FÓTI ANDOR

Szemben a bűnözőkkel

ZRÍNYI KATONAI KIADÓ BUDAPEST, 1984

 Második kiadás
© Fóti Andor jogutóda, 1984

ISBN 963 326 851 6

Zrínyi Katonai Könyv- és Lapkiadó
A kiadásért felel: Németh M. László igazgató
Sylvester János Nyomda
Felelős vezető: Hanuszek Béla igazgató
Szombathely, 1983
Felelős szerkesztő: Mohai Lajos
Műszaki vezető: Jordán Gusztáv
Műszaki szerkesztő: Szekeresné Sasvári Katalin
Fedélterv Szabó Árpád munkája
Terjedelem: 25,81 A/5 ív
103 (1132) Zi 853-h-8586
Munkásból rendőrtiszt

Ledőlt házak, romok alá temetett gépek, kiégett üzletek, temetetlen halottak az utcákon,
tereken, esténként félelmetes sötétség, gyalogos munkába járás, lyukas cipő, rossz ruha,
melasz, prósza… – soroljam tovább? Gyerekeink ilyenkor szoktak félbeszakítani: jó, jó,
ismerjük már a szöveget, unalmas…
Unalmas már? Lehet! De akkor ez volt az életünk, az én életem is.
Harminc évvel ezelőtt egyszerű vasasként értem meg a felszabadulást. Én is ugyanúgy
jártam a romok között a gyárba, mint munkás elvtársaim. S én is ugyanúgy hittem, amit a
Magyar Kommunista Párt hirdetett: lesz, magyar újjászületés.
Hittem és dolgoztam. Végeztem a napi munkát. Ez bizony nem volt könnyű. Rohamosan
romlott a pengő, nem volt élelem, éheztünk és fáztunk… És volt még valami, ami ennél is
jobban nyugtalanított mindannyiunkat:
Szinte naponta jöttek a hírek: „Hallottad, X-et este levetkőztették, géppisztolyt fogtak rá,
amikor hazafelé ment a munkából, s csak egy szál gatyát hagytak rajta. Majd megfagyott,
mire hazaért…” „Holtan találtak egy férfit a romok között. Az éjjel lőhettek agyon…”
A gyárban hosszasan vitattuk az ilyen híreket, nagy volt a felháborodásunk. Hogyne, mi itt
dolgozunk éhesen, összefagyva, mások meg elveszik még régi rongyainkat is, sőt, az
életünket fenyegetik.
Akkor még nem tudtuk megfogalmazni, miért is van ez így, pedig tulajdonképpen teljesen
érthető volt a helyzet. A második világháború – mint a világégések általában – felszínre
vetette a társadalom minden szennyét. A börtönökből kiszabadultak a köztörvényes bűnözők,
s az utcákon heverő temetetlen halottak között olcsóvá vált, elértéktelenedett az emberélet.
Különösen azoknak a szemében, akik az előző hónapokban, a nyilas uralom napjaiban a
legfékevesztettebb, legelszabadultabb ösztönök idején maguk is belekóstoltak már a
gyilkolásba, rablásba.
A fasizmustól romba döntött fővárosunk mellé így kaptunk romba döntött erkölcsi
állapotokat is. Az éjszakai sötétség, a rosszban sántikálókat pártfogón magukba fogadó romos
pincék, az ellenőrizhetetlen lakóhelyek, a személynyilvántartás teljes hiánya, mind-mind
hozzájárultak a bűnözés elburjánzásához.
Akkoriban a pénznek nem volt vásárlóértéke, napról napra több pengő, adópengő,
millpengő kellett egy-egy doboz gyufa, a legegyszerűbb élelmiszerek megvásárlásához is…
Ha volt gyufa…, s ami még fontosabb, ha volt élelmiszer. Mert akármekkora értéke is lehetett
volna a pénznek, a fővárosban és a nagyobb vidéki településeken szinte semmiféle árut nem
lehetett kapni. A németek és nyilasok menekülésükkor magukkal vittek minden elvihetőt.
Így alakult ki a csereüzlet. Tehervonatokon – marhavagonokban vagy éppen a tetejükön -
hosszú órákat, napokat töltve, szegényes batyujukat magukhoz szorítva, sokszor éhező
gyerekeik kezét is görcsösen fogva utaztak a rongyokba burkolt édesanyák, hogy valahol a
falun lisztre, zsírra cseréljék ruháikat.
A csereüzletekbe hamarosan bekapcsolódtak a bűnözők is. Csakhogy ők nem a saját
holmijaikat cserélték, hanem azt, amit elraboltak… A rablott holmiért élelmiszert, pálinkát
hoztak a városba, amit aztán itt aranyért vagy új ruháért adtak el. ök maguk pedig bandákba
verődve újabb és újabb embereket fosztottak ki, s folyt a körforgás, szinte megállíthatatlanul.
Így alakult ki ennek az időszaknak sajátos bűnözési formája, a vetkőztetés.
Mi ezt akkor nem tudtuk így átlátni, de felháborodottan kikeltünk ellene. „Rendet kellene
végre csinálni!”, „Szét kellene ütni a vetkőztetők között!”, „Elég volt a gaztettekből!” – erről
beszéltünk egymás között és a gyűléseken.
A párt lapjában ugyanerről olvastunk: a kommunisták rendet akarnak! A rendhez –
rendőrség is kell, méghozzá új, népi rendőrség. A jobboldali pártok a rendőrségben is saját
hatalmi céljaik megvalósítását látták, ezért igyekeztek minél több pozíciót megszerezni, de
mit sem törődtek a közbiztonsággal.
Mi ismertük a párt álláspontját, s egyetértettünk vele, csak éppen arra nem gondoltunk,
hogy minket is közelről érint.
Jól emlékszem még arra a napra, amikor a pártközpontba hívtak. Megilletődve léptem be a
Tisza Kálmán téri épületbe. Ott már vártak bennünket, és egy szobába irányítottak. Vagy
húszan-harmincan gyűltünk össze kopott ruhákban, ismerősök és ismeretlenek, de mind
olyanok, akikről messziről lerítt, hogy munkások. Amikor mindannyian együtt voltunk, az
előadó beszélni kezdett:
– Elvtársak! Maguk ismerik a közbiztonság rossz állapotát, s maguk is tudják, hogy a
demokratikus rendszernek mindenekelőtt rendre van szüksége. Nem tűrhetjük, hogy
asszonyaink, gyerekeink életét veszély fenyegesse, hogy szabadon garázdálkodjanak a nyilas
gyilkosok, a volt SS-banditák, hogy az egyszerű emberek a vetkőztetők, a banditák szabad
prédái legyenek. F^el kell vennünk a harcot ellenük, s ehhez megbízható, bátor rendőrök,
nyomozók kellenek. Bátrak és újfajta gondolkodásúak. Olyanok, mint maguk! Mert a párt
önöket választotta ki erre. Meggyőződésünk, hogy jo erőket adunk a fiatal rendőrségnek…
Amikor befejezte, hosszú ideig szinte megbabonázva álltunk. Csak néztünk egymásra.
Megpróbáltam elképzelni szomszédomat rendőrruhában. Nehezen ment. Magammal nem is
kísérleteztem.
Én rendőr?
Nem is olyan régen még átmentem a másik oldalra, ha egy zsernyákot (rendőrt)
megláttam… Az „oberhét” (főkapitányság) pedig csak a nagy ünnepek előtt ismerhettem meg,
amikor összegyűjtöttek bennünket, s nyolc-tíz napig élvezhettük pofozkodós
vendégszeretetüket. A vasasokat nem nagyon kedvelték a horthysta rendőrök.
És most rendőr leszek…
Amikor visszamentem az üzembe, hogy elbúcsúzzam elvtársaimtól, volt aki lelkesen
biztatott, s az egyikük azt mondta:
– Na, Bandi, most nagy úr leszel, többé nem kell beszarnod, ha egy rendőrt meglátsz.
Amikor a főkapitányságon megkaptuk igazolványunkat, többször is végig kellett olvasnom
a szöveget, hogy egyáltalán megértsem, felfogjam:
Fóti Andor r. nyomozó hdgy.
Én, a melós, rendőrtiszt lettem.
Őszintén meg kell mondanom, hogy akkor ezen a papíron kívül semmit nem tudtak adni
nekem. Se ruhát, se fegyvert, de még normális széket sem.
Igaz, a közrendvédelmi beosztottakat sem látták el különbül. Polgári ruhában jártak, csak a
karszalagról tudhatták meg az emberek, hogy rendőrrel állnak szemben. S a karszalagos
rendőr is sokszor fegyver nélkül ment ki az utcára. Később már kapott egy szál puskát, s
hozzá hat töltényt. Azzal is gondosan el kellett számolnia a szolgálat leteltével.
A főkapitányság épületében egyetlen íróasztalt sem lehetett találni, esténként sötétben ülve
vártuk a riasztást, fűtés nem volt, az ablakokon befújt a szél. Mi magunk saját rossz
ruhánkban, cipőnkben jártunk – méghozzá gyalog. A fizetésünk pedig sokszor a
létfenntartásunkra sem volt elég.
És mi mégis felvettük a harcot a banditákkal.
Rendőrségünk igen nehéz munkát végzett, és nekünk – szakmai tudás nélküli fiatal
rendőröknek, nyomozóknak – napról napra bizonyítanunk kellett. Eleinte persze elsősorban
halált megvető bátorságunkról voltak híresek a munkásrendőrök, munkásnyomozók. Hol volt
akkor még nyomozás? Oda kellett menni, ahol állt a harc, szemtől szembe kerülni a sokszor
jól felfegyverzett söpredékkel.
Hogy milyen dzsungelben kellett utat vágnunk, azt talán legjobban statisztikai adatokkal
bizonyíthatom. S most, több évtized távlatából is érdemes ezeken a számokon
elgondolkozni…
Az 1945-ös év augusztusától idézhetem csak a statisztikát, addig a rendőrségen semmiféle
kimutatás nem készült… lássuk a számokat, milyen főbb bűncselekmények történtek 1945
utolsó öt hónapjában:

Gyilkosság, szándékos emberölés 585 havi 117

Rablás 1 328 havi 365
Betörés 12 207 havi 2441
Lopás 34 486 havi 6897
Csalás, sikkasztás 2 655 havi 592

1946-ból már egész évi statisztikánk van:

Gyilkosság, szándékos emberölés 409 havi 34

Rablás 961 havi 80
Betörés 19 963 havi 1163
Lopás 73 699 havi 6141
Csalás, sikkasztás, zsarolás 29 903 havi 2492

Elég a statisztika első adatait összehasonlítani, már ez önmagában is sokat mond: 1945-ről
1946-ra az élet elleni bűncselekmények gyakorisága egynegyedére csökkent, a rablásoké
pedig majdnem egyötödére.
Ezek az adatok bizonyítják, hogy javult a közbiztonság, s éppen abban sikerült a
legnagyobb eredményt elérni, amiben a felszabadulást követő hónapokban a legrosszabb volt
a helyzet. Sikerült úgy harcolnunk, hogy az emberek ki merjenek menni az utcára, ne kelljen
reszketniük, hogy gatyára, bugyira vetkőztetik őket a banditák.
Az is kiderül a számokból, hogy nőtt az intellektuális jellegű bűncselekmények – a csalás,
sikkasztás, zsarolás – száma, ami érthető. 1946. augusztus elsején megszületett az új forint,
konszolidálódott a gazdasági élet, mindinkább érdemes volt pénzt sikkasztani, zsarolni… Már
ha a bűnözők szemével nézzük a világot.
Márpedig nekünk, rendőröknek, sokszor be kell illeszkednünk a bűnözők
gondolatvilágába. Csak így tudjuk ellenük felvenni a harcot. Végig kellett gondolnunk,
hogyan cselekednek, miért és mit tesznek bizonyos helyzetekben, s mire kell felkészülnünk,
amikor a nyomukba eredünk.
Ez volt a mi nyomozómunkánk szinte egyetlen kiindulópontja akkor, amikor szakmai
kiképzést lényegében még alig kaphattunk, amikor inkább saját ösztöneinkre,
elképzeléseinkre hagyatkozva indultunk harcba a szomorú statisztikai adatok
megváltoztatásáért. Harc volt ez, a javából.
A banditizmus mind gátlástalanabbá vált, az első hónapok rendőri tehetetlensége
megbosszulta magát. Egyre több banda garázdálkodott, mind gyakrabban érkezett hír
vetkőztetésről, rablásról, s amikor mi rendőrök lettünk, bizony nemegyszer kellett lógó orral,
eredménytelenül visszatérnünk…
No, de hogy is vehette fel a harcot az egy-szál puskás rendőr, a tapasztalat nélküli
nyomozó a szervezett, a második világháborús fegyverek valóságos arzenáljával rendelkező
alvilággal szemben?
A pártnak kellett cselekednie, közbelépnie.
Olyan ütőképes egység létrehozását kezdeményeznie, amely megfelelő fegyvereket,
autókat kap, és bátran meg mer ütközni, fegyveres harcot is képes vívni éjjel és nappal a
romok között rejtőző banditákkal, bujkáló nyilas gyilkosokkal, SS-legényekkel. Ezek pedig
jól ismerték a fegyvereket, s nem voltak szívbajosak, nekik nem volt kedves az emberélet, és
nem hatódtak meg a rendőrigazolványtól.
Mindezeket végiggondolva hozták létre az R-főcsoportot, amit a köznyelv hamarosan
egyszerűen R-csoportnak nevezett. Az R-csoporthoz csak önként jelentkező nyomozótiszteket
és rendőröket osztottak be.
Én is jelentkeztem. Kineveztek az R-csoport vezetőjének.
Akkor már volt három összetákolt autónk, s minden beosztottnak géppisztolya. A kiképzés
éjjel-nappal folyt, már amikor éppen nem a gyakorlatban, tűzharcban szereztük meg a
szükséges ismereteket.
Jól emlékszem még első razziáinkra, az igazoltatásokra, az első elfogásokra, arra is, hogy
sokszor elkésett tűzoltóknak tekintettek bennünket, akik akkor sietnek a helyszínre, amikor
már megtörtént a baj, és csak a tényeket állapíthatják meg.
Ezen a helyzeten változtatni kellett, méghozzá gyorsan.
A pestieknek akkoriban legnagyobb gondot a vetkőztetők okozták. Fel kellett vennünk a
harcot ezekkel a banditákkal szemben, bár ez nem is volt olyan egyszerű.
Hol itt, hol ott csaptak le áldozataikra, s akik elbeszélték vetkőztetésük történetét, nagyon
kevés támpontot adhattak. Az utcákon uralkodó sötétségben alig láthatták támadóikat. Azt
azért kivettük szavaikból, hogy mindig olyan embert támadtak meg, aki egyedül, legfeljebb
másodmagával ment az utcán, s a támadók legalább négyen voltak. Sokuknál géppisztoly volt,
azzal fenyegetőztek.
És hogy be is váltották fenyegetésüket, arról már csak a néma áldozatok, a levetkőztetett
holttestek „beszélhettek”.
R-csoportunknak a vetkőztetők elleni küzdelmek voltak az első erőpróbái. A razziák,, a
nyílt összecsapások csak bátorságot kívántak, a vetkőztetők felkutatása, leleplezése már
fifikát, tervezést, előkészítést követelt.
Először a Váci utat és környékét akartuk megtisztítani. Egyrészt, mert akkor is ez volt
Budapest legnagyobb munkáskerülete, s mi elsőrendű kötelességünknek tartottuk a munkások
életének megvédését, a munkába indulás és a hazatérés biztonságának megteremtését.
Másrészt, mert ezen a területen a romos utcák, kiégett házak nagyszerű búvóhelyül szolgáltak
akár egész csapatoknak is. Harmadszor: mert ezen a környéken sok munkásembert
vetkőztettek le.
Egyik legizgalmasabb élményem egy Váci úti vetkőztető banda leleplezése volt.
Összegyűltünk előbb, megbeszéltük tennivalóinkat, s akkor is ugyanúgy alakítottuk ki
tervünket, mint azután olyan sokszor…
Ismertük már a vallomásokból, a sírásba hajló, remegő hangú elmondásokból a vetkőztetők
jellemrajzát, és megpróbáltunk alkalmazkodni hozzá.
Négyen-öten lehetnek, s csak egy-két embert támadnak meg. Nekünk tehát meg kell
lepnünk őket, csapdát kell nekik állítanunk. Igen ám, de hogyan? A mi csapdánk nem lehet
más, mint néhány nyomozó, aki „munkásként” igyekszik hazafelé.
Ennél az akciónknál is ketten vállalták az áldozat szerepét, mi pedig nappali terepszemle
után kidolgoztuk az elhelyezkedési tervet, kiszemeltük a romokat, amelyek között várni
fogjuk, mikor támadnak elvtársainkra. Este aztán kettesével-hármasával elhelyezkedtünk a
romok között, a kiszemelt elhagyatott terület körül, szinte még a lélegzetünket is visszatartva,
izgatottan vártuk a pillanatot, amikor szemtől szembe kerülhetünk a banditákkal.
Jóval szürkület után – a megbeszélt időben – megjelent a mi két elvtársunk. Hangosan
vitatkozva jöttek, meg-megálltak… A nagy hangra azért volt szükség, hogy mi is tudjuk: itt
vannak, és a közelben megbúvó vetkőztetők is felfigyeljenek.
Elég sokáig álldogáltak ott hangosan vitatkozva, s már azt hittük, eredménytelenül, amikor
az egyik sarok felől két alak tűnt föl… A másik oldalról is léptek hallatszottak, határozott
léptek.
Azok négyen szinte egyszerre értek oda a vitatkozókhoz.
Mi a romok között lassan közelebb lopakodtunk, de a beszélgetést csak később idézhették
vissza elvtársaink.
– Na, mi van szakikám? – kérdezte egy vállas jövevény, de választ se várva folytatta:
– Majd mi eldöntjük, kinek van igaza.
– Maguk csak ne avatkozzanak a mi dolgunkba! – kiáltotta az egyik nyomozónk, s úgy tett,
mintha el akarna indulni.
A négy férfi közrefogta őket.
– Innen el nem mentek, míg igazságot nem teszünk!
– Na ne mondja! Olyan erősek maguk?
– Azt majd meglátjátok. Ha nem siettetek haza lefeküdni, hát akkor most itt vetkőztök le! –
kiáltott rájuk a nagyhangú.
– Csak nem akarják elvenni a ruháinkat? – játszotta remekül a szerepet nyomozónk, húzva
az időt, hogy minél közelebb érjünk. – Mi szegények vagyunk, ez az egy van, menjenek a
gazdagokhoz…
– Pofa be! Ha azonnal nem vetkőztök, belétek eresztek egy sorozatot…
Ezt már jól hallottuk, ott voltunk néhány lépésnyire. A két nyomozónk is tudta, hogy elég
volt az időhúzásból, egyetlen mozdulattal ledobták kabátjukat, s kezükben megcsillant a
pisztoly.
Mi pedig géppisztolyokkal ugrottunk ki a romok közül:
– Kezeket föl!
A felszólításra magasba emelték a kezüket. Olyan hirtelen törtünk rájuk, hogy valósággal
megdermedtek. Még futni se mertek. Igaz, nem is tudtak volna, minden oldalról géppisztoly
szegeződött rájuk.
Mindannyiuknál pisztolyt találtunk.
Bilincsünk nem volt, így hát nadrágszíjjal kötöztük össze a kezüket, így kísértük be őket a
főkapitányságra.
Sorba álltak a szobában, s mi csak néztük, hogy remegnek, idegeskednek, kapkodják a
fejüket. Aztán elvtársaink kikísérték a négy banditát, mi pedig, amikor becsukódott mögöttük
az ajtó, felszabadult nevetésben törtünk ki: egyszerű ez. Csak nagyobb erőt kell mutatni, s
máris betojnak. Még fegyvert sem kell használni…
Hát persze, ez nem volt mindig ilyen egyszerű! Itt van előttem a statisztika: az R-főcsoport
