárga macskaszemeivel, aki tudta a nevét
és azt is, honnét ered ez a név, valamit felkavart benne... valami
veszedelmeset és izgatót. Aztán ahogy az anyja reagált, ahogyan a pír
lassan felkúszott a nyakán és az arcán. És az a különös tekintet a
szemében, amit Shasa még sohasem látott... talán a bűntudat
szikrája? És azután az a furcsa elbizonytalanodás, ami oly
tökéletesen idegen volt tőle. Shasa mindeddig azt látta, hogy anyja
megingathatatlan biztonsággal igazodik el a világban – legalábbis az
általa ismert világban. Majd meghalt a kíváncsiságtól, hogy
megtudja, mi is történik a mögött a csukott ajtó mögött. Az épület
falai galvanizált hullámbádogból készültek.
– Ha meg akarsz tudni valamit, eredj és járj utána – szokta
mondani anyja, Shasa csak attól félt, hogy esetleg rajtakapják,
miközben éppen megfogadja a tanácsot. Nesztelen léptekkel az
irodaépület falához surrant, vigyázva, nehogy lába alatt meg
találjanak csikordulni a kavicsok és nekipréselte fülét a napsütéstől
átforrósodott fémnek.
Lélegzet-visszafojtva fülelt, de csak elmosódott mormolást hallott
odabentről. Bár a szőke idegen időnként felemelte a hangját, Shasa
egyetlen szót sem tudott kivenni abból, amit mondott, anyja halk,
rekedtes beszédét pedig még hallani is alig lehetett.
– Az ablak – ötlött az eszébe és gyors léptekkel elindult az épület
sarka felé. Amint azonban kifordult a ház mögül, hogy a nyitott
ablakhoz menjen, hirtelen azon vette észre magát, hogy vagy ötven
kíváncsi szempár szegeződik rá. A művezető és dologtalanul lézengő
munkásai még mindig egy csoportba verődve álldogáltak a főkapu
előtt. Mikor Shasa előbukkant a ház sarka mögül, elhallgattak és
érdeklődéssel figyelték.
Shasa bosszúsan felszegte a fejét és hirtelen irányt változtatva
elsétált az ablak mellől. Minthogy azonban az emberek változatlan
kíváncsisággal nézték, kezeit színlelt nemtörődömséggel oxfordi
pantallójának zsebébe süllyesztette és hanyag léptekkel a móló felé
indult, mintha már eleve ez lett volna a szándéka. Bármi történt is az
irodában, most már nem tudhatta meg. Már csak abban
bizakodhatott, hogy később talán sikerül rávennie anyját, hogy
mondja el, de ebben az eshetőségben ő maga sem hitt igazán. Ekkor
figyelt fel a móló két oldalán horgonyzó négy faácsolatú
halászhajóra. Peremükig merültek a vízbe ezüstösen csillogó
rakományuk súlya alatt. Az érdekes látvány kissé lecsillapította
Shasában a gyötrő csalódottságot. Végre talált valamit, ami megtörte
a rekkenő sivatagi délután monoton hangulatát. Meggyorsította
lépteit és izgatottan trappolt végig a móló deszkáin. A hajók látványa
mindig is megigézte.
Ez az egész valami új volt, valami izgalmas. Soha életében nem
látott még ennyi halat, több tonna kellett hogy legyen. Időközben
odaért az első hajóhoz. Ez a hajó merőben más volt, mint azok,
amiket eddig megszokott. Csúf volt és mocskos. Oldalán, ott, ahol a
legénység a korlátra guggolva a dolgát szokta végezni, széles
csíkokban állt az emberi ürülék. A hajófenékben megülepedett
poshadt víz bűze elegyedett a nyersolaj és a szűk helyen
összezsúfolódott mosdatlan emberi testek szagával. Még egy szép
hangzású név sem tette szalonképesebbé a hajót – csak a
nyilvántartás és a forgalmi engedély számai álltak a viharvert orron.
– Egy hajónak neve is kellene hogy legyen – gondolta magában
Shasa. – Felháborító, hogy nem adtak neki nevet, ráadásul még
balszerencsét is hozhat. – Saját huszonöt láb hosszú vitorlás jachtját,
amelyet anyjától kapott a tizenharmadik születésnapjára, ugyancsak
anyja javaslatára a „Midasz király” névre keresztelték.
Elfintorította orrát a hajó szánalmas állapota láttán.
– Hát ha ez az, amiért mama Windhoektól idáig megállás nélkül
autózott... – Nem fejezhette be a gondolatot, mert egy fiú bukkant elő
a magas, négyszögletű kormányház mögül.
Toldozott-foldozott vászonsortot viselt barnára sült, izmos lábain
és könnyedén egyensúlyozva lépkedett az imbolygó fedélzeten.
Amint pillantásuk találkozott, mindketten visszahőköltek és
mozdulatlanná dermedve álltak, mint mikor két kutya váratlanul
találkozik. Némán, gyanakvóan fürkészték egymást.
– Micsoda jól fésült kis pubigyerek – gondolta Manfred. Látott
már néhány hasonlót, mikor apjával néhanapján belátogattak
Swakopmundba, a kis tengerparti üdülővárosba. Ezek a gazdag kis
kölykök mind egyformák voltak. Nevetségesen kikeményített
ruháikban tisztelettudóan lépegettek szüleik mögött és mindegyikük
arcán ott ült az a vérlázítóan magabiztos kifejezés. – Nézd a haját... –
gondolta. – Csak úgy ragyog a brillantintól és illatozik, mint egy
csokor ibolya.
– Ez is egy szegény fehér afrikaner – hozta meg a maga ítéletét
Shasa. – Egy bywoner, egy földfoglaló kölyke. – Anyja megtiltotta,
hogy játsszék az efféle gyerekekkel, de Shasa az idők folyamán
rájött, hogy némelyikük rendkívül szórakoztató egyéniség.
Vonzerejüket persze jelentékenyen megnövelte az anyai tilalom. A
bányagépeket karbantartó üzem vezetőjének egyik fia például olyan
döbbenetes élethűséggel tudta utánozni a madarak hangját, hogy a
szó szoros értelmében le tudta csalogatni őket a fáról. Ezenfelül ő
volt az, aki megtanította Shasát, hogyan kell beállítani a karburátort
és a gyújtást az öreg Fordon, amelyet anyja engedélyével már
vezethetett, jóllehet még túlságosan fiatal volt ahhoz, hogy
jogosítványt kaphasson. Ugyanennek a fiúnak a nővére – egy évvel
idősebb Shasánál – pedig valami még figyelemreméltóbb dolgot
mutatott, mikor néhány tilalmas percet töltöttek együtt a bánya
szivattyúépülete mögött. Még azt is megengedte, hogy a fiú
megcirógassa azt a meleg, puha, bolyhos valamit, ami úgy bújt meg a
rövid vászoning alatt, mint egy újszülött kiscica. Az élmény egészen
felcsigázta Shasát és el is határozta, hogy a legközelebbi alkalommal
ismét megtapasztalja.
Ez a fiú is érdekesnek látszott és Shasa rögtön arra gondolt, hogy
talán hajlandó lesz körül vezetni őt a hajó gépházában. Visszanézett a
gyárépületre. Minthogy anyját sehol sem látta, elhatározta, hogy
nagylelkű lesz.
– Hello – szólalt meg. Méltóságteljes kézmozdulatot tett és
óvatosan elmosolyodott. Nagybátyja, Sir Garrick Courtney, aki anyja
után a legfontosabb személy volt az életében, mindig erre intette.
„Születésednél fogva kiemelt helyen állsz a társadalomban. Ez
azonban nemcsak előnyöket és jogokat biztosít számodra, hanem egy
súlyos kötelezettséggel is jár. Egy igazi gentleman tapintatosan és
udvariasan bánik az alacsonyabb társadalmi helyzetűekkel is,
legyenek bár feketék vagy fehérek, fiatalok vagy öregek, avagy nők.”
– A nevem Courtney – mutatkozott be. – Shasa Courtney.
Nagybátyám Sir Garrick Courtney, anyám Mrs. Centaine de Thiry
Courtney.
Elhallgatott és várta a szokásos hódolatot, amely általában
követni szokta az iménti nevek említését. A hatás azonban cseppet
sem bizonyult egyértelműnek és Shasa meglehetősen
elbizonytalanodva folytatta. – Téged hogy hívnak?
– Az én nevem Manfred – felelte a fiú afrikaans nyelven és
összevonta sűrű fekete szemöldökét a borostyánszínű szemek fölött.
Olyan feltűnően elütött ezüstös csíkokkal tarkázott világosszőke
hajától, hogy az ember azt hihette, korommal festették be. – Manfred
De La Rey. A nagyapám, a nagybácsikám és az apám is egytől egyig
De La Reyk voltak, és a szart is kiverték az angolokból, valahányszor
csak találkoztak velük.
A váratlan támadástól Shasa elvörösödött dühében. Már-már ott
tartott, hogy szó nélkül sarkon fordul és elmegy, mikor észrevette,
hogy a kormányház ablakán kikönyökölve egy öregember figyeli
őket, az előfedélzeti felépítmény belsejéből pedig két színes bőrű
matróz bukkan fel. Most már nem hátrálhatott meg.
– 1914-ben mi angolok nyertük meg a háborút és a lelket is
kivertük a lázadókból – vágott vissza indulatosan.
– „Mi!” – visszhangozta gúnyosan Manfred és a hallgatóságához
fordult. – Ez a kis úriember a kipomádézott hajával megnyerte a
háborút. – A matrózok nekibátorodva kuncogtak. – Szagoljátok csak
meg, akár Lilynek is hívhatnák... Lily, a pomádéillatú katona. –
Azzal ismét felé fordult, és Shasa most vette csak észre, hogy jó egy
hüvelykkel magasabb nála és barnára sült karjai riasztóan izmosak. –
Tehát angolnak méltóztatol lenni, ugyebár, Lily? Akkor Londonban
kell hogy élj, nemde, drága Lily?
Shasát készületlenül érte, hogy egy efféle ágrólszakadt fehér fiú
ilyen értelmesen beszél és ilyen kifinomultan maró gúnnyal sértegeti.
Megszokta, hogy általában kézben tudja tartani bármilyen
beszélgetés fonalát.
– Természetesen angol vagyok – jelentette ki dühösen és
magában lázasan kutatott valami fullánkos riposzt után, amellyel
véget vethet a társalgásnak és méltóságát megőrizve visszavonulhat
az egyre kényelmetlenebbé váló helyzetből.
– Akkor pedig Londonban kell élned – ütötte tovább a vasat
Manfred.
– Én Cape Townban élek.
– Hah! – kiáltott fel Manfred az egyre növekvő létszámú
nézőközönséghez fordulva. Swart Hendrick hajóját otthagyva feljött
a mólóra és nyomában a teljes legénység előbukkant az előfedélzet
felépítményének belsejéből. – Ezért hívják őket Soutpiel-eknek –
közölte diadalmasan Manfred.
Az emberek elragadtatott röhögésben törtek ki a trágár kifejezés
hallatán. Apja jelenlétében Manfred sohasem merte volna kiejteni a
száján.
Az ominózus szó pontos fordításban „Sófaszú”-t jelentett. Shasa
elvörösödött haragjában, kezei ösztönösen ökölbe szorultak a sértés
hallatán.
– Egy ilyen Soutpiel az egyik lábával Londonban áll, a másikkal
pedig Cape Townban – magyarázta Manfred szadista élvezettel. – A
cséphadaróját meg ott füröszti a jó öreg, sós Atlanti-óceán kellős
közepében.
– Vond vissza, de azonnal! – csattant fel Shasa. A düh végképp
megfosztotta egy jól irányzott viszontválasz lehetőségétől. Soha
egyetlen alsóbb rangú személy sem beszélt még vele ilyen
hangnemben.
– Azt mondja, vonjam vissza – nevetett Manfred. – Már úgy
érted, hogy vonjam vissza azt, amit te vonogatsz föl-le a sós farkad
elejéről, amikor játszol vele? Arra gondolsz? A kitörő tapsvihar még
inkább felbátorította és előrébb lépett egyenest a móló szélén álló fiú
alá.
Shasa ekkor minden előzetes figyelmeztetés nélkül rávetette
magát. Manfredot készületlenül érte a roham, nem számított rá, hogy
a jól fésült kis angol ilyen hamar kijön a béketűrésből. Még néhány
sértést készült a fejéhez vágni, mielőtt mindketten kellően felhergelik
magukat.
Shasa hatlábnyi távolságról ugrott, testének és dühének teljes
súlyával döntve le a lábáról ellenfelét. Manfred tüdejéből fütyülve
áramlott ki a levegő, miközben összeakaszkodva hátrabukfenceztek a
döglött halak tömkelegébe.
Mindketten oldalra hemperedtek és Shasa döbbenten érzékelte a
másik fiú iszonyú testi erejét. Karjai olyan kemények voltak, mint
két tölgyfa gerenda, ujjai úgy mélyedtek Shasa arcába, akár a
mészáros acélkampói. Csak a támadás meglepetésszerű volta és
Manfred elakadó lélegzete óvták meg az azonnali megalázó
vereségtől. Már majdnem túl késő volt, mikor eszébe jutottak
ökölvívóedzője, Jock Murphy intelmei.
„Soha ne bocsátkozz közelharcba náladnál nagyobb termetű
ellenféllel. Ne engedd magadhoz. Igyekezz kartávolságban
maradni...”
Manfred az arcába markolt és egy fél Nelsonnal igyekezett
átkarolni a nyakát. Egymásba kapaszkodva fetrengtek a hideg,
nyálkás haltömegben. Shasa hanyatt fordulva felhúzta jobb térdét és
mikor Manfred hátulról rátámadt, teljes erőből a gyomorszájába
térdelt. Manfred levegő után kapkodva hátrabukfencezett, de a
következő pillanatban már össze is szedte magát és miközben Shasa
oldalt fordulva igyekezett odébb gurulni, ismét rávetette magát, hogy
elkapja a nyakát. Shasa behúzta a fejét, jobb kezével felemelte
Manfred könyökét, majd ahogyan Jock tanította, kicsúszott a résen.
Segítségére volt a halak bőrének nyálkás bevonata, amely olajként
borította be nyakát és Manfred karját. Abban a pillanatban, amint
érezte, hogy szabad, teljes erőből előrelendítette bal kezét.
Jock véget nem érően gyakoroltatta vele a rövid balegyeneseket.
– A legfontosabb ütés, amire valaha is szükséged lesz – szokta
mondogatni.
Manfredot a szeme alatt érte a csapás. Nem mondhatni, hogy
Shasa életének legsikeresebb balegyenesei közé tartozott, de ahhoz
elegendőnek bizonyult, hogy elvonja ellenfele figyelmét, amíg talpra
ugorva biztonságos távolságba sikerül hátrálnia.
Fejük felett a mólón már csapatostul álldogáltak a gumicsizmába
és magas nyakú kék pulóverbe öltözött színes bőrű matrózok. Vadul
kurjongattak örömteli izgalmukban és zajosan biztatták a két fiút,
mintha csak harci kakasok volnának.
Manfred kipislogta feldagadt szeméből a könnyeket és Shasa után
vetette magát, a lába alatt csúszkáló haltetemek azonban
akadályozták a mozgásban és mire feleszmélt, ellenfele újból
kiütötte. Iszonyú ütés volt, hirtelen jött, minden előzetes
figyelmeztetés nélkül és ismét csak sérült bal szemét érte. Manfred
vadállati ordítást hallatott és dühödten hadonászva igyekezett
megragadni a nálánál sokkalta könnyebb testalkatú fiút.
Shasa azonban könnyedén átbújt a feléje nyúló kar alatt és már
lendítette is előre a bal kezét, ahogyan Jocktól tanulta.
– Soha ne jelezd előre a szándékodat azzal, hogy a válladat vagy
fejedet mozgatod – szinte hallani vélte mestere hangját –, egyszerűen
csak üss... és csak a karoddal.
Az ütés szájon találta Manfredot. Ajka valósággal bepréselődött a
fogai közé és azonnal dőlni kezdett belőle a vér. Shasát felajzotta
ellenfele vérének látványa és a tömeg zajos biztatása valami ősi,
állati ösztönt gerjesztett fel tudata mélyén. Bal keze ismét lesújtott a
rózsaszín, dagadt szemre.
– Ha egyszer már sikerült alaposan eltalálnod, üsd kitartóan
ugyanazt a pontot – visszhangzottak Jock szavai a fejében. Manfred
ismét felordított, de hangjából az őrjöngő dühön túl most már tisztán
kihallatszott a fájdalom.
– Ez tényleg használ... – lelkesedett Shasa. De ebben a
pillanatban végzetes hibát követett el. Visszahátrált a kormányházba
és Manfred, aki rögtön észrevette, hogy ellenfele sarokba szorult, az
iszamlós halkupacon átvágva, szélesre tárt karokkal rávetette magát.
Eltorzult arcán diadalmas vigyor ült, szája teli volt vérrel, fogai
rózsaszínűen csillogtak.
Shasa rémületében leszegte a vállát, egy pillanatig nekivetette
hátát a kormányház deszkáinak, majd előreszegett fejjel belerohant
egyenest Manfred gyomrába.
Manfred ismét levegő után kapkodott és a két fiú néhány
zűrzavaros pillanatig összegabalyodva vonaglott a döglött szardíniák
között. Manfred bugyborékolva próbált lélegzethez jutni és
kétségbeesetten igyekezett megragadni Shasa lábszárát, a hideg
halnyálkától csúszóssá vált bőr azonban kisiklott a keze közül. Végül
Shasa egy kígyózó mozdulattal kiszabadította magát, félig mászva,
félig úszva a mólóra vezető falétrához evickélt és felkapaszkodott rá.
Az egybegyűlt sokaság gúnyosan fújolva és röhögve figyelte
menekülését. Manfred dühödten kapkodott utána, sérült szájából vért
és halnyálkát köpködött, mellkasa zihálva emelkedett és süllyedt a
légszomjtól.
Shasa már a félúton járt, mikor üldözője megragadta a bokáját és
mindkét lábát lerántotta a létra fokáról, Shasa bokáján a nálánál jóval
nehezebb fiúval, úgy lógott ott, mint a rácsra feszített középkorú
vértanúk. Kétségbeesve kapaszkodott a létra felső fokába. Arcától
alig néhány hüvelyknyire ott látta maga előtt a néger halászok
eltorzult arcát, amint saját védencüket biztatva, ordítva a vérét
követelik.
Szabad lábával teljes erőből hátrarúgott és sikerült újból eltalálnia
Manfred bedagadt szemét. Manfred fájdalmában vonítva arca elé
kapta a kezét, Shasa pedig kihasználva az alkalmat eszelős
gyorsasággal felkapaszkodott a létrán. Megállt a móló szélén és
körülnézett. Szemében üldözött tekintet ült, harci kedve lelohadt,
lábai remegtek.
Előtte üresen húzódott a móló, a menekülés útja nyitva állt. Már-
már neki is iramodott, a körülötte állók gúnyos röhögése azonban
ismét fellobbantotta benne a sértett büszkeséget. Körbepillantott és
meglátta Manfredot, amint felkapaszkodik a létrán. Olyan rémület
kerítette hatalmába, hogy a gyomra is felkavarodott belé.
Már arra sem tudott teljes bizonyossággal visszaemlékezni, hogy
hogyan is bonyolódott bele ebbe a verekedésbe, min is szólalkoztak
össze, csak azt tudta, hogy szeretne kikeveredni az egészből.
Mégsem tudta rászánni magát a megfutamodásra – nem engedte a
kora gyermekkorától belénevelt büszkeség és önérzet. Minden erejét
összeszedve megpróbált úrrá lenni a görcsös remegésén és ismét
szembefordult Manfreddal.
A nagyobb termetű fiú is reszketett, de nem a félelemtől.
Feldagadt arca sötétvörösen izzott a gyilkos dühtől, felhasadt ajkai
közül összefüggéstelen átkokat sziszegett. Sérült szeme keskeny
réssé szűkült a lilára dagadt szemhéjak között.
– Gyerünk, kleinbasie, csináld ki! – üvöltöttek a néger halászok.
– Öld meg, kisfőnök! – Gúnyolódásuk hallatán Shasa agyát elöntötte
a vér. Nyugodt, mély lélegzetet vett és öklét felemelve klasszikus
bokszolóállásba helyezkedett. Bal lábával előrelépett, karjait
magasan arca elé emelte.
– Mozogj szünet nélkül – vélte hallani ismét Jock intelmeit és
lábujjhegyre állva ide-oda kezdett táncolni.
– Nézzétek – pukkadozott a nézősereg. – Azt hiszi magáról, hogy
ő Jack Dempsey! Táncolni akar veled, Manie! Mutasd meg neki,
hogyan szoktak keringőzni Walvis Bayben!
Manfred azonban hirtelen visszahőkölt a sötétkék szemekben
fellobbanó elszántság és a fenyegetően ökölbe szorított bal kéz
látványától. Lassan körözni kezdett Shasa körül és gyilkos
fenyegetéseket sziszegett felé.
– Kitépem a karodat és lenyomom a torkodon... A fogaid úgy
fognak kimasírozni a seggedből, mint a katonák...
Shasa kétségbeesetten pislogott, de továbbra is védekezően maga
elé emelte az öklét. Lassan körbefordulva követte tekintetével a
körülötte keringő Manfredot. Mindkettőjüket vastagon borította az
ezüstösen fénylő, sikamlós nyalka. Hajuk undorító, zsíros
kocsonyává állt össze, amelyet sűrű pettyekben tarkítottak az apró
pikkelyek. Ennek dacára sem látszottak mulatságosnak vagy akár
gyerekesnek. A nézősereg elcsendesedett, és lélegzet-visszafojtva
várta a látványos küzdelem folytatását, amely még az eddigieknél is
érdekfeszítőbbnek ígérkezett. A szemek izgatottan csillogtak, akárha
egy vérszomjas farkasfalka figyelte volna az össze nem illő pár
harcát.
Manfred ekkor megtévesztő mozdulatot tett bal felé, azután
hirtelen nekirugaszkodott és oldalról nekirontott ellenfelének.
Vaskos, látszólag nehézkes felépítése ellenére villámgyorsan
mozgott. Leszegte csillogó szőke fejét, összeráncolt fekete
szemöldöke még inkább kihangsúlyozta vérszomjas arckifejezését.
Vele szemben Shasa szinte kislányosan törékenynek tűnt. Vékony
karjain sápadt fehér volt a bőr, lábai túlságosan hosszúnak és
véznának látszottak az elmocskolódott szürke flanel alatt. De azok a
lábak boszorkányos ügyességgel mozogtak. Egy könnyed ugrással
kitért a roham elől, majd amint Manfred elszáguldott mellette, újból
előrelendítette bal karját. Az ütés erejétől Manfred szájában
hangosan összekoccantak a fogak és feje tehetetlenül hátrarándult.
A tömeg eksztatikusan ordított. – Vat hom, Manie, kapd el! –
Manfred megperdült, ismét nekirontott Shasának és öklével
oldalirányból megcélozta a sápadt, virágsziromszerűen hamvas arcot.
Shasa azonban villámgyorsan lehajtotta fejét és amint Manfred
saját lendületétől egyensúlyát vesztve megtántorodott, bal kezével
váratlanul ismét lesújtott a dagadt, feketelila szemre. Manfred szeme
elé kapta a kezét, és vicsorítva ráordított. – Harcolj becsületesen, te
hitvány Soutie!
– Ja! – bódult el egy hang helyeslőén a tömegben. – Ne fuss el.
Állj ki és harcolj férfi módjára.
Eközben Manfred taktikát változtatott. Ahelyett, hogy továbbra is
félreugrált volna, egyenesen nekirontott Shasának és mindkét öklével
vadul csapkodva, szünet nélkül rohamozott. Shasa ijedten
hátraugrott, majd fejét le-lekapva, ide-oda ugrálva igyekezett kitérni
az iszonyú sebességgel kaszáló karok csapásai elől. Egy alkalmas
pillanatban ismét előrelökte bal öklét, felrepesztve a bőrt ellenfele
bedagadt szeme alatt, majd a szájába vágott újra meg újra, míg
Manfred ajkai olyanokká nem váltak, mint két alaktalan, véres
húscafat. De Manfred, mintha csak hozzáedződött volna az
ütésekhez, lankadatlan erővel rohamozott tovább.
A mindennapi nehéz munkában megedzett, napbarnított öklök
célt tévesztve süvítettek el Shasa feje mellett, mígnem az egyik
halántékon találta. Vakító láng lobbant fel Shasa szeme előtt. Az ütés
rettenetes ereje szinte megbénította és ettől kezdve már csak azért
harcolt, hogy elkerülje a fejére és arcára záporzó pörölycsapásokat.
Érezte, hogy lábai elnehezülnek és egyre kevésbé engedelmeskednek
akaratának.
Manfred pedig fáradhatatlanul ütötte tovább, mind hátrébb
szorítva a móló széle felé. A rémület és a kimerültség mindinkább
lelassították Shasa mozdulatait. Egy újabb hatalmas ütés érte a bordái
között. Levegő után kapkodva megtántorodott és már látta is a másik
öklöt, amint zúgva közeledik az arca felé. Már nem tudta kikerülni,
lábai mintha sűrű cukorszirupba merültek volna. Elkeseredésében
megragadta Manfred karját és teljes erejéből belecsimpaszkodott.
Manfred azonban éppen erre várt, és szabadon maradt karja akár egy
vasabroncs fonódott Shasa nyaka köré.
– Most megfogtalak – motyogta felduzzadt, véres ajkai között.
Bal hóna alá szorította Shasa fejét és teljes erőből leszorította. Shasa
kétrét görnyedt, Manfred pedig alulról felfelé ütésre lendítette jobb
kezét.
Shasa inkább csak érezte, mintsem látta az arcához közeledő
öklöt. Összeszedte maradék erejét és olyan kétségbeesetten rántotta
félre a fejét, hogy azt hitte, menten eltörik a nyakcsigolyája. Az
iszonyú ütés így a feje tetejét érte, nem pedig védtelenül maradt
arcát. Mintha egy vasszeget vertek volna le a koponyáján át egészen
a gerincéig. Érezte, hogy még egy ilyen ütést nem volna képes
elviselni.
Homályosan érzékelte, hogy a móló széle felé botladozik és
maradék erejét összeszedve ellenfelét is abba az irányba kezdte
cibálni. Manfredot készületlenül érte a dolog és önkéntelenül követte
a rossz irányba. Mikor elérték a móló peremét, már semmit sem
tudott tenni és mindketten lezuhantak a hat láb mélységben
horgonyzó hajó döglött halakkal borított fedélzetére.
Shasa tehetetlenül terült el a másik fiú rázúduló teste alatt. Nyaka
körül még mindig abroncsként szorult Manfred karja és azonnal
süllyedni kezdett a málladozó szardíniák ingoványszerű
tömkelegében. Manfred felemelte az öklét, hogy újból az arcába
vágjon, de a puha, nyálkás massza elnyelte Shasa fejét, így aztán
visszahúzta öklét és beérte azzal, hogy teljes súlyával ellenfele
nyakára nehezedett és nyomta mind lejjebb és lejjebb a nyálkás
felszín alá.
Shasa levegő után kapkodott. Kiáltani próbált, egy döglött
szardínia azonban becsusszant kilátott szájába, leszánkózott a
nyelőcsövén és megakadt a torkában. Kétségbeesetten rugdalózott,
csapkodott a karjaival és utolsó erejét összeszedve igyekezett
szabadulni. Ellenfele azonban könyörtelenül nyomta a fejét egyre
mélyebbre. A torkán akadt haltól fuldokolni kezdett. A világ lassan
elsötétült előtte, az odafent nyüzsgő tömeg állati üvöltése
fokozatosan elhalt, átadva helyét valami mély, szélzúgásszerű
hangnak. Testének elkeseredett vergődése egyre inkább
lecsillapodott, míg végül mozdulatlanná merevedett, csak lábai
vonaglottak meg olykor-olykor a kihunyni készülő élet utolsó
áramlökéseinek hatására.
– Most végem van... – gondolta valami különös, higgadt
csodálkozással, mintha kívülállóként figyelné tulajdon halálát. –
Megfulladok... – és a gondolat lassan beleveszett a mindent elborító
sötétségbe.

– Szóval idejöttél, csak azért, hogy engem tönkretégy – szólalt

meg vádlóan Lothar De La Rey, becsukva maga mögött az ajtót. –
Képes voltál ekkora utat megtenni, csak hogy végignézhesd és
gyönyörködj a látványban.
– Ne hízelegj magadnak – felelt megvetően Centaine. A
személyed egyáltalán nem érdekel. Azért jöttem, hogy megóvjam
egy jelentékeny értékű befektetésemet. Ötvenezer fontért jöttem,
plusz a kamatokért.
– Ha tényleg így volna, nem akadályoznád meg, hogy
bejuttassam a rakományt az üzembe. Ezer tonna hal van odakinn...
holnap estére ötvenezer fontot csinálhatnék belőle.
Centaine türelmetlen kézmozdulattal elhallgattatta. Kezének
tejeskávébarna tónusa különös ellentétben állt a hosszúkás,
ezüstfehér tüzű brilliánssal, amely csaknem akkora volt, mint
felemelt mutatóujjának elülső perce.
– Te valami álomvilágban élsz – mondta. – A halaid egy fabatkát
sem érnek. Senkinek se kellenek – ingyen sem, nemhogy ötvenezer
fontért.
– Pedig megérnek annyit – vágott vissza Lothar. – Haltápnak és
konzervnek feldolgozva...
Az asszony ismét belefojtotta a szót. – A raktárak szerte a világon
dugig vannak eladhatatlan árukkal. Hát nem érted? Nem olvasol
újságokat? Itt a sivatagban nem hallgattok rádiót? A rakományod
értéktelen – még a feldolgozás költségeit sem éri meg.
– Ki van zárva – hajtogatta csökönyös dühvel Lothar. Persze
hogy hallottam a tőzsdei híreket, de az embereknek akkor is enniük
kell.
– Sok mindent feltételeztem rólad – szólt Centaine, nyugodt,
szinte türelmes hangon, mintha egy gyerekhez beszélne –, de azt
sohasem hittem volna, hogy ostoba vagy. Próbáld már felfogni, hogy
odakinn a nagyvilágban olyasvalami történt, ami még soha. A
világkereskedelem meghalt, a gyárak bezárnak, a nagyvárosok utcáit
ellepik a munkanélküliek.
– Ezzel takarózol, hogy igazold azt, amit teszel. Egyszerűen
vérbosszút indítottál ellenem – fakadt ki Lothar és elindult az
asszony felé. Fakó, jeges ajkai szinte világítottak napbarnította arcán.
– Vadászol rám, hogy elégtételt végy valami elképzelt régi
sérelemért, így akarsz megbüntetni.
– A sérelem nagyon is valóságos volt – vágott vissza Centaine.
Egy lépést tett hátrafelé és le nem vette tekintetét a férfiról. Halkan
beszélt, de hanghordozása fagyos és kérlelhetetlen volt.
– Iszonyú és megbocsáthatatlanul gonosz dolgot követtél el, de
sajnos nem tudlak úgy megbüntetni, hogy a megtorlás méltó legyen a
bűnödhöz. Ha van Isten, majd ő megbüntet.
– De hát a gyerek... – kezdte Lothar. – A gyerek, akit ott szültél
nekem a vadonban... – Most először sikerült rést ütnie az asszony
önuralmának páncélján.
– Ne emlegesd előttem a fattyadat – suttogta és összekulcsolta
kezeit, hogy ne remegjenek. – Ebben megállapodtunk...
– Akkor is a mi fiunk. Ezt a tényt nem hagyhatod figyelmen
kívül. Örülsz, ha őt is sikerül tönkretenned?
– Ő a te fiad – ellenkezett az asszony. – Nekem nincs részem
benne. Nem változtat sem rajtam, sem az elhatározásomon. A gyárad
becsődölt, reménytelenül és jóvátehetetlenül becsődölt. Arra már
nem számítok, hogy a befektetett tőkémet visszaszerezhetem, csupán
abban reménykedem, hogy legalább egy részét sikerül
megmentenem.
A nyitott ablakon át emberi hangok foszlányai szűrődtek be. A
távolság ellenére is kihallatszott belőlük a kéjes izgalom, mintha
megannyi zsákmányt szimatoló kopó ugatása lett volna. De egyikük
sem nézett arrafelé, mindketten egymásra figyeltek.
– Adj még egy utolsó esélyt, Centaine – szólalt meg a férfi.
Érezte tulajdon szavaiban az esdeklő hangsúlyt és undorodott
magától. Soha életében nem könyörgött még senkinek, de most
egyszerűen nem bírta elviselni a kilátást, hogy megint mindent
elölről kelljen kezdenie. Pedig nem ez lett volna az első eset. Kétszer
is kiforgatták már mindenéből, nem hagyva számára egyebet, mint a
büszkeségét, a bátorságát és a hadiszerencse forgandóságába vetett
hitét. Az ellenség pedig mindig ugyanaz volt – az angolok a maguk
birodalmi törekvéseivel. Ő azonban mindkétszer talpra állt és kitartó,
kemény munkával újra meg újra megcsinálta a szerencséjét.
De ezúttal visszarettent. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy
éppen gyermekének anyja tegye tönkre, az az asszony, akit szeretett
és akit – Isten bocsássa meg – mindennek ellenére még mindig
szeret. Testileg, lelkileg végtelenül fáradtnak érezte magát.
Negyvenhat éves volt, nem rendelkezett már azokkal az
erőtartalékokkal, amelyekre egy fiatalabb ember még támaszkodhat.
Hirtelen úgy látta, mintha valami lágy fény csillanna meg az asszony
tekintetében, mintha megindították volna az esdeklő szavak, mintha
már azon tépelődne, hogy mégiscsak megkegyelmez.
– Adj még egy hetet... csak egyetlen hetet, Centaine, ez minden,
amit kérek – mondta, fenékig ürítve a megalázkodás keserű poharát,
de máris rá kellett döbbennie, hogy félreértette a pillantást.
Centaine arckifejezése nem változott, de szemei elárulták, hogy
amit Lothar együttérzésnek vélt, nem volt egyéb, mint a mélységes
kielégültség jele. Most végre ott láthatta őt, ahol annyi esztendőn át
látni kívánta.
– Megmondtam neked, hogy ne szólíts a keresztnevemen
utasította rendre szenvtelenül. – Már akkor megkértelek rá, mikor
megtudtam, hogy megölted azt a két embert, akiket úgy szerettem,
mint senki mást. Most ismét megkérlek rá.
– Egy hetet adj. Csak egyetlen hetet...
– Már két évet kaptál tőlem – mondta közönyösen az asszony.
Megfordult és az ablakon át beszűrődő hangokat kezdte figyelni.
Most már nem lehetett nem hallani a vad ordítozást. Mintha
bikaviadal zajlott volna a közelben.
– Ha adok neked még egy hetet, csak még jobban eladósodsz
nálam, nekem pedig még több lesz a veszteségem jelentette ki.
Megrázta a fejét, de közben feszült tekintettel nézett ki az ablakon. –
Mi folyik ott lenn a mólónál? – kérdezte hirtelen éles hangon. Az
ablakpárkányra támaszkodva kihajolt és a partot kémlelte.
Lothar odalépett mellé. A móló közepén már sűrű embertömeg
feketéllett, a csomagolómunkások pedig, más dolguk nem lévén,
futva igyekeztek, hogy kivegyék részüket a látványosságból.
– Shasa! – sikoltott fel Centaine ösztönösen feltörő anyai
aggodalommal. – Hol van Shasa?
Lothar egy mozdulattal átvetette magát a párkányon és rohant a
móló felé. A lefelé igyekvőket maga mögött hagyva utat tört az
ordítozó, hadonászó halászok gyűrűjében, éppen akkor, mikor a két
fiú összeakaszkodva tántorgott a móló peremén.
– Manfred! – üvöltötte torkaszakadtából. – Hagyd abba! Azonnal
ereszd el!
Fia éppen eszelős dühvel szorította hóna alá Shasa nyakát, másik
kezével pedig vadul csépelte a tehetetlenül vergődő fejet. Lothar
hallotta, amint Manfred ökle reccsenve csapódik Shasa
koponyájának.
– Te hülye állat! – kiáltott rá Lothar és megindult feléjük, hangja
azonban beleveszett a sokaság ordítozásába. Hirtelen úrrá lett rajta a
rémület. Őszinte aggodalmat érzett Shasáért, ugyanakkor rádöbbent,
hogyan reagál majd Centaine, ha Manfred valami kárt talált tenni a
fiúban.
– Ereszd el! – kiáltotta újból, de mielőtt odaérhetett volna, az
ádázul verekedő pár megtántorodott és lezuhant a mólóról. – Jóságos
Isten! – Hallotta, amint hangos puffanással rázuhannak az odalent
horgonyzó hajó fedélzetére. Mire a móló szélére érve lenézett, már
félig betemette őket a döglött szardíniák csillogó tömege.
Megpróbált a létrához furakodni, de útját állta a színes bőrű
halászok tömege, akik egymás hegyen-hátán tolongtak a móló
peremén, egyetlen percet sem akarván elszalasztani az érdekfeszítő
attrakcióból. Lothar két ököllel tört utat magának, durván
félretaszigálva saját embereit, majd a létrán át lélekszakadva
lemászott a fedélzetre.
Manfred az ellenfelén hasalt, teljes erejéből nyomva annak fejét
és vállát a döglött halak alá. Dühtől eltorzult arcát sötét véraláfutások
borították, szeme a felismerhetetlenségig bedagadt. Vérző ajkai közül
összefüggéstelen szitkokat mormolt, Shasa pedig már nem
védekezett. Feje és válla eltűnt a nyálkás kupac felszíne alatt, de teste
és végtagjai önkéntelenül rángatóztak, mint az olyan emberé, akit
fejlövés ért.
Lothar megragadta a fiát és vállánál fogva igyekezett leráncigálni
áldozatáról. Mintha két megvadult szelindeket akart volna
szétválasztani – minden erejét össze kellett szednie. Végül is
egyetlen rántással talpra állította Manfredot és olyan erővel
penderítette a kormányház falához, hogy a fiúból azon nyomban
elpárolgott a harciasság. Azután bokájánál fogva kihúzta Shasát a
döglött halak higanyszerűen újra meg újra ráömlő tömege alól.
Iszamlós, cuppanó zaj hallatszott és Shasa nedves, csillogó nyálkával
borított teste ott feküdt mozdulatlanul a fedélzet deszkapadlóján.
Felakadt szemeinek csak a fehérje látszott ki a nyitott szemhéjak
mögül.
– Megölted... – vicsorgott a fiára Lothar eszelős dühvel. Manfred
arcáról egy szemvillanás alatt eltűnt a harcias pír és most ott állt
halálsápadtan, egész testében reszketve a rémülettől.
– Nem akartam, apa – dadogta rémülten a gyerek. – Én nem...
Lothar csak ekkor vette észre a Shasa petyhüdt ajkai közül
kikandikáló halat. A fiú orrlyukaiból csillogó nyálkabuborékok
habzottak elő.
– Te hülye, te szerencsétlen kis hülye! – ordított fel Lothar és két
ujjával Shasa szájába nyúlva kirántotta a döglött szardíniát.
– Bocsáss meg, apa. Nem akartam – suttogta Manfred
megkövültén.
 – Ha megölted, azzal rettenetes bűnt követtél el Isten szemében –
szólt Lothar. Karjába vette Shasa ernyedt testét és felegyenesedett. –
Mert akkor megölted a tulajdon... – Nem mondta ki a végzetes szót.
Keserűen ajkába harapott és elindult a létra felé.
– Biztos nem öltem meg – mondta esdeklő hangon Manfred. –
Nem halt meg. Minden rendben lesz, ugye, apa?
– Nem – rázta meg a fejét szomorúan Lothar. – Ez már soha az
életben nem lesz rendben. – Azzal karján az eszméletlen fiúval
felkapaszkodott a mólóra.
Az emberek némán húzódtak félre az útjából. Akárcsak Manfred,
ők is rémültek és bűntudatosak voltak. Lehajtott fejjel álltak, egyikük
sem mert a szemébe nézni.
– Swart Hendrick – szólította meg Lothar a magas termetű
feketét. – Legalább neked lett volna több eszed. Meg kellett volna
akadályoznod.
Végigment a mólón és egyikük sem mert utánanézni.
Centaine Courtney a gyárhoz vezető út felénél várta. Lothar,
karján az eszméletlen gyermekkel, némán megállt előtte.
– Meghalt... – suttogta csüggedten Centaine.
– Nem – ellenkezett Lothar szenvedélyesen. Még a gondolat is
elviselhetetlen volt számára, Shasa pedig, mintha csak meghallotta
volna, összefüggéstelenül motyogni kezdett és szája sarkából hányás
csordult elő.
– Gyorsan – lépett előre Centaine. – Fordítsd át a fejét a vállad
mögé, mielőtt még megfullad a saját hányásától.
Lothar futva tette meg az irodához vezető út utolsó métereit,
vállán hátizsákként cipelve a magatehetetlenül csüngő Shasát.
Centaine egy mozdulattal mindent lesöpört az asztalról.
– Ide fektesd le – rendelkezett, de Shasa erőtlenül mozgolódni
kezdett és küszködve próbált felülni. Anyja a könyöke alá nyúlva
gyöngéden támogatta és ruhaujjának finom anyagát zsebkendő
gyanánt használva megtörölgette száját és orrát.
– Ez a te fattyad műve – szólalt meg és az asztal felett villámló
tekintetet vetett Lotharra. – Ő tette ezt a fiammal, ugye ő? – Látván a
választ a férfi szemében, elfordult.
Shasa köhögni kezdett. Szájából halnyálka és sárgás okádék
keveréke tört elő és rögtön ezután láthatóan erőre kapott. Tekintete
kitisztult, légzése könnyedebbé vált.
– Takarodj innen – mondta Centaine, védelmezően fia fölé
hajolva. – Ezért még kicsinállak mindkettőtöket... téged is, meg a
fattyadat is. Most pedig kotródj a szemem elől.

A Walvis Bayből Swakopmundba vezető harminckilométeres út

szeszélyesen kanyargott a narancsszínű homokdombok között.
Kétoldalt meredek falként emelkedtek a háromnégyszáz láb
magasságot is elérő dűnék. A homokhegyek itt-ott késpengeszerű
éles gerinceket alkottak, máshol meredek, sima falként törtek a
magasba. A forró sivatagi levegő megrekedt a mély kanyonokban.
Maga az út tulajdonképpen nem volt egyéb, mint egy sor mély
keréknyom a homokban, széleit a törött sörösüvegek csillogó
cserepei jelezték. Nem akadt olyan utazó, aki elegendő utánpótlás
nélkül neki mert volna vágni ennek a tikkasztó útnak. A
keréknyomot időről időre mély gödrök szakították meg, amelyeket
azok az autósok hagyták maguk után, akik nem lévén eléggé jártasak
a sivatagi vezetés művészetében, itt rángatták ki járművüket a
vendégmarasztaló homokból – ily módon állítva újabb csapdákat az
utánuk jövőknek.
Centaine gyors, határozott stílusban vezetett. Egy másodpercre
sem engedte lecsökkenni a motor fordulatszámát, megtartva a kocsi
lendületét a homokbuckáknál és a gödröknél is, ahol mások
többnyire el szoktak akadni. Keze csak nagy ritkán tett egy-egy
könnyed, fürge mozdulatot a volánon, a kerekek szinte állandóan
egyenesen álltak, így a homok nem torlódott fel előttük.
A rutinos autóversenyzők testtartásában ült, hátát a puha bőr ülés
támlájának vetette, kinyújtott karjai készen álltak, hogy szükség
esetén bármikor keményen megragadják a volánt. Tekintete messze a
kocsi orra előtt pásztázta az utat, felkészülve bármilyen előre nem
látott eseményre. Tenyere időnként le-lecsapott a sebességváltó kar
gombjára, hogy a mély keréknyomokból kiugorva kikerüljön egy-
egy veszélyes szakaszt. Mélységes megvetéssel utasította el még azt
az errefelé szokásos elemi elővigyázatosságot is, hogy másokhoz
hasonlóan két néger szolgát vigyen magával a hátsó ülésen, akik – ha
a szükség úgy hozza – kitaszigálják a kocsit a homok csapdájából.
Shasa azonban még sohasem volt tanúja olyasminek, hogy anyja
bárhol is elakadt volna az autóval, még a bányához vezető út
legpocsékabb szakaszain sem.
Most ott ült szótlanul az elülső ülésen. Kissé elnyűtt, de frissen
mosott és vasalt vászonoveralt viselt, amelyet a konzervgyár
raktárából kerítettek számára. Szennyes, döglött haltól bűzlő,
okádékpettyekkel tarkított ruhái egy kupacban hevertek a Daimler
csomagtartójában.
Mióta elindultak a gyárból, Centaine egy szót sem szólt hozzá.
Shasa félénk oldalpillantásokkal nézte. Rettegett anyja felgyülemlett
dühétől és a legkevésbé sem kívánta felhívni magára a figyelmét, de
képtelen volt levenni szemét az arcáról.
Centaine levette fejéről divatos harangkalapját, divatosan fiúsra
nyírt haja repkedett a szélben és úgy csillogott, mint a nedves
antracit.
– Ki kezdte? – kérdezte, szemét le sem véve az útról.
Shasa egy pillanatig elgondolkodott. – Nem tudom biztosan. Én
ütöttem először, de... – Szünetet tartott. A torka még mindig fájt.
– Igen? – kérdezte anyja érdeklődő hangsúllyal.
– Szóval valahogy olyan volt az egész, mintha előre
megrendezték volna. Egymásra néztünk és máris tudtuk, hogy össze
fogunk verekedni. – Ismét elhallgatott és mikor anyja egy szót sem
szólt, akadozva kibökte. – Mondott rám egy szót...
– Miféle szót?
– Nem mondhatom meg. Olyan... goromba szót.
– Azt kérdeztem, mi volt az a szó – tette fel újból a kérdést
Centaine. Halkan és nyugodtan beszélt, de Shasa nyomban felfedezte
hangjában a vészjóslóan rekedtes tónust.
– Soutpiel-nek nevezett – felelte hadarva. Elhalt a hangja, és a
rettentő sértés emlékétől szégyenkezve elfordította a fejét, így aztán
nem láthatta, hogy Centaine alig bírja elfojtani mosolyát. Kissé
félrefordult, hogy fia ne lássa a tekintetében fellobbanó vidámságot.
– Mondtam, hogy goromba szó – mentegetőzött Shasa.
– Ezért aztán megütötted – pedig fiatalabb nálad.
Shasának fogalma sem volt róla, hogy ő az idősebb,
mindazonáltal a legkevésbé sem volt meglepve, hogy anyja ezt is
tudja. Ő mindent tudott.
– Lehet, hogy fiatalabb, de akkor is egy behemót afrikaaner
barom és legalább két hüvelykkel magasabb nálam – védekezett
sebtében.
Centaine gyötrő vágyat érzett, hogy kifaggassa, hogy néz ki a
másik fia. Vajon ő is olyan szőke és jóképű, mint az apja volt? Vajon
milyen színű a szeme? Ehelyett azonban közömbös hangon
megjegyezte. – Így aztán jól ellátta a bajodat.
– Majdnem én győztem – ellenkezett büszkén Shasa. – Jól
bevertem a szemét és véresre pofoztam a képét. Majdnem én
győztem.
– Majdnem győzni nem elég – mondta az anyja. – A mi
családunkban nem szokás majdnem győzni... mi egyszerűen csak
győzünk.
A gyerek kényelmetlenül izgett-mozgott a helyén, és köhécselve
próbálta csillapítani a torkát hasogató fájdalmat.
– Nem győzhetsz, ha valaki nagyobb és erősebb nálad – suttogta
elkeseredve.
– Akkor nem az öklöddel harcolsz ellene – felelte anyja. – Akkor
nem rontasz neki és nem gyömöszöltetsz le egy döglött halat a
torkodon. – Shasa elvörösödött szégyenében. – Kivárod, míg a
körülmények neked kedveznek – folytatta Centaine –, akkor aztán a
saját fegyvereiddel, a saját feltételeid szerint küzdesz meg vele. Csak
akkor harcolj, ha biztos vagy benne, hogy győzöl.
Shasa elgondolkodott, minden oldalról megvizsgálta a kérdést,
azután csendesen megkérdezte. – Te is csináltad az apjával, ugye?
Centaine-t annyira váratlanul érte ez az éleslátás, hogy
meglepetten a gyerek felé fordult, a Daimler pedig hatalmas
huppanással kiugrott a kerékvágásból.
Centaine egy hirtelen mozdulattal elkapta a volánt, visszarántotta
az autót a menetirányba, majd bólintott. – Igen válaszolta. – Pontosan
ezt tettem. Vésd az eszedbe, hogy mi Courtneyk nem szorulunk rá,
hogy az öklünkkel harcoljunk. A mi fegyverünk a hatalom, a pénz és
a befolyás. Senki sem győzhet le bennünket a saját
vadászterületünkön.
 A fiú ismét hallgatásba burkolózott. Magában aprólékosan
megemésztette a hallottakat és végül elmosolyodott. Gyönyörű volt,
amikor nevetett. – ... még szebb, mint az apja – gondolta magában
Centaine és szinte belefacsarodott a szíve a túláradó szeretetbe.
– Ezt jól megjegyzem – szólalt meg Shasa. – És ha legközelebb
találkozom vele, emlékezni fogok rá.
Mert abban mindketten biztosak voltak, hogy a két fiú ismét
találkozni fog – és akkor tovább folytatódik majd az a harc, amely
ezen a napon vette kezdetét.
A tenger felől feltámadt a szél és a rothadó halak orrfacsaró bűze
olyan áthatóan terjengett a levegőben, hogy Lothar De La Rey szinte
rosszul volt tőle.
A négy halászhajó még mindig a kikötőben horgonyzott, de
rakományuk már elvesztette ezüstös ragyogását. A kupacok
lelapultak és a felső réteget alkotó szardíniákat kiszárította a nap.
Csillogó bőrük megfakult, színük mocskos sötétszürkére változott és
ellepték őket a darázs nagyságú fémes zöld döglegyek. A
tartályokban lévő halak összepréselődtek saját súlyuk alatt. A
fenékpumpák szakadatlanul dolgoztak és a kifolyónyílásokból vastag
sugárban csorgott a vér és a halolaj barnás keveréke, zavaros
foltokban terjedve szét az öböl vizén.
Lothar egész nap az üzemiroda ablakánál ült, miközben színes
bőrű hajósai és csomagolómunkásai hosszú sorban várták, hogy
megkapják a fizetésüket. Lothar pénzzé tette öreg Packard
teherautóját és a néhány ócska bútort a hullámbádog kalyibából, ahol
ő és Manfred lakott. Ez volt mindene, ami nem tartozván a vállalat
vagyonához, megmenekült a foglalástól. Az ócskás, mint a
dögkeselyű, azonnal megérezte a csőd szagát. Órákon belül ott
termett Swakopmundból és a valóságos érték töredékével szúrta ki
Lothar szemét.
– Gazdasági válság van, Mr. De La Rey – tárta szét a karját
sajnálkozó gesztussal –, senki sem vesz, mindenki csak eladni akar.
Én is csak ráfizetek az egészre, higgye el.
A kapott összeget hozzátette a bádogkunyhó homokos
földpadlója alá rejtett nyomorúságos vésztartalékához és így minden
font után, amivel visszamenőleg tartozott a munkásainak, még két-
két shillinget tudott fizetni. Tulajdonképpen nem lett volna köteles
kifizetni őket, a felelősség a céget terhelte volna – de ez a gondolat
meg sem fordult a fejében. Elvégre az ő emberei voltak.
– Sajnálom – ismételgette mindegyiküknek, amint sorban a
pénztár ablakához járultak. – Ez minden. – És lehajtotta a fejét, hogy
ne lássa az arcukat.
Mikor befejezte és a színes bőrűek utolsó szomorú csoportja is
elballagott, Lothar bezárta az iroda ajtaját és a kulcsot átadta a sheriff
helyettesének.
Azután ő meg a fia még egyszer utoljára lesétáltak a móló
végéhez és ott üldögéltek, lábukat a víz fölött lógatva. A döglött
halak émelyítő bűze ugyanolyan súlyosan nehezedett rájuk, mint a
kétségbeesés.
– Nem értem, apa – törtek elő a szavak Manfred feldagadt
szájából. – Rengeteg halat fogtunk. Gazdagok lehetnénk. Mi történt,
apa?
– Becsaptak bennünket, fiam – felelte csendesen Lothar. Egészen
addig a pillanatig nem érzett haragot, nem volt benne semmi
keserűség – csak valami tehetetlen bénultság. Eddigi életében kétszer
érte golyó. Az elsőt egy 303-as Lee Enfieldből lőtték ki rá az
Omaruruba vezető országúton, mikor megpróbáltak ellenállni
Smutsék inváziós csapatainak, amelyek megszállták Német
Délnyugat-Afrikát. A második lövés sok évvel később dördült el és a
fiú anyja adta le rá egy Lueger gyártmányú pisztolyból. Az emlék
hatására ujjai önkéntelenül végigsimítottak a mellén és a vékony
vászoning alatt kitapintották a gumiszerűen összezsugorodott
sebhelyet, közepén az aprócska bemélyedéssel.
Akkor is ugyanígy történt – először a megrázkódtatás okozta
bénultság és csak később, sokkal később a harag. A harag, amely
most fekete hullámokban öntötte el és amelynek immár nem próbált
ellenállni. Sőt, inkább kéjesen lubickolt benne – ez segített
lecsillapítani a gyötrő emléket, ahogyan megalázkodott, ahogyan
időért könyörgött az asszonynak, aki csak nézte őt, sötét szemében
gúnyos mosollyal.
– Sehogyan sem tudjuk megakadályozni őket, apa? – kérdezte a
fiú és egyiküknek sem kellett meghatározni, kiket is ért az „ők” alatt.
Mindketten tudták, ki az ellenség. Három háborúban volt már
alkalmuk megtanulni – 1881-ben, az első búr háborúban, azután
1899-ben, az úgynevezett „nagy” búr háborúban, amikor Viktória
királynő parancsára a khakiszínű hordák átkeltek az óceánon, hogy
tönkrezúzzák őket, végül 1914-ben, mikor jött Jannie Smuts, az
angol bábu, hogy végrehajtsa gyarmattartó gazdáinak utasításait.
Lothar némán megrázta a fejét. Nem volt képes válaszolni, torkát
vasmarokkal fojtogatta a harag.
– Kell hogy legyen valami módja – hajtogatta Manfred makacsul.
– Erősek vagyunk – tette hozzá és megint érezni vélte kezei közt
Shasa lassan elernyedő testét. Ujjai az emlék hatására ismét ökölbe
szorultak. – Apa, hiszen ez a föld a miénk. Isten nekünk adta – a
Biblia is azt mondja. – Mint előttük már annyian, az afrikanerek is a
maguk egyéni módján értelmezték Isten igéjét. Manfred úgy tekintett
saját népére, mint Izrael gyermekeire – számára Dél-Afrika jelentette
az ígéret földjét, a tejjel-mézzel folyó Kánaánt.
Lothar nem válaszolt, de fia, kezét a karjára téve megkérdezte. –
Isten tényleg nekünk adta ezt a földet, ugye, apa?
– Igen – bólintott Lothar szomorúan.
– Akkor pedig ezek egyszerűen ellopták tőlünk. Ellopták a földet,
a gyémántokat, az aranyat, mindent – és most még a hajóinkat és a
halainkat is elvették. Kell lennie valami módnak, hogy megállítsuk
őket és visszaszerezzük azt, ami a miénk.
– Ez nem olyan egyszerű – felelte Lothar és azon töprengett,
hogyan is lehet ezt megmagyarázni egy gyereknek. Hiszen talán még
ő maga sem értette igazán, hogy is történhetett. Hogyan váltak
betolakodóvá azon a földön, amelyet apáik hódítottak el a vadaktól
és az őstermészettől hosszú, elöltöltős puskáikkal.
– Ha majd felnősz, megérted, Manie – válaszolta végül.
– Ha felnövök, meg fogom találni a módját, hogyan győzzem le
őket – kiáltott fel Manfred olyan erélyesen, hogy frissen behegedt
felső ajka ismét felrepedt és egy rubinvörös cseppecske jelent meg
rajta. – Ki fogom találni, hogy szerezzem vissza tőlük – fogadkozott.
– Majd meglátod, apa.
– Hát, fiacskám, talán neked sikerülni fog – sóhajtott Lothar és
karját a fia válla köré fonta.
 – Emlékszel nagyapa esküjére? Mert én, amíg élek, nem felejtem
el – suttogta Manfred. – Soha ne add fel a harcot az angolok ellen.
Ott üldögéltek egymás mellett, míg csak a láthatáron a napkorong
pereme meg nem érintette a tengert, izzó bronzszínűvé varázsolva az
öböl vizét. Aztán a lassan leereszkedő sötétségben visszaballagtak a
partra és az oszladozó halak bűzfelhőjét maguk mögött hagyva
végigsétáltak a homokdűnéktől szegélyezett parton.
A kunyhóhoz érve látták, hogy füst száll fel a kéményből. Amint
beléptek a ház oldalához ragasztott konyhába, Swart Hendrick nézett
fel rájuk a nyitott tűzhelyen pattogó lángok mellől.
– Az asztalt meg a székeket elvitte a zsidó – magyarázta. De a
lábasokat meg a csészéket sikerült eldugnom.
Lekuporodtak a döngölt földpadlóra és egyenesen a lábasból ették
a sós szárított hallal ízesített kukoricakását. Egyikük sem szólt egy
szót sem, míg be nem fejezték.
– Nem kellett volna itt maradnod – törte meg a csendet Lothar.
Hendrick vállat vont.
– Vettem a boltban kávét meg dohányt. Éppen kifutotta a tőled
kapott pénzből.
– Több nincs is – mondta Lothar. – Az utolsó fillérig elment.
– Történt már ilyen azelőtt is – állapította meg Hendrick.
Kihúzott egy faágat a tűzből és meggyújtotta vele a pipáját. –
Hányszor leégtünk már...
– Ez most más – mondta Lothar. – Most nincs elefántcsont, amire
vadászhatnánk, vagy – ismét elcsuklott a hangja a tehetetlen haragtól.
Hendrick újabb adag kávét töltött a bádogbögrékbe.
– Furcsa – mélázott. – Mikor rátaláltunk, állatbőrökben
szaladgált. Most ideállít egy bazi sárga autóval... és mi vagyunk
azok, akik rongyokban futkosunk. – Halkan felnevetett és
hitetlenkedve ingatta a fejét.
– Hát igen – bólogatott Lothar. – Te meg én mentettük meg az
életét. A tetejében még gyémántokat is találtunk neki és a két
kezünkkel kapartuk ki neki a földből.
– Aztán most, hogy fölveti a pénz – mondta Hendrick –, idejön és
elveszi azt is, ami a miénk. Ezt nem kellett volna. – Megrázta
hatalmas fekete fejét. – Ezt nem lett volna szabad megtennie.
 Lothar lassan kiegyenesedett ültében. Hendrick előrébb hajolt és
kíváncsian fürkészte az arcát, a fiú pedig megélénkülve, most első
ízben elmosolyodott.
– Bizony... – vigyorgott Hendrick. – Mi az? Az elefántcsontbuli
kifújt... réges-rég kilőtték az összeset.
– Nem, nem elefántcsont – felelte Lothar. – Ezúttal gyémántok.
– Gyémántok? – kérdezte Hendrick a sarkán hintázva. – És
miféle gyémántok?
– Hogy mifélék? – mosolygott rá Lothar, sárga szemei felizzottak
a félhomályban. – Ugyan már, természetesen azok a gyémántok,
amiket mi találtunk őnagyságának.
– Az ő gyémántjai? – meredt rá Hendrick. – A H'ani bányából
való kövekre gondolsz?
– Mennyi pénzt kaptál? – váltott témát váratlanul Lothar.
Hendrick tekintete hirtelen elkalandozott. – Ismerlek már jól –
nógatta Lothar türelmetlenül és megragadta a vállát. – Egy kicsit
mindig szarrágó voltál. Mennyit kaptál?
– Nem valami sokat – motyogta Hendrick. Megpróbált felállni,
de Lothar nem engedte.
– Szépen kerestél a múlt szezonban. Pontosan tudom, mennyit
fizettem ki neked.
– Ötven fontot – morogta Hendrick.
– Nem – rázta a fejét Lothar. – Többet kaptál.
– Hát egy kicsivel talán tényleg többet – adta meg magát
Hendrick.
– Száz fontot kaptál – jelentette ki Lothar ellentmondást nem
tűrően.

A kis csoport lassan kaptatott felfelé a meredek hegyi ösvényen a

kora reggeli napsütésben. A sárga Daimlert a hegy lábánál hagyták a
Lisbeek folyó partján és a kísértetiesen szürke kora hajnali
derengésben vágtak neki az útnak.
Az élen két öregember haladt, meglehetősen szánalmas
öltözékben. Lábukon kitaposott szandált viseltek, verejtékező
üstökükön formáját vesztett, ócska szalmakalap virított. Mindketten
olyan soványak voltak, mint akik félúton vannak az éhhalál felé,
bőrüket oly sötétre cserzették a természet erői, hogy a megfigyelő
bízvást hihette, két kivénhedt hobóval van dolga – mostanság, a nagy
gazdasági válság napjaiban szép számmal bukkantak fel az
országutakon és félreeső ösvényeken.
A megfigyelő azonban súlyosan tévedett volna. A magasabbik
öregúr, aki kissé bicegve haladt, lévén fél lába fából, a Brit birodalmi
Huszárezred parancsnoka volt és tulajdonosa a Viktória-keresztnek –
a legmagasabb kitüntetésnek, amellyel a Birodalom a kiemelkedő
hősiességet jutalmazza. Ezenfelül korának egyik legkiválóbb
hadtörténésze volt, dúsgazdag ember, aki nem sokra becsülvén e
világ hívságait, nemigen bajlódott a pénzolvasással.
– Garry, öregem – társa csak így szólította, mellőzve a
körülményes Sir Garrick Courtney titulust. – Ez a legnagyobb
probléma, amellyel meg kell birkóznunk, Garry, öregem –
magyarázta magas, szinte kislányos hangján, „R” betűit abban a
különös, affektált stílusban ejtve, amely csak „malmesburyi
szamárordítás” néven él a köztudatban. – Az emberek otthagyják a
földjeiket és csapatostul vándorolnak el a nagyvárosokba. A farmok
tönkremennek, ők pedig nem találnak munkát a városban. –
Nyugodtan, erőlködés nélkül beszélt, még csak a lélegzetvétele sem
lett szaporább, pedig 2000 láb magasságban jártak a Tábla-hegység
meredek, csipkézett oldalán. Egyetlen percnyi pihenő nélkül,
könnyedén haladtak felfelé, gyors, egyenletes léptekkel messze
megelőzték a társaság fiatalabb tagjait.
– A katasztrófa legbiztosabb receptje – helyeselt Sir Garrick. – A
farm nem biztosít számukra megélhetést, erre otthagyják és
elmennek a városba éhezni. Az éhes ember pedig a
legveszedelmesebb emberfajta, Ou Baas. A történelem erre tanít
minket.
Az „öreg főnök”-nek nevezett férfi alacsonyabb volt nála, de
egyenesebb testtartással járt. Szalmakalapjának lekonyuló karimája
alól gyermekien boldog kék szempár tekintett a világra, őszes
kecskeszakálla beszéd közben szaporán fel-alá ugrált. Garrytől
eltérően a legkevésbé sem volt gazdag. Csak egy aprócska farmot
mondhatott magának a Transvaal fagy barnította fennsíkján, és épp
olyan hányaveti nemtörődömséggel kezelte adósságait, ahogyan
Garry a vagyonát. Az ő igazi termőföldje azonban a nagyvilág volt,
amely elhalmozta őt dicsőséggel. Díszdoktorává avatta a világ
tizenöt legrangosabb egyeteme, köztük Oxford, Cambridge és a
Columbia. Tíz város választotta díszdoktorává – London, Edinburgh
és a többi... Korábban a búr hadsereg tábornoka volt, most pedig
szintén tábornoki rangban szolgált a brit birodalom hadseregében.
Továbbá birtokolta még a titkos tanácsosi és a királyi tanácsosi
címet, tagja volt a londoni jogászkollégium elnökségének és Royal
Societynek. Melle nem volt elég széles ahhoz, hogy elférjen rajta a
tömérdek csillag és szalag, melynek viselésére jogosult lett volna.
Kétségtelenül ő volt a legbölcsebb, legműveltebb, leglenyűgözőbb
egyéniségű és legbefolyásosabb ember, akit Dél-Afrika valaha is
adott a világnak. Szelleme mintha el sem fért volna hazájának szűkre
szabott földrajzi határai között, mintha az egész kerek világ polgára
lett volna. Éppen ez jelentette az egyetlen gyenge pontot
feddhetetlenségének páncélján és ellenségei céltudatosan erre a
pontra lőtték ki mérgezett nyilaikat. – A szíve a tengerentúlra húzza,
nem pedig a hazájához – mondták, és ezzel sikerült megbuktatniuk a
kormányzó Dél-Afrikai Pártot, amelynek miniszterelnöke, védelmi
minisztere és belügyminisztere volt. Most az ellenzék vezéreként
fejtette ki politikai tevékenységét. Mindazonáltal olyan emberként
jellemezte saját magát, aki elsősorban botanikus, és csak
szükségszerűségből katona és politikus.
– Meg kellene várnunk a többieket – mondta Jan Smuts tábornok
és botjára támaszkodva megpihent egy zuzmóval borított
sziklapárkányon. Mindketten a lejtőt kémlelték maguk mögött.
Száz lépéssel alattuk egy asszony kapaszkodott felfelé lihegve az
ösvényen. Vastag kalikószoknyája alatt kirajzolódtak
tenyészkancáéhoz hasonlatos vastag, erős combjának körvonalai,
izmos, fedetlen karjai egy birkózónak is becsületére váltak volna.
– Az én kis drágám... – mormogta Sir Garry szeretetteljesen,
amint menyasszonyára nézett. A hölgy tizennégy esztendei állhatatos
udvarlás után, hat hónappal ezelőtt mondta ki a boldogító igent.
– Siess már, Anna – nógatta a fiú, aki mögötte haladt a szűk
ösvényen. – Dél lesz, mire felérünk, és én már majd meghalok a
vágytól, hogy megreggelizhessem. – Shasa ugyanolyan magas volt,
mint a szépreményű ara, csak épp fele olyan széles.
– Menj előre, ha olyan sürgős – mordult rá a nő. Széles
napernyője eltakarta kerek, vöröses arcát, amely olyan ráncos volt,
akár egy jóindulatú buldogé. – Fel nem foghatom, miért akarhatja
bárki is megmászni ezt az istenverte hegyet – morfondírozott.
– Megtollak – ajánlkozott Shasa és mindkét tenyerével
nekifeszült Lady Courtney terjedelmes, kerek farának. – Hej hó! De
húzz rá egyet! – énekelte a közismert tengerésznóta refrénjét.
– Hagyd abba, te komisz kölök – fuldokolta Anna, megpróbálva
lépteit a hirtelen megnövekedett tempóhoz igazítani –, vagy a
fenekeden töröm össze ezt a botot. Juj! Hagyd abba! Most már elég.
Mielőtt Lady Courtney lett volna belőle, egyszerűen csak
Annának hívták – ő volt Shasa dajkája és a fiú anyjának kedvenc
szobalánya.
Hangos civakodás és harsány kacagás közepette, zihálva értek fel
a sziklapárkányhoz. – Meghoztam a csomagot, nagyapa! Expressz
házhozszállítással! – kiabálta Shasa, boldog vigyorral az arcán. Garry
Courtney kettejük közé állt, és gyöngéd szeretettel átkarolta őket. Ez
a szinte lányosan szép fiú és ez az egyszerű, pirospozsgás arcú nő a
két legdrágább kincse volt – a felesége és az egyetlen unokája.
– Anna szívem, nem kellene ennyire igénybe vennie ezt a
szegény fiút – dorgálta tettetett szigorral az asszonyt, mire az félig
tréfásan, félig bosszankodva a karjára csapott.
– Szívesebben látnék inkább valami harapnivalót, mint hogy itt
lődörögjek körbe ezen a nyavalyás hegyen – mérgelődött. Még
mindig erős flamand akcentussal beszélte az angolt és szemmel
láthatólag megkönnyebbülve váltott ismét afrikaansra, amint Smuts
tábornokhoz fordult. – Messze vagyunk még, Ou Baas?
– Már nem, Lady Courtney, egyáltalán nem – nyugtatta meg a
tábornok. – Aha! Itt vannak a többiek is. Már kezdtem aggódni értük.
Centaine kísérői társaságában éppen most bukkant fel a fák közül.
Térdig érő, bő fehér szoknyát és műcseresznyékkel díszített fehér
szalmakalapot viselt. Amint utolérték az elöl haladókat, Centaine
rámosolygott Smuts tábornokra. – Kimerültem, Ou Baas. Megengedi,
hogy az utolsó fordulóban magába karoljak? – Bár a megerőltetéstől
alig egy árnyalatnyival lett pirosabb az arca, az öregúr lovagiasan
felé nyújtotta a karját és ők értek fel elsőként a hegygerincre.
Ezek az évről évre megismétlődő piknikek a Tábla-hegyen a
család hagyományai közé tartoztak – így ünnepelték Sir Garry
születésnapját, Smuts tábornok pedig, mint régi barátjuk, a világért
sem mulasztotta volna el az alkalmat.
Mikor felértek, mindannyian letelepedtek a fűbe és kipihenték a
hegymászás fáradalmait. Centaine és az öreg tábornok kissé
félrehúzódtak a többiektől. Alattuk teljes szélességben tárult fel a
Constantia-völgy. A szőlőskertek négyszögei nyári pompájukban
zöldelltek, közöttük mint gyöngyszemek csillogtak a chateaux
napsütötte holland oromzatai. Kelet felől a Muizenberg és a
Kabonkelberg masszív szürke sziklatömbjeinek karéja határolta a
völgyet, mint valami gigászi amfiteátrum. Északon Holland
Hottentottaföld távoli hegyei ködlöttek, természetes bástyafalként
vágva el a Jóreménység-fokát az afrikai kontinens pajzsától.
Közvetlenül előttük, a hegyek közé ékelve ragyogott a False Bay,
vizét haragosan fodrozta a feltámadó délkeleti szél. Hosszú percekig
némán gyönyörködtek a látványban.
Smuts tábornok törte meg a csendet. – Tehát Centaine, kedvesem,
miről kíván velem beszélni?
– Maga egy született gondolatolvasó, Ou Baas – nevetett fel
szomorkásan az asszony. – Hogy képes mindenre rájönni?
– Az én koromban ha egy csinos fiatal nő félrevonul velem,
biztos lehetek benne, hogy üzletről lesz szó és nem élvezetről –
válaszolta a tábornok, szemével pajkosán Centaine-re hunyorítva.
– Maga az egyik legvonzóbb férfi, akivel valaha is találkoztam.
– Hohó! Micsoda bók! Akkor komoly dologról lehet szó.
Az asszony arckifejezésének hirtelen megváltozása máris igazolta
feltevését. – Shasáról van szó – jelentette ki Centaine kertelés nélkül.
– Akkor nagy baj nem lehet... vagy nem bízhatom többé az
ítéleteimben.
Centaine egy egyetlen lapból álló hivatalos iratot húzott elő
szoknyája zsebéből és átnyújtotta. Egy iskolai bizonyítvány volt. A
püspöksüveget ábrázoló dombornyomású címer az ország
legelőkelőbb állami iskolájának emblémája volt.
A tábornok egy röpke pillantást vetett a papírra. Centaine ismerte
azt a különleges képességét, amelynek segítségével hihetetlen
gyorsasággal tudta átolvasni még a legbonyolultabb ügyiratokat is,
így aztán nem volt meglepve, mikor szinte azonnal visszaadta.
Minden betűjét elolvasta, még a legutolsó sort is az iskolaigazgató
összegzésével: „Michel Shasa becsületére válik mind önmagának,
mind pedig az iskolának.”
– Büszke lehet a fiára – mosolygott rá az asszonyra.
– Ő jelenti számomra az egész életet.
– Tudom – bólogatott az öregúr –, és ez nem mindig bölcs dolog.
Egy gyermek egykettőre felnőtté válik és mikor kirepül, magával
viszi az ön életét is. Szóval miben lehetnék a segítségére, kedvesem?
– Shasa rendkívül intelligens, megnyerő küllemű, mindenkivel
megtalálja a hangot, még nála jóval idősebb emberekkel is – mondta
válaszképpen Centaine. – Kezdetnek szeretnék számára egy
képviselői helyet a parlamentben.
A tábornok levette fejéről a szalmakalapot és tenyerével
hátrasimította a csillogó ősz haját. – Azt hiszem, mielőtt bevonul a
parlamentbe, be kellene fejeznie a tanulmányait, nem gondolja
kedvesem? – kérdezte kuncogva.
– Ez az. Pontosan ez az, amiben a tanácsát kérem, Ou Baas.
Hazaküldjem-e Shasát Oxfordba vagy Cambridge-be, vagy gondolja,
hogy ezt a választási hadjárat során majd felróhatják neki az
ellenfelei? Járjon inkább valamelyik itteni egyetemre – és ha igen,
melyikre? Esetleg a Stellenbosch-ra. vagy a Cape Town-i
egyetemre?
– Gondolkodni fogok a dolgon, Centaine, és ha itt az idő a végső
döntésre, közölni fogom a javaslatomat – felelte töprengve a
tábornok. – De addig is, hadd bátorkodjam figyelmeztetni önt valami
másra is, egy olyan körülményre, amely talán befolyásolhatja a fia
jövőjéről alkotott terveit.
– Nagyon kérem, mondja el, Ou Baas – kérlelte Centaine. – Az
ön szava számomra felér egy... – nem kellett megfelelő hasonlat után
keresgélnie, mert a tábornok csendesen folytatta.
– A „haza” szót használta... ez egy sorsdöntő szó. Shasának
magának kell eldöntenie, hol az igazi hazája és ha úgy határoz, hogy
a tengeren túl, akkor számíthat a segítségemre.
 – Milyen buta is voltam – fakadt ki Centaine és látszott rajta,
hogy őszintén haragszik saját magára. Elvörösödött, és összeharapta
az ajkát. „Soutpiel” – jutott eszébe hirtelen a gúnyos gyalázkodó szó.
Fél lábbal Londonban, fél lábbal Cape Townban... És már egyáltalán
nem találta mulatságosnak.
– Ígérem, nem fordul elő többé – mondta és kezét a tábornok
karjára tette, mintha biztosítani kívánná hűségéről. Tehát segíteni
fog?
– Reggelizhetünk már, mama? – kiabált feléjük Shasa.
– Jó, tedd le a kosarat oda a patak párjára – válaszolta az anyja és
ismét az öregemberhez fordult. – Számíthatok önre?
– Centaine kedves, ha nem tudná, én ellenzékbe vonultam...
– Ez nem tarthat sokáig. Az országnak észhez kell térnie a
következő választásokig.
– Meg kell értenie, hogy jelenleg semmit sem ígérhetek – mondta
a tábornok gondosan megválogatva a szavakat. – Shasa még gyerek.
Mindazonáltal rajta tartom a szemem. Ha továbbra is beváltja a
hozzá fűzött reményeket és megfelel az elvárásaimnak, minden
lehetséges támogatást megadok neki. Isten a tudója, milyen égető
szükségünk volna rátermett emberekre.
Centaine megkönnyebbülten felsóhajtott és a tábornok
könnyedebb hangvételben folytatta. – Sean Courtney az egyik
legtehetségesebb miniszter volt a kormányomban.
A név hallatára Centaine-en erőt vett a megindultság. Emlékek
sokasága tolult fel benne, féktelen örömök és mélységes bánatok...
megannyi sötét és rejtelmes dolog. Az öregember azonban mintha
meg sem látta volna zavarodottságát, tovább beszélt. – Igen, ő is
egyike volt a legkedvesebb bizalmas barátaimnak. Igazán szeretném,
ha még egy Courtneyt láthatnék a kormányomban, valakit, akiben
bízhatom, akit barátomnak tudhatok, és egy szép napon talán egy
újabb Courtney foglalhatna helyet a kabinetemben.
Felállt és felsegítette Centaine-t. – Én is megéheztem, akárcsak
Shasa és ezek az illatok ellenállhatatlanok.
De amikor az étkezésre került a sor, mégis a tábornok bizonyult a
legmértéktartóbbnak, mialatt a többiek Shasával az élen
farkasétvággyal estek neki az ínyencfalatoknak. Sir Garry hatalmas
szeleteket kanyarított a hideg ürücombból, a disznósültből és
pulykából, Anna pedig szinte falta a húspástétomokat, a sonkás
tojást, a gyümölcsvagdaltat és a kocsonyázott sertéslábat.
– Egy biztos – jelentette ki megkönnyebbülten Cyril Slaine,
Centaine egyik vezérigazgatója. – Ez a kosár lefelé már egy kicsivel
könnyebb lesz.
– És most – szólalt meg a tábornok, felkeltve őket a halkan
csobogó kis patak melletti jóllakott ejtőzésükből –, következzék a
nap legfőbb eseménye.
– Indulás! – Kiáltotta el magát Centaine kislányos vidámsággal.
Bő szoknyája csak úgy röpködött körülötte. – Hagyja csak itt a
kosarat, Cyril. Visszafelé majd érte jövünk.
Végigmentek a szürke sziklapárkány peremén, lábuk alatt
napfényben fürdött a végtelen táj. A tábornok hirtelen nekiiramodott
és a sziklákon átvágva eltűnt a virágzó hanga és csodafenyőbokrok
sűrűjében. A lakomájukban megzavart kolibrik méltatlankodva
rebbentek fel a virágok kelyheiből, hosszú farktollaikkal, élénksárga
begyükkel mint megannyi eleven ékkő szikráztak a verőfényben.
Egyedül Shasa bírt lépést tartani a tábornokkal, és mire a többiek
utolérték őket, már ott álltak egy keskeny sziklahasadék szélén. A
szurdok alját élénkzöld mocsárfű borította.
– Hát itt volnánk – szólt Smuts tábornok ünnepélyesen. – Most
pedig, aki elsőnek talál egy disát, az egy hatpennyst kap jutalmul.
Shasa máris nekilátott és leszaladt a szoros meredek falán. A
többiek még csak félúton voltak lefelé, amikor meghallották izgatott
csatakiáltását.
– Találtam! Enyém a hatpennys!
A társaság botladozva követte és megilletődött suttogások
közepette állták körül azt a mocsaras kis földdarabot, amelynek
közepén büszkén virított egy szál lila kocsányú orchidea.
A tábornok térdre ereszkedett a virág előtt, mintha csak hódolni
kívánna neki. – Igen – suttogta –, ez valóban egy kék disa... földünk
legritkább virágainak egyike. – A csodálatos égszínkék szirmok
lágyan fodrozódva ölelték körül a kocsányt. Tátott szájú sárkányfejre
emlékeztettek. Az ásító torok mélyét püspöklila és vajsárga csíkok
díszítették. – A világon sehol másutt nem nő, csak itt, a Tábla-
hegységben – magyarázta a tábornok, majd felnézve Shasához
fordult.
– Szeretnéd, ha az idén te köszönthetnéd fel nagyapádat,
fiatalember?
Shasa fontossága tudatában előrelépett, óvatosan leszakította a
vadorchideát, és átnyújtotta Sir Garrynek. Ez a kis szertartás a kék
disával hozzátartozott a hagyományos születésnapi ceremóniához.
Mindannyian boldogan nevetve tapsoltak.
Centaine büszkén nézte a fiát és eszébe jutott az a nap, amikor
megszületett, amikor az öreg busman Shasának, „Jó Víz”-nek
nevezte el és táncolt érte ott a szent völgyben, a Kalahári sivatag
mélyén. Máig is emlékezett arra az énekre. Az öregember saját maga
költötte és énekelte el a busmanok sajátságos kattogó, zizegő
hangokból álló nyelvén. Centaine szinte hallani vélte a felejthetetlen
szavakat:

Nyilai a csillagokig szállnak,

Tisztelik majd, híre messze száll.
És mindig jó vízre talál majd,
Jó vízre lel majd, bármerre jár.

És miközben maga előtt látta a réges-rég hallott öreg busman

milliónyi ránctól szabdalt, borostyánbarna arcát, halk torokhangon,
busmanul suttogta:
– Úgy legyen, nagyapó. Úgy legyen.

Hazafelé menet a Daimler befogadóképessége már épp csak hogy

elegendőnek bizonyult számukra. Anna Sir Garry ölében ült és
valósággal eltemette terjedelmes testével.
Miközben lefelé száguldottak a kéklő gumifák erdejében
kanyargó meredek hegyi úton, Shasa a hátsó ülésről előrehajolva
biztatta anyját, hogy hajtson még gyorsabban. – Gyerünk, mama, a
kézifék még mindig nincs teljesen kiengedve!
A tábornok Centaine mellett ült, idegesen szorongatta
szalmakalapját és le nem vette szemét a sebességmérőről. Itt valami
nem stimmel – motyogta. – Ez már érzésre is jóval több, mint száz
mérföld óránként.
Centaine energikusan megtekerte a volánt és a Daimler egy éles
kanyarral beszáguldott a birtok díszes kőkapuján. Az oromzatot
díszítő dombormű a híres szobrász, Anton Anreith keze munkája volt
és egy csapat táncoló nimfát ábrázolt, kezükben szőlőfürtökkel.
Felettük címerpajzs díszelgett, rajta az uradalom neve és egy évszám:

WELTEVREDEN 1790

Az elnevezés flamandból lefordítva „Teljes Megelégedettség”-et

jelent. Centaine pontosan egy évvel azután vásárolta meg az előkelő
Cloete családtól, hogy törvényesen birtokba vette a H'ani bányát.
Azóta is nagy-nagy szeretettel csinosítgatta, pénzt, időt, fáradságot
nem kímélve.
Most szinte lépésben vezette a kocsit. – Nem akarom, hogy a por
rászálljon a szőlőre – magyarázta a tábornoknak és amint végignézett
a nagy gonddal megmetszett tőkékre, arca olyan elégedettséget
tükrözött, hogy az öregúr magában elismerte, keresve sem találhattak
volna jobb nevet a birtoknak.
Amint elhaladtak, a színes bőrű napszámosok felegyenesedtek a
sorok közül és feléjük integettek. Shasa kihajolt az ablakon és
hangosan üdvözölte kedvenceit, akik boldog vigyorral nyugtázták a
megkülönböztetett figyelem megnyilvánulását.
Az öreg tölgyekkel szegélyezett út kétszáz hektárnyi szőlőn át
vezetett fel a kastélyhoz. A nagy, méltóságteljes épületet élénkzöld
kikuyufűvel beültetett gyepágyak vették körül. E növény első
példányait Smuts tábornok hozta magával 1917-es kelet-afrikai
hadjáratáról és országszerte meghonosította. A gyep közepén még
ma is ott magasodott a harangláb. Harangja hajdan a rabszolgákat
szólította munkára, de még ma is ezzel jelezték a dologidő kezdetét
és végét. Mögötte pedig szikrázóan fehér falaival, impozáns
oromzataival és zsúptetőivel büszkén emelkedett Weltevreden.
A cselédek futva rajzottak elő a házból és izgatottan sürgölődtek
körülöttük, miközben egymás után kiszálltak a nagy sárga kocsiból.
– Ebéd egy harminckor – szólt oda nekik kurtán Centaine. – Ou
Baas – fordult a tábornokhoz –, tudom, hogy Sir Garry fel akarja
olvasni önnek a legutóbbi fejezetet a könyvéből. Cyrilnek és nekem
hátravan még egy egész délelőttre való munkánk. Shasa, te meg hová
készülsz? – fakadt ki mérgesen.
A fiút, aki feltűnés nélkül sompolygott a veranda vége felé, már
csak egy lépés választotta el a szabadulástól. Anyja hangját
meghallva kényszeredett sóhajjal visszafordult. – Jock meg én be
szerettük volna járatni az új pónit – felelte csüggedten. Az új póló
pónit Cyriltől kapta karácsonyi ajándékként.
– Madame Claire vár téged – jelentette ki ellentmondást nem tűrő
hangon Centaine. – Ugyebár megbeszéltük, hogy többet kell
foglalkoznod a matematikával?
– Jaj, mama, de hiszen szünidőben vagyunk...
– Minden egyes napot, amit te ellógsz, valahol valaki kemény
munkával tölt. És ha egyszer szembekerülsz vele, gyalázatosan
lepipál.
– Igen, mama – felelte csüggedten Shasa. Számtalanszor hallotta
már ezt a jóslatot. Segélykérő pillantásokat vetett a nagyapja felé.
– Ó, biztosra veszem, hogy a matematikaóra után anyád
engedélyez majd néhány óra kikapcsolódást – lépett közbe
kötelességtudóan Sir Garry. – Mint rámutattál, hivatalosan mégiscsak
iskolai szünet van – tette hozzá és reménykedve nézett Centaine-re.
– Felhozhatnék én is valamit ifjú védencem mentségére? –
csatlakozott Smuts tábornok és Centaine nevetve megadta magát.
– Kiváló védőid vannak – fordult Shasához –, de tizenegyig
akkor is tanulsz Madame Claire-rel.
Shasa zsebre vágta a kezét és lehorgasztott fejjel elindult, hogy
megkeresse a korrepetitorát. Anna eltűnt a ház belsejében, hogy egy
kicsit szekírozza a cselédeket. Sir Garry pedig elvonult Smuts
tábornokkal, hogy megvitassa vele legújabb kéziratát.
– Eddig megvolnánk – mondta Centaine Cyrilhez fordulva. –
Gyerünk dolgozni. – Cyril engedelmesen követte a kétszárnyú tikfa
ajtón át, végig a hosszú voorkameren. Centaine cipősarkai szigorúan
kopogtak a fekete márványpadlón, miközben a folyosó túlsó végén
lévő dolgozószobája felé mentek.
Titkárai már várták. Centaine egyszerűen képtelen volt elviselni
más nők állandó jelenlétét. Titkárai mindketten jóvágású, fiatal
férfiak voltak. A dolgozószoba telis-tele volt virággal. Weltevreden
kertjeiből mindennap friss csokrok kerültek a vázákba. Ma éppen kék
hortenziák és sárga rózsák.
Centaine helyet foglalt az íróasztalául szolgáló hosszú, XIV.
Lajos korabeli asztalnál. A tekintélyt parancsoló bútordarab dúsan
faragott, aranyozott lábakon állt, lapja elég terjedelmes volt ahhoz,
hogy elférjen rajta Centaine töméntelen jegyzete.
Az asztalon ezenkívül ezüst keretekben tucatnyi fénykép állt.
Kivétel nélkül Shasa apját ábrázolták életének különböző
szakaszaiban, iskolásfiú korától kezdve egészen addig, mikor az RFC
bátor fiatal pilótájaként néz a fényképezőgép lencséjébe. Az utolsó
kép századának többi pilótájával együtt mutatta, amint ott állnak
együléses vadászgépeik előtt. Michael Courtney zsebre dugott
kezekkel, hetykén hátracsapott sapkával mosolyog... szemmel
láthatólag akkor is éppoly biztos volt saját halhatatlanságában, mint
azon a végzetes napon, mikor szénné égett gépének lángjai között.
Centaine, miközben elhelyezkedett a legyezőtámlás bőrfotelben,
szokásához híven megigazgatta a fotót. A szobalány soha nem volt
képes pontosan a megfelelő helyzetbe állítani.
– Átolvastam a szerződést – fordult Cyrilhez, amint a fiatalember
leült a szemközti székbe. – Csupán két cikkelyével nem vagyok
megelégedve. Az egyik a huszonhatos. – Cyril engedelmesen
fellapozta a kérdéses oldalt és miközben két titkára figyelmes
arckifejezéssel várakozott a szék két oldalán, Centaine nekifogott a
napi munkának.
Mindig a bánya ügyeivel foglalkozott legelőször. A H'ani
bányával kezdődött az egész, ez volt a forrás, ahonnét minden
elindult. És amíg a bányával kapcsolatos dolgokat intézték,
sóvárogva gondolt a Kalahári sivatag végtelenjére. A misztikusan
kéklő hegyekre és a titkos völgyre, amely számtalan évezreden át
rejtette magában H'ani kincsét, míg végül jött ő, állatbőrökbe
burkolózva, testén ruháinak utolsó, ronggyá szakadt maradványaival,
gyermekével a méhében, akár egy kóborló sivatagi állat és
belebotlott.
A sivatag örökre foglyul ejtette lelkének egy darabját és egyre
inkább eltöltötte a várakozás boldog öröme. – Holnap... – gondolta. –
Holnap Shasa meg én visszamegyünk. A Constantia-völgy dús
szőlőskertjei és a pompás holmikkal zsúfolt Weltevreden kastély is
részét alkották életének, de mikor megcsömörlött tőlük, vissza kellett
térnie a sivatagba, hogy lelke ismét megtisztuljon a fehéren izzó
kalahári nap tisztítótüzében.
Aláírta az utolsó iratokat is és átnyújtotta őket rangidős
titkárának, aki láttamozta és lepecsételte. Felállt és a nyitott
franciaablakhoz lépett.
Lenn, a régi rabszolgafertály mögötti elkerített legelőn a
matematika gyötrelmeitől megszabadult Shasa Jock Murphy szakértő
pillantásaitól kísérve tanítgatta új póniját.
Nagy termetű ló volt – a Nemzetközi Pólós Szövetség nemrég
törölte el a méretkorlátozást –, de jól mozgott. A legelő végéhez érve
Shasa ügyesen visszafordította és gyors ügetésben elindultak
visszafelé. Jock oldalról felé ütötte a labdát, Shasa pedig kinyúlva,
fonákkal visszaütötte. Biztosan ült a nyeregben és korához képest
igen erős karja volt. Jól nekilendítette az ütőt, a bambuszgyökérből
készült labda halk, kattanó hang kíséretében elszállt, egyenest arra,
ahol anyja állt. A ragyogó napsütésben Centaine szinte látta a
röppálya fehér vonalát.
Shasa megrántotta a gyeplőt és visszafordította a pónit. Amint
elhaladt mellette, Jock újabb labdát hajított felé. Shasa azonban
túlságosan nagy erővel ütött és a labda erőtlenül visszapattant.
– Szégyellje magát, Shasa úrfi – kiáltott rá Jock. – Már megint
összevissza csapkod. Hagyja, hogy az ütő feje vegye át az ütés
lendületét.
Jock Murphy Centaine felfedezettjei közé tartozott. Zömök,
csupa izom férfi volt, rövid nyakkal és biliárdgolyószerű kopasz
fejjel. Élete során szinte mindenbe belekóstolt már – szolgált a
királyi hadiflottánál, volt profi bokszoló, ópiumcsempész, testőr egy
indiai maharadzsa mellett, versenylóidomár, kidobóember egy
Mayfair-beli játékkaszinóban, most pedig Shasa edzője volt.
Mesterfokon lőtt vadászpuskával, gépfegyverrel és pisztollyal, tíz
gólt tudott lőni egy-egy pólómérkőzésen, és félelmetes ellenfél volt a
biliárdasztalnál. Bokszolóként megölt egy embert a ringben, lovagolt
a Nemzeti Kupa bajnokságon és úgy bánt Shasával, mint a tulajdon
fiával.
Nagyjából minden három hónapban egyszer nekilátott a
whiskynek és olyankor maga volt a megtestesült ördög. Centaine
ilyenkor leküldött valakit a rendőrségre, kifizette az okozott kárt és
kiváltotta Jockot. Az ilyen akciók után Jock mindig ugyanúgy
álldogált Centaine íróasztala mögött. Derby kalapját mellére
szorította, reszketett a másnaposságtól, kopasz feje lángolt a
szégyentől és dadogva mentegetőzött.
– Többé nem fordul elő, nagys' asszonyom, nem is tudom, mi
jöhetett rám. Csak még egy utolsó lehetőséget adjon nekem, nagys'
asszonyom, esküszöm, nem okozok csalódást.
Mindig hasznos dolog ismerni egy ember gyönge pontját.
Használhatjuk pórázként, ha meg akarjuk állítani és korbács gyanánt,
mikor mozgásra akarjuk ösztökélni.

Windhoekban nem találtak munkát. Gyalogszerrel, teherautókra,

vonatokra felkéredzkedve tették meg az utat a partvidéktől idáig.
Megérkezésük után a hobók táborhelyén húzták meg magukat, a
város szélén, a vasúti sínek szomszédságában.
Vagy száz lecsúszott, a társadalomból kitaszított ember –
csavargók, munkanélküliek és családjaik – tengette itt nyomorúságos
életét. A város hallgatólagosan megtűrte jelenlétüket, de a rendőrség
árgus szemekkel figyelte őket. A kátránypapírból, rozsdás
hullámbádog lemezekből és szalmából összetákolt kalyibák előtt
rosszkedvű férfiak és nők kuporogtak a földön. Csak a sovány,
naptól és piszoktól barna bőrű gyerekhad lármázott már-már
szemérmetlenül vidáman. A tábort betöltötte az égő fa és a takaratlan
pöcegödör orrfacsaró bűze.
A vágányok mellett húzódó palánkra valaki ormótlan betűkkel
odapingálta: „Vaal Hartz? Basszátok meg!” A dolog magyarázata az
volt, hogy a munkanélküli-segélyért folyamodókat a
Közmunkatanács azonnali hatállyal elküldte a Vaal Hartz folyón
végzett gigantikus kotrási munkálatokhoz, ahol napi kétshillinges
éhbérért dolgoztatták őket. A táborokban uralkodó körülményekről
hajmeresztő rémhírek szivárogtak vissza és arról is suttogtak, hogy a
Transvaalban zendülések robbantak ki, mikor a rendőrség erőszakkal
próbált férfiakat elhurcolni a munkálatok színhelyére.
A nyomortelep elviselhetőbb részeit már rég elfoglalták, így
aztán egy kisebb galagonyabokor alatt telepedtek meg. Az ágakat
kátránypapírcafatokkal aggatták tele fedél gyanánt. Swart Hendrick a
tűz mellett guggolt és lassú mozdulatokkal néhány marék fehér
kukoricakását morzsolt a kormos bádogcsajkájában rotyogó vízbe.
Felnézett Lotharra, aki egy újabb sikertelen állásvadászat után most
érkezett vissza a városból. Lothar némán megrázta a fejét, Hendrick
pedig ismét a főzésnek szentelte figyelmét.
– Hol van Manfred? – szólalt meg Lothar. Hendrick válasz
helyett állával az egyik közeli putri felé bökött, ahol vagy egy tucat
toprongyos ember csoportba verődve, megbabonázottan hallgatta a
középen álló figurát. Nyurga, szakállas férfi volt, arcán
engesztelhetetlen kifejezés ült, sötét szemeiben fanatikus láng
lobogott.
– A Mal Willem – dünnyögte Hendrick –, a Bolond William. –
Lothar morgott valamit, miközben tekintetével Manfredot kereste. A
következő pillanatban meg is pillantotta fia csillogó szőke fejét a
többiek között.
Megnyugodván, hogy a fiú biztonságban van, Lothar előkotorta
pipáját a felső zsebéből, belefújt, majd megtömte vágott
Magaliesberg dohánnyal. A pipa büdös volt, a durva fekete dohány
sehogyan sem akaródzott ízleni – de legalább olcsó volt. Lothar
kihúzott egy ágat a tűzből és meggyújtotta vele a pipát, miközben
csendes sóvárgással gondolt egy manillaszivarra. A szájába tóduló
émelyítő íztől egy pillanatra felkavarodott a gyomra, de a dohányfüst
nyugtató hatása szinte azonnal megmutatkozott. Átnyújtotta a
zacskót Hendricknek és hátát a bokor törzsének támasztva
kényelmesen elterpeszkedett a földön.
– Mit sikerült megtudnod? – kérdezte.
Hendrick az éjszaka java részét és a reggelt Windhoek túlsó felén
töltötte a színesek lakta nyomornegyedben. Ha ki akarod puhatolni
egy ember legbensőbb titkait, kérdezd meg a szolgákat, akik az
asztalánál szolgálnak fel, és megvetik az ágyát.
– Hát annyit mindenesetre megtudtam, hogy errefelé nem lehet
hitelbe piálni... és hogy a windhoeki szobalányokat nem lehet csak
„azzal” megvásárolni – felelte vigyorogva.
Lothar kiköpött egy adag barnás dohánylevelet és egy pillantást
vetett a fia felé. Kissé aggódott, amiért Manfred elkerüli a tábor vele
egykorú lurkóit és inkább a férfiak közé ül, de úgy tűnt, hogy a
felnőttek elfogadják őt.
– Ezenkívül? – kérdezte.
– Van egy Fourie nevezetű fickó – kezdte Hendrick. – Tíz éve
dolgozik a bányában. Minden héten négy vagy öt teherautóval jön be
a városba és megrakodva megy el. – Elhallgatott és egy percig
figyelmesen kavargatta a kukoricakását, ide-oda húzogatva a csajkát
a tűz felett.
– Folytasd.
– Aztán minden hónap első hétfőjén megjelenik egy kis
teherautóval. Az a négy ember, aki máskor a többi teherautót vezeti,
ilyenkor géppuskákkal és pisztolyokkal felfegyverkezve ül a kocsi
hátsó részében. Egyenesen a Standard Bankhoz hajtanak a főutcán. A
fiókvezető és az emberei kijönnek az oldalajtóhoz. Fourie és az egyik
sofőr kivesznek a teherautó hátuljából egy kis vasládát és bemennek
vele a bankba. Azután Fourie meg az emberei lemennek a sarki bárba
és ott isznak záróráig. Reggel aztán mennek vissza a bányába.
– Havonta egyszer... – suttogta Lothar. – Vagyis egyszerre
hozzák be az egész havi termelés eredményét. – Felnézett
Hendrickre. – Azt mondod, a sarki bárban? – kérdezte és mikor a
hatalmas termetű néger bólintott, csak annyit mondott. – Szükségem
lesz legalább tíz shillingre.
– Minek? – Hendrick azonnal gyanakvóvá vált.
– Egyikünknek meg kell hívnia a csapost egy italra és a sarki
bárban nem szolgálnak ki feketéket – felelte Lothar gonoszul
mosolyogva, majd felemelte a hangját. – Manfred!
A fiút annyira megbabonázta a szónok, hogy észre sem vette apja
visszatértét. Bűntudatos képpel kászálódott fel a földről.
Hendrick egy adag fehér kukoricakását zúdított a csajka fedelébe,
nyakon öntötte a maas-nak nevezett savanyított tejjel és átnyújtotta
Manfrednak, aki törökülésben gubbasztott apja mellett.
– Papa, te tudtad, hogy ez az egész egy összeesküvés, amit a
johannesburgi aranybányák zsidó tulajdonosai terveltek ki? –
kérdezte Manfred csillogó szemekkel, mint aki éppen most szegődött
valami új, nagyszerű eszme hívévé.
– Mi van? – mordult fel Lothar.
– Hát a depresszió – magyarázta Manfred, fontoskodó
hangsúllyal ejtve a szót, amelyet az imént tanult. – Az egészet a
zsidók és az angolok találták ki, mert így rákényszeríthetik az
embereket, hogy ingyen dolgozzanak nekik a bányáikban meg a
gyáraikban.
– Tényleg? – mosolyodon el Lothar és belekanalazott az ételbe. –
És az aszályt is a zsidók meg az angolok tervelték ki? – Az angolok
iránt érzett gyűlölete sohasem hágta át az ésszerűség határait, jóllehet
akkor sem gyűlölhette volna őket jobban, ha valóban ők találták
volna fel az aszályt. A pusztító szárazság, amely oly sok honfitársa
földjét változtatta már terméketlen sivataggá. A szél elfújta a talaj
termékeny felső rétegét és a háziállatok tetemei múmiákká aszalódva
hevertek a kiégett földön.
– Így van, papa! – kiáltotta Manfred. – Oom Willem
elmagyarázta nekünk. – Azzal egy összetekert újságot húzott elő a
farzsebéből és kiteregette a térdén. – Nézd csak meg ezt!
Az újság a Die Vaderland volt, a „Das Vaterland” című német lap
afrikaans nyelvű változata. A gúnyrajz, amelyre Manfred a
felháborodástól remegő mutatóujjával rábökött, a lap jellegzetes
stílusában készült. – Nézd meg, mit művelnek velünk a zsidók!
A rajz központi alakja Hoggenheimer volt, a Die Vaderland
karikaturistájának egyik teremtménye – roppant, ijesztő figura
frakkban és kamásniban, óriási gyémánttal a kravátliján, mindkét
kezén briliánsgyűrűkkel. Cilindere alól kikandikáltak göndör semita
fürtjei, vastag lefittyedő alsó ajka volt és hatalmas, karvalycsőrszerű
orra, amelynek hegye majdnem az állat verdeste. Zsebeiből ötfontos
bankjegyek kötegei bukkantak elő és hosszú ostorával egy megrakott
szekeret hajtott a távolban látható acéltornyok felé, melyeken az
„aranybányák” felirat állt. A szekeret lovak helyett apró emberalakok
sokasága húzta. A csontvázsovány férfiak és nők sora, rémülettől
tágra nyílt szemekkel vánszorgott Hoggenheimer ostorcsapásai alatt.
A nőalakok kivétel nélkül hagyományos woortrekker főkötőt
viseltek, a férfiak széles, lehajló karimájú kalapot. És hogyha az
utalás még így sem lett volna elég egyértelmű, a művész még „Az
afrikaner nép” feliratot is fejük fölé biggyesztette. A gúnyrajz az „A
Nagy Utazás” címet kapta.
Lothar elnevette magát és visszaadta fiának az újságot. Alig
néhány zsidót ismert, olyat pedig egyet sem, aki úgy nézett volna ki,
mint Hoggenheimer. Legtöbbjük kisember volt, aki éppolyan
keservesen gürcölt, mint bárki más, mostanában pedig éppúgy
elszegényedett és éhezett, mint a többiek.
– Ha az élet ilyen egyszerű volna... – csóválta a fejét.
– Pedig az, papa! – kiáltott fel a fiú. – Oom Willem elmagyarázta.
Csak meg kell szabadulnunk a zsidóktól.
Lothar már válaszolni akart, amikor észrevette, hogy a tábor
legkisebb lakói közül hármat odavonzott az étel szaga. Illendő
távolságban megálltak és szemük sóváran követte a kanalat,
valahányszor egy-egy újabb falatot vett a szájába. Egy pillantás alatt
megfeledkezett a karikatúráról.
Egyikük, egy tizenkét éves forma kislány jóval idősebb volt
társainál. Szőke haja volt, hosszú copfjai olyan selymes ezüstszínben
csillogtak, mint a Kalahári sivatag fűszálai telente. Annyira
lesoványodott, hogy arcából a csontokon kívül csak egy hatalmas
szempár látszott. Kiálló arccsontja volt és magas, egyenes homloka.
Szemeiben a sivatagi égbolt világoskékje tükröződött. Ruháját ócska
liszteszsákból toldozták össze, lábán nem viselt cipőt.
Szoknyájába kétfelől két kisebb gyermek kapaszkodott. Egyikük
egy kisfiú, kopaszra borotvált fejjel és hatalmas, elálló fülekkel.
Csontig soványodott barna lábai szánalmasan lógtak ki a darabokból
összetoldozott khakiszínű rövid nadrágból. A másik egy kislány volt.
Csöpögő orral álldogált és hüvelykujját szopta, miközben másik
kezével nővére szoknyájába csimpaszkodott.
Lothar elfordította róluk a tekintetét, de hirtelen ízetlennek érezte
az ételt, és kínlódva rágódott a falatokon. Látta, hogy Hendrick sem
néz a gyermekek felé. Manfred észre sem vette őket, azóta is a
kiterített újságoldalt bámulta.
– Ha enni adunk nekik, pillanatokon belül nyakunkon a tábor
összes kölyke – morogta Lothar és úgy döntött, hogy soha többé nem
eszik nyilvánosság előtt.
 – Épp csak annyink van, hogy maradjon még valami estére –
hagyta helyben Hendrick. – Nem oszthatjuk meg velük.
Lothar szájához emelte a kanalat, azután ismét leeresztette. Egy
pillanatig nézte a bádogtányérján gőzölgő ételt, majd odaintette az
idősebbik kislányt.
Az szégyenlősen előrébb lépett.
– Vedd el – parancsolt rá nyersen Lothar.
– Köszönöm bácsi – suttogta a kislány. – Dankie Oom.
Óvatosan, hogy mások meg ne lássák, szoknyája alá rejtette a
tányért és a két kicsit maga után húzva eltűnt a kalyibák
rengetegében.
Egy óra múlva ismét megjelent, ezúttal már egyedül. A tányér és
a kanál ragyogott a tisztaságtól. – Van Oom-nak inge, vagy más
valamije, amit kimoshatnék? – kérdezte.
Lothar kibontotta a csomagját és átadta neki a saját és Manfred
sárfoltos ruháit. Napnyugtakor a gyerek visszahozta a frissen mosott
holmikat. Enyhe karbolszappanszagot árasztottak és minden egyes
darab csinosan össze volt hajtogatva.
– Sajnálom Oom, vasalóm nem volt – mentegetőzött a gyerek.
– Mi a neved? – kérdezte váratlanul Manfred. A kislány
bátortalan pillantást vetett rá, de rögtön el is kapta róla a szemét és a
haja tövéig elvörösödve bámult maga elé a földre.
– Sarah – suttogta alig hallhatóan.

Lothar begombolta magán a frissen mosott inget. – Adj tíz

shillinget – parancsolta rá Hendrickre.
– Az Isten szerelmére, ne kiabálj! – morogta Hendrick. Ha valaki
megtudná, hogy ennyi pénz van nálam, már mindkettőnknek
elvágták volna a torkát.
– Ne húzd az időmet.
– Az idő az egyetlen dolog, aminek bővében vagyunk.
Mikor Lothar a lengőajtót betaszítva belépett a sarki bárba, a
helyiségben csupán három férfi tartózkodott, a csapost is beszámítva.
– Csöndes esténk van – jegyezte meg Lothar, miközben egy sört
rendelt. A csapos kedvetlenül morgott valamit. Jelentéktelen külsejű
emberke volt, kócos ősz hajjal és acélkeretes szemüveggel.
 – Igyon egyet maga is az egészségemre – ajánlotta Lothar, mire a
férfi arckifejezése rögvest barátságosabbá vált.
– Én egy gint iszom, köszönöm – mondta és töltött magának a
saját üvegéből, amit a pult alól varázsolt elő. Mindketten jól tudták,
hogy a színtelen folyadék közönséges víz, és a csillogó ezüst shilling
egyenesen a csapos zsebébe vándorol.
– Egészségére – mondta és a pultra támaszkodva közelebb hajolt
Lotharhoz. Egy shillingért és egy reménybeli másodikért már
késznek mutatkozott egy kis csevegésre.
Beszélgettek erről-arról, mindketten egyetértettek abban, hogy
kemény idők járnak és még keményebbek jönnek, hogy nagyon kéne
egy kiadós esőzés és hogy egyáltalán az egészről a kormány tehet.
– Mióta van a városban? – érdeklődött a csapos. – Még soha nem
láttam errefelé.
– Egy napja – de már az is túl sok – mosolygott Lothar.
– Bocsásson meg, de nem értettem tisztán a nevét – folytatta a
csapos. Mikor pedig Lothar megmondta, az emberke most első ízben
őszinte érdeklődést mutatott.
– Hé! – kiáltott át a bárpult végében ülő két másik vendégnek. –
Tudjátok, ki ez? Ez Lothar De La Rey! Nem emlékeztek a körözési
plakátokra a háború alatt? Ő az egyik azok közül, akik annyi borsot
törtek a roinekke-k orra alá. – A „roinekke”, azaz „vörös nyakú” az
újonnan érkezett angol bevándorlók gúnyneve volt és arra utalt, hogy
érzékeny bőrük könnyen begyulladt a tűző afrikai napon. – Ember,
hiszen ő volt az, aki felrobbantotta azt a vonatot, Gemsbokfontaine-
nél!
Egyikük elismerése jeléül még egy újabb sört is rendelt
Lotharnak, de nagylelkűsége a többiekre már nem terjedt ki.
– Munkát keresek – bökte ki Lothar, mikor már mindannyiukkal
sikerült életre szóló barátságot kötnie, erre azonban mindhárman
elnevették magukat.
– Azt hallottam, hogy a H'ani bányában akadna munka –
erősködött Lothar.
– Ha tényleg volna, én tudnék róla – biztosította a csapos. – A
sofőrök a bányából minden héten bejönnek ide.
– Szólna nekik egy jó szót az érdekemben? – kérdezte Lothar.
 – Tudok egy jobb megoldást. Jöjjön be hétfőn és akkor
összehozom Gerhard Fourie-val, a vezetőjükkel. Jó cimboráin.
Mindenről tud, ami a bányában történik.
Mire Lothar aznap este kilépett a bárból, már elkönyvelték mint
belevaló fickót és a legszűkebb törzsközönség tagját. Mikor négy
nappal később belépett az ajtón, a csapos már a viszontlátás
örömével üdvözölte.
– Itt van Fourie – közölte. – Ott ül a pult mögött. Mindjárt
bemutatom neki, csak kiszolgálom ezeket.
Ezen az estén a helyiség félig tele volt, így Lotharnak alkalma
nyílt alaposan szemügyre venni a sofőrt. Középkorú, erőteljes alkatú
férfi volt, a volán mögött való mindennapos üléstől megereszkedett,
jókora pocakkal. Erősen kopaszodott, de jobb füle fölött néhány
hosszú hajtincs nőtt, amelyeket keresztbe fésült a feje búbján, és
brillantinnal rögzítette őket. Harsány, handabandázó stílusban beszélt
és társaival együtt olyan ember látszatát keltette, mint akinek éppen
sikerült valami nehéz feladatot végrehajtania és most roppantul
elégedett magával. Nem olyan fajtának látszott, akinél ijesztgetéssel
vagy fenyegetőzéssel célt lehetne érni, de Lothar még nem döntötte
el, hogyan közeledjen hozzá.
A csapos odaintette. – Szeretném bemutatni egy kedves
barátomnak... – Kezet ráztak. A sofőr azonnal erőpróbára fordította a
bemutatkozást, de Lothar, aki félig-meddig felkészült az eshetőségre,
kissé visszahúzta a kezét és inkább az ujjait markolta meg, mintsem a
tenyerét. Fourie így nem tudott teljes erejéből szorítani. Néhány
pillanatig mereven néztek egymás szemébe, mígnem a sofőr
fájdalomtól eltorzult arccal megpróbálta kiszabadítani a kezét. Lothar
elengedte.
– Igyon valamit – ajánlotta fel Fourie. Lothar kissé könnyebben
kezdte érezni magát – úgy látszott, a fickó mégsem olyan kemény,
mint amilyennek kinéz. És amikor a csapos előadta Lothar egyik
hőstettének erősen eltúlzott változatát, Fourie modora egyenesen
behízelgővé, már-már alázatossá vált.
– Ide hallgasson, barátom – szólt. Félrevonta Lothart, és majdnem
suttogva folytatta. – Erik szólt nekem, hogy maga munkát keres
odakinn a H'ani bányánál. Hát ezt el is felejtheti, megmondom
egyenesen. Már egy éve, vagy még hosszabb ideje nem vettek fel új
embert.
– Tudom – bólogatott Lothar gyászos képpel. – Mióta
érdeklődtem Eriknél az állás felől, sikerült megtudnom, hogy is
állnak a dolgok valójában a H'ani bányával. Mindenesetre nem
irigylem magukat.
A sofőr nyugtalankodni kezdett. – Miről beszél maga, jó ember?
Mi az, amit sikerült megtudnia?
– Miért, hát maga nem tudja? – kérdezte Lothar csodálkozva,
mintha meglepné Fourie tájékozatlansága. – Augusztusban bezárják
a bányát. Leáll a termelés. Mindenki megkapja a végkielégítést és
mehet Isten hírével.
– Szent Isten, ez nem lehet! – Fourie szemében már igazi félelem
látszott. – Ez nem igaz... nem lehet igaz. – Lothar csöndes
elégedettséggel nyugtázta, hogy jó lapra tett – ez a fickó valójában
csak egy gyáva, könnyen rászedhető, és ami a fő, befolyásolható alak
volt.
– Sajnálom, de hát mégiscsak jobb, ha az ember tudja, mire
számíthat, nemde?
– Ki mondta ezt magának? – Fourie-n erőt vett a vakrémület.
Hetente elhajtott a vasút mentén éktelenkedő tábor mellett. Éppen
elégszer látta már a munka nélkül tengődő nyomorultak légióját.
– Járok mostanában egy nőcskével, aki Abraham Abrahamsnak
dolgozik – felelte Lothar. Abraham Abrahamsnak hívták azt az
ügyvédet, aki Windhoekban a H'ani bánya ügyeit intézte. – Az a nő
saját szemével látta a leveleket, amiket Mrs. Courtney írt Cape
Townból. A bányát leállítják. Nem tudják eladni a gyémántokat.
Senki sem vesz gyémántot, még Londonban vagy New Yorkban sem.
– Istenem! Édes jó Istenem! – suttogta Fourie. – Mihez fogunk
kezdeni? A feleségem nincs jól és ott a hat gyerekünk. Uram Jézus, a
gyerekeimnek nem lesz mit enniük...
– Nem féltem én a magafajta embert – nyugtatgatta álnokul
Lothar. – Lefogadom, hogy sikerült egypár száz ficcset
összekuporgatnia. Abból csak megélnek egy darabig.
Fourie azonban némán megrázta a fejét.
– Hát, ha tényleg nincs semmi tartaléka, akkor jobb lesz, ha
gyorsan félretesz pár fontot, mielőtt augusztusban kirakják a szűrét.
– De hogyan? – kérdezte csüggedten a sofőr. – Hogy tudhatnék
én spórolni... egy beteg feleséggel és hat gyerekkel?
– Mondok én magának valamit – kezdte Lothar és atyáskodva
megszorította a sofőr karját. – Menjünk innen a fenébe. Veszek egy
üveg brandyt, és keresünk valami helyet, ahol nyugodtan
beszélgethetünk.
Mire másnap reggel visszatért a táborba, a nap már magasan állt
az égen. Miközben nyakára hágtak a brandynek, egész éjszaka
beszélgettek. A sofőrt csábította az ajánlat, de bizonytalan volt és
legfőképpen félt.
Lothar mindent hosszadalmasán elmagyarázott és minden
tekintetben igyekezett megnyugtatni Fourie-t – főként arról, hogy
neki személy szerint semmi baja sem eshet. – Soha az életben senki
semmit nem lesz képes rád bizonyítani. Erre becsületszavamat adom.
Te még akkor is védve leszel, ha valami balul üt ki – bár erre úgysem
kerül sor.
Minden rábeszélőképességére szüksége volt és mire visszatért a
táborba, alig vonszolta magát a fáradtságtól. Kimerülten roskadt le a
földre Hendrick mellé.
– Van még kávé? – kérdezte és pállott brandybűzt böfögött fel.
– Elfogyott – rázta a fejét Hendrick.
– Manfred hol van?
Hendrick állával a tábor túlsó széle felé bökött. Manfred egy
galagonyabokor alatt ült, mellette ott kuporgott a Sarah nevezetű
leányka. Szőke fejük majdnem egymáshoz ért, amint a földre
kiterített újságoldal fölé hajoltak. Manfred a tábortűzből kihalászott
megszenesedett gallyal írt valamit a lap szélére.
– Manie írni-olvasni tanítja – magyarázta Hendrick. Lothar
morgott valamit és keze fejével véres szemeit dörzsölgette. Feje
hasogatóan fájt a brandytől.
– Nos... – szólalt meg végül –, megvan az emberünk.
– Ah! – vigyorodott el Hendrick. – Akkor szükségünk lesz a
lovakra.

A különvonat szalonkocsija valamikor Cecil Rhodesé és a De

Beers Diamond Companyé volt. Centaine Courtney egy új vasúti
kocsi árának töredékéért vásárolta meg és ez a tény már önmagában
is elégedettséggel töltötte el. Lelke mélyén máig is ízig-vérig francia
nő maradt, aki megbecsül minden frankot és minden egyes sout. Egy
fiatal tervezőt hozatott Párizsból, aki Art Deco stílusban alakította
újjá a kocsi berendezését. Ez volt a gazdagok legújabb divatőrülete
és a művész derekasan megszolgálta honoráriumának minden fillérét.
Centaine körbejártatta pillantását a szalonon, a bútorok tiszta,
mesterkéletlen vonalain, a bronz kandalábereket tartó bizarr,
meztelen nimfákon és az Aubrey Beardsley által készített rajzokon,
amelyek oly harmonikusan illeszkedtek a fal rózsafa burkolatába –
ismét csak a tervezőművész tehetségét dicsérve. Újból eszébe jutott,
hogy hosszú, repkedő hajfürtjei, sötéten izzó, dekadens szeme és
démonian szép arca láttán először homoszexuálisnak hitte. Nos, a
látszat igencsak messze esett a valóságtól – amint ezt később oly
nagy élvezettel volt alkalma tapasztalni a szalonkocsi fényűző
hálószobájában álló nagy kerek ágyon. Az emlék hatására
elmosolyodott, de nyomban el is komolyodott, amint észrevette,
hogy Shasa figyeli.
– Tudod, mama – szólalt meg –, időnként azt hiszem, elég a
szemedbe néznem, hogy tudjam, mi jár az eszedben. – Shasa
gyakorta mondott ehhez hasonló, zavarba ejtő dolgokat és Centaine,
amint elnézte, biztosra vette, hogy már megint legalább egy
hüvelyknyit nőtt az elmúlt héten.
– Őszintén remélem, hogy tudod – felelte és fázósan
összeborzongott. – Hideg van itt benn – mondta. A tervező ugyanis
horribilis összegért egy klímaberendezést is beépített a kocsiba,
amely lehűtötte a szalon levegőjét. – Kapcsold ki azt a vacakot,
chéri.
Felállt az íróasztala mellől és a homályos üvegajtón át kilépett a
kocsi erkélyszerűen kiképzett, nyitott hátsó peronjára. A meleg
sivatagi levegő megcsapta arcát és fiúsan keskeny csípőjére lapította
szoknyáját. Centaine a nap felé emelte arcát és hagyta, hogy a szél
felborzolja rövidre nyírt hullámos haját.
– Hány óra van? – kérdezte behunyt szemmel, hátrahajtott fejjel.
Shasa, aki kijött utána, a korlátnak támaszkodva megnézte karóráját.
 – Ha a mozdonyvezető tartotta az előírt sebességet, akkor tíz
percen belül át kell haladnunk az Orange folyón.
– Mindig csak akkor érzem igazán, hogy itthon vagyunk, mikor
már átléptük az Orange folyót – mondta Centaine. Shasa mellé lépett
és a korlátnak dőlve belékarolt.
Az Orange folyó az afrikai kontinens déli részén elhelyezkedő
hatalmas kiterjedésű vízgyűjtő területek természetes elvezető
csatornája. Basutoföld hófödte hegycsúcsai közt ered, onnét indul
füves síkságokon és vad hegyszorosokon át vezető ezernégyszáz
mérföldes útjára. A száraz évszakokban tiszta vizű kis csermellyé
apad, máskor vad, barnás áradatként hömpölyög, csokoládészínű
iszapot sodorva magával, amiért sokan a dél Nílusának is nevezik. Ez
a folyó képezte a Jóreménység-fokot a valamikori német gyarmattól,
Délnyugat-Afrikától elválasztó határ vonalát.
A mozdony éleset füttyentett, csikorogni kezdtek a fékek és a
kocsi csatlakozói hangosan megcsörrentek.
– Most lassítunk le a híd előtt – kiáltott fel lelkesen Shasa és a
korláton áthajolva nézett a vonat elé. Centaine gyorsan elharapta az
obligát intelmet, amely már-már ismét kicsúszott a száján.
– Bocsásson meg, nagys'asszony, de nem babusgathatja örökké –
figyelmeztette nemrégiben Jock Murphy. – Shasa már férfi, egy
férfinak pedig vállalnia kell a kockázatot.
A pálya éles kanyart vett a folyó felé és láthatták a mozdony
mögött haladó lapos tehervagont, platóján a Daimlerrel. Ez már egy
vadonatúj kocsi volt – Centaine minden évben kicserélte a régit.
Elődeihez hasonlóan ez is sárga volt, csak a motorháztető volt fekete
és az ajtókat keretezte vékony fekete csík. A Windhoekig tartó
vonatozás eddig a kocsit és utasait is megkímélte a fárasztó sivatagi
autótúra gyötrelmeitől, de a bányához már nem vezetett vasútvonal.
– Ott van! – kiáltott fel Shasa. – Ott van a híd!
Az acélszerkezet vékonynak és gyengének tűnt, amint
betonpillérei közt meredek ugrással átívelt a fél mérföld szélességű
folyómeder felett. Amint ráfutottak a hídra, a kerekek monoton
kattogása hirtelen megváltozott és az acélgerendák úgy csengtek-
bongtak alattuk, mint egy óriási zenekar.
– A gyémántok folyója – mormolta Centaine, amint Shasa mellett
állva lenézett a pillérek körül örvénylő barna hullámokra.
– Honnét kerülnek ide a gyémántok? – kérdezte Shasa.
Természetesen magától is tudta a választ, de jobban szerette anyja
előadásában hallani.
– A folyó gyűjti őket össze az útjába kerülő kis lyukakból,
hasadékokból, csatornácskákból – még a legkisebbekből is
magyarázta Centaine. – Belekerültek azok a parányi darabok is,
amelyek valamikor a földtörténet hajnalán a vulkánkitörésekkor
szétszóródtak a levegőben. Évszázmilliók óta gyűjti a gyémántokat
és hordja, viszi őket a tenger felé. Lopva Shasára sandított és hirtelen
megkérdezte. – És vajon miért nem kopnak el a gyémántok is, mint a
többi közönséges kavics?
– Mert a gyémánt a természetben előforduló legkeményebb anyag
– vágta rá Shasa. – Egy gyémántot semmivel sem lehet elkoptatni
vagy megkarcolni.
– Így van – helyeselt az anyja. – Nincs semmi, ami keményebb és
szebb volna – tette hozzá és Shasa arca elé emelte jobb kezét a
mutatóujján szikrázó gyémántgyűrűvel. A fiú hunyorogva bámulta a
hatalmas, marquis formára csiszolt briliánst. – Majd te is meg fogod
szeretni őket – szólt az anyja. – Mindenkit rabul ejtenek, aki velük
dolgozik.
– A folyó – emlékeztette Shasa. Szerette hallgatni az anyját.
Hangjának rekedtes árnyalata mindig valami titokzatos színt adott a
szavaknak. – Mesélj még a folyóról – kérte és feszülten figyelt.
– Ott ahol a folyó eléri a tengert – folytatta Centaine –, szétszórja
gyémántjait a parton. Ezek a partok olyan gazdagok gyémántban,
hogy még megközelíteni sem szabad őket ez a Spieregebied, a tiltott
terület.
– Ha az ember odamenne, megtömhetné a zsebeit gyémánttal,
mint a lehullott cseresznyékkel szokta a gyümölcsösben? – kérdezte
álmélkodva Shasa.
– Ennyire azért mégsem egyszerű – nevetett Centaine.
Előfordulhat, hogy húsz éven át keresgélsz és nem találsz egyetlen
árva követ sem. De ha tudod, hol kell keresni, ha van valami
akármilyen kezdetleges felszerelésed, no meg egy jókora adag
szerencséd...
 – És mi miért nem mehetünk oda, mama?
– Mert már az egészet elfoglalták, mon chéri. Egy Oppenheimer
nevű ember – Sir Ernest Oppenheimer – és a vállalata, amelyet De
Beersnek hívnak.
– Egy cégé az egész. Ez nem becsületes! – fakadt ki
méltatlankodva Shasa és Centaine most először örömmel fedezte fel
szemében a birtoklási vágy szikráját. Tudta, hogy egy kis egészséges
kapzsiság nélkülözhetetlen ahhoz, hogy képes legyen beváltani a
hozzá fűzött reményeket. Tudta, hogy belé kell oltania a hatalom és a
pénz szeretetét.
– Sir Ernest birtokolja az Orange folyó területi koncesszióit –
magyarázta –, övé Kimberley, Wesselton és Bullfontein összes nagy
bányája, de ami még ennél is sokkal többet jelent, ő ellenőrzi minden
egyes kő eladását – még azokét is, amelyeket mi és a hozzánk
hasonló független kis cégek termelnek ki...
– Ellenőriz bennünket? – hüledezett Shasa, szép kis arca
belevörösödött a felháborodásba. – Beleszólhat a H'ani bánya
ügyeibe?
Centaine bólintott. – Minden egyes követ, amelyet kibányászunk,
fel kell ajánlanunk a Központi Elosztó Csoportnak, ahol Sir Ernest
határozza meg az árat.
– És nekünk kötelező elfogadni ezt az árat?
– Nem, nem muszáj elfogadnunk! De nagy ostobaságot
követnénk el, ha nem tennénk.
– Miért, mit csinálhat velünk, ha nemet mondunk?
– Shasa, sokszor mondtam már neked, hogy ne harcolj
olyasvalaki ellen, aki erősebb nálad. Igaz, nem sokan akadnak, akik
erősebbek nálunk – legalábbis itt Afrikában biztosan nem –, de Sir
Ernest Oppenheimer ezek közül való.
– De mégis, mit tehetne ellenünk? – csökönyösködött Shasa.
– Egyszerűen bekebelezne bennünket, édesem, és semmi sem
okozna neki nagyobb örömet, mint hogy ezt megtegye. Ahogy évről
évre gyarapszunk, úgy válunk egyre kívánatosabb falattá a
szemében. Ő az egyetlen ember a világon, akitől tartanunk kell,
különösen, ha elég meggondolatlanok volnánk ahhoz, hogy a folyója
közelébe merészkedjünk – magyarázta Centaine és széles
karmozdulatokkal az alant hömpölygő vízre mutatott.
Jóllehet a folyót holland felfedezői a House of Orange
németalföldi helytartóságról nevezték el, ugyanúgy kaphatta volna a
nevét a partjait szegélyező megdöbbentően élénk narancsszínű
homokdombokról is. A vízimadarak ragyogó tollai úgy csillogtak
rajtuk, akár a vörös aranyba foglalt drágakövek.
– Az övé a folyó? – hüledezett Shasa.
– Törvényesen nem – válaszolta anyja –, de csak a saját
kockázatodra mehetsz a közelébe, mert féltékenyen őrzi a benne
található gyémántokkal együtt.
– Szóval tényleg vannak itt gyémántok? – kérdezte Shasa és
mohó tekintettel fürkészte a homokdombokat, mintha azt várta volna,
hogy tüstént megpillantja a drágaköveket felragyogni a napfényben.
– Dr. Twentyman és én mindketten úgy gondoljuk – felelte
Centaine –, és sikerült is behatárolnunk néhány nagyon érdekes
területet. Kétszáz mérfölddel feljebb van egy vízesés, a busmanok
Aughrabiesnek, a Nagy Morajlás Völgyének hívják. Azon a helyen a
folyó áthömpölyög egy szűk sziklamélyedésen és egy
megközelíthetetlen, mély garatba zuhog le. Az a garat a megrekedt
gyémántok valóságos kincsesháza lehet. De ezen kívül van még több
ősi lerakódás, azokon a helyeken, ahol a folyó irányt változtatott.
Elhagyták a folyót a partján húzódó keskeny zöld sávval. A
mozdony ismét nekilódult és a vonat észak felé robogva elérte a
sivatagot. Centaine új meg új dolgokat magyarázott, de közben
figyelmesen nézte Shasa arcát és amint észrevette, hogy a fiú
figyelme lankadni kezd, azonnal abbahagyta. Tisztában volt vele,
hogy nem szükséges kényszerítenie a tanulásra. Elég idő volt még a
neveltetésére és a világért sem szerette volna feleslegesen túlterhelni.
Ez alkalommal azonban Shasa a szokásosnál is érdeklődőbbnek
bizonyult és Centaine úgy ítélte, itt az alkalom, hogy egy lépéssel
tovább haladjanak.
– Most már biztosan meleg van a szalonban. Menjünk be –
indítványozta. Egyenesen az íróasztalához vezette Shasát. –
Szeretnék néhány dolgot megmutatni neked – szólt és fellapozta a
Courtney Bányászati és Beruházási Vállalat pénzügyeinek egész éves
áttekintését tartalmazó bizalmas jelentést.
 Ez kemény diónak ígérkezett, hisz az adminisztrációt még ő maga
is halálosan unta. Máris észrevette, amint a végtelen számoszlopok
láttán a fiú arcára kiül a rémület. A matematika volt az egyetlen
tantárgy, amelyből mindig is gyenge volt.
– Ugye szeretsz sakkozni? – kérdezte.
– Igen – ismerte el a gyerek gyanakvóan.
– Ez is egyfajta játék – folytatta biztatóan Centaine –, csak éppen
ha megismered a szabályait, rájössz, hogy ezerszerte izgalmasabb és
nagyobb sikerekkel kecsegtet. – Shasa ennek hallatán egyből
felélénkült. Játék és siker – ez már kedvére való volt.
– Taníts meg a szabályokra – kérte.
– Csak lassan a testtel – mondta az anyja. – Lépésről lépésre
haladunk, mindaddig, amíg eleget tudsz ahhoz, hogy elkezdhesd a
játékot.
Lassan beesteledett és Shasa szája körül megjelentek a fáradtság
első barázdái, de még ekkor is erejét megfeszítve, összeráncolt
szemöldökkel igyekezett koncentrálni.
– Ennyi elég lesz mára – szólt Centaine, becsukva a vaskos
dosszié fedelét. – Tehát ismételjük el még egyszer, mik az
aranyszabályok?
– Mindig mindent drágábban kell eladnunk, mint amennyibe
nekünk került – kezdte Shasa kissé bizonytalanul.
Anyja bátorítóan bólintott.
– Mindig akkor kell vásárolni, mikor mindenki elad és akkor kell
eladni, mikor mások vásárolnak.
– Jól van – mondta Centaine és felállt az asztal mellől. – Most
pedig szívjunk egy kis friss levegőt, mielőtt átöltöznénk a
vacsorához.
Megálltak a nyitott hátsó peronon és Centaine átkarolta a fiú
vállát – már csaknem fel kellett ágaskodnia hozzá. Azt szeretném,
hogy kinn a bányánál reggelente te is együtt dolgozz Dr.
Twentyman-Jonesszal. A délutánjaiddal azt csinálsz, amit akarsz, de
reggel te is dolgozni fogsz. Természetesen fizetést is kapsz tőlem.
– Igazán nem szükséges, mama...
– Édesem, tanulj meg még egy aranyszabályt. Sose utasíts vissza
egy korrekt üzleti ajánlatot.
 A vonat egész éjjel és másnap egész nap száguldott velük
északnyugat felé. Végeláthatatlan, naptól fehérre égetett síkságokon
át robogtak a horizonton felködlő kékes hegyvonulatok felé.
– Röviddel napnyugta után meg kell érkeznünk Windhoekba –
magyarázta Centaine. – De intézkedtem, hogy a kocsit kitolassák egy
nyugodt külső vágányra. Itt töltjük az éjszakát és csak reggel
indulunk tovább a bányához. Dr. Twentyman-Jones és Abraham
Abrahams velünk vacsorázik, úgyhogy át kell öltöznünk.
Shasa rövidujjú ingében állt saját fülkéjében a magas tükör előtt.
Éppen szokásos egyenlőtlen küzdelmét vívta a fekete
csokornyakkendővel – még nem sikerült tökéletesen elsajátítania a
hibátlan pillangóforma kialakításának művészetét –, mikor érezte,
hogy a vonat fékezni kezd és meghallotta a mozdony elnyújtott,
hátborzongató füttyét.
Izgatott bizsergés futott végig rajta és a nyitott ablakhoz lépett.
Éppen a hegygerincen haladtak át, odalenn a mélyben feltűntek
Windhoek fényei. Maga a város akkora lehetett, mint Cape Town
valamelyik elővárosa és csak néhány főútvonalán volt közvilágítás.
A sebesség egyre csökkent és a város szélére érve már lépésben
haladtak. Shasa orrát megcsapta az égő fa füstje. Azután észrevette a
táborszerű települést, amely a bokrok között húzódott a vágányok
mentén. Kihajolt, hogy jobban lásson és kíváncsian bámulta a
düledező bádogviskók sorát. Mindent elhomályosított a tábortüzek
kékes füstje és a leszálló este. Egy palánk mellett haladtak el, rajta
elnagyolt betűkkel valami felirat állt, Shasa csak nehézkesen tudta
kibetűzni: „Vaal Hartz? Basszátok meg!” Nem tudta kihámozni a
szavak értelmét és összeráncolt szemöldökkel nézte azt a két figurát,
akik a palánk mellett állva bámulták az elhaladó vonatot.
Az alacsonyabbik egy kislány volt, mezítláb, törékeny, sovány
testén valami formátlan ruhaféleséggel. Shasa csak egy pillantást
vetett rá és figyelme a mellette álló, magasabb, robusztusabb alak
felé fordult. Hirtelen dermedten kiegyenesedett rémületében és
felháborodásában. A félhomály és a rossz megvilágítás ellenére is
azonnal felismerte az ezüstszőke hajfürtöket és a jellegzetes, fekete
szemöldököt. A két fiú egy másodpercig kifejezéstelen szemekkel
meredt egymásra – az egyik hófehér, keményített ingében, fekete
csokornyakkendőjével és a másik, toldozott-foldozott, ócska, poros
khaki sortjában. Azután a vonat tovagördült, ismét elrejtve őket
egymás elől.
– Édesem... – Shasa megfordult és ott állt előtte az anyja. Ma este
zafírokkal díszített ékszereket viselt és fátyolszerűen áttetsző kék
estélyi ruhát. – Még mindig nem vagy készen – dorgálta gyöngéden
Shasát. – Egy perc múlva megérkezünk... egek, mit műveltél a
nyakkendőddel. Gyere ide, hadd kössem meg rendesen.
És miközben anyja ujjai varázslatos könnyedséggel formálták a
nyakkendő csokrát, Shasa gyötrődve igyekezett elfojtani magában a
haragot és az alkalmatlanság érzetét, amely a másik fiú puszta
látásától is elfogta.

A mozdonyvezető a javítóműhely mögötti mellékvágányra

tolatott és lekapcsolta a szerelvényről a szalonkocsit. Abraham
Abrahams Fordja már ott állt a betonrampán, és amint a szalonkocsi
megállt, Abe már kapaszkodott is fel a peronra.
– Centaine, kegyed szebb, mint valaha. – Hódolatteljes csókot
lehelt az asszony kezére, majd kétfelől arcon csókolta. Alacsony
termetű ember volt, épp olyan magas, mint Centaine. Eleven, vidám
arcából éberen csillogó szempár pásztázta a világot. Apró, hegyes
fülei mintha szüntelenül egy titokzatos hangot figyeltek volna,
amelyet rajta kívül senki más nem hall.
Gyémánt és ónix mandzsettagombjai kissé bazárian hatottak,
szmokingkabátjának szabása is túlzottan extravagáns volt, mégis
egyike volt Centaine kedvenc embereinek. Ez az ember már akkor is
mellette állt, mikor összvagyona még a tíz fontot sem érte el. Abe
nyerte meg számára a H'ani bánya tulajdonjogáért indított pert és
azóta is ő intézte összes jogi ügyeit – nem szólva számos
magánügyéről. Régi, kedves barát volt, de ami ennél is fontosabb,
soha nem követett el hibákat a munkájában. Ha nem így lett volna,
most nem lett volna itt.
– Abe kedves – üdvözölte Centaine. Mindkét kezét tenyerébe
fogta és szeretettel megszorongatta. – Hogy van Rachel?
– Kiválóan – válaszolta Abe. Ez volt a kedvenc jelzője. –
Elnézést kér, amiért nem jött el, de a kisbaba...
 – Persze, persze – bólogatott Centaine megértően. Abraham
tudván, hogy nemigen kedveli a nők társaságát, ritkán hozta magával
a feleségét – még akkor sem, ha meg volt híva.
Centaine figyelme most egy másik, magas, csapott vállú figura
felé fordult, aki idegesen toporgott a peron korlátjánál.
– Dr. Twentyman-Jones – üdvözölte kezét kinyújtva.
– Mrs. Courtney – mormolta a férfi halkan és kenetteljesen, akár
egy gyászhírnök.
Centaine rávillantotta legsugárzóbb mosolyát. Kedvenc kis
játékai közé tartozott, hogy kipróbálja, vajon sikerül-e ebből a
besavanyodott emberből az öröm leghalványabb jelét előcsalogatni.
Ezúttal is veszített. Dr. Twentyman-Jones egyre bánatosabb
ábrázattal nézett vissza rá, míg végül már egy gazdáját gyászoló
vadászkutyára kezdett emlékeztetni.
Centaine-nel való kapcsolata majdnem olyan régi keletű volt már,
mint Abrahamé. Mint bányamérnök tanácsadóként dolgozott a De
Beers Diamond Companynél, mígnem 1919-ben megbízást kapott a
H'ani bánya becslésére és megnyitására. Centaine öt esztendeig
lejtette körülötte a csábtáncot, míg végül sikerült rábírnia, hogy a
H'ani bánya főmérnökeként neki dolgozzék. Valószínűleg Dél-Afrika
– vagyis az egész világ – egyik legkiválóbb gyémántszakértője volt.
Centaine mindkettőjüket a szalonba vezette és egy
kézmozdulattal elbocsátotta a fehér kabátos pincért.
– Abraham, egy pohár pezsgőt? – kérdezte, saját kezűleg töltve ki
a gyöngyöző italt. – És önnek Dr. Twentyman-Jones, talán egy
pohárka Madeirát?
– Maga mindenre emlékszik, Mrs. Courtney – jegyezte meg
gyászosan a mérnök, miközben elvette a felé nyújtott poharat.
Érintkezésükben mindig egymás teljes nevét használták, jóllehet
kettejük barátsága az idők folyamán a legkeményebb próbákat is
kiállta már.
– Egészségükre, uraim – emelte fel poharát Centaine, majd
miután ittak, a szalon túlsó végében lévő ajtó felé pillantott.
Az ajtó kitárult és mintegy vezényszóra, belépett Shasa. Anyja
vizsga tekintettel nézte, amint kezet ráz a két férfival.
Viselkedésében tökéletesen elegyedett a fesztelen könnyedség és az
idősebbeknek kijáró tisztelet. A legkisebb zavar sem látszott rajta,
mikor Abraham túláradó örömmel megölelte, Twentyman-Jones síri
hangulatú üdvözlését pedig illő ünnepélyességgel viszonozta.
Centaine helyeslően bólintott, majd helyet foglalt íróasztala mögött.
Ezzel jelezte, hogy vége a protokolláris formaságoknak és ideje
rátérni az üzleti ügyekre. A két férfi letelepedett az elegáns, de annál
kényelmetlenebb Art Deco székekre és előrehajolva, feszült
figyelemmel várták, hogy beszélni kezdjen.
– Amitől féltünk, végül is bekövetkezett – szólalt meg Centaine.
– Megnyirbálták a kvótánkat. – Amazok ketten hátradőltek
székükön, egy futó pillantást váltottak, majd ismét Centaine felé
fordultak.
– Ez már majd egy éve várható volt – mutatott rá Abraham.
– Ami semmivel sem teszi kellemesebbé a jelen helyzetet –
válaszolta Centaine csípősen.
– Mennyivel? – kérdezte Twentyman-Jones.
– Negyven százalékkal – felelte Centaine. A mérnök a szám
hallatán olyan arcot vágott, hogy attól lehetett tartani, menten
zokogásban tör ki.
A Központi Elosztó Csoport minden független
gyémántkitermelőnek meghatározott kvóta szerinti értékesítést
engedélyezett. Az erre vonatkozó megegyezés csupán formális volt
és mindenképpen jogszerűtlen, de betartását vasszigorral ellenőrizték
és jaj lett volna annak a független cégnek, amely valaha is
megkérdőjelezi az eljárás törvényességét vagy a neki juttatott piaci
részesedés mértékét.
– Negyven százalék! – fakadt ki Abraham felháborodva. – Ez
méltánytalan!
– A megfigyelése pontos, kedves Abe, de a jelen helyzetben
aligha hasznos – mondta Centaine és Twentyman-Jonesra nézett.
– A kategóriákon nem változtattak? – kérdezte a mérnök. A
kvótákat ugyanis a karátsúlytól függően tovább osztályozták. Más
elbírálás alá estek a sötét, csak ipari felhasználásra alkalmas kövek és
az ékszerminőségű darabok. Ezenkívül az egyes gyémántokat
méretük szerint is megkülönböztették – külön kategóriát képeztek az
egytized karátos és ennél apróbb kristályok és megint másikat a
nagy, értékes példányok.
– Ugyanazok a százalékarányok vannak érvényben – felelte
Centaine. A mérnök hátradőlt a széken, belső zsebéből egy kis
noteszt húzott elő és egy sor gyors számítást csinált. Centaine
hátrafordult és Shasára nézett, aki a falnak támaszkodva hallgatta
őket.
– Érted, hogy miről beszélünk? – kérdezte:
– A kvótát? Igen, mama, azt hiszem, értem.
– Ha valamit nem értesz, kérdezd meg – utasította tömören anyja,
azzal ismét Twentyman-Joneshoz fordult.
– Ki tudna eszközölni tőlük egy tízszázalékos emelést a felső
kategóriában? – kérdezte, de a mérnök csak a fejét rázta.
– Már megtettem, de elutasítottak. A De Beers végtelen
sajnálkozását fejezte ki és rámutatott, hogy a kereslet legnagyobb
mértékű visszaesése éppen a felső kategóriában, vagyis az
ékszerminőségű kövek terén következett be.
Ismét a noteszébe mélyedt. A többiek csendben figyelték
ceruzájának kaparászó neszét, míg újból rájuk nem emelte
pillantását.
– Van még valami esélyünk? – kérdezte halkan Centaine,
Twentyman-Jones pedig olyan arcot vágott, mintha kész lenne
inkább főbe lőni magát, mintsem hogy válaszoljon.
– Kemény harc lesz – suttogta –, és foggal–körömmel kell
küzdenünk, de a költségeket ki tudjuk fizetni és talán még valami
minimális profitra is szert tehetünk – attól függően, mi lesz a
legalacsonyabb ár, amelyet a De Beers megállapít. De sajnos attól
tartok, Mrs. Courtney, hogy a nagy hasznot mások fogják lefölözni.
Centaine egészen elgyengült a megkönnyebbüléstől. Kezét az
ölébe rejtette az asztal alatt, hogy a többiek ne vegyék észre a
remegést. Néhány pillanatig hallgatott, majd megköszörülte a torkát
és így szólt.
– A csökkentett kvóták március elsejétől lépnek hatályba. Ez
annyit jelent, hogy egy teljes csomagot még elküldhetünk. Dr.
Twentyman-Jones, tudja, mi a teendő.
– Megcukrozzuk a csomagot, Mrs. Courtney.
– Mit jelent az, hogy „megcukrozzuk”, dr. Twentyman-Jones? –
érdeklődött Shasa, most első ízben. A mérnök komoly arccal fordult
felé.
– Ha egy adott termelési időszakban sikerül igazán kiváló
minőségű gyémántokat találni, a legjobbakból egy bizonyos részt
félreteszünk. Ezeket azután beletesszük egy későbbi, esetleg egészen
silány minőségű köveket tartalmazó csomagba. Jelenleg is van egy
ilyen elsőrendű kövekből félretett készletünk, amit most elküldünk a
Központi Elosztó Csoportnak, amíg még módunkban áll.
– Értem – bólintott Shasa. – Köszönöm, dr. Twentyman-Jones.
– Örülök, hogy szolgálatára lehettem, Shasa úrfi. Centaine felállt
az íróasztal mögül. – Most már mehetünk vacsorázni – szólt. A fehér
kabátos pincér halkan félrehúzta a tolóajtót és mindnyájan átmentek
az ebédlőbe. Az ezüst és a kristály vakító ragyogása elárasztotta a
hosszú asztalt, a sárga rózsák pedig büszkén emelték égnek fejüket
antik kínai porcelánvázáikban.

Egy mérföldnyire attól a helytől, ahol Centaine szalonkocsija állt,

két férfi gubbasztott a füstölgő tábortűz mellett. Nézték a
bádogcsajkában rotyogó kukoricakását és a lovakról beszélgettek.
Egész tervük sikere a lovakon állt vagy bukott. Legalább tizenötre
volt szükségük – tizenöt erős, sivatagi viszonyokhoz edződött állatra.
– Az az ember, akire gondolok, jó barátom – mondta Lothar.
– Nincs a világon az a jó barát, aki csak úgy kölcsönadna tizenöt
jó lovat – rázta meg a fejét Hendrick. – Tizenötnél kevesebbel nem
tudjuk megcsinálni, annyit pedig nem kapsz száz fontért.
Lothar hosszút szippantott a bűzölgő cseréppipából. A pipa
undorítóan szortyogott, Lothar pedig a tűzbe köpte a sárga színű lét.
– Száz fontot adnék egy jó manillaszivarért morogta rosszkedvűen.
– De nem az én száz fontomat – ábrándította ki Hendrick.
– Hagyjuk most a lovakat – indítványozta Lothar. – Beszéljünk
inkább az emberekről, akikre a váltásokhoz lesz szükségünk.
– Azokkal könnyebb dolgunk lesz, mint a lovakkal – mondta
vigyorogva Hendrick. – Manapság egy jó erőben lévő férfit egy
ebédért megvásárolhatsz, a feleségét pedig akár a puding áráért is
megkaphatod. Már üzentem, hogy várjanak ránk a
Vadlókoponyában.
 Hirtelen mindketten felkapták a fejüket. Manfred bukkant elő a
sötétből. Arckifejezése láttán Lothar ijedten zsebre vágta noteszét és
felpattant ültéből.
– Papa, gyere gyorsan – hadarta könyörögve Manfred.
– Mi történt, Manie?
– Sarah anyja és a kicsik. Mindnyájan betegek. Azt mondtam
nekik, hogy átjössz, papa.
A tábor lakói között Lothar afféle csodadoktor hírében állt, aki
orvosolni tudja az emberek és állatok minden baját, a lőtt sebektől
kezdve a másnaposságig, a szopornyicáig és a vérbajig.
Sarah és családja a tábor központjának közvetlen közelében
tanyázott egy ócska vízhatlan ponyva alatt. Az asszony egy mocskos
takaró alatt feküdt, mellette a két kicsi. Bár alig volt több
harmincévesnél, a sok gond, a nehéz munka és a rossz táplálkozás
idő előtt ősz hajú, ráncos öregasszonyt csinált belőle. Felső fogainak
legnagyobb része hiányzott, amitől arca még inkább beesettnek
látszott.
Sarah mellette térdelt és egy vizes ronggyal törölgette anyja
lázban égő arcát. Az asszony vadul ide-oda forgatta fejét és
öntudatlanul motyogott.
Lothar letérdelt a másik oldalára, a kislánnyal szemben. Hol van a
papád, Sarah? – kérdezte. – Most itt volna a helye.
– Elment, hogy munkát keressen a bányákban – suttogta alig
hallhatóan a gyerek.
– Mikor?
– Már nagyon régen – mondta Sarah, majd kötelességtudóan
hozzátette. – De ha talál munkát, rögtön küld pénzt és akkor majd
elköltözünk egy szép házba...
– Mióta beteg a mamád?
– Tegnap éjszaka óta – Sarah megpróbálta anyja homlokára tenni
a rongyot, de az egy erőtlen mozdulattal lesöpörte magáról.
– És a kicsik? – kérdezte Lothar és gondterhelten vizsgálgatta a
két csöppség duzzadt arcát.
– Ők reggel óta.
Lothar felhajtotta a takarót és kis híján fulladozni kezdett a híg
ürülék förtelmes bűzétől.
 – Megpróbáltam tisztába tenni őket – mentegetőzött suttogva
Sarah –, de megint összecsinálták magukat. Nem tudom, mit
csináljak.
Lothar felemelte a pici lány foltos ruhácskáját. Kis hasa
labdaszerűen felfúvódott az alultápláltságtól, krétafehér bőrén
haragospiros folt éktelenkedett.
Lothar önkéntelen mozdulattal visszarántotta a kezét. Manfred –
kérdezte hirtelen. – Hozzáértél valamelyikükhöz – bármelyikükhöz?
– Igen, papa. Próbáltam segíteni Sarahnak tisztába tenni őket.
– Menj vissza Hendrickhez – parancsolt rá Lothar. Mondd meg
neki, hogy azonnal indulunk. Minél hamarabb ki kell jutnunk innen.
– Mi ez, papa? – kérdezte Manfred.
– Tedd, amit mondtam – ripakodott rá dühösen Lothar. Manfred
eltűnt a sötétben, ő pedig ismét a kislányhoz fordult.
– Felforraltátok az ivóvizeteket? – kérdezte. Sarah megrázta a
fejét.
– Mindig ugyanaz... – gondolta Lothar. Egyszerű falusi emberek,
akik egy életen át megszokták, hogy igyanak a tiszta édesvizű
forrásokból és gondtalanul belepiszkítsanak a bozótba. Fogalmuk
sem volt, milyen veszélyek leselkednek rájuk, mikor arra
kényszerültek, hogy mások közvetlen közelében éljenek.
– Mi ez, Oom? – kérdezte halkan Sarah. – Mi bajuk van?
– Hastífusz – felelte Lothar, de máris látta, hogy a szó semmit
sem jelent a kislány számára. – Hagymáz... – próbálkozott újra.
– Az valami súlyos? – kérdezte a kislány és Lothar nem bírt a
szemébe nézni. Ismét a két apróságot bámulta. A láz valósággal
kiégette őket és az állandó hasmenéstől teljesen kiszáradtak.
Számukra már nem volt segítség. Az anyának talán még volt egy
halvány esélye, de ő is borzalmasan le volt gyengülve.
– Igen – válaszolta. – Súlyos. – Tudta, hogy a járvány úgy söpör
majd végig a táboron, mint futótűz a kiszáradt téli bozóton. Manfred
nagy valószínűséggel már el is kapta. A puszta gondolattól is ijedten
ugrott fel és egy lépést hátrált a förtelmes szagú matrac mellől.
– Mit kell csinálnom? – kérdezte Sarah valósággal esdekelve.
– Adj nekik bőven inni, de győződj meg róla, hogy a víz fel lett
forralva – mondta Lothar hátrálva. A háború alatt elég tífuszt látott
az angolok koncentrációs táboraiban. A halálozási arány magasabb
volt, mint a harctereken. Azonnal el kell vinnie innen Manfredot.
– Tud rá adni valami orvosságot, Oom? – kérdezte Sarah a
nyomába eredve. – Nem akarom, hogy a mamám meghaljon... és a
kishúgom... ha tud adni valami orvosságot... Könnyeivel küszködve,
arcára kiült a rémület.
Lothar hirtelen mélységes szánalmat érzett iránta. Józan esze azt
diktálta, hogy most csak az övéi számítanak, de megrendítette a
kislány bátorsága. Azt akarta mondani. – Számukra nincs már
orvosság. Semmit sem tehetek értük. Isten kezében vannak.
Sarah azonban utánaszaladt, megragadta a kezét és
kétségbeesetten igyekezett őt visszaráncigálni haldokló anyjához és
testvéreihez.
– Segítsen, Oom – könyörgött sírva. – Segítsen meggyógyítani
őket.
Lothar úgy érezte, mintha érintése nyomán valami undorító,
ragadós dolog kúszna fel a bőrén. Elképzelte, amint a visszataszító
kór átterjed rá a meleg, puha kis kézről. Már csak a menekülésre
tudott gondolni.
– Maradj itt – mondta, igyekezve elrejteni irtózását. – Adj nekik
vizet. Én elmegyek és hozok orvosságot.
– Mikor jön vissza? – kérdezte Sarah és végtelen bizalommal
nézett fel rá. Lotharnak minden erejére szüksége volt, hogy ki bírja
mondani a hazugságot.
– Visszajövök, amilyen gyorsan csak tudok – ígérte és gyöngéden
kihúzta kezét az ujjai közül.
– Adj nekik vizet – mondta még egyszer és sarkon fordult.
– Köszönöm – kiáltott utána a kislány. – Az Isten áldja meg a
jóságáért, Oom.
Lothar nem bírt válaszolni. Még visszanézni sem bírt.
Megszaporázta lépteit és szinte futva vágott át a sötét táboron. Most
hogy odafigyelt, már mindenfelől hallotta a putrikból kiszűrődő
szokatlan neszeket – egy lázas gyermek szaggatott sírását, egy
fájdalmas görcsökben vonagló asszony fuldokló nyöszörgését és a
rémült hozzátartozók aggodalmas mormolását.
Az egyik kátránypapírból összetákolt kalyiba mélyéről hirtelen
egy ösztövér, sötét alak bukkant elő és megragadta a karját. Lothar
nem tudta biztosan, férfi-e vagy nő, amíg meg nem szólalt szinte
tébolyultan visító hangján.
– Maga orvos? Találnom kell egy orvost!
Lothar kitépte magát a belé csimpaszkodó ujjak közül és futásnak
eredt.
Swart Hendrick már várt rá. A csomagot már a vállára szíjazta és
lábával homokot rugdalt a tábortűz parázsló maradványaira. Manfred
mellette guggolt a borókabokor tövében.
– Tífusz – mondta ki Lothar a rettentő szót. – Már az egész
táborban elterjedt.
Hendrick megdermedt a rémülettől. Lothar látta már kiállni őt
egy megsebzett elefántbika támadása ellen, de most félt. Látszott
hatalmas fekete fejének tartásán. Még a félelem szaga is érződött
rajta – furcsa szag, hasonló ahhoz, amelyet a bronzosan csillogó fejű
sivatagi kobrák bocsátanak ki magukból, mikor izgalomba jönnek.
– Gyere, Manfred. Elmegyünk.
– Hová megyünk, papa? – kérdezte Manfred, továbbra is a bokor
tövében gubbasztva.
– El innen... el ebből a városból és ebből a járványból.
– Mi lesz Sarah-val? – kérdezte Manfred, fejét vállai közé húzva.
Lothar felismerte a gesztust – Manfrednál ez a makacskodás jele
volt.
– Ő számunkra senki. Semmit sem tehetünk érte.
– Meg fog halni... mint a mamája meg a két kiskölyök nézett fel
Manfred az apjára. – Meg fog halni, ugye?
– Gyerünk, tápászkodj már fel – ripakodott rá Lothar
fogcsikorgatva. Gyötrő lelkifurdalása eszelős düh alakjában tört ki
belőle. – Indulás! – Parancsoló kézmozdulatot tett. Hendrick talpra
ráncigálta Manfredot.
– Gyere már, Manie, hallgass apádra – győzködte szelíden, és a
fiút maga után vonszolva elindult Lothar mögött.
Mire átvágtak a vasúti töltésen, Manfred már nem huzatta magát.
Mikor Hendrick elengedte, engedelmesen követte őket. Egy óra
múlva elérték az országutat, amely ezüstös folyóként kanyargott a
holdfényben. Lothar ekkor megállt.
 – Akkor most elmegyünk a lovakért? – kérdezte Hendrick.
– Igen. Ez a következő lépés – bólintott Lothar, de feje lassan
visszafordult abba az irányba, amerről jöttek. Hendrick és a gyerek
némán követték a tekintetét.
– Nem vállalhattam ekkora kockázatot... – szólalt meg Lothar. –
Nem hagyhattam Manfredot a közelükben – magyarázta, de senki
sem válaszolt. – Meg kell kezdenünk az előkészületeket – hadarta. –
A lovak... meg kell szereznünk a lovakat... – Elcsuklott a hangja.
Hirtelen lerántotta a csomagot Hendrick válláról és odavágta az
útra. Dühödt mozdulatokkal felszakította és kikapta belőle a primitív
orvosi eszközöket és gyógyszereket tartalmazó kis
vászongöngyöleget.
– Vidd magaddal Manie-t – parancsolt rá Hendrickre. Várjatok
meg annál a sziklahasadéknál a Gamas folyón, ahol letáboroztunk
annak idején, mikor Usakosból visszafelé meneteltünk. Emlékszel
rá?
Hendrick bólintott. – Te meddig maradsz ott? – kérdezte.
– Amíg meg nem halnak – felelte Lothar. Felállt és Manfredhoz
fordult.
– Tedd azt, amit Hendrick mond!
– Nem mehetnék veled, Papa?
Lothar válaszra sem méltatta. Sarkon fordult és elindult visszafelé
a holdsütötte fák között. Szótlanul néztek utána, míg csak el nem
nyelte alakját a sötétség. Mikor végleg eltűnt a szemük elől,
Hendrick letérdelt és elkezdte visszagöngyölni a poggyászt.

Sarah a tűz mellett kuporgott. Szoknyája felgyűrődött csonttá

soványodott combjain. Szemét összehúzta a sűrű füstben és várta,
hogy felforrjon a víz a kormos bádogcsajkában. Felnézett és a tűz
fényénél megpillantotta Lothart. Egy pillanatig hitetlenkedve meredt
rá, majd sápadt, törékeny kis arca mintha lassan összegyűrődött
volna és szeméből csillogó patakokban kezdtek ömleni a könnyek.
– Már azt hittem, nem jön vissza – suttogta. – Azt hittem, örökre
elment.
Lothar hevesen megrázta a fejét. Még mindig annyira dühítette
saját gyengesége, hogy nem mert megszólalni, mert nem volt biztos
afelől, milyen gorombaság talál kicsúszni a száján. Inkább leguggolt
a tűz mellé és kiteregette a vászongöngyöleget. A csomag tartalma
meglehetősen szegényes volt. Segítségével kihúzhatott egy rossz
fogat, felvághatott egy kelést vagy egy kígyómarást, esetleg sínbe
tehetett egy törött lábat, de egy heveny hastífusszal szemben
jóformán semmit sem ért. Előszedte a Chamberlain-féle Hasmenés
Elleni Elixír névre hallgató kétes hírű csodaszert, egy kávéskanálnyit
kimért belőle a bádogbögrébe és felöntötte forró vízzel.
– Segíts – szólt rá Sarah-ra és kétfelől óvatosan felültették a
legkisebb gyereket. Szinte nem is volt már súlya. Lothar ujjai kis
testének minden egyes csontját ki tudták tapintani. Olyan volt, akár
egy fészkéből kipottyant tehetetlen madárfióka. Itt már semmi sem
segített.
– Reggelre úgyis meghal – gondolta Lothar, miközben ajkához
illesztette a bögrét. De a kislány a reggelt sem érte meg. Ártatlan kis
lelke hajnal előtt néhány órával elröppent. A halál beálltának
pillanatát nehéz volt pontosan megállapítani, Lothar csak akkor
bizonyosodott meg róla, mikor már nem érezte többé a verőér
lüktetését a vékony nyak összeaszott bőre alatt.
A fiúcska hajnalig húzta és ugyanolyan feltűnés nélkül lehelte ki
lelkét, mint a kishúga. Lothar mindkettőjüket ugyanabba a szennyes
szürke takaróba tekerte és karján a gyászos kis csomaggal kiment a
tábor végébe, ahol már megásták a tömegsírt. A két apró test
magányos kis halomként domborodott a négyzet alakú gödör
homokkal borított alján a nagyobb tetemek sora mellett.
De Sarah anyja még küzdött az életéért.
– Isten tudja, miért is akarhat tovább élni – morfondírozott
Lothar. – Sok jót már nem várhat az élettől. – De az asszony egyre
csak motyogott, ide-oda forgatta a fejét és a láz rohamaiban időnként
eszelős sikoltozásban tört ki. Lothar lassanként szinte meggyűlölte,
amiért az élethez való csökönyös ragaszkodása miatt itt kell
rostokolnia az émelyítő szagú matrac mellett, végig kell néznie
fokozatos pusztulását, meg kell érintenie lázban égő testét és
orvosságot kell csepegtetnie fogatlan szájába.
Alkonyatkor egy rövid ideig úgy látszott, hogy mégiscsak sikerül
megnyernie a csatát. Bőre hűvösebb lett és nyugodtabbá vált.
Erőtlenül Sarah keze után nyúlt és beszélni próbált. Felnézett Sarah-
ra és mintha felismerte volna. Torka mélyéből akadozva, krákogva
igyekeztek előtörni a szavak, szája sarkából undorító sárga váladék
bugyborékolt.
Ereje azonban kevésnek bizonyult. Kimerülten lehunyta a szemét
és látszott, mintha aludna. Sarah óvatosan letörölgette szájáról a
sárgás tajtékot és kétségbeesve kapaszkodott csonttá aszott kezébe.
Egy óra múlva az asszony váratlanul felült és tisztán, érthetően
megszólalt: – Sarah, hol vagy kislányom? – Azután visszahanyatlott
a matracra és hosszan, fulladozva szívta be a levegőt. A lélegzet
azonban félúton elakadt, a csontvázszerű mellkas lassan lesüllyedt és
az arc vonásai megereszkedtek, mint az olvadt viasz.
Sarah most már Lothar mellett lépegetett a tömegsír felé. A
tetemet a sor végére fektették, azután együtt mentek vissza az
elhagyatott kalyibához.
Mikor visszaértek, a kislány szótlanul nézte, amint Lothar
összegöngyöli a vászoncsomagot. Sápadt kis arcán halálos rémület
ült. Lothar elindult, de fél tucat lépés után megállt és visszanézett.
Sarah még mindig ott állt, remegve, mint egy elhagyott kölyökkutya,
de nem mozdult.
– Hát jó – sóhajtott fel Lothar megadóan. – Akkor gyerünk. – A
kislány odarohant hozzá.
– Nem leszek a terhükre – hadarta sírva, szinte hisztérikusan a
megkönnyebbüléstől. – Segítségükre leszek. Tudok főzni, varrni és
mosni. Nem leszek a terhükre.

– Mihez kezdesz vele? – kérdezte Hendrick. – Nem maradhat

velünk. Egy ekkora gyerekkel a nyakunkon soha nem csinálhatnánk
azt, amit kell.
– Nem hagyhattam ott – mentegetőzött Lothar –, abban a
haláltáborban.
– Pedig jobban jártunk volna – vont vállat Hendrick. De most mit
csináljunk?
Lassan maguk mögött hagyták a mély szurdok alján épített
hevenyészett táborhelyet és felkapaszkodtak a sziklafal tetejére. A
két gyereket odalenn hagyták a zöld tavacska homokos partján.
Közel-távol ez volt az utolsó hely, ahonnét még nem száradt ki a víz.
Ott guggoltak egymás mellett a mozdulatlan víztükör szélén.
Manfred kinyújtott jobb kezével tartotta a horgászzsinórt. A
magasból jól látszott, amint hirtelen hátraveti magát, megrántja a
zsinórt és egyik kezével a másikba adogatva villámgyorsan húzni
kezdi. Sarah felugrott, a meredek sziklafalak megsokszorozva verték
vissza izgatott sikongatását. A két férfi Manfredot figyelte, amint
kirántja a zöld vízből a vadul rángatózó, fényes fekete macskahalat.
– Majd még eldöntöm, mi legyen vele – mondta Lothar, de
Hendrick közbevágott.
– Minél előbb, annál jobb. Minél tovább veszteglünk itt, odafenn
északon annál jobban kiszáradnak a vízgyűjtők és még mindig
nincsenek lovaink.
Lothar megtömte cseréppipáját és eltöprengett. Hendricknek
igaza van, a kislány csak megnehezíti a dolgukat. Valahogy meg kell
szabadulnia tőle. Hirtelen felkapta a fejét és elmosolyodott.
– Az unokanővérem – szólalt meg. Hendrick meglepetve bámult
rá.
– Nem is tudtam, hogy vannak rokonaid.
– Legtöbbjük elpusztult a táborokban, de Trudinak sikerült
túlélnie.
– És hol van ez a te szeretett kuzinod?
– Éppen az utunkba esik északra menet. Csak ledobjuk nála a
porontyot és már megyünk is tovább.

– Nem akarok elmenni oda – suttogta Sarah kétségbeesve. Nem is

ismerem a nagynénidet. Veletek akarok maradni.
– Csitt – intette csendre Manfred. – Felébreszted papát és Hennyt.
– Közelebb húzódott a kislányhoz és kezét gyöngéden a szájára
tapasztotta. A tűz már kialudt és a hold is lenyugodott. Csak a
csillagok világítottak, mint megannyi kis gyertya a sivatagi égbolt
fekete bársonyfüggönye előtt.
Sarah most olyan halkan beszélt, hogy Manfred alig értette, pedig
szája alig néhány centiméterre volt a fülétől. – Te vagy az egyetlen
barátom – súgta –, és ha te is elhagysz, kitől tanulok meg írni és
olvasni?
 Szavaiból Manfred megérezte, micsoda iszonyú felelősséget ró rá
ez a bizalom. E pillanatban ő is hasonlóképpen érzett iránta. Sarah-
hoz hasonlóan neki sem voltak hasonló korú barátai, sosem járt
iskolába, soha nem élt városban. Egyetlen tanítója saját apja volt.
Egész életében felnőtt férfiak vették körül – apja, Hendrick, meg az
útmenti táborok és halászhajók nyers, durva lelkű népe. Sohasem
volt mellettük asszony, aki becézte vagy dédelgette volna.
Sarah volt életében az első nőnemű társ, jóllehet gyengeségével
és ostobaságával gyakorta felingerelte őt. A meredek hegyi utakon
unos-untalan lemaradozott, ilyenkor tétlenül kellett várnia, amíg utol
nem érte. Keservesen sírt, mikor Manfred agyoncsapott egy vadul
csapkodó macskahalat, vagy kitekerte egy-egy kövér barna fajdkakas
nyakát, amely az általuk állított csapdák valamelyikébe tévedt. De
gyakorta meg is tudta nevettetni Manfredot és a fiú szívesen hallgatta
cérnavékony, de tiszta énekhangját. És bár túláradó szeretete olykor
már-már terhessé vált számára, mégis valami megmagyarázhatatlan
jó érzés töltötte el, ha a közelében volt. Gyorsan tanult és bár csak
néhány napja voltak még együtt, máris fejből tudta az ábécét és a
szorzótáblákat kettőtől tízig.
Persze sokkal jobb lett volna, ha Sarah fiúnak születik, de volt
még valami más is. Bőrének illata és puhasága valami furcsa
izgalommal töltötte el Manfredot. A haja olyan finom és selymes
tapintású volt. Manfred olykor, mintha csak véletlenül tenné,
megsimogatta. Sarah ilyenkor szinte megdermedt és olyan csöndes
gyönyörűséggel adta át magát a pillanat boldogságának, hogy a fiú
zavartan engedte le a kezét.
Olykor macska módjára hízelegve hozzásimult és Manfredot
valami soha nem tapasztalt öröm töltötte el, sokkal nagyobb annál,
mint amennyit a röpke érintés indokolt volna. Éjszakánként, mikor
együtt aludtak a közös takaró alatt, a fiú gyakran felébredt. Ilyenkor
nyitott szemmel fekve hallgatta Sarah lélegzését, miközben a
selymes szőke hajszálak csiklandozva cirógatták az arcát.
Ötödik napja voltak már az Okahandjába vezető végtelen,
porlepte országúton. Csak a kora reggeli és a késő esti órákban
tudtak haladni, mert napközben a hőség elviselhetetlen volt. Ilyenkor
a férfiak az árnyékban pihentek, a két gyerek pedig élve az
alkalommal csendben elsomfordált mellőlük és bebarangolta a
környéket. Beszélgettek, hurokcsapdákat állítottak vagy átvették
Sarah aznapi leckéjét. Nem játszották a korukbeli gyerekek „képzeld
el...” játékait. Az ő életük amúgy is túlságosan közel állt a rideg
valósághoz és most ráadásul még egy új veszéllyel is szembe kellett
nézniük az elválás rémével, amely minden egyes maguk mögött
hagyott mérfölddel egyre fenyegetőbben közeledett. Manfred
hasztalan kutatott megfelelő szavak után, melyekkel
megvigasztalhatta volna a lányt, saját bánatát pedig csak még inkább
elmélyítették Sarah barátságának és ragaszkodásának tanújelei.
Éjszakánként szorosan hozzábújt a takaró alatt és a törékeny kis
testből sugárzó szeretet valósággal megijesztette a fiút. Ügyetlenül
átkarolta Sarah vállát, arcát puha selymes hajába fúrta.
– Visszajövök érted – suttogta, pedig nem is akarta ezt mondani.
Eddig a pillanatig még a gondolat sem fordult meg a fejében.
– Ígérd meg – kérte Sarah, száját Manfred fülére tapasztva. –
Ígérd meg, hogy visszajössz és magaddal viszel.
– Visszajövök, ígérem – ismételte Manfred ünnepélyesen és
elborzadt attól, amit tesz. Hiszen tudta, hogy nem áll módjában
irányítani saját sorsát és egy percig sem lehet biztos benne, hogy be
tudja váltani ígéretét.
– Mikor? – szegezte neki türelmetlenül a kérdést Sarah.
– Van valami, amit el kell intéznünk – felelte Manfred. Ő maga
sem ismerte apja és Henny tervének részleteit. Csak azt tudta, hogy
valami nehéz és veszedelmes vállalkozásról van szó. – Egy nagyon
fontos ügyet. Nem, nem mondhatok többet. De ha elintéztük,
visszajövünk érted.
Sarah-t szemmel láthatólag kielégítették a hallottak.
Megkönnyebbülten felsóhajtott és Manfred érezte, amint karjaiban
oldódik a feszültség. Egész teste elernyedt az álmosságtól és hangja
halk mormolássá szelídült.
– Manie, ugye a barátom vagy?
– Hát persze, hogy az vagyok.
– A legjobb barátom?
– Igen, a legjobb barátod.
Sarah ismét felsóhajtott, azzal álomba zuhant. Manfred
gyöngéden megcirógatta a haját, amely puhán omlott el simogató
ujjai alatt. Hirtelen minden eddiginél vadabb erővel rohanta meg a
közelgő elválás felett érzett fájdalom. Érezte, hogy sírni volna kedve,
de leküzdötte magában ezt a férfihoz méltatlan érzést.
Másnap bokáig gázoltak a végtelen hullámzó síkság lisztszerűen
fehér porában. Egy kis domb tetejére érve Lothar megállt, bevárta a
két gyereket és szó nélkül előremutatott.
Okahandja kis határvárosának bádogtetői mint megannyi apró
tükör csillogott a lenyugvó nap fényében. Középen egy templom
magányos tornya emelkedett. A háztetőkhöz hasonlóan ezt is
bádoglemezek borították és alig emelkedett ki a környező fák lombja
közül.
– Estére ott leszünk – szólalt meg Lothar. Átvette a csomagot a
másik vállára és lenézett a kislányra. Finom, selymes haja a portól és
az izzadságtól összeragadva lógott a homlokába és az arcába, két
napszítta kis copfocskája mint két szarv meredezett a füle mögött.
Bőrét olyan sötétre égette a nap, hogy ha haja nem lett volna szőke,
bízvást valami nama törzsbeli gyereknek nézhették volna. Öltözéke
is ugyanolyan szegényes volt, mint amazoké, meztelen lába portól
fehérlett.
Lothar egy darabig fontolgatta, hogy egy új ruhát vegyen neki az
egyik útmenti vegyeskereskedésben, de azután elvetette az ötletet. A
költség ugyan megtérülhetett volna, mert ha unokanővére esetleg
mégsem fogadja be a gyereket, akkor... Nem volt kedve tovább
folytatni a gondolatmenetet. Majd egy kicsit megmosdatja a város
vízellátását biztosító fúrólyuknál.
– A hölgyet, akinél lakni fogsz, Mevrou Trudi Biermannak hívják
– magyarázta. – Nagyon kedves, vallásos hölgy.
Lothar meglehetősen kevés dologban hasonlított unokanővéréhez.
Ami azt illeti, már tizenhárom esztendeje nem találkoztak. – Férje az
okahandjai holland református gyülekezet lelkésze. Ő is nagyon
művelt, istenfélő ember. Veled egyidős gyermekeik vannak. Majd
meglátod, milyen jól fogod magad érezni velük.
– Ő is tanít majd olvasni, mint Manie? – kérdezte Sarah.
– Hát persze – Lothar magában már minden elképzelhető
hazugságra felkészült annak érdekében, hogy végre megszabaduljon
a gyerektől. – A saját gyermekeit is ő tanítja és úgy bánik majd veled
is, mintha az ő kislánya volnál.
– Manie miért nem maradhat itt velem?
– Manie-nak velem kell jönnie.
– Kérem szépen, nem mehetnék magukkal én is?
– Nem. Te itt maradsz, és nem akarom újból elölről kezdeni ezt a
vitát.
A fúrólyuk szivattyújának vízgyűjtő medencéjénél Sarah lemosta
a lábára és karjára rakódott port, majd benedvesítette a haját és újra
befonta a copfjait.
– Készen vagyok – szólalt meg végül és félelemtől remegő
lábakkal álldogált, miközben Lothar tetőtől talpig szigorúan
végigmustrálta. Ez a szutykos kis poronty csak púp volt a hátukon,
de most valahogy mégis valami gyöngéd szeretetet érzett iránta. Nem
segíthetett rajta, de csodálta lelkierejét és bátorságát. Hirtelen
ráeszmélt, hogy azon töpreng, nem kínálkozik-e valami más
megoldás, mint sorsára hagyni a gyereket. Komoly erőfeszítésébe
került, hogy félresöpörje a gondolatot és elszánja magát arra, amit
meg kell tennie.
– Akkor indulás – mondta. Kézen fogta a kislányt és Manfredhoz
fordult. – Te várj meg itt Hennyvel.
– Papa, hadd menjek veletek – könyörgött Manfred. Csak a
kapuig. Csak hogy elbúcsúzhassak Sarah-tól.
Lothar egy pillanatig habozott. – No jó – egyezett bele
kelletlenül. – De tartsd a szád és ügyelj a modorodra.
Elindultak a házak mögött vezető keskeny hátsó úton és
nemsokára egy nagyobb épülethez értek, amely a templom
tőszomszédságában állt és szemlátomást egybeépült vele. Minden
kétséget kizáróan ez volt a lelkészlak. A hátsó szoba ablaka mögül
egy Petromax lámpa éles, fehér fénye szűrődött ki, a bogarak és éjjeli
lepkék sokasága dobpergésszerű zajjal ütődött neki az ajtókeretre
feszített szúnyoghálónak.
Ahogy kinyitották a kaput és felmentek a konyhához vezető
ösvényen, monoton zsolozsmázó hangok ütötték meg a fülüket. A
dróthálóval védett ajtón át megpillantották a családot, amint a
deszkákból ácsolt hosszú konyhaasztal mögött ülve énekelnek.
 Lothar bekopogott az ajtón, mire a zsoltár elhalt. Az asztalfőn ülő
férfi felemelkedett és az ajtó felé indult. Fekete öltönye a térdeknél
és az ujjak könyökeinél kibuggyosodva lötyögött, széles vállaira
azonban szemlátomást szűknek bizonyult. Hosszú, őszes haja zsíros
fürtökben lógott a vállára és sűrűn szitáló korpás pikkelyekkel
hintette be a fekete szövetet.
– Ki az? – kérdezte sztentori hangon, mintha csak most is a
szószékről mennydörögne a gyülekezet felé. Szélesre tárta a
szúnyoghálót és kikémlelt a sötétbe. Széles, boltozatos homloka
intelligenciát sugárzott, középen szigorúan elválasztott haja pedig
csak még tovább fokozta ezt a hatást. Mélyen ülő, fanatikusan izzó
szemeivel az Ótestamentum prófétáira emlékeztetett.
– Te! – kiáltott fel hitetlenkedve, mikor megismerte Lothart és
szemmel láthatólag nem is állt szándékában ennél hosszabbra
nyújtani az üdvözlést. Hátrapillantott a válla fölött és bekiáltott a
konyhába. – Mevrou, itt van az az istentelen unokatestvéred!
Visszatért a vadonból, mint Káin!
Az asztal túlsó végéből egy szőke hajú asszony emelkedett fel,
pisszegve lecsendesítette a gyerekeket és intett, hogy maradjanak a
helyükön. Negyven körüli, erőteljes, pirospozsgás arcú nő volt, alig
valamivel alacsonyabb az uránál. Szőke haját német divat szerint,
vastag koszorúba fonva viselte a feje tetején. Vaskos, tejfehér karjait
terjedelmes keblén keresztbe fonva megállt az ajtóban.
– Mit akarsz tőlünk, Lothar De La Rey? – kérdezte emelt hangon.
– Ebben a házban istenfélő, keresztény népek laknak, akik nem
kíváncsiak a te erkölcstelen és kicsapongó viselkedésedre. – A két
gyereket meglátva azonban kirontott az ajtó elé és kíváncsian rájuk
bámult.
– Hello, Trudi – üdvözölte Lothar, előrébb húzva Sarah-t a
fénybe. – Hát jó sok év eltelt azóta. Látom, jó egészségnek örvendesz
és boldognak látszol.
– Boldog vagyok Isten szeretetében – felelte az asszony. – De
tudod, hogy jó egészségnek sohasem igen örvendtem – és arcára
szenvedő kifejezés ült ki. Lothar gyorsan folytatta.
– Adok nektek egy újabb lehetőséget a keresztényi szeretet
gyakorlására. – Maga elé tolta Sarah-t. – Ez a szegény kis árva...
egyedül áll a világban. Otthonra van szüksége. Ti befogadhatnátok
őt, Trudi, Istennek tetsző cselekedet volna.
– Már megint egy újabb... – kezdte az unokanővére, de aztán
hátrapillantott a konyhába, ahol két lánya kíváncsi arccal figyelte a
beszélgetést. Lehalkította hangját és dühösen sziszegve kérdezte. –
Már megint egy újabb fattyad?
– A családját elvitte a tífuszjárvány – közölte Lothar. Ez súlyos
hiba volt. Rögtön rádöbbent, amint látta, hogy Trudi ijedten
hátraugrik a kislány közeléből. – De az már hetekkel ezelőtt volt –
tette hozzá gyorsan. – Ő nem kapta el. Trudi kissé megnyugodott,
Lothar pedig folytatta. – Én nem tudom gondját viselni. Tovább kell
utaznunk, neki pedig asszonyi gondoskodásra van szüksége.
– Nekünk már így is túl sok éhes szájat kell etetnünk – kezdte
Trudi, de az ura közbevágott.
– Lépj közelebb, gyermekem – mennydörögte, Lothar pedig felé
taszigálta a megszeppent kislányt. – Mi a neved?
– Sarah Besternek hívnak, Oom.
- Szóval a mi népünkből való vagy? – kérdezte a magas termetű
lelkész. – Egy azok közül, akiknek igazi afrikaner vér csörgedezik az
ereiben?
Sarah bizonytalanul bólintott.
– És elhalt szüleid a református egyház kebelében léptek
házasságra? – firtatta a tisztelendő. Sarah ismét bólintott. És te
hiszel-e az úrban, Izrael Istenében?
– Igen, Oom. Anyám erre tanított – suttogta Sarah.
– Akkor pedig nem küldhetjük el ezt a gyermeket – fordult a
feleségéhez a lelkész. – Hozd őt be, asszony. Isten majd gondoskodik
rólunk. Isten mindig gondoskodik az ő választott népéről.
Trudi Bierman színpadiasán felsóhajtott és megfogta Sarah karját.
– Olyan vézna és koszos, akár egy nama kölyök.
– És te, Lothar De La Rey – mutatott ujjával Lotharra a
tisztelendő. – A te elmédet még mindig nem világosította meg Isten
végtelen irgalma? Még mindig nem vezérelte lépteidet a hit igaz
ösvényére?
– Még nem, kedves kuzin – válaszolta Lothar és leplezetlen
megkönnyebbüléssel hátrálni kezdett az ajtótól.
 A lelkész figyelme ekkor a háttérben álldogáló fiúra irányult. –
Ez kicsoda? – kérdezte.
– A fiam, Manfred – válaszolta Lothar, karját védelmezőén a fiú
vállára téve. A lelkész azonban közelebb lépett, Manfred fölé hajolt
és közvetlen közelről az arcába nézett. Nagy, sötét szakálla
fenyegetően felborzolódott, szemei fanatikus tűzben égtek, Manfred
azonban bátran beléjük nézett és látta, amint pillantásuk megváltozik.
Kialudt bennük a fenyegető láng, helyébe a humor és a részvét
szikrája költözött.
– Félsz tőlem, Jong? – kérdezte a pap megenyhült hangon.
Manfred megrázta a fejét.
– Nem, Oomie - legalábbis nem túlzottan.
A tisztelendő elnevette magát. – Ki oktat téged a Szentírásra,
Jong? – kérdezte. Az afrikaans kifejezést használta, ami annyit
jelentett, „fiacskám” vagy „fiatalember”.
– Az apám, Oom – felelte Manfred.
– Akkor Isten irgalmazzon a lelkednek – szólt a tisztelendő, azzal
felegyenesedett és szakállával vádlóan Lothar felé bökött.
– Bárcsak inkább őt hagytad volna itt, mint a lányt – mondta,
mire Lothar szorosabban karolta át fia vállát. – Belevaló gyereknek
látszik – folytatta a tisztelendő –, ilyenekre van szükségünk Isten és
népünk szolgálatában.
– Nagyon is jó kezekben van – vágott vissza Lothar, nem tudván
elrejteni idegességét. A lelkész azonban ismét Manfredra szegezte
delejező tekintetét.
– Azt hiszem, Jong, a Mindenható Isten úgy rendelte, hogy te
meg én egyszer újra találkozzunk. Ha az apád majd vízbe fullad,
felfalja egy oroszlán, felakasztják az angolok vagy egyéb módon
elnyeri méltó büntetését Izrael Istenétől, térj vissza ide. Hallasz
engem, Jong? Szükségem van rád, szüksége van rád a te népednek és
szüksége van rád az Úrnak! Az én nevem Tromp Bierman, az Úr
Harsonája. Térj vissza ebbe a házba!
Manfred bólintott. – Visszajövök Sarah-ért. Megígértem neki.
Amint ezt kimondta, a kislány bátorsága végleg szertefoszlott és
zokogva igyekezett kitépni magát Trudi kezei közül.
– Hagyd ezt abba, gyermekem – rázta meg bosszúsan Trudi
Bierman. – Ne bőgj. – Sarah nagy nehezen erőt vett magán és
lenyelte könnyeit.
Lothar elhúzta Manfredot az ajtó elől. – A gyerek szorgalmas és
igyekvő természetű – szólt vissza a válla fölött. – Nem fogjátok
megbánni az irgalmasságotokat.
– Azt majd meglátjuk – morogta unokanővére bizalmatlanul, de
Lothar már el is indult visszafelé az ösvényen.
– Ne feledd Isten igéjét, Lothar De La Rey – kürtölte utánuk az
Úr Harsonája. – „Én vagyok az Út és a Fény, mindazok számára,
akik hisznek bennem...”
Manfred hirtelen kipenderült apja szorításából és visszanézett. A
pap magas, ösztövér alakja egészen betöltötte a konyhaajtó nyílását,
de dereka mögül fel-felbukkant Sarah rémült arcocskája – a
Petromax lámpa rideg fényében olyannak tűnt, mint egy zokogó
porcelánbaba.

Négy férfi várta őket a megbeszélt helyen. Azokban a viharos

években, mikor még együtt harcoltak a gerillakommandóban,
mindegyiküknek pontosan ismernie kellett a találkozási pontokat. Ha
a szövetségi csapatok ellen folyó csatákban szétszóródtak, ki-ki
elrejtőzött a bozótban, azután néhány nap múlva ismét találkoztak
valamelyik biztonságos rejtekhelyen. Ezek a találkozási pontok
mindig víz közelében voltak – hol egy szivárgó kis érnél a sziklás
hegyszorosban, hol a busmanok valamelyik ivóvízforrásánál, hol egy
kiszáradt folyómederben, ahol némi ásással hozzájuthattak a kincset
érő anyaghoz. További közös vonása volt e helyeknek, hogy
mindegyikükről körkörös kilátás nyílt a környező vidékre, nehogy az
esetlegesen utánuk lopózó ellenség meglepetésszerűen rajtuk
üthessen. Ezenkívül mindig akadt a közelben legelő a lovak számára,
valamilyen természetes fedezék az embereknek, és mindig volt
elrejtett élelem és lőszertartalék.
Annak a helynek, amelyet Lothar a mostani randevúra választott,
volt ezeken kívül még egy további előnye is. A hegyek között bújt
meg, alig néhány mérföldnyire északra egy dúsgazdag német
marhatenyésztő birtokától. Ezt az embert régi barátság fűzte Lothar
családjához és mindig rokonszenvezett a szabadságharcosokkal.
Lothar tudta, hogy az ő birtokán mindig menedéket találhatnak.
Lothar a szeszélyesen kanyargó, kiszáradt folyómederben
haladva érte el a hegyeket. Egyenesen a meder közepére sétált, hogy
emberei már messziről megláthassák, így aztán, noha még jó két
mérföldnyire jártak a találkozási ponttól, a sziklás hegygerincen
máris felbukkant egy apró figura és vad karlengetéssel üdvözölte
őket. Mögötte máris megjelent három társa és lélekszakadva
rohantak le a meredek hegyoldalon a folyómeder felé, hogy
találkozzanak Lotharral és az övéivel.
Vezetőjük „Vark Jan”, vagyis „Disznó John” volt, az öreg
khoisan harcos. Milliónyi ránctól szabdalt sárgás arca elárulta őseit,
akik közt vegyesen akadtak namák, bergdamák, sőt, mint dicsekedve
híresztelte, valódi busmanok is. Az a mendemonda járta, hogy
nagyanyja még busman rabszolga volt, aki a múlt század végén, az
utolsó nagy rabszolgalázadás idején esett a búrok fogságába. A
történet hitelességét illetően azonban megoszlottak a vélemények,
mivel Disznó John hírhedt hazudozó volt.
Szorosan a nyomában ott futott Klein Boy, Swart Hendricknek
egy herero asszonytól született törvénytelen fia. Egyenesen az
apjához lépett és a hagyományos tiszteletteljes tapssal üdvözölte.
Ugyanolyan magas és erőteljes volt, mint Hendrick, de anyja lágy
vonásait és ferde vágású szemeit örökölte. Bőre is világosabb volt
apjáénál, és a napsugarak játékának hatására, akár a vadméz,
szüntelenül változtatta tónusát. Disznó Johnnal együtt az egyik
halászhajón dolgozott Walvis Bayben és Hendrick azért küldte őket
előre, hogy megkeressék és elhozzák a találkozóra a másik két
embert, akire szükségük volt.
Lothar most ehhez a kettőhöz fordult. Tizenkét esztendeje látta
őket utoljára. Úgy emlékezett rájuk, mint vad, könyörtelen
harcosokra. ,,Vérebek”-nek hívta őket, részint szeretetből, részint
bizalmatlanságból, mert tudta, hogy olyanok, mint a kopók – a
gyengeség első jelére ellene fordulnának és széttépnék.
Most mindkettőt régi háborús becenevén üdvözölte. Egyikük
hosszú, vékony lábai miatt a „Gólya” nevet kapta, társát pedig
„Bölény”-nek hívták, mert fejét mindig fenyegetően leszegett pózban
tartotta. Egymásba kulcsolták kezeiket, majd csuklóikat, végül ismét
a kezek következtek. Ezen a szertartásos módon üdvözölték egymást
különleges alkalmakkor – egy-egy sikeres rablást követően, vagy
amikor hosszú idő után újra találkoztak. Lothar elnézte őket és látta,
milyen nyomokat hagyott rajtuk az elmúlt tizenkét év és a gondtalan
élet. Elhízott, elpuhult középkorú férfi lett belőlük. Lothar azzal
vigasztalta magát, hogy a feladat, amelyet nekik szánt, nem lesz
túlságosan megerőltető.
– No! – vigyorgott rájuk. – Szóval mégiscsak sikerült
kirángatnunk benneteket a feleségetek lottyadt hasa alól, meg a
söröskorsóitok mellől. – Erre mindnyájan harsogó nevetésben törtek
ki.
– Abban a minutában, ahogy Klein Boy és Disznó John
kimondták a nevedet, már indultunk is – bizonygatták mindketten.
– Hát persze, és természetesen csak az irántam érzett szeretet és
hűség hajtott titeket – jegyezte meg Lothar maró gúnnyal –, ahogyan
a dögkeselyűt és a sakált is csak a halottak iránti szeretet vezérli, nem
az éhség.
Ismét elszabadult a viharos jókedv. Mindannyiuknak hiányoztak
Lothar csípős megjegyzései.
– Disznó John valami aranyat emlegetett – vallotta be Bölény a
nevetőgörcs két rohama között. – És Klein Boy arról is suttogott,
hogy esetleg megint lesz valami jó kis verekedés.
– Szomorú dolog, hogy egy korombeli férfi már csak napjában
egyszer, legfeljebb kétszer tudja kielégíteni a feleségeit – szólalt meg
Gólya –, de verekedni azért még tudunk, örülünk a régi cimboráknak,
és ha kell, éjt nappá téve fosztogatunk – az irántad való hűségünk
pedig olyan végtelen, akár a Kalahári sivatag. – Ettől aztán megint
pukkadozni kezdtek és egymás hátát csapkodták széles jókedvükben.
A társaság emelkedett hangulatban kerekedett fel és a
folyómedret elhagyva felkapaszkodtak a régi találkozási pontra.
Valójában nem volt egyéb, mint egy alacsonyan lecsüngő
sziklapárkány alatt meghúzódó üreg. A sziklás mennyezeten még jól
látszottak a rég elhamvadt tábortüzek füstjének sötét nyomai. Az
üreg hátsó falát okkersárga színű rajzok és ákombákomok díszítették
– az apró termetű busmanok keze nyomai, akik valaha itt kerestek
menedéket a vadállatok és a természet erői elől. Az üreg bejárata elől
kilátás nyílt az egész hullámzó síkságra. A lentről jövőknek szinte
lehetetlen lett volna észrevétlenül megközelíteni a hegy tetejét.
A négy elsőként érkező már felnyitotta a titkos raktárát – egy
eldugott sziklarepedést, valamivel lejjebb a hegyoldalban. A hasadék
bejáratát kövekkel zárták el és a folyópartról idehordott agyaggal
tapasztották be. Lothar maga is meglepődött, milyen jó állapotban
vészelték át az itt elrejtett készletek az eltelt éveket. A konzerveket és
a muníciót tartalmazó dobozokat persze légmentesen lezárták, a
Mauser karabélyok pedig vastag sárga kenőzsírba ágyazva és
zsírpapírba csomagolva várták, hogy újból használatba vegyék őket.
Minden tökéletes állapotban került elő. Még a tartalék nyergeket és a
ruhákat is megóvta a száraz sivatagi levegő.
Hatalmas lakomát csaptak marhahúskonzervből és kétszersültből.
Valaha utálták ezt az egyhangú menüt, most azonban hirtelen
kimondhatatlanul ízletesnek érezték. Felidézte bennük azoknak a
vérzivataros napoknak az emlékét, amelyeket most megszépített az
idő.
Evés után szétválogatták a nyergeket és a ruhákat. Néhány
darabot minden elővigyázatosság ellenére megrongáltak a rovarok, a
rágcsálók, vagy kiszáradtak, akár a pergamen. Ezeket fáradságos
munkával szétszedték, újra összevarrtak, fényesre suvickolták, míg
végül mindannyiuknak volt felszerelése és fegyvere.
Munka közben Lothar azon töprengett, hogy még több tucatnyi
hasonló készlet van elrejtve szerte a vadonban, északon pedig, a
titkos tengerparti bázison, ahonnét a német tengeralattjárókat látta el
üzemanyaggal és pótalkatrészekkel, még több ezer font értékű
tartalék lehet felhalmozva. Mostanáig sohasem jutott eszébe, hogy
saját szakállára kifossza a rejtekhelyeket – valami homályos hazafiúi
érzés mindig tiltakozott benne ez ellen.
Most azonban hirtelen megérintette a csábítás. – Ha kibérelnék
egy hajót Walvisben és a part mentén haladva... De akkor
beléhasított a fájdalom felismerése, hogy soha többé nem látja
viszont sem Walvis Bayt, sem ezt az országot. Ha megteszik, amire
készülnek, örök időkre el kell tűnniük innét.
Talpra ugrott és a sziklaüreg bejáratához lépett. Tekintete
végigpásztázta az itt-ott magányos szamártövisbozótokkal tarkított,
szürke, tikkadt síkságot és megrohanta a közeledő tragédia előérzete.
– Lehetek valaha is boldog máshol? – töprengett. – Távol ettől a
vad és szépséges vidéktől? – Eddigi határozottsága hirtelen
megingott. Megfordult és észrevette, hogy Manfred aggodalmasan
összeráncolt szemöldökkel figyeli. – És vajon jogom van a fiam
helyett dönteni? – tette fel a kérdést önmagának. – Jogomban áll-e
életre szóló száműzetésre ítélni őt?
Nagy nehezen erőt vett magán. Megrázkódott, mint a lovak,
amikor a kellemetlenkedő legyeket hessentik el magukról és
odaintette a fiút. Kisétált vele a sziklaüregből és mikor a többiek már
hallótávolságon kívül voltak, szórul szóra elmondta neki, mire
készülnek. Semmit sem hallgatott el, úgy beszélt, mint férfi a
férfival.
– Manie – mondta –, tőlünk elloptak mindent, amiért dolgoztunk.
A törvény szemében ez nem minősül lopásnak, de Isten és a
természet törvényei szerint igen. A Biblia feljogosít minket, hogy
elégtételt vegyünk azokon, akik félrevezettek és becsaptak – szemet
szemért, fogat fogért. Nem teszünk egyebet, mint hogy visszavesszük
azt, amit elloptak tőlünk. De tudnod kell, Manie, hogy az angol
törvények szerint ezért úgy néznek majd ránk, mint közönséges
gonosztevőkre. Arra leszünk kényszerítve, hogy meneküljünk és
rejtőzködjünk, és úgy fognak ránk vadászni, mint a vadállatokra.
Csak a bátorságunk és a ravaszságunk menthet meg.
Manfred egészen fellelkesült és csillogó szemmel bámult rá. Az
egész olyan romantikusán és izgalmasan hangzott. Elöntötte a
büszkeség, amiért apja bizalmába avatta és ilyen komoly felnőtt
dolgokról beszél vele.
– Északra fogunk menni – folytatta Lothar. – Tanganyika,
Nyaszaföld és Kenya tele van művelésre alkalmas, jó
termőföldekkel. A mi népünkből már eddig is sokan telepedtek le ott.
A nevünket persze meg kell majd változtatnunk és soha nem
térhetünk vissza ide, de az új hazánkban új életet kezdhetünk.
– Nem jövünk vissza soha többé? – Manfred arcáról eltűnt a
lelkesedés. – És mi lesz Sarah-val?
Lothar úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. – Lehet,
hogy veszünk egy szép kávéültetvényt Nyaszaföldön, vagy a
Kilimandzsáró tövében. A Serengeti síkságon még mindig rengeteg a
vad. Vadászni fogunk és földet művelünk.
Manfred kötelességtudó arccal hallgatta, de szemében kihunyt az
érdeklődés szikrája. Hogyan is mondhatta volna el? Hogy is vághatta
volna az apja szemébe: „Apa, én nem akarok elmenni egy idegen
országba. Én itt akarok maradni.”
Mikor nyugovóra tértek, még sokáig feküdt nyitott szemmel.
Hallgatta a többiek horkolását, nézte a tábortűz lassan elhamvadó
zsarátnokát és Sarah-ra gondolt. Maga előtt látta a könnyektől
maszatos kis manóarcot és felidézte a sovány kis test melegét a
takaró alatt. – Ő az egyetlen barátom...
Egy különös, riasztó hang zökkentette vissza a valóságba. Lentről
jött a síkság felől, de a távolság sem csökkentette ijesztő hatását.
Apja halkan köhécselve felült, a takaró lecsúszott a derekára.
Odalenn ismét felhangzott a félelmetes üvöltés. Előbb vérfagyasztó
crescendóba csapott fel, majd mély horkantásokká csillapulva elhalt.
– Apa, mi ez? – kérdezte ijedten Manfred. Tarkóján égnek állt a
szőr és szúrt, mintha csalán csípte volna meg.
– Azt mondják, hogy még a legbátrabb férfiak is megrémülnek,
mikor először hallják ez a hangot – válaszolta apja csendben. – Ez,
fiam, a zsákmányára vadászó éhes kalahári oroszlán bömbölése volt.

Hajnalban, amikor a hegyoldalról leereszkedve elérték a síkságot,

Lothar, aki a menet élén haladt, hirtelen megtorpant és magához
intette Manfredot.
– A hangját már hallottad – most a lábnyomát is láthatod. – Azzal
rámutatott a tányér nagyságú mancsok lenyomatára, amelyek mélyen
belesüppedtek a puha, sárgás talajba.
– Egy öreg maanhar, egy magányos vén hím – magyarázta, ujja
hegyével követve a lenyomat körvonalait. Manfred az elkövetkező
hónapokban gyakorta látta apját, amint megtapogatja a nyomokat,
mintha ujjai hegyével titkos üzeneteket olvasna ki belőlük. – Nézd,
milyen simára koptak a mancsai. Ha jól megnézed, láthatod, hogy
járás közben a bokájára helyezi a testsúlyát. Mindig a jobb mellső
lábára lép először, valószínűleg sánta. Biztosan nehezen talál
elejthető zsákmányt, ezért merészkedett a farm közelébe. A marhákat
könnyebb megölni, mint a szabadon élő vadakat.
Lehajolt és felvett valamit az egyik tövisbokor alsó ágai közül. –
Nézd csak, Manie – mondta, és egy durva tapintású, vörösesen
arányló szőrcsomót helyezett Manfred tenyerébe. – Itt hagyott neked
egy fürtöt a sörényéből – mondta, azzal felállt, átlépte a nyomokat és
továbbindult. Nemsokára elérték a legelőket. A terület vízellátását
természetes artézi források sora biztosította és térdmagasságig ért a
dús, üdezöld fű. Elhaladtak az első legelésző marhacsordák mellett.
Az állatok elégedetten kérődztek, szügyük kis híján a földet verdeste,
szőrük megcsillant a kora reggeli napsütésben.
Az udvarház egy magaslaton állt a víztárolók mögött. Egzotikus
datolyapálma-liget övezte, a fákat egyenest Egyiptomból szállították
ide. A ház eredetileg német gyarmati erődítmény volt és az 1904-es
herero háború idejéből maradt itt, mikor a német terjeszkedés elleni
felkelés lángba borította az egész vidéket. Még a bondelswartok és a
namák is csatlakoztak a fellázadt hererákhoz. A gyarmatosítóknak
egy húszezres létszámú hadsereg felállításába és 60 millió fontba
került a lázadás leverése. A végelszámoláskor ehhez jött még a 2 500
elesett német tiszt és közkatona, valamint az a 70 000 herero férfi, nő
és gyermek, akik a golyók, a tűz és az éhínség áldozatául estek. A
törzs népességének majdnem pontosan hetven százaléka odaveszett.
Az épület eredetileg határerődítményként szolgált a támadó
herero csapatok visszaszorítására. Vastag fehérre meszelt külső falain
lőrések sorakoztak és még központi tornyát is pártázatos, lőréses
oromzattal látták el. A zászlórúd csúcsán ma is kihívóan terjesztette
ki szárnyát a német birodalmi sas.
A gróf már messziről megpillantotta őket, amint a forrásokat
elhagyva a poros úton közeledtek és rögvest fogatot küldött elébük.
Nagyjából Lothar anyjával lehetett egyidős, de ma is délceg, erőteljes
kiállású férfi volt. Szája szegletében hosszúkás forradás fehérlett –
egy régi párbaj emléke. Régimódian szertartásos modorban
üdvözölte őket. Swart Hendricket a szárnyépületben lévő
cselédfertályra küldte, Lothart és Manfredot pedig bevezette a ház
félhomályos, hűvös központi csarnokába, ahol a grófné már a jófajta,
fekete üveges német sörrel és házi érlelésű gyömbérsörrel várta őket.
Mialatt megfürödtek, a szolgák tüneményes gyorsasággal
eltüntették piszkos holmijaikat és mikor alig egy óra múlva
visszahozták, a ruhák frissen mosott és vasalt halmokban sorakoztak,
a csizmák tükörfényesre pucolva ragyogtak. Vacsorára a birtokról
származó marhahúsból készült hátszínszeletet szolgáltak fel,
fenségesen illatozó mártással és pazar rajnai borokkal. Ezt Manfred
mérhetetlen gyönyörűségére tucatnyi különböző fajta
gyümölcslepény, puding és más édesség követte, míg Lothar számára
a házigazdával és feleségével folytatott magasröptű társalgás
jelentette az igazi élvezetet. Igazi öröm volt annyi idő után végre
ismét könyvekről és zenéről beszélgetni és hallgatni vendéglátói
választékos német beszédét.
Mikor Manfred már egy falatot sem bírt lenyelni és két kezével
kellett eltakarnia a hatalmas ásításokat, megjelent az egyik herero
szobalány és a szobájába kísérte. A gróf snapszot töltött a poharakba
és mialatt felesége az ezüst kávéskanna körül foglalatoskodott,
Lothar legnagyobb örömére egy doboz havannát hozott be.
Megvárta, míg Lothar szivarja egyenletesen szelelni kezd, azután
rátért a tárgyra.
– Megkaptam a Windhoekból írott leveledet, és
szerencsétlenséged híre rendkívüli módon lesújtott – mondta. – Igen
nehéz idők ezek mindannyiunk számára. – Zakójának ujjával
gondosan megtörölgette monokliját, majd ismét a szemére illesztette
és figyelmesen nézte Lothart. – Áldott emlékű édesanyád igen finom
úrihölgy volt. Nincs semmi, amit meg ne tennék a fiáért. –
Elhallgatott és hosszút szippantott a havannából. A füst ízétől
halványan elmosolyodott, majd újra megszólalt. – Mindazonáltal...
Lothar jókedve rögvest lelohadt. Épp elégszer hallotta már ezt a
szót mint a visszautasítás és a kiábrándulás előhírnökét.
– Mindazonáltal alig két héttel azelőtt, hogy megkaptam a
leveledet, itt járt a hadsereg felvásárlótisztje, én pedig eladtam neki
az összes felesleges lovunkat. Csak annyit hagytam meg, amennyire
nekünk magunknak okvetlenül szükségünk van.
Lothar megértőén bólogatott, bár a réten legalább negyven remek
lovat látott, amint jó étvággyal legelték a zsenge füvet.
– Van viszont két kiváló öszvérem – folytatta a gróf –, erős,
kitartó jószágok, amelyeket egy jelképes összegért a rendelkezésedre
tudnék bocsátani – mondjuk ötven fontért.
– A kettőt? – kérdezte Lothar tiszteletteljesen.
– Darabját – válaszolta a gróf kurtán. – Ami a leveledben
szereplő másik ajánlatot illeti... nekem alapelvem, hogy soha nem
kölcsönzök pénzt a barátaimnak, így az ember elkerülheti, hogy egy
csapásra veszítse el a barátját és a pénzt.
Lothar tapintatosan elengedte füle mellett a jó tanácsot és inkább
visszatért az előbbi témához. – Az a felvásárlótiszt... vásárolt lovakat
a környék többi uradalmából is?
– Tudtommal majdnem száz lovat vásárolt – felelte a gróf.
Szemmel láthatóan megkönnyebbülést okozott neki, hogy Lothar
úriemberhez méltó módon fogadta a visszautasítást. – Egytől egyig
kiváló állatok. Csak a legjobbak érdekelték – sivatagi lovagláshoz
edzett és az összes lóbetegség ellen beoltott példányok.
– Gondolom, vasúton szállította tovább őket dél felé? –
érdeklődött Lothar.
– Még nem – rázta fejét a gróf. – Legalábbis utolsó értesülésem
szerint még nem. A Swakop folyónál pihenteti őket a város túlsó
végén, hogy eléggé megerősödjenek a hosszú vonatozáshoz. Azt
hallottam, hogy vár, amíg sikerül százötven darabot összevásárolni
és csak akkor indítja őket útnak.
Másnap reggel elhagyták az erődöt, miután megették a
kolbászból és szalonnás tojásból álló gargantuai reggelit.
Mindhárman annak a szürke öszvérnek széles hátán ültek, amelyet a
gróf végül is húsz fontért adott el Lotharnak hogy vonzóbbá tegye az
üzletet, nagyvonalúan még a kantárt is odaadta ráadásként.
– No milyen volt a cselédfertály az erődben? – kérdezte Lothar.
– Rabszolgafertály az, nem cselédfertály – javította ki Hendrick
felháborodottan. – Az ember éhen dögölhet benne, de a hallottakból
ítélve az is megeshet, hogy a gróf halálra korbácsolja. – Felsóhajtott.
– Ha a legfiatalabb herero szobalány nem olyan kedves természetű és
gyöngéd...
Lothar erélyesen oldalba bökte és figyelmeztetően Manfred felé
bökött az állával. Hendrick a legcsekélyebb zavar nélkül folytatta.
– Tehát mindnyájan egy árva öszvéren menekülünk majd –
állapította meg. – Ezen a gazella gyorsaságú teremtményen soha nem
érnek utol. – Tenyerével nagyot csapott az állat széles farára, az
öszvér azonban mintha észre sem vette volna, továbbra is lassú,
imbolygó léptekkel poroszkált tovább, patái egyhangúan pufogtak a
porban.
– Vadászatra fogjuk őt használni – mondta Lothar, és vigyorogva
nézte Hendrick zavarodott arcát.
Amint visszaértek a sziklafedezékbe, Lothar munkához látott és
tizenkét nyerget rakott meg fegyverekkel, élelemmel és
szerszámokkal. Mikor mind a tizenkettővel elkészült, sorban lerakta
őket a sziklahasadék bejáratánál.
– Nos – szólalt meg Hendrick vigyorogva –, a nyergek
megvolnának. Most már csak tizenkét ló kell alájuk.
– Egy embert itt kellene hagynunk őrségben – mondta Lothar,
elengedve füle mellett a gúnyos megjegyzést –, de most sajnos
mindenkire szükségünk lesz.
Átadta a pénzt Disznó Johnnak, a társaság legkevésbé
megbízhatatlan tagjának.
– Öt fontból egy fürdőkádat is televehetsz Cape Smoke-kal –
jelentette ki – és egy vizespohárnyi egy bölénybikát is ledönt a
lábáról. De egy dolgot jól jegyezz meg, Disznó John. Ha úgy be
találnál rúgni, hogy nem bírsz megmaradni a nyeregben, nem
hagylak ott a rendőröknek, hogy kikérdezzenek. Ott helyben golyót
röpítek a kobakodba. Erre megesküszöm.
Disznó John elvette a bankjegyet és széles karimájú kalapjának
bélésszalagja alá dugta. – Egy csepp sem megy le a torkomon –
nyafogta hízelgően. – A baas ismer már, tudja, hogy itallal, nőkkel és
pénzzel kapcsolatban megbízhat bennem.
Okahandja városáig majdnem húsz mérföldet kellett megtenni
visszafelé és Disznó John tüstént el is indult, hogy jóval Lothar
megérkezése előtt odaérjen. A társaság többi tagja Manfreddal
együtt, aki az öszvért vezette, leereszkedett a hegyoldalon.
Már több mint egy napja teljes volt a szélcsend és az oroszlán
nyomai még mindig érintetlenül rajzolódtak ki a homokban. A
vadászok vállukon vadonatúj Mausereikkel, vállukon átvetett
töltényszíjakkal, legyező alakban kirajzottak és sietve elindultak a
nyomok után.
 Manfrednak apja lelkére kötötte, hogy maradjon le és biztonságos
távolságból kövesse őket. A fiú, akinek még mindig fülében csengett
a fenevad üvöltése, boldog volt, hogy nem kell sietnie és lassan
poroszkált az öszvérrel. A vadászokat már régen szem elől vesztette,
de a földbe leszúrt törött ágak és a felgyújtott szamártövisbokrok
útbaigazították, így nehézség nélkül követni tudta őket.
Egy órán belül elérték a helyet, ahol az öreg vörös hím megölte a
gróf egyik üszőjét. El sem ment a tetem mellől, amíg mindent fel
nem falt a fej, a paták és a nagyobb csontok kivételével. De még
ezekről is lerágta az apró húscafatokat, ami azt bizonyította, hogy
éhes, és már csak ritkán jut zsákmányhoz.
Lothar és Hendrick körbejárta a mészárlás letaposott helyszínét és
szinte rögtön rá is bukkantak a távolodó nyomokra.
– Alig pár órája mehetett el – tűnődött Lothar, de rögtön
módosította is a becslést, amint a hatalmas mancsoktól letaposott
fűszálak egyike lassan felegyenesedett a szeme előtt. – Még fél órája
sincs – mondta. – Meghallhatta a közeledésünket.
– Nem – szólalt meg Hendrick, és a kezében tartott kihegyezett
végű, hosszú faággal a nyomokra bökött. – Szép nyugodtan sétált el.
Nem sietett, tehát nem hallott bennünket. Telezabálta magát hússal és
most elmegy a legközelebbi helyre, ahol vizet talál.
– Dél felé megy – állapította meg Lothar, miközben a nappal
szembe fordulva, hunyorogva vizsgálgatta a csapás irányát. –
Valószínűleg a folyóhoz igyekszik, így közelebb kerül a városhoz,
ami nekünk éppen kapóra jön.
Visszaakasztotta vállára a Mausert és intett az embereknek, hogy
fejlődjenek csatárláncba. Felkapaszkodtak az egyik megszilárdult
homokdűne lejtőjén, de még mielőtt elérték volna a tetőt, az oroszlán
közvetlenül előttük kitört egy alacsony tövisbokor mögül és hosszú,
elnyújtott macskaugrásokkal menekült előlük a nyílt terepen át. Hasa
azonban, amely a felfalt hústól súlyosan csüngött le, mintha csak
vemhes volna, minden lépésnél a földet súrolta, akadályozva őt a
mozgásban.
A távolság jókora volt, de a golyózápor egy pillanat alatt
beterítette. A menekülő fenevad körül és mögötte sűrű oszlopokban
lövellt a magasba a por. Lothar emberei Hendrick kivételével
gyalázatosán rossz céllövők voltak. Lotharnak sohasem sikerült
meggyőznie őket, hogy a lövedék sebessége nem egyenesen arányos
a ravaszra gyakorolt húzóerővel és arról sem tudta leszoktatni
egyiküket sem, hogy tüzeléskor szorosan behunyják a szemüket.
Látta, amint első lövése nyomán sűrű porfelhő kavarodik fel az
oroszlán hasa alól, vagyis rosszul becsülték meg a távolságot –
gyakori probléma a nyílt, sivatagi terepen. Anélkül, hogy egy
pillanatra is leeresztette volna válláról a puska tusát, ismét felhúzta a
kakast és egyenesen a vadul repkedő vöröses sörény fölé célzott.
A lövés eldördült, az oroszlán megtorpant és hatalmas fejét
hátrakapva megnyalta vékonyán azt a pontot, ahol a golyó eltalálta.
A vadászok tisztán hallották, amint a kettős burkolatú lövedék
hangosan cuppanó zajjal becsapódik az eleven húsba. A következő
pillanatban azonban az állat fülét hátracsapva, fájdalmában
fenyegetően morogva ismét futásnak eredt és eltűnt a domb mögött.
– Nem juthat messzire – kiáltotta Hendrick és integetve jelezte a
többieknek, hogy menjenek tovább.
Az oroszlán született sprinter. Rendkívüli sebességre képes, de
csak igen rövid távon, azután kifullad. Ha tovább hajszolják,
rendszerint megáll és szembefordul üldözőivel.
Lothar, Hendrick és Klein Boy, a csapat három legerősebb és
legügyesebb tagja megindult a dombtető felé.
– Vér! – kiáltotta Hendrick, mikor elérték a helyet, ahol Lothar
golyója eltalálta az oroszlánt. – Tüdővér! – Az élénk karmazsinpiros
foltok még habosak voltak a megsebzett tüdőből kiáramló levegőtől.
A vérnyomot követve haladtak tovább.
– Pasop! – kiáltotta el magát Lothar, amint elérték a dombtetőt,
amely mögött az oroszlán az imént eltűnt. – Vigyázzatok! Valahol itt
lapul és les ránk... – Amint ezt kimondta, az állat már rájuk is rontott.
Egy szanzaviériasövény mögött lapult, közvetlenül a dombtető
mögött. Hátracsapott fülekkel, mozdulatlanul hasalt a földön, de
amint Lothar feltűnt a domb tetején, az alig ötvenlábnyi távolságból
felé iramodott.
Szorosan a földhöz simulva rohant, füleit még mindig szorosan
hátracsapta, úgy, hogy széles lapos homlokával, kegyetlen sárga
szemeivel egy óriási viperához hasonlított. Égnek meredő vörös
sörényével még hatalmasabbnak, még ijesztőbbnek tűnt. Kitátotta
száját és a félelmetes állkapcsok közül vérfagyasztó üvöltés tört elő.
Lothar ijedten hátrahőkölt és ezzel egy értékes töredék másodpercet
veszített. Mire vállához emelte a Mauser tusát, az oroszlán már fel is
ágaskodott előtte, eltakarva előle minden mást. Sebesült tüdejéből
rózsaszín vérsugár fröccsent Lothar arcába.
Első ösztönös gondolata az volt, hogy amilyen gyorsan csak tud,
golyót ereszt a fölé tornyosuló hatalmas testbe, de azután minden
akaraterejét összeszedve letett a szándékáról. Rájött, hogy a
mellkasba vagy a nyakba leadott lövéssel nem állíthatja meg a
fenevadat. A Mauser töltényeit emberekre méretezték, nem pedig
nagyvadakra, azon kívül az első lövés következtében az állat minden
bizonnyal érzéketlenné vált a fájdalomra és vérében rohamosan
felszökött az agresszivitást kiváltó adrenalin szintje. Ilyen
közelségből már csak az agyat ért lövés állíthatta meg.
Lothar felemelte a puska csövét, egyenest a trapéz alakú,
rózsaszín orrlyukak közé nyomta és meghúzta a ravaszt. A golyó
végigszáguldott a macska szemei között, keresztülhaladt a vajsárga
agyvelőn, majd a koponya hátsó falát áttörve folytatta útját. Az állat
azonnal kimúlt, de a lendület tovább vitte. A hatalmas, csupa izom
test tehetetlenül zúdult neki Lothar mellkasának. A puska
bukfencezve elrepült, Lothar pedig hanyatt vágódott. Válla és arca
hangos puffanással vágódott a talajnak.
Hendrick felültette, puszta kézzel kikaparta szájából és
orrlyukaiból a beléjük tömődött homokot. Tekintetéből lassacskán
eltűnt a rémület és mikor Lothar erőtlenül megpróbálta lesöpörni
magáról a kezét, megkönnyebbülten elvigyorodott.
– Öregszel és egyre lassúbb vagy, Baas – mondta nevetve.
– Segíts fel, mielőtt még Manie meglátna így – parancsolt rá
Lothar. Hendrick vállára vette és felemelte a földről.
Lassan, rogyadozó térdekkel talpra állt és szédelegve
kapaszkodott Hendrick vállába. Fél kezét sajgó arcára szorította, de
máris parancsokat osztogatott.
– Klein Boy! Siessetek vissza és állítsátok meg az öszvért,
mielőtt még megérzi az oroszlánszagot és megbokrosodik Manie
alatt!
 Elengedte Hendrick vállát és odatántorgott az oroszlántetemhez.
A dög az oldalán feküdt, széthasadt feje körül már gyülekeztek is a
legyek. – Az összes emberre és némi szerencsére is szükségünk lesz,
hogy így, tele gyomorral felemeljük.
Jóllehet az oroszlán már kivénhedt példány volt, sovány és
leromlott, gyomrában az imént felfalt üsző maradványaival még így
is több mint négyszáz fontot nyomott. Lothar felemelte puskáját a
homokból, gondosan leporolta, nekitámasztotta a tetemnek, majd
enyhén remegő lábakkal, az eséstől még mindig sajgó nyakát és
halántékát masszírozva, sietve visszaindult a dombtető felé.
Az öszvér, hátán Manfreddal, lassan kocogott felé. Lothar
futásnak eredt.
– Megölted, apa? – kiabált feléje izgatottan Manfred. Hallotta a
lövéseket.
– Igen – felelte apja és leemelte az öszvér hátáról. – Ott fekszik
mindjárt a dombtető mögött.
Lothar odalépett az öszvérhez és szemügyre vette a kantárt.
Vadonatúj, erős darab volt, Lothar azonban még egy hosszú kötelet
is befűzött az állkapocs mellett lévő acélkarikába. Két emberrel
megfogatta a kötelet, két másikkal a kantárszíjat, azután egy
vászoncsíkkal gondosan bekötötte az állat szemét.
– Jól van – mondta. – Lássuk, hogy viseli. – A négy ember
nekihuzakodott és egyesült erővel húzni kezdték a kantárt, az öszvér
azonban a szemellenző elleni tiltakozásul beásta patáit a homokba és
meg sem moccant.
Lothar az állat háta mögé került és hátsó patáit óvatosan elkerülve
megrántotta a makacs kérődző farkát. Az azonban csak állt,
mozdíthatatlanul, akár egy kőszikla. Lothar ekkor előrehajolt és a
farka tövénél beleharapott. Tövig mélyesztette fogait a puha bőrbe,
de ezzel is csak annyit sikerült elérnie, hogy az öszvér mindkét
patájával vadul hátrarúgott, egészen fejmagasságig.
Lothar újból megharapta, erre a konok jószág végre megadta
magát és lassan elindult a dombtető irányába. De amint felért, a lágy
fuvallat megfordult és orrába sodorta a friss, meleg oroszlánszagot.
Ez a szag rendkívül nagy hatást gyakorolt szinte minden állatra,
legyen bár vadon élő vagy háziállat. Ez alól még olyan fajok sem
képeznek kivételt, amelyek élőhelyüknél fogva sohasem kerülhettek
kapcsolatba oroszlánokkal.
Lothar apja annak idején úgy választotta ki vadászkutyáit, hogy
az alomban lévő összes kölyökkel végigszagoltatott egy darab
megnedvesített, zöld oroszlánbőrt. A kölykök legtöbbje azonnal
rémült nyüszítésbe kezdett és behúzott farokkal igyekeztek minél
távolabb evickélni. Akadtak azonban kivételek – húsz közül
legfeljebb ha egy és majdnem mindig szuka –, amelyek nem
menekültek el. Jóllehet minden szál szőrük égnek meredt és egész
testükben remegtek, de állták a sarat. Ezeket a kutyákat tartotta meg.
Az öszvér, amint megszimatolta az oroszlánt, megvadult.
Hisztérikusan nyerített és olyan veszettül hányta-vetette magát, hogy
a köteleket tartó emberek hanyatt vágódtak. Lothar is alig tudott
kibújni patáinak félelmetes pörölycsapásai alól. Azután a megvadult
állat lassú ügetésbe kezdett és fél mérföldön át, tüskés bozótokon és
mély árkokon keresztül vonszolta maga után a négy botladozva
rohanó, fel-felbukó, káromkodó férfit. Végül áthatolhatatlan
porfelhőbe burkolózva megtorpant és csak állt, szőrén patakokban
ömlött a veríték, véknya le-föl rángatózott a rémülettől.
Ekkor újra visszavonszolták, megigazították szemén az ellenzőt,
de amint megérezte a dög szagát, újból lejátszódott az egész
színjáték. Az eltérés csak annyi volt, hogy ezúttal hamarabb kifulladt
és a galopp csupán néhány száz méteren át tartott.
Még kétszer ismételték rángatták vissza az oroszlántetemhez,
még kétszer rohant el, de mindannyiszor egyre rövidebb távolságra.
Végül aztán feladta. Ott állt mozdulatlanul, remegő lábakkal, a
rémülettől és a kimerültségtől verejtékezve. Tehetetlenül tűrte, hogy
hátára emeljék a tetemet. Ekkor azonban megpróbálták az oroszlán
mancsait összekötözni a hasa alatt. Ez már sok volt. Az állat testét
ismét elöntötte a verejték, felágaskodott és tébolyultan rúgkapált,
míg a tetem le nem csúszott a hátáról.
Ekkor lefogták és több mint egy órás küzdelem vette kezdetét. A
végén a boldogtalan öszvér alig állt a lábán, egész teste szánalmasan
remegett, tüdeje zihált, akár egy kovácsfújtató – de a döglött oroszlán
biztonságosan felkötözve ott volt a hátán.
És mikor Lothar megrántotta a kantárszíjat, az öszvér
engedelmesen botladozva követte őt, le a domboldalon, a folyómeder
kanyarulata felé.

Megálltak a fákkal borított alacsony kopjék egyikén. Lothar

lenézett a Swakop folyó túlsó partján lévő falu háztetőire és
templomtornyára. A folyó itt széles kanyarral folytatta útját és a
kanyarulat hajlatában, közvetlenül alattuk, homokkal körülvett kis
zöld tavacskák csillogtak. A folyómeder amúgy csak a nagy esőzések
után telt meg egy-egy rövid időszakra.
A lovakat a tavacskáknál itatták meg. Esténként kihajtották őket a
tövisbokrokból készült kerítés mögül, hogy ihassanak, mielőtt
éjszakára bezárnák őket. A grófnak igaza volt – az a tiszt valóban a
legjobb példányokat válogatta ki. Lothar mohón bámulta őket
látcsövén keresztül. Egytől egyig erőteljes sivatagi fajták, csak úgy
tombolt bennük az energia, amint lábaikkal az ég felé rugdalva,
pajkosán hemperegtek a tavacska partján a homokban.
Lothar figyelme ekkor a hajcsárok felé fordult. Ötöt sikerült
összeszámolnia, csupa fekete lovas katona, a szokványos khakiszínű
uniformisban. Fehér tisztek után hiába kutatott.
– Biztosan a táborban vannak – morogta, látcsövét a kerítés
mögött álló barna katonai sátrak felé fordítva.
Háta mögött halk füttyszó hallatszott és mikor válla fölött
hátranézett, Hendricket pillantotta meg, aki a kopje tövében állva
jelzett neki. Lothar leereszkedett magasleséről és botladozva
leszaladt a halom meredek oldalán. Az öszvér, véráztatta terhével a
hátán még mindig ott álldogált kikötve az árnyékban. Lassanként
teljesen beletörődött helyzetébe, de időről időre még mindig
önkéntelen remegés futott át rajta és idegesen állt egyik lábáról a
másikra. Az emberek lustán hevertek a ritkás tövisbokrok tövében és
marhahúskonzervet falatoztak a bádogdobozokból. Amint Lothar
odaért, Disznó John tápászkodott fel a földről.
– Késtél – szólalt meg Lothar vádló hangsúllyal, azzal
megragadta bőrzekéjének elejét, magához rántotta és beleszagolt a
leheletébe.
– Egy csöppet sem ittam, uram – védekezett Disznó John
rémülten szűkölve. – A húgom ártatlanságára esküszöm.
 – Micsoda varázserejű bestia – szólt Lothar. Elengedte Johnt és a
lábainál heverő zsákra pillantott.
– Tizenkét üveg. Pontosan úgy, ahogy mondtad.
Lothar kibontotta a zsákot és kiemelt egy palackkal a hírhedett
Cape Smoke-ból. Az üveget viaszpecséttel zárták le, tartalma baljós
barnásvörös színnel ragyogott fel, mikor Lothar a fény felé tartotta.
– Mit sikerült megtudnod a faluban? – kérdezte, miközben
visszatette az üveget a zsákba.
– Hét hajcsár van a táborban...
– Én ötöt számoltam meg.
– Hét – jelentette ki Disznó John határozottan. Lothar kelletlenül
morgott valamit.
– És a fehér tisztek? – kérdezte.
– Azok tegnap kilovagoltak Otjiwaronga felé, hogy további
lovakat vegyenek.
– Egy órán belül besötétedik – mondta Lothar a napra pillantva. –
Fogd a zsákot és eredj a táborba.
– Mit mondjak nekik?
– Mondd, hogy olcsó piát árulsz... és adj mindenkinek egy ingyen
kóstolót. Különben, elég híres hazudozó vagy, mondj nekik bármit,
ami az eszedbe jut.
– Mi van, ha nem piáinak?
Lothar ezt már válaszra sem méltatta, csak nevetett a képtelen
feltevésen. – Holdfelkelte után indulok, ha a hold a fák teteje fölé ér
– mondta. – Neked meg a lőrédnek négy órátok van, hogy
megpuhítsátok őket.
A zsák megcsörrent, amint Disznó John a vállára akasztotta.
– Ne feledd, Disznó John – figyelmeztette Lothar –, vagy józanul
akarlak látni, vagy holtan... nem tréfálok.
– Azt hiszed, uram, talán valami állat vagyok, hogy nem tudok
úriember módjára, mértékletesen inni? – bántódott meg Disznó John,
azzal kihúzta magát és sértett büszkeséggel elvonult a tábor felé.
Lothar a fák közül figyelte, amint átvág a Swakop kiszáradt
medrén és vállán a zsákkal felkapaszkodik a túlsó partra. A kerítésnél
az őrszem megállította. Lothar látcsövén át nézte, amint hosszas
tárgyalásba bocsátkoznak, azután a néger őrszem a kerítésnek
támasztja karabélyát és belekukkant a zsákba.
A távolság és a sűrűsödő sötétség ellenére is jól látta az őrszem
vakító fehér fogsorát, amint az barátságosan elvigyorodott és
megfordult, hogy odahívja társait a sátrakból. Két további alak jelent
meg alsóneműben. Ismét hosszú, heves vita indult meg a kerítésnél,
amelyet élénk gesztikulálás, gyakori vállveregetés és fejrázás
tarkított. Végül Disznó John feltörte a viaszpecsétet az egyik üveg
nyakán és a flaskát az őrök felé nyújtotta. Az üveg gyorsan haladt
egyik kézből a másikba és Lothar látta, amint egy pillanatra
mindegyikük meredten égnek emeli, mint a kürtösök a trombitát,
mikor riadót fújnak. Látszott, amint levegő után kapkodnak és
kisvártatva már barátságosan vigyorogtak elfátyolosodó szemeikkel.
Végül Disznó John mint nagyrabecsült vendég sétált be zsákjával a
táborba és eltűnt Lothar szeme elől.
A nap lement, leereszkedett az éjszaka, de Lothar továbbra is
feszülten várakozott a magaslaton. Mint képzett vitorlázó,
ösztönösen figyelemmel kísérte az esti szellő szeszélyesen váltakozó
erősségét és irányát. Egy órával a sötétség beállta után kezdte érezni
tarkóján az egyenletes, langyos fuvallatot.
– Csak így maradjon – fohászkodott magában, és halkan,
füttyentett, mint egy anyját hívó bagolyfióka. Hendrick máris ott
termett, Lothar a szél irányába mutatott.
– Menjetek jóval feljebb és ott vágjatok át a folyón, és hátulról
közelítsétek meg a tábort. Ne menjetek túlságosan közel. Aztán
forduljatok meg és maradjatok mindig a széllel szemben.
A folyó túlsó partja felől halk kiáltás hallatszott. Mindketten
riadtan kapták fel a fejüket. A sátrak előtt égő tábortűz hirtelen
hatalmas lobot vetett, a lángnyelvek kis híján a fák lecsüngő lombját
nyaldosták. A tűz fényében kirajzolódtak a néger katonák alakjának
körvonalai.
– Mi a fenét művelnek ezek? – találgatta Lothar. – Verekszenek
vagy táncolnak?
– Azt egyelőre még ők maguk sem tudják eldönteni – felelte
kuncogva Hendrick. Körbetáncolták a máglyát, összekapaszkodtak
és megint szétváltak. Hanyatt vágták magukat a porban, térden
csúsztak-másztak, majd nagy keservesen feltápászkodtak, csak hogy
néhány másodpercnyi tántorgás után ismét összerogyjanak. Egyikük
leszaggatta magáról a ruhát és őrjöngő táncba kezdett a tűz körül. A
lángok sárgás fénye megvilágította izzadságtól csillogó, ösztövér
testét. Egyre gyorsabban forgott körbe-körbe, míg végül hanyatt esett
a lángok közé. Két társa bokájánál fogva kiráncigálta és mindhárman
sikoltoztak a nevetéstől.
– Ideje indulnod – szólalt meg Lothar Hendrick vállára csapva. –
Vidd magaddal Manie-t, hadd legyen ő a lovászod.
Hendrick elindult lefelé a domb lejtőjén, aztán megtorpant, amint
Lothar halkan utánaszólt. – Rád bíztam Manie-t. Ha valami baja esik,
az életeddel felelsz érte.
Hendrick nem válaszolt, csak eltűnt a sötétben. Fél óra elteltével
Lothar látta, amint két alaktalan árny vág át a szürkés homokkal
borított folyóparton és eltűnik a távoli bozótban.
A látóhatár kivilágosodott és a csillagok elhalványultak a felkelő
hold fényében. A folyón túl a táborban a viharos körtánc lassan
tehetetlen, részeg fetrengéssé csitult. Lothar a látcsövén keresztül
tisztán látta a testeket, amint ott hevernek a porban, mint megannyi
sebesült egy felperzselt csatatéren. Az egyik kísértetiesen
emlékeztetett Disznó Johnra, bár Lothar nem tudta biztosan
megállapítani, mert arccal a föld felé hevert az árnyékban a tábortűz
másik oldalán.
– Ha ő az, akkor halott ember – fogadkozott magában Lothar,
azzal felállt. Ideje volt végre elindulni. A hold már magasan állt a
horizont felett, fényes sarlója úgy ragyogott, akár egy vadonatúj
patkó, amely éppen most került le a kovács üllőjéről.
Óvatosan letapogatózott a domb oldalán. Közeledtére az öszvér
felhorkant és nyugtalanul fújt egyet. Még mindig szánalomra
méltóan remegve álldogált borzalmas terhe alatt.
– Nemsokára túl leszel rajta – súgta Lothar és gyöngéden
megsimogatta a pofáját. – Szép munka volt, öreg cimbora. Eloldotta
a kantárszíjat, vállára akasztotta a Mausert és a kopjét megkerülve
elindult az öszvérrel lefelé a folyóparton.
Tudta, hogy a nagy szürke állattal és a hátán ide-oda himbálózó
rakománnyal aligha maradhat észrevétlen. Leakasztotta válláról a
puskát és egy teli tárat csúsztatott a závárzatba. Miközben
keresztültrappoltak a folyómedren, nyugtalanul fürkészte a szemközti
parton sorakozó fákat, noha tudta, hogy onnét aligha fenyegetheti
őket veszély.
A tűz elhamvadt és teljes csend ereszkedett a táborra.
Felkapaszkodtak a meredek parton és elérték a kerítést. Lothar fülét
megütötte az egyik ló patáinak tompa pufogása, hallotta az állat halk,
szapora lélegzését. A szél még mindig egyenletesen fújt hátulról. A
kerítés mögül hirtelen panaszos nyerítés hangzott fel.
– Ez az – vigyorodott el Lothar a sötétben –, szippantsatok csak
jó mélyeket belőle. – Azzal a kerítés felé terelte az öszvért.
Odaátról izgatott patadobogás hallatszott, amint az állatok egyre
nyugtalanabbul lökdösték egymást. Amint a szél egyre tovább
sodorta a vérző oroszlántetem szagát, úgy harapózott el köztük a
vakrémület. Ekkor az egyik kétségbeesetten felnyerített és kitört a
pánik. A lovak megbokrosodva ágaskodtak hátsó lábukra, Lothar
látta a töviskerítés mögül felbukkanó fejüket. Sörényük röpködött a
holdfényben, mellső patáik vadul rúgkapáltak a levegőben.
Lothar ekkor odavezette az öszvért a kerítés mellé és elvágta a
kötelet, amellyel hátára kötözték a döglött oroszlánt. A tetem hangos
puffanással a földre csúszott, torkából mély, böffenésszerű hang
kíséretében tódult ki a tüdőben rekedt levegő. A kerítés túlsó felén
tolongó állatok felnyerítettek, nekilódultak, és eleven örvényként
száguldottak körbe-körbe elkerített börtönükben.
Lothar lehajolt és késével végighasította az oroszlán hasát, a
hátsó lábak közétől egészen a szegycsontig. Olyan mélyre nyomta a
pengét, hogy a húgyhólyagot és a beleket is felszakította. Undorító,
fojtó bűz áradt szét a levegőben.
A kerítésen túl elszabadult a pokol, Lothar hallotta, amint a
karám túlsó végén recsegve törik darabokra a kerítés a menekülő
állatok patái alatt. Vállához emelte a puskát és alig néhány lábnyival
a rohanó lovak feje fölé célozva a levegőbe ürítette a tárat. A lövések
gyors egymásutánban követték egymást, a torkolattűz bevilágította a
karámot és a menekülő lovakat. Mint egy medréből kilépett sötét
folyó, lobogó sörénnyel rohantak a szél irányába – egyenest arrafelé,
ahol Hendrick és emberei már várták őket.
Lothar gyorsan kikötötte az öszvért, újra töltötte a fegyvert és
futásnak eredt a tábortűz parázsló maradványai felé. Az egyik
őrszem a menekülő lovak dübörgésétől magához tért félájult
részegségéből, felállt és tántorogva megindult a kerítés felé.
– A lovak! – üvöltötte. – Gyerünk, ti részeg istencsapásai! Meg
kell állítanunk a lovakat! – Ekkor pillantotta meg Lothart. – Segítsen
már! – kiáltott rá. – A lovak...
Lothar állához illesztette a Mauser agyát. Az őrszem fogai
összekoccantak a rémülettől, lehuppant a homokba, azután lassan
újra hanyatt dőlt és már aludt is. Lothar átlépett rajta és rohant
egyenesen előre.
– Disznó John! – kiáltotta. – Hol bujkálsz? – Senki sem felelt.
Lothar a tábortüzet megkerülve odarohant a tehetetlenül arcra
borulva heverő alakhoz, akit az imént már megfigyelt és csizmája
orrával hanyatt fordította. Disznó John ráncos, sárga arcán üdvözült
mosollyal, kifejezéstelen szemekkel nézett fel a holdra.
– Talpra! – rivallt rá Lothar, miközben teljes erejéből oldalba
rúgta. Disznó John rezzenéstelenül mosolygott tovább. Rég túllépte
már azt a határt, ameddig az ember még fájdalmat érez.
– Rendben van, én figyelmeztettelek! – kiáltotta Lothar. Vállához
emelte a Mausert, hüvelykujjával átcsattintotta a kakast és a puska
csövét Disznó John homlokának szegezte. Tudta, hogy ha a fickó
élve kerül a rendőrök kezére, elég lesz néhány csapás a sjambok-kal,
a vízilóbőrből készült korbáccsal, hogy szóra bírják. Nem ismerte
ugyan a terv minden részletét, de amit tudott, bőven elég volt ahhoz,
hogy tönkretegye az esélyeiket, Lothart pedig a körözési listára
juttassa lótolvajlásért és kincstári tulajdon szándékos rongálásáért.
Lothar ujja nekifeszült a Mauser ravaszának.
– Túl jó ez ennek – gondolta meg magát. – Inkább halálra kellene
korbácsolni. – Levette ujját a ravaszról és miközben saját magát
átkozta ostobaságáért, visszapattintotta a kakast és rohant az
öszvérért.
Disznó John sovány kis emberke volt, Lotharnak mégis minden
erejét össze kellett szednie, hogy felnyalábolja a magatehetetlen,
elernyedt testet és feldobja az öszvér hátára. Úgy lógott ott kétoldalt
lecsüngő karokkal és lábakkal, akár egy mosott rongy a
szárítókötélen. Lothar mögéje pattant és néhányszor rásózott az
öszvér farára. Az állat nehézkes, imbolygó léptekkel elindult és
elkocogott velük egyenesen abba az irányba, amerre a szél fújt.
Egy mérföldes út után Lothar gyanakodni kezdett, hogy elkerülte
a többieket és lassúbb ügetésre fogta az öszvért, ám ebben a
pillanatban Hendrick lépett ki előttük a holdfénybe.
– Hogy megy? Mennyit szedtetek össze? – kérdezte Lothar
aggodalmasan. Hendrick felkacagott.
– Annyit, hogy nem is volt elég kantárunk.
Valahányszor egyik emberének sikerült elkapnia egyet a
menekülő lovak közül, felpattant az állat puszta hátára és kitört vele
a rohanó sokaságból. Azután megfordult, visszalovagolt oda, ahol
Manfred várakozott és tartotta a lovat, amíg a fiú ráhúzta fejére a
kantárt.
– Huszonhat! – ujjongott Lothar, amint összeszámolta a sorban
kötélre fogott lovakat. – Még válogathatunk is közülük –
lelkendezett, de máris erőt vett kitörő örömén. – Rendben, máris
indulunk. A hadsereg abban a pillanatban a nyomunkban lesz,
mihelyt ide tudnak küldeni egy lovasosztagot.
Levette a kantárt az öszvér fejéről és szeretettel megpaskolta az
állat farát. – Köszönöm, öreg cimbora – mondta neki. Most már
hazamehetsz. – Az öszvér szemmel látható lelkesedéssel kapott az
ajánlaton és a haza vezető út első száz yardját a szó legszorosabb
értelmében futva tette meg.
Ezek után mindegyikük kiválasztott egy lovat, felpattant az állat
puszta hátára, további három-négyet pedig laza kötőféken vezetve
maguk után, megindultak Lothar nyomában a rejtekhely felé.
Hajnalban rövid pihenőt tartottak, amíg Lothar egyenként
végigmustrálta a lopott lovakat. Kettő megsérült a nagy
kavarodásban, ezeket szélnek eresztette. A többi azonban kivétel
nélkül olyan remek példánynak bizonyult, és olyan kiváló
kondícióban voltak, hogy nem tudott választani, jóllehet sokkal
többen voltak a kelleténél.
Mialatt a lovakat válogatták, Disznó John magához tért és
erőtlenül felült. Halk fohászokat motyogott elhalt őseihez és
hottentotta isteneihez, hogy szabadítanák meg szenvedéseitől, majd
keservesen öklendezni kezdett és vastag sugárban okádta ki az
alávaló brandyt, amely ide juttatta.
– Nekünk még van némi elintéznivalónak – emlékeztette Lothar
komoran, majd Hendrickhez fordult. – Ezeket a lovakat mind
magunkkal visszük. Néhányat úgyis biztosan elveszítünk a
sivatagban. – Azzal a lovas kapitányok hagyományos módján
felemelte jobb karját és kiadta a parancsot. – Indulás!
Valamivel dél előtt érték el a sziklamélyedést, de csak addig
időztek, amíg a hátrahagyott megpakolt nyergeket feladták a tartalék
lovak hátára. Ezek után mindegyikük kiválasztott magának egy
hátaslovat és felnyergelte. A hegy lábához érve megitatták az
állatokat, hagyva, hogy annyit igyanak, amennyi csak beléjük fér.
– Mekkora előnyünk van? – kérdezte Hendrick.
– A néger katonák semmit sem tehetnek a fehér tisztjeik nélkül,
azok meg csak két vagy három nap múlva érnek vissza – válaszolta
Lothar. – Akkor még telegrafálniuk kell Windhoekba további
utasításért, és csak azután állíthatják fel a járőrcsapatot. Szerintem
legalább három nap előnyünk van, de inkább négy vagy öt.
– Három nap alatt szép kis utat tehetünk meg – vigyorgott
elégedetten Hendrick.
– Tovább senki se juthat – bólogatott Lothar. Ez korántsem
hencegés volt, csupán egyszerű tény. A sivatag az ő birodalma volt.
Kevés fehér ember ismerte úgy a sivatagot, ahogy ő, nála jobban
pedig senki.
– Felnyergelünk? – kérdezte Hendrick.
– Csak még egy apróság – mondta Lothar. Nyeregtáskájából
elővette a tartalék kantárszíjakat. Körbetekerte őket a jobb csuklóján
úgy, hogy réz csatjaik lelógtak a bokájáig, azzal odasétált Disznó
Johnhoz, aki arcát tenyerébe temetve, szerencsétlenül üldögélt a
folyópart árnyékában. Kétségbeesett hangulatában meg sem hallotta
a puha homokban közeledő lépteket, csak akkor riadt fel, mikor
Lothar már ott állt fölötte.
– Megígértem neked – szólalt meg Lothar száraz, szenvtelen
hangon és megrázta a nehéz bőrszíjakat.
– Uram, nem tudtam mit csinálni – sikoltott fel Disznó John és
megpróbált feltápászkodni.
Lothar megsuhintotta a szíjakat és a réz csatok ragyogó ívet írtak
le a napfényben. Disznó Johnt a háta körül érte az ütés, a kapcsok
hangos csattanásával vágódtak neki a bordáinak és széles barázdát
hasítottak ki húsából a hóna alatt.
– Kényszerítettek! – üvöltött fel. – Leitattak!
A következő csapás a lábát érte. Egyfolytában üvöltött, de szavai
most már összefüggéstelenné váltak. A szíjak zuhogva csaptak le
sárgás bőrére, nyomukban vastag, csillogó hurkák jelentek meg,
amelyek néhány pillanat alatt bíborvörössé váltak. Az éles csatok
úgy szaggatták csíkokra az ingét, mintha egy oroszlán körmei
hasogatták volna szét. Kibuggyanó vére elkeveredett a homokkal és
alvadt golyócskák formájában pergett le a folyómeder oldalán.
Mikor végül a sikoltozás is abbamaradt, Lothar zihálva
hátralépett, egy nyeregpucoló ronggyal megtörölte a nedvesen
vöröslő szíjakat és az embereire nézett. Az iménti verést épp úgy
figyelmeztetésül szánta nekik is, mint a lábai előtt vonagló társuknak.
Félvad véreb volt valamennyi, csak az erő szavát értették és csak a
kegyetlenséget tisztelték.
– Azt kapta, amit megérdemelt – szólalt meg Hendrick,
mindannyiukhoz intézve szavait, majd Lotharhoz fordult.
Elintézzem?
– Nem! Hagyjatok itt neki egy lovat – mondta Lothar és
elfordította a fejét. – Ha magához tér, vagy utánunk tud jönni, vagy
megy a pokolba, ahová való. – Felpattant hátaslovának nyergébe és
fia megkövült tekintetét elkerülve, emelt hangon kiadta a parancsot.
– Jól van... hát akkor indulunk.
Búr módra, hosszan kiengedett kengyelszíjjal lovagolt,
kényelmesen előrecsúszva a nyeregben. Hendrick és Manfred
kétoldalt haladtak mellette.
Lothar szinte megmámorosodott. Szájában még ott érezte az
erőszak adrenalinízét, szeme előtt kitárult a végtelen sivatag. A lovak
elorzásával áthágta a törvény szabta határokat... ismét számkivetett
volt, megszabadult a társadalmi lét béklyóitól. Harci kedve magasra
szárnyalt, akár a vadászni induló sólyom.
– Istenem, már majdnem el is felejtettem, milyen érzés puskával a
kezemben és egy jó lóval a lábam között – ujjongott.
– Az ember végre újra férfinak érezheti magát – helyeselt
Hendrick és oldalvást kihajolva a nyeregből, átkarolta Manfredot. –
Te is. Apád olyan idős volt, mint te, mikor ő meg én először
indultunk el harcolni. Most megint háborúba megyünk, te pedig
ugyanolyan kemény férfi vagy, mint ő volt annak idején. – És
Manfred, elfeledkezve az imént látott jelenetről, dagadt a
büszkeségtől, amiért őt is ebbe a társaságba sorolták. Felszegett állal,
kidüllesztett mellel ült a nyeregben.
Lothar északkelet felé kémlelt, ahol a látóhatár mögött a Kalahári
végtelen homoksivataga terül el és irányt változtatva vezette őket
tovább.
Aznap éjjel egy mély árokban ütöttek tábort, amely eltakarta
tábortüzük fényét. Hirtelen az őrszem halk füttyjele riasztotta fel
őket. Kibontakoztak takaróikból, felkapták puskáikat és nesztelenül
kilopakodtak az éjszakába.
A lovak izgatottan felnyerítettek, a sötétből pedig lassacskán
kibontakozott egy magányos lovas alakja. Disznó John volt az.
Leszállt a lóról és leverten álldogált a tábortűz mellett. Arca
feldagadt, tele volt sötét véraláfutásokkal, úgy állt ott, akár egy kivert
korcs kutya, amely már csak azt várja, hogy a sintér a nyakába vesse
a hurkot. A többiek előjöttek az árnyékból és tudomást sem véve a
létezéséről, visszamásztak takaróik alá.
– Eredj, aludj a tűz másik oldalán, minél távolabb tőlem – szólt rá
nyersen Lothar. – Bűzlesz a piától. – Disznó John szinte vonaglott az
örömteli megkönnyebbüléstől, amiért a banda visszafogadta.
Hajnalban ismét felnyergeltek és elindultak, neki a forró, végtelen
sivatagnak.

