NNCL -0v.

Wilbur Smith

Elsötétült nap
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Wilbur Smith: Dark of the Sun Ballantine Books, a division of
Random House, Inc.,
New York Copyright © by Wilbur Smith

Fordította: Vass Júlia

Fedélterv: Császma József85

Hungarian edition by © Delej Kft. in association

with Maecenas International Kft.
Hungarian translation © Vass Júlia,

1.
- Nem tetszik nekem az ötlet - jelentette ki Wally Hendry, és
böffentett, ízlelgetve járatta körbe a nyelvét a szájában, majd
folytatta. - Szerintem az egész dolog bűzlik, mint a tíznapos hulla. -
Az ágyon feküdt elterülve, meztelen mellkasán egy üveget
egyensúlyozott; erősen izzadt a kongói hőségtől.
- Sajnálatos módon a véleményed nem változtat azon a tényen,
hogy indulunk. - Bruce Curry fel sem pillantott, a borotválkozó
eszközeit rakosgatta.
- Meg kellett volna mondanod nekik, hogy hagyjanak minket
békén, hogy itt maradunk Elisabethville -ben. Miért nem ezt
válaszoltad nekik, he? Hendry felmarkolta az üveget, és benyakalta a
tartalmát.
- Mert engem nem azért fizetnek, hogy vitatkozzam. - Bruce
közönyösen mondta, közben magát nézte a mosdókagyló feletti,
légypiszkos tükörben. A tükörből visszapillantó arc napbarnított
volt, sűrűn nőtt fekete haj keretezte, mely rendetlen és göndörödő
lett volna, ha hosszabbra hagyja nőni. Fekete szemöldöke lefelé
ívelt, zöld szemére dús, nehéz pillák borultak, szája könnyen
formálódott nevetősre vagy dühöngőre. Bruce öröm nélkül szemlélte
jóképű arcát. Régóta maga mögött hagyta az ilyen érzelmeket:
régóta nem mosolygott, nem dühöngött. Már a hajdani, megbocsátó
elnézést sem táplálta az orra iránt, mely nagy volt és enyhén görbe -
ez az orr mentette meg az arcát attól, hogy túlságosan csinos legyen;
így inkább holmi úri kalózra emlékeztetett.
- Úristen! - kiáltott fel Wally Hendry az ágyon. Elegem van már
ebből a nigger hadseregből. Ha harcolunk, az rendben van, de nem
lelkesít, hogy száz mérföldet meneteljek a vadonban, csak azért,
hogy szárazdadája lehessek egy csoport nyomorult menekültnek.
- Pokoli egy élet - hagyta rá Bruce szórakozottan, és szétdörzsölte
a borotvahabot az arcán. A fehér hab élesen elütött napbarnított
színétől. Egészséges bőre úgy fénylett, mintha beolajozta volna;
mozgás közben izmai a mellkason egyre változtatták alakjukat. Jó
kondícióban volt, tettre készebbnek érezte magát, mint évek óta
bármikor, de ez a tény sem töltötte el nagyobb örömmel, mint saját
jóképűsége.
- Adj még innom, André! - Wally Hendry az ágy végében üldögélő
férfi kezébe nyomta az üres üveget.
A belga fiú felállt, engedelmesen indult a szoba másik végébe.
- Ebbe több whiskyt és kevesebb sört önts! - parancsolta Hendry,
aztán ismét Bruce -hoz fordult, s megint böfögött.
- Hát, ez a véleményem a dologról.
Mialatt André whiskyt és sört töltött a poharába, Wally addig
ráncigálta a hevederes pisztolytáskát, míg az a lába közé nem került.
- Mikor indulunk? - kérdezte.
- Holnap kora reggel vár ránk egy mozdony öt teherkocsival az
élelmiszerraktárnál. Berakodunk, és amilyen gyorsan csak lehet,
indulunk. - Bruce borotválkozni kezdett; a halántékától lefelé, az
arca felé haladt a pengével, a penge mögött a bőr sima és barna volt.
•
- Három hónapja csak ezekkel a koszos hindukkal harcolunk, most
már valami igazi mókára számítottam - egész idő alatt egyetlen nőm
sem volt - és a tűzszünet utáni második napon megint harcolni
küldenek minket.
 - C'est la guerre - mormolta Bruce, közben az arcát fintorgatta a
borotválkozáshoz. - Ez meg mit jelent? - kérdezte Wally
gyanakodva.
- Ilyen a háború - fordította Bruce.
- Beszélj angolul, haver!
Ez jellemző volt Wally Hendryre: már hat hónapja állomásozott
Belga Kongóban, de még most sem tudott egy árva szót sem
franciául.
Csönd lett megint, csak Bruce borotvájának sercegése hallatszott,
meg azok a kis fémes zajok, melyeket a hotelszobában tartózkodó
negyedik férfi okozott: FN gyártmányú puskáját tisztította.
- Igyál egyet, Haig - invitálta Wally.
- Kösz, nem. - Michael Haig Wallyre pillantott, de alig próbálta
leplezni ellenszenvét.
- Te sem vagy más, csak egy undok kis szemét... nem akarsz velem
inni, he? Még ez a jó családból való Curry kapitány is iszik velem!
Te mitől lennél olyan istenverte módon más?
- Tudod, hogy nem iszom. - Haig ismét a fegyverére
összpontosította figyelmét; látszott rajta, ért hozzá. Ezek az undorító
automata puskák mindannyiuk számára testük meghosszabbítását
jelentették már. Bruce csak kinyújtotta a karját, s máris elérte falnak
támasztott fegyverét; az ágyon heverő másik két férfi mellett is ott
feküdt a puska a földön.
- Szóval, te nem iszol! - kacagott Wally kajánul - Akkor" mitől
lett az a vöröses színed, haver? Mitől olyan az orrod, mint valami
érett szilva? Haig szája elkeskenyedett, keze megdermedt a
fegyveren.
- Hagyd abba, Wally - szólt rá Bruce higgadtan.
- Haig nem iszik - kurjantotta Wally, és hüvelykujjával a belga fiú
bordái közé bökött -, érted már, André! Ő az igazi bornemissza! Az
öregem is az volt, néha két -három hónapig sem ivott, aztán egyik
este hazajött, megagyalta jól az anyámat, de úgy, hogy hallani
lehetett a foga vacogását az utca másik végéből is.
A nevetéstől fulladozni kezdett, meg kellett köszörülnie a torkát,
mielőtt, folytatni tudta volna.
- Lefogadom, te is ilyen antialkoholista vagy, Haig. Egy pohár, és
tíz nap múlva ébredsz csak föl, nem így van? Egy ital és - puff! - az
öreglányt állón vágod, a gyerekek meg nem vacsoráznak két hétig.
Haig óvatosan az ágyra helyezte a fegyverét. Wallyra nézett,
állkapcsát megfeszítette, de a másik nem vette észre, csak folytatta
nagy vidáman.
- André, fogd a whiskysüveget, és tartsd a jó öreg, bornemissza
Haig orra alá! Hadd nézzük, hogy csurog a nyála, a szeme meg
kidülled, mint a kutya töke!
Haig felállt. Kétszer annyi idős volt, mint Wally - ötvenes évei
közepén járhatott -, hajába már ősz szálak keveredtek, de vonásai
nemességét az élet által fölvésett barázdák nem törölték el egészen.
Karja, mint valami bokszolóé, válla erős volt. - Itt az ideje, hogy
némi modort tanulj, Hendry. Kelj fel! - Táncolni akarsz, vagy mi a
csuda? Nem valcerozok, kérd fel Andrét! Ő táncol veled - ugye,
André?
Haig lábujjhegyre állva egyensúlyozta magát,
összezárt kezét kissé felemelte. Bruce Curry letette a borotvát a
mosdó feletti polcra, s még mindig habos arccal, csöndben
megkerülte az asztalt; olyan helyet keresett, ahonnan közbe tud
lépni. Ott várt, figyelte a két férfit.
- Állj fel, te mocskos csibész!
- Hé, André, ezt figyeld! Szépen beszél, hm? Igazán, nagyon
szépen.
- Mindjárt szétverem azt az undorító pofádat, behúzok egyet oda,
ahol az agyadnak kellene lennie.
- Vicc! Ez a fiú született mókamester. - Wally nevetett, de
nevetése furcsán csengett. Bruce már tudta, Wally nem fog ölre
menni. Pedig a karja hatalmas volt, vöröses szőrrel benőtt mellkasa
duzzadt, hasa homorú, kemény, a nyaka vastag, az arca széles, lapos
vonású, szeme kicsi, mongol vágású; ennek ellenére Wally nem
szándékozott most verekedni. Bruce csodálkozott ezen: eszébe jutott
az az éjszaka á hídnál, tudta, Hendry nem gyáva, s most mégsem
válaszol Haig kihívására.
Mike Haig az ágy felé indult.
- Hagyd békén, Mike! - André először szólalt meg, hangja lágy
volt, mint valami lányé. - Csak tréfált. Nem gondolta komolyan.
- Hendry, ne hidd rólam, hogy annyira úriember vagyok, és nem
ütlek meg, csak azért, mert a hátadon fekszel. Ne kövesd el ezt a
hibát!
- Nagy ügy - morogta Wally. - A fiú nemcsak tréfás kedvű, hanem
átkozott nagy hős is. .
Haig fölé tornyosult, öklét kalapácsként szorította össze, és Wally
arcába célzott.
- Haig! - Bruce még a hangját sem emelte fel, de tónusa hatott az
idősebb férfira.
- Elég volt - mondta Bruce.
- De ez a szemét kis...
- Igen, hallom - felelte Bruce. - Szállj le róla! Mike Haig - még
mindig felemelt ököllel - tétovázott, - a szobában nem mozdult
senki. Fölöttük a vasból készült hullámlemez hangosat pattant a déli
kongói hőségtől, ezenkívül csak Haig lélegzete hallatszott. Arcába
vér tolult, lihegett.
- Mike, kérlek - suttogta André. - Nem úgy gondolta.
Haig haragja fokozatosan megvetésbe fordult, öklét leeresztette,
elfordult, és felvette puskáját a szomszédos ágyról.
- Egy percig sem bírom tovább a levegőt ebben a szobában. Lenn
várlak a teherautónál, Bruce.
- Hamarosan ott leszek - egyezett bele a másik, mialatt Mike az
ajtóhoz lépett.
- Ne szalaszd el a szerencsédet, Haig! - kiáltott utána Wally. -
Legközelebb nem úszód meg ilyen könnyen.
A folyosóról Mike Haig villámgyorsan visszafordult, de Bruce -
kezét a vállára téve - ismét kifelé irányította.
- Felejtsd el, Mike - mondta, és bezárta utána az ajtót.
- Átkozottul szerencsés, hogy ilyen öreg - gúnyolódott Wally. -
Másképpen jól elintéztem volna.
- Az biztos - mondta Bruce. - Igazán szép volt tőled, hogy futni
hagytad. - A szappanhab rászáradt az arcára, megnedvesítette újra a
pamacsot.,
- Igaz, nem üthetek meg egy ilyen öreg palit, ugyebár?
- Nem. - Bruce elmosolyodott. - De ne aggódj, halálra
rémisztetted. Nem kezdi újra.
- Jobb is! - figyelmeztette Hendry. - Legközelebb megölöm a vén
bajkeverőt.
Nem, ilyet te nem eszel, gondolta Bruce, megint meghátrálsz majd,
mint most, vagy mint ezelőtt is jó párszor. Csak Mike és én tudjuk
ezt nálad elérni: ahogyan a vadállat is morog az idomárra, de
meghunyászkodva lekushad, amikor az ostort csattogtatják. Ismét
nekilátott a borotválkozásnak.
A szobában kellemetlenné vált a levegő; mindannyian izzadtak,
testük kipárolgásának szaga savanyúan keveredett az áporodott
cigaretta és likőr bűzével.
- Hová mentek Haiggel? - André törte meg a hosszú csöndet.
- Megnézzük, hogy össze tudjuk -e szedni a szükséges holmikat az
útra. Ha szerencsénk van, mindent levihetünk a raktárhoz, és
Ruffyval fegyveres őrt állítunk a holmi mellé éjszakára - válaszolta
Bruce, közben a mosdó fölé hajolt, vizet lötykölt az arcára.
- Meddig maradunk el?
Bruce vállat vont. - Egy hétig... tíz napig. - Az ágyára ült,
katonabakancsát húzta föl. - Ennyi, ha nem lesz semmi baj.
- Miféle baj, Bruce?
- Msapa Junctiontól kétszáz mérföldet kell megtennünk olyan
területen, mely teli van Baluba törzsbeliekkel.
- De a vonaton leszünk - vetett ellen André. - Nekik csak
nyílvesszőjük van, nem tehetnek kárt bennünk.
 - André, hét folyón kell átkelnünk - az egyik közülük elég nagy -,
s a hidakat nem nehéz lerombolni. A vasúti sínt is föl lehet
robbantani. - Bruce a bakancsát kezdte fűzni. - Nem hiszem, hogy
ez az út a vasárnapi iskola piknikjére emlékeztet majd.
- Krisztusom, szerintem az egész ügy bűzlik - ismételte Wally
dühösen. - Tulajdonképpen miért megyünk?
- Mert - kezdte magyarázni Bruce türelmesen Port Reprieve egész
lakossága három hónap óta teljesen el van zárva a külvilágtól.
Gyerekek, nők is akadnak az ottrekedtek között. Hamarosan teljesen
kifogynak az élelmiszer -tartalékaik s minden egyéb is. - Bruce
szünetet tartott, rágyújtott, majd mélyen leszívta a füstöt és folytatta.
- Körülöttük ott vannak a nyíltan fellázadt Baluba törzs harcosai:
válogatás nélkül gyújtogatnak, nőket erőszakolnak meg, gyilkolnak.
Eddig nem támadták meg a várost, de ez sem késhet sokáig. Ehhez
járul még az a szóbeszéd, miszerint közép -kongói csapatok meg a
mi saját embereink is szövetkeznek egymással: erősen felfegyverzett
bandáikat nevezik shuftának.. Ezek a terület északi részén
garázdálkodnak őrült ámokfutóként. Senki nem tudja pontosan
megmondani, mi a helyzet arrafelé, de akármi is történik, abban
biztos lehetsz, nem valami kellemes dolog. Most ezeket az
embereket hozzuk el onnan, hogy biztonságba helyezzük őket.
- Miért nem küld az ENSZ repülőgépet értünk? kérdezte André.
-Nincs leszállópálya.
-Helikoptert?
- Túl messze van.
Tőlem aztán ezek a nyomorultak maradhatnának ott, ahol vannak -
morogta Wally. - Ha a Baluba törzsbeliek egy kis emberhúsból
készült pecsenyére vágynak, ki vagyok én, hogy megakadályozzam
őket ebben? Minden embernek joga van enni, és ameddig nem
engem esznek, addig váljék a falat egészségükre, mondom én. -
André hátának támasztotta a lábát, aztán hirtelen kirúgott egyet,
amitől a belga fiú leröpült az ágyról, és térdre esett.
- Menj, szerezz nekem valami nőt!
- Nincsenek itt nők. Hozok inkább még egy italt. André
feltápászkodott, nyúlt Wally üres poharáért, de a másik megragadta
a csuklóját.
- Nőt mondtam André, nem italt.
- Nem tudom, hol keressek nőt, Wally. - André hangja
kétségbeesett volt. - Fogalmam sincs, mit mondjak egy nőnek.
- Jaj, de buta vagy te, haver. Kénytelen leszek eltörni a karodat. -
Wally lassan csavarta a fiú csuklóját. - Pont olyan jól tudod, mint
én, hogy lenn a bár teli van nőkkel. Tüdőd vagy nem?
- De mit mondjak nekik? - Kicsavart csuklója fájt, André arca
eltorzult.
- Az isten szerelmére, te békazabáló barom, egyszerűen menj le, és
mutass föl valami papírpénzt! Egy kukkot sem kell szólnod.
- Wally, ez fáj.
- Nem mész? Te viccelsz velem! - Wally rávigyorgott, még
erősebben csavarta a karját, keskeny szeme ködössé vált az italtól;
Bruce látta rajta, hogy élvezi. - Nos, indulsz, haver? Döntsd el: vagy
nekem szerzel egy nőt, vagy magadnak egy törött kart.
- Rendben, legyen, ahogy akarod. Kérlek, engedj el, indulok -
motyogta André.
- Ezt akartam. - Wally elengedte a fiút. André fölegyenesedett,
masszírozta a csuklóját.
- Ügyelj rá, hogy a nő tiszta legyen, és ne nagyon öreg! Hallod?
- Igen, Wally. Hozok egyet. - André az ajtó felé indult. Bruce látta
az arckifejezését. Nemcsak a fájdalomtól volt levert. Szép kis alakok
vagyunk mi, gondolta Bruce, én sem vagyok kivétel, bár nem
tartozom hozzájuk. Én vagyok a néző, akit csak annyira kavar föl
mindez, mint egy rossz színdarab. André kiment.
- Még egy italt, haver? - kérdezte Wally elterülve. - Ki is töltöm
neked.
- Kösz - mondta Bruce, és fűzni kezdte a másik bakancsát.
Wally odahozta a poharat, megkóstolta az italt. Erős volt: a whisky
aromája rosszul keveredett a sör édességével, de azért megitta.
 - Te meg én - szólt Wally -, mi ketten vagyunk az okosok. Azért
iszunk, mert inni akarunk, nem azért, mert kell. Úgy élünk, ahogyan
akarunk, nem úgy, ahogyan mások gondolják, hogy élnünk kellene.
Sok bennünk a közös vonás, Bruce. Barátok is lehetnénk, te meg én.
Ügy értem, olyan nagyon hasonlóak vagyunk. - Dolgozott benne az
ital, a szavakat kissé akadozva ejtette.
- Természetesen barátok vagyunk - számítok rád, mint az egyik
legfontosabb emberemre, Wally. Bruce komolyan beszélt, a hangja
nem árult el semmi gúnyt.
- Nem tréfálsz? - kérdezte Wally mohón. - Hogy is van ez, he?
Istenem, mindig azt hittem, hogy nem kedvelsz. Krisztusom, az
ember sosem tudhatja, nem igaz? Az ember sosem tudhatja igazán. -
Hitetlenkedve rázta a fejét, a whiskytől hirtelen elérzékenyült. -
Tényleg igaz? Kedvelsz engem. Igen, lehetnénk barátok is. így van,
Bruce? Mindenkinek kell egy haver. Mindenkinek szüksége van
hátvédre.
- Így van - válaszolta Bruce. - Barátok vagyunk. Ehhez mit szólsz?
- Rendben, haver - egyezett bele Wally mély érzésekkel telve, és
én nem érzek semmit, gondolta Bruce, megvetést sem, sajnálatot sem
- egyszerűen semmit sem. Csak így élhet az ember biztonságban:
többé senki sem okozhat csalódást, nem undorítanak, nem
betegítenek meg, nem tehetnek tönkre az emberek.
Mindketten felpillantottak, amikor André beterelte a lányt a szobába.
A lánynak vonzó kis duci arca volt, ajka kifestve - rubin színe a
borostyánon.
- Jól van, André - tapsolt Wally, miközben felmérte a lány testét.
A lány magas sarkú cipőt viselt, rövid, rózsaszín ruhája csípőtől
szoknyába szélesedett, és nem fedte a térdét.
- Gyere ide, édes! - Wally s. kezét nyújtotta neki, a lány habozás
nélkül, hivatásos mosolyát villantva indult felé. Wally maga mellé
húzta az ágyra.
André még mindig az ajtóban álldogált. Bruce felkelt, magára
rántotta terepszínű harci dzsekijét, fölcsatolta a fegyvertáskát,
megigazította a pisztolyt, hogy kényelmesen feküdjék combja külső
részén.
- Elmész? - Wally a lányt itatta a poharából.
- Igen. - Bruce a fejébe nyomta széles karimájú kalapját; a piros,
zöld és fehér katangai jelzés valami művi vidámságot kölcsönzött
megjelenésének.
- Maradj egy kicsit... na, ugyan, Bruce!
- Mike vár. - Bruce felkapta a puskáját.
- Szard le! Maradj egy kicsit, jól fogunk mulatni!
- Nem, kösz. - Bruce az ajtóhoz lépett.
- Hé, Bruce! Ezt nézd meg! - Wally hátranyomta a lányt az ágyon,
egyik karjával szorosan tartotta a mellénél, mialatt a lány vidáman
küzdött vele, a másik kezével meg derékig fölhajtotta a szoknyáját.
- Nézd csak meg jól, aztán mondd meg, még mindig el akarsz -e
menni.
A lány semmit nem viselt a szoknyája alatt, altestét leborotválta, telt
kis puncija vágykeltően domborodott.
- Rajta, Bruce - röhögött Wally. - Tiéd az elsőség. Ne mondd,
hogy nem vagyok a barátod.
Bruce a lányra pillantott: lábai a levegőben kalimpáltak, teste
kígyózott, míg Wallyvel viaskodott. A lány vihorászott.
- Takarodó előtt visszatérünk Mike-kal. Akkor már ez a nő ne
legyen itt! - mondta Bruce.
Nincsen többé vágy, gondolta, miközben a lányra nézett, annak
örökre vége. Kinyitotta az ajtót.
- Curry! - kiáltotta Wally. - Te is csak egy átkozott hülye vagy!
Krisztusom, még azt hittem, hogy ez férfi. Jézusom! Te éppen olyan
pocsék vagy, mint a többiek. André, a csinibaba. Haig, az iszákos.
Veled mi a baj, haver? A nők, mi? Te sem vagy normális.
Bruce becsukta az ajtót, egyedül álldogált a folyosón. A gúny egy
kis hézagon keresztül behatolt a védőpáncél alá; igyekezett
lecsillapítani háborgó gondolatait, megpróbálta tompítani a gúnyos
megjegyzés élességét.
Vége van örökre. Az a nő nekem többé nem tud fájdalmat okozni. Ezt
eltökélten gondolta, s eszébe jutott az asszony, nem az a nő, akit az
imént hagyott a szobában, hanem a másik, aki valaha a felesége volt.
- Szemét dög - suttogta, aztán gyorsan, majdhogy bűntudatosan: -
Nem gyűlölöm. Nincs bennem többé sem vágy, sem gyűlölet.
2.
A II. Nagy Leopoldhoz címzett hotel előcsarnoka zsúfolt volt.
Zsoldos katonák cipelték magukkal kivagyian fegyverüket,
hangosan beszélgettek, a falat támasztották, a bárban lebzseltek; a
velük lévő asszonyok bőrének színe a fekete és a világosbarna
közötti árnyalatokat mutatta, páran közülük máris részegek voltak.
Néhány belga még mindig hitetlenkedő pillantással nyugtázta, hogy
menekültté vált; egy asszony - miközben csecsemőjét ringatta az
ölében - sírdogált; a fehér emberek civil ruhát viseltek és nagyon
feldobottnak tűntek, szemükben a kalandor nyughatatlansága
villogott, miközben csöndesen beszélgettek néhány öltönyös
afrikaival; egyik asztalnál, csoportba verődve, pállott ingujjú
újságírók vártak, egy keselyű türelmével figyeltek. És mindenki
izzadt a pokoli hőségtől.
A terem másik végéből két dél-afrikai pilóta üdvözölte Bruce-t.
- Hello, Bruce! Mit szólnál egy italhoz?
- Dave! Carl! - integetett feléjük Bruce. - Most rohanok... talán
este...
- Délután kirepülünk. - Carl Engelbrecht tagadóan rázta a fejét. -
Csak jövő héten térünk vissza.
- Akkor sort kerítünk erre - egyezett bele Bruce. A bejáraton
áthaladva az Avenue du Kasai -ra jutott. Amikor megállt a járdán, a
fehérre meszelt épületek szinte az arcába tükrözték a fényt. Pislognia
kellett a perzselő hőségtől, érezte, hogy megint izzad a harci ruha
alatt. Felső zsebéből elővette napszemüvegét, felvette, közben
keresztülvágott az úttesten, és a háromtonnás Chev teherautóhoz
sétált, melyben Mike Haig várta.
- Én vezetek, Mike.
- Rendben. - Mike átcsusszant a másik ülésre, Bruce beugrott a
vezetőfülkébe. Az Avenue du Kasai -n északi irányban indultak.
- Elnézést kérek azért a jelenetért, Bruce. - - Nem történt semmi.
- Nem lett volna szabad így megfeledkeznem magamról.
Bruce nem válaszolt, a kihalt épületeket nézegette az utca két
oldalán. A legtöbb épületet kifosztották, s mindegyik viselte a
bombatalálatok himlőhelyeit. A járda mentén időről időre kiégett
autóroncsok parkoltak, olyanok voltak, mint a régen kihalt bogarak
levedlett kitinpáncéljai.
- Nem kellett volna hagynom, hogy felingereljen, de mégis, az
igazság pokolian fáj.
Bruce nem válaszolt, de keményebben nyomta meg a gázpedált, a
teherautó felgyorsult. Nem akarom hallani, gondolta, nem vagyok a
gyóntatója egyszerűen nem akarom hallani. Ráfordult az Avenue
l'Etoile -ra; az állatkert felé haladtak.
- Igazat beszélt, pontosan bemért engem - folytatta Mike.
- Mindannyiunknak megvan a maga baja, másként nem volnánk itt.
- Aztán, hogy elűzze Mike rosszkedvét, hozzátette: - Mindössze
néhányan vagyunk, mi, a boldog kevesek. A testvérek csapata.
Mike rávigyorgott, az arca hirtelen kisfiússá változott. - Mi legalább
a második legősibb mesterséget választottuk magunknak - zsoldos
katonák vagyunk.
- A legősibb mesterséget viszont jobban fizetik, és szórakoztatóbb
- mondta Bruce, majd lendületesen behajtott a teherautóval egy
emeletes épület kocsibejáratához, leparkolt, a motort leállította.
Még nem is olyan régen ez az épület az Union Miniére du Haut
főkönyvelőjének szolgált otthonul; most a D -osztag, a speciális
alakulat szálláshelye lett, ennek az alakulatnak volt Bruce Curry a
kapitánya.
Fekete tisztjei közül vagy fél tucat ott üldögélt a veranda alacsony
falánál, és amint Bruce felkaptatott a lépcsőn, odakiáltották neki
szokásos üdvözlésüket, melyet az ENSZ -csapatok beavatkozása óta
használtak.
- Az ENSZ - szar!
- Óh! - mosolygott rájuk Bruce; bizonyos bajtársiasság alakult ki
közöttük az elmúlt hónapok alatt.
- íme a katangai hadsereg krémje! Körbekínálta a cigarettáját,
néhány percig ráérősen beszélgetett a katonákkal, aztán
megkérdezte:
- Hol van a főtörzsőrmester? - Az egyik katona hüvelykujjával az
előcsarnok üvegajtaja felé bökött, Bruce arra indult, Mike követte.
A drága bútorokon mindenféle holmi tornyosult nagy
rendetlenségben; a kőből épült kandalló félig teli volt üres
üvegekkel, egy katona horkolva aludt a perzsaszőnyegen, a falról
valaki bajonettel levágott egy olajfestményt, a ráma ferdén billegett
a falon, egy imbuiafából készült dohányzóasztalka részegen
dülöngélt törött lábán. Az egész terem emberek és olcsó dohány
szagától bűzlött.
- Hello, Ruffy - mondta Bruce.
- Éppen időben érkezett, főnök. - Ruffaro főtörzsőrmester elterült
égy karosszékben, és elégedetten mosolygott.
- Ezek a hülye arabok éppen kifogytak a lerakható lapokból.
A katonákra bökött, akik az asztal körül tolongtak. Ruffy az „arab"
elnevezést dühe vagy megvetése jeléül használta; semmi köze nem
volt az illető nemzetiségéhez.
Ruffy kiejtése mindig megdöbbentette Brucet. Az ember nem várná,
hogy tiszta amerikai beszéd gyöngyözzék egy ilyen hatalmas fekete
alakból. Ruffy három évvel ezelőtt tért vissza az Egyesült
Államokból, ott szert tett a nyelv alapos ismeretére, egy
földművelési diplomára, továbbá az üveges sör iránti mérhetetlen
szeretetre (lehetőleg Schlitz -féle, de bármilyen más márka is
elfogadható), továbbá jó adag fenegyerekeskedésre. Ez utóbbi
emléke - melyet búcsúajándékként kapott egy magas, sárga
másodéves diáktól a kaliforniai egyetemen - különösen akkor
támadt föl hevesen, amikor berúgott; az emlék olyan fájdalmas volt,
hogy csak azzal tudta csillapítani, hogy gyorsan felemelt és eldobott
egy közelében tartózkodó amerikai állampolgárt.
Szerencsére ritkán esett meg, hogy egy USA -állampolgár és öt -hat
gallon sör - amitől latens faji ellenszenve felszínre tört - egyszerre
lett volna jelen Ruffy közelében. Akit egyszer Ruffy elhajított, az
nem felejtette el, akár szenvedő alanya, akár csak nézője volt az
eseménynek. Bruce élénken emlékezett az esetre, amikor maga is
tanúja volt Ruffy egyik leglátványosabb dobásának.
Az áldozatok mindhárman rangos lapokat képviselő újságírók
voltak. Ahogyan telt -múlt az este,
egyre hangosabban beszélgettek; az amerikai akcentus messzire
hord, mint egy jól eltalált golflabda, Ruffy felismerte beszédüket a
terasz túlsó részéből is. Elhallgatott, és ezenközben megitta még azt
az utolsó gallon sört,, mely ahhoz kellett, hogy kibillentse lelki
egyensúlyából. Letörölte felső ajkáról a habot, és szemét az amerikai
társaságra szögezve, felemelkedett.
- Ruffy, nyughass! Hé...! - Bruce mintha nem is szólt volna. Ruffy
már lépkedett feléjük a teraszon át. Az amerikaiak látták, hogy
közeledik, s kellemetlen csönd támadt.
Az első dobás csak afféle bemelegítés volt, azonkívül a pasas nem
igazán tűnt aerodinamikailag jól felépítettnek: a hasa túl sok
légellenállást okozott. A táv közepesnek bizonyult, úgy
húszlábnyinak.
- Ruffy, hagyd békén őket! - ordította Bruce.
A következő dobásnál Ruffy már kissé bemelegedett, de túlságosan
sok emelést vitt a dobásba. Harminc láb a táv: az újságíró lesöpörte a
teraszt, majd a mögötte levő pázsiton ért földet, üres poharát még
mindig a kezében szorongatta.
- Fusson, maga őrült! - figyelmeztette Bruce a harmadik áldozatot,
de az szinte megbénult.
Ez lett Ruffy legjobb dobása: jól megmarkolta a pasast - a nyakánál
és a nadrágja ülepénél -, és egész súlyát beleadta a dobásba.
Ruffynak sejtenie kellett, hogy a dobás tökéletesre sikerült, mert
kiáltásába „gonorrhea!" győzelmi felhangok vegyültek.
Később, amikor Bruce lecsillapította a három amerikait, s azok
magukhoz tértek annyira, hogy értékeljék, egy rekorddöntő
próbálkozás kivételezett résztvevői lehettek, mindannyian
lépésenként lemérték a távolságokat. A három újságíróban
majdhogy nem tulajdonosi szeretet támadt Ruffy iránt; az est
hátralevő részében sört fizettek neki, s minden újonnan jövőnek, aki
a bárba betért, elbüszkélkedtek a barátjukkal. Egyikük - akit utoljára
és a legmesszebbre hajított el - cikket akart írni róla, fotókkal
illusztrálva. Az este vége felé már vadul arról értekezett, hogy fel
kellene kelteni a nemzetközi érdeklődést az emberdobó
versenyszámok iránt, még az olimpiai játékokon is.
Ruffy a sörüket és az elismerésüket egyaránt mérsékelt büszkeséggel
fogadta, s amikor a harmadik amerikai felajánlotta, hogy dobja el őt
még egyszer, visszautasította az ajánlatot azon az alapon, hogy
sosem hajítja el ugyanazt az embert kétszer. Mindent összevetve,
emlékezetes este volt.
Eltekintve ezektől az alkalmi kisiklásoktól, Ruffy volt a legerősebb
és legboldogabb ember, akivel Bruce valaha is találkozott; nem
lehetett nem szeretni. Most is: képtelen volt megállni, és
elmosolyodott, miközben megpróbálta visszautasítani Ruffy
invitálását egy kis kártyázásra.
- Dolgunk van, Ruffy. Majd máskor.
- Üljön le, főnök! Csak egypár trükköcske, aztán máris
beszélhetünk a munkáról. - Ide -oda forgatta a három kártyalapot a
keze között.
- Üljön le, főnök! - ismételte, és Bruce csüggedt arckifejezéssel
telepedett a szemközti székbe.
- Mennyit tesz föl? - hajolt közel Ruffy.
- Un mule. - Bruce ezerfrankos bankjegyet tett az asztalra. - Ha,
ez elfogyott, akkor mi is indulunk.
- Semmi sietség - nyugtatta Ruffy. - Miénk az egész nap. - A
három lapot letakarva terítette az asztalra. - A jó öreg keresztény
uralkodó itt bujkál valahol; csak meg kell találnia, és akkor ez lesz a
legkönnyebben keresett ezres, amit valaha is a magáénak
mondhatott.
- A középső - súgta egy katona Bruce széke mögött. - Az lesz az,
a középső.
- Ne figyeljen erre a hülye arabra... már ötezret vesztett ma reggel
- tanácsolta Ruffy.
Bruce a jobb kéz felőli laphoz fordult.
- Pech! - ujjongott Ruffy. - A kör királynőt választotta. - Felkapta
a bankjegyet, begyömöszölte zubbonya felső zsebébe. - Mindig
becsapja ez a bájos arcú kis dög. - Vigyorogva felfordította a
középső kártyát, hogy megmutassa a huncut szemű, göndör
bajuszkás karó bubit. - A királynő meg itt bújt össze a bubival,
éppen az öreg király orra előtt. .Felfordította a királyt is. - Nézze ezt
az álomszuszék öreget... még csak nem is a helyes irányba bámul.
Bruce rámeredt a három kártyalapra, s megint hányingert érzett a
gyomrában. Itt van az egész története: még a pasas neve is stimmel,
bár Bubinak szakálla volt meg piros Jaguárja, és az ő királynőjének
sosem volt ilyen ártatlan a pillantása.
Hirtelen megszólalt. - No, ennyi elég volt, Ruffy. Kövess tíz
emberrel!
- Hová megyünk?
- A parancsnokságra, speciális felszerelést vételezni.
Ruffy bólintott, a kártyákat a felső zsebébe tette. Kiválasztotta az
embereit, majd Bruce -hoz fordult. - Szükségünk lehet egy kis
kenőolajra, nem gondolja, főnök?
Bruce habozott: az augusztusban lopott whiskyből már csak két
rekesznyi maradt. Egy üveg valódi skót whisky vásárlóereje
hatalmas volt, és Bruce megesküdött, hogy csakis különleges
körülmények között használja föl. Most úgy érezte, csekély az esély,
hogy megkapja mindazt, amire szükségük van, hacsak nem
környékezi meg alapos megvesztegetéssel a hadtápos tisztet.
- Rendben, Ruffy. Hozz egy rekesszel!
Ruffy feltápászkodott a székből, és fejébe csapta acélsisakját. Kerek,
fekete arca mellett lelógtak a sisak pántjai.
- Egész rekeszt? - Bruce-ra mosolygott. - Egy hadihajót akar
megvenni?
- Majdnem - hagyta rá Bruce. - Menj, hozd ide!
Ruffy eltűnt a ház hátsó traktusában, aztán tüstént előkerült a hóna
alatt egy láda Grant's Standfasttal, másik keze ujjai között vagy fél
tucat Simba sörösüveg nyakát szorongatta.
- Esetleg megszomjazunk - magyarázta.
A katonák némi fegyvercsörgés közepette felmásztak a teherautó
platójára, és tréfás káromkodásokat kiáltottak verandán maradt
társaik felé. Bruce, Mike és Ruffy bezsúfolódtak a vezetőülésre,
Ruffy a padlóra helyezte a whiskyt, és rátette nagy, bakancsos lábát.
- Mi ez az egész, főnök? - kérdezte, mialatt Bruce kifelé gördült a
teherautóval, s ráfordultak az Avenue l'Etoile -ra. Bruce elmesélte
neki, s amikor befejezte, Ruffy morgott egyet, amit így is, úgy is
lehetett értelmezni, majd fehér, éles, nagy fogaival kinyitott egy
üveg sört. A gáz gyöngén szisszenve áramlott ki, egy kis hab futott
le az üveg oldalán, és az ölébe csöpögött.
- A fiúk nem lesznek túl lelkesek - közölte, miközben a nyitott
üveget Mike Haignek nyújtotta. Mike csak a fejét rázta, erre Ruffy
Bruce -nak adta tovább a sört.
' repülőgép fedélzetén, majd később egy zürichi, csak számot viselő
Magának is kinyitott egyet, és folytatta. - Utálni fogják, mint a
szart. - Megrázta a fejét. - És még zűrösebb lesz a dolog, amikor
Port Reprieve -be érünk, és elhozzuk a gyémántokat.
Bruce oldalról pillantott a másikra, csodálkozott. - Miféle
gyémántokat?
- A kotróhajókról - válaszolta Ruffy. - Csak nem hiszi, hogy azért
küldenek minket ilyen messzire, hogy elhozzuk azt a pár embert? A
gyémántok miatt idegesek, az egyszer biztos!
Hirtelen Bruce előtt megvilágosodott sok minden, amit azelőtt nem
értett. Eszébe jutott egy félig elfelejtett beszélgetés, melyet korábban
folytatott az Union Miniére egyik mérnökével. A három
gyémántkotróról beszéltek, mely a Lufira mocsár fenekéről kotorta a
homokot. A hajók Port Reprieve -ben állomásoztak, és nyilván
visszatérhettek oda a szükségállapot bevezetésekor; még most is ott
kell lenniük, fedélzetükön három -négy hónap kutatásának
gyémántkitermelésével. Fél millió font sterling körüli összeg,
csiszolatlan gyémántokban. Ezért tulajdonított tehát a katangai
kormány olyan jelentőséget ennek az expedíciónak, ezért vetnek be
ilyen erőket, és ezért nem kérték fel az ENSZ -hatóságot, hogy
nyújtson segítséget a mentésben.
Bruce gúnyosan elmosolyodott, amikor eszébe idézte a
belügyminiszter emberbaráti érvelését: - Ez kötelességünk, Curry
kapitány. Nem hagyhatjuk ezeket az embereket a nem túlzottan lágy
szívű törzsbéliek kénye -kedvére. Civilizált emberek vagyunk, ez a
mi kötelességünk.
Távoli misszionárius állomások és kormányzósági előőrsök akadtak
másutt is, mindenfelé Kasai déli részén és Katangában, hónapok óta
nem érkezett hír felőlük, de az ottani emberek hogyléte másodlagos
kérdésnek számított a Port Reprieve -i település lakóihoz képest.
Bruce újra az ajkához emelte az üveget, egy kézzel kormányzott,
mialatt ivott, kifelé pislogott a szélvédőn át. Rendben van, behozzuk
őket onnan; utána egy kis lőszeres ládikát helyeznek el valamelyik
bankszámlára betesznek valami nagyobb összeget. Mit érdekel ez
engem? Megfizetnek érte.
 - Azt hiszem, jobb, ha nem említjük a gyémántokat a legényeimnek
- szólalt meg Ruffy szomorúan. - Egyáltalán nem volna jó ötlet.
A rakodókörzethez értek a vasúti sínek mögött, Bruce kicsit
csökkentette a sebességet. Figyelte, milyen épületek mellett
haladnak el, míg föl nem ismerte azt, amelyiket keresték; akkor
lekanyarodott az útról, s lefékezett a kapu előtt. Jelzett a sípjával,
erre előkerült egy őr, s alaposan szemügyre vette Bruce
igazolványát. Miután megfelelőnek találta, odakiáltott valakinek a
kapu mögött: a kapu kinyílt előttük. Bruce behajtott a raktárudvarra,
a motort leállította.
Az udvaron legalább fél tucat teherautó parkolt, valamennyi
katangai felségjelekkel ellátva, mindegyik körül foltosán átizzadt
egyenruhájú katonák mászkáltak. Egy fehér bőrű hadnagy hajolt ki
az egyik vezetőfülkéből, és odakiáltott hozzájuk.
- Csaó, Bruce!
- Mi van, Sergio? - intett vissza Bruce.
- Őrület! Őrület! - Bruce elmosolyodott. Ennek az olasznak
minden őrület volt! Eszébe jutott, hogy júliusban - akkor harcoltak a
hídnál - ráfektette az olasz fiút egy Landrover dzsip vázára, és
bajonettjé -
vel a szőrös fenekéből piszkálta ki a bombaszilánkot, hát az aztán
tényleg őrület volt.
- Majd megkereslek - búcsúzott tőle Bruce. Mike -ot és Ruffyt a
raktárépület felé vezette. A nagy, dupla ajtón a felirat: Depot
Ordinance - Armée dúKatanga; az ajtó mögötti kis üvegkalickában
egy törzsőrmester üldögélt, Gandhi -féle, fémkeretes szemüvege
öreg fekete varangyra emlékeztető arcában villogott. Fölpillantott
Bruce-ra.
- Non - mondta határozottan. - Non, non. Bruce elővette a
vételezési jegyzéket, és az őrmester orra alá dugta. A másik megvető
kézmozdulattal söpörte félre az iratot.
- Nincsenek raktáron ezek a holmik, mi is mindenben
szűkölködünk. Nem áll módomban. Vannak fontosabb dolgok is.
Tekintettel kell lennünk bizonyos körülményekre. Nem, igazán
sajnálom. - Egy nyaláb iratot kapott fel az íróasztalról, s minden
figyelmét a papírok tanulmányozásának szentelte, Bruceról tudomást
sem vett többé.
- Ezt a vételezési parancsot az elnök úr írta alá bökött a papírra
szelíden Bruce, mire az őrmester leeresztette az iratait, és előjött az
íróasztal mögül. Egészen közel lépett, pontosan az álláig ért Bruce
-nak.
- Ha maga a Mindenható írta volna alá személyesen, akkor sem
tudnék segíteni. Sajnálom, igazán sajnálom.
Bruce felpillantott, szeme egy másodpercig körbevándorolt az
áruhalmokon, a raktárépület belseje dugig volt tömve. Ahol állt,
onnan legalább húszféle árucikket ismert fel, melyekre szüksége lett
volna. Az őrmester észrevette ezt: francia beszéde idegessé vált,
Bruce csak annyit értett belőle, hogy azt ismételgeti: „non".
Jelentőségteljesén Ruffyra nézett, a
főtörzs előlépett, karjával megnyugtatóan átölelte az őrmester vállát,
aztán gyöngéden kivezette a még mindig tiltakozó férfit az udvarra,
a teherautóhoz. Kinyitotta a vezetőfülke ajtaját, és az őrmester
meglátta a rekesz whiskyt. Ruffy bajonettjével felnyitotta az egyik
whiskys üveget, megengedte, hogy az őrmester ellenőrizze a többi
palackon is a pecsétet, majd néhány perc múlva visszatértek az
irodába: Ruffy cipelte magával a rekesz italt.
- Kapitány - mondta az őrmester, és fölvette a vételezési jegyzéket
az íróasztalról. - Úgy látom, tévedtem. Ezt a kérelmet valóban az
elnök úr írta alá. Kötelességem; hogy Önnek is elsőbbséget
biztosítsak.
Bruce valami köszönésfélét mormogott, az őrmester rápillantott. -
Adok maga mellé segítséget is.
 - Ön túlságosan jó. Ez még megzavarná a dolgok helyi menetét. Itt
vannak a saját embereim.
- Kitűnő - helyeselt az őrmester, és tömzsi kezével körbemutatott a
raktárépületben: - Vigye csak, amire szüksége van!
3.
Bruce már megint az óráját nézte. A kijárási tilalom végéig, reggel
hat óráig még mindig húsz perc volt hátra. Az időt csak azzal tudta
agyonütni, ha Wally Hendryben gyönyörködik, amint a reggelijét
fogyasztja. Ez nem ígérkezett vonzó látványosságnak, mivel Hendry
alaposan, de gusztustalanul étkezett.
- Nem tudnád becsukva tartani a szádat? - fakadt ki dühösen,
amikor nem tudta tovább elviselni.
- Beleszólok én a te dolgaidba? - nézett föl Hendry a tányérból.
Arcát rőtes borosta fedte, szeme gyulladt és dagadt volt az előző
éjszakai duhajkodástól. Bruce elkapta róla a pillantását, és megint
megnézte az óráját.
Erős volt benne az öngyilkos késztetés, hogy ne törődjön a kijárási
tilalommal, induljon azonnal a vasútállomásra. Erőszakkal tartotta
magát vissza. A legenyhébb dolog, ami ebből következne, hogy a
járőr elkapja, beviszi, és elveszteget legalább tizenkét órát, amíg
tisztázza magát; de a legrosszabb is bekövetkezhet, esetleg lelövik.
Töltött magának egy újabb csésze kávét, lassan kortyolgatta. A
türelmetlenség mindig a gyöngéim közé tartozott, emlékezett vissza,
majdnem minden hiba, amit elkövettem életemben, valahol ebben
gyökeredzett. De talán fejlődtem valamicskét az évek során -
húszévesen egy hét alatt szerettem volna behabzsolni az egész életet.
Most már egy évben is kiegyezek.
Megitta a kávét, megint megnézte, hány óra. Öt perc múlva hat,
most már megkockáztathatja. Majdnem öt percbe telik, amíg odaér a
teherautóhoz.
- Uraim, készüljenek! - Hátratolta a székét, fölkapta a zsákját, a
hátára hajította, és elindult kifelé.
Ruffy már várt rájuk: egy halom holmin őrködött az egyik fémlemez
oldalú raktárban. A betonpadlón az emberek kis tábortüzet ültek
körül, ott főzték a reggelijüket.
- Hol a vonat?
- Jó kérdés, főnök - gratulált Ruffy, mire Bruce morgott egyet.
- Már régen itt kellene lennie - tiltakozott, de Ruffy erre csak vállat
vont.
- Hogy kellene, az egészen más, mint, hogy itt van.
- A fene egye meg! Már be kellett volna pakolnunk. Jó esetben dél
lesz, mire elindulunk - vágott vissza Bruce. - Megyek az
állomásfőnökhöz.
- Jobb, ha ajándékot is visz neki, főnök. Még van egy rekesz
italunk.
- Nem, az ördögbe is! - horkant föl Bruce. Mike, gyere velem!
Mike -kal együtt átmásztak a síneken, felkapaszkodtak a központi
vágányokhoz. Kicsit távolabb egy csoport vasúti alkalmazott
beszélgetett, Bruce dühösen rontott rájuk.
Két órával később már a színes bőrű mozdonyvezető mellett állt a
mozdony platformján; a vonat lassan pöfögött a raktárépület felé.
A mozdonyvezető kövér kés kis ember volt, bőrét nemcsak a nap
barnította sötétre, foga fölött ragyogó piros, műanyag íny villogott.
- Monsieur, ugye nem Port Reprieve -be kíván utazni? - tudakolta
idegesen.
- De igen.
- Senki sem tudja megmondani, milyen állapotban vannak az utak.
Az utóbbi négy hónapban oda nem volt közlekedés.
- Tudom. Majd óvatosan vezet.
- ENSZ -vonal is keresztezi a vasúti sínt valahol a régi repülőtér
környékén - vetette ellen a férfi.
 - Van engedélyünk. - Bruce nyugtatóan rámosolygott. Rosszkedve
múlóban volt, mivel végre megszerezte a vonatot. - Álljon meg a
következő raktár után!
A légfék fütyült egyet, a szerelvény lassított, Bruce leugrott róla.
- Minden rendben, Ruffy! - kiáltotta. - Kezdjétek a berakodást!
A három nyitott, acél oldalpántos vagont állították be előre, mivel
ezeket lehetett legkönnyebben megvédeni. A mellmagasságban
elhelyezett Bren golyószórók előre és hátra is tudtak tüzelni. Aztán a
két utasszállító kocsi következett, ezeket raktárnak használják, s itt
lesznek a tisztek elszállásolva, visszafelé pedig a menekülőket is itt
helyezik majd el. Végül, a mozdony zárta a szerelvényt, itt lesz a
legkevésbé sebezhető, és nem okádja vissza a füstöt meg a kormot a
vonatra;
A többi holmit a négy fülkében helyezték el, az ablakokat
lefüggönyözték, az ajtókat lezárták. Bruce most a védelem
megszervezéséhez látott hozzá. Az első szállítóvagon tetején - a
tetőn körben homokzsákokat helyeztek el - őrködött az egyik Bren
golyószóró, Bruce ezt a helyet tette meg saját
őrhelyének. Innen jó rálátása nyílt a nyitott kocsikra, hátul a
mozdonyra és a környező vidékre.
A többi golyószórót a vezérkocsira tétette, és ide Hendryt nevezte ki
irányítónak. A parancsnokságon az őrnagytól három új walkie
-talkie felszerelést is .vételeztek: egyet a mozdonyvezetőnek adott,
egyet elöl Hendrynek, egyet pedig saját hadállása számára tartott
fenn; a kommunikációs rendszer kielégítőnek tűnt.
Már majdnem déli tizenkettőre járt, mire az előkészületek
befejeződtek; ekkor Bruce Ruffyhoz fordult, aki mellette ült a
homokzsákokon.
- Minden kész?
- Minden, főnök.
- Hány fő hiányzik? - Bruce tapasztalatból tudta, hogy a csapat
tagjai képtelenek mindannyian azonos helyen lenni azonos időben.
- Nyolc, főnök.
- Ez hárommal több, mint tegnap, tehát összesen ötvenkét
emberünk maradt. Gondolod, hogy ezek is eltűntek a vadonban? - A
tűzszünet napján öt katonájuk szökött meg fegyverestül. Egyértelmű
volt, hogy ezek a katonák bevették magukat a vadonba, és
csatlakoztak a shufta egyik bandájához: ez a társaság garázdálkodott
a főútvonalak mentén; orvul rátámadtak a védtelen utazókra, a
szerencséseket csak megverték, a kevésbé szerencséseket meg is
ölték, nőket erőszakoltak, ha módjuk nyílt rá, és úgy általában igen
jól mulattak.
- Nem, főnök, nem hiszem. Az a három, az rendes gyerek. Biztosan
lenn maradtak a cité indigéneben kicsit mulatozni, talán
megfeledkeztek az időről. - Ruffy megrázta a fejét. - Fél óra alatt
megtaláljuk őket, elég ha odamegyünk, és végigjárjuk az orgazdákat.
Megpróbáljuk?
- Nem, nincs időnk vacakolni, ha még sötétedés előtt el akarunk
jutni Msapa Junctionba. Majd felszedjük őket, amikor visszatértünk.
- Volt még hadsereg a búr háború óta, amelyik ilyen könnyedén
kezelte a dezertálást? - kérdezte magától Bruce.
A mellette levő rádióhoz lépett, lenyomta az adógombot.
- Mozdonyvezető!
- Oui, monsieur.
- Hajtson - nagyon lassan - az ENSZ -záróvonalig! Ezen az
oldalon álljon meg!
- Oui, monsieur.
Kigördültek a raktárudvarról, csattogott a váltó, jobbra elhagyták az
ipari körzetet, az Avenue du Cimetiére kereszteződésében posztoló
katangai őrséget; távolabb, a külvároson keresztül Bruce már látta az
ENSZ -állásokat; megérintette az izgatottság első hulláma. A
mellényzsebében lévő engedélyt Rhee Singh tábornok írta alá, de
megtörtént már ebben a háborúban, hogy egy indiai tábornok
engedélyét a szudáni kapitány nem adta tovább az ír őrmesternek. A
rájuk váró fogadtatás izgalmasnak ígérkezett.
- Remélem, tudnak már rólunk. - Mike Haig feltűnő
nemtörődömséggel cigarettára gyújtott, de azért idegesen kémlelt a
töltés mindkét oldala felé, ahol az ENSZ -géppuskaállások voltak.
- Ezeknél a gyerekeknél puskagránát van, ír arabok - mormogta
Ruffy. - Szerintem a leghülyébb fajta arab az az ír. örülne egy kis
puskagránát találatnak a torkába, főnök?
- Nem, Ruffy, kösz. - Bruce előrehajolt, megnyomta a rádió
gombját.
- Hendry!
Az első kocsiban Wally Hendry felvette a készüléket, a melléhez
szorította, és Bruce felé fordult.
- Curry?
- Mondd meg a lövészeknek, hogy álljanak távol az ágyúktól, a
többiek pedig tegyék le a puskájukat!
- Rendben.
Bruce figyelte, amint a másik végrehajtja a parancsot: hátralökdösi a
katonáit, előremegy a zsoldosok között, az első kocsi katonákkal
volt tele. Bruce megérezte az egész szerelvényre kiterjedő
feszültséget, látta, hogy a katonák vonakodva leteszik a puskájukat,
és üres kézzel, mogorván néznek az ENSZ záróvonal irányába.
- Mozdonyvezető! - Bruce megint beleszólt a rádióba. - Lassítson!
Álljon meg ötven méterrel a vonal előtt! Ha lőnének, akkor viszont
teljes gőzzel hajtson keresztül a határon!
- Oui, monsieur.
Előttük nem látszott senki, aki fogadta volna őket, csak jelzőpóznák
és benzintartályok ellenséges sora meredt rájuk a vonal túlsó feléről.
Bruce felállt a vonat tetején, kezét a feje fölé emelte a semlegesség
jeleként. Hibát követett el: ez a mozdulat kibillentette
passzivitásukból az alatta álló katonákat. Egyikük ugyancsak
felemelte a karját, de a keze ökölbe volt szorítva.
- Az ENSZ... szar! - ordította, a kiáltást azonnal átvették a többiek
is.
- Az ENSZ.„ szar! Az ENSZ... szar! - skandálták a csatakiáltást,
először csak nevetve, aztán komolyan, a hangjuk élesen ívelt föl.
- Fogjátok be, hogy a fene essen belétek! - üvöltötte Bruce, nyitott
kezével fejbe vágta a mellette álló katonát, de az szinte észre sem
vette. Szemében a hisztéria ragálya csillogott - erre az afrikaiak igen
hajlamosak -, felkapta a puskáját, és a melléhez szorította, teste
görcsösen hajlongott, amint skandált.
Bruce beakasztotta az ujját a férfi acélsisakjának peremébe, a
szemére rántotta, így a nyaka védtelen maradt; egy dzsudó ütést mért
a tarkójára, a katona a homokzsákra rogyott, kezéből kihullott a
fegyver.
Bruce kétségbeesetten nézett fel, alatta, a vagonokban a hisztéria
csak egyre terjedt.
- Állítsátok meg őket... Hendry, de Surrier! Az isten szerelmére,
állítsátok meg őket! - De a hangja beleveszett az üvöltözésbe.
Az egyik katona felkapta a puskáját a lába mellől, Bruce látta, hogy
keresztülverekszi magát a kocsin, és kész arra, hogy lőjön; már
kibiztosította a puskát, hogy a tárból egy sorozatot ereszthessen meg.
- Mwembe! - Bruce a nevét kiáltotta a fegyveresnek, de a hangja
nem hatolt át a zajon.
Két másodperc sem telt belé, és a nyomjelző pisztolyok meg a
puskagránátok pokoli lármája uralta a terepet.
A tető lefelé lejtő végén egyensúlyozva, Bruce egy pillanatig
méregette a távolságot, aztán leugrott. Pontosan egy katona vállára
esett, testének súlyától a másik előrebukott, arcát beleütötte a vasúti
kocsi acélperemébe, s mindketten a földre zuhantak.
A katona ujja a ravaszon nyugodott, a puska elsült, amikor kiröpült a
kezéből. A lövés zaját pillanatnyi néma csönd követte, közben Bruce
talpra kászálódott, pisztolyát kihúzta csípőre lógó vászontarsolyából.
- Rendben - lihegte, és fenyegetően nézett a körülötte levőkre. -
Csak rajta, hadd használjam ezt -

Kiszúrt egy katonát, és a szemébe nézett. - Te! Rád várok... kezdd
el a lövöldözést!
A revolver látványától a másik lassan lecsillapodott, az őrültség
fokozatosan eltűnt az arcáról. Lesütötte a szemét, ügyetlen
magyarázkodásba kezdett.
Bruce felpillantott Ruffyra és Haigre, akik a tetőn álltak, s hangosan
mondta:
- Tartsátok szemmel őket! Az elsőt, aki újra kezdi, lőjétek le
azonnal!
- Oké, főnök. - Ruffy rádőlt a kezében lévő automata fegyverre. -
Hát, ki is lesz az első? - tudakolta vidáman, ahogy a katonákra
nézett. A hangulat megváltozott. A dacosság helyét átvette az
engedelmes bárány zavara; a csöndet halk beszélgetés zaja töltötte
ki.
- Mike! - kiáltotta Bruce megint sürgető hangon. - Hívd a
mozdonyvezetőt, mondd meg, hogy próbáljon keresztülvinni minket
a vonalon!
' Az átkelés zaja sűrűsödött, a mozdonyvezető a lövés hangjára
kezdte felgyorsítani a szerelvényt, máris az ENSZ -vonal. felé
robogtak.
Mike Haig megragadta a rádiót, valami parancsot kiáltott bele, erre a
fékek azonnal felnyikorogtak, a vonat lassított, majd vagy száz
yardnyira a határvonaltól megállt.
Bruce lassan visszamászott a vonat tetejére.
- Közel vagyunk? - kérdezte Mike.
- Te jó ég! - rázta a fejét Bruce, aztán cigarettára gyújtott: a keze
még most is remegett. - Még ötven yard és...! - Megfordult,
hidegen pillantott a katonáira.
- Canaille! Máskor, ha öngyilkos akarsz lenni, engem hagyj ki
belőle. - A leütött katona most fölült, ronda nagy, fekete duzzanatot
nyomogatott a szeme körül. - Barátom - fordult Bruce megint a
katonához -, később további kellemetlenségekkel is szolgálok. -
Aztán ott volt még egy másik zsoldos is a lövőállásban, aki a nyakát
masszírozgatta. - Ez neked is szól! Főtörzsőrmester, jegyezze fel a
nevüket!
- Igen, uram! - kiáltotta Ruffy.
- Mike - Bruce hangja ismét csöndes lett. - Előremegyek, kicsit
udvarolok a puskagránátos barátainknak. Ha jelt adok, indítsátok el a
vonatot.
- Nem akarod, hogy elkísérjelek? - kérdezte Mike.
- Nem, maradj csak itt. - Bruce felkapta a puskáját, a vállára
kanyarította, lebocsátotta a létrát a vágány melletti útra; ahogy
lépkedett, a kavics csikorgott a bakancsa alatt.
ígéretes kezdet egy ilyen küldetéshez, gondolta sötéten, egy
szempillantás alatt majdnem tragédiába fordult minden, még mielőtt
elhagytuk volna a város külterületét.
De az írek legalább nem toldották meg némi gránáttűzzel is az
előbbi civódást. Bruce előrekémlelt, a földsáncok mögött látni vélte
a sisakokat.
A robogó vonat légáramlata nélkül ismét forró volt minden, Bruce
érezte, hogy megizzadt.
- Maradjon ott, ahol van, uram! - A mély, ír tájszólás a közeli
állásokból jött, a vágányok irányából; Bruce megtorpant, s állva
maradt a talpfák között, a perzselő napon. Most már kivehette a
katonák arcvonásait is a sisak alatt. Barátságtalan, mosolytalan arcok
voltak.
- Miért lőttek? - kérdezte a hang.
- Véletlenül történt.
- Ne forduljon elő többé, mert akkor nálunk is megeshet valami
véletlen.
- Nem szeretném, Paddy. - Bruce halványan el mosolyodott; az ír
fiú hangja továbbra is éles volt. - Mi a küldetésük?
- Van nálam útlevél, akarja látni? - Bruce a mellényzsebéből
elővette az összehajtott útiokmányt.
- Mi a küldetésük? - ismételte az ír.
 - El kell jutnunk Port Reprieve -be, és felszabadítani a várost.
- Tudunk magukról. - Az ír katona bólintott. Mutassa az
útiokmányt!
Bruce lesétált a vágányokról, fölkapaszkodott a földsáncra, és
átnyújtotta a rózsaszínű papírszeletet. Az ír fiú a kapitányi
rendfokozat három csillagát viselte; gyorsan átfutotta az engedélyt,
mielőtt hátraszólt volna a mögötte álló katonához.
- Rendben van, őrmester, szabaddá teheti a határvonalat.
- Szólhatok a mozdonyvezetőnek, hogy induljon? - kérdezte
Bruce, és a kapitány megint bólintott.
- De gondoskodjék róla, hogy ne történjen több baleset... nem
kedveljük a bérgyilkosokat.
- Az egyszer biztos, Paddy, hogy te sem a saját háborúdat vívod -
vágott vissza Bruce; tüstént hátat fordított az írnek, leugrott a
vágányra, és intett a vonat tetején álló Mike Haignek.
Az ír őrmester és emberei szabaddá tették a sínt; mialatt a szerelvény
lassan felé gördült, Bruce megpróbált úrrá lenni a mérgén - az ír
kapitány sértése az elevenébe talált. Bérgyilkos, igaz, az lett ő, nem
egyéb. Süllyedhet -e ennél mélyebbre valaki?
Amikor a vonat vele egy vonalba ért, Bruce megragadta a
kapaszkodót, fölhúzta magát a szerelvényre, gúnyosan búcsút intett
a kapitánynak, majd fölmászott a tetőre.
- Nincs semmi baj? - kérdezte Mike.
- Csak egy kis pofázás, kabaréba illő ír akcentussal előadva -
felelte a másik -, de semmi komoly. Magához vette a rádiót.
- Mozdonyvezető!
- Monsieur?
- Ne feledje az utasításaimat!
- Nem megyek negyven kilométeres sebességnél gyorsabban, és
állandóan föl vagyok készülve a hirtelen megállásra.
- Helyes! - Bruce kikapcsolta a rádiót, leült Ruffy és Mike közé a
homokzsákra.
Nos, gondolta, hát elindultunk végre. Hatórás út áll előttünk Msapa
Junctionig. Ez a rész könnyű lesz. De azután... csak az Isten tudja,
egyedül csak ő.
A sín fordulatot vett, Bruce hátranézett, hogy még egyszer lássa
Elisabethville meszelt házait eltűnni a fák között. Kinn voltak a nyílt
szavannán.
Mögöttük a mozdonyból fekete füst göndörödött oldalra, a fák közé,
alattuk a talpfák csattogtak szoros ritmusra, és előttük a vasútvonal
nyújtózott nyílegyenesen, mérföldeken keresztül, összeolvadva az
égbolttal, míg csak el nem tűnt az erdő olívzöld sűrűjében.
Bruce felpillantott. Az ég egyik fele tiszta volt, trópusian kék, de
északról felhők gyülekeztek, s a felhők mögött szürke zápor nyúlt le,
hogy a földdel találkozzon. Az esőn keresztül szivárványban
csillogott a nap, a felhő és az eső árnya olyan lassan és sötéten
mozgott előre a talajon, mint valami legelésző ökörcsorda.
Bruce meglazította a sisak pántját, fegyverét maga mellé helyezte a
kocsitetőre.
- Inna egy sört, főnök?
- Hát van?
- Persze. - Ruffy odakiáltotta az egyik katonát, az lemászott a
kocsiba, és fél tucat sörösüveggel tért vissza. Ruffy a fogával nyitott
ki kettőt. Mindkét alkalommal az üveg tartalmának a fele
kibuggyant, s lecsordogált a fából készült vagon oldalán.
- Ez a sör olyan vad, mint valami mérges asszony morogta,
miközben az egyik üveget Bruce -nak nyújtotta.
- De legalább nedves. - A másik megkóstolta, meleg és szénsavas
volt, az íze meg túlságosan édes.
- Ezt nevezem! - szólalt meg Ruffy.
Bruce a nyitott vagonokra pillantott, a katonák nekikészültek az
utazásnak. A Bren géppuskáknál őrködőket kivéve, a többiek
heverésztek, vagy teljesen eleresztve magukat ücsörögtek;
legtöbbjük gatyára vetkőzött. Egy vékony kis fickó már a hátára
fekve elaludt, feje alatt a sisakja volt a párna, a trópusi nap teljes
erővel sütött az arcába.
Bruce kiitta a sörét, az üres üveget kidobta a vonatból. Ruffy
kinyitott még egy palackot, magyarázat nélkül Bruce kezébe
nyomta.
- Miért megyünk ilyen lassan, főnök?
- Én parancsoltam a vezetőnek, hogy tartsa ezt a sebességet, ha a
vasúti pálya esetleg föl van tépve valahol, akkor könnyebben tudunk
megállni.
- Értem. Azok a Balubák képesek ilyesmire... bolondok. Arab
valamennyi.
A napsütésben elszopogatott meleg sör csillapító hatással volt
Bruce-ra. Végre békésnek érezte magát, nem kellett döntenie, nem
kellett részt vennie a körötte zajló életben.
- Hallgassa csak, mit beszél a vonat! - mondta Ruffy, és Bruce
fülelni kezdte a talpfák klikk-klakkját.
- Igen, hallom. Tudod, hogy van ez: bármit kívánsz hallani, a vonat
azt mondja - hagyta rá Bruce.
- És énekelni is tud - folytatta Ruffy. Felfújta hatalmas mellkasát,
fejét felemelte, és
hagyta, hogy a hang szabadon áradjon ki a tüdejéből.
Mély hangja volt, s olyan zengő, hogy a nyitott kocsiban utazók is
rögtön odafigyeltek. Még azok is összeszedték magukat, s
felébredtek, akik már szétterülve álomba merültek volna. Aztán más
hangok is csatlakoztak, először csak félénken dörmögték a dallamot,
aztán bátorságra kaptak, bekapcsolódtak a többiek is; a szöveg nem
volt fontos, csak a ritmus: annak nem tudtak ellenállni többé.
Sokszor énekeltek már együtt, s mint az összeszokott kórusban ez
lenni szokott, mindegyik hang megtalálta a maga helyét. A
legjobbak lettek az előénekesek, váltogatták a tempót, rögtönöztek,
gyorsították a dallamot, míg az eredeti melódia szinte elveszett, s az
egész ének átalakult valami törzsi munkadallá. Bruce ismerte:
vetéskor énekelték. Egyik kedvenc dala volt; csak ült, szopogatta
langyos sörét, s hagyta, hogy az ének körülölelje, hagyta, hogy a
kórus hangja viharos hullámként magasodjon fel körülötte, mely
aztán egyetlen tenor szólóban zuhant vissza, mielőtt ismét
felemelkedett.
A vonat csak rohant ezalatt; a napsütésből egyenesen az esőfelhők
felé tartott, északra.
André közben felmászott az alsó kocsiból; átverekedte magát a
többieken, míg csak Hendryhez nem ért. Most egymás mellett álltak:
André felnézett a nálánál magasabb férfira, s halálos komolysággal
beszélt valamit. „Csinibaba" - mondta rá egyszer Hendry, és
tulajdonképpen pontosan jellemezte a nőiesen csinos arcot, a nagy,
karamellszínű szemet; mintha még az acélsisakot is túlságosan
nagyra méretezték volna, alig bírta el a nyakán.
Vajon hány éves lehet? Bruce nézte, ahogy a fiú hirtelen felnevetett.
Még mindig Hendry felé fordult, felnézett a másikra. - Alig
valamivel múlhatott húsz, s még sosem láttam senkit, akire ennyire
ne illene a „bérgyilkos" elnevezés. Hogyan keveredhetett ebbe az
egészbe egy De Surrier -féle alak, kérdezte magától akaratlanul is
hangosan. A mellette álló Mike adta meg a választ.
- Elisabethville -ben dolgozott, amikor a zavargások
megkezdődtek; nem tudott visszatérni Belgiumba. Nem ismerem az
okát, miért nem, gondolom, valami személyes ügy lehetett. Amikor
a harcok kitörtek, André cége azonnal bezáratta az irodáját. Lehet,
hogy ez volt az egyetlen lehetőség számára, hogy állást kapjon.
- Az az ír pofa, tudod, ott a határnál, bérgyilkosnak nevezett. -
Most hogy André sorsán kezdett töprengeni, Bruce -nak mindjárt
eszébe jutott a saját helyzete is. - Ilyenformán nem gondoltam erre
soha, de azt hiszem, igaza van. Végül is: azok vagyunk.
Mike Haig hallgatott egy percig. Amikor megszólalt, hangja
bizonyos határozottsággal csengett.
- Nézd meg a kezemet jól! - Bruce önkéntelenül is a másik kezére
pillantott, most vette csak észre, hogy Mike keze keskeny, ujjai
gyönyörűen formáltak. Erről a kézről a tevékenység szépsége
sugárzott, mint valami művész kezéről.
- Nézd csak meg a kezemet! - ismételte Mike, s könnyedén
behajlította a kezét. - A formájuknak határozott célja van; ezt a
kezet arra teremtették, hogy szikével dolgozzék, hogy életet
mentsen. - Ellazította a kezét, most a fegyverén nyugtatta, az
ölében; a hosszú, finom ujjak sehogyan sem illettek a kékes fémhez.
- És látod, mi a dolga most a kezemnek? Bruce dühösen
megrázkódott. Nem volt kedve egy újabb Mike Haig -féle
lelkizéshez. - A fenébe ezzel a vén hülyével! Minek kezdi örökké
elölről, épp olyan jól tudja, mint bárki más, hogy a katangai
zsoldoshadseregben a múlt tabunak számít. Egyszerűen nem létezik.
- Ruffy! - kiáltotta Bruce. - Miért nem adsz enni a katonáidnak?
- Máris, főnök. - Ruffy újabb sört nyitott ki, odanyújtotta Bruce
-nak. - Tartsa meg, legalább eltereli a gondolatait az evésről, amíg
sikerül valami ennivalót szereznem. - A vagon tetején lépkedve
eldübörgött; lenn, a vagonban még mindig szólt az ének.
- Csak három év telt el, s nekem egy örökkévalóságnak tűnik -
folytatta Mike, mivel Bruce nem vágott a szavába. - Három évvel
ezelőtt sebész voltam, és most ez a...
A szeme szomorú lett, magányos, és Bruce legbelül - ahol még
elrejtve azért őrizte az érzelmeit sajnálatot érzett iránta.
- Igazán jó sebész voltam. Egyike a legjobbaknak. Royal College...
aztán a magánpraxis a Harley Streeten. - Mike jókedv nélkül
felkacagott. - El tudsz engem képzelni, amint a Rolls -Royce -om
az egyetemre visz, hogy ott előadást tartsak az általam tökéletesített
epekőműtétről?
- És mi történt? - Mégis kibukott belőle a kérdés, nem tudta
megállni; Bruce most döbbent rá, milyen hevesen él benne ismét a
részvét. - Ne, ne meséld el! Nincsen semmi közöm hozzá! Csak rád
tartozik. Nem is akarom tudni.
- De, elmondom, Bruce. El akaróm mondani. Segít valahogyan, ha
beszélek róla.
Eleinte, gondolta a másik, én is beszélni akartam róla, megpróbáltam
szavakkal eloszlatni a bánatot.
Mike csöndben maradt kis ideig. Alattuk fel felzengett az ének, a
vonat meg rohant velük az erdőn keresztül.
- Tíz kemény évembe került, míg eljutottam oda, de sikerült.
Remek orvosi praxist építettem ki, azt a munkát végezhettem, amit
szerettem, amihez jó képességekkel áldott meg a sors; mindezért
megfelelő anyagiakban is részesültem, és ezt igazán kiérdemeltem.
Feleségemre bármelyik férfi büszke lehetett volna, szép otthonom
volt és sok barátom, talán túlságosan is sok. A siker szaporítja a
barátokat, mint a koszos konyha a svábbogarakat.
Mike zsebkendőt Vett elő, megtörölte a tarkóját, izzadt, ahol a szél
nem érte.
- Az ilyen barátságokkal együtt járnak a partik is - folytatta. -
Partik esténként, amikor egész nap dolgoztál, és fáradt vagy már:
amikor szükség van valamire, ami feldob egy kicsit; ezt az
italosüvegtől olyan könnyen megkaphatja az ember. Nem is vagy
tudatában, hogy függsz az alkoholtól, amíg csak túl késő nem lesz:
amikor már ott van egy palack az íróasztalod fiókjában, amikor a
munka nem megy olyan jól, mint annak előtte.
Mike az ujja köré csavarta a zsebkendőt, közben makacsul mondta
tovább a magáét. - Aztán az ember hirtelen rádöbben. Amikor a
keze már reggel is remeg, amikor mást sem kíván reggelire csak azt,
amikor alig tudja kivárni az ebédidőt, mert operálnia kell, és csak az
ital segítségével tudja megszüntetni a keze remegését. De igazából
és végképp akkor
•
döbben rá, amikor a kés megcsúszik a kezében, és az artériából csak
úgy lövell ki a vér, ő meg bámul szinte bénultan - csak néz vörössel
lefröcskölve, miközben a műtő padlóján kis tócsákban gyűlik össze
a vér. - Elhalt a hangja, cigarettáért tapogatott a zsebében,
rágyújtott. Válla előregörnyedt, szeme tele volt a bűntudat árnyával.
Aztán felegyenesedett, hangja is kicsit erősebbé vált.
- Biztosan olvastál az esetről. Néhány napig minden újság az első
oldalán hozta. Akkoriban nem Haignek hívtak. Ezt a nevet egy
italosüvegről szedtem, valami bárban. Gladys persze kitartott
mellettem, olyan fajta volt. Elköltöztünk Afrikába. A hajótörésből
még mindig elég pénzt tudtam kimenteni, s így letehettem az első
részletet egy dohányültetvényért, nem messze Salisburytől. Kétszer
is jó szezonunk volt, s én felhagytam az ivással. Gladys első
gyermekünket várta, mindketten nagyon akartuk ezt a gyereket. Úgy
látszott, rendbe jön minden.
Mike visszagyömöszölte a zsebkendőt a zsebébe, hangja megint
elgyöngült, száraz lett, fojtott.
- Egy napon a teherautóval bementem a faluba, hazafelé megálltam
a klubnál. Azelőtt is jártam oda, de ez most más volt. A szokásos fél
óra helyett addig maradtam, míg záráskor ki nem hajítottak, s
amikor a farm felé hajtottam, mellettem egy láda whisky volt az
ülésen.
Bruce közbe akart vágni; sejtette, mi következik, és nem akarta
hallani.
- Megindult az esőzés, a folyók áradni kezdtek. A telefon
-összeköttetés megszakadt, el voltunk szakítva a világtól. Reggel... -
Mike itt abbahagyta, és Bruce felé fordult.
- Gondolom, a sokk tette, hogy megint ilyen állapotban látott,
reggel megindult Gladysnél a szülés. Ez volt az első terhessége, s
nem is volt már nagyon fiatal. Másnap még mindig vajúdott, de
addigra már sikoltozni sem maradt ereje. Emlékszem, milyen békés
lett minden: nem sikoltozott, nem könyörgött többé, hogy segítsek.
Érted ugye, Gladys tudta, hogy minden nálam van, ami a segítséghez
kellene. Rimánkodott, hogy segítsek rajta. Most is hallom a hangját,
elért hozzám a whisky ködén keresztül. Azt hiszem, még gyűlöltem
is érte. Igen, emlékszem, hogy gyűlöltem, de az egész olyan zavaros,
csupa sikoltás meg részegség. Végül elcsöndesedett. Azt hiszem,
nem vettem észre, hogy meghalt. Csak annak örültem, hogy
csöndben marad végre, és békében hagy.