nyomozótisztjei 1946-ban hatvanöt esetben használtak fegyvert és tűzharcot folytattak,
legtöbbször vetkőztetők ellen.
Azonnal felhívtam a detektívfőnököt. Az ágyból kelt fel, de figyelmesen hallgatta
jelentésemet:
– Jelentem, a Váci úton elfogtunk négy vetkőztető banditát!
– Gratulálok! – mondta, majd aggódás csendült meg a hangjában: – Sérülés nem volt?
– Jelentem, sem sérülés nem volt, sem fegyverhasználatra nem volt szükség.
– Kezdjék meg a kihallgatásukat! További jó munkát!
– Értettem! – fejeztem be szolgálati nyelven a beszélgetést, de milyen különös tartalma
volt most ennek a szónak.
Értettem… hogy meg kell kezdeni a kihallgatást. Tehát most már kezdődik a
nyomozómunka. A kiállt izgalmak után, amikor amúgy is jó lett volna pihenni, most
következik az agytorna. Oda kell állítani őket elém, s úgy kérdezni, úgy irányítani a
beszélgetést, hogy minél többet megtudjak, hogy a tettenérésen túli bizonyítékokkal
küldhessem őket a bíróság elé.
Mondanom sem kell, hogy a négy banditánál semmiféle igazolvány, bejelentőlap nem volt.
Ez abban az időben egyébként sem volt főbenjáró bűn… Miközben mi a detektívfőnökkel
beszéltünk, odakint elvtársaink mindent kirakattak velük. Zsebükből 336 dollár, öt különböző
karóra, gyűrűk, karkötők, nyakláncok kerültek elő.
Egyenként hallgattuk ki őket.
– Először azt a magasat hozzátok be – mondtam –, aki a leghangosabban handabandázott!
Hetykén lépett be.
– Hogy hívják?
– Blaskovics István.
– Hol lakik?
– Lakásom nincs…
– Hol alszik?
– Hol itt, hol ott… Van elég romos ház, ahol elalhatok.
– Honnan vették az ékszereket?
– Találtuk egy romos házban.
– Mi a neve a haverjainak?
– Nem tudom. Csak a keresztnevüket: Feri, Jancsi, Béla.
– Hol ismerték meg egymást ?
– Egy kricsmiben.
– Hogy határozták el, hogy vetkőztetnek? Az eddig készségesen felelő fiatalember
megkövülten nézett rám:
– Nem határoztunk el ilyesmit! Hát vetkőztettünk mi? Ezt honnan veszi?
Most nekem akadt el a lélegzetem. Ott fogtuk el őket a romok között, saját szemünkkel
láttuk, mit csinálnak, saját nyomozó elvtársainkra parancsoltak rá, s még tagadni mernek.
– Mindent hallottunk! Tetten értük magukat!
– Ugyan, ez csak hülyéskedés volt. Meg akartuk viccelni a szakikat. Hallottuk, hogy az
igazi vetkőztetők hogy csinálják. Gondoltuk, hátha megijednek, aztán mi jó nagyot nevetünk!
– Ehhez kellett a pisztoly? – emeltem fel a hangom, mert a szemtelenség rettentően
felbosszantott.
– Ugyan, azt mi nem akartuk használni…
– Hát akkor hogy került magukhoz?
– A romok között találtuk… Emlékszem, akkor mennyire a fejembe szökött a vér, hiszen
még szokatlan volt nekem ez a munka. Később aztán ugyancsak megszoktam. A gyanúsított
tagadhat, hazudhat, a rendőrnek, a nyomozónak nem feldühödnie kell ilyenkor, hanem
bizonyítani, hogy a gyanúsított követte el a bűncselekményt. Akkor azonban csak ennyit
mondtam:
– Ide figyeljen, Blaskovics! Ne higgye, hogy én megkajolom a maga hadoválását. Legyen
őszinte, itt nincs értelme a tagadásnak.
– Mindent elmondtam…
Kiszóltam Zolinak, hozza be a másikat, ezt meg vigye ki, de vigyázzon, hogy ne tudjon
beszélni a többiekkel.
– Trabális, szőrös ember lépett be, sunyi tekintettel mért végig.
– Na, maga is mondja el szép sorjában: mi a neve, hol lakik, de főképpen azt, hol és
hányszor vetkőztettek, kitől rabolták el az aranyakat. A haverja már mindent elmondott.
Ha ők így, én is így – gondoltam, ezért kezdtem most én a megtévesztést, hátha sikerül
behúznom. Hiszen nemcsak mi vagyunk kezdő rendőrnyomozók, de ők is kezdő bűnözők…
ez a vetkőztetés nem régi „szakma”… És sikerült.
– A k… édesanyját, hát ez a szemét Jóska merte magát vezérnek nevezni! Megbeszéltük,
hogy ha elkapnak, semmit se köpünk, s ő mindjárt elárult…
Ezt akár vallomásnak is tekinthettük, de tovább adtam alá a lovat:
– Nekünk nem mondta, hogy ő a vezér. Sőt, szerinte az összes balhét maga tervezte, mivel
maga a legerősebb közöttük, mind a hárman féltek magától.
 – Már, hogy én találtam volna ki? Találta a k… édesanyja!
– Beszéljen tisztességesen! – csattant a hangom, aztán megkérdeztem:
Hogy hívják?
– Petri András vagyok.
– Lakása van?
– Igen, a Rokolya utca 7-ben lakom, Jóskával egy házban.
– Hogy is hívják a Jóskát? – keresgéltem a feljegyzéseim között, mert ugyancsak
megütötte a fülemet, hogy másodszor is Jóskának mondja az imént kihallgatott Blaskovics
Istvánt.
– Bitónak – felelte.
A vezér tehát hamis nevet mondott be, ezzel is igyekezett megtéveszteni bennünket, s
ennek minden bizonnyal oka van. Nem egyszerűen vetkőztetési… Így hát óvatosan ebbe az
irányba kezdtem terelni a kihallgatást.
– Mondja, András, miért akarja Jóska magukra hárítani a balhékat?
– Mit mondott rólunk?
– Hát inkább magáról… Azt, hogy az aranyakat is maga osztotta szét. Sőt, még azt is: ő azt
sem tudja, hogy maga honnan hozta az ékszereket.
– Én? Hazudik!
– Meg még azt is, hogy a pisztolyokat is maga dugta el még nyilas korában, s most
előszedte és átadta nekik.
Petri András akkorát ugrott, hogy csak úgy rengett a ,padló, s ordított, mint egy oroszlán. A
robajra két nyomozónk is berohant. Odaugrottak a toporzékoló Petrihez, hogy lefogják. Wasl
Feri, aki legalább olyan magas volt, mint a bandita, már markolta is. Feri egyébként atléta
volt, nyolcszáz méteres síkfutásban nyert magyar bajnokságot.
– Ne bántsátok! – szóltam rájuk. – Nincs semmi probléma. Csak egy kicsit ideges…
– No, Petri – fordultam hozzá, amikor elvtársaim kimentek –, miért lett olyan dühös? Talán
nem igaz az, amit Bitó mondott?
– Hazudik a gazember! – üvöltötte. – Egyetlen szó sem igaz abból, amit a felügyelő úrnak
mondott. Még hogy én nyilas… ő volt az!
Úgy látszik az elevenjére tapintottam. Nem véletlenül mondtam ezt a nyilas dolgot.
Tudtam, hogy ebben a politikai helyzetben a nyilas múlt emlegetésétől tartanak a legjobban
azok is, akik benne voltak a törvénytelenségekben, de még azok is, akik nem. S mindenképp
ki kellett ugratnom a nyulat a bokorból Bitóval kapcsolatban. Hiszen ez az ember ismerte
Bitót, a vezért, aki nekünk még a nevét is letagadta.
– Beszéljen csak, Petri! Mondjon el mindent!
– Felügyelő úr! Én tudom, ha őszintén elmondom a balhékat, azt majd számításba veszik
nekem és nem fognak meghirigelni (megverni). Én nem most kezdtem ezt az életet, régi
srenker (betörő) vagyok. De nem voltam nyilkó (nyilas), mint ez a szemét Bitó, és esküszöm,
nem vágtam még haza egy embert sem.
– Mit tud Bitóról?
– Budán, a Németvölgyi úti nyilas főhadiszálláson volt valami nagy nyilas.
– Biztos ebben?
– Hogyne lennék biztos, hiszen ő maga is mondta, dicsekedett vele.
– Mit mesélt?
– Azt mondta, hogy nála az emberélet nem számít: „hazavágtam annyi biboldót, hogy
egymás után kaptam a dicséreteket”. Ezért is nevezte ki magát vezérnek…
– És a másik kettőnek milyen nyilas balhéja volt? – kérdeztem. Olvasóim is
megfigyelhetik, milyen sokszor vettem át a bűnözők nyelvét, stílusát. Különösen azokban az
első időkben erre nagy szükség is volt, sokkal könnyebben oldódtak meg a nyelvek,
nemegyszer szinte úgy érezte a kihallgatott, hogy a haveroknak mesél… Meg azt is
bevallhatom: nem állt ez távol attól a nyelvtől, amit mi az üzemben használtunk, tehát nem is
esett nehezemre, nem volt szükség arra, hogy „rájátsszak”.
– Á, semmi, azok csak most kezdték… Bitó hozta a kéglire ezeket a vidéki sutyerákokat.
Láttam, hogy beszédes lett, szavai csak úgy áradtak, ezért most már á vetkőztetésről
szerettem volna valamit hallani, s úgy gondoltam, közelebb jutok a vetkőztetek
megismeréséhez, ha minél többet beszéltetem erről a témáról. És a jövő hetekben,
hónapokban erre még nagy-nagy szükségünk lehet!
– Mondja Petri, ha volt már aranyuk, akkor mi a csodának vetkőztettek?
– Vidékre akartunk menni kajáért. Azért itt Pesten többet kaptunk volna, mint az
aranyért… Kinek kell ma ékszer? Azt is tudtuk, hogy valami nyilasházból származott, ki akart
lebukni vele? Élelmiszer pedig van bőven a kéglinken, azzal cseréltünk, az aranyat meg
meghagytuk volna jobb időkre.
Csak úgy áradt belőle a szó, mintha egy új „sutyerákot” kellett volna beavatnia:
– Most akartunk újítani egy kocsit és aztán azzal mentünk volna a parasztokhoz. Mert ez a
nagy üzlet ma! Minél több ruhát viszünk, annál több kaját tudunk hozni. Itt a kaját eladjuk, mi
már elfogadunk érte aranyat is… Nekünk jó lesz az később…
– Hány vetkőztetést csináltak?
– Hát pontosan nem tudom, de vagy tizennégy-tizenötöt.
– Hol van a holmi?
– Amit nem cseréltünk el, ott a lakáson.
– És a többi fegyver?
– Milyen többi fegyver?
– Ne meséljen, csak nem gondolja, hogy elhiszem; csak ezekkel a pisztolyokkal rémítettek
meg, raboltak ki olyan sok embert…
– Nem volt nálunk soha más…
– Hát a géppisztolyok?
– Nem fogtam én életemben sem géppisztolyt… Csak nem az a hazug Jóska mondta ezt?
Mert őneki volt géppisztolya!
– Azt használták?
– Nem volt az soha velünk, csak tőle tudom, ö szokott nagy hangon mesélni arról, hogy
géppisztolyai vannak elásva, s ha eljön az ideje, sok komcsit kinyír velük…
– Meg tudja mutatni, hová tette a Bitó azokat a géppisztolyokat?
– Nem tudom, mert nekünk se köpte el.
– Hát azért csak beszélt maguknak róla?
– Felügyelő úr, én őszinte vagyok. Én azt hittem, úgy össze fognak verni minket itt, hogy
amíg élünk, nem felejtem el. Én már voltam a hangfejtőben Táncos és Rubos kezei között (a
Horthy-rendszer hírhedt detektívjei voltak). Még be sem értem a szobába, még meg sem
kérdeztek, máris félholtra vertek.
– Most is azért remegett annyira, amikor behozták?
– Igen. De maguk egy ujjal sem nyúltak hozzám, sőt, még le is ültettek.
– Látja, Petri, mi nem verünk, csak akkor, ha minket is próbálnak verni.
– Ezért mondom én felügyelő úr: őszinte voltam, tényleg nem tudom, hol vannak a
géppisztolyok. De még azt is hadd mondjam el, hogy én már ott akartam hagyni őket. Amikor
Bitó ezt megtudta, azt mondta, hogy kinyír, mielőtt leléphetnék…
– Rendben van. Mindenesetre próbáljon gondolkozni, s még az éjjel kimegyünk a
lakásukra. Ott szépen előadja a rabolt holmit, nem csinálunk feltűnést.
A másik két vetkőztető kihallgatásának részleteivel nem untatom az olvasót. Petri jól
jellemezte őket: valóban véletlenül csapódtak hozzájuk. Mindketten azzal kezdték, hogy
mindent elmondanak, csak ne bántsuk őket. Rettenetesen féltek, hiszen az ilyen emberek csak
bandába verődve, fegyverrel a kézben erősek, egy-két fegyvertelen férfival, nővel szemben.
 És beszéltek is, feleltek minden kérdésemre. Lényegében megerősítették azt, amit Petri
elmondott. Nem volt más hátra, mint Blaskovics- Bitó leleplezése, és a rablott holmi
előkerítése.
Újra a bandavezért hozták be.
– Hogy hívják?
– Mi az, újra kihallgatnak? Már mindent elmondtam…
– Ha még hússzor megkérdezem, akkor húszszor válaszol! – kiáltottam rá.
– Már mondtam: Blaskovics István.
– Ezt már mondta, de én a nevét kérdezem!
– Ez a nevem.
– Mit hazudik összevissza, Bitó! Elsápadt, de még tartotta magát:
– Ki az a Bitó!
– Maga. Magát hívják Bitó Józsefnek. És a Rokolya utcában lakik…
– Hát már ezt is tudják…
– Annyira, hogy most elmegyünk oda, és előadják a rabolt holmikat.
Egyelőre nem akartam tovább feszíteni a húrt, úgy gondoltam, hogy helyes, ha előbb mint
vetkőztetőt számoltatjuk él, mint bandavezért leplezzük le.
Bitóval, Petrivel kimentünk a Rokolya utcába. Alapos házkutatást végeztünk, rengeteg férfi
és női ruhát, cipőt találtunk, a vetkőztetések „eredményét”.
Közben, amikor Bitó és Petri közel került egymáshoz – bent a kapitányságon
természetesen külön voltak –, Bitó odakiáltotta banditatársának:
– Még te mondtad, hogy dörzsölt vagány vagy! Az első szóra összeszartad magad és köptél
ezeknek a zöldfülűeknek.
– Na, Bitó! – szóltam rá. – Most már nincs mit hazudni, akkor hát mutassa meg ezeknek a
„zöldfülűeknek” azt is, hol vannak a géppisztolyok?
– Mindent felkutattak már, annyi mindent találtak, ha lett volna géppisztoly, azt is
megtalálhatták volna. De ha azt hiszik, hogy van, csak keressék…
– Megkeressük es meg is találjuk! És azt is meg fogjuk tudni, hogy mit csinált a
Németvölgyi úti nyilasházban – csattant fel a hangom.
– Hát ezt honnan tudják? – szólta el magát, de máris igyekezett javítani – honnan veszik?
– Jól kérdezett először, Bitó! Elárulta magát. De mi anélkül is tudtuk már. Egy ilyen
bandavezérnek nem kellene annyit dicsekednie…
– Ezek mindent elhittek…
– Talán átverte őket?
– Persze! Gondoltam, akkor jobban mernek velem jönni…
– Szórakozni? Viccelődni? Ugye? – gúnyolódtam. – Hiszen a kihallgatás elején még csak
azt akarta bemesélni nekünk, hogy nem vetkőztetésen, hanem viccelődésen értük tetten…
Aztán most, hogy itt ez a sok holmi, hogy a társai vallottak, a vetkőztetést már nem tagadja,
de még mindig tovább folytatja velünk a játékot! Adja elő a géppisztolyokat!
– Ha látni akarják, keressék meg! – mondta szemtelenül, csak úgy foghegyről.
– Ha darabokra szedjük a házat, akkor is meg fogjuk találni – vágtam rá, s nekiláttunk a
kutatómunkának. Centiméterről centiméterre vizsgáltuk meg a falat, a padlót, nincs-e valahol
alatta üreg.
A konyhában aztán eredményre jutottunk. A szekrény alatt mintha nemrég rakták volna át
a köveket, mintha ott valamit javítottak volna. Egykettőre félrerántottuk a szekrényt, s a
kövek felbontásához kezdtünk.
Bitó egyre sápadtabban figyelte a munkát.
A kövek alatt üreget találtunk, benne valóságos fegyverarzenált. Négy banántáras
géppisztoly, öt pisztoly, tucatnyi kézigránát és vagy fél kiló ékszer került elő. Közöttük
gondosan összehajtogatva három nyilas karszalag…
 Hajnalodott, mire a tárgyak jegyzőkönyvezésével elkészültünk, s visszaindultunk a
főkapitányságra. Ott azonnal folytattuk a munkát. Bitó most már nem tagadott tovább, szép
sorjában elmondott mindent.
Kialakult a kép róla, meg a banda szervezéséről is. Bitó a Németvölgyi úti nyilasházban
tevékenykedett. Különböző nyilas akciókban vett részt, sok gyilkosság, rablás terhelte
lelkiismeretét. A felszabadulás előtt fegyvereket rejtett el, s aranyat, amit ártatlan áldozatoktól
szedtek össze. Eleinte sem a fegyverrel, sem az arannyal nem tudott mit kezdeni, csak néhány
pisztolyt hagyott magánál, s így szervezte meg vetkőztető bandáját. A vetkőztetés, mint az
akkori idők egyik legjellegzetesebb bűncselekményfajtája, mindjárt megtetszett neki:
törvénytelenségek egész sorában vett részt, nem számított nála az emberélet. Először Petrit
szervezte be, akiről tudta, hogy betörő volt, többszörösen büntetett ember. Úgy gondolta,
hogy jó lesz társnak, nem utolsósorban azért, mert egy házban lakva, ismeri a múltját, s így
kölcsönösen függnek egymástól. Egy-egy vetkőztetés eredményével, az osztalékkal
igyekezett betömni a száját. És azért fenyegette meg azzal, hogy megöli, ha otthagyja a
csoportot, mert attól félt; beköpi. Nem mint vetkőztetőt, hanem mint volt gyilkos nyilast. A
másik két társat ezután szervezte be, hogy kiegészüljön a banda, hogy meg lehessen rendezni
ezeket a vetkőztetési jeleneteket.
Azért írom le ezt ilyen részletesen, mert ez a banda szemlélteti talán legjobban az akkori
idők közállapotait. Egy-egy fegyverhez értő, gátlástalan nyilas, régi bűnöző, néhány
meggazdagodni vágyó ember – nem egy ilyen vetkőztető bandával találkoztunk a
későbbiekben…
Akkor azonban már várt ránk az új munka.
Reggeltájban, éppen hogy befejeztük a jegyzőkönyvek felvételét, telefonon jelentették:
tömegverekedés van a Németh utcában.
Két csoportot azonnal riasztottunk és útnak indítottunk a verekedők megfékezésére.
Mi pedig, a „zöldfülűek”, a világ legboldogabb emberei voltunk. Nem egyszerűen
vetkőztető bandát fogtunk el, hanem mindjárt egy bujkáló nyilas gyilkost is.
Amikor a detektívfőnök beérkezett, jelentést tettünk. Arra kért, részletesen számoljunk be.
Jólesett kibeszélni magunkat.
Egyszer csak nyílt az ajtó, betoppant a szobába a budapesti rendőr-főkapitány. Elölről
kellett kezdenünk, s ő is végighallgatta beszámolónkat.
Gratulált nekünk, további jó munkát kívánt és közölte: főkapitányi dicséretben részesít
bennünket.
Ez volt az én első rendőri dicséretem.
Nem aludtunk egész éjjel, fizikailag is, idegileg is nehéz órák voltak ezek, de mi nem
éreztük magunkat fáradtnak, csak nagyon-nagyon boldog nyomozótiszteknek. Mi, a
műszerész, a lakatos és a parasztgyerek.
„Itt az R-csoport”