A H'ani bányához vezető út minden bizonnyal Délnyugat-Afrika

legelhagyatottabb útjainak egyike volt és valahányszor szóba került,
Centaine magában mindannyiszor elmondta: – Most már tényleg
tennünk kell valamit. – Azután jött Dr. Twentyman-Jones, elé tárta a
több száz mérföldnyi sivatagi út kijavításának, a hidak építésének,
valamint az altalaj megszilárdításának várható költségeit és Centaine-
ben ismét felülkerekedett a józan takarékosság.
– Utóvégre három nap az egész és ritkán kell egy évben háromnál
több alkalommal végigautóznom rajta. Különben pedig még
kalandnak sem utolsó.
Már a bányát Windhoekkal összekötő távíróvezeték is éppen elég
költségesnek bizonyult. Az előzetes kalkulációkban megadott ötven
font helyett végül is több mint száz fontba került mérföldenként.
Centaine még most is bosszankodott, valahányszor az utat
szegélyező, csillogó rézhuzallal összekötött póznák végtelen sorára
pillantott. A kiadások mellett még a tájképet is tönkretette,
megzavarta a civilizálatlanság és elhagyatottság érzetét, amit
Centaine olyan sokra becsült, ha a Kalahári sivatagban járt.
Enyhe nosztalgiával gondolt vissza rá, hogyan aludtak Isten
szabad ege alatt és hogyan hordták az ivóvizet az első években.
Mostanra az éjszakai pihenőhelyeken már minden kényelemmel
ellátott, kerek, nádfedeles házikók várták a bányához igyekvő
vendégeket és a mély lyukakból szélkerékkel meghajtott szivattyúk
pumpálták az ivóvizet. A pihenőházakban állandó személyzet állt
készenlétben, amely gondoskodott meleg ételről, forró fürdőről és
arról, hogy a fagyos téli sivatagi éjszakákon mindig égjen a tűz a
kandallókban. Még paraffinnal működő hűtőszekrényeket is
beszereztek, hogy a tikkasztó nyári hőség idején mindig kerüljön jég
az esti whiskybe. Az úton meglehetősen nagy volt a forgalom. A
Gerhard Fourie vezette konvoj rendszeresen közlekedett rajta, mikor
üzemanyagért és utánpótlásért mentek a városba. A nehéz Ford
teherautók kerekei mély nyomokat vágtak a puha talajba, feltúrták a
kiszáradt folyómedreken át vezető átjárókat. A legrosszabb azonban
mégis az volt, hogy gumiabroncsaik jóval szélesebbek voltak a sárga
Daimlerénél, így miközben a kocsi egyik oldala a barázdában haladt,
a másik szüntelenül ide-oda csúszkált az út hepehupás közepén.
Mindennek tetejében tombolt a nyár és pusztító volt a hőség. A
Daimler kocsiszekrényének lemezburkolata úgy felhevült, hogy akár
égési sérüléseket is okozhatott a bőrön. Rendszeres időközönként
megállásra kényszerültek, mikor a motorház fedele alól feltörő gejzír
újra meg újra tudtukra adta, hogy felforrt a hűtővíz. Mintha az egész
égbolt kékes lánggal lobogott volna és a sivatagi horizont vibrálva
örvénylett a felszálló forróságtól.
– Ha legalább ebbe is bele tudtak volna préselni egy olyan
hűtőberendezést, mint amilyen a vonaton van – füstölgött magában
Centaine és hirtelen kitört belőle a nevetés. – Nézzenek oda! Már
egészen elpuhulok! – gondolta és eszébe jutott, hogy is volt azzal a
két öreg busmannal, akik megmentették. Gyalog vágtak át a
Namíbiai sivatag borzalmas homokdűnéin, útközben a homokból és
tulajdon vizeletükből dagasztott sárral burkolták be testüket, hogy
átvészeljék a nappalok gyilkos hőhullámait.
– Min nevetsz, mama? – érdeklődött Shasa.
– Ó, semmi, csak eszembe jutott egy régi történet, még a te
születésed előttről.
– Jaj, meséld el, kérlek szépen, meséld el – kérlelte Shasa, akit
szemmel láthatólag a legkevésbé sem zavart a meleg, a por és a kocsi
kegyetlen zötykölődése. – De miért is zavarná? – gondolta Centaine
és rámosolygott. – Hiszen itt született... ő is a sivatag gyermeke....
– Na kezdd már, mama – sürgette Shasa, beleegyezésnek vélve
anyja mosolyát. – Mi volt az a történet?
– Pourquoi pás? Miért is ne? – Belefogott a történetbe, és nézte,
amint a gyerek arckifejezésén lassan úrrá lesz az iszonyat.
– A saját pisidet...? – Shasa szinte megdermedt a rémülettől.
– Meg vagy lepve? – kérdezte anyja egy kis csúfondáros éllel a
hangjában. – Akkor hadd mondjam el, mit csináltunk, mikor a
strucctojás-kulacsainkból kifogyott a víz. Az öreg O'wa, a busman
vadász, mérgezett hegyű nyíllal megölt egy gazellát. Felvágtuk az
állat hasát, kivettük a bendőt, vagyis az előgyomrot, kifacsartuk
tartalmának nem éppen étvágygerjesztő levét és azt ittuk. Ez tartott
életben a legközelebbi oázisig.
– Mama!
– Ez így igaz, chéri. Persze inkább pezsgőt iszom, ha tehetem, de
ha muszáj, bármit megiszom, ami életben tart.
Elhallgatott. Magában elgondolkodott azon, amit az imént
mondott és nézte, amint Shasa arcán az iszonyat lassan tiszteletté
válik.
– Te mit tettél volna a helyemben, chéri? Megiszod, vagy inkább
szomján halsz? – kérdezte, csak hogy megbizonyosodjon róla, hogy
fia megtanulta a leckét.
– Megittam volna – felelte Shasa habozás nélkül, majd
szeretetteljes büszkeséggel hozzátette. – Tudod, mama, te aztán
tényleg menő vagy. – Részéről ez volt a legnagyobb elismerés jele.
– Oda nézz! – kiáltott fel hirtelen Centaine, és előremutatott a
távolba, ahol az oroszlánsárga síkság hullámzó horizontján mintha
egy áttetsző, fahéjszínű felhőcske tűnt volna fel.
Lehúzódott az útról, kiszállt és fellépett a kocsi felhágójára, hogy
jobban lásson.
– Gazellák – kiáltotta izgatottan. – Az elsők, amiket ezen az
utunkon látunk. – A kecses állatok egyre közeledtek a síkságon át,
szemmel láthatóan mind egy irányba igyekezett.
– Mama, ez több tízezer kell hogy legyen – suttogta Shasa.
Springbok gazellák voltak – elegáns, karcsú kis állatok, hosszú,
finom vonalú lábakkal és lant formájú szarvval.
– Ilyenkor tömegesen vándorolnak északra – magyarázta
Centaine. – Ott fent most vannak a nagy esőzések és a gazellák oda
mennek, ahol vizet találnak.
A csorda szélén haladó gazellák közül néhányan váratlanul
felfigyeltek jelenlétükre és rákezdtek arra a különös, veszélyt jelző
táncra, amelyet a búrok csak „pronk”-nak neveznek. Hátukat
begörbítették, hosszú nyakukat leszegték, úgy, hogy pofájuk mellső
patájukhoz ért és ebben a testtartásban, merev lábakkal ugráltak föl-
le. A gerincükön végighúzódó bőrredőt borító fehér sörény lobogó
taréjként repkedett a levegőben.
A csorda többi tagja viharos gyorsasággal vette át és adta tovább
a különös jelzést és hamarosan több ezer gazella ugrándozott a
síkságon, mint egy sereg fehér madár. Centaine leugrott a kocsiról és
utánozni kezdte őket. Egyik kezének két ujjával szarvat formált a feje
fölé, míg másik tenyerét kiterjesztette a háta mögött és ujjait
rezegtetve imitálta a hosszú szőr lobogását. Olyan ügyesen csinálta,
hogy Shasa pukkadozott a nevetéstől és lelkesen tapsolt.
– Bravó, mama! – kiabálta, azzal ő is leugrott a kocsiról, és
anyjával együtt kacagva ugrált körbe, míg mindketten ki nem
fulladtak az ugrándozástól és a nevetéstől. Egymást támogatva
botladoztak a kocsihoz és csukladozva dőltek neki a sárhányónak.
– Az öreg O'wa tanított meg rá – zihálta Centaine. – A síkság
összes állatát képes volt utánozni.
Miután továbbindultak, átengedte a volánt Shasának. A síkságon
át vezető szakasz a könnyebbek közé tartozott, Shasa pedig elég jól
vezetett. Centaine hátradőlt az ülés sarkában és egy ideig egyikük
sem szólt egy szót sem. Shasa törte meg a csendet.
– Mikor egyedül vagyunk, olyan más vagy... olyan – kereste a
megfelelő szót –, olyan vicces. Olyan jó lenne, ha mindig így
lennénk.
– Bármi, amit túlságosan sokáig csinálunk, előbb-utóbb
unalmassá válik – mondta gyöngéden Centaine. – A megoldás pedig
az, hogy mindent csináljunk, ne csak egyetlen dolgot. Ez most remek
mulatság, de holnap már a bányában leszünk és ott megint másféle
izgalmas felfedeznivalók várnak ránk, azután megint mások. És
mindet végig kell csinálni, az élet minden percéből ki kell facsarni,
amit csak lehet.
Twentyman-Jones előrement a bányába, miközben Centaine még
három napig Windhoekban maradt, hogy Abraham Abrahamsszal
átnézze az adminisztratív teendőket, így a mérnök útközben már
jelezte jövetelüket a pihenőházak személyzetének.
Mikor aznap este megérkeztek az utolsó pihenőhöz, a fürdővíz
olyan forró volt, hogy még Centaine is kénytelen volt hideg vizet
engedni hozzá, pedig ő pontosan olyan hőfokú vízben szeretett
fürdeni, amilyenben a homárt szokás pirosra főzni. A pezsgő, az
utánozhatatlan 1928-as évjáratú Krug, azonban az előírásos
hőmérsékletre lehűtve gyöngyözött a poharában – éppen csak
annyira lehetett hideg, hogy az üveg fala bederesedjék és bár mindig
volt jég a háznál, Centaine sohasem tűrte meg asztalánál a
pezsgősvödör bárintézményét.
– Hideg láb, forró fej – rossz kombináció, akár emberről, akár
borról van szó – mondogatta neki apja. Mint mindig, most is csak
egy pohárral fogyasztott a palack tartalmából, azután következhetett
a Twentyman-Jones által összeállított könnyű hideg vacsora, amelyet
a paraffinos hűtőszekrényekben rezerváltak számára. A menü
tökéletesen alkalmazkodott az időjáráshoz és a mérnök gondosan
ügyelt rá, hogy csupa olyan étel kerüljön az asztalra, amiről tudta,
hogy Centaine különösen kedveli. A Benguela áramlat zöld vizeiből
származó homár, csavaros, vörös farokrészükben omlós fehér hússal,
a hűvös windhoeki fennsíkon termett friss zöldségek, ropogós fejes
saláta, érett, karmazsinpiros paradicsomok, átható illatú, sötétlila
hagymák. Végül, mint az élvezet csúcsa, vadon termett
szarvasgomba következett, amelyet a környező sivatagban gyűjtöttek
a tehénpásztorkodással foglalkozó szelíd kis busmanok. Centaine
nyersen fogyasztotta, számára a gomba sós íze egyet jelentett a
Kalahári sivatag ízével.
Hajnal előtt indultak tovább a vaksötét éjszakában, napkeltekor
pedig kávét főztek az útmenti szamártövisbokrok ágaiból rakott
tűzön. A heves kék lánggal égő vöröses fa füstje különlegesen finom
ízt adott a kávénak. Ezután elfogyasztották a pihenőház szakácsa
által csomagolt reggelit és elgyönyörködtek a napfelkeltében, amely
ragyogó bronzszínnel festette be az égboltot és a sivatagot. Mire
továbbindultak a nap már feljebb hágott az égen és az arányló táj
halvány ezüstfehérré fakult.
– Állj meg itt! – kiáltott fel váratlanul Centaine. Kiparancsolta a
meglepett Shasát a Daimlerből, azután maga mellé ültette a kocsi
tetejére és megbabonázva meredt a messzeségbe.
– Mi az, mama? – kérdezte kíváncsian Shasa.
– Nem látod, chéri? – kérdezte Centaine ujjával a látóhatár felé
bökve. – Ott! A horizont felett.
És valóban... ott lebegett az égen, határozatlanul és légiesen.
– De hiszen a levegőben áll... – hüledezett Shasa.
– Az égben lebegő hegy – mormolta áhítattal Centaine.
Valahányszor újra megbámulta ezt a csodát, mindig ugyanolyan
lélegzetállító hatást tett rá, mint mikor először látta. – Minden Élet
Szülőhelye – suttogta megrendültén és kimondta a hegy busman
nevét is.
Amint tovább haladtak, a hegy körvonalai lassan egyre
határozottabbakká váltak és végül egyetlen meredek sziklafallá
változott, tövében ritkás mopanierdőkkel. A sziklák itt-ott
szétnyíltak, köztük a keskeny szurdokokban hegyi patakok
csörgedeztek. Máshol magas, egybefüggő, csillogó kénsárga, zöld és
narancsszínű erekkel átszőtt falként törtek az ég felé.
A H'ani bánya az egyik ilyen sziklatömeg alatt bújt meg. A telep
épületei jelentéktelen játékszereknek tűntek a gigászi kőtömbök
tövében.
 Az üzem tervezésekor Centaine utasította Twentyman-Jonest,
hogy igyekezzék a legnagyobb mértékben megóvni a környező
természetet, persze úgy, hogy ezzel a termelés hatékonyságát ne
befolyásolja. A mérnök minden tőle telhetőt elkövetett, de csak
bizonyos határokon belül tudott alkalmazkodni az utasításokhoz. A
néger munkások szálláshelyei és a kék gyémántot tartalmazó talaj
átmosására szolgáló ülepítők igen nagy területet foglaltak el, az
acéltorony és a mosóberendezés emelőműve pedig elérték egy
olajfúrótorony magasságát.
A legnagyobb pusztítást mégis a gőzfejlesztő kazánja okozta,
amely úgy zabálta a hatalmas farakásokat, mintha a pokol tüzét
táplálta volna. Telhetetlen étvágya hamarosan elpusztította a hegyek
lábánál húzódó erdőt, a második telepítés eredményeként pedig
csupán holmi csenevész bozótféle nőtt a magas, szürkés törzsű
faóriások helyén.
Twentyman-Jones a szalmatetős irodaépület előtt fogadta őket,
amint kiszálltak a porlepte Daimlerből.
– Kellemes útjuk volt, Mrs. Courtney? – érdeklődött gyászos
örömmel. – Gondolom, először is szeretnének megtisztálkodni és
lepihenni.
– Ennél azért jobban ismerhet engem, Dr. Twentyman-Jones –
szólt mosolyogva Centaine. – Lássunk máris munkához. – Azzal már
indult is a széles verandán át a saját irodájába. – Ülj ide mellém –
utasította Shasát, miután elhelyezkedett az ostorfából készült
íróasztalnál.
A termelési jelentésekkel kezdték, majd áttértek a költségvetési
tervre. Shasa, miközben küszködve igyekezett követni a számok és
adatok kavalkádját, azon töprengett, hogyan tűnhetett el ilyen
hirtelen az az asszony, aki tegnap még csintalan kislányként,
ugrándozva utánozta a gazellákat.
– Shasa, milyen összeget állapítottunk meg karátonként, ha
csomagonként huszonhárom karátot veszünk alapul? – fordult hozzá
anyja váratlanul. Mikor pedig Shasa alaposan melléfogott,
összeráncolta a szemöldökét és szigorúan rendreutasította. – Ez most
nem az álmodozás ideje. – Azzal, hogy nagyobb nyomatékot adjon
elégedetlenségének, félig hátat fordított neki. – Nos jó, dr.
Twentyman-Jones, elég hosszú ideig sikerült elkerülnünk a
kellemetlenséget. Most tehát fontoljuk meg, milyen
gazdaságpolitikát kell folytatnunk, ha be akarjuk tartani a csökkentett
kvótákat, ugyanakkor tovább akarjuk üzemeltetni a H'ani bányát és
még némi haszonra is szert kívánunk tenni.
Odakinn már besötétedett, mire Centaine felállt az íróasztaltól. –
Holnap majd felhozatjuk onnét – mondta. Macska módjára
kinyújtózott és mindkettejüket kitessékelte a verandára.
– Shasa segíteni fog magának, ahogy megegyeztünk – mondta. –
Azt hiszem, a csilléseknél kezdhetne.
– Éppen ezt akartam javasolni, asszonyom.
– Mikorra kell ott lennem? – kérdezte Shasa.
– A váltás hajnali ötkor jön, de gondolom, Shasa úrfi szívesebben
kezdene később...? – És dr. Twentyman-Jones sokatmondó pillantást
vetett Centaine-re. A kérdés persze afféle provokáció volt, próbatétel,
és Centaine szótlanul várta, hogyan dönt a fiú saját, józan belátása
szerint. Shasa arcán látszott, hogy belül kemény harcot vív
önmagával. A fejlődésnek azon a fokán volt, amikor az alvás a
legcsábítóbb bűn és a reggeli felkelés a legkegyetlenebb vezeklés.
– Négy harminckor a központi szállítóaknánál leszek, uram –
szólalt meg végül. Centaine megkönnyebbülve karon fogta.
– Akkor legjobb lesz, ha minél előbb lefekszel.
Befordultak a bádogtetős kis házakkal szegélyezett útra, ahol a
fehér művezetők, technikusok és családjaik laktak. A H'ani bányában
könyörtelenül érvényesültek a társadalmi hierarchia szabályai. Ez a
kis közösség valójában nem volt egyéb, mint e fiatal nemzet
kicsinyített mása. A fekete munkások kerítéssel körülvett, szigorúan
őrzött területen éltek, ahol a fehérre meszelt építmények sora inkább
ólakra emlékeztetett, mintsem emberi lakóhelyekre. Fekete
felvigyázóik már valamivel mutatósabb épületekben kaptak helyet,
ahová családjaikat is magukkal hozhatták. A fehér technikusok és
művezetők a hegy lábánál húzódó út mentén laktak, a vezetőség
tagjai pedig a hegyoldalban épült házakban. Ez utóbbiak már tágas,
minden kényelemmel ellátott, villaszerű épületek voltak és minél
magasabban helyezkedtek el, annál nagyobb kert tartozott hozzájuk.
Az utca utolsó házának verandáján egy lány ült. Mikor a Daimler
elhaladt a ház előtt, kiöltötte a nyelvét Shasára. A fiú már több mint
egy esztendeje nem látta és a természet azóta csodálatos változásokat
produkált rajta. Bokáig sárfoltos lábán ugyan még mindig nem
hordott cipőt, haja is változatlanul kócos és ápolatlan volt, de kifakult
gyapjúblúza már szűknek bizonyult duzzadó melleire. A két
gömbölyű halom kis híján kibuggyant a mély kivágásból. Shasa
nyakát tekergetve bámult utána, mikor rádöbbent, hogy a blúz elején
sötétlő két halvány vörösesbarna kör mégsem piszokfolt.
Amióta utoljára látta, lábai megnyúltak, térdei nem voltak többé
görcsösek és kávébarna bőre combjai belső oldalán halvány
krémszínűvé szelídült. Szétvetett lábakkal ült a veranda lépcsőjén,
derékig felhúzott szoknyáját elöl a combjai közé gyűrte. Amint
észrevette, hogy Shasa pillantása oda téved, hagyta, hogy térdei egy
kissé még távolabb kerüljenek egymástól. Elvigyorodott és mókásan
összeráncolta apró szeplőkkel telepettyegetett pisze orrát.
Mosolyában valami alattomos, szemérmetlen kihívás bujkált, és
élénk rózsaszín nyelvét lassan végighúzta fehér fogai között.
Shasa bűntudatosan kapta el a szemét és mereven bámulta az utat
a szélvédőn keresztül. Emlékezetében azonban megdöbbentő
életszerűséggel peregtek le a szivattyúház mögött töltött tilalmas
percek képei és elöntötte arcát a forróság. Akarva-akaratlan oldalt
pillantott az anyjára, aki az utat figyelte és úgy tűnt, mintha semmit
sem vett volna észre. Shasa már-már megkönnyebbült, de anyja
ekkor halkan megjegyezte. – Közönséges kis cafka, örökösen a
férfiak nadrágját fixírozza. Az apja az egyik azok közül, akiket
leépítünk. Jó is lesz, ha megszabadulunk ettől a kis lotyótól, mielőtt
még tényleg bajt okozhatna nekünk és saját magának.
Hát persze... tudhatta volna, hogy anyja figyelmét még ez a futó
pillantás sem kerüli el. – Mindent észrevesz... gondolta Shasa és
egyszerre megérezte az iménti szavak végzetes súlyát. – Szóval azt a
lányt el fogják zavarni... – és maga is elcsodálkozott a váratlanul
ránehezedő hiányérzeten.
Valóságos, fizikai fájdalom volt, valahol legalul a gyomrában.
– Mi lesz akkor velük, mama? – kérdezte halkan. – Már úgy
értem, azokkal az emberekkel, akiket elbocsátunk. – Korábban,
mikor anyja és Twentyman-Jones beszélgetéseit hallgatta a
leépítésekről, csak úgy gondolt rájuk, mint élettelen számokra, de
most, hogy lelki szemei előtt ismét megjelent a lány, a számok
egyszerre hús-vér emberekké váltak. Hirtelen eszébe jutott ellenfele,
a szőke fiú, meg az a kislány, akiket a szalonkocsi ablakából látott a
sínek mellett ácsorogni és az idegen lány helyébe odaképzelte
Annalisa Bothát.
– Fogalmam sincs, mi lesz velük – válaszolta anyja és arcvonásai
megkeményedtek. – Nem hiszem, hogy ez a mi gondunk volna. Ez a
világ a rideg realitásoké és ezzel mindenkinek szembe kell néznie a
maga módján. Azt hiszem, inkább azzal kellene törődnünk, milyen
következményekkel járna, ha nem bocsátanánk el őket.
– Gondolom, egy csomó pénzt veszítenénk...
– Így van, ha pedig pénzt veszítünk, akkor be kell zárnunk a
bányát, ami azt jelentené, hogy mindenki elveszíti az állását, nem
csak az a néhány, akitől meg kell szabadulnunk. Akkor pedig
mindannyian szenvedünk. És ha mindennel ezt tesszük, amink van, a
végén semmink sem marad. Olyanok leszünk, mint az összes többi.
Talán ezt szeretnéd?
Ekkor váratlanul egy újabb vízió jelent meg Shasa lelki szemei
előtt. A szőke fiú eltűnt és ő saját magát látta a vágányok mellett
állva, mezítláb, piszkosan, rongyos khakiszínű sortban. Szinte érezni
vélte a csípős éjszakai hideget és a beleit mardosó éhséget.
– Nem! – kiáltott fel szenvedélyesen, azután halkan hozzátette. –
Azt nem szeretném. – Az anyja szavai által felidézett rémképek
azonban kitartóan tovább peregtek. – Mama, ez tényleg
megtörténhet? – kérdezte elborzadva. – Megtörténhet? Mi is lehetünk
szegények?
– Lehetünk bizony, chéri. Megtörténhet, mégpedig nagyon
gyorsan és kegyetlenül, ha nem állunk résen minden pillanatban. A
vagyon olyasvalami, amit borzasztóan nehéz felépíteni, de nagyon
könnyű lerombolni.
– És megtörténhet? – hajtogatta makacsul Shasa. Eszébe jutott
dédelgetett vitorlásjachtja, a „Midasz király”, a pólópónijai, a barátai
a Bishops Kollégiumban, Weltevreden szőlőskertjei és félni kezdett.
– Semmi sem biztos – mosolyodott el Centaine. Átnyúlt a
vezetőülésről és megfogta Shasa kezét. – És éppen ez adja meg az
életnek nevezett játék savát-borsát. Ha mindent biztosan előre
tudnánk, egy fabatkát sem érne az egész.
– De én nem szeretnék szegény lenni.
– Nem! – kiáltott fel Centaine, éppoly szenvedélyesen, mint az
imént a fia. – Nem fog megtörténni, nem történhet meg, ha elég
ravaszak és vakmerőek vagyunk.
– De hát amit arról mondtatok, hogy a világgazdaság holtpontra
jutott. Hogy az emberek többé már nem tudják megvenni a
gyémántjainkat... – Korábban mindezek csak szavak voltak, most
azonban hátborzongató lehetőséggé váltak.
– Nekünk azonban bíznunk kell benne, hogy a kerekek egy szép
napon – egy remélhetőleg nem is túl távoli napon – ismét mozgásba
lendülnek, addig pedig az aranyszabályok szerint kell játszanunk.
Emlékszel még rájuk? – kérdezte Centaine, miközben
végigszáguldottak a kanyargós hegyi úton. A bánya épületei eltűntek
a sziklafal mögött.
– No hadd halljam, Shasa, mi volt az első aranyszabály? –
noszogatta a gyereket.
– Adj el, mikor mindenki más vesz és akkor vásárolj, mikor
mindenki más elad... – ismételte el a leckét Shasa.
– Jó. És mi történik most?
– Mindenki eladni igyekszik. – Shasa agyában hirtelen világosság
gyúlt és arcán diadalmas mosoly jelent meg.
– Olyan szép és olyan ösztönös érzéke van a dolgokhoz –
gondolta Centaine, miközben várta, hogy Shasa fokról fokra
végigkövesse a logikai kígyó tekervényeit és végül felfedezze a
méregfogakat. A fiú arcvonásai világosan tudtára adták ezt a
pillanatot. Szájáról lehervadt a mosoly és tanácstalanul pillantott
anyjára.
– De mama, ha nincs pénzünk, hogyan tudunk vásárolni? –
kérdezte.
Centaine az út szélére kormányozta a kocsit és leállította a
motort. Szembefordult Shasával, mindkét kezét a tenyerébe vette és
komoly arccal beszélni kezdett.
– Most úgy szólok hozzád, ahogyan egy felnőtt férfihoz szoktak –
kezdte. – Amit elmondok, az titok, a kettőnk bizalmas ügye, amely
rajtunk kívül nem tartozik senki másra. Sem nagyapára, sem Annára,
sem Abraham Abrahamsra, vagy Twentyman-Jonesra. Ez egyedül a
mi dolgunk, a tiéd meg az enyém. – Shasa bólintott, Centaine pedig
mély lélegzetet vett. – Van egy olyan előérzetem, hogy ez a
katasztrófa, amely maga alá temette a világot, a mi számunkra
fordulópontot jelenthet – egy olyan esélyt, amihez hasonló nagyon
kevésszer adódik az életben. Az elmúlt néhány évben már
folyamatosan készültem rá, hogy kiaknázzam ezt a lehetőséget. És
mit gondolsz, hogy csináltam, chéri?
Shasa a fejét rázta. Néma elragadtatással bámulta anyját.
– Mindent pénzzé tettem, amink csak volt, a bánya és
Weltevreden kivételével, de még ezekre is kölcsönöket vettem fel –
óriási összegű kölcsönöket.
– Szóval ezért hajtottál be olyan hirtelen minden tartozást. Ezért
mentünk Walvis Baybe lefoglalni azt a gyárat meg a hajókat. A pénzt
akartad.
– Igen, chéri, pontosan – mondta Centaine bátorító mosollyal.
Önkéntelenül remegni kezdett a keze, amint látta, hogy Shasa arca
újra felragyog az örömtől.
– És most vásárolni fogsz! – kiáltott fel lelkesen a gyerek.
– Már el is kezdtem – szólt Centaine. – Területi és
bányakoncessziókat, halászati és guanókoncessziókat vettem, meg
rengeteg házat. Még a Cape Town-i Alhambra Színházat és a
johannesburgi Coliseumot is megvásároltam. De legfőképpen
földeket vásároltam és opciókat, hogy még több földet vehessek –
sok száz meg ezer holdnyit chéri, holdanként két shillingért. A föld
az egyetlen igazi értékmegőrző.
Shasa csak bámult. Nem igazán tudta felfogni a hallottakat, csak
azt érezte, hogy itt valami minden képzeletet meghaladóan
nagyszabású dologról van szó. Centaine olvasott a tekintetében.
– Nos, most már tudod a titkunkat – nevetett. – És ha nem csal a
szimatom, akkor hamarosan megduplázzuk, sőt megháromszorozzuk
a vagyonunkat.
– És ha nem változik? – nézett rá Shasa elbizonytalanodva. – Ha
a... – kereste a szót – a depresszió tovább tart és soha nem lesz vége,
akkor mi lesz, mama?
 Centaine elbiggyesztette a száját és kezét tehetetlen gesztussal az
ölébe ejtette. – Akkor, chéri, így vagy úgy, de nagyjából minden
mindegy lesz.
Begyújtotta a motort és nekivágott az utolsó kanyarnak, amely
után már feltűnt a tágas gyepágyak közt magányosan álló bungaló.
Az ablakok mögött barátságos lámpafény világított és a szolgák
makulátlan fehér egyenruháikban hódolatteljesen sorakoztak fel
üdvözlésükre a veranda előtt.
A kocsi begördült a lépcső elé, Centaine leállította a motort, és
mielőtt kiszálltak, még egyszer Shasához fordult.
– Nem, Shasa chéri, mi nem leszünk szegények. Sőt gazdagabbak
leszünk, mint valaha. És azután, édesem, rajtad keresztül majd a
hatalmat is megszerezzük hozzá. Hatalmas vagyonhoz a vagyont érő
hatalmat... Óh, ne aggódj, chéri, én már mindent kiterveltem!
Mindent gondosan kiterveltem!
Shasa nem bírt elaludni. Anyja szavai nyomán agyában vadul
kergetőztek a gondolatok.
– Vagyon... hatalom... – A szavak felizgatták és megzavarták.
Magában próbálta képszerűvé tenni a jelentésüket. Látta magát
cirkuszi erőművészként, amint leopárdbőrökben, bőr
csuklópántokkal, dagadó izmokkal, csípőre tett kézzel áll egy
aranypénzekből rakott gúla tetején, mialatt odalenn egy fehér
leplekbe öltözött gyülekezet térden állva hódol neki.
Százszor is újra meg újra elképzelte a jelenetet és minden
alkalommal módosított rajta valamit. A részleteket önmagukban
kellemesnek találta, de még mindig hiányzott valami ahhoz, hogy a
jelenet végső értelmet nyerjen. Végül figyelme a fehér tunikás
hódolók felé fordult és ekkor a sok lehajtott fej között meglátott egy
kócos, ápolatlan szőke hajkoronát. Kiemelte a sokaságból és az első
sorba helyezte. Ekkor a térdelő figura felemelte tekintetét a porból,
ránézett és kiöltötte a nyelvét.
Olyan gyors és heves erekció tört rá, hogy a lélegzete is elállt
belé. Még mielőtt bármit is tehetett volna, hogy megakadályozza,
keze becsúszott a takaró alá siklott és kiszabadította merev vesszejét
a pizsama sliccéből.
Jock Murphy gyakorta figyelmeztette. – Tönkremehet belé a
szeme, Shasa úrfi. Sok nagyszerű krikett- és pólójátékost láttam már,
akiket tönkretett Marok Mama meg az öt lánya.
De ekkor képzeletében Annalisa felült, széttárta hosszú lábait és
lassan felhúzta combján a fehér tunikát. Combjai lágyan fehérlettek,
akár a vaj és Shasa halkan nyögdécselni kezdett a gyönyörűségtől. A
lány a leopárdbőr ruha elejére szegezte tekintetét, nyelve kéjesen
siklott ide-oda fehér fogai között. A fehér tunika egyre feljebb és
feljebb csúszott, Shasa ökölbe szorított keze pedig ritmikusan le-fel
kezdett járni. Most már végképp nem volt ura akaratának.
A fehér ruha mind feljebb siklott, de egy pillanatra sem engedte
látni a lány combja tövét. Lábai egyre hosszabbra nyúltak és
lassanként a végtelenbe vesztek, akár a vasúti sínek. Shasa zihálva
felült a tollpehellyel tömött matracon és egyre sebesebben repkedő
ökle fölé hajolt. A gyönyör csúcspontján szinte úgy érezte, mintha
szuronyt döfnének az ágyékába. Felkiáltott és kimerülten
visszahanyatlott a párnáira.
Annalisa szemérmetlenül vigyorgó szeplős arca lassanként
elhomályosult. A pizsamanadrág nedves eleje jéghideg lett, de Shasa
még ahhoz sem érzett elég erőt magában, hogy levesse.
Mikor hajnalban a szolga, tálcáján egy csésze kávéval és egy
tányér édes piskótával felébresztette, még mindig szédült a feje és
halálosan kimerültnek érezte magát. Odakinn még sötét volt.
Álmosan a falnak fordult és fejére húzta a párnát, az ovambo szolga
azonban zord hangon megszólalt.
– Édesanyja, az én úrnőm megparancsolta, hogy itt várjak, amíg
az úrfi fel nem kel. – Shasa kelletlenül kimászott az ágyból és
megpróbálva eltakarni a pizsamanadrágján éktelenkedő száraz foltot,
kivonszolta magát a fürdőszobába.
Az egyik lovászfiú már felnyergelte számára a pónit, és ott várt rá
a bungaló lépcsőjénél. Shasa, miután egy percig vidáman nevetgélt a
lovásszal, üdvözölte kedves póniját. Homlokát a ló homlokához
dörgölte, és kedveskedve belefújt az orrába.
– Hízásnak indultál, János barát – korholta tréfásan. Sebaj, majd
ledolgozzuk a pólóedzéseken.
Felpattant a nyeregbe és elindult a rövidebbik úton a vízvezeték
csöve mentén. A vezetéken át szállították a hegy oldalában fakadó
forrás vizét a bányába és az ülepítőberendezésekhez. Elhaladt a
szivattyúház mellett és hirtelen kínzó lelkifurdalást érzett az elmúlt
éjjel elkövetett eredendő bűn miatt. De amint megpillantotta, hogyan
árad szét a hajnal fénye a síkságon és hogyan elevenedik meg a
természet, hogy köszöntse a kelő napot, mindenről egy csapásra
megfeledkezett. A hegynek ezen az oldalán Centaine parancsának
engedelmeskedve érintetlenül hagyták az erdőt és a sudár mopanifák
fenségesen magasodtak az ég felé. A bokrok között egy fajdcsapat
éltette hangos rikoltozással az új napot, egy szürke réce pedig a
forrástól visszatérőben peckesen totyogott el a póni orra előtt. A ló
színpadiasán hátrahőkölt, Shasából pedig kibuggyant a nevetés.
– Állj meg, te vén hetvenkedő! – kiáltott rá a sértett méltósággal
tovavonuló szárnyasra.
Az ösvény azonban hirtelen bekanyarodott és a szikla mögül
lehangoló látvány tárult a szeme elé. Előbukkant a
megszentségtelenített természet – a letarolt erdő, az elcsúfított
hegyoldal, a komor vasépületek vigasztalan négyszögei és az
ülepítőmű csontvázszerű acélszerkezete... Teremtő Isten, milyen
elviselhetetlenül förtelmes látvány volt.
Sarkával gyöngéden oldalba bökte a pónit és ügetve tették meg az
utolsó mérföldet a központi szállítóaknáig. Épp akkor értek oda,
amikor Twentyman-Jones kimustrált Fordja égő lámpákkal
felbukkant a faluba vezető út kanyarulatában. A mérnök kiszállt,
órájára pillantott és gyászos arckifejezéssel nyugtázta, hogy Shasa
három perccel a megbeszélt idő előtt érkezett.
– Járt már odalenn az aknában, Shasa úrfi? – érdeklődött.
– Nem, uram – válaszolta Shasa. Már-már azt is hozzátette, hogy
„anyám sohasem engedte meg”, de nem akart szószátyárnak látszani,
azonkívül életében először terhesnek érezte anyja mindent átható
jelenlétét. Twentyman-Jones az akna bejáratához kalauzolta és
bemutatta őt a műszak vezetőjének.
– Shasa úrfi magával fog dolgozni – magyarázta. – Bánjon vele
úgy, mint ahogy bármely más fiatalemberrel bánna, akiből egy napon
majd az igazgatója lesz. – A tanácsot tréfának szánta, de
arckifejezése olyan leírhatatlan szomorúságot tükrözött, hogy
senkinek sem akaródzott nevetni.
 – Kerítsen neki egy védősisakot – mondta végül és mialatt Shasa
becsatolta álla alatt a szíjat, a meredek szikla aljához kísérte.
A sziklafal tövében szabályos kör alakú nyílás ásított. Ez volt a
lejtőakna bejárata. A szabadból beszüremlő fény néhány méteren át
megvilágította a csillogó acélvágányokat, amint negyvenöt fokos
szögben lefelé haladva eltűnnek a feneketlen mélységben. Egy sor
csille várakozott a vágány elején. Twentyman-Jones odavezette
Shasát a legelsőhöz és mindketten bemásztak a kocsi acélkosarába. A
többiek az őket követő csillékben szorongtak. A műszak a tucatnyi
fehér művezetőn kívül százötven fekete munkásból állt. Szakadozott
porlepte overalljaikban, csillogó, festetlen fém sisakjaiban hangos
nevetés és durva tréfálkozás közepette indultak a munkába.
A gőzgépmeghajtású csörlő kattogva, sisteregve forogni kezdett,
a szerelvény megrándult és imbolyogva megindult lefelé a meredek,
keskeny nyomtávú vágányokon. Az acélkerekek fülsiketítően
zörögtek, zakatoltak és a csillék egyre mélyebbre ereszkedtek az
alagút sötétlő gyomrába.
Shasa nyugtalanul feszengett a mérnök mellett. Amint a bibliai
sötétség elnyelte őket, indokolatlan szorongás lett úrrá rajta. Ekkor
azonban hátul az ovambo törzsbeli bányászok énekelni kezdtek.
Valami ősi afrikai munkadalt kántáltak, dallamos, mély hangjuk
visszaverődött az alagút feneketlen mélységeiből. Shasa ettől kissé
megnyugodott és közelebb hajolt Twentyman-Joneshoz, hogy jobban
követni tudja magyarázatait.
– Az alagút negyvenöt fokos szögben lejt lefelé. A
felvonószerkezet teherbírása száz tonna, ez bányász-szaknyelven
hatvan csillerakomány ércnek felel meg. Az a célunk, hogy egy-egy
műszakban hatszáz csillerakomány ércet hozzunk a felszínre.
Shasa görcsös igyekezettel próbálta megjegyezni a számokat,
tudta, hogy anyja este kikérdezi. De a sötétség, a kerekek zakatolása
és a fekete bányászok éneke elvonták a figyelmét. Előttük a
mélységben most hirtelen feltűnt egy ragyogó kis fényfolt – előbb
akkorácska volt csak, mint egy csillogó pénzdarab, de rohamosan
növekedett. Azután egyszerre csak kibukkantak az alagút túlsó végén
és Shasának a lélegzete is elállt a látványtól.
Korábban sokszor tanulmányozta már a bánya keresztmetszetét
és anyja weltevredeni dolgozószobájának íróasztalán is látott néhány
fényképet. De sem a rajzok, sem a fényképek nem adták vissza
hitelesen a hely roppant méreteit.
A hegy közepén egy csaknem tökéletesen kör alakú lyuk
tátongott. Egyenesen az égboltra nyílt, oldalát szinte teljesen
függőleges, szürke sziklafal alkotta, az egész egy gigászi
amfiteátrumhoz hasonlított. Az az alagút kötötte össze a hegy túlsó
oldalával, amelyen át leérkeztek és ugyanez az alagút folytatódott
tovább még kétszáz láb mélységig, a feltárás alsó szintjéig. Az óriási
kürtő minden méretében lenyűgöző volt. Átmérője egy mérföldnyi
lehetett, a meredek sziklafal magassága pedig a négyszáz lábat is
elérte.
Twentyman-Jones kitartóan magyarázott. – Ez egy vulkáni kürtő,
amolyan óriási kipufogócső, amelyen át a föld mélységeiből az idők
kezdetén felszínre tört az olvadt magma. A gyémántok a mélyben
keletkeztek, a napéhoz hasonló hőmérsékleten és iszonyatos nyomás
alatt, azután az izzó láva felhozta őket a felső rétegekbe. – Shasa
ámulva tekergette a nyakát. Megpróbálta felmérni a hatalmas feltárás
arányait. – Azután a kürtő a föld mélyén elvékonyodott, a benne
rekedt magma pedig lehűlt és megszilárdult – folytatta az előadást
Twentyman-Jones. – A nap és a levegő oxidálóhatásának kitett felső
rétegből alakult ki a hagyományosan „sárga föld”-nek nevezett
gyémánttartalmú talaj képződmény. Tizenegy éve folytatunk itt
feltárásokat, de csak most sikerült elérniük a „kék föld”-et. – Széles
karmozdulattal körbemutatott a kürtő padozatát alkotó palaszerű, kék
sziklán. – Ez a megszilárdult magma mélyebb rétege. Olyan kemény,
mint a vas és annyi benne a gyémánt, mint mazsola a nagypénteki
kalácsban.
Elérték a feltárás alsó szintjét és kikászálódtak a csilléből.
– A munkálatok ütemezése rendkívül célszerű – folytatta a
mérnök. – Az új műszak mindig kora hajnalban érkezik és munkába
veszi az előző esti robbantás helyszínét. Az összetöredezett talajt
felaprítják, berakják a csillékbe és az aknán át felküldik a felszínre.
Azután kijelölik a következő robbantás helyét, kifúrják a lyukakat és
elhelyezik a tölteteket. Sötétedéskor felhozzuk az embereket és a
művezető meggyújtja a gyújtózsinórt. A robbanást követően hajnalig
szünetelnek a munkálatok. Ezalatt a por valamelyest leülepszik és a
keletkezett gázok is eloszlanak. Másnap reggel azután az egész
műveletet elölről kezdjük. Ott van ni – mutatott egy összetöredezett
kékesszürke szikladarabokkal borított részre. – Az ott a tegnap esti
robbantás. Ma ott kezdünk.
Shasa maga sem gondolta, hogy a bányában folyó munkálatok
ennyire lekötik majd. Ahogy telt-múlt az idő, érdeklődése nőttön-
nőtt. Még a forróság és a sűrű por sem szegte kedvét. Délben, mikor
a nap függőlegesen tűzött be a kürtő töredezett aljára, a meleg
megrekedt a meredek falak között. A széttöredezett ércből finom
porfellegek emelkedtek a magasba, amint a munkások tízfontos
pörölykalapácsai kisebb darabokká zúzták a nagy tömböket. A por
sűrű ködként lebegett a rakodók felett is, akik a darabokat a csillékbe
lapátolták. Beborította arcukat, testüket, míg végül úgy néztek ki,
mint egy csapat kísérteties, szürke albínó.
– Sajnos, előfordul néhány szilikózismegbetegedés – ismerte be
Twentyman-Jones. – A por bekerül a tüdejükbe és ott megkövesedik.
Igazság szerint locsolni kellene az ércet, hogy nedves maradjon és
lekösse a port, de hát szűkében vagyunk a víznek. Még a
mosóberendezésbe sem jut elegendő. Nem engedhetjük meg
magunknak, hogy csak úgy összevissza locsoljunk, így hát néhányan
meghalnak, megrokkannak, de a folyamat tíz évig is eltarthat, azután
pedig szép nyugdíjat fizetünk nekik vagy az özvegyeiknek. A
bányafelügyelő nagyon jóindulatú, bár a jóindulata egy kis pénzbe
kerül.
Délben Twentyman-Jones magához intette Shasát. – Az
édesanyja azt mondta, hogy az úrfinak csak fél műszakban kell
dolgoznia. Én most felmegyek. Velem tart?
– Inkább nem, uram – felelte Shasa bátortalanul. – Szeretném
végignézni, amint elhelyezik a tölteteket a robbantáshoz.
A mérnök szomorkás ábrázattal ingatta a fejét. – Ideje már lerázni
a vén hülyét... – jegyezte meg halkan, azzal sarkon fordult és
magában motyogva elment.
A művezető végül még azt is megengedte, hogy Shasa gyújtsa
meg a gyújtózsinórokat – persze gondos felügyelet mellett. A fiút a
fontosság és a hatalom érzete töltötte el, amint az égő gyufaszálat a
zsinórok összecsomózott végéhez érintette. Megbabonázva nézte,
amint a fényes kis láng kékes füstfelhő kíséretében végigszalad az
összetekert zsinórokon és nyomában megfeketedve kunkorodtak
össze a fehér szálak.
Mikor felhangzott a „Tűz a lyukban!” figyelmeztetés, a
művezetővel együtt felment a csillén és lélegzet-visszafojtva várt az
akna bejáratánál. A robbanást halk morajlás adta hírül és Shasa
érezte, amint lába alatt megremeg a föld.
Azután felnyergelte János barátot, és porosán, izzadtan,
kimerülten elindult. Miközben hazafelé lovagolt a vízvezeték
mentén, olyan boldognak érezte magát, mint életében eddig még
kevésszer.
A szivattyúházhoz érve nem is gondolt Annalisára – de a lány ott
volt. Az ezüstösen csillogó vezeték tetején ült és Shasa úgy
meglepődött, hogy kis híján leszédült a nyeregből.
Hajába vadvirágokból font koszorút tűzött, blúzának felső
gombjait kigombolta. Otthon Weltevredenben, a kastély
könyvtárában volt egy könyv. Egyik illusztrációja erdőben táncoló
szatírokat és nimfákat ábrázolt. Centaine ezt a kötelet is külön
elzárva tartotta a tilalmasnak minősített könyvek között, Shasának
azonban egyszer sikerült megkaparintania a kulcsot és zsebpénze egy
részét feláldozva, másolatot készíttetett róla. Ettől kezdve a lenge
öltözékű nimfák erotikus képzelgéseinek legkedvesebb alanyai közé
tartoztak.
Annalisa is ezek egyike volt – erdei nimfa, csak félig emberi
teremtmény. Szemérmetlenül rákacsintott Shasára, ajka érzékien
szétnyílt. Hegyes, hófehér szemfogai voltak.
– Hello, Annalisa – köszöntötte Shasa. Hangja rekedten, idegenül
csengett, szíve olyan vadul kalapált, hogy attól félt, menten felugrik a
torkába és megfullad rajta.
A lány mosolygott, de nem válaszolt. Helyette lassan simogatni
kezdte a tulajdon karját, a csuklójától fel egészen meztelen válláig.
Shasa nézte, amint ujjai nyomán felborzolódnak karján a finom
rézvörös pihék és érezte, hogy feszülni kezd az ágyéka.
Annalisa ekkor előrehajolt ültében és kihívó mosollyal
megérintette saját alsó ajkát. Mellei megemelkedtek és Shasa
megpillantotta köztük a halvány, tejfehér, finom kék erekkel átszőtt
bőrt.
Kirúgta lábait a kengyelből és a gyakorlott póló játékosok
látványos mozdulatával leperdült a póni nyergéből. A lány azonban
hihetetlen gyorsasággal felpattant, felrántotta szoknyáját és
combjának fehér villanása közepette átugrott a vízvezeték csövén. A
következő pillanatban már el is tűnt a hegyoldal sűrű bozótjába.
Shasa utánairamodott, de lábai belegabalyodtak a kusza
aljnövényzetbe. Az ágak arcába csaptak és felsebezték a lábszárát.
Még hallotta, amint a lány pár lépésnyire tőle gúnyosan felnevet,
azután rálépett egy kődarabra és teljes hosszában végigvágódott a
földön. Mire feltápászkodott és sántikálva utánaeredt, Annalisa már
messze járt.
Ezután még jó darabig tévelygett a bozótban. Szenvedélye
viharos gyorsasággal lelohadt. Mire nagy nehezen visszatalált a
vízvezeték mentén húzódó ösvényhez, tapasztalnia kellett, hogy
János barát, élve a kínálkozó lehetőséggel, egyszerűen odébbállt.
Tehetetlen dühében bibliai átkokat szórt a lányra és saját magára.
A hátralevő út a bungalóig hosszú gyalogtúrának bizonyult. Öreg
este volt már, mire hazaért és csak ekkor döbbent rá, milyen
halálosan fáradt. Az üres nyereggel hazatérő póni nem csekély
riadalmat keltett. Centaine majd megőrült a nyugtalanságtól, de
amint megpillantotta Shasát, aggodalma megkönnyebbült
dührohammá változott.
A tárna fullasztó melege és pora, no meg a munka egyhangúsága
egy hét alatt megtette a hatását és Shasa lelkesedése lanyhulni
kezdett. Twentyman-Jones ekkor helyezte őt a felvonószerkezet
csörlőjének indítóhelyiségébe. A csörlőkezelő mogorva, szófukar
ember volt és féltette az állását. A világ minden kincséért meg nem
engedte volna, hogy Shasa akár csak egy ujjal is hozzáérjen a csörlő
kapcsolóihoz.
– A szakszervezetem nem engedi – hajtogatta csökönyösen és két
nap elteltével Twentyman-Jones áthelyezte Shasát a mállasztókhoz.
Itt a kitermelt ércet kiborították a csillékből és egyenletesen
szétterítették. A félmeztelen ovambo munkások a fehér művezető és
fekete felvigyázóinak ellenőrzése alatt hajnaltól napestig végezték a
kirakás és a teregetés fáradságos és idegtépően monoton munkáját.
Munka közben kórusban kántálták különös énekeiket.
Itt, ezen a négy pólópályányi területen feküdtek kiteregetve a
H'ani bánya tartalékai. Mikor a kék föld a robbantás után kikerült a
föld alól, olyan kemény volt, akár a beton – csak a gelignit és a
tízfontos pörölykalapács volt képes szétzúzni. De miután hat hónapig
feküdt a tűző napon, magától töredezni kezdett. Végül, mikor már
úgy mállott, mint a kréta, újból csillékbe rakták és elindult a malom,
onnét pedig a mosóberendezés felé.
Shasát egy negyvenfős munkacsoport vezetésével bízták meg és
hamarosan jó barátságba keveredett az ovambo munkafelügyelővel.
A különböző törzsekbe tartozó feketékhez hasonlóan neki is két neve
volt – a törzsi neve, amelyet nem árult el fehér munkaadóinak és egy
munkában használt neve. Ez az ovambo a bányában a Moses nevet
viselte. Tizenöt éves lehetett, fiatalabb a többi munkafelügyelőnél.
Intelligenciája és kezdeményezőképessége miatt választották erre a
feladatra. Jól beszélte mind az angol, mind az afrikaans nyelvet. Azt
a respektust, amelyet a fekete munkások általában csak az ősz hajnak
adnak meg, ő a furkósbotjával, a csizmájával és éles eszével vívta ki.
– Ha fehér ember volnék – mondta Shasának –, egy szép napon
én vehetnem át Doctela munkáját. – A „Doctela” nevet Twentyman-
Jonesnak adták az ovambók. – Bár lehet, hogy egy napon még
tényleg átveszem – folytatta Moses –, vagy ha nem én, akkor a fiam.
– Shasa először megbotránkozott, majd nyugtalankodni kezdett a
szokatlan megjegyzés hallatán. Még sohasem találkozott olyan
feketével, aki ne lett volna tisztában vele, hogy hol van a helye a
társadalomban. Valami különös, zavaró légkör vette körül ezt a
magas termetű ovambót. Karcsú, nyúlánk alakjával a weltevredeni
könyvtárszoba tilalmas könyveinek egyikében látható egyiptomi
fáraóra emlékeztetett és ez a titokzatosság még érdekesebbé tette őt
Shasa szemében.
Az ebédszünetet általában együtt töltötték. Shasa segített
Mosesnek az olvasás és írás gyakorlásában. A szakadozott vonalas
füzet a fekete fiú legféltettebb kincse volt. Viszonzásképpen az
ovambo megtanította Shasát anyanyelvének alapelemeire, különös
tekintettel a káromkodásokra és a súlyosan becsületsértő
kifejezésekre. Ezeken kívül megismerkedett néhány ovambo
munkadal szövegének jelentésével – legtöbbjük meglehetősen
pajzánnak bizonyult.
– Mit gondolsz, munka-e a gyerekcsinálás, vagy élvezet? – Ezzel
a szónoki kérdéssel kezdődött Shasa kedvenc éneke és a felügyelete
alatt álló munkások legnagyobb gyönyörűségére maga is csatlakozott
a válaszhoz. – Az nem lehet, hogy munka, mert ha munka volna, a
fehér ember már réges-rég velünk végeztetné!
Shasa alig múlt tizennégy esztendős. A felügyeletére bízott
emberek egyike-másika akár a nagyapja lehetett volna, mégsem
találtak a helyzetben semmi kivetnivalót. Sőt, odaadó
engedelmességgel viszonozták Shasa olykor fárasztó túlbuzgóságát,
ragyogó mosolyát és a nyelvük elsajátítására irányuló siralmas
próbálkozásait. Emberei hamarosan napi öt rakományt termeltek ki a
többi csapat négy rakományával szemben, és a második hét végére
ők lettek a legjobbak a felszínen dolgozó valamennyi csapat közül.
Shasát túlságosan lekötötte a munka és újdonsült barátja, így
azután észre sem vette a fehér művezető sötét pillantásait. A fickó
még egy rosszindulatú megjegyzést is megengedett magának a
kafferboetikra, vagyis a „niggerimádókra” vonatkozólag, Shasa
azonban nem vette magára a célzást.
A harmadik hét szombatján, miután az emberek délben
megkapták a pénzüket, Moses meghívására lelovagolt a házakhoz,
ahol a munkafelügyelők és családjaik laktak. Egy teljes órán át
üldögéltek a napsütésben, a bejárat előtti lépcsőn. Moses csinos,
fiatal és rendkívül szégyenlős felesége aludttejet hozott a lopótökből
készült ivóedényekben, miközben Moses Shasa segítségével
részleteket olvasott fel Macaulay művéből, az Anglia történetéből. A
kötetet Shasa titokban csempészte ki a bungaló könyvtárából és
nyeregtáskájába rejtve hozta le magával.
Ez a könyv iskolai történelem tanulmányainak egyik alapja volt,
így aztán igazi szaktekintélynek érezte magát a témában és élvezte a
tanító szerepét. Moses azonban kisvártatva becsukta a könyvet.
– Ez a mű nekem túlságosan nehéz, Jó Víz – szólt, saját ovambo
anyanyelvére fordítva le Shasa nevét. – Nehezebb, mint ércet teríteni
nyáridőben. Majd később megint megpróbálkozom vele. – Azzal
bement az egyetlen szobából álló házba, a könyvet gondosan elzárta
a faliszekrénybe és egy összetekert újsággal tért vissza.
– Próbáljuk meg ezt – mondta és Shasa felé nyújtotta. Shasa
elvette az újságot és kiteregette az ölében. Sárgás papírra készült,
meglehetősen rossz minőségű nyomat volt, ahogy végigsimított rajta,
ujját megfogta a nyomdafesték. Shasának nem esett nehezére
lefordítani a címét: Umlomo Wa Bantu – A Fekete Nemzetek Szava.
– A cikkek többségét angolul írták, néhányat azonban bennszülött
nyelven.
Moses ujjával a vezércikkre bökött és nekiláttak, hogy átrágják
magukat rajta.
– Mi a csoda az az Afrikai Nemzetgyűlés? – érdeklődött zavartan
Shasa. – És ki az a Jabavu?
Az ovambo lelkesen magyarázni kezdett és Shasa érdeklődése
lassan szorongássá kezdett válni.
– Jabavu a bantuk, az összes törzsek és minden fekete nép atyja,
az Afrikai Nemzetgyűlés pedig a pásztor, aki vezet bennünket.
– Nem értem – rázta a fejét Shasa. Ösztönösen érezte, hogy a
beszélgetés rossz irányba fordul és kínosan feszengve hallgatta
Mosest, amint Jabavu egyik költeményét idézte.

Népem, a jószág elbitangolt,

Indulj, mentsd meg, ne késlekedj!
Hadd most a puskát, hadd pihenjen,
Ragadj tollat a fegyver helyett,
Tinta s papír legyenek pajzsod,
Jogaidért ezzel vívd harcod,
Forgasd a tollat, miként a kardot,
S meglásd, a csatát ezzel nyered!

- De hát ez politika – szakította félbe. – Feketéknek nem szokás

részt venni a politikában. Az a fehér emberek dolga. – Szavait
áthatotta a teljes meggyőződés, hiszen ez volt a dél-afrikai
társadalom életének alapköve.
Moses arcáról eltűnt a lelkes hevület. Elvette az újságot Shasa
öléből és felállt.
 – Majd visszaadom a könyvét, ha elolvastam – mondta halk,
színtelen hangon és Shasa pillantását kerülve visszament a házba.

Azon a hétfőn Twentyman-Jones megállította Shasát a

mállasztótelep főkapujánál. – Azt hiszem, ennyi idő alatt már
mindent megtanulhatott, amit a mállasztásról tudni lehet, Shasa úrfi.
Lassan itt az ideje, hogy áthelyezzük önt az ércmalomba és a
mosóüzembe.
És miközben a vágányok mentén a központi üzemépület felé
haladva elballagtak egy szétmállasztott érccel teli csille mellett,
futólag megjegyezte. – Mellesleg szólván, nem tanácsos túlzásba
vinni a fekete munkásokkal való barátkozást, Shasa úrfi. Majd
meglátja, mennyire hajlamosak rá, hogy hasznot akarjanak húzni
belőle.
Shasa egy pillanatra zavarba jött, majd elnevette magát. Ó igen,
Mosesre gondol. De hát ő nem munkás, hanem felvigyázó, ráadásul
nagyon okos.
– Egy kissé túlságosan is okos, ha a saját érdekeiről van szó –
jegyezte meg epésen a mérnök. – Mindig az okosok a fő
elégedetlenkedők, mindig ők szítják a nyugtalanságot. Szívesebben
látnék mindegyikük helyett inkább egy-egy becsületes kuka niggert.
Ez a maga Moses barátja azt vette a fejébe, hogy megszervezi a
néger bányászok szakszervezetét.
Shasa döbbenten hallgatta. Nagyapja gyakran emlegette a
bolsevikokat és a szakszervezeti aktivistákat, ezeket a
szörnyetegeket, akik le akarják rombolni a civilizált társadalom
építményét. Rémülten vette tudomásul, hogy Moses is ezek közül
való, de Twentyman-Jones még nem fejezte be.
– Azt is gyanítjuk, hogy számos agyafúrt IDK-akciónak is ő áll a
középpontjában.
Az IDK volt a civilizált létformát fenyegető másik rém nevének
rövidítése. Illegális Drágakő-kereskedelem – vagyis lopott
gyémántokkal való üzletelés. Shasát valóságos irtózat töltötte el a
gondolatra, hogy barátja szakszervezeti aktivista és zug-
gyémántkereskedő egy személyben.
Twentyman-Jones következő szavai mégis érthetetlen
szomorúsággal töltötték el. – Attól tartok – mondta a mérnök –, hogy
Mister Moses neve áll majd első helyen a hó végén elbocsátandók
listáján. Ez az ember állandó veszélyforrás. Egyszerűen ki kell
ebrudalni.
– Egyszerűen meg akartok szabadulni tőle, csak mert barátok
vagyunk – gondolta magában Shasa, átlátva a szitán. – Miattam van
az egész... – Hirtelen elöntötte a lelkifurdalás érzete és nyomában a
harag. Már-már felkiáltott: – Ez nem becsületes! – De még mielőtt
kinyitotta volna a száját, Twentyman-Jonesra nézett és ösztönösen
megsejtette, hogy ha védeni próbálja Mosest, azzal csak végképp
megpecsételi a sorsát.
– Ön tudja legjobban, mi a teendő, uram – vonta meg a vállát
tettetett közönnyel és látta, amint az öregember válla
megkönnyebbülten megereszkedik.
– Mama... – jutott az eszébe hirtelen. – Beszélek mamával. – Ám
a következő pillanatban erőt vett rajta a reményvesztettség érzete. –
Bárcsak megtehetném én magam – gondolta. – Bár én dönthetném el,
mit kell tenni. – És ekkor tudatában megvilágosodott, hogy erre
gondolhatott anyja, mikor a hatalomról beszélt. A parancsolni tudás
képességéről... a bennünket körülvevő rend megváltoztatásának
képességéről.
– Hatalom... – suttogta maga elé. – Egy napon majd nekem is
hatalom lesz a kezemben... mérhetetlen hatalom.
Az ércmalomban végzett munka érdekesebbnek bizonyult a
korábbinál, de sokkal több figyelmet is követelt. A mállasztóban
morzsalékossá vált ércet a csillék kosaraiból a töltőgaratba ürítették.
Innét a hengerek közé került, amelyek megfelelő méretű szemcsékké
zúzva továbbították a mosóberendezés felé. A hatalmas gépezet
fülsiketítő csörömpölés kíséretében zúdította a darabos ércet az
adagolócsúszdára, hogy aztán a nagy sebességgel forgó acélhengerek
monoton zúgás közepette mohón beszippantsák. A monstrum
óránként százötven tonna ércet emésztett meg – az egyik végén még
görögdinnye nagyságú, porhanyós kődarabok zuhogtak le a garatba,
a másikon már csak apró kavicsok és por bukkant elő.
Annalisa fivére, Stoffel, aki előző látogatásuk alkalmával
beállította Shasának az öreg Fordot és aki oly művészi tökéllyel tudta
utánozni a madarak füttyét, most itt dolgozott mint tanonc. Őt bízták
meg, hogy körbevezesse Shasát az üzemben, ő pedig őszinte
örömmel tett eleget a feladatnak.
– Rohadtul óvatosnak kell lenned, mikor azokat a kurva
hengereket beállítod, különben púdert csinálnak azokból a kibaszott
gyémántokból – figyelmeztette, ezúttal sem mulasztva el az alkalmat,
hogy kihangsúlyozza újsütetű férfiasságát és a káromkodás terén
szerzett szakértelmét.
– Gyerünk, Shasa – mondta. – Most megmutatom a
zsírzópontokat. Ezeket minden műszakkezdés előtt egytől egyig be
kell kenni. – Bemásztak a dübörgő hengersor alá. Stoffel Shasa
füléhez hajolva igyekezett túlkiabálni a hangorkánt. – Múlt hónapban
az egyik kurva tanonc bedugta a karját a csapágyak közé! Öregem, a
gép úgy tépte le neki, mint egy csirkeszárnyat! Hát azt a vérfürdőt
látnod kellett volna! – Tettetett borzongással mutatott a betonpadlón
és a galvanizált lemezzel borított falakon sötétlő megszáradt foltokra.
– Öregem, én mondom neked, úgy spriccelt itt a vér, mintha egy kerti
slagot nyitottak volna ki.
Egy majom ügyességével felmászott az acél járópallóra, azután
együtt nézték a lábuk alatt forgó hengereket. – Egyszer az egyik
ovambo kaffir lepottyant innét, egyenesen bele az egyik érccel
megrakott csillébe – folytatta Stoffel. – Mire a másik oldalon kijött,
egy darab se maradt belőle, ami nagyobb lett volna a kisujjadnál. Ja
öregem, kibaszott veszélyes egy meló ez – jelentette ki büszkén.
Mikor felhangzott az ebédidőt jelző duda, átkalauzolta Shasát az
ércmalom épületének árnyékos felére és kényelmesen feltelepedtek a
ventilátorház tetejére. Most, hogy a közös munkahely immár
szentesítette együttlétüket, nem kellett többé elrejtőzniük, hogy
beszélgethessenek. Kék munkásoveralljában Shasa végre felnőttnek
érezte magát és fontosságának tudatában nyitotta ki az ételdobozt,
amit a bungaló séfje küldött le neki.
– Van csirkés és nyelves szendvics, meg lekváros tekercs – szólt
a doboz tartalmát szemügyre véve. – Kérsz belőle, Stoffel?
– Nem, öregem. Már itt is van a nővérem az ebédemmel. – És
Shasa menten elveszítette érdeklődését az ételdoboz tartalma iránt.
Annalisa egy fekete vázú Rudge kerékpáron pedálozott lefelé az
úton. Az egymásba illeszthető dobozokból álló ételhordó a
kormányra akasztva himbálózott. A szivattyúháznál történt
találkozásuk óta Shasa most látta őt először, jóllehet minden nap
kereste. Szoknyájának alját kötött zoknijába gyűrte, hogy bele ne
akadjon a láncba. Miközben bekarikázott a kapun, felállt a kerékpár
nyergében. Lábai ritmikusan fel-le járva taposták a pedált, az
ellenszél testére tapasztotta a ruha vékony anyagát. Mellei
aránytalanul nagynak tűntek törékeny, barna karjaihoz képest.
Shasa megbabonázva bámult rá. Ekkorra Annalisa is észrevette őt
a fivére mellett és egész viselkedése megváltozott. Visszahuppant a
nyeregbe, kihúzta magát és fél kezét felemelve a kormányról,
hátrasimította szélfútta hajfürtjeit. Megállt, leszállt a nyeregből és a
kerékpárt a ventilátorház oldalának támasztotta.
– Mi van ebédre, Lisa? – érdeklődött Stoffel Botha.
– Kolbász krumplipürével – válaszolta a nővére és feladta neki az
éthordót. – Mint mindig.
Ujjatlan ruhát viselt és amint felemelte a karját, Shasa
megpillantotta hóna alatt az izzadságtól csillogó, gubancos szőke
szőrzetet. Gyorsan keresztbe fonta a lábát ültében.
– Cseszd meg, öregem! – méltatlankodott undorral Stoffel. –
Örökösen kolbász krumplipürével!
– Legközelebb majd megkérem mamát, hogy süssön neked
gombás szeletet – mondta Annalisa. Leeresztette a karját és Shasa
rádöbbent, hogy egyszerűen nem képes levenni róla a szemét.
Annalisa szégyenlősen összehúzta magán a blúzt. Shasa a nyakát
figyelte és látta, amint a napbarnította bőr alatt egy halványpiros kis
folt jelenik meg, de Annalisa még ekkor sem nézett rá.
– Kösz a semmit – bocsátotta útjára Stoffel, a lány azonban
tovább álldogált odalenn.
– Egyél az enyémből – biztatta Shasa.
– Cseréljünk – ajánlotta Stoffel nagylelkűen. Shasa
belekukkantott az éthordóba és szemügyre vette a seszínű, zsíros
lében úszó, darabos krumplipürét.
– Nem is vagyok éhes – mondta, azután most első ízben a
lányhoz fordult. – Akarsz egy szendvicset, Annalisa?
A lány szemérmeskedő kézmozdulattal lesimította derekán a
szoknyát és végre Shasa szemébe nézett. Szemei összeszűkültek,
akár egy vadmacskáé és kihívóan elmosolyodott.
– Ha akarok tőled valamit, Shasa Courtney, akkor majd
füttyentek, így ni... – Azzal mint egy rózsaszín puttó,
összecsücsörítette száját, hosszan füttyentett, akár egy kígyóbűvölő
és lefelé fordított mutató ujjával félreérthetetlenül obszcén
mozdulatot tett.
Stoffel elégedetten felröhögött és bizalmaskodva rácsapott Shasa
karjára. – Öregem, a végén még rád hozza a kangörcsöt!
És mialatt Shasa fülig vörösödve, a döbbenettől némán ült,
Annalisa sarkon fordult, és öntudatosan felpattant a biciklire.
Felegyenesedett a nyeregben és ide-oda kanyarogva elkarikázott az
úton. Feszes kerek feneke meg-megrezdült, ahogy a pedált taposta.
Aznap este, mikor az ösvényen hazafelé menet elérték a
csővezetéket, Shasa pulzusa vadul lüktetni kezdett. Sétatempóra
fogta János barátot, és valami homályos előérzettől vezettetve
közelebb lovagolt a szivattyúházhoz. Félt a csalódástól, alig mert
befordulni az épület sarkán.
Mikor megpillantotta, a hatás mégis készületlenül érte. A lány
bágyadtan nekidőlt az egyik tartóoszlopnak. Mikor Shasa a
döbbenettől némán megállt előtte, lustán felegyenesedett és
gyöngéden a ló pofájához dörgölőzött – anélkül, hogy lovasát akár
egy pillantásra is méltatta volna.
Kezébe vette a kantár szíját és negédeskedve hízelegni kezdett a
póninak. – Milyen csinos fiú vagy – duruzsolta a fülébe. A póni
kitágult orrlyukakkal szimatolni kezdett és óvatosan áthelyezte a
súlyát egyik lábáról a másikra. – Milyen finom puha nózi – suttogta
Annalisa és lassan végigsimította a ló pofáját.
– Szeretnél egy puszikát, szépfiú? – kérdezte. Előrebiggyesztette
nedvesen fénylő, rózsaszín ajkát, kihívóan felnézett Shasára, azzal
átölelte az állat nyakát és tüntető érzékiséggel hosszú csókot nyomott
egyenesen a szájára. Végtelennek tűnő másodpercekig csókolgatta,
majd arcát a ló pofájához szorítva riszálni kezdte a csípőjét. Közben
halkan nyögdécselt és félig leeresztett szemhéjai mögül végre
felnézett a fiúra.
Shasa keservesen küszködve próbált kinyögni valamit, de
izgalmában nem jött ki hang a torkán. Annalisa lassan a ló mellé
lépett és kéjesen cirógatni kezdte az állat horpaszát.
– Milyen erős... – mormolta. Keze végigsimított Shasa combján,
előbb mintegy véletlenszerűen, azután egyre határozottabban,
anélkül, hogy közben akár egy pillanatra is a szemébe nézett volna.
Shasa nem tudta maga elé kapni a kezét, hogy eltakarja
gerjedelmének egyre szembetűnőbb jelét. Annalisa váratlanul
rikácsolva felkacagott és csípőre tett kézzel hátrébb lépett.
– Mi az, talán táborozni készülsz, Shasa Courtney? – kérdezte
gúnyosan. Shasa teljesen megzavarodott és értetlenül rázta a fejét.
– Akkor minek állítottad fel azt a sátrat? – hahotázott a lány,
kihívóan fixírozva a bricsesznadrág felpúposodó elejét. Shasa
ügyetlenül előregörnyedt a nyeregben, Annalisa pedig mintha
hirtelen megsajnálta volna, ismét a póni feje mellé lépett és a kantárt
kezébe fogva vezetni kezdte a lovat az ösvényen, némi időt adva
Shasának, hogy kissé összeszedje magát.
– Miket mesélt rólam az öcsém? – kérdezte anélkül, hogy
hátranézett volna.
– Semmit – biztosította Shasa.
– Ne hidd el, amit mond – szólt Annalisa. Hallatszott a hangján,
hogy az iménti válasz nemigen győzte meg. – Mindig rossz színben
próbál feltüntetni az emberek előtt. Mesélt neked valamit Fourie-ról,
a sofőrről? – A bányában mindenki tudta, hogy a karácsonyi
ünnepély után Fourie felesége rajtacsípte kettejüket a teherautó
vezetőfülkéjében. Bár öregebb volt, mint Annalisa anyja, kegyetlenül
helybenhagyta a lányt. Annalisa az eset után napokig sötét
monoklikat hordott mindkét szeme alatt, ráadásul egyetlen jó ruhája
is cafatokra szakadt.
– Nekem nem mondott semmit – ismételte Shasa makacsul. –
Miért, mi történt? – kérdezte hirtelen támadt érdeklődéssel.
– Semmi – felelte gyorsan a lány. – Hazugság az egész. – Majd
ismét témát változtatott. – Akarod, hogy mutassak neked valamit?
– Igen, kérlek – kapott a szón mohón a fiú. Már sejtette, mi lehet
az.
– Segíts – mondta Annalisa a kengyelhez lépve. Shasa lehajolt és
karon fogva felsegítette maga mögé. A lány lovaglóülésbe
helyezkedett a ló farán és mindkét kezét Shasa dereka köré fonta.
– Indulj el a bal oldali ösvényen – mondta. Tíz percen át szótlanul
lovagoltak.
– Hány éves vagy? – kérdezte Annalisa váratlanul.
– Majdnem tizenöt – válaszolta Shasa egy kicsivel megtoldva az
igazságot.
– Én két hónap múlva leszek tizenhat – mondta a lány, végleg
eloszlatva a parancsnoklás jogát illető kételyeket. Shasa
viselkedéséből érezte, hogy a fiú már behódolt neki. Mellét szorosan
a hátának nyomta, hogy ezzel is érzékeltesse irányító szerepét. Shasa
úgy érezte, hogy a két nagy, ruganyos félgömb szinte perzseli a bőrét
az ing vékony szövetén át.
– Hová megyünk? – kérdezte hosszas hallgatás után, mikor
elhagyták a bungaló környékét.
– Maradj csöndben! Majd meglátod, ha odaérünk.
Az ösvény egyre keskenyebbé, egyre vadregényesebbé vált.
Shasa azon töprengett, hogy valószínűleg hosszú hónapok óta nem
járt itt senki, csak az a néhány apró erdei vad, amelyet még nem
üldözött el a bánya közelsége. Végül a sziklafal aljához érve az egész
út elenyészett. Annalisa lecsusszant a póni faráról.
– Hagyd itt a lovat – mondta.
Shasa kikötötte a pónit és érdeklődve pillantott körül. Még
sohasem csavargott el ilyen messzire a sziklafal tövében. Legalább
három mérföldnyire lehettek a bungalótól.
Előttük sziklás hasadékoktól barázdált, meredek kavicsos lejtő
vezetett a mélybe. A kövek közül nagy csomókban ütötte fel a fejét a
burjánzó, tövises aljnövényzet.
– Gyerünk – parancsolt rá Annalisa. – Nincs sok időnk.
Nemsokára besötétedik. – Meggörnyedve átbújt egy ág alatt és
elindult lefelé a lejtőn.
– Hé! – kiáltott utána Shasa. – Oda nem tudsz lemenni!
Összetöröd magad!
– Be vagy tojva? – kiabált vissza gúnyosan a lány.
– Én ugyan nem – vágott vissza Shasa. A kötekedő
megjegyzéstől ösztökélve Annalisa nyomába eredt és mindketten
lemásztak a kövekkel borított lejtőn. Útközben Annalisa megállt és
letört egy sárga virágoktól roskadozó ágat az egyik tövisbokorról,
azután továbbmentek. Átsegítették egymást a gödrökön, a tüskés
tövisbokrok ágai alatt, az ingatag, nagy szikladarabokon, míg végül
elérték a szurdok alját és kimerültén zihálva megpihentek.
Shasa hátrahajlított derékkal kémlelte fejük felett a meredek
sziklafalat, amely úgy magasodott föléjük, akár egy erődítmény.
Annalisa azonban megráncigálta az inge ujját.
– Ez titok ám – mondta suttogva. – Meg kell esküdnöd, hogy nem
mondod el senkinek, különösen az öcsémnek nem.
– Jól van, esküszöm.
– Nem, rendesen meg kell esküdnöd. Emeld fel a jobb kezed, a
balt tedd a szívedre. – Ünnepélyesen megeskette Shasát, majd kézen
fogta és egy zuzmóval benőtt kőrakáshoz vezette. – Térdelj le! –
parancsolt rá.
Shasa engedelmeskedett, a lány pedig félrehúzott egy lombos
ágat, amely egy mélyedést takart el a kövek között. Shasa lélegzet
után kapkodott és félig felemelkedve hátrahőkölt. A mélyedés egy
sziklába vájt oltárfülkére emlékeztetett. A fülke padlóján egész
csomó dunsztosüveg sorakozott, bennük elszáradt, megbámult
vadvirágok. Az áldozati virágok mögött gondosan gúlába rakott
csontok fehérlettek, a gúla tetejéről pedig üres szemgödrökkel és
elsárgult fogakkal egy emberi koponya meredt feléjük.
– Ki ez? – súgta Shasa a babonás rémülettől tágra nyílt
szemekkel.
– A hegy boszorkánya – válaszolta Annalisa és megfogta a kezét.
– Én találtam meg itt a csontjait és én csináltam neki ezt a bűvös
rejtekhelyet.
– Honnét tudod, hogy boszorkány? – kérdezte Shasa. Egész teste
libabőrös lett a félelemtől, suttogása akadozóvá vált.
– Ő mondta nekem.
Ez a kijelentés olyan hátborzongató képzeteket ébresztett, hogy
Shasa felhagyott a további kérdezősködéssel. A koponyák és a
csontok látványát már önmagában is elég hátborzongatónak találta,
de ha ehhez a háttérből még titokzatos hangok is társultak, az még
százszor rosszabb volt. Határozottan érezte, amint tarkóján és karján
felmerednek a szőrszálak. Dermedten nézte, amint Annalisa az
elszáradt virágokat kicseréli a magukkal hozott sárga akáciaágakkal.
A lány gondosan elrendezte a dunsztosüvegeket, majd ismét
leguggolt Shasa mellé és újra megfogta a fiú kezét.
– Most kívánhatsz egyet és a boszorkány teljesíteni fogja a
kívánságodat – súgta. Shasa eltöprengett.
– Na, mit kívánsz? – nógatta Annalisa és megrángatta a kezét.
– Akármit kérhetek tőle?
– Igen, akármit – bólintott a lány és várakozóan leste a fiú arcát.
Shasa átszellemült tekintettel bámulta a megfakult koponyát és a
félelem lassan elhalványult benne. Mintha egy titokzatos erő
sugárzott volna felé, valami ismerős, szívet melengető biztonságérzet
kerítette hatalmába. Utoljára kisgyermek korában érezte ezt, mikor
anyja az ölébe vette és magához szorította.
A koponyatetőn még láthatók voltak az egykori fejbőr apró,
odaszáradt darabkái. A pergamenszerű kis foszlányokat bolyhos
fekete hajcsomók borították, akkorácskák, mint egy-egy borsszem.
Shasának a szelíd kis busman pásztor jutott eszébe, aki a
Windhoekba vezető országút mentén az egyik pihenőház közelében
szokta legeltetni a teheneit.
– Akármit? – ismételte. – Akármit kérhetek?
– Igen, akármit, amit csak akarsz – felelte Annalisa és egészen
közel húzódott hozzá. A teste meleg volt, puha és verítékéből a
fiatalság friss, édes illata áradt.
Shasa lassan előrehajolt és ujja hegyével megérintette a koponya
fehér homlokát. A melengető érzés erősödött. Lassanként tudatosulni
kezdett benne, hogy ez az érzés tulajdonképpen a szeretet. A szeretet-
egy szó, amely mostanáig nem sokat jelentett számára. De most úgy
érezte, mintha figyelné valaki vagy valami, aki vagy ami
mélységesen szívén viseli a sorsát.
– Azt kívánom – mondta halkan, szinte álmatagon –, hogy
mérhetetlen hatalmam legyen.
Amint ezt kimondta, szúró bizsergést érzett az ujja hegyében.
Olyan volt, mint mikor az ember testéből hirtelen kisül a statikus
elektromosság. Ijedten elrántotta a kezét.
Annalisa ingerülten felkiáltott és elhúzódott mellőle. – Micsoda
hülye kívánság! – fakadt ki. Szemmel láthatólag vérig sértődött és
Shasa nem értette az okát. – Ostoba kölyök vagy – kiabálta – és a
boszorkány különben sem teljesít ilyen ostoba kívánságot!
Felugrott és visszarántotta az ágat a mélyedés elé. – Késő van –
vetette oda nyersen. – Vissza kell mennünk.
Shasa tétován álldogált. Valahogy nehezére esett elszakadni ettől
a titokzatos helytől.
– Gyere már! – kiabált vissza Annalisa a lejtőről. – Egy órán
belül sötét lesz.
Mire Shasa visszaért az ösvényre, ott ült a sziklafalnak
támaszkodva és ellenséges pillantásokat vetett rá.
– Megsebesültem – szólalt meg vádlón. A meredek úttól még
mind a ketten kivörösödve ziháltak.
– Sajnálom – mondta Shasa akadozó lélegzettel. – Hol sebesültél
meg?
Válasz helyett Annalisa combközépig felhúzta szoknyája szélét.
Felfelé jövet beleakadt az egyik zsidótövisbokorba, és a tűhegyes,
piros végű tövisek hosszú sötétlő csíkot húztak combjának tejfehér
belső oldalára. Épp csak felhorzsolták a bőrt, de a karcolás mentén
apró, rubinvörös vércseppek gyöngysora serkedt ki. Shasa
hipnotizáltan bámult, Annalisa pedig térdeit felhúzva, lassan lejjebb
csúszott a földön. Szoknyáját egy csomóban a lába közé gyűrte és
széttárta combjait.
– Nyálazd be egy kicsit – szólalt meg.
Shasa engedelmesen a lába közé térdelt és megnyalta a
mutatóujját.
– Piszkos az ujjad – figyelmeztette Annalisa.
– Akkor most mit csináljak? – nézett rá a fiú tanácstalanul.
– Csináld a nyelveddel – tégy rá egy kis nyálat a nyelveddel.
Shasa előrehajolt és nyelve hegyével megérintette a sebet.
Különös sós, fémes íze volt a vérének.
Ekkor a lány egyik kezét Shasa tarkójára tette és gyöngéden
cirógatni kezdte a fiú sötét, hullámos haját.
– Igen, így nyalogasd csak... – mormolta. Ujjai egyre mélyebben
túrtak a göndörödő fürtök közé, egyre szenvedélyesebben szorította
magához a fiú arcát. Azután lassan felfelé kezdte húzni a fejét,
miközben szabad kezével feljebb rántotta magán a szoknyát.
 Shasa felnézett a kitárt combok közé és észrevette, hogy a lány
egy rózsaszín virágmintás fehér selyemdarabon ül. Megdöbbenve jött
rá, hogy a néhány perc alatt, amíg egyedül volt, Annalisa levetette a
bugyiját és mint egy párnát, maga alá terítette a mohos földre. A
szoknyája alatt teljesen meztelen volt.

Mikor felriadt, Shasa egy percig azt sem tudta, hol van. Hátát
nyomta a kemény föld, egy kavics a vállába fúródott valami súlyos
dolog nehezedett rá, amitől alig kapott levegőt. Fázott és semmit sem
látott a sötétben. Az első ismerős hang János barát halk horkantása
volt és a következő pillanatban meg is pillantotta a póni fejének
sziluettjét a csillagos ég hátterében.
Azután egy csapásra minden eszébe jutott. Annalisa ott feküdt
rajta szétvetett lábakkal elterülve feküdt rajta, feje az ádámcsutkájára
borult és ez akadályozta a lélegzésben. Shasa mohón levegő után
kapkodott és olyan vadul taszította félre, hogy a lány rémült
sikoltással ébredt fel.
– Sötét van! – mentegetőzött Shasa ostobán. – Már biztosan
mindenki minket keres!
Megpróbált felállni, de térdig lecsúszott bricsesznadrágja
akadályozta a mozgásban. Most már világosan emlékezett, milyen
szakavatott mozdulatokkal gombolta ki és húzta le róla Annalisa.
Ijedten felrántotta és ügyetlenül babrált a slicc gombjaival.
– Vissza kell mennünk – mondta. – Az anyám...
Most már Annalisa is talpon volt, és fél lábon ugrálva igyekezett
meztelen lábait átbújtatni a bugyi nyílásain. Shasa felnézett az égre
és látta, hogy az Orion már magasan a látóhatár felett ragyog. –
Kilenc óra elmúlt – szólalt meg baljós hangon.
– Nem lett volna szabad elaludnod – nyafogott a lány és kezét
Shasa vállára téve igyekezett egyensúlyozni. – A papám agyonver.
Azt mondta, ha még egyszer előfordul, megöl.
Shasa egy vállrándítással lerázta magáról a kezét. Szabadulni
szeretett volna tőle, de tudta, hogy hiába.
– Te vagy az oka – támadt rá Annalisa. Lehajolt, felhúzta a
bugyit, megigazgatta dereka körül a gumit és lesimította szoknyáját.
– Meg is mondom papának, hogy miattad volt az egész. Most aztán
egész biztosan eltángál a sjambokkal. Jézusom, a bőrömből is ki fog
verni.
Shasa remegő kezekkel eloldozta a pónit. Képtelen volt világosan
gondolkodni, félig még aludt, feje zúgott, mintha berúgott volna. –
Nem fogom hagyni – jelentette ki lovagiasan, de szavaiból hiányzott
az igazi meggyőződés. – Nem fogom hagyni, hogy bántson –
ismételte meg bátortalanul.
Szavai azonban szemmel láthatólag csak még jobban
feldühítették Annalisát. – Mit tudsz te csinálni? – támadt rá. – Egy
ilyen tehetetlen csecsemő... – Elharapta a mondatot. Az utolsó szó
egy másik gondolatsort indított el az agyában. – Hé! És mi lesz, ha
gyereket találtál okozni nekem? Az egy zabigyerek lesz – erre nem
gondoltál, amikor belém raktad a micsodádat? – kérdezte, hangjában
fullánkos rosszindulattal.
Shasa nem volt felkészülve ilyen becstelen vádaskodásra. – De
hiszen... hiszen te mutattad meg, hogyan csináljam – hebegte. – Ha te
nem mutatod meg, nem csináltam volna.
– Hát akkor aztán jól kinézünk – pityeredett el Annalisa. – A
legjobb volna megszökni.
Az ötlet Shasa számára is határozottan vonzónak tűnt és némi
erőfeszítésébe került, míg ki bírta verni a fejéből. – No gyerünk –
mondta. Felsegítette a lányt János barát hátára, mögéje pattant és
elindultak.
A hegyoldalból már látták a keresésükre indult csoportok
fáklyáit, amint imbolyogva közeledtek a síkságon át. Az úton
feltűntek az autók reflektorai – lassan, szinte tapogatózva haladtak
előre, az út szélét keresve. Odalentről az erdő sűrűjéből a szél feléjük
sodorta a nevüket kiáltozó emberek hangját.
– A papám most biztosan megöl – siránkozott Annalisa. – Tudni
fogja, mit csináltunk. – Hangosan szipogott és minden pillanatban
elsírta magát. Látványos önsajnálata ingerelte Shasát. Már jó ideje
felhagyott a hiábavaló kísérletezéssel, hogy megvigasztalja.
– Honnan a csudából jönne rá? – förmedt rá dühösen. – Nem volt
ott.
– Csak nem képzeled, hogy te voltál az első? – kérdezte a lány,
leplezetlenül bántó szándékkal. – Már sokakkal csináltam és papa
már kétszer is rajtakapott. De még mennyire, hogy tudni fogja.
A gondolatra, hogy Annalisa már másoknak is bemutatta
csodálatos és szokatlan fortélyait, Shasát hirtelen vad féltékenység
kerítette hatalmába. A józan megfontolás azonban fokozatosan
lehűtötte.
– Nos – jelentette ki –, ha a többiekről is tud, akkor nem sokra
mégy vele, ha megpróbálod rám kenni.
Annalisa látván, hogy saját csapdájába esett, ismét keserves
zokogásban tört ki. Még akkor is színpadiasan sírdogált, mikor a
vízvezeték mentén szembetalálkoztak a gyalogszerrel keresésükre
indult csoporttal.
Shasa és Annalisa ott ült a bungaló dolgozószobájának két
szemközti sarkában. Mindkettő ösztönösen olyan messzire húzódott
a másiktól, amennyire csak lehetséges volt. Odakintről motorzúgás
hallatszott és a Daimler fényszóróinak sugara végigsöpört a szobán.
Amint a kavicsok megcsikordultak a közeledő léptek súlya alatt,
Annalisa azonnal sírni kezdett. Hangosan szipogott és elkeseredetten
igyekezett még néhány könnycseppet kipréselni a szeméből.
A verandáról felhangzottak Centaine puha, könnyed léptei,
közvetlenül utánuk pedig Twentyman-Jones gólyaszerű lábainak
határozott koppanásai.
Shasa, amint megpillantotta anyját az ajtóban, kezét bűntudatosan
maga elé tartva felállt a helyéről. Centaine lovaglónadrágot, csizmát
és kurta tweedzakót viselt, sárga selyemsálját csomóra kötötte a
nyaka körül. Úgy állt ott a megkönnyebbüléstől és az ádáz haragtól
kipirult arccal, mint a bosszúállás angyala.
Arckifejezése láttán Annalisa szívbemarkolóan bőgni kezdett és
meg kell hagyni, ezúttal nem egészen őszintétlenül.
– Fogd be a szád, kicsikém – szólt rá nyugodtan Centaine –, vagy
én gondoskodom róla, hogy jó okod legyen a bőgésre. – Shasához
fordult. – Megsebesült valamelyikőtök?
– Nem, mama – válaszolt Shasa lehorgasztott fejjel.
– János barát?
– Ó, ő nagyszerű formában van.
– Hát akkor erről ennyit – zárta le a kérdést Centaine. A maga
részéről nem is tartotta szükségesnek tovább komplikálni a dolgot. –
Dr. Twentyman-Jones, lesz szíves ezt az ifjú hölgyet visszaszállítani
az apjához? Semmi kétségem sincs afelől, hogy tudni fogja, miként
bánjon a lányával. – Csak egy óra telt még el azóta, hogy néhány
keresetlen szót váltott az apával. Hatalmas termetű, kopaszodó,
pocakos férfi volt, tetovált karokkal, vérben forgó szemekkel és olcsó
brandytől bűzlő lehelettel. Szőrös mancsait ökölbe szorítva,
ordítozva ecsetelte egyetlen leányával kapcsolatos terveit.
Twentyman-Jones megragadta a bömbölő teremtés csuklóját,
felrántotta a székről, és az ajtó felé vezette. Mikor elhaladtak
Centaine előtt, az megenyhült arccal a mérnök karjára tette a kezét. –
Mire is mennék maga nélkül, dr. Twentyman-Jones? – sóhajtotta.
– Az a gyanúm, hogy kegyed egymaga is kitűnően elboldogulna,
Mrs. Courtney, mindazonáltal boldog vagyok, hogy segítségére
lehetek – válaszolta a mérnök. Kiráncigálta Annalisát az ajtón és
néhány másodperccel később mindketten hallották, amint a Daimler
elporzik az úton.
Centaine vonásai ismét megkeményedtek és fiához fordult. Shasa
idegesen tördelte a kezét anyja fürkésző pillantásai alatt.
– Szófogadatlan voltál – kezdte Centaine. – Figyelmeztettelek,
hogy tartsd távol magad attól a kis tyúktól.
– Igen, mama.
– A bányában dolgozó férfiaknak legalább a felével együtt volt
már. Ha visszaérünk Windhoekba, el kell mennünk az orvoshoz.
Shasa összerázkódott és önkéntelenül a nadrágjára nézett. Úgy
érezte, mintha az undorító kórokozók máris ott nyüzsögnének
legintimebb testrészén.
– Az engedetlenség már önmagában is elég súlyos vétség –
folytatta anyja –, de te valami olyasmit is elkövettél, ami egyszerűen
megbocsáthatatlan. Mit gondolsz, mi az?
Shasa hamarjában legalább egy tucat főbenjáró bűnt tudott
felsorolni, anélkül, hogy különösebben megerőltette volna magát.
– Ostoba voltál – válaszolt helyette Centaine. – Mégpedig elég
ostoba ahhoz, hogy tetten érjenek. Ez pedig a legnagyobb bűn.
Köznevetség tárgyává tetted magad az egész bányában. Hogy leszel
képes valaha is embereket vezetni és parancsolni, ha így
lealacsonyítod magad?
 – Erre nem is gondoltam, mama – felelte halkan Shasa. –
Egyáltalán, nem sokat gondolkodtam az egészen. Csak úgy
megtörtént.
– Hát akkor gondolkodj el rajta most – mondta Centaine. – Lesz
rá időd, mialatt veszel egy kiadós, forró fürdőt, benne egy fél üveg
Lysollal. Gondolkodj el rajta alaposan. Jó éjt!
– Jó éjszakát, mama – köszönt el Shasa odalépve anyjához.
Centaine egy pillanatig habozott, azután odatartotta az arcát. – Ne
haragudj, mama – suttogta Shasa és megcsókolta. – Bocsáss meg,
amiért ilyen szégyent hoztam rád.
Mennyire szerette volna a karjaiba zárni, magához szorítani
kedves, szép arcát és megmondani neki, hogy soha de soha nem fog
szégyenkezni miatta.
Ehelyett azonban csak annyit mondott: „Jó éjszakát, Shasa”, és
hűvösen, felszegett fejjel állt, amíg a fiú szomorú, vontatott léptei el
nem haltak a folyosón. Azután összecsuklott a válla.
– Jaj drágám... jaj kicsi bogaram – suttogta. Sok-sok év után most
először hirtelen szükségét érezte valami narkotikumnak. Gyors
léptekkel az ostorfából készült bárszekrényhez ment, konyakot töltött
az egyik nehéz, csiszolt kristályüvegből és mohón belekortyolt az
italba. Az alkohol csípte a nyelvét, gőze megkönnyeztette a szemét.
Lenyelte a kortyot, és félretette a poharat.
– Ez nem sokat segít – döntötte el magában. Az íróasztalhoz
lépett és leroskadt a magas, legyezőtámlájú bőrfotelbe. Aprónak,
gyöngének, sebezhetőnek érezte magát – és Centaine de Thiry
számára ez az érzés mind ez ideig idegen volt. Megrémült tőle.
– Hát megtörtént – suttogta maga elé. – Férfivá vált. Hirtelen
kimondhatatlan gyűlöletet érzett a lány iránt. – A mocskos kis
lotyója... Shasa érzelmileg még nem elég érett. Túl korai volt még
kiszabadítani a démont – a Thiry-démont, ami ott lappang a vérében.
– Hiszen ez a démon neki is jó ismerőse volt, ez fertőzte meg egész
életét. A de Thiryk vad, szenvedélyes vére.
– Jaj édesem... – Érezte, hogy most készül elveszíteni egy részt
tulajdon fiából – és hirtelen rádöbbent, hogy már el is veszítette. A
magány, amely annyi éven át lapult rejtekhelyén, most úgy tört rá,
akár egy dühöngő fenevad.
 Az egész világon csak két férfi tudta volna lecsillapítani ezt a
magányt. Shasa apja egy vászonból és fából összetákolt, törékeny
szerkezetben pusztult el, miközben ő ott állt és tehetetlenül nézte,
amint szénné ég. A másik férfi egyetlen brutális és szívtelen tettével
mindörökre kizárta magát a szívéből. Michael Courtney és Lothar De
La Rey – számára most már mindkettő halott volt.
Azóta is voltak szeretői, sok futó, csak a puszta testiségre
korlátozódó kapcsolat – csak arra voltak jók, hogy lecsillapítsák
heves vérét. Egyiket sem engedte belépni lelke mélyebb régióiba. De
most a magány réme áttörte a szigorúan őrzött kapukat és birtokba
vette a titkos helyeket.
– Ha volna valaki... – töprengett, ahogyan eddig csupán egyszer
életében, amikor gyermekágyban feküdt Lothar De La Rey
aranyszőke fattyával. – Ha volna valaki, akit szeretni tudnék és aki
viszontszeretne.
Előredőlt a hatalmas bőr karosszékben, kezébe vette az
ezüstkeretes fényképet – azt az egyetlen fényképet, amelyet
mindenhová magával vitt –, és elmélyülten tanulmányozni kezdte a
pilóták csoportjának közepén álló fiatal férfi arcát. Most első ízben
vette észre, hogy a kép az évek során megfakult, elsárgult és Michael
Courtney arcvonásai elhalványultak. Mereven nézte a jóképű fiatal
férfiarcot és emlékezetében kétségbeesetten próbálta élesebbé és
tisztábbá tenni a körvonalakat – de hasztalan. Az arc egyre inkább
elmázolódott, és mindjobban elenyészett a messzeségben.
– Ó Michael – suttogta. – Olyan rég elmúlt már az egész. Bocsáss
meg nekem. Kérlek, bocsáss meg. Én megpróbáltam erős és bátor
lenni... a te kedvedért... a fiad kedvéért, de....
Visszatette a képet az asztalra. Felállt, az ablakhoz lépett és
kibámult a sötétbe. – Hamarosan elveszítem az én kicsikémet –
gondolta. – Aztán egy napon magányos, öreg és csúnya leszek...
félek ettől a naptól. – Rádöbbent, hogy egész testében reszket.
Fázósan összekulcsolta maga előtt a karját, de a következő
pillanatban már ismét fürge és határozott volt.
– Ezen az úton, amelyet te magad választottál, nincs idő
gyöngeségre és önsajnálatra – rótta meg saját magát. Arcára ismét
kiült a megszokott határozottság és a törékeny kis nőalak büszkén
állt a néma, sötét házban. – Tovább kell menned – suttogta maga elé.
– Nem fordulhatsz vissza, nem tétovázhatsz. Ezt az utat végig kell
járnod.

– Hol van Stoffel Botha? – faggatta Shasa az ércmalom

munkafelügyelőjét, mikor megszólalt az ebédidő kezdetét jelző duda.
– Miért nincs itt?
– Ki tudja? – vonta meg a vállát a felügyelő. – Csak egy értesítést
kaptam a központi irodától, hogy nem jön. Azt nem írták meg, hogy
miért. Talán felmondtak neki. Nem tudom és nem is igen érdekel –
pimasz kis szarházi volt. A műszak hátralevő részében Shasa görcsös
igyekezettel koncentrált a hengerek közt vonuló ércfolyam
dübörgésére, hogy így hallgattassa el lázongó lelkiismeretét.
Mikor azután a műszak végén ismét felbőgött a duda és a fekete
munkások odakiáltották a következő csoportnak – Shahile! Lent van!
–, Shasa felült János barát hátára, és elindult a rozoga kis kunyhókkal
szegélyezett utca felé, ahol Annalisáék laktak. Tudta, hogy ezzel
ismét magára haragíthatja anyját, de valami dacos nagylelkűség
egyre tovább űzte. Úgy érezte, tudnia kell, mennyi bajt és bánatot
okozott másoknak.
Az ércmalom kapujához érve azonban történt valami, ami mégis
eltérítette eredeti céljától.
Váratlanul Moses, a mállasztótelep munkafelügyelője lépett elébe
és kezét János barát fejére téve megállította a pónit.
– Örülök, hogy látlak, Jó Víz – üdvözölte lágy, mély zengésű
hangján.
– Ó Moses – mosolygott el Shasa őszinte örömmel,
megfeledkezve egyéb gondjairól. – Meg akartalak látogatni.
– Visszahoztam a könyvet – szólt az ovambo és átnyújtotta az
Anglia történetét tartalmazó vaskos kötetet.
– Ennyi idő alatt nem tudhattad kiolvasni – ellenkezett Shasa. –
Még nekem is hónapokba telt.
– Már soha nem is fogom kiolvasni – válaszolta Moses. Itt
hagyom a H'ani bányát. Holnap reggel a teherautók engem is
elvisznek Windhoekba.
– Ó nem! – kiáltott fel Shasa. Leugrott a nyeregből, és
megragadta Moses karját. – De hát miért akarsz elmenni? – kérdezte
tájékozatlanságot színlelve, mert bűnrészesnek érezte magát.
– Nem tőlem függ, hogy akarok, vagy nem akarok – felelte a
magas néger egy vállrándítással. – Sok ember megy el holnap reggel
azokkal a teherkocsikkal. A Doctela kiválasztotta, kik legyenek azok,
a hölgy, az édesanyád pedig elmagyarázta az okot és mindenkinek
kiadta egyhavi járandóságát. A magamfajta ember nem tesz fel
kérdéseket, Jó Víz – tette hozzá kesernyés grimasszal. – Itt a
könyved.
– Tartsd meg – adta vissza Shasa. – Ez az én ajándékom neked.
– Rendben van, Jó Víz. Megőrzöm, hogy mindig emlékeztessen
rád. Élj boldogan – búcsúzott Moses és sarkon fordult.
– Moses... – szólt utána Shasa, de mikor az ovambo visszafordult
és ismét megállt előtte, nem tudott mit mondani. Ösztönösen
kinyújtotta a kezét, Moses azonban egy lépést hátrált. Fehér
embernek itt nem volt szokás kezet fognia egy feketével.
– Menj békével – erősködött Shasa. Moses lopva körbepillantott,
azután megszorította a felé nyújtott kezet. A bőre furcsán hűvös volt.
Shasa egy pillanatig eltöprengett, vajon minden feketének ilyen-e a
bőre.
– Barátok vagyunk – mondta, hogy elnyújtsa a bensőséges
pillanatot. – Azok vagyunk, vagy nem?
– Nem tudom – válaszolta Moses.
– Ezt hogy érted?
– Nem tudom, lehetünk-e te meg én barátok. – Azzal Moses
óvatosan kiszabadította a kezét és elfordult. Vissza sem nézett
Shasára, miközben a kerítés mentén tovaballagott a feketék viskói
felé.

A nehéz teherautókból álló konvoj lassan haladt a síkságon

keresztül. A sofőrök jókora távolságot tartottak, hogy kívül
maradjanak az előttük haladó kocsi által felkavart porfelhőn. A por
sűrű, sárga fellegekben szállt fel a forró levegőben, távolról az egész
azt a benyomást keltette, mintha a bozót gyulladt volna ki egy hosszú
szakaszon.
Gerhard Fourie lomhán nekidőlt a konvoj élén haladó teherautó
volánjának. Terjedelmes pocakja petyhüdten lógott az ölébe, inge
kigombolódott és felfedte szőrös köldökét. Öt-tíz másodpercenként
felemelte tekintetét az útról és belekukkantott a feje felett elhelyezett
visszapillantó tükörbe.
A teherautó platóján halmokban álltak a bútorok és a
legkülönbözőbb méretű csomagok – a bányából elbocsátott fehér és
fekete alkalmazottak szegényes ingóságai. A szerencsétlen
tulajdonosok a rakomány tetején gubbasztottak. Az asszonyok sálat
kötöttek a fejükre, hogy megvédjék hajukat a portól. Szorosan
magukhoz ölelték kisdedeiket, miközben a kocsik dülöngélve
zötykölődtek a hepehupás úton. A nagyobb gyerekek befészkelték
magukat a csomagok közé.
Fourie ismét felnézett és igazgatni kezdte a tükröt, míg fel nem
tűnt benne a vezetőfülke mögött utazó lány képe. Egy ócska teásláda
és egy viharvert műbőr koffer közé ékelődve feküdt, háta mögé egy
összetekert plédet gyömöszölt és békésen szunyókált. Zsíros szőke
fürtjei ide-oda csapódva követték a teherautó zökkenéseit. Egyik
lábát elalváskor kissé felhúzta, behajlított térde oldalra billent, és a
puha fiatal combok tövében Fourie megpillantotta rózsaszínű
virágmintákkal díszített bugyiját. A következő pillanatban azonban a
kocsi hatalmasat ugrott, a lány felriadt, majd kinyújtott lábbal,
oldalra fordulva aludt tovább.
Fourie-ról valósággal szakadt a verejték és ez nem csupán a
hőségnek volt köszönhető. Az izzadságcsöppek csillogva gyűltek
össze az állat borító sötét borosta között. Remegő ujjakkal kivette
szájából a cigaretta csikkjét és tüzetesen szemügyre vette. A vékony
rizspapír átázott és a dohánylé barna foltokban ütött át rajta. Egy
mozdulattal kipöckölte az oldalablakon át és újabb cigarettát vett elő.
Miközben rágyújtott, fél kézzel tartotta a volánt, szeme a tükröt
nézte, várva, mikor mozdul meg ismét a lány. Egyszer már volt
alkalma belekóstolni ebbe a zsenge, fiatal húsba. Tudta, milyen édes,
milyen forró és milyen könnyen megkapható. Leküzdhetetlen vágyat
érzett, hogy ismét megízlelje, bármi áron.
Előttük az út mentén magas szamártövisbozót tűnt fel a felszálló
forró levegő tükröző örvénye mögül. Olyan sokszor hajtott már el
errefelé, hogy az idők folyamán kialakultak az út kötelező megállói,
mindegyik a maga elmaradhatatlan rituáléjával. Zsebórájára pillantott
és dühösen felmordult. Már húsz perce el kellett volna hagyniuk ezt a
helyet. De hát a kocsik mindegyike túlterhelve vánszorgott az
újonnan munkanélkülivé vált emberek és szánalmas vagyonkájuk
súlya alatt.
Lehúzódott az út szélére a bozót mellé, zsibbadtan kimászott a
kocsi felhágójára és elkiáltotta magát. – Jól van, emberek, tíz perc
pihenő, mindenki végezze el a dolgát. Aki tíz perc múlva nincs itt,
azt itt hagyjuk!
Ő ért vissza elsőnek és mintha a szelepet vizsgálgatná,
szöszmötölni kezdett a bal hátsó keréknél. Szeme sarkából várakozva
pislogott a bozót felé.
Feltűnt a lány és a szoknyáját simítgatva igyekezett a teherautó
felé. Ingerültnek látszott, bőrét, ruháját szürkés piszokréteg borította
a lisztszerű finom portól. Amikor észrevette, hogy Fourie alattomban
figyeli, dacosan felszegte fejét, megriszálta formás kis fenekét és
kihívó érdektelenséggel elment mellette.
– Annalisa – suttogta Fourie, amint a lány felemelte egyik
mezítelen lábát, hogy felkapaszkodjon a platóra.
– Az anyád istenit, Gerhard Fourie! – sziszegte vissza a lány ádáz
dühvel. – Ha nem szállsz le rólam, szólok a papámnak!
Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy Annalisa bármikor máskor
sokkal nyájasabban reagált volna, de combján, fenekén és tomporán
még ott éktelenkedtek a legutóbbi atyai fenyítésből származó
bíborvörös hurkák. Ezek átmenetileg alaposan elvették a kedvét a
férfiakkal vájó játszadozástól.
– Beszélni akarok veled – makacskodott Fourie.
– Beszélni, haha! Tudom én nagyon jól, hogy mit akarsz.
– Gyere ki ma éjjel a tábor mögé – rimánkodott a sofőr.
– Tele van a zsák, mi? – vetette oda gúnyosan Annalisa és
felugrott a platóra. Fourie most teljes terjedelmükben láthatta a
karcsú barna lábakat és görcsbe rándult a gyomra.
– Annalisa – lihegte. – Fizetek érte... – A kétségbeesett vágy most
már végképp felőrölte az idegeit.
Annalisa megtorpant és töprengő arccal nézett le rá. Az ajánlat
úgy hatott rá, mint valami földöntúli látomás. Mintha lyukat
hasítottak volna a sötétség függönyén és a résen át egy ragyogó új
világ képe tárult a szeme elé. Eddig a pillanatig eszébe sem jutott,
hogy pénzt is kaphat azért, amit még az evésnél és az alvásnál is
jobban szeretett.
– Mennyit? – kérdezte érdeklődéssel.
– Egy fontot – ajánlotta Fourie.
Rengeteg pénz volt – több, mint amennyit egy összegben valaha
is a markában tartott. De feltámadt benne a vele született kufárösztön
és ki akarta próbálni, meddig mehet el. Így aztán öntudatosan
felszegte a fejét, elutasítóan megrántotta a vállát, szeme sarkából
pedig lopva figyelte a férfit.
– Két font – suttogta Fourie türelmetlenül. Annalisa felujjongott
magában. Két egész font! Hirtelen bátornak, okosnak és a sors
kegyeltjének érezte magát. Lábain és hátán elzsongult az égő
fájdalom. Szemhéját félig lebocsátva ismét felöltötte azt az
alattomosan kétértelmű arckifejezést, amellyel egyszer más
megbolondította Fourie-t. Látta, amint a férfi arcán gyöngyözni kezd
a veríték és alsó ajka remegni kezd.
Ettől még jobban nekibátorodott. Mély lélegzetet vett, majd
negédesen suttogta. – Öt font! – Megnyalta kiszáradt ajkát. Egy
pillanatig maga is megrémült saját vakmerőségétől, amint kiejtette
száján a hatalmas összeget. Apja majdnem egy hétig dolgozott ennyi
pénzért.
Fourie elsápadt és egész testében reszketni kezdett. – Három –
nyögte ki akadozva, de Annalisa már érezte, milyen közel jár a
célhoz és sértődötten kihúzta magát.
– Mit képzelsz magadról, te büdös vénember? – sziszegte
megvetően és undorodó arccal hátat fordított.
– Jól van! Jól van! – adta meg magát Fourie. – Öt font. Annalisa
diadalmasan mosolygott le rá. Úgy érezte, belépett a végtelen
gazdagság és a kiapadhatatlan élvezetek világának kapuján.
Ujja hegyét az ajkához illesztette és halkan megszólalt. De ha
„azt” is akarod, az még egy fontodba kerül. – Bátorsága immáron
határtalan volt.

Már csak néhány nap volt hátra holdtöltéig. A fény mintha olvadt
platinával árasztotta volna el a sivatagot, a szurdok meredek falai
közt kékesfekete árnyékfoltok húzódtak. A szél tovasodorta a tábor
esti hangjainak foszlányait. Valaki fát aprított, egy bádogvödör
kondult, a távolból halk madárcsipogásként hallatszott a vacsorát
készítő asszonyok tereferélése. A közelben két zsákmányra vadászó
sakál vonított fel. A fazekakból áradó ételszagtól felajzva, egyre
keservesebben zendítettek rá panaszos siratóénekükre.
Fourie hátát a szurdok falának vetve guggolt a földön és újabb
cigarettára gyújtott. Izgatottan kémlelte a keskeny hasadékot,
amelyen át a lánynak meg kellett érkeznie. A gyufa lángja
megvilágította petyhüdt, borostás arcát. A várakozás annyira
lekötötte, hogy észre sem vette a fenyegetően villogó szempárt,
amely az árnyékból figyelte. Egész lényével a lány jövetelére
koncentrált és a várható gyönyörök puszta gondolatára is kéjes kis
mormogást hallatott.
Végre feltűnt Annalisa. Szinte lebegve közeledett a holdfényben,
mint egy ezüstös látomás. Fourie talpra ugrott, és sietve elnyomta a
cigarettát.
– Annalisa! – kiáltotta fojtott, vágyakozástól remegő hangon.
A lány karnyújtásnyi távolságban megállt előtte és mikor
utánanyúlt, gúnyos kis kacaj kíséretében egy lépéssel odébb táncolt.
– Öt font, Meneer – emlékeztette, és csak akkor húzódott
közelebb, mikor a férfi remegő kezekkel előkotorta farzsebéből az
összegyűrt bankjegyeket. Elvette és a fény felé tartva gondosan
megszámolta őket. Szemmel látható elégedettséggel begyömöszölte a
pénzt a ruhájába és elszántan Fourie-hoz simult.
A férfi átkarolta a derekát és a szájára tapasztotta nedves ajkát.
Annalisa végül elrántotta az arcát és nevetve elkapta a szoknyája alatt
kotorászó kezet.
– Akarod a további egy font ellenértékét is? – kérdezte.
– Ez túl sok – lihegte Fourie. – Nincs is nálam annyi.
– Jó, akkor legyen tíz shilling – ajánlotta Annalisa és kis kezével
simogatni kezdte a férfi nadrágjának elejét.
– Fél korona – fuldokolta Fourie. – Egy fityinggel sincs nálam
több. – A lány ránézett és tovább simogatta. Látta, hogy ennél többet
végképp nem tud kihúzni belőle.
 – Rendben – egyezett bele –, add ide. – Egy bűvész ügyességével
eltüntette az érmét, majd letérdelt a férfi elé, mintha arra várna, hogy
az megáldja. Fourie két kezébe fogta a göndör szőke fejet és szemét
kéjesen behunyva, gyöngéd erőszakkal húzni kezdte maga felé.
Ebben a pillanatban hátulról valami kemény tárgyat préseltek a
bordái közé, de olyan erővel, hogy a levegő azon nyomban kiszökött
a tüdejéből.
– Mondd meg ennek a kis szukának, hogy tűnjön el – súgta a
fülébe egy mély, fenyegető és hátborzongatóan ismerős hang.
Annalisa talpra ugrott és keze fejével sietve megtörölte a száját.
Egy pillanatig rémülettől elkerekedett szemmel bámult Fourie válla
mögé, majd megperdült és hosszú lábain nekiiramodott a tábor felé.
Fourie ügyetlenül kapkodva begombolkozott és reszketve
szembefordult a hang gazdájával. Egy férfi állt előtte a sötétben,
Mausere csövét a hasának szegezve.
– De La Rey! – dadogta a sofőr.
– Miért, talán valaki mást vártál? – érdeklődött Lothar.
– Nem! Dehogyis! – rázta a fejét vadul Fourie. – Csak éppen...
nem számítottam rád ilyen... hamar. – Utolsó találkozásuk óta volt
ideje megbánni, hogy belement az alkuba. Eredendő gyávasága
hosszas viaskodás után végül is legyőzte benne a kapzsiságot és
sikerült meggyőznie magát, hogy Lothar De La Rey terve sem
különb azoknál az ábrándoknál, amelyeket álmaiban maga is
gyakorta dédelgetett – és amelyhez hasonlókkal oly sok életfogytig
tartó robotra és nélkülözésre ítélt kisember vigasztalja magát.
Abban reménykedett, hogy soha az életben nem hall többé Lothar
De La Rey felől. És most mégis itt állt előtte, magasan és
fenyegetően, szőke haja fáklyaként világított a holdfényben,
leopárdszerű, ragadozó szeme úgy villogott, mint két ragyogó, sárga
topáz.
– Ilyen hamar? – kérdezte.
– Még hogy ilyen hamar? De hiszen hetek óta nem láttuk
egymást, kedves öreg barátom. Az előkészületek jóval hosszabb időt
vettek igénybe, mint vártam. – Hangja hirtelen keménnyé és
kérlelhetetlenné vált. – Elvittétek már Windhoekba a
gyémántszállítmányt?
 – Nem, még nem... – kottyantotta ki ijedten Fourie és csendben
átkozta magát ostobaságáért. Eljátszotta a menekülés esélyét. Hiszen
azt is mondhatta volna: „Igen! Én magam vittem el a múlt héten.” –
De most már nem volt mit tenni. Lehorgasztott fejjel babrált a
bricsesznadrág utolsó gombjával. Szorongva gondolt rá, hogy e
néhány meggondolatlanul kimondott szóval talán arra ítélte magát,
hogy börtönben rohadjon élete végéig.
– Mikor indítják a szállítmányt? – kérdezte Lothar. A puska
csövét Fourie álla alá nyomta és a holdvilág felé emelte vele a halálra
rémült sofőr arcát. Látni akarta a szemét. Nem bízott ebben az
emberben.
– Elhalasztották – nyöszörögte. – Nem tudom meddig. Hallottam
valamit, hogy egy nagy csomag kő közé rejtve akarják elküldeni.
– Látod – mondta Lothar –, úgy van, ahogy mondtam. Ez azért
van, mert be akarják zárni a bányát. – Figyelmesen nézte a fickó
arcát. Érezte, hogy még habozik. Végleg meg kellett győznie. – Ez
lesz az utolsó szállítmány, azután itt maradsz munka nélkül –
figyelmeztette. – Te is olyan leszel, mint azok a szerencsétlenek,
akiket a kocsidon viszel.
– Hát igen, őket már elbocsátották – bólintott komoran Fourie.
– Te pedig követni fogod őket, öreg cimbora. És ha az
emlékezetem nem csal, arról meséltél, hogy milyen példás családapa
vagy, hogy mennyire szereted a tieidet.
– Ja.
– Pedig akkor nem lesz pénzed, hogy enni adj a gyerekeknek,
hogy ruhát vegyél nekik... de még arra sem jut majd, hogy fizess pár
fontot a kislányoknak az ügyes kis mutatványaikért.
– Öregem, ne mondj ilyeneket... – dadogta zavartan Fourie.
– Ha azt teszed, amiben megegyeztünk – vágott közbe Lothar –,
akkor a világ összes kislányát megkaphatod és azt csinálhatsz velük,
amihez csak kedved van.
– Ne mondj ilyeneket. Ez undorító...
– Te tudsz az előkészületekről. Azt is tudod, mit kell tenned, ha
megmondják, mikor indul a szállítmány.
Fourie némán bólintott, de Lotharnak nem volt elég ennyi. –
Rajta, meséld csak el. Hadd halljam újra. – És figyelmesen hallgatta
Fourie-t, amint vonakodva előadta, milyen utasításokat kapott. Egy
ízben helyreigazította egy apró részletet illetően, de a végén
elégedetten mosolygott.
– Ne próbálj átverni minket, öreg cimbora – mondta
hátborzongató nyájassággal. – Nem szeretek csalódni. – Egészen
közel hajolt Fourie-hoz, mélyen a szemébe nézett, azután hirtelen
sarkon fordult és eltűnt a sötétben.
Fourie összerázkódott, azután rogyadozó térdekkel, botladozva,
akár egy részeg, elindult a tábor felé. Már majdnem odaért, mikor
eszébe jutott, hogy a lány elvette ugyan a pénzt, de nem teljesítette az
alku rá vonatkozó részét. Azon morfondírozott, rá tudná-e venni,
hogy a következő megállónál pótolja a mulasztást, de rosszkedvűen
belátta, hogy erre nem sok esélye van. De most valahogy nem is tűnt
olyan fontosnak az egész. A jég, amit Lothar De La Rey oltott a
vérébe, mintha az ágyékát is elöntötte volna.

Felhőtlenül vidám hangulatban lovagoltak keresztül a ritkás

erdőn. Az előttük álló gondtalan napok reménye mindkettőjüket
boldog várakozással töltötte el.
Shasa János barát nyergében ült, vadonatúj 7 milliméteres
Mannlicher vadászpuskája bőrtokjában ott lógott a bal térde alatt.
Igazán gyönyörűséges darab volt. A puskatus és a markolat eleje
különleges, válogatott diófából készült, a kék acélszerkezetet pedig
vadászjeleneteket ábrázoló művészi vesétek és színarany berakások
díszítették. Shasa neve kis arany lapocskába gravírozva díszelgett a
fegyver csövén. A puskát tizennegyedik születésnapjára kapta
ajándékba a nagyapjától.
Anyja pompás szürke csődörön lovagolt mellette. A ló farát és
lapockáját fekete pettyek tarkázták, éjfekete sörénye és pofája pedig
megdöbbentő ellentétben állt hófehér szőrrel borított szügyével.
Gazdája a Nuage, vagyis Felhő nevet adta neki egy másik ló
emlékére, amelyet apjától kapott kislánykorában.
Centaine az ausztrál marhapásztorok jellegzetes széles karimájú
kalapját viselte, inge fölé kudubőrből készült mellényt húzott.
Nyakában laza csomóra kötött sárga selyemsál, szemében pedig
izgatott tűz lobogott.
 – Jaj Shasa! – kiáltott fel boldogan. – Most egészen úgy érzem
magam, mint mikor kislánykoromban lógtam az iskolából! Két egész
napunk van, csak a magunk számára.
– Versenyezzünk, melyikünk ér előbb a forráshoz! – kiáltotta el
magát Shasa. János barát persze nem volt igazi ellenfél Nuage
számára. Mire Shasa elérte a forrást, anyja már le is szállt a
nyeregből és éppen az állat fejét tartotta, nehogy annyit találjon inni,
amennyitől felpuffad.
Ismét nyeregbe szálltak és tovább lovagoltak a Kalahári sivatag
vadregényes belseje felé. Minél távolabb kerültek a bányától, annál
inkább ritkultak az ember agresszív jelenlétének nyomai és az
őstermészet egyre sűrűbben, egyre bizalmasabban közeledett
hozzájuk.
Centaine otthonosan járt-kelt ebben a világban. A sivatag
legkiválóbb ismerői, a San vad busmanjai voltak a tanítómesterei és a
mai napig sem felejtette el, amit tőlük tanult. Figyelme nem
korlátozódott csupán a nagyvadakra. Most éppen egy mulatságos
denevérfülű rókapárt vett észre, amelyeket Shasa valószínűleg meg
sem látott volna. A két különös kis állat szöcskékre vadászott a gyér,
ezüstös fűben. Hatalmas füleiket hegyezve kúsztak előre,
szemlátomást láthatatlanná igyekeztek válni, mielőtt egy ugrással
rávetették volna magukat saját testméretükhöz képest ijesztően nagy
zsákmányukra. A lódobogás hallatán szorosan hátrasimították
árulkodó hallószerveiket és szorosan a földhöz lapulva várták, hogy
elmúljon a veszély.
Útközben egy sárga homoki macskát riasztottak fel egy
hangyászsün ürege mellől. A nagy macska olyan hévvel menekült,
hogy egész fejével beleszaladt egy rákpók ragadós, sárgásfehér
hálójába. Mindketten izgatottan forgolódtak a nyeregben, amint az
állat komikus erőfeszítéseit figyelték, ahogyan futás közben mindkét
mellső mancsával igyekszik megszabadulni a fejére tapadt szálaktól.
Valamikor a délután derekán egy csapat gazellát pillantottak meg,
amint méltóságteljes pózban egymás mögött ügettek át a horizonton.
Fejüket büszkén felszegték, hosszú, vékony egyenes szarvaik a
távolból nézve egybeolvadtak és így olyannak látszottak, mint a
legendás unicornisok. A felszálló levegő délibábja előbb különös,
póklábú szörnyekké változtatta, majd végleg elnyelte őket.
Amint a lenyugvó nap hosszú árnyékokat rajzolt a vöröslő
sivatagra, Centaine másik kis springbok gazella csoportot vett észre.
Rámutatott az egyik kövér fiatal kosra és odaszólt Shasának. – Már
csak fél mérföldnyire vagyunk a tábortól, valami vacsorát kell
szereznünk.
Shasa lelkesen húzta elő tokjából a Mannlichert.
– Tisztán célozz! – figyelmeztette Centaine. Egy kicsit zavarta,
hogy a fiú szemmel láthatólag örömét leli a vadászatban.
Kissé hátramaradt és nézte, amint Shasa leszáll a nyeregből.
János barátot fedezéknek használva lassan megközelítette a
gazellacsapatot. A póni azonnal felfogta saját szerepét és
elhelyezkedett gazdája és a vadak között, sőt még egy kis
legelészésre is megállt, amikor azok nyugtalankodni kezdtek. Csak
akkor húzódott közelebb, amikor ismét megnyugodtak.
Kétszáz lépésnyire a csapattól Shasa leguggolt és két könyökét
térdére fektetve célzott. Centaine viharos megkönnyebbülést érzett,
mikor látta, hogy a kos a lövést követően azonnal élettelenül roskad a
földre. Egy ízben tanúja volt, amikor Lothar De La Rey a hasán talált
el egy gyönyörű gazellát. Az emlék azóta is rémálmaiban kísértette.
Közelebb érve látta, hogy a lövés pontosan a lapocka mögött érte
az állatot és a golyó áthaladt a szíven. Szakértő szemmel figyelte,
amint Shasa megnyúzza a tetemet, pontosan úgy, ahogyan Sir
Garrytől tanulta.
– Tartsd meg az összes belet – szólt rá. – A szolgák szeretik a
pacalt. – Így aztán Shasa a belsőségeket betekerte a nedves bőrbe,
felpakolta a tetemet János barát hátára, és szorosan odakötözte a
nyereg mögé.
A tábor a dombok tövében várta őket. Odafenn a sziklák között
vékony erecske szivárgott, elegendő ivóvizet biztosítva. Centaine
már előző nap három szolgát küldött előre a teherhordó lovakkal,
akik mostanra gondoskodtak a kényelemről és a biztonságról.
Sült májból, veséből és szívből készült kebabot vacsoráztak a
gazella hasüregéből származó szalonnával megspékelve. Evés után
sokáig üldögéltek a tűz mellett, kávét ittak, halkan beszélgettek és
gyönyörködtek a holdfelkeltében.
 Kora hajnalban indultak tovább. Mindketten vastag birkabőr
bekecsbe burkolóztak a sivatagi reggel csípős hidege ellen. Még egy
mérföldet sem tettek meg, mikor Centaine megrántotta Nuage
nyakán a gyeplőt, és a nyeregből figyelmesen körbekémlelte a tájat.
– Mi az, mama? – kérdezte Shasa. Anyja legapróbb
hangulatváltozásait is mindig ösztönösen megérezte és most is
azonnal észrevette, mennyire izgatott.
– Gyere gyorsan, chéri – kiáltotta Centaine, és a puha homokban
sorakozó lábnyomokra mutatott.
Shasa leugrott a nyeregből, lehajolt és figyelmesen
tanulmányozni kezdte a nyomokat.
– Emberi lények? – találgatta zavartan. – De hát olyan kicsik.
Talán gyerekek? – Tanácstalanul pillantott fel, de anyja boldogan
sugárzó arckifejezéséből máris tudta a választ.
– Busmanok! – kiáltott fel. – Vad busmanok!
– Bizony ám – nevetett Centaine. – Mégpedig két vadász. Egy
zsiráfot üldöztek. Nézd csak! A nyomaik eltakarják a zsákmány
nyomait.
– Nem mehetnénk utánuk, mama? Nem tudnánk követni őket? –
lelkesedett Shasa. Most már ő is éppoly izgatott volt, mint az anyja.
– A nyomaik még csak egy naposak – egyezett bele Centaine. –
Ha sietünk, még utolérhetjük őket.
Elindultak a nyomok után. Centaine lovagolt elöl, Shasa a
nyomában. Gondosan ügyeltek, hogy a lovak szét ne tapossák a
nyomokat. Shasa még sohasem látta anyját efféle tevékenység
közben. Könnyed vágtában haladt át a legnehezebb szakaszokon is és
olyasmiket is észrevett, amit még az ő fiatal, éles szemei sem láttak
meg.
– Nézd csak! – kiáltott fel. – Egy busman fogkefe. – És ujjával
egy friss ágra mutatott, amelynek végét kefe formájúra rágcsálták.
Ott hevert eldobva a földön, a nyomok mellett. Tovább lovagoltak.
– Itt vehették először célba a zsiráfot.
– Honnét tudod?
– Onnét, hogy felhúzták az íjakat. Itt vannak a nyomaik. – És
valóban, a homokban tisztán kivehetők voltak a bemélyedések, ahol
az apró emberkék megtámasztották íjaikat, miközben felajzották a
húrt.
– Nézd, Shasa, itt kezdték becserkészni a zsákmányt – állapította
meg Centaine valamivel később.
Shasa nem vett észre változást a nyomokban és ezt közölte is.
– A lépések rövidebbek, óvatosabbak – a test súlya áthelyeződik
a talp elülső részére – magyarázta Centaine. Pár száz lépéssel odébb
ismét a földre mutatott. – Itt már lehasaltak és kígyómódra kúszva
közeledtek az áldozathoz. Itt feltérdeltek, hogy kilőjék a nyilaikat, itt
pedig talpra ugrottak, hogy lássák, talált-e a lövés. – Vagy húsz
lépést haladhattak, mikor izgatottan felkiáltott. – Nézd, mennyire
közel merészkedtek! Itt van az a hely, ahol a zsiráf megérezte a
mérgezett nyílhegyek szúrását és ügetni kezdett... nézd csak, hogyan
rohantak utána a vadászok, miközben várták, hogy a méreg kifejtse a
hatását.
Vágtában követték az üldözés nyomait. Centaine váratlanul
felemelkedett a kengyelben, és előremutatott.
– Keselyűk!
Négy vagy öt mérfölddel előttük apró fekete pontokból álló felhő
örvénylett a kék égbolton, magasan a föld felett.
– Most lassíts, chéri – figyelmeztette Shasát Centaine.
Veszedelmesek lehetnek, ha megriasztjuk őket és pánikba esnek.
Fokozatosan sétatempóra fogták a lovakat és lassan közeledtek a
mészárlás színhelyéhez.
A hatalmas zsiráftetem részben megnyúzva és megcsonkítva
hevert az oldalán. A környező tövisbozót mellett valakik
hevenyészett nád napellenzőket állítottak fel, a bokrokra pedig
hatalmas húscafatokat és beleket akasztottak fel száradni. Súlyuk
alatt meghajlottak az ágak. A homok az egész környéken tele volt
apró lábnyomokkal.
– Tehát az asszonyokat és a gyerekeket is magukkal hozták, hogy
segítsenek feldarabolni a zsákmányt – állapította meg Centaine.
– Fúj de rettenetesen bűzlik! – fintorította el az orrát Shasa. – De
hol vannak egyáltalán?
– Elbújtak – válaszolta Centaine. – Valószínű, hogy már öt
mérföldről észrevettek bennünket. – Felállt a kengyelbe, félresöpörte
fejéből a széles karimájú kalapot, hogy jobban lássák az arcát és
elkiáltotta magát valami különös, mély, kattogó torokhangon. Lassan
körbefordult és újra meg újra elismételte az üzenetet a néma,
mozdulatlan sivatagban.
– Kísérteties – suttogta Shasa és önkéntelenül megborzongott a
forró napsütésben. – Biztos vagy benne, hogy itt vannak?
– Figyelnek minket. Nem sietik el.
Ekkor hirtelen egy emberi alak bukkant elő a földből, olyan közel
hozzájuk, hogy a csődör ijedten visszahőkölt és izgatottan bókolni
kezdett a fejével. A különös figura nem viselt egyebet, mint egy
állatbőrből készült ágyékkötőt. Alacsony termetű, de tökéletesen
arányos felépítésű férfi volt. Karcsú, elegáns formájú lábait mintha
egyenesen futásra szerkesztették volna. Mellén és meztelen hasán
lapos, kidolgozott izomkötegek húzódtak, lágy fodrokat vetve, mint a
tengerparti homok apály idején.
Fejét méltóságteljesen magasra emelte és bár arcát teljesen simára
borotválta, semmi kétség sem lehetett afelől, hogy férfikora teljében
van. Enyhén mongolos vágású szeme volt és csodálatos,
borostyánszínű bőre, amely szinte áttetszőnek hatott a napfényben.
Jobb kezét a békés szándékot kifejező üdvözlésre emelte és
magas, madárcsipogás-szerű hangon felkiáltott. – Légy üdvözölve
Nam Gyermeke! – Centaine busman nevét használta, az asszony
pedig hangos, örömteli kiáltással felelt.
– Légy üdvözölve te is, Kwi!
– Ki az ott veled? – tudakolta a busman.
– A fiam, Jó Víz. Mikor először találkoztunk, már beszéltem
neked róla. A te néped szent helyén született, O'wa volt a fogadott
nagyapja, és H'ani volt a nagyanyja.
E szavak hallatán Kwi, a busman megfordult, és elkiáltotta magát
a látszólag kihalt sivatag felé. – Ó San népe, ez az igazság! Ez az
asszony a barátunk, Nam Gyermeke és a fiú a legendás gyermek.
Üdvözöljétek hát őket!
Szavai nyomán a látszólag kopár sivatag megelevenedett és a
homokbuckák mögül előbújt a San arányló bőrű, apró népe. Kwivel
együtt összesen tizenketten voltak – Kwi, az öccse, Fat Kwi, a
feleségeik és egy rakás anyaszült meztelen gyerek. Mindeddig a vad
teremtmények ősi ösztöneivel rejtőzködtek a betolakodók elől, most
azonban csiripelve, kotyogva és nevetve rajzottak elő búvóhelyükről.
Centaine leugrott a nyeregből, mindannyiukat név szerint üdvözölte,
megölelte, végül pedig felkapta a két legkisebb porontyot és kétoldalt
karjaira ültette őket.
– Hogyhogy ilyen jól ismered őket, mama? – kíváncsiskodott
Shasa.
– Kwi és az öccse mindketten rokonai O'wának, a te fogadott
busman nagyapádnak – magyarázta Centaine. – Akkor találkoztam
velük először, mikor te még egészen kicsi voltál és a H'ani bánya
feltárási munkálatait végeztük. Ezek itt az ő vadászterületeik.
A nap hátralévő részét együtt töltötték. Mikor elbúcsúztak,
Centaine mindegyik asszonynak egy-egy marék csillogó 7
milliméteres réz töltényhüvelyt ajándékozott, amelyeket azok vad
örömujjongással és tánccal háláltak meg. A töltényhüvelyeket azután
kagylóhéjakkal együtt nyakláncokká fűzték össze, amelyekkel
kivívták az összes San asszony irigységét, akikkel vándorlásuk során
csak találkoztak. Shasa búcsúzóul Kwinek ajándékozta elefántcsont
nyelű vadászkését. Az apró emberke végighúzta hüvelykujját a kés
élén és mikor a borotvaéles penge felhasította a bőrt, elégedetten
felmordult és büszkén mutogatta vérző ujját az asszonyoknak.
– Nézzétek, micsoda fegyverem van – ujjongott.
Fat Kwi megkapta Centaine derékszíját. Mikor továbbindultak,
még mindig megbűvölten bámulta tulajdon arcát a csillogó rézcsat
tükrében.
– Ha újra el akartok jönni hozzánk – kiáltott utánuk Kwi –, az
esős évszak beálltáig megtaláltok minket O'chee Pan mellett a
mongongófaligetnél!
– Milyen kevéssel boldoggá lehet tenni őket – szólalt meg Shasa,
miközben visszanézett az aprócska táncoló alakokra.
– Ez a földkerekség legboldogabb kis népe – hagyta helyben
anyja. – Kíváncsi vagyok, meddig marad az.
– Tényleg te is így éltél, mama? – kérdezte Shasa. – Mint egy
igazi busman? Tényleg állatbőrökben jártál és gyökereket ettél?
– Akárcsak te, Shasa – mosolygott Centaine. – Bár te leginkább
pucéron futkostál, mint azok a szutykos kis mákvirágok.
Shasa összeráncolt homlokkal próbált emlékezni. – Álmomban
néha egy sötét helyen vagyok – kezdte. – Mint valami barlang... a
közepén egy tó van és a vize füstölög.
– Az egy termálforrás volt – bólogatott Centaine. – Valaha ott
fürödtünk és abban találtam rá a H'ani bánya legelső gyémántjára.
– Szeretnék újra elmenni oda, mama – csillant fel Shasa szeme.
– Az sajnos már lehetetlen – hangzott a válasz és Centaine
tekintete elborult. – Az a forrás képezte annak a kráternek a
középpontját, ami ma a H'ani bánya központi vágata. Mikor kiástuk a
bányát, vele együtt a forrást is elpusztítottuk. – Egy darabig némán
lovagoltak tovább. – Az volt a San szent helye – folytatta Centaine. –
Furcsa, hogy nem nehezteltek meg ránk, amiért... – egy pillanatig
habozott, majd kurtán kimondta a szót – megszentségtelenítettük.
– Kíváncsi volnék, miért – töprengett Shasa. – Már úgy értem, ez
éppen olyan, mintha valami idegen törzs gyémántbányává
változtatná a Westminster Abbeyt.
– Egyszer rég beszélgettem erről Kwivel – mondta Centaine. – Ő
azt mondta, hogy a szent helyet nem ők birtokolták, hanem a
szellemek, és ha a szellemeknek valami kifogásuk lett volna a dolog
ellen, akkor bizonyára meg is akadályozták volna. Szerinte a
szellemek már olyan régóta éltek ott, hogy megunták és elköltöztek,
éppen úgy, mint a San népe.
– Még mindig nem tudlak elképzelni, amint úgy élsz, mint egy
San asszony – jelentette ki Shasa. – Rólad egyszerűen képtelen
vagyok elhinni. Úgy értem, meghaladja a képzelőtehetségemet.
– Hát nem volt könnyű élet – ismerte el anyja csendesen. –
Elmondhatatlanul, elképzelhetetlenül nehéz volt... és mégis, e nélkül
az edzés nélkül ma nem volnék az, aki vagyok. Tudod, Shasa, volt
egy pont, amikor már-már úgy éreztem, nem bírom tovább. És akkor
idekinn a sivatagban tettem egy fogadalmat. Megesküdtem, hogy
sem én, sem a fiam nem fogunk többé nélkülözni. Szentül
megfogadtam, hogy te meg én sohasem kerülünk még egyszer olyan
kétségbeejtő körülmények közé...
– De hiszen én akkor még nem is voltam veled... – vágott közbe
Shasa.
– Ó dehogynem – bólogatott Centaine. – Nagyon is velem voltál.
A méhemben hurcoltalak végig a Csontváz Parton, a forró
homokdűnéken és te is részese voltál a fogadalmamnak. Te is, én is a
sivatag teremtményei vagyunk, édesem. Mi tovább élünk és
virágzunk ott, ahol mások tönkremennek és elpusztulnak. Ezt soha ne
felejtsd el. Vésd jól az eszedbe, kicsikém.

Másnap kora hajnalban a szolgák tábort bontottak, felmálházták a

teherhordó lovakat és elindultak Centaine és Shasa után. Anya és fia
nehéz szívvel indultak vissza a H'ani bánya felé. Délben
megpihentek egy fa árnyékában és hátukat a nyeregnek vetve
figyelték fejük felett az apró sárgásszürke szövőmadarak sürgés-
forgását. A szorgos kis teremtmények szakadatlanul hordták az újabb
és újabb darabokat közös fészkükhöz, amely már így is akkora volt,
mint egy szénaboglya. Mikor a hőség kissé alábbhagyott, ismét
felnyergelték a lovakat és elindultak a hegyek irányába.
Shasa váratlanul felegyenesedett a nyeregben és egyik kezével
ellenzőt formálva szeme fölé, felnézett a sziklákra.
– Mi az, chéri? – kérdezte anyja.
Shasa tovább kémlelte a hegyoldalt és végül felfedezte a
sziklahasadékot, ahová Annalisa elvezette.
– Látom, hogy bánt valami – erősködött Centaine és Shasa
hirtelen kínzó vágyat érzett, hogy elvezesse anyját a hegy
boszorkányának szentélyébe. Már-már megszólalt, mikor eszébe
jutott az esküje és összeharapta az ajkát. Elbizonytalanodva
fontolgatta, megszegheti-e a fogadalmát.
– Nem akarod elmondani? – kérdezte anyja szelíden, látva
vívódását.
– Ha mama tudja, az nem számít – töprengett Shasa. Ő meg én,
az majdnem ugyanaz. Ez így egész más, mintha egy idegennek
mondanám el – győzködte magát és még mielőtt lelkiismerete újból
fölébe kerekedhetett volna, gyorsan kimondta. – Mama, odafent van
egy lyuk és benne egy busman csontváza. Akarod, hogy
megmutassam?
Centaine arcából kifutott a vér a napbarnított bőr alatt. Rámeredt
Shasára. – Egy busmané? – suttogta. – Honnét tudod, hogy busman?
– A haj még rajta van a koponyáján – magyarázta Shasa.
Ugyanolyan pici kunkori fürtjei vannak, mint Kwinek meg a
családjának.
– Hogy találtad meg?
– Anna... – Shasa elharapta a szót és elvörösödött a bűntudattól.
– A lány mutatta meg neked? – segítette ki Centaine.
– Igen – bólintott a fiú és lehorgasztotta a fejét.
– Odatalálnál még egyszer? – kérdezte Centaine. Arcába
lassanként visszatért a szín, izgatottan előrehajolt és megmarkolta
Shasa inge ujját.
– Igen, azt hiszem. Megismerem azt a helyet – felelte Shasa és
ujjával a sziklafal irányába bökött. – Ott van, annál a szem formájú
hasadéknál.
– Vezess oda – parancsolt rá az anyja.
– De oda csak gyalog tudunk felmászni, a lovakat lenn kell
hagynunk.
A meleg megrekedt a szűk sziklahasadékban. Lihegve,
verejtékezve kapaszkodtak felfelé a fullasztó hőségben, a bozót
tövisei véresre karcolták a bőrüket.
– Valahol itt kell lennie – mondta Shasa. Felkapaszkodott az
egyik leomlott szikladarabra és megpróbálta betájolni magát. – Talán
még egy kicsit tovább kell menni balra. Keress egy nagy kőrakást,
amelyik alatt egy mimózabokor nő. Egy faág takar el egy kis
mélyedést. Váljunk szét inkább és keressük külön-külön.
Lassan, lépésről lépésre haladtak mind feljebb a szurdokban, így
különválva nagyobb területet tudtak átfésülni. Mikor a bozót és a
sziklák eltakarták őket egymás szeme elől, kiabálva és füttyjelekkel
szólongatták a másikat.
Azután Shasa egyszerre csak hiába fütyült. Megállt, megismételte
a jelzést és hátraszegett fejjel hallgatózott. Válasz azonban most sem
érkezett és a fiút elfogta a szorongás.
– Mama, hol vagy? – kiáltotta.
– Itt – hallatszott Centaine elhaló hangja egy sziklatömb túlsó
oldaláról. Úgy hangzott, mintha valami kimondhatatlanul mély
fájdalom gyötörné. Shasa halálra válva, négykézláb evickélt felé a
sziklán át.
Végre megpillantotta anyját. Ott állt a napsütésben, szinte
megsemmisülve. Kicsinek és elveszettnek látszott, kalapját a dereka
előtt tartva szorongatta a kezében. Arca nedvesen csillogott. Shasa
először azt hitte, talán az izzadságtól, de amint közelebb ért, látta,
hogy sír.
– Mama? – szólította meg. Mögé lépett és ekkor vette csak észre,
hogy megtalálta az üreget. A különös oltár előtt még érintetlenül
álltak Annalisa befőttes üvegei, bennük az elszáradt, megbarnult
virágokkal.
– Annalisa azt mondta, hogy egy boszorkány csontváza – suttogta
babonásán Shasa, miközben anyja válla mögül bámulta a szánalmas
kis csonthalmot, tetején az aprócska fehér koponyával.
Centaine válaszul némán megrázta a fejét, szólni sem bírt.
– Még azt is mondta, hogy ő őrizte a hegyet és mindenkinek
teljesíti egy kívánságát.
– Ez H'ani – zokogott fel Centaine. – Az én drága öreg anyám.
– Mama! – kiáltott fel Shasa elképedve és megragadta anyja
vállát, hogy az össze ne essen. – Honnan tudod?
Centaine nem felelt, csak zokogva borult fia mellére.
– Száz meg száz busman csontváz lehet még a barlangban és a
sziklahasadékokban – érvelt Shasa erőtlenül, de anyja vadul
megrázta a fejét. – De hát honnét vagy olyan biztos benne?
– Ez ő – zokogta Centaine és hangja elcsuklott a fájdalomtól. –
Ez H'ani... megismerem a kicsorbult szemfogáról, meg a
kagylódíszítéseiről az ágyékkötőjén.
Shasa most vette csak észre a kagylóhéjakkal kivarrt száraz kis
bőrdarabkát, amely a portól félig betemetve hevert a csonthalom
tövében. – De nekem még ennyi bizonyítékra sincs szükségem – tette
hozzá Centaine. – Tudom, hogy ez ő. Egyszerűen tudom és kész.
– Ülj le, mama – mondta Shasa, és gyöngéden leültette a
mohlepte kövekre.
– Semmi baj, már jól vagyok – sóhajtott fel Centaine. – Csak a
sokk okozta. Annyiszor próbáltam már megkeresni őt az évek
folyamán. Tudtam, hogy itt kell lennie. – Bizonytalanul körülnézett.
– O'wa maradványainak is itt kell lenniük valahol a közelben –
mondta. Felnézett a sziklafalra, amely úgy tornyosult felettük, akár
egy székesegyház boltíve. – Ott fenn próbáltak menekülni, mikor
lelőtte őket – töprengett. – Egymás közvetlen közelében kellett
lezuhanniuk.
– Ki? Ki lőtte le őket, mama? – kérdezte Shasa. Centaine mély
lélegzetet vett, de még így is reszketett a hangja, amint kimondta a
nevet. – Lothar. Lothar De La Rey!

Még egy órán át fürkészték a sziklahasadék alját és oldalait a

második csontváz után kutatva.
– Ezzel nem megyünk semmire – adta fel végül Centaine. –
Sohasem találjuk meg. Hagyd, Shasa, hadd nyugodjon békében,
ahogy eddig.
Ismét lemásztak a kis sziklaüreghez, útközben vadvirágot
gyűjtöttek.
– Az első gondolatom az volt, hogy összeszedem a
maradványokat és tisztességgel eltemetem – suttogta Centaine az
üreg előtt térdelve –, de H'ani nem volt keresztény. Az ő szent helyei
ezek a hegyek voltak. Itt békében nyugszik majd.
Gondosan elrendezte a virágokat és leült a földre.
– Kedves, öreg nagyanyám, gondom lesz rá, hogy senki se
zavarja a nyugalmadat és újra eljövök majd, hogy meglátogassalak –
búcsúzott, azzal felállt és kézen fogta Shasát.
– Ő volt a legnemesebb lelkű, legkedvesebb ember, akit valaha
ismertem – szólt csendesen. – És én nagyon szerettem. – És kézen
fogva elindultak vissza, oda, ahol a lovakat hagyták.
A hazafelé vezető úton mindketten némaságba burkolóztak.
Beesteledett és mire megérkeztek a bungalóba, a szolgák is aggódtak
már.

Másnap reggelinél Centaine feltűnően eleven és kissé talán

túlzottan is vidám volt. Csak beesett arca és kisírt szeme árulkodott
az előző délután eseményeiről.
– Ez az utolsó hetünk, azután vissza kell mennünk Cape Townba
– jelentette ki.
– Bárcsak örökre itt maradhatnánk – sóhajtott Shasa.
– Örökre, az nagyon hosszú idő – mondta anyja mosolyogva. –
Rád vár az iskola, nekem ott a munkám. Tudod jól, hogy
visszajövünk még ide. – Shasa bólintott, ő pedig így folytatta. –
Megszerveztem, hogy ezt az utolsó hetet a mosóüzemben és az
osztályozókban töltsd. Garantálom, hogy élvezni fogod.
Mint általában, most is igaza volt. A mosóüzem kellemes helynek
bizonyult. A rostálóasztalokra folyamatosan zuhogó víz hűtötte a
levegőt és az ércmalom szakadatlan robaja után mennyei áldásként
hatott a viszonylagos csend. A hosszú téglafalú helyiségben áhítatos
csend uralkodott, akár egy katedrálisban. De hisz valójában az is volt
ez – szentély, amelyben tetőfokára hágott Mammon és Adamant
eszelős imádata.
Shasa megbűvölten nézte, amint az őrlőműből érkező érczúzalék
útra kel a lassan mozgó szállítószalagon. A méreten felüli darabokat
elkülönítették és további őrlésre visszaküldték a forgó acélhengerek
közé. A megfelelő finomságú zúzalék a szállítószalag végéhez érve a
keverőtartályba zúdult, innét pedig a centrifugális erő lesodorta a
rostálóasztalokhoz vezető lejtős vályúba.
A könnyebb fajsúlyú anyagok tovább sodródtak és a
salakgyűjtőbe kerültek. A nehezebb kavicsok a köztük lévő
gyémántokkal együtt még további leleményes válogatóberendezések
során haladtak át, míg végül csak a dúsított érc maradt vissza –
körülbelül az eredeti anyagmennyiség egy ezreléke.
Ezeket azután a zsírzódobokban mosták át. E lassan forgó
hengerek mindegyike vastag, sárga zsírréteggel volt bevonva. A
vizes kavicsok könnyedén a felszínre jöttek, a gyémántok felülete
azonban száraz maradt. A gyémánt különleges tulajdonságainak
egyike, hogy taszítja a nedvességet. Áztathatod, főzheted, ameddig
csak akarod, de száraz marad. Amint a kövek száraz felületükkel
hozzáértek a zsírréteghez, valósággal felragadtak rá, mint rovarok a
légypapírra.
A zsírzódobokat vastag acélrács védte, a rács mellett pedig egy
fehér felügyelő ült, aki egy másodpercig sem vette le róluk a szemét.
Shasa életében először lesett be a rácsok mögé és máris szemtanújává
vált az apró csodának, amely ott játszódott le néhány centiméterrel az
orra előtt. Egy nyers gyémánt került a dob fogságába és szelídült
meg, mint valami csodás sivatagi teremtmény. Shasa saját szemével
látta a mágikus pillanatot, amint a kő a kavicsos sárral együtt beúszik
a dob felső részébe, apró „V” alakú örvényt kavarva felemelkedik a
felszínt borító zsírréteg alá, majd bizonytalanul billegve megtapad
rajta. Egy másodpercre ismét alámerült, mintha saját súlya
leszakítaná. Shasa kétségbeesetten próbált utánakapni, mielőtt még
végleg eltűnik, de az acélrácsok közötti hézag túl szűknek bizonyult.
Ekkor azonban a gyémánt mintha meggondolta volna magát, ismét
felbukkant, és biztosan megült a felszínen. Úgy dudorodott ki a
sárgás zsírral borított iszapból, mint egy nagy, átlátszó vízhólyag egy
gigantikus hüllő bőréből. Shasát valami megmagyarázhatatlan
borzongás kerítette hatalmában – ilyesmit érzett akkor is, mikor
néhány esztendeje végignézte, amint Celeste nevű kancája életet ad
első csikajának.
Ezután az egész délelőttöt a hatalmas sárga dobok előtt fel-alá
járkálva töltötte. Fáradhatatlanul figyelte, amint a felszínhez tapadó
gyémántréteg óráról órára vastagabbra hízik.
Délben a mosórészleg vezetője négy fehér helyettesével együtt
végigment a helyiségen – többen voltak ugyan a kelleténél, ennek
ellenére szükség volt rájuk, hogy ki-ki szemmel tarthassa a másikat,
teljesen kizárva a lopás lehetőségét. Egy széles pengéjű spatula
segítségével lekaparták a zsírt a dobokról, összegyűjtötték a
párologtatófazékba, majd aprólékos gondossággal új zsírréteget
kentek fel.
A zárt és szigorúan őrzött lepárolóhelyiség az épület túlsó
végében helyezkedett el. Itt a részlegvezető a fazekat a spirituszláng
fölé állította és óvatosan addig melegítette, míg a zsír elpárolgott és
csak egy fél fazékra való nyers gyémánt maradt vissza. Innentől
kezdve dr. Twentyman-Jones vette át az események irányítását.
Minden egyes darabot külön lemért és az adatokat bejegyezte a
bőrfedelű termelési naplóba.
– Amint biztosan észrevette, Shasa úrfi – szólalt meg –, ezek
között a kövek között egyetlen fél karátosnál kisebb darab sem akad.
– Igen, uram – válaszolta Shasa, noha mind ez ideig halvány
fogalma sem volt erről a tényről. – És mi lett a kisebbekkel?
– A rostálóasztal sem tévedhetetlen – magyarázta a mérnök. –
Igazából a köveknek el kell érniük egy minimális súlyt ahhoz, hogy
meg bírjanak tapadni. A többiek – közöttük olykor egy-egy nagy,
értékes darab is – kihullik a lyukakon.
 Visszavezette Shasát a mosóhelyiségbe és megmutatta a vályút,
amelyben a zsírzódobokon át tett utazást túlélt kavicstömeg
összegyűlt. – A lecsepegő vizet összegyűjtjük és újra felhasználjuk –
szólt. – Mint tudja, errefelé a víz igen becses anyag. A kavicsoknak
pedig minden egyes morzsáját még egyszer átvizsgáljuk. – Miközben
ezt mondta, két férfi lépett be a szoba végében lévő ajtón és egy-egy
vödör kavicsot mertek ki a vályúból.
Shasa és Twentyman-Jones követték őket az ajtó mögött húzódó
hosszú, keskeny terembe. A helyiség fényárban úszott a hatalmas
oldalablakokon és az üvegezett tetőn át bezúduló napsugaraktól.
Középen hosszú asztal állt, tetejét csillogó acéllemez borította.
Az asztal két oldalán hosszú sorokban asszonyok ültek egymás
mellett. Mikor a két férfi belépett, felpillantottak munkájukból. Shasa
számos fehér munkás és fekete munkafelügyelő feleségét és leányát
ismerte fel köztük. A fehér asszonyok egy csoportban ültek az ajtó
közelében, illő távolságra a terem túlsó végében dolgozó fekete
társnőiktől.
A két férfi az asztalra borította a kosarak nedves tartalmát, az
asszonyok figyelme pedig ismét az apró kavicsok sokasága felé
fordult. Egyik kezükben hegyes acélcsipeszt tartottak, a másikban
egy lapos kis fakanalat. Ez utóbbi segítségével egy-egy kis halom
kavicsot lapátoltak maguk elé és fürge, szakavatott mozdulatokkal
átvizsgálták.
– Ez olyan munka, amelyben a nők felülmúlják a férfiakat –
magyarázta Twentyman-Jones, miközben elhaladtak a meggörnyedt
hátak sorfala mögött. – Megvan bennük az a türelem,
koncentrálóképesség és kézügyesség, aminek a férfiak híjával
vannak.
Shasa látta, amint csipeszeikkel kiszemelgetik az apró, áttetsző
kövecskéket a szürkésbarna kavicstömegből – némelyik egy
borsószem nagyságát is elérte, mások akkorácskák voltak csupán,
mint egy cukorkristály.
– Ezek a kövek a mi vajas kenyerünk – jegyezte meg
Twentyman-Jones. – Az iparban kerülnek felhasználásra. Az ékszer
minőségű darabok, amelyeket a zsírzóhelyiségben látott – nos hát,
azok jelentik a lekvárt a kenyéren.
 Mikor megszólalt a nappali műszak végét jelző duda, mindketten
beültek Twentyman-Jones Fordjába és visszatértek az irodaépületbe.
Shasa a mérnök mellett ült és ölében tartogatta az aznapi hozamot
tartalmazó kis páncélkazettát.
Centaine az irodaépület verandáján várta őket és mindkettőjüket
bevezette az irodájába. – Nos, érdekesnek találtad? – kérdezte és
elmosolyodott a fiú lelkesedése láttán.
– Csodálatos volt, mama, és találtunk egy igazán gyönyörű
darabot is – lelkendezett Shasa. – Harminchat karátos – igazi
gyémántóriás! – Óvatosan letette a kazettát az íróasztalra és amikor
Twentyman-Jones kinyitotta, olyan büszkén mutatta meg a követ,
mintha saját kezűleg bányászta volna ki a földből.
– Hát ez tényleg jókora – bólogatott Centaine –, de a színe nem
különösebben szép. Tartsd csak a fény felé. Látod, olyan barna, akár
a whisky szódával és még szabad szemmel is láthatod benne a
zárványokat és repedéseket. Ott, azok a kis fekete pöttyök a kő
belsejében – ráadásul a közepén is.
Shasa elszontyolodva vette tudomásul, hogy nagy leletét így
lebecsmérelték. Csalódottsága láttán Centaine elnevette magát és dr.
Twentyman-Joneshoz fordult. – Mutassunk neki néhány igazán jó
darabot. Volna szíves kinyitni a trezort, dr. Twentyman-Jones?
A mérnök előhúzta a kulcscsomót mellényének órazsebéből és a
folyosó végén lévő rácsos ajtóhoz vezette Shasát. Kinyitotta, majd
miután beléptek, újból bezárta maguk mögött. Lementek a lépcsőn,
és megálltak a föld alatti páncélterem ajtaja előtt. Twentyman-Jones
szorosan az ajtó elé állva elforgatta a számzárat, hogy még Shasa se
láthassa a kombinációt, majd egy második kulcsot helyezett a zárba.
A vastag zöld ajtó méltóságteljesen feltárult és mindketten beléptek a
páncélterembe.
– Az ipari felhasználásra szánt kövek itt vannak ezekben a
fémtartályokban – mondta és elhaladtában ujjával megérintette a
lapos bádogdobozokat. – A minőségi anyagot azonban elkülönítve
őrizzük.
A trezor hátsó falához lépett, kinyitott egy kisebb páncélajtót és a
zsúfolt polcokról kiválasztott öt barna papírral bevont, számozott
csomagot.
 – Ezek a legjobb köveink – mondta szinte áhítatosan. Mintegy a
bizalom jeléül, átnyújtotta a csomagokat Shasának, majd
visszaindultak az irodába. Útközben a mérnök ugyanolyan gondosan
nyitotta ki és zárta be az ajtókat, mint idefelé.
Centaine az irodában várta őket. Shasa letette elé a csomagokat, ő
pedig kibontotta az elsőt és tartalmát gyengéd, szinte simogató
mozdulattal szétteregette mappája fedelén.
– Atyaúristen! – álmélkodott Shasa, megpillantva a selymes
fénnyel csillogó hatalmas kövek sokaságát. – Hát ezek tényleg
óriásiak!
– Kérjük meg dr. Twentyman-Jonest, hogy tartson nekünk egy
kis előadást róluk – indítványozta Centaine, a mérnök pedig örömét
síri arckifejezés mögé rejtve, szertartásos mozdulattal felemelte az
egyik követ.
– Nos Shasa úrfi, ez itt egy gyémánt, a maga természetes
kristályformájában, vagyis egy nyolclapú oktaéder alakzatban –
számolja csak meg. Itt ez a másik, bonyolultabb kristályforma, a
dodekaéder, ez már tizenkét lapu. Ezek pedig itt masszív, amorf
kristályok. Nézze, milyen gömbölydedek. A gyémánt igen változatos
megjelenési formákat képes ölteni.
Miközben magyarázott, a köveket egyenként Shasa kinyújtott
tenyerébe rakosgatta. A fiú szinte bűvöletben meredt a csillogó
kincsekre és ezt a varázst még a mérnök előadásának álmosító
monotóniája sem volt képes megtörni.
– A gyémánt egyik legfigyelemreméltóbb tulajdonsága – folytatta
Twentyman-Jones –, hogy tökéletesen hasítható. A hasításkor
keletkező síkok minden irányból párhuzamosak maradnak az
oktaéder lapjaival.
– Így hasítják szét a követ a csiszolók, mielőtt hozzákezdenének a
csiszoláshoz – vágott közbe Centaine. – A legközelebbi iskolai
szünetben majd elviszlek Amszterdamba, hogy lásd, hogyan
csinálják.
– Ez a meglehetősen zsíros fényű felület a hasítás és a csiszolás
során eltűnik – vette át a szót újból Twentyman-Jones, némiképp
megsértődve a közbeszólásért. – Ekkor nyerik el jellegzetes tüzüket,
mivel rendkívüli fénytörési adottságaik folytán összegyűjtik a fényt
és az elnyelt sugarakat a szivárvány színeire bontják.
– Ennek itt mennyi a súlya? – kérdezte hirtelen Shasa, szeme elé
tartva az egyik óriási követ.
– Negyvennyolc karát – nézett utána Centaine a termelési
naplóban. – De ne felejtsd el, hogy a hasítás és a csiszolás során az
eredeti súly több mint fele elvész.
– És akkor mennyit fog érni?
Centaine Twentyman-Jonesra pillantott.
– Igen nagy pénzt, Shasa úrfi – válaszolta a mérnök. – Rajongásig
szerette a szép tárgyakat – lett légyen szó drágakövekről,
festményekről, szobrokról vagy akár lovakról –, és szinte
szentségtörésnek érezte, hogy a pénzbeni értékükről beszéljen. Ezért
aztán úgy tett, mint aki nem is hallotta a kérdést és visszatért
előadásához. – Most pedig szeretném, ha összehasonlítaná ezeknek a
drágaköveknek a színét...
Odakinn leszállt az este, de Centaine meggyújtotta a villanyokat
és még egy jó órán át beszélgettek a kis gyémánthalom fölé hajolva.
Kérdések és válaszok sokasága követte egymást, míg végül
Twentyman-Jones visszasöpörte a köveket a csomagba és felállt.
– „Édenben, Isten kertjében voltál – idézte váratlanul az írást –,
rakva valál mindenféle drágakövekkel: karniollal, topázzal és
jáspissal, társiskővel és ónixszal, berillussal, zafírral, gránáttal és
smaragddal... és úgy állattalak téged, hogy Isten szent hegyén valál
tüzes kövek közt jártál.” – Zavartan elhallgatott. – Bocsássanak meg
– mondta –, nem tudom, mi ütött belém.
– Ezékiel könyve? – kérdezte Centaine és szeretetteljes mosolyt
vetett rá.
– A huszonnyolcadik fejezet, tizenharmadik és tizennegyedik
sora – bólintott a mérnök, igyekezve elrejteni az asszony
tájékozottsága felett érzett csodálatát. – Hát akkor ezeket most el is
teszem.
– Dr. Twentyman-Jones – állította meg Shasa. – Nem válaszolt a
kérdésemre. Mennyit érnek ezek a kövek?
– Az egész csomagra gondol? – kérdezte a mérnök. Látszott rajta,
hogy kellemetlenül érinti a kérdés. – Az ipari gyémántokkal és a
gyengébb kövekkel együtt, amelyek még odalenn vannak a
trezorban?
– Igen. Mennyit érnek, uram?
– Nos, ha a De Beers ugyanazon az árfolyamon hajlandó átvenni
őket, mint az előző csomagot, akkor az érték jóval meghaladja az
egymillió font sterlinget.
– Egymillió font... – ismételte Shasa, de Centaine látta az arcán,
hogy ekkora összeg éppúgy felfoghatatlan a számára, mint az
égitestek közötti, csak fényévekben kifejezhető csillagászati
távolságok. – Majd megtanulja – gondolta. – Én majd megtanítom
rá...
– Ne felejtsd el, Shasa, hogy ez nem mind a mi hasznunk
figyelmeztette. – Ebből az összegből kell kifizetnünk a bánya
költségeit hónapokra visszamenőleg és csak azután állapíthatjuk
meg, mekkora a profit. És ebből kell még kiizzadnunk azt is, amit az
adószedők lenyúznak rólunk.
Felállt az íróasztal mögül és karjánál fogva megállította a távozni
készülő mérnököt. Egy ötlet motoszkált az agyában.
– Mint tudja, Shasának és nekem ezen a pénteken vissza kell
mennünk Windhoekba – fordult hozzá. – Shasának a jövő hét végén
iskolába kell mennie. Majd én magam viszem el a gyémántokat a
bankba a Daimlerrel...
– De Mrs. Courtney! – kiáltott fel Twentyman-Jones halálra
váltan. – Ezt nem engedhetem. Az Isten szerelmére, egymillió
fontnyi értékről van szó. Bűnös felelőtlenség volna tőlem, ha
megengedném, hogy... – Elharapta a mondatot, mert észrevette
Centaine arcán az ismerős változást. Száját konokul összepréselte,
szemében harcias tűz lobbant. A mérnök oly jól ismerte már, mintha
a tulajdon lánya lett volna és éppen úgy szerette is. Rádöbbent,
milyen végzetes hibát követett el azzal, hogy megpróbált neki
megtiltani valamit. Tudta, miképp fog reagálni és kétségbeesetten
igyekezett valamiféle megoldást találni, amivel jobb belátásra
térítheti.
– Én csak önre gondoltam, Mrs. Courtney – védekezett.
Egymillió font értékű gyémánt ezer mérföldes körzetben felkelti az
összes útonálló gazember, rabló és gyilkos figyelmét.
– Nem áll szándékomban világgá kürtölni a dolgot – válaszolta
Centaine hűvösen. – Nem híresztelem el ezer mérföldes körzetben.
– De a biztosító... – vetette ellen Twentyman-Jones egy hirtelen
támadt isteni szikrától vezérelve. – Ha valami történik, nem fogják
megtéríteni a kárt, ha kiderül, hogy a szállítmányt nem kísérte
fegyveres konvoj. Igazán meg meri kockáztatni, hogy egymillió
fontot veszítsen egy néhány napos előnyért?
Ezzel az érvvel sikerült eltalálnia Centaine gyenge pontját. Az
asszony néhány pillanatig töprengett, majd magában úgy döntött,
hogy egymillió font mégiscsak megér egy ilyen apró
presztízsveszteséget. Megvonta a vállát.
– Nos rendben van, dr. Twentyman-Jones, tegyen, amit jónak lát.

Tizenkét esztendővel ezelőtt Lothar is egyike volt azoknak, akik

két kezükkel kaparták ki a H'ani bányához vezető országutat a
sivatagon át. Arca verítékével öntözte meg minden egyes mérföldjét,
és bár a feledés azóta sok mindent jótékony homályba borított, még
mindig legalább fél tucat olyan helyre emlékezett, amelyek most
kiválóan megfelelhettek a célnak.
Amióta a táborhelyen rajtaütött Gerhard Fourie-n, azóta követték
a konvoj keréknyomait délnyugat felé Windhoek irányába. Nappal
pihentek, csak éjszaka mentek tovább, amikor nem kellett attól
tartaniuk, hogy valami váratlanul arra haladó kocsiból meglátják
őket.
A második nap reggelén, mindjárt napkelte után érték el az egyik
pontot azok közül, amelyekre Lothar még emlékezett. Ideális
helynek látszott. Az út itt jó darabon át párhuzamosan haladt a
kiszáradt, sziklás folyómederrel, majd hirtelen lejteni kezdett és
betorkollt abba a szűk átjáróba, amelyet annak idején Lothar kotort
ki. A túlsó parton egy másik, hasonló átjáró következett, majd az út
ismét emelkedni kezdett és az eredeti szintet elérve haladt tovább.
Lothar leszállt a nyeregből, felsétált a magas partfal tetejére és
gondosan áttekintette a terepet. A szűk átjáróban könnyen
feltartóztathatták a gyémántokat szállító teherautót és a meredek
oldalfalon legurított sziklákkal elzárhatták az utat. Biztosra vette,
hogy a folyóágy homokja alatt akad némi víz a lovaknak, amivel
átvészelhetik a hosszú várakozást és megőrizhetik kondíciójukat az
előttük álló hosszú, fáradságos útra. A folyómeder fedezékében senki
sem vehette észre őket.
Választásában az a körülmény is megerősítette, hogy az egész
országútnak talán ez volt a legelhagyatottabb pontja. Tudta, hogy
napokba is beletelhet, amíg innét riasztani tudják a rendőröket és
azok a rajtaütés helyszínére érkeznek. Szinte biztosra vette, hogy ha
vállalják is a veszélyt, és követik őket a kegyetlen, forró vadonba,
arról ő idejekorán és megbízható forrásból tudomást szerez.
– Ez az a hely – mondta Swart Hendricknek. – Itt csináljuk meg.
A folyómeder meredek partja mögött ütötték fel primitív
táborhelyüket, ott, ahol a távíróvezeték átszelte az út kanyarulatát. A
csillogó rézkábelek a folyómeder felett haladtak tovább és az innenső
parton álló póznát az országútról nem lehetett látni.
Lothar felkapaszkodott a póznára, elhelyezte a csipeszeket a
fővezetéken, azután az oszlopon lefelé haladva legombolyította a két
vékony dróttekercset. A drótokat szorosan rászegezte a pózna durva,
megmunkálatlan fafelületére, hogy még véletlenül se fedezhessék fel.
Innét azután tovább vezette őket a hevenyészett lehallgatóállásként
szolgáló üregbe, amelyet Swart Hendrick ásott a folyópart falába.
Az idegölőén unalmas várakozás közepette szinte állni látszott az
idő. Lothar magában némán átkozódott, amiért fülén a fejhallgatóval
kénytelen a távíróvezetékhez kötözve gubbasztani, de nem volt más
választása. Nem kockáztathatta meg, hogy elszalassza a sorsdöntő
üzenetet, amelyben a H'ani bányából tudatják a szállítmány
indulásának pontos idejét, így hát nem tehetett egyebet, mint hogy a
gyilkos sivatagi hőségben ülve naphosszat hallgatta a bánya
mindennapos kis ügyeiről folytatott üzenetváltásokat. Ráadásul a
távírókezelő olyan boszorkányos ügyességről tett tanúbizonyságot,
hogy Lotharnak minden erejét össze kellett szednie, hogy követni és
fordítani tudja a pontok és vonalak géppuskaropogás-szerű
egymásutánját. Fején a hallgatóval, sebesen lejegyezte őket a
füzetébe, aztán külön-külön lefordította a jelcsoportokat és a
szöveget beírta a sorok közé. Szerencsére, minthogy a telegráfvonal
magánkézben volt, és így senki más nem használta, eszükbe sem
jutott kódolni az üzeneteket és az adások sifrírozatlanul jöttek-
mentek.
 Egész álló nap egyedül üldögélt a földbe vájt fedezékben. Swart
Hendrick Manfreddal és a lovakkal kiment a sivatagba, állítása
szerint vadászni, valójában azonban azért, hogy minél jobban
hozzáedzze a fiút és az állatokat az előttük álló utazás
megpróbáltatásaihoz, no meg azért is, hogy észre ne vegyék őket az
országútról.
Lothar számára ezek a hosszú, egyhangú napok tele voltak
kétségekkel és baljós előérzetekkel. Oly sok minden jöhetett közbe,
ami halomra dönthette gondosan felépített tervét, annyi de annyi apró
részletnek kellett tökéletesen egybevágnia a sikerhez. Volt néhány
különösen gyenge láncszem – mind közül pedig Gerhard Fourie volt
a leggyengébb. Az egész terv sikere egy gyáva, könnyen
befolyásolható és megfélemlíthető emberen múlott.
– Mindig a várakozás a legrosszabb – gondolta magában Lothar
és eszébe jutottak a rettenetes félelmek, amelyek élete nagy csatáit és
keserves megpróbáltatásait megelőzően rohanták meg. – Ha az
ember egyszerűen csak megtehetné és kész... ahelyett, hogy itt
kellene üldögélnie tétlenül.
Idáig jutott gondolataiban, mikor a fülhallgatójában felhangzott a
hívást jelző berregő hang. Felkapta a jegyzetfüzetet. A H'ani bánya
távírókezelője máris megkezdte az adást és Lothar ceruzája őrült
iramban szántotta a papírt, hogy lépést tudjon tartani vele. Az adás
végén két rövid koppanás adta tudtul, hogy a windhoeki
távíróállomás vette az üzenetét. Lothar kimerülten nyakába ejtette a
hallgatót és nekifogott, hogy lefordítsa a jelcsoportokat.

„Üzenet Zugügyvédnek. Előkészíteni Júnó szalonkocsijának

rákapcsolását vasárnap éjszakai postát szállító expresszre Cape
Townba. Stop. Júnó várható érkezése az üzenet vételének helyére
vasárnap délben. Üzenet vége. Vingt.”

A Zugügyvéd nem volt más, mint Abraham Abrahams. Centaine

bizonyára akkor választotta számára ezt a fedőnevet, amikor
Abrahamsnak sikerült valamivel felbosszantania. A Vingt pedig
valójában a Twentyman-Jones nevére fabrikált szójáték volt – a szó
francia jelentése szerint megint csak Centaine-re engedett
következtetni. Lothar csak azon töprengett, vajon ki választhatta
Centaine Courtney számára a Júnó fedőnevet. Eszébe jutott, milyen
tökéletesen illik az egyéniségéhez, és keserűen elvigyorodott.
Centaine tehát vasúton megy Cape Townba. Lothar valami
furcsa, lelkifurdalással vegyes megkönnyebbüléssel vette tudomásul,
hogy az asszony nem lesz a közelben, mikor az esemény
bekövetkezik – úgy érezte, talán a távolság tompítani tudja a sokkot.
Magában gyors számítást végzett. Ha Centaine vasárnap délre
kényelmesen Windhoekba akar érni, akkor pénteken kora reggel el
kell indulnia a H'ani bányából – ez annyit jelent, hogy szombat
délután éri el a folyómedret átszelő útszakaszt. Azután néhány órát
levont az előzetes becslésből – ... hiszen úgy vezeti azt a Daimlert,
akár egy ámokfutó.
Ott ült a fülledt, szűk kis fedezékben és hirtelen mindent elsöprő
vágyat érzett, hogy újra lássa, hogy legalább egyetlen pillantást
vethessen rá, miközben elrobog előtte az országúton. – Még jól is
jön, legalább előre elpróbáljuk a jelenetet, mikor majd a teherautó
jön a gyémántokkal – győzte meg magát.
A Daimler úgy bukkant fel a forróságtól vibráló horizonton, akár
egy kisebbfajta homokvihar. Lothar már tíz mérföldnyiről észrevette
az örvénylő porfelleget. Intésére Manfred és Swart Hendrick
elfoglalták állásaikat az átjáró tetején, az út felett.
Az előkészületek során sekély gödröket ástak a kulcsfontosságú
pontokon. A felbolygatott talajt elegyengették, a száraz meleg szél
azután az egészet egyenletesen beterítette homokkal. Végül az
egészet sűrű tövisbokorágakkal álcázták. Lothar megelégedéssel
tapasztalta, hogy néhány lépésnél távolabbról teljességgel
észrevehetetlenek maradnak.
Az átjáró két végének eltorlaszolására szánt sziklatömböket
fáradságos munkával hordták fel és rakták halomba a part felső
szegélyén. Lothar nagy gonddal rendezgette őket, míg végül a
természetesség látszatát keltették. Elég volt azonban egy késsel
elvágni a fa támasztékot tartó kötelet, hogy az egész halom
lezúduljon az útra.
Mivel csupán próbáról volt szó, egyikük sem viselt álarcot.
Lothar még egyszer alaposan ellenőrizte az előkészületeket, majd
visszafordult és figyelmét ismét a sebesen közeledő porfellegre
irányította. Már elég közel járt, belsejében lassanként kivehetővé vált
a veszett iramban száguldó autó, és egyre hangosabban lehetett
hallani a motor zúgását.
– Nem szabadna ilyen tempóban vezetnie – morgott magában
bosszúsan Lothar. – Egyszer még megöli magát... – Elharapta a
mondatot és szomorkásan megrázta a fejét. – Úgy beszélek itt, mint
egy szerető férj – korholta magát. – Ha ki akarja törni a nyavalyás
nyakát, hát csak törje. – De a gondolattól, hogy Centaine meghalhat,
mégis megmagyarázhatatlan fájdalmat érzett a szíve mélyén.
Babonásán keresztet formált az ujjaiból, hogy elhessentse a
szerencsétlenséget, azzal lekuporodott a fedezékébe és az ágak
mögül figyelte a közeledő kocsit.
A pompás jármű szélvészként vágtatott a hepehupás úton és
szédítő tempóban érkezett a kanyarba. A motor vadul felbődült,
amint Centaine egy pillanatra lelassított, azután ismét rátaposott a
gázpedálra, hogy kirántsa a kocsi elejét a kerekek előtt feltorlódott
homokból. – Ezt parádésan csinálta... – gondolta Lothar és minden
jobb meggyőződése ellenére ámulattal nézte, amint az asszony rávág
a sebességváltókar gombjára és teljes sebességgel robog le az átjáró
felé.
– Irgalmas Isten, csak nem akar így áthajtani? – rémült meg.
Ekkor azonban Centaine hirtelen vadul fékezett és közvetlenül az
átjáró előtt megállította a kocsit.
Amint kinyitotta az ajtót és a szállongó portól körülvéve kilépett
az autó felhágójára, alig húsz lépés választotta el őket egymástól.
Lothar visszafojtott lélegzettel lapult fedezékében. Ahogy mellkasát
a földre szorította, érezte, hogy a szíve majd kiugrik. – Lehet, hogy
még ezt is képes lesz megtenni velem? – morfondírozott. –
Gyűlölnöm kellene őt. Becsapott, megszégyenített, eltaszította
magától a fiamat, megtagadta tőle az anyai szeretetet... és mégis,
mégis... – Nem hagyta, hogy az utolsó szavak formát öltsenek és
elszántan igyekezett megkeményíteni érzéseit.
– Nem is szép – bizonygatta magának, miközben az arcát
tanulmányozta. Valóban nem volt szép – sokkal több volt annál. Tele
volt élettel és energiával, valósággal vibrált körülötte a levegő. –
Júnó... – idézte magában a fedőnevet Lothar –, az istennő. Hatalmas
és félelmetes, szeszélyes és kiszámíthatatlan, de végtelenül elbűvölő
és határtalanul csábító.
Hirtelen egyenest a fedezék felé fordult és Lothar egy pillanatig
érezte, amint ereje és határozottsága olvadozni kezd a nagy sötét
szempár pillantása alatt. Az asszony azonban nem vette észre őt és
elfordult.
– Itt lesétálunk, chéri – kiáltott oda a fiatal fiúnak, aki épp most
szállt ki a Daimler másik oldalán. – Megnézzük, biztonságos-e ez az
átjáró.
Lotharnak úgy tűnt, mintha Shasa utolsó találkozásuk óta jó pár
hüvelykkel megnőtt volna. Otthagyták a kocsit és egymás mellett
elindultak a szűk átjáróban, közvetlenül Lothar rejtekhelye alatt.
Manfred a saját fedezékében hasalt az átjáró túlsó végénél. Ő is a
lassan közeledő párt figyelte. Számára az asszony csak egy idegen
volt. Semmiféle ösztön sem súgta meg neki, hogy akit lát, az nem
más, mint a tulajdon anyja – hiszen egyetlenegyszer sem szoptatta
meg, még a karjába sem vette soha. Csak egy ismeretlen nő volt.
Manfred szenvtelen arccal nézte, majd a mellette haladó fiúra
terelődött a figyelme.
Bosszantotta Shasa csinos külseje. – Olyan, akár egy lány
füstölgött magában, de azután észre kellett vennie, hogy ellenfele
válla az eltelt idő alatt észrevehetően szélesebb lett és aranybarnára
sült karjai izmoktól duzzadnak a feltűrt ingujj alatt.
– Jó lenne veled még egy fordulóra találkozni, barátocskám –
morogta. Shasa bal öklének fájó és szégyenteljes emléke ismét
felelevenedett és Manfred úgy érezte, mintha a rég behegedt seb
újból vérezni kezdene. Ujja hegyével önkéntelenül megérintette alsó
ajkát és szinte vicsorgott dühében. – Legközelebb nem fogom
hagyni, hogy eltáncold a kis táncodat – acsarkodott. Azután eszébe
jutott, milyen pokolian nehéz is volt hozzáférni ahhoz a vérlázítóan
bájos pofikához, milyen ördögi ügyességgel húzódott félre és bukott
alá mindig az utolsó pillanatban. És a tajtékzó haragot lassan keserű
csalódottság váltotta fel.
Anya és fia időközén elérték a meder túlsó partját és megálltak
Manfred búvóhelye alatt. Egy darabig halkan beszélgettek, majd
Shasa kiballagott a széles folyóágy közepére. Az út homokját itt
akáciaágakkal szórták be, de a száraz gallyak eltöredeztek és
szétszóródtak a súlyos teherkocsik kerekei alatt. Shasa gondosan újra
elrendezte őket és a kiálló végeket beletaposta a homokba.
Mialatt ezzel foglalatoskodott, anyja visszatért a kocsihoz.
A pótkerék tartójára akasztva vászonhuzatú víztömlő lógott.
Centaine leakasztotta, ajkához emelte és egy korty vizet vett a
szájába. Néhány pillanatig gargalizált vele, végül az egészet kiköpte
a porba. Ezek után levette a fehér autósköpenyt, amellyel ruházatát
védte a portól és kigombolta a blúzát. Megnedvesítette sárga
selyemsálját, majd kéjes sóhaj kíséretében végigtörölgette vele
nyakát és kebleit.
Lothar szerette volna elfordítani a fejét, de képtelen volt rá, csak
bámulta megkövült tekintettel. Semmit sem viselt a halványkék blúz
alatt. Selymes, tejfehér bőre halvány gyöngyházszínben játszott, mint
a legfinomabb kínai porcelán. Kis gömbölyű mellei semmit sem
veszítettek feszességükből és üde rózsaszín bimbóikkal inkább egy
fiatal lány melleire emlékeztették, mintsem egy érett asszonyéra, aki
már két fiút szült. Ruganyosan táncoltak fel-le, miközben a nedves
sállal letörölgette róluk az izzadságcsöppeket. Lothar halkan
felnyögött. Érezte, amint újból felhorgad benne az emésztő vágy ez
iránt az asszony iránt.
– Készen vagyok, mama – kiáltotta Shasa, és visszaindult a kocsi
felé. Centaine gyorsan begombolkozott.
– Éppen elég időt vesztegettünk el – mondta és visszacsusszant a
Daimler volánja mögé. Megvárta, míg Shasa becsapja maga mellett
az ajtót és indított. A motor felbődült és a hatalmas kocsi nekilódult.
Amint keresztülrobogott a folyómedren, hátsó kerekei homokot és
akáciaszilánk-esőt spricceltek maguk mögött. Néhány pillanattal
később már csak egy távolodó porfelhő jelezte az úton. A motor
zúgását lassan elnyelte a sivatag csendje és Lothar azon vette észre
magát, hogy egész testében remeg.
Hosszú perceken át egyikük sem mozdult. Swart Hendrick
emelkedett fel elsőként fedezékéből. Szóra nyitotta a száját, de
megpillantva Lothar arckifejezését, némán lemászott a parton és
elindult a tábor felé.
 Lothar lebotorkált az átjáróba, oda, ahol nem sokkal előbb még a
Daimler várakozott. Megállt és mereven bámulta a földet, ott, ahol
Centaine kiköpte azt a korty vizet. A puha homokban tisztán
kivehetőek voltak a keskeny, formás lábnyomok. Hirtelen gyötrő
vágyat érzett, hogy lehajoljon és megsimogassa őket, ám ekkor
Manfred hangját hallotta közvetlenül a háta mögül.
– Irtó jól bokszol az a rohadék – mondta és Lotharnak egy
pillanatnyi fejtörésbe került, míg rájött, hogy Shasáról beszél. – Igazi
kis buzinak néz ki, de verekedni azt tud. Egyszerűen nem tudod
megütni. – Felemelte két öklét és Shasát utánozva, ide-oda ugrálva
bokszolta a levegőt.
– Gyerünk vissza a táborba, nehogy meglássanak – mondta
Lothar. Manfred leengedte az öklét és zsebre dugott kézzel elindult
utána. Egyikük sem szólt egy szót sem, míg el nem érték a földbe
ásott fedezéket.
– Te tudsz bokszolni, papa? – kérdezte Manfred. – Meg tudnál
tanítani engem?
Lothar elmosolyodott és megrázta a fejét. – Én a magam részéről
mindig könnyebb elintézési módnak tartottam jó alaposan tökön
rúgni a fickót, aztán kupán vágni egy üveggel vagy puskatussal –
felelte.
– Szeretnék megtanulni bokszolni – szólalt meg Manfred. – És
egyszer meg is fogok.
Ki tudja, talán az ötlet már régóta kicsírázott az agyában, de ez a
kijelentés szinte ellentmondást nem tűrően hangzott. Apja elnéző
mosollyal megveregette a vállát.
– Eredj, szedd elő a liszteszsákot – mondta. – Bokszolás helyett
inkább megtanítalak szódabikarbónás kenyeret sütni.

– Jaj, Abe, de hisz tudja, mennyire utálom ezeket az estélyeket –

fakadt ki ingerülten Centaine. – Zsúfolt szobák, sűrű dohányfüst, az
embernek vadidegenekkel kell csevegnie mindenféle haszontalan
dolgokról.
– Centaine, ez az ember értékes kapcsolat lehet. Sőt,
továbbmegyek, ez az ember lehet a legbefolyásosabb barát, akire
ezen a vidéken szert tehetünk.
 Centaine kényszeredetten elhúzta a száját. Abe-nek természetesen
igaza volt. A főbiztos valójában a terület kormányzója volt, és mint
ilyen, kiterjedt végrehajtói jogkörrel rendelkezett. Megbízatását a
Dél-afrikai Köztársaság kormányától kapta a versailles-i
szerződésben részt vevő felek felhatalmazása alapján.
– Gondolom, ugyanolyan nagyképű, unalmas vénember lesz,
mint az elődje – mondta.
– Még nem találkoztam vele – ismerte be Abe. – Csak pár napja
érkezett Windhoekba, hogy átvegye a kinevezését. Az esküt csak a
jövő hónap elején teszi le, de a tsumebi területre vonatkozó új
koncesszióink már ott vannak az asztalán és csak az aláírásra várnak.
Látta, amint Centaine szemében megvillan az érdeklődés szikrája
és sietett kihasználni a pillanat adta előnyt. – Kizárólagos kutatási jog
kétezer négyzetmérföldnyi területen... duruzsolta –, igazán megéri
azt a néhány órai unalmat, nem?
Centaine azonban mégsem adta be ilyen könnyen a derekát és
ellentámadásba lendült. – Már el van intézve, hogy rákapcsolnak
minket a ma esti expresszre. Shasának szerda reggelre vissza kell
érnie a kollégiumba. – Felállt és fel-alá kezdett sétálni a
szalonkocsiban. Az íróasztalnál megállt és elmélyülten rendezgette a
vázában álló rózsákat – így nem kellett Abrahams szemébe néznie,
mikor az rezzenéstelen arccal kivédte a támadást.
– A következő expressz kedden reggel indul. Már meg is tettem a
szükséges előkészületeket, hogy a kocsiját arra kapcsolják majd rá.
Shasa úrfi elutazhat a ma esti vonattal, már foglaltattam is neki egy
első osztályú kupét. Sir Garry és neje még Weltevredenben
tartózkodnak, ők majd kimennek elé a Cape Town-i pályaudvarra.
Csak egy táviratba kerül elintézni – mondta Abraham és bátorítóan
Shasára mosolygott. – Biztos vagyok benne, fiatalember, hogy meg
tudja tenni az utat anélkül, hogy valaki fogná a kezét...?
– Micsoda ravasz kis ördög – adta meg magát gondolatban
Centaine, látva, milyen sértett büszkeséggel fogadja Shasa a kihívást.
– Hát persze, hogy meg tudom tenni, mama – jelentette ki. – Te
csak maradj itt. Fontos, hogy találkozz az új főbiztossal. Én egyedül
is haza tudok menni. Anna majd segít becsomagolni a holmijaimat az
iskolába.
 Centaine színpadiasan felemelte a kezét. – Abe, ha belehalok az
unalomba, holtáig a maga lelkén száradok!
Először úgy tervezte, hogy az alkalomra felölti a teljes
briliánskollekcióját, de az utolsó pillanatban megváltoztatta
elhatározását. – Végtére is az egész csak egy provinciális kis fogadás,
kövér farmerfeleségekkel meg pitiáner közalkalmazottakkal.
Különben sem szeretném, hogy szegény öreg trotli megvakuljon.
Így aztán egy sárga selyem Chanel-estélyi mellett döntött.
Jóllehet korábban már viselte egy alkalommal, de az Cape Townban
volt, és az itteniek közül aligha láthatta valaki.
– Éppen elég drága volt ahhoz, hogy kibírjon két viselést
vigasztalta magát. – Ezeknek mindenesetre túlságosan is jó lesz.
Fülébe egy pár gyémánt szoliter klipszet csippentett – nem
túlságosan nagyokat, nehogy hivalkodónak tűnjék, nyakába azonban
a platina láncon függő hatalmas, pezsgőszínű briliánst akasztotta. Ezt
az ékszert különösen kedvelte, ugyanis kiválóan alkalmas volt rá,
hogy a szemlélők figyelmét hegyes kis kebleire irányítsa.
Mint mindig, most is a haja jelentette számára a legnagyobb
gondot. A száraz sivatagi levegőn úgy feltöltődött, hogy szinte
vibrált a sztatikus elektromosságtól. Magában azt kívánta, bárcsak
mellette volna Anna, az egyetlen ember, aki rendbe tudta szedni a
csillogó, rakoncátlan boglyát. Végső kétségbeesésében úgy döntött,
hogy megpróbál erényt kovácsolni a rendetlenségből, így aztán
szándékosan még feljebb borzolta a vadul szanaszét meredező
szálakat és az egészet egy bársonyszalaggal fogta össze a homlokán.
– No ennyi elég is lesz a felhajtásból – mondta magában, végképp
elunván a dolgot. Egyáltalán nem volt estélyi hangulatban. Máris
rettenetesen hiányolta Shasát, aki Abe terveinek megfelelően
elutazott az esti postavonattal. Mindennek tetejébe maga is szeretett
volna már otthon lenni Weltevredenben és szinte sértődötten vette
tudomásul, hogy itt kell vesztegelnie.
Az estély kezdetének hivatalos időpontja kalligrafikus betűkkel
állt az új főbiztos dombornyomású családi címerével ékes meghívón.
Abe pontosan a megadott idő után egy órával érkezett meg Centaine-
ért. Az út folyamán Rachel, Abe felesége a háztartással vívott háború
legújabb győzelmeinek és tragédiáinak leírásával szórakoztatta őket,
melynek keretében kimerítő jelentést adott legifjabb ivadékának
bélműködéséről.
A kormányzósági palota nehézkes pompájú gótikus épületét a
német gyarmatosítás idején tervezték. Centaine körülnézett a
bálteremben és azonnal megállapította, hogy a társaság egy
fikarcnyival sem jobb annál, mint amit várt. A vendégsereg
legnagyobbrészt rangidős közalkalmazottakból, osztályvezetőkből,
osztályvezető-helyettesekből és feleségeikből, a helyőrség és a
rendőrség tisztjeiből, valamint a város prominens üzletembereiből
állt. A környék leggazdagabb földbirtokosai is jelen voltak –
legalábbis azok, akik elég közel laktak Windhoekhoz, hogy eleget
tudjanak tenni a meghívásnak.
Centaine saját emberei közül is jó néhányat viszontlátott – ott volt
a Courtney Beruházási és Bányászati Vállalat összes igazgatója és
aligazgatója. Abe jó előre megajándékozta az egyik időszerű
társasági kiadvánnyal, így aztán mikor egymás után odaóvakodtak,
hogy bemutassák hitvesüket, Centaine mindegyikükhöz intézhetett
egy-egy leereszkedően nyájas, személyes megjegyzést. Az érdekeltek
arcukon megdicsőült vigyorral álltak odébb. Abe ott állt mellette és
gondoskodott róla, hogy egyikük se varrhassa magát a nyakába, majd
miután úgy vélte, hogy már elegendő időt szenteltek a társasági illem
követelményeinek, biztosította számára az ürügyet, hogy
megszabadulhasson tőlük.
– Mrs. Courtney, azt hiszem, ideje volna tisztelegnünk az új
főbiztosnál – szólt, azzal karon fogta Centaine-t és odavezette a
bemutatkozásra várók sorához.
– Sikerült beszereznem róla néhány adatot – súgta a fülébe. – A
neve Blaine Malcomess, alezredesi rangban van és a Natali
Hegyivadászezred parancsnoka volt. A háború után érdemeiért egy
sávot kapott a Hadikeresztjéhez. Civilben ügyvéd és...
A rendőrség zenekara lelkesen rázendített egy Strauss-keringőre
és a táncparkett egykettőre megtelt. Amint beálltak a sor végére,
Centaine máris elégedetten konstatálta, hogy ők lesznek az utolsók.
Alig szentelt némi figyelmet házigazdájuknak, aki a sor elején
állva fogadta a bemutatkozásokat. Belekarolt Abe-be és menet
közben oldalt hajolva hallgatta Rachelt, aki férje másik oldalán
haladva a csirkeleves elkészítésére vonatkozó családi receptet
részletezte. Közben egyre azon járt az esze, milyen ürüggyel tudna
minél előbb megszökni innét.
Gondolatai egyre jobban elkalandoztak és csak arra eszmélt fel,
hogy a főbiztos szárnysegédje ünnepélyesen bejelenti őket.
– Mr. és Mrs. Abraham Abrahams és Mrs. Centaine de Thiry
Courtney. – Felnézett az előtte álló férfira és önkéntelenül olyan
erővel mélyesztette körmeit Abraham Abrahams könyökébe, hogy az
összerándult a fájdalomtól. Centaine azonban észre sem vette, csak
megkövült tekintettel bámulta Blaine Malcomess alezredest.
Karcsú, nyúlánk ember volt, magassága jóval meghaladta a hat
lábat. Nyugodt, laza testtartásában nyoma sem volt a katonás
merevségnek, mégis úgy tűnt, mintha a sarkán egyensúlyozva állna,
készen arra, hogy bármelyik pillanatban nekiiramodjék.
– Mrs. Courtney – nyújtotta a kezét. – Örömömre szolgál, hogy el
tudott jönni. Ön az a személy, akit különösen szerettem volna
megismerni. – Tiszta, kellemes tenor hangja volt, egy árnyalatnyi
éneklő akcentussal, amely talán walesi eredetű lehetett. Kellemes,
kulturált hang volt, hallatára Centaine valami különös, jóleső
bizsergést vélt érezni a karjában és a tarkójában.
Megfogta a férfi kezét. A bőre száraz volt, meleg és ujjainak
gyengéd szorítása rendkívüli fizikai erőt sejtetett. – Ha akarná, úgy
össze tudná roppantani a kezemet, mint egy tojáshéjat – gondolta
magában és enyhe, jóleső borzongás futott végig a gerincén.
Alaposan szemügyre vette az arcát.
Nagy, széles arcvonásai voltak, állkapcsa és arccsontja súlyosnak
és kőkeménynek tűnt. Nagy, római metszésű orra, kiugró
szemöldöke és széles, mozgékony szája volt. Abraham Lincolnra
emlékeztetett, fiatalabb és csinosabb kiadásban. – Még negyvenéves
sincs – morfondírozott Centaine. – A rangjához és a pozíciójához
képest nagyon is fiatal.
Ekkor döbbent rá, hogy még mindig fogja a kezét és még
egyetlen szóval sem viszonozta az üdvözlést. A férfi kissé fölébe
hajolt és ugyanolyan nyílt érdeklődéssel fürkészte az arcát, mint ő az
övét. Abe és Rachel kíváncsian tekintgettek egyikükről a másikukra
– látszott rajtuk, hogy mulattatja őket a jelenet. Centaine kissé
megrázta a kezét, hogy kiszabadítsa ujjait a férfi markának
szorításából és hirtelen érezte, amint a vér forró hullámokban tolul
fel nyakán keresztül az arcába.
– Te jó ég, csak nem pirulok el...! – Évek óta nem fordult elő vele
ilyesmi.
– Voltam olyan szerencsés, hogy már korábban alkalmam nyílt
ismeretségbe kerülni a családjával – mondta Blaine Malcomess. A
fogai is nagyok, szabályosak és vakítóan fehérek voltak. Széles szája
mosolygás közben még szélesebbre húzódott. Centaine kissé
zavartan visszamosolygott.
– Tényleg? – kérdezte. Rögtön rájött, hogy ez nem volt valami
épületes fordulat a társalgás megnyitásához, de úgy tűnt, bölcsessége
ezúttal cserbenhagyja. Ott állt pirulva, tátott szájjal, akár egy
iskoláslány. Még sohasem látott ilyen különös zöld szemeket –
egészen elbizonytalanodott a pillantásuktól.
– Sean Courtney tábornok parancsnoksága alatt szolgáltam
Franciaországban – folytatta mosolyogva Malcomess. Haját a
halántékánál túlságosan rövidre nyírták, még feltűnőbbé téve nagy,
elálló fülét. Centaine-t általában bosszantotta az ilyesmi, de ezen az
emberen még az elálló fülek is vonzónak hatottak. – Kiváló ember
volt – tette hozzá.
– Igen, az volt – válaszolta Centaine. – Mondj már valami okosat
– korholta magát. – Valami intelligens dolgot... a végén még holmi
buta tyúknak néz.
Sötétkék-arany ünnepi uniformist viselt, mellén két sorban ott
díszelegtek kitüntetéseinek szalagjai. Az egyenruhák látványa
kislánykorától kezdve mély benyomást gyakorolt Centaine-re.
– Mesélték, hogy 1917-ben néhány hétig ön is ott volt Arras-ban,
Courtney tábornok főhadiszállásán – folytatta a férfi könnyed,
csevegő hangnemben. – Én akkor még a fronton voltam, csak annak
az évnek a végén kerültem a tábornok tisztikarába.
Centaine mély lélegzetet vett és végre sikerült ismét erőt vennie
magán. – Micsoda viharos napok voltak azok, az egész mindenség
romba dőlt körülöttünk – szólalt meg halk, rekedtes hangon,
öntudatlanul túlhangsúlyozva kissé beszédének franciás akcentusát. –
Mi ez az egész? – kérdezte magától riadtan. – Mi történik veled,
Centaine? Nem szabadna így viselkedned. Gondolj Michaelre és
Shasára. Intézd el ezt az embert egy barátságos fejbólintással és menj
tovább.
– Azt hiszem, pillanatnyilag minden hivatalos
kötelezettségemnek eleget tettem – szólalt meg Malcomess a
szárnysegédre pillantva és miután amaz helybenhagyólag bólintott,
ismét teljes figyelmét Centaine-re összpontosította. – Mrs. Courtney,
megtisztelne ezzel a keringővel? – kérdezte karját nyújtva, Centaine
pedig egy pillanatnyi habozás nélkül lágyan ráhelyezte ujjait a férfi
behajlított könyökére.
A táncoló párok tiszteletteljesen félrehúzódtak, amint egymás
mellett besétáltak a táncparkett közepére. Centaine szembefordult
Blaine-nel, és belépett két karjának gyűrűjébe.
Még egy mozdulatot sem tettek, de abból, ahogy a férfi átkarolta,
máris tudta, hogy nem mindennapi táncossal van dolga. Szinte
súlytalannak érezte magát. Felsőteste könnyedén hátradőlt, miközben
derekuk szinte eggyé olvadt.
Az első fergeteges kör után Blaine is megérezte, milyen
tökéletesen idomulnak hozzá az asszony mozdulatai és egyre
bonyolultabb figurákba kezdett. Centaine szinte öntudatlanul követte,
lába mintha nem is érintette volna a parkettet.
A muzsika egy utolsó dübörgő akkorddal véget ért, a zenészek
izzadtan, lihegve dőltek hátra székeiken, Centaine pedig szinte
sértődött neheztelést érzett irántuk. Úgy tűnt, mintha csak néhány
pillanatig játszottak volna. Malcomess még mindig a karjában
tartotta és a körben állók viharos tapsa közepette mindketten
boldogan kacagtak.
– Sajnos úgy tűnik, pillanatnyilag ennyi – szólalt meg a férfi és
szemmel láthatólag nem állt szándékában elengedni partnerét. Szavai
felriasztották Centaine-t a tánc bűvöletéből – nem lévén további
ürügy a fizikai érintkezésre, kényszeredetten hátralépett, kecses kis
meghajlással nyugtázta a lelkes tapsokat.
– Azt hiszem, igazán rászolgáltunk egy pohár pezsgőre mondta
Malcomess és intett az egyik fehér kabátos pincérnek. Megálltak a
táncparkett szélén, aprókat kortyoltak a gyöngyöző italból,
beszélgettek és közben egyre mohóbb pillantásokkal néztek egymás
szemébe. A férfi széles homlokán a kimerültségtől leheletfinom,
csillogó verítékfüggöny jelent meg – Centaine szinte érezni vélte
testének izgató szagát.
Mindenkitől elkülönülve álltak a zsúfolt terem közepén. Egy-két
balga lélek félénken oldalazva közeledni próbált hozzájuk, Centaine
azonban egy alig észrevehető fejmozdulattal elhessentette őket, a
többiek pedig, okulván a látottakból, a továbbiakban távol tartották
magukat tőlük.
A zenészek immár felfrissülve és tettre készen, újból elfoglalták
helyüket a dobogón és rázendítettek, ezúttal egy foxtrottra. Blaine
Malcomessnak kérdeznie sem kellett. Centaine szó nélkül letette a
szinte még érintetlen pezsgőspoharat az ezüsttálcára, amit a pincér
szolgálatkészen felé nyújtott és felemelt karokkal szembefordult
táncosával.
A foxtrott nyugodtabb tempója alkalmat adott, hogy tánc közben
is folytassák a beszélgetést – és máris rengeteg beszédtémájuk akadt.
Blaine jól ismerte Sean Courtneyt, nagy szeretettel és tisztelettel
őrizte meg az emlékezetében. Centaine maga is rajongásig szerette a
tábornokot, majdnem úgy, mint saját apját. A beszélgetés során
felidézték Sean Courtney és felesége meggyilkolásának borzalmas
részleteit. A szörnyű cselekedet felett érzett kölcsönös irtózat és
felháborodás még közelebb hozta őket egymáshoz.
Kiderült, hogy a férfi jól ismeri Franciaország északi vidékeit,
különösen Arras környékét, Centaine szeretett szülőföldjét. A háború
alatt az ő zászlóalja tartotta a frontot az asszony szülőfaluja, Mort
Homme mellett. Jól emlékezett a családi kastély kiégett romjaira.
– Tüzérségi megfigyelőállomásnak használtuk – mesélte. – De
sok hosszú órát töltöttem az északi szárny tornyában üldögélve. –
Elbeszélése nyomán Centaine szívében enyhe nosztalgia támadt, ami
még tovább fokozta gyengéd érzéseit.
A továbbiakban még az is kiderült, hogy Blaine rajong a lovakért
és tizenkét gólos pólójátékos.
– Tizenkét gól! – kiáltott fel Centaine. – A fiamnak rettentően fog
imponálni. Épp most nyerte el a négygólos játékos besorolást.
– Mennyi idős a fia?
– Tizennégy éves.
 – Ilyen fiatal korban ez nagyon jó eredmény. Szívesen
megnézném őt, amikor játszik.
– Az tényleg nagyszerű lenne – helyeselt Centaine. Hirtelen úgy
érezte, hogy mindent el szeretne mondani Shasáról, ám ebben a
pillanatban a zene ismét elhallgatott, belefojtva a szót. Ezúttal Blaine
is elégedetlenkedve ráncolta a szemöldökét.
– Nagyon kurta kis darabokat játszanak, ugye? – kérdezte.
Centaine válaszolni akart, ám ekkor a férfi hirtelen elengedte a
derekát. A mámoros hangulat szertefoszlott és valami
megmagyarázhatatlan rossz érzés ereszkedett le kettejük közé, akár
egy sötét árnyék. Centaine nem volt biztos benne, mi lehet az.
– Ó – szólalt meg Blaine elkomorulva –, látom visszajött. Pedig
egész este rosszul érezte magát, de hát mindig is merész volt.
– Kiről beszél? – kérdezte Centaine. A hang hallatán baljós
előérzet töltötte el. Sejtette, hogy valami borzasztó következik, mégis
önkéntelenül megrándult az arca, mikor a férfi halkan így válaszolt:
– A feleségem.
Centaine körül egy pillanatig forogni kezdett a világ és mikor
elengedte Blaine karját, komoly erőfeszítésébe került, hogy
megtartsa egyensúlyát.
– Szeretném, ha megismerné – szólt a férfi. – Megengedi, hogy
bemutassam?
Centaine némán bólintott. Megszólalni nem mert, félt, hogy
hangja elárulja, milyen érzések kavarognak benne. Kissé habozva
fogadta el a felé nyújtott kart és ezúttal alig érintette az ujja hegyével.
Keresztülmentek a táncparketten, egyenesen a széles
márványlépcső alján álló csoport felé. Ahogy egyre közelebb értek,
Centaine a nők arcát fürkészte, megpróbálva kitalálni, melyikük lehet
az. Csak két fiatal volt köztük, szép pedig egy sem – egyikük sem
kelhetett versenyre vele sem külső, sem hatalom, sem méltóság, sem
vagyon dolgában. Hirtelen roppant magabiztosnak érezte magát és az
iménti rémült zavarodottság helyébe a diadal előérzete lépett.
Anélkül, hogy gondolkodott volna róla, ösztönösen tudta, hogy vérre
menő küzdelem vár rá és szinte megrészegült a harci kedvtől – no
meg a díj felbecsülhetetlen értékétől. Égett a vágytól, hogy mielőbb
szemtől szemben láthassa ellenfelét, és felbecsülhesse az erejét.
Gőgösen felszegett fejjel, büszkén felhúzott vállal lépett a csoport
elé.
A férfiak és nők sorfala tiszteletteljesen szétvált és egy
lélegzetelállítóan gyönyörű, tragikus szempár nézett fel rá. A nő
ritka, különleges szépség volt – és jóval fiatalabb Centaine-nél.
Természetes kedvessége és jószívűsége első pillantásra látszott rajta,
úgy lengte körül, mint valami csillogó köpeny. De amint Blaine
Malcomess bemutatta őket egymásnak, mosolyában valami
kimondhatatlan szomorúság tükröződött.
– Mrs. Courtney, megengedi, hogy bemutassam a feleségemet,
Isabellát?
– Gratulálok, Mrs. Courtney, nagyszerűen táncol – szólalt meg az
asszony. – Élvezet volt látni magukat Blaine-nel. Tudja, ő annyira
szeret táncolni.
– Köszönöm, Mrs. Malcomess – suttogta rekedten Centaine,
mialatt magában tajtékzott a dühtől. – Óh, te rohadt kis szuka. Ez
nem becsületes. Aljas eszközzel harcolsz. Hogy győzhetlek le így
valaha is? Irgalmas Isten, de gyűlöllek...
Isabella Malcomess egy kerekes rokkantkocsiban ült, háta mögött
ott állt az ápolónője. Vékonyka, elnyomorodott, fehér csontvázbokái
kilátszottak estélyi ruhájának szegélye alól. Csenevész, kis lábfejei
végtelenül törékenynek tűntek a magas sarkú arany estélyi cipőben.
– Ne félj, sohasem fog elhagyni... – Centaine úgy érezte, menten
megfullad a fájdalomtól. – Nem az a fajta, aki elhagy egy nyomorék
asszonyt!

Centaine egy órával napkelte előtt ébredt. Egy percig

mozdulatlanul feküdt és azon töprengett, honnét eredhet a szokatlan
jó érzés, amely hatalmába kerítette. Azután hirtelen minden eszébe
jutott és ledobta magáról a takarót. Alig várta, hogy végre
elkezdődjék az új nap. Mezítláb megállt az ágy mellett és pillantása
önkéntelenül az éjjeliszekrényen álló bekeretezett fényképre siklott.
– Bocsáss meg, Michael – suttogta. – Nagyon szeretlek. Még
mindig szeretlek és szeretni is foglak, de ez ellen a másik dolog ellen
nem tudok mit tenni. Nem akartam. Nem kerestem. Kérlek drágám,
bocsáss meg. Olyan hosszú volt ez az idő, és olyan magányos
voltam. Kívánom őt, Michael. A felesége akarok lenni és azt akarom,
hogy csak az enyém legyen. – Kihúzta a fiókot, majd felemelte a
képet és egy pillanatig a keblére szorította. Azután a fotót lefelé
fordítva rátette az összehajtogatott csipke fehérneműkre és határozott
mozdulattal visszatolta a fiókot.
Magára kapta hímzett paradicsommadarakkal díszített sárga kínai
selyem hálóköntösét, gyors léptekkel átsietett a szalonkocsin és
íróasztalához ülve megfogalmazta a Sir Garrynek szóló táviratot.
Tudván, hogy üzenetét a nyilvános vonalakon át továbbítják majd, a
szokásos családi kódot használta.

Sürgős bizalmas jelentést kérek Blaine Malcomess alezredesről,

Délnyugat-Afrika újonnan kinevezett főbiztosáról. Választ kódolva
kérem. Szeretettel Júnó.

Csengetett a titkárért. Mire a fiatalember flanel hálóingben,

kialvatlan, karikás szemmel és borotválatlanul megjelent, már tűkön
ült a türelmetlenségtől.
– Adja fel ezt most azonnal – parancsolt rá és átadta a papírlapot.
– Azután hívja fel nekem telefonon Abraham Abrahamst.
– De Centaine, hajnali hat óra van – fakadt ki Abe –, és három
óra volt, mire ágyba kerültünk.
– Három óra alvás elég egy jó ügyvédnek – torkolta le Centaine.
– Abe, szeretném, ha felhívná Malcomess alezredest és közölné vele,
hogy feleségével együtt szívesen látom ma este vacsorára a
szalonkocsimban.
Hosszú, súlyos csend támadt, a vonalban sokáig csak a sztatikus
elektromosság sustorgása hallatszott.
– Természetesen maga és Rachel is meg vannak híva – törte meg
a csendet Centaine.
– Attól tartok, túlságosan rövid az idő – kezdte óvatosan Abe.
Nyilvánvaló volt, hogy a megfelelő szavak után kutat. – A főbiztos
igen elfoglalt ember. Aligha fog eljönni.
– Akkor juttassa el hozzá személyesen a meghívást – mondta
Centaine, mintha meg sem hallotta volna a kifogást. – Küldje át a
küldöncét az irodájába és mondja meg neki, hogy addig ne jöjjön el,
amíg saját szemével meg nem győződött róla, hogy megkapta. És
semmilyen körülmények közt ne engedje, hogy az asszony vegye át.
– Nem fog eljönni – ismételte Abe csökönyösen. – Legalábbis
remélem, hogy van Isten az égben és nem jön el.
– Hogy érti ezt? – csattant fel Centaine.
– Centaine, figyelmeztetem, hogy a tűzzel játszik – válaszolta az
ügyvéd. – Mégpedig nem holmi kis gyertyalánggal, hanem egy
dühöngő bozóttűzzel.
Az asszony csúfondárosan elbiggyesztette a száját. – Törődjön ki-
ki a maga dolgával... – kezdte.
– Csókolja ki-ki a maga babáját – vágott közbe Abe, befejezve a
kisiskolás mondókát. Centaine gyerekesen felvihogott. Abe
meglepetten elhallgatott – még sohasem hallott ilyen bárgyú kacajt
Centaine Courtney szájából.
– Milyen találó, kedves Abe – kuncogott Centaine, és ismét
kipukkadt belőle a vihogás.
Az ügyvéd most már komolyan ideges lett. – Pedig igazán csinos
honoráriumot fizet nekem azért, hogy törődjem a dolgaival –
jegyezte meg epésen. – Centaine, tegnap este óta vagy száz nyelv
lefetyel magáról – reggelre az egész város fel lesz ajzva. Maga nem
olyan, mint a többi asszony, mindenki magára figyel. Ezt nem
engedheti meg magának.
– Abe – szólalt meg Centaine gyanús nyájassággal –, maga meg
én mindketten jól tudjuk, hogy azt engedek meg magamnak, amit
csak akarok. Küldje el azt a meghívót... kérem.
A délutánt ágyban töltötte. Hosszú éjszaka állt mögötte és
magában eltökélte, hogy ma este olyan szép lesz, mint még soha.
Titkára röviddel négy óra után ébresztette fel. Abe megkapta a
választ a meghívásra. A főbiztos és neje örömmel vacsoráznak vele.
Diadalmasan mosolygott, majd nekiállt, hogy dekódolja Sir Garry
táviratát, amely szintén azalatt érkezett, míg ő aludt.

„Júnónak stop. Szóban forgó személy teljes neve Blaine Marsden

Malcomess született Johannesburgban 1893. július 28-án.”

– Szóval már majdnem harminckilenc éves – kiáltott fel Centaine

– és Oroszlán! Az én nagy, morgós oroszlánom! Izgatottan olvasta
tovább a szöveget.

„James Marsden Malcomess ügyvéd és bányászati vállalkozó

másodszülött fia. Az apja a Consolidated Goldfields elnök-
vezérigazgatója és számos társvállalat igazgatója, 1922-ben elhunyt.
Szóban forgó személy tanulmányait a johannesburgi St. John's
College-ben és az oxfordi Oriel College-ben végezte. Számos
tudományos elismerés, többek közt a Rhodes- és az Oriel-ösztöndíj.
Kimagasló sportsikerek krikett, atlétika és lovaspóló terén. 1912-ben
kitüntetéssel doktorál Oxonban mint a bölcsészettudományok
doktora. 1913. Ügyvédi kamarai tagság. 1914. A Natali Hegyivadász
Ezred alhadnagya. 1915. Részt vesz a délnyugat-afrikai hadjáratban.
Két ízben is megemlítik a napiparancsban. Kapitánnyá léptetik elő.
1915. Franciaországban harcol az idegenben állomásozó brit haderők
katonájaként. 1915. augusztus. Megkapja a Hadikeresztet. 1916.
Őrnaggyá léptetik elő és egy sávot kap a Hadikeresztjéhez. 1917.
Alezredessé léptetik elő, a 3. zászlóalj parancsnoka. 1918. Vezérkari
tiszt, a 6. hadosztály parancsnoka. 1919. Smuts tábornok
vezérkarának tagjaként részt vesz a versailles-i fegyverszüneti
tárgyalásokon. Tagja lesz a Stirling & Malcomess ügyvédi irodának.
1924. Gardens képviselőjeként a parlament tagja lesz. 1926-29.
Igazságügyminiszter-helyettes. 1932. május 11. Délnyugat-Afrika
főbiztosává nevezik ki. 1918. Feleségül veszi Isabella Tarát, szül.
Harrison. Két leánygyermek, Tara Isabella és Mathilda Janine.

Ez a sor újabb megrázkódtatást jelentett Centaine számára.

Eszébe sem jutott, hogy gyermekeik is lehetnek.
– De legalább nem szült neki fiút. – A gondolat förtelmes
gonoszsága még őt magát is megdöbbentette. Hogy enyhítse
lelkifurdalását, gyorsan a két lány korát kezdte latolgatni. –
Gondolom, az anyjukra hasonlítanak. Két rémes kis angyal, apuci
kedvencei – döntötte el magában keserűen és elolvasta Sir Garry
megjegyzéseit, amelyeket a hosszú távirat végére biggyesztett.

„Ou Baas-tól származó értesüléseink sejteni engedik, hogy

szóban forgó személyt jogász és politikus körökben mind jelentősebb
tényezőként tartják számon. A Dél-afrikai Párt újbóli hatalomra
jutása esetén nagy valószínűséggel bekerül a kabinetbe.”

Jan Christian Smuts tábornok említésére Centaine arcán

elérzékenyült mosoly jelent meg, majd tovább olvasott.

„Feleség 1927-ben lovasbalesetet szenved. Kiterjedt

gerincsérülés. Kilátások kedvezőtlenek. Néhai James Marsden
közjegyzőileg 655 000 fontra hitelesített vagyont hagyott hátra, mely
két egyenlő részben került felosztásra fiai között. Stop. Szóban forgó
személy anyagi helyzete nem állapítható meg biztosan, de vélhetőleg
szilárd. Stop. Jelenleg 12 gólos pólójátékosként minősítik. 1929-ben
a dél-afrikai csapat kapitánya az Argentína elleni mérkőzésen. Stop.
Remélem, hogy jelen információkra kizárólag üzleti célból van
szükséged. Amennyiben mégsem, nyomatékosan kérlek, tanúsíts
önmérsékletet és légy elővigyázatos, minthogy a következmények
mindenki számára rendkívül kellemetlenek lehetnek. Stop. Shasa
rendben megérkezett a kollégiumba. Stop. Velem együtt Anna is
üdvözletét küldi. Vége. Ovidius.”

Centaine azért választotta Sir Garry számára a fenti fedőnevet,

hogy ezzel is kifejezze szeretetét és az öregúr csavaros észjárása iránt
érzett nagyrabecsülését. Most mégis tajtékozva dobta íróasztalára a
táviratot.
– Miért tudja mindenki, mi a legjobb nekem – kivéve saját
magamat? – fakadt ki fennhangon. – És miért nincs itt Anna, hogy
segítsen a hajamat megcsinálni? Rettenetesen nézek ki – és a
kandallópárkányra könyökölve belenézett a tükörbe, hogy
meggyőződjék az iménti állítás valótlanságáról. Két kezével
hátrasimította haját és behatóan kezdte tanulmányozni arcbőrét,
ráncok és szeplők után kutatva. Csak a szeme sarkában sikerült
felfedeznie néhány alig észrevehető, hajszálvékony redőt, de ez is a
végsőkig kihozta a sodrából.
– Miért van az, hogy a jóképű férfiak majdnem mind nősek? –
sóhajtott fel. – És miért, Istenem miért nem bírt az a buta kis liba
rendesen megülni a nyeregben, ahelyett, hogy lepottyanjon arra az
aranyos pici popójára?

Centaine óriási hűhót csapott Isabella Malcomess fogadására.

Négy kocsikísérő és az összes titkár ott sürgött-forgott, hogy
segítsenek a tolószéket a vágány mellől felemelni a szalonkocsi
nyitott peronjára.
Blaine Malcomess egy bosszús kézmozdulattal valamennyiüket
félreparancsolta és az asszony fölé hajolt. Isabella mindkét karját a
nyaka köré fonta, ő pedig olyan könnyedén emelte ki a székből, akár
egy kisgyereket. Mikor arcuk csaknem egymáshoz ért, Blaine
végtelen gyöngédséggel rámosolygott és úgy vitte fel a lépcsőn,
mintha súlytalan volna.
Menet közben Isabella csonttá sorvadt lábai szánalmasan és
tehetetlenül kalimpáltak a szoknya alól. Centaine-en hirtelen
elhatalmasodott a szánalom érzete.
– Nem akarom sajnálni – hajtogatta magában dühösen, miközben
követte őket a szalonba.
Odabenn Blaine, anélkül hogy engedélyt kért volna, leültette
Isabellát a szalon legszebb bútordarabját képező karosszékbe. A szék
a szoba közepén állt és aki benne ült, szinte automatikusan a
figyelem fókuszába került, így ez a hely emberemlékezet óta
kizárólagosan Centaine-t illette meg. Blaine térdre ereszkedett,
határtalan óvatossággal kezébe vette felesége bokáit és a két béna
lábat takarosán egymás mellé igazította a selyem szőnyegen. Végül
finoman lesimítgatta a szoknyát az asszony térdén. Nyilvánvaló volt,
hogy már számtalan alkalommal végezte ezt a műveletet.
Isabella viszonzásul ujja hegyével gyöngéden végigsimította az
arcát és olyan bizalommal, olyan imádattal mosolygott le rá, hogy
Centaine egyszeriben teljesen feleslegesnek érezte magát.
Elhatalmasodott rajta a kétségbeesés. Tudatára ébredt, hogy soha
nem lesz képes e közé a két ember közé állni. Sir Garrynek és Abe-
nek igaza volt. Megértette, hogy harc nélkül le kell mondania Blaine-
ről és egy pillanatra valósággal szentnek érezte magát.
Ám ekkor Isabella felemelte tekintetét és férje lehajtott feje fölött
ránézett Centaine-re. Haját a divatra fittyet hányó, hosszú, egyenes
fazonban hordta. Olyan puhán és selymesen omlott fedetlen vállaira,
akár egy csillogó szaténfüggöny. A színe melegbarna volt, akár a sült
gesztenye, de minden egyes mozdulatra ezernyi apró vörös
csillagocska sziporkázott fel rajta. Szelíd, derűt sugárzó ovális
arcával a középkori festmények madonnáira emlékeztetett. Barna
szemeiben mintha vékony arany sugarak koszorúzták volna a
ragyogó fekete pupillákat.
Ránézett a szalon végében álló Centaine-re és szája lassan
önelégült, magabiztos mosolyra húzódott. Pillantása mélyen
belefúródott házigazdájuk vadmézbarna szemébe, tekintetében
félreérthetetlenül ott ült a kihívás. Centaine úgy érezte, mintha
vetélytársnője lehúzta volna egyik könyékig érő, gyöngyhímzésű
kesztyűjét és egyenest az arcába vágta volna.
– Te kis hülye – sziszegte magában –, ezt nagyon rosszul tetted. –
Iménti nagylelkűsége egy pillanat alatt semmivé vált. – Hát legyen –
gondolta. – Isten látja lelkemet, én meg akartam hagyni őt neked, de
ha te háborút akarsz... hát akkor én is. – Visszanézett Isabellára és
némán elfogadta a hadüzenetet.
A vacsora átütő sikert aratott. Centaine személyesen felügyelt a
menüre, de még a szakácsában sem bízott meg teljesen, így azután
maga készítette el a sziklai homárhoz és a roston sült bélszínhez
felszolgált mártásokat. A homár mellé pezsgőt ittak, a bélszínt pedig
simogatóan bársonyos richebourg-i óborral öblítették le.
Abe és Blaine szemmel látható megkönnyebbüléssel vette
tudomásul, hogy Isabella és Centaine milyen túláradó kedvességgel
és előzékenységgel viseltetnek egymás iránt. Nyilvánvaló volt, hogy
egykettőre bizalmas barátnők lesznek. Centaine valósággal
körberajongta a béna fiatalasszonyt, minden mondatában volt hozzá
egy kedves szava és odaadóan gondoskodott kényelméről, saját
kezűleg igazgatva meg a párnákat a dereka körül és a lába alatt.
Közben kalandos életének epizódjaival szórakoztatta a társaságot,
maró öngúnnyal fűszerezve a történeteket. Elmesélte, milyen
borzalmas körülmények között vágott át a homokdűnék földjén,
özvegyen, méhében egy gyerekkel, csupán egy maréknyi vad
busman társaságára hagyatkozva.
– Micsoda bátorság – szólalt meg Isabella Malcomess, rátapintva
a történet lényegére. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon kevés
asszonyban lett volna ennyi lelemény, ennyi lelkierő.
– Alezredes úr, számíthatok a segítségére a sült felszeletelésénél?
– fordult Centaine Malcomesshez. – Egyedülálló nőnek lenni
időnként bizonyos hátrányokkal jár. Vannak dolgok, amiket csak egy
férfi tud igazán jól csinálni, nem igaz, Mrs. Malcomess?
Rachel Abrahams csendben, baljós előérzetektől gyötörve ült az
asztal végében. A két érdekelten kívül egyedül ő érthette, mi történik
itt és minden rokonszenve Isabella Malcomessé volt. Elképzelte, mit
érezne, ha az ő kis fészke, az ő fiókái felett kezdene körözni egy
ilyen, prédára leső ragadozó madár.
– Ugye két lányuk van, Mrs. Malcomess? – érdeklődött Centaine
negédesen. – Tara és Mathilda Janine... milyen kedves nevek. – így
adta ellenfele értésére, hogy már alaposan sikerült felderítenie a
terepet. – Bizonyára nem egykönnyen boldogul velük, a lányok
mindig engedetlenebbek a fiúknál.
Rachel Abrahams arcán ideges rángás futott át. Centaine-nek
sikerült egyetlen könnyed pengesuhintással Isabella két gyenge
pontját is eltalálni – nyomorékságát és képtelenségét arra, hogy férjét
fiú örökössel ajándékozza meg.
– Ó, nem baj, rengeteg időm van a ház körüli teendőkre –
biztosította őt Isabella –, mivel nem szorulok rá, hogy munkával
törjem magam. A lányok aranyosak és persze imádják az apjukat.
Isabella rutinos párbajozó volt. A „munka” szó hallatára Centaine
arisztokratikus vére felforrt az érdeklődő mosoly mögött. Az pedig
egyenesen mesteri riposzt volt, ahogy a lányok személyét
elválaszthatatlanul összekapcsolta az apjukéval. Látta, amint puszta
említésükre elragadtatott mosoly jelenik meg Blaine arcán. Hirtelen
elhatározással a férfihoz fordult és politikai kérdésekre terelte a szót.
– Smuts tábornok nemrég látogatott minket meg Weltevredenben,
a Cape Town melletti otthonomban – mondta. – Mélységesen
aggódik az afrikaner lakosság alsóbb rétegeiben mindjobban
elterjedő titkos katonai szervezkedések miatt. Különösen két társaság
aggasztja – az úgynevezett Ossewa-Brandwag és az Afrikaner
Broederbond. Legjobban talán „Éjjeli Tehervonatőrség”-nek és
„Afrikaner Testvériség”-nek fordíthatnánk. Magam is úgy érzem,
hogy ezek a társaságok rendkívül veszélyesek és létükkel a
társadalom alapvető érdekeit sértik. Ön is osztja ezt az aggodalmat,
alezredes úr?
– Nagyon is, Mrs. Courtney, sőt magam is írtam egy tanulmányt
erről a jelenségről – válaszolta Malcomess. – Azzal azonban nem
értek egyet, hogy e titkos társaságok az afrikaner társadalom alsóbb
rétegeit ölelnék fel – éppen ellenkezőleg. A tagok között kizárólag
tiszta fajú afrikanerek kaphatnak helyet, akik társadalmi helyzetüknél
fogva befolyást gyakorolnak vagy gyakorolhatnak a politikában, a
közigazgatásban, a vallás és a közoktatás terén. A következtetésével
mindazonáltal teljesen egyetértek. Ezek a szervezetek valóban igen
veszélyesek, sokkalta veszélyesebbek, mint az emberek gondolnák,
mivel végső céljuk az, hogy átvegyék az ellenőrzést az élet minden
területén. Irányítani akarják a fiatalok tudatát, az igazságszolgáltatás
és a kormányzás gépezetét és saját embereiket akarják a
kulcspozíciókba ültetni, függetlenül azok érdemeitől vagy
alkalmasságától. A mozgalmuk sok tekintetben Herr Hitler egyre
erősödő nemzeti szocialista pártjának megfelelője.
Centaine előrehajolt az asztal fölött. Élvezettel hallgatta a férfi
hangjának minden apró árnyalatváltozását és hol egy kérdéssel, hol
egy találó, csípős megjegyzéssel bátorította a folytatásra. – Ezzel a
hanggal nemcsak engem, de még legalább egymillió választópolgárt
is el bírna bolondítani – gondolta magában. Hirtelen rádöbbent, hogy
már úgy kezdenek viselkedni, mintha csak ketten ülnének az
asztalnál. Gyorsan ismét Isabellához fordult.
– Ön is egyetért a férjével, Mrs. Malcomess? – érdeklődött.
Blaine közbevágott és elnéző nevetéssel válaszolt a felesége helyett.
– Attól tartok, Isabella számára a politika maga a tömény unalom
– nem igaz, drágám? És nem vagyok biztos benne, hogy ez nem
lényeglátását bizonyítja. – Szmokingjának órazsebéből előhúzta
aranyóráját.
– Éjfél elmúlt. Remekül éreztem magam, így aztán biztosan
vissza is éltünk a vendégszeretetével.
– Igazad van, drágám – szólalt meg Isabella. Szemmel láthatólag
megkönnyebbült és alig várta, hogy vége legyen. – Tara különben
sem érezte jól magát. Mielőtt elindultunk, panaszkodott, hogy fáj a
gyomra.
– Tara... – nevetett Blaine. – Annak a ravasz kis boszorkánynak
mindig megfájdul a gyomra, ha tudja, hogy elmegyünk valahová.
– Nem engedhetem el önöket egy vigasztaló brandy és szivar
nélkül – tétovázott Centaine. – Viszont mivel nem vagyok hajlandó
behódolni a barbár szokásnak, hogy a férfiak egyedül élvezzék ezen
örömöket, miközben szegény nők egymás közt vihorásznak és a
gyerekekről diskurálnak, mindannyian átvonulunk a szalonba.
De miközben átvezette őket a szomszédos helyiségbe, megjelent
a titkára és izgatottan ténfergett körülötte.
– Igen, mi az? – fordult hozzá türelmetlenül Centaine.
Bosszantotta alkalmazottjának tolakodása, de azután megpillantotta
kezében a táviratot. Olyan kétségbeesett arckifejezéssel szorongatta,
mintha a tulajdon halálos ítélete volna.
– Dr. Twentyman-Jonestól asszonyom és nagyon sürgős.
Centaine elvette a papírt, de nem hajtogatta szét, amíg meg nem
győződött róla, hogy vendégei megkapták a kávét és a konyakot, és
hogy Blaine és Abe mindketten felfegyverezték magukat egy-egy
havannával. Akkor elnézést kért, és átsietett a hálószobájába.

„Júnó részére. Gerhard Fourie vezetésével sztrájkbizottság alakult

minden fehér alkalmazottat munkabeszüntetésre szólítottak fel. Stop.
Üzemegységek és akna a sztrájkőrség ellenőrzése alatt
áruszállítmány zárlat alatt. Stop. Követelik összes elbocsátott fehér
alkalmazott visszavételét garantált munkalehetőséget mindenkinek.
Stop. Utasítást kérek. Vége. Vingt.”

Centaine leroskadt az ágy szélére, ujjai közt remegett a papírlap.

Soha életében nem érzett még ehhez fogható haragot. Micsoda
aljasság, milyen durva, megbocsáthatatlan árulás! Hisz az az ő
bányája, azok az ő gyémántjai! Utóvégre mindenkinek kifizette, ami
járt, és azt, hogy kit vesznek fel és kit bocsátanak el, kizárólagosan ő
jogosult eldönteni. Az „áruszállítmány” pedig, amelyre Twentyman-
Jones utalt, nem más volt, mint az a csomag gyémánt, amelytől egész
vagyoni helyzete függött. Ha teljesítik követeléseiket, azzal az egész
H'ani bánya veszteségessé válik. – Egyáltalán ki a csoda ez a
Gerhard Fourie? – töprengett, azután eszébe jutott, hogy a fickó a
teherautó-sofőrök vezetője.
Az ajtóhoz ment és kinyitotta. A titkár ott várakozott a folyosón.
– Szóljon Mr. Abrahamsnak, hogy kéretem.
Mikor Abe belépett az ajtón, kezébe nyomta a táviratot.
– Nincs joguk ezt tenni velem – mondta indulatosan, miközben
türelmetlenül várta, hogy az ügyvéd átolvassa a szöveget.
– Sajnos, Centaine, igenis van joguk. Az 1924. évi munkaügyi
törvény alapján.
– Ne szónokoljon nekem itt most törvényekről, Abe – vágott
közbe Centaine. – Ez egy rakás bolsevik, akik belemarnak a kézbe,
amely enni ad nekik.
– Centaine, ne tegyen elhamarkodott lépéseket. Ha hajlandók
volnának...
– Abe, intézkedjen, hogy a Daimlert azonnal vegyék le a vonatról
és táviratozzon dr. Twentyman-Jonesnak. Mondja meg neki, hogy
máris indulok és ne tegyen semmiféle engedményt vagy ígéretet,
amíg oda nem érek.
– Reggel szándékozik indulni természetesen? – kockáztatta meg a
kérdést Abrahams.
– Nem – csattant fel Centaine. – Fél órán belül indulok, amint a
vendégeim elmentek és a kocsimat levétette a vonatról.
– De hát éjjel egy óra van... – kezdte az ügyvéd, de elég volt egy
pillantást vetnie Centaine arcára, hogy abbahagyja az ellenkezést. –
Táviratozom a személyzetnek az első pihenőbe, hogy készüljenek fel
a fogadására.
– Csak annyit mondjon nekik, hogy álljanak készen a kocsi
újratöltésére. Nem maradok ott. Meg sem állok a bányáig – jelentette
ki az asszony elszántan. Az ajtóhoz lépett, egy pillanatra megállt,
hogy összeszedje magát és mintha mi sem történt volna, mosolyogva
visszasétált a szalonba.
– Valami baj van, Mrs. Courtney? – emelkedett fel mosolyogva a
helyéről Blaine Malcomess. – Segítségére lehetek valamiben?
– Ó, csak egy kis kellemetlenség. Van egy kis baj kinn a
bányánál. Máris vissza kell mennem.
– De nem ma éjjel, ugye?
 – De igen, ma éjjel...
– Egyedül? – kérdezte Malcomess. Szemmel látható aggodalma
jólesett Centaine-nek. – Hisz ez igen hosszú, keserves utazás.
– Én jobban szeretek egyedül utazni – válaszolta Centaine, majd
jelentőségteljes hangsúllyal hozzátette –, vagy nagyon gondosan
választom meg az útitársamat. – Rövid hatásszünetet tartott, majd így
folytatta. – Néhány alkalmazottam sztrájkot kezdeményezett. Az
egész teljesen indokolatlan és nincs semmi, amivel igazolni tudnák a
tettüket. Biztos vagyok benne, hogy el tudom simítani az ügyet. Bár
előfordulhat, hogy a dolgok irányíthatatlanná válnak. Lehet, hogy
erőszakra és vandál cselekményekre is sor kerül.
– Biztosíthatom önt a hatóságok teljes együttműködéséről –
sietett megnyugtatni Blaine. – Ha kívánja, odaküldök egy rendőrségi
különítményt a nyugalom fenntartására.
– Nagyon köszönöm. Igazán hálás lennék érte – felelte
mosolyogva Centaine. – A tudat, hogy számíthatok önre, igazán nagy
megkönnyebbülést jelent számomra.
– Holnap reggel első dolgom lesz, hogy megtegyem a szükséges
lépéseket – mondta a férfi. – Persze mindez néhány napot vesz
igénybe. – Észre sem vették és máris újból úgy viselkedtek, mintha
egyedül volnának. Hangjuk suttogóvá vált és szavaik megteltek ki
nem mondott gondolatokkal.
– Drágám,, most már hagynunk kellene Mrs. Courtneyt
felkészülni az útra – szólalt meg Isabella a hátuk mögött. Férje egy
pillanatig meglepetten meredt rá, mintha el is felejtette volna, hogy
ott van.
– Igen, persze – felelte. – Máris indulunk.
Centaine lekísérte őket a vágányok melletti peronra, ahol az
egyetlen magányos lámpaoszlop tövében ott parkolt Blaine Chevrolet
túrakocsija. Szorosan Isabella tolószéke mellett állt.
– Nagy örömömre szolgált az önnel való találkozás, Mrs.
Malcomess – búcsúzott. – Szeretném a lányait is megismerni. Nem
óhajtja elhozni őket Weltevredenbe, ha legközelebb Cape Townban
járnak?
– Nem tudom, mikor lesz az – hárította el Isabella udvariasan a
meghívást. – A férjem ki sem fog látszani a munkából az új
hivatalában.
Közben odaértek a várakozó kocsihoz. A sofőr kinyitotta a hátsó
ajtót, Blaine pedig kiemelte Isabellát a tolószékből, és féltő gonddal
betette az autó bőrülésére. Óvatosan becsukta az ajtót, és ismét
Centaine-hez fordult. Háttal állt a feleségének, a sofőr pedig azzal
foglalatoskodott, hogy behelyezze a tolószéket a csomagtartóba –
néhány pillanatra gyakorlatilag kettesben maradtak.
– Csodálatosan bátor asszony – mondta halkan Blaine és
megfogta Centaine kezét. – Szeretem őt és sohasem leszek képes rá,
hogy elhagyjam, de magamban azt kívánom, bárcsak... – nem fejezte
be, de ujjai hirtelen görcsösen összébb szorultak.
– Igen – válaszolta Centaine ugyanolyan csendesen. – Én is
szeretném... – és élvezettel tűrte a férfi kezének fájdalmas szorítását.
Sajnos nem tartott sokáig. Blaine elengedte a kezét és átment a kocsi
túlsó oldalára, miközben Centaine a nyitott ablak mögött ülő béna
fiatalasszonyhoz hajolt.
– Kérem, ne feledkezzék meg a meghívásomról – kezdte, de
Isabella hirtelen szembefordult vele, és egészen közelről a szemébe
nézett. Arcáról lehullt a szelíd maszk és helyébe a leplezetlen
gyűlölet kifejezése költözött.
– Ő az enyém – mondta. – És nem fogom hagyni, hogy elvedd
tőlem. – Azzal ismét hátradőlt az ülésen, miközben Blaine beült
mellé és gyengéden megsimogatta a kezét.
A Chevrolet elindult, szélvédője felett ide-oda csapkodva
lobogott a hivatalos zászló, Centaine pedig ott állt a magányos utcai
lámpa alatt és üres tekintettel bámult a két tovatűnő fénycsóva után.

Lothar De La Rey alvás közben maga mellé tette a fejhallgatót az

összetekert borjúbőrre, így aztán az adást jelző első sípszóra felriadt.
Felkapta a hallgatót és odaszólt Swart Hendricknek. – Hennie,
gyorsan gyújts gyertyát, adásban vannak. Ilyen késő éjjel csak valami
fontos lehet.
A hír hordereje azonban még így is készületlenül érte. Döbbenten
jegyezte le füzetébe Twentyman-Jones üzenetét: „Gerhard Fourie
vezetésével sztrájkbizottság alakult, minden fehér alkalmazottat...”
– Gerhard Fourie. Miben töri a fejét ez a nyomorult? – kérdezte
magától fennhangon. Feltápászkodott, kimászott a fedezékből és
izgatottan fel-alá járkálva próbálta kitalálni, mi lehet emögött.
– Sztrájk... miért robbantana ki sztrájkot épp most?
„Áruszállítmány zárlat alatt...” Ez csak a gyémántokra vonatkozhat.
Vagyis a sztrájkolók nem engedik ki a gyémántokat a bánya
területéről. – Lothar megtorpant és öklével teljes erőből a tenyerébe
csapott. – Ez az. Hát erről van szó. Ez a féreg így akarja magát
kifúrni az egyezségünkből. Úgy látszik, betojt, de tudja, hogy ezért
megölöm. Ez tehát az egérút. Nem akar együttműködni! Az egész
tervünk dugába dőlt...
Megállt a folyómeder közepén és sötét, tehetetlen harag öntötte
el.
– Mennyi veszélyt vállaltam, mennyi időt, fáradságot öltem bele.
Hiába volt a lótolvajlás, meg az összes többi, csak mert egy ilyen
sárga hasú féreg... Ha Fourie ott lett volna, lelkifurdalás nélkül lelövi.
– Baas! – kiáltott Swart Hendrick izgatottan. – Gyere gyorsan! A
telegráf!
Lothar visszarohant a fedezékbe és felkapta a fejhallgatót. Az
üzenetet a Courtney Bányászati és Beruházási Vállalat windhoeki
központjának távírásza adta le.
„Vingt részére. Amilyen gyorsan tudok jövök. Stop. Ne tegyen
sem engedményeket, sem ígéreteket. Stop. Gondoskodjon róla, hogy
a lojális alkalmazottak fegyvert és védelmet kapjanak. Stop.
Biztosítsa őket erkölcsi és anyagi hálámról. Stop. Azonnal zárják be
a vállalat raktárait, sem a sztrájkolók, sem családtagjaik nem
juthatnak élelmiszer-utánpótláshoz. Stop. A sztrájkolók házaiban
szüntessék be a víz- és áramszolgáltatást. Stop. Tájékoztassa a
sztrájkbizottságot, hogy a rendőrségi különítmény útban van a
bányához. Vége. Júnó.”
Lothar minden személyes érzése és tomboló haragja ellenére
hanyatt vágta magát a homokban és őszinte elragadtatással kacagott.
– Fourie meg a többiek nem tudják, mibe vágták a fejszéjüket –
hahotázott. – Istenemre, szívesebben piszkálgatnék rövid pálcával
egy dühös fekete mambát, mint hogy most Centaine Courtney útjába
kerüljek. – Elkomorodott, egy ideig gondolataiba mélyedve ült, majd
csendesen így szólt Hendrickhez és Manfredhoz.
 – Van egy olyan érzésem, hogy sztrájk ide, sztrájk oda, azok a
gyémántok el fognak indulni Windhoekba. Azt viszont alig hinném,
hogy Fourie fogja vezetni a teherautót – valójában nem sok esélyt
adok Fourie-nak, hogy bármit is vezetni fog még az életben, így tehát
le kell mondanunk arról, hogy megérkezik egy kedves, szolgálatkész
küldöttség és udvariasan átnyújtja nekünk a csomagot. De az a
csomag át fog itt haladni és akkor mi is itt leszünk.
A sárga Daimler a következő napon este tizenegykor haladt át
előttük. Lothar nézte, amint a halványan pislákoló pontok
fokozatosan vakító fénycsóvákká nyúlnak. A sugarak végigsöpörtek
a poros síkságon, majd lefelé bukva eltűntek a folyómederben, hogy
egy pillanattal később ismét feltűnjenek a holdtalan eget pásztázva.
A motor felhördült a meredek kanyarban, majd a hang éles sivítássá
vált és a kocsi veszett iramban száguldott tova északkeletnek, a H'ani
bánya irányába.
Lothar gyufát gyújtott és megnézte az óráját. – Mondjuk, hogy a
tegnap esti távirat után egy órával hagyta el Windhoekot – ez azt
jelenti, hogy huszonkét órát vezetett megállás nélkül, vaksötétben,
ezeken az utakon. – Elismerően füttyentett. – Ha ilyen tempóban
megy tovább, holnap dél előtt a bányánál lehet. De nem valószínű.

A kék hegyek áttetsző üvegtömbökként bontakoztak ki a vibráló

meleg léghullámok mögül, de Centaine-t most az egyszer nem tudta
rabul ejteni a látvány nagyszerűsége. Harminckét órája ült a volánnál
és ezalatt csupán percekre állt meg, amíg a pihenőknél feltöltötték a
kocsi üzemanyagtankját. Ezen kívül csak egyszer húzódott le az út
szélére, hogy két röpke órát aludjon.
Halálosan kimerült volt. A fáradtságtól sajogtak a csontjai, égtek
a szemei, és úgy gubbasztott a Daimler bőrülésén, mintha nehéz
vasláncokat tekertek volna a testére. De hajtotta a harag és mikor a
bánya épületeinek galvánbádog tetői megcsillantak a napfényben,
fáradtsága menten elpárolgott.
Megállította a kocsit és kiszállt, hogy kinyújtóztassa
elgémberedett végtagjait, majd szemügyre vette arcát a visszapillantó
tükörben. Szemei véresek voltak, a dagadt, rózsaszín szemhéjak
sarkában apró sár- és váladékcseppek csillogtak. Holtsápadt arcát
finom szürke rétegben lepte be a por.
Elővett egy zsebkendőt, megnedvesítette a vászonhuzatú
tömlőben lévő hideg vízzel és lemosta arcáról a rátapadt piszkot.
Piperetáskájából előkereste a szemcseppjeit és megfürösztötte
bennük égő szemeit. Mire újból belenézett a tükörbe, ismét tisztán és
fényesen ragyogtak. Néhány gyors, erőteljes paskolással visszaadta
arca természetes pírját, megigazította nyakán a sálat, kibújt hosszú
porvédő köpenyéből és máris olyan volt újra, mint azelőtt – friss, üde
és harcra kész.
Az ipartelep utcáinak sarkain asszonyok és gyerekek csoportjai
álldogáltak. Mogorván és kissé ijedt tekintettel bámulták a kocsit,
amint útban az irodaépület felé elhaladt mellettük. Centaine kihúzta
magát a volán mögött és mereven nézte maga előtt az utat.
Az épülethez közeledve meglátta a sztrájkőrség tagjait. Lábukat
lóbálva üldögéltek a kapu előtti fák ágain, de megpillantván a kocsit,
sietve leugráltak a földre, hogy elállják az utat. Legalább húszan
lehettek – a bánya szinte valamennyi harcképes fehér alkalmazottja.
Felsorakoztak az út két oldala között és kart karba öltve, eleven
láncot alkottak Centaine előtt. Arcuk rosszindulatot és fenyegetést
tükrözött.
– Egy lélek se ki, se be! – kiabálták kórusban, mikor a kocsi
lelassított. Centaine az ablakon át látta, hogy legtöbbjük dorongokkal
és csavarkulcsokkal van felfegyverkezve.
Tenyerével rávágott a duda gombjára és a padlóig taposta a
gázpedált. A kürt felbődült, akár egy sebzett elefántbika és a Daimler
teljes sebességgel nekiiramodott. Akik a sorfal közepén álltak, egy
pillanatra látták Centaine arcát a szélvédő mögött és azonnal tudták,
hogy gondolkodás nélkül képes lesz elgázolni őket. Az utolsó
pillanatban sikerült félreugraniuk.
Egyikük a tovarobogó kocsi után vetette magát. – Adjátok vissza
az állásunkat! – üvöltötte és a kezében lévő csavarkulcsot bevágta a
hátsó szélvédőn. Az üveg hangos durranással szétrobbant és ezernyi
szilánkra törve zúdult le a hátsó ülésre, de Centaine-nek mégis
sikerült átjutnia.
Mire lefékezett a veranda előtt, Twentyman-Jones már rohant is
ki az irodából, sebtében igazgatva magán a zakót és a nyakkendőt.
 – De hát legkorábban holnapra vártuk – lihegte zavartan.
– A barátai felkészültebbek voltak – mutatott Centaine a betört
hátsó ablakra és hangja remegett a felháborodástól.
– Megtámadták önt? – kiáltott fel döbbenten a mérnök. Ez
megbocsáthatatlan.
– Egyetértek – felelte szárazon Centaine. – Én pedig nem leszek
az, aki megbocsát.
Twentyman-Jones vézna derekán ormótlan szolgálati pisztolyával
megállt a veranda ajtaja előtt. Mögötte feltűnt az apró termetű Mr.
Brantingham, a bánya főkönyvelője. Osztrigahéjszerűen sima,
kopasz feje aránytalanul nagynak tűnt szűk, csapott vállához képest.
Riadtan pislogott aranykeretes cvikkere mögül – látszott, hogy közel
áll a síráshoz, de kövérkés fehér kezei elszántan szorongatták a
duplacsövű vadászpuskát.
– Gratulálok a bátorságához – fordult hozzá Centaine. Nem
fogom elfelejteni a hűségét.
Nyomában Twentyman-Jonesszal bement az irodájába és arcán
hálás mosollyal leült az íróasztalához. – Önökön kívül hányan állnak
még mellettünk?
– Csak az irodai alkalmazottak, összesen nyolcan – felelte a
mérnök. – A technikusok és a bánya személyzete mind odakinn
vannak, bár gyanítom, hogy néhányan közülük nem saját
jószántukból.
– Még Rodgers és Maclear is? – kérdezte Centaine. A bánya két
főfelügyelőjéről volt szó. – Ők is kinn vannak?
– Attól tartok. Mindketten benne vannak a sztrájkbizottságban.
– Fourie-val együtt?
– Ők hárman a főkolomposok.
– Gondom lesz rá, hogy egyikük se kapjon többé munkát –
mondta keserűen Centaine, Twentyman-Jones azonban lesütötte a
szemét és alig hallhatóan motyogta:
– Azt hiszem, mégsem szabad megfeledkeznünk róla, hogy nem
követtek el törvénysértést. Jogukban áll megtagadni a munkát és
kollektív formában megegyezésre törekedni...
– Nem, amíg én azért küszködöm, hogy üzemben tudjam tartani a
bányát és legalább néhányuknak munkalehetőséget tudjak biztosítani
– csattant fel dühösen Centaine. – Nincs hozzá joguk, azok után, amit
értük tettem.
– Attól tartok, igenis van hozzá joguk – mormolta konokul a
mérnök.
– Kinek az oldalán áll maga, dr. Twentyman-Jones? – szegezte
neki a kérdést Centaine.
A mérnök villámsújtottan bámult rá. – Ezt a kérdést nem
szabadott volna feltennie nekem – mondta szomorúan. Amióta csak
megismert, a leghűségesebb embere voltam ezt ön is jól tudja.
Csupán rámutattam az ön jogi helyzetére.
Centaine máris megbánta az iménti kérdését. Felállt és kezét
vigasztalóan a magába roskadt ember karjára tette.
– Bocsásson meg – kérte. – Fáradt és ideges vagyok. – Ahogy
hirtelen felállt, fejéből kifutott a vér. Arca halálsápadt lett és
bizonytalanul szédelegni kezdett. Twentyman-Jones elkapta a karját
és tartotta, hogy el ne essen.
– Mikor aludt utoljára? Windhoektól idáig hajtott pihenés nélkül.
– Odavezette a bőr borítású szófához és gyengéden letuszkolta rá.
– Most pedig legalább nyolc órán át aludni fog – jelentette ki
ellentmondást nem tűrő hangon. – Majd hozatok le tiszta ruhát a
bungalóból.
– Beszélnem kell a vezetőikkel.
– Nem – rázta meg a fejét határozottan Twentyman-Jones és
behúzta a függönyöket. – Majd akkor, ha újból friss és kipihent lesz.
Máskülönben könnyen hibás döntéseket hozhat.
Centaine fáradtan hátradőlt és ujjait csukott szemhéjaira nyomta.
– Igaza van – sóhajtotta – ...mint mindig.
– Este hat órára visszajövök, hogy felébresszem, addig
tájékoztatom a sztrájkbizottságot, hogy nyolckor fogadja őket. így
lesz két óránk, hogy eldöntsük, milyen stratégiát követünk.
Mikor a sztrájkbizottság három vezetője belépett az irodába,
Centaine három teljes percen át szótlanul nézte őket. Szándékosan
kihordatta a helyiségben található összes ülőalkalmatosságot, kivéve
azt a két fotelt, amelyben ő és Twentyman-Jones foglaltak helyet. A
sztrájkolók arra kényszerültek, hogy úgy álldogáljanak előtte, mint
az iskolás gyerekek.
 – Ebben az országban jelenleg több mint százezer ember lézeng
munka nélkül – kezdte Centaine szenvtelen hangon. – Bármelyikük
térden állva könyörögne a maguk állásáért.
– Ezzel a szöveggel szart sem ér – szólalt meg Maclear.
Jelentéktelen külsejű, középmagas, meghatározhatatlan korú férfi
volt, de Centaine tudta róla, hogy eleven eszű, állhatatos és
találékony. Szerette volna inkább a maga oldalán tudni.
– Ha ilyen modorban óhajt beszélni, Mr. Maclear – mondta –,
máris távozhat.
– Ezzel sem megy semmire, Mrs. Courtney – válaszolta Maclear
szomorkás mosollyal. – Ön éppúgy tisztában van a jogainkkal, mint
mi.
Centaine válasz nélkül hagyta a megjegyzést és Rodgershez
fordult. – Hogy van a felesége, Mr. Rodgers? – kérdezte. Egy évvel
ezelőtt saját költségére küldte el az asszonyt Johannesburgba egy
sürgős gyomorműtétre az ország legjobb sebészéhez. Rodgers
elkísérte a feleségét és Centaine minden kiadásukat fedezte.
– Köszönöm jól, Mrs. Courtney – válaszolta a férfi szemlesütve.
– És neki mi a véleménye erről a maguk őrült vállalkozásáról? –
tudakolta Centaine. Rodgers zavartan bámult a lába elé. – Amennyire
tudom, okos asszony – folytatta Centaine. El tudom képzelni,
mennyire aggódhat a három gyermekéért.
– Mi mindnyájan összetartunk – vágott közbe Fourie –, és az
asszonyok is velünk vannak. Nyugodtan elfelejtheti ezt az egész...
– Mr. Fourie, megkérem, ne vágjon a szavamba, ha beszélek.
– Ne játssza meg itt az előkelő hölgyet, azzal nem megy semmire
– hetvenkedett Fourie. – A markunkban van a szaros bányájával és a
hordónyi szaros gyémántjával együtt. Itt most maga az, akinek
hallgatnia kell, amikor mi beszélünk és ez tény, akár tetszik, akár
nem. – Pimaszul elvigyorodott és támogatást várva nézett a
többiekre. A vigyorral azonban csak félelmét próbálta leplezni.
Egyik oldalról ott leselkedett rá Lothar De La Rey bosszúja.
Tisztában volt vele, hogy ha nem tud megfelelő mentséget felhozni a
megállapodás felrúgására, halott ember. Tudta, hogy addig kell
szítania a sztrájkot, amíg másvalaki el nem viszi a köveket, biztosítva
számára az egérutat. – Mi pedig most azt mondjuk, asszonyság, hogy
kegyed egy kurva gyémántot ki nem visz innét, amíg mi úgy nem
látjuk jónak. A kavicsai lesznek a túszaink. Tudjuk, hogy egy egész
csinos kis csomag van belőlük a trezorban és ott is marad, amíg meg
nem hallgat bennünket. – Elég jó emberismerő volt és körülbelül
sejtette, hogyan reagál Centaine Courtney a fenyegetésekre.
Centaine figyelmesen tanulmányozta a fickó arcát. Valami hamis
felhangot vélt hallani az arcpirítóan pimasz szavak mögött – ez a
kihívó modor burkolt, tekervényes hátsó gondolatot takart. Mintha
szántszándékkal produkálta volna.
– Rendben van – szólalt meg hűvös, nyugodt hangon. Mondják
el, mit akarnak. Hallgatom.
Rezzenéstelen arccal ült, miközben Fourie felolvasta a
követelések pontokba szedett listáját. Arcvonásai semmit sem árultak
el a bensejében tomboló haragról, csak Twentyman-Jones vette észre
nyakán az ismerős pírt és hogy lába ritmikusan dobol a padlón.
Fourie időközben a lista végére ért és a beállott csendben némán
Centaine felé nyújtotta az irományt.
– Ez a maga példánya.
– Tegye az íróasztalra – utasította Centaine, mintha még a papír
érintésétől is undorodna. – Azok az emberek, akiket múlt hónapban
bocsátottunk el, háromhavi munkabérükre szóló csekket kaptak
végkielégítésül – mondta. – Háromszor annyit, mint amennyi
hivatalosan járt volna, ezt maguk is tudják. Mindannyian jó
ajánlólevelet kaptak, ezt is tudják.
– A társaink voltak – mondta Fourie konokul –, néhányan
közülük a családtagjaink.
– Nos jó – bólintott Centaine. – Most, hogy mindent tisztáztunk,
elmehetnek. – Felállt a helyéről, a küldöttség tagjai pedig
bizonytalanul tekintgettek egymásra.
– Nem ad választ a követeléseinkre? – kérdezte Maclear.
– Esetleg.
– És az mikor lesz?
– Majd amikor jónak látom, egy perccel sem előbb.
A három férfi kényszeredetten kifelé indult, de az ajtóhoz érve
Maclear megfordult és dacosan Centaine szemébe nézett.
– A telepen bezárták a boltot, a házainkban kikapcsolták az
áramot és elzárták a vizet – támadt rá.
– Pontosan az utasításaim szerint jártak el.
– Ehhez nincs joga.
– Nem látom be, miért ne volna. Enyém a bolt, az áramfejlesztő,
a vízmű, az én tulajdonomban vannak a lakóépületek.
– Ott vannak a feleségeink és a gyerekeink, akiknek enniük kell.
– Gondoltak volna rájuk, mielőtt elkezdték a sztrájkjukat.
– Maga is tudja, hogy el tudjuk venni, amit akarunk. Még a maga
gyémántjait is. Nem akadályozhatja meg.
– A föld legboldogabb asszonyává tesznek vele – provokálta
Centaine. – Rajta, tegyék csak meg. Törjenek be a boltba, lopják el
az árut a polcokról. Robbantsák fel a trezort és vigyék el a
gyémántjaimat. Támadják meg azokat, akik kitartottak mellettem.
Semmi sem jelentene nagyobb örömöt a számomra, mint ha
mindhármójukat életük végéig rács mögött láthatnám – vagy az
akasztófán himbálózni.
Amint ismét magukra maradtak, Twentyman-Joneshoz fordult.
– Igaza van a gazembereknek – mondta. – Az első és
legfontosabb dolog, amivel törődnünk kell, a gyémántok.
Biztonságban el kell juttatnom őket a windhoeki bank széfjébe.
– Elküldhetjük őket rendőri kísérettel – bólogatott a mérnök, de
Centaine megrázta a fejét.
– Legalább öt napba telik, mire a rendőrség ideér. Egész csomó
hivatalos engedélyre van szükségük, hogy elindulhassanak. Nem, azt
akarom, hogy azok a kövek még hajnal előtt kikerüljenek innét. Ön is
tudja, hogy a biztosítás nem terjed ki semmiféle katonai zendülés
vagy a polgári zavargás következtében keletkezett kárra. Ha ezekkel
a gyémántokkal történik valami, én tönkrementem, dr. Twentyman-
Jones. Ezek a kövek egy élet munkájának gyümölcsei. Nem
kockáztathatom meg, hogy ezeknek a primitív, pimasz barmoknak a
kezére kerüljenek.
– Mit szándékozik tenni?
– Szeretném, ha hátulról észrevétlenül bevinnék a Daimlert a
garázsba – mondta Centaine. – Töltsék tele a tankot és vizsgáljanak
át mindent alaposan. A hátsó ajtón át kivisszük a gyémántokat. – A
helyiség túlsó végében lévő rejtekajtó felé mutatott, amelyet olyan
alkalmakkor használt, ha észrevétlenül szeretett volna bejönni vagy
kimenni. – Éjfélkor, ha az őrök elaludtak, maga kilopózik és
közvetlenül a garázsajtóval szemben átvágja a szögesdrótot.
– Jól van – mondta a mérnök, magában nyomon követve a tervet.
– így kijutunk a hátsó bekötőúthoz. Az őrök a kapunál vannak az
épület túlsó oldalán. A hátsó frontra senkit sem állítottak. Ha a
bekötőúton sikerül átjutnunk, egyenest kiérünk a windhoeki
országútra, és pillanatokon belül biztonságban leszünk.
– Nem „leszünk”, dr. Twentyman-Jones -javította ki Centaine. A
mérnök döbbenten meredt rá.
– Csak nem akar egyedül menni? – kérdezte.
– Éppen most tettem meg egyedül ezt az utat és úgy tűnik, semmi
bajom nem történt. Nem hinném, hogy visszafelé másként lenne.
Magára itt van szükség. Tudja, hogy nem hagyhatom a bányát
Brantinghamre vagy valamelyik hivatalnokra. Magának itt kell
maradnia és valahogyan el kell boldogulnia ezekkel a disznókkal. Ha
maga nincs itt, képesek lerombolni az üzemet vagy megbénítani a
munkálatokat. Csak egy-két rúd dinamit kérdése...
Dr. Twentyman-Jones tenyerével megtörölte verejtékező
homlokát. Kétségek közt vívódott. Egész életének két dolog adott
értelmet – az egyik a bánya, amelyet a semmiből épített fel és
amelyre oly büszke volt. A másik ez az asszony, akit úgy szeretett,
mint a tulajdon lányát vagy a feleségét – akik közül egyik sem
létezett soha. Végül nehézkesen felsóhajtott. Centaine-nek igaza
volt... ennek így kellett történnie.
– Akkor legalább vigyen magával egy embert – könyörgött.
– Ugyan kit? Szegény Mr. Brantinghamet, az Isten áldja meg? –
kérdezte Centaine felvont szemöldökkel. A mérnök megadóan
emelte égnek a kezét – belátta, milyen nevetséges az ötlet.
– Akkor hátraviszem a Daimlert – mondta a mérnök –, azután
táviratozom Abe-nek Windhoekba, hogy küldjön azonnal fegyveres
kísérőket maga elé – feltéve, hogy ezek még nem vágták el a
vezetéket.
– Csak akkor táviratozzon, ha már sikerült kijutnom –
figyelmeztette Centaine. – Elképzelhető, hogy a sztrájkolóknak volt
annyi eszük, hogy lehallgassák a vonalat – valószínűleg ezért is nem
vágták még el a drótokat.
– Nagyon bölcs – bólogatott Twentyman-Jones. – Mikor
szándékozik végrehajtani a kitörést?
– Hajnali háromkor – válaszolta Centaine habozás nélkül. Tudta,
hogy ilyenkor lankad el leginkább az ember figyelme, ilyenkor
lesznek az őrök legkevésbé felkészülve a gyors cselekvésre.
– Rendben van, Mrs. Courtney. Szólok a szakácsomnak, hogy
készítsen önnek valami könnyű vacsorát – azután, azt javaslom,
pihenjen egy keveset. Én addig mindent előkészítek, és fél háromkor
felkeltem.

Centaine azonnal felébredt, amint dr. Twentyman-Jones

megérintette a vállát és felült a heverőn.
– Fél három van – közölte a mérnök. – A Daimlert feltankoltuk, a
gyémántokat bepakoltam. A szögesdrótot elvágtam. Készítettem
önnek egy forró fürdőt és hozattam le tiszta ruhát a bungalóból.
– Tizenöt percen belül készen vagyok – mondta Centaine.
Negyed óra múlva már a kocsi mellett álltak a sötét garázsban és
suttogva beszélgettek. A garázs ajtaja sarkig tárva volt, a hold sarlója
sápadt fénybe vonta az udvart.
– Megjelöltem a vágás helyét a kerítésen – mutatott Twentyman-
Jones a kis fehér papírzászlócskákra, amelyek ott libegtek ötven
lábnyira tőlük a szögesdróton. – Az ipari gyémántokat tartalmazó
kazetták a csomagtartóban vannak, de a lényeget odatettem maga
mellé a másik ülésre. – Benyúlt a kocsi nyitott ablakán és
megpaskolta a kis fekete táskát. Mérete és formája utazótáskára
emlékeztetett, de lakkozott acélból készült, és sárgaréz lakattal zárták
le.
– Rendben van – mondta Centaine. Begombolta porvédő
köpenyét és felhúzta puha, kutyabőrből készült sofőrkesztyűjét.
– A puska meg van töltve tízes madársöréttel – szólt a mérnök. –
Nyugodtan rálőhet bárkire anélkül, hogy megkockáztatna egy
gyilkosságot. Éppen csak jól odapörköl vele. Arra az esetre, ha
valami komolyabb baj lenne, a kesztyűtartóban ott van egy doboz
őzsörét.
Centaine becsusszant a volán mögé és amilyen halkan csak tudta,
becsukta maga után a kocsi ajtaját. A duplacsövű vadászpuskát a
gyémántokat tartalmazó kazetta tetejére helyezte és mindkét kakast
felhúzta.
– A padlón ott egy kosár szendvics és egy termosz kávé – mondta
Twentyman-Jones.
Centaine az oldalablakon át ránézett és nagyon komolyan csak
ennyit mondott. – Maga az én erősségem.
– Vigyázzon magára, nehogy baja essék – búcsúzott a mérnök. –
Ördög vigye a gyémántokat, majd találunk helyettük újakat. De
magából csak egy van és az pótolhatatlan. – Hirtelen ösztönös
mozdulattal lecsatolta derekáról a szolgálati pisztolyt és az ablakon
behajolva betette a sofőrülés támlájának hátulján lévő zsebbe. – Ez
az egyetlen biztosíték, amit adni tudok – mondta. – Ne felejtse el, a
kalapács alatt talál egy teli tárat. Adja Isten, hogy ne legyen rá
szüksége. – Azzal hátralépett és kurtán biccentett a fejével. – Jó utat!
A hatalmas, hétliteres motor halkan felmordult. A fényszórók
vakító fénnyel felragyogtak, a kocsi valósággal kirobbant a garázsból
és eszeveszett tempóban keresztülszáguldott az udvaron. Centaine
könnyed mozdulattal lökte a sebességváltó kart egyik fokozatból a
másikba.
A motorház hűtődíszét becélozta az átvágott részt jelző két fehér
papírzászlócska közé és negyven mérföldes óránkénti sebességgel
átviharzott a kerítésen. Hallotta, amint az elpattanó szögesdrót
végigkarcolja a kocsiszekrény oldalát. Beletaposott a fékbe és a
volánt félrerántva a poros bekötőútra kormányozta a két elülső
kereket, majd visszafaroltatta a kocsit és újból a gázpedálra lépett. A
Daimler teljes sebességgel robogott végig a keskeny, homokkal
borított földúton.
A motor zaján túlról elmosódott kiáltások hallatszottak és a
főkapu felől sötét alakok rohantak a bekötőút sarka felé. Centaine
felkapta a puskát és az oldalablakon keresztül kidugta a fegyver
dupla csövét. A reflektorok megvilágították a szaladó emberek
haragtól eltorzult arcát, szájuk mint megannyi sötét lyuk ásított,
amint ordítva szórták felé szitkaikat.
Közülük ketten gyorsabbak voltak társaiknál és a Daimlerrel
egyidőben értek a sarokhoz. Egyikük meglóbálta a kezében lévő
csavarkulcsot. A nehéz acél szerszám pörögve repült át a fényszóró
sugárkévéjén és hangos kondulással vágódott neki a
motorháztetőnek.
Centaine lábmagasságba célzott és meghúzta a ravaszt. Ropogó
hang hallatszott és a fegyver mindkét csövéből hosszúkás
narancssárga láng tört elő. A két rohanó alak felüvöltött és
mindketten félreugrottak. Centaine elhajtott mellettük, ráfordult az
országúira és a kocsi hatalmas porfelleget kavarva elszáguldott a
sivatag felé.

„Zugügyvéd részére. Nagyon sürgős. Júnó hajnali 3 órakor áruval

együtt kíséret nélkül elhagyta vonal innenső végét. Stop. Kérem
azonnal fegyveres kíséretet indítani elé. Vége. Vingt.”