Elkapta a pillantását Bruce arcáról.
- Nem tudtam elmenni a temetésére, túlságosan részeg voltam.
Aztán összeakadtam egy emberrel valamelyik ivóban, nem
emlékszem mennyi idő múlva. Azt sem tudnám megmondani, hol.
Valahol a rézbányák övezetében történhetett. Csőmbe hadseregébe
toborzott éppen katonákat, jelentkeztem, úgy tűnt, nincs más
választásom.
Egyikük sem szólt; egy katona ennivalót hozott nekik: nagy szelet
barna kenyeret kaptak, konzervvajjal volt megkenve, tetején
marhahús és hagyma. Némán ettek, hallgatták az éneket, végül
Bruce törte meg a csöndet.
- Nem kellett volna elmesélned.
- Tüdőm.
- Mike... - Bruce elhallgatott.
- Igen?
- Sajnállak téged, ha ez jelent némi vigaszt.
- Jelent - felelte Mike. - Segíti, hogy... hogy ne erezzem magam
teljesen egyedül. Kedvellek téged, Bruce. - Mike -ból szinte kitört
az utolsó mondat, Bruce visszahőkölt, mintha a másik arcul köpte
"volna.
Te hülye, szidta magát mérgesen, már megint kitárulkoztál. Már
megint majdnem közel engedtél magadhoz valakit.
Irgalmatlanul elhallgattatta az együttérzést belül - meglepődött
maga is, ez mennyi erőfeszítésébe került -, s mire felkapta a rádiót,
a gyöngédség már eltűnt a pillantásából.
- Hendry - szólt bele a készülékbe -, ne beszélgess annyit! Azért
küldtelek előre, hogy a pályát figyeld.
Az első kocsiban Wally Hendry körbenézett, majd két új javai Bruce
felé mutatott egy közhelyes trágárságot, de azért megfordult, és előre
kezdett kémlelni.
 - Jobb lesz, ha odamész, és felváltod Hendryt mondta Bruce Mike
-nak. - Küldd hozzám!
Mike Haig felállt, ránézett a másikra.
- Ugyan mitől félsz? - kérdezte enyhén csodálkozva.
- Valamit megparancsoltam, Haig.
- Igen, máris.
4.
Késő délután egy repülőgép bukkant rájuk. Az Indiai Légierő gépe
volt, egy Vampire, és észak felől jött.
A gyönge bugást hallották meg először, amikor közeledett, aztán
már látták is: ragyogott a napsütésben, mint valami kis csillámkő a
fejük felett, a viharfelhők között.
- Fogadok veled ezer frankba egy kalap szar ellenében, hogy ez a
haver nem tudott rólunk - jósolta Hendry, mialatt a feléjük tartó
gépet figyelte.
- Most már tud - szögezte le Bruce.
Gyorsan felmérte az előttük tornyosuló viharfelhőket. Közel voltak:
még tíz perc vonatozás, és a felhők alá érnek; ha már ott lesznek,
akkor biztonságban érezhetik magukat a légitámadás ellen. A felhő
hasa egészen lelógott, szinte a földet érintette, az eső vastag,
kékesszürke függönyt alkotott, a látástávolságot ez néhány száz
lábnyira csökkentette. Bruce bekapcsolta a rádiót.
- Mozdonyvezető, hajtson olyan gyorsan, ahogyan tud - menjünk
bele az esőbe!
- Igen, monsieur - érkezett rögtön a tudomásul vevő felelet, majd a
mozdony pöfögése azonnal fölgyorsult, a talpfák zaja ritmust váltott.
- Nézzétek, jön! - horkant föl Hendry. A repülőgép gyorsan zuhant
lefelé, a felhő hátsó függönye irányába, még mindig sütött rá a nap,
még most is csak csillogó, ezüstös pontnak látszott, de határozottan
növekedett.
Bruce sávot váltott a rádión, az éterben a pilóta hangját kutatta.
Négy hullámhosszt is kipróbált, de minden alkalommal csak
recsegés és valami zümmögésféle jutott el hozzá. Az ötödik
próbálkozásra bejött a hindusztáni nyelv gyönge éneklése. Bruce
nem értette, mit mond, de azt kivette belőle, hogy a beszéd tónusa
csodálkozó. Rövid szünet következett, míg a pilóta a Kamina
támaszpontról érkező utasításokat hallgatta, a támaszpont kívül esett
a kicsi rádió hatósugarán; aztán rövid, megerősítő válasz
következett.
- Felénk jön, hogy szemügyre vegyen minket mondta Bruce, aztán
hangosabban így szólt. - Mindenki fedezékbe, és maradjatok is ott!
- Nem volt felkészülve arra, hogy egy újabb barátság
megnyilvánulást reszkírozzon.
A repülő feléjük körözött fél sebességgel, de még így is hihetetlenül
gyorsan, motorjának zaja messze mögötte maradt; olyan volt, mint
egy cápa az erdő fölött. Az égbolt hátterében Bruce már látta a pilóta
arcát, ki tudta venni a vonásait is. Az ezüstös védősisak mögött
nagyon barna volt ez az arc, kicsi bajusszal, pont, mint a pikk bubi a
kártyában. Olyan közel repült, hogy Bruce azt a pillanatot is
érzékelte, amikor a pilóta rájött, ezek katangai harcosok; a szeme
villant egyet, száját elhúzta, ahogy szentségeit. A rádió Bruce
mellett fémes élességgel közvetítette a káromkodását, aztán a gép,
meredeken a kanyarba dőlve, távolodni kezdett, a motor teljes erővel
felbőgött. A repülő emelkedett, látszott dagadó, ezüstszínű alja és a
szárnyai alá helyezett rakétalövegek sorozata.
- Na, ez becsinált - röhögött Hendry. - Igazán hagyhattad volna,
hogy felrobbantsam. Annyira közel jött, hogy kiverhettem volna
akár a bal szemét.
- Lesz rá alkalmad hamarosan - biztosította Bruce sötéten. A
rádióból valami fecsegésféle hallatszott, a megdöbbenés szavai,
miközben a gép visszaegyensúlyozott a magasba. Bruce tüstént a
saját csatornájukra kapcsolt.
 - Mozdonyvezető, nem tudna gyorsabban haladni?
- Monsieur, ez a mozdony még sosem száguldott így, ahogyan
most.
Megint a repülő frekvenciájára váltott, figyelmesen hallgatta a pilóta
izgatott hangját. A gép széles kört írt le vagy tizenöt mérföldnyire
tőlük. Bruce az előttük -felettük tornyosuló esőfelhőre pillantott, a
sötétség közeledett ugyan feléjük, de kínos lassúsággal.
- Ha visszafordul - kiáltott le Bruce a katonáinak -, biztosra
vehetjük, nem csak látni akar minket újra. Ahogy lőtávolba ér,
nyissatok rá tüzet! Mindent adjatok bele, amit csak tudtok, meg kell
próbálnotok meghiúsítani a tervét.
A katonák felé fordították az arcukat; az arcukon a földhöz kötött
harcos alárendeltsége látszott az égi vadásszal szemben. Egyedül
André nem pillantott Bruce-ra; á gépet bámulta, álla idegesen
megfeszült, szeme túlságosan is nagynak látszott.
Megint elhallgatott az adás, minden fej visszafordult, és a gépre
figyelt.
- Gyerünk, haver! Gyerünk! - mordult föl Hendry türelmetlenül.
Beleköpött a jobb tenyerébe, aztán a nyálat zubbonya elejébe törölte.
- Gyere csak, rád várunk! - Hüvelykujjával puskája biztonsági zárját
kattintgatta: ki és be, ki és be.
Hirtelen ismét megszólalt a rádió. Két szó volt csak, nyilvánvalóan
valami parancs tudomásulvétele, az egyik szót Bruce megértette.
Már hallotta ezt a szót, méghozzá olyan körülmények között, melyek
kiolthatatlanul vésődtek az emlékezetébe: „támadás!" - szólt a
parancs hindusztániul.
- Hát, jó - mondta, és fölállt. - Jön.
A szél a melléhez tapasztorta az ingét. Megigazította a sisakját. FN
géppisztolya tárába betöltött egy sorozatot.
- Menj vissza a vagonba, Hendry! - parancsolta.
- Jobban látok innen. - Hendry széles terpeszben állt mellette, hogy
a vonat hirtelen mozgását ellensúlyozni tudja.
- Ahogy gondolod - felelte Bruce. - Ruffy, menj fedezékbe!
- Túlságosan meleg van lenn, abban a forró skatulyában -
vigyorodott el a hatalmas termetű néger.
- Te magad sem vagy egyéb, mint egy bolond arab - szögezte le
Bruce.
- Az már biztos, azok vagyunk valamennyien. A gép közben éles
fordulatot vett, az erdő irányába
tartott, de még most is mérföldekre volt az oldalirányú
légvédelemtől.
- Ez a haver igazán kezdő. Ez oldalról akar támadni, ahol pedig
mindannyian célba vehetjük. Ha csak félig is eszén lenne, seggbe
lőne minket, eltalálná a mozdonyt, és aztán nyugodtan nézhetné,
hogyan lövöldözünk egymás hegyen -hátán - röhögött fel Hendry.
Csöndben, gyors mozgással a gép egészen a közelükbe ért, már
majdnem súrolta a fák koronáját. Egy villanás, és a gép orrából
citromsárga színű torkolattűz villant, a levegő körülöttük ezernyi
csattanástól lett hangos. Válaszként azonnal tüzeltek a vonatról is. A
Bren géppuskák felderítő lövedékei egymást kergetve üldözték a
repülőt, hangjuk olyan morajlásban összegződött, mely szinte
elnyomta a gép ágyújának zaját.
Bruce gondosan célzott: a célpont kissé bizonytalan volt, mert a
földi irányító oldalra parancsolta a gépet; végül meghúzta a ravaszt,
a puska nagyot vágott vissza. Szeme sarkából látta, amint ragyogó
bronz folyamként lövell ki a lőszer a tárból, a lőpor bűze
csiklandozta az orrcimpáit.
A gép kissé elfordult tőlük, mintegy meghátrálva a heves harci
tűztől.
- Sárga bőrű! - ordított fel Hendry. - Ez a rohadék sárga bőrű!
- Lőjetek! - üvöltött Ruffy. - Ne hagyjátok abba, lőjetek!
A repülő csavarodott egyet, megemelte az orrát, így a rajta
elhelyezett ágyú tüze ártalmatlanul zúgott el felettük. Aztán ismét
leejtette az orrát, kilőtte a rakétáit: mindkét szárnya alól kettőt. A
vonatról azonnal abbahagyták a tüzelést, mindenki fedezékbe bújt,
csak a tetőn lévő három ember folytatta a harcot.
Teljes erejével, párhuzamos fehér füstöt hagyva maga után, a gép
olyan gyorsan tett meg négyszáz yardot, mint egy mély
lélegzetvétel, de a pilóta túlságosan mélyre tette le a gép orrát, s
későn lőtte ki a rakétákat. Azok a vasúti pálya töltésén robbantak fel
alattuk.
A robbanás ereje hátrarántotta Brucet. Elesett, oldalra bukott,
kétségbeesve próbált megkapaszkodni a sima tetőben, de amint az
ujjai a peremhez értek, megakadtak a vájatban, s ott maradt függve.
Elszédült a vágott sebtől, a tető vájata belevágott az ujjaiba,
puskájának hevedere a torkát fojtogatta, közben a kavicsos töltés
csak rohant alatta.
Ruffy kihajolt, megragadta a zubbonya elejét, s mint valami
gyermeket visszaemelte.
- Megy valahová, főnök? - A hatalmas, kerek arcot a robbanások
mocska borította, de azért boldogan mosolygott. Bruce kicsit
zavaros meggyőződéssel úgy gondolta, legalább egy láda dinamitra
lett volna szükség, hogy ezt a hegynyi, fekete hústömeget valami
megingassa.
A tetőn térdepelve Bruce megpróbálta összeszedni magát. Látta,
hogy a robbanásokhoz közel eső kocsi farésze megsérült,
szétszakadt, tetejét föld és kövek borították. Hendry mellette ült,
lassan rázta egyik oldalról a másikra a fejét, arcán egy vágásból
vékony vércsík szaladt lefelé, az álláról csöpögött a vér. A nyitott
kocsikban katonák álltak, voltak, akik ültek, arcukon a döbbenet
kifejezése. A vonat csak rohant velük egyre az eső felé, s a
robbanások füstje sűrű, barna felhőként függött messze mögöttük az
erdő felett.
Bruce felkászálódott, vadul kutatta tekintetével a repülőgépet; az
messze fölöttük, a felhők gomolyaga felett látszott már.
A rádió nem sérült meg, a homokzsákok megóvták a robbanástól.
Bruce érte nyúlt, benyomta az adó gombját.
- Mozdonyvezető, minden rendben?
- Monsieur, nagyon feldúlt vagyok. Akad ott... -
- Ezzel nem áll egyedül - biztosította Bruce. Menjünk tovább!
- Igen, monsieur.
Aztán a repülőgép adóhullámhosszára kapcsolt. Füle még most is
csengett a robbanásoktól, de azért kivette, hogy a pilóta
hanghordozása megváltozott. Lassan beszélt, néhány szónál
levegőért kapkodott. Megijedt vagy megsérült, gondolta Bruce, de
még így is maradt ideje, hogy még egyszer ellenük támadjon,
mielőtt elérnék a viharzónát.
Gondolatai gyorsan kitisztultak: észrevette emberei tökéletes
harcképtelenségét.
- Ruffy! - kiáltotta. - Állítsd talpra őket! Legyenek készenlétben!
Az a gép bármelyik pillanatban visszatérhet.
Ruffy leugrott a vagonba; Bruce hallotta, bizony csattogott a tenyere
a katonák bőrén, ahogy munkára ösztökélte őket. Bruce is követte
lefelé, majd átmászott a második kocsiba, s maga is ehhez az
eszközhöz folyamodott.
- Haig, segíts már, vedd át az irányítást! Ahogy a robbanások
okozta ijedtség mögöttük
maradt, a vagonban lévő emberek készségesekké váltak,
felsorakoztak, kezdték újratölteni a puskákat, ellenőrizték a
fegyvereiket, átkozódtak: az arcukról eltűnt az egykedvű, bamba
kifejezés.
Bruce megfordult, hátraordított: - Ruffy, - megsérült valaki a tieid
közül?
- Néhány horzsolás, semmi komoly.
Hendry ismét a vonat tetején állt, szemmel tartotta a repülőt, az arca
véres volt, kezében a puskáját fogta.
- Hol van André? - kérdezte Bruce Haigtől, amikor összeakadtak a
vagon közepén.
-Fenn, elöl. Azt hiszem, eltalálták.
Bruce felment, ráakadt a kétrét görnyedt Andréra,
aki a kocsi egyik sarkába húzódott; fegyvere mellette feküdt, arcát
eltakarta két kezével. Válla reszketett, mint akinek súlyos fájdalma
van.
A szeme, gondolta Bruce, biztosan a szeme sérült meg. Hozzálépett,
föléhajolt, kezét lefejtette az arcáról, véres sebre számított.
André sírt, arca könnyektől volt nedves, szempillái összeragadtak.
Bruce rámeredt egy pillanatra, aztán marokra kapta a zubbonyánál
fogva, és talpra rántotta. Felvette André puskáját, a puskaagy hideg
volt, egyetlen lövést sem adtak le belőle. Oldalra cipelte a belga fiút,
puskáját a kezébe nyomta.
- De Surrier - pattogott -, ezentúl melletted leszek. Ha ez
megismétlődik, lelőlek. Megértetted?
- Sajnálom, Bruce. - André ajkai duzzadtak voltak a harapdálástól,
arca könnyektől maszatos, vonásai a félelemtől ziláltak. - Sajnálom.
Nem tehetek róla.
Bruce nem vett róla tudomást többé, a gépre figyelt. Éppen fordult,
hogy másodszor is próbálkozzék.
Megint oldalról támad, gondolta Bruce, de most eltalál minket.
Kétszer egymás után nem fogja elhibázni.
Némán figyelték megint, hogy a repülő két hatalmas fehér felhő
között lefelé ereszkedik, enyhén himbálódzik az erdő felett. Kicsi,
kecses gép volt, de halált hozva süvített feléjük.
Az egyik Bren géppuskás kezdte a harcot, rekedt hangon kerepelni
kezdett a fegyver; zsinórra fűzött, ragyogó kövekként lőtte fel a
nyomkereső lövedékeket.
- Túl korai - mormolta Bruce. - Túlságosan is korai, a pilóta vagy
egy mérföldnyi távolságban van a mi lőtávolunktól.
Mégis, azonnal mutatkozott a hatás. A gép letért a pályájáról,
majdnem beleütközött a fák koronájába, aztán túl nagy ívben akart
korrigálni, s elvesztette a helyes irányt.
A vonatból csúfolódó kiáltások röppentek, ezeket szinte azonnal
elnyomta a puskák zaja, mindegyikből tüzeltek. A repülő vaktában
eleresztette maradék rakétáit, mintegy remény nélkül, nem bízva a
találatban. Aztán lassan emelkedni kezdett, elfordult tőlük, beleért a
felettük gomolygó felhőbe. Motorzúgása halkult, a felhő végképp
elnyelte a hangját, végül eltűnt.
Ruffy örömtáncot járt, feje fölött hadonászott a puskájával. A tetőről
Hendry mocskolódva ordítozott a felhők felé, amerre a gép elrepült,
az egyik golyószóró még most is rövid, izgatott sorozatokat küldött a
levegőbe, valaki a katangai csatakiáltást harsogta, a többiek átvették
tőle. Aztán a mozdonyvezető következett a mozdony füttyével,
minden visításhoz gőzfelhőt eregetve,
Bruce az oldalára akasztotta a puskáját, hátralökte a sisakját,
cigarettát vett elő, rágyújtott, nézte az embereit, azok énekeltek,
kacagtak, a veszélytől megszabadulva beszélgettek.
Mellette André kihajolt a kocsiból, hányt, valami folyt az orrából is,
lecsöpögött a harci zubbony elejére. Keze fejével letörölte a száját.
- Sajnálom, Bruce. Sajnálom, igazán - suttogta.
És máris a felhő alá értek, hűvössége megcsapta őket, mintha
frizsiderből jött volna. Az első, nehéz esőcseppek Bruce arcára
csapódtak, majd következett a felhőszakadás, mely elmosta a
puskapor büdösségét, s Ruffy arcáról is levitte a koszt, míg csak úgy
nem csillogott újra, mint a mosott széndarab.
Bruce zubbonya vizesen tapadt a hátára.
- Ruffy, két embert minden golyószóróhoz! A többiek
hátramaradhatnak a fedett kocsikban. Óránként váltjuk az őröket.
Megfordította a puskáját, hogy a csöve nézzen lefelé.
- De Surrier, elmehetsz, és te is, Haig.
- Veled maradnék inkább, Bruce.
- Rendben van.
A katonák még mindig nevetgélve, beszélgetve visszamásztak a
fedett vagonokba; Ruffy egy sátorlapot hozott elő, odanyújtotta
Bruce -nak.
 - A rádióadók fedezékben vannak. Ha nincs rám szüksége, főnök,
lenne egy kis dolgom a vagonban az egyik arabbal. Majdnem
húszezer frankja van, szóval jobb, ha előadok neki pár kártyatrükköt.
- Hamarosan elmagyarázom a keresztény uralkodóid dolgát a
fiúknak. Megmutatom nekik, hogy az esély három az egyhez ellenük
- fenyegette meg Bruce.
- Én nem tennék ilyet, főnök - tanácsolta Ruffy komolyan. - Nem
válik hasznukra az a sok pénz, csak bajba keveri őket.
- No, akkor tűnj el! Majd hívlak később - mondta Bruce. - Közöld
a katonáiddal, hogy azt üzentem, kitettek magukért, büszke vagyok
rájuk.
- Igen, megmondom - ígérte Ruffy.
Bruce felemelte a zsákvásznat, mely a rádiót takarta.
- Mozdonyvezető, hagyja ezt abba, még mielőtt felrobban a
kazánunk!
A vonat bizonytalan száguldása most nyugodtabb sebességre
csöndesült, Bruce szemébe húzta a sisakját, a szájáig húzta a
sátorponyvát, majd kihajolt, hogy megszemlélje a rakéta által
okozott pusztítást.
- Ezen az oldalon minden ablak szétrobbant, és a vagon farésze is
megrongálódott kicsit - mormolta. - De mindent egybevetve, azért
szerencsésen megmenekültünk.
- Micsoda bánatos egy vígopera ez a mi háborúnk
- horkant fel Mike Haig. - Ennek a pilótának igaza volt: miért
kockáztatná az életét, amikor semmi köze az egészhez.
- Megsebesült - vélekedett Bruce. - Szerintem eltaláltuk, amikor
először repült ránk.
Mindketten elhallgattak, az eső permetezte az arcukat, vizsgálódva
pislogtak előre, végig a vasúti pálya mentén. A Bren golyószórók
mellett őrködök bebugyolálták magukat barna -zöld terepszín
ponyváikba, tíz perccel ezelőtti, ünnepi kedvük teljesen elszállt.
Mint a macskák, gondolta Bruce, mikor észrevette, milyen levertté
váltak, nem bírják, ha nedvesek.
- Már fél hat van. - Mike törte meg a csendet.
- Gondolod, hogy beérünk Msapa Junctionba, mielőtt beáll a
sötétség?
- Ilyen időjárás mellett már hat órakor sötét lesz. - Bruce
felpillantott az alacsonyan lógó felhőre, mely túlságosan korán hozta
rájuk az éjszakát. Nem kockáztatom meg az éjszakai utazást. Most a
Baluba törzs területének határán járunk, nem használhatjuk a
mozdony fényszóróit.
- Akkor megállunk?
Bruce bólintott. Micsoda szörnyen ostoba kérdés ez, gondolta
ingerülten. Aztán rájött, hogy ingerültsége csak az átélt veszély
utóreakciója, és hogy az előbbit jóvátegye, beszélni kezdett.
- Már nem lehetünk messze... ha újra megindulunk, amint pirkad,
akkor napkelte előtt beérünk Msapába.
- Jóisten, de hideg van - panaszolta Mike kicsit vacogva.
- Vagy túl meleg, vagy túl hideg - értett egyet Bruce; jól tudta,
hogy csak a félelmi reakció teszi ilyen szószátyárrá. De nem is
próbálta fékezni magát. - Ez az egyik jellemzője a mi aranyos kis
planétánknak. Vagy forró, vagy hideg, az ember vagy éhezik, vagy
agyonzabálta magát, imádja vagy gyűlöli éppen a világot...
- Ahogyan te? - kérdezte Mike.
- ördög vigyen, Mike, rosszabb vagy, mint egy asszony. Nem lehet
veled tárgyilagosan beszélgetni, anélkül, hogy örökké belekevernél
mindenféle személyes dolgokat is? - vágott vissza Bruce. Érezte,
hogy fojtott dühé egyre emelkedik, fázott és ingerlékeny volt; rá
akart gyújtani.
- A tárgyilagos gondolatokat csak személyes módon lehet
bizonyítani - vélekedett Mike. Valami halvány mosolyféle játszott
széles, viharvert, öreg arcán.
 - Akkor hagyjuk az egészet. Nem óhajtok emberi jellemekről
beszélgetni - vágta oda Bruce, de máris azt tette. Az emberek - ha
túl sokat gondolkozom felőlük - csak beteggé tesznek. De Surrier,
aki majd meghal félelmében, az az állat Hendry, te, aki megpróbálod
távol tartani magad az ivástól, Joan... Tüstént félbeszakította magát.
- Joan kicsoda?
- Faggatlak én téged a dolgaid felől? - Bruce a katangai
zsoldoshadseregben szokásos válasszal fogadott vissza: ezt felelték
itt minden személyes kérdésre.
- Nem. De én megkérdezlek a tieidről - Joan kicsoda?
Rendben van. Megmondom. Ha tudni akarja, megmondom neki. A
dühtől Bruce nyugtalanná vált.
- Joan az a dög volt, akit feleségül vettem.
- Szóval erről van szó!
- Igen, erről! Most már tudod. Úgyhogy nyugodtan békén
hagyhatsz.
- Gyerekek?
- Kettő - egy fiú és egy lány. - Bruce hangjából elpárolgott a
harag, csak nyers, leplezetlen fájdalma tért vissza egy pillanatra.
Aztán összeszedte magát, a hangja újra közönyössé vált.
- Egyikük sem érdekel. Ami engem illet, az egész emberiség -
mindenkit beleértve - felfordulhat. Nincs szükségem senkire.
- Mennyi idős vagy, Bruce?
- Hagyj már békén, a fene essen beléd!
- Mennyi idős vagy?
- Harmincéves.
- Úgy beszélsz, mint egy kamaszgyerek.
- De nagyon, nagyon öreg embernek érzem magam.
Mike arcáról eltűnt a mosoly, amikor megkérdezte: - És azelőtt
mivel foglalkoztál?
- Aludtam, lélegeztem, ettem - valahogy eltöltöttem az időt.
- Mi volt a foglalkozásod?
- Jog.
- Sikeres voltál?
- Mivel méred a sikert? Ha azzal, hogy jól kerestem-e, akkor a
válaszom: igen.
Eleget kerestem, kifizethettem a házat, az autót, gondolta keserűen,
versenghettem a gyermekeim felügyeleti jogáért, kifizethettem végül
a válási megállapodást. Minderre eleget kerestem, no persze ezért el
kellett adnom a jogi irodámat.
- Rendbe fogsz jönni - mondta Haig. - Ha egyszer sikerült,
másodszorra is menni fog; majd felépülsz ebből a
megrázkódtatásból, majd átrendezed az életed, s új embereket
fogadsz be, akiktől ismét erősnek érzed magad.
- Most vagyok erős, Haig. Azért vagyok erős, mert nincsen
magamon kívül senki az életemben. Csak így lehet az ember
biztonságban, teljesen magára hagyatva. Tökéletesen szabadon és
magára hagyva.
- Erős! - Mike hangjából most első ízben harag érződött. -
Egymagádban semmi sem vagy, Curry. Egymagádban olyan gyönge
vagy, hogy a vizeletemmel elmoslak! - Aztán elpárolgott a dühe, s
lágyabban folytatta. - Majd rájössz magad... a szerencsések közül
való vagy. Vonzódnak az emberek hozzád. Nem kell egyedül élned.
- Pedig mostantól kezdve így fogok élni.
- Majd meglátjuk - dünnyögte Mike.
- Igen, meglátjuk - hagyta rá Bruce, és felemelte a ponyvát a
rádióról.
- Mozdonyvezető, éjszakára megállunk. Ilyen sötétben nem tudunk
biztonságosan haladni.
5.
A brazzaville -i rádióadást csak gyöngén lehetett fogni, recsegett az
éter, mivel kint most is zuhogott, villámok reszkettek az égbolt alján,
mint valami bizonytalanul megpakolt szállítmány a nyílt tengeren.
 - ...elisabethville -i tudósítónk jelentette, hogy a dél -kasai
tartományban ma a katangai hadsereg egyik egysége - megsértve a
tűzszünetet - tüzet nyitott egy alacsonyan repülő gépre, mely az
Egyesült Nemzetek felügyelete alá tartozott. A repülőgép egy
Vampire típusú bombázó az Indiai Légierő kötelékéből - sértetlenül
tért vissza a kaminai légibázisra. A gép pilótája azonban a
tűzharcban megsebesült. Állapota a jelentés szerint kielégítő.
Az ENSZ -csapatok katangai parancsnoka, Rhee tábornok
tiltakozást jelentett be a katangai kormánynál... - A rádióbemondó
hangja elhalt az éter recsegésében.
- Kinyírtuk! - örvendezett Wally Hendry. Arcán a seb feketére
száradt már, szélei élénkvörösek voltak.
- Fogd be a szád - horkant rá Bruce -, szeretnénk hallani, mi
történik!
- Egy kukkot sem hallhatsz már. André, a csomagomban találsz
egy üveget. Hozd ide! Iszok arra a kulira, seggében a...
A rádióadás hirtelen kitisztult, a bemondó hangját erősen lehetett
hallani - ...a senwati misszión, ötven mérföldre a Port Reprieve-i
folyami kikötőtől. A közép -kongói kormány szóvivője cáfolta,
hogy kongói csapatmozdulatok folynának a térségben, s félelmének
adott kifejezést, mely szerint nagy létszámú, felfegyverzett banditák
kihasználják a zavaros viszonyokat, hogy... - A recsegés megint
elnyomta a hangot.
- A fene ebbe a készülékbe! - morogta Bruce, s megpróbált rajta
igazítani.
- ...jelentette ma, hogy az orosz rakéták eltávolítását a kubai
hadibázisokról a légierő felderítői megerősítették... ,
- Csak erre voltunk kíváncsiak. - Bruce kikapcsolta a készüléket. -
Micsoda kavarodás! Ruffy, hol van a senwati misszió?
- A mocsár felső végén, a rhodesiai határ mentén.
- Ötven mérföldnyire Port Reprieve -től - mormolta Bruce, s meg
sem kísérelte, hogy leplezze izgalmát.
- Szárazföldön több az, mint ötven mérföld, főnök, inkább száz.
- Akkor három vagy négy napba telik ilyen időjárás mellett, hogy
odaérjenek, mert útközben a rablásokkal időt vesztegetnek -
számítgatta Bruce. - Egészen szépen le tudjuk rövidítem az utat.
Holnap estig el kell érnünk Port Reprieve -be, és másnap hajnalban
újra elindulni.
- Miért nem folytatjuk az utat ma éjjel? - Ezt Hendry kérdezte,
levéve a szájáról az üveget. - Még mindig jobb lenne, mint itt ülni, s
hagyni, hogy a moszkitók megegyenek minket.
- Maradunk - felelte Bruce. - Nem lenne abban köszönet, ha az
embereket a sötétben vonatoztatnánk. - Visszafordult Ruffyhoz. -
Ma éjjel háromóránként váltjuk az őrséget, főtörzs. Haig hadnagy
lesz az első váltás, aztán Hendry hadnagy, aztán De Sumer hadnagy
következik, hajnalban én veszem át.
- Rendben, főnök. Jobb, ha megnézem, nem alszanak -e a
katonáim. - Kilépett a fülkéből, a vonatfolyosó törött ablaküvegei
csikorogtak a bakancsa alatt.
- Én is megyek. - Mike felállt, a sátorponyvát a vállára terítette.
- Ne pazaroljátok az őrlámpák elemét, Mike! Csak minden tíz
percben pásztázzatok egyet, valahogy így.
- Oké, Bruce. - Mike Hendryre nézett. - Kilenckor riasztalak.
- Jó mulatást, öregfiú! - Wally eltúlozva utánozta Mike kiejtését. -
Kellemes vadászatot vagy micsodát! - Amikor Mike kilépett a
fülkéből hozzáfűzte: - Süket vén fontoskodó, miért kell így
beszélnie?
Senki nem válaszolt; Hendry fölrántotta hátán az inget.
- André, mi van a hátamon?
- Pattanás.
- Akkor nyomd ki!
Bruce éjjel felébredt, megizzadt, a moszkitók az arca körül
zümmögtek. Kinn még mindig esett, időnként az őrlámpák fénye
tükröződött a kocsi tetején, ez halványan megvilágította a fülke
belsejét.
Az egyik lenti priccsen Mike Haig feküdt a hátán. Arca fényes volt
az izzadtságtól, forgatta a párnán a fejét. Csikorgatta a fogát - ezt a
hangot Bruce már kezdte megszokni, s még mindig jobban szerette
Hendry horkolásánál.
- Te szegény öreg fontoskodó - suttogta Bruce. A szemközti
priccsen André de Surrier nyöszörgött. Álmában olyan volt, mint
egy gyermek, ahogyan lágy, sötét haja a homlokába hullott.
6.
Hajnalra elállt az eső, a nap már forrón tűzött, még mielőtt feltisztult
volna a láthatár. A csöpögő erdőből meleg pára szállt. Miközben
észak felé haladtak, az erdő egyre sűrűbbé vált, a fák még jobban
egymásba gabalyodtak, az aljnövényzet is tömörebb volt, mint
Elisabethville környékén.
A meleg hajnali párán át Bruce már látta Msapa Junction víztornyát:
mint valami világítótorony, úgy emelkedett ki az erdőből, ezüst
színét barnás rozsda szabdalta. A pálya még egy utolsót fordult, és a
kis település feltárult a szemük előtt.
Tényleg kicsi volt, összesen vagy fél tucat épület alkotta,
elvadultnak tűnt, kezdett beleveszni az őserdőbe.
A vonatpálya mögött állt a víztorony és a megemelt, beton
széntárolók. Aztán a fából és vasból készült állomásépület
következett, peronján nagy tábla hirdette:
MSAPA JUNCTION tengerszint feletti magasság: m.
A casia flóra fák szinte sétányt alkottak, levelük sötétzöld színű volt,
virágjuk narancssárga; a fák mögött, az erdő szélénél kezdődött a
kunyhók sora.
Az egyik kunyhó leégett, romjai üszkösek voltak, a kertek teljesen
elvadultak, három hónapja nem gondozták őket.
- Mozdonyvezető, álljon meg a víztorony mellett! Kap tizenöt
percet, hogy feltöltse a gőzkazánt.
- Köszönöm, monsieur.
A vonat nagyot szisszenve eresztette ki a gőzt, és megállt a torony
mellett.
- Haig, vegyél magadhoz négy embert, menjetek és segítsetek a
mozdonyvezetőnek!
- Oké, Bruce.
Bruce ismét a rádióba szólt.
- Hendry! -Üdv!
- Szedj össze járőrbe hat embert, kutassátok át a kunyhókat! Aztán
nézzetek szét az erdő szélén is, nem szeretnék váratlan látogatókat
kapni.
Wally Hendry visszaintett az első kocsiból, tudomásul vette a
hallottakat, és Bruce folytatta.
- Add nekem De Surrier-t! - Figyelte, amint Hendry Andrénak adja
át a készüléket. - De Surrier, Hendry távollétében te vagy a
parancsnok az első kocsiban. Fedezd Hendryt, de közben figyeld az
erdőt. Támadhatnak onnan is.
Bruce kikapcsolta a rádióadót, és Ruffyhoz fordult. - Maradj itt a
tetőn! Megyek és sürgetem őket a vízpumpálásnál. Ha látnál
valamit, ne küldj utánam képeslapot, kezdj azonnal lőni!
Ruffy bólintott. - Vigyen magával egy kis reggelit! - Ruffy egy
nyitott üveg sört kínált felé.
- Jobb, mint a szalonnás tojás. - Bruce elfogadta a sört, s lemászott
a peronra. Az italt kortyolva végigsétált a szerelvény mentén,
felpillantott a toronyban dolgozó Mike -ra és a mozdonyvezetőre.
- Üres? - kérdezte feléjük kiáltva.
- Félig tele van, akár fürdőt is vehetsz, ha kedved van hozzá -
válaszolta Mike.
- Ne kísérts! - Az ötlet hirtelen nagyon vonzónak tűnt; érezte saját
áporodott testszagát, szemhéja dagadt volt a moszkitók csípésétől, és
viszketett. - Királyságomat egy fürdőért! - Kezét végighúzta az
állán, sercegett rajta a friss borosta.
Nézte, hogyan illesztik a vászoncsövet a mozdonyra. A kövérkés kis
mozdonyvezető felmászott, lovagló ülésbe helyezkedett el a
gőzkazánon, és odahúzta a vászontömlőt.
A háta mögötti kiáltásra Bruce hirtelen megpördült, látta, hogy
Hendry járőrei tértek vissza a kunyhók irányából. Két kis foglyot
hurcoltak magukkal.
- Az első házban bujkáltak - kiáltotta Hendry. Megpróbáltak
bemenekülni a cserjésbe. - Az egyiket meglökdöste a bajonettjével.
A gyerek felkiáltott, szabadulni akart a katona kezéből.
- Elég legyen ebből! - Bruce nem hagyta, hogy Hendry ismét a
bajonettjét használja, elébük ment. Megnézte magának a két
gyereket.
A kislány közel volt a pubertáskorhoz, mellecskéi - akkorák, mint
egy bogárcsípés - éppen kezdtek megmutatkozni, lába vékony volt,
térdkalácsa aránytalanul nagy combjához és vádlijához képest.
Mindössze egy ócska vászondarabot viselt a lába között, melyet
háncszsinórral erősített a derekára; a behegedt szövetek kiemelkedő
részén, végig a mellkasán, az orcáin és a homlokán büszkén
domborodtak a törzsi tetoválások.
- Ruffy! - Bruce leparancsolta a vonatról. - Tudsz velük beszélni?
Ruffy fölkapta a kisfiút és az ölébe ültette. A gyerek fiatalabb volt a
kislánynál, hét -, talán nyolcéves lehetett. Nagyon sötét bőrű volt,
teljesen pucér, olyan pucér, mint a félelem, mely az arcán ült.
Ruffy éleset mordult, a katona erre elengedte a kislányt. Remegve
állt, meg sem kísérelt megszökni.
Csitító duruzsolással Ruffy beszélgetni kezdett az ölében ülő
kisfiúval, mosolyogva beszélt, megsimogatta közben a gyermek
fejét. A félelme lassan elszállt, s a fiúcska valami csicsergő szoprán
hangon válaszolt, Bruce nem tudta kivenni, mit mond.
- Miről beszél? - sürgette a választ.
- Azt hiszi, hogy meg akarjuk enni őket - nevetett Ruffy. - Nincs
neked annyi húsod, hogy kiteljen belőle egy valamirevaló reggeli. -
Megütögette a vékony kis kart - szürke volt a rákövesült kosztól -,
aztán parancsot adott az egyik katonának. A katona eltűnt a vasúti
kocsiban, amikor visszatért, keze csokoládészeletekkel volt tele.
Mialatt beszélt, Ruffy kibontott egy csokoládét, s a gyerek szájába
dugta. A kisfiú szeme örömtelin kitágult erre az ízre, gyorsan rágta,
szemét le nem vette Ruffy arcáról, teli szájjal válaszolt.
Végül Ruffy Bruce -hoz fordult.
- Nincs itt semmi baj, főnök. Egy kis faluból jöttek vagy egy óra
járásnyira. Csak öt -hat család él ott, nem vesznek részt a
harcokban. A gyerekek beszöktek ide, hogy megnézzék a házakat,
esetleg elemeljék, amit tudnak, ennyi az egész.
- Hány férfi van ebben a faluban? - kérdezte Bruce, mire Ruffy
visszafordult a gyerekhez. Válaszként a kisfiú mindkét kezén
felmutatta az ujjakat, de nem hagyta abba a majszolást.
- Tudja -e, hogy a vonal Port Reprieve -ig tiszta, vagy sem? Hogy
fölégették -e a hidakat, vagy megrongálták -e a vasúti pályát?
Erre a kérdésre mindkét gyerek némasággal felelt. A fiú lenyelte a
csokoládé maradékát, és éhes pillantást vetett Ruffyra, aki megint
megtömte a száját.
- Jézus - mormolta Hendry mély utálkozással. Ez valami bölcsőde
akar lenni? Talán játsszunk mindannyian csön -csön -gyűrűt!
- Fogd be a szád! - vágta oda Bruce, majd Ruffytól kérdezte: -
Láttak erre katonákat?
A két fej egyformán nemet intett.
- Láttak harcosokat a saját embereik közül? Ismét határozott
tagadás volt a válasz.
- Rendben van, add oda nekik a maradék csokoládét - utasította
Bruce. Ennyit tudtak kiszedni belőlük, továbbiakkal csak pazarolnák
az időt. Hátranézett, a torony irányába, látta, hogy Haig és a
mozdonyvezető már végeztek a vízvétellel. Még egy pillanatra
elnézegette a fiúcskát. Az ő fia is ennyi idős lenne, már egy éve,
hogy... - Bruce sürgősen leállította magát. Ebbe csak beleőrül.
 - Hendry, vidd őket vissza a cserjés széléig, aztán engedd szabadon
a két gyereket! Siess! így is elég időt pazaroltunk el.
- Te mondod nekem? - morgott Hendry, és magához intette őket.
Két katona ment az oldaluknál, Hendry vezette a gyerekeket, akik
engedelmesen poroszkáltak, s eltűntek az állomás épülete mögött.
- Mozdonyvezető, megtette az előkészületeket?
- Igenis, monsieur, készen állunk az indulásra.
- Lapátoljátok be az összes szenet, szüksége lesz rá a vonatnak,
hogy beguruljon. - Bruce a mozdonyvezetőre mosolygott, kedvelte
a kis embert, s emelkedett társalgási stílusuk örömmel töltötte el.
- Pardon, monsieur.
- Csak éretlen tréfa volt, vicceltem... elnézést.
- Óh, csak tréfált! - A gömbölyded pocak vidáman hintázott ide
-oda.
- Jól van, Mike - kiáltotta Bruce -, szálljanak be az embereid!
Mindjárt...
Egy gépfegyver kerepelése vágta el a szavát. A hang az állomás
mögül jött, olyan éles könyörtelenséggel vágott bele a forróságtól
néma reggelbe, hogy egy pillanatig Bruce bénultan állt.
- Haig - ordította -, menj előre, vedd át a posztot De Surrier -től!
- Ez volt a gyönge pont, Mike csapata máris rohant végig a vonat
mentén.
- Ti pedig - állított meg Bruce hat katonát -, gyertek utánam! -
Felsorakoztak mögötte, közben Bruce gyors pillantással
megbizonyosodott, hogy a vonat biztonságban van. A szerelvény
teljes hosszában puskacsövek meredeztek védelmezőén; a tetőn
Ruffy járatta körbe a Brent, hogy fedezze az eget fölöttük. Ezzel a
tüzérségi erővel szemben akár ezer Bamba harcos is tehetetlen
lenne.
- Rajta! - szólt Bruce, futni kezdett, mögötte loholtak a többiek
egészen az állomásépület oltalmazó faláig. Az első lövéssorozatot
nem követte újabb, ami vagy azt jelentette, hogy az egész téves
riasztás volt, vagy hogy Hendry csapatát már az első ostrommal
legyőzték.
Az állomásfőnök irodájának ajtaja zárva volt. Bruce belerúgott, az
ajtó kitört bakancsos lábának súlyától.
Mindig szerettem volna ezt megtenni, gondolta izgalmában
boldogan, amióta csak láttam Gable -t San Franciscóban.
- Ti négyen... befelé! Fedezzetek minket az ablakból! - A puskákat
lövésre készen tartva benyomultak
az irodába. A nyitott ajtón keresztül, a távolabbi falnál Bruce
észrevette a távírót; most is félelmetesen kattogott, adta az
Elisabethville -Jadotville közti pálya üzeneteit. Miért van az, hogy
bizonyos feszült körülmények között a tudatom mindig rögzíti a
jelentéktelen részleteket is? Persze ez a kérdés is jelentéktelen,
döntötte el magában.
- Ti ketten, gyertek, itt maradtok mellettem! - Vezette őket a külső
fal mentén, szorosan a fal védelmező közelségében maradt, a
saroknál megállt, ellenőrizte a fegyverét, jól van -e betöltve, és
átállította gyors tüzelésűre.
Egy pillanatig még töprengett. Mi vár rám a sarkon túl? Száz pucér
vadember Hendry és katonái megcsonkított holtteste körül, vagy...?
Meggörnyedve, készen arra, hogy azonnal visszaugorjék a falhoz, a
géppisztolyt magasan a mellkasához szorítva, minden idegszálát és
izmát megfeszítve, Bruce oldalvást kilépett a fedezékből.
Az első kunyhó mögötti poros úton Hendry meg a két katona
álldogált. Fesztelenül beszélgettek, Hendry megtöltötte a fegyverét,
nagy vörös keze markolta a tárat, a rőtes szőrszálak csillogtak a
napfényben. Ajkáról cigaretta fityegett alá, váratlanul felkacagott,
fejét hátravetette, közben a hamu a zubbonya elejére hullott. A hóna
alatt Bruce még sötét, hosszú izzadságfoltjait is látta.
A két gyermek a földön feküdt, tőlük vagy ötven yardnyi távolságra.
Bruce fázni kezdett hirtelen, ez valahonnan belülről támadt, a
mellkas és belek görcsös hidegsége volt. Lassan kiegyenesedett, a
gyerekek felé indult. Lába csöndesen lépdelt a finom homokban,
más zaj nem hallatszott, mint saját hörgő lélegzése, mintha valami
sebesült vadállat lihegne a nyomában. Elhaladt Hendry és a két
katona mellett, rájuk sem nézett, de azok mégis abbahagyták a
beszélgetést, s feszengve vizsgálgatták.
Először a lányhoz ért oda, fél térdre ereszkedett mellé, félretolta a
géppisztolyát, s gyöngéden a hátára fordította.
- Ez nem igaz - suttogta. - Ez nem lehet igaz.
A golyó elvitte majd a fél mellkasát, kávéscsészényi lyukat ütött
rajta, a vér még most is pulzált a lyukban, de egyre lassabban,
szivárogva, és olyan sűrűvé állt össze, mint a friss méz.
Bruce a fiúhoz kúszott; mintha álomban történne mindez, olyan
hihetetlen volt az egész.
- Nem, ez nem igaz. - Hangosabban mondta, mint aki a szavak
erejével szeretné visszafordítani, ami már megtörtént.
A fiút három golyó találta el, az egyik vállból leszakította a karját,
az éles fehér csontvég vádlón meredt ki a sebből. A másik golyó
majdnem kettészelte a törzsét.
Távolról jött az érzés, mint amikor a vonat zaja felerősödik,
miközben áthalad az alagúton. Bruce érezte, hogy egész lényét
megremegteti ennek a valaminek az ereje, lecsukta a szemét,
hallgatta fejében a növekvő zúgást; szorosra zárt szeme mögött a
látomás a vér színével volt teli.
- Tartsd magad! - kiáltott egy gyönge hang zúgó fejében. - Ne
hagyd, hogy elragadjon, küzdj ellene! Küzdj, ahogyan küzdötté már
azelőtt is!
Ebbe kapaszkodott bele, mint a fuldokló a szalmaszálba, míg
minden morajlott körülötte. Aztán a moraj elcsitult, elhalkult,
elenyészett, már csak suttogás volt, aztán már az sem.
A hideg visszatért, még szörnyűbb hideg, az előbbi morajlásnál is
borzalmasabb.
- Tizedes - szólította meg Bruce az egyik Hendry mellett álló
katonát, s megdöbbenve vette tudomásul, hogy a hangja nyugodt,
nyoma sincs benne annak az iszonyatos dühnek, mely majdnem
magával ragadta.
- Tizedes, menjen vissza a vonathoz! Szóljon Haig hadnagynak és
Ruffaro főtörzsőrmesternek, hogy kéretem őket.
A katona megkönnyebbülten távozott, Bruce pedig ugyanezen a
szenvtelen hangon azt mondta' Hendrynek: - Azt parancsoltam,
hogy engedd őket szabadon!
- Hogy aztán hazarohanjanak, és ránk szabadítsák az egész
bandájukat - ezt akartad volna, haver? - Hendry már magához tért,
széles mellel, vigyorogva válaszolt.
- Ehelyett inkább megölted őket?
- Megölted! Bolond vagy, vagy mi az Ördög, Bruce? Baluba
törzsbeliek, nem? Rohadt, emberevő Balubák! - ordította Hendry
dühösen, s már nem mosolygott. - Mi bajod, ember? Ez háború,
haver, háború! C'est la guerre, ahogy mondják, c'est la guerre! -
Váratlanul lecsillapodott. - Hagyjuk a csodába. Azt tettem, ami
helyes volt, és most már felejtsük el, mit számít két nyavalyás
Balubával több vagy kevesebb az után a rengeteg öldöklés után, ami
itt folyik. Felejtsük el!
Bruce nem felelt semmit sem, rágyújtott, elnézett Hendry mögé,
ahonnan a többieket várta jönni.
- Mit szólsz hozzá, Bruce? Benne vagy, hogy egyszerűen
elfelejtsük? - erősködött Hendry.
- Éppen ellenkezőleg. Szent fogadalmat teszek, és az Istent hívom
tanúnak hozzá. - Bruce nem nézett a másikra, nem bízott magában,
hogy rá tudna pillantani anélkül, hogy meg ne ölné. - Megígérem
neked: ezért felakasztatlak, nem lelövetlek, hanem jó kis
kenderkötélre felakasztatlak. Elküldtem Haigért és Ruffaróért,
úgyhogy lesz elég tanúnk. Amint visszaérünk Elisabethville -be,
első dolgom az lesz, hogy átadlak a hatóságoknak.
- Nem gondolod komolyan!
 - Nem gondoltam még semmit komolyabban egész életemben.
- Jézusom, Bruce...!
Kisvártatva megérkezett Haig és Ruffy, rohanvást jöttek, míg meg
nem látták, mi történt. Akkor hirtelen megtorpantak,
elbizonytalanodva álltak meg a ragyogó napfényben, az úton fekvő
két, törékeny kis holttestet nézték.
- Mi történt? - kérdezte Mike.
- Hendry lelőtte őket.
- Miért?
- Azt csak ő tudja.
- Azt akarod mondani, hogy... hogy meggyilkolta, egyszerűen
lepuffantotta" őket?
- Igen.
- Istenem - mondta Mike, és hangját a megdöbbenés elgyöngítette,
míg megismételte a szót -, istenem.
- Menj, nézd meg őket, Haig! Akarom, hogy alaposan nézd meg
őket, hogy emlékezz majd erre.
Haig odament a gyerekekhez.
- És te is, Ruffy. Tanúkra van szükségem a tárgyaláshoz,
• Mike Haig és Ruffy egymás mellett lépkedtek oda, ahol a két
gyerek feküdt, aztán csak álltak ott, bámultak szótlanul.
Hendry esetlenül rugdosta a port, aztán folytatta a tár betöltését.
- Jaj, az isten szerelmére! - tört ki. - Minek ez a nagy felhajtás! Ez
csak két Baluba.
Mike Haig lassan felé fordult, hogy szembenézzen vele, az arca
sárgás színűre vált, csak az orcái és az orra maradtak pirosak a bőre
alatt húzódó, megpattant hajszálerektől, de az ajkából kifutott a vér.
Lélegzete görcsösen tört fel a torkából. Nehezen zihálva ment
Hendry felé, szája mozgott, mint aki kényszeríteni akarja magát,
hogy szavakat formáljon. Miközben közeledett, lekapta válláról a
puskáját.
- Haig! - szólalt meg Bruce éles hangon.
- Ez egyszer... te... te rohadt... ütött az utolsó... buktak ki a szavak
Haigből.
- Vigyázz, haver! - figyelmeztette Hendry. Hátralépett, ügyetlenül
próbálta beilleszteni a megtöltött tárat a puskába.
Mike Haig bajonettjének hegyét Hendry hasához nyomta.
- Haig! - ordította Bruce; Haig - korához képest meglepő
gyorsasággal - támadásba lendült, előredőlt, bajonettjét Hendry
hasának irányította, összefüggéstelen hebegése alaktalan üvöltésben
érte el csúcspontját.
- No, csak gyere! - felelt rá Hendry, és előlépett. Amikor
összecsaptak, Hendry félresöpörte a bajonettet saját puskatusával. A
bajonett hegye a hónalját érte, aztán egymásnak estek, mellkas
feszült a mellkasnak, tántorogtak, míg csak Haig súlya
mindkettejüket hátra nem döntötte. Hendry eldobta a fegyverét,
mindkét karját Haig nyaka köré kulcsolta, hátranyomta a fejét
annyira, hogy a másik arca egészen felbillent, jobb felé.
- Vigyázz, Mike, beléd öklei! - Bruce felismerte a mozdulatot, de
elkésett a figyelmeztetéssel. Hendry feje előrebukott, Mike -nak a
lélegzete is elállt, amikor a másik acélsisakja az orrcsontja közepén
találta el. Kicsúszott a puska a markából, az útra esett; kezét az
arcára szorította, széttárt ujjai közül valami vörös szivárgott.
Hendry acélsisakos feje most újra, mint egy kalapács sújtott le Mike
-ra, a férfinak megint elakadt a lélegzete, mikor a sisak az arcába, az
ujjaira mérte az ütést.
- Rúgd meg, Mike! - ordította Bruce. Megpróbált úgy helyezkedni,
hogy közbe tudjon avatkozni, de a másik kettő kör alakban
botladozott, körbe -körbe dülöngéltek, Bruce nem tudott hozzájuk
férkőzni.
Hendry szétvetette a lábát, úgy készült fejével újabb lecsapásra;
Mike térddel, teljes erővel belerúgott a két lába közé.
Hendry kitépte magát az összekapaszkodott, test test elleni
küzdelemből, némán sikoltott a fájdalomtól, összegörnyedt, mindkét
kezével a hasa alsó felét fogta, és lassan térdre bukott a porban.
Mike -nak vér futott le a torkán, szédelgett, úgy tapogatta a
pisztolytartó vászonkengyelét.
- Kinyírlak, te gyilkos disznó!
A pisztoly ott volt már a jobb kezében, rövid csövű, kékes, undorító
szerszám.
Bruce a férfi mögé lépett, hüvelykujja rátalált a könyök alatt levő
idegközpontra, belevájta az ujját; a pisztoly tüstént kiesett Mike
megbénult kezéből, ott himbálódzott a szíjon a térde mellett. * -
Ruffy, kapd el! - kiáltotta Bruce, mivel Hendry a fájdalomtól
görnyedten mászni kezdett a puska felé, mely mellette hevert a
porban.
- Értem, főnök! - Ruffy hatalmas bakancsát nyomatékkal helyezte
a pisztolyra, Hendry hiába próbálta kihúzni onnan.
- Vedd el a pisztolyát! - parancsolta Bruce.
- Értem! - Ruffy gyorsan a lábánál vonagló test fölé hajolt,
egyetlen gyors mozdulattal kinyitotta a pisztolytáskát, kikapta a
revolvert; a biztosítószíj úgy szakadt el, mintha vattából lett volna,
amint megragadta a fegyvert.
Most a következőképpen álltak: Bruce hátulról tartotta Haiget,
Hendry meg Ruffy lába előtt fetrengett. Néhány másodpercig csak
vad hörgésük hallatszott.
Bruce érezte, hogy Mike Haig kissé lecsillapodott a szorításában,
dührohama múlóban volt; kikapcsolta a pisztolyát a biztosítószíjról,
hagyta, hogy a földre hulljék.
- Engedj el, Bruce, rendben vagyok már.
- Ha megint kezded, le kell, hogy lőjelek. Megértetted?
- Igen. Most már rendben leszek. Egy percre elvesztettem az
eszemet.
- Az egyszer biztos - értett egyet Bruce, és elengedte.
Körülállták a térdeplő Hendryt, és Bruce azt mondta: - Akár te, akár
Haig újra kezditek, előttem feleltek, hallod?
Hendry fölnézett, apró szemében fájdalom villant. Nem válaszolt.
- Hallod, amit mondok? - ismételte Bruce, s Hendry bólintott.
- Jó! Mostantól kezdve, Hendry, letartóztatásban vagy. Nem tudok
senkit az őrzéseddel megbízni, szökési kísérletedet örömmel
üdvözlöm. A helyi előkelőségek bizonyára kellemesebben bánnak
veled, valószínűleg fogadást is rendeznek a tiszteletedre.
Hendry félrehúzta a száját, látni lehetett zöldes foltokkal éktelenített,
nyálas fogait.
- Emlékezz az ígéretemre, Hendry, amint visszaérünk...
- Wally, Wally, megsebesültél? - André közeledett rohanva az
állomás felől. Letérdelt Hendry mellé.
- Menj a francba, hagyj engem békén! - kiáltott rá a másik, és
André visszahőkölt.
- De Surrier, ki adott neked engedélyt a posztod elhagyására?
Azonnal menj vissza a szerelvényhez!
André elbizonytalanodva nézett, aztán visszatért Hendryhez.
- De Surrier, hallottad a parancsot! Indulj! És te is, Haig.
Nézte, amint eltűnnek az állomás mögött, aztán még utoljára
rápillantott a két gyerekre. A fiú arcán szétmaszatolt vér keveredett a
megolvadt csokoládéval, szemében - mely teljesen tágra nyílt -
csodálkozás tükröződött. A legyek már megtelepedtek a két kis
holttesten, vidáman szálldostak fölöttük.
- Ruffy, keríts ásókat! Temesd el őket oda a fák alá! - Egy sor
casia flóra fára mutatott. - De igyekezz! - Hideg hangon beszélt,
hogy ne hallatsszák, mit érez.
- Rendben van, főnök. Elintézem a dolgot.
- Indulj, Hendry! - vágta oda Bruce, és Wally Hendry
felkászálódott, majd engedelmesen követte a parancsnokot a
vonathoz.
7.

Msapa Junctiontól lassan haladtak észak felé az erdőn keresztül.
Úgy tűnt, mintha minden fa ugyanabból a fajtából szakadt volna,
egymagában mindegyik magas, karcsú törzsű, de sok millió
példányban megsokszorozva, bénítóan unalmas. Fölöttük a nyílt ég
sávja látszott, felhők szabdalták, melyek lassan összetömörültek,
mintha felkészültek volna a következő támadásra; az erdő magába
zárta a nedves hőséget, úgyhogy a vonat támasztotta szellő ellenére
is izzadtak.
- Hogy van az arcod? - kérdezte Bruce. Mike Haig megtapogatta a
homlokát átszelő, párhuzamos púpokat, a bőre is felsebzett,
elszíneződött volt.
- Megjárja - mondta végül. A nyitott kocsikon át Wally Hendry
felé pillantott. - Jobb lett volna, ha nem állítasz meg, Bruce.
A másik nem felelt, ő is Hendryt nézte, aki kicsavarodva dőlt a
vezérkocsi falának, látszott, .a sebeit pátyolgatja, közben félig
elfordulva tőlük Andréval beszélgetett.
- Hagynod kellett volna, hogy végezzek vele folytatta Mike. - Egy
férfi, aki képes hidegvérrel lelőni két kisgyereket, aztán röhög
rajtuk... - Mike ki sem mondta a végét, csak a keze nyílt ki és zárult
ökölbe.
- Semmi közöd az egészhez - válaszolta Bruce, aki
kihallotta a mondatból a rejtett szemrehányást. - Mi vagy te? A
jóisten bosszuló angyala?
- Nincs hozzá közöm, azt mondod? - Mike megfordult hirtelen,
hogy szembenézzen Bruce -szal. Úristen, miféle ember vagy te?
Saját érdekedben is azt remélem, nem gondoltad komolyan, amit
mondtál.
- Röviden el tudom mondani, milyen ember vagyok, Haig -
válaszolta a másik egykedvűen. - Az a fajta vagyok, aki csak a saját
rohadt dolgaival törődik, és hagyja, hogy mások éljék a saját
életüket. Kész vagyok némileg megóvni embertársaimat, nehogy
teljességgel fittyet hányjanak bizonyos társadalmi normáknak,
melyeket számunkra előírtak, de ez aztán minden. Hendry
gyilkosságot követett el, ez - elismerem - helytelen dolog, s amikor
visszaérünk Elisabethville -be, akkor tudomására hozom ezt a tényt
azoknak az embereknek, akikre ez tartozik. De ezért nem fogok
zászlót bontani, sem habzó szájjal bibliai idézeteket üvölteni.
- Ennyi az egész?
- Ennyi.
-És nem is sajnálod azt a két gyereket?
- De, természetesen. A sajnálat azonban nem gyógyítja be a lőtt
sebet, csak engem képes elszomorítani. Úgyhogy kapcsold ki
nyugodtan a sajnálkozásodat... nekik már nem használ.
- Hendryvel kapcsolatban nincsen benned düh vagy undor, vagy
döbbenet.
- Erre is az előbbi vonatkozik - magyarázta Bruce, s kezdte megint
elveszíteni a türelmét. - Csak magamat készítem ki, ha átengedem a
lelkemet egy ilyen emocionális orgiának, ahogyan te teszed.
- Ehelyett inkább közönyös megbocsátással kezelsz egy ilyen
szemetet, mint Hendry? - kérdezte Mike.
.
- Jézusom! - horkant föl Bruce. - Mi a fenét kívánnál tőlem, hogy
csináljak?
- Azt kívánom tőled, hogy ne tettesd magad halottnak. Azt
kívánom tőled, hogy képes legyél felismerni a kártékonyt, s el is
tudd pusztítani. - Mike is kezdte elveszíteni a fejét, idegszálai
megfeszültek^
- Pompás! Meg tudod mondani, hol vehetnék egy használt
kereszteslovag -öltözetet a hozzá illő fehér lóval? Akkor aztán
egymagámban kilovagolok, felveszem a küzdelmet a gonoszsággal
és tudatlansággal, nem is beszélve a kéjvágyról, kapzsiságról,
gyűlöletről és szegénységről...
- Ez nem az, amiről én... - Mike megpróbált közbevágni, de Bruce
túlkiabálta, csinos arca a naptól és a dühtől vöröslőit. - Azt
kívánnád, hogy pusztítsam a gonoszt, ahányszor csak utamba kerül.
Te vén hülye, hát nem tudod, hogy a gonosznak száz feje van, s
mindegyik feje helyén, melyet lenyisszantasz, száz másik nő? Nem
tudod, hogy a gonosz benned, magadban is ott lakik, s hogy
elpusztítsd, magadat is el kell pusztítanod?
- Gyáva vagy, Curry! Az első alkalommal, hogy megégeted egy
ujjadat, elrohansz, és azbeszt óvóhelyet csinálsz magadnak...
- Nincs ínyemre, hogy ennek, vagy annak nevezzenek, Haig.
Fékezd a nyelvedet!
Mike elhallgatott, arckifejezése megváltozott, mosolygósra szelídült.
- Sajnálom, Bruce. Csak arra akartalak megtanítani, hogy...
- Köszönöm - vágott közbe Bruce még mindig éles hangon, a
bocsánatkérés nem csillapította le. -
Szóval tanítani akarsz, nagyon szépen köszönöm! De mire akarsz
tanítani, Haig? Mi tesz téged tanárrá? A tantárgy neve: „Hogyan
legyünk sikeresek és boldogok? ", előadója a jókedvű Haig pajtás,
aki sikeresen leküzdötte magát a katangai fekete hadsereg hadnagyi
posztjáig, nos, mit szólsz ehhez a címhez? Vagy jobban szeretnél
valami technikai jellegűbbet, például: „Az alkohol alkalmazásai a
lelki kutatások területén..."
- Rendben van, Bruce. Hagyd abba! Befogom a számat. - Bruce
érezte, mennyire megbántotta Mike -ot. Meg is bánta rögtön,
szerette volna meg nem történtté tenni. De nem lehetett.
Mike Haig most egyszerre sokkal öregebbnek és fáradtabbnak tűnt,
mintha a megereszkedett táskák, ráncok elmélyültek volna a szeme
alatt az elmúlt néhány percben, s a fény is kialudt a szemében. Rövid
kacagása vidámság nélkül csengett.
- Igazán vicces, ahogyan előadod.
- Kicsit öv alatt ütöttem - ismerte el Bruce, aztán így szólt: -
Lehet, hogy hagynom kellett volna, hogy végezz Hendryvel.
Tölténypocsékolás tulajdonképpen, de hát látom, mennyire akarod.
- Bruce elővette a pisztolyát, felajánlotta Mike -nak, hogy ő
lőhessen először: - Használd az - enyémet! - Lefegyverzően
mosolygott, mosolyának nem lehetett ellenállni. Mike is nevetni
kezdett. Nem volt igazán jó vicc, de valahogy szikrát pattantott
köztük, mindketten kacagtak.
Mike Haig viharvert vonásai szétterültek, mint az olvasztott vaj:
húsz év árnya tűnt el az arcáról. Bruce hátradőlt, neki a
homokzsáknak, szája szélesre nyílt, kezében még mindig ott a
pisztoly, hosszú, vékony testét vadul rázta a kacagás.
Volt ebben a nevetésben valami lázas, mintha ezzel akarták volna
magukból kiöblíteni a vér ízét, a gyűlöletét. Kétségbeesett nevetés
volt.
Alattuk a kocsiban a katonák megfordultak, eleinte értetlenül
bámulták őket, aztán kuncogni kezdtek, nem vették észre a
vidámságban megbújó beteges vonást.
- Hé, főnök - kiáltott oda Ruffy -, most látom először igazán
nevetni!
A nevetés terjedt, mint a járvány, már mindenki kacagott, még
André de Surrier is elmosolyodott.
Csak Wally Hendryt nem érintette meg a jókedv, néma maradt,
duzzogó; nézett rájuk apró, kifejezéstelen szemével.
Késő délután értek a Cheke folyón átívelő hídhoz. Az út meg a
vasúti pálya majdnem egymás mellett keresztezte a folyót, ám e
rövid találkozás után szétváltak, az országút balra elkanyarodott. A
folyó mindkét mederoldalát sűrű, sötétzöld bokrok szegélyezték; a
faméretű páfrányok, tüskék bozontos sokasága vagy háromszáz yard
szélesen húzódott, a magasabb fák áttörték magukat ezen a
rengetegen, s amint elérték a napfény magasát, virágot bontottak.
- Megfelelő hely csapda számára - mormolta Mike Haig, miközben
a növényzet egybetartozó zöld falát vizsgálta mindkét parton.
- Bájos, nem mondom - csatlakozott Bruce. A katonákat is
megszállta valami nyugtalanság, látszott, egyetértenek vele.
A vonat vágtatott a folyót szegélyező cserjésben, mint egy acélkígyó
a nyúlcsapáson; végül a folyómederhez értek. Bruce bekapcsolta a
rádiót.
- Mozdonyvezető, a hídnak ezen az oldalán állítsa meg a
szerelvényt! Ellenőrizni akarom a hidat, mielőtt értékes
szállítmányunkat rábíznánk.
- Igen, monsieur.
A Cheke folyó itt ötven yard széles volt, mély, sebes folyású,
áradástól duzzadt, az áradás vize mindkét oldalon majdnem teljesen
elfedte a fehér homokpartot. Palackzöld színét iszap tette zavarossá,
a híd kőlábainál örvények tekergőztek.
- Megfelelőnek tűnik - összegezte Haig a véleményét. - Milyen
messzire vagyunk most Port Reprievetől?
A kocsi tetején Bruce a lába közé kiteregette a haditérképet, gyorsan
megtalálta a jelzéseket, melyek a folyó tekeredő szalagját követték.
- Itt vagyunk. - Odabökött, aztán ujját végigfuttatta a vasúti pálya
szaggatott vonalán, míg csak a Port Reprieve -et jelölő piros körhöz
nem ért. Körülbelül még harminc mérföld van hátra, úgy egyórányi
távolság. Még sötétedés előtt odaérünk.
- Azok ott a Lufira -hegyek. - Mike Haig a kéklő foltokra
mutatott, melyek csak most tűntek elő velük szemben, az erdő fölött
magasodva.
- A tetejükről rálátunk majd a városra - örült meg Bruce. - A folyó
párhuzamosan fut a hegyvonulattal a másik oldalon, a mocsár pedig
jobbra terül el, itt ered a folyó.
összecsavarta a térképet, visszaadta Ruffynak, aki egy műanyag
tokba csúsztatta.
- Ruffy, Haig hadnagy és én előremegyünk, megvizsgáljuk a hidat.
Figyeljetek a bozótosra!
- Oké, főnök. Visz magával egy sört?
- Kösz. - Bruce megszomjazott, rögtön kiitta a fél sörét, még
mielőtt lemászott, hogy csatlakozzék Mikehoz a kavicsos töltésen.
Kibiztosított fegyverrel, rossz
előérzettel eltelve futottak előre, közben mindkét oldalra kémleltek a
sűrű irányába. Nagy megkönnyebbüléssel érték el a hidat; kimentek
egészen a közepéig.
- Elég biztonságosnak látszik - vélekedett Mike. Nem piszkálta ezt
meg senki.
- Fából van. - Bruce dobbantott a nehéz, nyers mahagóni
rönkökön. Egy -egy rönk három láb széles volt, valami sötét
vegyszeres bevonat óvta a rothadástól.
- Fából van, na és? - firtatta Mike.
- A fa éghető anyag - magyarázta Bruce. - Könnyen
felgyújthatják. - A mellvédre könyökölt, felhajtotta a sört, az üveget
a húszlábnyira alattuk örvénylő folyóba hajította. Az arca
gondterheltnek látszott.
- Nagyon is elképzelhető, hogy a bozótosban Baluba harcosok
rejtőznek... - a folyópartra mutatott -, és most is szemmel tartanak
minket. Esetleg nekik is eszükbe jutott ugyanez az ötlet. Mi lenne,
ha itt hagynánk valakit őrségben?
Mike is kihajolt a mellvédre, mindketten oda néztek, ahol tőlük vagy
kétszáz yardnyira a folyó elkanyarodott; a hajlatban egy fa
magasodott, kétszerié nagyobb bármelyik szomszédjánál. Egyenes
törzsét ezüstös, sima kéreg borította, lombozata toronyszerű
zöldként magasodott a felhők ellenében. Amíg az őrség dolgán
gondolkoztak, ez a fa természetes módon vonzotta a pillantásukat.
- Vajon miféle fa lehet ez? Még sosem láttam hasonlót. - Brucet
első pillanatban magával ragadta a fa óriási mérete. - Olyan, mint
egy hatalmas csizmaszár.
- Nem mondom, szép látvány - csatlakozott Mike is. - Szeretnék
lemenni, és alaposabban szemügyre...
Hirtelen megmerevedett, előremutatott, hangja riasztóvá vált.
- Bruce, ott! Mi az ott, a lenti ágak között? -Hol?
 - Pontosan az első kiágazásnál, balra... - Mike mutatta, s egyszerre
Bruce is meglátta. Egy másodpercig azt hitte, leopárd, aztán rájött,
hogy annak túlságosan sötét és hosszú.
- Ember! - kiáltotta Mike.
- Baluba - vágta rá Bruce, most már látta az alakot, a pucér fekete
hús csillogását, az állatfarkakból készült szoknyát és a tollakból álló
fejdíszt. Az ember háta mögül hosszú íj látszott; az ágakon
egyensúlyozott, majd fél kézzel biztosította magát a fatörzsnek
dőlve. Őket figyelte.
Bruce a vonat irányába lesett. Hendry is észlelte izgatottságukat;
követte Mike felemelt karjának irányát, és ő is felfedezte a Baluba
harcost. Bruce nyomban megsejtette, mit fog csinálni a másik, már
kiáltásra nyitotta a száját, de mielőtt hang jöhetett volna ki a torkán,
Hendry már lekapta válláról a puskáját, felhúzta, és hosszú, kerepelő
sorozatot eresztett a levegőbe.
- A villámkezű idiótája! - káromkodott Bruce, s visszanézett a fára.
Fehér kéregforgácsok repültek szét a törzsről, a golyók leveleket
szakítottak le az ágakról, ezek most, mint sérült bogarak szálldostak
lefelé; a Baluba férfi eltűnt.
A puska hangja hirtelen félbemaradt, helyette Hendry ordított vad
izgalomban.
- Eltaláltam, eltaláltam a rohadékot!
- Hendry! - Bruce hangja szintén vad volt, de a dühtől. - Ki
parancsolta meg, hogy lőjél?
- Egy rohadt Baluba volt, egy nyavalyás, rohadt Baluba. Nem
láttad, mi? Nem láttad, öreg?
- Hendry, hozzám!
- Kinyírtam a rohadékot! - örvendezett Hendry.
- Süket vagy? Gyere ide!
Mialatt Hendry lemászott a kocsiról, és elindult feléjük, Bruce
megkérdezte Haigtől: - Tényleg eltalálta?
- Nem vagyok biztos benne. Nem hiszem. Szerintem leugrott. Ha
eltalálta volna, akkor rögtön hátrazuhan, tudod, mennyire kiüti őket
a golyó.
- Igen - mondta Bruce -, tudom. Az FN gyártmányú puskából egy
0,00 -as golyó több mint egy tonnányi erővel üt. Ha ez eltalál
valakit, ott kétség nem marad. Rendben van, ezek szerint a Baluba
harcos még mindig ott lapul.
Hendry nagy büszkélkedve megérkezett, felpezsdülve röhögött.
- Szóval megölted, he? - kérdezte Bruce.
- Halott, mint annak a rendje, megdöglött istenigazában!
- Láttad?
- Nem, leesett a bozótba.
- Akarsz odamenni, akarod megnézni, Hendry? Szeretnél
odamenni, és levágni a fülét?
Az elejtett ember füle pompás trófeának számított, persze nem volt
olyan jó, mint mondjuk a fekete sörényű oroszlán bőre vagy a
bölény göcsörtös szarva, de azért a skalpnál jobb. Az afrikai ember
skalpjának gyapjas teteje szürkés színű, piszkos munka levenni, és
nehéz dolog megfelelően kikészíteni. Be kell sózni, aztán meg
kifordítani és kifeszíteni egy sisak tetején, de még ekkor is igen
kellemetlen szagú. A fülekkel sokkal kevesebb baj van; Hendry
igazán lelkes gyűjtőjük volt. Ezzel nem állt egyedül a katangai
hadseregben: a fülek gyűjtése általános gyakorlatnak számított.
- Igen, akarom. - Hendry leszerelte a puska csövéről a bajonettet. -
Leugrom érte, és elteszem.
- Nem engedhetsz oda senkit sem, Bruce. Még őt sem - tiltakozott
Haig csöndesen.
- Miért is ne? Megérdemli, igazán keményen megdolgozott érte.
- Csak egy percbe telik. - Hendry ellenőrzésképpen átfuttatta a
hüvelykujját a bajonett élén. Te jó isten, mondta magában Bruce, ez
komolyan gondolja, belemászna abba a kusza bozótosba egy pár
fülért... még csak nem is bátor, egyszerűen csak nincsen
képzelőereje.
- Várjatok meg, Bruce, nem fog sokáig tartani szólt vissza Hendry.
- Ugye nem gondolod komolyan, Bruce? - kérdezte Mike.
- Nem - hagyta rá a másik. - Nem gondolom komolyan. - A
hangja hideg volt és kemény; megragadta Hendry vállát, megállította
a férfit.
- Figyelj jól! Nincs több dobásod... ez volt az utolsó. Figyellek
Hendry. Még egy, és kész vagy. Még egy, érted...
Hendry arca megint sértődötté vált. -Ne lökdöss, haver!
- Menj vissza a vonathoz, és hozd át a hídon parancsolta Bruce
megvető hangon, aztán Haighez fordult.
- Most aztán mindenképpen itt kell hagynunk egy őrt. Tudják, hogy
átkeltünk a hídon, és az biztos, hogy felgyújtják, ez után a kis baleset
után egészen bizonyos.
- Kiket akarsz hátrahagyni?
- Tíz katonát, mondjuk egy őrmester parancsnoksága alatt.
Éjszakára vagy legkésőbb holnap reggelre visszatérünk.
Biztonságban lesznek. Nem hinném, hogy van errefelé valami
nagyobb csapat,
talán akad néhány kóbor katona, de a fő erő bizonyára a város
közelében összpontosul.
- Remélem, igazad van.
r Hát még én - mondta Bruce kissé szórakozottan; lefoglalta a híd
megvédelmezésének gondja. Lehozzuk az összes homokzsákot a
kocsikról, kiépítünk az út közepén egy géppuskaállást, itt hagyunk
két elemes jelzőreflektort, két láda rakétát, egy Bren golyószórót és
két láda gránátot. Egy hétre való vizet és élelmet. Igen, nem lesz itt
semmi baj.