Az R-főcsoport néhány hónap alatt rettegett ellenfele lett az alvilág hétfejű sárkányának: a
bujkáló nyilasoknak, a gyilkosságra mindig kész szökött SS-legényeknek, a börtönökből
kiszabadult régi bűnözőknek, s az újaknak: a vetkőztetőknek, a rablóknak, a tolvajoknak, a
feketézőknek.
A különböző társadalmi rétegekből, az ország különböző részeiből a romos Budapestre
sereglett banditák hamar megtalálták egymást, s a prostituáltak tömegével kiegészülve
megteremtették az alvilágot.
A prostituáltak és a bűnözők összefonódása különösen veszélyes volt azokban a
hónapokban. Nemcsak azért, mert a prostituáltak a már leírt állapotok miatt félelmetesen
terjesztették a vérbajt és más nemi betegségeket, hanem azért is, mert rajtuk keresztül
állandóan szélesedhetett a bandák hatóterülete, s egyre nőtt a rejtekhelyeik száma.
S a prostituáltak száma nem volt kicsi. Bejegyzett, törzslapos kéjnő 12 557 volt, de
összesen 42 846 ilyen nőről tudott a rendőrség. Állandó ellenőrzés alatt tartottuk telepeiket,
pontosan tizenötöt, s a tizenegy nyilvános, meg a tizenkét magántalálkahelyet is. Ám ez is
csak töredékszám ahhoz képest, hogy egy esztendő alatt összesen 9285 titkos találkahelyről
szereztünk tudomást!
Ez utóbbiakat elsősorban azért igyekeztünk felderíteni, mert a titkos találkahelyek sok-sok
keresett, ismert bűnözőnek nyújtottak hosszú időre jó búvóhelyet.
Már ameddig el nem hangzott a riadt kiáltás: „Itt az R-csoport…”
Mert mi, ahová csak lehetett, eljutottunk!
És ahol megjelentünk, ott egyszeriben vége szakadt a bűnözők jó világának… Nemcsak
azért, mert a titkos találkahelyen éppen megbúvó bűnözőket előállítottuk – a számát sem
tudnám visszaidézni a rengeteg ilyen előállításnak –, hanem azért is, mert ezek a helyek többé
nem voltak „titkosak” a rendőrség előtt, ezeken a lakásokon, romos épületekben ezentúl mi
rendszeresen megjelentünk.
Pedig ez csak mellékes feladata volt az R-csoportnak, amúgy félkézzel, két razzia között,
az éjszakai járőrözés pihenőiben végeztük.
Hogy mennyire nem ez volt a legfontosabb teendőnk, azt megint csak a számok
bizonyítják. 1946-ban 132 esetben érték tetten az R-csoport tagjai a legkülönfélébb
bűncselekmények elkövetőit, s 476 bűnözőt fogtak el a helyszínen. Razziák során 6138
személyt állítottunk elő.
Razziák – írom le, s közben megint csak arra kell gondolnom: a mai fiatal – még a fiatal
rendőr vagy nyomozó is – nehezen tudja elképzelni, hogy akkor, 1945-46-ban ez a szó mit
jelentett.
Mert manapság a razzia – amikor ezt a közbiztonság további megszilárdítása valamely
területen megköveteli – határtalan szervezettséggel, és hogy úgy mondjam, kulturáltan zajlik
le. A rendőrök és a nyomozók szinte észrevétlenül zárják le az adott területet – általában egy-
egy vasútállomást, vendéglőt –, s nagyon módszeresen kérik el a személyi igazolványokat.
Aki rosszban sántikál, az ilyenkor megbukik, igyekszik elsomfordálni, s ha igazoltatják,
előállítják, általában semmiféle ellenállást nem tanúsít.
Akkor nem is álmodhattunk ilyen helyzetről. Sok razziánkon megszólaltak a fegyverek, az
igazoltatott bűnözők késsel, ököllel szálltak szembe a nyomozókkal, rendőrökkel. Hiszen egy-
egy helyen, ahol razziáztunk, sokszor több volt az olyan ember, akit elő kellett állítani, mint a
becsületes vendégek és mi rendőrök együttesen.
Szóval így zajlottak le a mi razziáink, s különösen veszélyesek voltak tettenéréseink.
Abban az időben gyakran olvashatták az emberek az újságokban azoknak a bajtársainknak a
nevét, akik kötelességteljesítés közben, rablókkai, betörőkkel, vetkőztető útonállókkal, szökött
nyilasokkal vagy SS-ekkel vívott tűzharcban hősi halált haltak.
Az újságolvasók, a becsületes tíz- és százezrek ilyenkor nemcsak sajnálattal tekintettek
ránk, hanem egy kicsit fel is néztek azokra, akik vállalják a halált is a rend biztosításáért. Mi
pedig személyes barátoktól búcsúztunk el, s erőt merítettünk példájukból, hősiességükből,
mert másnap, harmadnap újabb tűzharcok vártak ránk.
A következő hetekben, hónapokban azután nemcsak tapasztalatokban gazdagabb, hanem
mint ütőképesebb R-csoport, mint jobban felszerelt rendőrök és nyomozók szállhattak szembe
a banditákkal.
1946 májusában a budapesti rendőr-főkapitányság élére dr. Münnich Ferenc elvtársat
nevezték ki rendőr altábornagyi rendfokozattal. A munkásmozgalom régi harcosáról, a
spanyol szabadságharc kimagasló egyéniségéről sokat tudtunk már, s a mai olvasó is sok-sok
forrásból ismerheti a később hosszú évekig a miniszterelnöki tisztet is betöltő Münnich
elvtársunk életútját. Nem is akarom én őt itt külön dicsőíteni, de vannak dolgok, amelyeket el
kell mondani, hogyha azoknak a hónapoknak rendőri történetét vissza akarom idézni.
Münnich elvtárs főkapitánysága idejére esik fiatal rendőrségünk sikeres birkózása a
bűnözőkkel, s a közbiztonság tulajdonképpeni megteremtése. Főkapitányi kinevezése után
azonnal kapcsolatba lépett Zamercev ezredes elvtárssal – a később vezérőrnagyként ismert
szovjet városparancsnokkal, akit a főváros felszabadulási évfordulója idején láthattunk a
televízió képernyőjén –, s három rendkívül fontos dolgot intézett el szinte egy csapásra.
Mi, az R-csoport tagjai mindannyian szovjet dobtáras géppisztolyokat kaptunk, s így a
második világháborúban nagyszerűen bevált kézifegyverekkel egységesen felszerelve sokkal
hatásosabban küzdhettünk a banditák ellen.
Gyorsabban a helyszínre érkezhettünk – sőt, meg lehetett oldani állandó járőrözéseinket is,
mert (és ez volt a második nagyszerű intézkedés) vadonatúj Wippon gépkocsikat kaptunk.
És ami a legfontosabb: minden járőrünk mellé két-két szovjet harcost osztottak be, akik
éjszakáról éjszakára velünk jártak, s valamennyi akciónkban velünk együtt vettek részt.
Ettől kezdve R-csoportunk állandó, szoros kapcsolatban volt a szovjet
városparancsnoksággal, Riskov majorral, a helyettes városparancsnokkal szinte naponta
találkoztunk. Közös megbeszéléseket tartottunk, s nem volt olyan kérésünk, amit a szovjet
elvtársak ne teljesítettek volna.
Máig is emlékszem azokra az éjszakai járőrözésekre, amelyeken a budapesti
rendőrfőkapitány és a szovjet városparancsnok is részt vett. De nem ám valami
luxusgépkocsin utaztak, hanem velünk együtt ültek a Wippon fapadján… Mi ilyenkor a világ
legboldogabb embereinek éreztük magunkat.
Mert Münnich elvtárs nem egyszerűen parancsnokunk volt, hanem a legkisebb
rendfokozatú rendőrnek is – édesapja. Azt írtam az előbb, nem akarom őt dicsőíteni. Nem is.
Csak éppen idézni a vele kapcsolatos emlékeimet és szavait.
– Fóti elvtárs – mondta egy alkalommal –, maguk akkor dolgoznak jól, ha mindig az lebeg
a szemük előtt: a dolgozókért vannak, velem együtt… A dolgozó nép szolgálata nem jelszó,
ez a mi életünk, feladatunk, mert nekünk kell biztosítani, hogy az emberek nyugodtan
menjenek dolgozni…
Egy másik alkalommal meg azt mondta:
– Az igazi rendőr az, aki lefelé nem úr, hanem bajtárs, felfelé pedig nem szolga, hanem
ember.
így beszélt, ilyen ember volt ő, s mi a parancsnoksága alatt talán éppen azért is tudtunk
nagyobb eredményeket elérni.
Valahányszor razziára, járőrözésre indultunk, mindig végiggondoltuk, kiknek az érdekében
– és kik ellen lépünk fel.
Mindennap este hat órakor indultak el az R-csoport gépkocsijai. Első utunk a Múzeum
utcába vezetett, ott minden járőröző kocsi parancsnoka jelentkezett a szovjet
városparancsnokságon, s máris két-két szovjet harcos ugrott fel a Wipponra.
Sok-sok ilyen közös járőrözés emlékei élnek bennem. Most egyetlenegyet emelek ki
közülük, egy olyat, ami kalandos történéseivel, sokféle élményével szinte valamennyi
utunkról képet ad.
Azon az éjszakán is sötét lámpákkal indultunk el portyázni a Múzeum utcából a kijelölt
kerületbe.
Gyorsan összeismerkedtünk a két szovjet elvtárssal. Nagyszerű küzdőtársaknak ismertük
meg őket, s határtalan szükség volt rá, hogy velünk legyenek.
A háborút követő hónapokban sok bűnöző szovjet katonaruhában követte el a
legkülönbözőbb bűncselekményeket. Nemegyszer szovjet katonákat öltek meg, hogy
egyenruhához jussanak, máskor loptak vagy éppen csináltattak ilyen ruhát.
Ezek a bűnözők kétszeresen veszélyesek voltak. Egyrészt azért, mert falkáik valóban
rettenetes bűncselekményeket követtek el: gyilkoltak, fosztogattak, veszélyeztették az élet- és
vagyonbiztonságot. Másrészt – és ez nem kevésbé súlyos, sőt, azokban az időkben különösen
káros volt: – mert az emberek szemében lejáratták a felszabadító szovjet harcosokat. így tehát
tulajdonképpen politikai bűnözők is voltak!
Ellenük igazán csak akkor tudtuk felvenni a harcot, amikor járőreinkben igazi szovjet
patrulok is voltak. Ők egykettőre leleplezték ezeket az „ál-szovjet katonákat”, akik
legtöbbször egyetlen szót sem tudtak oroszul, vagy csak olyanokat kiabáltak rossz kiejtéssel,
hogy „drasztucsi, davaj, pasli…”.
Ahogy a lesötétített lámpájú gépkocsin elhaladtunk az egyik mellékutca mellett, az utcában
feltűnt egy autó. Villámgyorsan megálltunk, s már kanyarodtunk is az utcába. A gépkocsin
ülők nem figyeltek fel ránk, mi pedig a gyér utcai világításban is láttuk: egyenruhás szovjet
katonák. „Valódi patroljaink” odasúgták: az nem létezik, hogy itt igazi szovjet katonák
legyenek. S már biztosították is ki a géppisztolyukat.
Mi is ezt tettük, de most hagytuk, hogy ők cselekedjenek előbb.
Elálltuk a gépkocsi útját, s abban a pillanatban kigyulladt a reflektorunk. Szovjet
elvtársaink pedig felállva az autóban, harsányan átkiáltottak :
– Sztoj!
És már kérdezték is oroszul: kik vagytok? honnan jöttök?
A kérdésekre riadt kapkodás volt a válasz, s mi láttuk, hogy most itt a cselekvés ideje,
hiszen hallottuk is közben, ahogy egymás közt magyarul szentségeinek a „szovjet katonák”,
de oroszul egyikük sem válaszolt a szabályosan feltett, rövid kérdésekre.
Mi lepattantunk, közrefogtuk a gépkocsit, s már magyarul kiáltottunk rájuk: dobják el
fegyvereiket!
Istentelenül meglepődtek, hogy az előbbi orosz után most magyar hangok csaptak le rájuk
az éjszakából, s már tették is föl a kezüket.
Hamarosan lekászálódtak a lopott gépkocsiról, s szigorú őrizettel vittük őket a
főkapitányságra.
Itt beismerték, hogy a szovjet egyenruhát egy öreg szabóval csináltatták, az anyagot hozzá
az egyik Király utcai (Majakovszkij utca) szövetüzletből rabolták, ahová természetesen
betörtek… A szabónak azt mondták, hogy ők szovjet partizánok és most már szükségük van
egyenruhára. Lisztet és zsírt adtak érte.
Még akkor éjjel kimentünk az öreg szabó lakására, az Elemér utca 29-be. Egykettőre
kiderült, hogy most az egyszer a banditák igazat mondtak, az öreg szabónak valóban sejtelme
sem volt arról, hogy kiknek nyújt segítséget, ő meg volt győződve, hogy jót tesz, ha a szovjet
hadsereg katonáinak segít.
– Tessék elhinni, felügyelő úr – mondta –, hogy én élelmiszer nélkül is szívesen
megcsinálok mindent a szovjet katonáknak. Ez csak csekélység, amit egy magyar ember tehet,
hogy ilyen formában mond köszönetet a szovjet katonáknak…
A végén még meg is köszöntük az idős embernek a segítőkészségét, de felhívtuk a
figyelmét, hogy milyen aljas módszerekkel kísérleteznek a mi ellenségeink. Elszörnyedt,
amikor megtudta, kik is voltak a „szovjet partizánok”.
Mi is meglehetősen elszörnyedtünk a félelmetes lista láttán. A kihallgatás során a bűnözők
hét betörést, kilenc vetkőztetést és négy autólopást ismertek el.
Mi pedig a jó fogás után portyáztunk tovább.
A Rákóczi úton haladva a Metropol kávéház elé értünk. Óriási üvegcsörömpölés és éktelen
ordítozás fogadott. Leugráltunk a gépkocsiról, s csoportunk egyik része máris a Miksa utcai
bejárathoz rohant, míg mi a Rákóczi úti főbejárathoz futottunk.
A Metropol kávéházról el kell mondanom, hogy azokban a hetekben, hónapokban ritka
volt az olyan nap, amikor ne lett volna ott verekedés. Akkoriban a prostituáltak és az alvilág
egyik hírhedt fészke volt. Közönséges bűnözők adtak itt egymásnak randevút. Éjjel, amikor a
bár kinyitott, már a „jobb közönség” is megjelent: feketézők, üzérkedők, valutázók és „úri”
prostituáltak. A bárba a portás úr már csak azt engedte be, akit ismert, mint jó vendéget, vagy
aki a markába nyomott egy csomó pénzt, pengőt, majd később forintot.
Szóval ilyen hely volt akkor a Metropol.
Amikor a Miksa utcában is a bejárathoz értek a mieink, egyszerre rontottunk be. Valaki
kétségbeesve elkiáltotta magát, amikor meglátott bennünket:
– Itt az R-csoport!
Ezt aztán mi is megerősítettük, ugyancsak nem szalonképes hangon, hogy túlszárnyaljuk a
zsivajt.
Akkor már olyan hírünk volt, hogy a leghírhedtebb verekedő, a legerősebb ember is
leeresztette ütésre emelt kezét, amikor meghallotta a nevünket.
Mi pedig mindjárt megkezdtük az igazoltatást. Ez elég egyoldalú dolog volt. Mi kértük az
igazolványt, s arra kerestünk feleletet: hol dolgozik, mi a foglalkozása, van-e munkahelye?
Akire rászóltunk, úgy lapított, mint a rossz diák az iskolában. Mert a mi kapcsolatunk is
valahogy olyan volt, mint a tanáré és a rossz diáké: mi kérdeztünk, s ő nem tudott felelni.
Legtöbbjük a lakását, a foglalkozását nem tudta igazolni, csak temérdek pénz került elő a
zsebükből, miközben az igazolványt „keresték”.
Mondani sem kell, hogy akik vagy a lakást, vagy a foglalkozást nem tudták hitelt
érdemlően igazolni, azokat egy helyre gyűjtöttük. Jó párat ismertünk már közülük, voltak
olyanok is, akik feketézésen lebuktak, s már jártak a rendőrségen, sőt, hosszabb-rövidebb
büntetésüket is letöltötték. Az, hogy itt találkoztunk velük, egyértelműen bizonyította: mit
sem változtattak életmódjukon. A Metropol bárja az egyik legjobb hely volt az üzleteléshez,
itt találkoztak, akiknek volt eladnivalójuk, s akiknek volt „miből” megvásárolni azt, hogy
azután busás áron, nagy nyereséggel továbbadják…
Még ha konkrét üzleten nem is csíphettük rajta őket, ez a váratlan igazoltatás
bebizonyította, hogy továbbra is ezen az úton járnak, s így a jövőben is figyelemmel
kísérhettük őket, még ha aztán a főkapitányságról hajnalban sokat közülük ki is kellett
engednünk.
Az igazoltatottak másik része „összetartozó” férfiak és nők csoportja volt. A nők –
prostituáltak, a férfiak – egyrészt „vendégeik”, másrészt kitartottjaik, „stricijeik”. Ezeknek is
gyülekezőhelyük volt a Metropol: odakint a közönségesebbeké, bent a bárban – ahol a
verekedés kirobbant – az „úriaké”.
A verekedés, ahogy már a helyszínen rekonstruáltuk, így kezdődött közöttük:
Az egyik prostituált leitatott vendége zsebéből ki akarta lopni annak degeszre tömött
pénztárcáját. Az „úri” kifejezés ne tévesszen meg senkit. Ezeket itt a bárban nem azért
neveztem „úri prostituáltaknak”, mintha csak nagy pénzért valami előkelő hotelben vagy
luxuslakásban űzték volna a mesterségüket, hanem elsősorban azért, mert a „jobb” körökben
is – a feketézők, valutázók körében – ügyesen mozogtak, otthonosan viselkedtek. No, de
sokan közülük éppen azért, hogy ne csak egyszerűen az „ellenértéket” kapják meg az együtt
töltött estéért, óráért, hanem valami többlethez is jussanak. Ezt követelte tőlük egyébként
fiújuk is, aki az ismerkedést általában az egyik szomszéd asztaltól figyelte, vigyázva
„kitartójára”, nehogy őt megkárosítsa. Hiszen az így szerzett pénz általában a stricihez
vándorolt, aki bő kézzel el is szórta…
Szóval a prostituált az ittasnak hitt vendég zsebébe nyúlt, mire az egyszeriben „felébredt”.
Kiderült, hogy nem itatták le eléggé, vagy jobban bírja az italt, mint hitték, vagy a sok pénz
tette óvatosabbá… Egyszóval felpattant és kikapta a nő kezéből a pénztárcát, majd pofon
verte a tiltakozó prostituáltat. Ekkor közbelépett a „gáláns lovag” – a nő stricije –, s rátámadt
a vendégre. Az nem volt sem gyenge, sem ijedős – az ital is inkább bátorságot adott neki –, s
jócskán visszaadta, amit kapott. Pillanatok alatt két tábor alakult ki: a nők kitartottjai az egyik
oldalon, a „vendégek” a másikon, s ütötték egymást, ahol érték.
Már addig, amíg az a bizonyos felkiáltás el nem hangzott.
Mert attól kezdve, hogy beléptünk, egyszerűen nem láttunk verekedőket, mindenki
csendesen igazgatta a ruháját, s igyekezett megkeresni nem létező igazolványát.
Míg elvtársaink elálltak a kijáratokat, s mi sorra jártuk az asztalokat, egyik nyomozónk
telefonon hívta az ügyeletet: kértük a főkapitányság előtt sorakozó tartalék gépkocsi
„bevetését”, hiszen látható volt, hogy a verekedés résztvevőin, a tolvaj prostituálton és
stricijén kívül még jócskán lesz „begyűjteni valónk”, nem fognak felférni egy kocsira…
Amikor jelentették a gépkocsi megérkezését, az előállítottakat kitereltük a Rákóczi útra, s
feltessékeltük a gépkocsikra. Helyettesemre bíztam a gépkocsikat: vigyék be az elfogottakat.
Odabent a főkapitányságon azután ezek a stricik és prostituáltak, feketézők és valutázók kezes
báránykákként mondják majd el „balhéikat”, hogy ki-ki a megérdemelt helyre kerüljön.
Helyettesemtől azzal búcsúztam:
– Mi gyalog folytatjuk a járőrözést. Gyertek utánunk a Rózsák terére, ott szétnézünk. Ha
már ott sem találtok, gyertek a Sportcsarnok kávéházba. Ott mindenképp megvárunk
benneteket.
R-csoportunk járőrei minden éjjel végigellenőrizték a tereket, a Városligetet, és a hírhedt,
reggelig nyitva tartó szórakozóhelyeket.
Most is gyalog indultunk útnak. A Rózsák terét gondosan körüljártuk, de semmi különöset
nem találtunk. Így hát betértünk a Sportcsarnok kávéházba.
A Sportcsarnok kávéház, ahová az R-csoport tagjaival betértem – ha lehet egyáltalán
fokozni –, a Metropolnál is sötétebb hely, valóságos lebuj volt. Itt az alvilág söpredéke, a
legelvetemültebb bűnözők adtak egymásnak estéről estére randevút. Egyáltalán nem
kávézgatás céljából… A kávéház elnevezés nevetségesen hangzott itt, ahol a mértéktelen
italfogyasztás volt a jellemző, ahol sok-sok nagyfröccs mellett szerveződtek új meg új
bandák, vagy éppen néhány üveg pálinka elfogyasztása után mérték össze erejüket a
különböző alvilági csoportocskák.
Nekünk, rendőröknek tulajdonképpen még „jól is jött” a Sportcsarnok kávéház: ha
bűnözőket kerestünk, nem kellett messzire mennünk. Becsületes, tisztességes embert itt csak
elvétve találtunk, s hogyha valamilyen bűncselekmény erre vagy arra az alvilági figurára utalt
– hiszen ki ne tudná ma már krimikből, tévéfilmekből, hogy minden bűnözőnek van valami
sajátos ismertetőjele –, nos, tehát ha valamelyik itteni „törzstagra” utaló jelet találtunk, szép
nyugodtan kimentünk a Sportcsarnok kávéházba. Vagy ott találtuk, vagy megtudtuk, hogy
éppen hol tartózkodik… Mert egy biztos volt: a lakásán még akkor sem, ha véletlenül volt
viszonylag állandó lakása…
Persze voltak esték, amikor csak azért tértünk be, hogy „kiürítsük” a kávéházat, bevigyük
az ott talált bűnözőket, s elszámoltassuk őket az előző napokról. Valami mindig volt a
rovásukon, csak kicsit meg kellett vakarni őket…
 Az ilyen „rutinellenőrzések” mindennaposak voltak. Egyszerűen minden éjszaka legalább
egyszer-kétszer betértünk ide, hogy állandóan szemmel kísérjük az alvilágnak ezt a
gyűjtőhelyét.
Bűz és füst fogadott, amikor beléptünk, de minket ez nem lepett meg. Itt mindig vágni
lehetett a füstöt, itt mindig „befogott orral” tudtunk csak közlekedni. És persze hihetetlen
lárma volt, egymás szavát is nehezen hallhattuk.
Nem csoda, hogy a tisztességes, becsületes emberek messze elkerülték akkoriban a
Sportcsarnok kávéházat. Nemcsak a bűz, a füst, a lárma miatt, hanem azért is, mert a
környéken ijesztő külsejű, ápolatlan alakokat lehetett látni.
Nekünk már nem voltak annyira ijesztőek, inkább ők tartottak mitőlünk. Amikor
észrevették, hogy megjelentünk, tisztelettudóan köszöntöttek bennünket, halkabbra fogták a
szót, s kérdéseinkre általában – tőlük telhető módon – illedelmesen feleltek. S legtöbbször az
igazat. Mert megtanulták már, hogy az R-csoportnak nem érdemes hazudni, előbb-utóbb
úgyis minden kiderül.
Itt ugyanis a kevésbé nagy vagányok, inkább a piti bűnözők tanyáztak. Legtöbbjüknek az
alvilági nevét ismertük. Mi is meglepődtünk, ha a város más részében tevékenykedő bűnözőt
találtunk közöttük. Ennek mindig lehetett valami oka, jelentősége, ezt érdemes volt mindig
külön megvizsgálni.
Most is, amint szétnéztem, láttam, hogy „vendégek” vannak. Így neveztük magunk között
a más helyről érkezőket. Valamennyiüknek megvolt ugyanis a törzshelyük: a Thököly
Sörkert, a Baross pince, a Lépcsős, s így tovább…
Mindjárt az első asztalnál megálltam:
– Na, Jumbó, hát maga mit keres itt? – szólítottam meg régi „ismerősömet”.
– Hát, csak átjöttem szétnézni…
Jumbó a VIII. kerület egyik legerősebb embere volt. Minden este ivott: ha nappal
véletlenül dolgozott, amit keresett, azt este elitta. Ilyenkor aztán különösen erősnek érezte
magát. Ha belekötöttek, az egész kocsmát összetörte és a vendégeket kidobta az utcára.
(Törzshelyén, a Lépcsősben, később a góré jobbnak látta, hogy odavegye kidobólegénynek, s
attól kezdve nem is volt ott komolyabb verekedés… De ez már a jövő zenéje.)
– Miért jött át? Csak nem követett el megint valamit ?
– Felügyelő úr, kérem, most tényleg semmi balhét nem csináltam, sőt, még csak nem is
verekedtem…
– Ica hogy van? – kérdeztem.
– Köszönöm jól, csak az üzlet megy rosszul…
Továbbmentünk. A kapcsolat „ápolása” megtörtént, s ennyi most elég is volt, Jumbó
bizonyára igazat mondott, mindenesetre nem árt majd figyelni rá, nem lesz-e itt holnap vagy
holnapután, mert akkor előfordulhat, hogy valami itteni bandába került, vagy olyan ottani
dologról tud, amiről nem akar tudni…
A vágott szájú Toncsi köszönt most ránk. Piti tolvajocska volt, a sok italtól már remegett a
keze.
– Hogy van? – kérdeztem.
– Sóheren – felelte. – Tetszik tudni, megfogadtam, hogy nem csinálok semmiféle balhét.
– Ez a fő – feleltem. – Nem próbált még dolgozni?
Hát ez csak amolyan költői kérdés volt, hogy is várhattam volna rá feleletet a
Sportcsarnokban…
– Úgy látszik, ma mindenki itt van – lépett hozzám Zoli barátom, aki időközben a másik
oldalról járt asztalról asztalra és igazoltatta azokat, akiket kevésbé ismertünk.
Valóban, együtt volt a díszes társaság, a Sportcsarnok kávéház törzsgárdája, amelyet most,
három évtized távlatából is érdemes bemutatni. Hiszen nemcsak mi, rendőrök találkoztunk
velük akkor, hanem később sokan ismerték meg őket…
 Röpülős Mancit akkor még csak Mancikának ismerték az alvilágban… Később akkor
ragadt rá a Röpülős Manci név, amikor – erről azután már jócskán cikkeztek az újságok annak
idején – a belföldi légi járatok megindulása után városról városra repült, úgy követte el
különféle bűncselekményeit, míg a nyomára nem bukkantunk.
No, de most nem is a Röpülős Manci típusúakat akarom elsősorban bemutatni. Amiért egy
kis kitérőt teszek, s a történetet egy kis történelemmel szakítom meg, annak egészen más az
oka.
Igaz, azon az éjszakán ők nem kerültek horogra, csak éppen tudomásul vettük jelenlétüket,
de előtte már sokszor voltak fogdánk vendégei, nemegyszer meggyűlt velük a bajunk, s
különbözőképpen igyekeztünk elvenni a kedvüket a bűnöző életmódtól.
Később aztán bekerültek a „történelembe”, legalábbis a nyugati imperialista sajtó oldalain.
Még a fényképüket is közölték, mint „hős magyar szabadságharcosokét”… Ha a
segítségünket kérik, mi tudtunk volna sok oldalról készített portrékat adni a bűnügyi
nyilvántartóból.
Az 1956-os ellenforradalom jó néhány „szabadsághősével” én már 45-46-ban
megismerkedtem, mint az R-csoport parancsnoka. Már akkor ismertük, nyilvántartottuk őket,
csak éppen egészen más lapokon…
Itt ült mindjárt „jó társaságban” Mész János… Ugye, így nem sokat mond a neve? Igaz,
akkor is kevesen szólították így ott a Sportcsarnok kávéházban.
Falábú Jankó… Ez volt az alvilági neve.
Mi is így szólítottuk meg:
– Falábú, most milyen balhét csinált?…
– Nem csináltam én mostanában semmit – nézett föl sunyin a piti tolvaj, aki akkoriban
kezdett belemelegedni a bűnügyekbe. Előbb csak tolvajlással foglalkozott, aztán rájött, hogy
falábbal is lehet valakiből – nagyobb bűnöző. Egymást követték bűncselekményei:
verekedések, hatóság elleni erőszak, sőt rablás is.
Egészen 1956 októberéig. Közben tizenhatszor ítélték el, így hát természetes, hogy mihelyt
lehetett, fellépett a mi rendünk ellen. Géppisztolyt fogott és huszonhét tagú bandájával bevette
magát a Práter utcai iskolába… Gyerekkorában úgyis messzire elkerülte az iskolát. No, de
félre a tréfával.
Ebből a közönséges gonosztevőből 1956-ban „nemzeti hőst” faragtak. Maléter Pál, az áruló
vezérőrnagy, az ellenforradalom egyik vezéregyénisége október 28-tól Falábú csoportját
parancsnoksága alá rendelte (ő volt akkor a Kilián laktanya ellenforradalmi parancsnoka),
majd az október 30-i gyalázatos Köztársaság téri gyilkosság után, amelyben Falábú Jankó –
vagy ahogy az ellenforradalom idején finomították a nevét: Tuskólábú – véres
gyilkosságokkal vett részt, alezredessé léptette elő! Falábú nem hazudtolta meg egykori
önmagát, azok közül szervezte a „szabadságharcosokat”, akikkel ott, a Sportcsarnok
kávéházban is együtt láttuk, meg akikkel később a börtönben ült.
1956. november 4-e után sem tette le a fegyvert – mint történetét a Fehér Könyv ismerteti.
– Ekkor vett részt a Rákóczi úti Verseny Áruház kirablásában. Eközben pusztult el a kis
gengszter, aki az „alezredesi rangig” vitte.
Aztán a másik asztalnál egy fiatalembert szólítottunk meg.
– Bizsu, hát maga merre jár mostanában?
– Én kérem, mindig csak itt vagyok…
– Pedig itt nem dőlnek be magának. Itt nem markecolhat! (Ha valaki nem tudná:
markecolni annyit jelent, mint a partnert leitatni, s közben ellopni az értéktárgyait.)
– Nem is akarok én kérem…
Ugye milyen szép csendesen válaszolgatott, mennyire a megtért bárányt játszotta!
Pedig akkor már volt büntetve – markecolásért, lopásért… Később pedig lopásért,
sikkasztásért ült, összesen 8 évet a felszabadulástól 1956 októberéig…
 Akkor Falábú invitálására Bizsu – eredeti nevén: Dilinkó Gábor – „szabadságharcos” lett, s
Maléter hamarosan őrnagyot csinált belőle. A Fehér Könyvből szó szerint idézem vallomását,
amit az ellenforradalom leverése után a rendőrségen tett.
„November elején, az egyik napon szólt Gergely, a parancsnok öccse (Pongrácz Gergely
ellenforradalmár vezérről van szó), hogy menjünk át a Kilián-laktanyába. Én át is mentem,
ahol az udvaron kb. 30-40 fő lehetett. Ezek közül tizenkét-tizenhárom személyt Maléter
előléptetett katonatiszteknek úgy, hogy sorba álltunk, és Maléter egyesekre mutatva ezt
mondta: »Te főhadnagy vagy, te hadnagy.« Mikor Maléter rám mutatott, azt mondta: »Te
meg őrnagy leszel.«
Én megjegyeztem, hogy »jóformán írni-olvasni sem tudok«. Maléter ezt válaszolta: »Az
nem baj, majd megtanulsz, fiam.« Ezután a laktanyában, illetve a Corvin-parancsnokságon
vételeztem tiszti ruhát, derékszíjat és felöltöztem. Én azért kaptam a rangot, mert kiváló
egészségügyi voltam, a többiek pedig azért, mert szovjet katonákat fogtak el. Én többet
Maléterrel nem beszéltem. Ebben az időben már Maléter volt a felkelők parancsnoka.”