A gyertya imbolygó fényénél Lothar De La Rey hitetlenkedve

bámulta a szöveget, amelyet az imént írt át a jegyzetfüzetébe.
– Kíséret nélkül... – suttogta maga elé. – Júnó... kíséret nélkül...
Magasságos Isten, egyedül jön... a gyémántokkal... – Villámgyors
fejszámolást végzett. – Hajnali háromkor indult el a bányától. Dél
után egy vagy két órával itt lesz...
Kijött a fedezékből, és felkapaszkodott a folyómeder partjára.
Leült egy földhányásra és rágyújtott féltve őrzött manillaszivarjainak
egyikére. Felnézett az égre és a hold sarlóját bámulta, amint lassan
eltűnik a végeláthatatlan homokdűnék mögött. Mikor a hajnal első
sugarai felizzottak a keleti horizonton, felállt, lement a táborhelyre és
új tüzet gyújtott az előző esti máglya parázsló hamvaiból.
Swart Hendrick kimászott a fedezékből, és zajosan belevizelt a
homokba. Dolga végeztével bricseszét gombolgatva odasétált a
tűzhöz, hatalmasat ásított és beleszagolt a gőzölgő kávéba.
– Módosítjuk az eredeti tervet – szólalt meg Lothar. Hendrick egy
másodpercig értetlenül pislogott, majd óvatos érdeklődés ült ki az
arcára.
– Miért? – kérdezte.
– A nő egyedül jön a gyémántokkal – felelte Lothar. – Nem
egykönnyen fogja megadni magát, de azt semmiképpen sem akarom,
hogy valami baja essék.
 – Én aztán nem... – kezdte Hendrick.
– Nem a fenét – szakította félbe nyersen Lothar. – Ha
felidegesíted magad, mindjárt lövöldözni kezdesz – tette hozzá, majd
ujjain kezdte számba venni a többi indokot. – Egy: egy magányos nő
ellen nem kell egy férfinál több. Bőven lesz időm úgy átrendezni a
köteleket, hogy a saját megfigyelőpontomról guríthassam le a
torlaszokat az átjáróba. Kettő: a nő ismer téged, ezzel megkettőződik
a veszély, hogy azonosítanak bennünket. Három – itt elhallgatott,
mert rádöbbent, hogy valójában az egésznek egyetlen igazi oka van,
nevezetesen az, hogy még egyszer kettesben akar maradni Centaine-
nel. Érezte, hogy talán ez a legutolsó alkalom az életben. Tudta, hogy
ezen az úton már soha többé nem jön vissza. Végül pedig egyszerűen
azért csináljuk így, mert én azt mondom, hogy így csináljuk. Te itt
maradsz Manfreddal meg a lovakkal, és készen álltok, hogy amint
elvégeztem a dolgot, máris indulni tudjunk.
Hendrick morcosan vállat vont. – Akkor legalább segítek
elrendezni a köteleket – morogta.

Az átjáróhoz érve Centaine megállította a kocsit és miközben a

motort túráztatta, kilépett a felhágóra, hogy körülnézzen.
A citromsárga homokban még tisztán és érintetlenül ott voltak a
tegnapelőtt éjszakáról itt maradt keréknyomok. Azóta senki sem járt
erre. Leakasztotta a víztömlőt, ivott egy-két kortyot, majd
bedugaszolta a tömlőt és visszaakasztotta a pótkerék tartójára.
Beszállt a kocsiba, becsapta az ajtót és kiengedte a kéziféket.
A Daimler elindult és egyre fokozódó sebességgel gurult lefelé a
kanyarulatba, mikor közvetlenül előtte föld- és szikladarabok
lavinája zúdult le a magasból. Az átjáró eltűnt a kavargó
porfellegben. Centaine vadul fékezett.
A partfal az egyik oldalon beomlott, csaknem teljes
szélességében laza föld- és szikladarabokkal töltve meg az átjárót.
– Merde! – káromkodott Centaine. Akár úgy dönt, hogy
megtisztítja az utat maga előtt, akár úgy, hogy másik átkelőhelyet
keres, mindenképpen tetemes időveszteséggel kellett számolnia.
Dühösen hátramenetbe taszította a sebességváltó kart, hátrafordult az
ülésen és a törött hátsó ablakon át kinézve próbált kifarolni a
kanyarból. Ekkor érezte mellkasában a rémület első hullámát.
A part most már a kocsi mögött is leomlott – a laza talaj magas,
egyenetlen falként zárta el a kivezető utat. Az autó utasával együtt
immár végérvényesen a szűk átjáró foglya volt. Centaine kidugta a
fejét az oldalablakon és aggodalmaskodva nézett körül. A még
mindig sűrű felhőben kavargó por az orrába csapott és köhögésre
ingerelte.
Amint a levegő kissé kitisztult, látta, hogy a kocsi előtt az út nem
záródott el teljesen. A földcsuszamlással szemközti oldalon keskeny,
szabad rés maradt – nyilvánvaló volt ugyan, hogy a Daimler széles
karosszériája nem fér át rajta, de kéznél volt a tetőcsomagtartóra
szíjazott ásó. Néhány órai kemény munkával megfelelően
kiszélesíthette volna, de az időveszteség gondolata is felingerelte. Az
ajtókilincs után nyúlt, ám ekkor valami meghatározhatatlan
balsejtelem hatására megtorpant és felnézett a feje fölött húzódó
magas partfalra.
Odafenn egy ember állt és szótlanul nézett le rá. Elnyűtt, portól
fehérlő csizmái egy vonalban voltak Centaine szemével. Kék ingén
izzadságfoltok sötétlettek. Magas termetű férfi volt, a katonák és a
vadászok jellegzetes karcsú, izmos testalkatával. Centaine-t azonban
mégiscsak a puska rémítette meg, amelyet támadója egyenest a
fejének szegezett, no meg az idegen arcát eltakaró ijesztő maszk.
Valójában egy fehér liszteszsákból készült csuklyaszerűség volt.
Jól látszott rajta a piros-kék betűs felirat: „Premier Milling Co. Ltd.”
Az ártalmatlan konyhai holmit végtelenül ijesztővé tette a szemek
körül kivágott két kerek lyuk. A sátáni maszk és a puska láttán
Centaine azonnal tudta, mire számíthat.
Dermedten ült a volán mögött és miközben a titokzatos idegent
nézte, agyában lázasan kergették egymást a gondolatok.
– A gyémántok nincsenek biztosítva... a legközelebbi pihenőhely
negyven mérföldnyire van... elfelejtettem újratölteni a puskát,
induláskor mindkét csövet kilőttem...
Feje felett az ismeretlen megszólalt. Hangja fojtottan csengett a
csuklya alól, ráadásul nyilvánvalóan el is változtatta.
– Állítsa le a motort! – parancsolt rá Centaine-re és puskáját kissé
feljebb emelve adott nyomatékot szavainak. – Szálljon ki!
 Centaine kiszállt és kétségbeesve nézett körül. Első ijedsége
elpárolgott, helyébe a gondolkodás és a cselekvés szükségének
sürgető érzése lépett. A szűk hasadékot bámulta a kocsi orra előtt.
– Át tudok jutni – gondolta –, de legalább megpróbálhatom. –
Azzal visszaugrott a kocsiba.
– Állj! – kiáltott feje felett az álarcos férfi, de Centaine már
indított is. A hátsó kerekek, kis szökőkutakat lövellve maguk mögé,
megperdültek a finom sárgás homokban. A kocsi vadul rázkódva,
imbolyogva megindult és egyre gyorsabban közeledett a hasadék
felé.
Hallotta, amint odafenn a férfi még egyszer elkiáltja magát, majd
lövés dörrent. A lövedék recsegve törte át a kocsi tetejét, de Centaine
nem törődött vele. Csak arra tudott gondolni, hogy ki muszáj törnie
innét.
Vadul félrerántotta a kormányt, úgy, hogy a jobb oldali kerekek
felszaladtak a vágat meredek falára. A kocsi veszedelmesen oldalra
dőlt, már-már felbillenni látszott, de a sebesség még egyre
növekedett. Centaine ide-oda huppant és a volánba kapaszkodva
igyekezett megmaradni a vezetőülésben.
A hasadék azonban még így is túlságosan keskenynek bizonyult.
A bal oldali kerekek besüppedtek az összetorlódott föld- és
szikladarabok közé. A kocsi bukdácsolni kezdett, majd orrát
meredeken égnek emelve előrevetődött, mint egy támadásba lendülő
vívó. Centaine egész testével előrebukott a szélvédő felé, de az
utolsó pillanatban sikerült egyik karját az arca elé kapnia, miközben
másik keze görcsösen markolta a volánt.
A következő pillanatban a Daimler fülsiketítő csattanással ismét
vízszintes helyzetbe került, Centaine pedig úgy huppant vissza a
puha bőrülésbe, hogy a csontjai is beleroppantak. Hallotta, amint alul
a kiálló sziklatömbök recsegve fúródnak bele a kocsi alvázába. A
hátsó kerekek áttörték magukat az összetöredezett földhalmon, az
elülső gumik pedig fültépő sivalkodással igyekeztek
megkapaszkodni a leomlott köveken.
A kocsi ismét nekilódult és irgalmatlan csattanással földet ért az
akadály túlsó oldalán. Fémes roppanás hallatszott és a következő
pillanatban a volán ellenállás nélkül kezdett pörögni Centaine
kezében. Az autónak hősies küzdelemben sikerült ugyan kitörnie a
csapdából, de eközben halálos sebet kapott és irányíthatatlanná vált.
Kormányrúdja elpattant, a sebességváltómű törött burkolata alól
kilátszottak az összeakadt fogaskerekek.
Centaine rémülten felsikoltott. Vadul kapaszkodott a diófa
burkolatú műszerfalba, miközben irányíthatatlanná vált járműve az
átjáró egyik falától a másikig cikázva száguldott le a folyómederbe.
A karosszéria minden egyes ütközésnél fülsiketítően recsegett-
ropogott.
Kétségbeesetten hadonászva igyekezett elérni a slusszkulcsot, de
a sebességmérő mutatója az óránkénti harminc mérföldes beosztásnál
táncolt, a tehetetlenségi erő pedig ledöntötte őt az utasülésre. A
páncélkazetta hegyes sarka végighorzsolta az oldalát, majd a
következő ütközés ereje ismét másik oldalra vetette.
Az alaposan megrongálódott ajtó felpattant és abban a
pillanatban, mikor a Daimler az átjárót elhagyva kiviharzott a
folyómederbe, Centaine tehetetlenül kibukfencezett rajta.
Ösztönszerűen összegömbölyödött, mint ha egy vágtató ló hátáról
esne le, végiggurult a puha fehér homokon és végül térdre borulva
megállt.
A vezető nélkül maradt kocsi zúgó motorral vadul körözni
kezdett a mederben. Az egyik első kerék hirtelen kiesett és hatalmas
ugrások közepette gurult tovább, míg csak neki nem ütközött a
szemközti partfalnak.
A Daimler eleje lebillent és befúródott a homokba, a motor
azonban még mindig járt. A hátsó kerekek felemelkedtek, az autó
bukfencet vetett és égnek meredő alvázzal végigzuhant a földön. A
három megmaradt kerék még sokáig veszettül pörgött tovább, az
ablakok recsegve törtek milliónyi ragyogó szilánkká. A
kocsiszekrény lemezei elgörbültek, szétrepedtek, a motorház
szellőzőrácsain át csordogáló forró olajat beitta a homok.
Centaine feltápászkodott és rohanni kezdett, ahogy a lába bírta.
Futás közben bokáig süppedt a puha homokba. Mintha sűrű
szirupban próbált volna előrehaladni. A rémülettől végsőkig
felfokozott idegállapotban úgy érezte, mintha megállt volna körülötte
az idő. Olyan volt, mint azok a szörnyű rémálmok, amelyekben az
ember futni szeretne, de lábai nem engedelmeskednek az akaratának.
Nem mert hátranézni. Érezte, hogy a fenyegető álarcos alak a
közelében van. Már várta is a kezet, amely bármelyik pillanatban
megragadhatja, vagy a golyót, amely a hátába fúródik. De elérte a
Daimlert és térdre rogyott mellette a homokban.
A vezetőülés melletti ajtó kiszakadt a helyéből. Centaine derékig
bemászott a nyíláson. A puska beékelődött a kormánykerék alá, de
egy rántással kiszabadította, majd feltépte a kesztyűtartó kis ajtaját.
A piros kartondobozon fekete betűkkel állt a felirat:

ELEY KYNOCH
12-ES KALIBER
25 x SSG

Kapkodó ujjai felszakították a papírt és a vörösréz végű töltények

kiszóródtak térde köré a homokba.
Hüvelykujjával átcsapta a zavart és lehajtotta a puska csövét. A
két üres madársöréthüvely halk kattanó hang kíséretében kihullott –
azután kicsavarták kezéből a fegyvert.
Az álarcos férfi ott állt fölötte. Egy zsákmányát üldöző leopárd
gyorsaságával kellett futnia, hogy ilyen rövid idő alatt leérjen a
partfalról és át tudjon vágni a folyómedren. Meglengette az üres
puskát és nagy ívben elhajította a homokba. A fegyver jó
ötvenlábnyira repült, de a férfi a dobás lendületétől egy pillanatra
elvesztette egyensúlyát. Centaine kihasználta a kínálkozó
lehetőséget, felpattant és egész testsúlyával nekiugrott a mellkasának,
közvetlenül felemelt bal karja alatt.
A férfit, aki még fél lábon egyensúlyozott, készületlenül érte a
roham és mindketten elvágódtak a homokba. Centaine, aki egy
másodperc töredékéig felül volt, kígyózó mozdulattal oldalra
hemperedett és felpattanva rohanni kezdett a Daimler felé. A motor
még mindig járt és amint a túlhevült olaj lassan szivárgott a
tartályból, kékes füstfelhő szállt fel a roncs belsejéből.
– A pisztoly! – jutott eszébe. Nekiesett a hátsó ajtó kilincsének és
egész testsúlyával nekifeszülve rángatni kezdte. Az ablakon át jól
látta Twentyman-Jones szolgálati revolverének tokját kikandikálni az
üléstámla zsebéből, ám az ajtó beszorult és nem engedelmeskedett.
Ismét lehasalt a felszakadt elülső ajtó mellé. Megpróbált benyúlni
a sofőrülés támlája mögé, ám ebben a pillanatban csontkemény ujjak
ragadták vállon és teljes erővel kirántották az ajtónyílásból. Azonnal
szembefordult támadójával és arcuk egy másodpercig csupán néhány
centiméterre volt egymástól. A férfi fejét teljesen eltakarta a vékony
vászonzsák, úgy nézett ki, mint a hírhedt Ku-Klux-Klan tagjai. A két
sötétlő lyuk egy koponya üres szemgödreire emlékeztetett, de
mélyükön megcsillantak a szemek. Centaine ösztönösen feléjük
kapott a körmeivel.
A férfi elrántotta a fejét, de Centaine mutatóujja beleakadt a lyuk
szélébe és a vékony szövet az arc közepéig felhasadt. Támadója
megragadta mindkét csuklóját, ő azonban ahelyett, hogy megpróbálta
volna kitépni magát a szorításból, ismét rávetette magát és jobb
térdével teljes erejéből ágyékon rúgta. A férfi vadul összerándult és
két combja közé szorította Centaine térdét. Az asszony érezte, amint
a rúgás nyomán a kőkemény lábizmok összerándulnak a fájdalomtól,
de csuklója körül tovább erősödött a szorítás – mintha egy rugós
acélcsapda csattant volna rá.
Ekkor lehajtotta fejét és akár egy menyét, belemélyesztette fogait
az ismeretlen csuklójába. Közben lábával és térdével rúgások özönét
zúdította a férfi altestére és lábszárára, legtöbbjük az acélos izmokat
érte, vagy visszapattant az erőteljes csontokról.
Ellenfele morogva igyekezett felülkerekedni rajta. Nyilván nem
számított ilyen viharos ellenállásra és a csuklója is borzalmasan
fájhatott. Centaine-nek a harapás erejétől már görcs állt az
állkapocsízületeibe. Érezte, mint reped a bőr, szakad a hús fogai alatt
és szája megtelt a vér sós fémes ízével.
Az álarcos férfi ekkor szabad kezével belemarkolt sűrű, göndör
hajába és megpróbálta hátrahúzni a fejét. Centaine, akár egy buldog,
szuszogva lélegzett az orrán át, miközben fogai lassan elérték a
csontot. Recsegő hang hallatszott. A férfi kétségbeesetten cibálta ide-
oda a csuklóját marcangoló fejet, közben apró kiáltásokat hallatott
kínjában.
Centaine behunyta a szemét. Most már minden pillanatban várta,
hogy ellenfele egy jól irányzott ökölcsapással véget vet a
küzdelemnek. A férfi azonban valami különös óvatossággal, szinte
gyengéden igyekezett visszaverni a támadást szemmel láthatólag
nem kívánt neki sérülést vagy fájdalmat okozni, csupán megpróbálta
elrántani magától.
Érezte, hogy valami forró spriccel a szájába. Sikerült átharapnia
támadója ütőerét. A vér olyan hevességgel öntötte el a szájpadlását,
hogy kis híján fuldokolni kezdett tőle. Hagyta kicsorogni a szája
szélén anélkül, hogy egy pillanatra is lazított volna a harapáson. A
vér sugárban spriccelt ki ajkai közül és mindkettőjüket összevissza
fröcskölte. A férfi most már nyöszörgött a fájdalomtól és végül
megtorló eszközökhöz folyamodott.
Szabad kezével elkapta az asszony arcát, hüvelyk- és mutatóujját
két oldalról az állkapocs ízületeibe vájta. Centainenek mintha
acélszögeket vertek volna az arcába. Rettenetes fájdalmat érzett.
Kinyitotta a száját, kitépte magát a férfi ujjai közül és futásnak eredt
az összetört kocsi felé.
Ezúttal sikerült átnyújtania a sofőrülés támláján és ujjai elérték a
revolver agyát. A fegyver könnyedén kicsúszott a bőrtokból, de
miközben reszkető kezekkel babrált vele, az álarcos férfi utolérte és
hajánál fogva hátrarántotta. A nehéz revolver kiesett Centaine
kezéből és hangosan koppant a feje tetejére állt kocsiszekrény
bádogborításán.
Ismét szembefordult ellenfelével és vértől rózsaszín fogaival
megpróbált az arcába harapni. Az elszakadt álarc fellebbent és a férfi
szeme elé csapódott, egy pillanatra megvakítva őt. Megbotlott és
elvágódott, maga alá temetve az asszonyt. Centaine tovább ütött és
karmolt, míg végül ellenfele teljes súlyával ránehezedett és kezeit a
földre szorította. Ott hevert kifeszítve, akár egy kereszt – és ekkor
hirtelen abbahagyta a hadakozást, csak nézett megkövült tekintettel a
rajta fekvő férfi arcába.
A csuklya a szakadás mentén szétnyílt és megpillantotta támadója
szemét. Azokat a furcsa, sápadt topázszínű szemeket, felettük a
hosszú, sötét pillákkal. A döbbenettől elakadt a lélegzete.
– Lothar!
A férfi a neve hallatán mozdulatlanná dermedt. Végtelennek
tetsző másodpercekig feküdtek egymáson mozdulatlanul, egymásba
fonódó végtagokkal, mintha szeretkeznének. Altestük szorosan
összepréselődött, vértől lucskosan, lihegve bámulták egymást.
Azután Lothar hirtelen elengedte Centaine-t, felállt és egy
mozdulattal lerántotta fejéről az álarcot. Szétzilálódott aranyszőke
fürtjei homlokába hullottak, miközben az összehajtogatott csuklyát
szorosan körbetekerte sérült csuklóján. Most látta csak, milyen
súlyosan megsebesült. A csontok és inak kilátszottak az
összemarcangolt, cafatokban lógó hús alól. A felbugyogó élénkpiros,
artériás vér azonnal átáztatta a fehér vásznat és lecsöpögött a
homokra.
Centaine nagy nehezen felült és megkövülten nézte a férfit. A
Daimler motorja már leállt és a néma csendben csak kettejük nehéz
zihálása hallatszott.
– Miért csinálod ezt? – suttogta.
– Tudod te azt jól – felelte Lothar és fogaival szorosra húzta a
kötést. Centaine hirtelen oldalvást vetette magát és kétségbeesetten
kotorászni kezdett a kocsi belsejében a revolver után. Ujjai már meg
is érintették, de már nem volt ideje megragadni a markolatot. Lothar
odaugrott és egy mozdulattal hanyatt lökte őt a homokban.
Felemelte a fegyvert, lekapcsolta róla a rohamszíjat és érszorító
gyanánt körbetekerte az alsó karján. Elégedetten felmordult, amint a
szivárgó vérpatak lassan elapadt.
– Hol vannak? – kérdezte és lenézett a földön heverő Centaine-re.
– Miről beszélsz?
Lothar válasz helyett lehajolt, benézett a Daimler hajdani
utasfülkéjének belsejébe és kiemelte a feketére lakkozott
páncélkazettát.
– A kulcsok? – kérdezte.
Az asszony néma daccal nézett vissza rá. Lothar szó nélkül
leguggolt, szilárdan beásta a kazetta alját a homokba, majd felállt és
egy lépést hátrált. Felhúzta a pisztoly kakasát és egyetlen lövést adott
le. A fülsiketítő dörrenés megsokszorozva visszhangzóit a sivatag
csendjében, Centaine dobhártyái még percekig zsibogtak. A golyó
leszakította a lakatot és a kazettáról egy kör alakú részen levált a
fekete lakkborítás, helyén fényesen ragyogott a meztelen acél.
Lothar zsebre vágta a pisztolyt, letérdelt és felemelte a fedelet. A
kazetta belsejében takaros, barna papírba burkolt, piros viaszpecséttel
lezárt csomagocskák sorakoztak. Lothar sebesült kezével kiemelte az
egyiket és hangosan felolvasta a Twentyman-Jones régimódi,
kalligrafikus betűivel írott feliratot.
156 DARAB ÖSSZESEN 382 KARÁT
Fogával feltépte a vastag kartonpapírt és a csillogó drágaköveket
vértől ragacsos tenyerébe öntötte. A csiszolatlan gyémántok különös
viaszos fénnyel ragyogtak az izzó fehér napfényben.
– Nagyon csinoskák – morogta és az egészet beleöntötte a
zsebébe. Az elszakadt kartonpapírt visszatette a kazettába és
becsukta a fedelet.
– Hogy gyilkos vagy, azt eddig tudtam – szólalt meg Centaine –,
de azt sosem gondoltam volna, hogy közönséges tolvaj is.
– Te csak ne beszélj nekem tolvajokról – vágott vissza Lothar –
Te, aki elloptad tőlem a hajóimat és a vállalatomat. – Hóna alá csapta
a kazettát és felállt. Megkerülte a felfordult kocsit és a
csomagtartóhoz ment. Bár a jármű a feje tetején állt, felfeszítette és
szemügyre vette a tartalmát.
– Jól van – mondta. – Mindenesetre volt elég eszed, hogy tartalék
ivóvizet is hozz magaddal. Húsz gallonnal egy hétig is kitarthatsz, de
úgyis előbb megtalálnak. Abrahams fegyveres kíséretet indított, hogy
útközben találkozzanak veled. Lehallgattam Twentyman-Jones
utasításait.
– Te rohadt disznó – suttogta Centaine.
– Mielőtt elmegyek, elvágom a távíróvezetéket. Abban a percben
a vonal mindkét végén tudni fogják, hogy valami baj van. Nem
történik semmi bajod.
– Istenem, mennyire gyűlöllek... – sóhajtotta az asszony.
– Maradj a kocsi mellett – tanácsolta szenvtelen hangon Lothar. –
A sivatagban ez a túlélés első számú alaptörvénye. Ne kóborolj el
semerre. Körülbelül két nap múlva itt lesznek érted – nekem pedig
lesz két nap előnyöm.
– Korábban csak azt hittem, hogy gyűlöllek, de most már tudom,
mit jelent ez a szó igazából – mondta Centaine.
– Pedig én már korábban is megtaníthattalak volna rá – felelte
nyugodtan Lothar és felemelte a homokból az elárvult vadászpuskát.
– Alkalmam volt jól megtanulni... azok alatt az évek alatt, amikor
felneveltem a fiadat. Azután megint, amikor újra megjelentél az
életemben, csak azért, hogy lerombolj mindent, amiről álmodtam és
amiért küszködtem. Csövénél fogva felkapta a fegyvert, akár egy
fejszét és teljes erőből rávágott egy letört szikladarabra. A puskatus
ripityára tört, Lothar azonban addig ütötte a követ a maradékkal,
amíg az egész puska darabokra tört, elgörbült és használhatatlanná
vált.
Végül elhajította a roncsot, vállára kapta a Mausert és a kazettát
átvette a másik kezébe. Sérült kezét a véres kötéssel együtt mellére
szorította. Szemmel láthatólag nagy fájdalmai voltak, arca a
bronzbarna felszín alatt halottsápadt lett, hangja el-elcsuklott beszéd
közben.
– Megpróbáltalak nem bántani... ha nem erősködtél volna... –
elharapta a mondatot. – Mi többé már nem találkozunk – búcsúzott. –
Ég áldjon, Centaine.
– Nagyon is találkozunk mi még – válaszolta az asszony. – Elég
jól ismersz ahhoz, hogy tudd, nem nyugszom addig, amíg teljes
elégtételt nem veszek rajtad ezért a gazságért. Lothar bólintott. –
Tudom, hogy meg fogod próbálni – mondta, azzal sarkon fordult.
– Lothar! – kiáltott utána Centaine metsző hangon, de látva, hogy
a férfi visszafordul, lágyabb tónusban folytatta. – Alkut ajánlok. A
gyémántokért cserébe visszaadom a cégedet, a hajóidat és az utolsó
fillérig elengedem minden adósságodat.
– Rossz üzlet – mosolyodott el szomorkásán a férfi. – A gyár és a
hajók most már egy lyukas vasat sem érnek, míg a te köveid...
– Kapsz még ötvenezer fontot, plusz szavamat adom, hogy nem
jelentem az esetet a rendőrségnek – tette hozzá Centaine, igyekezve
letompítani hangjának kétségbeesett élét.
– Legutóbb én voltam az, aki könyörögtem... emlékszel? Nem,
Centaine, most már ha akarnék, sem visszakozhatnék. Minden hidat
felégettem magam mögött. – Itt az ellopott lovakra gondolt, de ezt
már nem volt képes elmondani neki. – Nem, Centaine, nem
alkuszunk. Most pedig mennem kell.
– A gyémántok fele... – az asszony most már leplezetlenül
rimánkodott. – Hagyd meg nekem a felét, Lothar.
 – Miért?
– Ha másért nem, a valamikori szerelmünkért.
A férfi keserűen felkacagott. – Ennél jobb indokot kellett volna
keresned.
– Hát jó – mondta Centaine. – Ha elviszed őket, tönkretettél
engem, Lothar. Ezt a veszteséget nem élem túl. Már úgyis elég
szépen le vagyok égve. Akkor végérvényesen tönkremegyek.
– Éppen úgy, mint én, amikor elvetted a hajóimat – jegyezte meg
Lothar közönyösen. Megfordult és a homokon át elindult a part felé.
Centaine felállt.
– Lothar De La Rey! – kiáltott utána. – Visszautasítottad az
ajánlatomat... hát fogadd helyette az eskümet! Ezennel megesküszöm
az élő Istenre és minden szentjeire, hogy nem lesz nyugtom addig,
amíg az akasztófán nem látlak hintázni!
A férfi meg sem fordult, de Centaine látta, amint hányaveti fej
mozdulattal válaszol a fenyegetésre. Sérült csuklóját maga előtt
tartva, vállán a puskával, kezében a páncélkazettával felkapaszkodott
a magas partfalon és eltűnt.
Centaine leroskadt a homokra, és hirtelen elöntötték az indulatok.
Most vette csak észre, hogy egész teste görcsösen remeg. Az
elkeseredés, a szégyen és a csüggedtség hullámai úgy törtek rá, akár
a viharos tenger a védtelen partokon átcsap rajtuk, majd látszólag
megszelídülve visszahúzódik, hogy azután kettőzött erővel újra
támadjon. Rádöbbent, hogy sír. A kövér könnycseppek lassan
gördültek le az arcán, útközben feloldva a férfi vérének alvadt
csomóit, amelyek rászáradtak az ajkára. Undorodott tőlük, ugyanúgy,
mint a vér ízétől a szájpadlásán.
Ez az undor adott erőt neki, hogy feltápászkodjon és
odavánszorogjon az összetört Daimlerhez. Csodával határos módon a
víztömlő teljes épségben ott volt a pótkerék tartóján. Lemosta a vért
és a könnyeket. Kiöblítette a száját, a homokba köpte a rózsaszín
vizet és azon kezdett gondolkodni, kövesse-e Lothart.
A revolvert magával vitte, a vadászpuskából csak egy összetört,
elgörbült vasdarab maradt.
– Most még nem... – suttogta –, de hamarabb, mint hinnéd. A
szavamat adtam rá, Lothar De La Rey.
 A felfordult autó csomagtartójához lépett. Puszta kézzel kellett
félrekotornia a homokot, csak így tudta teljesen kinyitni. Kivette az
ivóvizet tartalmazó két tízgallonos tartályt és a bádogdobozokat,
bennük az ipari gyémántokkal. Az összeset odahurcolta a partfal
alatti árnyékos részre és elásta őket, részben azért, hogy elrejtse,
másrészt hogy ily módon a lehető leghidegebben tartsa a vizet.
Visszament a kocsihoz és lázas sietséggel kezdte kicsomagolni a
többi életfontosságú felszerelést, amelyeket minden útjára magával
vitt. Hirtelen halálos rémület fogta el a gondolatra, hogy a nagy
sietségben talán elfelejtette magával hozni a hordozható
távírókészüléket – de a gép ott volt a szerszámosládában az emelő és
a csavarkulcsok mellett.
Sietve kiráncigálta az összetekert kábelt és a készüléket
tartalmazó oldaltáskát, majd a lábnyomokat követve felkapaszkodott
a partra. Hamarosan meg is találta a helyet, ahol Lothar kikötötte a
lovát.
– Azt mondta, hogy elvágja a vezetéket – morfondírozott.
Tenyerével ellenzőt formált a szeme fölé és kutató pillantásokkal
nézett végig a kiszáradt folyómeder mentén. – Pedig sejthette volna,
hogy hoztam magammal távírót – gondolta keserű kárörömmel. –
Nem fogja megszerezni a két nap előnyét.
Az út túlsó oldalán és a folyómeder kanyarulatán túl jól kivehetők
voltak a távírópóznák. A patanyomok a part vonalát követték.
Centaine szorosan mellettük haladva futásnak eredt.
Vagy kétszáz yardnyira megpillantotta a szakadást. Az elvágott
rézhuzal végei laza, fordított parabolákként csüngtek le a földre.
Meggyorsította lépteit. Elérte azt a helyet, ahol a távíróvezeték
átszelte a folyót. Lenézett a partról és azonnal felfedezte Lothar
táborhelyének maradványait. A tűzre szemmel látható sietséggel
homokot rugdostak, de alatta még izzott a parázs.
Ledobta a dróttekercset meg a zsákot és botladozva leszaladt a
meredek partfalon. Nyomban meglelte a fedezéket és azonnal rájött,
hogy többen is tartózkodtak benne, mégpedig elég hosszú időn át.
Erre utalt a levágott fűből összehordott három fekvőalkalmatosság.
– Három...? – Néhány pillanatig meglepetten tűnődött, de hamar
rájött a megoldásra. – Hát persze, a fattya is vele volt. – Még ma sem
volt képes úgy gondolni Manfredra, mint a fiára. – A másik biztosan
Swart Hendrick lesz. Ő és Lothar elválaszthatatlanok.
Kibújt a fedezékből és egy pillanatra töprengve megállt. Tudta,
hogy időbe telik, míg a készüléket rá tudja csatlakoztatni az elvágott
vezetékre és azzal is tisztában volt, hogy életbevágóan fontos
megtudnia, merre menekült Lothar, hogy üldözőbe vehesse, mielőtt
még végleg felszívódhatna.
– Majd felszerelem a távírót, ha már biztosan tudom, melyik
irányba küldjem az üzenetet – határozta el magát.
Azt nemigen tartotta valószínűnek, hogy keletre tartanának,
egyenest a Kalahári sivatag belseje felé, hisz ott semmi sem volt.
– Visszafelé indulhatott el Windhoek irányába – találgatott és úgy
döntött, hogy először arrafelé néz körül. A táborhely körül a homok
tele volt az emberek és a lovak összevissza kuszálódott nyomaival.
Centaine csak a busmanok közt szerzett nyomolvasó tudományának
köszönhette, hogy eligazodott rajtuk. Úgy ítélte, hogy Lotharék
legalább két héten át tanyáztak itt.
– Arrafelé sem mentek – döntötte el magában a kérdést. Akkor
viszont csak délnek indulhattak, Gobabis és az Orange folyó felé.
Másnap reggel ebbe az irányba indult el. Bejárta a táborhelytől
délre eső vidéket és mikor itt sem talált az előző napinál frissebb
nyomokat, tanácstalanul pillantott az északi horizontra.
– Ki van zárva... – Egészen összezavarodott. – Ott semmi sincs
egészen az Okavango folyón túli portugál területekig... a lovak az
életben nem jutnak át Busmanföldön.
Mindazonáltal másnap nekivágott a vidék északi szegletének és
szinte azonnal rábukkant a távolodó lovasok nyomaira. A paták
lenyomatai élesen, szinte még érintetlenül rajzolódtak ki a puha
homokban.
– Három lovas, mindegyikük egy-egy további lovat vezet... egy
órája sincs, hogy erre mentek. Szóval Lothar mégiscsak észak felé
indult. Őrült... hacsak ki nem talált valamit. Jó egy mérföldön át
követte a friss csapást – meg akart bizonyosodni róla, hogy nem
fordultak vissza. A nyomok azonban egyenes vonalban haladtak a
végtelen északi síkság forró pokla felé. Centaine önkéntelenül
megborzongott, mikor visszagondolt rá, milyen is volt ott kinn.
 – Megőrült... – suttogta. – De nem, én tudom, hogy nem. Az
angolai határ felé igyekszik. Az volt a támaszpontja még a régi szép
elefántcsontorzó időkben. Ha sikerül elérnie a folyót, bottal üthetjük
a nyomát. Odaát egy csomó barátja van a portugál zugkereskedők
közt, akik annak idején megvették tőle az elefántcsontot. És most
Lothar De La Rey diadalmasan visszatér, a zsebében egymillió
fontnyi gyémánttal – a világon bárhol eladhatja. El kell kapnom,
mielőtt átérne.
Hirtelen rádöbbent a feladat mérhetetlen nehézségére és a
csüggedés ismét hatalmába kerítette. – Ezt jól kitervelte... és minden
körülmény a kezére játszott. Sosem kapjuk el – motyogta
elkeseredetten, de azután mégis sikerült leküzdenie magában a
kétségbeesés szörnyetegét. – De igenis elkapjuk! – kiáltott fel
hangosan. – El kell kapnunk. Túl kell járnom az eszén és le kell
győznöm. Egyszerűen muszáj, már csak azért is, hogy életben
maradjunk.
Azzal sarkon fordult és visszarohant az elhagyatott táborhoz.
Az elvágott távíródrótok ernyedten lógtak le a földre. Centaine
összeillesztette a végeket, hozzájuk csíptette a tekercsről lecsévélt
áthidalókábelt, azután az egészet kifeszítette – épp csak annyira,
hogy ne érje a talajt.
A távírókészüléket az áramkörre csatlakoztatta, majd az
érintkezőket rácsavarozta a szárazelemcsomag két pólusára. Mielőtt
elindult Windhoekból, teljesen feltöltötték az elemeket. Hirtelen úgy
érezte, kihagy az agya és egy hajmeresztő pillanatig egyetlen árva
morzejelre sem volt képes visszaemlékezni. Ám az átmeneti
memóriazavar csupán néhány másodpercig tartott és ujja máris
sebesen kopogott a billentyű rézgombján.
„Vingtnek Júnótól. Nyugtázza a vételt.”
Végtelennek tűnő másodperceken át csak a csend visszhangzott a
fejhallgatóban, azután felhangzott a választ jelző sípoló hang.
„Vingt Júnónak. Kezdje meg az adást.”
Centaine a lehető legtömörebb formában tájékoztatta
Twentyman-Jonest a rablásról, közölte saját tartózkodási helyét,
majd így folytatta:
„Kezdjen tárgyalásokat a sztrájk elhalasztásáról, az áru
visszaszerzése kölcsönös érdek. Stop. Teherautóval menjen O'chee
Pan északi végébe, keresse meg a busman tábort a
mongongoerdőben. Stop. Keresse a Kwi nevű busman főnököt. Stop.
Mondja meg Kwinek, Nam Gyermeke azt üzeni, kaleya. Ismétlem,
Nam Gyermeke azt üzeni, kaleya”.
Mikor idáig ért a szövegben, magában hálát adott Istennek,
amiért a kaleya szót le lehetett írni a latin ábécé betűivel és nem volt
szükség a busman nyelv bonyolult éneklő, kattogó hangzóira. A
kaleya valójában nem volt más, mint a busmanok SOS jelzése,
segélykiáltás, amelyet a törzs egyetlen tagja sem hagyhatott
figyelmen kívül.
„Hozza magával Kwit” – folytatta, majd további utasítások
következtek. Twentyman-Jones nyugtázta a vételt, majd adásba
kezdett.
„Biztonságban van és sértetlen. Kérdőjel. Vingt.”
„Megerősítem. Vége. Júnó.”
Sárga selyemsáljával letörölte homlokáról a verejtéket. Egész idő
alatt a tűző napon ült. Néhányszor ki-behajlítgatta az ujjait, majd
ismét a billentyű fölé hajolt és lekopogta a Courtney Bányászati és
Beruházási Vállalat windhoeki irodájának hívójelét.
A nyugtázás azonnal megérkezett. A távírókezelő nyilván
végigkövette a Twentyman-Jonesszal folytatott üzenetváltást,
Centaine mégis megkérdezte:
„Jegyezte az előzőt. Kérdőjel.”
„Megerősítem.”
„Üzenet Blaine Malcomess alezredes, területi főbiztos, illetve
legközelebbi helyettese részére, sürgősen továbbítandó. Idézőjel.
Együttműködést kérek bűnözők elfogására és lopott javak
visszaszerzésére. Stop. Közölje, van-e értesülése nagyszámú ló
eltűnéséről, esetleg arról, hogy egy bizonyos Lothar De La Rey
lovakat vásárolt az elmúlt három hónapon belül. Sürgős választ
kérek. Vége. Júnó.”
A windhoeki távírász nyugtázta a vételt, majd így folytatta:
„Zugügyvéd Júnónak.” – Abe-et valószínűleg abban a pillanatban
berendelték az irodába, mihelyt vették az első adást. „Nagyon
aggódom biztonságáért. Stop. Ne hagyja el jelenlegi tartózkodási
helyét. Stop.”
– Köszönöm, Abe, ezt a jó tanácsot már rég megkaptam! – fakadt
ki bosszúsan Centaine, de azért tovább jegyezte az üzenetet.
„Fegyveres kíséret pontosan hajnali 5 órakor elindult
Windhoekból. Stop. Holnap kora reggel elérik önt. Stop. Maradjon
vételen Malcomess válaszáig. Vége. Zugügyvéd.”
A zsinórok hála Istennek elég hosszúak voltak, hogy a készüléket
a part alatti árnyékos sávra tudja vinni. Mialatt várakozott, minden
erejével megpróbált az előtte álló feladatra összpontosítani.
Bizonyos tények máris nyilvánvalóak voltak – ezek közül is
elsőként az, hogy Lothar De La Reyt sohasem fogják el holmi
hajtóvadászatban. Túl nagy előnyre tett szert, azonkívül egy olyan
országba igyekezett, amelyben fél életén át utazott és vadászott.
Jobban ismerte azt a vidéket, mint bármely élő fehér ember, még
Centaine-nél is jobban – csak az aprócska Kwinél nem.
– Rá kell jönnünk, merrefelé megy, el kell vágnunk az útját és
lovakra lesz szükségünk – morfondírozott. – A teherautókkal
semmire sem megyünk azon a terepen. Ezt Lothar is tudja és éppen
erre alapozta a tervét. Olyan utat választott, amelyen a teherautók
sohasem jutnak át.
Behunyta a szemét, maga elé képzelte az északi területek térképét
és rajta azt a végtelen és könyörtelen sivatagos síkságot, amelyet
Busmanföldnek neveznek.
Csak két helyen volt tudomása felszíni vizek létezéséről – az
egyiket alakja után mindig csak Elefántfej néven emlegette, a másik
egy mély forrás volt egy paladombocska alatt. Mindkettő a
busmanok titkos helye volt és tizenöt évvel ezelőtt mutatta meg neki
őket O'wa, a fogadott nagyapja. Azon gondolkodott, vajon képes
lesz-e újból megtalálni bármelyiket, abban azonban bizonyos volt,
hogy Lothar mindkettőt ismeri, és ha kell, nyílegyenesen odatalál.
Valószínűleg egyéb vízlelő helyeket is ismert, amikről Centaine-nek
nem is volt tudomása.
Gondolataiból a távíró sípolása riasztotta fel. Türelmetlenül
kapott a hallgató után.
„Malcomess Júnónak. Rendőrség jelentette 26 ló ellopását az
okahandjai katonai utánpótlási gyűjtőhelyről múlt hó harmadikán.
Stop. Csak két állatot találtak meg. Stop. Közölje további
kívánságait.”
– Igazam volt! Tehát Lothar állomáshelyeket telepített a
sivatagban – kiáltott fel Centaine és behunyt szemmel próbálta maga
elé képzelni az északi területeket. Sebtében felbecsülte a
távolságokat és az időt. Végül kinyitotta a szemét és a távíró gombja
fölé hajolt.
„Meggyőződésem, hogy a szökevények megkísérlik egyenesen
elérni az Okavango folyót. Állítson fel kis létszámú, mozgékony
egységet, sivatagi körülmények közt jártas emberekből,
gondoskodjon tartalék lovakról. Stop. Találkozunk minél hamarább a
kalkrandi missziós állomáson. Stop. Én busman nyomkeresőkkel
csatlakozom önökhöz.”

Twentyman-Jones már a Windhoek-ból jövő fegyveres kíséret

előtt odaért. O'chee Pan szinte közvetlenül az útjába esett, csupán
néhány mérföldes kerülőt kellett tennie. Centaine, megpillantván a
vállalat teherautóját, amint zörögve közeledik a síkságon át, magasra
emelt karral integetve szaladt felé és csaknem hisztérikusan nevetett
a megkönnyebbüléstől. Korábban már sikerült kiszabadítania
utazótáskáját a Daimler csomagtartójából, így most könnyű
sortnadrágot és lovaglócsizmát viselt.
Twentyman-Jones leugrott a teherkocsi vezetőfülkéjéből, hosszú
lábain táncoló léptekkel odarohant hozzá és magához szorította.
– Hála Istennek – motyogta lelkesen. – Hála Istennek, hogy nem
esett baja.
Életében először fordult elő, hogy megölelte Centaine-t és a
következő pillanatban rá is döbbent, mit csinál. Gyorsan elengedte az
asszonyt, hátrébb lépett és hangosan köhécselve igyekezett leplezni
zavarát.
– Elhozta Kwit? – kérdezte Centaine.
– Fenn van a kocsin.
Centaine a teherautóhoz rohant. Kwi és Fat Kwi behúzott lábbal
kuporogtak a kocsi hátuljában, szemmel láthatólag mindkettőjüket
alaposan megviselte a rettenetes élmény. Két ketrecbe zárt rémült kis
vadállatra emlékeztettek, nagy sötét szemük tágra nyílt a félelemtől,
tekintetük zavaros volt.
– Nam Gyermeke! – sikoltott fel Kwi és mindketten Centaine-hez
rohantak. Boldog megkönnyebbüléssel csimpaszkodtak a nyakába,
közben apró csiripelő, kattogó hangokat hallattak. Centaine úgy
ölelte magához őket, mint két ijedt kisgyereket és bátorítóan
gügyögött a fülükbe.
– Semmi baj, most már itt vagyok veletek. Nem kell félni. Ezek
jó emberek és én is veletek maradok. Képzeljétek csak el, mi
mindent mesélhettek majd odahaza a többieknek. Híresek lesztek,
rólatok beszél majd az egész Kalahári. – Ettől a két kis teremtés
boldogan kacarászni kezdett és minden félelmükről megfeledkeztek.
– Én még Fat Kwinél is híresebb leszek, mert én öregebb és
okosabb vagyok – hencegett Kwi. Fát Kwi rögtön felhúzta az orrát.
– Mindketten egyformán híresek lesztek – vágott közbe Centaine
sietve, hogy elejét vegye a veszekedésnek. – Mert tudjátok, most
elindulunk, hogy megkeressük azokat a gonosz embereket, akik nagy
bajt okoztak nekem. Ti majd követitek a nyomaikat és elvezettek
engem hozzájuk. Utána olyan ajándékokat kaptok tőlem,
amilyenekről eddig legfeljebb csak álmodtatok és akkor mindenki azt
mondja majd, sohasem volt még két olyan nagy vadász és
nyomkereső, mint Kwi meg az öccse, Fat Kwi. De most sietnünk
kell, nehogy azok a gonoszok megszökhessenek előlünk.
Visszaszaladt Twentyman-Joneshoz, nyomában a két kis
busmannal, akik úgy sündörögtek körülötte, mint két hűséges kutya.
– De La Rey itthagyta az ipari köveket – mondta. – Elástam őket
a folyómederben... – hirtelen meglepetten elhallgatott, amint
észrevette a mérnök társaságában lévő két másik férfit. A teherautót
Gerhard Fourie vezette, társa pedig nem volt más, mint Maclear, a
sztrájkbizottság másik tagja. Mindketten szégyenkezve álltak
Centaine előtt, végül Maclear kezdett beszélni mindannyiuk nevében.
– Őszinte örömmel tölt el minket, hogy épségben és egészségesen
láthatjuk önt, Mrs. Courtney. Az egész bányában nem akadt egyetlen
ember, aki betegre ne aggódta volna magát önért.
– Köszönöm, Mr. Maclear.
– Mindent megteszünk, amit csak tudunk. És ebben mindannyian
egyetértünk, Mrs. Courtney.
 – Igazuk van, Mr. Maclear – válaszolta Centaine. – Ha nincsenek
meg a gyémántok, önöknek sincs fizetésük. Kérem most, segítsenek
kiásni az ipari gyémántokat, amiket a tolvajok itt hagytak, azután
indulunk Kalkrandba. Elég lesz odáig az üzemanyagunk, Mr. Fourie?
– Nyugodjon meg, Mrs. Courtney, reggelre ott leszünk – ígérte a
sofőr. Kalkrand volt az utolsó település. Az út onnan már nem
vezetett tovább.
A Fourie által választott útvonal széles kört írt le, megkerülve a
Busmanföld középső részén elterülő kietlen pusztaságot. Az út
északnyugati irányban indult el, majd visszakanyarodott kelet felé.
Úgy számítottak, hogy ha elérik Kalkrandot, 150 mérfölddel
északabbra lesznek attól a helytől, ahol Lothar rajtaütött Centaine-en,
nyugati irányban viszont legalább 70 mérföldnyivel sikerült
behozniuk a lemaradást, így Lothar előnye 80 mérföldre apadt volna,
vagy akár még kevesebbre, ha sikerül egy még délebbi utat találniuk
az Ovango folyóhoz. Persze az is előfordulhatott, hogy Centaine
rosszul számított, és Lothar mégiscsak más irányba menekül.
Centaine azonban még a puszta lehetőséget is igyekezett száműzni
gondolataiból.
– Úgy tűnik, néhány órával ezelőtt mások is jártak erre – mondta
Twentyman-Jonesnak, miközben kinézett az ablakon. – Mintha két
másik teherautó nyomai lennének. Gondolja, hogy esetleg a rendőri
különítmény, amelyet Malcomess alezredes küldött ki?
– Ha igen, akkor az az ember egy kész csoda, hogy ilyen gyorsan
el tudta intézni a dolgot – válaszolta a mérnök.
– Lehet, hogy a főúton mentek észak felé Okahandjáig és csak
aztán kanyarodtak el ebbe az irányba – jegyezte meg Centaine és
magában hevesen kívánta, hogy így legyen, Twentyman-Jones
azonban kétkedőén ingatta a fejét.
– Azt hiszem, inkább az a konvoj lehetett, amely az utánpótlást
szállítja a missziós állomásra. Lefogadom, hogy nekünk is ott kell
majd ténferegnünk, amíg a rendőrök és a lovak megérkeznek.
A kora reggeli ködből lassan kibontakoztak a missziós állomás
épületeinek galvánbádog tetői. Isten háta mögötti hely volt ez egy
alacsony vöröses paladomb alján – valószínűleg a föld alatti
vízlelőhely miatt esett rá a választás. Két ösztövér szélmalom
magasodott a telep vízellátását biztosító fúrólyukak felett, a távolból
olyannak látszottak, mint két koronás őrszem.
– Német dominikánus atyák – magyarázta Twentyman-Jones,
miközben keresztülzötykölődtek az utolsó mérföldön.
– Az errefelé élő nomád ovahimba törzsek között teljesítenek
szolgálatot.
– Nézze! – vágott közbe izgatottan Centaine. – Ott vannak a
teherautók! Ott állnak a templom mellett és ott vannak a lovak is!
Éppen itatják őket a szélmalomnál. És ott... nézze! Egy egyenruhás
férfi! Ők azok! Minket várnak. Malcomess beváltotta az ígéretét.
Fourie megállt a két terepszínű rendőrségi teherautó mellett.
Centaine kiugrott a kocsiból és már messziről kiabált a feléjük
szaladó rendőrnek.
– Hello, ki itt a... – elhallgatott és döbbenten nézte a magas,
karcsú alakot, aki épp ekkor lépett ki az aprócska templom mellett
álló kőépület verandájára. Khakisárga gabardin lovaglóbricseszt és
tükörfényesre suvickolt barna csizmát viselt. Rövid törzstiszti
köpenyét magára kapva, könnyed léptekkel leszaladt a lépcsőn és
sietve indult Centaine felé.
– Malcomess alezredes, nem is számítottam rá, hogy személyesen
is itt találom.
– Ha jól emlékszem, teljes együttműködést kért tőlem, Mrs.
Courtney – válaszolta mosolyogva Malcomess. Kezet nyújtott és
ujjhegyük közt kék szikra pattant ki a sztatikus elektromosságtól.
Centaine nevetve elrántotta a kezét, de amikor a férfi továbbra is
ugyanúgy állt előtte, ismét felé nyújtotta. Kézfogása férfiasan
kemény volt, száraz és bátorító.
– Csak nem jön velünk maga is a sivatagba? – érdeklődött
Centaine. – Mint főbiztosnak rengeteg dolga lehet.
– Ha én nem megyek, akkor maga sem megy – felelte
mosolyogva az alezredes. – Mind Hertzog tábornoktól, a
miniszterelnöktől, mint pedig Smuts tábornoktól, az ellenzék
vezetőjétől szigorú utasításokat kaptam, melyek szerint személyes
felügyeletem alatt kell önt tartanom. Alkalmasint úgy tűnik, madame,
hogy kegyed híres az önfejű cselekedeteiről. A két öregúr
mindenesetre nagyon izgatott volt.
 – Nekem mennem kell – vágott közbe Centaine. – Ezek a
busmanok rajtam kívül senki másnak nem engedelmeskednek,
nélkülük pedig bottal üthetjük a rablók nyomát.
Malcomess beleegyezően bólintott. – Habár biztosra veszem,
hogy a két érdemes tábornok szándéka szerint egyikünknek sem
volna szabad elindulni – mondta –, elhatároztam, hogy úgy
értelmezem a szavaikat, mintha mindkettőnknek menni kellene. –
Hirtelen csibészesen elvigyorodott, mint egy kisdiák, aki lógni készül
az iskolából. – Attól tartok, egy darabig össze leszünk nőve –
mondta.
Centaine arra gondolt, milyen is lesz vele odakinn a sivatagban,
távol a feleségétől. Egy pillanatra még Lothar De La Reyről és a
gyémántokról is megfeledkezett, azután hirtelen rádöbbent, hogy
még mindig kéz a kézben állnak és mindenki őket nézi. Gyorsan
elhúzta a kezét és élénk, jól hallható hangon megkérdezte.
– Nos, mikor indulhatunk?
Malcomess válaszul megfordult és elüvöltötte magát. – Lovakat
felnyergelni! Máris indulunk!
Mialatt emberei a lovakhoz rohantak, ismét Centaine felé fordult
és száraz, szinte hivatalos hangnemben így szólt.
– Most pedig, Mrs. Courtney, szíveskedjék tudatni velem, mik a
szándékai... és egyáltalán, hova a fenébe megyünk?
Centaine elnevette magát. – Van egy térképe? – kérdezte.
– Erre – tessékelte be Malcomess a misszió irodájába. Sebtében
bemutatta őt az állomáson szolgálatot teljesítő két német
dominikánus atyának, majd az íróasztalon kiterített nagy léptékű
térkép fölé hajolt.
– Mutassa meg, mi jár a fejében – mondta, Centaine pedig odaállt
mellé, éppen csak olyan távolságra, hogy össze ne simuljon a testük.
– A rablás itt történt – bökött mutatóujjával a térképre. – Ebben
az irányban követtem a nyomokat. A portugál terület felé tart, ebben
egészen biztos vagyok. De ahhoz még háromszáz mérföldet kell
megtennie, hogy el is érje.
– Tehát maga valójában körbement és elébe került – bólogatott
Malcomess –, most pedig dél felé be akar hatolni a sivatag belsejébe,
hogy elvághassa az útját. De hát ez egy elég nagyocska ország. Maga
egy tűt próbál megtalálni a szénakazalban, nem gondolja?
– Víz – mondta Centaine. – A tartalék lovait vízközelben hagyta.
Ebben biztos vagyok.
– Azokat a lovakat, amelyeket a hadseregtől loptak el? – kérdezte
az alezredes. – Ó igen, már értem... de hát ott kinn nincs víz.
– De van – bólogatott Centaine. – A térképen nem jelölik, de ő
tudja, hol van. És a busmanjaim is tudják. Az egyik vízlelő helynél
rajtaütünk, vagy legalábbis ott keresztezzük a nyomait, ha esetleg
meg is előz minket.
Malcomess felegyenesedett és összetekerte a térképet. –
Gondolja, hogy lehetséges?
– Hogy megelőzött bennünket? – kérdezte Centaine. – Ne feledje,
ez egy kemény fickó és úgy ismeri ezt a sivatagot, mint más a kertjét.
Ne becsülje alá ezt az embert, alezredes. Súlyos hiba volna.
– Alaposan átnéztem a fickó priuszát – mondta Malcomess. A
térképet begyömöszölte bőr aktatáskájába és fejére tette vastag
parafából készült khakiszínű napvédő kalapját. A fejfedő széles,
lekonyuló karimájával megóvta viselője nyakát a gyilkos sivatagi
napsugaraktól és a fület is eltakarta. Ezenfelül tovább növelte az
alezredes amúgy is imponáló magasságát. – Nagyon veszedelmes
ember – folytatta. – Egyszer ezer font vérdíjat tűztek ki a fejére. Nem
hinném, hogy könnyű dolgunk lesz vele.
Háta mögött egy rendőrőrmester jelent meg az ajtóban. Minden
készen áll, alezredes úr.
– Felnyergelték Mrs. Courtney lovát?
– Igenis, uram! – Az őrmester karcsú, barna, izmos fiatalember
volt vastag, lekonyuló bajusszal. Centaine elismeréssel nyugtázta a
választást. Érdeklődő pillantásai Blaine Malcomess figyelmét sem
kerülték el.
– Ez itt Hansmeyer őrmester. Ő meg én régi bajtársak vagyunk,
még Smuts hadjáratából.
– Örvendek a szerencsének, Mrs. Courtney – szalutált
tiszteletteljesen a fiatalember. – Hallottam, mi történt önnel,
asszonyom.
– Örülök, hogy ön is a társaságunkban lesz, őrmester – válaszolta
mosolyogva Centaine.
 Ezek után sietve kezet ráztak a két dominikánus atyával és
kiléptek a napfényre. Centaine egyenesen a nagy testű, erőteljes
herélt pejhez sietett, amelyet Blaine jelölt ki a számára és
megigazította a kengyelszíjakat.
– Lóra! – adta ki a parancsot Blaine Malcomess. Mialatt az
őrmester és négy embere nyeregbe pattantak, Centaine gyorsan
Twentyman-Joneshoz fordult.
– Bárcsak én is magával mehetnék, Mrs. Courtney – szólt
szomorúan a mérnök. – Bizony húsz esztendővel ezelőtt semmi sem
akadályozhatott volna meg benne.
Centaine szeretettel rámosolygott. – Szorítson nekünk, mert ha
nem sikerül visszaszereznünk a köveket, akkor maga nemsokára
valószínűleg megint a De Beersnek dolgozik, én pedig varrogatok a
szegényházban.
– Rohadjon meg az a disznó, aki ezt tette magával – suttogta
elkeseredetten a mérnök. – Vasra verve hozzák vissza.
Centaine felült a herélt hátára. Pompásan érezte magát és biztosan
ült a nyeregben. Térdével gyengéden megbökte a ló oldalát és
felzárkózott Blaine mellé.
– Hát akkor elengedheti a vadászkutyáit, Mrs. Courtney –
mosolygott rá Malcomess.
– Vezess minket a vízhez, Kwi – kiáltott Centaine, és a két kis
busman, kezükben íjjal, meztelen hátukon mérgezett nyilakkal teli
puzdrával megfordult, és elindult kelet felé. Kis, borsszemszerű sötét
hajgombolyagokkal borított fejük szaporán bólogatott, izmos kerek
hasuk kibuggyant a kurta ágyékkötő felett és könnyű, táncoló
léptekkel futottak a menet élén. Ezek az apró emberkék futásra
születtek – ügetésre kellett fogni a lovakat, hogy szem elől ne
tévesszék őket.
Centaine és Blaine egymás mellett haladtak a sor elején. Az
őrmester és négy embere libasorban követte őket, mindegyikük egy-
egy tartalék lovat vezetett maga mellett kantárszíjon. Ezek a tartalék
lovak vitték a vizet – összesen húsz gallont, nagy, gömbölyű,
filcburkolatú palackokban. Ez a mennyiség három napra volt
elegendő, ha elég gondosan beosztották – de az emberek és az állatok
egyaránt edzettek voltak már a sivatagi utazásokban.
 Centaine szótlanul lovagolt Blaine mellett, de szeme sarkából
időről időre a férfira sandított. Gyalogszerrel is imponáló benyomást
keltett, de nyeregben egyenesen fejedelmi jelenség volt. Akár a
mitológia kentaurjai, szinte részévé vált az alatta ügető állatnak.
Centaine most értette meg, hogyan vívta ki nemzetközi rangját a
pólósportban.
Miközben nézte, azon vette észre magát, hogy öntudatlanul is
javítgatni igyekszik saját kis hibáit – a testtartását, elhelyezkedését a
nyeregben, apró rossz szokásokat, amelyeket az évek múltával már
észre sem vett. Végül éppoly délcegen és méltóságteljesen ült a
nyeregben, mint Blaine. Úgy érezte, egy életen át boldogan tudna
lovagolni ebben a sivatagban, ezzel a férfival az oldalán.
Átvágtak az alacsony, lepusztult paladombokon. Blaine most
szólalt meg első ízben. – Igaza volt. A teherautókkal itt soha át nem
jutottunk volna. Ehhez lovak kellettek.
– És még el sem értük a mészköves területet – tette hozzá
Centaine. – Aztán jön majd a homok. Az idők végezetéig
vesződhettünk volna, hogy kiássuk a kerekeket.
A mérföldek egymás után maradoztak el mögöttük. Előttük fel-le
bólogatott a két aprócska fej – egy pillanatra sem bizonytalanodtak
el, futottak egyenesen a távoli cél felé. Blaine minden órában
megállította a menetet, hagyta, hogy az állatok kifújják magukat, ő
pedig hátrament, és halk eligazítást tartott az embereknek.
Ellenőrizte a málháskosarakat a tartalék lovakon, meggyőződve róla,
hogy nem horzsolódott fel az oldaluk. Megtett minden lehetséges
óvintézkedést, hogy elkerüljék a túlzott kimerültséget és a
sérüléseket. Öt perc elteltével ismét nyeregbe parancsolta az
embereket, előrement és továbbindultak.
Már teljesen besötétedett, mire kiadta a parancsot a letáborozásra.
Ellenőrizte az ivóvíz kiosztását, meggyőződött róla, hogy az állatokat
fényesre csutakolták, kikötötték és csak ezután telepedett le a kis
tábortűz mellé, ahol Centaine üldögélt. Ő is elvégezte már a saját
apróbb-nagyobb teendőit – enni adott a két busmannak, azután aludni
küldte őket, most pedig éppen azzal foglalatoskodott, hogy vacsorát
készítsen Blaine és a maga számára. Mikor a férfi is lekuporodott
vele szemben a tűz mellé, odanyújtotta neki a bádogtányéron
gőzölgő ételt.
– Sajnálom, uram, de a fácán és a kaviár jelenleg nem szerepel az
étlapon – mondta mosolyogva –, de jó szívvel tudom ajánlani kitűnő
marharagunkat.
– Különös, mennyire tud ízleni ez is, ha az ember ilyen
körülmények közt eszi – jegyezte meg Blaine. Szemmel látható
élvezettel kebelezte be az ételt, majd egy marék száraz homokkal
fényesre pucolta a tányért és visszaadta Centaine-nek. Kihúzott egy
gallyat a tűzből és rágyújtott vele egy manillaszivarra. – És milyen jó
tud lenni a szivar egy árnyalatnyi fafüstízzel.
Centaine eltakarította a vacsora maradványait, mindent
előkészített, hogy reggel késedelem nélkül tovább tudjanak indulni,
azután visszajött. Blaine időközben arrébb húzódott, szabadon
hagyva maga mellett a földre terített nyeregtakaró felét. Centaine egy
pillanatig habozva állt a tűz másik oldalán, majd szó nélkül odasétált
és lábait maga alá húzva lekuporodott a férfi mellé. Alig néhány
centi választotta el őket egymástól.
– De szép... – mormolta az asszony a csillagos égboltot nézve. –
Milyen közel vannak a csillagok. Az az érzésem, hogy ha
kinyújtanám a kezem, leszakíthatnám őket és koszorút fonhatnék
belőlük a nyakam köré, mint a vadvirágokból.
– Szegény csillagok – felelte halkan a férfi. – Elsápadnának a
saját jelentéktelenségüktől.
Egymásra mosolyogtak. Az iménti bók ott lebegett köztük a
levegőben, megédesítve a pillanat ízét, azután Centaine ismét az ég
felé emelte az arcát. – Az ott a szerencsecsillagom – mutatott az
Acruxra, a Dél Keresztjének egyik csillagára. Annak idején még
Michael választotta ki számára. Michael... az emlék hatására enyhe
nyilallást érzett a szívében, de most már nem olyan élesen, mint
korábban.
– És magának melyik a csillaga? – érdeklődött.
– Kellene hogy legyen? – kérdezte Blaine.
– Ó hogyne – bólintott Centaine. – Ez abszolúte létfontosságú. –
Elhallgatott, majd szinte szégyenlősen hozzátette. – Megengedné,
hogy én válasszak egyet magának?
– Megtiszteltetésnek venném – válaszolta a férfi. Nem tréfának
szánta, éppoly ünnepélyesen komoly volt, mint az asszony.
– Azt ott – szólt Centaine észak felé mutatva, ahol a Zodiákus
csillagösvénye húzódott végig az égbolton. – Az a csillag ott, az a
Regulus, az Oroszlán jegyében... a maga születési jegye. Azt
választom, és ezennel magának adom, Blaine. Végre a keresztnevén
szólította.
– Én pedig hálás köszönettel elfogadom. Mostantól valahányszor
ezt a csillagot látom, magára fogok gondolni, Centaine.
Mindketten érezték, hogy ezzel a csillaggal valójában egy
szerelmet ajánlottak fel és fogadtak el. Mindketten ünnepélyes
némasággal adóztak a pillanat jelentőségének.
– Honnét tudtad, hogy az Oroszlán jegyében születtem? – szólalt
meg nagy sokára a férfi.
– Utánajártam – felelte Centaine becsületesen. – Úgy gondoltam,
tudnom kell. 1893. július 28-án születtél.
– Te pedig – válaszolta Blaine – az új évszázad legelső napján.
Ezért kaptad a nevedet. Utánajártam. Mert én is úgy gondoltam, hogy
tudnom kell.

Még sötét éjszaka volt, mikor továbblovagoltak kelet felé. A két

busman mint két hírnök szaladt előttük.
Napfelkelte után valósággal rájuk szakadt az irgalmatlan hőség.
A lovak horpaszán fehér hókristályok alakjában ütött ki az izzadság,
az emberek magukba roskadva ültek nyergükben, mintha nehéz
terhet cipeltek volna a hátukon.
A napkorong felemelkedett a zenitre, majd lassan újból
lehanyatlott a nyugati égbolton. Az árnyékok hosszúra nyúltak és a
sivatag ismét visszanyerte okkersárga, őszibarackpiros és sötét
borostyán színeit.
Kwi hirtelen megtorpant előttük, lapos orrcimpái kitágultak és
izgatottan szimatolt a száraz, kovaszagú levegőben. Fat Kwi azonnal
utánozta és úgy szaglásztak, mint két kopó, mikor megérzik a fácán
szagát.
– Mit művelnek ezek? – kérdezte Blaine, amint odaértek
hozzájuk, de még mielőtt Centaine válaszolhatott volna, Kwi apró
éles sikkantást hallatva nekiiramodott, Fat Kwivel a nyomában.
 – Víz – mondta Centaine felállva a kengyelben. –
Megszimatolták a vizet.
– Komolyan mondod? – bámult rá Blaine.
– Először én sem akartam elhinni – nevetett az asszony. – O'wa öt
mérföld távolságból is képes volt megérezni. Gyerünk, bebizonyítom
neked – mondta és vágtára ösztökélte lovát.
Egy szokatlan, lapos képződmény bontakozott ki a szemük előtt a
föld felszínén – egy lilás színű paladombocska. Teljesen kopár volt,
csak a legtetején állt egy különös, özönvíz előtti fa, a hüllők bőrére
emlékeztető kéreggel. Centaine hirtelen valami fájó űrt érzett a
mellkasában, amint megrohanták az emlékek. Amikor utoljára itt járt,
vele volt az a két kis sárga ember, akiket úgy szeretett és méhében
már nehézkesen cipelte Shasát.
Közvetlenül a domb előtt a két busman megtorpant, megálltak
egymás mellett és a földet vizsgálgatták lábaik előtt. Mikor Centaine
odaért, mindketten lelkesen magyarázni kezdtek valamit. Az asszony
az izgalomtól összeakadó nyelvvel fordította le szavaikat Blaine-nek.
– Most kereszteztük a nyomaikat – hadarta. – Ez De La Rey,
semmi kétség. Három lovas, dél felől jöttek és a forrás felé
igyekeztek. A kidőlt lovakat sorsukra hagyták... nagyon gyorsan
mentek, a végsőkig hajszolták az állatokat. A lovak már alig állnak a
lábukon. De La Rey nagyon jól felmérte a távolságot.
Centaine alig tudta fékezni viharos megkönnyebbülését. Sikerült
kiszámítania Lothar gondolatmenetét. Tehát mégiscsak a portugál
határ felé igyekszik. Nem lehetnek túl messze – sem ő, sem a
gyémántok.
– Mennyi ideje járhattak itt, Kwi? – faggatta izgatottan a kis
busmant, miközben maga is leszállt a lóról, hogy közelebbről
szemügyre vegye a nyomokat.
– Ma reggel, Nam Gyermeke – válaszolta Kwi. Ujjával az égre
bökött, megmutatva, hol állt a nap abban az időben.
– Alig valamivel hajnal után... – mormolta töprengve Centaine. –
Vagyis körülbelül nyolcórányi előnyük van – fordult Blaine-hez.
– Azt elég nehéz lesz behozni – mondta Malcomess és
elkomorulva nézett körül. – Mostantól fogva minden perc számít.
Menet indulj!
 Fél mérföldnyire lehettek a kis dombtól, mikor Centaine
megszólalt. – Itt más lovak is legeltek. Egész csomó állatot tarthattak
itt több héten keresztül. Körös-körül mindenütt látni a nyomaikat.
Pontosan úgy lehetett, ahogy gondoltam. De La Rey előreküldte az
egyik emberét, hogy itt állomásozzon az állatokkal, amíg ők
megérkeznek. A vízlelő helyeknél még további bizonyítékokat is
találunk majd és... – Hirtelen elhallgatott és mereven nézett előre. A
domb tövében három sötét, alaktalan kupac hevert a földön.
– Mi a csudák azok? – kérdezte Blaine, éppoly tanácstalanul,
mint Centaine. Csak akkor jöttek rá, mit is látnak, mikor már egészen
közel értek.
– De hisz ezek döglött lovak! – kiáltott fel rémülten Centaine. –
Ezek szerint De La Rey egyszerűen lelődözi az elhasznált lovait.
– Nem – mondta Blaine, miután leszállt a nyeregből és közelről
megvizsgálta a tetemeket. – Egyiken sem látni a golyó nyomát.
Centaine borzongva nézett körül. Látta a kezdetleges módon
elkerített karámot, ahol a friss lovak várták Lothar érkezését és a
szalmatetős kalyibát, amelyben őrzőik laktak.
– Kwi! – kiáltott oda a busmannak. – Keresd meg a tovább vezető
nyomokat. Fat Kwi, te nézz szét a táborhelyükön. Szedj össze
minden apróságot, ami többet elmondhat nekünk ezekről a gonosz
emberekről. – Azzal továbbindult a víz felé.
A forrás a domb alatt eredt. A vízhatlan lila palarétegek közé
rekedt föld alatti talajvizek itt törtek a felszínre. A vadon állatai és
San apró népe évezredek óta járt ide inni. Az állatok patái és az
emberek meztelen lábai az idők folyamán simára koptatták a forrás
körüli köveket. A víztükör tizenöt láb mélységben csillogott egy
meredek falú mélyedés alján.
A domb oldalából, természet alkotta tető gyanánt, széles palatábla
nyúlt ki a mélyedés fölé, megvédve a vizet a közvetlen
napsugárzástól, és ily módon a gyors elpárolgástól. A fürdőkádnál
alig szélesebb, szép tiszta vizű tavacskát állandó utánpótlással látta el
a föld alól feltörő talajvíz. Centaine azonban tapasztalatból tudta,
hogy az íze meglehetősen kellemetlen a sokféle oldott ásványi sótól,
azonkívül erősen fertőzött a madarak potyadékától és az állatok
vizeletétől.
 Maga a tó csupán egy másodpercre kötötte le figyelmét, mert a
következő pillanatban olyasvalamit látott, amitől szinte kővé dermedt
a nyeregben és rémületében ösztönösen szája elé kapta a kezét.
A víz partján valami elnagyoltságában is ijesztő, emberkéz
alkotta figura magasodott. Készítője lecsupaszított egy vastag
tövisbokorágat, és mint valami útjelző karót, leszúrta a kemény
földbe. Alul támasztékként gúlába rakott szikladarabokkal vette
körül, csúcsára pedig egy üres fél gallonos bádogkannát húzott, ami
egy rohamsisak képzetét keltette. A kanna alatt egy deszkát szegezett
a karóra és – valószínűleg egy megtüzesített puskavessző
segítségével – az alábbi feliratot égette bele:

A FORRÁS MEG VAN MÉRGEZVE

Az üres kanna élénkpiros színű volt, oldalán fekete halálfej

vigyorgott, alatta két keresztbe tett csont és egy rettenetes szó:

ARZÉN

Időközben Blaine is odaért és mindketten szótlanul bámulták a

rettenetes feliratot. A néma csendben Centaine még azt is hallani
vélte, amint talpuk alatt halk pattogással hűl az átforrósodott pala.
Blaine jutott szóhoz elsőként.
– A döglött lovak... – mormolta. – Hát ez volt az oka, A rohadt
disznó... – és hangja megcsuklott a dühtől. Megfordította lovát és
átügetett a többiekhez. Centaine hallotta, amint odakiált
Hansmeyernek. – Őrmester, nézze meg, mennyi vizünk maradt. A
forrást megmérgezték. – Hansmeyer halkan füttyentett.
– Hát akkor vége is a hajtóvadászatnak. Örülhetünk, ha sikerül
visszajutnunk Kalkrandba.
Centaine azon kapta magát, hogy egész testében reszket a dühtől
és a csalódottságtól. – Meglóg előlünk – suttogta maga elé. – Már az
első csellel legyőzött.
A herélt megérezte a víz szagát és megpróbált lemenni a partra.
Centaine a térdével igyekezett másfelé irányítani és kétségbeesetten
csapkodta az állat nyakát a kantárszíj lelógó végével. Végül sikeresen
kikötötte a többi ló mellé és egy adag nedves malátával kevert zabot
tett az orrzsákjába.
Blaine odajött hozzá. – Bocsáss meg, Centaine – mondta
csendesen –, de vissza kell fordulnunk. Kész öngyilkosság víz nélkül
továbbmenni.
– Tudom.
– Micsoda mocskos kis trükk – rázta meg a fejét Blaine. –
Megmérgezni egy forrást, ami annyi életet táplál a sivatagban.
Rettenetes pusztulást fog eredményezni. Csak egyszer láttam még
ilyet életemben. 1915-ben történt, mikor Walvisból vonultunk
felfelé... – Nem tudta folytatni, mert ebben a pillanatban Kwi futott
oda hozzájuk és izgatottan magyarázott valamit. – Mit mond? –
kérdezte a férfi.
– Az egyik ember azok közül, akiket követünk, beteg – válaszolta
gyorsan Centaine. – Kwi ezeket a kötéseket találta.
A busman két marokra való mocskos, vérfoltos vászondarabot
nyújtott felé.
– Tedd le gyorsan, Kwi – parancsolt rá ellentmondást nem tűrően.
Érezte a rongyokból felszálló émelyítő genny- és rothadásszagot. A
kis busman engedelmesen lábai elé helyezte a förtelmes csomagot.
Blaine pedig kihúzta szuronyát az öve mellől és szétteregette a
vászoncsíkokat a homokon.
– Az álarc! – kiáltott fel Centaine, amint felismerte a zsákot,
amelyet Lothar a fején viselt. A vászon megkeményedett a
beleszáradt vértől és gennytől, csakúgy, mint a khakiszínű ingből
tépett csíkok.
– A sebesült feküdt, miközben a többiek áttették a nyergeket az új
lovakra. Menni sem tudott, úgy támogatták és ültették fel a lovára –
olvasta Kwi a nyomokból.
– Tudod, megharaptam – szólalt meg csendesen Centaine. Mialatt
küzdöttünk, a fogaimat belemélyesztettem a csuklójába. Még a csont
ropogását is éreztem. Elég súlyosan megsebesíthettem.
– Az ember harapása majdnem olyan veszedelmes, mint a
kígyómarás – bólogatott Blaine. – Ha nem kezelik, majdnem minden
esetben vérmérgezést okoz. Abból ítélve, amit elmondtál, Lothar De
La Rey most már súlyos beteg, a karja szörnyen nézhet ki. –
Csizmájának orrával megérintette a bűzölgő rongyokat. –
Elkaphattuk volna. Ilyen állapotban szinte biztosan elkaptuk volna
még az Okavango folyó előtt. Csak lett volna elég vizünk, hogy
tovább tudjunk menni. – Elfordult, hogy ne kelljen látnia Centaine
szenvedését és éles hangon rákiáltott Hansmeyerre. – Őrmester,
mostantól mindenkinek csak fél adag víz jár. Sötétedés után indulunk
vissza a missziós állomásra, így legalább éjszaka hűvösben utazunk.
Centaine nem bírt nyugodtan egy helyben állni. Idegesen
forgolódott, előrement, majd ismét visszasétált a forráshoz. Megállt a
tó mellett és réveteg tekintettel nézte a deszkát, rajta a végzetes
üzenettel.
– Hogy tehetted ezt, Lothar? – suttogta. – Tudom, hogy
megkérgesedett, elkeseredett ember vagy, de ez akkor is iszonyú.
Lassú léptekkel leballagott a meredek parton és leguggolt a kis tó
mellé. Kinyújtotta a kezét és ujja hegyével megérintette a felszín
sima tükrét. Hideg volt a víz -... hideg, mint a halál – gondolta
magában. Gondosan megtörölgette ujja hegyét bricsesznadrágja
szárában és elgondolkozva nézte a tavat.
Eszébe jutott Blaine iménti megjegyzése – „Csak egyszer láttam
még ilyet életemben. 1915-ben történt, mikor Walvisból vonultunk
felfelé...” –, és hirtelen felötlött benne egy rég feledésbe merült
beszélgetés. Ismét maga előtt látta Lothar De La Rey lángoktól
megvilágított arcát, szemeinek üldözött tekintetét és újból hallani
vélte, amint meggyón neki.
– „Meg kellett tennünk, vagy legalábbis, akkor azt hittem, meg
kell tennünk. A köztársaságiak már annyira szorongattak minket. Ha
előre láttam volna a következményeket...”
– Annak idején itt megcsuklott a hangja, nem bírta folytatni, csak
bámulta a lángokat kifejezéstelen tekintettel. Mennyire szerette
akkor. A szeretője volt és bár még nem tudta, már méhében hordozta
a gyermeküket. Akkor, ott, azon az estén megfogta Lothar kezét és
sokáig, vigasztalóan simogatta.
– Nem számít – suttogta, de Lothar felé fordította tragikus
tekintetű szemeit és azt mondta.
– De igenis számít, Centaine. Ez volt életem legnagyobb
őrültsége. Amikor egy hónappal később visszatértem arra a helyre,
úgy éreztem magam, mint egy gyilkos. Már egy mérföldnyiről vagy
még távolabbról éreztem a bűzt. Körös-körül mindenütt döglött
állatok hevertek – zebrák, gazellák, sakálok, kis sivatagi rókák,
madarak. Még a keselyűk is megdöglöttek, amelyek ettek a rothadó
tetemekből. Mennyire értelmetlen halál... Azt a képet nem felejtem
el, amíg élek. Ez az egyetlen dolog életemben, amit igazán
szégyellek és amiért egyszer még biztosan felelnem kell.
Centaine lassan felegyenesedett. Az emlék hatására haragja és
csalódottsága elpárolgott és egyre fokozódó izgatottság vett rajta
erőt. Ismét beledugta ujját a vízbe és töprengve figyelte, amint az
áttetsző felszín táguló körökben fodrozódni kezd.
– Komolyan mondta – szólalt meg fennhangon. – Őszintén
szégyellte magát. Sohasem volna képes rá, hogy még egyszer
elkövesse. – Hideglelős borzongással gondolt arra, amit tenni készül
és hogy bátorítsa magát, remegő hangon tovább beszélt. – Blöff az
egész. A felirat is csak beugratás. Az kell hogy legyen... – elharapta a
mondatot, amint eszébe jutott a három döglött ló. – Azokat már úgyis
leírta – nyugtatgatta magát. – A végkimerülés határán voltak, hát
megmérgezte őket, ez is a blöff része volt. Valószínűleg egy vödör
vízben adta be nekik, de nem mérgezte meg a forrást. Ezt képtelen
lett volna még egyszer megtenni.
Lassan levette fejéről a kalapot, széles karimájával félrekotorta a
felszínt borító hulladékot, a/után kimert vele egy korty vizet és két
kezébe fogva, reszketve felemelte. Mély lélegzetet vett és ajkával
megérintette a hűvös, átlátszó folyadékot.
– Centaine! – harsant fel egy hang a háta mögül. Blaine volt az.
Lerohant a meredek parton és rémülettel vegyes dühvel tépte ki
kezéből a kalapot. A víz kiömlött, végigfolyt Centaine lábán és
eláztatta bricsesznadrágját. Blaine megragadta a karját és vadul rázni
kezdte. Sötétvörösre gyúlt arccal, szikrázó szemekkel közvetlen
közelről üvöltött az arcába. – Tisztára megőrültél, te ostoba liba?!
Eszeveszett dühvel rázta, ujjai acélkarmokként mélyedtek a
karjába.
– Blaine, ne bánts – nyöszörgött Centaine.
– Bántalak? Kedvem volna összeszorítani a csontodat, te hülye...
– Blaine, átverés az egész, biztos vagyok benne. – Most már
komolyan megrémült a férfi őrjöngő haragjától. – Blaine, kérlek!
Hallgass meg!
A férfi lassanként kezdte visszanyerni önuralmát, tekintete
tekintetében kialudt a gyilkos szikra. – Jaj Istenem – mondta. – Azt
hittem...
– Ne bánts – ismételte Centaine bárgyún, mire Blaine végre
elengedte a karját.
– Sajnálom – suttogta, miközben úgy lihegett, mint aki maratoni
futásból érkezett. – Ne tedd ezt velem még egyszer, te nőszemély,
mert legközelebb nem tudom, mit csinálok.
– Blaine! Hallgass már meg – vágott közbe Centaine. – Blöff az
egész. Nem mérgezte meg a vizet. Az életemet tenném rá, hogy nem.
– Majdnem sikerült is – mordult rá a férfi, de tekintetében már
megcsillant az érdeklődés. – Hogy jutottál erre a következtetésre? –
Közelebb hajolt és látszott rajta, hogy hagyná magát meggyőzni.
– Valamikor ismertem őt – kezdte Centaine. – Jól ismertem.
Hallottam, amikor egy fogadalmat tett. Ő volt az, aki még annak
idején, 1915-ben megmérgezte azt a kutat, amiről meséltél.
Beismerte a tettét és azt mondta, soha többé nem bírná megtenni.
Elmesélte, micsoda tömegpusztulást látott és megesküdött, hogy nem
követ el még egyszer hasonlót.
– De azok a döglött lovak mégiscsak ott hevernek – jelentette ki
Blaine. – Azokat hogy magyarázod meg?
– Jó. Megmérgezte őket. Mindenképpen pusztulásra voltak ítélve.
Kidőltek és azt mégsem tehette, hogy otthagyja őket martalékul az
oroszlánoknak.
Blaine a tavacska széléhez lépett és a vizet nézte.
– És te ilyen veszélynek akartad kitenni magad... – mondta
halkan. Hirtelen idegesen összerázkódott, megfordult és elkiáltotta
magát.
– Hansmeyer őrmester!
– Uram – sietett hozzá az őrmester a lovak mellől.
– Őrmester, hozza ide azt a lesántult kancát – utasította Blaine.
Hansmeyer visszatért a lovakhoz és egy perc múlva már jött is a
kiszemelt állattal. A szegény pára jobb első bokája kificamodott és
így is, úgy is el kellett volna búcsúzniuk tőle.
 – Hagyja inni! – parancsolta Blaine.
– Uram? – kérdezte meglepetten Hansmeyer, majd mikor
megvilágosodott előtte parancsnokának szándéka, meglepetése
rémületté vált. – A forrásból? De hát az meg van mérgezve uram.
– Éppen ezt szeretnénk kideríteni – válaszolta Blaine zordan. –
Engedje oda a vízhez!
A fekete kanca türelmetlenül sántikált le a parton és hosszú
nyakát a tavacska fölé hajtva inni kezdett.
Nagy, mohó kortyokban nyelte az életet adó nedűt. Hallották,
amint a víz bugyborékolva szalad le a torkán és szinte látni vélték,
amint a hasa dagadni kezd.
– Én nem akartam, hogy egy lovat használjunk fel ilyesmire –
suttogta Centaine. – Ó Istenem, borzasztó lesz, ha kiderül, hogy
mégis tévedtem.
Mikor a ló már teleitta magát, Blaine ráparancsolt Hansmeyerre.
– Vigye vissza a többi közé.
Karórájára pillantott. – Egy órát adunk neki – határozott, majd
kézen fogta Centaine-t, bevezette a tetőszerűen kiugró kőlap
árnyékába és leültette maga mellé.
– Azt mondod, ismerted? – kérdezte hosszas hallgatás után. –
Milyen jól ismerted?
– Nekem dolgozott... évekkel ezelőtt – válaszolta Centaine. Ő
végezte az első feltárási munkálatokat a bányában. Tudod, ő
eredetileg mérnök.
– Igen, tudom. Ez is rajta van a priuszán – mondta Blaine és
ismét hallgatásba burkolózott. – Mégis nagyon jól kellett ismerned,
ha ilyesmiket is bevallott neked – csúszott ki végül a száján. – A
férfiember számára a lelkiismeret-furdalás a legbensőbb titkok közé
tartozik.
Centaine hallgatott. – Most mit mondhatnék neki erre? –
gondolta. – Hogy a szeretője voltam Lothar De La Reynek? Hogy
szerettem és szültem neki egy fiút?
Blaine azonban váratlanul elnevette magát. – A féltékenység
valóban az egyik legkevésbé szeretetre méltó érzés, ugye?
Visszavonom az iménti kérdésemet. Arcátlanság volt tőlem. Bocsáss
meg.
 Centaine válaszul a karjára tette a kezét és hálásan rámosolygott.
– Ez persze nem jelenti azt, hogy én is megbocsátottam neked az
ijedséget, amit okoztál nekem – mondta a férfi tettetett szigorral. –
Még mindig boldogan a térdemre fektetnélek és elnáspángolnálak
érte.
Centaine a gondolattól különös, perverz kis csiklandást érzett a
gerincében. A férfi tajtékzó dühe halálra rémítette, de ugyanakkor
izgalomba is hozta. Mióta elindultak a missziós állomásról, meg sem
borotválkozott. Arcán úgy sötétlett a frissen kiserkedt, erős szakáll,
akár a vidra szőre, eltekintve az egyetlen ősz száltól, amely parányi
csillagként fehérlett a szája sarkában.
– Mit nézel? – kérdezte.
– Azon törtem a fejem – felelte mosolyogva Centaine –, hogy
vajon szúrna-e a szakállad... mármint ha úgy döntenél, hogy a
náspángolás helyett inkább megcsókolsz.
Látta rajta, hogy küzd a csábítás ellen – mint egy fuldokló az ár
sodrásával. Elképzelte, miként hadakozik a félelmeivel, a kételyeivel
és a kínzó vággyal, amely ott lobogott a zöld szemek mélyén. Nem
húzódott el, nem is hajolt felé, csak nézett rá és várta, hogy
tudomásul vegye azt, aminek elkerülhetetlenül be kell következnie.
Vadul, már-már durván csókolt, mintha haragudna magára a
gyengeségéért és az asszonyra, amiért becsalogatta őt a hűtlenség
ezernyi veszélyt rejtő dzsungelébe. Centaine szinte aléltan omlott el a
karjaiban és teljes odaadással kínálta fel nedves, puha ajkát.
Blaine végül szemmel látható gyötrelemmel kiszakította magát az
ölelésből és talpra ugrott. – Isten irgalmazzon nekünk – suttogta és
felrohant a parton. Centaine ott maradt örömével, nyugtalanságával,
bűntudatával és a pusztító tűzzel, amelyet a férfi lobbantott fel a
szívében.
Hansmeyer őrmester riasztotta fel gondolataiból, aki a part
tetejéről kiáltott le neki.
– Malcomess alezredes úr hívatja, asszonyom.
Furcsa hangulatban követte az őrmestert a lovakhoz. Mintha
elszakadt volna a valóságos világtól. Alig érezte lába alatt a talajt,
minden álomszerűnek és távolinak tűnt.
Blaine a lesántult kanca mellett állt és szeretetteljesen cirógatta az
állat nyakát. A ló apró horkantásszerű hangokat hallatott és szelíden
harapdálta köpenyének elejét. Centaine megállt a másik oldalon és a
kanca nyaka felett egymásra néztek.
– Nem fordulunk vissza – szólalt meg csendesen Blaine és az
asszony azonnal megértette szavainak rejtett kettős értelmét. –
Továbbmegyünk... együtt.
– Igen, Blaine – egyezett bele alázatosan.
– És a pokolba a következményekkel – tette hozzá rekedten a
férfi.
Tekintetük még egy másodpercig összefonódott, majd Blaine
felemelte a hangját. – Őrmester, itassák meg az összes lovat, és
töltsék meg a palackokat. Kilencórányi lemaradást kell behoznunk.

Egész éjszaka megállás nélkül mentek. A két kis busman a hold

ezüstös fényénél csalhatatlan biztonsággal követte a csapást. Azután
felkelt a nap és első sugaraival bíborvörös árnyékokat varázsolt a
mély patanyomok belsejébe.
A menekülők most már négyen voltak, mivel a forrásnál a lovak
őrzője is csatlakozott a bandához. Mindegyikük egy-egy tartalék
lovat vezetett.
Napkelte után egy órával megtalálták a helyet, ahol a
szökevények az előző éjjel letáboroztak. Lothar itt is elhagyott két
lovat. Mindkét állat a végét járta – szemmel láthatólag brutális
kegyetlenséggel bántak velük és agyonhajszolták őket. Imbolygó
térdekkel álldogáltak a tábortűz maradványai mellett, amelyekre
Lotharék távozásuk előtt homokot terítettek. Kwi félresöpörte a
homokot és a parázsló hamu fölé térdelve élesztgetni kezdte a tüzet.
Hamarosan apró lángocska dugta ki fejét az elszenesedett ágak alól,
Kwi pedig boldogan vigyorgott, mint egy csintalan kis bolond.
– Amíg ezek aludtak, öt-hat óra előnyre sikerült szert tennünk –
mormolta Blaine és Centaine-re nézett. Centaine rögtön felriadt
elcsigázottságából, kihúzta magát a nyeregben, de arca sápadt volt és
feje zúgott a fáradtságtól.
– Úgy dobja el a lovait, mintha egy egész hadseregre való volna
belőlük – mondta és mindketten megütközve nézték a két sorsára
hagyott állatot. Két gesztenyebarna kanca volt, egyiküknek fehér folt
ékeskedett a homlokán, a másik fehér zoknit viselt a bokáin.
Mindkettő szomorúan lehorgasztott fejjel állt, szájuk csaknem a
földet súrolta. Nehézkes mozgásuk elárulta, hogy nagy fájdalmaik
lehetnek, feldagadt nyelvük feketén lógott ki a szájuk szélén.
– Hát nem pazarolta rájuk a vizet – bólogatott Blaine szomorúan.
– Szegény párák...
– Agyon kell lőnöd őket – szólt Centaine.
– Persze. Éppen ezért hagyta itt őket – mondta halkan a férfi.
– Nem értelek.
– A lövések... – magyarázta Blaine. – Arra számítanak, hogy
meghallják a lövéseket.
– Jaj Blaine! – fakadt ki az asszony. – Akkor most mit tegyünk?
Nem hagyhatjuk itt őket így.
– Készíts kávét és reggelit – mondta gyöngéden Blaine.
Mindannyian fáradtak vagyunk – lovak és emberek egyaránt.
Szükségünk van egy-két óra pihenésre, mielőtt továbbmegyünk. –
Leugrott a nyeregből és kioldozta az összetekert takarót. – Én addig
elintézem ezeket a szerencsétleneket.
Miközben kirázta borjúbőr derékalját, odalépett az első kancához.
Megállt előtte, előhúzta szolgálati pisztolyát, majd a vastag borjúbőrt
jobb keze köré tekerte, amelyben a fegyvert tartotta.
Tompa, puffanó hang hallatszott és az állat hang nélkül a földre
rogyott. Lába még egyszer görcsösen megvonaglott, majd elernyedt
és nem mozdult többé. Centaine elfordította a fejét és kétségbeesett
ügybuzgalommal töltögette a kávét, miközben Blaine nehézkes
léptekkel odament a másik barna kancához.

A hang olyan halk és távoli volt, hogy igazából nem is hallatszott.

Éppen csak annyira rezegtette meg a levegőt, mint egy madár
szárnycsapása, de Swart Hendrick és Lothar De La Rey felkapták
fejüket és megállították a lovakat. Lothar felemelt kézzel csendre
intette a többieket és mindketten lélegzet-visszafojtva vártak.
A messzeségből ismét megütötte fülüket az alig hallható
pukkanás – egy puskalövés fojtott hangja. A két férfi egymásra
nézett.
– Az arzéntrükk, úgy látszik, nem vált be – dörmögte a hatalmas
termetű fekete ovambo. – Tényleg meg kellett volna mérgezned azt a
vizet. – Lothar fáradtan megrázta a fejét.
– Valószínűleg úgy száguld utánunk, mint egy nőstényördög.
Négyórányira lehetnek tőlünk, ha jól meghajtják a lovakat, még
annyira sem. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan ideér.
– Nem tudhatod biztosan, hogy ő az – mondta Hendrick.
– Ő az – bólogatott Lothar és arcán nyoma sem látszott a
kételynek. – Megígérte nekem, hogy utánam jön. – Hangja rekedt
volt, kiszáradt ajkán durva pikkelyekben repedezett fel a bőr. Vérben
forgó szemei félig összeragadtak a sárgás váladéktól, alattuk sötétlila
karikák húzódtak. Szőkésfehér szakálla mocskos csimbókokban állt
össze a portól és az izzadságtól.
Karját könyékig vastag pólya borította, a vászoncsíkok alól sárga
foltokban szivárgott a genny. A nyakán átvetett töltényszíj
segítségével felkötötte a sérült végtagot és részben így, részben a
nyeregkápához szíj ázott fekete páncélkazettának támasztva tartotta
nyugalmi helyzetben.
Hátrafordult a nyeregben és szétnézett az itt-ott csenevész
tövisbozótokkal borított síkságon. A mozdulattól azonban újabb
szédülési roham tört rá és a páncélkazettába kellett kapaszkodnia,
hogy le ne essen a lóról.
– Apa! – kiáltott fel Manfred, megragadva apja ép karját.
Arcvonásait feldúlta az aggodalom. – Apa! Jól vagy?
Lothar behunyta a szemét. – Semmi baj – felelte rekedt, károgó
hangon. Érezte, hogyan terjed a fertőzés, hogyan pusztul az eleven
hús kezén és alsókarján. Hártyavékonynak érezte a bőrét és olyan
feszesnek, hogy attól félt, menten szétreped, mint egy túl érett szilva
héja. A vér egyre tovább sodorta testében a gyilkos mérget. Hóna
alatt fájdalmasan megduzzadtak a nyirokmirigyek, egész testét hideg
verejték öntötte el. Szemei égtek, halántéka lüktetett, gondolatai
összezavarodtak.
– Gyerünk – suttogta. – Tovább kell mennünk. – Hendrick
felvette a kantárszíjat, amelynél fogva Lothar lovát vezette.
– Várj! – hörögte Lothar, ismét megbillenve a nyeregben. –
Mennyire vagyunk a következő víztől?
– Holnap dél előtt ott leszünk.
 Lothar koncentrálni próbált, de a láz elhomályosította agyát.
– A lóvasak... – motyogta. – Ideje lerakni a lóvasakat.
Hendrick bólintott. A hegyi rejtekhely óta hurcolták magukkal a
lóvasakat. Hetvenfontnyi súlyukkal alapos megterhelést jelentettek
az egyik teherhordó állat számára. Éppen ideje volt már
megszabadulni egy részüktől.
– Itt hagyunk neki valamit, ami majd rájuk csalogatja.

A rövid pihenő, a sebtében elköltött étkezés, de még a forró,

méregerős és alaposan túlcukrozott kávé is csak fokozni látszottak
Centaine fáradtságát.
– Akkor sem engedem, hogy legyőzzön – hajtogatta makacsul. –
Nem adom fel, amíg ők fel nem adják. – A sivatag azonban őt is
kegyetlenül meggyötörte. Úgy érezte, mintha töredezne a bőre, mint
a száraz pergamen, a napfénytől égett a szeme és megfájdult a feje.
Szeme sarkából Blaine-re pillantott. Egyenesen, délceg tartással
ült a nyeregben, mint az elszántság és a fáradhatatlanság élő szobra,
de amint Centaine felé fordult, tekintete ellágyult.
– Tíz perc múlva megállunk és iszunk valamit – mondta halkan.
– Semmi szükség rá, jól vagyok – ellenkezett Centaine.
– Mindannyian fáradtak vagyunk, nem csak te – torkolta le
szelíden a férfi. – Nem szégyen bevallani. – Hirtelen elhallgatott és
kezéből ellenzőt formálva a szeme köré, valamit kémlelt maguk előtt
a távolban.
– Mi az? – tudakolta Centaine.
– Nem vagyok biztos benne... – szeméhez emelte a nyakában
lógó látcsövet és a lencse fókuszát arra az apró sötét foltra igazította,
amely a távolból felkeltette a figyelmét. Még mindig nem tudok
rájönni, mi lehet az – mondta, azzal átadta a látcsövet. Centaine
belenézett és izgatottan felkiáltott.
– Blaine! A gyémántok! Az a táska a gyémántokkal! Ezek
eldobták a gyémántokat!
Fáradtsága egy pillanat alatt lehullott róla, akár egy ócska köpeny
és még mielőtt Blaine megakadályozhatta volna, sarkát a herélt
oldalába vágta és a busmanokat megelőzve elvágtatott. A két tartalék
ló kényszerűen követte kötőféken, a vizespalackok vadul táncoltak a
hátukon.
– Centaine! – kiáltott rá Blaine. Megsarkantyúzta lovát és
nyomába eredt, megpróbálta utolérni.
Hansmeyer őrmester lehajtott fejjel kornyadozott a nyeregben, de
rögtön felriadt, amint a két vezér elvágtatott.
– Csapat előre! – kiáltotta és az egész társaság nekiiramodott.
Ám ekkor Centaine heréltje hirtelen felordított fájdalmában és
felágaskodott lovasa alatt. Centaine majdnem leesett a nyeregből, de
hála kivételes lovaglótudásának az utolsó pillanatban sikerült
visszanyernie egyensúlyát. Ekkorra már a két tartalék ló is a
fájdalomtól vonyítva ágaskodott és rúgkapált. Blaine megpróbált
kitérni, de már elkésett. Saját lova kínlódva rogyott össze alatta, két
tartalék állata rémült nyerítéssel, kétségbeesetten igyekezett
szabadulni a kötőfék fogságából.
– Állj! – üvöltött fel. Megfordult és két karjával vadul integetve
próbálta megállítani Hansmeyert és társait. – Állj! Csapat állj! –
visszhangozta az őrmester. Hihetetlen lélekjelenléttel sikerült
megállítania lovát és keresztbe fordulva elállta a többiek útját. Az
állatok rémülten visszahőköltek és hatalmas porfelleget kavarva
megálltak.
Centaine leugrott a nyeregből és szemügyre vette a herélt mellső
lábait. Mindkettőt sértetlennek találta, ám amikor felemelte az állat
egyik hátsó patáját, a döbbenettől elállt a lélegzete. A ló patájának
puha középső részéből rozsdás vastüske meredt elő. A sebből már
csörgött a vér, lecsöpögött a földre és sötétvörös iszap formájában
keveredett el a finom szemcséjű sivatagi homokkal.
Centaine óvatosan ujjai közé fogta az iszonyú fémbogáncsot és
megpróbálta kihúzni, de a tüske már mélyen belefúródott a húsba. A
szerencsétlen állat egész testében remegett a fájdalomtól. Centaine
kétségbeesetten húzta, csavargatta, vigyázva, nehogy a kiálló tüskék
a kezébe fúródjanak. Végül sikerült kirántania és a förtelmes tárgy
vértől nedvesen ott meredezett a tenyerén. Felegyenesedett és
szótlanul meredt Blaine-re, aki a saját lovával foglalatoskodott és
már két hasonló rémséget tartott a kezében.
– Lóvasak – szólalt meg Blaine. – A háborúban láttam utoljára
ezeket az átkozott vacakokat. – Ezek a durván összekovácsolt
tárgyak megtévesztőén hasonlítottak az Afrika bozótos síkságain
lépten-nyomon előforduló ördögtövisre. Négy hegyes tüskéjük
csillag alakban meredezett, úgy, hogy az egyik mindig felfelé állt.
Egy-egy ilyen három hüvelyk hosszúságú hegyes vasszeg könnyedén
megnyomoríthatott embert és állatot, de arra is kiválóan alkalmas
volt, hogy felhasítsa az autók kerekének gumiabroncsát.
Centaine körülnézett és most látta csak, hogy a földön körös-
körül tucatjával meredeznek az alattomos tüskék. Az enyhe szellő
finom homokréteget hordott rájuk, ami elrejtette őket a gyanútlan
tekintetek elől, de a legkevésbé sem csökkentette szörnyű hatásukat.
Gyorsan lehajolt és nekilátott hogy mindhárom lovát
megszabadítsa a gyilkos tövisektől. A herélt mindkét hátsó patájával
beléjük lépett, a tartalék lovak közül az egyiknek két, a másiknak
három lába sérült meg. Centaine egyenként kiszedegette a vasakat,
azután a dühtől tajtékozva, nagy ívben elhajította őket.
Hansmeyer őrmester leszállította embereit a nyeregből és
mindnyájan odasiettek, hogy segítségükre legyenek. Óvatosan
lépegettek előre a homokban, mert a hegyes tüskék a csizmák talpán
is könnyűszerrel áthatolhattak. Megtisztítottak egy keskeny ösvényt,
amelyen át az állatokat visszavezethették a biztonságos területre, de a
hat szerencsétlenül járt lovon már nem lehetett segíteni. Lassan,
kínlódva sántikáltak, szemmel láthatólag minden lépés szörnyű
fájdalmat okozott nekik.
– Mind a hatnak búcsút mondhatunk – suttogta Blaine keserű
dühvel. – Várjatok csak, ha egyszer a kezem közé kaparintom azt a
rohadékot... – A nyergére szíjazott tokból előhúzta a 303-as puskát és
odaintette Hansmeyert. – Rakják át a nyergeiket két tartalék lóra.
Töltsék fel az összes vizespalackot azokból, amelyek a sérült
állatokon vannak. Vegyen maga mellé két embert és jelöljenek ki egy
biztonságos ösvényt a veszélyes rész megkerülésével. Mozgás!
Egyetlen felesleges percünk sincs.
Centaine magukra hagyta őket és óvatosan kerülgetve a fenyegető
csapdákat, elindult a gyémántokért. Nemsokára ott állt a kis
zománcozott fekete doboz felett, amely annyi bajt okozott. Felemelte
a homokból. A fedél ellenállás nélkül felcsapódott és Centaine
kifejezéstelen tekintettel bámulta az üresen tátongó kazettát. Ledobta
a földre és visszanézett.
Blaine emberei nem vesztegették az időt. A nyergeket már
átrakták a sértetlen lovakra. Hansmeyer őrmester éppen elővezette a
fekete heréltet, amelyet Centaine számára választottak ki. Az egész
csapat lóra szállt és libasorban haladva megkerülték a veszélyes
területet. Az emberek kihajoltak a nyeregből és vizsga szemekkel
fürkészték a homokot, további lóvasak után kutatva. Centaine-t egy
új, szorongató érzés kerítette hatalmába. Tudta, hogy mostantól
fogva egy perc nyugalmuk sem lesz, mert azt biztosra vette, hogy
Lothar még korántsem állította fel minden csapdáját. Felkészült rá,
hogy még továbbiakkal is találkozni fognak útközben.
Hansmeyer lépett oda hozzá. – Készen állunk az indulásra
asszonyom. – Centaine átvette tőle az új ló kantárszíját, felült a
nyeregbe és mindketten visszanéztek.
Blaine hátat fordított nekik és Lee Enfield karabélyát csípőjéhez
szorítva, lehajtott fejjel megállt a hat sérült lóval szemben. Úgy
látszott, mintha imádkozna, de az is lehet, hogy csak az akaraterejét
próbálta megerősíteni.
Lassan vállához emelte a puska agyát és meghúzta a ravaszt.
Sorozatban adta le a lövéseket, anélkül, hogy közben egyszer is
leengedte volna a fegyvert. Jobb keze szaporán pöccintette ide-oda a
závárt és a lövések hangja éles, elnyújtott dobpergésként verte fel a
sivatag csendjét. A lovak hangtalanul rogytak egymásra, egyetlen
hatalmas, fájdalmasan vonagló halmot alkotva. Azután a fegyver
elnémult és a hirtelen támadt halálos csendben Blaine lassan feléjük
fordult. Centaine a távolság ellenére is jól ki tudta venni az
arckifejezését.
Hirtelen azon vette észre magát, hogy sír. A könnyek gyors
egymásutánban peregtek le arcán és nem bírta megállítani őket.
Blaine odalovagolt mellé, ránézett és mikor meglátta szemében a
könnyeket, elfordította tekintetét, hagyva, hogy kisírja magát.
– Majdnem egy teljes órát veszítettünk – mondta. – Csapat,
indulj!
Sötétedés előtt a busmanok még két ízben állították meg a sort,
hogy azután óvatosan megkerüljék a gonoszul felmeredő tüskéket. A
keserves procedúra mindkét alkalommal értékes percekbe került.
 – Teret veszítünk – állapította meg Blaine. – A lövések
valószínűleg megriasztották őket. Tudják, hogy valahol friss lovak
várnak rájuk és most gyorsabban mennek – sokkal gyorsabban, mint
ahogy mi merünk.

A vidék arculata drámai gyorsasággal változott, ahogyan

Busmanföld végtelen síkságait elhagyva megérkeztek a kavangói
terület szelíd ligetekkel borított lankái közé.
Az összetömörült ősi homokdűnék hullámzó lejtőin fiatal
mopanicsemeték zöldelltek a magas fák, a szépséges
szomorúfűzbokrok és a finom, tollszerű pihével borított albiziák
között. A sekély völgyeket benőtte a vékony szálú sivatagi fű – az
ezüstös rózsaszín kalászok cirógatva súrolták kengyelbe bújtatott
lábukat, miközben ellovagoltak közöttük.
A víz itt már közel volt a felszínhez és az egész természet az
éltető őselem jelenlétét látszott tükrözni. Mióta elhagyták a kalkrandi
missziós állomást, most láttak először nagyvadakat, – zebrákat,
rőtarany szőrű impalákat. Ez biztos jele volt annak, hogy a forrás,
amelyhez igyekeznek, nem lehet túlságosan messze, hiszen ezek az
állatok naponta járnak inni.
Számukra mindenesetre már az sem lett volna túlságosan korai,
ha máris odaérnek. A lovak a végkimerülés határán, elgyengülve
vonszolták magukat lovasaik súlya alatt. A palackok alján már csak
néhány hüvelyknyi víz lötyögött, amely minden lépésnél mély,
kottyanó hangot adott, mintha csak szomjúságukból kívánna csúfot
űzni.
Lothar De La Rey már nem bírt segítség nélkül megülni a
nyeregben. Swart Hendrick az egyik oldalán lovagolt, a fattya, Klein
Boy a másikon. Kétfelől támogatták, mikor az önkívület hullámai
időről időre átcsaptak rajta. Ilyenkor hisztérikus kacagások közepette
összefüggéstelen szavakat kiáltozott és ha nem tartják erősen,
lezuhant volna a lóról. Manfred a nyomukban haladt. Aggodalmas
pillantásokkal nézte az apját, de túl kimerült és szomjas volt ahhoz,
hogy segítségükre legyen.
Felkapaszkodtak egy újabb dűnére. Swart Hendrick felállt a
kengyelben, lenézett az alattuk elterülő sekély medencére. Alig merte
elhinni, hogy célhoz értek ezen a jellegtelen vidéken, ahol minden
domb, völgy, erdő és liget pontos hasonmása a megelőzőnek és az
utána következőnek. Csak a nap állására és a sivatagi ember
sajátságos ösztönére támaszkodhattak.
Hirtelen viharos jókedve kerekedett, amint megpillantotta a
szürkés törzsű mopanifákat, amelyek utolsó ittlétük óta óriásokká
serdültek az alattuk szivárgó víz jóvoltából. Valamivel távolabb most
is ott állt a négy hatalmas ernyőszerű akácia, pontosan ugyanúgy,
ahogyan emlékeiben őrizte őket. Törzseik közt selymes fénnyel
csillant meg a tenyérnyi állóvíz rezzenéstelenül nyugodt tükre.
A lovak egy utolsó nekirugaszkodással lebotladoztak a
domboldalon, átvágtak a fák között, és végre-valahára kiértek az
összezsugorodott pocsolya agyagos partjára.
A tejeskávészínű tavacska legszélesebb pontján sem volt több tíz
lépésnyinél és a közepén is legfeljebb egy felnőtt ember térdéig ért.
Körülötte vad összevisszaságban több tucat különbözőféle láb, pata
és mancs lenyomata látszott – a madarak apró, villaszerű lábaitól
kezdve az elefántbébik kerek talpáig, amelyek akkorák voltak, mint
egy-egy szemeteskuka fedele. A tűző nap betonkeménységűvé égette
a fekete agyagot és a nyomok sokasága különös relieffé kövült.
Hendrick és Klein Boy a tavacska közepére vezették lovaikat,
azután mindketten hasra vágták magukat a langyos, iszapos vízben,
vadul csapkodtak maguk körül és boldog hahotázással vedeltek.
Manfred óvatosan lesegítette apját a lóról, majd a vízhez rohant,
színültig merte a kalapját és sietett vissza. Lothar két térdére
támaszkodva, magatehetetlenül hevert a földön. Mohón esett neki a
víznek, félrenyelt és fuldokolva köhögni kezdett. Arca felpüffedt,
szemei zavarosan csillogtak a láztól. A vérében szétáradó méreg
lassan felégette a szervezetét.
Swart Hendrick kigázolt a partra, csizmái cuppogtak, ruhája
csuromvizes volt. Még mindig boldogan vigyorgott azután váratlanul
megtorpant és vastag fekete ajkáról lehervadt a mosoly.
– De hiszen itt nincs senki – mordult fel. – Bölény és Gólya... hol
a fészkes fenébe vannak? – Nekiiramodott és lélekszakadva rohant a
legközelebbi akácia árnyékában álló, kezdetlegesen összetákolt
kalyiba felé.
 A kunyhó üresen, elhagyatottan állt. A tábortűz kormos
maradványai szanaszét szóródtak a földön. A legfrissebb nyom is
többnapos vagy inkább többhetes volt. Hendrick őrjöngő dühvel
keresztül-kasul száguldozott az erdőben, majd mikor senkit sem
talált, visszatért Lotharhoz. Klein Boy és Manfred éppen az akácia
árnyékába támogatták a sebesültet és hátát a fa törzsének támasztva a
földre fektették.
– Meglógtak, mi? – kérdezte Lothar, mintha már előre tudta
volna, mit készül hírül adni Hendrick. – Sejthettem volna. Túl nagy
volt a kísértés. – A pihenéstől és a víztől erőre kapott, elméje újra
megvilágosodott.
– Biztos már egy-két nappal azután megszöktek, hogy otthagytuk
őket – morfondírozott Hendrick, miközben leroskadt mellé a
homokba. – Magukkal vitték a lovakat, eladták őket a portugáloknak,
aztán hazamentek az asszonyhoz.
– Hendrick, ígérd meg nekem, hogy ha még egyszer az utadba
kerülnek, lassan ölöd meg őket... nagyon lassan szólalt meg Lothar.
– Elképzelem, hogyan fogom csinálni – suttogta Hendrick. –
Azzal kezdem, hogy megetetem velük a saját szerszámukat... egy
tompa késsel levágom nekik és apró darabokban a pofájukba
gyömöszölöm.
Elhallgatott és mindketten szótlanul bámulták négy megmaradt
lovukat, amint szomorúan lehorgasztott fejjel álldogáltak az iszapos
pocsolya mellett.
– Még hetven mérföld van hátra a folyóig... legkevesebb hetven
mérföld – törte meg a csendet Lothar. Lassan elkezdte letekerni a
karját borító mocskos vászoncsíkokat.
Az elfertőződött végtag már-már groteszk látványt nyújtott. A
kéz alakját és méretét illetően egyaránt egy érett görögdinnyére
emlékeztetett. Az elhalt ujjak mozdulatlanul meredeztek elő a
zöldeskék gömb oldalából. A duzzanat egészen a könyökéig tovább
folytatódott. Alkarja eredeti vastagságának háromszorosára dagadt, a
bőr felrepedt és a sebből zavaros, vízszínű nedv szivárgott. Ott, ahol
Centaine belévájta a fogait, mély, sárga váladéktól csillogó üregek
keletkeztek, szélükön virágszirmok módjára nyíltak ki az eleven hús
cafatai. A seb a rothadás nehéz, édeskés szagát árasztotta. Lothar
undorodva fintorította el az orrát.
A könyök felett a fertőzés még nem volt ennyire súlyos, de a bőr
alatt már élénkpiros csíkok futottak fel, egészen a váll magasságáig.
Lothar ép kezével óvatosan megtapogatta hónaljában a megduzzadt
mirigyeket. Olyan kemények voltak, akár a puskagolyók.
– Üszkösödés – mondta magában. Most jött rá, hogy a
karbolsavas oldat, amellyel eredetileg fertőtlenítette a harapás okozta
sebet, csak rontott az állapotán. – Túl erős volt – motyogta. – Túl
erős volt az oldat. – A maró folyadék szétroncsolta a sebet körülvevő
hajszálereket és ezzel valósággal előkészítette a terepet az
üszkösödés számára. – Le kéne vágni a kezemet – mormolta. Most,
hogy végre szembe kellett néznie a megváltoztathatatlan ténnyel, egy
másodpercig még az is megfordult a fejében, hogy saját kezűleg
végzi el a műtétet. Elképzelte, amint a könyökízülettől kiindulva
vágni kezdi és...
– Nem vagyok képes megcsinálni – döntötte el a kérdést. – Még
gondolni sem bírok rá. Tovább kell mennem, amíg ez az átkozott
üszkösödés engedi... Manie kedvéért. Felnézett a fiúra.
– Friss kötésre van szükségem – szólalt meg. Igyekezett
határozottan és magabiztosan beszélni, de csak erőtlen károgás jött ki
a torkán. Manfred, aki eddig dermedten bámulta a pusztuló végtagot,
elfordította fejét, felállt és elindult.
Lothar karbolsavkristályokat szórt a gennyedő sebekre az
összeset, amennyi csak volt –, és egy széttépett takaró csíkjaival
bekötözte őket. A nélkülözhető ruhadarabokból már mind kötést
csináltak.
– Mennyire lehet tőlünk, Henny? – kérdezte, miközben
megcsomózta a kötést.
– Valószínűleg sikerült időt nyernünk – felelte Hendrick
némiképp bizonytalanul. – Most már nekik is vigyázniuk kell a
lovakra. De nézd meg a mieinket.
A négy agyonhajszolt állat siralmas látványt nyújtott. Egyikük
lefeküdt a víz partján, mintha csak jelezni kívánta volna, hogy
megadta magát sorsának.
– Öt vagy hat óra előnyünk lehet – kockáztatta meg Hendrick.
Lothar nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy hangot adjon
kételyeinek – úgyis tisztában voltak vele mindnyájan. A folyóig még
hetven mérföld volt hátra és arra sem volt semmiféle garancia, hogy
üldözőik tiszteletben tartják az államhatárt és nem követik őket
portugál területre is.
– Manfred – suttogta. – Hozd ide a gyémántokat. – A fiú letette
apja mellé a vászon oldalzsákot és óvatosan kibontotta.
A zsákból huszonnyolc egyforma, piros viaszpecséttel lezárt,
barna kartonpapír csomagocska került elő. Lothar négy kis halomba
osztotta szét őket, mindegyikbe hét-hét csomagot.
– Mindenki egyformán részesedik – szólt. – Minthogy nem
tudjuk külön-külön felbecsülni a csomagok tartalmát, az egészet
négy részre osztjuk és a legfiatalabb választ először. – Hendrickre
pillantott. – Egyetértesz?
Swart Hendrick megértette, mit jelent ez a gesztus. A zsákmány
szétosztásával kimondatlanul elismerték, hogy a folyót már nem
fogja mindegyikük elérni. Ránézett Lotharra, azután szomorúan
lehorgasztotta a fejét. Kora ifjúságuk óta jóban-rosszban
elválaszthatatlanul együtt voltak ezzel az aranyszőke hajú, fehér bőrű
sátánfajzattal. Soha nem gondolkodott rajta, mi lehet az, ami
összekötötte őket. Egész életében mélységes és engesztelhetetlen
gyűlölettel viseltetett minden fehér ember iránt, ezt az egyet kivéve.
Oly sok kockázatot vállaltak, annyi mindent láttak, annyi bajban és
örömben volt részük együtt. Sohasem gondolt kettejük kapcsolatára
úgy, mint szeretetre vagy barátságra. Mégis most, hogy küszöbön állt
az elválás, iszonyú kétségbeesés kerítette hatalmába, úgy érezte,
mintha egy kicsit meg kellene halnia.
– Rendben van – felelte mély, zengő hangján, mintha egy
templom nagyharangja kondult volna meg és felnézett a fehér fiúra.
Apa és fia számára egyet jelentettek. Ugyanazt érezte Manfred iránt
is, amit Lothar iránt.
– Nem is tudom... – kezdte Manfred vonakodva. Mindkét kezét
háta mögé rejtette és szemmel láthatólag nem akaródzott neki a
csomagokhoz nyúlni.
– Rajta – reccsent rá az apja, mire engedelmesen kinyújtotta a
kezét és rátette a legközelebbi csomagra.
– Vedd el őket – parancsolt rá Lothar és a fekete fiúra nézett. –
Te jössz, Klein Boy.
Már csak két csomag maradt és Lothar kisebesedett ajkával
Hendrickre vigyorgott. – Hány éves is vagy te, Henny? – kérdezte.
– Olyan öreg vagyok, mint a lepusztult hegyek és olyan fiatal,
mint a tavasz első virága – válaszolta az ovambo és mindketten
elnevették magukat.
– Ha csak egy gyémántot kaptam volna minden alkalommal,
amikor együtt nevettünk – gondolta magában Hendrick –, akkor most
én volnék a világ leggazdagabb embere. – És minden erejét össze
kellett szednie, hogy arcán tartsa a mosolyt. – Fiatalabb kell hogy
légy nálam – mondta hangosan. – Mert hogy mindig nekem kellett
vigyáznom rád, mint egy dadának. No válassz!
Lothar elvette az egyik csomagot és odalökte Manfrednak. –
Tedd a zsákba – mondta, Manfred pedig mindkettejük részét
visszarakta a vászonzacskóba és bekötötte a zsák száját. Hendrick és
Klein Boy köpenyük zsebébe süllyesztették a saját részüket.
– Töltsétek meg a palackokat – adta ki az utasítást Lothar. A
folyóig már csak hetven mérföld.
Mikor elkészültek, Hendrick lehajolt, hogy felsegítse, ő azonban
bosszúsan ellökte magától és az akácia törzsébe kapaszkodva
feltápászkodott.
Az egyik ló már nem bírt lábra állni, otthagyták a víz partján
fekve. A másik az első mérföld után kidőlt, a maradék kettő azonban
elszántan botorkált tovább. Egy ember teljes súlyát már nem bírták
el, így azután egyikük a vizespalackokat vitte, a másik pedig mankó
gyanánt szolgált Lothar számára. Botladozva haladt a ló mellett, ép
karjával az állat nyakába kapaszkodva.
A többiek felváltva vezették a lovakat és a siralmas menet ádáz
eltökéltséggel vánszorgott észak felé. Lothar időről időre hangos
kacajra fakadt és énekelt, méghozzá olyan szép, tiszta és erős
hangon, hogy hallatára Manfredot az örömteli megkönnyebbülés
hulláma öntötte el. De az ének kisvártatva halkulni kezdett, a hang
reszketeggé vált és végül elcsuklott. Lothar hirtelen eszelős
ordítozásban tört ki, hol átkozódva fenyegetőzött, hol könyörögve
igyekezett elkergetni magától lázas képzeletének rémalakjait.
Manfred hátrarohant hozzá és gyöngéden átkarolta a derekát. Ettől
megnyugodott.
– Jó fiú vagy, Manie – suttogta. – Mindig is jó fiú voltál.
Meglátod, mostantól csodálatos életünk lesz. Előkelő iskolába adlak,
ahol igazi urat faragnak belőled... és elmegyünk együtt Berlinbe, az
operába...
– Jaj, papa, ne beszélj most – kérlelte Manfred. – Takarékoskodj
az erőddel. – Lothar pedig ismét apatikus némaságba burkolózott és
gépiesen vonszolta magát tovább. Csizmái tehetetlenül kalimpáltak a
porban, csak a kínlódva botladozó állat és fia erős karja tartotta
vissza attól, hogy arccal előre elvágódjon a Kalahári forró
homokjában.
Előttük a távolban, a gyér, kiégett erdő felett feltűnt az első gránit
kopje. Olyan tökéletesen kerek volt, akár egy óriási gyöngyszem és a
sima sziklafelület ezüstösen csillogott a napfényben.

A magaslatra érve Centaine megállította lovát és lenézett az alant

elterülő völgyteknőbe. Felfedezte a fákat, melyeknek tetejéről sok
évvel ezelőtt megpillantotta élete első afrikai elefántját. A pillanat
gyerekes örömének emléke azóta is benne élt. Azután meglátta a
tavat és minden másról megfeledkezett. Nem volt könnyű kordában
tartani a lovakat, ha egyszer megszimatolták a vizet. Hallott már
sivatagi utazókról, akik a víz mellett haltak szomján, mert
előreengedték az állatokat, azok pedig patáikkal felkavarták az
iszapot és vastag sárrá dagasztották a tavat. Blaine és az őrmestere
azonban tapasztalt emberek voltak és keményen kézben tartották az
állatokat.
Centaine megvárta, amíg megitatják és kipányvázzák a lovakat,
azután lehúzta lábáról a csizmát és úgy ahogy volt, ruhástul begázolt
a tó közepére. Le-lebukott a felszín alá és ujjongva élvezte az iszapos
víz hűvös simogatását.
Blaine bricsesznadrágra vetkőzve állt a tó távolabbi végében és
két marokkal locsolta fejére a vizet. Centaine most látta először
fedetlen felsőtesttel és lopva tanulmányozta. Mellkasát sötét göndör
szőrzet borította, az apró vízcseppek megcsillantak a rugószerűen
kunkorodó tincseken. Jobb mellbimbója alatt egy kis fekete anyajegy
sötétlett, aminek láttán Centaine minden ésszerű ok nélkül izgalomba
jött. Ettől az egy apróságtól eltekintve azonban egész teste hibátlanul
tökéletes volt. Selymesen fénylő, márványszerű bőrével, lapos,
kidolgozott izomkötegeivel Michelangelo Davidjára emlékeztetett. A
nap sötét V alakú foltot égetett a nyaka alá, karjai bronzbarnára
sültek egészen addig a jól kivehető vonalig, amelytől felfelé eltakarta
őket a rövid ujjú ing. Innét kezdve a bőr sápadt elefántcsontszínűvé
vált. Centaine-t annyira felcsigázta a látvány, hogy el kellett
fordulnia.
Kijött a vízből és odament Blaine-hez, az azonban zavartan
magára kapta az inget. A vékony vásznon sötét nedvességfoltok
jelentek meg és Centaine önkéntelenül elmosolyodott a férfi
szemérmességén.
– Hát itt aztán De La Rey egyetlen árva tartalék lovat sem talált –
mondta. Blaine meglepetten nézett rá.
– Biztos vagy benne? – kérdezte.
– Kwi szerint két ember táborozott itt egy csomó lóval, de már jó
pár nappal ezelőtt elmentek. A tíz ujjánál tovább nem tud számolni,
így nem tudta pontosan megmutatni, hány nap telt el azóta. Igen,
biztos vagyok benne, hogy Lothar De La Rey nem talált itt friss
lovakat.
Blaine két kézzel hátrasimította nedves haját. – Ez arra enged
következtetni, hogy valami hiba csúszhatott a számításaiba. Ha nem
számított volna rá, hogy itt várja az utánpótlás, nem hajszolta volna
így tönkre a lovait.
– Kwi azt mondja, gyalog mentek tovább. Kötőféken vezetik a
megmaradt lovakat, azok pedig nyilvánvalóan túl gyengék ahhoz,
hogy elbírjanak egy embert a hátukon. – Hirtelen elhallgatott. A fák
közül felhangzott Kwi éles kiáltása. Mindketten futásnak eredtek.
– Kétségbeestek – állapította meg Blaine, amint megpillantották
az elhagyott felszerelések halmazát az akáciafa tövében. – Nyergek,
konzervek, takarók, csajkák... – Csizmája orrával beleturkált a
kupacba. – Még lőszert is hagytak itt és... igen, biz'Isten még a
maradék átkozott lóvasaikat is. A kis faláda oldalra fordult, és félig
kinyílt fedele alól ismerősen meredeztek az alattomos tüskék. –
Levetettek minden nélkülözhetőt és még egy utolsó elkeseredett
kísérletet tesznek, hogy elérjék a folyót.
 – Blaine, ide nézz – kiáltott Centaine. A férfi odament és
szemügyre vette a lábai előtt heverő mocskos kis vászonhalmot.
– Rohamosan romlik az állapota – mormolta Centaine, de
hangjában furcsamód nem érződött káröröm, tekintetén nem látszott,
hogy akár a legcsekélyebb mértékben is élvezné diadalát. – Azt
hiszem, Blaine, mi már egy haldokló embert üldözünk – mondta
csendesen.
A férfi hirtelen megmagyarázhatatlan késztetést érzett, hogy
biztosítsa őt együttérzéséről, hogy vigasztalni próbálja. – Talán ha el
tudnánk vinni őt egy orvoshoz... – kezdte, de elharapta a mondatot.
Micsoda nevetséges ötlet volt. Utóvégre egy veszedelmes bűnözőt
üldöztek, akiről tudta, hogy az első adandó alkalommal habozás
nélkül agyonlőné őket.
– Hansmeyer őrmester – kiáltott szándékolt nyerseséggel. –
Gondoskodjék róla, hogy az emberek egyenek és a lovakat még
egyszer itassák meg. Egy órán belül indulunk. – Azzal ismét
Centaine felé fordult és megkönnyebbülve látta, hogy sikerült
összeszednie magát.
– Egy óra nem elég – szólalt meg az asszony. – Igyekezzünk
kihasználni minden percét.
Egymás mellett ültek az árnyékban. Egyikük sem bírt sokat enni,
a meleg és a fáradtság elvette az étvágyukat. Blaine bőrtárcájából
előhúzott egy manillaszivart, de azután mást gondolt.
Visszacsúsztatta a szivart és a tárcát zubbonyának zsebébe
süllyesztette.
– Mikor először találkoztam veled, azt gondoltam, hogy éppoly
ragyogó, kemény és gyönyörű vagy, mint a gyémántjaid – kezdte.
– És most? – kérdezte az asszony.
– Azóta láttalak megnyomorított lovakért sírni és megéreztem
benned a szívből jövő részvétet egy olyan ember iránt, aki
kegyetlenül megsebzett – felelte Blaine. – Amikor elindultunk
Kalkrandból, szerelmes voltam beléd – bár ami azt illeti, azt hiszem,
már az első találkozásunk legelső órájában beléd szerettem. Nem
tehetek róla, de most már tisztellek is.
– És az olyan sokban különbözik a szerelemtől?
– Az nagyon sokban különbözik attól, hogy valaki szerelmes –
állította Blaine. Egy ideig mindketten hallgatásba burkolóztak, majd
Centaine csendesen beszélni kezdett.
– Blaine, én sokáig voltam egyedül, egy kisgyerekkel, akit nekem
kellett megóvnom minden rossztól és akinek én kellett hogy
megtervezzem a jövőjét. Mikor kislánykoromban ebbe az országba
jöttem, az élet keserves, kíméletlen iskolát járatott ki velem itt, ebben
a sivatagban. Megtanultam, hogy önmagámon kívül senkire sem
számíthatok és ha életben akarok maradni, csak a saját erőmre és
akaratomra hagyatkozhatom. Ez azóta sem változott. Ma sem
támaszkodhatom senkire, csak saját magamra. Nem így van, Blaine?
– Azt kívánom, bár ne volna így – felelte Blaine. Nem próbálta
elkerülni az asszony tekintetét, hanem egyenesen a szemébe nézett. –
Azt szeretném, ha...
Elhallgatott, de Centaine kéretlenül befejezte helyette a
vallomást. – De neked ott van Isabella és a lányaid – mondta.
– Igen – bólintott Blaine. – Ők nem tudják megvédeni magukat.
– De én igen – nem igaz, Blaine?
– Kérlek, ne okozz nekem keserűséget. Én nem kerestem az
alkalmat. Soha semmit nem ígértem neked.
– Bocsáss meg – mondta rögtön bűnbánóan Centaine. – Igazad
van. Te valóban sohasem ígértél nekem semmit. – Az órájára
pillantott. – Mint látom, a mi kis egy óránk véget ért – szólt és
ruganyos mozdulattal talpra szökkent.
– Így hát továbbra is a magam útját kell járnom, továbbra is
erősnek és keménynek kell lennem – mondta. – De kérlek, Blaine,
soha többé ne tégy nekem ezért szemrehányást. Soha többé.

Az elefántok ivóhelyén öt lovuktól kényszerültek megválni.

Azóta Blaine parancsára felváltva gyalogoltak és lovagoltak, hogy
kíméljék a megmaradt állatokat. Fél órát lovagoltak, majd leszálltak
a nyeregből és fél órán át kantárszíjuknál fogva vezették lovaikat.
Csak a két busmanra nem volt hatással sem a szomjúság, sem a
meleg. A fáradtság legcsekélyebb jelét sem mutatták, csak a
túlságosan gyakori pihenők és az elviselhetetlenül lassú tempó miatt
mérgelődtek.
– Az egyetlen vigaszunk, hogy De La Rey még sokkal
gyalázatosabb helyzetben van, mint mi – jegyezte meg Blaine. A
nyomokból kiolvasható volt, hogy a szökevények, mivel már csak
egyetlen lovuk maradt, még lassabban haladtak. – És a folyó még
mindig harminc mérföldnyire van, vagy még többre. – Órájára
pillantott. – Attól tartok, ismét itt a séta ideje.
Centaine magában halkan morgott valamit, miközben
lekászálódott a nyeregből. Minden izma sajgott, térdében és
lábikrájában úgy feszültek az inak, mintha összetekert drótkötélből
lettek volna.
Kínkeservesen vonszolták magukat, minden lépés tudatos
erőfeszítést követelt. Centaine úgy érezte, hogy kiszáradt nyelve
beledagad a szájába, torkában és orrában megduzzadtak a
nyálkahártyák és úgy fájtak, hogy még lélegezni is nehezére esett.
Megpróbálta összegyűjteni és szájában tartogatni a nyálat, de azt is
elviselhetetlenül ragacsosnak és savanyúnak érezte és csak még
szomjasabb lett tőle.
Már el is felejtette, milyen érzés igazán szomjasnak lenni.
Lovának nyergében ide-oda táncoltak a vizespalackok, halk
kotyogásuk hallatán a kínok kínját állta ki. Semmi egyébre nem
tudott gondolni, csak a következő pihenőre, mikor újból ihatnak.
Folyvást az óráját nézte. Megpróbálta meggyőzni magát, hogy
megállt, hogy elfelejtette felhúzni és Blaine bármelyik pillanatban
felemelheti a kezét, hogy megállítsa a menetet és végre lecsavarják a
palackok dugóit.
Senki sem beszélt saját jószántából. Még a kurta, egytagú
vezényszavak kimondása is nagy erőfeszítésükbe került.
– Juszt sem leszek én az, aki elsőnek adja fel – határozta el
magában dacosan Centaine, de mindjárt meg is ijedt, amiért a
gondolat egyáltalán felötlött benne. – Senki sem fogja feladni –
erősítgette magát. – El kell kapnunk őket, mielőtt elérik a folyót, a
folyótól pedig már nem járunk messze.
Rádöbbent, hogy már jó ideje csak a földet bámulja maga előtt, és
egyre kevésbé érdekli mindaz, ami körülötte van. Jól ismerte ezt a
veszedelmes tünetet – a küzdelem feladásának első apró jelét. Erőnek
erejével kényszerítette magát, hogy felnézzen. Most látta csak, hogy
jó néhány lépéssel lemaradt Blaine mögött. Minden erejét
összeszedve megszaporázta lépteit és lovát maga után rángatva
felzárkózott a férfi mellé. Ettől máris fellelkesült, úgy érezte, sikerült
újból legyőznie testi gyengeségét.
Blaine ránézett és elmosolyodott, de látszott rajta, hogy még ez is
komoly erőfeszítésébe került. – Azokat a kopjékat nem is jelzik a
térképen – szólalt meg.
Centaine eddig észre sem vette, de most, hogy felnézett, egy
mérfölddel előttük megpillantotta az erdő fölé magasodó sima
gránitfejeket. Eddig még sohasem járt ilyen magasan északon, a
vidék ismeretlen volt számára.
– Nem hiszem, hogy valaha is alaposan felderítették volna ezt a
területet – suttogta, majd torkát megköszörülve, érthetőbben
folytatta. – Csak magát a folyót sikerült feltérképezni.
– A legközelebbi domb lábánál megállunk és iszunk – ígérte meg
Blaine.
– Így csalogatják répával a szamarat – mormolta Centaine. Blaine
pedig elvigyorodott.
– Gondolj a folyóra. Egy egész veteményeskert lesz, tele répával.
– Mindketten újból némaságba burkolóztak, miközben a két busman
egyenesen a dombok felé vezette őket. A hatalmas gránitkúp tövében
megtalálták De La Rey utolsó lovát.
Teljesen elgyengülve feküdt az oldalán, de mikor odaértek mellé,
felemelte a fejét. Blaine kancája halkan elnyihogta magát. A
haldokló állat válaszolni próbált, de már nem futotta az erejéből és
tehetetlenül visszaejtette fejét a földre. Szaggatott zihálással szedte a
levegőt, orrlyukai körül kis felhőkben kavarodott fel a porszerű,
finom homok. A két busman körüljárta a kimúlófélben lévő lovat,
majd izgatott tanácskozásba kezdtek. Kwi a kopje szürkés oldalához
szaladt és felnézett.
Mindnyájan követték a példáját és kíváncsian kémlelték a
gigantikus gránitképződmény meredek falát. Két- vagy háromszáz
láb magas lehetett, így közelről szemlélve felszíne korántsem volt
olyan sima, mint amilyennek a távolból látszott. Itt-ott mély
repedések húzódtak rajta, némelyek keresztben, mások függőleges
irányban, a földtől fel egészen a csúcsig. A gránit sok helyütt
felrepedezett és lehámlott a sziklafalról. Ez a „hagymahéjeffektus”
néven ismert természeti jelenség, amely a gyakori hirtelen hőtágulás
és összehúzódás hatására következik be. Nyomában éles peremű
természetes lépcsőfokok jöttek létre, amelyeken egy ember
felkapaszkodhatott a gúla tetejére, jóllehet bárki megláthatta és a
vállalkozás egyáltalán nem volt veszélytelennek mondható.
A csúcsot tökéletesen legömbölyített formájú kőtömbök teljesen
szimmetrikus gyűrűi koszorúzták – akkorák voltak, mint egy-egy
nagy menedékház. Az egész képződmény olyan művészien kimódolt
volt, hogy az ember a legkiválóbb mérnökök és építőmesterek
alkotásának gondolta volna. Centaine-nek azokat a dolmeneket
juttatták eszébe, amelyeket még kislánykorában látogattak meg
Franciaországban, vagy a dél-amerikai dzsungelek ősi maja
templomait, amelyeket az útleírások illusztrációiról ismert.
Blaine elindult és lovát a kantárszíjon vezetve közelebb ment a
meredek gránitszikla lábához. Ebben a pillanatban Centaine valami
mozgásra lett figyelmes a kopje oldalán. Valami megvillant a csúcsot
körülvevő kőtömbök egyikének árnyékában.
– Blaine, vigyázz! – kiáltotta. – Ott fenn... – Blaine háta mögött a
lóval megtorpant és felfelé kémlelt. De még mielőtt bármit is
válaszolhatott volna, tompa puffanás hallatszott, mint amikor egy
liszteszsákot a kőpadlóra ejtenek. Centaine csak akkor döbbent rá,
hogy az eleven húsba vágódó nagy sebességű lövedék hangját hallja,
mikor a ló megtántorodott, mellső lábára rogyott, majd tehetetlenül
oldalra dőlt, magával rántva Blaine-t.
Egy pillanatig kővé meredve állt, azután a kopje csúcsa felől
felhangzott a Mauser ostorcsapásszerű ropogása, és rájött, hogy a
golyó már azelőtt célba ért, mielőtt még meghallották a lövés
hangját.
Körös-körül elszabadult a pokol. Az emberek összevissza
kiabáltak és kétségbeesetten birkóztak megbokrosodott lovaikkal.
Centaine megperdült és egy ugrással saját lovának nyergében
termett. Egyik kezével a nyeregkápába kapaszkodott, lába nem is
érintette a kengyelt.
– Blaine, jövök már! – sikoltotta, és vad iramban ügetett a férfi
felé, aki időközben feltápászkodott és most ott állt lovának teteme
mellett. – Kapd el a kengyelt! – kiabált Centaine, miközben odafenn
tovább ropogtak a Mauserek és a lövedékek süvítve zúgtak el
közöttük. Látta, amint Hansmeyer lova halálos lövést kap és az
őrmester fejjel előre kirepül a nyeregből.
Blaine feléje rohant és elkapta a vadul ide-oda himbálózó
kengyelvasat. Centaine megfordította a lovat és vadul rángatva a
gyeplőt, nekiiramodott vissza, a kétszáz méternyire lévő ritkás
mopaniliget fedezéke felé.
Blaine a kengyelszíjba csimpaszkodott, lába bukdácsolva
szántotta a homokot és óriási ugrásokkal igyekezett a ló mellett
maradni.
– Jól vagy? – kiabált le neki Centaine.
– Menj csak! – lihegte Blaine az erőlködéstől eltorzult hangon.
Centaine leszegte a fejét és felemelt karja alatt hátranézett. A
puskaropogás még mindig folytatódott, a golyók fütyülve zúgtak el
körülöttük. Az egyik lovas visszafordult, hogy Hansmeyer őrmester
segítségére siessen, de még mielőtt elérte volna, lova fejlövést
kapott, felbukott, ő maga pedig nagy ívben kirepült a nyeregből és
elterült a földön.
– Kilövik az állatokat! – sikoltott fel Centaine, amint rájött, hogy
már csak az ő lova maradt sértetlen. A többi mind a földön hevert és
látni való volt, hogy mindet egyetlen fejlövéssel terítették le.
Mesterlövészre valló munka volt, mert aki odafentről lőtt, annak
százötven lépésről vagy még távolabbról kellett célba találnia.
Egy sekély árkot pillantott meg maga előtt, amit korábban észre
sem vett. Az innenső parton egy halom egymásra dőlt, korhadt
mopanitörzs kínált természetes fedezéket. Gondolkodás nélkül a ló
oldalába vágta térdét, amikor pedig a kimerült állat botladozva leért
az árok aljára, leugrott a nyeregből és nyakát átkarolva megfékezte.
Blaine, akit elrántott a ló, elvágódott és legurult az árokparton, de
ettől eltekintve egyéb baja nem esett. Feltápászkodott és tajtékzó
dühvel okolta saját magát a történtekért. – Úgy sétáltam bele ebbe a
kelepcébe, mint valami zöldfülű – vicsorgott. – Ez az átkozott
fáradtság nem hagyja az embert normálisan gondolkozni. –
Kirántotta a puskát a Centaine nyergére szíjazott tokjából és gyorsan
felmászott az árok partjára.
Szeme előtt, a kopje sima, meredek falának tövében ott hevertek
a lovak tetemei, Hansmeyer őrmester pedig embereivel együtt ide-
oda cikázva rohant vissza, a biztonságot adó árok felé. Lábuk körül
kis sárga porfelhők kíséretében csapódtak be a golyók és rémülten
húzták be nyakukat, valahányszor egy lövedék dobhártyarepesztő
füttyel elsüvített a fejük mellett.
A két busman csodálatos módon már az első puskalövésre eltűnt,
mint két kis barna kobold. Centaine tudta, hogy többé nem is látják
viszont őket. Rég úton voltak a családjukhoz O'chee Panba.
Blaine négyszáz yardos távolságra állította a Lee Enfield hátsó
irányzékát, és célba vette a kopje tetejét, amely mögül kékes
füstfelhő adta hírül az orvlövészek jelenlétét. Olyan gyorsan tüzelt,
amilyen gyorsan csak képes volt ide-oda rántani a zavart, és a sűrű
golyózáporral fedezte a menekülők útját. Látta, amint a pásztázó
sorozatok nyomán kis fehér szilánkok pattognak le a kopje csúcsáról.
Egy mozdulattal újabb tárra való muníciót markolt ki a vállán
átvetett töltényszíjból. Kapkodva bepréselte a rézhüvelyeket az
átforrósodott karabély nyitott csőfarába, helyére csapta a reteszt és a
fegyvert vállához lendítve újabb sortüzet zúdított a sziklafal mögött
rejtőzködő támadókra.
Hansmeyer és emberei időközben sorra elérték a fedezéket és
izzadtan, zihálva vetették magukat az árokba. Blaine keserű
elégtétellel nyugtázta, hogy kivétel nélkül sikerült megmenteniük a
fegyverüket, és mindannyiuk mellén ott lóg a töltényöv, fejenként
hetvenöt sorozatra elegendő lőszerrel.
– A lovakat mind fejbe lőtték, de egyetlen embert sem
sebesítettek meg – magyarázta akadozva Hansmeyer. Sípoló tüdővel,
levegő után kapkodva küzdött a szavakkal.
– Nekem még csak a közelembe se lőttek – bökte ki Centaine.
Sejtette, hogy az ő testi épségére Lothar fokozott gonddal vigyázott,
ugyanakkor elfogta a remegés, ha arra gondolt, milyen könnyen
kaphatott volna egy golyót a tarkójába menekülés közben.
Blaine újra töltötte a karabélyt, de ezúttal nem lőtt. Felnézett és
száraz mosoly jelent meg az arcán. – A fickó nem hülye – mondta. –
Tudja, hogy kitöltötte a bosszúját és nem akarja még gyilkossággal is
tetézni amúgy is terjedelmes bűnlajstromát. Hány ember lehet
odafenn a kopjén? – kérdezte Hansmeyerhez fordulva.
 – Nem tudom – felelte az őrmester. – De az biztos, hogy egynél
több. Egy ember nem bír ilyen gyors egymásutánban tüzelni,
azonkívül hallottam, hogy több lövést is leadtak egyidejűleg.
– Rendben, hát akkor derítsük ki, hányan vannak – mondta
Blaine, azzal magához intve Centaine-t és Hansmeyert, elmagyarázta
a tervét.
Centaine magához vette Blaine látcsövét és előrement az árokban,
egészen addig, amíg derékig kiemelkedett a fedezékből és csak egy
sűrű fűcsomó takarta el. Óvatosan kidugta a fejét és látcsővel célba
vette a kopje csúcsát. Élesre állította a lencse fókuszát és elkiáltotta
magát. – Kész!
Blaine puskacsövének végére helyezte sisakját és Centaine
jeladására kidugta a fedezékből. Hansmeyer ugyanabban a
pillanatban két lövést adott le, hogy magukra vonják az orvlövészek
figyelmét.
A kopje csúcsa mögül szinte azonnal heves puskaropogás
hallatszott. Most már mindannyian hallották, hogy egyszerre több
fegyver is eldördült. A homok a khakiszínű sisaktól alig néhány
centiméternyi távolságban spriccelt a magasba és a visszapattanó
lövedékek fütyülve zúgtak el a mopanifák felett.
– Három vagy négy – számolta Hansmeyer.
– Három – erősítette meg Centaine. Leengedte szeme elől a
látcsövet és visszahúzódott az árokpart mögé. – Három fejet láttam.
– Jól van – bólintott Blaine. – Akkor meg is vannak, a többi már
csak idő kérdése.
– Blaine... – szólalt meg Centaine, leoldozva nyergéről a
vizespalackot. – Ez minden, amink megvan. – Megrázta az üveget –
még negyedrészig sem volt tele. Mindhárman dermedten bámulták.
Blaine önkéntelenül megnyalta az ajkát.
– Amint besötétedik, odamegyünk és összeszedjük a többi üveget
– biztatta őket, azután mesterkélt élénkséggel kiadta a parancsot. –
Őrmester, vegyen maga mellé két embert és próbálják észrevétlenül
megkerülni a kopjét. Biztosítani kell, hogy senki se lóghasson meg a
hátsó ajtón át.

Lothar De La Rey hátát az egyik hatalmas gömbölyű

gránitsziklának vetve ült a kopje tetején. Az árnyékba húzódott,
Mausere keresztbe fektetve pihent az ölében. Kalapját levette, hosszú
aranyszőke haja lágyan omlott a homlokára.
Tekintetét délnek szegezve lenézett a síkságon túli ritkás
mopanierdőre, ahonnét üldözői újabb rohamát várta. A meredek
gránitfal megmászása minden maradék energiáját felemésztette és
olyan erőpróbának bizonyult, amelyet még mindig nem tudott
kiheverni.
– Hagyjatok itt nekem egy üveg vizet – adta ki az utasítást és
Hendrick engedelmesen letette mellé a palackot.
– Azokból töltöttem fel – mondta, az üres üvegek halmára
mutatva. – És van még egy tele üvegünk, azzal kihúzzuk a folyóig.
– Jól van – bólintott Lothar és szemügyre vette a többi holmit,
ami ott hevert mellette, kiterítve a lapos gránitsziklán.
Volt ott négy kézigránát – a régi, jól bevált, fanyelű
„krumplizúzó”. A lóvasakkal és más felszerelésekkel együtt csaknem
húsz esztendőn át hevertek a rejtekhelyen, így már aligha lehetett
számítani rá, hogy működni fognak.
Mellettük ott volt a puska, amit Klein Boy hagyott ott egy
Mauser-lőszerrel teli töltényszíjjal együtt, így tehát Lotharnak két
puskája és 150 sorozatra elegendő muníciója volt – ami még több is
lett volna a kelleténél, feltéve, hogy a gránátok működnek. Ha pedig
nem működnek, akkor már úgysem számított semmi.
– Jól van – mondta csendesen. – Minden itt van, amire
szükségem lehet. Elmehettek.
Hendrick elfordította csillogó ágyúgolyószerű fejét és a
messzeségbe kémlelt dél felé. Mintha egy gigantikus lelátón ültek
volna, magasan a világ felett. Húsz mérföldnyire vagy még
távolabbra is el lehetett innét látni, üldözőiknek azonban nyomuk
veszett.
Hendrick lassan megmozdult, hogy felálljon, félúton azonban
megtorpant. Összehúzott szemmel figyelt valamit a forróságtól
vibráló messzeségben. – Ott vannak! Látom a porfelhőt – mondta.
Még jó öt mérföldnyire voltak, csak egy halvány ködfolt adta hírül
közeledtüket a fák koronája fölött.
– Igen – mondta Lothar, aki már percekkel ezelőtt észrevette
őket. – Lehet, hogy csak egy zebracsapat vagy forgószél, de azért
nem tenném fel rá fogadásból a részemet. No most már induljatok.
Hendrick még mindig nem mozdult. Szótlanul bámult a fehér
ember zafírkék szemébe.
Eddig sohasem ellenkezett, soha egy szóval nem vitatkozott,
mikor Lothar megmondta, mit kell tenniük. Mindig otthagyták
sebesültjeiket, gyakorta csupán egy szál pisztolyt hagyva a kezük
ügyében, hogy hasznát vehessék, ha már nem bírják a fájdalmat,
vagy ha a hiénák már túl közel merészkednek. És most mégis úgy
érezte, mondania kell valamit, de nem talált szavakat, amelyek
kifejezhették volna a pillanat borzalmas voltát. Csak azt tudta, hogy
életének egy darabját készült itthagyni ezen a naptól áttüzesedett
sziklán.
Végül csak ennyit mondott. – Vigyázni fogok a fiúra – Lothar
pedig beleegyezően bólintott.
– Beszélni akarok Manie-val – szólalt meg. Megnyalta
kicserepesedett ajkát és enyhén összerázkódott a láztól. – Várjátok
meg odalenn. Egy perc az egész.
– Gyere – intett a fejével Hendrick és Klein Boy feltápászkodott
mellette. Mindketten egy párduc gyorsaságával mozogtak a meredek
sziklafalon. Klein Boy keresztülsurrant a kopje lekerekített csúcsán
és eltűnt a mélyben. Hendrick egy pillanatra megállt, még egyszer
utoljára visszanézett és felemelte jobb kezét.
– Isten veled – búcsúzott.
– Menj békével, öreg barátom – morogta Lothar. Hendrick
furcsán összerezzent – még soha nem nevezte őt barátjának.
Elfordította az arcát, így Lothar nem láthatta a szemét. Egy pillanatig
még mozdulatlanul állt, azután eltűnt.
Lothar még hosszú másodpercekig nézett utána, majd megrázta
magát, mintha el akarná hessenteni a beteg ember érzelgős
önsajnálatát és a lázas ködöt, amely egyre összébb zárult körülötte,
elrabolva maradék életerejét.
– Manfred – szólalt meg és a fiú bátortalanul megindult felé.
Amilyen közel csak mert, leült apja mellé. Feszülten figyelte arcát és
valósággal csüggött minden szaván, minden apró kézmozdulatán.
– Apa – suttogta. – Én nem akarok elmenni. Nem akarlak
itthagyni. Nem akarok nélküled élni.
Lothar egy türelmetlen kézmozdulattal elhallgattatta és igyekezett
megkeményíteni arcvonásait, hogy leplezze gyengeségét. – Azt
teszed, amit mondok – mordult rá.
– Apa...
– Manie, te még sohasem csaptál be engem. Büszke voltam rád.
Ne rontsd most el. Ne kelljen rájönnöm, hogy a fiam egy gyáva...
– Nem vagyok gyáva! – ellenkezett Manfred.
– Akkor tedd, amit tenned kell – válaszolta szigorúan Lothar és
még mielőtt a fiú ismét tiltakozhatott volna, ráparancsolt. – Hozd ide
azt a tarisznyát.
Lábai közé helyezte a vászonzsákot és ép kezével kinyitotta.
Elővette az egyik kis csomagot és fogával feltépte a vastag barna
papírt. Kiöntötte maga mellé a csillogó kis halmot, szétteregette a
sima gránitlapon, majd kiválasztotta a tíz legnagyobb, legtisztább
fényű követ.
– Vedd le a zekédet – utasította Manie-t, majd amint a fiú átadta
az elnyűtt ruhadarabokat, elővette zsebkését és egy kis darabon
felhasította a varrást.
– Ezekért a kövekért sok ezer fontot kapsz. Elég lesz a
tanulmányaidra és a megélhetésedre, amíg felnősz – magyarázta,
miközben mutatóujjával egyenként begyömöszölte a gyémántokat a
hasadékon.
– A többi itt marad – folytatta. – Túl sok, túl súlyosak és túl
körülményes eldugni őket – akár a halálos ítéletedet is magaddal
hurcolhatnád. – Erőlködve talpra vergődött. Gyere! – mondta.
Botladozva végigvezette Manfredot a hatalmas gömbölyű
kőtömbök között. Ép karjával a sziklákba kapaszkodott, hogy el ne
essen, fia a másik oldalról támogatta.
– Itt! – mordult fel és térdre ereszkedett, Manfred melléje
guggolt. Lábuk előtt a kopje gránitsüvege megrepedt, mintha egy
hatalmas vésővel hasították volna ketté. A hasadék nem volt
szélesebb két tenyérnyinél, viszont olyan mély volt, hogy nem látták
az alját, hiába kémleltek bele harminclábnyira vagy még annál is
mélyebbre. Lefelé haladva fokozatosan elkeskenyedett és beleveszett
a sötétségbe.
 Lothar felemelte a tarisznyát a gyémántokkal és meglengette a
nyílás felett. – Jegyezd meg jól ezt a helyet – suttogta. – Mikor észak
felé mentek, nézz vissza gyakran, akkor nem felejted el ezt a dombot.
Ha majd szükséged lesz a kövekre, itt fognak várni rád.
Azzal szétnyitotta ujjait és a tarisznya tartalmával együtt eltűnt a
hasadékban. Hallották a súrlódó zajt, amint a vászon
hozzádörzsölődik a gránitfalhoz, azután csend lett és a zsák
megakadt a szűk sziklatorokban.
Apa és fia egymás mellett térdepelve kémleltek le a sötétségbe.
Odalenn, jó harminclábnyi mélységben homályosan felderengett egy
alig kivehető világos folt, de olyan halványan, hogy aki nem tudta
pontosan, hol keresse, annak bizton elkerülte a figyelmét.
– Ez az örökséged, Manie – suttogta Lothar, és kínlódva
visszamászott a hasadék szája mellől. – Jól van, most eredj, Hendrick
vár. Ideje indulnotok. Menj gyorsan.
Szerette volna még egyszer utoljára megölelni a fiát, még egyszer
megcsókolni a szemét, az arcát, még egyszer magához szorítani, de
tudta, hogy ettől mindketten elérzékenyülnének. Tisztában volt vele,
hogy ha most összeölelkeznek, soha többé nem lesznek képesek
elszakadni egymástól.
– Eredj! – parancsolt rá, de Manfredból kitört a sírás és apja
lábaihoz vetette magát.
– Veled akarok maradni! – zokogta.
Lothar elkapta a csuklóját és kartávolságban tartva magától,
vicsorgó dühvel ráförmedt.
– Szégyent akarsz hozni rám? Azt akarod, hogy úgy élj az
emlékezetemben, mint egy nyafogó kislány?
– Apa, kérlek, ne küldj el – könyörgött Manfred sírva. – Hadd
maradjak itt.
Lothar hátrahúzódott, elengedte a fiú csuklóját, ugyanakkor
nyitott tenyerével teljes erőből pofon vágta, azután visszafelé még
egy ütést mért rá a keze fejével. Manfred hanyatt bukott, sápadt arcán
két élénkpiros folt jelent meg és orrából vékony kis vérpatak indult el
a felső ajka felé. Döbbenten meredt az apjára, tekintetében
kétkedéssel vegyes rémület ült.
– Takarodj innét – sziszegte Lothar, minden erejét összeszedve,
hogy hangja elég goromba és arckifejezése elég vérszomjas legyen. –
Nem akarom, hogy egy ilyen ostoba, nyafogó tökfej lógjon a
nyakamon. Takarodj, mielőtt ostorral verlek le innét!
Manfred feltápászkodott és reszketve hátrált. Még mindig
hitetlenkedő borzadállyal bámult apjára.
– Gyerünk! Lódulj már! – üvöltötte Lothar. Arca egy pillanatra
sem lágyult el, hangjában düh, undor és kérlelhetetlenség keveredett
egymással. – Tűnj el innen!
Manfred megfordult és a kopje peremére botorkált. Még egyszer
visszafordult és kétségbeesetten kinyújtott kézzel megállt. – Apa! –
kiáltotta. – Kérlek, ne...
– Takarodj, te istenverése, takarodj! – A fiú eltűnt a perem
mögött, a mélység lassan elnyelte támasztékot kereső lábainak
nehézkes, kaparászó hangját.
Lothar csak ekkor roskadt magába. Hirtelen felzokogott, majd
némán, egész testében rázkódva sírt tovább.
– A láztól van – magyarázta magának. – Ez az átkozott láz
egészen legyengít. – De az az arany hajfürtökkel keretezett,
rémülettől eltorzult szép arc még mindig ott lebegett lelki szemei
előtt. Iszonyú fájdalmat érzett a szívében, mintha valami elszakadt
volna odabenn. – Bocsáss meg nekem, kisfiam – suttogta könnyein
át. – Ez volt az egyetlen mód, hogy megmentselek. Bocsáss meg,
könyörgöm, bocsáss meg.

Egy időre minden bizonnyal elveszítette az eszméletét, mert

amikor felriadt, jó darabig nem tudott visszaemlékezni rá, hogy hol
van és hogyan került oda. Azután rothadó karjának émelyítő bűze
ráébresztette a valóságra. Nagy keservesen a szikla peremére
vonszolta magát és kitekintett dél felé. Most pillantotta meg először
üldözőit. Több mint egy mérföld távolságból is jól kivehető volt a
lovasok csapata, előttük a két kis táncoló, lidércszerű figurával.
– Busmanok – suttogta Lothar. Most már értette, hogyan tudták
ilyen gyorsan utolérni. – Tehát rám szabadította a szelídített
busmanjait. – Ettől kezdve tudta, egy pillanatig sem tévesztették
szem elől, hiába igyekezett eltüntetni maga után a nyomokat, hiába
állított fortélyosnál fortélyosabb csapdákat. A busmanoknak elég volt
egy pillantást vetniük a földre, és csalhatatlan ösztönnel követték a
legpokolibb terepen is.
Azután megszámolta a nyomkeresők után haladó férfiakat. –
Heten vannak – morogta és kimeresztett szemmel kutatott egy
alacsonyabb, törékeny nőalak után, de a lovasok leszálltak a
nyeregből és kötőféken vezették az állatokat, azonkívül a félúton
elterülő mopanierdő is zavarta a látását.
Elfordította tekintetét a közeledő lovasokról és saját
előkészületeivel kezdett foglalatoskodni. Most már csak egyetlen
célja volt – minél tovább feltartani üldözőit és elhitetni velük, hogy
az egész banda ott lapul a kopje tetején. Minden egyes megnyert
órával Hendrick és Manie esélyeit növelte a megmenekülésre.
Lassan és nehézkesen dolgozott egy kézzel, de végül is sikerült
Klein Boy puskáját lefelé irányított csővel, szilárdan kitámasztania
egy sziklahasadékban. Leoldozta az egyik vizespalack szíját, egyik
végét a puska ravaszára csomózta, a másikat pedig áthúzta az egyik
kiugró gránitszegély árnyékában kialakított lőállásába.
Egy percre meg kellett pihennie, mert látása hirtelen
elhomályosodott, sötét foltok úsztak el a szeme előtt és lábai
ernyedten bicsaklottak ki alóla. Óvatosan kikémlelt a perem mögül.
A lovasok már sokkal közelebb voltak, éppen most értek ki a
mopanierdőből a nyílt terepre. Most már jól látszott Centaine karcsú,
fiús alakja is. Lovaglóbricseszt viselt és Lothar még selyemsáljának
apró sárga foltját is ki tudta venni a nyaka körül.
E pillanatban még a perzselő láz, az agyát elborító sötétség és
saját kétségbeejtő helyzete ellenére is valami keserédes csodálattal
adózott ennek az asszonynak. – Istenem, ez a nő sohasem adja fel –
motyogta. – Ha kell, utánam jön még a pokol tornácára is.
Odamászott a kiürült vizespalackokhoz és maga után vonszolva
őket, három halmot épített belőlük a sziklafal peremén. Azután
összekötözte a palackok szíját, mégpedig úgy, hogy az utolsó szíj
végét kezében tartva, egyetlen rántással ledönthesse mindhárom
kupacot.
– Egyebet már nem tehetünk – suttogta –, legfeljebb annyit, hogy
igyekszem jól célozni. – Feje azonban zúgva lüktetett, a világ
elmosódottan vibrált szeme előtt. A szomjúság elviselhetetlen
fájdalomként marcangolta a torkát, a láz egész testét izzó kazánná
változtatta.
Letekerte a vizespalack dugóját és ivott egy keveset. Minden
önuralmára szüksége volt, hogy megtartóztassa magát – óvatosan,
apró kortyokban szürcsölte a langyos vizet és mielőtt lenyelte volna,
sokáig tartogatta a szájában. A jótékony hatás rögtön
megmutatkozott – kezdte jobban érezni magát, látása kitisztult.
Visszacsavarta a dugót és az üveget maga mellé tette a tartalék lőszer
szomszédságába. Összehajtogatta zekéjét, mint valami párnát, maga
elé tette a szikla peremére és ráfektette a Mausert. Üldözői időközben
odaértek a kopje lábához és összesereglettek elhagyott lova körül.
Felemelte ép kezét és kinyújtott ujjakkal a szeme elé tartotta.
Nem remegett – olyan rezzenéstelen volt, akár a gránitszikla,
amelyen hasalt. Álla alá szorította a puskatust.
– Csak a lovakat... – emlékeztette saját magát. – Lovak nélkül
nem követhetik Manie-t... – Mély lélegzetet vett, visszatartotta és
meghúzta a ravaszt. A lövés a homlokán érte Blaine Malcomess
gesztenyebarna kancáját, a golyó pontosan a csillag alakú fehér folt
közepébe fúródott.
A dörrenés visszhangja még el sem halt a környező dombok
sziklafalai között, mikor Lothar már újból tüzelt, ezúttal azonban a
másik fegyver ravaszához erősített szíjat is megrántotta, így
egyidejűleg dördült el a két lövés. A hang még a legtapasztaltabb
katonákat is megtévesztette volna, elhitetve velük, hogy egynél több
ember rejtőzködik odafenn.
Megmagyarázhatatlan módon, ezekben az emberfeletti
erőfeszítést követelő pillanatokban Lothar lázrohamai lecsillapodtak.
Látása éles és tiszta lett, fél keze halálos biztonsággal lendítette a
puska irányzékát egyik lótól a másikig és az állatok egymás után
roskadtak le, egyetlen golyóval a homlokukban. Már mindegyik a
földön hevert, egyetlenegyet Centaine-ét kivéve.
Lothar ezt vette célba utoljára. Centaine eszeveszett vágtában
igyekezett a fedezék felé. Előredőlt a nyeregben és az állat nyakába
kapaszkodott. Könyöke ütemesen előre-hátra lendült, miközben a
gyeplőt rángatta. A ló mellett, a kengyelbe kapaszkodva egy férfi
rohant, időnként nagyokat ugrott, hogy tartani bírja az iramot. Lothar
lassan felemelte mutatóujját a ravaszról. Ösztönösen cselekedett –
egyszerűen képtelen volt rászánni magát, hogy akár a legcsekélyebb
mértékben is veszélyeztesse ennek az asszonynak az életét.
Ehelyett inkább elrántotta a puska csövét és a négy másik
menekülő alak felé irányította. Most, hogy lovaikat már kilőtte
alóluk, fejvesztve iszkoltak a mopanierdő felé. Rémült kiáltásaik
vékonyka foszlányai felhallatszottak a kopje csúcsára. Könnyű
célpontok voltak, mindegyiküket játszva leteríthette volna egy-egy
jól irányzott lövéssel, de inkább azzal kezdett szórakozni, hogy a
közvetlen közelükbe lövöldözött, anélkül, hogy megsebesítette volna
őket. Behúzott nyakkal, ide-oda ugrabugrálva mentették az irhájukat,
miközben a Mauser lövedékei fütyülve csapódtak be körülöttük.
Komikus látvány volt. Lothar nevetve csattogtatta fel-le a zavart, míg
valahonnét a koponyája legmélyéről el nem jutott hozzá saját
hisztérikus rikácsolásának hangja. – Kezdem elveszíteni a fejem –
gondolta. – Pedig még életben kell maradnom.
Időközben az utolsó menekülő alak is eltűnt a fák között, ő pedig
azon vette észre magát, hogy egész testében remeg és dől róla a
verejték.
– Most nem adhatod fel – biztatta magát. – Készen kell állnod.
Próbálj meg gondolkodni. Ne hagyd el magad.
Átmászott a másik puskához, újra töltötte, majd visszahempergett
saját leállásába, a gömbölyű sziklák árnyékába.
– Most majd megpróbálnak előcsalogatni – vélekedett. – Valami
csellel rávesznek, hogy tüzet nyissak és kifigyelik, honnét...
Idáig jutott gondolataiban, mikor észrevette az erdő szélén
húzódó árok partja mögül hívogató fel-felbukkanó sisakot. Gúnyosan
elvigyorodott. Micsoda ezüstszakállú trükk – a búr háború kezdete
óta már a leghülyébb angol katonák sem dőltek be neki. Szinte
becsületsértőnek érezte, hogy ilyesmivel próbálják rászedni.
– Hát jól van! – mondta gúnyosan. – Lássuk, melyikünk járt túl a
másik eszén!
Azzal egyszerre mindkét fegyvert elsütötte, majd egy pillanattal
később megrántotta az üres vizespalackokhoz erősített szíjat. Ebből a
távolságból a filccel borított kerek üvegeket bárki bízvást nézhette
egy csapat rejtőzködő orvlövész sisakjának.
 – Most embereket küldenek majd előre, hogy kerüljék meg a
dombot – morogta és oldalára fekve, feszülten figyelte a fák között
támadt mozgolódást. Készenlétbe helyezte a Mausert és szaporán
pislogva igyekezett kikönnyezni szeméből a belekerült port.
– Sötétedésig még öt óra – mondta magában. – Hendrick és
Manie holnap hajnalra a folyónál lesznek. Addig fel kell tartanom
őket.
Jobb felől valami mozgás ötlött a szemébe – három ember
közeledett a sziklafal felé. Óvatosan, összegörnyedve futottak,
néhány méterenként meg-megálltak, körülnéztek, majd ismét
nekiiramodtak, hogy megkerüljék a kopjét. Lothar célba vette a
mögöttük álló mopanik törzsét és meghúzta a ravaszt. A lövedékek
ostorcsapásai nyomán szürke szilánkeső alakjában spriccelt szét a
kéreg és fehér, nedvedző sebek sokasága nyílt a fák testén.
Lothar ismét hisztérikus nevetésben tört ki. – Fejeket behúzni,
myne heeren! – rikácsolta, majd minden maradék önuralmát
összeszedve elhallgatott. Ekkor ismét Manie arca jelent meg előtte,
könnyben úszó topázszínű szemével, felső ajka felett vékonyan
szivárgó kis vérpatakkal.
– Kisfiam – jajdult fel panaszosan. – Irgalmas Isten, hogy fogok
tudni élni nélküled!
Még ekkor sem akarta tudomásul venni, hogy halálán van, ám
ekkor sötétség ereszkedett az agyára és feje tehetetlenül bukott a
karját borító, gennytől ragacsos kötésre. Saját rothadó húsának bűze
valósággal részévé vált hagymázas rémálmainak, amelyek még az
önkívület állapotában is gyötörték.
Mikor fokozatosan eszméletére tért, legelőször arra lett
figyelmes, hogy a nap már szelídebben tűz, elmúlt a pokoli hőség és
enyhe szellő legyezgeti a szikla tetejét. Tüdeje zihálva szívta be a
hűvös levegőt. Kisvártatva azonban ismét gyötörni kezdte az
elviselhetetlen szomjúság és remegő kézzel nyúlt a vizespalackért.
Olyan gyenge volt már, hogy a dugó lecsavarása is emberfeletti
erőfeszítésébe került és alig bírta szájához emelni az üveget. Egy
korty és a palack kicsúszott ujjai közül. A kincset érő víz ráloccsant
az ingére és bugyogva ömlött ki a felhevült sziklára, ahonnét rögvest
el is párolgott. Majdnem egy pint veszett kárba, mire reszkető keze
elérte az üveget. A veszteség láttán sírni lett volna kedve. Gondosan
visszacsavarta a dugót, felemelte a fejét és hallgatózni kezdett.
Emberek jártak a dombon. Hallotta csizmáik vasalásának
félreismerhetetlen hangját, amint megvetették lábukat a gránitfal
kiugróin. Kinyújtotta a kezét és felemelte az egyik „krumplizúzó”
gránátot. A Mausert vállára akasztva visszamászott a perem mellől és
az egyik szikladarabba kapaszkodva nagy nehezen talpra állt.
Támasz nélkül már nem bírt megállni a lábán és a gömbölyű
gránitfelületre dőlve vonszolta magát. Kezében a gránáttal óvatosan
kikukkantott a kő mögül.
A dombtető üres volt, üldözői valószínűleg még a kopje oldalán
kapaszkodtak felfelé. Lothar visszafojtotta lélegzetét és minden
idegszálával figyelt. Most megint hallotta, egészen közelről, a
gránithoz súrlódó ruha neszét, azután egy gyors, ziháló hangot,
mintha valaki közvetlenül a csúcs alatt elvétette volna a lépést és
most erőlködve igyekezne megvetni a lábát.
– Hátulról jönnek – mondta magában, mintha egy szellemileg
visszamaradott gyermeknek magyarázná. Minden gondolat külön
erőfeszítést követelt. – A gránát hét másodperces késleltetéssel
robban... – Bambán meredt az otromba fegyverre, amelynek fanyelét
a kezében szorongatta. – Túl sok... már nagyon közel vannak.
Felemelte a gránátot, megpróbálta kirántani a gyújtószeget, de az
berozsdásodott és meg se moccant. Ádáz dühvel rángatni kezdte és a
makacs fémdarab végre engedett. Mikor meghallotta a
gyújtószerkezet kattanását, számolni kezdett.
– Egyezer és egy, egyezer és kettő... – Az ötödik másodpercben
előrehajolt és legurította a gránátot a kopje oldalán. A következő
pillanatban rémült kiáltás hallatszott egészen közelről.
– Jézusom! Egy gránát! – És Lothar vadul felkacagott.
– Zabáljátok meg, ti angol sakálok! – Hallotta, amint üldözői
rémülten csúszkálva menekülnek lefelé a sziklafalon. Hasra vágta
magát és fél karját feje fölé kulcsolva várta a robbanást. De semmi
sem történt, csak a gránát tompa kopogása hallatszott, amint ugrálva
és bukdácsolva gurult lefelé a meredek lejtőn.
– Nem működik! – rémült meg Lothar, abbahagyva a nevetést. –
Ó, hogy az Isten verje meg.
 A következő pillanatban azonban odalentről váratlanul iszonyú
dörej reszkettette meg a levegőt. A gránát, ha megkésve is, de
felrobbant. A repeszdarabok sivítva repültek szerteszéjjel és valaki
fájdalmasan feljajdult.
Lothar térdre rogyott és a szikla pereméhez araszolva lenézett a
kopje oldalán. Három khakiszínű egyenruhás férfit pillantott meg,
amint hanyatt-homlok, botladozva menekültek lefelé. Lekapta
válláról a Mausert, nekitámasztotta a peremnek és veszett iramban
tüzelni kezdett. A golyók nyomán ólomszürke foltok jelentek meg a
sziklán, a rémült fegyveresek közvetlen közelében. Fejvesztve
ugráltak le az utolsó néhány láb magasságából és futva igyekeztek
vissza a biztonságot adó fák közé. Az egyik szemmel láthatólag
megsebesült, egy lepattanó szilánk fúródott a testébe. Társai kétfelől
támogatták.
Lothar csaknem egy órán át feküdt a kimerültségtől félholtan,
amíg össze bírta szedni magát annyira, hogy visszamásszon a
sziklacsúcs déli oldalára. Lenézett a mozdulatlanul heverő lovakra.
Hasuk már kezdett felpüffedni, de nyergeiken még ott lógtak a
vizespalackok. – A víz olyan, mint a mágnes – suttogta maga elé. –
Most már biztosan majd beledöglenek a szomjúságba. Nemsokára
elindulnak a vízért.
Először azt hitte, hogy a sötétség megint csak az ő agyában
készül leereszkedni, de amint elfordította a fejét és nyugat felé nézett,
az égbolton megpillantotta a naplemente első narancsszínű sugarát.
Azután kihunyt a fény, és egykettőre rájuk telepedett a sötét afrikai
éj.
Ott feküdt és várta, mikor próbálják meg elérni a vizet. Közben,
mint már annyiszor, ámulva hallgatta a sivatag titokzatos éjszakai
hangjait. A madarak és rovarok halk zümmögő kórusát, a
zsákmányukra vadászó denevérek füttyögését, egy sakál panaszos
csaholását és az éjszakai portyájára induló borz különös,
röfögésszerű mordulásait. Külön erőfeszítésébe került, hogy
figyelmen kívül hagyja őket és az ember keltette hangokra
összpontosítson.
Már csak arra riadt fel, mikor odalenn megcsendült egy
kengyelvas. Felkapta az egyik gránátot és teljes erejéből lehajította a
mélybe. A robbanás szele az arcába csapott és a hirtelen felvillanó
vakító fényben sötét alakokat pillantott meg a lótetem mellett. Kettőt
tudott megszámolni, de nem volt biztos benne, hogy nincsenek-e
többen. Hirtelen elhatározással még egy gránátot dobott le.
A robbanás egy pillanatra narancsszínű fényözönbe vonta a
síkságot és jól kivehetővé váltak a fák irányába rohanó figurák.
Gyorsaságukból ítélve azonban biztosra lehetett venni, hogy nem
hurcolnak magukkal teli vizespalackokat.
– Majd kiizzadjátok! – kiáltotta utánuk gúnyosan Lothar, de
közben tudatában volt, hogy már csak egyetlen gránátja maradt.
Szinte dédelgetve szorította magához, mintha valami ritka kincs lett
volna. – Készen kell álmom, ha újra jönnek. Nem engedhetem, hogy
elvigyék a vizet. – Most már hangosan beszélt magában. Tudta, hogy
ez már az önkívületi állapot jele és minden erejével harcolni
igyekezett ellene. Valahányszor elfogta szédülés, felnézett az égre és
a csillagokra próbált összpontosítani.
– Ki kell tartanom – figyelmeztette szigorúan saját magát. – Ha
csak holnap délig itt tudnám tartani őket... – Megpróbálta kiszámítani
az idő és a távolság arányát, de a művelet bonyolultsága már
meghaladta maradék szellemi energiáját. – Hendrick és Manie már
legalább nyolc órája elindultak. Biztosan egész éjjel mennek. Ha egy
kis szerencséjük van, hajnal előtt elérhetik a folyót. Ha csak még
nyolc órán át itt tudnám tartani ezeket, akkor megmenekülnének és...
De kimerültsége a lázzal karöltve fölébe kerekedett és feje bódultan
hanyatlott behajlított könyökére.
Arra tért magához, hogy egy ismerős hang a nevén szólítja. –
Lothar! – Pillanatnyi kétsége sem volt afelől, hogy csupán lázas
képzelete játszik vele, ám ekkor a hang újból a nevét kiáltotta. –
Lothar! – Lassan felemelte a fejét és körülnézett. A sivatagi éjszaka
dermesztő hidege és a hirtelen feltoluló emlékek egész testében
megborzongatták.
Kinyitotta a száját, majd ismét becsukta. Nem tudott volna mit
felelni, tudta, hogy úgysem adja oda, amit kérnek tőle, mégis
izgatottan várta, hogy újra meghallhassa Centaine Courtney hangját.
– Lothar, az egyik emberünk megsebesült – hallatszott odalentről.
Lothar úgy becsülte, hogy az erdő széléről kiabálhat. Szinte látni
vélte, amint ott áll, elszántan és bátran, csillogó sötét szemeivel,
kemény vonalú kis állat határozottan felszegve.
– Miért is szeretlek még mindig? – suttogta.
– Vizet kell szereznünk neki – hallatszott az erdő felől. A hang a
távolság ellenére is különös tisztasággal csengett, Lothar még az
árnyalatnyi franciás akcentust is jól ki tudta venni és valahogy
megindítónak találta. Könnyek tolultak a szemébe.
– Lothar! Most elindulok a vízért – szólalt meg Centaine, most
már jóval közelebbről: nyilvánvalóan kilépett a fák fedezékéből.
– Egyedül vagyok, Lothar. – Már félúton járhatott a nyílt terepen.
– Eredj vissza! – akart kiáltani Lothar, de csak artikulálatlan
motyogás jött ki a torkán. – Én figyelmeztettelek. Meg kell tennem. –
Ujjai ügyetlenül kaparászva keresték a gránátot. – Nem engedhetem,
hogy elvidd a vizet... Manie érdekében. Meg kell tennem...
Megtalálta a gránátot és ujját beakasztotta a gyújtószegecs
karikájába.
– Most értem ide az első lóhoz – kiáltotta az asszony odalentről. –
Leveszem az üveget. Csak egyetlenegyet viszek el, Lothar.
Lothar tudta, hogy ott áll a kopje tövében, teljesen
kiszolgáltatottan. Elég lett volna legurítani a gránátot a sziklafalon,
hogy mint egy tobogán, pontosan a lába előtt érjen földet.
Lelki szemeivel látta a robbanás fényét, a cafatokra szaggatott
drága testet, amely annyiszor fogadta magába őt és amely életet adott
a fiának. Eszébe jutott, mennyire gyűlöli ezt a nőt – és ugyanakkor
rádöbbent, hogy éppen annyira szereti is. Lenézett a mélybe, de a
könnyek elvakították.
– Most elindulok vissza – kiáltotta Centaine, de hangjából
kiérződött a halál. A férfi most értette meg, hogy a kettejüket
összefűző szálakat sem az egymás ellen elkövetett tetteik, sem a
múló idő nem téphetik szét. És ekkor az asszony még egyszer
utoljára megszólalt – halk, fojtott hangja odafenn csak távoli
suttogásként hallatszott.
– A Jóisten bocsássa meg minden vétkedet, Lothar De La Rey. –
Azután végleg elcsendesedett minden.
Gyengéd szavai éppoly mélyen megsebezték a férfit, mint
minden szó, amit valaha is hallott tőle. Érezte, hogy valami
végérvényesen lezárult és arcát ép karjába fúrva igyekezett
visszafojtani a torkából feltörni készülő kétségbeesett kiáltást. A
sötétség, akár egy fekete keselyű ereszkedett a tudatára, azután csak
zuhant, zuhant és zuhant a nemlét feneketlen mélységei felé.

– Hát ennek vége – állapította meg Blaine Malcommes és megállt

az arcra borulva heverő alak felett. A sötétség leple alatt ketten
kétfelől is felkapaszkodtak a sziklafalon, azután hajnalban
összehangolt rohammal vették be a csúcsot, amelyet úgysem védett
már senki. – Hol lehetnek a többiek? Hansmeyer őrmester futva jött
elő a gömbölyű sziklatömbök lánca mögül. – Senki más nincs, uram
– jelentette. Minden bizonnyal sikerült elmenekülniük.
– Blaine! – hallatszott Centaine izgatott hangja. – Hol vagy? Mi
történik ott? – Blaine ragaszkodott hozzá, hogy maradjon a kopje
lábánál, amíg el nem foglalják a csúcsot. Az asszony azonban nem
várta meg, hogy jelt adjon, hanem a támadás után egy perccel már
utánuk is jött.
– Itt vagyok – csattant fel bosszúsan a férfi, majd amint
megpillantotta a futva közeledő Centaine-t, szigorúan ráripakodott. –
Madame, ön megszegte a parancsot.
Centaine azonban elengedte füle mellett a feddést. – Hol van? –
kérdezte türelmetlenül, majd mikor megpillantotta a földön heverő
testet, kitört belőle a kétségbeesés. – Jaj Istenem, hisz ez Lothar! –
kiáltotta és térdre esett a mozdulatlanul fekvő alak mellett.
– Szóval ez volna Lothar De la Rey – szólalt meg Blaine. Nos,
attól tartok, meghalt.
– Hol vannak a többiek? – nézte el Centaine aggodalmasan. Mind
ez ideig rettegve, ugyanakkor izgatott várakozással gondolt a Lothar
fattyúgyermekével való találkozásra. Még most is igyekezett
elkerülni, hogy akár csak magában is nevén kelljen neveznie a fiút.
– Itt nincsenek – rázta a fejét Blaine. – Meglógtak. De La Rey
átejtett minket és fedezte a menekülésüket. Mostanra már
valószínűleg átkeltek a folyón.
Manfred. Centaine megadta magát és gondolatban most először
kimondta a nevét. Manfred nevét... a fiáét. És ebben a pillanatban
olyan elemi erővel tört rá a hiányérzet, hogy maga is megrémült tőle.
Kétségbeesetten kívánta, bár ott állna mellette, bárcsak láthatná
végre. Most, ahogy az apját nézte, amint ott feküdt előtte élettelenül,
rég eltemetett, visszafojtott érzések törtek fel benne.
Lothar behajlított ép karjába temetett arccal feküdt a földön.
Sérült karja a felhasogatott takaró gennyfoltos darabjaiba bugyolálva,
tehetetlenül csüngött alá a szikla pereméről. Centaine óvatosan
megérintette a nyakát, közvetlenül a fül mögött, megtapintotta a
verőeret és ijedten felkiáltott. A bőr valósággal perzselt a láztól.
– De hisz még él!
– Biztos vagy benne? – kérdezte Blaine és leguggolt mellé.
Egyesült erővel hanyatt fordították Lothart, és ekkor pillantották meg
az alatta heverő gránátot.
– Igazad volt – szólalt meg csendesen Blaine. – Volt még egy
gránátja. Meg is ölhetett volna múlt éjjel.
Centaine megborzongott és lenézett Lothar arcára. Nem látszott
már többé sem szépnek, sem vonzónak, sem rettenthetetlennek.
Arcvonásai megereszkedtek, akár egy hulláé, egész teste
összezsugorodott, bőre hamuszürkévé vált.
– Teljesen ki van száradva – állapította meg. – Maradt valami víz
abban az üvegben? – És miközben Blaine a vizet csepegtette Lothar
kicserepesedett ajkai közé, óvatosan letekerte karjáról az
elgennyesedett rongyokat.
– Vérmérgezés. – A bőr alatt húzódó élénkpiros csíkok és a
rothadó hús émelyítő bűze szemernyi kétséget sem hagytak a
diagnózis helyessége felől. – Ezt a kart le kell vágni. – Centaine, bár
nyugodt, tárgyilagos hangon beszélt, elborzadt a pusztulás láttán,
amit ő idézett elő. Hihetetlennek tűnt, hogy mindezt egyetlen harapás
okozhatta. Mindig is büszke volt remek fogaira, nagy gonddal ápolta
és fehérítette őket. Meg is volt az eredménye – az a kar úgy nézett ki,
mintha valami dögevő – egy hiéna vagy egy leopárd – marcangolta
volna szét.
– Cuangarnál a folyó mellett van egy portugál római katolikus
misszió – mondta Blaine. – De isteni csoda lesz, ha élve el tudjuk
vinni odáig. Ezzel az egy megmaradt lóval már az is tiszta szerencse,
ha mi magunk eljutunk a folyóig. – Felállt. – Őrmester, küldje el az
egyik emberét az elsősegélycsomagért, azután kutassák át az egész
dombtetőt. Vizsgáljanak át minden centiméternyi területet. Egymillió
font értékű gyémánt tűnt el.
Hansmeyer szalutált, sarkon fordult és parancsokat ordítozva
elsietett.
Blaine leroskadt a földre Centaine mellé. – Azt javaslom, hogy
amíg a kötszerekre várunk, kutassuk át a ruháit és a felszerelését,
abban a halvány reményben, hogy talán néhányat magánál tartott az
ellopott kövekből.
– Hát ez valóban igen halvány remény – hagyta rá Centaine,
hangjában keserű beletörődéssel. – Majdnem biztos, hogy a
gyémántok a fiánál meg annál a behemót ovambo pribékjénél
vannak. És különben is, a busmanjaink nélkül... – És lemondóan
megvonta a vállát.
Blaine kiterítette Lothar poros zubbonyát a sziklán és a
varrásokat kezdte vizsgálgatni, közben Centaine lemosta a sérült kart
és újból bekötözte az elsősegélycsomagból származó tiszta fehér
vászonpólyával.
– Semmi, uram – jelentette a visszaérkező Hansmeyer. Átkutattuk
az egész sziklát, minden mélyedést, minden hasadékot.
– Jól van, őrmester. Most le kell vinnünk innét ezt a nyomorultat,
anélkül, hogy leejtenénk és kitörnénk a nyakát.
– Nem mintha nem érdemelné meg – morogta az őrmester.
Blaine elvigyorodott. – De még mennyire, hogy megérdemelné.
De mi nem akarjuk megfosztani a hóhért az öt guinea-jétől, ugyebár,
őrmester?
Egy órán belül indulásra készen álltak. Lothar De La Reyt egy
fiatal mopanicsemetékből összetákolt szánkószerű alkalmatosságra
szíj ázva az egyetlen megmaradt ló mögé kötötték, míg sebesült
társukat – hátában és vállában még mindig a gránátrepeszekkel –
felültették a nyeregbe.
A menet megindult északnak a folyó felé, Centaine azonban még
mindig ott állt a kopje tövében. Blaine visszajött és megállt mellette.
Gyöngéden megfogta az asszony kezét, az pedig szomorúan
vállára hajtotta a fejét. – Ó Blaine – sóhajtotta –, mennyi minden ért
véget számomra itt, ezen az istenverte helyen, ezen a nyomorult
sziklán.
 – Azt hiszem, meg tudom érteni, mekkora veszteséget jelentenek
neked ezek a gyémántok – mondta együttérzően a férfi.
– Azt hiszed, Blaine? Én nem hiszem. Talán még én magam sem
tudtam egészen felfogni. Minden megváltozott... még a Lothar iránti
gyűlöletem is...
– Még van rá esély, hogy visszaszerezzük a köveket.
– Nem, Blaine. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy
reménytelen az ügy. Azok a gyémántok egyszer s mindenkorra
elvesztek.
A férfi nem is próbált ellenkezni, semmi értelme nem lett volna
kegyes hazugságokkal vigasztalni Centaine-t.
– Mindent elvesztettem – folytatta az asszony. – Mindent, amiért
egy életen át dolgoztam.... a magam és a fiam számára. Minden
odalett.
– Nem is gondoltam... – Blaine elharapta a mondatot és
mélységes szánalommal vegyes aggodalommal nézett le rá. –
Sejtettem, hogy nagy csapás ez neked, de hogy minden elveszett?
Minden?
– Igen, Blaine – válaszolta egyszerűen Centaine. – Minden.
Persze nem egy csapásra fogok tönkremenni, de mostantól fogva az
egész építmény omladozni kezd és én már legfeljebb csak azért
harcolhatok, hogy megtámogassam a düledező falakat. Kölcsönöket
fogok felvenni, koldulok és halasztásokért rimánkodom, de már
nincs alap, amire támaszkodhatnék. Egymillió font, Blaine – iszonyú
összeg. Egy darabig biztosan késleltetni tudom az elkerülhetetlent –
pár hónapig, talán egy évig is, de megakadályozni nem leszek képes.
Egyre gyorsabban és gyorsabban dőlnek le majd a kártyavár falai,
míg végül az egész összeomlik körülöttem.
– Centaine, én nem vagyok szegény ember – kezdte Blaine. –
Segíthetnék neked... – Centaine azonban felemelte kezét és
mutatóujját a férfi ajkára illesztve, elvágta a mondatot.
– Egyetlen dolgot kérek tőled – suttogta. – Nem pénzt... de az
elkövetkező napokban szükségem lesz némi vigasztalásra. Nem
túlságosan gyakran, csak ha nagyon elesettnek érzem magam.
– Melletted leszek, amikor csak szükséged van rám, Centaine –
felelte Blaine. – Ezt megígérem. Csak szólnod kell.
 – Jaj, Blaine – fakadt ki az asszony, és hirtelen szembefordult
vele. – Bárcsak...
– Igen, Centaine... bárcsak... – mondta csendesen a férfi, és a
karjába kapta. És Centaine számára megszűnt a bűntudat, megszűnt a
félelem, még a feje felett lógó katasztrófa árnyéka is szétoszlani
látszott Blaine ölelő karjaiban.
– Azt se bánnám, ha újból szegénynek kellene lennem, ha te
mindig mellettem volnál – suttogta és Blaine nem tudott mit felelni
neki. Elkeseredetten hajolt az asszony fölé és száját a szájára
tapasztva elhallgattatta.

A cuangari misszión a portugál orvos-szerzetes kéthüvelyknyivel

a könyök alatt amputálta Lothar De La Rey karját. Az operációt egy
Petromax lámpa éles fehér fényénél végezte. Centaine ott állt
mellette és az orvos francia nyelvű utasításait követve asszisztált a
műtéthez. Miközben arcáról patakokban csörgött a veríték a
sebészmaszk alatt, egyre azon igyekezett, hogy fékezze hideglelős
reszketését. A csontfűrész reszelős hangja és a műtő gyanánt
szolgáló zsúptetős vályogviskó falai közt terjengő kloroform- és
rothadásbűz kimondhatatlan iszonyattal töltötte el. Az operáció
befejeztével azonnal a földbe ásott latrinához rohant, hogy
kiöklendezze magából az undort és a szánalmat. Mikor végre magára
maradt a misszió egyik kunyhójában, amelyet szállásául jelöltek ki, a
lecsüngő szúnyogháló alatt ülve, még mindig torkában érezte a
förtelmes szagot. Az üszkösödő hús miazmás bűze beleivódott a
bőrébe, átjárta a haját. Istenhez fohászkodott, hogy soha többé ne
kelljen hasonlót éreznie és ne kényszerüljön még egyszer arra, hogy
végignézze, amint egy ember, akit valaha szeretett, a szeme láttára
válik nyomorékká.
Imája azonban nem talált meghallgatásra, mert másnap délben az
orvos-szerzetes sajnálattal suttogta a fülébe. – Désolé, mais j'ai
manqué l'infection. Il faut couper encore une fois – sajnálom, rosszul
becsültem meg a fertőzött terület nagyságát. Még egy darabot le kell
vágnom.
A második alkalom – talán mert már tudta, mi következik – még
borzalmasabb volt, mint az első. Körmeit mélyen a tenyerébe vájta,
hogy el ne ájuljon, amint a szerzetes felemelte az ezüstösen villogó
fűrészt és átvágta Lothar felkarját, alig néhány hüvelyknyire a nagy
vállízülettől.
A műtét után Lothar három napon át eltompult, kómaszerű
állapotban feküdt, úgy látszott, elérkezett az életet a haláltól
elválasztó keskeny mezsgyére.
– Nem tudok mit mondani – vonogatta vállát a pap, elhárítva
Centaine aggodalmas kérdéseit, amelyeket nyilvánvalóan biztató
válaszok reményében tett fel neki. – Most minden Isten kezében van.
Azután a harmadik nap estéjén, mikor az asszony benyitott a
betegszoba gyanánt szolgáló kunyhóba, a zafírsárga szemek felé
fordultak, sötét gödreik mélyén és egy pillanatra fellobbant bennük a
felismerés szikrája. Azután Lothar szemhéjai ismét lecsukódtak.
Blaine Malcomess azonban csak két nap múlva kapott engedélyt
a szerzetestől, hogy belépjen a beteghez. Odament Lothar ágyához,
figyelmeztette a jogaira, azután formális letartóztatás alá helyezte.
– Az őrmesterem állandó őrizet alatt fogja tartani önt mindaddig,
amíg Paulus atya alkalmasnak nem ítéli az állapotát az utazásra.
Akkor majd hajóra száll és szigorú őrizet mellett elszállítják a runtui
határállomásra, onnét pedig szárazföldön Windhoekba, ahol bíróság
elé áll.
Lothar a párnájára dőlve hallgatta. Halottsápadt volt és
csontvázsovány. Karja helyén a csonkot vastag, fehér gézturbán
borította, a vége sárgára színeződött a jódtól – úgy festett, mint egy
pingvin szárnya. Kifejezéstelen arccal nézte Malcomesst.
– Nos, De La Rey – folytatta Blaine –, gondolom, nélkülem is
tisztában van vele, hogy igen szerencsésnek mondhatja magát, ha
sikerül megmenekülnie az akasztófától. De jelentősen megnövelheti
az esélyeit egy enyhébb ítéletre, ha elmondja nekünk, hová rejtette a
gyémántokat, vagy mit csinált velük.
Csaknem egy teljes percen át várt. Nem volt könnyű higgadtan
elviselni azt az unott, megvető pillantást, amelyet Lothar vetett rá.
– Érti, mit próbálok megmagyarázni önnek, De La Rey? – törte
meg a csendet. De Lothar egy szót sem szólt, csak elfordította a fejét
és az üvegezetlen ablakon át lebámult a folyóra.
– Gondolom, tudja, hogy én vagyok a terület főbiztosa –
próbálkozott meg egy utolsó érvvel Blaine. – Hatalmamban áll
felülvizsgáltatni az ítéletét. Ha enyhítésért folyamodom az
igazságügy-miniszterhez, csaknem biztos, hogy teljesítik a
kérésemet. Ember, ne legyen őrült. Adja vissza azokat a
gyémántokat. Ahová megy, ott úgysem veheti hasznukat, én viszont
az életét garantálom értük cserébe.
Lothar némán lehunyta a szemét.
– Hát jól van, De La Rey – mondta Blaine. – Akkor hát
megértettük egymást. Tőlem ezután semmiben ne várjon irgalmat. –
Behívta Hansmeyer őrmestert. – Őrmester, a fogoly nem részesülhet
semmiféle kiváltságban, a világon semmilyenben. Éjjel-nappal őrizet
alatt áll, egészen addig, amíg Windhoekban át nem adják őt az
illetékes hatóságoknak. Személyesen nekem tartozik felelősséggel.
Megértette?
– Igenis, uram – kiáltotta Hansmeyer, feszes vigyázzba vágva
magát.
– Gondja legyen rá, Hansmeyer. Személyes ügyemnek tekintem,
hogy ez az alak oda kerüljön, ahová való.
Azzal Blaine nagy léptekkel kiment a kunyhóból és lement a
folyópartra, ahol Centaine egyedül üldögélt a nyitott oldalú,
szalmatetős setengi alatt. Leült mellé a szomszédos tábori székre és
rágyújtott egy manillaszivarra. Mélyen leszívta a füstöt, majd
hirtelen dühösen kifújta.
– Ez az ember hajthatatlan – mondta. – Felajánlottam neki, hogy
a gyémántokért cserébe személyes garanciát vállalok az ítélet
enyhítéséért. Még csak válaszra sem méltatott. Ahhoz nekem sincs
elég hatalmam, hogy kegyelmet gyakoroljak, pedig hidd el, ha
módomban állna, habozás nélkül megtenném. A dolgok jelenlegi
állása mellett nem tehetek ennél többet. – Nagyot szívott a szivarból
és elnézett a széles, zöld víz felett. – Esküszöm neked, megfizet
mindenért, amit veled tett – mondta –, busásan megfizet.
– Blaine – szólalt meg csendesen Centaine és kezét gyöngéden a
férfi izmos, napbarnított karjára tette. – Az ilyesfajta kicsinyes
bosszúvágy méltatlan a magadfajta emberhez.
Blaine félrefordította a fejét és minden haragja ellenére
elmosolyodott. – Ne tételezzen fel rólam túl sok nemeslelkűséget,
madame – mondta. – Sok mindent el lehet rólam mondani, de azt
aligha, hogy szent volnék.
A mosolyában volt valami csibészesen kisfiús, zöld szemeit
kivéve, amelyek gonoszul összeszűkültek.
– O la la, kedves uram – nevetett Centaine. – Érdekes lenne
kipróbálni, meddig terjed az ön nemeslelkűsége és szentéletűsége...
egy napon talán ki is próbáljuk.
– Micsoda szégyentelen ajánlat, de azért érdekes – kuncogott
kéjesen Blaine, azután ismét elkomorodott. – Centaine, tudod jól,
hogy magamtól soha neki nem vágtam volna ennek az útnak.
Pillanatnyilag botrányosan elhanyagolom minden hivatalos
kötelezettségemet, amivel bizonyára sikerült is kivívnom pretoriai
feletteseim jogos haragját. Amilyen gyorsan csak lehet, vissza kell
térnem a hivatalomba. Megbeszéltem Paulus atyával, hogy szerezzen
nekünk kenukat és evezősöket, akik levisznek minket a folyón a
runtui határállomásig. Remélem, onnét tudunk keríteni egy
rendőrségi teherautót. Hansmeyer az embereivel itt marad, őrizetben
tartják De La Reyt és amint az állapota megengedi, elhozzák
Windhoekba.
– Igen – bólogatott Centaine. – Nekem is haza kell térnem, hogy
elkezdjem összeszedegetni a darabokat, foltozgatni a repedéseket.
– Holnap hajnalban el is indulhatunk.
– Blaine... – szólalt meg az asszony. – Mielőtt elindulunk,
szeretnék beszélni Lotharral... illetve De La Reyjel. – Látva, hogy a
férfi habozik, rábeszélően hozzátette. – Csak néhány percig szeretnék
vele négyszemközt maradni. Blaine... kérlek. Ez nagyon fontos
nekem.

Centaine néhány pillanatra megállt az ajtóban, amíg szeme

hozzászokott a kunyhó belsejének félhomályához.
Lothar felült az ágyban. Felsőteste fedetlen volt, lábait olcsó
gyári pokróccal takarták be. Egész teste sápadt és aszott volt, a
fertőzés valósággal leégette csontjairól a húst, bordái ijesztően
meredeztek elő a bőr alól.
– Hansmeyer őrmester, volna szíves egy percre magunkra
hagyni? – kérdezte Centaine félreállva az útból.
 Hansmeyer elindult kifelé, de amint elhaladt mellette, halkan
odasúgta. – Itt leszek a közelben, Mrs. Courtney. Ha baj van, csak
kiáltson.
A hirtelen támadt csendben Centaine és Lothar sokáig szótlanul
nézték egymást. Végül az asszony adta fel elsőként.
– Ha az volt a célod, hogy tönkretégy, hát sikerült – szólalt meg.
Lothar megrándította hiányzó karjának csonkját – végtelenül
szánalmas, egyszerűen obszcén mozdulat volt.
– Ki tett tönkre kit, Centaine? – kérdezte és fáradtan lehunyta
szemét.
– Nem adnád vissza legalább egy részét annak, amit elloptál
tőlem? – kérdezte az asszony. – Ha másért nem, legalább azért, ami
valaha volt köztünk?
Lothar nem felelt, csak felemelte kezét és ujjával a mellkasán
fehérlő régi forradásra bökött. Centaine összerezzent, mert hisz ő
húzta meg annak a Luger pisztolynak a ravaszát még annak idején, a
kiábrándulás és a gyűlölet napjaiban.
– A fiúnál vannak a gyémántok, ugye? – kérdezte. – A... már-már
kiszaladt a száján – a fattyadnál –, de azután mégis így mondta: – A
fiadnál?
És mert Lothar továbbra sem szólt egy szót sem, ösztönösen
hozzátette. – Manfrednál... a mi fiunknál?
– Már azt hittem, sohasem fogom ezt hallani tőled – szólalt meg a
férfi és nem tudta elkendőzni hangjában az örömet. – Akkor is
eszedbe fog jutni, hogy a mi kettőnk szerelemben fogant
gyermekéről van szó, amikor majd kedved támad őt is tönkretenni?
– Miből gondolod, hogy képes vagyok megtenni?
– Ismerlek, Centaine – bólogatott Lothar szomorkásan.
– Nem – rázta meg a fejét hevesen az asszony. – Nem ismersz.
– Ha az utadba áll, őt is elpusztítod – jegyezte meg közömbösen
Lothar.
– Komolyan ezt hiszed? – meredt rá Centaine. – El tudod
képzelni rólam, hogy olyan könyörtelen, olyan bosszúálló volnék,
hogy a tulajdon fiamon veszek elégtételt?
– Soha nem fogadtad el őt fiadnak.
– Most megtettem. Az elmúlt néhány perc leforgása alatt többször
is hallottad.
– Megígéred nekem, hogy nem bántod?
– Ezt nem kell megígérnem neked, Lothar De La Rey. Elég, ha
egyszerűen mondom. Nem fogom bántani Manfredot.
– És ezért persze valami viszonzást is vársz tőlem, ugye? –
kérdezte Lothar és előrehajolt ültében. Nehézkesen, zihálva lélegzett,
egész testét ellepte a veríték. Szemmel láthatólag még ez az apró
mozdulat is komoly fizikai erőfeszítést követelt tőle. A kunyhó
félhomályos belsejét megülte a nehéz, savanyú izzadságszag.
– Miért, talán fel akarsz ajánlani valamit? – érdeklődött Centaine
nyugodt hangon,
– Nem – hangzott a válasz. – Semmit! – És Lothar kimerülten,
dacos arccal visszahanyatlott a párnára. – És most tessék, vond
vissza az ígéretedet.
– Nem ígértem semmit – válaszolta az asszony hűvösen. – De
ismétlem, Manfred, a fiunk biztonságban lesz tőlem. Soha nem fogok
neki szántszándékkal ártani. Téged azonban már egyáltalán nem
biztosíthatlak ugyanerről.
Hátat fordított és kiszólt a ház elé. – Köszönöm, őrmester,
végeztünk. – Azzal elindult és lehajtott fejjel készült kilépni az
alacsony ajtón.
– Centaine... – szólt utána Lothar elhaló hangon. Szerette volna
azt mondani: – A gyémántjaid ott vannak a hasadékban a szikla
tetején. – De amikor az asszony megfordult, összeharapta az ajkát és
végül csak ennyit mondott. – Isten veled, Centaine. Végre vége.

Az Okavango egyike Afrika legszebb folyóinak. Az angolai

fennsíkon ered, a tengerszint feletti 4000 láb magasságban, onnét
hömpölyög tovább délkelet felé. Mélységéből, csodálatos zöld
színéből és sodrásának vad erejéből ítélve az ember azt hihetne, hogy
egyenest az óceánba torkollik. Pedig ez a folyó sohasem éri el a
tengert. Először az Okavango-mocsárba ömlik, mely amúgy a
legkevésbé sem szolgált rá erre az elnevezésre. Ezt a hatalmas
kiterjedésű területet kristálytiszta vizű, papiruszerdőkkel szegélyezett
lagúnák sokasága borítja. A lagúnákat itt-ott sudár kókuszpálmákkal
és terebélyes vadfügefákkal benőtt szigetecskék tarkítják. Innét
kezdve azonban a folyó már összezsugorodva és elgyengülve
folytatja útját, míg el nem éri a Kalahári sivatag végtelen birodalmát,
hogy örökre eltűnjék az időtlen homokdűnék alatt.
Centaine és Blaine a mocsár feletti szakaszon szállt vízre, ahol a
folyó teljes pompájában tárulkozik ki. Járművük a mukorónak
nevezett ősi vízi alkalmatosság volt, vagyis egy egyetlen fatörzsből
kivájt kenu. A csónak hossza a húsz lábat is meghaladta, orrát és
farrészét lekerekítették, de minthogy alakja követte a fatörzs eredeti
formáját, nem volt tökéletesen egyenes.
– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bagoly meg egy
cica, akik egy napon nekivágtak a tengernek egy szép banán alakú
csónakon – idézte Blaine. Centaine kissé aggodalmaskodva nevetett,
míg meg nem győződött róla, hogy evezőseik tökéletes biztonsággal
irányítják a veszedelmesen ingatag járművet.
Mindkettő a folyó mentén élő törzs tagja volt – két szénfekete
bőrű, barátságosan vigyorgó óriás. Egy légtornász
egyensúlyérzékével rendelkeztek, az evező és a hosszú tolórúd
örökös forgatásában acélossá edződött testük pedig az antik görög
atlétákéra emlékeztetett. Egyikük a csónak orrában állt, társa pedig a
taton. Dallamos hangjukon valami ősi munkadalt kántálva, szinte
ösztönös könnyedséggel hajtották előre a keskeny, labilis
alkotmányt. Blaine és Centaine a bolyhos papirusznádfejekkel
kitömött nyersbőr párnákra támaszkodva heverészett a csónak
középső részén. A keskeny törzsben csak egymás mögött fértek el.
Blaine elöl foglalt helyet. Lee Enfield karabélyát lövésre készen
tartotta az ölében, arra az esetre, hogyha a folyóban nyüzsgő
vízilovak valamelyikének kedve támadna közelebbi ismeretséget
kötni velük. – A legveszedelmesebb állatok, amelyek Afrikában
valaha is léteztek – magyarázta.
– És akkor az oroszlánok, az elefántok, a mérges kígyók mégis
micsodák? – érdeklődött gúnyosan Centaine.
– A jó öreg vízilovak kétszer annyi embert öltek már meg, mint
az összes többi faj együttvéve.
Centaine most járt első ízben ezen a vidéken. A sivatag gyermeke
lévén, idegenül mozgott a folyók és lápok világában. Fogalma sem
volt róla, milyen határtalanul sokféle élőlénynek adnak otthont.
Blaine ellenben úgy ismerte a folyót, mint a tenyerét. Még 1915-ben
vezényelték ide először, mikor Smuts tábornok külföldön harcoló
seregében szolgált és azóta is gyakran visszatért ide vadászni és a
környék élővilágát tanulmányozni. Úgy tűnt, ismer minden egyes
állatot, madarat és növényt. Igaz és kitalált történetek százait mesélte
el, hogy szórakoztassa Centaine-t.
Közben a folyó szüntelenül változó arcát mutatta körülöttük –
egyes szakaszain váratlanul összeszűkült és tajtékozva száguldott a
sziklákkal szegélyezett szorosokon át. A hosszúkás csónak
lándzsaként repült az örvénylő habokon. A evezősök hosszú botjaik
segítségével boszorkányos ügyességgel kerülgették a kiálló éles
sziklákat. Óvatos evezőcsapásokkal terelték száguldó járművüket az
örvényen át, egészen a következő nyugalmas szakaszig, ahol a
felszín ismét zöldesen csillogó velencei tükörhöz vált hasonlatossá.
Centaine izgatottan sikongatott, félig félelmében, félig
elragadtatásában akár a gyerekek a hullámvasúton. Azután széles,
sekély vizekre értek, amelyeket itt is, ott is szigetek és
homokzátonyok szakítottak meg. A mocsaras partokon
vadbölénycsordák tűntek fel. Centaine még sohasem találkozott
ezekkel a jámbor kinézetű, nagy testű állatokkal. Koromfekete
szőrüket vastag foltokban tarkázta a rászáradt iszap, hatalmas
szarvaik komoran görbültek trombita formájú füleik fölé. Békésen
álldogáltak a hasukig érő sárban és nyáladzó fekete pofájukat
felemelve, komikus kíváncsisággal bámulták a tovasikló kenut.
– Jaj, Blaine! Mik azok? – érdeklődött Centaine lelkesen egy
másik különös állatsereglet láttán. – Ilyesmiket még életemben nem
láttam.
– Lehu a nevük. Minél délebbre mégy, annál gyakrabban
találkozhatsz velük – magyarázta Blaine a robusztus felépítésű
víziantilopokra mutatva, amelyek végeláthatatlan csordákban tűntek
fel a part mentén. Testüket durva szálú, vörhenyes színű szőrzet
borította. A kosok mellmagasságig értek egy embernek és hosszú,
kecses hátrafelé hajló szarvat viseltek. A szarv nélküli anyaállatok
viszont puha, bolyhos szőrzetükkel a gyerekszobák állatfiguráira
emlékeztettek. Egy-egy csordában megszámlálhatatlan sokaságú állat
tolongott. Amint felfigyeltek az ember jelenlétére, az egész sereg
nekiiramodott. Lábaik alatt szinte felforrt a folyó, a paták dübörgése
egy tovaszáguldó lokomotív hangjához hasonlított.
A folyópartot szegélyező magas fák ágain halfarkaspárok
üldögéltek zsákmányra lesve, fehér fejük ragyogott a napfényben.
Amint a mukoro elhaladt előttük, hátraszegezték fejüket, nyakukat
kidüllesztették és furcsa, vijjogó kiáltozásban törtek ki.
A zátonyok fehér homokjában kirajzolódtak a krokodilok
hosszúkás, gyíkformájú körvonalai. Förtelmességük mellett még
végtelenül gonosznak is tűntek, amint lassan felemelkedtek és
vastag, csökevényes lábaikon megdöbbentő gyorsasággal araszoltak
a víz felé. Egy pillanattal később már le is merültek a felszín alá és
csak két kidudorodó, pikkelyes szemhéjuk adta tudtul jelenlétüket.
Centaine figyelmét ekkor egy sor különös kőtömb vonta magára a
sekély part menti vízben. Sötétszürkék voltak, a szegélyük pedig
világos babarózsaszín. Csak akkor döbbent rá, mit is lát, mikor
Blaine izgatottan felkiáltott.
– Vigyázzatok! – Az evezősök riadtan kormányozták félre a
csónakot, ám az egyik sziklatömb már meg is mozdult, felemelve
söröshordó méretű fejét. Kitárta hatalmas, vöröslő száját és előtűntek
az irdatlan állkapcsok az elefántcsontfehér, tuskószerű fogakkal.
Amint elbődült, olyan volt, akár egy röhögő, megtébolyodott
istenség.
Blaine észrevétlenül feljebb emelte a puskát. – Ne dőlj be ennek a
joviális vigyornak – nem örül nekünk igazán – mondta, miközben
lecsapta a zavart és egy tele tárat csúsztatott a csőfarba.
Ahogy ezt kimondta, a víziló már neki is rugaszkodott a sekély
vízben és rosszindulatú morgással csörtetett feléjük. Elefánt méretű
teste körül fehéren forrt a víz, kitátott szájában megvillantak a
borotvaéles, karószerű fogak, melyek ugyanolyan könnyedén
morzsoltak szét egy vastag papirusztörzset, mint egy törékeny
mukorót vagy akár egy emberi testet.
A csónak előrelendült, a két evezős megfeszített erővel húzta a
lapátokat, a víziló azonban egykettőre beérte őket. Blaine felugrott
ültéből, és lábával egyensúlyozva megállt a vadul ide-oda billegő
csónakban. Vállához emelte a fegyvert, és tüzelni kezdett. A lövések
olyan gyors egymásutánban követték egymást, hogy a dörrenések
egybemosódtak. Centaine ijedten összerezzent és hátranézett. Már el
is képzelte a látványt, amint a golyók becsapódnak a hatalmas szürke
fejbe és a vér vastag sugárban tör elő a két rózsaszínben játszó, apró
vizenyős szem közül. Blaine azonban jó pár hüvelykkel a szörnyeteg
feje fölé célzott. A szőrös fülek megrándultak és verdesni kezdtek,
akár a pillangó szárnyai, amint a lövedékek elsüvítettek mellettük. A
víziló megtorpant, apró szemeivel komikusan pislogott
megdöbbenésében. A mukoro szélsebesen elhúzott, az állat pedig
hatalmas zöld örvényt kavarva eltűnt a víz alatt, mintha leplezni
kívánná zavarát és szégyellne saját kudarcba fúlt akcióját.
– Jól vagy, Centaine? – kérdezte Blaine, leeresztve a fegyvert.
– Hát ez egy kicsit barátságtalan volt – állapította meg Centaine.
Megpróbált nyugodt hangon beszélni, de nem sok sikerrel.
– Nem volt olyan vészes, mint amilyennek látszott – mosolygott
Blaine. – Sok hűhó semmiért.
– Azért örülök, hogy nem ölted meg.
– Mi hasznom lett volna belőle, ha az öregfiúból egy négytonnás
rothadó tetemet, a feleségeiből pedig egy tucat kövér özvegyet
csinálok?
– Ezért támadt ránk? Hogy megvédje a nőstényeit? – hüledezett
Centaine.
– Valószínűleg igen – felelte Blaine –, de a vadállatoknál ezt
sosem tudhatod biztosan. Elképzelhető, hogy az egyik tehene éppen
most borjadzik, vagy rossz emlékei vannak a vadászó emberről, de
az is lehet, hogy egyszerűen csak bal lábbal kelt fel.
A veszélyhelyzetben tanúsított nyugalma legalább olyan mély
benyomást tett Centaine-re, mint embersége, amellyel megkímélte az
őt fenyegető vadállat életét.
– Csak az iskolás lányok szokták ajnározni a hőseiket –
figyelmeztette magát szigorúan, de amint a kenu tovasiklott a vízen,
azon vette észre magát, hogy elragadtatottan tanulmányozza a férfi
széles vállát és büszke fejtartását. Sötét haját a tarkónál rövidre
nyírva hordta, nyaka izmos volt, de nem afféle bikanyak, hanem
karcsú és arányos. Csak a fülei voltak túlságosan nagyok, a nap
rózsaszín derengéssel sütött át cimpáikon. Centaine hirtelen
leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy megcsókolja tövükben a puha
bőrt, de azután egy halk kuncogás kíséretében erőt vett magán.
Blaine mosolyogva fordult hátra. – Mi olyan mulatságos? –
tudakolta.
– Tudod, egy magamfajta gyönge kislány mindig felvidul, ha a
mesebeli herceg megmenti őt a tűzokádó sárkány torkából.
– Sárkányok csak a mesékben vannak – jegyezte meg Blaine.
– Ne gúnyolódj – korholta Centaine. – Itt minden előfordulhat,
még sárkányok is. Ez itt meseország. Lehet, hogy a Mikulás bácsi és
a jó tündér már itt várnak ránk a következő kanyarban.
– Kicsit bolond vagy, tudod? – évődött a férfi.
– Tudom – bólintott Centaine. – És azt hiszem, nem ártana téged
is figyelmeztetnem, hogy ez fertőző.
– Elkéstél a figyelmeztetéssel – ingatta a fejét Blaine
szomorkásan. – Azt hiszem, már elkaptam tőled.
– Akkor jó – mondta Centaine megnyugodva és engedve a
kísértésnek előrehajolt és megcsókolta azt a puha részt a férfi füle
mögött.
Blaine színpadiasan összerázkódott. – Most nézd meg, mit
műveltél – mondta vádlóan, azzal újból hátrafordult és felemelte
libabőrös karját. – Meg kell ígérned, hogy ezt soha többé nem teszed.
Túl veszélyes.
– Hozzád hasonlóan én sem teszek soha ígéreteket – mondta
Centaine, de rögtön meg is bánta. Blaine tekintetében átsuhant a
megbánás és a bűntudat árnyéka, ő pedig keservesen átkozta magát,
amiért ezzel az elhamarkodott célzással tönkretette a hangulatot.
– Jaj Blaine, nézd azokat a madarakat! – kiáltott fel gyerekes
örömmel, hogy mentse, ami menthető. – Biztosan nem valódiak,
ugye? Ez is azt bizonyítja, hogy igazam van és ez itt meseország.
Egy vörös agyagból épült magas, meredek partfal mellett
haladtak el éppen, amelyet ragyogó narancsszínűre festettek a nap
sugarai. A falon sok ezer szabályos kerek nyílás sötétlett, a part felett
pedig csodálatosan színpompás madarak megszámlálhatatlan
sokasága lebegett, akár egy eleven felhő. Tollaik sziporkázva
villantak meg a fényben, amit sürgölődve ki-be repkedtek
fészkelőodvaikból.
– Karmazsin légykapók – világosította fel Blaine és együtt
bámulták szájtátva az apró, cikázó rózsaszín és türkizkék lándzsákra
emlékeztető madárkákat. Hosszú, finoman ívelt farktollaik és hegyes
kis szárnyaik olyan élesnek tűntek, mint megannyi piciny tőr. –
Valóban olyan szépek, hogy már-már kezdek hinni neked – mondta
álmodozva a férfi. – Talán tényleg átléptünk a tükör túlsó oldalára.
Ezt követően alig szóltak egy-két szót, de a csend mintha még
közelebb hozta volna őket egymáshoz. Csupán egyszer érintették
meg egymást, mikor Centaine nyitott tenyerét Blaine nyakára
helyezte, az pedig futólag végigsimított az asszony keze fején – csak
egy futó, gyöngéd érintés volt az egész.
Blaine hirtelen kurtán odavetett valamit a csónak orrában álló
evezősnek.
– Mi az, Blaine? – tudakolta az asszony.
– Szóltam neki, hogy keressen egy alkalmas helyet, ahol
éjszakára letáborozhatunk.
– Nincs még túl korán? – kérdezte Centaine a napra pillantva.
– De igen – felelte Blaine. Hátranézett és szinte szégyenlősen
elmosolyodott. – De akkor megpróbálhatom felállítani a Cuangar és
Runtu közötti utazás sebességi rekordját.
– Rekordot?
– Igen, én leszek az, akinek sikerült leglassabban megtennie az
utat.
Választásuk végül az egyik nagyobb szigetre esett. Az egymásra
torlódott fehér homokpadok egy rejtett lagúnát hoztak létre.
Kristálytiszta zöld vizét magas, hullámzó papiruszerdők takarták el.
Míg a két evezős faágakat hordott össze a tábortűzhez és
papiruszleveleket vágott, hogy éjszakára sátrat készítsenek belőle
utasaik feje fölé, Blaine felvette a puskáját.
– Hová mégy? – kérdezte Centaine.
– Megpróbálok szerezni valami vacsorának valót.
– Jaj, Blaine, kérlek, ne, ma ne ölj meg semmit. Ez különleges
nap.
– Nem unod még a marhahúskonzervet?
– Kérlek – makacskodott Centaine. A férfi szánakozó mosollyal
letette a puskát, majd fejcsóválva elindult, hogy ellenőrizze, állnak-e
már a sátrak és minden ágy fölé kifeszítették a moszkitóhálót. Miután
mindent rendben talált, elbocsátotta a két evezőst, akik azon
nyomban visszamásztak a mukoróba.
– Hát ezek hová mennek? – kérdezte Centaine, amint a két óriás a
hosszú póznák segítségével kikormányozta a csónakot az áramlat
közepére.
– Megmondtam nekik, hogy a parton táborozzanak – felelte
Blaine és mindketten a távolba meredtek. Hirtelen esetlennek,
szégyenlősnek érezték magukat és amint a távolodó kenu után
néztek, mindennél erősebben kerítette őket hatalmába a tudat, hogy
kettesben vannak.
Centaine megfordult és elindult vissza a tábor felé. Letérdelt a
poggyásza egészét alkotó nyeregtáska mellé és fel sem pillantva
megszólalt. – Tegnap este óta nem fürödtem. Megyek és úszom
egyet az öbölben. – Kezében egy darab sárga szappannal
felegyenesedett.
– Üzensz valamit még utoljára az otthon maradottaknak? –
érdeklődött Blaine.
– Ezt hogy éred?
– Centaine, ha nem tudnád, ez itt az Okavango folyó. Errefelé a
krokodilok előételnek fiatal lányokat fogyasztanak.
– Őrt állhatnál a puskával...
– Lekötelezel.
– ... és persze becsukod a szemed!
– Ez kissé megnehezíti a dolgot, nem gondolod?
Az asszony óvatosan végigcserkészte a lagúna szélét, míg végül
egy víztől csillogóvá koptatott fekete szikla alatt rátalált egy sekély
vizű részre. A fehér homokkal borított fenéken már messziről feltűnt
volna a közeledő krokodil. A férfi, ölében a lövésre kész Lee Enfield
karabéllyal letelepedett a szikla legmagasabb kiszögellésén.
– Tekintsd becsület dolgának, hogy nem leskelődsz –
figyelmeztette Centaine odalentről. Blaine minden igyekezetével egy
csapat vadlibára koncentrált, amint nehézkes szárnycsapásokkal
repültek el a lenyugvó nap korongja előtt, de közben éberen figyelte
a lecsúszó ruhadarabok zizegő hangját.
Azután hallotta a víz csobbanását, egy rövid, kapkodó
lélegzetvételt, majd felhangzott Centaine hangja. – Rendben, most
már lesheted a krokodilokat.
Ott üldögélt a lagúna homokos fenekén, hátat fordítva Blaine-
nek, csak a feje látszott ki a vízből. Haját feltekerve összetűzte a feje
búbján.
– Mennyei... – lelkendezett. – Olyan jó hűvös, az ember egészen
felfrissül tőle. – Válla fölött hátramosolygott és testének habfehér
foltja egy pillanatra kivillant a víz alól. Blaine alig bírta türtőztetni
magát. Tudta, hogy Centaine szántszándékkal provokálja és érezte,
hogy nem lesz képes sokáig ellenállni asszonyi fortélyainak.
Isabella végzetes lovasbalesete óta már majdnem öt esztendő telt
el és azóta nem közeledtek egymáshoz mint férfi és nő. Egy ízben
ugyan megkísérelték a lehetetlent, de a fájdalmas és megszégyenítő
kudarc mindkettejüknek szenvedést okozott.
Blaine egészséges, erőtől duzzadó testében azonban csak úgy
tombolt az élni vágyás. Minden erejére és józanságára szüksége volt,
hogy alá tudja vetni magát ennek a természetellenes, kolostori
létformának. Erőfeszítéseit végül is siker koronázta, lassanként
valóságos szerzetessé vált, akit most készületlenül ért tulajdon
elfojtott vágyainak és ösztöneinek rohama.
– Szemeket becsukni – vezényelt vidáman Centaine. – Most
felállok és beszappanozom magam.
Blaine egy szót sem bírt kinyögni. Nagy nehezen elnyomta
torkában a feltörni készülő keserves nyögést és mereven bámulta az
ölében fekvő puskát.
Ám ekkor Centaine hirtelen eszeveszett rémülettel felsikoltott. –
Blaine!
A férfi abban a szempillantásban talpra ugrott. Centaine derékig
állt az átlátszó zöld vízben. A hullámok körülnyaldosták kis kerek
fenekét, lágyan domborodó csípője csodálatosan keskeny derékban
folytatódott. Pompásan formált háta és válla megmerevedett az
iszonyattól.
A krokodil hosszú, tarajos farkával csapkodva rontott elő a mély
vízből, hullámokat kavarva undok, páncélos orra körül. Az óriási
hüllő csaknem olyan hosszú volt, mint a mukoro – orrától tarajos
farkának végéig a húsz lábat is elérte.
– Rohanj, Centaine, rohanj! – üvöltötte Blaine. Az asszony
megfordult és esetlenül bukdácsolva igyekezett felé, a szörnyeteg
azonban úgy száguldott a nyomában, akár egy versenyló. Blaine nem
tudta célba venni, mert Centaine éppen kettejük közt volt.
Leugrott a szikláról és derékig gázolva a vízben az asszony felé
igyekezett. A puskát magasra tartotta a mellkasa előtt.
– Le! – ordította. – Bukj le! – Centaine késedelem nélkül hasra
vágta magát a sekély vízben, Blaine pedig abban a szempillantásban
mögéje lőtt. Az egész egy pillanat töredékén múlt, mert az iszonyú
hüllő már-már rávetette magát áldozatára.
A golyó reccsenve csapódott be a förtelmes fejet borító
páncélkemény pikkelyek közé. A krokodil begörbített háttal
felugrott, valóságos özönvizet zúdítva mindkettőjükre. Egy pillanatra
felegyenesedett és vastag farkán állva kétségbeesetten csapkodott
csökevényes mellső lábaival, hosszú, hegyes orrát az égnek emelte.
A következő másodpercben egy mély mordulással hanyatt vágódott.
Blaine talpra rántotta Centaine-t, egyik karjával átölelte a derekát
és hátrálni kezdett a part felé. Másik kezében akár egy pisztolyt,
mereven előreszegezve tartotta a puskát. A krokodil primitív agyában
a golyóval iszonyú görcsökben fetrengett előttük. Forgott, dobálta
magát és olyan vadul csattogtatta félelmetes állkapcsát, hogy a
csipkézett élű sárga fogak egy becsapódó vasajtóéhoz hasonlatos
hangot adtak.
Blaine egy mozdulattal maga mögé taszította Centaine-t és
mindkét kezével megmarkolta a fegyvert. A lövedékek fémes
kondulás kíséretében szakították fel a pikkelyes koponyát, hús- és
csontszilánkok repültek szerteszét. A hüllő farka megmerevedett,
majd erőtlenül lehanyatlott. Az élettelen test lassan visszacsúszott a
mély, zöldes vízbe, egy pillanatra még felbukkant, majd végleg
eltűnt a szemük elől.
Centaine egész testében reszketett a rémülettől, fogai olyan vadul
kocogtak, hogy beszélni is alig bírt. – Iszonyú... jaj, micsoda
ocsmány szörnyeteg... – dadogta és szorosan Blaine mellkasához
simult. – Jaj Blaine, úgy megijedtem.
– Most már nincs semmi baj – igyekezett megnyugtatni a férfi. –
Nyugodj meg, kedvesem, túl vagyunk rajta. Vége, elmúlt. – Azzal a
sziklához támasztotta a puskát és karjaiba zárta Centaine-t.
 Először minden szenvedély nélkül cirógatta, babusgatta, ahogyan
a lányait szokta, ha néhanapján lidérces álmukból felriadva sikoltva
hívták az apjukat. De azután fokról fokra érezni kezdte tenyere alatt
az asszony nedves bőrének puha, selymes tapintását. Végigsimította
hátának szépen ívelt izmait és ujjhegye önkéntelenül követte a
csiszolt gyöngyökre emlékeztető gerinccsigolyákat, le egészen addig,
ahol eltűntek a két kis kemény, gömbölyded halom között.
Centaine már megnyugodott, csak lélegzése maradt továbbra is
szaporán kapkodó. Macskamódra begörbítette gerincét és csípőjét
előretolta a férfi ágyéka felé. Amaz mindkét tenyerével megmarkolta
a fenekét és magához húzta. Centaine ellenállás nélkül hagyta és
egész testével szorosan hozzásimult. – Blaine – suttogta, felemelve
arcát.
A férfi vadul, szinte dühödten csókolta. Egy talpig becsületes
ember csókja volt ez, aki tudatára ébred, hogy nem képes többé állni
a szavát. Ajkuk szinte egymásba préselődött, leheletük
felforrósodott, nyelvük olyan féktelen örömmel ízlelgette egymást,
hogy csaknem fuldokolni kezdtek.
Centaine hirtelen elhúzódott. – Most... – dadogta. – Most meg
kell lennie. – Blaine pedig felkapta, akár egy gyermeket és a puha
fehér homokon át futva vitte egyenest az alkalmi menedékhely
zsúpfedele alá. Letérdelt vele a papiruszlevelekből készített matrac
mellé és végtelen gyöngédséggel lefektette a takaróra.
– Engedd, hogy nézzelek – kérte, de Centaine buján
megvonaglott és kinyújtotta felé a karját.
– Később – lihegte. – Nem tudok várni... kérlek, Blaine... Jaj
Istenem... csináljuk már. – És kétségbeesett sietséggel igyekezett
feltépni a gombokat a férfi ingén.
Blaine egy mozdulattal letépte magáról az átázott ruhadarabot és
elhajította. Az asszony, ismét vadul csókolni kezdte, közben mind a
ketten ügyetlenül babráltak a nadrágszíj csatjával. Lázasan matató
kezük össze-összeakadt, zihálva nevettek, orruk egymáshoz verődött,
ajkukat felsebezték egymás fogain.
– Óh jaj Istenem... siess már... Blaine...
A férfi kitépte magát az ölelésből, felállt és fél lábon ugrálva
igyekezett kiszabadulni vizes bricsesznadrágjából. E pillanatban
végtelenül sutának és esetlennek látszott. Kapkodó sietségében kis
híján hasra vágódott a fehér homokon. Centaine majd megfulladt
nevettében. Olyan mulatságos volt, olyan szép és egyszersmind
nevetséges – és ő annyira kívánta. Az volt az érzése, ha még egy
másodpercig várnia kell, valami felrobban a bensőjében és meghal.
– Blaine... kérlek – lihegte. – Gyere gyorsan.
Azután végre ott állt meztelenül, akárcsak Centaine. Fölébe
hajolt, az asszony pedig egyik karjával átölelte a vállát és
hátrahanyatlott, magára rántva őt is. Széttárt térdeit magasra emelte,
másik kezével pedig megkereste és egy határozott mozdulattal útba
igazította Blaine merev férfiasságát.
– Óh Blaine, olyan... óh igen... úgy... – nyöszörögte
eksztatikusán. – Nem tudok... sikítani szeretnék.
– Sikíts csak! – biztatta a férfi, miközben vad lökésekkel vetette
magát előre-hátra a széttárt combok között. – Senki sem hall
bennünket. Sikíts mindkettőnk helyett!
Centaine pedig kitátotta a száját, egyetlen véget nem érő,
hisztérikus crescendóban engedve utat egész magányosságának,
eltemetett vágyainak és féktelenül tomboló örömének. A gyönyör
csúcspontján Blaine is csatlakozott hozzá, vad öleléssel ünnepelve a
lét e legteljesebb és legpusztítóbb pillanatát.
Mikor megpihentek, Centaine a férfi mellkasára borult és kitört
belőle a sírás. Blaine zavarban volt – aggódott és vigasztalni szerette
volna.
– Túl heves voltam – mondta –, bocsáss meg. Nem akartam
fájdalmat okozni.
Centaine megrázta a fejét és lenyelte a könnyeit. – Nem,
egyáltalán nem okoztál fájdalmat – szipogta. – Ez volt életem
legcsodálatosabb... – és elcsuklott a hangja.
– Akkor miért sírsz?
– Csak mert az életben minden szép olyan gyorsan elrepül, minél
szebb, annál gyorsabban. A boldogtalanság időszakai viszont
végtelennek tűnnek.
– Nem szabad így gondolkodni, kicsikém.
– Nem tudom, milyen lesz majd az életem nélküled. Eddig is
maga volt a pokol, de ettől csak ezerszerte rosszabb lesz.
 – Én sem tudom, honnan leszek képes erőt meríteni, hogy
elhagyjalak – suttogta Blaine. – Ez lesz a legkeservesebb kötelesség
egész életemben.
– Mennyi időnk van még?
– Még egy nap – azután már Runduban leszünk.
– Kislánykoromban apámtól kaptam egy borostyánköves brosstűt
– szólalt meg Centaine. – A kő belsejében volt egy zárvány, egy
valaha élt rovar. Bárcsak ezt a pillanatot is így tudnánk megőrizni,
örök időkre bezárva a szerelmünk borostyánkövébe.

A sors nem bizonyult irgalmas ítélet-végrehajtónak. Kettejük

elválása nem holmi villámgyors guillotine-csapás volt, hanem
hosszú, fokozatos tortúra. Az elkövetkező napok során lassan
tolakodtak közébük azok az emberek és események, akik és amik
elválasztották őket. így aztán végig kellett szenvedniük a lassú,
elnyújtott kínzás minden fázisát.
Attól a reggeltől fogva, amikor elérték a rundui határállomást és
partra szálltak, hogy találkozzanak a szolgálatot teljesítő
rendőrőrmesterrel, mintha szünet nélkül idegenek vették volna körül
őket. Mindig a nyomukban voltak, úgy, hogy minden titkos
összenézés, minden fülbe suttogott szó vagy futó simogatás még
riasztóbban tudatosította bennük az elválás közeledtét. És mikor a
poros rendőrségi teherautó végül leereszkedett velük a Windhoek
előtti utolsó domboldalon, mindketten úgy érezték, hogy fájdalmas
kálváriájuk íme beteljesedett.
Mindkettőjüket várta a saját megszokott világa: jött Isabella a
tolószékében, a csicseregve kacagó kislányok – pajkosak, mint két
kis manó –, akik versenyeztek, melyiküket öleli meg először az apja.
És jött a körzeti rendőrfőnök, a területi titkár és jöttek csapatostul a
pitiáner kishivatalnokok és az újságírók és a fotóriporterek. És jött
dr. Twentyman-Jones és Abe Abrahams és jött Sir Garry és Lady
Courtney – akik mihelyt hírét vették a rablásnak, máris rohantak fel
ladyburgi birtokukról. És jött az együttérző és gratuláló levelek és
táviratok tömkelege – köztük a miniszterelnöké és az Ou Baas-é,
vagyis Smuts tábornoké – barátoktól és üzletfelektől.
Centaine úgy érezte, mintha valahogy kívülről nézné az egész
hajcihőt. Mintha egy vékony selyemfátyol mögött állt volna, ami
letompította volna a hangokat és a látható világot valami álomszerű
derengésbe vonta. Lényének egyik fele mintha még most is egy
szépséges, zöld folyón sodródott volna és balzsamos, meleg
éjszakákon szeretkezett volna egy magas, erős, gyöngéd férfival,
akinek lágy zöld szemei, finom zongoristaujjai és bájosan elálló fülei
voltak.
A szalonkocsiból felhívta Shasát. Igyekezett lelkesedést színlelni
a hírek hallatán, melyek szerint gyermeke az iskolai krikettcsapat
kapitánya lett, és végre-valahára matematikaosztályzatai is javuló
tendenciát mutattak.
– Nem tudom, mikorra érek vissza Weltevredenbe, chéri –
mondta. – Annyi dolognak kell utánajárnom. Attól tartok, a
gyémántokat már sohasem fogjuk tudni visszaszerezni. Tárgyalnom
kell a bankkal és új terveket kell kidolgoznom. Nem, persze hogy
nem, csacsi fiú! Persze hogy nem vagyunk szegények, még nem, de
egymillió font rettentő nagy veszteség és aztán ott van még a
pereskedés. Igen, igen az az ember, egy szörnyeteg, Shasa – de nem
tudom, fel fogják-e akasztani. Te jó Isten, még csak az kéne!
Különben sem engednek be nézőket...
Az elválásukat követő első napon kétszer is felhívta a rezidenciát,
abban a halvány reményben, hogy talán Blaine veszi fel a kagylót.
De mindkétszer egy nő vette fel, talán egy titkárnő, talán Isabella –
Centaine mindenesetre mindkét alkalommal szó nélkül letette a
kagylót.
Egy nappal később találkoztak újra a főbiztos irodájában. Blaine
sajtókonferenciát hívott össze, az előszoba zsúfolásig megtelt
újságírókkal és fotósokkal. Isabella ezúttal is jelen volt a
tolószékében, Blaine pedig figyelmesen, szolgálatkészen és
elviselhetetlenül férfiasan állt mögötte. Centaine-nek minden színészi
képességére szüksége volt, hogy miután barátságosan kezet rázott
velük, könnyed hangnemben elcseverésszen a sajtó képviselőivel és
végül még a fényképészek lencséi elé is odaálljon Blaine
társaságában, anélkül, hogy akár csak egyszer is szerelmesen
rámosolyogna. De utána, miközben visszafelé autózott a Courtney
Bányászati és Beruházási Társaság irodáiba, le kellett húzódnia az út
szélére, hogy egy ideig nyugodtan üljön és összeszedje magát. Egész
idő alatt egyetlen szót sem sikerült bizalmasan váltania Blaine-nel.
Abe már a kapuban várta és követte őt fel a lépcsőn, az irodájába. –
Centaine, elkésett – közölte riadtan. – Már majdnem egy órája
várnak önre a konferenciateremben. Persze azt sem mondhatnám,
hogy túlzott türelmet tanúsítanának.
– Hadd várakozzanak! – válaszolta Centaine színlelt
harciassággal. – Jobb, ha már most hozzászoknak. – A bank volt az
egyetlen igazán komoly hitelezőjük.
– Centaine, a kövek eltűnésének hírére a sárga tíz különböző
árnyalatát vették fel rémületükben – folytatta az ügyvéd.
A bank igazgatói attól a perctől fogva sürgették ezt a találkozót,
amióta megtudták, hogy Centaine visszaérkezett a városba.
– Hol van dr. Twentyman-Jones?
– Odabent van velük és megpróbál olajat önteni a háborgó vízre –
felelte Abe és egy vaskos dossziét tett elé az asztalra. – Itt van a
kamatok visszafizetésének ütemterve.
Centaine-nek elég volt egy pillantást vetni az adatokra, hiszen
kívülről tudta valamennyit. Fejből is pontosan idézte az összes
időpontot, összeget és kamatlábat. Magában már kifundálta a
követendő stratégiát, de a terv körvonalai még határozatlanok és
zavarosak voltak.
– Van még valami, amiről tudnom kell, mielőtt belépek az
oroszlánbarlangba? – érdeklődött.
– Egy hosszú távirat érkezett a londoni Lloydtól. Elutasították a
kártérítési igényünket. Nem volt fegyveres kíséret.
– Ez várható volt – bólintott Centaine. – Mit tanácsol? Pereljük
őket?
– Ebben a kérdésben ki fogom kérni a királyi tanács véleményét,
de ha a saját nézetemre kíváncsi, az az érzésem, hogy csak az időt és
a pénzt pazarolnánk.
– Van még valami?
– A De Beers – mondta Abe. – Sir Ernest Oppenheimer
személyesen üzent.
– Máris szaglászik, mi? – sóhajtott Centaine és minden
igyekezetével megpróbált a témára koncentrálni, de egyre csak
Blaine járt az eszében. Most is maga előtt látta, amint gyengéden
Isabella tolószéke fölé hajol. Erőnek erejével elhessentette magától a
képzeletet és görcsösen figyelt Abe szavaira.
– Sir Ernest feljön Kimberleyből – mondta az ügyvéd.
Csütörtökön érkezik Windhoekba.
– Minő szerencsés véletlen – jegyezte meg Centaine cinikus
mosollyal.
– Találkozót kér az önnek megfelelő legkorábbi időpontban.
– Olyan orra van, mint egy hiénának, és olyan a szeme, akár a
keselyűé – mondta az asszony. – Száz mérföldről is megérzi a
vérszagot és meglátja a döglődő állatot.
– Centaine, maga is, én is jól tudjuk, hogy a H'ani bányára fáj a
foga – mondta Abe. – Tizenhárom éve próbálja megkaparintani.
– Mindannyian azt akarják, Abe. A bank, Sir Ernest, meg az
összes többi dögevő. De Istenemre mondom, velem nem lesz könnyű
dolguk.
Mindketten felálltak. – Felkészült? – kérdezte az ügyvéd.
Centaine egy pillantást vetett magára a kandallópárkány feletti
tükörben. Megigazgatta a haját, nyelve hegyével könnyedén
megnyalta ajkát és hirtelen minden újból a helyére került. Ismét
csatába indult, mint már annyiszor – agya kitisztult, gondolatai
élesekké váltak. Ragyogó, bátorító mosolyt villantott tükörképe felé.
Ismét a régi önmaga volt.
– Mehetünk! – szólt és nyomában Abe-bel belépett a hosszú
konferenciaterembe. A szoba közepén ostorfából készült asztal állt, a
falakat hat óriási méretű, sivatagi tájakat ábrázoló freskó díszítette –
Pierneef varázslatosán lírai ecsetvonásai nyomán. Centaine felszegett
fejjel haladt el mellettük, szemében a színlelt önbizalom szikrái
villogtak.
– Kérem, bocsássanak meg nekem, uraim – kiáltott fel könnyed,
csevegő hangon, máris hadrendbe állítva elsöprő egyéniségét és
szexuális vonzerejét, majd az ellágyuló pillantások láttán így
folytatta: – Cserébe viszont biztosíthatom önöket, hogy mostantól
fogva kizárólagosan az önöké vagyok, addig, amíg csak óhajtják.
Valahol mélyen, legbelül még érezte azt a fájdalmas űrt, amit
csak Blaine tudott néhány tovatűnő órára kitölteni, de azután ez is
elmúlt és ő megint a régi, megközelíthetetlen Centaine Courtney volt.
Helyet foglalt az asztalfőn a bőrkárpitozású karosszékben és mint
valami mantrát, még utoljára halkan elismételte magában: – A H'ani
bánya az enyém, hozzám tartozik... és senki sem veheti el tőlem.

Manfred De La Rey kitartóan szaporázta lépteit észak felé a sötét

éjszakában, akárcsak két felnőtt társa. A szégyen és a fájdalom, amit
apja okozott neki azzal, hogy elkergette, valami eddig ismeretlen, új
arcot és elszántságot ébresztett benne. Nem bírta elviselni, hogy
Lothar nyafogó tökfejnek nevezte.
– De most már férfi vagyok – mondogatta magának, miközben
nagy léptekkel követte Swart Hendrick sötét alakját. – Soha többé
nem fogok sírni. Igazi férfi vagyok és ezt nap mint nap be is
bizonyítom, amíg csak élek. Majd meglátod, apa. Ha figyelsz engem
odaátról, megnézheted, hogy soha többé nem hozok szégyent rád.
De azután ismét eszébe jutott, hogyan haldoklott apja magára
hagyatva a kopár dombtetőn és megint úrrá lett rajta a kétségbeesés.
Eltökéltsége dacára könnyek gyűltek a szemébe és minden
önuralmára szüksége volt, hogy sírva ne fakadjon.
– Akkor is férfi vagyok – hajtogatta csökönyösen. Lassanként
sikerült összeszednie magát és íme, csaknem olyan magas volt, mint
Hendrick, hosszú lábai pedig fáradhatatlanul vitték előre. –
Meglátod, papa, egy nap még büszke leszel rám. Esküszöm.
Esküszöm az élő Istenre.
Egyetlen zokszó nélkül gyalogolt az egész, végeérhetetlennek
tűnő éjszakán át. A nap már magasan állt a fák koronája felett, mire
elérték a folyót.
Mihelyt csillapították szomjukat, Hendrick máris indulást
vezényelt és tovább mentek észak felé. Hatalmas kanyarokkal
haladtak előre. Napközben messzire eltávolodtak a folyótól és a
kiszáradt mopanierdőkben húzták meg magukat, azután a sötétség
beálltával ismét visszafordultak, ittak és hajnalig a part mentén
gyalogoltak tovább.
Tizenkét éjszakán át meneteltek így, míg végre Hendrick úgy
ítélte, hogy sikerült lerázniuk üldözőiket.
– Mikor kelünk már át a folyón, Hennie? – kérdezősködött
Manfred.
– Soha – hangzott a válasz.
– De hát apámnak az volt a terve, hogy átmegyünk portugál
területre, megkeressük Alves De Santost, az elefántcsontkereskedőt,
azután tovább megyünk Luandába.
– Az apád terve volt – mondta Hendrick. – De apád már nincs itt
velünk, északon pedig nincs helye egy magamfajta fura fekete
fickónak. A portugálok még keményebbek, mint a németek vagy az
angolok, még a búroknál is rosszabbak. Első dolguk lenne, hogy
kicsalják tőlünk a gyémántjainkat, azután ütnének-vernének, akár a
kutyát és elhajtanának rabszolgamunkára. Nem, Manie,
visszamegyünk – haza Ovamboföldre, ahol mindenki a barátunk és
ember módjára élhetünk, nem pedig úgy, mint az állat.
– De a rendőrök megtalálnak – ellenkezett Manie.
– Senki emberfia nem látott bennünket. Erről gondoskodott az
apád.
– De tudják rólad, hogy apám barátja voltál. Érted jönnek.
– Engem odahaza Ovamboföldön nem Hendricknek hívnak –
vigyorodott el a fekete óriás –, és ezernyi tanú fogja eskü alatt
bizonyítani, hogy egyetlen napra sem hagytam el a kraalomat és nem
ismertem semmiféle fehér útonállót. A fehér rendőröknek minden
fekete ember egyforma és van egy okos öcsém, aki tudni fogja, hol
és hogyan adja el a gyémántjainkat. Ezekből a kövekből vagy kétszáz
gyönyörű marhát és tíz kövér feleséget vehetek magamnak. Nem,
Manie, hazamegyünk.
– És velem mi lesz Hendrick? – kérdezte szorongva a fiú. – Én
nem mehetek veletek a kraalba az ovambók közé.
– Ne félj, neked is lesz hová menned – mondta Hendrick,
atyáskodó gesztussal átkarolva Manfred vállát. – Apád a gondjaimra
bízott. Nem kell félned. Nem válunk el, amíg biztonságban nem
tudlak.
– Hendrick, ha te is itthagysz, nem marad senkim és semmim –
suttogta Manfred és erre már a fekete embere sem tudott mit felelni.
Tanácstalanul leeresztette a karját és jobbat nem tudván mondani,
nyers hangon kiadta a parancsot. – No, ideje indulnunk! Még hosszú,
keserves út áll előttünk.
 Azon az éjszakán végleg elhagyták a folyót és visszafordultak
délnyugat felé. Megkerülték a busmanok földjének halált hozó
pusztaságait és szelídebb, vízben gazdagabb területeken haladtak.
Bár a korábbinál kényelmesebb tempóban gyalogoltak, most is
messziről elkerültek minden emberlakta települést. Végül húsz
nappal azután, hogy azon a végzetes dombtetőn sorsára hagyták
Lothar De La Reyt, egy magas fákkal benőtt szurdokot elhagyva, dús
fűvel borított, hegyi legelőkre érkeztek és a hajnali párában úszó
völgyben szemük elé tárult a szélesen elterpeszkedő ovambo falu.
A négyesével, ötösével egymás mellé épült kerek, szalmatetős
kunyhók rendszertelen csoportokban helyezkedtek el a földbe szúrt
karókkal elkerített nagy központi kraal körül, ahol az állatokat
tartották. Mindegyik házcsoportot fonott gyékénykerítés határolta el
a többitől. A kunyhók közül a száraz ágakból rakott tüzek füstjének
kékes foszlányait sodorta feléjük a reggeli szellő. Az égő fa
jellegzetes szaga elkeveredett a tehéntrágya szúrós aromájával és a
parázson sülő kukoricalepény illatával. A gyerekek visongó kacagása
és az asszonyok lágy, éneklő hangja távoli madárcsiviteléssé olvadt
össze. A nők libasorban vonultak hazafelé a kútról. Csordultig telt
agyagkorsóikat művészies bájjal egyensúlyozták a fejükön, olcsó,
gyári anyagból készült rikító szoknyáik libbenése messziről is jól
kivehető volt.
Mindazonáltal egy lépéssel sem mentek közelebb a faluhoz.
Ehelyett lehasaltak a szurdokban, onnét figyelték, nem történik-e
odalenn valami szokatlan, nem tűnik-e fel idegen vagy bármi más,
akár a legcsekélyebb veszélyre utaló jel. Valahányszor mozgást
észleltek, vagy hangokat hallottak, Hendrick és Klein Boy
hosszadalmas, suttogó vitákba kezdett. Manfred végül is elveszítette
a türelmét.
– Mire várunk még, Hennie? – érdeklődött.
– Csak az ostoba fiatal gazella rohan bele ész nélkül a kelepcébe
– mordult rá Hendrick. – Majd ha megbizonyosodtunk róla, hogy
tiszta a levegő, akkor lemegyünk.
A délután közepe táján aprócska fekete lurkó közeledett feléjük a
domboldalon, egy csapat kecskét terelgetve. A nyakában csüngő
parittyától eltekintve anyaszült meztelen volt. Hendrick halkan
füttyentett.
Az apróság megtorpant és riadtan tekintgetett a hang irányába.
Hendrick ismét füttyentett, mire a gyerek bizonytalan léptekkel
elindult feléjük. Hirtelen azonban fülig szaladt a szája és maszatos
fekete arcán világító hófehér vigyorral egyenesen Hendrickhez
rohant.
Amaz nevetve felkapta, a csöppség pedig eksztatikus örömmel
csimpaszkodott a nyakába.
– Ez itt a fiam – közölte Hendrick büszkén Manie-hoz fordulva,
majd kérdezgetni kezdte a gyereket és figyelmesen hallgatta, amint
vékony, csipogó hangján válaszolgatott.
– Azt mondja, nincs senki idegen a faluban – dörmögte
elégedetten. – A rendőrök itt voltak, kérdezősködtek felőlem, de
aztán el is mentek.
Karján a gyerekkel lekalauzolta őket a domboldalon, egyenesen a
legnagyobb csoport kunyhóhoz és lehajtott fejjel átbújt a fonott
gyékénykerítés nyílásán. A félkörben álló kunyhók tisztára söpört
udvarra néztek, ahol éppen egy négy asszonyból álló csoport
serénykedett. Öltözékük csupán egy színes vászon ágyékkötőből állt.
Halk énekszó közepette, lábukkal ütemesen topogva zúzták péppé
mély famozsaraikban a szárított kukoricaszemeket. Fedetlen mellük
ide-oda himbálódzott, amint a munkadal monoton ritmusára le-
lesújtottak a mozsártörőként használt hosszú fadorongokkal.
A három jövevény láttán egyikük felsikoltott és Hendrickhez
szaladt. Ősöreg asszony volt, ráncos és fogatlan, tar koponyáját tiszta
fehér vászonkendő fedte. Térdre esett és ujjongó örömmel ölelgette
az óriás izmos lábait.
– Ez az anyám – szólt Hendrick és gyöngéden talpra állította az
asszonyt. Egy pillanattal később már boldogan ricsajozó nők egész
csapata rajzolt körülöttük. Hendrick néhány percig mosolyogva állta
a rohamot, majd egy kézmozdulattal csendre intette őket.
– Szerencsés fickó vagy te, Manie – dörmögte, és szemében
cinkos kis szikra lobbant. – Neked csak egy asszonyt engedélyeznek.
A legtávolabbi kunyhó bejárata előtt alacsony faragott lócán
üldögélt a kraal egyetlen férfi lakosa. Láthatólag ügyet sem vetett a
felfordulásra, amíg Hendrick oda nem ment hozzá. Jóval fiatalabb
volt Hendricknél, bőre is sokkal világosabb árnyalatú, majdnem
mézszínű. Mindazonáltal acélos, kemény fizikai munkában
megedzett izmai voltak és sugárzott belőle az iparkodó, sikereket
elért ember magabiztossága. Ugyanakkor egész lényében volt valami
kecses elegancia, finom metszésű intelligens arcával egy fiatal
egyiptomi fáraóra emlékeztetett. Ölében meglepő módon egy vastag
könyvet tartott – Macaulay Anglia története című művének ronggyá
olvasott példányát.
Hűvös tartózkodással üdvözölte Hendricket, a fehér fiú számára
azonban rögtön nyilvánvalóvá vált a kettejük közti kölcsönös
szeretet.
– Ez itt az én nagy tudományú öcsém – mutatta be Hendrick. –
Ugyanattól az apától, de két különböző anyától származunk. Tud
afrikaans nyelven, beszéli az angolt, méghozzá sokkal jobban, mint
én és könyveket is olvas. Az angol neve Moses.
– Üdvözöllek, Moses – mondta Manie. Hirtelen sutának és
ügyefogyottnak érezte magát a sötét ragyogású szempár áthatóan
fürkésző pillantásai alatt.
– Légy üdvözölve, kis fehér fiú – viszonozta a köszöntést Moses.
– Ne nevezz „fiú”-nak – fakadt ki hevesen Manie. – Nem vagyok
„fiú”.
A két férfi lopva egymásra nézett és mindketten elmosolyodtak. –
Moses is „fiú”. A H'ani bányában, ahol dolgozik, csak „főnök fiú”-
nak hívják – magyarázta Hendrick engesztelő hangnemben, a
nyúlánk, fiatal ovambo azonban megrázta a fejét és bennszülött
nyelven így szólt.
– Már nem dolgozom ott, Nagy Testvérem. Egy hónappal ezelőtt
kitettek, így aztán most itt süttetem a hasam, iszom a sört, olvasok,
gondolkodom és teljesítem mindazt a fárasztó kötelességet, ami egy
férfiemberre hárul. – Erre mindketten elnevették magukat, Moses
pedig összeütötte a tenyerét és parancsoló hangon rákiáltott az
asszonyokra.
– Hozzatok sört! Nem látjátok, milyen szomjas a testvérem?
Hendrick számára valóságos megváltás volt, hogy végre
megszabadulhatott nyugat-európai öltözékétől és kényelmes
ágyékkötőt öltve visszasüppedhetett a vidéki élet békés nyugalmába.
Jó volt újra érezni a hűvösen habzó ciroksör fanyar ízét és nyugodtan
elbeszélgetni jószágról, termésről, esőről és szárazságról,
ismerősökről, barátokról és rokonokról, születésekről,
elhalálozásokról és a falut éppen izgalomban tartó hetyepetyékről.
Hosszas, ráérős beszélgetés után óvatosan, lépésről lépésre tértek rá a
mindkettőjüket nyomasztó témákra.
– Igen – bólogatott Moses. – Itt járt a rendőrség. Két gyalázatos
alak, akik elárulták a törzsüket, és Windhoekban a fehér ember
kopójául szegődtek. Nem viseltek egyenruhát, de messziről bűzlöttek
a rendőrszagtól. Jó pár napig itt lődörögtek és egy Swart Hendrick
nevezetű férfi felől kérdezősködtek. Kezdetben még vigyorogtak és
roppant barátságosak voltak, de aztán megdühödtek és fenyegetőzni
kezdtek. Néhány asszonyt meg is vertek, köztük anyádat is... –
Látván, hogy Hendrick megmerevedik és összeszorítja állkapcsát,
gyorsan hozzátette. – Ne félj, lehet, hogy öreg, de nagyon szívós.
Nem ez volt az első verés, amit életében kapott... apánk szigorú
ember volt. Akárhogy is ütötték, egyre csak azt hajtogatta, hogy nem
ismer semmiféle Swart Hendricket és egyáltalában, az egész faluban
senki sem ismerte ezt a Swart Hendricket. A kopók végül is
elkotródtak.
– Vissza fognak jönni – mondta Hendrick. Féltestvére bólintott.
– Persze. A fehér ember sohasem felejt. Öt év, tíz év. Pretoriában
felakasztottak egy férfit, amiért huszonöt esztendővel ezelőtt megölt
egy embert. Vissza fognak térni.
Közben élvezettel kortyolgatták a sört, egymásnak adogatva a
fekete agyagkorsót.
– Szóval sokat beszéltek a H'ani bányához vezető úton történt
nagy gyémántrablásról. Emlegettek valami fehér sátán fajzatot,
akivel mindig együtt lovagoltál, verekedtél és akivel elmentél a nagy
zöld vízre, hogy halakat fogjatok. Azt beszélik, hogy akkor is vele
voltál, mikor elrabolták a gyémántokat és hogy ha megtalálnak,
fellógatnak egy kötélre.
Hendrick kuncogva replikázott. – Én is mindenféléket hallottam
egy fickóról, akit nagyon is jól ismerek és nagyon is szoros kapcsolat
fűz hozzá. Azt mondják, nagyon jól ért a lopott gyémántok
eladásához és hogy a H'ani bányából kikerült valamennyi kő átment
a kezén.
– Ugyan, ki terjeszthet ilyen aljas hazugságokat? –
méltatlankodott Moses és halványan elmosolyodott. Hendrick intett
Klein Boynak, aki előszedett egy nyers bőrből készült zacskót és
letette apja elé. Hendrick felnyitotta a zacskó száját, egyenként
kiemelte a barna kartonpapír csomagocskákat – szám szerint
tizennégyet –, és letette őket az udvar puszta földjére.
Öccse felemelte az első csomagot és késével feltörte a
viaszpecsétet. – Ez a H'ani bánya védjegye -jegyezte meg és
óvatosan kigöngyölte a papírt. Egyetlen arcizma sem rándult,
miközben szemügyre vette a csomag tartalmát. Azután a kibontott
csomagot félretette és a következőért nyúlt. Egyetlen szót sem szólt,
míg mind a tizennégyet ki nem bontotta és gondosan át nem
tanulmányozta a tartalmukat. Aztán nagyon halkan csak ennyit
mondott. – Halál. Ez itt maga a halál. Nem is egy, de száz meg ezer
halál.
– El tudnád adni őket nekünk? – kérdezte Hendrick, de Moses
megrázta a fejét.
– Soha életemben nem láttam még ilyen kövekből ennyit egy
rakáson – mondta. – Ha megpróbálnám egyszerre eladni őket, csak
szerencsétlenséget és halált hoznék mindnyájunkra. Gondolkodnom
kell a dolgon, de addig sem tarthatjuk itt ezeket a halált hozó köveket
a kraalban.
Másnap kora reggel ők hárman – Hendrick, Moses és Klein Boy
– észrevétlenül elhagyták a falut és felkapaszkodtak a szurdokhoz.
Némi keresgélés után ráakadtak arra a hatalmas, odvas törzsű fára,
amelyre Hendrick még azokból az időkből emlékezett, mikor még ő
maga is pucér kis kölyökként terelgette itt a kecskéket. Jó
harminclábnyi magasságban a fa törzsén mély hasadék tátongott,
amely egy bagolypárnak szolgált fészkelőhelyül.
És míg a másik kettő őrt állt, Klein Boy kezében a bőrzacskóval
felmászott az odúhoz.