A vonat lassan gördült feléjük - hirtelen egy magányos nyílvessző
emelkedett fel az őserdő széléről. A vessző egyre csak növekedett,
röptében csavarodott, lefelé ívelő pályája a vonat felé szállt, kicsit
felgyorsult, a vonat első kocsijában tartózkodó emberek csoportját
célozta meg.
Szóval Hendry mégiscsak elhibázta a lövést, a Balubák a folyó
sodrával szemben vonulnak a sűrű bozótban, hogy visszacsapásként
rájuk nyilazzanak. Bruce nekidőlt a mellvédnek, most ezt használta a
puska támasztékául, rövid sorozatokat adott le, vaktában lőtt,
próbálta az erdő szélét megcélozni, a zöldbe tüzelt, s figyelte, hogy
az erdő megreszketett a golyók nyomán. Haig is lőtt, azt a területet
vadászta, ahonnét a nyílvessző érkezett.
A vonat már elérte őket, Bruce a vállára csapta a puskát,
felkapaszkodott az egyik kocsi oldalán. A rádióhoz nyomakodott.
- Mozdonyvezető, állítsa meg a fedett vagonokat a híd közepén! -
kiáltotta, majd kikapcsolta a készüléket, és Ruffyt kereste.
- Főtörzsőrmester, vegyék le a homokzsákokat a tetőről, és rakják
őket az útra! - Mialatt dolgoztak, a szerelvény teste szolgált
fedezékül a további nyílvesszők ellen.
- Oké, főnök.
- Kanaki! - Bruce egyik legmegbízhatóbb őrmesterét választotta
ki. - Tíz emberrel együtt hátrahagylak, hogy biztosítsátok a hidat.
Vigyétek magatokkal az egyik Brent, két reflektort... - Bruce
gyorsan adta ki az utasításokat, még maradt arra is ideje, hogy
megkérdezze Andrét: - Mi történt a nyílvesszővel? Megsebesített
valakit?
- Nem, pár hüvelyknyivel ment mellé. Itt van.
- Ez igazán szerencse. - Bruce elvette a nyilat Andrétól, és gyorsan
megvizsgálta. Könnyű szerszám volt, zöld levelekkel durván
összeeszkábálva, a vessző vashegye nyers marhabőrrel átkötve.
Törékenynek, hatástalannak látszott, de hegyének tüskéit vastagon
megkenték valamilyen sötét kencével, mely megszáradva olyan volt,
mint a karamella.
- Kedves - morogta Bruce, és gyöngén megremegett. Hirtelen látta
a vesszőt a testébe kapaszkodni: a hús lilára színeződik a bőr alatti
mérgező anyagtól. Tudta, hogy ez nem valami kellemes halálnem; a
vasfejű nyíl egyszeriben rosszakaratú, undorító valami lett számára.
Ketté törte és áthajította a hídon, mielőtt leugrott volna a kocsiról,
hogy ellenőrizze az őrség bódéját.
- Nincs elég homokzsák, főnök.
- Akkor vegyétek le a priccsekről a matracokat, Ruffy! - Bruce ezt
a kérdést gyorsan elintézte. A bőrrel bevont, kókuszlevéllel bélelt
matracok könnyedén megállítanak egy nyílvesszőt.
Tizenöt percen belül a poszt elkészült; vállmagasságig érő
homokzsákok, matracok gyűrűje, mely elég nagy, hogy védelmet
adjon tíz embernek felszeleteléssel együtt; a híd mindkét végén
lőréseket is hagytak.
- Holnap korán reggel már itt leszünk, Kanaki. Ne engedd, hogy
bárki az embereid közül elhagyja az őrhelyet; a rönkök közötti rések
pontosan elegendőek lesznek egészségügyi célokra is.
- Irigylésre méltó kényelemben lesz részünk, kapitány. Mindössze
az altatónak leszünk híjával. - Kanaki sokatmondón Bruce-ra
vigyorgott.
- Ruffy, hagyj itt nekik egy rekesz sört!
- Egy egész rekesszel? - Ruffy nem is próbálta leplezni
megdöbbent ellenérzését ilyen túlzottan bőkezű parancs hallatán.
- Nem érted, amit mondok?
- De igen, főnök - mondta, aztán franciára váltott a beszédben,
hogy tiltakozásának hivatalos jelleget adjon. - Engem csak ennek az
értékes cikknek a pótlása aggaszt.
- Pusztán az idődet vesztegeted, Ruffy!
8.
A hídtól Port Reprieve még harminc mérföldre volt. A várostól hat
mérföldre ismét rábukkantak az országútra; keresztezte a vasúti
pályát, majd eltűnt az erdőben, hogy kikerülje a nagy emelkedőt, s a
könnyebb úton vezetett Port Reprieve városához. A vasút azonban
felkapaszkodott a hegyekre, szerpentineken át vitt az útja, s a város
fölött hatszáz lábnyira bukkant ki. A köves hegyoldalakon nem
adódott jó talaj az erdő számára, a növényzet ritkább volt, nem
akadályozta a kilátást.
A vonat tetején állva Bruce észak felé nézett a Lufira -mocsarak
irányába; hatalmas, mérgező, zöld felülete volt az a mocsári
növényzetnek és víznek, mely beleveszett a kékes forróságba, a vége
meg nem látszott sehol. Messze, délen a Lufira folyó csapolta le. A
folyó fél mérföldnyi széles volt, mély olívzöld színű, felszínét
örvénylések csíkozták még sötétebbre, a medrét egybefüggő, sűrű,
folyami bozót határolta. A mocsár és a folyó szögében terült el az a
földnyelv, mely Port Reprieve természet alkotta kikötőjét védte. A
város egy tenyérnyi földdarabon húzódott, egyik oldalán volt a
kikötő, másikon egy kisebb mocsár. Az országút jobbról kerülte meg
a hegyeket, keresztezte a mocsárba nyúló földnyelvet, s a távolabbi
végén csatlakozott be a városka egyetlen utcájába.
A vasútállomással szemben három nagy épület alkotta a település
központját, vasból készült tetejük élénk jelzőtűzként lángolt a
napsütésben; körülöttük fürtökben elhelyezve, mintegy ötven kisebb,
szalmatetős lakóépület látszott. - -
A kikötő szélénél hosszú raktárféle húzódott, nyilvánvalóan valami
műhely, két cölöpgát futott innen a vízbe. A gyémántkotrók itt
horgonyoztak le, három volt belőlük, otromba fekete hajótestek, a
vízből kiálló részük magas volt, a testek végei lekerekítettek.
Az egész település hőséget, lázat, mocsárbűzt árasztott, nem volt ez
a hely egyéb, mint egy undorító kis falu a csúszómászóra
emlékeztető folyó mentén.
- Kellemes hely a nyugdíjas éveket eltölteni - kuncogott Mike
Haig.
- Vagy hogy fürdőhely létesüljön itt - lódította Bruce.
A földnyelven túl, magán a szárazföldön újabb épületsor
következett, épp csak a teteje villant ki az erdőből. Egy templom
rézzel fedett tornyát is látták magasodni.
 - Missziós telep - találta ki Bruce.
- Szent Ágostoné - erősítette meg Ruffy. - Az első feleségem
kisöccse itt tanult. Most már valamelyik minisztérium attaséja
Elisabethville -ben, vagy valami hasonló. Igen szépen halad. -
Dörmögött valamit halkan.
- Szerencsés fickó! - hagyta rá Bruce.
A vonat lefelé robogott a hegyoldalon, a városka irányába.
- Nos, főnök, úgy tűnik, sikerült.
- Nekem is az az érzésem, most már csak vissza kell jutnunk.
- Igen, uram, úgy tűnik, most már csak ez van hátra.
Beértek a városba.
A peronon több mint negyven ember gyűlt össze a fogadásukra.
Nehéz rakományunk lesz visszafelé, gondolta Bruce, mialatt
végigjáratta szemét a tömegen.
A tolongásból kivillantak az asszonyok ruhái. Bruce négyet számolt
össze. Ez újabb bonyodalmat jelent; remélem, egyszer az életben
találok majd valamit, ami pontosan olyan lesz, amilyennek vártam,
valamit, ami simán megy, egyszerűen, ami helyes és logikus
következményekhez vezet. De ez csak óhaj, gondolta, csak egy
nyavalyás óhajtás.
Az asszonyok és férfiak öröme, megkönnyebbülése azonnal érezhető
volt, ahogy a katonákat fogadták. A legtöbb nő sírt, a férfiak
kisgyermek módjára szaladtak a vonat mellett, amikor a szerelvény
befutott a magasított betonperonra. Mindannyian keverék fajtájúak,
vette észre Bruce. Színük a krémszínű sárgától terjedt a
szénfeketéig. A belgák nyilvánvalóan itt hagyták az emléküket.
A tömegtől félrehúzódva, kissé távolabb az általános vigalomtól egy
félvér belga ember állt. Eltéveszthetetlen felsőbbség levegője vette
körül. Egyik oldalán vele egykorú, nagy darab, dús keblű, idős
asszony várakozott; bőre sötétebb színű volt, mint a férfié, de Bruce
azonnal tudta, hogy az asszony a felesége. A másik oldalon egy
nyitott nyakú, fehér inget, farmert viselő személyt látott; Bruce
először fiúnak nézte, aztán a fej megfordult, s ő meglátta a hosszú,
sötét hajtincset, mely a lány hátára hullott, meg a fehér ing alatt
domborodó, nem túl férfias két halmot.
A vonat megállt, Bruce leugrott a peronra, nevetve nyomakodott a
tömegen át a belga férfi felé. Noha már egy éve szolgált a Kongó
vidékén, még mindig nem szokott hozzá, hogy olyan emberek
csókolgassák, akik nem borotválkoztak két -három napja, viszont
bűzlöttek a fokhagymától meg az olcsó dohánytól. Pedig ennek a
támadásnak tucatszor ki volt téve, míg odajutott a belgához.
- A jó Isten áldja meg Önt, hogy segítségünkre sietett, kapitány. -
A belga férfi felismerte a dupla csíkot Bruce sisakján, s kezet
nyújtott. Bruce újabb .csókra számított: a kézfogást
megkönnyebbüléssel fogadta.
- Csak annak örülök, hogy még idejében érkeztünk - válaszolt
Bruce.
- Hadd mutatkozzam be: a nevem Martin Boussier, az Union
Miniére Corporation helyi főnöke, ez pedig a feleségem, Madame
Bouisser. - A férfi magas termetű volt, de feleségétől eltérően szikár
alkatú. Haja teljesen ezüstfehér színű, bőre ráncos, az egyenlítői
napsugár durvára cserzette, megbarnította. Bruce tüstént
megkedvelte. Madame Boussier megölelte, és szívből megcsókolta
Bruce-t. Az asszony bajusza túl puha volt, hogysem kellemetlen
érzést keltsen, s mosdószappanszagot árasztott, ami mégiscsak
előrelépést jelent, szögezte le magában Bruce.
- Engedje meg, hogy Madame Cartier-t is bemutassam - és most
először Bruce egyenesen a lányra
pillantott. Számtalan dolgot rögzített az agya egy időben: a lány
bőrének halványságát, mely nem tűnt betegesnek, inkább opálosan
hűvösnek, és ezért szerette volna megérinteni; a szeme méretét:
mintha a fél arcát csak szem töltötte volna be, ajka nem is tudatos
kihívását, és a szót, Madame, a neve előtt.
 - Curry kapitány... a katangai hadseregből - szólalt meg Bruce. Túl
fiatal ahhoz, hogy asszony legyen, nem lehet több tizenhét évesnél.
Még egészen harmatos, és lefogadom, olyan szaga van, mint valami
szopós kiskutyának, gondolta.
- Köszönjük, hogy eljött, monsieur. - Kissé rekedtes volt a lány
hangja, mint aki éppen kacagni vagy szeretkezni készül, emiatt
Bruce három évet hozzáadott előbb megbecsült korához. Ez a hang
nem illett egy kislányhoz, s a farmernadrágba bújtatott láb sem
vallott kislányra, továbbá a kislányoknak kisebb halom domborodik
a blúzuk elején.
Szeme ismét a nő arcát vizsgálta, látta, hogy erre enyhén elpirult, és
zavar szikrái villantak a szemében.
Istenem, gondolta Bruce, gusztálgatom, mint valami kimenős
matróz. Sürgősen visszaparancsolta figyelmét Boussier -hez, de a
torka még mindig kicsit száraz volt, amikor megkérdezte:
- Összesen hányan vannak?
- Negyvenketten, ebből öt nő és két gyermek.
Bruce bólintott, ennyit is várt. Az asszonyok használhatják az egyik
fedett vagont a visszautazásnál. Megfordult, szemügyre vette a
pályaudvart.
- Van itt váltó, ahol meg tudnánk a mozdonyt fordítani? - tudakolta
Boussier -től.
- Nincs, kapitány úr.
Akkor az egész utat fordítva tehetik meg Msapa Junctionig, ez újabb
bonyodalomnak számít. Még nehezebb lesz szemmel tartani elöl a
pályát; kényelmetlen, kormos utazásnak néznek elébe.
- Milyen óvintézkedéseket hozott váratlan támadás esetére,
monsieur?
- Nem éppen megfelelőeket - ismerte el Boussier. - Nincs elég
emberem a város védelmére... a lakosság nagyobb része még a
szükségállapot előtt távozott. Őrszemeket állítottam a bevezető
utakhoz, s legjobb képességeim szerint megerősítettem a hotel
épületét. Úgy gondoltuk, ostrom esetén oda húzódunk.
Bruce ismét bólintott, és felnézett a napba. Amint a látóhatár széle
felé közeledett, színe máris vörössé vált; talán egy -két órájuk
maradt, aztán beáll a sötétség.
- Monsieur, késő van már, hogy mindenkit vonatra szállítsunk
sötétedés előtt. Úgy tervezem, hogy ma este berakjuk a
csomagjaikat. Az éjszakát itt töltjük, és kora reggel útnak indulunk.
- Mindannyian nagyon várjuk, hogy elhagyjuk ezt a helyet; két
ízben is megfigyeltünk már nagyobb Baluba csapatokat az őserdő
szélénél.
- Ezt megérteni - válaszolta Bruce. - De az éjszakai utazásnál még
mindig kisebb veszélyt jelent, ha várunk tizenkét órát.
- Az ön kezében van a döntés - egyezett bele Boussier. - Mit óhajt
most, hogyan cselekedjünk?
- Kérem, tartsa szemmel a berakodást. Igazán sajnálom, de csak a
legszükségesebb holmikat vihetjük föl a vonatra. Körülbelül százan
leszünk a szerelvényen.
- Magam nézek utána - biztosította Brucet a másik -, és mi legyen
azután?
- Az ott a hotel? - Bruce az utca másik oldalán egy emeletes
épületre mutatott, úgy kétszáz yardra' attól a helytől, ahol álltak.
- Igen, kapitány úr.
- Akkor jó - felelte Bruce. - Elég közel van. Az emberei sokkal
kényelmesebben tölthetik el ott az éjszakát, mint a vonaton.
Ismét a lányra pillantott; a lány meg mosolyogva őt bámulta. A
mosolya valami anyás elnézést sugárzott, mint akit mulattat, hogy
egy kisfiú katonásdit játszik. Most Bruce jött zavarba. Egyszerre
idegesítette az egyenruha, a váll -lap, csípőjén a pisztoly, a vállára
vetett gépfegyver, meg a nehéz sisak a fején.
- Szükségem volna valakire, aki jól ismeri a terepet, hogy
elkísérjen, mert ellenőrizni akarom a védelmi felkészülést - mondta
Boussier -nak.
 - Madame Cartier meg tudja mutatni önnek - javasolta segítő
szándékkal Boussier felesége. Vajon észrevette -e, hogy
szemezgettünk kicsit, kérdezte magától Bruce. Persze, hogy
észrevette. Ilyen dolgokban minden nőnek kifinomult az érzéke.
- Elkísérné a kapitány urat, Shermaine? - kérdezte Madame
Boussier.
- Ahogy a kapitány óhajtja. - Még mindig mosolygott.
- Akkor ebben megállapodtunk - szólalt meg Bruce nyersen. -
Várom magát a hotelnál tíz perc múlva, miután elintézem az itteni
dolgaimat. - Visszafordult Boussier -hez. - Igyekezzenek a
berakodással, monsieur. - Ezzel otthagyta őket, s visszasietett a
vonathoz.
- Hendry - kiáltotta -, te és De Surrier a vonaton maradtok!
Reggelig ugyan nem indulunk, de ezek az emberek most fogják
felhozni a szerelvényre a holmijukat. Közben úgy szereljétek fel a
reflektorokat, hogy mindkét oldalt .bevilágítsák, és ellenőrizzétek,
hogy a Bren golyószórók megfelelően vannak -e elhelyezve.
Hendry odamorgott valamit beleegyezése jeléül, de nem nézett
Bruce-ra.
- Mike, vegyél magadhoz tíz embert, és induljatok a hotelhoz! Azt
akarom^ hogy maradjatok ott, hátha éjszaka valami baj találna
előfordulni.
- Oké, Bruce.
- Ruffy!
- Igen!
- Vegyél magadhoz pár embert, és segíts a mozdonyvezetőnek
üzemanyagot betölteni.
- Rendben, főnök. Hé... várjunk csak!
- Igen - fordult felé Bruce.
- Amikor bemegy a hotelba, nézzen csak körül, hátha akad ott egy
kis sör. Kezdünk kifogyni belőle.
- Nem fogok megfeledkezni róla.
- Kösz, főnök. - Ruffy megkönnyebbültnek látszott. - Igazán
semmi kedvem szomján halni ebben a patkánylyukban.
A város lakói visszaindultak a hotelhoz. A Shermaine nevű lány
Boussier -ékkal ment; Bruce egyszerre Hendry hangját hallotta
valahonnan föntről:
- Jézus, micsoda gusztusos dolgok vannak abban a nadrágban!
Akármi is legyen, az már biztos, kerek formájú, két darabból áll, és
az a -két darab úgy mozog, mintha semmi köze sem lenne
egymáshoz.
- Nincsen semmi dolgod, Hendry? - kérdezte Bruce nyersen.
- Mi bajod, Curry? - vigyorgott rá a másik. - Ja, már neked is
vannak vele terveid. Ez a baj, ugye, haver?
- Férjnél van - mondta Bruce, s rögtön meglepődött, miért is
mondta ezt.
- Az egyszer biztos - röhögött Hendry. - A legjobb nők mind
férjnél vannak, de azért az nem jelent semmit, a világon semmit.
- A munkáddal törődj! - vetette oda Bruce, aztán Haiget kérdezte:
- Elkészültél? Akkor gyere velem!
9.
Mire a hotelhoz értek, Boussier már várta őket a nyitott előtérben.
Félrevonta Brucet, és csöndesen így szólt:
- Monsieur, nem akarok pánikot kelteni, de igen nyugtalanító
híreket kaptam. Északról a legmodernebb fegyverekkel felszerelt
gazemberek közelednek. Az utolsó jelentés azt állítja, hogy feldúlták
a senwati missziót innen háromszáz kilométerre, északra.
••
- Igen - bólintott Bruce -, tudok erről. Hallottuk a rádión keresztül.
- Akkor nyilván megértette, hogy igen hamar ideérkezhetnek.
 - Számításom szerint nem érnek ide holnap délutánnál előbb;
addigra mi már Msapa Junction felé járunk.
- Remélem, monsieur, igaza van. Azok az atrocitások, melyeket ez
a bizonyos Moses tábornok Senwatiban elkövetett, túlmennek a
józan ész határán. Mintha beteges gyűlölet élne benne minden
európai származású ember iránt. - Boussier habozott, mielőtt
folytatta volna. - Senwatiban tizenkét fehér apáca is élt. Azt
hallottam, hogy őket...
- Igen - szakította félbe gyorsan Bruce; nem akarta hallani. - El
tudom képzelni. Próbálja megakadályozni, hogy ezek a történetek
szóbeszéd tárgyává
váljanak az emberek között. Nem akarom, hogy pánik törjön ki.
- Ez természetes - bólintott rá a másik.
- Van tudomása arról, hogy az a bizonyos Moses tábornok milyen
erőkkel rendelkezik?
- Nincs több, mint száz embere, de mint mondottam, modern
fegyverzetük van, némely elbeszélés szerint még ágyúval is
rendelkeznek, bár ezt valószínűtlennek tartom. Lopott
járműkonvojjal utaznak. Senwatiban egy benzintartályt is
zsákmányoltak, mely az olajkereskedelmi társaság tulajdonában
volt.
- Értem - válaszolt Bruce tűnődve. - De ez sem változtat a
döntésemen, hogy éjszakára itt maradunk. Viszont holnap, amint
világosodik, indulnunk kell.
- Amint óhajtja, kapitány úr.
- Most pedig, monsieur - váltott Bruce témát -, szükségem lenne
valamilyen járműfélére. Működőképes az az autó? - Rámutatott a
világoszöld Ford Rancheróra, mely a veranda mellett parkolt.
- Működőképes. A cégem tulajdona. - Boussier kivett egy
kulcscsomót a zsebéből, és Bruce -nak nyújtotta. - Tessék, a
kulcsok. A tank tele van üzemanyaggal.
- Remek - felelte Bruce. - S ha most megtaláljuk madame Cartier-
t...
A nő a hotel előcsarnokában várt rájuk, amint Bruce és Boussier
beléptek, felállt.
- Készen van, madame?
- Itt vagyok, szolgálatára! - Ettől Bruce éles pillantást vetett rá. A
nő sötétkék szemében csak valami villanás jelezte, hogy tudatában
van szavai kétértelműségének.
A Fordhoz mentek, Bruce kinyitotta Shermaine előtt a kocsi ajtaját.
- Ön nagylelkű, monsieur. - Megköszönte, beült a kocsiba. Bruce
körbejárta az autót, bemászott a vezetőülésre a nő mellé.
- Már majdnem besötétedett - mondta.
- Forduljon jobbra a Msapa Junction felé vezető úton, ott lesz egy
őrszem.
Bruce keresztülhajtott a város földútján, amíg csak el nem értek a
bekötőút előtti utolsó házig. - Itt vagyunk - szólt a lány. Bruce
megállította az autót. Két férfit találtak ott, mindkettő
vadászpuskával volt felfegyverezve. Bruce váltott velük néhány
szót. Nyomát sem látták ugyan Balubáknak, de nagyon idegesek
voltak. Bruce parancsot adott:
- Menjenek vissza a hotelbe! A Balubák nyilván észrevették, hogy
megérkezett a vonat, tehát nem kezdenek teljes erejű támadásba, ma
este biztonságban vagyunk. De azért lehet, hogy megpróbálnak
átvágni pár torkot, ha magukat itt hagyjuk éjszakára.
A két félvér összeszedte a holmiját, a város központja felé indultak,
látszott rajtuk, mennyire megkönnyebbültek.
- A többiek hol vannak? - kérdezte Bruce a lánytól.
- A következő poszt a szivattyúüzemnél lesz, lenn a folyónál, ott
három ember áll őrségben.
Bruce követte a lány utasításait. Mialatt vezetett, egyszer -kétszer
titokban felé pillantott. A lány a sarokba húzódva ült, maga alá
húzott lábbal. Nagyon csöndes, jegyezte meg Bruce. Szeretem az
olyan nőket, akik nem fecsegnek, olyan megnyugtatóak. Aztán a nő
elmosolyodott; no, ez aztán minden, csak nem megnyugtató. Izgató,
mint a nyavalya! A lány megfordult, rajtakapta, amint a férfi
titokban nézegeti, de ezúttal csak mulatott ezen.
- Maga angol, ugye, kapitány?
- Nem, rhodesiai vagyok - felelte Bruce.
- Az ugyanaz - mondta erre a lány. - Olyan rosszul beszél
franciául, hogy csak angol lehet.
Bruce felnevetett. - Talán a maga angoltudása jobb, mint az én
franciám? - ingerkedett vele.
- Annál sokkal rosszabb nem lehet - felelte a lány Bruce
anyanyelvén. - Egészen megváltozik, amikor nevet. Nem olyan
sötét, nem olyan nagyon hősies. Jobbról a következő
útkereszteződésnél kanyarodjon be!
Bruce a kikötő irányába kormányozta a Fordot.
- Maga igazán őszinte - mondta. - És kitűnően tud angolul.
- Dohányzik? - kérdezte a lány, s amikor a férfi bólintott,
meggyújtott két cigarettát, az egyiket odaadta neki.
- Maga túl fiatal, hogy dohányozzék, és túl fiatal, hogy férje
legyen.
A lány arcáról eltűnt a mosoly, lábát levette az ülésről.
- Itt van a szivattyúüzem - közölte.
- Bocsásson meg. Nem kellett volna ezt mondanom.
- Nincs jelentősége.
- Szemtelenség volt részemről - akadékoskodott tovább Bruce.
- Nem számít.
Bruce megállította a kocsit, kinyitotta az ajtaját. A rakodóhídon
ment ki a szivattyúüzem -felé; a deszkák tompán nyikorogtak a
bakancsa alatt. A kikötő körüli nádasból pára szállt föl, a békák
ötvenféle hangszínben kuruttyoltak. Bruce a szivattyúsház egyetlen
szobájában beszélt az emberekkel.
- Sötétedésig - ha kilépnek - vissza tudnak jutni a hotelbe.
- Igen, monsieur - egyeztek bele tüstént. Bruce nézte, ahogy útnak
indultak, aztán visszaballagott az autóhoz. Bekapcsolta az
indítómotort, a motor hangja fölött átszólva a lány azt kérdezte:
- Mi a keresztneve, Curry kapitány?
- Bruce.
A lány utána mondta, bár úgy ejtette ki, „Bruise", aztán tovább
kérdezősködött.
- Miért lett katona?
- Sok ok miatt. - A férfi nyeglén válaszolt.
- Nem néz ki katonának az összes plecsnije meg fegyvere,
komolysága és parancsosztogatása ellenére sem.
- Lehet, hogy nem vagyok túl jó katona. - Bruce a lányra
mosolygott.
- Maga nagyon ügyes, nagyon komoly, kivéve, amikor nevet. De
azért nagyon örülök annak, hogy nem néz ki igazi katonának -
szögezte le a lány.
- Hol van a következő őrszem?
- A vasútvonalnál. Két ember tartózkodik ott. A hegytetőn
forduljon megint jobbra, Bruce.
- Maga is nagyon ügyes, Shermaine. - Csöndben maradtak egy
ideig, ízlelgették egymás keresztnevét. Bruce -nak úgy tűnt, valami
baráti, jó érzés alakulgat köztük, meleg, mint a friss kenyér. De mi
van a férjével, gondolta, ugyan hol van most, ugyan milyen ember
lehet? Miért nincsen itt a felesége mellett?
- Meghalt - mondta a lány csöndesen. - Négy hónappal ezelőtt halt
meg maláriában.
Bruce megdöbbent a választól, meg attól is, hogy a lány a
kimondatlan kérdésére is válaszolt; egy percig nem tudott
megszólalni, aztán azt mondta:
- Igazán sajnálom.
- Ott az őrszem - szólt a lány -, abban a náddal fedett házikóban.
Bruce megállította az autót, kikapcsolta a motort. A hirtelen
csöndben újra megszólalt a lány.
- Jó ember volt, olyan nagyon finom. Csak pár hónapig ismertem,
de jó ember volt.
Most nagyon kicsinek tűnt, ahogyan ott ült mellette a terjedő
sötétségben, szomorúan; Bruce érezte, hogy a gyöngédség hulláma
önti el. Szerette volna megölelni a lányt, magához szorítani,
megóvni a szomorúságtól. A szavakat keresgélte, de mielőtt
megtalálta volna őket, a lány összeszedte magát, és tárgyilagos
hangon folytatta.
- Sietnünk kell, már majdnem teljesen sötét van.
A hotel előcsarnokát megtöltötték Boussier emberei; Haig az egyik
emeleti ablakban felállított egy Brent, ez fedezte a főutcát, két
embert pedig a konyha felőli oldalra tett őrnek, hogy szemmel
tartsák a hátsó bejáratot. A civilek kis csoportokba verődve
beszélgettek csöndesen; teljes, kiskutyaszerű bizalommal tekintettek
Bruce-ra, ami zavarba ejtette.
- Minden rendben megy, Mike? - kérdezte nyers hangon. -
- Igen, Bruce. Bármilyen orvtámadás esetén tartani tudjuk az
épületet. De Surrier és Hendry lenn vannak a pályaudvarnál, náluk
sincsen semmi probléma.
- Ezek az emberek - és Bruce a civilekre mutatott - felrakták a
vonatra a holmijukat?
- Igen, minden fenn van már. Szóltam Ruffynak, hogy lássa el őket
élelmiszerrel a készletünkből.
- Jól van. - Bruce megkönnyebbült: eddig még nem jött közbe
semmiféle komplikáció.
- Hol van az öreg Boussier?
- Szemben, benn a hivatalában.
- Szeretnék vele beszélni.
Shermaine hívatlanul is csatlakozott Bruce -hoz, mikor a férfi
kilépett az utcára; Bruce -nak ez jólesett.
Amikor a férfi és Shermaine beléptek a dolgozószobájába, Boussier
felpillantott. A petróleumégő könyörtelen fénye kihangsúlyozta
szeme és szája körül a vonásokat, megmutatta a fejbőr kivillanó
rózsaszínét gondosan fésült haja mögött.
- Martin, csak nem dolgozik még mindig? - kiáltotta Shermaine,
mire a másik az idős emberek nyugalmával rámosolygott.
- Tulajdonképpen nem, kedvesem, csupán rendezgetek néhány
dolgot. Kérem, foglaljon helyet, kapitány úr!
Odalépett hozzájuk, a székről felvett néhány nehéz bőrkötéses
nyilvántartást, egy földön levő faládába helyezte őket, majd
visszament az íróasztalához, kinyitott egy fiókot, egy doboz vágott
végű szivart halászott elő, odakínálta Bruce -nak.
- Nem is tudom elmondani, mennyire megkönnyebbültem, hogy itt
vannak, kapitány. Ez a néhány hónap igazán kimerítő volt. A
kétségek. Az idegeskedés. - Gyufát gyújtott, Bruce felé kínálta a
lángot, a másik áthajolt az asztalon, s meggyújtotta a szivarját. - De
most mindez véget ért; mintha nagy súlyokat vettek volna le a
vállamról. - Aztán élesebbé vált a hangja. - Azért nem jöttek túl
korán. Éppen egy órája hallottam, hogy ez a Moses tábornok és a
csapata elhagyta Senwatit, és délre tartanak, alig
kétszáz kilométerre lehetnek innen. Ha tartják ezt az iramot, akkor
holnap reggelre itt lesznek.
- Honnan veszi ezt? - kérdezte Bruce választ követelő hangon.
- Egyik emberemtől tudom, s ne kérdezze, ő honnan vette. Ebben
az országban létezik olyan hírszolgáltatási rendszer is, melyet -
mindezen itt töltött éveim ellenére - nem ismerek. Talán a dobok
mondták el, ma este hallottam a dobokat, nem tudom. Mégis, ezek a
hírek általában igazak.
- Nem gondoltam volna ilyen közelinek őket - aggódott Bruce. -
Ha tudtam volna, talán megkockáztattam volna az éjszakai utazást,
legalább a hídig.
 - Úgy vélem, döntése, hogy itt töltsük az éjszakát, helyes volt.
Moses tábornok nem fog éjszaka közeledni - egyik embere sem
vállalná a kockázatát -, s a Senwatiból idevezető út állapota a három
hónapos elzártság után olyan, hogy legalább tíz -tizenkét órára lesz
szüksége, hogy megtegye ezt a távot.
- Bízom benne, önnek lesz igaza. - Bruce komolyan aggódott. -
Nem vagyok biztos benne, nem kellene -e most elindulnunk.
- Az is kockázatot rejt magában, kapitány úr. - Boussier kifelé
mutatott; - Tudomásunk van róla, hogy a város közelében törzsi
harcosok vannak. Látták őket. Nyilván tudomást szereztek az önök
érkezéséről, könnyen megrongálhatták a vasúti pályát, hogy
megakadályozzák az indulást. Úgy gondolom, eredeti terve még
mindig megfelelő.
- Tüdőm. - Bruce előregörnyedt a székében, homlokát ráncolta,
majd mélyet szippantott a szivarból. Végül hátradőlt, a ráncai
kisimultak. - Nem kockáztathatom meg. Őrséget állítok a
bekötőúthoz, s ha ez á Moses nevű úriember megérkezik, még
mindig fel tudjuk tartóztatni annyi időre, míg az emberei vonatra
szállnak.
- Valószínűleg ez a legjobb megoldás - értett egyet Boussier.
Elhallgatott, kinézett a nyitott ablakon, majd lehalkította a hangját. -
Van még valami, amire szeretném felhívni a figyelmét, kapitány úr.
- Mégpedig?
- Mint tudja, cégem fő területe Port Reprieve -ben a
gyémántkitermelés volt a Lufira -mocsarakból.
Bruce bólintott.
- A széfemben - és Boussier mutatóujjaval hátrabökött a falba
beépített, nehéz acélajtó felé, az íróasztala mögött - kilenc és fél
ezer karátnyi drágakő minőségű gyémánt, valamint huszonhatezer
karátnyi ipari gyémánt található.
- Számítottam erre. - Bruce megpróbált közönyös maradni.
- Jó volna, ha megállapodnánk e kövek elhelyezéséről és
szállításáról.
- Hogyan vannak csomagolva? - kérdezte Bruce.
- Egyetlen faládában helyeztem el a köveket.
- Milyen méretű és súlyú a láda?
- Megmutatom önnek.
Boussier a széfhez ment, hátat fordított nekik; hallották a reteszek
pergését, majd a klikkellést. Míg várakozott, Bruce észrevette, hogy
Shermaine meg sem szólalt azóta, hogy Boussier -t üdvözölte. A
lányra pillantott, az visszamosolygott rá. Kedvelem az olyan nőket,
akik tudják, mikor kell befogni a szájukat, gondolta.
Boussier egy rántással kinyitotta a széf ajtaját, s egy kis faládát tett
le az íróasztalra.
- Íme - mondta.
Bruce szemügyre vette a ládát. Tizennyolc hüvelyk hosszú volt,
mélysége kilenc, szélessége tizenkét hüvelyknyi. Vizsgálódva
felemelte.
- Körülbelül húsz fontot nyom - vélekedett. - A teteje le van
pecsételve.
- Igen - mondta Boussier, s megérintette a négy viaszpecsétet.
- Rendben van - bólintott Bruce. - Nem akarom feleslegesen
felhívni a figyelmet a ládára azzal, hogy őrt állítok mellé.
- Ne is! Egyetértek.
Bruce még néhány másodpercig tanulmányozta a ládikát, majd
megkérdezte:
- Mennyit érnek ezek a kövek?
Boussier vállat vont. - Nagyjából ötszázmillió frankot. - Ez már
Bruce-ra is hatott, ez félmillió font sterlinget jelentett. Érdemes
ellopni, akár ölni is érte.
- Azt javaslom, monsieur, rejtse el a ládát a csomagjai közé.
Mondjuk, a takarókba. Nem hinném, hogy bármiféle tolvajlástól
tartanunk kellene, míg el nem érünk Msapa Junctionba. Egy
esetleges tolvajnak nem lenne módja a menekülésre. Amint beérünk
Msapa Junctionba, rendelkezni fogok a láda biztonságáról.
- Helyes, kapitány úr.
Bruce felállt, az órájára nézett. - Az ördög vigye, már majdnem hét
óra! Most megyek, ellenőrzöm a bekötőúti őrséget. Kérem,
bizonyosodjék meg felőle, hogy az emberei felkészültek a
vonatindulásra holnap, még hajnal előtt.
- Magától értetődik.
Bruce Shermaine -re pillantott, a lány gyorsan felpattant. A férfi
kitárta előtte az ajtót, s már éppen
követte volna kifelé, amikor valami szöget ütött a fejébe.
- Az a missziós telep... Szent Ágostonnak hívják, ugye? Gondolom,
már kiürítették.
- Nem, nem üres. - Boussier kissé szégyenkező arcot vágott. -
Ignatius atya még ott tartózkodik, s természetesen vele együtt a
kórház betegei is.
- Jó, hogy mondja. - Bruce ettől keserűvé vált.
- Elnézést, kapitány úr. Kiment a fejemből, annyi mindenfélével
van tele mostanában.
- Ismeri a misszióhoz vezető utat? - förmedt Shermaine -re.
Legalább ő szólt volna.
- Igen, Bruce.
- Hát akkor, talán arra használható lesz, hogy odavezessen.
- Persze. - A lány is bűnbánatosnak látszott. Bruce bevágta maga
mögött Boussier irodájának
ajtaját, hatalmas léptekkel igyekezett a hotel felé, mögötte
Shermaine futott, megpróbált lépést tartani a férfival. Senkire sem
számíthatsz, gondolta Bruce, senkire!
Aztán egyszerre megpillantotta Ruffyt, jött a vasútállomás felől, a
szürkületben olyan volt, mint valami óriási mackó. Néhány
kivételtől eltekintve, javította ki magát Bruce.
- Főtörzsőrmester!
- Üdv, főnök.
- Ez a Moses tábornok közelebb van hozzánk, mint sejtettük. A
jelentések szerint mintegy kétszáz kilométerre tőlünk északra
közeledik a Senwati felé vezető úton.
Ruffy a foga között füttyentett egyet. - Most akar indulni, főnök?
- Nem, viszont egy géppuskás őrt kell állítanunk a bekötőút
végéhez. Ha ideérnének, akkor elég ideig fel tudjuk tartóztatni őket,
hogy elmenekülhessünk. Vedd át ennek a parancsnokságát!
- Azonnal hozzálátok.
- Kimegyek a missziós telepre... maradt ott egy fehér pap.
Távollétemben Haig hadnagy az ügyeletes tiszt.
- Oké, főnök.
10.
- Sajnálom, Bruce, említenem kellett volna. - Shermaine aprónak
és bűnbánónak látszott a Ranchero sarkába húzódva.
- Ne aggódjon emiatt - válaszolta Bruce, de érződött rajta, az
ellenkezőjét gondolja.
- Megpróbáltuk Ignatius atyát rávenni, hogy jöjjön be a városba.
Martin többször beszélt vele, de nem volt hajlandó elköltözni onnan.
Bruce nem válaszolt. A bekötőútra irányította az autót, óvatosan
vezetett. A mocsár felől ködfoszlányok emelkedtek a levegőbe,
szinte úsztak a betonrámpa felett. A mocsári békák kórusa zajongott,
fülsiketítőén kuruttyoltak.
- Bocsánatot kértem - mormolta a lány.
- Igen, hallottam - mondta Bruce. - Nem szükséges újra
megtennie.
A lány csöndben maradt, majd így szólt:
- Maga mindig ilyen kellemetlen? - kérdezte angolul.
- A mindig - förmedt rá Bruce - egyike azoknak a szavaknak
melyeket törölni kellene a nyelvből.
 - Mivel még nem törölték, én továbbra is használni fogom. Viszont
nem válaszolt a kérdésemre: mindig ilyen kellemetlen?
- Egyszerűen nem szeretem, ha elcsesznek valamit.
- Mit csesztek el, kérem szépen?
- Ami most történt: egy kis hiba adott helyzetben, melyben valaki
elkapkodja a dolgot, mert nem ért hozzá, vagy mert nem hajlandó a
fejét használni.
- Maga sosem cseszett el még semmit, Bruce?
- Ez nem udvarias kifejezés, Shermaine. Finom, fiatal hölgyek nem
mondják ezt. - Bruce franciára fordította a szót.
- Maga sosem hibázik? - helyesbítette magát a lány. Bruce nem
válaszolt. Ez igazán vicces, gondolta... még hogy sosem hibázik!
Bruce Curry maga a két lábon járó hiba.
Shermaine egyik kezét az ölébe helyezte, egyenesen ült.
- Bonaparte - szólalt meg a lány. - Hideg, néma, célratörő.
- Nem állítottam, hogy... - kezdte mentegetni magát Bruce. Aztán
a műszerfal fényében meglátta Shermaine huncut arckifejezését, és
nem tudta többé megállni: elmosolyodott.
- Igaza van, úgy viselkedtem, mint valami kölyök.
- Rágyújt? - kérdezte a lány.
- Igen, kérném.
A lány meggyújtott egy cigarettát, odaadta a férfinak.
- Maga nem szereti a... - kicsit habozott - a hibákat. Van valami,
amit szeret?
- Sok dolgot szeretek.
- Soroljon fel néhányat!
A kocsi zökkenve legurult a bekötőútról, Bruce gyorsított, s a kikötő
felé fordult.
- Szeretek szélfúvásban a hegytetőn állni, szeretem a tenger illatát
is. Szeretem Sinatrát, a tengeri rákot s egy kislány kacagásának
hangját. Szeretem
az első cigarettaszippantást, amikor tábortűzről gyújtok rá, a jázmin
illatát, a selyem tapintását. Aztán szeretek sokáig aludni reggelente,
no meg a sakkjátszma izgalmát, mikor a huszárommal befogom a
királynőt. Az erdő aljának árnyékai is kedvemre valók. No és persze,
szeretem a pénzt! De legfőképpen az olyan nőket, akik nem
kíváncsiskodnak túl sokat.
- Ez minden?
- Nem, de kezdetnek elég.
- És a... hibákon kívül, mi az, amit nem szeret?
- Az olyan nőket, akik túl sokat kíváncsiskodnak - már látta is a
lány mosolyát. - Nem szeretem továbbá az önzést, kivéve a
sajátomat, a fehérrépalevest, a politikát, a szőke szeméremszőrzetet,
a skót whiskyt, a klasszikus zenét és a másnaposságot.
- Biztosra veszem, ez nem minden.
- Nem, tényleg nem az.
- Maga nagyon érzéki. Ezek a dolgok mind az érzékekkel
kapcsolatosak.
- Igaza van.
- Nem említett embereket. Miért nem?
- Itt kell elfordulni a misszióhoz?
- Igen, hajtson lassan, az út elég rossz. Miért nem említette az
emberekhez fűződő viszonyát?
- Minek kérdez annyit? Talán egyszer megmondom.
A lány csöndben maradt egy ideig, aztán halkan megszólalt:
- És mit vár az élettől... csak olyasmit, amiről beszélt? Mindössze
ennyit kíván?
- Nem, még ennyit sem. Nem akarok semmit, nem várok semmit,
így nem is érhet csalódás.
A lány egyszerre csak méregbe gurult. - Maga nem csak úgy
viselkedik, mint egy kölyök, de úgy is beszél.
•
- Ja, még egy dolog, amit nem szeretek: ha kritizálnak.
- Maga fiatal. Értelmes... jóképű...
 - Köszönöm, ez már jobb.
- ...de teljesen bolond.
- Ez már nem olyan jó. De nem kell gyötrődnie emiatt.
- Nem áll szándékomban, ne aggódjon! - tüzelt a lány. - Maga... -
Valami porig sújtót akart mondani, kereste a szavakat. - Maga akár
le is akaszthatja magát tőlem!
- Nem azt akarta inkább mondani, hogy fel?
- Fel, le, előre, oldalra, nekem mindegy!
- Nagyszerű, örülök, hogy ebben megállapodtunk! Ott van a
misszió, már látom a fényt.
A lány nem válaszolt, a sarokba húzódva ült, mélyeket szippantott a
cigarettájából, néha olyan mélyet, hogy a felizzó parázs bevilágította
a Ford belsejét.
A templom sötétségbe burkolódzott, mögötte az egyik oldalon
hosszú, alacsony épület húzódott. Bruce egy alakot látott az ablak
mögött mozogni.
- Az a kórház?
- Igen - felelt kimérten.
Bruce a kicsi előveranda mellett megállította a Fordot, kikapcsolta a
fényszórókat és a motort.
- Bejön?
- Nem.
- Szeretném, ha bemutatna Ignatius atyának. A lány egy pillanatig
nem mozdult, aztán kicsapta
az ajtót a saját oldalán, s anélkül hogy Bruce-ra pillantott volna,
felmasírozott a lépcsőn. A férfi követte, keresztülmentek az elülső
irodán, le a folyosón, elhagyták a vizsgálót és a kis műtőt, a
betegszoba következett.
- Óh, Madame Cartier! - Ignatius atya éppen egy ágy fölé hajolt,
most ellépett onnan, s a lányhoz sietett.
- Hallottam, hogy a segélyvonat megérkezett Port Reprieve -be.
Úgy hittem, önök már el is utaztak.
- Még nem, atyám. Majd holnap reggel. Ignatius magas, vékony
férfi volt, Bruce úgy vélte,
lehet vagy hat láb négy hüvelyk. Barna reverendája, mintegy a klíma
iránt tett engedményként, rövid ujjúra szabva, fedetlen, szőrtelen
karja csupa csontnak látszott, az erek kéken duzzadtak rajta. Nagy,
csontos keze, nagy, csontos, nyitott szandált viselő lába volt.
A legtöbb magas, vékony férfihoz hasonlóan ő is görbén tartotta
magát. Arca nem volt különösen figyelemre méltó, hétköznapi arc
volt, fémkeretes szemüveg pihent a meglehetősen alaktalan orr
nyergén; nem fiatal már, nem is öreg, hajába még nem vegyültek ősz
szálak; mégis sugárzott belőle valami nyugodt derű, melyet gyakran
meglel az ember isten szolgáiban. Az atya Bruce -hoz fordult,
gyöngéden vizsgálgatta szemüvegén keresztül.
- Jó estét, fiam.
- Jó estét, atyám. - Bruce kezdte kényelmetlenül érezni magát; a
papok közelében mindig így történt. Ha legalább egyetlen dologban
lehetnék olyan bizonyos, kívánta magában némi irigységgel, mint ez
az ember életének minden dolgában.
- Atyám, ez itt Curry kapitány. - Shermaine hangja hideg volt,
aztán újra elmosolyodott. - Nem érdeklik az emberek, ezért jött el
önért, hogy biztonságba helyezze.
Ignatius atya kezet nyújtott Bruce -nak, Bruce hidegnek és száraz
tapintásúnak találta a kezét, ettől viszont még inkább tudatosult
benne, hogy az övé milyen izzadt.
- Ez igazán nagy figyelmesség - mondta a pap mosolyogva;
megérezte, hogy valami kis feszültség támadt közöttük. - Nem
szeretnék hálátlannak tűnni, de sajnos nem fogadhatom el az
ajánlatát.
- Jelentéseink szerint felfegyverzett banditák csapatai
garázdálkodnak mindössze kétszáz kilométernyire innen északra.
Egy -két napon belül ideérnek. Ön veszélyben van, ezek az emberek
nem ismernek irgalmat - próbálta Bruce meggyőzni a másikat.
 - Igaz - bólintott Ignatius atya. - Magam is hallottam róla, s
megteszem azokat a lépéseket, melyeket szükségesnek tartok. A
segítőimet és a betegeket kitelepítem az őserdőbe.
- Oda is követni fogják - mondta Bruce.
- Úgy vélem, nem. - Ignatius tagadóan rázta meg a fejét. - Nem
vesztegetik ezzel az időt. Zsákmányra vadásznak, nem beteg
emberekre.
- Fel fogják gyújtani a telepet.
- Ha ezt teszik, akkor felépítjük újra, miután elmentek.
- Az őserdő teli van Baluba harcosokkal, tűzön fogják megfőzni
magukat. - Bruce most más oldalról próbált hatni rá.
- Nem hiszem. - Ignatius megrázta a fejét. - Valamikor majdnem
minden törzsbélit ápoltunk ebben a kórházban. Nincsen félnivalóm,
a Balubák a barátaim.
- Figyeljen ide, atyám! Hagyjuk abba a vitát. Parancsom van rá,
hogy önöket visszavigyem Elisabethville -be. Végre kell hajtanom a
parancsot.
- Az én parancsom meg úgy szól, hogy maradjak itt. Ugye
egyetértünk abban, hogy az én parancsaim magasabb hatóságtól
származnak? - Ignatius szelíden mosolygott. Bruce már nyitotta
volna újabb vitára a száját, aztán inkább elnevette magát.
- Nem, ezt nem vonom kétségbe. Van valamire szüksége, esetleg
hozhatunk valamit?
- Gyógyszereik vannak?
- B -vitamin, morfium, kötszerek, nem túl sok, attól tartok.
- Ez is jól jön majd. Élelmiszer?
- Van, hagyok önnek annyit, amennyit csak nélkülözni tudunk -
ígérte Bruce.
Az egyik beteg - egy asszony a betegszoba másik végén - olyan
váratlanul sikoltott fel, hogy Bruce összerezzent.
- Nem éri meg a reggelt - magyarázta Ignatius halk hangon. - Nem
tehetek érte semmit.
- Mi baja van?
- Két napja már, hogy megindult a szülés, de valamiféle
komplikáció lépett fel.
- Ön nem tudja megoperálni?
- Nem vagyok orvos, fiam. Mielőtt a bajok ránk köszöntöttek, volt
orvosunk, de nincsen már velünk... visszatért Elisabethville -be.
Nem - most a hangja mintha az egész szenvedő emberiségért érzett
tehetetlen bánatát hordozta volna -, nem, sajnos meg fog halni.
- Haig! - kiáltott föl Bruce.
- Tessék?
- Atyám, van itt műtő, ugye? Fel is van szerelve?
- Igen, tudomásom szerint igen.
- Altató?
- Van kloroformunk és érzéstelenítőnk.
- Rendben - mondta Bruce. - Szerzek orvost magának. Jöjjön,
Shermaine!
11.
- Ez a hőség, ez a büdös hőség! - Wally Hendry egy koszos
zsebkendővel szárítgatta az arcát, majd végighevert a zöld
bőrpriccsen. - Észrevetted, hogy Curry mindig engem és téged hagy
a vonaton, közben Haiget a hotelhoz rendeli, ő meg lelép a kis
francia babával? Az nem számít, hogy te meg én majd megfövünk
ebben a skatulyában, fő, hogy ő és a haverja, Haig jól érezzék
magukat. Észrevetted ezt, he?
- Valakinek itt kell maradni a vonaton, Wally mondta erre André.
- Igaz, de feltűnt már, hogy ki az a valaki mindig? Mindig te meg
én... ezek a jobb családból való úrifiúk összetartanak, azt aztán meg
kell adni, igazán törődnek egymással. - Figyelme lassan visszatért a
vagon nyitott ablakához. - A nap már majdnem lenyugodott, s még
mindig olyan a hőség, hogy tojást lehetne sütni szabadon. Jólesne
egy ital. - Kifűzte terepbakancsát, lehámozta a zokniját, undorodva
szemlélte nagy, fehér lábfejét. - Ettől a rohadt hőségtől megint
kiújult a lábamon a bőrgyulladás.
Két lábujját széttartotta, kipiszkálta közüle a leváló, pikkelyes'
bőrfoszlányokat. - Van még abból a kenőcsből, André?
- Igen. Máris hozom. - André kinyitotta a zsákja oldalzsebét, kivett
egy tubust, Wally heverőjére tette.
- Kend föl! - utasította Wally, hátradőlt, lábát a másiknak
nyújtotta. Andié az ölébe vette, leült a priccsre^ és munkához látott.
Wally rágyújtott, a tető felé eregette a füstöt, figyelte, ahogy
elenyészik.
- A fenébe, de jó lenne egy ital! Egy sör mondjuk, hidegtől párás
pohárban, ilyen vastag habbal, ni! Felmutatta négy ujját, aztán
felkönyökölt, Andrét tanulmányozta, miközben a fiú a kenőcsöt
kente fel a másik nagy, kapaszkodó lábujjai közé.
- Hogy halad?
- Majdnem kész vagyok, Wally.
- Rosszul néz ki?
- Nem annyira, mint a múltkor; még nem kezdett váladékozni.
- Úgy viszket, hogy el sem hinnéd - panaszolta Wally.
André nem felelt, erre Wally szabad lábával a bordái közé rúgott.
- Hallottad, mit mondtam?
- Igen, azt, hogy viszket.
- Hát akkor válaszolj, ha hozzád beszélek! Nem magamban ugatok.
- Sajnálom, Wally.
Wally nyögött egyet, egy darabig csöndben maradt, aztán
megszólalt.
- Kedvelsz engem, André?
- Tudod, hogy igen.
- Barátok vagyunk, nem igaz, André?
- Persze, hogy azok vagyunk, tudod jól.
Az unalmat valami ravaszkás kifejezés váltotta fel Wally arcán.
- Nincs ellenedre, ha szívességet kérek tőled, mint az előbb, hogy
kend be a lábamat, ugye?
- Nincs ellenemre... igazán szívesen, Wally.
- Szívesen, ugyebár? - Wally hangjának valami furcsa éle támadt.
- Szereted ezt csinálni?
André tiltakozva nézett a másikra. - Engem csöppet sem zavar. -
Olvasztott karamella szeme a másik keskeny, mongolos vágású
szemébe kapaszkodott. , - Szeretsz hozzám érni, André?
André abbahagyta a kenőccsel való munkálkodást, és idegesen
megtörölte ujjait a törülközőjébe.
- Azt kérdeztem, szeretsz -e hozzám érni, André. Kívánod -e
néha* hogy én is megérintselek?
André megpróbált felállni, de Wally jobb kezével villámgyorsan
megragadta a másik nyakát, és lenyomta a priccsre.
- Válaszolj, hogy a nyavalya essen beléd, kívánod -e?
- Ez fáj, Wally - suttogta André.
- Juj, micsoda szégyen, fáj!
Wally röhögött. Szorítását áthelyezte az André kulcscsontja fölötti
izmokra, belevájta az ujjait, míg azok a húson keresztül majdnem
összeértek.
- Kérlek, Wally, kérlek... - nyöszörgőit André, s arcra bukva
vonaglott a priccsen.
- Szereted, ugye? Gyerünk, felelj!
- Igen, úgy van, igen... kérlek, Wally, ne bánts!
- Akkor most mondd meg nekem az igazat, csinibaba, csináltál már
ilyesmit azelőtt is, de úgy igazán? - Wally ráhelyezte a térdét a fiú
vesetájára, s teljes súlyával lefelé nyomta.
- Nem! - sikoltotta André. - Nem csináltam. Kérlek, Wally, ne
bánts!
- Hazudozol nekem, André. Ne tedd!
- Jól van. Hazudtam. - Megpróbálta a fejét elfordítani, de Wally
odanyomta az arcát a priccshez.
-Mondj el mindent... no, kezdjed, csinibaba!
 - Csak egyszer történt meg, Brüsszelben.
- Ki volt az a gazember?
- A főnököm, nála dolgoztam. Exportügynökséget vezetett.
-És kihajított, csinibaba? Egyszerűen kihajított, amikor elege volt
belőled?
- Nem, nem érted! - André hirtelen támadt eréllyel tiltakozott. -
Nem érted. Gondoskodott rólam. Saját lakásom volt, autóm,
mindenem. Nem hagyott volna el, ha az a dolog..., ha az a dolog
nem történt volna. Ezen nem tudott segítem, de hű volt hozzám.
Esküszöm neked - szeretett!
Wally fújtatott a röhögéstől, most igazán remekül érezte magát.
- Szeretett! Szentséges úristen! - Fejét hátravetve kacagott, majd
megfulladt már, vagy tíz másodperc múlva tudta csak megkérdezni:
- És mi történt veled meg a hűséges szerelmeseddel? Miért nem
telepedtetek le, miért nem házasodtatok össze és alapítottatok
családot, he? - Saját viccének lehetetlenségétől Wally megint
fetrengett a röhögéstől.
- Vizsgálatot folytattak. A rendőrség... óóóh! Ez fáj, Wally!
- Folytassa csak, kisasszony!
- A rendőrség... nem volt más választása. Magas pozíciójú ember
volt, nem engedhette meg magának a botrányt. Nem volt más kiút...
a magunkfajtának soha sincsen. Az egész reménytelen, s nincsen
benne boldogság.
- Hagyd a mellébeszélést, csinibaba! Mondd a sztorit!
- Állást szerzett nekem itt Elisabethville -ben, pénzt adott, kifizette
a jegyemet, mindent. Megtette, amit tehetett, vigyázott rám, még
most is ír nekem.
- Hát ez gyönyörű, igaz, szép szerelem. Mindjárt megríkatsz.
Aztán Wally nevetése megváltozott, még harsányabb lett. - Nos,
figyelj ide, és jegyezd meg, de nagyon jól! Nem szeretem a buzikat!
- Megint belévájta az ujjait a másik húsába, André visított.
- Elmondok neked egy történetet. Amikor a javítóintézetbe
kerültem, ott is volt egy fiú, aki fogdosni szeretett volna engem.
Egyik nap bevittem a tusolóba, nálam volt egy borotvapenge, egy
egyszerű zsilettpenge. Húsz másik fiú énekelt, ordítozott a
tusolófülkékben. Ez a gyerek úgy visított, mint a többi, amikor a
hideg víz rájuk csap. Senki nem figyelt föl rá. Nő akart lenni, hát
hozzásegítettem. - Hendry hangja vaddá vált, elragadta a
kárörvendő emlékezés. - Jézus! - suttogta - Jézus, mennyi vér! -
André hüppögött, egész teste reszketett.
- Én nem... kérlek, Wally. Nem tehetek róla. És csak egyszer
történt. Kérlek, hagyj engem.
- Mit szólnál hozzá, ha téged is hozzásegítenélek, André?
- Ne! - sikoltotta André. Hendry hirtelen elunta a dolgot, elengedte
a fiút, ott hagyta elterülve a priccsen, a zoknijáért nyúlt.
- Megyek, keresek egy sört magamnak. - Befűzte a bakancsát,
felállt.
- Csak figyelmeztetlek - mondta sötéten a priccsen fekvő fiú fölé
hajolva. - Velem kapcsolatban ne reménykedj, haver! - Felkapta a
puskáját, és kiment a folyosóra.
Boussier -t a hotel verandáján találta, néhány emberével
beszélgetett.
- Hol van Curry kapitány? - csapott le rájuk.
- Elment a missziós telepre.
- Mikor indult?
- Talán tíz perce lehet.
- Akkor jó - mondta Wally. - Kinél található a bár kulcsa?
Boussier habozott.
- A kapitány úr úgy rendelkezett, hogy a bárt zárva kell tartani.
Wally lecsatolta a fegyverét.
- Ne nehezítse a dolgomat, barátom.
- Sajnálom, uram, be kell tartanom a kapitány utasításait.
Egy pillanatra egymásra meredtek, az öregemberen nem látszott
semmi jele a megingásnak.
- Csináljon, amit akar - vágta oda Wally, keresztülcsörtetett az
előcsarnokon, indult a bár ajtaja felé. Lábát a zárnak feszítette, a
gyönge kis szerkezet engedett a nyomásnak. Az ajtó felpattant, és
Wally odalépett a bárpulthoz, a fegyverét letette, aztán a polcok alá
nyúlt, melyek teli voltak Simba sörrel.
Az első üveget úgy hörpintette -fel, hogy a palackot fel sem emelte
a szájáról. Kényelmesen böffentett, s már nyúlt is a másodikért, a
nyitóval leverte róla a kupakot, s megvizsgálta a sör habját a palack
nyakán.
- Hendry! - Wally felnézett; a folyosón Mike Haig állt.
- Hello, Mike! - Rávigyorgott.
- Mégis mit csinálsz? - kérdezte Mike számonkérő hangon.
- Mit gondolsz? - Wally üdvözlésre emelte az üveget, majd
kecsesen leszürcsölte róla a habot.
- Bruce szigorúan meghagyta, hogy senki sem tartózkodhat a
bárban.
- Óh, az ég szerelmére, Haig! Ne tegyél úgy, mint valami
öregasszony!
- Kifelé, Hendry! Itt én vagyok az ügyeletes!
- Mike - Wally rámosolygott -, azt akarnád, hogy szomján haljak,
vagy mi? - Rátámaszkodott könyökkel a bárpultra. - Engedélyezz
még két percet! Hadd fejezzem be az italomat.
Mike Haig elnézett a másik mellett, kibámult az előcsarnok felé, és
látta, hogy kíváncsiskodó civilek nyújtózkodtak, hogy lássák, mi
folyik a bárban. Becsukta az ajtót, bement, megállt Hendryvel
szemben.
- Két perced van, Hendry - adta be a derekát barátságtalan hangon
-, de aztán tűnj el!
- Nem vagy te rossz gyerek, Mike. Félreismertük mi egymást, te
meg én. Mondok neked valamit. Kár értünk.
- Idd ki! - szólt rá Mike. Anélkül, hogy megfordult volna, Wally
hátranyúlt, leemelt egy üveg RémyMartin konyakot a polcról. A
fogával tépte ki a dugót, szabad kezével kiválasztott egy
konyakospoharat, töltött egy keveset az olajosán fénylő,
borostyánszínű folyadékból.
- Tarts velem, Mike - szólt, s a bárpulton a másik elé csúsztatta a
poharat. Mike Haig előbb kifejezéstelen tekintettel, aztán felpuhuló
vonásokkal bámult a pohárra. Megnedvesítette az ajkát, megint
öregnek és kimerültnek látszott. Szinte fizikai erőfeszítésébe került,
hogy a szemét elkapja az italról.
- A fene beléd, Hendry! - A hangja természetellenesen mély volt.
- Az isten tegyen akárhová! - A pohár felé sújtott, lesodorta a
pultról, és a falhoz vágta.
- Valami rosszat csináltam, Mike? - kérdezte Hendry lágy hangon.
- Hiszen csak megkínáltalak egy itallal, ez volt minden.
A kiömlött konyak illata - éles, gyümölcsös, a szőlő melegét árasztó
illat volt; és Mike ismét megnedvesítette az ajkát. Nyelve alól szinte
sugárban ömlött a nyál, gyomrában mély sóvárgó vágyakozást
érzett, mely lassan tört föl belőle, s megbénította.
- Ördög vigyen - suttogta. - Ördög vigyen, ördög vigyen -
mondogatta, miközben Hendry megtöltött egy másik poharat.
- Mióta nem ittál, Mike? Egy éve, vagy kettő talán? Kóstold meg,
csak egy kortyot! Gondold el, milyen jókedvű voltál tőle. Rajta, fiú!
Elfáradtál, sokat dolgoztál. Csak egy kicsit... no, tessék. Csak ezt az
egyet idd meg velem!
Mike a keze fejével letörölte a száját, homloka, ajka tája az orra alatt
megizzadt, testének vágyakozása gyöngyöző nedvességet préselt ki
a bőréből.
- Rajta, öreg! - Wally hangja izgatottságában vaddá vált, egyszerre
volt izgató, mézesmázos és csábító.
Mike keze a pohárra kulcsolódott, mintha idegen akaratnak
engedelmeskedne, ajka felé emelte, de az ajka hirtelen ernyedt lett és
remegő, a szemében a vágy és átkozódás fényei keveredtek.
 - Csak ezt az egyet - suttogta Hendry. - Csak ezt. 'Mike vad
mozdulattal döntötte le az italt; egy
korty, s az egész pohár üres volt. Két kézzel tartotta, fejével ráborult.
- Gyűlöllek. Istenem, mennyire gyűlöllek. Hendryhez szólt,
ugyanakkor magához, meg az üres pohárhoz is. *
- Ezt mar szeretem! - ujjongott Wally. - Micsoda fickó vagy! No
gyere, hadd töltsék újra.
12.
Bruce a főbejáraton keresztül bevágtatott a hotelba, mögötte
Shermaine igyekezett lépést tartani vele. A hallban egy tucat ember
tartózkodott, valami feszültség érződött a levegőben. Boussier is
köztük volt, azonnal Bruce -hoz sietett.
- Elnézést, kapitány úr, nem tudtam megakadályozni. Az a katona,
a vörös hajú, nagyon erőszakosan lépett fel. Nála volt a puskája, s
úgy tűnt, akár használja is.
- Miről beszél? - kérdezte Bruce, de mielőtt Boussier
válaszolhatott volna, már hallatszott Hendry kitörő röhögése az ajtó
mögül, a hall távolabbi sarkából, ahol a bár bejárata volt.
- Benn vannak - mondta Boussier. - Már egy órája.
- Hogy az ördög vinné el - átkozódott Bruce. Pont most! Óh, hogy
a fene vigye ezt a rohadt állatot!
Szinte futott át a halion, s feltépte a dupla ajtókat. A távolabbi falnál
Hendryt találta, egyik kezében öblös üvegpohár, a másikban a
puskája, mintha pisztoly lenne, úgy szorongatta, kissé bizonytalan
köröket hadonászott vele a levegőben.
Mike Haig poharakból piramist épített a bárpulton. Éppen az utolsó
darabot helyezte a csúcsra.
- Hello Bruce, faszikám, öregem, vén haverom -
üdvözölte Brucet, s a helyzethez nem illő módon, vadul integetett. -
Épp időben érkeztél, még neked is jut néhány lövés. De Wallyé az
első, ő lőhet elsőnek. Be kell tartanunk a szabályokat, semmi csalás,
ez teljesen demokratikus játék, mindenki egyforma jogokat élvez, A
rangsor most nem számít, így jó lesz, igaz, Wally? - Haig vonásai
kuszáltak voltak, mintha szét akarnának olvadni, alakjukat veszteni.
Ajkai lötyögőssé lazultak, arca úgy fityegett, mint valami
öregasszony melle, szeme nedvedzett.
A piramis mellől felkapott egy félig telt poharat, a pohár mellett egy
üveg Rémy -Martin konyak állt.
- Nagyon finom, régi konyak, tökéletes ínyencség. - Ez utóbbi két
szót nem tudta helyesen kimondani, ezért tagoltan megismételte.
Aztán lazán Bruce-ra vigyorgott; a szeme nehezen találta meg, amire
nézni akart.
- Menj az útból, Mike! - kiáltotta Hendry, egyik kézzel megemelte
a puskáját, megcélozta a pohárpiramist.
- Mindig, amikor lő, riszál egyet - ujjongott Haig -, és mindig,
amikor riszál, akkor nyersz egy kókuszt. Hagyd, hogy mulasson,
öregfiú!
- Hendry, hagyd abba! - kiáltott rá Bruce.
- Menj és szard össze magad! - felelte Hendry, és lőtt. A puska
visszaütött a vállán, Hendry a falnak tantorodon. A pohárpiramis
felrobbant, üvegszilánkok zuhogtak szanaszét, mint tusolóból a víz,
a szobát megtöltötte a puska csattanása.
- Adjatok ennek az úrnak egy kókuszdiót! - hangoskodott Mike.
Bruce három gyors lépéssel Hendrynél termett, kicsavarta a puskát a
kezéből.
- Rendben, te részeg disznó. Elég volt.
- Menj, szard össze magad! - ordította Hendry. A csuklóját
masszírozta; kitekerte a puska.
- Curry kapitány - szólt Haig a bárpult mögül -, hallotta, mit
mondott a barátom. Menjen és szarja össze magát toronymagasból a
felismerhetetlenségig.
- Fogd be, Haig!
 - Most elintézlek, Curry - mordult fel Hendry. Már régen a
hátamra telepedtél... most aztán lerázlak onnan!
- Kérem, legyen kedves leszállni a barátom hátáról, Curry kapitány
- avatkozott közbe Mike Haig. Ő nem holmi felbaldachinozott
elefánt, hanem a testi -lelki jó barátom. Nem hagyom, hogy
üldözze.
- No gyere, Curry, rajta! - biztatta Wally.
- Ez az, Wally! Intézd el! - Haig megint telitöltötte a poharát,
miközben beszélt. - Ne hagyd, hogy a hátadon lovagoljon.
- Rajta, Curry!
- Részeg vagy - mondta neki Bruce.
- Gyere csak, ne dumálj, haver! Vagy nekem kell kezdenem?
- Nem, nem kell, hogy te kezdd - biztosította Bruce; felemelte a
puskatust, és keményen felütötte vele a másik állat. Hendry feje
félrebillent, majd a falnak ütődött. Bruce belenézett a szemébe:
pillantása fátyolos volt. Ez elég lesz egyelőre, gondolta, ettől
harcképtelen marad egy ideig. Megragadta Hendryt a vállánál fogva,
s az egyik székbe hajította. Haiget kell kezelésbe vennem, mondta
magában, mielőtt még több likőrt vedelne, nem vesztegethetem az
időt, hogy Ruffyért küldjék, és ezt az alakot sem hagyhatom itt, míg
Haiggel vagyok elfoglalva.
- Shermaine! - kiáltotta. A lány az ajtóban álldogált, most
odalépett mellé. - Tud maga pisztollyal bánni?
A lány bólintott. Bruce lekapcsolta saját Smith & Wessonját a
pisztolytáskáról, és odaadta Shermaine -nek.
- Ha ez az ember fel akar állni a székéből, lője le! Álljon ide, innen
nem tud magához férni.
- Bruce... - akarta mondani a lány.
- Veszélyes állat. Tegnap megölt két kisgyereket, s ha nem vigyáz,
akkor magával is ugyanezt csinálja. Itt kell tartania, míg én
elintézem a dolgom a másikkal.
A lány felemelte a pisztolyt, két kézzel tartotta, az arca most a
szokottnál is halványabb volt.
- Képes lesz rá? - kérdezte Bruce.
- Most már igen - válaszolta a lány, és felhúzta a ravaszt.
- Figyelj rám, Hendry! - Bruce a hajánál fogva rántotta maga felé a
fejét. - Ez a lány megöl, ha megpróbálsz felkelni a székből.
Megértetted, ugye? Lelő.
- Szard össze magad a kis francia kurváddal együtt, rohadjatok meg
mindketten! Lefogadom, hogy mit műveltetek egész este a kocsiban,
a folyóparton... biztos papás -mamást játszottatok.
Olyan düh öntötte el Brucet, hogy maga is megdöbbent. Megragadta
Hendry üstökét, addig húzta a haját, míg érezte, csomókban marad a
kezében. Hendry vinnyogott fájdalmában.
- Fogd be azt a mocskos szádat..., vagy megöllek! Komolyan
mondta, s Hendry is tüstént érezte,
hogy tényleg így gondolja.
- Oké, az isten szereimére, rendben van. Hagyd már abba!
Bruce eleresztette, felállt.
- Sajnálom, Shermaine - mondta.
- Nincsen semmi baj..., foglalkozzon a másikkal. Bruce a
bárpulthoz lépett, Haig figyelte, amint közeledett.
- Mit akarsz, Bruce? Igyál! - Ideges volt. - Igyál te is,
mindannyian igyunk egy kicsit. Csak egy kis könnyű, tiszta
mulatság. Ne izgulj!
- Nem iszol többet, sőt éppen ellenkezőleg mondta Bruce,
megkerülve a bárpultot. Haig hátrált előle.
- Mit akarsz csinálni?
- Mindjárt meglátod - felelte Bruce, elkapta a csuklóját, s
hátracsavarta a karját, fel, egészen a lapockák közé.
- Hé, Bruce, hagyd már abba! Kihányom a piát.
- Az a jó - mondta Bruce, s kiverte az üres üveget a kezéből. Haig
vissza próbált ütni. Még most is erős ember volt, bár az alkohol
legyengítette; Bruce még magasabbra húzta fel a karját, a másik
kénytelen volt lábujjhegyre állni.
 - Gyere csak velem, öregfiú - utasította Bruce, és a bár hátsó
kijárata felé vezette. Szabad kezével tartotta, másik kezével a kulcsot
forgatta meg a zárban, s az ajtót nyitotta ki.
- Erre! - szólt, s belökte Mike -ot a konyhába. Lábbal húzta be az
ajtót maga után, majd Mike -ot maga után vonszolva odalépett a
mosogatókhoz.
- Oké, Haig, ki vele - mondta, miközben gyorsan kezet cserélt a
szorításhoz, és belenyomta a férfi fejét a mosogatóba. A mosogató
mellett egy edénytörlő lógott, ezt Bruce gombóccá gyúrta.
Hüvelykjével kifeszítette Haig száját, a törlőt benyomta a hátsó
fogai közé.
- Kifelé az egésszel! - Lenyomta az ujját Haig torkán. Melegen
lövellt ki valami a kezére, próbálta leküzdeni saját hányingerét.
Mikor elkészült, kinyitotta a hideg vizet, és alátartotta a Haig fejét,
meg a saját kezét.
- Most pedig egy kis munkám lenne számodra, Haig.
- Hagyj békén, hogy a fene vigyen el! - hörgött Haig, a zubogó
csap mögül hangja felismerhetetlenül hangzott. Bruce felrángatta, és
a falhoz támasztotta.
- A missziós telepen egy asszony vajúdik gyermekágyban. Bele fog
halni, Haig. Bele fog halni, ha nem csinálsz valamit.
- Nem - suttogta Haig. - Ezt nem. Nem... már megint... nem.
- Odaviszlek.
- Ne, kérlek, ne! Nem bírok..., hát nem látod... hogy nem bírok? -
Arcán és orrán a vékony piros és lilás hajszálerek élénknek
látszottak, ez teljesen elütött bőre sápadtságától. Bruce puszta kézzel
arcul csapta, az ütés nyomán vízcseppek peregtek le Haig hajáról.
- Ne - mormolta - kérlek, Bruce, kérlek. Bruce még kétszer arcul
csapta keményen. Közben
figyelt erősen, s végre meglátta a másik szemében a düh első
villanását.
- Az ördög vigyen, Bruce Curry, az ördög tegyen akárhová!
- Meg fogod csinálni - örült meg Bruce. - Istennek hála!
Visszaterelte Haiget a bárba. Shermaine még mindig ugyanott állt.
Hendryre szegezte a pisztolyt.
- Gyerünk, Shermaine! Itt hagyhatja ezt az alakot. Majd én gondját
viselem, amikor visszajöttünk.
Ahogy az előcsarnokba értek, Bruce megkérdezte a lányt: - El tud
vezetni egy Fordot?
- Igen.
- Remek - mondta Bruce. - Tessék, a kulcsok. Én hátul ülök majd
Haig mellett. Vigyen minket a missziós telepre!
A hotel lépcsőjén Haig elvesztette az egyensúlyát, majdnem
legurult, de Bruce elkapta, s félig -meddig az ölében cipelte az
autóhoz. Benyomta a hátsó ülésre, s bemászott mellé. Shermaine ült
a kormány mögé, beindította a motort, majd ügyes fordulót csinált
az utcán.
- Erre nem kényszeríthetsz, Bruce. Nem bírom, képtelen vagyok -
könyörgött Haig.
- Majd meglátjuk - felelte a másik.
- Te nem tudod, milyen dolog ez. Nem is tudhatod. Ott fog
meghalni a műtőasztalon. - Tenyerét lefeszítve kinyújtotta a kezét.
- Nézd, nézd csak meg a kezemet! Hogy tudnám ezt megcsinálni
ilyen kézzel? - A keze vadul remegett.
- Mindenképpen meghal - mondta Bruce kemény hangon. -
Úgyhogy jobb, ha gyorsan hozzákezdesz, és hamar befejezed.
Haig a szájához emelte a kezét, megtörölte az ajkát.
- Ihatnék egyet, Bruce? Az biztosan segítene. Akkor megpróbálom,
ha adsz egy italt.
- Nem - mondta a másik, mire Haig káromkodni kezdett. Csak úgy
dőlt a mocskos szó a szájából, arca eltorzult az erőfeszítéstől.
Átkozta Brucet, saját magát, az istent, valami olyan áradatát adta elő
az obszcén kifejezéseknek, amilyet Bruce még nem is hallott.
Egyszer csak megkapta a kocsiajtó kilincsét, megpróbálta kinyitni.
Bruce várta ezt: elkapta

Haig gallérját, hátranyomta az ülésen, s ott tartotta. Haig hirtelen
feladta a küzdelmet, halkan zihálni kezdett.
Shermaine gyorsan vezetett végig a bekötőúton, fel a dombra, át a
keresztútra. A fényszórók belehasítottak a sötétségbe, a szél szelíden
dobolt az autó körül. Haig még egyre csak zihált a hátsó ülésen.