Hát persze, akkor még nem volt „őrnagy úr”…, akkor még csak éppen olyan piti bűnöző
volt, mint a többiek, akikkel együtt láttam.
Mert itt találtam „Csira” Bertát is. Megszólítottam :
– Berta, maga mit keres itt, hiszen magának nem ez a tanyája?
– Csak szétnéztem, nem csinálok én itt semmi balhét.
– Hát ne is, mert egykettőre a kezünkre kerül! – figyelmeztettem Bertát, aki addig már
ötször volt büntetve lopásért.
A sors különös szeszélye, hogy amikor az ellenforradalom után visszatérhettem hivatali
szobámba, ott találtam sok más ellenforradalmi kacat mellett az én „Bertám” nemzetőr
igazolványát… Azt nem kellett lopnia, azt az ilyen bűnözőknek akkor szinte hivatalból adták.
És nézzük csak tovább az asztalokat.
Itt ült Kucsereiter, a nyaralók és víkendházak későbbi réme, akkor még csak fővárosi
tolvaj, aztán kicsit odébb Herbert Károly, ez a közveszélyes munkakerülő, akinek Kukac az
alvilági neve. Ez volt a tanyája Cigány Jancsinak (eredeti nevén Sztrakács János), Pipás
Imrének (a személyiben, amikor éppen nála volt, a Tóth Imre név szerepelt), meg Ludasnak
(Rach Jánosnak), akiket újra meg újra érdemes volt elszámoltatni, mindig akadt valami lopás,
rablás a bűnlajstromukon.
Később is összetartottak, együtt alakították ki a Baross téri ellenforradalmár csoportot,
amelynek főparancsnoka Nickelsburg László volt. Ezt a „hős szabadságharcost” nem zavarta,
hogy ilyen közismert bűnözőkkel vette körül magát. Sőt. Ezek a gátlástalan fenevadak a
legvéresebb szerepet töltötték be irányításával a Köztársaság téri pártház elleni ostromkor.
Ha én akkor tudtam volna, hogy mikké válnak ezek a közönséges kis bűnözők!
Mindenesetre mi ismertük őket, s az ellenforradalom után a büntetett előélet nem számított
enyhítő körülménynek, amikor ítélkezett a nép bírósága…
No, de nézzünk csak tovább körül.
Ahogy jártunk az asztalok között, feltűnt, hogy „Román Mari”, az egyik ismert prostituált
egy előttünk ismeretlen férfi társaságában ült. Több borosüveg volt előttük, láthatólag már
erősen ittasak voltak. Legalábbis a férfi. Márpedig Mari hírhedt markecoló volt. Odaléptünk,
hogy megakadályozzuk a legújabb markecolásban.
– Mi újság, Mari? – kérdeztem. ,
– Semmi különös.
– Hát ez a férfi kicsoda?
– Régi barátom, összetalálkoztunk, úgy gondoltuk, egy kicsit elpiálgatunk.
– Úgy látszik, sok pénze van…
– Van neki – felelte. – Valami nagy ember volt, régi katonatiszt, vagy micsoda…
Odaléptünk az asztalhoz.
 – Főkapitányság – mutattam az igazolványomat. – Ellenőrzést tartunk, kérem az
igazolványát.
A férfi fölényesen fölnézett rám, s a szeméből láttam, tulajdonképpen nem részeg igazán,
csak éppen nagyobb bátorságot adhatott neki az ital, mert így szólalt meg:
– Nincs nekem igazolványom, kisfiam… Engem nem szoktak igazoltatni.
– Először is, nem vagyok a kisfia – emeltem föl a hangomat – másodszor: ha az
igazolványt kérem, akkor vegye elő azonnal és mutassa meg!
– Mondtam, hogy nincs. Egyébként Pálházi Ferenc nyugalmazott honvéd főhadnagy
vagyok.
– És kitől kap nyugdíjat, főhadnagy úr? – kérdeztem.
– Az nem tartozik magára – pimaszkodott tovább a „főhadnagy úr”.
– Az talán nem, de hogy van-e igazolványa és munkahelye, az igen.
– És ha egyik sincs?
– Akkor elő fogom állítani – feleltem.
– Mutasd az igazolványodat! – szólt rá Mari. – Hiszen már évek óta jól ismerjük
egymást… De téged nem Peigernek hívtak?
– Kuss! – rúgta ki maga alól a széket a főhadnagy úr. – Semmi közöd hozzá, hogy hívnak.
– No, igazolja magát, vagy nem? – léptünk erre többen a férfihez.
– Nem! – válaszolta hetykén.
Géza, a főpincér már ott is állt a számlával:
– Kérem, fizetni!
Géza jó érzékkel, szinte megérezte, ha valahol előállítás készült, azonnal odalépett, tőle
rendőri kísérettel sem lehetett fizetés nélkül távozni…
A „vendég” egy marék pénzt vett ki a zsebéből és az asztalra szórta:
– Mit fél? Azt hiszi, fizetés nélkül akarok elmenni… – vetette oda Gézának, aki nem szólt
egy szót sem, csak csöndesen besöpörte a pénzt.
Pálházi pedig továbbra is ülve maradt.
– Álljon fel! Jöjjön velünk! Előállítom! – közöltem vele most már határozott hangon.
Mozdulni sem akart. Erre elvtársaimmal egy kicsit megemeltük, s úgy „kísértük” ki.
Időközben megérkezett a járőrkocsink, s arra szép csöndesen föltettük.
Így ismerkedtem meg Pálházi-Peiger Ferenccel, s így került először rendőrkézre ez a
horthysta fenegyerek.
Nem is olyan régen csendőr szakaszvezetőként tevékenykedett, s hogy megfelelt a fasiszta
rendszernek, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a háború végére a hadsereg főhadnagya
lett. A rendőrséggel való megismerkedése után különféle bűncselekményekért négyszer
büntették meg. S akkor következett 1956…
Igen, így már bizonyára világossá válik az olvasó előtt, honnan ismeri ezt a nevet.
Pálházi-Peiger Ferenc volt Dudásék hírhedt „fejvadász” csoportjának vezetője. Ezt a
csoportot azért nevezték el így, mert az államvédelmis-ták, az állami és pártfunkcionáriusok
felkutatását és kivégzését tekintette fő feladatának.
Pálházinak vezető szerepe volt a Corvin Áruház kirablásában is, ahonnan kétmillió forint
értékű árut vittek el. Loptak, raboltak – és gyilkoltak a „hős szabadságharcosok”. Pálházi és
fejvadászai elfogták és a Corvin Áruház mögött falhoz állították Sarkadi István ügyészt,
Fodor Pál főhadnagyot és egy szovjet katonát. Sarkadi István „bűne” például az volt, hogy az
egyik köztörvényes bűnöző ügyében ő képviselte a vádat, s az mint fejvadász, most bosszút
állt. Mindez 1956-ban történt, alig néhány évvel azután, hogy ezzel a fasiszta fenevaddal
szembekerültem.
Ott találkoztam vele Budapest akkori legsötétebb lebujában, az alvilág söpredékének
találkahelyén, a Sportcsarnok kávéházban. És először még azt hittem, hogy egy szerencsétlen
fószer, akit Mari markecolni akar.
 Amikor most, évtizedek múltán visszaemlékszem azokra a napokra, egyszerűen nem
tudom megállni a kitérőt, hiszen az alvilág akkori jellegzetes figuráinak felbukkanása 1956
októberében jól mutatja ennek az ellenforradalmi lázadásnak minden szennyét, mocskát, igazi
jellegét, s máig is élő tanulságait.
De a térbeli – a Metropoltól a Sportcsarnokig vezető – és az időbeli – 1946-tól 1956-ra
ugró – kitérők után zökkenjünk vissza az akkori éjszaka történetének előadásába. Mert a
Sportcsarnok kávéházbeli kirándulással korántsem ért véget járőrözésünk.
Mivel ismét gépkocsi nélkül maradtunk, tovább folytattuk gyalogos portyázásunkat. A
Városligetben találkoztunk járőrkocsinkkal.
A Városligetben teljes nyugalom fogadott. Csak egy-két szerelmespár üldögélt a padokon.
Szinte örültek, hogy a rendőrség is ott cirkál, nem vették zaklatásnak az igazoltatást. Mi
kellemes jó éjszakát kívántunk, s ők is nyugodtan maradtak.
Innen gépkocsin tértünk vissza a Rózsák terére. Itt leszálltunk, s körbejártuk a templomot.
Egyszer csak Vida szakaszvezető elvtárs riadt hangját hallottam.
Fóti elvtárs!
Nemcsak én futottam a hang irányába, hanem a többiek is.
Vida szakaszvezető egy padnál állt, zseblámpájával odavilágítva sápadtan jelentette:
– Főhadnagy bajtárs, egy szétvert fejű ember fekszik a padon…
Többet nem is kellett mondania, zseblámpájának fényében mindent láttunk.
Egy pillanat alatt átvillant a fejemen: alig néhány órája voltunk itt, s nem találtunk sehol
semmit. Íme, milyen kevés kell egy emberélet kioltásához. S mennyire fontos, hogy a
rendőrök szinte mindenütt és mindig ott legyenek…
A férfihoz léptem, megfogtam a pulzusát. Mozdulatlan volt. Nem is csoda: fejét
egyszerűen nem lehetett látni a sok vértől.
Egyik elvtársunk már rohant is a telefonhoz, hívtuk a központi ügyeletet. Mi pedig közben
megvizsgáltuk a zsebeit, de semmiféle irat, tárca vagy pénz nem volt azokban.
A kiérkezett orvos is megállapította, hogy körülbelül egy-másfél órája halott… (alig
valamivel azután ölhették meg, hogy mi innen továbbmentünk). Nemsokára megjött a
halottszállító kocsi, de mielőtt elvitték volna, még egyszer gondosan átkutattuk mindenét. A
zsebében kis cédulát találtunk, mozijegyeket. Az Erzsébet körúti Vesta moziba szóltak, a
zsöllye 12. sor 1. és 2. székekre. Lábnyomokat próbáltunk keresni, de hiába találtunk egy
sereget, használhatónak egyiket se tekinthettük.
Kértük a boncolást és az azonnali pontos szakvéleményt. A törvényszéki orvostani
intézetből hajnalra jött a jelentés. A boncolás eredményét megdöbbenve vettük tudomásul: az
áldozat halálát nem a fejsérülések okozták. A férfit megfojtották. A nyakán különleges
sebhelyet fedeztek fel: egy négy-öt centiméteres kerek benyomódást a gége táján.
Amikor kővel vagy valamilyen más kemény tárggyal a fejét ütötték, már halott volt. A
fojtogatást valamilyen kötéllel vagy szíjjal követte el a gyilkos…
Az egész főkapitányság megmozdult a kegyetlen gyilkos kézre kerítésére. Első feladatunk
az volt, hogy megállapítsuk: ki az áldozat.
– Ki az áldozat?
Már erre az első kérdésre is rendkívül nehezen lehetett megtalálni a választ.
Gondoljuk el: manapság sincs könnyű dolga a rendőrségnek, amikor egy-egy ismeretlen
holttest személyazonosságát kell megállapítani, no de most mégis országos
személynyilvántartási rendszer áll a rendelkezésére, s szinte nincs ember, akinek eltűnése
rokonságának, környezetének előbb-utóbb fel ne tűnne.
Akkor sem erre, sem arra nem számíthattunk.
Mit tehettünk hát?
Több száz fényképet készítettünk az áldozatról, s a nyomozók, rendőrök amerre csak
lehetett, érdeklődtek. Különösen az éjszakai szórakozóhelyeket jártuk, mert a boncolás
megállapítása szerint az áldozat ittas volt, így hát bizonyosra vettük, hogy esti szórakozás után
ölték meg – szórakozópartnerei vagy valaki más.
Mindjárt az első este sikerrel jártunk. A Sportcsarnok kávéházban az egyik éjszakai nő azt
mondta, hogy ő már látta ezt az embert. A Baross pincében pedig egy másik prostituált már
azt is tudtunkra adta: neki a „vendége” volt a képen látott férfi. Nevét vagy bármely közelebbi
adatát egyikük sem tudta, de a Baross pincebeli nő is arra emlékezett, hogy nagyon rosszul
beszélt magyarul, alig néhány szót. Ezért azt hiszi, hogy nem is volt magyar az illető.
A másik nyom, amelyen elindultunk: a két mozijegy volt. Az újságban is közzétettük a
rendőrség felhívását: „Jelentkezzék a meggyilkolt ember mozipartnere. A Rózsák terén történt
gyilkossággal kapcsolatban az áldozat személyazonosságát mindeddig nem sikerült
megállapítani. A meggyilkolt férfi zsebében két mozijegyet találtak. Az ismeretlen férfi
szerdán délután 2-4 óráig az Erzsébet körúti Vesta moziban volt. A zsöllye 12. sor 1. és 2.
székére szóltak a jegyek. A főkapitányság felszólítja azt, aki az áldozattal együtt volt a
moziban, jelentkezzék a főkapitányságon, Vigyázó Ferenc utca 1. I. 28.”
Az újságfelhívásra sajnos senki nem jelentkezett.
A személyazonosság felderítésével egy időben természetesen mozgásba lendült az egész
apparátus, hogy előkerítsük a tettest vagy a tetteseket.
Razzia razziát követett.
Minden létező szórakozóhelyet, teret, a meg-búvásra alkalmas barlangok sokaságát
ellenőriztük.
Abban az időben – mint már említettem – a prostituáltak a „nehéz” bűnözők köré
tömörültek: együtt szórakoztak, biztonságban érezték magukat, mivel tartoztak ,,valakihez”,
aki az alvilágban „nagy fiú” volt, s kölcsönösen segítették egymást. Persze ezek a bandita
,,szépfiúk” egyáltalán nem érzelgősségből tartották a nőket. Ha nem volt pénzük, éjjel-nappal
„palizni” zargatták őket.
Így hát a prostituáltak találkahelyeit is felkeresték a nyomozók, hogy valami nyomra
bukkanjanak.
A Rózsák teréről arra következtettünk, hogy az áldozat mozgási köre valahol a Keleti
pályaudvar környékén lehetett.
Nyomozóink végigjárták a környező utcákat, különösen a tömegszállásokon érdeklődtek, s
néhány nappal a gyilkosság után újabb nyomra bukkantak.
A Dobozi utcai átmeneti szálláson – amit egyébként az alvilágban a Lordok Házának
hívtak – a portás a fényképről felismerte az áldozatot. Elmondta, hogy egy vagy két éjjel aludt
is náluk, de mivel nem volt semmiféle igazolványa, ő nem engedte, hogy továbbra is ott
lakjon.
– Nehezen tudtam ezt vele megértetni, mert nagyon rosszul értett és beszélt magyarul.
Ez már a második olyan tanú volt, aki azt állította, hogy az áldozat nem tudott magyarul.
Új körre terjedhetett ki a figyelmünk. Annak idején igen sok csempész járt hozzánk
külföldről a legkülönfélébb árucikkekkel és innen zsírt, élelmiszert csempésztek ki, még
nehezebbé téve az itteni dolgozó emberek életét, s még növelve a feketézők s egyéb gazdasági
bűnözők vagyonát. Természetes hát, hogy a csempészek ellen állandóan folyt a harc, s jó
néhányat ismertünk is közülük. Most már azokra a személyekre fordítottuk a figyelmünket,
akikről tudtuk, hogy csempészárukat vásárolnak, üzérkednek. így a munkánk túljutott
Budapest határán, s tényleg minden embert mozgósítanunk kellett, hogy a legkisebb nyom se
kerülje el a figyelmünket.
Igen sok feltevés alakult ki a nyomozás során arról, hogy ki lehet az áldozat. Ruházata
olyan volt, hogy inkább a lebujok világához tartozónak kellett tekintenünk, de az alvilág
gyűjtőhelyein senki sem ismerte föl, a két-három tanúvallomáson túl egyszerűen nem
jutottunk tovább.
Mi pedig egész Budapest területén folytattuk az ellenőrzéseket. Egy-egy este tucatnyi
bűnözőt állítottunk elő, a legeldugottabb rejtekhelyekreis eljutottunk, s mindenkit
kihallgattunk, akit csak igazolvány nélkül találtunk. Hiába. A gyilkosnak nem akadtunk a
nyomára, de még az áldozatról sem tudtunk meg semmit.
Az egyik este útirányunk a Sashegy, a Gellérthegy és a gellérthegyi barlang volt. A
hatóságok rendszeresen befalazták a barlang nyílását, de azt ugyanolyan rendszeresen, szinte
még aznap este kinyitották a csavargók. Nem csoda, odabent ragyogó búvóhelyeket találtak, s
olyan jó meleget – 30-40 fokot is –, hogy akár meztelenül is alhattak. S aludtak is, már amikor
aludtak. Mert a prostituáltak is szívesen hozták ide új meg új „vendégeiket” vagy töltötték
kellemesen az órákat a bandák tagjaival.
Most is nyitva találtuk a bejáratot, s járőrünk négy férfit és hat nőt talált együtt. Igazolvány
egyiküknél sem volt, de a nőket prostituáltként jól ismertük.
Amikor bekísérték őket a főkapitányságra, hogy sorra kihallgassuk valamennyit, Zolinak
feltűnt az egyik nő idegessége.
– Mi van Nusika – szólt rá –, miért van úgy berezelve, csak nincs valami balhéja?
– Kérem, én nem voltam benne, engem ne is kérdezzenek – válaszolta a megszólított
ijedten.
– Miben nem volt benne?
– Ott sem voltam a Rózsák terén.
– Mi az Nusikám, kérdeztem én, hogy maga hol volt? Hát, ha nem volt ott, honnan tudja,
mi történt a Rózsák terén?
– Én elmondok mindent, tetszik tudni, hogy én semmiféle balhét nem csináltam soha. Én
még nem markecoltam ki egyetlen vendégemet sem. Megelégszem én azzal a kevéssel is,
amit jószántukból adnak.
– Akkor miért ment a barlangba „kéglizni”? Magát nem szoktuk olt találni, a maga tanyája
a Sportcsarnok meg a Baross pince. Biztosan van valami oka, hogy odament.
– Néhány napja megismerkedtem a Keletinél egy férfivel. Elvitt piálni a Baross Pincébe.
Tele volt lével és fizetett. Később azt mondta, hogy átvisz Budára egy jó helyre. Amikor a
Gellérthegyhez értünk, azt mondta, hogy már zárva van a kricsmi és fáradt, menjek el vele a
barlangba, jól meg fog fizetni, mert van bőven dohánya. Kérdeztem: honnan van ennyi pénze?
Erre azt felelte, hogy majd elmeséli. Bebújtam vele a barlangba. Olyan meleg volt, hogy
mindjárt le is vetkőztünk, de ott mindenki meztelenül feküdt. Akkor a kezembe nyomott egy
marék pénzt, hogy pontosan mennyi volt, nem láttam, hiszen semmit sem lehetett látni a
sötétben, azután csókolgatni kezdett. Később megint megkérdeztem, honnan van ennyi pénze,
mire elmesélte, hogy a Rózsák terén leütött és kifosztott egy férfit.
– Most hol van a partnere? Ma is együtt voltak?
– Együtt Amióta elmesélte, nem engedett el maga mellől
Úgy látszik kijózanodva meggondolta, hogy ostobaságot követett el a fecsegésével, s így
próbálta menteni a menthetőt. Már ameddig sikerül. Hiszen a prostituáltak nemcsak jó
partnerei voltak a bűnözőnek, hanem sokszor jártak a mi kezünkre is – egyszerűen félelemből,
mert a jó életet nem akarták holmi fosztogatásos balhéval elrontani…
– Melyik az a férfi?
– Ferinek hívják, a másik nevét nem tudom… Ö az a fekete fiú.
Vége a nagy hajszának, a sok álmatlan éjszakának itt a gyümölcse. A véletlen elszólás
alapján, de mégiscsak hálónkba kerül a Rózsák téri gyilkos.
A főnök is lejött a kihallgatásra.
Miután Nusi megmutatta, melyik az, nyomozóink behozták. Leültettük. Halálsápadt volt.
– Hogy hívják?
– Pollák Ferenc.
– Foglalkozása?
– Nincs.
 – Lakása?
– Nincs.
– Hol alszik, miből él?
– Alkalmi munkákból élek, és hol itt, hol ott alszom, most is ezért találtak a barlangban.
– Másutt nem szokott aludni?
– De igen. Amikor éppen van valami munkám, a Dobozi utcában, az átmeneti szálláson is
szoktam lakni.
– Hol járt a múlt héten szerdán, 7-én este?
– Nem tudom megmondani.
– Gondolkozzon csak!
Lehajtotta a fejét, erőltette, hogy gondolkozik, aztán csak annyit mondott:
– Este biztosan a Sportban szórakoztam, éjjel meg a Doboziban aludtam.
– Jó, ezt mindjárt ellenőrizzük – mondtam, s odaszóltam Vaszl elvtársnak:
– Menjen ki a Doboziba, ellenőrizze, hogy Pollák Ferenc ott aludt-e 7-én.
– Várjon felügyelő úr! – szólalt meg Pollák. – Ne küldjön oda. Akkor máshol kégliztem.
– Ide figyeljen, Pollák, figyelmeztetem, hogy csak magán segít, ha pontosan elmond
mindent.
– Nem tudok én semmit sem elmondani.
– Akkor arról beszéljen, hogy ha nem volt állása, honnan van az a sok pénz?
Hallgatott, nem válaszolt.
– Ide figyeljen, azt akarja, hogy én beszéljek maga helyett? Hogy elmondjam, amit
Nusinak maga már elmondott arról az estéről?
– Úristen, maguk elhitték azt annak a nőnek? Hát ezért faggatnak? Amit Nusinak
elmondtam, azt maguknak is elmondhatom, mert én is úgy hallottam. Csak hencegtem a
nőnek, amikor azt mondtam, hogy „hazavágtam egy frájert” a Rózsák terén.
– Hát ha nem maga ölte meg, akkor honnan tudja?
– Ismerek egy csavargót, Gézának hívják. Ö mesélte nekem, hogy leütött egy frájert a
Rózsák terén és kirabolta. Tessék elhinni, hogy nem én voltam. Mindenre megesküszöm, ami
szent, hogy nem én követtem el a „balhét”.
– Jól van, Feri, én elhiszem, de ha tisztázni akarja magát, segítenie kell. Ki az a Géza, hol
lakik, hová szokott járni ?
– Nem tudom hol lakik, s a vezetéknevét sem tudom.
– Honnan ismeri?
– Néha jár a Sportcsarnok környékén, igaz ritkán, mert az Emke a tanyája.
– Gondolja, hogy ott találhatjuk?
– Hát ha őt nem, a nőjét biztosan. A szép, vörös hajú Ibi a nője most, az Emkében szedi a
palikat, de a srác minden lét elszed tőle.
A vörös Ibit jól ismertük, valóban feltűnően szép nője volt akkor a pesti éjszakának.
Mindenesetre tovább faggattam Pollákot:
– Mégis, ha ismeri ezt a Gézát, írja le a külsejét.
– Gondosan jegyeztük minden szavát, elég hihető és jó személyleírást adott. Arra
gondoltunk, hogy a vörös Ibin keresztül bizonyára elkapjuk ezt a Gézát, de azért minden
eshetőségre számítani kellett. S mivel Polláknak Géza elfogásáig, vallomásáig nem tiszta a
szerepe, közöltük vele, hogy őrizetbe vesszük.
– Engem?
– Ne vitatkozzon! Ha az ügy tisztázódik-, természetesen szabadlábra kerül – vezettettem
ki.
Mi pedig nekivágtunk a pesti éjszakának. Leültünk az Emkébe és vártuk Ibi megjelenését.
Igen sokan ismertek már bennünket az ottani törzsvendégek közül. Néhány odajött
hozzánk, mások messziről köszöntek.
 – Tetszik valakit várni? – kérdezte sokat sejtetően „fekete” Rózsi.
– Hát a múlt héten még szőke volt, Rózsika?
– Ja… már úgy megszokták a fekete hajamat, hogy szőkén nem tetszettem, ezért
visszafestettem, így jobban megy az üzlet.
Csinos, 23 éves lány volt. Vidékről jött Pestre, itt egy kerítő hálójába akadt, azóta nem
dolgozik, hol itt van, hol sitten. Mivel azonban szerette volna elkerülni a börtönt, gyorsan
hozzá is tette:
– Egyébként, felügyelő úr, a jövő héten megyek dolgozni, maneken leszek.
– Épp ideje, Rózsika, hogy változtasson az életén – mondtam. Aztán majd látogasson meg,
ha dolgozik… – kedélyeskedtem, végül a lényegre tértem:
– Mondja, Rózsika, nem ismeri a Gézát, a vörös Ibi fiúját?
– Dehogynem. Minden este itt találkoznak. Géza igen rendes fiú. Most már úgy tudom,
rendesen melózik és Ibit sem engedi majd palizni.
Néhány percig beszélgettünk még, amikor Rózsi megbökött:
– Na tessék nézni, ott jönnek! Megvártuk, amíg leültek, és rendeltek. Azután
fölkeltünk, s egyszerre több oldalról az asztalukhoz sétáltunk. Közben a nő valamit súgott
Gézának, de rendületlenül ültek tovább.
– Jó estét, Ibiké, mi újság, hogy van? – kérdeztem.
– Köszönöm jól, nincs semmi újság – felelte Ibi, s mindketten úgy viselkedtek, mintha
egyáltalán nem zavarná őket, hogy tudják: nyomozók vagyunk.
– Kérem, jöjjenek velünk a főkapitányságra, egy kis beszélgetnivalónk van – mondtam
udvariasan.
A fiú fölállt:
– Itt nem lehetne? Dolgozom, bejelentett lakásom van, nekem még soha nem volt dolgom a
rendőrséggel. Az csak nem bűn, hogy az Ibivel jóban vagyok. Én nem vagyok strici. Kérem,
én igazolni is tudom magam – vette elő az igazolványát. Elvettük: Lajtai Géza névre szólt.
– Sajnos nem lehet, velünk kell jönniük. Ibi a fiúra nézett, s azt mondta:
– Ha a felügyelő úr mondja, akkor komoly a dolog. Gyere!
Amint beértünk a főkapitányságra, leültettem Lajtait és már elő is vezettettem Pollákot.
– Látja, Pollák, gyorsan dolgozunk, teljesítettük a kívánságát. Most mondja a szemébe
Lajtainak, amit nekünk mondott.
– Három nappal ezelőtt azt mondtad nekem, hogy a Rózsák terén leütöttél és kifosztottál
egy frájert!
– Felügyelő úr! – fordult hozzám Lajtai. – Nem is jártam a Rózsák terén. És nem is tudom
elképzelni, honnan veszi ez a tolvaj csavargó, hogy velem ilyesmiről beszélt volna.
– Mondja a szemébe!
– Hazudik! – fordult most felé Lajtai.
– Most mondja el, hogy hol járt 7-én este – kérdeztem Lajtait.
Egy pillanatig gondolkozott csak, s rávágta:
– Melóztam! Este 10 órára mentem be és reggel hatig bent voltam. Tessék megnézni a
bélyegzőkártyámat, de a művezető és a többi melós is igazolják.
– No, Pollák, mit szól ehhez?
– Semmit. Egészen biztos, nekem ő mesélte, Pollákot visszavitettem a cellájába. Lajtait
leültettem, amíg a gyárban meggyőződtünk arról amit mondott. Az eredmény egyértelműen
Lajtai igazát bizonyította, munkatársai valamennyien igazolták, hogy velük volt. Márpedig
munkahelyére nem érhetett volna be időben, ha a gyilkosságot ő követi el.
Most már itt volt az ideje Pollák újabb elővételének. Hiába faggattuk, kitartott eredeti
vallomása mellett. Elővettük az orvosok szakvéleményét, s a főcsoportvezető újra felolvasta
előttünk: „az áldozat halálát nem a fejsérülések okozták. A férfit megfojtották. A nyakán
különleges sebhelyet fedeztek fel: egy négy-öt centiméteres kerek benyomódást a gége táján.
Amikor kővel vagy valamilyen más kemény tárggyal a fejét ütötték, már halott volt. A
fojtogatást valamilyen kötéllel vagy szíjjal követte el a gyilkos…”
– Látják, ez elkerülte a figyelmünket – mondtam. – Ez nagy hiba volt. öltöztessék föl úgy
Pollákot, ahogy előállították. Ha van nadrágszíja, az is legyen rajta, amikor felhozzák.
Amikor Pollák belépett, rajta volt a nadrágszíja is.
– Mutassa a nadrágszíját! – szóltam rá. Levette magáról, s reszkető kézzel nyújtotta át.
– Mi baja van, miért remeg úgy a keze? – kérdeztem.
– Ideges vagyok.
– Én is ideges lennék a maga helyében! Nem volna jobb, ha őszintén elmondaná, hogyan
követte el a gyilkosságot!
– Ártatlan vagyok!
Közelebbről szemügyre vettük a nadrágszíjat, össze volt csavarodva, és volt rajta egy
csomó.
– Ez minek a szíjon?
– Nagyon hosszú volt.
. Kocsiba ültünk Pollákkal együtt és kimentünk a bonctani intézetbe. Az orvos kérésünkre
megnézte a nadrágszíjon levő csomót, majd odaillesztette a holttesten talált sebhelyre és
pontosan illett bele…
Mindezt Pollák szeme láttára. Amikor a szíj a holttest sebhelyéhez ért, Pollák felsírt:
– Igen. Én öltem meg!
Visszavittük a főkapitányságra és jegyzőkönyvbe vettük részletes vallomását:
– Akkor, 7-én este nagyon sóher voltam. A Vasútban láttam kijönni ezt a palit. Részeg volt
és tántorgott. Én utánamentem. Nem gondoltam, hogy meg fogom ölni, azt hittem, mivel
részeg, könnyen lemarkecolom. Tántorogva ért a Rózsák terére és ott lerogyott egy padra.
Odamentem és megpróbáltam elvenni, ami a zsebében volt. ö ezt észrevette, védekezett.
Akkor megfogtam a nyakát és megfojtottam. Úgy megszorítottam, hogy elszédült. Akkor
elengedtem, de fölállt és felém ütött. Erre én levettem a nadrágszíjamat, a nyakára tekertem
egy hurokkal és megszorítottam. Úgy látszik vesztemre a szíjon levő csomó nyomott hagyott
a nyakán.
Pollák megállt a vallomásában, vizet és cigarettát kért: Miután rágyújtott, csak annyit
mondott:
– Hát így volt.
– Folytassa csak, utána mi történt?
– Akkor leesett a földre. Ott láttam mellette egy követ, azt felkaptam és többször fejbe
vertem. Utána már nem mozgott. Kivettem a zsebéből a tárcáját. Lekapcsoltam a karjáról az
óráját, zsebeiből is kivettem az aprópénzt. Aztán levettem a nyakáról a szíjat és elrohantam.
– Mennyi pénzt rabolt el? Milyen volt az óra? Hová tette?
– Nem emlékszem rá pontosan. Elég sok. Az óra négyszögletes, nikkel volt. Azt eladtam a
Teleki téren. A pénzt elköltöttem, fizettem a haveroknak.
– A tárcát hova tette?
– Amikor a lét kiszedtem, bedobtam a Dunába.
– Voltak benne iratok?
– Igen, de nem értettem belőlük egy szót sem, nem magyarul voltak írva.
Úgy látszik – néztünk össze –, a gyilkos személyét már ismerjük, de az áldozatét örök
homály fedi majd. Ez tulajdonképpen a mi szempontunkból nem is lényeges már. Nekünk a
bűnözőktől kell megszabadítanunk a társadalmat.
– Lajtait miért keverte bele?
– Azt hittem, nem tetszenek majd megtalálni és én megúszom.
– Nem sikerült!
– Igen. Amikor a szíjat odatették a nyakához, már nem tudtam tovább tagadni. Tessék
elhinni, nem akartam megölni, csak a pénzét elvenni.
– Akkor miért verte fejbe kővel is?
– Már elvesztettem a fejemet, féltem, hogy jön valaki, s még feléled.
Hirtelen felém fordult:
– Felügyelő úr, mit fogok kapni ezért?
– Mi, Pollák, nem ítélkezünk, az a bíróság dolga. Mi csak a bíróság elé tárjuk ennek a
kegyetlen módon elkövetett rablógyilkosságnak minden részletét.
– Tessék adni még egy cigarettát.
Két cigarettám volt még, az egyiket nekiadtam. Zokogni kezdett:
– Felügyelő úr, nagyon megbántam.
– Vigyék a cellájába! – intézkedtem.
A főcsoportvezető értékelte a nyomozást. Megdicsérte az R-csoportot a szívós keresésért, s
azért, hogy a prostituált elejtett szavára felfigyelve elfogták a gyilkost. De azt is elmondotta:
olyan nyom, mint amit a nadrágszíj hagyott az áldozat nyakán, nem maradhat ki, ilyen esetben
azonnal azonosítsunk.
Mi pedig megállapítottuk: sokat kell még tanulnunk, hogy jó nyomozókká váljunk. A
legapróbb nyomok is elvezethetnek a tetteshez vagy a tettesekhez…
… És tanultunk.
A „szokásos” rablógyilkos