Jó néhány nap telt még el, mire Moses meghányta-vetette

magában a dolgokat és gondos megfontolás után előállt az
eredménnyel.
 – Testvérem – kezdte –, se te, se én nem bírjuk már tovább ezt az
életet és ezt a helyet. Már észrevettem rajtad a nyugtalanság első
jeleit. Láttam, amint a látóhatárt nézted, egy olyan ember
pillantásával, aki ahhoz szokott, hogy szabadon járjon a világban. Ez
a falusi élet először édes, de gyorsan ízetlenné is válik. A sör
megsavanyodik a szájában és a férfiember többé nem bír másra
gondolni, csak a sok bátor tettre, amit már véghezvitt és a még
bátrabbakra, amelyek odakünn várnak rá, valahol a nagyvilágban.
Hendrick elmosolyodott. – Te sok mindenhez értesz, testvérem,
még ahhoz is, hogy bekukucskálj az ember kobakjába és kiolvasd
belőle a legtitkosabb gondolatait.
– Nem maradhatunk itt – szögezte le Moses. – Túl veszélyes
lenne ezeket a halált hozó köveket itt tartani vagy itt eladni.
Hendrick bólintott. – Hallgatlak – szólt.
– Van néhány dolog, amit el kell végeznem – mondta Moses. –
Dolgok, amelyekről úgy hiszem, meg vannak írva a sorsom
könyvében és amelyekről soha senkinek nem beszéltem, még neked
sem.
– Most itt az alkalom, hogy beszélj róluk.
– Arról a művészetről beszélek, amelyet a fehér ember
politikának nevez és amelyből mi, feketék ki vagyunk rekesztve.
Hendrick megvetően legyintett. – Túl sok könyvet olvasol. A
politizálgatás semmit sem hoz a konyhára. Hagyd meg a fehéreknek.
– Tévedsz, testvérem. A politikában olyan gazdagság rejlik,
amihez képest a te kis fehér kövecskéid értéktelen vacakok. Nem, ne
gúnyolódj.
Hendrick szóra nyitotta a száját, azután lassan becsukta.
Korábban még soha nem gondolkodott erről, de a fiatalember
lebilincselő egyéniségéből valami vibráló, delejes erő sugárzott, ami
felkavarta és nyugtalanítani kezdte, jóllehet nem fogta fel teljesen
szavainak horderejét.
– Testvérem, én döntöttem – szólalt meg Moses. – Elmegyünk
innét. Túl szűk nekünk ez a hely.
Hendrick bólintott. A gondolat a legkevésbé sem volt ellenére.
Egész életében nomád módjára élt és most is készen állt, hogy ismét
útra keljen. Moses azonban még nem fejezte be.
 – De nem csak ezt a kraalt hagyjuk itt testvérem – mondta. –
Elmegyünk ebből az országból.
– Itthagyni ezt az országot! – pattant fel ijedten Hendrick, majd
visszarogyott a székére.
– Meg kell tennünk. Ez az ország kicsi nekünk és ezeknek a
köveknek.
– De hová megyünk?
Öccse felemelte a kezét. – Hamarosan ezt is megbeszéljük, de
most először is meg kell szabadítanod bennünket ettől a fehér
gyermektől, akit idehoztál közénk. Ő még nagyobb veszélyt jelent
számunkra, mint a kövek. Még azoknál is gyorsabban nyakunkra
szabadíthatja a fehérek rendőrségét. Előbb ezt kell elintézned,
testvérem, csak azután indulhatunk el, hogy megtegyük, amit
tennünk kell.
Swart Hendrick bivalyerős férfi volt – fizikailag éppen úgy, mint
szellemileg. Nemigen ismerte a félelmet és bármilyen kockázatot,
bármekkora szenvedést hajlandó volt vállalni, hogy elérje azt, amit
akar – de mindig valaki mást követett. Mindig volt egy még
elszántabb, még rettenthetetlenebb ember, aki vezette őt.
– Azt tesszük, amit mondasz, testvérem – egyezett bele.
Ösztönösen megérezte, hogy egy új vezetőre talált a helyett az ember
helyett, akit haldokolva hagyott ott egy sivatagi szikla tetején.

– Itt várok napfelkeltéig – mondta Swart Hendrick a fehér fiúnak.

– Ha addig nem térsz vissza, tudni fogom, hogy biztonságban vagy.
– Látlak még, Hennie? – kérdezte Manie, hangjában csendes
vágyakozással. Hendrick habozott – nem tudta, vajon hazudjon-e.
– Azt hiszem, mostantól fogva külön utakon megyünk tovább,
Manie – mondta végül, kezét a fiú vállára téve. – De sokat gondolok
majd rád és ki tudja, egy szép napon talán majd újra egyesülnek az
útjaink. – Bátorítóan megszorongatta Manfred vállát és magában
megállapította, hogy úgy megizmosodott, akár egy felnőtt férfié. –
Menj békével és légy ugyanolyan kemény férfi, amilyen az apád is
volt.
Szelíden eltolta magától a fiút, de az továbbra is tanácstalanul
álldogált. – Hendrick – suttogta. – Annyi mindent szeretnék mondani
neked... csak nem tudom, hogyan kezdjem el.
– Menj! – mondta Hendrick. – Mindketten tudjuk, mit akarsz
mondani. Nem kellenek ahhoz szavak. No menj, Manie, eredj.
Manfred felvette a földről a motyóját meg az összetekert takarót
és kilépett a sűrűből a poros, hepehupás útra. Elindult a falu felé,
egyenest a templomtorony irányába, amely mint egy új életforma
szimbóluma, egyszerre vonzotta és taszította is.
Az út kanyarulatánál megállt és visszanézett. A hatalmas termetű
ovambónak azonban nyomát sem látta, így hát megfordult és
levánszorgott a főútra, amelynek túlsó végén ott állt a templom
épülete.
Anélkül, hogy tudatosan szándékában állt volna, egy hirtelen
ötlettel lekanyarodott az útról és a keskeny bekötőúton át közelítette
meg a paplakot, épp úgy, mint amikor apjával együtt utoljára itt járt.
A keskeny ösvényt húsos levelű morotocserjék szegélyezték és az
árnyékszékek alacsony tolóajtói mögül megcsapta orrát a fekáliával
telt vödrök szúrós szaga. Elbizonytalanodva állt meg a paplak hátsó
kapujánál, majd nagy lélegzetet véve felemelte a reteszt és
csigalassúsággal megindult a házhoz vezető hosszú ösvényen.
Félúton járt, amikor egy fenyegetően bömbölő hang ütötte meg a
fülét. A bősz üvöltés kisvártatva megismétlődött és valaki emelt
hangon rázendített egy különös monológra, amiről nem lehetett
biztosan megítélni, hogy vajon lelkesítő szónoklat-e vagy
elkeseredett hitvita. A hang az udvar végében álló düledező épületből
hallatszott, amely rendeltetését tekintve talán fáskamra lehetett.
Manfred óvatosan lesompolygott a kalyibához és bekukucskált a
résnyire nyitott ajtón. Odabent majdnem teljesen sötét volt, de amint
szeme alkalmazkodott a félhomályhoz, látta, hogy a helyiség egy
szerszámoskamra. Egyik végében üllő és kovácstűzhely állt, a
falakon szerszámok lógtak. A döngölt földpadló közepén pedig ott
térdepelt Tromp Bierman, az Isten Harsonája.
Sötét öltönynadrágot viselt fehér inggel és a hivatalát jelképező
nyakkendővel. Az öltöny zakója egy csípőfogóra akasztva lógott az
üllő felett. Tromp Bierman bozontos szakálla a tető felé bökött,
szeme csukva volt, két karját esdeklő pózban emelte az égre, hangja
azonban távolról sem volt alázatosnak mondható.
 – Ó Uram, Izrael Istene, sürgetőleg folyamodom hozzád,
hallgatnád meg a te szolgád imáját és adnál néki útbaigazítást eme
nehéz ügyben. Hogyan teljesíthetem a te akaratodat, ha nem tudom,
mi az? Gyatra szerszám vagyok csupán a te kezedben, nem
vállalhatom a döntés felelősségét. Tekints le rám, ó Uram, bocsásd
meg tudatlanságomat és ostobaságomat és tudasd velem
szándékaidat...
Ekkor Tromp hirtelen elhallgatott és kinyitotta szemét. A nagy,
bozontos oroszlánszerű fej az ajtó felé fordult és az ótestamentumi
prófétákat idéző szempár pillantása szinte Manfred lelkébe hatolt.
A fiú hirtelen mozdulattal lekapta fejéről a formáját vesztett,
izzadságfoltos kalapot, és mindkét kezével a melléhez szorította.
– Visszajöttem, Oom - szólalt meg. – Ahogy meghagyta. Trom
bősz pillantást vetett rá. Egy nagy darab, széles vállú kamasz állt
előtte izmos, jól formált lábain. Porlepte göndör fürtjeinek arany
színe különös ellentétben állt a furcsa topázsárga szemek fölött
sötétlő szénfekete szemöldökkel. De mikor megpróbált a szemek
mögé nézni, rögtön megérezte az elhivatottság és a sugárzó
intelligencia auráját, amely körülvette ezt a fiút.
– Gyere ide – parancsolt rá, Manfred pedig szegényes motyóját a
földre ejtve odalépett hozzá. Tromp megragadta a kezét és lerántotta
maga mellé.
– Térdelj le, Jong –, bődült el – adj hálát Teremtődnek. Imádkozz
atyáid Istenéhez, hogy hallgassa meg könyörgésemet, amelyet a te
érdekedben menesztek felé.
Manfred engedelmesen behunyta a szemét, kezét imára kulcsolta,
az Úr Harsonája pedig rázendített.
– Ó Uram, bocsáss meg a te szolgádnak, amiért ily csip-csup
ügyekkel folyamodik hozzád súlyos dolgaid közepette. Köszönjük
neked, hogy oltalmunkba vezérelted ezt az ifjú embert, hogy
megnemesítsük a lelkét és megacélozzuk akaratát. A Te
segedelmeddel félelmetes pallossá kovácsoljuk őt, amely lesujtand a
filiszteusokra, fegyverré, amely a Te dicsőségedért vagdalkozik
választott gyermekeidnek, az afrikaner népnek jogos és igazságos
harcában. – Azzal kinyújtott mutatóujjával olyan vadul bökött
Manfredra, hogy a fiú úgy érezte, mintha egy nyesőolló hegyét
vágták volna az oldalába.
– Ámen! – vágta rá ijedten, levegő után kapkodva fájdalmában.
– Ó Uram, a Te dicsőségedet zengjük hitvány életünk minden
napján és Tehozzád esedezünk, ruháznád fel választott népednek e
gyermekét az erővel és az elhivatottsággal magasztos küzdelméhez.
A Manfred lelkes „Ámen”-jeivel megtűzdelt fohász csak nem
akart véget érni. A fiúnak már sajogtak a térdei és szédelgett a
fáradtságtól meg az éhségtől, mikor Tromp hirtelen talpra ráncigálta
és végigmasírozott vele a konyhaajtóhoz vezető ösvényen.
– Mevrou! – harsant fel a mennyei zengzet. – Hol vagy, asszony?
A felszólításra Trudi Bierman lélekszakadva rohant be a
konyhába. A mocskos rongyokba öltözött fiú láttán rémülten
megtorpant.
– A konyhám – nyöszörögte kétségbeesve. – A szép tiszta
konyhám. Az imént kentem fel viasszal a padlót.
– A Magasságos küldte hozzánk ezt a Jongot – zsolozsmázta
Tromp. – A mai naptól befogadjuk őt az otthonunkba. Az
asztalunknál eszik és úgy bánunk majd vele, mint tulajdon
gyermekünkkel.
– De hát olyan mocskos, akár egy kaffer – protestált a felesége.
– Akkor hát mosdasd meg őt, asszony, mosdasd meg csak
szaporán.
Ebben a pillanatban egy lány jelent meg a konyhaajtóban.
Félénken elosont Trudi Bierman terjedelmes figurája mögött, ám
egyszerre csak megdermedt és mint egy ijedt őzike bámult
Manfredra.
Manfred alig ismerte meg Sarah-t. Amióta utoljára látta,
kigömbölyödött, könyökét, amely nemrég még két csontos
bütyökként dudorodott ki a piszkafavékony karokból, most kemény,
kivörösödött hús borította. Az egykor holtsápadt arc hamvas
rózsaszín lett, a fénytelen szemekbe tiszta csillogás költözött.
Fényesre kefélt szőke haját két varkocsba fonták és feltűzték a feje
búbján. Bokáig érő, szegényes, de patyolattiszta szoknyát viselt.
Örömteli sikoltás szakadt fel a torkából és kinyújtott karokkal
Manfred felé rohant. Trudi Bierman azonban hátulról elkapta és
alaposan megrázta.
 – Te lusta, gonosz leány – ripakodott rá. – Azzal hagytalak ott,
hogy fejezd be a számtanleckédet. Takarodj vissza, de azonnal! –
Azzal durván kilökte az ajtón és karját keresztbe fonva,
elbiggyesztett szájjal ismét Manfred felé fordult.
– Fúj, rossz rád nézni – mondta. – A hajad hosszú, akár egy lányé
és ezek a ruhák... – Elhallgatott és arcvonásai még fenyegetőbbekké
váltak. – És ne felejtsd el, ebben a házban tisztességes keresztény
népek élnek – folytatta. – Itt senki sem fogja átvenni az apád Istentől
elrugaszkodott, zabolátlan életmódját, megértetted?
– Éhes vagyok Trudi néni – nyögte ki Manfred.
– Akkor eszel, mikor mindenki más és addig semmi esetre sem,
amíg tiszta nem vagy – jelentette ki Trudi Bierman szigorúan és az
urára nézett. – Menheer, megmutatná a fiúnak, hogyan kell tüzet
rakni a forróvíz-melegítőben?
Azután pedig megállt a parányi fürdőszoba ajtajában és
könyörtelenül ellenőrizte a tisztálkodás minden apró részletét,
tudomást sem véve a fiú szégyenlősségéről és a víz hőmérséklete
elleni tiltakozásáról. Mikor pedig Manfred továbbra is tétovázva állt,
elvette tőle a márványos erezetű kék szappanrudat, saját kezűleg
dörgölve végig teste legérzékenyebb és legintimebb részeit.
Mindezek után dereka körül egy zsebkendőnyi törülközővel,
fülénél fogva leráncigálta a fiút a hátsó lépcsőn, leültette egy
gyümölcsösládára, és egy birkanyíró ollóval felfegyverkezve
nekiesett a hajának. A göndör, aranyló fürtök egymás után hullottak
Manfred vállára, mint búzakalászok a sarló nyomán. Mikor
tenyerével végigsimította koponyáját, csak szúrós sörtét tapintott,
tarkóján és füle mögött pedig furcsán hűvösnek és száraznak érezte a
bőrt.
Végezetül Trudi Bierman az undorát kifejező látványos
némajáték kíséretében összenyalábolta a fiú levetett ruháit és
kinyitotta a kazán ajtaját. Manfred az utolsó pillanatban ugrott oda,
hogy megmentse a kabátját. Halálra vált arccal, a kabátot háta mögé
rejtve hátrált, miközben ujjai lopva tapogatták a kis csomókat a
szegélyben. Arckifejezése láttán az asszony megvonta a vállát.
– Így is jó – mondta. – Ha jó alaposan kifertőtlenítjük és varrunk
rá pár foltot, talán még megteszi. Addig is kerítek neked egy-két
holmit a tisztelendő régi ruhái közül.
Az ebédnél Trudi Bierman Manfred éhségét a konyhájának és
szakácsművészetének szóló személyes kihívásként értékel-
344
te. Egyik kezében merőkanállal, a másikban a fazék fogójával állt
a fiú mögött és egyre újabb adagokat halmozott a tányérjára, meg
sem várva, hogy az előző elfogyjon. Mikor aztán Manfred végül is
pukkadásig tömve hátradőlt a széken, szemében diadalmas
pillantással masírozott be a kamrába az aludttejért.
Manfred és Sarah, mint a két idegen a családban, a két
legalacsonyabb ülőhelyet kapták az asztalnál. Biermanék két
kövérkés, pudingarcú, szőke lánya kétoldalt felmagasodva trónolt
mellettük.
Sarah alig nyúlt az ételhez, és ezzel csakhamar magára is vonta
Trudi Bierman haragját. – Nem azért főztem a finom ételt, hogy csak
turkálj benne, kisasszony – ripakodott rá. Addig nem állsz fel az
asztaltól, amíg az utolsó morzsáig meg nem eszed, ami a tányérodon
van, a spenótot is, meg az összes többit... azt se bánom, ha reggelig
kell itt ülnöd. Sarah pedig gépiesen rágott, tekintetét egyetlen
pillanatra sem véve le Manfredról.
Manfred életében ez volt az első eset, mikor két hálaadó imával
kellett fizetnie az ételért. Az egyiket étkezés előtt mondták el, a
másikat utána és mindkettő végtelenül hosszúnak tűnt. A fiú
elbóbiskolva hintázott előre-hátra a székén és csak Tromp Bierman
üdvlövésszerű „Ámen”-jére riadt fel.
A paplak befogadóképessége már Sarah-val és a két Bierman
ivadékkal is túl volt terhelve. Manfred számára már végképp nem
jutott hely a házban, így aztán az udvar végében álló
szerszámoskamra egyik sarkát jelölték ki számára lakóhelyül. Trudi
néni a helyiség végében álló nagy ládák egyikét alakította át
szekrénnyé, hogy abban tartsa néhány ócska ruhadarabját.
Hálóhelyéül egy rozoga vaságy szolgált, benne nehéz, durva
kókuszháncs matraccal. Az ágyat egy kifeszített madzagról lelógó
megfakult függöny takarta el.
– Ne pazarold a gyertyát – figyelmeztette Trudi néni a
szerszámoskamra ajtajából. – Csak minden hónap első napján
kaphatsz újat. Mi itt takarékos népek vagyunk és köszönjük szépen,
nem kérünk apád különcségeiből!
Manfred fejére húzta a vékony szürke takarót, hogy megvédje
lecsupaszított koponyáját a hidegtől. Életében először volt saját ágya,
saját szobája és ujjongva tobzódott a bőség érzetében. Élvezettel
szívta be a kenőzsír, a paraffin és a kihűlt kovácsműhely kormának
szagát, miközben lassan elnyomta az álom.
Arra ébredt, hogy valaki gyengéden megérinti az arcát. Rémülten
felkiáltott – a sötétségből hirtelen zavaros rémképek merültek fel.
Félálomban még látni vélte, amint apja üszkösödő fél karja feléje
nyúl a föld alól. Kétségbeesetten rúgkapálva igyekezett szabadulni a
takarótól.
– Manie, Manie. Én vagyok az – szólongatta Sarah ijedten.
Legalább annyira megrémült, mint a fiú. A kamra egyetlen
elfüggönyözetlen ablakán beáradó holdfény megvilágította sovány,
reszkető alakajkának körvonalait. Hosszú fehér hálóinget viselt,
kibontott haja ezüstös felhőként omlott a vállára.
– Mit csinálsz itt? – motyogta Manfred. – Nem szabad idejönnöd.
Menj el. Ha itt találnak... – elakadt a hangja. Maga sem tudta
biztosan, mik volnának a következmények, de sejtette, hogy igen
súlyosak lennének. Azt mindenesetre biztosra vette, hogy újonnan
kapott otthona a lelkét melengető biztonságérzettel együtt azonnal
darabokra hullana.
– Olyan boldogtalan voltam – suttogta a kislány, és Manfred
hallotta a hangján, hogy sír. – Amióta csak elmentél. A lányok olyan
gonoszak... egyszerűen csak vuilgoed-nak, „szemét”-nek hívnak.
Állandóan csúfolnak, amiért nem tudok úgy olvasni és számolni,
mint ők és mert olyan furcsán beszélek. Amióta elmentél, minden
éjjel sírtam.
Manfred elfacsarodó szívvel hallgatta és bármennyire is félt a
leleplezéstől, kinyúlt a takaró alól és lehúzta maga mellé az ágy
szélére. – Most már itt vagyok és vigyázni fogok rád, Sarie –
vigasztalta halkan. – Többé nem engedem, hogy csúfoljanak.
Sarah azonban a nyakába borult és csukladozva zokogott. – Nem
akarlak többé sírni látni, Sarie – szólt rá szigorúan Manfred. – Nem
vagy már kisgyerek. Bátornak kell lenned.
 – Csak azért sírtam, mert olyan boldog vagyok – szipogott Sarah.
– Nincs több sírás – még akkor sem, ha boldog vagy – parancsolt
rá a fiú. – Értetted? – A kislány buzgón bólogatott és halk, fulladozó
hang kíséretében visszafojtotta könnyeit.
– Minden nap eszembe jutottál – suttogta. – Azért imádkoztam a
Jóistenhez, hogy visszatérj, ahogy ígérted. Melléd fekhetek, Manie?
– kérdezte hirtelen. – Fázom.
– Nem – válaszolta Manfred határozottan. – Vissza kell menned,
mielőtt még itt érnének.
– Csak egy pillanatra – könyörgött Sarah és még mielőtt a fiú
tiltakozhatott volna, megfordult ültében, felhajtotta a takarót és
becsusszant mellé az ágyba.
Odabújt Manfredhoz és szorosan átölelte. A vékony, elnyűtt
hálóingen keresztül érezni lehetett hűvös kis testének hideglelős
remegését. A fiút egyszerűen nem vitte rá a lélek, hogy elkergesse.
– Öt perc – motyogta. – Azután vissza kell menned.
Sarah teste gyorsan felmelegedett a takaró alatt, haja puhán
cirógatta Manfred arcát és tejes illatot árasztott, akár egy
kölyökmacska szőre. A fiú egyszerre csak öregnek és fontosnak
érezte magát mellette. Atyáskodva, a birtoklás érzetével simogatta a
kislány fejét.
– Gondolod, hogy Isten meghallgatja az imáinkat? – kérdezte
suttogva Sarah. – Mert én olyan erősen imádkoztam, ahogy csak
bírtam és tessék, most itt vagy, ahogyan kértem. – Egy pillanatra
elhallgatott, majd hozzátette. – De sok időbe telt és rengeteget kellett
imádkozni.
– Én semmit sem tudok az imákról – vallotta be Manfred. – A
papám soha nem imádkozott valami sokat. Engem se tanított meg,
hogyan kell.
– Hát mostantól fogva jobb lesz, ha megszokod – figyelmeztette a
kislány. – Ebben a házban mindenki éjjel-nappal imádkozik.
Mikor végül kisurrant a szerszámoskamrából, és visszaszaladt a
házba, egy forró helyet hagyott maga után a matracon és egy másik,
még forróbbat Manfred szívében.

Odakinn még sötét volt, mikor Manfredot dörgő hang riasztotta

fel álmából. A hang forrása Isten Harsonája volt tulajdon
személyében.
– Tíz másodperc, és már kapod is a vödör jó hideg vizet, Jong! –
És Tromp bácsi már vezette is a reszkető libabőrös fiút az istálló
mellett álló dézsához.
– A hideg víz a legjobb orvosság a fiatal hús bűneire, Jong –
tájékoztatta Tromp bácsi elégedetten. – Reggeli előtt kiganajozod az
istállót és lecsutakolod a pónit, értetted?
Ezek után az egész nap a munka és az imádság szédítő iramú
egymásutánjának jegyében telt el. A házimunka időszakai
hosszadalmas tanulási és még hosszabb térden állva töltött
periódusok közé ékelődtek. Ez utóbbiak során Tromp bácsi és Trudi
néni felváltva sürgették az Urat, hogy serkentse a gyermekeket
fokozott teljesítményre, vagy részesítse őket restségükért válogatott
megtorlásokban.
Mégis, mire az első hét eltelt, Manfred észrevétlenül, de
folyamatosan átrendezte a ház népének ifjabb tagjai között fennálló
erőviszonyokat. Azzal kezdte, hogy sárga szemének nyugodt,
kérlelhetetlen pillantásával leszerelte a Bierman csemeték első
óvatos, de jól összehangolt gúnyhadjáratát. A lányok néhány
kudarcba fúlt támadás után félős zavarodottsággal vonultak vissza.
A tankönyvek közelében azonban már korántsem sikerült ilyen
magától értetődő fölényre szert tennie. Unokahúgai, hála az
irgalmatlan szülői szigornak, mindketten egész életüket a tanulásnak
szentelték. De Manfred ugyanolyan bősz elszántsággal vetette rá
magát a német nyelvtan vaskos kötetére, mint Meckle Matematika a
Középiskolák Második Osztályai Számára című munkájára. Nem is
volt szüksége más ösztönzésre, csak hogy lássa, amint a két lány a
Trudi néni katekizmusára adott tétova válaszai hallatán önelégülten
összemosolyog.
– Majd megmutatom én nekik – fogadkozott magában. Az
unokahúgai megjuhászítására irányuló erőfeszítések jó ideig annyira
lefoglalták, hogy csak napok múltán vette észre, milyen agyafúrt és
alattomos módon kínozza a két Bierman lány a kis Sarah-t.
Sértegették, csúfnevekkel illették, kirekesztették a közös játékokból –
mindez azonban még az ártalmatlanabb gonoszságok közé tartozott.
De ezenfelül még a ház körül végzett fáradságos munkáját is ott
igyekeztek még keservesebbé tenni, ahol csak tudták. Korommal
kenték be a frissen vasalt ruhát, feltúrták a gondosan bevetett ágyat,
zsírfoltokkal maszatolták be a ragyogó tisztára elmosogatott
edényeket. Mindezek után alamuszi vigyorral lesték, amint Trudi
néni a sárga földig lehordja Sarah-t lustaságáért és
figyelmetlenségéért, majd egy hajkefe hátsó felét segítségül híva,
boldogan teljesíti Isten akaratát.
Manfred külön-külön vette kezelésbe a két lányt. Módszere
egyszerű és célravezető volt – varkocsuknál fogva elkapta őket, majd
egészen közelről a szemükbe nézve, halk, gyűlölettől sziszegő
hangon elbeszélgetett velük. A beszélgetés mindkét esetben az „...és
meg ne próbálj most anyádhoz szaladni árulkodni...” kezdetű
intelemmel ért véget. Ezt követően a kegyetlenkedéseknek látványos
hirtelenséggel végük szakadt és Sarah a továbbiakban teljes
háborítatlanságot élvezett Manfred védőszárnyai alatt.
Az első hét végén, egy hosszú, unalmas szombat délutánon, az
ötödik istentisztelet után az egyik unokahúg jelent meg Manfred
szerszámoskalyibájának ajtajában. A fiú éppen az ágyon hevert,
kezében a német nyelvtannal.
– A papám látni akar, menj be hozzá a dolgozószobájába –
közölte a hírnök és kezével csavarintó mozdulatot téve jelezte a
közeledő katasztrófát.
Manfred a csaphoz szaladt, benedvesítette rövidre nyírt haját és
az ágya fölé lógó tükördarab elé állva próbálta lesimítani, a vizes
tüskék azonban újra meg újra felmeredtek. Végül feladta a hiábavaló
küzdelmet és sietett, hogy eleget tegyen a hívásnak.
Eddig még sohasem léphette át a paplak elülső szobáinak
küszöbét. Ezek a helyiségek szentek és sérthetetlenek voltak,
közülük is leginkább a szentélyek szentélye, a tisztelendő
dolgozószobája. Unokahúgai már nemegyszer figyelmeztették
morbid gyönyörűséggel, hogy az ebbe a szobába történő meghívás
mindig büntetéssel és fájdalommal jár együtt. Remegve állt meg a
küszöbön. Szinte biztosra vette, hogy fény derült Sarah éjszakai
látogatásaira a szerszámoskamrában. Félénk kopogtatására az ajtó
mögül bősz csatakiáltás válaszolt. Ijedten összerezzent, majd lassan
kinyitotta az ajtót és belépett.
Tromp bácsi ökölbe szorított kezeire támaszkodva állt a komor
kinézetű ostorfa íróasztal mögött. – Kerülj beljebb, Jong – mondta. –
Csukd be az ajtót. Ne ácsorogj már ott! – kiáltott rá és nehézkesen
lezökkent a székébe.
Manfred megállt előtte és magában kétségbeesett igyekezettel
kutatott a bűnbánat és vezeklés szavai után. De mielőtt még bármit is
mondhatott volna, Tromp bácsi ismét szólásra emelkedett.
– Nos Jong, nagynénéd jelentést tett nekem rólad. – A hang
szokatlanul nyájas volt, sehogyan sem illett össze a bácsi bősz
arckifejezésével. – Azt mondja, hogy bár taníttatásodat mindeddig
gyalázatosan elhanyagolták, van benned akarat és szorgalmasan
dolgozol. – Manfredot e szavak hallatán olyan viharos
megkönnyebbülés öntötte el, hogy alig bírta figyelemmel kísérni a
soron következő hosszadalmas buzdító szónoklatot. – Valamennyien
elnyomottak vagyunk, Jong – mennydörögte a tisztelendő –, az
elnyomás és a milnerizmus áldozatai. – Ez utóbbi kifejezés
ismerősen hangzott Manfred fülének. Apjától már hallott Lord
Milnerről, az afrikanerellenességéről hírhedt angol kormányzóról,
aki elrendelte, hogy az iskolákban minden afrikaans nyelven beszélő
gyereknek csúcsos sipkát kelljen viselnie, rajta a felirattal: „Szamár
vagyok – hollandusul beszélek.” – Csak egy mód van rá, hogy
felülkerekedjünk ellenségeinken, Jong – folytatta Tromp. –
Okosabbnak, erősebbnek és kíméletlenebbnek muszáj lennünk, mint
ők.
Isten Harsonája annyira belemerült saját ékesszólásába, hogy
égnek emelte szemét és átszellemülten bámulta a mennyezet
cikornyás gipsz stukkódíszeit. Üveges tekintetében az enyhe vallási
téboly keveredett a politikai fanatizmussal. Manfred az eksztázis
pillanatait kihasználva, lopva körülnézett a bútorokkal telezsúfolt
szobában.
A négy fal közül hármat a mennyezetig könyvespolcok
borítottak, zsúfolásig tömve vallásos és egyéb komoly témájú
kötetekkel. Jóllehet Kálvin és a presbiteriánus egyházi hatalom
szerzői túlnyomó többségben voltak, de azért helyet kaptak itt
történelmi, filozófiai és jogi tárgyú művek, valamint számos életrajz
és enciklopédia is. Több polcot töltöttek meg a himnuszok és
prédikációk holland, német és angol nyelvű összegyűjtött kiadásai.
A negyedik falon, közvetlenül Tromp bácsi íróasztala mögött régi
fényképek gyűjteménye díszelgett. A felső sorból szigorú tekintetű
ősök néztek le vasárnapi öltözékükben, alattuk jámbor
gyülekezeteket vagy a szinódus tanult tagjait ábrázoló képek függtek.
Tromp Bierman jellegzetes vonásai mindegyiken tisztán
felismerhetőek voltak – fokozatosan egyre idősebbé és érettebbé váló
Trompok követték egymást, a csillogó tekintetű, borotvált arcú
ifjútól kezdve egészen a szakállas, oroszlánszerű férfiúig, aki
méltóságteljesen magaslott ki az első sorból.
Azután külön keretben, megsárgultan egy meglepően ide nem illő
fotográfia következett. Méretét tekintve is nagyobb volt az összes
többinél és a legszembetűnőbb helyre akasztották. Egy fiatal férfit
ábrázolt, derékig meztelenül, térdig érő tornanadrágban. Mellén
keresztben pompás díszöv feszült, rajta csillogó, vésett feliratú
ezüstkoszorúk és -érmek sokaságával.
A fényképen látható fiatalember nem volt más, mint Tromp
Bierman. A felvétel elkészültekor nem lehetett több huszonöt
esztendősnél. Arcát simára borotválta, brillantinnal lesimított haját
középen elválasztotta, erőteljes, kisportolt testén remekbe szabott
izomkötegek domborodtak. Az ökölvívók klasszikus testtartásában
állt, enyhén meggörbített felsőtesttel, kezeit ökölbe szorítva,
behajlított karját maga elé tartva. Előtte kis asztalon a csillogó
serlegek és sporttrófeák egész garmadája sorakozott. A fiatalember
sugárzó mosolyával, megjelenésének túláradó férfiasságával már-
már valamiféle romantikus hős képzetét keltette Manfredban.
– Maga... maga bokszoló volt? – dadogta, nem tudván elfojtani
álmélkodását. Isten Harsonájának diadalmas zengzete hirtelen
abbamaradt. A hatalmas, borzas fej leereszkedett, a szent tűzben égő
szemek zavartan pislogva igyekeztek alkalmazkodni a való világ
félhomályához, majd Manfred tekintetét követve megállapodtak a
képen.
– Nem csak egyszerűen bokszoló – szólalt meg Tromp bácsi –,
hanem ökölvívóbajnok. A Dél-afrikai Köztársaság félnehézsúlyú
ökölvívóbajnoka. – Ismét Manfred felé fordult. A fiú elragadtatott
pillantásainak láttán szívet melengető emlékek tolultak fel benne,
arcáról eltűnt a haragvó kifejezés és csaknem szeretetteljesen
mosolygott.
– És mind megnyerte azt a rengeteg kupát... meg azt az övet?
– De meg ám, Jong. Ütöttem a filiszteusokat, ahol értem.
Tömegével győztem le őket.
– Csak filiszteusok ellen harcolt, Tromp bácsi? – kérdezte
Manfred csillogó szemmel.
– Egytől egyig mind filiszteusok voltak, Jong. Amint beléptek a
ringbe, máris filiszteusokká váltak, én pedig rájuk vetettem magam,
és ütöttem-vágtam őket irgalom nélkül, mint a Mindenható pörölye
és kardja. – Azzal Tromp Bierman maga elé emelte összeszorított
öklét és villámgyors ütéssorozatot küldött az íróasztal fölött a
levegőbe. A félelmetes fegyver mindannyiszor Manfred orrától alig
néhány hüvelyknyire állt meg.
– Ezekkel az öklökkel kerestem akkortájt a kenyeremet, Jong.
Kiálltam mindenki ellen, aki kihívott és minden alkalommal tíz
fontot kaptam. Bokszoltam Mike Williamsszel, és a hatodik
menetben leterítettem... igen, magát a nagy Mike Williamst –
dörmögte, majd hirtelen oldalra ugrott és vadul öklözni kezdte a szék
kárpitját. – Ha! Ha! Bal! Jobb! Bal! Még a fekete Jephtát is laposra
vertem és 1916-ban elhódítottam a bajnoki címet Jack Lalortól. Még
most is hallom, hogy éljenzett a közönség, mikor Lalor levágódott a
vászonra. Szép idők voltak, Jong... gyönyörűszép idők... – hirtelen
elhallgatott, kezét az ölébe ejtette, tekintetébe ismét fennkölt szigor
költözött. – Aztán Trudi néni és Izrael Istene elszólítottak a ringből,
hogy fontosabb feladatokat teljesítsek. – És Tromp bácsi szemében
egy utolsó sajnálkozó szikra kíséretében kilobbant a harci kedv tüze.
– Bokszolni és bajnoknak lenni... számomra ez volna a világon a
legfontosabb – sóhajtott Manfred. Tromp elgondolkodva nézett rá.
Aprólékosan szemügyre vette minden porcikáját, feje búbjától le
egészen az ócska szandálba bújtatott, kissé talán túl nagy, de arányos
lábakig.
– Meg akarsz tanulni bokszolni? – kérdezte lehalkítva hangját,
miközben összeesküvő pillantást vetett az ajtó felé.
Manfred egy szót sem tudott kinyögni a torkát szorongató
izgalomtól, csak lelkesen bólogatott. Tromp bácsi ismét megszokott,
átható hangján folytatta.
– Trudi nénéd nincs túlságosan elragadtatva a verekedéstől. És
nagyon is igaza van! A bunyót a huligánoknak találták ki. Verd ki a
fejedből, Jong. Gondolkodj inkább magasabb rendű dolgokon. –
Azzal olyan élénken megrázta a fejét, hogy a szakálla is
szétzilálódott belé. Talán ezzel az erőteljes mozdulattal igyekezett
kiűzni a bolhát, amelyet a fiú ültetett a fülébe. Ujjaival
meggereblyézte a szerteszét meredő arcszőrzetet, majd így szólt.
– Visszatérve arra, amit mondani akartam. Nagynénéd és
jómagam úgy véljük, jobb volna, ha egy időre elfelejtenéd, hogy De
La Reynek hívnak. Fej veszed a Bierman nevet és azt használod,
amíg apád perének híre el nem halványul a köztudatban. Már így is
túlságosan sokat emlegették ezt a nevet az újságok, Lucifernek ezek
a szócsövei. Nagynénédnek teljes mértékben igaza van, hogy nem
engedi be a házba ezeket a mocskos irományokat. Ha apádat jövő
hónapban tényleg bíróság elé állítják Windhoekban, óriási felhajtást
csinálnak majd az ügy körül. Ha kiderülne, ki vagy, az rettenetes
szégyenbe hozna téged és ezt a családot.
– Az apám pere? – meredt rá értetlenül Manfred. – De hiszen az
apám halott.
– Halott? Hát te azt hitted? – Tromp felállt, megkerülte az
íróasztalt és odalépett a fiúhoz. – Bocsáss meg nekem, Jong – szólt
és mindkét hatalmas kezét gyöngéden Manfred vállára tette. –
Szükségtelen fájdalmat okoztam neked azzal, hogy nem mondtam el
már korábban. Apád nem halt meg. A rendőrség elfogta és jövő
hónap huszadikán törvényszék elé állítják a windhoeki Legfelsőbb
Bíróságon.
Átkarolta Manfredot és óvatosan támogatta, hogy össze ne
roskadjon a rászakadó szavak súlya alatt, azután szeretetteljes
dörmögéssel hozzáfűzte. – Látod, Jong, most már megértheted, miért
akarjuk, hogy nevet változtass.

Sarah gyorsan végzett a vasalással és kisurrant a házból. Most ott

üldögélt a farakás tetején és állát felhúzott térdeire támasztva nézte
Manfredot, amint dolgozik. Szerette nézni, ahogy a fát aprítja. A
fejsze hosszú nyelű, kétkezes szerszám volt, vörösre festett fejjel és
fémesen csillogó éllel. Manfred addig köszörülte a fenőkövön, míg le
tudta borotválni vele keze fejéről a csillogó, aranyszőke szőrszálakat.
Levetette ingét és odanyújtotta Sarah-nak. Mellkasa és háta
verítéktől csillogott. A kislány még az izzadtsága szagát is szerette –
olyan volt, mint a frissen sült kenyéré, vagy egy érett fügéé, amelyet
azon frissiben szakítottak le a fáról.
A fiú újabb hasábot tett a bakra, hátralépett és nagyot köpött a
markába. Mindig ezt csinálta, Sarah pedig merő együttérzéssel, maga
is önkéntelenül kipréselt egy kis nyálat az ajka közül. Egész teste
megfeszült az izgalomtól, amint elnézte, hogyan ragadja meg
Manfred a fejsze nyelét.
– Ötös szorzótábla! – vezényelt és nagy ívben lesújtott. A fejsze
halk suhogással zúgott el a feje felett és a csillogó él tompa puffanás
kíséretében tűnt el a fahasáb belsejében. Manfred felhorkant az
erőfeszítéstől.
– Ötször egy az öt – szavalta Sarah a fejsze suhintásának ütemére.
– Ötször kettő az tíz – Manie bosszúsan felmordult, amint egy
fehér szilánk egészen a feje magasságáig repült.
– Háromszor öt az tizenöt. – Az acél ragyogó ívet írt le a
lenyugvó nap sárgás fényében, Sarah pedig boldogan sikongatva
kántálta a szorzótáblát, miközben a forgácsok záporozva hullottak alá
a levegőből.
A fahasáb recsegve kettéhasadt és leesett a bakról, pontosan
abban a pillanatban, mikor Sarah diadalmasan elkiáltotta magát –
ötször tíz az ötven! –, Manie hátralépett, és a fejsze nyelére
támaszkodva rámosolygott.
– Remek volt, Sarie, egyetlen hibát sem vétettél.
A kislány büszkén illegette magát örömében – majd hirtelen kővé
dermedve bámult a fiú válla mögé, tekintetében rémülettel vegyes
bűntudat tükröződött. Leugrott a farakás tetejéről és lobogó
szoknyával iszkolt el a ház felé vezető ösvényen.
Manie ijedten hátrafordult és megpillantotta Tromp bácsit, amint
a szerszámoskamra sarkának támaszkodva figyeli őt.
– Sajnálom, Tromp bácsi – szólalt meg halkan, lehorgasztott
fejjel. – Tudom, hogy nem volna szabad itt lennie, de egyszerűen
képtelen vagyok rá, hogy elzavarjam.
Tromp bácsi ellökte magát a faltól és odasétált hozzá.
Mozgásában volt valami egy hatalmas medvééből, amint hosszú
karjait lóbálva körüljárta Maniet. Miközben minden oldalról
figyelmesen megnézegette, homlokán zavart kis ránc jelent meg.
Manfred kínosan feszengve állt. Tromp bácsi egyszerre csak
fájdalmasan a hasába bökött és megkérdezte.
– Hány éves is vagy te, Jong?
Manfred megmondta, Tromp bácsi pedig töprengve bólogatott. –
Még három év, amíg teljesen kifejlődsz. Azon a véleményen volnék,
hogy a félnehézsúlyú osztályban indulsz majd, hacsak a végén meg
nem bokrosodsz, és át nem kerülsz a nehézsúlyba.
Manfred izgatott bizsergést érzett a bőrén az idegen, de
valahogyan mégis borzasztóan érdekfeszítő kifejezések hallatán,
Tromp bácsi pedig elsétált mellőle és odament a farakáshoz. Lassú,
megfontolt mozdulattal levetette öltönyének zakóját, gondosan
összehajtogatta és lehelyezte a fahasábok tetejére, majd kibogozta
fehér papi nyakkendőjét és óvatosan végigfektette a zakón. Végül
fehér inge ujját felgyűrve visszaballagott Manfredhoz.
– Szóval bokszoló akarsz lenni? – kérdezte. Manfred az
izgalomtól megnémulva bólogatott.
– Rakd el azt a fejszét – parancsolt rá Tromp. A fiú belevágta a
szerszámot a favágó tőkébe, és ismét szembefordult a nagybátyjával.
Tromp bácsi pedig felemelte jobb kezét és kifelé fordított tenyérrel
kinyújtotta Manfred felé.
– Üsd meg! – mondta. Manfred ökölbe szorította kezét és kaszáló
karmozdulattal egy gyenge, puhatolózó ütést mért a kinyújtott kézre.
– Nem zoknit kötögetsz, Jong és nem is kenyeret dagasztasz –
ripakodott rá Tromp. – Mi vagy te, férfi vagy konyhalány? Üsd már
meg, ember! Üsd meg! Ez már jobb volt, de ne kaszálj a fejed körül,
húzz be egyenesen! Keményebben! Még keményebben! Ez már
inkább emlékeztet. No most a ballal... ez az! Bal! Jobb! Bal!
Tromp bácsi most már mindkét kezét felemelte és könnyedén ide-
oda hajladozva táncolt előtte. Manfred buzgón követte, hol egyik, hol
másik öklével ütve a hatalmas lapátszerű tenyereket.
– Jól van – eresztette le a kezét Tromp. – Most üss meg. Üss az
arcomba. Gyerünk, üss, amekkorát csak bírsz. Ide, egyenest az
orromba. Lássuk, hogyan döntesz hanyatt.
Manfred leejtette a karját és zavartan hátrébb lépett.
– Ezt nem tehetem meg, Tromp bácsi – ellenkezett.
– Mit nem tehetsz meg, Jong! Mit nem tehetsz meg?
– Nem üthetem meg magát. Ez nem volna helyes. Tiszteletlenség
volna.
– Szóval most bokszolás helyett a tiszteletről fogunk csevegni.
Ne beszélgessünk mindjárt púderpamacsokról és báli
csipkekesztyűkről? – tajtékzott Tromp bácsi nekibőszülve. Azt
hittem, bokszolni akarsz. Azt hittem, férfi akarsz lenni, de most
látom csak, hogy egy taknyos orrú, nyafogó csecsemővel van
dolgom. – Hirtelen elváltoztatta a hangját és repedtfazék-szerű
falsettóba csapott át. – Nem volna helyes Tromp bácsi, tiszteletlenség
volna – utánozta gúnyosan Manfredot.
Jobb keze hirtelen előrelendült és nyitott tenyere hangos
csattanással vágódott a fiú arcának. Manfred égető fájdalmat érzett és
a hatalmas pofon nyomán öt ujj élénkpiros lenyomata gyúlt ki a
bőrén.
– Tiszteletlen vagy, Jong – mondta nagybátyja megvetően. – És a
tetejébe gyáva is. Igen, az vagy, egy nyafka, beszari kölyök. Nem
vagy te férfi! Soha nem lesz belőled bokszoló!
Azzal a másik hatalmas mancs is előrelendült, méghozzá olyan
váratlanul és olyan villámgyorsan, hogy Manfred alig látta. Az ütés
okozta fájdalomtól azonban a szeme is könnybe lábadt.
– Majd egy szoknyát is kerítünk neked, kicsikém – egy szép sárga
szoknyácskát a pici lánynak! – kiabálta Tromp bácsi, de közben
észrevétlenül figyelte a fiút. A szemét nézte és magában hangtalanul
fohászkodott, hogy megtörténjék a csoda. Ezalatt becsmérlő
megjegyzések áradatát zúdította a keménykötésű kamaszra, aki
zavartan, elbizonytalanodva hátrált előle. Egy lépést tett utána és
ismét megütötte. Az ütéstől Manfrednek felhasadt az alsó ajka, állán
vékony kis vérpatak csordult végig.
– Rajta! – buzdította magában Tromp, miközben gúnyos sértések
egész seregét vagdalta a fejéhez. – Gyerünk már, könyörgöm,
mozdulj!
 És ekkor keblében kirobbanó boldogsággal látta, amint
bekövetkezik, amire várt. Manfred lassan leszegte az állat, szemében
könyörtelen, hideg sárga láng gyúlt, mint a zsákmányára lecsapni
készülő oroszlánéban és rávetette magát.
Annak dacára, hogy felkészülten várta a támadást, a roham
hirtelensége és dühödt ereje kibillentette egyensúlyából Tromp
bácsit. Csak a tapasztalt bokszoló ösztöne mentette meg, hogy
áldozatul ne essen az első gyilkos erejű sorozatnak. Miközben ide-
oda hajladozva kitért a halántékát súroló ütések elől, sejteni kezdte,
micsoda iszonyatos erő rejlik ezekben az öklökben, amelyek úgy
zúgtak el az arca mellett, hogy a szakálla is felborzolódott. Az első
kétségbeesett másodpercekben nem is maradt ideje gondolkodni.
Minden tudását és koncentrálókészségét össze kellett szednie, hogy
talpon maradjon és féken tarthassa azt a hideg, vérszomjas vadállatot,
akit éppen most teremtett meg.
De aztán a tapasztalat meg a ringben szerzett, hosszú idő óta
elfeledett rutin mégiscsak újból visszatért és Tromp Bierman
elegánsan hajladozva, fürgén ide-oda ugrálva táncolt ellenfele előtt.
Mindig épp csak egy hajszálnyival maradt kartávolságon kívül.
Lassan az az érzése támadt, mintha tárgyilagos kívülállóként a ring
mellől szemlélné az eseményeket. Egyre növekvő élvezettel nézte,
amint ez a képzetlen siheder egyforma erővel és ügyességgel
használja mindkét öklét.
– Született kétkezes bunyós! – ujjongott. – Nem részesíti
előnyben a jobb kezét és a vállát is beleadja az ütésekbe, anélkül,
hogy valaha is megtanították volna rá!
Ám amint újra felnézett, hirtelen a rémület csiklandós kis
áramütését érezte a gerincében, mert arra gondolt, mit szabadított a
világra.
– Ez egy gyilkológép – hasított belé a felismerés. – A leopárd
ösztöne dolgozik benne, amely csupán a vér ízéért és az ölés puszta
gyönyörűségéért öl. Már nem is lát engem. Csak a prédát látja maga
előtt.
A rémítő felfedezés elvonta figyelmét a küzdelemről. A
következő pillanatban olyan iszonyatos erejű jobb kezes ütés érte a
felkarját, hogy a csontjai is beleremegtek. Tudta, hogy valószínűleg
vállától a könyökéig felhorzsolódott a bőr. Torkában felforrósodott a
lehelet. Lábai lassan kezdtek elnehezülni. Érezte, amint szíve mind
vadabbul kalapál a mellkasában. Huszonkét esztendeje szállt utoljára
a ringbe. Huszonkét esztendeje élt Trudi zsíros főztjén. Azóta
legmegerőltetőbb edzéseit az íróasztal mögött és a szószéken
végezte. Ez a fiú pedig itt, vele szemben, olyan volt, akár egy
olajozottan működő gép – csak ütött és ütött könyörtelenül, minden
emberi érzés nélkül, két ökle villámgyorsan járt előre-hátra, ijesztő
sárga szemei rövidlátó tekintetükkel követték minden mozdulatát.
Nagy nehezen sikerült összeszednie a gondolatait. Megvárta, míg
Manfred előrelendíti jobb öklét és egy hatalmas balegyenessel
ellentámadásba ment át. Mindig a bal keze volt az erőssége, ugyanez
az ütés terítette le annak idején a fekete Jephtát a harmadik
menetben. Máris hallotta a halk kis roppanó hangot, amint csont
csontot ért.
Manfred térdre esett, arcára néma döbbenet ült ki, szemében
elhalványult a gyilkos sárga fény és átadta helyét a mély transzból
ébredők bamba tekintetének.
– Ez az, Jong. – Isten Harsonájának zengő hangja szaggatott
zihálássá szelídült. – Térdepelj csak le és adj hálát a Teremtődnek. –
Azzal Tromp bácsi teljes súlyával leroskadt Manfred mellé, vaskos
karját a fiú válla köré fonta és égnek emelt arccal enyhén reszkető
hangú fohászba kezdett. – Mindenható Isten, köszönetet mondunk
neked az erős testért, amellyel felruháztad ifjú szolgádat. Köszönjük
bal kezének természetes ügyességét is – nem veszítve szem elől a
tényt, hogy még hosszas, kitartó edzésre van szüksége –, és
alázatosan könyörgünk, tekints jóindulattal azon törekvésünkre, hogy
idővel legalább a lábmunka alapvető elemeit sikerüljön
beleplántálnunk. Megáldottad őt egy jobb kézzel, amiért örök hálával
tartozunk neked, habár meg kell még tanítanunk őt arra, hogy e
kincset érő végtagjával ne jelezze a közelgő csapást öt nappal előre
az ő ellenfelének.
Manfred még mindig remegett és az állát dörzsölgette, de a
bordái közé döfő hüvelykujj lelkes „Ámen”-re késztette.
– Máris megkezdjük az alapok lerakását, ó Uram – folytatta Isten
megfáradt harsonája –, mégpedig azzal, hogy szorítót építünk a
szerszámoskamrában. Mindenható Isten, hallgasd meg
könyörgésünket, add áldásodat vállalkozásunkra és segíts bennünket
abbéli törekvésünkben, hogy Trudi Bierman, akihez szolgádat a
házasság szent köteléke fűzi, ne vegyen észre semmit.

Ettől fogva a délutánok legtöbbjén Tromp bácsi azzal az

ürüggyel, hogy nyájának valamely tagját látogatja meg, befogatott a
kis pónifogatba, a verandán búcsút vett hitvesétől és látványosan
integetve kikocogott az elülső kapun. A windhoeki országút mellett
húzódó bozótos szakaszhoz érve találkozott Manfreddal, aki már
khaki sortra vetkőzve, mezítláb várt rá az országút mellett. A fiú a
kocsi mellé szegődött, a bácsi pedig ügetésre fogta az elhízott állatot.
– Ma öt mérföld a penzum, Jong - lemegyünk egészen a folyó
hídjáig, onnét pedig vissza. És ma egy kicsit gyorsabban csináljuk,
mint tegnap.
A kesztyűket, amiket Tromp bácsi a padláson álló ládából
csempészett le, alaposan kikezdte az idő. Bőrük összevissza
repedezett, de némi enyv és néhány bőrdarab segítségével sikerült
megfoltozniuk. Isten Harsonája egészen elérzékenyült, mikor először
kötözte fel őket Manfred kezére. Csak állt és nézte, amint az izgatott
kamasz átszellemülten orrához emeli és megszagolgatja a viharvert
holmit.
– Bőr, izzadtság és vérszag, Jong – szólalt meg. – Szívd vele jól
teli az orrod, mert mostantól fogva ezzel fogsz együtt élni.
Manfred élvezettel összecsapta a két ütött-kopott kesztyűt,
tekintetében egy pillanatra ismét megvillant a fakó sárga láng, azután
boldogan elvigyorodott.
– Jó érezni őket – mondta.
– Nincs is a világon ennél jobb érzés – helyeselt Tromp bácsi,
azzal odavezette őt a finom tengerparti homokkal megtöltött súlyos
vászonzsákhoz, amely a tetőgerendáról csüngött le a
szerszámoskamra sarkában.
– Kezdetnek látni szeretném, hogy a bal kezed is dolgozik. Olyan
ez, mint egy vad ló – be kell törnünk, edzenünk kell, meg kell
tanítanunk rá, hogy ne pazarolja feleslegesen az erejét. Meg kell
szoknia, hogy engedelmeskedjék a parancsunknak, ne csak ide-oda
csapkodjon a levegőben.
A szorítót közösen építették fel. Mérete csupán egynegyede volt
az előírásosnak, mivel a szűk szerszámoskamrában nem akadt több
hely. A sarokrudakat mélyen beásták a döngölt földpadlóba és
lecementezték, majd egy vászonlepedőt feszítettek ki köztük a
padlón. A vásznat és a cementet Tromp bácsi nyájának egyik tehetős
báránya adományozta, „Istennek és az afrikaner népnek”, így
nagylelkűségét nehéz lett volna visszautasítani.
Sarah, miután ünnepélyes és hátborzongató ceremónia során
felesküdött a legszigorúbb titoktartásra, engedélyt kapott, hogy
nézőként részt vegyen az edzéseken, habár igencsak részrehajló
közönségnek bizonyult. Bármi történt is a ringben, ő zajosan és
szégyentelenül biztatta és éljenezte a fiatalabbik résztvevőt.
A második edzés után Tromp bácsi sértetlenül ugyan, de zihálva,
akár egy gőzgép, gyászos ábrázattal megcsóválta a fejét. – Ez így
nem megy tovább, Jong. Vagy találunk neked egy másik
edzőpartnert, vagy nekem kell újra elkezdenem tréningezni.
Ezt követően délutánonként a póni ott maradt kikötve a
tövisbozót mellett, Tromp bácsi pedig zihálva trappolt Manfred
oldalán, miközben szakállából sűrű cseppekben hullott alá a verejték,
akár a kora nyári eső.
Mártíromsága azonban hamarosan meghozta a gyümölcsét.
Kidudorodó pocakja csodálatos módon eltűnt, a vállát és mellét
borító zsírréteg alól pedig hamarosan ismét kirajzolódtak a kemény
izomkötegek. A menetek időtartamát két percről fokozatosan négyre
növelték. Sarah volt a hivatalosan kijelölt időmérő. Ő jelezte a
menetek kezdetét és végét, kezében Tromp bácsi olcsó ezüst
zsebórájával, amelynek erősen kétségbe vonható pontosságát pótolta
tekintélyes mérete.
Csaknem egy hónap telt el, mire Tromp bácsi elégedetten azt
mondhatta magának. – Lassan kezd úgy kinézni, mint egy bokszoló.
– Arra azonban álmában sem gondolt volna, hogy elégedettségét
Manfreddal is megossza. Helyette így szólt a fiúhoz. – Most már itt
az ideje, hogy a gyorsaságoddal is elkezdjünk törődni. Azt akarom,
hogy olyan gyors légy, akár egy mamba – és olyan bátor, mint egy
méhészborz.
 A mamba Afrika minden mérges kígyója közül a legrettegettebb.
A kifejlett példányok egy felnőtt férfi csuklójának vastagságát is
elérhetik és akár húsz láb hosszúra is megnőhetnek. Mérgük hatására
egy ember négy perc leforgása alatt pokoli kínok között pusztul el. A
mambák hihetetlenül gyorsak – akár egy vágtázó lovat is képesek
utolérni, és olyan villámsebesen csapnak rá áldozatukra, hogy az
szinte észre sem veszi.
– Gyors, akár egy mamba... bátor, mint egy méhészborz –
ismételte átszellemült arccal Tromp bácsi, ahogy még százszor és
ezerszer az elkövetkező évek folyamán.
A méhészborz egyébiránt Amerikában honos kis állat. Lötyögős,
de vastag, szívós bőre a vérebek vagy akár a leopárd harapását is
képes felfogni, masszív, lapos koponyájáról a legkeményebb husáng
is lepattan. Ebben a különös kis állatban egy oroszlán szíve és egy
óriás bátorsága lakozik. Normális körülmények között szelíd és
türelmes, de abban a pillanatban, hogy ingerelni kezdik, félelem
nélkül szembeszáll akár a leghatalmasabb ellenféllel is. A róla
keringő mendemonda szerint ösztönösen ellensége ágyékát veszi
célba és ha bármilyen hímnemű lény fenyegeti, legyen az ember,
bika, bölény vagy oroszlán, rárohan és kiszakítja a heréit.
– Gyere csak, Jong, mutatok neked valamit – szólt Tromp bácsi.
A szerszámoskamra végében álló nagy faládához vezette Manfredot
és felnyitotta a láda fedelét. – Ez a tiéd. Neked hozattam postai
utánvéttel Cape Townból. A tegnapi vonattal jött meg.
Azzal egy bőrből és gumiból álló különös gubancot nyomott a fiú
kezébe.
– Mi ez, Tromp bácsi?
– Gyere csak, mindjárt megmutatom.
Tromp bácsi néhány perc alatt felszerelte a bonyolult szerkezetet.
– No, mit szólsz ehhez, Jong! – kérdezte hátralépve és
diadalmasan mosolygott a szakálla mögül.
– Ez a legszebb ajándék, amit valaha valakitől kaptam, Tromp
bácsi – felelte Manfred bátortalanul. – De mi a csoda ez?
– És még te nevezed magad bokszolónak, mikor itt van az orrod
előtt egy sorozólabda, és azt sem tudod, mi az?
– Egy sorozólabda! De hisz ez rengeteg pénzbe kerülhetett!
 – Bizony sokba került, Jong, de nehogy elmondd Trudi nénédnek.
– És most mit csinálunk ezzel?
– Ezt csináljuk vele! – kiáltotta Tromp bácsi és gyors
staccatoszerű ütésekkel sorozni kezdte a labdát rugós keretében.
Mindkét ökle teljes erővel dolgozott és minden ütése csalhatatlan
biztonsággal talált a vadul rezgő gömb közepébe. Zihálva lépett
hátra.
– Így kell ezt csinálni, Jong – mondta. – Villámgyorsan, akár egy
mamba.
A bácsi bőkezűségét és határtalan lelkesedését látva, Manfrednak
minden bátorságát össze kellett szednie, hogy ki merje mondani azt,
ami már hetek óta majd leégette a nyelvét.
Kivárta a legutolsó nap lehető legutolsó percét és akkor kibökte.
– Tromp bácsi, nekem el kell mennem. – Látta, hogyan ömlik el a
hitetlenkedés és kiábrándultság fájdalmas kifejezése a szikár,
szakállas arcon, amelyet oly gyorsan és oly magától értetődően
megszeretett.
– Elmégy? Itt akarod hagyni a házamat? – kérdezte Tromp bácsi,
megtorpanva a porlepte windhoeki országúton. Megtörölte
verejtékező homlokát a nyaka köré tekert ócska törülközővel. – De
miért, Jong, miért?
– Az apám miatt – felelte Manfred. – Három nap múlva kezdődik
az apám bírósági tárgyalása. Ott kell legyek, Tromp bácsi. El kell
mennem, de visszajövök, esküszöm, visszajövök, amilyen hamar
csak tudok.
Tromp bácsi sarkon fordult és tovább futott, hatalmas lábainak
medveszerű léptei alatt sűrű porfellegek kavarodtak fel az útról,
Manfred nagy léptekkel trappolt mellette. Egyikük sem szólalt meg,
míg el nem érték a kis facsoportot, ahol a pónifogat várakozott.
Oom Tromp felkapaszkodott a bakra, kezébe vette a gyeplőszárat
és lenézett az első kerék mellett ácsorgó Manfredra.
– Tudod, Jong – szólalt meg –, azt kívánom, bárcsak volna egy
saját fiam, aki ilyen ragaszkodást tanúsítana.
Másnap este, jóval a vacsora és a lefekvés előtti imádság után,
Manfred az ágyán hevert. Feje felett a polcon égett a gyertya, de
gondosan leárnyékolta, hogy egyetlen kóbor fénysugár se
árulkodhasson Trudi néninek a különcségeiről. Goethét olvasta, apja
legkedvesebb íróját. Nem volt könnyű olvasmány, bár ittléte óta
német tudása hatalmasat fejlődött. Trudi néni csökönyösen
ragaszkodott hozzá, hogy hetente két napon az egész háznép
kizárólag ezen a nyelven beszéljen. Ilyenkor esténként magasröptű
vitákat kezdeményezett a vacsoraasztalnál, és elvárta – sőt
megkövetelte –, hogy azokban a család minden tagja részt vegyen.
De Goethe mégsem volt afféle könnyen emészthető limonádé.
Manfred teljesen belemerült a buzgó igyekezetbe, hogy követni tudja
a bonyolultan tekergő mondatokat. Csak akkor vette észre, hogy
Tromp bácsi a szobában van, mikor egy árnyék vetődött az ágyra, és
valaki kivette kezéből a könyvet.
– Teljesen tönkreteszed a szemed, Jong.
Manfred gyorsan felült és levette lábait az ágyról, a bácsi pedig
leereszkedett mellé.
Az öregember néhány percen át tanulmányozta a könyvet, majd
anélkül, hogy felnézett volna, megszólalt. – Reutenbach holnap
bemegy Windhoekba a T Fordján. Száz pulykát visz eladni a piacra,
de te még elférsz hátul. Nem mondom, el kell viselned, hogy tele
leszel tollal meg pulykaszarral, de akkor is olcsóbb, mint a vonat.
– Köszönöm, Tromp bácsi.
– A városban lakik egy idős özvegyasszony. Istenfélő, finom
lelkű teremtés – és nagyon jól főz. Ő majd befogad, írtam neki pár
sort. – Egy összehajtogatott noteszlapot húzott elő a zsebéből és
letette Manfred ölébe. A lapot csak összehajtogatták és egy csepp
piros pecsétviasszal zárták le – egy falusi lelkipásztor stipendiumából
nemigen telt olyasfajta fényűzésre, mint amilyen a levélboríték.
– Köszönöm, Tromp bácsi – ismételte Manfred. Nem jutott az
eszébe semmi más. Szerette volna átölelni a vastag, medveszerű
nyakat és arcával a durva szálú őszes szakállhoz simulni, de erőt vett
érzelmein.
– Egyéb költségek is felmerülhetnek még – dörmögte Tromp
bácsi rosszkedvűen. – Nem tudom, hogy fogsz visszajutni ide. No
mindegy, akárhogy is... – Lázasan kutatni kezdett a zsebében. Másik
kezével elkapta Manfred csuklóját és valamit a fiú tenyerébe
nyomott.
 Manfred lenézett a két csillogó félkoronásra és lassan ingatni
kezdte a fejét.
– Tromp bácsi...
– Ne mondj semmit, Jong – különösen Trudi nénédnek ne. –
Azzal a bácsi emelkedni kezdett ültéből, de Manfred elkapta a zakója
ujját.
– Tromp bácsi. Mindent vissza tudok fizetni... ezt is, meg az
összes többi dolgot.
– Tudom Jong – bólogatott az öregember. – Tudom, hogy egy
napon ezerszer ennyit kapok majd tőled örömben és büszkeségben.
– Nem, nem, nem egy napon – tiltakozott Manfred hevesen. –
Most. Most azonnal vissza tudok fizetni mindent.
Felugrott az ágyról é az oldalára fordított ládához szaladt, amely
négy téglára állítva a ruhásszekrényéül szolgált. Letérdelt, könyékig
benyúlt a láda alá és egy sárga dohányzacskót húzott elő, kibogozta a
zacskó zsinórját. Keze remegett az izgatottságtól és a vágytól, hogy
örömet szerezhessen jótevőjének.
– Itt van, Tromp bácsi, nyissa ki a tenyerét.
A bácsi türelmes mosollyal kinyújtotta hatalmas mancsát. Keze
fejét sűrű, göndör fekete szőr borította, vaskos ujjai egy-egy szál jól
megtermett házikolbászra emlékeztettek.
– Mit rejtegetsz te itt, Jong? – érdeklődött joviálisan, de amint
megpillantotta a tenyerébe záporozó ragyogó köveket, arcára fagyott
a mosoly.
– Gyémántokat, Tromp bácsi – válaszolta Manfred suttogva. –
Eleget érnek ahhoz, hogy gazdag emberré tegyék. Bármit megvehet
belőlük, amire csak szüksége van.
– Honnét vetted ezeket, Jong? – Tromp bácsi hangja hűvösen,
szenvtelenül csengett. – Hogyan jutottál hozzájuk?
– Papa... szóval az apám... beletette őket a kabátom szegélyébe.
Azt mondta, nekem szánja őket, hogy fizethessem belőlük a
tanulmányaimat és a megélhetésemet, amíg felnövök. Hogy
meglegyen mindenem, amit ő szeretett volna megadni nekem, de
soha nem tudott.
– Szóval úgy... – mondta halkan Tromp bácsi. – Akkor hát
minden igaz, amit az újságok mondanak. Nem csak az angolok
találták ki. Az apád egy csirkefogó briganti, egy közönséges haramia.
– Azzal a félelmetes kéz ökölbe szorult a kincset érő kövek körül. –
Te pedig vele voltál, Jong. Vele kellett lenned, mikor elkövette azt a
szörnyűséget, amivel vádolják, amit rá is fognak bizonyítani és
amiért el is fogják ítélni. Vele voltál, Jong? Válaszolj nekem! –
Hangja egyre mennydörgőbbé vált és hirtelen ráüvöltött Manfredra. –
Vele együtt te is részt vettél ebben a gaztettben, Jong?! – Másik
kezével hirtelen kinyúlt, megragadta a fiú ingének elejét. Maga elé
rántotta Manfred arcát és közvetlen közelről farkasszemet nézett
vele. – Vallj be mindent, Jong. Mondj el mindent erről a gaztettről,
az utolsó szóig. Együtt voltál az apáddal, amikor megtámadta és
kirabolta azt az angol nőt?
– Nem! Nem! – rázta vadul a fejét Manfred. – Ez nem igaz.
Apám sohasem tenne ilyesmit. Azok a mi gyémántjaink voltak.
Elmagyarázta nekem. Csak azt vette vissza, ami jogosan minket
illetett meg.
– Azt akarom tudni, vele voltál-e, amikor elkövette ezt a
szörnyűséget, Jong! – szakította félbe Tromp bácsi egy újabb
üvöltéssel. – Mondd meg az igazat! Mondd meg, vele voltál?
– Nem, Tromp bácsi. Egyedül ment. És már sebesülten jött
vissza. A keze... a csuklója...
– Köszönöm neked, Uram! – emelte égnek tekintetét
megkönnyebbülten a bácsi. – Bocsáss meg neki, hiszen nem tudta,
mit cselekszik. Egy gonosz ember vitte a bűnbe.
– Az apám nem gonosz – tiltakozott Manfred. – Becsapták,
elvették tőle azt, ami igazából az övé volt.
– Csend legyen, Jong – reccsent rá Oom Tromp teljes
magasságában felemelkedve, tündöklően és félelemkeltően, akár egy
bibliai próféta. – Szavaid bűnösek Isten szemében. Vezekelni fogsz,
méghozzá itt és most.
A szerszámoskamra túlsó végébe ráncigálta Manfredot és
odalökte a fekete acél üllő elé.
– „Ne lopj.” Ezek Isten szavai – mondta és egy gyémántot tett az
üllő közepére. – Ezek a kövek egy rettenetes gonosztett balvégzetű
gyümölcsei. – A falra szerelt állványhoz lépett és levett egy
négyfontos pörölykalapácsot. – El kell pusztítani őket –
mennydörögte és Manfred kezébe nyomta a kalapács nyelét.
– Imádkozz bűneid bocsánatáért, Jong. Könyörögj az Úrhoz
irgalomért és megbocsátásért... és sújts le!
Manfred csak állt, kezében a kalapáccsal és zsibbadtan meredt az
üllőn ragyogó gyémántra.
– Sújts már le, Jong! Zúzd porrá azt az elátkozott holmit, vagy te
magad válsz örökre átkozottá általa – zengte Isten Harsonája. – Sújts
le Isten nevében! Szabadítsd meg magad a bűntudattól és a
szégyentől!
Manfred lassan felemelte a kalapácsot, azután megállt.
Megfordult és ránézett a felbőszült öregemberre.
– No csapj már le gyorsan – ripakodott rá Tromp bácsi. Most! –
És Manfred lecsapott, ugyanazzal a könnyed, energikus mozdulattal,
mint amivel a fát aprította. Felnyögött, amint az üllő megzendült a
csapás súlya alatt.
Mikor lassan felemelte a kalapácsot, a gyémánt helyén csak egy
kevéske por fehérlett. Szemcséi finomabbak voltak a legfinomabb
cukorkristályoknál is, de mindegyik apró szilánk megsokszorozva
verte vissza a gyertya fényét. Mikor Tromp bácsi tenyerével
lesöpörte az üllő tetejét, kis, szivárványszínű felhő alakjában
ereszkedett alá a keményre döngölt földpadlóra.
Tromp bácsi eközben már el is helyezte az üllőn a következő
kékesen izzó követ – egy egész vagyont, annyi pénzt, amennyit még
egy tehetősebb ember is csak tízesztendei fáradságos munkával
tudott volna felhalmozni.
– Sújts! – ordította hátralépve. A kalapács suhogva zúgott át a
levegőn és az üllő akkorát kondult, akár egy nagyharang. Azután a
kincset érő port ismét félresöpörték és a soron következő gyémánt is
elfoglalta a helyét.
– Sújts! – zúgta Isten Harsonája, Manfred pedig összeszorított
szájjal dolgozott. Torkát fojtogatta a sírás és valahányszor
megdöndült egy újabb végzetes csapás, ki-kirobbant belőle a
zokogás. Végül Tromp bácsi átszellemült hangon felkiáltott.
– Áldott legyen az Úr neve. Elvégeztetett! – Azzal térdre esett,
maga mellé rántva Manfredot és úgy térdepeltek az üllő előtt, mintha
valami oltár lett volna. Miközben imádkoztak, térdüket belepte a
csillámló fehér gyémántpor.
– Ó Urunk Jézus Krisztus, tekints jóindulattal bűnbánó
cselekedetünkre. Te, aki életedet adtad a mi megváltásunkért,
bocsáss meg a te ifjú szolgádnak, akit tudatlansága és gyermeteg
lelke halálos bűnbe sodort.
Éjfél is elmúlt már és a gyertya egy kis viasztócsa tetején
imbolygó lángocskává zsugorodott, mire Tromp bácsi végre
felemelkedett a térdeplésből és Manfredot is talpra húzta.
– Most eredj az ágyadba, Jong – búcsúzott. – Egyelőre minden
tőlünk telhetőt megtettünk a lelkiüdvösséged megmentése érdekében.
Megállt és nézte, amint Manfred levetkőzik és becsusszan a
szürke takaró alá. Akkor halkan megkérdezte. – Ha most
megtiltanám, hogy reggel elmenj Windhoekba, engedelmeskednél?
– De az apám... – suttogta Manfred.
– Felelj a kérdésemre, Jong. Engedelmeskednél nekem?
– Nem tudom, Tromp bácsi, de nem hiszem, hogy képes volnék.
Az apám...
– Eddig is éppen elég megbánnivalód van már. Semmi értelme
sem volna még az engedetlenség bűnével is gyarapítani vétkeid
lajstromát. Ezért hát nem állítok eléd ilyen tilalmat. Tedd, amit a
hűséged és a lelkiismereted diktál. De mindkettőnk érdekében, ha
Windhoekba érsz, a Bierman nevet használd és ne a De La Reyt.
Megértetted, Jong?

– Még ma meglesz az ítélet! Alapvető elvem, hogy sohasem

próbálom előre megjósolni semmiféle törvényhozási vita vagy peres
ügy kimenetelét – jelentette ki Abe Abrahams a Centaine Courtney
íróasztalával szemben álló karosszékből. – De ma megszegem a saját
szabályomat és előre megmondom, hogy a fickó kötelet kap. Nem is
kérdéses.
– Honnét tudja ennyire biztosan, Abe? – kérdezte Centaine
rendíthetetlen nyugalommal. Az ügyvéd, mielőtt válaszolt volna, egy
pillanatig burkolt csodálattal nézte. Egyszerű, sima vonalú ruhát
viselt, amelynek árát csak tökéletes szabása és kiváló minőségű
anyaga indokolta. A ruha vonalai kiemelték divatosan kicsi, kerek
kebleit és fiúsán keskeny csípőjét, amint megállt a keskeny
franciaablakok előtt. A háta mögül beáramló szikrázóan fehér afrikai
napfény glóriát vont szép formájú feje köré. Abe-nek komoly
erőfeszítésébe került, hogy figyelmét az ujjai közt égő
manillaszivarra összpontosítsa, amelyet éppen a magasba emelt,
miközben számba vette érveit.
– Először is abból a csekélységből, hogy bűnös – kezdte. – Senki,
még a védelem sem tett semmilyen komoly erőfeszítést, hogy
megpróbálja az ellenkezőjét sugallni. Olyan bűnös, mint annak a
rendje. Bűnös a szándékban és a végrehajtásban, bűnös a cselekmény
részletekbe menő kitervelésében és terv szerinti kivitelezésében.
Bűnös továbbá az összes súlyosbító körülményben, úgymint egy
katonai utánpótlási gyűjtőhely megtámadása és kirablása, a
rendőrökre való lövöldözés és egyiküknek gránáttal történt
megsebesítése. A védelemnek bevallottan az az egyetlen reménye,
hogy valamely titokzatos jogi csűrés-csavarással hatni tudnak
Őlordságára, de ez a reményük mindeddig nem vált valóra.
Centaine felsóhajtott. Már két napot töltött el a tanúk padján és
bár rendíthetetlen nyugalommal állta a legszigorúbb, legrámenősebb
keresztkérdéseket is, a dolog a végsőkig elcsigázta. Amellett
szüntelenül gyötörte a gondolat, hogy maga is vétkes, amiért
belehajszolta Lothart ebbe az esztelen bűncselekménybe. Azért is
furdalta a lelkiismeret, amiért élére állt azoknak, akik ide juttatták és
akik hamarosan kitöltik rajta a törvény által szentesített kegyetlen
bosszújukat.
– Másodszor – lengette meg Abe a szivart. – A fickó rovott
múltú. A háború alatt árulásért és lázadás szításáért vérdíjat tűztek ki
a fejére. Elvetemült bandita, aki egész sor erőszakos
bűncselekménnyel tette hírhedtté a nevét.
– A háború alatt elkövetett bűneiért megkegyelmeztek neki –
mutatott rá Centaine. – Teljes körű amnesztiában részesült, az erről
szóló okiratot a miniszterelnök és az igazságügy-miniszter írták alá.
– Akkor is fel fogják róni neki – ingatta a fejét Abe, arcán a
beavatottak mosolyával. – Sőt, az amnesztia ténye csak még tovább
rontja a helyzetét – hiszen belemart a kegyelmet osztó kézbe, csúfot
űzött a törvény tekintélyéből. Higgye el, a bíráknak ez aligha fog
tetszeni.
 Szemügyre vette a szivar végén fehérlő jó egy hüvelyknyi tömör
hamut és elégedetten bólintott. – Harmadszor – folytatta. – A
jómadár az egész per folyamán a megbánás legcsekélyebb jelét sem
mutatta, továbbá megtagadta, hogy bárkinek is elmondja, mit csinált
azzal a rohadt zsákmányával.
Elhallgatott, amint meglátta Centaine csüggedt tekintetét a
gyémántok említésének hallatán, majd sietve folytatta. – Negyedszer
– a bűncselekmény érzelmi vetületei... egy, a társadalmi ranglétra
legmagasabb fokán álló hölgy megtámadása... – Hirtelen
elvigyorodott. – Egy magányos nőé, aki annyira képtelen volt
megvédeni magát, hogy ijedtében leharapta a támadó karját –
kuncogott, Centaine szigorúan összeránduló szemöldöke láttán
azonban ismét komolyra fordította a szót. – Az ön személyes
bátorsága és megközelíthetetlensége komoly súllyal esik majd latba
ellene, ugyanúgy, mint az a méltóság, amellyel a tanúk padján
viselkedett. Maga is látta az újságokat. „Jeanne d’Arc és Florence
Nightingale egy személyben.” Ez a cím valójában rejtett utalás arra,
hogy önt jó ízlése és szemérme visszatartotta attól, hogy teljes
ocsmányságukban feltárja a támadás részleteit. A bíró égni fog a
vágytól, hogy fájdalomdíjként tálcán kínálhassa fel önnek a fickó
fejét.
Centaine az órájára nézett. – A bíróság negyven perc múlva
gyűlik össze újból. Ideje elindulnunk a hegyre.
Abe máris felpattant a helyéről. – Imádom működésében
szemlélni a törvény gépezetét – jelentette ki. – Nagyszerű dolog látni
az események méltóságteljes, lassú tempóját, a díszes kellékeket, a
rituálékat, az igazság kikristályosodását, ahogyan a pelyva fokról
fokra elválik a búzától...
– Jaj, Abe, ne most... – szakította félbe Centaine, miközben
megigazította kalapját a kandallópárkány feletti tükörben. Egyik
szemét elfedte a fátyollal, elegáns szögbe állította a keskeny karimát
és hóna alá csapva krokodilbőr kézitáskáját, odafordult az
ügyvédhez. – Szeretném, ha mellőzné a további szónoklatokat.
Menjünk és essünk túl ezen a szörnyűségen.
Abe Fordján hajtottak fel a hegyre. A riporterek már várták őket a
törvényszék épülete előtt. Bedugták fényképezőgépeiket a kocsi
nyitott ablakán, villanólámpáik fénye valósággal megvakítottak
Centaine-t. Kézitáskájával igyekezett eltakarni a szemét, de amint
kiszállt, máris csapatostul fogták körbe és rikácsolva zúdították rá
kérdéseiket.
– Mit érez majd, ha felakasztják De La Reyt?
– Mi van a gyémántokkal? Képes lesz nélkülük fenntartani a
vállalatát, Mrs. Courtney?
– Gondolja, hogy jelentkezni fognak és alkudozni próbálnak?
– Egyáltalán, mik az érzései?
Abe futva igyekezett közbelépni. Keresztülfurakodott a tömegen,
csuklójánál fogva megragadta Centaine-t és magával húzta a bíróság
épületének viszonylag csendes előcsarnokába.
– Itt várjon meg, Abe – utasította Centaine. Utat tört magának a
nagy tárgyalóterem megnyitására várakozók sokaságában és
besurrant az egyik átjáróba. Tucatnyi fej fordult felé, izgatott suttogó
kommentárok hallatszottak, ő azonban rájuk sem hederített.
Végigsietett az átjárón és a sarkon befordult a női mosdók felé. A
védelme számára fenntartott iroda közvetlenül a női mosdóval
szemben helyezkedett el. Centaine körbepillantott, és meggyőződvén
róla, hogy senki sem látta meg, ez utóbbi ajtóhoz ment. Erőteljesen
bekopogott és benyitott a helyiségbe. Becsukta maga mögött az ajtót
és amint a védőügyvéd felnézett, így szólt: – Elnézést a
betolakodásért, uraim, de beszélnem kell önökkel.
Mikor alig néhány perccel később visszatért, Abe még mindig ott
várt rá, ahol hagyta.
– Itt van Malcomess ezredes – mondta. Centaine egy pillanat alatt
megfeledkezett minden egyéb bajáról.
– Hol van? – tudakolta izgatottan. A második tárgyalási napon
látta utoljára Blaine-t, mikor megtette vallomását azon a lágy,
dallamos tenor hangon, amitől Centaine tarkóján égnek meredtek a
pihés szőrszálak. Vallomását különben még terhelőbbé tette a
kiegyensúlyozott, szenvtelen előadásmód. A lovak lelövésére és a
gránáttámadásra vonatkozó részletek leírásakor a védelem
megpróbálta ugyan tőrbe csalni, de gyorsan rájöttek, hogy ezzel sem
mennének sokra és végül néhány felületes keresztkérdés után
elengedték a korlát mögül. Centaine azóta is minden nap kereste a
tárgyalóteremben, de eredménytelenül.
– Hol van? – kérdezte újból.
– Már bement – válaszolta Abe. Centaine most vette csak észre,
hogy mialatt távol volt, az ajtónállók kinyitották a tárgyalóterein
széles, kétszárnyú ajtaját.
– Charlie fenntartja a helyünket. Nem kell belemennünk a
tumultusba – mondta Abe, és karon fogva átvezette őt a befelé tóduló
tömegen. Az ajtónállók rögtön felismerték őket és megtisztították
előttük az átjárót, le egészen a harmadik sorig, amelyet Abe
gyakornoka foglalt le számukra.
Centaine lopva pásztázta a nyüzsgő tömeget, Blaine magas
alakját keresve. Önkéntelenül összerezzent, mikor az egymáshoz
préselődő testek fala egy pillanatra megnyílt és megpillantotta a
férfit, amint megáll az átjáró túlsó végén. Szemmel láthatólag Blaine
is kereste őt és mikor egy pillanattal később észrevette, ugyanolyan
élénken reagált, mint ő. Jóllehet alig pár méter választotta el őket
egymástól, Centaine úgy érezte, mintha egy óceánnyi szakadék
tátongna kettejük között. Egyikük sem mosolygott a másikra,
tekintetük rezzenéstelenül fonódott egymásba. Azután a tömeg ismét
elözönlötte az átjárót és Centaine újból szem elől tévesztette a férfit.
Leült Abe mellé és lehajtott fejjel turkálni kezdett a kézitáskájában,
csak hogy időt nyerjen és egy kissé összeszedje magát.
– Itt van – suttogta lelkesen Abe, és Centaine egy pillanatig azt
hitte, Blaine-ről beszél. De aztán meglátta a foglárokat, amint
elővezetik cellájából Lothar De La Reyt.
Bár az elmúlt öt nap folyamán minden alkalommal ott láthatta őt
a vádlottak padján, még mindig nem tudott hozzáedződni a
változáshoz, amelyen átesett. A mai tárgyaláson kopott kék
munkásinget viselt lazán lötyögő sötét nadrággal. A ruhák szemmel
láthatólag túl nagyok voltak neki, az ing egyik ujját lazán a vállára
tűzték a hiányzó kar csonkja fölé. Egész testében remegett, mint egy
öregember és az egyik foglárnak kellet őt felsegítenie a vádlottak
padjára vezető lépcsőn.
Nemrég még lenszőke haja mostanra teljesen megőszült, még
sűrű, sötét szemöldökét is csillogó szálak tarkázták. Hihetetlenül
lesoványodott, szürkés, hullaszínű bőre laza kis redőkben lötyögött
álla alatt és vékony nyakán. Arcának hajdani napbarnított színe
beteges sárgává fakult, mint a kiszáradt gitt.
Leroskadt a vádlottak padjára, lassan felemelte fejét és
körbepillantott a galérián. Amint szeme fürgén végigpásztázta a
zsúfolt padsorokat, valami szánalmas sóvárság ült a tekintetében.
Csak Centaine látta meg benne az öröm apró szikráját és csak ő
fedezte fel arcán a halvány kis mosolyt, amint megtalálta, akit
keresett. Öt napja nézte már végig minden reggel ezt a jelenetet és
minden egyes alkalommal megfordult ültében, hogy hátranézzen a
galériára. De onnét, ahol ült, rossz volt a látószög, így nem jött rá, ki
vagy mi kelti fel Lothar érdeklődését.
– Csendet kérünk a teremben! – kiáltotta el magát az ajtónálló.
Széktologatás, cipők csoszogása hallatszott, amint a terem közönsége
felállt, miközben Hawthorne bíró két ülnöke kíséretében bevonult és
elfoglalta helyét a pulpituson. Alacsony termetű, ősz emberke volt,
arcán jóindulatú mosollyal, cvikkere mögött eleven, csillogó
szemekkel. Sokkal inkább látszott holmi kedélyes vidéki tanítónak,
mint a halálos ítéleteiről hírhedt bírónak, akiről Abe beszélt.
Sem ő, sem ülnökei nem viselték az angol tárgyalótermekben
megszokott parókákat vagy színes talárokat. A holland római jog
sokkal komorabb a külsőségeket illetően. Mindhármukon egyszerű
fekete köpeny volt és fehér, fecskefarkú nyakkendő. Fejüket
összedugva, halkan tanácskoztak, míg a jelen lévő sokaság ismét
helyet foglalt. Amint az utolsó köhécselés, torokköszörülés és
csoszogás is elhalt, Hawthorne bíró felnézett és túlesvén a
törvényszék összehívásának ünnepélyes formaságain, ismét
felolvasták a vádiratot.
Az izgatottság légköre lett úrrá a termen. A riporterek, kezükben
jegyzetfüzeteikkel, várakozóan előrehajoltak, még az első padsorban
ülő ügyvédek is lélegzet-visszafojtva figyeltek. Lothar kifejezéstelen,
de halálsápadt arccal nézte a bírót.
Hawthorne bíró jegyzeteibe mélyedt, egy született showman
érzékével, az elviselhetőség végső határáig fokozva a hangulat
feszültségét. Azután ragyogó arccal felnézett, majd minden előzetes
bevezetés nélkül rátért az ügy összegzésére és az ítélet kihirdetésére.
Először részletesen ismertette a vádpontokat, kezdve a
legsúlyosabbakkal: három rendbeli gyilkossági kísérlet, két rendbeli
szándékosan elkövetett súlyos testi sértés, valamint egy rendbeli
fegyveres rablás. A vádlottat összesen huszonhat pontban találták
bűnösnek, melyeknek egyenkénti felsorolása majdnem húsz percet
vett igénybe.
– A felsoroltakat a vád igen tisztelt képviselője rendkívül világos
és meggyőző módon tárta elénk – fűzte hozzá.
A pufók, vörös arcú ügyész a bók hallatán büszkén fészkelődni
kezdett a helyén, Centaine-t pedig megmagyarázhatatlan düh öntötte
el a kicsinyes hiúság eme megnyilvánulása láttán.
– A bíróságra különösen mély benyomást tett a vád két
koronatanújának vallomása – folytatta a bíró. – Őexcellenciája, a
főbiztos vallomásával nagy segítségemre volt mind nekem, mint
pedig kollégáimnak. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, amiért
egy ilyen kaliberű tanú szájából értesülhettünk a vádlott
felkutatásának és letartóztatásának részleteiről, vagyis mindarról,
amiből ennek az ügynek néhány igen súlyos vádpontja ered. – Ismét
felpillantott az iratokból és egyenesen Blaine Malcomessre nézett. –
Szeretném ismételten leszögezni, hogy Malcomess ezredes igen
kedvező benyomást tett ránk és vallomását fenntartás nélkül
elfogadtuk.
Onnét, ahol ült, Centaine hátulról látta Blaine fejét. Megfigyelte,
hogyan vörösödnek el nagy elálló fülei, amint a bíró ránéz. Hirtelen
túláradó gyöngédséget érzett a férfi iránt. Volt valami szeretetre
méltó és megindító a zavarában.
A bíró ezek után őrá emelte tekintetét.
– A vád másik koronatanúja, aki az egész per folyamán
kifogástalan magatartást tanúsított és akinek vallomásához a
legcsekélyebb kétség sem fér, Mrs. Centaine Courtney. A bíróság
teljes mértékben tudatában van a megpróbáltatásoknak, amelyek
Mrs. Courtneyt érték, és rendkívül nagyra értékeli személyes
bátorságát, amelyről nem csupán ebben a teremben tett bizonyságot.
Ismét el kell mondanom, mennyire szerencsések vagyunk, hogy
tanúvallomásával jótékonyan segítette ítéletünk meghozatalát.
Mialatt a bíró beszélt, Lothar De La Rey Centaine felé fordult és
rezzenéstelen tekintettel nézte az asszonyt. Centaine egészen
megzavarodott és lehajtott fejjel kezdett kotorászni kézitáskájában,
hogy elkerülje, a fátyolos, vádló tekintetű szemek pillantását.
– Mindezzel ellentétben a védelem csupán egyetlen tanút volt
képes állítani – magát a vádlottat. Lelkiismeretes megfontolás után
arra a véleményre jutottunk, hogy a vádlott bizonyítékai, amelyeket
saját védelmében felhozott, legnagyobbrészt elfogadhatatlanok.
Tanúként mindvégig ellenségesen viselkedett és semmiféle
együttműködési szándékot nem mutatott. Különösképpen
visszautasítjuk a tanúnak azt az állítását, amely szerint minden
agresszív cselekedetét egy kézzel követte el és hogy elkövetésükben
senki sem volt segítségére. Ebben a kérdésben Malcomess ezredes,
Mrs. Courtney és a rendőrök vallomásai világosan egybehangzóak
voltak.
Lothar De La Rey lassan ismét a bíró felé fordította fejét és
állhatatosan nézte azzal a lapos, rosszindulatú tekintettel, amellyel az
elmúlt öt tárgyalási nap folyamán sikerült őt halálos ellenségévé
tennie. Hawthorne bíró, miközben tovább beszélt, fokozatosan felé
fordult és nyíltan farkasszemet nézett vele.
– Ekképpen megvizsgálva a tényeket és az elénk tárt
bizonyítékokat, egyhangú döntésre jutottunk ítéletünket illetően –
mondta. – Eszerint a bíróság Lothar De La Rey vádlottat az ellene
felhozott vád mind a huszonhat pontjában bűnösnek találta.
Lothar meg sem rezdült, a szeme sem rebbent, a jelenlévőkből
mégis egyöntetű sóhaj szakadt fel és rögtön utána izgatott pusmogás
vette kezdetét. A riporterek közül hárman máris felugrottak helyükről
és kiviharzottak a teremből, Abe pedig önelégült arccal bólogatott
Centaine mellett.
– Mondtam, hogy kötelet kap – mormolta. – Lógni fog, ez már
biztos. – Az ajtónállók megpróbáltak rendet teremteni. A bíró
segítségükre sietett.
Hangosan lecsapott kalapácsával és felemelte hangját. – Habozás
nélkül ki fogom üríttetni a termet – figyelmeztette a közönséget.
Szavai nyomán a tárgyalóteremre ismét súlyos csend telepedett.
– Mielőtt kihirdetem az ítéletet, felteszem a kérdést a védelem
képviselőjének, kíván-e a bíróság elé terjeszteni valamely eddig nem
ismert enyhítő körülményt. – És Hawthorne bíró a védelemmel
megbízott fiatal ügyvéd felé biccentett, az pedig rögvest
felemelkedett ültéből.
Mivel Lothar De La Rey mindenét elvesztette és nem tudott
ügyvédet fogadni saját védelmére, a bíróság Mr. Reginald Osmondot
bízta meg ezzel a feladattal. Fiatal kora és tapasztalatlansága ellenére
– ez volt az első védelme főbenjáró bűnügyben – Osmond mindeddig
derekasan kitett magáért és az adott reménytelen körülmények között
tőle telhetőleg igyekezett mindent elkövetni védence érdekében. A
tanúkhoz intézett kérdések okosak, szellemesek voltak és ha sokra
nem is ment velük, legalább megnehezítette általuk a vád dolgát.
– Ha megengedi, uram, szeretnék megidézni egy tanút, aki
vallomásában enyhítő bizonyítékokkal tud szolgálni.
– Ugyan már, Mr. Osmond, csak nem akar az eljárásnak ebben a
szakaszában egy újabb tanút felvonultatni? – kérdezte a bíró
homlokráncolva. – Tud ilyesmire precedenst felhozni?
– Tisztelettel ajánlom lordságod figyelmébe az 1923. évi Korona
kontra Van der Spuy és az 1914. évi Korona kontra Alexander
ügyeket.
A bíró néhány másodpercig suttogva tanácskozott a két ülnökkel,
majd mesterkélten bosszús sóhajjal felnézett. – Rendben van, Mr.
Osmond. Engedélyt adok a tanú kihallgatására.
– Köszönöm, uram. – Mr. Osmond annyira fellelkesült saját
sikerétől, hogy enyhén dadogott, amint a türelmetlenségtől égve
elkiáltotta magát. – Tanúnak szólítom Mrs. Centaine de Thiry
Courtneyt!
A csend ezúttal a döbbenet csendje volt. Még maga Hawthorne
bíró is meglepett arccal dőlt hátra magas támlájú, faragott
karosszékében. A pillanatnyi némaság után a meglepetés, az
elégedettség és a balsejtelem moraja söpört végig a termen. Az
újságírók felugráltak helyükről, hogy jobban lássák Centaine-t, a
karzaton pedig valaki diadalmasan elkiáltotta magát. – Rakd a
nyakába a hurkot ennek a rohadéknak, szivi!
Hawthorne bíró egy szempillantás alatt magához tért
meglepetéséből és cvikkere mögül villámló tekintettel pásztázta a
karzatot, megpróbálva azonosítani a hang tulajdonosát.
– Nem tűrök el egyetlen további rendbontást sem! Ha valaki még
egyszer közbekiabál, azt szigorúan megbüntetem a bíróság
megsértéséért! – csattant fel úgy, hogy még az újságírók is sietve
ültek le a helyükre és megjuhászodva hajoltak jegyzettömbjeik fölé.
A teremszolga felkísérte Centaine-t a tanúk emelvényére és
letétette vele az esküt. A teremben jelen lévő férfiak, a bíróság tagjait
is beleértve, őszinte csodálattal bámulták, néhányan azonban –
köztük Blaine és Abraham Abrahams – zavart, ideges pillantásokat
vetettek felé.
Mr. Osmond felállt, hogy megkezdje a tanú kihallgatását. Hangja
elhalkult a tiszteletteljes izgalomtól.
– Mrs. Courtney – kezdte –, volna szíves elmondani a bíróságnak,
mióta ismeri a vádlottat, illetve... – sietve kijavította magát, hiszen
Lothar De La Rey már nem vádlott volt többé, hanem elítélt – a
foglyot?
– Lothar De La Reyt majdnem tizennégy esztendeje ismerem –
válaszolta Centaine és a vádlottak padján ülő, meggörnyedt hátú,
szürke figura felé nézett.
– Volna szíves saját szavaival leírni első találkozásuk
körülményeit?
– 1919-ben történt – kezdte az asszony. – Eltévedtem a
sivatagban. A Protea Castle nevű hajó utasa voltam, és a hajó
elsüllyedése után magamra hagyatva csavarogtam a Csontváz Parton.
Azután másfél éven át vándoroltam a Kalahári sivatagban egy
maroknyi San törzsbeli busmannal. – A bíróság valamennyi tagja
ismerte a történetet. Annak idején csupán a lapok szenzációja volt, de
most, Centaine különös, franciás akcentussal átszőtt előadásában a
régi mese újra életre kelt és mindeddig ismeretlen, eleven színekben
ragyogott.
Felidézte a pusztulást és a nyomort, a félelmetes
megpróbáltatásokat és a magányt, mindazt a keservet, amit el kellett
viselnie. A tárgyalóteremre halálos csend ereszkedett. Még
Hawthorne bíró is előregörnyedt székében és állát ökölbe szorított
kezére támasztva, tökéletes mozdulatlanságba dermedve figyelt.
Lelki szemeikkel mindannyian látni vélték Centaine-t, amint
kimerülten vonszolja magát a Kalahári süppedő homokjában, amint
vadállatok bőrébe burkolja meztelen testét és csecsemőjét a derekára
kötve követi egy ló nyomait. Egy megpatkolt lóét – a civilizált ember
első jeladását hosszú, kétségbeesett hónapok óta.
Vele együtt élték újra a félelmet és a kétségbeesést, amit akkor
érzett, mikor a sűrű afrikai éjszaka leereszkedett a sivatagra és a
segítség reménye mind halványabbá vált. Magukban buzdították őt,
amint egy távoli tábortűz pislákoló fényét kutatva vándorolt az
éjszakában és összerezzentek a rémülettől, amint leírta a baljós sötét
árnyékot, amellyel hirtelen szemben találta magát. Idegesen
összerezzentek, mintha maguk is hallották volna az éhes oroszlán
bömbölését közvetlen közelükben.
Lélegzet-visszafojtva, remegve hallgatták, amint részletesen
elmesélte, hogyan harcolt a saját és gyermeke életéért, hogyan
körözött a fenevad a mopanifa körül, amelynek legmagasabb ágai
között menedéket keresett és hogyan kezdett mászni utána, mint
macska a veréb után. Centaine érzékletes szavakkal írta le iszonyát,
amint a sötétben mind közelebbről hallotta az állat forró, ziháló
lélegzését és a pokoli fájdalmat, amint a hosszú, sárgás karmok
lábába mélyedve lerántották őt a földre.
Elcsuklott a hangja és nem bírta folytatni, de Mr. Osmond
gyengéden nógatta. – Tehát ezen a ponton lépett közbe Lothar De La
Rey?
Centaine kihúzta magát. – Elnézést, de hirtelen úgy megrohantak
az emlékek...
– Kérem, Mrs. Courtney, ne terhelje túl magát – sietett
segítségére Hawthorne bíró. – Ha időre van szüksége, szünetet
rendelek el...
– Nem, nem, uram – hárította el az ajánlatot Centaine. – Nagyon
kedves öntől, de nincs rá szükségem. – Megrázta magát és ismét a
terem felé fordult. – Igen, ez volt az a pillanat, amikor Lothar De La
Rey feltűnt az életemben. Ott táborozott a közelben és felfigyelt az
állat üvöltésére. Egyetlen lövéssel megölte az oroszlánt, miközben az
arra készült, hogy széttépjen.
– Vagyis megmentette az életét, Mrs. Courtney.
– Megmentett a legrettenetesebb haláltól és velem együtt
megmentette a gyermekemet is.
Mr. Osmond némán bólintott, időt engedve a hallgatóságnak,
hogy átéljék a pillanat drámai voltát, majd nagyon udvariasan
megkérdezte. – Mi történt ezután, asszonyom?
– Mikor leestem a fáról, agyrázkódást szenvedtem, a lábamon
üszkösödni kezdett a seb. Hosszú napokig eszméletlenül feküdtem,
nem tudtam gondoskodni sem magamról, sem a gyermekemről.
– Hogyan reagált minderre a fogoly?
– Gondjaiba vett, törődött velem. Bekötözte a sebeimet.
Mindenben gondoskodott rólam és a gyermekemről.
– Vagyis még egyszer megmentette az életét?
– Igen – bólintott Centaine. – Másodszor is megmentett.
– Nos hát, Mrs. Courtney. Teltek-múltak az évek. Önből
dúsgazdag hölgy lett, egy milliomosnő, ugye?
Centaine hallgatott, Osmond pedig folytatta. – Azután három
évvel ezelőtt egy szép napon a fogoly anyagi segítséget kért öntől az
általa létrehozott halászati és konzervipari vállalkozás számára, így
van?
– Kölcsönért folyamodott a cégemhez, a Courtney Bányászati és
Beruházási Társasághoz – mondta Centaine, Osmond pedig
áttekintette vele az események egymásutánját, egészen addig a napig,
amikor bezáratta Lothar konzervgyárát.
– Tehát Mrs. Courtney, azt mondja, hogy Lothar De La Reynek
jó oka volt azt hinni, hogy ön tisztességtelenül járt el vele szemben,
ha nem mindjárt azt, hogy ezzel az akciójával ön szántszándékkal
tönkre akarta őt tenni?
Centaine habozott. – A cselekedeteimet mindig szigorúan üzleti
elvek határozták meg. Mindazonáltal készséggel elismerem, hogy
Lothar De La Rey szemszögéből úgy tűnhetett, mindaz, amit tettem,
kifejezetten ellene irányult.
– Annak idején megvádolta önt azzal, hogy szándékosan tönkre
akarja őt tenni?
Centaine lehajtotta a fejét, a kezét bámulta és valamit suttogott
maga elé.
– Bocsánat, Mrs. Courtney. Meg kell kérnem, hogy ismételje
meg, amit az imént mondott – szólalt meg az ügyvéd.
Centaine hirtelen haragvó pillantást vetett rá, hangja recsegett a
visszafojtott feszültségtől. – Igen, a fene egye meg. Azt mondta,
hogy szándékosan tönkre akartam őt tenni!
– Mr. Osmond! – egyenesedett fel ültében Hawthorne bíró,
arckifejezése kérlelhetetlen szigort tükrözött. – Nyomatékosan arra
kell kérnem, hogy igyekezzék valamivel tapintatosabban bánni a
tanúval. – Szemmel láthatólag mélyen meghatva a hallottaktól,
hátradőlt karosszékében, majd ismét felemelte hangját. – Tizenöt
perc szünetet rendelek el, hogy Mrs. Courtneynak legyen ideje
összeszedni magát.
Mikor a bíróság ismét bevonult, Centaine újból elfoglalta helyét a
tanúk emelvényén és nyugodtan ülve várta, hogy túlessenek a
formaságokon és Mr. Osmond folytassa a kihallgatást.
A harmadik sorból Blaine bátorítóan rámosolygott. Centaine
tudta, hogy ha gyorsan el nem kapja róla a tekintetét, mindenki rá fog
jönni, milyen érzéseket táplál a férfi iránt. Erőnek erejével
félrefordította a fejét és felnézett a karzatra.
Egy céltalan pillantás volt csupán. Már el is felejtette, hogyan
pásztázza tekintetével Lothar reggelente a karzatot, de most a tanúk
emelvényéről ő is ugyanabból a szögből látta az emeleti padsorokat.
És ekkor észrevette, hogy a karzat legtávolabbi sarkából egy másik
szempár néz rá, olyan intenzíven, hogy összerezzent és
kényelmetlenül fészkelődni kezdett a helyén. Hirtelen szédülés fogta
el a rémülettől, mert rádöbbent, hogy Lothar szemét látja – azét a
hajdani Lotharét, akit tizennégy esztendővel ezelőtt megismert. A
topázszerű sárga, vad tűzzel égő szempárt, felette az ívelt, sötét
szemöldökkel – egy fiatal, felejthetetlen és soha el nem feledett
szempárt. De az arc nem Lothar arca volt, hiszen Lothar ott ült vele
szemben, a tárgyalóterem túlsó felén, magába roskadva, megtörten,
szürkén. Ez az arc fiatal volt, erőteljes és sütött róla a gyűlölet,
Centaine pedig az anyák ősi ösztönével azonnal tudta, ki az, akivel
farkasszemet néz. Soha életében nem látta még kisebbik fiát – saját
kívánságára választották el tőle rögtön a születése után, még
nedvesen a magzatvíztől, ő pedig elfordította a fejét, hogy egy
pillantást se kelljen vetnie a vinnyogó, pucér kis testre. Most mégis
azonnal felismerte. Úgy érezte, mintha önnön lényegét látná, a
tulajdon mehet, amelyben hordozta és olyan fájdalmat érzett, hogy
szája elé kellett kapnia a kezét, hogy fel ne sikoltson.
 – Mrs. Courtney! Mrs. Courtney! – hallotta a pulpitus felől a bíró
ijedt hangját és emberfeletti erőfeszítéssel arra fordította a fejét.
– Jól van, Mrs. Courtney? – érdeklődött a bíró. – Elég erősnek
érzi magát ahhoz, hogy folytassuk?
– Köszönöm uram, már egészen jól vagyok – válaszolta, de
hangja mintha a végtelen messzeségből jött volna és minden
akaraterejét össze kellett szednie, hogy ne nézzen fel ismét a
karzaton ülő fiára, Manfredra.
– Rendben, Mr. Osmond, folytathatja a tanú kihallgatását.
Centaine-nek iszonyú erőfeszítésébe került, hogy a kérdésekre
összpontosítson, amint Osmond újból felidéztette vele a rablás és a
kiszáradt folyómederben vívott közelharc részleteit.
– Tehát Mrs. Courtney, azt állítja, hogy a fogoly egyetlen ujjal
sem ért önhöz, amíg maga kísérletet nem tett, hogy kivegye a puskát
az autóból?
– Nem. Addig hozzám sem ért.
– Ön egyszer már elmondta nekünk, hogy sikerült kezébe
kaparintania a fegyvert és éppen azon igyekezett, hogy újratöltse.
– Ez így igaz.
– Ha sikerül újból megtöltenie, használta volna a fegyvert?
– Igen.
– Tehát mondhatjuk azt, Mrs. Courtney, hogy ebben az esetben
ön azért lőtt volna, hogy megölje a foglyot?
– Tiltakozom, bíró úr! – ugrott fel helyéből dühösen az ügyész. –
A védelem kérdése puszta feltételezésen alapul!
– Mrs. Courtney, nem kell felelnie a kérdésre, ha úgy érzi, hogy
nem biztos a válaszban – fordult hozzá Hawthorne bíró.
– Válaszolok a kérdésre – jelentette ki Centaine tiszta, érthető
hangon. – Igen, megöltem volna.
– Feltételezi, hogy a fogoly tisztában volt ezzel?
– Bíró úr, tiltakozom. A tanú ezt nem tudhatta biztosan – vágott
közbe az ügyész, mielőtt azonban a bíró dönthetett volna, Centaine
hangosan válaszolt. – Ismert engem, éppen elég jól. Tudta, hogy ha
módomban áll, megölöm.
A pattanásig feszült hangulatban hátborzongató tetszésnyilvánítás
robbant ki és majdnem egy percig tartott, amíg a teremben sikerült
helyreállítani a rendet. A nagy kavarodásban Centaine a szeme
sarkából ismét felpillantott a karzatra. Már eddig is emberfeletti
erőfeszítésébe került, hogy ne nézzen oda.
Az utolsó sor végén az ülés üres volt. Manfred eltűnt, Centaine
pedig egészen megzavarodott. Hallotta, amint Osmond újabb kérdést
intézett hozzá. Bizonytalanul felé fordult.
– Bocsásson meg. Megismételné a kérdést?
– Azt kérdeztem, Mrs. Courtney, vajon az erőszak, amit a fogoly
alkalmazott ön ellen, látva, hogy maga ott áll, kezében a puskával,
azzal a szándékkal, hogy megölje...
– Tiltakozom, bíró úr! – harsogta az ügyész. – A tanúnak
kizárólag az állt szándékában, hogy megvédje magát és értékeit.
– Mr. Osmond, meg kell kérnem, fogalmazza újra a kérdést.
– Igenis, uram. Mrs. Courtney, az az erő, amelyet a fogoly ön
ellen alkalmazott, nem állt arányban azzal, amennyire az ön
lefegyverzéséhez szükség volt?
– Kérem, ne haragudjon. – Centaine képtelen volt összeszedni a
gondolatait. Csak azon járt az esze, hogyan nézhetne végig még
egyszer a karzaton. – Nem értem a kérdést.
– Több erőszakot alkalmazott a fogoly annál, mint amennyi
ahhoz kellett, hogy önt lefegyverezze és megakadályozza abban,
hogy lelője?
– Nem. Egyszerűen csak elvette tőlem a puskát.
– És később, mikor ön megharapta a csuklóját... mikor a húsába
mélyesztette a fogait, olyan súlyos sérülést okozva, amely később
egyik karjának amputálásához vezetett. Megütötte ekkor önt a
fogoly, vagy okozott önnek valamiféle sérülést megtorlásként?
– Nem.
– A harapás minden bizonnyal rettenetes fájdalommal járt. Ennek
ellenére, mégsem alkalmazott ön ellen szükségtelen mértékű
erőszakot?
– Nem – rázta meg a fejét Centaine. – Sőt inkább azt
mondhatnám – egy pillanatra elhallgatott, keresve az alkalmas szót –,
furcsamód óvatos volt... szinte gyengéd.
– Értem – mondta az ügyvéd. – És mielőtt otthagyta önt,
megbizonyosodott róla a fogoly, hogy önnek elég ivóvize maradt a
túléléshez? Ellátta önt tanácsokkal arra vonatkozólag, hogyan
vészelje át az elkövetkező napokat?
– Mielőtt elment, ellenőrizte, van-e elég tartalék vizem, és
lelkemre kötötte, hogy el ne mozduljak az összetört kocsi mellől,
amíg rám nem találnak.
– Nos, Mrs. Courtney – kezdte Osmond udvarias habozással. – A
sajtóban olyan találgatások láttak napvilágot, melyek szerint a fogoly
valamilyen formában megkísérelt erőszakot tenni önön...
Centaine tajtékzó dühvel szakította félbe. – Az efféle
híresztelések nemcsak undorítóak, de teljességgel hazugok is.
– Köszönöm, asszonyom – bólintott az ügyvéd. – Már csak
egyetlen kérdésem van. Ön jól ismerte a foglyot. Miután
megmentette az életüket, ön gyakorta elkísérte, mikor vadászni ment,
hogy élelmet szerezzen önnek és gyermekének. Látta őt puskával
lőni?
– Természetesen.
– Véleménye szerint, ha a fogoly meg akarta volna ölni akár önt,
akár Malcomess ezredest, vagy az üldözésben részt vevő rendőrök
közül bárkit, meg tudta volna tenni?
– Lothar De La Rey egyike a legkiválóbb mesterlövészeknek,
akiket valaha is ismertem. Többször is alkalma lett volna
mindannyiunkat megölni.
– Nincs több kérdésem, bíró úr.
Hawthorne bíró, aki egész idő alatt szorgalmasan jegyezgetett az
előtte fekvő írótömbre, néhány pillanatig elgondolkodva kocogtatta
ceruzájával a pulpitus tetejét, majd felnézett és az ügyészhez fordult.
– Kíván keresztkérdéseket feltenni a tanúnak?
Az ügyész mogorva ábrázattal felemelkedett. – Nincs több
kérdésem Mrs. Courtneyhoz – közölte, majd visszaült a helyére és
keresztbe font karral, dühösen bámulta a lustán forgó ventilátort a
mennyezeten.
– Mrs. Courtney, a bíróság hálás önnek értékes kiegészítő
vallomásáért. Most visszatérhet a helyére.
Centaine elindult visszafelé, menet közben azonban egyre a
karzatot figyelte és a padsorok előtti lépcsőn megbotolva elesett. Abe
és Blaine egyszerre ugrottak, hogy felsegítsék, Abe azonban előbb
odaért és Blaine kényszeredetten visszaült a helyére.
– Abe – suttogta Centaine izgatottan, amint leültek. – Mialatt
vallomást tettem, odafönn a galérián ült egy kamaszforma gyerek. A
haja szőke, úgy tizenhárom éves lehet, de kinéz vagy tizenhétnek. A
neve Manfred – Manfred De La Rey. Találja meg. Beszélni akarok
vele.
– Most? – bámult rá meglepetten Abe.
– Most azonnal.
– De hát most jön a védőbeszéd az enyhítésért. Le fogok maradni
róla – próbált ellenkezni Abe.
– Menjen már! – ripakodott rá dühösen sziszegve Centaine. –
Kerítse elő nekem! – Abe ijedten felugrott, gyorsan meghajtotta
magát a bíróság felé és kisietett a tárgyalóteremből – éppen akkor,
amikor Mr. Reginald Osmond szólásra emelkedett.
Osmond nagyszerű beszédet tartott. Szavait áthatotta a
szenvedély és az őszinte meggyőződés. Maradéktalanul kihasználta a
helyzeti előnyt, amihez Centaine vallomása juttatta, pontosan
felidézve a tanú szavait: „Megmentett a legrettenetesebb haláltól és
velem együtt megmentette a gyermekemet is...” Itt jelentőségteljesen
elhallgatott, majd így folytatta. – A fogoly tehát azt hihette, hogy
kiérdemelte Mrs. Courtney háláját és bőkezűségét. Azzal, hogy pénzt
kért kölcsön tőle, a kezébe tette le a sorsát és a történtek után – talán
tévesen, de mindenképp meggyőződéssel – arra gondolt, hogy Mrs.
Courtney visszaélt a bizalmával. – A csiszolt ékesszólással előadott
kegyelmi kérvény csaknem fél órán át tartott és Centaine azon vette
észre magát, hogy sokkal inkább izgatja Manfred sorsa, mint az
apjáé. Az a pillantás, amit a fiú a karzatról vetett rá, lelke legmélyéig
felkavarta. Az a szinte kitapintható gyűlölet ismét felélesztette benne
a bűntudatot, amelyről már azt hitte, hogy hosszú évekkel ezelőtt
sikerült végérvényesen eltemetnie.
– Most teljesen magára marad – gondolta. – Segítségre lesz
szüksége. Meg kell találnom. Meg kell próbálnom valahogyan
kárpótolni.
Most döbbent csak rá, miért tagadta meg olyan állhatatosan a fiút
az évek során, gondolt rá csak úgy, mint „Lothar fattyára”, és miért
követett el mindent, hogy semmiféle kapcsolatba ne kelljen vele
kerülnie. Az előérzete nem csalt. Elég volt egyetlen pillantást vetnie
az arcára, hogy leomoljanak a falak, amiket oly gondosan építgetett
fel maga köré. Természetes anyai ösztönei, melyeket oly mélyre
temetett magában, egy pillanat alatt feltámadtak sírjukból és
elragadták.
– Jaj, csak Abe-nek sikerüljön őt megtalálnia – fohászkodott
magában, miközben Reginald Osmond egy végső kérelemmel
befejezte védőbeszédét. – Lothar De La Rey úgy érezte, hogy
végzetes igazságtalanságot követtek el vele szemben.
Következésképpen iszonyú és semmivel sem igazolható bűnök sorát
követte el. Mindazonáltal számos cselekedetével bizonyította, hogy
alapjában véve finom lelkű és érző szívű ember, akit elragadtak az
érzelmek és események viharai, amelyekkel szemben gyöngének
bizonyult. Szigorú büntetést kell kapnia. A társadalom ennyit
megkövetel. Mégis alázattal kérem lordságodat, hogy az ítélet
meghozatalakor mutasson egy keveset abból a keresztényi
könyörületből, amelyből Mrs. Courtney oly nagyszerű példát
mutatott itt ma nekünk és kímélje meg a legsúlyosabb büntetéstől ezt
a szerencsétlen embert, aki fél karja elvesztésével már így is eléggé
megbűnhődött. Miután leült, hosszú másodpercekig néma csend
ereszkedett a tárgyalóteremre, majd Hawthorne bíró felriadva
révületéből felemelte tekintetét.
– Köszönöm, Mr. Osmond – szólt. – A bíróság ítélethozatalra
visszavonul és ma délután két órakor ismét összegyűlik, amikor is
kihirdetjük az ítéletet.
Centaine szinte futva hagyta el a tárgyalótermet. Izgatott
pillantásokkal kereste Abe-et vagy a fiát, hogy legalább még egyszer
láthassa. Abe-et hamarosan meg is találta. A törvényszék épületének
lépcsőjén állt, elmélyült társalgásba merülve az egyik
rendőrőrszemmel. Amint megpillantotta Centaine-t, azonnal
félbeszakította a beszélgetést és hozzá sietett.
– Megtalálta? – tudakolta Centaine aggodalmasan.
– Sajnálom, Centaine. Nyomát sem látták senkinek, akire ráillene
az ön által adott személyleírás.
– Abe, azt akarom, hogy kerítsék elő azt a fiút és hozzák ide
nekem. Vegyen maga mellé annyi embert, amennyit csak akar. Nem
érdekel, mibe kerül. Fésüljék át a várost. Kövessenek el mindent,
amit csak lehet, hogy megtalálják. Valahol csak lennie kell.
– Rendben van, Centaine – sóhajtott megadóan Abe. – Máris
nekilátok. Ugye azt mondta, hogy a neve Manfred De La Rey...
rokona talán a fogolynak?
– A fia.
– Értem – nézett rá Abe elgondolkodva. – Centaine,
megkérdezhetem, miért igyekszik ilyen elkeseredetten, hogy
megtalálja? És ha egyszer megtalálta, mi a szándéka vele?
– Nem, nem kérdezheti meg. Csak találja meg.
– Tényleg, miért akarom őt megtalálni? – tette fel a kérdést
önmagának. – Miért akarom őt ennyi év után? – És a válasz olyan
egyszerű, olyan magától értetődő volt. – Mert a fiam.
– És mit csinálok vele, ha megtaláltam? Hiszen be van oltva
méreggel ellenem. Tiszta szívből gyűlöl. Láttam a szemén. Nem
tudja, ki vagyok valójában. Ezt is észrevettem. De hát akkor mit
csináljak, ha majd szemtől szembe találkozom vele? – gyötrődött, és
a válasz ismét csak éppen olyan egyszerű volt, mint az imént. – Nem
tudom... fogalmam sincs.

– A törvény értelmében a fogoly bűnlajstromán szereplő első

három cselekményért legsúlyosabb büntetésként kötél általi halál
szabható ki – mondotta Hawthorne báró. – A fogoly bűnösnek
találtatott ezekben a cselekményekben, valamint a vádiratban
felsorolt összes többiben is. Normális esetben a bíróság nem habozott
volna, hogy a fent említett főbenjáró büntetést szabja ki rá. Azonban
egy rendkívüli hölgy rendkívüli tanúvallomása meggondolásra
késztetett bennünket. A Mrs. Centaine de Thiry Courtney által
önként tett beismerő vallomást még figyelemre méltóbbá teszi az a
tény, hogy ő szenvedett legtöbbet a fogoly által – mind fizikailag,
mind érzelmileg, mind pedig anyagilag –, továbbá az, hogy beismerő
vallomását néhány szűk látókörű és rosszindulatú ember úgy
értelmezhette, hogy az magára Mrs. Courtneyre is rossz fényt vet.
– Jómagam huszonhárom esztendei bírói szolgálat alatt még
sohasem részesültem abban a szerencsében, hogy tanúja lehessek egy
ehhez hasonlóan nagyszerű és nemes lelkű megnyilvánulásnak.
Bizonyos vagyok benne, hogy Mrs. Courtney példája
mindannyiunkat befolyásolt, amikor hosszas mérlegelés után a
büntetés mérséklése mellett döntöttünk. – E szavakkal Hawthorne
bíró kissé meghajtotta fejét Centaine felé, majd levette orráról a
cvikkert és Lothar De La Reyhez fordult.
– A fogoly álljon fel – mondta.
– Lothar De La Rey, bűnösnek találtatott a Korona által ön ellen
felhozott vádak mindegyikében és az ítélet érdekében mindezeket
egyetlen vádpontként kezeltük. Ennélfogva önt a bíróság
életfogytiglani, fegyházban letöltendő kényszermunkára ítélte.
Lothar De La Reyen a per kezdete óta most először mutatkoztak
az érzelmei. A bíró szavainak hallatán döbbenten hátrahőkölt, ajka
remegni kezdett, egyik szemhéja tehetetlenül rángatózott. Felemelte
megmaradt fél karját és könyörögve nyújtotta ki az emelvényen ülő,
sötét köpenybe burkolózott alak felé.
– Inkább öljenek meg! – üvöltött fel vad, szívet tépő sikollyal. –
Könyörgöm, inkább akasszanak fel, mint hogy bezárjanak, mint
valami állatot...
Az őrök odarohantak, kétfelől megragadták és elvezették az egész
testében remegő, szánalmasan rimánkodó embert. Az együttérzés
moraja söpört át a termen. A jelenet még a bírót sem hagyta
érintetlenül – feszült, szigorú arcvonásain látszott a felindultság,
miközben nyomában a két ülnökkel lassan levonult az emelvényről.
Centaine zsibbadtan ült a helyén és üveges tekintettel meredt az
üresen maradt vádlottak padjára, miközben a tömeg visszafojtott
suttogással vonult el a kétszárnyú ajtókon át, mint gyászolók a
ravataltól.
– Inkább öljenek meg! – Tudta, hogy ez a szívbe markoló
segélykiáltás elkíséri élete végéig. Lehajtotta a fejét, arcát a
tenyerébe temette. Lelki szemeivel ismét olyannak látta Lothart, mint
első találkozásuk idején. Karcsú volt és izmos, akár egy vörös
kalahári oroszlán, sápadt szemével a kékes ködökbe vesző
messzeséget kémlelte – a fehéren izzó napfényben fürdő végtelen
sivatag teremtménye. Most pedig elképzelte, amint egy szűk kis
cellában sínylődik, mindörökre megfosztva a napfénytől és a lágy
sivatagi széltől.
 – Ó Lothar – jajdult fel lelke mélyén. – Hisz minden oly szépnek,
jónak indult, hogyan érhetett véget így? Tönkretettük egymást és
tönkretettük a gyermeket, aki a szerelmünkből fogant.
Mire újból kinyitotta a szemét, a tárgyalóterem már üres volt. Egy
percig azt hitte, teljesen egyedül van, de hirtelen megérezte, hogy
valaki áll a háta mögött. Riadtan hátrafordult és Blaine Malcomesst
pillantotta meg.
– Most már tudom, milyen igaza volt, mikor szeretett téged –
szólalt meg csendesen, az asszony fölé hajolva. Centaine felnézett rá
és érezte, amint az elviselhetetlen bánat lassan enyhülni kezd.
Blaine gyengéden megfogta a pad támláján fekvő kezet és két
tenyere közé fogta. – Mióta elváltunk, nap nap után elkeseredett
harcot vívtam magammal, hogy legyen elég erőm soha többé nem
találkozni veled. Már majdnem sikerült is. De azzal, amit ma tettél,
mindent megváltoztattál. Ahogy most rád nézek, semmit sem
jelentenek többé az olyan dolgok, mint becsület, kötelességtudat meg
a többi hasonló. A részemmé váltál. Veled akarok lenni.
– Mikor?
– Amilyen hamar csak lehet.
– Blaine, én rövid életem folyamán annyit ártottam már
másoknak, annyi szenvedést, annyi fájdalmat okoztam. Többet nem
akarok. Nem tudok élni nélküled sem, de nem szabad, hogy a
szerelmünk bármi mást tönkretegyen. Szeretnélek mindenestül
megkapni, de kevesebbel is be fogom érni... hogy megóvjam a
családodat – mondta Centaine.
– Nehéz dolog lesz, talán lehetetlen is – figyelmeztette a férfi. –
De elfogadom a feltételeidet. Nem szabad fájdalmat okoznunk
másoknak. És mégis, annyira akarlak...
– Tudom – suttogta az asszony és felállva szembefordult vele. –
Ölelj át, Blaine, szoríts magadhoz, csak egy pillanatra.
Abe Abrahams már az üres törvényszéki épület minden folyosóját
átkutatta Centaine után. A tárgyalóterem magas kétszárnyú ajtajához
érve megállt és halkan betaszította az ajtó egyik szárnyát.
Centaine és Blaine Malcomess ott álltak a faragott tölgyfa
padsorok közti átjáróban. Szorosan átölelték egymást, a környező
világ szemlátomást megszűnt számukra létezni. Abe egy pillanatig
értetlenül meredt rájuk, majd óvatosan becsukta az ajtót és megállt
előtte, akár egy alabárdos. Centaine-re gondolt és kétségbeesve
hányódott félelem és öröm között.
– Megérdemled a szerelmet – suttogta. – Imádkozzunk Istenhez,
hogy ettől a férfitól meg is kapd.

– Ilyen lehetett az Édenkert – gondolta magában Centaine –, és

Éva anyánk úgy érezhette magát benne, mint én ma.
Lassabban hajtott szokásos eszeveszett tempójánál. Bár szíve
vadul követelte a sietséget, szándékosan ellenállt, hogy ezzel is
fokozza a várakozás jóleső izgalmát.
– Öt teljes hónapja nem láttam – suttogta maga elé. – Ha most
még öt perccel tovább kell várnom, attól még édesebb lesz a pillanat,
mikor végre a karjaiba vesz.
A feltételek, amelyeket ő maga szabott, Blaine minden ígérete és
jó szándéka ellenére felülkerekedtek mindkettőjükön. Egy percet sem
töltöttek kettesben az óta a néhány ellopott pillanat óta az üres
tárgyalóteremben. Az eltelt időszak legnagyobb részében több száz
mérföld választotta el őket egymástól. Blaine nyakig ült a hivatalos
teendőkben Windhoekban, Centaine pedig Weltevredenben éjt nappá
téve harcolt, hogy életben tartsa haláltusáját vívó üzleti birodalmát. A
cég nem tudta kiheverni a gyémántok elvesztését, amelyeknek
egyetlen darabját sem sikerült visszaszerezni. Centaine gondolatban
ahhoz a jelenethez hasonlította az eseményeket, mikor O'wa, a kis
sárga busman lenyilazott egy állatot. Csak egy pehelykönnyű,
törékeny, kihegyezett nádat lőtt ki rá, hegyét azonban olyan erős
méregbe mártotta, hogy az afrikai síkságok legnagyobb testű vadjait
is leterítette. Az állat hirtelen elgyengült, járása imbolygóvá vált,
majd leroskadt és csak feküdt a földön zihálva, tehetetlenül várva,
hogy a halál jeges lehelete szétáradjon ereiben, vagy a vadász
megadja neki a kegyelemdöfést.
– Ez történik most velem is – gondolta. – Itt fekszem leterítve,
bénultan, miközben a vadászok egyre közelednek, hogy végezzenek
velem.
Hónapokig küzdött elszántan, minden erejét megfeszítve, de most
belefáradt – elcsigázottnak és betegnek érezte minden izmát, minden
csontját, minden idegszálát. Amint belenézett feje felett a
visszapillantó tükörbe, alig ismerte meg a kétségbeeséstől és
kimerültségtől beesett, nyúzott arcot, amely visszanézett rá. Sápadt
bőre alól mintha világítottak volna a kiugró pofacsontok, és szája
sarkába ezernyi hajszálvékony szarkalábat rajzolt a halálos fáradtság.
– De ma minden bánatomat félreteszem – fogadkozott. – Nem
gondolok rá, ismétlem, egy percig sem gondolok rá. Inkább Blaine-re
gondolok és erre a sok gyönyörűségre, amit a természet ideterített a
lábam elé.
Hajnalban indult el Weltevredenből és jelenleg éppen százhúsz
mérföldnyire északra volt Cape Towntól. Keresztülhajtott
Namaquaföld végtelen, kopár síkságain, le egyenest arrafelé, ahol a
Benguela áramlat zöld szalagja körülcirógatja Afrika sziklás partjait.
Az óceánt azonban innét még nem lehetett látni.
Idén későn érkeztek meg a nagy esőzések, elnyújtva a természet
robbanásszerű tavaszi kibontakozását, így bár alig néhány hét volt
hátra karácsonyig, a síkság teljes fejedelmi színpompájában
ragyogott. Az év legnagyobb részében ezek a területek kopárak és
kietlenek, csak a szél fütyül az elhagyatott fennsíkon. Most azonban
az egész hegyes-völgyes vidéket olyan összefüggő, tarka szőnyeg
borította, hogy az ember szeme is belezavarodott a látványba.
Százféle különböző vadvirág még egyszer ennyi színárnyalatú
változata virított számtalan kisebb-nagyobb méretű és formájú
csoportba rendeződve. Messziről az egész egy óriási színes,
kockamintás takaróra emlékeztetett és szinte égni látszott a fehéren
izzó napfényben. A szemlélőnek a szeme is belefájdult a színek
féktelen tobzódásába.
Ebben a káprázatos összevisszaságban a hepehupás, szeszélyesen
kanyargó földút szolgált egyedüli tájékozódási pontul, de nemsokára
ezt is szinte láthatatlanná tették a virágok. A keréknyomok közti
széles sávot magasan burjánzó vadvirágerdő lepte el. Amint Centaine
végighajtott fölötte, a virágok lágyan végigsöpörték a kivénhedt Ford
alvázát, halk, sustorgó hangot adva, mint a sebes hegyi patakok. Még
egy szelíd emelkedő következett, majd a domb tetejére érve Centaine
hirtelen leállította a kocsit és levette a gyújtást a motorról.
Lábai előtt a mélyben kitárult az óceán végtelenbe vesző, zöld
sivataga. Felszínén apró fehér foltok miriádja sziporkázott, szegélye
összemosódott a virágok ezerszínű óceánjának hullámaival. A nyitott
ablakon át beáramló tengeri szél felborzolta Centaine haját.
Ennyi szépség tükrében hirtelen elhalványulni látszott az elmúlt
hónapok minden nyomasztó gondja és elviselhetetlen feszültsége és
Centaine önkéntelenül felkacagott örömében. Felemelt kezével
ernyőt formált szeme elé, tekintete izgatottan kutatta a partot a
narancs, vörös és kénsárga színekben izzó foltok között.
– Csak egy rozoga kunyhó az egész – figyelmeztette őt Blaine
utolsó levelében. – Két szoba, folyóvíz nélkül, földbe ásott latrinával
és egy nyitott tűzhellyel. De én gyermekkorom óta minden
vakációmat itt töltöttem és szeretem ezt a helyet. Mióta apám
meghalt, nem osztottam meg senki mással. Egyedül járok le oda,
valahányszor csak alkalmam adódik. Te leszel az első. – A levél
alján hevenyészett térkép mutatta az odavezető utat.
Centaine azonnal észrevette a házat. A víz partján gubbasztott
egy szarv alakú sziklanyúlvány csücskében, a sekély öböl
kanyarulatában. A zsúpszalma tető az évek múltával megfeketedett,
de a vastag vályogfalak frissen meszelve ragyogtak, hófehér színük
egybeolvadt a sziklát ostromló hullámok habjával. A viskó
kéményéből halvány füstcsík szállt az ég felé.
Az épület mögött valami mozgolódást észlelt, a következő
pillanatban pedig egy parányi emberalakot pillantott meg a parti
sziklákon. Hirtelen elemi erővel tört rá a vágy, hogy máris ott
lehessen.
A motor azonban megmakacsolta magát és semmi áron nem akart
beindulni. Centaine egyre dühödtebben tekerte a kurblit, de csak azt
érte el vele, hogy az akkumulátor csaknem teljesen kimerült.
– Merde! – káromkodott elkeseredetten –, és még egyszer merde!
– A kiérdemesült jármű a birtok egyik intézőjének szolgálatában állt,
aki kíméletlenül gyötörte, mindaddig, míg úrnője el nem rekvirálta
tőle az összetört Daimler pótlására. A mostani defekt kéretlenül
emlékeztette őt szorult anyagi helyzetére, amely merőben eltért a
korábbi időkétől, amikor még minden évben egy-egy vadonatúj
nárciszsárga Daimlerrel száguldott az utakon.
Sóhajtva kiengedte a kéziféket és hagyta, hogy a Ford egyre
fokozódó sebességgel zötykölődve leguruljon a lejtőn. Mikor már
elegendőnek ítélte a lendületet, hirtelen beletaposott a kuplungba. A
kocsi vadul összerázkódott, a motor felhördült és kékes füstfelhőt
okádva beindult. Centaine megkönnyebbülve lépett a gázra,
leviharzott a dombról és megállt a fehérre meszelt házikó mögött.
Kiugrott a kocsiból és rohant le egyenesen a fekete sziklákra.
Lábai előtt zöldesen hullámzott az óceán, a víz ütemesen ringatta a
sziklák körül lebegő nagy, sötétbarna hínártelepet. Karját magasba
emelve vadul integetett és torkaszakadtából kiabált, de hangját szinte
teljesen elnyelte a szél zúgása és a hullámok dübörgése. A távoli
férfialak azonban felnézett, észrevette őt és a víztől síkos sziklákon
ugrálva szaladt felé.
Csak egy szál khaki sortot viselt, és egyik kezében egy csokorra
való eleven sziklai homárt lobogtatott. Utolsó találkozásuk óta
jócskán megnőtt a haja – nedves és göndör volt a sós tengervíztől.
Boldogan, teli szájjal kacagott, kivillantak nagy hófehér fogai, és
Centaine meglepetten konstatálta, hogy bajuszt növesztett. Nemigen
tudta eldönteni, kedvére való-e ez a változás, vagy sem, de a
viharosan feltoluló érzelmek közepette pillanatnyilag nem is igen ért
rá ezen gondolkodni. Egyenesen a férfihoz rohant, karjaiba vetette
magát és boldogan simult meztelen mellkasához.
– Ó, Blaine. Istenem, mennyire hiányoztál – zokogta és felé
nyújtotta a száját. A csókja nedves volt és sós ízű a tengervíztől. A
bajusza szúrt. Centaine-en átvillant a gondolat, milyen igaza volt,
mikor már első pillantásra nem tetszett neki – de nem volt ideje
tovább gondolkodni a dolgon, mert Blaine felkapta és már futott is
vele a kunyhó felé. Centaine szorosan átölelte a nyakát és miközben
teste vadul zötykölődött a férfi öles lépteinek ritmusára, elfúló
lélegzettel kacagott. Már alig bírt parancsolni sürgető vágyainak.

Blaine egy háromlábú széken ült a nyitott tűzhely előtt. A lángoló

fahasábok illata betöltötte a levegőt. Centaine előtte állt és a
borzszőrből készült borotvapamaccsal szappanhabot vert a kis
porceláncsészében. Blaine csüggedten szemlélte a műveletet és
közben erőtlenül tiltakozni próbált.
– Öt hónapomba került, hogy megnövesszem – és olyan büszke
voltam rá – mondta panaszosan és még egyszer utoljára megpödörte
kackiás bajuszának végét. – Igazán, olyan szívdöglesztően néz ki,
nem gondolod?
– Nem – szögezte le Centaine lakonikusan. – Nem gondolom.
Akkor már inkább egy tarajos süllel csókolózom. – Azzal Blaine fölé
hajolt, mindkét oldalról vastagon beszappanozta felső ajkát, majd
kissé hátrébb lépett és szakértő pillantással szemügyre vette művét.
Blaine az iménti szeretkezés után még mindig anyaszült
meztelenül kuporgott a széken. Centaine egy darabig töprengve
nézte, majd hirtelen gonosz kis mosoly ült ki az arcára és mielőtt
még a férfi védekezhetett volna, vagy egyáltalán megsejthette volna,
mit forgat a fejében, lehajolt és a pamaccsal egy kis szappanfoltot
kent testének legintimebb nyúlványa fölé.
Blaine döbbenten nézett le magára. – Őt is? – kérdezte
megjátszott rémülettel.
– Az felérne azzal, mintha levágnám az orromat, hogy a saját
szemembe köphessek – vihogott Centaine. – Vagy valami ehhez
hasonló. – Majd figyelmesen félrefordította a fejét és kimondta a
szentenciát. – Ennek a kis krampusznak sokkal jobban áll a bajusz,
mint neked.
– Csak óvatosan azzal a „kicsi” jelzővel – figyelmeztette
méltatlankodva Blaine és a törölköző után nyúlt. – Gyere csak,
öregem, nem vagy köteles eltűrni ilyen tiszteletlenséget – dohogott
és egy mozdulattal a dereka köré tekerte a törölközőt. Centaine
bólintott.
– így jobb. Most legalább zavartalanul a munkámra tudok
koncentrálni. – Azzal felemelte az asztalon fekvő nyeles borotvát és
meglepően gyors, szakszerű mozdulatokkal élesíteni kezdte a
bőrszíjon.
– Hol tanultad te ezt? – kérdezte Blaine. – Kezdek
féltékenykedni.
– A papám tanított meg rá – magyarázta Centaine. – Mindig
velem igazíttatta a bajuszát. No most maradj veszteg!
Hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette a férfi tekintélyes
méretű orrát és annál fogva felemelte a fejét.
– Vegyétek és egyétek, ez az én testem... – kántálta Blaine fojtott
orrhangon. Lehunyta a szemét és idegesen összerándult, amint az
acél sercegve végigszántott felső ajka felett. Néhány másodperccel
később Centaine hátralépett, két ujjával letörölte a pengéről a habot
és a szőrszálakat, majd a borotvát félretéve megszárogatta Blaine
felső ajkát és ujja hegyével gyengéden megpaskolta a puha bőrt.
– Szemre jobb, a tapintása is jobb – állapította meg elégedetten –,
de még hátra van a végső próba. – Azzal lehajolt és megcsókolta a
férfit.
– Hmmmm! – mormolta helyeslően, majd anélkül, hogy
abbahagyta volna a csókolózást, megfordult és Blaine ölébe ült.
Hosszú ideig így maradtak, míg Centaine elhúzta az arcát és
lenézett. A törölköző a földön hevert. – Mondom, hogy ez a bajszos
kis krampusz már megint itt sündörög, nyilván azt akarja, hogy jól
ellássák a baját – kuncogott és lehajolt, hogy letörölje a szappanhab
utolsó maradványait is.
– No látod! Még ő is jobban néz ki bajusz nélkül – jelentette ki.
Blaine a karjába kapta és felállt. – No asszony, azt hiszem, itt az
ideje egy alapos leckének, hogy megtanuld, meddig mehetsz el,
azután majd tisztázzuk, ki az úr a háznál – mondta és már vitte is a
szemközti fal mellett álló priccs felé.
Hosszú idő telt el, mire ismét megnyugodva, keresztbe font
lábakkal ültek egymás mellett a priccsen, meztelen vállukon egy
széles, tarka mintás basuto takaróval. Összebújva nézték a lángok
táncoló árnyékát a meszelt falon, és hallgatták, amint odakünn a
sötétben a szél halkan borzolja a zsúptető szegélyét. Behajlított
tenyerükben egy-egy csésze gőzölgő halászlét szorongattak.
– Az egyik specialitásom – büszkélkedett Blaine az aznap fogott
hal és homár friss húsával bőségesen megrakott, illatos levesre
mutatva. – Csodálatos ereje van, valósággal megfiatalítja a
kíméletlenül agyonhajszolt szervezetet.
Mivel mindketten farkaséhesek voltak, kétszer is újratöltötte a
csészéket, majd Centaine felkelt és odament a tűzhöz. Meztelen teste
megcsillant a halványan derengő vörös fényben. Kihúzott egy
parázsló ágacskát és meggyújtotta vele a férfi manillaszivarját.
Megvárta, míg egyenletesen égni kezd, azután visszabújt a takaró alá.
– Sikerült megtalálnod azt a fiatal fiút, akit kerestél? – kérdezte
Blaine álmosan. – Tudod, Abe Abrahams engem kért meg, hogy
segítsek felkutatni.
Nem vette észre, milyen hatást tett a kérdésével. Centaine-nek
sikerült úrrá lennie reflexszerűen megmerevedő testén, csak a fejét
rázta meg a szükségesnél kissé erőteljesebben. – Nem – mondta
halkan. – Nyomtalanul eltűnt.
– Az a gyerek Lothar De La Rey fia volt. Ezt kikövetkeztettem.
– Igen – hagyta helyben Centaine. – Aggódtam miatta. Most,
hogy az apját elítélték, teljesen magára maradt, senkije sincs a
világon.
– Tovább fogom kerestetni – ígérte Blaine. – És ha bármi
történik, azonnal tudatom veled. – Gyöngéden megcirógatta az
asszony haját. – Végtelenül jószívű teremtés vagy te – mormolta. –
Semmi okod nem lett volna rá, hogy így törődj azzal a gyerekkel.
Ismét hallgatásba burkolóztak, de a külvilág eseményeire való
utalással megtörték a varázst és gondolataik olyan ösvényre léptek,
amelyen – bár egyikük sem kívánta – egyszer mégiscsak végig
kellett menni.
– Hogy van Isabella? – kérdezte Centaine és érezte, amint feje
alatt Blaine mellkasa összerándul és hirtelen megemelkedik. Mélyet
szívott a szivarból, hosszan kifújta a füstöt, csak aztán válaszolt.
– Sajnos romlik az állapota. Idegsorvadás lépett fel az altestben.
Kezd elfekélyesedni. Hétfő óta a Groote Schuur kórházban fekszik.
A gerincoszlopa tövében kialakult fekélyek nem akarnak gyógyulni.
– Sajnálom, Blaine.
– Így tudtam elszabadulni erre a pár napra. A lányok a
nagyanyjuknál vannak.
– Szörnyetegnek érzem magam – suttogta Centaine.
– Nekem százszor nehezebb lett volna elviselni, ha nem
találkozhattam volna veled – válaszolta a férfi.
– Blaine, tartanunk kell magunkat az elhatározásunkhoz. Nem
szabad fájdalmat okoznunk sem neki, sem a lányoknak.
Ismét csend lett, majd Blaine váratlanul nagy ívben a lángok közé
pöccintette a szivar csikkjét. – Úgy néz ki, hogy Angliába kell
utaznia – mondta. – A Guy's klinikán van egy sebész, akinek hasonló
esetekben már sikerült csodákat tennie.
 – Mikor? – kérdezte Centaine. Szíve úgy kalapált a mellkasában,
hogy a lélegzete is elakadt belé.
– Karácsony előtt. Attól függ, milyen eredményt hoznak a
mostani vizsgálatok.
– De hát akkor persze vele kell menned.
– Az annyit jelentene, hogy vissza kellene adnom a főbiztosi
kinevezésemet, és egy életre tönkretenném az esélyeimet, hogy... –
elhallgatott. Még sohasem beszélt Centaine-nek a jövőbeni
ambícióiról.
– ...az esélyeidet, hogy bejuss egy jövendő kormány kabinetjébe
és egy szép napon talán miniszterelnök legyen belőled – fejezte be
helyette a mondatot az asszony.
A férfi zavartan két tenyere közé fogta Centaine arcát, gyöngéden
maga felé fordította és mélyen a szemébe nézett. – Te tudtad? –
kérdezte. Centaine bólintott.
– És most arra gondolsz, hogy ez kegyetlenség tőlem? – kérdezte
Blaine. – Ha magára hagyom Isabellát a saját önző becsvágyamért?
– Nem – felelte Centaine komolyan. – Ismerem az ambícióidat.
– Én felajánlottam neki, hogy elkísérem... – szólt a férfi és ideges
árnyék telepedett zöld szemére. – De Isabella nem egyezett bele.
Ragaszkodott hozzá, hogy itt maradjak. – Visszafektette mellére az
asszony fejét és gyengéden félresimította halántékáról a hajat. –
Rendkívüli ember... hihetetlen bátorság van benne. Mostanában már
állandóan fájdalmai vannak. Ópium nélkül már nem bír aludni és
ahogy egyre elviselhetetlenebbé válnak a fájdalmak, egyre több
ópiumra van szüksége.
– Olyan lelkifurdalásom van, Blaine, de akkor is... örülök, hogy
így módom lesz együtt lenni veled. Végtére is semmit sem veszek el
tőle – mondta Centaine, de tudta, hogy ez nem igaz. Miután a férfi
elaludt, még sokáig feküdt ébren. Fejét az izmos mellkasra hajtotta és
nyitott szemmel hallgatta a szív nyugodt, egyenletes dobbanásait.
Mire felébredt, Blaine már khaki sortban állt a tűzhely előtt, és
éppen egy bambusznádból készült horgászbotot meg egy ócska
Scarborough orsót vett le a polcról. – Húsz perc múlva reggeli – szólt
vissza az ajtóból, azután elment, otthagyta Centaine-t, félálomban,
összegömbölyödve a takaró alatt. De már előbb visszatért, kezében
egy ezüstösen csillogó hallal, amely csaknem olyan hosszú volt, mint
a karja. A halat ráhelyezte a parázs fölé állított rácsra, majd a
priccshez lépett és egy mozdulattal lerántotta a takarót.
– Indulás úszni! – kiáltotta, arcán szadisztikus vigyorral.
– Te meg vagy őrülve. Juj de hideg van! Tüdőgyulladásban fogok
meghalni! – protestált vadul Centaine, miközben Blaine felkapta,
kivitte a házból és bepottyantotta a sziklákkal körülvett mély vizű kis
öbölbe.
A víz átlátszó volt, akár a levegő és olyan hideg, hogy mire
kikecmeregtek belőle, mindkettőjük teste tetőtől talpig élénk
rózsaszínben játszott, Centaine mellbimbói pedig olyan keményen és
sötéten dudorodtak, mint két érett olívabogyó. De a jeges víz az
étvágyukat is meghozta, és farkasétvággyal falták a citromlével
meglocsolt porhanyós, fehér halszeleteket, hozzá a barna kenyeret
meg a házilag pörkölt halványsárga, sós vajat.
Pukkadásig jóllakva dőltek hátra és Blaine az asszonyra nézett.
Nem volt rajta egyéb, mint az ő egyik tengerészkék, magas nyakú
pulóvere, de az majdnem a térdéig ért. Rakoncátlanul meredező vizes
haját egy csomóba fogta össze a feje búbján és egy sárga szalagból
kötött masnival rögzítette.
– Elmehetnénk sétálni – indítványozta a férfi. – Vagy...
Centaine néhány pillanatig töprengett, majd döntött. – A magam
részéről inkább a „vagy”-ra szavazok.
– Madame, kívánsága számomra parancs – válaszolta Blaine
udvariasan, azzal odaállt Centaine mögé és lehúzta róla a nehéz
pulóvert.
Kora délelőtt volt már, mire a férfi jóleső kimerültséggel hanyatt
dőlt a priccsen, az asszony pedig fél könyökére támaszkodva fölébe
hajolt. Az egyik párnából kihúzott tollal tűnődve csiklandozta Blaine
ajkát és csukott száját.
– Blaine – szólalt meg halkan. – Eladom Weltevredent. A férfi
kinyitotta a szemét, hirtelen felült és elkapta Centaine csuklóját. –
Hogy eladod? – kérdezte. – Miért?
– Mert muszáj – válaszolta Centaine kertelés nélkül. – A birtokot,
a házat és mindent, ami benne van.
– De miért, drágám? Tudom, milyen sokat jelent neked. Mire
való eladni?
– Igen, Weltevreden nagyon sokat jelent nekem – bólogatott
Centaine. – De a H'ani bánya még annál is többet. Ha eladom a
birtokot, akkor még van egy esélyem, egy nagyon halvány esélyem,
hogy megmenthetem a bányát.
– Nem tudtam – mondta csendesen Blaine. – Fogalmam sem volt
róla, hogy ilyen rosszul állnak a dolgok.
– Honnan is tudhattad volna, szerelmem? – simogatta meg az
arcát Centaine. – Senki se tudja rajtam kívül.
– De hát nem értem. A H'ani bánya... biztosra veszem, hogy elég
nyereséget biztosít ahhoz, hogy...
– Nem, Blaine – szakította félbe az asszony. – Mostanában senki
nem vesz gyémántot. Egyáltalán, senki nem vesz már semmit. Ez a
depresszió, ez a szörnyű depresszió! A kvótánkat letörték. Feleannyit
sem fizetnek a köveinkért, mint öt évvel ezelőtt. De a H'ani bánya
még nem ment tönkre egészen. Hónapról hónapra veszít egy kicsit az
értékéből, de ha ki tudom húzni addig, amíg a gazdasági helyzet
megfordul... – elcsuklott a hangja, majd elkeseredetten kitört. – De
ezt csak úgy tehetem meg, ha eladom Weltevredent. Nincs másom,
amit pénzzé tehetnék, így talán talpon tudok maradni a jövő év
közepéig... addigra biztosan vége lesz ennek a borzalomnak!
– Hát persze, biztos, hogy vége lesz! – egyezett bele készségesen
Blaine, majd néhány pillanatnyi hallgatás után megszólalt. – Nekem
van némi pénzem, Centaine...
Az asszony ajkára tapasztott ujjával elhallgattatta és szomorúan
mosolyogva megrázta a fejét, Blaine azonban elhúzta kezét a szája
elől. – Ha igazán szeretsz, engedned kell, hogy segítsek – erősködött.
– Blaine, jusson eszedbe a megállapodásunk – figyelmeztette
Centaine. – Senkinek sem szabad szenvednie a kettőnk kapcsolata
miatt. Az a pénz Isabelláé és a lányoké.
– Az a pénz az enyém – csattant fel dacosan a férfi. – És ha én
úgy döntök...
– Blaine! Blaine! – vágott közbe türelmetlenül Centaine. –
Engem jelenleg egymillió font mentene meg... egymillió font! Van
annyid? Bármilyen ennél kisebb összeg csak kidobott pénz lenne,
amiket elnyelne az adósságaim feneketlen bugyra.
 Blaine lassan ingatni kezdte a fejét. – Ilyen rengeteg? – kérdezte
zavartan, majd szomorúan bevallotta. – Nincs ennyim, Centaine.
Még a harmada sincs.
– Akkor pedig ne beszéljünk többet erről – zárta le a vitát
Centaine határozottan. – Most inkább mutasd meg, hogyan kell
langusztát fogni vacsorára. Mostantól fogva amíg együtt vagyunk,
nem akarok semmilyen kellemetlen dologról beszélni. Éppen elég
időm lesz az ocsmányságokra, ha hazaérek.
Utolsó közös délutánjukon felkapaszkodtak a kunyhó mögött
emelkedő dombra. Kéz a kézben gázoltak keresztül a vadvirágok
színpompás tengerén. Lábukat sáfrányszínűre festette a virágpor, a
megzavart méhrajok méltatlankodó döngessél szálltak fel útjukból,
majd amint elhaladtak, megnyugodva ereszkedtek le ismét.
– Nézd csak, Blaine, látod, hogyan forgatják a fejüket a virágok,
hogy kövessék a napot, amint elhalad fölöttük az égen? – törte meg a
csendet Centaine. – Én is olyan vagyok, mint ők és te szerelmem, te
vagy az én napom.
Bebarangolták az egész domboldalt. Menet közben Blaine
koszorút font a legszebb virágokból és az asszony fejére tette. –
Ezennel a szívem királynőjévé koronázlak – mondta öblös,
ünnepélyes hangon. Mosolyogva mondta, de a szeme komoly volt.
Azután leheveredtek a vadvirágokból szőtt ezerszínű óriási
takaróra és szeretkeztek. Egymásba fonódó testük virágok ezreit
préselte össze, az összetört szirmok illata mint láthatatlan sátor borult
fölébük. Később, mikor már elfáradva pihentek egymás mellett,
Centaine váratlanul megkérdezte. – Tudod, mit akarok csinálni?
– Áruld el – biztatta Blaine a szerelemtől álomittas hangon.
– Olyasvalamit akarok adni nekik, amiről sokáig beszélnek majd
– kezdte Centaine. – Mához egy évre már elmondhatják, hogy
„Centaine Courtney kiköltözött”, de azt akarom, hogy hozzá kelljen
tenniük, „de a búcsúja stílszerű volt”.
– Mi az ötleted?
– Arra gondoltam, hogy a szokásos karácsonyi mulatságok
helyett egy lélegzetelállító bállal vetek véget a báloknak!
Weltevreden egy egész héten át tárva-nyitva áll majd, folyni fog a
pezsgő és minden éjjel hajnalig tart majd a tánc.
 – Ezzel egy időre a hitelezőket is félre tudod vezetni –
vigyorodott el Blaine. – Bár azt hiszem, ez eszedbe sem jutott, ugye
nem? Te ravasz kis nőstény róka.
– Tényleg nem ez az egyetlen ok – mosolygott kópésan Centaine.
– így lesz valami mentség arra, hogy együtt mutatkozzunk a
nyilvánosság előtt. Ott leszel, ugye?
– Attól függ – felelte a férfi elkomorodva és mindketten tudták,
hogy Isabellától függ, de egyikük sem mondta ki. – Mindenesetre
nagyon jó kifogást kellene találnom.
– Azt én biztosítom neked! – kiáltott fel Centaine izgatottan. – Az
egészet egy egyhetes lovaspóló-találkozó keretében szervezem meg.
Csapatokat hívok meg az ország minden részéből, ott lesznek a
legjobb játékosok. Te, mint az országos szövetség kapitánya, aligha
utasíthatod vissza a meghívást, nemde?
– Ezt valóban nehéz elképzelni – hagyta helyben Blaine. – Még
hogy ravasz...! – és leplezetlen csodálattal ingatta a fejét.
– Egyúttal találkozhatnál végre Shasával is. Már mondtam neked,
hogy azóta nyaggat érte, amióta megtudta, hogy ismerlek.
– Örömömre szolgálna.
– De fel kell készülnöd némi dicsőítő ajnározásra.
– Meghívhatnál pár junior csapatot is – javasolta Blaine.
Adhatnál nekik egy saját fordulót. Szívesen megnézném, hogyan
lovagol a fiad.
– Ó Blaine! Micsoda remek ötlet! – kiáltott fel Centaine
izgatottan tapsolva. – Szegény kis drágám. Valószínűleg ez lesz az
utolsó alkalma, hogy a saját póniján lovagolhasson. Persze. Ha
eladom Weltevredent, őket is el kell adnom. A gondolattól egy
pillanatra ismét bánatfelhők árnyékolták be a tekintetét, de a
következő másodpercben már össze is szedte magát és csillogó
szemmel jelentette ki. – De mint már említettem, stílszerűen fogunk
elbúcsúzni!

Shasa csapata, a Weltevredeni Házigazdák, a tizenhat éven aluli

junior csapatok ligájában végig megszerezte a győzelmet, bár az
eredmény főleg a hendikepeknél engedélyezett előnynek volt
köszönhető.
 Az utolsó fordulóban azonban a Natal Juniors ellen kellett
pályára lépniük, akik mind a négyen az ország legjobb ifjúsági
játékosai közé tartoztak – mindannyian két- és háromgólos
eredményekkel –, kivéve a csapatkapitányt. Max Theunissent csupán
néhány hónap választotta el a felső korhatártól. Ötgólos játékos volt,
korosztályában Afrika legjobbja. Magassága és testsúlya ideális
lovassá tette, kitűnő szeme és erőteljes csuklója volt. Mindeme
előnyöket a lehető legnagyobb mértékben ki is használta és kemény,
kezdeményező harcmodort sajátított el.
Shasa a maga négygólos besorolásával rögtön utána következett a
rangsorban, mint az ország második legjobb játékosa, azonban sem
testsúly, sem fizikai erőnlét dolgában nem vehette fel a versenyt az
idősebb fiúval. Ráadásul Max mögött ott álltak kiváló csapattársai,
míg Shasa gyakorlatilag nem számíthatott segítségre. Hiába vetette
be minden rutinját és elszántságát, csapata hamarosan összeomlott a
rájuk zúduló túlerő súlya alatt.
A meccs első öt menetében Max kilenc gólt lőtt be, annak dacára,
hogy Shasa minden tőle telhetőt megtett, hogy kivédje őket. Ezzel a
weltevredeniek kezdeti előnye gyakorlatilag semmivé vált és mire az
utolsó nyolcperces menet előtt pónikat váltottak, a két csapat egyenlő
hendikepekkel küzdött.
Shasa kimerültségtől, csalódottságtól és dühtől vörös arccal
pattant le a nyeregből. – Ábel! – kiáltott rá a főlovászra. – Nem
húztad meg rendesen a hevedert.
A színes bőrű fiatalember nyugtalanul ingatta a fejét. – De hisz
személyesen ellenőrizte, Shasa úrfi.
– Ne feleselj, te – csattant fel Shasa, de rá sem nézett Ábelre.
Villámló szemmel méregette Max Theunissent, aki a pálya túlsó
felén állt a Natal pónijainak sorfala mellett, rajongóitól körülvéve.
– Ebben a menetben Tigriscápán lovagolok – kiáltott hátra a válla
fölött Ábelnek.
– De hát azt mondta, hogy Szilvapudingon fog lovagolni –
próbált ellenkezni Ábel.
– Most meg azt, hogy Tigriscápán. Tedd át rá a nyerget és
ellenőrizd a bandázsokat a mellső lábain.
Szilvapuding kis termetű póni volt. Az évek múltával egy
kevéske súlyfeleslegre tett szert – és középen kissé kigömbölyödött
–, de még mindig megvolt a felülmúlhatatlan képessége, hogy
ösztönösen megérezze, merre tart a labda és a legjobb lövési
pozícióba álljon Shasával. Az idők folyamán szinte természetfeletti
kapcsolat alakult ki ló és lovasa között. Ahogy azonban öregedett,
Szilvapuding mindinkább óvatossá vált. Már nem szeretett száguldva
kirontani a pályára és ijedten vissza-visszahőkölt, ha ügetés közben
egy másik ló hozzácsapta az oldalát. Shasa észrevette, hogy a másik
oldalon Max Theunissen éppen elővezetteti Nemezis névre hallgató
fekete csődörét. Max az elmúlt négy nap folyamán ennek a póninak a
nyergéből terrorizálta az egész juniorligát. Olyan agyafúrt módon
lovagolt, hogy bár állandóan a szabálysértés határát súrolta, a bírák
mégsem tudták rajtacsípni. A fiatal, könnyebb testsúlyú játékosokat
egyszerűen elijesztette a vonal közeléből, azokat pedig, akiknek
mégis volt merszük kiállni ellene, szadisztikus eréllyel taszította
félre. Ez a harcmodor jó néhány veszélyes helyzetet eredményezett,
sőt egy balesetet is, amikor a kis Tubby Vermeulen a Transvaal
csapatából olyan szerencsétlenül zuhant le a lováról, hogy eltört a
csuklója és kificamodott a válla.
– Gyerünk már, Ábel, ne álldogálj ott. Tedd rá a nyerget
Tigriscápára – pattogott Shasa türelmetlenül. Tigriscápa fiatal,
világos pej csődör volt, alig egyéves gyakorlattal a háta mögött.
Visszataszító küllemű állat volt, nagy, szögletes kalapácsforma fejjel
és hihetetlenül erőteljes lapockacsonttal, amitől azt a benyomást
keltette, mintha púpos volna. Természete is alkalmazkodott
barátságtalan megjelenéséhez. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül
rúgott és harapott, akkor is, ha senki sem provokálta. Olykor szinte
teljesen kezelhetetlennek bizonyult és mintha gonosz örömét lelte
volna a lökdösődésben, a legcsekélyebb félelem nélkül nekirontott
bármely másik lónak is. Más körülmények között Shasa mindenképp
kitartott volna Szilvapuding mellett, de most, hogy látta, amint Max
felnyergeli Nemezist, tudta, mi következik.
Ütőjének nyele az utolsó menet befejező másodperceiben
elrepedt. Kioldozta csuklóján a szíjat és a használhatatlanná vált ütőt
a földre dobva, elindult a szertárként szolgáló szekérhez, hogy újat
vegyen magának. Menet közben odakiáltott a csapat második
emberének.
– Bunty, mozogj gyorsabban és gyere elém, ha keresztben
támadok. Ne maradozz le, ember! – Hirtelen elhallgatott, amint
tudatára ébredt, milyen pökhendi, hősködő hangon beszél, amióta
észrevette, hogy Blaine Malcomess, a nemzeti csapat kapitánya, akit
szinte félistenként tisztelt, a szekér mellől figyeli őt. Teljesen
észrevétlenül bukkant elő, de egyszerre csak ott volt, és egyik
bokáját keresztbe téve a másikon, mellén összefont karokkal
támaszkodott a hátsó keréknek. Terjedelmes karimájú
panamakalapját ferdén a szemébe húzta, széles száján titokzatos
félmosoly ült. Shasa biztosra vette, hogy ez a mosoly rosszallást
fejez ki és megpróbált úrrá lenni saját morózus hangulatán.
– Üdvözlöm, uram – szólította meg. – Attól tartok, egy kissé el
leszünk tángálva. – És gyászos mosolyt erőltetett az arcára. Mindegy
miről papolnak a Bishop's Kollégiumban a tanárok, ő akkor sem
szeretett veszíteni – egyáltalán nem szeretett.
Blaine azonban a legkevésbé sem ítélte el Shasának ezt a negatív
jellemvonását, sőt, kifejezetten kedvére valónak találta. Szent
meggyőződése volt, hogy a győzni akarás a legnagyobb adomány
egy ember életében – és nem csak a pólópályán. Azt persze még nem
tudta biztosan, vajon Shasa Courtney rendelkezik-e ezzel az
adománnyal, mivel Shasa korához képest nagyszerűen tudta
palástolni érzelmeit. Mindig udvarias és figyelmes arccal hallgatta
feljebbvalóit, mindig készségesen alkalmazkodott hozzájuk, úgy,
ahogyan anyja és a tanárok belésulykolták, saját gondolatait pedig
nemigen hagyta kipuhatolni.
Blaine azonban alaposan megfigyelte őt az elmúlt négy nap
folyamán. Látta, milyen biztosan üli meg a lovat, milyen jó szeme
van és milyen könnyedén kezeli az ütőt. Tele volt elszántsággal és
lendülettel – amiért gyakorta meg is büntették, ha olykor
keresztülvágott a vonalon, vagy egyéb szabálytalanságokat követett
el. Blaine azonban tudta, hogy amint egyre nagyobb gyakorlatra tesz
szert, azt is megtanulja majd, hogyan kell keményen játszani úgy,
hogy a bírák ne vegyék észre.
Egy nemzetközi klasszis számára elengedhetetlen feltétel volt
még a kiváló állóképesség, amely az évek múlásával fejlődött ki,
valamint a jó alkalmazkodókészség és a tapasztalat. Ez utóbbi olyan
életbevágóan fontos volt, hogy egy élvonalbeli játékos negyvenéves
koránál előbb nem is igen érhette el legjobb formáját. Blaine a maga
harminc esztendejével épp csak hogy elindult felfelé és még jó tíz
éve volt hátra, hogy a csúcsra jusson.
Shasa Courtney ígéretes tehetség volt. Blaine most arról is
meggyőződhetett, milyen rendkívüli akaraterővel igyekszik győzni,
és micsoda elkeseredett haraggal tölti el a vereség. Önkéntelenül
elmosolyodott, amint eszébe jutott, mit válaszolt, mikor hasonló
korában apja így szólt hozzá. – Blaine, meg kell tanulnod jobb
vesztesnek lenni. – Ő pedig tizenhat esztendejének minden
életbölcsességével így felelt. – Igen, uram, de nem áll szándékomban
eleget gyakorolni ahhoz, hogy valóban jól megtanuljam.
Elnyomta mosolyát és halkan odaszólt a fiúnak. – Shasa,
beszélhetnénk pár szót?
– Természetesen, uram – sietett oda hozzá Shasa, tiszteletteljesen
lekapva fejéről a kemény pólósapkát.
– Hagyod, hogy Max összezavarjon – figyelmeztette halkan
Blaine. – Mostanáig használtad a fejedet. Az első négy menetben
nem engedted őket négy gólnál többet elérni, de most, az utolsóban
Maxnak sikerült az ötödiket is belőnie.
– Igen, uram – komorodott el újból Shasa.
– Gondolkozz, te gyerek. Mi változott meg?
Shasa tanácstalanul rázta a fejét, majd hirtelen pislogni kezdett,
amint felderengett agyában a megfejtés. – Mindig áthúz a jobb
oldalára.
– Pontosan – bólintott Blaine. – Mindig úgy intézi, hogy az
erősebbik oldalára kerülj. Öt nap alatt egyetlenegyszer sem támadta
őt senki a másik oldalról. Cseréljetek helyet Buntyval és támadd őt
bal felől. Közelítsd meg meredek szögben és menj neki keményen –
csak egyetlenegyszer. Valami azt súgja nekem, hogy Max
barátunknak cseppet sem fog ízleni a saját keserű orvossága. Azt
hiszem, egy adag is elég lesz neki. Azt hiszem, senki sem ismeri még
Theunissen úrfi igazi arcát. Fogadok, hogy nagyon sápadt is tud az
lenni, ha inába száll a bátorsága!
– Úgy érti, uram, hogy... szabálytalankodjak vele szemben? –
bámult rá Shasa elkerekedett szemmel. Egész életében arra tanították,
hogy ez a kifogástalan jellemű, ifjú gentlemanek sportja. Most első
ízben kapott valakitől efféle tanácsot.
– Távol álljon tőlem a gondolat! – hunyorított felé Blaine cinkos
mosollyal. – Inkább megtanuljuk, hogyan kell elegánsan veszíteni, jó
lesz?
Ez a furcsa egyetértés attól a pillanattól kezdve kialakult köztük,
amióta Centaine először bemutatta őket egymásnak. Blaine dolgát
persze jelentősen megkönnyítette a személyét övező hírnév. Shasa
már jóval azelőtt tisztelte és csodálta, hogy személyesen megismerte
volna. Ezenfelül köztisztviselői és politikai minőségében nagy
tapasztalatra tett szert abban, hogyan kényszerítse rá másokra
észrevétlenül a saját akaratát. Mindezen előnyöket könnyedén
érvényesíthette az olyan tapasztalatlan és hiszékeny alannyal
szemben, mint Shasa.
Mindemellett azonban őszintén törekedett rá, hogy valódi viszony
jöjjön létre kettejük között és ennek nem csupán az volt az oka, hogy
Shasa annak az asszonynak a fia volt, akit szeretett. Első perctől
fogva kedvelte a fiút kedves modoráért, sugárzó egyéniségéért,
eleven eszéért és bátorságáért – no meg azért, mert neki magának
nem volt és tudta, hogy valószínűleg soha nem is lesz már saját fia.
– Ragadj rá, Shasa, és játssz ellene a saját módszereivel – fejezte
be a tanácsadást, a fiú pedig boldogságtól és tettvágytól sugárzó
arccal mosolygott rá.
– Köszönöm, uram – mondta, és sapkáját fejébe csapva
ellovagolt. Ütőjének nyelét a vállához támasztotta, fehér
bricseszének ülepén barna foltokat hagyott a nyeregkenőcs és az
izzadságcsöppek fehér sókristályok formájában ütköztek ki
élénksárga pulóverének vállai alatt.
– Bunty, helyet cserélünk! – kiáltott oda társának, Ábelt pedig
könnyedén vállon veregette, mikor az felvezette Tigriscápát. –
Igazad volt, vén morgó, tényleg én magam ellenőriztem a hevedert. –
Azzal látványosan újból megigazította és felnézett a lovászra, aki
elégedett vigyorral csak ennyit mondott. – Most legalább nem
okolhat engem. – Shasa azonban elengedte füle mellett a
megjegyzést. Lába nem is érintette a kengyelt, amint felszökkent
Tigriscápa hátára.
Blaine ellökte magát a szekér kerekétől és visszaballagott a tribün
felé. Tekintete ösztönösen pásztázta a tömeget, Centaine élénksárga
kalapjának élénksárga foltja után kutatva.
Hódolóinak gyűrűjében talált rá. Rögtön felismerte köztük Sir
Garry Courtneyt, Smuts tábornokot és további három befolyásos
úriembert – egy bankárt, a Hertzog-kormány kabinetjének egyik
miniszterét, valamint Max Theunissen apját.
– Csak egy átlagos kis társaság Madame Courtney számára –
gondolta magában. Hirtelen úrrá lett rajta a féltékenység és arca
idegesen megvonaglott – nem volt ínyére, hogy tudomásul vegye ezt
az érzést.
Centaine nem csupán az ország legjobb pólójátékosait hívta meg.
A társadalmi élet minden területéről jelen voltak a legbefolyásosabb,
legfontosabb emberek – politikusok, akadémikusok, a leggazdagabb
földbirtokosok, bányamágnások, lapkiadók, még néhány színész és
irodalmár is.
A Weltevreden kastély szűknek bizonyult a díszes vendégsereg
elszállásolására, ezért Centaine kibérelte a szomszédos Alphen Hotel
valamennyi szobáját. A hotel épülete valaha szintén a Cloete család
birtokának részét képezte. A helybéliekkel együtt jóval több mint
kétszáz vendég gyűlt össze az ország minden részéből. A ház
asszonya speciális különvonaton szállíttatta ide az ország belsejéből
érkezőket és pónijaikat.
Öt napon át szakadatlanul tartott a mulatság. Reggel a junior
pólóliga mérkőzéseivel indult a nap, ebédidőben szabadtéri piknik
következett. Délután a felnőtt csapatok pólómeccseire került sor, este
pazar büfé várta a vacsorázókat, majd kezdetét vette a hajnalig tartó
tánc.
A dobogón fél tucat zenekar váltotta egymást, éjjel-nappal szinte
megszakítás nélkül szólt a muzsika. A szünetekben kabaréjeleneteket
adtak elő, divatbemutatókat tartottak, jótékonysági árveréseket
rendeztek, amelyeken hol műtárgyak, hol különleges borritkaságok,
hol telivér lovak cseréltek gazdát. Sor került autóbemutatóra,
kincsvadászatra, akrobatamutatványokra, egy motorkerékpáros pedig
a külön e célra épített halálkatlanban körbeszáguldozva borzolta a
nézősereg idegeit. A legifjabbak szórakoztatásáról bábosok és
szakképzett nörszök hada gondoskodott.
– És én vagyok itt az egyetlen, aki tudja, mire megy ki ez az
egész – gondolta Blaine, miközben odalentről nézte Centaine-t. –
Őrültség, amit csinál, és bizonyos tekintetben még erkölcstelen is.
Hiszen már nem is a saját pénzét költi. De imádom őt, amiért ilyen
vakmerő bír lenni a szerencsétlenség kellős közepén.
Centaine, mintha megérezte volna, hogy nézi, hirtelen felé
fordította a fejét. Egy pillanatig merően néztek egymás szemébe,
pillantásuk intenzitását a távolság sem befolyásolta. Azután az
asszony ismét Smuts tábornokhoz fordult és vidáman kacagott
valamin, amit az öregúr az imént mondott neki.
Blaine szeretett volna odamenni hozzá, csak hogy mellette
lehessen, érezhesse a parfümje illatát és hallhassa rekedtes hangját
azzal az elbűvölő francia akcentussal. Ehelyett azonban határozott
léptekkel elment az emelvény előtt, egyenest oda, ahol Isabella ült a
tolószékében. Szegény asszony ma először érezte magát elég
erősnek, hogy eljöjjön megnézni a mérkőzést, Centaine pedig
mindenre kiterjedő figyelmességgel készült fel a fogadására. Még
arra is volt gondja, hogy rámpát építtessen, amelyen Isabella
tolószékét egyenesen felguríthatták a lelátó első sorába.
Isabella egyik oldalán ott ült ősz hajú édesanyja, négy legjobb
barátnője pedig férjeik társaságában nyüzsgött körülötte. Két leánya
azonban, mihelyt meglátta Blaine-t, leviharzott a tribünről. Futás
közben egyik kezükkel térdmagasságig emelték lobogó
szoknyájukat, a másikkal széles karimájú, szalagdíszes
szalmakalapjukat tartották a fejükön. Egymás szavába vágva
igyekeztek lekötni apjuk figyelmét és kétfelől a kezébe kapaszkodva
húzták magukkal, egyenest az Isabella mellett üresen álló székhez.
Blaine kötelességtudó csókot lehelt a felé nyújtott sápadt,
áttetszően selymes arcra. Isabella bőre hűvös volt, leheletéből
kiérződött az ópium jellegzetes szaga. A kábítószertől zavaros,
természetellenesen kitágult pupillák megindítóan sebezhető jelleget
kölcsönöztek nagy, szomorú szemeinek.
– Hiányoltalak, drágám – suttogta Blaine fülébe, és ez
maradéktalanul igaz is volt.
 Amint a férje magára hagyta, nyugtalanná vált, tekintete
kétségbeesetten kutatta Centaine Courtneyt. Izgatottsága csak akkor
hagyott alább kissé, mikor néhány sorral feljebb meglátta Centaine-t
hódolóinak gyűrűjében.
– Egy kicsit el kellett beszélgetnem a fiúval – mentegetőzött
Blaine. – Jobban érzed már magad? – érdeklődött.
– Köszönöm. Kezd hatni az ópium – felelte Isabella és
felmosolygott rá. Mosolyában annyi tragikum és annyi bátorság volt,
hogy a férfi elérzékenyülten hajolt le ismét, hogy homlokon csókolja.
Mikor felegyenesedett, bűntudatos pillantást vetett Centaine felé,
remélve, hogy az nem vette észre gyöngédségének e spontán
megnyilvánulását. Az asszony azonban egyenesen ránézett, majd
gyorsan elkapta róla a tekintetét.
– Papa, már jönnek ki a csapatok – kiabált lelkesen Tara és
lecibálta őt a helyére. – Hajrá Weltevreden! – sikongatott, Blaine
pedig végre a mérkőzésre tudott koncentrálni saját nyomasztó
dilemmája helyett.
Shasa csapata élén könnyed ügetésben lovagolt el az oldalvonal
mentén a tribün előtt. Felállt a kengyelben és miközben sapkájának
állszíját igazgatta, tekintete Blaine-t kereste a lelátón. Amint sikerült
elfogniuk egymás pillantását, Shasa boldogan elvigyorodott, Blaine
pedig lakonikus mozdulattal felemelte felfelé tartott hüvelykujját.
Shasa visszahuppant a nyeregbe és elszántan szembefordította
Tigriscápát a nataliakkal, akik éppen most vonultak ki. Fehér
bricseszükben, fehér sapkájukban, rövid ujjú fekete pólóingükben és
fekete csizmájukban kemény és tapasztalt harcosok benyomását
keltették.
Max Theunissen aggodalmas homlokráncolással vette tudomásul,
hogy Shasa helyet cserélt Buntyval. Megfordult és kezével jelt adott
a csapat második emberének a pálya túlsó felén, majd ismét
visszafordult, éppen akkor, mikor a játékvezető középre ballagott és
bedobta a fehér, bambuszgyökérből készült labdát.
Az utolsó menet első pillanatait zavart tülekedés jellemezte,
elvétett ütésekkel, irányítatlanul ide-oda pattogó és unos-untalan a
lovak patái alá guruló labdával. Azután a labda végre kipattant a nyílt
pályára, Bunty pedig kihajolt a nyeregből és a meccs folyamán
először egy ragyogó ütést produkált. A labda magas ívben elszállt,
Bunty pónija pedig ösztönösen utánaeredt, magával ragadva lovasát a
vonal mentén, akár tetszett annak, akár nem.
A lövés Buntyé volt, így tehát szabad út illette volna meg őt a
labda után. Pónija szabályosan neki is rugaszkodott, ám ekkor háta
mögött Max Theunissen hirtelen megfordította Nemezist, és a fekete
csődör alig kétlépésnyi távolságból nekiiramodott. Max apja
nemhiába fizetett ki ezer fontot. A nagy, erős testalkatú állat úgy
zúdult Bunty után, akár egy lavina.
Bunty hátranézett a válla fölött és Shasa látta, amint elsápad. – A
tiéd, Bunty! – üvöltött felé, hogy bátorítsa. – Maradj rajta! – De már
látta is, amint Max eltökélten belevágja csizmája sarkát a csődör
csillogó fekete oldalába, és Nemezis irányt változtat. Életveszélyes és
égbekiáltóan aljas orvtámadás volt, de a rémületkeltés taktikája
diadalmaskodott. Bunty kétségbeesve félrerántotta pónija fejét és az
utolsó pillanatban sikerült kitörnie, feladva a biztos helyzetet. Max
diadalmasan nekiiramodott, kihajolt a nyeregből és ütőjét magasra
emelve minden igyekezetével a fehér labdára összpontosított, amely
ott ugrándozott előtte a gyepen.
Nem is igen figyelt a bal oldaláról szabályos szögben közeledő
Shasára, arra pedig végképp nem volt felkészülve, milyen
eszeveszett hévvel reagál Tigriscápa az oldalába mélyedő
csizmasorok ösztökélésére.
Végül is egyiküknek sem sikerült elütnie a labdát. A két vágtázó
ló egyre közelebb ért egymáshoz. Tigriscápa még éppen egy
fejhosszal járt a fekete csődör mögött, mikor Shasa újra az oldalába
vágta a sarkát. Tigriscápa kitörő örömmel irányt változtatott és
hatalmas, idomtalan teste teljes erővel lódult neki Nemezisnek. Az
ütközés olyan váratlan erejű volt, hogy Shasa majdnem kirepült a
nyeregből és előrecsúszva kapaszkodott a póni nyakába.
Blaine-nek azonban igaza volt. Max Theunissennek valóban ez
volt a gyenge oldala, amelyet oly lankadatlan éberséggel védett az
egész meccs folyamán, Tigriscápa pedig ösztönösen megérezte,
melyik az a pillanat, amikor ez a gyengeség a legtökéletesebben
kihasználható. Nemezis megtántorodott, megbotlott és mellső
térdeire esett, Max pedig az állat feje felett átlendülve útra kelt a
levegőben. Félúton megperdült a magasban, keze azonban még
mindig a gyeplőt szorongatta. Shasa egy vérfagyasztó pillanatig már
azt hitte, hogy megölte.
De azután hála a rémület szülte akaraterőnek, valamint
természetes atlétikai képességeinek, Max macska módjára
megperdült röptében és bár sután, nehézkesen, de mégiscsak talpon,
földet ért. Az ijedtségtől néhány másodpercig még megszólalni is
képtelen volt. Shasa visszarántotta magát a nyeregbe és a
versenybírák fülrepesztő sípkoncertje közepette ismét megzabolázta
Tigriscápát. Időközben Max Theunissen is felocsúdott bénultságából
és hisztérikusan ordítozni kezdett.
– Nekem jött! – üvöltötte. – Szándékosan nekem jött! Direkt
keresztezte az utamat! Meg is halhattam volna! – Halottsápadt volt,
egész testében remegett és apró fehér nyálcsöppek fröcsögtek ajkai
közül. Csalódottságában és félelmében egy helyben ugrált fel-le, akár
egy nyűgösködő gyerek.
A bírák a pálya közepén állva tanácskoztak. Shasa egy pillanatig
erős késztetést érzett, hogy saját ártatlanságát hangoztatva
megkísérelje befolyásolni őket, de jobbik esze azt súgta, hogy ne
tegyen semmit, így aztán maradék méltóságát összeszedve
megfordította Tigriscápát és felszegett fejjel, mereven nézett maga
elé. Rá sem hederített a tömeg ordítozására, de sejtette, hogy a zajos
érzelemnyilvánítás sokkal inkább az igazság diadalmaskodása felett
érzett örömet fejezi ki, mintsem a játékszabályok megszegése miatti
felháborodást. A bírák sehogyan sem tudtak egyezségre jutni. Végül
tanácstalanul megfordították lovaikat és kiporoszkáltak a pálya
szélére, hogy megvitassák a dolgot a döntnökkel, aki lejött hozzájuk
a tribünről.
– Szép munka volt, Shas! – szólalt meg Bunty, odalovagolva
Shasa mellé. – Legalább lesz miről mesélnie odahaza ennek az
éhenkórásznak.
– Lehet, hogy kiállítanak miatta – felelte Shasa.
– Egy pillanatra sem keresztezted az útját – kelt védelmére
hevesen Bunty. – Láttam az egészet.
Shasa dühe azonban egyre lejjebb lohadt. Hirtelen eszébe jutott,
mit mond majd a nagyapja, sőt, ami még ennél is rosszabb, mit szól
az anyja, ha vendégei szeme láttára, szégyenszemre leküldik őt a
pályáról. Aggodalmasan nézegetett a lelátó irányába, de túl messze
volt ahhoz, hogy ki tudja venni Blaine Malcomess arckifejezését.
Fenn a magasban megvillant anyja kalapjának sárga foltja – úgy
látta, mintha rosszallóan a szemébe húzná. Ám ebben a pillanatban a
bírák megfordították lovaikat és gyors galoppban elindultak
visszafelé. Egyikük egyenesen Shasához ügetett és szigorú ábrázattal
megállt előtte.
– Mr. Courtney!
– Uram! – húzta ki magát Shasa a nyeregben, felkészülve a
legrosszabbra.
– Ez csupán formális figyelmeztetés, uram. Vegye úgy, hogy
ezennel hivatalos megrovásban részesült az ellenfél testi épségét
veszélyeztető játékmód miatt – közölte ünnepélyesen a bíró.
– Tudomásul vettem a figyelmeztetést, uram – felelte Shasa,
igyekezve megfelelően komoly képet vágni, de a szíve majd kiugrott
örömében. Ezt sikeresen megúszta.
– Folytassák a játékot, Mr. Courtney – mondta a bíró és
megfordította a lovát, de Shasa még látta szemében a cinkos kis
szikrát.
Három perc volt még hátra az utolsó menetből, mikor Max
elindult és mélyen belovagolt Shasáék térfelére, hogy elvégezze a
büntetőlövést. Shasa hármas számú embere azonban résen állt,
elfogta a labdát és hatalmas erővel kipenderítette a pálya bal szélére.
– Klassz voltál, Stuffs! – kiáltotta Shasa ujjongva. Stuffs
Goodman mind ez ideig semmivel sem hívta fel magára a figyelmet.
A Natal lankadatlan támadásai elbátortalanították és maga is több
ízben vált Max Theunissen elsöprő játékstílusának áldozatává. Ez
volt az első sikeres átadása. Shasa pedig már jött is és nagy ívben
elütötte a labdát a pálya közepe felé. Bunty azonban ismét lemaradt
és Shasa támadása hátvéd híján megtört a Natal játékosainak
sorfalán. A játék ismét zűrzavaros lökdösődéssé fajult, miközben
teltek-múltak a másodpercek. A tumultust a bíró oszlatta szét és a
Natalnak ítélte a lövést.
– A fene megeszi, ha nem tudunk kihúzni egy döntetlent! –
kiáltotta oda Shasának Bunty a karórájára pillantva, mielőtt
elindultak volna visszafelé, hogy felkészüljenek a Natal következő
lövésére.
– Nem érjük be egy nyamvadt döntetlennel! – vágott vissza
dühösen Shasa. – Győznünk kell! – No persze ez nem volt más, mint
hősködés, hisz öt menet során egyszer sem sikerült komolyan
veszélyeztetniük a Natal előnyét. Shasát azonban a végtelenségig
feldühítették Bunty szűkre szabott ambíciói. Ráadásul mintha az esés
óta Max Theunissen harciassága is lejjebb lohadt volna – kétszer is
meghátrált Shasa elől, mikor az a pálya közepe felé közeledett a
labdával és inkább hátvédeire hagyta az összecsapást.
– Már csak egy fél perc van hátra! – Bunty Shasával ellentétben
szívből örült, hogy megpróbáltatásaik immár belátható időn belül
véget érnek és csak az utolsó pillanatban vette észre a felé száguldó
labdát. Mire megfordulhatott volna, a Natal támadása már el is zúgott
mellette, és közte meg a gólvonal között nem maradt más, csak
Stuffs Goodman. Shasának, aki rohamtempóban igyekezett
visszafelé, hogy segítsen Buntynak, a szívverése is elállt. Érezte,
hogy mindennek vége. Hiú remény lett volna abban bízni, hogy
Stuffs egymás után két labdát is visszaüssön. Stuffs azonban
mindennek ellenére, belevetette magát egyenest a Natal támadásának
közepébe. Arca falfehér volt, de halálmegvető bátorsággal csapott a
labda felé, amely persze jó kétlábnyira volt az ütőjétől. Pónija, ez a
tapasztalt, erőteljes vén róka azonban szemmel láthatólag
megelégelve gazdája szánalmas játékstílusát, megrohamozta a labdát
és egyenesen Bunty elé rúgta. Bunty egy csavart mozdulattal elütötte
és már vágtázott is utána a pálya közepe felé. A Natal jobb hátvédje
azonban máris ott termett és dühödten igyekezett megelőzni őt.
Végül egyiküknek sem sikerült megkaparintani a labdát, csak
kerülgették egymást tehetetlenül, hol nekirugaszkodva, hol
meghátrálva. Tipikus juniorligás játék volt – egyik ember sem volt
elég erős vagy elég tapasztalt ahhoz, hogy újabb támadást tudjon
elindítani. A zűrzavar azonban mindkét csapatnak alkalmat adott,
hogy rendezzék szétzilálódott soraikat, kapitányaik harsogva
követelték a labdát embereiktől.
– Passzold ide, Bunty! – üvöltötte Shasa a pálya bal oldaláról.
Tigriscápa táncoló mozdulatokkal oldalazott és várakozva sandított a
labdára.
– Ide, ide! – harsogott Max a háttérből, készen arra, hogy
nekiiramodjék, amint a labda előbukkan.
Shasa azonban szinte rögtön megérezte, mi készül és
előrevágtatott Tigriscápával. Könnyedén megérintette a labdát, majd
amint az irányt változtatott, olyan viharos gyorsasággal fordította
utána a lovat, hogy az lezökkent a tomporára.
– Ha! – kiáltott rá Shasa, sarkát az állat oldalába mélyesztve. A
póni felpattant és teljes sebességgel a közvetlenül előttük pattogó
labda után iramodott.
Shasa kihajolt a nyeregből, minden figyelmét a szeszélyesen ide-
oda táncoló kis fehér golyóra összpontosítva. Kezében meglendült az
ütő és a labda egyenes vonalban zúgott el, alacsonyan a gyep felett, a
nataliak kétszáz jardnyira lévő kapuja felé.
Tigriscápa könnyedén utánaügetett, majd ösztönösen lelassított,
pontosan olyan távolságban, ahonnét Shasa a legbiztosabban
eltalálhatta. Szilvapuding sem lett volna képes ennél pontosabban
megcsinálni. Ismét meglódult az ütő, a két fafelület halkan
egymáshoz koccant és a labda engedelmesen folytatta útját a kapu
irányába. Shasa felnézett és alig százötven jardnyira maga előtt
megpillantotta a nataliak kapuját. Hirtelen féktelen jókedv kerítette
hatalmába, amint rádöbbent, hogy a döntetlen helyett immár reális
esélyük van a győzelemre.
– Ha! – kiáltott rá Tigriscápára. – Ha! – És a robusztus állat
nekiiramodott. Ám ugyanebben a pillanatban Max Theunissen is
vágtára fogta Nemezist, és egyenesen feléjük tartott.
„Egyenest a torkának” – ezzel a kifejezéssel illette a szakzsargon
az elfogásnak ezt a legveszedelmesebb szögből történő módját. Shasa
és Max gyors és erős lovaik nyergében éppen most készült „egyenest
egymás torkának” ugrani. A lelátó felől érkező vad ordítozás rémült
suttogássá halkult és a nézők egy emberként emelkedtek fel
helyükről.
Shasa életében csupán egyszer volt szemtanúja a jelenetnek,
amikor két vágtázó ló fejjel egymásnak rohant. Előző évben történt
az Argentína elleni mérkőzés válogatóin. A lelátó tetején ült az
utolsó sorban, de még onnét is tisztán hallotta a csontok recsegését.
Az egyik játékosnak elrepedt a lépe és a kórházba szállítás után nem
sokkal meg is halt, a másik megúszta két törött lábbal. A két sebesült
pónit a baleset után ott helyben, a pálya kellős közepén agyonlőtték.
– Ez az én labdám! – üvöltött rá Max Theunissenre, miközben
száguldva közeledtek egymás felé.
– Dögölj meg, Courtney! – ordított vissza dacosan Max. Most
már visszatért a bátorsága és amint kinézett a ló feje fölül, Shasa jól
látta a szemében az ádáz gyűlöletet. Abban a pillanatban tudta, hogy
Max szándékosan össze akar ütközni vele és kissé odébb csúszott a
nyeregben. Tigriscápa azonnal megérezte a mozdulatot és
visszahőkölt. Már-már biztos volt, hogy utat engednek az ellenfélnek
– ámde ekkor Shasát hirtelen hatalmába kerítette a halálra szánt
harcosok vak, öngyilkos dühe.
Blaine Malcomess még a lelátó messzeségéből is megérezte, mi
készül. Tudta, hogy ami Shasát most elragadja, az nem a szó
hétköznapi értelemben vett vakmerőség, sokkal inkább az ámokfutás
egy fajtája – ugyanaz a téboly, amely őt ragadta el annak idején,
mikor odakinn a senki földjén, egyedül, egy szál gránáttal a kezében
szembefordult a német Maxim ágyúk vörösen hunyorgó torkolatával.
Látta, amint Shasa a fordulat közepén visszarántja Tigriscápát és
elindul vele egyenesen a feléjük vágtató fekete csődör irányába,
elkerülve a labda útvonalát, nyilvánvalóan csak azért, hogy
provokálja ellenfelét.
Shasa számára mintha megállt volna az idő. Látása hirtelen
természetellenesen élessé vált. Látta a nedves rózsaszín nyálkahártyát
a szembejövő ló orrlyukának mélyén. Tisztán ki tudta venni az állat
szája szélén kitüremlő tajték minden egyes kis buborékját, a pofáját
borító szénfekete szőr minden egyes égnek meredő sötétjét, a szeme
sarkát behálózó vékony hajszálerek leheletfinom rajzolatát.
Azután pillantása a ló feje felett továbbsiklott Max arcára. A
gyilkos düh egészen eltorzította a vonásait. Homlokán apró
izzadságcseppek csillogtak, felső ajka mintha görcsös vigyorba
rándult volna, felfedve szabályos, fehér metszőfogait. Barna
szemében eszelős láng villant, amint tekintetük találkozott.
– Késő – döntötte el magában Shasa, ám a gondolattal egyidőben
észrevette Max arcán a halálos rémületet. Látta, hogy elsápad, ajka
remegni kezd, hátravágja magát a nyeregben és vadul félrerántja a ló
fejét. Nemezis visszahőkölt, és a legeslegutolsó pillanatban kitért az
útból.
Shasa elszáguldott mellettük, miközben szinte megvetően
félretaszította őket. Még mindig az iménti indulattól vezérelve
felegyenesedett a kengyelben és irtózatos erővel ütötte el a labdát,
egyenesen a Natal kapujának kellős közepébe.
Blaine még akkor is talpon volt, mikor a két csapat már kifelé
vonult a pályáról. Shasa a diadal mámorától kipirosodott arccal
nézett fel rá, várva az elismerést. Blaine csupán könnyedén intett a
kezével és barátságosan rámosolygott, lelke mélyén azonban
majdnem ugyanúgy ujjongott, mint ő.
– Istenemre, belevaló kölyök – gondolta magában. – Tényleg
megcsinálta. – Azzal visszaült Isabella mellé. Arckifejezése nem
kerülte el az asszony figyelmét, hisz oly jól ismerte a férjét. Tudta,
milyen reménytelenül vágyik egy fiúgyermekre – és azt is sejtette,
miért érdeklődik ennyire Shasa iránt. A gondolattól váratlanul
feleslegesnek, értéktelennek érezte magát és elfutotta a méreg.
– Micsoda meggondolatlan, felelőtlen gyerek – jelentette ki
epésen. Nem tudta fékezni magát, jóllehet tisztában volt vele, hogy
elítélő megjegyzéssel épp az ellenkező hatást váltja ki Blaine-ből. –
Fütyül mindenki másra, de hát a Courtneyk mindig is ilyenek voltak.
– Egyesek ezt bátorságnak hívják – morogta Blaine.
– Ronda szó egy ronda jellemvonásra – vágott vissza Isabella.
Tudta, hogy az egész nem egyéb öncélú házsártoskodásnál, tudta,
hogy Blaine béketűrésének is van határa, mégsem tudott parancsolni
ennek az önpusztító kényszernek, hogy megpróbálja őt megsebezni.
– Olyan, akár az anyja... – kezdte és máris látta, hogy szikrázik fel a
düh Blaine szemében, amint feláll a helyéről, hogy félbeszakítsa a
mondatot.
– Megnézem, tudok-e neked valami vacsorát keríteni, drágám –
mondta, azzal merev léptekkel elvonult. Az asszony szeretett volna
utána kiáltani. – Bocsáss meg... csak azért mondtam, mert annyira
szeretlek!
Isabella nem evett semmilyen vörös húsféleséget, mert úgy tűnt,
még inkább romlik tőlük az állapota. Blaine töprengve nézegette a
büfé középpontját képező, garnélarákok, homárok, kagylók és halak
sokaságából épült piramist. Az embermagasságot meghaladó
építmény a maga nemében olyan egyedülálló műremek volt, hogy
valóságos szentségtörésnek tűnt megbontani. Vonakodásával nem
állt egyedül – a lélegzetelállító műalkotást álmélkodó vendégek
egész serege vette körül. Elragadtatott felkiáltásaik közepette Blaine
észre sem vette, hogy Centaine ott áll mögötte, csak akkor eszmélt
fel elmélyült tűnődéséből, mikor közvetlenül a válla mellől
megszólalt.
– Ezredes, mi a csudát mondott a fiamnak, amivel sikerült így
megvadítania? – A férfi meglepetten fordult hátra, riadtan igyekezve
palástolni a bűnös örömöt, amelyet az asszony közelében érzett. – Ó
igen – folytatta Centaine –, láttam az urakat, amint nagyban
pusmogtak valamiről az utolsó menet előtt.
– Csupa férfitéma, attól tartok, nem valók gyöngéd női füleknek.
Centaine csendesen elnevette magát. – Akármi is volt, úgy tűnik,
használt. Köszönöm, Blaine.
– Köszönetre semmi szükség – a kölyök magától csinálta. Az
utolsó gólhoz hasonló akciót már rég nem láttam. Jó játékos lesz
belőle... nagyon jó.
– Tudja, mire gondoltam, miközben néztem? – kérdezte halkan
Centaine. Blaine megrázta a fejét és közelebb hajolt.
– Eszembe jutott Berlin – mondta az asszony. Blaine egy
pillanatig értelmetlenül nézett rá, azután hirtelen minden
megvilágosodott.
Berlin 1936. Az Olimpiai Játékok. Elnevette magát. Ez csak
valami vicc lehet. A juniorligától a felnőtt csapatokig olyan hosszú út
vezet, akár a holdtól a csillagokig. De Centaine arckifejezése láttán
elhalt ajkán a nevetés.
– Jézus Mária, te komolyan beszélsz...! – meredt rá.
– Hát persze – válaszolta az asszony. – Ide hallgass Blaine, azt
már nem engedhetem meg magamnak, hogy megtartsam a pónijait. A
nagyapja viszont imádja nézni, ahogy játszik. Ő segítené anyagilag
és ha emellett még egy igazán nagy játékos is ellátná tanácsokkal és
bátorítaná... – Utánozhatatlan bájjal megvonta a vállát, Blaine-nek
pedig néhány másodpercre volt szüksége, hogy magához térjen
elképedéséből és válaszolni tudjon.
– Mindig újra meg tudsz lepni. Van valami ezen a világon, amit
te meg ne akarnál szerezni? – kérdezte, de amint meglátta Centaine
szemében a buja, mohó szikrát, gyorsan hozzátette. – Visszavonom a
kérdést, madame. – Egy pillanatig úgy néztek egymásra, mintha
tekintetükkel egy fátylat akarnának szétszakítani és ha valaki e
pillanatban látta őket, annak többé szemernyi kételye sem maradt
kapcsolatuk természetét illetően. Azután Centaine félrefordította a
fejét.
– Smuts tábornok szeretne beszélni önnel – mondta hűvös
előkelőséggel, ismét irányt váltva a maga zavarba ejtően csapongó
módján. – Ott ülünk a tölgyfák alatt a tribün mögött. Miért nem
csatlakoznak a feleségével? – Azzal sarkon fordult és elindult. A
vendégek tömege tiszteletteljesen utat nyitott neki.
Blaine lassan tolta Isabella kerekes székét a puha kikuyafű
pázsiton keresztül a tölgyek árnyékában hűsölő társaság felé. Mintha
még a természet is áldását kívánta volna adni Centaine utolsó nagy
vállalkozáshoz. Az ég halványkék volt, akár a szürkegém tojásának
héja, egy ezüstösen csillogó felhőgomoly lebegett mozdulatlanul a
Muizenberg csúcsa felett, egy másik pedig a Tábla-hegység vonulatai
körül gomolygott – ezt a soha el nem oszló vastag, fehér felhőtömböt
az itteniek csak „az abrosz” néven emlegetik.
Az idő persze szeles volt, mint ilyenkor decemberben mindig,
Weltevreden azonban csendes kis szigetként húzódott meg a
Constantia-völgy legvédettebb szegletében. A vad délkeleti szél
magasan a park felett süvített el, idelenn éppen csak könnyedén
felborzolta a tölgyek csúcsait, bele-belekapott a nők szoknyájába,
viszont csillapította a nyomasztó hőséget és balzsamossá tette a
levegőt. Nem hiába ragasztották rá a helybeliek a „Foki doki”
becenevet.
Centaine, amint meglátta a közeledő Blaine-t, magához intette a
fehér kabátos pincért, saját kezűleg töltötte ki a pezsgőt és odavitte a
poharat Isabellának.
– Köszönöm, nem – utasította vissza Isabella negédesen és
Centaine egy pillanatra vesztesként állt a tolószék előtt, kezében a
megvetően visszautasított kristálypohárral.
 Blaine mentette meg szégyenteljes helyzetéből. – Nekem, úgy
látszik, már koldulnom kell Mrs. Courtneynál egy pohár italért –
szólalt meg és elvette tőle a poharat. Centaine szeme sarkából
hálatelt pillantást vetett rá és míg a társaság tagjai helyet csináltak
körükben Isabella tolószékének, visszaült a Standard Bank elnöke
mellé, aki lelkesen folytatta félbeszakított monológját.
– Ez a gazember Hoover az átkozott intervencionista politikájával
nem csak az Egyesült Államok gazdaságát tette tönkre, de közben
bennünket is a tönk szélére juttatott. Ha nem avatkozik bele, mára
már túl lennénk ezen az egész depresszión, ehelyett mit látunk?
Ebben az évben több mint ötezer amerikai bank ment tönkre, a
munkanélküliek száma eléri a huszonnyolc milliót, az Európával
folytatott kereskedelmünk holtpontra jutott, a világ valutái útban
vannak a teljes devalválódás felé. Egyik országot a másik után
kényszerítette, hogy felhagyjon az aranyalapon történő
elszámolással, még az angolok is beadták a derekukat. Mi vagyunk
azon kevesek egyike, akik fenn tudták tartani az aranyalapú
valutaelszámolási rendszert, és higgye el nekem, ez most már kezd
kínossá válni. Ez megdrágítja a dél-afrikai fontot, megdrágítja az
exportunkat, megdrágítja az aranybányászatunkat és csak az Isten
tudja, meddig bírjuk még tartani magunkat. – A kör túlsó felén ülő
Smuts tábornokra nézett. – Mi a véleménye, Ou Baas, meddig
tarthatunk még ki az arannyal?
Az Ou Baas azonban nevetni kezdett, és csak nevetett egyre
hangosabban. Fehér kecskeszakálla fel-alá ugrándozott, kék szeme
kópésan csillogott. – De kedves Alfrédom, erről nem engem kellene
kérdeznie. Én botanikus vagyok, nem közgazdász. – Jókedve a
többiekre is átragadt, hiszen mindannyian tudták, hogy bármilyen
kérdésről légyen is szó, a legragyogóbb elmével állnak szemben, akit
ez a viharos évszázad mindeddig a világra szült. Hogy ő volt az, aki
váltig sürgette Hertzog miniszterelnököt, kövesse az angolok
példáját, amikor azok felhagytak az aranyalapú elszámolással,
legutóbbi oxfordi látogatásakor pedig több ízben is együtt
vacsorázott John Maynard Keynesszel, akivel különben rendszeresen
leveleznek is.
– Akkor hagyja a csudába ezt az aranykérdést, Ou Baas, és
vessen inkább egy pillantást a rózsáimra – adta ki a parancsot
Centaine. Egy született diplomata érzékével ítélte meg vendégei
hangulatát és arra a következtetésre jutott, hogy az ilyesfajta nehéz
témákról folytatott társalgás csak elrontja a kedvüket. Napról napra
együtt voltak kénytelenek élni egy, a gazdasági összeomlás szélén
tántorgó világ szomorú realitásával – most, hogy alkalom nyílt rá,
megkönnyebbülten menekültek el tőle egy kis időre.
Innét kezdve könnyed, hétköznapi témákról folyt a társalgás, de a
szellemesség továbbra is gyöngyözött, akár a pezsgő a hosszú szárú,
tulipánkehely formájú poharakban. Centaine valóságos
ceremóniamesterként gondoskodott a lankadatlan jó hangulatról.
Vidáman évődött, kacagott, de látszólag felhőtlen jókedve mögött
egyre sötétebben gomolygott a közeledő katasztrófa előérzete. A
tudat, hogy ez a valószínűtlenül szép álom hamarosan véget ér, mind
makacsabbul, mind követelőzőbben facsarta össze a szívét. Egyre
növekvő súllyal telepedett rá a rettegés egy fenyegető, bizonytalan
jövőtől, amelyben már nem áll módjában irányítani az események
alakulását.
Ám ekkor Blaine váratlanul elnézett a válla fölött és könnyedén
összeütötte a tenyerét, a többiek pedig leereszkedő tapssal követték
példáját.
– Üdv a nap hősének... – jegyezte meg valaki nevetve. Centaine
pedig hátrafordult ültében. Shasa állt mögötte, flanelnadrágban és
sportzakóban, hajába, amely még nedves volt az iménti zuhanytól,
éles barázdákat szántottak a fésű fogai. Előírásosan szerény
mosollyal viszonozta a tapsot.
– Ó, chéri, annyira büszke vagyok rád – ugrott fel Centaine, és
hevesen arcon csókolta a fiát. Shasa elpirult, látszott rajta, hogy
igazán zavarban van.
– Jaj, mama, csak el ne kezdjünk most franciául beszélni –
tiltakozott panaszos hangon Shasa és olyan szép volt, hogy Centaine-
nek kedve lett volna átölelni és magához szorítani. De erőt vett
magán és intett a pincérnek, hogy hozzon Shasának egy pohár
pezsgőt. Kötekedő pillantást vetett fiára, akit általában szigorúan
eltiltott a szeszes italoktól – csak nagy ritkán engedélyezett neki egy
kis világos sört, de abból sem többet egy pintnél.
 – Ez ma különleges alkalom – súgta a fülébe és megszorította a
karját. Blaine eközben magasba emelte a poharát.
– Uraim – mondta –, ezennel önöknek adományozom a
weltevredeni juniorbajnokság győztesei címet.
– Ó, most én.... – tiltakozott Shasa. – Kilencgólos hátránnyal
indultunk – kezdte, de már senki sem figyelt rá. Mindenki ivott, Sir
Garry pedig helyet csinált maga mellett az unokájának.
– Gyere, fiam, ülj ide, és mondd el nekünk, milyen érzés
bajnoknak lenni.
– Kérlek, nagyapa, bocsáss meg, de vissza kell mennem a
srácokhoz. Egy meglepetést készítünk elő.
– Meglepetést? – egyenesedett fel Centaine ültében. Az idők
folyamán megélt már néhányat Shasa meglepetései közül. Csupán
egyike volt a legemlékezetesebbeknek az amatőr tűzijáték, melynek
során a régi istálló levegőbe repült és a mögötte húzódó öthektárnyi
ültetvénnyel együtt porig égett. Jóllehet a produkció nem tartozott
szorosan a tervhez, de mindenképpen rendkívüli látványosságnak
bizonyult. – Miféle meglepetést, chéri?
– De mama, ha elmondom, akkor már nem meglepetés
titokzatoskodott Shasa. – Mindenesetre le kell takarítani a pályát még
a díjkiosztás előtt... gondoltam, ennyit elmondhatok – azzal
felhajtotta a maradék pezsgőt. – De most már sietnem kell, mama.
Később találkozunk. – Centaine kinyújtotta a karját, hogy
visszatartsa, de már rohant is vissza a lelátó felé, ahol már izgatottan
vártak rá a Weltevredeni Házigazdák győzedelmes csapatának tagjai.
Mindnyájan bezsúfolódtak Shasa öreg Fordjába és nagy zajjal
felrobogtak a kastélyhoz vezető hosszú kocsifeljárón. Centaine
idegesen követte őket tekintetével, míg el nem tűntek a szeme elől.
Mire ismét a vendégek felé fordult, már Blaine és Smuts tábornok is
kivált a társaságból. Lassú, kényelmes léptekkel sétálgattak a tölgyek
között és összehajolva beszélgettek valami szemmel láthatólag
komoly dologról. Centaine a szeme sarkából figyelte őket. Furcsa,
össze nem illő pár voltak az apró termetű, eleven, fehér szakállú
államférfi és a magas, jóképű katona-ügyvéd. A beszélgetés
nyilvánvalóan teljesen lefoglalta őket, minden másról megfeledkezve
járkáltak fel-alá, épp csak hogy hallótávolságon kívül attól a helytől,
ahol Centaine ült.
– Blaine, mikor tér vissza Windhoekba?
– A feleségem két hét múlva indul Southamptonba. Mihelyt a
postahajó elment, azonnal jövök.
– Itt tudna maradni pár napig? – kérdezte a tábornok. Mondjuk
Újévig? Azt hiszem, fontos események várhatók.
– Beavatna kissé közelebbről, miféle eseményekről van szó? –
érdeklődött Blaine.
– Azt szeretném, ha visszatérne a képviselőházba – mondta
Smuts, egyelőre kitérve a kérdés elől. – Tudom, hogy ez magának
áldozatokkal jár Blaine. Windhoekban már eddig is remek munkát
végzett, növekszik a személyes presztízse és egyre komolyabb
befolyásra tesz szert. Mégis arra kérem, hogy mindezt áldozza fel,
adja vissza a főbiztosi megbízatását, és induljon a gardensi időközi
választásokon a Dél-Afrika Párt színeiben.
Blaine hallgatott. Az áldozat, amit az Ou Baas követelt tőle,
nagyon súlyos volt.
A gardensi mandátumot igen kis szótöbbséggel szerezték meg.
Reális kockázata volt annak, hogy Hertzog pártja elhódítja tőlük.
Még a győzelem sem juttatta volna többhöz, mint egy helyhez az
ellenzék padsoraiban – sovány vigasz az elveszített főbiztosságért.
– Ellenzékben vagyunk, Ou Baas – mondta ki kertelés nélkül,
Smuts tábornok töprengve csapkodta sétabotjával a kikuyafüvet.
– Blaine – szólalt meg végül. – Ezt csak önnek mondom. Adja
becsületszavát, hogy köztünk marad.
– Ez magától értedődik.
– Ha most megbízik bennem, hat hónapon belül megkapja a
miniszteri kinevezést. – Látva Blaine arcán a hitetlenkedést, megállt
előtte és szembefordult vele. – Látom, többet is el kell mondanom. –
Mély lélegzetet vett. – Koalíció, Blaine. Hertzog és én egy koalíciós
kabinet felállításán dolgozunk. A dolog biztosnak látszik és három
hónap múlva, jövő márciusban hivatalosan be is jelentjük az új
kormány megalakulását. Én megszerzem magamnak az igazságügyi
tárcát és úgy tűnik, hogy négy minisztert tudok majd kineveztetni a
saját pártomból. Maga az egyik a listámon.
– Értem – mondta Blaine és magában megpróbálta felfogni a
dolgot. Amit hallott, szinte hihetetlen volt. Smuts itt és most
felajánlotta neki azt, amire mindig is áhítozott – egy helyet a
kabinetben.
– Nem értem, Ou Baas. Miért volna kész Hertzog most hirtelen
tárgyalni velünk?
– Mert tisztában van vele, hogy elveszítette a nemzet bizalmát és
mert tudja, hogy a saját pártja egyre irányíthatatlanabb lesz. A
miniszterei napról napra arrogánsabbakká válnak, ha ugyan nem
fordulnak nyíltan szembe vele. Az egész afelé halad, hogy mindenki
a saját kénye-kedve szerint cselekedjen.
– Igen, igen, Ou Baas – helyeselt Blaine felvillanyozva. – De hát
ez éppen hogy a mi nagy lehetőségünk! Nézze meg csak a múlt
hónapot, milyen eredményekkel jártak a germistoni időközi
választások és a transvaali területi választások. Mindkettőn elsöprő
győzelmet arattunk. Ha most sikerülne kikényszerítenünk egy
általános választást, megnyernénk. Semmi szükségünk rá, hogy
koalícióra lépjük a nacionalistákkal. Győzhetnénk mint Dél-Afrika
Párt, és a magunk feltételei szerint kormányozhatnánk.
Az öreg tábornok néhány pillanatra hallgatásba burkolózott, ősz
szakálla a mellére ereszkedett, tekintete elkomorodott. – Lehetséges,
hogy igaza van Blaine, – kezdte. – Most bizonyára nyernénk, de a
győzelem nem a mi érdemünk lenne. Az emberek Hertzog ellen
szavaznának, nem pedig mellettünk. Egy pártgyőzelem most teljesen
haszontalan volna. Ha ki is kényszerítenénk az általános
választásokat, semmiképpen sem tudnánk őket a nemzet érdekeivel
igazolni. Az egész egy párt politikai céljait szolgálná, én pedig
ilyesmiben nem kívánok részt venni.
Erre már Blaine nem tudott mit felelni. Hirtelen úgy érezte,
hálával és alázattal tartozik, amiért egy ilyen ember a bizalmába
fogadta. Egy ilyen nagyszerű és jó szándékú ember, aki habozás
nélkül képes hátat fordítani a lehetőségnek, hogy hasznot húzzon
saját országa szenvedéseiből.
– Nehéz időket élünk, Blaine – folytatta csendesen Smuts.
Körülöttünk mindenütt gyülekeznek a viharfelhők. Egységes
nemzetre van szükségünk, erős koalícióra, nem pedig egy olyan
parlamentre, amelyet szétszabdalnak a pártok közötti ellentétek. A
nemzetgazdaság a szakadék szélén táncol, az aranybányászat
veszélybe került. A jelenlegi költségek olyan magasak, hogy a régi
bányák közül már jó néhányat bezártak. A többiek is követik majd
őket, ez pedig annak a Dél-Afrikának a végét jelenti, amelyet
ismerünk és szeretünk. A tetejébe még a gyapjú, a gyémánt és a többi
fontos exportcikkünk világpiaci árát is letörték.
Blaine higgadtan bólogatott. A felsorolt tényezők az egész
nemzet alapvető érdekeit képezték.
– A Munkaügyi Bizottság vizsgálati eredményeit már nem is kell
külön kihangsúlyoznom – folytatta Smuts. – A fehér lakosság
egyötöde éhezik az aszály és a primitív földművelési módszerek
következtében, az ország termőterületeinek húsz százalékát
valószínűleg örök időre tönkretette a talajerózió és a kíméletlen
rablógazdálkodás.
– A szegény fehérek – mormolta Blaine. – Egy sereg vándorló
koldus és éhenkórász, munka, szakképzettség és remény nélkül.
– Azután ott vannak a feketéink, húsz különféle törzsben
megosztva. Csapatostul vándorolnak el szülőföldjükről, hogy a
városokban keressék a die lekkerlewe-t, a jó életet, tovább duzzasztva
a munkanélküliek tömegét. A jó élet helyett persze csak a bűnözést,
az olcsó zugpálinkát meg a prostitúciót találják. Jelenlétükkel egyre
fokozzák az általános elégedetlenséget. A törvényeink egyszerűen
semmibe veszik ezeket az embereket, de rögtön felfedezik őket,
mihelyt a politikai hatalomnak valami csábító céltáblára van
szüksége.
– Olyan probléma ez, amellyel még el sem kezdtünk foglalkozni,
amelyet még meg sem próbáltunk megérteni – bólogatott Blaine. –
Imádkozzunk a Mindenhatóhoz, nehogy gyermekeink és unokáink
átkokat szórjanak a fejünkre ezért a nemtörődömségünkért.
– Ezért tényleg csak imádkozhatunk – hagyta helyben Smuts. –
És miközben ezt tesszük, vessünk egy pillantást határainkon túlra,
arra a káoszra, amely eluralja a világ többi részét. – Azzal sorra vette
a bajokat és hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon,
sétapálcájának végével minden egyes pontnál nagyot döfött a földbe.
– Amerikában az egész hitelrendszer összeomlott, az Európával és a
világ többi részével folytatott kereskedelem holtpontra jutott.
Nyomorgó, kisemmizett emberek seregei kóborolnak céltalanul
szerte a kontinensen. – Dühödten beledöfte a sétapálca hegyét a fűbe.
– Németországban összeomlik a Weimari Köztársaság, miután
előzőleg teljesen tönkretette az ország gazdaságát. Százötven billió
weimari márka felel meg egyetlen régi aranymárka értékének, az
ország teljes megtakarítása egy pillanat alatt semmivé vált. A
hamvakból pedig felemelkedett egy vérre és erőszakra alapuló új
diktatúra, amely csak úgy bűzlik a feneketlen gonoszságtól. – A
sétapálca úgy vágódott a puha pázsitba, akár egy tőr. – Nézze meg
Oroszországot. Egy vérengző szörnyeteg gyilkolja halomra saját
honfitársainak millióit. Japán az anarchiával viaskodik. A katonák
lekaszabolják az ország választott vezetőit, lerohanják Mandzsúriát,
ártatlan emberek százezreit mészárolják le és miközben a világ többi
része tiltakozik, ők azzal fenyegetőznek, hogy kivonulnak a
Népszövetségből. – A sétapálca suhogva sújtott le a buja kikuyufűre.
– A Bank of Englandet egyik percről a másikra valósággal
megrohanták a hitelezők, Nagy-Britanniát rákényszerítették, hogy
szüntesse meg az aranyalapon történő elszámolást és a történelem
páncélszekrényéből ismét előkerült az antiszemitizmus, hogy
végigsöpörjön a civilizált világon. – Az öregember hirtelen
megtorpant, és mereven Blaine szemébe nézett. – Bárhová nézünk,
pusztulást és halálos veszélyt látunk. Nekem nem célom, hogy ebből
hasznot húzzak, és ezzel megosszam ezt a szenvedő országot. Nem,
Blaine, koalíciót akarok és együttműködést, nem pedig
szembenállást.
– Hogy mehetett tönkre minden ilyen gyorsan, Ou Baas? –
kérdezte csendesen Blaine. – Mintha csak tegnap lett volna, hogy
gazdagok és boldogok voltunk.
– Dél-Afrikában minden megtörténhet. Lehet, hogy az ember
reggel még tele van reménnyel, délre pedig akár belebetegedhet a
kétségbeesésbe – mondta Smuts, majd egy másodpercnyi hallgatás
után kihúzta magát és így szólt:
– Szükségem van magára, Blaine. Akar gondolkodási időt?
Blaine megrázta a fejét. – Nincs rá szükség. Számíthat rám Ou
Baas.
- Tudtam, hogy így lesz.
 Blaine pillantása a tábornok háta mögé kalandozott és
megállapodott a tölgyfák árnyékában üldögélő Centaine-en.
Igyekezett elrejteni ujjongó örömét és megpróbálta elfojtani magában
a lappangó szégyenérzetet, amiért nem képes olyan önzetlenségre,
mint ez a jámbor kis öreg, hanem hasznot készül húzni hazája és az
egész civilizált világ szenvedéseiből. Az is bántotta, hogy csak most,
az országot sújtó temérdek gond és baj jóvoltából képes
megvalósítani dédelgetett álmát. Most hát végre bekerülhet a
kabinetbe, ráadásul a sivatagból is visszatérhet ide, erre a festői
szépségű vidékre, ahol mindig Centaine Courtney közelében lehet.
Amint erre gondolt, tekintete a kerekes székben ülő sápadt,
csontig soványodott asszonyra siklott, akinek szépségét mindjobban
elhomályosította az egyre elviselhetetlenebbé váló fájdalom és a
kábítószer. Lelkében a szégyen és a bűntudat viaskodott a féktelen
örömmel.
Smuts azonban ismét megszólalt.
– Én még négy napig itt vendégeskedem Weltevredenben. Sir
Garry addig szekírozott, amíg beleegyeztem, hogy megírja az
életrajzomat és most együtt dolgozunk az első vázlaton. Közben
lebonyolítok egy sor titkos találkozót Barry Hertzoggal, hogy
elvégezzük az utolsó simításokat a koalíció tervein. Ez a hely ideális
a tárgyalásokra, és le volnék kötelezve, ha ön is úgy intézné, hogy
bármikor elérhető legyen. Szinte biztos, hogy hívatni fogom.
– Természetesen – felelte Blaine, igyekezve félretenni személyes
érzelmeit. – Itt leszek addig, amíg csak szüksége van rám. Óhajtja,
hogy benyújtsam a lemondásomat a főbiztosi hivatalban?
– Készítsen egy piszkozatot a levélről – mondta Smuts
helyeslőén. – Én majd elmagyarázom az indokait Hertzognak, azután
személyesen átadhatja neki.
Blaine az órájára nézett. – Igen, persze – kapott észbe az idős
tábornok. – Hiszen magának már készülnie kell a meccsére. Ha
elnézem, hogy itt tobzódunk ennyi borzalom közepette, úgy érzem,
mintha megannyi Néró volnánk, és hegedülnénk, miközben odakinn
Róma lángokban áll. Hja, de hát a külsőségekre muszáj adni. Még
azt is vállaltam, hogy átadjam a díjakat. A mi Centaine-ünk nagyon
ért a meggyőzéshez. Tehát remélem, később még találkozunk... a
díjkiosztáskor, amikor átadom önnek a kupát.
A verseny utolsó mérkőzése szoros küzdelemnek bizonyult, de a
Blaine Malcomess vezette Cape Town-i „A” csapat a transvaaliak
bajnokcsapatának minden igyekezete ellenére győzött. A meccs
befejezése után az összes részt vevő csapat összegyűlt a tribün
tövében, ahol a hosszú asztalon már ott sorakozott a kiosztásra váró
ezüstserlegek sokasága. Ekkor azonban kínos szünet zavarta meg az
események menetét. Egy csapat hiányzott – az ifjúsági bajnokoké.
– Hol van Shasa? – tudakolta Centaine halk, de annál vészjóslóbb
hangon Cyril Slaine-től, a verseny szervezőjétől, ám az tanácstalanul
tárta szét a kezét.
– Nekem azt ígérték, hogy időben itt lesznek – mentegetőzött.
– Hát ha ez az a bizonyos meglepetés... – morogta Centaine, de
erőt vett magán és dühét elrejtve ragyogó bájmosolyt villantott a
kíváncsian felé tekintgető vendégekre. – Nos, ez a helyzet. Akkor hát
elkezdjük nélkülük. – Azzal elfoglalta helyét a tribün első sorában és
két kezét magasra emelve figyelmet kért.
– Smuts tábornok úr, hölgyeim és uraim, tisztelt vendégek,
kedves barátaim – kezdte, de rögtön el is hallgatott és
elbizonytalanodva nézett körül. A távolból előbb csak halk,
zümmögő hang hallatszott, majd egyre erősödött, végül fülsiketítő
robajjá vált és betöltötte a levegőt. A tömeg egy emberként emelte az
égre tekintetét. Egyesek zavartan, mások nevetve vagy éppen halálos
szorongással az arcukon keresték a dörgő hang forrását. Azután a
pólópálya túlsó végén magasodó tölgyek koronái mögül hirtelen
előtűntek egy alacsonyan szálló repülőgép szárnyai. Centaine
felismerte benne a népszerűen „Szúnyog”-oknak becézett kis,
egymotoros gépek egyikét. Éles kanyart vett a levegőben és meredek
szögben közeledett egyenesen a tribün felé. Alig fej magasságban
húzott el a pálya felett, majd az utolsó pillanatban felemelt orral
ismét a magasba szökkent és eldübörgött a megrettent nézősereg feje
fölött. A legtöbben ösztönösen lehajtották a fejüket, egy asszony
rémülten felsikoltott.
Ez volt az a pillanat, mikor Centaine egy villanásnyi időre
meglátta Shasa nevető arcát a gép kabinjának oldalablaka mögött.
Vidáman integetett a magasból, Centaine-t pedig azon nyomban
elragadta az emlékek örvénylő forgataga és már utazott is vissza,
időn és téren át a múltba.
Az arc már nem Shasa arca volt többé, hanem Michael
Courtneyé, az apjáé. A gép áramvonalas törzse összement,
szögletessé vált és egy régi, dupla fedelű, nyitott pilótaülésű
vadászrepülőgép alakját vette fel. A burkolat vidám kékje sárgás
terepszínné fakult.
A Szúnyog széles kört írt le, majd ismét feltűnt a tölgyfák koronái
felett. Centaine a rémülettől kővé dermedve állt. Lelki szemei a sárga
vadászgépet látták, amint golyó szaggatta törzsével, akadozó
motorral igyekszik kikerülni a Mort Homme kastély mögött
magasodó bükkfák csúcsát.
– Michael! – szakadt fel benne a néma sikoly és a fájdalomtól
félőrülten nézte, hogyan csapódik be a sérült gép a magas, vöröses
partfalba, hogyan repülnek el bukfencezve a letört szárnyak, hogyan
válik az egész szerkezet egy pillanat leforgása alatt törött lécek és
vászoncafatok összevisszaságává. Megint látta, amint a romhalmaz
fölött kibomlanak a lángok, mint valami borzalmas vörös virág
szirmai, sűrű fekete füst gomolyog és a nyitott pilótafülkében ülő
alak lassú vonaglással egyre összébb zsugorodik.
– Michael! – Állkapcsa görcsösen összerándult, fogai
belesajdultak a nyomásba, ajkait mintha egymáshoz fagyasztotta
volna a jeges iszonyat és a kiáltás nem bírt kiszabadulni közülük.
Azután, mintegy varázsütésre, a kép elhalványult és újra
megpillantotta a kis kék masinát, amint elegáns ívben landol a
pólópálya gyepszőnyegén. A farok puhán lezökkent a hátsó kerékre,
a motor dübörgése halk bugyborékolássá szelídült, a gép megkerülte
a pályát és enyhén remegő szárnyakkal begurult a tribün elé.
Közvetlenül előttük megállt, a motor egy utolsót köhintett és kékes
füstfelhőt engedett ki magából.
A kabinajtók mindkét oldalon felpattantak és Shasa Courtney
három csapattársával együtt vigyorogva ugrott ki a gép belsejéből.
Centaine elképedve próbálta elképzelni, hogyan voltak képesek mind
a négyen bezsúfolódni abba a parányi fülkébe.
– Íme a meglepetés! – harsogták. – Meglepetés! Micsoda
meglepetés! – A tribünön kitört a zajos tetszésnyilvánítás. Nevetés,
taps, fütyülés hallatszott mindenünnen. A repülőgép még mindig
csodálatos újdonságnak számított, amely még egy ilyen előkelő
gyülekezet érdeklődését is képes volt felkelteni. Valószínűleg nem
akadt köztük öt embernél több, aki repült már valaha életében és ez a
váratlan, zajos érkezés mindnyájukat elragadtatott izgalomba hozta.
Shasa és társai viharos taps és éljenzés közepette vonultak az
asztalhoz, hogy átvegyék az ezüstserleget Smuts tábornoktól.
Eközben a pilóta is kikászálódott a fülke bal oldali ajtaja mögül.
Centaine dühös pillantást vetett a zömök, kopasz figurára. Eddig
fogalma sem volt róla, hogy Jock Murphy válogatott tudományai
között a repülés is szerepel, de azt máris elhatározta, hogy ezt a
huncutságot még keservesen megemlegetteti vele. Mindig is
igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, hogy elvegye Shasa kedvét
a repülőgépektől és a repüléstől, ez azonban korántsem bizonyult
könnyű feladatnak. Shasa ágya mellett az éjjeliszekrényen egy
bekeretezett fényképet őrzött, amely apját ábrázolta
pilótafelszerelésben, hálószobájának mennyezetéről pedig egy SE-5
típusú vadászgép kicsinyített mása lógott. Az utóbbi években a
repülésre és apja haditetteire vonatkozó kérdései egyre
követelőzőbbekké, egyre céltudatosabbakká váltak. Centaine-nek fel
kellett volna figyelnie ezekre az intő jelekre, de túlságosan elfogult
volt Shasával szemben és fel sem merült benne a gondolat, hogy a fiú
komolyan foglalkozni kezd a repüléssel anélkül, hogy előzetesen
kikérné a véleményét. Most visszatekintve rádöbbent, hogy tudat
alatt szándékosan nem vett tudomást erről az eshetőségről, még a
gondolatát is igyekezett elkerülni. Ez a felismerés csak még
elviselhetetlenebbé tette az iménti sokkot.
Közben pedig Shasa, kezében az ezüstserleggel, imigyen fejezte
be rögtönzött beszédét:
– Végezetül, hölgyeim és uraim, önök bizonyára szentül meg
voltak győződve róla, hogy gépünket Jock Murphy vezette. Nos,
tudják meg, hogy nem! Egy ujjal sem nyúlt semmihez – így volt? –
nézett diadalmasan a kopasz oktatóra, aki együttműködően rázta meg
a fejét. – No látják! – nézett körül kárörvendő tekintettel Shasa. –
Amint ebből is láthatják, elhatároztam, hogy pilóta leszek, épp úgy,
mint az apám. Szavait kirobbanó taps és nevetés követte. Centaine
nem csatlakozott az ünnepléshez.

A vendégsereg amilyen gyorsan jött, olyan egykettőre el is

párolgott. Érkezésükkel új, eleven színt hoztak Weltevreden életébe,
távozásukkor csupán egy feldúlt pólópályát, szeméthegyeket, üres
pezsgősüvegek ezreit és szennyes vászonneműk irdatlan halmait
hagyták maguk után. Centaine maga is kongó ürességet érzett. Túl
volt hát élete végső nagy vigasságán, ellövöldözte utolsó petárdáit.
Azon a szombaton pedig, mikor a postahajó kikötött Table Bayben,
fedélzetén magával hozta az utolsó meghívott, de a legkevésbé sem
kívánatos látogatót.
– Micsoda kellemetlen alak. Úgy néz ki, akár egy sírásó, aki
beállt adóvégrehajtónak – fújtatott dühösen Sir Garry, azzal karon
fogta Smuts tábornokot és magával vitte a fegyverterembe, amelyet
weltevredeni látogatásai alkalmával mindig dolgozószobaként
használt. A két kiváló férfiú ezek után belemerült a megírandó
életrajzzal kapcsolatos kérdések megtárgyalásába, és ebédig nem is
került elő.
A látogató éppen akkor jött le reggelizni, mikor Centaine és
Shasa kipirult arccal és farkaséhesen visszatértek a kora reggeli
lovaglásból. Éppen az ezüst evőeszközök fémjeleit tanulmányozta,
mikor anya és fia kart karba öltve beléptek az ebédlő nagy,
kétszárnyú ajtaján. Mindketten pukkadozva nevettek valamin, de
vidám hangulatuknak egy pillanat alatt vége szakadt. Centaine az
ajkába harapott és elkomolyodott.
– Hadd mutassam be a fiamat, Michael Shasa Courtneyt – szólalt
meg. – Shasa, ez itt Mr. Davenport Londonból.
– Örvendek, uram. Isten hozta Weltevredenben.
Davenport úr ugyanazzal a bíráló tekintettel méregette Shasát,
amellyel az imént az ezüstöt szemrevételezte.
– A név angolul annyit tesz, mint „Teljes Megelégedettség” –
magyarázta Shasa készségesen. – Hollandból lefordítva, tudja...
Weltevreden.
– Mr. Davenport a Sotheby's cégtől jött – szólalt meg Centaine,
hogy kitöltse a kínos csendet. – Azért jött, hogy tanácsokat adjon
nekem néhány festményünket és bútorunkat illetően.
 – Ó, de hisz ez remek – lelkendezett Shasa. – Ezt látta már, uram?
– És rámutatott a tálalószekrény felett lógó lágy, elmosódott tónusú
tájat ábrázoló olajfestményre. – Anyám kedvence. A birtokot
ábrázolja, ahol született. Mort Homme-ot, Arras mellett.
Davenport megigazította orrán a drótkeretes szemüveget és
áthajolt a tálalószekrény felett, hogy közelebbről szemügyre vegye a
képet. Ezenközben terjedelmes pocakja beleért az omlettet tartalmazó
ezüsttálcába és az étel zsíros foltot hagyott a mellényén.
– 1875-ben szignálva – mondta mogorván. – A legjobb korszaka.
– Egy Sisley nevű fickó festette – szólt közbe Shasa segítőkészen.
– Alfréd Sisley. Egész jónevű festő, nem igaz, mama?
– Cheri, Mr. Davenport alighanem nagyon jól tudja, ki az az
Alfréd Sisley – szólt rá Centaine, de Davenport nem is figyelt rájuk.
– Ezért megkaphatnánk úgy ötszáz fontot – mormolta, majd egy
noteszt húzott elő a belső zsebéből és beírta a tételt. A mozdulatra
hosszú, egyenes szálú hajából finom korpafelhő szállt fel, majd
lassan szitálva ráhullott sötét öltényének vállára.
– Ötszáz? – kérdezte szomorúan Centaine. – Én magam is jóval
többet fizettem érte. – Kitöltött magának egy csésze kávét és
magával vitte az asztal végébe. Soha életében nem bírta elfogyasztani
ezeket a gargantuai étvágyhoz méretezett angol reggeliket.
– Még az sem biztos, Mrs. Courtney – válaszolta az angol. – Épp
a múlt havi aukciónkon került kalapács alá egy ennél jobb alkotása,
A marlyi zsilip – és még az egyébként igen szerény kikiáltási áron
sem kelt el. Attól tartok, mostanában óriási a túlkínálat a piacon.
– Ó, emiatt igazán nem kell aggódnia, uram – nyugtatta meg
Shasa, miközben jókora adag omlettet halmozott a tányérjára és
ropogósra sült szalonnaszeletek koszorújával rakta körül. Nem eladó.
Anyám sohasem válna meg tőle, ugye, mama?
Davenport azonban nem is figyelt rá. Tányérjával a kezében az
asztalhoz vitorlázott és helyet foglalt a Centaine mellett üresen álló
széken.
– De az a Van Gogh az elülső szalonban, az már egészen más
kérdés – jelentette ki és olyan lelkesedéssel vetette magát a füstölt
lazacra, amelyhez hasonlót ideérkezése óta semmi más iránt nem
mutatott. Fellapozta a noteszt és tele szájjal olvasni kezdte a tétel
részletes leírását.
– „Az előtérben zöld és lila búzatábla, a barázdák távolodó
vonalai a kép felső részében látható, aranysárga fényudvarral
körülvett narancsvörös napkorong irányában futnak össze, amely a
kompozíció optikai középpontját képezi.” – Becsukta a noteszt. –
Amerikában most óriási divatja van Van Goghnak, még e mellett a
gyenge piaci kereslet mellett is – mondta. – Azt persze nem
tudhatom, meddig fog ez tartani – én személy szerint ki nem
állhatom a képeit, de lefényképeztetem a festményt és a másolatokat
elküldöm vagy egy tucatnak a legfontosabb amerikai ügyfeleink
közül. Négy-ötezer fontot, azt hiszem, besöpörhetünk érte.
Shasa letette a kést, villát és zavart, ijedt arckifejezéssel bámult,
hol anyjára, hol pedig Davenportra.
– Azt hiszem, erről még később is lesz alkalmunk beszélgetni,
Mr. Davenport – avatkozott közbe Centaine sietősen. – A délutánt
úgyis önnek tartottam fenn. De most hadd élvezzük inkább a reggelit.
Az étkezés hátralévő része nyomasztó csendben zajlott, de mikor
Shasa eltolta maga elől a tányért a félbehagyott omlettel, vele együtt
Centaine is felkelt az asztal mellől. – Hová mégy, chéri?
– Az istállóhoz. Két pónimat most patkolják újra.
– Én is lesétálok veled.
Végigballagtak az Huguenot-szőlőskert aljában húzódó ösvényen.
Itt és a régi rabszolgafertály tőszomszédságában teremtek Centaine
legkiválóbb borszőlői. Mindketten némaságba burkolóztak, Shasa
arra várt, hogy anyja beszélni kezdjen, Centaine pedig kétségbeesve
kutatott agyában alkalmas szavak után, amelyekkel elmondhatná
neki. Persze arra, amit el kellett mondania, aligha találhatott
megnyugtató szavakat, ráadásul túlságosan sokáig halogatta a dolgot.
Késlekedésével most csak még inkább megnehezítette saját helyzetét.
Az istállóudvar kapujához érve karon fogta Shasát és
elkanyarodott vele az ültetvény irányába. – Az az ember – kezdte, de
elhallgatott és újra belevágott. – Tudod, a Sotheby's a világ legelső
aukciós cége. Műtárgyakra specializálták magukat.
– Tudom – mosolygott leereszkedően Shasa. – Nem vagyok
egészen műveletlen, mama.
Centaine a forrás mellett álló tölgyfa padhoz húzta. Az aprócska
sziklabarlangból halk bugyborékolással tört elő a kristálytiszta
édesvíz, majd buja páfrányok és mohlepte zöld sziklák közt
csörgedezett tovább le, egészen a lábuk előtt csillogó, téglákkal
szegélyezett kis medencéhez. A medencében élő pisztrángok az
eleség reményében közvetlenül a lábuk előtt ugráltak fel a vízből,
némelyikük olyan hosszú és vastag volt, mint Shasa alsókarja.
Centaine mély lélegzetet vett. – Shasa, chéri. Az az ember azért
jött, hogy segítsen nekünk eladni Weltevredent. – Tisztán, hangosan
mondta ki a szavakat, de borzalmas jelentésük csak egy pillanattal
később tudatosult benne. Mintha egy tölgyfa zuhant volna rá. Csak
ült Shasa mellett bénultan, összetörve, parányivá zsugorodva és most
először átadta magát a kétségbeesésnek.
– Már úgy érted, a festményeket? – kérdezte Shasa óvatosan.
– Nem, nem csak a festményeket. A bútorokat, a szőnyegeket, az
ezüstöket... – Szünetet kellett tartania, hogy lélegzetet vegyen, és erőt
vegyen ajkának görcsös remegésén. – A kastélyt, a birtokot, a
pónijaidat... mindent.
Shasa értetlenül bámult rá, szemmel láthatólag nem is volt képes
felfogni mindazt, amit hallott. Négyéves kora óta, amióta csak az
eszét tudta, itt élt Weltevredenben.
– Shasa, mindent elveszítettünk – magyarázta Centaine. – A
rablás óta mindent megpróbáltam, hogy összetartsam azt, ami
megmaradt. Nem sikerült. Minden elúszott, Shasa. El kell adnunk
Weltevredent, hogy ki tudjuk fizetni az adósságainkat. Utána már
semmink sem marad... – Ismét elcsuklott a hangja és kezével kellett
megállítania remegő ajkát mielőtt folytatni tudta volna. – így van,
Shasa, többé már nem vagyunk gazdagok. Minden odavan.
Tönkrementünk, tökéletesen tönkrementünk. – Nézte a fiát, várva,
hogy szemrehányásokkal illesse őt, vagy összeroppanjon, ahogyan ő
készült összeroppanni. Ám Shasa ehelyett csak némán kinyújtotta
felé a kezét. Centaine érezte, amint vállában feloldódik a görcsös
merevség és a következő pillanatban vigaszt keresve borult fia
nyakába.
– Szegények vagyunk, Shasa – sóhajtotta, és közben érezte,
hogyan próbálja a gyerek felfogni a felfoghatatlant, hogyan igyekszik
szavakba önteni összekuszálódott érzéseit.
 – Tudod, mama – szólalt meg nagy sokára –, ismerek egypár
szegény embert. Az iskolában van néhány fiú... a szüleik eléggé
földhözragadtak, de a gyerekeiken nem látszik, hogy túlságosan
sokat törődnének az egésszel. Legtöbbjük egészen belevaló srác. Azt
hiszem, nem olyan szörnyű dolog a szegénység, ha egyszer
megszokjuk.
– Én soha nem leszek képes megszokni – suttogta anyja
elkeseredett hévvel. – Gyűlölni fogom minden egyes pillanatát.
– És én is – mondta ugyanolyan szenvedéllyel Shasa. – Ha
legalább elég idős lennék... hogy legalább én segíthetnék rajtad.
Shasa a kovácsműhelyben maradt, Centaine pedig elindult vissza
a kastély felé. Lassan ballagott végig az úton, gyakorta meg-
megállva, hogy elbeszélgessen színes bőrű parasztjaival. Az
asszonyok csecsemőikkel a derekukon kijöttek a kunyhók ajtaja elé,
hogy üdvözöljék, a férfiak abbahagyták a munkát és felegyenesedve,
széles mosollyal integettek felé. Az idők folyamán mindannyian úgy
a szívéhez nőttek, mintha a családhoz tartoztak volna, tőlük ha lehet,
még gyötrelmesebb volt megválnia, mint gondosan felhalmozott
kincseitől. A szőlőskert sarkához érve átmászott az alacsony kőfalon
és végigsétált a gondosan megmetszett sorok között. A tőkék már
roskadoztak a súlyos, érett fürtöktől. Lehajolt az egyikhez és féltő
szeretettel két tenyere közé véve megcirógatta, mintha el akarna
búcsúzni tőle. Ekkor vette csak észre, hogy sír. Amíg Shasa mellette
volt, valahogyan még csak sikerült megálljt parancsolnia a
könnyeknek, de most, hogy magára maradt, elemi erővel tört rá a
fájdalom és a reményvesztettség. Ott állt a szőlőtőkék között és
keservesen zokogott.
A kétségbeesés lassanként elszívta, felemésztette maradék
ellenálló képességét. Keményen megdolgozott mindenért, évek
hosszú során át viselte zokszó nélkül a magányt, de ez az utolsó
vereség földre sújtotta. Fáradt volt, kimondhatatlanul fáradt, szinte a
csontjai is belesajdultak. Érezte, nem lesz már ereje még egyszer
mindent elölről kezdeni. Tudta, hogy legyőzték és hogy mostantól
fogva egész élete szomorú, keserves küszködés lesz. Nap mint nap
újra meg újra meg kell majd harcolnia, hogy megőrizze büszkeségét,
miközben kegyelemkenyéren él, mint valami koldus. Mert
bármennyire szerette is Sir Garry Courtneyt, mostantól fogva csak az
ő irgalmára számíthatott és ez a kilátás teljesen elcsüggesztette.
Életében először nem érzett magában sem elég akaraterőt, sem pedig
bátorságot ahhoz, hogy folytassa.
Hirtelen mindent elsöprő vágy kerítette hatalmába, hogy
lefeküdjön, lehunyja a szemét, és ne keljen fel soha többé. Békére és
nyugalomra vágyott.
– Bárcsak túl volnék már mindenen – gondolta. – Hogy ne
kellene tovább küzdeni, aggódni, reménykedni...
Miközben kifelé ment a szőlőskertből, ez a vágy egyre inkább
úrrá lett rajta és lassanként betöltötte egész lelkét. Egyre fürgébben
szaporázta lépteit és mire a kastélyhoz vezető fasorba ért, már szinte
futott. – Olyan lesz, mintha elaludnék – mondogatta magának. –
Alvás álom nélkül. – És lelki szemeivel már látni is vélte magát
amint ott pihen a selyempárnákon, lehunyt szemmel, nyugodtan,
mindennel megbékélve.
Még mindig bricsesznadrágban és csizmában volt, így
nagyobbakat tudott lépni. Futva vágott át a gyepen, felrohant a
teraszra és betaszította a dolgozószobájába vezető üvegajtót. Zihálva
megállt az íróasztalnál és kirántotta az egyik fiókot.
A pisztolyokat Sir Garrytől kapta ajándékba. A kék disznóbőr
bevonatú díszdoboz fedelén vésett réztábla díszelgett a nevével. A
két fegyver tökéletesen egymáshoz illett – mindkettőt aprólékos kézi
munkával készítették az olaszországi Beretta cégnél. Csöveiket
leheletfinom aranyberakás díszítette, gyöngyház markolatukon a
H'ani bányából származó apró gyémántok szikráztak.
Kiválasztotta közülük az egyiket és lehajtotta a markolatot. A tár
tele volt. Egy mozdulattal helyére csapta és felhúzta a fegyver
kakasát. Keze már nem remegett, légzése egyenletessé vált. Hűvös
közönnyel halántékának szegezte a csövet és mutatóujját a ravaszra
illesztette.
Hirtelen olyan érzése támadt, mintha kilépne önmagából és
kívülállóként figyelné az eseményeket. Nem érzett mást, csak valami
halvány bűntudatfélét, amiért elpusztít egy életet, és egy árnyalatnyi
önsajnálatot.
– Szegény Centaine – gondolta. – Milyen borzasztó módját
választottad a befejezésnek. – Tekintete a szemközti falon lévő
aranyozott keretű tükörre tévedt. A keret két oldalán magas vázák
álltak, bennük hosszú szárú sárga rózsák virultak – nemrég szedték
őket a kertben. Elnézte saját tükörképét, a virágokkal körülvett
viaszfehér arcot – mintha máris a nyitott koporsóban feküdt volna a
ravatalon.
– Máris úgy nézek ki, mint a tulajdon hullám – mondta ki
fennhangon és a vágy, hogy mindent elfelejtsen, egy pillanat alatt
gyomorforgató önutálattá változott. Pisztolyt tartó keze lehanyatlott
és meredten nézte, amint arcán kigyúlnak harag vörösen izzó rózsái.
– Merde! Hát nem! – kiáltott fel szinte sikoltva. – Ilyen könnyen
nem szabadulsz! – Kinyitotta a pisztolyt és a szőnyegre szórta a
csillogó réztöltényeket, majd az üres fegyvert az íróasztalara hajítva
kiviharzott a szobából.
A két néger szobalány meghallva csizmáinak csattogását a
márvány lépcsőfokokon, sietve felsorakozott hálószobájának
ajtajában. Amint megpillantották, boldog mosollyal, pukedlizve
üdvözölték úrnőjüket.
– Lily, te világ lustája, hát te még nem eresztetted meg a
fürdővizemet? – kérdezte Centaine és a két lány bűntudatos
ábrázattal nézett össze. Aztán Lily sarkon fordult és már iszkolt is a
fürdőszoba felé, miközben a másik lány követte Centaine-t az
öltözőszobába, szorgalmasan szedegetve a ruhadarabokat, melyeket
asszonya már menet közben letépett magáról és a padlóra hajigált.
– Gladys – parancsolt rá –, menj és ellenőrizd Lilyt, hogy eléggé
megtöltse a kádat és elég forró legyen a víz. – Mire sárga
selyempongyolájában belépett a fürdőszobába, a két lány már ott állt
az óriási márványkád szélén, és izgatottan nézték, amint Centaine
beledugja ujját a vízbe.
– Lily, te levest akarsz főzni belőlem? – tudakolta. Lily válasz
helyett boldogan elvigyorodott. A kérdés afféle bizalmas
tréfálkozásnak számított kettejük között és valójában azt jelentette,
hogy úrnője pontosan megfelelőnek találja a fürdővíz hőmérsékletét.
Már előkészítette a fürdősót és óvatosan hintett belőle egy keveset a
gőzölgő medencébe.
– No add csak ide azt inkább nekem – parancsolt rá Centaine.
Elvette tőle az üveget és tartalmának felét belezúdította a vízbe. –
Nincs több spórolás – jelentette ki és perverz örömmel figyelte,
amint a hab egyre magasabbra duzzadva kilép a fürdőkád peremén és
lassan végigkúszik a márványpadlón. A két lány könnyesre kacagta
magát az őrült jelenet láttán, majd amikor asszonyuk ledobta magáról
a pongyolát és nyakig merült a forró vízbe, kisurrantak az ajtón.
Centaine elnyújtózott a kádban. Agyában egy pillanatra ismét
megjelent a gyöngyház markolatú pisztoly képe, de erőnek erejével
elhessegette magától a gondolatot.
– Egyvalami soha életedben nem voltál, Centaine Courtney –
korholta magát – ... gyáva. – Öltözőszobájába visszatérve
kiválasztott egy vidám, nyárias színekben pompázó ruhát, felöltözött
és arcán derűs mosollyal levonult a lépcsőn.
Davenport és Cyril Slaine már vártak rá.
– Ez sok időnkbe fog telni, uraim – köszöntötte őket nyájasan. –
Tehát jobb, ha máris hozzákezdünk.
A hatalmas ház összes berendezési tárgyát leltárba kellett venni,
mindenről pontos leírást kellett készíteni, a fontosabb darabokat le
kellett fényképezni, végül minden egyes tételt kínos alapossággal be
kellett vezetni a katalógusba. Minderre pedig tíz napjuk volt, addig,
míg Mr. Davenport a postahajóval visszaindul Angliába. A terv
szerint három hónap múlva kellett ismét visszajönnie, hogy
lebonyolítsa a tényleges árverést.
Ám amikor Davenport utazásának napja elérkezett, Centaine
azzal a meglepő ötlettel állt elő, hogy személyesen kíséri el őt a
hegyeken túlra, a kikötőbe. Ez a feladat normális esetben feltétlenül
Cyrilre hárult volna.
A postahajó indulása minden alkalommal Cape Town társadalmi
életének egyik izgalmas eseménye volt. A hatalmas óceánjáró
fedélzetén nyüzsögtek az előkelő utasok és a búcsúztatásukra
megjelent illusztris vendégek tucatjai.
Az első osztály feljárójánál Centaine átfutotta az utasok listáját és
az „M” betűnél meg is találta, amit keresett.
Malcomess, Mrs. I. 16A kabin
Malcomess, Miss T. 17A kabin
Malcomess, Miss M. 17A kabin
 Blaine tehát a terv szerint útnak indította családját. Centaine
megállapodásuknak megfelelően színét sem látta a pólóbajnokság
befejezése óta, most azonban mégis belopakodott az első osztály
valamennyi dohányzójába és szalonjába, hogy legalább egy
pillanatra találkozhasson vele.
De sehol sem találta és rájött, hogy minden bizonnyal Isabella
lakosztályában lehet. Kettejük bizalmas együttlétének még a
gondolata is agyába kergette a vért. Tehetetlen kétségbeesésében már
az is eszébe jutott, hogy felmegy a csónakfedélzetre, megkeresi a
16A kabint és egyszerűen rájuk nyit, azzal az ürüggyel, hogy
Isabellától jött elbúcsúzni – pedig csupán azt akarta megakadályozni,
hogy akár egyetlen utolsó percre is kettesben maradhassanak.
Ehelyett azonban fegyelmezetten üldögélt a nagy szalonban és nézte,
amint Mr. Davenport egyik gint a másik után dönti magába. Közben
barátságosan mosolygott, nyájas fejbólintással üdvözölte az
ismerősöket és semmiségekről csevegett azokkal a barátokkal, akik
elegánsan kiöltözve parádéztak fel s alá a szalonokban, hogy
mindenkit lássanak és őket is lássa mindenki.
Keserű elégtétellel konstatálta a személyére irányuló kitüntető
figyelmet, a mindenünnen záporozó üdvözletek túláradó melegségét.
A napnál is világosabb volt, hogy a pólóbajnokság lélegzetelállító
külsőségeivel megtette a hatást és lecsendesítette a szorult anyagi
helyzetéről szóló mendemondákat. Egyelőre semmiféle olyan pletyka
nem kapott szárnyra, amely árthatott volna becsületének és az iránta
táplált bizalomnak.
De tudta, hogy mindez hamarosan megváltozik és a gondolat már
előre felbőszítette. Dühében szándékosan megpróbálta vérig sérteni a
város egyik gazdag hölgyét, aki köztudottan arra áhítozott, hogy
házát a felső körök társadalmi életének központjává tegye. Centaine
mindenki füle hallatára nyersen visszautasította a asszony
alázatosságtól csöpögő meghívását és magában kaján örömmel
nyugtázta, hogy a szerencsétlen nemhogy megsértődött volna, de
még a korábbinál is nagyobb tisztelettel néz fel rá. Mialatt azonban
rutinosan játszotta e komplikált társasjátékot, elnézett a körben állók
feje felett és szakadatlanul Blaine-t kereste.
Az óceánjáró kürtje utolsó figyelmeztetésként felbődült, a
stewardok pedig makulátlan fehér egyenruhájukban végigsiettek a
vendégek között és mindenkit udvariasan figyelmeztettek. – A hajó
tizenöt perc múlva indul. Kérjük mindazokat, akik nem utaznak
velünk, szíveskedjenek haladéktalanul elhagyni a fedélzetet.
Centaine felállt, kezet rázott Mr. Davenporttal és csatlakozott a
meredek hajóhídon át lefelé igyekvő menethez. Lenn a rakparton ő is
beállt a kedélyesen tolongó sokadalomba és égnek emelt arccal
fürkészte a hajó felmagasodó oldalát, hátha felismeri Isabellát vagy a
lányokat a korlát mögött álló utasok között.
A délkeleti szél szárnyára kapta a fedélzetekről leszórt tarka kis
papírzászlócskákat és tovasodorta őket rakpart fölé, ahol kinyújtott
kezek sokasága igyekezett elkapni őket. Sorra eloldották a köteleket,
melyek mint megannyi vékony köldökzsinór kötötték össze a
hatalmas hajót a szárazfölddel – és Centaine akkor pillantotta meg
Blaine nagyobbik lányát. Ebből a távolságból Tara meglepően
csinosnak és érettnek tűnt sötét ruhájában, divatosan rövidre nyírt
bubifrizurájával. Húga ott állt mellette, fejét kidugta a korlát rácsai
közt és egy rózsaszín zsebkendővel lelkesen integetett valakinek a
rakparton.
Centaine kezével ernyőt formált a szeme fölé és így végre-
valahára meglátta a tolókocsiban ülő alakot a két lány mögött.
Isabella arca árnyékban volt és Centaine-nek hirtelen az az érzése
támadt, hogy saját közelgő tragédiájának előhírnökét látja, akit
valami gonosz, baljóslatú hatalom azért küldött, hogy megkeserítse
az életét és elvegye tőle a boldogságát.
– Istenem, ha legalább gyűlöletes volna – suttogta maga elé.
Tekintetével követte az irányt, amerre a két gyerek integetett és
furakodva elindult a tömegben.
Azután végre megpillantotta azt, akit keresett. Az egyik hatalmas
portáldaru guruló alapzatán állt. Fehér tropikál öltönyt viselt,
ezredesi uniformisának kék-zöld csíkos nyakkendőjével. Széles
karimájú panamakalapját magasra emelve integetett leányainak. A
szél homlokába sodorta sötét haját, nagy, szabályos fogai vakító
fehéren villantak ki napbarnította arcának sötét mahagóni hátteréből.
Centaine visszahúzódott a tömegbe, ahonnét észrevétlenül
szemmel tarthatta.
 – Ő az egyetlen kincsem, amit nem veszítek el. – A gondolat
megvigasztalta. – Ő még mindig az enyém lesz, akkor is, ha
Weltevredent és a H'ani bányát már elvették tőlem – biztatta magát,
ám ekkor váratlanul iszonyú kétség rohanta meg. – Valóban így van?
– Kétségbeesve próbálta bezárni tudatának kapuit, de a kétely
alattomosan beszivárgott a réseken. – Engem szeret vajon, vagy csak
azt, ami vagyok? – gyötrődött. – Szeretni fog-e majd akkor is,
amikor már csak egy átlagos nő leszek, vagyon nélkül, társadalmi
rang nélkül, minden nélkül, csak egy gyerekkel, aki egy másik
férfitól van? – A szörnyű gyanú sötétségbe borította agyát, és
valóságos fizikai rosszullét fogta el. Mikor pedig meglátta, hogy
Blaine szája elé emeli az ujjait és csókot dob a tolókocsiban ülő
sápadt, csonttá aszott nőalak felé, a féltékenység egy forgószél
erejével tört rá. Nem tudta levenni szemét a férfi arcáról, csak nézte
gyötrődve, milyen szeretetteljes aggodalommal néz távozó felesége
után. Erőt vett rajta a teljes kisemmizettség és a feleslegesség érzete.
Az óceánjáró és a rakpart között nőttön-nőtt a távolság. A
sétafedélzeten a zenekar rázendített az „Isten óvjon, míg újra látjuk
egymást” kezdetű tengerészdalra. A színes zászlócskák pörögve-
forogva hullottak alá a kikötő sötét vizébe, akárcsak Centaine álmai
és reményei. A hajókürtök búcsúzóul még egyszer fájdalmasan
felüvöltöttek, és a révkalauzok pöfögve rajzottak elő, hogy a
hullámtörő gát szűk bejáratán át kivontassák a gigászi testet a nyílt
vízre. Azután a nagy fehér hajó immár saját erejéből elindult és egyre
növekvő sebességgel szelte a habokat. Orra előtt magas hullámtaréj
emelkedett fel, amint méltóságteljesen északnyugatnak fordulva
elhagyta a Robben-szigetet.
Centaine körül lassan oszladozni kezdett a tömeg és néhány perc
múlva egyedül maradt a rakparton. Blaine még mindig odafenn állt a
daru kocsiján. Panamakalapját napellenzőként maga elé tartva
kémlelte a tengert, hogy még egy pillantást vethessen a távolodó
hajóra. Széles száján most nyoma sem volt a szokásos kedves
mosolynak, a nevetésnek. Centaine sejtette, milyen rettenetes súllyal
nehezedhet most rá a szomorúság és önkéntelenül osztozott vele
ebben is. A férfi bánata elkeveredett benne saját nyomasztó
kételyével és a kettőt együtt olyan elviselhetetlennek érezte, hogy
szeretett volna sarkon fordulni és elrohanni. Ekkor azonban Blaine
hirtelen leengedte arca elől a kalapot és lenézett rá. Centaine gyötrő
bűntudatot érzett, amiért kifigyelte őt ebben a magányos és
kiszolgáltatott pillanatában. A férfi arckifejezésében is volt valami,
aminek nem tudott a mélyére hatolni. Neheztelés volt talán, vagy
valami annál is rosszabb? Sohasem derült ki, mert a pillanat
tovaszállt, Blaine pedig hatalmas termetét meghazudtoló
könnyedséggel a földre ugrott és lassan odasétált hozzá a daru
árnyékába. Kalapját ismét a fejére tette és mélyen az arcába húzta.
Centaine nem láthatta a szemét és amint a férfi megállt előtte, olyan
félelmet érzett, mint még soha.
– Mikor lehetünk kettesben? – kérdezte Blaine halkan. – Mert én
már egy percig sem bírom ki nélküled.
A félelem, a kétely egy pillanat alatt szertefoszlott és Centaine
olyan könnyednek, olyan vidámnak érezte magát, mint utoljára
lánykorában. Szinte beleszédült a boldogságba.
– Szeret – dalolta a szíve. – És mindig szeretni is fog.