Aztán a fák között feltűntek előttük a misszió fényei, Shermaine
lassított, a templom mellett elhaladva befordult, s megállt a kórház
blokkjánál.
Bruce segített Haignek az autóból kiszállni. Közben az épület
oldalajtaja kinyílt, Ignatius atya jelent meg, kezében petromax
lámpát szorongatott. A lámpa éles, fehér sugara fényt szórt
mindannyiukra, groteszk árnyakat varázsolt mögéjük. A fény Haig
arcát különösen kegyetlenül világította meg.
- Itt van az orvosa, atyám! - jelentette be Bruce. Ignatius felemelte
a lámpást, szemüvegén keresztül apróra megvizsgálta Haiget.
- Talán beteg?
- Nem atyám - felelte Bruce. - Részeg.
- Részeg? Akkor nem tud operálni?
- Dehogynem, már hogy a fenébe ne tudna! Bruce máris cipelte
magával Haiget a folyosón a
kisméretű műtőbe. Ignatius és Shermaine a nyomukban haladtak.
- Shermaine, menjen az atyával, segítsen idehozni azt az asszonyt!
- utasította Bruce, s azok ketten elmentek. Most ismét Haighez
fordult.
- Hát annyira lecsúsztál a szarba, hogy nem vagy képes megérteni?
- Nem tudom megcsinálni, Bruce. Nincs értelme.
- Akkor meghal. De egy biztos: te megpróbálod megmenteni.
- Innom kell valamit, Bruce. - Haig megnyalta az ajkát. -
Mindenem ég belül, adnod kell valamit innom.
- Fejezd be a műtétet, akkor kapsz egy egész ládával.
- Nekem most kell egy ital.
- Nem. - Ezt Bruce teljes határozottsággal mondta. - Nézd meg,
milyen műszereket tudtak szerezni. Képes leszel ezekkel operálni? -
Bruce odalépett a sterilizáló készülékhez, felemelte a tetejét, a gőz
felhőként áramlott ki belőle. Haig is belenézett.
- Ez elég lesz, csak a fény nem megfelelő, és egy italra is
szükségem lenne.
- Szerzek még lámpát valahonnan. Kezdj bemosakodni!
- Bruce, kérlek...
- Fogd be - ripakodott rá a másik. - Ott van a mosdótál. Kezdj el
készülődni.
Haig odalépett a kézmosó tálhoz. Most már biztosabban állt a lábán,
vonásai is megnyugodtak kissé. Szegény, öreg lókötő, gondolta
Bruce, remélem, képes leszel minderre. Istenem, mennyire bízom
benne, hogy igen.
- Igyekezz, Haig, nem a miénk az egész éjszaka. Bruce kiment,
átsietett a folyosón a kórterem felé.
A műtő ablakai be voltak reteszelve, Haig csak a folyosón
próbálkozhatott volna meneküléssel. Bruce tudta, hogy elkapja, ha
ezzel próbálkozna.
Benézett a kórterembe. Shermaine és Ignatius egy afrikai szolga
segítségével ráemelték az asszonyt a műtős betegszállítóra.
- Atyám, több fényre volna szükség.
- Még egy lámpást tudok adni, de ez mindenem.
- Rendben, adja kérem. Áttolom addig a beteget.
Ignatius atya és a szolgálattévő eltűntek, Bruce segített a lánynak a
kerekes ágyat végigmanőverezni a kórházon, ki a folyosóra. Az
asszony nyöszörgött fájdalmában, az arca szürke volt, szinte
viaszszürke. Csak akkor válik az arcszín ilyenné, ha valaki nagyon
rémült, vagy ha haldoklik.
- Nincs sok ideje hátra - mondta a férfi.
- Látom - válaszolt Shermaine. - Sietnünk kell.
Az asszony nyughatatlanul forgolódott a hordágyon, néhány szót
motyogott, aztán akkorát sóhajtott, hogy takaróval borított nagy hasa
egészen kiemelkedett, majd lesüllyedt. Megint nyöszörgött.
Haig a műtőben várt. Levette katonazubbonyát, atlétatrikóban hajolt
a mosdótál fölé, bemosakodott. Fel sem nézett, amikor, az asszonyt
betolták.
- Tegyék a műtőasztalra! - szólt, s a szappan habját dolgozta fel
egészen a könyökéig.
A kerekes kocsi egy magasságban volt a műtőasztallal, a* takaró
segítségével könnyen átemelték a beteget.
- Készen van, Haig - mondta Bruce. Haig egy tiszta törülközővel
megszárította a karját, s megfordult. A beteghez lépett, fölé hajolt.
Az asszony nem vette észre, hogy ott áll: a szeme nyitva volt, de
nem látott. Haig mélyet lélegzett, a homloka izzadt egy kicsit, állán
a borosta szürke szálakkal keveredett.
Levette a takarót. Az asszony rövid, fehér, elöl nyitott ingben feküdt,
a hasát nem takarta semmi. A hasa kidagadt, keménynek látszott, a
köldöke kiállt. Térdét kicsit felemelte, vaskos, parasztasszonyos
combját széttárta szülés közben. Bruce odanézett, látta, hogy a teste
megfeszül egy újabb görcstől. Nézte az izmok feszülését a sötét,
szürkés bőr alatt; az izmok küzdöttek, hogy kilökjék a benn rekedt
magzatot.
- Siess, Mike! - Brucet megindította a szülés látványának
gyötrelme. Nem tudtam, hogy ez ilyen, „Kínban szülöd meg
magzatod", de hát ez...! Az asszony cserepes, szürkés, duzzadt
ajkáról újabb nyögéssel tarkított sírás tört elő; Bruce Haighez
fordult.
- Siess, hogy a fene essen beléd!
Mike Haig. vizsgálni kezdte a szülő nőt. A keze, mely a sötét bőrt
tapogatta, nagyon halvány volt. Végül megelégelte, ellépett a
műtőasztaltól.
Ignatius és a szolgálattevő visszatértek, hoztak még két lámpást.
Ignatius kezdett volna mondani valamit, de megérezte a műtőben
uralkodó feszültséget, és elhallgatott. Mindannyian Mike arcát
figyelték.
A szemét szorosan becsukta, az arca a lámpások fényében úgy
látszott, mintha csupa kemény mértani vonalból rajzolták volna meg.
Zihálva vette a levegőt.
Nem szabad most siettetnem, gondolta Bruce ösztönösen.
Odaráncigáltam a szakadék széléhez, most már hagynom kell
egyedül átkelni rajta.
Mike kinyitotta a szemét, és megszólalt.
- Császármetszés lesz - mondta úgy, mintha a saját halálos ítéletét
jelentené be. Visszafojtotta a lélegzetét. Mindenki várt: Haig végül
sóhajtott egyet.
- Megcsinálom - mondta.
- Köntös és kesztyű? - szegezte neki a kérdést Bruce Ignatiusnak.
- A faliszekrényben.
- Hozza!
- Segítened kell, Bruce. És magának is, Shermaine.
- Rendben, mondd, hogyan.
Gyorsan bemosakodtak, beöltöztek. Ignatius tartótta mindenkinek a
halványzöld műtősköntöst, nagy nehezen felvették,
keresztülverekedtek magukat a furcsa ruhadarabon.
- Azt a tálcát, azt hozza ide! - rendelkezett Mike, s közben
kinyitotta a sterilizáló dobozt. A gőzölgő sterilizálóból a hosszú fogó
segítségével kiemelte a műtéthez szükséges műszereket; ráhelyezte
őket a tálcára, s hangosan mondta a nevüket.
- Szike, sebészkampók, fogók.
Időközben a szolgálattévő asszony bedörzsölte a vajúdó nő hasát
alkohollal, s elrendezte a takaróit.
Mike érzéstelenítőt szívatott az injekciós fecskendőbe, feltartotta a
fény felé. Egész lénye idegennek tűnt most: arcát az operálómaszk
takarta, a zöld műtőssapka elfedte a haját, a bő köpeny a bokáját
verdeste. Megnyomta a fecskendő dugattyúját, a halvány
folyadékból egy pici kicsöpögött.
Bruce-ra tekintett, a maszkból csak riadt szeme látszott ki.
- Kész vagy?
- Igen - bólintott Bruce. Mike az asszony fölé hajolt, megfogta a
karját, a tűvel a vénát kereste a lágy, fekete bőr alatt. A
fecskendőben lévő folyadék egyszerre elszíneződött, Mike egy kis
vért szívott fel, mialatt a vénát ellenőrizte, aztán az üveg falú
fecskendőben lassan lefelé nyomta a dugattyút.
Az asszony nem nyöszörgőit már, nem volt olyan feszült, a lélegzése
is lassabbá vált, mélyebbé, nyugodtabbá.
- Jöjjön ide! - hívta Mike Shermaine -t az ágy fejéhez: a lány
felvette a kloroformos maszkot, beleáztatta a tartályban lévő gézt.
- Most várjon, amíg szólok!
A lány bólintott. Úristen, milyen szép a szeme, gondolta Bruce,
mielőtt hozzálátott volna a dolgához.
- Szikét! - szólalt meg Mike a műtőasztal túlsó oldalán, rámutatott
a tálcán fekvő szikére, és Bruce odanyújtotta neki.
Innen kezdve Bruce fejében minden részlet kusza lett, mintegy
álomszerű. A kés nyomán szétnyílt a feszes bőr, és az apró
véredényekből fröcskölt a vér.
Rózsaszín izomkötegek fehérrel szegélyezve, a bőr alatti zsír vaj
sárga rétegei, s végül a belek összenyomott, kékes tömege: lágy,
pulzáló anyagból alkotott emberi szövetek csillámlottak a petromax
lámpa fényénél.
A fogók és kampók ezüst bogárként hatoltak bele a felnyitott testbe,
mint valami virágkehelybe.
Mike keze - a sárga gumikesztyűben mintha nem eviláginak tűnt
volna - a has nyitott közepe felé mozgott. Törölt, vágott, kampózott,
elkötött valamit.
Aztán következett a méh lilás tömege; a sebészkés gyors mozdulattal
felnyitotta.
Végül - egészen hihetetlen módon - egy gyerek vált ki onnan
összegömbölyödve, mint egy labda: aprócska kar és láb, a testhez
képest túlméretezett fej, amit a placenta rózsaszín, kövérkés kígyója
ölelt körül.
Mike a lábánál fogva kiemelte a magzatot, tartotta lefelé lógva, mint
valami kis szürke denevérfiókát; még nem volt elválasztva az
anyjától. Olló csattant, a gyermek szabaddá vált. Mike még matatott
egy kicsit, s a gyermek felsírt.
Dühödten sírt, mérgesen, és nagyon elevenen. Az ágy végéből
Shermaine spontán örömmel felkacagott, összecsapta a kezét, mint
egy kislány a cirkuszban. Ettől egyszerre Bruce -nak is
nevethetnékje támadt. Ez a régi -régi nevetése volt, valahonnét
mélyről bukkant elő.
- Vegye át! - szólt Haig, és Shermaine a karjába ölelte a
gyermeket, aki nedves volt, s gyöngén mocorgott. A lány a karjában
tartotta, míg Haig befejezte a seb elvarrását. Bruce bámulta a lány
arcát, figyelte a testtartását, ahogy ott állt, valami ok nélküli
kacagást érzett a torkában, aztán egyszerre a sírás környékezte.
Haig lezárta a mehet, úgy öltögette a varratok bonyolult mintázatát,
mint valami tapasztalt varrónő, majd a külső kapcsokat fektette
csinosan le, hogy összekapcsolják a vágás két végét, amit végül a
fehér ragasztószalaggal fedett el. Betakarta az asszonyt, letépte a
maszkot az arcáról, és Shermaine -re pillantott.
- Segíthetne rendet csinálni - mondta, a hangja ismét erős volt,
büszke. Mindketten odamentek a mosdóhoz.
Bruce is levette a műtősköpenyét, kesztyűjét, majd kiment a
folyosóra, onnan ki az éjszakába. A Ford motorháztetőjének dőlt,
rágyújtott.
Ma éjjel megint nevettem, mondta magában tűnődve, aztán meg
majdnem sírva fakadtam. S mindez egy asszony meg egy gyerek
miatt. Véget ért a szimulálás. A mindentől visszavonulás. A nagy
megjátszás. Ez a mai születés több volt, mint egy egyszerű szülés.
Képessé tett, hogy újra nevessek, megint éreztem a vágyat a sírás és
a nevetés iránt. Az élet értelmét láttam: az asszonyt és a gyereket.
A tályog kifakadt, a méreg kiürült, és Bruce készen állt a
gyógyulásra.
- Bruce, Bruce, hol van? - Shermaine kijött az épületből, de a férfi
nem válaszolt; láthatta a cigarettája parazsát, a lány oda is lépett
hozzá. A sötétben egészen közel hajoltak egymáshoz.
- Shermaíne... - szólt Bruce, aztán abbahagyta. Szerette volna
megölelni a lányt, szorosan magához ölelni.
* - riadt meg Haig. - Gyertek vissza értem reggel.
- Igen, Bruce. - A lány arca - a fiúhoz nagyon közel - csak sápadt
folt volt a sötétben.
- Shermaine, szeretnék... - kezdte Bruce, de megint abbahagyta.
- Igen, én is - suttogta a másik, aztán elhúzódott. - Jöjjön, nézzük
meg, mit csinál most ez a maga orvosa! - Megfogta Bruce kezét,
vezette vissza az épületbe. Shermaine keze száraz érintésű volt, és
hűvös, hosszú, elvékonyodó ujjait a férfiéba fonta.
Mike Haig és Ignatius atya a bölcső fölé hajoltak, a bölcső a
műtőasztal mellett állt, és még mindig ott feküdt a Baluba törzsbeli
asszony takaróval betakart teste. Az asszony halkan lélegzett,
arckifejezése mélységes békességről árulkodott.
- Bruce, gyere, ezt nézd meg! Valami gyönyörű kiáltotta oda Haig.
Még mindig kéz a kézben, Bruce és Shermaine odaléptek a
bölcsőhöz.
- Lehet vagy nyolc font - jelentette be Haig büszkén. Bruce nézte
az újszülöttet: a fekete csecsemők sokkal aranyosabbak, mint a
fehérek, nincs olyan vöröses, félig főtt jellegük.
- Milyen kár, hogy nem pisztráng - mormogta Bruce. - Akkor
nemzeti rekordnak számítana a súlya. - Haig egy pillanatra
értetlenül bámult rá, aztán fejét hátravetve nevetésben tört ki;
mindenkire üdítően hatott ez a hang. Valami megváltozott Haigben,
bizonyosabb lett önmagában, másképp tartotta a fejét, belső erő
áradt belőle.
- No, mi legyen azzal a megígért itallal, Mike? próbálta ellenőrizni
Bruce.
- Idd csak meg helyettem. Én megfürdetem ezt a csöppséget. - És
nem csak mondja, gondolta Bruce, miután figyelmesen nézett a
másik arcába, tényleg nincsen már szüksége az italra.
- Ha visszaérünk a városba, megduplázom az ígéretemet. - Bruce
az órájára pillantott. - Tíz óra elmúlt, ideje indulnunk.
- Itt kell maradnom, míg az asszony magához nem tér az altatásból
Bruce habozott. - Hát, legyen. Jöjjön, Shermaine!
Visszaautóztak Port Reprieve -be; az autó intim sötétjében ültek,
egészen közel húzódva egymáshoz. Amíg el nem érték a bekötőutat
nem szólaltak meg, aztán Shermaine azt mondta:
- Ez a maga doktora jó ember. Olyan, mint Paul volt.
- Paul kicsoda?
- Paul volt a férjem.
- Óh. - Bruce kicsit zavarban érezte magát. A név említése
széttépte a hangulat ezüstös hálóját. Shermaine csöndesen folytatta,
közben előrebámult a fényszórók pászmájába.
- Paul is ilyen idős lehetett. Elég öreg ahhoz, hogy megértő
legyen... a fiatal férfiak olyan kegyetlenek.
- Szerette, ugye? - Bruce kifejezéstelen hangon mondta, ki akarta
küszöbölni a legcsekélyebb féltékenységet is a szavából.
- A szeretetnek sok -sok alakja létezik - válaszolt a lány. Aztán
így szólt: - Igen, kezdtem megszeretni.
Hamarosan megszerettem volna annyira, hogy... Itt megállt.
- Mennyire? - Bruce hangja érdes volt, mint a fa, mikor nyikorog.
Hát kezdődik megint, gondolta, újra sebezhető lettem.
- Csak négy hónapja voltunk házasok, amikor... szóval, mielőtt a
lázat megkapta.
- És? - A hangja még mindig érdes, szeme az utat kémleli.
 - Szeretném, ha megértene valamit. El kell magyaráznom az
egészet. Fontos. Lesz hozzá türelme, hogy végighallgasson? - A
hangjában könyörgés bujkált, a férfi nem tudott többé ellenállni,
arckifejezése megenyhült.
- Shermaine, nem kell semmit sem megmagyaráznia.
- De igen. Azt akarom, hogy tudja. - A lány habozott egy
pillanatig, amikor ismét megszólalt, a hangja már nyugodtabban
csengett. - Árva vagyok, Bruce. A németek megölték az apámat és
az anyámat az egyik bombázáskor. Csak pár hónapos voltam, mikor
ez történt, nem is emlékszem a szüleimre. Semmire sem emlékszem,
egyetlen emlékem sem maradt róluk, még fénykép sem. - Egy
pillanatra megbicsaklott a hangja, aztán megint erős lett. - Apácák
vettek oltalmukba, ők lettek a családom. De azért az valahogy más,
nem igazi család. Sosem volt semmim, amit igazán a magaménak
mondhattam volna, ami tényleg csak az enyém lett volna.
. Bruce a lány keze után nyúlt, megfogta; Shermaine keze
megnyugodva pihent meg a kezében. Most már van valamid,
gondolta, én egészen a tiéd vagyok.
- Amikor eljött az ideje, az apácák megállapodtak
Paul Cartier -val. Mérnök volt Kongóban, az Union Miniére du
Haut -nál, jó beosztású férfi, megfelelő társ az egyik védencük
számára. Paul odarepült Brüsszelbe, és megesküdtünk. Nem voltam
mellette boldogtalan - bár idős volt, olyan öreg, mint Mike doktor,
de nagyon kedves, gyöngéd, igazán megértő. Ő nem... - megint
abbahagyta, hirtelen Bruce -hoz fordult, s mindkét kezével
megszorította a férfi kezét. Közel hajolt hozzá, az arca komoly volt,
sápadtnak látszott a félhomályban, sötét hajfonata a vállára hullott,
hangja kérlelően hangzott. - Bruce, megértette, mit akartam
mondani?
Bruce megállította a kocsit a hotel előtt, fegyelmezetten leállította a
motort, s visszafogottan azt mondta:
- Igen, azt hiszem.
- Köszönöm - ezzel Shermaine kinyitotta a kocsi ajtaját, kilépett,
felfutott a hotel lépcsőin, hosszú, farmernadrágos lába szinte repült,
haja ugrált a háta közepén.
Bruce utánanézett, amint eltűnt a dupla ajtón át. Meggyújtotta a
műszerfal világítását, cigarettát halászott elő a csomagjából.
Rágyújtott, a füstöt a szélvédőre eregette, és egyszerre csak
boldognak érezte magát. Nevethetnékje támadt.
Alig negyedig szívta el a cigarettát, máris eldobta, és kimászott a
Fordból. Karórájára pillantott: éjfél elmúlt. Istenem, milyen fáradt
vagyok. Túl sok minden történt ma: az újjászületés kemény érzelmi
próbatétel. Hangosan felkacagott, ízlelgette a kacagást, hagyta, hogy
lassan előtörjön a torkából, megremegtetve a mellét.
Az előcsarnokban Boussier várt rá. Frottír köntöst viselt, arcát
meggyfilte a szundikálás.
- Minden előkészület megtörtént, monsieur?
- Igen - felelte az idős férfi. - Az asszonyok és a két gyermek az
emeleten alszanak. Madame Cartier is éppen most ment fel.
- Tüdőm - felelte Bruce, és Boussier folytatta. Mint látja, minden
férfi itt tartózkodik. - Az alvó testekre mutatott, melyek az étterem
és a bár padlóján hevertek.
- Rendben van - mondta Bruce. - Holnap, ahogy pirkad, útra
kelünk. - Ásított egyet, a szemét dörzsölte, masszírozta az ujjaival.
- Hol a tiszt, az a vöröses hajú?
- Visszament a vonatra, nagyon részeg volt. Miután ön elment, még
volt vele bajunk elég.- Boussier finoman habozott, mondja-e. - Fel
akart menni az asszonyokhoz.
- A fene egye meg! - Bruce érezte, hogy megint elönti a méreg. -
És mi történt?
- A főtörzsőrmester, az a nagydarab, lebeszélte róla, és elvitte
innen.
- A Jóisten hálálja meg ezt Ruffynak.
 - Fenntartottam egy alvóhelyet önnek. - Boussier egy kényelmes,
bőr karosszékre mutatott. - Bizonyára elfáradt.
- Igazán kedves magától - köszönte Bruce -, de előbb
ellenőriznem kell a védelmünket.
13.
Bruce arra ébredt, hogy Shermaine hajol fölé, és az orrát
csiklandozza. A férfi teljesen felöltözve aludt, a földön mellette
hevert a sisakja meg a puskája, csak a bakancsát fűzte ki.
- Nem horkol, Bruce - gratulált neki rövid, torokhangú nevetésével
Shermaine. - Ez igazán szép magától.
Bruce álomittasan felkászálódott.
- Hány óra?
- Majdnem hajnali öt. A konyhában készítettem magának reggelit.
- Hol van Boussier?
- Öltözködik. Ha elkészült, megkezdjük a beszállást a vonatba.
- A szám íze olyan, mintha egy kecske aludt volna benne - Bruce
végighúzta a nyelvét a fogsorán, érezte a fogaira ülő lepedéket.
- Akkor nem kap jóreggelt -puszit, kedves kapitányom. - A lány
nevető szemmel egyenesedett fel. A tisztálkodószerei a konyhában
találhatók. Elküldtem az egyik katonáját, hogy hozza ide őket a
vonatról. A mosogatónál meg tud tisztálkodni.
Bruce befűzte a bakancsát, és követte a lányt a konyhába; mindenütt
alvó testeken kellett keresztüllépnie.
- Nincsen meleg víz - szabadkozott Shermaine.
- Ez legyen a legnagyobb bajunk. - Bruce az asztalhoz lépett,
kinyitotta neszesszer) ét, kivette a borotváját, a szappant és a fésűt.
- Átkutattam magának a csirkeólat - vallotta be Shermaine. - De
csak két tojást találtam. Hogyan készítsem el?
- Lágyra főzve, egypercesen. - Bruce letépte magáról a
katonazubbonyt és az inget, a mosogatóhoz lépett, megtöltötte
vízzel. Leöblítette az arcát, teli kézzel öntötte a fejére is a vizet,
prüszkölt a gyönyörűségtől.
Aztán a csap fölé kitette a borotválkozótükrét, habot kent szét az
arcán. Shermaine bejött, leült az edényszárítóra, s őszinte
érdeklődéssel figyelte, mit csinál.
- Igazán fájlalom, hogy leborotválja a szakállát - mondta. - Mintha
golyószóróval lőtték volna magára, igazán tetszett.
- Lehet, hogy egyszer még megnövesztem a maga kedvéért -
mosolygott rá Bruce. - Kék szeme van, Shermaine.
- Elég hosszú időbe telt, míg rájött - mondta, és színpadiasán pofát
vágott hozzá. A bőre selymes volt, hűvösnek tűnt, ajka
halványrózsaszín, festés nélküli. Sötét haját hátrafogva hordta, ez
kiemelte magas arccsontját, hatalmas szemét.
- Indiában a „ser" szócska azt jelenti, tigris mondta Bruce,
miközben a szeme sarkából figyelte a lányt. Shermaine azonnal
felhagyott a fintorgással, helyette vonítani kezdett. A fogai kicsik
voltak, fehérek, s egészen enyhén egyenetlenek. A szemét tágra
nyitotta, majd borzasztóan bandzsított velük. Most viszont morgott
kutya módjára. Bruce úgy meglepődött, hogy majdnem megvágta
magát a nagy nevetéstől.
- Ki nem állhatom az olyan nőket, akik reggeli 'előtt bohóckodnak!
Ettől nem emésztek majd rendesen - nevetett rá a férfi.
- Reggeli! - kiáltott fel Shermaine, abbahagyta tüstént a
bandzsítást, leugrott az edényszárítóról, rohant a tűzhelyhez.
- Még idejében érkeztem. - Megnézte az óráját. - Egy perc húsz
másodperc, meg tud nekem bocsátani?
- Most az egyszer, de soha többé. - Bruce lemosta a habot az
arcáról, megtörölte, megfésülködött, úgy jött az asztalhoz. A lány
odatolta a széket.
- Mennyi cukorral issza a kávét?
- Hárommal kérem. - Bruce levágta a tojás tetejét; Shermaine
hozta a kávésbögrét, letette az .asztalra.
 - Örülök, hogy reggelit csinálhattam magának. Bruce nem
válaszolt. A beszélgetés kezdett veszélyessé válni. A lány vele
szemben foglalt helyet, rákönyökölt az asztalra, fejét két tenyere
közt nyugtatta, a férfi felé hajolt.
- Túl mohón eszik - jelentette ki, és Bruce erre fölvonta a
szemöldökét. - De legalább csukott szájjal.
A férfi hozzálátott a második tojáshoz.
- Hány éves?
- Harminc - válaszolta Bruce.
- Én húszéves vagyok... majdnem huszonegy.
- Az bizony szép, érett kor.
- Mi a foglalkozása?
- Katona vagyok - válaszolta a férfi.
- Nem, nem katona.
- Rendben van, ügyvéd a foglalkozásom.
- Bizonyára okos - mondta a lány komolyan.
- Egyenesen zseni, azért vagyok most itt.
- Házasember?
- Nem... csak voltam. Mi folyik itt, hivatalos kihallgatás?
- Meghalt a felesége?
- Nem. - Szerencsére megúszta, a fájdalom nem látszott az arcán;
valahogyan most könnyebb volt minden.
- Óh - mondta Shermaine. Felvett egy kávéskanalat, a kávé
keverésére koncentrált.
- Csinos nő?
- Nem... de igen, azt hiszem, igen.
- Hol van most? - Aztán gyorsan hozzátette: Jaj, elnézést, igazán
nincs közöm hozzá.
Bruce elvette tőle a kávét, és felhörpintette. Aztán rápillantott az
órájára.
- Majdnem negyed hat van már. Mennem kell Mike Haigért.
Shermaine is felpattant.
- Kész vagyok.
- Tudom az utat. Jobb lenne, ha maga is lemenne az állomásra.
- Magával akarok menni. -Miért?
- Csak. Azért. - Megpróbált mégis valami okot találni. - Még
egyszer szeretném megnézni az újszülöttet.
- Maga győzött. - Bruce felkapta a csomagját, kimentek az
előcsarnokba. Boussier már ott volt, teljesen felöltözve, tettre
készen. Az emberek körülötte ugyancsak készen álltak az indulásra.
- Madame Cartier és én kimegyünk még a misszióhoz, hogy
visszahozzuk az orvost. Körülbelül fél órán belül itt leszűrik.
Addigra mindenki legyen fönn a vonaton.
- Rendben lesz, kapitány úr.
Bruce Ruffyért kiáltott, a katona a verandán álldogált.
- Betetted a missziónak szánt felszerelést a kocsiba?
- Ott van minden a Ford hátuljában, főnök.
- Jól van. Rendeld be az őrszemeket, és küldd le őket az állomásra.
Mondd meg a mozdonyvezetőnek, hogy indítsa be a gőzt, és legyen
indulásra készen. Elsöprünk innen, abban a pillanatban, amint
visszaértem Haig hadnaggyal.
- Oké, főnök.
Bruce odanyújtotta Ruffynak a csomagját. - Légy szíves, vidd el
magaddal! - Aztán megpillantott egy hatalmas kartondobozt Ruffy
lábánál. - Ez meg micsoda?
Úgy tűnt, a másik kissé zavarban van. - Csak pár üveg sör, főnök.
Gondoltam, esetleg megszomjazunk hazafelé.
- Jó neked! - mosolygott rá Bruce. - Helyezd őket biztonságba, s
ne idd meg mindet addig, míg vissza nem érek.
- Magának is elteszek egy -két üveggel - ígérte Ruffy.
-Nos, jöjjön tigrislány - ezzel Bruce és Shermaine kimentek a
Fordhoz. Shermaine most közelebb húzódva ült a férfihoz, mint
tegnap, de a lábát most is szorosan maga alá húzta. Amikor elértek a
bekötőúthoz, meggyújtott két cigarettát, s az egyiket a férfinak adta.
 - Örülök, hogy itt hagyom ezt a helyet - mondta a lány, s kibámult
a kocsiból; a mocsár felett lomhán emelkedett a köd, a hajnali
derengésben szürke tömbökben rekedt meg a papiruszkáka bozontos
teteje fölött.
- Amióta Paul meghalt, gyűlöltem itt az életet. Gyűlöltem a
mocsarat, a moszkitókat meg a környező őserdőt. Boldog vagyok,
hogy elmegyünk innen.
- Hová megy?
- Ezen még nem gondolkoztam. Vissza Belgiumba, gondolom.
Bárhová, csak el Kongótól! El ettől a hőségtől egy olyan országba,
ahol az ember lélegzethez jut. El a betegségtől, a félelemtől! Valami
olyan helyre, ahol tudom, hogy másnap nem kell megint
menekülnöm. Egy olyan országba, ahol az emberi életnek van
valami értelme, nem csak gyilkolást, pusztítást, erőszakot jelent. -
Mélyet szippantott a cigarettájából, közben makacsul előrebámult,
az őserdő zöld falára.
- Én Afrikában születtem - szólalt meg Bruce. Akkoriban a bírói
kalapácsot még nem az FN gépfegyver tusa helyettesítette,
akkoriban a szavazatát az ember nem egy pisztolysorozattal adta le.
- Halkan beszélt, szomorúan. - Ez még a gyűlölet uralma előtti idő
volt. De most... magam sem tudom. Én sem sokat töprengtem még a
jövőn.
Egy ideig csöndben maradtak. Elérkeztek a missziós telepi
leágazáshoz, Bruce odakormányozta az autót.
- Minden nagyon gyorsan megváltozott. Csak akkor jöttem rá,
mennyire, amikor ideérkeztem Kongóba.
- Itt akar maradni, Bruce? Úgy értem itt, Kongóban?
- Nem - felelte a férfi. - Elegem volt az egészből. Már azt sem
tudom, miért harcolok.
Kidobta a cigarettacsikket az ablakon; feltűntek előttük a misszió
házai.
Bruce megállította a Fordot a kórháznál. Némán ültek egymás
mellett a kocsiban.
- Kell, hogy legyen valahol, valamilyen másik világ is - suttogta -,
s ha létezik, akkor meg fogom találni.
Kinyitotta az ajtót, kilépett. Shermaine átcsúszott a vezetőülésre, s
követte a férfit. Egymás mellett lépkedtek a kórház felé; Shermaine
keze súrolta Brucet, a férfi megfogta a kezét, megszorította, s érezte,
hogy a lány keze viszonozza a szorítást. Shermaine éppen Bruce
válláig ért.
Mike Haig és Ignatius atya a női kórteremben tartózkodott;
mindketten túlságosan elmerültek voltak, semhogy meghallották
volna a Ford érkezését.
- Jó reggelt, Michael - kiáltott Bruce. - Mit jelent ez a különös
öltözet?
Mike Haig fölpillantott, elmosolyodott. - 'Reggelt, Bruce.
Üdvözlöm, Shermaine. - Végigpillantott a rajta levő fakó, barna
reverendán. - Ignatiustól kölcsönöztem. Kicsit hosszú, csípőben
meg kicsit szűk, de jobban illik egy kórházi betegszobába, mint az a
háborús öltözék.
-Nagyon jól illik önnek, Mike doktor - szólt Shermaine.
- Milyen kellemes hallani, hogy valaki ismét doktornak szólít. -
Mike arcán szétáradt a mosoly. Gondolom, látni akarja a kisbabát,
Shermaine?
- Jól van?
- Az anya és a csecsemője, mindketten rendben vannak -
biztosította a lányt, s vezette az ágyak sora mellett; minden párnán
fekete, gyapjas fej nyugodott, s mindenhonnét hatalmas, kíváncsi
szempár követte útjukat.
- Felvehetem?
- Alszik, Shermaine.
- Óh, kérem!
- Nem hinném, hogy belehalna. Hát, rendben van!
 - Bruce, jöjjön, nézze meg! Ugye tündéri? - A pici, törékeny fekete
testet a mellére ölelte, a csecsemő szusszant egyet, szája gépiesen
szopni akart. Bruce előrehajolt, úgy nézegette.
- Igazán szép - mondta, s Ignatiushoz fordult. Itt vannak a kért
felszerelések. Kiküldene valakit, hogy lerakják az autóról?. - Aztán
Mike Haignek mondta: - öltözz át, Mike! Mindenki készen áll az
indulásra.
Mike nem nézett Bruce-ra, a nyakában lógó sztetoszkóppal
játszadozott, és megrázta a fejét. - Azt hiszem, nem tartok veletek,
Bruce.
A másik meglepődve nézett az arcába.
- Micsoda?
- Azt hiszem, itt maradok Ignatius atyával. Munkát ajánlott.
- Te megbolondultál!
- Lehet - hagyta rá Mike, átvette a csecsemőt Shermaine -től,
visszatette a bölcsőbe az anyja mellé, s eligazgatta a takarót az apró
test körül -, de az is lehet, hogy mégsem. - Felegyenesedett,
kezével az ágyak hosszú sora felé intett. - Azt el kell ismerned
legalább, hogy van itt tennivaló számomra bőven.
Bruce tehetetlenül meredt rá, aztán Shermaine -nel próbálkozott.
- Beszélje le erről. Talán maga képes megértetni, mennyire meddő
ez az egész.
De Shermaine csak a fejét rázta. - Nem, Bruce, nem teszem.
- Mike, hallgass a józan észre, az isten szerelmére! Nem
maradhatsz itt, ebben a betegségtől bűzlő pocsolyában, egyszerűen
nem...
- Elkísérlek az autóhoz, Bruce. Tudom, hogy sietsz...
Kikísérte őket az oldalajtón át, míg beszálltak, ott várt a vezetőülés
ablakánál. Bruce kinyújtotta a kezét, Mike megragadta, erősen
megszorította.
- Csirio, Bruce! Köszönök mindent.
- Csirio, Mike. Gondolom, belépsz a rendbe, s így mindenre
kiterjedő jogosítványt nyersz, hogy üdvözülést osztogass
embertársaidnak.
- Nem tudom, Bruce, de kétlem. Mindössze még egy esélyt
szeretnék, hogy azt a munkát végezhessem, amelyhez igazán értek.
Csak még egy utolsó erőfeszítést szeretnék tenni, hogy
csökkenthessem az ellenem feljegyzett bűnök számát.
- Úgy jelentelek, hogy eltűntél, valószínűleg megöltek. Dobd be az
egyenruhádat a folyóba! - mondta Bruce.
- Úgy lesz. - Mike hátralépett. - Ti ketten, vigyázzatok egymásra!
- Nem értem, miről beszél - válaszolt Shermaine kimérten.
- Öreg róka vagyok, nem könnyű engem átverni. Bízzatok a
jövőben!
Bruce felengedte a kuplungot, a Ford megindult.
- Isten áldjon, gyermekeim! - A mosoly szétömlött Mike arcán,
mialatt integetett.
- Au revoir, Michael doktor.
- Viszlát, Mike!
Bruce nézte a visszapillantó tükörben: magas alak, a rá nem illő
reverendában, mégis valami elismerést érdemlő, valami büszke van
a tartásában. Intett még egyet, aztán sarkon fordult, sietett vissza a
kórházba.
Egyikük sem szólalt meg, míg ki nem értek a főútig. Shermaine alig
érezhetően Bruce testéhez simult, .mosolygott, nézte az út fákkal
szegélyezett vonalát.
- Jó ember ez a doktor, Bruce.
- Gyújtson meg nekem egy cigarettát, kérem. Nem akart erről
beszélni. A szavak csak bepiszkítanák az egészet.
Lassított a kereszteződésnél, másodikba kapcsolta a kocsi
sebességét, gépiesen balra nézett, hogy biztos legyen, mielőtt
befordulna, a főútvonalon nem les rájuk semmi veszély.
- Te jóisten! - kiáltott fel.
 - Mi történt? - Shermaine ijedten kapta fel a fejét, éppen a cigaretta
meggyújtásával foglalatoskodott az előbb.
- Nézze!
Vagy száz yardra az úton, egészen közel az őserdőhöz egy hat
járműből álló konvoj várakozott. Az első öt jármű a szokásos
katonai teherautó volt, terepzöld színű ponyvával fedve, a hatodik
pedig egy benzintartály -kocsi, rikító sárga és vörös színű, hordó
alakú testén a Shell Társaság jelvényével. A vezér teherautó egy
masszív, gumikerekű, huszonöt fontos tankelhárító ágyút vontatott,
az ágyú csöve vidáman meredt az ég felé. A teherautók körül
mindenféle egyenruhákba öltözve, fejükön különböző stílusú
rohamsisakkal legalább hatvan harcos álldogált. Mindegyik katona
alaposan fel volt fegyverkezve, néhánynál még gépfegyver is volt,
mások csak régimódi, zárás puskával rendelkeztek. Legtöbbjük
önfeledten vizeit az utat szegélyező fűsávra, a többiek csoportokban
beszélgettek, ácsorogtak.
- Moses tábornok! - mondta halkan Shermaine, hangját visszafogta
a rémület.
- Hasaljon! - parancsolta Bruce, és szabad kezével lenyomta a
lányt a kocsi padlójára. Tövig benyomta a gázpedált, a Ford
kicsikorgott a főútra, vadul imbolygóit, a hátsó része szinte szabadon
úszott a poros levegőben, ahogy a férfi a kormányt tekerte.
Megpróbálta korrigálni az elcsúszást, tekert •az ellenkező irányba,
kiegyenesítette az ívet, miközben egyfolytában nézett hátra a
visszapillantó tükörbe. Mögöttük az emberek megzavarodva
hessentek szét, hallotta magas, vékony kiáltozásukat, mely még a
Ford bőgő motorjának hangján is áthatolt. Bruce előrepillantott:
vagy száz yardot kellett megtenniük a fordulóig, mely elrejti őket
szem elől, s a mocsár oldalán futó bekötőúthoz vezet.
Shermaine térdelt, de egyre felágaskodott, hogy lásson is valamit az
ülés támlája mögül.
- Maradjon lenn, a fene essen magába! - ordította Bruce, és durván
lenyomta a fejét.
A közelükben az országutat kis ugráló porkupacok csipkézték: máris
hallották a gépfegyver magas, hisztérikus kelepelését.
Az úthajlat mintha száguldott volna a kocsi felé, már csak néhány
másodperc volt hátra. Ekkor vad csikorgások követték egymást, a
kocsi egész teste megrázkódott, hátulról valami tűzcsóvaszerű
eltalálta őket* A szélvédő egy szempillantás alatt áttetsző
üvegcsipke lappá változott, a műszerfal órája felrobbant, és apró
szilánkokkal szórta be Shermaine haját, két golyó meg az ülésbe
fúródott, kitépte onnan a belet, mintha valami sebzett állat gyomra
volna.
- Csukja be a szemét! - kiáltotta Bruce, s beleöklözött a
szélvédőbe. Maga is összehunyorított, nehogy a repülő szilánkok
kárt tegyenek a látásában; mindössze az öklével ütött lyukon
keresztül nézhette az utat. Már jött is jobbról a kanyar, megragadta
a kormányt, belefeküdt a kanyarba, szélső kerekei az út szélét
sodorták, fűcsomók, levelek porzottak a kocsi oldalánál.
Túljutottak a kanyaron, száguldottak a bekötőútra.
- Rendben van, Shermaine? .
- Igen, és maga? - Fölegyenesedett a műszerfal alól, az arcán kis
vér kenődött szét, az üveg vágta v meg, a szeme a rémülettől
nagyobbnak tűnt, mint valaha.
- Csak azon imádkozom, hogy Boussier és Hendry készen legyenek
az azonnali indulásra. Azok a nyavalyások legalább öt perc múlva
követnek minket.
Nyolcvan mérföldet mutatott a sebességmérő, míg végigrohantak a
bekötőúton, fel a végéig, majd be Port Reprieve főutcájára. Bruce
csak nyomta a dudát, figyelmeztető jeleket adott* le.
- Istenem, add, hogy készen legyenek! - mormogta magában.
Megkönnyebbüléssel vette észre, hogy az utca kihalt, a hotel
néptelennek látszott. Mialatt az állomás felé száguldottak,
egyfolytában nyomta a dudát, hatalmas porfelhő hömpölygött
mögöttük. Erősen fékezett, végigrohant az állomásépületek mellett,
föl a peronig.
Boussier emberei a vonat mellett várakoztak. Boussier maga az
utolsó kocsinál állt a feleségével, körülötte a többi asszony. Bruce a
nyitott ablakból kiáltotta oda:
- Gyorsan szállj annak be a nőkkel, a shufta a nyomunkban van,
azonnal indulunk!
Vita vagy kérdés nélkül az öreg Boussier összeszedte őket, és a
fémlétrán fölirányította az asszonyokat a vonatra. Bruce hajtott
tovább a peron mentén, és közben kiáltozott.
- Beszállni! Siessenek, az isten szerelmére! Jönnek!
A mozdony mellett lefékezett, felkiáltott a kopasz
mozdonyvezetőnek.
- Indulás! Ne várjon egy pillanatig sem. Adjon bele mindent! Egy
csapat shufta jön utánunk ötpercnyi távolságban.
A mozdonyvezető feje azonnal eltűnt, még a szokásos udvarias
„igen, monsieur" -t sem mondta rá.
- Jöjjön, Shermaine! - Bruce megragadta a lány kezét, kirángatta
az autóból. Együtt rohantak az egyik fedett vasúti kocsiig, Bruce
félig feltolta a lányt a lépcsőn.
Ebben a pillanatban a vonat előrelendült, de olyan erővel, hogy a
lány eleresztette a kapaszkodót, és hátratántorodott Bruce-ra. A férfi
egyensúlyát vesztette, mindketten visszazuhantak a peronra.
Fölöttük a vonat gyorsítani kezdett, elhúzott. Bruce -nak
gyermekkori rémálma jutott eszébe: rohan a vonat után, de sosem éri
utol. Úrrá kellett lennie a pánikon, Shermaine -nel együtt
föltápászkodtak, mindketten lihegtek, egymásba kapaszkodtak; a
vonat zakatolása távolodott, a kerekek csattogása szaporává vált.
- Rohanjon! - lihegte Bruce. - Rohanjon! - A pánik ugyan
legyengítette a lábukat, Bruce -nak mégis sikerült megfogni a
második kocsi kapaszkodóját. Belecsimpaszkodott, a teste a vonat
mellett függött, egyik karjával Shermaine csípőjét tartotta. Ruffaro
főtörzs kihajolt, a nyakánál fogva beemelte Shermaine -t, mint egy
elveszett kismacskát. Aztán Bruce -ért is lenyúlt.
- Főnök, egyszer még elveszítjük magát, ha ilyesmiket csinál.
- Sajnálom, Bruce - pihegte Shermaine, és a férfinak dőlt.
- Nem történt semmi baj. - Még volt ereje a lányra mosolyogni. -
Most pedig menjen be a fülkébe, és maradjon ott, míg csak nem
szólok, hogy kijöhet. Világos?
- Igen.
- Akkor menjen! - Odafordult Ruffyhoz. - Fel a tetőre,
főtörzsőrmester! Mindjárt lesz itt tűzijáték. A shuftának. tábori
ágyúja is van. Hamarosan, amint felértünk a hegycsúcsra, teljes
rálátásunk lesz a városra.
Felmásztak a vonat tetejére; addigra éppen elhagyták Port Reprieve
-et, a szerelvény már az első kanyart tette meg felfelé a hegyoldalra.
A nap magasan járt, kitisztult a láthatár, a mocsár felől a köd
felemelkedett; a lábuk alatt jól láthatták az elterülő falut.
Mosés tábornok csapata közben átkelt a bekötőútón, benn jártak a
főutcán. Bruce látta, hogy az első teherautó éles fordulatot vesz, és
megáll. A ponyva alól kispricceltek a katonák, körülrajzották az
ágyút, lekapcsolták a teherautóról, és beállították lövőpozícióba.
- Remélem, ezeknek az araboknak nincs nagy gyakorlatuk az
ágyúval - horkant föl Ruffy.
- Majd meglátjuk hamarosan - biztosította Bruce sötéten, és
végigpásztázta szemével a vonatot. Az utolsó kocsiban Boussier
magasodott oltalmazóan a négy asszonyból, két gyermekből álló kis
csoport fölé, olyan volt, mint egy öreg, fehér bundás juhászkutya a
nyájával. A kocsi fémoldalának dőlve André de Surrier látszott, hat
katonával együtt célzásra állították be a két Bren golyószórót. A
második vagonban a katonák ugyancsak tüzelésre készültek fel.
- Mire vártok? - ordított Ruffy. - Célozzátok meg azt a tábori
ágyút, kezdjetek már lőni!
Egyenetlen sorozatot eresztettek meg, aztán a golyószórók is
bekapcsolódtak. André sisakja minden lövésnél előrecsúszott,
eltakarta a szemét, meg kellett állnia, hogy hátratolja. Wally Hendry
az első kocsi tetején hasalt; kimért, rövid sorozatokat eresztett a
levegőbe.
Az ágyú környékéről a shufta emberei gyorsan elpárologtak, egy
katonájuk ugyan fekve maradt az úton, de a páncélozott járművek
mögött ott nyüzsögtek, Bruce látta a sisakjuk tetejét.
Hirtelen nagy, fehér füst csapott ki az ágyúcsőből, a lövedék
elsuhant a szerelvény fölött, olyan hangot hallatva, mintha egy
hatalmas fácán szárnya suhogna felettük.
- Fölé! - Ezt Ruffy mondta.
- Alá! - kiáltotta a következő lövésre, mely az alattuk rohanó fákba
fúródott.
- És a harmadik pont torkon talál minket - jósolta Bruce. De a
lövedék a szerelvény végébe csapódott. Páncéltörő lövedékkel
dolgoztak, s nem nagy erejű robbanótöltettel; alig lehetett látni a
lőpor sárga füstjét, inkább csak az ütközés nyikorgását, fémes
csengését érezték, amint a lövedék bevágott.
Bruce aggodalommal eltelve próbálta felmérni a pusztulást. A hátsó
kocsiban tartózkodók sértetlennek tűntek, bár a robbanás megrázta
őket, Bruce már éppen megkönnyebbülten akart felsóhajtani, de ez a
sóhaj a rémület szisszenésévé változott, amikor rájött, mi történt.
- Eltalálták a kapcsolószerkezetet - közölte döbbenten. - Az utolsó
kocsi kapcsolóját átvágták.
A nyílás a kocsik között máris nagyobbodott; a hátsó kocsi kezdett
visszafelé gurulni, lefelé a hegyről: elvágva a szerelvénytesttől
rohant, mint mikor egy hüllőnek vágják le a farkát.
- Ugorjának! - ordította Bruce, a kezét hangszórószerűen tartotta a
szája elé. - Ugorjának, mielőtt felgyorsul a vagon!
Lehet, hogy nem is hallották, lehet, hogy túlságosan bénultak voltak
a parancsot követni; egyikük sem mozdult.
A vagon gördült visszafelé, egyre gyorsabban és gyorsabban,
engedelmeskedve a gravitációnak; gördült lefelé a hegyről, vissza a
faluhoz, egyenesen Moses tábornok csapatának kitárt karjába.
- Mit tehetünk, főnök?
- Már semmit - felelte Bruce.
A puskák zaja elcsitult körülötte; mindenki - még Wally Hendry is
- lebámult a hegyoldalon, nézték a távolodó vasúti kocsit. Bruce
-nak összeszorult a. torka, amint látta, hogy az öreg Boussier lehajol,
talpra segíti a feleségét, magához öleli szorosán, s mindketten
búcsúzó pillantással a szemükben néznek rá, aki ott áll a távolodó
vonat tetején. Boussier felemelte a jobb kezét, mint aki
istenhozzádot int, aztán leeresztette, s némán állt. Mögötte André de
Sufrier otthagyta a golyószórót, és levette a sisakot a fejéről. Ő is
Bruce-ra nézett, de nem integetett.
Az ágyú időnként egy -egy mély hangú robbanással, füstgomollyal
kísérve átlyuggatta a falu csöndjét. Bruce alig hallotta. A shuftát
nézte: rohantak a pályaudvar felé, hogy ott fogadják a kocsit. A
vasúti kocsi lelassulva érkezett a peronra, rögtön megállt, amint az
ütközőhöz ért a sínpár végénél. A shufta harcosok előrajzottak, mint
amikor a kis fekete hangyák másszák meg a döglött bogárat. Bruce
gyöngén hallotta a puskájuk hangját is, pukkantak a lövedékek, s
látta az alacsonyan fekvő nap sugarait megvillanni a bajonettek
pengéjén. Elfordult.
Már majdnem elérték a hegytetőt, érezte, hogy a szerelvény
felgyorsult. De ez most nem jelentett megkönnyebbülést: a szeme
sarkát valami nagyon csípte, a fájdalom meg a torkát szorongatta.
- Szegény szerencsétlenek! - fújtatott egyet Ruffy mögötte. -
Szegény nyomorultak! - Most viszont újabb lökés érte a vonatot,
újabb találat az ágyúból. Ezúttal a mozdonyt érte a golyó. A szökő
gőz visított, a szerelvény lelassult, vesztett a száguldás erejéből. De
már túljutottak a hegygerincen, a falu nem is látszott, a szerelvény
viszont megint gyorsulni kezdett, mert lejtőn haladtak, a hegyről
lefelé. A gőz csak áramlott a mozdonyból, fehér, sistergő felhőket
lövellt; Bruce rögtön tudta, hogy a mozdony végzetes sebet kapott.
Bekapcsolta a rádiót.
- Mozdonyvezető, hall engem? Mennyire súlyos a kár?
- Nem látom, kapitány úr. Túl nagy itt a gőz, de a mérő azt mutatja,
hogy a nyomás gyorsan csökken.
- Tegyen meg mindent, amit lehet, hogy a hegyről lejussunk. El
kell érnünk a pályakereszteződést, mielőtt leállunk. Muszáj... ha még
ezen az oldalon robbanunk le, akkor a teherautókkal utolérnek
bennünket.
- Mindent megpróbálok, kapitány úr.
Száguldottak lefelé a hegyről, de amikor a vízszintes talajra
érkeztek, a mozdony sebessége esni kezdett. A szétmálló
füstfelhőkön keresztül Bruce az út barnás színű szalagját látta; még
mindig vagy harminc mérföldes sebességgel haladtak, így hagyták
maguk mögött az országutat. Amikor a vonat végre döccenve
megállt, Bruce úgy számította, hogy három -négy mérföldnyire van
már a pályakereszteződés mögöttük, az erdő biztonságos fallal vette
őket körül, s három domb is takarta a vonatot az országút felől.
- Kétlem, hogy itt ránk akadnának, de ha mégis, akkor a
pályakereszteződéstől le kell értünk jönniük. Egy mérföldet
visszamegyünk, az erdőben kiépítünk valami csapdát a sín mindkét
oldalán - mondta Bruce.
- Nem követnek azok az arabok minket, főnök. Szereztek
maguknak nőt és egy -kocsmára való piát. Két -három napba is
beletelik, míg az a jó öreg Moses tábornok képes lesz kijózanítani
őket annyira, hogy továbbmenjenek."
- Azt hiszem, igazad van, Ruffy. De nem akarok semmit sem
kockáztatni. Csináljatok egy csapdát, aztán megpróbálunk valamit
kitalálni, hogyan jussunk haza.
Hirtelen eszébe ötlött valami: Martin Boussier -nál voltak a
gyémántok. Ennek nem nagyon örülnek majd Elisabethville -ben.
Aztán Bruce rögtön el is szégyellte magát. A gyémántok igazán a
legkevésbé fontos dolgok voltak azok közül, amiket Port Reprieve
-ben hátrahagytak.
14.
André de Sumer a melléhez szorította a sisakját, ahogy a férfiak a
kalapjukat szokták a temetésen; a szél hűvösen simogatta
nedvességtől összetapadt, sötét haját. Még alig hallott az ágyútalálat
zajától, mely letépte az utolsó kocsit a szerelvényről, de azért azt
kivette, hogy az egyik gyermek sírva fakadt, s az anyja zümmögő,
csitító hangon vigasztalja. Fölnézett, visszabámult a vasúti sínre,
látta Ruffy hatalmas testét Bruce Curry mellett a második kocsi
tetején.
- Nem tudnak segíteni már rajtunk. - Boussier halkan mondta ezt,
- Semmit sem tehetnek. - Keményen felemelte a kezét - majdnem
olyan volt a mozdulat, mint valami katonai üdvözlés -, aztán
leejtette maga mellé. - Légy bátor, ma chére! - szólt a feleségéhez.
- Légy bátor, kérlek! - Az asszony belekapaszkodott a férjébe.
André kiejtette a sisakot a kezéből. Fémesen pengett a kocsi
vaspadlóján. Idegesen remegő kézzel letörölte az izzadságot az
arcáról, aztán lassan megfordult, lenézett a falu irányába.
- Nem akarok még meghalni - suttogta. - Nem így, nem most,
kérlek, ne most! - Az egyik katona felnevetett mellette, nem volt
ebben a nevetésben semmi vidámság; odalépett a Brenhez. Ellökte
Andrét a golyószórótól, lőni kezdte a pályaudvaron szaladgáló apró
emberfigurákat.
- Ne! - sikoltotta André. - Ne csináld, ne szegülj szembe velük!
Megölnek minket, ha...
- Mindenképpen megölnek - röhögött a katona, s egyetlen
kétségbeesett sorozattal kiürítette a tárat. André felé indult, talán
hogy elhúzza a Brentől, de az elhatározása nem lökte el odáig. Keze
lehanyatlott, ökölbe szorította, kiengedte. Ajka reszketett, aztán
szétnyílt, szinte kilökte magából a rémült kiáltást:
- Nem! - sikoltotta. - Kérlek, ne! Ne! Óh, istenem, légy irgalmas!
Ments meg, ne hagyd, hogy ez történjen velem, kérlek, istenem! Óh,
istenem!
A vasúti kocsi oldalához vergődött, belecsimpaszkodott. A vagon
lassított, befutott a peronra. Látta, hogy férfiak közelítenek,
kezükben puska, futás közben kiabáltak valamit, mindegyik fekete
bőrű volt, az egyenruhájuk szedett -vedett, rongyos, arcuk izgatott,
szájuk rózsaszín, csaholtak, mint vadászebek a falkában.
André leugrott, a peron poros betonjába verte, az arcát, ettől
elvesztette az eszméletét. Térdre emelkedett, átölelte a hasát, és
kiáltani próbált. Egy puskatussal hátba csapták, erre elájult. Felette
valaki franciául kiabált.
- Ez fehér, tartsátok meg a tábornoknak! Ne öljétek meg! - A
puskatus megint eltalálta, ezúttal a halántéka táján. Feküdt a porban
aléltan, szédelegve, a szájában érezte a vér ízét; nézte, hogyan
rángatják le a többieket a vagonból.
A fekete katonákat még a peronon lelőtték, minden ceremónia
nélkül; nagy nevetve versengtek egymással, ki hogyan használja a
bajonettjét a holttesteken. A két kisgyerek gyorsan meghalt;
elszakították őket az anyjuktól, és lábuknál tartva, fejjel lefelé a
vasúti kocsi oldalához csapták őket.
Az öreg Boussier próbálta megakadályozni, hogy a feleségéről
letépjék a ruhát, erre dühödten leszúrták hátukéi, majd kétszer még
fejbe lőtték, amikor már a peronon feküdt.
Mindez az első pár percben történt, a tisztek még oda sem értek,
hogy kissé ellenőrizzék, mi történik; mire megjelentek, már csak
André és a négy asszony voltak életben. André ott feküdt, ahová
lezuhant; megbűvölve, libabőrző rémülettel nézte, hogyan tépik le a
ruhát a nőkről, hogyan feszítik szét karjukat, lábukat a peronon,
mintha bélyegzésre váró borjak lennének csupán, hogyan dőlnek a
kacagástól vergődő, meztelen testük láttán, hogyan verekszenek a
jobb helyekért már kikapcsolt övvel, lökdösődve, vitatkozva;
néhánynak még a friss vér meg sem száradt a ruháján.
Ekkor két férfi - tekintélyt árasztottak magukból, és vörös katonai
rangjelzésük is mutatta, hogy tisztek - csatlakoztak hozzájuk.
Egyikük a levegőbe lőtt, hogy a figyelmet magára vonja, és
mindketten beszédet intéztek a' katonákhoz, melynek lassacskán
eredménye mutatkozott. Az asszonyokat fölráncigálták a földről, és
a hotel felé terelték őket.
Az egyik tiszt a fekvő Andréhoz lépett, föléhajolt, a hajába markolt,
úgy emelte fel a fejét.
- Üdvözöllek, mon ami. A tábornok örül, hogy láthat. Kár, hogy a
többi fehér barátod itt hagyott minket, de ha így van, egy is több a
semminél.
Ülő helyzetbe húzta Andrét, belebámult az arcába, majd hirtelen
támadt vadsággal szemen köpte.
- Hozzátok! A tábornok beszélni akar vele.
A hotel egyik tartóoszlopához kötözték, és ott hagyták. Elfordíthatta
volna a fejét, hogy belásson az előcsarnokba, s megnézze, mit
művelnek a nőkkel, de nem tette. Hallotta, mi történt: délre a
sikolyok hörgésekké, zihálásokká változtak, délutánra már nem jött
hang az asszonyok felől. A shufta harcosok azért továbbra is sorban
álltak az előcsarnok ajtaja előtt. Néhány közülük harmadszor
negyedszer állt be újra.
Már mindegyik részeg volt. Az egyik jókedvű fickó egy üveg Párfait
Amour likőrt cipelt a kezében, egy üveg Harpers whiskyt a
másikban. Minden alkalommal, amikor újra beállt a sorba,
lehorgonyzón André előtt.
- Iszol velem, te kis fehér fiúcska? - kérdezte. Hát persze, hogy
iszol - felelte saját magának. Nagyot húzott az egyik palackból, s a
tartalmát André arcába köpte, A sorukra várakozók minden
alkalommal óriási hahotával fogadták a jelenetet. Időnként egy -egy
másik shufta -tag is megállt André előtt, kibiztosította a puskáját,
kicsit hátralépett, a bajonettel becélozta André arcát, rohamozott, s
az utolsó pillanatban kicsit félrerántotta a bajonettjét, úgy, hogy az
csak súrolta a fiú arcát. André nem volt képes visszatartani
félelemsikolyát, erre viszont a sorban várakozók majd megszakadtak
a nevetéstől nagy jókedvükben.
Estefelé kezdték felgyújtani a falu házait. Az egyik csoport -
belefáradva az ivásba és a nők meggyalázásába - a hotel verandáján
üldögélt; daloltak. Mély, gyönyörű hangjukból áradt Afrika
vadságának melankóliája; énekeltek, csak énekeltek egyre, de
hirtelen két bandatag összevitatkozott, majd összeverekedett, a hotel
melletti úton előkerültek a kések.
Az édes basszus dallam elnyomta a két meztelen felsőtestű, körben
járó késelő vad lélegzését, lábuk surranó hangját a homokban.
Amikor a végzetes szúráshoz összekapaszkodtak, a dallam éppen
mélyre szállt, de azért volt benne valami győzedelmes hangzás. Az
egyik férfi hátralépett, mereven kinyújtott jobb kezében tartotta a
kést, majd belevájta mélyen a másik hasába; a vesztes lehanyatlott,
lassan levált a késről; az ének vele együtt múlt ki, gyászosan,
bánattal telve, siránkozva veszett bele a csöndbe.
Sötétedés után jöttek Andréért. Négyen jöttek, a legkevésbé
részegek közül. Végigvezették az utcán az Union Miniére
hivatalába. Moses tábornok ott tartózkodott, a külső iroda egyik
helyiségében üldögélt magában.
Nem volt rajta semmi szörnyűséges: inkább idősödő tisztviselőre
emlékeztetett. Alacsony kis emberke volt, a füle táján szürkülő,
gyapjas hajjal, szarukeretes szemüveget viselt. A mellén három
sorban esti öltözethez való kitüntetéseket hordott, minden ujját a
második ujjpercig gyűrűk ékesítették: gyémántok, smaragdok,
alkalmanként a rubin vöröse is megcsillant. Legtöbb ékszer női
gyűrű volt, de a fémet átvágták, s így nagyobbították meg a
kerületet, hogy a tábornok vaskos, fekete ujjaira megfeleljen a
méret. A szemét kivéve, a tábornok arca egészen barátságosnak volt
mondható. De a tekintete üres volt, egy őrült élettelen pillantása
nézett a szeméből. Az asztalon előtte egy díszítetlen faláda állt,
oldalán az Union Mimére fekete betűs pecsétjével. A láda tetejét
felnyitották: amikor Andrét odacipelték a tábornok elé, az éppen egy
fehér vászonzacskót emelt ki a faládából, megeresztette a száját
bekötő zsinórt, s az előtte fekvő itatóstömbre borította a halomnyi
szürke ipari gyémántot.
Ujjával gondosan megtapogatta őket, fényesítgette, míg a kövek
tompán ragyogni nem kezdtek a petromax égő éles fényében.
- Ez volt az egyetlen láda a kocsin? - kérdezte Moses tábornok
anélkül, hogy felpillantott volna.
- Oui, mon generál. Csak egy ládát találtunk felelte André egyik
őrzője.
- Biztos?
- Oui) mon generál. Magam kutattam át a kocsit alaposan.
Moses tábornok egy másik vászonzsákot szedett elő a ládából, és
annak a tartalmát is az itatóstömbre borította. Felmordult a
csalódottságtól, amikor a szürke kis köveket meglátta. Újabb zsákot
vett elő, és megint egy újabbat, haragja nőttön -nőtt, ahogy
mindegyik zsákból csak piszkos, szürke meg fekete ipari gyémántok
kerültek elő. Az itatósra kiszórt halom lassacskán egy pintes edényt
is megtöltött volna.
- Kinyitottad a ládát? - vakkantott a tábornok.
- No, mon generál. Le volt pecsételve. A pecsét érintetlen maradt,
ön is látta.
Moses tábornok megint morgott egyet, sötét csokoládészínű arca
megkeményedett a tehetetlen dühtől. Még egyszer belemélyesztette
kezét a faládába, majd hirtelen elmosolyodott.
- Ah! - szólalt meg kedveskedve. - Igen, igen! Ez mi lehet? - Egy
szivardobozt húzott ki onnét, a cédrusfán még mindig ott tarkállott
az ízléstelen papírborítás. Hüvelykujja körmével visszapattantotta a
dobozka fedelét, és boldogan felpillantott. Vattába ágyazva ott
lapultak a drágakövek, ragyogtak; a szivárvány gyönyörű színeire
tördelték szét a petromax égő fehér fényét. Moses tábornok
fölcsippentett egy követ a hüvelykujja és a mutatóujja közé.
- Csinos - mormolta. - Csinos, nagyon, nagyon csinos. - Oldalra
söpörte az ipari gyémántokat, és a drágaköveket helyezte az
itatóstömb közepére. Aztán egyiket a másik után emelte ki a
szivardobozból, megsimogatta őket, úgy fektette az Hatosra,
számlálgatta a köveket, mosolygott magában, gyöngéden
megpaskolta egyiket -másikat, fogdosta, sorrendbe állítgatta a
gyémántokat.
- Csinos - suttogta egyre. - Bon... negyvenegy, negyvenkettő.
Csinosak! Drágaságaim. Negyvenhárom.
Gyors mozdulattal összesöpörte a köveket, beleöntötté az egyik
vászonzsákba, és megszorította a zsineget. A zsákocskát a melle
fölötti zsebbe helyezte, s legombolta rá a hajtókát.
Fekete, gyűrűkkel telirakott kezét az asztalra helyezte, s felpillantott
Andréra.
Szemüvege mögött a szeme zavaros sárgának látszott, közepe fekete
volt, átlátszatlan, álmodozó fajta szempár.
- Vetkeztessék le - szólt ugyanolyan kifejezéstelen hangon,
amilyen a pillantása is volt.
Egyetlen durva mozdulattal letépték Andrétól a ruhát; Moses
tábornok szemügyre vette a testét.
- Milyen fehér - mormolta. - Miért olyan fehér? - Egyszerre az
álla ideges rágómozgásba kezdett, homloka gyöngén izzadt.
Előlépett az íróasztal mögül: kicsi ember volt, de forrt körülötte a
levegő, ez megduplázta a testméretét.
- Fehér, mint az elefánt testén élősködő férgek. - Odanyomta az
arcát Andreához. - Kövérebb is lehetnél, kicsi férgem, hiszen sokáig
és igen finoman tápláltak. Sokkal húsosabbnak kellene lenned.
Megérintette André testét, kezét simogatva húzta végig a fiú
lágyékán.
- Most már késő, kis fehér férgecském - mondta, s André
megdermedt a hangjától, keze érintésétől. - Mert bizony az elefánt
kirázott téged a testén támadt sebből, lepottyantott a földre, oda a
lába alá... fogsz még ugrálni, hogyha rád tapos?
A hangja még most is lágyan szólt, de az izzadság olajos csíkokban
nedvedzett az arcán; szemének álomszerű pillantását valami égő,
fekete ragyogás váltotta fel.
- Majd meglátjuk - mondta, és hátrahúzódott. Majd meglátjuk,
férgecském - szólt, és térdével André lába közé rúgott iszonyatos
erővel; az egész teste előredőlt, válla hátrafeszült.
A fájdalom tűzként terjedt szét André altestén, mintha forró acél
érintette volna meg. A kín felkúszott a gyomrába, görcsbe rántotta,
mint egy gyermekszülés, aztán a mellkas izmain keresztül húzódott
a fejébe, s vakító, fehér ragyogással szinte felrobbant a
koponyájában.
- Tartsátok! - parancsolta Moses tábornok hirtelen élessé vált
hangon. A két pribék a könyökénél fogva tartotta a fiút, térdre
nyomták, hogy nemi szerve és a hasa alsó része könnyen elérhető
legyen a tábornok csizmája számára. Nem először csinálták ezt.
- Ezt azért kapod, amiért börtönbe csukattál! Moses tábornok
csizmás lába nagy lendülettel rúgott bele a fiú testébe. A fájdalom
egybeolvadt az előzővel, André már kiáltani sem bírt.
- Ezek a sérelmeimért! - André érezte, hogy a rúgás szétmorzsolja
a herezacskóit. Túl erős volt a fájdalom, nem jött ki hang a torkán.
- Ezt azért az időért kapod, amikor előttetek csúsztam -másztam! -
A fájdalom túljutott a csúcs -
pontján, már képes volt üvölteni. Kinyitotta a száját, üres tüdejét
levegővel töltötte meg.
- Ezt azért az időért, amikor éheztem! - Most muszáj kiáltania.
Most muszáj... ez a fájdalom... édes Krisztusom, muszáj, hagyj
kiáltanom.
 - Ezt a ti fehérember -féle igazságotokért kapod! Miért nincs
hangom, kérlek, hagyj ordítanom. Óh, nem! "Ne... kérlek! Istenem...
óh istenem!
- Ez a börtöneitekért, a Kibokóért!
A rúgások egyre gyorsabbak lettek, mint valami őrült dobos ritmusa,
mint az eső dobolása a bádogtetőn. Érezte, hogy a gyomrában
valami megszakadt.
- És ezt, meg ezt, meg ezt!
Az arc kitöltötte az egész látóterét. A hang meg a csizma csattanása
betöltötte a hallását.
- És ezt, meg ezt, meg ezt! - A hang -magasan sikolt, ő pedig a
belső vérzés melegét érzi szétáradni a testében.
A fájdalom távolodik, az agya kizárja védekezésképpen, és nem
üvölt. Öröm önti el, amikor megérti. Ez az utolsó dolog, amit még
jól csinálhatok az életben. Meghalok ANÉLKÜL, HOGY
SIKOLTANÉK. Megpróbált felállni, de lenyomták, a lába mintha
nem a sajátja lenne többé, valahol a hasa másik végén, a nagy meleg
dermedtségben van. Felemelte a fejét, szembenézett azzal az
emberrel, aki meg fogja ölni.
- Ez azért a fehér kurváért, aki megszült, és ez... meg ez...
Az ütések mintha nem tartoznának a valósághoz többé. Csak annyira
érzi őket, mintha közel állna valakihez, aki fejszével egy fát vág ki.
André elmosolyodott.
- Szerintem meghalt - mondta az egyik őr. Moses
tábornok megfordult, visszament az íróasztalához. Reszketett, mint
aki hosszú távot futott le, lélegzése gyors volt és mély.
Egyenruhájának zubbonya merő egy izzadság lett. Belesüppedt a
karosszékbe, a teste mintha szét akart volna mállani; a szeméből
fokozatosan eltűnt a fény, végül a pillantása üvegessé vált, opálossá,
mint aki elaludt. A két őr csöndesen lekuporodott André két oldalán,
tudták, még sokáig kell várniuk.
A nyitott ablakon időnként részeg nevetés csapott be, tüzek
pislákoltak vörösen, lángok vibrálása látszott.
15.
Bruce a vágány közepén állt, kritikus szemmel vizsgálgatta az erdő
aljnövényzetét. Végül meglátta a Bren kiálló csövét, mely az
elefántfűből meredt ki. Két teljes percébe került, míg felfedezte,
noha tudta, hol keresse.
- Jó lesz ez, Ruffy - mondta végül. - Ennél jobban nem tudjuk
megcsinálni.
- Szerintem sem, főnök.
Bruce felemelte a hangját: - Hallotok engem? A bozót mindkét
oldaláról fojtott hangok helyeseltek, mire Bruce folytatta.
- Ha rohamoznak, akkor hagyjátok, hogy idáig érjenek, mielőtt
tüzet nyittok rájuk. Mindjárt megjelölöm ezt a pontot. - A sínek
mögött egy kis bokorhoz lépett, letört egy gallyat, és a vágányra
helyezte.
- Látjátok?
A rejtekhelyről megint csak fojtott igenlés volt a válasz. - Sötétedés
előtt leváltunk titeket... addig maradjatok a helyeteken!
A vasúti pályán, vagy egy mérföldnyire elöl, a vonatot elrejtette a
kanyar; Bruce most Ruffyval együtt oda tartott.
A mozdonyvezető már várta őket; Wally Hendryvel beszélgetett a
hátsó kocsinál.
- Hogy állunk a szerencsével?
- Sajnálom, mon capitane, de a mozdony javíthatatlan sérülést
szenvedett. A kazánt két helyen lyukasztották ki, a rézvezetékekben
is jelentős a károsodás.
- Köszönöm - bólintott Bruce. Nem lepte meg, amit hallott,
csalódást sem okozott. Miután kicsit szemügyre vette a mozdonyt,
maga is így értékelte a látottakat.
 - Hol van Madame Cartier? - kérdezte Wallyt.
- A madame ebédet készít, monsieur - válaszolta Wally igencsak
gúnyosan. - Miért kérded, haver? Ilyen gyorsan kanos lettél megint?
Kis borjú husikát szeretnél ebédre, erről van szó?
Bruce elnyomta hirtelen támadt haragját, továbbment. A
mozdonyvezető kabinjában ráakadt Shermaine -re, négy katona
vette körül. Kikotorták a szenet a kazánból, parázsló kis halmot
csináltak belőle a fémpadlón; az ötgallonos edényekbe krumplit meg
hagymát szeleteltek.
Shermaine éppen mondott valamit a katonáknak, azok mind nevettek
rajta. A lány halvány arcát a hőség vörösre hevítette, homloka
kormos lett. Nagy szakértelemmel kezelte a kést. Felpillantott,
meglátta Brucet, az arca azonnal felvillanyozódott, ajkai szétnyíltak.
- Ebédre magyaros gulyás lesz marhahúsból, krumpliból és
hagymából.
- Mostantól kinevezem fizetés nélküli másodszakáccsá.
- Ön túlságosan kedves - mondta a lány, és nyelvet öltött rá. Kis
hegyes, rózsaszínű nyelve volt, mint valami macskáé. Bruce combja
a régi, jól ismert érzéssel feszült meg, torka kiszáradt, mikor
odapillantott.
- Shermaine, a mozdony megsérült, nem lehet megjavítani. Nem
tudjuk tovább használni. - Ezt angolul mondta.
- Tűrhető konyha lesz belőle - tűnődött a lány.
- Viselkedjen komolyan. - Brucet ingerlékennyé tette saját
idegessége. - Itt rostokolhatunk, míg valamit ki nem találunk.
- Bruce, maga szerintem lángész. Tökéletes bizalmamat élvezi.
Biztosra veszem, hogy hamarosan előáll valami pompás ötlettel. -
Arca komoly maradt, de a szemében ugratás csillogott. - Miért nem
kéri meg Moses tábornokot, hogy adja kölcsön a szállítóeszközeit?
Bruce szeme összeszűkült, míg töprengett; fekete, fordított ívű
szemöldöke majdnem összeért az orrnyerge fölött.
- Ajánlom, hogy finom legyen az az étel, különben lefokozom
harmadszakáccsá! - figyelmeztette a lányt, majd lemászott a
vezetőfülkéből, s végigsietett a vonat mentén.
- Hendry, főtörzsőrmester, ide hozzám! Valamit meg akarok
beszélni veletek.
Máris megjelentek, Bruce pedig felmászott a létrán az egyik fedett
vasúti kocsiba. Hendry elterült a priccsen, lábát feltette a
mosdókagylóra.
- No, ez gyorsan ment - vigyorgott rőtesen borostás arca.
- Hendry, te vagy a legotrombább, legpiszkosabb szájú szemét,
akivel valaha találkoztam - mondta Bruce hidegen. - Ha egyszer
visszatérünk Elisabethville -be, dagadtra verlek, még mielőtt
átadnálak a katonai rendőrségnek gyilkosságért.
- Ugyan, ugyan - röhögött Hendry. - Nagypofájú, he? Currynek
nagyon nagy a szája.
- Ne akard, hogy most rögtön kinyírjalak - kérlek, ne erőltesd. Még
szükség van rád.
- Mi van közted, meg a kis francia között, he? Szerelmes vagy, he?
Szereted, vagy csak azt a kis kerek seggét látod magad előtt? A
cicijét biztos nem... nincs valami nagy neki, épp, hogy egy maroknyi
a melle.
Bruce felé indult, aztán meggondolta magát, megfordult, kibámult az
ablakon. Amikor megszólalt, a hangja igen fojtott volt.
- Kössünk egyezséget Hendry! Amíg ki nem kerülünk innen, te
leszállsz rólam, én leszállók rólad. Amikor visszajutunk Msapa
Junctionba, a fegyverszünet véget ér. Mondhatsz és csinálhatsz
bármit, amihez kedved van, s én - ha addig nem öllek meg -
mindent megteszek, hogy gyilkosságért felakasszanak.