Bűnözők… Amikor mi rendőrök bűnözőkről beszélünk, mindig olyan emberekre

gondolunk, akik már voltak büntetve, akik egyazon jellegű bűncselekményt többször
elkövetnek, akár specializálva is magukat. Szokásos vagy veszélyes bűnözőknek pedig a
notórius visszaesőket nevezzük. Közéjük soroljuk a rablást elkövetőket, a betörőket, az
áruházi tolvajokat és a zsebtolvajokat, meg néhány intellektuális bűnözőtípust: a csalókat,
sikkasztókat, zsarolókat. Ezeket nyilvántartásba vesszük.
Bűnügyi nyilvántartásainkban, s a régi idők bűnügyi krónikáiban alig-alig akadhatunk a mi
kifejezésünkkel élve „szokásos” rablógyilkos adataira. Ezt a bűncselekményfajtát nemigen
szokták megismételni. Ez jutott eszembe, amikor a felszabadulás utáni évek első nyomozásai
között kerestem emlékezetemben valami olyat, ami jellemző azoknak az időknek
közbiztonsági – és nyomozási – állapotára.
Ilyen ügy volt az is, amit most leírok.
1945-ben az egyik alföldi járásban történt. Amikor a felszabadult falvakban, romba döntött
városokban közvilágítás még nem volt, az éjszakai sötétség kedvező lehetőséget adott a
börtönből a háborús időszakban kiszabadult „közönséges” bűnözőknek, a bujkáló, az
emberélettel mit sem törődő SS-legényeknek. Amikor a még alakuló, szerveződő népi
rendőrség szinte tapasztalatok nélkül, központi irányítást nélkülözve, többnyire csak
határtalan lelkesedésével, ösztönében bízva indult a bűnözők után, és… ütötte sokszor bottal a
nyomukat.
Szomorú korszaka volt ez az országnak. A pénznek nem volt vásárlóértéke, dúlt az
infláció, az üzletekben nem volt áru, a fővárosban és a nagyobb városokban nem lehetett
élelmiszert kapni. így alakult ki a csereüzlet, az éhező városiak elözönlötték a falvakat,
tanyákat, s ruhaneműt adtak libáért, kacsáért, lisztért, élelemért. A rendes, becsületes, éhező
városiak mellett a csereüzletbe „beszálltak” a bűnözők, elsősorban a vetkőztetők, akiknek
természetrajzát az előző fejezetekben felvázoltam. A csereberélés alkalmat adott újabb
bűncselekmények elkövetésére is. Hiszen a cserék alkalmával a bűnözők megláthatták, hol
lehet „többet is keresni”, hol érdemes egy kis rablásra körülnézni…
K. városhoz közel, az egyik tanyán lakott K. Péter és felesége. Az ő tanyájuk is valóságos
felvevőhely volt, mindig szívesen adtak élelmet a ruhákkal, ékszerekkel érkező
budapestieknek. Voltak olyanok, akik rendszeresen felkeresték, négyszer-ötször is
meglátogatták a tanyát és mindig sikerült a cseréjük. Így tért vissza hozzájuk az egyik nap
délelőttjén Fekete Istvánné.
Az ajtót nyitva találta. Belépett és riadtan felsikoltott. A konyha padlóján vérben feküdt a
tanya gazdája és felesége. Az első ijedtség után hozzájuk nyúlt, s megállapította: mindkettő
halott. Kirohant a házból, de egyszerűen nem tudta hová legyen, hiszen közel-távol nem látott
senkit. Visszatért a közeli városba, s a rendőrségre sietett.
Megkezdődött a nyomozás…
Több évtizeddel a történtek után, szinte keresni kell a szavakat, hogy leírjam a történetet,
ma már annyira hihetetlen még nekem is, aki pedig nem sokkal később pontosan
megismerkedtem a részletekkel, s ismerem rendőrségünk akkori életét, munkáját. Hiszen a
mai – főleg a fiatal – olvasó valahogy úgy képzeli, hogy aztán villogni kezdett a kék fény,
megszólalt a sziréna, s rendőrautón megfelelő nyomozóapparátus robogott a helyszínre…
Ám harminc esztendővel ezelőtt hol volt még ilyesmi! A városban egyáltalán nem volt
autója a rendőrségnek. Gyorsan kerítettek hát egy lovas szekeret. Időközben riasztották a tiszti
orvost, aztán maguk mellé ültetve Feketénét, vágtattak a tanyára.
Valamennyien kezdő rendőrök voltak, ilyen komoly bűncselekménnyel addig nem
találkoztak. Fényképezni nem tudtak – igaz, gépük sem volt. A daktiloszkópiához nem
értettek. Csak arra építhettek, amit saját szemükkel láttak, józan eszükkel kikövetkeztettek.
Az orvos megállapította, hogy K. Péter és felesége „igen régen” (így! a jegyzőkönyvek
tanúsítják!) halott, s pisztolyból származó lőtt seb van mindkettőjük fején és testén. A
rendőrök körülnéztek a konyha kövezetén, s négy töltényhüvelyt találtak, összehasonlították
saját pisztolyaik töltényeivel, s látták, ugyanolyanok. Így hát bekerülhetett a jegyzőkönyvbe,
hogy a gyilkos lövéseket TT-pisztolyból adták le.
Nagyon körül sem kellett nézniük ahhoz, hogy rögzítsék: rablógyilkosság történt. A
szekrények ajtaja tárva-nyitva álltak, a fiókok egymás hegyén-hátán hevertek, s mintha csak
elköltöztek volna a lakók, nem volt azokban egy fia ágynemű, fehérnemű, ruha sem. Feketéné
szörnyülködött, hiszen ő maga sokszor hozott ágyneműt, ruhát, s nem is olyan régen járt itt,
lehetetlen, hogy K. Péterek azóta továbbadták volna.
A rendőrök azt is megkérdezték: nem látott-e Feketéné valamilyen ékszert a tanyán, hiszen
a ruhaneműk alapján egyszerűen elindulni sem lehetett a cserélős világban. Az asszony
szerencsére emlékezett, hogy a tanyabélieknek volt jegygyűrűjük, s az asszonynak a fülében
fülbevalót is látott, három kis kék kővel. A halottakon nem találtak ékszert, de a gyűrűk
nyoma meglátszott. A tettes vagy a tettesek magukkal vitték.
Ez az egyetlen hajszálvékony nyomocska maradt a rendőrök kezében, amikor nekiindultak,
hogy a tanyavilágban a bűncselekmény végére járjanak. Közben még intézkedtek a holttestek
elszállításáról, ami akkoriban nem volt olyan egyszerű dolog, hiszen két koporsót is alig
tudtak szerezni.
A nyomozás során minden tanyára, minden házba betértek, próbálták megtudni, kik jártak
az előző napokban a környéken, s voltak-e köztük férfiak. Azt ugyanis biztosra vették, hogy a
TT-pisztollyal a gyilkos lövést csak férfi adhatta le. Akármerre jártak, arról beszéltek nekik a
tanyasiak, hogy naponta sokan jártak itt, de többnyire asszonyok.
Végre Szabóéknál valami nyomra leltek.
– Nálam egy fiatal házaspár járt a napokban – mesélte a rendőröknek. – Aztán az egyik
kora reggel jött egy magas ember, de az nem ruhát hozott, hanem gyűrűt. Aranygyűrűt akart
cserélni, amiben nagy fehér kő volt. Nekem a gyűrű nem kellett, de csak egyre azt hajtogatta,
hogy ez olyan értékes, ezért egy hízót kéne adnom. Alig bírtam elküldeni…
– Milyen volt az a férfi?
– Hát olyan magas, fekete képű…, kis bajusszal…
– Milyen ruha volt rajta?
– Sötétkék. A kalapja fekete.
– A cipőjére emlékszik?
– Igen. Barna volt a színe.
– Nyakkendő volt rajta?
– Nem volt azon!
– A fogai milyenek voltak?
– Szép fehérek, s volt egy arany is…
– Egyedül volt az a férfi?
– Dehogy volt egyedül. A ház előtt vagy három-négy asszony, meg gyerek várta. Amikor
nagy nehezen elment, még adtam is neki egy nagy karéj kenyeret, meg egy darab szalonnát.
Később még két helyen mesélték el a rendőröknek, hogy járt náluk a magas, bajuszos,
fekete férfi, de sehol nem cseréltek vele, mert nem hitték el, hogy valódi az aranygyűrű…
Mindannyian tudtak még valamit mondani róla, így kialakult a személyleírása. Ezt aztán a
megye egész területén néhány nap alatt megismerték a rendőrök. Ez akkoriban nagy
gyorsaságnak számított !
Nem telt el egy hét, amikor a személyleírás alapján elfogták Lakatos Károlyt. Amikor
megmotozták, egy TT-pisztolyt találtak a zsebében. A városba vitték, ahol Szabó néni meg a
másik két tanyasi is felismerte: ő volt az a férfi, aki aranygyűrűt kínált nekik.
– Igaz ez? – kérdezték Lakatost.
– Igaz hát. Nem tagadtam volna ezt, ha a rendőr urak már a lefogásomkor megkérdezik,
akkor se…
– Miért járt a tanyákon?
– Cserélni akartam. Ezt a gyűrűt, ami most itt van a kezemen – mutatta.
Azt a rendőrök egykettőre megállapították, hogy az asszonyok jól tették, amikor nem
cseréltek, mert nemhogy egy hízót, de még egy rossz, naponta romló pengőt sem ért, nem volt
arany…
Megvizsgálták a pisztolyát. Szép fényesre volt tisztítva. A tárban két töltényt találtak.
– Hát a pisztoly honnan van?
– A háborús időkben találtam.
– Miért hordta magánál?
– Tudják, rendőr urak, én éjszaka is sokat csavargok, s bizony féltem, hogy megtámadnak.
– Hát használta-e?
– Én? Már minek használtam volna. Nem volt rá szükségem, hála istennek.
– Na, majd meglátjuk! – zárták le a kihallgatást, szekérre ültették Lakatost és kivitték a
tanyára.
– Hát itt mikor járt?
– Ezen a tanyán sohasem voltam! Bevitték a konyhába, a szobába. A szeme se rebbent,
csak azt hajtogatta, hogy most van itt először. Visszavitték a városba. Közölték vele, hogy
letartóztatják K. Péter és felesége meggyilkolása miatt.
Hamarosan bíróság elé állították.
– Lakatos Károly vádlott, megértette a vádat? – hangzott el a szokásos kérdés.
– Igen.
– Bűnösnek érzi magát?
– Nem!
És ezt a „nemet” hangoztatta a tárgyalás folyamán, amikor csak szóhoz jutott. Előadta,
hogy a gyilkosság idején egy hatszemélyes társaságban volt.
– Hol vannak ezek?
– Nem tudom. Van egy „ceig”-jük (lovas kocsi), azzal vándorolnak városról városra.
– És a nevüket?
– Nem ismerem én azt se.
A tárgyalást mindenesetre elnapolták, s a rendőrök megpróbálták ellenőrizni Lakatos
állítását. De sehol nem találták a társaságot. Valaki tudott róluk, de úgy tudta, hogy
Csehszlovákiába mentek. Az ottani rendőrség sem találta azonban a nyomukat.
Így hát visszatért az ügy a tárgyalóterembe. Lakatos Károly továbbra is tagadott. A tárgyi
bizonyíték: a pisztoly és a négy hüvely volt, de fegyverszakértői vizsgálatot sem a
rendőrségen, sem a bíróságon nem folytattak. Egyszerűen azért, mert nem volt szakértői és
technikai apparátus. Annyit állapított meg a bíróság is, hogy ebből a pisztolyból ezeket a
töltényeket ki lehetett lőni.
Ítéletet hirdettek.
Lakatos Károlyt életfogytiglani börtönre ítélték. Az indoklás kimondatlanul is magába
foglalta: csak az mentette meg a halálbüntetéstől, hogy minden kétséget kizárólag nem
sikerült eldönteni, valóban ő követte-e el a bűncselekményt.
Lakatos Károly a börtönben is állandóan hangoztatta ártatlanságát.
Időközben konszolidálódott az ország élete, a bíróságok, ügyészségek mind kulturáltabban
végezhették törvényes munkájukat. A börtönparancsnokság is úgy látta, utána kellene már
nézni Lakatos Károly ügyének, makacs tagadásának, állandó kérelmeinek.
A bíróságra került az ügy. Kiderült, hogy 45-ben védőügyvédje sem volt, így hát
védőügyvédet rendeltek ki.
Űj kihallgatással nem sokra mehettek volna, hiszen azt, hogy tagad, tudták a
jegyzőkönyvekből, új tanúk pedig nem jelentkeztek. Egyetlen tanú beszélhetett: az eddig
néma pisztoly. Most már megszólalhatott, hiszen voltak már hivatásos fegyverszakértők.
Előhozták hát a bűnügyi letétbe helyezett TT-pisztolyt és a négy töltényhüvelyt.
A szakértő hivatalos véleménye döbbenetet okozott a bíróságon. Megállapította, hogy a
négy hüvelyt nem lőtték, nem is lőhettek ki ebből a fegyverből!
A perújrafelvételi tárgyalás ítélete nem lehetett kétséges: „Lakatos Károlyt a bíróság
bizonyíték hiányában felmenti a kétszeres rablógyilkosság vádja alól, egyben elrendeli
azonnali szabadlábra helyezését.”
A magas fekete férfi mély lélegzettel fogadta az ítéletet, néhány nap múlva meg is találta a
családját.
A rendőrség pedig megpróbálta tovább keresni a gyilkost. Elő is állítottak több személyt,
de egyikre sem lehetett rábizonyítani, hogy a tanyán járt vagy a gyilkosságokat elkövette
volna.
Az eseményeket már lehetetlen volt visszapergetni, így hát a nyomozást eredménytelenül
befejezték, az ügyet „ad acta” tették, a K. Péterek ellen elkövetett rablógyilkosság ügye
bekerült a felderítetlen, lezáratlan bűnügyek sorába. Lakatos Károly büntetése és felmentése
pedig hosszú ideig példa volt, szinte tananyag nekünk, leendő nyomozóknak: íme, milyen
fontos a technikai szakértők munkája, mennyire gondosan, körültekintően kell dolgozni,
amikor valakiről kimondjuk: a bűncselekmény alapos gyanúja miatt előzetes letartóztatásba
helyezzük, sőt – vádemelési javaslattal átadjuk az ügyészségnek…
Így hát nem csoda, hogy erre az esetre gondoltam, amikor – alig fél évvel az ügy felemás
lezárása után – riasztottak bennünket, s úticélnak ugyanazt a járást adták meg, ahol annak
idején az emlékezetes felderítetlen bűnügy történt.
A helyszínen, a kis faluban aztán gyorsan elterelődött a gondolatom az ügyről. Itt egészen
más bűncselekménnyel találtuk szemben magunkat.
Mi is történt? A falut keresztező alacsony vízállású folyó partján aznap hajnalban egy női
holttestet fedeztek fel a járókelők. A szép, fiatal nő félig meztelenül feküdt a parton. Azonnal
értesítették a rendőrséget. A rendőrorvos hamarosan a helyszínre érkezett, s megállapította: a
fiatal nőt megfojtották. A helyszínelő nyomozók semmiféle iratot vagy értéket nem találtak
sem nála, sem a közelében. Későbbiek során a boncolásnál nyilvánvalóvá vált az is, hogy a
nőn erőszakot követtek el. Az első feladat az áldozat azonosítása volt.
Mi akkor érkeztünk a megyei kapitányságra, amikor a helybeli rendőrőrs ügyeletesének
jelentését vették.
– Jelentem, hogy özv. N. Péterné helybeli lakos bejelentést tett: lánya, N. Ilona tegnap este
nem tért haza.
– Tartsa ott az asszonyt, azonnal odamegyünk…
Az idős asszony nemsokára ott ült előttünk. Nekünk is elmondta, amit az őrs
ügyeletesének:
– Ilonka eddig minden este hazajött, de tegnap este hiába vártam. Reggelig alig aludtam, de
akkor már éreztem, hogy valami baj van, ő nem csinál ilyet. – A sírástól elcsuklott a hangja --
– Mondják, tudnak róla valamit?
Az egyik rendőr behozta a meggyilkolt lány blúzát és kardigánját.
– Ez Ilonkáé! – ugrott fel sikoltva az idős asszony. – Mi történt vele?
Rendőr legyen a talpán, aki meg tudja mondani ilyenkor az igazságot a kétségbeesett
édesanyának, aki oda tudja vezetni saját lányának holttestéhez, hogy felismerje.
Inkább a kérdezést választottuk.
– Üljön le nyugodtan, néni! – tessékeltük a helyére. – Azt mondja el, kivel jár Ilonka?
– Nem jár senkivel. Minden reggel a hatórás vonattal utazik Gy.-be. Kitanulta a varrást és
az ottani üzemben dolgozik. Este a félnyolcas vonattal jön haza. Sokszor előfordult, hogy
csak a későbbivel, amivel háromnegyed tízre ért haza. Ezért nem is nyugtalankodtam eleinte.
– Van-e a lányának valamilyen ékszere?
– Fülbevalója piros kővel, aztán meg gyűrűje, órája.
– És retikülje?
– Van hát, fekete lakk… fényes. Olyan nagy, hogy az ebédje is belefér. Mert hideget visz,
csak este otthon eszik meleget. Igen spórolós az én lányom, az én Ilonkám.
Hogy beszélt, egy kicsit megnyugodott. És már sorolta is, milyen volt az óra, a gyűrű.
– Hát udvarlója van-e?
– G.-ék Jóskája jár hozzánk, azzal találkozik néha, nekem eddig mindig azt mondta, hogy ő
nem megy férjhez, mert hogy engem nem hagy el.
– Mikor találkozott a fiúval utoljára?
– Vasárnap moziban voltak. Hétközben nemigen találkoznak, mert Ilonka későn jár haza.
Siet is mindig. Az erdő mellett jön a folyó partján, hogy hamarabb hazaérjen.
– Van még gyereke, N. néni? – kérdeztük válasz helyett.
– Van egy fiam, az nős, Gy.-ben lakik és egy lányom, az meg Pesten lakik, asszony. Van
két szép unokám is.
– Hol lakik Gy.-ben a fia?
Amikor megmondta a címet, egyik nyomozónk egyetlen szemvillanásomra – mi már úgy
összeszoktunk, hogy a legegyszerűbb jelbeszédet is értettük – átment a másik szobába, onnan
hívta a Gy.-i kapitányságot. Kérte: keressék meg N.-né fiát, mondják el neki, mi történt, s
azonnal hozzák át ide. Mi pedig közben beszélgettünk a nénivel, húztuk-halasztottuk, hogy
szegény asszony minél később tudja meg a borzalmas hírt.
Két másik nyomozónk G. Jóskáért indult. Behozták a kapitányságra.
A nyomozók kíséretében igen értelmes, jóképű fiú lépett be az ajtón. Illedelmesen köszönt,
de látszott, hogy megszeppen egy kicsit. Még mielőtt az adatairól érdeklődtünk volna, az
egyik nyomozó megkérdezte:
– Mikor találkozott N. Ilonkával?
Elsápadt a kérdésre.
– Miért?
– Most ne maga kérdezzen, hanem válaszoljon a kérdésre! – csattant egy másik nyomozó
hangja.
– Vasárnap.
– Azóta nem ?
Gondolkodott, fejét lehajtotta, nem felelt.
– Miért nem válaszol?
– Hát… igen…, találkoztam vele tegnapelőtt is…
– Hol?
– Este, amikor hazajön a vonattal, az erdő mellett szoktam megvárni, s az erdőben egy
félórácskát leülünk, aztán hazakísérem. De ilyenkor nem szoktam bemenni hozzájuk.
– Miért?
– Ilonka nem akarja, hogy a mamája tudjon a mi esti sétáinkról.
– Milyen sűrűn találkoznak ?
– Háromszor-négyszer hetenként.
– Mindig ugyanazon az úton jár haza Ilonka?
– Igen. És mindig ugyanott szoktunk találkozni.
– Járnak arra mások is?
– Igen, de kevesen.
– Látta már magukat az erdőben vagy az úton sétálni ismerős?
– Nem figyeltem, volt már, hogy láttak, de mi nem szégyelltük… Én feleségül akartam
venni Ilonkát…
– Hát, ha nem szégyellték, és feleségül is akarta venni, miért nem mentek este a lakásukra,
miért sétáltak, ültek az erdőben?
– Hát, megmondhatom. Mert nem lehet csókolózni egyik lakáson sem, nem voltunk
egyedül.
– Tegnap nem találkoztak?
– Nem.
– Miért?
– Mert így beszéltük meg.
– Hol volt az este?
– Otthon voltam, vacsoráztam, aztán sétálni mentem és 10 óra körül újra otthon voltam. De
tessék megkérdezni Ilonkát, ő is megmondhatja, hogy beszéltük meg, mikor találkozunk.
Összevillant a tekintetünk, de természetesen egy szóval sem árulta volna el senki a
helyzetet. Várni kellett még, nagyon a kezdetén voltunk a nyomozásnak.
Ott ültünk egymással szemben: a szerelmes, és mi a nyomozók, ö, aki nem tudja – vagy
úgy tesz, hogy nem tudja – amit mi tudunk, hogy kedvese halott. Valóban nem tudja? Vagy
nagyon is tudja? Ez mindeddig nem derült ki, erre nekünk kell fényt derítenünk.
Van valami, ami közelebb vihet az igazsághoz. És bármilyen kínos egy nyomozó számára,
bármennyire a legbensőbb magánügyeket kell felbolygatni, mégis meg kell tennünk, fel kell
tennünk a legkényesebb kérdéseket is.
– Kérem, válaszoljon őszintén a kérdésünkre: volt viszonya Ilonkával?
– Mi köze van ehhez bárkinek? – kérdezett most vissza először azóta, hogy nyomozónk
úgy ráripakodott az első „Miért?” után. De most nem szóltunk rá, itt most a tapintatnak kellett
nagyobb szerepet játszania. Egyelőre.
– Most csak annyit mondhatunk, hogy van közünk hozzá, s még azt: a maga érdekében
kell, hogy őszintén válaszoljon.
Töprengeni kezdett, s mi vártunk türelmesen. Tudtuk, mi mehet végbe a lelkében, hogyan
kergetőznek a gondolatai, ha nincs semmi köze a bűnügyhöz. Végre megszólalt:
– Igen. Volt. Már egy éve. Ott az erdőben történt. De ha áz édesanyja megtudja, örökre
elűz Ilonka mellől.
– Nem fogja megtudni!
– Ugye nem mondják meg neki?
– Nem. Ezt megígérhetjük. De miért fél annyira Ilonka mamájától?
– Hát, bizony nem könnyű ez a mi dolgunk Ilonkával.
– Miért?
– Hát… én büntetve voltam. Ezt úgyis tudják. Börtönben ültem kilenc hónapot.
– Milyen bűncselekményt követett el ?
– Lopás miatt ítéltek el.
– Hol követte el a lopást?
– A munkahelyemen szerszámokat loptam és eladtam.
– Ilonka és édesanyja tehát ezt tudták?
– Igen. Az egész falu tudta. Ilonka ennek ellenére szeret. Tudja, hogy nem csinálnám még
egyszer, eléggé megbűnhődtem érte… De úgy látszik, nem felejtik el nekem…, ezért hívtak
be most is, ugye… Mert ha valami történik a faluban, akkor engem rögtön elővesznek –
robbant ki belőle az őszintének ható elkeseredés. – Én kérem becsületes ember lettem, és az is
fogok maradni. De egy biztos: elmegyek én innen Pestre, hogy végre békében hagyjanak.
Csak Ilonka miatt vagyok még itt, nem akarja otthagyni az édesanyját…
Végighallgattuk a szóáradatot, ez ilyenkor a legjobb megoldás. Aztán az egyik nyomozó
váratlanul rákérdezett:
– Hol is volt tegnap?
 – Sétáltam…
– Kivel?
– Két munkatársammal találkoztunk, megittunk csak úgy állva két pohár sört Juliska
néninél a kocsmában, azután hazamentem. Két barátom kísért haza, mert én közelebb lakom.
– Hogy hívják a munkatársait?
– M. Jóska és L. Pista.
– Tessék kimenni a folyosóra! És várjon! Amikor kiment, összenéztünk.
– Nagyon magabiztosan viselkedett! – törte meg a csendet Sanyi, a legközvetlenebb
munkatársam.
– Igen – mondtam. – Nekem is ez a véleményem. Nagyon valószínű, hogy nem ő a tettes.
Mielőtt azonban döntenénk a sorsáról, ki kell kérdeznünk a két munkatársát, szüleit, Juliska
nénit a kocsmából, hogy igazat mondott-e.
Két nyomozónk már indult is az előbb felírt címekkel. Nem kellett külön utasításokat
adnom. Néhány elejtett szóból is értette mindenki a feladatát. Mi pedig tovább szövögettük
gondolatainkat: Itt az orvosi látlelet. E szerint körülbelül este 21-22 óra között gyilkolhatták
meg a szerencsétlen lányt. Ha a fiú igazat mond, semmiképp sem lehet a gyilkosa. És még
valamiért. Neki nem volt szüksége, hogy Ilonkával erőszakoskodjon, hogyha igaz az, hogy
egy éve viszonyuk volt… De igaz-e? – ültetett bogarat a fülünkbe az egyik helybeli nyomozó.
– Lehet-e hinni a szavainak, hiszen már ült is…
– Egyelőre mégis tételezzük ezt fel – folytatta hangosan a gondolkodást régi
nyomozótársam, Feri. – Ez a két ember az erdőben hetente többször is találkozott. Leültek
valahol, ahol kevesebben jártak, ott szerelmeskedtek. Valaki megleste őket, megfigyelte, hogy
a lány néha egyedül megy és akkor megtámadta.
– Az erőszak biztos! – erősítette meg Sanyi. – A lány arcán ütések, karmolások, dulakodás,
védekezés nyomai. De hová lehetett a holmija? Kutyával is átvizsgálták a terepet, és nem
találtak semmit. A tettes biztosan magával vitte…
Idáig jutottunk a tűnődésben, amikor egy rendőr jelentette, megérkezett N. Pál. Riadtan
lépett be, s olyan arccal, mint aki várja: tisztázzuk, hogy valamit félreértettek, akik idehozták.
Másik Ferink – ketten voltak druszák a csoportban – megkérte, mielőtt beszélgetnénk, menjen
vele. Ennyit bizonyára megbocsátanak egy nyomozónak: az édesanya helyett a testvérrel
végeztette el a felismerést. N. Pál letörten tért vissza a szobába:
– Igen, igen, a húgom. Vajon ki lehetett az a szörnyeteg, aki egy pár forintért és filléres
ékszerekért meggyilkolta azt a szerencsétlen lányt – s már nem tudta visszatartani a könnyeit.
Rettenetes dolog, ha egy férfi sír, ilyenkor még csak nyugtatni sem lehet. Csak várni kell…
Később erőt vett magán: -
– Jaj, istenem, ha az anyám megtudja, az belehal fájdalmába. Ugye még nem tudja?
– Nem. Azért kértük önt ide, hogy legyen az édesanyja mellett, és valamilyen formában
közölje vele. Mondja, ismeri Jóskát?
– Igen. A húgom járt vele, s azt is elmondta, hogy el fogja venni feleségül. Azt is tudjuk
róla, hogy volt egy botlása, de én becsületes embernek tartom. Ö már tudja?
– Nem. Egyelőre behoztuk, kikérdeztük.
– Ki van zárva, hogy Jóska követte volna el, annál jobban szerette. Hiszen a húgom
kedvéért maradt a faluban.
– Mondja kérem, nem volt Ilonkának azelőtt udvarlója?
– Komolyabb nem volt, abban biztos vagyok.
Megköszöntük a segítségét, s átvezettük az édesanyjához. Amikor az idős néni meglátta a
fiát, ellenállhatatlanul robbant ki belőle a sírás:
– Mi van Ilonkával?
– Anyukám, nyugodj meg, Ilonka meghalt…
A néni abban a pillanatban összeesett. Orvosunk injekciót adott be neki, azután amikor
megnyugodva felébredt, fiával együtt kocsin hazavitettük.
Közben megjöttek munkatársaim, akik Jóska alibijét ellenőrizték. Jelentették, hogy Jóska
két munkatársával volt este, valóban jártak Juliska néninél. Az órát nem nézték meg, de
biztos, hogy este tíz körül váltak el. Úgy látszott, Jóska alibije tökéletes. Visszahívtuk a
szobába.
– Egy szomorú hírt kell közölnöm önnel – fogadtam. – Ilonkát az este az erdő melletti
folyóparton meggyilkolták és kirabolták. Ma reggel a járókelők találtak rá.
A fiú leroskadt a székbe és hangosan zokogott. Hagytuk, hogy kisírja magát. Aztán ö
kérdezett:
– Hogy történt? Ki követte el? Hol történt? Válaszaink után önmagát kezdte okolni:
– Istenem, miért nem vártam rá tegnap is!
Akkor nem történt volna meg… És az anyja tudja már? Az nem éli túl!
– Szedje össze magát, és segítsen nekünk a gyilkos elfogásában!
– Megölöm, ha elfogják, az én életemnek nincs már értelme! – kiáltotta kétségbeesetten.
– Figyeljen ide, Jóska. Amikor maguk sétáltak az erdőben vagy leültek valahová, magukat
megleshette egy férfi. Az a mi véleményünk, hogy több ízben látták magukat, s azt is
megfigyelhették, hogy van, amikor Ilonka egyedül megy haza. Látott-e olyan személyt, aki
esetleg figyelte magukat, vagy akivel többször is találkoztak az erdőben?
Összehúzott szemmel gondolkozott, aztán elmondta :
– Körülbelül két hete egy férfi jött egy darabig utánunk. Ilonka meg is ijedt egy kicsit, de
azután a férfi elment… Azóta többször is jött. Már fel sem tűnt, úgy gondoltuk, hogy
rendszeresen ezzel a vonattal jár ő is. Most, hogy mondják…
– írja le a külsejét!
– Hát olyan 180-185 centi magas, fekete hajú, erős testalkatú, barna arcbőrű, kis fekete
bajusza volt és mindig cigarettát láttam a szájában.
A ruháját már nem tudta leírni, de arra emlékezett, hogy egyszer sem volt se kalap, se
sapka a fején.
– Most elmehet Jóska, de este nyolc órakor kimegyünk az erdőbe, s megmutatja, merre
szoktak sétálni…
Amikor Jóska elment, telefonon jelentést tettem a főkapitánynak. Elvtársaim pedig
körülnéztek: a fekete hajú, erős testalkatú, barna arcbőrű férfit keresték…
Este kocsival mentünk a helyszínre. Az utcák kihaltak, az egész falut megrázta a
gyilkosság. Jóska elvitt bennünket addig, ahol meg szokta várni Ilonkát, azután jócskán
gyalogoltunk már, amikor megállt: itt szoktunk leülni. Valóban egész sűrű volt itt a bokor,
nemigen lehetett látni, ha a bokorban ült vagy feküdt valaki.
– Kétszer is idáig jött utánunk a férfi, mi itt lassítottunk, ő továbbment, s csak amikor
elfordult az úton, akkor mentünk be a bokrokba.
– Mennyi időt töltöttek ott?
– Nem sokat. Ilonka mindig sietett, mert az édesanyja nyugtalankodott, ha későn ért haza.
Most a folyó partjára mentünk. A helyszínelő nyomozók megállapították, hogy ez a hely
nem alkalmas a bűncselekmény elkövetésére, mert a faluba vezető út mentén van. Minket
viszont az a kérdés izgatott: miért hozta ide a gyilkos az áldozatát? Hiszen az erdőben jóval