A nagy csukott autón, amellyel James Barry Munnik Hertzog

tábornok megérkezett Weltevredenbe, nem volt semmiféle
megkülönböztető jelzés, amely utasának magas állására utalt volna.
A tábornokot régi fegyverbarátság fűzte Jan Cristian Smutshoz. A
dél-afrikai háború idején mindketten kimagasló érdemeket szereztek
az angolok elleni harcban és mindketten részt vettek a konfliktust
lezáró vereenigingi béketárgyalásokon. Utána együtt teljesítettek
szolgálatot a nemzetgyűlésben, mely a Dél-afrikai Unió
megalakulásához vezetett és tagjai lettek a Louis Botha nevével
fémjelzett kormány első kabinetjének.
Azóta útjaik szétváltak. Hertzog látóköre erősen beszűkült, amit
ékesen bizonyított az általa meghirdetett „Dél-Afrika
mindenekfelett” doktrína. Jan Smuts ezenközben nemzetközi
államférfivá nőtte ki magát. Ő lett a Brit Nemzetközösség
megálmodója és kulcsszerepet játszott a Népszövetség létrejöttében.
Hertzog harcos afrikaner volt, aki az afrikaanst az angollal
egyenrangú, hivatalos nyelvvé tette. Meghirdette a „Két Áramlat”
politikáját, melynek keretében élesen szembeszállt saját népének egy
nagyobb dél-afrikai államalakulatba történő beolvasztása ellen. 1931-
ben sikerült rákényszerítenie Angliát, hogy a Westminster
Statútumban ismerje el a birodalom domíniumainak egyenjogúságát
és a Nemzetközösségből való kiváláshoz való jogukat.
Magas, szikár alakja és zord arckifejezése szinte félelmetessé
tette, amint döngő léptekkel bemasírozott a weltevredeni kastély
könyvtárszobájába, amelyet Centaine meghatározatlan időre
rendelkezésükre bocsátott a tárgyalásokhoz. Jan Smuts felemelkedett
a zöld posztóval borított hosszú asztal mögül és elindult, hogy
üdvözölje.
– Nos! – horkant fel Hertzog, amint kezet ráztak. – Lehet, hogy
mégsem lesz annyi időnk tárgyalni és manőverezgetni, mint
reméltük.
Smuts egy pillantást vetett az asztal felé, ahol ott ült két
bizalmasa és jelöltje, Blaine Malcomess és Deneys Reitz. Egyikük
sem szólt egy szót sem, amíg Hertzog és kísérője, Nicolaas Havenga,
a nacionalista párti pénzügyminiszter helyet nem foglaltak az asztal
másik oldalán. Havenga annak idején tizenhét esztendősen Hertzog
titkáraként vett részt az angolok elleni kommandóakciókban, és azóta
elválaszthatatlanok voltak. Hertzog nacionalista pártjának 1924-es
hatalomra kerülése óta megszakítás nélkül tagja volt a kabinetnek.
– Biztonságban vagyunk itt? – kérdezte és gyanakvó
pillantásokkal méregette a könyvtárszoba nehéz, rézveretes
mahagóni ajtóit. Tekintete körbejárt a stukkódíszes mennyezetig érő
polcokon, melyeken ott sorakoztak Centaine marokenbőr kötésű,
dombornyomású arany címerrel díszített könyvei.
– Teljes biztonságban – nyugtatta meg Smuts. – Itt nyíltan
beszélhetünk, a legcsekélyebb veszélye sincs annak, hogy bárki is
meghallja, amit mondunk. Ezért személyes garanciát vállalok.
Havenga a főnökére pillantott, mintha onnét remélt volna további
biztosítékokat, majd amint a miniszterelnök jóváhagyólag bólintott,
láthatóan vonakodva bár, de beszélni kezdett.
– Tielman Roos lemondott a Fellebbviteli Bíróság elnöki tisztéről
– jelentette be és hátradőlt a székében. Nem volt szükség rá, hogy
részletekbe bocsátkozzék. Tielman Roos az ország egyik
legismertebb és legszínesebb politikusi egyénisége volt. A
köztudatban az „Észak Oroszlánja” néven szerepelt és Hertzog egyik
leghűségesebb támogatójaként tartották számon. Mikor a
nacionalisták hatalomra jutottak, igazságügy-miniszter és
miniszterelnök-helyettes lett belőle. Nyilvánvalónak látszott, hogy ő
lesz Hertzog utóda és szellemi örököse. Ám közbeszólt hanyatló
egészsége, valamint a nézeteltérések, amelyek a miniszterelnök és
közte robbantak ki Dél-Afrikának az aranyalapon történő
elszámoláshoz való csökönyös ragaszkodása miatt. Ekkor úgy
döntött, hogy visszavonul a politikától és elfogadta a Legfelsőbb
Bíróság Fellebbviteli Bíróságának elnöki kinevezését.
– Az egészsége? – kérdezte Smuts.
– Nem. Az aranyalap – válaszolta komoran Havenga. – Az a
szándéka, hogy fellép azok ellen, akik még ragaszkodnak közülünk
az aranyalap fenntartásához.
– Óriási személyes befolyása van – kiáltott fel Blaine.
– Nem hagyhatjuk, hogy kételyeket ébresszen a politikánkkal
kapcsolatosan – bólogatott Hertzog egyetértően. Egy ilyen értelmű
nyilatkozat Roos szájából a jelen helyzetben végzetes lenne. Nekünk
kell elsőként megállapodásra jutnunk az arannyal kapcsolatos közös
politikánkról. Olyan helyzetbe kell kerülnünk, amelyből tetszés
szerint ellenezhetjük az álláspontját, vagy ugyanazt mondhatjuk, amit
ő, de úgy tüntetve fel, mintha mi már rég ezt akartuk volna. Életbe
vágóan fontos, hogy most egységfrontba tudjunk tömörülni – mondta
és egyenesen Smutsra nézett.
– Egyetértek – felelte Smuts. – Nem járathatjuk le az új koalíciót,
még mielőtt egyáltalán megalakítottuk volna.
– Ez válsághelyzet – vetette közbe Havenga. – Eszerint kell
kezelnünk. Megismertetne bennünket az álláspontjával, Ou Baas?
- Az álláspontomat mindannyian ismerik – mondta Smuts. –
Emlékezhetnek, én már akkor sürgettem önöket, hogy kövessék
Anglia példáját, mikor az letért az aranyalapról. Nem kívánom ezt
most az orruk alá dörgölni, de az álláspontom azóta sem változott.
– Mégis megkérem, sorolja fel még egyszer az indokait, Ou
Baas.
- Annak idején előre megjósoltam, hogy a dél-afrikai aranyból
készült fontot rövid úton fel fogják váltani a sterlingezüstből vert
pénzérmék. Azt mondtam, a rossz pénz mindig kiszorítja a jó pénzt
és igazam is lett. Megtörtént. – Smuts mindezt egyszerű és
tárgyilagos hangnemben adta elő. A két férfi az asztal túlsó oldalán
kényelmetlenül feszengeni kezdett. – Az ebből származó
tőkeveszteség tönkretette az iparunkat és a munkásaink tízezrei
kerültek az utcára, hogy tovább növeljék a munkanélküliek tömegét
– folytatta a tábornok.
– Magában Angliában is milliók vannak munka nélkül – szögezte
le ingerülten Havenga.
– De nálunk ez a kitartó makacsság csak még tovább
súlyosbította a munkanélküliséget – vágott vissza Smuts. –
Veszélybe sodorta az aranybányászatunkat. Drasztikusan letörte a
gyémántjaink és a gyapjúnk világpiaci árát. Elmélyítette a
depressziót erre a tragikus szintre, ahol most vagyunk.
– És feltéve, hogy most, a huszonnegyedik órában mi is letérünk
az aranyalapról, mi haszna származik ebből az országnak?
– Az első és egyelőre legfontosabb hatása az lenne, hogy
újjáélesztené az aranybányászatunkat. A dél-afrikai font árfolyama
lezuhan, paritásba kerül a sterlinggel és pontosan ez az, aminek
minél gyorsabban be kell következnie, mert ez azt jelenti, hogy a
bányák hét fontot kapnak egy uncia aranyért, szemben a jelenlegi
néggyel. Vagyis majdnem a dupláját. Azokat a bányákat, amelyeket
bezártak, újranyitják. A többit bővítik. Új bányákat tárnak fel,
munkalehetőséget biztosítva fehérek és feketék tízezreinek és a tőke
elkezd majd visszaáramlani az országba. Ez lesz a fordulópont. Ismét
elindulhatunk a prosperitás felé vezető úton.
Érvek és ellenérvek röpködtek ide-oda a hosszú asztal két oldala
között. Blaine és Reitz teljes erejükből támogatták az öreg
tábornokot és a szemközt ülő két férfi lassanként meghátrált
okfejtésük kérlelhetetlen logikája előtt. Végül kevéssel déli
tizenkettő után Barry Hertzog váratlanul megszólalt.
– Vigyáznunk kell az időzítéssel. A tőzsdén el fog szabadulni a
pokol. Karácsonyig már csak három üzletkötési nap van.
Tőzsdezárásig semminek sem szabad kiszivárognia. – A
könyvtárszobában szinte tapinthatóvá vált a légkör. Hertzog
bejelentésével Blaine már tudta, hogy Smuts megnyerte a csatát. Még
mielőtt a tőzsdék újból megnyitnák kapuikat az új évben, Dél-Afrika
letér az aranyalapról. Elöntötte a siker mámorító érzése. Létrejött
tehát az új koalíció és úgy tűnt, már első döntésével sikerült határt
szabnia az ország elnyúló gazdasági vajúdásának. A távolban ismét
megcsillant a prosperitáshoz való visszatérés reménye.
– Még mindig elég befolyásom van Tielman fölött, rá tudom
venni, hogy csak akkor jelentse be a hírt, ha az árutőzsdék már
bezártak. – Hertzog még mindig beszélt, de most már csak a
részletekben kellett megállapodniuk. Azon az estén, miután
Weltevreden fehér oromzatainak tövében kezet rázott a többiekkel és
elindult a tölgyek alatt parkoló Fordja felé, Blaine-t az életre szóló
elhivatottság érzete töltötte el.
Ez volt az, ami mindig is a politikai aréna felé vonzotta – ez a
tudat, hogy segíthet megváltoztatni a világot. Mert Blaine számára a
hatalom végső célja az volt, hogy segítségével, mint egy csillogó
karddal, harcba szállhasson a hazáját és népét sanyargató démonok
ellen.
– Most magam is a történelem részévé váltam – gondolta
magában büszkén, miközben a kis konvoj utolsó tagjaként kihajtott a
weltevredeni kastélypark kapujának méltóságteljes kőoszlopai
között.
Szántszándékkal maga elé engedte a miniszterelnök autóját és az
utána haladó Plymoutht, amelyet Deneys Reitz vezetett. Megvárta,
míg a két kocsi eltűnik a Wynberg Hill felé vezető szerpentin
kanyarulatában, azután lehúzódott az út szélére, leállította a motort és
várt néhány percig. Bele-belenézett a visszapillantó tükörbe, és
miután végleg meggyőződött róla, hogy senki sem figyeli, ismét
beindította a motort és visszafordult.
Közvetlenül azelőtt, hogy elérte volna a park kapuját,
lekanyarodott az országútról és a Weltevredent megkerülő
mellékúton hajtott tovább. Néhány perc múlva már ismét Centaine
birtokán járt. Az egyik bekötőúton át érkezett vissza, ahol a kastély
épülettömbje és a fenyőfaültetvények eltakarták a kíváncsi tekintetek
elől.
A Fordot leállította a fák között, kiszállt, óvatosan elindult az
ösvényen, majd hirtelen futásnak eredt, amint a lenyugvó nap
fényében megpillantotta a hófehérre meszelt falú kunyhót. Pontosan
olyan volt, amilyennek Centaine leírta.
Megállt az ajtóban. Centaine nem vette észre, hogy ott áll
mögötte. A nyitott kandalló előtt térdelt, és a füstölgő lángokat fújta,
amelyek lassan emelkedtek egyre feljebb az illatos fenyőgallyak
közül. Blaine néhány pillanatig szótlanul nézte, örömét lelte benne,
hogy figyelheti az asszonyt, anélkül, hogy az tudna róla. Centaine
levetette a cipőjét, az alkonyi napsugarak megvilágították puha,
rózsaszín sarkát, karcsú bokáját, a sok lovaglástól és sétától izmossá
edződött lábikráit. Térdein kétoldalt egy-egy gödröcske látszott.
Blaine eddig még sosem vette észre ezeket a gödröcskéket és a
látványtól most valahogy furcsa megindultság vett rajta erőt. Ehhez
hasonló mélységes gyöngédséget korábban csak a saját lányai iránt
érzett. Halkan megköszörülte a torkát.
Centaine megfordult és amint megpillantotta őt, talpra ugrott. –
Már azt hittem, nem is jössz. – Odaszaladt hozzá és boldogságtól
csillogó szemmel felé nyújtotta az arcát. Mikor ajkuk hosszú percek
múlva szétvált, kutató pillantást vetett a férfi arcára.
– Fáradt vagy – szólalt meg.
– Hosszú volt ez a nap – válaszolta Blaine.
– Gyere – mondta Centaine, azzal kézen fogva odavezette a
kandalló mellett álló karosszékhez. Mielőtt azonban hagyta volna
leülni, gyöngéden lehúzta válláról a zakót és lábujjhegyre ágaskodva
meglazította a nyakkendőjét.
– Ezt mindig is én szerettem volna csinálni helyetted – mormolta.
Beakasztotta a zakót a kis sárgás szekrénybe, azután a szoba közepén
álló asztalhoz ment, whiskyt töltött egy széles pohárba, szódát
spriccelt hozzá a szifonból és odavitte a férfinak.
– Jó lesz így? – kérdezte aggodalmasan. Blaine belekortyolt az
italba és bólintott.
– Maga a tökély. – Most nézett csak alaposabban körül a
kunyhóban. Körös-körül hatalmas virágcsokrok álltak a vázákban, a
makulátlan padlón és az egyszerű, masszív bútorokon friss viaszréteg
csillogott.
– Nagyon szép itt – mondta.
– Egész nap dolgoztam, hogy minden készen legyen, mire
megjössz – pillantott fel Centaine a doboz fölül, amelyből épp most
emelt ki egy manillaszivart. – Azelőtt Anna lakott itt, míg férjhez
nem ment Sir Garryhez – tette hozzá. – Azóta senki sem használta.
Ide senki sem jön. Mostantól ez lesz a mi kis fészkünk, Blaine. –
Átnyújtotta a szivart, majd meggyújtott egy vékony viaszgyertyát, és
odatartotta a férfi elé. Megvárta, míg a szivar egyenletesen égni kezd,
azután ledobta a földre az egyik kis bőrpárnát és leült Blaine
lábaihoz. Kinyújtott karjait összekulcsolta a térde körül és a lángok
fényénél nézte kedvese arcát.
– Meddig tudsz maradni? – kérdezte.
– Hát... – nézett rá Blaine töprengő arccal. – Meddig akarod,
hogy maradjak? Egy óra hosszat? Kettőt? Vagy még annál is tovább?
– Centaine élvetegen megvonaglott és szorosan összezárta a térdeit.
– Egész éjszakára – suttogta mohón. – Egy egész gyönyörűséges
éjszakára!
Felállt és elővette a kosarat, amelyet a kastély konyhájából hozott
le. Hideg rosztbifet és pulykasültet ettek, hozzá a weltevredeni
szőlőskertek legjobb borait itták. Utána Centaine leszemelgetett egy
fürt aranysárga Hanepoort szőlőt és egyesével dugdosta a szemeket a
férfi szájába, minden falatot egy-egy csókkal tetézve meg.
– Finom ez a szőlő – mondta mosolyogva Blaine –, de a csókok
jobban ízlenek.
– Hál' Istennek egyiknek sem vagyunk szűkében, uram –
biztosította Centaine.
Kávét forralt a tűz fölött, amelyet a kandalló előtt szőnyegre
kuporodva ittak meg, egymáshoz bújva és a lángokat bámulva.
Mindketten némaságba burkolóztak. Blaine ujja hegyével cirógatta
Centaine selymes sötét haját és finom pihékkel borított tarkóját, majd
keze lassan útnak indult lefelé az asszony gerincén. A karcsú test
enyhén megremegett és Centaine felegyenesedett.
– Hová mégy? – kérdezte Blaine.
– Szívd el a szivarodat – felelte az asszony. – Aztán gyere utánam
és majd meglátod.
Mikor kevéssel utána belépett a szűk kis hálószobába, ott találta
az alacsony ágy közepén ülve. Még sohasem látta Centaine-t
hálóruhában. Halvány citromsárga szatén hálóing volt rajta, nyakán
és csuklóján leheletfinomságú elefántcsontfehér csipkedíszítéssel,
amely mintha világított volna a gyertyafényben.
– Gyönyörű vagy – szólalt meg.
– Te teszel azzá – válaszolta Centaine komoly arccal és mindkét
karját kitárta felé.
Ezen az éjszakán korábbi együttléteik kapkodó hevületével
ellentétben szeretkezésük kimért, lassú, szinte ünnepélyes volt.
Centaine most jött csak rá, milyen alaposan ismeri már Blaine a
testét, annak minden különleges apró kívánságát. Óvatos, nyugodt
gyengédséggel elégítette ki valamennyit és Centaine teljes
bizalommal adta át magát. Utolsó halvány fenntartásai is
szertefoszlottak és saját énjének küszöbét átlépve fogadta testébe a
férfit. Ebben a maradéktalan egyesülésben mintha még a vérük is
összekeveredett volna, még Blaine pulzusa is az ő szívdobbanásaihoz
látszott igazodni. Tüdeje beszívta a férfi lélegzetét, agyában az ő
gondolatai villantak fel és mintha az ő fülével hallotta volna saját
szavait.
– Szeretlek, drágám... Istenem, mennyire szeretlek.
És Blaine hangja mintha az ő torkából felelt volna. – Szeretlek...
szeretlek.
És nem volt már Blaine és nem volt már Centaine. Egyek voltak.

Blaine ébredt fel elsőként. Kinn a kunyhó ablaka alatt madarak

daloltak a tacomabokrok narancsszínű virágai között, a napfény
pedig egy szűk hasadékot találva a függönyön, hosszú, ragyogó
aranykardot döfött ágyuk fölé a levegőbe.
Lassan, nagyon óvatosan elfordította fejét a párnán és nézte az
alvó asszony arcát. Centaine álmában kilökte maga alól a párnát,
arcát a matrachoz szorította, fél karjával átölelte a férfi mellkasát.
Csukott szemhéjainak áttetsző bőrén keresztül kirajzolódott a
hajszálerek finom kékes szövevénye. Olyan egyenletesen és
nyugodtan lélegzett, hogy szinte észre sem lehetett venni. Blaine-t
egy pillanatra szinte már hatalmába kerítette a rémület, ám ekkor a
behunyt szemek körül gondterhelt kis ráncok jelentek meg és a
félelem átadta helyét az aggódó együttérzésnek. Most vette csak
észre a hajszálvékony kis szarkalábakat, amelyeket az elmúlt
hónapok feszültsége és ezernyi gondja vésett az asszony szeme és
szája köré.
– Szegény drágám – formálta ajka hangtalanul a szavakat és az
elmúlt éjszaka varázslatos hangulata mindinkább tovatűnt. A nyers
valóság úgy mosta el, mint a vad hullámok a fövény finom homokját.
– Szegény bátor kicsikém. – Utoljára apja temetésén, a nyitott sír
fölött állva érzett ekkora gyötrelmet. – Bárcsak tehetnék érted
valamit, hogy segítsek neked most, amikor bajban vagy. – Amint ezt
kimondta, egy gondolat derengett fel benne, amitől maga is úgy
megrémült, hogy önkéntelenül összerezzent. Centaine álmában
megérezte a mozdulatot és a másik oldalára fordult. Szeme sarkában
egy pillanatra ismét megjelentek a ráncok, érthetetlenül motyogott
valamit, azután megnyugodott.
Blaine mozdulatlanná dermedve feküdt mellette. Minden izma
görcsösen megfeszült, ajkába harapott, kezei ökölbe szorultak.
Rémülettel vegyes harag kerítette hatalmába, amiért egyáltalán
hagyta megfogamzani agyában az ötletet. Tágra nyílt szemmel
bámulta a ragyogó kis fényfoltot a szemközti falon, de valójában
nem is látta. Ott feküdt, akár egy eretnek a kínpadon – egy minden
képzeletet felülmúlóan iszonyú kísértés kínpadján.
– Becsület... becsület és kötelesség... – harsogtak a szavak
agyának egyik felében. Halkan felnyögött és kétségbeesve igyekezett
lecsendesíteni azt a másik hangot, amely a túlsó oldalról üvöltötte
ugyanolyan ádáz dühvel – szerelem!
Itt feküdt mellette ez a csodálatos asszony, aki nem szabott árat
szerelméért. Semmit sem kötött feltételekhez, nem próbált alkudozni,
csak adott, egyszerűen és magától értetődően, anélkül, hogy bármit is
kért volna viszonzásul. Ahelyett, hogy követelésekkel állt volna elő,
inkább felmentette őt minden kötelezettség alól – hiszen ő
ragaszkodott hozzá, hogy senki se szenvedje meg kettejük
boldogságát. Teljes önzetlenséggel halmozta el őt szerelmének
ajándékaival, nem kérve cserébe sem ígéreteket, sem biztosítékokat.
Ő pedig nem is ajánlott semmit – nem is tehette, hisz eddig a
pillanatig nem is tudott volna mit felajánlani.
Másfelől viszont ott volt az a nagyszerű és jóságos öregember,
aki a legcsekélyebb kételkedés nélkül bizalmába avatta őt. Becsület
és kötelesség az egyik oldalon – szerelem a másikon. Ezúttal nem
volt menekvés a lelkiismeret ostorcsapásai elől. Mit tegyen?
Melyiküket árulja el? A férfit, akit tisztel, vagy a nőt, akit szeret?
Egy pillanatig sem bírt tovább fekve maradni. Lélegzet-visszafojtva
felemelte a takarót. Centaine szemhéjai megrebbentek, halk,
nyögdécselésszerű hangot hallatott, majd az eddiginél is mélyebben
aludt tovább.
A fürdőszobába érve Blaine egy vadonatúj borotvakészletet és
egy fogkefét talált a polcon. A gondoskodásnak ez az újabb apró jele
még sötétebb kétségbeesésbe hajszolta. Kínzó gyötrelmek közepette
borotválkozott meg és öltözött fel.
Lábujjhegyen visszaosont a hálószobába és megállt az ágy
mellett.
– Most elmehetnék – gondolta. – Soha nem tudná meg, hogy
elárultam. – Hirtelen maga is elcsodálkozott, miért éppen ezt a szót
választotta. Valóban árulás az, ha érintetlenül megőrzi a becsületét és
teljesíti a kötelességét? Hirtelen elhatározással félresöpörte agyából a
gondolatot és döntött.
Lehajolt és gyöngéden megérintette az alvó asszony arcát. A
csukott szemhéjak felpattantak. Centaine felnézett rá, tágra nyílt
szemében réveteg pillantás ült. Egy másodperc múlva azonban
magához tért és álmos elégedettséggel elmosolyodott.
– Hány óra van, drágám? – mormolta álmosan.
– Centaine, ébren vagy?
Felelet helyett felült az ágyon és ijedten felkiáltott. – Jaj Blaine!
Te már fel is öltöztél... ilyen hamar!
– Centaine, figyelj rám – vágott közbe a férfi. – Ez nagyon
fontos. Figyelsz?
Az asszony zavartan bólogatott. Pislogva kiűzte szeméből az
álom utolsó maradványait, majd ünnepélyes arccal nézett a férfira.
– Centaine, letérünk az aranyalapról – mondta ki Blaine. Hangját
megérdesítette az önutálat és a lelkifurdalás. – A tegnapi nappal
határozták el, Ou Baas és Barry Hertzog. Az újévi tőzsdenyitáskor
már nem aranyvalutában számolunk.
Centaine öt teljes másodpercen keresztül értetlenül meredt rá.
Mikor végre felfogta a szavak jelentőségét, egy pillanatra boldogan
felcsillant a szeme, majd a tűz lassan újra kihunyt.
– Úristen, drágám, mibe kerülhetett neked, hogy ezt elmondd –
szólalt meg és hangja remegett az együttérzéstől. Azonnal
megértette, hogy kedvese a becsületét áldozta fel érte. – Most már
tudom, mennyire szeretsz, Blaine. Most már elhiszem.
Blaine még mindig mereven bámult rá. Centaine még sohasem
látta az arcán ezt a kifejezést. Mintha gyűlölte volna azért, amit tett.
Az asszony nem bírta tovább elviselni ezt a tekintetet. Feltérdelt a
szétdúlt ágy közepén és könyörögve nyújtotta ki karját a férfi felé.
– Nem fogom felhasználni, amit elmondtál... – kezdte, de Blaine
a bűntudattól elgyötört arccal rávicsorgott.
– Tehát egy rakás szarért hozattad meg velem ezt az áldozatot.
– Blaine, ne gyűlölj engem ezért – könyörgött Centaine és a férfi
arcán elhalványult a düh.
– Gyűlölni téged? – kérdezte szomorúan. – Nem, Centaine, arra
sohasem volnék képes. – Azzal sarkon fordult és merev léptekkel
kiment a szobából.
Szeretett volna utánarohanni, megpróbálni megvigasztalni, de
tudta, hogy erre e pillanatban még a legodaadóbb szerelmével sem
volna képes. Ösztönösen megérezte, hogy akár a sebzett oroszlánnak,
most Blaine-nek is magányra van szüksége. Ott térdelt az ágy
közepén és hallgatta, amint a férfi súlyos léptei lassan elenyésznek az
ültetvényen át vezető ösvényen.

Centaine az íróasztal mögött ült weltevredeni dolgozószobájában.

Egyedül volt és feszült pillantásokkal nézte az asztal közepén álló,
elefántcsontból készült, sárgaréz díszes telefonkészüléket.
Félt. Olyasmit szándékozott tenni, amivel egy csapásra
kiszolgáltathatta magát a társadalom és a törvényszék ítéletének.
Magányos, veszélyekkel teli utazásra készült egy ismeretlen
tartományba, és tisztában volt vele, milyen könnyen megeshet, hogy
az út végén közmegvetés és börtön várja.
Az első csöngetésre összerezzent és riadtan meredt a készülékre.
A telefon azonban újból megcsörrent. Centaine mély lélegzetet vett
és felemelte a kagylót.
– Mrs. Courtney, itt a kért hívás Rabkin és Swaleshez – közölte a
titkára. – Mr. Swales van a vonalban.
– Köszönöm, Nigel. – Szavai tompán, színtelenül kongtak.
Gyorsan megköszörülte a torkát.
– Mrs. Courtney – ismerte fel Swales hangját. Swales a
tőzsdeügynökség két alapító tagja közül az idősebbik volt, Centaine
már korábban is tárgyalt vele néhányszor. – Engedje meg, hogy az
ünnepek előtt kifejezzem szívből jövő jókívánságaimat.
– Köszönöm, Mr. Swales – válaszolta Centaine száraz, üzletszerű
tónusban. – Mr. Swales, egy vásárlásra szeretnék megbízást adni
önnek. Szeretném, ha még a mai tőzsdezárás előtt nyélbe ütnék.
– Természetesen – biztosította Swales készségesen. – Máris
lebonyolítjuk a dolgot.
– Kérem, vásároljanak a lehető legelőnyösebb áron ötszázezer
darab East Rand Proprietary Mines részvényt – mondta Centaine. A
vonal túlsó végén halálos csend lett.
– Ötszázezret, Mrs. Courtney – ismételte meg Swales végre-
valahára. – Az ERPM-részvények huszonkettő haton állnak. Az
majdnem hatszázezer font...
– Pontosan – hagyta rá Centaine.
– Mrs. Courtney... – Swales bátortalanul elhallgatott.
– Van valami gond, Mr. Swales?
– Nem, dehogy. Semmi a világon. Csak kicsit meglepett, ennyi az
egész. Csak a rendelés nagysága miatt, tudja. Máris intézkedem.
– Amint kézhez kapom az értesítést a vételi szerződésről, máris
küldöm a csekket a teljes összegről – mondta Centaine, majd
pillanatnyi szünet után jeges hangon hozzátette. – Persze ha
biztosítékot kíván, máris küldök előleget. – Visszafojtott lélegzettel
várt. Tudta, hogy egy vasat sem tud előteremteni, nemhogy azt az
összeget, amit Swales biztosítékként jogosult kérni.
– De kedves Mrs. Courtney! – jajdult fel megnyugtatóan Mr.
Swales. – Remélem, nem gondolja, hogy mi... őszintén bocsánatáért
esedezem, ha valami olyasmit találtam mondani, amiből arra a
következtetésre juthatott, hogy mi netán megkérdőjelezzük az ön
fizetőképességét. Sietségre abszolúte semmi szükség. A szerződésről
szóló értesítést a szokásos módon postázzuk. A Rabkin és Swales
cégnél önnek mindig van hitele. Remélem, legkésőbb holnap
reggelre vissza tudom önnek igazolni az üzletkötést. Mint bizonyára
tudja, holnap van az utolsó tőzsdei nap a karácsonyi szünet előtt.
Centaine-nek úgy remegett a keze, hogy alig bírta helyére tenni a
kagylót.
– Mit tettem? – suttogta maga elé és már tudta is a választ. A
csalás bűntettét követte el, amelyért a törvény értelmében
maximálisan tízesztendei börtönbüntetésre ítélhették. Szerződést
kötött egy olyan kölcsönre, amelynek visszafizetésére semmiféle
komoly kilátása nem volt. Tönkrement és ennek tudatában további
félmillió fontra vállalt kötelezettséget. Hirtelen rátört a lelkifurdalás
és már nyúlt is a telefon után, hogy visszavonja a megrendelést, ám
még mielőtt a keze odaért volna, a készülék újból csörögni kezdett.
– Mrs. Courtney, Mr. Anderson van a vonalban a Hawkes és
Gilestől.
– Kérem, kapcsolja, Nigel – utasította a titkárt, és meglepetéssel
tapasztalta, hogy már meg sem remeg a hangja, amint közönyösen
beleszól a kagylóba. – Mr. Anderson, egy vásárlásra szeretnék
megbízást adni önnek.
Déli tizenkettőig hét különböző brókercéget hívott fel
Johannesburgban, és öt és fél millió értékű aranybányarészvény
vásárlására adott megbízást. Akkor az idegei felmondták a
szolgálatot.
– Nigel, legyen szíves törölje a két maradék hívást – mondta
hűvösen, majd szája elé szorított kézzel rohant a folyosó végén lévő
fürdőszoba felé.
Éppen idejében ért oda. Térdre vetette magát a fehér porcelán
vécécsésze előtt és perceken át vastag sugárban hányt. Görcsösen
rázkódva, öklendezve okádta ki magából a rémületet, a szégyent és a
bűntudatot, míg végül teljesen kiürült a gyomra, csak a mellkasa és a
torka égett, mintha sav marta volna ki.

A karácsony Shasa gyermekkora óta mindig különleges alkalom

volt mindkettejük számára, ezen a reggelen azonban Centaine mégis
borús hangulatban ébredt.
Felkelés után úgy, ahogy voltak, pizsamában, hálóingben adták át
egymásnak ajándékaikat Centaine szobájában. Shasa egy különleges
üdvözlőkártyát festett anyja számára, amelyet lepréselt
vadvirágokkal díszített. Ajándékul Francois Mauriac legújabb
kötetét, a Viperafészket adta neki. A könyv előzéklapjára a
következőt írta:

Bármi történjék is, mi megmaradunk

egymásnak
Shasa

Centaine egy pilótasisakot ajándékozott neki, a hozzávaló

békaszemszerű pilótaszemüveggel. Shasa álmélkodva nézett rá,
hiszen mindeddig mereven ellenezte a repüléssel kapcsolatos terveit.
– Igen, chéri, ha meg akarsz tanulni repülni, én nem ellenzem.
– De mama, megengedhetjük ezt magunknak? Már úgy értem,
tudod...
– Ezt csak bízd énrám.
– Nem, mama – rázta meg a fejét Shasa. – Nem vagyok már
gyerek. Mostantól fogva segíteni akarok neked. Semmit sem akarok,
ami még jobban megnehezíti a dolgodat... a dolgunkat.
Centaine odaszaladt hozzá, szenvedélyesen megölelte, az arcát
szorosan az arcához szorította, hogy ne vegye észre a szemében
csillogó könnyeket.
– Mi a sivatag gyermekei vagyunk, édesem – suttogta. – Ezt is túl
fogjuk élni.
Az órák múltával azonban egyre jobb kedve kerekedett és a nap
hátralevő részében újra teljes átéléssel játszotta Weltevreden
úrnőjének szerepét. Leereszkedő szívélyességgel fogadta a számtalan
látogató jókívánságait, könnyed természetességgel kínálgatta őket a
szokásos sherryvel meg a hozzávaló aprósüteménnyel. Tökéletesen
mímelt lelkesedéssel fogadta és adta át az ajándékokat, nevetett,
tréfálkozott és mindenkit elbűvölt. Olykor a személyzettel való
sürgős megbeszélnivalók ürügyén néhány percre magukra hagyta
őket és bezárkózott elfüggönyözött dolgozószobájának tükörborítású
falai közé, hogy leküzdje az újra meg újra rátörő sötét hangulatot, a
kételyeket és a szörnyű előérzeteket. Shasa, úgy tűnt, megértette a
helyzetet és egy felnőtt ember megfontoltságával állt helyt anyja
helyett, pedig Centaine korábban sohasem kérte ilyesmire.
Néhány perccel dél előtt azonban az egyik vendég olyan híreket
hozott, amelyek hallatán Centaine rövid időre megfeledkezett saját
balsejtelméről. Canon Birt tisztelendő, a Bishop's Kollégium
igazgatója néhány percre félrevonta anyát és fiát.
– Mrs. Courtney – kezdte ünnepélyesen –, ön is jól tudja, milyen
hírnevet szerzett az ifjú Shasa iskolánkban. Fájdalom, a következő
tanév lesz az utolsó, amelyet körünkben tölt. Mindannyian őszintén
hiányolni fogjuk őt. Mindazonáltal biztosra veszem, hogy nem
okozok önnek meglepetést, ha elmondom, hogy az új tanévre őt
javasoltam az iskolatanács élére és választásomat az igazgatói
testület is maradéktalanul támogatta.
– Jaj, mama, ne a diri előtt – suttogta Shasa kínos zavarában,
amint anyja túláradó örömmel magához ölelte, ám Centaine rá sem
hederített és kétfelől arcon csókolta. Shasa az anyai szeretet ilyetén
megnyilvánulását többnyire csak „francia gyerekesség”-nek titulálta
és mindig igyekezett úgy tenni, mintha mélységesen lenézné.
– De ez még nem minden, Mrs. Courtney – folytatta a tisztelendő
sugárzó arccal. – Az igazgatótanács tagjai felkértek, tolmácsoljam
azon tiszteletteljes óhajukat, hogy ön is csatlakozzék hozzájuk. Ön
lesz az első nő... bocsánat, az első hölgy, aki valaha is helyet
foglalhat a testületben.
Centaine már azon volt, hogy igent mond, ám ekkor lelki szemei
előtt, akár a hóhér bárdjának árnyéka, ismét átsuhant a közelgő
pénzügyi katasztrófa előérzete és elbizonytalanodott.
– Tudom, hogy nagyon elfoglalt... – kezdte unszolni a tisztelendő.
– Nem, dehogyis – nyugtatta meg Centaine. – Biztosíthatom,
hogy ha módomban áll, boldogan eleget teszek a felkérésnek.
Miután az utolsó vendég is szedte a sátorfáját, Centaine a család
és a legszűkebb baráti társaság élén végre levonulhatott a pólópályára
és sor kerülhetett a hagyományos weltevredeni karácsonyi ünnepség
következő aktusára.
Odalent már felsorakozott a birtok színesbőrűekből álló
cselédségének apraja-nagyja. Férfiak és nők, apró gyerekek és öreg
szülék, hűséges, kiöregedett szolgák, akiknek Centaine öregségükre
nyugdíjat biztosított és sokan mások, akiket így vagy amúgy
támogatott. Mindannyian legszebb vasárnapi ruhájukat öltötték
magukra, a színek és stílusok csodálatos kavalkádját alkotva. A
kislányok hajába tarka szalagokat kötöttek és évente erre az egy
alkalomra a kisfiúk lábára is cipőt húztak.
A hegedűsökből, harmonikásokból és bendzsósokból álló házi
zenekar lelkes tussal üdvözölte Centaine-t, majd felhangzott az
afrikai lélek mélységeiből feltörő lágy, dallamos ének. Centaine
mindegyiküknek átadta ajándékát a szokásos karácsonyi
pénzjutalmat tartalmazó boríték kíséretében. Néhány öregasszony a
sokévi hűséges szolgálat adta rangtól és az alkalomtól felbátorodva,
megölelte úrnőjét. Centaine, akit amúgy is megviselt a
bizonytalanság, a szeretet eme spontán megnyilvánulása láttán ismét
sírva fakadt, aminek az lett az eredménye, hogy néhány pillanaton
belül az összes nő szívet tépő zokogásban tört ki.
A vidámnak induló ünnepség egyre inkább halottsiratásra kezdett
emlékeztetni. Shasa izgatottan integetett a zenekarnak, hogy
játsszanak már valami élénkebb melódiát. A zenészek rövid
tanakodás után rázendítettek az „Alabamá”-ra, arra a régi Cape
Malay-i dalra, amely azoknak a kalózoknak állít emléket, akik 1863.
augusztus 5-én Tabel Baynél elfogták a Sea Bride nevű fregattot.

Ott jön az Alabama.

Daar kom die Alabama...

Shasa ezek után személyesen felügyelte az első hordó csapra

veretesét. A weltevredeni szőlőskertek édes leve csakhamar elűzte a
könnyeket és mindenkinek virágos jókedve kerekedett.
Mire a nyársra húzott birka is puhulni kezdett és az olvadt zsír
sercegve csöpögött le a parázsra, a második hordó is csapra került. A
tánc viharos lendülete alábbhagyott és a fiatalabb párok csendesen
elillantak a szőlőskertek irányába. Centaine összegyűjtötte a kastély
lakóit és magukra hagyták a mulatozókat.
A Huguenot szőlőskert mellett elhaladva a kőfal mögül izgatott
vihorászás és évődő dulakodás hangjai ütötték meg a fülüket. – Nem
hinném, hogy Weltevreden belátható időn belül szűkében lesz a
munkás kezeknek – jegyezte meg derűs önelégültséggel Sir Garry. –
Úgy hallom, jól haladnak a vetési munkálatok.
– Maga is ugyanolyan szégyentelen, mint azok – fújt Anna
dühösen, de ő is nyomban viháncolni kezdett, amint hites ura
bizalmasan megcsipkedte vastag derekát és a fülébe súgott valamit.
Az intim közjáték hallatán Centaine szívébe belehasított a
magányosság hideg acélja. Eszébe jutott Blaine és megint sírni
szeretett volna. Shasa azonban mintha megérezte volna fájdalmát,
kézen fogta és számtalan sületlen viccének egyikével sikeresen
megnevettette.
A családi vacsora szintén részét alkotta Weltevreden karácsonyi
hagyományainak. Evés előtt Shasa hangosan felolvasott az
Újtestamentumból – hatesztendős kora óta minden karácsonykor rá
hárult ez a feladat. Ezután ő és Centaine kiosztották a fa alatt
tornyosuló ajándékhalmot. A szalont betöltötte a selyempapír
zizegése és az elragadtatott „óóóh...”-k és „áááh...”-k.
A menü pulykasültből, bélszínszeletből és mindennek
megkoronázásaként egy hatalmas, ínycsiklandozó karácsonyi
pudingból állt. Ebben az esztendőben is Shasa volt a szerencsés, aki
porciójában megtalálta az arany sovereignt. Sejtelme sem volt róla,
hogy Centaine az, aki a tálalásnál évről évre gondosan az ő adagjába
csempészi az érmét.
Mikor a vacsora végeztével jóllakottan és elnehezült
szemhéjakkal nyugovóra tértek, ki-ki a maga külön hálószobájába,
Centaine kisurrant a dolgozószoba franciaablakán és rohant az
ültetvényen át, egyenest az elhagyatott kunyhó felé.
Blaine a szoba közepén állt, ő pedig odaszaladt hozzá és a
karjaiba vetette magát. – Minden karácsonykor együtt kellene
lennünk, azonkívül az év összes többi napján – suttogta.
A férfi egy csókkal elhallgattatta, Centaine pedig csendben
korholta magát ostobaságáért. Mikor végre szétvált az ajkuk, kissé
elhúzódott és boldogan rámosolygott Blaine-re. – Sajnos nem tudtam
becsomagolni a karácsonyi ajándékodat szólalt meg. – Olyan
lehetetlen formája van és a szalag is leesne róla. Kénytelen leszel au
naturel átvenni.
– Hol van? – kérdezte kíváncsian a férfi.
– Kövessen, uram, azonnal átveheti – felelte Centaine, és elindult
a hálószoba felé.
– Nohát – jelentette ki Blaine egy kicsivel később –, ez a
legszebb ajándék, amit valakitől valaha is kaptam és ráadásul még
roppant hasznos is!

Újév napján nem jelentek meg az újságok, Centaine azonban

minden órában meghallgatta a híreket a rádióban. A rövid
összefoglalókban azonban nem esett szó sem az aranyalapról, sem
egyéb politikai tárgyú kérdésről. Blaine elérhetetlen volt, egész
napját igénybe vették az időközi parlamenti választásokkal meg a
gardensi képviselői jelölésével kapcsolatos találkozók és tárgyalások.
Shasa az egyik szomszédos birtokon vendégeskedett. Centaine
egyedül maradt félelmeivel és kételyeivel.
Éjfél utánig olvasott, majd sokáig nyitott szemmel feküdt a
sötétben. Mikor végre sikerült elaludnia, lidérces álmok gyötörték,
gyakorta fel-felriadt.
Jóval hajnal előtt azután végképp felhagyott a pihenésre irányuló
meddő próbálkozással. Felöltözött, lovaglónadrágot, csizmát húzott
és magára húzta báránybőr kabátját. Felnyergelte kedvenc csődörét
és a csillagtalan éjszakában elindult az öt mérföldnyire lévő
claremonti vasútállomásra, hogy ott várja be az első Cape Town-i
vonatot.
A peronon álldogálva várt, amíg a vaskos újságkötegeket
kidobálták a postavagonból a betonrampára, és a kis fekete
újságkihordó fiúk odaszaladtak értük. Hangos nevetés és terefere
közepette osztották el maguk között a csomagokat. Centaine egy
ezüstshillinget nyomott egyikük markába. A gyerek hatalmasat
füttyentett örömében, mikor az ismeretlen hölgy egy kézmozdulattal
elhárította a visszajáró aprót.
Halálos izgalomban hajtogatta szét a lapot. Amint elolvasta a fél
oldalt betöltő szalagcímet, remegni kezdtek a lábai.

DÉL-AFRIKA LETÉR AZ ARANYALAPRÓL

ÚJ ARANYKOR AZ ARANYBÁNYÁKBAN

Kapkodva átfutotta a hasábokat, de alig volt képes felfogni a

szavak értelmét. Szédelegve ült a nyeregben, miközben a völgyön
keresztül ügetett vissza Weltevreden felé. Csak akkor derengett fel
előtte a dolog teljes jelentősége, mikor átlovagolt a kastélypark
kapujának díszes kőoszlopai között. Weltevreden még mindig az övé
volt és most már az övé is marad mindörökre. Felállt a kengyelben,
vad diadalordítást hallatott, majd megsarkantyúzta lovát és
szélsebesen végigvágtatott az úton. Átugratott a szőlőskert
kőkerítésén és végigszáguldott a sorok között.
A csődört az istállóban hagyta és futva tette meg az utat a
kastélyig. Úgy érezte, azonnal beszélnie kell valakivel – magában
sóvárogva kívánta, bárcsak Blaine lehetne az. Sir Garryt azonban
már az ebédlőben találta – mindig ő volt az első a reggelinél.
– Hallottad már a nagy újságot, drágám? – kiáltott fel izgatottan,
amint Centaine belépett az ajtón. – A hatórás hírekben mondta be a
rádió. Letértünk az aranyalapról! Hertzog mégiscsak megcsinálta!
Istenemre, az biztos, hogy ma néhányan borzasztóan
meggazdagodtak, néhányan pedig teljesen tönkrementek! Akik
megtartották az aranybányarészvényeiket, azoknak megduplázódik
vagy megháromszorozódik a pénzük! De mi van veled, drágám,
valami baj van?
Centaine leroskadt a székébe az asztal végén.
– Nem, nem – rázta meg a fejét hevesen. – Semmi baj, most már
semmi. Minden csodálatos, nagyszerű, fantasztikus.

Blaine ebédidőben telefonált Weltevredenbe. Ez volt az első eset,

hogy felhívta Centaine-t. Hangja fátyolosan, idegenül csengett a
recsegő vonalban. Nem mutatkozott be, csak annyit mondott: – Ötkor
a kunyhóban.
– Igen, ott leszek – felelte Centaine. Többet is szeretett volna még
mondani, de a vonal egy kattanással megszakadt.
Délután már egy órával a megbeszélt idő előtt a kunyhóban volt.
Friss virágot tett a vázákba, tiszta, ropogósra vasalt ágyneműt húzott,
az asztalra odakészített egy jégbe hűtött Bollinger pezsgőt és így
fogadta a szobába belépő férfit.
– Nincs szó, amellyel megfelelően kifejezhetném a hálámat –
mondta.
 – Pontosan így is akartam, Centaine – válaszolta Blaine
komolyan. – Nem kellenek szavak! Soha többé nem beszélünk erről.
Igyekezni fogok meggyőzni magam, hogy az egész dolog meg sem
történt. Csak az a kérésem, hogy ígérd meg, többé említést sem teszel
róla, amíg csak élünk és szeretjük egymást.
– Erre ünnepélyesen becsületszavamat adom – szólt Centaine,
azután hirtelen kitört belőle az örömteli megkönnyebbülés és
kacagva csókolta szájon a férfit. – Nem bontanád ki a pezsgőt? –
kérdezte és amikor Blaine átnyújtotta neki a habzó italt, saját iménti
szavait ismételte el pohárköszöntőként.
– Igyunk arra, hogy amíg csak élünk, szeretjük egymást.

A johannesburgi tőzsde január másodikán nyitott újra, de az első

órákban alig történt üzletkötés, mert a földszintet a szó szoros
értelmében csatatérré változtatták az egymást letaposó, ordítozó
brókerek. Délre azonban kissé megnyugodtak a kedélyek és a piac
lassanként belerázódott az új kerékvágásba.
Centaine-t elsőként Swales hívta fel a Rabkin és Swales cégtől.
Élénk és izgatott volt a hangja, akárcsak maga a tőzsde.
– Mrs. Courtney, drágaságom – harsogta a kagylóba és Centaine
a körülményekre való tekintettel, ezúttal szó nélkül hagyta a
bizalmas megszólítást. – Legeslegdrágább Mrs. Courtney, az ön
időzítése a csodával volt határos. Mint tudja, sajnos nem tudtuk teljes
egészében teljesíteni a megrendelését. Csak négyszáz-negyvenezer
ERPM-részvényt tudtunk felvásárolni, darabját átlagban huszonöt
shillingért. Az ön megrendelésének nagysága miatt az árak kettő
hattal feljebb mentek. Viszont... – és Centaine szinte látta, amint Mr.
Swales nagy levegőt vesz, mielőtt bejelentené az örömhírt – viszont
örömmel jelenthetem, hogy ma reggel az ERPMrészvények eladási
ára már ötvenöt shilling volt és tovább emelkedik. Szerintem a hét
végére eléri a hatvan shillinget.
– Adja el őket – utasította tárgyilagos hangon Centaine és
hallotta, amint a vonal túlsó végén az ügynök levegő után kapkod.
– Ha megengedi, hogy adjak egy jó tanácsot...
– Adja el őket – vágott közbe türelmetlenül. – Adja el mind egy
szálig – azzal letette a kagylót. Kinézett az ablakon és magában
megpróbálta kiszámolni a profitot, de még mielőtt a végeredményhez
ért volna, ismét megcsörrent a telefon. Jöttek sorban a hívások és
egyik diadalittas jelentés a másikat követte. Azután egy windhoeki
hívást kapcsoltak. Centaine azonnal felismerte a hangot.
– Dr. Twentyman-Jones! De örülök, hogy hallom.
– Hát Mrs. Courtney, ez aztán a pech – mondta sötéten a mérnök.
– A H'ani bánya ismét nyereséges lesz, akármilyen szűkmarkú kvótát
engedélyezett is számunkra a De Beers.
– Bizony, megfordult a szerencse kereke – lelkesedett Centaine. –
Kinn vagyunk az erdőből.
– Hosszú az út a pohártól a szádig – bölcselkedett borongósan
Twentyman-Jones, majd a közhelyet újabb közhellyel tetézve,
hozzátette. – Ne igyunk előre a medve bőrére, Mrs. Courtney.
– Dr. Twentyman-Jones, imádom magát – kacagta boldogan
Centaine, majd a döbbent csend hallatán gyorsan hozzátette. – Amint
el tudok innét szabadulni, azonnal megyek. Rengeteg dolgunk lesz.
Letette a kagylót és lement, hogy megkeresse Shasát. Az
istállónál találta. Elmélyült beszélgetésbe merült két néger
lovászával, miközben a pólócsizmáját és a nyergét fényesítgette.
– Cheri, bemegyek Cape Townba. Elkísérsz?
– Mi a csudáért teszel meg ekkora utat, mama?
– Meglepetés.
Ez volt a varázsszó, amely mint mindig, most is azonnal hatott.
Shasa szó nélkül odadobta Ábelnek a csizmát és talpra ugrott.
Anyja virágos hangulata hamarosan rá is átragadt és mindketten
önfeledten kacagva sétáltak be a Porters Motors Strand Street-i
autószalonjába. Az üzletvezető futva jött elő üvegkalitkájából, hogy
üdvözölje őket.
– Mrs. Courtney, ezer éve nem láttuk. Engedjék meg, hogy
boldog és eredményekben gazdag új esztendőt kívánjak.
– Mindkét vonatkozásban elég jól indul – mosolygott Centaine. –
És ha már a boldogságnál tartunk, Mr. Tims, mikorra tudják
szállítani az új Daimleremet?
– Sárga színben természetesen?
– És fekete szegélyekkel természetesen!
– És persze a szokásos extrákkal – a toalettasztallal, a
bárszekrénnyel?
– Mindennel, ami csak belefér, Mr. Tims.
– Máris táviratozom a londoni irodánknak. Mondjuk, legyen négy
hónap, Mrs. Courtney?
– Mondjuk, legyen inkább három hónap, Mr. Tims.
Shasa alig bírta türtőztetni magát, amíg kiértek az üzletből.
– Mama, te megbolondultál? – fordult szembe anyjával. – Hiszen
koldusok vagyunk!
– Nos chéri, ha már így van, legalább kolduljunk stílszerűen és a
rangunkhoz méltóan – válaszolta mosolyogva Centaine.
– Most meg hová megyünk?
– A postára.
A táviratfeladási pultnál Centaine lefirkantott egy üzenetet a
Sotheby's részére a Bond Streetre.

Eladási szándékomat visszavontam. Stop. Kérek minden

előkészületet leállítani.

Aztán elindultak ebédelni a Mount Nelson Hotelbe.

Blaine megígérte neki, hogy találkozik vele, amint el tud

szabadulni a tervezett új koalíciós kabinet üléséről. Megtartotta a
szavát és mire visszaérkeztek, már ott várt rá a kunyhó melletti
fenyvesben. Centaine kitárt karral futott felé, de a férfi arckifejezése
láttán egyből lelohadt a öröme.
– Mi baj van, Blaine? – kérdezte aggodalmasan.
– Sétáljunk egyet, Centaine. Egész nap a négy fal közt ültem.
Felkapaszkodtak a birtok mögött magasodó Karbonkelberg
lejtőin. A hegytetőre érve letelepedtek egy kidőlt fatörzsre és
gyönyörködtek a naplementében. Fenséges látvány volt.
– Ez volt a legvarázslatosabb part, amelyet valaha is felfedeztünk
Föld körüli hajózásunk során... – idézte Centaine szándékosan
pontatlanul Vasco da Gama hajónaplóját, remélve, hogy Blaine
kiigazítja, az azonban egy szót sem szólt.
– Blaine, mondd el – faggatta és gyengéden megszorította a
karját. A férfi ekkor felé fordította az arcát.
 – Isabella – mondta szomorúan.
– Hírt kaptál felőle? – kérdezte Centaine. Jó kedve immár
nyomtalanul eltűnt.
– Az orvosok nem tudnak segíteni rajta. A következő
postahajóval indul haza Southamptonból.
A néma csendben a nap lebukott az ezüstös tengerbe és a világ
sötétbe borult – akárcsak Centaine lelke.
– Milyen ironikus – suttogta. – A te jóvoltodból a világon
mindent megkaphatok, kivéve azt az egyet, amire a leginkább
vágyom – téged, szerelmem.

Az asszonyok fából készült mozsaraikban durva szemű fehér

lisztté zúzták a friss kölesmagot és megtöltötték vele az egyik
bőrzsákot.
Swart Hendrick felkapta a zsákot és elindult, nyomában öccsével,
Mosesszel. Az újhold világánál elhagyták a kraalt, és néma csendben
felkapaszkodtak a fákkal benőtt szurdokba. Hendrick őrt állt, mialatt
Moses felmászott az elhagyatott bagolyfészekhez és lehozta a barna
kartonpapír-csomagocskákat.
Továbbmentek a szurdokban, amíg biztosra nem vették, hogy a
faluból már senki sem láthatja meg őket, de még itt is jókora
kőtömbökkel vették körül a gallyakból rakott kis tábortüzet.
Hendrick feltépte a csomagokat és a csillogó köveket egy kis,
lopótökből kivájt ivóedénybe zúdította, miközben Moses egy másik
hasonló edényben puha kását kevert a köleslisztből és némi vízből.
Hendrick ezután nagy gonddal elégette a barna papírdarabokat, a
hamut porrá törte egy karóval és szétkotorta a földön. Mikor
elkészült, fejével intett öccsének, Moses pedig kiborította a tésztát a
parázs fölé. Amint a kovásztalan lepény dagadni kezdett, Hendrick
egyenként belenyomkodta a gyémántokat.
Miközben a lepény egyre domborúbbra dagadt és egyre inkább
megszilárdult, Moses gyászos ábrázattal mormolt magában. Úgy
hangzott, mint valami ráolvasás. – Halált hozó kövek. Sohasem
fogjuk örömünket lelni bennetek. A fehér ember túlságosan is szeret
titeket, pedig pusztulás és téboly árad belőletek.
Hendrick nem figyelt rá. Tenyerével időről időre utánaformálta a
sülő kenyereket és a füsttől hunyorogva, titokzatosan mosolygott
maga elé. Mikor a kenyerek alsó fele már ropogós barnára sült, sorra
megfordította őket és megvárta, míg teljesen átsülnek. Akkor levette
őket a tűzről és az egészet félretette hűlni. Végül az összesét
visszarakosgatta a bőr zsákba és csendben visszalopóztak a békésen
szendergő faluba.
Kora reggel indultak útnak. Az asszonyok jajveszékelve és
szomorú búcsúdalokat énekelve kísérték el őket az út első
mérföldjén. Mikor végül elmaradtak mögülük, egyikük sem nézett
vissza. Szegényes motyójukat fejükön egyensúlyozva, lassan
gyalogoltak tovább az alacsonyan húzódó látóhatár felé. Igyekeztek
nem gondolni az iménti jelenetre, amelyhez hasonlók ezrével
játszódtak le nap mint nap a déli szubkontinens kis falvaiban.
Napokkal később, még mindig gyalogszerrel, megérkeztek a
toborzóállomásra. Valójában az egész csak egy egyetlen helyiségből
álló aprócska vegyeskereskedés volt, amely magányosan állt egy
elhagyatott útkereszteződésnél a sivatag szélén. A fehér boltos azzal
igyekezett valamelyest fellendíteni a siralmas üzletmenetet, hogy
állatbőröket vásárolt a környező nomád törzsektől és olcsó
munkaerőt toborzott a „Wenela” részére.
A Wenela elnevezés a Witwatersrand Native Labour Association
nevének rövidítése volt. Ez a mindenütt jelen lévő szervezet Afrika
vadonjainak legeldugottabb zugaiba is kinyújtotta csápjait. A
basutoföldi Sárkány-hegység csúcsaitól a Zambézi és a Csobe
mocsárvidékéig, a Kalahári sivatagtól Nyaszaföld fennsíkjainak
esőerdőiig mindenhonnét toborozták a munkaképes fekete férfiakat.
A toborzóállomásoktól induló vékony kis emberpatakok előbb
találkoztak és folyócskákká duzzadva folytatták útjukat, hogy végül
hömpölygő, kiapadhatatlan folyamként zúduljanak tovább Transvaal
felé, Witvatersrand mesés gazdagságú aranylelőhelyeire.
A kereskedő közönyös pillantással mérte végig a két új
jelentkezőt, amint azok némán megálltak előtte. Semmitmondó
arckifejezés, üres tekintet – a fekete afrikaiak számára ez jelentette az
egyetlen biztos védekezést a fehér ember jelenlétében.
– Neve? – kérdezte a kereskedő.
– Henry Tabaka – válaszolta Hendrick. Azért választotta ezt a
nevet, hogy fény ne derüljön a Moseshez fűződő rokoni kapcsolatára
és hogy még véletlenül se hozhassák összefüggésbe Lothar De La
Reyvel és a gyémántrablással.
– Neve? – nézett a kereskedő Mosesre.
– Moses Gama – felelte a kérdezett, mély torokhangon ejtve a
„G” betűt.
– Dolgoztatok már bányában? Beszéltek angolul?
– Igen, Basie – válaszoltak alázatosan. A kereskedő szélesen
elvigyorodott.
– Jól van! Remek! Mire hazajöttök Goldiból, gazdag emberek
lesztek. Lesz sok feleség. Sok jó kis töftöfölés, he? – És arcán
perverz vigyorral mindkettőjüknek átadott egy-egy zöld színű
Wenela-kártyát, a hozzá tartozó autóbuszjegyek kíséretében. – A
busz nemsokára itt lesz. Várjatok odakinn – utasította őket és a
következő pillanatban már nem is érdekelték. Végtére is megkereste
a fejenkénti egy guinea toborzási díjat – jó pénz volt, könnyen is jött
–, és ezzel az ügy részéről be is volt fejezve.
Ezt követően negyvennyolc órán át várakoztak a bádogtetős
kalyiba oldalában álló csenevész tövisbokor alatt, mire a poros
országúton kékes füstöt okádva és csörömpölve feltűnt a vasúthoz
vivő rozoga busz.
A sofőr néhány pillanatra megállt, amíg felhajigálták
nyomorúságos poggyászukat az edényekkel, dobozokkal, batyukkal,
összekötözött lábú kecskékkel és ketrecbe zárt szárnyasokkal már
amúgy is telezsúfolt tetőcsomagtartókra. Aztán maguk is beszálltak a
tömött kocsiba és helyet szorítottak maguknak a kemény fapadok
egyikén. A busz hangos böffenéssel elindult és zötykölődve folytatta
útját a kietlen pusztaságon át. Az egymás mellett szorongó utasok
fekete tömege egy emberként üldögélt a padlókon, amint a járművük
vadul ide-oda ugrándozva haladt a hepehupás úton.
Két nap múlva a busz megállt Windhoek külvárosában, a Wenela
begyűjtőtelepének szögesdrót kapuja előtt és az utasok legtöbbje
leszállt. A zömmel fiatal férfiakból álló sokaság tanácstalanul
álldogált, míg meg nem jelent egy hatalmas termetű fekete felügyelő.
Inge ujján a hivatalos személynek kijáró rézjelvény díszelgett, egyik
kezében hosszú korbácsot tartott és valamennyiüket beterelte a
kapun.
A fehér telepvezető az irodaépület verandáján üldögélt. Csizmába
bújtatott lábát magasra emelve a falnak támasztotta, könyökénél az
asztalon egy üveg német világos sör állt és kalapjával legyezgette
magát. A fekete óriás egyesével penderítette elébe az újoncokat
szemrevételezésre. Csupán egyet talált közülük alkalmatlannak, egy
szánalmas, ösztövér kis vakarcsot, akinek már ahhoz is alig volt
ereje, hogy felvonszolja magát a veranda lépcsőjén.
– Ennek a rohadéknak már olyan lehet a tüdeje a tébétől, akár a
szita – vetette oda két korty sör között. – Szabaduljatok meg tőle
sürgősen. Küldjétek vissza oda, ahonnét jött.
Mikor azonban Hendrick lépett eléje, felegyenesedett ültében és
letette az üveget.
– Mi a neved, fiú? – kérdezte.
– Tabaka.
– Ha, szóval beszélsz angolul – a telepvezető szeme összeszűkült.
Egy pillantással ki tudta szúrni a bajkeverőket, ez volt a feladata. A
szemükről tudta megmondani – az ilyenek szemében mindig
fellobbant az intelligencia és az agresszivitás szikrája. De
megismerte őket a járásukról, a válltartásukról is. Azonnal tudta,
hogy ezzel a kevély, mogorva fekete óriással még nagy bajok
lesznek.
– Meggyűlt a bajod a rendőrséggel, fiú? – kérdezte. – Elcsórtad
valakinek a jószágát? Megölted a testvéredet... vagy toszogattad a
feleségét, mi?
Hendrick közönyösen bámult rá.
– No felelj, fiú.
– Nem.
– Ha velem beszélsz, Baas-nak szólítasz, megértetted?
– Igen, Baas – felelte óvatosan Hendrick, a telepvezető pedig
kinyitotta az asztalon heverő rendőrségi dossziét és lassan
módszeresen lapozgatni kezdte. Hirtelen felpillantott és egyenesen
Hendrick arcába bámult. Arra számított, hogy elcsípheti a bűntudat
vagy a félelem valami apró jelét. Hendrick azonban ismét visszabújt
kifejezéstelen, nyugodt és kifürkészhetetlen afrikai arcának maszkja
mögé.
 – Jézus Mária, a szaguktól is undorodom – fakadt ki a telepvezető
és visszadobta a dossziét az asztalra. – Vigyétek el őket – ripakodott
rá a fekete felügyelőre, azzal felkapta a sörösüvegét és beviharzott az
irodába.
– Több eszed is lehetne már, testvérem – súgta oda Moses a
bátyjának, miközben futólépésben hajtották őket a szalmatetős
barakkok sora felé. – Ha egy kiéhezett fehér hiénával találkozol, ne
dugd a kezedet a szájába. – Hendrick nem felelt.
Szerencséjük volt, a kontingens már csaknem betelt. Háromszáz
fekete bőrű férfi gyűlt már össze a szögesdrót mögött sorakozó
barakkokban. Néhányan már tíz napja vesztegeltek itt és lassan
elérkezett az idő, hogy elindítsák őket útjuk következő szakaszára,
így Hendrick és Moses legalább nem kényszerült elviselni egy újabb
végeláthatatlan várakozást. Aznap éjjel három vasúti kocsit toltak a
tábor mellett húzódó vágányra. A felügyelők már pirkadat előtt
felverték őket álmukból.
– Szedjétek össze a cókmókotokat! – kiáltoztak. – Shayile! Itt az
idő! Már vár a gőzös, hogy elvigyen benneteket Goldiba, az
aranylelőhelyre.
Ismét sorokba rendeződtek és következett a névsorolvasás. Aki a
nevét hallotta, jelentkezett, azután mindnyájukat beterelték a
várakozó kocsikba.
Itt ismét egy fehér ember felügyelete alá kerültek. Magas,
napbarnította férfi volt, khakiszínű ingének ujját magasan felgyűrte
hatalmas bicepszén, szőke haja rendezetlen fürtökben lógott ki
formájavesztett fekete kalapja alól, amelyet mélyen a homlokába
húzva viselt. Széles, lapos szláv arca volt, dohányfüsttől megbarnult,
összevissza meredező fogai és fátyolos kék szeme. Szünet nélkül
mosolygott az idióták szelíd, bávatag mosolyával és hangos
szortyogó hang kíséretében szívogatta egyik odvas hátsó fogát. Egyik
kezében bikacsököt szorongatott, amely szíjjal volt a csuklójához
kötözve. Időnként minden szemmel látható ok nélkül megsuhintotta a
korbács kúpos végét, és rávágott vele az éppen elhaladó ember
mezítelen lábára. Az egész inkább csak a közöny és a megvetés
megnyilvánulása volt, mintsem szándékos gonoszság, de bár az
ütések pillekönnyedségűek voltak, úgy csíptek, akár a lódarázs
fullánkja. Az áldozat felszisszent, nagyot ugrott, és meglepő
fürgeséggel iszkolt fel a létrán a kocsi belsejébe.
Mikor meglátta a hozzá hasonlóan óriás termetű Hendricket, ajka
visszahúzódott romlott fogairól, és szélesen elvigyorodott. A
táborvezető már jó előre megmutatta neki a hatalmas ovambót.
– Ez egy veszélyes alak – figyelmeztette. – Tartsd rajta a szemed.
Ne hagyd elkanászodni. – A felügyelő máris megfogadta a tanácsot
és ezúttal keményen marokra fogta a korbács nyelét, amint
megcélozta Hendrick térdhajlatában az érzékeny bőrt.
– Cha-cha! – parancsolt rá. – Mozogj már! – És a korbács hangos
csattanással tekeredett Hendrick lábszára köré. A fickó láthatólag
nagy szakértelemre tett szert a testi fenyítés terén, mert az ütés nem
sértette fel a bőrt, csak hosszú, sötétvörös hurkát hagyott maga után.
Hendrick megtorpant és mozdulatlanná merevedve megállt. Fél
lába már a létra alsó fokán volt, egyik kezével a kapaszkodót
markolta, a másikkal a batyuját egyensúlyozta a vállán. Lassan
félrefordította a fejét, egészen addig, míg végül egyenesen a
felügyelő szemébe nézett.
– Rajta! – nógatta amaz szelíden és tekintetében most első ízben
felvillant az érdeklődés szikrája. Közben észrevétlenül
megváltoztatta testhelyzetét és laza támadóállásba helyezkedett.
– No rajta! – ismételte meg. Elhatározta, hogy kikészíti ezt a
fekete dögöt, itt a többiek szeme láttára. Öt nap várt rájuk ezekben a
vagonokban – öt végtelenül hosszú, tikkasztó nap, amelynek során
ronggyá nyűvődhettek a legedzettebb idegek is. Szerette már az
elején elkezdeni a megdolgozást, tudván, mennyi gondtól kíméli meg
magát a továbbiakban, ha már itt és most példát statuál. Akkor majd
mindegyik tudni fogja, mi vár a renitenskedőkre – és tapasztalatai azt
mutatták, hogy az efféle bemutatók után soha senki nem is
próbálkozott már semmivel.
– Gyerünk, kaffer – mondta az eddiginél is halkabb, vészjóslóbb
hangon, ezzel is még személyesebbé, még hathatósabbá téve a
sértést. Kimondottan élvezte munkájának ezt a részét és kiváló
képességekről tett benne tanúbizonyságot. Ez a pökhendi rohadék
aligha lesz majd olyan állapotban, hogy utazni tudjon, mire kikerül a
kezei közül. Nem is igen vennék hasznát négy-öt bezúzott bordával
és esetleg egy törött állkapoccsal.
Hendrick azonban gyorsabb volt. Egy ugrással a kocsin termett, a
felügyelő pedig ott maradt a vágány mellett, támadásra készen,
kezében a korbáccsal.
Hendrick villámgyors visszavonulása teljesen készületlenül érte.
Vadul utánavágott a sjambokkal, de jó fél másodperccel elkésett és a
szíj vége sziszegve zúgott el a levegőben.
– Ezzel még nincs vége – kiáltott Hendrick után és Moses, amint
bátyját követve elhaladt előtte, látta szemében a gyilkos tekintetet.
Odafenn feldobták batyuikat a csomagtartó rácsra és leültek a kocsi
teljes hosszában végigfutó kemény fapadra. – Vigyázz – mondta
suttogva Moses. – Utánad fog jönni megint.
Délelőtt a három kocsit átvontatták egy másik vágányra és egy
hosszú teherszerelvény végére kapcsolták őket. Ezután újabb órák
teltek el, míg számos újabb tolatás, ide-oda rángatás és néhány téves
indítás utána a vonat végre kigördült a tábor kerítése mellől, lassan
felzötyögött a hegyoldalon, aztán felgyorsított és elrobogott dél felé.
Késő délután fél órára megálltak egy aprócska állomáson és egy
ételhordó kocsit raktak fel az első kocsira. A két fekete kísérő a fehér
felügyelő árgus pillantásaitól kísérve végigtolta a kocsit a zsúfolt
vagonokon. Minden újoncnak bádogtányért nyomtak a kezébe, benne
fehér kukoricalepénnyel, amelyre egy-egy merőkanálnyi babgulyást
löttyintettek.
Amint Swart Hendrickhez értek, a felügyelő félretolta őket,
kivette az ételt adagoló kísérő kezéből és saját kezűleg merte ki
Hendrick porcióját.
– Vigyáznunk kell erre a kafferra – szólalt meg hangosan, hogy
mindenki hallja. – Azt szeretnénk, ha megerősödne, hogy jól tudjon
dolgozni Goldiban. – Azzal egy extra adag babgulyást kanalazott a
tányérra és Hendrick felé nyújtotta.
– Nesze, kaffer – mondta, ám amint Hendrick az étel után nyúlt,
szántszándékkal a földre ejtette a tányért. A forró gulyás Hendrick
lábára ömlött, a kukoricalepény a földre esett, a felügyelő pedig
elégedett arccal rálépett, és a csizmájával széttaposta a kocsi poros
padlóján. Majd hátrább lépett és egyik kezét az övéről lelógó
furkósbotra téve szélesen elvigyorodott.
 – Hé, te kétbalkezes fekete disznó, csak egy adag jár
mindenkinek. Persze ha te jobb szereted a padlóról felzabálni, a te
dolgod.
Reménykedve várta, hogy Hendrick végre elveszítse a fejét, ám a
hatalmas termetű ovambo lesütött szemmel lehajolt, ujjaival
összekotorta a lepény maradványait, összegyúrta őket és szájába
tömve a gombócokat egykedvűen falatozni kezdett.
A felügyelő arca eltorzult a csalódott dühtől. – Rohadt niggerek,
mindent megzabáltok, még a saját szarotokat is – vicsorgott és
továbbment a kocsi vége felé.
Az ablakokat berácsozták, az ajtókat a kocsi mindkét végén
lezárták és kívülről elreteszelték. A kulcsokat a felügyelő egy
karikán hordta magával az övére akasztva és valahányszor átment a
kocsikon, az ajtókat minden alkalommal gondosan bezárta maga
mögött. Tapasztalatból tudta, hogy sok újonc mindjárt az út elején
nyugtalankodni kezd, elfogja őket a honvágy, az ismeretlentől való
félelem és szökni próbálnak. Néhányan még attól sem riadtak vissza,
hogy kiugráljanak a robogó vonatból. Néhány óránként szemlét
tartott a vagonokban, és aprólékosan megszámolta az embereket,
akár az éjszaka kellős közepén is. Hendricknél minden alkalommal
megállt és szántszándékkal arcába világított az elemlámpájával.
Ezzel a módszerrel éjszakánként többször is felébresztette.
Szemmel láthatólag nem adta fel és fáradhatatlanul provokálta. A
kihívás egyre nyilvánvalóbb volt – most már versenyeztek, melyikük
bírja tovább. Tudta, hogy már nem kell sokáig várnia, látta Hendrick
szemében a vad, erőszakos, zabolátlan természet szikráját és
magában eltökélte, hogy a felszínre hozza, ahol szétzúzhatja,
elpusztíthatja.
– Türelem, testvérem – suttogta bátyja fülébe Moses. – Tartsd
magadban a haragodat. Tápláld és dédelgesd. Hagyd teljesen
kifejlődni, hogy a szolgálatodba állíthasd.
Hendrick napról napra egyre inkább hallgatott öccse tanácsaira.
Moses intelligenciájával, rábeszélőképességével és azzal a rendkívüli
adottságával, hogy mindenkivel megtalálta a megfelelő hangot, el
tudta érni, hogy az emberek odafigyeljenek rá.
Bátyja az elkövetkező napokban tanúja volt, hogyan használja ki
Moses ezeket az istenadta képességeket. Először csak azokkal
elegyedett szóba, akik a közvetlen közelében szorongtak a túlzsúfolt
kocsiban. Elmesélte nekik, milyen is az a hely, ahová igyekeznek,
milyen bánásmódban részesíti őket majd a fehér ember, mit várnak el
tőlük és milyen következményekkel jár, ha újdonsült munkaadóik
csalódnak bennük.
Körös-körül feszült figyelem ült ki a fekete arcokra és hamarosan
a távolabbi padokból is izgatott suttogás hallatszott. – Hangosabban,
Gama. Hadd halljuk mi is.
Moses Gama pedig feljebb emelte tiszta csengésű, lenyűgöző
baritonját, az emberek pedig egyre növekvő tisztelettel hallgatták.
– Sokféle feketével találkoztok majd Goldiban - mondta. Többel,
mint amennyiről valaha is hallottatok. Zulukkal, xosákkal,
ndebelékkel, szvázikkal és nyaszákkal – ötven különböző törzs
fiaival, akik mind különböző nyelvet beszélnek, olyan nyelveket,
amilyeneket még sohasem hallottatok életetekben. Sokan közülük
legalább annyira különböznek tőletek, mint ti a fehér embertől.
Néhányan ősi ellenségei a mi törzsünknek, ezek éberen figyelik majd
minden lépéseteket, hogy mint a hiénák, lecsaphassanak rátok és
széttéphessenek benneteket. Időnként le kell majd szállnotok mélyre
a föld gyomrába, ahol mindig éjszaka van és akkor ki lesztek majd
szolgáltatva ezeknek az embereknek. Csak úgy védekezhettek, ha
körülveszitek magatokat olyanokkal, akikben megbízhattok. Először
is rá kell bíznotok magatokat egy erős vezetőre, egy törzsfőnökre, aki
megvéd benneteket, ti pedig viszonzásképpen engedelmességet és
hűséget fogadtok neki. Az emberek pedig igen hamar rájöttek, hogy
ez az erős vezető Moses Gama kell hogy legyen. Néhány napon belül
vitathatatlanul ő lett a hármas számú kocsi összes utasának
törzsfőnöke és miközben türelmesen válaszolgatott kérdéseikre,
megnyugtatta őket félelmeikben és szorongásaikban, egyenként
felbecsülte személyes értéküket. Kiválasztotta a legrátermettebbeket
és eltávolította maga mellől a nem megfelelőket. Lassanként elkezdte
átrendezni az ülésrendet, maga köré gyűjtötte az újoncok legjavát. A
kiválasztottak maguk is fokozott megbecsülésben részesültek és a
rácsos ablakú vasúti kocsiban hamarosan kialakult egy új elit, amely
mint valami modern pretoriánus gárda, védelmezte és vakon követte
császárát.
Hendrick csak nézte, hogyan manipulálja Moses maga körül az
embereket, hogyan rendeli alá őket saját akaratának és lenyűgöző
személyiségének. Öccse iránt érzett nagyrabecsülése és büszkesége
nőttön-nőtt. Lassanként feladta utolsó fenntartásait is és
leghűségesebb, legodaadóbb, legengedelmesebb követőjévé vált.
Moseshez fűződő bizalmas kapcsolatának köszönhetően
hamarosan őt magát is mélységes tisztelet övezte a vagonban. Az
emberek hamarosan Moses első számú helyetteseként tartották
számon és Hendrick agyában lassanként derengeni kezdett a nagy
felismerés. Rájött, hogy Moses Gamának néhány rövid nap leforgása
alatt sikerült összekovácsolnia egy impi-t, vagyis egy csapat
mindenre elszánt harcost, akik vakon engedelmeskedtek neki. Tette
pedig mindezt az erő vagy a kényszer bármiféle alkalmazása nélkül.
A kocsi mostanra a száz összepréselődött, izzadó emberi test avas
szagától és a primitív latrinafülkéből áradó orrfacsaró bűztől már
olyan volt, akár egy állatokkal telezsúfolt ketrec. Hendrick azonban
mintha nem is érezte volna. Csak ült tulajdon testvérének látnoki
tekintetétől és profetikus szavaitól szinte hipnotizáltan és a feketék
régi nagy vezéreire gondolt, akik ugyanígy emelkedtek fel Afrika
történetének gomolygó ködéből. Először ők is csak egy maroknyi
embert vezettek, azután egy törzset, végül pedig harcosok
végeláthatatlan seregét, amely gyilkolva és fosztogatva száguldott a
kontinenseken át, letarolt pusztaságokat hagyva maga után.
Gondolataiban megjelent Mantatisi, Chaka, Mzilikazi, Shangaan
és Angoni, majd valami hirtelen jött megvilágosodás fényében
mindannyiukat látni vélte a kezdeteknél. Ugyanúgy ültek a messzi
tábortüzek mellett a vadonban egy kis embergyűrű közepén, akárcsak
Moses. Szavaikból mágikus hálót szőttek az emberek köré, rabul
ejtve képzeletüket, lángra gyújtva vágyaikat, álmaikat.
– Itt vagyok valaminek a kezdetén, amit még nem értek –
gondolta magában. – Minden, amit eddig véghezvittem, csak a
kezdet volt, mindaz a harc, gyilkolás, küszködés, amiben részem
volt, csupán felkészítést jelentett. Most itt állok, készen a nagy
erőpróbára, bármi legyen is az és Moses Gama lesz a vezérem, aki
utat mutat nekem. Nem kell, hogy tudjam, hová vezet ez az út – elég,
ha végigmegyek rajta.
És füle mohón itta be öccse szavait. Moses pedig olyan neveket
emlegetett, amelyeket eddig még sohasem hallottak és új,
nyugtalanítóan érdekes eszmékről beszélt.
– Lenin – mondta – nem is emberi lény, hanem egy isten, aki
leszállt a földre. – Ők pedig felvillanyozva hallgatták a mesét egy
távoli országról, messze északon, ahol Lenin, ez az emberisten
egységbe fogta a törzseket, azok pedig az ő vezetésével letaszították
trónjáról a királyt és így maguk is az isteni hatalom részeseivé váltak.
Megbabonázva és felajzottan figyelték, miközben arról a
háborúról beszélt, amelyhez hasonlót nem látott még a világ. Szavai
nyomán felizzott bennük az ősi harci kedv. Vérük forrni kezdett,
szívverésük felgyorsult, tüzesekké váltak, akár a csatabárd, amint
vörösen izzva kikerül a fegyverkovács kemencéjéből. Moses
előadásában csak „forradalom”-nak nevezte ezt a háborút és lassan
valamennyien kezdték úgy érezni, hogy maguk is részt vehetnének
ebben a dicsőséges küzdelemben, hogy ők is ölhetnének királyokat
és válhatnának az isteni hatalom birtokosaivá.
A kocsi elején nagy zajjal feltépték az ajtót és belépett a fehér
felügyelő. Csípőre tett kézzel megállt előttük és zord vigyor ült ki az
arcára. Mindannyian lehajtott fejjel bámulták a padlót, igyekezve
minél inkább eltakarni szemüket. Ám azok, akik Moses közvetlen
közelében ültek, a kiválasztottak, az elit, kezdték megérteni, hol is
kellene megvívniuk a csatát és kik azok a királyok, akiket le kellene
mészárolni.
A felügyelő rögtön megérezte a kocsiban uralkodó feszültséget.
Szinte vágni lehetett, akárcsak a mosdatlan fekete testek szagát vagy
a sarokból áradó ürülékbűzt. Mintha sztatikus elektromosságtól
vibrált volna a levegő, akárcsak azokon a novemberi napokon a nagy
esőzések kezdete előtt, mikor déltájban hirtelen felszökik az
öngyilkosságok száma. Pillantása azonnal Hendricket kereste, aki ott
ült a kör közepén.
– Egy szem rohadt krumpli – gondolta kesernyésen – és
megromlik körülötte az egész zsák. – Keze ösztönösen megérintette
az övéről lelógó furkósbotot. Arra már rájött, hogy a sjambokot
hosszúsága miatt nem lehet igazán hatékonyan alkalmazni a zsúfolt
vasúti kocsi szűk belsejében. A furkósbot viszont igen alkalmas
elrettentő eszköznek bizonyult. A tizennégy hüvelyk hosszúságú
keményfa husáng végét kifúrták és ólomsöréttel töltötték meg. A
felügyelő az idők folyamán valóságos művészévé vált ennek az
ördögi szerszámnak. Tudta, hogyan kell bánni vele, ha csak az
engedetlenkedő csontját akarja eltörni, és hogyan, ha a koponyáját
akarja bezúzni. Ha kellett, egyetlen csapással meg tudóit ölni egy
embert, de ha a szükség úgy hozta, egy árnyalatnyit módosított az
ütés súlyán, hogy az áldozat csupán elkábuljon. A korbácsot persze
ugyanilyen művészi tökéllyel kezelte, de mindkét eszköznek megvolt
a maga helye és ideje. Most a furkósbot ideje jött el.
Lassú léptekkel végigsétált a kocsin és úgy tett, mintha Hendrick
nem is érdekelné. Útközben vizsga szemekkel tanulmányozta a
többieket. Rögtön észrevette mogorva arcukon az új lázadó szellem
bélyegét és még ádázabb gyűlöletet érzett az ember iránt, aki
megnehezítette a dolgát.
– Már a legelején a körmére kellett volna néznem – korholta
magát. – Addig halogattam, amíg majdnem késő lett. Én, aki pedig
úgy szeretem a nyugodt, problémamentes életet. No mindegy, most
már meg kell próbálni a lehető legsimábban elintézni.
Elhaladtában unott pillantást vetett Hendrickre, de szeme
sarkából figyelte és látta, amint a nagy darab ovambo merev
arcvonásai alig észrevehetően elernyednek a megkönnyebbüléstől.
– Várod már, ugye, fiacskám – mosolygott magában gonoszul. –
Tudod te azt nagyon jól, hogy ennek egyszer meg kell lennie. No hát
én nem okozok neked csalódást.
A kocsi túlsó végében megállt, mintha hirtelen eszébe jutott volna
valami, megfordult és lassan visszasétált. Megállt Hendrick előtt és
hangos cuppanással megszívta odvas fogát.
– Nézz csak rám, kaffer – szólította meg kedélyesen. Hendrick
felemelte az arcát és kifejezéstelen tekintettel rábámult.
– Melyik a te m'pahle-d.? – kérdezte a felügyelő. – Melyik a te
csomagod?
Ez volt az a pillanat, amikor Hendrick kiesett a szerepéből. Egész
úton gyötörte az aggodalom a kincs miatt, amely ott zötykölődött feje
felett a poggyásztartó rácson és most ösztönösen felnézett a
bőrzsákra.
– Jól van – bólintott a felügyelő, azzal levette a zsákot és ledobta
Hendrick lába elé a földre.
– Nyisd ki – parancsolt rá vigyorogva. Egyik kezét csípőre tette, a
másikkal szórakozottan simogatta a furkósbot markolatát.
– No gyerünk – szólalt meg ismét, látván, hogy Hendrick
továbbra is mozdulatlanul ül a helyén. Arcán jéggé fagyott az iménti
kedélyes vigyor, és szemében vérszomjas, vadállati tekintet
költözött. – Nyisd ki, kaffer. Hadd lássuk, mit dugdosol.
Ebben a trükkjében még sohasem csalódott. Még a
legengedelmesebbek is dühödt ellenkezéssel reagáltak rá és
megpróbálták védeni a motyójukat, lett légyen bármilyen értéktelen
is.
Hendrick lassan lehajolt, kioldozta a zsák száját, majd ismét felült
és csak ült tovább mozdulatlanul.
A felügyelő leguggolt, megfogta a zsák alját és felegyenesedett.
Közben egy pillanatra sem vette le a szemét Hendrick arcáról.
Azután erélyesen megrázta a zsákot, úgy, hogy annak egész tartalma
kipotyogott a földre.
Elsőként az összetekert takaró esett ki. A felügyelő csizmájának
orrával kigöngyölte, és undorodó pillantással szemügyre vette az
előkerült holmikat – egy ujjatlan borjúbőr zekét, néhány tartalék
ruhadarabot és egy kilenc hüvelyk hosszúságú kést, bőrtokban.
– Ez veszedelmes fegyver – szólalt meg. – Te is tudod, hogy
semmiféle veszélyes eszközt nem szabad felhozni a vonatra. –
Felemelte a kést, a pengét beledugta az ablakkeret hasadékába, majd
egyetlen mozdulattal kettétörte, és a két darabot kidobta Hendrick
feje fölött, az ablak rácsai közt.
Hendrick nem mozdult, pedig a felügyelő jó egy percen keresztül
bámult provokatív tekintettel az arcába. A vészterhes csendben csak
a kerekek zakatolása hallatszott, amint a vonat átrobogott a váltókon.
A szerelvény eleje felől elmosódottan felhangzott a mozdony füttye.
A többi fekete utas közül egy sem merte nézni a végkifejletéhez
közeledő drámát. Lehajtott fejjel, semmitmondó arccal ültek a
helyükön, szemük vakon révedt a semmibe.
– Mi ez a szemét? – kérdezte a felügyelő, csizmájával odébb
pöccintve az egyik keményre szikkadt, lapos köleslepényt.
Hendricknek egy arcizma sem rándult, de fátyolos fekete szemében
felvillant az első áruló szikra.
– Ez az – ujjongott fel magában a felügyelő. – Ettől majd
megmozdulsz végre. – Azzal felemelte a földről a lepényt és
töprengő arccal megszagolta.
– Kaffer kenyér – morogta. – Tilos. A vasúti szabályzat... nem
szabad a vonaton élelmiszert szállítani. – Élére fordította a lapos
kenyeret, hogy kiférjen a rácsok között és kihajította a nyitott
ablakon át. A lepény lezuhant a töltésre, majd visszapattant és millió
darabra tört a zakatoló acél kerekek alatt. A felügyelő elégedetten
kuncogva lehajolt és a következő darab után nyúlt.
Hendrick agyában elpattant valami. Túl sokáig tartotta már féken
az indulatait és most, hogy veszni látta a gyémántjait, valósággal
megvadult.
Felugrott a helyéről és rávetette magát a fehér emberre. Az
azonban felkészült a támadásra. Kinyitotta jobb kezét, és a furkósbot
végét egyenesen Hendrick torkába nyomta. Azután mikor Hendrick
fuldokolva és torkát szorongatva hátraesett, homlokon vágta a bottal.
Pontosan tudta, mit akar, nem szándékozott gyilkos ütést mérni
ellenfelére. Hendrick elengedte sajgó nyakát és félájultan rogyott
össze. A felügyelő azonban nem hagyta a földre zuhanni. Bal kezével
megragadta, visszalódította az ülésre és miközben felfelé tartotta az
arcát, serényen dolgozott a furkósbottal.
Az ütések tompán zuhogtak Hendrick koponyájára, olyan hangot
adva, mint amikor a fejsze a fába csapódik. Kopasz feje tetején
felrepedt a vékony bőr és a vér apró, rubinvörös szökőkutak
alakjában spriccelt ki alóla. A felügyelő három pontosan kimért,
gondosan célzott csapást mért rá, végül pedig Hendrick tehetetlenül
lefittyenő állkapcsai közé nyomta a bot ólmos végét és egyetlen
mozdulattal tőből kitörte mindkét metszőfogát.
– Jelöld meg őket – ez volt az egyik gyakorta hangoztatott
alapelve. – Jelöld meg őket, hogy soha ne felejtsék el a leckét.
Csak ezután engedte el az ájult embert. Hagyta, hogy fejjel előre
elvágódjék az átjárófolyosó közepén, majd megperdült a tengelye
körül és előrehajolva támadóállásba helyezkedett, akár a lecsapni
készülő vipera. Jobb kezében a furkósbottal körbehordozta fenyegető
pillantását a körülötte kucorgó feketék rémült arcán. Mindegyikük
ijedten horgasztotta le a fejét és kővé dermedve ültek a helyükön.
Hendrick feje alatt egyre terjedelmesebb vértócsák gyűltek össze,
sötét kis patakok kígyóztak belőle szerteszét a padlón. A felügyelő
ismét elvigyorodott és szinte atyáskodó pillantással nézett le a földön
fekvő alakra. Igazán jól sikerült előadás volt – gyors, hatékony,
pontosan olyan, amilyenre tervezte.
Élvezte és meg volt elégedve magával. Már-már úgy tekintett a
lábai előtt heverő eszméletlen emberre, mint saját teremtményére és
kifejezetten büszke volt rá.
Lehajolt, felemelte a vértócsából a maradék lepényeket és
egyenként kidobálta őket az ablak rácsai között. Végül leguggolt
Hendrick mellé, és a vérfoltos furkósbotot gondosan megtörölgette
ingének hátán. Ezek után felállt, visszaakasztotta a botot derékszíjára
és lassan végigsétált az átjárófolyosón.
Most már minden rendben volt. A hangulat megenyhült, a légkör
oldottabbá vált. Megtette, amit kellett, és jó munkát végzett.
Ajkán halvány félmosollyal kisétált a kocsi nyitott peronjára és
behúzta maga mögött a tolóajtót és kulcsra zárta.
Amint az ajtó bezárult, a kocsi belseje megelevenedett. Moses
élénk, pattogó hangon parancsokat osztogatott. Két ember felemelte
azt ájult Hendricket és óvatosan visszaültették a helyére, egy
harmadik a vécéajtó mellett lévő víztartályhoz rohant, Moses pedig
kibontotta saját csomagját és kivett belőle egy dugóval lezárt
kecskeszarvat. Kihúzta a dugót, majd amíg a többiek felemelték
Hendrick tehetetlenül kornyadozó fejét, valami barna port szórt a
sebekre és ujjával beléjük dörzsölte. A hamuból és különféle szárított
gyógynövények finomra zúzott keverékéből álló szer hamarosan
elállította a vérzést. Moses egy megnedvesített ruha segítségével
lemosta bátyja betört száját, majd leült, karjába vette az eszméletlen
ember fejét és várt.
Valójában kezdettől fogva szinte tudományos érdeklődéssel
figyelte a bátyja és a fehér ember között érlelődő konfliktust.
Szándékosan tartotta vissza Hendricket és kiszámított
céltudatossággal irányította reakcióit egészen addig, amíg a dráma el
nem érte robbanásszerű csúcspontját. Érzelmileg tulajdonképpen
még mindig alig fűzte valami testvéréhez. Apjuk jómódú és
hihetetlenül élvhajhász természetű ember volt, aki mind a tizenöt
feleségét rendszeresen teherbe ejtette. Mosesnek ennélfogva több
mint harminc fivére és nővére volt, akik közül alig egy-kettő iránt
táplált a meghatározatlan törzsi és családi kötelezettségeken túlmenő
érzelmeket. Hendrick jó néhány esztendővel idősebb volt nála és már
akkor elhagyta a kraalt, mikor Moses még gyermek volt. Azóta
számos történet szivárgott vissza a faluba hőstetteiről és távollétében
szinte babonás tisztelettel övezték. De a mesék mesék maradnak,
amíg be nem bizonyosodik róluk, hogy igazak, a hírnévről pedig
kiderülhet, hogy csak szavakra épültek, nem pedig tettekre.
Elérkezett a próbatétel ideje. Mosesnek mérlegelnie kellett a
próbák eredményeit, hogy tőlük tegye függővé kettejük jövőbeni
kapcsolatát. Szüksége volt egy kemény emberre, aki a helyettese
lehet és tudta, hogy ezt az embert csak a legjobbak közül választhatja
ki. Lenin Joszif Sztálint választotta. Neki is ilyesvalakire lett volna
szüksége, egy olyan férfira, akivel, mint egy fejszével, levághatja az
útjában állókat, és kifaraghatja álmait a jövő kemény fájából.
Eltökélte magában, hogy ha bátyja kudarcot vall a próbatételek
során, épp olyan részvétlenül fogja eltaszítani magától, mint az olyan
hitvány fejszét, amely már az első csapástól kicsorbul.
Hendrick kinyitotta a szemét, zavaros pupillái az öccsére
szegeződtek. Összefüggéstelenül motyogott valamit és megtapogatta
a feje tetején tátongó nyílt sebeket. Arca megvonaglott a belé nyilalló
fájdalomtól, pupillái összeszűkültek, mélyükön ismét felvillant a
gyilkos düh szikrája. Lassan, kínlódva felegyenesedett az ülésen.
– A gyémántok? – kérdezte halk, sziszegő hangon.
– Mind odaveszett – válaszolta csendesen Moses.
– Vissza kell mennünk... meg kell találnunk őket – kezdte
Hendrick, de öccse megrázta a fejét.
– Szanaszét szóródtak, mint a fűmagok és úgysem tudnád
megtalálni a helyet, ahol leestek. Nem, testvérem, rabok vagyunk
ezen a vonaton. Nem tudunk visszamenni. Azok a gyémántok örökre
elvesztek.
Hendrick mozdulatlanul ült a helyén. Miközben nyelve
végigpásztázta összehúzódott száját és megérintette a két elülső foga
helyén meredező csonkokat, végiggondolta öccse kérlelhetetlen,
rideg logikáját. Moses nyugodtan várakozott. Tudta, hogy ez az a
pillanat, amikor nem adhat sem utasításokat, sem útmutatást, még a
legfinomabb formában sem. Hendricknek most saját magával kellett
egyetértésre jutnia.
– Igazad van, testvérem – szólalt meg nagy sokára. – A
gyémántokat már soha meg nem találjuk. De megölöm azt az embert,
aki ezt tette velünk.
Moses rezzenéstelen arccal hallgatta. Nem bátorította, nem kínált
támogatást. Csak ült és várt.
– Ezúttal nagyon ravasz leszek – folytatta Hendrick. – Meg
fogom találni a módját és úgy ölöm meg, hogy rajta és rajtunk kívül
soha senki nem fogja tudni, mi történt. – Moses még mindig nem
felelt. Hendrick mindeddig pontosan azt az ösvényt követte, amelyet
ő jelölt ki számára. De az utolsó lépést még meg kellett tennie.
Moses erre a lépésre várt és bátyja meg is tette, ahogy remélte.
– Testvérem, beleegyezel, hogy megöljem ezt a fehér kutyát? –
kérdezte ünnepélyesen. Vagyis Moses Gama áldását kérte
szándékára. Elismerte őt hűbérurának, kezébe tette le sorsát. Moses
pedig elmosolyodott és kezét bátyja karjára tette, mintha az
összetartozás jelét akarná a bőrébe égetni.
– Tedd meg, testvérem – mondta nyugodt, parancsoló hangon,
magában pedig így szólt: – Ha kudarcot vall, a fehérek úgyis
felakasztják, ha sikerül neki, akkor bebizonyította magáról, hogy
kemény ember... a fejsze, akire szükségem van.
Hendrick még vagy egy órán keresztül ült magába roskadva,
szavát sem lehetett venni. Időnként, ha a koponyájába hasító
fájdalom végképp elviselhetetlenné vált, megmasszírozta a
halántékát. Végül felállt és lassan végigsétált a kocsin. Útközben
figyelmesen végigmustrálta a rácsos ablakokat, fájdalmasan
motyogva ingatta a fejét, azzal visszament a helyére. Egy ideig ismét
ott gubbasztott, majd újra feltápászkodott és az árnyékszék ajtajához
támolygott.
Bement a fülkébe és magára zárta az ajtót. Odabenn csupán egy
szűk, kerek lyuk tátongott a padlón, rajta keresztül látta a kocsi alatt
elrohanó kavicsos töltést. Az emberek közül sokan nem voltak
képesek beletalálni a lyukba és a padlót körös-körül sárgás
vizelettócsák és szétmázolódott ürülékhalmok borították.
Hendrick figyelme most a kis, üvegezetlen ablak felé fordult. A
nyílást sűrű acélháló borította, melynek drótkeretét csavarokkal
erősítették a fa ablakkeretbe. A csavarok a sarokpontokban és az
oldalak közepén helyezkedtek el.
Visszament a helyére és suttogva odaszólt Mosesnek. – Az a
fehér majom elvette a késemet. Kellene egy másik.
Öccse semmit sem kérdezett. Ez is a próbatétel része volt.
Hendricknek magának kellett végrehajtania a feladatot, és kudarc
esetén egyedül kellett vállalnia a következményeket. Moses a
körülötte ülő férfiakhoz fordult, és halkan néhány szót váltott velük.
Néhány perc múlva egy összecsukható bicska kelt útra a padok alatt.
Kézről kézre adták, míg végül Hendrick tenyerében kötött ki.
Visszatért a fülkébe és nekilátott, hogy eltávolítsa a csavarokat.
Végtelenül óvatosan dolgozott, nehogy megkarcolja a zománcot,
vagy egyéb áruló jelet hagyjon maga után. Miután mind a nyolc
csavart sikeresen kicsavarta, kiemelte helyéből a keretet és a falnak
támasztva félretette.
Megvárta, amíg a pálya élesen jobbra kanyarodik, és mikor
érezte, hogy a centrifugális erő húzni kezdi a kocsi belseje felé,
kinézett a nyitott ablakon. A szerelvény a kanyarban robogott, a két
elülső kocsit és a tehervagonokat nem lehetett látni. Kihajolt az
ablakon és felnézett.
A kocsitető peremén keskeny párkány húzódott végig. Mindkét
karját felnyújtotta és tapogató ujjai csakhamar biztonságos fogódzóra
leltek. Megkapaszkodott és teljes súlyával nekilendülve
felhúzódzkodott az ablakban. Ott függeszkedett a robogó vonat
oldalán, már csak két lába volt az árnyékszék ablakán belül. Mikor a
szeme egy vonalba került a peremmel, felnézett és rögzítette agyában
a kocsi tetejének képét. Azután ismét leereszkedett és az ablakon át
visszacsusszant a fülkébe. Gondosan helyére illesztette a dróthálót,
visszatette a csavarokat, de nem húzta meg őket, hogy legközelebb
már az ujjával is kicsavarhassa. Dolga végeztével visszament a
kocsiba és leült a helyére.
 Kora este megjelent a fehér felügyelő és végigment a vagonon,
nyomában a két fekete őrrel, akik az ételhordó kocsit maguk előtt
tolva a vacsorát osztották. Amikor Hendrickhez ért, megállt előtte és
rámosolygott. Pillantásában már nyoma sem volt a korábbi
gyűlöletnek.
– No most igazán szép vagy, kaffer – szólította meg barátságosan.
– A fekete menyecskék ölni fogják egymást, hogy megcsókolhassák
azt a gyönyörű szádat. – Megfordult és vidáman odakiáltott a halálos
csendben várakozó feketéknek. – Ha bármelyikőtök szeretne
ugyanilyen szép lenni, csak szóljon nekem. Ingyen megcsinálom.
Néhány perccel sötétedés előtt a két fekete őr visszajött, hogy
összeszedje az üres edényeket.
– Holnap estére Goldiban leszünk – szólította meg egyikük
Hendricket. – Van ott egy fehér doktor, az majd rendesen ellátja a
sebeidet. – És mintha a szimpátia árnyéka suhant volna át szenvtelen
fekete arcán. – Nem volt bölcs dolog magadra haragítanod
Tshayelát, a hajcsárt – folytatta. – Kemény leckét kaptál, barátom.
Véssétek jól az emlékezetetekbe mindnyájan. – Azzal kiment,
bezárva maga mögött az ajtót.
Hendrick kibámult az ablakon át a naplementére. A négynapos
utazás során a tájkép teljesen megváltozott körülöttük, amint egyre
feljebb kapaszkodtak a felvidék végtelen fennsíkjaira. A
világosbarna réteken a tél fekete fagyfoltjai sötétlettek, a vöröses
földbe hosszú, mély barázdákat vésett az erózió. Az egész területet
szigorú négyzet alakú parcellákra szabdalták a szögesdrótokból
készült kerítések. Az egymástól elkülönült háztáji gazdaságok
végtelenül elhagyatottnak tűntek a kopár fennsíkon. Az acélvázas
szélmalmok úgy magasodtak fölébük, mit megannyi barátságtalan
őrszem. A legelőkön csontig soványodott marhák kérődztek a satnya
füvön. Hosszú szarvuk és tarka, vörös-fekete-fehér foltos szőrük volt.
Hendrick számára, aki egész életét a lakatlan pusztaságokon
töltötte, ez a szögesdrótok közé zárt világ csupa tiltás, csupa
szorongás volt. Az ember itt mindig mások szeme előtt volt, és egy
pillantásra sem szabadulhatott az ember alkotta tárgyak nyomasztó
jelenlétéről. Errefelé még a falvak is olyan nagyok és forgalmasak
voltak, mint Windhoek, a legnagyobb város, amit valaha látott és
amelynél nagyobbat elképzelni sem tudott.
– Várj csak, míg meglátod Goldit – mondta Moses, miközben
odakinn végleg leereszkedett a sötétség. Körülöttük az emberek
lassanként nyugovóra tértek. Fejük búbjáig becsavarták magukat
takaróikba, mert a fennsík metsző hidege akadálytalanul süvített be
az üvegezetlen ablakokon.
Hendrick várt, amíg a felügyelő elvégzi első ellenőrző körútját a
kocsikban. Mikor odaért hozzá és elemlámpával az arcába világított,
nem is próbált úgy tenni, mintha aludna, kinyitotta a szemét és
vaksin pislogott fel rá. A felügyelő szó nélkül továbbsétált, kiment a
kocsiból és bezárta maga mögött az ajtót.
Hendrick csendben felállt a helyéről. A szemközti ülésen Moses
megmozdult a sötétben, de egy szót sem szólt. Hendrick nesztelenül
végigment az ülések közt és bezárkózott az árnyékszékbe. Gyorsan
kicsavarta a csavarokat és kiemelte helyéből a keretet.
Nekitámasztotta az elválasztófalnak és kihajolt az ablakon. Fejét
megcsapta a fagyos éjszakai levegő, a gőzmozdony felől forró
koromszemcséket sodort a szél. Hunyorogva tapogatta feje felett a
szegélylécet, míg végül sikerült megtalálnia a kapaszkodót.
Nesztelenül felhúzódzkodott, egy rugaszkodással fellökte
felsőtestét a tető pereme fölé és kinyújtotta egyik karját.
Belekapaszkodott a domború tető közepén lévő ventilátor
kiemelkedő fedelébe és hason fekve felhúzta magát.
Egy kis ideig zihálva feküdt, szemét szorosan behunyta és várta,
hogy kissé alábbhagyjon fejében a szaggató fájdalom. Amint sikerült
valamelyest összeszednie magát, felemelkedett és térden csúszva
araszolni kezdett a tető elülső széle felé.
Feje felett kristálytisztán ragyogott a csillagos éjszakai égbolt. A
földeken hosszú, kékes árnyékok húzódtak, feje körül vadul süvöltött
a szél. Óvatosan felegyenesedett az ide-oda dülöngélve a száguldó
kocsi tetején és szétterpesztett lábakkal, enyhén megroggyantott
térdekkel megindult előre. Hirtelen valami megmagyarázhatatlan
veszélyérzet lett úrrá rajta. Felnézett és egy sötét árnyékot pillantott
meg, amint a sötétből kibontakozva egyenesen felé rohant. Egy
szempillantással azelőtt vágta hasra magát, hogy egy vasúti
töltőszivattyú acélkarja elszáguldott felette. Ha egy
tizedmásodperccel később veszi észre, menthetetlenül lefejezi.
Megborzongott a hidegtől és a halál jeges leheletétől. Több mint egy
percbe telt, amíg sikerült újból összeszednie magát. Továbbment, de
most már nem merte néhány hüvelyknél magasabbra emelni a fejét,
így érte el a tető elülső szélét.
Szétterpesztett végtagokkal lehasalt a tetőre és óvatosan belesett a
két kocsi közti hézagba. Közvetlenül maga alatt látta a két
szomszédos peront, a két vagon teteje pedig nagyjából karnyújtásnyi
távolságra volt egymástól. A két csapóhíd csuklószerűen el-elfordult
egymáson, amint a vonat a pálya ívét követve ide-oda kanyarodott.
Aki az egyik kocsiból át akart jutni a másikba, annak okvetlenül el
kellett itt haladnia. Hendrick elégedetten felmordult és hátranézett.
Észrevette, hogy ha kinyújtózik, lába éppen egy vonalban kerül
az egyik ventilátorfedéllel. Hátrakúszott, kihúzta bricseszéből a
vastag, erős bőrszíjat és körülhurkolta vele a fedelet, úgy, hogy egyik
lábát bokáig be tudta csúsztatni a hurokba.
Miután megbizonyosodott róla, hogy a szíj biztonságosan
megtartja, ismét végighasalt a tetőn és fejjel lefelé óvatosan
leereszkedett a két kocsi közti térbe. Ha kinyújtotta a karját, éppen
elérte a peron korlátját. A tető kinyúló végéről dróthálóval védett
villanykörték világították meg a peront, így jól láthatott mindent, ami
odalenn történik.
Visszahúzódott és hasra fekve várakozott. Feje búbja és csillogó
fekete szeme kilátszott ugyan a perem mögül, de tudta, hogy aki
hirtelen felnéz, azt néhány pillanatra úgyis elvakítja a fény.
Moccanás nélkül, türelmesen várt, mint a zsákmányára leső leopárd.
Eltelt egy óra, majd még egy, ő azonban csak a csillagok
állásának lassú változásából tudott következtetni az idő múlására.
Tagjai mindinkább elgémberedtek a végtelennek tűnő mozdulatlan
várakozásban, teste a vékony vászoning alatt szinte jéggé dermedt a
szél kíméletlen ostorcsapásaitól. Sztoikus nyugalommal tűrte a
megpróbáltatásokat, vigyázva, nehogy egy pillanatra is elnyomja az
álom, vagy bármi elterelje a figyelmét. Utóvégre a vadászat, ez a
halálos játék legnagyobbrészt várakozásból áll – és hányszor, de
hányszor játszotta már életében ezt a játékot.
Hirtelen a szél zúgásán és a kerekek zakatolásán át meghallotta,
amint odalenn a kocsi belsejében megcsörrennek a kulcsok és a
peronajtó zárja kattanva kinyílik. Megfeszült izmokkal, ugrásra
készen várt.
Tudta, hogy a fickó egy másodperccel sem időzik a kelleténél
tovább a huzatos átjáróban, hanem igyekszik a lehető legrövidebb
idő alatt átjutni a másik kocsiba, neki tehát még gyorsabbnak kell
lennie.
Hallotta, amint a tolóajtót az ütközőig felrántják, majd újra
kattant a zár és a következő pillanatban feltűnt alatta a felügyelő
kalapjának fekete korongja.
Hendrick előrelendült és derékig belevetette magát a két kocsi
között tátongó résbe. Csak a bokája köré hurkolt öv tartotta vissza.
Lothar annak idején megtanította a kettős fojtófogásra és ennek most
nagy hasznát vette. Egyik karját villámgyorsan a fehér ember nyaka
köré fonta, közben másik kezével belülről megtámasztotta saját
könyökhajlatát. Ekképpen satuba fogva a tehetetlenül tekergőző fejet,
egyetlen mozdulattal felrántotta a fickót a magasba.
A felügyelő károgásszerű hörgő hangot hallatott. A szájából
kifröccsenő apró nyálcsöppek megcsillantak a lámpa éles fényében,
amint Hendrick, mintha valami láthatatlan bitófára húzná, egyre
feljebb emelte.
A kalap leesett a fejéről és mint egy nagy fekete denevér lebbent
tova az éjszakában. Kétségbeesetten rugdalózva tekergett az izmos
karok szorításában, szőke fürtjei vadul csapkodtak ide-oda az
éjszakai szélben. Hendrick egyre feljebb húzta, és amikor szemüket
már csak néhány centiméter választotta el egymástól, fejjel lefelé az
arcába vigyorgott, felfedve az alvadt vértől feketéllő ínyt két kivert
metszőfoga helyett. A felügyelő csak ekkor ismerte fel a peron
lámpáinak fényében. Hendrick látta, amint zavaros, kék szemében
felvillan a gyűlölettel vegyes halálfélelem szikrája.
– Igen, barátom – suttogta. – Én vagyok az, a kaffer. – Azzal még
feljebb rántotta a tehetetlenül rúgkapáló embert, tarkóját
nekifeszítette a tető szegélyének és lassan, kegyetlen
megfontoltsággal húzni kezdte az állat felfelé. A felügyelő
kétségbeesetten vonaglott és tekergőzött a levegőben, akár egy
megszigonyozott hal, Hendrick azonban könnyedén tartotta. Mélyen
a szemébe nézett és közben karját mind magasabbra emelve, egyre
hátrébb feszítette a nyakát.
Érezte, amint a gerincoszlop mindinkább megfeszül, majd egy
ponton hirtelen elakad. A csontok elérték teherbíró képességük végső
határát. Hendrick még egy teljes másodpercen keresztül tartotta
ebben a helyzetben a hisztérikusan vergődő embert, majd egyetlen
mozdulattal jó egy hüvelyknyivel feljebb rántotta az állkapcsát. A
gerincoszlop megreccsent, mint a száraz ág, és eltört. Az egész test
görcsösen remegni kezdett és mint egy megtébolyodott marionettbáb,
vad vitustáncot járt a levegőben. Hendrick figyelmesen nézte, amint
a sápadt kék szemekben kialszik a fény, megüvegesednek, tekintetük
élettelenné válik. Még a szél zúgásán át is hallotta a halk fröcskölő
hangot, amint a halott ember hólyagja ernyedten kiereszti tartalmát.
Meglóbálta az élettelen testet, mint valami ingát, és amint
kilendült a korlát fölül, ledobta a két kocsi közé, egyenesen a
száguldó kerekek útjába. A veszettül pörgő, éles acélkorongok úgy
rántották maguk alá, mint a darálógép kése a húsdarabokat.
Hendrick egy pillanatig mozdulatlanul feküdt, amíg újra
egyenletesen bírt lélegezni. Tudta, hogy a kerekek legalább fél
mérföldön át kenik majd szét a síneken a felügyelő darabokra
szaggatott testét.
Leoldotta övét a ventilátorfedélről, visszacsatolta a derekára,
azután kúszva megindult vissza a tetőn. Az árnyékszék ablaka fölé
érve belekapaszkodott a szegélylécbe, óvatosan leeresztette a lábát,
majd egyetlen lendülettel bevetődött a fülkébe. Odabent sietve
helyére illesztette a keretet, visszatekerte a csavarokat, majd kilépett
az ajtón és nyugodt léptekkel visszament a helyére. Miközben
bebugyolálta magát a takaróba, Moses Gama kérdő pillantást vetett
rá. Némán bólintott, majd feje alá húzta a takaró sarkát és néhány
perc múlva mélyen aludt.
Az őrök kiáltozására ébredt. A kocsik nagyokat zökkentek, majd
hirtelen visszarándultak, amint lekapcsolták őket a szerelvény többi
részéről és egy mellékvágányra tolták. Kinézett az ablakon. Egy
aprócska vidéki állomáson álltak. Vryburg – hirdette egy tábla a
peron elején, a név azonban semmit sem jelentett neki.
Hamarosan kék egyenruhás rendőrök özönlöttek el az állomást.
Megrohamozták a kocsikat és az összes újoncot leparancsolták a
peronra. A lámpák vakító fényénél sorba állították a hidegtől vacogó
embereket és névsorolvasást tartottak. Mindenki jelen volt.
Hendrick észrevétlenül oldalba bökte öccsét és fejével a kocsi
forgóalváza felé mutatott. A kerékagyakat és a tengelyeket vérfoltok,
apró húscafatok és üvegesen fénylő, kocsonyás velődarabok
borították.
A kocsik egész álló nap a mellékvágányokon vesztegeltek,
miközben a rendőrök minden egyes újoncot kíméletlenül durva
kihallgatásnak vetettek alá az állomásfőnök irodájában. Délutánra
azonban mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy elfogadják a feltevést,
mely szerint a felügyelő halálát véletlen baleset okozta. A zárt ajtók
és a berácsozott ablakok igen meggyőzően hatottak, az őrök és az
újoncok tökéletesen egybehangzó vallomása pedig megdönthetetlen
bizonyítékot szolgáltattak.
Így hát sötétedéskor visszaterelték őket a kocsikba és a
szerelvény zakatolva megindult az éjszakában, Witwatersrand
legendás hegyvonulatai felé.

Hendrick izgatott kiabálásra ébredt. Mikor végre sikerült

magának utat törnie az ablakhoz, elsőként egy égbe nyúló hegyet
pillantott meg. Soha életében nem látott még ehhez fogható különös
és csodálatos képződményt. Teljes egészében eltakarta az északi
égboltot, tökéletesen lapos teteje és mértanian szimmetrikus lejtői
sárgás gyöngyházfénnyel verték vissza a felkelő nap sugarait.
– Miféle hely ez? – álmélkodott.
– Ezt a hegyet a föld mélyéből ásták ki – felelte Moses. Ez egy
meddőhányó, testvérem, amelyet az emberek építettek az odalenn
kiásott kövekből.
Hendrick most vette észre, hogy amerre néz, mindenütt hasonló
lapos tetejű, csillogó hegyek népesítik be a szelíd, fűvel borított
lankákat. Mindegyikük mellett gigantikus zsiráfcsontvázakra
emlékeztető acélmonstrumok meredeztek a sápadt égbolt felé, fejük
helyén hatalmas, szüntelenül forgó kerekekkel.
– Azok ott az aknatornyok – magyarázta Moses. – Mindegyikük
alatt egy lyuk van, amely leér a föld gyomrába, oda, ahol a sárga
Goldi rejtőzik, amiért a fehér ember annyit verejtékezik, hazudik,
csal – és gyakran öl.
Amint a vonat tovább haladt, egyik csoda a másik után tárult
ámuló szemük elé. Olyan magas épületeket láttak, amilyeneket el
sem bírtak képzelni, acélfolyamhoz hasonlatos utakat, rajtuk zúgva
száguldó járművekkel, égbe nyúló kéményeket, amelyekből fekete
viharfelhők gomolyogtak a magasba. És embereket...
megszámlálhatatlan sokaságú emberi lényt. Többen voltak, mint a
Kalahári sivatag legnépesebb gazellacsordái... fekete emberek
ezüstösen fénylő sisakban és térdig érő gumicsizmában.
Fegyelmezett hadoszlopokban vonultak az aknatornyok felé, majd
amint elérkezett a műszakváltás, fáradtan, elcsigázottan, tetőtől talpig
sárgás iszappal borítva rajzoltak elő az acélszörnyek alól. És láttak
sok fehér embert... ezrével nyüzsögtek az utcákon és az állomások
platformjain. Fehér asszonyok tűntek fel, tarka ruhákban, arcukon
távoli, lenéző kifejezés ült. Emberek nyüzsögtek a vasúti pályát
szegélyező vörös téglafal másik oldalán magasodó épületek
ablakaiban. Mindez túl sok volt egyszerre... túl sok, túl nagy, túl
kusza ahhoz, hogy agyuk be bírja fogadni. Csak tolongtak tátott
szájjal a kocsi rácsos ablakainál és időnként fel-felkiáltottak
elragadtatásukban.
– Hol vannak a nők? – kérdezte váratlanul Hendrick. Moses
elmosolyodott.
– Milyen nők, testvérem?
– Hát a fekete nők, a mi törzsünk asszonyai...?
– Itt nincsenek nők, legalábbis olyanok, amilyeneket te ismersz.
Itt csak Isifebik vannak, akik aranyért csinálják. Itt minden az
aranyért van.
A vonat közben megállt, a három kocsit újra lekapcsolták a
szerelvényről és egy mellékvágányon tolatták tovább egy elkerített
területre. Itt fehérre mázolt falú barakkok álltak végeláthatatlan
sorokban és a kapu fölött hatalmas tábla hirdette:

WITVATERSRAND NATIVE LABOUR ASSOCIATION

KÖZPONTI KIKÉPZÖTÁBOR
 Miután kiszálltak a vagonból, két vigyorgó fekete őr beterelte
őket egy hosszú, pajtaszerű épületbe és rájuk parancsoltak, hogy
vetkőzzenek meztelenre.
A pucér fekete férfiak hosszú sora lassan csoszogva haladt előre.
Az őrök atyáskodó pillantásokkal kísérték őket és barátságosan
tréfálkoztak velük.
– Úgy látszik, néhányatok a jószágait is magával hozta hazulról –
ékelődtek. – A kecskéket a fejükön, a marhákat meg a fanszőrzetük
közt. – Azzal belemártották ecsetjeiket a higanykenőcsös csöbrökbe
és szakavatott mozdulatokkal bekenték az újoncok fejét és ágyékát.
– Jól dörzsöljétek be – utasították őket. – Mi itt nem kérünk sem a
tetveitekből, sem az atkáitokból, sem az egyéb háziállataitokból. – A
kedélyes hangulat hamar átterjedt az újoncokra is és hangosan
röhögve mázolták be egymást a ragacsos kenőccsel.
A épület végéhez érve mindannyiuknak kezébe nyomtak egy-egy
darab márványos kék karbolszappant.
– Lehet, hogy az anyátok azt hiszi, mimózaillatotok van, pedig
még a kecskék is hideglelést kapnának, ha ellenszélben a közelükbe
kerülnétek – kedélyeskedtek az őrök és nevetve taszigálták be őket a
forró zuhany alá.
Mire megtörölközve, de még mindig anyaszült meztelenül
kikerültek a zuhany alól, már várták őket az orvosok. Az
egészségügyi vizsgálat ezúttal igen alaposnak bizonyult.
Végigkopogtatták a mellkasukat, benyúltak és belekémleltek minden
egyes testnyílásukba.
– Mi történt a száddal és a fejeddel? – kérdezte az egyik orvos
Hendricktől. – Nem, ne is mondd – vágott közbe. – Nem akarom
tudni. – Sok hasonló sérülést látott már. – Azok a szadista vadállatok,
akiket a vonatra osztanak be... Jól van, elküldünk a fogorvoshoz, az
majd kihúzza ezeket a csonkokat... a fejedet már túl késő lenne
összevarni, hát lesz egypár gusztusos forradásod! Ettől eltekintve
gyönyörű vagy. – Azzal megveregette Hendrick csillogó, kőkemény
izmait. – Föld alatti munkára osztunk be, és megkapod a föld alatti-
pótlékot.
A vizsgálat után mindannyian szürke overallt és szöges bakancsot
kaptak, végül pedig egy gargantuai étvágyra méretezett ebédet, ahol
mindenki annyit ehetett, amennyi csak belefért.
– Hát ez bizony egész más, mint amilyennek gondoltam
állapította meg Hendrick tele szájjal. – Jó kaja, a fehér emberek
mosolyognak rád, semmi verés – nem úgy, mint a vonaton.
– Testvérem – mosolygott rá elnézően Moses –, csak a bolond
koptatja és üti az igásállatát – ezek a fehér emberek pedig nem
bolondok.
Az egyik ovambo elvette Moses elől az üres tányért, kiment vele
a konyhába és színültig rakva hozta vissza. Vezérüknek már
utasítania sem kellett őket az efféle alantas szolgálatokra. Az őt
körülvevő férfiak úgy lesték a kívánságait, mintha mindez
születésénél fogva megillette volna. Lassanként már Tshayela, a
fehér felügyelő halála is részévé vált a Moses Gamát és helyettesét
övező legendának. Számtalanszor újra meg újra elmesélték a
történetet, amely minden alkalommal egyre hősiesebb színezetet
kapott. Még a lépteiket is lehalkították a közelükben és ha
bármelyikük megszólította őket, tiszteletteljesen fejet hajtottak.
Másnap hajnalban felkeltették őket barakkbeli priccseikről, majd
miután elfogyasztották a kukoricalepényből és maas-ból, azaz sűrű,
savanyú aludttejből álló bőséges reggelit, bevezették őket a hosszú
bádogtetős tanterembe.
– Ezek az emberek negyven különböző törzs fiai, akik az ország
minden szegletéből jöttek ide Goldiba - magyarázta Moses suttogva
testvérének, miközben a többiek tiszteletteljesen helyet csináltak
nekik az egyik padon. – Negyven különböző nyelvet beszélnek a
zulutól kezdve a tswanaiig, a hererótól a basutóig, de ezer közül jó ha
egy ért néhány szót angolul vagy afrikaansul. Most majd
megtanuljuk Goldi speciális nyelvét, egy olyan nyelvet, amelyet itt
mindenki megért, legyen fehér vagy fekete, tartozzon bármilyen
törzshöz is.
Egy tiszteletreméltó öreg zulu munkafelügyelő volt az oktatójuk.
Kopasz fején ezüst szálakból szőtt csillogó gyapjúsapkát hordott és
tőle kellett elsajátítaniuk az aranybányák hivatalos nyelvét, a
fanakalo-t. Maga az elnevezés a nyelv saját szókincséből eredt és
gyakorlatilag annyit jelentett, „így-úgy”. Ezt a két szót az újoncok
amúgy is sűrűn hallották az elkövetkező hetekben – „Csináld így!
Dolgozz úgy! Sebenza fanakalo!”'
Az oktató magas pódiumon állt, a bányászat minden fontos
kellékével körülvéve. Magyarázat közben pálcájával megérintette a
kérdéses tárgyat, az újoncoknak pedig kórusban kellett azt
megnevezniük. Sisak és bányászlámpa, kalapács és csákány,
ütvefúró és furattisztító vas, vezetősín és mentőfelszerelés – kivétel
nélkül minddel meghitt viszonyba kellett kerülniük, mielőtt először
munkába álltak volna.
Most azonban az öreg zulu megérintette saját mellét és azt
mondta – Minal –, majd az osztályra mutatott. – Wenal
A kórus pedig Moses vezetésével egy emberként vágta rá – Én!
Te!
– Fej! – folytatta az oktató. – Kar! Láb! – Sorra megérintette saját
testrészeit, tanítványai pedig lelkesen utánozták.
A nyelvóra egész délelőtt tartott, majd ebéd után húszas
csoportokba osztották őket. Azt a csoportot, amelybe Moses és
Hendrick is került, egy másik bádogtetős épületbe kísérték, amely
megtévesztésig hasonlított a nyelvi tanteremhez, csak a bútorzata
volt eltérő. A faltól falig érő, hosszú kecskelábú asztalokkal
berendezett teremben egy fehér ember üdvözölte őket. Furcsán
csillogó, gyömbérszínű haja és bajusza volt, valamint élénkzöld
szeme. Ugyanolyan hosszú, fehér köpenyt viselt, mint az orvosok és
ugyanolyan barátságosan is viselkedett, mint azok. Mosolyogva
intett, hogy foglalják el helyeiket az asztalok mellett, majd beszélni
kezdett angolul. A hallgatóságból csak Moses és Hendrick értette,
mit mond, ők azonban mindketten gondosan vigyáztak, hogy el ne
árulják magukat. Zavart és tudatlanságot miméivé ültek a helyükön.
– Jól van, emberek. Nos, az én nevem dr. Marcus Archer, és
pszichológus vagyok. Most alkalmassági teszteket fogunk végezni
veletek, hogy megtudjuk, melyikőtök milyen munkakörben tudna
legjobban dolgozni. – A fehér ember elmosolyodott és bólintott a
mellette álló munkafelügyelőnek, aki imigyen fordította le szavait.
– Szóval azt köll csinálnotok, amit a Bomvu, vörös hajú mond,
így megtudhatjuk, melyiktek mennyire hülye.
Az első teszt egy építőkockákkal végzett gyakorlat volt, amelyet
Marcus Archer maga fejlesztett ki. Arra szolgált, hogy felmérjék a
vizsgált személy kézügyességét és alakfelismerő képességét. A
különböző színű és formájú fahasábokat az előttük fekvő keretbe
kellett beilleszteni, a legegyszerűbb kirakós játék szabályai szerint.
Hat perc állt rendelkezésükre a feladat elvégzéséhez. A
munkafelügyelő elmagyarázta, mit kell tenniük, majd miután a
gyakorlatban is bemutatta a dolgot, az újoncok elfoglalták helyüket
az asztaloknál. – Enza! Rajta! – kiáltotta Marcus Archer és
megnyomta a stopperóra gombját.
Moses egy perc hat másodperc alatt oldotta meg a feladatot. Dr.
Archer aprólékos gonddal vezetett feljegyzései szerint eddig a napig
116816-an ültek le ehhez a teszthez. Egy sem akadt köztük, aki két
és fél percnél rövidebb idő alatt elkészült volna. Lelépett az
emelvényről és odament Moses asztalához, hogy ellenőrizze a
hasábok elrendezését. A megoldás hibátlan volt. A doktor elismerően
bólintott és figyelmesen tanulmányozni kezdte Moses kifejezéstelen
arcvonásait.
Természetesen már abban a pillanatban felfigyelt Mosesre, mikor
a fiatalember belépett a terembe. Soha életében nem látott még ilyen
szép férfit, sem feketében, sem fehérben és dr. Archer különben is
erős vonzalmat táplált a fekete bőr iránt. Ez volt az egyik fő oka
annak, hogy öt esztendővel ezelőtt elhagyta Európát és Afrikába jött.
Dr. Marcus Archer ugyanis homoszexuális volt.
Harmadik évét töltötte a Magdalene College-ben, mikor
bevallotta magának a megmásíthatatlan tényt, a férfi pedig, aki
bevezette őt e különös életforma keserédes örömeibe, egyúttal
felkeltette benne az intellektuális érdeklődést Kari Marx csodálatos
új tanai, valamint azoknak a Vlagyimir Iljics Lenin által
továbbfejlesztett változata iránt. Szeretője titokban beszervezte az
angol kommunista pártba, és miután otthagyta Cambridge-et, rögtön
bemutatta őt új elvtársainak Bloomsburyben. Mindennek dacára az
ifjú Marcus soha nem érezte magát igazán otthon London értelmiségi
köreiben. Hiányoztak belőle az angol szellemi élet tagjainak olyan
létfontosságú tulajdonságait, mint a csípős nyelv, a gyors, vitriolos
észjárás és a macskaszerű gonoszság. Miután rövid, ám annál
örömtelenebb szerelmi viszonyokba bonyolódott Lytton Strecheyvel,
melynek során maga is részesült Lytton hírhedt „kezelésében”,
önszántából kiközösítette magát a társaságból.
Belevetette magát a manchesteri egyetem vadonjába, hogy
elsajátítsa az üzemi pszichológia új tudományát. Itt, Manchesterben
kezdődött az a hosszan tartó és líraian boldog kapcsolat egy jamaicai
trombitással, melynek során lassacskán teljesen szakított a
kommunista párttal. Mindazonáltal meg kellett tanulnia, hogy a párt
sohasem feledkezik meg választottjairól. Harmincegy éves korában,
mikor már sikerült némi szakmai elismerésre is szert tennie, jamaicai
barátja meglehetősen viharos körülmények között elhagyta. Marcus
búskomorságba esett és csaknem öngyilkos lett, ám ekkor a párt
kinyújtotta felé számtalan csápjainak egyikét és gyengéden
visszahúzta a karámba elkóborolt báránykáját.
Közölték vele, hogy kiváló szakmai lehetőség kínálkozna
számára – a Dél-afrikai Bányászati Kamara alkalmazásában afrikai
bányászokkal kellene foglalkoznia. A fekete bőr iránti vonzalma
ekkorra már valósággal szenvedéllyé vált. Mint mondották, a fiatal
Dél-afrikai Kommunista Pártnak támogatásra van szüksége és ha
akarja, az állás máris az övé. Sejteni engedték ugyan, hogy szabad
választása van, a dolog kimenetele egy percig sem volt kétséges és
Marcus egy hónapon belül útra kelt Cape Town felé.
Az elkövetkező öt esztendő során fontos úttörőmunkát végzett a
Bányászati Kamarában, figyelemre méltó szakmai elismerést aratott
és sok öröme telt munkájában. Bár a párthoz fűződő kapcsolatait
gondosan titkolta, az e téren végzett aknamunkát lassanként
hivatásánál is fontosabbnak kezdte érezni. Ahogy idősebb lett, a
marxista eszmék iránti elkötelezettsége egyre erősebbé vált.
Munkakörénél fogva saját szemével győződhetett meg a társadalmi
és faji alapokon történő megkülönböztetés embertelen voltáról. Nap
mint nap tapasztalta, micsoda irgalmatlan szakadék választja el a
teljesen kisemmizett, jogfosztott fekete proletariátust a mérhetetlen
gazdagságban tobzódó, az élet minden területén kiváltságokat élvező
fehér burzsoáziától. Mindinkább úgy találta, hogy ebben a gazdag és
gyönyörű országban úgy burjánzanak az emberi társadalom
legsúlyosabb betegségei, mint valami melegházban. Azok a
torzulások, amelyek máshol alig észrevehetően elsikkadtak, itt egyre
aránytalanabbá nőtték ki magukat, míg végül az egész olyanná vált,
mint valami ördögi karikatúra.
És Marcus Archer most itt állt, nézte ezt a fiatalembert, egyiptomi
istenségre emlékeztető nemes arcvonásaival, égetett mézszínű
bőrével és elöntötte a vágy.
– Beszélsz angolul, ugye? – kérdezte és Moses bólintott.
– Igen, beszélek – válaszolta halkan, Marcus Archer pedig sarkon
fordult és visszasétált a dobogóra. Képtelen volt elkendőzni
szenvedélyét. Remegő ujjai közé fogott egy darabka krétát és firkálni
kezdett a táblára, csak hogy időt nyerjen, amíg összeszedi magát.
A tesztvizsgálatok egész délután folytatódtak, az alanyokat
lassanként szétválogatták és eredményeik alapján a megfelelő
fokozatokba osztották őket. Végül már csak egyetlenegy maradt fenn
közülük a rostán. Moses Gama ugyanazzal a könnyed
magabiztossággal oldotta meg az egyre nehezebb feladatokat, mint
ahogyan az elsőt és dr. Archer rájött, hogy igazi csodára bukkant.
Öt órakor a foglalkozás véget ért és a vizsgálati alanyok
megkönnyebbülten hagyták el a tantermet. Az utolsó óra még a
legokosabbakat is megviselte közülük. Egyedül Moses Gama állt
helyt rendíthetetlenül. Amint kifelé menet elhaladt a dobogó előtt, dr.
Archer megszólította.
– Gama! – Már kikereste a nevét a nyilvántartásból. – Volna még
egy feladat, amire szeretném, ha vállalkoznál.
Azzal a verandán át bevezette Mosest a saját irodájába.
– Ugye tudsz írni-olvasni Gama?
– Igen, doktor.
– Van egy elméletem, amely szerint ha tanulmányozzuk egy
ember kézírását, megtalálhatjuk a személyiségéhez vezető kulcsot –
magyarázta Archer. – És én szeretném, ha írnál nekem.
Egymás mellett ültek az íróasztalnál. Dr. Archer íróeszközöket
tett Moses elé, közben könnyedén csevegett. – Ez egy szabvány
szöveg, mindig azt használom ezekhez a tesztekhez.
Egy kis kartonlapot adott át Mosesnek, rajta a közismert
gyerekverssel, „A cica meg a tücsök”-kel.
Moses belemártotta a tollat a tintába, Archer pedig közelebb
hajolt, úgy nézte, amint írni kezd. Tiszta, jól olvasható, folyamatos
írása volt, az energikusan előredőlő hosszúkás betűk határozott,
hegyes csúcsokban végződtek. Az egész íráskép céltudatos
gondolkodásra és könyörtelenül energikus jellemre utalt.
Archer, miközben látszólag még mindig elmélyülten
tanulmányozta a kézírást, szórakozottan Moses combjára tette a
kezét. Alig bírta elfojtani izgalmát, amint megérezte a kemény,
rugalmas izmokat a meleg, bársonyos bőr alatt. A toll alig
észrevehetően megugrott a papíron és apró pacát ejtett, amint Moses
meglepetten összerezzent, ám a következő pillanatban már ismét
biztos kézzel írt tovább. Mikor befejezte, óvatosan letette a tollat és
most először egyenesen belenézett Marcus Archer zöld szemébe.
– Gama – dr. Archer hangja enyhén remegett és ujjai szorosabbra
zárultak Moses combja körül. – Te sokkalta intelligensebb vagy
annál, semhogy érclapátolásra pazarold az idődet. – Elhallgatott és
keze lassan elindult felfelé.
Moses rezzenéstelen tekintettel nézett a szemébe. Arckifejezésén
a legkisebb változás sem volt látható, de combjai lassan
széttárulkoztak és Marcus Archer szíve majd kiugrott az izgalomtól.
– Azt szeretném, ha a személyi asszisztensemként dolgoznál,
Gama – suttogta rekedten. Moses néhány pillanatig hallgatott.
Azonnal megértette, milyen mérhetetlen lehetőséget rejt magában ez
az ajánlat. Ha elfogadja, akadálytalanul hozzájuthat a bányaiparban
tevékenykedő összes munkás személyi adatlapjához. Védett,
egyszersmind kivételes helyzetbe kerül és olyan ajtók nyílnak meg
előtte, amelyeken a többi fekete sohasem léphet be. De mindezeken
túl a felkínált állás még annyi előnyt tartogatott, hogy azt lehetetlen
volt egy röpke pillanat alatt számba venni. A férfi iránt, aki mindezt
felajánlotta, jóformán semmit sem érzett. Nem viszolygott tőle, nem
is kívánta, de lelkifurdalás nélkül hajlandó volt megfizetni az árat,
amelyet cserébe kért. Ha a fehér ember arra vágyik, hogy nőként
bánjanak vele, Moses kész megtenni neki ezt a kis szívességet.
– Igen, doktor, szeretnék maga mellett dolgozni – felelte.

A kiképzőtábor barakkjában töltött utolsó éjszakájukon Moses

maga köré gyűjtötte legbizalmasabb embereit.
– Néhány óra múlva útnak indultok Goldiba. – kezdte. – Nem
tudtok mindnyájan együtt maradni, mert a hegyvonulat mentén
számos bánya van. Lesznek köztetek, akik a föld alatt dolgoznak
majd, másokat felszíni munkára osztanak be, az ércmalmokba vagy a
dúsítóüzemekbe. Egy időre tehát elszakadunk egymástól, de nem
szabad elfeledkeznetek róla, hogy testvérek vagyunk. Én, a
legnagyobb testvéretek, nem fogok megfeledkezni rólatok. Fontos
munkát akarok rátok bízni. Rajtatok tartom a szemem, bárhol is
vagytok, ti pedig álljatok készen, hogy azonnal indulni tudjatok, ha
hívlak benneteket.
– Eh he! – bólintottak engedelmesen. – Mi vagyunk a te
kistestvéreid. Várni fogjuk hívó szavadat.
– Mindig tudnotok kell, hogy a védelmem alatt álltok és minden
bűn, amit ellenetek követnek el, meg lesz torolva. Egyszer már
láttátok, mi történik azzal, aki a testvérünk ellen fordul.
– Bizony láttuk – dünnyögték. – Láttuk... halál vár rá.
– Halál – bólintott Moses. – És halál vár arra is, aki közülünk
elárulja ezt a testvériséget. Halál minden árulóra.
– Halál minden árulóra – és ültükben egy emberként hajladoztak
előre-hátra, még egyszer átadva magukat a hipnotikus erőnek, amely
Moses Gamából sugárzott feléjük.
– Gondolkodtam rajta, mi legyen a totemállatunk – folytatta
Moses. – Végül a bölényt választottam, mert fekete, hatalmas és
erős, és mert minden ember fél tőle. Mostantól fogva mi vagyunk a
Bölények.
– Mi vagyunk a Bölények – kántálták kórusban a többiek. Máris
büszkék voltak megkülönböztető nevükre. – Mi vagyunk a fekete
Bölények és minden ember megtanulja majd, hogy rettegjen tőlünk.
– Ez pedig a jel, a titkos jel, amiről megismerjük egymást. –
Azzal Moses ujjával felrajzolta a levegőbe a jelet, majd sorban kezet
fogott mindannyiukkal, majdnem úgy, ahogyan a fehér emberek,
csak épp a könyék alatt markolták meg egymás karját és
mutatóujjukat közben előrenyújtották. – Erről fogjátok felismerni
testvéreiteket, ha eljönnek hozzátok. – És a sötétben mindannyian az
újmódi kézfogással köszöntötték egymást a frissiben megalakult
testvéri szövetségben.
– Hamarosan hallani fogtok rólam – búcsúzott tőlük Moses. –
Amíg nem hívlak titeket, azt kell tennetek, amit a fehér ember
parancsol. Dolgozzatok keményen és tanuljatok. Álljatok készen a
hívásra. – Azzal aludni küldte őket a priccseikre. Hendrick leült
mellé és összedugott fejjel, suttogva beszélgettek.
– Elvesztetted a kis fehér kavicsaidat – kezdte Moses. – A
madarak és a kis mezei állatok mostanra már biztosan óriási lakomát
csaptak a lepényekből, a kövek meg szétgurultak és örök időkre
elvesztek. Beborítja őket a por, benövi őket a fű. Végleg odalettek,
testvérem.
– Igen. Odalettek – kesergett Hendrick. – Mennyi vér folyt értük,
mennyit küszködtünk, mennyit szenvedtünk és most szétgurulnak,
mint a magok, amiket széthord a szél.
– Átok ült rajtuk – vigasztalta Moses. – Attól a perctől fogva,
hogy megláttam őket, tudtam, hogy csak szerencsétlenséget és halált
hozhatnak ránk. Ezek a fehér ember játékai. Mihez kezdtél volna a
fehér ember kincsével? Ha megpróbálod elkölteni, ha megpróbálsz
fehér embernek való dolgokat venni rajta, a fehérek rendőrsége
azonnal felfigyel rád. Mindjárt érted jöttek volna és a kötélen, vagy a
börtönben végzed.
Hendrick szótlanul eltöprengett a szavakban rejlő igazságon. Mit
is vehetett volna azokért a kövekért? Egy feketének nem lehetett saját
földje. Vett volna száznál is több marhát, hogy felkeltse a helybeli
törzsfőnök irigységét? Felesége volt annyi, amennyit akart – sőt
annál több is –, és egy fekete nem járt autón. Egyáltalában, egy
fekete igyekezett minél kevésbé felhívni magára a figyelmet –
feltéve, hogy megvolt a magához való esze.
– Nem, testvérem – mondta csendesen Moses. – Nem voltak azok
neked való holmik. Adj hálát őseid szellemeinek, amiért elragadták
tőled és visszadobták őket a földbe, ahová valók.
– De azért mégis – morgolódott Hendrick rosszkedvűen –, jó lett
volna megtartani... csak hogy néha a kezembe foghassam és
nézegethessem... hogy tudjam, ez a kincs az enyém.
– Vannak másféle kincsek testvérem, sokkalta fontosabbak, mint
a gyémánt vagy mint a fehér ember aranya.
– Miféle kincsek azok? – kérdezte Hendrick.
– Kövess engem és én elvezetlek hozzájuk – felelte az öccse.
– De mégis, mondd el, mik azok – nógatta Hendrick.
 – Időben rá fogsz jönni – mosolyodott el Moses. – Most azonban
fontosabb dolgokat kell megbeszélnünk, testvérem, a kincsek majd
azután jönnek. Figyelj rám. Bomvu, a kis vörös doktorkám, aki
szereti, ha asszonyként bánnak vele, beosztott téged a Central Rand
Consolidated nevű Goldiba. Ez az egyik leggazdagabb Goldi,
rengeteg mély tárnával. Odalenn fogsz dolgozni a föld alatt és
legjobb lesz, ha igyekszel minél nagyobb hírnevet szerezni
magadnak. Sikerült rábeszélnem Bomvut, hogy veled együtt küldje
oda a tíz legjobb emberünket is a Bölények közül. Kezdetben csak ők
lesznek veled, de rajtuk keresztül magad köré gyűjtőd majd a
leggyorsabbakat, a legerősebbeket és a legbátrabbakat.
– És mit kell csinálnom ezekkel az emberekkel?
– Tartsd készenlétben őket. Hallani fogtok rólam hamarosan.
Nagyon hamarosan.
– És mi lesz a többi Bölénnyel?
– Bomvu a tanácsomra tízes csoportokba osztotta őket és minden
egyes Goldiba elküld egy csoportot. Mindenütt jelen lesz egy
maroknyi emberünk. De ezek a kis csoportok növekedni kezdenek
majd és nemsokára olyan óriási bölénycsorda válik belőlünk, hogy
még a legvérengzőbb oroszlán sem mer szembeszállni velünk.

Swart Hendrick számára az első alászállás a föld gyomrába

rettenetes élménynek bizonyult. Életében először teljesen eszét
vesztette a félelemtől. Sem beszélni, sem gondolkozni nem tudott,
még arra is képtelen volt, hogy legalább kiabáljon, vagy védekezni
próbáljon.
A rémület már akkor hatalmába kerítette, mikor be kellett állnia a
fekete bányászok hosszú sorába. Mindannyian egyforma szürke
overallt, gumicsizmát és lámpával felszerelt, festetlen acélsisakot
viseltek. Hendrick egyre fokozódó rémülettel csoszogott előre a
rámpán, tehetetlenül sodródva az egymáshoz préselődő testek között,
akár a barom, amelyet a vágóhídra hajtanak. Időről időre megálltak,
majd ismét megindultak és hirtelen ott találta magát a sor elején, az
akna bejáratát elzáró dróthálós ajtó előtt.
A hálón túl meglátta a vastag acélkábeleket, amelyek mint
megannyi csillogó pikkelyű óriáskígyó lógtak le az aknába. Feje
felett gigantikus csontvázként magasodott az aknatorony
vasszerkezete. Amint felnézett, száz láb magasságban megpillantotta
a hatalmas kerekek sziluettjeit az égbolt hátterében. Nagy
sebességgel pörögtek, majd megálltak és néhány pillanat múlva az
ellenkező irányba kezdtek forogni.
A drótháló hirtelen zörögve kicsapódott és a fekete testek
folyama már sodorta is magával Hendricket az ajtó mögött
elhelyezkedő szűk ketrecbe. Néhány pillanat múlva hetven ember
szorongott odabenn, vállukkal egymáshoz préselődve. Az ajtó
bezárult, lábuk alatt a padló megindult lefelé, majd szinte azonnal
ismét megállt. Felülről lábak dobogása hallatszott. Hendrick felnézett
és rájött, hogy a felvonó kétszintes, odafenn pedig épp most
zsúfolnak be további hetven embert.
Ismét hallotta, amint a drótháló zörögve becsapódik és ijedten
összerezzent a villanycsengő fülsértő hangjától. Négy hosszú
csengetés jelezte, hogy megkezdik a leszállást és a lift ismét
megindult – ezúttal azonban nem állt meg, hanem egyre nagyobb
sebességgel zuhant lefelé a feneketlen mélységbe. Hendrick úgy
érezte, mintha nem is volna súlya, lába alig érintette a padló
acéllemezét. Gyomra felszállt a mellkasába és eszelős halálfélelem
kerítette hatalmába.
A felvonó csak zuhant, zuhant lefelé az áthatolhatatlan
sötétségben, döngve és zakatolva, mint egy expresszvonat az
alagútban, a rémület pedig minden örökkévalóságnak tűnő perccel
nőttön-nőtt. Fulladozva kapkodott levegő után, füle zúgott,
dobhártyája pattogott az egyre növekvő nyomástól. Egyik mérföld a
másikat követte és ők még mindig csak zuhantak, mintha meg sem
akarnának állni többé.
Azután egyszerre csak véget ért a pokoli utazás. A felvonó
megállt, mégpedig olyan hirtelen, hogy Hendricknek a térde is
megroggyant és úgy érezte, hogy arcizmai gumiszerűen megnyúlnak,
mintha le akarnának szakadni a koponyacsontjáról.
Az ajtó zörögve kitárult és a tömeg magával sodorta őt a központi
szállítóaknába. Szorongva pillantott körül a hatalmas barlangban. A
falakat víztől csillogó sziklatömbök borították és az emberek, mint a
patkányok egy irdatlan szennycsatornában, százával tűntek el a
méhsejtszerűen egymás mellett sorakozó végeláthatatlan
alagutakban.
Ahová nézett, mindenütt vizet látott. A villanylámpák rideg fénye
megsokszorozva verődött vissza a nedves sziklákról. Az akna két
oldalán sebes patakok rohantak a mesterségesen kialakított
lefolyócsatornákban, víz cuppogott gumicsizmájának talpa alatt,
rejtett búvópatakok csörgedeztek a sötétben és vízcseppek hullottak
alá a barlang kőcsipkézetű mennyezetéről. Szinte még a levegő is
nehéz volt a meleg, sűrűn gomolygó párától. A gőz nyúlós
kocsonyaként szivárgott be a tüdejébe és rátelepedett a dobhártyáira,
hogy szinte megsüketült tőle. Halálfélelme csak akkor hagyott alább
kissé, mikor hosszas menetelés után megérkeztek a vájatokhoz. Az
emberek itt kisebb csoportokra szakadtak és eltűntek a sötétben.
A vájatok valójában azok az irdatlan nyílt üregek voltak,
amelyekből már kiemelték az aranyat tartalmazó ércet.
Mennyezetüket vastag gerendák kötegeivel dúcolták alá, alul
járópallók húzódtak végig rajtuk, amelyeknek dőlése pontosan
követte a telér haladási irányát.
Hendrick ijedtében téblábolva követte csapatának tagjait a
számukra kijelölt állomásra, ahol egy pucér villanykörte fényénél
várakoztak a fehér művezetőre – egy tagbaszakadt afrikanerre, aki
hamarosan meg is érkezett, két fekete munkafelügyelőjének
kíséretében,
Maga az állomás egy háromszög alaprajzú, sziklába vájt
kamrácska volt, a száma ott állt a bejárat felett. A hátsó falnál hosszú
pad állt, mellette zsákvászon lepedőkkel letakart latrina.
Az emberek sorban leültek a padra és a két munkafelügyelő
névsorolvasást tartott. Miután ezen is túlestek, a fehér művezető
fanakalo nyelven megkérdezte. – Hol van az új vájárunk? – Hendrick
felemelkedett a helyéről. Cronje – így hívták a fehér művezetőt –
odalépett hozzá és megállt előtte. Mindketten jóval magasabb
termetűek voltak az átlagnál és szemük éppen egy vonalban volt. A
művezetőnek hatalmas, görbe orra volt, valamikor eltört egy réges-
rég elfelejtett csetepaté során. Alaposan szemügyre vette Hendricket.
Amint észrevette szájában a kivert fogak helyén tátongó űrt és
koponyáján a forradásokat, vonakodó tisztelet ébredt benne. Első
pillantásra felismerték egymásban a kemény, kíméletlen férfit.
Odafönn a napfényben, a simogató, hűvös levegőn fekete ember és
fehér ember voltak. Idelenn a föld alatt nem volt különbség ember és
ember között.
– Tudsz bánni a kalapáccsal? – kérdezte Cronje fanakalóul.
– Tudok – felelte Hendrick afrikaansul. Két héten át gyakorolta a
kalapács használatát a felszíni kiképzőgödrökben.
Cronje meglepetten pislogott, majd szélesen elvigyorodott
anyanyelve hallatán. – Az enyém a legjobb vájárcsapat a CRC egész
területén – szólalt meg, még mindig vigyorogva. – Te is meg fogod
tudni, hogyan kell törni a sziklát, barátocskám, vagy én töröm össze
a fejedet és a seggedet. Megértetted?
– Megértettem – vigyorgott vissza rá Hendrick, Cronje pedig
elkiáltotta magát. – Vájárok hozzám!
Öt férfi emelkedett fel a padról – egytől-egyig ugyanolyan
tagbaszakadt fickók, mint Hendrick. A légkalapácsok kezelése
emberfeletti fizikai erőnlétet követelt. Ők voltak az elit, a vájárok
csapata. A bérük majdnem kétszerese volt a többiekének, külön
teljesítményprémiumot kaptak és határtalan tisztelet övezte őket
alacsonyabb beosztású társaik körében.
Cronje mindannyiuk nevét felírta a villanykörte alatt álló fekete
táblára. A Henry Tabaka név a lista alján szerénykedett, míg a névsor
elejére Zama, a hatalmas termetű zulu került. Zama levetette zekéjét
és odadobta a segédjének. Az éles villanyfényben megcsillantak
karjának és mellkasának félelmetes izomkötegei.
– Ha! – kiáltott fel Hendrickre pillantva. – Szóval most már van
egy kis ovambo sakálunk is. Biztosan addig ugatott odahaza a
sivatagban, amíg elzavarták ide. – A körülötte állók kötelességtudóan
nevettek. Zama a részleg legjobb vájára volt, illett nevetni a tréfáin.
– Én eddig mindig azt hittem, hogy a zulu majmok csak a
Drakensberg tetejére járnak tetvészkedni, azért hallatszik el olyan
messzire a hangjuk – jegyezte meg Hendrick csendesen. Egy
pillanatig rémült csend lett, majd valakiből kitört a hitetlenkedő
röhögés.
– Jól van, nagypofájúak – avatkozott közbe sietősen Cronje –,
inkább a sziklát törjétek. – Azzal elindult előttük, és felvezette őket a
fejtéshez, ahol az egyenetlen sziklafalban vékony szürke sávként
húzódott az érctelér. Jellegtelen, fakó színe semmit sem árult el a
benne szunnyadó csillogó aranykincsről.
Maga a vágat olyan alacsony volt, hogy az ember csak kétrét
görnyedve fért hozzá a fejtési felülethez, széliében azonban mindkét
irányban több száz méternyire nyúlt el a sötétben. Messziről
idehallatszott a többi csoport hangja, kiáltásaik visszhangot vertek a
tárnák végtelen barlangjaiban, lámpásaik átszűrődő fénye kísérteties,
hosszú árnyékokat varázsolt a sziklafalra.
– Tabaka! – kiáltott Cronje. – Ide! – Fehér festékkel körberajzolta
a robbanótöltetek furatainak helyét, pontosan megjelölve minden
egyes furat mélységét és behatolási szögét.
A robbantás igen nagy pontosságot és körültekintést igénylő
művelet volt, amelyet gelignittöltetek segítségével hajtottak végre. A
külső furatokba helyezték el a „formázók”-nak nevezett gyutacsokat,
amelyekkel a vágat mennyezetét, alját és oldalfalait alakították ki.
Ezeket robbantották fel elsőként, majd egy másodperccel utánuk a
belső körben elhelyezett „vágó” tölteteket, amelyek visszadobták az
első szakaszban levált ércet és megtisztították a fejtési felületet.
– Shaya! – kiáltotta el magát Cronje, majd néhány pillanatig
várakozva figyelte, amint Hendrick nekifeszül a fúrónak.
Az ormótlan szerszám nehézgépfegyverre emlékeztető alakjával
baljóslatúan gubbasztott a sziklaaljzaton. Hosszú gumicsövek
indultak ki belőle, amelyek a központi szállítóaknában elhelyezett
kompresszorhoz csatlakoztak.
Hendrick fürgén beillesztette a húsz láb hosszúságú acél fúrófejet
a tokmányba, majd a mellé beosztott segéddel együtt a fejtési
felülethez vonszolta a gépet. Mindkettőjüknek össze kellett szednie
minden erejét, hogy felemeljék az irdatlan súlyú szörnyeteget és a
fúró hegyét a fehér körhöz illesszék. Hendrick felvette a jól
begyakorolt testhelyzetet és jobb vállának teljes nyomatékával
ránehezedett a szerszámra. A segéd hátralépett, ő pedig megnyitotta a
csapot.
A sűrített levegő fültépő dörejjel robbant be a fúró belsejébe és
négyzethüvelyenként 500 fontos nyomással préselte be az acélfejet a
sziklába.
 Hendrick egész teste vadul rázkódott a vállának feszülő szerszám
rettenetes lökéseitől. Feje olyan gyorsasággal ugrált ide-oda
oszlopszerű, izmos nyakán, hogy a tárgyak elmosódtak előtte.
Összeszűkült szemmel koncentrált az egyre mélyebbre hatoló
fúrófejre és erejét megfeszítve igyekezett tartani a művezető által
előírt behatolási szöget. Víz tört elő az elmosódottan csillogó acélrúd
mellől és sárgás cseppek özöne spriccelt Hendrick arcába.
A verejték széles patakokban ömlött végig fekete bőrén,
pillanatokon belül úgy nézett ki, mintha felhőszakadásban állna. Az
izzadság elkeveredett a furatból spriccelő nyálkás iszappal és
lecsorgott vibrálva feszülő izmain.
Néhány percen belül egész teste viszketni és égni kezdett. Ez a
jelenség okozza a vájároknak a legtöbb szenvedést – a fúró rettenetes
vibrációja percenként ezerszer előre-hátra rántja a bőrt, percről
percre elviselhetetlenebb kínokat okozva. Hasztalanul igyekezett
kizárni tudatából az érzést – mintha forrasztólámpával pásztázták
volna a testét.
A fúró hegye egyre mélyebbre hatolt a sziklába, a csillogó
acélrúdra festett szintjelzés lassan eltűnt a furat pereme mögött és
Hendrick elzárta a sűrített levegő csapját. Azt várta, hogy a
dobhártyarepesztő zaj után végre csend lesz, de nem így történt.
Jóllehet mindkét füle eldugult, mintha vattával tömték volna be, a
fúró mennydörgő robaja továbbra is ott visszhangzón a
koponyájában.
A segéd már szaladt is, hogy segítsen visszahúzni a fúrófejet a
kész furatból és odaillessze a hegyet a következő jelzéshez. Hendrick
újból megnyitotta a csapot és kezdődött az egész pokoli tortúra
elölről. Az égető viszketés mindazonáltal fokozatosan elmúlt és
olyasfajta bénultság lépett a helyébe, mint mikor kokaint
fecskendeznek a bőr alá.
És így birkózott a sziklával az egész műszak folyamán, egy
percnyi megállás, egy lélegzetvételnyi pihenő nélkül. Mire a
munkaidő véget ért és tetőtől talpig sárga sárral borítva, a
kimerültségtől érzéketlen testtel visszatértek a szállítóaknába, még
Zama, az óriás termetű zulu is imbolyogva állt a lábán, szemében
kifejezéstelen tekintet ült.
 Az állomáson Cronje mindegyikük neve mellé felírta a táblára az
aznapi teljesítményt. Zama tizenhat sorozatot fúrt ki, Hendrick
tizenkettőt, az utána következő teljesítmény tíz volt.
– Hau! – motyogta Zama félhangosan, mialatt a zsúfolt felvonó a
felszín felé repítette őket. – A kis sakál már az első műszakban a
csapat második legjobbja lett.
Hendrick még a száját is alig bírta kinyitni a fáradtságtól, de azért
nem maradt adós. – És a kis sakál a második műszakjában elszedi
tőled az első helyet.
Ezt a fenyegetést azonban sohasem tudta beváltani.
Egyetlenegyszer sem sikerült több sziklát felaprítania, mint a
zulunak. Mégis, az első nap végén, amikor Hendrick a Bölények
szövetségébe tömörült a többi ovambóval együtt ott üldögélt az üzem
sörözőjében, Zama két nagy korsó sörrel a kezében odalépett az
asztalukhoz. A kölesből erjesztett sűrű sör, amelyet a bányatársaság
alkalmazottainak árusítottak, kellemesen szénsavas volt és igen
tápláló, de alkoholt alig tartalmazott.
Zama megállt Hendrick mellett és az egyik egygallonos korsót
elébe téve így szólt. – Megtörtünk egy kevés sziklát ebben a
hónapban, nem igaz, sakál?
– És jövő hónapban még többet törünk meg együtt, nem igaz,
majom?
Mindkettőjükből kirobbant a nevetés, azután egyszerre emelték
magasra korsójukat és egy hajtásra kiürítették.
Zama volt az első zulu, aki csatlakozott a Bölények testvéri
szövetségéhez, persze korántsem olyan zökkenőmentesen, mint
ahogyan később elmesélték, mert a törzsi korlátokat még a hegyeknél
is nehezebb áthágni.

Három hónap telt el, mire Hendrick viszontlátta öccsét, de ez idő

alatt sikerült kiterjesztenie befolyását a CRC bányáinak területén élő
fekete bányamunkás-kolónia egészére. Hendrickkel és helyettesével,
Zamával az élen, a Bölények szövetsége mostanra már számos
különböző törzs fiait – zulukat, shangaanokat, matabeléket –
egyesítette. A felvétel egyetlen követelménye az volt, hogy az újonc
kemény, megbízható ember legyen, lehetőleg olyan, aki a nyolcezer-
egynéhány fekete bányász közül legalább egy kis csoport felett
személyes befolyással rendelkezik. További előnyt jelentett, ha a
jelentkezőt a bánya igazgatósága valamilyen hatalommal ruházta fel
– idetartoztak a munkafelügyelők, a hivatalnokok és a vállalati
rendőrség alkalmazottai.
Kezdetben a megkörnyékezettek közül akadtak néhányan, akik
visszautasították az ajánlatot. Ezek közé tartozott az az idősebb zulu
munkafelügyelő, aki harmincesztendei szolgálat után rosszul
értelmezte a törzse és a cég iránti hűséget. Egy nappal azután, hogy
megtagadta a belépést, a központi akna tizenhatodik szintjén
rázuhant az egyik ércszállító csúszdára. Teste pillanatok alatt péppé
zúzódott a rázuhanó éles szikladarabok tonnái alatt. A balesetnek
minden jel szerint nem akadt szemtanúja.
A vállalati rendőrség egyik tagját, aki szintén ellenállt a testvéri
szövetség csábításának, halálra szurkálva találták a telep bejárata
mellett álló őrbódéjában, egy másik vonakodó pedig az üzemi
konyhán szenvedett halálos égési sérüléseket. Az utóbbi balesetnek
három szemtanúja is volt – a Bölények szövetségének három tagja,
akik egybehangzóan állították, hogy a szerencsétlenséget az áldozat
ügyetlensége és figyelmetlensége okozta. Ezek után senki sem
utasította vissza többé az ajánlatot.
Moses küldönce, miután a titkos jellel és az előírásos kézfogással
felfedte kilétét, átadta Hendricknek öccse üzenetét, melyben
találkozóra hívta.
Hendrick anélkül hagyta el a bánya területét, hogy bárki is
feltartóztatta volna a kapunál, dacára annak, hogy a kormány
rendelete szerint a fekete bőrű bányamunkásoknak szigorúan tilos
volt kilépniük a számukra kijelölt, szögesdróttal elkerített táborból. A
Bányászati Kamara és a johannesburgi városatyák ebben a
tekintetben azonos nézeten voltak – mindkét részről úgy vélték, hogy
ha több tízezernyi magányos fekete férfi tetszése szerint járhatna-
kelhetne az aranymezőkön, az katasztrofális következményekkel
járna. Még nem felejtették el a leckét, amit a kínaiaktól kaptak. 1904-
ben a kormány engedélyével csaknem ötvenezer kínai kulit hoztak be
Dél-Afrikába, hogy velük pótolják az aranybányákban tapasztalható
óriási szakképzetlen munkaerőhiányt. A kínaiak azonban sokkal
intelligensebbek voltak annál, semhogy hagyják magukat táborokba
kényszeríteni és életük végéig segédmunkára ítélni. Hamarosan jól
szervezett titkos társaságokba tömörültek és az aranymezőkön a
bűnözés és a terror soha nem látott hulláma söpört végig –
napirenden volt az erőszak és a rablás, virágzott a tiltott
szerencsejáték és a kábítószer-kereskedelem. Végül 1908-ban a
hatóságok elszánták magukat a döntő lépésre és a kínaiakat
irgalmatlan költséggel visszatoloncolták hazájukba. Ezek után a
kormány eltökélte, hogy nem hagyja megismétlődni az esetet és
vasszigorral kötelezővé tette a táborrendszert.
Mindennek ellenére Hendrick úgy sétált át a CRC kapuin, mintha
láthatatlan lett volna. A csillagfényes éjszakában átvágott a fennsíkon
és hamarosan meglelte a gazzal sűrűn benőtt ösvényt, amely az
elhagyatott régi aknatoronyhoz vezetett. A hajdani raktár rozsdától
málladozó hullámbádog épülete mögött egy fekete Ford sedan
várakozott. Hendrick óvatosan közelebb ment, ám ekkor a kocsi
fényszórói hirtelen kigyulladtak.
Megtorpant és kővé meredve állt a vakító fényözönben, de a
lámpák a következő pillanatban ismét kialudtak, a sötétségből pedig
felhangzott Moses barátságos hangja: „Üdvözlégy, testvérem.”
A viszontlátás örömében ösztönösen összeölelkeztek, majd
Hendrick elnevette magát. – Ha! Szóval már autót is vezetsz! Akár
egy fehér ember!
– Az autó Bomvué – felelte Moses és kinyitotta bátyja előtt a
kocsi ajtaját. Hendrick kényelmesen hátradőlt a puha bőrülésen és
elégedetten felsóhajtott. – Hát szó ami szó, jobb, mint a gyaloglás.
– És most mesélj, Hendrick bátyám. Mi újság a CRC-nél? –
kérdezte Moses és szó nélkül hallgatta végig Hendrick hosszadalmas
beszámolóját. A végén helyeslőleg bólintott.
– Látom, megértetted, mit kívánok tőled. Pontosan így akartam.
A testvéri szövetségnek minden törzsből embereket kell szerezni,
nem csak az ovambók közül. El kell jutnunk minden egyes törzshöz,
minden egyes bányába, az aranymezők minden zugába.
– Ezt már mind elmondtad korábban is – morogta Hendrick
kelletlenül –, de azt még soha nem kötötted az orromra, testvérem,
hogy miért csináljuk mindezt. Én megbízom benned, de az emberek,
akiket magam köré gyűjtöttem, az impi, amit kiépíttettél velem, ők
csak néznek rám és mind csak egyet kérdeznek. Azt kérdezik tőlem,
miért. Mi a hasznunk ebből az egészből? Mit ad nekünk ez a testvéri
szövetség?
– És te mit felelsz nekik, testvérem?
– Én csak azt felelem, hogy legyenek türelemmel – dünnyögte
bosszúsan Hendrick. – Én magam sem tudom a választ, de
megpróbálok úgy tenni, mintha tudnám. És ha tovább nyaggatnak a
gyerekes kérdéseikkel... nos, akkor egyszerűen elverem őket, ahogy a
gyerekeket szokás. – Moses őszinte örömmel felnevetett, Hendrick
azonban megrázta a fejét. – Ne nevess, testvérem – mondta. – Már
nem sokáig tarthatom őket kordában a veréssel.
– Nem is kell már sokáig folytatnod – veregette vállon Moses. –
De most azt mondd meg nekem, Hendrick, mi az, ami legjobban
hiányzott azóta, hogy a CRC-nél dolgozol?
– Hogy végre nőt érezzék magam alatt – vágta rá Hendrick
habozás nélkül.
– Részed lesz benne, még mielőtt az éjszaka véget ér –
biztosította Moses. – És még mi hiányzott, testvérem?
– Hogy valami jóféle pálinka melengesse a hasamat belülről, ne
csak az az állott mosogatólé, amit az üzemi sörözőben adnak.
– Testvérem – szólalt meg Moses elkomolyodva –, ezzel választ
is adtál saját kérdésedre. Ezek azok a dolgok, amelyeket az embereid
a testvéri szövetségtől kapni fognak. Ezek lesznek a csontok, amiket
odavetünk a kópéinknak – nők, pia és persze pénz, de nekünk, a
vezérbölényeknek mindebből sokkal több jut majd, sokkal, de sokkal
több. – Azzal beindította a Ford motorját.
A Witvatersrand aranymezői több mint száz kilométer
hosszúságú karéjban terülnek el. Az olyan régebbi lelőhelyek, mint
East Daggafontein, a karéj keleti részében találhatók, ahol az
aranytartalmú talajrétegek a felszín közelében helyezkednek el, míg
az újabb bányák főleg nyugaton összpontosulnak. Itt az aranyat rejtő
kőzetek hirtelen nagy mélységekbe süllyednek, de ezek a rendkívül
mély fekvésű bányák, mint például Blyvooruitzicht, mesés
gazdagságúak. E legendás félhold körül az arany ígérete elevenen
nyüzsgő, virágzó városokat csalt ki a földből.
 Moses dél felé kanyarodott a fekete Forddal, messze elkerülve a
bányákat és a fehér ember lakta utcákat. Az út egyre szűkebbé, egyre
elhanyagoltabbá vált előttük. A mély keréknyomok között hatalmas
tócsákban állt a víz, a legutóbbi felhőszakadás emléke. Lassanként az
egész út elenyészett és kanyargós ösvények sokaságává szakadozott.
A város utcai lámpái elmaradoztak mögöttük, helyüket azonban
másféle fényforrások vették át – száz meg száz tábortűz lobogott a
sötétben, narancssárga lángjukat elhomályosította saját füstjük.
Minden egyes máglya egy-egy kátránypapírból és rozsdás
hullámbádogból összetákolt kalyiba előtt lobogott. A rozoga
építmények szinte egymásba értek, csak szűk sikátorok választották
el őket egymástól. Az egész bádogváros teljesen kihaltnak látszott, az
embernek mégis az az érzése támadt, hogy egy láthatatlan tömeg
veszi körül. Mintha egy egész hadsereg rejtőzködött volna a
fennsíkon.
– Hol vagyunk? – kérdezte Hendrick.
– Egy olyan városban, amelyről senki sem ismeri el, hogy a
világon van, a nem létező emberek városában.
És amint a kocsi zötykölődve haladt a hepehupás dűlőútón,
Hendrick lassanként felfigyelt a bódék és bádogviskók között
elsurranó sötét árnyakra. A fényszórók vadul fel-alá cikázó
sugarában tucatnyi kis színjáték jelenetei villantak fel. Emitt egy
gyerekcsapat kövezett halálra egy boldogtalan kóbor kutyát, amott
egy mozdulatlan test hevert az út mellett – talán részeg, talán halott.
Az egyik szegletben egy nő guggolt szemérmetlen pózban a bádogfal
mellett és a földre vizelt, odébb két összekapaszkodott férfi vívott
néma élethalálharcot. Az egyik tűz mellett egy család vacsorázott,
marhahúskonzervet ettek bádogdobozokból. A kocsi közeledtére
ijedten felkapták a fejüket és tágra nyílt szemmel bámultak a
reflektorokba. Sötét alakok menekültek be iszkolva a szűk sikátorok
sötétjébe – több százat láttak, de ezrek jelenlétét lehetett érezni.
– Ez a Drake Farm – magyarázta Moses. – Egyike annak a
számtalan kísértetvárosnak, amelyek a fehér ember Goldijait
körülveszik.
Az egész alaktalanul terjeszkedő emberi települést jellegzetes
szagok sajátos egyvelege lengte körül. Az égő fa sűrű füstje
elkeveredett a pöcegödrök orrfacsaró bűzével, a mosdatlan emberi
testek avas kipárolgása az odakozmált étel szúrós szagával. A sárban
rothadó szemét aromájába belevegyült a mosatlan, poloskás
ágyneműk émelyítő, édeskés lehelete.
– Hány ember élhet itt? – kérdezte Hendrick.
– Ötezer? Tízezer? Senki se tudja és a kutya se törődik vele.
Megálltak. Moses kikapcsolta a kocsi fényszóróit és leállította a
motort.
A hirtelen támadt csend valójában a legkevésbé sem volt
csendnek nevezhető. A láthatatlan tömeg mindennapi életének
hangjai úgy töltötték be a levegői, mint a távoli hullámverés.
Gyereksírás hallatszott, kutyák ugattak, valahol egy lány énekelt
valami lágy, szivhez szóló dalt. Férfiak káromkodtak, vitatkoztak és
zabáltak hangos csámcsogással. Szerelmespárok veszekedtek és
üzekedtek, emberek haldokoltak, szellentettek, horkoltak, játszottak
és ittak az éjszakában.
Moses kiszállt az autóból és parancsoló hangon belekiáltott a
sötétségbe. Egy szempillantás alatt vagy fél tucat árnyék rajzott elő a
bádogviskók közül. Hendrick némi nehézség árán rájött, hogy
gyerekek, bár koruk és nemük meghatározhatatlan volt.
– Vigyázzatok a kocsimra – parancsolt rájuk Moses és egy
pénzdarabot hajított közéjük. Az érnie csillogva pörgött a levegőben,
amíg az egyik lurkó röptében el nem kapta.
– Eh he! Baba! – visítozták és körülugrálták a kocsit. Moses
pedig bátyjával a nyomában elindult a kalyibák között. Vagy száz
lépést tehettek meg, a nők trillázó, hívogató éneke egyre közelebbről
hallatszott, majd a háttérből fokozatosan felerősödtek a vad tivornya
hangjai. A levegőt mindjobban betöltötte a poshadt zugpálinka és a
nyílt tűzön sülő hús szaga.
Egy hosszú, alacsony épülethez értek – amolyan mindenfele
hulladékból összetákolt istállófélének látszott. Falai girbegurbák
voltak és a tűz fényében halványan kirajzolódtak a tető szabálytalan
körvonalai. Moses bekopogott az ajtón. Egy lámpás fénye villant az
arcába, azután az ajtó kitárult előttük.
– Nos, testvérem – szólt Moses, miközben karon fogva magával
húzta Hendricket az ajtón belülre. – Ez életed első zugkocsmája. Itt
megkapsz mindent, amit ígértem. Nőket, piát, mindkettőből annyit,
amennyi csak beléd fér.
Az egész helyiség dugig tömve volt vendégekkel, akkora volt a
tömeg, hogy a szemközti fal elveszett a kékesen gomolygó
dohányfüstben és az embernek néhány lépésről is teli torokból kellett
kiabálnia, hogy meghallják. A fekete arcok sokasága csillogott az
izzadságtól és a felfokozott izgalomtól. A férfiak mindegyike néger
bányász volt, vedelték a zugpálinkát, kurjongatva énekeltek, ordítva
röhögtek és nekivadultan fogdosták a nőket. Némelyikük már
csontrészeg volt és saját okádékában fetrengve, félájultan hevert a
földön. A nők között valamennyi törzs tagjai képviseltették magukat.
Arcukat a fehér nők divatja szerint festették ki és vékony, testhezálló
ruhákban táncoltak, énekeltek, riszálták a csípőjüket. Szakértő
szemmel kiválasztották a pénzesnek látszó férfiakat, beléjük karoltak
és magukkal hurcolták őket az istálló végében sorakozó ajtók mögé.
Mosesnek azonban nem kellett erőszakkal átverekednie magát az
egymáshoz préselődő testeken. Mintha mindenki egy csapásra
megérezte volna jelenlétét, a tömeg mintegy varázsütésre kettévált
előtte. A nők közül sokan tiszteletteljesen köszöntötték. Hendrick
szorosan a háta mögött haladt és valósággal megnémult a csodálattól.
Alig bírta elhinni, milyen közmegbecsülésre tett szert öccse az
ideérkezésük óta eltelt röpke három hónap alatt.
A zugkocsma végében az egyik ajtó mellett külön őr állt.
Tagbaszakadt, sebhelyes arcú, rablógyilkos kinézetű fickó volt,
Mosest azonban alázatos tapssal üdvözölte, kinyitotta az ajtót és
előzékenyen félrehúzta a hátsó szoba belsejét eltakaró vászon
függönyt.
Ez a helyiség jóval kevésbé volt zsúfolt és itt már asztalok és
lócák is szolgálták a vendégek kényelmét. Az itteni lányok még
virulóan fiatalok voltak, csillogó szeműek, hamvas arcúak. A
sarokban külön asztalnál egy hihetetlenül kövér fekete asszony ült.
Kerekded holdvilágképén az előkelő zuluk derűs, nyugodt tekintete
ült, arcának körvonalai azonban szinte teljesen belevesztek a
zsírpárnákba. Sötét borostyánszínű bőre feszes volt, mintha szűk
volna e roppant zsír- és hústömeg számára. Hasa széles, vastag
redőkben omlott az ölébe, karjain mint súlyos karperecek sorakoztak
a zsíros bőnyék. Előtte az asztalon takaros kis oszlopokban ezüst- és
rézpénzek tornyosultak, közöttük halmokban állt a különféle színű
bankjegyek sokasága. A lányok percenként az asztalhoz járultak,
újabb érméket és bankjegyeket téve elé, amelyeket azonnal gondosan
hozzátett a többihez.
Moses láttán szája széles mosolyra nyílt és elővillantak hibátlan,
porcelánfehérségű fogai. Szemmel látható erőfeszítéssel
feltápászkodott ültéből. Combjai olyan elefántkórosan vastagok
voltak, hogy csak szétterpesztett lábakkal bírt menni. Arcán üdvözült
mosollyal, esetlenül totyogva sietett Moses elé, hogy a
törzsfőnököknek kijáró homlokérintéssel és tiszteletteljes tapssal
üdvözölje.
– Ez itt Mama Nginga – mutatta be Moses Hendricknek. Ő a
legnagyobb zugkocsmáros és kupleros az egész Drake Farmon... – és
nemsokára ő lesz az egyetlen.
Hendrick csak ekkor fedezte fel, hogy az asztalok mellett
üldögélő férfiak legtöbbjét ismeri. Ugyanazok a Bölények voltak,
akikkel együtt utaztak a Wenela vonatán és akik vele együtt tették le
az esküt. Most mindannyian őszinte örömmel üdvözölték és
bemutatták a közöttük ülő idegeneknek.
– Ez itt a legendás Henry Tabaka. Az ember, aki megölte
Tshayelát, a fehér felügyelőt... – és Hendrick látta, amint az újdonsült
Bölények szemében megcsillan a babonás tisztelet. Ők voltak azok,
akiket a Bölények szövetségének alapító tagjai beszerveztek az
aranymező összes bányájából és Hendrick rögtön látta, hogy
valamennyiük esetében jól választottak.
– A testvérem három hosszú hónapja nem jutott se nőhöz, se egy
korty valamirevaló piához – mondta Moses, miközben helyet foglalt
a középső asztalnál az asztalfőn. – Mama Nginga! – kiáltott oda az
óriás asszonynak. – A skokiaanodból nem kérünk. A saját kotyvaléka
– szólt oda Hendricknek, elég hangosan ahhoz, hogy jól lehessen
hallani. – Mindent beletesz a karbidtól és a metilalkoholtól kezdve a
döglött kígyóig és az elvetélt csecsemőig, csak hogy minél jobban
begerjedj tőle.
Mama Nginga sikoltozva felkacagott. – Az én skokiaanomnak
Fordsburgtól Bapsfonteinig a csodájára járnak – büszkélkedett. –
Még a fehér emberek közül is ide járnak érte néhányan.
– Lehet, hogy nekik elég jó – hagyta rá Moses –, de az én
testvéremnek nem.
Mama Nginga gyorsan odaküldte hozzájuk az egyik lányt egy
üveg Cape brandy társaságában. Moses átölelte a lány karcsú derekát
és könnyedén magához vonta. Széthúzta mélyen kivágott európai
stílusú blúzát és kibuggyantotta mögüle a nagy kerek melleket,
amelyek úgy csillogtak a lámpafényben, mint a nedves szén.
– Ezzel kezdjük, kedves Bölényeim – a nővel meg a piával –
mondta a többire pillantva. – Ötvenezer magányos férfi lézeng a
Goldiban, távol a feleségétől, és mind ki van éhezve a zsenge fiatal
pipihúsra. Ötvenezer férfi szomjazik meg nap mint nap a föld alatt
végzett kemény munkában és a fehér ember megtiltja nekik, hogy
ezzel csillapítsák a szomjukat – azzal meglöttyentette az üvegben az
arányló szeszt. – Igen, testvéreim, ötvenezer férfi tengődik a
Goldiban, meredező fütykössel, száraz torokkal és pénztől dagadó
zsebbel. Hát a Bölényektől majd megkapják, amire vágynak! –
kiáltotta, és egy mozdulattal bátyja ölébe penderítette a lányt. Az
rögvest átölelte Hendricket és szakszerűen mímelt gyönyörrel
préselte fényes fekete melleit a férfi arcához.
Amint a hajnal első sugarai felderengtek a Drake Farm
bádogviskói felett, Moses és Hendrick sokáig tévelygett a keskeny
sikátorok bűzös útvesztőjében. Mikor végre visszataláltak a Fordhoz,
a gyerekek még mindig úgy őrizték a kocsit, akár a sakálok az
oroszlán által otthagyott dögöt.
A két fivér egész éjszakáját Mama Nginga kocsmájának hátsó
szobájában ülve töltötte és kidolgozták az előzetes terveket. Első
lépésként felosztották alvezéreik között a területet és a tennivalókat.
– Sok még a tennivaló, testvérem – szólalt meg Moses, miközben
beindította a motort. – Fel kell kutatnunk minden zugot, ahol
lányokat és italt árulnak. Azután az összes kis zugkocsmát és
bordélyt egybe kell terelnünk, mint a kecskéket a kraalba. Ennek
pedig csak egyetlen módja van.
– Tudom, hogyan kell csinálni – bólintott Hendrick –, és most
már van hozzá egy impink is.
– És egy indunánk, aki az utasításokat adja az impinek – tette
hozzá Moses, jelentőségteljes pillantást vetve a bátyjára. – Itt az
ideje, testvérem, hogy otthagyd a CRC-t. Mostantól fogva minden
idődet és erődet nekünk kell szentelned. Nem tékozolhatod tovább az
energiádat a föld alatt, hogy alamizsnáért törd a követ a fehér ember
számára. Mostantól koponyákat fogsz törni a hatalomért és az igazán
nagy vagyonért. – Halványan elmosolyodott. – Többé nem kell a kis
fehér kavicsaid után sóvárognod. Tőlem többet kapsz, ezerszer
többet.
Marcus Archer néhány nap alatt elintézte a CRC-nél, hogy
felbontsák Hendrick szerződését és útiokmányokat kapjon a társaság
különvonatára, amely azokat a bányászokat szállította haza, akik már
kitöltötték az idejüket és ledolgozták a jegy árát. Hendrick azonban
sohasem szállt fel erre a vonatra. Miután ily módon kikerült a
fehérek nyilvántartásából, nyomtalanul eltűnt és belevegyült a
bádogvárosok árnyékvilágába.
Mama Nginga kizárólagos rendelkezésére bocsátotta egyik
zugkocsmájának hátsó szobáját és mellé rendelte az egyik lányt,
hogy takarítson, mosson, főzzön rá, no meg hogy melegítse az ágyát.
Hat nappal azután, hogy megérkezett a Drake Farmra, az impi
megindította a hadjáratot. Hendrick világosan elmagyarázta nekik az
akciók célját, amelyet igazán nem esett nehezükre megérteni. A
Drake Farmot a Bölények főhadiszállásává kellett tenni.
Már a legelső éjszakán tizenkét konkurens zugkocsma gyulladt ki
és valamennyi porig égett. Tulajdonosaik kivétel nélkül a lángok
között lelték halálukat, nemkülönben azok a vendégek, akik
részegségükben nem bírtak kievickélni az égő viskókból. A Drake
Farm messze kívül esett a fehér tűzoltóság által ellenőrzött
szektoron, így aztán senki még csak kísérletet sem tett a tűz
megfékezésére. A nyomornegyed lakói segítség helyett inkább
csoportokba verődve gyönyörködtek a nem mindennapi
látványosságban – mintha csak valami különleges cirkuszi attrakció
lett volna, amelyet külön az ő szórakoztatásukra szerveztek. A
gyerekek örömteli sikongatással táncoltak a lángok fényénél és
nagyokat nevettek, amint a pálinkásüvegek, akár a petárdák,
hatalmas pukkanások kíséretében szétrobbantak.
A lányok csodával határos módon majdnem mind
megmenekültek. Azok, akiket „munka” közben ért a tűzvész
kitörése, meztelenül szaladtak ki az utcára. Reszketve szorították
magukhoz lenge ruházatukat, közben keserves könnyekkel siratták
ingóságaikat és összekuporgatott pénzüket. Szerencsére véletlenül
minden esetben arra járt néhány kedves, segítőkész férfi, aki
megvigasztalta a kétségbeesett teremtéseket és elkalauzolta őket
Mama Ngingához.
Az igazi csoda azonban csak ezután következett. Negyvennyolc
óra leforgása alatt valamennyi elpusztult zugkocsma újra felépült az
üszkös romokból és a lányok ismét munkába álltak – mégpedig
jelentősen megnövekedett létszámban. Jól tápláltak, jól öltözöttek
voltak és mindegyiküknek megvolt a maga Bölénye, hogy megvédje
azoktól a kliensektől, akik nem akarnak fizetni, vagy a testi
kínzásban lelik gyönyörűségüket. Persze ha kiderült, hogy
vonakodnak dolgozni, vagy csalni próbálnak, védelmezőik
kegyetlenül megverték őket, de a lányok mintha el is várták volna a
szigorú bánásmódot – ettől valahogy úgy érezték, hogy ők is részei a
szövetségnek, amely az otthon hagyott családot pótolta számukra.
Hendrick engedélyezte, hogy egy meghatározott részt
megtartsanak a szolgáltatásaikért kapott díjból és embereitől is
megkövetelte, hogy tiszteletben tartsák ezen jogukat.
– A nagylelkűség hűséget szül, a szigor pedig szerelmet –
magyarázta Bölényeinek és ennek jegyében kiterjesztette a „boldog
házak” politikáját a Drake Farm összes lakójára és vendégére. Az
idelátogató bányászok ugyanolyan gondos védelemben részesültek,
mint a lányok. A fosztogatókat, zsebtolvajokat és egyéb kisstílű
bűnözőket rövid úton kiebrudalták. A zugpálinka minősége
megjavult – mostantól kezdve minden cseppjét Mama Nginga
személyes felügyelete mellett főzték. Továbbra is olyan ereje volt,
akár egy elefántbikának és olyan gyorsan ledöntötte a lábáról az
embert, akár egy dühöngő hiéna, de nem okozott többé vakságot
vagy agyi károsodást. És mert nagy mennyiségben készült, az ára
sem volt túl magas. A Drake Farm látogatói két shillingért az asztal
alá ihattak magukat és ugyanennyiért egy csinos és tiszta lányt is
kaphattak.
Hendrick emberei már az állomáson várták a vidékről érkező
buszokat és vonatokat. Sok fiatal fekete lány jött mindegyikkel, akik
elszöktek a falujukból, a törzsüktől, hogy Goldiban próbáljanak
szerencsét. Kiválasztották közülük a csinosakat és már vitték is őket
a Drake Farmra. Később, amikor ez a forrás már nem bizonyult
elégségesnek a megnövekedett igények kielégítésére, Hendrick
leküldte az embereket vidékre, hogy közvetlenül a forrásból
szerezzék be az utánpótlást. A tapasztalatlan falusi lányokat néhány
kedves szóval és szép holmik ígéretével könnyen el lehetett
csábítani.
A johannesburgi városatyák és a rendőrség persze éberen figyelte
az aranymezők déli részén gomba módra szaporodó
kísértetvárosokat. Szerettek volna lecsapni rájuk, de elbátortalanította
őket a riasztó perspektíva, hogy utána megfelelő
kényszerlakhelyekről kell gondoskodniuk az utcákat elárasztó sok
ezer csavargó számára, így aztán szemet hunytak és beérték azzal,
hogy esténkénti razziákkal, letartóztatásokkal és a legkülönfélébb
pénzbüntetések kirovásával nyugtassák meg háborgó polgári
lelkiismeretüket. Amikor azután a Drake Farmon hirtelen rejtélyes
módon visszaesett a gyilkosságok, rablások és más erőszakos
bűncselekmények száma és a környék a viszonylagos nyugalom
szigetévé vált, még elnézőbben viselkedtek. A razziáknak végük
szakadt, a terület virágzásnak indult és egyre inkább úgy vette be
magát a köztudatba, mint afféle vidám szórakozónegyed, ahol a
látogató biztonságban érezheti magát. Híre futótűzként terjedt el az
aranymezőkön dolgozó több tízezer fekete bányamunkás körében.
Ha megkapták a kilépési engedélyt a tábor területéről, inkább
harminc, negyven mérfölddel többet utaztak, hogy a többi
szórakozónegyedet elhagyva eljussanak ide.
Mindazonáltal még mindig több százezernyi potenciális vendég
akadt, akik sohasem jutottak el a Drake Farmra és Moses Gama
Figyelme most feléjük fordult.
– Ha ők nem tudnak eljönni hozzánk, nekünk kell elmenni
hozzájuk – jelentette ki. Elmagyarázta bátyjának a teendőket,
Hendrick pedig tárgyalásokba bocsátkozott egy használt furgonokból
álló gépkocsiflotta darabonkénti felvásárlásáról. Szerződtetett egy
fekete bőrű szerelőt, aki helyrepofozta a járgányokat és mindig
üzemkész állapotban tartotta őket.
Ettől fogva esténként pálinkával és lányokkal megrakott konvoj
hagyta el a Drake Farmot. A kocsik eljutottak az aranymezők
legtávolabbi pontjaira is. Mikor elérték úticéljukat, megálltak valami
félreeső helyen a nagy bányatelepek közelében – többnyire a fák
között, a meddőhányók mögött vagy egy-egy elhagyatott aknatorony
tövében. Az őrség tagjai, akik ekkorra már maguk is Bölények voltak
biztosították a vendégek akadálytalan ki- és visszajutását. Most már
valamennyi Bölény osztozhatott a csorda jó szerencséjében.
– Nos testvérem, hiányoznak még a kis fehér kavicsaid? –
kérdezte Moses két évvel azután, hogy megkezdték működésüket a
Drake Farmon.
– Minden úgy lett, ahogy ígérted – kuncogott Hendrick. –
Mindenünk megvan, amit ember csak kívánhat.
– Túl könnyű téged kielégíteni – korholta öccse.
– Lehet még ennél több? – kérdezte Hendrick felcsillanó
érdeklődéssel.
– Hiszen még épp hogy csak elkezdtük – felelte Moses.
– Mi a következő lépés, testvérem?
– Hallottál már a szakszervezetekről? – kérdezte Moses. Tudod
egyáltalán, mik azok?
Hendrick elbizonytalanodva ráncolta össze a homlokát. – Azt
tudom, hogy a fehér embereknek vannak szakszervezeteik a
bányákban, meg a vasútnál is – mondta. – Hallottam már beszélni
róluk, de nagyon keveset tudok az egészről. Azt hiszem, ez inkább a
fehér emberek dolga, nemigen tartozik a magunkfajtára.
– Tévedsz, testvérem – válaszolta Moses csendesen. – Az afrikai
Bányászszakszervezet ügye nagyon is ránk tartozik. Te meg én
igazából ezért jöttünk Goldiba.
– Eddig azt hittem a pénzért.
– Az ötvenezer szakszervezeti tag hetente egy shilling tagdíjat
fizet... az talán nem pénz? – kérdezte Moses és mosolyogva nézte,
amint bátyja igyekszik fejben kiszámolni az összeget. Hendrick ajka
lassan torz, kapzsi vigyorra húzódott, felfedve a kivert metszőfogak
helyén tátongó sötét lyukat.
– Az tényleg jó kis összeg!
 Moses, aki annak idején több ízben is sikertelenül próbált
szakszervezetet alapítani a H'ani bányában, tanult a kudarcból. A
fekete bányászok egyszerű lelkek voltak, akik a legcsekélyebb
érdeklődést sem tanúsították politikai kérdések iránt. Megosztották
őket a törzsi hagyományok és sohasem tekintették magukat egy
nemzethez tartozóknak.
– A törzsiség képezi a legnagyobb akadályt az utunkban –
magyarázta Hendricknek. – Ha egy nép volnánk, olyanok lehetnénk,
mint egy fekete óceán és nem volna olyan hatalom, amely
megállíthatna bennünket.
– De nem vagyunk egy nép – szögezte le Hendrick. – És a
fehérek sem egységesebbek nálunk. Egy zulu éppúgy különbözik egy
ovambótól, mint egy skót egy orosz kozáktól, vagy mint egy
afrikaner egy angoltól.
– Ha! – mosolyodott el Moses. – Látom, elolvastad a könyveket,
amiket adtam neked. Mikor Goldiba jöttünk, még azt sem tudtad, mi
fán terem egy orosz kozák...
– Sok mindenre megtanítottál az emberekről és a világról,
amelyben élnek – helyeselt Hendrick. – Hát akkor most taníts meg,
ha tudsz, hogyan éred el, hogy egy zulu testvérének szólítson egy
ovambót. Mondd el, hogyan akarjuk megkaparintani a hatalmat, amit
a fehér ember olyan szorosan a kezében tart.
– Pedig igenis lehetséges – válaszolta Moses. – Nézd csak meg az
orosz népet. Valamikor ugyanolyan különbözőek voltak, mint mi,
fekete afrikaiak. Vannak köztük ázsiaiak és európaiak, tatárok és
szlávok, de egy nagy vezér irányítása alatt egyetlen nemzetté
kovácsolódtak és legyőztek egy zsarnoki hatalmat, amely
gyalázatosabb volt még annál is, mint ami alatt mi nyögünk. A fekete
népeknek egy vezérre van szükségük, aki tudja, mi a jó nekik és rá is
kényszeríti őket, még ha tízezrek vagy akár egymillió ember életébe
kerül is.
– Egy olyan vezérre, mint te vagy, testvérem? – kérdezte
Hendrick. Moses arcára távoli, titokzatos mosoly ült ki.
– Egyelőre csak a Bányamunkás-szakszervezetről van szó –
mondta. – A gyermek sem egyszerre tanul meg járni, hanem csak
lassan, lépésről lépésre. Az embereket rá kell kényszeríteni, hogy azt
tegyék, ami hosszú távon a javukra válik, még akkor is, ha ez először
szenvedéssel jár.
– Nem vagyok biztos benne... – ingatta Hendrick hatalmas,
simára borotvált fejét. A behegedt sebek büszkén feketéllettek rajta,
mint megannyi fényesre csiszolt ónix. – Mit akarunk mi valójában,
testvérem? Vagyont vagy hatalmat?
– Szerencsénk van egymással – mondta válaszul Moses. – Te a
vagyont akarod, én a hatalmat. Az én módszeremmel mindketten
megkapjuk, amire vágyunk.
Az emberek egységbe tömörítése azonban minden egyes bánya
területén lassú és csalódásokkal terhes folyamatnak bizonyult,
jóllehet a Bölény-különítmények a legkegyetlenebb eszközöktől sem
riadtak vissza a szent cél érdekében. Az agitációnak javarészt
titokban kellett folynia, mivel a kormányzat által hozott Ipari
Munkaügyi Egyeztető Törvény számos tekintetben korlátozta a
fekete munkások egyesülési jogát és különös szigorral tiltotta
számukra a munkaügyekkel kapcsolatos közös fellépést. De maguk a
munkások is elkeseredett ellenállást tanúsítottak. Természetes
gyanakvással és ellenségeskedéssel fogadták az újdonsült
szakszervezeti megbízottakat, akik valamennyien Bölények voltak és
kinevezés útján kerültek tisztségükbe, nem pedig ők választották meg
őket. Az egyszerű munkások nem szívesen adták át nehezen
megkeresett pénzük egy részét valamire, amit alig értettek és amiben
nem is igen bíztak.
De dr. Marcus Archer bölcs tanácsai és Hendrick Bölényeinek
kézzelfogható érvei mégiscsak meghozták a kívánt eredményt és a
munkások lassanként az összes bányában beléptek a szakszervezetbe.
A bányászok egyre kisebb ellenállást tanúsítottak, mikor hetente
egyszer meg kellett válniuk a csillogó ezüst egyshillingestől. Persze
történt néhány sajnálatos véletlen baleset és néhány ember meghalt,
de végül húszezer fős tagdíjfizető létszámmal létrejött az afrikai
Bányászok Szakszervezete.
A Bányászati Kamara, mint a bányaipari dolgozók egyedüli
érdekképviseleti szerve, egyik percről a másikra fait accomplival
találta szemben magát. A tagok először megrémültek, természetes
ösztönük azt súgta, hogy ezt a rákos daganatot azonnal el kell
pusztítani. Szerencsére azonban a Kamara tagjai elsősorban és
mindenekfelett üzletemberek voltak. Elemi érdekük fűződött ahhoz,
hogy a sárga fém a lehető legzökkenőmentesebben kerüljön ki a föld
alól és a részvényesek megkapják a szokásos osztalékot. Azonnal
felfogták, milyen katasztrofális következményekkel járna számukra
egy sztrájk, tehát megtartották első óvatos, tájékozódó jellegű
találkozójukat a hivatalosan nem létező érdekszövetség
képviselőjével. Mindannyiuk legnagyobb örömére az önjelölt főtitkár
személyében egy intelligens, kitűnő beszédkészségű és
önmérsékletre képes fiatalemberrel ismerkedhettek meg.
Nyilatkozataiban nyoma sem volt a bolsevik dialektikának, a
legkevésbé sem bizonyult harcos radikálisnak, sőt messzemenő
együttműködési készségről és tiszteletről tett tanúbizonyságot.
– Ezzel az emberrel tudunk majd együtt dolgozni – mondták
egymásnak a találkozó után. – A jelek szerint komoly befolyása van
a munkásokra. Mindig is szükségünk lett volna valakire, aki szót tud
érteni velük és ez itt nagyon megfelelőnek látszik. Sokkalta
rosszabbul is járhattunk volna. Ezt a fickót nem lesz nehéz kézben
tartani. – És az események igazolni is látszottak várakozásaikat. Már
a legelső tárgyalásokon kiváló eredményeket értek el. Számos régóta
húzódó, bosszantó kis problémát sikerült megoldaniuk a
szakszervezetek megelégedésére és a bányatulajdonosok hasznára.
Ezek után a Kamara hallgatólagos áldását adta a nem hivatalos,
szabályszerűen el nem ismert szakszervezet működésére. Ha
valamilyen probléma adódott, a Kamarának csak Moses Gamáért
kellett küldenie és a kérdés bámulatos gyorsasággal rendeződött.
Moses pozícióját minden ilyen eset egyre jobban és jobban
megszilárdította. A szakszervezet részéről persze soha a
leghalványabb utalás sem történt a sztrájkra vagy bármiféle egyéb
harcias megnyilvánulásra.
– Értitek már, testvéreim? – magyarázta Moses az afrikai
Bányászok Szakszervezetének első központi bizottsági ülésén,
amelyet Mama Nginga zugkocsmájában tartottak meg. – Ha teljes
erejükkel lecsapnak ránk most, amikor még gyöngék vagyunk, akkor
örökre végünk van. Ez az ember, ez a Smuts valóságos sátán.
Igazából ő a kormányzat lándzsájának hegye. 1922-ben habozás
nélkül gépfegyveres különítményeket küldött a sztrájkoló fehér
szakszervezetek ellen. Mit gondoltok, testvéreim, mit csinálna akkor
velünk, feketékkel? Még a földeket is a vérünkkel öntözné. Nem,
testvéreim, el kell altatnunk a gyanakvásukat. A mi népünknek
mindig is a türelem volt az erőssége. Előttünk egy évszázad áll, míg
a fehér ember csak a pillanatnak él. A fennsíkok fekete hangyái
idővel hegyeket fognak építeni és felfalják az elefánt tetemét. Az idő
a mi fegyverünk és az idő a fehér ember ellensége. Türelem,
testvéreim, és a fehér ember egy szép napon majd rá fog jönni, hogy
nem vagyunk barmok, akiket a szekere elé foghat. Rá fog jönni, hogy
sokkal inkább vagyunk fekete sörényű oroszlánok, akik fehérember-
húson élnek.

Hogy elrepültek az évek azóta, hogy Tshayela vonatán idejöttünk

a nyugati sivatagokból ezek közé a fénylő, lapos hegyek közé –
tűnődött Hendrick és merengve nézte a láthatáron magasodó
meddőhányókat, miközben az öreg Ford lassan haladt velük a gyér
vasárnap reggeli forgalomban. Moses nyugodt tempóban vezetett,
nem túl gyorsan, nem is túl lassan, gondosan betartva a közlekedési
szabályokat. Jó előre megállt, ha a forgalmi lámpák tilos jelzésre
váltottak előttük. A technika korának ezek a csodái csak az utóbbi
néhány hónapban jelentek meg a főútvonalakon, de Moses korábban
is mindig így vezetett.
– Sose hívd fel magadra szükségtelenül a figyelmet – tanácsolta
gyakorta Hendricknek. – Soha ne adj alkalmat egy fehér rendőrnek,
hogy megállítson. Már azért is éppen eléggé gyűlöl, mert autót
vezetsz, amire neki magának nem telik. Vigyázz, soha ne kerülj abba
a helyzetbe, hogy gyakorolhassa fölötted a hatalmát.
Az út megkerülte a johannesburgi Country Club golfpályáinak
dimbes-dombos rétjét, amelyek üdezöld oázisként terültek el az
egyhangú, barna síkságon. A fehér játékosok négyes csoportokban
kószáltak a gondosan öntözött és nyírott gyep puha
bársonyszőnyegén, nyomukban az ütőket cipelő mezítlábas fekete
fiúkkal. Távolabb a fák közül kivillant a klubház vakítóan fehér
épülete. A klub területének végéhez érve, ahol az út keresztezte a
kiszáradt Sand Spruit folyócskát, Moses lassított és bekanyarodott
egy keskeny földútra. „Rivonia Farm” – adta tudtul az út mellett álló
jelzőtábla.
Az autó kerekei sűrű porfelleget kavartak maguk mögött a száraz
levegőben. A por azután lassan alászállt és megtelepedett a törékeny,
dérlepte fűszálakon, élénkpirosra színezve az út menti földsávot.
A Rivonia Farm tulajdonképpen szorosan egymás mellé települt
öt-tíz holdas kis háztáji gazdaságok csoportja volt. Dr. Marcus
Archer birtoka az út végén terült el. A doktor szomszédaival
ellentétben semmiféle erőfeszítést sem tett, hogy megművelje a
földjét. Nem tartott sem csirkét, sem lovat, de még veteményeskertet
sem telepített. A kissé megviselt szalmatető alatt szerénykedő,
egyszerű, négyszögletes épületet minden oldalról széles veranda
vette körül. Az út felől csenevész ausztráliai kék gumifák sora takarta
el.
A gumifák alatt már négy autó parkolt. Moses leállította a motort.
– Igen, testvérem – szólalt meg. – Gyorsan elmúltak az évek. Az idő
mindig elrohan, ha az emberek valami rettenetes dologra készülnek
és a világ a feje tetejére áll körülöttünk. Nagy események vannak
készülődőben. Már tizenkilenc esztendeje, hogy Oroszországban
győzött a forradalom és Trockijt száműzték. Herr Hitler elfoglalta a
Rajna-vidéket és Európában háborúról beszélnek... egy háborúról,
amely örökre kipusztítja a világból a kapitalizmus átkát és amelyből
egy új, győztes forradalom emelkedik majd ki.
Hendrick szélesen elmosolyodott, a hiányzó metszőfogai helyén
éktelenkedő fekete lyuk azonban inkább grimasszá változtatta arcán a
mosolyt. – Ezek a dolgok úgysem ránk tartoznak – bölcselkedett.
– Megint tévedsz, testvérem – korholta csendesen Moses. –
Elsősorban ránk tartoznak.
– De én akkor sem értem őket – ellenkezett Hendrick.
– Majd én segítek, hogy megértsd – mondta Moses, kezét a
karjára téve. – Gyere csak, testvérem. Most egy lépéssel közelebb
juttatlak a világ megértéséhez. – Azzal kiszállt a kocsiból és elindult
az öreg ház felé. Hendrick kikászálódott a másik oldalon és a
nyomába eredt.
– Most az lesz a legokosabb, ha szemed-füled nyitva, a szádat
pedig csukva tartod – figyelmeztette öccse a veranda lépcsőjéhez
érve. – Úgy tanulhatsz a legtöbbet.
Miközben felfelé igyekeztek a lépcsőkön, Marcus Archer
kirontott a verandára és túláradó örömmel üdvözölte őket. Moses
láttán valósággal felragyogott az arca. Odaszaladt hozzá és
szeretetteljesen átölelte, majd karját továbbra is a dereka köré fonva
Hendrickhez fordult.
– Eszerint te lehetsz, Henny. Gyakorta beszélgetünk rólad.
– Már találkoztunk, dr. Archer – felelte Hendrick. – A
kiképzőközpontban.
– Az már olyan rég volt – nevetett dr. Archer és barátságosan
kezet rázott vele. – És szólíts csak Marcusnak. Elvégre a családhoz
tartozol – tette hozzá és szemmel látható imádattal pillantott
Mosesre. Hendricket egy fiatal feleségre emlékeztette, aki izgatottan
várja, hogy újdonsült férje bebizonyítsa férfiasságát.
Hendrick régóta tudta, hogy Moses itt él a Rivonia Farmon
Marcusszal és a legcsekélyebb ellenérzést sem táplálta kettejük
viszonya iránt. Megértette, milyen életbevágóan fontos szerepet is
játszott Marcus Archer támogatása kettejük sikereiben és elismerte,
hogy ez a legkevesebb, amivel Moses mindezt viszonozhatja.
Hendrick maga is került már hasonló kapcsolatba férfiakkal, de ezek
az aktusok számára mindig a legyőzött ellenség gyötrését voltak
hivatva szolgálni. Az ő erkölcsi felfogása szerint ez volt a
legnagyobb szégyen, a legsúlyosabb megaláztatás, amit egyik férfi a
másiktól elszenvedhetett, de tudta, hogy az öccse helyében ő is
habozás nélkül teljesítené e különös, vörös hajú kis fehér ember
kívánságát.
– Igazán nem szép dolog Mosestől, hogy eddig sohasem hozott
magával – folytatta Marcus és játékosan Moses karjára csapott. –
Már időtlen idők óta ismerhetnél egy egész csomó érdekes és fontos
embert. No gyere velem, hadd mutassalak be. – Azzal karon fogta
Hendricket és bevezette a konyhába.
A helyiség a régi parasztházak hagyományos konyhája volt. A
padlót kőlapok borították, a szemközti falnál fekete fatüzelésű
tűzhely állt, a mennyezet gerendáiról kampókon hagymakoszorúk,
füstölt csülkök és kolbászok lógtak.
Tizenegy ember foglalt helyet a hosszú, sárga faasztalnál. Öten
közülük fehérek voltak, a többiek azonban kivétel nélkül feketék.
Szinte minden korcsoport megtalálható volt köztük, a tejfölösszájú
sihedertől kezdve a galambősz aggastyánig. Marcus lassan
végigvezette Hendricket az asztal mindkét oldalán és
mindegyiküknek bemutatta. Legelőször az asztalfőn ülő férfihoz
kalauzolta.
– Ez itt John Dube tisztelendő, bizonyára hallottál már róla
Mafukuzela néven – mondta és Hendricket tőle teljesen szokatlan
módon a megilletődés hulláma öntötte el.
– Hau Baba! – köszöntötte mélységes tisztelettel a megnyerő
arcú öreg zulut. Tudta róla, hogy ő a zulu nemzet politikai vezetője,
az Ilanga Lase Natal, vagyis a Natal Napja című újság alapítója és
szerkesztője – de elsősorban az afrikai Nemzeti Kongresszus elnöke,
az egyetlen szervezeté, amely a dél-afrikai népek összességének
érdekében igyekezett szót emelni.
– Én is hallottam már terólad – mondta csöndesen Dube. –
Nagyon értékes munkát végeztél az új szakszervezet létrehozásában.
Légy üdvözölve, fiam.
John Dube után a többiek már szinte alig érdekelték Hendricket,
egyikük azonban, egy fekete fiatalember, aki nem lehetett több húsz
évesnél, nagy hatást tett rá büszke, méltóságot és erőt sugárzó
megjelenésével.
– Ez itt a mi ifjú ügyvédünk... – kezdte Marcus, a fiatalember
azonban zavartan közbevágott.
– Még nem! Még nem vagyok az! – tiltakozott.
– Akarom mondani a mi leendő ügyvédünk – helyesbített Marcus
Archer. – Ő Nelson Mandela, Henry Mandela törzsfőnök fia a
Transkeiből. – Fehér szokás szerint kezet ráztak – az üdvözlésnek ez
a módja még mindig zavarba hozta Hendricket. Egyenesen a
joghallgató szemébe nézett és magában csak annyit mondott: – Ez
egy fiatal oroszlán.
A társaság fehér tagjai iránt csekély érdeklődést tanúsított. Volt
köztük több ügyvéd, egy újságíró és egy férfi, akinek állítólag
verseskötetei jelentek meg, amelyeknek Hendrick soha hírét sem
hallotta, a többiek azonban szemmel láthatólag igencsak adtak a
véleményére.
 Az egyetlen dolog, amit figyelemre méltónak talált ezekben a
fehér emberekben, az az udvariasság volt, amellyel őt kezelték. Egy
olyan társadalomban, ahol a fehér ember egy feketének még a
létezéséről is csak olyankor vett tudomást, mikor parancsokat
osztogatott neki – leginkább tömör és goromba stílusban –, merőben
szokatlan jelenség volt az ilyen figyelmes és barátságos viselkedés.
A legnagyobb természetességgel ráztak kezet vele – ami már
önmagában véve is meglepő volt –, maguk közé ültették az
asztalhoz, a saját palackjukból töltöttek bort neki és tálaláskor
ugyanazt a tálat adták tovább neki, amelyből ők maguk is vettek. Ha
beszéltek hozzá, egyenrangú félként kezelték és hol „elvtárs”-nak,
hol „testvér”-nek szólították.
A házigazda szakácsművészetét a jelek szerint az egész társaság
nagyra értékelte. Marcus szinte megállás nélkül a fatüzelésű tűzhely
körül nyüzsgött, percenként újabb és újabb rafináltan elkészített,
káprázatosán dekorált és egzotikus mártásokban úszó
ételkölteményeket varázsolva elébük. Hendrick legtöbbjükről sem
kinézete, sem íze alapján nem tudta megmondani, vajon halból,
szárnyasból vagy valamilyen négylábúból készültek-e, a többiek
azonban nagyon elragadtatott felkiáltások közepette tapsolták meg a
művészt és farkasétvággyal estek neki a finomságoknak.
Moses már jó előre figyelmeztette bátyját, hogy a száját inkább
evésre használja, mintsem beszédre, csak akkor válaszoljon, ha
kérdezik – és lehetőleg akkor is egytagú szavakkal. Hendrick tehát
hallgatott, a többiek azonban így is csodálattal vegyes tisztelettel
tekintettek rá. Valóban lenyűgöző figura volt, ahogy ott ült közöttük,
hatalmas, ágyúgolyószerű fején a csillogó forradásokkal, szemében
zord, kérlelhetetlen pillantással.
Valójában nem is igen érdekelte a beszélgetés, amikor azonban a
többiek izgatottan belekezdtek a spanyolországi helyzet
megvitatásába, megpróbált érdeklődést mímelni. Így megtudta, hogy
a trockistákból, szocialistákból, baloldali republikánusokból és
kommunistákból álló koalíciós népfrontkormányt puccs fenyegeti,
melyet a hadsereg készül kirobbantani Francisco Franco tábornok
vezetésével. A Marcus Archer asztala körül összeverődött társaság
lelkes felháborodással gyalázta a fasiszták árulását. Minden jel arra
mutatott, hogy a zendülés polgárháborúba sodorja az országot, azt
pedig mindannyian tudták, hogy a megoldás csak a háború
kazánjában kovácsolódhat ki.
A fehérek közül ketten, az újságíró és a költő kinyilvánították
azon szándékukat, hogy az első adandó alkalommal elutaznak
Spanyolországba és csatlakoznak a szabadságharcosokhoz. A
kompánia többi fehér tagja leplezetlen irigységgel bámulta őket.
– Ezt a két szerencsés ördögöt – mondogatták. – Én is úgy
mennék, mint a huzat, de a párt azt akarja, hogy itthon maradjak.
Azon a hosszú vasárnap délutánon még sokszor történt utalás „a
Párt”-ra és a társaság figyelme lassanként, mintha csak előre
megszervezték volna, egyre inkább Hendrick felé fordult. Hendrick
magában határozott megkönnyebbülést érzett, amiért megfogadta
Moses tanácsát és elolvasott néhány részt A Tőkéből, valamint Lenin,
Mi a teendő? és A kettős hatalomról című könyveiből. Igaz, hogy a
feje is belefájdult az igyekezetbe, mégsem tudta pontosan követni a
szerzők bonyolult gondolatmenetét, de Moses kivonatolta számára a
művek tartalmát és így mégiscsak sikerült őt megismertetnie Marx és
Lenin eszméivel.
Lassanként egytől egyig elbeszélgettek vele ezekről a témákról.
Hendrick kezdett rájönni, hogy őt itt valamiféle vizsgának vetik alá.
Lopva Mosesre pillantott és bár öccse arckifejezésén nem vett észre
változást, valami azt súgta neki, hogy tudatosan igyekszik őt a tettek
mezejére irányítani. Vagy talán éppen arra akarta figyelmeztetni,
hogy maradjon csendben? Nem tudta eldönteni, ám ekkor Marcus
Archer emelkedett szólásra.
– Azt hiszem, ha a fekete bányamunkások szakszervezetbe
tömörülnek, ez már önmagában véve is elég biztosítékot jelent a
forradalom végső győzelmére... – jelentette ki, de a hanghordozása
inkább kérdést sejtetett. Lapos pillantást vetett Hendrickre, aki maga
sem tudta biztosan, honnét kapta a hirtelen ihletet.
– Ezzel nem értek egyet – dörmögte. Mindenki elnémult és
várakozó szemek fordultak felé. – A munkásosztály harcainak
történetében számos példa bizonyítja, hogy külső támogatás nélkül a
munkásság nem képes feljebb emelkedni a szakszervezeti
mozgalmak eszméinél, vagyis annál az elvnél, hogy egyesítse erőit a
munkaadók és a kapitalista kormányzat ellen. Ahhoz azonban már az
eszméhez fanatikusán hű és katonás fegyelemhez szokott
professzionista forradalmárok kellenek, hogy ezt a harcot elvezessék
a végső győzelemig.
A fenti megállapítás csaknem szó szerinti idézet volt Lenin Mi a
teendő? című könyvéből, ráadásul Hendrick mindezt hibátlan
angolsággal adta elő. Még Moses is ámulva nézett ekkora haladás
láttán, a többiek pedig elégedett mosollyal pillantottak egymásra.
Hendrick barátságtalan arccal körülnézett, majd ismét szoborszerű
hallgatásba mélyedt.
De amit elmondott, elegendőnek bizonyult. Nem volt már
szükség rá, hogy újból beszéljen. Mire leszállt az este és a többiek
kissé kóválygó fejjel, zajos búcsúzkodás közepette kiballagtak a
kocsikhoz, Moses elérte a célt, amiért kihozta bátyját a Rivonia
Farmra.
Hendricket egyhangúlag megválasztották mind a Dél-afrikai
Kommunista Párt, mind pedig az afrikai Nemzeti Kongresszus
tagjává.

Hendrick nyugovóra tért a vendégszobában, amelyet

házigazdájuk jelölt ki számára. Nyitott szemmel feküdt a keskeny
pótágyon, hallgatta, amint Moses és Marcus zajosan üzekednek a
folyosó túlsó oldalán lévő hálószobában és hirtelen hatalmába
kerítette a meggyőződés, hogy a mai nappal elvetették jövendő
sorsának magvait. Egyre biztosabban érezte, hogy az iménti néhány
órában dőlt el végérvényesen, meddig mehet el a vagyonszerzésben,
és az is, hogy mikor, milyen körülmények között fog meghalni.
Miközben lassan álomba merült, öröm és halálfélelem kergették
egymást elhomályosuló gondolataiban.
Még sötét volt, mikor Moses felébresztette. Marcus kikísérte őket
a kocsihoz. A dér fehér lepelként telepedett rá a fennsíkra,
megreccsent lábaik alatt és áttetsző kérget varázsolt a Ford
szélvédőjére.
Marcus szeretetteljesen megszorította Hendrick kezét. – Csak
előre, elvtárs – mondta búcsúzóul. – Miénk a jövő. – És még sokáig
követte őket tekintetével a fagyos sötétben álldogálva.
 Moses nem hajtott vissza egyenesen a városba. Leállította a
kocsit az egyik magas, lapos tetejű meddőhányó tövében és
mindketten felkapaszkodtak a csaknem ötszáz láb magasságú
meredek lejtőn. Éppen akkor értek fel a domb tetejére, mikor a
felkelő nap első sugarai sápadt aranyszínűre festették az alattuk
elterülő téli tájat.
– Most már érted? – kérdezte Moses és Hendrick előtt, akárcsak a
napfelkelte, hirtelen világossá vált az egész grandiózus terv.
– Te nem éred be egy résszel – szólalt meg halkan –, még a
nagyobbik résszel sem. – És karját kitárva körbemutatott a
végtelenbe vesző tájon. – Te az egészet akarod. Az egész országot és
mindent, ami benne van – és hangja suttogássá halkult a döbbent
álmélkodástól.
Moses elmosolyodott. Bátyja végre-valahára megértette.

Lemásztak a meddőhányóról és szótlanul ballagtak vissza a

Fordhoz. Ünnepélyes csendben hajtottak a Drake Farm felé – hiszen
mindazt, ami történt, nem lehetett szavakkal kifejezni, mint ahogy a
születés vagy a halál pillanatát sem vagyunk képesek szabatosan
leírni. De amint a város határát elhagyva meg kellett állniuk a
sorompónál, ahol a bányatelep iparvasútja az utat keresztezte, a való
világ ismét betolakodott közéjük.
Rongyos kis fekete lurkó szaladt oda a kocsihoz és az
oldalablakon át egy összehajtogatott újságot lobogtatott meg Moses
előtt. Moses letekerte az ablakot, egy rézpénzt vetett oda a
gyereknek, elvette az újságot és ledobta a két ülés közé.
Hendrick érdeklődve ráncolta a homlokát és szétterítette térdén az
újságot, úgy, hogy mindketten jól láthatták az egész hasábot elfoglaló
főcímet:

ÖSSZEÁLLÍTOTTÁK
A BERLINI OLIMPIAI JÁTÉKOKRA
UTAZÓ DÉL-AFRIKAI CSAPATOT
EGY EGÉSZ NEMZET KÍVÁN SZERENCSÉT
SPORTOLÓINAK
 – Ismerem az egyik fehér srácot – kiáltott fel Hendrick lelkesen
és foghíjas szájával szélesen vigyorogva nézte a keret tagjait
ábrázoló fényképek egyikét.
– Én is – bólintott Moses, de mindketten két különböző arcot
bámultak a fotók tömkelegében.

Manfred mindig is tudta, hogy Tromp bácsi hajlamos a lehető

legképtelenebb időpontokban beletemetkezni a munkájába.
Éjszakánként gyakorta ébresztette fel feszülő hólyagja. Ilyenkor,
miközben álmosan kibotladozott a morotosövény mellett álló
árnyékszékhez, felnézett a dolgozószoba ablakára, amely mögött
szinte mindig égett a villany.
Egy ízben, amikor a kényszerű felkelés a szokásosnál is jobban
kiverte szeméből az álmot, hirtelen elhatározással
keresztüllopakodott Trudi néni káposztaágyásain és benézett a
függöny hasadékán. Tromp bácsi ott ült az íróasztala mögött, akár
egy bozontos medve. Vastag húsos ujjaival szünet nélkül húzogatta,
pödörgette szanaszét meredő szakállát, drótkeretes szemüvege
előrecsúszott terjedelmes orrán. Időnként dühösen motyogva firkált
valamit a papírlapokra, amelyek olyan kaotikus összevisszaságban
hevertek szanaszét, mintha hurrikán pusztított volna az íróasztalon.
Manfred biztosra vette, hogy a szentbeszédét írja és még azt sem
találta különösnek, hogy ez a munka már csaknem két esztendeje tart
folyamatosan, éjszakáról éjszakára.
Mígnem egy reggelen a színes bőrű postás egy hatalmas
csomaggal a háta mögött karikázott végig a lelkészlakhoz vezető
poros úton. A barna csomagolópapíron bélyegek, címkék és piros
viaszpecsétek sokasága ékeskedett. Trudi néni átvette a titokzatos
küldeményt és letette az előszobában álló asztalkára. A négy gyerek
kisvártatva a legkülönfélébb ürügyekkel beszivárgott az előszobába
és felajzva sündörögtek az asztal körül, egészen öt óráig, mikor
Tromp bácsi hazaérkezett pónifogatán. A lányok Sarah-val az élen
boldog sikongatással szaladtak elébe.
– Papa, csomagod érkezett! – újságolták, meg sem várva, hogy
leszálljon a bakról.
Izgatott csoportba verődve álltak a háta mögött, miközben Tromp
bácsi, hogy fokozza a hatást, minden oldalról alaposan megvizsgálta
a csomagot és hangosan felolvasta a címzést. Mellényzsebéből
elővette kis gyöngyháznyelű tollkését, hüvelykujját figyelmesen
végighúzta a penge élén, majd sorban elmetszette a spárgákat és
lassan, körültekintően széthajtogatta a barna papírt.
– Könyvek! – sóhajtotta Sarah lemondóan és a lányok szemmel
látható csalódottsággal szétszéledtek. Csak Manfred álldogált
továbbra is izgatottan a helyén.
A csomagban hat vaskos kötet rejtőzött – hat egyforma példány
ugyanabból a könyvből. Piros vászonfedelükön a felirat ugyan nem
eredeti füstaranylemezből készült, de a betűk még éles körvonalakkal
ragyogtak, ahogyan a nyomdából kikerültek. Tromp bácsi
arckifejezésében és egész viselkedésében pedig volt valami, amiből
Manfred gyanítani kezdte, hogy ezeknek a könyveknek kivételes
jelentőségük lehet.
Kíváncsian elolvasta a rakás tetején fekvő könyv címét, de
túlságosan hosszúnak és nehézkesnek találta. Az Afrikanerek: Egy
Nép Helye a Történelemben és Afrikában.
Afrikaansul írták, ezen az új keletű nyelven, amelynek hivatalos
elismertetéséért még mindig kemény harcok folytak. Manfred ezt is
szokatlannak találta – az összes fontos tudományos mű holland
nyelven jelent meg, még ha afrikanerek írták is. Már-már hangot is
adott csodálkozásának, mikor pillantása lejjebb siklott a szerző
nevére – és a lélegzete is elállt a meglepetéstől.
– Tromp bácsi...!
Az öregember csendes elégedettséggel kuncogott.
– De hisz ezt maga írta! – kiáltott fel Manfred a büszkeségtől
sugárzó arccal. – Maga könyvet írt!
– Ja, Jong... az öreg kutya is tanulhat még új kunsztokat –
bólogatott Tromp bácsi, azzal hóna alá kapta az egész kupacot és
bevonult a dolgozószobájába. Odabent letette a könyveket az
íróasztal közepére, majd megfordult és megdöbbenve látta, hogy
Manfred is bejött utána.
– Bocsásson meg, Tromp bácsi – hebegett zavartan Manfred,
amint rádöbbent saját tiszteletlenségére. Mind ez ideig csupán
egyetlenegyszer járt ebben a szobában és akkor is csak a bácsi
parancsára. – Meg sem kérdeztem... megengedi, hogy bejöjjek,
Oom?
– Nekem úgy tűnik, mintha már benn is volnál – nézett rá Tromp
bácsi tettetett szigorral. – No mindegy, maradj, ha már úgyis bejöttél.
Manfred háta mögött összekulcsolt kézzel félénken az
íróasztalhoz somfordált. Ebben a házban az írott szó mérhetetlen
tiszteletére nevelték. Megtanulta, hogy a könyvek az ember
legbecsesebb kincsei, az Istentől kapott bölcsesség tárházai.
– Megérinthetem az egyiket? – kérdezte félénken, majd mikor
Tromp bácsi beleegyezően bólintott, óvatosan kinyújtotta a kezét és
ujja hegyével végigsimította a szerző nevét a borítón: Reverend
Tromp Bierman.
Miközben szorongva várta, mikor rivall rá dühösen Isten
Harsonája, lassan felemelte a kupac tetején fekvő példányt.
Minthogy azonban semmi sem történt, nekibátorodva fellapozta a
könyvet és megilletődötten nézte a sárgás papíron sorakozó apró,
sötét betűket.
– Kérem, Tromp bácsi, elolvashatom? – kottyantotta ki szinte
esdekelve, mintha már várná is az elutasító választ. A bácsi
arckifejezése azonban lassanként egyre zavartabbá vált.
– Te tényleg el akarod olvasni? – kérdezte meglepetten pislogva,
majd elnevette magát. – Hát, ami azt illeti, tulajdonképpen ezért
írtam... hogy az emberek elolvassák.
Hirtelen csibészesen elmosolyodott és szó nélkül kikapta a
könyvet Manfred kezéből. Leült az íróasztal mögé, orrára
biggyesztette szemüvegét, belemártotta tollat a tintatartóba és néhány
sort írt a kötet borítólapjára. Letette a tollat, még egyszer elolvasta a
bejegyzést, majd lendületes mozdulattal átnyújtotta a könyvet
Manfrednak. A felirat így szólt:

„Manfred De La Reynek,
egy fiatal afrikanernek, aki egy napon segít majd népünknek,
hogy örök időkre elfoglalja helyét a történelemben és
Afrikában.

Szeretettel
 Tromp Bierman bácsitól”

Manfred a könyvet mellére szorítva hátrálni kezdett az ajtó felé,

mintha félne, hogy ismét elvehetik tőle. – Ez az enyém... ezt igazán
nekem tetszett adni? – suttogta.
– Igen, Jong, a tiéd – bólintott Tromp bácsi. Manfred arca
felragyogott a boldogságtól. Sarkon fordult és kiszaladt a szobából,
sietségében még arról is elfeledkezett, hogy köszönetet mondjon.
Három egymást követő éjszakán át kuporgott hajnalig vállára
borított takaróval az ágy szélén és hunyorogva olvasott a pislákoló
gyertya világánál. A könyv ötszáz sűrűn nyomtatott oldalt
tartalmazott, sűrűn megtűzdelve a szent könyvekből kölcsönzött
idézetekkel, alapvetően azonban világos, jól érthető stílusban íródott,
írója nem terhelte az olvasót sem felesleges jelzők tömkelegével, sem
terjengős leírásokkal. Manfred úgy érezte, mintha a sorok egyenesen
a szívéhez szólnának. Mire a végére ért, majd szétvetette a népének
bátorsága, kitartása és jámborsága felett érzett büszkeség,
ugyanakkor izzó gyűlölettel gondolt ellenségeikre, akik aljas módon
üldözték és kisemmizték őket. Amint ott ült, ölében a csukott
könyvvel, mintha maga is átélte volna a sok-sok hányattatást és
szenvedést, amelyben e fiatal nemzetnek része volt. Érezni vélte a
sebesültek fájdalmát a barikádokon, mikor a pogány fekete hordák
harci tolldíszeikben lerohanták őket és maga előtt látta az ezüstös
acéllándzsákat, amint záporozva zuhogtak le a vastag, marhabőr
pajzsokra. Együtt utazott őseivel a végtelen, füves fennsíkokon át a
háborítatlan, ember nem járta vadonba, amelyről azt hitték, immár ez
az otthonuk és osztozott velük a megaláztatás keserűségében, amint e
szép és szabad országot ismét elragadták tőlük.
A fiú haragja mintha kisugárzott volna a szerszámoskamra falai
közül, mert hirtelen megcsikordultak az ösvény kavicsai és Tromp
bácsi jelent meg az ajtóban. Egy pillanatra megállt, megvárta, amíg
szeme hozzászokik a gyertyafényhez, majd odament az ágyhoz és
leült Manfred mellé. A matrac keservesen felnyögött a ránehezedő
súly alatt.
Teljes öt percen át szótlanul üldögéltek, végül Tromp bácsi törte
meg a csendet. – Nos, sikerült átrágnod magad rajta? – kérdezte.
 Manfred megrázta magát, hogy vissza tudjon zökkenni a jelenbe.
– Azt hiszem, ez a legfontosabb könyv, amit valaha is írtak –
suttogta. – Éppen olyan fontos, mint a Biblia.
– Szentségtörés ilyesmit mondani, Jong – Tromp bácsi
megpróbált szigorúságot erőltetni az arcára, de az öröm ellágyította
pillantását, Manfrednak pedig eszébe sem jutott mentegetőzni.
– Életemben először tudom, ki vagyok – folytatta lelkesen –, és
mivégre vagyok itt.
– Akkor mégsem fáradoztam hiába – mormolta Tromp bácsi.
Ismét hallgatásba burkolóztak, azután az öregember felsóhajtott. –
Könyvet írni magányos tevékenység – jegyezte meg eltűnődve. –
Olyan, mintha torkod szakadtából kiáltoznál az éjszakába, miközben
tudod, hogy odakinn a sötétben senki sem hallja a kiáltásodat,
senkitől sem várhatsz választ.
– Én meghallottam, Tromp bácsi.
– Ja, Jong, te meghallottad – de rajtad kívül senki más. Tromp
bácsi azonban tudtán kívül tévedett. Odakinn a sötétben még számos
hallgatója akadt.

A faluban már egy idegen érkezése is eseményszámba ment,

egyszerre háromé azonban példa nélkül álló eset volt, amely a
pletykák és találgatások valóságos forgószelét kavarta fel a lakosság
körében.
A három jövevény dél felől érkezett a heti postavonattal – három
hallgatag, szigorú tekintetű férfi. Komor, fekete gyapjúvászon ruhát
viseltek és maguk cipelték súlyos utazótáskáikat. A vasútállomásról
kilépve átvágtak az úton és eltűntek özvegy Vorsterné fogadójának
kis, bádogtetős épületében. Ettől kezdve senki sem látta őket egészen
vasárnap reggelig, mikor arcukon a megszállott prédikátorok bősz
tekintetével, fej fej mellett végigvonultak a templomhoz vezető
hepehupás földúton. Öltözékük ezúttal már a holland református
egyház diakónusainak fekete öltönyéből és fehér nyakkendőjéből
állt. Jobb karjuk alatt úgy szorongatták fekete bőrkötésű
imakönyvüket, mint megannyi kardot, amelyekkel ha kell, habozás
nélkül készek lesznek lekaszabolni a Sátánt és valamennyi művét.
Méltóságteljesen elvonultak a padsorok közt és a világ
legtermészetesebb módján foglalták el a szószékhez legközelebb eső
páholyokat, azok a családok pedig, akik emberöltők óta ültek itt,
zokszó nélkül kerestek helyet maguknak a főhajó hátsó részében.
A három idegenről szóló mendemondák – amelyekben már csak a
„három bölcs”-ként emlegették őket – a környező vidék legtávolabb
eső tanyáira is eljutottak és a kíváncsiság olyanokat is idehozott, akik
egyébként emberemlékezet óta be nem tették a lábukat a templomba.
A padsorok zsúfolásig megteltek, akiknek nem jutott ülőhely, a fal
mellett állva szorongtak. Ekkora felhajtást még a legutóbbi
Dingaannapkor sem láttak, amely pedig a református egyház egyik
legnagyobb ünnepének számított – ezen a napon léptek eleik
szövetségre Istennel, hálából, amiért az győzelemre segítette őket a
zulu hordák ellen vívott harcban.
Már a közös éneklés is lenyűgöző volt. Manfred Sarah mellett állt
és annyira magával ragadta a lány kontraaltjának kristálytiszta
csengése, hogy iskolázatlan, de ércesen zengő tenorján önkéntelenül
egy második szólamot énekelt alá. A lány még a hagyományos
csuklyaszerű főkötő alatt is olyan volt, akár egy bájos szőke angyal.
Arca ragyogott a vallásos elragadtatástól. Tizennégy esztendejével
nőiessége most kezdte bontogatni első törékeny szirmait, Manfred
pedig szokatlan izgalmat érzett, valahányszor lopva rápillantott a
zsoltároskönyv fölött.
Az ének véget ért, a gyülekezet pedig hangos csoszogás és
köhécselés közepette helyet foglalt. Az izgatott várakozás csendje
telepedett a padsorokra. Tromp bácsi istentiszteletei Délnyugat-
Afrika-szerte híresek voltak és a szórakozási lehetőségek listáján
közvetlenül a nemrégiben megnyílt windhoeki mozgóképszínház
után következtek – ahová azonban igen kevesen merészkedtek be. A
bácsi ma ráadásul a szokásosnál is harciasabb kedvében volt, nem
utolsósorban afeletti dühében, hogy a három szigorú tekintetű
idegen, aki kifürkészhetetlen pillantásokkal nézte őt az első sorból,
mind ez ideig még arra sem vette a fáradságot, hogy tisztelgő
látogatást tegyen a parókián. Hatalmas ökleivel megmarkolta a
pulpitus korlátját és előrehajolva méregette őket, mint egy díjbirkózó
az ellenfelet, azután végighordozta felháborodott tekintetét a
gyülekezeten. Hívei, akik már jól tudták, mit jelent ez az
arckifejezés, kéjes borzongással hunyászkodtak meg a padokban.
– Bűnösök! – rivallt rájuk Tromp bácsi olyan hangerővel, hogy a
mennyezet is beleremegett, a három sötét öltönyös idegen pedig
rémülten ugrott egyet ültében, mintha ágyút sütöttek volna el alattuk.
– Isten háza tele van megátalkodott bűnösökkel... – és Tromp bácsi
nekivágott a szent beszédnek, melynek során a legborzalmasabb
vádakkal illette szerencsétlen híveit, mindezt pedig abban a
mennydörgő tónusban, amelyet Manfred magában csak „a hang”-
ként emlegetett. Miután úgy érezte, hogy sikerült hallgatóságát kellő
mértékben elrettentenie, némileg megenyhülve folytatta. Andalítóan
érzelmes szónoklatban ecsetelte a bűnbánat és azt követő megváltás
gyönyörűségeit, majd egy hirtelen fordulattal ismét nekirontott a
bűnös sokaságnak, hogy elárassza őket a kárhozat kénköves esőjével
és tüzes nyilaival. Sikerült addig fokoznia az apokaliptikus
hangulatot, hogy néhány asszony hangos zokogásban tört ki és innen
is, onnan is spontán „Ámen”, „Dicsőség az Úrnak” és „Halleluja”
felkiáltások hallatszottak. A végén valamennyien térdre rogytak és
reszketve imádkoztak pokolra szánt lelkűk üdvösségéért.
Az istentisztelet befejeztével az emberek olyasféle, ideges
megkönnyebbüléssel tódultak ki a templomból, mintha éppen most
sikerült volna átvészelniük valamilyen természeti katasztrófát –
földrengést, tengeri vihart vagy ehhez hasonlót. A három idegen
utolsóként lépett ki a kapun, ahol Tromp bácsi már várta őket.
Mindhárman lelkesen kezet ráztak vele, majd egymás után
félrevonták, és ünnepélyes arccal néhány halk mondatot intéztek
hozzá.
Tromp bácsi ünnepélyes arccal végighallgatta őket, majd néhány
szót váltott Trudi nénivel és ismét feléjük fordult.
– Megtiszteltetésnek venném, ha belépnének szerény hajlékomba
és vendégül láthatnám önöket asztalomnál.
Ezek után a négy férfiú méltóságteljes menetben elindult a
lelkészlak felé. Trudi néni a gyerekekkel együtt illő távolságból
követte őket. Menet közben tömör utasításokat suttogott a lányok
fülébe, azok pedig már iszkoltak is befelé, hogy elhúzzák a
függönyöket az ebédlőben, amelyet csak a legkülönösebb
alkalmakkor használtak. A konyhából felhordták az ünnepi terítéket
és nekiláttak, hogy megterítsék a nehéz, ostorfa ebédlőasztalt – Trudi
néni anyai örökségét.
Az ebéd folyamán magasröptű társalgás folyt a házigazda és
vendégei között, akik azonban nem mulasztották el kifejezésre
juttatni a Trudi néni szakácsművészete iránti elismerésüket sem. A
gyerekek csendesen és kötelességtudóan ettek, de közben a
kíváncsiságtól tágra nyílt szemmel lesték őket az asztal végéből.
Ebéd után a férfiak a verandára vonultak, hogy ott fogyasszák el a
kávét és rágyújtsanak egy pipára. Hangjuk halkan, megnyugtatóan
duruzsolt a délutáni hőségben, míg el nem érkezett az ideje, hogy
ismét visszatérjenek Isten szolgálatához.
A délutáni istentiszteletre Tromp bácsi az „Az Úr utat mutatott
tinéktek a vadonban...” kezdetű példabeszédet választotta. Egész
félelmetes hangerejét és minden szónoki hevületét beleadta a szöveg
interpretálásába, ezúttal azonban még a saját könyvéből vett
idézetekkel is megfűszerezte a beszédet. Biztosította híveit, hogy az
Úr őket választotta népéül, helyről is gondoskodott számukra a
világban, most pedig rájuk vár a feladat, hogy visszaszerezzék jogos
jussukat. Manfred folyvást a három idegent figyelte és látta, hogy a
beszéd folyamán többször is jelentőségteljesen összenéznek.
A három titokzatos jövevény a hétfő reggeli postavonattal utazott
el. Távozásukat követően heteken át a burkolt várakozás légköre
telepedett a lelkészlakra. Tromp bácsi szakított régi szokásával és
minden áldott reggel a kapu előtt várta a postát. Sebtében átfutotta a
leveleket, azután félredobta őket. Csalódottsága napról napra
szembeszökőbbé vált.
A harmadik hét után feladta és reggelente már nem foglalta el
őrhelyét a kapuban, így hát, mikor a várva várt levél végre
megérkezett, éppen a szerszámoskamrában próbálta beleverni
Manfredba a Fitzsimmons-féle balegyenes tudományát.
Mire felment a házba, hogy kezet mosson a vacsorához, a boríték
már ott feküdt az asztalon. Manfred, aki egy másodperccel később
lépett be az ajtón, csak azt látta, hogy Tromp bácsi egyre
izgatottabban tanulmányozza a díszes levélzáró pecsétet, majd
hirtelen elsápad, berohan a dolgozószobájába és bevágja maga
mögött az ajtót. A zár hangosan kattant és Trudi néninek teljes húsz
percen át kellett várnia a vacsorával, mire a család feje ismét
előkerült. Tromp bácsi arcán átszellemült tekintet ült, az asztali ima
és a hálaadás pedig ezúttal kétszer annyi ideig tartott, mint máskor.
Sarah színpadiasan forgatta a szemét és tréfásan rákacsintott
Manfredra az asztal másik oldaláról, a fiú azonban rosszalló
szemöldökráncolással utasította rendre. Tromp bácsi végre-valahára
elzúgta az „Ámen”-t, de még mindig nem vette kezébe a
leveseskanalat, hanem sugárzó arccal nézte Trudi nénit az asztal túlsó
végén.
– Drága hitvesem – kezdte ünnepélyesen. – Annyi éven át oly sok
mindent viseltél el türelemmel, egyetlen zokszó nélkül.
Trudi néni a haja tövéig elvörösödött. – Meneer, kérem, ne a
gyerekek előtt – suttogta, a bácsi arcán azonban még szélesebbé vált
a mosoly.
– Megkaptam Stellenboscht – szólalt meg. Néma csend
ereszkedett az asztal fölé. A többiek hitetlenkedve meredtek rá.
Mindannyian felfogták, mit jelent ez.
– Stellenbosch – ismételte meg Tromp bácsi, szinte ízlelgetve a
szót, mintha először kóstolna bele valamilyen különlegesen ritka és
nemes borba.
Stellenbosch kis vidéki városka volt Cape Towntól harminc
mérföldnyire. Csúcsos oromzata, németalföldi stílusban épült,
szalmatetős házainak falait vakító fehérre meszelték. A széles,
takaros utcákat gyönyörű tölgyek szegélyezték, amelyeket még a
tizenhetedik században ültettek el a polgárok Van Stel kormányzó
parancsára. A várost körülvevő nagybirtokok szőlőskertjei
színpompás, kockás takaróként terültek el az égbe nyúló
hegyvonulatok sötét hátterében.
E festői kisváros azonban jelentőségében jóval felülmúlta
méreteit. Az itteni egyetem a tölgyfák zöld lombjai alatt meghúzódó
épületeivel az afrikanerség fellegvára és szellemi központja volt. Itt
kristályosodott ki és fejlődött azóta is folyamatosan a nemzeti nyelv,
itt elmélkedtek és vitáztak a leghíresebb afrikaner teológusok. Maga
Tromp Bierman is itt, Stellenbosch álmodozva susogó tölgyei alatt
szívta magába a hittudományt. De itt tanultak a nemzet nagyjai –
köztük Louis Botha, Hertzog, Jan Christian Smuts – is. A Dél-afrikai
Köztársaságnak nem akadt még egyetlen olyan államfője sem, aki ne
Stellenboschban végzett volna, és kabinetjeikben is elvétve foglaltak
csak helyet más egyetemek növendékei. Ez volt Afrika déli részének
Oxfordja és Cambridge-e – és e kivételes rangú intézmény teológiai
tanszékének katedráját most Tromp Bierman kapta meg.
Páratlan megtiszteltetés volt ez és olyan lehetőségek nyíltak meg
előtte, amelyekről álmodni sem mert. Bekerülhet hát a középpontba,
hatalmat kap a kezébe és ezzel együtt a még nagyobb hatalom
ígéretét... ő is egyike lehet azoknak, akik kezükben tartják a szálakat,
akik útnak indítják az új eszméket. Egyszerre minden lehetségessé
vált – beválasztják a zsinatba, talán még az elnöki tisztet is
megkaphatja, mindent elérhet. Nem voltak többé korlátok.
– Ezt a könyvnek köszönhetjük... – lehelte Trudi néni. – Sosem
hittem volna. Soha fel sem értem ésszel...
– Igen, ez a könyv eredménye – kuncogott Tromp bácsi. – És
harmincesztendei kemény munkáé. Ott fogunk lakni a nagy parókián
az Eikeboom Straaton és ezer fontot keresek majd egy évben.
Mindegyik gyereknek külön szobája lesz és mindannyiuknak az
egyház fizeti az egyetemi tandíjat. Az ország legnagyobb embereinek
és legragyogóbb fiatal elméinek fogok prédikálni. Tagja leszek az
egyetemi tanácsnak. És te, kedves feleségem, professzorokat,
minisztereket láthatsz vendégül az asztalodnál, a feleségeik közül
kerülnek majd ki a barátnőid és... – hirtelen bűntudatos arccal
elhallgatott – és most mindannyian imádkozzunk. Kérjük Istent,
hogy hagyjon meg bennünket egyszerűnek, alázatosnak és óvjon meg
a gőg és a kapzsiság förtelmes bűneitől. Térdre mindenki! – rivallt
rájuk.
Már rég kihűlt a leves, mire sajgó térdekkel ismét az asztalhoz
ültek.

Két hónap múlva hagyták el a falut, miután Tromp bácsi átadta

hivatalát az új fiatal papnak, aki maga is frissen került ki a
Stellenbosch Egyetem teológiai fakultásáról.
Úgy tűnt, hogy száz mérföldes körzetből minden épkézláb férfi,
nő és gyermek összesereglett a búcsúztatásukra. Manfred eddig nem
is sejtette, micsoda tisztelet és megbecsülés övezi Tromp bácsit a
közösségen belül. A férfiak kivétel nélkül sötét, templomba járó
öltönyükben járultak elébe, egyenként kezet szorítottak vele, a
maguk érdes modorában köszönetet mondtak és szerencsés utat
kívántak. Az asszonyok közül sokan elpityeredtek. Mindenki
kedveskedett valami ajándékkal – kosárszámra hozták a lekvárt és a
befőtteket, az aludttejet és a süteményt. Batyuszám gyűltek a
sülthússzeletek... végül annyi elemózsiával indultak útnak, amennyi
egy hadseregnek is elég lett volna.
Négy nappal később érkeztek meg a Cape Town-i
főpályaudvarra, ahol át kellett szállniuk a Stellenboschba menő
vonatra. Épp csak pár percük maradt, hogy kimenjenek az Adderley
Streetre és néhány álmélkodó pillantást vessenek a legendás Tábla-
hegységre, azután már szaladtak is vissza, hogy még idejében
felkapaszkodjanak a kocsiba. Az útnak ez a második szakasza már
jóval rövidebb volt az elsőnél. A vonat keresztülrobogott a Cape
Townt övező fennsíkon, és végeláthatatlan szőlőskertek között
zakatolt tovább a hegyek felé.
A stellenboschi vasútállomáson fogadásukra megjelentek a
templom diakónusai és a gyülekezet fele, a család pedig ettől a
perctől kezdve igen gyorsan rájött, hogy régi, nyugalmas életük
immár végérvényesen a múlté.
Manfred már csaknem az első naptól fogva teljesen belemerült az
egyetemi felvételi vizsgára való felkészülésbe. Két teljes hónapon át
nap mint nap kora reggeltől késő estig tanult, majd egy keserves
héten át ült a vizsgákon és egy még ennél is keservesebb héten
keresztül várta az eredményről szóló értesítést. Német nyelvből első
lett, matematikából harmadik és az általános összesítésben a
nyolcadik helyen szerepelt. A tanulás szeretete, amely a Bierman-
házban ragadt rá az évek során, most hozta meg gyümölcsét.
Manfred a január végén induló szemesztertől kezdve a jogi kar
hallgatója lett.
Az ellen azonban Trudi néni hevesen tiltakozott, hogy otthagyja a
parókiát és az egyetem egyik fiúinternátusának lakója legyen.
Álláspontjának alátámasztására azt hozta fel, hogy Manfrednak most
már megvan a minden igényt kielégítő saját szobája, továbbá hogy a
lányok teljesen meg fognak bolondulni nélküle – így közvetve maga
is szenvedő alannyá válik –, és hogy a kollégiumi ellátás költségei
még Tromp bácsi új, fejedelmi stipendiuma mellett is tetemesen
megterhelik a családi kasszát.
Tromp bácsi szorongatott helyzetében a beíratási iroda
vezetőjéhez fordult segítségért és valami titokzatos pénzügyi
manővert követően – amelynek részletei a család előtt mindörökre
rejtve maradtak – szívvel-lélekkel Manfred mellé állt.
– A fiú idővel belebolondul, ha egy olyan házban kell élnie, ahol
állandóan nők veszik körül – érvelt. – Oda kell költöznie, ahol javára
válik a hozzá hasonló fiatalemberek társasága és az egyetemi élet
teljessége.
Így hát január 25-én Manfred büszkén és lelkesen jelentkezett a
Rust en Vrede nevet viselő fiúinternátus impozáns flamand stílű
épületében. A név annyit tesz, mint „Béke és Nyugalom”, az újonnan
idekerülő hallgató azonban már az első néhány perc után saját bőrén
tapasztalhatta, mennyire ironikus is volt ez a névválasztás. Ekkor
került ugyanis sor a gólyaavatás barbár szertartására.
Ettől kezdve nem használhatta többé a saját nevét, hanem a Poep
gúnynevet kapta – ugyanúgy, mint a többi tizenkilenc elsőéves. A
szó szabad fordításban „fing”-ot jelent. Eltiltották az „én”, „engem”
vagy „nekem” névmások használatától, ezek helyett is csak ,,fing”-ot
volt szabad mondania. Bármit is szándékozott tenni, előbb engedélyt
kellett kérnie, de nem ám csak a rangidős diákoktól, hanem a házban
található valamennyi élettelen tárgytól is: – Tisztelt ajtó, engedd
meg, hogy ez a fing átmenjen rajtad, vagy: – Tisztelt vécé, engedd
meg, hogy ez a fing rád üljön.
Az internátus épületén belül az elsőéveseknek még normális
módon mozogniuk sem volt szabad, rák módjára hátrafelé kellett
menniük, még a lépcsőn lefelé is. Teljesen eltiltották őket a
családjukkal és barátaikkal való érintkezéstől, de legfőképpen az
ellenkező nem tagjaival volt tilos szót váltaniuk. Már az is elég volt,
ha egy gólyát azon kaptak, hogy rajta felejti a szemét egy csinos
lányon. A boldogtalannak azonnal nyakába akasztották a „Vigyázat!
Közveszélyes szexmániás!” feliratú táblát, amelyet még a fürdőben
sem volt szabad levennie.
Az öregdiákok este hattól reggel hatig minden órában betörtek a
szobáikba és mindent felforgattak. Ágyneműiket kiszórták a padlóra
és lelocsolták vízzel, könyveiket és minden egyéb holmijukat
lesöpörték a polcról, kiborogatták a fiókjaikat és az egészet egy
kupacban ráhajigálták a csuromvizes takarókra. A „járőrszolgálat”
tagjai óránként váltották egymást, egészen addig, míg a végsőkig
elcsigázott, reszkető gólyák ott nem hagyták az egész romhalmazt,
hogy aludni térjenek a folyosó hideg kőpadlójára. Mindezek után az
ördögi tortúra megkoronázásaként egy dölyfös negyedéves, név
szerint Roelf Stander, a szertartásos háziszemle keretében
szobaellenőrzést tartott.
– Hozzátok hasonló undorító fingok még sohasem rontották a
levegőt ezen az egyetemen – közölte velük megvetően a szemle
végén. – Egy órát kaptok, hogy minden ragyogjon és glédában álljon,
utána pedig büntetésből a slamposságotokért, terepfutásra mentek.
Éjfélkor aztán Roelf Stander bejelentette, hogy elégedett a
hálószobák állapotával és készülhetnek a terepfutásra.
Ennek keretében gatyára vetkőztették őket és mindegyiküknek
párnahuzatot húztak a fejére. Ezek után nyakuknál fogva egymás
mögé kötözték őket, kezüket hátrakötötték és mint hajdan a
rabszolgákat, libasorban végighajszolták őket az alvó város utcáin át,
fel a hegyek közé. Lehetőleg meredek, éles kövekkel megtűzdelt
ösvényeket választottak. Ha egy gólya megbotlott és felbukott,
rögtön magával rántotta az előtte és a mögötte haladót is. Hajnali
négykor azután visszaterelték őket az internátusba. Lábuk vérzett,
nyakukat sebesre horzsolta a durva kenderkötél. Szobáikat addigra
természetesen ismét feldúlva találták, Roelf Stander pedig öt órakor
indult a következő ellenőrző körútra. Az egyetemen hétkor kezdődött
az első óra. Reggelire természetesen már nem maradt idő.
Mindez persze tréfás diákcsíny címszó alatt zajlott, az egyetem
vezetősége pedig azon felkiáltással hunyt szemet az embertelen rítus
felett, hogy a fiúk mindig csak fiúk maradnak, az avatási szertartás az
„egyetem tradíciói” közé tartozik és mint ilyen kiválóan alkalmas
arra, hogy közösségi érzést csepegtessen az újonnan érkezettekbe.
Ez az elnéző légkör azonban hihetetlenül kedvezett a minden
közösségben megbúvó zsarnokoknak és szadistáknak. Néhány
elsőévest kíméletlenül agyba-főbe vertek, egyiküket pedig
bekátrányozták és tollba hempergették. Manfred fél füllel már hallott
néhány elejtett mondatot erről a hajmeresztő büntetésről, de el sem
bírta képzelni, milyen pokoli kínokat állhatott ki a szerencsétlen
áldozat, mikor, miután bőrére tüzes bélyeget sütöttek, fejét és
testének összes szőrrel borított részét forró kátránnyal kenték be. A
fiút sokáig kórházban kezelték és soha nem tért vissza az egyetemre,
az esetet mégis sikerült teljes mértékben eltussolni.
Más elsőévesek mindjárt az első héten kimaradtak, mivel az
egyetemi tradíciók önjelölt védelmezői úgy döntöttek, hogy nincs
helye köztük a testileg vagy szellemileg gyengébb felépítésű
egyedeknek. Egyik áldozatuk egy asztmás fiú volt, akit az
öregdiákok ítélőszéke függelemsértésért mondott ki bűnösnek, és
formális vízbefojtásra ítélt.
Az ítéletet az internátus mosdójában hajtották végre. Az elítéltet
négy tagbaszakadt másodéves megkötözte és fejjel lefelé
belelógatták a vécékagylóba. Két ötödéves orvostanhallgató is jelen
volt, hogy ellenőrizzék az áldozat pulzusát és szívműködését, de az
asztmájára nem voltak tekintettel és a formális vízbefojtás hajszál
híján valóságosra sikerült.
Csak az orvospalánták kétségbeesett erőfeszítésének és egy
intravénásan beadott serkentő injekciónak volt köszönhető, hogy a
fiú szíve újból dobogni kezdett. Egy nappal később a többiekhez
hasonlóan ő is elhagyta az egyetemet, hogy soha többé ne térjen
vissza.
Manfred imponáló testi felépítése, ereje és csinos arca ellenére,
amelyek különben e vadállat természetes célpontjává tették volna,
képes volt féken tartani dühét és lakatot tenni a szájára. Sztoikus
nyugalommal tűrte a legszélsőségesebb provokációkat is, míg a
kínzások második hetében meg nem pillantotta azt a cédulát, amelyet
gombostűvel erősítettek fel a közös tanulószoba hirdetőtáblájára:

Szombaton du. 4 órakor az összes fing

jelentkezzék az egyetem tornatermében, az
ökölvívócsapat-utánpótlás válogatására.
Megjelenés kötelező.
 Aláírás: Roelf Stander
csapatkapitány

Az egyetemen belül minden egyes internátus más és más

sportágra szakosodott – az egyik a futballra, a másik a futószámokra,
a Rust en Vrede pedig az ökölvívásra. Ez a körülmény, no meg az,
hogy annak idején Tromp bácsi is e ház lakója volt, döntő szerepet
játszott abban, hogy Manfred éppen ide kérte felvételét.
Hasonló okok motiválhatták az események iránt megnyilvánuló
érdeklődést is, amely messze felülmúlta Manfred várakozását.
Legalább háromszáz néző verődött össze és mire a fingok
megérkeztek a tornaterembe, a szorító körül minden hely megtelt. Az
egyik öregdiák kettős sorokban beterelte őket az öltözőbe, ahol öt
percet kaptak, hogy teniszcipőre, sortra és atlétatrikóra vetkőzzenek,
majd testmagasság szerint sorba állították őket az öltözőszekrények
előtt.
Roelf Stander lassan elsétált előttük, bele-belepillantott a kezében
tartott listába és összepárosította a leendő ellenfeleket. Nyilvánvaló
volt, hogy az elmúlt hetekben már mindannyiukat megfigyelte és
felmérte várható képességeiket. Manfred, lévén a legmagasabb és
legerőteljesebb felépítésű, a sor végén állt. Roelf Stander hozzá lépett
oda utoljára és megállt előtte.
– Ez itt a leghangosabb és legbüdösebb fing mind közül –
jelentette ki. Néhány pillanatig szótlanul méregette Manfredot, majd
megkérdezte. – Mennyit nyomsz, fing?
– Ez egy félnehézsúlyú fing, uram – felelte Manfred. Roelf szeme
alig láthatóan összeszűkült. Már korábban kiszemelte a fiút, mint a
legígéretesebbnek látszó újoncot és most, a technikai zsargon
hallatán még inkább megélénkült az érdeklődése.
– Bokszoltál már korábban is, fing? – érdeklődött, majd lesajnáló
fintorral nyugtázta a kiábrándító választ.
– Ez a fing még sohasem bokszolt egyetlen meccsen sem, uram,
egy kis gyakorlata azonban már van.
– Akkor jó! Én nehézsúlyú vagyok – zárta le a kérdést Roelf,
leereszkedő megvetéssel a hangjában. – De minthogy senki más
nincs a te súlycsoportodban, én állok ki veled egykét menetre, de
csak ha megígéred, hogy kíméletesen bánsz velem.
Roelf Stander az egyetemi csapat kapitánya volt, amatőr területi
bajnok és az 1936-os olimpiára készülő dél-afrikai válogatott egyik
reménysége. Iménti hallatlanul mulatságos megjegyzését mindenki
szolgálatkész kacajjal fogadta, még ő maga is önkéntelenül
elmosolyodott saját abszurd humorán.
– Rendben, akkor hát a pehelysúlyúakkal kezdünk – folytatta és
kivezette őket a tornaterembe.
Egymás mellett ültek egy hosszú padon, a terem végében,
ahonnét alig lehetett látni a szorítót. Roelf és a segédei –
mindannyian az egyetemi ökölvívócsapat tagjai – feladták a
kesztyűket az első párra és a padsorok közti folyosón át levezették
őket a ringbe.
Manfred eközben vette észre, hogy az első sorból valaki felállva
igyekszik elfogni a pillantását. Lopva a felügyeletükkel megbízott
felsősökre sandított, de azok az odalenn folyó eseményeket figyelték,
így aztán egyenesen arrafelé fordította a tekintetét.
Vagy már elfelejtette, milyen szép is Sarah, vagy az alatt a
néhány hét alatt virágzott ki, amióta nem látta. Ott állt csillogó
szemmel, izgalomtól kipirult arccal, egy csipkés zsebkendővel
integetett felé és boldogan, teli torokból kiabálta a nevét.
Manfred kifejezéstelen arccal nézett vissza rá, csupán az egyik
szemhéját eresztette lejjebb alig észrevehetően. Sarah mindkét
kezével csókot dobott felé, majd visszahuppant a helyére, Tromp
bácsi méltóságteljesen tornyosuló figurája mellé.
– Hát mind a ketten eljöttek! – ujjongott fel magában Manfred, A
tudat, hogy itt vannak, mérhetetlen örömmel töltötte el. Eddig a
percig nem is tudatosult benne, milyen rettentően magányos volt az
elmúlt hetekben. Tromp bácsi hátrafordult ültében és szélesen
rámosolygott – fogai hófehérnek tűntek a bozontos fekete szakáll
hátterében –, majd ismét a ringben zajló eseményekre
összpontosította figyelmét.
Kezdetét vette az első mérkőzés – két pehelysúlyú kis vadóc esett
egymásnak eszelős hadonászással, egyikük azonban klasszisokkal
jobb volt ellenfelénél és a vásznat hamarosan vérpettyek tarkázták. A
második menetben Roelf Stander le is állította az egyenlőtlen
küzdelmet.
– Jól csináltad! – paskolta meg a vesztes hátát. – Nincs abban
semmi szégyen, ha valaki veszít.
Egymást követték a mérkőzések. A résztvevők egytől egyig
lelkesen küzdöttek, szemmel láthatólag igyekeztek tudásuk legjavát
nyújtani, de egy ígéretes középsúlyú versenyzőtől eltekintve
valamennyien nyers, iskolázatlan stílusban bokszoltak. Végül már
csak Manfred várt a sorára a padon.
– No jól van, fing! – mondta az egyik felsős, miközben befűzte a
kesztyűjét. – Lássuk, mit tudsz.
Manfred ledobta válláról a törölközőt és felállt. Roelf Stander
éppen ekkor mászott vissza a ringbe az öltözők felé eső oldalról.
Barna trikó volt rajta és arany csíkokkal – az egyetemi csapat
színeivel – díszített sportnadrág. Lábán drága, kesztyűbőrből készült
magas szárú fűzős csizmát viselt. Mindkét kesztyűs kezét magasra
emelte, hogy lecsendesítse a füttykoncertet és a harsogó
szerencsekívánatokat.
– Hölgyeim és uraim – szólalt meg. – Utolsó versenyzőnknek
nem akadt ellenfele a saját súlycsoportjában, így tehát, ha lesznek
olyan kedvesek és beérik szerény személyemmel, én állok ki ellene a
most következő menetekben.
Ismét kitört az éljenzés, de ezúttal már olyan közbekiabálásokkal
fűszerezve, mint „Bánj vele finoman, Roelf!” vagy „Ne öld meg a
szegény nyomorultat!”. Roelf kegyesen intett és figyelmét azok felé
a padsorok felé fordította, amelyekben a leányinternátusok lakói
foglaltak helyet. Fojtott kis sikkantások és izgatott vihorászás
hallatszott az ondolált frizurák sokaságából. Roelfot valósággal
bálványozták a lányok. Hat láb magas, csupa izom fiú volt,
energikusan előreugró, szögletes állkapoccsal, vakítóan fehér
fogakkal és villogó, fekete szemekkel. Dús, hullámos haja csillogott
a brillantintól, sűrű, göndör barkót és szívdöglesztően romantikus
bajuszt viselt.
Manfred időközben leért az első sorhoz. Nem bírta megállni,
hogy oldalvást rá ne pillantson Sarah-ra és Tromp bácsira. Sarah fel-
le ugrált ültében és ökölbe szorított kezeit az izgalomtól kipirult
arcára szorította.
 – Mutasd meg neki, Manie! Vat hom! – kiabálta, Tromp bácsi
pedig bátorítóan bólintott. – Jusson eszedbe, amit mondtam, Jong!
Gyorsan, akár egy mamba, és bátran, mint egy méhészborz! –
dörmögte félhangosan, úgy, hogy csak Manfred hallhatta meg.
Manfred pedig felszegett állal, lábaiban valami soha nem tapasztalt
könnyedséggel továbbment és a kötelek között átbújva belépett a
ringbe.
Innentől kezdve az egyik felsős vette át a döntőbíró tisztét. – Az
innenső sarokban száznyolcvanöt font súllyal az egyetemi csapat
kapitánya, a Jóreménység-fok amatőr nehézsúlyú bajnoka... Roelf
Stander! A túlsó sarokban pedig a százhatvanhárom font súllyal egy
elsőéves hallgató... – a finnyás társaságra való tekintettel a díszítő
jelző ezúttal elmaradt –, Manfred De La Rey. – Az időmérő ráütött a
gongra és Roelf könnyedén kitáncolt a sarokból. Leszegett fejjel, ide-
oda hajladozva, halványan mosolygott piros bokszkesztyűi mögött.
Éppen csak kartávolságon kívül maradva, óvatosan kerülgették
egymást. Roelf ajkáról lassan eltűnt a mosoly és szája vékony,
egyenes vonallá préselődött össze. Könnyed jókedve elillant – erre
nem számított.
Az a másik, aki farkasszemet nézett vele, egyszerűen nem adott
esélyt, hogy egy gyenge pillanatában nekironthasson. Szőke fejét
izmos vállai közé húzta és szinte lebegett előtte, mint egy felhő.
– Ez egy igazi bokszoló – lángolt fel Roelfban a düh. Hazudott...
pontosan tudja, mit csinál. – Még egyszer megpróbálta elfoglalni a
ring közepét, de ismét félre kellett húzódnia, mert ellenfele
fenyegetően közeledni kezdett bal felől.
Noha még egyetlen ütést sem váltottak, a tömeg zajos éljenzése
visszafogottabbá vált. Érezték, hogy valami rendkívüli esemény
játszódik le a szemük előtt. Látták, amint Roelf nyegle modora
megváltozik. Mozdulataiba halálos elszántság költözött, azok pedig,
akik igazán jól ismerték, észrevették szeme körül és szája sarkában
az apró ráncokat, amelyek mindig olyankor jelentek meg rajta, ha
ideges és zavart volt.
Bal ökle most előrelendült, hogy egy gyors, puhatolózó ütést
mérjen ellenfelére, Manfred azonban még arra sem méltatta, hogy
behúzza a fejét. Hanyag, szinte megvető mozdulattal félreütötte az
arcához közeledő öklöt. Roelfnak még a vastag bokszkesztyű alatt is
égni kezdett a bőre az ütés erejétől. Már ebből a futó találkozásból is
megsejtette, mekkora erővel áll szemben és mélyen Manfred
szemébe nézett. Ez is egyike volt jól bevált trükkjeinek – egy
megsemmisítő pillantással felkelteni az ellenfélben az
alsóbbrendűség érzését.
Ettől a látványtól azonban kis híján visszahőkölt. Egy különös,
világossárga, topázra vagy sárga zafírra emlékeztető szempár nézett
vissza rá, vérfagyasztó nyugalommal. Roelfnak hirtelen eszébe jutott
annak a leopárdnak a szeme, amely annak idején, évekkel ezelőtt
rendszeresen pusztította a kecskéket odahaza a család birtokán. Apja
rugós acélcsapdát állított fel a domboldalban és sikerült elfognia az
állatot. Úgy érezte, mintha most is ugyanazokat a szemeket látná,
ugyanaz a hideg, engesztelhetetlen láng lobogott bennük – mintha
nem is egy emberi lény szemei volnának.
És Roelf Stander tompa szorítást érzett a mellkasában – nem
félelem volt ez, inkább valami rettenetes veszély előérzete. Egy
ragadozó állattal állt szemben. Látta a tekintetében az éhséget, az
öles gyönyörének éhségét – és ösztönösen felé vágott.
Ballal ütött, mindig a bal ökle volt az erőssége. Teljes erejéből a
könyörtelen sárga szempár felé sújtott – az ütés azonban elzúgott a
levegőben. Kétségbeesve próbált ismét támadóállásba helyezkedni,
ám eközben vigyázatlanul felemelte a bal könyökét és a lágyéka egy
másodperc századrészéig fedezetlen maradt. Úgy érezte, mintha
valami felrobbant volna a testében. A közeledő öklöt nem is látta, fel
sem fogta, hogy megütötték, valószínűleg azért, mert még soha
életében nem kapott ekkora ütést. Mintha szilánkokra törtek volna a
bordái, kiszakadtak volna a belei, összeroppant volna a tüdeje.
Torkából sivítva áramlott ki a levegő, amint hátrazuhant.
A kötél a dereka felett fogta meg és mint valami parittya, ismét
előrelódította. Mintha kábítószert fecskendeztek volna a vérébe, az
idő lelassult, a világ furcsán szétfolyt a szeme előtt, a tárgyak
aránytalanul megnagyobbodtak. Ezúttal nagyon is jól látta a közeledő
öklöt – lassan úszott felé a levegőben. Egy végtelennek tetsző
pillanatig az az érzése támadt, hogy abban a kesztyűben nem is hús
és csont van, hanem hideg, fekete vas. Megpróbált kitérni előle, de
elhagyta az ereje és a fájdalom ezúttal még pokolibb volt, mint az
imént – legvadabb álmaiban sem tudta elképzelni, hogy létezik ilyen.
Érezte, hogy valami elszakad benne és lábaiban megolvadnak a
csontok, akár a viasz.
Szeretett volna felsikoltani fájdalmában, de önérzete még ebben a
végletes helyzetben is visszatartotta. Már csak egy vágya volt,
lefeküdni, leroskadni a vászonra, mielőtt az a rettenetes ököl ismét
lesújt, de a kötelek visszatartották. Mintha egész teste darabjaira
készült volna hullani, miközben a bokszkesztyűs kéz újra meg újra az
arcába vágott és a kötél újra meg újra visszavetette.
Kezei tehetetlenül lehanyatlottak arca elől, de a szörnyű vasököl
még mindig újra közeledett felé. Egyre növekedett, mint valami
óriási léggömb, lassanként mindent eltakart... és Roelf Stander
élettelenül arcra borulva terült el a szorító fehér vászonpadlóján.
Az egész dráma néhány másodperc alatt játszódott le. A közönség
dermedt csendben ült a helyén, Manfred pedig még mindig ott ugrált,
hadonászott az élettelenül arcra borulva heverő figura felett. Arca
eltorzult, szemében még mindig ott lobogott a gyilkos sárga tűz.
Azután a tömegben felsikoltott egy nő és a következő pillanatban
elszabadultak az indulatok. A férfiak felugráltak és székeiket
feldöntve, ajkukon a rémület és a lelkesedés csatakiáltásaival
rohanták meg a szorítót. Egyesek átmásztak a köteleken, körülvették
Manfredot és vállát veregették, míg mások kétségbeesetten térdeltek
a mozdulatlanul fekvő barnaarany alak mellett. Összefüggéstelen
vezényszavak röpködtek, miközben óvatosan felemelték a földről.
Egyikük hasztalan erőfeszítéseket tett, hogy egy zsebkendővel
elállítsa a vérzést.
A nők a rémülettől sápadt arccal álltak, néhányan még mindig
kéjes borzongással sikoltoztak. Szemük csillogott az izgalomtól és az
elfojtott nemi vágytól, amint nyakukat nyújtogatva nézték Roelf
Standert, akit éppen most emeltek át a köteleken, és vittek ki a sorok
közt. Azután ők is Manfred után vetették magukat, aki a felsősök egy
csoportjától körülvéve igyekezett az öltözők felé. Arckifejezésük
félelmet és iszonyatot tükrözött, de néhányuk pillantása valósággal
izzott a fizikai gerjedelemtől. Egyiküknek sikerült egészen a
közelébe furakodnia és végigsimította a vállát, amint elhaladt
mellette.
Tromp bácsi csillapítótag megmarkolta Sarah karját, aki
sikongatva ugrált és hadonászott, akár egy üvöltő dervis. Kivezette őt
az előcsarnokba, a lány azonban még hosszú percekig nem bírt
összefüggően beszélni.
– Csodálatos volt... – dadogta –, olyan gyors... olyan szép. Ó
Tromp bácsi... én még soha... soha az életben nem láttam ehhez
hasonlót. Hát nem... hát nem volt gyönyörű, ahogy csinálta?
Tromp bácsi dörmögött valamit a szakállába, de ettől eltekintve
egész úton hazafelé szótlanul hallgatta Sarah locsogását. Csak akkor
szólalt meg, mikor már felfelé mentek a széles veranda lépcsőjén és
hangja tele volt szomorúsággal.
– Mostantól fogva megváltozik az élete és vele együtt a miénk is.
Imádkozni fogok a Mindenhatóhoz, hogy soha egyikünknek se
kelljen megbánnia azt, ami ma történt... mert én voltam az, aki az
egészet elindítottam.

