A Szeretet Ereje

Most kezdte megérteni. Már több, mint négy hónapja, hogy eljött, de még
egyszer sem akarta ezt végiggondolni. Most ráért, most volt ideje, nem
mondhatta, hogy más dolga van. Pedig szerette volna, ha van valami dolga. De
semmi.
Ült az asztalnál, előtte egy bontott üvegsör, és csend. Soha nem vette eddig
észre, hogy Szentestén ilyen nagy a csend. Máskor akkora volt a kapkodás, nem
is értette, miért mondják békésnek?
Békés karácsonyt, így köszöntötték egymást mindig. Most csend van. Még sincs
békéje. Fenyőfát sem vett magának. Azt gondolta, valaki majd meghívja. De
senkinek nem jutott az eszébe. Pedig már régen nem ivott… Most még Zsuzsa is
hiányzott. Pedig utoljára azt kiabálta neki, hogy jobb lenne, ha soha nem látná.
És most ő jár a fejében. Mennyit dolgozott karácsonykor… azt a sok ennivalót,
finom sütiket…neki meg a pohár kellett…
Felvette az üveget, kortyolt belőle, s nem tudta eldönteni, mit is csináljon. Egyen
valamit, vagy nézze meg, mi van a tévében. Éhes volt, mégsem volt kedve enni.
Egy pillanatra becsukta a szemét, s elképzelte, Zsuzsa hogyan teríthette meg az
asztalt két személyre. Ott ülnek, Zsuzsa, és Gergő… csak ő nem. Vajon a
kicsinek nem hiányzik?
Pedig milyen csodásan indult.
Öt évvel ezelőtt… régen volt… és Zsuzsa milyen szép volt! Hogy meg tud
változni az ember érzése néhány év alatt. Egyikőjük sem így képzelte.
-Benneteket még az Isten is egymásnak teremtett!- mondták nekik sokszor.
Isten …. Törődik is Ő vele? Pont ő, Csabai Zoltán lenne neki fontos. Miért nem
segített akkor neki, amikor gondjaik voltak? Miért van most is egyedül? Ebben a
pillanatban úgy érezte, Isten sem most, sem régen nem foglalkozott vele. A mai
este is az Ő ünneplése. Még jó, hogy nem ünnepel. Így helyes. Isten sem
foglalkozott vele, most ő sem foglalkozik vele. Fifti-fifti. Felállt, hogy a
maradék sörét a tévé előtt igya meg. De abban a pillanatban ki is kapcsolta,
mihelyt meglátta, hogy egy templomi énekkar énekel. Persze. Még itt is ez van.
Azért sem! Gyűlölet volt a szívében. A magány, a fájdalom, hogy elrontotta, ami
jól indult, minden keserűsége Isten felé fordult. Felöltözik, és elmegy, még nem
tudja hová, csak megy, ki innen, hogy ne legyen egyedül. Valahová, ahol sokan
vannak, és nem kell azon gondolkodnia, hogy elrontotta az életét, és nem is csak
a sajátját. A többiekét is… Zsuzsáét, és Gergőkéét. De most nem akart
lelkiismeret furdalást érezni… Szokatlanul nagy csend volt az utcán. Lehet,
hogy még a kedvenc kocsmája is zárva? Annyi gyűlöletet érzett magában, úgy
érezte, mindjárt felrobban. Amilyen nagyot csak tudott, akkorát rúgott a kocsma
elé kitett pad egyikébe. Sajnos semmi baja nem lett, még a fájdalmat sem érezte.
Valaki egy dobozt hagyott el, látta, hogy tele van lim-lommal, de akkor is jól
esett rúgni… össze-vissza repült a sok szemét, a doboz jó messze ért földet. Arra
ment, és egyéb híján azt rugdosta maga előtt, mint a gyerek szokta a nagyobb
darab követ rugdosni. De ő mindig rászólt. Hiszen felelős volt érte. Most meg
nem. Semmi köze a saját gyerekéhez Szentestén. Majd holnap elhozhatja,
néhány órára …. Hogy fogja megmagyarázni neki mikor nagyobb lesz, hogy
otthagyta őket? Hogy neki „más” fontosabb volt? Hogy az öröm egyik felét
majd anya adja, a másikat apa másnap, ha józan. Egymást túllicitálva, ahogy sok
szétment családnál látta. Most, ebben a pillanatban jobban hiányoztak neki, mint
a pia. Vajon most Zsuzsa mit mond a gyereknek? Hogyan magyarázza meg, mit
válaszol majd a gyereknek, mikor őt, az apját keresi? Észre sem vette, a lábai
úgy hozták A HÁZA elé. Ott állt az ajtó előtt, és várt. De nem tudta, mire.
Meghallotta Zsuzsa énekét. Ismerte őt, így hallotta hangjában a fájdalmat is. Azt
a fájdalmat, amit ő okozott neki. Az ének után meghallotta a kis Gergő hangját
is, de nem értette, közelebb ment az ajtóhoz, hallgatózni. Zsuzsát hallotta, aki a
gyereket vigasztalta, hogy apának nagyon sok dolga van, ma már ne várjuk,
holnap biztosan jönni fog. Már majdnem bekopogott, de rájött, hogy ezt most
nem szabad, még sört is ivott… Zsuzsa most is türelmes volt, szépen, szeretettel
beszélt Róla a gyereknek. Ezt ő meg sem érdemelte. Ő mindig olyan csúnyán
beszélt vele. Nem érdemli meg őket. Gyorsan megfordult, hogy messze menjen.
Neki nem kellene már élnie. El kell mennie oda, ahol nem bánthat soha senkit,
ahol nem ad bántást, kiabálást a szeretetért. Szeretetért, amit nem tud
meghálálni. Nincs joga semmihez, nincs joga az élethez…
A kulcs fordulására fordult hátra. Gergőt látta meg, aki abban a pillanatban már
rohant is felé, és a karjaiban tarthatta.
– Hazajött apa, látod, mami? Vacsorázhatunk! - kiabálta a kicsi nagy
örömmel.
- Én most nem…-eddig mondta, és sírva fakadt.
- Gyere velünk vacsorázni, már nagyon vártunk! - szólalt meg Zsuzsa.
- Nem érdemlem meg… – távolról hallotta saját hangját, még soha nem
mondott ilyet, eddig meg volt róla győződve, hogy ő igenis mindent
megérdemel, de most érezte, hogy ez nem így van. Újra megszólalt:
– Semmit nem érdemlek meg ...
- Gyere, ez a vallomás tőled a legszebb karácsonyi ajándék. Jézust, és
Szeretetét mindenki megérdemli. – Zsuzsa hangjában nyoma sem volt a
haragnak, a bánatnak, inkább öröm érződött benne.
Gergővel kézen fogva lépett be, vendégnek érezve magát abban a házban, amit ő
épített. Aztán meglátta az asztalnál a három ünnepi terítéket…