kevesebben járnak. Most is ezen gondolkoztam, amikor Rónai százados – Zoli, régi barátom
és elvtársam – odébb húzott a csoporttól, és megszólalt:
– Őrnagy elvtárs! Nekem az a véleményem, hogy mégsem az erdőben ölték meg a lányt,
hanem itt, ahol most állunk. Ha úgy cipelik ide, az már este feltűnt volna a járókelőknek.
– És az erőszak?
– A tettes valahol a bokrokban – talán épp ott, ahol Jóska kedvesével szokott
szerelmeskedni – követte el az erőszakot, majd megfenyegette a lányt és elindultak.
Valószínűleg csak később határozta el, hogy megöli. Minden bizonnyal váratlanul támadt a
lányra, hirtelen fogta meg a nyakát, ezért nem találtak dulakodási nyomot helyszínelő
elvtársaink. Mindenesetre igen erős férfi lehetett. És valószínűleg félt, hogy a lány felismeri.
Lehet, hogy környékbeli volt.
– Sok mindenben igazad van Zolikám, de azt hiszem, az ismeretség sántít. Hiszen Jóska
nem ismerte, s ha Ilonka ismeri, ezt említette volna neki.
Az őrsön összeállítottuk a személyleírást, s mint ilyenkor szoktuk, hosszú vitában
alakítottuk ki elképzelésünket. Elvtársaim sorban elmondták véleményüket, s arra az
elhatározásra jutottunk, hogy minden erővel a leírt férfit kell keresnünk.
Jóskát másnap kikértük a munkahelyéről, magunkkal vittük Pestre, s megmutattuk neki a
büntetett előéletűek fényképalbumát. Hosszú órákon át nézegette figyelmesen a képeket, és
kiválasztott hét fényképet.
Közben a helyi rendőrség is teljes erővel kereste az ismeretlen tettest. Minden házat
végigjártak, s még azon az estén jelentették felfedezésüket. Több megkérdezett is azt mondta,
hogy a személyleírás a Lakatos gyerekre illik, aki családjával már több éve elköltözött a falu
széléről, de azelőtt itt laktak egy putriban. Csak az egyik tanú említette, hogy ez lehetetlen,
mert a Lakatos fiú annak idején a szomszéd tanyán megölt egy házaspárt és fel is akasztották
érte…
Így már sokat mondott nekünk, amit néhány órával ezelőtt még éppen csak tudomásul
vettünk, hogy a hét kiválasztott kép közül az egyik – Lakatos- Károly volt.
– Keressük ezt az embert – mondtam –, de emlékezzünk arra a híres esetre… Nehogy mi is
úgy járjunk, mint negyvenötben kollégáink.
A hét személy közül kettő akkor is ült, kettő Óbudán lakott, s alibijük gyorsan tisztázódott.
Maradt Lakatos Károly és két másik cigány férfi. Nekik nem volt bejelentett lakásuk.
A nyomozásba bevontuk a „cigánycsoportot”. Ezek az elvtársak ismerték az ország
legveszélyesebb cigánybűnözőit, akik soha nem telepedtek le, hanem csak egy-egy napra
álltak meg valamilyen bűncselekmény elkövetésére. Mi magunk is jól ismertük a budapesti
Fiastyúk utcai, óbudai és kispesti cigánytelepeket, vajdáikkal állandó kapcsolatban álltunk. Az
itt lakók legtöbbje becsületes ember volt, rendesen dolgozott. Mindenesetre őket is
felkerestük, eredménytelenül. Az Ózd környéki és a Veszprém megyei telepekkel már jóval
nehezebb volt a dolgunk, ezek elzárt szigetet alkottak, s vajdáik mindent megtettek, hogy
félrevezessenek. Hiába tartottunk egyszerre razziákat, sehol nem találtuk Lakatos Károlyt. Az
elrabolt tárgyakról kiadott körözés sem hozott eredményt – igaz, ez úgysem vezetett volna
közelebb a gyilkos személyéhez, mert a kóbor cigány bűnözőknél bevett szokás volt, hogy a
rablott, lopott holmit az asszonyok árusítják, esetleg száz kilométerrel arrébb, kéregetés,
jósolgatás mellett!
Miközben bosszankodtunk kutatómunkánk eredménytelenségén, újabb riasztó értesítés
érkezett. Nógrád megye egyik községében megölték özvegy T. Istvánnét.
A jelentés szerint özv. T. Istvánné egyedül lakott egyszoba-konyhás házában. Férje három
éve meghalt, gyereke nem volt. A szomszéd ház lakóinak feltűnt, hogy Piroskát napok óta
nem látják. Sokszor utazott el, de olyankor mindig kérte őket, nézzenek át néha a házába…
Az előző napokban két férfi kereste, s érdeklődött is náluk, nem tudják-e merre jár, mert az
ajtaján lakat van.
– Ma reggel átmentem a házba megnézni, hogy Piroska megjött-e. Láttam, hogy a lakat
még ott van az ajtón – mondta a szomszédasszony. – Már éppen el akartam jönni, amikor
nagy bűz csapta meg az orromat. Benéztem az ablakon, hát Szűz Máriám, ott láttam Piroskát
a padlón feküdni!
Megérkezett a rendőri bizottság, egy lakatos felnyitotta az ajtót, a technikusok
fényképezéssel rögzítették a helyszíneket. A holttest a hasán feküdt, szoknyája felhajtva, alsó
teste meztelen volt. Az orvos megállapította, hogy legalább egy hete halott.
A nyomozók a szobában mindent feldúlva találtak, a földön a szekrényekből kiszórt
fehérneműk hevertek, az asztalon egy kinyitott retikülből kiszórt kacatok. Ékszer, pénz sehol,
pedig a szomszédok szerint nagyon soknak kellett itt lennie.
A technikusok használható ujjlenyomatokra nem bukkantak.
Az azonnali boncolás megállapította, hogy özvegy T.-nét megfojtották, és valószínűleg
erőszakos nemi közösülést is követtek el ellene. A fojtogatás olyan erős volt, hogy a
nyakcsigolyája eltört.
Ennyit tudtunk meg az első jelentésből.
– A jelek arra mutatnak, hogy a mi emberünk működik – állapítottuk meg.
– A két gyilkosság kísértetiesen hasonlít egymáshoz…
Már éppen indulni akartunk, amikor futárposta érkezett. A járási kapitányság jelentette,
hogy K. Ilonka meggyilkolásának alapos gyanúja miatt őrizetbe vette G. Józsefet.
Izgatottan fogtunk hozzá a jelentés olvasásához.
Az előzetesen kihallgatott munkatársak, akik ott-tartózkodásunk idején azt vallották, hogy
együtt voltak Jóskával a kocsmában, megváltoztatták vallomásukat. Bejelentették az őrsön,
hogy azon a bizonyos napon, amikor G. Jóskával este betértek Juliska nénihez, Jóska úgy
kilenc óra tájban elment a kocsmából, és körülbelül háromnegyed óráig volt távol. Amikor
visszajött, feldúlt volt., de kérdésükre ennyit felelt: sétált, mert nagyon fájt a feje. Csak
később gondolkoztak el távollétén, amikor megtudták, hogy Ilonkát éppen abban az időben
gyilkolták meg. Azt is tudták, hogy Jóska udvarolt a lánynak. Figyelni kezdték és látták, hogy
esténként az erdőbe megy sétálni. Amikor a folyó partjához ér, félórákat nézi a vizet. Úgy
látszik, lelkiismeret-furdalása van…
A helyi nyomozók a bejelentés alapján figyelni kezdték Jóskát. A bejelentés igaznak
bizonyult: a fiatalember nemcsak kijárt az erdőbe, s álldogált a folyóparton, hanem azt is
megtudták róla, hogy állandóan iszik és elhanyagolja a munkáját.
Mindebből kidolgozták saját következtetésüket: G. Jóska udvarolt Ilonkának, a lány
édesanyja ellenezte a kapcsolatot. Vallomása szerint – mert újból kihallgatták –, lánya
sohasem ment volna Jóskához feleségül. Arra Jóska elbeszélésén kívül semmiféle bizonyíték
nincs, hogy valóban régebbi keletű a viszonyuk.
Nem elégedtek meg a következtetéssel, hanem igyekeztek alapos munkát végezni.
Lemérték, mennyi idő alatt lehet a vasútállomástól az erdőn keresztül Ilonkáékhoz eljutni.
Megállapították, hogy ehhez 25-30 perc kell. Mivel a vonat 21 óra után érkezett be, Ilonka
édesanyja szerint leánya este legkésőbb 3/4 10-re mindig otthon volt, megítélésük szerint nem
lehetett igaz Jóska első vallomása, hogy félórát vagy háromnegyed órát is az erdőben
töltöttek.
Kihallgatták Jóska szüleit, és tőlük megtudták, hogy Jóska azon a napon egész éjjel sétált,
nem aludt, nagyon sok vizet ivott. Amikor édesanyja kérdezte tőle, hogy miért nem fekszik ,
le, nem válaszolt. Fel akart öltözni, de ők nem engedték. Hajnalban aztán felöltözött és
elrohant. Nem tudták elképzelni, mi baja lehet a fiuknak. Reggel megdöbbenve hallották,
hogy Ilonkát valaki megölte.
Mindezek után G. Jóskát berendelték a kapitányságra. Kihallgatása során bevallotta, hogy
kilenc óra tájban valóban elvált munkatársaitól, Ilonka lakása felé ment, azt remélte, hogy
kedvese még nem ért haza és találkozhat vele. Amikor házuk elé ért, látta, hogy világos van a
lakásban, azt gondolta, hegy Ilonka hazatért. Pár percig még sétált, azután visszament a
kocsmába.
A nyomozók kérdésére: „Miért nem mondta el ezt az első kihallgatásán?” azt felelte: „Nem
is gondoltam rá.” Arra sem tudott választ adni, hogy miért volt olyan izgatott azon az
éjszakán. Csak annyit mondott: „Talán megéreztem, hogy Ilonkával valami baj történt. Talán
én vagyok az oka, hogy Ilonkát megölték… Ha nem találkoztunk volna többször az erdőben,
és ott nem ülünk le, Ilonka még élne.” Szinte önkívületi állapotban ordította: „Én öltem meg
Ilonkát! Akasszanak fel! Nincs már miért élnem!”
 Előzetes letartóztatásba helyezték. Lakásán házkutatást tartottak, de nem találtak olyan
tárgyat, amelyet a gyilkos elrabolt Ilonkától. Eredménytelenül járt a kutatás a munkahelyén is.
A járási elvtársak végül ismét leszögezték álláspontjukat: a gyilkosságot G. József, a
huszonhat éves kovácslegény követte el.
Róna elvtárssal együtt olvastuk el a jelentést. Amikor a végére értünk, ránéztem.
– Mi a véleményed?
– Nincs semmi bizonyíték, hogy ő követte el a bűncselekményt.
– De arra sincs, hogy nem!
– Nincs az a bíróság, amelyik el merné ítélni – védte most már ellenem a mi saját
megállapításaink igazát Sanyi. – Az igaz, hogy nem tudnánk bizonyítani, hogy nem ő a tettes,
de az ellenkezőjére sincs bizonyíték!
– Hátha van! – mondtam ki most már végre a saját véleményemet, amit azért rejtettem
véka alá, hogy lássam: egyformán gondolkozunk-e. – Mennyi ideig volt távol? Mennyi idő
kell, amíg a kocsmából az erdőbe ér, elköveti a nemi erőszakot, megöli a lányt, elrejti a rablott
holmit? Ha tisztázni tudjuk ezt, akkor kiderül, hogy Jóska gyilkos-e vagy sem.
– Így igaz.
– Meg akkor is, Sanyikám, ha elfogjuk az igazi gyilkost. De mit lehet tudni, volt már olyan
a bűnügyi krónikában, hogy a szubjektív benyomások megcáfolták a minden oldalról
megvizsgált különböző jelenségeket. Az biztos, hogy sok az ellentmondás…
– De az is – nyugtalanított tovább Zoli –, hogy már a helyszínen láttam: azok a helyi
elvtársak úgy érezték, hogy Jóska nem tiszta. Nem tudták elhinni, hogy két ember között lehet
olyan igaz szerelem, érzelmi kapcsolat, amiről Jóska beszélt. Már akkor hitetlenkedve
hallgatták, s el is mondták nekem kétségeiket.
Azt sem hitték el, hogy lehet így szeretni, s ha ilyen szerencsétlenség ér egy szerelmes
embert, akkor összeomlik, pillanatnyilag mindegy neki, hogy mi lesz vele, legszívesebben
meghalna… – morfondíroztam tovább, aztán Sanyihoz fordultam. – Csak hát mi is
tévedhetünk. És ha erre a Lakatosra gondolok, ezt egyszer már keresték és elfogták egy
gyilkosságért, pontosabban kettőért, sőt, el is ítélték, azután el kellett engedni. Nem szabad
melléfognunk.
– Én sem akarlak semmi ilyenre rábeszélni…
– Tehát akkor tekintsük úgy, hogy egyelőre megvan a gyanúsított Ilonka ügyében. Most
viszont itt az újabb talány Nógrádban, ideje, hogy induljunk…
Gépkocsival utaztunk Nógrádba. Közben összegeztük magunkban, mit is tudunk özvegy T.
Istvánné haláláról: a szomszédok találták meg, már egy hete halott volt, lakását kirabolták, őt
megfojtották, előtte valószínűleg megerőszakolták.
Amikor a helyszínre értünk, először magáról az áldozatról érdeklődtünk.
T. Istvánné gazdag özvegy volt. Férjének halála után eladta szőlőjüket, csak egy 1100
négyszögöles területet tartott meg, azon szőlőt és gyümölcsöt termelt. Tehát sok pénzének
kellett otthon lennie, mert nem tett semmit a bankba. Szomszédjai szerint fülbevalót, hosszú
nyakláncot, órát, jegygyűrűt hordott, s volt két vastag karkötője is. A helyszínelők mindebből
semmit sem találtak rajta, sem a lakásban. Pincéjében öt nagy és két kisebb hordó bor állt.
Nagy erővel láttunk az adatgyűjtéshez. A szomszédok elmondták, hogy Piroskának sok
udvarlója volt. A férfiak bort vásárolni jártak hozzá, s a rossz nyelvek szerint nemcsak azért…
Sorra hallgattuk ki mindazokat, akiket a szomszédok megneveztek, hogy látták őket Piroska
lakásán. Elég hosszadalmas munkának ígérkezett, hisz a fél falu odajárt…
Már-már azt hittük, hogy nem jutunk túl a hosszadalmas és bonyolult szerelmi, udvarlási
meg ivási históriák végighallgatásán, amikor az egyik tanú szinte véletlenül megjegyezte:
– Piroska nagyon kíváncsi volt a jövőjére. Ezért szerette azt az öreg cigányasszonyt, aki
jósolni járt hozzá.
– Mit tud róla? – csaptunk le rá a kérdéssel, s ugyancsak meglepődött, ö is tudta, mint
mindenki a faluban, hogy a gyilkos mit csinált, tehát csak férfi, méghozzá erős férfi lehetett.
Mindenesetre készségesen válaszolt:
– Piroska dicsekedett nekem, hogy amit Sztojka Teri néni kivetett a kártyán, az mindig
beteljesedett. Néha az egész pereputty eljött, s Piroska ilyenkor adott nekik egy-két kancsó
bort.
Most már erre összpontosítottuk figyelmünket, s a szomszédoktól azt is megtudtuk:
nemegyszer rászóltak Piroskára, miért ad a gyerekeknek bort?
Azonnal értesítettük a kapitányságot, kértük, hogy segítsék megkeresni Sztojka Terézt,
Közben azonban nem hanyagolhattuk el a másik szálat sem: a sok-sok szerelmi viszonyt.
Bármelyikről elképzelhető, hogy alapos indítóokká válik.
Így jutottunk el Sz. Jánoshoz. A Balassagyarmatra bejáró kőműves nős volt, de szinte
mindenki tudott Piroskával kialakult kapcsolatáról, hiszen estéről estére első útja oda vezetett,
miután a vonattal megérkezett. Elmondotta nekünk, hogy vagy két hónapja rájött: Piroska más
férfival is kapcsolatot tart, ezen nagyon összevesztek.
– Majd megőrültem, meg akartam Ölni és aztán öngyilkos lenni… Hosszú ideig nem
mentem hozzá, csak ittam. Egyszer véletlenül találkoztunk, ő rám támadt, miért nem járok
már hozzá, erre annyira felbőszültem, hogy adtam neki két pofont. Hazarohantam,
feleségemnek őszintén elmondtam mindent, s ő megbocsátott nekem. Azóta rendesen
hazajárok munka után, és tessék elhinni, örülök, hogy megszabadultam attól a nőtől…
– Mikor hallotta, hogy meggyilkolták?
– Amikor a munkából hazajöttem, a feleségem mesélte. Először mindjárt arra gondoltam,
hogy valamelyik szeretője rájött, hogy megcsalja és agyonütötte.
– Mondja el, hol járt az utóbbi tíz napban? j
– Atyaisten, csak nem tetszik azt gondolni, hogy én vertem agyon?
– Kérem, válaszoljon arra, amit kérdezünk!
– Amióta a feleségemmel kibékültem, mindig ugyanazokkal a falumbeliekkel jövök haza,
együtt bunkózunk (snapszli) a vonaton, utána egyenesen hazamegyek.
– Tudja, mennyi pénze volt Piroskának?
– Csak azt tudtam, hogy sok… Az ékszereit ismertem.
– írja le őket részletesen, próbáljon rajzot készíteni…
Sz. János ügyes embernek bizonyult. Egészen jó rajzokat készített. Legjobban a láncé
sikerült: búzaszemű lánc volt, rajta egy négy-öt centis medalion, benne Mária-kép.
– Mondja, János, mit gondol, ki ölte meg? Lehajtotta a fejét.
– Az biztos, hogy nem ebbe a faluba való a gyilkos. Itt csak nekem lett volna igazi okom
megölni, mert én komolyan hittem, hogy feleségül jönne hozzám… Lehet, hogy meg is tettem
volna, de akkor sem rabolom ki. És másnap feladom magam a rendőrségen…
Amikor elengedtem, munkatársaim szinte egymás szavába vágva bizonygatták, hogy ez az
ember őszinte. Én még hozzátettem:
– És a következtetésében is igaza lehet-… Mert én – munkatársaimmal együtt – arra a
következtetésre jutottam, amire ő, sőt, nemcsak általában falun kívülire, hanem cigányra
gyanakodtam, valakire, akinek kapcsolata van Sztojka Teri nénivel.
Országos körözést adtunk ki Sztojka Teréz személyére és az ékszerekre. Éjjel-nappal
megállás nélkül dolgoztunk. Nagyon nagy óvatossággal kellett végezni munkánkat, egyetlen
cigány sem tudhatta meg, hogy a gyilkosság ügyében keressük Sztojka Terézt.
Budapesti irodámban újra meg újra elővettem az ügy iratait. A boncolási jegyzőkönyv nem
hagyott nyugodni. Megfojtották. Nagy erejű ember. Erőszakos nemi közösülés…,
kísértetiesen hasonlít arra a másik, félig-meddig lezárt ügyre. Ott egy barna képű embert
láttak, itt cigányasszony járt rendszeresen jósolni. Csöngettem a titkárnőmnek.
– Küldje be kérem Róna századost, Lakatos ügyirataival.
Amikor Zoli belépett, rákérdeztem:
 – Mindet behoztad?
– Hogyhogy mindet?
– Hát az első ügyet is, amiben a végén felmentették.
Engedélyt kért a távozásra, aztán a hóna alatt egy még nagyobb paksamétával tért vissza.
– Áttanulmányoztad?
– Igen. Bár sok nyomozási adat nincs. Elfogtak egy kóbor cigányt, mert volt egy TT-
piszto-lya, elítélték, aztán kiderült, hogy nem abból a pisztolyból adták le a gyilkos lövést,
felmentették.
– Lehet véletlen, hogy éppen ő is a hét kiválasztott személy között volt? Lehet véletlen,
hogy a két gyilkosságnál az elkövetés módja ugyanarra a személyre utal? Sőt, hogy a
negyvenötös rablás jellegében azonos a Piroskánál végrehajtottál?
A kérdéseket inkább csak magamnak tettem föl, hiszen Zoli éppen eleget rágódott már
rajtuk. Míg beszélgettünk, újabb munkatársaim jelentkeztek. T. Istvánnéról gyűjtött adatokat
hoztak. Testvéreitől megtudták: legalább 90-100 000 forintjának kellett otthon lennie, hiszen a
szőlőért 75 ezret kapott. Figyelmeztették is, hogy ne tartsa otthon a pénzét, de csak kinevette
őket.
Ezen a napon este nyolcig töprengtünk együtt Zolival. Már-már indultam volna haza,
amikor megszállt a kisördög. Minek menjek haza, aludni úgysem tudnék, hiszen tizenkét nap
telt el, s minél tovább halad az idő, annál nehezebb lesz megtalálni, akit keresünk. Szóltam
Zolinak, aki szintén készülődött volna már: vegyen maga mellé két nyomozót, kimegyünk a
cigánytelepekre.
Az óbudai vajda lakását kerestük fel először. Lakás? Egy szoba, benne 8-10 gyerek, 4-5
asszony. Férfi egy sem, csak Jozsó bácsi volt otthon.
– Adj isten, Jozsó bácsi, eljöttünk egy kis beszélgetésre.
– Jáj, mágá áz őrnagy úr, csak nincs válámi báj?
– De van! Hol vannak a fiúk?
– Éjjel dolgoznák…
– Idegen járt itt?
– Nálam senki! Nem gyihet ide be egy lilék se.
Kihívtam és megkértem, hogy segítsen…
– Mindig jó embere voltam, áz őrnagy urnák… De mit tudnik én segíteni?
– Nem látta Sztojka Terit? Tudtuk, hogy ismeri.
– Tudja őrnagy úr, amióta jól megy á sora, nem gyin már ázs öreg Jozsóhoz…
– Hogyhogy jól megy a sora?
– Én áztat nem tudom miért, de jól megy neki.
– Hát Lakatos Karcsiról mit tud?
– Nem jár ázs erre. Azs nagy erejű ember, attól félnek á cigányok, mert kiszorítja á lelket
abból, áki beköpi. De nem is hiszem, hogy ázs országbán ván…
Két nap múlva felszólnak a kapuügyeletről: valami Jozsó bácsi van itt, velem szeretne
beszélni.
– Adjanak belépőt, engedjék fel, legyenek kedvesek hozzá! – szóltam a telefonon az
elvtársaknak.
Amikor belépett, nagy ovációval fogadtam, mint ahogy a cigánybírót illik.
– Foglaljon helyet! Mi újság, Jozsó bácsi?
– Őrnágy úr, tudja, hogy mindig igázs embere vagyok, azér gyüttem… – Nyelt egy nagyot.
– Vasárnap Máriabesnyőre megyünk zarándokolni. Búcsú is lesz.
Tudtam, hogy a cigányok nagyon vallásosak, s náluk a zarándokolás nagy esemény, arról
nem marad le senki! Most pedig, mint Jozsó bácsi elmondta, azért mennek Máriabesnyőre,
hogy könyörögjenek Máriához, s átkozzák Hitlert, aki legalább félmillió cigányt küldött a
gázkamrákba.
 – Még a csehektől is átgyünnek… Utána nálunk lesz á folytatás, meg Bazsónál Kispesten –
magyarázta Jozsó bácsi. – Már vettünk három kocát, meg tyúkokát, csibéket. Három lág-zit is
tártunk… De őrnagy úr, in nem voltam itt…
Nagy szolgálatot tett a bejelentésével. Értésemre adta, ha kimondatlanul is, hogy Sztojka
Terézt most megtalálhatom. S akkor azt is, aki ott vele volt…
A zarándoklat reggelén már hajnali öt órakor az előre kidolgozott terv alapján mindenki
elfoglalta a helyét Óbudától Kispestig, a Keleti pályaudvartól Gödöllőig, és Máriabesnyőig.
Az útvonalon sűrítettük a közlekedési rendőröket, mellettük nyomozók voltak.
Az első HÉV-en kevés cigány volt. A másodikra már annál többen szálltak föl. A férfiak
kezében ital. Hangoskodtak, kiabáltak. Jöttek az óbudaiak, a Fiastyúk utcaiak, a kispestiek, de
minket inkább a vidékiek érdekeltek.
Már az ötödik HÉV is elment, amikor a cigánycsoport nyomozói jelentették: most száll föl
Teri néni. Messziről megnéztem. Ragyogóan ki volt öltözve. Valódi selyem kendőbe
burkolva. Nagy karika fülbevalóval, nyakában csillogó lánc, medállal. Hosszú szivart szívott.
Tíz-tizenkét férfi és gyerek vette körül. Az egyik férfi erős, magas, csak éppen nem
bajuszos…
– Rajtuk kell lenni, egy pillanatra sem szabad magukra hagyni őket – adtam ki az utasítást.
– Férkőzzenek a közelükbe, próbálják megnézni, mit ábrázol a láncon a medál…
Amikor ez a HÉV elindult, mi is útra keltünk. A cigányok megérkezése lényegében
zavartalanul történt meg.
Máriabesnyőn lassan telt az idő. Mi egészen belefeledkeztünk a könyörgés látványába.
Mint a megszállottak, úgy rimánkodtak, hogy kerülje el őket a devla, a baj. Azután földre
dobták magukat, s valószínűleg imádkozhattak, nem értettük őket, mert cigányul beszéltek.
Szinte hisztérikus állapotba kerültek.
Amikor véget ért a könyörgés, a lacikonyhához siettek. Azután máris indultak visszafelé.
Jozsó bácsi nem véletlenül járt nálam. Sztojka Teri néni és csoportja az óbudaiakkal tartott.
Követtük őket. Az óbudai népkert felé sétálva sikerült pár szót váltani Jozsóval.
– Milyen medál van Teri néni nyakán?
– Mária-kép ván ázson, őrnagy úr…
– Hát az a barna képű nagy ember, kicsoda?
– Ü ázs á Karcsi, de más néven… Veszprém megyéből gyüttek, most Vaskútra mennek
majd, aztán Jugoszláviába… De őrnagy úr, ha megtudja, hogy in beszéltem, kivágja á
szívemet… Mindegyiknél ván dikics…
Természetesen ő sem tudta, hogy miért keressük ezeket az embereket, de, mint eddig, most
is segített.
Igen nagy erőt vontunk össze, amikor éjféltájban az óbudai telepre mentünk. Szinte minden
lépésre jutott egy-egy rendőr. Senki sem bújhatott ki a gyűrűből. Óvatosan haladtunk a ház
felé, mert a sötétben még egymást sem látták elvtársaink. Tíz nyomozóval léptem be a házba.
Annyira el voltak foglalva az ivászattal, hogy szinte észre sem vettek bennünket.
– Jó estét, Jozsó bácsi! – köszöntöttem hangosan a vajdát.
– Ádj isten, főnök! Mi újság?
– Jozsó bácsi, ellenőrzést tartunk!
– Jáj istenem, őrnagy úr, most ne tessék, hisz” lagzi ván…! – szinte kiabált. – Ne tessék
megszégyeníteni…
Nagyszerűen játszotta a meglepettet. Igaz, a dikicstől talán jobban félt, mint tőlünk.
– Nem csinálunk mi semmi bajt, nem kell félni, csak megnézzük, kik vannak itt…
Míg a párbeszéd lezajlott, nyomozóink már körülvették Sztojka Teri néniék asztalát.
Azonnal a nagydarab emberhez fordultam:
– Kérem az igazolványát!
Nyugodtan vette ki a zsebéből, s átadta: Gom-mán Károly névre volt kiállítva. A fénykép
őt ábrázolta, bajusz nélkül. A mellette álló elvtársak abban a pillanatban megbilincselték.
Azonnal megmotozták. Csizmájából egy nagy kés, zsebéből egy TT-pisztoly került elő. Teri
nénit és a többieket is közrefogták, s a közben megérkezett kocsikba terelték őket.
Persze ez csak így leírva ment simán. Ordítottak, üvöltöttek, esküdöztek, hogy semmit sem
csináltak, kiabáltak: úgy fogja meg őket a devla, ha valamit is csináltak volna.
Sztojka Terézről már az autón levettük a nyakláncot.
Amikor beérkeztünk, először az ő kihallgatását kezdtem meg.
– Teréz, mikor volt özvegy T. Istvánnénál?
– Hát, áztat nem tudom, igen sokszor. Jáj, teccik tudni, Piroska állandóan kért, hogy
menjek hozzá, mer nagyon szerette há velem lehet…
– És miért szerette?
– Hát, hogy megmondtam a jövőjét!
– Utoljára mikor jósolt neki? És mit?
– Hát, hogy férjhez megy és nagy szerencséje lesz, mert igen gazdag ember gyün a házhoz.
– Mi van most Piroskával?
Nem adott választ. Láttam, töri a fejét. Végre megszólalt:
– Rég nem vótám ott. Hát majd megnézem…
Közben a nyaklánccal játszadoztam.
– Szép lánc… Mikor vette?
– Hát teccik tudni, nekem aggyák ide a pízt, hogy el ne szórják a kocsmában, és ha
összegyün párezer, akkor lovat veszünk…
– Hát Lakatos Karcsi mióta van magánál? A váratlan kérdésre kapásból válaszolt:
– Mán egy éve…
– Még ki se mondta, már észbe kapott, hogy elszólta magát:
– Lakatos? Az nincs nálam.
– Teréz néni, kár hazudozni,»mert ez az egy volt igaz abból, amit eddig mondott!
Fekete elvtárs lépett a szobába. Hozzám hajolva halkan jelentette, hogy az írásszakértő
megvizsgálta a személyi igazolványt, s megállapította, hogy az hamis, a vezetéknevet
egyszerű vegyszerekkel kivették, s helyette írták be a Gommán nevet. A fényképet is
kicserélték, a bélyegző hamis, indigóval hasonlót csináltak. Azt is jelentette, hogy az
ujjlenyomat Lakatos Károlyé.
– Jól van, folytassák Lakatos Károly kihallgatását – emeltem fel a hangom, hogy Teri néni
is jól hallja, aztán a jósasszonyhoz fordultam.
– Na, Teri néni, hát Karcsi már megmondta a valódi nevét, és azt is, hogy maga vitte el
Piroskához. Még valamit mondott, hogy maga biztatta föl arra, mit kell csinálni Piroskával.
Elmondta neki, milyen gazdag, mennyi pénze, ékszere van…
A blöffölés nem szép dolog, de sokszor nagy hasznát veszi az ember a mi szakmánkban…
Így történt most is:
– A, gázember…! tört ki Teri néniből. – Én csak áztat mondtam annak a fíregnek, hogy
oda járok és milyen jó hozzám. Ezt csak azér mondja, hogy ménese a borit.
– Nézze, Teri néni, ha magára vall, akkor magát fölakasztják. Karcsi nem is tudta, hogy
van a világon Piroska. Csak neki adnak igazat, hogy maga hívta oda.
– Hívta a devla, ő erőszakolta, hogy elgyün.
– Mondjon el hát mindent. Látja, nagy bajban van…
– Én elmondtam, hogy Piroska milyen jó szívvel van hozzám. Még azt is, hogy gazdag.
Meg hogy szereti a férfiakat. Karcsi azt mondta, eljön velem. De higgyék el, nem így
gondoltam, nem tudtam, hogy mit akar csinálni. Elmentünk. Piroskának tetszett a Karcsi,
adott nekünk bort és ő is sokat ivott. Aztán csókolóztak. Kiküldtek minket a konyhába, hogy
szerelmeskedni tudjanak. Aztán csak azt hallottuk, hogy Piroska kiabál: ne bánts, meg sikított.
Amikor bementünk, már halott volt. Ázs ázs istentelen megfojtotta. Akkor már nem tudtunk
mást tenni, mint szót fogadni Karcsinak.
– Ki volt ott?
– Rózsi, a Karcsi szeretője, meg a Nyuszi, akivel Rózsi jóba vót. Batyuka meg a Luzánnak
a fia. ők is tanúsíthatják, hogy a konyhában vótunk.
Nekem ennyi elég volt.