- Nem kötök alkut sem veled, sem senkivel, Curry. Csinálom, amíg
nekem tetszik, és nem figyelmeztetlek, ha már elegem van belőle. És
hadd jelentsem ki, haver, nekem nincs szükségem rád, nincs
szükségem senkire. Haigre sincs szükségem, meg a te „nem -vagy
-méltó -hogy -kinyald -a -seggemet" dumádra sincs. Amikor eljön
az ideje, helyedre teszlek téged is... ne feledd, Curry! És ne mondd,
hogy nem figyelmeztettelek. - Hendry előredőlt, keze a térdén, teste
megfeszült, arca eltorzult az indulattól, mellyel mindezt mondta.
- Essünk túl rajta most, Hendry! - Bruce ellépett az ablaktól, kicsit
előregörnyedt, kezét dzsúdó harcos módjára megfeszítette,
Ruffaro főtörzsőrmester nagy testéhez képest meglepő
könnyedséggel és gyorsasággal pattant fel a szemközti priccsről.
Nagy testét vetette közéjük.
- Valamit mondani akart nekünk, főnök? Bruce lassan
kiegyenesedett, kezét leeresztette.
Egy izzadt, fekete hajfürt hullott a homlokába, ingerülten
félresöpörte, mintha Wally Hendryt söpörné ki a gondolatai közül
ugyanazzal a mozdulattal.
- Igen - felelte erővel fegyelmezve a hangját -, meg akartam
beszélni veletek a következő lépésünket. - Felső zsebéből
kihalászott egy csomag cigarettát, rágyújtott, mélyen leszívta a
füstöt. Aztán leült a mosdókagyló szélére, a hamut tanulmányozta a
cigarettája végén. Amikor újra megszólalt, a hangja olyan volt, mint
mindig.
- Nincs remény a mozdonyt megjavítani, tehát valamilyen más
megoldást kell találnunk a további utazáshoz. Vagy visszasétálunk
kétszáz mérföldet Msapa Junctionba a barátainkkal, a Bambák talán
hajlandóak biztosítani az áthaladást, vagy Moses tábornok
teherautóival tehetjük meg az utat. - Elhallgatott, hagyta, hogy
szavait megemésszék.
- El akarja tőle lopni a teherautókat? - kérdezte Ruffy. - Ez aztán a
valami, főnök!
- Nem, Ruffy, nem hiszem, hogy lenne bármi esélyünk arra, hogy
elemeljük az orruk elől a kocsikat. Meg kell támadnunk a várost, és
kisöpörni őket onnan.
- Te aztán tisztára megőrültél - kiáltott fel Wally. - Teljesen
bolond vagy.
Bruce válaszra sem méltatta. - Számításaim szerint Mosesnek
mintegy hatvan embere lehet. Kanakival és a többi kilenc katonával,
akiket a hídon hagytunk, Haiggel és De Surrier -vel, meg a másik
hattal, aki velük maradt, nekünk is van harmincnégy emberünk.
Igaz, főtörzsőrmester?
- így igaz, főnök,
- Helyes - bólintott Bruce. - Itt kell hagynunk legalább tíz katonát
a rejtekhelyen arra az esetre, ha Moses őrjáratot küldene utánunk,
vagy ha a Baluba törzs intézne támadást ellenünk. Ennyi ember nem
elég, tudom, de meg kell kockáztatnunk.
- A legtöbb civilnek is van fegyvere, puskák és sportpisztolyok -
tette hozzá Ruffy.
- Igen - hagyta helyben Bruce. - Meg tudják magukat védeni.
Vagyis huszonnégy ember támadja meg a várost, az arány három az
egy ellen.
- Az a shufta -banda olyan részeg lesz, hogy a katonák fele lábra
sem tud állni.
- Én is erre építek: a részegségükre és a meglepettségükre.
Rajtaütéssel meglepjük őket, és megpróbáljuk bevégezni a támadást,
mielőtt rájönnének, mi történt. Gondolom, nem vették észre milyen
súlyosan megsérült a mozdony, s valószínűleg azt gondolják, hogy
száz mérföldre vagyunk már innét.
- Mikor akarja, hogy induljunk, főnök?
- Körülbelül tizenkét mérföldre lehetünk Port Reprieve -től...
mondjuk, az hat óra menetelést jelent éjszaka. Holnap reggel a korai
órákban akarok támadni, de éjfél felé már szeretném, ha ott lennénk
a megfelelő hadállásban. Még sötétedés előtt, úgy hat órakor
indulnunk kell tehát.
- Akkor jobb lesz, ha hozzálátok a katonáim kiválogatásához.
- Oké, Ruffy. Adj ki minden emberednek egy extra százas köteg
töltényt és tíz gránátot. Nekem is szükségem lesz néggyel több
oldalzsáknyi gránátra. - Bruce Hendryhez fordult, most először
pillantott rá. - Menj a főtörzzsel, Hendry, és segíts neki!
- Jézusom, ez aztán remek muri lesz - vigyorgott Wally, miközben
elképzelte a támadást. - Egy kis szerencsével vagy egy zsákra való
fület szedek össze. - Ruffy mögött eltűnt a folyosón. Bruce meg
hátradőlt az ülésen, s levette a sisakját. Lehunyta a szemét, megint
látta Boussier -t és a feleségét, ahogy .ott állnak egymás mellett a
vasúti kocsiban, a kocsi pedig megindul a lejtőn visszafelé; látta,
hogy a megrémült asszonyok összebújnak, és Andrét is látta, aki
nagy, barna, szelíd szemével nézett vissza rá. Halkan felnyögött. -
Miért mindig a jók, a szelídek a gyengék szenvednek?
Az ajtón kopogtak, erre magához tért, gyorsan felült.
- Igen?
- Üdvözlöm, Bruce. - Shermaine lépett be, kezében fém ételhordót
tartott, másik kezében két bögrét hozott. - Ebédidő!
- Már? - Bruce az órájára pillantott. - Jó ég, egy óra elmúlt!
- Éhes?
- A reggeli mintha egy évszázaddal ezelőtt lett volna.
- Akkor jó - mondta a lány, kihajtotta az összecsukható -asztalt, s
elkezdte tálalni az ételt.
- Jó az illata.
- Remek szakács vagyok. Marhahúsból készült gulyásomat Európa
minden koronás fője ismeri.
Némán ettek, éhesek voltak mindketten. Egyszer összetalálkozott a
pillantásuk, elmosolyodtak, de aztán visszatértek az ennivalóhoz.
- Hát ez finom volt - sóhajtott fel a végén Bruce.
- Kávét, Bruce?
- Kérek.
Mialatt kitöltötte a kávét, azt kérdezte: - És most mi történjen?
- Úgy érti, mi történjen most, hogy kettesben vagyunk?
- Maga nagyon kapkod, monsieur. Csak arra utaltam, hogyan
kerülünk ki erről a helyről.
- Alkalmazom a javaslatát: kölcsönveszem Moses tábornoktól a
szállítóeszközeit.
- Maga viccel, Bruce?
- Nem - felelte és gyorsan elmagyarázta a tervet.
- De ez nagyon veszélyes, nem? Megsebesülhet?
- Csak a jó emberek halnak meg fiatalon.
- Pontosan ezért aggódom. Kérem, ne sebesüljön meg... kezdem azt
hinni, hogy ennek igazán nem örülnék. - A lány arca nagyon
komoly volt, és nagyon sápadt. Bruce odalépett hozzá, gyorsan
föléhajolt, magához húzta.
- Shermaine, én...
- Ne, Bruce. Ne beszéljen. Ne mondjon semmit. - Szemét
lehunyta, a sűrű, fekete pillák árnyékot vetettek; arcát felfelé
billentette, jól látszott hosszú, sima nyakának íve. A fiú megérintette
az ajkával, a lány torkából valami halk hang tört elő, lehetett érezni,
hogy vibrál a nyakán a bőr. Teste a férfi testének feszült, kezét
összekulcsolta a másik tarkóján.
- Óh, Bruce, drágám, vigyázz magadra, kérlek! Ne hagyd, hogy
megsebesítsenek!
Bruce szája vággyal telve, sürgetve mozdult felé, a lányé meg
rátapadt; mint a vad, aki éppen a vadászra várt. Az ajka rózsaszínű
volt, rúzstalan. Bruce nyelvétől szétnyíltak az ajkai, érezte a fiú
orrának hűsét az arcán. Bruce keze felfelé vándorolt a hátán, megállt
karcsú nyaka tövénél, a fülek táján selymesen lefelé ívelt a bőr.
- Óh, Bruce... - suttogta Shermaine a másik ajkai közé. Bruce keze
lefelé vándorolt, a lány hátsójának büszkén domborodó, mélyen
kettészabott halma felé; a férfi magához szorította az altestét.
Shermaine sóhajtott, amikor megérezte Brucet... megérezte
követelődző férfiasságát a ruhán keresztül is.
- Ne - zihálta, s megpróbálta kiszabadítani magát, de a fiú nem
engedte, tartotta, míg csak el nem ernyedt újra. Shermaine a fejét
rázta: ,,non, non!", de nyitott szájában a nyelve még most is a
férfiére tapadva verdesett. Bruce keze lefelé indult a karcsú nyaktól.
Shermaine ruhaderekából kiszabadította az övbe fogott blúz alját,
megérintette a gerincoszlop bemélyedését. A lány ettől
megborzongott, hozzátapadt. A bársonysíma bőr alatt gumikemény
hús lüktetett; a férfi keze a lapockái körvonalát kutatta, követte a
vonalukat lefelé, majd fel a hónaljig; a selymes szőrű hónalj majd
megbolondította, gyorsan a mellekre csúszott a keze; Shermaine
mellei aprók voltak, a lágy bimbók megkeményedtek a férfi
érintésétől.
Most már tényleg ki akarta szabadítani magát, öklével Bruce vállát
verte, száját letépte a másikéról, mire a férfi megálljt parancsolt
magának, kezét leengedte Shermaine csípőjére. Lágyan tartotta a
karjában a lányt.
- Ez nem volt helyes, Bruce. Nagyon gyorsan elszemtelenedsz. -
Az arca vörösen égett, kék szeme sötét árnyalatúra vált, az ajkán
még ott csillogott a másik ajkának nedvessége, a hangja meg
bizonytalanul csengett, legalább annyira bizonytalanul, mint a férfié,
amikor válaszolt.
- Igazán sajnálom, Shermaine. Nem tudom, hogyan történhetett.
Nem akartalak megrémíteni.
- Nagyon erős vagy, Bruce. De azért csak egy kicsit rémültem meg.
A szemed az ijesztő, amikor csak néz rám, de nem lát.
Ezt aztán tényleg sikerült elrontanod, szidta magát a férfi. Bruce
Curry, a gyöngéd, kifinomult szerető. Bruce Curry, a nehézsúlyú,
szabadfogású, erős öklű szatír.
Kicsit remegett, a lába mintha bizonytalanul tartotta volna, és
nehezen lélegzett.
- Nem hordasz melltartót - bökte ki meggondolatlanul, aztán
rögtön meg is bánta, de Shermaine lágyan, izgatóan kuncogott csak
erre.
- Szerinted kellene hordanom?
- Nem, igazán nem így gondoltam - tiltakozott gyorsan a másik,
mert eszébe jutott a lány kis mellének hetyke íve. Elhallgatott,
próbálta összeszedni a mondanivalóját, fegyelmezni a zihálását, úrrá
lenni a vágy okozta őrültségen.
A lány a szemébe nézett. - Most már újra látsz... lehet, hogy
megengedem, hogy megcsókolj.
- Kérlek rá - mondta a férfi, és Shermaine hozzálépett,
Csak lassan, gyöngéden, Bruce, fiacskám. A vasúti kocsi ajtaja nagy
zajjal kivágódott, erre szétrebbentek. A küszöbön Wally Hendry állt.
- Nahát, nahát, nahát! - Ravaszdi kis szeme rögtön felfogott
mindent.
- Ez aztán a szép dolog!
Shermaine megpróbálta visszagyömöszölni a blúzát az övébe,
ugyanakkor a haját is lesimítani.
Wally röhögött. - Nincs is jobb az ilyesminél étkezés után, én
mindig mondom. Segíti az emésztést.
- Mit akarsz? - mordult rá Bruce.
- Hogy te mit akarsz, az egészen egyértelmű - válaszolta Wally. -
Úgy néz ki, meg is kaptad már. -
Szeme lassan vándorolt Shermaine csípőjétől felfelé, végig a testén,
az arcáig.
Bruce kilépett a folyosóra, hátralökte Hendryt, és becsapta az ajtót.
- Mit akarsz? - ismételte.
- Ruffy kér, hogy ellenőrizd az intézkedéseit, de majd megmondom
neki, hogy kissé elfoglalt vagy. Elhalaszthatjuk az akciót esetleg
holnap estére, ha úgy gondolod.
Bruce komor pillantást vetett rá. - Közöld vele, hogy két percen
belül ott leszek. Wally nekidőlt az ajtónak. - Oké megmondom.
- Mire vársz még?
- Semmire, igazán semmire - röhögött a másik.
- Akkor tűnj el gyorsan - mordult rá Bruce.
- Oké, oké, ne cifrázd a dolgot, haver! - Ezzel eltűnt a folyosón.
Shermaine még mindig ott állt, ahol Bruce hagyta, a szeme csillogott
a haragos könnyektől.
 - Disznó, ez egy disznó. Koszos, ronda disznó.
- Nem érdemes miatta aggódnod. - Bruce megpróbálta megint
átölelni, de a lány lerázta magáról a kezét.
- Gyűlölöm. Az ő szájából minden közönségesen és mocskosán
hangzik.
- Közted és köztem bármi történik, az nem lehet közönséges vágy
mocskos - mondta Bruce, és ettől menten elszállt a mérge.
- Tudóm, drágám. De mégis, ha ő mondja, úgy hangzik. - Lágyan
megcsókolták egymást.
- Mennem kell. Hívtak. - Egy pillanatra a lány még belé
kapaszkodott.
- Légy óvatos! ígérd meg, hogy vigyázol magadra!
- Megígérem - mondta Bruce, mire a lány elengedte.
16.
Még sötétedés előtt útra keltek; délután befelhősödött, a felhők
alacsonyan lógtak az erdő felett, maguk alá gyűrve a hőséget.
Bruce vezette a csapatot, Ruffy ment középen, Hendry hátul.
Mire a vasúti kereszteződéshez értek, éjszaka lett; az eső is eleredt,
puha, nagy cseppekben esett, mint amikor egy asszony sírdogál, aki
belefáradt fájdalmába; meleg eső hullott a sötétben. És a sötét most
teljes volt. Egyszer Bruce a tenyerével megérintette az orra végét, de
nem látta a saját kezét.
Egy bottal tapogatta ki a mellette futó sínpárt, végigkopogtatta, mint
a vakok szokták; a töltés salakja megcsikordult a lába alatt minden
lépésnél. A mögötte haladó keze a vállán nyugodott, érezte a többiek
jelenlétét is - úgy követték, mint valami kígyó -, hallotta bakancsuk
csosszanását, felszerelésük elfojtott nyikorgását, zörgését. Az egyik
katona kicsit hangosabban ellenkezett valakivel, de Ruffy mély
dörmögése rögtön belefojtotta a szót.
Átkeltek az országúton, a talaj emelkedési szöge igencsak
megváltozott Bruce lába alatt, úgyhogy egészen előre kellett dőlnie.
A Lufira -hegyek meredekére indultak.
A hegycsúcson megpihenünk, gondolta Bruce, és onnan meglátjuk a
város fényeit is.
Az eső hirtelen elállt, meglepő csönd támadt. Most már hallani
lehetett a mögötte lépkedő katona lélegzését, meg a felfelé
menetelés zajait; a közeli erdőben egy levelibéka kuruttyolt, hangja
olyan csilingelően szólt, mintha fémgolyókat dobtak volna egy
kristálypohárba. Szép és tiszta hang volt a béka kuruttyolása.
Bruce érzékszervei élesebben működtek most: hallása, szaglása
mintegy pótolni akarták a látás hiányát; érezte egy őserdei virág
túlontúl édes illatát, a nedves növényzet rothadásszagát.
Kifinomultabb lett a tapintása: felfogta az arcára hulló esőcseppeket,
a testére tapadó ruha anyagát. Valami állatias veszélyösztön azt
súgta neki - hányingerkeltő, gyomorösszehúzó bizonyossággal -,
hogy a sötétben valami lélegzik előtte.
Megállt, a mögötte jövő beleütközött, majd felöklelte Brucet. Az
egész sor megzavarodott, aztán elhallgattak. Vártak.
Bruce, kezében a puskájával, félig előredőlve hallgatózott. Valami
volt ott, szinte meg tudta volna fogni azt a valamit.
Kérlek, Istenem, csak ne géppisztoly legyen itt, gondolta, az
miszlikbe vágna bennünket.
Óvatosan megfordult, kinyújtotta a kezét, megérintette a mögötte
jövő ember fejét, magához húzta, míg a szája egy hüvelyknyire
közel nem ért a másik füléhez.
- Nagyon csöndesen hasalj le! Mondd meg a mögötted jövőnek,
hogy adja tovább!
Bruce várt nyugodtan, megpróbált látni vagy hallani valamit a
tökéletes sötétben. A lábánál fekvő katona halkan megérintette. Már
mindannyian hasaltak.
 - Rendben. Nézzük meg, mi az! - Bruce lekapcsolt egy gránátot a
tölténytáskájáról. Kibiztosította, és a zubbonya felső zsebébe
csúsztatta. Lábával kitapogatta a vasúti sín talpfáit, úgy araszolt
előre. Tíz lépés után megtorpant. Meghallott valamit: két kis kő
ütődött egymásnak, pontosan őelőtte. A torka úgy összeszorult, hogy
nem bírt lélegezni, a gyomrát is nehéznek érezte.
- Pont fölöttük vagyok. Istenem, ha most nyitnak tüzet...
Centinként húzta vissza a gránátot tartó kezét.
Alacsonyan kell feldobnom, s gyorsan le a földre. Öt másodperces
gyújtózsinórt használok majd... nem, az túl hosszú, meghallják, és
rögtön lőni kezdenek.
Kezét hátul tartotta, lábát behajlította, lassan térdre ereszkedett.
Nos, hát rajta, gondolta, és ebben a pillanatban egy fénycsík
hasította keresztbe az eget; Bruce egy másodpercre mindent jól látott
maga körül. A felhők szürke hasa előtt kiváltak a hegy vonalai, a
fémsín megcsillant a hirtelen fényben. Az erdő sötétben maradt;
Bruce -szal egy fekete leopárd nézett farkasszemet. Egyetlen
pillanatra egymásra meredtek, aztán ismét magába zárta őket a
tökéletes sötét.
A leopárd prüszkölt a sötétben. Bruce kétségbeesetten próbálta
lövésre emelni a puskáját, de a fegyver a bal kezében volt, a másik
keze meg a gránátot szorongatta dobásra készen.
Ezúttal, mondta magában, ezúttal biztos, hogy nem úszód meg.
Alig akarta elhinni, hogy a leopárd csörtetését hallotta, amint az állat
félreugrott, a bozótban, majd futásának zaja elhalt az
aljnövényzetben.
Bruce a hátára támaszkodott, kezében még mindig ott volt a
kibiztosított gránát; megkönnyebbülésében hisztérikus kacagás
bukott föl a torkából.
- Minden rendben, főnök? - Ruffy emelte föl aggodalmasan a
hangját.
- Egy leopárd volt - válaszolta Bruce, maga is meglepődött, milyen
furcsán csikorgóak a szavai.
A katonák irányából beszédfoszlányok szűrődtek hozzá, zörögtek,
csattogtak, közben megpróbáltak felállni. Valaki még nevetett is.
- Elég a zajból! - förmedt rájuk Bruce, és feltápászkodott. A
zsebében megtalálta a gránát biztosítócsavarját, visszahelyezte a
gránátra. Elment a hátrahagyott jelzőbotért is, majd ismét elfoglalta
helyét az osztag élén.
- Induljunk! - adta ki az utasítást.
A szája kiszáradt, nagyon szaporán szedte a levegőt, az arca égett a
leopárdkaland izgalmától.
Most aztán bekaptam egy kis adrenalint, vigyorgott magában kissé
bizonytalanul Bruce a sötétben, úgy be vagyok gyulladva, mint a
fene. És mielőtt ez a nap véget ér, megint szembe kell néznem a
félelemmel.
Másztak a hegyoldalon felfelé, mint valami huszonhat tagból álló
emberkígyó; mindegyikükben ott munkált a feszültség. Bruce
kihallotta ezt a mögötte lépő lábak dobbanásából, a hátára nehezedő
kéz szorításából, megérezte a néha felé áramló testszagból: ez a szag
az idegesség fémes, savanyú bűze volt.
A hegyre támaszkodó felhők lassan emelkedtek; Bruce látta a
hegycsúcs körvonalát. Már nem volt teljesen sötét, a felhők
közepéből valami fényesség áradt. A fény halvány, narancsos sárga
színű volt, visszaverődhetett valahonnét, egyszer erősebben látszott,
egyszer elhalványult, majd megint erősödött. Bruce elcsodálkozott a
látványon, míg próbálta az okát megfejteni, kicsit megpihentette az
idegeit. Csak mászott nagy keservesen, közben le nem vette a
szemét a váltakozó fényről. A talaj egyre meredekebben emelkedett.
Bruce előregörnyedt; az utolsó fél mérföldet kínlódva tette meg a
meredekek között, de végül felért a hegytetőre.
- Jó ég - mondta hangosan, mert a magaslatról már látta, mi okozta
a felhők elszíneződését. Felégették Port Reprieve -et. A lángok a
móló melletti épületekben égtek; Bruce látott egy tetőt berogyni
éppen, szikrák erdeje csapott föl belőle, a falak pucéron, egyenesen
maradtak magukra, a fából készült ablakkeretek vadul lángoltak. A
pályaudvar állomásépületei is égtek már, és az Union Miniére
irodaháza, meg a hotel mögötti lakókörzet is lángolt. Bruce gyorsan
a Szent Ágoston misszió felé nézett. Ott minden sötétben volt,
lángok nem látszottak, ezt kis megkönnyebbüléssel vette tudomásul.
- Talán nem fedezték fel, talán nem érnek rá ezzel foglalkozni,
annyira leköti őket a rablás, fosztogatás - gondolta, de amikor Port
Reprieve felé fordult ismét, összepréselte az ajkát. - Esztelen
barmok! Nézte a város értelmetlen elpusztítását; haragra gerjedt.
- Ugyan mit remélnek nyerni? - kérdezte. A hotel közelében egyre
új tüzek gyúltak. Bruce a mögötte jövő katonához fordult.
- Itt megpihenünk, de nem beszélgettek és nem dohányozhattok.
Hallotta, ahogy a parancs végigfut a katonasoron; hallotta a
leeresztett fegyverek óvatos zörgését; az emberek hálásan leültek a
kavicsos töltésre. Bruce kikapcsolta tartójából a messzelátót. Az égő
várost kereste vele.
A tűz lángja megvilágította a települést; a messzelátón keresztül
Bruce akár az emberek alakját is meg tudta különböztetni az utcán.
Csoportokban mozogtak, erősen felfegyverezve, és nem maradtak
nyugton soha. Soknak közülük italosüveg volt a kezében, s máris
bizonytalan tartással mozogtak. Bruce megpróbálta összeszámolni
őket, de ez teljesen lehetetlen volt: a mozgó alakok időnként
bementek egy épületbe, aztán ismét felbukkantak, csoportok
találkoztak össze, katonák keveredtek egymással, később
szétoszlottak.
Bruce mellkasára ejtette a messzelátót, próbálta pihentetni a szemét.
A sötétben mozgás neszezését hallotta maga mögött. Oldalt
pillantott. Ruffy volt az, testét még súlyosabbá tette a szállítmány,
amit cipelt: egyik vállán gépfegyver, másik vállát töltények
borították, nyaka körül fél tucat lőszertáska teli gránátokkal.
- Úgy tűnik, jól mulatnak, he, főnök?
- November ötödikét tartanak - hagyta rá Bruce; Nem pihensz egy
kicsit?
- Miért is ne? - ezzel Ruffy máris letette a lőszeres csomagot, és
elhelyezte rajta hatalmas ülepét. - Látta azokat az embereket, akiket
mi hagytunk ott? kérdezte..
*
Bruce ismét a szeméhez emelte a messzelátót, s az állomás mögötti
területet kezdte pásztázni. Arrafelé sötétebb volt, de azért a mozgó
alakok között ki tudta venni a vagon négyszögletes alakját.
- A vagon még most is ott áll - mormolta -, de nem látom a...
Ebben a percben az egyik ház szalmateteje hatalmas lángnyelvvel
csapott az ég felé, megvilágította a pályaudvart, s a vagon jól
láthatóvá vált.
- Igen - mondta Bruce. - Most már látom őket. Az udvaron
feküdtek gondatlanul összedobálva, még mindig ott, ahol a halál érte
őket. Kicsik, törékenyek, hasonlóak a törött játékszerhez, mely már
nem kell a gazdájának.
- Halottak? - kérdezte Ruffy.
- Halottak - válaszolta Bruce.
- És a nők?
- Nem tudnám megmondani. - Bruce a szemét erőltette. - Azt
hiszem, nem.
- Nem. - Ruffy hangja most csöndes volt és nagyon mély. - Nem
vesztegetik el a nőket csak úgy. Gondolom, fölvitték az asszonyokat
a hotelbe, és sorozatban megerőszakolták őket. Csak négy nő volt...
nem érik meg a reggelt. Azok a rohadtak egy elefántot is halálra
nyavalygatnának. - Elgondolkozva kiköpött egyet a kavicsos
töltésre. - Mit akar csinálni, főnök?
. Bruce egy percig nem válaszolt: a messzelátóval lassan
végigpásztázta még egyszer a várost. Az ágyú most is ugyanazon a
helyen állt, ahol utoljára látta, a csöve vádlón meredt rá. A
teherautók az Union Miniére épülete előtt parkoltak, még a
benzintartály sárga -piros Shell emblémáját is felismerte. Remélem,
teli van, gondolta, sok üzemanyagra lesz szükségünk, hogy
visszajussunk Elisabethville -be.
- Ruffy, jó lesz, ha megmondod a fiúknak, bele ne lőjenek abba a
benzintartályba, mert különben elég hosszú séta vár ránk hazáig.
- Megmondom nekik - nyögött a másik. - De ismeri ezeket az
őrült arabokat... ha egyszer lövöldözni kezdenek, addig nem hagyják
abba, amíg egy golyójuk is van, és nem sokat törődnek vele, hová
lőnek.
- Amikor a hegy lábához érünk, két csoportra ősziünk. Te meg én a
csapatunkat a mocsár mentén vezetjük, és a város távolabbi végéhez
megyünk. Szólj Hendry hadnagynak, hogy kéretem. - Bruce
megvárta, míg Wally is megérkezik, s mikor mindhárman
összehajoltak, így folytatta:
- Hendry, szóródj szét az embereiddel a főutca közepén, az
állomásnak ezen az oldalán. Ruffy meg én a mocsár szélénél kelünk
át a bekötőúthoz, és a távolabbi oldalon jövünk elő. De az isten
szerelmére, fékezd meg az embereidet, amíg mi Ruffyval rajtuk
ütünk... csak az hiányzik, hogy előbb kezdjetek lövöldözni, ez
esetben nem lesz szükségünk többé azokra a teherautókra, legfeljebb
koporsók kellenek a hátralévő utazáshoz. Megértettél?
- Oké, oké, tudom, hogy mit csinálok - morogta Wally.
- Remélem - válaszolta Bruce és folytatta. - Holnap hajnalban
négy órakor támadunk, még mielőtt szürkülni kezdene. Ruffy és én a
városban bombázzuk a hotelt, itt alszanak a legtöbben. A gránátok
az utcára kényszerítik a megmaradtakat, s amint ez bekövetkezik, ti
is rákezdhetitek, de előbb semMikeppen. Várjátok meg, amíg
kiérnek az utcára. Világos?
- Jézusom - dühöngött Hendry. - Azt hiszed, teljesen hülye
vagyok, azt hiszed, nem értek angolul?
- A két csapat kereszttüze a legtöbbjüket kisöpr folytatta Bruce, és
nem vett tudomást Wally kitöréséről. - De a maradéknak sem
hagyhatunk esélyt, hogy összeszedje magát. Üssetek rajtuk
keményen, és amint fedezéket keresnek, kövessétek az épületbe is
őket, vágjátok el a menekülés útját, végezzetek velük. Ha öt -tíz
perc alatt ezt nem tudjuk megcsinálni, akkor bajban vagyunk. Három
az egy arányban túlerőben vannak, tehát a rajtaütés hatását teljesen
ki kell használnunk.
- A rajtaütés hatását teljesen ki kell "használnunk! - utánozta
Wally. - Minek ez a fennkölt duma... miért nem mondod
egyszerűen, hogy kinyírjuk a rohadtakat?
Bruce kicsit elmosolyodott a sötétben. - Rendben, kinyírjuk a
rohadtakat - hagyta rá a másikra. - De csináljátok olyan eszméletlen
gyorsan, amennyire csak lehetséges. - Felállt, fényvisszaverős
számlapú karóráját a fény felé fordította. - Most fél tizenegy van...
kezdhetjük összeszedni a katonákat. Gyere velem, Hendry,
kiválasztjuk a két csoportot.
Bruce és Wally végigmentek a vonalon, egyenként beszéltek minden
katonával.
- Te Hendry hadnaggyal leszel.
- Te velem jössz.
Tíz perc alatt összeállították a csapatokat; Bruce megbizonyosodott,
hogy mindkét angolul beszélő tizedes Wallyval maradt; aztán
szétosztották a gránátokat is. Libasorban folytatták az utat lefelé a
hegyről.
- Itt elválunk egymástól, Hendry - suttogta Bruce. - Ne essetek
neki a puskáknak... várjátok meg, amíg meghalljátok a mi
gránátjaink hangját.
. - Igen, oké... tudok mindent.
- Sok szerencsét! - mondta Bruce.
- Kéz - és lábtörést. Curry kapitány - felelte rá Wally, és elindult.
- Gyere, Ruffy! - Bruce a töltésről a mocsár felé vezette a csapatát.
A sár és iszap szinte rögtön a térdükig ért, amikor ki akartak
evickélni belőle, a csípőjükig emelkedett, majd a hónaljukig;
nehézkesen fújtattak, hörögtek, miközben felkavarták járásukkal a
mocsarat; bűzös mocsári gázok böfögtették őket.
A moszkitók olyan sűrű felhőként másztak Bruce arcára, hogy a
szájába lélegezte be, s a szeméből törülgette ki őket. Izzadság
csöpögött a sisakja alól, megtapadt a szemöldökén; a papiruszfű
nedves tövébe beleragadt a lába. Kínos lassúsággal haladtak vagy
tizenöt percig; Bruce időnként elvesztette szem elől a város fényeit;
a papiruszfű fala eltakarta előle a kilátást. Csak a tűz visszfénye és
az időnként fellobbanó szikraözön mutatta az irányt.
Éjszaka egy óra volt, amikorra félig megtették a Port Reprieve -ig
tartó utat. Bruce megállt pihenni; most is derékig állt a mocsárban, a
karja fájón zsibbadt, mert a puskát a feje fölött kellett cipelnie.
- Nem lenne rossz egy cigaretta, főnök - mordult Ruffy;
- De nem ám - felelte Bruce, s letörölte az arcát a zubbonya
ujjával. A homlokán meg a szeme körül a moszkitócsípések égették,
mint a parázs.
- Jó kis élet - suttogta.
- Élni fog még másként is, maga egyike a szerencséseknek -
mondta Ruffy. - De azt hiszem, mielőtt megvirrad, páran otthagyják
a fogukat.
A halálfélelmet is elhalványította a fizikai kellemetlenség érzete.
Bruce szinte azt is elfeledte, hogy ütközetbe megy; ebben a
pillanatban jobban aggasztották a piócák, melyek a bokanyílásnál
szépen bedolgozták magukat a nadrágjába. A piócák marták az alsó
lábszárát, s attól félt, hamarosan a nemi szervéig tornásszák fel
magukat. Sok jót lehetne elmondani a cipzáras sliccekről, gondolta.
- Csak kikerüljünk innen! - súgta. - Gyere, Ruffy. Mondd meg a
fiúknak, maradjanak csöndben.
Közelebb verekedte magát a parthoz, a .víz újra csak a térdéig ért.
Az előrehaladás most sokkal nagyobb zajjal járt, mert minden
lépésnél cuppant a lábuk, és a papiruszfű is zörgött, zizegett a
bakancsuk nyomán.
Már majdnem kettőre járt éjjel, amikor elérték a bekötőutat. Bruce
otthagyta az embereit a papiruszfűben rejtőzve, ő meg titkos
felderítésbe kezdett a betonhíd mellett; megpróbált a híd árnyékában
haladni előre, kétrét görnyedve ment, míg csak a száraz partot el
nem érte a falu szélénél. Nem állt őrség, és a lángok sercegésétől
eltekintve csöndes volt a település; minden valami részeg mámorba
zuhanva, teljesen megcsömörlötten pihent. Bruce visszament, hívta a
katonáit.
A falu külterületén párokra osztotta őket. Jó ideje megtanulta már,
hogy sosem szabad egyedül hagyni a katonát: az afrikai katona
bátorsága elszáll rögtön, ha magára hagyják, különösen egy ilyen
éjszakán, amikor a szellemek is megkezdik kísértő sétájukat.
Minden párnak percre kidolgozott utasításokat adott.
- Amikor meghalljátok a gránátokat, lőjetek mindenre, ami mozog
az utcán vagy az ablakokban. Amikor az utca üres lett, akkor
kússzatok az épület közelébe. Minden házra dobjatok gránátot, de
figyeljétek Hendry hadnagy embereit, ők a másik oldalról támadnak.
Megértettétek?
- Megértettük.
- Gondosan célozzatok! Mindegyik lövés pontos legyen, ne úgy,
mint a hídnál múltkor, és az isten szerelmére, ne lőjetek bele a
benzintartály -kocsiba! Szükségünk lesz rá, hogy haza tudjunk
menni.
Bruce óráján a fényvisszaverő számlap három órát mutatott. Nyolc
órája jött el a vonattól, s huszonnégy órája nem aludt. Mégsem érzett
fáradtságot, a tagjai fájtak ugyan, s szúrt a szeme, de az agya tiszta
és éber volt^ villogott, akár a tűz.
Port Reprieve külvárosában, egy alacsony bokor alatt feküdt Ruffy
mellett; az éjszakai szél az égő város felől füstöt hordott feléjük,
Bruce mégsem volt fáradt. Hiszen újabb találkára megyek a
félelemmel, gondolta.
A félelem asszonyszemély, mondta magában, millió arca és hangja
van, mint az asszonyoknak. A félelem nőnemű, én pedig férfi
vagyok, tehát újra és újra vissza kell térnem hozzá. Csakhogy ezt a
találkozást nem tudom elkerülni, pedig nem jószántamból keresem
az alkalmat.
Tudom, hogy gonosz, s tudom, miután a magamévá tettem, rosszul
érzem majd magam, egészen összetörtnek. És azt mondom megint:
„Ez volt az utolsó alkalom, soha többé."
De majdnem biztosan tudom, hogy visszatérek hozzá, gyűlölve,
félve tőle, de azért vágyva is.
Megmásztam már a hegyeket, hogy rátaláljak: a Dutoit Kloof
Frontal szikláit, a Turret Towert, a Wailing Wallt és á Devil's
Tootht.
És ő ott volt, a félelem, ruhája omló sziklákból állt, s ez a ruha
kétezer lábnyi magasságból zuhant alá a görgetegektől mozgékony
hegyoldalon. Sikoltott, mint a szél sikolt, mikor a szabadon kitárt arc
mellett süvít. Aztán elcsitult a hangja, csilingelt, mint a Berg olvadó
jege a lábam alatt, suhogott, mint egy elszabadult nejlonkötél,
csikorgott, amikor az a nyavalyás szikla megmozdult a kezem alatt.
Követtem őt, a félelmet, a Jessie bozótosába, a Sabi partján és a
Luangwához, és ott volt, várt megsebezve; akkor egy bölény
maszkját viselte, vér csöpögött a szájából. Szaga a saját savas
-savanyú izzadságszagom volt, az íze pedig a rohadt paradicsomé,
melyet hátul éreztem a torkomban.
Kerestem már a félelmet tengeri zátony mögött, lenn a mély vízben,
amikor a búvárkészülékem fémes hörgéssel ismételte kapkodásomat
a levegőért. És a félelem eljött megint: szájában félkörben fehér
fogak sora csillogott, hátán hatalmas uszony, ezúttal plüss -zöld
színbe öltözött, az érintése hideg volt, mint az óceán vize, az íze sós
volt, melybe egy pici keveredett a rothadás ízéből.
És találkoztam már vele autóúton is, a lábam tövig nyomta a féket,
és akkor is ott volt mellettem, hideg karjával a vállamat ölelte,
hangja a gumi csikorgása volt az aszfalton, meg a motor torokhangú
hörgése.
Akkor, Colin Butlerrel a kormánynál (ő aztán úgy kezelte a félelmet,
olyan megértő megvetéssel, mintha a kishúga volna, nem pedig a
szeretője) egy kis hajóban mentem a félelemmel találkára. Akkor
zöld színű ruhát viselt, vízpermetből tollakat, és nyakláncot hordott
éles, fekete kövekből. Hangja a víz zubogása volt, amint megtörik
egy sziklán.
Találkoztam a félelemmel sötétben is, ott a hídnál, szeme
csillámlott, mint a bajonettnek. De ezt a találkát rám kényszerítették,
nem én választottam, mint azt, ami ma következik.
Gyűlölöm őt, gondolta, de a félelem nőnemű, és én férfi vagyok.
Bruce felemelte a kezét, csuklóját a lángok felé fordította.
- Tizenöt perc múlva négy óra, Ruffy. Menjünk, nézzük meg, mi a
helyzet.
- Jó ötlet, főnök. - Ruffy mosolya hófehér fogak sorát villantotta
fel a sötétben.
- Félsz, Ruffy? - kérdezte Bruce váratlanul; tudni akarta, mert a
saját szíve vert, mint egy harci dob, a szája meg teljesen kiszáradt.
- Főnök, vannak dolgok, amiket nem kérdeznek meg egy férfitól. -
Ruffy lassan feltápászkodott. Menjünk, nézzünk körül!
Gyorsan haladtak befelé a városba, végigmentek az utcákon,
lapultak a kerítésekhez, az épületek falához, megpróbáltak
árnyékban maradni, szemük ide -oda cikázott; szaporán lélegeztek,
idegeik megfeszültek, míg csak el nem érték a hotelt.
Az ablakokban nem látszott világosság, minden elhagyatottnak tűnt,
míg csak fel nem fedezték a verandán alvó emberek kusza
csoportját.
- Hányan vannak, Ruffy?
- Nem tudom... valami tízen, tizenöten - lehelte a másik a választ.
- A többi biztos benn van.
- Hol lehetnek az asszonyok... vigyázz rájuk!
- Rég halottak azok, főnök, elhiheti.
- Ha úgy van, akkor kerüljünk hátra! - Bruce mély lélegzetet vett,
gyorsan átrohantak a húsz yardnyi égő utcán, egészen a hotelig.
Bruce megállt az árnyékban, érezte, hogy Ruffy szorosan a
közelében maradt. - Be akarok nézni az előcsarnokba, szerintem a
legtöbbjük ott maradt - suttogta.
- Csak négy hálószoba van - értett egyet Ruffy. Mondjuk, a tisztek
fönn alszanak, a többiek meg az előcsarnokban.
Bruce gyorsan megkerülte a sarkot, és rálépett valami puhára.
Érezte, hogy az a valami mozog.
- Ruffy! - kiáltotta, s megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát.
Egy emberre taposott, aki a fal mellett hevert a porban. A tűz fénye
megvilágította meztelen törzsét, s megvillant az üvegen, melyet
kinyújtott kezében szorongatott. A fekvő alak felült, motyogott
valamit, köhögni kezdett, fájdalmasan rugdalódzott, s káromkodva
törölte ki a száját szabad kezével. Bruce közben visszanyerte az
egyensúlyát, felrántotta a puskáját, hogy a bajonettet használni tudja,
de Ruffy gyorsabbnak bizonyult nála. Egyik lábát az ülő alak
mellére helyezte, hátradöntötte újra, majd fölé hajolva olyan
mozdulatot tett a bajonettjével, mint amikor a kertész az ásóval
kiemeli a krumplit a földből; teljes testsúlyával rádőlt, s a penge
szinte eltűnt az ember torkában.
A test görcsösen merev lett: lábai szétvetve, karjai mozdulatlanok, a
megkeményedett légcsőből valami lélegzetféle szökött ki még; aztán
a halál lassú, elernyesztő megpihenése következett. Ruffy - egyik
lábát még mindig a halott mellén tartva - visszahúzta a bajonettet, és
átlépte a tetemet.
- Ez aztán közeli volt - gondolta Bruce, s megpróbálta elfojtani
rémült émelygését, amit a szakszerű kivégzés láttán érzett. A halott
szeme nyitva volt, majdnem hogy nevetséges meglepetés
tükröződött benne, az üveg még most is a kezében, mellkasa
mezítelen, a nadrágja elöl kigombolva, vér száradt rajta... nem a
saját vére, gondolta Bruce haragosan.
Továbbmentek, maguk mögött hagyták a konyhákat. Bruce
bepillantott, látta, hogy nincs ott senki, a zománcos csempék
visszatükrözték a halvány fényt; az asztalokon, a mosogatókban
mindenütt koszos tányérok, edények hevertek. A bárhoz értek: a
bárpulton egy viharlámpa állt, sárgás fényt adott; a félig nyitott
ablakon át likőrszag áramlott kifelé, a polcokon nem maradt egy
üveg ital sem, a pulton emberek aludtak, a földön összegabalyodva
ugyancsak feküdtek, mint valami rakás kutya, köröttük törött
üvegek, puskák, bútorroncsok hevertek mindenütt. Valaki kihányt az
ablakon; a meszelt falon a hányás sárgás csíkot hagyott.
- Maradj itt! - lehelte Bruce Ruffy fülébe. - Körbemegyek az
épület elejéhez, onnan a verandára és az előcsarnokba is tudok
gránátot dobni. Várj, amíg hallod felrobbanni az elsőt!
Ruffy bólintott, a falhoz támasztotta a puskáját; mindkét kezébe egy
-egy gránátot vett, kibiztosította őket.
Bruce gyorsan siklott a fal mellett a sarokig, aztán tovább. Elért az
előcsarnok ablakaihoz. Az ablakok szorosan be voltak zárva;
bekukucskált a párkány fölött. A nyitott ajtón át a bárból beszűrődött
egy kis világosság, látszott az előtér belseje. Itt is emberek hevertek
a földön, meg a távolabbi falnál álló kereveteken. Legalább húszan
vannak, állapította meg a horkolás mértékéből, s jókedv nélkül
elmosolyodott ezen. Jó Isten, micsoda mészárszék lesz ebből!
Aztán a lépcső aljánál valami megkapta a pillantását, a mosoly
merevvé vált az arcán, a fogát összeszorította, szemét összehúzta.
Meztelen hús tömege halomba dobálva: a négy asszony teste; miután
felhasználták őket, félrelökték a testüket, és a szoba egyik végébe
hurcolták a tetemeket, hogy legyen helyük hol aludni; most ott
hevertek egymáson: meztelen karok, lábak, kibomlott hajak
összevisszasága.
Nincs többé kegyelem, gondolta Bruce, s a gyűlölet vette át a
félelem helyét; nézte az asszonyokat, s tartásukból látta, egy sem él
közülük. Nincs többé kegyelem!
Bal vállán keresztülvetette a puskát, keze gránátokkal volt teli,
kibiztosította őket, majd gyors mozdulatokkal a sarokhoz osont,
hogy rálásson egész hosszában a fedett verandára. Mindkét gránátot
az alvók közé gurította, tisztán hallotta a gyújtás klikkelését, s a
fémes zörejt a betonpadlón, ahogy gurultak. Sebesen visszakúszott
az előcsarnok ablakához; még két gránátot vett elő a
lőszertartójából, kibiztosított, és a zárt ablakon keresztül behajította
a gránátokat. A törött üveg csattanását elnyomta a verandán robbanó
gránátok robaja.
Valaki felkiáltott benn, a meglepetés és riadalom ordítása hangzott,
aztán Bruce fölött kitörtek az ablakok, teliszórták üvegszilánkkal, a
zaj félig megsüketítette, és még két gránátot behajított az ablak
egyre táguló lyukán. Az előcsarnokból sikoltások, hörgések
hallatszottak. Ruffy gránátjai a bárt célozták meg,
keresztülrobbantották a dupla ajtót, aztán az előtérben újra Bruce
robbantásai végezték halált osztó munkájukat vad fehér lángok,
dörgések kíséretében. Behajított még két gránátot, aztán rohant
vissza a veranda sarkához, közben leoldotta a puskáját.
Az alacsony veranda párkányán keresztülzuhant egy ember: kezét a
szemére szorította, az ujjai közül vér ömlött, úgy próbált térden
csúszva menekülni. Bruce olyan közelről lőtt rá, hogy a puskacső és
a lövedék fénynyalábja szinte egynek látszott az ember mellkasa
táján; a lövés Brucet a földre taszította, béka módra elterült a földön.
Hátrapillantott, másik két alakot látott meg az úton, de mielőtt
felemelhette volna a fegyverét, a saját katonái rájuk akadtak, nagy
porfelhők közepette elintézték az ellenséget.
Bruce a veranda falához tapadt. Kiáltott egyet, és hangjának nem
volt sem alakja, sem jelentése. Győzelemtől mámorosán,
rettenthetetlenül, alig várta, hogy bejusson az épületbe, ott legyen az
ellenség légközepén. A verandán halottakra taposott. Az utcáról egy
lövéssorozat súrolta az arcát, olyan közelről, hogy érezte a
lövedékek légáramát: Ezek a golyók a saját embereitől származtak.
- Ostoba barmok! - Még düh sem volt ebben a kiáltásban, félelem
sem, csak a vágy, hogy kiáltson, aztán betört az előcsarnokba a
főbejáraton át. Félhomály volt, de azért ő a sötéten, a vakolatporon
keresztül is látott.
A lépcsőn egy alak áll, máris lövések villannak, golyómarást érez a
combjában, a tüzet viszonozzák, csípőből lőnek, nem is céloznak, a
másik nem talál, felrohan, a lépcső tetején köröz, közben üvölt
szakadatlan.
Bruce jobb kezében gránát van megint, magasra hajítja, nézi, ahogy
a falnak vágódik, oldalra gurul, le a lépcsőkön. A robbanás
döbbenetes erejű ezen a szűk helyen, a fénye bevilágítja az épületet,
kontúrt húz a lelőtt alakra is, amint visszarepíti a hotel
előcsarnokába, elemeli a robbanástól miszlikbe vágott, széteső
lépcsőkorláttól, majd leejti az alsó szobába.
Bruce hármasával veszi a lépcsőfokokat fel a hálószobai folyosóhoz;
ott egy másik alak meztelenül, megzavarodva bámul ki a folyosóra,
még mindig részeg, vagy félig alszik; egyetlen lövés a hasába
elintézi; Bruce átugrik rajta, a második hálószoba üvegnyílású
plafonján át újabb gránátot hajít be, egyet a harmadik hálóba is dob,
majd kirúgja az utolsó hálószoba ajtaját, közben a robbanások
hangjának, fényének közepébe érkezik.
A szoba másik oldalán megint vár valaki Bruce-ra, kezében pisztoly;
mindketten egyszerre lőnek, a golyó fémesen kattanva pattan vissza
Bruce sisakjáról, erősen félrerántja a fejét, a falnak dönti, de már lő
is újra, gyors sorozat, minden lövedék talál, a másik mintha
táncolna, valami féloldalas, groteszk, vonagló táncot járna, a golyók
egészen odaszegezik végül a távolabbi falhoz.
Térdre esve Bruce is egészen elalél: a füle cseng, mintha milliónyi
megvadult moszkitó zümmögne benne, ügyetlen, lassú kézzel
próbálja újratölteni a fegyvert, feltápászkodik, lába, mintha rongyból
lenne, de a puska a kezében valahogy embert csinál belőle mégis.
Kimegy a folyosóra, jobbról valaki megint rajta van, hatalmas sötét
alak a félhomályban... megölni! megölni!
- Ne lőjön, főnők!
Ruffy az, hál' istennek, csak Ruffy.
- Vannak még?
- Mindenki kinyírva, főnök... maga aztán megtisztította a terepet.
 - Hányan voltak? - Bruce megpróbálta túlkiabálni a zúgást a
fülében.
- Negyvenen, úgy valahogy. Jézus, micsoda mészárlás! Minden
vérben úszik. A gránátok...
- Többnek kell itt lenni.
- Igaz, de nem itt, főnök. Menjünk, segítsünk a mieinknek kinn az
utcán!
Visszarohantak a kis folyosón, le a lépcsőkön; az előtér padlója
vértől volt iszamos, halottak hevertek mindenütt; a bűz a vágóhidat
idézte... vér és kifordult belsőségek szaga. Egy alak még mindig
térden csúszva, kezével kapaszkodva araszolgatott az ajtó felé.
Ruffy kétszer belelőtt, kinyúlt rögtön.
- Ne az elülső ajtón menjen ki, főnök. A mieink biztos, hogy
kinyírják. Az ablakon keresztül!
Bruce fejjel lefelé mászott ki az ablakon, a veranda fala adott
fedezéket, majd egy mozdulattal térdre ereszkedett. Erősnek,
sebezhetetlennek érezte magát. Ruffy is vele volt.
- Itt jönnek a mieink - mondta Ruffy, Bruce látta érkezésüket,
rohantak végig az utcán, rövid sorozatokat adtak le, megálltak, hogy
lőjenek, vagy elhajítsanak egy gránátot, aztán újra megindultak.
- És ott vannak Hendry hadnagy emberei! - Az ellenkező irányból,
oldalt el -elvetődve, futás közben körbevizslatva, Bruce Wally
csapatát látta közeledni. Wally a csípője fölött keresztben tartotta a
gépfegyvert, amikor tüzelt, egész teste rázkódott a géppuska
-kelepelés ütemére.
Mint egy madár a hajtok előtt a vadászaton, úgy emelkedett ki a
vegyesbolt fedezékéből egy s/m/tóharcos; fegyvertelenül vetette be
magát az utcába, fejét leszegte, karja együtt mozgott a lábával,
miközben rohant. Bruce elég közel volt hozzá; látta arcán a pánikot.
Mintha lassításban mozgott volna, élesen vetődött rá a fény, tépett
árnyékot vetett az alak elé. Amikor a golyók telibe kapták, még a
lábán maradt állva, imbolygóit körbe -körbe, a levegőt markolászta,
mintha egy méhrajt akarna elhessenteni; a golyók hangosan
pattantak a testének, a ruhájából kis porfelhő szállt fel minden
találatkor.
Bruce mellett Ruffy állt, gondosan célzott, és fejbe lőtte az embert,
hogy véget érjen már az egész.
- Többnek kell itt lenni - aggódott Bruce. - Hol rejtőzhetnek?
- Azt gondolom, az irodákban.
Bruce máris az Union Miniére hivatala felé fordult. Az ablakok
ugyan sötétek voltak, de ahogy meresztette a szemét, úgy vélte, lát
valami mozgást. Visszanézett Wally embereire, négyen közülük
szorosan Wally mögött sorakoztak föl, úgy rohantak.
- Hendry, vigyázz! - ordította, ahogy csak a torkán kifért. - Jobb
oldalon, az irodákból!
De elkésett: a sötét ablakokból lövések villantak, a rohanó katonák
kis csoportja szétspriccelt.
Ruffy és Bruce egyszerre nyitottak tüzet, az ablakokat vették célba,
kilőtték a teljes tárat. Mialatt újratöltötte a gépfegyvert, Bruce
hátrapillantott oda, ahol Wally embereit érte a találat. Alig akarta
elhinni, de Wally most is talpon maradt, ő volt az egyetlen; átjött az
úton, feléjük rohant a golyóktól szabdalt útszakaszon, a verandához
ért, és átvetette magát az alacsony falon.
- Megsebesültél? - kérdezte Bruce.
- Egy hajszálnyit sem... a rohadtaknak a lövési tudománya nem ér
egy óvszer árát sem - kiabálta Wally kihívóan, a hangja tisztán
hallatszott a hirtelen támadt csöndben. Kicsapta az üres tárat a
gépfegyverből, félredobta, betett egy újat helyette. Menj odébb -
mordult föl -, hadd pörköljek egyet oda ezeknek a szemeteknek. -
Felemelte a gépfegyvert, az aljzatát a falra támasztotta, mögé térdelt,
a puskatust bemélyítette a vállgödrébe, s rövid sorozatokat eresztett
meg a hivatalépület ablakai felé.
- Ettől féltem. - Bruce megpróbálta túlkiabálni a fegyverzajt. -
Most aztán megmaradt egy maroknyi ellenállási góc, pontosan a
város központjában. Tizenöten lehetnek, talán húszan... de napokba
telhét, amíg kifüstöljük őket. - Vágyódó pillantást vetett a ponyvás
teherautókra, melyek a pályaudvar mellett sorakoztak. - Innen
fedezni tudják a teherautóikat, s ahogy rájönnek, mi a célunk, amint
megpróbáljuk elmozdítani őket, rögtön kilövik a benzintartályt, és
tönkreteszik a kocsikat.
A tűz visszfénye a benzinszállító fényes, sárgavörös festésén vibrált.
Olyan nagynak tűnt, olyan sebezhetőnek, ahogy ott állt a nyílt utcán.
Csak egyetlen golyó kell a sok száz eddig kilőtt közül, hogy
eltalálja, s máris vége földi pályafutásának.
Most kell lerohannunk őket, határozta el magát Bruce. A hivatali
épületsor mögött Wally csapatának maradéka keresett fedezéket,
miközben folytatta a tüzelést. Bruce csapata a hotelhez húzódott föl,
az ablakokban kerestek lőállást.
- Ruffy! - Bruce a vállánál ragadta meg a másikat. - Négy embert
viszünk magunkkal, és az irodák háta mögé kerülünk. Onnan csak
húsz yardnyi nyílt terepen kell átmennünk. Ha egyszer a falnál
vagyunk, nem tudnak elérni minket, mi viszont be tudjuk közéjük
hajítani a kézigránátokat.
- Az a húsz yard innen húsz mérföldnek tűnik morgott Ruffy, de
azért felvette a gránátos táskáját, és visszakúszott a veranda falától.
- Menj, szedj össze négy embert, akik velünk jönnek - parancsolt
rá Bruce.
- Oké, főnök. A konyhában várjuk.
- Hendry! Figyelj rám.
- Uhum. Mi van?
- Amikor elérek a sarokig, intek neked. Készen leszünk, hogy
rohamozzunk. Azt akarom, hogy minden erőddel fedezz minket...
Tartsd a fejüket a földre szegezve.
- Oké - mondta Hendry, és megeresztett egy rövid sorozatot...
- Próbálj meg ne minket eltalálni, miközben felzárkózunk.
Wally megfordult, Bruce-ra nézett és gonoszul vigyorgott.
- Történik néha baleset, tudod. Nem ígérhetek semmit. A
szememben elég nagy célpontnak tűnhetsz.
- Ne viccelj.
- Ki viccel? - vigyorgott tovább Wally, mire Bruce otthagyta.
Ruffyt és a négy katonát a konyhában találta.
- Induljunk - mondta, s kivezette őket a konyha mögötti udvarra,
végig a szennyvízelvezető mentén; ott voltak a melléképületek
mögött a vasajtóval határolt emésztővödrök, szaguk vastag és
bűzölgő volt; megkerülték az épület sarkát, átvágtak az úton az
irodák mögötti épületekig. Ott megálltak, összehajoltak, mintha
egymásból akarnának bátorságot meríteni. Bruce szemével
méregette a távot.
- Nincs messze - jelentette ki.
- Attól függ, hogyan nézzük - morgott Ruffy.
- Erre az oldalra csak két ablaknyílás néz.
- Kettő éppen elég... még mennyit akarna?
- Gondold csak el, Ruffy, mindössze egyszer halhatsz meg.
- Egyszer, az éppen elég - válaszolta Ruffy. - Fejezzük be a
dumát, főnök. A túl sok beszéd az ember gyomrára megy.
Bruce kilépett a takarásból az épület sarka felé* Intett a hotel
irányába, és úgy képzelte, látott valami fogadó jelet villanni a
veranda végéből.
- Mindannyian, egyszerre! - szólt, mélyet szippantott a levegőből,
egy másodpercig benn tartotta a tüdejében, aztán kivágódott a nyílt
terepre. Most aprónak érezte magát, már nem volt bátor, sem pedig
sebezhetetlen, lába olyan lassan mozdult, hogy úgy érezte, még
mindig egy helyben áll. A fekete ablaknyílások rámeredtek.
Most, mondta magának, most meghalsz.
Hová, gondolta, csak ne a gyomromba, kérlek Istenem, ne a
gyomromba.
A lába mereven mozdult, már félig megtette az utat.
Még tíz lépés, mondta magának, még egy folyó, már csak égy folyó
a Jordánig. Csak ne a gyomromba, kérlek Istenem, ne a gyomromba.
A húsa összerándult, gyomra futás közben megkeményedett
félelmében.
A fekete ablakok egyszerre vakítóan megvilágosodtak, ragyogó
fehér téglalapnak látszottak a sötét épületeken, az üveg úgy
fröccsent ki rajtuk, mint öregember szájából az ügyetlen köpés.
Aztán sötét lett újra, füst áradt kifelé, a fülükben a robbanás hangja
visszhangzóit.
- Gránát! - Bruce igazán meglepődött. - Valaki egy gránátot
robbantott benn.
Megtorpanás nélkül a hátsó ajtóhoz rohant, az ajtó felpattant. Már
benn is volt a szobában, tüzelt, köhögött a lőporfüsttől, de
nekivadultan célzott a még mozgó haldoklókra.
A félhomályban valami hosszú, fehér hevert a fal tövében. Egy test,
egy fehér férfi meztelen teste. Odament, megnézte.
- André - szólalt meg -, hiszen ez André... ő dobta a gránátot. -
És. letérdelt mellé.
17.
A betonpadlón összegörnyedve André még mindig élt, noha a belső
vérzés lassan -lassan kioltotta az életét. Az agya működött, hallotta
Bruce gránátjainak csattanását, az utcán a lövések zaját, a rohanó
emberek lépteit. Aztán a kiáltások, a puskák hangja egyre
közelebbről hangzott az éjszakában, szinte már a szobában dörögtek
mellette.
Kinyitotta a szemét. Minden ablakban alakokat látott, meggörnyedve
vártak a párkány mögött) a szobában vastagon szállt a lőporfüst,
szóltak a fegyverek, az alakok kifelé tüzeltek az éjszakába.
André fázott, egész teste merő hidegség volt. Még a mellkasára
húzott keze is jeges volt, nehéz. Csak a hasát érezte melegnek,
melegnek és borzalmasan felpuffadtnak.
Kínlódva próbált gondolkodni, az agya szintén hideg volt, s a
lövések zaja összezavarta.
Növekvő érdektelenséggel figyelte az ablakokból lövöldöző
embereket; a testét egyre súlytalanabbnak érezte. Mintha eloldódna a
padlótól, s a tetőről bámulna le a szobára. Szemhéja majd leragadt,
erővel nyitotta fel újra és újra, míg megpróbálta visszaküzdeni
magát saját testéhez.
Valami berobbanó hang hallatszott hirtelen, vakolat fröcskölt szét a
falról, André feje mellől, s szállongó, halvány por lengett a
levegőben. Az ablaknál álló egyik alak hátratántorodott, a puskája
hangosan csörgött a padlón, mikor a kezéből kihullott; kétszer
átfordult, majd ott maradt csöndesen kinyúlva, arccal lefelé, egy
karnyújtásnyira Andrétól.
Az agya nehézkesen elemezni próbálta, amit látott. Valaki kívülről
lövi az épületet. A mellette fekvő alak halott, a fejsebéből lassan
csordogált a vér Andié felé. Ismét lezárta a szemét, nagyon
fáradtnak érezte magát és nagyon fázott.
Kicsit elcsitult a harci zaj, ilyen kiszámíthatatlan, szélcsöndes
pillanatok nem ritkák a háborúban. A csöndben André egy hangot
hallott kiáltani a távolból. A szavakat nem értette, de a hangot
felismerte; szeme rögtön nagyra nyílt. Izgatottság vett erőt rajta, új
erő szállta meg, mert Wally hangját vélte hallani.
Lassan megmozdult, kezét ökölbe szorította, benn a fejében énekszó
csendült.
Wally visszajött értem... visszajött, hogy megmentsen.
Lassan, fájdalmasan forgatta a fejét, a vér buggyant egyet a hasában.
Segítenem kell neki, nem hagyhatom, hogy veszélybe sodorja
magát... ezek meg akarják ölni. Meg kell akadályoznom. Nem
hagyhatom, hogy megöljék Wallyt.
.
Meglátta a mellette fekvő ember övéről lógó gránátokat; szemét a
kerek fémgömbökre meresztette, és csöndesen imádkozni kezdett.
- Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes, az Úr legyen veled!
Megint moccant egyet, megpróbált kiegyenesedni.
- Áldott vagy te az asszonyok között, áldott a te méhednek
gyümölcse, Jézus.
Keze kinyúlva tapogatott a vértócsában, fejében a puskák zaja
zúgott, nem is hallotta imádkozni magát. Az ujjai vitték a kezét,
lassan beletapicskoltak a vérbe, mint amikor egy légy mászik át egy
kis tányér szirupon.
- Áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus. Óh Jézus. Imádkozz
érettem, most és mindörökké. Malaszttal teljes.
Megérintette a gránát sima, mélyen bevágott fémjét.
- Minekünk, bűnösöknek... most és mindörökké. A mai nap...
mindennapi kenyerünket...
Matatott a gránát biztosítócsavarján, az ujjai merevek és hidegek
voltak.
- Szenteltessék meg a te neved... szenteltessék meg a te neved.
A csavar kipattant. André kezében tartotta a gránátot, az ujjai
körbefogták.
- Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes.
Magához húzta a gránátot, mindkét kezével a melléhez szorította.
Aztán a szájához emelte, a csavart a foga közé vette.
- Imádkozz érettünk, bűnösökért - sóhajtotta, s kitépte a csavart.
- Most és a halálunk óráján.
Megpróbálta eldobni a gránátot. Az kigurult a kezéből, és
végigbuckázott a padlón. A biztosítótű lerepült és a falnak ütődött.
Moses tábornok megfordult az ablaknál, és meglátta... szája
szétnyílt, szemüvege megvillant szájának rózsaszínű ürege felett. A
gránát a lábánál feküdt. Aztán minden eltűnt a robbanás fényében és
dörejében.
Később, a kesernyés füst kavargása, a lezuhanó vakolat pora, a törött
üvegek csikorgása és csilingelése közepette, a kis matató zajok,
mormolások, hörgések szomszédságában, melyek a haldokló
emberek felől érkeztek, André még mindig élt. A mellette fekvő
tetem megvédte attól, hogy a robbanás teljes erejével érje a
mellkasát és a fejét.
Még volt benne elég élet ahhoz, hogy felismerje Bruce Curry arcát a
magáéhoz közel, noha a kezet, mely a testét megérintette, nem
érezte.
- André! - mondta Bruce. - Ez André... ő dobta a gránátot! •
- Mondd meg neki... - suttogta André, aztán abbahagyta.
- Igen, André...? - mondta Bruce.
- Nem, most és mindörökké. Kellett, hogy... de most nem. - Érezte,
hogy reszketve jár ki és be testéből az élet, mint amikor a gyertya
lángja imbolyog a nagy szélben, és megpróbált a kezével védőernyőt
tartani fölé.
- Mi lenne az, André? Mit kell megmondanom neki? - Ez Bruce
hangja volt, de olyan távolról hangzott.
- Miatta... ezúttal... nem amiatt, nem csináltam. - Ismét
abbahagyta, és összeszedte mindazt, ami még pislákolt benne.
Reszketett a szája, olyan nagyon ki akarta mondani.
- Mint egy férfi! - suttogta, és a gyertya kialudt.
- Igen - felelte Bruce halkan, és átölelte. - Ezúttal úgy, mint egy
férfi.
Leeresztette gyöngéden, míg csak André feje a padlóra nem ért,
aztán felegyenesedett, s nézte a szörnyűségesen megcsonkított testet.
Ürességet érzett legbelül, a szeretkezés utáni űrt.
A távolabbi falnál álló asztalhoz lépett. Kinn a lövések zaja lassan
elhalt, mint az ímmel -ámmal tapsoló közönség zaja, majd
egyszerre újra fellángolt, aztán megszűnt. Körötte Ruffy és a négy
másik katona felajzottan járkált; vizsgálgatták a halottakat, fel
felkiáltottak, a halálos veszedelemből szabadult emberek zavarodott
vidámságával furcsán nevetgéltek. Bruce kilazította a sisakpántot az
álla alatt, ujjai lassan, de már biztosan mozogtak, aztán André
holttestét nézte merően.
- Igen - suttogta megint. - Ezúttal férfihoz méltóan. Minden más
eltörölve, a végeredmény kiegyenlítve.
A cigarettái nedvesek voltak a mocsár vizétől, kihalászott egyet a
csomag közepéről, kiegyengette nyugodt, érzéketlen ujjaival.
Megtalálta az öngyújtóját, kinyitotta, aztán minden előzetes jel
nélkül a keze remegni kezdett. A láng ingadozott, mindkét kezével
meg kellett tartania. Vér tapadt a kezére, friss, ragacsos vér.
Bekattintotta az öngyújtót, s mélyen leszívta a füstöt. Keserű ízt
érzett, száját elöntötte a nyál. Lenyelte, a gyomrában hányinger
kavargott, a lélegzése kapkodóvá vált.
Ilyen még sosem volt, emlékezett vissza, még azon az éjszakán sem
ott a hídnál, amikor keresztültörték a védelmünket, s a bajonettekkel
csaptunk össze a sötétben. Azelőtt az egész nem jelentett semmit, de
most újra érzek mindent. Ismét élek.
Egyszerre nagyon szeretett volna egyedül lenni; felállt.
- Ruffy.
- Igen, főnök?
- Tisztítsátok meg ezt a helyet. Szerezzetek takarót a hotelből, De
Surrier -t, az asszonyokat meg a vasútállomáson hagyott
katonáinkat abba tegyétek. - Mintha valaki más szólna a torkából,
mintha nagy messzeségből jönne, úgy hallotta a hangját.
- Maga rendben van, főnök?
- Igen.
- A feje?
Bruce felemelt kézzel megtapogatta a hosszú ütésnyomot a sisakján.
- Semmiség - mondta.
- A lába?
- Csak egy kis horzsolás, kibírom.
- Oké, főnök. Mihez kezdjünk a többiekkel?',
- Dobjátok őket a folyóba - válaszolta Bruce, s kiment az utcára.
Hendry meg a katonái még mindig a hotelverandán tartózkodtak:
piszkálni kezdték a holttesteket, úgy használták a bajonettjüket, mint
hentes a kését; levágták a füleket, s ők is feszülten röhögtek.
Bruce átment az utcán a pályaudvar felé. Hajnalodott már, a hajnal
leplet húzott az égbolton a hengermű felől, vöröset és lilát először,
aztán pirosság terjedt szét az erdő fölött.
A Ford Ranchero a peronon állt, ott, ahol hagyta. Kinyitotta az
ajtaját, beült a kormányhoz, nézte, hogyan lesz a pirkadatból nappal.
18.
- Kapitány úr, a főtörzsőrmester kéreti. Valamit meg szeretne
mutatni.
Bruce felemelte a fejét a kormányról. Nem is hallotta közeledni a
katonát.
- Jövök - mondta, felkapta a sisakját és a puskáját az ülésről, s
követte a másikat az irodák felé.
A katonák egy halottat tettek fel az egyik kocsira, kartól, lábtól
hintáztatták.
- Un, deux, trois - aztán röhögés harsant, amint az ernyedt test
átrepült a kocsi hátsó részéhez, a már ott tornyosuló szörnyűséges
halomhoz.
Jacque őrmester jött ki az irodából, a sarkánál fogva vonszolt egy
hullát maga után. A halott feje lazán buckázott le a lépcsőkön,
nedves, barnás nyomot hagyott a veranda cementjén.
- Mint a disznóhús a hentesnél - kiáltott oda Jacque vidáman. Egy
alacsony, szürkés hajú ember holtteste volt ez, vékony kis emberke,
orrnyergén még látszott a szemüveg nyoma, zubbonyán dupla
sorban kitüntetések díszelegtek. Bruce észrevette, hogy az egyik a
hadkereszt lila és fehér szalagja volt. Igazán furcsa hadizsákmány itt
Kongóban. Jacque eleresztette a hulla sarkát, a bajonettjéért nyúlt, és
a tetem fölé hajolt. Megfogta az egyik fülét, mely laposan simult a
boglyas koponyához, előrehúzta, s egyetlen suhintással lemetszette.
A megnyílt hús rózsaszínű volt, közepén a dobhártya lyuka sötétlett.
Bruce továbbsétált az iroda felé; orrlyuka kitágult a vágóhídi
bűzben.
- Ezt nézze meg, főnök! - Ruffy az íróasztalnál állt.
 - Ebből még akár birtokot is vehetsz magadnak a Hyde Parkban -
vigyorgott mellette Hendry. A kezében ceruzát tartott; a ceruzára
gyöngyszerűen volt felfűzve vagy egy tucatnyi emberi fül.
- Igen - szólt Bruce, és az itatóstömbön heverő ipari gyémántok
halmára meg a drágakőhalomra pillantott. - Tudok a kövekről. Jobb
lesz, ha megszámolod őket, Ruffy, aztán tedd vissza az egészet a
zacskójába.
- Csak nem akarod beszolgáltatni a gyémántokat? - tiltakozott
mindjárt Hendry. - Jézusom, ha három részre osztanánk a szajrét...
te, Ruffy meg én... mindhárman meggazdagodhatnánk.
- Vagy mindhármunkat a falhoz állítanának érte - mondta a másik
borúsan. - Ugyan miből gondolod, hogy az urak ott Elisabethyille
-ben nem tudnak a kövekről? - Visszafordult Ruffyhoz. - Számold
meg őket, és tedd vissza! Te vagy felelős értük. Ne veszíts el egyet
sem!
Bruce a szoba másik végébe pillantott, ahol André de Sumer
takaróba bugyolált holtteste feküdt.
- Kiválasztottad már a temetési egységet?
- Igen, főnök. Hat fiú ássa kinn a sírokat.
- Jól van - bólintott Bruce. - Hendry, gyere velem. Megnézzük a
teherautókat.
Fél óra múlva Bruce már az utolsó kocsira tette rá a ponyvát.
- Ez az egyetlen, amelyik működésképtelen. A karburátora ment
tönkre. Levesszük róla a kerekeket, hogy legyen pótkerekünk. -
Olajos kezét a nadrágja szárába törölte. - Hál' istennek a
benzintartályt nem érte találat. - Hatszáz gallon üzemanyag van
benne, ez több mint elég az egész útra visszafelé.
- A Forddal mész? - kérdezte Hendry.
- Igen, szükségünk lehet arra is.
- No meg úgy még kellemesebb neked és a kis francia nődnek. -
Hendry hangja gúnyosan csengett.
- így igaz - válaszolta Bruce nyíltan. - Tudsz vezetni?
- Mit gondolsz? Azt hiszed, teljesen hülye vagyok?
- Mindenki csak téged piszkál, nem? Nem bízhatsz meg senkiben,
így van? - kérdezte Bruce halkan.
- De milyen igazad van! - hagyta rá Hendry. Bruce másról kezdett
beszélni. - André üzent neked valamit, mielőtt meghalt.
- A jó öreg csinibaba!
- Ő dobta azt a gránátot. Tudtad?
- Igen. Tudtam.
- Nem akarod hallani, mit üzent?
- Aki buzi volt, az buzi is marad, és az egyetlen jó buzi a
megdöglött buzi.
- Rendben van. - Bruce elgondolkodott. - Hozz egypár embert
magadnak segítségül! Töltsétek fel a kocsikat üzemanyaggal! Máris
túl sok időt vesztegettünk.
A halottakat közös sírba temették; gyorsan leeresztették, még
gyorsabban elföldelték őket. Aztán zavart csöndben álldogáltak a
sírhalom mellett.
- Mond valamit búcsúztatóul, főnök? - kérdezte Ruffy, s
mindannyian Bruce-ra pillantottak.
- Nem. - Bruce elfordult, a teherautók felé indult.
Mi a fenét mondhatnék, gondolta dühösen. A halállal nem
társaloghat az ember. Legföljebb annyit mondhat: „Ezek itt valaha
emberek voltak mindannyian. Gyöngék vagy erősek, rosszak vagy
jók, és a legtöbben a kettő között. De most halottak mindahányan:
olyanok, mint a disznóhús a hentesnél."
Hátranézett még egyszer.
- Nos, akkor induljunk.
A konvoj lassan ráfordult a bekötőútra. Bruce vezette őket a
Forddal; a Ford összetört szélvédőjén beáramló levegő túlságosan
nedves és -forró volt, semhogy enyhülést adott volna az egyre
nagyobb melegben.
A nap már magasan állt az erdő fölött, amikor a misszióhoz vezető
útelágazáshoz értek.
Bruce elnézett arra, először inteni is akart a konvojnak, hogy
folytassák az utat, ő fölmegy a Szent Ágoston telepre. Látni szerette
volna Mike Haiget és Ignatius atyát; tudni akarta, hogy nem történt
bántódásuk.
Aztán elhessegette ezt a kísértő gondolatot. Ha még több szörnyűség
vár rá fönn a Szent Ágoston missziónál, ha a shufta rájuk talált, és
nincs ott más, csak megerőszakolt nők hullái és halott férfiak, akkor
már úgysem tud tenni értük semmit sem, és talán jobb, ha nem is
tudja meg soha.
Jobb lesz azt hinni, hogy biztonságban elrejtőztek az őserdőben.
Jobb azt hinni, hogy mindebből a szörnyűségből valami jó is
származott.
Az útelágazásnál határozott arccal továbbvezette a konvojt,
távolodtak a hegyektől, robogtak a pályakereszteződés felé.
Egyszerre csak eszébe jutott valami, elgondolkodott rajta, végül
megörült neki.
Négy ember érkezett Port Reprieve -be, négy remény nélküli,
Istentől elhagyott férfi.
De megtanulták, hogy nem késő még, talán sohasem túl késő.
Hiszen az egyikük erősebb lett, és úgy halt meg, mint egy férfi, noha
egész életét gyönge emberként élte.
A másik önbecsülést szerzett, amit az évek során egyszer már
elveszített; s az önbecsüléssel új lehetőséget is talált az
újrakezdéshez.
A harmadik meg - itt habozott egy pillanatig -, a harmadik meg
szerelmet talált.
És a negyedik? Bruce mosolya elhalványult, mikor Wally Hendry
jutott eszébe. Pedig igazán csinos kis példázat lenne a történet,
Wally Hendryt kivéve. Ő ugyan mit talált? Egy tucat emberi fület,
ceruzára felfűzve?
19.
- Nem tud legalább annyi gőzt csiholni, hogy a kereszteződéshez
visszavigyen minket... csak pár mérföld az egész!?
- Igazán porba vagyok sújtva, mosieur. Egy böffentésnyi gőz sincs
már a mozdonyban. - A mozdonyvezető tehetetlenül széttárta
tömzsi kis kezét. Bruce a kazán repedését vizsgálgatta. A fém
virágszirom formában volt föltépve az oldalán. Tudta, kérése
reménytelen.