A beavatási szertartás még három napon át tartott, és Manfred

ezalatt továbbra sem érintkezhetett senkivel, a többi gólyát kivéve.
Ők azonban mostantól fogva úgy tekintettek rá, mint valami istenre,
reménybeli szabadítójukra. A szégyen és a megaláztatás utolsó
napjaiban szánalmas ragaszkodással csüggtek rajta, mintha tőle
várták volna az erőt, hogy el tudják viselni, ami még rájuk vár.
Az utolsó éjszaka volt a legszörnyűbb. Bekötött szemmel sorban
felültették őket egy hosszú, keskeny gerendára, fejükre
bádogvödröket húztak és egész éjjel mozdulatlanul kellett
gubbasztaniuk, miközben egy felsős, kezében fadoronggal fel-alá
járkált előttük és időnként hatalmasat csapott egyik vagy másik
vödörre. Azután végtelennek tetsző órák múlva, hajnalban lekerültek
fejükről a vödrök, levették szemükről a kötést és Roelf Stander
ünnepélyes beszédet intézett hozzájuk.
– Fiúk! – kezdte. Amazok rémülten pislogtak a szokatlan
megszólítás hallatán. Szédelegtek a kialvatlanságtól, félig
megsüketültek a bádogvödrökre zuhogó ütések iszonyú hangjától. –
Fiúk! – ismételte Roelf. – Büszkék vagyunk rátok – a legbelevalóbb
elsőévesek vagytok, akiket valaha is itt láttam azóta, hogy magam is
gólya voltam. Mindenben részetek volt, amit csak ki tudtunk találni
nektek, de soha nem nyavalyogtatok, nem szartatok be semmitől.
Isten hozott benneteket Rust en Vredében, mától fogva ez a ház az
otthonotok, mi pedig valamennyien a testvéreitek vagyunk. – Azzal a
felsősök örvendezve közrefogták, hátbacsapkodták, ölelgették őket.
– Gyerünk, emberek! Indulás a kocsmába! A sört mi fizetjük –
kiáltotta nevetve Roelf Stander és száz erős kar fonódott egymásba,
amint a kollégium indulóját harsogva megindultak az ósdi Drosdy
Hotelbe. Ott aztán addig dörömböltek az ajtón, míg a tulajdonos
beadta a derekát és az éjszakai szesztilalom ellenére kinyitotta nekik
az ivót.
Manfred a kialvatlanságtól és a sörtől kissé szédülő fejjel, arcán
bamba vigyorral kapaszkodott a bárpult korlátjába, mikor megérezte,
hogy valami készül. Gyorsan hátrapillantott.
Körülötte szétnyílt a tömeg, utat engedve Roelf Standernek, aki
felbőszült arccal, fenyegetően közeledett felé. Manfred érezte, hogy
felgyorsul a pulzusa. A három nappal ezelőtti események óta most
készültek először szót váltani egymással, és a társalgás nem
ígérkezett túlságosan szívélyesnek. Letette a söröskorsót, kirázta
fejéből a mámort, és elszántan szembefordult az idősebb fiúval.
Roelf megállt előtte. A többiek, elsőévesek és felsősök, lélegzet-
visszafojtva húzódtak közelebb, hogy egyetlen szót se mulasszanak
el. Másodpercekig tartó súlyos csend nehezedett az ivóra.
– Két dolgot akarok csinálni veled – mordult fel Roelf
fenyegetően, majd amint Manfred lassan arca elé emelte az öklét,
hirtelen széles, szeretetteljes mosolyra fakadt. – Először is kezet
akarok rázni veled, másodszor, meg akarlak hívni egy sörre.
Istenemre mondom, Manie, soha emberrel nem akadt még dolgom,
aki ilyet be tudott volna húzni nekem. – Megkönnyebbült röhögés
harsant fel, a nap hátralevő része pedig a sör és a baráti hangulat
ködébe veszett.
Az ügy ezzel tulajdonképpen le is zárult volna, mert bár a
formális beavatási procedúra véget ért és Manfredot befogadták a
Rust en Vrede diákjainak szövetségébe, még mindig mérhetetlen
társadalmi szakadék tátongott egy negyedéves öregdiák, az
ökölvívócsapat kapitánya és egy elsőéves között. Ám a következő
nap estéjén, vacsora előtt egy órával kopogtattak Manie ajtaján és
Roelf lépett be az öregdiákok hagyományos egyetemi tógájában.
Könnyed, hányaveti léptekkel besétált a szobába, belevetette magát
az egyetlen karosszékbe és keresztbe font bokáit kényelmesen
felrakta Manie íróasztalára. Majd egy órán keresztül csevegtek
mindenféléről az ökölvívástól, a jogtudományon keresztül
Délnyugat-Afrika földrajzáig, míg meg nem szólalt a vacsorára hívó
hang. Roelf felállt.
– Holnap reggel ötkor ébresztelek az edzésre. Két hét múlva
fontos meccsünk lesz a Zsidrákok ellen – közölte, majd Manie
elképedt arckifejezése láttán vigyorogva hozzátette. – Ne bámulj
már, te is benne vagy a csapatban.
Ezt követően Roelf minden este vacsora előtt benézett hozzá,
gyakorta egy-egy üveg sörrel a talárja zsebében. És miközben a
fogmosó poharakból kortyolták az italt, egyre mélyebb barátság
szövődött kettejük között.
Mindez persze a ház többi lakójának figyelmét sem kerülte el és
Manfred egyre nagyobb tekintélyre tett szert a felsősök közt csakúgy,
mint az elsőévesek körében.
A két hét hamar elrepült és elérkezett a Zsidrákok elleni
mérkőzés napja. A versenyzők négy súlycsoportban léptek a
szorítóba és Manfred most első ízben öltötte magára az egyetemi
csapat barna-arany mezét. A „Zsidrák” gúnynévvel egyébiránt a
Cape Town Egyetem diákjait illették. Ez az intézmény volt a
Jóreménység-fok legkiválóbb angol nyelvű egyeteme és mint ilyen,
örök riválisa az afrikaans nyelvű Stellenboschnak – melynek
hallgatói csak „Cimborák”-nak titulálták magukat. A két csapat közti
rivalizálás olyan mértékű volt, hogy több buszra való Zsidrák-
szurkoló érkezett, csapatuk színeibe öltözve, sörgőzösen és
handabandázó lelkesedéssel. Annyian voltak, hogy megtöltötték a
hatalmas tornacsarnok felét és fülsiketítő hangerővel üvöltözték
egyetemük indulóját a másik oldalon ülő Cimbora-drukkerek felé.
Manie ellenfele Laurie King volt, rutinos félnehézsúlyú bokszoló,
aki villámgyors kezeiről és betonkeménységű állkapcsairól volt
nevezetes – no meg arról, hogy életének negyven amatőr versenye
során soha senkinek sem sikerült őt kiütnie. De La Rey nevét
ellenben alig néhányan ismerték és azok sem igen vették komolyan.
Eddigi egyetlen győzelmét leginkább annak tulajdonították, hogy
sikerült egy szerencsés ütést bevinnie egy olyan ellenfélnek, aki az
egészet félvállról vette.
Laurie King azonban hallott a történtekről és legkevésbé sem
vette félvállról a dolgot. Az első menet legnagyobb részében
kartávolságon kívül igyekezett maradni, míg csak a közönség
türelmetlenül fütyülni nem kezdett. Az eltelt idő alatt mindazonáltal
volt alkalma tanulmányozni Manfredot és megállapította, hogy bár
kétségtelenül jól mozog, mégsem annyira veszélyes, mint amennyire
híresztelik. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a fejére
irányzott balegyenessel minden bizonnyal leterítheti és rögtön neki is
lendült, hogy elméletét a gyakorlatban is bebizonyítsa. Utolsó
emléke egy kegyetlen sárga szempár látványa volt, amely közvetlen
közelről mered rá, majd a perzselő érzés, amint a durva vászon
lehorzsolja arcáról a bőrt, miközben fejjel előre földet ér a szorító
padlóján. Sem akkor, sem később nem emlékezett rá, hogy magát az
ütést látta volna. És bár a gong megmentette a kiszámolástól, Laurie
King a második menetre már nem tudott kijönni. Forgott vele a világ,
mintha berúgott volna és segédeinek kellett őt betámogatniuk az
öltözőbe.
Az első sorban Tromp bácsi felordított, mint egy sebzett
bölénybika, Sarah pedig rekedtre sikongatta magát mellette.
Szempilláján és arcán az öröm könnyei csillogtak.
Másnap reggel a Die Burger, vagyis „A Polgár” című afrikaner
napilap tudósítója Manfredot már nemes egyszerűséggel csak a
„Kalahári oroszlánja”-ként aposztrofálta. Cikkében megemlítette,
hogy az ifjú bajnok nemcsak hogy Jacobus Hercules De La Rey
tábornoknak, az afrikaner nép legendás hősének másodunokaöccse,
de még Tromp Bierman tisztelendőhöz, a hajdani bokszbajnokhoz és
híres íróhoz, Stellenbosch újonnan kinevezett lelkipásztorához is
rokoni szálak fűzik.
Mire Manfred kijött a szociológiai előadásról, az udvaron már ott
várta Roelf Stander és az egész ökölvívócsapat. Kitörő lelkesedéssel
fogták közre.
– Szóval titkolóztál előttünk, Manie – támadt rá Roelf színlelt
haraggal. – Sose mondtad nekünk, hogy a nagy Tromp Bierman a
bácsikád. Irgalmas ég, öt teljes éven át nemzeti bajnok volt! Ő volt
az, aki Slatert is és a fekete Jephtát is kiütötte!
– Nem említettem volna? – ráncolta Manie töprengve a homlokát.
– Biztosan kiment a fejemből.
– Manie, be kell hogy mutass neki bennünket – rimánkodott a
másodkapitány. – Mindnyájan találkozni akarunk vele, kérlek,
barátom, kérve kérlek.
– Manie – vágott közbe Roelf –, gondolod, hogy elvállalná a
csapat edzését? Nem kérdeznéd meg? A fenébe is, ha meg tudnánk
csípni Tromp Biermant edzőnek... – elcsuklott a hangja, valósággal
megnémította a gondolat nagyszerűsége.
– Mondok én nektek valamit – tanácsolta Manie. – Ha vasárnap
reggel az egész csapat eljönne a templomba, Trudi néném biztosan
mindnyájunkat ottmarasztalna egy vasárnapi ebédre. Én mondom
nektek, nem tudjátok, mi a mennyország, amíg meg nem kóstoltátok
Trudi néni süteményeit.
Így aztán a vasárnap reggeli istentiszteleten az egyik padsort
teljes egészében az egyetemi ökölvívócsapat tagjai foglalták el.
Egytől egyig frissen borotválva, brillantintól csillogó hajjal, legjobb
vasárnapi ruhájukban ültek a helyükön és olyan lelkesedéssel
vetették magukat a zsoltáréneklésbe, hogy a tetőgerendák is
beleremegtek.
Trudi néni úgy tekintett az alkalomra, mint a
konyhaművészetével szembeni személyes kihívásra és a lányokkal
együtt az egész hetet az ünnepi ebéd előkészületeivel töltötte. A
vendégek – csupa életerőtől duzzadó fiatalember, akik hosszú hetek
óta sínylődtek az egyetem falai között – hősies erőfeszítéssel
igyekeztek megosztani figyelmüket a legendás győzelmeiről mesélő
Tromp bácsi, a három pirulva kuncogó lány és a roskadásig
megrakott asztal között.
Az ebéd végeztével Roelf Stander dagadozva, akár egy
óriáskígyó, amelyik egészben lenyelt egy gazellát, nehézkesen
felemelkedett az asztal mellől és a csapat nevében köszönő
szónoklatot rögtönzött. Félúton azonban témát váltott és
szenvedélyes könyörgést intézett Tromp bácsihoz, hogy vállalja el a
tiszteletbeli edző teendőit.
Tromp bácsi joviális kacajjal hárította el az ajánlatot, mintha
teljességgel elképzelhetetlennek tartaná az ötletet. A csapat tagjai
azonban, Manie-t is beleértve, tovább esdekeltek. A bácsi kifogásai
egyre gyengültek, egyre átlátszóbbakká váltak, míg végül egy
keserves sóhajjal, amelybe mélységes sajnálkozás és jóindulatú
elnézés vegyült, megadta magát. A viharos hálálkodások és szívélyes
kézfogások áradatában azután végképp megtört és csak úgy sugárzott
a leplezetlen örömtől.
– De figyelmeztetlek benneteket, fiúk, ti még nem tudjátok, mibe
vágtátok bele a fejszéteket – mennydörögte. – Vannak olyan szavak,
amiket én egyáltalán nem vagyok hajlandó megérteni, úgy mint
„fáradt vagyok”, vagy „elegem van” és az ehhez hasonlók.
Az esti istentisztelet után Manie és Roelf egymás mellett
ballagtak vissza a sárguló tölgyek alatt a Rust en Vrede felé. Roelf
szokatlanul csendes volt, csak akkor szólalt meg elgondolkodó
hangon, mikor a főkapu elé értek.
– Manie, áruld már el... az unokahúgod... hány éves?
– Melyik? – kérdezte Manfred közönyösen. – A kövéret
Gertrudnak hívják, a pattanásos arcút Renátának...
– Nem! Nem! Manie, ne légy már ilyen dög! – vágott közbe
Roelf. – Azt a csinos kék szeműt, az aranyszőke hajával. Azt,
amelyiket feleségül fogom venni.
Manfred megtorpant, megperdült a tengelye körül és
farkasszemet nézett vele. Fejét leszegte, szája ádáz vicsorgásra
húzódott.
– Ez ki ne merd még egyszer ejteni a szádon! – suttogta remegő
hangon és mindkét kezével megragadta Roelf zakójának elejét. –
Soha többé ne merj ilyen mocskos szavakkal beszélni róla.
Figyelmeztetlek, ha még egyszer így mersz beszélni Sarah-ról,
megöllek.
Arcuk alig néhány centiméternyire volt egymástól és Roelf
rémülten látta, hogy szemében ismét kigyullad az a gyilkos sárga
láng.
– Hé Manie – hebegte rekedten. – Mi a fene van veled? Nem
mondtam semmi rosszat. Megőrültél? Soha eszembe sem jutna
megsérteni Sarah-t.
Az ijesztő sárga tűz lassan elhalványodott, és Manfred
eleresztette Roelf zakójának hajtókáját. Megrázta a fejét, mint aki
kábulatból tér magához és mikor újból megszólalt, a hangja zavart
volt. – De hiszen még kislány. Nem volna szabad így beszélned róla.
Ő még csak egy pici lány.
– Pici lány? – nevette el magát Roelf bizonytalanul, tenyerével
lesimítva a zakóját. – Mondd, Manie, te vak vagy? Ő már egyáltalán
nem pici lány. Ő a legszebb, legédesebb... kezdte, de Manfred
dühödten sarkon fordult és beviharzott a kapun.
– Nocsak, barátocskám – suttogta Roelf. – Szóval így állunk!
Nagyot sóhajtott és zsebre dugta a kezét. Hirtelen élénken
emlékezni kezdett rá, hogyan nézte Sarah Manfredot az egész ebéd
alatt. Eszébe jutott, milyen gyöngéden simogatta meg a fiú tarkóját,
amikor fölébe hajolva elvette előle az üres tányért. Hirtelen erőt vett
rajta a búskomorság. Felsóhajtott, majd hogy elűzze a sötét
hangulatot, így szólt magához. – Ezernyi csinos lány szaladgál a
világban. És mindegyikük boldogan lefeküdne Roelf Standerrel... –
Azzal vállat vont és ajkán kesernyés vigyorral követte Manie-t a
házba.

Manfred páratlan sikersorozatot aratott. Tizenkét meccset vívott,

mind a tizenkettőben kiütéssel győzött és egyik sem tartott három
menetnél tovább. A sportújságírók a látványos győzelmeiről szóló
tudósításaikban mostanra már kivétel nélkül átvették a „Kalahári
Oroszlánja” titulust.
– Jól van, Jong, győzd csak le mindet, amíg tudod – intette
Tromp bácsi. – De ne feledd, hogy nem maradsz örökké fiatal és az
embert hosszú távon nem az izmai vagy az ökle tartják a csúcson.
Egy idő után csak arra hagyatkozhatsz majd, ami a fejedben van,
Jong és ezt mindig tartsd szem előtt! – Manfred pedig megfogadta a
tanácsot, és ezt követően ugyanakkora lelkesedéssel vetette magát
egyetemi tanulmányaiba, mint az edzésekbe.
A német nyelv ekkorra már szinte ugyanolyan természetessé vált
számára, mint az afrikaans. Jóval folyékonyabban beszélte, mint az
angolt, amelyet nem szívesen használt és ha mégis rákényszerült,
döcögős akcentussal ejtette a szavakat. Sok örömét lelte a holland
római jog logikájában és filozófiájában – Justinianus Institúcióit
valósággal falta, akár egy regényt –, ugyanakkor a politikatudomány
és a szociológia is rabul ejtette. Ő és Roelf véget nem érő disputákat
folytattak e témakörben, közben kettejük barátsága még inkább
megszilárdult.
A szorítóban véghezvitt hőstettei egy csapásra Stellenbosch
ünnepelt csillagainak egyikévé tették. Néhány professzora kivételes
jóindulattal kezelte, míg mások kezdetben szántszándékkal
ellenségesek voltak vele szemben. Úgy tekintették, mint valami üres
fejű izompacsirtát – mindaddig, amíg be nem bizonyította, hogy a
legkevésbé sem az.
– A mi híres öklözőnk talán részeltet bennünket jóindulatában, és
sugárzó intellektusával megvilágítja gyarló elménk előtt a nemzeti
bolsevizmus eszméinek mibenlétét. – A fenti epés kijelentés a
szociológia és politikatudományok professzorának szájából hangzott
el. Hórihorgas, barátságtalan férfiú volt, tőrőlmetszett értelmiségi
típus, szúrós szemeiben a középkori misztikusok átható pillantásával.
Hollandiában született, szülei azonban már gyermekkorában
Afrikába hozták. Dr. Hendrik Frensch Verwoerd mára az afrikaner
szellemi élet egyik kiemelkedő alakjává és népe nacionalista
törekvéseinek élharcosává vált. Szemeszterenként egyszer
politikatudományi előadást tartott az elsőéveseknek, energiája javát
azonban saját tanszékének legkiválóbb hallgatói számára tartogatta.
Megvető mosollyal nézte, amint Manfred lassan feláll, és összeszedi
gondolatait.
Néhány másodpercig várt és már-már leintette ezt a faragatlan
parasztot, mikor Manfred beszélni kezdett. Válaszát hibátlanul
megformált, gördülékeny mondatokban adta elő, azzal a nemrégiben
meghonosodott stellenboschi akcentussal – az afrikaans nyelv
„oxfordi” változatával –, melyet Roelf segítségével sajátított el.
– A „nemzeti bolsevizmus” meghatározást eredetileg
Németországban kezdték használni és a Lenin eszmei vezérlete alatt
létrejött hagyományos bolsevizmussal szemben egy olyan politikai
irányzatot neveztek így, amely a versailles-i egyezmény elutasításán
alapul...
 Dr. Verwoerd pislogni kezdett, és arcáról lehervadt a mosoly. A
fickó egy mérföldről észrevette a csapást és azonnal elválasztotta a
két fogalmat.
– Azt meg tudná mondani nekünk, ki volt ennek az eszmének a
megalkotója? – tudakolta dr. Verwoerd, megszokott hűvös tónusában
egy csipetnyi ingerültséggel.
– Azt hiszem, elsőként Karl Radek állt elő ezzel a gondolattal
1919-ben. Az általa vezetett fórum szövetségben állt azokkal a
legalacsonyabb társadalmi rétegekben kialakult erőkkel, amelyek
Angliát, Franciaországot és az Egyesült Államokat tekintették közös
nyugati ellenségüknek.
A professzor előrehajolt, mint a zsákmányt figyelő sólyom. – És
az ön megítélése szerint, uram, jelen van-e ma ehhez hasonló
doktrína a dél-afrikai politikában? – Ettől kezdve az előadás
hátralévő részében mindketten kizárólag egymásnak szentelték
figyelmüket, a többiek pedig megszabadulván a gondolkodás
kényszerétől, elragadtatottan vagy halálos unalommal hallgatták
őket.
A következő szombat estén azonban, mikor Manfred megnyerte
az egyetem félnehézsúlyú bajnoki címét, a zsúfolt tornacsarnok
közönsége döbbenten fedezte fel dr. Verwoerdot a második sorban.
Ez volt az első eset, hogy megjelent bármiféle egyetemi
sportversenyen, kivéve persze a rögbimeccseket, mert aki ezeket
elmulasztotta, az nem volt méltó az afrikaner névre.
Néhány nappal később a professzor magához kérette Manfredot,
állítólag azért, hogy megvitassa vele a liberalizmus történetéről
benyújtott dolgozatát, beszélgetésük azonban majdnem két órán
keresztül tartott és sok mindenre kiterjedt. A végén dr. Verwoerd
megállította Manfredot az ajtóban. – Van itt egy könyv, amelybe
bizonyára nem volt még alkalma belenézni – mondta, az íróasztalon
át felé nyújtva a kötetet. – Tartsa magánál, ameddig csak szükséges,
és ha majd kiolvasta, mondja el a véleményét.
Manfred rohant a következő előadásra és így még a címet sem
olvasta el. Mikor visszaért a szobájába, csak lecsapta a könyvet az
asztalra és sietett, mert Roelf már várta a szokásos esti futásra. Végül
is csak késő este jutott rá ideje, mikor pizsamára vetkőzve lefeküdni
készült.
Felemelte az asztalról és látta, hogy nem más, mint az a mű, amit
mostanában gyakorta hallott emlegetni – ráadásul az eredeti német
kiadásban. Mire újból letette, a hajnal első sugarai már beszűrődtek a
függöny résein és odakinn az ablak kőpárkányán hangosan
turbékoltak a galambok. Becsukta a könyvet és még egyszer
elolvasta a címét. Adolf Hitler: Mein Kampf.
A nap további részét szinte vallásos transzban élte át és alig várta
az ebédszünetet, hogy visszarohanhasson a szobájába olvasni. A
szerző mintha egyenesen hozzá szólt volna, mint német és árja
eredetűhöz. Miközben falta az oldalakat, az a különös érzése támadt,
hogy ezt a könyvet kizárólag neki írták. Máskülönben miért is foglalt
volna bele Herr Hitler olyan csodálatos részleteket, mint:

„Milyen természetesnek és dicsőségesnek tartják, ha egy ifjú

ember vívni tanul, és odáig fejleszti készségét, hogy jobb és
bal kézzel egyaránt ügyesen párbajozik. Ha azonban bokszol,
akkor mindez alpárinak, közönségesnek minősül! Miért?
Hiszen nincs a világon még egy sport, amely ilyen mértékben
fejlesztené a támadó szellemet, ilyen villámgyors döntéseket
követelne, ilyen rugalmasságot kölcsönözne a testnek...
Mindenekfelett azonban minden egészséges fiatal testnek
meg kell tanulnia elszenvedni az ütéseket – a Nép államának
nem feladata, hogy szaporítsa a békés esztéták és testi
fogyatékosok tenyészetét. Ha szellemi uralkodó osztályunk
fiait az előkelő viselkedés helyett inkább bokszolni tanítják,
akkor Németországban sohasem győzhetett volna a spiclik,
dezertőrök és a hozzájuk hasonló söpredék forradalma...”

Manfredon a látnokok borzongása futott végig, amint ilyen tiszta,

világos formában látta viszont saját nehézkesen megfogalmazott
álláspontját az egyéni erkölcsről.

„A test edzésével párhuzamosan meg kell kezdeni a harcot a

lélek mérgezése ellen is. Manapság egész közéletünk az
eltévelyedett és mesterségesen felgerjesztett nemi ösztönök
 melegágya...”

Manfred maga is szenvedett ezektől a gyötrelmektől, melyek

lépten-nyomon leselkedtek a tiszta lelkekre. Hányszor és hányszor
kényszerült elkeseredett küzdelmet vívni hangosan követelőző
testével és félmeztelen nőket ábrázoló újságok és moziplakátok láttán
– amelyek mindig angolul íródtak, ezen az idejétmúlt, degenerált,
egyre inkább gyűlölt nyelven.
– Igazad van – dünnyögte, dühödten forgatva az oldalakat. Te
végre világosan feltárod előttünk az emberi nem nagy igazságait.
Tisztának és erősnek kell lennünk.
Hirtelen hevesen kalapálni kezdett a szíve, mert a könyv lapjairól
olyan igazságok meredtek rá egyértelmű és világos
megfogalmazásban, amelyekről eddig csak homályos utalások
formájában hallott. A szavak visszarepítették a múltba, a vasúti töltés
mentén rothadozó hobótáborba. Ismét maga előtt látta a gyűrött
újságoldalt és a hátborzongató karikatúrát Hoggenheimerről, amint a
rabszolgaság felé hajtja az afrikaner népet. Olyan eszeveszett düh
kerítette hatalmába, hogy remegni kezdett kezében a könyv.

„A fekete hajú zsidó fiú arcán sátáni vigyorral, rejtőzködve

lesi áldozatát, a gyanútlan, fiatal lányt, hogy megfertőzze
vérét, és elorozza őt népétől...”

Lelki szemeivel látni vélte Sarah drága, sápadt kis testét, amint
szétfeszített végtagokkal fekszik Hoggenheimer óriási, szőrös pókra
emlékeztető figurája alatt és ölni szeretett volna.
A szerző azonban ennél is tovább ment és oly gyakorlottan döfte
bele tollat Manfred afrikaner szívébe, hogy a fiú úgy érezte, mintha a
sorokat a vérével írták volna.

„A múltban is, ma is a zsidók telepítik be a négereket a

Rajna-vidékre, azzal a titkos hátsó gondolattal és világos
célzattal, hogy az ebből szükségszerűen következő tömeges
fajgyalázás révén elpusztítsák a gyűlölt fehér fajt...”
 Manfred megborzongott az iszonyattól. „Swartgevaar! Fekete
veszedelem!” – évszázadokon át ez a csatlakozás szólította
összefogásra népét és most úgy érezte, mintha ősei szólítanák a
csatába.
Mire kiolvasta a könyvet, olyan feldúltság és kimerültség vett
rajta erőt, amilyet még a szorítóban sem érzett soha. Bár már későre
járt, ellenállhatatlan lelki kényszertől hajtva kereste fel azt az embert,
aki ezt a csodálatos olvasmányt kölcsönadta neki. Lelkes és
megfontolt beszélgetésük csak jóval éjfél után ért véget.
Másnap a professzor jóváhagyólag közölte egy magas állású
kollégájával: – Sikerült találnom egy fiút, akiből igen értékes
emberünk válhat. Nagyszerű felfogóképességű elme, aki hamarosan
óriási befolyásra tesz majd szert fiataljaink körében.
És Manfred nevét a következő összejövetelen ezekkel a szavakkal
terjesztették egy titkos társaság legfelsőbb tanácsa elé:
– Az egyetem egyik legkiválóbb fiatal hallgatója, a Rust en Vrede
egyik öregdiákja bizalmas baráti viszonyban van vele...
– Szervezzék be – rendelkezett a tanács elnöke.

Manfred és Roelf hetente ötször futóedzést tartottak a hegyekben.

Mindig ugyanazon a meredek, hepehupás ösvényen kaptattak fel és
öt mérföld után megálltak, hogy igyanak a tajtékos, fehér vízesés
tövében csillogó tavacskából. Roelf elmélyülten nézte Manfredot,
amint térdre ereszkedik a sikamlós, nedves köveken, két behajlított
tenyerét a vízbe meríti és mohón kortyolja a kristálytiszta vizet.
– Jól választottak – nyugtázta magában egyetértőleg
feljebbvalóinak döntését. A lenge ujjatlan mellény és a rövid nadrág
látni engedte Manfred erős, mégis kecses testét, dús, bronzos
fürtjeivel és finom vonásaival egyenesen lenyűgöző látványt nyújtott.
De személyiségének igazi varázsát mégiscsak arányló, topázszínű
szemei adták. Még Roelf is úgy érezte, hogy egyre inkább a nála
jóval fiatalabb fiú hatása alá kerül.
– Ő lesz az az erős kezű vezér, akire olyan égető szükségünk van
– gondolta magában.
Manfred eközben ismét talpra ugrott és karjával megtörölte
száját.
 – No gyere, te hajcsár! – kiáltotta nevetve. – Aki utolsónak ér
haza, az egy gaz bolsevik!
Roelf azonban megállította. – Ma beszélni akarok veled –
mondta. Manfred rosszallóan vonta össze a szemöldökét.
– A fenébe is, hiszen egyebet se teszünk, csak beszélünk – fakadt
ki. – Miért pont itt?
– Mert itt senki sem hallgathat ki bennünket – válaszolta Roelf. –
Különben pedig nincs igazad, Manie, vannak azért köztünk olyanok
is, akik mást is tesznek, nem csak a szájukat jártatják. Tettekre
készülünk, kemény, harcos tettekre, olyanokra, amilyeneket te is
annyira szeretsz.
Manfred azonnal visszafordult. Szemében izgatott érdeklődéssel
guggolt le Roelf elé. – Kicsodák? Miféle tettekre? – faggatózott.
Roelf közelebb hajolt. – Egy bátor afrikanerekből állt titkos elit,
akik egész életüket népük szolgálatának szentelték – vezető
beosztású férfiak a kormányzat, az oktatás és az üzleti élet
legmagasabb régióiban. Róluk beszélek, Manie. De nemcsak a mai
vezetőkről van szó, hanem a holnap kulcsembereiről is. Olyanokról,
mint te vagy én... hát ezekről az emberekről van szó.
– Egy titkos társaság? – hőkölt vissza Manie álmélkodva.
– Nem, Manie, sokkal több annál – felelte Roelf. – Egy egész
titkos hadsereg áll készen, hogy harcba induljon szegény leigázott
népünkért, és ha kell, akár az élete árán is visszaállítsa régi
nagyságunkat.
Manfred érezte, amint az izgalomtól karján és tarkóján meredezni
kezdenek a pihés szőrszálak.
– Katonákról beszélek, Manie – folytatta Roelf. – Leendő
nemzeti hadseregünk rohamosztagosairól.
– Te is közéjük tartozol, Roelf? – kérdezte Manfred.
– Igen, Manie, én is közülük való vagyok... és te is. Legfelsőbb
tanácsunk felfigyelt rád. Megbíztak, hogy kérjelek fel, állj közénk,
menetelj velünk közös rendeltetésünk felé és vedd ki a részedet a
népünk nyilvánvaló elhivatottságának beteljesítéséért vívott
harcunkból.
– Kik a vezetőink? Mi a neve ennek a titkos hadseregnek?
– Mindent megtudsz, amint letetted a hűségesküt – biztosította
Roelf. Kinyújtotta a karját és ujjai acélkapcsokként zárultak össze
Manie izmos bicepsze körül.
– Hajlandó vagy eleget tenni a kötelesség hívó szavának?
kérdezte. – Közénk állsz-e, Manfred De La Rey? Felöltöd-e az
egyenruhánkat, hogy velünk együtt harcolj?
Manfred lelkében néma küzdelem zajlott. Gyanakvó és
borongósan befelé forduló holland őseinek szelleme alattomos
cselszövést szimatolt, míg parancsteljesítéshez szokott német vére
ösztönösen hajtotta e modern teuton lovagok felé, akik
rettenthetetlenül, vak engedelmességgel szolgálják Istent és a Hazát.
A harcot végül is a színpadias külsőségek iránti rajongás döntötte el,
melyet – jóllehet fogalma sem volt róla – francia anyjától örökölt. Ez
az érzés ellenállhatatlan erővel vonzotta a katonai pompa, a csillogó
uniformisok és sasos hadilobogók felé – mindama dolgok felé, amik
Roelf ajánlata mögül felsejlettek.
Kinyújtotta a karját, átölelte Roelfot és hosszú másodpercekig
mélyen egymás szemébe néztek.
– A tiétek vagyok – szólalt meg végül Manfred. – Testestül-
lelkestül.

A telihold magasan állt a Stellenboscht övező hegyek felett.

Sugarai csillogó ezüsttel vonták be a meredek sziklafalakat és
alvilági sötétségbe burkolták a mély szurdokokat. A déli égbolton
tisztán ragyogott a Nagy Kereszt, fényét azonban elhomályosította az
a másik hatalmas tüzes kereszt, amely a tágas erdei tisztás peremén
lobogott. Már maga a helyszín is drámai hatást keltett – valóságos
természet alkotta amfiteátrum, amelyet körös-körül magas fenyőfák
takartak el az avatatlan tekintetek elől.
A lángoló kereszt tövében zárt, fegyelmezett oszlopokban
sorakoztak a rohamosztagosok. Tükörfényesre pucult vállszíjak és
csatjaik megcsillantak a lángok fényében. Mindegyikük egy-egy égő
fáklyát emelt magasan a feje fölé. Nem lehettek többen háromszáznál
– az avatási szertartáson csak az elithez tartozók vettek részt. Büszke,
ünnepélyes arccal nézték, amint a beavatandók kis csapata előbukkan
az erdőből és a lankás domboldalon át lemasírozik a tisztásra, ahol
már megjelent a legfőbb parancsnok, hogy üdvözölje őket.
 Elsőként Manfred De La Rey lépett a vezérkar elé. Ő is a titkos
lovagi szövetség tagjainak uniformisát – a fekete inget, rövid szárú
lovaglónadrágot és a tükörfényesre suvikszolt lovaglócsizmát –
viselte, feje azonban fedetlen volt és egyenruháját nem díszítette
semmi más, csak egy hüvelyébe rejtett vadásztőr a derékszíján.
A főparancsnok előlépett és Manfred előtt egy lépéssel megállt.
Lenyűgöző jelenség volt – magas termetű férfi, szikár, viharvert
arccal és hatalmas, előreugró állkapoccsal. Bár derékban már kissé
hízásnak indult és fekete inge alatt jól kivehető pocak domborodott,
mégis remekbe szabott emberpéldány volt. Egy javakorabeli, fekete
sörényű hímoroszlánra emlékeztetett, egész alakját a parancsolás és a
hatalom aurája lengte körül.
Manfred azonnal felismerte, fényképe gyakorta szerepelt a
nemzetiségi napilap politikai rovatában. Magas állást töltött be a
kormányzatban, az egyik vidéki tartomány kormányzati főbiztosa
volt és messzemenő politikai befolyással rendelkezett.
– Manfred De La Rey – szólalt meg mély, zengő hangon –, kész
vagy-e megkötni a vérszerződést?
– Kész vagyok – felelte Manfred tiszta, jól érthető hangon és
előhúzta övéből a vadásztőrt.
Ekkor a mögötte álló sorból, teljes harci díszben, fején fekete
sapkával, jobb karján a megtört vonalú kereszttel ékes karszalaggal,
előlépett Roelf Stander és kihúzta tokjából a pisztolyát. Felhúzta a
kakast és a fegyver csövét Manfred mellkasához szorította,
egyenesen a szívére célozva. Manfrednak egy arcizma se rándult.
Tudta, hogy Roelf ajánlására veszik fel a szövetségbe és a pisztoly
azt szimbolizálja, hogy ő lesz a hóhéra is, ha valaha megszegi a
véresküt, amelyet most készül letenni.
A főparancsnok most szertartásos mozdulattal egy merev, vastag
pergament nyújtott át Manfrednak. A fejlécet a rend címere díszítette
– egy stilizált lőporszarut ábrázolt, hasonlót azokhoz, mint
amilyeneket bevándorló őseik, a voortrekkerek használtak. Alatta
cirkalmas gót betűkkel ott állt az eskü szövege. Manfred egyik
kezével maga elé tartotta a pergamenlapot, a másikkal saját szívének
szegezte a meztelen tőr hegyét, így jelezvén, hogy akár életét is kész
feláldozni a szövetség eszméiért.
 – Ezennel a Mindenható Isten színe előtt és bajtársaim szeme
láttára – olvasta hangosan – testestül-lelkestül alávetem magam a
parancsoknak, amelyek népemet isteni rendeltetése felé vezetik.
Esküszöm, hogy hűségesen megtartom az Ossewa Brandwag, az
Éjszakai Tehervonatőrség szervezeti szabályzatát és mindenben
engedelmeskedem feljebbvalóim parancsának. Holtomig tartó titkos
esküvéssel fogadom, hogy az Ossewa Brandwag akcióit mindig
támogatni fogom, és ezt minden másnál szentebb kötelességemnek
tartom. Kérem, hogy ha valaha is elárulnám bajtársaimat,
megszegném eskümet, vagy hűtlenné válnék Népemhez, sújtson
bosszútok, még a sírban is. Ezennel bajtársaimhoz fordulok, hogy
hallgassák meg könyörgésemet.

Kövessetek, ha harcba hívlak,

Ha meghátrálok, lőjetek le menten.
Ha meghalok, bosszuljatok meg,
A Mindenható úgy segéljen engem!

És Manfred a vadásztőr pengéjével keresztet rajzolt a csuklójára.

A vér rubinvörös sugárban spriccelt a pergamenre.
A főparancsnok hozzálépett és megölelte, háta mögött pedig vad,
ujjongó csataordításban tört ki a fekete ruhás gyülekezet. Mellette
Roelf Stander visszacsúsztatta tokjába a pisztolyt, szempilláin a
megilletődés könnyei ragyogtak. Amint a főparancsnok ismét
hátralépett, odarohant Manfredhoz, és szenvedélyesen megszorította
a kezét. – Testvérem... – suttogta elcsukló hangon. – Most már
valóban testvérek vagyunk.

November közepén Manfred letette az évzáró vizsgákat és a

harmadik legjobb eredményt érte el a 153 elsőéves közül.
Három nappal az eredményhirdetés után a Stellenbosch
ökölvívócsapata edzőjük vezetésével elindult az Egyetemi Csapatok
Bajnokságára. A nagy eseménynek idén a johannesburgi
Witwatersrand Egyetem adott otthont és a ország minden tájáról
érkeztek az egyetemi csapatok bokszolói.
A stellenboschiak vonattal utaztak és az állomáson hatalmas
éljenző tömeg tolongott, hogy búcsút vegyen tőlük az ezermérföldes
út előtt.
Tromp bácsi búcsúzóul végigcsókolta házának asszonynépét,
Trudi nénitől kezdve egészen Sarah-ig, aki mint a család legifjabb
tagja a sor végén álldogált. Manfred egy lépéssel utána haladt,
csapatának színeiben, fején keskeny karimájú szalmakalappal. Olyan
délceg volt, olyan férfiasan szép, hogy Sarah nem bírta visszatartani
könnyeit és mikor a fiú lehajolt, hogy megcsókolja, zokogva a
nyakába ugrott és mindkét karjával teljes erejéből magához
szorította.
– Ugyan már, ne légy ilyen kis buta liba – korholta Manfred
suttogva, de hangja rekedten csengett a szokatlan izgalomtól,
amelyet Sarah selymes kis arcának érintése keltett benne.
– Jaj Manie, olyan messzire elmégy – hüppögte a lány és
Manfred nyakába fúrta az arcát, hogy elrejtse könnyeit. Még sose
kerültünk ilyen messze egymástól.
– Menj már, te majom. Mindenki téged néz – dorgálta a fiú
gyengéden. – Adj egy puszit, cserébe hozok neked valami szép
ajándékot.
– Nem kell ajándék. Te kellesz – szipogta Sarah, azzal felemelte
bájos arcocskáját és száját Manfred szájára szorította. Ajka mintha
elolvadt volna saját perzselő melegétől, nedves volt és édes, akár az
érett alma.
Az egész csak néhány pillanatig tartott, Manfredra azonban
ellenállhatatlanul rátört az érzés, hogy ha akarná, akár meztelenül is a
karjában tarthatná Sarah-t. Bűntudat töltötte el és hirtelen
megundorodott saját testétől, amely elárulta őt. Durván kiszakította
magát az ölelésből és feldúlt, megsebzett pillantást vetett a lányra.
Sarah még akkor is kitárt karokkal állt, mikor Manfred felugrott a
kocsi nyitott peronjára és elvegyült hangosan tréfálkozó csapattársai
között.
A szerelvény egy rándulással elindult és lassan kigördült az
állomásról. Sarah a többiektől kissé lehúzódva állt és még akkor is a
távolodó vonatot bámulta, mikor Trudi néni és a két lány már a
kijárat felé igyekezett.
A pálya élesen elkanyarodott és a kitárt karú, aprócska figura
végleg eltűnt Manfred szeme elől. Amint visszahúzta fejét az
ablakból, látta, hogy Roelf Stander gúnyos pillantásokkal nézi és
vigyorogva mondani készül valamit. Mielőtt azonban egy szót is
szólhatott volna, Manfred a bűntudattól izzó haraggal ráordított.
– Hou jou bek! Fogd be a pofád!

Az Egyetemi Csapatok Bajnokságának eseménysorozata tíz napon

át tartott. Minden egyes súlycsoport versenyzői öt-öt alkalommal
mérkőztek meg egymással, tehát minden versenyző kétnaponként
lépett a szorítóba.
Manfred a második helyen szerepelt saját súlycsoportjában, ami
annyit jelentett, hogy valószínűleg az utolsó napon áll majd ki a
bajnoki öv viselője ellen. A cím jelenlegi birtokosa egyébként egy
mérnökhallgató volt, aki éppen most szerezte meg diplomáját a
Witwatersrand Egyetemen. Egész eddigi pályafutása során veretlen
maradt és máris bejelentette abbeli szándékát, hogy profi versenyző
lesz, amint visszatér az olimpiáról, amelyen részvétele szinte
biztosnak látszott.
„A Kalahári Oroszlánjának most kell majd kiállnia üstökösszerű
pályafutásának eddigi legnehezebb próbatételét. Képes lesz-e
elviselni ugyanazokat a keserves megpróbáltatásokat, melyeket eddig
tőle kellett elszenvednie ellenfeleinek? Ez a kérdés foglalkoztatja
most mindnyájunkat és erre ad majd választ Ian Rushmore, ha az
események a várakozásnak megfelelően alakulnak – írta a Rand
Daily Mail sporttudósítója. – Úgy tűnik, a súlycsoportban egyetlen
olyan vetélytárs sem akad, aki szereplésével meghiúsíthatná De La
Rey és Rushmore találkozóját 1935. december 20-án. Ebben a
páratlan küzdelemben Rushmore gránitból és gelignitből készült jobb
ökle kerül majd szembe De La Rey fékevesztett iramú, öldöklő,
kétkezes technikájával, és biztosíthatom olvasóimat, hogy e cikk
írója Johannesburg minden aranyáért sem mulasztaná el ezt a
találkozót.”
Manfred az első két meccsét olyan játszi könnyedséggel nyerte
meg, hogy az már szinte sértő volt. Ellenfeleit már eleve
elbizonytalanította félelmetes híre és a második menetben
mindketten padlóra kerültek a vörös kesztyűk gyilkos pergőtüzében.
A szerdai nap szabad volt Manfred számára.
Még mindenki aludt, mikor hajnalban elhagyta a verseny
résztvevőinek otthont adó egyetemi kollégium épületét. Még a
reggelit is elmulasztotta, hogy elérje a johannesburgi főpályaudvarról
induló kora reggeli vonatot. Az utazás a nyílt, füves síkságon át alig
egy óra hosszat tartott.
A pretoriai állomás büféjében evett néhány falatot, majd
gyalogszerrel elindult a városon át. Nehézkes léptekkel haladt
úticélja felé.
A pretoriai Központi Fegyház komor, négyszögletes épülete
belülről sem nyújtott vigasztalóbb látványt, mint kívülről. Itt
hajtották végre a kivégzéseket és itt töltötték büntetésüket az
életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt rabok.
Manfred egyenesen a látogatók számra kijelölt kapuhoz ment. A
mogorva rangidős foglár kitöltette vele a bejelentőlapot.
A „Milyen kapcsolatban áll az elítélttel” szövegű rovathoz érve
Manfred pár pillanatig habozott, majd vakmerőén beírta; „a fia.”
Mikor visszaadta a kitöltött űrlapot, a foglár lassan átolvasta,
majd felnézett és komor, személytelen pillantásokkal tanulmányozni
kezdte az arcát. – Eddig még egyetlen látogatója sem volt – mondta.
– Nem tudtam előbb jönni – próbált mentegetőzni Manfred. –
Megvolt az oka.
– Mind ezt mondják – morogta a foglár, de az arckifejezése
mintha alig észrevehetően megváltozott volna. – Maga az a bokszoló,
ugye? – kérdezte.
– Úgy van – bólintott Manfred és valami megmagyarázhatatlan
ösztöntől vezérelve leadta az OB titkos ismertetőjelét. A férfi
szemében csodálkozó szikra villant, majd visszadobta a
bejelentőlapot.
– Akkor jól van. Üljön le. Szólok, ha elkészült – mondta és a pult
fölött leadta az Ossewa Brandwag tagjainak ellenjelzését.
– Szombat este nyírd ki azt a vörös nyakú szarházit – suttogta és
sarkon fordult. Manfred csodálkozott, ugyanakkor kitörő
lelkesedéssel nyugtázta, milyen messzire elérnek a szervezet karjai a
nép körében.
Tíz perc múlva a foglár egy zöldre festett falú cellába vezette
Manfredot. A helyiség szűk rácsos ablakai közvetlenül a mennyezet
alatt helyezkedtek el, a berendezés csupán egy asztalból és három
egyenes támlájú székből állt. Az egyiken egy idegen öregember ült,
Manfred várakozva nézett el a feje fölött.
Ám az ismeretlen ekkor lassan felegyenesedett. Háta
meggörnyedt az évek súlyától és a nehéz munkától, ráncoktól
szabdalt bőrére ezernyi apró foltot égetett a tűző nap. Gyér, fehér
haja vékony szálakban libegett bíbictojásra emlékeztető, foltos
fejbőre felett. Vékony, petyhüdt nyaka úgy meredt elő a durva kalikó
rabruhából, akár egy pulykáé. Színtelen, homályos szemei könnyben
úsztak és a cseppek úgy rezegtek ritkás pilláin, mint hajnali harmat a
fűszálakon.
– Papa? – kérdezte Manfred hitetlenkedve, amint meglátta a
hiányzó fél kart, az öregember pedig hangtalanul zokogni kezdett.
Ösztövér válla görcsösen rázkódott, a könnyek kiléptek gyulladt,
vörös szemhéjai mögül és patakokban csorogtak le az arcán.
– Papa! – hebegte Manfred és szinte fuldokolt a felháborodástól.
– Mit tettek veled?
Odarohant, hogy megölelje apját, közben megpróbálta elrejteni
arcát a foglár elől, hogy az ne lássa gyöngeségét.
– Papa! Papa! – ismételte kétségbeesetten, zavart tehetetlenséggel
paskolgatva a csonttá aszott vállakat a durva daróc alatt. Aztán
mégiscsak a foglár felé fordította arcát és néma, könyörgő pillantást
vetett rá.
– Sajnálom, nem hagyhatom egyedül magukat – mondta az őr
szinte bocsánatkérő hangsúllyal. – Ez a szabály és az állásom többet
ér.
– Kérem... – suttogta Manfred.
– Testvéri becsületszavadat adod, hogy nem próbálod
megszöktetni? – kérdezte halkan a foglár.
– Testvéri becsületszavamat adom – felelte Manfred.
– Tíz perc – figyelmeztette a foglár. – Ennél többet nem adhatok.
– Azzal megfordult és kiment, kulcsra zárva maga mögött a zöld
vasajtót.
– Papa – Manfred gyöngéden a székhez támogatta a reszkető
öregembert, leültette és a szék elé térdelt.
 Lothar De La Rey tenyerével törölgette könnyektől nedves arcát.
Mosolyogni próbált, de mosolya tétova volt és hangja remegett,
amint megszólalt. – Nézz rám, picsogok itt, mint egy vénasszony. A
meglepetéstől van, hogy újra látlak, de már elmúlt. Jól vagyok. Hadd
nézzelek, engedd, hogy csak nézzelek egy percig.
Hátrébb dőlt és fürkésző pillantásokkal tanulmányozta Manfred
arcát. – Micsoda férfi lett belőled... erős és jóképű, én is éppen ilyen
voltam a te korodban. – Ujja hegyével óvatosan végigsimította a fiú
arcvonásait. A keze hideg volt, bőre durva tapintású, akár a cápabőr.
– Olvastam ám rólad, fiam – mondta. – Tudod, megengedik, hogy
járassuk az újságokat. Kivágtam minden rólad szóló cikket és a
matracomban őrzöm őket. Büszke vagyok rád, olyan nagyon
büszke... de nemcsak én, mindenki, még a vamzerek is.
– Papa! – szakította félbe Manfred. – Hogy bánnak veled?
– Jól, Manie, egész jól – Lothar maga elé bámult, és ajka
lefittyedt az elkeseredéstől. – Csak tudod... az örökre, az nagyon
hosszú idő. Borzalmasan hosszú idő, Manie. Néha eszembe jut a
sivatag, a távoli ködbe vesző látóhatár, a végtelen kék ég... –
elharapta a mondatot és kínlódva mosolyogni próbált. – És rád
gondolok, minden áldott nap... nincs nap, hogy ne imádkoznék
Istenhez: „Vigyázz az én kisfiamra...”
– Ne, papa... kérlek – vágott közbe Manfred esdekelve. – Ne! Ne
akard, hogy én is sírni kezdjek. – Felállt és odahúzta a másik széket
egészen az apja széke mellé. – Én is minden nap gondoltam rád,
papa. Szerettem volna írni, de Tromp bácsi azt mondta, legjobb lesz,
ha...
Lothar felemelt kézzel elhallgattatta. – Ja, Manie, ez volt a
legokosabb, amit tehettél. Tromp Bierman bölcs ember, ő tudja,
mikor mi a legjobb. – Mosolya egy árnyalattal meggyőzőbbé vált. –
Hogy megnőttél és a hajad színe... éppen olyan, mint az enyém volt
valaha. Tudom, hogy még sokra viszed. Mit határoztál, mi a
szándékod az életeddel? Gyorsan mondd el. Olyan kevés az időnk.
– Jogot tanulok Stellenboschban. Az első évben harmadik lettem
az évfolyamomban.
– Ez csodálatos, fiam. És azután?
– Még nem tudom biztosan, papa, de azt hiszem, a nemzetünkért
kell harcolnom. Azt hiszem, arra vagyok hivatva, hogy a népünk
jogaiért küzdjek.
– Politika? – kérdezte Lothar és mikor Manfred bólintott,
megjegyezte. – Keserves út, tele kanyarokkal és buktatókkal. Én
világéletemben jobb' szerettem az egyenes utat, egy jó lóval a
seggem alatt és egy puskával a kezemben. – Hirtelen keserűen
elnevette magát. – És nézd meg, hová vezetett ez az út.
– Én is harcolni fogok, papa. Harcolni fogok, ha eljön az ideje és
én magam választom meg a csatateret.
– Jaj fiam. A történelem kegyetlenül elbánt a mi népünkkel. Néha
kétségbeesésemben már arra gondolok, Isten arra ítélt bennünket,
hogy örök vesztesek legyünk.
– Nincs igazad! – kiáltott fel Manfred. Arcvonásai
megkeményedtek, hangja remegett a felindultságtól. – Nemsokára
felvirrad a mi napunk. Már nem sokáig leszünk vesztesek. – Már-már
azon volt, hogy mindenről beszámol apjának, de eszébe jutott a
véresküje és hallgatott.
– Manie... – suttogta Lothar közelebb hajolva. Aggodalmasan
körülnézett a cellában, mint aki összeesküvésre készül, azután
megragadta Manfred ingének ujját. – A gyémántok... megvannak a
gyémántjaid? – tudakolta, de máris látta a választ a fiú arcán.
– Mi lett velük? – Szívfacsaró volt látni kétségbeesett arcát. –
Azok voltak az örökséged, az volt minden, amit rád hagyhattam. Hol
vannak?
– Tromp bácsi... – kezdte akadozva Manfred – megtalálta őket
évekkel ezelőtt. Azt mondta, átok ül rajtuk, hogy a sátán pénzei és
elpusztíttatta őket velem.
– Elpusztíttatta őket...? – meredt rá Lothar tátott szájjal.
– Sorban rátette őket egy üllőre, nekem pedig mindet össze kellett
törnöm egy pörölykalapáccsal. Porrá kellett zúznom valamennyit.
Manfred most először látta fellángolni apja szemében a régi ádáz
tekintetet. Lothar felpattant a helyéről, és őrjöngve futkosott körbe a
szűk cellában. – Tromp Bierman – lihegte. – Ha a kezem közé
kaparinthatnálak! Világéletedben csökönyös, képmutató szentfazék
voltál... – elcsuklott a hangja és ismét leroskadt a fia mellé.
– Manie, a többi kő még mindig megvan. Emlékszel... a kopjéra,
a dombra a sivatagban? Azokat neked hagytam ott. Vissza kell
menned érte.
Manfred elfordította a fejét. Az elmúlt évek során megpróbálta
kiűzni gondolataiból az emléket, mely a megtestesült gonoszság
képzetét idézte fel benne és mindig félelemmel, bűntudattal,
fájdalommal társult. Szerette volna mindörökre kizárni tudatából
életének ezt a szakaszát. Az egész olyan távolinak tűnt és már-már
sikerült megszabadulnia tőle, de most, apja szavai nyomán, ismét
érezni vélte az üszkösödő hús émelyítő bűzét és lelki szemei előtt
megjelent a kis fehér vászonzacskó, amint a kinccsel együtt eltűnik a
szűk gránithasadékban.
– Már elfelejtettem az utat, papa – mondta kínlódva. – Sosem
találnék vissza arra a helyre.
Lothar görcsösen belekapaszkodott a karjába. – Hendrick! –
dadogta kétségbeesetten. – Swart Hendrick! Ő tudja az utat...
odavezethet.
– Hendrick – ismételte Manfred zavartan pislogva. Már csak egy
félig elfeledett név volt, a múlt egy töredéke és most váratlanul
mintha ott látta volna maga előtt az ágyúgolyószerű, hatalmas fekete
fejet. – De hát ő elment... nem tudom, hová. Visszament a sivatagba.
Sohasem volnék képes megtalálni.
– Nem, nem, Manie! – kiáltott fel Lothar izgatottan. – Hendrick
itt van valahol a közelben a Witwatersrandon. Nagy ember lett
belőle, valami főnökféle az övéi között.
– Honnét tudod, papa?
– Ó, gyorsan terjednek itt a hírek! Itt bent mindenről értesülünk!
A kívülről jövők híreket, üzeneteket hoznak. Mindent hallunk.
Hendrick üzent nekem. Nem felejtett el, elvégre bajtársak voltunk.
Tízezer mérföldet csavarogtunk és száz csatát vívtunk meg együtt.
Megüzente, hol keressem, ha valaha kiszabadulok ezek közül az
átkozott falak közül. – Lothar előrehajolt ültében, magához húzta
Manfred fejét és ajkát szorosan a fiú fülére tapasztotta. Sietve súgott
valamit, majd ismét hátradőlt a széken. – El kell menned oda és meg
kell őt keresned – mondta. – Ő majd elvezet ahhoz a gránitdombhoz
az Okavango folyó alatt... Istenkém, bárcsak én is ott lehetnék,
bárcsak még egyszer együtt lovagolhatnék veletek a sivatagban.
 A kulcs kattanva fordult meg a zárban és Lothar kétségbeesetten
cibálta meg a fiú karját. – Ígérd meg, hogy elmégy, Manie – suttogta.
– De papa, azokon a köveken átok ül...
– Ígérd meg, egyetlen fiam, ígérd meg, hogy nem semmiért
raboskodtam ennyi éven át. Ígérd meg, hogy visszamégy a kövekért.
– Megígérem, papa – mondta csendesen Manfred, amint a foglár
belépett az ajtón.
– Letelt az idő – mondta. – Sajnálom.
– Eljöhetek holnap is? – kérdezte Manfred.
Az őr tagadólag rázta a fejét. – Havonta csak egyszer van
látogatás.
– Írok neked, papa – Manfred megfordult és búcsúzóul még
egyszer megölelte a csonttá soványodott öregembert. – Mostantól
fogva minden héten írok.
Lothar azonban csak közönyösen bólogatott, arca becsukódott,
szeme elfénytelenedett. – Ja – motyogta közönyösen. – írjál majd
néha – azzal lassan kicsoszogott a cellából.
Manfred csak állt és dermedten bámulta a csukott zöld vasajtót,
míg végül a foglár megkocogtatta a vállát. – Mehetünk – szólt,
Manfred pedig szinte félálomban követte a látogatók kapujáig.
Lelkében kusza összevisszaságban kergették egymást az indulatok.
De amint kilépett a szikrázó napfényre és felnézett az égre – a
végtelen, kék afrikai égboltra, amelyről apja olyan szívszaggató
vágyakozással beszélt –, akkor egy érzés kiemelkedett a zűrzavarból,
maga alá temetve az összes többit.
Ez az érzés pedig nem volt más, mint a harag – vak, tehetetlen,
reménytelen düh. Az elkövetkező napok folyamán nőttön-nőtt és
mintha akkor érte volna el csúcspontját, mikor Manfred fényes
selyemdresszében, kezében skarlátpiros bőrkesztyűvel és szívében a
gyilkolás eszelős vágyával belépett a reflektorfényben úszó ringbe.

Centaine jóval Blaine előtt ébredt fel, minden másodpercet

sajnált, amit alvással töltöttek. Odakinn még sötét volt, mivel a ház
mögött magasodó meredek hegyormok eltakarták a kelő napot, a
madarak azonban már csipogva ébredeztek a magas fallal
körülkerített parányi kert lombjai között. Centaine egész rakományra
való tacomát és Jerikói loncot hozatott, hogy befuttassa vele a
kőfalakat. A kertész elsőrendű feladatai közé tartozott, hogy naponta
feltöltse a vízadagolók tartályait.
Hónapokig keresgélt, míg végre rátalált erre az eszményi villára.
A legalapvetőbb követelmény az volt, hogy a ház valami csendes,
eldugott helyen álljon, valamint rendelkezzék fedett garázzsal, ahol
az ő Daimlere és Blaine vadonatúj Bentleyje – lévén mindkettő
feltűnést keltő jármű – rejtve maradhat a kíváncsi tekintetek elől.
További feltétel volt, hogy az épület tíz perc alatt gyalogszerrel is
elérhető legyen, akár a Parlamentből, akár az impozáns Herbert
Baker-palotából, amelynek egyik szárnyát a kabinetminiszterek
irodái foglalták el. Az ablakokból szabad kilátásnak kellett nyílnia a
hegyekre és a környéknek sem volt szabad túlságosan divatosnak
lennie. Leginkább azok a szűk kis kertvárosi utcácskák feleltek meg
a célnak, amelyeket az úri társaság nem méltatott figyelemre, tehát
nem állt fenn a veszély, hogy barátokba, parlamenti képviselőkbe,
üzletfelekbe, ellenségekbe vagy szenzációs hírek után koslató
újságírókba botlanak. De mindenekelőtt meg kellett lennie annak a
bizonyos „légkörnek”.
Mikor végül megtalálta és először lépett be az ajtón, még a foltos
tapétáról és az elrongyolódott szőnyegekről is megfeledkezett.
Megállt a nappali szobában és elérzékenyült mosollyal azt mondta. –
Itt boldog emberek laktak. Igen, ez az, amit kerestem. Megveszem.
Az ingatlant egyik holdingvállalatának nevére jegyeztette be, a
ház felújításával azonban senkit sem bízott meg. A teljes
rekonstrukciót saját maga tervezte, és személyesen ellenőrizte a
munkálatokat.
– Azt akarom, hogy ez legyen a legtökéletesebb szerelmi fészek,
amit valaha is építettek – mondogatta. Mint minden egyéb területen,
itt is szinte elérhetetlen követelményeket állított és a munkálatok
egész ideje alatt, minden áldott reggel órákig konzultált az ácsokkal,
vízvezeték-szerelőkkel és festőkkel. Leromboltatta a négy kis
hálószobát elválasztó közfalakat és az egészet egyetlen budoárrá
alakíttatta, a kertre néző franciaablakokkal. A kertből, amelyet Tábla-
hegység sárga homokkövéből készült fal vett körül, pazar kilátás
nyílt a ház mögött magasodó szürke sziklákra.
 Két külön fürdőszobát építtetett magának és Blaine-nek. Blaine-ét
rubinvörös erezetű fehér olasz márványlapok borították, a vízcsapok
és a szerelvények arany delfinfejeket formáztak, Centaine-ét
rózsaszín selyemdrapériákból alkotott beduinsátorrá képezték ki.
Az ágy muzeális értékű darab volt, az itáliai reneszánsz
kézművesség remeke, elefántcsont és arany berakásokkal díszítve. –
Ezen akár pólómeccseket is játszhatunk az utószezonban – jegyezte
meg Blaine, mikor először meglátta. Centaine egy csodálatos,
napsütötte tengeri tájat ábrázoló Turner-képet helyezett el az ággyal
szemközti falra. Az ebédlő falára egy Bonnard-t akasztott és a
helyiséget egy felfordított karácsonyfára emlékeztető, káprázatos
kristálycsillárral világította meg. A tálalószekrényen
ezüstgyűjteményeinek legszebb, Anna királynő és XIV. Lajos
korabeli darabjai sorakoztak.
Centaine négyfős állandó személyzetet szerződtetett a házba,
köztük egy inast Blaine számára és egy főfoglalkozású kertészt. A
maláj származású szakács még az ínyencségéről hírhedt Blaine
szerint is a világ legkiválóbb piláfjait, bobotijait és rystafeljeit
varázsolta asztalukra.
Szerződést kötött a Groote Kerk egyik virágüzletének
tulajdonosával, hogy minden reggel friss sárga rózsacsokrokat
szállítson a villába, a kis borospincét pedig megtöltötte a
Weltevreden barlangszerű pincerendszereiből idehozatott válogatott
borokkal. Az éléskamrát irdatlan költséggel elektromos hűtőkamrává
alakíttatta, hogy ideális körülmények között tárolhassák a különböző
sonkákat, sajtokat, a kaviárt és a skót füstölt lazacot meg a többi
életfontosságú élelmiszert.
Hiába fordított azonban annyi gondot a legkisebb részletekre is,
hiába volt a pazar berendezés, már akkor is szerencsésnek
mondhatták magukat, ha havonta egy éjszakát itt tölthettek. Akadtak
persze ellopott órák – ezeket Centaine olyan pontossággal tartotta
számon, mint a legfösvényebb uzsorás az aranyait. Egy-egy közösen
elköltött ebéd a parlamenti ülésszakok szünetében, olykor egy rövid
éjszakai intermezzo, ha a tanácskozások elhúzódtak, néha egy-egy
szabad délután – egek, de micsoda délutánok voltak ezek! –, amikor
Isabella abban a hitben ült odahaza, hogy férje pólóedzésen vagy
valami rendkívüli kabinetülésen van.
Centaine most óvatosan elfordította fejét a csipkehuzatú párnán
és nézte az alvó férfit. A hajnal első ezüstös sugarai beszűrődtek a
zsalu lécei között és elefántcsontszerű fényt kölcsönöztek arcának.
Fejedelmi metszésű orrával és széles, energikus szájával egy behunyt
szemű római császárra emlékeztetett.
– Mindenben tökéletes... a füleit kivéve – gondolta és elnyomott
egy apró kacagást. Különös volt, hogy még ennyi év után is úgy érzi
magát a férfi jelenlétében, mint egy kislány. Vigyázva, nehogy
felébressze, felkelt az ágyból, felkapta köpenyét az ágy végében álló
kerevetről és kisurrant a fürdőszobába.
Gyorsan megfésülte dús, sötét haját, aggodalmasan kutatva az ősz
szálak után. Miután egyet sem talált, megkönnyebbülve fogat mosott
és a kis kék üvegből addig csepegtetett a szemeibe, míg az álom
utolsó nyoma is eltűnt belőlük és tiszta fénnyel ragyogtak.
Bekrémezte az arcát és gondosan letörölgette a felesleget. Blaine
szerette érezni bőrének természetes puhaságát és hevesen ellenezte a
kozmetikumok használatát. A bidé fölé guggolva ismét önkéntelenül
elmosolyodott, amint eszébe jutott a férfi csúfondáros megjegyzése a
frivol darab láttán. – Hát ez csodálatos! – kiáltott fel. – Egy lóitató
vályú a fürdőszobában... milyen praktikus!
Néha ellenben olyan romantikus tudott lenni, mint egy született
francia. Centaine elnevette magát, kikapott egy tiszta selyemköntöst
a gardróbszekrényből, magára kanyarította és kiszaladt a konyhába.
A szolgák már mind boldog izgalommal, nevetgélve várták, hogy
kiszolgálhassák a ház urát, aki végre ismét itt volt közöttük.
Valósággal imádták Blaine-t.
– Megvannak, Hadzsi? – érdeklődött Centaine, élve a megtisztelő
megszólítással, ami csak azoknak járt, akik életükben már legalább
egyszer elzarándokoltak Mekkába. A maláj szakács, akár egy rút kis
sárga törpe, rávigyorgott bojtos, piros feze alól és büszkén letette elé
a két kövér, húsos lazacot.
– A tegnapi postahajóval érkeztek, madame – közölte dicsekedve.
– Hadzsi, maga valóságos varázsló – lelkendezett tapsikolva
Centaine. A skót lazac Blaine kedvenc reggeli eledele volt. – Ugye
az úr gusztusa szerint készíti el őket? – Az „úr gusztusa szerint” a
lazacot tejben kellett megfőzni és Hadzsi olyan megbántott arccal
vonult vissza a tűzhely mögé, mintha már magát a kérdést is
illetlenségnek tartotta volna.
Centaine élvezte ezt a „tegyük fel, hogy...” játékot. Ilyenkor a
feleség szerepét játszotta, mintha Blaine valóban hozzá tartozna. A
szerető hitves árgus szemeivel figyelte, hogyan darálja Miriam a
babkávét, hogyan keféli le Halil Blaine szürke, halszálkás öltönyét és
hogyan pucolja tükörfényesre a cipőjét. Miután meggyőződött róla,
hogy minden rendben megy, magukra hagyta őket és visszalopódzott
az elsötétített hálószobába.
Visszafojtott lélegzettel hajolt az ágy fölé és ismét gyönyörködve
nézte az alvó férfi arcát. Még most, ennyi idő után is felajzotta a
látvány.
– Hűségesebb vagyok a világ összes feleségénél – gondolta
magában kárörvendően. – Kötelességtudóbb, gyengédebb és...
Felsikoltott ijedtében, mert Blaine hirtelen kinyújtotta a karját,
lerántotta maga mellé az ágyra, és behúzta a takaró alá.
– Hiszen te végig ébren voltál – nyöszörögte kéjesen Centaine. –
Ó te szörnyeteg, nem lehet megbízni benned.
Olykor még mostanában is előfordult, hogy néhány pillanat alatt
belehajszolták egymást azokba az esztelen, őrjöngő szexuális
ámokfutásokba, amelyek vakító szín- és fényrobbanások közepette
érték el tetőpontjukat. Leggyakrabban azonban – mint ezen a
reggelen is – méltóságteljes lassúsággal vonultak be szerelmük
bevehetetlen erődítményének falai közé, ahonnét csak nagy sokára,
vonakodva jöttek elő újra. Mire megpihentek egymás mellett, a
napsugarak már bearanyozták a szobát és a teraszról behallatszott az
edények csörgése, amint Hadzsi megérkezett a reggelivel.
Centaine a szolgálatkész hitves fürgeségével hozta Blaine
köpenyét. Különlegesen szép darab volt, vörös csíkozású sötétkék
kínai selyembrokátból készült, bársonyhajtókával és apró
gyöngyökkel kivarrt övvel. Azért választotta éppen ezt, mert olyan
egzotikus volt és stílusa szöges ellentétben állt Blaine ruháinak
szokásos szigorú eleganciájával.
– Rajtad kívül a világon senki előtt fel nem venném – állapította
meg Blaine, mikor születésnapjára megajándékozta vele.
 – Ajánlom is, mert ha megteszed, jobb lesz, ha nem kerülsz benne
a kezem közé – figyelmeztette tréfásan Centaine. Az első
megdöbbenés elmúltával azonban a férfi kimondottan szívesen
viselte az egyéniségétől olyannyira elütő holmit.
Kéz a kézben léptek ki a napsütötte teraszra. Hadzsi és Miriam
mély meghajlással üdvözölték őket a reggelizőasztalnál, arcuk csak
úgy sugárzott az örömtől.
Centaine egy gyors, de annál szigorúbb pillantással
meggyőződött róla, hogy minden a helyén van, a Lalique-vázában
díszelgő rózsacsokortól kezdve a makulátlan damasztabroszig és az
aranyozott ezüstkeretű kristály Fabergé-kancsóban sárgálló, frissen
préselt grapefruitléig. A szemle végeztével kinyitotta a reggeli
újságot és felolvasta Blaine-nek a híreket. A sorrend mindig ugyanaz
volt: először a főcímek, azután a parlamenti tudósítások. Ezeknél
mindig megvárta Blaine kommentárját, hozzátette saját
megjegyzéseit, majd továbblapozott az üzleti és a tőzsdehírekre.
Utoljára hagyta a sporthíreket – különös tekintettel bármely
apróságra, amely a pólóval volt kapcsolatos.
– Ó, látom, tegnap felszólaltál, „...a tárcanélküli miniszter erélyes
választ adott...” – írják.
Blaine mosolyogva kivett egy szelet lazacot. – Az „erélyes”
aligha megfelelő kifejezés – jegyezte meg, majd tétován hozzátette. –
Az „őrjöngő” jelző jobban ráillene.
– Mi ez az egész ezekkel a titkos társaságokkal?
– Sok hűhó semmiért. Nagy felhajtást csinálnak ezek körül a
harcias szervezetek körül, akiket nyilván a bájos Herr Hitler és
politikai bűnszövetkezete inspirál.
– És talán alaptalanul? – kérdezte Centaine és belekortyolt a
kávéjába. A gyomra máig sem tudott megbarátkozni ezekkel a
gargantuai étvágyra méretezett angol reggelikkel. – Úgy tűnik,
mintha nagyon is félvállról vennéd az egészet – tette hozzá és
összehúzott szemmel nézte a férfit. – Valamit eltitkolsz, ugye? –
kérdezte. Biztos volt a dolgában, hiszen oly jól ismerte már.
Blaine bűntudatos arccal elvigyorodott. – Nehogy, Isten ments,
kimaradj valamiből, ugye?
– Elmondanád nekem? – kérdezte Centaine.
 – Igazából nem volna szabad – ráncolta a szemöldökét Blaine, de
azután arra gondolt, hogy az asszony még soha nem élt vissza a
bizalmával. – Az az igazság, hogy nagyon aggódunk – ismerte be. –
Az Ou Baas szerint ez a legsúlyosabb fenyegetés az 1914-es lázadás
óta, amikor De Wet felszólította a kommandóegységeit, hogy
harcoljanak a Kaiserért. Az egész ügy egy politikai darázsfészek, egy
időzített bomba. – Elhallgatott. Centaine tudta, hogy ez még nem
minden, de türelmesen várt, hogy a férfi elhatározza magát. – Hát jól
van – sóhajtott Blaine. – Megbízást kaptam az Ou Baastól egy
nyomozóbizottság vezetésére, amely kormányzati szinten és
szigorúan bizalmasan kivizsgálja az Ossewa Brandwag
tevékenységét. Ez a csoport mind közül a legszélsőségesebb és a
legkardcsörtetőbb. Rosszabb még a Broederbondnál is.
– De miért pont téged, Blaine? Hisz ez borzasztóan mocskos ügy,
nem?
– Igen, elég mocskos és az Ou Baas azért választott engem, mert
nem vagyok afrikaner. Rám hárul a pártatlan döntőbíró szerepe.
– Persze, én is hallottam már az OB-ről – mondta Centaine. –
Évek óta suttognak róluk, de úgy látszik, senki sem tud túl sokat.
– Szélsőjobboldali nacionalista, antiszemita, négerellenes
suhancok, akik szerint a világ minden bajáért a gálád Albion a
felelős. Titkos vérszerződéseket kötnek, éjféli fáklyás felvonulásokat
rendeznek – afféle neander-völgyi cserkészfiúk csapata, akik
inspirációikat elsősorban a Mein Kampfból merítik.
– Én még nem olvastam a Mein Kampfot – vallotta be Centaine. –
Mindenki arról beszél. Nincs meg angol vagy francia fordításban?
– Hivatalosan nem adták ki, de van egy külügyminisztériumi
használatra készült fordításom. Valójában az egész nem egyéb, mint
lidércnyomásos agyrémek és disznóságok gyűjteménye, a leplezetlen
erőszak és fanatizmus kézikönyve. Szívesen kölcsönadom az én
példányomat, de figyelmeztetlek, hogy döbbenetesen gyatra
színvonalú iromány és olyan érzelgős, hogy hányingered lesz tőle.
– Hát írónak nem lehet valami nagy – ismerte el Centaine. De
Blaine, bármit tett is, Hitler mégiscsak talpra állította Németországot
a weimari köztársaság katasztrófájából. Jelenleg Németország a világ
egyetlen országa, ahol teljes a foglalkoztatottság, és virágzik a
gazdaság. A Krupp- és Farben- részvényeim értéke csaknem
megduplázódott az elmúlt kilenc hónap folyamán és... – Elhallgatott
amint meglátta a férfi arckifejezését. – Valami baj van?
Blaine letette a kést, villát és megütközve bámult rá. – Neked
részvényeid vannak a német hadiiparban? – kérdezte halkan.
Centaine bólintott. – A legjobb befektetés, amit csak
eszközöltem, azóta, hogy letértünk az arany... – Elharapta a mondatot
– hisz megfogadták, hogy erről soha többet nem beszélnek.
– Ugye én még sohasem kértem tőled semmit? – kérdezte Blaine.
– Nem, nem kértél... soha – felelte Centaine egy pillanatnyi
tűnődés után.
– Hát akkor most kérek. Add el a német hadiipari részvényeidet.
Az asszony meghökkenve nézett rá. – De miért, Blaine?
– Mert ez olyan, mintha pénzt fektetnél a rák propagálásába vagy
Dzsingisz kán hadjárataiba.
Centaine nem válaszolt, de arca hirtelen kifejezéstelenné vált és
kissé bandzsítani kezdett, mint a rövidlátók. Annak idején, mikor
először volt tanúja e különös átváltozásnak, Blaine megrémült és
elég hosszú időbe telt, amíg rájött, hogy a furcsa bandzsítás az
elmélyült fejszámolás jele. Őszinte csodálattal nézte, amint magában
hihetetlen gyorsasággal elvégzi az egész bonyolult számítást.
Néhány másodperc telt csak el. Centaine szemei ismét elevenen
felcsillantak és beleegyezően rámosolygott Blaine-re. – A tegnapi
árfolyamon számolva százhuszonhatezer fontos profitot hoztak –
szólalt meg. – Mindenképp ideje lett volna eladni őket. Amint kinyit
a postahivatal, táviratozom a tőzsdeügynökömnek Londonba.
– Köszönöm, szerelmem – mondta Blaine, majd bánatos
fejcsóválással hozzátette. – De azt kívánom, bárcsak inkább máshol
tettél volna szert arra a profitra.
– Lehet, hogy rosszul ítéled meg a helyzetet, chéri – vetette fel
Centaine tapintatosan. – Hitler talán mégsem olyan gonosz, mint
amilyennek hiszed.
– Nem is kell olyan gonosznak lennie, mint amilyennek én
hiszem – felelte Blaine. – Ha csak annyira gonosz, amennyire a Mein
Kampfban állítja magáról, már az is elég, hogy bekerüljön a szörnyek
panoptikumába. – Szájába vett egy falat lazacot és behunyt szemmel
élvezte az ízét. Centaine gyönyörködve nézte és csaknem ugyanolyan
gyönyörűséget érzett, mint ő. Blaine lenyelte a falatot, kinyitotta a
szemét és villájával elhárító mozdulatot tett, jelezvén, hogy részéről
lezártnak tekinti a témát.
– Ilyen gyönyörű reggelen ennyi borzalom bőven elég – jelentette
ki és rámosolygott Centaine-re. – No gyerünk, asszony, olvasd fel a
sporthíreket!
Centaine fontoskodva zörgette a lapokat, mesterkélt alapossággal
nekikészülődött a felolvasásnak, ám hirtelen kifutott arcából a vér és
megbillent ültében.
Blaine hangos csörömpöléssel lecsapta a kést, villáját és ijedten
ugrott oda hozzá. – Mi az, drágám? – faggatta kétségbeesve és
majdnem ugyanúgy elsápadt, mint ő. Centaine azonban eltolta
magától és döbbenten meredt a nyitott újságra, amely vadul remegett
a kezében.
Blaine gyorsan a háta mögé lépett és a válla fölött átfutotta az
oldalt. Volt egy cikk az elmúlt hétvégi kenilworthi derbyről, amelyen
Centaine lova, a Bonheur névre hallgató csődör fejhosszal lemaradt
ugyan az utolsó futamban, de ez aligha válthatott ki ekkora
rémületet.
Ekkor észrevette, hogy Centaine a lap alján látható, negyed
hasábot betöltő fényképre mered, amelyről egy bokszoló néz az
olvasóra. Feltűnően jóvágású fiatalember volt, trikóban és
sortnadrágban. Az ökölvívók hagyományos támadó testtartásában
állt, két puszta öklét fenyegetően maga elé tartotta, arcán vad, elszánt
kifejezés ült.
Blaine most már teljesen megzavarodott – Centaine soha a
leghalványabb érdeklődést sem árulta el az ökölvívósport iránt.
Elolvasta a fényképhez tartozó cikk nagybetűs címét.

KEMÉNY ÖKLÖK FESZTIVÁLJA

PARÁDÉS MEZŐNY AZ EGYETEMEK KÖZTI
BAJNOKSÁGON

Ettől sem lett okosabb. Pillantása ekkor a képaláírásra siklott.

„Manfred De La Rey, a Kalahári Oroszlánja, aki kihívta a félnehéz
súlyú bajnoki cím védőjét. Kemény ütések a láthatáron.”
– Manfred De La Rey – ismételte meg halkan Blaine.
Megpróbálta emlékezetébe idézni, hol is hallotta utoljára ezt a nevet.
Hirtelen felderült az arca és megszorította Centaine vállát.
– Manfred De La Rey! A fiú, akit Windhoekban kerestél. Ő az?
Centaine hátra sem nézett, csak görcsösen bólintott.
– Centaine, ki neked ez a fiú? – kérdezte a férfi csendesen. Ha
nem ragadják el felkorbácsolt érzelmei, bizonyára másként válaszol.
De most, hogy ott látta maga előtt a képét, Centaine képtelen volt
magában tartani az igazságot. – A fiam – nyögte ki. – A törvénytelen
fiam.
Érezte, amint Blaine keze lehullik a válláról és hallotta, amint
hangosan levegő után kap.
– Teljesen elment az eszem! – Ez volt Centaine első reakciója. –
Sohasem lett volna szabad elmondanom neki – gondolta. – Blaine ezt
sohasem fogja megérteni. Sosem bocsátja meg.
Nem mert hátranézni, nehogy látnia kelljen a férfi döbbent, vádló
arckifejezését. Lehajtotta a fejét és két kezével eltakarta a szemét.
– Most elveszítettem – jajdult fel magában. – Blaine túl gerinces,
túl erényes ahhoz, hogy ezt el bírja fogadni.
Ám ekkor érezte, hogy a férfi ismét hozzáér, gyöngéden felemeli
és maga felé fordítja!
– Szeretlek – mondta egyszerűen. Centaine könnyektől
fulladozva vetette magát a karjába és teljes erejéből kapaszkodott
belé.
– Ó, Blaine – zokogta. – Olyan jó vagy hozzám.
– Ha beszélni akarsz róla, itt vagyok, hogy segítsek – biztatta
Blaine. – De ha úgy gondolod, hogy inkább nem, azt is megértem.
Csak egy dolog a fontos... az, hogy bármi is történt, bármit is tettél,
az irántad való érzéseimen semmit sem változtat.
– El akarom mondani – szipogott Centaine, visszafojtva a
megkönnyebbülés könnyeit és felnézett rá. – Soha semmit nem
akartam eltitkolni előled. Már évek óta el akarom mondani, de gyáva
vagyok.
– Sok mindent lehet rád mondani, szerelmem, de azt, hogy gyáva
volnál, azt soha – nyugtatta meg Blaine. Ismét leültette, majd
odahúzta mellé a saját székét, hogy foghassa a kezét, amíg beszél.
– Rajta, akkor most mondd el – buzdította.
– Blaine, ez hosszú történet... neked pedig kilenckor egy
kabinetülésed van.
– Az államügyek várhatnak. A te boldogságod a legfontosabb
dolog a világon.
Így hát elmondott mindent, attól a naptól kezdve, amikor Lothar
De La Rey megmentette az életét, egészen addig, hogy felfedezték a
H'ani bányát és megszülte Manfredot a sivatagban.
Semmit sem hallgatott el, bevallotta, hogy szerette Lothart, azzal
a rajongással, ahogyan csak egy magányos, elhagyatott lány
szeretheti azt a férfit, aki megmentette az életét. Részletesen
elmagyarázta, miként fordult ez a szeretet keserű gyűlöletbe, mikor
rá kellett jönnie, hogy Lothar megölte a kis busman öregasszonyt,
fogadott anyját és hogyan terjedt ki ez az érzés Lothar gyermekére is,
akit akkor még a méhében hordott. Elmesélte, hogyan tagadta meg
még azt is, hogy egy pillantást vessen az újszülöttre és hogyan
vétette ki az apjával a magzat vízből még nedves csecsemőt a
gyermekágyból.
– Kegyetlenség volt tőlem – suttogta –, de minden
összezavarodott bennem és nagyon féltem... féltem, hogy a
Courtneyk kitaszítanak maguk közül, ha egy fattyút próbálok
közéjük vinni. Ó, Blaine, hidd el, tízezerszer is megbántam... és
legalább annyira gyűlöltem magamat, mint Lothar De La Reyt.
– El akarsz menni Johannesburgba, hogy újra lásd őt? – kérdezte
váratlanul Blaine. – Elmehetnénk repülővel, megnézni a bajnokságot.
– Elmehet-nénk? – döbbent meg Centaine. – Elmehetnénk? Te
meg én?
– Nem engedhetlek el egyedül. Semmiképp sem hagyhatom,
hogy magadra hagyva kelljen kiállnod egy ilyen felkavaró élményt.
– De hát el tudsz szabadulni? Mi lesz Isabellával?
– Neked most sokkal nagyobb szükséged van rám – felelte a férfi
köntörfalazás nélkül. – Nos, el akarsz menni?
– Ó igen, Blaine. Menjünk el, kérlek. – Azzal Centaine felkapta a
csipkeszalvétát, letörölte arcáról az utolsó könnycseppeket és a
következő pillanatban már olyan volt, mint akit kicseréltek. Blaine
mindig csodálta ezt a képességét, amellyel úgy váltogatta a
hangulatait, mint más nők a kalapjaikat.
Máris határozottan, fürgén és ellentmondást nem tűrően
intézkedni kezdett. – Számításaim szerint Shasának pár óra múlva
meg kell érkeznie délnyugatról – közölte. – Felhívom Abe-et és
megkérdezem, mikor szálltak fel. Ha minden jól megy, holnap
elrepülhetünk Johannesburgba. Hánykor indulhatunk, Blaine?
– Amilyen korán csak akarsz – válaszolta a férfi. – Ma délután
minden hivatalos ügyet elintézek és megbékítem az Ou Baast.
- Ebben az évszakban általában jó repülőidő szokott lenni – csak
a fennsík felett fordulhatnak elő zivatarok – mondta Centaine.
Megfogta Blaine csuklóját és maga felé fordítva rápillantott Rolex
órájára. – Cheri, ha sietsz, még beérsz a kabinetülésre.
Gondoskodó feleség módjára kikísérte a férfit a garázsba,
behajolt a Bentley nyitott ablakán és megcsókolta.
– Amint Shasa megérkezik, felhívlak az irodában – súgta a
fülébe. – Ha még tart az ülés, üzenetet hagyok Dorisnál. – Doris
Blaine titkárnője volt, egyike azon keveseknek, akik tudtak kettejük
kapcsolatáról.
Amint a kocsi eltűnt az utcasarok mögött, Centaine visszaszaladt
a hálószobába és felkapta a telefont. Az összeköttetés Windhoekba
meglehetősen rossz volt, a vonal szakadatlanul kattogott, sistergett és
Abe Abrahams hangja olyan távolinak hallatszott, mintha Alaszkából
beszélne.
– Kora hajnalban szálltak fel, már majdnem öt órája – kiabálta a
messzeségből. – Természetesen David is vele van.
– Milyen a szél, Abe?
– Valószínűleg egész úton hátszelet kapnak. Szerintem úgy húsz-
harminc mérföldes sebességgel fújhat.
– Köszönöm. Kimegyek eléjük a repülőtérre.
– Az esetleg egy kicsit kínosan üthet ki – kockáztatta meg Abe
habozva. – Mikor tegnap este bejöttek a bányából, nagyon
titokzatosan viselkedtek és mintha szándékosan ködösítettek volna.
Reggel mindenesetre nem engedték, hogy kikísérjem őket a
repülőtérre. Azt hiszem – ha megbocsát az enyhítő kifejezésért –,
társaság is volt velük.
 Centaine reflexszerűen összeráncolta a szemöldökét, bár sohasem
tudta igazából helyteleníteni Shasa kalandozásait a szépnem körül. –
Ez a Thiry-vér szava. Nem tud neki ellenállni – mentegette magában
és titkon elnéző büszkeséggel szemlélte, milyen játszi könnyedséggel
aratja fia egyre újabb sikereit az ellenkező nem tagjainál. Gyorsan
témát váltott.
– Köszönöm, Abe. Egyébként aláírtam az új namaquaföldi
koncessziókat, úgyhogy el is kezdheti megszövegezni a szerződést. –
Még vagy öt percig tárgyaltak üzleti ügyekről, azután Centaine
letette a kagylót. Még három telefonhívást bonyolított le – kivétel
nélkül üzleti jellegűeket –, majd felhívta a titkárát Weltevredenben.
Négy levelet diktált le, valamint egy táviratot a londoni
tőzsdeügynökének: „Krupp- és Farben- részvényeket lehető
legmagasabb áron eladni.”
Miután végzett a telefonokkal, hívatta Hadzsit és Miriamot.
Részletes utasításokkal látta el őket a ház körüli teendőket illetően,
majd gyors fejszámolást végzett. Ha a Dragon Rapide 150 csomós
utazósebességéhez hozzászámította az óráként húsz mérföld
sebességű hátszelet, ez annyit jelentett, hogy Shasáéknak még dél
előtt meg kell érkezniük Youngsfieldbe. A tetszetős kék-ezüst színű
kétmotoros gépet különben Shasa hosszas unszolására vásárolta meg.
– No most meglátjuk, mennyit fejlődött az utóbbi időkben Shasa
úrfi ízlése a nők terén – kuncogott magában.
Beült a Daimlerbe és lassan megkerülte a hegyek előreugró
nyúlványait. Elhajtott a hatodik kerület malájok lakta negyedének
eleven, színpompás forgataga mellett. A szűk kis utcák
visszhangzottak az igazhívőket imára hívó müezzinek éneklő
kiáltásaitól, a portékájukat kínálgató mozgó halárusok dudáitól és a
gyerekek madárcsiripelés-szerű zsivajától. Elhagyta a Groote Schuur
kórházat és az egyetemet a hozzá tartozó csodálatos ősparkkal,
amelyet Cecil Rhodes hagyományozott az államra.
– Nincs a világon még egy egyetem, amely ilyen gyönyörű
környezetben épült volna – tűnődött, miközben kinézett a sötét
fenyveserdők és meredek sziklaszirtek hátterében magasodó
oszlopsoros kőépületekre. A tágas zöldellő réteken antilop- és
zebracsordák legelésztek. Az egyetem látványa ismét Shasát juttatta
eszébe. Néhány nappal ezelőtt tette le az évzáró vizsgákat,
becsületes, második vonalbeli eredménnyel.
– Nekem mindig gyanúsak azok, akik mindenből kitűnőek –
jegyezte meg Blaine, mikor hírül vette Shasa eredményeit. –
Legtöbbjük túlságosan okos ahhoz, hogy hasznára legyen akár saját
magának, akár másoknak. Jobban szeretem a kevésbé ragyogó
elméket, akiknek keményen meg kell küzdeniük a kiválóságért.
– És még te vádolsz engem azzal, hogy elrontom – válaszolta
Centaine mosolyogva. – Hiszen éppen te vagy az, aki mindig
mentségeket keres a számára.
– Drága szerelmem, a te fiadnak lenni nem a legkönnyebb feladat
egy fiatalember számára – vágott vissza Blaine. Centaine dühbe
gurult.
– Szóval azt hiszed, rossz vagyok hozzá.
– Nagyon is jó vagy hozzá. Mint már többször is említettem,
talán túlságosan is jó. Te olyan sikeres vagy, olyan uralkodó
egyéniség. Egész életedben mindent te teremtettél meg neki. De mit
tehet ő, hogy bizonyítson saját magának?
– Blaine, én nem uralkodom rajta.
– Nem azt mondtam, hogy uralkodsz rajta, hanem azt, hogy
uralkodó egyéniség vagy, Centaine. A kettő nem ugyanaz. Én
szeretlek, mert olyan vagy, mint egy királynő, de megvetnélek, ha az
alattvalóddá próbálnál tenni.
– Még most sem vagyok képes mindig megérteni a nyelvet,
amelyet beszélsz. Majd utánanézek a szótáramban – jegyezte meg
Centaine epésen.
– Kérd meg Shasát, hogy fordítsa le neked... az angol volt az
egyetlen, amiből jelesre vizsgázott – kuncogott Blaine és átölelte a
vállát. – Egy kicsit lazítanod kellene a gyeplőn, Centaine. Adj neki
lehetőséget, hogy elkövesse a saját baklövéseit és élvezhesse a saját
győzelmeit. Ha vadászni akar, hagyd – még akkor is, ha te ellenzed
az olyan állatok megölését, amelyeket nem tudsz megenni. Hiszen a
Courtneyk mindig is nagyvadakra szerettek vadászni. Az öreg
Courtney tábornok százszámra lőtte az elefántokat és Shasa apja is
nagy vadász volt. Engedd, hogy a fiad is kipróbálja, mit tud. Ez meg
a póló az egyetlen dolog, amit nem te mutattál meg neki, hogyan kell
csinálni.
– No és a repülés? – vágott vissza Centaine kihívóan.
– Ó, bocsáss meg... és a repülés.
– Jól van, hagyni fogom, hogy fenevadakat öldössön. De Blaine,
azt mondd meg nekem, be fog kerülni az olimpiai pólócsapatba?
– Drágám, őszinte leszek... nem.
– De hát elég jó hozzá! Te magad mondtad.
– Igen – hagyta helyben Blaine. – Valószínűleg elég jó hozzá.
Megvan benne a hév és a lendület, remek szeme van és nagyszerű
karja, de hiányzik belőle a tapasztalat. Ha beválasztanák a csapatba,
ő volna minden idők legfiatalabb nemzetközi válogatott játékosa, de
nem hiszem, hogy be fogják választani. Nézetem szerint Clive
Ramsaynek kell mennie.
Centaine mélyen a szemébe nézett, de ő kifejezéstelen tekintettel
nézett vissza. Tudta, mi jár az asszony fejében. Mint a nemzeti csapat
kapitánya, Blaine maga is a válogatóbizottság tagja volt.
– David utazik Berlinbe – ütötte tovább a vasat Centaine.
– David Abrahams egy gazella emberi változatban – mutatott rá
Blaine a kétségbevonhatatlan tényre. – Kétszáz méteren a világ
negyedik legjobb eredményét futotta, négyszázon pedig a
harmadikat. Shasának ellenben a világ legalább tíz legjobb lovasával
kellene összemérnie az erejét.
– A világon bármit megadnék azért, hogy Shasa elmehessen
Berlinbe – sóhajtott Centaine.
– Nagyon úgy néz ki – hagyta helyben Blaine. Amikor végleg
bizonyossá vált, hogy Shasa Oxford helyett mégis inkább a Cape
Town Egyetemre iratkozik majd be, Centaine egy vadonatúj szárnyat
építtetett a gépészmérnöki kar számára, amely a Courtney Building
nevet kapta. Valóban úgy látszott, nincs az a pénz, amit ne volna
hajlandó megfizetni fia előmenetele érdekében.
– Azt mindenesetre megígérem, drágám, hogy ha Shasa
egyáltalán eljut a válogatóbizottság elé, én úgy intézem... –
elhallgatott, de amint meglátta az asszony várakozó pillantását,
kibökte –, hogy ne legyek a szobában.
– Csak ne lenne olyan átkozottul erényes! – fakadt ki hangosan
Centaine, amint eszébe jutott ez a jelenet. Csalódott dühében ökölbe
szorított kézzel a volánra csapott, ám a következő pillanatban lelki
szemei előtt megjelent az elefántcsont és arany borítású ágy képe.
Ajkán gonoszkodó kis mosoly jelent meg. – Habár lehet, hogy az
„erényesség” ebben az esetben sem a legmegfelelőbb kifejezés.
A repülőtér kihalt volt. A Daimlert a hangár mögött állította le,
ahol Shasa nem láthatta meg a levegőből. A csomagtartóból elővette
az összetekert utazóplédet és leterítette egy fa tövében, a széles,
füves kifutópálya szélén.
Ez is egyike volt azoknak a varázslatosan szép nyári napoknak,
mikor a napsütötte kék égbolton csupán néhány apró felhőfoszlány
úszik a hegycsúcsok felett és a szélnek elég ereje van ahhoz, hogy
elvegye a levegő gyötrő fülledtségét.
Centaine letelepedett a plédre és elővette Aldous Huxley Szép új
világát, amelyet már a múlt héten megpróbált kiolvasni. Időnként
felnézett a könyvből és fürkésző pillantásokkal pásztázta az északi
égboltot.

David Abrahams csaknem ugyanolyan megszállottsággal

rajongott a repülésért, mint a futásért. Kezdetben ez a közös
szenvedély volt az, amely összehozta őt Shasával. Jóllehet Abe
Abrahams Centaine egyik legközelebbi munkatársa és
legbizalmasabb barátja volt, a két fiú valójában csak akkor vett
tudomást egymásról, mikor ugyanabban az esztendőben iratkoztak be
az egyetemre. Azóta elválaszthatatlanokká váltak. Mindketten alapító
tagjai voltak az egyetemi repülőklubnak, amely a Centaine-től
ajándékba kapott Tiger Moth gyakorlógéppel kezdte meg működését.
David a jogi karra iratkozott be és ettől fogva hallgatólagosan
tudomásul vétetett, hogy a doktorátus megszerzése után
Windhoekban dolgozik majd apja mellett – ami természetesen egyet
jelentett azzal, hogy ő is Centaine embere lesz. Centaine az évek
során gondosan szemmel tartotta a fiút és minthogy az
erkölcstelenségre való hajlam legcsekélyebb jelét sem fedezte fel
benne, nem ellenezte a Shasával való barátságát.
David magasabb volt apjánál, karcsú, nyúlánk futóteste és
megnyerően csúnya, humoros ábrázata volt. Vastag szálú göndör
haját és óriási, kampós orrát Abe-től örökölte. Két legvonzóbb külső
adottsága a sötéten izzó semita szempár és a hosszú, finom kéz volt,
amely most éppen a kapcsolókat igazgatta a Dragon Rapide
műszerfalán. Szinte vallásos átszellemültséggel vezette a gépet,
mintha áldozatot mutatna be valamely titkos szekta papjaként. Úgy
tekintette a gépet, mint valami szépséges eleven teremtményt,
ellentétben Shasával, aki mérnöki stílusban repült – nagy
szakértelemmel és tökéletes rutinnal, de David misztikus
szenvedélyessége nélkül.
Ugyanezt a szenvedélyt vitte bele a futásba és életének még sok
egyéb részletébe. Ez volt az egyik ok, amiért Shasa annyira szerette.
David az ő életét is valósággal megfűszerezte és kettős örömet
jelentett minden, amit együtt csináltak. David nélkül az elmúlt
néhány hetet unalmasnak és eseménytelennek érezte volna.
Centaine majdnem egy esztendőn át hevesen és hajthatatlanul
ellenezte tervüket. Aztán az utolsó pillanatban valami rejtelmes
okból mégiscsak beadta a derekát és a két fiú a záróvizsgát követő
napon a Rapide fedélzetén útra kelt a H'ani bányához.
Hála dr. Twentyman-Jones szervezésének, a bányánál két,
egyenként négytonnás teherautó várta őket, megpakolva tábori
felszereléssel, valamint nyomkövetőkből, nyúzókból és egy
szakácsból álló személyzettel. Az expedíció vezetésével a vállalat
egyik talajkutatóját, a vadon állat- és növényvilágának, valamint a
veszedelmes nagyvadak vadászatának avatott szakértőjét bízták meg.
Úticéljuk a Caprivi Strip volt, ez a távoli, érintetlen ősvadonnal
borított földsáv Angola és Botswanaföld között. Erre a területre a
hatóságok még a belépést is erősen korlátozták, a vadászat pedig
kivételes esetektől eltekintve szigorúan tilos volt. Az irigykedő
kirekesztettek a területet csak úgy emlegették, mint a dél-afrikai
kormány kabinetminiszterei számára fenntartott vadászparadicsomot.
Shasáék számára Blaine Malcomess intézte el a belépési és
vadászengedélyeket.
Az ősz hajú idős talajkutató halk szavú útbaigazításai és
keménykezű irányítása nyomán a két fiatalember egyre jobban
megértette, egyre inkább megtanulta tisztelni a vadont és a benne
rejlő élet hihetetlen változatosságát. Az öregembernek néhány hét
leforgása alatt sikerült megtanítania nekik valamit az ember helyéről
a természet törékeny egyensúlyában és észrevétlenül beléjük oltotta
az etikus vadászat alapelveit.
– Egy-egy állat halála szomorú, de elkerülhetetlen dolog –
magyarázta. – De ha elpusztulnak az erdők, mocsarak, sztyeppék,
amelyek az egész faj életteréül szolgálnak, az már tragédia. Ha
Európa uralkodói és arisztokratái nem vadásztak volna olyan esztelen
mohósággal, mint ahogyan tették, mára a szarvasok, a vaddisznók és
a medvék mind kihaltak volna. Mert a vadászó uraságok voltak azok,
akik megóvták az erdőket a parasztok fejszéitől és ekevasaitól. –
Shasa és David feszült figyelemmel hallgatták, arcukat
megvilágította a tábortűz fénye. – Az olyan ember, aki szereti azokat
a teremtményeket, amelyekre vadászik, megóvja a kicsinyeiket
tápláló nőstényeket és a kölyköket az orvvadászoktól, az erdőket
pedig megvédi a legelő kecskék és marhák pusztításától. Nem, ifjú
barátaim, Robin Hood története színtiszta hazugság. Robin Hood egy
aljas vadorzó volt. Az igazi hős a nottinghami bíró volt.
És így töltöttek varázslatos napokat a vadonban. Hajnalonként
még sötétben, gyalog indultak el a táborból és csak napnyugta után
tértek vissza holtfáradtan. Mindketten leterítettek egy-egy oroszlánt,
átélték az áldozatának teteme felett álló vadász gyásszal vegyes
ujjongását és lelkükben azzal a szilárd elhatározással indultak haza, t
hogy amennyire csak tőlük telik, megoltalmazzák ezt a vad és
gyönyörű országot az ostoba, harácsoló emberek pusztításától. És
Shasa, aki születésénél fogva óriási vagyon és hatalom várományosa
volt, egy kicsit rádöbbent, mekkora felelősség szakad majd a vállára
egy szép napon.
A nők jelenléte ilyen alkalmakkor fölösleges – erre David már jó
előre figyelmeztetett. Shasa mégis csökönyösen kitartott amellett,
hogy vigyenek magukkal kettőt, egyet neki, egyed Davidnek.
Shasa választottja már majdnem a harmincadik esztendejét
taposta. – A legszebb hangokat mindig az öreg hegedűkből lehet
kicsalni a vonóval – nyugtatta meg Davidet. A nő ráadásul elvált
asszony volt, Shasának azonban erre is volt megfelelő válasza. –
Sohasem szoktam magam betörni a pónijaimat – jelentette ki. A
kiváló delnőnek különben hatalmas ibolyakék szeme, érzéki vörös
ajka és léggömbre emlékeztető testalkata volt, de becsületére legyen
mondva, egyetlen mákszemnyi fölösleges ésszel sem volt túlterhelve.
David első látásra a „Jumbo” becenevet adta neki. – Azért –
magyarázta –, mert olyan hatalmas, hogy két elefánt is elférne a fején
egymás mellett.
Shasa rávette Jumbót, hogy hozza magával egyik barátnőjét
David számára. A barátnő magas, kreol bőrű nőszemély volt –
szintén elvált asszony –, szertelenül repkedő haj fürtökkel. Ösztövér
karjain súlyos karperecek csörögtek, hosszú, vékony nyaka körül
gyöngyfüzérek sokasága kígyózott. Kényeskedve tartotta ujjai között
hosszú, elefántcsont szipkáját és szenvedélytől parázsló szemekkel
fixírozta Davidet, viszont alig nyitotta ki a száját – általában akkor is
csak azért, hogy egy újabb gint kérjen. Kielégíthetetlen
alkoholszomja miatt David egyszerűen „a Teve” csúfnevet adta neki.
A két nő furcsamód mégis ideális társaságnak bizonyult. Ha
felszólították őket, szemmel látható élvezettel és figyelemre méltó
szakértelemmel teljesítették, amit elvártak tőlük, egyébként pedig
zokszó nélkül tűrték, hogy egész nap egyedül kelljen üldögélniük a
táborban. Esténként illedelmesen a háttérbe húzódtak és kísérletet
sem tettek, hogy megzavarják a-tábortűz körül folyó beszélgetést.
– Valószínűleg ez volt életem legélvezetesebb vakációja –
jelentette ki Shasa. Kényelmesen hátradőlt a Rapide pilótaülésén és
álmodozva bámult ki az ablakon, átengedve az irányítás feladatát a
másodpilóta helyén ülő Davidnek. – De még nincs vége – tette hozzá
az órájára pillantva. – Még egy teljes óránk van Cape Townig. Tartsd
az irányt – mondta Davidnek, és kikapcsolta magán a biztonsági
övet.
– Hová mégy? – kérdezte David.
– Nem akarlak zavarba hozni azzal, hogy válaszolok a
kérdésedre, de ne csodálkozz, ha a Teve mindjárt megjelenik
melletted.
– Komolyan aggódom – mondta David és sötét pillantást vetett
barátjára. – Ha így folytatod, előbb-utóbb meg találsz repeszteni
valamit.
– Életemben nem éreztem magam erősebbnek – nyugtatta meg
Shasa, miközben kimászott az ülésből.
– Nem rólad beszélek, drága fiam, Jumbóért aggódom – ingatta
szomorúan a fejét David. Shasa nevetve a vállára csapott és eltűnt a
hátsó kabinban.
A Teve sötét, fanatikus tekintettel pillantott fel és magára öntötte
a maradék gin-tonikot, miközben Jumbo kuncogva odébb riszálta
terjedelmes farát, hogy helyet szorítson Shasának.
Shasa a fülébe súgott valamit. Jumbo értetlenül meredt rá – ez az
arckifejezés meglehetősen gyakori volt nála.
– A Hétmérföldesek Klubja... az meg mi a fene?
Shasa megint súgott valamit, mire a nő az ablakokon keresztül
lebámult a mélységbe.
– Jóságos ég! – sikkantotta. – Nem is vettem észre, hogy ilyen
magasan vagyunk!
– Ha a klub tagja leszel, kapsz egy aranyból és gyémántokból
készült különleges jelvényt – mondta Shasa. Jumbo szemében
azonnal fellángolt az érdeklődés.
– Juj de izgi! Milyen jelvényt? – tudakolta kíváncsian.
– Egy gyémántokkal kirakott repülő muffot, aranyból készült
szárnyakkal.
– Egy muffot? Miért éppen muff... – Jumbo hirtelen elhallgatott
és porcelánkék szemében derengeni kezdett a felismerés. – Micsoda
rémes alak vagy te, Shasa Courtney! – fakadt ki, majd lehajtott fejjel,
tétován pislogva nézett maga elé. Shasa az átjáró túlsó oldalán
darvadozó Tevére kacsintott.
– Azt hiszem, David beszélni akar veled.
A Teve, kezében a pohárral, engedelmesen felállt és elindult a
pilótafülke felé. Karperecei csörögtek, gyöngysorai vadul táncoltak a
nyakában, amint ide-oda dülöngélve végigegyensúlyozott az átjárón.
Egy órával később a Rapide a hegyek felől landolt a kifutópálya
füves sávján. Shasa olyan finoman tette le a futóművet, mintha forró
pirítóst vajazna. Mielőtt megállt volna, visszafordította a gép orrát és
lassan gurult vissza a hangárok felé. Felpörgette a jobb oldali
propellert, kikanyarodott a parkolóbetonra és leállította a motorokat.
Csak ekkor vették észre a hangár árnyékában parkoló sárga
Daimlert.
– Allah szerelmére, itt van anyám – kiáltott fel rémülten Shasa. –
Siess, szólj azoknak a szépségeknek, hogy hasaljanak le a padlóra!
 – Késő – morogta David. – Jumbo már javában integet a
mamádnak.
Jumbo vihogva ledöcögött a lépcsőn, maga mellett támogatva a
rogyadozó térdű Tevét, Shasa pedig magában felkészült a
legrosszabbra.
Anyja egy szót sem szólt, a Daimler mellett azonban egy taxi is
várakozott. Shasa később sem merte megkérdezni, honnét szerzett
tudomást a lányokról. Centaine odaintette a taxit és villámló
tekintettel beterelte a dülöngélő párt a hátsó ülésre.
– Tedd a cókmókjukat a csomagtartóba – parancsolt rá nyersen
Shasára, majd fejével biccentett a sofőrnek. – Vigye őket oda, ahová
menni akarnak.
A Teve kifejezéstelen arccal gubbasztott a helyén, Jumbo
azonban kihajolt a hátsó ablakon és integetve csókokat dobált
Shasának, míg csak a taxi el nem tűnt a repülőtér kijárata mögött.
Shasa lehajtott fejjel állt és várta anyja fagyos, gúnyolódó
megjegyzéseit.
– Kellemes utatok volt, drágám? – kérdezte Centaine mézédesen,
és csókra nyújtotta arcát. A lányokról soha többe nem esett említés.
– Csodálatos! – kiáltott fel Shasa és hálás megkönnyebbüléssel
csókolta meg. Hirtelen őszinte örömöt érzett, hogy újra láthatja és
már-már belekezdett a részletes útibeszámolóba, Centaine azonban
félbeszakította.
– Majd később – mondta. – Most szeretném, ha máris
feltankolnád a gépet és mindent ellenőriznél. Holnap Johannesburgba
repülünk.

Johannesburgban a Carltonban szálltak meg. A szállodát

üzemeltető vállalat részvényeinek harminc százaléka Centaine
birtokában volt, így ha bármikor a városban tartózkodott, a királyi
lakosztályt bocsátották rendelkezésére.
A hotel hamarosan teljes felújításra szorult, a dolgot azonban
megnehezítette, hogy az épület Johannesburg belvárosának
legkiemeltebb övezetében állt. Centaine, mialatt a vacsorához
öltözött, magában mérlegelte a régi épület lebontásának és egy
vadonatúj szálloda építésének lehetőségét. Miután elhatározta, hogy
előzetes szakvéleményeket kér az építészeitől, száműzte
gondolataiból az üzleti ügyeket és az est hátralevő részében teljes
figyelmét Blaine-nek szentelte.
Az este kitűnő hangulatban telt és vállalva az esetleges pletykák
kockázatát, ő és Blaine éjjel két óráig táncoltak a hotel felső emeletén
lévő bárban.
Másnap Blaine-nek egy sor fontos tárgyalása volt a pretoriai
Union Buildingsben – valójában ezek szolgáltak mentségül arra,
hogy magára hagyja Isabellát. Centaine az egész napot Shasával
tölthette. Reggel kimentek a vásártérre az egyéves csikók árverésére,
de a kikiáltási árak olyan nevetségesen magasak voltak, hogy végül
is az egészet otthagyták, anélkül, hogy akár egyetlen állatot is
vásároltak volna. A kelet-afrikai pavilonban ebédeltek, ahol Centaine
még az ételnél is jobban élvezte a környező asztaloknál ülő nők irigy,
spekulatív pillantásait.
A délutánt az állatkertben töltötték. Miközben a majmokat etették
és csónakáztak a tavon, Shasa jövőbeni terveiről beszélgettek.
Centaine örömteli megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy a fiú
továbbra is szilárdan kitart azon elhatározása mellett, hogy a diploma
megszerzése után azonnal megkezdi működését a Courtney
Bányászati és Beruházási Vállalatnál.
A Carltonba visszaérve még rengeteg idejük volt, hogy
átöltözzenek az ökölvívó-mérkőzésre. Blaine, immár szmokingban,
kezében egy pohár szódás whiskyvel elnyúlt az egyik fotelben és
kedvtelve nézte Centaine-t, amint az utolsó simításokat végzi a
toalettjén. Centaine rettentően élvezte a jelenetet. Megint feleségnek
érezte magát. Megkérte a férfit, segítsen bekapcsolni a fülbevalóját,
majd a tetszésnyilvánítást várva, körbepiruettezett a szobán, hosszú
szoknyája könnyedén röpködött körülötte.
– Blaine, én még az életben nem voltam ökölvívómeccsen. Nem
leszünk szörnyen túlöltözve?
– Biztosíthatlak róla, hogy szigorúan kötelező a fekete
nyakkendő.
– Jaj Istenem, olyan izgatott vagyok – mondta Centaine. –
Fogalmam sincs, mit mondok majd neki, feltéve, hogy egyáltalán
lesz rá alkalmam... – elhallgatott, majd váratlanul megkérdezte. – A
jegyeket elintézted, ugye?
Blaine mosolyogva felmutatta a belépőket. – Az első sorba
szólnak és gondoskodtam kocsiról és sofőrről is.
Nyílt az ajtó és Shasa fekete szmokingban, vállán hanyagul
átvetett fehér selyemsállal belépett a szobába. Fekete
csokornyakkendőjét olyan gondosan kimért, művészies
aszimmetriával kötötte meg, hogy még a legavatatlanabb szemlélő
sem téveszthette össze az újonnan divatba jött feltűzős förtelmekkel.
– Milyen észbontóan csinos – gondolta Centaine dagadó kebellel.
– Hogy óvhatnám meg attól a rengeteg hárpiától?
Shasa arcon csókolta anyját, majd a bárszekrényhez lépett és
kitöltötte neki az ilyenkor szokásos egy pohár pezsgőt.
– Megengedi, hogy újratöltsem a poharát, uram? – fordult Blaine-
hez.
– Köszönöm, Shasa, de nekem egy pohár a felső határ – utasította
el a kínálást Blaine, Shasa pedig egy száraz gyömbérsört töltött
magának. – Ezért az egyért legalább sohasem kell aggódnom –
tűnődött Centaine. – Az ital sohasem lesz a gyengéje.
– Nos, mama – emelte fel a poharát Shasa –, ürítsük poharunkat
az ökölvívás finom úri sportja iránt támadt hirtelen érdeklődésre.
Van valamelyes tájékozottságod a játék alapvető szabályait illetően?
– Azt hiszem, arról van szó, hogy két fiatalember beáll egy ringbe
és ott megpróbálják meggyilkolni egymást... így van?
– Ez az, Centaine, pontosan így – nevetett Blaine. Soha egyetlen
becéző szóval sem illette Shasa jelenlétében és Centaine nem először
gondolkodott már rajta, vajon sejt-e valamit a fiú kettejük
kapcsolatáról. Valamit bizonyára gyaníthatott, de Centaine-nek ma
este anélkül is éppen elég aggódnivalója akadt, hogy még ezt a
veszedelmes ajtót is kinyissa. Kiitta a pezsgőjét, majd a selymek és
briliánsok suhogó és szikrázó kavalkádjában belekarolt világának két
legfontosabb férfijába és kisietett a várakozó limuzinhoz.
A Witwatersrand Egyetem területe már zsúfolásig megtelt
parkoló kocsikkal, de még mindig egyre újabbak érkeztek és
szorosan egymás mögött, csigalassúsággal haladtak felfelé a
domboldalon. A járdákon és a sétautakon izgatottan lökdösődő
egyetemisták és bokszrajongók tömege sietett a sportcsarnok felé. A
sofőr kénytelen volt őket jó kétszáz méterrel a bejárat előtt kitenni és
innentől gyalogszerrel csatlakoztak a sokadalomhoz.
Odabenn a zajos csarnokban a túlfűtött várakozás légköre
uralkodott. Centaine megkönnyebbülve látta, hogy az első három sor
közönsége kivétel nélkül estélyi öltözéket visel és a hölgyek csaknem
ugyanolyan számban képviseltetik magukat, mint az urak. Amióta
csak elhatározták, hogy eljönnek, rémlátomások gyötörték, hogy ő
lesz az egyetlen nőnemű lény az egész teremben.
Hősiesen végigülte a bevezető mérkőzéseket és megpróbált
érdeklődő arcot vágni az előadások hallatán, amelyeket Blaine és
Shasa tartottak neki a verseny érdekesebb pillanataiban. Az
alacsonyabb súlycsoportok versenyzői azonban kivétel nélkül
csenevész kis fickók voltak, akik inkább alultáplált harci kakasokra
emlékeztették, mintsem rettenthetetlen bajnokokra, az ütések pedig
olyan viharos gyorsasággal záporoztak, hogy sohasem tudta biztosan
megítélni, mi is történik éppen. De nem is igen tudott odafigyelni
arra, amit lát. Gondolatai folyvást csak a körül a pillanat körül jártak,
amikor először megpillantja majd azt az embert, aki miatt idejött.
A gong egy újabb mérkőzés végét jelezte, a küzdő felek
zúzódásoktól tarkálló, verejtéktől iszamlós testtel másztak ki a
szorítóból. A várakozás csendje ereszkedett a csarnokra, a fejek
izgatottan fordultak az öltözők kijárata felé.
Blaine a programfüzetébe pillantott. – Most jön! – mormolta.
A sokaságból vérszomjas csatakiáltás tört fel.
– Itt jön – szólt Blaine megérintve az asszony karját. Centaine
arra eszmélt, hogy nem tudja elszánni magát, hogy hátraforduljon.
– Bár sohase jöttem volna ide – gondolta és lejjebb csúszott az
ülésen. – Nem akarom, hogy észrevegyen.
Manfred De La Rey, mint a kihívó fél, elsőnek jött le a szorítóba,
edzője és két segédje kíséretében. A Stellenbosch diákjai eksztatikus
üvöltésben törtek ki, vadul lobogtatták az egyetemi csapat zászlóit,
majd ütemesen skandálva kezdték biztatni versenyzőjüket. Válaszul
a csarnok ellenkező oldaláról máris felhangzott a witwatersrandiak
biztatása, fújolása, lábdobogása. A dobhártyarepesztő hangzavar
közepette Manfred felmászott a szorítóba és kesztyűs öklét feje fölé
emelve, könnyedén ide-oda táncolt néhány lépést. Selyemköpenye
festői redőkben hullámzott a válla körül.
Haját az átlagosnál hosszabbra növesztette, nem nyírta divatos
fazonra és nem kente brillantinnal, de szőke fürtjei mozgás közben
úgy repdestek arca körül, akár egy csillogó, aranyfelhő. Erőteljes,
határozott állkapcsa volt, amely azonban mégsem kölcsönzött durva
jelleget okos, tiszta metszésű arcának. De minden vonása közül
mégis a szeme volt a legjellegzetesebb – ez a halványsárga,
könyörtelen tekintetű, a nagy ragadozó macskákéra emlékeztető
szempár, amelyet még inkább kiemelt a dús, sötét, merészen ívelt
szemöldök.
Felsőtestének vonala a széles, izmos vállaktól kiindulva
szabályos, lefelé fordított háromszög alakban haladt keskeny csípője
és hosszú, karcsú lábai felé. Egy szemernyi felesleges zsír vagy hús
sem volt rajta, a tökéletesen formált, kidolgozott izomkötegek jól
láthatóan rajzolódtak ki a bőr alatt. Shasa azonnal felismerte és
megdermedt ültében. Fogait csikorgatta tehetetlen dühében, amint
eszébe jutottak azok a gyilkos erejű ökölcsapások és hirtelen oly
tisztán érezte torkában a döglött hal fojtogató, nyálkás testét, mintha
az egész jelenet az imént játszódott volna le.
– Mama, én ezt ismerem – morogta összeszorított fogakkal. –
Ezzel verekedtem össze Walvis Bayben a mólón. – Anyja
csillapítótag karjára tette a kezét, de nem nézett rá és egy szót sem
szólt. Helyette lopva oldalvást pillantott. Blaine arcát nézte és amit
látott, megrémítette.
Blaine felbőszült arckifejezéssel ült a helyén, csak úgy sütött
belőle a harag és a megbántottság. Persze, könnyű volt ezer mérföld
távolságból megértőnek és nagyvonalúnak lenni, de itt és most,
mikor szembe kellett néznie az asszony feslettségének eleven
bizonyítékával, nem tudott egyébre gondolni, csak a férfira, aki ezt a
fattyút nemzette és a beleegyezésre – mit beleegyezésre (!), élvezetre
–, amivel Centaine részt vett e gyalázatos aktusban. Látni vélte a
testet, amely egyedül és csakis őt illethette volna meg, amint
gátlástalanul használja egy idegen, egy ellenség, aki miatt az életét
tette kockára.
– Ó Istenem, miért is jöttem el? – gyötörte magát Centaine
kétségbeesetten, ám ekkor valami mintha megolvadt, alakot váltott
volna benne, és már tudta a választ.
– Hús a húsomból – gondolta. – Vér a véremből.
És hirtelen újra érezni vélte méhében a bimbózó élet fájdalmas
súlyát. Elöntötte, szinte fojtogatta az anyaság érzése és agyában
olyan erővel harsant fel az új élet első sírása, hogy szinte
megsüketült belé.
Kis híján hangosan felsikoltott. – A fiam! A tulajdon fiam.
A ringben álló daliás fiatal férfi ekkor felé fordult és most először
megpillantotta őt. Öklei leereszkedtek, felszegte állat és a sárga
szemekből olyan koncentrált gyűlölet lövellt, hogy Centaine úgy
érezte, mintha szöges buzogánnyal sújtanának az arcába. Azután
Manfred De La Rey megvetően hátat fordított és elvonult a számára
kijelölt sarokba.
A három ember, Blaine, Shasa és Centaine mereven, szótlanul ült
az üvöltöző, kántáló, hadonászó embertömeg közepén. Egyikük sem
nézett a másikra. Centaine idegesen gyűrögette sáljának csücskét az
ölében és görcsösen az ajkába harapott.
Most a bajnok ugrott be a szorítóba. Ian Rushmore egy
hüvelyknyivel alacsonyabb volt ellenfelénél, de válla szélesebb,
mellkasa erőteljesebb volt, mint Manfredé. Hosszú, majomszerű
karjain hatalmas izomkötegek domborodtak, vaskos, rövid nyaka azt
a képzetet keltette, mintha a feje egyenesen a vállából nőne ki. A
mellét borító sötét, durva szőrzet bozontos csomókban göndörödött
elő trikójának szegélye alól. Olyan erősnek és veszedelmesnek
látszott, akár egy vadkan.
Megszólalt a csengő és a két bokszoló a közönség vérszomjas
ordítása közepette egymásnak rontott a szorító közepén. Centaine
önkéntelenül levegő után kapott, amint meghallotta az eleven húsba
és csontba vágódó kesztyűk tompa puffanásait. A könnyebb
súlycsoportok versenyzőinek szeleburdi ugrabugrálásához képest ez
a harc az ókori gladiátorok összecsapásaira emlékeztetett.
Centaine egyik fél részéről sem tudott észrevehető fölényt
felfedezni. Körbeforgolódva igyekeztek kipuhatolni egymás
gyöngéit, de a rettentő erejű ütések még félresiklottak a kőkemény
izomzatú karokon és a bokszkesztyűkön. Néhány pillanatra
mindketten hátrébb húzódtak, hogy azután leszegett fejjel, arcuk elé
emelt öklökkel ismét támadásba lendüljenek. A tömeg szinte
eksztázisban üvöltött.
Az első összecsapás amilyen gyorsan elkezdődött, olyan hirtelen
véget is ért és az ellenfelek visszavonultak sarkaikba, ahol fehér
ruhás segédeik csoportja buzgón sürgött-forgott körülöttük. Nedves
szivaccsal letörölgették az arcukat, gyúrták, masszírozták izmaikat és
vég nélkül suttogtak a fülükbe.
A hatalmas termetű, fekete szakállú edző egy palackot emelt
Manfred szájához. A fiú nagyot húzott az üvegből, megforgatta
szájában a vizet, azután megfordult, sápadt sárga szemét egyenest
Centaine-re szegezte és megvető arccal az egészet beleköpte a szorító
korlátja mellett álló vödörbe. Centaine tudta, hogy ez a gesztus neki
szólt, hogy Manfred egész gyűlöletét köpte felé. Ijedten húzta
összébb magát, alig hallotta Blaine halk megjegyzését.
– Ezt a menetet döntetlennek vettem. De La Rey még semmit sem
árult el magáról. Rushmore pedig nagyon elővigyázatos.
De az ellenfelek már ismét talpon voltak. Óvatosan kerülgették
egymást, kesztyűs öklük szakadatlanul előre-hátra járt és időnként
villámgyorsan előrelendült. Dühödten fel-felhorkantak, mint a fújtató
bikák, testük csillogott a lecsorgó verítéktől és egy-egy keményebb
ütés nyomán élénkpiros foltok virultak ki a bőrükön. Újabb és újabb
ütések következtek. Centaine érezte, hogy mindinkább
elhatalmasodik rajta az undor. Az egész jelenetben volt valami
primitív, barbár kegyetlenség – a zajokban, a szagokban, a szenvedés
és az erőszak látványában.
– Ezt Rushmore vitte el – jegyezte meg Blaine halkan, szenvtelen
hangon a menet végén és Centaine egy pillanatig határozottan
gyűlölte őt hűvös nyugalmáért. Arcát hideg verejték lepte el és egyre
fenyegetőbben tolult fel benne a hányinger. – Pedig De La Reynek a
következő két menetben dűlőre kell vinnie a dolgot – folytatta Blaine
–, mert ha nem, Rushmore aprófát csinál belőle. A fickó egyre
magabiztosabbá válik.
Centaine szeretett volna felugrani és kirohanni a csarnokból, de
lábai nem engedelmeskedtek akaratának. Azután újból megszólalt a
csengő és a két fiú ismét feltűnt a reflektorok fényében. Centaine
megpróbálta elfordítani róluk a tekintetét, de nem tudta – csak nézte
őket valami beteges révületben és tudta, hogy ami most játszódik le a
szeme előtt, azt soha életében nem lesz képes elfelejteni.
Látta, amint a vörös bőrkesztyű átsüvít a két védekező kar
gyűrűjén és a másik fiú feje hirtelen hátrabicsaklik, mint a
halálraítélté, mikor a hóhér megrántja a kötelet. Látta az ázott
hajfürtök alól előtörő verítékcsöppeket és az elviselhetetlen
fájdalomtól tragikus grimaszba ránduló arcvonásokat.
Hallotta a tompa puffanást és a reccsenést, amint valami kemény
dolog – fog, csont vagy porc – eltörik. Felsikoltott, de sikolyát
elnyelte a hangorkán, amely ezernyi torokból tört fel körülötte.
Iszonyodva kapta kezét a szája elé, de az ütések egyre tovább
záporoztak, olyan gyorsasággal, hogy a mozdulatok már
összemosódtak a szeme előtt. Az egymást követő szörnyű puffanások
sorozata a sűrű tejszínben csapkodó habverő hangjára emlékeztetett
és az alattuk vonagló emberi test lassan véres ronggyá változott.
Centaine torka szakadtából sikoltozva nézte, amint az az emberi lény,
akit ő szült a világra, szeme láttára alakul át őrjöngő, gyilkos
fenevaddá. Rushmore néhány pillanatig még rogyadozó lábakkal
tántorgott, majd hanyatt zuhant a szorító vászonpadlóján. Tágra nyílt
szeme vakon meredt a reflektorok fényébe, tüdeje szortyogva szívta
be a törött orrából ömlő vért. Manfred De La Rey még mindig
őrjöngve táncolt felette. Centaine azt várta, hogy mindjárt égnek
emeli arcát és üvölteni kezd, mint egy farkas, vagy ráveti magát a
lábainál heverő emberi roncsra, egy mozdulattal letépi koponyájáról
a véres skalpot és mint valami förtelmes trófeát, meglengeti a
levegőben.
– Blaine, vigyél ki innen – zokogta. – Vigyél el erről a helyről. –
Félig öntudatlanul érezte, amint a férfi karjai felnyalábolják és a
fényárban úszó csarnokból kiviszik őt az éjszakába.
Hátuk mögött lassan elhalt a tömeg vérszomjas üvöltése, ő pedig
kapkodva nyeldekelte az édes, hideg hegyvidéki levegőt, mint akit az
utolsó pillanatban mentettek meg a vízbe fúlástól.

„A Kalahári Oroszlánja megváltotta menetjegyét Berlinbe” –

harsogták diadalmasan a szalagcímek és Centaine megborzongott a
rettenetes emlék hatására. Az ágy végébe hajította az újságot és a
telefon után nyúlt.
– Shasa, mikor tudunk elindulni haza? – kérdezte, amint a
kagylóból felhangzott fia álomittas hangja. Blaine, aki éppen
borotválkozott, beszappanozott arccal jött ki a lakosztály
fürdőszobájából.
– Szóval határoztál? – kérdezte, amint Centaine letette a kagylót.
– Még próbálkozni sincs értelme, hogy beszéljek vele hangzott a
válasz. – Láttad, hogy nézett rám.
– Talán lesz még rá alkalom... – próbálta vigasztalni Blaine, de
látta az asszony szemében a kétségbeesést. Odament hozzá, és
gyöngéden a karjába vette.
Az olimpiai válogatók első napján David Abrahams csaknem egy
teljes másodperccel megjavította korábbi rekordját a 200 méteres
rövidtávfutásban. A második napon ellenben alulmúlta a
várakozásokat, és a 400-as távon alig fél méteres előnnyel sikerült
csak győznie. Neve azonban így is az elsők közt szerepelt azon a
listán, amelyet az atlétikai számok ötnapos versenysorozatát lezáró
bankett során hirdettek ki. Shasa mellette ült, így ő volt az első, aki
kezet rázott vele és barátságosan hátba vágta. Most már bizonyos
volt, hogy David elutazik Berlinbe.

A pólócsapatok válogató mérkőzéseire két héttel később a

johannesburgi Inanda Club pályáján került sor. Az utolsó nap utolsó
meccsén Shasa a „lehetséges” jelöltek „B” válogatottjában játszott a
„biztos” minősítések „A” csapata ellen, amelynek Blaine volt a
kapitánya.
Centaine a lelátó magasságából nézte végig Shasa eddigi
pályafutásának egyik legnagyszerűbb játékát, lelke mélyén azonban
elkeserítő bizonyossággal tudta, hogy még ez sem volt elég jó. Shasa
egyetlen támadási lehetőséget sem hagyott ki, egyetlen lövést sem
hibázott el, sőt egy ízben még Blaine pónijának orra elől is sikerült
elhalásznia a labdát – mégpedig olyan vakmerő ügyességgel, hogy a
tribün közönsége felállva ünnepelte. És mégsem volt elég jó.
Clive Ramsay, Shasa legnagyobb riválisa a Berlinbe utazó csapat
második emberének posztjáért vívott küzdelemben, egész héten
remekül játszott. Negyvenkét esztendős volt, nagy múltú játékos és
közel harminc nemzetközi mérkőzésen játszott Blaine Malcomess
csapatában. Most ért pályája csúcsára és Centaine tudta, hogy a
válogatóbizottság nem fogja kiejteni őt egy fiatalabb játékos
kedvéért, aki ugyan bizonyára energikusabb és tehetségesebb, de
egészen biztosan tapasztalatlan, tehát megbízhatatlanabb.
Szinte látni vélte a bizottság tagjait, amint bölcsen bólogatva
kifújják a szivarfüstöt és azt mondják: „Az ifjú Courtney majd a
legközelebbi olimpián megmutathatja, mit tud” és már előre gyűlölte
őket – Blaine Malcomesst is beleértve. Ám e pillanatban rémült
kiáltás szakadt fel a tömegből. Centaine is izgatottan ugrott fel a
helyéről.
Shasa ebből hál' Istennek kimaradt. Éppen az oldalvonal mentén
vágtázott lefelé, mikor társa, egy másik ambiciózus fiatal játékos,
becsalogatta Clive Ramsayt a pálya közepére.
A dolog valószínűleg nem volt szándékos, sokkal inkább a
minden áron való tündökölni akarás következménye lehetett. Shasa
csapattársa szabálytalanul próbálta elfogni a támadást és olyan
gyilkos hévvel rontott neki Clive Ramsay pónijának, hogy az térdre
esett, lovasa pedig bukfencezve repült ki a nyeregből a pálya
betonkemény talajára. A délután folyamán elvégzett röntgenvizsgálat
tanúsága szerint Ramsay combcsontja több helyen is eltört és az
ortopédsebész hamarosan meg is operálta.
– Legalább egy évig nem játszhat – figyelmeztette a beteget,
mikor az magához tért az altatásból.
Így hát midőn a bizottság visszavonult a döntéshozatalra,
Centaine aggódva, újjáéledő reményekkel várta az eredményt.
Blaine, ígéretéhez híven, engedélyt kért, hogy elhagyhassa az
üléstermet, mikor Shasa neve a bizottság elé került. Mikor azonban
újra behívták, az elnök barátságosan dörmögte. – Jól van, az ifjú
Courtney veszi át Clive helyét.
Blaine-t minden jobb meggyőződése ellenére elöntötte a
lelkesedés és a büszkeség érzése – mert mégiscsak Shasa Courtney
volt az, akit leginkább fiává fogadott volna.
Az első adandó alkalommal felhívta Centaine-t, hogy közölje a jó
hírt. – Hivatalosan ugyan csak pénteken jelentik be, de neked már
most elárulom, hogy Shasa utazik.
 Centaine alig bírt magával örömében. – Ó Blaine, drágaságom,
hogy fogom tudni én ezt péntekig magamban tartani? – kiabálta. – Ó,
hát nem lesz csodálatos? Együtt megyünk Berlinbe, mi hárman!
Mehetünk a Daimlerrel és végighajthatunk egész Európán. Shasa
még sosem látta Mort Homme-ot. Eltölthetnénk pár napot Párizsban,
elvihetnél vacsorázni a Laserre-be. Annyi mindent el kell még
intézni, de majd megbeszéljük, ha szombaton találkozunk.
– Szombaton? – kérdezte Blaine bizonytalanul. Centaine azonnal
megérezte a hangjából, hogy elfelejtette.
– Sir Garry születésnapja... a piknik a hegyen! – Elkeseredetten
felsóhajtott. – Jaj, Blaine, ez azon kevés alkalmak egyike, amikor
együtt lehetünk... mármint legálisan!
– Jóságos ég, Sir Garrynek már megint születésnapja van? –
próbálta elviccelni a dolgot Blaine. – Hová lett egy egész év?
– Szóval mégis elfelejtetted – korholta Centaine. – Nem tudsz
átejteni. Ráadásul idén kettős ünnepet ülünk... a születésnapot és
Shasa beválasztását az olimpiai csapatba. Blaine, meg kell ígérned,
hogy ott leszel.
A férfi egy pillanatig még habozott. Már megígérte Isabellának és
a lányoknak, hogy hét végén leviszi őket Franschoekba az
édesanyjához.
– Megígérem, édesem, ott leszek – nyögte ki végül, és magában
hozzátette. – Fogalmad sincs, mibe fog ez nekem kerülni. – Mert azt
az egyet biztosan tudta, hogy Isabella a legfondorlatosabb
gonoszsággal fizetteti majd meg vele a megszegett ígéretet.
Folyvást azt bizonygatta magának, hogy a folyamatosan adagolt
kábítószer idézte elő ezeket a riasztó változásokat Isabella
viselkedésében és lelke mélyén ma is ugyanaz a kedves, gyöngéd
teremtés, akit annak idején feleségül vett. Sikerült meggyőznie
magát, hogy csak a szűnni nem akaró, elviselhetetlen fájdalom és a
kábítószer vadítja meg, így továbbra is igyekezett tisztelettel és
szeretettel közeledni a súlyosan beteg asszonyhoz.
Megpróbálta emlékezetébe idézni, hogy valaha olyan kedves,
finom és légies volt, mint egy nyíló rózsaszál. De hol voltak már
azok az idők! A kedvesség már rég a múlté volt, a piros rózsaszirmok
fehérre fakultak és illatuk átadta helyét a rothadás szagának. Isabella
bőrének minden egyes pórusából a gyógyszerek émelyítő, édeskés
aromája áradt, a gerincoszlopa tövében és fenekén tátongó, soha be
nem gyógyuló tályogok pedig halvány, de annál áthatóbb szagot
bocsátottak ki magukból, amitől Blaine egyre inkább irtózott. Napról
napra nehezebbnek érezte, hogy Isabella mellett legyen. A szag és a
látvány taszították, ugyanakkor reménytelen szánalmat keltettek
benne, no meg egyre mardosóbb bűntudatot saját hűtlensége miatt.
Már nem volt egyéb, mint egy élő csontváz. Lábai, amelyekről
rég lesorvadtak már az izmok, a gázlómadarak hosszú, vékony
lábaira emlékeztettek. Teljesen egyenes vonalukat csak a
térdkalácsok kidudorodó bütykei és a végükön tehetetlenül fityegő,
aránytalanul nagy lábfejek törték meg.
Karjai ugyanilyen vékonyak voltak, koponyájáról eltűnt a hús.
Ajkai visszahúzódtak és látni engedték előreugró fogait. Ha olykor
mosolyogni próbált, vagy éppenséggel vicsorított dühében – ami
mostanában lényegesen gyakrabban fordult elő –, felbukkant sápadt,
szinte teljesen kifehéredett ínye.
Bőre hasonlóképpen fehér volt, száraz és élettelen, akár a
rizspapír, vékony, áttetsző hártyája alól kilátszott a kezét és homlokát
átszövő erek halványkék szövevénye. Arcának utolsó élő részlete a
szeme maradt – ez a sötét, ragyogó szempár, amely most mélységes
gyűlölettel nézte Blaine-t, mintha csak neheztelne rá életerős,
egészséges testéért.
– Hogy tehetted? – kérdezte ugyanazon a panaszos, vinnyogó
hangon, amelyen már azelőtt is számtalanszor feltette ugyanezt a
kérdést. – De Blaine, hiszen megígérted. Isten a tudója, épp elég
ritkán látlak. Már azóta készülök erre a hétvégére, mióta... – és így
tovább, és így tovább. Blaine többször is megpróbálta félbeszakítani,
de újra meg újra azon kapta magát, hogy Isabella teste jár az eszében.
Már majdnem hét esztendeje nem látta őt levetkőzve, mikor alig
egy hónappal ezelőtt, abban a hitben, hogy a kerti lakban üldögél,
ahol napjainak legnagyobb részét töltötte, benyitott az
öltözőszobájába. Isabella azonban ott feküdt meztelenül a fehér
lepedővel letakart masszírozóasztalon, egyenruhás ápolónője pedig
serényen tett-vett körülötte. Mindketten riadtan kapták fel a fejüket
és valószínűleg tisztán látták Blaine iszonyodó arckifejezését.
 Isabella teste döbbenetes látványt nyújtott. Minden egyes bordája
kiállt szűk mellkasából, keblei üres dohányzacskókként lógtak le
kétoldalt a hónalja alá. Szeméremszőrzetének sötét bozótja
megokolatlanul és visszataszítóan burjánzott horpadt, csontos
medencéjének közepén, a két piszkafa vékonyságú comb között
tátongó rés pedig szélesebb volt, mint Blaine kiterjesztett tenyere.
– Ki innen! – visította. Blaine elkapta róla tekintetét és ész nélkül
roham ki a szobából. – Takarodj! – rikácsolt utána Isabella. – Többé
be ne tedd ide a lábad!
Most is ugyanazon az éles, rikoltó hangon ripakodott rá. – Hát
csak eredj a piknikedre, ha olyan nagyon muszáj! Tudom én jól,
mennyire terhedre vagyok. Tisztában vagyok vele, hogy néhány
percnél tovább nem bírod ki a jelenlétemet...
Blaine nem bírta tovább és felemelt kézzel próbálta őt
lecsillapítani. – Igazad van, drágám – mentegetőzött. – Még
megemlítenem is önző dolog volt. Ne is beszéljünk róla többé.
Természetesen veletek megyek. – Látta, amint Isabella szemében
megvillan a diadalmas bosszú szikrája és hirtelen, életében először
úgy érezte, hogy gyűlöli. Mielőtt megakadályozhatta volna, már meg
is fogalmazódott benne a gondolat. – Miért is nem hal már meg?
Jobb volna neki is és mindenkinek, aki a környezetében van, ha már
halott volna. – Rögtön el is borzadt saját gondolatától és elöntötte a
bűntudat. Odasietett Isabellához, a tolószék fölé hajolva, óvatosan
két tenyere közé fogta hideg, csonttá aszott kezét és megcsókolta a
száját.
– Bocsáss meg, kérlek – suttogta, de képzeletében tolakodóan
felmerült egy látomás. Ott látta Isabellát a koporsóban fekve. Arca
újra szép és derűs volt, mint valaha, haja ismét dús, csillogó
aranybarna fürtökben terült szét a fehér selyempárnán. Szorosan
behunyta a szemét, hogy elhessentse magától a víziót, de a kép még
akkor is makacsul ott lebegett lelki szemei előtt, mikor az asszony
belekapaszkodott a karjába és megszólalt.
– Nagyszerű lesz végre ismét kettesben lenni egy kicsit –
lelkendezett, visszatartva Blaine-t, aki pedig már szeretett volna
elhúzódni tőle. – Hiszen mostanában már olyan kevés alkalmunk van
a beszélgetésre. Állandóan a Parlamentben vagy, ha meg nem az
államügyekkel vagy elfoglalva, akkor rohansz a pólópályára.
– Minden reggel és este találkozunk.
– Ó persze, tudom, csak éppen sohasem beszélgetünk. Még
Berlint sem beszéltük meg, pedig lassan kifutunk az időből.
– Gondolod, drágám, hogy sok megbeszélnivalónk volna erről a
témáról? – kérdezte óvatosan Blaine. Kiszabadította karját Isabella
ujjai közül és visszaült a kerti lak szemközti falánál álló székébe.
– Természetesen, Blaine, nagyon is sok – válaszolta az asszony és
rámosolygott, felfedve fonnyadt ajkai mögött a viaszfehér ínyt. Ez
valami alattomos, szinte menyétszerű arckifejezést kölcsönzött neki,
amit Blaine különösképp visszataszítónak talált. – Annyi minden
elintéznivaló van még – folytatta. – Mikor indul a csapat?
– Én nem a csapattal utazom – válaszolta Blaine. – Valószínűleg
néhány héttel korábban indulok, hogy meg tudjak állni Londonban és
Párizsban. Néhány fontos tárgyalásom lesz még az angol és a francia
kormánnyal, mielőtt továbbindulok Berlinbe.
– Ó Blaine, hiszen még az én utazásomat is meg kell szerveznünk
– mondta Isabella. A férfi kétségbeesetten igyekezett uralkodni a
vonásain – tudta, hogy felesége minden arcizomrándulását éberen
figyeli.
– Igen – felelte. – Persze, ezt nagyon gondosan elő kell készíteni.
Képtelen ötlet volt. Milyen sóvárogva várta már, hogy együtt
lehessen Centaine-nel, hogy elutazhassanak oda, ahol nem kell
színlelni, ahol nem kell szakadatlanul rettegni a leleplezéstől. –
Mielőtt bármit is tennénk, drágám, száz százalékig meg kell
bizonyosodnunk róla, hogy az utazás nem eredményez további
rosszabbodást az egészségi állapotodban.
– Vagyis nem akarod, hogy veled menjek, ugye? – Isabella
hangja élesebbé vált.
– Dehogyis, természetesen...
– Hát persze, hisz ez nagyszerű alkalom, hogy egy időre
megszabadulj tőlem.
– Isabella, kérlek, csillapodj – kérlelte Blaine. – Tönkreteszed
magad ezzel a...
– Ne próbáld itt megjátszani a gondoskodó hitvest – vágott közbe
az asszony. – Kilenc év óta csak púp vagyok a hátadon. Biztosan
jobb szeretnéd, ha már halott volnék.
– De Isabella... – hebegte Blaine. Megdöbbentette ez az éleslátás.
– Ó, ne szenteskedj nekem, Blaine Malcomess. Lehet, hogy ide
vagyok kötve ehhez a székhez, de azért még van szemem és fülem.
– Semmi kedvem ezt így folytatni – állt fel Blaine. – Majd akkor
beszélgetünk újra, ha képes leszel uralkodni az indulataidon.
– Ülj le! – rikácsolta Isabella. – Nem fogsz megint elrohanni a
francia kurvádhoz, ahogy szoktál! – A férfi arca összerándult, mintha
pofon vágták volna, Isabella pedig diadalmas kárörömmel folytatta. –
Most végre kimondtam. Ó Istenem, nem is tudod, hányszor szaladt ki
már majdnem a számon. Nem is tudod, milyen jólesik most
kimondanom... kurva! Igenis kurva! Ribanc!! Lotyó!!!
– Ha tovább folytatod, itthagylak – figyelmeztette Blaine.
– Szajha – mondta Isabella, szinte élvezettel ízlelgetve a szót. –
Cemende! Riherongy!
Blaine sarkon fordult és kettesével véve a fokokat lerohant a kerti
lak lépcsőjén.
– Blaine! – üvöltötte utána Isabella. – Gyere vissza!
Meg sem fordult, csak ment tovább, egyenesen a ház felé. Az
asszony hangja megváltozott.
– Blaine, ne haragudj – rimánkodott. – Bocsánatot kérek. Nagyon
kérlek, gyere vissza. Kérlek! – és Blaine nem tudott ellenállni neki.
Vonakodva bár, de visszafordult és megindult a kerti lak felé. Csak
ekkor vette észre, hogy kezei remegnek az iszonyattól és a haragtól.
Zsebre dugta őket és megállt a lépcső tetején.
– Hát jól van – szólt csendesen. – Ami Centaine Courtneyt illeti,
az értesüléseid megfelelnek a valóságnak. Szeretem őt. De az is igaz,
hogy mindent elkövettünk, ami csak erőnkből telt, hogy
megkíméljünk téged a fájdalomtól és a szégyentől, így hát ne beszélj
róla soha többé ilyen hangnemben. Ha engedte volna, már évekkel
ezelőtt elmentem volna vele... és elhagytalak volna téged. Isten ne
vegye bűnömül, de faképnél hagytalak volna. Egyedül ő tartott itt és
most is csak őmiatta vagyok itt.
Az asszony magába roskadtan ült a székében, éppoly összetörten,
mint Blaine – legalábbis a férfi ezt gondolta, de csak addig, míg
Isabella újból rá nem emelte a tekintetét. Pillantásából Blaine
azonnal látta, hogy bűnbánata csak színjáték volt, csak vissza akarta
őt csalogatni fullánkos nyelvének hatótávolságán belülre. – Tudom,
Blaine, hogy nem mehetek veled Berlinbe – mondta. – Már
megkérdeztem dr. Josephet, és ő a leghatározottabban megtiltotta.
Azt mondja, az utazás az életembe kerülne. Mindazonáltal tudom,
mit terveztek, te meg az a nő. Tudom, hogy minden befolyásodat
latba vetetted, hogy beválasztasd Shasa Courtneyt a csapatba, csak
azért, hogy az anyja ürügyet találhasson az utazásra. Tudom,
micsoda pompás kis törvénytelen intermezzót terveltetek ki és nem
áll módomban megakadályozni...
Blaine dühös megadással tárta szét a kezét. Minden tiltakozás
hiábavaló volt. Isabella ismét felemelte a hangját.
– Hát akkor halld, amit most mondok... ez az utazás nem lesz az a
gondtalan nászút, aminek ti ketten kigondoltátok. Mindkét lánynak,
Tarának és Mathilda Janine-nak is azt mondtam, hogy magaddal
viszed őket. Már közöltem velük a jó hírt és magukon kívül vannak
az izgalomtól. A többi már tőled függ. Vagy leszel olyan szívtelen,
hogy ekkora csalódást okozz a saját lányaidnak, vagy pedig
Berlinben a dadus szerepét játszod Romeo helyett. – Hangja még
élesebbé vált, szeme bosszúállóan szikrázott. – És figyelmeztetlek!
Ha itthon mered hagyni őket, Blaine Malcomess, meg fogom
mondani nekik az okát. Isten a tanúm, megmondom nekik, hogy
imádott apukájuk egy közönséges csaló, hitvány hazudozó, egy
züllött kurvapecér!!!

Bár a legtekintélyesebb sportújságíróktól az egyszerű

bokszrajongókig mindenki biztosra vette, hogy Manfred De La Rey
benne lesz az olimpiai csapatban, mégis mikor hivatalosan
bejelentették, hogy Berlinben ő képviseli majd a félnehézsúlyúakat,
mindenki kitörő lelkesedéssel fogadta a hírt. Mikor pedig mindennek
tetejében még az is kiderült, hogy a bizottság a nehézsúlyban Roelf
Standert jelölte, a csapat hivatalos edzőjének tisztével pedig Tromp
Biermant bízták meg, egész Stellenbosch tombolt az örömtől és a
büszkeségtől.
A polgármester fogadást adott tiszteletükre, a város utcáin
felvonulást rendeztek, az Ossewa Brandwag tömeggyűlésén pedig a
szervezet főparancsnoka az afrikaner embereszmény példájaként
állította őket társaik elé. Beszédében elragadtatott szavakkal
dicsőítette elhivatottságukat és a harcban való jártasságukat.
– A hozzájuk hasonló fiatal férfiak azok, akiknek vezetésével
népünk egy szép napon elfoglalja majd az őt megillető helyet ebben
az országban – mondotta, és miközben az egyenruhás tömeg az OB
hivatalos tisztelgésévei – azaz ökölbe szorított jobb kezüket a mellük
elé emelve – köszöntötte őket, feltűzte a tiszti rangfokozat jelvényeit
Manfred és Roelf zubbonyára.
– Istenért és a Népért – intette őket a főparancsnok. Manfred soha
életében nem érzett még ilyen büszkeséget, és magában szentül
megfogadta, hogy méltónak fog bizonyulni a belé helyezett
bizalomra.
Az elkövetkező hetekben a készülődés lázas izgalma még tovább
növekedett. Jöttek a ruhapróbák a csapat hivatalos szabójánál, ahol
gondos kezek igazították rájuk a zöld és arany zakókat, fehér
pantallókat és a széles karimájú panamakalapokat – azt az
egyenruhát, amelyben bevonulnak majd az olimpiai stadionba. Vég
nélküli eligazításokon sulykolták beléjük az összes tudnivalókat a
német illemtantól és az udvarias viselkedés nemzetközi
alapszabályaitól kezdve az utazás részletein át a szóba jöhető
fontosabb ellenfelek életrajzi adataiig.
Manfredot és Roelfot meginterjúvolták az ország összes heti- és
napilapjának tudósítói, a rádió pedig teljes fél órát szentelt nekik az
„Ez a ti hazátok” című nemzetiségi adásában.
Csak egyvalaki akadt, akire nem ragadt át a boldog izgalom.
– Az a pár hét, amíg távol leszel, hosszabbnak tűnik majd, mint
az egész eddigi életem – mondta Sarah Manfrednak.
– Ne légy ilyen buta kis kacsa – nevetett Manfred. – Észre sem
veszed és már itthon is leszek egy szép aranymedállal a mellemen.
– Ne nevezz engem buta kis kacsának – nézett rá dacosan
villámló szemmel Sarah. – Soha többé.
A fiú abbahagyta a nevetést. – Igazad van – mondta. – Többre is
tartalak annál.
Manfred és Roelf esti futóedzései során Sarah vállalta magára a
segéd és időmérő feladatát. Míg a két fiú a kanyargós hegyi utakon
trappolt felfelé, ő mezítláb könnyed, szökellő futással átvágott az
erdőn. Mire Manfredék a kijelölt pihenőhelyekhez értek, ő már ott
várt rájuk, kezében Tromp bácsitól kölcsönvett stopperórával, egy
nedves szivaccsal és egy üveg frissen facsart, hideg narancslével.
Amint a fiúk letörölték arcukról az izzadságot, ittak egy kortyot és
továbbmentek, Sarah is nekiiramodott és a meredek hegygerincen
vagy a völgyön át rohant a következő állomáshoz.
Két héttel az indulás előtt Roelfnak ki kellett hagynia egy estét,
mivel felkérték, hogy elnököljön az egyetemi diáktanács rendkívüli
ülésén, így Manfred aznap este egyedül futott.
Rohanva hágott fel a Hartenbosch csúcshoz vezető hosszú,
meredek lejtőn. Minden erejét összeszedve, elnyújtott, szökellő
léptekkel futott, tekintetét a hegygerincre emelte, ahol már ott várta
Sarah. A lenyugvó őszi nap hátulról világította meg alakját. A
sugarak ragyogó aranykoronát varázsoltak feje köré és áttörtek
ruhájának vékony anyagán. Manfred olyan tisztán látta a lábait és
testének minden egyes hajlatát, mintha meztelen lett volna.
Önkéntelenül rohanni kezdett felé, majd néhány lépésnyire tőle
megállt és felnézett rá. Mellkasa vadul zihált, szíve majd kiugrott a
helyéből – és nem csak a kimerültségtől.
– Milyen szép – mondta ki magában és hirtelen elcsodálkozott,
hogy eddig sohasem vette észre. Lassan felsétált az emelkedő utolsó
hajlatán, egy pillanatra sem véve le szemét a lányról. Egészen
megzavarta a váratlan felismerés és a homályos vágy, amelyet
mindeddig elfojtott magában, amelynek létezését sohasem ismerte
be, de amely most mégis majd elemésztette.
Sarah az utolsó néhány méteren lejött elébe, így mezítláb egészen
kicsinek látszott, amivel csak még tovább fokozta Manfredban a
gyötrő sóvárgást. Szótlanul felé nyújtotta a nedves szivacsot, majd
látva, hogy a fiú nem mozdul, odalépett hozzá és felágaskodva
törölgetni kezdte izzadt homlokát és vállát.
– Tegnap éjjel azt álmodtam, hogy megint ott voltunk a táborban
– suttogta, miközben gyöngéden letörölgette Manfred karját. –
Emlékszel még a táborra a sínek mellett, Manie?
Manfred bólintott. Válaszolni nem tudott, mert egészen elszorult
a torka.
 – Láttam a mamámat a sírban feküdni – folytatta Sarah. –
Rettenetes látvány volt. Aztán egyszerre csak az egész megváltozott
és már nem is a mamám volt az, hanem te, Manie. Olyan sápadt
voltál és olyan szép, de én tudtam, hogy elveszítettelek... és
szomorúságomban én is meg akartam halni, hogy örökre veled
lehessek.
Manfred kinyújtotta a karját és átölelte, Sarah pedig sírva borult a
mellére. Teste hűvösen, puhán és szolgálatkészen simult az övéhez, a
hangja remegett.
– Jaj Manie, nem akarlak elveszíteni – zokogta. – Kérlek, gyere
vissza hozzám... nélküled nem akarok tovább élni.
– Szeretlek, Sarie – szólalt meg Manfred rekedtes hangon, és
érezte, amint a kis test megvonaglik karjai közt.
– Ó Manie...
– Most jöttem csak rá.
– Ó Manie, én mindig is tudtam. Az első nap legelső percétől
fogva szerettelek és szeretni is foglak, míg csak élek – zokogta a lány
és felé nyújtotta a száját. – Csókolj meg, Manie, csókolj meg,
különben meghalok.
Ajkának érintésétől Manfredban fellobbant valami, ami
elhomályosított minden ésszerűséget, minden realitást. Azután
egyszerre csak ott feküdtek az ösvény mellett, a fenyőfák alatt, a
lepergett tűlevelek puha ágyán. Az őszi levegő megcirógatta Manfred
meztelen hátát. Olyan érzés volt, mintha langyos, puha selymet
terítettek volna rá, az alatta fekvő fiatal női test azonban még annál is
sokkalta lágyabban, sokkal melengetőbben fogadta őt magába.
Csak akkor értette meg, mi is történik, mikor Sarah fájdalommal
vegyes gyönyörrel felsikoltott, de akkor már késő volt. Mintha
irdatlan messzeségből hallotta volna saját válaszkiáltását és már nem
tudott ellenállni az örvénylő hullámnak, amely elragadta őt egy
ismeretlen birodalomba, ahol még sohasem járt... és amelynek
létezéséről mindeddig nem is álmodott.
Azután lassanként ismét ráeszmélt a való világra. Zavartan
húzódott el Sarah-tól és miközben sietve magára kapkodta ruháit,
elborzadva meredt rá.
– Tudod, hogy amit tettünk, megbocsáthatatlan bűn...? – kérdezte
remegő hangon.
– Nem – rázta meg a fejét erélyesen Sarah. Még mindig
meztelenül állt ott, és kinyújtotta karját Manfred felé. – Nem, Manie,
nem bűn az, ha két ember szereti egymást – suttogta. – Hogy is
lehetne bűn? Szép és szent dolog, ami egyenesen Istentől jön.
Manfred az indulás előtti utolsó éjszakát a paplakban töltötte a
régi szobájában. Mikor az öreg ház sötétbe borult és minden
elcsendesedett, Sarah lesurrant a lépcsőn. A fiú szándékosan
bezáratlanul hagyta az ajtaját. Már nem tiltakozott, mikor a lány
megállt az ágy mellett, levette hálóingét és becsusszant mellé a
takaró alá.
Egész éjszaka vele maradt, míg csak a galambok halk
burukkolása fel nem hangzott a veranda előtt álló tölgyfák lombjai
közt. Akkor felkelt, még egyszer utoljára megcsókolta Manfredot és
halkan a fülébe súgta: – Most már egymáshoz tartozunk... örökre és
mindig.

Már csak fél óra volt hátra az indulásig, de Centaine

luxuslakosztályának szalonja még úgy tele volt, hogy a stewardok
kénytelenek voltak a vendégek feje fölött átadogatni
pezsgőspoharakat és valóságos expedíciószámba ment eljutni a kabin
egyik végéből a másikba. Centaine barátai közül egyedül Blaine
Malcomess volt az, aki nem tisztelte meg a társaságot jelenlétével.
Mindketten jobbnak látták nem reklámozni a tényt, miszerint
ugyanazzal a postahajóval utaznak, és úgy döntöttek, hogy csak
akkor találkoznak, ha már nyílt vizeken járnak.
Abe Abrahams a büszkeségtől sugárzó arccal karolt Davidbe. Dr.
Twentyman-Jones pedig borongva álldogált hosszú gólyalábain, akár
egy gyászoló marabu. Mindketten Centaine legszűkebb baráti
köréhez tartoztak, és csak azért utaztak Windhoektól idáig, hogy
elbúcsúzzanak tőle. Természetesen itt volt Sir Garry és Anna is,
ugyanúgy, mint az Ou Baas, vagyis Smuts tábornok és apró termetű
felesége, aki vattaszerű fehér hajával és acélkeretes szemüvegével
egy gyógyteareklámra emlékeztetett.
A szalon túlsó sarkában Shasa egy sereg fiatal hölgytől körülvéve
éppen egy történet közepén tartott, amely minden bizonnyal igen
izgalmas és mulatságos lehetett, mert a hallgatóság hol hitetlenkedő
sápítozással, hol visongó kacajokkal kísérte az előadást. Hirtelen
azonban elvesztette a fonalat, elhallgatott és csak bámult kifelé a feje
felett lévő kerek kajütablakon. Az ablak a csónakfedélzetre nyílt, a
rendkívüli látványosság pedig, ami annyira megragadta Shasa
figyelmét, egy tovahaladó fiatal lány feje volt.
Az arcát nem látta, csak egy hosszú, karcsú nyak fölül alázúduló
barnásvörös hajzuhatagot és egy formás, kicsi fület, amely vidáman
kandikált elő a pompás fürtök közül. Az egész csak egy villanásnyi
ideig tartott, de annak a fejnek a tartásában volt valami, amitől
azonnal elveszítette érdeklődését a körülötte álldogáló
fehérszemélyek iránt.
Lábujjhegyre állt, kiloccsantotta a pezsgőjét és kidugta a fejét a
kajütablakon. A lány azonban már továbbment és csak hátulról
vehette szemügyre. A dereka valószínűtlenül karcsú volt, hetyke kis
feneke azonban ritmikusan ide-oda járt, minden lépésnél meg-
megbillentve szoknyáját. Tökéletesen ívelt lábikrái voltak és vékony,
elegáns bokája. Egy utolsó fenékriszálással eltűnt a sarok mögött.
Shasa pedig ott maradt az ablak mögött állva, magában azzal az
eltökélt szándékkal, hogy az arcára is vet egy pillantást.
– Bocsánat, hölgyeim. – A hallgatóság köréből csalódott kis
kiáltások hallatszottak, ő azonban könnyedén kiszabadította magát és
módszeresen átverekedte magát a tömegen, az ajtó felé. De még
mielőtt odaért volna, felbőgtek a hajókürtök és felhangzott a
„Hölgyeim és uraim, felkérjük mindazokat, akik nem utaznak,
hagyják el a hajót” kiáltás. Tudta, hogy elkésett.
– Biztosan randa volt – vigasztalta magát. – Mennyei hátsó,
pokoli arc... és különben is, biztosan leszállt. – Azután ott termett Dr.
Twentyman-Jones, aki hosszasan rázogatta a kezét, elhalmozva őt
szerencsekívánataival. Shasa megpróbálta kiűzni gondolataiból a
barnásvörös hajzuhatagot és igyekezett társadalmi kötelezettségeire
koncentrálni. Nem volt könnyű feladat.
A fedélzetre érve lázasan kutatott egy barnásvörös fej után a
feljáróhídon vagy a rakparton ácsorgó, integető tömegben, ám ekkor
megjelent mellette Centaine és a karjába csimpaszkodott – éppen
akkor, mikor a hajót a parttól elválasztó keskeny rés lassan tágulni
kezdett.
– Gyere, chéri, menjünk, nézzük meg, hova ültettek az
étteremben.
– De mama, te úgyis meg vagy híva a kapitány asztalához –
ellenkezett Shasa. – A meghívód ott volt a...
– Igen, de téged és Davidet nem hívtak meg – szögezte le anyja. –
Gyere csak, megnézzük, hová ültettek titeket és ha nem megfelelő az
asztal, szólunk, hogy adjanak másikat.
Shasa gyanakodni kezdett. Anyja nyilvánvalóan készült valamire.
Normális esetben természetesnek vette volna, hogy a legjobb asztal
jár nekik és hogy a Courtney név feltétlen garanciát jelent minden
szükséges kedvezményhez. Most azonban hajthatatlannak bizonyult
és tekintetében ott ült az a bizonyos valami, amit Shasa nagyon is jól
ismert és csak „machiavelliánus szikrá”-nak nevezett.
– Hát jó, menjünk – egyezett bele engedékenyen, azzal
mindhárman elindultak lefelé az első osztályú étterembe vezető diófa
burkolatú lépcsőházban.
A lépcső alján egy kis csoport álldogált – tapasztalt utazók, akik
értették a módját, hogyan nyerjék meg a főpincér jóindulatát.
Ötfontos bankók tűntek el nyomtalanul a simulékony modorú
úriember zsebében, majd előkerült a radírgumi és az ültetési
táblázatban néhány név helyet cserélt.
A csoporttól kissé félrehúzódva egy magas, ismerős figura állt.
Shasa azonnal ráismert. Volt valami a mozdulatában, ahogy a lépcső
felé fordult, ami azt súgta neki, hogy vár valakit, a ragyogó mosoly
pedig, amely Centaine láttán elömlött az arcán, afelől sem hagyott
kétséget, ki is lehet az a valaki.
– Te jó Isten, mama – kiáltott fel Shasa. – Nem is tudtam, hogy
Blaine is ma utazik – azt hittem, később jön a többiekkel... – elakadt
a hangja. Érezte, amint anyja ujjai szorosabbra zárulnak karja körül
és boldog izgalmában hirtelen nagy levegőt vesz.
– Ezt előre megbeszélték – hasított belé a felismerés. – Hát ezért
volt az a nagy izgalom. – És a dolgok lassan megvilágosodtak. – Hát
persze, az ember a saját anyjáról sose gondolná, de ezek ketten akkor
is szerelmesek egymásba. Hány éve már és én soha észre sem
vettem. – Ezernyi, a maga idején jelentéktelennek tűnő apróság nyert
hirtelen értelmet és állt össze egyetlen képpé, mint egy kirakós játék
darabkái. – Blaine és a mama! Hogy lehettem ilyen átkozottul vak!
Ki gondolta volna... – Ellentétes érzelmek rohanták meg. – A világ
minden embere közül őt választanám leginkább... – E pillanatban
döbbent rá, mennyire átvette már Blaine Malcomess az apa szerepét,
az apáét, akit sohasem ismert. De a gondolatot mindjárt el is söpörte
a féltékenység és az erkölcsi felháborodás hulláma. – Blaine
Malcomess, a társadalom és a kormány oszlopos tagja meg a mama,
aki a homlokát ráncolja és a fejét csóválja az én viselt dolgaimon... a
huncut kis ördögök, évek óta hancúroznak és senki nem is gyanítja!
Blaine azonban már jött is feléjük. – Centaine! Ez aztán a
meglepetés!
A mama pedig kacagva nyújtotta felé jobb kezét. – Szent Isten,
Blaine, sejtelmem sem volt róla, hogy maga is a fedélzeten van.
– Milyen nagyszerű alakítás! – gondolta magában Shasa
gúnyosan. – Évek óta hülyítettek engem és mindenki mást. Clark
Gable és Ingrid Bergman hozzátok képest tehetségtelen kezdők!
Ám ekkor hirtelen meglátott valamit, amitől az egész elveszítette
a jelentőségét. Blaine Malcomess nem volt egyedül, két lány követte.
– Centaine, bizonyára emlékszik még a két lányomra. Ez itt Tara,
ez pedig Mathilda Janine...
– Tara – csendült vissza a név Shasa agyában. – Tara... milyen
gyönyörű név. – Ott állt előtte a lány, akit az imént látott elhaladni a
fedélzeten, csak épp még százszorta lélegzetelállítóbb volt, mint
gondolta.
Tara. Alig néhány hüvelykkel volt alacsonyabb nála, de lábai
olyan karcsúak voltak, mint a szomorúfűz ágai, dereka karcsú, akár a
nádszál.
Tara. Derűs, ovális arca egy madonnáéra emlékeztetett, bőre a
fehérnek és a rózsaszínnek már-már túlságosan is tökéletes keveréke
volt, a hamvas, barnásvörös haj, az apjától örökölt széles, energikus
száj és az acélosan csillogó, eleven szürke szempár ellensúlyozták az
ilyen szép arcoknál gyakorta tapasztalható unalmas ürességet.
Illő tisztelettel üdvözölte Centaine-t, majd rögvest Shasa felé
fordult és egyenesen a szemébe nézett.
– Shasa, ugye te is emlékszel Tarára – szólt Blaine. – Négy évvel
ezelőtt ő is kinn volt Weltevredenben.
Shasa elképedve bámult rá. Ez a gyönyörűség azonos volna azzal
az elviselhetetlen, nyafka kis majommal? Azzal a rövid
szoknyácskába bújtatott istencsapásával, akinek csontos
térdkalácsain örökösen varasodó sebek éktelenkedtek és akinek
gyerekes viháncolása olyan határtalanul zavarta? Alig bírta elhinni és
a szavak akadozva törtek elő a torkából.
– Örülök, hogy újra találkozunk, Tara... ennyi idő után.
– Emlékezz, Tara Malcomess – figyelmeztette magát gondolatban
a lány. – Uralkodj magadon, és igyekezz közömbösnek látszani. –
Kis híján remegett szégyenében, amint eszébe jutott, hogyan
ugrabugrált a fiú körül, hogyan hízelkedett neki, mint egy
kölyökkutya, amelyik azért könyörög, hogy megsimogassák. –
Micsoda ostoba kis vakarcs lehettem – dühöngött magában, de a
fájdalmas vágyakozás, amely annak idején ébredt benne, mikor
először megpillantotta Shasát, még mindig gyötörte.
Mindenesetre sikerült megfelelő érdektelenséget erőltetnie a
hangjába, amint halkan így válaszolt. – Eh, szóval mi már
találkoztunk? Bocsáss meg, bizonyára kiment a fejemből. Nos,
örvendek, hogy újra találkozunk... Shasa?
– Igen, Shasa – bólintott a fiú és úgy fogta meg a felé nyújtott
kezet, mintha valami szent talizmán lett volna. – Miért is nem láttuk
egymást azóta? – ötlött az eszébe, de máris tudta a választ. –
Szándékosan távol tartottak egymástól. Blaine és mama átkozottul
biztosra mentek. Nem akarták megkockáztatni, hogy a
találkozásunkkal megzavarjuk a saját gondosan kimódolt kis
terveiket. Nem akarták, hogy Tara esetleg elmesélje a dolgot az
anyjának – füstölgött magában, de pillanatnyilag túlságosan boldog
volt ahhoz, hogy haragudjon rájuk.
– Foglaltatok már asztalt? – kérdezte, anélkül, hogy egy pillanatra
is elengedte volna a lány kezét.
– Papa a kapitány asztalánál ül – válaszolta Tara szeretetteljes
ajkbigyessztéssel pillantva apja felé –, mi meg itt maradunk egyedül.
– Ülhetnénk mind a négyen egy asztalnál – javasolta sietve
Shasa. – Gyerünk, beszéljünk a főpincérrel. – Blaine és Centaine
megkönnyebbülve pillantottak egymásra. Eddig minden pontosan
úgy alakult, ahogyan eltervezték – egy apróságtól eltekintve, amelyet
egyikük sem látott előre.
Mathilda Janine a haja tövéig elpirult, amint kezet fogott David
Abrahamsszel. A két lány közül mindig is ő volt a rút kiskacsa,
ugyanis nővérével ellentétben, ő nemcsak a széles, barátságos szájat
örökölte apjától, hanem a hatalmas orrot és az elálló füleket is. Az ő
haja nem meleg vörösesbarna volt, hanem rikító sárgarépaszínű.
– Neki is nagy az orra – mondta magában dacosan, miközben
figyelmesen tanulmányozta Davidet, majd gondolatai hirtelen irányt
váltottak és hozzátette. – Ha Tara megmondja neki, hogy még csak
tizenhat vagyok, itt helyben a föld alá süllyedek!
Az utazás ettől kezdve a viharos érzelmek jegyében telt. Minden
nap újabb örömöket, meglepetéseket, csalódásokat és fájdalmakat
tartogatott mindannyiuk számára. A Southamptonba való tizennégy
napos átkelés során Blaine és Centaine alig látták a négy fiatalt.
Valójában csak az úszómedence mellett találkoztak, az ebéd előtti
koktélnál és vacsora után a táncparketten, ahol Shasa és David
kötelességszerűen felkérték Centaine-t egy-egy fordulóra, míg Blaine
ugyanezt tette két lányával. Majd a fiatalok jelentőségteljes
pillantásokat váltottak és néhány mesterkélt kifogás után eltűntek a
másodosztály mélységeiben, ahol az igazi mulatság folyt.
Tara egyrészes, citromzöld fürdőruhájában a legnagyszerűbb
látványt nyújtotta, amelyben Shasának valaha is része volt. Formás
kis mellei úgy domborodtak a feszes anyag alatt, mint két éretlen
körte. Ha kijött a medencéből, a vízcseppek apró gyémántokként
ragyogtak hosszú, elegáns lábain és Shasának minden önuralmára
szüksége volt, hogy a vizes dressz alól felsejlő kőkemény
mellbimbók láttán hangosan fel ne nyögjön izgalmában.
Mathilda Janine és David viszont kölcsönösen a humor
kimeríthetetlen forrását fedezték fel egymásban és legtöbbször majd
megfúltak a görcsös nevetéstől. Akármilyen későn kerültek is ágyba,
Mathilda Janine reggelente már négy harminckor talpon volt és
zajosan biztatta Davidet, aki szokásos ötven körét futotta a
fedélzeten.
– Olyan kecsesen mozog, akár egy párduc – mondogatta
magában, de közben nap mint nap új csipkelődéseket talált ki, hogy
aztán David fejéhez vagdoshassa őket, amint a fiú zihálva elrohan
előtte. Harsányan hahotázva kergették egymást a medence körül és
ha egyiküknek sikerült lehúznia a másikat, önfeledten birkóztak a víz
alatt, de a lányok kabinjának ajtajában váltott cuppanós esti
búcsúpuszikon túl még gondolatban sem merészkedtek. Jóllehet
Davidnek a Tevéhez fűződő futó kapcsolat jóvoltából volt már némi
tapasztalata, fel sem merült benne a gondolat, hogy hasonló
akrobatikus mutatványokra próbáljon rávenni valakit, aki olyan
különleges helyet foglal el a szívében, mint Matty.
Shasa ellenben a legkevésbé sem szenvedett hasonló gátlásoktól.
A szex terén sokkal bőségesebb tapasztalatokkal rendelkezett, mint
David és miután magához tért az első ámulatból, alattomos, de annál
elszántabb támadást indított Tara szüzességének erődje ellen.
Fáradozását azonban, ha lehet, még kevesebb siker koronázta, mint
Davidét.
Már az is majdnem egy hetébe került, amíg eljutottak a
bizalmasságnak arra a fokára, ahol Tara megengedte neki, hogy
bekenje napolajjal a hátát és a vállait. Hajnal felé, amikor a parkett
felett kialudtak a fények az utolsó tánchoz és a zenekar rákezdett a
„Poinciana” lágy, szirupos melódiájára, Tara szirompuha arcával
Shasa arcához simult, de amint megérezte, hogy a fiú alteste
szorosabban kezd az övéhez préselődni, elhúzódott. Mikor pedig
búcsúzáskor a kabin ajtajában Shasa meg akarta őt csókolni, mindkét
kezével eltolta magától és mély, szívfájdító búgással a szemébe
nevetett.
– Ez a hülye kis boszorka teljesen frigid – kiáltott rá Shasa
dühösen saját tükörképére a fürdőszobában. – Valószínűleg egy
jéghegyet hord a bugyijában. – Az említett terület puszta gondolatára
is remegni kezdett a csalódottságtól és elhatározta, hogy felhagy a
további próbálkozással. Hamarjában öt vagy hat nőszemély is eszébe
jutott a fedélzetről – ráadásul nem is mind fiatalok –, akik már napok
óta félreérthetetlen pillantásokkal bombázták. – Bármelyiket vagy
éppenséggel mindet megkaphatom, ahelyett hogy Miss Vasszűz után
lihegjek... – De egy óra múlva már ismét ott legyeskedett Tara körül.
Csatlakozott hozzá a karikadobáló versenyen, remegő ujjaival
napolajat kent makulátlan, izmos hátára, és megpróbált lépést tartani
vele abban a vitában, mely arról folyt, vajon jogosak-e, vagy sem a
kormány az irányú tervei, hogy megfossza Cape Province színes
bőrű lakosságát szavazati jogától.
Kissé ijedten vette tudomásul, hogy Tara Malcomess igen
magasan fejlett politikai öntudattal rendelkezik. Bár felkészült rá,
hogy az anyjával kötött hallgatólagos megállapodás szerint egy szép
napon majd a politikusi pályára lép, és bevonul a Parlamentbe, a
problémák iránti fogékonysága és érdeklődése korántsem volt olyan
magas szintű, mint Taráé. A lány politikai nézetei majdnem
ugyanúgy felkavarták, mint vonzó testi adottságai.
– Osztom a papám nézetét -jelentette ki. – Ahelyett, hogy
elvennénk a szavazati jogot attól a néhány feketétől, akinek van,
inkább mindegyiküket fel kellene vele ruháznunk.
– Mindegyiküket! – rémüldözött Shasa. – Ugye ezt te sem
gondolod komolyan?
– De még mennyire hogy komolyan gondolom – válaszolta Tara.
– No persze nem egy csapásra, hanem a civilizáltsági fok alapján,
hogy azok kormányozhassanak, akik alkalmasnak bizonyultak a
kormányzásra. Adjanak szavazati jogot mindenkinek, aki megfelelő
iskolai végzettséggel és felelősségtudattal rendelkezik. Két emberöltő
alatt minden férfi és nő, legyen fekete vagy fehér, teljes jogú
szavazópolgárrá válhatna.
Shasa elborzadt a gondolattól. Ez saját politikai karrierjének
végét jelentette volna – de hamarosan kiderült, hogy Tara politikai
nézetei közül valószínűleg még ez volt a legkevésbé radikális.
– Milyen jogon tiltjuk meg az embereknek, hogy saját földjük
legyen a saját hazájukban, hogy ott bocsássák áruba munkaerejüket,
ahol a legtöbbet fizetnek érte, vagy hogy egységesen lépjenek fel a
bérköveteléseikkel?
A szakszervezetek Lenin és a Sátán fegyverei. Ezt az
alapigazságot Shasa jószerével már az anyatejjel magába szívta.
– Hisz ez egy bolsi – szögezte le magában. – De Istenkém,
micsoda gyönyörű bolsi! – Azzal felráncigálta Tarát, véget vetve az
ízléstelen eszmefuttatásnak. – Gyere, menjünk inkább úszni.
– Műveletlen fasiszta – dühöngött magában Tara, de mikor
meglátta, milyen pillantásokat vetnek Shasára napszemüvegük mögül
a többi nők, szerette volna kikaparni a szemüket. És aznap éjjel,
mikor az ágyban fekve eszébe jutott Shasa ujjainak érintése meztelen
hátán, képzeletében olyan képek merültek fel, hogy elpirult a
sötétben.
– Ha hagynám, hogy elkezdődjék... – gondolta – akár a
legártatlanabb formában is, tudom, hogy nem volnék képes többé
megállítani őt... és nem is akarnám. – Hirtelen elhatározással
megacélozta magát. – Uralkodj magadon és igyekezz közömbösnek
látszani – ismételgette, mint valami varázsigét, hogy távol tartsa saját
testének gonosz szellemeit.

Valami különös véletlen folytán a dolog úgy esett, hogy Blaine

Malcomess Bentleyje éppen Centaine Daimlere mellé talált kerülni a
hajó rakterében.
– Akár együtt is mehetnénk Berlinbe – lelkesedett Centaine,
mintha csak most jutott volna eszébe az ötlet. A társaság négy
fiatalabb tagja zajos helyesléssel fogadta az ötletet, és azonnal heves
küzdelem indult meg az ülőhelyekért a két kocsiban. Centaine és
Blaine szelíden tiltakoztak, míg végül is sikerült megállapodniuk,
hogy ők ketten utaznak a Bentley-ben, a többiek pedig Shasa
vezetésével a Daimlerben követik őket.
Le Havre-ból elindulva keresztülrobogtak Északnyugat-
Franciaország poros országútjain. Áthaladtak a városokon,
amelyeknek nevében még ott kongott a közelmúlt iszonyata...
Amiens, Arras. A valamikori harcmezőket, amelyeken Blaine is ott
harcolt, benőtte a zöldellő fű, a fehér kőkeresztek sokasága azonban
úgy virított a napfényben, mint megannyi margaréta.
– Adná Isten, hogy az emberiségnek soha többé ne kelljen
ilyesmit átélnie – mormolta Blaine. Centaine átnyúlt a szomszédos
ülésről és gyöngéden megfogta a kezét.
Mort Homme kis falucskájába érve megálltak a főutcán a
vendégfogadó előtt. Amint Centaine az ajtón belépve odament a
pulthoz, hogy szállás után érdeklődjék, a Madame rögvest felismerte
és izgatott sikoltozásban tört ki.
– Henri, viens vite! C'est Mademoiselle de Thiry du Château! –
azzal odarohant Centaine-hez, megölelte, és mindkét oldalról
cuppanós csókot nyomott az arcára.
Miután sebtében kiakolbólított egy kereskedelmi utazót, és
rendelkezésükre bocsátotta a ház legjobb szobáit, a derék asszonyság
enyhe megrökönyödéssel vette tudomásul, hogy Centaine és Blaine
külön szobát kérnek. A vacsora azonban minden képzeletet
felülmúlt. A felszolgált specialitások – libamájpástétom,
szarvasgomba és gyümölcslepény – a környék jellegzetes boraival
együtt mély nosztalgiát ébresztettek Centaine-ben. Madame az asztal
mellett állt és étkezés közben szakadatlanul ontotta a pletykákat az
elmúlt tizenkilenc év legfontosabb haláleseteiről és születéseiről,
házasságkötéseiről, leányszöktetéseiről és titkos szerelmi
viszonyairól.
Kora reggel, mikor a többiek még aludtak, Centaine és Shasa
beültek a kocsiba és felmentek a kastélyhoz. Az épületből mára
csupán egy romhalmaz maradt, a kormos falakon üres ablakok és
ágyúlövedék szaggatta lyukak tátongtak, mindent benőtt a gaz.
Centaine megállt a romok között és hangtalanul siratta apját, aki
inkább elégett a kastéllyal együtt, mint hogy otthagyja martalékul az
előrenyomuló németeknek.
A háború után a birtokot eladták, hogy kifizethessék az
adósságokat, amiket az öregúr halmozott fel egy könnyed
szórakozással és kemény ivászattal eltöltött hosszú élet során. A
területet most a Hennessy, a világhírű konyakgyártó cég birtokolta,
és Centaine elmosolyodott, amint arra gondolt, milyen
megelégedéssel fogadná apja a sors eme kis grimaszát.
Együtt kapaszkodtak fel a romos kastély mögött emelkedő
dombra. A dombtetőről Centaine megmutatta Shasának a
gyümölcsöskertet és a kis ligetet, ahol a háború idején a repülőtér
terült el.
– Ott a gyümölcsöskert végében állomásozott apád alakulata –
magyarázta. – Itt álltam minden reggel, mikor felszálltak és
integettem utánuk, amint elrepültek a csatába.
– SE-5a-kkal repültek, ugye? – érdeklődött Shasa.
– Azokkal már csak később. Először a régi Sopwitheket
használták – felelte Centaine az égre nézve. – Apád gépe szép
élénksárgára volt festve. Ezért aztán mindig úgy hívtam őt, le petit
jaune, a kis sárga... még most is látom a pilótasapkájával a fején.
Mikor elhúzott felettem, mindig a homlokára tolta a védőszemüvegét
úgy, hogy láthattam a szemét. Ó, Shasa, milyen előkelő volt, milyen
vidám, milyen fiatal... egy szárnyaló fiatal sas a kék égbolton.
Leereszkedtek a dombról és lassan gurultak visszafelé a
szőlőskertek között. A mező északi csücskében egy kis kövekből
épült kis istállóépülethez érve, Centaine váratlanul azt kérte, hogy
álljanak meg. Shasa zavart csodálkozással nézte anyját, aki néhány
percen át némán állt a szalmatetős házikó ajtajában, majd visszatért a
kocsihoz. Ajkán halvány mosoly játszott, tekintetében szelíd fény
csillant.
Fia kérdő tekintetét látva csendesen megszólalt. – Igen, apád és
én itt szoktunk találkozni. – És Shasa valami hirtelen belső
éleslátással rádöbbent, hogy élete itt fogantatott, idegen földön,
ebben a düledező régi épületben. A különös érzés nem hagyta el és
egész úton vele maradt, amíg visszafelé hajtottak a fogadó irányába.
A falu határában újból megálltak a kis templomnál és besétáltak a
temetőkertbe. Michael Courtney sírja a temető legtávolabbi végében
emelkedett egy tiszafa árnyékában. Centaine Afrikából szállítatta ide
a sírkövet, de ő maga még sohasem látta. A márvány síremlék egy
tépett harci lobogó fölül felszállni készülő kiterjesztett szárnyú sast
ábrázolt. Shasa az egészet valahogy egy kissé túlságosan
hivalkodónak érezte ahhoz, hogy egy halottnak állítson emléket.
Egymás mellett állva olvasták el a kőbe vésett feliratot:

ITT NYUGSZIK
MICHAEL COURTNEY, A KIRÁLYI LÉGIERŐK
KAPITÁNYA
HARCBAN ESETT EL 1917. ÁPRILIS 19-ÉN
EMBERT JOBBAN MÉG NEM SZERETTEK

A sírkövet körös-körül felverte a gaz. Anya és fia letérdeltek,

gondosan rendbe tették a sírt, majd lehajtott fejjel megálltak a hant
végében.
Shasa arra számított, hogy mélységes megindultság vesz majd
erőt rajta, ha egyszer ott áll apja sírjánál, ehelyett azonban csak
valami sajátos távoli közönyt érzett. Az az ember, aki a kő alatt
aludta örök álmát, porrá lett már jóval az ő születése előtt. Sokkalta
közelebb érezte magához Michael Courtneyt hatezer mérföldnyire
innét, amikor odahaza felöltötte tövis szaggatta tweedzakóját,
használta Purdey vadászpuskáját, horgászbotját, aranyhegyű
töltőtollal vagy ónixköves platina mandzsettagombjait.
Az ösvényen át visszaballagtak a templomhoz. A falucska papját
a sekrestyében találták. Fiatal ember volt, alig néhány évvel lehetett
idősebb Shasánál. Centaine enyhe ellenszenvet érzett iránta, amiért
zsenge korával mintegy elszakította a vékony fonalat, amely
összekötötte őt Michaellel és a múlttal. Ennek ellenére két hatalmas
összegű csekket állított ki az egyiket a templomtorony
bronzburkolatának kijavítására, a másikat pedig arra, hogy minden
vasárnap friss virág kerüljön Michael sírjára. Végül az ifjú egyházfi
buzgó áldásaitól kísérve visszaballagtak a Daimlerhez.
Másnap továbbindultak Párizsba. Centaine táviratilag foglalta le a
szobákat a Ritzben a Place Vendôme-on.
Ő és Blaine egy egész sor társadalmi kötelezettségnek kellett
hogy eleget tegyenek. Fogadásokra, ebédekre és díszvacsorára voltak
hivatalosak a francia kormány különböző tagjainál, így aztán a négy
fiatal magára maradt és igen hamar felfedezte, hogy Párizs valóban a
szerelem és az izgalmas új élmények városa.
A csikorgó liftek egyikén felmentek az Eiffel-torony első
emeletére, majd a szabad ég alatt kanyargó acéllépcsőkön versenyt
futottak az építmény legtetejére, ahonnét elragadtatott „óh” és „áh”
felkiáltásokkal gyönyörködtek az alattuk elterülő városban. Kart
karba öltve sétáltak végig a Szajna partján, a varázslatos hidak alatt.
Tara kis bokszgépével lefényképezte őket a Montmarte lépcsőin, a
háttérben a Sacré Coeurrel. Időnként megpihentek valamelyik
kávéház teraszán, kávét ittak és croissant-t ettek. A Café de la Paix-
ben ebédeltek, a La Coupole-ban vacsoráztak, az operában pedig
megnézték A traviatát.
Éjfélkor a lányok elbúcsúztak Centaine-től és az apjuktól, majd
illedelmesen és kötelességtudóan visszavonultak szobájukba. Shasa
és David azonban kisvártatva ismét megjelentek, kicsempészték őket
a balkonon át és táncolni mentek a bal part éjszakai lokáljaiba, vagy
a Montparnasse pinceklubjaiban ülve hallgatták a jazzt. Az egyikben
egy néger trombitás nyűgözte le őket, aki úgy játszott a hangszerén,
hogy az embernek a háta is borsózott a gyönyörűségtől. Másik
felfedezésük egy kis söröző volt, ahol a betérő látogató hajnali
háromkor friss éti csigát és erdei szamócát ehetett.
Utolsó párizsi éjszakájuk után, mikor hajnalban végiglopakodtak
a folyosón, hogy a lányokat visszacsempésszék szobájukba, a liftből
hirtelen ismerős hangok ütötték meg a fülüket. A kivilágított kalitka
éppen akkor ért fel az emeletre és már csak arra maradt idejük, hogy
lerohanjanak a lépcsőn és egy kupacban hasra vágják magukat az
első fordulóban. A lányok szájukba tömték zsebkendőiket, nehogy
felvisítsanak széles jókedvükben, miközben felettük Blaine és
Centaine teljes estélyi díszben, kart karba öltve, szerelmesen
elandalogtak Centaine lakosztálya felé.
Szomorúan és kelletlenül hagyták el Párizst, de mire a német
határhoz értek, már ismét kitűnő hangulatban voltak. Átadták
útleveleiket a francia douanier-knek, akik tipikus gall
magabiztossággal intettek, hogy átmehetnek a német oldalra. A
Bentleyt és a Daimlert leállították a sorompónál és együtt mentek be
a német határőrség épületébe. A tisztek viselkedése máris ízelítőt
adott a két ország közti különbségből.
A két német tiszt úgy nézett ki, mint akiket skatulyából húztak ki.
Csizmájuk tükörfényesre pucolva ragyogott, sapkájuk pontosan az
előírásos szögben állt a fejükön, bal karjukon vörös és fehér mezőben
ott feketéllett a horogkereszt. A pult mögötti falon egy bekeretezett
fényképről a Führer szigorú tekintetű bajuszos arca fixírozta őket
barátságtalanul.
Blaine barátságos „Guten Tag, mein Herr” felkiáltással a pultra
helyezte az útlevélköteget, majd tovább beszélgetett Centaine-nel,
miközben az egyik tiszt kínos alapossággal, egyenként megvizsgálta
az okmányokat. Figyelmesen összehasonlította a tulajdonos arcát a
beragasztott fényképpel, majd szertartásosan beütötte a fekete sasos,
horogkeresztes vízumot és kezébe vette a következő útlevelet.
Dave Abrahams útlevele a kupac alján feküdt. A tiszt kezébe
vette, kinyitotta, becsukta, ismét elolvasta a borítót, majd minden
egyes oldalt végiglapozott. Közben újra meg újra felpillantott és
fürkésző pillantásokkal tanulmányozta David arcát. Néhány perc
után a David körül álló társaság elcsendesedett és zavartan
pillantgattak egymásra.
– Blaine, azt hiszem, valami baj van – szólalt meg Centaine
suttogva. Blaine ismét odament a pulthoz.
– Van valami probléma? – kérdezte, a tiszt pedig mesterkélt, de
hibátlan angolsággal felelt.
– Abrahams... ez zsidó név, nemdebár?
Blaine elvörösödött dühében, de még mielőtt bármit is
mondhatott volna, David odalépett a pulthoz és nyugodt hangon
megszólalt. – Igen, ez egy zsidó név! – A tiszt elgondolkodva
bólogatott és mutatóujjával lassan dobolt az útlevél borítóján.
– Tehát ön elismeri, hogy zsidó származású? – kérdezte.
– Zsidó vagyok – válaszolta David ugyanabban a nyugodt,
szenvtelen tónusban.
– Az útlevelébe ez nincs beírva – állapította meg a tiszt.
– Be kellene hogy írva legyen? – érdeklődött David, mire a tiszt
vállat vont és megkérdezte. – Zsidó létére beutazási engedélyt kér
Németországba?
– Azért akarok beutazni Németországba, hogy részt vegyek az
olimpiai játékokon, amelyekre a német kormány hívott meg.
– Ah! Szóval ön olimpikon... egy zsidó olimpikon?
– Nem, én egy dél-afrikai olimpikon vagyok. Rendben van a
beutazási engedélyem? – kérdezte David egy árnyalatnyi
türelmetlenséggel a hangjában.
A tiszt válasz nélkül hagyta a kérdést. – Itt szíveskedjék várni –
mondta, azzal eltűnt a hátsó ajtó mögött és magával vitte David
útlevelét.
Hallották, amint a hátsó irodában beszél valakihez. Mindannyian
Tara felé fordultak. Ő volt a társaságból az egyetlen, aki értett egy
kevéssé németül. A középiskolában németet tanult és jelesre
érettségizett belőle.
– Mit mond? – kérdezte Blaine.
– Túl gyorsan beszélnek... folyton a zsidókat meg az olimpiát
emlegetik – felelte Tara, ám ekkor felpattant az ajtó, és az előbbi tiszt
tért vissza egy zömök, pirospozsgás képű férfi társaságában, aki
egyenruhájáról és viselkedéséből ítélve nyilván a feljebbvalója
lehetett.
– Melyikük Abrahams? – érdeklődött. -Én.
– Ön tehát zsidó? Beismeri, hogy zsidó?
– Igen, zsidó vagyok, már számtalanszor elmondtam. Van valami
baj a vízumommal?
– Lesz szíves várni. – Ez alkalommal mindhárman visszavonultak
a hátsó irodába. David útlevelét ismét magukkal vitték. Hallották,
amint odabent felveszik a telefonkagylót, majd felhangzott a
rangidős tiszt harsogó és alázatosságtól csöpögő hangja.
– Mi van? – fordultak Tara felé.
– Valakivel beszél Berlinben – válaszolta Tara. – Davidról
magyaráz valamit.
Közben a szomszédos helyiségben folyó egyoldalú diskurzus
négyszeri egyre hangosabb „Jawohl, mein Kapitan” felkiáltással,
majd egy harsogó „Heil Hitler!”-rel véget ért és a telefont halk
csendüléssel letették.
A három tiszt visszatért a külső irodába. A pirospozsgás képű
főnök lepecsételte David útlevelét, és széles gesztussal átnyújtotta
tulajdonosának.
– Legyenek üdvözölve a Harmadik Birodalomban! – mondta
ünnepélyesen, majd kinyújtott jobb karját nyitott tenyérrel feléjük
lendítve elordította magát. – Heil Hitler!
Mathilda Janine ideges vihogásban tört ki. Blaine karon ragadta
és gyorsan kivezette az irodából.
Így érkeztek meg Németországba. Mindannyian némán, nyomott
hangulatban folytatták útjukat.
Egy út menti fogadóban szálltak meg. Centaine szokásával
ellentétben szó nélkül felment a szobájába, anélkül, hogy előzetesen
ellenőrizte volna az ágyakat, a fürdőszobát és a konyhát. Vacsora
után egyiküknek sem volt kedve kártyázni vagy felfedező útra
indulni a faluban. Tíz óra előtt mindnyájan ágyban voltak.
Mindazonáltal a reggelinél már ismét nagyszerű hangulatban
voltak. Mathilda Janine megnevettette őket saját költeményével,
melyben apja, Shasa és David jövendő olimpiai hőstetteit dicsőítette.
Felhőtlen jókedvük a nap folyamán még magasabbra hágott,
amint keresztülutaztak a festői német tájakon. A falvak és a
hegytetőkre épült ősi várkastélyok mintha egyenesen Hans Andersen
tündérmeséinek lapjairól keltek volna életre. A fenyveserdők sötétlő
tömegei csodálatos kontrasztot képeztek a napfényben fürdő nyílt,
hatalmas rétekkel és a sebes vizű folyókkal, amelyeken itt is, ott is
terméskövekből épült hidak íveltek át. Az út mentén népviseletbe
öltözött fiatalok csoportjai tünedeztek fel, a fiúk bőr rövid nadrágban,
fejükön tolldíszes lódenkalappal, a lányok dirndliben. Vidáman
integettek és kiabáltak a két tovaszáguldó luxusautó felé.
A fogadó, ahol megebédeltek, zsúfolva volt emberekkel, szólt a
zene, mindenki jókedvűen kacagott. Vaddisznócombot ettek, roston
sült krumplival és almával, poharaikban zöldesen derengett a moseli
bor, melynek ízében a szőlőszemek aromája elegyedett a napfény
zamatával.
– Mindenki csuda boldognak és elégedettnek látszik – jegyezte
meg Shasa körbepillantva a zsúfolt helyiségben.
– A világ egyetlen országa, ahol nincs munkanélküliség és
nyomor – bólogatott Centaine. Blaine szótlanul kóstolgatta a borát.
Délutánra érték el a Berlint megelőző északi síkságot. A menetet
Shasa vezette a Daimlerrel. Váratlanul azonban félrerántotta a volánt
és a kocsi vad fékcsikorgás közepette rohant le az útpadkára. David a
szerelvényfalba kapaszkodott, a lányok rémülten sikoltoztak a hátsó
ülésen.
Shasa kiugrott a kocsiból, a motort sem állította le, csak
eksztatikusan kiabált. – David! David! Nézd... láttál már életedben
ilyen szépet? – A többiek is kiugráltak, megálltak mellette és az eget
bámulták. Közben a Bentley is begördült a Daimler mögé, Blaine és
Centaine kiszálltak és tenyerükből ellenzőt formáltak szemük elé a
rézsútosan tűző napsugarak ellen.
Az országút mellett egy repülőtér volt. Az ezüstszínűre festett
hangárépületek mellett a szélzsák hosszú fehér karja vidáman
integetett az enyhe szellőben. A lenyugvó nap vakító korongjából
most három vadászgép tűnt elő. Elegáns kört írtak le a levegőben,
majd alakzatba rendeződve közeledtek a leszállópályához. Karcsú
törzsük a cápa testére emlékeztetett, hasukat és szárnyuk alsó
felületét égszínkékre festették, felső részüket terepszínű foltok
tarkították, propellerjeik agya élénksárga színben ragyogott.
– Mik ezek? – kiáltotta oda Blaine a két ifjú pilótának, azok pedig
kórusban vágták rá a választ.
– 109-esek!
– Messerschmittek!
A géppuskák csövei apró sörtékként meredtek elő a szárnyak
elülső pereméből, az ágyúcsövek torkolatai pedig rosszindulatúan
sötétlettek a veszett iramban pörgő propelleragyak közepén.
– Mit nem adnék érte, ha repülhetnék az egyikkel!
– Egy kart...
– Egy lábat...
– És a lelkem üdvösségét!
A három gép egyenes vonalba rendeződve ereszkedni kezdett a
repülőtér felé.
– Azt mondják, játszva elérik a 350 mérföldes óránkénti
sebességet.
– Jaj de édes! Jaj de édes! Nézd, hogy repülnek! – kiabáltak
izgatottan a lányok. A fiúk lelkesedése rájuk is átragadt és boldogan
tapsikolva, kacagva nézték, amint a karcsú harci gépek alacsonyan
elhúznak a fejük felett és néhány száz méternyire tőlük simán földet
érnek.
– Már csak azért is megérné háborúba menni, hogy lelőhessek
egy ilyen repülő valamit – ujjongott Shasa. Blaine visszafordult a
kocsihoz, hogy elrejtse a megjegyzés hallatán támadt hirtelen dühét.
Centaine beült mellé és továbbindultak. Jó öt percen át szótlanul
ültek, végül az asszony törte meg a csendet. – Olyan fiatal még és
néha hülyeségeket beszél... bocsáss meg, Blaine, tudom, mennyire
felizgatott.
– Mi sem voltunk különbek – sóhajtott fel Blaine. – A háborút
csak úgy hívtuk, „a nagy játék”, és azt hittük, életre szóló dicsőség,
amely férfit és hőst nevel majd belőlünk. Senki sem mesélt nekünk a
kiontott belekről, az iszonyatról és arról, milyen szaga van egy
halottnak, amelyik öt napja rothad a tűző napon.
– Soha többé nem szabad megtörténnie – fakadt ki Centaine
szenvedélyesen. – Kérlek ne engedd, hogy újból bekövetkezzék! –
Lelki szemei előtt ismét megjelent az égő repülőgép, benne annak a
férfinak megfeketedett, összeroncsolódott és sercegő testével, akit
szeretett. Aztán a halott ember arca már nem Michaelé volt, hanem
egyetlen fiáé. A csinos kis kamaszarc szétnyílt, mint egy kolbász,
amit túl közel tartottak a tűzhöz, és drága ifjú életnedvei spriccelve
törtek ki a megégett bőr alól.
– Blaine, kérlek, állj meg gyorsan – suttogta. – Azt hiszem,
rosszul leszek.

Ha rákapcsolnak, még aznap éjjel elérhették volna Berlint,

útközben azonban áthaladtak egy kisvároson, amelynek utcáit
szemmel láthatólag valami nagyszabású ünnepségre díszítették fel.
Centaine kérdezősködni kezdett és hamarosan kiderült, hogy a
városka védőszentjének ünnepére készülnek.
– Ó Blaine, maradjunk itt éjszakára – kiáltott fel lelkesen, így hát
megálltak és csatlakoztak az ünneplő sokadalomhoz.
Délután körmenetet rendeztek, melynek keretében a szent
képmását végighordozták a szűk, macskaköves utcácskákon. A
baldachin nyomában ott masírozott a helyi rezesbanda, őket pedig
népviseletbe öltözött angyalarcú szőke kislányok és egyenruhás
fiúcskák követték.
– Azok ott a Hitler Jugendisták – magyarázta Blaine. – Olyasféle
ifjúsági szervezet, mint az öreg Baden-Powell cserkészei, csak
sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a német nemzeti törekvésekre és
a hazafias érzésre.
Az ünnepséget követően fáklyafényes táncmulatságot rendeztek a
főtéren. Szekerekről adogattak a habzó sörrel telt ónfödeles kupákat
és a Sekttel, a pezsgő német megfelelőjével megtöltött poharakat. A
fehér csipkekötényes, üde, pirospozsgás arcú felszolgálólányok
zsíros ételekkel – sertés- és borjúcsülökkel, füstölt makrélával és
sajtokkal – roskadásig megrakott hatalmas tálcákkal jártak körbe az
asztalok között.
Letelepedtek egy asztalnál a tér egyik szegletében. A szomszédos
asztaloktól harsányan üdvözölték őket és jókedvűen ékelődtek velük.
A viharos jókedv hamarosan rájuk is átragadt – itták a sört és
korsóval a kézben táncoltak a zenekar hopszasszájának ütemére.
Ám egyszerre csak furcsán megváltozott a hangulat. Az eddig oly
könnyed és természetes kacagás érdessé, erőltetette vált, az arcokra
rejtett aggodalom ült ki. A zenekar hirtelen túl hangosan kezdett
játszani és a táncolok lázas igyekezettel ropták.
Négy ember jelent meg a téren. Barna egyenruhát viseltek,
mellükön keresztbe vetett bőrszíjjal, karszalagjukon ott feketéllett a
mindenütt jelen levő horogkereszt. Kerek, barna szövetsapkájukat
mélyen a homlokukba húzták, bőr rohamszíjaikat becsatolták az
álluk alatt. Mindegyikük fából készült kis perselyt tartott a kezében.
Szétszéledtek és minden egyes asztalhoz odamentek.
Az emberek kivétel nélkül adakoztak, de amint bedobták a
csillogó pénzdarabokat a persely nyílásába, szemmel láthatólag
igyekeztek elkerülni a barna egyenruhás adománygyűjtők tekintetét.
Idegesen, erőltetetten nevettek és mereven bámulták söröskorsójukat
vagy a saját kezüket, mikor pedig a karszalagos legény továbbállt a
következő asztalhoz, megkönnyebbült oldalpillantásokat váltottak.
– Kik ezek az emberek? – kérdezte Centaine ártatlanul, nem is
igyekezve elrejteni kíváncsiságát.
– Az SA emberei – válaszolta Blaine. – Rohamosztagosok, a
nemzetiszocialista párt pribékjei. Nézd azt ott – bökött fejével az
egyik felé. Nagy darab szőke paraszt volt, széles, kedélyes
ábrázatáról lerítt a butaság és a brutalitásra való hajlam. – Nem is
csoda, hogy mindig akadnak vállalkozók az efféle piszkos munkára –
megfelelő embert a megfelelő helyre. Imádkozzunk, nehogy ez az arc
legyen az új Németország arca.
A fickó eközben észrevette leplezetlen érdeklődésüket.
Egyenesen odajött az asztalukhoz, kidüllesztette a mellét és
fenyegetően rájuk mordult.
– A papírjaikat!
– A papírjainkat óhajtja látni – tolmácsolta Tara a felszólítást.
Blaine átnyújtotta az útlevelét.
– Ah! Külföldi turisták – állapította meg a rohamosztagos
megváltozott hangon. Behízelgően elvigyorodott és néhány
barátságos szó kíséretében visszaszolgáltatta az úti okmányt.
– Azt mondja, üdvözöl minket a nemzetiszocialista Németország
földi paradicsomában – tolmácsolta Tara. Blaine szótlanul bólintott.
– Azt mondja, majd meglátjuk, milyen boldogok és büszkék most
a német emberek... és még mondott valamit, amit nem értettem.
– Mondd meg neki, hogy reméljük, mindig ilyen boldogok és
büszkék maradnak – mondta Blaine. A rohamosztagos sugárzó
mosolyt vetett rájuk és összecsapta bakancsának sarkát.
– Heil Hitler! ~ lendítette karját a náci köszöntésre, mire
Mathilda Janine végképp nem bírván uralkodni magán, vihogni
kezdett.
– Nem tehetek róla – fuldokolta, látván apja megrovó pillantását.
– Megszakadok a röhögéstől, mikor ezt csinálják.
A négy egyenruhás elhagyta a teret és a feszültség máris
érezhetően oldódni kezdett. A zenekar ismét visszafogottabban
játszott, a táncosok lazítottak az eszeveszett tempón. Az emberek
ismét bátran egymás szemébe néztek, az arcokra visszaköltözött a
természetes mosoly.
Aznap éjjel Centaine fejére húzta a vastag, libatollal bélelt
dunyhát és szorosan befészkelte magát Blaine karjába.
– Megfigyelted ezeket az embereket? – kérdezte. – Mintha végig
a fergeteges hahota és sírógörcs között vergődtek volna.
Blaine sokáig hallgatott, majd dünnyögve megszólalt. – Van itt
valami a levegőben, ami nagyon nem tetszik nekem – mintha a
dögvész leheletét erezném. – Fázósan megborzongott és még
szorosabban ölelte magához az asszonyt.

A Daimlerrel az élen végigrobogtak a német főváros

peremkerületeit átszelő Autobahn széles, fehér szalagján.
– Mennyi víz, mennyi csatorna és mennyi fa.
– Egész Berlin a csatornák hálózatára épült – magyarázta Tara. –
A folyók vizét a várost kelet-nyugati irányból határoló morénak közé
terelték és...
– Hogy van az, hogy te mindig mindent tudsz? – vágott közbe
Shasa és a kötekedő hangba ezúttal némi valódi bosszúság is vegyült.
– Tudod, ellentétben némelyekkel, akiket meg is tudnék nevezni,
én valóban művelt ember vagyok – vágott vissza Tara. David
színpadias grimaszt vágott.
– Auuu, ez fájt, de ezt se nekem mondták.
– Gratulálok, Miss Mindentudó – kötekedett Shasa. – Hát ha
tényleg olyan fenemód okos, legyen szíves megmondani, mit jelent
ott az a felirat – és egy hatalmas fehér táblára mutatott az út mentén.
Tara hangosan felolvasta a fekete betűkkel írott szöveget.
– Azt mondja: „Zsidók! Menjetek csak egyenesen tovább! Ez az
út visszavisz benneteket Jeruzsálembe, ahová valók vagytok!”
Ekkor döbbent rá, mit is mondott és halálos zavarban hajolt előre
az ülésen, hogy megsimogassa David vállát.
– Ó David, igazán nagyon sajnálom. Tudod, hogy soha ki nem
ejtenék a számon ekkora rohadtságot!
David mereven ült a helyén, kibámult a szélvédőn és csak
másodpercek múlva szólalt meg, ajkán halvány mosollyal.
– Isten hozott Berlinben – suttogta maga elé. – Az árja civilizáció
központjában.

„Isten hozott Berlinben! Berlin üdvözöl benneteket!” – harsogták

a feliratok, mikor a vonat, amely fél Európán keresztülrobogott
velük, végül begördült a pályaudvar csarnokába. A gőz sziszegve
áradt ki a fékekből és a tömeg viharos lelkesedését csak a zenekar
pattogó indulói harsogták túl.
– Isten hozott Berlinben! – Amint a vonat megállt, a várakozó
sokaság izgatottan tülekedve nekilódult. A kocsiból kiszálló Manfred
De La Rey egy pillanat alatt mosolygó arcok, barátságosan tapsoló
tenyerek, kacagó lányok, virágkoszorúk és villanófények gyűrűjében
találta magát.
Csapattársai – mindannyian egyforma aranycsíkos zöld zakóban,
fehér pantallóban, fehér cipőben és panamakalapban – hasonló zajos
üdvözlésben részesültek. A rajongók egyre vadabbul ostromolták
őket, mígnem egy érces hang szólalt meg, felülemelkedve az
általános zűrzavaron.
– Figyelem, figyelem! Egy kis figyelmet kérek! – A zenekar egy
diadalmas dobpergéssel elhallgatott és egy sötét uniformisba öltözött
férfiú lépett elő, orrán acélkeretes szemüveggel.
– Először is hadd tolmácsoljam a Führer és az egész német nép
szívélyes üdvözletét. Isten hozott benneteket a tizenegyedik újkori
olimpiai játékokon. Tudjuk, hogy méltó módon képviselitek majd a
dél-afrikai nép szellemét, elszántságát és kívánunk nektek sok sikert
és sok-sok érmet. – A szónok viharos taps és éljenzés közepette
magasra emelte kezét, majd így folytatta. – A kocsik már várnak
benneteket, hogy elvigyenek szálláshelyeitekre, az olimpiai faluba.
Tapasztalni fogjátok, hogy mindent elkövettünk annak érdekében,
hogy itt-tartózkodásotokat emlékezetessé, egyszersmind élvezetessé
tegyük. Most pedig hadd tegyek eleget azon kellemes
kötelességemnek, hogy bemutassam nektek ezt az ifjú hölgyet, aki
kalauzotok és tolmácsotok lesz az elkövetkezendő néhány hét
folyamán – mondta és intett valakinek a tömegben. Egy fiatal lány
lépett mellé és mosolyogva fordult a megilletődve álldogáló
sportolók felé. A csoportból vágyakozó sóhajok és elismerő
hümmögések hallatszottak.
– Ez itt Heidi Kramer. – Magas termetű lány volt, erős testalkatú,
mégis félreismerhetetlenül nőies jelenség. Csípőjének és keblének
sziluettje egy homokórára emlékeztetett, mozgásában egy táncosnő
kecsessége elegyedett egy tornász testtartásával. Haja a hajnali
Kalahári sivatagot juttatta eszébe és mikor elmosolyodott, kivillantak
hibátlan, áttetsző porcelánhoz hasonlatos fogai. A szeme egyszerűen
leírhatatlan volt – kékebb és tisztább, mint az afrikai égbolt
délidőben. Manfred azonnal tudta, hogy ez a legcsodálatosabb nő,
akit valaha is látott. Magában csendes lelkiismeret-furdalással
gondolt Sarah-ra – de hát ehhez a káprázatos német valkűrhöz képest
Sarah olyan volt, mint egy kis cirmos macska egy ereje teljében lévő
nőstény leopárdhoz képest.
– Heidi majd intézkedik a csomagjaitokról és mindenkit elhelyez
a limuzinokban – közölte a sötét egyenruhás. – Mostantól fogva ha
bármire szükségetek van, kérjétek meg Heidit! Ő lesz a nővéretek és
a mostohaanyátok egy személyben!
Kitört a nevetés, füttyögés és éljenzés, Heidi pedig elbűvölő
mosollyal, de gyorsan és határozottan átvette a parancsnokságot. Az
egyenruhás hordárok csoportja egy szempillantás alatt tovaszáguldott
csomagjaikkal, a lány pedig kivezette őket az üvegezett tetejű
csarnokból a pályaudvar bejárata elé, ahol a fekete Mercedes
limuzinok sora várakozott rájuk.
Manfred, Tromp bácsi és Roelf Stander elhelyezkedtek az egyik
kocsi hátsó ülésén. A sofőr elfordította a slusszkulcsot és már indulni
készült, mikor észrevette Heidit, aki integetve futott vissza feléjük a
járdaszegély mentén. Magas sarkú cipője még inkább kiemelte izmos
lábikrájának ívét és karcsú bokájának törékeny eleganciáját. A
lányok közül, akiket Manfred eddig ismert – Sarah-t is beleértve –,
egyik sem viselt magas sarkú cipőt.
Heidi kinyitotta az elülső utasülés melletti ajtót és bedugta fejét a
kocsiba. – Uraim, van valami kifogásuk az ellen, hogy csatlakozzam
önökhöz? – kérdezte sugárzó mosollyal. Az élénk tiltakozáshoz még
Tromp bácsi is csatlakozott.
– Nem, nem! Dehogy! Szálljon be, kérem.
A lány fürgén becsusszant a sofőr mellé, becsapta maga mögött
az ajtót és karját keresztbe fonva az ülés támláján azonnal
hátrafordult feléjük.
– Olyan izgatottan vártam már, hogy találkozhassam önökkel –
szólalt meg idegenszerű angol kiejtésével. – Annyit olvastam már
Afrikáról, az egzotikus állatokról meg a zulukról, egy napon majd
elutazom oda. Meg kell ígérniük, hogy mindent elmesélnek a maguk
gyönyörű országáról és én viszonzásképpen mindent elmesélek
önöknek az én csodálatos Németországomról.
Mindhárman lelkesen helyeseltek, Heidi pedig egyenesen Tromp
bácsira nézett.
– No lássuk, hadd találjam ki, melyikük kicsoda. Ön biztosan
Tromp Bierman tisztelendő, a csapat ökölvívóedzője, nemde? –
kérdezte.
– Micsoda éleslátás – sugárzott Tromp bácsi.
– Láttam a fényképét – vallotta be a lány. – Hogyan is
felejthettem volna el egy ilyen nagyszerű szakállat? – Tromp bácsi
megdicsőülten nézett körül. – De most önnek kell megmondania,
hogy kik a többiek – nevetett Heidi.
– Ez itt Roelf Stander, a mi nehézsúlyú bajnokunk – kezdte
Tromp bácsi a bemutatást –, ez pedig Manfred De La Rey, a
legkiválóbb félnehézsúlyú bokszolónk.
Manfred azonnal észrevette, hogy nevének említése különös
hatást tett a lányra. Szájának egyik sarka idegesen megrándult, szeme
kissé összeszűkült. A következő pillanatban azonban ismét
elbűvölően mosolygott. – Azt hiszem, mi hárman jó barátok leszünk
– mondta, Manfred pedig németül válaszolt.
– Az én népem, az afrikanerek, mindig is hű barátai voltak a
német népnek.
– Ó, de hisz ön tökéletesen beszéli a nyelvünket! – kiáltott fel
örvendezve Heidi, ugyancsak németül. – Hol tanulta ezt a kiejtést?
Hiszen úgy beszél, mint egy született német!
– Apai nagyanyám és anyám mindketten tiszta vérű németek
voltak.
– Akkor sok érdekes dolgot fog tapasztalni nálunk – fordította a
szót ismét angolra Heidi és részletes előadásba kezdett a város
nevezetességeiről, amint a fekete Mercedesek, motorháztetőiken a
vidáman lobogó olimpiai zászlócskákkal, végigrobogtak az utcákon.
– Ez itt a híres Unter den Linden, a berliniek kedvelt sétálóhelye
– magyarázta, amint elhaladtak a két forgalmi sávot elválasztó
sétányt szegélyező pompás hársak alatt. – Az utca teljes hosszúsága
egy mérföld. Az ott mögöttünk a császári palota, ez itt előttünk pedig
a Brandenburgi kapu. – A monumentális emlékmű tetején ókori
négyesfogatokat ábrázoló klasszicista szoborcsoport magasodott. A
szobor talapzatától, az oszlopokat eltakarva, irdatlan méretű lobogók
ereszkedtek alá, rajtuk a színes olimpiai karikáktól körülvett fekete
horogkereszt díszelgett. Lágyan fodrozódtak az enyhe kora őszi
fuvallatban.
– Ez itt az Állami Operaház épülete – fordult meg Heidi, és
kimutatott az oldalablakon. – 1741-ben épült... – Szórakoztató és
igen tanulságos előadás volt.
– Nézzék, hogyan üdvözlik önöket a berliniek – kiáltott fel azzal
a különös, vidám, mégis törékenynek tűnő lelkesedéssel, amely úgy
látszott, a nemzetiszocialista Németország valamennyi polgárát
jellemzi. – Nézzék! Nézzék!
Mintha egész Berlin a zászlók és transzparensek városa lett volna.
A középületek és az áruházak homlokzatán, a lakótömbök ablakaiban
és a magánvillák erkélyein horogkeresztes és olimpiai ötkarikás
zászlók tíz- és tízezreit lobogtatta a szél.
Mikor végre megérkeztek az olimpiai falu számukra kijelölt
épületéhez, a Hitler Jugend tagjaiból álló fáklyás díszőrség fogadta
őket és a járdán felsorakozott zenekar rázendített nemzeti
himnuszukra, a „Dél-Afrika Hangjá”-ra.
Benn az épületben Heidi valamennyiüknek átnyújtott egy-egy
színes kuponokkal teli könyvecskét, amelyben személyre szólóan
megtalálták a program legapróbb részleteit is – ki melyik szobában
lesz elszállásolva, melyik ágyban alszik, melyik busz hozza, viszi
őket az olimpiai létesítmények között, kinek hol lesz az öltözője és
hányas számú szekrényt kapja a stadionban.
– Itt, ebben a házban külön szakács főz majd önökre és külön
éttermük lesz. Mindenki saját ízlésének megfelelően elkészített
ételeket kérhet, bármilyen diétát vagy különleges egyéni igényt
figyelembe veszünk. Az orvos és a fogorvos a nap bármely órájában
rendelkezésükre áll. Van száraztisztító szolgálat és mosoda, a
szobákban rádió és telefonkészülék. Minden csapatnak saját
masszőre és titkárnője van írógéppel... – Mindenről gondoskodtak. A
sportolók csak álltak és szájtátva bámulták ezt a minden részletre
kiterjedő, gondos szervezést.
– Most pedig keressék meg a szobáikat, a csomagjaik már ott
várnak önökre. Csomagoljanak ki és pihenjenek le, lazítsanak.
Holnap reggel közös autóbuszkirándulást teszünk a
Reichssportfeldre, azaz az olimpiai komplexumba. Tíz mérföldnyire
van innét, úgyhogy reggeli után azonnal indulunk, nyolc harminckor.
Amennyiben addig is bármi – ismétlem, bármi – kívánságuk volna,
csak forduljanak hozzám.
– Én máris tudom, milyen kívánsággal fordulnék hozzá a
legszívesebben – suttogta az egyik súlyemelő, színpadiasan forgatva
a szemét. Manfrednak a tiszteletlen megjegyzés hallatán ökölbe
szorult a keze, jóllehet Heidi nem is hallotta.
– Nos, akkor a viszontlátásra holnapig – búcsúzott vidáman a
lány és eltűnt a konyhában, hogy megbeszélje a teendőket a séffel.
– Hát ezt nevezem nőnek! – mordult fel Tromp bácsi elismerően.
– Hálát adok Istennek, amiért reverendát hordok, öreg vagyok,
boldog házasságban élek és rég túl vagyok már Éva csábításain. – A
csapat tagjai tréfás részvétnyilvánításokkal nyugtázták a szónoklatot,
hiszen Tromp bácsi már valamennyiük nagybácsija volt. – No jól
van! – csapta össze tenyerét hirtelen szigorúan a bácsi. – Fel a
futócipőket, lusta kutyakölykei! Egy gyors tíz mérföldet kérek
vacsora előtt!
Másnap reggel Heidi már várta őket a reggelinél. Vidám volt, üde
és mosolygós. Készségesen válaszolgatott kérdéseikre, kiosztotta a
hazulról érkezett postát, gyorsan és kapkodás nélkül elrendezte a
tucatnyi apró-cseprő problémát, majd a reggeli végeztével kivitte a
csoportot a buszmegállóhoz.
A legtöbb ország sportolói már beköltöztek és az egész faluban
pezsgett az élet. A levegő szinte vibrált a feszült izgalomtól, az
utakon melegítőbe öltözött férfiak és nők futottak, tucatnyi nyelven
üdvözölve egymást. Sugárzó fiatal arcukon és harmonikus
mozdulataikon látszott a tökéletes fizikai erőnlét. A stadion
mindannyiukat lenyűgözte roppant méreteivel. A gigantikus
épületegyüttes több kisebb sportcsarnokot, tornatermet és fedett
uszodát foglalt magába, amelyek az atlétikai versenyek
futópályájának oválját keretezték. A lelátók mintha egyenesen az
égbe nyúltak volna, és a stadion túlsó végében emelkedő roppant
oltár, rajta a három lábon álló, még meggyújtatlan olimpiai fáklyával,
az egésznek valami vallásos ünnepélyességet kölcsönzött. Mintha az
emberi test kultuszának templomában álltak volna.
Mire mindent végignéztek, az egész délelőtt eltelt és kérdések
százaival ostromolták idegenvezetőjüket. Heidi mindenkinek
készségesen válaszolgatott, de Manfred úgy vette észre, mintha a
lány határozottan keresné az alkalmat, hogy séta közben újra meg
újra mellé kerüljön. Ilyenkor németül beszélgettek és ez még a tömeg
kellős közepén is valami meghitt érzéssel töltötte el őket. Egyre
inkább biztosra vette, hogy nem csupán a képzelete játszik vele,
főleg mikor még Roelf is észrevette, milyen különleges elbánásban
részesül.
– Nos, élvezed a német nyelvleckéket? – kérdezte ártatlan képpel
az ebédnél és mikor Manfred dühösen rávicsorgott, megátalkodottan
elvigyorodott.

Vendéglátóik edzőpartnereket is biztosítottak számukra a helyi

ökölvívóklubok tagjai közül, Tromp bácsi pedig az elkövetkező
napok folyamán gondoskodott róla, hogy csúcsformában legyenek.
Manfred valósággal széttépte ellenfeleit. Pusztító ökölcsapásaival
szemben hatástalannak bizonyultak a vastagon kipárnázott
rekeszizom- és fejvédők. Egy, legfeljebb két menet után valamennyi
edzőpartnere kidőlt. Manfred, miközben egy-egy menet után
visszaballagott a szorító sarkába, körülnézett és ilyenkor általában
felfedezte Heidi Kramert valahol a közelben. Arca kipirult az
izgatottságtól, ajka kissé szétnyílt, apró, rózsaszín nyelvének hegye
előbukkant ragyogó fehér fogai közül, és hihetetlenül kék szemei
különös, átható pillantással fürkészték Manfredot.
Ennek ellenére a fiúnak csak a negyedik nap után nyílt alkalma,
hogy kettesben maradjon vele. A kimerítő edzés után lezuhanyozott,
majd átöltözött és elindult az autóbuszmegálló felé. Már majdnem
odaért, mikor meghallotta, hogy háta mögül Heidi a nevét kiabálja és
futva igyekszik őt utolérni.
– Én is épp a faluba igyekszem – mondta pihegve. – Valamit meg
kell beszélnem a séffel. Nem bánod, ha együtt megyünk? –
Manfrednak szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy várt rá.
Büszkeséggel vegyes izgalom töltötte el.
Heidi könnyed, ringatózó léptekkel haladt mellette, haja arányló
selyemlepelként lebbent meg a feje körül, amint a megálló felé sietve
felnézett rá.
– Figyeltem a többi országok bokszolóit – mondta –, különösen a
félnehézsúlyúakat és figyeltelek téged is.
– Igen – dünnyögte Manfred és homlokát ráncolva igyekezett
leplezni zavarát. – Láttalak.
– Egyiküktől sem kell tartanod, kivéve az amerikait.
– Cyrus Lomax – bólogatott Manfred. – Igen, a Ring Magazine
szerint a világ legjobb félnehézsúlyú amatőr bokszolója. Tromp bácsi
is megnézte. Szerinte is nagyon jó. Baromi ereje van és lévén nigger,
minden bizonnyal olyan kemény a feje, akár a tömör elefántcsont.
– Ő az egyetlen, akivel meg kell küzdened az aranyért – hagyta
helyben a lány. Az arany... a szó úgy csendült szépséges ajkairól,
hogy Manfrednak a szívverése is felgyorsult. – Én mindenesetre ott
leszek, hogy szurkoljak neked – tette hozzá.
– Köszönöm, Heidi.
Felszálltak a buszra. A férfi utasok elismerő pillantásokat vetettek
Heidire, Manfredot pedig majd szétvetette a büszkeség, amiért a lány
vele van.
– A bácsikám nagy bokszrajongó – szólalt meg Heidi. – Hozzám
hasonlóan ő is úgy gondolja, komoly esélyed van rá, hogy legyőzd
azt az amerikai négert. Nagyon szeretne találkozni veled.
– Igazán kedves a bácsikádtól.
– Ma este egy kis fogadást ad a házában. Arra kért, hogy hívjalak
meg.
– Tudod, hogy ez nem megy – rázta a fejét Manfred. – Az
edzéstervem...
– A bácsikám igen fontos ember és nagy befolyással rendelkezik
– erősködött a lány. Kissé félrefordította a fejét és esdeklő tekintettel
nézett fel Manfredra. – Nagyon korán kezdődik, ígérem, hogy még
kilenc óra előtt itthon leszel – mondta, majd a fiú habozását látva
hozzátette. – A bácsikám – és én is – nagyon örülnénk.
– Nekem is van egy bácsikám, Tromp bácsi...
– Ha beszélek a te Tromp bácsiddal, hogy engedjen el,
megígéred, hogy eljössz?
Heidi hét órára jött érte és a megbeszélés szerint a Mercedesben
várt rá a csapat szálláshelyének kapujánál. A sofőr tiszteletteljes
mozdulattal kinyitotta Manfred előtt a hátsó ajtót, ő pedig
becsusszant a lány mellé a puha bőrülésre.
– Remekül nézel ki – mosolygott rá Heidi.
Ő maga ez alkalomra vastag, csillogó varkocsokba fonta szőke
haját és koszorúba tekerve feltűzte a feje tetejére. Válla és tekintélyes
keblének felső domborulatai fedetlenül fehérlettek. Kék tafota
koktélruhája tökéletesen harmonizált a szeme színével.
– Gyönyörű vagy – szólalt meg Manfred, csodálkozással a
hangjában. Még soha életében nem bókolt egyetlen nőnek sem, és
voltaképp ez sem volt egyéb puszta tényközlésnél.
Heidi szégyenlősen lesütötte a szemét, ami megindítóan szerény
gesztus volt egy olyan lány részéről, aki annyira megszokhatta már a
férfiak hódolatát, mint ő.
– A Rupertstrasséra – utasította a sofőrt.
Lassan végighajtottak a Kurfürstendammon, elnézték a
ragyogóan kivilágított járdákon hullámzó vidám sokaságot, majd a
sofőr sebességet váltott és a Mercedes nekiiramodott a Grünewald
kerület nyugati részének csendes utcáin. Ez a nyugodt, szinte falusias
kertvárosi környék volt a hatalmas metropolisz milliomosainak
negyede. Manfred kényelmesen hátradőlt az ülés bőrpárnáin és a
szépséges nő felé fordult, aki ott ült mellette. Heidi komolyra
fordította a beszélgetést. Magáról, a családjáról és hazájáról
kérdezgette a fiút. Manfred hamarosan rájött, hogy sokkal többet tud
Dél-Afrikáról, mint gondolta volna és azon tűnődött, vajon honnét
lehet ennyire jól informált.
Tökéletesen ismerte a dél-afrikai háborúk, politikai konfliktusok
és felkelések történetének minden apró részletét. Tudta, milyen
elkeseredett harcot vívtak előbb a barbár fekete törzsekkel, majd az
elnyomó angolokkal és tisztában volt vele, milyen rettenetes veszély
fenyegeti az afrikanereket nemzeti létükben.
– Az angolok – mondta hangjában metsző keserűséggel. –
Mindenütt jelen vannak és háborút, szenvedést hoznak magukkal...
Afrikába, Indiába, még az én Németországomba is. Mi is
elnyomottak és üldözöttek voltunk a saját hazánkban. Ha nincs a mi
szeretett Führerünk, még mindig a zsidók és az angolok igájában
görnyednénk.
– Igen, a ti Führeretek nagyszerű ember – ismerte el Manfred és
idézte a sorokat, amelyek oly felejthetetlenül az emlékezetébe
vésődtek. – „Azért kell harcolnunk, hogy biztosítsuk fajunk és
népünk fennmaradását, hogy megőrizzük gyermekeink ártatlanságát
és vérünk tisztaságát. Meg kell védenünk a Vaterland szabadságát és
függetlenségét, hogy népünk teljesíthesse történelmi küldetését,
amelyre a világ teremtője szemelte ki.”
– Hisz ez a Mein Kampf – ragyogott fel Heidi. – Te fejből tudod
idézni a Führer szavait...? – Manfred előtt ekkor vált világossá, hogy
kapcsolatuk fontos mérföldkövéhez érkezett.
– Ezekben a szavakban minden benne van, amit érzek és amiben
hiszek – mondta. – Rendkívüli ember, egy nagy nemzet nagy vezére.
A rupertstrassei ház az úttól kissé távolabb helyezkedett el, egy
hatalmas kert mélyén, a festői Havel-tavak egyikének partján. A
kocsifeljárón már vagy egy tucat limuzin parkolt, motorháztetejükön
horogkeresztes zászlóval, volánjaik mögött türelmesen várakozó
egyenruhás sofőrökkel. A hatalmas ház ablakai mögül ragyogó
világosság áradt és amint a bejárati oszlopsor alatt megállva a sofőr
kinyitotta a kocsi ajtaját, bentről halk zene, beszélgetés és nevetés
hangjai ütötték meg a fülüket.
Manfred karját nyújtotta Heidinek és a nyitott ajtón át beléptek az
előcsarnokba. A padlót fekete és fehér márványlapok borították, a
tölgyfaburkolatú falakat szarvasagancsok valóságos erdeje díszítette.
Keresztülmentek az előcsarnokon és megálltak az óriási fogadószoba
ajtajában. A helyiség már tele volt vendégekkel. A férfiak legtöbbje
egyenruhát viselt, csillogó rangjelzésekkel, a nők elegáns selyem és
bársony estélyi ruhákban pompáztak, fedetlen vállakkal, divatosan
rövidre nyírt frizurával.
Az élénk nevetés és beszélgetés néhány pillanatra alábbhagyott,
amint az ajtó felé fordultak, hogy szemügyre vegyék az újonnan
érkezetteket. Egyesek érdeklődő, mások irigyen elismerő
pillantásokat vetettek Manfredra és Heidire. Döbbenetesen szép pár
voltak. Azután a társalgás visszazökkent az iménti kerékvágásba.
– Ott van Sigmund bácsi – kiáltott fel Heidi, magával vonszolva
Manfredot a szoba túlsó vége felé, ahonnét egy magas, egyenruhás
figura közeledett feléjük.
– Heidi drágám – hajolt le, hogy megcsókolja a lány kezét. –
Valahányszor látlak, egyre szebb vagy.
– Manfred, ez a nagybátyám, Sigmund Boldt ezredes. Sigmund
bácsi, hadd mutassam be Herr Manfred De La Reyt, a dél-afrikai
bokszolót.
Boldt ezredes kezet rázott Manfreddal. Hófehér haját szigorúan
hátrafésülte keskeny, boltozatos tudóskoponyáján. Megnyerő
arcberendezése és vékony, arisztokratikus orra volt.
– Mint Heiditől hallom, ön német eredetű? – kérdezte. Fekete
egyenruhát viselt, hajtókáján ezüst halálfejet ábrázoló jelvénnyel. A
jobb kezében tartogatott finom vászon zsebkendővel időnként
megtörölgette egyik szemét, amely folyvást könnyezett a
magatehetetlenül lecsukódó szemhéj alatt.
– Így igaz, ezredes úr – válaszolta Manfred. – Erős családi
kötelékek fűznek az önök országához.
– Ah, de hiszen ön kiválóan beszél németül – karolt bele az
ezredes. – Sokan vannak itt ma este, akik szeretnének megismerkedni
önnel, de mindenekelőtt mondja meg nekem őszintén, mi a
véleménye arról a fekete amerikai bokszolóról, Cyrus Lomaxról. És
milyen taktikát kíván alkalmazni, ha majd találkozik vele?
Heidi és Boldt ezredes mindvégig a közelében maradtak és
diszkréten kalauzolták őt a vendégek egyik csoportjától a másikig,
mikor pedig udvariasan visszautasította a felkínált pezsgőt, a pincér
mintegy varázsütésre máris ott termett, tálcáján egy pohár
ásványvízzel.
Az egyik vendégnél mindazonáltal a szokásosnál hosszabb ideig
hagyták időzni. Heidi Zoller tábornok néven mutatta be az illetőt.
Magas, szikár porosz tiszt volt, szürke egyenruhát viselt, nyakában a
Vaskereszttel. Betegesen sápadt, jellegtelen arca ellenére éles és
mélyreható intelligenciáról tett tanúbizonyságot. A társalgás
folyamán a legapróbb részletekig kifaggatta Manfredot a dél-afrikai
politikai helyzetről és a gazdasági körülményekről éppúgy, mint az
átlagos afrikaner Nagy-Britannia és a Birodalom iránt táplált
érzelmeiről. Beszélgetés közben szakadatlanul füstölt. Egymás után
szívta az erős gyógyfűillatot árasztó, vékony sárga cigarettákat és
időről időre asztmatikusán zihált. Manfred hamarosan egyre
rokonszenvesebbnek kezdte találni Zoller tábornokot és magában
őszinte csodálattal adózott az afrikai ügyek terén szerzett
enciklopédikus tudásának. Észre sem vette, hogy elrepült az idő,
mikor Heidi odalépett hozzájuk és óvatosan megérintette a tábornok
karját.
– Elnézést, Zoller tábornok, de szent ígéretet tettem az edzőnek,
hogy legkésőbb kilencre visszaszállítom a sztárját.
– Nagyon örvendtem a találkozásnak, fiatalember – rázta meg
Manfred kezét a tábornok. – Remélem, hogy országaink jó barátok
lesznek.
– A magam részéről mindent megteszek, ami erőmből telik –
biztosította Manfred.
– Sok szerencsét a játékokra, Herr De La Rey.
Mikor már ismét a Mercedesben ültek, Heidi megjegyezte. – A
bácsikám el volt ragadtatva tőled és a barátai közül is sokan
megkedveltek... például Zoller tábornok.
– Igazán kellemes este volt.
 – Szereted a zenét, Manfred?
A fiút kissé meglepte a kérdés. – Van néhány kedvenc darabom,
de nem vagyok zeneértő.
– Wagnert?
– Igen, Wagnert nagyon szeretem.
– Sigmund bácsitól kaptam két jegyet jövő péntekre a Berlini
Filmharmonikusok koncertjére. Egy kiváló fiatal karmester, Herbert
von Karajan egy Wagner-estet vezényel. Tudom, hogy aznap délután
lesz az első mérkőzésed, de utána megünnepelhetnénk a
győzelmedet. – Egy pillanatig habozott, majd gyorsan hozzátette. –
Bocsáss meg, talán túl erőszakosnak látszom, de biztosíthatlak,
hogy...
– Nem, nem – vágott közbe Manfred. – A legnagyobb
megtiszteltetésnek venném, ha veled mehetnék... akár győzök, akár
veszítek.
– Győzni fogsz – mondta Heidi egyszerűen. – Tudom. Miután
kitette a fiút a csapat szállása előtt, várt, amíg eltűnik az épületben,
majd odaszólt a sofőrnek. – Vissza a Rupertstrasséra.
Mire visszaért, a vendégek legtöbbje már távozófélben volt. Leült
egy félreeső sarokban és nyugodtan várakozott. Az ezredes az utolsó
vendéget is kikísérte, majd visszajött és ősz fejével intett Heidinek,
hogy kövesse. Az iménti nyájas, atyáskodó modora igencsak
megváltozott – nyers és fensőbbséges volt.
Határozott léptekkel átment a szoba túlsó végébe, kinyitott egy
alig észrevehető kis tölgyfa ajtót és a lányt maga mögé utasítva
bement. Heidi követte, halkan becsukta maga mögött az ajtót és
türelmesen álldogált, várva, hogy figyelemre méltassák. Boldt
ezredes két hasas poharat vett elő és mindkettőbe konyakot töltött.
Az egyiket átnyújtotta Zoller tábornoknak, aki egy nagy,
legyezőtámlájú karosszékben ült a kandalló előtt és éppen egy újabb
gyógycigarettára gyújtott. Térdén egy nyitott dosszié feküdt.
Az ezredes, kezében a másik pohárral, belevetette magát az egyik
hatalmas, süppedő bőrfotelbe, majd hanyag kézmozdulattal helyet
mutatott Heidinek a kereveten. – Foglaljon helyet, Fräulein, most
kissé kipihenheti magát a „bácsikája” házában.
Heidi udvariasan elmosolyodott, de merev derékkal ült a kerevet
szélén. Boldt ezredes ismét a tábornokhoz fordult.
– Megkérhetném, tábornok úr, hogy mondja el a véleményét az
alanyról?
Zoller tábornok felnézett a dossziéból. – Van itt egy homályos
részlet az alany anyját illetően. Bebizonyosodott, hogy valóban
német volt, ahogy az alany állítja?
– Attól tartok, ezt sohasem fogjuk teljes bizonyossággal tudni.
Bár embereink kiterjedt nyomozást folytattak egész Délnyugat-
Afrikában, nem sikerült bizonyítékot szereznünk a nemzetiségére
vonatkozólag. Általános az a nézet, hogy belehalt a gyermekszülésbe
az afrikai vadonban. Apai ágon viszont százszázalékosan
dokumentált bizonyítékok állnak rendelkezésünkre, hogy az alany
nagyanyja német származású volt és hogy az apja igen vitézül harcolt
a Kaiser seregében Afrikában.
– Igen, azt látom – mondta a tábornok morózusan, majd felnézett
Heidire. – Önre milyen benyomást tett az alany, Fräulein?
– Rendkívül büszke a német vérére és úgy tekint önmagára, mint
a német nép természetes szövetségesére. Nagy tisztelője a Führernek
és hosszú részleteket képes szó szerint idézni a Mein Kampfból.
A tábornokon görcsös köhögőroham vett erőt, zihálva kapkodott
levegő után. Gyorsan rágyújtott egy újabb asztmacigarettára, majd
ismét teljes figyelmét a dossziéra irányította, amelynek piros fedelén
kiterjesztett szárnyú sast és horogkeresztet ábrázoló embléma
díszelgett. A többiek majdnem tíz teljes percen át vártak türelmesen,
míg végül újból felpillantott és fürkésző pillantást vetett a lányra.
– Milyen kapcsolatot sikerült kialakítania az alannyal, Fräulein? –
kérdezte.
– Boldt ezredes úr utasításának megfelelően, igyekeztem
elfogadtatni magam és baráti viszonyt kialakítani. Apránként
kifejezésre juttattam, hogy mint nő is érdeklődöm iránta. Kimutattam
az ökölvívás iránti érdeklődésemet és értésére adtam, hogy igen jól
ismerem szülőhazájának problémáit.
– Fräulein Kramer az egyik legjobb ügynököm – magyarázta az
ezredes. – Mind Dél-Afrika történelmét, mind pedig az
ökölvívósportot illetően igen részletes alapkiképzést kapott az
ügyosztályunkon.
 A tábornok bólintott. – Tovább, Fräulein – parancsolta, Heidi
pedig folytatta.
– Biztosítottam őt népének politikai törekvései iránt táplált
szimpátiámról. Világosan értésére adtam, hogy a barátja vagyok és
sejteni engedtem, hogy ennél többről is szó lehet.
– De egyelőre nem kerültek szexuális kapcsolatba, ugye?
– Nem, tábornok úr. Úgy ítélem, hogy ha túlságosan gyorsan
haladnék, azzal inkább magam ellen hangolnám az alanyt. Mint a
személyi kartotékjából tudjuk, rendkívül szigorú erkölcsű, vallásos
kálvinista környezetben nevelkedett. Amellett Boldt ezredes úrtól
sem kaptam olyan értelmű utasítást, hogy szexuális viszonyt
kezdeményezzek.
– Jól van – bólintott a tábornok. – Tudják, hogy ez az ügy
rendkívüli horderejű. Maga a Führer is megkülönböztetett
figyelemmel kíséri tevékenységünket. Akárcsak én, ő is úgy véli,
hogy Afrika déli csücske óriási taktikai és stratégiai fontossággal bír
világuralmi terveinek megvalósításában. Innét lehet ellenőrizni az
indiai és közel-keleti tengeri útvonalakat és abban az esetben, ha a
Szuezi-csatornát lezárnák a német hajók előtt, ez marad az egyetlen
járható vízi út. Ráadásul ez a terület valóságos kincsesháza a
hadiiparunk szempontjából létfontosságú nyersanyagoknak – a
krómnak, gyémántnak és a platinacsoporthoz tartozó ritkafémeknek.
Mindezt szem előtt tartva és az alannyal történt személyes
találkozásom során szerzett tapasztalatokat figyelembe véve arra a
szilárd meggyőződésre jutottam, hogy tovább kell lépnünk. Ezért az
akció mostantól fogva az ügyosztály teljes támogatásával folytatódik
és „szigorúan titkos” minősítést kap.
– Nagyszerű, tábornokom.
– Az akció fedőneve „Fehér Kard” lesz... Das Weisse Schwart.
- Jawohl, tábornokom.
– Fräulein Kramer, önt e perctől fogva kizárólagosan erre az
akcióra állítjuk rá. Megbízom, hogy az első adandó alkalommal
kezdeményezzen szexuális viszonyt az alannyal, mégpedig oly
módon, hogy se gyanút ne ébresszen benne, se erkölcsileg ne
botránkoztassa meg. Inkább törekedjék arra, hogy ezen keresztül
még szorosabban elkötelezze őt irántunk.
 – Nagyszerű gondolat, tábornokom – helyeselt Boldt ezredes.
– Amennyiben a dolgok terv szerint haladnak, esetleg
szükségessé válhat, hogy ön valamilyen formában házasságra lépjen
az alannyal – folytatta Zoller. – Van valamilyen indok, ami miatt
adott esetben megtagadna egy ilyen értelmű parancsot?
– Nincs, tábornok úr – válaszolta Heidi pillanatnyi habozás
nélkül. – Minden téren számíthat kötelességtudásomra és feltétlen
hűségemre. Bármit megteszek, amit csak kívánnak tőlem.
– Nagyszerű, Fräulein – bólintott Zoller ezredes. Ismét elfogta
egy köhögőroham, hangosan kapkodott levegő után, majd rekedtes
hangon folytatta. – Ami a pillanatnyi helyzetet illeti, ezredes, nagyon
jól szolgálná a céljainkat, ha az alany aranyérmesként utazna haza az
olimpiáról. Ez igen jelentősen megnövelné személyes presztízsét
otthon a szülőhazájában, nem szólva a dolog ideológiai vetületéről,
amelyet egy fehér árja győzelme jelent egy, az alsóbbrendű fekete
fajhoz tartozó egyed felett.
– Értem, tábornok úr.
– Ugyebár a félnehézsúlyban nincs olyan német ellenfél, aki
komolyan számításba jöhetne?
– Nincs, tábornok úr, az alany az egyetlen komoly fehér
versenyző. Gondoskodunk róla, hogy az alany összes mérkőzésén az
ügyosztályunk ellenőrzése alatt álló párttagok lássák el a játékvezetői
és bírói teendőket. Persze kiütéses győzelem esetén még így sem
befolyásolhatjuk a döntést, de...
– Természetesen, Boldt, de ön azért kövessen csak el mindent,
ami erejéből telik... Fräulein Kramer pedig mindennap jelentést tesz
majd önnek az alanyhoz fűződő kapcsolatának alakulásáról.

Mind a Courtney, mind pedig a Malcomess klán tagjai úgy

döntöttek, hogy az olimpiai falu helyett inkább a fényűző Bristol
Hotelt választják lakóhelyül. Csak David Abrahams hajtott fejet
edzője drákói szigora előtt és vonult be társaival együtt a csapat
számára kijelölt szállásra, így aztán Shasa alig látta őt a
megnyitóünnepségig tartó kemény edzések ideje alatt.
Mathilda Janine rávette Tarát, hogy vele együtt ülje végig a
futóedzések legnagyobb részét, viszonzásul ő is ugyanennyi időt
töltött nővérével a pólópályán. Ennek következtében a két lány ideje
nagy részét azzal töltötte, hogy veszett tempóban száguldoztak fel-
alá az olimpiai stadion és a Berlin túlsó felén elterülő lovaspálya
között. Úgy tűnt, hogy Tara csak a legmagasabb sebességfokozatban
képes irányítani apjuk sötétzöld Bentleyjét.
David eredményeit az edzések közötti kurta szünetek a játékok
egyre fenyegetőbb közelségével párosulva inkább javították,
mintsem rontották. Az öt nap folyamán több egyszerű lazítási
lehetőséget is elszalasztott és bátran ellenállt Mathilda Janine
ajánlatának, miszerint esténként nyugodtan kisurranhatna „egy-két
órácskára”.
– Az esélyesek közt vagy, Davie – biztatta edzője, miután a
hivatalos megnyitóünnepség előtti utolsó edzésen ellenőrizte
stopperóráján az időeredményt. – Csak adj bele apait-anyait és
biztos, hogy valamilyen plecsnivel mégy haza.
Shasa és Blaine mindketten igen elégedettek voltak a pónikkal,
amelyeket német vendéglátóik bocsátottak rendelkezésükre a
versenyek idejére. Mint minden egyéb a lovaspályán, a lovászok, az
istállók és a felszerelések is tökéletesek voltak. A csapat teljes
erőbedobással edzett és Blaine vaskezű irányítása alatt hamarosan
ismét szinte áttörhetetlen lovasfalanxszá vált.
Saját hosszas edzésprogramjaik között, szabad idejükben
tanulmányozták és kiértékelték a többi csapatot, amelyek közül
majdani ellenfeleik kerültek ki. Az amerikaiak – pénz nem számít –
saját lovaikat is magukkal hozták az óceánon át. Az argentinok még
ennél is tovább mentek és a lovakkal együtt a lovászaikat is elhozták
– ott serénykedtek az állatok körül lapos karimájú gaucho-
kalapjaikban és ezüstveretes bőrnadrágjaikban.
– Ezt a két csapatot kell legyőznünk – figyelmeztette Blaine az
övéit. – De a németek is meglepően jók... az angolok meg, mint
mindig, majd csak elkínlódnak valahogy.
– Akármelyiket játszva el tudjuk kalapálni – kottyantott közbe
Shasa, igyekezvén óriási tapasztalatát a közjó érdekében
kamatoztatni –, csak egy kis szerencse kell hozzá.
Tara volt az egyetlen, aki komolyan vette a hencegő kijelentést. A
korlát mögül figyelte Shasát, amint végigszáguld az oldalvonalon,
egyenes derékkal, délcegen ülve a nyeregben – mint egy szépséges,
ifjú kentaur, karcsú és rugalmas, hófehér fogai elővillannak
napbarnította arcából.
– Olyan rémesen öntelt és olyan bosszantóan magabiztos –
tűnődött. – Csak tudnék egyszerűen keresztülnézni rajta. Csak ne
volna az élet olyan dögunalmas, ha nincs a közelemben.