– Mit mondott el Lakatos? – kérdeztem Vaszl elvtársat.

– Hazudik – felelte.
– Mire jó ez, Lakatos? – fordultam hozzá. – Jól tudja, hogy az ujjlenyomatokat nem lehet
megváltoztatni, meg aztán Teri néni már mindent elmondott… De nem is kell beszélnie,
beszélnek a tanúk, meg az ujjlenyomatok, amit ott hagyott a poháron, amiből Piroskánál ivott.
Elmosolyodott:
– Az biztos, hogy nem az én ujjlenyomatom.
– Hát akkor az enyém, nem?
– Az lehet, mert én nem a pohárból ittam…
– Hát miből?
Érezte, hogy elszólta magát.
– És az ágy alá elásott rabolt pénz, ékszerek? Jól van, Lakatos. Majd házkutatást tartunk. A
tanúk meg elmondják maga helyett, hogy mi történt. Rózsi már alig várja, hogy
megszabaduljon magától, már Nyuszi kell neki.
Gyűlölködve nézett rám, szeme szikrákat szórt.
– Jól van, elmondom én magam. Megfojtottam Piroskát, de ezt ők is tudták. Velük
osztozkodtam és ők biztattak.
– Van még egy kérdésem. Mikor járt K. községben?
Elsápadt, de határozottan felelt:
– Én azt sem tudom, merre van.
Külön kocsiba ültettük őt is, Teri nénit is, és elindultunk Sztojkáékhoz házkutatást tartani.
Teri néni megmutatta, hol vannak elásva az értékek. Viaszosvászonba csavarva 67 000 forint
került elő, két karkötő, más ékszerek, s egy fekete lakk retikül, benne K. Ilonka igazolványa.
– Honnan van ez a retikül? – kérdeztem Lakatost.
Nem felelt.
A talált holmikat lefoglaltuk és visszaindultunk Pestre. Útközben megálltunk a
rendőrőrsnél. Első kötelességemnek tartottam, hogy intézkedjek: engedjék szabadon G.
Jóskát, mert elfogtuk K. Ilonka gyilkosát.
Másnap reggel Budapesten folytattuk Lakatos Károly kihallgatását. Most már nem
tagadott.
– Tessék adni egy cigarettát – kérte. Rágyújtott, aztán beszélni kezdett:
– Éppen abban a faluban jártunk akkoriban. Felfigyeltem rá, hogy az a fiú meg az az
asszony találkoznak. Azt hittem, hogy asszony… Arra gondoltam, megzsarolom. Közben
nagyon megkívántam, úgy gondoltam, ha a fiúval jóban van, akkor velem sem fog
ellenkezni… Az egyik este aztán egyedül jött. Leszólítottam. Megállt, de nem akart velem
szóba állni. Egy bokor volt ott. Megfogtam és berántottam. Kiabált. Akkor befogtam a száját.
Úgy látszott, hogy elájult. Letéptem a bugyiját és közösültem vele. Magához tért, kiabálni
akart. Azt mondtam, akkor megfojtom, s kértem, menjen inkább haza. Felállt, nagyon sírt.
Elindultunk. Amikor a folyóhoz értünk, kértem, adjon pénzt. Azt felelte, nincs. Akkor
megfogtam a nyakát. Nem akartam megölni, csak megijeszteni, de ki akart szabadulni a
kezemből, mire én erősebben megszorítottam, s roppant egyet. Gyorsan elvettem a retiküljét,
meg az ékszereit, lefektettem és elrohantam.
 – Az órát és a gyűrűt hová tette?
– Eladtam az ózdi vásáron… háromszáz forintért…
– És Piroskával hogy történt?
– Ott más vót. ö kikezdett velem, és a szeretőm lett, amikor Teriék kimentek a konyhába…
De ők beszéltek rá, hogy lopjuk meg… Szóval mi jól megvoltunk egymással, s a végén azt
kérdeztem, ugye máskor is eljöhetek. Kinevetett: csak nem képzelem, hogy egy cigánnyal…
Fejembe szállt a vér és megfogtam a nyakát… Mindent összeszedtünk, bezártuk az ajtót,
azután elszöktünk, mindnyájan osztoztunk.
– Na és mi történt azon a tanyán?
– Amiért ártatlanul elítéltek?
– Ártatlanul? Biztos ebben, Lakatos?
A kérdést úgy tettem föl, hogy tudtam a választ. Fegyverszakértőink nagyon gyorsan
dolgoztak, s már előttem volt a jelentésük: azt a bizonyos négy töltényt, amelynek a hüvelyeit
a tanyán megtalálták, a Lakatostól most elvett TT-pisztolyból lőtték ki…
Amikor Lakatos tovább kertelt, egyszerűen felolvastam neki a véleményt.
Magába roskadva ült a széken.
– Gyújtson rá! – kínáltam újabb cigarettával. Aztán megszólalt:
– Igaza van, őrnagy úr. Mindegy, hogy a kötelet kettőért vagy négyért kapom. Én mentem
be a tanyára, de ölni nem akartam. Az öregeket nem. A két pisztolyt a feleségem, meg az
öcsém ellen hordtam, aki elszerette az asszonyt… De hát az öregek ellenkeztek…
Most már csak a helyszíni szemlék voltak hátra, azután nyugodt szívvel adhattuk át a
bíróságnak Lakatos Károlyt, hogy az akasztófán végezze életét ez a bűnügyi krónikákban
olyan ritkán előforduló rablógyilkos.
Ég a búza!