- Hát, jól van. Köszönöm. - Ruffyhoz fordult.
- Mindent vissza kell hordanunk a konvojra. Ez még egy napi
késlekedést jelent.
- Hosszú séta lesz - hagyta rá Ruffy. - Jobb, ha hozzálátunk.
- Mennyi élelmünk maradt?
- Nem túl sok. Sok szájat etetünk, és a misszióra ugyancsak sok
élelmet vittünk fel.
- Szóval, mennyi a készlet?
- Körülbelül még két napra elegendő.
- Kitart Elisabethville-ig.
- Főnök, most azt akarja, hogy mindent hordjunk át a teherautókra?
A reflektorokat, a lőszerkészletet, takarókat, szóval mindent?
Bruce hallgatott egy pillanatig. - Igen, azt hiszem. Még szükségünk
lehet rá.
- Az egész napunk rámegy.
- Igen - hagyta rá Bruce. Ruffy visszafelé indult a vonat mellett, de
Bruce még utánakiáltott.
-Ruffy!
- Főnök?
- A sörről meg ne feledkezz!
- Maga szerint azt is vihetjük?
- Miért ne? - nevetett Bruce.
- Ember, teljesen rádumált!
Már majdnem beesteledett, mire az elhagyottan veszteglő vonatról a
felszerelés utolsó darabjait is visszahordták a konvojhoz.
Az idő kényes jószág, még illékonyabb, mint a jómód. Nincs az a
bankszéf, mely meg tudná őrizni ezt az értékes dolgot, amit pedig
olyan bőkezűen fecsérlünk jelentéktelen eseményekre. Olyan kevés
idő marad az élet fontos dolgaira; a legtöbb időt alvással, evéssel
töltjük, meg azzal, hogy egyik helyről eljussunk a másikig.
Bruce hiábavaló nehezteléssel gondolt erre: mindig ugyanazt érezte,
amikor az időről kezdett elmélkedni. S ha még azt az időt is
leszámítjuk, melyet az ember egy irodában az íróasztal mögött ülve
tölt, ugyan mennyi idő marad? Hetente talán fél nap, hát ennyit él
igazából egy átlagember. Igazi létezésünk időtartama oly rövid a
lehetségeshez képest.
És folytassuk csak e gondolatmenetet: fizikai és szellemi
képességeinknek mindössze töredékét vagyunk képesek használni.
Legföljebb ha hipnózis hatása alatt hasznosítunk többet tíz
százaléknál a belsőnkben lakozó lehetőségekből. Most ezt a heti fél
napot osszuk még el tízzel, s a maradék az mind elfecsérelt idő.
Szörnyűséges veszteség!
- Ruffy, kijelölted az őrséget már éjszakára? - kiáltott a másikra
Bruce.
- Még nem. Éppen...
- Akkor láss hozzá, mégpedig gyorsan!
Ruffy tűnődve nézett rá, Bruce dühöngve is megbánást és
lelkiismeret -furdalást érzett, amiért ilyen hévvel szellőztette meg
saját tehetetlenségét.
- Hol a pokolban van Hendry? - kiáltotta. Ruffy szó nélkül egy
csoport katonára bökött,
akik a konvoj végénél az egyik teherautó körül álldogáltak.
Brucet megint elkapta a türelmetlenség: nekitámadt az embereknek.
Ordítva ezernyi feladatot osztott ki. Végigment a konvoj mentén,
biztos akart lenni abban, hogy utasításait az utolsó betűig
végrehajtják: ellenőrizte a Bren golyószórók elhelyezését, a
reflektorokat, biztosította, hogy a legkisebb tábortűz is, ahol étel
készül, rejtve maradt a Balubák szeme elől; megállt, figyelte a
teherautók tankolását, a javítási munkákat, melyeket szintén ő
rendelt el. Az emberek igyekeztek elkerülni a pillantását, tettetett
buzgalommal merültek bele a munkájukba. A táborban nem
hallatszott hangos beszéd" vagy nevetés.
Bruce megint az éjszakai utazás ellenében döntött. Csiklandozta
ugyan a kísértés, de nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy a katonák,
akik nem aludtak az előző reggel óta, kimerültek, és az utazás
sötétben amúgy sem veszélytelen.
- Ahogy világosodni kezd holnap, útra kelünk mondta Bruce
Ruffynak.
- Rendben van, főnök - bólintott Ruffy, aztán csillapítóan
hozzátette: - Maga is elfáradt. Mindjárt készen van az étel, aztán
menjen, aludjon egy kicsit.
Bruce ránézett, már nyitotta a száját, hogy vissza -
.
vágjon, de becsukta újra. Megfordult, kicsörtetett a táborból az
erdőbe.
Talált egy kidőlt fát, leült rá, cigarettára gyújtott. Besötétedett, az
eget elfedő esőfelhők között csak néhány csillag pislákolt. A
táborból odahallatszottak a szűrt zajok, de fény nem szűrődött ki,
úgy, ahogyan parancsba hagyta a katonáknak.
Haragjának nem volt tulajdonképpen tárgya, de ez nem csitította,
inkább táplálta csak benne a dühöt. Nyugtalanul bolyongott benne az
érzés, amíg nem talált egy alkalmas céltáblát: saját magát.
Ismerte ezt a homályos, irány nélküli depressziót, mely kezdte
birtokba venni a lelkét. Már hosszú ideje nem látogatta meg ez az
érzés, talán két év óta. Azóta nem, amióta a házassága zátonyra
futott, gyerekeit elvesztette. Attól a perctől kezdve elfojtotta
érzelmeit, és megtanította magát, hogy ne vegyen részt a körülötte
zajló életben.
Most ledőlt minden gát, nem volt többé vihartól védett kikötő, ki
kellett merészkednie a nyílt vízre. Fel a vitorlákkal, húzzuk föl a
horgonyt!
Elmúlt a dühe. Pedig a düh legalább meleg, amit most érzett, az
hideg volt. Az érzés jeges hullámai átcsaptak felette, kicsinek,
jelentéktelennek érezte magát a szorításában.
A gyerekeire gondolt: a magányosság vonított körülötte, mint a
délről fújó téli szél. Behunyta a szemét, ujjaival a szemhéját
nyomkodta. Lelki szemével látta a gyerekei arcát.
Christine rózsaszín, kövér kis lábacskák a habos szoknya alatt, arca
az elgondolkodó angyalé, haja inasfiú formára nyírva.
„Téged szeretlek a legjobban" - mondja borzasztó komolyan, és
Bruce arcát tapogatja kis keze, mely picit ragacsos a fagylalttól.
Simon, Bruce kicsinyített hasonmása, még az orra is pont olyan. A
térde teli sebhelyekkel, az arca koszos. Tőle nem szeretetkitörések
jöttek, hanem helyette valami sokkal jobb, a hatéves kort
meghazudtoló barátság érzése. A hosszú beszélgetések mindenféle
témáról, kezdve a vallástól: „Jézus miért nem borotválkozott?", a
politikáig: „Mikor leszel miniszterelnök, apa?"
A magányosság egészen anyagszerűvé vált, mintha valami hüllő
szorongatná a mellét. Bruce bakancsa sarkával elnyomta a cigarettát;
most megpróbált valami menekülésfélét találni abban a gyűlöletben,
amit az asszony iránt érzett, aki valaha a felesége volt. Ez az asszony
vette el tőle a gyerekeit.
De a gyűlölet szintén hideg érzés volt, kihamvadt parázs, áporodott
íz. Azt is tudta, hogy nem hibáztathatja egyedül a feleségét. Mindez
az ő hibája is: talán ha még jobban igyekszik, talán ha néhány
kegyetlen dolgot nem mond ki hangosan, talán... lehetett volna...
esetleg... ki tudja. De nem így történt. Elmúlt, befejeződött, és most
egyedül maradtam. Nincs ennél rosszabb állapot, nincsen semmi
rosszabb a magánynál. Szemétdomb, elhagyatottság.
Az éjszakában valami megmozdult a közelében, a fű zizzent lágyan,
érezte, hogy valaki ott van, érezte inkább, semmint látta, Bruce
megmerevedett. Jobb keze a puskára tapadt, becélzott, ujja a
ravaszon, hüvelykujja a kibiztosítón. Ostobaság volt eltávolodni
ilyen messzire a tábortól; kereste a bajt, meg is kapta. Biztosan a
Baluba törzs harcosai járnak itt! A halvány csillagfényben már az
alakot is látta, óvatosan lépkedett előtte. Az alak most
mozdulatlanná vált, megállt, fülelt. Bruce megfigyelte a feje
formáját... nincs rajta sisak, nem a mieink közül való. Felemelte a
puskát és célzott. Túlságosan sötét van, hogy a célgömb jeleit
kivegye, de ilyen kis távolságról nem hibázhatja el. Visszatartotta a
lélegzetét, tüdejét levegővel teleszívta, felkészült a lövésre s a
futásra.
- Bruce? - Shermaine hangja volt, rémült hang, majdnem suttogó.
A férfi leeresztette a puska csövét. Jóisten, ez aztán közel volt!
Majdnem megölte a lányt.
- Igen, itt vagyok. - Bruce hangja sikoltósra sikeredett a
megrázkódtatástól.
- Óh, hát itt vagy.
- Mi az ördögöt csinálsz a táboron kívül? - kiáltott a lányra
dühösen; a sokk helyét a harag vette át.
- Elnézést, Bruce, csak azt akartam tudni, nem történt -e bajod.
Olyan régen elmentél,
- Menj vissza a táborba, és még egyszer ne csinálj ilyen rossz
viccet!
Hosszú szünet következett, aztán a lány halkan megszólalt,
kihallatszott a hangjából, hogy megbántódott.
- Hoztam egy kis ennivalót. Gondoltam, éhes lehetsz. Sajnálom, ha
valamit nem jól tettem.
Hozzálépett, lehajolt, s letett valamit a földre, Bruce lába elé. Aztán
megfordult, már el is tűnt.
- Shermaine. - Szerette volna, ha visszajön, de csak a fű halkuló
zizegése volt a válasz, aztán csönd lett. Bruce ismét magára maradt.
Felvette a tál ételt.
Te hülye, gondolta. Te ostoba, tudatlan, nemtörődöm hülye. El
fogod veszíteni ezt a lányt, és meg is érdemled. Mindent
megérdemelsz, ami rosszat eddig kaptál, sőt többet is.
Te sosem tanulsz semmiből, ugye, Curry? Nem tanulod meg soha,
hogy az önzésért és a nemtörődömségért büntetés jár?
A kezében levő tálra pillantott. Marhahús volt rajta szeletelt
hagymával, kenyér és sajt.
De igen, tanulok a hibáimból, válaszolt magának hirtelen támadt
elhatározással. Ezt nem fogom tönkretenni, ezt az érzést, ami
köztem és a lány között kialakult. Ez volt az utolsó alkalom; férfi
vagyok, és félreteszem a gyerekes viselkedést, félreteszem a haragot
és az önzést.
Megette az ételt, hirtelen rájött, hogy borzasztóan éhes. Gyorsan
evett, szinte falt. Aztán fölállt, visszasétált a táborhoz.
Egy őr megállította a külső állásoknál, Bruce gyorsan válaszolt neki.
Éjszaka a katonáinak sebesen eljárt a keze a ravaszon, a
megkérdezés szokatlan udvariasságnak számított.
- Ostobaság egyedül kimenni a sötét erdőbe szidta meg az őr.
- Miért? - Bruce érezte, hogy a hangulata megváltozott: a
depresszió elpárolgott.
- Ostobaság - ismételte meg az őr talányosán.
- A szellemek miatt talán? - ugratta Bruce finoman.
- A nővérem férjének egyik nénje egyszer eltűnt egy nyíllövésnyi
távolságra a kunyhómtól. Nem maradt utána nyom, kiáltás, semmi
sem. Én ott -voltam. Nem volt kétség felőle - mondta az őr
méltósággal.
- Talán egy oroszlán? - faggatta Bruce.
- Ha maga úgy mondja, akkor úgy lehetett. Tudom, amit tudok.
Mindössze annyit mondtam, hogy nem bölcs dolog szembeszállni a
vidék szokásaival.
Brucet meghatotta a katona aggódása; a szeretet ősi módján kezét a
másik férfi vállára tette, megszorította.
- Nem feledkezem meg róla többé. Nem gondoltam meg igazán,
mit cselekszem.
Bement a táborba. Ez az eset megerősített benne egy addig
halványan gyanított érzést, melyre azelőtt oda sem figyelt. Az
emberei kedvelik őt. Száz jelét adták már eddig is, de Bruce csak
félig -meddig figyelt fel rá, nem izgatta sem ez, sem az ellenkezője.
De most borzasztóan jólesett, tökéletesen megvigasztalta az előbbi
magányosságért.
Elsétált a tábortűz körüli kis csoport mellett, a konvoj elején
várakozó Fordhoz sietett. Bekukucskált az ablakon, a hátsó ülésen
meglátta Shermaine takaróba burkolt körvonalait. Kopogott az
üvegen, a lány felült, lecsavarta az ablakot.
- Tessék - mondta hidegen.
- Köszönöm az ételt.
- Semmiség. - A hangjában mintha egy csepp melegség vegyült
volna.
- Shermaine, néha mondok olyan dolgokat, amiket nem gondolok
komolyan. Megijesztettél. Majdnem lelőttelek.
- Én tehetek róla. Nem kellett volna követnem téged.
- Durva voltam. - Bruce nem hagyta annyiban.
- Igaz. - Most már nevetett. Az a kis torokhangú kaccantás. -
Durva voltál, de okkal. Elfelejtjük. Shermaine a férfi karjára tette a
kezét. - Pihenned kell, két nap óta nem aludtál.
- Velem utazol a Fordban, hogy bizonyítsd, megbocsátottál?
- Persze - bólintott a lány.
- Jó éjszakát, Shermaine.
- Jó éjszakát, Bruce.
Nem, gondolta Bruce, amikor takaróját szétterítette a tűz mellett,
nem vagyok magányos. Többé már nem.
 20.
- Mi lesz a reggelivel, főnök?
- Majd esznek útközben. Adj mindenkinek egy
marhahúskonzervet... éppen elég időt vesztegettünk el ezzel az
utazással.
Az erdő felett halványuló égbolt egyre rózsaszínűbb lett. Elegendő
világosság volt, Bruce le tudta olvasni karórája számlapját. Húsz
perc múlva öt óra.
- Siettesd őket, Ruffy. Ha sötétedés előtt elérjük Msapa Junction!,
akkor éjszaka is utazhatunk. Holnap, reggelire már otthon is
lehetünk.
- Ez a beszéd, főnök! - Ruffy a fejébe csapta a sisakját, és eltűnt,
hogy felrázza az embereket, akik a teherautók mellett, az út mentén
feküdtek.
Shermaine aludt. Bruce az ablakhoz hajolt, nézte a lány arcát. Egy
haj fürt hullott a szájára, a fürt a lélegzés ütemét követve emelkedett,
majd visszaesett. Csiklandozta az orrát; álmában mozgatta, mint
valami nyuszi.
Bruce egyszerre valami elviselhetetlen gyöngédséget érzett a lány
iránt. Egy új javai elemelte a haj fürtöt Shermaine arcáról. Aztán
kinevette saját magát. Ha képes vagy reggeli előtt így érezni valaki
iránt, mondta magának, akkor bizony rossz útra tértél. De mondok
neked valamit, vágott vissza némán, örülök ennek az érzésnek.
- Hé, lusta nőszemély! - Megcibálta Shermaine fülcimpáját. -
Ébresztő!
Majdnem fél hatra járt, amikor a konvoj útnak indult. Nem kevés
időbe telt, míg a hatvan embert hízelgéssel és káromkodással
felrázták álmukból, s beparancsolták a teherautókba. Ezen a
reggelen Bruce nem találta elviselhetetlennek az időhúzást. Éjjel
neki is sikerült vagy négy órát aludnia. Bár ez a négy óra távolról
sem volt elegendő, hogy pótolja az előző két nap nem alvását.
Most mégis könnyűnek érezte a fejét, meghatározhatatlan vidámság
fedte el a kimerültséget, valami karneváli hangulat. Nem kapta el az
ideges sietség: az elisabethville -i utazás egyszerűnek, rövidnek
látszott. Másnap már otthon reggelizhetnek!
- Egy óra sem kell hozzá, és a hídnál leszünk. Shermaine -re
sandított.
- Hagytál őrséget a hídnál?
- Tíz embert - válaszolt Bruce. - Csak felszedjük őket, meg sem
állunk, és a következő megállóhely a 0 -es szoba lesz a II. Leopold
Grand Hotelben, az Avenue de Kasai -n. - Mosolygott, amint maga
elé képzelte. - Fürdőkád, teli vízzel, még ki is csurog a padlóra, és a
víz benne olyan forró, hogy vagy öt percig nem is lehet beleülni.
Tiszta ruha! Egy szelet marhahús, ilyen vastag, ni, hozzá
franciasaláta meg egy üveg Liebfraumilch.
- Reggelire? - tiltakozott Shermaine.
- Reggelire! - erősítette meg Bruce boldogan. Egy percig csöndben
maradt, ízlelgette az ötletet. Az alacsonyan álló napban az út előtte
tigriscsíkosnak látszott a fák árnyékától. A hiányzó szélvédő helyén
beáramló levegő hűvös volt, tiszta illatú. Bruce kellemesen érezte
magát. Ma reggel még a parancsnoki tisztség felelősségét sem érezte
olyan nehéznek a vállán; mellette ül egy csinos lány, a reggel szinte
aranylik, az elmúlt napok borzalmait majdhogynem elfelejtette...
mintha piknikre mennének.
- Mire gondolsz? - kérdezte hirtelen a lányt. Olyan csöndesen ült
mellette.
- A jövőn töprengtem - válaszolta a másik halkan. - Senkim
sincsen Elisabethville -ben, nem is szeretnék ott maradni.
- Visszamész Brüsszelbe? - kérdezte Bruce. A kérdésnek nem volt
túlságosan nagy jelentősége: Bruce Currynek határozott elképzelései
voltak a jövőt illetően, s a tervekben Shermaine is szerepelt.
- Igen, úgy hiszem. Nincs hová mennem.
- Rokonaid élnek ott?
- Egy nénikém.
 - Szeretitek egymást?
Shermaine felnevetett, de most valami keserűség vegyült a
torokhangú kacajba. - Óh, nagyon. Egyszer jött el hozzám az
árvaházba. Egyetlenegyszer, annyi év alatt. Egy vallásos tárgyú
képregényt hozott ajándékba, és elmagyarázta, hogy gondosan
mossak fogat, és rendesen ápoljam a hajam, legalább százszor
húzzam végig rajta a kefét naponta.
- Nincsen senki más? - kérdezte Bruce.
- Nincs.
- Akkor miért mész vissza?
- Mi egyebet csinálhatnék? - kérdezte a lány. Hová mehetnék?
- Előtted az élet, meg a világ többi része, ahol még nem is jártál.
- Te ezt csinálod majd?
- Pontosan ezt. És mindennek a kezdete egy forró fürdő lesz.
Bruce érezte, hogy valami alakulgat kettejük között. Mindketten
tudták már, de beszélni róla korainak tűnt. Csak egyszer csókoltam
meg, de az is elég volt. Tehát, mi történjék? Házasodjunk össze?
Gondolatban - feltámadt hévvel - tüstént menekülni kezdett a szó
elől. Aztán nyomába eredt, mintha ez a szó egy veszedelmes
vadállat volna: mihelyt az állat kivicsorítja a fogát, máris ugrásra
készen állt.
Bizonyos embereknek a házasság hasznos intézmény. A
gerinctelenből szilárdabb jellemet farag, társat ad a magányosnak,
irányt szab a kóborlónak, lelkesíti az ambíció nélkülit. No és persze
van még egy vitathatatlan érv a házasság mellett: a gyermekek.
Bizonyos emberek viszont belebetegszenek, szinte megaszalódnak a
házasság szürke börtönében. Szárnyalni nincsen többé mód: a
szárnyak erejüket vesztik, mert sosem használják őket; az ember
befelé fordul, a szeme is rövidlátóvá válik, a világgal már csak a
börtön üvegablakán keresztül társaloghat, kapcsolatai korlátozottak.
És már vannak gyermekeim. Van egy fiam és egy lányom.
Bruce elkapta a pillantását az útról, a mellette ülő lányt kezdte
tanulmányozni. Nincs benne hiba, gondolta. Gyönyörű a maga
finom, törékeny módján, mely sokkal szebb és hosszabb életű, mint
a harsány szőkeség, nagy mellekkel. Nincs elkényeztetve: az élet
nehézségei korán szegődtek mellé, s mindebből kedvességet és
szerénységet tanult.
Érett teremtés, ismeri a világot; látott halált, érzett félelmet, felfogja
az emberi gonoszságot és jóságot. Nem hiszem, hogy valaha is olyan
tündérmesés védőburkolatban élt volna, amilyet a legtöbb fiatal lány
fon maga köré.
És mégis, nem felejtett el nevetni sem. Talán, mondta magában,
talán. De korai még erről beszélni.
- Nagyon szomorúnak látszol - törte meg Shermaine a csöndet, a
hangjában nevetés bujkált. Megint úgy nézel ki, mint Bonaparte.
Amikor szomorú vagy, akkor az orrod nagy és kellemetlen. Brutális
orrod lesz ilyenkor, nem illik az arcodhoz. Gondolom, mikor téged
készítettek, s már éppen befejezték a munkát, mindössze egyetlen
orr maradt raktáron. „Ez túlságosan nagy - mondták -, de hát csak
ez maradt, és amikor mosolyog, akkor nem néz ki rosszul az orra
sem." Mindenesetre, megpróbálkoztak vele, odaragasztották.
- Sosem tanítottak arra, hogy illetlen dolog tréfát űzni valakinek a
gyöngeségéből? - Bruce bánatosan mutatott az orrára.
- A te orrodat akárminek nevezhetjük, de gyöngének aztán nem.
Csak gyöngének nem. - A lány nevetett, s egy kicsit közelebb
húzódott a másikhoz.
- Tüdőd, hogy hátulról jössz mellbe, vagy inkább orrba, mert a te
orrod egyszerűen tökéletes.
- Sose bízz meg olyan férfiban, aki ilyen könnyedén bókol.
Bizonyára minden lánynak ezt mondja, akivel csak találkozik. -
Még kicsit idébb csusszant az ülésen: testük már majdnem összeért.
- Csak fecsérli a tehetségét, mon Capitane. Nem hat rám a maga
bája.
 - Egy percen belül megállítom ezt az autót, és... -
- Biztosan nem teszed. - Shermaine fejével a hátsó ülésen utazó két
katona felé bökött. - Mit fognak gondolni, Bonaparte? Nagyon
rosszat tenne a fegyelemnek.
- Fegyelem, vagy nem fegyelem, egy percen belül megállítom ezt
az autót, és hangosan elfenekellek, mielőtt megcsókolnálak.
- Az előbbi fenyegetés nem rémit, de a második miatt inkább
békében hagyom szegény orrodat. Shermaine elhúzódott egy kicsit;
Bruce újra jól megnézte magának az arcát. A vizsgálódó pillantástól
izegni -mozogni kezdett, elvörösödött.
- Nem szégyelled magad? Nem tanítottak meg, hogy illetlen dolog
valakit bámulni?
Szóval újra szerelmes vagyok, gondolta Bruce. Ez a harmadik
alkalom, az átlagom ezek szerint tízévenként egyszer, valahogy így.
Az egész az ágyékban kezdődik, s nagyon megtévesztő, mert az
ember azt hiszi, ez csak a jól ismert hevülés, ami elkap minden
formás, kemény, kihívó női mell láttán. Csak egy kis viszketegség,
majd megvakarjuk, gondolja az ember. Bekenjük egy kis nyállal, s
már el is múlik abban a minutumban.
Ehelyett hirtelen terjedni kezd, fel - és leszaladgál mindenütt a
testben. A gyomorszájban forróságot érzel, ez később a szívtájékra is
átterjed. Most már veszélyes az ügy: innentől kezdve
gyógyíthatatlan, és kaparhatod és vakarhatod, csak még jobban
begyullad.
Az utolsó szakasz: ekkor az agyat támadja meg. Nem fáj semmi, s ez
a legrosszabb jel. Az érzékek egyre pontosabbá válnak, a látás egyre
élesebb, a vér lüktet, az étel jobban ízlik, a száj kiáltana, a láb
rohanna. Aztán a nagyság téveszméje: te vagy a legokosabb,
legerősebb, legférfiasabb férfi a kerek világon, három méter magasra
tornyosulsz a zoknidban a föld színe fölé.
Milyen magasnak érzed magad, Curry, kérdezte
saját magát. Két és fél méternek, száznegyven kilónak, válaszolta, s
majdnem hangosan felnevetett.
És hogyan végződik mindez? Szavakkal. A szavak mindent képesek
megölni. Hideg szavakkal végződik, vagy mint a tűznél, szavakkal,
melyek belekapnak a házba, birtokba veszik, felperzselik, elfeketítik,
szénné égetik, nem marad belőle más, mint füstölgő romok.
Aztán gyanúval végződik olyan - dolgok miatt, amiket el sem
követtek, meg az olyan dolgok miatt, amiket megtettek, és nem
hajlandók elfelejteni. Önzéssel végződik, oda nem figyeléssel, és
szavakkal, mindig szavakkal.
Szürkeséggel és fájdalommal fejeződik be; a nyomában hegek
maradnak és sosem gyógyuló pusztulás.
De az is lehet, hogy nagyobb cirkusz és gyűlölködés nélkül
fejeződik be. Elfonnyad, elszáll, mint a por a szélben. Akkor is
megmarad a veszteség fájdalma.
Mindkét befejezést ismerem már, mert kétszer voltam szerelmes, s
most megint szeretek valakit.
Talán ezúttal nem kell így történnie. Talán ezúttal soká fog tartani.
Semmi sem tart örökké, gondolta. Semmi sem tart örökké, még az
élet sem, de talán ezúttal, ha vigyázok rá, ha csínján bánok vele,
akkor sokáig tart majd, olyan sokáig, mint maga az élet.
- Már majdnem a hídnál járunk - szólalt meg Shermaine mellette,
és Bruce rákapcsolt. A mérföldeket észrevétlenül hagyták maguk
mögött; az erdő kezdett sűrűbbé várni. Á fák egészen a földig
hajoltak, zöldebbek, sötétebb lombúak voltak a folyópart mentén.
Bruce lassított a Forddal, az erdő sűrű bokornak
látszott körülöttük, melyet az út - mint valami alagút - szelt át. Még
egy utolsó kanyart tettek, aztán kiértek a tisztásra, ahol az út és a
vasútvonal találkozott; innen indultak a nehéz farönkökből készült
hídra.
Bruce megállította a Rancherót, kikapcsolta a motort, mindannyian
némán ültek, bámulták a túloldalon a tömör őserdőt, a
kúszónövényzetet, a folyóig lelógó kapaszkodóindákat, melyek
végigszántották a mélyzöld, gyors sodrású folyó vizét. A híd
csonkjaira meredtek; a csonkok a folyó két partjáról nyúltak egymás
felé, mint elválasztott szerelmesek kinyújtott karja; a széles
nyílásban, mely köztük tátongott, a híd roncsai még most is
füstöltek, a füstöt a zöld folyó vize vitte magával lefelé.
- Vége - mondta Shermaine. - Felgyújtották.
- Jaj, ne! - nyögött Bruce. - Óh, Istenem, csak ezt ne!
Kényszeríttette magát, hogy ne bámulja tovább a híd megszenesedett
darabjait; helyette a százlábnyira lévő őserdőt fürkészte, szinte
belevájta a szemét. A dzsungel ellenségesen, némán meredt rá. - Ki
ne szállj a kocsiból! - kiáltott Shermaine -re, és a kilincsért nyúlt. -
Tekerd fel az ablakot, de gyorsan!
A lány engedelmeskedett.
- Itt lesnek ránk. - Az őserdő szélére mutatott. .Mögöttük a konvoj
első kocsija elérte a kanyart, kiért a tisztásra. Bruce kiugrott a
Fordból, rohant a vezér teherautó felé.
- Ki ne szálljatok, mindenki maradjon benn! ordította, és rohant
tovább, megismételve a parancsot a többi teherautónak is. Amikor
Ruffy vezetőfülkéjéhez ért, felugrott a mozgó járműre, kinyitotta,
beugrott, az ajtót becsapta.
- Felégették a hidat.
- Mi történt az őrségben hagyott emberekkel?
- Nem tudom, de kiderítjük. Húzz el a többiek mellett, hogy
beszélni tudjak velük.
A félig letekert ablakon keresztül minden teherautónak kiosztotta az
utasításait; tíz percen belül a kocsik védelmi kört formálva tábort
alkottak, ugyanezt az alakzatot használták száz évvel ezelőtt Bruce
elődei is.
- Ruffy, szedjétek elő a ponyvákat, terítsétek le az autókat, hogy
tető legyen fölöttünk. Nem lenne jó, ha nyilakat lődöznének közénk.
Ruffy kiválasztott hat katonát, munkához láttak; kicipelték a nehéz,
összehajtogatott ponyvákat.
- Hendry, két -két embert vigyél minden teherautóhoz! Állítsátok
be a Breneket arra az esetre, ha megpróbálnának lerohanni minket.
A védekezés szükségességének érzése ragályos volt: még Hendry
sem válaszolt vissza szokott módján, hanem gyorsan összeszedte az
embereit. Hason csúsztak a teherautók alatt, puskájuk csövét a néma
őserdőre irányozták.
- A tűzoltó készülékeket ide kérem, középre, hogy gyorsan kéznél
legyenek. Lehet, hogy megint tűzzel próbálkoznak.
Két katona rohant a vezetőfülkékhez, leszerelték a tűzoltó készüléket
a műszerfalról.
- Mit tehetnék én? - Shermaine Bruce mellett állt.
- Maradj csöndben, és ne legyél láb alatt! - válaszolta Bruce, majd
megfordult és elsietett, hogy Ruffy embereinek segítsen a
ponyváknál.
Fél óra megfeszített munkájukba került, mire Bruce megelégedésére
elkészült az erődítmény.
- Ez ellenáll majd nekik. - Bruce Ruffyval és
Hendryvel állt a tábor közepén, a zöld ponyvatetőt vizsgálta a, fejük
fölött, és a szorosan megrakott teherautókat köröttük. A Ford a
benzin tartálykocsi mellett parkolt; a mérete miatt nem számították
be a védőgyűrűbe, csak gyönge pontot jelentett volna.
- Baromian meleg és zsúfolt lesz ez a hely - morgott Hendry.
- Igen, tudom. - Bruce rápillantott. - Szeretnéd enyhíteni a
zsúfoltságot azzal, hogy kinn maradsz?
- Jaj de vicces ez a fiú, nagy kacagást érdemel! vágott vissza
Wally.
- Most mi legyen, főnök? - Ruffy mondta ki azt, amit Bruce
magától is megkérdezett.
- Te meg én elmegyünk, és szemügyre vesszük a hidat - mondta.
 - Különös látvány leszel a fenekedből kilógó nyílvesszővel -
vigyorgott Wally. - Jaj istenem, belehalok!
- Ruffy, hozzál nekünk fél tucat gázvédelmi köpenyt. Nem hinném,
hogy százlábnyi távolságról a nyilaik ezen keresztülhatolnának, és
természetesen sisakot is viselünk.
- Oké, főnök.
Mintha szaunában ültek volna, olyan volt a meleg a hatrétegnyi
gumírozott ponyvában. Bruce érezte, minden lépésnél ömlik az
izzadság a pórusaiból, vízpatakok csurogtak le a hátán és ülepén,
miközben Ruffyval elhagyták a tábort, s rátértek a hídhoz vezető
útra.
A mellette haladó Ruffy alakja olyan hatalmas lett a védőruhától,
hogy Brucet leginkább egy terhessége vége felé járó őshüllőre
emlékeztette.
- Elég meleg van, Ruffy? - kérdezte, mert már nagyon rájuk fért
valami kis tréfálkozás. Az őserdő körzete idegessé tette. Lehet, hogy
alábecsülte a Baluba nyilak hatótávolságát... a nyíl maga könnyű
nádból van, de a nyíl hegye vasból, hegyes tüskékkel ellátva,
tűhegyesre csiszolva, a horgas tüskék közé meg a mérgező kencét
teszik fel, igen bőkezűen.
- Ember, nézd, hogy reszketek! - dörmögött Ruffy, az izzadság
zsírosán futott le az arcán, lecsöpögött az alléról.
Már jóval a híd előtt megcsapta őket a rothadás bűze. Bruce
képzeletében minden szagnak volt valami színe: ez a szag zöld színű
volt, ugyanaz a zöld, mely a rothadó húsra telepszik. A bűz intenzív
volt, telibe találta őket, Bruce fulladozott, nyelvére, szájpadlására túl
édes ízű, olajos lepedék ült.
- Nem kétséges, mi ez! - Ruffy köpött egyet, megpróbált
szabadulni az íztől.
- Hol vannak? - Bruce befogta a saját száját, mert öklendezni
kezdett a melegtől meg a bűzös levegőtől.
Elértek a folyóhoz; Bruce kérdésére hamarosan választ kaptak,
amikor lepillantottak a szűk, parti sávra.
A víz mentén néhány tábortűz maradványa látszott; a magasabb parti
résznél, durván összetákolt, rudakból álló alkotmányt vettek észre.
Egy pillanatra Bruce nem értette a rendeltetését, aztán egyszerre
rájött, mire való. Látta már ezeket a keresztrudakat két másik rúd
közé felfüggesztve régebben, amikor vadászni járt Afrikában. Ezek a
kibelező padok! A keresztrúdnál hajókötelek lógtak; erre szokták
felhúzni a vadat: először a patáit, ilyenkor a feje és mellső lábai
szabadon lóbálnak, a hasa előredől, ezért hasi tájékon a kés egyetlen
vágásától a belek könnyedén kifordulnak.
Csakhogy azok az állatok, melyeket ezekre a belezőpadokra
felhúztak, emberek voltak, az ő emberei! Megszámolta a
húzóköteleket. Tíz kötél: senki sem maradt életben.
- Fedezz engem, Ruffy. Lemegyek, megnézem magamnak. - Ez
amolyan büntetésféle volt, amit Bruce szabott ,ki magára. Ezek az ő
katonái voltak, s ő hagyta sorsukra az embereit.
- Oké, főnök.
Bruce lebotorkált a kitaposott úton a vízparti sávhoz. A bűz
majdnem elviselhetetlen volt már, s végre az okát is megtalálta. A
karók között alaktalan, sötét halom rothadt. A legyek teljesen
ellepték, szinte mozgott a felszíne, az egész halom remegett,
mocorgott a legyektől. A legyek egyszerre csak felhőbe tömörülve,
zümmögve felemelkedtek az emberhulladék dombjáról, majd
kisvártatva visszatelepedtek rá.
Egy magányos légy Bruce arca körül kezdett zümmögni, aztán
megtelepedett a kezén. Fémeskék test, hátracsapott szárnyak:
mászott az emberi bőrön, s vígan dörzsölte össze mellső lábait.
Bruce torka, gyomra összerándult, mint aki mindjárt hányni kezd.
Elhessentette a legyet, az gyorsan elröpült.
A tábortüzek körül szanaszét csontok hevertek, Bruce lábánál egy
koponya feküdt kettévágva, hogy tartalma hozzáférhető legyen.
Újabb hányingergörcs tört rá, ezúttal a hányás savanyúan, melegen
felöklendezett a szájáig. Valahogy lenyelte, elfordult, felmászott a
partra, ahol Ruffy várta. Ott megállt lihegve, próbálta a hányingert
visszafojtani, hogy meg tudjon szólalni.
- Rendben vagyunk, csak ennyit akartam tudni. Ezzel visszatért a
járművekből épített gyűrűhöz.
Bruce a Ranchero vázán ült, mélyen leszívta a cigaretta füstjét,
megpróbálta kiűzni szájából a halál ízét.
Valószínűleg az éjszaka leple alatt úsztak le a folyón, és fölmásztak
a híd oszlopaira. Kanaki és az emberei semmit sem vettek észre,
csak amikor már ott voltak rajtuk. Megint szippantott egy mélyet, az
orrán keresztül eresztette ki a füstöt, a csípősség átjárta lágy
szájpadját és orrjáratait. Gondolnom kellett volna erre is.
Figyelmeztetnem kellett volna Kanakit.
- Azt akarod mondani, hogy mind a tizet megették... Jézus!? - Ez
még Wally Hendryre is hatott. - Szeretném megnézni a partot. Az
lehet aztán a valami!
- Jó! - Bruce hangja hirtelen határozottá vált. Te leszel a temetési
osztag vezetője. Menj le, és tisztítsd meg a terepet, mielőtt
hozzálátunk a munkához a hídnál. - Wally ezúttal nem ellenkezett.
- Most mindjárt kezdjem? - kérdezte.
- Nem - pattogott Bruce. - Először Ruffyval visszamész Port
Reprieve -be, és elhozzátok a hídjavításhoz szükséges dolgokat.
Mindketten egyre nagyobb elismeréssel néztek Bruce-ra.
- Erre nem is gondoltam - mondta Wally.
- A hotelben és az irodákban rengeteg mennyezetfa található -
vidámult meg Ruffy.
- Szögek - szólalt meg Wally, mintha valami nagy gondolat jutott
volna eszébe. - Szögekre is szükségünk lesz.
Bruce elvágta a megjegyzéseik fonalát. - Két óra van. Éjfélre
visszaérhettek Port Reprieve -be; reggel összegyűjtitek a holmikat,
holnap estére már újra
itt lehettek. Vigyétek magatokkal azt a két teherautót...
ellenőrizzétek, fel vannak -e töltve üzemanyaggal, és szükségetek
lesz vagy tizenöt emberre is. Legyen, mondjuk, öt katona - baj
esetére - és tíz civil.
- Ennyi elég lesz - helyeselt Ruffy.
- Hozzatok két tucat hajlított bádoglemezt magatokkal! Jól tudjuk
majd használni őket nyíl elleni pajzsnak, amíg dolgozunk a híd
rendbehozatalán.
- Tényleg, ez jó ötlet.
Megbeszélték a részleteket, kiválasztották a csapat embereit,
felpakoltak a teherautókra, kivonultak a táborból, Bruce nézte, amint
eltűnnék a Port Reprieve felé vezető úton. A szeme mögött, mélyen,
beleállt a fájdalom a fejébe, egyszerre nagyon -nagyon fáradtnak
érezte magát: az energiáját elszívta a sosem elég alvás, a forróság s
az utóbbi négy nap érzelmi viharai. Még egy kört tett a táborban,
ellenőrizte a védelmi pontokat, beszélgetett kicsit a katonákkal,
aztán a Fordhoz vánszorgott, beült a vezetőülésre, félretette a puskát
és a sisakját, karjára hajtotta fejét, és azon nyomban álomba merült.
20.
Shermaine ébresztette fel sötétedés után: melegítetlen ételkonzervet
hozott, meg egy üveggel Ruffy söréből.
- Elnézést, Bruce, nincs tábortüzünk, amin főzhetnénk. Ez így nem
valami étvágygerjesztő és a sör is meleg.
Bruce felült, megdörzsölte a szemét. A hatórai alvás segített: a
szeme már nem volt olyan dagadt, olyan gyulladt. De a feje most is
fájt.
- Nem is vagyok igazán éhes, köszönöm. Bizonyára a hőség az oka.
- Enned kell, Bruce. Csak egy keveset. - Elmosolyodott. - De
legalább udvariasabb lettél, hogy kipihented magad. Most azt
mondod, „köszönöm", ahelyett, hogy „maradj csöndben, és ne
lábatlankodj".
Bruce bánatos pofát vágott. - Olyan nő vagy, akiben egy beépített
magnetofon üzemel: minden szóra emlékszel, s minden
bizonyítéknak számít később a férfi ellen. - Aztán megfogta
Shermaine kezét: - Igazán sajnálom.
- Igazán sajnálom - ismételte a lány. - Szeretem a
bocsánatkéréseit, mon Capitane. Az is olyan, mint te magad:
tökéletesen férfias. Nincs benned egy fikarcnyi sem, ami ne volna
hímnemű, majdhogynem elsöprő a férfiasságod. - Huncutul Bruce
szemébe
nézett, a másik tudta, hogy arról a kis jelenetről beszél a vonaton,
melyet Hendry félbeszakított.
- Tegyünk kísérletet az étellel - mondta, aztán kicsit később: -
Nem rossz... remek szakács vagy.
- Ezúttal az érdem Heinz konzervesé és ötvenhét csemetéjéé. De
egyszer majd készítek neked egy tournedos au prince -t. Ez a
specialitásom.
- Specialitásom - javította ki Bruce gépiesen. A táborbeli
mormolást időnként hangosabb nevetés
törte meg. Érezhető volt, hogy a kedélyek megnyugodtak. A
ponyvatető és a járművekből alakított fal mindannyiuknak
biztonságot adott. Az emberek mélyen aludtak, vagy kis
csoportokban halkan beszélgettek. Bruce kikaparta a fémtányért,
szájába vette az utolsó falatot.
- Ellenőriznem kell a védelmet.
- Óh, Bonaparte. Mindig csak a kötelesség. Shermaine bánatosan
felsóhajtott.
- Nem maradok el soká.
- Itt várlak.
Bruce felkapta a puskáját meg a sisakját, már majdnem elindult,
amikor a dzsungelben megszólaltak a dobok.
- Bruce! - sóhajtotta Shermaine, és átkulcsolta a férfi karját. A
hangok körülöttük félelemtől dermedt csöndbe haltak el; a dob csak
szólt egyre az éjszakában. A dobszónak mélysége volt, bizonyos
rezonanciája, amit mindenki érzékelt; a forró, ragacsos levegő együtt
rezgett vele. Nem volt meghatározható helye, de betöltötte a vidéket;
monotonon szólt, szünet nélkül, mint minden élőlény pulzusa.
- Bruce! - súgta Shermaine ismét; a teste reszketett, ujjait a férfi
húsába mélyesztette rémületének ereje. Ettől csak Bruce félelme is
erősebb lett.
- Kicsikém, kicsikém - nyugtatta a lányt, a mellére vonta, ott
tartotta sokáig. - Ez csak zaj, amit két fadarab okoz, melyet egy
pucér vadember üt össze. Nem érhetnek el minket, tudod jól.
- Jaj, Bruce, ez szörnyű... mint a harang, mint a temetésre hívó
harang.
- Butaság. - Bruce karnyi távolságra eltartotta magától a lányt. -
Gyere velem! Segíts megnyugtatni a többieket, ők aztán biztosan
megrémültek. Segítened kell.
Kiemelte gyöngéden a Ford ülésén keresztül, egyik karjával a
derekát ölelte, úgy sétált a lánnyal a tábor közepéig.
Ugyan mi ellensúlyozhatná a dob dermesztő hatását, hipnotikus
hatású ritmusát, kérdezte Bruce magától. Zaj, a mi saját zajunk.
- Joseph, M'pophu...! - kiáltott vidáman a két legjobb énekesnek a
csapatból. - Igazán sajnálom, hogy a dobos ilyen ócska, de tudjuk,
hogy a Balubák ostoba majmok, akik nem értenek a zenéhez.
Mutassuk meg nekik, hogyan énekelnek a Bambala törzs harcosai!
Ettől felvillanyozódtak: Bruce érezte, hogy csökkent az emberekben
a feszültség.
- Gyere, Joseph... - Bruce teleszívta a tüdejét, és belekezdett egy
vetési munkadalba, szándékosan borzasztó hamisan énekelt, hogy ne
tudják elviselni.
Valaki felnevetett, aztán Joseph félénken megnyitotta az éneket,
majd .egyre inkább erőre kapott. M'pophu csatlakozott hozzá a
basszussal, mely biztos támaszt adott a másik élettel teli, édesen
csengő tenorjának. Fél ütemmel a dob után járva a kezek
összecsapódtak a sötétben; Bruce érezte, hogy körülötte a testek
ritmikus mozgásba kezdenek.
Már Shermaine sem remegett; Bruce a derekát ölelte, a lány teste a
testéhez tapadt.
Most viszont fény kellene, gondolta Bruce. Egy éjszakai kislámpa,
hogy a gyerekeim ne féljenek a sötéttől és a dobszótól.
Oldalán Shermaine -nel átsétált a táboron.
- Jacque őrmester!
- Kapitány úr? -Kezdhetik a reflektorozást!
- Oui, kapitány úr. - A válasz nem hangzott nagyon meggyőzően.
Bruce is tudta, hogy minden lámpához csupán két elemük van. Az
elemek nyolc óráig üzemelnek; tehát ma éjszakára és holnapra
elegendőek.
A tábor mindkét széléről fénycsóva csapott ki, tömör, fehér
fénynyaláb hatolt át a sötéten; megnyaldosta a dzsungelt, és
visszapattant róla, közben megvilágította a tábort; ki lehetett venni
az emberek arcvonásait. Bruce az arcukat figyelte. Most már
rendben vannak, döntötte el végül, a szellemek eltávoztak a
gondolataikból.
- Bravó, Bonaparte! - szólt Shermaine; Bruce hirtelen ráeszmélt,
hogy az emberei vigyorogva nézik, amint átölelve tartja a lányt. El
akarta engedni gyorsan, de aztán meggondolta magát. A fenébe vele,
mondta, csak töprengjenek inkább ezen! Visszavezette Shermaine -t
a Fordhoz.
- Fáradt vagy? - kérdezte.
- Egy kicsit - bólintott a lány.
- Lehajtom neked az ülést. Takarót terítünk az ablakra, és megvan a
különszobád.
- Közelben maradsz? - kérdezte Shermaine gyorsan.
- Itt leszek kinn. - A férfi lecsatolta a pisztolytáska övét. -
Mostantól jobb lesz, ha ezt viseled.
Bár a legutolsó lyukra tették az övet, így is nagy volt, a pisztoly meg
lelógott majdnem a térdéig.
- Az orléans -i szűz - bosszantotta Bruce saját magát. A lány
grimaszt vágott felé, és visszamászott a kocsiba.
Egy idő múlva az éneken és a dobszón keresztül halkan kiszólt.
- Bruce.
- Igen?
- Csak biztosan akartam tudni, hogy itt vagy.
- Jó éjszakát, Shermaine.
Bruce egy vékony takarón hevert, erősen izzadt. Az ének régen
abbamaradt már, de a dob csak szólt, szólt egyre, sosem szűnt meg,
csak tamtamozott az őserdő felől. A reflektorfények időnként előre
-hátra pásztázták a vidéket; egyik alkalommal világosságot hoztak a
táborra, máskor meg árnyékban hagyták. Bruce hallgatta az álom
csöndes hangjait maga körül: a horkantásokat, az elfojtott
köhécselést, kettétört mondatokat, az álmodok motozásait.
Nem bírt elaludni. A hátán feküdt, egyik kezét a feje alá tette,
cigarettázott, közben bámulta a ponyvát. Az elmúlt négy nap
eseményei ugráltak a fejében: beszélgetésfoszlányok, André halála,
Boussier, ahogy a felesége mellett áll, gránátok robbanása, ragacsos
vér a saját kezén, a halottak bűze, a kegyetlenség és a borzalom.
Nyugtalanul mocorgóit, eldobta a cigarettáját, szemét eltakarta a
kezével, mint aki ki akarja űzni fejéből az emlékeket. De az
emlékképek csak ott villództak tovább, mint valami óriási vetítőgép
képei, összekeveredő képek, nincs is jelentésük, csak a borzalom
árad belőlük.
Eszébe jutott a légy, mely a kezén mászott, és vigyorgott rá,
miközben kéjvágyón, undorítóan összedörzsölte mellső lábait. Bruce
forgatta a fejét a takarón.
Meg fogok bolondulni, gondolta, ennek véget kell vetnem.
Gyorsan felült, térdét a melléhez ölelte; az emlékképek tünedezni
kezdtek. Most viszont rátört a magány és a bánat. Olyan magányos
volt, olyan elveszett, olyan céltalan.
Egyedül ült a takarón, úgy érezte, egyre csak zsugorodik, egyre
kisebb lesz, egyre rémültebb.
Mindjárt elsírom magam, gondolta, érzem a gombócot a torkomban.
Ahogy a megbántott gyerek bújik az anyja ölébe, Bruce Curry
odaosont a kocsi hátuljához, ahol Shermaine -t tudta.
- Shermaine! - súgta, vakon keresgélve a lányt.
- Bruce, mi történt? - A másik gyorsan felült. Még ő sem aludt.
- Hol vagy? - Bruce hangjából pánik csendült.
- Itt vagyok... mi baj van?
A férfi rátalált, ügyetlen kézzel nyúlt ki érte.
- Ölelj meg, Shermaine, kérlek, ölelj meg!
- Drágám. - A lány is izgatott lett. - Mi történt? Mondd el,
drágám.
- Csak ölelj magadhoz, Shermaine! Ne szólj semmit. - A férfi
hozzátapadt, fejét a lány nyakára ejtette. - Szükségem van rád... óh,
istenem, mennyire kellesz nekem!
- Bruce, - Shermaine mindent megértett, ujjai a férfi nyakszirtjét
simogatták, nyugtatgatták.
- Bruce, drágám - mondta és átölelte. A teste ösztönösen ringani
kezdett, úgy csitította a másikat, mintha a gyermeke volna.
A férfi teste lassan -lassan elernyedt, fejét a lány nyakába fúrva
felsóhajtott... heves, megtört hangot hallatott.
- Bruce-om, drágám. - Mindössze egy vékony pamuttrikót viselt,
ösztönösen - a megnyugtatás ősi rítusát követve - felemelte, és a
mellére vonta a férfit. Az a száját rászorította a mellére, Shermaine
meg mindkét karjával átölelte a nyakát, feje védőn föléhajolt, haja
előrehullott, betakarta mindkettejüket.
A férfi kemény teste az övének feszült, gyöngéden a mellét kereste;
a tudat, hogy erőt öntött a férfiba, akit szeret, ráébresztette, hogy ez
előtt a pillanat előtt nem tudta, mi a boldogság. A férfi teste
nyugtalanná vált, és Shermaine érezte saját hangulatváltozását is,
valami ismeretlen vágy vett rajta erőt.
- Igen, óh, igen, Bruce! - A másik szájába suttogta a szavakat, abba
az éhes, kereső szájba, s Bruce már rajta feküdt, nem gyermekként,
hanem érett férfiként újra.
- Olyan gyönyörű vagy, olyan meleg. - Bruce hangja furcsán
rekedt volt, Shermaine megremegett saját vágyának hevétől.
- Gyorsan, Bruce, óh... Bruce... - A férfi keze vad szerelemmel
kutatott a testén, és rátalált.
- Óh, Bruce... siess! - és a férfi felé emelte az ágyékát.
- -
- Fájni fog.
- Nem... igen, nem baj, akarom, hogy fájjon. Érezte a férfi
ellenállását, türelmetlenül próbálta leküzdeni.
- Hatolj belém! - Aztán meg: - Jaj! Égetsz.
- Abbahagyom.
- Ne! Ne!
- Drágám. Túl sok lesz ez neked.
- Igen... nem bírom... óh, Bruce. A szívem... hozzáértél a
szívemhez.
Összeszorított ökle a férfi hátán dobolt. Érezte, hogy valami behatol
a megfeszített, lassan engedő rugalmasságba, aztán visszahúzódik,
aztán ismét megérinti minden létezés középpontját, aztán különválik
tőle, és csúszik megint befelé, elhallgattatja, nekiront újra, aztán
elhúzódik, és visszatér ismét. Valami felfelé bugyog lassan, mintha
forrásban volna, nem tudja tovább visszatartani, majdnem fáj... .és
vége, vége, vége.
- Zuhanok. Óh, Bruce! Bruce! Bruce! Mintha mély öbölbe ugortak
volna mindketten...
minden távol van már, minden elmúlt. Nem maradt semmi: sem az
idő, sem a tér, az öböl végtelennek tűnik.
Semmi és minden. Tökéletesen.
A dzsungelben a dob csak szólt egyre.
Utána, jóval utána Shermaine elaludt, feje Bruce karján pihent, arca
a férfi mellkasán nyugodott. Ő pedig ébren figyelte a lányt alvás
közben. "Halkan lélegzett, olyan halkan és lágyan, hogy szinte
hallani sem lehetett, legföljebb, ha az ember nagyon odafigyel...,
vagy ha szerelmes ebbe a lányba, gondolta Bruce.
Igen. Azt hiszem, szeretem őt... de biztosnak kell lennem efelől. A
tisztesség - vele és magammal szemben - azt kívánja, hogy egészen
biztos legyek; nem bírnék ki még egy olyan időszakot, mint az az
utolsó volt, és mivel szeretem, nem akarom, hogy magára vegye egy
rossz házasság kínjait. Jobb, sokkal jobb most abbahagyni, ha nincs
ebben az érzésben elég erő a túlélésre.
Bruce lassan forgatta a fejét, arcát beletemette a lány hajába;
álmában Shermaine megérintette a mellkasát.
De olyan nehéz ezt eldönteni, gondolta a férfi. Olyan nehéz
eldönteni az elején. Olyan könnyű a sajnálatot vagy a magányt
összetéveszteni a szerelemmel, és nem engedhetem meg magamnak,
hogy ez megtörténjen. Végig kell gondolnom a Joannal kötött
házasságomat. Nehéz lesz, de meg kell próbálni.
Ilyen volt az elején Joannal is? Olyan régen történt, hét éve annak,
nem is emlékszem, válaszolt magának őszintén. Minden, ami
azokból az időkből megmaradt, mindössze a tájak emléke, meg
néhány szó, melyek oda fészkelték be magukat, ahonnan a szél és a
fájdalom nem tudta kisöpörni őket.
Egy tengerpart - köd szálldos a tenger felől, egy uszálynyi fa, félig
eltemetve a parti homokban, kifehérítette a só; egy kosár eper, amit
magunkkal vittünk az útra, s amikor megcsókoltam, éreztem a
gyümölcs édességét a száján.
Emlékszem egy dalra, együtt énekeltük. ,,A harangok hívnak /
Indulni muszáj, / Lenn a határ délen / és Mexikó vár. / A többit
elfelejtettem.
Halványan a testére is emlékszem, a melle formájára, még mielőtt a
gyerekek megszülettek.
De ez minden, ami a szép időkből megmaradt.
A többi emlék viszont éles: szúró, ostorozó élességű. Minden
gyűlöletes szó, és az is, ahogyan kimondták őket. Az éjszakai
sírdogálás hangjai; a házasságunk még három szürke éven át
vonszolta magát, s mindketten minden erőnket megfeszítettük, hogy
a gyerekek miatt folytatni tudjuk.
Jaj, a gyerekek! Óh, Istenem, nem szabad most rájuk gondolnom. Ez
túlságosan fájdalmas. A gyerekek nélkül is elég bonyolult; most
utoljára kell gondolkoznom a feleségemről. Végeznem kell ezzel az
asszonnyal, Joannal. Tehát most végképp és örökre végeztem azzal a
nővel, aki könnyeket csalt a szemembe. Nem azért a férfiért
gyűlölöm, akivel elment. Ő is kiérdemelt még egy próbálkozást a
boldogságtól. A gyerekeim miatt viszont gyűlölöm, meg azért is,
mert bizonytalanná tette a szerelmet, amit romlatlanul nyújthatnék
Shermaine -nek. És sajnálom, mert képtelen megtalálni a
boldogságot, pedig olyan vadul keresi; sajnálom teste és lelke
hidegségéért; sajnálom a szépségéért, mely majdnem elmúlt már
(először a szem körül kezd pusztulni, ahogy az olajfestményeken
megrepedezik a vászon), és sajnálom a szerzésben lakozó önzéséért,
ami miatt elveszíti majd a gyermekei szeretetét.
Az én gyerekeim... nem az övé! Az én gyerekeim!
Hát ez minden, és itt véget ér Joan, mert itt van Shermaine, akiben
semmi sincsen Joanból. Én is megérdemlek még egy^ próbálkozást.
- Shermaine - suttogta, és maga felé fordította egy kicsit a lányt,
hogy megcsókolhassa. - Shermaine, ébredj fel!
A lány ébredezett, motyogva hozzábújt.
- Ébredj fel. - A fülcimpáját a szájába vette, s gyöngéden
harapdálta. A lány kinyitotta a szemét.
- Bon matin, madame. - Rámosolygott Shermaine -re.
- Bon jour, monsieur - válaszolta a lány, lehunyta a szemét, az
arcát megint a férfi melléhez dugta.
- Ébredj fel. Mondani akarok valamit.
- Ébren vagyok, de először azt mondd meg, hogy még mindig
álmodom -e. Valami azt súgja, hogy ez nem lehet igaz.
- Nem álmodsz.
A lány halkan sóhajtott, még szorosabban ölelte.
- Most mondd, amit akarsz.
- Szeretlek.
- Nem. Most biztosan álmodom.
- Tényleg.
- Ne, ne ébressz fel! Nem bírnám elviselni most az ébredést.
- És te? - kérdezte a férfi.
- Tudod jól... - felelte. - Nem kell mondanom.
- Mindjárt virrad - szólt Bruce. - Alig van már időnk.
- Akkor ezt a rövid időt arra használom, hogy elmondjam neked...
- A férfi a karjában tartotta, s hallgatta, amint suttogva beszél hozzá.
Nem, gondolta, most már biztosan tudom. Nem tévedhetek. Ez az én
asszonyom.
22.
Hajnalban abbamaradt a dobszó. Utána a csöndet érezték nagyon
terhesnek, nem hozott enyhülést.
Valahogyan megszokták a dob monoton ritmusát, s hogy
abbamaradt, furcsa módon, de hiányzott.
Amikor Bruce körbejárta a tábort, maga is érezte, hogy az emberek
feszültek. Valami kínos előérzet nyomasztott -mindenkit. A katonák
lassan mozogtak, mint akik nem akarnak figyelmet kelteni. Ideges
nevetéssel fogadták Bruce tréfáit, a nevetés gyorsan elhalt, mintha
templomban kacagnának. És a szemek örökösen az őserdő felé
fürkésztek.
Bruce azt kívánta, bárcsak támadnának már. Az ő idegeit is
megviselte a körülötte levőkből áradó félelem.
Legalább jönnének, mondta magában. Legalább megmutatnák
magukat végre, s mi emberekkel néznénk szembe, nem fantomokkal.
De a dzsungel néma maradt. Várt, figyelte őket. Szinte érezték a
rejtőzködő szemek pillantását. Egyre melegebb lett: az őserdő
rosszindulatú jelenléte egyre közelebb nyomult.
Bruce a tábor déli szárnya felé ment, megpróbált közönyösnek
látszani. Rámosolygott Jacque őrmesterre, lekuporodott mellé, és a
teherautó alól kilesett a nyílt terepre, a híd roncsaira.
- A teherautók hamarosan itt lesznek - mondta. Nem tart sokáig
megjavítani a hidat.
Jacque nem válaszolt. Magas, intelligens homlokán aggodalmas ránc
jelent meg, az arca fényesen ragyogott az izzadságtól.
- Ez a kutya várakozás, kapitány úr. Ez megy a gyomrunkra.
- Hamarosan itt lesznek - ismételte Bruce. Ha még ez is aggódik,
pedig ő a legjobb katona közöttük, akkor a többi olyan lehet, mint
egy tál kocsonya.
Bruce a Jacque melletti katona arcát vizsgálgatta. Sikoltott az arcáról
a félelem.
Ha most támadnak, csak a Jóisten tudja, hogyan végződik az
ütközet. Egy afrikai pusztán egy gondolattól is képes meghalni:
lefekszik a földre, és várja a halált. A katonái olyan állapotba
jutottak, hogy támadás esetén lehet, hogy megvadulva harcolnak, de
az is lehet, hogy összeroskadnak, és sírva jajveszékelnek csupán.
Sosem lehet tudni.
Légy őszinte magadhoz... azért te sem vagy nagyon lelkes, ugyebár?
Nem, vallotta be Bruce, ez a várakozás engem is kikezd.
Aztán megindult a tisztás széléről, a tábor távolabbi része felől.
Magas fekvésű, embertelen hang volt, dühödt és vad.
Bruce szíve nagyot dobbant, megfordult, hogy szembenézzen a hang
forrásával. Egy pillanatra az egész tábor megdermedt.
És megszólalt újra. Mintha vesszőcsapás érné a feszülő idegeket.
Húsz puska dörrent: a hang szinte azonmód beleveszett a zajba.
Bruce felnevetett. Hátravetett fejjel, igazán szívből nevetett.
A puskák elhallgattak, már mások is nevettek. Azok a katonák, akik
az előbb még tüzeltek, most megszeppenve mosolyogtak, és nagy
buzgalommal újra töltöttek.
Nem először fordult elő, hogy Brucet megdöbbentette a sárga
szarvcsőrű madár kiáltása. Rájött, hogy a nevetése - és a katonák
nevetése is körülötte - nem más, mint a hisztéria enyhe megjelenési
formája.
- A tollai kellenek a kalapodra? - ordította be valaki; a táboron
nevetés söpört végig. Miközben egyre -másra ugratták egymást, a
feszültségük csökkent. Bruce felállt, fékezni próbálta saját
röhögését.
Nem történt semmi baj, döntötte el végül. Ötven sorozatnyi lőszer
fejében egy órára megszabadultunk a félelemtől. Nem is csináltunk
rossz vásárt.
Odament Shermaine -hez. A lány is mosolygott.
- Hogy van az élelmezési részlegünk? - Shermaine -re nevetett. -
A szakácsművészet mely remeke vár minket ebédre?
- Marhahús..
- Hagymával?
- Nem, pusztán csak marhahús. A hagyma elfogyott.
Bruce már nem mosolygott.
- Mennyi élelem maradt? - kérdezte.
- Egy ládával... holnap délig kitart. Legalább két napot vesz
igénybe a híd kijavítása;
azután még egynapi utazás vár rájuk.
- Hát - szólalt meg Bruce -, jó étvágyunknál leszünk, mire
hazaérünk. Meg kell próbálnod kicsit széthúzni a mennyiséget.
Mostantól mindenki csak fél adagot kap.
Annyira lefoglalta ennek az új nehézségnek a tanulmányozása, hogy
meg sem hallotta á táboron kívülről jövő halk berregést.
- Kapitány úr! - kiáltotta Jacque. - Hallja? Bruce lehajtotta a fejét,
hallgatózott.
- A teherautók! - Megkönnyebbülés rezdült a hangjában, és
azonmód a táborban is izgatott suttogás indult.
Véget ért a várakozás.
A teherautók kiértek a tisztásra. Alaposan megpakolták őket:
szálfák, vaslemezek lógtak ki a ponyva alól, a tartókötelek igencsak
feszültek.
A vezér -teherautóból Ruffy hajolt ki, és kiabált.
- Üdv, főnök! Hová dobhatjuk le a rakományt?
- Vigyétek fel a hídhoz! Várjatok egy pillanatig, jövök mindjárt én
is.
Bruce elhagyta a tábort, gyorsan Ruffy teherautójához ment. Érezte
a háta bizsergését, mialatt a nyílt terepen járt, megkönnyebbülten
csapta he a vezetőfülke ajtaját maga mögött.
- Nem szeretném kipróbálni, hogy meg tudok -e egy nyílvesszőt
állítani - mondta.
- Volt valami baj, míg odavoltunk?
- Nem volt - felelte Bruce. - De itt vannak valahol. Egész éjjel
szólt a dzsungelben a dob.
- Hívják a haverjaikat - nyögött Ruffy, és kinyomta a kuplungot. -
Lesz egy kis mulatságban részünk, mielőtt a híddal elkészülünk.
Valószínűleg egy vagy két napba beletelik, míg bátorságra kapnak,
de végül megrohamoznak minket.
- Állj le a híd oldalánál, Ruffy - utasította Bruce, és letekerte az
ablakot. - Jelzek Hendrynek, hogy mellettünk álljon meg. A két
teherautó között lerakodunk, és elkezdjük építeni a védőpajzsot a
hullámlemezekből.
Mialatt Hendry melléjük manőverezett, Bruce kényszerítette magát,
hogy a parti mészárlás színhelyére nézzen.
- A krokodilok - kiáltott fel megkönnyebbülten. A kibelezőpadok
még most is ott voltak, de az emberi maradványok borzalmas halma
már eltűnt. A bűz és a legyek - ennek ellenére - még mindig ott
köröztek.
- Biztosan éjszaka csinálták - hagyta rá Ruffy, ahogy
szemrevételezte a hosszú húzásnyomokat a parti homokban.
- Hála Istennek.
 - Igaz, az embereimet nem dobta volna föl, ha meg kellett volna
tisztítaniuk a területet.
- Leküldünk majd valakit, hogy szedje le onnan a kibelezőpadokat.
Nem akarom nézni őket, míg dolgozunk.
- Hát nem túl kedvesek. - Ruffy végigjáratta a szemét a tíz
akasztófán.
Bruce lemászott a teherautók közti résbe.
- Hendry
- Úgy hívnak. - Wally kihajolt a kocsi ablakán.
- Sajnálom, hogy csalódást okozok neked, de a krokodilok már
elvégezték a dolgodat.
- Látom. Nem vagyok vak.
- Ennek örülök. Ha feltételezzük, hogy sem vak, sem béna nem
vagy, mi lenne, ha lepakolnád a teherautódat?
- Nagy eset - morogta Hendry, de azért lemászott, és kiabálni
kezdett a ponyva alatt tartózkodó emberekkel.
- Kifelé innen, ahányan vagytok! Lássatok munkához!
- Milyen vastagságú a legnagyobb szálfa, amit találtatok? - fordult
Bruce Ruffyhoz.
- Kilencszer hármas, de sok van belőle.
- Megjárja - vélte Bruce. - Egy tucatot összekötözünk belőlük a fő
támasztatokhoz"^ Elmélyedve ráncolta a homlokát, s máris
hozzálátott a javítási munka megszervezéséhez.
- Hendry, a szálfákat méret szerint rakjátok sorba! A vaslemezeket
oda tegyétek! - Az arcáról elhessentette a legyeket. - Ruffy, hány
kalapácsunk van?
- Tíz, főnök, és találtam néhány fűrészt is.
- Remek. Mi van a szögekkel és a kötelekkel?
- Rengeteget találtunk. Egy hordónyi hathüvelykes és egy... - -
Gondolataiba mélyedve Bruce észre sem vette, hogy az egyik színes
bőrű civil kilépett a teherautók nyújtotta védőkörből. Vagy tizenkét
lépést tett a híd felé, majd megállt. Aztán sietség nélkül kezdte
kigombolni a nadrágját; Bruce felpillantott.
- Mi az ördögöt csinálsz? - ordította, és az ember bűntudatosan
összerezzent. Nem értette az angol szavakat, de Bruce
hanghordozása azért eléggé világos volt.
- Monsieur - magyarázkodott -, szeretnék... -
- Gyere vissza! - üvöltötte Bruce. A másik zavarodottan tétovázott,
aztán kezdte begombolni a sliccét.
- Siess már... te átkozott bolond!
Az ember engedelmesen sietni kezdett a nadrággombolással.
Mindenki félbehagyta, amit csinált éppen, és odabámult. A férfi arca
mélyvörös lett zavarában, ügyetlenül magyarázkodni kezdett.
- Hagyd el! - Bruce szinte kikelt magából. - Gyere vissza!
Az első nyíl a folyó menti sűrűből érkezett lusta, néma
parabolaívben. Leszálltakor egyre sebesebben repült, halkan
sziszegve jött, s a férfi lábánál állt bele könnyedén a talajba. Vékony
nyílvessző, zöld levelekkel ellátva, olyan ártalmatlannak látszott,
mint valami gyerekjáték.
- Rohanj! - ordította Bruce. Az ember csak állt, mint maga a testet
öltött hitetlenség, bámult a nyílvesszőre.
Bruce már mozdult, hogy érte megy, de Ruffy hatalmas fekete keze
bilincsbe fogta a karját, moccanni sem bírt a szorításában. Rávágott
Ruffyra, dulakodott vele, hogy kiszabadítsa magát, de ebből a
szorításból nem tudott szabadulni.
Most már rajokban repültek a nyilak, mint a megindult sáskaraj,
magasan íveltek, halkan zizzentek, s mind ott értek földet az ember
körül, aki végre futni kezdett.
Bruce abbahagyta a küzdelmet és figyelt. Hallotta, hogy a nyilak
fémfeje a teherautó platóján csattant, néhány törékeny vessző feje le
is tört, amikor becsapódott a földbe.
Aztán a lapockák között - mint valami pontosan becélzott banderilla
- az egyik nyílvessző eltalálta a férfit. A hátára csapódott szaladás
közben, a férfi megpróbálta hátracsavarni a karját, hogy elérje, de
mindhiába; az arca eltorzult a fájdalomtól és a rémülettől.
 - Fogjátok le! - kiáltotta Bruce, amikor a színes bőrű beért a
hadállásba. Két katona ugrott tüstént, arccal a földre kényszerítették.
Összevissza hablatyolt rémületében; Bruce lovagló, ülésben
telepedett a hátára, és megragadta a nyílvesszőt. A tüskézett
vasfejnek csak a fele volt a húsba temetve - az egész mélység alig
több egy hüvelyknél -, de amikor Bruce húzni kezdte a nyilat, az
letört a kezében, s a tüskés fej visszabújt a húsba.
- Kést! - kiáltott Bruce, és valaki egy bajonettet nyomott a kezébe.
- Vigyázzon azokkal a tüskékkel, főnök! Meg ne vágja magát
velük.
- Ruffy, szedd össze az embereidet, hogy vissza tudjanak vágni, ha
esetleg most támadnának - intézkedett a másik, és letépte a férfiról
az inget.. Egy pillanatra a primitív, kézzel fabrikált nyílvesszőfejre
bámult. A méreg vastagon borította, alaposan megkenték vele a
kiálló fogakat, olyanok voltak, mint a szúrós fekete karamella.
- Ez az ember halott - mondta Ruffy a teherautó platójáról
odahajolva. - Halott, csak még lélegzik.
. A férfi sikoltozott, rángatózott, amikor Bruce az első vágást
végezte rajta; a bajonett hegyével mélyen behatolt a húsba a nyílfej
mellett.
- Hendry, a szerszámos készletből hozd ide a csipeszeket!
-Tessék.
A fémfogókkal Bruce megragadta a nyílhegyet és kirántotta. Piramis
alakban a hús is szakadt vele. Bruce rácsapott a bajonettel, érezte,
hogy tépődik az emberi szövet. Olyan volt az egész, mintha a horgot
próbálná kitépni egy törpeharcsa gumis tapintású szájából.
- Csak az időt vesztegeti, főnök! - mordult Ruffy; ő elfogadta - a
maga afrikai módján - ezt a vad halálnemet. - Ez a fiú meghal. Nem
tréfadolog. Kígyóméreg, frissen kevert kígyóméregoldat van benne.
Neki befellegzett.
- Biztos vagy ebben, Ruffy? - nézett fel Bruce. Biztos vagy benne,
hogy ez kígyóméreg?
- Ezt használják. Kasszavahússal vegyítik.
- Hendry, hol van a kígyómarás elleni felszerelés?
- Az elsősegélyládában, a táborban.
Bruce még egyet rántott a nyílhegyen, az mély, fekete lyukat hagyva
a lapockák között, kiszakadt a férfi hátából.
- Mindenki fel a teherautókra, vissza kell vinnünk a táborba!
Minden másodperc számít!
- Nézze a szemét - dörmögte Ruffy. -Azaz injekció sokat már nem
segít rajta.
A férfi pupillái gyufafej nagyságúra húzódtak össze; ahogy a méreg
egyre inkább eláradt benne, teste kontrollálhatatlanul remegett.
- Tegyétek fel az autóra!
Beemelték a vezetőfülkébe, majd mindenki gyorsan felkapaszkodott
a platóra. Ruffy máris indított, hátramenetbe kapcsolt, a motor
feldübörgött, ahogy kilőtte magát hátrafelé, hogy megtegye a táborig
vezető harminc yardnyi utat.
- Vegyétek ki! - rendelkezett Bruce. - Hozzátok -a fedezékbe!
A férfi ernyedt ajakkal sírdogált, és kiverte a veríték. Az izzadság
kis patakokban csörgött le az arcán és felsőtestén. A seb szinte nem
is vérzett, épp csak egy kis barnás váladék szivárgott. A méreg
bizonyára véralvadást idéz elő, vélekedett Bruce magában.
- Bruce, nincs semmi bajod? - Shermaine rohant, hogy láthassa.
- Nincs semmi bajom. - Bruce ezúttal nem feledkezett meg arról,
hogy fékezze a nyelvét. - De az egyik embert eltalálták.
- Segíthetek valamiben?
- Nem, nem akarom, hogy lásd. - Elfordult a lánytól. - Hendry, hol
az az átkozott kígyómarás elleni készlet? - kiáltotta.
A katonák bevonszolták a férfit a táborba, az árnyékban lefektették
egy takaróra. Bruce odament, letérdelt mellé. Kinyitotta a piros
bádogedényt, amit Hendry adott oda.
- Ruffy, ezt a két teherautót is vegyétek be a védelmi körbe, és nézz
utána, hogy az embereid készen állnak -e. Ez után a siker után lehet,
hogy hamarabb bátorságra kapnak, mint vártad.
Mialatt ezeket mondta, Bruce beillesztette az injekcióstűt a
fecskendőbe.
- Hendry, csináltass valami elfüggönyözés -félét körénk!
Takarókat is felhasználhattok.
Az ampulláról hüvelykujjával letörte a tetejét; a fecskendőbe
felszívta a halványsárga szérumot.
- Tartsátok - szólt a két katonához; felemelt egy kis bőrt a seb
mellett, a tűt a bőr alá futtatta. A férfi bőre olyan volt, mint a békáé,
nedves és tapadós.
Mialatt a szérumot fecskendezte, Bruce megpróbálta kiszámítani,
mennyi idő telt el azóta, hogy a nyíl eltalálta a férfit. Körülbelül hét
-nyolc perc; a mámba kígyó mérge tizennégy perc alatt öl.
- Fordítsátok meg! - mondta.
A férfi egyre a fejét forgatta, a légzése gyors volt és felszínes, a
nyála lefolyt a szája szegletén.
- No, ezt nézd meg! - lihegte Wally Hendry, és Bruce az arcára
pillantott. Az arcán mély, érzéki gyönyörűség fénylett, lélegzése -
mint a haldoklóé gyors volt és felszínes.
- Menj, segíts Ruffynak! - csapott le rá Bruce, mert a gyomra az
undortól összerándult.
- Nem, nincs az a hatalom. Csak nem hagyom ezt ki.
Bruce -nak nem maradt ideje, hogy vitatkozzék. A férfi hasán
felcsippentett egy kis bőrt, és alászúrta a tűt. Robbanásszerű hang
hallatszott: a belek ösztönösen eresztették a gázokat.
- Jézusom - suttogott Wally.
- Tűnj el innen - szólt rá Bruce. - Nem tudnád békében meghalni
hagyni, anélkül, hogy itt örvendeznél?
Remény nélkül szúrt ismét, most a szív tájéki bőrbe adta a szérumot.
Amikor kiürült a fecskendő, a férfi vadul dobálni kezdte magát, és a
tű végül beletört.
- Nahát, ez az - suttogta Wally -, hát ez az. Öregem, csak rá kell
nézni. Ez aztán nem semmi!
Bruce -nak remegett a keze; mintha valami függöny ereszkedett
volna le lassan az agyára.