1936. augusztus elsején reggel kilenc órára a világ

leghatalmasabb olimpiai stadionja zsúfolásig megtelt. Több mint
százezer ember szorongott a lelátókon.
Az ovális központi sziget gyepszőnyegét olyan műgonddal
nyírták, hogy távolról egy smaragdzöld bársonylepelre emlékeztetett.
Felületén vakító fehér vonalak és körök jelezték az atlétikai
versenyszámok helyszíneit, körötte pedig széles, téglavörös
szalagként húzódott a futópálya salakja. Magasan felette húzódott a
dísztribün, amely előtt a sportolók menete a hagyományokhoz híven
elhaladt. A stadion túlsó végében magasodó olimpiai oltáron
háromlábú alapzatán ott állt a fáklya, várva, hogy fellobbanjon benne
a láng.
A stadion bejárata előtt óriási, több hektáros szabad térség terült
el, a Maifeld. Itt állt a magas, karcsú harangtorony, rajta körben a
felirattal: „Ich rufe die Jugend der Welt – Szólítom a világ ifjúságát”.
A csapatok zárt alakzatokban sorakoztak fel, arccal a Kaiserdamm
hosszú sugárútja felé, amit az ünnepélyes alkalomra való tekintettel
Via Triumphalisra kereszteltek át. Odafenn a magasban
méltóságteljesen úszott a korszak leghatalmasabb léghajója, a
Hindenburg. Gigászi lobogót húzott maga után a levegőben, rajta az
öt egymásba fonódó olimpiai karikával.
Hirtelen halk, távoli zúgás töltötte be a hűvös reggeli levegőt. A
hang egyre erősödött, egyre közelebbről hallatszott. Nyitott tetejű,
négyajtós Mercedes túrakocsikból álló hosszú konvoj tűnt fel. Az
autók lassan közeledtek a Via Triumphalison. Krómdíszeik tükörként
ragyogtak, amint elhaladtak a kétoldalt felsorakozott ötvenezer barna
egyenruhás náci rohamosztagos sorfala között, akik eleven kordont
képezve tartották vissza az eksztatikusán ordítozó embertömeget.
Amint a konvoj élén haladó kocsi tovagördült előttük, egy emberként
lendítették a magasba jobb karjukat.
A menet megállt a felsorakozott sportolók légiói előtt és a sor
elején haladó Mercedesből Adolf Hitler lépett ki. A rohamosztagosok
barna ingét, rövid nadrágját és bakancsát viselte – persze aligha azért,
hogy észrevétlen maradjon, sokkal inkább abból a célból, hogy ezzel
is kiváljon kíséretének tagjai közül, akik aranyzsinóroktól,
csillagoktól és medveprémektől roskadozó, káprázatos
egyenruháikban követték őt, amint az olimpikonok sorai előtt
elvonulva a maratoni kapu felé haladt.
– Ez tehát a vadember – gondolta Blaine Malcomess, amint Hitler
alig öt lépés távolságban elhaladt előtte. Homlokába fésült sötét
hajával, kis, négyszögletesre nyírott bajuszával pontosan úgy nézett
ki, ahogyan a róla készült felvételeken már ezerszerte látta.
Egyvalami azonban mégis készületlenül érte – a szemekből sugárzó
átható, már-már messianisztikus pillantás, amely egy másodperc
töredékéig megpihent rajta. Az egész csak egy futó pillanatig tartott,
de Blaine érezte, hogy minden egyes szőrszál égnek mered a karján,
mintha egy ótestamentumi próféta szemébe nézett volna vagy egy
dühöngő őrültébe.
Szorosan Adolf Hitler mögött ott haladt a két kedvenc: Göbbels
könnyű nyári öltönyt viselt, Göring azonban a Luftwaffe marsalljának
káprázatos égszínkék uniformisában feszített. Gőgösen vonult vezére
után és arany fejű marsallbotjával bágyadtan intett a sportolók felé.
Ebben a pillanatban magasan a Maifeld felett megkondult a súlyos
bronzharang, egyesülésre szólítva fel a világ ifjúságát.
Hitler és kísérete belépett a lelátók alatt húzódó alagútba és eltűnt
szem elől. Néhány perc múlva felharsantak a fanfárok, hangjuk száz
meg száz hangszóró által megsokszorozva rivallt a tágas térség felett.
Azután a vegyes kar rázendített a Deutschland, Deutschland über
alles-ra, a csapatok elfoglalták helyeiket, és megkezdődött a
sportolók ünnepélyes bevonulása.
Amint az alagút félhomályából kiléptek a napsütötte arénába,
Shasa a közvetlenül mellette menetelő Davidre pillantott. Izgatottan
összemosolyogtak, miközben fejük felett diadalmasan áradtak az
olimpiai himnusz hangjai és százezernyi torokból harsant fel a
diadalmas éljenzés. Aztán mindketten előrevetették tekintetüket,
felszegték állukat és Richard Strauss grandiózus muzsikájának
dallamára megindultak a dísztribün felé.
Egy sorral előttük Manfred De La Rey ugyanolyan büszke
magabiztossággal lépkedett, az ő szemei azonban csak azt a távoli,
barna ruhás figurát látták, aki királyoktól és hercegektől körülvéve
állt a dísztribün mellvédje mögött az első sorban. Amikor
közvetlenül elébe ért, szerette volna magasba lendíteni jobb karját és
Heil Hitler! kiáltással üdvözölni, de visszafogta magát. A kérdést a
csapattanács hosszas, elkeseredett vita során tárgyalta meg, amelyben
végül is Blaine Malcomess és a többi angolul beszélő tag véleménye
kerekedett felül. A határozat értelmében a dél-afrikai csapat tagjai a
dísztribün elé érve csupán jobbra fordított fejjel köszönthették a
Führert. A zömében német közönség halk füttyökkel és
lábdobogással adott hangot nemtetszésének. Manfrednak könnyek
szöktek a szemébe szégyenében, amiért arra kényszerült, hogy így
megsértse a nagy embert, aki a magasból nézte őket.
A harag végigkísérte a lélegzetelállító ünnepségsorozat egész
további folyamán. Rosszkedvűen nézte az olimpiai láng
meggyújtását, amelyet a Führer hivatalos megnyitóbeszéde követett.
Ötvenezer fehér galambot engedtek szabadon, szárnyaik suhogása
betöltötte a levegőt. A nemzetek zászlói ütemesen lengtek a stadion
pereme körül, a tornászok gigantikus élőképeket mutattak be a zene
hangjaira és a tűzijáték fényében úszó égbolton dörögve húztak el
Göring marsall Luftwafféjának gépei.
Aznap este Blaine és Centaine egyedül vacsoráztak Centaine
lakosztályában. Az elmúlt nap fantasztikus eseményei után
mindkettőjüket megviselte a visszatérés a valóságba.
– Micsoda ceremóniamesterek ezek! – jegyezte meg Centaine. –
Erre, azt hiszem, egyikünk sem volt felkészülve.
– Pedig sejthettük volna – felelte Blaine. – Azok után, ahogy
megszervezték a nürnbergi fáklyás felvonulásokat, a nácik a
látványosság nagymesterei. Még a régi rómaiak sem vitték ilyen
tökélyre a tömegek cirkuszi látványosságokkal való manipulálását.
– Nekem tetszett – vallotta be Centaine.
– Pogány, bálványimádó szertartás volt az egész, a
legszemérmetlenebb propaganda – füstölgött Blaine. – Herr Hitler
így óhajtja eladni a világnak a náci Németországot és a saját új
felsőbbrendű fajtáját. Mégis kénytelen vagyok egyetérteni veled,
sajnos tényleg remek mulatság volt és ez az árnyalatnyi gonoszság,
ez a fenyegető felhang csak még élvezetesebbé tette.
– Jaj, Blaine, micsoda begyepesedett vén cinikus vagy te –
sóhajtott fel mosolyogva Centaine.
– Ez az egyetlen valódi erényem – ismerte el Blaine és
beszédtémát változtatott. – Megkaptuk a sorsolási eredményeket az
első forduló meccseire. Szerencsénk van, sem az argentinokat, sem a
jenkiket nem mi fogtuk ki.
A sorsoláson az ausztrálokat kapták ellenfélül. A könnyű
győzelembe vetett remények azonban szinte azonnal szertefoszlottak,
amint az „aussie”-k az első sípszóra valóságos lovasrohamot
indítottak, kétségbeesett védekezésre kényszerítve Blaine-t és Shasát.
Ugyanezt a kíméletlen játékmódot folytatták az első három menet
során, lélegzetvételnyi időt sem hagyva Blaine csapatának, hogy
összeszedhessék magukat.
Shasának sikerült úrrá lenni ösztönein, amelyek korábban mindig
arra késztették, hogy magányos akciókban igyekezzék megcsillantani
tehetségét és teljes mértékben kapitányára bízta magát. Vakon
követte Blaine sebtében odakiáltott utasításait és ezzel sikeresen
pótolta egyetlen hiányzó játékosi erényét, a tapasztalatot. Mindaz a
megértés és bizalom, amely az évek során lassan egyre összébb
kovácsolta őket, most, ezekben a kétségbeejtő pillanatokban állta ki a
szakítópróbát. Végül a negyedik menet felénél Blaine, miközben
elhúzott mellette, halkan odamordult.
– Kitartás, Shasa, ezek már kiadták a mérgüket. Most majd
meglátjuk, le is tudják-e nyelni a saját keserű pirulájukat.
Shasa a levegőben fogta fel Blaine következő, magasan ívelt
ütését. Felegyenesedett a kengyelben, lecsapta a labdát, előreküldte a
pálya közepe felé, majd az ausztrál hátvédeket megelőzve
utánaszáguldott és lusta, elegáns ívben visszalőtte, egyenesen Blaine
ügető pónijának orra elé. Ez volt a mérkőzés fordulópontja. Mikor a
mérkőzés végén leugráltak a kimerültségtől habzó szájú állatok
nyergéből és szinte hisztérikus kacagással csapkodták egymás hátát,
még mindig nem tudták egészen elhinni, hogy győztek.
 Örömük azonban hamarosan ürömmé változott, amikor hírül
vették, hogy a második fordulóban az argentin csapat lesz az
ellenfelük.

David Abrahams a 400 méteres vágtában első nekifutásra

kiábrándító teljesítményt nyújtott. Negyediknek ért a célba, meg sem
közelítve a továbbjutáshoz szükséges időeredményt.
Mathilda Janine aznap este egy falatot sem evett, csak felment a
szobájába és korán lefeküdt. Két nappal később azonban már
önfeledten kacagott és szinte megrészegült a boldog izgalomtól,
mikor David megnyerte a 200 méteres futamot és bekerült a
középdöntőbe.

Manfred De La Rey első ellenfele egy francia volt, név szerint

Maurice Artois, akit nem jegyeztek súlycsoportjában.
– Gyors légy, mint egy mamba – bátor, akár egy méhészborz –
súgta Tromp bácsi Manfred fülébe, mikor megszólalt a gong.
Heidi Kramer Boldt ezredes mellett ült a negyedik sorban és
váratlanul libabőrös lett az izgalomtól, amint elnézte, hogyan
emelkedik fel Manfred a sarokból és jön ki a szorító közepére. A
mozgása olyan volt, akár egy macskáé.
Heidinek mind ez ideig komoly erőfeszítésébe került, hogy
érdeklődést tudjon mímelni e sportág iránt. Egyszerűen
visszataszítónak találta az ökölvívómeccsekhez kapcsolódó hangokat
és szagokat – undorodott az izzadsággal átitatott bőr és vászon avas
kipárolgásától, az állathangokra emlékeztető horkantásoktól, az élő
húsba vágódó kesztyűk tompa puffanásaitól. A vér, a veríték és a
szertefröccsenő nyál látványa sértette kifinomult ízlését. De most,
amint tetőtől talpig puha selyemben és habkönnyű csipkében,
parfümtől illatosan, arcán szelíd mosollyal itt ült e jól öltözött és
művelt urak társaságában, vérfagyasztónak, de ugyanakkor
bizsergetően izgalmasnak találta a kontrasztot a könnyed elegancia és
a szorítóban zajló véres dráma között.
Manfred De La Rey, ez a nyugodt, túlságosan is komoly,
humortalan fiatalember, aki kissé esetlenül mozgott a számára
szokatlan, divatos ruhákban és láthatóan feszélyezve érezte magát az
előkelő társaságban, most szeme láttára alakult át nagyszerű és
félelmetes fenevaddá. Mintha valami ősi ragadozó ösztön tört volna
ki belőle. A sárga szemek gyilkos tűzzel lobogtak a sötét szemöldök
alól, miközben véres maszkká zúzta a francia arcát, majd térdre lökte
a ring makulátlan fehér vászonpadlójának közepén. Heidit a látvány
soha nem tapasztalt, perverz izgalommal töltötte el és azon kapta
magát, hogy egyre szorosabban préseli össze a combját. Ágyéka
mind forróbbá, mind olvatagabbá vált, átnedvesítve maga alatt a
drága hernyóselyem szoknyát.
Felajzottsága a mérkőzés végeztével sem múlt el. Állhatatosan
vele maradt és este ismét rátört, amint az Állami Operaház
zsöllyéjében Manfred mellett ülve hallgatta Wagner heroikus teuton
muzsikáját. Óvatosan egyre odébb dőlt az ülésen, míg meztelen
felkarja hozzá nem ért Manfredéhoz. Érezte, amint a fiú összerezzen,
kezd elhúzódni, majd a mozdulat hirtelen abbamarad. Leheletkönnyű
érintés volt csupán, mégis mindkettőjüket izgalomba hozta.
Boldt ezredes jóvoltából a Mercedes aznap este ismét Heidi
rendelkezésére állt. Amint lesétáltak az Operaház lépcsőin, a sofőr
már nyitotta is előttük az ajtót. Amint elhelyezkedtek a hátsó ülésen,
Heidi észrevette, hogy Manfred arca fájdalmasan megrándul.
– Mi az? – kérdezte ijedten.
– Semmi.
A lány erős, határozott ujjai megérintették a vállát. – Aha, itt
valami... fáj?
– Á, csak egy kis izommerevség – holnapra elmúlik.
– Hans, vigyen minket a lakásomra – utasította Heidi a sofőrt. A
fiú zavartan nézett rá.
– Mutti átadta nekem az egyik titkos receptjét – magyarázta
Heidi. – Egy különleges kenőcs, vadpáfrányokból készül és tényleg
csodákat művel.
– Igazán nem szükséges... – próbált ellenkezni Manfred.
– A lakásom éppen útba esik az olimpiai falu felé. Az egész nem
tart soká, utána pedig Hans majd hazavisz.
Sokáig nem tudta biztosan, hogyan maradhatna kettesben a fiúval
anélkül, hogy megriasztaná, most azonban megnyugodva látta, hogy
Manfred minden további ellenvetés nélkül elfogadja a javaslatot. Az
út hátralevő részében szótlanul ült, de Heidi, annak ellenére, hogy
hozzá sem ért, érezte benne a feszültséget.
Manfred eközben Sarah-ra gondolt. Megpróbálta maga elé idézni
az arcát, a vonások azonban elmosódtak és csak egy bájos, de
érdektelen szellemalakot látott maga előtt. Szeretett volna rászólni a
sofőrre, hogy vigye egyenesen vissza a faluba, de nem tudta rászánni
magát. Tudta, hogy nem helyes amit tesz – kettesben maradni egy
csinos fiatal nővel. Megpróbálta meggyőzni magát, hogy csak egy
ártatlan baráti látogatásról van szó, de eszébe jutott Heidi karjának
érintése és idegesen összerezzent ültében.
– Fáj? – kérdezte a lány, félreértve a mozdulatot.
– Csak egy kicsit – suttogta és elcsuklott a hangja.
Mindig ilyenkor volt a legnehezebb, közvetlenül a meccsek után.
Ilyenkor még hosszú órákig felajzott és idegesen feszült volt és teste
ilyenkor hajlamos volt ördögi kis játékokat űzni vele. Érezte, hogy
most is ez történik és mardosó bűntudata arcába kergette
felforrósodott vérét. Eszébe jutott, miket is gondolna róla ez a tiszta
és ártatlan német szűzlány, ha észrevenné azt az obszcén, gonosz kis
duzzanatot. Kinyitotta a száját, hogy megmondja, nem akar felmenni
hozzá, Heidi azonban előrehajolt az ülésen.
– Köszönöm, Hans – szólt előre a sofőrnek. – Csak dobjon ki
bennünket a sarkon és várjon a háztömb túlsó végénél. – Azzal már
ki is ugrott a kocsiból és átvágott a járdán, Manfrednak pedig nem
maradt más választása, mint hogy kövesse.
A lépcsőház előterében félhomály uralkodott.
– Elnézést kérek, Manfred, de a felső emeleten lakom, és a
házban nincs lift – szólalt meg Heidi mentegetőzve.
A hosszú lépcsőmászás némi időt engedett Manfrednak, hogy
összeszedje kissé a gondolatait. A lány kinyitotta az ajtót és
betessékelte őt egy kis, egyszobás lakásba.
– Hát ez az én palotám – mosolygott bocsánatkérően. –
Manapság borzasztó nehéz Berlinben lakást találni. Oda ülj le,
Manfred – mutatott az ágyra.
Levetette a könnyű kardigánt, amelyet fehér blúza felett viselt és
lábujjhegyre ágaskodva beakasztotta a szekrénybe. Miközben
felemelte puha, fehér karjait, nagy, telt keblei súlyosan lendültek
előre.
Manfred elfordította tekintetét. Az egyik falon egy polcon
könyvek sorakoztak, közöttük felfedezte Goethe összes műveit és
eszébe jutott, hogy ő volt apja kedvenc költője. Kétségbeesett
igyekezettel próbálta felidézni magában a legkülönfélébb dolgokat,
csak hogy elterelje gondolatait azokról a nagy, hegyes mellekről az
áttetszően vékony, fehér selyem alatt.
Heidi közben átment a parányi fürdőszobába. Manfred hallotta a
víz csobogását és az üveg csörrenését. Kisvártatva visszatért,
kezében egy kis zöld fiolával és mosolyogva megállt az ágy előtt.
– A zakódat és az ingedet le kell vetned – mondta. Manfred nem
válaszolt. Ez eddig még eszébe sem jutott.
– Heidi, szerintem ez semmit sem használ.
A lány mély, búgó torokhangon felnevetett és halkan, anyáskodva
mormolta. – Ne légy szégyenlős, Manfred. Gondolj rám úgy, mint
egy ápolónőre. – Gyöngéden lesegítette róla a zakót, melle csaknem
súrolta az arcát. Hátralépett és gondosan eligazította a zakót a
lakásban található egyetlen szék támláján, majd néhány másodperc
múlva az összehajtogatott inget is rátette. Felmelegítette az üvegcsét
a mosdóban és Manfred máris érezte, amint az erőteljes ujjainak
fürkésző mozdulatai nyomán az oldat lágyan szétkenődik a bőrén.
– Lazíts – suttogta a lány. – Ez az, már érzem. Az egész meg van
keményedve, csupa görcs. Engedd el magad, hagyd, hogy kiázzon a
fájdalom. – Gyöngéden előrehúzta a fiú fejét. – Támaszkodj nekem,
Manfred. Igen, így...
Megállt előtte és csípőjét előretolta, úgy, hogy a fiú arca egészen
az altestéhez préselődött. A hasa lágy volt és meleg, a hangja szinte
hipnotikus erővel hatott. Fürgén masszírozó ujjaiból ismeretlen
gyönyör hullámai áradtak.
– Milyen kemény és erős vagy, Manfred – suttogta. – Milyen
fehér a bőröd, milyen gyönyörű a tested... – A fiú csak másodpercek
múlva fogta fel, mit is mond, de a cirógató ujjak mintha minden
racionális gondolatot kisimítottak volna a tudatából. Csak azt a két
szirompuha, finom kezet látta, csak a halk, becéző szavakat hallotta,
azután hirtelen felfigyelt valami másra is – egy forró, pézsmaillatra
emlékeztető szagra, amely mintha egyenesen a lány hasából szállt
volna fel. És bár nem ismerte fel a testileg felajzott, szerelemre éhes,
egészséges fiatal nő illatát, ösztönösen reagált rá és már nem próbálta
elrejteni vágyát.
– Heidi – szólalt meg remegő hangon. – Szeretlek. Isten bocsássa
meg nekem, de annyira szeretlek.
– Igen, mein Schatz, tudom – lehelte a lány. – És én is szeretlek
téged.
Gyengéden hátranyomta Manfredot az ágyon, megállt fölötte és
lassan elkezdte kigombolni a fehér blúz elejét. Amint fölé hajolt, a
fiú úgy érezte, hogy az a két nagy, selymes, hófehér mell a pirosan
dudorodó bimbókkal, a leggyönyörűbb dolog, amit életében valaha is
látott.
– Szeretlek – kiáltott fel számtalanszor aznap éjjel és hangját
minden alkalommal más és más árnyalattal színezték át a szerelmi
gyönyör újabb és újabb formái. Mert amit Heidi tett vele, az
meghaladta minden képzeletét.

Az atlétikai versenyek döntőinek első napján Shasának sikerült

két hivatalos, csak a csapattagoknak járó jegyet kisvindliznie a
lányok számára, a helyek azonban magasan fenn voltak az északi
lelátón. Mathilda Janine elkérte Shasa látcsövét és aggodalmasan
fürkészte a mélyen alattuk elterülő óriási arénát.
– Nem látom – nyafogta.
– Még nem is jött ki – nyugtatta meg Shasa. – Először a
százméteres síkfutás jön... – De ő is éppolyan izgatott volt, mint
Mathilda Janine. A középdöntőben David Abrahams 200 méteren
másodiknak ért célba a nagy amerikai futó, Jesse Owens, ,,a fekete
antilop” mögött és ezzel biztosította döntőbe jutását.
– Olyan ideges vagyok, mindjárt hisztériás rohamot kapok –
fuldokolta Mathilda Janine, egy pillanatra sem engedve le szeme elől
a látcsövet. Tara, Shasa másik oldalán ülve szintén idegeskedni
kezdett, ő azonban egészen másmilyen okokból.
– Felháborító – fakadt ki olyan indulatosan, hogy Shasa ijedten
fordult felé.
– Mi van?
– Te semmire sem figyelsz oda?
 – Bocsáss meg, de tudod, hogy David most már bármelyik
pillanatban jöhet... – Hangját elnyelte a fülsiketítő tapsvihar. A nézők
felálltak helyükről, amint a százméteres döntő utolsó futamának
résztvevői elrugaszkodtak starthelyeikről és száguldva igyekeztek a
cél felé. Amint a finisbe értek, a közönség hangja megváltozott és a
győztest éltető kiáltások közé elégedetlen morgás vegyült.
– Na itt van! – kiáltott fel Tara, karon ragadva Shasát.
– Hallgasd csak.
Alig néhány méternyire tőlük egy zsörtölődő hang szólalt meg a
tömegben. – Már megint egy amerikai nigger győz.
– Majd egy másik hang, még közelebbről. – Az amerikaiak
szégyellhetnék magukat, amiért hagyják, hogy ezek a fekete állatok
az ő színeiket viseljék.
– Micsoda undorító szenteskedés – fakadt ki Tara és villámló
szemmel körülnézett, megpróbálva azonosítani a hangok
tulajdonosait az arcok tengerében, mikor pedig nem járt sikerrel,
ismét Shasához fordult. – A németek azzal fenyegetőznek, hogy nem
fogadják el hitelesnek azokat a győzelmeket, amelyeket az általuk
alsóbbrendűnek nevezett fajok, vagyis a négerek és a zsidók aratnak
– mondta jó hangosan. – Undorítóak.
– Nyugodj már meg – suttogta Shasa.
– Téged nem érdekel? – csattant fel kihívóan Tara. – Ha nem
tudnád, David zsidó.
– Hogyne érdekelne – válaszolta Shasa halkan és zavartan
körbepillantott. – De akkor is fogd be a szád, Tára, ott van egy tégla.
– Gondolom... – kezdte Tara emelt hangon és láthatólag valami
igen bántó, személyes sértést készült Shasa fejéhez vágni, ám ekkor
Mathilda Janine átható hangon felsikoltott.
– Ott van! Ott van David!
Shasa megkönnyebbülten ugrott fel a helyéről. – Ott van...
gyerünk, Davie fiú. Rohanj... rohanj, mint egy veszett gazella!
A 200 méteres rövidtávfutás döntőjének résztvevői az aréna túlsó
végében gyülekeztek. Helyben futottak, karjukkal köröztek a
levegőben és végezték szokásos bemelegítő gyakorlataikat.
– Hát nem leírhatatlan ez a David? – visongott Mathilda Janine.
– Igen, azt hiszem ez a leírás tökéletesen illik rá – helyeselt
Shasa. Mathilda Janine tettetett bosszúsággal a karjába bokszolt.
– Tudod, hogy értem.
Az atléták kirajzottak a starthelyekre és az indítóbíró előrelépett.
Ismét csend telepedett a végtelen arénára, a futók leguggoltak és
szinte görcsbe merevedtek az emberfeletti koncentrációban.
A startpisztoly dörrenése ebből a távolságból csupán halk
pukkanásnak hangzott. A futók nekiiramodtak és az első
pillanatokban tökéletesen egy vonalban haladtak. Hosszú lábaik
mintha nem is érintették volna a pálya salakját, karjaik ütemesen
előre-hátra pumpáltak és egyre erősödő hangorkán közepette
közeledtek a célegyeneshez. A kezdetben oly tökéletesen egyenes
arcvonal középen lassan kihegyesedett és egy karcsú, fekete párduc-
ember húzott fel a mezőny élére. A tömeg ordítozása egyre
artikuláltabbá vált.
– Jes-se O-wens! Jes-se O-wens! – ismételte egyre a dübörgő
kórus, miközben a sötét figura keresztülcikázott a célvonalon, maga
mögött hagyva a többi futót.
– Mi történt? – jajongott Mathilda Janine.
– Jesse Owens győzött! – ordította teli torokból Shasa, igyekezve
túlkiabálni a pokoli hangzavart.
– Azt én is tudom... de David, mi van Daviddel?!
– Nem tudom! Nem látom! A többiek mind olyan közel voltak
egymáshoz!
Lázas izgalomban várakoztak, míg fel nem harsant a
hangosbeszélő sztentori hangja.
– Achtung! Achtung! – és zavaros német kiejtéssel elsorolta a
neveket.
– Jesse Owens, Carter Brown... – azután váratlanul –, David
Abrahams.
– Fogjatok meg, mindjárt elájulok! – sikította Mathilda Janine. –
David bronzérmes lett!
Szinte önkívületben sikongatott, fel-alá ugrált egy helyben és az
öröm könnyei megállíthatatlanul patakzottak az arcán, mialatt
odalenn a zöld pázsiton egy sovány, hórihorgas figura fellépett a
győztesek emelvényének legalsó fokára és lehajtott fejjel állt, amíg
nyakába akasztották a széles selyemszalagot, rajta a bronzéremmel.
 Az örömmámorban úszó négyes aznap este a Bristolban kezdte
meg az ünneplést, Centaine lakosztályának szalonjában. Blaine rövid
beszédet rögtönzött, miközben David szégyenlős arccal állt a szoba
közepén és elfogódottan hallgatta a pohárköszöntőket. Davidre való
tekintettel Shasa ezúttal egy hajtásra kiitta poharából a nagyszerű
1929-es évjáratú Bollingert, amelyet Centaine-től kaptak a kivételes
alkalomra.
Ezt követően még egy teli pohár Sektet is megivott a hoteltől
néhány lépésnyire a Kurfürstendamm sarkán lévő Café am Ku-
dammban, majd mind a négyen karon fogták egymást, és elindultak
Berlin híres-hírhedt szórakozónegyedében. A polgári dekadencia
mindazon jelei, amelyeket a nácik betiltottak, most – különleges
hatósági engedéllyel és persze kizárólag az olimpia tartamára – ismét
mindenütt jelen voltak. A kávéházi teraszok asztalain coca-colás
üvegek sorakoztak, bentről kihallatszott a jazz, a mozik plakátjai
Clark Gable és Myrna Loy filmjeihez hívogatták a közönséget.
Betértek egy újabb kávéházba. Shasa ezúttal már snapszot rendelt
magának.
– Állítsd le magad – súgta a fülébe David, tudván, hogy Shasa
nagyon ritkán fogyaszt alkoholt, akkor sem iszik többet egyetlen
pohár bornál vagy sörnél.
– Davie fiam, nem minden nap fordul elő, hogy egy régi
cimborám érmet nyer az olimpián – válaszolta Shasa. Arca furcsán
kipirult, szemében lázas fény gyúlt.
– Hát jó, de azt az egyet már most megmondom, hogy nem foglak
a hátamon hazacipelni – figyelmeztette David.
Végigmentek a Ku-dammon. Shasa egyik nevetőgörcsből a
másikba kergette a lányokat idétlen humorával!
– Ach so, meine lieblings, ez lenni híres cafetetria Kranzlers,
nemde? Fogunk mi bemenni és inni kicsinyke pezsgő, igen?
– Ez nem németül van, hanem volapükül – jelentette ki Tara. –
Azonkívül erős a gyanúm, hogy be vagy szíva.
– Beszíva... micsoda hülye szó ilyen tündéri ajkakról –
méltatlankodott Shasa és beterelte őket az elegáns kávéházba.
– Shasa, nincs több pezsgő – ellenkezett David.
– Drága fiacskám, ugye nem azt akarod mondani, hogy a
kedvedért az idők végezetéig sört igyák? – tudakolta panaszos
hangon Shasa. Ujjával csettintett a pincérnőnek, aki néhány pillanat
múlva már eléjük is tette a négy karcsú poharat, bennük a
gyöngyöző, aranyszínű itallal.
Mind a négyen pukkadoztak a nevetéstől és önfeledten
beszélgettek. Széles jókedvükben másodpercekig fel sem figyeltek a
hirtelen támadt feszült csendre, amely a zsúfolt kávéházra
ereszkedett.
– Ó istenkém... – mormolta Tara. – Itt jönnek a díszhuszárok.
Hat barna egyenruhás rohamosztagos lépett be a helyiségbe.
Nyilvánvalóan valami hivatalos ceremónián vehettek részt, mert
ketten közülük összetekert zászlókat szorongattak a kezükben. Az
úgyszintén nyilvánvaló volt, hogy már mindannyian alaposan
felöntöttek a garatra – harcias, kötekedő modoruk erről tanúskodott.
A vendégek közül néhányan máris vették a kabátjukat, kalapjukat,
sebtében kifizették számláikat és sietve távoztak.
A hat rohamosztagos döngő léptekkel keresztülcsörtetett a
termen, letelepedtek a Shasáékéval szomszédos szabad asztalhoz és
egy-egy kupa sört rendeltek. A kávéház rémült tulajdonosa, hogy
elejét vegye a bonyodalmaknak, odasietett hozzájuk és mézesmázos
alázattal köszöntötte őket. Rövid ideig beszélgettek, majd a
vendéglős távoztában vigyázzba vágta magát és karját a náci
üdvözlésre lendítette. A hat rohamosztagos azonnal felpattant,
összevágta a bokáját, és harsány „Heil Hitler!” kiáltás kíséretében
viszonozta a köszöntést.
Mathilda Janine, aki már legalább egy egész pohár pezsgőt ivott
meg, felvisított és fékezhetetlen vihogásban tört ki. A
rohamosztagosok figyelme azonnal feléjük fordult.
– Fogd be a szád, Matty – könyörgött David, de ezzel csak rontott
a helyzeten. Mathilda Janine szemét forgatva, céklavörös arccal
igyekezett magába fojtani a nevetést, de a vége az lett, hogy egy vad
horkantás kíséretében kirobbant belőle a hisztérikus hahota. A
rohamosztagosok egymásra néztek, majd egy csoportba verődve
odaléptek hozzájuk és vállvetve körülállták az asztalt.
Vezetőjük, egy tagbaszakadt, középkorú őrmester mondott
valamit, Tara pedig iskolás németséggel válaszolt.
 – Ah, szóval angolok – mondta az őrmester, nehézkes,
idegenszerű akcentussal.
– A húgom még nagyon fiatal és néha kétségbeejtően hülye –
magyarázta Tara és villámló szemeket vetett Mathilda Janine-ra, aki
a zsebkendőjébe temette arcát és fojtott kis horkantásokat hallatott.
– Angolok – mondta az őrmester a többieknek, olyan hangsúllyal,
mintha ezzel az egyetlen szóval magyarázatot adott volna az emberi
elme mindennemű kificamodására. A dolog ezzel el is lett volna
intézve, ha az egyik fiatalabb fickó szeme meg nem akad Daviden.
– Maga a futó, ugye? – kérdezte eléggé tűrhető angol kiejtéssel. –
Maga az, aki megnyerte a bronzérmet. David Abrahams.
David szégyenlősen bólintott.
– Tehát maga David Abrahams, a zsidó futó – időzött el a
témánál a rohamosztagos. David elsápadt, arcvonásai
megmerevedtek. A két angolul beszélő barna egyenruhás buzgón
magyarázott társainak. A Juden szó több ízben is említésre került. A
hat rohamosztagos rosszindulatú pillantásokkal méregette Davidet,
kezük ökölbe szorult a csípőjükön, miközben az őrmester emelt
hangon megkérdezte. – Nem szégyen az angolokra és az
amerikaiakra nézve, hogy zsidókkal meg niggerekkel nyeretik meg
maguknak az érmeiket?
Mielőtt még bárki bármit is válaszolhatott volna, Shasa
udvariasan mosolyogva felállt a helyéről.
– Én azt mondom, srácok – szólalt meg –, hogy rossz helyen
tapogatóztok. Ő ugyanis egyáltalában nem zsidó, hanem zulu.
– Az meg hogy lehet? – bámult rá zavartan az őrmester. – A
zuluk feketék.
– Megint tévedsz öreg cimbora – mondta Shasa elnéző mosollyal.
– A zuluk eredetileg fehéren születnek. Csak akkor feketédnek meg,
ha hosszú időre kiteszik őket a napra. Ezt itt mindig az árnyékban
tartottuk.
– Te tréfálsz – mondta vádlóan az őrmester.
– Pevsze hogy kvéfálok! – vágta rá Shasa, utánozva a fickó
csapnivaló rossz kiejtését. – Hát nem látjátok, amit én látok?
– Shasa, az isten szerelmére, ülj már le – mondta David. Ebből
baj lesz. – Shasa azonban a pezsgőtől és saját sziporkáitól
megmámorosodva, joviálisan megveregette az őrmester mellkasát.
– Az az igazság, öregem, hogy ha már zsidók után kutattok, hát
én vagyok itt az egyetlen zsidó.
– Szóval mindketten zsidók vagytok? – kérdezte az őrmester és
fenyegetően összevonta szemöldökét.
– Jaj, ne légy már olyan értetlen – sóhajtott Shasa. – Már
elmagyaráztam – kettőnk közül ő a zulu, én pedig a zsidó.
– Hazudsz – mondta tömören az őrmester.
Ekkorra már a kávéház egész közönsége feszült figyelemmel
hallgatta a nem mindennapi diskurzust. Azoknak, akik nem értettek
angolul, a többiek fordították a hallottakat.
Shasát a rá irányuló közfigyelem még inkább felbátorította és a
pezsgő hatására mind vakmerőbbé vált. – Már látom, be kell hogy
bizonyítsam nektek, hogy igazat beszélek – folytatta. – így hát, mivel
meg kell győzzelek benneteket arról, hogy tudója vagyok a
judaizmus évezredes titkainak, felfedem előttetek egyik
legféltveőrzöttebb titkunkat. Gondolkodtatok már rajta, mit csinálunk
azzal a kis bőrdarabkával, amit a rabbi lenyisszant a farkunk végéről?
– Shasa, fogd be a szád – szólt közbe David.
– Miről beszél? – érdeklődött Mathilda Janine izgatottan.
– Shasa Courtney, ne légy undorító – ripakodott rá Tara.
– Bitte? – kérdezte a rohamosztagos és zavartan körülnézett, de a
kávéház többi vendége várakozóan vigyorgott az asztaloknál. Az
obszcén humor mindig is a Ku-damm közkedvelt árucikkei közé
tartozott és már mindenki előre örült a rendkívüli eseménynek,
amikor a barna egyenruhások egyszer végre vereséget szenvednek.
– Hát jól van, elmondom – kezdte Shasa, tudomást sem véve
Davidról és Taráról. – A bőrdarabkákat először is sóba csomagoljuk,
mint a heringet és elküldjük őket Jeruzsálembe. Ott azután a zsidó
húsvét napján felviszik őket az Olajfák Hegyére, a szent ligetbe, a
főrabbi pedig sorban elülteti őket és egy mágikus jelet rak föléjük. És
ekkor megtörténik a csoda... igazi csoda! Az elültetett darabkák
kikelnek és növekedni kezdenek. Egyre magasabbra és magasabbra
nőnek és Shasa, mintha csak a növekedést akarná érzékeltetni, mind
feljebb emelte mereven előrenyújtott jobb karját. A rohamosztagosok
szinte megbabonázva figyelték a kezét. – És tudjátok, mi történik
azután? – kérdezte. Az őrmester önkéntelenül megrázta a fejét.
– Mikor végül igazán nagy, vaskos schmuckokká fejlődtek,
elküldjük őket Berlinbe, ahol csatlakoznak a náci
rohamosztagosokhoz.
A hat barna egyenruhás értetlenül bámult rá. Úgy tűnt, hiszik is
meg nem is, amit hallottak, Shasa pedig imigyen fejezte be az
előadást. – Ott aztán megtanítják őket arra, hogy... – azzal vigyázzba
vágta magát és jobb karját magasra emelve felüvöltött – Heil... a fene
egye meg, már megint elfelejtettem, hogy is hívják azt a bajuszos kis
fickót?
Az őrmester felhördült és jobb kezével teljes erőből Shasa felé
vágott. Shasa behúzta a fejét, de mivel a pezsgőtől kissé már úgyis
bizonytalanul állt a lábán, elveszítette az egyensúlyát és a földre
zuhant, magával rántva az abroszt. Az üveg leesett és habzó pezsgőt
lövellve elgurult a padlón. Két rohamosztagos Shasára vetette magát,
pillanatok alatt ütések özönét zúdítva fejére és felsőtestére.
David felugrott, hogy a segítségére siessen, az egyik barnainges
azonban hátulról megragadta a karjait. David egy csavarmozdulattal
kiszabadította jobb karját, megfordult és egy gyönyörű jobbegyenest
helyezett el a fickó orrán. Az felüvöltött és áldozatát elengedve,
mindkét kezét sérült szaglószerve elé kapta, két társa azonban
hátulról rögtön elkapta Davidet és hátracsavarták a karját.
– Hagyják őt békén – visította Mathilda Janine. Egyetlen ugrással
az egyik rohamosztagos hátára vetette magát, leütötte fejéről a sapkát
és mindkét kezével belekapaszkodott a hajába. – Hagyd békén
Davidet, te disznó! – kiabálta és teljes erejéből csimpaszkodott a
fickó hajába. Az hirtelen megperdült a tengelye körül és körbe
forogva próbálta őt lerázni magáról.
Nők sikoltoztak, bútorok törtek recsegve darabokra. A tulajdonos
kezét tördelve állt a konyhaajtóban, arca szánalmas grimaszba
torzult.
– Shasa Courtney! – üvöltötte Tara tajtékzó dühvel. – Úgy
viselkedsz, mint egy közönséges huligán! Azonnal hagyd abba!
Shasa azonban egy kupac barna egyenruha és szaporán dolgozó
ököl alatt feküdt és nem volt abban a helyzetben, hogy érthetően
válaszoljon. A rohamosztagosokat meglepetésként érte ugyan az
inzultus, de hamar magukhoz tértek – végtére is az utcai verekedés
volt a kedvenc szórakozásuk.
Mathilda a széles, barna inges vállak egyetlen erőteljes rántásától
elengedte a markában tartott haj csomót és nagy ívben elrepült a
terem sarkába. Közben három rohamosztagos talpra rángatta Shasát
és hátracsavart karral a konyhaajtó felé taszigálták. David hasonló
elbánásban részesült, neki mind a két karját egy-egy barnainges
tartotta. Betört orrú társuk szorosan a nyomukban haladva követte
őket és keservesen káromkodott, miközben vére bőségesen
csordogált le az ingére.
A tulajdonos ész nélkül kotródott félre az útból, a nekivadult
barnaingesek pedig a halálra rémült szakácsokat és
felszolgálólányokat félrelökdösve, kitaszigálták áldozataikat a
kávéház mögötti szűk kis utcácskába. A bádog szeméttárolók
dübörögve borultak fel, miközben Shasa reménytelenül próbált
védekezni.
A rohamosztagosok egész idő alatt egyetlen szót sem szóltak. Itt
nem volt szükség parancsokra. Egytől egyig professzionistái voltak
kedvenc sportjuknak. Szakavatott mozdulatokkal a sikátor
téglafalához nyomták a két fiút és széttárt végtagokkal kifeszítve
tartották őket, miközben egy társuk mindkettőt alaposan
megdolgozta. Szemmel látható élvezettel végezte feladatát. Az arcnál
kezdte, azután továbbment a testre, majd ismét vissza az arcra,
közben kéjes röffenéseket hallatott az ökölcsapások ütemére.
Mathilda Janine utánuk rohant és újból megpróbált David
védelmére kelni, egy hanyagul odavetett pofontól azonban
bukfencezve repült hátra. Eget verő csörömpöléssel landolt a
szemeteskukák között, a rohamosztagos pedig, mint aki jól végezte
dolgát, visszatért iménti foglalatosságához.
Tara a konyhában üvöltözött a kávéház tulajdonosával. – Azonnal
hívja a rendőrséget! – ordította szinte tébolyult dühvel. – Süket
maga? Telefonáljon már a rendőrökért! Ezek odakinn mindjárt
megölnek két ártatlan embert!
A tulajdonos azonban tehetetlenül tárta szét a karját. – Semmi
értelme, Fräulein. A rendőrség úgysem fog kijönni.
Shasa eközben kínlódva összegörnyedt, a barnaingesek pedig
elengedték. Mikor a földre rogyott, mindhárman folytatták a
mulatságot – ezúttal a csizmák játszották a főszerepet. Az
acélvasalású bakancsok iszonyú erővel csapódtak a hasába és az
oldalába.
A másik rohamosztagos eközben Daviddel foglalatoskodott,
izzadva és zihálva a buzgó erőfeszítéstől. Egy lépést hátrált, egy
pillanatig gondosan méricskélte David tehetetlenül kornyadozó fejét,
mintha a legmegfelelőbb irányt keresné, majd egy végső, hatalmas
horogütéssel befejezte az arc megdolgozását. A csapás egyenesen
szájon találta Davidet. Feje hátrabicsaklott és hangos Roppanással
verődött neki a téglafalnak. Mikor eleresztették, arcra borulva terült
el a járda kövezetén.
A rohamosztagosok ezek után hamar belefáradtak a
mozdulatlanul heverő, tehetetlen test rugdosásába – hisz mi örömük
lett volna abban, hogy tovább gyötörjenek valakit, aki már nem
próbál védekezni, nem vonaglik kínlódva bakancsaik alatt és nem
könyörög sikoltozva irgalomért? Gyorsan összeszedték sapkáikat és
zászlóikat, majd fegyelmezetten elmasíroztak a két rendőr előtt, akik
az utca elején álldogáltak, igyekezve minél közömbösebb képet
vágni.
Mathilda Janine letérdelt David mellé és ölébe vette a fiú
borzalmasan összevert fejét.
– Mondj már valamit, Davie – könyörgött félig sírva, miközben
Tara kijött a konyhából, és egy megnedvesített edényruhával
törölgette Shasa arcát, igyekezve leplezni ijedtségét.
Jó pár percbe telt, míg az áldozatokon újból mutatkozni kezdtek
az élet jelei. Shasa lassan felült, fejét a térde közé hajtotta és
megrázta, mint aki részegségéből józanodik ki. David nagy
keservesen fél könyökére támaszkodott és hatalmas adag véres nyál
kíséretében kiköpte az egyik fogát.
– Jól vagy, Davie fiam? – kérdezte Shasa, nehézkesen szűrve a
szavakat felrepedt ajkai közül.
– Shasa, ha istent ismersz, soha többé ne akarj megvédeni –
szólalt meg erőtlen károgással David. – Lehet, hogy legközelebb
belehalok a segítségbe.
Mathilda Janine óvatosan talpra segítette mindkettőjüket, Tara
azonban, látván, hogy Shasa magához tért, barátságtalan és elutasító
lett.
– Életemben nem láttam még ilyen ocsmány hősködést, mint
amilyet műveltél, Shasa Courtney – ripakodott rá. – Gusztustalan,
hepciáskodó módon viselkedtél és megérdemelted, amit kaptál.
– Ez azért egy kicsit kemény, öreglány – tiltakozott Shasa és
Daviddel egymást támogatva, tántorogva elindultak az utca vége
felé. Amint elhaladtak a sarkon várakozó két rendőr előtt, az egyik
acsarkodva rájuk mordult.
– Mit mondott? – kérdezte Shasa.
– Azt mondja, egyébként teljes joggal – fordította Tara fagyosan
–, hogy ha még egyszer itt lát, letartóztat garázdaságért.
A hotelig vezető keserves út folyamán Mathilda Janine
szakadatlanul ott sürgött-forgott körülöttük. Tara azonban jó tíz
lépéssel előttük masírozott, felszegett fejjel, igyekezve elkerülni a
látszatot, hogy valami köze volna a két véresre vert, támolygó
alakhoz. A szembejövők rémült pillantást vetettek rájuk, majd rögtön
elfordították a fejüket és meggyorsították lépteiket.
Mikor végre mind a négyen beszálltak a Bristol liftjébe, Mathilda
Janine töprengve megszólalt. – Shasa... az a sztori, amit azokról a
dolgokról meséltél, amik az Olajfák Hegyén nőnek. Nem értettem...
mondd már meg, mi az, hogy schmuck?
David és Shasa fájdalmasan összegörnyedt a kitörő nevetéstől. –
Matty, könyörgöm, ne szólj egy szót se – nyöszörgött David,
összekulcsolva karját sérült mellkasán. – Rettenetesen fáj, ha
röhögök.
Tara villámló szemmel fordult a húgához. – Csak várj, mi lesz, ha
beszámolok papának a te szereplésedről, kisasszony. Szörnyen zabos
lesz.
Tarának igaza lett. Blaine Malcomess valóban „szörnyen zabos”
lett – de közel sem annyira, mint Centaine Courtney.
Az orvosi vizsgálat során kiderült, hogy Shasának négy bordája
és a kulcscsontja tört el. Shasa ezek után mindörökre kitartott azon
meggyőződése mellett, hogy a két nappal későbbi negyeddöntőkben
csapata az ő távolléte miatt kapott ki tíz négy arányban az
argentinoktól. Davidnek két elveszett fogától eltekintve néhány
felületi zúzódással, izomrándulásokkal és egy-két kisebb
csontrepedéssel sikerült megúsznia a kalandot.
– Túlságosan nagy baj nem történt – ismerte el végül Centaine. –
Legalább nem kerül nyilvánosságra az ügy... azok a szörnyű alakok
imádnak kárörvendő cikkeket írogatni a mocskos kis
szennylapjaikba. – Ám ezúttal tévedett. Azon az ominózus estén a
Kranzler Café vendégei között ott ült a Reuter dél-afrikai tudósítója
is és az esetről írott cikkét rögtön átvette a dél-afrikai Zsidó Híradó
című lap. Adaptációjukban kiemelt hangsúlyt kapott az a bátor
magatartás, amellyel Shasa Courtney barátja, a zsidó származású
olimpiai bronzérmes rövidtávfutó védelmére kelt. Mire visszatértek
Cape Townba, Shasa egy kisebbfajta nemzeti hősnek kijáró ünneplés
középpontjában találta magát és Daviddel együtt meghívást kapott,
hogy mondjon beszédet a cionista baráti társaság ebédjén.
– Ez a következmények beláthatatlanságának törvénye – jegyezte
meg Blaine.
– Mit gondolsz, körülbelül hány zsidó választó lehet a szavazási
listán? – kérdezte töprengve Centaine és enyhén bandzsítva
belemerült a fejszámolásba.
Blaine elnevette magát. – Te tényleg javíthatatlan vagy, édesem.

A Reichssportfeld gigantikus épületegyüttesének

ökölvívócsarnoka az utolsó állóhelyig megtelt a félnehézsúlyú
küzdelmek döntőjére. Az öltözőktől a szorítóig vezető folyosó
mindkét oldalán barna egyenruhás náci rohamosztagosok sorfala állt
díszőrséget.
– Gondoltuk, esetleg szükség lehet rájuk – magyarázta Boldt
ezredes Heidi Kramernek a ring melletti első sorban ülve és
jelentőségteljes pillantást vetett a négy bíró felé. Mind a négyen
németek voltak és a párt tagjai. Boldt ezredesnek tapintatos
diplomáciai tárgyalások és hosszan tartó, óvatos alkudozás során
sikerült ilyeténképpen megszerveznie a dolgokat.
Elsőként Manfred De La Rey lépett be a szorítóba. Zöld
selyemsortot viselt és zöld trikót, mellén a gazella-emblémával.
Frissen rövidre nyírott haja aranyszínű tarlóként meredezett a fején.
Fürgén körbehordozta pillantását a szorító körüli ülőhelyeken,
miközben kesztyűs kezét magasra emelve fogadta a kirobbanó
tapsvihart. A német sportrajongók ezen az estén úgy tekintettek rá,
mint saját nemzeti hősükre, a fehér faj felsőbbrendűségének
bajnokára.
Heidi Kramert szinte rögtön felfedezte, hiszen nagyjából tudta,
hol keresse, de nem mosolyodott el. Komoly, ünnepélyes arccal
nézett vissza rá, de érezte, hogyan árad szét testében az erő, amit
jelenléte kölcsönzött. Ám ekkor pillantása hirtelen odébb siklott egy
másik arcra és tekintete elkomorodott. Iménti szerelmes érzéseibe
izzó harag vegyült.
Már megint ott volt az a nő. Gondolataiban Centaine Courtney
mindig csak úgy szerepelt, mint „az a nő”. Csupán háromszéknyi
távolságra ült az ő szeretett Heidijétől. Dús, sötétlő hajkoronáját
senki máséval nem lehetett összetéveszteni. Sárga selyemruhát viselt,
nyakában, fülében és karjain briliánsok szikráztak. Nyugodt
eleganciával ült a helyén, és Manfred annyira gyűlölte, hogy szinte
érezni vélte szájában a gyűlölet sós-kesernyés ízét.
– Miért jár folyton a nyomomban? – morfondírozott. Már az
előző mérkőzésein is több ízben ott látta a tömegben, mellette pedig
mindig ott ült az a magas, arrogáns kinézetű fickó, a nagy orrával és
az elálló füleivel.
Centaine sötét szemei most is azzal a zavarba ejtően titokzatos
pillantással figyelték, amelyet már oly jól ismert. Elszántan hátat
fordított és igyekezett, hogy megvetésének és gyűlöletének minden
energiáját arra a Cyrus Lomaxra összpontosítsa, aki éppen most
mászott be vele szemben a szorítóba.
Az amerikainak remekbe szabott, izmos teste és tejcsokoládé-
színű bőre volt, szoborszerűen tökéletes feje azonban a szó
legnemesebb értelmében vett afrikai vonásokat tükrözött. Magasan
ívelt szemöldökével és távol ülő szemeivel egy Asanti herceget
ábrázoló bronz szoborhoz hasonlított. Vastag ajkai az asszírok harci
íjaira emlékeztettek, orra széles és lapos volt. Trikójának mellén az
amerikai lobogó díszelgett és valami néma, életveszélyes fenyegetés
áradt egész lényéből.
– Ez a legrosszabb, akivel valaha is találkozni fogsz – suttogta
Tromp bácsi figyelmeztetően. – Ha ezt legyőzöd, akkor mindet le
tudod győzni.
A döntőbíró a szorító közepére szólította a küzdő feleket.
Kedvencének nevét hallva a tömeg vad csataordításban tört ki.
Manfred erősnek és fékezhetetlennek érezte magát, amint visszament
a számára kijelölt sarokba. Tromp bácsi vazelinnal kente be ajkát és
szemöldökét, majd szájába csúsztatta a piros gumiból készült
fogvédőt. Végül nyitott tenyerével hatalmasat csapott a vállára,
mintha csak egy bikát noszogatna az aréna kapujában és sziszegve a
fülébe suttogta.
– Gyorsan, mint egy mamba! Bátran, akár egy méhészborz! –
Manfred bólintott, nyelvével megigazgatta szájában a fogvédőt, majd
amint a gong megszólalt, kilépett a reflektorok fehéren izzó
fénykörébe. Az amerikai megindult felé, lassan és méltóságteljesen,
mint egy nagy, sötét párduc.
Találkozásuk két egyenrangú ellenfél küzdelme volt. Már az első
perctől fogva ádáz közelharcba bocsátkoztak, gyilkos erejű ütéseket
irányítva egymás felé, mindig épp csak egy árnyalatnyival húzódva
el a közeledő ökölcsapás elől. Emberfeletti koncentrációjukban
ösztönösen megérezték egymás szándékait. Fejüket félrefordítva,
hátraugorva, le-lehajolva, a kötél rugalmasságát kihasználva, hol
alkarral, hol kesztyűvel, hol pedig könyökkel hárították el az ellenfél
támadásait. Egyszer sem rontottak egymásnak, de mindketten
fenyegetően és hihetetlen fürgeséggel igyekeztek kijátszani a
másikat.
Újabb és újabb gongütések jelezték a menetek végét és kezdetét.
Öt... hat... hét... Manfred eddig még soha nem kényszerült ilyen
hosszan tartó küzdelemre. Győzelmeit mindig viharos gyorsasággal
aratta, egyetlen pergőtűzszerű ütéssorozattal, amellyel végérvényesen
padlóra küldte ellenfelét. Mindazonáltal úgy tűnt, hogy Tromp bácsi
kíméletlen edzésmódszerei meghozták a kívánt eredményt. Még
mindig erősnek, sérthetetlennek érezte magát és érezte, hogy
hamarosan eljön az ő ideje, csak ki kell várnia. Az amerikai szemmel
láthatólag kezdett fáradni. Ütései már nem ugyanazzal a
villámcsapásszerű hirtelenséggel csattantak el, mint korábban.
Manfred tudta, hogy előbb-utóbb hibát követ el és várt, visszafogva
magában a vadállati vágyat, hogy mielőbb láthassa az amerikai vérét.
 A döntő pillanat a hetedik menet közepe táján érkezett el.
Az amerikai éppen elindította süvítő balegyeneseinek egyikét.
Manfred nem is annyira látta, mint inkább valami ősi, állati ösztönnel
megérezte a veszélyt és leszegett állal hátraugrott. Az ütés súrolta
ugyan az arcát, de azután hatástalanul tovazúgott a levegőben.
Manfred talpának elülső részén egyensúlyozva megállt, készen
arra, hogy bármelyik pillanatban támadjon. Jobb karja megfeszült,
akár egy acélrugó, ökle olyan keményen szorult össze, mint egy
pörölykalapács... az amerikai pedig egy századmásodperccel
lassabban szedte össze magát a kelleténél. A hét kemény menet
kifárasztotta. Agya egy pillanat töredékéig kihagyott és ezalatt
védtelenül hagyta a jobb oldalát. Manfred valójában nem is láthatta a
kínálkozó lehetőséget, ahhoz túlságosan is rövid ideig tartott az
egész, az ösztön azonban ismét működésbe lépett, karját pedig
tökéletes biztonsággal irányította a tapasztalat. Amint meglátta
ellenfele válltartását, felemelt karjának szögét és fejének hirtelen
oldalmozdulatát, máris tudta, hol a támadási felület.
Az egész sokkalta gyorsabban játszódott le annál, semhogy
józanul mérlegelni tudja a döntés következményeit. Mielőtt
egyáltalán bármire is gondolt volna, már neki is lódult az ökle és
csupán azt tudta, hogy most már nincs visszaút, amilyen gyorsan
csak tud, véget kell vetnie a küzdelemnek. Ezúttal szakított
hagyományos módszerével és a szokásos kétkezes össztűz helyett
egyetlen határozott és visszavonhatatlan csapást mért ellenfelére,
amely arra volt hivatva, hogy mindent eldöntsön.
A mozdulat mélyről, lábikráinak és combjainak hatalmas
izmaiból indult útnak, majd egyre gyorsulva elérte a medencéjét,
keresztülszáguldott a gerincén és a vállán, hogy végül beletorkolljék
jobb karjába, mint egy széles rohanó folyam egy szűk szakadék
csapdájába. A kar előrelendült és olyan erővel vágódott a sötét fej
oldalába, hogy még magának Manfrednak is összekoccantak belé a
fogai. Ebben az egyetlen ütésben benne volt minden – hosszú évek
edzései és tapasztalata. Minden ereje, minden idegszála, minden
gondosan kidolgozott izomkötege ott volt e mögött a tökéletesen
kivitelezett, pusztító erejű ökölcsapás mögött.
És ebben a pillanatban érezte, hogy a jobb kezének vége. Hallani
vélte, amint a csontok halk reccsenéssel elhasadnak, mint a száraz
gallyak. A fájdalom, mint egy villámcsapás száguldott át a karján és
vakító fehér lángot lobbantott fel az agyában. De ebben a
fájdalomban már ott volt a diadal szárnyaló öröme is, hiszen már
tudta, hogy túl van rajta. Tudta, hogy győzött.
Amint lassan kitisztult a látása, első pillantásával az amerikait
kereste, hogy lássa, amint összetörve hever lábai előtt a szorító
vászonpadlóján. Hirtelen úgy érezte, eláll a szívverése és
megmámorosodott agyába úgy hasított bele a kétségbeesés, mint egy
iszonyú harang kondulása. Cyrus Lomax még mindig talpon volt.
Megsérült, bizonytalanul tántorgott, szemeiben bárgyú, réveteg
tekintet ült. Úgy érezte, mintha az agya helyén forró ólom, lábaiban
pedig puha vattacsomó volna. Az eszméletvesztés határán volt
ugyan, de még állt a lábán.
– Öld meg! – üvöltött eksztázisban a tömeg. – Nyírd ki!
Manfred kétségbeesve látta, milyen kevés hiányzik a
győzelemhez. Csak egyetlen ütés kellett volna a jobb kezével, csak
egyetlen kis ütés és az amerikainak vége... csak még egyetlen ütés.
De nem volt több ütés, nem volt már mivel ütnie. A jobb keze halott
volt.
Az amerikai részegen dülöngélt, nekiesett a kötélnek, de
visszapattant és rogyadozó térdekkel ismét felállt. Valami
emberfeletti akaraterő dolgozhatott benne.
– Jöjjön a bal kéz – mondta magában Manfred, minden maradék
erejét összeszedve. – Nincs más hátra, ballal kell kicsinálnom. – És a
pokoli fájdalom függönye mögül ismét nekirontott ellenfelének.
Bal kezével teljes erőből megcélozta Lomax fejét, az amerikai
azonban önkéntelenül meghiúsította a támadást, ugyanis szinte
vaktában Manfredra vetette magát, görcsösen belekapaszkodott a
vállába és úgy csimpaszkodott belé, akár egy fuldokló. Manfred
vadul igyekezett lerázni magáról, de hiába. A tömeg ordítása
dühöngő hangorkánná fokozódott, a döntőbíró torkaszakadtából
igyekezett túlharsogni. – Szétválni! Szétválni! – De az amerikai a
kellő pillanatig kitartott.
Mire a bíró szétválasztotta őket, Cyrus Lomax szemébe visszatért
az élet, pillantása ismét tudatos és összpontosított volt. Ügyesen
hátrálva védte ki Manfred kétségbeesett próbálkozásait – és ebben a
pillanatban megszólalt a menet végét jelző csengő.
– Mi van veled, Manie? – rohant oda hozzá Tromp bácsi.
Megragadta a vállát és betámogatta a sarokba. – Hiszen már
majdnem kiütötted. Mit rontottál el?
– A jobb kezem... – nyöszörögte Manfred fájdalmasan.
Tromp bácsi óvatosan megérintette, közvetlenül a csukló felett –
és Manfred kis híján felsikoltott a fájdalomtól. A törött kéz ijesztően
megdagadt és a duzzanat szemmel láthatóan terjedt tovább az alsó
karra.
– Bedobom a törülközőt – suttogta Tromp bácsi. – Nem
bokszolhatsz tovább ezzel a kézzel!
– Nem! – vicsorgott rá Manfred. Sárga szemében ádáz,
kérlelhetetlen láng lobbant, amint a ring túlsó sarkát nézte, ahol edzői
és gyúrói hideg borogatásokkal, repülősóval, masszírozással és
sebtében fülébe súgott tanácsokkal igyekeztek új erőre kapatni a
szédelgő amerikait.
A csengő a nyolcadik menet kezdetét jelezte. Manfred
kétségbeesve nézte a megújult erőt és összehangoltságot az amerikai
mozgásában. Az első pillanatokban Lomax még riadt és bizonytalan
volt. Nemigen mert kezdeményezni, inkább hátrált Manfred
támadásai elől, de minden egyes perccel magabiztosabbá vált.
Először nyilvánvalóan megzavarodott, nem tudta mire vélni, hogy
Manfred nem használja a jobb kezét, de azután tekintetében
derengeni kezdett a felismerés.
– Most véged van – morogta halkan Manfred fülébe, mikor egy
pillanatra újból összeakaszkodtak. – Oda a jobb kezed, fehér fiú.
Most aztán elevenen felfallak! – Ütései egyre fájdalmasabbakká
váltak és Manfred hátrálni kezdett. Bal szeme előtt hirtelen elsötétült
a világ és a következő pillanatban már érezte is szájában a vér fémes,
sós ízét.
De már zúgott is felé a következő rettentő balegyenes. Manfred
védekezésül ösztönösen arca elé kapta sérült jobb kezét és az ütés a
kesztyűjét érte. Szinte megvakult a beléhasító fájdalomtól, úgy
érezte, mintha lába alatt hirtelen megemelkedne a padló. A
következő alkalommal már nem merte felemelni a jobb karját és az
amerikai ökle akadálytalanul csapódott be, egyenesen a sérült bal
szemébe. Érezte, amint a vérömleny egyre kövérebbre duzzadva,
egyre súlyosabban lóg le az arcáról, mint egy óriási, vérszívó
kullancs, vagy mint egy érett, hosszúkás szőlőszem. A szemhéj
teljesen összezáródott. A csengő hangja a nyolcadik menetnek is
véget vetett.
– Még két menet – suttogott Tromp bácsi, jeges borogatást
szorítva a sérült szemre. – Kilátsz rajta valamennyire? – Manfred
némán bólintott és kibotorkált a kilencedik menetre. Lomax már
türelmetlenül várta – kissé talán túlságosan is türelmetlenül, mert a
nagy csapásra készülve leeresztette jobb kezét. A következő
pillanatban hátratántorodott Manfred iszonyú erejű balegyenesétől.
Ha Manfred használni tudta volna a jobb kezét, most még egyszer
megüthette volna, hogy azután rázúdítsa azt a gyilkos bombazáport,
amelyben eddig még egyetlen ellenfelének sem sikerült talpon
maradnia. Az a jobb kéz azonban szétzúzva, bénán csüngött alá,
Lomax pedig fürgén félrehajolt a következő ütés elől, egy pillanatig
hátrált, majd összeszedve magát, ismét támadásba lendült. Elszántan
püfölte Manfred bedagadt bal szemét, nyilvánvalóan azzal a
szándékkal, hogy felszakítsa a megduzzadt bőrt. Fáradozását a menet
utolsó pillanatában siker koronázta. Egy villámgyors ütést mért a
sérült szemre, mégpedig a kesztyű belső oldalával, úgy, hogy a
keresztirányban megkötött fűző teljes hosszában feltépte a sötétlila
dudort. A kispriccelő vér egy szempillantás alatt vörös álarcként
borította el Manfred arcát és ronggyá áztatta mellén a trikót.
Még mielőtt a vezetőbíró leállíthatta volna őket, hogy szemügyre
vegye a sérülést, megszólalt a csengő. Manfred támolyogva indult el
a szorító sarka felé. Tromp bácsi elébe sietett és a helyére támogatta.
– Leállíttatom a mérkőzést – suttogta elkeseredett dühvel,
miközben tüzetesen megvizsgálta a szörnyű sebet. – Ezzel nem
folytathatod tovább... a fél szemed is rámehet.
– Ha most leállíttatja – szólalt meg Manfred –, azt amíg élek, meg
nem bocsátom magának. – A hangja halk volt, de az épségben
maradt fél szemében fellobbanó sárga láng figyelmeztette Tromp
Biermant, hogy amit mondott, komolyan gondolja. Az öregember
halk zsörtölődés közepette kitisztította a sebet és egy timsórudacska
segítségével elállította a vérzést. A vezetőbíró odajött és Manfred
arcát a fény felé fordítva megszemlélte a sérült szemet.
– Tudja folytatni? – kérdezte.
– A népért és a Führerért – válaszolta Manfred csendesen. A
vezetőbíró megindultan bólintott.
– Maga aztán bátor ember! – mondta és intett, hogy folytassák a
küzdelmet.
Az utolsó menet maga volt a szenvedés örökkévalósága. Az
amerikai záporozó ökölcsapásai pörölykalapácsként zúzták tönkre
Manfred testét, újabb fájdalmas zúzódások özönével borítva a
korábbi sebeket.
Minden egyes ütés tovább apasztotta amúgy is megfogyatkozott
erejét, mindinkább képtelenné téve a védekezésre. Minden egyes
lélegzetvétel újabb pokoli kínokat okozott, amint tágulni
kényszerítette mellkasának szétroncsolt izmait és tüdőlebenyeinek
perzselve égő, lágy szövetét. Törött jobb kezéből a fájdalom
felkúszott a karjába és elvegyült az egyre újabb ütések kínjaival.
Lassanként épen maradt fél szeme elé is sötétség ereszkedett és már
nem is látta a szakadatlanul zuhogó ökölcsapásokat. Lomax egyre
csak ütötte, nyers hússá aprítva egész arcát – de ő még mindig állt a
lábán.
A tömeg lelkesedése egyre inkább felháborodásba csapott át, a
vérszomjas üvöltést előbb szánakozó felkiáltások, majd a rémület
moraja váltotta fel. A nézők hangosan szidalmazták a vezetőbírót és
követelték, hogy azonnal vessen véget ennek a kegyetlenkedésnek.
De Manfred még mindig állt a lábán. Időnként egy-egy szánalmas,
erőtlen kísérletet tett, hogy bal kézzel visszaüssön, de máris újabb
ütések záporoztak megvakult arcába és összetört testére.
Végre valahára, ha későn is – nagyon későn –, de megszólalt a
mérkőzés végét jelző gong. Manfred De La Rey még mindig talpon
volt. Dülöngélve, rogyadozó lábakkal állt a szorító közepén, nem
látott, nem érzett és már a sarokba vezető utat is képtelen volt
megtalálni. Tromp bácsi odarohant hozzá, gyöngéden átölelte... és
Tromp bácsi sírt. Könnyei szégyentelenül patakzottak végig az arcán,
bele a szakállába, miközben óvatosan visszatámogatta Manfredot.
– Szegény Manie-m – suttogta. – Sohasem lett volna szabad
engednem... meg kellett volna akadályoznom.
A ring túlsó oldalán Cyrus Lomaxot körülvették rajongói.
Nevetve csapkodták a hátát, a kezét szorongatták és elárasztották
jókívánságaikkal. Lomax fáradtan mosolygott és néhány ugrabugráló
lépést tett diadaltánc gyanánt, miközben várta, hogy a bírák végre
megerősítsék győzelmét. Közben azonban időről időre zavart
pillantásokat vetett a ring túlsó sarkában ülő emberre, akit tönkrevert.
Feltett szándéka volt, hogy az eredményhirdetés után azonnal
odamegy hozzá, hogy kifejezze őszinte csodálatát, amit ekkora
bátorság láttán érzett.
– Achtung! Achtung! – A játékvezető egyik kezében a döntőbírák
pontozólapjaival, a másikban a mikrofonnal megállt a szorító
közepén. Hangja mennydörögve szállt a megafonokból. – Hölgyeim
és uraim! Az olimpiai aranyérem tulajdonosa a pontszámok alapján...
Manfred De La Rey, Dél-Afrikából!
Vészterhes, hitetlenkedő csend ereszkedett az óriási csarnokra.
Manfred vadul kalapáló szíve hármat is dobbant, mire kitört a
tiltakozás vihara. A terem visszhangzott a düh és a felháborodás
kiáltásaitól, a fújolástól és a lábdobogástól. Cyrus Lomax mint egy
őrült száguldozott fel-alá, vadul rázta a szorító köteleit és ordítva
szidta a bírákat, miközben a nézők százai egymást taszigálva
próbáltak felkapaszkodni a szorítóba, hogy rögtönzött
demonstrációval tiltakozzanak a döntés ellen.
Boldt ezredes odabólintott valakinek a terem végében. A
következő pillanatban a barnaingesek osztagai végigrohantak az
átjárófolyosókon és körülvették a ringet. Durván visszalökdösték a
feldühödött tömeget és utat vágva az öltözők felé, kimenekítették a
félájult Manfredot.
A döntőbíró a hangszórón át igyekezett megindokolni a döntést. –
Krauser bíró öt menetet ítélt De La Rey javára, egyet döntetlenre,
négyet pedig Lomax javára... – De senki sem figyelt rá, hangját
elnyelte az általános zűrzavar.

– Az a nő legalább öt vagy hat évvel idősebb nálad – jelentette ki

Tromp bácsi, óvatosan megválogatva a szavait. A Tegelgartenban
sétálgattak, a levegőben már érezhető volt az ősz első csípős
fuvallata.
– Három évvel – felelte Manfred. – De ez semmin sem változtat,
Tromp bácsi. Csak az számít, hogy szeretem őt, ő pedig szeret
engem. – Jobb kezén még mindig ott fehérlett a gipszkötés, karja fel
volt kötve.
– Manie, még nem érted el a huszonegyedik évedet... nem
házasodhatsz meg a pártfogód engedélye nélkül.
– Maga az én pártfogóm – jelentette ki Manfred és Tromp bácsi
felé fordult, állhatatosán rászegezve zavarba ejtő, topázsárga
pillantását. Az öregember lesütötte a szemét.
– Mégis, hogyan fogod eltartani a feleségedet? – kérdezte.
– A Birodalmi Kultuszminisztérium felajánlott egy ösztöndíjat,
hogy itt Berlinben fejezhessem be a jogi tanulmányaimat. Heidinek
saját lakása van, remek állása a Tájékoztatásügyi Minisztériumban,
én pedig elmegyek hivatásos bokszolónak, hogy megkeressem a
megélhetésünkhöz szükséges pénzt, addig is, amíg elkezdem az
ügyvédi karrieremet. Azután visszatérünk Dél-Afrikába.
– Vagyis ti már mindent előre elterveztetek – sóhajtott Tromp
bácsi. Manfred bólintott. Szemöldökét még mindig kérges, fekete var
borította és úgy tűnt, élete végéig viselni fogja arcán a rettenetes
küzdelem emlékét. Ujja hegyével végigsimította a sebhelyet és
megkérdezte. – Ugye nem tagadja meg tőlünk az engedélyét, Tromp
bácsi? Még azelőtt megesküszünk, hogy hazautazik... és mindketten
azt szeretnénk, ha maga adna össze bennünket.
– Megtiszteltetésnek veszem – mondta zavartan Tromp bácsi.
Hisz oly jól ismerte már ezt a makacs, önfejű kamaszt – tudta, hogy
ha valamit egyszer a fejébe vesz, nem lehet eltéríteni a szándékától.
A további vita csak még inkább megerősítette volna elhatározásában.
– Maga olyan nekem, mintha az apám volna – bökte ki Manfred
kertelés nélkül. – Sőt, még annál is több. A maga áldása
felbecsülhetetlen értékű ajándék volna számunkra.
– Manie! Manie! – sóhajtott Tromp bácsi. – Te vagy nekem a
fiúgyermek, akivel Isten soha nem ajándékozott meg... csak a javadat
akarom. Mit mondhatnék, hogy rábírjalak, várj még egy kicsit... ne
rohanj fejjel ebbe a dologba.
– Nincs semmi, ami eltéríthetne a szándékomtól.
 – Manie, gondolj Trudi nénédre...
– Tudom, hogy Trudi néni is azt akarná, hogy boldog legyek –
vágott közbe Manfred.
– Igen, tudom. De Manie, gondolj a kis Sarah-ra is...
– Mi van vele? – Manfred pillantása hirtelen keménnyé és
rideggé vált, állat dacosan előreszegte bűntudatában.
– Sarah szeret téged, Manie – folytatta Tromp bácsi. – Mindig is
szerelmes volt beléd... még én is észrevettem.
– Sarah a húgom és nagyon szeretem őt – vágott vissza Manfred.
– Szeretem, egy testvér szeretetével. Heidit viszont férfiként
szeretem és ő nőként szeret viszont engem.
– Azt hiszem, tévedsz, Manie – ingatta fejét szomorkásan Tromp
bácsi. – Mindig azt hittem, hogy te és Sarah egyszer majd...
– Elég, Tromp bácsi – szakította félbe hevesen Manfred. Erről
hallani sem akarok többé. Feleségül veszem Heidit... remélem, a
maga jóváhagyásával és áldásával. Ugye nem tagadja meg tőlünk ezt
a nászajándékot, Tromp bácsi?
Az öregember nehézkesen, szomorúan bólintott. – A
jóváhagyásomat és az áldásomat is megkapjátok, fiam... és
örvendező szívvel foglak összeadni benneteket.

Heidi és Manfred esküvőjére a Havel-tó partján került sor, Boldt

ezredes grünewaldi villájának kertjében. Aranyló, kora szeptemberi
délután volt, az ősz első ecsetvonásai már sárgásvörösre színezték a
fák leveleit. Az olimpiai csapat már hazautazott, csak Tromp bácsi és
Roelf Stander maradtak Berlinben, hogy jelen legyenek a
ceremónián. Roelf mint Manfred legjobb barátja, magára vállalta a
tanú szerepét, az egyszerű esketési szertartást pedig Tromp bácsi
végezte.
Minthogy Heidi árva volt, hivatalosan Sigmund Boldt
helyettesítette az örömapát. Jelen volt még Heidi vagy egy tucatnyi
barátja – legtöbbjük felettese vagy kollégája az Információs és
Propagandaminisztériumból, de eljött egykét unokatestvére és
néhány távolabbi rokona is. Szinte valamennyi meghívott egyenruhát
viselt – az SS elit hadosztályának fekete uniformisától kezdve a
Luftwaffe világoskékjén át a Wehrmacht csukaszürkéjéig. A képet
bájos, aranyszőke kislányok tették teljessé, valamennyien pufók
dirndliben, a hagyományos népviseletben, amelyet a náci
pártpropaganda oly erőteljesen favorizált.
A Tromp bácsi által celebrált rövid és puritán kálvinista
szertartást követően Boldt ezredes állófogadást rendezett a kert fái
alatt. A hangulatról tiroli népviseletbe öltözött négytagú zenekar
gondoskodott. Repertoárjukon a párt által jóváhagyott népszerű
esküvői dalok és a német vidék hagyományos táncai szerepeltek. A
vendégek a gyepre lefektetett ideiglenes táncparketten ropták.
Manfred, karján bájos új feleségével, teljesen belefeledkezett a
táncba. Nem is vette észre sem a vendégek közt végigsöprő, hirtelen
támadt izgalmat, sem azt a fejvesztett sietséget, amellyel Boldt
ezredes rohant, hogy üdvözölje a ház felől közeledő kis csoportot.
Csak akkor figyelt fel, mikor a zenekar hirtelen elhallgatott, majd a
következő pillanatban rázendített a náci párt vérpezsdítő indulójára, a
Horst Wessel Liedre.
A vendégek merev vigyázzállásba vágták magukat. Manfred
kissé zavartan bár, de maga is abbahagyta a táncot és Heidivel az
oldalán feszes tartásban megállt. Amint az újonnan érkezettek
beléptek a táncparkettre, a jelenlévők mintegy vezényszóra magasba
lendítették jobb karjukat és egy emberként „Heil Hitler!”-t
kiáltottak. Manfred ekkor döbbent csak rá, hogy mi is történik, hogy
ő és Heidi micsoda elképzelhetetlen megtiszteltetésben részesülnek.
A feléje közeledő férfi nyakig begombolt fehér zubbonyt viselt,
mindenféle rangjelzés nélkül. Ruházatának egyetlen ékességét a
nyakában lógó egyszerű, dísztelen Vaskereszt adta. Erőteljes,
szögletes arca sápadt volt, barna haját elöl mélyen belefésülte magas
homlokába, hatalmas, energikus orra alatt kis, négyszögletesre
nyírott bajusz sötétlett. Nem volt ebben az arcban semmi rendkívüli,
csak a szemek, amelyekhez hasonlót Manfred még sohasem látott.
Átható pillantásukkal mintha egyenesen a lelkét égették volna át,
hogy a szívéhez jutva, örök időkre rabszolgájukká tegyék.
Még mindig begipszelt jobb kezét a náci üdvözlésre emelte,
Adolf Hitler pedig mosolyogva bólintott. – Úgy hallottam, ön nagy
barátja Németországnak, Herr De La Rey – szólalt meg.
– Az őseim németek voltak, én magam pedig az ön legodaadóbb
hívei közé tartozom – válaszolta Manfred. – Nem találok szavakat,
amelyekkel kifejezhetném azt a határtalan megtiszteltetést és
alázatot, amelyet az ön jelenlétében érzek.
– Hadd gratuláljak bátor győzelméhez, amelyet a felett az
amerikai nigger felett aratott – nyújtott kezet Adolf Hitler. – És
gratulálok a házasságához is, a Birodalomnak ezzel az elragadó
leányával. – Manfred ép bal kezével megfogta a Führer kezét. Egész
testében remegett, a pillanat nagyszerűsége szinte a félelemmel
határos megilletődöttséggel töltötte el. – Nagyon sok boldogságot
kívánok – folytatta Hitler –, és kívánom, hogy ez a frigy eltéphetetlen
láncot kovácsoljon ön és a német nép között.
A Führer keze hűvös és száraz volt – egy művész erős, mégis
elegáns keze. Manfred könnyekkel küszködött. – Führerem – szólalt
meg elcsukló hangon –, azt a láncot soha senki el nem szakíthatja.
Adolf Hitler ismét bólintott, kezet rázott Heidivel és
elmosolyodott örömkönnyei láttán. Azután amilyen hirtelen jött, el is
távozott, útközben egy-egy barátságos szóval elbúcsúzva a társaság
legfontosabb tagjaitól.
– Ezt soha álmodni sem mertem volna... – suttogta Heidi,
Manfred karjába kapaszkodva. – Úgy érzem, ennél boldogabb már
nem is lehetek.
– Ez a nagyság – szólalt meg Manfred a távolodó fehér
zubbonyos alak után nézve. – Ez az igazi nagyság. Nehéz elképzelni,
hogy közönséges halandó... nem pedig egy földre szállt isten.

Sarah Bester az örömtől kipirult arccal karikázott lefelé

Stellenbosch főutcájának gyér kisvárosi forgalmában, vidáman
integetve az arra haladó ismerősöknek. Iskoláskönyveit a nyereg
mögé szíjazta a kerékpár csomagtartó rácsára. A tornaruha
szoknyájának szegélye a térde körül lobogott, egyik kezével iskolai
egyenkalapkáját tartotta, hogy a szél le ne kapja fejéről.
Aznap reggel kapták meg a bizonyítványt az előző félév
tanulmányi eredményeiről és égett a vágytól, hogy mielőbb
elújságolja Trudi néninek a jó hírt, miszerint sikerült az ötödik
helyről a másodikra feljönnie. Az osztályfőnöknő ezt írta a
bizonyítványára: „Jó munkát végeztél, Sarah, csak így tovább.” Ez
volt az utolsó éve, októberben betölti tizenhetedik életévét, a jövő
hónapban pedig leteszi az érettségi vizsgát.
Manie büszke lesz rá. Az ő hatására és az ő bátorításának
köszönhetően sikerült felküzdenie magát az iskola legjobb eredményt
elért lányai közé. Amint elhaladt a tölgyek lombjai alatt, rá gondolt
és ismét szövögetni kezdte éber álmait. Végtelenül hosszúnak tűnt az
idő, mióta távol volt, de most már egykettőre itthon lesz. Akkor majd
mindent elmond neki és minden jó lesz. Vége lesz az álmatlanul
töltött, átzokogott éjszakáknak. Manie hazajön... az ő erős, kedves és
gyöngéd Manie-ja, aki újra széppé teszi majd számára az életet.
Hányszor, de hányszor képzelte el, hogy összeházasodnak,
reggelit készít neki, kimossa az ingeit, megstoppolja a zoknijait, a
templomba menet mellette megy és Meneernek szólítja, mint
ahogyan Trudi néni Tromp bácsit. Minden éjjel vele alszik majd,
reggelenként mellette ébred, elnézi szép szőke fejét a szomszédos
párnán... és tudta, hogy ennél többre sohasem fog vágyni.
– Csak Manie... – suttogta szinte félálomban. – Mindig és csak
Manie. Egész életemben csak ő volt nekem és ő az, akihez örökké
tartozni fogok.
A paplak kapuja előtt a postást pillantotta meg. Leugrott a
bicikliről és izgatottan kiabálva szaladt felé. – Hozott nekünk
valamit, Mr. Grobler?
A postás elvigyorodott és bőr válltáskájából egy barnássárga
borítékot húzott elő.
– Távirat – mondta fontoskodva. – Mégpedig a tengerentúlról –
de nem ám neked, kicsim, hanem a nagynénédnek.
– Aláírom én helyette! – Azzal Sarah gyorsan odafirkantotta
nevét az átvételi könyvbe, biciklijét a kapufélfának támasztotta és
már rohant is fel a paplak lépcsőjén.
– Trudi néni! – kiabálta. – Távirat jött! Trudi néni! Hol van?
Körülszimatolt az előszobában, és az ételszag elárulta, hová kell
mennie.
– Távirat jött! – rontott be a konyhába. Trudi néni sodrófával a
kezében állt a hosszú konyhaasztal fölé hajolva. Mindkét karja
könyékig lisztes volt, úgyhogy mikor felegyenesedett, kifújta arcából
a belelógó ezüstösszőke haj fürtöket. Arca nedvesen csillogott a
konyhát betöltő forróságtól. A tűzhelyen hatalmas fazekakban
barack- és fügedzsem rotyogott.
– Jóságos ég! – kiáltott fel. – Micsoda hűhó! Tanulj meg végre
felnőtt hölgyként viselkedni, Sarie, nem vagy már gyerek...
– De távirat jött! Nézze csak, igazi távirat! Ilyet még sohasem
kaptunk.
Most már Trudi nénin is erőt vett az izgatottság. A borítékért
nyúlt, azután megtorpant.
– Csupa liszt a kezem. Bontsd fel, Sarie.
Sarah remegő ujjakkal szakította fel a borítékot. – Felolvassam? –
kérdezte.
– Persze. Persze, olvasd csak... ki küldte?
670
– Tromp bácsitól jött... úgy írta alá: „Engedelmes férjed, Tromp
Bierman.”
– Bolond vénember! – zsörtölődött Trudi néni! – Ennyi pénzt
kidobni négy szükségtelen szóért. No olvasd már, mit ír.
– Azt írja, „Tudatnom kell veled, hogy Manfred...” – Sarah
hangja elhalt, arcáról lehervadt a boldog izgalom és üres tekintettel
meredt a kezében lévő papírlapra.
– Folytasd már, te gyerek – sürgette Trudi néni. – Olvasd végig.
Sarah gyönge, suttogó hangon újra kezdte. – „Tudatnom kell
veled, hogy Manfred a mai napon házasságot kötött egy Heidi
Kramer nevezetű német lánnyal. Azt tervezi, hogy a berlini
egyetemen folytatja tanulmányait és nem tér haza velem. Biztosra
veszem, hogy te is sok boldogságot kívánsz neki, éppúgy, mint én.
Engedelmes férjed, Tromp Bierman.” Sarah felemelte pillantását a
távirati blankettáról és egymásra meredtek.
– Ezt nem tudom elhinni... – suttogta Trudi néni. – Az nem lehet,
hogy a mi Manfredunk ilyet tesz... ő nem volna képes így itthagyni
minket. – Csak ekkor vette észre Sarah arcát – olyan szürke volt,
mint a hamu a tűzhelyen.
– Jaj, kicsi Sarie-m. – Trudi néni pufók arca összeesett a
részvéttől és a közösen átélt fájdalomtól. Kinyújtotta kezét a kislány
felé, de Sarah a konyha padlójára ejtette a táviratot, sarkon fordult és
kirohant az ajtón.
 A kapuhoz érve megragadta a biciklit és felpattant a nyeregbe.
Felegyenesedve, egyre veszettebb tempóban taposta a pedált, lába
vadul dolgozott szívverésének ütemére. Kalapja lerepült a fejéről és
gumírozott szalagjánál fogva táncolt a hátán. Tágra nyílt szemei
szárazon meredtek előre, arca még mindig ólomszürke volt a
megrázkódtatástól. Kiszáguldott a faluból, majd a régi Lanzerac-
birtokot elhagyva ösztönösen elkanyarodott a hegyek felé.
Mikor az ösvény már túlságosan meredekké és göröngyössé
kezdett válni, eldobta a biciklit és gyalog ment tovább a fenyőerdőn
át, míg el nem érte az első hegygerincet. Ott letért az ösvényről és
teljes hosszában hasra vágta magát a lehullott fenyőtűk puha, nedves
ágyán – pontosan ott, ahol nem is olyan régen Manfrednak adta
szerelmét, testét és lelkét.
Ahogy ziháló mellkasa lassan megnyugodott és ismét
egyenletesen lélegzett, mozdulatlanul elnyúlt a földön. Nem sírt, nem
is könnyezett, csak feküdt, arcát behajlított karjába temetve.
Alkonyatkor a szél északnyugatira fordult és komor fellegek kezdtek
gyülekezni a hegycsúcsok körül. Mire beesteledett, eleredt az eső és
a sötétség a szokásosnál is korábban borult rá az erdőre. A levegő
metszően hideggé vált, a szél nyöszörögve száguldozott a fenyőfák
között és jeges cseppek özönét sodorta az arcra borulva heverő kis
testre. Sarah azonban még a fejét sem emelte fel, ott feküdt
reszketve, mint egy elhagyatott, szomorú kutyakölyök, csak a szíve
sikoltozott hangtalanul az éjszakában.
– Manfred, Manfred, hová mentél el? Miért kellett hogy
elveszítselek?
Röviddel hajnalhasadás előtt a felkutatására indult csoportok
egyike egész éjszaka tartó keresés után belebotlott, és lehozták a
hegyről.
– Ez bizony tüdőgyulladás, Mevrou Bierman – közölte az orvos,
mikor Trudi néni aznap éjjel már másodszor hívta ki a paplakba. – És
nekünk kell megküzdeni az életéért, mert úgy látszik, ő már nem akar
harcolni érte.
Trudi néni makacsul ellenállt az ösztönzésnek, hogy engedje
Sarah-t beszállítani az újonnan épült városi kórházba. Inkább maga
ápolta, éjszakáit és nappalait a kis hátsó szobában töltve. Ott ült a
betegágy mellett, nedves szivaccsal törölgette a verítéket a kislány
lázrohamoktól gyötört testéről és perzselően forró kezét kezébe
fogva segítette át a krízisen. Mellette maradt akkor is, mikor már
túljutottak a nehezén és Sarah sápadtan, kimerülve feküdt ágyának
párnái közt. Arcáról mintha leolvadt volna a hús, koponyacsontja
siváran meredezett a viaszosan áttetsző bőr alatt. Réveteg tekintetű,
fénytelen szemei óriásinak tűntek beesett, sötét karikákkal körülvett
üregükben.
A hatodik napon, mikor már fel tudott ülni, és segítség nélkül is
képes volt egy kis meleg levest magához venni, Trudi néni még
egyszer elhívta hozzá az orvost, aki a hálószoba csukott ajtaja mögött
tüzetesen megvizsgálta. Utána megkereste Trudi nénit a konyhában
és sokáig magyarázott neki, halk, komoly hangon. Miután az orvos
távozott a paplakból, Trudi néni visszament a hálószobába és leült az
ágy mellé – ugyanabba a karosszékbe, amelyben éjszakákon át
virrasztott.
– Sarah – szólalt meg csendesen, kezébe fogva a lány csontig
soványodott kezét. Könnyű volt, törékeny és hideg. – Mikor jött meg
utoljára a havibajod?
Sarah hosszú másodpercekig szótlanul meredt rá, majd most első
ízben sírni kezdett. A könnyek lassan, szinte nyúlósan törtek elő
üldözött tekintetű, beesett szemeiből, sovány, megereszkedett vállai
hangtalanul rázkódtak.
– Jaj kislányom – ölelte át Trudi néni és keblének terjedelmes
párnáira szorította a könnyes kis arcot. – Szegény kicsi lányom... ki
tette ezt veled?
Sarah hangtalanul zokogott, Trudi néni gyöngéden simogatta a
haját. – El kell mondanod nekem... – A cirógató kéz a mozdulat
közepén hirtelen megtorpant, amint Trudi nénibe beléhasított a
felismerés.
– Manie... szóval Manie volt az!
Jóllehet nem kérdésnek szánta, feltevését mégis azonnal igazolta
a Sarah meggyötört mellkasából kirobbanó görcsös, fuldokló sírás.
– Jaj Sarie... szegény kicsi Sarie-m – suttogott Trudi néni és fejét
önkéntelenül a bekeretezett fénykép felé fordította, amely a kis
asztalkán állt, a beteg lány ágya mellett. A szemmel láthatólag
műtermi körülmények közt készült felvétel Manfred De La Reyt
ábrázolta, sortban és trikóban, az ökölvívók klasszikus előrehajló
testtartásában, dereka körül az ezüst bajnoki övvel. A kép alá a
következő szöveget írták: „A kis Sarie-nak, nagy testvérétől, Manie-
tól.”
– Micsoda rettenetes dolog! – sóhajtott fel Trudi néni. – Most mit
tegyünk?
Másnap délután Trudi néni éppen a konyhában és éppen az
egyházközösség egyik tagjától ajándékba kapott őzcomb
spékelésével foglalatoskodott, mikor Sarah mezítláb megjelent a
konyhaajtóban.
A vékony fehér vászon hálóing üres zsákként lötyögött csontig
soványodott testén és annyira gyenge volt, hogy meg kellett
kapaszkodnia a konyhaszék támlájában.
Néhány pillanat múlva azonban összeszedte magát és mint egy
alvajáró, odament a tűzhelyhez. A szénfogóval felemelte a tűztér
kerek, fekete kovácsoltvas fedelét. Belülről apró narancsszínű
szikrák pattogtak fel és Trudi néni csak ekkor vette észre, hogy Sarah
Manfred fényképét tartja a kezében. Kivette a keretből, néhány
másodpercen át maga elé tartva nézegette, majd szó nélkül a tűzbe
vetette.
A négyszögletes kartonlap pillanatok alatt összekunkorodott és
feketedni kezdett. Felületén a kép kísértetiesen elszürkült, majd a
lángok végleg elemésztették. Sarah addig bökdöste a maradványokat
a fogó hegyével, míg az utolsó pernyelevélke is porrá nem tört, de
még utána is sokáig döfködte dühödten a hamut. Végül helyére tette
a fedelet és a fogót ledobta a tűzhely mellé. Bizonytalanul
imbolyogva állt és talán rá is zuhan a forró tűzhelyre, ha Trudi néni
el nem kapja és le nem támogatja a konyhaszékre.
Sarah percekig némán bámulta a tűzhelyet, majd váratlanul
megszólalt.
– Gyűlölöm őt – mondta halkan. Trudi néni az őzcomb fölé
hajolva igyekezett elrejteni a szemét.
– Beszélnünk kell, Sarie – mondta végül csendesen. – El kell
dönteni, mit tegyünk.
– Én már tudom, mit tegyek – válaszolta Sarah és hangjától hideg
borzongás futott végig Trudi néni gerincén. Ez a hang már nem
annak az életvidám, aranyos kislánynak a hangja volt, akit saját
gyermekeként nevelt fel. Ezeket a szavakat egy megtört,
megkeseredett asszony mondta ki, aki gyűlölettel fogadja sorsának
beteljesedését.
Tizenegy nappal később Roelf Stander visszatért Stellenboschba
és Sarah hat hét múlva a Holland Református egyház szabályai
szerint örök hűséget esküdött neki. 1937. március 16-án Sarah
fiúgyermeknek adott életet. A szülés meglehetősen nehéz
lefolyásúnak bizonyult, mert a csecsemő igen erős csontozatú volt,
anyja pedig keskeny csípőjű és teste különben sem heverte ki teljesen
a tüdőgyulladás megpróbáltatásait.
Roelfot a szülés után azonnal bebocsátották a szülőszobába. Ott
állt a gyermekágy felett és lenézett az újszülött foltos, puffadt arcára.
– Gyűlölöd őt, Roelf? – kérdezte Sarah a párnák közül. Haja
izzadt csimbókokban lógott az arcába, nyúzott volt és kimerült. Roelf
néhány pillanatig elgondolkodva állt, majd megrázta a fejét.
– Ő a te részed – mondta –, és én soha semmit sem tudnék
gyűlölni, ami te vagy.
Sarah kinyújtotta felé a karját. Roelf az ágyhoz lépett és végtelen
gyöngédséggel tenyerébe vette a sovány, törékeny kezet.
– Te jó ember vagy, Roelf – mondta csendesen az asszony. – És
én jó feleséged leszek. Ezt megígérem.

– Pontosan tudom, mit akarsz mondani, papa – jelentette ki

Mathilda Janine. Egymással szemben ültek Blaine tölgyfa burkolatú
miniszteri irodájában.
– Valóban? – kérdezte Blaine. – Hát akkor hadd halljam
pontosan, mit is akarok mondani?
– Először is – kezdte Mathilda Janine, magasra emelve
mutatóujját – közölni akarod, hogy David Abrahams nagyon
rokonszenves fiatalember, ragyogó képességű joghallgató és kiváló
sportember, aki nemzetközi elismerést vívott ki, mint azon két dél-
afrikai atléta egyike, akiknek sikerült érmet szerezniük a berlini
olimpián. Azután el akarod még mondani, hogy milyen jó modorú,
belátó és kedves, hogy csodálatos humorérzéke van, szépen táncol és
a maga vicces módján még jóképű is – vagyis eszményi férj minden
lány számára. Ezek után jön majd a „de” és a pillantásod el fog
komorulni.
– Szóval ez volna minden, amit mondani akartam? – ingatta a
fejét csodálkozva Blaine. – No jó. Tehát azt mondom, „de” és
elkomorodom. Hát akkor légy szíves és mondd tovább helyettem,
Matty.
– „De”, mondod elkomorult ábrázattal, „zsidó” – folytatta
Mathilda Janine. – És amint magad is rögtön észreveszed a változást
saját hanghordozásodban, most már nemcsak hogy komoran nézel,
hanem jelentőségteljes szigorral.
– Jelentőségteljes szigorral... ez némi erőfeszítést követel az
arcizmaimtól. Nos jó, folytasd.
– De az én drága papókám persze nem olyan zöldfülű, hogy
hozzátegye, „Ne érts, félre Matty, hiszen tudod, hogy a legjobb
barátaim között is vannak zsidók”. Ugye sohasem volnál ilyen
tapintatlan?
– Soha. – Blaine megpróbálta magába fojtani a vigyorgást.
Jóllehet komolyan aggasztotta a kérdés, sohasem tudott ellenállni
csúnyácska, répavörös hajú, de imádott kisebbik leánya
huncutságának. – Távol álljon tőlem, hogy ilyesmit kiejtsek a
számon.
– „De”, mondanád ehelyett, „a vegyes házasságok meglehetősen
komplikált dolgok, Matty. A házasság már önmagában véve sem
valami egyszerű dolog, hát még ha vallás, a szokások és az életmód
különbözőségével is megnehezítjük.”
– Milyen bölcs megállapítás – bólogatott Blaine. – És te erre mit
felelnél?
– Elmondanám neked, hogy már tavaly óta talmudórákat veszek
Jacobs rabbitól és a jövő hónap végére zsidó lány leszek.
Blaine arca idegesen megvonaglott. – Matty, eddig még soha
semmit sem titkoltál el előlem.
– Maminak elmondtam.
– Értem.
Mathilda Janine vidáman mosolygott, még mindig igyekezett
játéknak venni az egészet. – Akkor azt mondanád, „De Matty, hiszen
te még kislány vagy”.
– Te pedig szokás szerint rávágnád, „A következő
születésnapomon betöltőm a tizennyolcat”.
– Mire te most már igazán zord pillantások kíséretében
megkérdeznéd, „És milyen kilátásai vannak Davidnek a jövőre
nézve?”.
– Te pedig azt felelnéd, „David az év végén beáll a Courtney
Bányászati és Beruházási Vállalathoz, évi kétezer fontos kezdő
fizetéssel”.
– Ezt meg honnét tudtad meg? – kérdezte döbbenten Matty. –
Nekem David csak annyit mondott, hogy... – Hirtelen elharapta a
szót, amint megvilágosodott előtte, hogy milyen forrásból is
szerezhette apja az értesüléseit. Kényelmetlenül fészkelődni kezdett a
helyén. Blaine és Centaine kapcsolata sokkal jobban zavarta annál,
hogysem valaha is elmondhatta volna.
– Szereted őt, Matty? – kérdezte apja komoly arccal.
– Igen, papa. Teljes szívemből.
– És anyád jóváhagyását természetesen már meg is szerezted –
ebben az egyben biztos lehetek – jegyezte meg Blaine rezignáltan.
Az évek során a két lány rendkívüli jártasságra tett szert abban, hogy
hogyan kell kijátszani szüleiket egymás ellen.
Mathilda Janine bűntudatos ábrázattal bólogatott, Blaine pedig
sóhajtva kivett egy manillaszivart az íróasztalon álló ládikóból.
Miközben a szivar előkészítésével foglalatoskodott, elgondolkodva
ráncolta a szemöldökét.
– Matty, ez nem olyasmi, amibe csak úgy ripsz-ropsz fejest ugrik
az ember.
– Én nem ripsz-ropsz ugrom bele. Két éve ismerem Davidet.
– Mindig azt hittem, karriert fogsz csinálni...
– Fogok is, papa. Az én karrierem az lesz, hogy boldoggá teszem
Davidet és szülök neki egy csomó gyereket.
Blaine rágyújtott a szivarra és mogorván megszólalt. – Hát akkor
legjobb lesz, ha elküldöd hozzám a te Davidedet. Szeretném jó előre
figyelmeztetni, mi történik vele, ha nem viseli rendesen gondját a
kislányomnak.
Mathilda Janine felugrott a helyéről, rohanva megkerülte az
íróasztalt, apja ölébe vetette magát és mindkét karjával a nyakába
kapaszkodott. – Te vagy a legcsodálatosabb apa, akiről egy lány
valaha is álmodhat! – sikoltotta boldogan.
– Hát hogyne... már amikor beadom a derekam – minősítette a
bókot Blaine, Mathilda Janine pedig addig ölelgette, míg neki a
karja, apjának a nyaka fájdult meg.

Shasa és David a Rapide-dal repültek Windhoekba Abe

Abrahamsért és feleségéért, hogy elhozzák őket az esküvőre. A
család többi tagja és David barátai, Dr. Twentyman-Jonest is
beleértve, vonaton tették meg az utat. Mathilda Janine rokonaival és
barátaival együtt akkora tömeg gyűlt össze, hogy teljesen
megtöltötték a Gardens peremvárosi negyedében álló nagy
zsinagógát.
David nagyon szerette volna, hogy Shasa töltse be a násznagy
szerepét, de a szigorúan ortodox Jacobs rabbit már arra is elég nehéz
volt rávenni, hogy összeadja őket, abban a tudatban, hogy a
menyasszony kizárólag a házasság kedvéért tért át a Hitre. Ilyen
körülmények között David már nem merte megkockáztatni, hogy
még egy keresztény násznaggyal is megbotránkoztassa a rabbit és
Sasának be kellett érnie azzal, hogy ő tarthatta a hüpe, vagyis a
szertartás folyamán az ifjú pár feje fölé emelt baldachin egyik
oszlopát. Kárpótlásként azonban fergeteges humorú beszédet
mondott az esküvő után, a Newlands Avenue-i házban rendezett
fogadáson. Iróniájának egyedüli céltáblája David volt.
A fogadás egyben arra is alkalmat adott Shasának, hogy a
sokadik összeveszés után ismét kibéküljön Tara Malcomess-szel. Az
olimpia óta eltelt két esztendő alatt kapcsolatukat a viharos és
napfényes periódusok oly szapora váltakozása jellemezte, hogy
olykor még ők maguk sem tudták biztosan, hányadán is állnak éppen
egymással.
Szinte minden kérdésben sikerült tökéletesen ellentétes
álláspontra helyezkedniük és bár viszálykodásaik kedvenc témája a
politika volt, a szegények és az elnyomottak helyzete is biztos
nyerőnek számított – különösen egy olyan országban, ahol mindkét
fajtából oly sok élt.
 Tarának általában bőven akadt mondanivalója a kiváltságokat
élvező, gazdag fehér uralkodó osztály érzéketlenségéről.
Szenvedélyes hangvételű kirohanásokban ostorozta egy olyan
társadalom romlottságát, amely megengedi, hogy egy fiatal fiú, akit
csupán előnyös külseje és gazdag, elnéző anyja különböztet meg a
többiektől, olyan játékszereket mondhasson magáénak, mint többek
közt tizenöt pólópóni, egy Jaguar sportkocsi vagy egy De Havilland
Tiger Moth repülőgép, miközben fekete gyermekek ezrei szenvednek
felfúvódott hassal, deformálódott lábakkal az alultápláltságtól.
Ezzel azonban még korántsem merült ki a veszekedésre alkalmas
témák tárháza. Tara például lesújtó véleménnyel volt azokról az
úgynevezett „sportemberekről”, akik nagy tűzerejű vadászpuskáikkal
felfegyverkezve kimasíroznak a vadonba, hogy ártatlan, szépséges
állatokat és madarakat gyilkoljanak halomra. Ugyanígy nem bírta
megemészteni azt sem, hogy néhány üres fejű fiatalember
nyilvánvalóan kedvét leli az elkerülhetetlenül közeledő háború
gondolatában és az egészet csupán izgalmas kalandnak tekinti.
Ezenkívül szívből megvetett bárkit, aki beéri egy másodosztályú
diplomával, mikor pedig a vak is látja, hogy egy kis szorgalommal
akár cum laude fokozattal is elvégezhette volna mérnöki
tanulmányait a méregdrága egyetemen, amelyről a szegényebb sorsú
diákok tízezrei legfeljebb ha álmodozhatnak.
Shasa ezzel szemben szentségtörésnek tartotta, hogy egy lány,
akit a természet egy istennő arcával és testével áldott meg, mindezen
adottságokat elrejtse, csak azért, hogy a proletariátus leányának
nézzék. Azt sem helyeselte, hogy ugyanez a fiatal lány napjainak
legnagyobb részét a tanulószobában töltse, vagy Cape Flats
nyomornegyedeiben osztogassa az ingyenlevest, melyhez a
hozzávalókat persellyel a kézben koldulta össze az utcasarkokon.
Különösen azonban azokat az orvostanhallgatókat és frissen
diplomázott orvospalántákat – csupa bolsevik egytől egyig! – utálta,
akikkel Tara oly sok időt töltött az önkéntes kórházban, ahol mint
szakképzetlen ápolónő, ingyenesen teljesített szolgálatot. Mosdatlan
fekete páciensei a tuberkulózistól és a szifilisztől kezdve a vérhason
át a rühösségig bezárólag mindazon veszedelmes fertőző
betegségekben szenvedtek, amelyek a krónikus alkoholizmus, a
nyomor és a tudatlanság másodlagos következményeiként lépnek fel.
– Assisi Szent Ferencnek piszok szerencséje volt, hogy nem
kellett veled irgalmasságból versenyeznie – ugratta a lányt. – Hozzád
képest olyan kegyetlennek tűnt volna, mint Attila, a hunok királya.
Tara barátai kivétel nélkül az idegeire mentek. Unalmasnak
találta tudálékoskodó együgyűségüket, ápolatlan egyenszakállukat és
ócska ruházatukat pedig nem tartotta egyébnek, mint hamis
tetszelgésnek.
– De Tara, ezeknek se stílusuk, se társadalmi rangjuk. Hogy vagy
képes egy ilyennel végigmenni az utcán?
– Az ő stílusuk a jövő stílusa, a rangjuk pedig az a rang, amivel
minden emberi lény rendelkezik, pusztán azáltal, hogy embernek
született.
– A fenébe is, hiszen már úgy is beszélsz, mint ők!
A fenti nézetkülönbségek azonban szelíd és tartalmatlan
csevegéssé törpültek a Tara Malcomess szüzessége körül tomboló
grandiózus veszekedések mellett.
– Az Isten szerelmére, Tara, ha nem tudnád, Viktória királynő
harminchét éve halott és ez itt a huszadik század.
– Hálásan köszönöm a tanulságos történelemórát, Shasa
Courtney, de ha még egyszer megpróbálsz a nadrágomba nyúlni,
három jól elhatárolható, egyforma darabba töröm a karod.
– Csak tudnám, mi az a fenemód különleges dolog, amit ott
rejtegetsz. Van még rajtad kívül rengeteg fiatal hölgy, aki...
– A „hölgy” kifejezés ez esetben hízelgő, de hagyjuk. Azt
ajánlom, a jövőben inkább ezeket a „hölgyeket” tüntesd ki a
figyelmeddel, engem pedig hagyj békén.
– Egész este ez volt az egyetlen épeszű ötleted – vágott vissza
Shasa a csalódás jeges dühével. Beindította a Jaguart, felbőgette a
motort és olyan vad fékcsikorgással indult el, hogy a Cecil John
Rhodes emlékét őrző görög utánzatú szentély körül parkoló többi
autóban az ölelkező párok ijedten rebbentek szét a sötétben.
Veszett tempóban száguldottak le a kanyargós hegyi úton. A
Malcomess-ház magas, kétszárnyú mahagóni ajtaja elé érve Shasa
megállította a kocsit.
– Felesleges kinyitnod nekem az ajtót – mondta fagyosan Tara és
úgy bevágta a kocsi ajtaját, hogy Shasa idegesen összerezzent.
Mindez két hónappal ezelőtt történt és azóta nem múlt el nap,
hogy Shasa ne gondolt volna a lányra. Tara járt az eszében odalenn a
H'ani bánya tárnáinak izzasztó forróságában, róla ábrándozott,
miközben a windhoeki irodában az íróasztal fölé görnyedve a
szerződések részleteit vitatta meg dr. Twentyman-Jonesszal és Tara
arcát vélte látni, miközben elnézte, hogyan változtatják az
öntözőrózsák porlasztói csillogó ezüstfátylakká az Orange folyó
iszapos barna vizét. Hiába igyekezett megfeledkezni róla, újra meg
újra hívatlanul felbukkant gondolataiban.
Hajmeresztő akrobatamutatványokat végzett a Tiger Mothszal a
Kalahári sivatag felett. Olyan alacsonyan repült, hogy a kerekek
porfellegeket kavartak a gép alatt, vagy hirtelen a magasba szökkent
és zuhanórepülésben érkezett vissza. De bármilyen veszélyekbe
bocsátkozott is, a földet éréskor már ott várt rá Tara emléke.
Oroszlánvadászatokra indult a H’ani misztikus hegyei közé, vagy
beletemetkezett a Courtney-vállalatok szerteágazó üzleti ügyeinek
tanulmányozásába. Ennek során oly mértékben sikerült elsajátítania
anyja módszereit és gondolkodásmódját, hogy Centaine végül már
néhány kisebb fiókvállalat irányítását is rábízta.
Szinte eszelős megszállottsággal vetette bele magát a pólóba,
teljesítőképességének végső határáig hajszolva saját magát és jobb
sorsra érdemes lovait egyaránt. Ugyanezzel a már-már korlátolt
hevülettel csábította el a nők ijesztő sokaságát – fiatalokat és már
nem olyan fiatalokat, csinosakat és csúnyácskákat, férjes asszonyokat
és hajadonokat, tapasztaltakat és kevésbé tapasztaltakat. De amint
újból megpillantotta Tara Malcomesst, az a kínzó, furcsa érzése
támadt, hogy a hosszú hónapok alatt, amíg távol volt tőle, csak félig
élt.
Húga esküvőjének alkalmából Tara kivételesen eltekintett a
baloldali entellektüelek mesterkélten kopott egyenviseletétől. Mint
nyoszolyólány, kékesen csillogó szürke selyemruhát viselt, amely bár
önmagában véve gyönyörű volt, mégsem vehette fel a versenyt
szemeinek ragyogó acélszürkéjével. Hajviseletét is megváltoztatta,
rövidre nyírt vastag, hamvas fürtjei szabályos sapkaként borították
fejét, fedetlenül hagyva hosszú, szép formájú tarkóját, ettől valahogy
még nagyobb hangsúlyt kapott magassága és végtagjainak
kecsessége.
Amint egymásra néztek a zsúfolt sátor két átellenes oldaláról,
Shasának úgy rémlett, mintha villám cikázott volna át a levegőn és
egy pillanat alatt tudta, hogy Tara is éppúgy hiányolta őt és legalább
olyan gyakran gondolt rá. Azután Tara udvarias mosollyal feléje
bólintott és újból a mellette álló fiatalemberhez fordult.
Shasa egyszer már találkozott ezzel a fickóval. Hubert
Langleynek hívták és oszlopos tagja volt a Taráért epekedő megtört
szívek klubjának. Ócska tweedzakójában, melynek ujjara bőr
könyökvédőket férceltek, kirítt a leginkább elegáns délelőtti öltönyt
viselő többi férfivendég közül. Jó egy hüvelykkel alacsonyabb volt
Taránál, acélkeretes szemüveget hordott, szőke haja idő előtt
gyérülni kezdett, szakállának színe és állaga pedig leginkább egy
megviselt naposcsibe tollazatára emlékeztetett. Az egyetemen
szociológiát adott elő.
Tara egy ízben bizalmába avatta Shasát. – Huey hivatalosan is a
kommunista párt tagja, tagkönyve is van – lelkendezett. – Hát nem
fantasztikus? Teljesen el van kötelezve az eszme iránt, és abszolút
briliáns elme.
– Az ember úgy is mondhatná, hogy olyan, mint egy csillogó
drágakő egy zsírtól és mocsoktól ragacsos foglalatban – állapította
meg Shasa és ezzel rögtön kezdetét is vette kettejük között a
következő elhidegülési periódus.
Most, miközben elnézte, hogyan helyezi rá egyik szeplős mancsát
Tara makulátlan karjára, hogyan érinti meg keszeg kis bajuszkájával
Tara arcát és hogyan potyogtatja abszolúte briliáns elméjének újabb
sziporkáit a lány pici, rózsaszín fülébe, Shasa rájött, hogy Hubert
Langley számára még a lassú megfojtás is túl kíméletes bánásmód
volna.
Elhatározta, hogy beavatkozik és oldalazva áttörte magát a
tömegen. Tara hűvösen üdvözölte – sikerült tökéletesen elkendőznie
a tényt, hogy pulzusa hangosan dörömböl fülében az izgatottságtól.
Igazából nem is tudta, mennyire hiányzott az életéből Shasa, csak
most döbbent rá, miközben nézte, amint elmondja beszédét. Sima
modorú volt, magabiztos, szórakoztató és olyan dühítőén jóképű.
 – Akkor sem ülünk fel még egyszer a régi, jól bevált körhintára –
figyelmeztette magát, felöltve önvédelmének összes kellékét. Shasa
helyet foglalt a másik oldalán álló széken, rámosolygott és suttogva
ugratni kezdte, miközben azzal az őszinte csodálattal bámult rá,
amelynek oly nehezen tudott ellenállni. Oly sok időt töltöttek már
együtt, közös barátok sokasága, számtalan közösen megélt vidám és
szomorú esemény emléke kötötte össze őket – ráadásul Shasa
pontosan tudta, hogyan piszkálja fel a lány humorérzékét. Tara már
rég rájött, hogy ha egyszer elneveti magát, mindennek vége. Minden
igyekezetével megpróbált komoly maradni, Shasa azonban oly
ügyesen, oly mesterien időzített poénokkal törte meg ellenállását,
hogy végül is minden igyekezete ellenére kitört belőle a kacagás.
Shasa azonnal ki is használta a helyzet adta lehetőséget és sikerült őt
elszakítania Huey mellől.
Az erkélyről Mathilda Janine észrevette nővérét és egyenest felé
hajította menyasszonyi csokrát. Tara kísérletet sem tett, hogy
megfogja, Shasa azonban elkapta a levegőben és egy gáláns
meghajlás kíséretében átnyújtotta neki. A vendégek lelkesen
megtapsolták és jól értesült pillantásokat váltottak egymással.
Az ifjú pár nemsokára beszállt David öreg Morrisába, azzal a
lökhárító mögé kötött ócska cipőket és üres konzervdobozokat
maguk után húzva, csörömpölve eltávoztak. Shasa némi erőfeszítés
árán kivezette Tarát a sátorból, beültette a Jaguarjába és elporzott
vele. Nagy ívben elkerülte a hegyoldalt és a Rhodes-emlékművet –
legutóbbi történelmi csatározásuk színhelyét. Ehelyett inkább
kihajtott Hout Baybe, és leállította a kocsit a szédítően meredek
sziklafal tetején. És mialatt a nap hangtalan, narancsvörös
robbanással belehanyatlott a haragoszöld Atlanti-óceánba, ők a
kibékülés lázas ujjongásával estek egymásnak.
Tara testét a dereka körül húzódó láthatatlan vonal osztotta két jól
elkülöníthető zónára. Bizonyos alkalmakkor – mint például ez a
mostani – a különleges kegy megnyilvánulásaként Shasa
megfelelően adagolt látszatellenkezést követően bebocsáttatást nyert
a vonal feletti övezetbe. A vonaltól délre eső terület azonban
továbbra is szent és sérthetetlen maradt, aminek következtében
hajnalban mindketten felajzva, idegesen és vonakodva búcsúztak el
Taráék házának ajtaja előtt.
Ez az utolsó kibékülési periódus a maga négy hónapjával minden
eddigi rekordot megdöntött. Shasa, miután érzelmi gyorsmérleget
készített, melyben a legényélet minden előnyét felülmúlta egyetlen,
ám annál súlyosabb érv – a „nem tudok nélküle élni” –, szabályos
házassági ajánlatot tett Tara Malcomessnek. A válasz azonban porig
sújtotta.
– Shasa, neked elment az eszed – közölte Tara. – Te is tudod,
hogy egy bizonyos fajta alantas, állati vonzalomtól eltekintve neked
és nekem abszolúte semmiféle közös vonásunk nincs.
– Ez a legnagyobb ostobaság, amit valaha hallottam – ellenkezett
Shasa. – Közös a társadalmi hátterünk, ugyanazt a nyelvet beszéljük
és ugyanazokon a vicceken nevetünk...
– De Shasa, te nem törődsz a társadalom problémáival.
– Nagyon jól tudod, hogy be akarok kerülni a parlamentbe.
– Csak a karriered érdekében döntöttél így, nem a szíved diktálta.
Ettől még a legkevésbé sem érdekel a szegények, a rászorulók és az
elesettek sorsa.
– Én igenis törődöm a szegényekkel...
– Te igazából csak egyvalakivel törődsz, az pedig Shasa Courtney
– és Tara hangja reszelősen élessé vált, mint mikor egy hosszú tőrt
húznak ki a hüvelyéből. – Neked az számít szegénynek, aki csak öt
pólópónit engedhet meg magának.
– A papádnak a legutóbbi számláláskor tizenöt lova állt idomítás
alatt – vágott vissza Shasa csípősen.
– A papámat légy szíves hagyd ki ebből – fortyant fel Tara,
dühtől szikrázó pillantást vetve rá. – Papa többet tett ennek az
országnak a fekete és barna bőrű lakóiért, mint...
Shasa felemelt kézzel vágott közbe. – Ugyan, menj már, Tara!
Nagyon jól tudod, hogy én vagyok Blaine Malcomess legodaadóbb
csodálója. Nem állt szándékomban sértegetni őt, egyszerűen csak
arra akartalak rábeszélni, hogy légy a feleségem.
– Nem, Shasa, ez így nem jó. Egyik megingathatatlan
meggyőződésem, hogy ennek az országnak a mérhetetlen
gazdagságát újból fel kell osztani. Ki kell ragadni a Courtneyk meg
az Oppenheimerek kezéből, és oda kell adni a...
 – Most Hubert Langley beszél belőled, nem Tara Malcomess –
szakította félbe Shasa. – A te kis komcsi barátod inkább azon
törhetné a buksiját, hogyan hozzunk létre új vagyonokat, ahelyett
hogy elkótyavetyélnénk a régieket. Ha elvesztek mindent tőlünk,
Courtneyktől, Oppenheimerektől és egyenlően szétosztjátok, egy
napig mindenki megtömheti a hasát és huszonnégy órával később
megint ugyanúgy éheznek – csak most már a Courtneykat és az
Oppenheimereket is beleértve.
– Most megfogtalak! – ujjongott fel diadalmasan Tara. – Te
boldogan elnéznéd, hogy mindenki éhezzen körülötted, csak te légy
jóllakva.
Shasának a lélegzete is elállt ekkora igazságtalanság hallatán.
Már-már ellentámadásba lendült, ám szerencsére idejében észrevette
Tara szemében a harcias szürke fényt és visszafogta magát.
– Ha te meg én összeházasodnánk – kezdte szinte alázatos
hangon –, jobban tudnál hatni rám, jobban meggyőzhetnél a saját
elveid helyességéről...
Tara, aki lelkében már felkészült egy újabb csodálatos,
vérpezsdítő ordítozásra, kissé elszontyolodva nézett rá.
– Te alattomos kis kapitalista – szólalt meg. – Ez nem becsületes
harc.
– Eszem ágában sincs harcolni veled, édes lányom – nyugtatta
meg Shasa. – Az igazat megvallva, amit tenni szeretnék veled, az
homlokegyenest ellenkezője a harc fogalmának.
Tara akarata ellenére vihogni kezdett. – No látod, ez is egyike az
ellened szóló érveimnek – kuncogta. – Hogy az eszedet az
alsónadrágodban hordod.
– Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre: hozzám jössz
feleségül?
– Holnap reggel kilencre le kell adnom egy tanulmányt, ma este
hattól pedig szolgálatban vagyok a kórházban. Légy szíves, vigyél
most haza.
– Igen vagy nem? – kérdezte állhatatosán Shasa.
– Talán – felelte Tara –, de csak akkor, ha előbb jelentős fejlődést
tapasztalok a szociális felelősségtudatodban és természetesen egy
perccel sem korábban, mint hogy megkaptam a diplomámat.
 – De hiszen az még két év – hüledezett Shasa.
– Tizennyolc hónap – igazította ki a lány. – És még akkor sem
biztos, csak egy nagy, kövér „talán”.
– Nem tudom, képes leszek-e olyan sokáig várni.
– Hát ha nem, akkor bye-bye Shasa Courtney.
Sohasem sikerült túllépniük a négy hónapos kibékülési rekordot,
mert három nappal később Shasa egy telefonhívást kapott. Éppen egy
tárgyaláson vett részt anyjával és az új borásszal, akit Centaine
egyenesen Franciaországból hozott magával Weltevredenbe. Éppen a
legutolsó évjáratú Cabernet Sauvignon palackjainak címketervét
vitatták meg, mikor Centaine titkára lépett be az irodába.
– Shasa úrfi, telefonon keresik.
– Most nem tudok jönni – vetette oda Shasa, fel sem nézve az
íróasztalon fekvő címkemintákról. – Kérdezze meg az illetőt, mit
üzen és mondja meg neki, hogy visszahívom.
– Miss Tara az, és azt mondja, hogy sürgős.
Shasa szégyenlős pillantást vetett Centaine-re. Anyja
legszigorúbban vett irányelveinek egyike volt, hogy első az üzlet és
ezt sosem hagyta összekeveredni Shasa társadalmi vagy
sporttevékenységével. Most azonban mégis beleegyezően biccentett
a fejével.
– Egy perc és visszajövök – mondta Shasa, azzal kisietett, de már
néhány másodperc múlva visszatért.
– Mi a csoda van? – pattant fel ültéből Centaine, amint
megpillantotta fia arcát.
– Tara... – nyögte ki akadozva Shasa. – Tara volt az...
– Jól van?
– Tara börtönben van.

1838 decemberében Dingaan, a zuluk királya útnak indította

pajzsokkal és dárdákkal felfegyverzett harcosait a Buffalo folyó
mellékfolyóján, hogy megtámadják a voortrekkereknek, az afrikaner
nép őseinek szekértáborát. A voortrekkerek azonban összeláncolták a
szekerek kerekeit és a járművek közti hézagokat tövisbokorágakkal
töltötték ki. A tábor védői – csupa bátor harcos, a világ legkiválóbb
mesterlövészei, akik közül már mindegyik tucatnyi hasonló csatában
vett részt – hosszú csövű puskáikkal felfegyverkezve álltak lesben a
barikád mögött.
Fedezékeik mögül tüzet nyitottak a zulu hordákra és a két part
között hamarosan torlaszt alkottak az emberi tetemek. A vér vörösre
festette a folyó vizét, amelyet ezután csak a Blood River néven
emlegettek.
Azon a napon széthullott a hatalmas zulu birodalom, a
voortrekkerek vezetői pedig fedetlen fővel megálltak a csatamezőn és
egyezséget kötöttek az Úrral, hogy győzelmük évfordulóját ezentúl
hálaadó istentisztelettel ünneplik meg.
Azóta Krisztus születésének napja után ez a nap lett a legszentebb
ünnep minden kálvinista afrikaner kalendáriumában. Ez a nap fejezte
ki legméltóbban nemzeti törekvéseiket, ez emlékeztette őket
szenvedéseikre és ez idézte fel elődeik hőstetteit.
Így aztán érthető, hogy a nagy csata századik évfordulója még a
szokásosnál is nagyobb jelentőséget kapott. A véget érni nem akaró
ünnepségsorozat folyamán a Nemzeti Párt vezére kijelentette: –
Elsőrendű kötelességünk, hogy Dél-Afrikát biztonságossá tegyük a
fehér ember számára. Szégyen, gyalázat, hogy ebben az országban a
fehér lakosságot arra kényszerítik, hogy alacsonyabb rendű fajok
mellett éljen és dolgozzon. A színes vér rossz vér és nekünk meg kell
védeni magunkat tőle. Ahhoz, hogy megoltalmazzuk a fehér
civilizációt, egy újabb nagy győzelemre van szükségünk.
Az elkövetkező hónapok során dr. Malan és Nemzeti Pártja egész
sor fajvédő célzatú törvényjavaslatot terjesztett be a Parlamentnek. A
javasolt intézkedések skálája igen széles volt, a vegyes házasságok
bűncselekménnyé nyilvánításától kezdve a fehérek és színesek – lett
légyen bár ázsiai vagy afrikai eredetű – fizikai elkülönítésén át a
színesbőrűek által már leadott szavazatok érvénytelenítéséig,
biztosítva, hogy akik viszont még nem szavaztak, már ne is adhassák
le voksukat. Hertzognak és Smutsnak egészen 1939 közepéig sikerült
csírájukban elfojtani vagy leszavaztatni ezeket az indítványokat.
Dél-Afrikában a népszámlálások során a hatóságok a sok
különféle faji csoport között megkülönböztettek egyet, amelyet a
„Fokvidéki színesbőrűek és egyéb kevert fajok” gyűjtőnéven
emlegették. Aki azonban azt gondolja, hogy ezek az emberek a korai
fehér telepesek és a bennszülött törzsek tagjainak közös
leszármazottai voltak, az alaposan téved. Eredetükben sokkal inkább
a khoisa törzsek, a hottentották, a busmanok és damarák keveredése
játszott döntő szerepet azokkal az ázsiai rabszolgákkal, akiket annak
idején a Holland Kelet-indiai Társaság hajóin szállítottak ide, a
Jóreménység-fokra.
Összességükben igen vonzó adottságokkal rendelkező
népcsoportot alkottak, hasznos és tevékeny tagjai voltak egy
összetett, sokszínű társadalomnak. Általában vékony csontozat,
világos bőr, enyhén keleties jellegű arc és mandulavágású szempár
jellemezte őket. Víg kedélyűek, okosak és gyors felfogásúak voltak,
imádták a színpompás karneválokat, a táncot és a zenét, munkájukat
ügyesen és példamutató szorgalommal végezték és éppúgy akadtak
köztük istenfélő keresztények, mint hitbuzgó muzulmánok. Az
évszázadok során nyugat-európai módon civilizálódtak és a
rabszolgaság eltörlése óta szoros, baráti közösségben ékek a
fehérekkel.
Legnagyobb létszámú, legerősebb közösségük a Fokvidéken élt,
mégpedig általában lényegesen jobb anyagi körülmények között,
mint a legtöbb színes bőrű népcsoport. Jóllehet szavazataikat a
fehérekétől elkülönített listán kezelték, de mégiscsak rendelkeztek
választójoggal és iparosként vagy kereskedőként sokuk magasabb
életszínvonalat ért el, mint fehér szomszédaik. Túlnyomó többségük
azonban mégis háziszolgaként vagy gyári munkásként kereste meg
kenyerét, és a létminimum szintjén vagy valamicskével az alatt élt.
Ezek az emberek váltak most dr. Daniel Malan szegregációs
törekvéseinek első számú célpontjává a Fokvidéken éppúgy, mint az
ország minden egyéb szegletében.
Mind Hertzog, mind pedig Smuts teljességgel tudatában volt,
hogy saját párthíveik között is szép számmal akadnak nacionalista
szimpatizánsok és ha élesen szembefordulnak velük, az könnyen
elvezethet a törékeny koalíció felbomlásához. Ezért hát vonakodva
bár, de összeállítottak egy, a lakóhely szerinti elkülönítést célzó
ellenjavaslatot. A terv egyrészt a lehető legkisebb mértékben
bolygatta volna meg a labilis társadalmi egyensúlyt, másrészt csupán
egy már amúgy is meglévő helyzetnek adott volna törvényes
kereteket. Elfogadása esetén lecsillapíthatták volna vele saját
pártjukat, ugyanakkor kihúzták volna a talajt a nacionalista ellenzék
lába alól.
– Célunk a jelenlegi helyzet megszilárdítása – magyarázta
felszólalásában Jan Smuts tábornok. E szavak elhangzása után egy
héttel hatalmas, fegyelmezett tömeg gyűlt össze Cape Town
szívében, a Greenmarket Square-en, hogy békés tüntetés keretében
tiltakozzanak a törvényjavaslat ellen. Legtöbbjük színes bőrű volt, de
számos liberális érzelmű fehér is csatlakozott hozzájuk.
A levegőben terjengő vérszagot azonban más szervezetek is
megszimatolták és tagjaik tovább duzzasztották a tüntetők sorait.
Jelen voltak a Dél-afrikai Kommunista Párt, az Afrikai Nemzeti
Kongresszus, a Trockista Nemzeti Felszabadítási Liga és az Afrikai
Népek Egységszervezetének aktivistái. Az első sor közepén,
közvetlenül a sebtében felállított szónoki emelvény tövében
aranybarna hajfürtjeivel, szürkéskék szemében az igazságért
folytatott harc lángjával ott állt Tara Malcomess. Mellette, vagy
inkább kissé alatta Hubert Langley, egy csapat egyetemista
kíséretében, akiket szociológiára oktatott. Valamennyien
megbűvölten, szinte vallásos transzban bámultak fel a szónokra.
– Ez a fickó kész csoda – suttogta Hubert. – Arra volnék kíváncsi,
hogy lehet az, hogy eddig még sohasem hallottunk róla.
– A Transvaalból jött – magyarázta közelebb hajolva egyik
tanítványa, meghallván a kérdést. – A Witvatersrandon ő az Afrikai
Nemzeti Kongresszus egyik csúcsembere.
Hubert bólogatott. – Tudod a nevét?
– Gama... Moses Gama. Egész jól illik rá ez a név... Mózes, aki
kivezeti népét a rabságból.
Tara arra gondolt, hogy ritkán látott még szebb férfit életében,
akár feketében, akár fehérben. Magas volt, karcsú, az arca pedig
intelligens, nemes és kérlelhetetlenül elszánt vonásaival egy fiatal
fáraóra emlékeztetett.
– A szomorúság és a halálos veszély napjait éljük – mondta
Moses Gama és Tara önkéntelenül megborzongott hangjának
erőteljes, érces zúgásától. – Elkövetkeztek az idők, amelyek meg
vannak jósolva a Példabeszédek Könyvében. – Hatásszünetet tartott,
majd mindkét kezét szónoki gesztussal széttárva, idézte a szöveget. –
„Van olyan nemzetség, a kinek fogai fegyverek és a kinek zápfogai
kések; hogy a szegényeket kiemésszék e földről, és az emberek közül
a szűkölködőket.”
– Ez hihetetlen! – suttogta Tara hidegrázósan.
– Nos barátaim, mi vagyunk a szegények és a szűkölködők,
akikről az írás beszél – folytatta Gama. – Külön-külön mindannyian
gyengék és elesettek vagyunk... megannyi szabad préda a kardfogúak
számára. Együtt azonban erősek lehetünk. Ha összefogunk, ellent
tudunk állni nekik.
Tara lelkesen csatlakozott a kirobbanó tapshoz és zsibbadtra verte
a tenyerét. Odafenn a szónok türelmesen állva várta, hogy a tömeg
elcsendesedjen, majd így folytatta: – A világ most olyan, akár egy
hatalmas olajosfazék, amit lassan hevítenek. Ha az olaj egyszer kifut
a fazékból, vadul sisteregve habzik, majd fekete füsttel borit el
mindent és tovább táplálja az odalent lobogó tüzet. A lángok az
egekig csapnak majd és azután már semmi sem lesz úgy, mint
azelőtt. Az általunk ismert világ örökre megváltozik és csak egy
dolog biztos... olyan biztos, mint hogy holnap ismét felkel a nap. Ez
pedig az, hogy a jövő a népé, Afrika pedig az afrikaiaké!
Tara azon vette észre magát, hogy hisztérikusan zokog, miközben
a többiekkel együtt vadul tapsol és sikoltozva dicsőíti a szónokot.
Moses Gama után a többi felszólaló beszédei már csak unalmas
szószaporításnak hatottak. Tara valósággal dühöngött
alkalmatlanságukon és együgyűségükön. Hiába pásztázta azonban
tekintetével a tömeget, Moses Gama nyomtalanul eltűnt.
– Egy ilyen ember nem engedheti meg magának, hogy túl sokáig
egy helyen maradjon – magyarázta Hubert. – Szüntelenül
bolyongnak, akár a lidércfény, hogy a rendőrség utol ne érje őket.
Azonkívül a hadvezérek sohasem harcolnak a frontvonalban. Ahhoz
túlságosan is értékesek a forradalom számára, hogysem
ágyútölteléknek használják őket. Lenin is csak akkor tért vissza
Oroszországba, mikor a harcok már véget értek. De még hallani
fogunk Moses Gamáról... vésd az eszedbe a szavaimat.
Körülöttük a tömeg menetoszlopba rendeződött a tizenöt tagú
rezesbanda mögött – a fokvidéki színes bőrű emberek számára
mindenfajta összejövetel jó ürügy volt egy kis muzsikálásra –, és
négyesével, ötösével egymás mellett haladva megindultak a térről
kifelé. Felhangzottak az „Alabama” dallamai és a menet ünnepi
hangulatban, nevetve, énekelve kígyózott végig az utcán. Az egész
inkább valamiféle karneválra kezdett emlékeztetni, mintsem
tüntetésre.
– Békésen és rendezetten – adták tovább ismét a szervezők az
előzetesen már kiadott parancsot. – Semmi rendbontás – nem
akarunk összeütközést a rendőrséggel. Felvonulunk a Parlament
épülete elé, ahol egy petíciót nyújtunk át a miniszterelnöknek.
Két- vagy háromezren is lehettek, jóval többen, mint amennyit
reméltek. Tara az ötödik sorban masírozott, közvetlenül dr. Goollam
Gool, leánya, Cissie és a többi színes bőrű vezető mögött.
Befordultak az Adderley Streetre, a belváros legforgalmasabb
főútvonalára. Miközben a Parlament felé vonultak, számtalan
lézengő naplopó és kíváncsiskodó csapódott hozzájuk, úgyhogy mire
vezetőik megpróbáltak bekanyarodni a Parliament Lane-re, már jó
ötezer főből álló, másfél mérföld hosszúságban kígyózó tömeg
követte őket – akiknek csaknem a fele csupán az izgalmasnak
ígérkező mulatság kedvéért csatlakozott a tüntetéshez.
A Parliament Lane torkolatánál egy kis létszámú
rendőrkülönítmény várta őket. Az úttestet eltorlaszolták, a Parlament
épületének kovácsoltvas kerítése mentén pedig további egységek
várakoztak készenlétben, gumibotokkal és vízilóbőrből font hosszú,
fekete sjambokokkal felfegyverkezve.
A menet megtorpant a rendőrségi barikádok előtt. Dr. Gool
felemelt kézzel csendre intette a zenekart, majd előremenve
tárgyalásba kezdett az osztag parancsnoki tisztét ellátó fehér
rendőrfelügyelővel. A helyi lapok fotósai és riporterei azonnal
köréjük sereglettek.
– Egy petíciót szeretnék átnyújtani a miniszterelnök úrnak,
amelyet a Fokvidék színes bőrű lakossága érdekében fogalmaztunk
meg – kezdte dr. Gool.
– Dr. Gool, ön egy hatósági engedély nélküli gyülekezést vezet és
meg kell kérnem, hogy oszlassa szét az embereit – mondta válaszul a
rendőrfelügyelő. Egyetlen emberét sem látta el tűzfegyverrel és a
légkör már-már barátságosnak volt mondható. A zenekar egyik
trombitása harsogó, orrfúvásszerű hangot produkált hangszerén, a
felügyelő azonban csak mosolygott és felemelt ujjával tréfásan
megfenyegette a rendbontót, mint egy tanító a csínytevő kisdiákot. A
tömeg derűsen felkacagott – mindnyájan értették a szinte atyáskodó
gesztus jelentőségét.
Dr. Gool és a felügyelő ezek után hosszan tartó, udvarias vitába
bocsátkoztak, amelyet az alkalmi tréfamesterek közbekiáltásai sem
zavartak meg. Végül megjelent egy parlamenti küldönc, dr. Gool
átadta neki a petíciót, majd megfordult, hogy beszédet intézzen a
tüntetőkhöz.
– Barátaim – kezdte –, petíciónkat továbbították a
miniszterelnökhöz. Ezzel elértük kitűzött célunkat és a többit már
rábízhatjuk Hertzog tábornokra, aki mint jó ember és a nép igaz
barátja, meg fogja tenni a megfelelő lépéseket, ígéretet tettem a
rendőrségnek, hogy most mindannyian békésen hazatérünk
otthonainkba és nem lesz semmiféle rendzavarás.
– Megsértettek bennünket! – kiáltott közbe ekkor hangosan
Hubert Langley. – Még arra sem érdemesítenek, hogy szóba álljanak
velünk!
– Kényszeríteni kell őket, hogy meghallgassanak! – csattant fel
egy másik hang, melyet zajos egyetértések és nem kevésbé zajos
ellenvélemények követtek. A menet zárt rendje bomladozni kezdett.
– Barátaim! Kérlek benneteket... – kiabált kétségbeesetten dr.
Gool, hangja azonban belefúlt a zűrzavarba. A rendőrfelügyelő
kiadta a parancsot, a készenlétben álló tartalék egységek pedig
megindultak az utcán lefelé. Felsorakoztak a barikádok túlsó oldalán
és gumibotjaikat fenyegetően lóbálva farkasszemet néztek a menet
élén állókkal.
Néhány percen át fenyegető és zavart hangulat uralkodott, majd a
színes bőrű vezetőknek sikerült felülkerekedniük a hangoskodókon
és a tömeg lassan oszladozni kezdett – egy három vagy négyszáz fős
kemény mag kivételével. Ezek mindannyian fiatalok voltak, sokan
közülük diák, feketék és fehérek vegyesen. Néhány lány is akadt –
köztük Tara Malcomess.
A rendőrök előbbre nyomultak és határozott modorban elterelték
őket a barikád elől, néhány sarokkal odébb azonban ismét
összeverődtek és egy kisebb, de összetartóbb csapat formájában a
hatodik kerület irányába kezdtek vonulni. A városnak ez a szinte
kizárólag színesbőrűek által lakott része a belváros üzleti negyedének
tőszomszédságában terült el, határait azonban képtelenség volt
pontosan meghatározni, ezért a faji csoportok fizikai elkülönítését
célzó törvényjavaslat egyik fontos témáját képezte.
A legfiatalabb és legagresszívebb felvonulók egymásba karolva
énekelni és kántálni kezdtek. A rendőrök szorosan a nyomukban
haladva sorra meghiúsították a belvárosba való visszatérésre tett
kísérleteiket és egyre inkább visszaszorították őket saját kerületük
irányába.
– Afrika az afrikaiaké! – szavalták kórusban a tüntetők.
– A bőrünk alatt mindannyian egyformák vagyunk!
– Kenyeret és szabadságot!
Azután Hubert Langley diákjai érzelmesebb húrokat kezdtek
pengetni és kántálni kezdték az elnyomottak ősi fohászának refrénjét,
amelyre Huey tanította őket.

Mikor Ádám földet túrt, s Éva font,

Ki volt az úr a háznál, mondd?

A zenekar újabb keletű tiltakozó dalokat játszott. Előbb a „Látták

az én szemeim az Úr eljövetelét” címűt, majd rázendítettek a „Nkosi
sikelela Africa – Isten óvd meg Afrikát”-ra.
Amint beértek a hatodik kerület szűk utcácskáinak zegzugos
útvesztőibe, felbukkantak a csapatokba verődött utcagyerekek is.
Érdeklődve figyelték a szokatlan mulatságot, majd a jó balhé
reményében maguk is csatlakoztak hozzá. A tömegben hamarosan
szép számmal akadtak olyanok, akik személyes bosszúállásra vagy
egyszerűen csak fosztogatásra kívánták felhasználni a kínálkozó
alkalmat.
Valahonnét a sűrű tömegből hirtelen egy fél tégla röppent fel,
hatalmas ívet írt le a levegőben és hangos csörömpöléssel
becsapódott az egyik fehér bőrű vegyeskereskedő boltjának
kirakatába. Az illető különben kerületszerte hírhedt volt rabló árairól
és arról, hogy senkinek sem hitelezett.
Valaki máris benyúlt a törött kirakatüvegen és felmarkolt egy
csomó, keze ügyébe eső férfiruhát. Néhány méterrel lejjebbről már
hallatszott is a következő kirakat csörömpölése.
A rendőrök szorosabbra vonták a kordont és előrébb nyomultak.
Tara kétségbeesetten igyekezett segédkezni a rend
helyreállításában. Esdekelve kérlelte a boltokat megrohamozó,
röhögő fosztogatókat, ám azok vadul félretaszították az útból, úgy,
hogy csaknem elesett és a tömeg kis híján eltaposta.
– Eridj haza, Hófehérke! – ordított rá az egyik bandatag. – Nincs
itt rád semmi szükség! – Azzal berontott az üzletbe és felkapott egy
vadonatúj Singer varrógépet.
– Állj! – rivallt rá Tara az ajtóban, miközben visszafelé
igyekezett zsákmányával. – Tedd vissza, de azonnal! Mindent
elrontotok. Hát nem látjátok, hogy csak erre várnak? – És ökölbe
szorított kezével mellbe vágta a meglepett férfit, aki ijedten hőkölt
vissza ilyen tomboló harag láttán. Az utca azonban már a teljes
felfordulás képét mutatta. A fosztogatók elkeveredtek a békés
polgárokkal és a tüntetőkkel, zavart, feldühödött és ijedt emberek
tiporták egymást az általános zűrzavarban. Az utca túlsó vége felől
zárt hadoszlopban közeledtek a rendőrök osztagai, gumibotok
emelkedtek a magasba, sjambokok suhogtak és megkezdődött a
csőcselék módszeres visszaszorítása.
Tara éppen abban a pillanatban rohant ki a kifosztott üzletből,
mikor egy nagy darab, sötétkék őrmester gumibotjával erélyesen
lesújtott áldozatára, egy vékonypénzű kis maláj szabóra, aki azért
szaladt ki a boltból, hogy megpróbáljon visszaszerezni egy halom
elzsákmányolt ruhát.
Az őrmester teljes erővel fejbe vágta a boldogtalan szabót,
ronggyá lapítva kerek, piros fejét, majd amikor az emberke lerogyott
a járdára, fölé hajolt, hogy egy második csapással végleg elintézze.
Ekkor vetette rá magát Tara. Ösztönösen cselekedett, mint egy
kölykét védelmező nőstény oroszlán. Az őrmester hátat fordítva
előrehajolt és a hirtelen támadás következtében elveszítette az
egyensúlyát. Teljes hosszában elterült a földön, Tara pedig
megragadta a gumibotot és olyan eszelős dühvel rántotta meg, hogy a
csuklópánt elszakadt.
Hirtelen azon vette észre magát, hogy fegyverrel a kézben,
győzedelmesen áll a proletariátus kék egyenruhás ellensége, a
burzsoázia tányérnyalója előtt.
Követte az üzletbe benyomuló rendőröket. Valamennyien háttal
álltak neki. A gumibotok tompa puffanásai és az áldozatok rémült
vinnyogása hallatán gyilkos indulat kerítette hatalmába. Amott
voltak hát a szegények, a szűkölködők és az elnyomottak, emitt a
kegyetlen elnyomók – de itt volt, kezében magasra emelt gumibottal
Tara Malcomess is, az igazság bajnoka.

Normális körülmények között Shasa számára alig fél órát vett

volna igénybe, hogy a Jaguarral a weltevredeni kastélypark díszes
Anreith-kapujától leérjen a Victoria Streeten lévő őrszobára. Ezen a
délutánon ugyanez több mint egyórai autózásba és jó adag
vitatkozásba került.
A rendőrség lezárta az Observatory Main Streettől a Grande
Parade déli végén álló régi erődig terjedő részt. A hatodik kerület
felett baljós fekete füstfelhő lebegett és lassanként tovaterjedt Table
Bay fölé. Az útakadályoknál posztoló rendőrök idegeseknek és
felettébb ingerlékenyeknek bizonyultak.
– Nem mehet tovább, uram – mondta az őrmester, miután
leintette a közeledő Jaguart. – Senkit sem engedhetek be oda. Azok a
rohadék feketék téglákat hajigálnak és felgyújtanak mindent, ami az
útjukba akad.
– Őrmester, épp az imént kaptam egy üzenetet – magyarázta
Shasa. – A menyasszonyom odabent van és szüksége van rám.
Szörnyű bajban van – át kell hogy engedjen.
– Sajnálom, uram, ez a parancs – hangzott a válasz. Vagy fél
tucat rendőr állt a barikád mellett, közülük négyen színesbőrűek, a
helyi rendőrség emberei.
– Mondja, őrmester, mit tenne, ha a maga felesége vagy
édesanyja volna odabent? – kérdezte Shasa.
Az őrmester szégyenlősen körülnézett. – Megmondom, mit
teszek, uram. Az embereim egy percre megnyitják az útelzárást és
hátat fordítunk. Én pedig sose láttam magát és semmit nem tudok
magáról.
Az elnéptelenedett utcák tele voltak törmelékkel, felszaggatott
macskakövek és törött téglák hevertek mindenütt. Az üvegcserepek
hangosan ropogtak a kocsi kerekei alatt. Shasa őrült tempóban
hajtott. Döbbenten nézte maga körül a pusztítás nyomait és
hunyorogva próbált védekezni a sűrű fekete füst ellen, amely néhány
száz méterenként fellegekben kavargott az úton, alaposan
megnehezítve számára a tájékozódást. Egyszer-kétszer rohanó
alakokat látott eltűnni a mellékutcákban, az épségben maradt házak
emeleti ablakai mögött figyelő fejek tűntek fel, de senki sem próbálta
megállítani vagy megtámadni. Mindazonáltal leírhatatlan
megkönnyebbülést érzett, mikor végre megérkezett a Victoria Road-i
rendőrőrs épületéhez.
– Tara Malcomess. – Az elülső íróasztal mögött ülő ügyeletes
őrmester azonnal emlékezett a névre. – Igen, mondhatni, eléggé
alapos ismeretségbe kerültünk a hölggyel! Mindent egybevetve négy
emberembe került, amíg behoztuk őt ide.
– Mi a vád ellene?
– Lássuk csak... – Az őrmester a jegyzőkönyvbe mélyedt.
– Egyelőre még csak engedély nélküli gyülekezésen való
részvétel, szándékos vagyonrongálás, erőszakos cselekményekre való
bujtogatás, hivatalos személyek szóbeli sértegetése és fenyegetése, a
rendőrök akadályozása feladatuk teljesítésében, rendőri személy,
illetve személyek megtámadása, tömeges erőszakos
cselekményekben való részvétel, támadó fegyver jogtalan használata,
valamint testi épséget veszélyeztető szándékos támadás.
– Hajlandó vagyok letenni érte az óvadékot.
– Attól tartok, uram, az csinos kis summa lesz.
– Az apja Malcomess ezredes, a kabinetminiszter.
– Ó, hát miért nem ezzel kezdte? Kérem, szíveskedjék itt várni,
uram.
Tara kissé megtépázottan kukucskált ki cellájának rácsai mögül.
Egyik szeme körül sötétlila monokli éktelenkedett, blúza elszakadt,
aranybarna fürtjei összeragadt csimbókokban meredeztek szerteszét.
– Mi van Hueyval? – érdeklődött, mikor megpillantotta Shasát.
– Tőlem akár a pokol tüzén is rotyoghat.
 – Akkor pedig én is vele rotyogok – jelentette ki Tara
nekibőszülve. – Nélküle egy tapodtat sem megyek innét. – És
madonnaarcára makacs kifejezés költözött.
Shasa tehetetlenül felsóhajtott, így hát száz fontot kellett
leszurkolnia – ötvenet Taráért, ötvenet pedig Hueyért.
– De legyek átkozott, ha még haza is viszem – közölte. – Ötven
ficcs éppen elég akármelyik kis bolsiért. Majd szépen hazasétál a
vackába.
Tara bemászott a Jaguar elülső ülésére és dacosan keresztbe fonta
a karját. Egyikük sem szólt egy árva szót sem, mialatt Shasa
beindította a motort és szükségtelenül vad tempóban elhúzott a
néptelen utcán.
Ahelyett azonban, hogy egyenest a gazdag fehérek elegáns
kertvárosi villanegyede felé vette volna az irányt, felrobogott a
Devil's Peak lábánál emelkedő lankákon és megállt az egyik
pihenőben, ahonnét jó kilátás nyílt a hatodik kerület füstölgő, romos
épületeire.
– Most mit csinálsz? – érdeklődött Tara.
– Nem akarsz egy pillantást vetni a művedre? – kérdezte Shasa
fagyosan. – Biztosan büszke vagy rá, mi mindent sikerült elérned.
Tara kényelmetlenül fészkelődött a helyén. – Az nem mi voltunk
– motyogta. – Azt a skollie-k meg a gengszterek csinálták.
– Drága Tarám, de hiszen így kell működnie a forradalomnak –
magyarázta megenyhülve Shasa. – A társadalom bűnöző elemeit
felhergelik az uralkodó rendszer elpusztítására, a törvény és rend
szabályainak lábbal tiprására, azután megjelennek a vezetők,
agyonlövetik a forradalmárokat és ezzel ismét helyreállítják a rendet.
Nem olvastad el imádott bálványotok, Lenin tanait?
– A rendőrség hibája volt – morogta dacosan Tara.
– Persze, mindig a rendőrség hibája – ez is része Lenin tervének.
– De ez egyáltalán nem úgy van... – kezdte a lány.
– Kuss – förmedt rá velősen Shasa. – Csak egyetlenegyszer fogd
be a szád és hallgass meg. Mostanáig eltűrtem a Jeanne d'Arc
szerepében való tetszelgésedet. Ostoba és naiv dolog volt, de
elfogadtam, mert szerettelek. De amikor már emberek otthonait
kezded felgyújtogatni, amikor téglákat és bombákat hajigálsz, azt
már nem találom többé viccesnek.
– Ne merészelj ilyen magas lóról beszélni velem – fortyant fel
Tara.
– Nézd, Tara, nézd odalenn a lángokat és a füstöt. Ott vannak
azok az emberek, akiket állításod szerint meg akarsz védelmezni,
akikről azt hazudod magadnak, hogy törődsz a sorsukkal és segíteni
akarsz rajtuk. Ott égnek el az otthonaik, a megélhetésük, mindaz,
amire te dobtál csóvát.
– Én nem gondoltam, hogy...
– Nem, persze hogy nem gondoltad. Most viszont mondok neked
valamit és jobb lesz, ha jól az eszedbe vésed. Ha megpróbálod romba
dönteni ezt az országot, amit én teljes szívemből szeretek és
szenvedést okozol a népének, akkor az ellenségemmé válsz és életre-
halálra harcolni fogok ellened.
Tara sokáig hallgatott. Elfordította tekintetét Shasáról, majd
végül halkan csak annyit mondott. – Hazavinnél, kérlek?
Shasa a hosszabbik utat választotta Kloof Neken át, végig az
Atlanti-óceán partján, hogy kikerüljék a zavargások által sújtott
területeket. Egyikük sem szólt egy szót sem, amíg meg nem érkeztek
Malcomessék newlandsi háza elé.
– Talán igazad van – szólalt meg Tara. – Talán tényleg ellenségek
vagyunk. – Kikászálódott a Jaguarból, megállt és lenézett Shasára,
amint ott ült a nyitott kocsi volánja mögött.
– Isten veled, Shasa – búcsúzott el halkan, szomorúan és bement
a házba.
– Isten veled, Tara – suttogta a fiú. – Isten veled, imádott
ellenségem.

A Courtney klán tagjai teljes létszámban összegyűltek a

weltevredeni kastély nagy, elülső szalonjában.
Sir Garrick és Anna egymás mellett ültek a csíkos Regency
mintás damaszttal kárpitozott hosszú kereveten. Natalból jöttek le,
hogy együtt ünnepeljék meg Sir Garry születésnapját. Egy héttel
ezelőtt mindannyian megmásztak a Táblahegyet, és megrendezték a
hagyományos pikniket. A vidám hangulatú eseményen, mint szinte
minden alkalommal, most is részt vett az Ou Baas, vagyis Jan
Christian Smuts tábornok.
Sir Garry és Lady Anna már néhány nappal ezelőtt haza
szándékoztak utazni, de a Lengyelország német megszállásáról
érkező ijesztő hírek hatására úgy döntöttek, hogy inkább
Weltevredenben maradnak. Jobbnak látták, ha a család együtt marad
ezekben a kétségbeejtő napokban.
Ott ültek egymás kezét fogva, mint két fiatal szerelmes. Tavalyi
születésnapja óta Sir Garry kis, ezüst kecskeszakállat növesztett,
talán tudat alatt utánozni akarván öreg barátját, Smuts tábornokot. A
szakáll még inkább kihangsúlyozta karakterének tudós jellegét és
sajátos egyéniséget kölcsönzött sápadt, finom arcának. Kissé
előrehajolt a kereveten és fejét szeretetteljesen felesége vállára
hajtotta, figyelmét azonban teljesen lekötötte a hatalmas
zeneszekrény, amely mellett ott állt Shasa. Lázas sietséggel
tekergette a rádió állomáskereső gombját és összevont szemöldökkel
figyelte az éterből érkező statikus zörejeket és füttyöket.
– A BBC a negyvenegy méteres sávban van – jegyezte meg
élesen Centaine és gyémántokkal kirakott karkötőórájára pillantott. –
Igyekezz már egy kicsit, chéri, különben lekéssük az adást.
– Ah! – Shasa mosolyogva emelte fel a fejét, amint a sztatikus
zajok hirtelen elhalkultak és a csendben tisztán megkondultak a Big
Ben harangjai. Amint az utolsó kondulás is elhalt, megszólalt a
bemondó hangja.
– A pontos idő déli tizenkét óra greenwichi idő szerint. A
szokásos déli hírek helyett most Mr. Neville Chamberlain
miniszterelnök nyilatkozatát közvetítjük...
– Hangosítsd fel, chéri – szólt izgatottan Centaine, és a végzetes
szavak kimérten és baljóslatúan zúgtak az elegáns szalon falai közt.
Mindannyian teljes csendben hallgatták. Sir Garry szakálla
enyhén remegett. Levette orráról acélkeretes szemüvegét és
elgondolkodva rágcsálni kezdte egyik szárát. Mellette Anna
előrehajolt a kerevet szélén, vaskos combjai szétterültek saját súlyuk
alatt. Arca lassanként egyre vörösebbé vált és miközben döbbent
tekintettel meredt a mahagóni burkolatú zeneszekrényre, ujjai mind
szorosabbra zárultak férje keze körül.
Centaine a magas, legyezőtámlájú fotelben ült a hatalmas
terméskő kandalló előtt. Könnyű fehér nyári ruhájában, karcsú
dereka körül sárga szalaggal, úgy festett, akár egy fiatal lány.
Harminckilenc éves volt, de dús, sötét fürtjei közt még egyetlen ezüst
szál sem jelent meg, bőre makulátlanul sima maradt, azt a néhány
halvány szarkalábat pedig, amelyeket az évek karcoltak szeme köré,
szinte teljesen láthatatlanná tették a drága olajok és krémek. Fél
könyékkel a fotel karfájára támaszkodott és miközben egyik ujjával
töprengve mozgatta az arcát, egy pillanatra sem vette le tekintetét
fiáról.
Shasa fel-alá járkált a hosszú szobában, a virágmintás függöny
mögött húzódó fülkébe rejtett zeneszekrénytől a könyvespolcokkal
borított szemközti fal előtt álló hangversenyzongoráig és vissza.
Szapora, nyugtalan léptekkel rótta a tükörfényesen ragyogó parkettát,
kezét összekulcsolta a háta mögött, fejét elgondolkodva
lehorgasztotta.
Centaine arra gondolt, mennyire hasonlít az apjára. Jóllehet
Michael idősebb volt és nem ennyire jóképű, mégis ugyanaz a férfias
báj jellemezte mindkettőjüket. Eszébe jutott, milyen szilárdan hitte,
hogy Michael halhatatlan, valami örökifjú isten, akinek semmi sem
árthat és most hirtelen ismét lelkébe mart a bénító rémület. A háború
bevezető szavai újból ott visszhangzottak szépséges otthonában,
amelyet azért épített, hogy falai közt, mint valami erődben, védelmet
találjon a könyörtelen világ ellen.
– Sosem vagyunk biztonságban – gondolta. – Nincs menekvés.
Kezdődik megint elölről és én most sem leszek képes megóvni
azokat, akiket szeretek. Shasa és Blaine... mindketten el fognak
menni és nem tudom őket visszatartani. A múltkor Michael és a
papa, most Shasa és Blaine... ó, Istenem, mennyire gyűlölöm az
egészet. Gyűlölöm a háborút és gyűlölöm azokat a gonosz
embereket, akik csinálják. Istenem, kérlek, ezúttal óvj meg
bennünket. Ha már elvetted tőlem Michaelt és papát, legalább hagyd
meg nekem Shasát és Blaine-t. Ők mindenem, rajtuk kívül senkim
sincs... könyörgöm, ne vedd el őket tőlem.
A mély zengésű, lassú, kimért szavak pedig tovább áradtak a
hangszóróból. Shasa hirtelen megtorpant és válla fölött hátranézve a
rádióra meredt, ahonnét a hang ezt mondta:
 – Ezért legmélyebb sajnálatomra tájékoztatnom kell önöket, hogy
Nagy-Britannia mostantól fogva hadban áll Németországgal.
A közvetítés ezzel véget ért és a brit miniszterelnök szavainak
helyét valami lassú, szomorú kamarazene fájdalmas akkordjai
foglalták el.
– Zárd el, chéri – mondta halkan Centaine, és néma csend
ereszkedett a szobára.
Végtelennek tűnő másodpercekig egyikük sem mozdult. Végül
Centaine felemelkedett a fotelből és arcán vidám mosollyal
belekarolt Shasába.
– Az ebéd tálalva van, mindenki asztalhoz! – kiáltotta könnyed,
csevegő hangon. – Ilyen gyönyörű időben a teraszon eszünk. Shasa
felbont egy üveg pezsgőt, én meg friss osztrigát hozattam – a szezon
első osztrigáit!
Így folytatta a harsányan jókedvű monológot, míg mindenki
helyet foglalt az asztal körül és a poharak megteltek a gyöngyöző
pezsgővel. Ekkor azonban hirtelen kiesett a szerepből, összeomlott és
elgyötört arccal fordult Sir Garryhez.
– Nekünk nem kell belépnünk, ugye, papa? – kérdezte szinte
sírva. – Hertzog tábornok megígérte, hogy kimaradunk belőle. Azt
mondja, ez az angolok háborúja. Nem kell megint odaküldenünk a
férfiainkat... ugye most nem kell, papa?
Sir Garry átnyúlt az asztal fölött és gyengéden megfogta a kezét.
– Te is, én is tudjuk, milyen árat fizettünk legutóbb... – elcsuklott a
hangja, nem bírta kiejteni Michael nevét. Egy másodpercbe telt, míg
összeszedte magát. – Bárcsak meg tudnálak vigasztalni, kedvesem.
Bárcsak azt mondhatnám, amit hallani szeretnél.
– Ez nem tisztességes – nyöszörögte Centaine elkeseredve. – Ez
egyszerűen nem tisztességes.
– Nem, ebben egyetértünk. Nem tisztességes – mondta Sir Garry.
– Mindazonáltal tény, hogy a világban egy rettenetes, zsarnoki
hatalom ütötte fel a fejét, egy minden eddiginél gonoszabb erő,
amely előbb-utóbb minket is elnyel, ha nem állunk ellent.
Centaine felugrott az asztal mellől és berohant a házba. Shasa
már emelkedett is, hogy utánamenjen, Sir Garry azonban kezét a
karjára téve visszatartotta. És valóban, tíz perc múlva Centaine
visszatért. Megmosta az arcát, rendbe hozta a sminkjét. Ismét
vidáman mosolygott, szemében azonban különös, lázas fény
ragyogott, amint helyet foglalt az asztalfőn.
– Most pedig mindnyájan jókedvűek leszünk – kiáltotta nevetve.
– Ez parancs. Nem lamentálunk, nem gondolkodunk és nem is
beszélünk szomorú dolgokról... mindannyian boldogok leszünk,
mert... – hirtelen elakadt a hangja, ajkán elhalt a nevetés. Azt akarta
mondani ugyanis – ...mert talán ez az utolsó alkalom, amikor
boldogok lehetünk így, együtt.

1939. szeptember 4-én, egy nappal azt követően, hogy Nagy-

Britannia és Franciaország hadat üzent a náci Németországnak, Barry
Hertzog tábornok szólásra emelkedett a Dél-afrikai Unió
parlamentjében.
– Szomorú és fájdalmas kötelességem tájékoztatni a Házat, hogy
a kormány kabinetje két részre szakadt abban a kérdésben, milyen
álláspontra helyezkedjék országunk az egyfelől Anglia és
Franciaország, másfelől Németország között kialakult háborús
helyzetet illetően. – Szünetet tartott, feltette szemüvegét és
figyelmesen tanulmányozta a mellette ülő kormánytagok arcát, majd
higgadt tónusban folytatta.
– Szilárd meggyőződésem, hogy az az ultimátum, melyet a brit
kormány Lengyelországnak a Wehrmacht által történt megszállása
miatt Németországnak adott, semmire sem kötelez bennünket.
Ugyancsak meg vagyok győződve arról is, hogy Lengyelország
német megszállása nem veszélyezteti a Dél-afrikai Unió
biztonságát... – Az ellenzék padsoraiból helyeslő felzúdulás
hallatszott. A varangyos békára emlékeztető, szemüveges dr. Daniel
Malan rosszindulatúan mosolygott, miközben a kormánypárti
padokból Smuts és támogatói hasonló hangerővel nyilvánították ki
tiltakozásukat.
– Az egész ügy inkább helyi konfliktusnak tekinthető
Németország és Lengyelország között – folytatta Hertzog –, és mint
ilyen, semmiképp sem indokolja, hogy országunk csatlakozzék a
hadüzenethez. Következésképp azt javaslom, hogy Dél-Afrika
maradjon semleges. Angliának továbbra is engedélyezzük a
simonstowni haditengerészeti támaszpont használatát, de minden
egyéb tekintetben tartsuk fenn jelenlegi kapcsolatainkat a hadban álló
felekkel, mintha semmiféle háború nem folyna.
Az idős miniszterelnök gyakorlott és nagy rábeszélőképességgel
megáldott szónok volt. Miközben folytatta fejtegetését a
semlegességről, Blaine Malcomess a kormánypárti oldal első
padsorából lopva figyelte, hogyan reagálnak körülötte Smuts hívei.
Tudta kik azok, akik hozzá és az Ou Baashoz hasonlóan szilárdan
elkötelezték magukat Anglia mellett és kik az ingadozók, a
bizonytalankodók. Miközben Hertzog folytatta szónoklatát, szinte
megérezte, hogyan fordul a hangulat mindinkább az agg tábornok
javára. Hitetlenkedve és egyre növekvő szégyenkezéssel látta,
micsoda becstelen döntést készül hozni a Ház. Szégyenérzetével
egyenes arányban nőtt benne a harag is.
Hertzog tábornok pedig még mindig beszélt. Blaine már csak fél
füllel hallgatta. Néhány szót firkantott az előtte fekvő jegyzettömbre,
letépte a lapot és már épp oda akarta nyújtani az Ou Baasnak, amikor
hirtelen megütötte a fülét egy mondat, amelytől figyelme ismét teljes
intenzitással a miniszterelnök felé fordult.
– Végül, ami Lengyelország német megszállásának erkölcsi
oldalát illeti, ez az akció nagyon is jogosnak tűnik, ha tekintetbe
vesszük, hogy a német állam biztonsága szempontjából...
Blaine-t ujjongó diadalmámor kerítette hatalmába. Inkább csak
érezte, mintsem látta a megütközést és a hirtelen visszakozást
azoknak az arcán, akik pedig már kezdtek hajlani a semlegesség
elfogadására.
– Túl messzire ment – írta fel gyorsan egy lapra. – Védelmébe
veszi Hitler agresszióját. Győztünk.
Letépte a lapot a jegyzettömbről és átadta Smuts tábornoknak, aki
elolvasta, alig észrevehetően bólintott, majd szólásra emelkedvén
elemezni kezdte a kérdés másik oldalát.
– Anglia a barátunk, a legrégibb és legjobb barátunk, aki mellett a
végsőkig ki kell tartanunk – kezdte magas, raccsoló hangján.
– Lengyelország megszállása korántsem holmi helyi csetepaté,
hanem olyan ügy, amelynek következményei messze túlnyúlnak
Danzigon és a korridoron, megérintve minden szabad ember szívét és
lelkét a földkerekség összes szegletében.
Mikor végül sor került a szavazásra, Dr. Malan nacionalistái
egységesen a semlegesség mellett voksoltak, Hertzog saját
párthíveinek egyharmada és kabinetjének három minisztere pedig
szintén támogatták vezérüket.
Smuts és saját emberei – Reitz, Malcomess, Stuttaford és a
többiek – azonban mégis győztek és Dél-Afrika szinte jelentéktelen,
nyolcvan a hatvanhéthez arányú szavazatkülönbséggel hadat üzent a
náci Németországnak.
Hertzog tábornok még egy utolsó kétségbeesett kísérletet tett,
hogy megakadályozza a döntés keresztülvitelét. Kérte a parlament
feloszlatását és új, általános választások kiírását. A főkormányzó, Sir
Patrick Duncan azonban elutasította a kérést, viszont elfogadta az
öreg tábornok lemondását, Jan Christian Smuts tábornokot pedig
felkérte, hogy alakítson új kormányt és vezesse háborúba nemzetét.

– Az Ou Baas nem enged el – szólt Blaine, hangjában őszinte

keserűséggel. Centaine kiszaladt közös házikójuk hálószobájából és
lábujjhegyre állva átölelte.
– Ó hála Istennek, Blaine, drágám – suttogta. – Imádkoztam és
imádkoztam, amíg a Teremtő végül meghallgatott. Nem bírtam volna
ki, hogy mindkettőtöket elveszítselek. Téged is, Shasát is... nem
éltem volna túl.
– Egyáltalán nem vagyok büszke rá, hogy itthon ülök, miközben
másoknak menniük kell.
– Te egyszer már harcoltál, bátran és önzetlenül – mondta
Centaine. – Ezerszer többet érsz idehaza, mint holtan fekve a
harctéren, egy idegen országban.
– Az Ou Baas is erről igyekezett meggyőzni – sóhajtott Blaine.
Egyik karját az asszony dereka köré fonta és bevezette a nappaliba.
Centaine érezte, hogy ezen az éjszakán nem fognak szeretkezni.
Tudta, mekkora bánat és csalódás ez Blaine-nek. Tudta, hogy ma
éjjel nem vágyik egyébre, csak hogy beszélhessen, az ő feladata
pedig az, hogy meghallgassa kételyeit, félelmeit és megbánásait.
A mondatok zavaros összevisszaságban, minden logikai sorrendet
nélkülözve szakadtak fel a férfiból. Centaine olyan közel ült hozzá,
hogy ha meg akarta volna érinteni, csak a kezét kellett volna
kinyújtania, de csak ült és csendben hallgatta.
– Annyira bizonytalan a helyzetünk – mondta Blaine. Hogy
tudjunk háborút viselni, mikor a parlamentben csupán tizenhárom
szavazatos többséggel rendelkezünk, miközben velünk szemben ott
áll egy erős ellenzék, amelyik gyűlöli az Ou Baast és azt, amit csak
„Smuts angol háborújának” neveznek? Minden lépésnél keresztbe
fognak tenni nekünk, a lakosság pedig szintén mélységesen
megosztott az irántunk táplált érzelmeit illetően. Még a saját
határainkon belül is van egy ugyanolyan ádáz ellenségünk, mint a
nácik – az Ossewa Brandwag. Feketeingesek, szürkeingesek,
Délnyugat-Afrikában ott a Deutsche Bund... ellenségekkel vagyunk
körülvéve kívül és belül.
Centaine felállt, újabb szódás whiskyt töltött és odahozta neki a
díszesen csiszolt Stuart kristálypoharat. Még sohasem látta őt egy
italnál többet inni, de aznap este ez már a második volt.
– Pirow is elárult bennünket – folytatta. – Most közéjük állt,
miután hosszú évekig bizalmi pozícióban volt. – Oswald Pirow volt a
Hertzog-kormány védelmi minisztere. – Ötvenhat milliárdos védelmi
büdzsét szavaztunk meg neki és azt a feladatot kapta, hogy építsen ki
egy korszerű, ütőképes hadsereget. Ehelyett csalárd módon egy
papírhadsereget adott nekünk. Elfogadtuk a jelentéseit, hitelt adtunk
az ígéreteinek, és most, hogy elment, itt állunk egy szál modern
fegyver nélkül, egy maroknyi kimustrált tankkal, néhány
matuzsálemi korú repülőgéppel meg egy ezerötszáz főnél is kisebb
létszámú állandó haderővel. Pirow egyszerűen megtagadta, hogy
felfegyverezze a nemzetet egy háborúra, amelyről ő és Hertzog eleve
elhatározták, hogy sohasem fogjuk megvívni.
Már elmúlt éjfél, de mindketten túlságosan feszült idegállapotban
voltak ahhoz, hogy alvásra gondoljanak. Mikor a férfi elhárította a
harmadik whiskyt, Centaine kiment a konyhába kávét főzni. Blaine
utánament, megállt mögötte, és karját dereka köré fonva várta, hogy
felforrjon a víz.
– Smuts tábornok a belügyi tárcát adta nekem az új kabinetben –
szólalt meg kisvártatva. – Többek közt azért, mert már amúgy is
megbízott az Ossewa Brandwag, meg a többi felforgató szervezet
tevékenységének felderítésére létrehozott bizottság vezetésével.
Egyik fő feladatom az lesz, hogy elfojtsam a háborús előkészületek
meghiúsítására irányuló erőfeszítéseiket. Az Ou Baas saját irányítása
alá vonta a Védelmi Minisztériumot és máris egy ötvenezer
önkéntesből álló hadsereget ígért az angoloknak, amely szükség
szerint bárhol bevethető egész Afrika területén.
Bevitték a tálcát a nappaliba. Centaine éppen a kávét töltötte,
mikor megcsörrent a telefon. Az éles hang ijesztően hasított a ház
csendjébe. Centaine összerezzent, és a gőzölgő kávét a tálcára
borította.
– Mennyi az idő, Blaine?
– Tíz perc múlva egy.
– Nem veszem fel... hadd csengjen – rázta meg a fejét Centaine a
követelőző készülékre meredve, Blaine azonban felállt.
– Csak Doris tudja, hogy itt vagyok – mondta. – Meg kellett
mondanom neki, arra az esetre, ha... – Nem kellett tovább
magyarázkodnia. Doris a titkárnője volt, az egyetlen személy, akit
bizalmukba avattak és természetesen mindig tudnia kellett, hol
tartózkodik a főnöke. Centaine felemelte a kagylót.
– Itt Mrs. Courtney – mondta és egy pillanatig hallgatott. – Igen,
Doris, itt van – azzal átadta a kagylót Blaine-nek, és tapintatosan
elfordult. A férfi néhány pillanatig szótlanul hallgatta a vonal túlsó
végéről érkező szavakat, majd halkan csak annyit mondott. –
Köszönöm, Doris, húsz percen belül ott leszek. – Letette a kagylót és
tekintetét Centaine-re emelte.
– Ne haragudj, Centaine.
– Hozom a kabátod.
Blaine, miközben sietősen begombolta magán a kabátot,
szembefordult vele. – Isabella – mondta, majd látva Centaine
meglepett arckifejezését, hozzátette. – Az orvos van nála. Azt
mondja, szükségük van rám. Doris nem mondott többet, de elég
komolynak hangzik.
Miután Blaine elment, Centaine kivitte a konyhába a
kávéskészletet és mindent elmosogatott. Ritkán érezte magát ennyire
magányosnak. A ház csendes volt, hideg, és tudta, hogy úgysem bír
elaludni. Visszament a nappaliba és feltett egy lemezt a gramofonra.
Egy ária volt Verdi Aidájából, az egyik legkedvesebb zeneszáma.
Miközben leült és hallgatta az áradó dallamot, a múlt képei
feltolultak emlékezetéből – Michael, Mort Homme és az a régi
háború –, és lassan úrrá lett rajta a búskomorság.
Végül elaludt, maga alá húzott lábakkal, a fotelben kuporogva. A
telefon csörgésére riadt fel. Félálomban tapogatózva emelte fel a
kagylót.
– Blaine! – kiáltott fel, azonnal felismerve a hangot. Mennyi az
idő?
– Négy óra... pár perccel már el is múlt.
– Blaine, valami baj van? – Centaine most már teljesen éber volt.
– Isabella – mondta a férfi. – Téged akar látni.
– Engem? – kérdezte Centaine teljesen megzavarodva.
– Szeretné, ha idejönnél.
– Nem tudok, Blaine. Te is tudod, hogy ez lehetetlen.
– Centaine, Isabella haldoklik. Az orvos azt mondja, a reggelt
sem éri meg.
– Ó Istenem, Blaine. Annyira sajnálom – mondta Centaine és
csodálkozva döbbent rá, hogy valójában sajnálja. – Szegény
Isabella...
– Szóval eljössz?
– Te akarod, Blaine?
– Ez az utolsó kívánsága. Ha megtagadjuk, sokkalta nehezebb
lesz elviselnünk a lelkifurdalást.
– Jövök – mondta Centaine és letette a kagylót. Néhány perc alatt
megmosta az arcát, átöltözött és egy árnyalatnyi sminket tett az
arcára. Végighajtott a szinte teljesen kihalt utcákon. Az egész
Newlands Avenue-n Malcomessék nagy, oromzatos háza volt az
egyetlen, ahol égett a villany.
Blaine maga nyitotta ki a széles, kétszárnyú mahagóni ajtót. Nem
ölelte meg, csak ennyit mondott. – Köszönöm, hogy eljöttél. –
Centaine csak ekkor vette észre, hogy egyik lánya ott áll mögötte az
előcsarnokban.
– Hello, Tara – üdvözölte. A lány zokogott. Nagy szürke szemei
puffadtak és vörösek voltak a sok sírástól, arca olyan sápadt volt,
hogy aranybarna haja szinte lángolni látszott felette. – Sajnálattal
hallom a híreket anyádról.
– Dehogyis sajnálja maga – nézett rá Tara lapos, ellenséges
pillantással, ám arcvonásai hirtelen megvonaglottak, megtörtek és
hangos zokogással rohant el a folyosón. Valahol a ház végében
becsapódott egy ajtó.
– Nagyon fel van dúlva – magyarázkodott Blaine. – Elnézésedet
kérem a nevében.
– Megértem – válaszolta Centaine. – Meg is érdemeltem,
legalábbis részben.
Blaine tagadólag rázta a fejét, de csupán ennyit mondott. –
Kérlek, gyere velem.
Egymás mellett haladva kapaszkodtak fel a széles, körbefutó
lépcsőházban. – Mi van vele, Blaine? – kérdezte halkan Centaine.
– A gerinc és az idegrendszer teljes elsorvadása... egy folyamat,
amely lassan haladt előre az évek során. Most, hogy tüdőgyulladást
is kapott, a szervezete nem bírja tovább.
– Vannak fájdalmai? – kérdezte Centaine.
– Igen – bólintott a férfi. – Mindig is voltak, több fájdalmat viselt
el, mint amennyit egy átlagos ember képes volna.
Végigmentek a széles, szőnyeggel borított folyosón. Blaine
megállt a folyosó végén lévő ajtó előtt, halkan megkopogtatta, majd
kinyitotta.
– Gyere be, kérlek.
A tágas szoba berendezését hűvös, megnyugtató zöld és kék
színek uralták. A függönyöket behúzták, az éjjeliszekrényen égett az
olvasólámpa. Az ágy mellett álló férfiú szemmel láthatólag orvos
volt. Blaine a négyoszlopos mennyezetes ágyhoz vezette a látogatót.
Centaine igyekezett magát felkészíteni a legrosszabbra is, mégis
ijedten összerezzent, mikor megpillantotta a magasan felpolcolt
párnákon fekvő alakot.
Még jól emlékezett Isabella Malcomess derűt és szelídséget
sugárzó, törékeny szépségére. Most egy halálfej meredt rá sötét,
beesett szemüregeivel. Az összeaszott ajkak mögül elősárgálló fogak
görcsös, vicsorgó mosolyában volt valami kimondhatatlanul obszcén.
A hatást még tovább fokozta a dús, aranybarna haj, amely mint
valami sötét felhő, érintetlen pompájában gomolygott az elpusztult
fej körül.
– Kedves öntől, hogy eljött – szólalt meg és Centaine kénytelen
volt közelebb hajolni, hogy hallja a vékony, erőtlen hangot.
– Amint meghallottam, hogy látni kíván, máris jöttem.
Az orvos halkan közbeszólt. – Csak néhány percig maradhat –
Mrs. Malcomessnek pihenésre van szüksége – mondta, de Isabella
türelmetlen, elhárító mozdulatot tett a kezével. Centaine látta a kezét,
amely már nem volt egyéb, mint egy faggyúszínű bőrrel és kékes
erek zsinórszerű hálózatával bevont madárláb.
– Négyszemközt akarok beszélni – suttogta. – Kérem, doktor,
hagyjon minket magunkra.
Blaine fölébe hajolt, hogy megigazgassa feje alatt a párnákat. –
Kérlek, drágám, ne fáraszd ki magad – mondta, és Centaine nem
tudta elfojtani a szívébe markoló féltékenységet a határtalan
gyöngédség láttán, amellyel körülvette a haldokló asszonyt.
Blaine és a doktor csendesen kimentek a szobából, az ajtó halk
kattanással zárult be mögöttük. A két nő most első ízben kettesben
maradt. Centaine-t hatalmába kerítette a valószerűtlenség érzete. Oly
sok éven át tornyosult ez az asszony áthághatatlan akadályként az
életében. Puszta létezésével arra kárhoztatta, hogy a leggyötrőbb
érzelmeket kelljen elszenvednie, a bűntudattól a féltékenységig, a
haragtól a gyűlöletig. De most, amint itt állt halálos ágya mellett,
minden indulata elpárolgott. Nem érzett egyebet, mint végtelen
szánalmat.
– Gyere közelebb, Centaine – suttogta Isabella, és csontvázkeze
alig láthatóan megrezdült. – Olyan nehezemre esik a beszéd.
Centaine ösztönösen letérdelt az ágy mellé, úgy, hogy szeme alig
néhány hüvelyknyire volt Isabelláétól. Hirtelen rettenetes szükségét
érezte, hogy bűnbánatot gyakoroljon a töméntelen szenvedés miatt,
amit neki okozott és bocsánatot kérjen tőle, de mielőtt bármit is
mondhatott volna, Isabella megszólalt.
– Azt mondtam Blaine-nek, hogy békét szeretnék kötni veled,
Centaine – kezdte elhaló hangon. – Azt mondtam neki, megértem,
hogy muszáj volt egymásba szeretnetek és az idők folyamán arra is
rájöttem, hogy megpróbáltatok megkímélni engem, amennyire csak
lehetséges volt. Azt is mondtam még, hogy tudom, sohasem voltál
bosszúálló és bár elvehetted volna őt tőlem, mégsem mérted rám ezt
a végső megalázó csapást. Annak ellenére, hogy nem voltam már
többé nő, megengedted nekem, hogy megtartsam női büszkeségem
utolsó foszlányait.
Centaine érezte, amint lelkét eltölti a szánalom és szeme megtelik
könnyekkel. Szerette volna átölelni és magához szorítani ezt a
törékeny, haldokló teremtést, de volt valami Isabella szemében, ami
visszatartotta – valami vad, büszke csillogás, így hát csak szótlanul
lehajtotta a fejét.
– Még azt is mondtam Blaine-nek, hogy bár tőled megkapta azt a
boldogságot, amit én nem adhattam meg neki – folytatta Isabella –, a
te nagylelkűséged jóvoltából részben mégiscsak sikerült megőriznem
őt magamnak.
– Ó Isabella, nem is tudom, hogyan mondjam el neked... – kezdte
Centaine a meghatottságtól elcsukló hangon, de a haldokló asszony
egy kézmozdulattal elhallgattatta.
Látszott rajta, hogy kétségbeesetten igyekszik összeszedni magát
valami utolsó nagy erőpróbához. Arcába még egyszer halványan
visszatért az élet színe, szemében felragyogott az ádáz, kérlelhetetlen
fény. Lélegzete felgyorsult és mikor újból megszólalt, hangja
erősebben, áthatóbban csengett.
– Mindezt azért mondtam neki, hogy rábírjam arra, hogy
idehozzon téged. Ha sejtette volna a valódi szándékomat, biztosan
nem engedi, hogy idejöjj. – Felemelte fejét a párnáról, hangja egy
mérges kígyó sziszegéséhez vált hasonlatossá.
– Most végre elmondhatom neked, milyen mélységesen
gyűlöltelek az eltelt hosszú évek minden átvirrasztott órájában.
Elmondhatom, hogyan tartott életben a gyűlölet ilyen hosszú ideig,
csak azért, hogy megakadályozhassam a házasságotokat, és azt is,
hogy most, mikor meghalok, ez a gyűlölet százszorosára növekszik...
– Elcsuklott a hangja, és zihálva kapkodott a levegő után, miközben
Centaine rémülten hőkölt vissza bosszúvágytól izzó tekintete előtt.
Most látta csak, hogy ez az asszony lassanként beletébolyodott a
kiállt pokoli fájdalmakba, a mindent felemésztő gyűlöletbe és a
féltékenységbe.
– Ha egy haldokló asszony átkának egyáltalán van még valami
foganatja – szólalt meg ismét Isabella –, akkor én most utolsó
leheletemmel megátkozlak téged, Centaine Courtney. Kívánom,
hogy te is éld át ugyanazokat a kínokat, amelyeket nekem okoztál.
Ismerd meg a fájdalmat úgy, ahogy én megismertem. És azon a
napon, mikor az oltár elé állsz a férjemmel, kinyúlok érted a
síromból és...
– Ne! – Centaine talpra ugrott és rémülten tántorogva hátrált az
ajtó felé. – Hagyd abba! Könyörgöm, hagyd abba!
Isabella gúnyos, rikácsoló hangon felnevetett. – Megátkozlak
titeket és kívánom, hogy az átkom rontsa meg számotokra a
házasságtörés örömét. Megátkozok minden percet, amit együtt
töltőtök, miután én elmentem. Megátkozom a magot, amit a méhedbe
plántál, megátkozom minden csókotokat, minden öleléseteket... légy
átkozott te is és a kölyköd is! Legyen átkozott minden ivadékod!
Szemet szemért, Centaine Courtney! Vésd jól eszedbe a szavaimat...
szemet szemért!!
Centaine az ajtóhoz szaladt, feltépte és kiszáguldott a folyosóra.
Blaine futva jött felfelé a lépcsőházban. Megpróbálta visszatartani,
Centaine azonban kitépte magát a karjai közül és kirohant a házból,
egyenesen a Daimlerhez.
Órákon át vezetett szinte öntudatlan állapotban, teljes
sebességgel, padlóig taposva a gázpedált. Csak nagy sokára jött rá,
hogy egyenesen a sivatag felé tart, vissza az álomszerű, titokzatos
hegyek közé, amelyeket az apró termetű busmanok csak úgy
neveznek, a „Minden Élet Bölcsője”.
Centaine két teljes hónap múlva tért csak vissza a Kalahári
sivatagból. Blaine kapcsolatfelvételre irányuló próbálkozásait
mindvégig mereven elhárította. Nem válaszolt sem a leveleire, sem
pedig a hol Abe Abrahams, hol Dr. Twentyman-Jones által
továbbított kétségbeesett telefonüzeneteire.
Olvasta Isabella Malcomess gyászjelentését az újságok halálozási
rovatában. A lapok ugyan csak hetekkel megjelenésük után érkeztek
meg a H'ani bányába, a hír olvastán Centaine-ben mégis megnőtt a
magányérzet és a közelgő tragédiától való szorongás, amit Isabella
átka hagyott benne.
Végül csak Shasa unszolására tért vissza Weltevredenbe.
Megérkezésekor haja szürke volt a hosszú út porától, bőrét sötétre
égette a Kalahári napja, de még mindig fáradt és kedvetlen volt.
Shasa meg kellett hogy kapja a táviratát és számíthatott az
érkezésére. Minden bizonnyal hallotta a Daimler motorjának zúgását
a kastélyhoz vezető úton, mégsem jött ki a kapu elé. Hogy miért, arra
Centaine csak akkor jött rá, mikor belépett a dolgozószobájába. Fia
az ablaknál állva figyelte érkezését. Most megfordult és az ajtó felé
indult, hogy üdvözölje. Egyenruhát viselt.
Centaine megtorpant az ajtóban, szinte megbénította a jeges
rémület. Nézte Shasát, amint felé tart – és hirtelen elragadták az
emlékek. Időn és téren át visszautazott a múltba, egy másik
találkozáshoz, egy magas, valószínűtlenül jóképű fiatalemberrel. Az
is ugyanolyan khakisárga zubbonyt viselt, mint Shasa, tükörfényesen
ragyogó derékszíjjal és Sam Browne-vállpánttal. Csúcsos sapkáját
ugyanolyan hetykén félrecsapva viselte és zubbonyának mellén
ugyanúgy ott díszelgett a légierők kiterjesztett szárnyakat ábrázoló
jelvénye.
– Hál' istennek, hogy megjöttél, mama – üdvözölte Shasa.
Látnom kellett téged, mielőtt elmegyek.
– Mikor? – suttogta Centaine elakadó lélegzettel és már előre félt
a választól. – Mikor indulsz?
– Holnap.
– Hová... hová küldenek?
– Először Roberts Heightsbe megyünk. – Ez volt a légierők
kiképző támaszpontja a Transvaalban. – Ott kiképeznek minket
vadászpilótákká, azután oda megyünk, ahová küldenek. Kívánj
nekem szerencsét, mama.
Centaine most vette csak észre zubbonyának váll-lapján a
narancsszín villámokat – azoknak az önkénteseknek a jelvényét, akik
vállalták, hogy az ország határain túl harcoljanak.
– Igen, drágám, sok szerencsét kívánok neked – mondta, és tudta,
hogy a szíve szakad meg, ha látnia kell, amint elmegy.

A Rolls-Royce-Merlin-motor dübörgése még a rádiótelefon

fejhallgatóján át is mindent betöltött. A Hawker Hurricane típusú
vadászgép pilótafülkéjének teteje nyitva állt, a légörvény vadul
tépázta Shasa fejét, viszont ily módon zavartalan kilátás nyílt a
végtelen kék afrikai égboltra. A három gép laza ék alakban hasította
a levegőt. A csúf szürkésbarna sivatagi terepszín sem tudta
elkendőzni áramvonalas testük fenyegető szépségét.
A bevetést Shasa vezette. Bevonulását követően tüneményes
gyorsasággal léptették elő. A parancsteljesítés megszokott dolog volt
számára – Centaine Courtney fiaként alaposan megtanulta ezt a
leckét. Alig tizennyolc hónap múltán elérte a repülőőrnagyi
rangfokozatot.
Rövid ujjú khakiszínű zubbonyt és khaki inget viselt, mezítelen
lábára csupán könnyű szandált húzott az abesszin nyár gyilkos
forróságában. Webley típusú szolgálati revolverét derekára szíjazta.
Az ormótlan mordály meglehetősen anakronisztikusan hatott egy
korszerű vadászgép pilótájának felszerelései közt, de mióta a
hírszerzési csoport közreadta azokat a förtelmes fotókat,
mindannyiuk számára kötelezővé tették az oldalfegyver viselését.
Történt ugyanis, hogy az egyik motorizált felderítő egység lerohant
egy falut a hegyekben és rábukkantak két dél-afrikai pilóta földi
maradványaira, akiket egy kényszerleszállás után elfogtak az
abesszin gerillák – a magukat shuftának nevező vad, hegyi banditák.
A két foglyul ejtett pilótát először is kiherélték, izzó vasakkal
megnyúzták, majd kibelezték őket, de olyan ördögi fortéllyal, hogy
még éltek, noha a beleiket már kihúzták a hasukból. Végül
tövisgallyakkal kipeckelték az állkapcsukat, a nők pedig sorban
belevizeltek nyitott szájukba, míg csak meg nem fulladtak. A
hajmeresztő eset után valamennyi pilótát oldalfegyverrel látták el,
hogy szükség esetén védekezni tudjanak, vagy ha már a menekülésre
nincs remény, legalább ne foghassák el őket élve.
Az időjárás ma különösen kedvezett a repülőknek. A levegő
kristálytiszta volt a felhőtlen azúrkék égbolt alatt, semmi sem
korlátozta a látást. Odalenn, ameddig a szem ellátott, végtelenül
terült el a hegyektől szabdalt abesszin felvidék. A meredek oldalú,
lapos tetejű hegyek között mély, sötét szurdokok kanyarogtak, a
sivatag és a sziklák napszítta szürkésbarna színükkel egy kivénhedt
oroszlán forradásoktól szabdalt irhájára emlékeztettek.
A három vadászgép meredeken emelkedett egyre magasabbra.
Csupán néhány perce szálltak fel sietősen a Yirga Alem-i katonai
támaszpont porlepte kifutópályájáról, miután a híradósok alig
hallható, de annál kétségbeesettebb rádióüzenetet fogtak az egyik
előrenyomuló gyalogos hadosztálytól. Shasa északi irányba fordult,
és a mélységben, mint egy halvány cérnaszál, lassan kivehetővé vált
a hegyek között kanyargó út.
Azonnal működésbe lépett benne a képzett vadászpilóta ösztöne.
Fejét szünet nélkül ide-oda forgatva, összevont szemmel pásztázta a
levegőt maga körül. Ő látta meg őket elsőként.
Az első pillanatban csupán apró, sötét pontoknak látszottak, mint
egy fekete muslicafelhő a szemkápráztatóan kék égbolt hátterében.
– Popeye raj, itt a vezér. Figyelem! – szólt bele a rádiótelefon
mikrofonjába. – Ellenséges kötelék tizenegy órás magasságban!
Tizenvalahányan vannak... ha jól látom, Capronik. Bulizunk!
Bulizunk! – A „bulizunk” parancs annyit jelentett, hogy teljes gázzal
előre.
– Már látom őket – hangzott máris Dave Abrahams válasza.
Valami rendkívüli szerencse folytán a két jó barátnak sikerült
mindvégig együtt maradni a Roberts Heights-i kiképzőtábortól
kezdve a kelet-afrikai hadjárat minden zűrzavaros kalandján át
egészen mostanig, mikor Dan Pienaar dél-afrikai hadosztályában
harcolva verték vissza Aosta hercegének olaszait a hegyeken át,
Addisz-Abeba felé.
Shasa átnézett rá. David Hurricane-jével felhúzott egészen Shasa
gépének jobb oldali szárnyvége mellé. Az ő pilótafülkéjének teteje is
nyitva volt és egy pillanatra egymásra vigyorogtak. David hatalmas,
kampós orrát nyers hússzínűre égette a nap, sisakjának hevederei
szabadon lengedeztek az álla alatt. Jó érzés volt itt tudni őt maga
mellett. Azután mindketten behúzták fejük felett a fülke fedelét és
előreszegezett tekintettel készülődni kezdtek a támadásra. Shasa lágy
fordulatba vezette a rajt és a vadászrepülők klasszikus taktikáját
alkalmazva emelkedni kezdtek a napkorong felé.
A távoli pontok rohamosan növekedtek és néhány másodperc
múlva kibontakoztak a hárommotoros Caproni bombázók jól ismert
körvonalai. Shasa összesen tizenkettőt számolt meg – négy,
egyenként három tagból álló kötelékben repültek. Ismét a kerene-i
útkereszteződés felé tartottak, ahol az előnyomuló dél-afrikai
hadoszlop megrekedt a keskeny szurdok égbe nyúló, meredek falai
között, és Shasa ebben a pillanatban észrevette, amint a kötelék élén
haladó gépek alól hullani kezdenek a bombák.
A Rolls-Royce-motorok még mindig teljes gázzal dübörögtek,
miközben a három Hurricane egyre feljebb hágott, egyenest a tűző
napba, amely elvakította az olasz gépek tüzéreit. Shasa ekkor egy
félbukfenccel ereszkedni kezdett és támadásba lendült.
Már látta, amint odalenn a mélyben, a hangyák menetére
emlékeztető járműkonvoj felett is szürke porfellegek bomlanak ki a
bombák robbanásai nyomán. – Azok a szegény ördögök... ezt
alaposan telibe kapták – gondolta. Miközben szinte
zuhanórepülésben közeledtek az ellenséges gépek felé, a második
kötelék is kioldotta bombaterhét. Az egyik végükön terelőlapokkal
ellátott ormótlan, szürke tojások látszólag lassú, kacsázó mozgással
ereszkedtek a föld felé. Shasa még egyszer hátranézett és összehúzott
szemmel fürkészte a napot, hogy meggyőződjék róla, nem
ólálkodnak-e hátuk mögött olasz vadászgépek. Az ég azonban
makulátlan kék volt, így hát visszafordult és figyelmét újból a
gépfegyver irányzékára összpontosította.
Kiválasztotta a harmadik raj élén haladó Capronit, remélve, hogy
támadásával sikerül megzavarnia a bombázás menetét. Enyhén
meghúzta a bal oldalkormányt és egy hajszálnyival lejjebb fordította
a Hurricane orrát, míg az irányzék célkeresztjében fel nem tűnt a
Caproni kék-ezüst törzse.
Már csak hatszáz yardnyira volt tőle, de még nem tüzelt. Tisztán
látta felségjelén a fascest, a római császárok összekötözött
rőzsenyalábból és fejszéből álló jelképét. A két pilóta előrehajolva
figyelte, amint a bombák a célpontra hullanak. A forgó lövegtorony
kettős gépágyújának csövei hátrafelé néztek.
Ötszáz yard. Már látszott a lövegtoronyban ülő gépfegyverkezelő
feje és válla. Háttal ült Shasának. Még mindig nem vette észre a
jobbról zuhanórepülésben sivítva közeledő három halálosztó
gépezetet.
Négyszáz yard – már annyira közel voltak, hogy Shasa még a
megperzselődött festéket is látta a motorok kipufogónyílásai körül,
de a gépágyú mögött ülő tüzér még mindig nem vett észre semmit.
Háromszáz yard. A bombakamra fedele lassan nyílni kezdett a
Caproni halállal terhes hasa alatt. Már a szegecsek feje is tisztán
kivehető volt az ezüstös törzsön és a széles kék szárnyakon. Shasa
megmarkolta térde között a botkormányt és ujjával félrecsapta a
tüzelőgomb biztonsági reteszét, lövésre kész állapotba hozva
gépének szárnyában a nyolc Browning típusú géppuskát.
Kétszáz yard. Szandáljának orra finoman játszott a vezérsíkok
kormányrúdjain és a célkereszt lassan végigkúszott a Caproni
törzsén. Összevont szemöldökkel, alsó ajkát összeharapva
összpontosított. Ekkor azonban hirtelen egy ragyogva foszforeszkáló
gyöngysor csapott át a Hurricane orra előtt. A második Caproni
lövegkezelője észrevette őt és figyelmeztető sorozatot adott le.
Száz yard. Most már a kötelék élén haladó Caproni két pilótája is
felfigyelt a lövésekre és hátranézve megpillantották Shasát. A
lövegkezelő lázas igyekezettel próbálta felé fordítani gépágyúinak
csövét. Shasa az irányzékon át látta rémülettől eltorzult, halálsápadt
arcát.
Nyolcvan yard. Shasa hüvelykujja lassan lenyomta a
tüzelőgombot. A Hurricane megremegett és érezhetően lelassult a
nyolc Browning visszarúgásának erejétől. Shasa mellkasa enyhén
nekinyomult a biztosítóhevederek szíjainak. A nyomjelző lövedékek
tündöklő folyama, mint megannyi elektromos kisülés, szikrázva
borította el a Caproni törzsét. Shasa tekintetével követte a lövedékek
becsapódásának vonalát, közben gyors, finom mozdulatokkal
módosított a tüzelés irányán.
Az olasz gép lövegkezelőjének már nem volt ideje tüzet nyitni. A
lövegtorony plexiüveg kupolája szétesett körülötte és a rázúduló
össztűz cafatokra szaggatta a testét. Fél feje és egyik karja
egyszerűen leszakadt, akár egy rongybabáé, és táncolva, bukfencezve
repült el a propellerek légörvényében. Shasa máris irányt változtatott,
célba véve a sebesen pörgő propeller ragyogó ezüst tányérját és a
szárny tövét, a gép legsebezhetőbb pontját. Ujja ránehezedett a
gyorstüzelő gombjára és a Caproni szárnyának borotvaéles
körvonalai szétmállottak, mint a viasz a gyertya lángjában. Glicerin-
és benzinfüggöny terült szét a levegőben, a szárny lassan
hátracsavarodott, majd tőből letört és pörögve hullott le, mint egy
száraz falevél a szélben. A megcsonkított bombázó egyensúlyát
vesztve a hátára fordult és lapos, egyre szűkülő spirálban zuhanni
kezdett. Röptében szabálytalan, cikcakkos füst- és lángcsóvát húzott
maga után, de Shasa figyelme már a következő kötelék felé fordult.
Ütközésig rántotta a gázkart és olyan szűk ívben fordította meg a
gépet, hogy agyából kifutott a vér, látása pedig egy pillanatra
elszürkült, elhomályosult. Hasizmait megfeszítve, görcsösen
összeszorított állkapoccsal igyekezett ellenállni a hirtelen
bekövetkezett vérpangásnak és zuhanórepülésben száguldott
egyenest neki a következő Caproninak.
A két gép szédítő sebességgel közeledett egymás felé. A Caproni
orra egyre ijesztőbbre növekedett és egy szempillantás alatt teljesen
betöltötte a látóteret. Shasa az utolsó pillanatban tüzelt, majd
felrántotta a Hurricane orrát és meredek ívben elhúzott az olasz gép
felett. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy érezte, amint a Caproni
légcsavarjainak örvénye megrázza a gépét. De már fordult is
visszafelé és szinte eszelős dühvel vetette magát az ellenséges
bombázók közé, megtörve, szétzilálva az olasz köteléket. Éles
kanyarokkal, emelkedve, süllyedve cikázott köztük és közben
szakadatlanul tüzelt, mígnem a Capronik a légi csatákra oly jellemző
hirtelenséggel, ahogy megjelentek, el is tűntek.
Teljesen egyedül volt a valószínűtlenül kék, üres égbolton.
Homlokát a megnövekedett adrenalinszinttől verejtékcseppek lepték
el. Olyan szorosan markolta a botkormányt, hogy belesajdultak az
ujjpercei. Csökkentette a sebességet és ellenőrizte az üzemanyagszint
mutatóját. Azok a rendkívül veszélyes percek, amikor maximális
sebességgel repült, több mint fél tartály üzemanyagot fogyasztottak
el.
– Popeye raj, itt a vezér. Minden egység jelentkezzen – szólt bele
mikrofonjába, és a válasz azonnal megérkezett.
– Vezér, itt a hármas! – Ez a fiatal Le Roux vezette hármas számú
Hurricane volt. – Már csak egy negyed tanknyi üzemanyagom van.
– Rendben van, hármas, térj vissza a bázisra – parancsolta Shasa,
aztán megint hívásra kapcsolt. – Popeye kettő, itt a vezér. Hallasz
engem?
 Shasa, az eget kémlelte maga körül, hátha sikerül megpillantania
David gépét, s hirtelen rátört az aggodalom.
– Popeye kettő, jelentkezz – ismételte, és a feltört barna földet
kémlelte, lezuhant repülőgépből felszálló füstoszlopot keresve. Szíve
nagyot dobbant a megkönnyebbüléstől, amint meghallotta David
hangját a fejhallgatóban.
– Vezér, itt kettes. Eltaláltak.
– Hol a pokolban vagy?
– Körülbelül tíz mérföldre keletre a kerene-i útkereszteződéstől,
magasságom nyolcszáz láb.
Shasa kelet felé nézett és szinte azonnal észrevette a gyors
iramban a déli horizont felé húzódó vékony szürke csíkot. Olyan
volt, mint egy tollpihe.
– David, füstöt látok arrafelé. Kigyulladtál?
– Határozottan. Ég az egyik motorom.
– Jövök, David, tarts ki!
Shasa meredeken megemelte a Hurricane szárnyát és ütközésig
rántotta a gázkart. David gépe valamivel alatta süvítve közeledett a
föld felé.
– Mennyire súlyos, David?
– Sült pulyka – válaszolta tömören David, és Shasa előtt
kirajzolódott az égő Hurricane.
David meredeken oldalra billentette a gép sérült motorját, úgy,
hogy a lángok nem a pilótafülkére csaptak vissza, hanem az
ellenkező oldalra fújta őket a légnyomás. Miközben megpróbálta
elérni azt a kritikus sebességet, amikor a lángok oxigénhiány miatt
maguktól kialudnának, rohamosan csökkent a magassága.
Shasa a másik gép szintjére ereszkedett, majd csökkentette
sebességét és kétszáz yard távolságban, valamivel fölötte stabilizálta
gépét. Látta a golyók ütötte lyukakat a másik gép motorházán és
szárnyán. Az egyik olasz géppuskás jól megszórta Davidet. A festék
kezdett megfeketedni és lepattogzani a Hurricane hajtóművéről. A
gyorsan terjedő égésnyom már-már a pilótafülkét is elérte, és David a
plexiüveg tető kinyitásával küszködött.
– Ha a bura beszorult, David megsül – gondolta Shasa, de ebben
a pillanatban a tető könnyedén hátrasiklott és David feléje nézett.
Feje körül vibrált a levegő a láthatatlan lángok hevétől és egy barna
folt jelent meg David zubbonyának ujján, ahol a khakiszínű pamut
megpörkölődött.
– Nem megy! Megpróbálom az ernyőt, Shasa! – Látta David
ajkának mozgását és hangja ott visszhangzón fejhallgatójában, de
még mielőtt válaszolhatott volna, David levette fejéről a sisakot és
kikapcsolta biztonsági övét. Egyik kezével búcsút intett, majd az égő
Hurricane-t a hátára fordítva kiesett a nyitott pilótaülésből.
Amint lefelé zuhant, kinyújtott karjaival és lábaival
szabálytalanul szétterülő tengeri csillaghoz hasonlított, majd
eszeveszetten pörögni kezdett egészen addig, amíg az
ejtőernyőcsomagból hirtelen előtörő selyemzuhatag csillogó hófehér
virággá nem bomlott fölötte. Az ejtőernyő, amit a könnyű szellő déli
irányba sodort, visszarántotta, megtörte zuhanását és az ötezer lábnyi
mélységben elterülő kiégett, trágyaszínű talaj felé lebegtette.
Shasa úgy vette vissza Hurricane-je sebességét, hogy az
ereszkedő ejtőernyővel azonos tempóban csökkenjen a magassága,
mintegy két-háromszáz yard távolságot tartva keringett David
himbálódzó teste körül. A nyitott pilótafülkéből kihajolva igyekezett
megbecsülni, hol ér majd földet David. Aggódó pillantást vetett az
üzemanyagszint-jelzőre a műszerfalon. A tű alig valamivel a piros
vonal fölött rezgett.
David égő Hurricane-je a magasba nyúló Ambas lábánál elterülő
poros síkságba csapódott és villanásnyi láng- és füstoszlop
kíséretében felrobbant. Shasa a földet kémlelte.
Közvetlenül alatta az acélszürke hegygerincek sötétebb színű
sziklákban csúcsosodtak ki. Közöttük köves lapályok terültek el,
rücskösek, mint a krokodil bőre. Az utolsó hegyháton túl
megpillantott egy szelídebb völgyet; ahogy ereszkedtek, ki tudta
venni a kezdetleges szántás barázdáit a lágyan ereszkedő lankákon.
David az utolsó gerincen vagy annak közelében érhet földet. Shasa
összehúzta a szemét. Emberi település! Egy pillanatra megörült,
amikor a völgy végében szalmatetős kunyhók apró csoportját vette
észre. Aztán eszébe jutottak a fényképek – azok a megcsonkított,
szétdarabolt emberi tetemek –, és állkapcsát összeszorítva az
ejtőernyő zsinórján himbálódzó David felé pillantott.
 Megdöntötte a Hurricane-t, s a völgy irányába fordulva, tovább
ereszkedett, majd ötven lábbal a föld fölött vízszintesbe hozta a gépet
és visszafelé repült a sziklás gerincek közti völgyben. Eldübörgött a
durva szántóföldek fölött – sovány gabona összevissza sorokban,
barna és aszott a szárazságtól –, és egyszer csak emberi alakokat
pillantott meg maga előtt.
A faluból férfiak egy csoportja, húsz vagy annál több alak, rohant
lefelé a völgyben, piszkosszürke köpenyük repkedett csupasz lábuk
körül. Hajukat kócos fekete csomóba tűzték a fejük tetején.
Mindegyikük fegyvert szorongatott a kezében. Néhányan modern
karabélyt, amit valószínűleg az egyik csatatérről raboltak, mások
hosszú elöltöltős muskétát.
Ahogy a Hurricane alacsonyan a fejük fölött eldübörgött,
hárman-négyen megálltak, vállukhoz emelték puskájukat és
megcélozták Shasát. Látta a fekete lőporfüst felvillanását, ahogy
tüzeltek, de nem érezte, hogy a golyók eltalálták volna a gépét.
Shasának nem volt szüksége további bizonyítékokra, hogy
meggyőződjön ellenséges szándékukról. A puskájukat lengető
fegyveres férfiak kirajzottak a völgybe, hogy elkapják a lebegő
ejtőernyőn himbálódzó apró figurát.
Shasa még lejjebb ereszkedett, célba vette a futó csoportot, és
ötszáz yardról tüzet nyitott a nyolc Browningból. A köpenyes alakok
körül porfelhőt kavarva záporoztak a lövedékek és látta, hogy
közülük négyet vagy ötöt először a levegőbe emelt, majd földhöz
vágott a géppuskatűz.
Aztán ismét feljebb kellett emelkednie, hogy kikerülje a völgy
végét elzáró hegyeket. Amint visszafordult, látta, hogy a shufta
rendezte sorait és továbbrohannak, hogy elfogják Davidet, aki már
ezer lábon belül volt. Nyilvánvaló volt, hogy a hegyoldalon fog
földet érni.
Shasa lejjebb ereszkedett a második támadáshoz, de most a
shufta szétszóródott a közeledő Hurricane elől, és a sziklák
fedezékéből dühös golyózáport zúdított a fejük fölött eldübörgő
repülőgépre. Browningjának tüze porfelhőket kavart és
sziklatörmeléket szórt szerteszéjjel, de sok kárt nem okozott.
Felemelkedett, vízszintesbe hozta a gépet, s fejét forgatva figyelte
David landolását. Az ejtőernyő átlebegett a gerinc fölött, csak néhány
lábbal hibázva el azt, majd amint elkapta a lejtő lefelé szálló
légmozgása, ereszkedése felgyorsult.
Látta, amint David keményen a földhöz csapódik, majd addig
gurul bukfencezve a sziklás lejtőn, amíg az ejtőernyő talpra nem
rántja. Küszködött az összegabalyodott kötelekkel és a kiöblösödő
selyemmel, amit fokozatosan magához húzva összefogott, így
nyomva ki belőle a levegőt egészen addig, amíg az ernyő ezüstös
halomba nem roskadt és David kibújt a szíjakból.
A lejtőn állt és lefelé bámult a rohanó és üvöltöző shufta
irányába. Shasa látta, hogy kinyitja pisztolytáskáját és előveszi
szolgálati fegyverét, aztán szemét elárnyékolva felnéz a köröző
Hurricane-re. Shasa majdnem David magasságába ereszkedett és
ahogy elsuhant fölötte, kezével sürgetően a lejtő felé intett. David
értetlenül nézett fel rá. Nagyon kicsinek és elhagyatottnak tűnt a
kopár hegyoldalon és Shasa elég közel volt ahhoz, hogy lássa arcán a
lemondást, amivel búcsút intett és megfordult, hogy szembenézzen
az elfogására felfelé igyekvő vad hordával.
Shasa, rájuk repülve, még egy sorozatot eresztett a shuftára és az
ismét fedezékbe húzódott. Még mindig fél mérföldre voltak
Davidtól; értékes másodpercekkel késleltette őket. Maximális
sebességgel fordult, szárnyának hegye súrolta a gerinc sziklatüskés
peremét, majd amint vízszintesbe állt, kieresztette a futóművet.
Kiengedett kerekekkel visszadübörgött oda, ahol David állt és
megismételte sürgető jelzését lefelé mutatva a völgybe.
Látta David arcán felvillanni a megértést. Megfordult, és hosszú,
szökellő léptekkel – úgy tűnt, mintha a sziklák fölött, azokat alig
érintve lebegne – rohant lefelé a lejtőn.
Shasa a völgy alsó végénél fordult és a hegy lábánál lévő keskeny
szántóföldcsíkot vette célba. Látta, hogy David már a lejtő közepénél
jár, a shufta pedig megpróbálja elvágni az útját – de aztán minden
figyelmét a leszállásra kellett összpontosítania. Az utolsó pillanatban
teljesen kieresztette a féklapokat, visszafogta a Hurricane-t, hagyva,
hogy sebességéből folyamatosan veszítve siklórepülésben érjen
földet vissza, vissza, vissza a botkormánnyal. A felszántott föld fölött
két lábbal a gép irányíthatatlanná vált és rázuhant a talajra, ugrott
egyet, majd ismét lehuppant, egyik kereke megakadt a durva
szántásban és farka az égnek meredt. Orra majdnem belefúródott a
földbe, de aztán egyensúlyba került, és bukdácsolva, nagyokat
zökkenve, Shasát kegyetlenül biztonsági övének feszítve, nekilódult.
Lent volt. Ötvenszázalékos esélyt adott magának arra, hogy le
tudja tenni a gépet úgy, hogy nem töri össze, de most lent volt és
David már majdnem elérte a gerinc alját.
Davidnek nem fog sikerülni, ébredt rá azonnal. A shufta négy
leggyorsabb futója megelőzte a többieket és közel voltak hozzá, hogy
elvágják David útját, még mielőtt elérné a felszántott földet. A shufta
többi tagja megállt és messziről célzott. Shasa látta, hogy a golyók
apró porfelhőket vernek fel a lejtőn, némelyikük ijesztően közel
csapódva be David száguldó alakjához.
Shasa teljes súlyával ránehezedve az egyik kormánypedálra –
hogy a gép kerekét átemelje a durva barázdákon – megfordította a
Hurricane-t. Amikor orra pontosan az elöl rohanó négy fegyveres
irányába került, egy pillanatra teljes gázt adott a Hurricane-nek,
amitől a gép farka felemelkedett, egy percre vízszintesbe került és
így használni lehetett a Browningjait. Kilőtt egy sorozatot és a
lövedékek forgószele végigsöpört a földön, lekaszálva a száraz
gabonaszárakat és eltalálva a rohanó férfiakat, kettőt közülük vörös,
ázott rongycsomóvá lőve szét, s egy harmadikat a szállongó por
fátylába takart szédítő táncra perdítve. A megmaradt negyedik
bandita hasra vágta magát a földön és a Hurricane farka
visszazöttyent a farkerékre. A géppuskákat nem lehetett többé
használni.
David már csak pár száz yardnyira volt, gyorsan közeledett,
hosszú lábai repítették és Shasa visszalendítette a Hurricane-t a völgy
alsó végének irányába. A lejtő fokozni fogja kifutási sebességüket.
Shasa kihajolt a pilótaülésből.
– Gyerünk, Davie – ordította. – Ezúttal aranyérem, fiúka!
Valami, fémes csattanást hallatva, pontosan a bura előtt csapódott
a motorháznak, majd ezüstös nyomot hagyva a festéken, gellert
kapva tovább süvített. Shasa hátranézett. A shufta a szántás szélénél
volt, továbbrohantak, majd megálltak, letérdeltek és tüzeltek. Egy
másik lövedék süvített el a feje mellett, amitől önkéntelenül
összerándult és lehúzta a fejét.
– Gyerünk, Davie. – A Rolls-Royce-motor lomha dohogásán
keresztül már hallotta David lihegését, amikor egy golyó szabályos
kerek lyukat ütött az egyik szárny anyagába.
– Gyerünk, Davie. – Az izzadság átütött David zubbonyán és
fénylett kivörösödött arcán. Elérte a Hurricane-t és felugrott a
szárnyra. A gép megbillent a súlya alatt.
– Az ölembe – ordította Shasa. – Mássz be! – David levegő után
kapkodva bepréselte magát Shasa ölébe.
– Nem látok ki előre – kiabálta Shasa. – Te kezeled a magassági
kormányt – én pedig a kormánypedálokat.
Érezte David kezét a botkormányon és a gázkaron, s mindkettőt
eleresztette. A motor felgyorsult, és a Hurricane előregördült.
Egy csöppnyi bal kormány – mondta David; hangja elhaló és
rekedt volt a fáradtságtól, és Shasa egy hüvelyknyit előrenyomta a
bal kormányt.
Hang- és porviharban a Rolls-Royce-motor teljes sebességre
gyorsult, billegve és bukdácsolva cikcakkos pályán futottak a
szántóföldön, ahogy Shasa vakon, David utasításait túlkormányozva
irányította a gépet.
Shasa nem látott ki előre. David leszorította az ülésbe és
tökéletesen elzárta előle a kilátást. Elfordította a fejét és oldalt, a
pilótaülés oldala felett kinézve, gyorsan végrehajtva David bal vagy
jobb kormányt kérő utasításait, figyelte, amint sebességük
növekedésével a föld tovasuhan mellettük. A száraz gabonaszárak
nekicsapódtak a szárnyak élének; hangjuk csaknem olyan csúf volt,
mint a közeli golyók csattanása és fütyülése. Az egész megmaradt
shufta lövöldözött rájuk, de a távolság gyorsan nőtt közöttük.
A Hurricane egy földkupacnak ütközött, ami a levegőbe lökte
őket. Azonnal megszűnt a bukdácsolás és rázkódás, felszálltak és
gyorsan emelkedtek.
– Megcsináltuk – kiáltotta sikerükön elámulva Shasa, amikor
hirtelen valami arcul ütötte.
A lövedék egy kovácsoltvas fazékláb volt, hosszú és vastag, mint
egy hüvelykujj. Maréknyi fekete puskaporral lőtték ki egy 1779-es
Tower muskétából. Shasa feje mellett ütközött neki a bura
fémkeretének és gellert kapva, eltompult heggyel pattant tovább.
Pörögve csapódott Shasa arcába, erejét azonban a keretnek ütközés
erősen lecsökkentette. Oldalról csapódva be, nem tudta az agyat
megsérteni.
Shasa még az eszméletét sem vesztette el. Úgy érezte, mintha
teljes erővel egy kalapáccsal bal szeme külső sarkába csaptak volna.
Fejét az ütés ereje a tető másik oldalához vágta.
Érezte, hogy homlokcsontjának a szemüreg fölötti része
összetörik, szemét vér önti el és saját bőrének és húsának cafatai
függönyként ereszkedtek az arca elé.
– David! – sikoltotta. – Eltaláltak! Nem látok!
David megfordult és Shasa arcára nézve rémülten felkiáltott. A
spriccelő és kiömlő vért a légcsavarszél rózsaszín fátyolként csapta
David arcába.
– Nem látok – ismételgette Shasa. Arca vöröslő nyers hús volt. –
Nem látok, ó istenem, Davie, nem látok.
David lecsavarta selyemsálját saját nyakáról és Shasa egyik
tapogatódzó kezébe nyomta.
– Próbáld meg elállítani a vérzést – kiáltotta a motorzajt
túlharsogva, és Shasa a csomóba gyűrt kendőt a rettenetes, roncsolt
sebre szorította, David minden figyelmét arra összpontosította, hogy
alacsonyan repülve, a vad, barna hegyeket szinte súrolva, hazavigye
őket.
Tizenöt percre volt szükségük, hogy elérjék a Yirga Alem-i
leszállópályát. És a fák koronájának magasságában érkeztek meg.
David lecsapta a Hurricane-t a poros leszállósávra és felemelt
farokkal a várakozó katonai mentőautóhoz taxizott, amit még a
levegőből, rádión rendelt oda.
Kiemelték Shasát a véráztatta pilótafülkéből. Aztán egy szanitéc
és David félig odavitte, félig odatámogatta a vak emberként tántorgó
Shasát a mentőautóhoz. Tizenöt percen belül Shasát elaltatták, a
kórházsátor műtőasztalára fektették és a légierő egyik sebésze
elkezdte az operációt.
Amikor az altatásból magához tért, minden sötét volt.
Felemelte a kezét és megérintette az arcát. Teljesen be volt
pólyázva, amitől elöntötte a kétségbeesés.
 – David! – próbált meg kiáltani, de a kloroform miatt csak valami
részeg gurgulázás tört ki belőle.
– Minden rendben, Shasa, itt vagyok. – A hang közelről jött, mire
megpróbálta kitapogatni Davidet.
– Davie! Davie!
– Minden rendben, Shasa, minden nagyszerűen alakul.
Shasa megtalálta a kezét és belekapaszkodott. – Nem látok.
Megvakultam.
– Csak a kötés, ennyi az egész – nyugtatta meg David. – A doktor
meg van elégedve veled.
– Nem hazudsz nekem, David? – könyörgött Shasa. – Mondd,
hogy nem vakultam meg.
– Nem vagy vak – suttogta David, de szerencsére Shasa nem
láthatta az arcát, amikor ezt mondta. Shasa elkeseredett szorítása
most lassan felengedett, és egy perc múlva kezdtek hatni a
fájdalomcsillapítók, Shasa visszasüllyedt az eszméletlenségbe.
David egész éjjel ott ült az ágya mellett; még az éjszaka ellenére
is, a sátor olyan meleg volt, mint egy kemence. Letörülte a
gyöngyöző verítéket Shasa melléről és nyakáról, megfogta a kezét,
amikor nyöszörgött álmában és azt motyogta – Mama? Itt vagy,
mama?
Éjfél után a doktor ráparancsolt Davidre, hogy menjen és
pihenjen egy keveset, de ő megtagadta.
– Itt kell lennem, amikor felébred – én kell hogy megmondjam.
Legalább ennyivel tartozom neki.
Hajnali sakálok vonyítottak a sátor közelében. Amikor az első
fénysugár áttört a sátor ponyváján, Shasa ismét felébredt és azonnal
Davidet hívta.
– Itt vagyok, Shasa.
– Pokolian fáj, Davie, de te azt mondtad, hogy minden rendben
lesz. Emlékszem rá, ezt mondtad, ugye?
– Igen, ezt mondtam.
– Hamarosan ismét együtt repülünk, ugye, Davie, öregfiú? A régi
csapat, Courtney és Abrahams ismét munkában?
Válaszra várt, de amikor az nem jött, Shasa hangja megváltozott.
– Nem vagyok vak, ugye? Újra fogunk repülni, ugye?
 – Nem vagy vak – mondta lágyan David. – De nem fogsz többet
repülni. Hazamész, Shasa.
– Mondd meg! – parancsolta Shasa. – Ne próbálj meg kímélni,
attól csak rosszabb lesz.
– Rendben. Megmondom őszintén. A golyó szétrepesztette a bal
szemgolyódat. Az orvosnak el kellett távolítania.
723
Shasa felemelte a kezét és hitetlenkedve megérintette arca bal
oldalát.
– A jobb szemeddel tökéletesen fogsz látni, de nem repülhetsz
többé Hurricane-nel. Sajnálom, Shasa.
– Igen – suttogta Shasa. – Én is.
David este újra meglátogatta. – A parancsnok felterjesztett DFC-
re. Garantáltan megkapod.
– Ez kedves tőle – mondta Shasa. – Marha kedves. – Aztán
hallgattak egy darabig, majd David ismét megszólalt.
– Megmentetted az életemet, Shasa.
– Ó, hallgass, Davie, ne bosszants.
– Holnap reggel, a szállító Dakotával levisznek a tengerpartra.
Karácsonyra Cape Townban leszel. Adj egy csókot a nevemben
Mattynak és a gyerekeknek, te szerencsés flótás.
– Bármikor szívesen helyet cserélek – mondta Shasa. – De
fantasztikus ünnepséget rendezünk a tiszteletedre, amikor hazajössz.
– Van valami, amit tehetek érted – valami, amire szükséged van?
– kérdezte David felállva.
– Ami azt illeti, van. Gondolod, hogy rá tudnád tenni a kezed egy
üveg whiskyre, David?

A tengeralattjáró parancsnoka felegyenesedett a periszkóp

nézőkéje mellől és fejével intett Manfred De La Reynek.
– Kérem, nézzen bele! – mondta. Manfred helyet cserélt vele és
homlokát a gumipárnához szorítva belenézett a lencsébe.
Két mérföldnyire voltak a parttól, odafenn a felszínen késő
délutánra járt az idő. A nap most készült lenyugodni a láthatár mögé.
– Felismeri a tereptárgyakat? – kérdezte a parancsnok németül,
Manfred azonban nem válaszolt egyből, mert úgy érezte, nehezére
esik megszólalni. Túlságosan elragadták az érzelmei.
Öt év, öt hosszú év telt el azóta, hogy utoljára látta ezt a kedves
partot és túláradó örömöt érzett. Most jött rá igazán, hogy soha sehol
nem volt igazán boldog imádott Afrikáján kívül.
Nem mintha a közben eltelt esztendők boldogtalanok lettek
volna. Mindig ott volt mellette Heidi és most, az utolsó évben már a
fia is, akit saját apja után Lotharnak kereszteltek. Manfred egész élete
kettejük körül forgott. És persze ott volt a munkája is – két
párhuzamosan futó nagy feladat, mindkettő teljes odaadást kívánt és
teljes kielégülést adott.
Tanulmányait a berlini egyetemen mind holland római jogból,
mind pedig nemzetközi jogból magister artiumi diplomával fejezte
be.
Közben a katonai feladatokra is módszeresen felkészítették. A
kiképzések miatt olykor akár egyszerre hónapokig is távol volt új
családjától, de mostanra a német Abwehr egyik legjobban képzett és
legodaadóbb ügynöke lett. Kivételes jártasságra tett szert a
legkülönfélébb és legszokatlanabb területeken. Szakképzett
rádiókezelő lett, a robbanóanyagok és kézifegyverek avatott
szakértője. Tíz sikeres ejtőernyős ugrást hajtott végre, ebből ötöt
sötétben, és nehézség nélkül el tudott vezetni egy kisebb repülőgépet.
Otthonosan mozgott az üzenetek sifrírozásának és kódolásának
tudományában, halálosan biztos kezű mesterlövész volt, akár
karabéllyal, akár oldalfegyverrel. Mesterfokon űzte a kézitusa
minden válfaját, egyszóval testileg és szellemileg egyaránt
acélkeményre edzett, tökéletesen képzett orgyilkost faragtak belőle.
Minden lehetséges helyzetre felkészítették. Megtanulta a
nyilvánosság előtt való hatásos és magával ragadó szónoklás
művészetét és addig tanulmányozta Dél-Afrika politikai és katonai
struktúráját, amíg pontosan meg nem ismerte, mik a gyenge pontok,
és hogyan lehet őket kiaknázni. Most, hogy visszatért, minden
tekintetben készen állt, hogy megbirkózzon a nehézségekkel,
amelyekkel mesterei szerint az előtte álló feladat során
szembekerülhetett. Tudatában volt, hogy milliók közül ha egy ember
akad, aki valaha is olyan lehetőséget kap, mint amilyet ő az esélyt,
hogy alakítsa a történelmet és feje tetejére állítson egy gyűlöletes
világrendet. A nagyság szinte ráerőszakolta magát és ő tudta, hogy
meg tud felelni a kihívásnak.
– Igen – szólalt meg végül. – Felismerem a tereptárgyakat.
Annak idején egy boldog, gondtalan nyári vakációt töltött itt,
Afrika délkeleti partvidékének ezen a gyéren lakott, keskeny sávján.
Roelf Stander családjának ezen a vidéken volt egy ötezer hektáros
birtoka, amely ennek a szépséges partnak öt mérföldjét is magába
foglalta.
A két fiú együtt horgászott a sziklákon, nagy, ezüstösen csillogó
halakat húzva ki a zöldesfehéren kavargó, tajtékos hullámokból.
Együtt mászták meg a környező alacsony dombokat, hogy a virágzó
erika- és proteabokrok sűrűjében megbúvó, pettyes bundájú
bozótnyulakra vadásszanak. Meztelenül úsztak a finom, sárga
homokkal szegélyezett csendes kis öböl vizében, majd a fövényen
elheveredve végtelen eszmecseréket folytattak a jövőről és az abban
rájuk váró szerepről. A dombok tövében ott állt a kis hétvégi ház,
amelyben annak idején laktak, hófehérre meszelt falait ragyogó
fénybe vonták a lenyugvó nap utolsó sugarai.
– Igen – ismételte Manfred. – Ez a találkozási hely.
– Várunk a megbeszélt időpontig – mondta a parancsnok, azzal
utasítást adott, hogy húzzák be a periszkópot.
Így aztán a tengeralattjáró továbbra is a parttól két mérföldnyire
várakozott. Kikapcsolt motorokkal pihent húsz méternyivel a felszín
alatt a sötét vizekben, míg odafenn a nap le nem bukott a horizont
mögé és az éjszaka rá nem telepedett a végtelen afrikai szárazföldre.
Manfred a szűk folyosón át lement a parányi kajütbe, amelyet a hajó
két altisztjével kényszerült megosztani és megkezdte a végső
előkészületeket a partraszálláshoz.
A hosszú hetek során, mióta elhagyták Bremerhavent, egyre
kevésbé állhatta ezt a baljós hangulatú járművet. Gyűlölte a keskeny,
alacsony mennyezetű, túlzsúfolt helyiségeket, a többi ember állandó
fizikai közelségét és a motorok szüntelen vibrációját. Képtelen volt
megbarátkozni a tudattal, hogy egy acéldobozba zárva lebegjen a
sötét, hideg óceán mélyén, undorodott a dízelolaj bűzétől és az
összezsúfolt, izzadt férfitestek kipárolgásától. Csak arra vágyott,
hogy tüdeje végre beszívhassa a tiszta éjszakai levegőt és arcát újra
megsimogassa a forró afrikai nap.
Gyorsan levetette a fehér magas nyakú pulóvert, a kétsoros
sötétkék tengerészzakót és elnyűtt, gyűrött holmikat öltött magára,
amikben úgy festett, mint bármelyik vidéki afrikaner, egy bywoner,
afféle szegény fehér gazdálkodó. Bőre még mindig sötétbarna volt a
hosszú hegyvidéki kiképzés után, haját úgy megnövesztette, hogy
leért a gallérja alá. Szakállt is növesztett, a sűrű, göndör bozont
mögött jó pár évvel idősebbnek látszott a koránál. Elégedetten
szemlélte magát a priccs fölött lógó kis borotválkozótükörben.
– Az életben fel nem ismernek ~ mondta hangosan. – Még a saját
családom sem.
Haját és szakállát befestette, most ugyanolyan fekete volt, mint a
szemöldöke. Orra megvastagodott és elferdült. Sohasem forrt össze
tökéletesen, miután Cyrus Lomax az olimpia döntőjében olyan
rettenetesen összetörte. Hasonló sorsra jutott egyik szemöldöke is,
azóta is duzzadt és rücskös volt a széles hegtől. Semmi sem
emlékeztetett már rajta a fiatal bokszolóra, aki öt évvel ezelőtt csinos
kamaszképével és rövidre nyírott szőke hajával elindult Afrikából.
Mélyen szemébe húzta az ócska, zsírfoltos filckalapot, még egyszer
joviálisan rákacsintott a tükörből visszanéző arcra és letérdelt, hogy
előszedje a felszereléseket a priccs alól.
Mindent vízálló gumitokokba csomagoltak, a tokokat pedig
ragszalaggal zárták le és megszámozták. Manfred az összes
csomagot ellenőrizte saját listáján, majd valamennyit a német matróz
gondjaira bízta, aki kivette és halomba rakta őket a létra alján, a
parancsnoki toronyban.
Manfred az órájára pillantott. Éppen csak annyi ideje volt még,
hogy gyorsan bekapjon pár falatot és már szólította is a
fedélzetmester. Szájában az utolsó falat kenyérrel és kolbásszal
sietett a tengeralattjáró irányítóhelyiségébe.
– Fényeket látok a parton – emelkedett fel a parancsnok a
periszkóp mellől és intett Manfrednak, hogy üljön a helyére.
Odafenn teljes sötétség uralkodott és Manfred a nézőké lencséjén
át azonnal észrevette a három jelzőfényt – egyet-egyet a földnyelv
két szélén, egyet pedig benn, a védett parton.
– Pontosan ez a megbeszélt jel, kapitány úr – bólintott és felállt. –
Most felmerülünk és leadjuk a válaszjelzést.
A sűrített levegő dübörögve hajtotta ki a vizet a
merülőtartályokból, és a tengeralattjáró, mint valami irdatlan tengeri
szörny, lassan felemelkedett a vak mélységekből és kibukkant a
felszínre.
A hajó még vadul himbálózott a saját maga keltette
hullámverésben, Manfred és a parancsnok azonban sietve felmásztak
a létrán és kiléptek a hídra. Manfred mohón szívta tele tüdejét a
hűvös, édes éjszakai levegővel, miközben látcsövén át a sötéten
derengő partot figyelte.
A kapitány halkan parancsot adott a jelzőszolgálatos altisztnek és
az ezüstösen fénylő, fekete óceán fölött felvillantak az Addis lámpa
sárga sugárnyalábjai, szaporán betűzve az „F” és a „K” betűk
morzejeleit – a „Fehér Kard” rövidítését. Néhány pillanat múlva a
földnyelv egyik szélén égő jelzőfény kihunyt, majd néhány perccel
később a második is és csak a harmadik maradt égve a part
sűrűjében.
– Helyes... – dörmögte Manfred elégedetten, majd a
parancsnokhoz fordult. – Kérem, kapitány úr, hozassa fel a
felszerelésemet.
Csaknem fél órai várakozás után egy hang szólalt meg a sötétből
a tengeralattjáró közvetlen közelében.
– Fehér Kard? – kérdezte a hang.
– Húzódjatok mellénk – kiáltott vissza Manfred afrikaansul.
Néhány pillanattal később egy kis, nyitott halászbárka tűnt fel,
hosszú evezőlapátjaival.
Manfred sietve kezet rázott a tengeralattjáró kapitányával.
– Heil Hitler! – búcsúzott, karját magasba lendítve, majd fürgén
leereszkedett az alsó fedélzetre. Amint a halászbárka faácsolatú
törzse puhán nekidöccent a tengeralattjáró oldalának, könnyedén
átugrott és egyensúlyozva megállt a középső deszkaülésen.
A bárka orrában ülő alak felemelkedett és felé indult.
– Manie, te vagy az? – kérdezte.
– Roelf! – kiáltott fel Manfred örömmel és megölelte. – De jó,
hogy újra látlak! Gyerünk, hozzuk át a csomagjaimat.
A tengeralattjáró matrózai sietve átlódították a gumitokokat.
Manfredék elhelyezték őket a bárka alján, majd ellökték magukat az
evezőkkel. Manfred letelepedett Roelf mellé és kezébe kapta a másik
evezőt. Gyorsan eltávolodtak, majd leengedték az evezőlapátokat és
nézték, amint a félelmetes fekete test eltűnik a fehéren tajtékzó víz
alatt.
Ismét evezni kezdtek a part felé. – A többiek kicsodák? –
kérdezte halkan Manfred és állával a másik három férfi felé bökött.
– Mindannyian a mi embereink – nyugtatta meg Roelf. –
Környékbeli parasztok. Ismerem őket gyerekkorom óta. Száz
százalékig megbízhatóak.
Nem is beszéltek többet, míg partot nem értek, ki nem húzták a
bárkát a fövenyre és el nem rejtették a bokrok között.
– Megyek, hozom a teherautót – dünnyögte félhangosan Roelf.
Néhány perccel később a hepehupás parti úton feltűnt a két fényszóró
sárgás sugárkévéje. Roelf leállította az ütött-kopott zöld teherkocsit a
halászbárka mellett.
A három gazda segített felrakni Manfred holmijait a kocsi
platójára, majd száraz lucernabálákkal és nagy, rongyos szélű
kátránypapírdarabokkal fedték le a dobozokat. Végül maguk is
feltelepedtek a rakomány tetejére, Manfred pedig Roelf mellé ült a
vezetőfülkébe.
– Először is mondj el mindent, mi van a családommal – törtek ki
belőle a szavak, mihelyt elindultak. – A hivatalos ügyekre még lesz
időnk bőven.
– Tromp bácsi semmit sem változott. Teremtőm, hogy tud az az
ember prédikálni! Sarie meg én minden vasárnap elmegyünk...
– Hogy van Sarah? – vágott közbe Manfred. – És a baba?
– Te le vagy maradva egy-két brosúrával – nevetett Roelf. Az a
baba már három baba. Két fiú és egy háromhónapos kislány.
Hamarosan meglátod őket.
Útközben meg-megálltak a kanyargós földúton, hogy néhány
köszönő szó és egy gyors kézfogás kíséretében egyenként búcsút
vegyenek a többiektől, míg végül csak ketten maradtak. Néhány
mérfölddel arrébb, Riversdale falucska mellett elérték a parti főutat
és nyugatnak fordultak Cape Town irányába, amely innét még
kétszáz mérföldnyire volt. Egész éjjel mentek, csupán egyszer álltak
meg egy Swellendam nevű városkában, akkor is csak azért, hogy
tankoljanak és helyet cseréljenek a volánnál.
Négy órával később átvágtak hegyeken és a szűk, meredek hágón
át leereszkedtek a tágas, nyílt partvidékre. Stellenbosch előtt néhány
mérfölddel ismét megálltak az egyik borgazdaság telepénél. Jóllehet
hajnali három óra volt, a telep vezetője várt rájuk. Segített levenni a
gumitartályokat a teherautó platójáról és lecipelni őket a pincébe.
– Ez itt Sakkie Van Vuuren – mutatta be Roelf. – Jó barátunk és
biztos rejtekhelyet készített a felszereléseidnek.
A telepvezető a pince hátsó végébe vezette őket, a nehéz tölgyfa
hordók utolsó sorához. Mindegyik ilyen hordóban ezer gallon újbor
volt, az egyik azonban, mikor a telepvezető megütögette tenyerével,
tompa, kongó hangot adott. Sakkie Van Vuuren ravaszkásan
elmosolyodott.
– Én magam csináltam – mondta büszkén és egy mozdulattal
kinyitotta a hordó elejét. A kerek tölgyfa korong, mint egy ajtó,
elfordult a sarokpánt körül és mögötte a hordó üresen tátongott. – Itt
aztán senki se találja meg a holmidat.
Bepakolták a gumitartályokat, és helyére billentették az előlapot.
A rejtekhellyé alakított hordót ezek után senki meg nem tudta
különböztetni borral telt társaitól.
– Ha itt az ideje, mi készen állunk az indulásra – biztosította
Manfredot a telepvezető. – Mikor kezdjük?
– Hamarosan, barátom – ígérte Manfred. – Nagyon hamarosan –
azzal ő és Roelf elindultak Stellenboschba.
– Jó érzés itthon lenni – sóhajtott Manfred.
– Csak ma éjszakára maradsz itt, Manie – mondta Roelf. Még az
új fekete szakálladdal és a törött orroddal is túl ismert vagy. Akárki
felismerhet.
Leállította a teherautót egy használtautó-kereskedő udvarán a
vasúti sínek mellett és a slusszkulcsot a lábtörlő alá dugta. Az utolsó
mérföldet sétálva tették meg a kihalt utcákon át a zsúptetős kis házak
soráig, amelyek egyikében Roelfék laktak. Amint a hátsó ajtón át
beléptek a konyhába, az asztal mellől egy ismerős figura emelkedett
fel.
– Tromp bácsi! – kiáltott fel Manfred és túláradó örömmel vetette
magát az öregember kitárt karjaiba.
– Micsoda rémes haramiakinézeted van ezzel a szakállal nevetett
Tromp bácsi. – És látom, az amerikainak sikerült egészen
maradandót alkotnia az orrodon.
Manfred elnézett Tromp bácsi válla fölött és egy asszonyt
pillantott meg a konyhaajtóban állva. Már az előbb is látta, de nem
ismerte fel – hisz ez egy családanya volt, nem pedig az a kislány, akit
ő ismert. Tekintetében valami szomorú bölcsesség ült, arckifejezése
elgyötört és örömtelen volt.
– Sarah? – Manfred kibontakozott Tromp bácsi öleléséből és
feléje indult. – Hogy vagy, kishúgom?
– Sohasem voltam a kishúgod Manfred – válaszolta Sarah. – De
amúgy köszönöm szépen, jól vagyok. – Meg sem próbálta megölelni
Manfredot, akit szemmel láthatólag megrázott a hűvös fogadtatás.
– Boldog vagy, Sarah? – kérdezte.
– Nem panaszkodhatom, van egy jó férjem és három szép kis
gyermekem – válaszolta az asszony és Roelfra nézett.
– Biztosan megéheztetek – mondta. – Üljetek le. Beszélgethettek,
amíg elkészítem a reggelit.
A három férfi letelepedett a konyhaasztalhoz, de Manfred időről
időre óvatos oldalpillantásokat vetett Sarah-ra, amint a tűzhely fölé
hajolva dolgozott. Arca feldúlt volt az emlékektől és a hirtelen rátörő
bűntudattól. Végül nagy nehezen összeszedte magát és igyekezett a
többiekre figyelni.
– Csupa jó hír... az angolok haderejét szétzúzták Dunkerque-nél,
Franciaország és Hollandia elesett. A német tengeralattjárók
megnyerik a csatát az Atlanti-óceánon és még az olaszok is
győzelmeket aratnak Észak-Afrikában...
– Nem is tudtam, hogy maga is közénk tartozik, Tromp bácsi –
vetette közbe Manfred, megszakítva a társalgás menetét.
– Igen, fiam – bólintott az öregember. – Én is éppen olyan hazafi
vagyok, mint te. Az Ossewa Brandwag már negyvenezer tagot
számlál. Negyvenezer válogatott ember ül a hatalmi gépezetben és a
hatóságoknál, közben Jannie Smuts százhatvanezer angolimádót
küldött el az országból, a kis narancssárga plecsnijeikkel a vállukon.
Ezzel ki is szolgáltatta magát nekünk.
 – A vezetőink tudnak az érkezésedről, Manie – szólalt meg Roelf.
– Azt is tudják, hogy üzenetet hoztál a Führertől és már türelmetlenül
várják, hogy találkozhassanak veled.
– Elvállalnád, hogy megszervezed a találkozót – kérdezte
Manfred – olyan hamar, amilyen hamar csak lehet? Rengeteg feladat
vár ránk. Dicsőséges feladatok.
Sarah Stander szótlanul állt a tűzhely mellett, tojásokat tört a
forró serpenyőbe, megforgatta a hússzeleteket a rostély alatt. Nem
nézett rájuk, nem is próbálta magára vonni a figyelmet, de magában
ezt gondolta:
– Tehát visszajöttél, Manfred De La Rey. Visszajöttél, hogy újra
bánatot és szenvedést hozz az életembe. Minden szavaddal, minden
egyes pillantásoddal és gesztusoddal felszakítod a sebeket,
amelyekről már azt hittem, begyógyultak. Eljöttél, hogy tönkretedd
azt a keveset is, amit az élet még meghagyott nekem. Tudom, hogy
Roelf vakon követni fog minden őrültségbe. Idejöttél, hogy
veszélybe sodord a férjemet és a gyermekeimet... – Teljes szívéből
gyűlölte Manfredot – és gyűlölete még vadabb, még gonoszabb lett
azáltal, hogy annak a szerelemnek a teteméből táplálkozott, amelyet
Manfred pusztított el.

Manfred egyedül utazott. A magánszemélyek mozgását nem

ellenőrizték, sehol sem voltak útakadályok, razziák, senki sem kért
személyazonossági okmányokat. Dél-Afrika olyan messze esett a
háborús gócoktól, hogy még jelentősebb áruhiány sem mutatkozott –
eltekintve a benzinkorlátozástól és a fehér liszt őrlésének tilalmától,
így aztán nem volt szükség sem élelmiszerjegy-könyvecskékre, sem
egyéb igazoló iratokra.
Csak egy kis útitáskát vitt magával. Minden további nélkül
megváltotta másodosztályú menetjegyét a Bloemfonteinbe, az
Orange Szabadállam közigazgatási székhelyére induló vonatra és egy
kupéban ötödmagával elindult az ötszáz mérföldes útra.
A sors iróniája, hogy az ország választott kormányának
megdöntését célzó találkozó színhelye éppen a területi
kormányzósági hivatal épülete volt a Citadella-domb tövében. Mikor
Manfred belépett a kormányzó irodájába, a helyiség lenyűgöző
pompája ismét eszébe idézte, milyen messzire is ér titkos szervezetük
keze.
Az OB főparancsnoka elébe sietett, hogy személyesen üdvözölje.
Alig változott azóta, hogy az emlékezetes éjféli fáklyás ünnepélyen
letétette Manfreddal a vérszerződési esküt. Még most is ugyanaz az
enyhén pocakosodó, szikár arcú férfiú volt, csak éppen ez
alkalommal szolid, kétsoros polgári öltönyt viselt. Melegen
üdvözölte Manfredot, a kezét szorongatta, vállát veregette, és
szélesen mosolygott.
– Már nagyon vártalak, testvér, de először is hadd gratuláljak a
ragyogó eredményekhez, amiket utolsó találkozásunk óta sikerült
elérned és a nagyszerű munkához, amit eddig végeztél.
Bevezette Manfredot a szobába és bemutatta a hosszú asztalnál
ülő öt másik férfiúnak.
– Mindannyian letettük a vérszerződési fogadalmat. Itt szabadon
beszélhetsz – mondta és Manfred azonnal tudta, hogy szavait a
szervezet nagytanácsának tagjaihoz intézi.
Helyet foglalt az asztal végén a főparancsnokkal szemben,
néhány másodpercen át rendezte agyában a gondolatokat, majd
beszélni kezdett. – Uraim, Adolf Hitler, a német nép Führere
személyes üdvözletét küldi önöknek. Arra kért, biztosítsam önöket
arról, hogy az az eltéphetetlen barátság, amely a német és az
afrikaner nemzetet mindig is egymáshoz fűzte, ma is elevenen él.
Elmondta, hogy kész minden lehetséges módon támogatni bennünket
igazságos harcunkban, hogy visszaszerezhessük azt a földet, amely
az afrikaner népet a születés és a hódítás jogán egyaránt megilleti. –
Lelkesítően, ugyanakkor logikusan beszélt. A német propaganda-
ügyosztály szakértőinek segítségével már jó előre gondosan
megszerkesztette ezt a beszédet és számtalanszor elpróbálta,
csiszolta, míg az előadásmód tökéletes nem lett. Máris lemérhette
sikerét hallgatóságának elragadtatott arckifejezésén.
– A Führer teljes mértékben tisztában van vele, hogy szinte
valamennyi, a Smuts-kormányzattal és az angolokkal szimpatizáló,
katonaköteles korú férfit kivonták az ország területéről – folytatta. –
Csaknem százhatvanezer embert vezényeltek északra, hogy
határainkon túl teljesítsenek szolgálatot. Ez jelentősen megkönnyíti
számunkra a feladatot.
– Smuts az összes magánkézen lévő fegyvert beszolgáltattatta –
szólt közbe az egyik férfi. – Elkobozták a sportpuskákat, a
vadászfegyvereket, még a történelmi ágyúkat is elvitték a városok
főtereiről. Fegyverek nélkül nem lehet felkelést szervezni.
– Ön éles szemmel meglátta a probléma kulcsát – helyeselt
Manfred. – Ahhoz, hogy sikerrel teljesítsük küldetésünket, pénzre és
fegyverekre van szükségünk. Mindezt pedig meg is fogjuk szerezni.
– A németek küldenek nekünk?
– Nem – rázta meg a fejét Manfred. – Ezt a lehetőséget is
számításba vették ugyan, azonban gondos mérlegelés után elvetették.
A távolság túlságosan nagy, ilyen mennyiségű fegyver légi szállítása
ellenséges partokra olyan veszélyekkel járna, amelyek
elfogadhatatlanok, a kikötőket pedig jól őrzik. Viszont amint sikerül
ellenőrzésünk alá vonni a kikötőket, a német hadiflotta
tengeralattjárókkal azonnal megindítja a nehézfegyverek szállítását.
Viszonzásképpen mi megnyitjuk kikötőinket a német
tengeralattjáróknak és lezárjuk a Fok körüli hajóutat az angolok előtt.
– De honnét vesszük a felkelés kirobbantásához szükséges
fegyvereket? – kérdezte valaki.
– Magától Jannie Smutstól – felelte Manfred. A nagytanács tagjai
kényelmetlenül fészkelődni kezdtek és kételkedő pillantásokat
vetettek egymásra.
– Természetesen csakis az önök beleegyezésével, összetoborzok
és kiképzek embereink közül egy kis létszámú elit rohamosztagot.
Megrohamozzuk az állami fegyver- és lőszerraktárakat és
elzsákmányoljuk, amire szükségünk van. Ugyanezt a módszert
alkalmazzuk a pénz dolgában is – azt majd a bankokból szerzünk.
Az asztal körül ülőket bámulatba ejtette a terv grandiózus volta és
hallatlan merészsége. Néma csendben meredtek Manfredra, aki így
folytatta:
– Gyorsan és könyörtelenül fogunk cselekedni. Először is
megszerezzük a fegyvereket és szétosztjuk őket. Azután egy adott
jelre elkezdődik a felkelés. Negyvenezer hazafi ragadja kezébe a
hatalom gyeplőit – a rendőrséget, a hadsereget, a hírközlési
rendszert, a vasutakat és a kikötőket. Mindenütt megvannak már a
beépített embereink. Mindez pedig egy előre megadott jelre történik
majd.
– És mi lesz az a jel? – kérdezte az OB főparancsnoka.
– Olyasvalami, ami feje tetejére állítja majd az egész országot –
egy megdöbbentő esemény, de erről még túl korai beszélni. Most
érjék be annyival, hogy a jelet már kiválasztották, nemkülönben azt
az embert, aki majd megadja a jelet. – És Manfred komor, átható
pillantást vetett a főparancsnokra. – Énrám fog hárulni ez a
megtisztelő feladat – mondta. – Alaposan felkészültem rá és
mindenféle segítség nélkül, egyedül fogom végrehajtani. Önöknek
utána csak az lesz a dolguk, hogy kezükbe vegyék az irányítást,
átálljanak a győzelmes német hadsereg oldalára és elvezessék
népünket ahhoz a nagysághoz, amelyet ellenségeink megtagadtak
tőle.
Elhallgatott és némán figyelte őket. Látta arcukon a hazafias
szenvedélyt és szemükben az új lelkesedés tüzét.
– Uraim, beleegyeznek tehát, hogy hozzálássak a terv
megvalósításához? – kérdezte. A főparancsnok körbehordozta
tekintetét a jelenlévőkön, azok pedig sorban egy-egy kurta
biccentéssel jelezték jóváhagyásukat.
A főparancsnok ismét Manfredhoz fordult. – Beleegyezünk és
áldásunkat adjuk a tervhez – mondta ünnepélyesen.
– Gondom lesz rá, hogy a testvéri szövetség minden egyes tagja
támogasson és együttműködjék veled.
– Köszönöm, uraim – mondta csendesen Manfred. – És most
végezetül hadd idézzem önöknek Adolf Hitler személyes szavait,
korszakalkotó művéből, a Mein Kampfból: „Mindenható Isten, áldd
meg fegyvereinket, ha eljön az idő. Légy az, aki mindig is voltál,
ítéld meg magad, kiérdemeltük-e a szabadságot. Uram, áldd meg a
mi harcunkat.”
– Ámen! – kiáltották kórusban a nagytanács tagjai. Felugrottak
helyükről, és ökölbe szorított kezüket az OB előírásos tisztelgésével
keresztbe tették mellükön. – Ámen!