- Te koszos disznó - üvöltötte, és puszta kézzel úgy vágta képen
Hendryt, hogy az a benzinszállító kocsi oldalának esett. Aztán a
másik torkát kereste, meg is ragadta mindkét kezével. Mint az
elasztikus kötél, olyan volt Wally légcsöve a hüvelykujja alatt.
- Semmi sem szent számodra, te tisztátalan állat - ordította Hendry
arcába. - Hát nem tudsz egy embert meghalni hagyni anélkül,
hogy...
Ruffy már ott volt, nem túl nagy buzgalommal próbálta Bruce kezét
leoperálni a másik torkáról, aztán saját hatalmas testét vetette közbe,
így választotta széjjel őket.
- Hagyja már, főnök!
- Ezért... - lihegte Hendry, és a torkát masszírozta -, ezért
megfizetsz!
- Bruce - undorodva és szégyenkezve - elfordult, odanézett a
takarón fekvő férfira.
- Takarjátok be. - Megereszkedett a hangja. - Tegyétek hátra az
egyik teherautóra. Holnap eltemetjük.
23.
Még sötétedés előtt elkészültek a hullámlemezből konstruált
védőfallal. Négyoldalú, egyszerű, tető nélküli alkotmány volt. Az
egyik oldalát elmozdíthatóra hagyták; mind a négy oldalon,
szabályos közönként kis lyukakat vágtak a védelem számára.
Elég hosszúnak látszott, hogy tizenkét ember kényelmesen
elhelyezkedjék benne, és elég magasnak, hogy a legmagasabb
embert is elfedje; szélessége pontosan megegyezett a hídéval, de
szépnek igazán nem volt nevezhető.
 - Hogyan gondolta mozgatni, főnök? - Ruffy kétkedve szemlélte
az alkotmányt.
- Mindjárt megmutatom. Visszavisszük a táborba, s reggel ezzel
megyünk majd dolgozni a hídhoz.
Bruce kiválogatott tizenkét embert, azok betüremkedtek az
óvóhelyre, be is zárták maguk mögött.
- Oké, Ruffy. Vigyétek el a teherautókat!
Hendry és Ruffy a két autóval hátratolattak a táborig, az óvóhely -
kis alagút alakú építmény - a hídfőnél maradt. Belül Bruce sorba
állította a fal mentén az embereit.
- Használjátok a keret alsó rönkjét, hogy meg tudjuk emelni -
kiáltotta. - Készen vagytok? Akkor rajta, emeljük!
A kis alagút megingott, felemelkedett a földről.
A táborból csak az alagútban tartózkodók bakancsát látták.
. Ezt aztán nem felejtik el, vélte Bruce magában.
- Mindenki, egyszerre! - parancsolta Bruce. Indulj!
Nyikorogva, düledezve az egyenetlen talajon, az építmény döcögve
a tábor felé haladt. Alatta a lábak úgy néztek ki, mint valami
százlábú végtagjai.
A táborban maradtak vigalommal fogadták őket, s az óvóhely
-alagútból is nevetések hangja érkezett válaszul. Ez igazán mókás
volt. Remekül érezték magukat; teljesen elfeledkeztek a mérgezett
nyilak réméről s az őserdőben rájuk leső fantomokról.
Elérték a tábort, leengedték a lemezfolyosót. Aztán egyenként bújtak
ki a katonák a pár lábnyi nyílt terepre, majd onnan a tábor
biztonsága fogadta őket nevetéssel, hátba veregetéssel, kölcsönös
gratulációkkal.
- Hát ez aztán bevált, főnök - üdvözölte Ruffy Brucet az általános
hangzavarban.
-T Igen. - Aztán felemelte a hangját. - Most már elég legyen.
Mindenki csillapodjék le! Térjetek vissza a helyetekre!
A nevetés elhalt, az összevisszaság helyét megint a rend vette át.
Bruce a tábor közepére ment, körülnézett. Teljes lett a néma csönd.
Mindenki őrá figyelt. Erről aztán gyakran olvas az ember,
mosolygott befelé, a csata előestéjén harcra buzdító beszédet kell
intézni a katonákhoz. Adja Isten, hogy ne szúrjam el.
- Éhesek vagytok? - kérdezte hangosan franciául; tüstént lelkes
igenlés volt a válasz.
- Marhahús van vacsorára. - Most viccelődő zajok hallatszottak.
- Holnap reggelire szintén marhahús lesz - itt szünetet tartott -,
aztán az is elfogy.
Most már csönd lett.
- Tehát, igazán éhesek lesztek, mire végre átkelünk ezen a folyón.
Minél hamarabb megjavítjuk a hidat, annál hamarabb tölthetitek
meg a bendőtöket.
- Láttátok mindannyian, mi történt azzal az emberrel, aki kiment a
fedezetlen területre; remélem, nem kell mondanom, hogy mindig
maradjatok fedezékben. A főtörzsőrmester intézkedik a tisztasági
körlet ügyében: ötgallonos vödröket kaptok. Nem lesznek nagyon
kényelmesek, nem jelentenek nagy kísértést, hogy sokáig
üldögéljetek rajtuk.
Ezen nevettek egy kicsit.
- Ne feledjétek! Ameddig a tábor területén vagy a védőfolyosóban
tartózkodtok, nem érhet bántódás. Egyáltalán nincs mitől félni.
Verhetik a dobot, várhatnak, ameddig jólesik, de kárt nem tudnak
tenni bennünk.
Egyetértő mormolás a válasz.
- Minél hamarabb végzünk a híddal, annál hamarabb indulhatunk
útnak.
Bruce körbenézett az arcokon; elégedett volt azzal, amit látott. A
védőfolyosó megépítése javított az emberek erkölcsi állapotán.
 - Minden rendben, Jacque őrmester. Amint besötétedik, kezdheti a
reflektorozást.
Bruce befejezte a mondókáját, a Ford felé indult Shermaine -hez,
aki az autó mellett állt. Kilazította a sisakja szíjait, levette a fejéről.
A haja nedves volt az izzadságtól; ujjaival fürtjei közé túrt.
- Fáradt vagy - mondta Shermaine lágyan, és a szeme alatti sötét
karikákat nézte, meg a szája szögletében feszülő ráncokat.
- Nem. Igazán jól érzem magam - tagadta a férfi, de testének
minden porcikája a fáradtságtól meg az ideges kimerültségtől
sajgott.
- Ma egész éjjel aludnod kell - parancsolt rá Shermaine. - Majd én
megágyazok a kocsi hátuljában.
Bruce gyorsan a lányra pillantott. - Veled együtt? kérdezte.
- Igen.
- Nem bánod, hogy mindenki megtudja?
- Nem szégyellem. - A hangjában valami vadság' bujkált.
- Tudom, de...
- Te mondtad egyszer: közted és köztem akármi történik, semmi
sem lehet szennyes.
- Igaz, nem lehet szennyes. De azért, azt hittem...
- Nohát akkor, szeretlek téged, és ettől a perctől fogva egy az
ágyunk. - Teljesen eltökélten beszélt.
Tegnap még szűz volt, gondolta Bruce meglepődve, és most... hát,
most már semmi sem tilos számára. Ha egyszer asszonnyá tették, a
következményeket illetően sokkal vakmerőbb, mint bármelyik férfi.
Vannak ilyen teljességre törő teremtmények. De igaza van, persze.
Az én asszonyom, az én ágyamban a helye. A pokolba a világgal,
meg azzal, amit a világ gondol!
- Vesse meg az ágyat, maga nőszemély! - Gyöngéden a lányra
mosolygott.
Két órával a sötétedés beállta után ismét megszólalt a dob. Együtt
feküdtek, összebújva hallgatták a dobszót. Most nem rémisztette
őket, melegben és biztonságban érezték magukat a szenvedély
utóragyogásában. Mintha éjszaka az ágyban fekve figyelnék a zápor
impotens dühöngését a háztetőn.
24.
Napkeltekor indultak a hídhoz; a védőfolyosó úgy mozgott a nyílt
terepen, mint valami soklábú fémteknős páncélja. Benn hangosan
beszélgettek, tréfálkoztak az emberek; az újdonság varázsa még
pezsdítette őket.
- Nos, kérem, mindenki! Elég Jegyen a beszédből - kiáltott rájuk
Bruce. - Van elég munkánk, van mit elvégeznünk.
És hozzáláttak.
Egy órán belül a nap eleven sütővé változtatta a fémfolyosót.
Mindnyájan levetkőztek derékig meztelenre, munka közben csörgött
róluk az izzadság. Lóhalálában dolgoztak, most már az éhség is
hajtotta őket, nem törődtek semmi mással, csak a fűrész szántotta
hasábfákkal, melyekből fehér szálka fúródott a bőrükbe, amikor
hozzáértek. Csak dolgoztak egyre a besűrűsödött hőségben,
kalapácsütések és bágyasztó fűrészporszag közepette. A munkának
kialakult a saját menete, Bruce és Ruffy csak időnként kiáltott be
egy eligazításféle parancsot.
Délre a négy fő tartószerkezet, mely a hídvégek közti távot volt
hivatva átívelni, elkészült. Bruce kipróbálta a szilárdságukat;
mindkét végén alátámasztotta őket, s valamennyi emberét beküldte a
közepére. A tartószerkezetek az emberek súlya alatt mindössze egy
hüvelykkel mozdultak el.
- Mi a véleménye, főnök? - kérdezte Ruffy minden meggyőződés
nélkül.
- Négy ilyen tartóoszlop elég lesz. Majd alulról királyoszlopokkal
támasztjuk meg.
- Hááát... nem is tudom. Az a benzinszállító nagyon nehéz.
 - Nem lepkesúly, az bizonyos - hagyta rá Bruce. De azért meg kell
próbálni. Először a Fordot hozzuk át, aztán a teherautókat, csak a
legvégén a benzinszállítót.
Ruffy bólintott, alsókarjával letörölte az arcát; hónalj alatti izmai
feszesen ugráltak erős alkatú testén az öve fölött, a hasán sem volt
található nyoma petyhüdtségnek.
- Húhhh - fújtatott egyet. - De meginnék most egy sört! Ez a
szomjúság kikészít.
- Van nálad némi söröcske? - kérdezte Bruce, közben
hüvelykujjával kinyomkodta a szemöldökéből az izzadságot, a víz
lefolyt az arcán.
- Két dolog nélkül sosem utazom: a nadrágom és egy láda valami
nélkül, ami barnás és buborékjai vannak. - Ruffy előkapta az
óvóhely sarkából a szemérmesen csilingelő kis láda sört.
- Hallja ezt a hangot, főnök?
- Hallom, zene fülemnek - vigyorgott rá Bruce. Nos, rendben,
emberek. - Felemelte a hangját. - Tíz perc pihenő!
Ruffy kinyitotta az üvegeket, szétosztotta őket, s meghagyta, hogy
egy üvegre három ember jut. - Ezek az arabok nem is értékelik
igazán az ilyesmit - magyarázta Bruce -nak. - Tisztára pocsékolás
lenne.
A folyadék langymeleg volt, szénsavas, Bruce szomjúságát inkább
csak fokozta. Kiürítette az üveget, aztán kihajította az óvóhelyről.
- Hát jó. - Felállt. - Tegyük a tartószerkezeteket a helyükre!
- Ez volt a legrövidebb tíz perc egész életemben berzenkedett
Ruffy.
- Késik az órád - mondta Bruce. Becipelték a tartóoszlopokat,
ezzel a védőfolyosó
kinyúlt a hídig. Most már senki sem nevetgélt: fáradt zihálás és
szitkozódás zaja hallatszott.
- Rögzítsétek a köteleket! - parancsolta Bruce. Maga ellenőrizte a
csomókat, aztán felpillantott Ruffyra és bólintott.
- Rendben.
- Rajta, ti bolondok, nyavalyások - ordított Ruffy. - Emeljétek!
Az első tartóoszlop egészen függőlegesig emelkedett, aztán ott
himbálódzott, mint valami groteszk májusfa, a tetejéről kötelek
lógtak lefelé.
- Két ember minden kötélhez! - parancsolta Bruce. - Finoman
engedjétek le! - Körbenézett, biztosan tudni akarta, hogy mindenki
készen áll.
- Csak ejtsétek le a végénél, és utána hajítalak titeket is, brigantik!
- figyelmeztette őket Ruffy.
- Eresszétek! - ordította Bruce.
A tartószerkezet oszlopa a tűztől megfeketedett csonk felé nyúlt a
híd távolabbi oldalán, először lassan mozgott, aztán a gravitáció
következtében egyre gyorsabban.
- lámátok, a fene essen belétek! - ordított Ruffy, vállán minden
izom megfeszült a teher alatt. Húzták a köteleket, de az oszlop súlya
zuhanás közben előrerántotta őket.
Az oszlop keresztülesett a nyíláson, pernyefelhőt vert fel maga
körül, aztán ottmaradt remegve.
- Öregem, azt hittem, ennek biztosan vége - nyögte Ruffy, aztán
vadul szidni kezdte az embereit.
- Nyavalyások, jobb lesz, ha a következőt pontosabban
helyezitek..., ha nem akarjátok átúszni a folyót.
A második tartóoszloppal ugyanezt a műveletet ismételték meg, s
megint nem tudták megtartani zuhanásában, de ezúttal nem voltak
olyan szerencsések; az oszlop elérte a híd másik végét, ott ringott,
majd félregurult.
- Mindjárt elmegy! Húzzátok, nyavalyások; húzzátok! - üvöltözött
Ruffy.
A tartógerenda lassan oldalra billent, lecsúszott a hídról. Csobbanva
ért alattuk a vízbe, lemerült, aztán feljött, s lefelé kezdett csurogni a
folyón, míg csak a kötelek meg nem fogták.
Bruce és Ruffy együtt dühöngtek és káromkodtak, míg fáradságosán
visszahúzták az áramlattal szemben, s visszavontatták az esetlen
testet a hídra. Vagy hatszor csúszott meg az oszlop a döntő
pillanatban, s visszatoccsant a vízbe.
Egyéb érdemeitől eltérően Ruffy káromkodási szókincse
meglehetősen szűkös volt; csak növelte tehetetlen dühét, hogy
kénytelen volt ismételni önmagát. Bruce e téren jóval
felkészültebbnek bizonyult - régen hallott káromkodások jutottak
eszébe, s maga is kitalált néhányat.
Amikor a csöpögő oszlopot visszahúzták a hídra, és végre
megpihentek, Ruffy őszinte csodálattal fordult Bruce -hoz.
- Nagyon jól káromkodik, főnök - mondta. Még nem hallottam
szitkozódni, de nem kétséges, jól csinálja! Hogy is volt az a
bizonyos a tehénnel?
Bruce - kissé büszkén - megismételte.
- Ezt maga találta ki? - kérdezte Ruffy.
- A pillanat hatása - nevetett Bruce.
- Ez a legmocskosabb káromkodás, amit valaha is hallottam. -
Ruffy nem tudta leplezni irigységét. - Ember, magának könyvet
kellene írnia.
- Először végezzünk a híddal - mondta Bruce. Aztán majd
gondolkozom rajta.
A tartóoszlop most már készségesen engedelmeskedett nekik.
Pontosan a párja mellé hullott.
- Tényleg jól káromkodik, minden alkalommal segít rajtunk -
jelentette ki Ruffy megfontoltan. Azt hiszem, az a tehenes disznóság
fordította jóra az ügyet, főnök.
Azzal, hogy a két tartószerkezet a helyén volt, a munka legnagyobb
részén túljutottak. Kicipelték az óvóhelyet, ráerősítették a
tartóoszlopokra, közrefogták a nyílást. Sötétedés előtt a harmadik és
negyedik oszlopot is helyreráncigálták, kötelekkel és szögekkel
odaerősítették.
Amikor alkonyatkor a védőfolyosó fáradtan visszamászott a táborba,
az emberek igen kimerültek voltak. A kezük vérzett, teli ment
faszilánkkal, de azért nagyon -nagyon elégedettek voltak magukkal.
- Jacque őrmester, az egyik reflektort irányítsa egész éjszaka a
hídra! Nem akarjuk, hogy a barátaink megint kimásszanak és
felgyújtsák.
- Mindkét reflektorhoz csak néhány órára való elem maradt. -
Jacque lehalkított hangon közölte ezt.
- Akkor egyszerre csak egyet használj - mondta Bruce tétovázás
nélkül. - Egész éjjel meg kell világítanunk a hidat! Mit gondolsz,
akadna egy -egy sör azoknak a fiúknak, akik ma a hídon dolgoztak?
- Egy egész sör mindenkinek? - Ruffy igazán megdöbbent. - Csak
pár rekesszel maradt.
Bruce komoly pillantást vetett a másikra, mire Ruffy elmosolyodott.
- Oké, főnök. Gondoljuk, hogy megérdemelték. Bruce figyelme
most Wally Hendry felé fordult,
aki egy teherautó platóján üldögélt, és a körmét tisztogatta a
bajonettje hegyével.
- Itt minden rendben, Hendry? - kérdezte hűvösen.
- Naná, mért, mit gondoltál, mi történt volna? Meglátogatott minket
az érsek? Vagy ránk szakadt az ég? A kis francia nőd ikreket szült,
vagy ilyesmi?
- Abbahagyta a körme piszkálását, és Bruce-ra nézett. - Mikor
fejezitek be már a hidat, hapsikáim, ahelyett, hogy itt császkáltok és
ilyen hülyeségeket kérdeztek?
Bruce túl fáradt volt ahhoz, hogy izgassa magát.
- Te őrködsz éjjel, Hendry - mondta -.mostantól, egészen hajnalig.
- Hát ez miféle igazság, hé? És te? Te mit fogsz egész éjjel csinálni,
vagy netán már magától a kérdéstől is elpirulsz?
- Aludni fogok, pontosan ezt fogom csinálni. Én nem a táborban
sétafikáltam egész nap.
Hendry beszúrta a bajonett hegyét a földbe a két lába közé, és
felhorkantott.
- No, helyettem is adj a nőnek egy kis altatást, haver!
Bruce otthagyta, a Fordhoz indult.
- Hello, Bruce. Hogy sikerült a mai nap? Hiányoztál - üdvözölte
Shermaine; az arca szinte felragyogott, amikor ránézett. Jó érzés, ha
szeretik az embert, ettől Bruce fáradtsága kissé elmúlt.
- Félig elkészült, de még maradt rajta egynapi munka. - Aztán
viszonozta a lány mosolyát. - Nem fogom azt hazudni, hogy te is
hiányoztál - túlságosan is elfoglalt voltam.
- A kezed! - kiáltott föl Shermaine aggodalmasan, s felemelte a
férfi kezét, hogy alaposabban megvizsgálja. - Szörnyű állapotban
van!
- Nem valami szép látvány, ugye?
- Hadd hozzak egy tűt a ládámból! Kiveszem belőle a szálkákat.
A tábor másik végéből feléjük pillantva, Wally Hendry szeme
találkozott Bruce -éval, s egyik kezével érzékletes mozdulatot tett
az öve alatt. Amikor Bruce dühösen a homlokát ráncolta erre, a
másik hátravetett fejjel, szívből felkacagott.
. Menj, hozd a fát, de jó sokat!
25.
Bruce gyomrát az éhség szorította össze, mialatt Ruffyval és
Hendryvel a tábortűz mellett álldogált. A kora reggeli fényben éppen
csak a híd sötét körvonalait tudta kivenni a tisztás végénél. A dob
most is szólt az őserdőben, de már alig hallották. Megszokták a
dobszót is, mint a moszkitókat.
- Az elemek kimerültek - dörmögött Ruffy. Az erőtlen, sárga
fénynyaláb fáradtan próbált a hídig elhatolni.
- Legalább kitartott az éjszaka - hagyta rá Bruce.
- Krisztusom, de éhes vagyok - panaszkodott Hendry. - Jaj, mit
tudnék csinálni két sült tojással, meg egy szép szelet bélszínnel!
Az étel említésére Bruce szájában összefutott a nyál. Igyekezett
kiűzni a gondolataiból azt a képet, melyet Wally szavai idéztek föl.
- Ma nem leszünk készen a híddal, s a teherautókat sem tudjuk
átvezetni rajta - mondta, és Ruffy is egyetértett vele.
- Ott bizony van még egy teljes napi munka, főnök.
- Hát, ezt fogjuk elvégezni - folytatta Bruce. Kiviszem a
munkacsapatot a hídra. Hendry, te itt maradsz a táborban, és fedezel
minket, úgy, mint tegnap. Ruffy, te az embereiddel és egy
teherautóval visszamész vagy tíz mérföldet a nyílt erdőig, ott nem
tudnak egykönnyen meglepni. Vágjatok ki rengeteg tűzifát, vastag
ágakat, amik egész éjjel égnek. Őrzőtüzeket gyújtunk a tábor körül
ma éjszaka.
- Ez okos gondolat - bólintott Ruffy. - De mi lesz a híddal?
- Őrséget kell állítanunk - válaszolta Bruce; mindenkinek
elkomorult az arca, amikor erre gondoltak.
- Megint egy kis szeletelt disznóhús a vadonbéli fiúknak - morgott
Hendry. - Engem ugyan nem veszel rá, hogy egész éjjel a hídon
üljek.
- Senki sem kért rá - mordult fel Bruce. - Rendben van, Ruffy.
Bruce késő délután fejezte be a híd kijavítását. A legizgalmasabb
szakasz a nap közepe táján jelentkezett, amikor négy emberrel
együtt el kellett hagyniuk a védőalagutat; lemásztak a folyó
felszínétől pár lábnyira lévő támasztékokra, és helyükre tették a
királyoszlopokat. Amíg ott dolgoztak, ki voltak téve a
véletlenszerűen kilőtt nyílvesszők támadásának a part menti bozótos
felől. De egyetlen nyílvesszőt sem láttak; visszamásztak a biztos
fedezékbe, még némi csalódást is éreztek.
A tartóoszlopokon megszegelték a keresztezőfákat, aztán mindent
kötelekkel erősítettek meg, az egész alkotmány egyetlen tömbbé állt
össze.
Bruce hátralépett, úgy szemlélte a kétnapi munka gyümölcsét.
- Funkcionális - döntötte el hangosan szólva. De egészen
bizonyosan nem nyerünk díjat a híd esztétikai szépségéért vagy a
technikai dizájn színvonaláért.
Felkapta a kabátját, a karját bedugta a dzseki ujjába megizzadt
felsőteste fázott; a nap majdnem lehanyatlott már.
- Hazafelé, uraim! - mondta, s a katonák elfoglalták helyüket az
óvóhelyen.
A fémalagút a táborban körözött, minden húszharminc lépésnél
leguggolt, mint egy öregasszony, aki éppen könnyíteni akar magán.
Amikor felemelkedett és továbbvonult, tábortüzet hagyott hátra
maga után. Sötétedésre már teljes volt a tűzgyűrű, s az óvóhely
visszatért a táborba.
- Készen vagy, Ruffy? - Az óvóhely belsejéből Bruce szólt át a
kint várakozó Ruffynak.
- Minden készenlétben, főnök.
Hat, igencsak felfegyverzett katona kíséretében Ruffy sietve
csatlakozott Bruce -hoz, elindultak, hogy megkezdjék egész éjjel
tartó őrködésüket a hídon.
Éjfél előtt már hűvös lett a hajlított fémlemezből készült alagútban;
a szél a folyó felől fújt, telibe kapta őket, s felhő nem volt az égen,
ami megakadályozta volna a meleg éjszakai kisugárzását.
Az emberek az óvóhelyen összehúzták magukat a védőruhák alatt,
és vártak. Bruce és Ruffy együtt döntötték hátukat a hajlított
fémlemez falnak, a válluk majdnem összeért; a csillagok fénye
elegendő volt, hogy megvilágítsa az óvóhely belsejét, látszottak a
mellvédek a híd nyitott végében.
- Egy órán belül felkel a hold - mormolta Ruffy.
- Csak a negyede, de az is kicsivel több fényt jelent majd - értett
egyet Bruce, majd a fekete lyukba bámult a lába alatt, ahonnan most
vettek ki egy nemrég lefektetett deszkát.
- Mi lenne, ha bevilágítanánk ide az elemlámpával? - ajánlotta
Ruffy.
- Ne. - Bruce csak a fejét rázta, s a rúdlámpát a másik kezébe tette.
- Addig ne, amíg meg nem hallom őket.
- Lehet, hogy nem is fogja hallani őket.
- Ha lefelé úsznak a folyón, és felmásznak a cölöpökre - s én úgy
gondolom, hogy ez fog történni -,. akkor nagyon is meghalljuk,
amikor közelednek. Mindenütt csöpögni fog a víz - mondta Bruce.
- Kanaki és az emberei nem hallották meg - ellenkezett Ruffy.
- Kanaki és az emberei nem is erre figyeltek mondta Bruce.
Egy darabig csöndben maradtak. Az egyik katona halkan horkolni
kezdett, Ruffy kilőtte bakancsos lábát, mely a férfi véknyába talált.
Fölkiáltott, megpróbált feltérdelni, és vadul nézett körbe mindenfelé.
- Szépeket álmodtál? - kérdezte Ruffy kedvesen.
- Nem aludtam' - tiltakozott a katona -, csak gondolkoztam.
- Nos, ne gondolkozz ilyen hangosan - tanácsolta a másik. - Úgy
hangzott, mintha a hidat akarnád keresztben elfűrészelni.
Nagy cammogva eltelt egy újabb fél óra.
- Jól égnek a tüzek - állapította meg Ruffy; erre Bruce hátrafordult,
keresztüllesett a bádoglemez egyik bevágott nyílásán, mögötte a
narancssárga tűzlángok virágoskertje látszott.
- Igen, reggelig kitartanak.
Megint csönd lett, csak a moszkitók zümmögtek, meg a víz
csobogása hangzott, ahogy a cölöpök mellett folyt lefelé. A
pisztolyom Shermaine -nél maradt, jutott Bruce eszébe, vissza
kellett volna vennem tőle. Lecsatolta a puskacsőről a bajonettet,
hüvelykujjával ellenőrizte a penge élét, majd a fegyvertáska
hüvelyébe csúsztatta. Könnyen elveszíthetem a puskámat, ha a
sötétben összecsapunk az ellenséggel, döntötte el magában.
- Krisztusom, de éhes vagyok! - dörmögte Ruffy mellette.
- Úgyis túl kövér vagy - felelte Bruce. - Egy kis diéta csak jót
tesz. - Vártak tovább.
Bruce megint lebámult a padlódeszkák közti lyukba. Fantáziája a
sötétben képeket szőtt: elmosódott alakok mozogtak a szeme előtt,
mint amikor az ember a tenger tükrén lát tüneményeket. A gyomra
összerándult, de megpróbált ellenállni a kísértésnek, hogy
belevilágítson zseblámpával a lyukba. Lecsukta a szemét, kicsit
pihentette. Most lassan tízig számolok, határozta el, aztán ismét
odanézek.
Ruffy keze ragadta meg a felkarját; az ujjak nyomása, mint ahogy az
elektromos áram - jelzést adott, riasztót. Bruce szemhéja azonnal
felpattant.
- Figyeljen - lehelte Ruffy.
Most már Bruce is hallotta. Alattuk lopva víz csepegett vízre. Aztán
valami beleütközött a hídba, de olyan halkan, hogy inkább csak
érezte, mint hallotta a zajt.
- Igen - suttogta Bruce. Kinyúlt, megragadta a mellette levő katona
vállát, a férfi teste megmerevedett ettől az érintéstől.
A torka úgy kiszáradt, hogy szinte karcolta a lélegzés is, de Bruce
várt addig, amíg bizonyos nem lett afelől, hogy a figyelmeztetés
minden katonához eljutott. Akkor a puskát a térdén keresztülemelte,
és lefelé célzott, bele a nyílásba.
A négyzet alakú rés, a padlódeszkák közötti nyílás, mintegy keretbe
foglalta a képet, mely Bruce szemébe ötlött. Fekete testek,
mezítelenek, nedvességtől
csillogók, furcsa tetoválás! nyomok, egy arc, mely pontosan ránéz
fölfelé pillantva, hajlott, széles homloka arc, ragyogó szemfehérje,
széles, lapos orral. Egy panga hosszú, csillámló pengéje. A
facölöpökön emberfürtök lógtak, mint kullancsok a vadállat
lábszárán. Lábak, karok, fénylő embertörzsek tömörültek egyetlen
organizmussá borzalmasan, mint valami nyálkás tengeri szörny.
Bruce belelőtt. A puska visszavert a vállára, a narancsszínű
torkolattűz, mely kicsapott onnan, csak megvillantotta az iszonyatos
képet. A testtömeg emelkedett, küzdöttek, mint a patkányok a
kiszáradt kútban. Csobbanva estek bele a vízbe, rajzoltak fölfelé a
cölöpökön; mikor a golyó eltalálta őket, csavarodott, pörgött a
testük, sikoltoztak, tört hangok kiáltották túl a puskazajt.
Bruce fegyvere üresen csattant, új tölténytárért nyúlt. Ruffy és az
emberei a híd mellvédjére tapadtak, onnan lőttek lefelé, hosszú
sorozatokkal pásztázták a cölöpöket, a felvillanó fény megvilágította
az arcukat, az égbolt ellenében a testüket.
- Még mindig jönnek! - harsogta Ruffy. - Ne hagyjátok
felkapaszkodni őket!
Bruce lábánál, a résből egy férfi meztelen felsőteste és feje nyúlt ki.
A kezében egy pangát tartott, Bruce lábára célzott vele, a szeme
villogott az elemlámpa fényében.
Bruce hátraugrott, a kés alig néhány hüvelykkel hibázta el a térdét.
A férfi kimászott a résből, Bruce felé tartott. Magas hangon,
áthatóan sikoltott, a düh értelem nélküli hangján.
Bruce az üres tárú fegyver tusával támadt az eltorzult fekete arcra.
Minden erejét beleadta az ütésbe: a puskatus a Baluba harcos
szemébe csapott. A célgömb és vagy négyhüvelyknyi rész a
puskacsőből beleékelődött az ellenfél fejébe, csak akkor nyugodott
meg, amikor csontot ért. A szemgolyója szinte szétrobbant, színtelen
folyadék szivárgott belőle a kiálló fémre.
Bruce megmarkolta, csavarta a puskát, megpróbálta kiszabadítani,
de a célgömb mélyre ment nagyon, olyan volt, mint a halászhorgon a
tüske. A Baluba harcos eldobta a kését, két kézzel ragadta meg a
puskacsövet. A deszkákon rángatódzott a hátán fekve, nyüszítve, a
feje minden alkalommal elhajolt, amikor Bruce ki akarta húzni
onnan a puskacsövet.
Mögötte egy másik Baluba harcos feje és válla jelent meg a
nyílásban.
Bruce eldobta a puskát, felkapta a leesett pangát; keresztülugrott a
földön fekvő ember görcsökben rángó testén, s mindkét kézzel a feje
fölé emelte a nehéz pengét.
A férfi beszorult a nyílásba, nem volt védekezésre képes állapotban.
Felpillantott Bruce-ra, a száját kitátotta.
Két kézzel, mintha fát vágna, Bruce minden erejét beleadta a
suhintásba. Válla előrebukott, érezte, hogy vér fröccsent a lábára. A
hőkezeletlen penge levált a markolatnál, s ott maradt a Baluba
harcos koponyájába ágyazódva.
Bruce erősen lihegve felegyenesedett, vadul nézett körbe. A híd
oldalán Baluba törzsbeliek rohanták meg a mellvédet. A holdfény
csillogott meztelen bőrükön. Az egyik zsoldos katona a sötétben, a
nagy összevisszaságban a földön vonaglott, a feje hátrahajlítva,
puskája még mindig a kezében. Ruffy meg a többiek most is lőttek a
híd másik irányába.
- Ruffy! - kiáltott Bruce. - Mögötted! Felmásztak! - ezzel
elhajította a panga nyelét, és a halott zsoldos katonához rohant.
Szüksége volt a puskájára.
Mielőtt odaért volna, egy meztelen Baluba test rávetette magát.
Bruce elugrott a másik pangájának szúrásirányából, és ölre ment
vele. Összeakaszkodva zuhantak a földre, a fekete férfi teste csúszós
és rugalmas volt a sajátja ellenében, szaga bűzös, mint az avas vaj.
Bruce kitapogatta a kést tartó karon a másik nyomáspontját a
könyöke alatt, és belenyomta a hüvelykjét. A Baluba felordított,
pangája a deszkapadlón csattant. Bruce karjával körülfogta a másik
nyakát, szabad kezével a bajonettjéért nyúlt.
A Baluba férfi Bruce szeme fölé közelített begörbített ujjaival,
körmei belevájtak ellenfele orrába, de most végre Bruce kirántotta a
bajonettet. A kés hegyét a másik mellkasának szegezte, és beledöfte.
Érezte, hogy a fém megakadt egy bordában, a szúrás csak
megsokszorozta a másik erejét. Bruce megcsavarta a pengét,
csuklójával még mélyebbre dolgozta be, míg a másik karjával
ellenfele fejét szorította hátra.
A bajonett hegye súrolta a csontot, és megtalálta a bordák közti rést.
Mint amikor egy lány szüzességét veszik el: a behatolónyílás
ellenállása megszűnt, s a döfés teljes hosszában hatásos lett. A
Baluba teste gépiesen rándult egyet, s a bajonett is megrándult Bruce
szorításában.
Meg sem várta, míg meghal a másik. Kirántotta a pengét - a pengére
boruló testszövetek tapadva ellenálltak a mozdulatnak -, és talpra
ugrott; éppen időben, hogy lássa, amint Ruffy megragad egy másik
Balubát, s nagy testi ereje segítségével egyszerűen áthajítja a
mellvéden.
Bruce kiragadta a puskát a halott zsoldos katona
kezéből, és odalépett a mellvédhez. Másztak föl az oldalán: az alul
lévők ordítoztak, és lökdösték a felül mászókat.
Mintha a kerítésről légpuskával verebekre lőne az ember, gondolta
Bruce sötéten, és egy hosszú sorozattal megtisztította a mellvédet.
Aztán kihajolt, s a híd alatti cölöpökre lőtte ki a golyókat. A puska
kiürült. Újratöltette, zsebéből új tárat kapart elő. De már véget is ért
az egész. Az ellenség visszapotyogott a folyóba, a cölöpöket
megtisztították az emberektől, csak a fejük látszott ki, ahogy lefelé
vitte őket a víz.
Bruce leeresztette a puskát, körülnézett. Három zsoldos éppen azzal
az emberrel végzett, akit ő sebesített meg; fölé tornyosultak, fel
-felmordultak, mialatt lesújtottak rá a bajonettekkel. A férfi még
mindig nyöszörgött.
Bruce elfordította a tekintetét.
A kelő hold megjelent a fák között; fátyolszerű háló övezte udvarát.
Bruce cigarettára gyújtott, a szörnyűséges zajok csitulni kezdtek
mögötte.
- Minden rendben, főnök?
- Igen, nincs semmi bajom. És te, Ruffy?
- Borzalmasan szomjas vagyok. Remélem, senki nem taposott a
csomagomra.
Mindössze négy perc telt el az első lövéstől az utolsóig, gondolta
Bruce. A háború már csak ilyen, hét óra várakozás és unalom, és
négy perc rémes erőfeszítés. Persze nem csak a háború ilyen. Az
egész élet.
Combja remegni kezdett, erre rögtön hányingerhullámokkal
válaszolt a gyomra.
- Mi történik ott? - A tábor felől érkezett a kiáltás. Bruce
megismerte: Hendry hangja volt. - Minden rendben van?
- Visszavertük őket - kiáltotta Bruce a választ. Minden rendben.
Mehetsz vissza aludni.
Most viszont le kell ülnöm, de nagyon gyorsan, gondolta.
A tetoválások kivételével, melyek a halott Baluba orcáit és homlokát
borították, jellegében igazán alig különbözött a Bakuba és Bambala
törzs harcosaitól, akik Bruce parancsnoksága alatt harcoltak.
Bruce a tetemre villantotta a zseblámpa fényét. Karja, lába vékony
volt, de izmok kötegelték; hasa kidülledt a sokévi alultápláltságtól.
Csúnya test volt, elformátlanodott, kitekert. Bruce undorodva
irányította a lámpa fényét vissza a halott arcvonásaira. A bőr alatt a
koponya csontjai durva, szögletes formákat alkottak, az orr lelapított
volt, a vastag ajkak visszataszító brutalitásról árulkodtak. Az ajkak
kicsit hátrahúzódtak, kilátszottak a halott fogai: a fogakat hegyesre
csiszolták, olyannak tűntek, mint a cápafogak.
- Ez az utolsó, főnök. Bedobom a vízbe. - A sötétben Ruffy szólalt
meg Bruce mellett.
-Jó.
Ruffy felemelte a testet, nyögött, s a holttest máris loccsant alattuk;
Ruffy a mellvédbe törölte a kezét, aztán odajött, és leült Bruce
mellé.
- Nyavalyás majmok. - Ruffy hangjából kiérződött az afrikai
törzsek közt dúló keserű viszály. Amikor kilőjük végre ezeket az
ENSZ -pasikat, akkor rendet kell majd csinálnunk kicsit. Pár dolgot
meg kell tanulniuk ezeknek a mocsok Balubáknak.
Hát így megy ez, gondolta Bruce, zsidó és gój, katolikus és
protestáns, fehér és fekete, Bambala és Baluba.
Megnézte, hány óra, hajnalig még legalább két óra
volt hátra. Ideges reakciója, mely az öldöklés láttán támadt, most
már csöndesült, cigarettát tartó keze sem reszketett többé.
- Nem jönnek újra - mondta Ruffy. - Aludhatna egy kicsit, ha van
hozzá kedve. Nyitva tartom a szemem, főnök.
- Nem kell, kösz. Várok, veled együtt. - Az idegei még nem
nyugodtak meg eléggé, hogy aludni tudjon.
- Egy sörhöz mit szólna?
- Köszönöm.
Bruce az italt kortyolgatta, nézte a tábor körüli őrtüzeket. Már csak a
parazsak izzottak, de Bruce sejtette, hogy Ruffynak van igaza. A
Balubák nem támadnak még egyszer ezen az éjszakán.
- Nos, mit szólsz a szabadsághoz?
- Ezt hogy érti, főnök? - Ruffy nem értette a dolgot, kérdőn nézett
a másikra.
- Mit szólsz hozzá, hogy a belgák elmentek?
- Az bizony jó dolog, úgy vélem.
- És ha Csombénak be kell adnia a derekát a központi kormánynak?
- Azok a szédült arabok! - vágott vissza Ruffy. Nem akarnak azok
mást, csak a rezünket. De korán kell felkelniük ahhoz, hogy
elvegyék tőlünk. Itt mi vagyunk nyeregben.
Az afrikai kontinens nagy igazságosztó viadala. Én ülök a
nyeregben, próbálj meg csak lelökni onnan! Mint a túlélés minden
kérdésében, nem etikáról vagy politikai doktrínákról volt szó (azt
legföljebb a nézőközönség képzelte a Whitehallban, Moszkvában,
Washingtonban és Pekingben). Nagy napok jönnek, gondolta Bruce.
Amikor összeszedi magát ez az ország, Algéria mellette olyan lesz
csak, mint valami varróklub idős hölgyek számára.
26.
A nap már fenn járt az égen, hosszú árnyak képződtek sugaraitól a
tisztáson; Bruce a Ford mellett állt, a hidat nézte, melynek távoli
végében látszott a lemezből készített óvóhely.
Egy percre megpihent, sietség nélkül akarta végiggondolni az
átkelésre tett előkészületeit. Maradt még tennivaló, maradt még
intézkednivaló, mely biztonságosabbá tehetné a műveletet?
Hendry egy tucat emberével az óvóhelyen tartózkodott a híd
túloldalán; készen várták, hogy bármilyen támadást visszaverjenek.
Elsőnek Shermaine viszi majd át a Fordot. Őt követik a teherautók.
Üresen mennek át: megpróbálják minimálisra csökkenteni az
esélyét, hogy a híd összedőljön, vagy akár csak meggyengüljön,
mielőtt a benzintartály áthaladna. Miután minden teherautó átkelt,
Hendry fogja átszállítani a rakományt és az utasokat az óvóhely
segítségével, majd a ponyvák biztonságos védelme alá helyezi őket.
Az utolsó teherautó teljes rakománnyal megy. Ezt talán bánni
fogják, de elkerülhetetlen.
Végül maga Bruce vezeti át a hídon a benzin tartálykocsit. Nem
szánta hősi akciónak - bár ez volt a reggel legveszélyesebb
művelete -, egyszerűen nem bízott senkiben eléggé - még Ruffyban
sem -, hogy megcsinálja helyette. Az ötszáz gallon üzemanyag,
ennyi volt a tartálykocsiban, a biztonságos hazautazást jelentette.
Bruce előrelátóan a konvoj minden üzemanyagtankját feltöltötte,
balesettel is számolva; de mielőtt elérnék Msapa Junctiont,
mindenképpen újra kell tankolniuk.
Shermaine -re nézett, aki már a Ford kormányánál ült.
- Lassan menj, lassan, de biztosan hajts át a hídon. Bármit
csinálhatsz, de ne állj meg!
Shermaine bólintott. Tettre készen várt, rámosolygott a férfira.
Bruce érezte, büszkeségféle tölti el, ahogy a lányra néz: olyan apró,
olyan szép, s ma férfinak való cselekedetet hajt végre. Folytatta.
Ahogy átértél, tüstént küldöm utánad az egyik teherautót. Hendry
hat emberét szállítja majd, s aztán visszajön a többiekért.
- Oui, monsieur Bonaparte.
- Ma éjjel megfizetsz ezért - fenyegette Bruce. Indulj!
Shermaine felengedte a kuplungot, a Ford átbalanszírozott a
hepehupás földön az útra, simán gyorsított, s máris a hídon volt.
Bruce visszatartotta a lélegzetét, de amikor a kocsi a kijavított
részhez ért, csak kis zökkenés, ingadozás látszott.
- Hála istennek! - engedte ki Bruce a visszafojtott levegőt, s
figyelte, ahogy Shermaine az óvóhelyhez irányítja a járművet.
- Allez - kiáltott Bruce a színes bőrű mozdonyvezetőnek, aki már
tettre készen várt az első teherautó kormányánál. A férfi
rámosolygott vidám, kerekded arcával, intett, és az autó megindult.
Bruce aggodalmasan szemlélte, amint felért a hídra, és észrevette,
hogy az új hasábfák láthatóan meghajlottak a súly alatt; hallotta
tiltakozó nyekergésüket.
- Hát ez nem olyan jó - mormolta.
- Tényleg nem - értett egyet Ruffy is. - Főnök, miért nem engedi,
hogy valaki más vezesse át a tartálykocsit?
- Ezt már megtárgyaltuk - felelte Bruce, oda sem fordulva. A folyó
másik partján Hendry szállította az embereit az óvóhelyről a
teherautó hátuljához. Aztán az óvóhely megkezdte fáradságos útját
visszafelé.
Bruce ingerült és türelmetlen volt az alatt a négy óra alatt, míg a
négy teherautót sikerült átvinni. A leglassabb művelet a hajlított
fémlapból készült óvóhely ide -odacipelése volt: legalább tíz percig
tartott vele minden egyes manőver.
Végül már csak az ötödik teherkocsi és a benzintartály várt sorára az
északi parton. Bruce beindította a motort, egészen kis sebességre
kapcsolt, aztán jeladásként dudált egyet. A vezető kiintett az előtte
álló teherkocsiból, jelezte, hogy tudomásul vette a parancsot, s
elindult.
A teherautó elért a hídhoz, felment a közepéig. Nehéz rakománya
volt, húsz embert szállított. Most a javított szakaszhoz ért, lassított,
majdnem megállt.
- Menj! Menj már, a fene egyen meg! - ordította Bruce tehetetlen
haragjában. Az a bolond sofőr elfelejtette, mi volt a parancs.
Előrearaszolt, a híd meg riasztóan megsüllyedt a teljes súlya alatt,
őrült módra ugrált a magas ponyvatető; Bruce még saját autója
motorzúgásán át is hallotta, ahogy a híd rönkjei tiltakozva
nyekeregnek.
- A marha, óh, az az átkozott marha! - suttogta Bruce magában.
Egyszerre nagyon magányosnak, védtelennek érezte magát az északi
parton; a hidat megrongálta a teherautó sofőrjének ostobasága.
Megindította a tartálykocsit.
Előtte a másik sofőr pánikba esett. Felpörgette a motort, a hátsó
kerekek iszonyatosan pörögtek, a megperzselődött gumikból kékes
füst szállt, az egyik pallódeszka kiesett. Ekkor a teherautó
előrelibbent, s felkaptatott a déli partra.
Bruce töprengett, fékezett, leállította a tartálykocsit a híd
feljárójánál.
Gyorsan gondolkozni kezdett. Igazából az volna az értelmes
választás, hogyha kijavítanák a hídon esett sérülést, mielőtt a
benzinszállító súlyával kísérleteket tennének. De ez még egy nap
késedelmet jelentene. Egyikük sem evett tegnap reggel óta. Joga van
-e kipróbálni a szerencséjét, még ha reménytelennek látszik is? Az
esély ötven -ötven százalék: ha átér biztonságosan, fej, ha a folyó
közepébe zuhan, írás.
De nem várt módon a körülmények eldöntötték a kérdést.
A folyó túlsó partjáról egy Bren golyószóró tüzelni kezdett. Bruce
ugrott egyet az ülésen és felnézett. Vagy egy tucat puska
csatlakozott a Brenhez, az egyik nyomkereső golyója közvetlenül a
tartálykocsi mellett repült el. Mindkét oldalról lőttek, a lövések
egészen közeliek voltak. Az új helyzet láttán Bruce megpróbált
valami értelmes választ kicsiholni értetlenkedő agyából. Minden
túlságosan gyorsan lendült mozgásba. Minden összezavarodott,
minden káosszá vált.
A visszapillantó tükörben mozgást érzékelt. Csak bámult a tükörbe
üres szemmel. Aztán villámgyorsan megfordult, és hátranézett.
- Krisztusom! - fohászkodott rémülten.
A tisztás mindkét oldala felől, az őserdő szélétől Baluba harcosok
rohamoztak a nyílt terepen. Százával rohantak felé, állatbőrből
készült kiltjük a lábuk körül himbálódzott, tollas fejdíszük
csapkodott, a nap megcsillant pangáik hosszú pengéjén. A
tartálykocsi fémtestén egy nyíl pendült meg lankadtan.
Bruce felpörgette a motort, mindkét kezével keményen megragadta a
kormányt, s rávezette a kocsit a hídra. A puskák hangján áthatolva is
hallatszott a metsző csatakiáltás, kétszáz Baluba harcos izgatott
visítása. Egészen közelről hallatszott, Bruce gyors pillantást vetett a
tükörbe. Attól, amit látott, majdnem elvesztette a fejét; az autót
menten teljes sebességre kapcsolta.
A legközelebbi Baluba - éppen a benzinszállító védte a délről jövő
golyók ellen - csak tízlépésnyi távolságra volt. Olyan közel rohant
hozzá, hogy Bruce jól látta a tetoválási jeleket az arcán és a
mellkasán.
Nagy erőfeszítéssel Bruce visszatartotta magát, és nem nyomta tövig
a gázpedált, inkább nyugalmas, húsz mérföldes sebességgel hajtott
rá a javított részre a hídon. Megpróbálta elzárni az agyát a
sikoltozástól mögötte és a puskalövések viharától előtte.
Az első kerekek elérték az új gerendákat, s a hangzavar ellenére is
hallotta, hogy hangosan nyögnek, érezte, hogy megsüllyednek alatta.
A tartálykocsi megpördült, a súly a hátsó kerekekre tevődött át. A
gerendák nyöszörgése most már hasító erősségű, törésre utaló
hanggá változott. A kocsi lassított, ahogy a híd meghajlott alatta, a
kerekek üresen forogtak, aztán kissé oldalra dőlt, nem tudott
előrehaladni.
Éles nyekergés hallatszott: az egyik tartócölöp eltört, Bruce érezte,
hogy a kocsi hátulja zuhan lefelé, az orra viszont felfelé mutatott, s
kezdett csúszni visszafelé.
- Kifelé! - sikoltotta az agya. - Kifelé innen, zuhansz! - már nyúlt
az ajtókilincsért, de ebben a pillanatban a híd összedőlt. A kocsi
legurult róla.
Brucet olyan erő szorította összegörnyedve a kabinhoz, hogy szinte
megnémult tőle, lába beakadt az utas -lés alá, karja belegabalyodott
a puska szíjába. A tartálykocsi most már szabadon zuhant, Bruce
érezte, hogy a gyomra liftezik felfelé, odanyomódik a mellkasához,
mintha egy hatalmas hullámvasúton száguldozna.
A hányingert keltő zuhanás csak egy pillanatig tartott, aztán a
tartálykocsi becsapódott a folyóba. A géppuska -kelepelés, a
Balubák visítása tüstént kiszűrődött, amint a kocsi eltűnt a víz
felszíne alatt. A szélvédőn keresztül látszott a víz hűvös, borongós
zöldje, mint amikor az ember egy akváriumba néz. Gyöngéden
ringatózva a kocsi egyre csak süllyed a zöld vízben.
- Óh, Istenem, csak ezt ne! - Hangosan ejtette ki a szavakat,
közben felküzdötte magát a vezetőfülke fenekéről. Fülét megtöltötte
a felfelé szökő légbuborékok szisszenése, bugyborékolása; ezüstös
felhőkké álltak össze, úgy úsztak el az ablakok előtt.
A tartálykocsi még mindig süllyedt, Bruce fájdalmat érzett a
dobhártyáján; a nyomás egyre nőtt a fülkén kívül. Kinyitotta a
száját, görcsösen nyeldekelt, dobhártyái pattogtak; ahogy a nyomás
kiegyenlítődött, a fájdalom szűnni kezdett. A padló résein át víz
szivárgott, a műszerfal nyílásaiból már egyenesen kilövellt. A víz
betört a vezetőfülkébe.
Bruce megragadta az ajtó kilincsét, és a vállával nekifeszült. Nem
engedett az egy hüvelyknyit sem. Minden erejével nekiesett, lábát a
műszerfalnak támasztotta, és nyomta egészen addig, míg úgy érezte,
a szemei kiugranak a gödrükből. Az ajtót a víz külső, hatalmas
nyomása biztosan tartotta.
- A szélvédő! - kiáltott föl Bruce. - Törd be a szélvédőt! - Már
nyúlt is a puskájáért. A fülke derékig víz alatt volt, Bruce a
vezetőülés mellett ült. Megtalálta a puskát, amúgy csöpögve a
vállához emelte. A puska csövét a szélvédőhöz nyomta, s már
majdnem lőtt, amikor jobbik esze figyelmeztette.
Világosan látta, milyen veszélyekkel jár, ha meghúzza a ravaszt. A
robbanás zaja ebben a szűk kis fülkében megsértheti a dobhártyáját,
a törött üveg szilánkjainak áradata - melyet a víz ereje az arcába
csapna - teljes bizonyossággal megvakítaná, megbénítaná.
Csüggedten eresztette le a fegyvert. A pánikot lassan a vereségérzet
hideg bizonyossága váltotta fel. Csapdába esett ötven lábnyi mélyen
a folyó felszíne alatt. Innen nincs kiút.
Arra gondolt, maga ellen fordítja a puskát, bevégzi az
elkerülhetetlent, de elhessentette az ötletet, szinte azon nyomban,
amint a gondolat testet öltött, így nem, így nem, sohasem!
Erőltette az agyát, ezzel valahogy kiszabadította magát a biztos halál
szorításának hideg letargiájából. Kell, hogy legyen valamilyen kiút.
Gondolkozz! A fene egyen meg, gondolkozz!
A tartálykocsi még mindig himbálódzott, nem ágyazódott bele még
most sem a folyófenékbe. Mennyi ideje lehet a víz alatt? Talán húsz
másodperce. Hiszen régen le kellett volna érnie a fenékre. .
Hacsak! Bruce érezte, hogy a remény új életet lehel belé. A
benzintartály! Istenemre, ez az! A hatalmas, majdnem üres tartály
mögötte! Az ötezer gallonos tartály, mely most csak négyszáz gallon
üzemanyagot tartalmazott - hiszen ez ellensúlyozza a majdnem
tizennyolc tonna súlyt. Vagyis: lebegni fog a vízen.
Mintha a reményét akarná megerősíteni, érezte, hogy a dobhártyája
megint pattog, nyekereg. A nyomás csökken! Ő pedig felfelé
emelkedik a vízből.
Bruce az üvegen át kibámult a zöld vízre. A buborékok ezüstös
felhői már nem felfelé szálltak, mintha megtelepedtek volna a fülke
külső részén. A benzintartály legyőzte az első lökést, mely a víz alá
nyomta, s most felfelé emelkedett, ugyanabban a tempóban, ahogyan
a buborékok.
A víz sötétzöldje lassan olyan színű lett, mint a karthauzi likőr.
Bruce nevetni kezdett. Fuldokló, hisztérikus nevetés volt ez, magát
is megdöbbentette a hangja. Rögtön abba is hagyta.
A tartálykocsi a felszínre bukkant, a víz lecsurgott a szélvédőjén,
ezen keresztül Bruce egy pillanatra ködösen, torzítva meglátta a déli
partot.
Megtekerte az ajtókilincset, ezúttal az ajtó készségesen kicsapódott,
víz ömlött be a fülkébe, a vízsugár ellenében Bruce kivergődött.
Egyetlen gyors pillantással felmérte a helyzetet. A tartálykocsi húsz
yardnyira himbálódzott a híd alatt; a déli parton elhallgattak a
fegyverek, az északi parton nem látott Balubákat. Bizonyára
visszahúzódtak az őserdőbe.
Bruce belevetette magát a folyóba, s úszni kezdett a déli part felé.
Elmosódva, vékony, magas hangon bátorításokat hallott: a katonái
kiabáltak.
Néhány karcsapás után már tudta, hogy bajban van. Átázott
bakancsa és egyenruhája borzasztó erővel húzta lefelé. A vizet
taposva letépte magáról a fémsisakot, hagyta, hogy elsüllyedjen.
Aztán megpróbálta kiráncigálni magát a zubbonyból. Vagy négyszer
merült le, míg végre megszabadult tőle. Víz került a tüdejébe, lába
fáradt és nehéz lett.
A déli part nagyon messzinek tűnt. Sosem ér el oda. Fájdalmasan
köhögve irányt változtatott, -felfelé úszott az árral szemben a
folyón, a híd felé.
Érezte, hogy egyre lejjebb süllyed, alig bírta a karját emelni, minden
tempó után szinte utánazuhant.
A közelében valami a vízbe pottyant. Nem is figyelt oda, hirtelen
közömbösség vett rajta erőt; ez a vízbefúlás első jele. Egyszer
rosszul vette a levegőt, ettől még több vizet nyelt. A fájdalomtól
újabb köhögési roham tört rá. Lebegett a vízen, lihegett, fájdalmasan
zihált.
Valami megint csobbant a közelében, ezúttal felemelte a fejét. Egy
nyílvessző úszott el mellette - aztán folyamatosan hulltak a nyilak.
A Balubák, akik a part fölötti vastag bozótosban rejtőztek, célba
vették; mint halk esődobolás, úgy csobbantak a nyilaik a vízben, a
feje körül. Bruce ismét úszni kezdett, minden erejét megfeszítve az
árral szemben kapaszkodott. Addig úszott, míg végül nem tudta
kiemelni a karját á víz felszínére, s bakancsának súlya a mélybe
húzta.
Még egyszer felemelte a fejét. A híd közel volt, jó, ha harminc
lábnyira, de tudta, hogy ez a távolság most harminc mérföldnek
számít. Nem képes odaúszni.
A nyilak, mélyek a közelében csapódtak be, nem rémítették többé.
Halvány ingerültséggel gondolt csak rájuk.
Mi a fenéért nem hagynak békén? Nem ér a nevem többé. Pihenni
akarok. Olyan fáradt vagyok, olyan szörnyen fáradt.
Nem mozdult, s érezte, hogy a víz hűvösen emelkedik a száján túl,
az orráig.
- Tartson ki, főnök, jövök! - A kiáltás valahogy keresztültört a
vízbe fúló Bruce tudatán. Rúgott egyet, a feje még egyszer a
felszínre emelkedett. Felnézett a hídra.
Anyaszült meztelenül, minden lépésre reszkető hússal, vastag,
repülő lábbal, vidáman himbálódzó, hatalmas nemi szervvel,
feketén, mint egy rohamra induló víziló, Ruffaro főtörzsőrmester
rohant végig a hídon.
Odaért á letört szakaszhoz, átvetette magát a mellvéden. A nyilak
záporoztak körülötte, dühös bogarakként zümmögtek. Egyik a
válláról pattant le, de nem hatolt bele. Ruffy megrázta magát, aztán
felhúzódzkodott és ugrott; lába, karja, törzse idomtalan
gombolyagban loccsant bele a vízbe.
- Hol a fenében van, főnök?
Bruce valami víztől áztatott választ kuruttyolt, erre Ruffy ügyetlen,
víz feletti karcsapásokkal úszni kezdett felé.
Odaért Bruce -hoz.
- Folyton csak hülyéskedik - morogta. - Úgy látszik, némelyek
nem okulnak sohasem! - Öklébe szorított egy maroknyit Bruce
hajából.
Bruce hiába harcolt, Ruffy begyömöszölte a fejét a hónalja alá, és
húzta magával a vízben. Időnként az arca elég soká maradt kinn, így
levegőt tudott szippantani, de azért többnyire a víz alatt maradt. A
tudata elhomályosult, érezte, hogy süllyed, csak süllyed egyre, ki
tudja, hová.
A feje valami keménybe ütközött, de még ahhoz is gyönge volt,
hogy a kezét kinyújtsa.
- Ébredjen fel, főnök! Majd alszik később! Ruffy hangja ordított a
fülébe. Kinyitotta a szemét, a hídpillért látta maga mellett.
- Jöjjön! Ide nem tudom felcipelni.
Ruffy megkerülte a pillért, az most védelmet nyújtott a nyilak ellen,
de a sodrás itt erős volt, majd elragadta őket. Bruce -nak nem
maradt ereje, hogy visszatartsa, s a feje félregurult, bele a vízbe.
- Gyerünk, ébredjen fel! - Puszta kézzel adott, csípős pofon
csattant Bruce képén. Ettől felébredt, köhögni kezdett, víz és hányás
keveréke lövellt ki a száján, a torkán és az orrán. Fájdalmasan
böfögött, újra öklendezett.
- Hogy érzi magát? - kérdezte Ruffy.
Bruce kiemelte egyik kezét a vízből, s megtörölte a száját. Sokkal
jobban volt már.
- Rendben van? Képes lesz rá? Bruce bólintott.
- Akkor menjünk!
Ruffy segítségével, aki hol húzta,, hol meg tolta, felkapaszkodott a
hídpillérre. A ruhájából ömlött a víz, amikor a teste kiemelkedett,
haja a homlokához tapadt, s minden egyes lélegzetvétel mintha a
tüdejében hörgött volna.
- Figyeljen, főnök. Amikor felérünk a tetejére, megint nyílt terepen
leszünk. Még több nyílvesszőre számíthatunk, igazán nem alkalmas
idő, hogy leüljünk csevegni. Felmászunk a mellvédre, és aztán
futunk, mint a nyúl, rendben?
Bruce ismét bólintott. Fölötte a híd deszkaaljzata látszott. Egy kézzel
elérte, felhúzta magát félig a mellvédre, aztán ott maradt függve,
mert nem volt ereje, hogy befejezze a mozdulatot.
- Maradjon ott! - mordult Ruffy, majd víztől fénylő törzsét
feltornásztatta és átvetette a mellvéden.
Újra nyilaztak "feléjük; egy vessző hat hüvelykre Bruce arcától
csapódott be a fába, s megállt ott reszketve. Bruce marka kezdett
kiengedni. Nem bírom tovább, gondolta, meghalok.
Ekkor Ruffy keze kulcsolódott a csuklójára, érezte, hogy felrántják
valahová, lába a levegőben kalimpált. Egyik karjával felfüggesztve
lógott, a folyó húsz lépésnyi mélységben simán kígyózott alatta.
Lassan felhúzták, mellkasát horzsolta a mellvéd fája, az inge
letépődött, aztán mint valami rendetlen rakomány, maga is
odarogyott a hídra.
Halványan kivette a puskaropogást a déli partnál, a nyílvesszők
suhanását és tompa puffanását, majd Ruffy hangját.
- Gyerünk, főnök! Keljen fel!
Érezte, hogy felemelik, és cipelik valahová. A lábában mintha nem
is volna csont, olyan puha volt, úgy vánszorgott Ruffy mellett.
Nem repült több nyíl feléjük, a híd deszkáit sima föld váltotta fel a
lábuk alatt. Hangok szóltak körülötte, kezek érintették meg.
Felemelték, aztán arccal lefelé egy teherautó platójára fektették. A
mellkasát nyomkodták ritmikusan: valaki művi lélegeztetésbe
kezdett; melegen tört föl a torkáig a víz, és végül Shermaine hangját
hallotta. Nem értette, mit mond a lány, de a puszta hangja elegendő
volt, hogy rájöjjön, ez a hang a legfontosabb dolog a világon.
Ismét hányt.
Először lassan, aztán egyre gyorsabban Bruce visszatért a
megsemmisülés pereméről.
- Ennyi elég lesz - motyogta, és kigurult Jacque őrmester alóli aki
a mesterséges légzéssel próbálkozott nála. Ettől a mozdulattól újabb
köhögési roham tört rá, érezte, hogy Shermaine keze tartja a vállát.
- Bruce, pihenned kell.
- Nem! - Ülő helyzetbe vergődte föl magát. - Ki kell jutnunk
innen a szabadba! - suttogta.
- Csak semmi sietség, főnök! Az összes Baluba a másik parton
maradt. A folyó itt van köztünk.
 - Honnan tudod? - kérdezte Bruce számon kérőn. -Hát...
- Szóval, nem tudod - mondta Bruce egyszerűen. Nagyon könnyen
előfordulhat, hogy néhány száz ezen az oldalon is tartózkodik. -
Megint fájdalmasan köhögött, aztán folytatta. - Öt percen belül
indulunk, szedjétek össze az embereket!
- Rendben. - Ruffy megfordult, hogy készülődjön.
- Ruffy!
- Főnök? - Várakozóan megfordult. ' - Köszönöm.
Ruffy visszafogottan vigyorgott. - Semmiség. Amúgy is rám fért
már egy mosdás.
- Amikor hazatérünk, fizetek neked egy italt.
- Nem feledkezem meg róla - figyelmeztette Ruffy, s lemászott a
teherautóról. Bruce hallotta még, ahogy üvöltözik a katonáival.
- Azt hittem, elveszítelek. - Shermaine karja még mindig a vállát
ölelte, Bruce most pillantott rá először.
- Drága lánykám, ilyen könnyen nem szabadulsz tőlem -
biztosította Shermaine -t. Most már sokkal jobban érezte magát.
- Bruce, én... nem is tudom, hogyan magyarázzam... - Nem talált
megfelelő szavakat, így aztán előrehajolt inkább, és szájon csókolta
a férfit.
Amikor szétváltak, Jacque őrmester és a vele lévő két katona
elégedetten mosolyogtak.
- Most már biztosan nincs semmi baja, kapitány úr.
- Nincsen semmi - erősítette meg Bruce. - Készüljetek fel,
indulunk!
A Ford utasüléséről még egyszer visszapillantott. A kijavított
szakasz letörött felvonóhídként lógott a vízbe. A távoli parton, a híd
mögött néhány halott Bamba harcos hevert, olyanok voltak, mint a
kaucsukbabák a napsütésben. Még lejjebb a tartálykocsit mosta
lefelé az áramlat a parttal szemben. Oldalára volt fordulva, a sekély
vízben félig kiemelkedett, a fehér Shell embléma tisztán látszott
rajta.
A folyó csak folyt, zölden, kifürkészhetetlenül; a dzsungel egészen
közel nyomult a partjaihoz.
- Tűnjünk el innen! - mondta Bruce.
Shermaine beindította a motort, a teherautó -konvoj követte őket az
úton, végig a dús, folyó menti cserjés vonalán, majd a nyílt erdő
mentén.
Bruce az órájára nézett. Az üveg belül bepárásodott, ezért a füléhez
emelte.
- A fenébe, megállt. Nálad mennyi az idő?
- Húsz perc múlva egy óra.
- Elvesztegettünk vagy fél napot - berzenkedett Bruce.
- Odaérünk Msapa Junctionba sötétedés előtt?
- Nem, semMikepp. Két ok miatt sem. Először is túl messzi van,
másodszor nincs elég üzemanyagunk.
- Mit fogsz csinálni? - A lány hangja higgadt volt, teljesen
megbízott Bruce -ban. Ugyan meddig tart ez
.0
majd, töprengett a férfi cinikusan. Először te magad vagy az Isten.
Nincsen egyetlen emberi gyöngéd sem. Felállítanak számodra egy
mércét, s ez a mérce maga a tökély. S első alkalommal, amikor nem
tudod teljesíteni, .az egész világ összedől.
- Majd kitalálunk valamit - biztosította a lányt.
- Nem kétlem, hogy megteszed - mondta Shermaine derűlátón, és
Bruce elmosolyodott. A vicc az egészben az volt, hogy amikor a
lány ezt mondta, Bruce maga is hitte, ízig -vérig férfit csinál az
emberből, ha szeretik.
Angolra váltott át a beszélgetésben, hogy a hátsó ülésen utazó két
katonát kizárja a diskurzusból.
- A harminc évemnek te vagy a legnagyszerűbb eseménye.
- Óh, Bruce. - Shermaine felé fordította az arcát; bizakodással teli
arckifejezése és saját érzelmeinek heve szinte fizikai döbbenettel
csapott le rá.
Megpróbálom megőrizni ezt a szerelmet, fogadkozott. Dédelgetnem
kell odaadással, meg kell óvnom az önzés és a megszokás
veszélyétől.
- Óh, Bruce, olyan nagyon szeretlek! Ma reggel - amikor azt
hittem, hogy elveszítelek, amikor láttam, hogy a tartálykocsi
beleesett a folyóba... Nyelt egyet, a szeme teli lett könnyel. - Mintha
a fény aludt volna ki... olyan sötét lett, olyan sötét és hideg nélküled.
Shermaine úgy eltelt az érzéssel, hogy megfeledkezett az útról,
hagyta, hogy a Ford irányt változtasson; a kocsi kereke az útpadkát
súrolta.
- Hé, vigyázz! - figyelmeztette Bruce. - Akármennyire is
szeretlek, meg kell mondanom, pocsék sofőr vagy. Hadd vezessek
én!
- Úgy érzed, képes vagy rá?
- Igen, húzódj le az útról.
Lassan, a mögöttük zörögve döcögő járművekre is ügyelve, egész
délután autóztak. Kétszer elhagyott Baluba falvakat hagytak él az út
mentén, a fűházikók rogyadoztak, a megművelt földdarabok
elvadultak körülöttük.
- Istenem, de éhes vagyok! Fáj a fejem az éhségtől, és úgy érzem,
mintha meleg vízzel volna tele a hasam - panaszkodott Bruce.
- Ne hidd, hogy ezzel egyedül vagy. Ez a legerősebb fogyókúra,
amit valaha is tartottam, legalább két kilót leadtam. De sosem a
megfelelő részről megy le, sosem a fenekemről.
- Jól van így - mondta Bruce. - Nekem pont így tetszel, ne fogyj le
onnan egy grammot se! - Válla fölött odafordult a két katonához. -
Éhesek vagytok? - kérdezte franciául.
- Mon Dieu! - kiáltott fel a kövérebbik. - Nem tudok aludni ma
éjjel, ha üres hassal kell lefeküdnöm.
- Talán erre nem kerül sor. - Bruce szeme elkalandozott az út
menti bozótos felé. Az utolsó száz mérföldön megváltozott a táj
jellege. - Mintha vadászterületen járnánk. Az úton rengeteg
vadnyomot fedeztem fel. Tartsátok nyitva a szemeteket!
A fák magasra nőttek errefelé, széles javban húzódtak, mögöttük
füves térség látszott. Az ágak nem kapaszkodtak szorosan
egymásba, látni lehetett az eget. Időnként mocsári fűvel benőtt
irtások következtek, bambusz sűrűje és pálmák.
- Még fél óráig világos van, lehet, hogy addig találunk valami
lőhető vadat.
A hátrapillantó tükörben Bruce egy pillanatra látta a nagy, zörögve
utána jövő gépkocsioszlopot.
Most már hamarosan kifogynak az üzemanyagból, talán ha újabb fél
órára elég. De legalább valami vigasz látszott: nyílt területen jártak,
és mindössze nyolcvan mérföldre Msapa Junctiontól.
Az üzemanyagjelzőre nézett: félig teli volt a tank. A Rancheróban
még mindig elég benzin maradt, hogy eljusson á városba, noha a
teherautók már kiürültek.
Hát persze! Ez a megoldás! Találni kell egy megfelelő táborhelyet,
otthagyni a konvojt, és a Forddal bemenni a városba segítségért. Ha
a teherautók miatt nem kényszerül lassan hajtani, akkor két óra alatt
Msapa Junctionban lehet. A vasútállomáson van távíró készülék, ha
egyébként a városkát kiürítették is.
- A patak túlsó partján megállunk - szólt Bruce, és lassított a
Forddal, második sebességbe kapcsolt, hagyta lecsúszni a kocsit a
lejtős parton.
A patak egészen sekély volt. Bukdácsoltak a köves fenéken, de a víz
a kocsikerekeknek még a közepét is alig érte el. Bruce a túlsó parton
fölvezetett az erdőbe.
- Arra! - kiáltott föl az egyik katona a hátsó ülésen, és Bruce
odakapta a fejét, ahová a másik mutatott.
Nem messze az úttól, görbített háttal, lehorgasztott szarvval,
hatalmas dudorok mögött lehajtott fejjel, nagy' testű, fekete, idős
bölénybivalyok álldogáltak.
Bruce rátaposott a fékre, a Ranchero csúszva megállt; ő máris a
fegyveréért nyúlt. Lenyomta a kilincset a kocsi ajtaján, vállával
lökött egyet az ajtón, s leugrott.
Egy horkantást hallatva, idomtalan fejét felvetve, a két bölény
futásba kezdett.
Bruce az elöl futót követte, és a nyakára célzott a lefelé hajló, fekete
háta felett. A tölténytár fölé hajolt, hallotta, hogy a golyó húsba
puffan. A bölény futása lelassult, megtört. Zömök mellső lábai
megmerevedtek, az orrán csúszott előre, oldalra gurult; amikor
elesett, lábával port rúgott fel.
Bruce egyenletes mozdulattal, anélkül, hogy a puskát a válláról
leemelte volna, követte most a második bölény futását és lőtt; ismét
hallotta a találat puffanását.
A bölény megtorpant, lábai megroggyantak, aztán kiegyenesedett,
megpróbált tovább galoppozni, mint valami groteszk, dülöngélő ló;
az oldalán a szőr szürke foltokban kopaszodott, a hasa nagy volt, s
nehézkesen futott.
Bruce felemelte a célgömbágyat a vállához, gyors egymásutánban
kétszer lőtt; alacsonyan célzott, a szívhez, és minden alkalommal
talált; a bölény olyan közel volt már, hogy a sötét .bőrön megjelenő
golyónyomok is látszottak.
A galopp vánszorgássá változott, az állat feje lelógva himbált, szája
kinyílt, lábai kezdtek összecsukódni. Bruce ismét gondosan
megcélozta a fejét és lőtt. A bika elbődült - magányos, szomorú
bődüléssel -, aztán összeesett a fűben.
A teherautók megálltak a Ford mögött, s mindegyikből fekete bőrű
katonák özönlöttek ki. Boldogan karattyoltak, egymással versengve
rohantak el Bruce mellett a bivalyhoz, mely az út mellett feküdt a
fűben.
- Szép lövés, főnök - éljenzett Ruffy. - Akkora pacalom lesz
ebből, mint egy takaró!
- Először verjünk tábort! - Bruce füle még most is csengett a
puskalövéstől. - Telepítsük körbe a teherautókat!
- Máris nekilátok!
Bruce odament a közelebbi bölényhez, egy ideig nézegette; vagy
egy tucat katona rohamozta meg az állatot, a hátára fordították és
kezdték feldarabolni. A lábhajlataiban kékes fürtökben, mint a szőlő
lógtak a kullancsok a bőréről.
Jó formájú feje van, vette észre Bruce gépiesen, legalább negyven
hüvelyknyi.
- Rengeteg hús ez, kapitány úr. Ma aztán zabálunk! - vigyorgott az
egyik katona, és ráhajolt a hatalmas állati testre, hogy kezdje róla
lenyisszantani a húst.
- Rengeteg - hagyta rá Bruce, és visszasétált a Rancheróhoz. A
vadászat heve tulajdonképpen kellemes: a puska kattan, az ember
gyomra összeszorul izgalmában. De utána mintha kissé
bepiszkolódnánk; szomorú és bűntudatos lesz minden, mint mikor
valaki olyan nővel hál, akit nem szeret.
Bemászott a kocsiba, Shermaine kicsit odébb ült, visszahúzódott
tőle.
- Olyan nagyok voltak, olyan rémesek - rémesen szépek - mondta
halkan.
- Szükségünk volt a húsukra. Nem gyönyörből öltem meg őket. -
De, gondolta kicsit szégyenkezve, sokszor vadásztam már pusztán
élvezetből.
- Igen - hagyta rá Shermaine. - Kellett a húsuk. Levitte a kocsit az
útról, és jelt adott a többi sofőrnek, hogy ők is húzódjanak mögé.
27.
Aztán minden elrendeződött ismét. Egy tucatnyi tábortűzből szállt
fel a hússzagú füst, és belengte a tábort. Az égen csillagok
ragyogtak, a fák sötét koronája kirajzolódott a tündöklő égbolton; a
tüzek barátságosan ragyogtak, nevetés hallatszott, a beszélgetés
egyre hangosabbá vált, valaki énekelni kezdett. A cserjés éjszakai
zajai hallatszottak: bogarak és békák kuruttyolása a közeli patakból;
a tányérokra sült hússzeletek kerültek és máj, sőt Ruffy készletéből
sört is kaptak; végre a levegő kissé hűvösebb lett, a gyönge fuvallat
távol tartotta a moszkitókat; Shermaine ott ült mellette a takarón. ^
Ruffy csörtetett feléjük, egyik kezében a nyárs hússal megrakva, a
hús szaftja lecsöpögött, másik kezében egy üveg nyakát szorongatta.
- Mit szólna még egy sörhöz, főnök?
- Elég volt. - Bruce felemelte a kezét. - Dugig vagyok.
- Öregszik, főnök, az egyszer biztos. Én meg az embereim felfaljuk
ezt a bölényt, vagy legalábbis megpróbáljuk. - Letelepedett
hatalmas hátuljára, és hangot váltott. - A teherautók tankja üres,
főnök. Azt hiszem, legtöbbjükben egy kannányi üzemanyag sincs
már.
- Ürítsd ki az összes üzemanyagtartályt, Ruffy, és ontsd bele a
benzint a Fordba.
Ruffy bólintott, leharapott egy hatalmas húst a nyárs végéről.
- Holnap első dolgunk az lesz, hogy a Rancheróval elautózunk
Msapába, és a többieket itt hagyjuk. Hendry hadnagy lesz addig a
parancsnok.
- Rólam beszélsz? - Az egyik tábortűztől Wally lépett hozzájuk.
- Igen, itt hagylak parancsnoknak, amíg Ruffyval Msapa
Junctionba megyek, hogy segítséget kérjek. Bruce nem nézett
Hendryre, s nehezen tudta a megvetést kiszűrni a hangjából. -
Ruffy, hozd a térképet, hallod?
Kiterítették a térképet a földre, s köré kuporodtak. Ruffy
elemlámpával világított.
- Szerintem most itt vagyunk. - Bruce az út vékony fekete vonalára
bökött. - Körülbelül hetvennyolcvan mérföldnyire Msapától. -
Végigfuttatta az ujját rajta. - Nagyjából öt óra alatt megjárhatjuk
oda és vissza. Viszont ha a távíró nem működik, akkor addig kell
folytatnunk az utat, míg őrjárattal nem találkozunk, vagy valami más
módon nem tudunk üzenetet küldeni Elisabethville -be.
A nagy léptékű térképen az úttal majdnem párhuzamosan, alig
kéthüvelyknyi távolságban a rhodesiai határt jelölő vastag, vörös
vonal húzódott. Wally Hendry keskeny szeme még jobban
elkeskenyedett, míg megnézte.
- Miért nem hagyod Ruffyt itt, és akkor én mennék veled? -
Hendry Bruce-ra pillantott.
- Azért akarom Ruffyt, hogy tolmácsolni tudjon, ha afrikaiakkal
találkoznánk. - No meg azért is, gondolta Bruce magában, mert nem
óhajtom, hogy golyóval a fejemben az út -mentén hagyj, mialatt te
szépen Elisabethville felé autózol.
- Nekem megfelel így is - dörmögte Hendry. Megint a térképre
pislantott. Körülbelül negyven mérföldre van a határ. Egynapi
járóföldre.
Bruce átváltott franciára, hadarva beszélt. - Ruffy, rejtsd el a
gyémántokat a teherautód műszerfala mögé, így legalább biztosak
lehetünk benne, hogy küldenek segítőcsapatot, ha Elisabethville -be
kell mennünk is érte.
- Beszélj angolul, haver! - morgott Hendry; Ruffy bólintott, és ő is
franciául felelt.
- Jacque őrmestert hagyom ott, hogy őrizze őket.
- Ne! - kiáltotta Bruce. - Meg se említsd senkinek!
- Hagyjátok abba! - dühöngött Hendry. - Mindent tudni akarok,
amiről beszéltek.
- Holnap hajnalban indulunk - váltott át Bruce angolra.
- Veled mehetek? - Shermaine most szólalt meg először.
- Miért is ne? - Bruce rámosolygott a lányra, de Ruffy feltűnően
köhögni kezdett.
- Azt hiszem, ez nem túlságosan jó ötlet, főnök.
- Miért? - Bruce felé fordult, érezte, hogy mindjárt elönti a méreg.
- Tudja, főnök - Ruffy habozott, aztán folytatta -, ha maga, én
meg a hölgy, mindhárman elsöprünk Elisabethville felé, az esetleg
nem tetszik majd a fiúknak. Még gondolnak magukban egyet s mást,
hogy vissza sem jövünk, meg ilyesmiket.
Bruce csöndben volt, mérlegelte a hallottakat.
- Igaz - vágott közbe Hendry. - Hadd maradjon itt, ez egyfajta
garancia lesz nekünk is.
- Én nem bánom, Bruce. Erre nem is gondoltam. Maradok.
- Negyven derék katona vigyáz majd rá, nem lesz semmi baja -
biztosította Ruffy Brucet.
- Nos, akkor ezt megbeszéltük, rendben van. Nem maradunk el
soká, Shermaine.
- Megyek, utánanézek az üzemanyag -felvételnek. - Ruffy felállt.
- Viszlát reggel, főnök.
- Veszek még magamnak abból a húsból. - Wally mintegy oda sem
figyelve felmarkolta a térképet. Próbálj ma aludni is valamicskét,
Curry. Mérsékeljétek a nyekergést és a sóhajtozást.
Kimerültségében Bruce nem vette észre, hogy Hendry magával vitte
a térképet.
28.
A hajnal előtti órákban esett az eső; Bruce a Ranchero hátuljában
feküdt, hallgatta az eső koppanását a fémtetőn. Álmosító volt ez a
zaj, és közben olyan jólesett a melegben feküdni, karjában tartani a
szerelmesét, s hallgatni az esőt.
Érezte, hogy Shermaine ébredezik mellette: lélegzésének ritmusa
megváltozott, teste lassan aprókat mozdult.
Reggelire bölényhúst ettek, de kávé már nem volt. Gyorsan
elfogyasztották, aztán Bruce odaszólt Ruffynak.
- Minden rendben?
- Induljunk, főnök! - Beültek a Fordba, Ruffy majd az egész ülést
betöltötte Bruce mellett. Sisakját hátracsapta, a puskája kikandikált a
szélvédő néhai üvegének helyén, nagy lábát meg egy láda sörre
helyezte biztosításként a kocsi alján. "
Bruce elfordította a kulcsot, a motor beindult. Üresbe tette,
melegítette a motort, majd Hendryhez fordult, aki rátámaszkodott a
kocsitetőre, és befelé nézegetett az ablakon. '
- Holnap délután visszatérünk. Ne hagyj senkit elkóborolni a
tábortól.
- Oké. - Hendry pont Bruce arcába lihegte bűzös reggeli leheletét.
- Adj nekik valami munkát, különben elunják magukat, és
verekedni kezdenek.
Mielőtt valamit is mondott volna, Hendry szeme tüzetesen átkutatta
a Ford belsejét, aztán hátralépett.
- Oké - ismételte meg. - Induljatok!
Bruce Hendry mögé lesett, ahol Shermaine ült az egyik teherautó
hátsó részében, és a lányra mosolygott.
- Bon voyage! - kiáltotta a lány, és Bruce felengedte a kuplungot.
Kibukdácsoltak az útra, a tábortüzek mellől a katonák vidám
istenhozzáddal búcsúztatták őket kórusban; Bruce nekivágott az
utazásnak. A visszapillantó tükörben látta eltűnni a tábort a
kanyarban. Az úton víztócsák látszottak, de az ég kezdett kitisztulni,
a felhők szétszakadozni.
- Mit szólna egy sörhöz, főnök?
- Kávé helyett? - kérdezte Bruce.
- Semmi sem tesz jobbat az emésztésnek - mormogta Ruffy, és
már nyúlt is, hogy kinyissa a sörösrekeszt.
Wally Hendry felemelte a sisakját és megvakarta a fejbőrét. Vörös,
rőtes haja kemény volt, szinte drótszerű, izzadság száradt rá, a jobb
füle mögött egy helyen viszketett a bőr, azt vakargatta gyöngéden.
A Ranchero eltűnt a kanyarban, a fák eltakarták, a motor
zümmögése elhalkult
Oké, tehát nem vitték magukkal a gyémántokat. Én aztán jól
megnéztem magamnak mindent. Gondoltam, hogy itt hagyják. A
csaj nyilván tudja, hol vannak, ez szinte tuti. Talán, ha... áh, visítana,
mint a disznó, mikor ölik, ha megkérdezném.
Hendry Shermaine -re sandított; a lány a Ranchero után bámult.
Hülye kurva! Milyen szomorú most, hogy Curry megdugta. Érdekes,
ezek az okostónik mennyire szeretik a kis csöcsű nőket - persze
szép nagy seggel. No, engem egy cseppet sem érdekel. Jézusom, mit
nem csinálna ez a rohadt Mr. Jóházbólvaló Curry, ha megtudná,
hogy megizéltem a nőjét. De erre semmi esély. Ezek a niggerek
Curryt valami istennek nézik. Darabokra tépnének, ha csak
hozzáérnék a csajhoz. Hagyjuk! Megszerzem a gyémántokat, és
irány a határ Rhodesia felé.
Hendry felvette a sisakját, és közönyösen a teherautó felé tartott,
melyet tegnap Ruffy vezetett.
Megvan a térkép, az iránytű, némi pótlőszer most már csak a kövek
kellenek.
Bemászott a vezetőfülkébe, és kinyitotta a kesztyűtartót. Akármiben
lefogadom, hogy ebben a teherautóban rejtették el. Nem félnek - azt
gondolják, hogy ide vagyok kötözve. Az fel sem merül bennük,
hogy a jó öreg Wally bácsi feláll, és elsétál. Gondolják, üldögélek
szépen, és megvárom, amíg értem jönnek, hogy elvigyenek, és
átadjanak egy csomó nigger rendőrnek, akik alig hiszik, hogy egy
fehér embert kaparintanak a kezükbe.
Hát lesz egy kis meglepetésem számodra, te finom dumájú Curry!
Kutatgatott a kesztyűtartóban, aztán becsapta.
Oké, úgy látszik, nem ide tették. Próbáljuk meg az ülések alatt! A
határt nem őrzik, három -négy nap alatt Fort Roseberyben lehetek,
de akkor már egy maréknyi gyémánt is velem lesz; onnan közvetlen
repülőjárat van Ndolába, vagy a világon bárhová. És aztán - aztán
kezdődik az élet!
Az ülések alatt semmi egyebet nem talált, csak egy franciakulcsot
meg egy mocskos, poros zubbonyt. A kocsi padlóját kezdte
vizsgálgatni.
Kár, hogy itt kell hagynom ezt a szemét Curryt. Lenne vele
elintéznivalóm. Az a fajta, aki az idegeimre megy. Kibaszottan
biztos magában. Ő a kiválasztottak egyike. Mellette úgy érzed
magad, mintha egy darab szar lennél - választékosán beszél, szép a
pofája, a keze is finom. Krisztusom, de utálom!
Gyűlölettel telve tépte fel a padlóról a gumiszőnyegeket; a portól
köhögni kezdett.
Egyetemre járt, ettől már azt képzeli, hogy ő valami különlegesség!
A rohadék. Régen el kellett volna intéznem - azon az éjszakán ott a
hídnál, ott majdnem kinyírtam a sötétben. Sosem derült volna ki,
hiszen csak egy apró tévedés történt. Akkor kellett volna elintézni.
Vagy Port Reprieve -ben, amikor fedezetlenül rohant ki az útra az
irodaépület felé. A nagy hős! A hősszerelmes! Lefogadom, mindene
megvolt, amit csak megkívánt, lefogadom, hogy az apja annyi pénzt
adott neki, amennyit csak akart. És úgy néz, mintha a másik ember a
trágyából mászott volna ki.
Hendry felegyenesedett, megragadta a kormánykereket, álla a
gyűlölettől rágómozdulatokat tett. Kibámult a szélvédőn.
Shermaine Cartier sétált el a teherautó előtt. A kezében törülközőt és
rózsaszín, plasztik piperetáskát tartott; ahogy lépett, a pisztoly a
lábához ütődött.
Jacque őrmester felkelt a tábortűz mellől, odament hozzá, hogy
megállítsa. Valamit beszéltek, vitatkoztak, aztán Shermaine
megfogta az -oldalán lógó pisztolyt, és felnevetett. Aggodalmas
ránc jelent meg Jacque fekete arcán, kétkedve rázta a fejét.
Shermaine megint kacagott egyet, elfordult az őrmestertől, és
elindult lefelé az úton a patak irányába. Csapzott haját egy szalag
fogta össze, a hátára lógott majdnem egészen a rózsaszínű
szoknyáig; a nehéz vászon fegyvertartó kihangsúlyozta ártatlan, de
kihívó csípőriszálását. A meredek patakparton haladva eltűnt szem
elől.
Wally Hendry kuncogott egyet, és megnyalta az ajkát gyorsan
mozgó nyelvével.
 - Ettől aztán csak még tökéletesebb lesz minden - suttogta. - Nem
csinálhatták volna jobban, ha egy hétig tervezik, akkor sem.
Mohón visszatért a gyémántok kereséséhez. Előrehajolt, kezét
benyomta a műszerfal mögé, s a keze beleütközött a kis
vászonzsákokba, melyek a falba süllyesztett vezetékek bozótjában
voltak elrejtve.
- Gyertek szépen Wally bácsihoz! - Kihúzta a zsákokat, s az ölébe
helyezve őket, a tartalmukat kezdte vizsgálni. A harmadik zsákban
megtalálta a drágaköveket.
- Gyönyörű, gyönyörű kis bogárkáim - suttogta a tompa csillogás
-villogás közepette a zacskóba. Aztán meghúzta a zsinórt, a
zubbonya zsebébe gyömöszölte a zacskót, s begombolta a zseb
hajtókáját. Az ipari gyémántokat tartalmazó zacskókat a földre
hajította, majd az ülés alá rúgta őket, felkapta a puskáját, s lelépett a
teherautóról.
Három -négy katona kíváncsian méregette, míg elhaladt a tábortűz
mellett. Hendry a gyomrát masszírozta, és szenvedő pofát vágott.
- Túl sokat zabáltam tegnap este!
Az angolul értő katona nevetett, és lefordította a szavakat franciára.
Mindannyian röhögtek, egyikük tájszólásban kiáltott valamit, amit
Hendry nem értett. Nézték, amint eltűnt a fák mögött.
Amikor már nem láthatták a táborból, Hendry rögtön futásnak eredt,
közeledett a patakhoz.
- Ez lesz aztán az öröm! - Hangosan röhögött.
29.
Ötven yarddal az áramlat alatt, ahol az út a patakot keresztezte,
Shermaine sekély folyami részre bukkant. Arrafelé bodros fejű nád
nőtt, a parti homok fehérlett, kerekre csiszolt, sima, fekete kövek
őrizték a partot; a víz meleg volt s tiszta; apró halacskák raja
harapdálta a zöld algát, mely benőtte a víz alatti köveket.
Shermaine mezítláb állt a parti fövényen, gondosan körbetekintett,
de a nád eltakarta, meg amúgy is megkérte Jacque -ot, ne engedjen
senkit a folyóhoz, amíg ő itt tartózkodik.
Levetkőzött, a ruháit az egyik fekete sziklára dobta; kezében a
szappannal belemártózott a sekélyesbe, belemerült, s amikor a víz
már a nyakáig ért, leült; a hátulja alatt a vízfenék érdes volt, de nem
érezte kellemetlennek.
Először hajat mosott, aztán elnyúlt a vízben, mely gyöngéden, mint a
selyem, körülfolyta a testét. A kis halacskák megbátorodtak, a
közelébe merészkedtek, csiklandozták a bőrét, harapdálták",
úgyhogy kénytelen volt szétfröcskölni őket.
Végül lebukott a víz alá, míg visszafelé botorkált a parthoz, a víz a
hajából a szemébe folyt.
Amikor még mindig félvakon a törülközőjéért nyúlt, Wally Hendry
keze tapadt a szájára, másik keze hátulról a csípőjét fogta át.
- Egyetlen kiáltás, és megszorítom azt a rohadt nyakadat! - Vad
hangon suttogta a fülébe. Shermaine az arcában érezte a másik
meleg és bűzös leheletét. - Tegyél csak úgy, mintha én lennék a jó
öreg Bruce... akkor mindketten élvezni fogjuk. - Kacagott egyet.
A keze lassan csúszott lefelé a lány csípőjén; a rémület iszonyatos
erőt adott Shermaine -nek. Hendry még mindig kuncogott,
A lány hirtelen kitátotta a száját, a férfi egyik ujja a fogai közé
került. Minden erejével beleharapott, érezte, hogy reped a bőr, s vért
ízlelt az ajka.
- Te kurva! - Hendry elrántotta a kezét, a lány kiáltásra nyitotta a
száját, de a férfi ököllel arcon vágta. Nem bírt sikoltani, Hendry meg
újra ütött, és Shermaine a földre rogyott.
Az ütéstől elkábulva feküdt a homokban; nem tudta elhinni, hogy ez
vele történik, aztán érezte magán a férfi súlyát, meg hogy a térde
durván feszíti szét a lábát.
Ekkor megint megpróbált küzdeni, megpróbált szabadulni a másik
szájától, leheletének szagától.
 - Ne, ne, ne! - Ezt ismételgette, a szemét behunyta, hogy ne kelljen
látnia a fölé hajló arcot; fejét ide -oda forgatta a homokban. De a
férfi erős volt, iszonyatosan erős.
- Ne! - kiáltotta, aztán: - Óóóah! - nyögött fel a belsejét tépő,
szúró fájdalom meg a rajta fekvő, markolászó súly miatt.
Mintha örökké tartott volna, aztán hirtelen megszabadult a súlytól és
kinyitotta a szemét.
A férfi ott állt fölötte, valamit matatott a ruhájával, az arckifejezése
unalmat árult el. Kézfejével megtörölte a száját, a lány látta, hogy
remegnek az ujjai. Amikor megszólalt, hangja fáradt volt és
érdektelen.
- Hát ennél volt már jobb is.
Shermaine gyorsan hasra fordult, a pisztolyért nyúlt, mely a ruhái
tetején feküdt. Hendry teljes súlyával rátaposott a lány csuklójára,
Shermaine érezte, hogy a csontjai meghajlanak a bakancs taposása
alatt, és felnyögött. De minden fájdalma ellenére csak azt suttogta
egyre: Te disznó, te mocskos disznó! - erre Hendry újra megütötte,
ököllel bele az arcába; a lány megint a földre rogyott.
A férfi felkapta a pisztolyt, kinyitotta, a golyókat kiszórta a
homokba, aztán levette a pisztolytartóról a fegyvert és elhajította
messzire, a nádasba.
- Mondd meg Currynek, azt üzenem, megtarthatja belőled a
részemet! - kiáltotta, majd szaporán megindult a zsombékosban.
• A fehér homok hófehér porcukorként belepte a lány nedves testét.
Shermaine felült, egyik kezével a csuklóját tartotta, fél arca égett,
dagadni kezdett az ütés nyomán.
Sírni kezdett, némán rázkódott, a könnyek utat préseltek maguknak
szemhéja alatt, s átnedvesítették hosszú szempilláit.
30.
Ruffy felemelte a barnás üveget, és bánatosan megszemlélte.
- Jó, ha egy korty van még benne, aztán kész. Az üveget kidobta a
kocsi ablakán: eltalált egy fát, s az üveg robbanva, pukkanó hanggal
széttört.
- Bármikor visszatalálunk, csak az üres üvegeket kell követnünk -
mosolygott Bruce, és megint csak elcsodálkozott társa
befogadóképességén. És még mindig maradt hely Ruffyban. Nézte a
másik hasát, szétterült az ölében, amikor lenyúlt a sörösládához.
- Hogy haladunk, főnök?
Bruce rápillantott a távolságjelzőre.
- Nyolcvanöt mérföldet tettünk meg. - Erre Ruffy rábólintott.
-. - Igazán nem rossz teljesítmény. Most már hamarosan ott
leszünk.
Csöndben maradtak. A kocsi nyitott elejéből fújt rájuk a szél. Az
úton növő fű állandó zizzenéssel súrolta a kocsi alvázát.
- Főnök... - Ruffy törte meg a csendet.
- Igen?
- Hendry hadnagy... meg azok a gyémántok. Gondolja, helyesen
tettük, hogy otthagytuk őt?
- Nem tud elmozdulni onnan, a bozót közepéről. Ha meg is találja a
gyémántokat, sokra nem megy velük.
-
- Reméljük, hogy igaza van. - Ruffy a szájához emelte a
sörösüveget, s amikor leeresztette, folytatta a mondókáját. - Azért
ne feledje, ez olyan fickó, aki felől sosem lehet biztos az ember. -
Vastag, fekete új javai - olyan volt, mint valami véres hurka -
megütögette a fejét. - Valami nincs nála rendben, a legbolondabb
arab, akit valaha is láttam.
Bruce sötéten morgott.
- Legyen óvatos vele, főnök! - figyelmeztette Ruffy. - Bármikor
képes maga ellen tenni valamit. Látom én. Készül rá. Őrült arab,
nem egyéb.
- Majd szemmel tartom - mondta Bruce.
 - Tegye csak azt!
A széllökések és a motorzúgás közepette megint csöndben maradtak
egy ideig.
- Ott a vasút! - Ruffy a szürkéskék, kavicsos töltésre mutatott a fák
között.
- Majdnem itt van már - mondta Bruce. Újabb tisztáson haladtak
át, mögötte Msapa
Junction víztornya emelkedett az erdő fölé.
- Hát, itt volnánk! - szólt Ruffy; kiitta az üveg maradékát.
- Imádkozz, hogy a távíróvonalak működjenek, s hogy az
elisabethville -i állomáson is legyen egy távírdász a vonal másik
végén.
Bruce lelassította a Fordot, most haladtak el a kunyhósor mellett. A
házikók éppen olyanok voltak, amilyennek emlékezett rájuk:
elhagyatottak, elvadultak. Szája szöglete megkeményedett: a két kis
földhalomra tekintett a casia flóra fák mögött. Ruffy is odapillantott,
de nem szólt egyikük sem.
Bruce megállította az autót az állomásépületnél, merev tagokkal
szálltak ki belőle, aztán odamentek a verandához. A fapadló
nyikorgóit a bakancsuk alatt, miközben az iroda ajtajához lépkedtek.
Bruce belökte az ajtót, s belesett. A falakat bánatos egyenzöldre
festették; a padlón mindenütt papírlapok hevertek, az egyetlen
íróasztal fiókját kirángatták, s mindent vékony porréteg borított.
- No, itt van - mondta Ruffy a fényezett fa és réz együttesre
mutatva a szoba távolabbi végében álló asztalon.
- Úgy tűnik, nincs semmi baja - mondta Bruce. - Legalábbis, ha a
vonalak nincsenek elvágva.
Mintha biztosítani akarná önmaga felől, a távíró kattogni kezdett,
mint valami írógép.
- Hála Istennek! - sóhajtott fel Bruce. Odamentek az asztalhoz.
- Maga tudja, hogyan működik ez?
- Valamennyire - válaszolt Bruce, és a falnak támasztotta a
puskáját. Megkönnyebbülten vette észre, hogy a morzejelek tábláját
ragasztószalaggal a távíró fölé függesztette valaki. Nagyon régen
volt, hogy ő fejből tudta a morzeábécét, még cserkész korában.
.•
Rátette az ujját a távírókészülék billentyűjére, s megnézte a
morzetáblát. Elisabethville hívójele „BE" volt.
Ügyetlenül beütötte a jelet, és várt. A távíró szinte azonnal kezdett
„visszabeszélni", sokkal gyorsabban kattogott, semhogy felfoghatta
volna, a papírszalag meg kifogyott belőle. Bruce levette a sisakját a
fejéről, és nagy gondosan kibetűzte: „Lassabb adást."
Nehézkesen haladt a dolog, sokszor kellett kérni, hogy ismételjék
meg az üzenetet. „Nem érthető" ez lett majdnem minden második
jel, de végül Bruce csak megértette a távírdásszal, hogy sürgős
üzenete van Csőmbe elnök vezérkarából Franklyn tábornok számára.
- Várjon - érkezett a lakonikus válasz. És vártak. Előbb egy órát,
aztán kettőt.
- Az a nyomorult bolond megfeledkezett rólunk - morgott Ruffy, s
már ment is a Fordhoz, hogy előkapja a sörösrekeszt. Bruce
türelmetlenül izgett -mozgott a kárpitozatlan széken a távíró
mögött. Aggodalommal telve végiggondolta minden előbbi
érvelését, amiért Wally Hendryt hagyta hátra parancsnoknak a
táborban, de végül megint csak úgy találta, hogy a dolog
biztonságos. Hendry nem okozhat semmi bajt. Hacsak, hacsak...
Shermaine -nek nem. Nem, ez sem lehetséges. Negyven hűséges
zsoldos vigyáz rá.
Shermaine jutott eszébe, a jövőn kezdett töprengeni. Egyévi
zsoldoskapitányi fizetése volt összegyűjtve Zürichben, a Credit
Banque Suisse -ben. Átszámolta a svájci frankját fontra: körülbelül
két és fél ezer font. Ebből két évig meg lehet élni, vagyis
pihenhetnek egyet, mielőtt ő újra munkába állna. Kivehetnének egy
házat valahol fönn a hegyekben, ilyenkor biztosan jó a hó arrafelé.
Bruce elmosolyodott. Hó, ami ropog, mint a cukor, no meg egy
tizenkét hüvelyk vastag pehelypaplan éjszakára az ágyban.
Az élet újra célt, értelmet nyert.
 - Min mulat, főnök? - kérdezte Ruffy.
- Egy ágy jutott az eszembe.
- Igazán? Arra tényleg finom dolog gondolni. Az ember ott kezd
mindent: ott születünk, életünk jó részét ott töltjük, sok örömet
szerzünk benne magunknak, s ha valaki szerencsés, akkor ágyban
hal meg. Mit szólna egy sörhöz?
Bruce könyökénél megnyikkant a távíró.
„Curry - itt Franklyn" - kattogta a távíró. Bruce szinte látta maga
előtt a szívós, pirospozsgás arcú kis embert a vonal túlsó végén. A
Légió harmadik dandárjának tábornoka. Az OAS egyik főembere,
akinek fejére még most is csinos kis vérdíj volt kitűzve a De Gaulle
elleni merénylet miatt.
„Franklyn - itt Curry" - kopogta a választ Bruce. „Vonat
használhatatlan. Szállítóeszközök üzemanyaghiány miatt
vesztegelnek. Port Reprieve -i útszakasz. A térkép szerint
körülbelül..." Leolvasta az adatokat a lapról, ahová előzőleg
feljegyezte.
Hosszú szünet következett, aztán:
„Maguknál van az Union Miniére tulajdona?" A kérdést igen
finoman fogalmazták.
„Igen" - biztosította Bruce a tábornokot.
„Lehető leghamarabb légi úton utánpótlás jön a táborba. Vége"
„Értettem. Vége" Bruce felállt a távíró mellől, és megkönnyebbülten
sóhajtott.
- Ez van, Ruffy. Az egyik Dakota gépről üzemanyagot dobnak le.
Valószínűleg már holnap reggel. - Az órájára pillantott. - Húsz perc
múlva egy óra, induljunk vissza.
Bruce halkan dúdolt, nézte maga előtt a sínpárt, apró mozdulatokkal
kormányozta a Fordot.
Elégedett volt. Véget ért az egész. Holnap a sárga ejtőernyők alatt
megérkezik az üzemanyag a Dakotákról. (Ma este ki kell tenniük a
füstjelzéseket.)
Néhány jó szóval ráveszi Carl Englebrechtet, hogy Shermaine -nek
és neki helyet biztosítson az egyik kifelé repülő Dakotán. És aztán
Svájc; a kis hegyi nyaraló, ahol jégcsapok lógnak az ereszről. Nagy
-nagy pihenés, mielőtt eldöntené, mihez is kezdjen. Louisianában a
római -holland jog van érvényben, vagy a Code Napoleon? Még az
ügyvédi vizsgáit is meg kell ismételnie, de ez a kilátás nem
idegesítette most, inkább örömmel töltötte el. Megint vonzónak tűnt
az élet.
- Sosem láttam ilyen boldognak - dörmögte Ruffy.
- Sosem volt rá ennyi okom - hagyta helyben Bruce.
- Az a hölgy igazán remek teremtés. És fiatal még tanítható.
Bruce érezte, dühbe gurul, aztán meggondolta a dolgot, és
felnevetett.
- Eljegyzi, főnök?
- Lehetséges.
Ruffy bölcsen bólintott. - A férfinek több feleség is kell - nekem
három van. El kellne még pár.
- Nekem egy is bőven elég.
- Eggyel nehéz. Kettővel már könnyebb. Ha három van - akkor az
ember kifújhatja magát. Négy: az asszonyok annyira el vannak
foglalva egymással, hogy egyáltalán nem piszkálják a férjet.
- Ki kellene próbálnom.
- Tegye azt.
Előttük a fák között feltűnt a teherautókból alkotott gyűrű.
- Itthon vagyunk - dörmögte Ruffy, aztán kényelmetlenül
feszengeni kezdett az ülésen. - Valami történt.
A katonák kis csoportokba verődve álltak. Volt valami feszült,
baljós a tartásukban. Két ember rohant feléjük az úton. Bruce látta,
hogy mozog a szájuk, de nem értette, mit mondanak.
Félelem, nehéz és hideg félelem szorította össze a gyomrát.
Összefüggéstelenül hadarva Jacque őrmester próbált valamit
mondani, míg a Ford mellett rohant.
 - Tenente Hendry... a folyó... a kisasszony... megszökött. - Francia
szavak úsztak az afrikai táj szólás áradatában.
- A nője - fordította Ruffy. - Hendry megerőszakolta.
- Meghalt? - pattant ki a kérdés Bruce szájából.
- Nem. Csak megsebesült. Hendry... de hát tudja!
- Hol van a lány?
- Lefektették a teherautó hátuljába.
Bruce nehézkesen mászott ki a kocsiból. A katonák most csendben
voltak, összegyűltek egy csoportba, nem néztek rá, az arcuk
egykedvű volt, várakozó.
Bruce lassan a teherautóhoz lépett. Bénult hidegséget érzett. A lába
gépiesen mozdult. Félrehúzta a ponyvát, behúzódzkodott a kocsi
belsejébe. Erőfeszítésébe került minden mozdulat, hogy lásson
valamit a félhomályban.
Egy takaróba csavarva feküdt a lány, csöndes volt és apró.
- Shermaine. - Alig tudta kimondani.
- Shermaine - szólalt meg újra, és letérdelt mellé. Az arca
feldagadt, nagy, elkékült ütésnyom csúfította. Nem fordult Bruce
felé, feküdt csak, bámult a ponyvatetőre.
A férfi megérintette az arcát: a bőre hideg volt, olyan hideg, mint
Bruce belsejében a szorító rettenet. Shermaine hideg arcbőre még
jobban megijesztette, elvette onnan a kezét.
- Shermaine... - Most valami hüppögésféle hallatszott. A szeme,
űzött, vakon néző szeme Bruce-ra meredt; a férfi megkönnyebbülten
érezte, hogy legalább a halál fenyegetése eltűnt a közelükből.
- Jaj, istenem! - kiáltott fel Bruce, s magához vonta a lányt;
ellenállasra képtelen, törékeny testét a mellkasához szorította.
Hallotta, hogyan ver egyenletesen, lassan Shermaine szíve a keze
alatt. Felhúzta a takarót, de vért sehol sem látott.
- Drágám, megsérültél? Válaszolj, megsérültél? A lány nem felelt.
Csöndesen feküdt a karja közt, nem is látta a férfit.
- Sokk - mondta magának. - Ez csak a sokkos állapot. -
Kigombolta Shermaine ruháját. Gyöngéden megvizsgálta a sima,
halvány testet, a bőre tapadós és nyirkos volt, de seb nem látszott
rajta.
Újra bebugyolálta, aztán lágyan visszafektette a padlóra.
Állt egy darabig, s valami megváltozott benne legbelül. Most is
hideget érzett, de jegesen égetőt, mint a szárazjég.
Ruffy és Jacque várták hátul a teherautónál.
- Hol van Hendry? - kérdezte Bruce halkan.
- Megszökött.
- Merre?
- Abba az irányba. - Jacque délkeleti irányba mutatott. - Egy kis
ideig követtem a nyomát.
Bruce a Fordhoz ment, felvette a puskáját a kocsi padlójáról.
Kinyitotta a kesztyűtartót, onnan két tölténysorozatot vett magához.
Ruffy utánament. - Elvitte a gyémántokat, főnök.
- Igen - szólt Bruce, és ellenőrizte a puska betöltését. A gyémántok
most nem bírtak fontossággal.
- Utánamegy, főnök?
Bruce nem válaszolt. Válasz helyett az eget fürkészte: a nap
alacsonyan állt a láthatáron, s felhők gyülekeztek körülötte vastagon.
- Ruffy, maradj itt a lánnyal! - mondta halkan. Tartsd jó melegen.
Ruffy bólintott.
- Ki a legjobb nyomkövető a csapatban?
- Jacque. Egy szafari társaságnak dolgozott a háború előtt mint
nyomkövető fiú.
Bruce Jacque -hoz fordult. A belsejében valami még most is jegesen
égetett, s ebből a valamiből' mintha csápok indultak volna teste
minden szegletébe, s az agyába.
- Mikor történt ez?
- Talán egy órával azután, hogy maguk elmentek - válaszolta
Jacque.
Nyolcórás előny. Bizony sok.
- Kövesd a nyomokat! - szólt Bruce halkan.
31.
Az éjszakai esőzéstől puha volt a föld, a nyomok mélyen bevésődtek
a talajba. Hendry súlyától a sarkai benyomódtak, úgyhogy gyorsan
tudtak haladni.
Bruce nézte, mit csinál Jacque őrmester, és érezte, hogy csökken az
idegessége; a lábnyomok frissek voltak még, könnyedén lehetett
követni őket, ez a feladat nem tette próbára Jacque tudását; félig
meggörnyedve, teljes figyelmével a nyomokra tapadva haladt,
időnként előrepillantott, hogy megnézze magának a nyomok vonalát,
néha előrehajolt, hogy megérintse a talajt, s eldöntse, milyen anyagú
mindebből Bruce tudta, hogy a férfi érti a dolgát.
A nyílt erdőn át, a tufás talajon keresztül a nyomok kitérő nélkül dél
felé vezettek; Hendry nyomai egyenesen a rhodesiai határ felé
vittek. Az első két óra után Bruce azt is tudta, hogy nem jutottak
hozzá közelebb. Hendrynek most is nyolc óra előnye volt velük
szemben, ami távolságban körülbelül harminc mérföldet jelentett.
Bruce a válla fölött visszapillantott az égre: a nap két esőfelhő közé
volt beágyazva. Az égen kellett keresnie azt a két elemet, mely most
legyőzheti. Az idő. Talán még két órájuk maradt sötétedésig. Ha
lenyugszik a nap, kénytelenek lesznek megállni.
Eső. A felhők hasasok voltak, színük sötétkék a széleknél. Bruce
figyelte őket, villám gyújtotta ki a
belsejüket, s miután tízet számolt, a mennybolt is megdördült. Ha
reggel előtt megint esni fog, akkor nem marad nyom, amit
követhetnének.
- Gyorsabban kell haladnunk - szólt Bruce.
Jacque felegyenesedett, úgy nézett Bruce-ra, mintha valami idegent
látna. Tökéletesen megfeledkezett róla. Bruce észrevette, hogy fél
órai járás óta a talaj kövessé vált, tömörebb lett. Hendry sarka már
nem hatolt bele. - Nem túl bölcs dolog ilyen soványka nyomon
sietni.
Bruce megint visszanézett a gyülekező felhőkre.
- Meg kell próbálnunk - határozta el magát.
- Ahogy kívánja - morogta Jacque, és áttette a puskát a másik
vállára, megszorította a derékszíját, a sisakját még jobban a fejébe
húzta.
- Allez!
Délkelet felé átvágtak az erdőn. Egy mérföld után Bruce átvette a
másik futásának ritmusát, gépiesen mozgott, közben gondolatai
szabadon jártak.
Wally Hendryre gondolt, látta bedagadt kis szemét, vékony,
kegyetlen száját, gusztustalan, vöröses borostás szakállát. Még a
szagát is érezte. Orra kitágult Hendry büdös, vöröses testének
emlékétől. Tisztátalan, gondolta, tisztátalan lélek, tisztátalan test.
Gyűlölete Wally Hendry iránt szinte tapintható volt. Érezte, hogy ott
ül keményen a torkában, ott bizsereg az ujjaiban, s erőt ad a lábának.
S mást is észrevett. Hirtelen elvigyorodott: kegyetlen, vadállati
mosoly mutatta meg a fogait. Az ujjaiban érzett bizsergés nem
puszta gyűlölet volt, izgalom is keveredett belé.
Milyen bonyolult dolog az ember, gondolta. Sosem tart ki egyetlen
érzelem mellett - mindig akad ott másik is, ami megzavarja. Itt
vagyok én, üldözök
valakit, akit a legjobban gyűlölök és megvetek, s még élvezem is.
Teljesen függetlenül a gyűlölettől, élvezem a vadászat izgalmát a
legveszélyesebb és legravaszabb vadra: egy emberre.
Mindig szerettem az üldözést, gondolta. Belém nevelték, mivel az
ereimben olyan emberek vére folyik, akik Afrikával csatáztak, itt
vadásztak zsákmányra.
Az embervadászat Hendryre örömet jelent számomra. Ha ember
valaha megérdemelte a halált, akkor az ő. Én vagyok most a
felperes, a bíró és a végrehajtó.
Jacque .őrmester olyan váratlanul torpant meg, hogy Bruce
nekiment, majdnem elvágódtak.
- Mi az? - lihegte Bruce visszatérve a valóságba.
- Nézze!
A talaj előttük kuszáit volt, felvert.
- Zebra - nyögött fel Bruce, miután felismerte a kerek, hasítatlan
állati patanyomot. - A fene egye meg! - A fene egye azt a rohadt
szerencséjét!
- Nagy csorda - erősítette meg Jacque. - Szétszóródtak. Legelnek.
Amennyire látták, az erdőben a zebracsorda eltörölte Hendry
nyomát.
- Folytatnunk kell a keresését. - Bruce hangját kétségbeesetté tette
saját tehetetlensége. Bajonettjével a legközelebb álló fa kérgéből
levágott egy darabot, majd az úton végig minden fával ugyanezt
művelte, halkan káromkodott közben, csalódását megpróbálta a
fatörzseken levezetni.
- Már csak egy óra van hátra napnyugtáig - suttogta. - Kérlek,
tedd, hogy újra rátaláljunk, mielőtt besötétedik.
Jacque máris indult, követte Hendry feltételezett vonalát;
hiábavalóén próbált megtalálni egyetlen lábnyomot is: a több ezer
patás láb óriási dúlást hagyott maga után. Bruce sietett utána,
mögötte lépegetett. Lassan haladtak cikcakkban előre, majdnem
összetalálkoztak minden nyomnál, majd elváltak újra, száz yard is
lett köztük a távolság.
Ez az! Bruce térdre rogyott, hogy bizonyosságot szerezzen felőle.
Egy idős zebrabika patájának nyomában egy bakancs fejének
lenyomata látszott. Bruce füttyentett, valami furcsa hang jött csak ki
száraz ajkai közül, de Jacque máris ott termett.
- Igen, itt inkább jobbra tartott. - Felpillantott, hunyorított előre,
tekintetével megjelölt egy fát, mely éppen a nyomok vonalával esett
egybe. Folytatták az utat.
- Ott a csorda! - Bruce egy szürke villanásra mutatott a fák között.
- Megérezték a szagunkat.
Az egyik zebra horkantott, aztán rohanni kezdtek, a paták mély,
dübörgő hangja hallatszott, miközben futottak. A fák között Bruce
látta a közelben futó állatok testét. Túlságosan messzire voltak, a
csíkjaik nem látszottak; mintha kövér, szürke pónik galoppoznának,
fülük felcsapva, fekete szőrű fejük bólogatott. Aztán eltűnt az egész
csorda, futásuk zaja is elenyészett.
- Legalább nem a lábnyomokon rohantak keresztül - mormolta
Bruce, aztán keserűen hozzátette: A fene essen beléjük, a fene egye
meg az ostoba kis szamarait! Egy órát elraboltak tőlünk. Egy egész
értékes órát!
Kétségbeesetten kutatva, vad sietségben mozogtak előre és
visszafelé. A nap már lebukott a fák mögé; a rövid afrikai
alkonyaiban "hűvösebbé vált a levegő.
Még tizenöt perc, és teljesen besötétedik. Az erdő egyszer csak
véget ért, a fennsík szélén bukkantak ki. Mint valami búzatábla,
olyan nyitott volt a táj, derékig érő zöld fű ringott rajta; erdő zárta
körül a kétmérföldes fennsíkot. A síkot ivory pálmák szakították
meg időnként, kecses törzsük borzas lombozatban zárult. Afrikai
pulykafélék csoportja kapirgált, csipogott a tisztás szélén, a
messzeségben bölénycsorda sötétlett, fehér kócsagok mögött
legelésztek.
Az erdőben a tisztás mögött, vagy háromszáz lábnyira kiemelkedve
egy köpje, amolyan dombféle állt, széttöredezett gránitból. A sima
oldalú, nagy darab kövek együttese, melyeknek a teteje négyzet
alakú volt, elpusztult várnak látszott. Az alacsonyan álló nap
narancssárgás színnel melegítette a köveket.
Bruce -nak azonban nem maradt ideje a tájban gyönyörködni:
szemét a földre függesztette, Hendry katonabakancsának nyomát
kutatta.
Bal oldalán Jacque őrmester éleset füttyentett, Bruce érezte, hogy
izgalmában megdobban a szíve. Odarohant az előregörnyedve
vizsgálódó katonához.
 - Erre jött. - Jacque az előttük látszó nyomokra mutatott, olyanok
voltak, mint a fonálra felfűzött gyöngyszemek a tisztás szélén
haladva; minden mélyedésbe árnyékok települtek, úgyhogy
világosan kivehetőek voltak a homokos, szürkés talajon.
- Túl késő - nyögte Bruce. - A nyavalya essen azokba a rohadt
zebrákba! - A világosság olyan gyorsan csökkent, mintha színpadi
világítás volna.
- Kövesd! - Bruce hangját élessé tette a tehetetlen düh. - Kövesd,
ameddig csak bírod!
Alig egy negyed mérfölddel odébb Jacque felegyenesedett görnyedt
helyzetéből, s a sötétben már csak foga fehérje látszott, amikor
megszólalt.
- Megint elveszítjük a nyomot, ha továbbmegyünk.
- Rendben. - Bruce fáradt rosszkedvvel lekapcsolta a puskáját.
Tudta, hogy Wally Hendry legalább negyven mérfölddel jár előttük,
még többel is, hogyha a sötétedés után is folytatta az útját. A nyoma
hideg volt. Hogyha egy szokásos vadászaton venne részt, Bruce már
régen abbahagyta volna az üldözést.
Felnézett az égre. Északon kövér, sárga csillagok ragyogtak, de
fölöttük és déli irányban tőlük az ég felhőktől feketéllett.
- Istenem, ne hagyd, hogy essen az eső! - suttogta Bruce. - Kérlek,
istenem, ne hagyd!
Hosszú volt az éjszaka. Bruce egyszer elaludt vagy két órára, aztán a
gyűlölet ereje felzavarta ismét. A hátán feküdt, felbámult az égre. Az
egész sötét volt a felhőktől, néha a felhők megnyíltak, ilyenkor rövid
időre kiragyogtak a csillagok.
- Nem szabad, hogy essen az eső. Nem szabad, hogy essen. - Ezt
ismételgette, mint valami imát, közben az égre bámult egyre,
koncentrált, mintha gondolatai erejével befolyásolni tudná az
elemeket.
Az erdőben oroszlánok indultak vadászatra. Hallotta a hím üvöltését
valahonnét déli irányból, aztán a két nőstény oroszlán válaszolt.
Hajnal előtt elejtettek valamit; Bruce a kemény földön fekve
hallgatta a zsákmány fölötti örömteli zajongásukat. Aztán csönd lett:
enni kezdtek.
Hadd sikerüljön nekem is a vadászat, gondolta
magában. Istenem, nem fordulok gyakran hozzád
'kéréssel, de ezt az egyet add meg nekem! Nem
csak magam miatt kérem, Shermaine és a többiek
miatt is.
Ismét megjelent előtte a két kisgyerek képe: ott
hevertek, ahol Hendry golyója érte őket. A vérrel kevert csokoládé
elkenődött a kisfiú arcán.
Megérdemli a halált, imádkozott Bruce, kérlek, add, hogy ne essen
az eső!
Amilyen hosszú volt az éjszaka, olyan gyorsan jött a hajnal: szürkés
égbolttal, bánatosan, alacsonyan úszó felhőkkel.
- Sikerülni fog? - kérdezte Bruce huszadszor, s Jacque felpillantott
térdeplő helyzetéből.
- Most meg lehet próbálni.
Jacque vezetésével gyorsan haladtak, a katona előregörnyedt,
rövidlátón vizsgálgatta a talajt, Bruce szorosan járt mögötte,
gyötörte a türelmetlenség és az izgalom: minden tizedik lépés után
felemelte fejét, s a piszkosszürke felhőeget kutatta.
Egyre világosabb lett, már száz yardnyira is ellátott a szemük az
előbbi hatlábnyi távolság helyett, látták az ivory pálmák borzas
koronáját a szürke égbolton.
Jacque ügetni kezdett, előttük már a tisztás vége látszott, ott
kezdődött az erdő. Kétszáz yarddal odébb a köpje masszív tömbje
emelkedett. A korai fényben még inkább várnak tűnt, toronyszerű
volt, sima felületű. Volt valami félelmetes az alakjában: föléjük
magasodott, Bruce kényelmetlen érzéssel kapta el róla a pillantását.
Hideg, nehéz csöppekkel eső csattant szét az arcán.
- Jaj, ne! - tiltakozott, és megállt. Jacque szintén felemelkedett a
lábnyom mellől, ő is felnézett az égre.
 - Hát ez kész. Öt percen belül nem marad nyom, amit
követhetnénk.
Újabb esőcsepp érte Bruce arcát, visszapislogta a csalódás és düh
könnyeit, melyek a szemhéját szurkálták.
Az eső most már dühösen esett: kopogott a sisakján, a vállán,
szétloccsant az arcán.
- Gyorsan! - kiáltotta Bruce. - Kövesd, ameddig lehet!
Jacque szóra nyitotta a száját, de még mielőtt egy hang is kijött
volna belőle, hátraesett, mintha egy láthatatlan ökölcsapás terítette
volna le, sisakja lerepült a fejéről esés közben, puskája zörgött a
földön.
Ugyanekkor Bruce is érezte, hogy egy golyó röpül el mellette,
hasította a levegőt, hozzátapasztotta az ingét a mellkasához, fémesen
dörgött a fülében; úgy maradt szédülten, s csak nézte Jacque
őrmester holttestét.
Karjait szélesre kitárva feküdt, állkapcsát és fejének fül alatti részét
elvitte a golyó, fehér csont és vér bugyborékolt ki onnan. A törzse
vonaglott, keze - mint valami rab madár - remegett. Aztán az esőn
keresztül meghallotta a puska leplezetlenül kerepelő hangját.
A domb, a köpje, vágott Bruce agyába a gondolat, ott van a
kopjéban!
És Bruce máris mozdult, oldalazva, kicsavarodva rohanni kezdett.
32.
Wally Hendry a hasán feküdt a toronyszerű domb lapos tetején. A
teste merev volt, áthűlt az éjszaka hidegétől, kemény volt a kő is
alatta, de az ilyen fizikai kellemetlenségek egyáltalán nem jutottak el
a tudatáig. Laza gránitkövekből alacsony mellvédet épített magának,
elülső részét dús tövisű rekettyével vonta be.
A puska a mellvédre volt állítva, a könyökénél tárolta a tartalék
lőszereket.
Már hosszabb ideje feküdt a rejtekhelyén - tegnap délután óta.
Hajnalodott, húzódott vissza a sötét, még néhány perc, és látja a
tisztást a torony alatt.
Már a folyó másik partján kellene lennem, gondolta, már ötven
mérföldre kellene járnom. Meg sem kísérelte elemezni magának,
hogy miért fekszik, mi tartja mozdulatlanul majdnem húsz órája.
öregem, tudtam, hogy Currynek el kell jönnie. És azt is tudtam, hogy
csak egy nigger nyomolvasót hoz magával. Ezeknek az okostóniknak
megvannak a külön szabályaik -egy egy ellen, meg ilyenek, és
felröhögött, mert eszébe jutott a két parányi alak, akiket az erdőből
kijönni látott alkonyatkor, tegnap este.
A rohadék, ott maradt egész éjjel a tisztáson. Láttam, hogy gyufát
gyújt, cigarettázik éjjel - remélem, élvezte, ez volt az utolsó cigi az
életében.
Wally izgatottan kémlelt ki a fokozatosan világosodó hajnalban.
Most már mozdulni fognak, errefelé jönnek a tisztásról. El kell
találnom őket, mielőtt újra áfák közé érnek. Alatta a tisztás olyan
volt most a sötét erdőben, - mint valami fakó, leprás kelés.
A rohadék! Hendry gyűlölete ismét Bruce felé fordult. Most nem
fogod előadni a nagy képű dumádat. Most nem lesz időd a felvágós
szövegedre.
Egyre világosabb lett. Már kivehette az ivory pálmák csoportját a
tisztás halvány, barnás füvén.
- Ha! - kiáltott fel Hendry izgalmában.
Hát itt vannak, mint két kis hangya, két pöttyöcske mindössze, ott
mozognak a tisztás közepén. Hendry kinyújtott nyelvével az ajkát
nyalta, és meglapult a puskája mögött.
öregem, régóta várok erre. Hat hónapja másra sem gondolok. És
amikor kész vagyok vele, lemegyek, és levágom a fülét. Kibiztosította
a fegyvert, a fémes csattanás megelégedéssel töltötte el.
A nigger van elöl, Curry megy mögötte. Várni kell, míg
megfordulnak, nem akarom elsőnek a niggert eltalálni. Elsőnek
Curryt, csak aztán a niggert.
Célba vette őket, lélegzete szaporább lett, az izgalma annyira
intenzívvé vált, hogy nyelnie kellett, kaparta a torkát, mint a száraz
kenyér.
A nyakszirtjére esőcsepp hullott. Ez felriasztotta. Gyorsan az égre
pillantott, látta a közelgő esőt.
- A franc essen bele! - nyögte, és az irtásra nézett. Curry és a
nigger egymás mellett álltak, mint valami sötét folt a félhomályban.
Nem lehetett őket különválasztani. Az eső csak hullott egyre
szaporábban; Hendryt hirtelen elöntötte a szokásos kisebbrendűségi
érzés, tudta, hogy minden, még az elemek is összeesküdtek ellene,
hogy ő sosem lesz a győztes, ezúttal sem.
Mindenki, az Isten, meg az egész világ.
Ők adtak neki egy részeges apát.
Egy mocskos viskót otthonul, meg egy anyát, akinek torokrákja volt.
~
Ők küldték javítóintézetbe, ők rúgatták ki egy csomó munkahelyről,
belé rúgtak, kiröhögték, kétszer bebörtönözték... ezek mindannyian
(és Bruce Curry a vezérfigurájuk), ezek győznek most megint. Most
sem ő, sosem ő.
- A fene essen beléjük - káromolta mindannyiukat reménytelen,
néma dühvel.
- Rohadjatok meg, rohadjatok meg! - és célba vette a sötét pontot a
szeme előtt.
33.
Futás közben Bruce előtt vagy száz yardnyi nyílt terep húzódott az
erdő széléig.
Érezte a következő golyó szelét, amikor elröpült mellette.
Ha gyorstüzelés fegyvert használ, akkor háromszáz yardról is
eltalálhat.
Bruce cikcakkban kezdett futni, mintha nyúl volna. A vér a fülében
dobolt, lábát a félelem vezette.
Körötte mindenütt szétrobbant a levegő, lökdöste ide -oda, szinte
támolygott; a lövedékek szörnyű sziszegésével teli volt a feje.
Nem bírom ki.
Még hetven yard van hátra a fák oltalmáig. Hetven yard a nyílt
tisztáson, fölötte meg a köpje parancsoló tömbje tornyosult.
A következő lövés eltalál - most fog jönni!
Olyan hevesen rántotta magát félre, hogy majdnem elesett. A
közelében megint cafatokra tépték a levegőt a golyók.
Nem bírom ki. El fog találni!
Egy hangyaboly került útjába, valami kis agyagdomb, mint egy
pattanás a föld hatalmas testén. Bruce megmászta, olyan erővel
taposta a földet, hogy nyitott száján keresztül a levegő teljesen
kipréselődött a tüdejéből.
A következő sorozat agyagdarabokat vert föl a hangyaboly tetejéről,
megszórta vele Bruce hátát.
Arccal a földre borulva feküdt, szinte sípolt üres tüdeje, testét a kicsi
halom mögé lapította le.
Eltakar ez engem? Elég nagy?
Az újabb sorozat a hangyabolyba csapódott, spriccelt utána a föld,
de Bruce sértetlen maradt.
Megmenekültem. A gondolat elmosta előbbi félelmét.
De tehetetlen vagyok, felelte mindjárt a gyűlölete. A földre vagyok
szögezve, míg csak Hendry úgy akarja.
Az eső a hátán dobolt. Átáztatta a dzsekijét, hidegen paskolta a
nyakszirtjét, és lecsöpögött az állán.
Elfordította a fejét, nem merte egy hüvelyknyit sem felemelni, az
eső most ezen az oldalán dobolt.
Az eső! Egyre jobban zuhog. Egyre vastagabb. Úgy lóg alá az égből,
mint egy női ruha szoknyája.
Esőfüggöny. Az erdő szélétől indul szürkén, nem lehet semmi alakot
biztosan kivenni a folyékony gyöngyök párájában.
Még mindig lihegve, de lassan szűnő fájdalommal, Bruce felemelte
a fejét.
A kopje most zöldeskék alakban gomolygott előtte, szinte eltűnt az
eső örvénylő zuhatagában.
Bruce feltérdelt, szédelgett a mellkasában érzett fájdalomtól.
Most! - gondolta. Most, mielőtt elcsendesedik az eső, s ügyetlenül
feltápászkodott.
Egy pillanatig állt, nyomogatta a mellkasát, levegő után kapkodott a
párás levegőben, aztán az erdő széle felé vánszorgott.
Lába kezdett megszilárdulni, lélegzése könnyebbé vált, s máris bent
volt a fák között.
A fák védelmezőén zárták körül. Nekidőlt az egyik durva törzsének,
tenyerével letörölte az esőcseppeket az arcáról. Visszatért az ereje,
vele együtt a gyűlölet és az izgatottság érzése is.
Levette a puskát a válláról, kicsit távolabb a fától, szétvetett lábbal
állt meg.
- Nos, barátocskám - suttogta -, most egyenlő esélyekkel
harcolunk. - Beletett egy sorozatnyi lőszert az FN gépfegyver
tárába, és megindult a köpje irányába, finoman lépdelt, kezét lehúzta
a fegyver súlya, elméje ismét gyors és tiszta volt, látása éles; erősnek
érezte magát, a félelem eltűnt belőle, himnusz dalolt benne, harcba
hívó himnusz.
Az esőtől elnehezült, csöpögő fákon keresztül kitapasztalta a köpje
homályos, a ködtől nagyobbnak látszó alakját, s a jobb oldaláról
közelítette meg. Rengeteg időm van, gondolta. Még alapos
terepszemlére is futja belőle. Befejezte a sziklatömbök •
körbejárását.
Úgy találta, hogy a köpje olyan alakú, mint valami orránál süllyedő
vitorlás hajó. Az egyik végénél emelkedett a hátsó emeleti fedélzet
kettős tornya, innen dőlt meredeken lefelé a főfedélzet, mintha a
hajó orra már a víz alá süllyedt volna. Ezt a domboldalt sziklák
tarkították, és vastagon benőtte a törpecserjés, mely ágak és levelek
vállmagasságig érő szövevénye volt.
Bruce, ölében a gépfegyverrel, lekuporodott, s úgy pillantott fel a
köpje ikertornyához vezető kaptatóra.
Az eső közben szitálóssá szelídült.
Hendry fenn volt a hegy legtetején. Bruce tudta, hogy a
legmagasabb pontra megy fel. Furcsa, a magasságtól az ember
milyen könnyen képzeli magát sebezhetetlennek, istennek. Mivel a
tisztás irányába
lőtt rájuk, bizonyos, hogy a tisztáshoz közelebb eső toronyban
rejtőzik; ez volt a magasabb a két torony közül, tetejét dús tövisű,
rekettyés növényzet koronázta.
Tehát pontosan tudom, hol van Hendry, és most várok vagy fél órát.
Talán elveszti a türelmét, és megmozdul, ha így lesz, akkor innen le
tudom lőni.
Bruce hunyorgott, a távolságot méregette.
- Úgy kétszáz yard lehet.
Az FN géppuska irányzókat a távolsághoz igazította, ellenőrizte a
puska betöltését, benyúlt a zubbonya oldalzsebébe, hogy
megbizonyosodjék, a két extra töíténysorozat ott van -e a keze
ügyében, aztán kényelmesen elhelyezkedett és várt.
- Curry, te rohadék, hol vagy? - Hendry kiáltása lefelé gyűrűzött a
permetező esőben; Bruce teste megmerevedett. Igazam volt -fenn
van a domb tetején, a bal kéz felőli toronyban.
- Rajta, haver! Tegnap délután óta várok rád. Bruce felemelte a
puskát, kísérletképpen célba vett
egy fekete foltot a domb sziklafalában. Nem lesz könnyű az esőben
lőni: a puska teste csúszós a nedvességtől, a permetező eső a
szemöldökére tapad, ettől párás lesz az irányzékjelző, kis
permetcsöppek keletkeznek rajta.
- Hé, Curry, hogy van a kis francia pina? Öregem, izgalmas egy nő,
ugye?
Bruce keze megszorította a puskát.
- Elmesélte, hogyan dugtam meg? Elmesélte, mennyire élvezte?
Hallanod kellett volna, ahogy lihegett, mint egy gőzgép!
Mondhatom, Curry, nem volt elég neki semmi.
Bruce érezte, hogy remegni kezd. Összeszorította
az állat, addig harapta össze a fogait, míg fájni nem kezdtek.
Nyugodtan, Bruce, fiacskám, pontosan ebbe akar beleugrasztani.
A csöndben a fák egyenletesen csöpögtek, egy széllökés belekapott
a köpje oldalán növő sűrű bokrokba. Bruce várt: szemét a bal kézre
eső toronyra szegezte, hogy a legkisebb mozgást is észrevegye.
- Gyáva vagy, vagy mi a szösz, Curry? Félsz feljönni? Vagy mi van
veled?
Bruce kicsit megváltoztatta a helyét, készen arra, hogy beleeresszen
egy sorozatot.
- Oké, haver. Én várhatok. Előttem az egész nap. Itt fogok ülni, s
azon gondolkodom, hogy csináltam fel a kis francia nődet.
Mondhatom, igazán emlékezetre méltó dolog volt. Fel -le, ki -be,
öregem, nem volt az akármi!
Bruce óvatosan felemelkedett a fatörzs mögött, még egyszer
megszemlélte a köpje elhelyezkedését.
Ha fel tudok jutni a hegyoldalon, jól az oldalához tapadva, amíg el
nem érem a jobb oldali tornyot, akkor ott lesz egy kiszögellés,
amelyik felvezet a tetőre. Húsz -harminc lábnyira leszek csak
Hendrytől, ilyen közelről néhány másodperc alatt végzek vele.
Mély lélegzetet vett, s elhagyta a fa óvóhelyét.
Wally Hendry kiszúrta alatta a mozgást az erdőben; barna kis
villanást látott, gyorsan eltűnt, nem maradt ideje célba venni.
Hendry letörölte arcáról az esőt, s egy lábnyival közelebb kúszott a
köpje széléhez.
- Rajta, Curry! Ne vacakoljunk tovább! - kiáltotta, s a puskatust
beljebb nyomta a vállgödrébe. A nyelvét állandóan kinyújtotta,
megérintgette vele az ajkát.
A domboldal lábánál meglátott egy gyöngéden mozduló ágat, noha
nem fújt a szél. Elvigyorodott, csípőjével még keményebben feszült
a sziklának. /// jön, örvendezett kárörömmel telve, itt mászik föl a
bokrok alatt.
- Tüdőm, hogy ott ülsz lenn. Oké, Curry, én is tudok várni.
A dombra vezető út felénél egy másik bokor levelei gyöngén
himbálódzni kezdtek, szétnyíltak, összezárultak.
- Igen! - suttogta Wally. - Igen! - s lepattintotta a gépfegyver
biztonsági karját. A nyelve lassan mozgott szája egyik szögletéből a
másikba.
Lelövöm, az biztos! Ott - át kell mennie azon a nyílt szakaszon,
csak néhány yard az egész. De az elég lesz.
Megmozdult ismét, néhány hüvelyknyit araszolt oldalra, két nagy
szürke kő közé tette a célgömböt; a tüzelésváltót gyorsra állította,
ujja lazán a ravaszon nyugodott.
- Hé, Curry! Kezdem unni magam! Ha nem akarsz feljönni,
legalább énekelj nekem, vagy mesélj vicceket!
Bruce Curry egy nagy, szürke kő mögött lapult. Előtte három
yardnyi fedezék nélküli föld terült el, aztán egy újabb szikla
következett menedék gyanánt. Már majdnem feljutott a domboldal
tetejére, és Hendry nem is vette észre. A nyílt terület foltja után jó
fedezék kínálkozott a jobb kézre eső toronyhoz.
Összeszedte magát, mint a futó a rajtkőnél.
- Rajta! - mondta, s kivágott a nyílt terepre; ott golyózápor
fogadta. Az egyik golyó eltalálta a gépfegyverét, s olyan erővel tépte
ki a kezéből, hogy vállig megbénult szinte a karja; egy másik golyó
a mellkasát súrolta, s már át is ért. Feküdt a távolabbi szikla mögött,
lihegett az előbbi döbbenettől, és hallgatta Hendry győzelemittas
hangját rikoltani.
 - Átvertelek, te hülye szemét! Figyeltelek végig, mióta csak
elindultál lentről!
Bruce bal karját a gyomrához szorította; kezdett belé visszatérni az
élet, a bénultság múlóban volt, de ugyanakkor fájdalom hasított belé.
A hüvelykujj felső perce beszorult az elsütőbillentyűbe, és az
kitépte; a csonkból most patakzott a vér, vastagon ömlött, olyan
sötét volt a színe, mint az almazselé. Jobb kezével a zsebkendőjéért
nyúlt.
- Hé, Curry, a puskád ott hever a nyílt terepen. Pár percen belül
szükséged lehet rá. Miért nem mész érte?
Bruce szorosan átkötötte a hüvelykujj csonkját a zsebkendővel, és a
vérzés csillapodott. Aztán a fegyverre pillantott, mely tíz lábnyira
feküdt tőle. A célgömb levált, s ugyanaz a golyó, mely letépte az
ujja végét, belefúródott az ismétlőszerkezetbe, elgörbítette a
tárnyitót és a cső oldalát. Tudta, ezt már nem lehet megjavítani.
- Azt hiszem, most egy kis céllövészetet rendezek - kiáltotta
fentről Hendry, és megint egy gépfegyversorozat következett. Bruce
fegyvere eltűnt a szállongó darabok és a por felhőjében; amikor
kitisztult a levegő, a puska farészei szétlőve hevertek, a szerkezet is
tovább roncsolódott.
Hát így vagyunk, gondolta Bruce, apuskának vége. Shermaine -nél
maradt á pisztolyom, és csak az egyik kezemet tudom használni. Ez
aztán érdekes lesz.
Kigombolta a zubbonyát, megvizsgálta a hurkát, amit a golyó
horzsolt a mellkasán. Mintha egy kötél égette volna meg, fájdalmas
volt és vörös, de nem igazán komoly. Visszagombolta a zubbonyt.
- Oké, Bruce, kicsikém, vége a játszadozásnak. Lejövök érted. -
Hendry hangja harsány volt, teli önbizalommal.
Ennek hatására Bruce is mozdult. Gyorsan körülnézett. Melyik úton
menjek? Mássz fel magasra, hogy fel kelljen érted jönnie. Menj a
jobb oldali toronyba, menj körbe, s várd be a tetőn.
Az üldözöttség félelmében kapkodva lábra állt, felfelé vergődött a
domboldalon, fejét szorosan lehorgasztotta, így használta fedezékül
a vastag növénytakarót és a köveket.
Elért a jobb oldali torony falához, körbejárta, követte a domb lábánál
meglátott spirális alakú sziklaperem útját; végigmászott rajta, mint
ahogy egy légy mászik a falon: teljesen védtelenül hagyva magát,
hátát a gránitfalnak szorítva, lassan araszolgatva a tizennyolc
hüvelyk szélességű peremen, melyet a szakadék szegélyezett, s a
szakadék minden lépéssel csak mélyebb lett alatta.
Most háromszáz láb magasan állt az erdő szintje fölött,
keresztülnézett a mélyzöld tájon, látta, hogy a távolban újabb
kopjék, vonulatai emelkednek. Az eső elállt, de a felhő tömör
maradt, beborította az egész égboltot.
A sziklaperem kiszélesedett, egész fennsíkká nagyobbodott, Bruce
átrohant rajta, de csak valami zsákutcaszerű véghez ért. A
sziklaperem lassan elfogyott, a szakadék maradt alatta. Kelepcébe
csalta saját magát a toronynak ezen az oldalán - a csúcs innen
elérhetetlen volt. Ha Hendry lemászott az erdő szintjéig, és
megkerülte a köpjél, akkor Bruce tökéletesen a másik irgalmára
hagyva áll itt, mivel a szűk sziklaperem nem kínált semmiféle
fedezéket. Legalább Hendry megint gyakorolhat egy kis célba
lövést.
Bruce a sziklafalnak támaszkodott, igyekezett szabályozni a
lélegzését. Torkában a félelemtől és a kimerültségtől vastagon gyűlt
össze a nyál. Fáradtnak, elesettnek érezte magát, a hüvelykujja
fájdalmasan lüktetett; felemelte, még egyszer megnézte. A kötés
ellenére vérzett, időnként borvörös cseppek szivárogtak belőle.
Vérzik! Bruce lenyelte a torkában összegyűlt ragacsos nyálat, s
visszanézett a megtett útra. A szürke sziklás talajon a fényes
vércseppek nagyon jól látszottak. Tisztán olvasható vérnyomokat
hagyott Hendry számára.
Hát jól van, talán így lesz a legjobb. Legalább itt ölre mehetek vele.
Ha itt megvárom a mellvéd mögött, amíg odaér a fennsíkra, akkor
az egyik oldalon egy száz lábnyi szakadék van; talán rá tudok
rontani, és lelököm onnan.
Bruce a gránitmellvédre hajolt, mely nem látszott a fennsík felől;
hegyezte a fülét, hogy Hendry közeledésének első zaját is meghallja.
Keleten szétváltak a felhők, kisütött a nap közöttük, a napsugár
elérte a köpje oldalát.
Jobb lesz meghalni napsütésben, gondolta Bruce, áldozat a
Napistennek: valakit ledobnak a szentély tetejéről, és jókedv nélkül
vigyorgott ezen, aztán vart türelmesen, fájdalommal telve.
A percek egyre hulltak az idő tengerébe, lassan kimérték a Bruce
számára adott, még hátralévő perceket. A fülében a dobolás
ugyancsak számolt, s a lélegzete is: beszívta, tartotta a levegőt, aztán
lassan kiengedte - vajon hány lélegzetvétel maradt még hátra
számára?
Imádkoznom kellene, gondolta, de a mai reggel után, amikor azért
imádkoztam, hogy ne essék az eső, s aztán az eső mentette meg az
életemet, nem venném a bátorságot, hogy tanácsokat adjak a
szakállas Öregnek, mit is csináljon. Végül is, ő jobban tudja.
Legyen meg a te akaratod, mondta magában helyette, aztán
összerándultak az idegei, mint akit vipera csípett meg. Hallotta,
hogy ruhaszövet súrolódik a durva sziklához.
Visszafojtotta a lélegzetét, és fülelt, de csak a dobolást hallotta a
saját fülében, meg a szél zúgását az alatta levő erdő fái között.
Legyen meg a te akaratod, ismételte visszafojtott lélegzettel, s
hallotta Hendry közelgő zihálását a mellvéd közelében.
Elhúzódott a faltól, és várt. Aztán meglátta Hendry árnyékát: a korai
nap odavetette a sziklaperemre. A szürke kövön hatalmas, alaktalan
árnyék látszott.
Legyen meg a te akaratod. Gyorsan megkerülte a mellvédet, jó kezét
mintegy pengeként használta maga előtt, teste súlya segítette.
Hendry három lábnyira volt, a gépfegyvert magasra tartotta a
mellkasára; közel állt a sziklához, csésze alakú fémsisakját behúzta
résnyi szemébe, izzadságcsöppek mutatkoztak vöröses -rőt
szakálltüskéi között. Próbálta leereszteni a fegyver csövét, de Bruce
túlságosan közel állt hozzá.
Merev ujjakkal ugrott a másik torkának, érezte a porcok recsegését,
elhajlását. A súlya tovább lendítette, és Hendry hátratántorodott a
köves fennsíkon, Bruce került fölébe.
A puska keresztülszánkázott a sziklán, a pereménél leesett; ők ketten
egymásnak feszülve, mell a mellhez, láb a lábhoz, mintha a
szeretkezés borzalmas paródiáját adnák elő. De ebben az
ölelkezésben nem teremtünk, hanem pusztítunk.
Hendry arca lilás volt, megdagadt behorpadt torka fölött, nyitott
szájjal levegőért kapkodott, bűzös lehelete Bruce arcába csapott.
Egy csavarással kiszabadította jobb csuklóját Hendry szorításából,
felemelte, mint valami bárdot, és lecsapott vele a másik orrnyergére.
Páros szalagban lövellt a vér Hendry orrlyukaiból, leszivárgott a
nyitott szájába.
Nedves, fojtogatást idéző hangot hallatva, Hendry teste vadul Bruce
fölébe kerekedett, s olyan erővel vágta a sziklafalhoz a másikat,
hogy egy másodpercig Bruce ott maradt fekve.
Wally máris feltérdelt, szembenézett Bruce -szal, szeme hályogos
volt, vakon nézett, torkából a fojtogatás hangjai bugyborékoltak
rózsaszín, véres nyálon keresztül. Mindkét kezével a pisztolya után
tapogatózott a vászontartóban.
Bruce behúzta a lábát egészen a mellkasáig, aztán nagyot rúgott
velük, úgy, ahogy a szamarak szoktak. Mindkét lába Hendry
gyomrában landolt, s hátrafelé lehajította a mellvédről. Egészen a
szakadék aljáig hallatszott Hendry fojtogatott üvöltése, de lent a
szakadék fenekén hirtelen abbamaradt, s csak a szél zizegése
hallatszott az erdő felől. Hosszú ideig Bruce -nak sem mozdulni,
sem gondolkodni nem maradt elég ereje: csak ült, hátát a sziklának
vetve.
Fölötte a felhők félrehúzódtak, az égbolt fele már tiszta kék volt.
Körbenézett, az erdő nedvdús és megtisztult lett az esőzéstől. És
még mindig élek. A felfedezés olyan kellemesen melegítette Bruce
lelkét, mint a napsugarak a testét. Szerette volna odakiáltani az
erdőnek: még élek!
Végül felállt, a mellvéd széléhez ment, lenézett az alatta levő
sziklákon fekvő apró, összetört testre. Aztán elfordult, saját összetört
testét vonszolta lefelé a torony oldalában.
Vagy húsz percbe telt, míg megtalálta Wally Hendryt a szétrepedt
kövek és a rekettyés bozótjában a torony alatt. Az oldalára fordulva
feküdt, felhúzott lábbal, mintha csak aludna. Bruce letérdelt mellé,
olívzöld pisztolytartójából kihúzta a fegyvert; aztán kigombolta
Hendry kidudorodó felső zsebének hajtókáját, s kivette onnan a
fehér vászonzsákot.
Felállt, kinyitotta a zsák száját, kicsit belekotort mutatóujjával a
gyémántokba. Elégedetten ismét behúzta a zsákocska zsinórját, majd
saját zsebébe tette a kis csomagot.
Halottan még undorítóbb, mint az életben volt, gondolta Bruce, s
megbánás nélkül nézett a holttestre.
A legyek már kezdték megmászni a véres orrcimpákat és a szemek
környékét.
Aztán Bruce hangosan megszólalt.
- Tehát Mike Haignek igaza volt, s én tévedtem az ember el tudja
pusztítani a rosszat.
Hátra sem nézett, úgy indult el. Már nem is érzett fáradtságot. .
34.
Carl Engelbrecht a pilótafülkéből a Dakota utasterébe lépett.
- Boldogok vagytok? - kérdezte a motorok mély bugása közepette,
majd nagy, barnás arcán mosoly jelent meg: - Látom, hogy igen.
Bruce visszamosolygott rá, és kinyújtotta karját, amivel Shermaine
vállát ölelte át éppen.
- Menj csak el! Nem látod, hogy nem érünk rá?
- Autóstoppos létedre kissé pofátlan vagy - ezt jól kitaláltad, hogy
csak úgy elviteted magad - morogta a másik, közben leült melléjük
a padra, mely teljes hosszában nyúlt el a vezetékek mellett.. -
Hoztam nektek egy kis kávét és szendvicseket.
- Jaj de jó. Remek. Majd éhen halok. - Shermaine felült, a
termoszért meg a zsírpapírba csomagolt ételért nyúlt. Az arcán a
sebesülés nyoma már elhalványult, csak a széle sárgállott - tíznapos
volt már a seb. Bruce teli szájjal ette a csirkés szendvicset; közben
egyik lábával belerúgott a padlóhoz gondosan odakötözött faládák
egyikébe.
- Mi van ezekben, Carl?
- Fogalmam sincs - válaszolta Carl, és kávét öntött a három
műanyag bögrébe. - Ebben a társasjátékban nem teszünk fel
kérdéseket. Az ember kirepül, elteszi a pénzt, s a többit hagyja a
csudába. Kiitta a kávéját, felállt. - Nos, magatokra kell hagyjalak
titeket. Két "órán belül Nairobiban leszünk, úgyhogy aludhattok,
vagy valami ilyesmi. - Kacsintott. - A gépen kell maradnotok, amíg
"üzemanyagot vételezünk. De egy óra múlva megint felszállunk, és
holnapután, ha Isten és az időjárás is úgy akarja, Zürichben teszünk
le titeket.
- Kösz, öregem.
- Semmiség - hozzátartozik a napi munkánkhoz. Carl előrement,
eltűnt a pilótafülkében, becsukta
az ajtót maga mögött.
Shermaine visszafordult Bruce -hoz, egy pillanatig nézegette, aztán
felkacagott.
- Olyan más vagy most - igazán úgy nézel ki, mint egy ügyvéd!
Bruce öntudatosan megszorította Old Michaelhouse -nyakkendője
csomóját.
- El kell ismernem, kissé furcsa megint öltönyt és nyakkendőt
viselnem. - Végignézett a jól szabott, kék öltönyön, ezt az egyet
őrizte csak meg, aztán ismét Shermaine -re pillantott.
 - De én is alig ismertem rád ebben a ruhádban! Shermaine
citruszöld pamutruhát viselt, hűvös és frissen vasalt benyomást
keltett magas sarkú, fehér cipőjével; arcán enyhe kis púder fedte a
sérülés nyomát. Az ördögbe, igazán szép nő, döntötte el Bruce
örömmel.
- Hogy van a hüvelykujjad? - kérdezte a lány, és Bruce feltartotta a
csinos ragtapasz -turbánt az ujján.
- El is feledkeztem róla.
.Shermaine arckifejezése hirtelen megváltozott; izgatottan mutatott a
plexiüveg ablakra Bruce válla felett.
- Nézd, ott a tenger!
Távolban, alattuk a víz kékből halványzöldre játszott a sekély
részeknél, fehér part keretezte, hullám csapott keresztül rajta, mint a
vízfodor a kis tavon.
- Ez a Tanganyika -tó. - Bruce felnevetett. - Kongót magunk
mögött hagytuk már.
- Örökre? - kérdezte a lány.
- Örökre! - ígérte Bruce.
A repülőgép kicsit oldalra fordult, egymáshoz taszította őket; Carl a
földi jelzéseket követte, s kissé megváltoztatta a repülési irányt
délkelet felé.
Alattuk vagy ezer lábnyira a sötét bogár - mely a gép árnyéka volt -
suhant, ugrált a víz tetején.

ISBN 00
Kiadja a Delej Kft.
Felelős kiadó a Delej Kft. ügyvezető igazgatója
A kötet kiadásában részt vett:
Maecenas International Kft.
Felelős szerkesztő: Székely Julianna
Műszaki vezető: Szakálos Mihály