A zöld Jaguar ott állt a tűző napon, a sziklafal mentén kanyargó

út mellett. Olyan elhagyatottnak tűnt, mintha már napok vagy hetek
óta ott állna.
Blaine Malcomess megállt mögötte Bentleyjével, kiszállt és
elsétált a sziklameredély szélére. Még sohasem járt itt, Centaine
azonban részletesen leírta neki az eldugott kis öblöt és azt is
elmagyarázta, hol találja meg a partra vezető ösvényt. Kihajolt és
lenézett a mélységbe. A sziklafal nagyon magas volt ugyan, de
szerencsére nem túlságosan meredek – jól látszott a keskeny ösvény,
amely cikcakkvonalban vezetett le a háromszáz lábnyi mélységbe, a
Smitswinkel-öbölhöz. Lenn a parton megpillantotta a három-négy
kezdetlegesen összetákolt vityilló tetejét, egymás mellett sorakoztak
az öböl ívét követve, pontosan úgy, ahogyan Centaine leírta.
Blaine levette a zakóját és behajította a Bentley első ülésére. A
lejutás fáradságos feladatnak ígérkezett. Bezárta a kocsi ajtaját és
nekivágott az ösvénynek. Hogy idejött, annak nem csupán Centaine
rimánkodása volt az oka, hanem az a büszkeség és felelősségtudat is,
amelyet ő maga érzett Shasa Courtney iránt.
A múltban sokszor támadt az az előérzete, hogy Shasából előbb-
utóbb vagy a mostohafia, vagy a veje válik. Most, amint lefelé
botladozott a nyaktörő ösvényen, ismét elöntötte a mélységes
sajnálkozás érzése – vagyis több volt ez sajnálatnál, inkább
mélységes szomorúság-, amiért mindeddig egyik jóslata sem
teljesedett be.
Ő és Centaine nem házasodtak össze, pedig Isabella már
majdnem három esztendeje meghalt. Ma is élénken emlékezett rá,
hogy rohant el tőle Centaine Isabella halálának éjszakáján és utána
hány hónapig kerülte őt, meghiúsítva minden igyekezetét, hogy
megtalálja. Valami borzalmas dolognak kellett történnie akkor éjjel
Isabella halálos ágyánál. Centaine azonban még kibékülésük után
sem volt hajlandó beszélni róla, még sejteni sem engedte, mi történt
közte és a haldokló asszony között. Blaine azóta is gyűlölte magát,
amiért engedte, hogy Isabella a hatalmába kerítse Centaine-t.
Sohasem lett volna szabad megbíznia benne, hiszen a seb, amelyet
még utoljára sikerült ütnie, azóta sem gyógyult be. Blaine-nek
csaknem egy esztendejébe került, amíg a sok-sok türelem és
gyengédség eredményeképpen Centaine eléggé megnyugodott ahhoz,
hogy újból vállalja a szerető és őrangyal szerepét, amelyet annak
előtte oly nagy élvezettel töltött be. A házasságról azonban hallani
sem akart és már attól is izgatott és ingerlékeny lett, ha a férfi csak
egy szóval is megpendítette a témát. Az egész olyan volt, mintha
Isabella még mindig élne, mintha réges-rég kihűlt sírjából valami
gonosz erőt sugározna kettejük felé. Blaine semmit sem kívánt még
annyira az életben, mint hogy Centaine Courtneyt Isten előtt
törvényes feleségének mondhassa, de az utóbbi időkben egyre inkább
kételkedett benne, hogy valaha is így lesz.
– Blaine, kérlek, ne kérdezd ezt most tőlem – hárította el,
valahányszor az okokról kezdte faggatni. – Nem tudok... egyszerűen
nem vagyok képes beszélni róla. Nem, nem mondhatom el, miért.
Annyi éven át olyan boldogok voltunk így is. Nem kockáztathatom
meg, hogy most tönkretegyem ezt a boldogságot.
– De hiszen csak arra kérlek, hogy légy a feleségem. Azt kérem,
hogy igazoljuk és szilárdítsuk meg a szerelmünket, nem pedig azt,
hogy leromboljuk.
– Blaine, kérlek. Hagyd ezt most. Ne most.
– De mikor, Centaine? Mondd meg, mikor?
– Nem tudom. Őszintén mondom, nem tudom, drágám. Csak azt
tudom, hogy nagyon szeretlek.
Aztán ott volt Shasa és Tara. Olyanok voltak, mint két
elkárhozott lélek, amelyek egymást keresik a sötétségben. Blaine
kezdettől fogva látta, milyen elkeseredett szükségük van egymásra és
milyen közel járnak hozzá, hogy összekössék a sorsukat. De
valahogy mégsem sikerült soha eljutniuk a döntő lépésig és
mindannyiszor gyötrődve sodródtak el egymástól. Elválásaiknak
szemmel láthatólag semmi egyéb oka nem volt, csak a büszkeség és
a csökönyösség. Egymás nélkül azonban szinte semmivé váltak,
egyikük sem volt képes beváltani a hozzá fűzött reményeket és
kihasználni azokat a ritka előnyöket, amelyekben a sors
születésüknél fogva részesítette őket.
Két szép, tehetséges, fiatal ember, tele erővel és energiával, amit
arra pazarolnak, hogy olyasvalamit keressenek, ami sohasem létezett.
– Ezt nem engedhetem – jelentette ki magában elszántan Blaine.
– Meg kell akadályoznom, még ha meg is gyűlölnek érte.
Leért az ösvény aljára és megállt, hogy körülnézzen. Nem mintha
szüksége lett volna a pihenőre. Jóllehet a lefelé vezető út fáradságos,
ő pedig már majdnem ötvenéves volt, jobban bírta, mint a legtöbb
harmincöt éves.
A Smitswinkel-öblöt magas sziklameredélyek zárták körül, csak a
legtávolabbi vége nyílt szabadon a False Bay egyik széles
nyúlványára. Védettsége miatt vize kellemesen langyos volt és olyan
tökéletesen tiszta, hogy Blaine jól látta a harminc láb mélységben, az
aljzatba kapaszkodó hínártelepeket. Még néhány pillanatig állt és
csodálta a hely nyugodt szépségét.
A jobbára fahordalékból összeeszkábált négy kalyiba egymástól
tisztes távolságban gubbasztott a keskeny part fölötti sziklákon. Az
első három szemmel láthatólag lakatlan volt, ablakait bedeszkázták.
Blaine azonban a sor végén álló kunyhó felé indult.
Közelebb érve látta, hogy az ablakok nyitva állnak, a sós tengeri
levegőtől kifakult, rothadozó függönyöket azonban behúzták. A
veranda korlátján kiteregetett halászhálók lógtak, az egyik sarokban
pedig egy pár evező és egy nádból készült horgászbot állt a falhoz
támasztva. Lenn a kunyhó előtt, a partra húzva egy rozzant kis
csónak árválkodott.
Blaine felkapaszkodott a házhoz vezető néhány lépcsőfokon és a
verandán át a bejárati ajtóhoz ment. Az ajtó nyitva állt, ő pedig
belépett az épület egyetlen szobájába.
A szemközti falnál kihűlt kis Devon tűzhely állt, tetején
serpenyő, benne összeszáradt, zsíros ételmaradékkal. A szoba
közepén álló asztalon elmosogatatlan tányérok és bögrék hevertek
szanaszét, az egyik asztallábon hosszú, tömött sorban fekete hangyák
serege igyekezett feléjük. A deszkapadlót szemmel láthatólag
emberemlékezet óta nem söpörték fel, a homokszemek
megcsikordultak Blaine cipőtalpai alatt. Az ablakkal szemközti falnál
emeletes ágy magasodott. A felső fekvőhelyen matrac sem volt, csak
a pucér deszkák, alul azonban egy szakadozott, foltos huzatú, durva
kókuszháncs matrac meg egy halom gyűrött szürke takaró tetején ott
feküdt Shasa Courtney.
Néhány perccel dél előtt járt az idő, ő azonban még szinte ájultan
aludt. Ernyedten lecsüngő karja mellett egy csaknem teljesen kiürült
whiskysüveg és egy pohár állt a homokos padlón. Ruházata csak egy
elnyűtt sortnadrágból állt, testét olajos mahagónibarnára égette a nap,
mint a kikötőkben lézengő csavargókét. Karján a finom pihék
aranyszínűre fakultak, mellkasának dús szőrzete azonban sötét és
göndör maradt. Szemmel láthatólag napok óta nem borotválkozott,
hosszúra nőtt haja zsíros csimbókokban terült szét a mocskos párnán.
A züllés nyilvánvalóbb jeleit szerencsére még így is jótékonyan
elkendőzte a napsugarak hatása.
Nyugodtan aludt, arcán nyoma sem látszott a lelkében dúló
viharoknak, melyek Weltevredentől eddig a nyomorúságos odúig
kergették. Egészében véve még mindig ugyanaz a rendkívül jóképű
fiatalember volt, mint annakelőtte – talán éppen ezért hatott még
ijesztőbben a bal szeme. Ott, ahol a csont összezúzódott, a szemüreg
felső szegélyének külső szeglete behorpadt és a sötét szempillák alatt
göröngyös, világítóan fehér forradás húzódott. A szemhéjak
tehetetlenül szétnyílva fityegtek a beesett, üres szemgödör felett, a
nyíláson át kilátszott a nedves, vörös hús.
Lehetetlen volt szánakozás nélkül nézni a borzalmas sérülést és
Blaine-nek másodpercekbe telt, amíg össze tudta szedni magát, hogy
megtegye, amiért idejött.
– Shasa! – kiáltott rá, hangjában erőltetett nyerseséggel. Shasa
halkan felnyögött, hiányzó szeme felett megrebbent a beesett bőr.
– Ébredj már, ember – noszogatta Blaine. Odalépett az ágyhoz és
megrázta a vállát. – Kelj fel. Akad egy s más megbeszélnivalónk.
– Menjen a fenébe – motyogta Shasa félálomban. – Menjen a
fenébe és hagyjon nekem békét.
– Ébredj már fel, a fene egyen meg!
Shasa kinyitotta ép szemét és elködösült tekintettel pislogott fel
Blaine-re. Amint azonban magához tért, pillantása kitisztult és
arckifejezése megkeményedett.
– Mi a fenét csinál maga itt? – kérdezte. Elfordította a fejét, hogy
elrejtse hiányzó szemét, miközben a feldúlt ágynemű között
kotorászott. Végre megtalálta amit keresett – egy fekete
gumiszalagra varrott fekete posztódarabot. Még mindig félrefordított
arccal eligazgatta a fekete foltot, majd a gumiszalagot fejére
kanyarítva újból Blaine felé fordult. A fél szemét eltakaró fekete folt
a régi tengerészhistóriák kalózaihoz tette hasonlatossá és valami
perverz módon még inkább kihangsúlyozta arcának férfias szépségét.
– Le kell engedni a hűtővizet – dünnyögte akadozó nyelvvel,
azzal felkelt és kitántorgott a verandára.
Mialatt odakinn volt, Blaine leporolta az egyik rozoga hokedlit,
és a fal mellé állította. Leült rá, és hátát a falnak támasztva rágyújtott
egy hosszú, fekete manillaszivarra.
Shasa a sort sliccének cipzárját húzogatva lépett be a szobába.
Leült az ágy szélére, arcát két kezébe temette. – Olyan a szám íze,
mintha egy görény pisált volna bele – motyogta és az üvegért nyúlt,
amely ott állt a földön a lába között. Kitöltötte a pohárba a maradék
whiskyt, kinyalta az utolsó cseppeket az üveg nyakából, majd a
teljesen kiürült palackot elgurította, nagyjából a tűzhely mellett álló,
túlcsorduló szemetesvödör irányába.
Felemelte a poharat a földről. – Kér egyet? – kérdezte. Blaine
megrázta a fejét. Shasa egy darabig merően nézett rá a pohár pereme
fölül, majd megszólalt.
– Ez a kifejezés az arcán csak két dolgot jelenthet. Vagy
fingszagot érez, vagy velem nincs megelégedve.
– Ezt a mosdatlan beszédet éppúgy a legutóbbi látványos
eredményeid közé sorolom, mint az új ivási szokásaidat – felelte
Blaine. – Mindkettőhöz gratulálok. Tökéletesen illenek az új
arculatodhoz.
– Baszok a véleményére, Blaine Malcomess! – vágott vissza
Shasa dacosan és szájához emelte a poharat. Sustorogva szívta fel
fogai között az italt, kiöblítette vele a száját, majd lenyelte.
Összerázkódott, amint az erős szesz leszaladt a torkán, majd
hangosan kilehelte a whisky gőzét.
– Szóval a mamám ideküldte magát – szólalt meg unottan.
– Csak megmondta, hol talállak meg, de nem küldött ide.
– Egykutya – mondta Shasa és kilátott szája fölé tartotta az üres
poharat, míg az utolsó csepp is le nem hullt a nyelvére. – Gondolom,
azt akarja, hogy hazamenjek, és gyémántok után kotorásszak a
szarban, szőlőt szedegessek, gyapotot termesszek és papírokat
toszogassak... az Isten verje meg, mama nem ért az egészből semmit.
– Sokkal többet ért belőle, mint gondolnád.
– Ott kinn emberek harcolnak – kiáltott fel elkeseredetten Shasa.
– David meg a többi társam. Ott repülnek fenn az égben... én meg itt
lent ülök a mocsokban... egy mocsokban fetrengő nyomorék.
– Te választottad magadnak a mocskot – jegyezte meg Blaine
keserű gúnnyal, körbepillantva a koszlott kalyibában. – Most meg itt
nyavalyogsz, és fetrengsz a saját magad választotta mocskodban.
– Jobb lesz, ha eltakarodik innét a pokolba, uram – mondta Shasa.
– Még mielőtt el találom veszíteni a türelmemet.
– Biztosíthatlak, hogy a legnagyobb örömmel teszem – válaszolta
Blaine és felállt. – Mindenesetre alaposan félreismertelek. Azért
jöttem ide, hogy megbízzalak egy fontos katonai feladattal, de most
már látom, hogy nem vagy te ahhoz eléggé férfi. – Az ajtóhoz ment,
de még mielőtt kilépett volna rajta, megállt és visszafordult. –
Azonkívül egy meghívást is át akartam adni, egy meghívást a péntek
esti összejövetelre. Tara bejelenti az eljegyzését Hubert Langleyvel.
Gondoltam, jól szórakoznál..: de felejtsük el az egészet.
Hosszú, kimért léptekkel kisietett a házból. Néhány másodperccel
később Shasa is utánament, megállt a verandán és nézte, amint
felkapaszkodik a sziklaösvényen. Egyszer sem nézett vissza és mikor
eltűnt a perem mögött, Shasára hirtelen rászakadt az elhagyatottság
és az árvaság érzete.
Eddig a pillanatig nem is tudta, milyen fontos helyet foglalt el
Blaine Malcomess az életében, milyen sokszor támaszkodott Blaine
jó tanácsaira és tapasztalataira – és nem csak a pólópályán.
– Mennyire szerettem volna olyan lenni, mint ő – csúszott ki a
száján fennhangon. – De most már sohasem leszek. – És megérintette
szemén a fekete posztódarabot.
– Miért én? – szakadt fel belőle a vesztesek örök jajkiáltása. –
Miért pont én? – Azzal leroskadt a lépcsőre és reményvesztetten
bámult ki az öböl bejáratán túlra, a nyugodt, zöld víztükörre.
Lassanként felfogta Blaine szavainak teljes súlyát. A feladatra
gondolt, amelyet felajánlott volna... egy fontos katonai feladatra.
Azután eszébe jutott Tara és Hubert Langley. Tara... látni vélte
szürke szemét, hamvas rőtbarna haját és hirtelen átcsapott rajta az
önsajnálat hideg, sötét hulláma.
Fásultan felállt, bement a kunyhóba és kinyitotta a mosogató
feletti faliszekrényt. Már csak egyetlen üveg Haig whisky
árválkodott benne. – Mi történhetett a többivel? – kérdezte magától
bambán. – Megrágták az egerek?
Lecsavarta az üveg dugóját és tiszta poharat keresett, de egyet
sem talált. Valamennyi ott állt piszkos halomban a mosogatóban.
Lassan a szájához emelte az üveget, az alkohol gőze csípte a szemét.
Maga elé tartotta a palackot és révetegen nézte. A gyomra forogni
kezdett és váratlanul elöntötte az undor – úgy fizikailag, mint
érzelmileg.
Hirtelen elhatározással felfordította az üveget és nézte, amint az
aranyszínű lé bugyogva tűnik el a lefolyóban. Mire az üveg kiürült,
ismét rátört az alkoholszomj, de már késő volt. Vad kétségbeesés
kerítette hatalmába, úgy érezte, hogy a torka száraz, mint a tapló és
éget, akár a tűz. Az üres üveget tartó keze remegni kezdett. A felejtés
vágya kínozta, hogy szinte a csontjai is sajogtak belé, megmaradt fél
szeme úgy égett, hogy kénytelen volt szaporán pislogni.
A sarokba hajította az üveget és kirohant a napfényre, le a
lépcsőkön, egyenest a partra. Letépte magáról a szemvédőt, a sortot,
belevetette magát a vízbe és teljes erejéből, hosszú karcsapásokkal
úszni kezdett. Mire elérte az öböl bejáratát, minden izma fájt, tüdeje
szinte perzselt, amint lélegzett. Megfordult, és anélkül, hogy lazított
volna a tempón, megindult vissza a part felé. Amint azonban talajt ért
a lába, ismét visszafordult, így úszott fel-alá órákon át, míg a
kimerültségtől már a karját sem tudta felemelni a víz fölé. Az utolsó
száz yardot kínkeservesen oldalazva tette meg.
Utolsó erejével felkapaszkodott a partra, arccal a föld felé elterült
a nedves homokon és ott maradt mozdulatlanul, akár egy hulla. Már
jócskán délutánra járt az idő, mire össze tudta szedni magát annyira,
hogy feltápászkodjék és felsántikáljon a viskóhoz.
Megállt az ajtóban, körülnézett a disznóólra emlékeztető
helyiségben, majd elővette az ajtó mögül a seprűt és munkához látott.
Alkonyodott, mire befejezte. Az egyetlen dolog, amellyel semmit
sem csinált, a mocskos ágynemű volt. Piszkos ruháival együtt az
egészet batyuba kötötte, azzal a szándékkal, hogy majd odahaza
Weltevredenben a mosónők gondjaira bízza. Végül egy vödör friss
vizet mert a hátsó ajtó mellett álló esővizes dézsából és
megmelegítette a tűzhelyen.
 Nagy gonddal megborotválkozott, előkereste a viszonylag
legtisztább inget és nadrágot, felvette és eligazította szemén a fekete
posztótapaszt. Bezárta a kalyibát, a kulcsot eldugta a verandán és
kezében a batyuba kötött szennyessel felkapaszkodott az ösvényen.
Jaguarja siralmas állapotban állt az út mellett – vastagon belepte a
por, itt is, ott is vastag fehér csíkokban ütött ki rajta a tengeri só. Az
akkumulátor kimerült, úgyhogy kiengedett fékkel kellett legurulnia a
dombról, és csak menet közben bírta beindítani a motort.
Centaine-t a dolgozószobájában találta. Az íróasztalnál ült egy
halom hivatalos irat fölé hajolva. Mikor Shasa belépett, felugrott,
hogy odarohanjon hozzá, de azután szemmel látható erőfeszítéssel a
helyén maradt.
– Hello, chéri – üdvözölte vidám, szinte csevegő hangon –,
milyen remekül nézel ki. Már kezdtem aggódni érted... olyan sokáig
távol voltál. Öt teljes hétig.
A fekete folt Shasa szemén még mindig borzadállyal töltötte el.
Valahányszor meglátta, Isabella Malcomess utolsó szavai jutottak az
eszébe;
„Szemet szemért, Centaine Courtney! Vésd jól az eszedbe a
szavaimat... szemet szemért!”
Amint ismét erőt bírt venni magán, lassú, nyugodt léptekkel
odalépett fiához és csókra nyújtotta az arcát.
– Örülök, hogy ismét itthon vagy, chéri.
- Blaine Malcomess állást ajánlott nekem – mondta Shasa –,
valami katonai jellegű megbízatást. Azon gondolkodom, hogy
elfogadom.
– Biztos vagyok benne, hogy fontos beosztás lehet – bólogatott
Centaine. – Örülök, hogy így döntöttél. Én majd tartom a frontot
idehaza, amíg te visszajössz.
– Ebben biztos vagyok, mama – jegyezte meg Shasa
kényszeredett vigyorral. – Végtére is ezt az egyet remekül csináltad
az elmúlt huszonkét év alatt... mindig tartottad a frontot.

A hosszú teherszerelvény, elején a két összekapcsolt

gőzmozdonnyal lassan vánszorgott felfelé a hágó utolsó
emelkedőjén. A mozdonyok ezüstös gőzoszlopokat eregettek
kéményeikből, a rikoltó füttyüket megsokszorozva verték vissza a
Hex folyó mentén emelkedő hegyvonulatok.
Egy utolsó nekirugaszkodással felértek a hágó legmagasabb
pontjára és diadalmasan törtek ki a magas fennsíkra. Egyre fokozódó
iramban száguldottak tovább, nyomukban a zárt tehervagonok
kígyózó sorával.
Negyven mérfölddel a hágó legmagasabb pontja után a vonat
lassított és döcögve megállt a Touws folyó partján lévő közbeeső
vasúti csomópont rendező pályaudvarán.
A váltás már ott várakozott az állomásfőnök irodájában. Könnyed
tréfálkozással üdvözölték fáradt kollégáikat, és már kapaszkodtak is
fel a vezetőállásba, hogy átvegyék a szolgálatot. Az elülső mozdonyt
lekapcsolták és az egyik mellékvágányra irányították. A
továbbiakban már nem volt rá szükség, mivel a witwatersrandi
aranymezőkig hátralevő mintegy ezer mérföldes út viszonylag sík
vidéken át vezetett. A második mozdony visszatérhetett a hágó túlsó
oldalára, ahol rákapcsolták a következő szerelvényre, hogy azt is
átsegítse a meredek hegyi szakaszon.
A leváltott személyzet tagjai kabátjukat vállukra vetve, kezükben
ételhordó dobozaikkal elindultak a vágányok mentén a földszintes
kis szolgálati lakások sora felé. Megkönnyebbültek, hogy idejében
hazaérnek egy forró fürdőre és egy kiadós vacsorára. Az egyik
masiniszta azonban továbbra is ott téblábolt a peronon és nézte,
amint a szerelvény lassan kihúz a tolatóvágányról, majd egyre
növekvő sebességgel útnak indul észak felé.
A biztonság kedvéért még egyszer megszámolta az elhaladó
vagonokat. A tizenkettes és a tizenhármas számút ezüstszínűre
festették, részben hogy jól meg lehessen őket különböztetni, részben
pedig azért, mert az ezüst szín visszaverte a nap hevítő sugarait.
Oldalukon vörös kereszt virított és teljes hosszukban hat láb magas
betűkkel ott állt a figyelmeztetés: „ROBBANÓANYAG.” Egyenként
húsz tonna gelignittel rakták meg őket az African Explosives and
Chemical Industries vállalat Somerset West-i gyártelepén, a
szállítmány címzettjei pedig az Anglo-American Group aranybányái
voltak. Amint a vonat utolsó kocsija is elhaladt előtte, a
mozdonyvezető óvatosan belopakodott az irodába. Az állomásfőnök
még a peron túlsó végén állt, fején kerek vasutassapkájával, hóna
alatt az összetekert piros és zöld jelzőzászlókkal. A mozdonyvezető a
telefonhoz ment, felemelte a kagylót és megtekerte a forgattyút.
– Központ – szólt bele afrikaansul –, kapcsolja Matjiesfontein
tizenegy-tizenhatot.
A telefonkezelő kisvártatva kapcsolta a hívott számot és
visszaszólt. – Kapcsoltam. Beszélhetnek. – A mozdonyvezető
azonban várt, amíg egy halk kattanás jelezte, hogy a központos
kilépett a vonalból és csak ezután szólalt meg.
– Itt Van Niekerk.
– Itt Fehér Kard – hallatszott a vonal túlsó végéről és a
masiniszta, noha tudta, kivel készül beszélni, érezte, hogy minden
egyes szőrszál égnek mered a tarkóján.
– Huszonhárom perc késésben vannak – mondta. – Két perccel
ezelőtt indultak el. A két vagon a tizenkettes és a tizenhármas számú.
– Rendben.
Manfred De La Rey helyére tette a kagylót, órájára pillantott és
bátorítóan rámosolygott a két asszonyra, akik aggodalmaskodva
nézték a tanyasi ház konyhájának túlsó végéből.
– Köszönöm, Mevrou – mondta az idősebbiknek. – Hálásak
vagyunk a segítségükért. Szavamat adom, hogy semmi bajuk sem fog
származni a dologból.
– Mifelénk a baj régi ismerős, Meneer - válaszolta önérzetesen az
öregasszony. – Kilencvenkilencben a rooinekkék mindenünket
felégették és megölték az uramat.
Manfred elbúcsúzott, és az istálló mögé ment a
motorkerékpárjáért. Felpattant rá, beindította és körülbelül egy
mérföldnyit ment a keskeny bekötőúton, amíg el nem érte a főutat. Itt
északnak fordult és még néhány mérföldön keresztül követte a vasúti
töltést. Egy sziklás kis domb tövében az út és a töltés elágazott. A
sínek itt felkapaszkodtak a domb oldalára, azután eltűntek mögötte.
Manfred leállította a motort és körülnézett. Miután meggyőződött
róla, hogy sem előtte, sem mögötte egy lélek sincs az úton, befordult
a farmhoz vezető másik ösvényre és tovább követte a síneket a domb
mögé. Itt ismét megállt, letámasztotta a motort és alaposan
szemügyre vette a helyszínt.
 Az özvegy házától már elég messze voltak ahhoz, hogy a gyanú
ne terelődhessék az öregasszonyra. A vasúti pályának ezt a szakaszát
a főútról nem lehetett látni a domb miatt, ugyanakkor az út elég közel
volt, hogy szükség esetén bármelyik irányban gyorsan
elmenekülhessenek rajta. Az emelkedő miatt a mozdonyok itt
lelassítottak és szinte lépésben haladtak. Manfred korábban már jó
néhány tehervonat áthaladását megfigyelte.
Lekanyarodott az útról és követte a keréknyomokat. Szemmel
láthatólag nehéz járművek haladtak el errefelé, gumiabroncsaik alatt
egészen lelapult a fű. Az első emelkedő mögött, egy facsoport
rejtekében ott állt a négy teherautó – egy háromtonnás, két
négytonnás és egy nagy, barna, tíztonnás Bedford. Most, hogy az
üzemanyagot szigorúan jegyre adták, nem lehetett könnyű feladat
feltankoltatni őket.
Alig voltak száz lépésnyire a sínektől. Az emberek a járművek
mellett, a fűben heverészve várakoztak, amint azonban meghallották
a közeledő motorkerékpár hangját, felugráltak, elébe szaladtak és
izgatottan fogták körbe Manfredot. Vezetőjük Roelf Stander volt.
– Kilenc harminckor ér ide – mondta neki Manfred. – A két
kérdéses vagon a tizenkettes és a tizenhármas. Számoljuk csak ki.
A csoport egyik tagja, egy vasutas, pontosan kiszámította a
mozdony és a robbanóanyagot szállító vagonok közötti távolságot.
Manfred és Roelf a többieket rejtekhelyükön hagyva elindultak a
sínek mentén és kijelölték a rajtaütés helyét. Manfred úgy szerette
volna megállítani a szerelvényt, hogy a szállítmányt tartalmazó két
kocsi pontosan a fák között várakozó teherautókkal szemben
helyezkedjék el.
Innentől kiindulva lépték le a távolságot és Manfred elhelyezte a
robbanótölteteket a két síndarab csatlakozásánál. Aztán Roelffal
együtt visszament és a vasutas számításainak megfelelő ponton
lerakták a vörös színű figyelmeztető petárdákat.
Mire befejezték, már sötétedett, így nyugodtan nekifoghattak a
következő lépésnek. Kiküldték az embereket a várakozási pontokra.
Valamennyien erejük teljében lévő fiatal férfiak voltak, termetük és
fizikai erőnlétük alapján válogatták ki őket. Durva posztóból készült
sötét színű ruhát viseltek, fegyverzetük igen változatos képet
mutatott. Akadtak ott sörétes puskák, kimustrált Lee Enfield
karabélyok és régi, háborús Mannlicherek – mindaz, amit sikerült
megmenteni a Smuts-kormányzat által elrendelt kötelező
beszolgáltatásból. Csak Roelfnak és Manfrednak voltak korszerű
fegyvereik – a tengeralattjáróról hozott gumitartályokból származó
német gyártmányú Lugerek.
Manfred a csoport kisebbik részét vezette, míg Roelf a
munkabrigáddal maradt, amelynek az volt a feladata, hogy a
szállítmányt átrakja a teherautókra. Valamennyien elhelyezkedtek
őrhelyükön és csendben várakoztak a sötétben.
Manfred hallotta meg elsőként a távoli, surrogó zajt az
éjszakában. Három éles, rövid füttyel jelt adott a többieknek, majd
kibiztosította az akkumulátort és a drótok végeit a csatlakozók
rézcsavarjaihoz rögzítette. Odalenn a síkságon feltűnt a közeledő
mozdony világító, magányos küklopszszeme. Az emberek arcukra
húzták maszkjaikat és hason fekve várakoztak a pályát szegélyező,
magas fűvel benőtt árokban.
A mozdony szapora pöfögése lelassult és mélyebbé vált, amint
elérte az emelkedőt. Lassan kapaszkodott felfelé, elhagyta a várakozó
emberek első csoportját és ráfutott az első figyelmeztető petárdára.
Éles csattanás hallatszott, és jó ötvenyardos körzetben vibráló vörös
fény öntötte el a bozótos síkságot.
Manfred hallotta a fékek éles csikorgását és ettől valamelyest
megnyugodott. A mozdonyvezető ösztönös cselekedetével
megkímélte őt attól, hogy fel kelljen robbantania a síneket. Közben a
második petárda is begyulladt és az elülső kerekek alól hosszú vörös
lángnyelvek lövelltek ki, a mozdony azonban már alig mozgott. A
fékpofák fültépő sikollyal martak bele az acélba, a vészfék
vákuumcsöveiből sistergő fehér gőzoszlop tört elő.
Manfred felugrott a vezetőállásba és a Luger csövét a halálra
rémült mozdonyvezetőre és fűtőjére szegezte.
– Állítsák le teljesen és kapcsolják ki a fényszórót! – rivallt rájuk
az álarc mögül. – Aztán lefelé!
Azok ketten engedelmesen rögzítették a fékeket és magasra emelt
kézzel, hanyatt-homlok menekültek le a vezetőállásból. Odalenn
rögtön megmotozták őket, majd kezüket-lábukat összekötözték.
Manfred nekiiramodott a vonat mentén hátrafelé. Mire a
robbanószeres vagonokhoz ért, Roelf és emberei már fel is törték az
ajtókat és eleven láncot alkotva, kézről kézre adogatták a gelignitet
tartalmazó faládákat az első teherautóhoz.
– Mi van a kísérővel a vonat végén? – kérdezte Manfred.
– Megkötöztük – válaszolta Roelf, Manfred pedig visszarohant a
szerelvény elejére. Gyorsan hatástalanította és felszedte a
robbanótölteteket, amelyeket elhelyezett a sínek közt. Örült, hogy
nem kellett felrobbantania őket. Mire visszaért, az első teherautó már
teljesen meg volt rakva.
– Mehet! – kiáltotta Roelf. Egyik embere máris beugrott a
vezetőfülkébe, beindította a motort és leoltott lámpákkal elhajtott.
A második teherkocsi azonnal odatolatott a vagon nyitott
ajtajához és már folytatódott is az átrakodás.
Manfred az órájára nézett. – Tizenkét perc – dünnyögte. A
tervezetthez képest időelőnyben voltak.
A munka gyorsan és zavartalanul folyt, a mozdonyvezető, a
vonatkísérő és a fűtő összekötözve hevert az utolsó kocsi végében a
fékezőállás fülkéjében.
– Mind megtelt! – kiáltotta Roelf. – Nem tudunk többet felrakni!
– Negyvennyolc perc – állapította meg Manfred elismerően. –
Szép munka volt. Jól van, induljatok mindnyájan!
– És te? – kérdezte Roelf habozva.
– Menjetek! – parancsolt rá Manfred. – Én gondoskodom
magamról.
Nézte, amint a nagy Bedford lassan elindul. Megvárta, míg eléri a
bekötőutat és kigyulladnak a fényszórói. A motor zúgása lassan
elhalt az éjszakában. Egyedül maradt. Ha Roelf vagy a többiek
tudták volna, mire készül, biztosan ellenkeznek és megpróbálják
meggátolni benne.
A nyitott ajtón át felmászott a robbanószeres vagonba. Félig még
mindig tele volt a fehér faládákkal. A rakománynak csupán egy
részét tudták elvinni – a másik vagon teljesen érintetlenül állt. Még
mindig legalább huszonöt tonna robbanóanyag volt a vonaton.
A pokolgép időzítőszerkezetét tizenöt perces késleltetésre állította
és a dobozkát becsúsztatta az egymásra tornyozott ládák és a kocsi
acélfala között húzódó résbe. Jól hátralökte, hogy ne lehessen
egykönnyen észrevenni. Leugrott a töltésre és előrerohant a
mozdonyhoz. A fékezőfülkébe bezárt három ember egyike sem volt
az Ossewa Brandwag tagja. Ha életben maradnak, bizonyos, hogy
veszedelmes bizonyítékokat szolgáltatnak a rendőrségnek. Alig érzett
szánalmat irántuk. Úgy tekintette őket, mint a háború áldozatait.
Felkapaszkodott a mozdony vezetőállásába, kiengedte a fékeket
és fokozatosan kinyitotta a gőzcsapot. A kerekek néhány pillanatig
üresen pörögtek, majd belekaptak a sínbe. A vonóhorgok
megcsördültek, a vonat egy rándulással megindult és lassan,
zötykölődve kapaszkodott fel a lejtős pályán.
Manfred az ötvenszázalékos teljesítményt jelző rovátkáig húzta a
gőzcsap szabályozókarját, ott lerögzítette, majd kiugrott a vonatból.
Nézte, amint a vagonok egyre fokozódó sebességgel zakatolnak el
előtte. Mikor a fékezőkocsi is elhaladt, lassan visszasétált a
facsoporthoz és lovaglóülésben felült a motorbicikli nyergébe.
Türelmetlenül várt, percenként az órájára pillantott.
Végre meglátta a hirtelen felragyogó narancsszínű lobbanást,
olyan volt, mintha villámok sora cikázna végig az északi horizonton.
Utána hosszú csend következett, csak jó pár másodperc múlva csapta
meg arcát az irtózatos lökéshullám szele és hallotta a távoli
hullámverésre emlékeztető robajt.
Berúgta a motorbiciklit és elszáguldott dél felé a sötétben.
– Kezdetnek nem is volt rossz – gondolta, de tudta, hogy még sok
tennivaló vár rá.

Shasa belépett az irodába, becsukta maga mögött az ajtót és

bizonytalanul álldogált. Kifogástalan látványt nyújtott a légierők
uniformisában, mellén a Hadi Érdemkereszt és az Afrika Csillaga
érdemrend szalagjaival, váll-lapján a csillogó rangjelzésekkel. Blaine
ráemelte tekintetét az íróasztal mögül.
– 'reggelt, Shasa – biccentett fagyosan. – Tíz óra. Megkínálhatlak
egy whiskyvel?
Shasa arca idegesen megrándult. – Szeretnék bocsánatot kérni a
múltkori viselkedésemért, uram – szólalt meg –, bár tudom, hogy
megbocsáthatatlan volt.
 – Ülj le – mondta Blaine a könyvespolc előtt álló bőr karosszék
felé intve. – Olykor mindannyiunkkal előfordul, hogy
beszámíthatatlan idióták módjára cselekszünk. Csak tudni kell,
mikor. Bocsánatkérés elfogadva.
Shasa leült, keresztbe vetette a lábait, majd ismét egymás mellé
tette őket. – Említést tett valamilyen feladatról, uram...
Blaine bólintott és felállt. Az ablakhoz ment, megállt és lenézett a
parkba. Odalenn egy öregasszony állt és a galambokat etette egy
papírzacskóból. Némán figyelte a jelenetet, közben a végső döntést
fontolgatta. Lehet, hogy a Centaine Courtney és fia iránt érzett
aggodalma elhomályosította benne a kötelességérzetet? Mert amit
most forgatott a fejében, az döntő fontosságú lehetett az állam
biztonságának szempontjából. Azon tűnődött, vajon nem túl fiatal,
nem túl tapasztalatlan-e Shasa egy ilyen feladathoz. De már
annyiszor átrágta magát ezeken a kérdéseken. Megfordult és
visszasétált az íróasztalhoz.
Az iratok közül felemelt egy sima, felirat nélküli fekete dossziét.
– Ez az anyag szigorúan bizalmas – mondta, jobb kezével meg-
megemelve az iratcsomót, mintha a súlyát méregetné. – Egy titkos és
igen kényes természetű jelentést és annak elemzését tartalmazza. –
Átnyújtotta a dossziét Shasának. – Nem viheted ki az irodából. Itt
helyben olvasd el. Nekem megbeszélésem van Smuts tábornaggyal. –
Az órájára pillantott. – Egy óra múlva itt vagyok. Akkor majd újra
beszélgetünk.
Több mint egy óra hosszat volt távol és mikor visszaért, Shasa
még mindig elmélyülten olvasott. Kezében a nyitott dossziéval
felnézett Blaine-re, arckifejezése zavart és gondterhelt volt.
– Nos, mit hámoztál ki belőle? – kérdezte Blaine.
– Az OB-ról természetesen én is hallottam – felelte Shasa –, de
fogalmam sem volt, hogy ilyen. Hisz ez egy valóságos titkos
hadsereg, uram, és itt vannak közöttünk. Ha egyszer teljes egészében
mozgósítani találnák ellenünk... – megrázta a fejét és kereste a
megfelelő szót. – Hisz az egy kész forradalom... polgárháború...
miközben a katonáink java része északon harcol, az országhatáron
túl.
– És most kezdenek mozgolódni – mondta csendesen Blaine. –
Mostanáig húzták halasztották a dolgot, tipikus afrikaner módra
inkább csak egymás között civakodtak, de most történt valami, ami
új célt adott nekik... – hirtelen elhallgatott, majd egy pillanatnyi
gondolkodás után így folytatta: – Shasa, mondanom sem kell, hogy
amiről beszéltünk, annak szigorúan kettőnk közt kell maradnia.
Senkinek sem tehetsz említést róla, még a legközelebbi
családtagjaidnak sem.
– Ez magától értetődik, uram – Shasa megbántódva nézett.
– Olvastál a dinamitszállító vonat robbanásáról? Két hete történt
a Touws folyó mentén haladó vasútvonalon.
– Igen, uram, szörnyű baleset volt. A vonat teljes személyzete
odaveszett.
– Nos, új bizonyítékokra tettünk szert, amelyek alapján nem
hisszük, hogy baleset volt. A személyzet tagjai a robbanáskor egytől
egyig a fékezőállás fülkéjében voltak és bizonyos jelek arra utalnak,
hogy legalább egyiküknek kezét-lábát összekötözték. Úgy véljük,
hogy a vonatról nagy mennyiségű robbanóanyagot raboltak el, aztán
a maradékkal levegőbe röpítették a szerelvényt, hogy így leplezzék a
rablást.
Shasa halkan füttyentett.
– De véleményem szerint ez még csak a kezdet volt – folytatta
Blaine. – Azt hiszem, az események új szakaszba léptek, és innentől
kezdve rohamosan terjednek tovább. Mint mondottam, kell hogy
legyen egy ok, ami mindezt elindította – nekünk pedig az a
feladatunk, hogy megtaláljuk ezt az okot és megsemmisítsük.
– Hogyan segíthetnék, uram?
– Ez egy igen nagyszabású... országos jelentőségű ügy. Szoros
kapcsolatot kell tartanom a tartományi rendőrfőnökökkel csakúgy,
mint a katonai titkosszolgálattal. Az egész akciónak összehangoltan
kell lezajlania, ehhez pedig szükségem van egy összekötő tisztre. Ez
az a feladat, amelyet felkínálok neked.
– Megtisztel, uram, de nem értem, miért épp engem választott.
Biztos vagyok benne, hogy több tucat, nálam sokkalta jobban képzett
ember közül is...
– Shasa, mi ketten jól ismerjük egymást – vágott közbe Blaine. –
Sok éven át dolgoztunk együtt és jól összeszokott csapatot alkotunk.
Megbízom benned. Tudom, hogy jól vág az eszed és jók az idegeid.
Én nem egy rendőrt akarok magam mellé. Olyasvalakire van
szükségem, aki érti a gondolatmenetemet és akiről tudom, hogy
vakon követi az utasításaimat. – Hirtelen elvigyorodott. – Amellett,
ha jól tudom, állást keresel. Igazam van?
– Tökéletesen igaza van, uram. Köszönöm.
– Pillanatnyilag betegszabadságon vagy, de intézkedem, hogy a
légierőtől azonnal áthelyezzenek a belbiztonsági ügyosztály
rendelkezési állományába. Megtartod a repülőőrnagyi rangod és
fizetésed, de mostantól fogva közvetlenül nekem vagy köteles
jelenteni.
– Értem, uram.
– Shasa, repültél már azóta, hogy elvesztetted a szemedet? –
rukkolt ki egyenesen a kérdéssel Blaine, meg sem próbálva
kerülgetni a kényes témát. Ezt eddig senki, még mama sem merte
megtenni. Shasa iránta érzett nagyrabecsülése ettől még inkább
megnövekedett.
– Nem, uram – válaszolta.
– Kár. Mert lehet, hogy átkozottul gyorsan kell majd ide-oda
cikáznod az országban. – Figyelmesen nézte Shasa arcát, látta, amint
állkapcsa elszántan összébb szorul.
– Az egész csak pontos távolságbecslés kérdése – motyogta
Shasa. – Csak gyakorolni kell. – Blaine-t jóleső érzés töltötte el.
– Próbálkozz egy kicsit megint a pólóval – tanácsolta fesztelenül.
– Kitűnő gyakorlat az szemmérték fejlesztésére... de beszéljünk most
inkább komolyabb dolgokról. A nyomozás vezetésével megbízott
rendőrtiszt Louis Nel főfelügyelő, itt a Cape Town-i
főkapitányságon. Majd bemutatlak neki. Remek fickó, meg fogod
kedvelni.
Még egy órán át beszélgettek és tervezgettek, mielőtt Blaine
elbocsátotta Shasát. – Kezdetnek elég ennyi – búcsúzott. – Holnap
reggel nyolc harminckor itt jelentkezel nálam. – Az ajtóban azonban
még egyszer megállította Shasát.
– Különben Shasa... a péntek este. A meghívás továbbra is
érvényes. Megpróbálsz eljönni, ugye?
 Sarah Stander egyedül virrasztott a rézkeretes hitvesi ágyban. A
két nagyobbik gyerek a szomszéd szobában aludt. A kisbaba
elégedetten szuszogott az ágy mellett álló bölcsőben.
Odakinn a városháza toronyórája elütötte a négyet. Sarah éjfél óta
minden órában egyre növekvő aggodalommal hallgatta a
kondulásokat. Eszébe jutott, hogy átmegy másik szobába és megnézi,
jól be vannak-e takarva a gyerekek – a kis Petrus mindig lerúgta
magáról a plédet –, de ebben a pillanatban meghallotta, amint halkan
nyílik a konyhaajtó. Mozdulatlanná dermedt és visszafojtott
lélegzettel figyelt.
Hallotta, amint Roelf bemegy a fürdőszobába és vetkőzni kezd.
Csizmái tompán puffantak a kövön, majd kicsivel később nyikorogva
kinyílt a hálószoba ajtaja és az ágy meghajlott a ránehezedő súly
alatt. Sarah úgy tett, mintha aludna. Ez volt az első eset, hogy az ura
ilyen későig kimaradt. Manfred visszatérése óta nagyon
megváltozott.
– Azért jött, hogy bajt hozzon ránk – gondolkodott, miközben
álmatlanul feküdt a sötétben. – Mindnyájunkat tönkre fog tenni.
Gyűlöllek, Manfred De La Rey.
Roelf ugyancsak nem bírt elaludni. Nyugtalan volt és felajzott.
Az órák csigalassúsággal vánszorogtak és Sarah-nak egyre
keservesebb erőfeszítésébe telt, hogy mozdulatlanul feküdjék. Végül
a baba felsírt, ő pedig megkönnyebbülve felkelt, maga mellé vette az
ágyba és odanyújtotta neki egyik emlőjét. Sarah-nak mindig is jó és
erős teje volt. A kicsi mohón szopott, majd egy jóllakott böffentessél
újból álomba zuhant. Sarah óvatosan visszafektette a bölcsőbe, de
amint újból bebújt a takaró alá, Roelf kinyújtotta a karját és magához
húzta. Egyikük sem szólt a másikhoz, Sarah némán igyekezett
megacélozni lelkét, hogy el bírja viselni az elkövetkezendőket.
Undorodott ezektől az együttlétektől. Sohasem hasonlítottak azokra
az emlékezetes alkalmakra Manfreddal. Ma éjjel azonban még a
megszokottnál is rosszabb volt. Roelf fölébe kerekedett, gyorsan,
szinte brutálisan magáévá tette, majd miután egy rekedt kiáltással
eljutott a csúcspontra, lehengeredett róla és mély álomba merült.
Sarah nyitott szemmel feküdt és a horkolását hallgatta.
A reggelinél csendesen megkérdezte. – Hol voltál az éjjel?
 Roelf azonnal dühbe gurult. – Tartsd a szád, asszony! – kiáltott
rá, igazából azonban a bek szót használta, amelyet az állatok szájára
szokás alkalmazni, nem pedig emberi lényekére. – Nem vagy az
őrzőm!
– Érzem, hogy valami veszélyes őrültségbe keveredtél – folytatta
Sarah, elengedve füle mellett a figyelmeztetést. – Az isten
szerelmére, Roelf, három kicsi gyereked van. Nem engedheted meg
magadnak, hogy bolondságokat...
– Elég legyen, asszony! – rivallt rá az ura. – Ez a férfiak dolga.
Te csak ne ártsd bele magad.
Azzal felkelt az asztaltól és köszönés nélkül elviharzott az
egyetemre, ahol előadó volt a jogi karon. Sarah tudta, hogy tíz éven
belül katedrát kaphatna... hacsak addig bajba nem keveredik.
Felsöpörte a házat, bevetette az ágyakat, azután betette a
gyerekeket a nagy, széles ikerkocsiba és a kocsit maga előtt tolva
elindult a városka központja felé. Útközben néhány percre megállt,
hogy elbeszélgessen egy másik egyetemi előadó feleségével, majd
még egyszer, hogy nyalókát vegyen a két nagyobbik gyereknek.
Miközben fizetett, meglátta a pultra kitett újságok szalagcímeit.
– Kérnék egy Burgert is. – Átment az úton és leült a túloldali park
egyik padjára. Figyelmesen elolvasta a tehervonaton történt
robbanásról szóló tudósítást, majd összehajtogatta az újságot és
gondolkodni kezdett.
Roelf előző nap rögtön ebéd után elment otthonról. A robbanás
kevéssel este fél tizenegy előtt következett be. Sarah gyors
fejszámolást végzett, összevetette az időt a távolságokkal és lassan
elhatalmasodott rajta a hideg, bénító rémület. Visszarakta a
gyerekeket a kocsiba és átvágott az úttesten a postahivatalhoz.
Bement az üvegfalú telefonfülkébe. A kocsit a fülke mellett állította
le, ahol jól szemmel tarthatta.
– Központ, kérem kapcsolja nekem a Cape Town-i
rendőrfőkapitányságot.
– Tartsa a vonalat.
Miközben várakozott, hirtelen teljes súlyával rászakadt a
felismerés, mit is készül tenni. Hogyan is adhatná fel Manfredot a
rendőrségnek anélkül, hogy egyúttal el ne árulná saját férjét –
ugyanakkor tudta, hogy kötelessége megakadályozni Roelfot
ezeknek a szörnyűségeknek az elkövetésében, amelyek előbb-utóbb
mindannyiukat a pusztulásba sodorják. Meg kell tennie... érte, a
gyermekeikért.
– Itt a Cape Town-i rendőrfőkapitányság. Miben segíthetünk?
– Igen – hebegte Sarah – ...illetve nem... köszönöm. Nem
lényeges... igazán nem fontos. – Lecsapta a kagylót, kirohant a
fülkéből és a babakocsit maga előtt tolva, határozott léptekkel
elindult hazafelé. Otthon leült a konyhaasztalhoz és csendesen
sírdogált. Zavartnak, magányosnak és bizonytalannak érezte magát.
Egy darabig így üldögélt magába roskadva, majd megtörölte szemét
a kötényével, felkelt és csinált magának egy csésze kávét.

Shasa megállt a Jaguarral a Malcomess-házzal szemben, az út

másik oldalán, de nem szállt ki azonnal. Jó pár percig ült a volán
mögött és magában meghányta-vetette mindazt, amit tenni készül.
– Minden bizonnyal megint csak hülyét csinálok magamból –
gondolta és lejjebb hajtotta a visszapillantó tükröt, hogy lássa benne
magát. Fésűt vett elő, meggereblyézte a haját, gondosan
megigazgatta szemén a fekete tapaszt, azután kiszállt.
A vendégek autói hosszú, tömött sorban parkoltak a Newlands
Avenue mindkét oldalán. Nagy volt a felhajtás, kétháromszázan is
lehettek, no de utóvégre Blaine Malcomess nem volt akárki és leánya
eljegyzése fontos társadalmi eseménynek számított.
Shasa átballagott az úttesten. A bejárati ajtók tárva-nyitva álltak,
de még így sem volt könnyű bejutni a házba. Még az előcsarnok is
zsúfolásig megtelt vendégekkel és teljes gőzzel folyt a mulatság. A
színes bőrű muzsikusokból álló zenekar lelkesen cifrázta a „The
Lambeth Walk”-ot és Shasa belátott a nagy szalonba, ahol a
parketten vidáman ropta a táncoló párok sokasága. Nagy nehezen
utat tört magának a bárpulthoz. A whisky ez idő tájt már olyasvalami
volt, amivel már egy Blaine Malcomess sem szolgálhatott
vendégeinek – egyszerűen képtelenség volt hozzájutni. Helyette
divatba jött a Cape brandy, amelynek fogyasztása hazafias
megnyilvánulásnak számított, Shasa azonban inkább egy
gyömbérsört kért.
 – Hát a piás korszakom sem tartott sokáig – gondolta némi
öniróniával, miközben pohárral a kezében átfurakodott a zsúfolt
szobákon. Útközben régi barátokkal rázott kezet, csókokat nyomott
ismerős női arcokra – köztük sok olyanra is, amelyet valaha egészen
más célzattal csókolgatott.
– De jó, hogy újra látunk, Shasa – üdvözölték, és igyekeztek nem
észrevenni a fekete szemtapaszt. Shasa néhány másodperces
kényszeredett csevegés után mindannyiukat otthagyta és tovább
kereste az egyetlen személyt, aki érdekelte.
Az ebédlőben talált rá. Ott állt a színes bőrű főszakács és két
szobalány társaságában és az utolsó simításokat ellenőrizte a művészi
tökéllyel megkomponált büféasztalon.
Mikor felnézett és megpillantotta Shasát, mozdulatlanná dermedt.
Hajszálvékony, áttetsző anyagból készült, hamvas rózsaszínű estélyi
ruhát viselt, haja szabadon omlott le a vállára. Shasa már el is
felejtette, milyen különös, selymes csillogása van a szemének – mint
a gyöngyház, mint a szürke gyöngyház.
Egy kézmozdulattal elbocsátotta a szolgákat és átszellemülten
nézte Shasát, aki lassan közeledett felé.
– Hello, Tara – szólalt meg. – Visszajöttem.
– Igen, hallottam róla – válaszolta a lány. – Már öt hete idehaza
vagy. Gondoltam esetleg... – elhallgatott és figyelmesen
tanulmányozta Shasa arcát. – Hallottam, hogy kitüntettek – és ujja
hegyével megsimította mellén a szalagot. – És azt is, hogy
megsebesültél.
Nyílt, egyenes tekintettel fürkészte Shasa arcát, meg sem
próbálva elkerülni, hogy ránézzen hiányzó bal szemére. Váratlanul
elmosolyodott. – Nagyon klasszul nézel ki ezzel az izével.
– Azt nem mondhatnám, hogy klasszul is érzem magam tőle.
– Érződik rajtad – bólintott Tara. – Megváltoztál.
– Úgy gondolod?
– Igen, már nem vagy olyan... – bosszúsan megrázta a fejét, amint
a megfelelő szó után kutatott. – Nem vagy már olyan rámenős, olyan
idegesítően magabiztos.
– Beszélni akarok veled – mondta Shasa. – Komolyan.
– Jól van – bólintott a lány. – Miről van szó?
 – Nem itt. Nem ez előtt a rengeteg ember előtt.
– Esetleg holnap?
– Holnap már késő lesz, Gyere velem most.
– Shasa, elment az eszed? Ez az én partim... az eljegyzési partim.
– Hátrajövök a kocsival a személyzeti bejárathoz – mondta Shasa,
mintha meg sem hallotta volna az iménti mondatot. – Végy magadra
valami meleg holmit, hideg van odakinn.
Szorosan a fal mellé húzódott a Jaguarral. Annak idején itt
bonyolították a randevúkat követő végtelen esti búcsúzkodásokat.
Kikapcsolta a kocsi lámpáit és várt. Tudta, hogy hiába, de azért
mégis várt.
Meglepetését csak örömteli megkönnyebbülése múlta felül,
mikor kinyílt a kocsi ajtaja és Tara becsusszant mellé az utasülésre.
Teljesen átöltözött, hosszú nadrágot és magas nyakú pulóvert húzott
– szemmel láthatólag esze ágában sem volt visszamenni a vendégek
közé.
– Indulj! – mondta. – Tűnjünk el innen.
Sokáig szótlanul ültek egymás mellett. Valahányszor egy-egy
utcai lámpa megvilágította a kocsi belsejét, Shasa oldalvást
rápillantott a lányra. Tara egyenesen előrenézett, ajkán halvány
mosoly játszadozott, majd végül megszólalt.
– Neked azelőtt soha senkire és semmire sem volt igazán
szükséged. Ez volt az egyetlen dolog, amit nem állhattam benned.
Shasa nem felelt.
– De most azt hiszem, szükséged van rám – folytatta Tara. –
Abban a pillanatban megéreztem, mikor újra megláttalak. Végre
igazán szükséged van rám.
Shasa hallgatott, a szavak fölöslegesnek tűntek. Inkább átnyúlt és
megfogta Tara kezét.
– Most kész vagyok rá, hogy a tiéd legyek, Shasa – mondta
halkan a lány. – Vigyél el valahová, ahol egyedül lehetünk, teljesen
egyedül.
A holdfényben jól kivehető volt az ösvény. Tara Shasa karjába
kapaszkodott, miközben az izgalomtól elfúló kacagással botladoztak
lefelé a magas sziklafalon. Félúton megálltak és sokáig,
szenvedélyesen csókolóztak.
 Beléptek a rozoga kalyibába és Shasa meggyújtotta a
paraffinlámpát. Megkönnyebbülve látta, hogy a szolgák
Weltevredenből hűségesen követték az utasításait. Az ágyon tiszta
ágynemű fehérlett, a padlót fényesre súrolták.
Tara megállt a szoba közepén, karját védekezőén összefonta
maga előtt. Hatalmasra tágult szeme csillogott a lámpafényben és
amint Shasa a karjába vette, egész testében remegni kezdett.
– Shasa, kérlek, légy óvatos – suttogta. – Annyira félek.
És Shasa nagyon óvatos volt, nagyon türelmes és nagyon
gyöngéd, de Tara, mivel nem volt összehasonlítási alapja, nem is
tudta, milyen határtalan ügyességgel és magabiztossággal bánik vele.
Csupán azt tudta, hogy Shasa mintha ösztönösen megérezné
érzelmeinek legapróbb változásait is, mintha előre tudná testének
minden reakcióját. Nem érzett szégyent meztelensége miatt, minden
kétely és minden félelem szertefoszlott, elolvadt Shasa simogató
keze és puha, szerelmes ajka alatt. És hirtelen azon vette észre magát,
hogy már ő halad elöl, ő irányítja társát bátorító kis mozdulatokkal, a
beleegyezés apró sóhajaival, a gyönyör sikolyaival. Végül, amikor
megpihentek, csodálkozva felnézett rá és rekedten suttogta. –
Sohasem hittem... nem is álmodtam, hogy ez ilyen lehet. Ó Shasa,
olyan boldog vagyok, hogy visszajöttél hozzám.

A Central Rand valamennyi aranybányájának pénzügyeit a

Standard Bank fordsburgi fiókja kezelte. Innét utalták át a fekete
bányamunkások tízezreinek heti bérét. A fiók főkönyvelője az OB
tagja volt.
Willem De Koknak hívták, alacsony, tésztaképű, csenevész
emberke volt. Rövidlátó, vizenyős szemei vaksin hunyorogtak a
vastag szemüveglencsék mögül, ez a látszólag ártalmatlan tekintet
azonban megtévesztő volt. Manfred De La Rey már a
megismerkedésüket követő első néhány percben rájött, hogy gyors
észjárású emberrel van dolga, aki szívvel-lélekkel elkötelezte magát
az ügy mellett és vézna kis testéhez képest szinte túlságosan is sok
bátorság szorult belé.
– A pénz csütörtök délután érkezik be öt és hat között –
tájékoztatta készségesen. – Páncélozott autón hozzák és a kocsit
motoros rendőrök kísérik. Ilyenkor nincs idő az akcióra. Szinte
bizonyos, hogy lövöldözés törne ki.
– Értem – bólintott Manfred. – Kérem, mielőtt folytatná, elárulná
nekünk, általában mennyi pénzt szállítanak el?
– Ötven- és hatvanezer font között – kivéve minden hónap utolsó
csütörtökjét, amikor az élelmiszer-hozzájárulást folyósítjuk a bánya
területén dolgozó havibéres munkásoknak. Ilyenkor az összeg
megközelíti a százezer fontot. Ezenkívül még ott van a rendes
forgótőkénk, ami huszonötezer körül mozog.
A találkozóra a Crown Deep aranybányák egyik tisztviselőjének
lakásán került sor. Ugyanez az ember verbuválta össze az akcióra az
OB helyi rohamosztagosait. Tagbaszakadt, vörös arcú férfi volt,
Lourensnek hívták, és kinézete alapján gyanítható volt, hogy súlyos
alkoholista. Manfred a legkevésbé sem örült a jelenlétének és bár
mindeddig nem talált valódi okot a bizalmatlanságra, mindvégig az
volt az érzése, hogy a fickó kritikus helyzetben megbízhatatlanná
válna.
– Köszönöm, Meneer De Kok, kérem, folytassa.
– Mikor a kocsi megérkezik, a bank igazgatója, Mr. Cartwright
kinyitja a hátsó ajtót és azon át hozzák be a pénzt. Természetesen
ebben az időben a bank normális forgalma szünetel. Mr. Cartwright
és én a két főpénztárosunkkal együtt megszámoljuk a pénzt és
kiállítjuk az átvételi elismervényt. A pénz ezután bekerül a trezorba
és éjszakára elzárják. Nálam van az egyik kulcs és a számkombináció
fele. A másik kulcsot a kombináció másik felével együtt Mr.
Cartwright tartja magánál.
– Ez volna az alkalmas időpont – morfondírozott Manfred. –
Miután a rendőri kíséret már eltávozott, de a trezort még nem zárták
be.
– Ez is egy lehetőség – bólintott De Kok. – Mindazonáltal ebben
az időben odakinn még világos van. Rengeteg ember jár az utcán és
Mr. Cartwright nehéz ember... sok a hibalehetőség. Megengedi, hogy
előadjam, miként szervezném meg az akciót, ha én volnék a
parancsnok?
– Köszönöm, Meneer De Kok. Örömmel veszem a segítségét.
 Mr. Peter Cartwright a gyűlés befejeztével, tíz perccel éjfél előtt
hagyta el a Szabadkőműves Páholy épületét. Ő volt a páholy
nagymestere, még le sem vette a kötényt szmokingja fölül. Morrisát
most is ugyanott hagyta, ahol mindig, az épület mögötti kis
utcácskában. Ám ezen az éjszakán, amint beszállt a volán mögé és
elfordította a slusszkulcsot, hirtelen valami kemény tárgyat nyomtak
a tarkójához, majd egy halk, szenvtelen hang szólalt meg a háta
mögül. – Ez egy pisztoly, Mr. Cartwright. Ha nem teszi pontosan azt,
amit mondunk, golyót kap a tarkójába. Indulás a bankhoz.
Cartwright halálra rémülve követte a kocsi hátuljában ülő két
álarcos férfi utasításait. Egyenesen a bank épületéhez hajtott és
leállította a Morrist a hátsó bejárat mellett. Az utóbbi pár hónap
folyamán egész sor bankrablást követtek el szerte az országban,
közülük négyet a Witwatersrandon és az egyik akció során egy őrt
agyon is lőttek. Cartwrightnak pillanatnyi kétsége sem volt afelől,
hogy életveszélyben forog és nem számíthat irgalomra fogvatartóitól.
Amint kiszállt a kocsiból, elrablói kétfelől közrefogták,
hátracsavarták a karját és a bank hátsó ajtajához taszigálták. Egyikük
a pisztoly agyával megkocogtatta az ajtót, amely Cartwright
legnagyobb megdöbbenésére azonnal kinyílt. Csak odabenn jött rá,
hogyan jutottak be a banditák. Főkönyvelője, Willem De Kok már ott
állt, pizsamában, hálóköntösben, borzas hajjal, arca petyhüdt és
hamuszürke volt a félelemtől. Nyilvánvalóan egyenest az ágyából
rángatták ki.
– Bocsásson meg, Mr. Cartwright – dadogta. – Kényszerítettek.
– Szedje össze magát, ember – förmedt rá gorombán Cartwright,
így próbálván úrrá lenni saját félelmén. A következő pillanatban
azonban megváltozott az arckifejezése, amint megpillantotta a két
asszonyt – De Kok kis, kövér feleségét és saját imádott Maryjét,
fején hajcsavarókkal, földig érő rózsaszín hálóingében.
– Péter – nyöszörögte. – Ó Péter, ne hagyd, hogy bántsanak.
– Hallgass, Mary. Nem szabad, hogy így lássanak. Cartwright
körülnézett és szemügyre vette fogvatartóit.
Hatan voltak, beleértve azt a kettőt, akik elrabolták, de elég
jártasságra tett már szert az emberi karakterek megítélésében ahhoz,
hogy szinte azonnal rájöjjön, melyikük lehet a vezér. Magas,
erőteljes felépítésű férfi volt, sűrű fekete szakálla göndör fürtökben
burjánzón elő az arcát borító maszk alól, az álarc mögül pedig egy
furcsa, sápadt, a nagy ragadozó macskafajtákéra emlékeztető
szempár tekintett rá. Láttukra az igazgató félelme valódi rémületbe
csapott át – ösztönösen megérezte, hogy ezekben a sárga szemekben
nyoma sincs az együttérzésnek vagy a szánalomnak.
– Nyissa ki a trezort – parancsolt rá a férfi. Angolul beszélt, erős
idegen akcentussal.
– Nincs nálam a kulcs – mondta Cartwright, mire a sárga szempár
tulajdonosa csuklójánál fogva megragadta Maryt és térdre
kényszerítette.
– Ne merészelje... – fenyegetőzött Cartwright, a férfi azonban
Mary halántékához szorította a pisztoly csövét.
– A feleségem gyereket vár – kiáltotta kétségbeesve Cartwright.
– Akkor ne akarjon neki még több kellemetlenséget okozni.
– Nyisd ki nekik, Péter! – sikoltotta Mary. – Hadd vigyék! Nem a
mi pénzünk. A banké. Add oda nekik – és rémületében
magatehetetlenül vizelni kezdett, eláztatva maga alatt a hálóing
szegélyét.
Cartwright odament a trezor zöld, Chatwood gyártmányú
páncélajtajához és mellényzsebéből előhúzta az óraláncát, melynek
végén ott fityegett a kulcs. Majd szétvetette a harag és a szégyen,
miközben hüvelykujjával beállította a tárcsán a számkombinációt és
elfordította a kulcsot. Azután hátralépett és nézte, amint De Kok is
végrehajtja ugyanezt a műveletet. Minden szem a feltáruló
páncélajtóra szegeződött, csak Cartwright pillantott óvatosan az
íróasztala felé. A pisztolyt ott tartotta a jobb felső fiókban. Egy .455-
ös szolgálati Webley volt és Cartwright ügyelt rá, hogy a tár mindig
tele legyen. Most, hogy látta, miként bánnak a feleségével, dühe
túlszárnyalta halálfélelmét.
– Hozzátok a pénzt! – adta ki a parancsot a vezér, mire a rablók
közül hárman, vászonzsákokkal a kezükben, berohantak a trezor
belsejébe.
– A feleségem – szólalt meg Cartwright. – Gondoskodnom kell
róla. – Senki sem állt az útjába, miközben gyengéden felsegítette az
asszonyt a földről és az íróasztalhoz támogatta. Óvatosan leültette a
székbe, közben folyamatosan vigasztalta és bátorította. Szavai
elnyomták a kihúzódó asztalfiók halk, súrlódó neszét.
Kivette a pisztolyt, észrevétlenül becsúsztatta a szabadkőműves-
kötény zsebébe, majd Maryt az íróasztal mögött hagyva, lassan
hátrálni kezdett. Mindkét kezét vállmagasságban tartva átment a
szemközti falhoz és odaállt De Kok mellé. Meggyőződött róla, hogy
mindkét asszony kívül esik a lövés vonalán, de még várt. Néhány
másodperc múlva a három bandita ismét előbukkant a trezor
belsejéből. Mindegyikük egy-egy bankjegykötegekkel teletömött
zsákot vonszolt maga után. Amint a közfigyelem megint a duzzadó
vászonzsákok felé fordult, Cartwright keze óvatosan megindult a
fehér bőrkötény zsebe felé. Egy hirtelen mozdulattal kirántotta a
pisztolyt és lőtt. Kékes lőporfüst áradt szét a helyiségben. Cartwright
folyamatosan tüzelt, miközben a Lugerek golyói egymás után
fúródtak a testébe. Megtántorodott és háttal a falnak zuhant, de csak
tüzelt tovább, amíg végül a kakas már csak az üres tárat ütötte. Az
utolsó golyó már tehetetlenül széttárt lába közt fúródott a
betonpadlóba. Ott hevert élettelenül, saját vérében ázva, a golyó
szaggatta fal tövében.

LÖVÖLDÖZÉS A STANDARD BANKBAN

KÉT HALÁLOS ÁLDOZAT
AZ OB ÁLL A RABLÁS HÁTTERÉBEN

Az ominózus két betű azonnal megragadta Sarah Stander

figyelmét, amint elhaladt a vegyesbolt ajtajában álló újságosstand
előtt. Bement a boltba, hogy mint mindig, cukorkát vegyen a
gyerekeknek, majd mintha csak utólag jutott volna az eszébe, elvett
egy újságot is.
Átment a parkba és míg a két nagyobbik gyerek a pázsiton
hancúrozott, leült és lábával szórakozottan ringatva a babakocsit,
mohón olvasni kezdte a tudósítást az újság címoldalán.

Ismeretlen tettesek tegnap éjszaka több lövéssel megölték

Mr. Peter Cartwrightot, egy fordsburgi bank igazgatóját,
miközben megpróbálta megakadályozni a bank
 páncéltermének kirablását. A tűzharcban a rablóbanda egyik
tagja is életét vesztette, egy másik pedig súlyosan
megsebesült és a rendőrség őrizetbe vette.
Az első becslések szerint a banda négy további tagja 100
ezer fontot meghaladó összegű készpénzzel oldott kereket.
Egy rendőrségi szóvivő az előzetes kihallgatás során
határozottan azt állította, hogy az Ossewa Brandwag tagjai
vették rá a bűncselekményben való részvételre.
A belügyminiszter, Blaine Malcomess ezredes, Cape
Town-i parlamenti hivatalából bejelentette, hogy országos
nyomozást rendelt el az OB felforgató tevékenységének
felderítése érdekében. Egyben felkérte a nagyközönséget,
hogy aki bármilyen információval óhajt szolgálni, lépjen
kapcsolatba a legközelebbi rendőrőrssel, vagy hívja fel a
következő telefonszámok valamelyikét: Johannesburg 78114
vagy Cape Town 42444. A miniszter mindenkit biztosított,
hogy az információkat a legszigorúbb titoktartással kezelik.

Sarah majd egy álló órán keresztül ült kétségbeesetten tépelődve.

Képtelen volt dönteni a családja iránti hűség és a hazafias kötelesség
között. A dolgok borzalmasan összezavarodtak benne. Joga van-e
bárkinek is a szabadság és az igazságosság nevében vonatokat
robbantani, bankokat rabolni és ártatlan emberek életét kioltani? És
vajon ő árulóvá válik-e attól, hogy megpróbálja megmenteni férjét és
gyermekeit? És mi lesz a többiekkel, akikre biztos halál vár, ha
engedik, hogy Manfred De La Rey tovább folytassa, amit elkezdett?
Nem esett nehezére elképzelni, micsoda vérfürdő és káosz
következik, ha az egész országot polgárháborúba taszítják. Tekintete
ismét az ölében fekvő újságra tévedt és elraktározta agyában a
telefonszámot.
Felkelt a padról, visszahívta a gyerekeket és a babakocsit maga
előtt tolva átment az úttesten. Amint a postahivatal felé indult,
észrevette, hogy Mr. Oberholster, a postamester az irodája ablakából
nézi. Tudta, hogy ő is közéjük tartozik, egyszer már látta OB
-egyenruhában, mikor a gyűlés előtt eljött Roelfért.
Eszeveszett pánik kerítette hatalmába. Hiszen minden
telefonhívás a postahivatal központján ment keresztül. Oberholster
könnyedén lehallgathatta, de a telefonkezelő is felismerhette a
hangját. Sarkon fordult és határozott léptekkel a hentesüzlet felé tolta
a kocsit, mintha már eredetileg is oda szándékozott volna menni.
Vett két font sertésbordát, Roelf kedvenc ételét és sietve elindult
hazafelé. Alig várta, hogy bemenekülhessen az utcáról és egyedül
gondolkodhasson.
Amint kimerülten beesett a konyhába, az elülső szobából,
amelyet Roelf dolgozószobának használt, férfihangok ütötték meg a
fülét. Roelf ma, úgy látszik, korábban jött haza az egyetemről és
Sarah-nak hirtelen felgyorsult a pulzusa, amint meghallotta Manfred
hangját. Bűnösnek és hűtlennek érezte magát, amiért még mindig
ilyen hatással van rá. Már csaknem három hete nem járt náluk és
Sarah-nak rá kellett döbbennie, hogy gyötri a hiányérzet. Minden
áldott nap gondolt rá, és érzései vadul cikáztak a keserű gyűlölet és a
remegésig fokozódó testi vágy között.
Hozzálátott, hogy vacsorát készítsen Roelfnak és a gyerekeknek,
de a két férfi hangja tisztán átszűrődött a szomszéd szobából.
Időnként megállt, hallgatózott és egy ízben világosan hallotta, amint
Manie azt mondja: – Mialatt Jo'burgban voltam... – Tehát
Johannesburgban járt. A bankrablást tegnapelőtt éjjel követték el –
elég ideje volt, hogy ideérjen, akár országúton, akár a postavonattal.
Sarah a két emberre gondolt, akiket megöltek. Az újságban azt
olvasta, hogy a bankigazgató felesége terhes volt és már volt két kis
gyermekük. Megpróbálta elképzelni, mit érezhet az az asszony most,
hogy a férje meghalt és neki három apróságról kell gondoskodnia.
Gondolataiból ismét a férfiak beszélgetése zökkentette ki.
Megállt és fülelt. Mindaz, amit hallott, egyre növekvő
balsejtelemmel töltötte el.
– Hová fog ez vezetni? – töprengett. – Istenem, csak valaki vagy
valami megállítaná őket. Csak tűnne már el Manie és hagyna minket
békében... – De a gondolat nyomán máris eltöltötte a reménytelenség
érzete.

Shasa egyedül repült a Rapide-dal a Witwatersrandtól hazáig és

valamivel sötétedés után landolt Youngsfielden. A repülőtérről
egyenesen a Newlands Avenue-ra hajtott, Blaine házához. Tara
nyitott ajtót. Mikor meglátta, hogy ő az, arca felragyogott az örömtől.
– Ó drágám – ugrott a nyakába –, úgy hiányoztál! – Mámorosan
csókolóztak, míg Blaine hangja szét nem ugrasztotta őket.
– Idehallgass, Shasa – mondta –, igazán nem szeretnék semmi
fontosat megzavarni, de ha mégis akadna néhány perced számomra,
örömmel meghallgatnám a jelentésedet.
Tara fülig vörösödött dühében. – Papa, te kémkedtél utánunk!
– De hiszen mindent ország-világ szeme láttára csináltok,
drágaságom. Kémkedésre semmi szükség. No gyere, Shasa. – A
dolgozószobájába vezette Shasát és hellyel kínálta az egyik fotelben.
– Italt?
– Ha lehetne, egy gyömbérsört, uram.
– Mivé lett a régi dicsőség! – jegyezte meg tűnődve Blaine.
Magának töltött egy keveset féltve őrzött tartalék whiskyjéből,
Shasának pedig átnyújtotta a gyömbérsört. – No halljuk, mi az, amit
nem tudtál telefonon át elmondani?
– Hát uram, meglehet, hogy most végre szerencsénk volt – kezdte
Shasa, aki Blaine parancsára akkor repült Johannesburgba, mikor
fény derült a fordsburgi bankrablás és az Ossewa Brandwag közti
kapcsolatra. Jelen volt az elfogott bankrabló kihallgatásánál a
titkosszolgálat Marshall Square-i főhadiszállásán. – Mint tudja, a
fickó a Crown Mines bányavállalat egyik tisztviselője. Thys
Lourensnek hívják és a neve nagy valószínűséggel szerepel az ismert
OB-tagokról készült nyilvántartásban. Kis hal, de elég félelmetes
kinézetű alak, bár gyanítom, hogy nem veti meg a piát. A
rendőrfelügyelőnek megmondtam, hogy ön válaszokat akar...
– Remélem, nem alkalmaztak durva módszereket – vágott közbe
összevont szemöldökkel Blaine.
– Nem, uram. Nem volt rá szükség. Lourens egyáltalán nem volt
olyan kemény fiú, mint amilyennek látszott. Csak tudomására kellett
hoznunk, hogy fegyveres rablásért és gyilkosságban való részvételért
akasztófa jár, de mi hajlandók vagyunk egyezséget kötni és már
köpött is. Amit elmondott, azt legnagyobbrészt már reggel közöltem
önnel telefonon.
– Igen. Folytasd.
 – Azután megadta a többiek nevét, akik még részt vettek az
akcióban, itt van, ezét a háromért. Sikeresen le is tartóztattuk őket,
még mielőtt eljöttem Johannesburgból. A bandavezér kilétéről
azonban nem tudott felvilágosítást adni. Csupán egyszer találkozott
vele, három nappal a rablást megelőzően. Nem tudta sem a nevét,
sem pedig azt, hogy hol lehet őt megtalálni.
– Adott róla személyleírást?
– Igen. Nagy darab férfi, fekete hajjal, fekete szakállal, ferde
orral, egyik szeme fölött forradással – egészen részletes leírás, de
mondott még valamit, ami döntő fontosságú lehet.
– Mi az?
– Egy fedőnév. A fickót mindenki csak Die Wit Swaard, vagyis a
Fehér Kard néven ismeri és a rohamosztagosok legfelsőbb
parancsnokságától azt az utasítást kapták, hogy mindenben együtt
kell működniük vele.
– Fehér Kard – tűnődött Blaine. – Úgy hangzik, mint valami
kalandregény-figura neve a Fiúk Lapjából.
- Sajnos egyáltalán nem ilyen gyerekes – folytatta Shasa. –
Sikerült rávennem a nyomozás vezetésével megbízott
rendőrfelügyelőt, hogy tartsa titokban a személyleírást és a
fedőnevet, amíg további személyes utasításokat nem kap öntől.
– Jól van – hörpintette ki elégedetten az italát Blaine. Őszinte
örömöt érzett, amiért Shasába vetett bizalma ilyen hamar
beigazolódott. – Fehér Kard... kíváncsi vagyok, vajon ez-e az az
indítógomb, amit kerestünk, a katalizátor, amely végre mozgásba
hozta az OB-t.
– Könnyen lehet uram. A letartóztatott bandatagok nyilvánvalóan
mindannyian rettenetesen félnek tőle. Szemmel láthatólag ő állt az
egész akció hátterében és tökéletesen felszívódott. Az elrabolt pénz
nyomtalanul eltűnt – mellesleg megállapítottuk, hogy több mint
százhuszonhétezer fontról van szó.
– Csinos kis summa – morogta Blaine –, és fel kell tételeznünk,
hogy egyenest az OB hadikincstárába vándorolt, valószínűleg a
vonatrablásból származó gelignittel együtt.
– Amíg ezt a fedőnévdolgot nem sikerült tisztáznunk, uram –
vetette közbe Shasa –, azt tanácsolnám, hogy tartsuk titokban a sajtó
előtt és mindenki más előtt is, aki nincs közvetlenül érdekelve a
nyomozásban.
– Egyetértek – válaszolta Blaine. – Mindazonáltal szeretném, ha
kifejtenéd az indokaidat – hadd lássuk, megegyeznek-e az
enyémekkel.
– Elsősorban nem akarjuk megriasztani a vadat. Nem szeretnénk,
ha rájönne, hogy a nyomában vagyunk.
– Pontosan így van – bólintott Blaine.
– A másik ok az, hogy azok az informátoraink, akik használják
ezt a fedőnevet, ily módon bizonyítottan szavahihetőkké válnak.
– Nem tudlak követni – mondta Blaine homlokráncolva.
– Amióta segítségért fordult a nagyközönséghez, özönlenek a
telefonhívások, de sajnos legtöbbjük puszta kitaláció. Ha
nyilvánosságra hozzuk a fedőnevet, az összes mániákus telefonálgató
azonnal ráveti magát és használni kezdi.
– Értem már – bólogatott Blaine. – Vagyis a fedőnév használata
által meggyőződhetünk a telefonáló „megbízhatóságáról”.
– Így van, uram.
– Rendben, tehát ezt egyelőre talonban tartjuk. Van még valami?
– Pillanatnyilag semmi.
– Akkor hadd mondjam el neked, mi történt itt, míg te távol
voltál. Megbeszélést folytattam a miniszterelnökkel és elhatároztuk,
hogy politikai szervezetté nyilvánítjuk az OB-t. Minden
közalkalmazottat, beleértve a rendőröket és a katonákat, kötelezni
fogunk, hogy azonnal mondjon le a tagságáról.
– Ez nem változtatja meg a szimpátiájukat – mutatott rá Shasa.
– Persze hogy nem – értett egyet Blaine. – Az ország
lakosságának negyven vagy ötven százaléka így is ellenünk és a náci
Németország mellett lesz majd.
– Uram, ez így nem mehet tovább – fakadt ki Shasa. – Önnek és
az Ou Baasnak oda kell hatniuk, hogy leszámolhassunk velük.
– Igen, ezzel mi is tisztában vagyunk. Amint a nyomozás
befejeződik és sikerül egy átfogó listát összeállítanunk a
főkolomposokról, azonnal lecsapunk rájuk.
– Letartóztatják őket? – hökkent meg Shasa.
– Igen. A háború végéig internáljuk őket, mint az állam
ellenségeit.
Shasa halkan füttyentett. – Kissé drasztikus eljárásnak tűnik,
uram. Ebből komoly baj származhat.
– Éppen ezért kell őket egyszerre a hálónkba keríteni – nem
engedhetjük meg magunknak, hogy akár csak egy is kicsússzon a
kezünk közül. – Blaine felállt a helyéről. – Látom rajtad, hogy
kimerült vagy, Shasa, és biztosra veszem, hogy Mademoiselle
Tarának is van még némi mondanivalója számodra. Holnap reggel
pontban nyolc harminckor várlak az irodámban. – A dolgozószoba
ajtajához kísérte Shasát, majd mintha csak úgy mellékesen jutott
volna eszébe, megjegyezte. – Egyébként a nagyapád, Sir Garry ma
reggel érkezett meg Weltevredenbe.
– A születésnapját jött megünnepelni – mosolygott Shasa. Már
alig várom, hogy láthassam. Remélem, hogy ön és Smuts tábornagy
is eljön a születésnapi piknikre, ahogy szoktak.
– A világért el nem mulasztanánk! – Azzal Blaine kitárta a
dolgozószoba ajtaját. Tara ártatlan képpel járkált körbe a folyosón és
úgy tett, mintha egy könyvet keresgélne a polcokon.
– Tara – szólt rá az apja vigyorogva –, engedd, hogy Shasa ma
éjjel aludjon is valamicskét, hallod? Nem vagyok hajlandó holnap
egy élő holttesttel dolgozni.

A másnap reggeli megbeszélés Blaine irodájában jóval tovább

tartott, mint bármelyikük is gondolta volna. Utána együtt mentek át a
miniszterelnök irodájába, ahol Smuts tábornagy személyesen
faggatta ki Shasát. Kérdései rendkívül aprólékosak és mélyrehatóak
voltak. Shasának minden szellemi energiatartalékára szüksége volt,
hogy lépést tudjon tartani az Ou Baas eleven észjárásával.
Kimerültén és megkönnyebbülve távozott. Smuts búcsúzóul még
egyszer figyelmeztette.
– El kell kapnunk ezt a titokzatos „Fehér Kard”-ot, bárki légyen
is, mielőtt még több bajt csinálhatna. Add át az üzenetet
mindenkinek, aki csak részt vesz a nyomozásban.
– Igen, uram.
– És még a hét vége előtt az íróasztalomon akarom látni azokat a
bizonyos listákat. Lakat alá kell tenni ezeket a fickókat, ahol nem
árthatnak senkinek.
Már késő délelőtt volt, mire Shasa megérkezett a bűnügyi
nyomozócsoportjának főhadiszállására és leállította Jaguarját a
számára fenntartott parkolóhelyen.
Az operatív részleg különlegesen berendezett irányítóhelyiségei
az épület hatalmas kiterjedésű alagsorában helyezkedtek el. Az
ajtónál egy rendőr teljesített szolgálatot és Shasának, csakúgy, mint
mindenki másnak, alá kellett írnia a nyilvántartást. Szigorúan csak a
listán szereplő személyek nyerhettek bebocsátást. A rendőrség jó pár
embere köztudottan OB-tag volt, és szimpatizánsok is szép számmal
akadtak a testületen belül. Louis Nel felügyelőnek rendkívüli
körültekintéssel kellett összeválogatnia csapatát.
Kopaszodó, szűkszavú férfi volt. Kora és bizalmi beosztása miatt
visszautasították a tengerentúli katonai szolgálatra való önkéntes
jelentkezését – ezt a sérelmet azóta sem bírta kiheverni. Shasa hamar
rájött, hogy olyan ember, akit könnyű megszeretni és tisztelni, de
annál nehezebb a kedvére tenni. Rövid idő alatt jó munkakapcsolat
alakult ki kettejük közt.
Nel rövid ujjú ingben ült az íróasztala mögött, szája szegletében
telefonálás közben is ott fityegett a cigaretta. Mikor Shasa belépett,
egyik kezével eltakarta a kagyló beszélőjét és ellentmondást nem
tűrő kézmozdulat kíséretében ráförmedt.
– Hol a pokolban volt? Már arra gondoltam, mentőalakulatot
küldök magáért – dühöngött. – Üljön le. Beszélni akarok magával.
Shasa az íróasztal sarkára telepedett és mialatt a felügyelő
folytatta a félbeszakított telefonbeszélgetést, kibámult az
üvegablakon túlra, a zsúfolt hadműveleti irányítóhelyiségre. Nel
felügyelő nyolc nyomozót és egy csapat gyorsírónőt osztott be ide. A
szobát betöltötte a cigarettafüst és az írógépek kattogása. Hirtelen
egy másik telefon is megcsördült Nel íróasztalán. – Vegye már fel –
pillantott fel Shasára a felügyelő. – Ezek az átkozott központosok
minden hívást idekapcsolnak.
Shasa felemelte a kagylót. – Jó reggelt, itt a rendőrség bűnügyi
nyomozócsoportjának központja. Segíthetek valamiben? – kérdezte,
és minthogy válasz nem érkezett, afrikaansul is elismételte.
– Halló, beszélni akarok valakivel... – a telefonáló nő volt, egy
fiatal nő. Hallani lehetett, hogy rettentően izgatott. Afrikaansul
beszélt, hangja ziháló volt és bizonytalan. – Az újságban azt
mondják, hogy maguk bejelentéseket várnak az Ossewa
Brandwaggal kapcsolatban. Én szeretnék beszélni valakivel.
– A nevem Courtney – mutatkozott be Shasa afrikaansul. –
Courtney repülőőrnagy. Hálás vagyok önnek, amiért segíteni kíván a
rendőrségnek. Nekem mindent elmondhat. – Igyekezett minél
szívélyesebb és bátorítóbb hangon beszélni. Érezte, hogy az asszony
fél és talán azon a ponton van, hogy megváltoztatja elhatározását és
lecsapja a kagylót. – Nem kell sietnie, nyugodjon meg, szedje össze
magát. Én itt vagyok, hogy meghallgassam önt.
– Maga a rendőrségtől van?
– Igen, asszonyom. Nem akarná elárulni nekem a nevét?
– Nem! Nem mondom meg...
Shasa rádöbbent, mekkora hibát követett el és riadtan igyekezett
jóvátenni. – Semmi baj, így is tökéletesen jó lesz – hadarta gyorsan.
– Nem kell megmondania a nevét. – A vonal túlsó végén hosszas
csend honolt, csak az asszony nehéz, ziháló légzését lehetett hallani.
– Ne siessen, asszonyom, nyugodjon meg – ismételte Shasa
gyengéden. – Csak azt mondja el, amit akar.
– El fogják lopni a puskákat... – a hang suttogásba fulladt.
– Meg tudná mondani, miféle puskákat? – kérdezte Shasa
óvatosan.
– A fegyvergyárból Pretoriában, a vasúti szereldéből. – Shasa
lassan felegyenesedett ültében és izgalmában két kézzel kapaszkodott
a telefonkagylóba. Az ország szinte teljes fegyver- és lőszergyártása
ezekben a pretoriai vasúti szereldékben bonyolódott. Ez volt ugyanis
az ország egyetlen nehézipari üzeme, ahol rendelkezésre álltak a
puskák és gépfegyverek csöveinek és egyéb alkatrészeinek
kialakításához szükséges nagy fordulatszámú esztergák és gőzüzemű
présgépek. A lőszerhüvelyeket a pretoriai pénzverdében vágták ki, de
a végső feldolgozásra ezeket is a vasúti szerelőműhelyekbe
továbbították.
– Ön nagyon fontos dolgokat közöl – mondta Shasa, gondosan
mérlegelve minden egyes szót. – Meg tudná mondani nekem, hogyan
szándékoznak ellopni azokat a puskákat?
 – A ládákba vashulladékot csomagolnak, a puskákat pedig
ellopják – suttogta az asszony alig hallhatóan.
– Kérem, azt meg tudja mondani nekem, hogy ki csinálja
mindezt, ki a felelős az egész akcióért?
– Nem ismerem az embereket a műhelyben, csak azt az egyet, aki
az egészet irányítja. Őróla tudom, kicsoda.
– Meg kell tudnunk a nevét – ösztökélte szelíden Shasa, az
asszony azonban nem felelt. Érezhető volt, hogy küszködik saját
magával és Shasa tudta, hogy ha most erőszakoskodni próbál,
elveszíti.
– Meg akarja mondani nekem, ki az? – kérdezte. – Ne siessen,
gondolja át nyugodtan, van idő.
– A neve... – az asszony habozott, ismét elhallgatott, majd
hirtelen kibökte. – Csak úgy nevezik, Wit Swaard... Fehér Kard.
Shasa valami bizsergést kezdett érezni, mintha férgek árasztanák
el a testét. A szíve egy dobbanásnyira kihagyott, majd annál vadabb
tempóban kezdett kalapálni.
– Hogy mondta?
– Fehér Kard... a neve Fehér Kard – ismételte el még egyszer az
asszony, azután halk recsegés hallatszott és az összeköttetés egy
kattanással megszakadt.
– Halló! Halló! – kiabált Shasa kétségbeesetten. – Ott van még?
Kérem, ne tegye le! – De a kagylóból már csak az üres vonal
sztatikus sistergése hallatszott.

Shasa Blaine Malcomess íróasztala mellett állt, miközben az

felhívta Johannesburg rendőrbiztosát a Marshall Square-en.
– Amint megkapják a házkutatási engedélyt, azonnal zárják le az
összes üzemrészt – mondta Blaine. – Ne eresszenek senkit se ki, se
be. Már beszéltem a Transvaal katonai parancsnokával. Ő és a
hadbiztosa minden segítséget megadnak önöknek. Azt akarom, hogy
kutassanak át mindent, nyissák fel az összes ládát a raktárakban, és
minden egyes tételt ellenőrizzenek a gyártási jegyzékben. Én máris
odarepülök. Kérem, küldjenek ki elém egy rendőrségi kocsit a Robert
Heights-i reptérre, mondjuk... – kérdően Shasára pillantott –
mondjuk ma délután öt órára. Egyébként azt szeretném, ha a
kutatásban részt vevő valamennyi emberét figyelmeztetné a
maximális titoktartási kötelezettségre. És még valamit... csak olyan
embereket válogasson ki, akikről biztosan tudja, hogy nem tagjai
semmiféle felforgató szervezetnek, különösen az Ossewa
Brandwagnak.
Shasa Jaguarjában hajtottak ki a youngsfieldi repülőtérre. Amint
a hangár mögött kiszálltak, Blaine megkönnyebbült sóhajjal
nyújtóztatta ki hosszú lábait.
– Hát az út leggyötrelmesebb részén túl volnánk – jegyezte meg.
A Robert Heights-i repülőtér irányítótornya mögött egy
rendőrfelügyelő várta őket. A betonrámpáról nézte, amint a Rapide
lassan begurul és a motorok leállnak. Amint Blaine és Shasa
leereszkedtek a gép lépcsőjén, már sietett is elébük, hogy üdvözölje
őket.
– Nos, hogy áll a nyomozás? – kérdezte Blaine nyomban, miután
sietősen kezet ráztak. – Találtak már valamit?
– Semmit, miniszter úr – rázta a fejét a felügyelő. – Eddig több
mint hatszáz fegyvereket tartalmazó ládát ellenőriztünk. Szörnyen
időrabló munka. De eddig, úgy tűnik, minden rendben van.
– Hány láda van a raktárakban?
– Kilencszáznyolcvan.
– Tehát már több mint a felét átvizsgálták – csóválta a fejét
Blaine. – No mindegy, gyerünk, nézzünk körül.
Fejére tette kalapját és nyakig begombolta magán a kabátot.
Fagyos szél süvöltött a repülőtér felett, magával hozva a
Drakensberg hófödte csúcsainak leheletét, a végtelen füves síkságot
ezüstösen csillámló dérrel vonta be a tél végi fagy. Bekászálódtak a
fekete rendőrségi Packardba, és mogorva csendben tették meg a
Pretoria központjáig vezető rövid utat.
A vasúti gyártelep kapuinál rendőrökből és katonákból álló
megkettőzött őrség fogadta őket. Szőrszálhasogató alapossággal
ellenőrizték a Packard utasainak személyazonosságát – szemmel
láthatólag Blaine státusa sem tett rájuk különösebb hatást.
A nyomozás vezetésével megbízott főfelügyelő az üzemvezető
irodájában fogadta őket. Jelentésével nem sokat tett hozzá ahhoz,
amit már eddig is tudtak. Az eddigi kutatások során semmiféle
rendellenességet nem találtak, sem a gyártásnál, sem a
csomagolásnál.
– Vezessenek körbe az üzemben – utasította zordan Blaine, és az
egész társaság – Blaine, Shasa, a főfelügyelő és az üzemvezető –
kivonult a központi műhelybe.
A „műhely” szó aligha fejezte ki érzékletesen annak a hatalmas
gyárnak a méreteit, ahová beléptek. Az üzemet eredetileg az
államvasutak járműparkjának karbantartására és javítására építették.
Az idők folyamán többször is korszerűsítették és bővítették, míg
végül eljutottak oda, hogy már saját mozdonyokat tudtak építeni
vashulladékból. A háború kezdete óta azonban az irdatlan
hosszúságú szerelőcsarnokban páncélozott járművek készültek az
észak-afrikai sivatagi harcokhoz.
A rendőrség jelenléte nem akasztotta meg a munkát. A
hullámbádoggal fedett óriási, barlangszerű üzemcsarnokok
visszhangzottak a gőzprések mennydörgő robajától, az esztergapadok
és fúrógépek sivító, kattogó kakofóniájától.
– Hány embert foglalkoztatnak? – ordított Blaine, igyekezve
túlharsogni a pokoli hangzavart.
– Összesen majdnem háromezret – mostanában három
műszakban dolgozunk. Tudja, a haditermelés miatt.
Az üzemvezető átkalauzolta őket a legtávolabbi épületbe.
– Itt állítjuk elő a kézifegyvereket – kiabálta. – Vagyis inkább
csak a fém alkatrészeiket. A famunkát kiadjuk külső vállalkozóknak.
– Mutassa meg a kész gyártmányokat és a csomagolóüzemet –
utasította Blaine. – Ha van itt valami disznóság, annak ott kell lennie.
Az összeszerelést és a minőség-ellenőrzést követően a kész
puskákat – British Long Service No.4 Mark l típusú, .303-as kaliberű
fegyvereket – bezsírozták, sárga színű zsírpapírba burkolták és
tízesével becsomagolták őket a hosszúkás zöld faládákba. Végül a
ládákat acél raklapokra helyezve átszállították az elosztóraktárakba.
Mikor Blaine-ék beléptek a raktárba, egy tucat egyenruhás
rendőrt pillantottak meg, amint vagy ötven kék overallba öltözött
gyári munkással együtt buzgón vizsgálták a ládák tartalmát. A
ládákat egyesével leemelték a halom tetejéről és egy rendőr
felnyitotta őket. A puskákat darabonként kivették, megszámolták,
majd visszacsomagolták és a ládát újból lezárták. A már ellenőrzött
ládákat külön kupacba rakták a raktár végében. Shasa rögtön látta,
hogy már alig ötven darab van hátra.
Jöttükre a raktárvezető felpattant íróasztala mögül, hozzájuk
rohant és dühösen nekitámadt Blaine-nek. – Nem tudom, ki maga –
tajtékzott –, de ha maga az az eszelős, aki parancsot adott erre a
marhaságra, akkor megérdemelné, hogy seggbe rúgják. Egy egész
napi termelésünk esett ki maga miatt. A tehervonat kinn vesztegel a
tolatóvágányon, Durban kikötőjében pedig ott vár egy egész konvoj,
hogy ezeket a fegyvereket eljuttassa a fiainkhoz északra.
Shasa magukra hagyta őket, átment a csarnok túlsó végébe és
kíváncsian nézte a buzgólkodó rendőröket. – Nem jártak
szerencsével? – szólította meg egyiküket.
– Csak az időnket vesztegetjük – morogta a rendőr, fel sem
pillantva. Shasa csendben átkozta magát. Egy egész nap
haditermelése veszett oda miatta. Átérezte a szörnyű felelősséget és
egyre növekvő elkeseredéssel nézte, amint a maradék ládákat egymás
után kinyitják, ellenőrzik, majd lezárják és odateszik a többi közé.
A rendőrök dolguk végeztével csapatba verődtek a raktár
ajtajában, a kék overallos gyári munkások pedig a magas tolóajtókon
át kivonultak, hogy újra elfoglalják helyüket a szerelőszalag mellett.
A rendőrfelügyelő visszatért Blaine-ék szomorú kis csoportjához.
– Semmi... sajnálom, miniszter úr.
– Meg kellett tenni – mondta Blaine, majd Shasára pillantva
hozzátette. – Senkit sem hibáztathatunk.
– Pedig volna itt kit hibáztatni, a rohadt életbe... – vágott közbe
harciasan a raktárvezető. – Most, hogy már kedvükre kiszórakozták
magukat, folytathatom végre a berakodást?
Shasa rámeredt. Volt valami ennek az embernek a
viselkedésében, amitől mintha egy figyelmeztető kis áramütést érzett
volna végigfutni a gerincén. Ez a lármás, hepciáskodó védekezés...
ez az idegesen ide-oda cikázó tekintet...
– Hát persze – gondolta. – Ha valahol megcsinálhatták a dolgot,
akkor itt és az egészért ez az alak tartja a hátát. – Gondolatai kezdtek
kilendülni a kiábrándultság okozta holtpontról.
– Rendben van – szólt Blaine. – Hát ez amolyan
vadkacsavadászat volt. Folytathatják a munkát.
– Várjunk csak, uram – szólalt meg halkan Shasa és ismét a
raktárvezetőhöz fordult. – Hány vagont raktak már meg?
És ekkor megint észrevette... a férfi tekintete alig észrevehetően
megváltozott, egy árnyalatnyi bizonytalanság suhant át rajta.
Érezhetően hazudni készült. Tekintete önkéntelenül a papírokra
tévedt, amelyek ott feküdtek a rámpákhoz vezető ajtó mellett álló
íróasztalon.
Shasa az íróasztalhoz lépett és felemelte a rakodási bizonylatokat.
– Tehát három vagont már megraktak – szólalt meg a raktárvezetőre
pillantva. – Melyik az a három?
– Már kitolatták őket – felelte amaz dacosan.
– Akkor adjon utasítást, hogy azonnal tolassák vissza őket –
vágott közbe nyersen Blaine.
Megállt Shasa mellett a rakodórámpa betonján és az ívlámpák
fényében együtt nézték, amint az első vagonról lekerülnek a plombák
és feltárulnak a tolóajtók. A vagon belseje a plafonig tele volt a zöld
ládákkal.
– Ha itt vannak, akkor legalul lesznek – szólalt meg Shasa. –
Akárki legyen is a felelős, biztos, hogy igyekezett a lehető
leggyorsabban megszabadulni a bizonyítékoktól. Holtbiztos, hogy
már a legelején berakatta őket.
– Szabadítsák ki a legalsó ládákat – adta ki a parancsot Blaine és
a rakomány lassan elkezdett visszavándorolni a rámpára.
– Jó lesz! – kiáltott Blaine és ujjával a vagon hátsó része felé
bökött. – Hozzák ide azt a ládát és nyissák ki.
A fedél felpattant és hangos csattanással zuhant a betonra.
– Uram! – kiáltott fel a rendőr ujjongva. – Ezt nézze meg! Blaine
odalépett mellé, meredten nézte maga előtt a nyitott ládát, majd
hirtelen felkapta a fejét.
A raktárvezető megperdült a tengelye körül, berohant a raktárba
és lélekszakadva igyekezett a túloldali kijárat felé.
– Tartóztassák le azt az embert! – kiáltotta Blaine izgatottan. A
két rendőr nekiiramodott és néhány pillanat alatt utol is érték. A
raktárvezető dühödten rúgkapált, miközben visszavonszolták a
rámpára.
 Blaine mogorva arccal fordult Shasához. – Nos fiam, remélem,
meg vagy elégedve – mondta. – Sikerült bennünket ellátnod egy
kazalra való munkával, meg egy csomó álmatlan éjszakával az
elkövetkezendő időkre.

A kabinetiroda faburkolatú falai között tizenöt férfi ülte körül a

hosszú ostorfa asztalt. Komor arccal, szótlanul hallgatták Blaine
Malcomesst, aki most tartotta beszámolóját.
– Nem áll módunkban pontos adatokat közölni az eltűnt
fegyverek számáról – mondta. – A hónap eleje óta már két nagy
szállítmányt is útnak indítottak, de még egyik sem érkezett meg
rendeltetési helyére, Kairóba. Még mindig úton vannak, gyanítjuk,
hogy mindkét rakományból jelentős mennyiségű fegyver hiányzik.
Becsléseim szerint mintegy kétezer puskát és másfél millió sorozat
lőszert lophattak el.
Az asztal körül ülők kényelmetlenül fészkelődni kezdtek a
helyükön, de egyikük sem szólt egy szót sem.
– Mindez persze igencsak aggasztó – folytatta Blaine –, a
legijesztőbb azonban a körülbelül harminc Vickers típusú
géppisztoly, ami ugyaninnét tűnt el.
– Ez hihetetlen – motyogta Denys Reitz. – Hisz ez elegendő egy
országos méretű felkelés kirobbantásához. Ebből könnyen lehetett
volna egy új 1914. Biztosítani kell, hogy az egészből egyetlen szó se
szivároghasson ki. Ha kitudódik, azonnal kitör a pánik.
– Nem szabad megfeledkeznünk arról a több tonnányi
robbanószerről sem, amely a tehervonatról tűnt el – fűzte tovább a
gondolatot Blaine. – Ezt szinte biztosan arra használták volna fel,
hogy szétrombolják a kommunikációs vonalakat, és így
megakadályozzanak bennünket amúgy is korlátozott katonai erőink
mozgósításában. Ha ez egy felkelés akart lenni...
– Kérem, Blaine – szólalt meg feltartott ujjal a miniszterelnök. –
Először is azt mondja meg, van-e valami jel, amiből következtetni
tudnánk, hogy mikorra tervezik a nyílt színre lépést és a
puccskísérletet.
– Nincs, miniszterelnök úr – válaszolta Blaine. – A legtöbb, amit
tehetek, hogy a fegyverlopás felfedezésének valószínű időpontjára
alapozva kísérlem meg kitalálni az akció menetrendjét. Arra nekik is
rá kellett jönniük, hogy mihelyt az első rakomány eléri Kairót,
felfedezik a lopást. Csaknem biztosra veszem, hogy még ezt
megelőzően lépni fognak.
– És mikor érkezik meg az a bizonyos rakomány Kairóba?
– Mostantól számítva körülbelül két hét múlva.
– Vagyis számíthatunk rá, hogy inkább napokon, mint heteken
belül megkísérlik az államcsínyt?
– Attól tartok, miniszterelnök úr.
– A következő kérdésem, Blaine. Mennyire volt eredményes a
nyomozásuk? Sikerült teljes listát összeállítaniuk az OB és a
rohamosztagok főkolomposairól?
– Még nincs teljes listánk, eddig csupán mintegy hatszáz nevet
sikerült összegyűjtenünk. Azt hiszem, valamennyi kulcsember
köztük van... de erről persze nem áll módunkban minden kétséget
kizáróan meggyőződni.
– Köszönöm, Blaine – bólintott a miniszterelnök és
elgondolkodva húzogatta ezüstös kis kecskeszakállát. Arckifejezése
már-már derűs volt, kék szemei hűvösen csillogtak. A többiek
csendben várták, hogy ismét beszélni kezdjen.
– Mennyire kényesek a listán szereplő nevek? – kérdezte végül.
– Többek közt Orange Szabadállam főbiztosa is szerepel rajta.
– Igen, tudunk róla.
– Azután ott van még tizenkét parlamenti képviselő, köztük egy
volt kabinetminiszter.
– Védi őket a mentelmi jog – dünnyögte Smuts tábornagy. – Nem
nyúlhatunk hozzájuk.
– Akadnak még egyházi vezetők, legalább négy vezérkari tiszt,
magas rangú állami hivatalnokok, egy helyettes rendőrfőnök –
sorolta a listát Blaine. Mire a végére ért, a miniszterelnök már
határozott.
– Nem várhatunk tovább – jelentette ki. – Elrendelem, hogy
haladéktalanul készítsék el a letartóztatási és internálási parancsokat
valamennyi gyanúsított személy részére, kivéve a parlamenti tagokat.
Amint készen vannak, azonnal aláírom őket. Szeretném, ha közben
elkészítené valamennyiük egyidejű őrizetbe vételének részletes
akciótervét és megtenné az előkészületeket bebörtönzésükre.
– Ott vannak az olasz hadifoglyok számára épült koncentrációs
táborok Baviaanspoortban és Pietermaritzburgban – hívta fel a
figyelmet Blaine.
– Nagyszerű – helyeselt Smuts tábornagy. – A lehető
leggyorsabban biztonságban, szögesdrót mögött akarom látni ezeket
az embereket. És szeretném, ha az eltűnt fegyverek és
robbanóanyagok előkerülnének – mégpedig sürgősen.

– Nem várhatunk tovább – jelentette ki rövid fontolgatás után

Manfred De La Rey. – Minden órával egyre nagyobb veszélybe
kerülünk, mindennap közelebb visz a szakadék széléhez, még egy
elvesztegetett hét a katasztrófába sodorhat.
– Még nem készültünk fel teljesen. Időre van szükségünk –
vágott közbe az egyik férfi. Manfreddal együtt nyolcan ültek a dél
felé száguldó expresszvonat első osztályú kupéjában. A találkozót
rendkívüli elővigyázatossággal szervezték meg. A megelőző kétszáz
mérföldes útszakasz során valamennyien külön, más-más állomáson
szálltak fel a vonatra. A kalauz szintén szimpatizáns volt és a kupé
előtti folyosón rohamosztagosok álltak őrséget, senkit sem engedve a
közelükbe, de még hallótávolságba sem.
– Még tíz napot ígért, hogy nyugodtan megtehessük a végső
előkészületeket.
– Ember, de nincs tíz napunk. Nem figyeltél arra, amit mondtam?
– Lehetetlenség megcsinálni – ismételte csökönyösen az előbbi
férfi.
– De igenis, meg lehet csinálni – emelte fel a hangját Manfred. –
Meg kell csinálni!
– Uraim, ebből elég – vágott közbe szigorúan a főbiztos. – Az
indulatainkat tartsuk meg inkább az ellenségeink számára.
Manfred szemmel látható erőfeszítéssel visszafogta magát. –
Elnézést a türelmetlenségemért – mondta halkan. – Mindazonáltal
megismétlem, nincs elvesztegetni való időnk. Már felfedezték, hogy
elhoztuk a fegyvereket a vasúti szereldéből és tíz emberünket
letartóztatták. Az egyik informátorunk a Marshall Square-ről
elmondta, hogy letartóztatási parancsot adtak ki több mint kétszáz
rangidős tagunk ellen és a parancsokat vasárnap foganatosítják is –
az mától már csak négy rövid nap.
– Ezzel mindnyájan tisztában vagyunk – avatkozott közbe ismét a
főbiztos. – Most az a dolgunk, hogy eldöntsük, előbbre tudjuk-e
hozni az akciót... vagy ejtsük el az egész tervet. Külön-külön
mindannyian elmondják a véleményüket, azután pedig szavazunk. A
többség szavazata alapján fogunk dönteni. Elsőként hallgassuk meg
Koopman dandártábornokot.
Minden szem a tábornok felé fordult. Bár civil ruhában volt,
viselkedéséből félreérthetetlenül áradt a katonai szellem. Egy nagy
léptékű harcászati térképet teregetett ki a lehajtható asztalkán, ezzel
illusztrálva szenvtelen, professzionista stílusban előadott jelentését.
A hadsereg harckészültségi fokának és a csapattestek, valamint az
országban maradt repülőgépek és páncélos járművek
elhelyezkedésének ismertetésével kezdte, majd így folytatta. –
Láthatják tehát, hogy a két legjelentősebb csapatösszevonás a Robert
Heights-i gyalogsági kiképzőtábor barakkjaiban és Durbanben folyik,
ahol a tengerentúli szolgálatra irányított egységek várnak
behajózásra. Mindez azonban, tekintetbe véve, hogy már csaknem
százhatvanezren harcolnak a határokon túl, nem tehet ki többet ötezer
főnél. Az ország területén gyakorlatilag nincs több korszerű légi
jármű, mint az ötven darab Harvard gyakorlógép. Ez lehetővé teszi,
hogy mozgásképtelenné tegyük a csapatokat, legalábbis arra a
néhány sorsdöntő napra, amíg végleg magunkhoz ragadjuk az ország
irányítását. Mindezt pedig úgy érhetjük el, hogy járhatatlanná tesszük
az összes fontos főútvonalat és a vasúti hidakat, különös tekintettel a
Vaal, az Orange és az Umzindusi folyók hídjaira.
Még vagy tíz percig beszélt, majd ezekkel a szavakkal fejezte be
előadását. – Embereink ott vannak az irányítás minden szintjén,
egészen a tábornoki karig. Adott esetben meg tudnak védelmezni
bennünket a hadsereg bármilyen hirtelen ellenakciójától. Ezt
követően azonnal le fogják tartóztatni a vezérkar Smutshoz hű tagjait
és a hadsereg a mi oldalunkon támogatja majd az ország új,
republikánus kormányát.
A társaság tagjai egymás után adták elő jelentéseiket. Utolsóként
Manfred emelkedett szólásra.
 – Uraim – kezdte. – Az utolsó tizenkét órában az Abwehr
portugál angolai képviselőjén keresztül közvetlen rádiókapcsolatban
álltam a németekkel. Biztosítottak bennünket a német hadvezetés és a
Führer személyes támogatásáról. Az Altmark nevű német
tengeralattjáró, fedélzetén több mint ötszáz tonnányi fegyverrel itt
horgonyoz Cape Towntól alig háromszáz tengeri mérföldnyire. Csak
a jeladásra vár, hogy befusson a segítséggel. – Nyugodt tónusban,
mégis meggyőzően beszélt és érezte, amint a hangulat fokozatosan az
ő oldalára billen.
Beszédét rövid, de sokatmondó csend követte, majd újra a
főbiztos vette át a szót. – íme, uraim, a tények itt fekszenek előttünk
kiterítve. Döntenünk kell. Miről is van szó? Arról, hogy
foganatosítanunk kell a tervet, még mielőtt a kormány
letartóztathatna és börtönbe vethetne bennünket, a nép többi
törvényes vezetőjével együtt. Fel kell lázadnunk, el kell távolítanunk
a jelenlegi kormányt és át kell vennünk a hatalmat, hogy népünket
ismét egy szabad és igazságos világ felé vezessük. Mindegyiküknek
külön-külön felteszem a kérdést „igen”-nel vagy „nem”-mel
szavaznak?
– Ja – mondta az első.
– Ek stem ja. Igent mondok.
– Ek stem ook ja. Én is igent mondok.
A szavazás végeztével a főbiztos bejelentette. – Mindannyian
egyetértünk – egyikünk sem szavazott a terv végrehajtása ellen. –
Rövid szünetet tartott, majd Manfred felé fordult. – Említett
valamiféle jeladást a felkelés elindítására. Valamit, ami feje tetejére
állítja majd az országot. Tudna most tájékoztatni bennünket, hogy mi
lesz ez a jel?
– A jel az áruló Jan Christian Smuts meggyilkolása lesz
válaszolta Manfred.
A többiek néma csendben meredtek rá. Nyilván mindannyian
valami nagy horderejű eseményre gondoltak, de erre egyikük sem
számított.
– Ennek a politikai ítélet-végrehajtásnak már minden részletét
gondosan kitervelték – folytatta Manfred, hogy megnyugtassa őket. –
Berlinben minden eshetőségre felkészülve, három különböző verziót
is kidolgoztak. Mindegyiket különböző időpontokra, attól függően,
mit diktálnak a körülmények. Az első változat, mely az akciót a
lehető legkorábbi dátumra időzíti, pontosan megfelel jelenlegi
célkitűzéseinknek. Smuts kivégzésére e hét szombatján fog sor
kerülni. Mához három napra – egy nappal azelőtt, hogy a vezetőink
ellen kiadott letartóztatási parancsokat foganatosítanák.
A csend még vagy egy percig tartott, majd a főbiztos bátortalanul
megkérdezte. – Hol? Hogyan csinálják?
– Erről önöknek nem szükséges tudniuk – felelte Manfred. – Én
majd megteszem, amit kell és nincs szükségem segítségre. Azután
már az önök dolga, hogy amint Smuts halálhíre napvilágra kerül, a
lehető leggyorsabban és legerélyesebben cselekedjenek. Késedelem
nélkül a helyébe kell lépniük és meg kell ragadniuk a gyeplőt.
– Úgy legyen – mondta csendesen a főbiztos. – Készenlétben
fogunk állni, ha elkövetkezik a nagy pillanat és kérjük Istent, hogy
áldjon meg bennünket harcunkban.
Mire az expressz kigördült a bloemfonteini állomásról, hogy
nekivágjon a hosszú útnak délre, Cape Town felé, a nyolc ember
közül már csak Manfred ült a kupéban.

– Engedélyem van lőfegyver tartására a birtokon – közölte Sakkie

Van Vuuren, a borgazdaság vezetője. – A páviánok ellen használjuk.
Lejönnek a hegyekből és feldúlják a szőlőket meg a
gyümölcsöskerteket.
Kinyitotta a pince ajtaját és nyomában Manfreddal lement a
lépcsőn a hűvös félhomályba.
– Senki sem fog odafigyelni, ha netán egynéhány lövést hall a
hegyekből – de ha mégis kérdezősködnek, mondja nekik, hogy a
birtokon dolgozik és irányítsa őket hozzám. – Kitárta a hordónak
álcázott rejtekhely ajtaját és hátrébb lépett, miközben Manfred
letérdelt és felnyitotta az egyik vízhatlan dobozt.
Először kivette a rádióadót és rácsatlakoztatta a friss
akkumulátort, amelyet Van Vuurennek sikerült felhajtania számára.
A készülék kényelmesen elfért egy hátizsákban és így könnyedén
mozgatható volt.
Manfred ezek után kinyitotta a második tartályt és egy puskatokot
vett ki belőle. A tokból egy 98-as Mauser került elő. Kifejezetten
orvlövészek számára készült. Különleges szerkezeti megoldásai
olyan magas nyomást biztosítottak a töltényűr belsejében, hogy egy
173-as robbanógolyó a lövés pillanatában másodpercenként több
mint 2500 lábnyi sebességgel hagyta el a csövet. A puskához ötven
sorozat 7x57 milliméteres muníciót mellékeltek. A speciális
hüvelyeket a Deutsche Waffen- und Munitionsfabrik egyik
legkiválóbb szakembere töltötte kézi munkával, a teleszkóp a Zeiss
gyár optikusainak műremeke volt. Manfred felszerelte a teleszkópot
a fegyverre és megtöltötte a tárat. A maradék muníciót
visszacsomagolta és a két tartályt gondosan visszarejtette a hordó
belsejébe.
Van Vuuren rozoga fél tonnás Ford teherautóján felvitte őt
Holland Hottentottaföld hegyei közé, majd mikor a hepehupás út
végképp elfogyott a kerekek alól, búcsút vett tőle, visszafordult és
ismét ledöcögött a szűk, sziklás szerpentinen.
Manfred megvárta, míg végképp eltűnik szem elől, majd hátára
kanyarította csomagját, vállára akasztotta a puskát és nekivágott a
meredek hegyoldalnak. Bővében volt az időnek, nem kellett sietnie,
de örömét lelte a fizikai fáradtságban. Hosszú, elnyújtott léptekkel
kaptatott felfelé, élvezte, amint az izzadság patakokban csorog le
arcán és egész testén.
Átvágott az első alacsonyabb hegyláncon, leereszkedett az
erdővel borított völgykatlanba, majd továbbmenve felkapaszkodott
az egyik kiugró központi hegycsúcsra. Az orom közelébe érve
megállt és felállította a rádióadót. Két szomszédos fa teteje között
kihúzta az antennavezetékeket és gondosan betájolta őket észak felé.
Munkája végeztével letelepedett a földre és hátát kényelmesen
egy kőnek vetve elfogyasztotta a szendvicseket, amelyeket a kis
Sarah készített számára útravalóul. Greenwichi idő szerint 15.00
órakor kellett kapcsolatba lépnie az Abwehr Luandában, Portugál
Angola fővárosában állomásozó ügynökével – még majdnem egy
teljes órája volt hátra.
Evés után ölébe vette a Mausert és szeretetteljesen
végigmustrálta. Újra ismerkedett a fegyver súlyával, fogásával.
Finoman próbálgatta a zárszerkezetet, újra meg újra vállához emelte
a puska agyát és a teleszkóp lencséjén keresztül fürkészte a
hegyoldalt.
Németországban vég nélkül gyakorlatozott ezzel a fegyverrel és
tudta, hogy háromszáz méteren belül bármilyen távolságból
biztonsággal ki képes lőni vele egy ember fél szemét. Ennek ellenére
létfontosságú volt, hogy meggyőződjék az irányzékok pontos
beállításáról. Ehhez valamiféle, az emberi alakra leginkább
emlékeztető célpontra lett volna szüksége, de onnét, ahol ült,
egyetlen megfelelő dolgot sem tudott felfedezni. Óvatosan maga
mellé fektette hát a puskát, órájára nézett, majd figyelmét a rádióra
összpontosította.
Felszerelte a morzebillentyűt, és noteszében fellapozta a már jó
előre kódolt üzenetet. Megtornáztatta ujjait és megkezdte az adást.
Folyamatos, könnyed mozdulatokkal kopogtatta a billentyű
rézgombját. Tudta, hogy odaát a messzi északon, Luandában a
rádiókezelő sokkal inkább a stílusa alapján azonosítja, semmint a
fedőnevéről.
– Sasfészek, itt Fehér Kard. – A negyedik hívásra végre választ
kapott. Fejhallgatójában tisztán és erősen hallatszottak a jelek.
– Fehér Kard, itt Sasfészek. Kezdheti az adást.
– Első számú terv lépett érvénybe. Ismétlem, első számú terv
lépett érvénybe. Igazolják a vételt.
Nem volt szükség hosszú üzenetekre, amelyek csak növelték
volna az adóállomás felderítésének veszélyét. A németek mindent
hagyományos alaposságukkal szerveztek meg, még mielőtt Manfred
elutazott Berlinből.
– Megértettük, első számú terv érvényben. Sok szerencsét! Itt
Sasfészek, adás vége, kiszállok.
– Itt Fehér Kard, adás vége, kiszállok.
Összetekerte az antennazsinórokat, összecsomagolta az adó-
vevőt, és már vállára készült emelni a hátizsákot, mikor váratlanul
egy ugatásszerű ordítás robbant bele a csendbe, vad visszhangot
verve a sziklák között. Manfred lehasalt a szikla mögé és a Mauser
után nyúlt. A szélirány neki kedvezett, így hát kényelmesen
elhelyezkedett és várt.
Majd fél órán át feküdt teljes mozdulatlanságban, tekintete az
alant elterülő völgyet pásztázta. Azután hirtelen valami mozgást vett
észre a mohlepte sziklák és elsatnyult proteacserjék kusza
dzsungelében.
Egy csapat pávián tűnt fel, szokásos élelemszerző hadrendjükben
vonulva. Az előőrsöt vagy egy tucat fiatal hím alkotta, utánuk
következtek a nőstények és a kölykök. A sor végén utóvédként
három hatalmas, szürke patriarchális hím haladt. A majomcsecsemők
fel-le hintáztak anyjuk hasa alatt, apró mancsaikkal szorosan
kapaszkodtak a durva, bozontos szőrzetbe, szőrtelen, rózsaszín arcuk
kíváncsian tekintgetett a világra. Az idősebb kölykök zsoké módjára
lovagoltak anyjuk hátán. A három vezérhím pöffeszkedő
arroganciával követte őket, mellső lábukkal meg-megdöngették a
földet, amint négykézlábra ereszkedve haladtak előre. Fejüket a
kutyákéra emlékeztető tartásban magasra emelték, hosszú, hegyes
pofájuk felett megcsillantak közel ülő szemeik.
Manfred kiválasztotta közülük a leghatalmasabbat és a teleszkóp
lencséjén át követte tekintetével. Hagyta, hogy egészen
felmerészkedjék a hegyoldalra, amíg végül a majom már csak
háromszáz méternyire volt attól a helytől, ahol feküdt.
A hím pávián ekkor egy hirtelen mozdulattal előreszökkent és
merész ívben felugrott egy kisebb háznyi méretű szürke kőtömb
tetejére. Ott gubbasztott a hátsó fertályán, két könyökét a térdein
nyugtatva, már-már emberi pózban. Ellátottá a száját és hatalmasat
ásított. Félelmetes, hegyes, sárga tépőfogai akkorák voltak, mint egy
felnőtt férfi mutatóujja.
Manfred óvatosan húzni kezdte a fegyver kakasát, míg meg nem
érezte a biztosítószerkezet rugójának alig hallható kettyenését, azután
a teleszkóp szálkeresztjét lassan a pávián homlokára irányította. Egy
másodperc töredékéig lélegzetvisszafojtva várt, majd újra rásiklott a
ravaszra. Még mindig a majom mélabúsan leeresztett szőrös fejét
figyelte, mikor a puskatus hátracsapódott a vállának. A lövés
fülsiketítően dörrent a völgy felett, visszhangja egyre távolodó
égzengésként halt el a sziklacsúcsok között.
A majom hátrafelé lebukfencezett a kőtömb tetejéről, a csorda
többi tagja rémült ordítással menekült lefelé a hegyoldalon.
Manfred felállt, vállára vette a hátizsák kantárját és ugrándozva
lesietett a hegyoldalon. A szikla tövében megtalálta a majom
összeroncsolódott tetemét. A test még mindig vonaglott és görcsösen
rángatózott, a koponya teteje azonban hiányzott. A lövés valósággal
leborotválta, mintha egy éles fejszével vágták volna ketté,
közvetlenül a szemöldök felett. A köveket körös-körül élénkpiros vér
és kocsonyás agyvelődarabkák borították.
Manfred lábával félregurította a tetemet és elégedetten bólintott.
A speciális tompa végű lövedékek egy embert is ugyanígy lefejeztek
és a fegyver irányzéka továbbra is hajszálpontos volt.
– Most már készen állok – mormolta Manfred és elindult lefelé a
hegyoldalon.

Mióta a fegyverlopás felfedezését követően Blaine-nel együtt

visszatért Pretoriából, Shasa nem járt odahaza Weltevredenben és
Tarát sem látta.
Egész idő alatt egy percre sem mozdult ki a Bűnügyi
Nyomozóiroda főhadiszállásáról. A rendőrségi kantinban étkezett és
a néhány ellopott órát, amit sikerült alvásra fordítania, a központi
ügyelet fölötti emeleten lévő hálóteremben töltötte. A maradék időt
teljes egészében a tervezett tisztogatási akció előkészületei töltötték
ki.
Egyedül Cape Province tartományban majdnem százötven
gyanúsított őrizetbe vételéről kellett gondoskodni. Mindegyikük
számára külön-külön el kellett készíteni a letartóztatási parancsot,
tájékozódni kellett várható tartózkodási helyükről és minden egyes
letartóztatáshoz ki kellett jelölni az eljárást lebonyolító
rendőrtiszteket.
Szántszándékkal választották a vasárnapot, mivel csaknem az
összes gyanúsított buzgó kálvinista volt, a Holland Református
Egyházközösség tagjai, akik a hét e napján reggelente az
istentiszteleten ülnek. Hollétük tehát nagy valószínűséggel előre
látható volt, és a rendőrség jogosan számított rá, hogy gyanútlan,
vallásos áhítatukban nemigen tanúsítanak majd ellenállást.
Shasának csak péntek délben jutott eszébe, hogy másnap
esedékes nagyapja szokásos születésnapi piknikje. A központi
ügyelet szobájából azonnal felhívta Centaine-t Weltevredenben.
 – Ó, chéri, de hisz ez rettenetes, Sir Garry végtelenül csalódott
lesz. Amióta megérkezett, minden áldott nap kérdezősködött felőled
– és mi is annyira várjuk már, hogy láthassunk.
– Sajnálom, mama.
– Nem tudnál elszökni valahogy... csak egy órácskára?
– Egyszerűen lehetetlen. Hidd el, mama, nekem is legalább
akkora csalódást jelent, mint bármelyikőtöknek.
– Shasa, nem kell feljönnöd a hegyre. Csak megiszol velünk egy
pohár pezsgőt itt, Weltevredenben, mielőtt elindulunk. Utána azonnal
elmehetsz és folytathatod azt a borzasztó fontos munkát, bármi
légyen is az. Nem próbálnád meg mégis, chéri... legalább a
kedvemért?
Centaine a vonal túlsó végéről is megérezte, hogy Shasa
határozottsága meginog. – Blaine és Smuts tábornagy is itt lesz –
ütötte tovább a vasat. – Mindketten megígérték, hogy eljönnek. Ha
reggel nyolcra idejössz, épp csak felköszöntöd nagyapádat és ígérem,
hogy már fél kilenc előtt elmehetsz.
– Rendben van, mama – adta be a derekát Shasa. A
telefonkagylót nézte és elvigyorodott. – Nem találod unalmasnak,
hogy mindig a te akaratod érvényesül? – kérdezte.
– Megtanultam elviselni, chéri – válaszolta anyja nevetve. – Hát
akkor holnap látjuk egymást.
– Holnap – egyezett bele Shasa.
– Imádlak, chéri.
- Én is téged, mama.
Shasa letette a kagylót. Halvány bűntudatot érzett, amiért ismét
engedett. Már éppen fel akarta hívni Tarát, hogy közölje vele, nem
tudja elkísérni őt a piknikre, mikor az egyik rendőrőrmester a szoba
túlsó végéből átkiabált neki.
– Courtney őrnagy, magát keresik.
– Ki az?
– Nem mutatkozott be, egy nő. – Shasa mosolyogva ment a
telefonhoz. Tara, úgy látszik, megérezte a szándékát, és ő telefonált
elsőnek.
– Halló, te vagy az Tara? – szólt bele a kagylóba, de nem kapott
választ. Csak halk, ideges lihegés hallatszott a vonal túlsó végéről.
Shasa idegei egy pillanat leforgása alatt pattanásig feszültek az
izgatottságtól. Lehalkította hangját és amilyen barátságosan csak
tudott, megszólalt afrikaansul.
– Itt Courtney őrnagy beszél. Ön az a hölgy, akivel a múltkor
beszéltem?
– Ja, én vagyok az – Shasa azonnal felismerte a fiatalos,
kapkodó, félelemmel teli hangot.
– Asszonyom, végtelenül hálás vagyok önnek – mondta. – Azzal,
amit tett, életek sokaságát mentette meg... ártatlan életekét.
– Az újságokban egy sort sem olvastam a puskákról – suttogta a
nő.
– Büszke lehet a tettére – mondta Shasa, majd hirtelen ötlettel
hozzátette. – Rengeteg ember meghalhatott volna, talán nők és
kisgyermekek is.
A „kisgyermekek” szó említése nyilvánvalóan megadta az utolsó
lökést az asszony elhatározásához. – Még mindig van egy nagy
veszély – bökte ki. – Valami rettenetes dolgot terveznek. Fehér Kard
készül valamire. Hamarosan, nagyon hamarosan. Hallottam, amint
azt mondta, hogy ez lesz a jeladás, valami, amitől majd az egész
ország a feje tetejére áll...
– Meg tudná mondani, mi az? – kérdezte Shasa, igyekezve halkan
és bizalomgerjesztőén beszélni, nehogy megriassza. – Mi az, amire
Fehér Kard készül?
– Azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy nagyon hamarosan
megteszi.
– Ki tudná valahogy puhatolni, mi az?
– Nem tudom... megpróbálhatom.
– Mindannyiunk érdekében, a nők és a kisgyermekek érdekében
kérem önt, próbálja meg.
– Igen, megpróbálom.
– Engem mindig megtalál ezen a telefonszámon – kezdte Shasa,
de hirtelen eszébe jutott a Centaine-nek tett ígérete – ...vagy ezen a
másik számon,.. – és megadta a weltevredeni számot. – Próbálja
először itt és ha itt nem talál, hívja a másik számot.
– Értem.
– Meg tudná mondani nekem, kicsoda ez a Fehér Kard? –
kérdezte Shasa hirtelen elhatározással. Tisztában volt a kockázattal,
mégis vállalta. – Tudja a valódi nevét? – Egy kattanás és az
összeköttetés máris megszakadt. A kagylót letették. Shasa meredten
bámulta a néma telefont. Érezte, hogy ezzel az utolsó kérdéssel talán
végleg elriasztotta az asszonyt és lassan elhatalmasodott rajta a
kétségbeesés.
„Valami, amitől majd az egész ország a feje tetejére áll...” – a
szavak lidércnyomásként nehezedtek rá és egyre inkább eltöltötte a
közelgő katasztrófa baljós előérzete.

Manfred nyugodt tempóban hajtott el az egyetem épületei mellett

a De Waal fasoron. Éjfél elmúlt és az utcák csaknem teljesen kihaltak
voltak, eltekintve néhány dülöngélve hazafelé igyekvő péntek esti
duhajkodótól. A kocsi egy jellegtelen kis Morris volt,
csomagtartójában egy darab gyűrött kátránypapír alatt ott lapult a
puska. Manfred kék vasutasoverallt viselt, föléje vastag
gyapjúpulóvert és nagykabátot húzott.
Azért igyekezett már most elfoglalni leshelyét, hogy meg ne
lássák fényes nappal, puskával a vállán. A Tábla-hegy a hétvégi
kirándulók kedvelt úticélja volt. Egyszerű turisták és megszállott
sziklamászók, madárfigyelők és piknikezők, cserkészek és
szerelmespárok egyaránt előszeretettel ruccantak ki ide.
Elhaladt az erdészeti állomás épülete előtt, befordult a Rhodes
Avenue-ra és az utat követve elhagyta a Kirstenbosch botanikus
kertet. Feje felett a csillagos eget félig eltakarta a hegy sötét tömege.
Az út a hegy lábánál húzódó sötétlő erdőkön át vezetett tovább. A
Constantia Nek-szoros előtt lelassított. A visszapillantó tükörbe
nézve meggyőződött róla, hogy senki sem követi, majd kikapcsolta a
kocsi fényszóróit és egy éles kanyarral nekivágott az erdőgazdaság
telepéhez vezető ösvénynek.
Sétatempóban hajtott felfelé, míg meg nem érkezett a telep
kapujához. Megállt és a motort alapjáraton hagyva kiszállt a
kocsiból. A kapuhoz ment és a Roelftól kapott kulcsot belepróbálta a
lakat zárjába. Roelf biztosította őt, hogy az erdész jó barát. A kulcs
engedelmesen elfordult a zárban. Manfred behajtott a kocsival, majd
ismét kiszállt és becsukta maga mögött a kaput. A lakatot
visszaakasztotta a láncra, de nem zárta be.
Elindult felfelé az éles hajtűkanyarokkal teletűzdelt, keskeny
lovaglóúton. Áthaladt a háromszáz méteres tengerszint feletti
magasságban körbefutó jelzőösvényen. Még egy mérföldet tett meg,
majd közvetlenül a csúcs alatt letért a lovaglóútról és leállította a
Morrist a sűrűben, ahol rejtve maradhatott a véletlenül erre tévedő
kirándulók szeme elől. Kivette a csomagtartóból a Mausert és
gondosan begöngyölte egy vékony kátránypapírba. Bezárta a kocsi
ajtaját és a puskát vállára akasztva elindult vissza a jelzőösvény felé.
Igyekezett az elemlámpát a lehető legkevesebbszer használni, csak
egy-egy pillanatra világította meg maga előtt az ösvényt, testével
takarva el a lámpa sugarát.
Húsz percen belül elérte a Csontváz-szakadékhoz vezető keskeny
kaptatót és az elemlámpa fényében feltűnt a kocka formájú beton
útjelző, rajta a felirat:

SMUTS ÖSVÉNY

A puritán, dísztelen betontömb sokkal inkább sírkőre

emlékeztetett, semmint útjelzőre és Manfred arcára kegyetlen mosoly
ült ki a felirat sorsszerűsége láttán. Arra gondolt, hogy az út névadója
hamarosan akaratán kívül minden hegyi utak leghíresebbjévé teszi
ezt az ösvényt.
Megállás nélkül mászott fel 1200 lábnyira a Csontvázszakadék
fölé, míg végül elérte a híres Reggeliző-sziklát, ahonnét szabad
kilátás nyílt a környező hegyvidékre. Lenn a mélyben sötét foltként
húzódott meg a Constantia-völgy, csak a lámpák csillagpora
világította meg halvány, remegő fénnyel. Manfred azonban hátat
fordított a látványnak és nekifogott a végső előkészületeknek. Két
nappal ezelőtt már járt itt, hogy felmérje a terepet. Ekkor választotta
ki a leshelyet, ahonnét lőni fog és pontosan kimérte a távolságot
innentől az ösvénynek addig a pontjáig, ahol a csúcs felé haladó
áldozat feltűnik majd.
Elfoglalta a leshelyet. Valójában nem volt egyéb, mint egy hegyi
cserjék által félig-meddig eltakart szűk hasadék két hatalmas tömb
között. A kátránypapírt a talajt borító alacsony páfrányok
szövedékére terítette, majd végighasalt rajta. Az összelapult
növények kényelmes matracot képeztek alatta.
Tűzelőállásba fészkelődött, arcához szorította a puska tusát és
célba vette az ösvény kijáratát, jó 250 méter távolságban. A Zeiss
lencséken át még az ösvényt szegélyező bokrok ágait is külön-külön
ki tudta venni a félhomályban.
Óvatosan maga elé fektette a fegyvert a kátránypapírra, hogy ha
kell, késedelem nélkül használni tudja, majd fülére húzta a nagykabát
gallérját és amennyire csak tudott, összekuporodott. Hosszúnak
ígérkezett a várakozás a dermesztő hidegben. Hogy jobban múljék az
idő, gondolatban újra áttekintette az eseményeket, amelyek idáig
vezették és annak az esélyét latolgatta, hogy vajon holnap reggel tíz
harminckor – talán egy kicsit előbb, talán valamivel később –
felbukkan-e áldozata a róla elnevezett ösvényen, hogy besétáljon a
Zeiss teleszkóp szálkeresztjébe.
Berlinben annak idején vég nélkül tanulmányozta a vaskos
dossziét, amelyet az Abwehr állított össze Jan Christian Smutsról.
Ebből megtudta, hogy a tábornagy az utolsó tíz esztendőben minden
évben ugyanezen a napon kirándult ide egy régi barátjával. Most egy
nemzet sorsa függött tőle, hogy még egyszer utoljára megtegye ezt az
utat.

Shasa áthaladt a park Anreith-kapujának kőoszlopai közt, és

végighajtott a kastélyhoz vezető hosszú, kavicsos úton. Már vagy egy
tucat kocsi parkolt a főbejárat előtt, Blaine Bentleyje is ott állt
köztük. Shasa leállt mellette Jaguarjával és órájára pillantott. Nyolc
óra múlt tíz perccel. Elkésett és tudta, hogy anyja haragudni fog érte
– az abszolút pontosság azon dolgok egyike volt, amelyekhez
Centaine világéletében csökönyösen ragaszkodott.
Őszinte meglepetésére azonban ezúttal nem így történt. Anyja
mihelyt megpillantotta, felugrott a hosszú ebédlőasztaltól, hozzá
rohant, és túláradó örömmel ölelte át. Húsztagú társaság ülte körül az
asztalt, hogy együtt költsék el a Weltevreden nevezetességei közé
tartozó reggelit. A hosszú fehér kanzas-ba és piros fezbe öltözött
szolgák arcán boldog mosoly ragyogott fel, mikor megpillantották
Shasát, a társaság tagjai pedig örömteli suttogással nyugtázták
érkezését.
Ott volt mindenki, akit Shasa szeretett – az asztalfőn, elevenen,
akár egy öreg kis mesebeli manó, ott trónolt Garry nagypapa.
Mellette, pirospozsgás arcán hervadhatatlan mosolyával, Anna.
Aztán következett Blaine és Tara – üdén és harmatosan, akár ez a
szép tavaszi reggel –, majd Matty összes szeplőivel és répavörös
hajával. Ott volt még az Ou Baas és persze mama. Egyedül David
hiányzott a társaságból.
Shasa körbejárta az asztalt és mindegyiküket külön-külön
üdvözölte, kezet rázott a férfiakkal, és összecsókolózott a
hölgyekkel. Amikor Tarához érve cuppanós csókot nyomott a lány
bíborvörösre gyúlt arcára, a társaság tagjai sokatmondó
köhécselésben és füttyögésben törtek ki. Ezt követően átadta
ajándékát Garry nagypapának. Mellette állt, amíg az öregúr
kibontotta a csomagot és Burchell útleírásainak különleges bőrkötésű
első kiadását meglátva elragadtatottan felkiáltott. Azután
továbbment, hogy kezet rázzon az Ou Baas-szal, és fülig pirult
örömében, mikor a tábornagy csendesen megjegyezte. – Jó munkát
végeztél, fiam. – Végezetül még néhány keresetlen szót váltott
Blaine-nel, majd a tálalóasztalhoz járult, megrakta tányérját és helyet
foglalt anyja és Tara között.
A pezsgőt visszautasította. – Ma még dolgoznom kell –
mentegetőzött és miközben szívvel-lélekkel csatlakozott az asztal
körül zajló vigassághoz, szenvedélyesen simogatta Tara combját az
asztal alatt.
Az idő egykettőre elrepült, mindenki szedelőzködni kezdett. A
nők kabátjaikért indultak, a férfiak kimentek a kocsikhoz, hogy
ellenőrizzék, bepakolták-e a pokrócokat és az elemózsiás kosarakat.
– Sajnálom, hogy nem tartasz velünk, Shasa – vonta félre
unokáját Garry nagypapa. – Reméltem, hogy egy kicsit
elbeszélgethetünk, de Blaine-től hallom, milyen fontos munkát
végzel.
– Holnap este megpróbálok visszajönni – mondta Shasa. Addigra
vége lesz ennek a feszült helyzetnek.
– Nem akarok visszamenni Natalba, amíg nem tudunk egy kis
időt együtt tölteni. Utóvégre te vagy az egyetlen unokám, aki tovább
viszi a Courtney nevet.
Shasát hirtelen a mélységes szeretet hulláma öntötte el ez iránt a
bölcs és kedves öregember iránt. A tény, hogy most már
mindkettőjüket megcsonkították – Sir Garry a fél lábát vesztette el,
Shasa az egyik szemét –, furcsamód még szorosabbá tette a
kapcsolatukat.
– Istenem, már évek óta nem látogattalak meg téged és Annát
Theuniskraalban – tört ki belőle az érzelem. – Nem bánnád, ha
néhány hétre elmennék hozzátok?
– Semmivel sem szerezhetnél nekünk nagyobb örömet – ölelte át
boldogan Sir Garry, ám ebben a pillanatban Smuts tábornagy lépett
oda hozzájuk.
– Még mindig a szádat jártatod, vén csont, hajlandó lennél végre
abbahagyni? – érdeklődött. – Gyere már, még meg kell másznunk a
hegyet, és aki utolsónak ér fel, azt az aggok házába küldjük.
A két öreg cimbora egymásra mosolygott. Az ember akár
testvéreknek is nézhette volna őket – két szikár, eleven kis öreg,
egyforma, ezüstösen csillogó kecskeszakállal, fejükön szánalmasan
elnyűtt, ócska kalappal.
– Előre! – kiáltotta Sir Garry, sétapálcáját magasra emelve, azzal
belekarolt a tábornagyba és mindketten beszálltak Centaine sárga
Daimlerének hátsó ülésére.
A kocsik elindultak. Elöl a Daimler, mögötte Blaine Bentleyje.
Amint elhaladtak, Tara kihajolt az ablakon és csókot dobott Shasa
felé, aki a lépcsőről figyelte távozásukat. A kocsik tovarobogtak és
Weltevredenre néma csend borult.
Shasa sarkon fordult és bement a házba. Felment a szobájába,
tiszta ingeket, zoknikat és alsóneműt vett a fiókokból, egy csomóba
gyűrve felnyalábolta őket és elindult lefelé.
Útközben bement Centaine dolgozószobájába és felhívta a
Bűnügyi Nyomozócsoport központi ügyeletét. Az egyik szolgálatos
őrmester vette fel a kagylót.
– Halló, őrmester. Nem hagytak számomra valami üzenetet? –
érdeklődött Shasa.
– Tartsa a vonalat, uram, rögtön megnézem. – Az őrmester
félretette a kagylót, de pár pillanat múlva már vissza is tért. – Csak
egyszer keresték uram, tíz perccel ezelőtt. Egy nő – nem hagyta meg
a nevét.
– Köszönöm, őrmester – mondta Shasa, és gyorsan letette a
kagylót. Azon kapta magát, hogy remeg a keze és az izgalomtól
kapkodva szedi a levegőt. „Egy nő... nem hagyta meg a nevét.” Ez
csak ő lehetett. De miért nem hívta fel itt? Hiszen megvolt neki a
szám.
Ott állt az asztal mellett és a telefonra meredt, mintha szuggerálni
akarná, hogy megszólaljon, de semmi sem történt. Öt perc után
nyugtalanul fel-alá kezdett járkálni a szobában, egy pillanatra le nem
véve szemét a néma készülékről. Nem tudta eldönteni, mit csináljon.
Menjen vissza a főhadiszállásra, hátha az asszony újra ott próbálja
elérni... de mi van, ha most mégis ezzel a számmal próbálkozik?
Vagy hívja fel inkább újra az őrmestert... azzal viszont lefoglalja a
vonalat.
– Gyerünk már! – suttogta kétségbeesetten. – Gyerünk már! – Az
órájára pillantott – már harmincöt percet vesztegetett el ezzel a
habozással.
– Meg kell kockáztatnom – döntötte el. – Nem állhatok itt egész
nap.
Az íróasztalhoz ment és már nyúlt is a telefon felé, de még
mielőtt a keze odaért volna, a készülék csörögni kezdett. Az éles
hang készületlenül érte, idegesen összerezzent, majd felkapta a
kagylót.
– Itt Courtney őrnagy – hadarta kapásból afrikaansul. – Ön az,
Mevrou?
- Elfelejtettem a számot... haza kellett mennem érte – mondta a
nő. Hangja rekedt volt a kimerültségtől, futva tehette meg az egész
utat. – Nem tudtam előbb hívni magát... emberek voltak nálunk, az
uram... – hirtelen elharapta a mondatot. Nyilván megijedt, hogy túl
sokat talál mondani.
– Semmi baj – csillapította Shasa. – Ne aggódjon, minden
rendben van.
– Nem – suttogta a nő. – Rettenetes dologra készülnek.
Egyszerűen borzalmas.
– Elmondja nekem?
 – Meg akarják ölni a tábornagyot...
– A tábornagyot...?
– Smuts tábornagyot... az Ou Baast.
Shasa egy pillanatra szóhoz sem jutott, össze kellett szednie
magát, hogy beszélni tudjon. – Azt is tudja, mikor akarják megtenni?
– Ma. A mai napon fogják lelőni.
– Ez lehetetlen... – ellenkezett Shasa. Nem akarta elhinni, amit
hallott. – Az Ou Baas ma a Tábla-hegyre ment, ahol egy pikniken
vesz részt a...
– Igen! Igen! – vágott közbe az asszony zokogva. – A hegyen...
Fehér Kard a hegyen les rá.
– Úristen! – suttogta Shasa. Halálos bénultság kerítette
hatalmába. Lábai mintha betonból lettek volna, tüdejére akkora súly
nehezedett, hogy pillanatokig nem jutott lélegzethez.
– Maga nagyon bátor asszony – nyögte ki, amint sikerült
valamelyest összeszednie magát. – Hálás köszönetem azért, amit tett.
Lecsapta a telefonkagylót és felrántotta az íróasztal fiókját.
Centaine aranyveretes Beretta pisztolyai ott feküdtek bársonybélésű
díszdobozukban. Kiemelte az egyiket és kinyitotta a tárat. Hat golyó
volt benne és a tokban külön még egy tele tár. A fegyvert az övébe
dugta, zsebre vágta a tartalék tárat és az ajtó felé fordulva megállt.
Tudta, hogy a pisztollyal egy távoli célpont esetében semmire
sem megy, a vadászpuskák azonban el voltak zárva a fegyverterem
faliszekrényében, a lőszert pedig külön, egy másik szekrényben
tartották. A kulcsai odalenn voltak a kocsiban... értékes percek
mentek volna veszendőbe, amíg felhozza őket, kinyitja a
faliszekrényt, kiveszi 9.3-as Mannlicherét, aztán lőszert keres... nem,
erre már igazán nem volt idő. Sir Garryéknek majdnem
negyvenpercnyi előnyük volt. Mostanra már félúton járhattak a hegy
teteje felé. Ott volt mindenkije, akit szeretett – és egy orgyilkos várta
őket.
Lerohant a lépcsőn, kiviharzott a házból és egy ugrással a Jaguar
volánja mögött termett. A motor felbőgött, a hátsó kerekek alól
kavicszápor spriccelt és a kocsi nekiiramodott. A sebességmérő
mutatója néhány másodperc alatt elérte a nyolcvan mérföld per órás
értéket. Shasa átszáguldott az Anreith-kapu oszlopai között, és
eszeveszett tempóban nekivágott a hegy lábát szegélyező, keskeny,
szeszélyes kanyarokkal és bukkanókkal teletűzdelt útnak. Útközben
többször is kis híján lerohant az útról, a motor fülsüketítően bőgött, a
gumik sírtak a kanyarokban, de így is teljes tizenöt percébe telt, míg
végre elérte a Kirstenbosch botanikus kertet, és megállt a kurátori
hivatal épülete mögötti parkolóban. A többiek autói szorosan egymás
mögé felsorakozva várakoztak – elöl a Daimler, mögötte a Bentley,
majd Denys Reitz Packardja –, de ettől eltekintve a parkoló teljesen
üres volt.
Shasa kiugrott a kocsiból és felnézett a feje felett 2000 lábnyi
magasságban tornyosuló hegyre. Jól ki tudta venni az ösvényt, amint
kibukkan az erdőből, cikcakkvonalban felkapaszkodik a Csontváz-
szakadékhoz, majd a Reggeliző-szikla apró pattanásnak tűnő dudorát
elhagyva, eléri a fennsík peremét.
Egy sor aprócska, színes pont haladt felfelé az ösvényen éppen
most bukkantak ki a fák közül. Az Ou Baas és nagyapa szokásos
dühödt tempójukban trappoltak a menet élén, így bizonyítván
egymásnak tökéletes fizikai kondíciójukat. Shasa kezével ellenzőt
formált a szeme fölé. Felismerte Mama sárga ruháját és Tara
türkizkék szoknyáját... parányi színes foltoknak látszottak csupán a
zöldesszürke sziklafal hátterében. Messze lemaradva követték a két
öregurat.
Shasa nekiiramodott és rohant, ahogy a lába bírta. Ügetve tette
meg az első 300 méteres szelíd emelkedőt. Elérte a jelzőösvényt és
néhány pillanatra megpihent a kocka alakú beton útjelzőnél. Egy
pillantást vetett az előtte álló útra, majd továbbindult.
Innentől kezdve az ösvény nyaktörően meredekké vált.
Szeszélyesen kanyargott ide-oda az erdő sűrűjében, majd követte a
patak vonalát, útközben itt is, ott is bizonytalanul billegő
sziklalépcsők szakították meg. Shasa inaszakadtából futott, de
könnyű utcai cipőjének vékony bőrtalpai minduntalan megcsúsztak a
bizonytalan talajon. Vadul zihálva, verítéktől lucskos inggel bukkant
ki a fák közül. A csúcsig még majdnem 1000 láb volt hátra, de
rögtön látta, hogy innét már utol tudja érni a többieket.
A társaság éppen most tért le az ösvényről. Az élen haladó két
figurát – nagyapát és az Ou Baast – ebből a távolságból lehetetlen
volt megkülönböztetni egymástól, de néhány lépéssel mögöttük már
felbukkant Blaine is. Szemmel láthatólag szándékosan maradt le,
nehogy erejüket meghaladó tempóra kényszerítse a két öreget. A
többiek kisebb csoportokban vagy magányosan szállingóztak a
nyomukban, a nők messze a sor végén.
Shasa mély lélegzetet vett. – Állj! – üvöltötte teli torokból.
Az egyik nőalak – valószínűleg Matty – megfordult és vidáman
integetett, azután tovább kapaszkodtak felfelé. Nem ismerték fel
Shasát, azt sem értették, mit kiabál. Minden bizonnyal valami
kedélyes hétvégi kirándulónak nézték. Shasa rádöbbent, hogy csak az
idejét vesztegeti – az elől haladó két alak már közvetlenül a csúcs
alatt járt.
Shasa nekirugaszkodott és minden erejét összeszedve
kapaszkodni kezdett felfelé a meredek lejtőn. Meg-megbotlott a
kiálló göröngyökben és többször is teljes hosszában elvágódott, de
feltápászkodott és csak rohant tovább, mit sem törődve égő tüdejével
és a lábaira nehezedő bénító fáradtsággal. Már csak az akaraterő
hajtotta.
Már csupán tízlábnyira volt tőlük, mikor Tara hirtelen
hátranézett.
– Shasa! – kiáltotta boldogan, mégis meglepetten. – Mi a csudát
csinálsz...
Shasa azonban megállás nélkül elrohant mellette. – Nem állhatok
meg – zihálta és tovább futott, maga mögött hagyva Annát, majd
Centaine-t is.
– Shasa, mi van?
– Később! – Már nem maradt ereje a szavakra, mintha egész
lénye elgyötört lábaiba költözött volna. Homlokáról patakokban
szakadt a veríték, belefolyt a szemébe és elhomályosította látását.
Elmosódottan látta, amint a sor elején haladó két ösztövér alak
nekivág a csúcs előtti utolsó rövid szakasznak. Megállt és ismét
kiáltani próbált, de csak egy fájdalmas nyöszörgés jött ki a torkán.
Tehetetlenül nézte, amint nagyapa és az Ou Baas eltűnnek a perem
mögött, nyomukban, alig húszlépésnyi távolságban Blaine-nel.
A távolság letompította a lövés hangját, de Shasa így is tisztán
felismerte a Mauser éles, semmivel össze nem téveszthető ropogását.
 Isten tudja honnét, új erőt merített és szikláról sziklára ugorva
felszáguldott a lejtőn. Agyában még mindig ott visszhangzóit a lövés
döreje. Valaki mintha kiáltott volna, de meglehet, hogy csak saját
szaggatott zokogása és vérének zakatoló lüktetése tévesztette meg.

Manfred De La Rey az egész éjszakát a rejtekhelyén fekve

töltötte. Napkeltekor felkelt, kinyújtóztatta karjait és néhány frissítő
tornagyakorlatot végzett, hogy ellazítsa merev izmait és felmelegítse
a hidegtől elgémberedett testét. Néhány lépéssel hátrébb húzódott és
kiürítette feszülő hólyagját.
Mindezek után levetette magáról a nagykabátot és a vastag
pulóvert – mindkettőt egy használtruha-kereskedőtől vásárolta a
Parade-on. Közönséges tucatruhák voltak, egyikben sem volt
semmiféle jelzés, ami viselőjének nyomára vezethetett volna.
Csomóba gyűrte őket és az egészet egy szikla alá gyömöszölte, majd
visszatért lesállásába és végighasalt a kátránypapíron. Néhány
elburjánzott fűcsomó zavarta a kilátást – kitépdeste őket és gondosan
célba vette az ösvény kijáratát.
Kinyitotta a tárat és figyelte, ahogy a töltény helyére csúszik a
csőfarban, majd visszacsapta a závárt.
Még egyszer utoljára pontosan beállította a célt, begörbítette ujját
a felhúzószerkezet ravaszán és elégedetten hallgatta a rúgó halk
kettyenését. Azután hüvelykujjával kibiztosította a fegyvert és
óvatosan maga elé fektette a kátránypapírra.
Teljes mozdulatlanságba dermedve várakozott – türelmesen, akár
a prédájára leső leopárd a vízlelőhely felett, csak sárga szemei
villogtak elevenen. Egymás után teltek az órák, de ő lankadatlan
éberséggel figyelt.
A várva várt esemény olyan hirtelenséggel következett be, hogy
az bárki mást kizökkentett volna nyugalmából. Nem előzte meg
semmiféle figyelmeztető jel, nem hallatszottak sem lépések, sem
beszédhangok – ehhez túlságosan is nagy volt a távolság. Az ösvény
elején egyszerre csak egy emberi alak sziluettje jelent meg a kéklő
égbolt hátterében.
Manfred azonban már készen állt. Vállához emelte a puskát,
szeme a teleszkóp nézőkéjéhez simult. Még csak az élességen sem
kellett igazítania, a felbukkanó férfi alakja sokszoros nagyításban,
kristálytisztán rajzolódott ki látómezejében.
Öregember volt, sovány, keskeny vállakkal. Kigombolt nyakú
fehér inget viselt és a rengeteg viseléstől elsárgult panamakalapot.
Ezüstös kis kecskeszakálla megcsillant a ragyogó kora tavaszi
napsütésben. A teleszkóp szálkeresztje már megállapodott ösztövér
mellkasának közepén, egy tenyérnyivel a nyitott ingnyak V betűje
alatt. – Nem szórakozunk a fejlövéssel– határozott Manfred. – Hadd
kapja csak egyenest a szívébe.
Ujja lassan rásiklott a ravaszra. Érezte, amint az eldördülő lövés
hanghullámai megcsapják a dobhártyáját és a puska agya a vállába
mélyed.
Látása annyira kiélesedett, hogy tisztán követni tudta, amint a
golyó a fehér inget cafatokra tépve behatol az öregember mellkasába,
majd hátul ismét kibukkan, hosszú, rózsaszín csíkot húzva maga
után, akár a flamingó tolla. Mintha lassított felvételen nézte volna az
egész jelenetet. A törékeny test a fűbe roskadva eltűnt a teleszkóp
látómezejéből, de a hosszúkás vérfelhőcske egy másodperc
töredékéig még ott lebegett a tiszta reggeli levegőben, csak azután
ereszkedett le cseppjeire bomolva.
Manfred felpattant és futásnak eredt. Már jó előre pontosan
megtervezte a menekülés útvonalát egészen a Morrisig, a vérszomjas
diadalmámor pedig soha nem tapasztalt erőt és rugalmasságot
kölcsönzött lábainak.
Háta mögött valaki felkiáltott. Rémült, panaszos hang volt,
Manfred azonban nem törődött vele. Hátra sem nézett, csak rohant
tovább.

Mire Shasa lélekszakadva megérkezett a hegytetőre, a két férfi

már ott térdelt az ösvény mellett, a fűben heverő holttest felett.
Mindketten halálra vált arccal néztek fel Shasára.
Shasa egy pillantást vetett az arccal a föld felé fekvő tetemre.
Akárki lőtte is le, dum-dum golyót kellett hogy használjon, erre
engedett következtetni, hogy ott, ahol elhagyta a testet, óriási seb
tátongott. Akkora lyukat ütött a mellkason, hogy az ember két ökle is
kényelmesen átfért volna rajta.
 Látni való volt, hogy nincs remény. A halál azonnal és
kétségbevonhatatlanul beállt. Shasa összeszedte minden lelkierejét és
megacélozta magát. Gyászolni ráértek később, ez most a bosszúállás
ideje volt.
– Látták, ki tette? – kérdezte levegő után kapkodva.
– Igen – ugrott talpra Blaine. – Egy pillanatra láttam. Egy kék
ruhás fickó... visszafelé menekült az erdőn át, Oudekraal Kop felé.
Shasa úgy ismerte a hegynek ezt az oldalát, akár a tenyerét –
ismerte a Constantia Nek és a nyereg közti terület minden egyes
ösvényét, szikláját, szurdokát és vízmosását.
Azonnal tudta, merre tart a gyilkos – még kétpercnyi előnye sem
volt.
– A lovaglóút – lihegte. – A lovaglóút felé tart. Megpróbálok
elébe vágni a faiskolánál – azzal ismét futásnak eredt a Reggeliző-
szikla felé.
– Shasa, légy óvatos! – kiáltott utána Blaine. – Nála van a
puska... láttam!
Shasa futás közben igyekezett végiggondolni a dolgot. A
lovaglóút volt a környék egyetlen olyan útvonala, amelyen át egy
jármű eljuthatott a fennsíkig. A merényletet minden jel szerint
percnyi pontossággal tervelték ki, tehát a gyilkosnak okvetlenül egy
autóra volt szüksége a meneküléshez. – Ha pedig így van – gondolta
–, akkor annak az autónak ott kell parkolnia valahol a lovaglóúton.
A gyalogösvény széles ívben megkerülte Oudekraal Kopot, majd
ismét visszakanyarodott a faiskola felé és fél mérfölddel arrébb
keresztezte a lovaglóutat. Volt azonban egy másik, csaknem
járhatatlan ösvény is, amelyet a kirándulók nemigen használtak. Ez
az út nem kerülte meg a Kopot, hanem egyenesen átvágott a meredek
hegyoldalon. Az ösvény elejét meglehetősen nehéz volt megtalálni és
ha valaki elvétette az irányt, könnyen a szakadékba torkolló
mellékútra tévedhetett – ha azonban a helyes irányban haladt, jó
negyed mérföldnyivel lerövidíthette az utat.
Shasa könnyedén megtalálta a keskeny csapást és nekivágott. A
sűrű aljnövényzet két helyen is benőtte az ösvényt és csak üggyel-
bajjal sikerült átverekednie magát az összefonódott ágakon. Egy
másik helyen az út széle leomlott. Shasa néhány lépést hátrált és
nekifutásból átugrotta az ötszáz láb mélységű hasadékot. Térdre esve
ért földet, de feltápászkodott és tovább rohant.
Amint lóhalálában váratlanul kitört a sűrűből, egyenesen
belerohant az ellenkező irányból közeledő kék overallos gyilkosba.
Csak egy pillanatra látta a férfi hatalmas termetét és széles vállait,
azután a következő pillanatban már összeakaszkodva zuhantak le a
földre. A vad dulakodás közepette mindketten tehetetlenül gurultak
lefelé a lejtős ösvényen. Az összeütközés erejétől a merénylő kezéből
kirepült a puska, de Shasa megérezte ellenfele hihetetlen
rugalmasságát és izmainak roppant tömegét. Azonnal tudta, hogy
legyőzték. Bármilyen hevesen igyekezett is ellenállni, a kék
overallos férfi a hátára fordította és fölébe térdelt.
Arcuk alig néhány hüvelyknyire volt egymástól. Shasa jól látta a
férfi izzadságtól csatakos, sűrű, sötét szakállát, elferdült orrát és
bozontos fekete szemöldökét, mégis a szeme volt az, amitől
hideglelős rémület kerítette hatalmába. Különös, sárga szempár volt
– és valahogyan hátborzongatóan ismerősnek tűnt. Félelmetes
pillantásuk azonban mintha felvillanyozta volna Shasát, emberfeletti
erővé változtatva rémületét.
Kiszabadította egyik karját és sikerült a gyilkost eléggé
letaszítania magáról ahhoz, hogy kiránthassa övéből a Berettát. A
töltényűr üres volt – induláskor sietségében elfelejtette betölteni a
lövedéket –, a fegyver kurta csövével azonban akkora ütést mért
ellenfele halántékára, hogy tisztán hallotta a koponyacsont
reccsenését.
A rettenetes szorítás enyhült és a kék overallos férfi hátrabukott.
Shasa nagy keservesen térdre küzdötte magát és kétségbeesetten
kapkodva igyekezett megtölteni a Berettát. Végre meghallotta a
fémes kattanást, amint a zárszerkezet becsúsztatja a töltényt a csőbe
és felemelte a pisztolyt. Nem vette azonban észre, hogy a dulakodás
során milyen közel sodródtak a sziklafal pereméhez. Ott térdelt a
szakadék szélén, miközben megpróbálta biztosan célba venni a
szakállas fejet, ám a gyilkos ekkor hirtelen mindkét lábát kinyújtva a
magasba rúgott és egyenesen mellbe találta őt.
Shasa hátrabukott. A pisztoly elsült, a lövés azonban elsüvített a
levegőben, ő pedig tehetetlenül zuhant le a sziklafal pereméről.
Estében egy futó pillanatra látta az alatta tátongó, jó száz láb
mélységű szakadékot, ám ekkor hirtelen fennakadt egy kiálló fiatal
fenyőfán, amelynek valahogyan sikerült gyökeret vernie egy keskeny
kiugrón.
Ott lógott arccal a sziklafal felé, lábai szabadon kalimpáltak a
levegőben. Kifulladva, szédülő fejjel felnézett. A perem fölött ismét
megpillantotta a gyilkos arcát. Az a különös sárga szempár egy
pillanatig villogva tekintett le rá, azután eltűnt. Shasa hallotta, amint
az ösvény kavicsai megcsikordulnak csizmájának talpa alatt, majd
megütötte fülét a puska kakasának félreismerhetetlen kattanása.
– Végezni akar velem – villant át az agyán és csak ekkor döbbent
rá, hogy jobb kezében még mindig ott szorongatja a Berettát.
Könyékben behajlított bal karjával kétségbeesetten
belekapaszkodott a fenyőfába és feje fölé irányította a pisztoly
csövét.
A gyilkos feje és válla ismét előbukkant a perem fölött, amint a
Mauser csövét lefelé fordítva igyekezett célba venni áldozatát. A
terjedelmes fegyver azonban ilyen meredek szögben tartva
nehézkesnek bizonyult és Shasa egy szempillantásnyival megelőzte.
Tisztán hallotta, amint a könnyű pisztolylövedék az eleven húsba
csapódik. A kék overallos férfi felhorkant és eltűnt a látóteréből, a
következő másodpercben pedig kiabálást hallott a távolból és
felismerte Blaine hangját.
Azután ismét felhangzott a gyilkos távolodó lépteinek zaja, amint
futva menekült végig az ösvényen, egy pillanattal később pedig
Blaine arca bukkant ki a sziklafal pereme fölül.
– Tarts ki! – kiáltotta. Arca vörös volt a kimerültségtől, hangja
remegett. Kirántotta nadrágjából a vastag bőr derékszíjat és hurkot
kötött rá.
Hasra feküdt, leeresztette a szíjat, Shasának pedig sikerült
átfűznie karját a hurkon. Blaine rendkívüli erejű ember volt és a
rengeteg pólóedzés következtében kar- és mellizmai már-már
abnormálisan kifejlődtek, mégis percekig küszködtek, amíg sikerült
Shasát visszarángatni a sziklafal tetejére.
Néhány pillanatig mindketten kimerülten feküdtek egymás
mellett, majd Shasa nehézkesen feltápászkodott és rogyadozó
lábakkal elindult az ösvényen, hogy üldözőbe vegye a szökevényt.
Blaine néhány méter után megelőzte és lélekszakadva futott tovább.
Láttára Shasa is új erőre kapott, felzárkózott és szorosan a nyomában
haladt.
– Oda nézz! – kiáltott hátra zihálva Blaine, egy nedvesen csillogó
vörös pettyekkel borított lapos kőre mutatva. – Vér! Megsebesítetted!
Kiértek a széles lovaglóútra és nekiiramodtak lefelé. Most, hogy
a lejtő is lendületet adott nekik, már egymás mellett futottak, ám még
mielőtt a hajtűkanyarhoz értek volna, meghallották, hogy alattuk a
sűrűben beindul egy kocsi motorja.
– Ez autóval jött! – lihegte Blaine, amint a motor hangosan
felzúgott, majd rohamosan halkult. Megálltak és tehetetlenül
hallgatták, amint a csend lassan elnyeli a tovarobogó kocsi hangját.
Shasa lábai felmondták a szolgálatot. Egyszerűen összerogyott az út
közepén.
A Cecília Erdészeti Állomás irodájából felhívták Nel felügyelőt a
Bűnügyi Nyomozócsoport főhadiszállásán, és Shasa személyleírást
adott a gyilkosról.
– Sietnünk kell – mondta. – A fickó menekülését nyilván jó előre
kitervelték.
Az alpinista klubnak volt egy könnyű hordágya, amelyet az
erdészeti állomáson tartottak – ez a hegy évről évre számos
emberéletet követelt. Az erdész hat fekete munkását adta melléjük,
akik a hordágyat cipelve visszakísérték őket a Csontváz-
szakadékhoz.
A nők már mind ott voltak. Centaine és Anna zokogva borultak
egymás vállára. Az egyik pléddel takarták le a halottat.
Shasa letérdelt a holttest mellé és felemelte a takaró sarkát.
Halálában Sir Garry Courtney arcvonásai megereszkedtek, így orra
görbének és kampósnak tűnt. Lehunyt szemei mélyen besüllyedtek
üregükbe, mégis valami nemes méltóság ült ezen az arcon. Olyan
volt, mint valami finom és törékeny római császár halotti maszkja.
Shasa megcsókolta a homlokát. A bőre hűvös és bársonyosan
puha volt.
Mikor ismét felegyenesedett, Smuts tábornagy vigasztalóan
vállára tette a kezét. – Bocsáss meg, fiam – szólalt meg. – Azt a
golyót nekem szánták.

Manfred De La Rey fél kézzel tartva a volánt, lekanyarodott az

útról. Nem szállt ki a kocsiból és a motort sem állította le, miközben
kigombolta overalljának elejét.
A lövedék alig valamivel a hónalj alatt hatolt be és hegyével
felfelé belefúródott a vastag, rugalmas mellizomba. A kilépésre utaló
sérülést sehol sem talált, a golyó elakadt a testében és amint ujjaival
óvatosan körbetapogatta a vállát, meg is találta a dudort. Olyan
érzékeny volt, hogy Manfred kis híján önkéntelenül felkiáltott
fájdalmában, mikor hozzáért.
Szemmel láthatólag nem sokkal a bőr alatt állt meg és nem hatolt
be a mellkasüregbe. Manfred zsebkendőjével bepólyálta a sebet és
begombolta az overallt. Egy pillantást vetett órájára. Néhány perccel
tizenegy óra előtt járt az idő – pontosan huszonhárom perce adta le a
lövést, amellyel szabaddá tette népét.
Ujjongó diadalérzete elnyomta a seb okozta fájdalmat.
Visszakanyarodott az országúira és nyugodt tempóban hajtott végig a
hegy lába körül, majd rátért a Woodstockon átvezető főútra. A vasúti
műhely kapujánál megállt, felmutatta belépőjét az őrnek, majd
behajtott az udvarra és leállította a Morrist a szolgálaton kívüli fűtők
és mozdonyvezetők pihenőhelyiségei előtt.
A Mausert elrejtette a kocsi ülése alá. Mind a fegyverre, mind
pedig a kocsira nagyon kellett vigyáznia. A hátsó ajtón át belépett a
pihenőhelyiségbe, ahol már vártak rá.
Roelf izgatottan felugrott, mikor megpillantotta a kék overallon
sötétlő vérfoltokat.
– Jól vagy? – kérdezte. – Mi történt?
– Smuts halott – közölte Manfred és vad öröme átragadt a
többiekre is. Nem éljeneztek, nem is beszéltek, csak álltak
nyugodtan, ízlelgetve a történelmi pillanat nagyszerűségét.
Néhány másodperc múlva Roelf törte meg a csendet. –
Megsebesültél.
Mialatt a rohamosztagosok egyike kiment, és elhajtott a
Morrisszal, Manfred Roelf segítségével levetette a vértől átázott
kezeslábast. A vérzés mostanra már szinte teljesen elállt, de a seb
körül a hús csúnyán megdagadt és megkékült. Maga a golyó ütötte
lyuk csak egy fekete pontnak látszott, amelyből vizenyős, rózsaszín
nedv szivárgott. Roelf egy vasúti elsősegélydoboz tartalmának
segítségével gondosan bekötözte a sebet.
Mivel Manfred jelen helyzetében nem sok hasznát vette a bal
karjának, Roelf beszappanozta az arcát és egy egyenes pengéjű
borotvával megszabadította őt a fekete szakálltól. Csupasz arcával
Manfred évekkel fiatalabbnak tűnt. Ismét csinos és ápolt fiatalember
lett belőle, bár arca betegesen sápadt volt a vérveszteségtől és a
sérülése okozta gyengeségtől. A többiek egyesült erővel
belebújtatták egy tiszta overallba, Roelf pedig fejébe nyomta a
fűtősapkát.
– Nemsokára találkozunk – búcsúzott Roelf. – És büszke vagyok
rá, hogy a barátod lehetek. Mostantól fogva egész életeden át
végigkísér a dicsőség.
A mozdonyvezető az ajtó felé indult. – Mennünk kell – mondta.
Manfred kezet rázott Roelffal, azután követte a mozdonyvezetőt a
peronon át a várakozó lokomotívhoz.
A worcesteri állomáson a rendőrség minden északra tartó
tehervonatot megállított. Minden vagont felnyitottak és töviről-
hegyire átvizsgáltak. Egy rendőr felkapaszkodott a mozdony
vezetőállásába és azt is átkutatta.
– Valami baj van? – érdeklődött a masiniszta.
– Gyilkosság történt – felelte a rendőr. – Odafenn a Táblahegyen
ma reggel lepuffantottak valami nagyfejűt. Megkaptuk a gyilkos
személyleírását. Az utakat lezártuk, ellenőrzünk minden autót, hajót,
vonatot...
– Kit öltek meg? – kérdezte Manfred.
– Nem tudom, barátom – vont vállat a rendőr –, de a felhajtásból
ítélve fontos személy lehetett. – Azzal lemászott a vezetőállásból.
Néhány perc múlva a jelzések zöldre váltottak, a szerelvény lassan
kigördült az állomásról és folytatta útját észak felé.
Mire Bloemfonteinbe értek, Manfred válla egyetlen kemény, lila
dudorrá dagadt és fájdalmai az elviselhetetlenségig fokozódtak. Az
ájulás határán kuporgott a vezetőállás sarkában, fejét mintha sötét
szárnyak suhogása töltötte volna be.
 Roelf előretelefonált, így mire megérkezett, már barátok várták,
hogy kicsempésszék őt a bloemfonteini vasúti járműtelepről.
– Hová megyünk? – kérdezte elhomályosuló tudattal.
– Egy doktorhoz – hangzott a válasz és a valóság innentől kezdve
a sötétség és a fájdalom mozaikdarabkáivá esett szét.
Az egyetlen dolog, amire világosan emlékezett, a kloroform
émelyítő szaga volt. Mikor felébredt, ágyban találta magát, egy
derűs, napsütötte, de kolostori egyszerűséggel berendezett szobában.
Vállát vastag, hófehér kötés borította és az érzéstelenítés
utóhatásaként visszamaradt hányinger ellenére ismét épnek és
egészségesnek érezte magát.
Az ablak mellet álló széken egy férfi ült. Amint meglátta, hogy
Manfred felébredt, felállt és az ágyhoz lépett.
– Hogy érzi magát? – érdeklődött.
– Egész tűrhetően – válaszolta Manfred. – Mi újság?
Megtörtént... mármint a felkelés? Sikerült a népünknek átvennie a
hatalmat?
Az ismeretlen különös tekintetet vetett rá. – Hát maga nem tudja?
– kérdezte.
– Én csak annyit tudok, hogy sikerült... – kezdte Manfred, a férfi
azonban elővett egy újságot és letette az ágyra. Némán állt,
miközben Manfred elolvasta a nagybetűs szalagcímet:

GYILKOS MERÉNYLET A TÁBLAHEGYEN

AZ OB-T TESZIK FELELŐSSÉ
A KIVÁLÓ TÖRTÉNÉSZ MEGGYILKOLÁSÁÉRT
SMUTS 600 SZEMÉLY LETARTÓZTATÁSÁT
ÉS INTERNÁLÁSÁT RENDELTE EL

Manfred hitetlenkedve bámulta a kiterített újságoldalt. – Maga

egy másik embert ölt meg – szólalt meg az idegen. – Smutsnak most
megvan az ürügye, hogy végrehajtsa, amit akart. Az összes
vezetőnket elkapták, magát pedig keresik. Az egész ország területén
folyik az embervadászat. Nem maradhat itt. A rendőrség bármelyik
percben itt lehet.
Így hát Manfredot sebtében kiszöktették az épületből és egy
teherautó hátuljában, egy kocsirakomány bűzölgő szárított nyersbőr
alatt elrejtőzve hagyta el a várost. A letartóztatások megtizedelték az
Ossewa Brandwag sorait, akik még szabadlábon voltak,
kiábrándultan és félve kerestek menedéket. Senki sem óhajtotta
vállalni a kockázatot, hogy rejtegesse a szökevényt. Egyik helyről a
másikra küldték, csak hogy megszabaduljanak tőle.
A terv alapvető hibája az volt, hogy kiagyalói nem láttak tovább
egy politikai gyilkosság és az azt követő sikeres felkelés
lehetőségénél – ami után Manfredot persze nemzeti hősként
ünnepelték volna és elfoglalhatta volna az őt megillető helyet az új,
republikánus kormány tanácskozó testületében.
A történtek után ellenben menekülés és bujdosás lett az
osztályrésze, betegen, legyengülve, ötezer font vérdíjjal a fején.
Senki sem volt hajlandó befogadni, hiszen jelenlétével mindenkit
veszélybe sodort. Azok, akiknél menedéket keresett, azonnal
továbbzavarták, mihelyt sikerült találni valaki mást, aki egy rövid
időre vállalni merte a kockázatot.
A letartóztatott és internált személyek hivatalosan közzétett
listáját olvasva számos ismerős nevet talált. Elkeseredve látta köztük
Roelfét és Tromp Bierman tisztelendőét is. Eltöprengett, hogyan is
boldogulhat most Sarah, Trudi néni és a két lány, de rájött, hogy már
a gondolkodás is nehezére esik. A kétségbeesés minden erejét
felemésztette és megismerte a megsebzett, agyonhajszolt állat
rettegését.
Nyolc napba telt, míg sikerült elvergődnie Johannesburgba.
Eredetileg nem állt szándékában a Witwatersrandra menni, a
körülmények azonban végül mégis erre kényszerítették.
Tehervonatokon és teherautók hátuljában elrejtőzve, majd később,
mikor sebe már begyógyult és ismét erőre kapott, éjszakánként
gyalogszerrel vágott át a végtelen síkságon, míg végre megérkezett a
városba.
Volt még egy címe – az utolsó kapcsolata az OB-val. A
főpályaudvarnál felszállt a braamfonteini hegygerinc mentén
elhaladó villamosra és menet közben az ablakon át figyelte a
házszámokat.
A 36-os számot kereste. Egy sor földszintes ikerház között
pillantotta meg és már emelkedett is, hogy a következő megállónál
leszálljon, mikor a ház ajtajában egy kék rendőregyenruha látványa
vonta magára a figyelmét. Visszaült a helyére és elvillamosozott a
végállomásig.
Ott leszállt és betért egy görög kávézóba az utca túloldalán.
Maradék pénzén egy csésze kávét rendelt és miközben az asztal fölé
görnyedve lassan szürcsölte a forró italt, gondolkodni próbált.
Az elmúlt nyolc nap során vagy egy tucatszor sikerült átcsúsznia
a rendőrségi ellenőrzéseken, de most érezte, hogy végképp
cserbenhagyta a szerencséje. Többé egyetlen ajtó sem nyílt már meg
előtte. Az út innét már egyenesen az akasztófához vezetett.
Üres tekintettel bámult ki a kávézó piszkos ablakán és pillantása a
szemközti házon álló utcatáblára tévedt. Valami megmozdult az
emlékezetében, de először hiába próbált rájönni, mi lehet az. Aztán
egyszerre csak világosság gyűlt az agyában. Érezte, amint életkedve
visszatér és a sötétségben felcsillant egy utolsó halvány reménysugár.
Kisietett a kávézóból és gyors léptekkel elindult az utcán,
amelynek nevét az imént ismerte fel. A környék egyre
elhanyagoltabb képet mutatott. Hamarosan bádogviskók és düledező
kalyibák tömkelegéből álló nyomornegyedben találta magát. Az
aszfaltozatlan, hepehupás utcán már egyetlen fehér embert sem látott.
Az ablakokban és a bűzölgő sikátorokban felbukkanó fekete arcok
közönyösen nézték őt annak a mérhetetlen szakadéknak a túlsó
oldaláról, amely Afrikában elválasztja egymástól a fajokat.
Végre megtalálta, amit keresett. Egy aprócska vegyesbolt előtt
állt, az üzlet tele volt lármás, vidáman nevetgélő fekete vásárlókkal.
Az asszonyok hátukra kötözött csecsemőikkel szenvedélyesen
alkudoztak a pult fölött, igyekezve minél olcsóbban hozzájutni a
cukorhoz, szappanhoz, paraffinhoz vagy sóhoz. Amint
megpillantották az ajtón belépő Manfredot, a ricsaj hirtelen
elcsendesedett. Tiszteletteljesen utat nyitott a fehér embernek és
egyikük sem mert egyenesen ránézni.
A tulajdonos egy öreg zulu volt, vattaszerű fehér szakállal. Laza
szabású, nyugati stílusú öltönyt viselt. Máris otthagyta az asszonyt,
akit éppen kiszolgált és alázatos főhajtással tudakozódott a kivételes
vendég óhaja felől.
 – Kérlek, kövess, Nkosi – mondta és a raktárhelyiségen át a bolt
hátsó traktusába kalauzolta Manfredot.
– Várnod kell – mondta –, meglehet, hogy sokáig. – Azzal sarkon
fordult és kiment.
Manfred leroskadt egy halom cukroszsákra. Éhes volt, kimerült
és a válla is újból fájdalmasan lüktetni kezdett. Lassan elnyomta az
álom.
Arra riadt fel, hogy egy súlyos kéz nehezedik a vállára és egy
mély hang ezt kérdezi:
– Honnét tudtad, hol kell keresned?
Manfred feltápászkodott. – Apám mondta meg, hol talállak –
válaszolta. – Hello, Swart Hendrick.
– Rég láttalak, kis Manie – vigyorgott rá a hatalmas termetű
ovambo, és két hiányzó metszőfoga helyén előbukkant a sötétlő
hasadék. Ébenfeketén csillogó, ágyúgolyószerű koponyáját hosszú
forradások tarkították. – Sok év eltelt azóta, de én sohasem
kételkedtem benne, hogy újra találkozunk. A vadon istenei
összekötötték a sorsunkat, kis Manie. Tudtam, hogy eljössz.

A két férfi egyedül ült Swart Hendrick házának hátsó szobájában.

A ház egyike volt a Drake Farm-i bádognegyed ritka
téglaépületeinek. Téglái ugyan kiégetetlenek voltak, annyira
hivalkodó sem volt, hogy kiemelkedjen a körülötte összezsúfolódott
viskók közül. Swart Hendrick réges-rég megtanulta, hogy ne hívja fel
a fehér rendőrség figyelmét gazdagságára.
Az első szobában az asszonyok dolgoztak és főztek, miközben
nevető és kiabáló gyerekeik a lábaik körül hancúroztak. Miként az az
életben betöltött tekintélye szerint dukált, hat feleséget tartott a
városban, akik barátságos, rokoni szimbiózisban éltek egymással.
Tökéletesen idegen volt tőlük a monogám nyugati nők tulajdonosi
féltékenysége. Az idősebb feleségek jelentős szerepet játszottak az
ifjabbak kiválasztásában. Sokaságukból adódóan pedig figyelemre
méltó tekintélyre tettek szert. Nem vették zokon a vidéki
feleségeknek és ivadékaiknak juttatott javadalmakat, mint ahogy
férjüknek időnként ezen ivadékok számának gyarapítására a kraalba
tett látogatásait sem. Mindannyian ugyanahhoz a családhoz
tartozónak tekintették magukat. Amikor a vidéki gyermekek elég
idősek lettek ahhoz, hogy nevelésük és szerencséjük előmozdítása
érdekében a városba küldjék őket, ott számos mostohaanyát találtak,
és ugyanarra a szeretetre és fegyelemre számíthattak, mint amit a
kraalban megszoktak.
A kisebb gyerekek uralták a házat, és egyikük, anyaszült
meztelenül, a törzsfőnököket megillető faragott székén ülő Swart
Hendrick ölébe mászott. Annak ellenére, hogy komoly beszélgetésbe
merült Manfreddal, szórakozottan dédelgette az apróságot, miként
azt kedvenc kutyakölykével tette volna. Ahányszor a söröskorsó
kiürült, összecsapta a tenyerét, mire az egyik fiatalabb feleség, a
csinos, holdvilágképű zulu, vagy a strucctojáshoz hasonló kerek és
kemény mellekkel megáldott basuto, behozott egy újabb korsót, amit
Hendrick elé térdelve nyújtott át.
– Tehát, Manie, kisfiam, mindenről beszéltünk, és mindent
elmondtunk, amit el kellett mondani, és ugyanahhoz a problémához
jutottunk vissza. – Swart Hendrick felemelte a söröskorsót, és
kortyintott egyet a sűrű, fehéren habzó italból. Cuppantott egyet,
majd karjával letörülte a felső ajka fölötti sör-félholdat, és a korsót
Manfrednak nyújtotta.
– A probléma a következő. Minden vasútállomáson és minden
útkereszteződésnél a fehér rendőrség vadászik rád. Még vérdíjat is
kitűztek a fejedre – és micsoda díjat, Manie fiacskám. Ötezer fontot
adnak érted. Vajon mennyi szarvasmarhát és asszonyt tudna venni az
ember ennyi pénzen? – Elhallgatott, hogy fontolóra vegye a kérdést,
és a válaszon tűnődve megcsóválta a fejét. – Arra kérsz, hogy
segítsek elhagyni Johannesburgot és átkelni az északi nagy folyón.
Mit tenne a fehér rendőrség, ha elkapna engem? Felakasztana,
ugyanarra a fára, amire téged – vagy csak elküldenének sziklát törni
az Ou Baas-i börtönbe, Smuts és Gyuri király? – Swart Hendrick
színpadiasan sóhajtott egyet. – Súlyos kérdés ez, Manie fiacskám.
Mit tudsz erre válaszolni?
– Olyan voltál nekem, mint egy apa, Hennie – mondta Manie
csendesen. – Vajon egy apa hagyja, hogy a fia hiénák és keselyűk
martaléka legyen?
– Ha én vagyok az apád, Manie fiacskám, akkor vajon miért fehér
a te arcod és miért fekete az enyém? – Hendrick elmosolyodott. –
Nincs egymással szemben semmilyen tartozásunk, mindent réges-rég
törlesztettünk.
– Apám és te testvérek voltatok.
– Sok nyár tüze égett azóta – és Hendrick szomorúan
megcsóválta a fejét, mintha az eltűnt időt gyászolná. – És hogy
megváltozott a világ és mind, aki benne él.
– Van egy dolog, ami soha nem változik – még az évek múltával
sem, Hennie.
– Mi lenne az, óh, fehér arcú gyermek, ki apjának nevez?
– Egy gyémánt, fekete atyám. Egy gyémánt soha nem változik.
Hendrick bólintott. – Beszéljünk tehát egy gyémántról.
– Nem egyetlen gyémántról – mondta Manfred. – Sok
gyémántról, egy zsák gyémántról, ami egy távoli, csak általad és
általam ismert helyen nyugszik.
– Nagy a kockázat – mondta Hendrick a testvérének. – És a
bozótban lapuló emberevő oroszlánhoz hasonlatos kétely rejtőzik a
lelkemben. A gyémántok talán tényleg ott vannak, ahol a fehér fiú
mondja, de a kétely oroszlánja továbbra is les rám. Az apa gátlástalan
férfi volt, kemény és könyörtelen – úgy érzem, a fiú hasonlatos lett
az apához. Barátságot emleget közöttünk, de én már nem érzem
benne a melegséget.
Moses Gama a tűzbe bámult; tekintete sötét volt és
kifürkészhetetlen. – Megpróbálta meggyilkolni Smutst – merengett. –
A régi idők kemény búrjaihoz – akik Blood Rivernél lemészárolták
népeinket és összezúzták nagy törzsfőnökeinket – hasonlatosak közé
tartozik. Most vereséget szenvedtek ugyan, mint ahogy 1914-ben is,
de nem semmisültek meg. Amikor ennek a fehér emberek
háborújának majd egyszer vége lesz, ott a tengeren túl, ismét fel
fognak támadni, hogy harcoljanak. Ezek a kemény búrok fegyverbe
hívják majd híveiket, és ismét támadásba lendülnek Smuts és pártja
ellen. A fehér ember szokása – és én tanulmányoztam a
történelmüket –, hogy amikor beköszönt a béke, nagyon gyakran
azokat lökik félre, akik a legkeményebben harcoltak a csatában. Azt
gyanítom, hogy a legközelebbi konfliktusban a fehérek
megszabadulnak majd Smutstól, és a kemény búrok fognak
győzedelmeskedni. És ez a fehér fiú közülük való.
– Igazad van, testvérem – bólintott Hendrick. – Én nem
tekintettem ilyen messzire a jövőbe. Népünk ellensége ő. Ha ő és
fajtája hatalomra kerül, akkor bizony keserű leckét kapunk a
rabszolgaságból. Ki kell őt szolgáltatnom az utána kutatók
bosszújának.
Moses Gama felemelte nemes fejét és a tűz túlsó oldalán ülő
bátyjára nézett.
– Az egyszerű emberek gyöngesége, hogy nem látják a horizontot
– tekintetük nem ér messzebb, mint a pocakjuk vagy nemi szerveik –
mondta Moses. – Te beismerted ezt a gyengeséget – miért nem
próbálsz hát fölülkerekedni rajta, testvérem? Miért nem emeled föl a
tekintetedet és próbálsz meg a jövőbe látni?
– Nem értelek.
– Népünk legnagyobb veszedelme a saját türelme és passzivitása.
Olyanok vagyunk, mint egy hatalmas marhacsorda a hozzáértő
gulyás kezében. Atyáskodó despotizmussal tart féken bennünket, s
legtöbbünk, jobbat nem ismervén, ennek kába elfogadását
összetéveszti az elégedettséggel. Mégis, a gulyás feji a tejünket és
kedvére lakmározik húsunkból. Ő a mi igazi ellenségünk, mert az a
rabszolgaság, amiben ő tart bennünket, annyira alattomos, hogy
lehetetlen a csordát az ellene való lázadásra ösztökélni.
– Ha ő az ellenségünk, akkor mi van azokkal, akiket te kemény
búrokként emlegetsz? – Hendrick meg volt zavarodva. – Nem ők a
mi legelszántabb ellenségeink?
– Rajtuk múlik majd, hogy népünk végül szabad legyen.
Finomság és művészet híján való emberek ők. A brutalitást leplező
mosoly és kedves szó nem az ő műfajuk. Dühös, félelemmel és
gyűlölettel eltelt férfiak. Gyűlölik az indiaiakat, a zsidókat, gyűlölik
az angolokat, de mivel mi sokan vagyunk, ők pedig kevesen, ezért
legeslegjobban a fekete törzsektől félnek és őket gyűlölik leginkább.
Azért félnek és gyűlölnek bennünket, mert ők birtokolják azt, ami
jog szerint a miénk, és nem lesznek képesek arra, hogy leplezzék
gyűlöletüket. Amikor hatalomra kerülnek, megtanítják majd
népünknek, mit is jelent az igazi rabszolgaság. Elnyomásukkal a
törzseket belenyugvó marhák csordájából feldühített, megvadult
bölények olyan óriási, rohanó tömegévé fogják változtatni, aminek
az ereje mindent elsöpör. Imádkoznunk kell ezért a te fehér fiúdért, s
mindazért, amit képvisel. Népünk jövője tőle függ.
Hendrick sokáig ült a tűzbe bámulva, majd lassan felemelte
hatalmas kopasz fejét és félelemmel teljes tisztelettel nézett a
testvérére.
– Néha azt hiszem, atyám fia, hogy te vagy törzsünk legbölcsebb
embere – suttogta.

Swart Hendrick elküldött egy sangomá-ért, vagyis bennszülött

kuruzslóért, aki olyan borogatást készített Manfred vállára, ami bár
égetett és rettenetes szagot árasztott, fölöttébb hatékonynak
bizonyult. Tíz nap múlva Manfred ismét képes volt útra kelni.
Ugyanez a sangoma Manfred bőrét olyan növényi festékkel
kezelte, amitől az az egyik északi törzsre jellemző árnyalatúra
sötétedett. Szemei, Manfred sárga szemei, nem jelentettek súlyos
hátrányt. Azokra a fekete bányamunkásokra, akik kitöltötték
szerződésüket Wenelában, és hazatérőben voltak, jellemzőek voltak
bizonyos szimbólumok, amelyekkel kifinomult világfi voltukat
nyomatékosították: bádog bőrönd, amiben megszerzett kincseiket
tartották, az összegyűjtött aprócska vagyonukat tartalmazó rózsaszín,
postai takarékkönyv, az ezüstszínű bányászsisak, amit megtarthattak
és amit büszkén fognak viselni Basutoföld ormaitól az egyenlítői
erdőségekig, és végül a napszemüveg.
Manfred úti okmányait Hendrick egyik Bölénye, tisztviselő az
ERPM pénztárában, állította ki – és tökéletesen valódiak voltak.
Amikor fölszállt a wenelai vonatra, sötét napszemüveget viselt, és
bőre ugyanolyan árnyalatra volt festve, mint az őt szorosan
körülvevő fekete munkásoké. Ezek az emberek mind Hendrick
Bölényei voltak, és szoros gyűrűjükkel védték.
Furcsának s egyben megnyugtatónak találta, hogy az a néhány
fehér tisztviselő, akivel a hosszú és lassú utazás alatt – vissza
Délnyugat-Afrikába – találkozott, ritkán nézett rá egyenesen. Mivel
fekete volt, úgy tűnt, pillantásuk anélkül siklik el arca mellett, hogy
megpihenne rajta.
Manfred és Hendrick Okahandjánál szállt le a vonatról és
munkások egy másik csoportjával felszállt arra a buszra, ami a
Hendrick kraaljáig hátralévő utolsó, forró és poros mérföldeken
szállította őket. Két nap múlva ismét útra keltek, ezúttal gyalog, s
északkeletnek tartottak a perzselő pusztaságban.
Az elmúlt évszakban kiadós esők voltak, és a déli Kavango sok
mélyedésében találtak vizet. Két hétbe tellett, mire megpillantották a
kopjékat, amelyek tevekaraván púpjaihoz hasonlóan bontakoztak ki a
sivatagi horizont kéken izzó vibrálásából.
Miközben a hegyek felé meneteltek, Manfred tudatára ébredt,
hogy milyen idegen is számára ez a sivatag. Az apja és Hendrick
idetartoztak, de Manfred gyermekkora óta kisebb-nagyobb
városokban élt. Hendrick irányítása nélkül soha nem lett volna képes
visszatalálni; sőt, ezen a kemény és kietlen tájon a hatalmas ovambo
nélkül aligha élt volna néhány napnál tovább.
A kopje, amelyik felé Hendrick vezette, pontosan ugyanolyannak
látszott, mint a többi. Csak amikor már megmászták a meredek
gránitfalait, és a csúcson álltak, csak akkor törtek rá az emlékei.
Talán mostanáig tudatosan fojtotta el őket, de most újra a legapróbb
részlet is élesen rajzolódott ki. Manfred szinte újra látta apja láztól
gyötört arcát, érezte az üszkösödő, rothadó hús bűzét. Friss kínnal
emlékezett apja durva szavaira, amikkel a biztonságba kergette, de az
általuk okozott fájdalom előtt bezárta a lelkét.
Bizonytalankodás nélkül ment oda a gránitkupolát kettéhasító
repedéshez és föléje térdelt, de szíve megremegett, amikor a
napfénytől és a gránitról visszavert sugárzás erejétől még mélyebb
sötétségben nem rajzolódott ki semmi.
– Tehát eltűntek, ezek a híres-neves gyémántok – kuncogott
cinikusan Hendrick, amikor észrevette Manfred elkeseredettségét. –
Talán a sakálok ették meg őket.
Manfred nem vett róla tudomást, és hátizsákjából egy tekercs
horgászzsinórt szedett elő. Rákötötte a súlyos ólomnehezéket és a
háromágú horgot, majd leeresztette őket a repedésbe. Végighúzva a
horgot a repedés fenekén, türelmesen dolgozott, miközben Hendrick
a sziklacsúcs nyújtotta vékony árnyéksávban üldögélve figyelte,
anélkül hogy a bátorítás legkisebb jelét adta volna.
A horog beleakadt valamibe a repedés mélyén, és Manfred
óvatosan meghúzta a zsinórt. Tartott. Hurkot tekert a csuklójára,
majd egyre erősebben húzni kezdte a kötelet. Valami elszakadt és a
horog kiszabadult. Fogásról fogásra tekerte fel a kötelet. A háromágú
horog egyik ága kiegyenesedett a súly alatt, de a szakállán most is ott
volt egy vászonfoszlány.
Visszahajlította a horog fejét a megfelelő állásba, majd ismét
leengedte a repedésbe. Végigkotorta a feneket centiről centire, egyik
oldaltól a másikig, följebb és lejjebb. További fél órai keresgélés
után érezte, hogy a horog ismét beakad.
Ez alkalommal a súly kitartott, és ő centiről centire húzta be a
kötelet. Hallotta, hogy valami súrlódik az érdes grániton, aztán lassan
egy formátlan csomag tömege bontakozott ki a mélyben. Lassan
egyre feljebb húzta, és az utolsó néhány láb alatt visszafojtotta a
lélegzetét. Amikor végül kirántotta a szabadba, az öreg hátizsák
anyaga szétrepedt, és csillogó fehér kövek özöne zúdult körülötte a
gránitra.
Két egyenlő kupacra osztották a gyémántokat és miként
megállapodtak, sorsot húztak, hogy kié legyen a választás joga.
Hendrick nyert és kiválasztotta a kupacát. Manfred a saját részét az
erre a célra magával hozott üres dohányzacskóba tette.
– Az igazságot mondtad, Manie fiacskám – ismerte el Hendrick.
– Nem volt igazam, hogy kételkedtem benned.
A következő éjjel elérték a folyót, és egymás mellett aludtak a tűz
mellett. Másnap reggel összecsavarták pokrócaikat és
szembefordultak egymással.
– Viszontlátásra, Hennie. Talán útjaink egyszer majd ismét
találkoznak.
– Már mondtam neked, Manie fiacskám, hogy a vadon istenei
egymáshoz kötöttek bennünket. Újra találkozni fogunk, ebben biztos
vagyok.
– Örömmel várom azt a napot.
– Kizárólag az istenek döntik majd el, hogy úgy találkozunk-e,
mint apa és fia, mint testvérek – vagy mint halálos ellenségek –
mondta Hendrick és zsákját vállára vetette. Anélkül, hogy
visszanézett volna, indult neki déli irányban a sivatagnak.
Manfred addig nézett utána, amíg el nem tűnt a távolban, majd
megfordult, és északnyugati irányban követte a folyó vonalát. Azon
az estén a folyami emberek egyik falujába ért. Két fiatalember
fatörzsből vájt kenuján átvitte a portugál partra. Három héttel később
Manfred elérte Luandát, a portugál gyarmat fővárosát, és meghúzta a
német konzulátus kovácsoltvas kapujának csengőzsinórját.
Három hétig várta Luandában, hogy megérkezzen a parancs
Berlinből, a német Abwehrtől, mire lassan ráébredt, hogy a
késedelem szándékos. Kudarcot vallott azzal a feladattal amivel
megbízták, és a náci Németországban a kudarc megbocsáthatatlan
volt.
Valódi értékének töredékéért eladta egyikét a legkisebb
gyémántjainak, és berendezkedett, hogy kiböjtölje büntetését.
Minden reggel elment a német konzulátusra, ahol a katonai attasé
alig leplezett megvetéssel küldte el.
– Még nincs parancs, Herr De La Rey. Türelmesnek kell lennie.
Manfred napjai java részét az egyik tengerparti kávéházban,
éjszakáit pedig az olcsó szállásokon azzal töltötte, hogy újra meg újra
felidézte kudarcának minden egyes apró részletét, vagy a
koncentrációs táborba zárt Tromp bácsira és Roelfra, vagy a
Berlinben lévő Heidire és a gyerekre gondolt.
Végre megjött a parancs. Német diplomáciai útlevelet kapott, és
egy portugál tehergőzösön a Kanári-szigetekig utazott, onnan pedig
spanyol felségjelű polgári Junkers gépen repült Lisszabonba.
Lisszabonban ugyanabba a szándékos megvetésbe ütközött.
Minden további nélkül elküldték azzal, hogy keressen magának
szállást, és várja meg azokat a parancsokat, amelyek, úgy tűnt, soha
nem érkeznek meg. Magánleveleket írt Sigmund Boldt tábornoknak
és Heidinek. Annak ellenére, hogy a konzulátus attaséja biztosította
arról, hogy levelei a diplomáciai csomagban elmentek, választ nem
kapott.
Eladott még egy kisebb gyémántot és a Tagus partján, egy öreg
házban, tágas lakást bérelt magának. A hosszú, unalmas napokat
olvasással, tanulással és írással töltötte. Párhuzamosan belekezdett
két irodalmi terv megvalósításába: önéletrajzát és Afrika déli
részének politikatörténetét akarta megírni. Mindkettőt saját
okulására, és nem a publikálás szándékával. Egy nyugdíjas tanártól,
aki ugyanabban a házban lakott, portugálul tanult. Szigorú fizikai
tréninget tartott, mintha még mindig hivatásosan bokszolna, és
felfedezte a város összes antikváriumát, amelyekben minden
németül, angolul és portugálul olvasható jogi munkát megvásárolt.
Mégis, az idő nyomasztóan lassan telt és bosszantotta, hogy képtelen
részt venni a világban körös-körül dúló konfliktusban.
A háború a tengelyhatalmak ellen fordult. Az Amerikai Egyesült
Államok hadba lépett és „repülő erődök” bombázták a német
városokat. Manfred olvasott a szörnyű tűzvészről, ami elpusztította
Kölnt és újra írt Heidinek, Portugáliába érkezése óta talán
századszor.
Három héttel később, a német konzulátuson tett rendszeres
látogatásainak egyikén, a katonai attasé egy borítékot nyújtott át
neki, amin legnagyobb örömére Heidi kézírását ismerte fel. Azt írta,
hogy mivel egyik korábbi levelét sem kapta meg, arra a
meggyőződésre jutott, hogy meghalt. Csodálkozott és hálát adott
azért, hogy életben maradt. Küldött egy fényképet is magáról és a kis
Lotharról. A fényképről Manfred látta, hogy egy kicsit meghízott, de
ettől valami méltóságteljes módon még csinosabb volt, mint amikor
legutoljára látta – és valamivel több mint három év alatt a fiából
szőke fürtös, erőt és szépséget ígérő arcú, mokány kis legény lett. A
fekete-fehér fénykép nem árulta el a szeme színét. Az utánuk való
vágyakozás szinte elepesztette Manfredot. Hosszú, szenvedélyes
levelet írt Heidinek, megmagyarázva benne körülményeit, és arra
ösztökélve, hogy tegyen meg minden lehető erőfeszítést az utazási
engedélyért, és a gyerekkel együtt csatlakozzon hozzá Lisszabonban.
Konkrétumok megírása nélkül tudatta vele, hogy pénzügyileg elég
szilárd helyzetben van ahhoz, hogy gondoskodjon róluk, hogy a
jövőre vonatkozó terveiben mindketten szerepet játszanak.

Heidi De La Rey felébredt és a bombázókat hallgatta. Három

éjszaka jöttek egymás után. A városközpont romokban hevert, az
Operaház és a vasútállomás elpusztult. A hírek, amikhez a
Propagandaminisztériumban hozzájutott, meggyőzték a
szövetségesek franciaországi és oroszországi előrenyomulásáról, az
oroszok által Minszknél elfogott százezer német katonáról terjengő
szóbeszéd valóságáról.
Sigmund Boldt tábornok nyugtalanul forgolódva és morogva
aludt mellette és ez még jobban zavarta, mint a távoli amerikai
bombázók. Van oka a nyugtalanságra, gondolta. Mindegyikük
nyugtalan volt a Führer ellen elkövetett sikertelen merénylet óta.
Látta az árulók kivégzéséről készült filmet, agóniájuk minden egyes
pillanatát, ahogy ott lógtak a húsakasztó kampókon – és Zoller
tábornok volt az egyikük.
Sigmund Boldt nem tartozott az összeesküvők közé, ebben Heidi
biztos volt, de elég közel volt hozzá, hogy a belőle támadt árhullám
elsodorja. Heidi csaknem egy éve volt a szeretője, de most kezdte
észrevenni iránta tanúsított figyelme gyengülésének első jeleit, és
Heidi tudta, hogy a tábornok hatalmának és befolyásának napjai meg
vannak számlálva. Hamarosan ismét magára marad, különleges
élelmiszerjegyek nélkül a kis Lothar és saját maga számára.
A bombázókra fülelt. A légitámadás véget ért és a motorok
hangja szúnyogzümmögésként halt el a távolban, de tudta, hogy
vissza fognak térni. A távozásukat követő csendben Manfredra és
azokra a leveleire gondolt, amelyekre soha nem válaszolt. Manfred
Lisszabonban volt, és Portugália fölött nem voltak bombázók.
Másnap reggeli közben beszélt Sigmunddal. – Csak a kis Lothar
miatt aggódom – magyarázta, és úgy vélte, hogy Sigmund szemében
valami megkönnyebbülésfélét látott felcsillanni. Talán már azon
töprengett, hogy miként tudna veszekedés nélkül megszabadulni
tőlük. Azon a délutánon levelet írt Manfrednak a lisszaboni német
konzulátus címére, és beletett egy Lothart és őt ábrázoló fényképet
is.
Sigmund Boldt tábornok gyorsan intézkedett. Még mindig elég
hatalma és befolyása volt a minisztériumban ahhoz, hogy egy héten
belül megszerezze számára az utazási engedélyt és a szükséges
okmányokat. A fekete Mercedesen kivitte őket a Tempelhof
repülőtérre, és a Junkers szállítógép lépcsőjénél búcsúcsókkal vált el
tőle.
Három nappal később Sigmund Boldt tábornokot grünewaldi
lakásában letartóztatták, és egy héttel később a Gestapo
főhadiszállásán, még mindig ártatlanságát hangoztatva, vallatás
közben meghalt.

A kis Lothar De La Rey életében először a Table Baybe befutó

portugál tehergőzös korlátja között kukucskálva pillantotta meg
Afrikát. Apja és anyja között állt s kezüket fogva, boldogan
kacarászott az üdvözlésükre elősiető vontatógőzösök láttán.
A háború már két éve befejeződött, de Manfred rendkívüli
óvintézkedéseket tett, mielőtt családját Afrikába hozta volna. Először
is írt Tromp bácsinak, akit a háború végén kiengedtek az
internálótáborból, és megtudta tőle az összes családi és politikai
híreket. Trudi néni egészséges volt, és már mind a két lány férjhez
ment. Roelf ugyanakkor szabadult, amikor Tromp bácsi, és visszatért
állásába az egyetemre. Ő és Sarah boldogok és egészségesek voltak,
és családjuk újabb tagját várták még az év vége előtt.
A politikai hírek ígéretesek voltak. Annak ellenére, hogy az
Ossewa Brandwag és a többi paramilitarista szervezet elvesztette
népszerűségét és szétszóródott, tagjaikat a dr. Daniel Malan vezette
Nemzeti Párt magába szívta, és a párt megfiatalodott és
megerősödött tőlük. Az afrikaner egység soha nem volt szilárdabb, és
a Pretoria melletti egyik kopjén felszentelt hatalmas Voortrekker-
emlékmű felszentelése annyira fellelkesítette a Volkot, hogy még
azok is, akik csatlakoztak Smuts hadseregéhez és harcoltak Észak-
Afrikában és Olaszországban, özönlöttek az ügy zászlaja alá.
Visszavágás készült Smuts és Egyesült Pártja ellen. Mindenki
úgy érezte, hogy a Brit Nemzetközösség érdekeit, amelynek
létrehozásáért fáradozott, a dél-afrikaiaké fölébe helyezi.
Ráadásul, Smuts politikai hibát követett el azzal, hogy látogatásra
hívta meg a királyi családot. Jelenlétük kiélezte az angol anyanyelvű
hazafiak és az afrikanerek közti nézeteltéréseket. Még Smuts hívei
közül is sokakat sértett a látogatás.
Doktor Hendrick Frensch Verwoerd, aki otthagyta tanári
katedráját a Stellenbosch Egyetemen azért, hogy a Die Vaderland
szerkesztője legyen, egyetlen utalást engedett meg lapjában a királyi
látogatásra. Figyelmeztette olvasóit, hogy a városban tartózkodó
külföldiek miatt esetleg fennakadás lehet Johannesburg
közlekedésében.
 A dél-afrikai parlamentet megnyitó királyi beszéd alatt dr. Daniel
Malan és egész Nemzeti Pártja, tiltakozása jeléül, elhagyta a Házat.
Tromp bácsi azzal fejezte be levelét, hogy: „Mi tehát
megerősödött és megtisztult Volk-ként kerültünk ki a viharból, és
céljaink iránt még elkötelezettebbek lettünk, mint valaha. Nagy
napok előtt állunk, Manie. Gyere haza. Szükségünk van az olyan
férfiakra, mint te.”
Mégis, Manfred nem indult azonnal. Először újra írt Tromp
bácsinak. Burkolt megfogalmazásban kipuhatolta, hogy mi a helyzet
egy bizonyos, általa hátrahagyott fehér karddal kapcsolatban. Némi
késedelem után biztosították arról, hogy senki sem tud a kardjáról. A
rendőrségnél barátokon keresztül végzett diszkrét érdeklődés alapján
kiderült, hogy az elveszett kardra vonatkozó dossziét ugyan nem
zárták még le, de már nem folytatnak ebben az ügyben aktív
vizsgálatot, senki sem tud a kard hollétéről, vagy arról, hogy kihez is
tartozott. Azt kell feltételezni, hogy soha nem fogják megtalálni.
Heidit és a fiúcskát Lisszabonban hagyva, Manfred vonattal
Zürichbe utazott, ahol eladta a gyémántok maradványát. A háború
utáni eufóriának köszönhetően az árak magasak voltak, és így közel
200 ezer fontot tudott elhelyezni a Credit Suisse-nél megnyitott
számláján.
Amikor Cape Townba érkeztek, a család minden feltűnés nélkül
szállt partra, annak ellenére, hogy olimpiai aranyérmesként Manfred,
ha akarta volna, hatalmas hírverés közepette találhatta volna magát.
Mielőtt először adott volna interjút a Burger című napilapnak,
óvatosan tapogatózva, régi barátokat, korábbi OB-tagokat, politikai
szövetségeseket felkeresve bizonyosodott meg arról, hogy
semmilyen kellemetlen meglepetés sem vár rá. Nekik elmesélte,
miként töltötte a háborút a semleges Portugáliában, mert egyik
oldalon sem akart harcolni, s hogy most azért tért vissza
szülőföldjére, hogy minden tőle telhetőt megtegyen azért, ami
minden afrikaner hőn óhajtott álma, a minden külföldi hatalom
diktátumától független Dél-afrikai Köztársaságért.
Mindazt elmondta, amit mondania kellett, és ráadásul olimpiai
aranyérmes volt egy olyan országban, ahol az atlétikai
felkészültséget mélységesen tisztelték. Jóképű, okos és elkötelezett
volt, vonzó feleséggel és kisfiúval. Még voltak barátai a magasabb
körökben, és ezeknek a barátoknak a száma napról napra emelkedett.
Egy sikeres stellenboschi jogi cégben üzletrészt vásárolt. A
vezető cégtárs egy Van Schoor névre hallgató ügyvéd volt, aki
rendkívül aktívan politizált, és a Nemzeti Párt egyik csillaga volt. Ő
támogatta Manfred belépését a pártba.
Manfred a Van Schoor & De La Rey, és ugyanolyan
megszállottan a Nacionalista Párt ügyeinek szentelte magát.
Jelentékeny szervezői és pénzfelhajtó képességről tett tanúságot.
1947 végére a Broederbond tagja lett.
A Broederbond, vagyis Testvériség egy újabb afrikaner titkos
társaság volt. Nem lépett a jelentőségét vesztett Ossewa Brandwag
helyébe, hanem párhuzamosan, nemegyszer egymással versenyezve
léteztek. Az OB-vel ellentétben nem okádott tüzet, nem volt nyíltan
harcias, nem voltak egyenruhák és fáklyás nagygyűlések.
Csendben, kisebb csoportokban dolgozott, hatalmas és befolyásos
férfiak otthonában és irodáiban, mert tagságot csak a legkitűnőbbek
és legjobbak kaphattak. Tagjait szuper afrikanerekből álló elitnek
tekintette, akik célja az afrikaner köztársaság megteremtése volt.
Miként a szétszóródott OB-nél, vasszigorral vigyáztak az őket övező
titokzatosságra. Nem úgy, mint az OB-nél, tagjának többnek kellett
lennie pusztán tiszta vérű afrikanernál. Vezérnek, vagy legalábbis
potenciális vezérnek kellett lennie, és a felkérés a Testvériségbe való
belépésre a jövendő köztársaságban betöltendő magas politikai
tisztség és kedvezmények ígéretét rejtette magában.
Manfred szinte azonnal megkapta első jutalmát a tagságért, mivel
amikor az 1948-as általános választások kampánya megkezdődött,
Manfred De La Rey volt a nemzeti jelölt Holland Hottentottaföld
képviselői mandátumára.
Két évvel korábban, időközi választás során, a mandátumot egy
gazdag Cape Town-i angol családból származó fiatal háborús hős
szerezte meg Smuts Egyesült Pártja számára. Az általános választási
versenyben Shasa Courtneyt, a mandátum birtokosát indította
jelöltjeként az Egyesült Párt.
Manfred De La Reynek egy biztosabb helyet ajánlottak, de ő
szándékosan választotta Holland Hottentottaföldet. Meg akarta
ragadni az alkalmat, hogy újra találkozzon Shasa Courtneyval.
Élénken élt emlékezetében első találkozásuk Walvis Bay
halászmólóján. Úgy tűnt, hogy attól a találkozástól fogva sorsuk
megoldhatatlan gordiuszi csomóval egymásba bonyolódott és
Manfred úgy érezte, hogy még egyszer szembe kell néznie
ellenfelével, hogy ezt a gordiuszi csomót kibogozza.
A választási kampányra való felkészülésként, s egyben az irántuk
érzett lappangó ellenszenvét kielégítendő, Manfred nyomozni kezdett
a Courtney család, főként Shasa és az anyja, Mrs. Centaine de Thiry
Courtney után. Szinte azonnal rejtélyes szakaszokra bukkant a nő
múltjában és ezek egyre rejtélyesebbé váltak, ahogy kutatásával
előrehaladt. Végezetül eléggé felbátorodott ahhoz, hogy megbízzon
egy párizsi magánnyomozói irodát Centaine származásának és
családi hátterének részletes felderítésével.
Apjánál tett rendszeres havi látogatása során a pretoriai Központi
Börtönben, szóba hozta a Courtney nevet, és kérte a törékeny
öregembert, hogy mondjon el mindent, amit tud róluk.
Amikor a kampány megkezdődött, Manfred tudta, hogy kutatásai
jelentős előnyt biztosítanak a számára, így hát kedvvel és
elszántsággal vetette magát a dél-afrikai választások durva
felfordulásába.

Centaine de Thiry Courtney a Tábla-hegység csúcsán, a társaság

többi tagjától egy kicsit távolabb álldogált. Sir Garry meggyilkolása
óta a hegység mindig elszomorította egy kicsit, még akkor is, ha csak
weltevredeni dolgozószobájának ablakából vetett rá egy pillantást.
Az óta a tragikus nap óta ez volt az első alkalom, hogy feljött a
csúcsra, és kizárólag azért volt itt, mert nem volt szíve megtagadni
Blaine meghívását, hogy ő legyen a partnere. – És természetesen
még mindig elég sznob vagyok ahhoz, hogy kedvemet leljem abban,
hogy bemutatnak az angol királynak és királynőnek! – Őszinte volt
saját magával szemben.
Az Ou Baas György királlyal csevegett, s botja hegyével
mutogatta a nevezetességeket. Öreg panamakalapját és lötyögő
nadrágját hordta, és Centaine-be belehasított a fájdalom Sir Garryhez
való hasonlatosságától. Elfordult.
 Blaine a hercegnők körüli kis csoportban beszélgetett. Éppen egy
történetet mesélt, és Margaret Rose elbűvölten nevetett. – Milyen
csinos – gondolta Centaine. – Micsoda arcbőr, királyi angol rózsa. –
A hercegnő az egyik fiatalemberhez fordult és mondott neki valamit.
Centaine-t korábban már bemutatták neki; Shasához hasonlóan, a
légierő tisztje volt, jóképű, szép, érzékeny arccal. Aztán, ahogy a pár
titkos pillantást váltott, Centaine asszonyi ösztöne hirtelen
megmozdult. Félreérthetetlen volt és Centaine azt a kis jókedvet
érezte, ami mindig elfogta, amikor két szerelmes fiatalt látott.
Szinte azonnal visszatért nyomott hangulata. Szerelemre és
szerelmes fiatalokra gondolva, Blaine-t kezdte tanulmányozni.
Blaine, aki nem vette észre pillantását, fesztelen volt és elbűvölő, de
ezüst szálak vegyültek a hajába, ragyogó ezüst tincsek a Centaine
által annyira szeretett elálló fülek fölött. Napsütötte arcát mély
ráncok barázdálták a szeme, a szája és nagy sasorra körül. Teste a
lovaglástól és gyaloglástól még kemény és lapos hasú. Olyan volt,
mint az öreg oroszlán, és még rosszkedvűbben szembe kellett néznie
azzal a ténnyel, hogy Blaine már túl van élete delelőjén. Valójában
az öregkor küszöbén áll.
– Istenem – gondolta –, néhány hónap múlva már én is
negyvennyolc éves leszek – és felemelte a kezét, hogy megérintse a
fejét. Az ő hajában is voltak ezüstös szálak, de olyan mesterien
színezve, mintha az afrikai nap szőkítette volna ki őket. Voltak
további, tagadhatatlan jelek is, amelyeket mielőtt budoárja
magányában krémekkel, púderekkel, rúzsokkal elkendőzött volna,
tükre kérlelhetetlenül felfedett.
– Vajon mennyi időnk van még, drágám? – kérdezte néma
szomorúsággal. – Tegnap még fiatalok voltunk és halhatatlanok, de
ma végre megértettem, hogy minden véget ér egyszer.
Ebben a pillanatban Blaine feléje pillantott, és Centaine látta az
átvillanó aggodalmat az arcán, amint észrevette arckifejezését.
Valami mentegetőzésfélét dünnyögött a társaság tagjai felé, azzal
Centaine-hez lépett.
– Miért oly komoran egy ilyen gyönyörű napon? – mosolygott.
– Azon gondolkoztam, milyen szégyentelen is vagy te, Blaine
Malcomess – válaszolta, mire a mosoly eltűnt Blaine arcáról.
 – Mi baj van, Centaine?
– Hogy van képed a szeretőddel parádézni Európa koronás fői
előtt? – kérdezte. – Semmi kétségem, hogy ez főbenjáró bűn, amiért
fejedet vehetik a Towerban!
Blaine egy pillanatig rámeredt, majd visszatért fiús, boldog
mosolya. – Drága hölgyem, kell, hogy legyen valami mód arra, hogy
ezt a sorsot elkerüljem. Mi lenne, ha mondjuk változtatnék a
státusodon – erkölcstelen szeretőből hites feleséggé?
Centaine kuncogott. Nagyon ritkán csinálta ezt, de amikor ezt
tette, Blaine ellenállhatatlannak találta. – Micsoda rendkívüli időpont
és helyszín arra, hogy az ember házassági ajánlatot kapjon; és még
rendkívülibb helyszín és időpont az elfogadására.
– Mit gondolsz, őfelségeik mit szórnának, ha itt és most
megcsókolnálak? – Feléje hajolt és Centaine rémülten hátralépett.
– Őrült, csak várj, amíg hazaviszlek – fenyegette meg. Blaine
karon fogta, és csatlakoztak a társasághoz.

– Weltevreden a Cape egyik legbájosabb otthona – hagyta jóvá

Blaine. – De nem tartozik hozzám, én pedig a saját otthonom
küszöbén szeretném átemelni a feleségemet.
– Nem élhetünk Newlands House-ban. – Centaine-nek nem
kellett többet mondania és egy pillanatra Isabella szelleme sötét
árnyként suhant el közöttük.
– Mi a véleményed a kunyhóról? – Blaine nevetett, hogy elűzze
Isabella emlékét. – Nagyszerű ágy van benne, és mi másra lenne
szükségünk?
– Megtartjuk – egyezett bele Centaine –, és időről időre vissza
fogunk szökni oda.
– Görbe hétvégék, na jó!
– Közönséges vagy, tudod?
– Tehát, hol fogunk lakni?
– Meg fogjuk találni a helyet. A mi saját, különleges helyünket.
Ötszáz hektárnyi, proteával sűrűn benőtt hegyvidék, strand és
sziklás tengerpart volt, csodálatos kilátással Hout Bayre és a
hidegzöld Atlanti-óceánra.
A ház egy omladozó Viktória korabeli udvarház volt, amit a
századfordulón épített az egyik witwatersrandi bányász milliomos, és
igencsak rászorult arra a gondoskodásra, amivel Centaine
elhalmozta. A nevet, Rhodes Hill, azonban megtartották. Centaine
számára egyik legfőbb vonzereje az volt, hogy mindössze
húszpercnyi autózással a Constantia Nek-szoroson keresztül, lejutott
Weltevreden szőlőibe.
A háború befejezése után Shasa átvette a Courtney Bányászati és
Vállalkozási Vállalat elnökségét. Centaine fenntartott magának egy
igazgatótanácsi helyet és egyetlen ülést sem mulasztott el. Most
Shasa és Tara beköltözött a Centaine által elhagyott hatalmas
weltevredeni kastélyba, és Centaine minden hétvégén, néha még
gyakrabban meglátogatta őket. Fájdalmasan érintette, amikor Tara
átrendezte az általa hátrahagyott bútorokat és átformálta az előkertet,
de némi erőfeszítéssel nem tette szóvá a változtatásokat.
Windhoekban, David Abrahams segítségével, Shasa fokozatosan
a fiatalos erő és vállalkozó kedv új szellemét csepegtette a kiterjedt
Courtney-vállalatokba. Annak ellenére, hogy az olyan öreg
bútordarabok, mint Abe Abrahams és Twentyman-Jones morogtak,
és a fejüket csóválták – és igaz, hogy néhány esetben Centaine
rákényszerült, hogy velük egyetértésben megvétózza Shasa egyik-
másik túl kockázatos vállalkozását –, a vállalat visszanyerte
lendületét, és pozíciója megerősödött. Minden egyes esetben, amikor
Centaine megvizsgálta a könyveket, vagy a tanácsteremben elfoglalta
helyét Shasa mellett, egyre kevesebb kifogásolnivalója akadt, és
egyre több oka volt az öndicséretre. Egy alkalommal még dr.
Twentyman-Jones is, aki maga volt az élő pesszimizmus, mások füle
hallatára, azt dünnyögte, hogy „helyén van ennek a fiúnak az esze”.
Aztán saját elszólásától megzavarodva, morózusan hozzáfűzte:
„Figyelmeztetlek benneteket, hogy egy álló napi munkánkba fog
kerülni, hogy ott is maradjon.”
Amikor Shasa az Egyesült Párt hivatalos jelöltje lett a holland
hottentottaföldi időközi választásokon, és szoros küzdelem árán
legyőzte a Nemzeti Párt jelöltjét, Centaine megvalósulni látta minden
vele kapcsolatos reményét. A következő parlamenti választások után
minden bizonnyal valamilyen fontosabb pozíciót ajánlanak majd fel
neki, talán miniszterhelyettességet a Bányászati és Ipari
Minisztériumban. Ezt követően a kormány teljes jogú tagságát, majd
ezután? Hagyta, hogy a gondolat megborzongassa, de nem engedte
meg magának, hogy belemerüljön az ábrándozásba, nehogy a
gondolat szerencsétlenséget hozzon a jelenre. Mégsem volt
lehetetlen. A fia szerencsés csillagzat alatt született. Még a szemkötő
is kihangsúlyozta egyéniségét, szórakoztatóan és érthetően beszélt és
megvolt hozzá a tehetsége, hogy felkeltse az emberek érdeklődését és
szeretetét. Gazdag, ambiciózus és okos volt – és maga mögött
tudhatta őt és Tarát. Lehetségesnek találta, sőt, többnek mint
lehetségesnek.
Valamilyen figyelemre méltó dialektikus csavarással Tara
Malcomess Courtney képes volt megőrizni szociális érzékenységét,
miközben úgy vette át a weltevredeni háztartás vezetését, mintha
beleszületett volna.
Jellemző volt, hogy megtartotta leánykori nevét és képes volt az
elegáns Weltevredenből egyetlen megbotlás nélkül elrohanni a Cape
síkságján nyújtózkodó nyomornegyedek klinikáira és
ingyenkonyháira, nagyobb adományokat vive magával, mint
amekkoráktól Shasa szívesen vált meg.
Ugyanilyen tökéletes odaadással vetette magát az anyaság
kötelességeibe. Első három próbálkozása fiút eredményezett,
egészséges és erőteljes fiúkat. Születési sorrendben: Sean, Garrick és
Michael. A gyermekágyban tett negyedik látogatása alkalmából,
rövid idő alatt és kis erőfeszítéssel, hozta világra remekművét. Tara
saját anyja után Isabellának nevezte el, és attól az első pillanattól
kezdve, hogy fölemelte és az egy kis savanyú tejet büfögött a vállára,
Shasa tökéletesen belebolondult.
Eddig Tara szelleme és meglepő egyénisége volt az, ami
megakadályozta, hogy Shasa unatkozzon és reagáljon a körülötte
keringő nőnemű ragadozók leplezetten és legkevésbé sem leplezetten
záporozó kihívásaira.
Centaine, tökéletesen tisztában lévén azzal, hogy Shasa ereiben
tüzes de Thiry-vér csörgedezik, rettegett attól, hogy Tara szemmel
láthatóan nem volt tudatában a veszélynek és burkolt
figyelmeztetéseit egy-egy legyintéssel intézte el: „Ó, mama, Shasa
nem olyan!” De Centaine tudta, hogy pontosan olyan. – Mon Dieu,
tizennégy éves korában kezdte. De megnyugodott, amikor végre a
másik nő, Isabella de Thiry Malcomess Courtney alakjában belépett
az életébe. Könnyű lett volna egy végzetes ballépéssel mindent
elrontani, kiütni az ő kezéből az édes italt tartalmazó kelyhet éppen
akkor, amikor ajkához emelhetné, hogy megkóstolja. De most végre,
Centaine biztonságban érezte magát.
A tölgyek alatt ült a weltevredeni pólópálya mellett, vendégként
azon a birtokon, amit ő épített fel, és amit imádott, de megbecsült és
elégedett vendégként. A színes bőrű dadák vigyáztak a kicsikre, az
alig egyéves Michaelre és a még szoptatandó Isabellára.
Sean kint volt a pálya közepén. Shasa nyeregkápáján ült, visítva
az izgalomtól és a gyönyörűségtől, ahogy apja teljes vágtában a két
távolabbi góljelző közé irányította a pónit, porfelhőt kavarva
megállította, majd két lábon megfordította, és erősödő patkócsattogás
kíséretében már nyargaltak is visszafelé. Közben Sean Shasa ölelő
bal karjának biztonságából noszogatta: „Gyorsabban! Gyorsabban,
papa! Menj gyorsabban!”
Centaine térdén Garrick türelmetlenül fészkelődött: „Engem!” –
üvöltötte. „Most engem!”
Shasa vágtában érkezett vissza a pónival, majd hirtelen
megállította. Minden erőfeszítése ellenére, hogy bozóttüskeként
odatapadjon, leemelte Seant a nyeregkápáról. Garrick lecsúszott
Centaine öléből és az apjához totyogott.
– Engem, papa, most én jövök!
Shasa lehajolt a nyeregből, maga elé lendítette a gyereket és már
galoppoztak is. Olyan játék volt ez, amit soha meg nem untak; ebéd
óta már két pónit fárasztottak ki.
Közeledő motorbúgás hallatszott a kastély felől, és Centaine
önkéntelenül felugrott, amikor felismerte a Bentley motorjának
sajátságos zúgását. Aztán összeszedte magát, és egy kicsit több
méltósággal sietett Blaine üdvözlésére, mint azt türelmetlensége
diktálta, de amint kiszállt a kocsiból és Centaine meglátta az
arckifejezését, felgyorsította a lépteit.
– Mi az, Blaine? – kérdezte, amint Blaine arcon csókolta. –
Valami baj van?
– Nem, nincs semmi baj – nyugtatta meg. – A nemzetiek
bejelentették jelöltjeiket a Cape választókörzeteiben, ennyi az egész.
– Kit indítanak ellened? – Csupa figyelem volt most. – Megint az
öreg Van Schoort?
– Nem, drágám, friss húst. Valakit, akiről valószínűleg soha nem
hallottál, Dawid Van Niekerket.
– Kit indítanak Holland Hottentottaföldért? – Amikor Blaine
habozását látta, azonnal rákérdezett. – Ki az, Blaine?
Blaine karon fogta és lassan elkezdett vele a tölgyek alatt teázó
család felé sétálni.
– Az élet furcsa dolog – mondta.
– Blaine Malcomess, választ kértem tőled, nem néhány saját
tenyésztésű filozófiai gyöngyszemet. Ki az?
– Sajnálom, drágám – mormogta bánatosan. – A párt hivatalos
jelöltjeként Manfred De La Reyt indítják.
Centaine lába földbe gyökerezett, és érezte, hogy a vér kifut az
arcából. Blaine szorosabban fogta a karját, hogy megtartsa
rogyadozó lábain. A háború kitörése óta Centaine semmit sem hallott
vagy látott második, el nem ismert fiáról.

Shasa választási kampányát a Somerset West-i Boy Scoutsok

csarnokában tartott nyilvános gyűléssel indította.
Ő és Tara hajtottak ki erre a Cape-től harminc mérföldre lévő
gyönyörű kis faluba, amely a Holland Hottentottaföld hegyeinek
hullámzó karéjában, a Sir Lowry-hágó tövében bújt meg. Tara
ragaszkodott hozzá, hogy az ő öreg Packardjával menjenek. Soha
nem érezte jól magát Shasa új Rollsában.
– Hogyan vagy képes négy olyan keréken autózni, ami annyiba
kerül, mint száz fekete gyerek bölcsőtől a sírig való etetése és
ruházása?
Most az egyszer Shasa belátta annak gyakorlati bölcsességét,
hogy választói előtt ne hivalkodjon gazdagságával. Tara valóban
kincset ért. Egy pályázó politikus nem kívánhatott volna jobb
segítőtársat – négy bájos gyermek anyja, szókimondó, határozott
véleménnyel bíró, aki vele született érzékenységével előre megérezte
a nyáj változékony hangulatát és előítéleteit. Ráadásul döbbenetesen
gyönyörű volt hatalmas aranybarna hajzuhatagával és mosolyával,
ami a legrémesebb gyűlést is képes volt felderíteni. Alakja még
mindig tökéletes volt, karcsú derekú, kerek csípőjű – csak a mellei
nehezedtek el egy kicsit.
– Őt támogatnám egy Jane Russell elleni versenyben – és fogadni
mernék, hogy egy jó hosszal ő lenne a győztes. – Shasa hangosan
kuncogott, és Tara ránézett.
– Ez a piszkos nevetésed – vádaskodott. – Nehogy megmondd,
hogy mire gondoltál. Halljam inkább a beszédedet.
Shasa megfelelő gesztusokkal kísérve elpróbálta a beszédet és
Tara itt-ott módosítást javasolt a tartalomban vagy az
előadásmódban. – Hosszabb szünetet tartanék itt – és – nézz
harciasabban és elszántabban – vagy – én nem nyújtanám túl
hosszúra azt a részt a Birodalomról, nem igazán divatos ma már.
Tara még mindig őrületesen vezetett, és az út hamar véget ért.
Shasa életnagyságúnál nagyobb portréi voltak a bejárat két oldalára
ragasztva és a terem megtisztelően tömve volt. Minden ülőhely
foglalt volt, és leghátul vagy egy tucat, vagy még annál is több fiatal
férfi álldogált – diákfélének látszottak. Shasa gyanította, hogy még
túl fiatalok ahhoz, hogy választhassanak.
Az Egyesült Párt helyi szervezője, a párt rózsájával a hajtókáján,
olyan emberként mutatta be Shasát, mint akinek nincs szüksége
bemutatásra és az egekig magasztalta azt a munkát, amit előző, rövid
képviselősége alatt a választókörzete érdekében végzett.
Azután Shasa emelkedett szólásra. Sötét öltönyében, ami nem
volt sem túlságosan új, sem divatosan szabott, ropogósra keményített
fehér ingében – csak kóklerek hordanak színes inget –, amihez
háborús érdemeire emlékeztető repülős nyakkendőt kötött, magas
volt és jóságos. A szemkötő még jobban hangsúlyozta, hogy mennyi
áldozatot hozott a hazájáért, mosolya pedig kedvességet és
őszinteséget sugárzott.
– Barátaim – kezdte, de nem jutott tovább. Szavát elnyomta a
lábdobogás, kiabálás és fütyülés hangzavara. Shasa megpróbált
viccet csinálni a dologból, azt mímelve, hogy vezényel a
mocskolódásnak, de mosolya egyre őszintétlenebbé vált, ahogy az
üvöltözés csak nem akart abbamaradni, sőt, percről percre
hangosabbá és követelődzőbbé vált. Végül belefogott a beszédébe,
megpróbálva túlkiabálni a zajt.
Körülbelül háromszázan voltak, elfoglalva a terem egész hátulsó
részét, és a Nemzeti Párt és jelöltje iránti elkötelezettségüket teljesen
nyilvánvalóvá tették a párt töltényszarus zászlajának lengetésével és
a Manfred De La Rey komoly és jóképű portréját ábrázoló
poszterekkel.
Az első néhány perc után a terem elején ülő néhány idősebb és
középkorú szavazó, megérezve a készülő erőszakot, felsegítette
feleségét és megújuló szitkok között kiosont az oldalajtón.
Tara Courtney hirtelen talpra ugrott Shasa mellett. Dühtől
pirosan, szürke szemei kemények és villogók, mint a bajonett, rájuk
kiabált. – Milyen férfiak vagytok ti? Tisztességes ez? Ti nevezitek
magatokat keresztényeknek? Adjátok meg neki a lehetőséget!
Hangja erős volt, és tomboló szépsége visszafogta őket. Örökölt
lovagiasságuk kezdte kifejteni hatását, egyikük-másikuk leült, és
bambán mosolygott, a zaj kezdett alábbhagyni. Egy nagy darab sötét
hajú férfi azonban felugrott, és uszítani kezdte őket.
– Kom kerels, gyerünk, fiúk, kergessük vissza a Soutie-t
Angliába, ahová tartozik.
Shasa ismerte a férfit, egyike volt a párt egyik helyi aktivistáinak.
1936-ban benne volt az olimpiai csapatban és a háború zömét egy
internálótáborban töltötte. A Stellenbosch Egyetem egyik jogász
professzora volt. Shasa afrikanerül fordult hozzá:
– Hisz Meneer Roelf Stander a jog hatalmában és a
szólásszabadságban?
Mielőtt befejezhette volna, elröpült az első rakéta. Nagy ívben
vitorlázott előre a terem hátuljából és a kutyaszarral teli barna
papírzacskó Tara előtt az asztalon robbant szét. Azonnal megindult a
rohadt gyümölcsök és halak, vécépapír-tekercsek és döglött csirkék
zápora.
A terem elején az Egyesült Párt szervezői felálltak és rendért
kiabáltak, de Roelf Stander rohamra intette az embereit, akik
vidáman vetették magukat a csatába. Az üléseket felborogatták, nők
sikoltoztak, férfiak kiabáltak és káromkodtak, birkóztak és zuhantak
egymásra.
– Maradj szorosan mögöttem – mondta Shasa Tarának. –
Kapaszkodj a kabátomba! – Utat vágott az ajtó felé, leütve minden
férfit aki az útjába állt.
Egyikük, akit Shasa jobbkezese leterített, panaszosán tiltakozott a
padlóról:
– Hé ember, a maga oldalán állok! – De Shasa rá sem hederített,
kivonszolta Tarát az egyik oldalajtón, és a Packardhoz rohantak.
Egyikük sem szólalt meg mindaddig, amíg Tara, a Táblahegység
sötét tömegének irányába forduló fényszórókkal, ki nem kanyarodott
a főútra. Akkor megkérdezte:
– Hányat kaptál el belőlük?
– Hármat az övékből – egyet a mieink közül – és ideges,
megkönnyebbült nevetésben törtek ki.
– Úgy tűnik, sok mulatságban lesz részünk.
Az 1948-as választási kampány egyre elkeseredettebben zajlott:
mintha országszerte ráébredtek volna, hogy a nemzet valamilyen
sorsfordulóhoz érkezett.
Smuts embereit megdöbbentette az indulatoknak az a hevessége,
amit a nemzetieknek afrikaner körökben fel sikerült gerjeszteniük.
Tökéletesen készületlenül érte őket, hogy a nemzetiek szinte katonai
mozgósításra emlékeztetően, minden rendelkezésükre álló erőt
bevetettek.
Kevés volt a szavazásra jogosult fekete, és az összes fehér
szavazónak az afrikanerek csak kis többségét alkották. Smuts
elsősorban az angol anyanyelvűek és a mérsékelt afrikanerek
támogatásának elnyeréséért küzdött. Ahogy közeledett a szavazás
napja, ez a mérsékelt támogatói réteg lassan elolvadt a hisztérikus
nemzeti propaganda nyomása alatt és az Egyesült Pártban erősödött a
borúlátás.

Három nappal a választások előtt Centaine új kertjében

foglalatoskodott. Éppen a száz frissen beszerzett sárga rózsabokor
szétválogatását és ültetését ellenőrizte, mikor titkára futva közeledett
a ház felől.
– Mr. Duggan van itt asszonyom.
Andrew Duggan a Cape Argusnak, a Fokvidék legolvasottabb
angol nyelvű napilapjának volt a főszerkesztője. Régi barátság fűzte
őt Centaine-hez és rendszeres vendég volt a háznál, de így, bejelentés
nélkül betoppanni akkor is nagyfokú tapintatlanságnak számított.
Centaine haja borzas csomókban meredezett elő a feje köré kötött
selyemsál alól, kikészítetlen arca vörös és izzadt volt a kimerítő kerti
munkától.
– Mondja meg neki, hogy nem vagyok itthon – utasította a titkárt.
– Mr. Duggan elnézést kér, asszonyom, de azt mondja, az ügy
nem tűr halasztást. Hogy pontosan idézzem a szavait, az „élet és
halál kérdése” kifejezést használta.
– Hát jól van – adta meg magát Centaine. – Menjen és mondja
meg neki, hogy öt percen belül ott leszek.
Sietve ledobálta magáról a mackónadrágot és a pulóvert, könnyű
délelőtti ruhába bújt, néhány felületes mozdulattal bepúderezte az
arcát és lesietett az elülső szalonba. Andrew Duggan a
franciaablaknál állt és az óceánt nézte odakinn. A mód, ahogyan
Centaine üdvözölte, aligha volt örömtelinek nevezhető – a bosszúság
apró jeleként még arcát sem nyújtotta a szokásos csókra.
– Tudom, mit érez, Centaine – mentegetőzött Andrew. – Igazán
arcátlanság tőlem, hogy csak úgy betolakodtam, de egyszerűen
muszáj beszélnem önnel és ezt a dolgot nem lehet telefonon
megtárgyalni. Kérem, mondja, hogy megbocsát.
Centaine megenyhülten elmosolyodott. – Minden meg van
bocsátva és bizonyságul még egy csésze teát is kap.
Kitöltötte a gőzölgő orange pekoe teát, letette Andrew elé a
papírvékony Royal Doulton porceláncsészét, majd letelepedett mellé
a kanapéra.
– Tehát élet és halál? – kérdezte.
– Pontosabban szólva... élet és születés – helyesbített Duggan.
– Kíváncsivá tesz, Andy. Folytassa.
– Centaine, valaki igen különös dolgokat hozott a tudomásomra.
Megdöbbentő dolgokat állított, de olyan dokumentumokkal
támasztotta alá őket, amelyek – legalábbis első látásra – valódinak
tűnnek. Ha a dolog bizonyosságot nyer, kénytelen leszek leközölni a
sztorit. Az állítások önre és családjára, de kiváltképp önre és Shasára
vonatkoznak. Ha nyilvánosságra kerülnének, megsemmisítő hatásuk
volna... – hangja elbizonytalanodott és Centaine-re nézett, mintha
engedélyt kérne, hogy folytathassa.
– Beszéljen, kérem – bíztatta Centaine színlelt nyugalommal.
– Kertelés nélkül kimondom, Centaine... úgy tájékoztattak, hogy
a Blaine-nel kötött házassága volt az első és egyetlen... ami
természetesen annyit jelent, hogy Shasa törvénytelen gyermek.
Centaine érezte, amint a rémület ólomsúllyal nehezedik rá.
Felemelt kézzel félbeszakította Duggant. – Andy, válaszoljon egy
kérdésemre. Az informátora ugyebár Holland Hottentottaföld
választókerületének nemzeti párti jelöltje vagy annak egyik ügynöke.
Eltaláltam?
– Mi nem szoktuk leleplezni a forrásainkat – mondta Duggan, de
közben alig észrevehetően bólintott. – Ez nem tartozik a mi lapunk
eszköztárába.
Mindketten hosszas hallgatásba merültek. A főszerkesztő
Centaine arcát fürkészte. – Micsoda rendkívüli asszony gondolta. –
Még most, a katasztrófa árnyékában sem hagyja magát térdre
kényszeríteni. – Elszomorította a gondolat, hogy éppen neki kell
lerombolnia az álmait. Már rég sejtette Centaine ambícióit és
mélységesen egyet is értett velük. Shasa Courtney sok mindent
tehetett volna a nemzetért.
– A dokumentumok persze önnél vannak, nemde? – törte meg a
csendet Centaine.
Duggan tagadólag rázta meg a fejét. – Az informátorom magánál
tartotta őket, annak dacára, hogy határozott ígéretet tettem, miszerint
a választásokat megelőző napon közzéteszem a sztorit.
– És be is szándékozik tartani az ígéretét?
– Ha addig nem jutok öntől olyan adatokhoz, amelyek
megcáfolják az állításokat, meg kell tennem. Végül is döntő
fontosságú és közérdekű ügyről van szó.
– Adjon nekem időt holnap reggelig – kérte Centaine, majd látva,
hogy a férfi habozik, hozzátette. – Vegye úgy, mint személyes
szívességet.
– Hát jó – egyezett bele Duggan. -Ez a legkevesebb, amivel
tartozom önnek. – Felállt. – Elnézését kérem, Centaine, már így is túl
sok idejét raboltam el.
Mihelyt Andrew Duggan eltávozott, Centaine felment,
megfürdött és átöltözött. Fél órán belül már a Daimler volánja
mögött ült és egyenesen Stellenbosch felé tartott.
Már jóval elmúlt öt óra, mire megállt a Van Schoor és De La Rey
ügyvédi iroda előtt, az ajtót azonban nyitva találta. Az egyik üzlettárs
még ezen a késői órán is dolgozott.
– Meneer De La Rey ma kicsit korábban ment el. Hazavitt egy
kis munkát, hogy otthon zavartalanul dolgozhasson.
– Nagyon sürgős ügyben keresem. Megadná nekem az otthoni
címét?
Néhány perc múlva meg is érkezett takaros, de egyszerű,
oromzatos tetejű épülethez. A ház egyhektáros telken állt a folyó
partján, közvetlenül a terjedelmes Lanzerac-birtok
tőszomszédságában. A kert a szerető gondoskodás nyomait viselte
magán – tele volt virággal még az évnek e kései szakaszában is,
mikor a hegyekben már lehullott az első hó.
Egy asszony nyitott ajtót. Nagydarab szőke nő volt, erőteljes,
szép arcvonásokkal és feszesen előreugró, telt keblekkel.
Visszafogottan mosolygott és csak félig nyitotta ki az ajtót.
– Meneer De La Reyvel szeretnék beszélni – szólalt meg
Centaine afrikaansul. – Kérem, mondja meg neki, hogy Mrs.
Malcomess keresi.
– Az uram dolgozik. Nem szeretem ilyenkor zavarni... de azért
kerüljön beljebb, megkérdezem, fogadja-e.
Magára hagyta Centaine-t az elülső szobában. A nehézkes, teuton
stílusú bútorokkal berendezett helyiség falait sűrű mintázatú,
sötétvörös tapéta borította, az ablakok előtt súlyos bársonyfüggönyök
lógtak. Centaine izgalmában leülni sem bírt. Ott álldogált a szoba
közepén és a kandalló fölött lógó festményeket nézte, anélkül, hogy
valójában látta volna őket. Ekkor hirtelen megérezte, hogy hátulról
valaki figyeli.
Riadtan megfordult és egy kisfiút pillantott meg, amint az ajtóban
állva, leplezetlen kíváncsisággal tanulmányozza. Gyönyörű gyermek
volt. Hét-nyolc esztendős lehetett, sötét szeme és sűrű, fekete
szemöldöke különös módon elütött göndör, aranyszőke hajától.
Centaine rögtön ráismert a saját szemeire. Ösztönösen megérezte,
hogy az unokája áll előtte és egész testében reszketni kezdett a
felindulástól. Néhány pillanatig némán meredtek egymásra.
Végül Centaine-nek sikerült összeszednie magát, lassan elindult a
kisfiú felé, kinyújtotta a kezét és elmosolyodott.
– Hello – szólította meg. – Hát téged hogy hívnak?
– Lothar De La Rey vagyok – felelte a fiúcska fontoskodó
hangsúllyal és még hozzátette. – Már majdnem nyolcéves vagyok.
– Lothar! – hasított Centaine-be a név. Ezernyi szép és fájdalmas
emlék tolult fel benne. Nagy nehezen mégis sikerült arcára
ragasztania a mosolyt.
– Milyen szép nagy fiú vagy... – kezdte és már majdnem
megsimogatta a gyerek arcát, mikor háta mögött az ajtóban
megjelent az iménti asszony.
– Lothie, mit csinálsz te itt? – korholta a fiúcskát. – Még meg
sem etted a vacsorádat. Mars vissza az asztalhoz, de máris, hallottad?
A gyerek kiszaladt a szobából, az asszony pedig mosolyogva
fordult Centaine-hez.
– Bocsásson meg – mentegetőzött. – Most van a kérdezősködő
korban. Az uram fogadja önt, Mevrou. Kérem, jöjjön velem.
Centaine-t, aki még mindig zaklatott volt az unokájával való futó
találkozástól, készületlenül érte az újabb sokk, hogy most meg a fiát
is szemtől szembe kelljen látnia. Manfred a hivatalos iratokkal
telezsúfolt íróasztal mögött állt, sárga szeme zavarba ejtően villogott.
– Nem mondhatnám, hogy ön szívesen látott vendég ebben a
házban, Mrs. Malcomess – szólalt meg angolul. – Ön halálos
ellensége mind a családomnak, mint pedig személyesen nekem.
– Ez nem igaz – hallotta saját elfúló hangját Centaine.
Kétségbeesetten igyekezett összeszedni magát.
Manfred elutasító kézmozdulatot tett. – Ön kifosztotta, becsapta
és megnyomorította az apámat. A maga jóvoltából a fél életét
börtönben töltötte. Ha látta volna, megtört, félredobott
öregemberként, nem lett volna képe idejönni, hogy szívességeket
próbáljon kikunyerálni tőlem.
– Olyan biztos benne, hogy szívességet kérni jöttem? – kérdezte
Centaine. Manfred keserűen felkacagott.
– Mi más oka volna rá? A nyomomban volt... azóta, hogy apám
tárgyalásán először láttam magát a bíróságon. Tudom, hogy azóta is
figyel, követ, lopakodik utánam, mint egy éhes nőstény oroszlán.
Tudom, hogy engem is tönkre akar tenni, ahogy apámat tönkretette.
– Nem! – rázta meg a fejét szenvedélyesen Centaine, de Manfred
könyörtelenül folytatta.
– És most ide mer jönni, hogy szívességért könyörögjön. Nagyon
jól tudom, mit akar – azzal kihúzta az íróasztal fiókját és kiemelt egy
dossziét. Kinyitotta a fedelét és a papírlapok záporozva hullottak az
asztalra. Centaine francia születésű anyakönyvi kivonatokat és régi
újságkivágásokat ismert fel köztük.
– Én olvassam fel önnek, vagy inkább maga óhajtja elolvasni
őket? Mi másra lehet még szükségem, hogy ország-világ előtt
bebizonyítsam, maga egy ócska kurva, a fia pedig közönséges fattyú?
– kérdezte Manfred. Centaine arca görcsösen megvonaglott a
gyalázkodó szavak hallatán.
– Látom, nagyon alapos munkát végzett – szólalt meg elhaló
hangon.
– Igen – mondta Manfred. – Itt van az összes bizonyíték...
– Nem – vágott közbe Centaine. – Ez még nem minden. Maga
csak az egyik törvénytelen fiamról tud... de nekem van még egy
fattyúgyermekem. Most róla fogok önnek beszélni.
Manfred mintha most első ízben elbizonytalanodott volna.
Megdöbbenve bámult az asszonyra, szemmel láthatólag nem talált
szavakat. Azután megrázta a fejét.
– Micsoda szégyentelen nő maga – álmélkodott. – Még henceg is
a feslettségével a világ előtt.
– Nem a világ előtt – felelte Centaine –, csak az előtt az ember
előtt, akire leginkább tartozik. Csakis ön előtt, Manfred De La Rey.
– Nem értem.
– Akkor elmagyarázom, miért követtem – vagy ahogy ön mondta
–, lopakodtam ön után, mint egy nőstény oroszlán. Ez nem az a fajta
lopakodás volt, ahogy egy nőstény oroszlán a prédája után oson,
hanem az, ahogyan a kölykét követi. Nos hát, tudd meg, Manfred,
hogy te vagy a másik fiam. A sivatagban szültelek meg és Lothar
magával vitt, még mielőtt láthattam volna az arcodat. A fiam vagy,
Shasa pedig a féltestvéred. Ha ő fattyú, akkor te ugyanúgy az vagy.
Ha nyilvánosságra hozod ezt a tényt, nemcsak őt teszed tönkre vele,
de saját magadat is.
– Nem hiszek magának! – kiáltott fel Manfred és iszonyodva
ugrott hátrébb. – Hazugság! Minden szava hazugság! Az anyám
német nő volt, régi nemesi családból származott! Ott a fényképe!
Nézze! Ott van a falon!
Centaine egy pillantást vetett a bekeretezett fotográfiára. Igen, ez
volt Lothar felesége – bólintott. – Csaknem két évvel a te születésed
előtt halt meg.
– Nem... – suttogta Manfred. – Nem igaz... ez nem lehet igaz.
– Eredj, kérdezd meg apádat – mondta csendesen Centaine. –
Menj el Windhoekba. Ott megtalálod annak az asszonynak a halotti
bizonyítványát.
Manfred látta az arcán, hogy igazat beszél. Lerogyott a székbe,
arcát a tenyerébe temette.
– Ha maga az anyám – szólalt meg –, hogy gyűlölhetem ennyire?
Centaine megkerülte az íróasztalt, odament hozzá és megállt
mellette. – Nem gyűlölhetsz annyira, mint amennyire én gyűlöltem
magamat, amiért megtagadtalak és eldobtalak.
Lehajolt és végtelen gyöngédséggel homlokon csókolta. –
Istenkém, bárcsak... – suttogta. – De most már késő... már régesrég
késő. Úgy van, ahogy mondtad... ellenségek vagyunk, egy óceánnyi
szakadék választ el bennünket. Ezt a szakadékot már egyikünk sem
fogja tudni soha áthidalni, de azért nem gyűlöllek téged. Sohasem
gyűlöltelek... Manfred... kisfiam.
Azzal Centaine lassan kisétált a szobából, otthagyva az íróasztal
mögött magába roskadtan ülő férfit.

Másnap délben Andrew Duggan telefonált.

– Centaine, az informátorom visszavonta az állításait – közölte. –
Azt mondja, hogy a papírok – az üggyel kapcsolatos valamennyi
papír – elégtek. Én inkább azt gyanítom, hogy valaki megdolgozta őt,
de higgye el, Centaine, el nem tudom képzelni, ki lehetett az.

1948. május 25-én, egy nappal az általános választások előtt

Manfred hatalmas tömeg előtt mondott beszédet a holland református
egyházközösség stellenboschi üléstermében. Hallgatósága kizárólag
a Nemzeti Párt rendíthetetlen híveiből állt – erről Roelf Stander és
akcióbrigádja gondoskodott.
Mikor Manfred szólásra emelkedett, öt teljes percen át képtelen
volt szóhoz jutni a közönség viharos ovációjától. Az emberek
felállva tapsoltak és éljeneztek, mikor azonban végre elcsendesedtek,
feszült figyelemmel, néma csendben hallgatták a szónokot, aki a jövő
látomását vázolta fel előttük.
– Ha Smuts uralomra jut, az egész országot el fogják árasztani a
kávébarna színű, félállati korcsok – jósolta. – A maradék fehérek a
zsidók lesznek – ugyanazok a zsidók, akik Palesztinában e
pillanatban is tömegével mészárolják le az ártatlan angol katonákat.
Mint ahogy ti is tudjátok, Smuts sürgeti az újonnan alakult Izrael
állam mielőbbi elismerését. Mi egyebet is várhatnánk tőle, hiszen
kenyéradó gazdái nem mások, mint az aranybányák zsidó
tulajdonosai...
– Skande! Botrány! – üvöltötte a tömeg. Manfred türelmesen
megvárta, míg elül a hangzavar, majd folytatta.
– Amit mi kínálunk nektek ehelyett, az egy terv, sőt sokkal több
annál – egy ábránd, egy merész és nemes ábránd, amely ha
megvalósul, biztosítja fajtánk tisztaságának fennmaradását. Egy
ábránd, amely egyúttal e föld összes többi népének is biztonságot
nyújt – a fokvidéki színeseknek éppúgy, mint az indiánoknak és a
fekete törzseknek. E nagyszabású terv olyan bölcs, elkötelezett és
önzetlen férfiak elméjében fogant meg, mint dr. Theophilus Dönges,
dr. Nicholaas Diedrichs és dr. Hendrik Frensch Verwoerd – csupa
ragyogó koponya.
A tömeg egyetértően felzúgott. Míg lassan ismét elcsendesedtek,
Manfred ivott egy korty vizet és a jegyzetei között lapozgatott.
– Ez a valóban eszményi, minden részletében gondosan
kimunkált és tévedhetetlenül biztos elgondolás lehetővé tenné, hogy
a különböző fajok békében, jólétben és emelt fővel éljenek egymás
mellett, mégis mindannyian megőrizzék saját identitásukat és
kultúrájukat. Ezért neveztük el ezt a politikai irányzatot az
„elkülönülés” politikájának. Ez a mi nagy ábrándunk, amely ha
megvalósul, naggyá teszi majd nemzetünket, amelyre csodálattal
tekint majd az emberiség és példaként áll majd minden jóakaratú
ember előtt szerte a világon. Ez az, amit úgy nevezünk, Apartheid.
Ez, szeretett népem, az a dicsőséges palást, amelyet országunk
vállára készülünk teríteni. Apartheid, drága barátaim, ezt kínáljuk
nektek... az Apartheid ragyogó ábrándját!
Hosszú perceken át nem jutott szóhoz a tomboló lelkesedéstől,
amint azonban újból elcsendesedett a terem, élénkebb,
tárgyilagosabb tónusban folytatta.
– Ehhez persze először is meg kell fosztanunk választójoguktól
azokat a feketéket és egyéb színesbőrűeket, akik már felkerültek a
szavazólistákra...
Mikor egy órával később befejezte beszédét, hívei a vállukra
emelték és diadalmenetben vitték ki a teremből.

Tara szorosan Shasa mellett állva várta, hogy a számlálóbiztosok

befejezzék a szavazatok összesítését és kihirdessék a holland
hottentottaföldi választókerület eredményeit.
Az izgatott tömeg zsúfolásig megtöltötte a termet. Mindenünnen
vidám éneklés, nevetgélés hallatszott, a várakozók tréfásan ugratták
egymást. A nemzetiek jelöltje, magas szőke feleségével az oldalán, a
terem túlsó végében álldogált, nemzetiszín kokárdákban parádézó
híveinek lármás csoportjától körülvéve.
Az egyik egységpárti szervező hevesen integetett Shasának a
tömeg feje fölött, Shasa azonban élénk csevegésbe merült egy
fészekaljnyi nőnemű rajongójával, így Tarának kellett
keresztülfurakodnia a sokaságon. Néhány másodperc múlva azonban
már jött is visszafelé. Shasa, amint meglátta az arcát, félbeszakította
a társalgást és izgatottan tört magának utat a tömegben.
– Mi történt, drágám? – kérdezte. – Úgy nézel ki, mint aki
kísértetet látott.
– Az Ou Baas – suttogta Tara. – Most telefonáltak, hogy Smuts
megbukott Standertonban. A nemzetiek győztek.
– Jaj Istenem, ne... – nyögte Shasa elborzadva. – Az a kerület
huszonöt éve az Ou Baas-é volt. Nem állíthatják félre éppen most.
– Miért ne? – mondta csendesen Tara. – Ha az angolok
félreállíthatták Winston Churchillt... Az embereknek elegük lett a
nemzeti hősökből.
 – Ez intő jel – motyogta Shasa. – Ha Smuts bukik, mindnyájan
vele bukunk.
Tíz perccel később jött a hívás az újabb hírrel. Blaine Malcomess
majdnem ezer szavazatos különbséggel elveszítette a gardensi
választókerületet.
– Ezer szavazat... – morfondírozott Shasa, próbálva
megemészteni a hallottakat –, de hát az majdnem tízszázalékos
eltolódás. Mi történik itt?
Ebben a pillanatban a szavazóbiztos, kezében a végleges
eredményekkel, fellépett a terem végében álló emelvényre. A tömeg
elcsendesedett és mindenki izgatottan igyekezett közelebb nyomulni.
– Hölgyeim és uraim – kezdte a szavazóbiztos ünnepélyes
hanghordozással. – A holland hottentottaföldi választókerületben
megtartott szavazás eredményei a szavazatok összesítése után a
következők. Manfred De La Rey, Nemzeti Párt: 3126 szavazat;
Shasa Courtney, Egységes Párt: 2012 szavazat; Claude Sampson,
független jelölt: 196 szavazat.
Tara kézen fogta Shasát, és csendben kimentek az épület előtt
várakozó Packardhoz. Beültek egymás mellé az elülső ülésre, de
Tara még nem indított. Zavar és megtörtség lett úrrá mindkettőjükön.
– Egyszerűen nem vagyok képes elhinni – suttogta Tara.
– Úgy érzem magam, mintha egy elszabadult expresszvonaton
ülnék – mondta Shasa –, amely egy hosszú, sötét alagút felé száguld
és nem lehet sem kiszállni belőle, sem megállítani. – Csendesen
felsóhajtott. – Szegény, öreg Dél-Afrika – mormolta. – Isten tudja,
mit tartogat számodra a jövő.
Moses Gama elszánt tekintetű férfiaktól körülvéve állt a zsúfolt,
hullámbádog falú helyiségben. Ők alkották elit pretoriánus gárdáját
és Swart Hendrick volt közöttük a vezér. A szobát csak egy
magányos parafinlámpa világította be, sárgás lángja még inkább
kiemelte Moses arcvonásait.
– Igazi oroszlán az emberek között – gondolta Hendrick és ismét
eszébe jutottak a régi, legendás, nagy királyok – Chaka vagy
Mzilikazi, ezek a hatalmas fekete elefántok. Ők is ugyanígy
hívhatták össze tanácskozásra hadvezéreiket és ugyanígy szólíthatták
harcba öveiket.
 – Ezek a kegyetlen búrok még most is azzal hencegnek, hogy
sikerült diadalmat aratniuk az egész ország felett – mondta Moses
Gama. – De én mondom nektek, fiaim – és az igazat mondom –,
hogy gőgjük és kapzsiságuk lobogó lángjai alatt a hamuban már ott
parázslik saját pusztulásuk. Hosszú út áll előttünk és talán nagyon
sokáig kell majd menetelnünk rajta. Nehéz, keserves és olykor véres
munka vár ránk – de a holnap a miénk.

Az új igazságügyminiszter-helyettes bezárta maga mögött az

iroda ajtaját és végigment a Köztársasági Palota hosszú folyosóján. A
Sir Herbert Baker által tervezett és építtetett masszív,
erődítményszerű épületkomplexum egy alacsony dombon állt,
ahonnét szabad kilátás nyílt egész Pretoriára. Elkészülte óta ez volt a
mindenkori dél-afrikai kormány hivatalainak főhadiszállása.
Odakinn már besötétedett, de az irodahelyiségek ablakai mögött
szinte kivétel nélkül égtek a lámpák. Ezekben a napokban
valamennyien késő éjszakáig dolgoztak. A hatalom átvétele
mindannyiukra emberfeletti terheket rótt, Manfred De La Rey mégis
ujjongó lelkesedéssel vetette magát a ráruházott feladat mégoly
unalmas részleteibe is. Átérezte, mekkora megtiszteltetésben
részesítették. Fiatalon került erre a magas posztra – némelyek szerint
túlságosan is fiatalon, de magában megfogadta, hogy bebizonyítja
rátermettségét.
Bekopogtatott az igazságügy-miniszter irodájának ajtaján. – Kom
binne! Jöjjön be! – hallatszott odabentről. Manfred belépett.
Charles Robberts Swart – becenevén „Blackie” – már-már
természetellenesen óriási termetű férfi volt. Íróasztala mögött ült,
sütőlapát méretű kezeit maga előtt nyugtatta az asztallapján.
– Manfred – üdvözölte ifjú helyettesét. Mosolya olyan volt, mint
mikor egy gránittömb felszíne hirtelen meghasad. – Nos hát itt az a
kis ajándék, amit ígértem neked – mondta, és egy, a Dél-afrikai Unió
dombornyomású címerével díszített borítékot nyújtott felé.
– Miniszter úr, sohasem fogom tudni kellőképpen kifejezni
hálámat – szólt Manfred, miközben elvette a borítékot. – Csak abban
reménykedem, hogy az eljövendő évek során hűségemmel és jó
munkámmal adhatom majd tanújelét.
 Miután visszatért saját irodájába, kinyitotta a borítékot és
óvatosan széthajtogatta a belsejéből előkerült hivatalos okiratot.
Lassan, minden egyes szót külön-külön ízlelgetve olvasta végig a
kegyelmi határozatot, melynek értelmében egy bizonyos Lothar De
La Reyt, akit többrendbeli bűncselekmény vádjával életfogytiglani
börtönbüntetésre ítéltek, feltétel nélkül szabadlábra helyezik.
Összehajtogatta a dokumentumot és visszacsúsztatta a borítékba.
Holnap személyesen viszi majd el a börtönigazgatónak, és ott lesz,
mikor a cella ajtaja megnyílik, hogy kézen fogja apját és ismét
kivezesse a napfényre.
Felállt és odalépett a széfhez. Beállította a számkombinációt és
kitárta a súlyos acélajtót. A legfelső polcon három iratcsomó feküdt.
Kivette őket és mindhármat letette az íróasztalra. Az első a katonai
hírszerzéstől származott, a második a rendőrség bűnügyi
nyomozócsoportjának jelentését tartalmazta, a harmadikat saját
hivatalában, az Igazságügy-minisztériumban állították össze.
Rengeteg idejébe és gondos szervezőmunkájába került, hogy
megszerezze őket, és az archívumok nyilvántartásaiból eltüntesse a
létezésükre utaló valamennyi adatot. Ezek voltak a „Fehér Kard”
hadművelet utolsó létező dokumentumai.
Időt és fáradságot nem kímélve, szóról szóra végigolvasta
valamennyit. Mire a végére ért, jóval elmúlt éjfél, de most már
biztosan tudta, senki sehol nem gyanítja, hogy bármiféle összefüggés
lehet a titokzatos „Fehér Kard” és Manfred De La Rey, aranyérmes
olimpiai bajnok, jelenlegi igazságügyminiszter-helyettes között.
Felállt, összenyalábolta a dokumentumokat, valamennyit kivitte a
külső irodahelyiségbe és bekapcsolta az iratmegsemmisítőt.
Miközben egyenként becsúsztatta az oldalakat a gépbe és nézte,
amint a túlsó oldalán spagettiszerűen kígyóznak elő a vékony
papírcsíkok, magában még egyszer összegezte mindazt, amit
megtudott belőlük.
– Tehát egy nő... – dünnyögte félhangosan. – Egy nő árult el...
egy fiatal nő, aki afrikaansul beszélt és mindenről tudott, a pretoriai
puskáktól kezdve a lesállásig a hegyen. Csak egy olyan fiatal nő van
a világon, aki mindezt tudhatta. – Eljön majd a megtorlás ideje, de
Manfrednak nem volt sietős – sok régi számla várt még
kiegyenlítésre, sok adósságot kellett még törleszteni.
Miután az utolsó oldal is vékony csíkokká enyészett, Manfred
bezárta az irodát, lement és beszállt hivatali kocsijába, egy vadonatúj,
fekete Ford sedanba.
Hazahajtott az elegáns Waterkloof negyedben álló fényűző
szolgálati villájába. Felment az emeletre és lábujjhegyen osont be a
hálószobába, hogy fel ne ébressze Heidit – ismét gyermeket várt és
az alvás órái igen becsesek voltak számára.
Lefeküdt, de nem jött álom a szemére. Túl sok problémát kellett
átgondolni, túl sok terv várt megvalósításra. Nyitott szemmel feküdt
a sötétben és lassan elmosolyodott. – Hát végre kezünkben a hatalom
kardja... és ha üt a bosszú órája, majd meglátjuk, kik maradnak alul.
 ISBN 963 9124 26 5
Kiadja a Delej Kft.
Felelős kiadó a Delej Kft. ügyvezető igazgatója
Felelős szerkesztő: Muzamel Judit
Műszaki vezető: Szakálos Mihály
Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt
Felelős vezető: Mádi Lajos vezérigazgató
Megjelent 51,45 (A/5) ív terjedelemben