Már kora reggel káprázatosan sütött a nap, amikor a főkapitányság felé igyekeztem. Alig
ültem le hűvös irodámban az íróasztalhoz, megcsörrent a telefon. A detektívfőnök hívott.
– Fóti elvtárs! Megint egy maguknak való ügy… Az éjjel felgyújtották a H-i határban a
búzát. Induljanak minél gyorsabban!
– Értettem! – s már fordultam is ki a szobából.
A folyosón Zolival, egyik legügyesebb munkatársammal futottam össze.
– Gyere velem! – szólítottam vissza.
A szobában néhány perc múlva együtt állt a csoport, s a gépkocsi már a kapuban várt,
amikor leértünk.
Az úton beszélgetve, meg magamba mélyedve ,is csak ez az ügy, ezek az ügyek jártak az
eszemben.
1947 nyarát írtuk.
Az országban már rend és béke uralkodott. A vetkőztetők letűntek, a főváros
kivilágosodott utcáiról kiűzte őket a megváltozott élet és a rendőrség. Javultak a közellátási
viszonyok, a stabilizáció utáni esztendő jó gazdasági fejlődést ígért. A párt meghirdette már a
hároméves tervet. A „Földet vissza nem adunk!” jelszava diadalmaskodott. A koalíciós
partnerekkel és a parlament más pártjaival azonban már sok-sok vita, csata dúlt, s nemcsak az
országgyűlés padsoraiban.
És akik már hangosan nem merték visszakövetelni a földet, azok az utóbbi időben újra meg
újra ehhez a fegyverhez nyúltak. Innen egy malom, onnan egy magtár, máshonnan a termés
felgyújtásáról jöttek a hírek, s mi ilyenkor kiszálltunk, hogy segítsünk helyi elvtársainknak.
A falusi emberek maguk is védekeztek; őrségeket állítottak a gabonaföldekre, éjszakai
őrjáratokban kerülték a határt. De sokszor ez sem segített…
H. község központjában nagy riadalom fogadott.
A községháza előtt parasztemberek gyülekeztek, kiabáltak, amikor odaérkeztünk.
Követelték, hogy a „nép ellenségeit” űzzék ki a faluból. És ebben a spontán tüntetésben ott
voltak a kommunisták és a nem kommunisták, a földhözjutottak és a kisparasztok. Hiszen a
falusi ember számára nincs szentebb dolog, mint a kenyér, az élet. S azok, akik felgyújtották a
búzát, az Életet gyújtották föl, az amúgy is nehezen élő falusiaktól – és városiaktól – akarták
elvenni a kenyeret.
Az embereket nehezen lehetett lecsillapítani. Megígértük: mindent megteszünk, hogy
hamarosan lakat alá kerüljenek a gyújtogatok.
Munkához láttunk.
Először is rekonstruáltuk az eseményeket.
Éjjel két órakor rohanva jött az egyik gazdaságból a rendőrőrsre a gazdaság vezetője:
– Ég a búza! – kiáltotta.
A rendőrőrs ügyeletese azonnal riasztotta a falut. Félreverték a harangot, s az udvarokból
emberek rohantak ki hiányos öltözékben, ásóval, kapával a határ felé, ahol addigra már
magasra nyúló lángnyelvek festették vörösre az ég alját.
A tűz egyre terjedt. Oltásról szó sem lehetett, hiszen a határban nem volt víz, egyetlen
lehetőségnek az árkolás látszott. Kemény munka kezdődött az amúgy sem hideg éjszakát
felforrósító lángok közvetlen közelében.
A falu apraja-nagyja láncba állt, a legveszélyeztetettebb irányokban árkot ásva igyekeztek
útját állni a tűznek. Hajnaltájra ez sikerült is.
Közben megérkeztek a megyei rendőrkapitányság nyomozói és a tűzoltóság emberei.
Megállapították: gyújtogatás történt. Ekkor riasztottak minket.
 A megyeiek vezetőjével régi ismerősként üdvözöltük egymást, de a hosszabb beszélgetést
elhalasztottuk. Most röviden, szakszerűen a tényeket ismertette: megállapították, hogy három
vagy négy helyen benzinnel és petróleummal gyújtották fel a búzát. Erre utal a tűz gyors
terjedése és a leégett terület nagysága.
– Legalább hatvan-nyolcvan liter benzin kellett ehhez – összegezte a véleményét
szakértőnk, miután a helyszínt megtekintettük.
Ennyi üzemanyagot akkor öt faluban sem lehetett találni. Valahonnan ide kellett hozni.
Ellenségeink ismét „recept” szerint dolgoztak. Ehhez hasonló jellegű gyújtogatásnál már
jártunk. S ahogy nekik megvolt a receptjük az előkészítéshez, a végrehajtáshoz, nekünk is
készen állt – a leleplezéshez.
Nem kellett ahhoz különösebb nyomozási bravúr, hogy megtaláljuk emberünket. Igaz, én
ezt a bravúr szót egyébként sem szeretem, hiszen a nyomozás közel sem olyan, mint a
filmekben, krimikben látható. Ez mindig szívós, alapos, sok ember közös munkáját igénylő
tevékenység volt és marad. Aprólékos és körültekintő, a legkisebb részleteket is ismerő, de
azokban nem elvesző, minden józan véleményt megfontoló és a körülményeket gondosan
mérlegelő kollektív munkát igényel. Türelem, szakértelem kell hozzá, meg politikai éleslátás
és lelkiismeret. A reakciós újságok sokszor támadták rendőrségünket, amiért ,,nem
szakértőket” alkalmaz, hanem a politikai megbízhatóságot tekinti elsődlegesnek. Ezeknél az
ügyeknél azonban egyszeriben bebizonyosodott, hogy a szakértelem menet közben is
megszerezhető, s mit ér a tudás, ha nem párosul politikai öntudattal, megbízhatósággal.
Végignézve a lázadó parasztokon, látva a barázdált arcú emberek keserűségét,
hivatalunkon túli emberi kötelességünknek éreztük, hogy megszabadítsuk őket» itt H.
községben – és a többieket is szerte az országban – a gyújtogató fasiszta brigantiktól.
Elővettük szokásos receptünket:
Kik a mi rendünk nyílt ellenségei, kik vesztettek sokat a múlt rendszer bukásán, kiket lehet
azok közé sorolni, akiknek érdekük lett volna ez a tűz. Mert a „kinek az érdeke” kérdése
akkor, egy ilyen bűnügyben mindig politikai kérdés volt. S már sorjáztak is a nevek: Makó
Zoltán és Tóth Pál volt csendőr él a faluban. Tóth Pál nemrég szabadult a börtönből, mert
nemcsak csendőr, hanem aktív nyilas is volt. Aztán itt van Danácskay Tibor volt földbirtokos.
Tekintélye, kastélyszerű háza is megvan még – mondták a község vezetői. A falusiak nem
akarják visszaadni a földjét, de azért megsüvegelik, ha találkoznak vele, s oda is figyelnek, ha
valamit mond. És ő bizony nemritkán hallatja is a hangját.
Gyorsan csoportokra oszlottunk, s egyszerre több ilyen portán kezdtünk házkutatást. Mert
ez volt a mi receptünk: számba venni mindazokat, akikről elképzelhető, hogy a rendszer
ellenségei, s megtalálni náluk a nagyon is beszédes bizonyítékokat, a szinte elrejthetetlen
tartályokat, kannákat.
Magam Danácskayhoz indultam.
A kastélyszerű ház kertkapuját zárva találtuk. A helyi rendőrőrs parancsnoka, aki kísért,
elmondta, hogy ez nem csoda, mert Danácskay gondosan zárkózik, de azt is tudják, hogy az
utóbbi időben jó néhányszor jártak nála vendégek.
Megkerültük a házat, a vasrácsos kerítést, és az épület másik oldalán talált drótkerítést
átvágtuk. Megnyílt az út a ház ajtajához Kopogni, majd zörögni kezdtünk. Végre kinyílt az
ajtó:
– Mit akarnak itt és hogy mertek behatolni a házamba? – kiáltott ránk egy negyvenöt év
körüli, magas férfi.
A helybeli őrsparancsnok válaszolt:
– Danácskay úr, a rendőrség kíván önnel beszélni !
– Nekem nincs semmi beszélgetnivalóm magukkal és az én házamba csak az jöhet be, akit
én hívok és beengedek. – Ezzel már zárni akarta az ajtót. Lábamat gyorsan az ajtó és a küszöb
közé tettem:
 – Kérem, mi nem baráti látogatásra jöttünk
– mondtam nyomatékosan. – Házkutatást fogunk önnél tartani.
– Nálam? – ordította. – Azt szeretném látni!
– Látni fogja, ha le nem hunyja a szemét – nyomtam be az ajtót, s felmutattam a
házkutatási határozatot.
– Ezt a terrorisztikus eljárást jelenteni fogom a megyénél. Én nem vagyok bűnöző, vegyék
tudomásul.
– Tudomásul vesszük és éppen ezért ne akarja, hogy erőszakot alkalmazzunk –
válaszoltam, s közben átvillant az agyamon: ez is, mint már olyan sokan, a „megyére”
hivatkozik.
Ez akkoriban nem akármilyen fenyegetés volt. Hiszen a megyei vezetésben – nemegyszer
az elöljáróság, sőt a rendőrség élén – olyan emberek álltak a különböző pártok részéről, akik
nyíltan vagy burkoltan segítették a rendszer ellenségeit, s akik igyekeztek akadályozni
munkánkat. De mi tudtuk, hogy nekünk akár velük szemben is helyt kell állnunk, s a tények, a
bebizonyított tényállás ellen ők sem tehetnek semmit. -
Behívattam az udvaron hagyott két civilt, akiket mint hatósági tanúkat vittünk magunkkal.
– Önök, mint hatósági tanúk vesznek részt a házkutatásban. Megértették?
– Megértettük – mondta a két ijedt ember.
– Danácskay úr – fordultam a tulajdonoshoz –, kezdjük az ön szobájában.
– De hát mit keresnek?
– A benzines- vagy petróleumoskannákat.
– Azt csak keressék – mosolyodott el, s szélesre tárta előttünk szobája ajtaját. Hatalmas
íróasztal volt a szobában. A kulcsok a zárakban.
Leültem az íróasztal mellé, s kihúztam a középső fiókot.
– Itt keresi a benzineskannákat? – kiáltott rám Danácskay, és már nem mosolygott.
Szóra sem méltattam, csak rakni kezdtem kifelé az iratokat. Üzleti feljegyzések voltak,
adásvételi szerződések, régi elszámolások.
A szélső fiókok következtek. Az egyikben nyilas röpiratokat találtunk. Aztán egy kézzel írt
papírlap került elő. Olvasni kezdtem:
„Magyarok! Ne hódoljatok be a vörös bérenceknek! Jön a felszabadító hadsereg.
Parasztok! Aki a földet megmunkálja, az mind akasztófán fogja végezni. Pusztítsátok el a
termést, mert aratás után úgyis elviszik az oroszok…” Ilyen és hasonló mondatok sorakoztak
benne, s az aláírás: „A földalatti igaz magyarok.” Egyértelmű röpirattervezet volt ez.
– Hát ez mi, Danácskay úr? – kérdeztem.
– Nem tudom – felelte –, nem én írtam.
– Ha nem maga írta, hogy került ide magához?
– A kapunál volt bedobva, ott találtam…
– Miért tette el, miért nem vitte a rendőrségre?
– Nem érdekelt.
Zoli közben folytatta a fiók tanulmányozását, s egyszer csak egy összehajtogatott iratot tett
elém.
Ezen már szerepelt is a szó: TERVEZET
És mi minden sorakozott benne?
Ilyenek: „Minden orosz emlékművet el kell pusztítani.” „A földeken a gabonát fel kell
gyújtani.” „A szervezet tagjait elő kell készíteni a fegyveres felkelésre.” „A gyárakban a
szervezet tagjai szabotázscselekményékkel és más módon akadályozzák a termelést.”
„Minden tűzesettel, szabotázzsal csapást mérünk a demokratikus rendre és bizonyítjuk, hogy
vagyunk.” „Nem lesz hároméves terv!”
– Danácskay úr – fordultam a földbirtokoshoz –, ezt ki csempészte a fiókjába?
Halálsápadtan állt amíg olvastam, s most, hogy megszólaltam, a zsebe felé nyúlt. Elkaptam
a kezét. Megmotoztuk és a zsebéből egy 6.35-ös pisztoly került elő, csőre töltve, benne hét
lövedék.
– Mi az, Danácskay, csak nem akart lövöldözni? – kérdeztem, s már csattant is a következő
kérdésem: – Van fegyverviselési engedélye?
– Van, de nem a vörös gengszterektől – ordította. – Hülye voltam, hogy nem lőttem
magukra, amikor az ajtóban álltak…
Megbilincseltük.
Makó Zoltán pincéjében hordók mögé rejtve találtak egy friss benzintől még szagló hordót,
s üres benzineskannákat. Tulajdonosa be is vallotta: ő járt éjjel a búzaföldön, de Danácskay
megbízásából.
Danácskay sem tagadott már, s a papírok többet értek, mint a benzineskannák…
Megtaláltuk nemcsak a gyújtogatás tetteseit, hanem egy szervezett összeesküvő-banda
nyomára bukkantunk.
Három nap és három éjjel folytattuk a kihallgatást, s azután egyszerre, egy időben csaptunk
le a banda tagjaira az ország különböző részeiben. Kilenc helyen zörgettek egyszerre
elvtársaink:
– Rendőrség! Kinyitni!
Előkerültek a házkutatási határozatok, letartóztatási parancsok, sorra hoztuk be a
bűnösöket.
A főhadiszálláson – amelyet Törökbálinton rendeztek be – magam vezettem a házkutató
csoportot. Akkor toppantunk be, amikor éppen többen voltak együtt, Danácskayék elfogását
tárgyalták. Gyurkovich Ferenc kocsmáros, a vezér – mert Szálasi után „szabadon” így nevezte
magát – és társai, Máta Zoltán, aki Mátraházáról volt itt, meg Töhötöm Pál törökbálinti lakos
ellenállás nélkül megadták magukat. A lakásban géppisztolyokat, kézigránátokat, pisztolyokat
találtunk. Nemrég kerültek elő a föld alól, ahol elrejtve tartották őket. Űgy látszik,
időszerűnek látták, hogy magukhoz vegyék fegyvereiket, tehát nyíltabb támadásra készültek.
Elkéstek.
A H.-i tűznél folytatott gyors vizsgálat eredményeként eljuthattunk hozzájuk, s
megakadályozhattuk, hogy továbbra is veszélyeztessék az újjáépülő országot, a javuló
gazdasági életet.
Persze ez csak egy terrorista csoport volt a sok közül.
Mert tüzek nemcsak vidéken, a búzatáblákon keletkeztek, szabotázscselekményeket
nemcsak a falun hajtottak végre, hanem a városokban is, és elsősorban Budapesten.
Csoportunkat szinte napról napra tüzekhez riasztották azon a nyáron. Felgyújtották a
Hoffher és Schrantz gyárat, a Ganz hajógyárat, a BSZKRT kispesti remizét. Hatalmas tűz
pusztított a naményi papírgyárban. Tetteseit még a helyszínen elfogtuk. Erről itt most csak
néhány mondatot, hiszen magát a történetet már megírtam. Amit most elmondok belőle, azt
inkább csak emlékeztetőül teszem, hogy merre, s hol kellett keresgélnünk, amikor
gyújtogatok, szabotőrök után nyomoztunk. A naményi papírgyári tűz okozója egy volt
földbirtokos gyereke, aki Horthyéknál katonatiszt volt. Elhelyezkedett a vállalatnál, s ártott,
ahogy tudott. Most a börtönben elmélkedhet feleségével együtt, hogyan kapja vissza a
birtokát.
Ő is, mint sokan mások, Nyugatról tért vissza. amerikai hadifogságból. Az Egyesült
Államok annak idején minden eszközt felhasznált – a nyílt háborún kívül – a Szovjetunió és a
fiatal népi demokratikus országok ellen. Befogadta a nyilas terroristákat, s a horthysta
katonatisztek részére külön kiképzőtáborokat hozott létre, túlnyomórészt Nyugat-
Németországban. Ezekben a táborokban az itthoni rend elleni harcra képezték ki mindazokat,
akik vállalkoztak erre az aljasságra, majd meghatározva feladataikat, visszadobták őket az
országba. Itt fel kellett venniük a kapcsolatot az országban maradt cinkosaikkal, a kialakuló
rend ellenségeivel.
 Sokan közülük remekül be tudtak épülni mindenféle szervhez, magas állami funkciókba is.
Több párt vezetői is segítették őket, vagy legalábbis kevésbé éberen figyelték, honnan jöttek.
Időközben jelentkezni kezdtek a rendőrséghez azok az emberek, akik szakértők voltak a
Hor-thy-rendőrségben, s úgy gondolták, szakértelmük nélkül mi sem megyünk sokra. Pedig
az új rendőrség megteremtésekor csak azokat bocsátották el, akik a múltban hóhérszerepet
töltöttek be, akik előtt annak idején egy munkás meg sem állhatott. A többiek szép csendesen
dolgozhattak, s közülük sokan komoly segítséget adtak nekünk. De az is kétségtelen, hogy a
mi fiatal rendőrségünk elsősorban saját tapasztalataiból tanult, s az ellenséggel folytatott
mindennapos harcban edződött. Az első évek közvetlen csatái után a nyomozói munkában is
egyre nagyobb tudásra tettünk szert, s különösen akkor, amikor a szabotőrök, gyújtogatok
ellen kellett fellépnünk. A helyzet egyre bonyolódott: velünk szemben álnéven visszatért jó
képzettségű horthysta tisztek álltak, szakértők saját területükön, s a provokációkban,
szabotázsakciókban. Meg segítőtársaik az üzemekben és a legmagasabb szinten. Állítom,
hogy a velük való harcban tanultuk meg a rendőri munkát apró felderítésektől a nagyszabású
nyomozásokig.
Az üzemi gyújtogatások tanulságait foglalta össze a detektívfőnök is, amikor összehívott
bennünket.
– A rendőrség feladata a gyújtogatásokkal kapcsolatban kettős – mondotta. – Elsősorban
természetesen magát a gyújtogatót kell megtalálni, de nemcsak őt kell a törvénykezés kezére
juttatni. Fel kell deríteni mindazokat, akik ezeket a gyújtogatásokat szervezik, előkészítik.
Meggyőződésünk, hogy széles körű összeesküvő csoporttal vagy csoportokkal állunk
szemben. Azok harcolnak ellenünk, akik az előző években a rendszer, megdöntésére
szövetkeztek, vagy valamiféle külföldi beavatkozástól várták bukásunkat. Hogy ez nem
következett be, s hogy a fő összeesküvőket lelepleztük, most más módszerekkel, gazdasági
szabotázsokkal, gyújtogatásokkal akarnak ártani népünknek. Az elkészített tervek alapján az
egész főkapitányság, a politikai osztállyal közösen, teljes erővel dolgozzon. El kell fogni, fel
kell számolni a gyújtogató bandákat.
Megkaptuk a részletes feladatokat is, és mondanom sem kell, hogy minden rendőrnek,
bármilyen beosztásban dolgozott, csak az volt a vágya, hogy teljesítse a feladatot.
Nemsokára ismét tűzhöz riasztottak bennünket.
A központi ügyelet jelezte, hogy kigyulladt a MÁV igazgatóságának az épülete.
Az Andrássy úton szolgálatot teljesítő rendőr a MÁV igazgatóság épületének tetejéről
füstöt látott felszállni. Azonnal értesítette a tűzoltókat és a főkapitányságot.
Mire a helyszínre érkeztünk, a tűzoltók már hat szerelvénnyel dolgoztak, s eljutottak a tűz
fészkéhez. A tűz az ötödik emeleten, a műszaki rajztárban keletkezett. Egyszerre több helyen
lobbantak föl a lángok. Kétórás megfeszített munkával sikerült a tüzet lokalizálni. Mi addig,
amíg tűzoltó bajtársaink dolgoztak, a környéken igyekeztünk adatokat gyűjteni.
Nem volt nehéz megállapítanunk, hogy itt is gyújtogatás történt. S azt, hogy igen nagy kárt
okozott: elégtek a MÁV hídjainak műszaki rajzai. Azt hiszem, nem kell külön ecsetelnem, mit
jelentett ez akkor. A fasiszták nemcsak a főváros szép hídjait robbantották a Dunába, hanem
az ország minden pontján kettétört hidakat hagytak. Ezek helyreállítása folyt megfeszített
munkával. 1946. január 29-én felavatták a Kossuth-hidat, március 19-én a Petőfi-hidat, s a
jelentősebb vasúti hidak nagy része is újjáépült. A kisebbek tervezése, elkészítése óriási
munkát jelentett, s most ezeknek műszaki rajzai váltak a lángok martalékává.
A tűz olyan időben keletkezett, amikor még nem kezdték meg a munkát, s a rajztárban
egyszerre több helyen lobbantak föl a lángok, s gyors továbbterjedésük arra enged
következtetni, hogy valamilyen gyútóanyaggal idézték elő. A tűzrendészeti-technikai
vizsgálat megállapította, hogy a tűz nyílt lángokkal keletkezett. Petróleum és benzin szagát
nem éreztük, tehát valamilyen más gyorsan éghető anyagra kellett gondolnunk. A
helyiségekben érezhető erős szeszszag világossá tette, hogy mivel történt a gyújtogatás.
 Elsőnek a portást hallgattuk ki.
– Reggel munkakezdés előtt senkit sem láttam bemenni az épületbe – mondta.
– Mindenkinek maga előtt kell elhaladnia?
– Igen, csak ez a bejárat van nyitva, sőt korábban még ez is zárva van, nem sokkal a
munkaidő előtt nyitom ki.
– Este mikor zárt?
– Körülbelül hét óra lehetett.
– Akkor nem tartózkodott bent senki?
– Nem.
– Ezt honnan tudja megállapítani?
– Onnan, hogy valamennyi kulcsot ide adnak le, s itt a hátam mögött van a falon – mutatta.
– Utána elhagyta a portásfülkét?
– Természetesen. Nekem a bezárás volt a feladatom. De azt követően sehol sem láttam
senkit.
Megnéztük a kulcsokat: a zárak meglehetősen egyszerűek voltak, ezeket a kulcsokat igazán
nem volt nehéz lemásolni, vagy akár álkulccsal kinyitni az ajtót.
De a kapun hogy jutottak be?
A helyszíni szemlét követően ismételten kihallgattuk a portást. Semmi újat nem tudott
mondani.
Az igazgatóság vezetőitől megtudtuk, hogy igen rendes, becsületes, szavahihető ember, aki
eddig mindig példamutatóan látta el feladatát.
Most már az igazgatóság dolgozóit, elsősorban a műszaki rajztár környékén
tevékenykedőket kellett kihallgatnunk. Igaz, hogy a tűz kitörésének pillanatában senki sem
tartózkodott – legalábbis hivatalosan – az épületben, de azt biztosra vettük, hogy csakis olyan
ember követhette el a gyújtogatást, aki nemcsak ismerős az épületben, hanem aki fel sem
tűnne, ha egy munkatárs találkozna vele a folyosón.
Az ötödik emeleti rajztárban ketten dolgoztak, a folyosón nyolcan. Egyenként kértük
magunkhoz őket. A raktár vezetője kétségbeesve tördelte a kezét, amikor leültettük.
– Szörnyűség, kérem – mondta az idős férfi. – Tudják, milyen értékek égtek ott el?
Bizonyára önök is olvasták az újságokban, hogy hamarosan húsz híd építkezését kezdik meg a
vasúton? Nos, legtöbbjüknek a tervrajza itt volt.
Láttuk, hogy minden szavából a társadalmi tulajdon féltése árad. Azok közé az idősebb
vasúti dolgozók közé tartozott, akiknek nagyon sokat jelentett a MÁV, akik nagyon
megbecsülték, hogy a vasútnál dolgozhattak, hiszen a Horthy-időkben a vasutasoknak nagy
becsületük volt, s ez anyagiakban is kifejezésre jutott. Nem véletlenül szólt még a nóta is úgy,
hogy „teheti, mert vasúti…”
– ön mikor ment haza tegnap este?
– A mi munkánk szorosan kapcsolódik a hivataléhoz, így hát meg kell várnom, amíg csak
egyetlen főnök is bent van. Lehetett vagy fél hét, amikor elmentem.
– És az adminisztrátora?
– Ilonka? ö már öt óra után néhány perccel hazament. Tudják, mindig korán el szoktam
engedni, nekem úgyis itt kell maradnom.
– Bezárta az ajtót?
– Természetesen! Méghozzá nagyon gondosan. S a kulcsot leadtam a portán.
– Másnak is volt kulcsa a raktárhoz?
– Tudomásom szerint még egy kulcs van minden ajtóhoz, azt valahol az igazgatóságon
őrzik, de nekem még nem volt rá szükségem.
– És este óta hol tartózkodott?
– Kérem szépen, én innen egyenesen hazamentem. A Józsefvárosban lakom. Otthon
találkoztam egy régi ismerősömmel, azzal beszélgettünk egy kicsit, aztán lefeküdtem. Reggel
szokás szerint fél hétkor keltem… Részletezzem?
– Legyen szíves! – mondtam, de látva rajta, hogy minden szava igaz, hozzátettem: – Ne
értse félre, nem gyanúsítjuk semmivel, ez csak rutinmunka, szükséges, hogy mindenkiről
tudjuk, aki csak kapcsolatban van a raktárral: mit csinált a tűz kitörésének idején…
– Szóval reggel felkeltem, megborotválkoztam, rendbe hoztam magam, a feleségem
elkészítette a reggelit, aztán együtt megreggeliztünk, s úgy nyolc óra tájban elindultam, hogy
kilenc órára beérjek. Szerettem mindig néhány perccel korábban bent lenni, hátha szükség van
valamire… Hát kérem, amikor a sarkon befordultam, már láttam, hogy itt vannak a tűzoltók.
– Köszönjük! Eltávozhat… – mondtam, de amikor az ajtóhoz ért, egy pillanatra
megállítottam.
– Mondja, nem gyanakszik valakire?
– Mit mondjak? Nem is tudom… Azt hittem, hogy itt becsületes emberek dolgoznak…
Nem is hinném, hogy belülről tehette volna valaki…
– Jó, de megkérem, ha valami gyanúsat lát, tapasztal, vagy bármi az eszébe jut, legyen
szíves, keressen meg bennünket…
– Remélem, hamarosan elfogják a gazembert!
– Mi is! – köszöntem el a raktár vezetőjétől, s amikor becsukta maga mögött az ajtót,
örömmel nyugtáztam, hogy ilyen rendes emberek is vannak. Hogy ezek vannak többségben.
Már csak miattuk is hamarosan el kell fogni a gazembert…
Közben Zoli az adminisztrátor-lánnyal beszélgetett, s vallomása megegyezett az öregével.
Most már azok következtek, akik rendszeresen jártak a rajztárba.
Sorra hallgattuk ki őket, s egyik a másik után igazolta alibijét. Pontosabban hárman voltak,
akiknél valami nem stimmelt.
A neveket most csak betűkkel helyettesítem, hiszen harminc év távlatából ugyanannyit
mond egy-egy betű is, mint a név.
K. Lajost Zoli hallgatta ki. Ő számolt be a vallomásáról, s annak érdekesebb fordulatairól.
– Ez az ember sokszor megfordult a raktárban, éppen ezért arról érdeklődtem tőle, hogy
kik szoktak még gyakran odajárni. Jó pár nevet mondott. Azután az alibije iránt érdeklődtem.
Elmesélte, hogy tegnap délután öt óra tájban hazament, felöltözött, elment egy vendéglőbe,
mert találkozója volt egy ismerősével, de azt hiába várta. Ekkor fogta magát és hazament.
Megkérdeztem, hogy ki látta. Egy János nevű pincérre hivatkozott, aki régebbről ismerte.
Megjegyzésemre, hogy rendben van, ellenőrizzük, hirtelen zavarba jött: „Lehet, hogy nem
emlékszik rám a pincér… mintha nem is lett volna ott tegnap este” – mondta. „Jól van” –
feleltem –, „akkor arról beszéljen, mit csinált ezután.”
– „Hazamentem.” – És otthon? „Találkozott valakivel mielőtt hazaért?” „Nem.” „Ki volt
otthon?” „Egyedül lakom…” A kihallgatás után azonnal János pincért kerestem, aki azonban
nem emlékezett erre az emberre, pedig este volt szolgálatban.
– Egy emberünk tehát van, aki körül valami nem tiszta. Írd fel azok közé, akiket figyelni
kell…
Miközben a beszélgetésünk folyt, kopogtak az ajtón, de kiszóltam, hogy várjanak. Most
beszólítottam egy középkorú férfit, N. Istvánt. Nagy nyugalommal lépett a szobába, s amikor
hellyel kínáltam, természetes mozdulattal ült a fotelba.
– Tudja, miért kérettük?
– Gondolom.
– ön ugye itt dolgozik az épületben?
– Igen, de ez nem jelent sajnos semmit, hiszen a tűz kitörésekor nem voltam a szobámban,
mint ahogy senki sem volt az épületben…
– Olyan biztos ebben?
– Tudják kérem, engem is izgatnak az ilyen dolgok, így hát megkérdeztem a portást.
– ön mikor érkezett az épületbe?
 – Már itt voltak a tűzoltók. Akkor beszéltem a portással. Kérdeztem tőle: szent isten, csak
nincs benn valaki?
– Nincs, csak a tűzoltók – felelte.
– És este mikor távozott?
– Tegnap nem tartózkodtam Budapesten. Vidéki kiszálláson voltam, s onnan egyenesen
hazamentem.
Egyetlen szemvillanásomra Zoli barátom magunkra hagyott, tudtam, hogy értette a jelet, s
most érdeklődik N. István vallomásáról.
– Ön mióta dolgozik a MÁV-nál?
– Itt dolgoztam kérem már 1937 óta, azután behívtak katonának, hadifogságban is voltam,
s hazatérve visszajöttem. Igazoltak. Tagja vagyok a Szociáldemokrata Pártnak, ha ez
érdekelné.
– Hogyhogy behívták, hát a vasutasok nem kaptak felmentést?
– Tulajdonképpen nem a közvetlen vasúti szolgálatban dolgoztam, hanem akkor még
irodában, s azok közül sokat behívtak a háború utolsó szakaszában.
– Milyen rendfokozata volt?
– Karpaszományosként kerültem a hadseregbe.
– Merrefelé volt fogságban?
– Ausztria területén. Angol fogságban voltam.
– Most nincs több kérdésem. Köszönöm a segítségét. Arra kérem, ha bármi az eszébe jut,
ami az esettel kapcsolatos, keressen meg bennünket.
Udvariasan elköszönt, s megígérte. Alig engedte el a kilincset, már tárcsáztam is a MÁV
házi vonalán a folyosó végén levő nyomozóinkat, s egyiküket utasítottam, hogy szegődjön a
tőlem kilépett ember nyomába. Gondolataimba mélyedve nézegettem jegyzeteimet, amikor
Zoli betoppant:
– Láttam, elment… díszkísérettel.
– Miért, nem kellett volna?
– Hát az éberség sohasem árt, de úgy látszik, emberünk igazat mondott. A portást valóban
reggel kérdezte meg, az idézett szavakkal. Tegnap vidéken volt…
– Nem baj, folytassuk tovább.
Hívtuk azt az embert, aki hivatalsegédként sokat járkált az épületben.
– Mit tetszik parancsolni? – kérdezte, amikor belépett.
– Mi nem parancsolunk, csak kérdezünk .., És arra kérjük, válaszoljon.
– Készséggel!
– Régen dolgozik itt?
– Ebben az épületben nem régen, pontosabban a felszabadulástól, azóta itt székel az
igazgatóság. Egyébként tizenöt éve a MÁV-nál vagyok.
– Tegnap is bent volt?
– Bent. Tegnap jó napom volt, már fél öt tájban elmehettem.
– És ma reggel?
– Hát bizony egy kicsit később jöttem, mert a postára kellett mennem. Már nagy csődület
volt itt, meg a tűzoltók…
– És tegnap estétől ma reggelig mit csinált?
– Egyedül élő ember vagyok. Hazamentem, egy kis vacsorát vittem, azt megettem,
lefeküdtem…
– Nem találkozott valakivel?
– Nem, senkivel.
– És idebent, amikor járta az irodákat, nem tapasztalt semmi gyanúsat?
– Nem én, kérem.
– Rendben van. Elmehet
 – Ennyi volt az egész? – szaladt ki a száján.
– Ha akarja, ha van mondanivalója, lehet több is – feleltem.
– Nem, nem – rebegte, s elköszönt.
– Ezt is megnézzük közelebbről – szóltam Zolinak, aki már intézkedett is.
Másnap reggelig semmi különös nem történt, embereink jártak a „páciensek” nyomában, s
mi vártuk jelentkezésüket. Reggel cifra dolgok derültek ki:
– A hivatalsegéd bácsi nem volt otthon az éjszaka – mondta az a nyomozónk, akit Zoli
megbízott az információszerzéssel.
– Melyik éjszaka?
– Egyiken sem. A tűz előtt sem, ma sem.
– Kitől tudja?
– A házfelügyelő mondta, hogy valamikor tíz óra után vidékről kereste egy férfi, ő engedte
be, de azzal jött vissza, hogy nem nyitottak neki ajtót… Kezdett érdekessé válni a dolog.
– És ma?
– Ma este egyenesen a lakására mentem, de nem találtam. Hívtuk azt a nyomozót, aki
követte :
– Nem haza ment, hanem Budára, egy öreg házba. Hajnalban onnan láttam kijönni,
kapunyitás után.
N. Istvánról egyértelmű volt a jelentés: csendesen hazatért, s reggelig el sem mozdult
otthonról.
K. Lajos, a fiatal mérnök ezen az estén egy mulatóba ment, a város másik részébe. Ott egy
középkorú férfival találkozott, megittak egy-egy konyakot, azután elváltak.
Először a hivatalsegédet vettük elő:
– Mesélje el még egyszer, hol volt azon az éjszakán?
– Már elmondtam, kérem, hogy otthon.
– És nagyot hall?
– Olyan jó a fülem, hogy a légy zümmögését is meghallom.
– Éjszaka is?
– Éber alvó vagyok.
– Akkor miért nem hallotta meg, hogy csengettek az ajtaján?
– Csengettek?
– Igen… De kár összevissza beszélnie. Maga nem volt otthon azon az éjszakán. És ma
sem. Hol járt? Kivel volt? Legyen őszinte!
– Űristen, csak nem gyanúsítanak?
– Miért, maga mit tenne a helyünkben?
– Hát akkor, kérem, én elmondom az igazat. Mert hogy azért hallgattam, mivel idősebb
ember vagyok, s azt talán még el sem hinnék. Van egy aranyos fiatal lány Budán,
pontosabban elvált asszony, ahhoz járogatok.
Összenéztünk, és kis híján elmosolyodtunk, de azért komolyan szólaltam meg:
– Ezt mindenesetre ellenőrizni fogjuk, de látja, jobb, ha az ember őszinte. Addig elmehet…
De várjon csak! Más mondanivalója nincs?
– Nincs.
– Kivel találkozott, amikor a hivatalból elment?
– A portásnak odaköszöntem… És az utcán, nem messze innen találkoztam N. elvtárssal…
– Kivel?
– N. István elvtárssal… De ő nem vett észre.
– Biztos ebben?
– Persze.
– Hány órakor lehetett ez?
– Fél ötkor… Még csodálkoztam is, hogyhogy nincs bent, pedig olyan pedáns ember.
 – Ő aznap vidéken volt – nyugtattam meg.
– Most már értem. Biztosan úgy gondolta, hogy ilyen későn már nincs értelme bejönnie.
Ezután K. Lajos mérnököt kérettem:
– Szereti a szórakozóhelyeket?
– Mit csináljon az ember, ha egyedül él? Ilyen helyeken lehet a legkönnyebben ismerkedni.
– Lányokkal?
– Persze.
– Vagy korosabb férfiakkal… – csaptam le rá.
Elsápadt!
– Követtek?
– Ha már így kitalálta, akkor most találjon ki valami elfogadható magyarázatot arra is,
hogy előző este miért volt ugyancsak abban a budai vendéglőben, ahol tegnap láttuk, s miért
küldött bennünket a város másik végére?
– Nem én gyújtottam fel az épületet!
– Nem azt kérdeztem, erre majd később rátérünk.
– Nem, nem… Inkább mindent elmondok. Van nekem néhány apró kis üzletem, azokat
bonyolítom le esténként.
– Rendben, a kihallgatást majd holnap folytatják a főkapitányságon – bocsátottam el, s
felszólítottam, hogy másnap reggel kilenc órakor ott jelentkezzen.
– Miért engedted el addig is? – kérdezte Zoli.
– Mert ez egy pici ember, ez nem lenne képes gyújtogatni…
Kaptam a jelentét-t: N. István a vidéki úton délután fél három tájban végzett az
ellenőrzéssel, legalábbis így emlékezett az utolsó tanú, aki látta. A menetrendet elég volt
tanulmányozni, hogy lássuk: innen akár fél öt tájban is megérkezhetett. Persze ez még nem
jelent semmit. A lakására küldött nyomozók megállapították, hogy délután járt otthon,
pontosabban hazament. Többet nem tudtak megállapítani.
Úgy gondoltam, egyelőre még várnom kell újabb kihallgatásával. Elég ha figyeljük.
Egy nap telt el teljes eseménytelenséggel, ha csak az nem számított eseménynek, hogy K.
Lajos és a hivatalsegéd alibije igazolódott. A negyedik reggel aztán az N. Istvánt követő
nyomozó jelentette:
– N. István fél nyolckor elhagyta lakását, a Rózsadombra ment, ott belépett egy kapun.
Miközben a házat figyeltem, többen is érkeztek. Körülbelül tizenegy óra tájban külön-külön
eljöttek.
– Megtudta, kié a villa?
– Állami tulajdon. S a lakója Metykó István elvtárs, az Iparügyi Minisztérium
főosztályvezetője.
– Köszönöm, folytassa a figyelést – köszöntem el kollégámtól, aztán töprengeni kezdtem.
Nem, ez teljesen lehetetlen. Az Iparügyi Minisztériumban sok-sok kerékkötő mellett ott
van egy kommunista főosztályvezető. Mi köze lehetne egy ilyen ügyhöz?
Úgy látszik, rossz nyomon indultunk el. Talán a három ember közül egyiknek sincs semmi
köze a bűncselekményhez… De hát akkor kinek van? Megtárgyaltam a dolgot a
detektívfőnökkel.
– Van arra a legkisebb gyanúja, Hogy N. Istvánnak köze van a gyújtogatáshoz?
– Igen.
– Győződjön meg róla jobban, vegye elő újra, s aztán majd meglátjuk.
Reggel a MÁV épületében folytattuk a munkát. N. Istvánt kérettem:
– Ne haragudjon, hogy ismét zavarom, de azt hiszem, hogy a segítségünkre lehet.
– Miben?
– ön nagyon készségesen beszélt annak idején, s úgy gondolom, bizonyára többet tudhat,
amiről nem is gondolja, hogy fontos lehet.
 – Nem értem.
– Nézze, én megpróbálok világosan beszélni, de kérem a titoktartást.
– Tessék.
– Mennyire ismeri a hivatalsegédet?
– Nem nagyon. Tudja, hogy van. Néha találkozunk, egy-két érdeklődő szó. De semmi több
– Képzelje, ez az ember nem volt otthon a tűzeset előtti éjjel – meséltem, s figyeltem a
tekintetét.
– Ez önöknek mondhat valamit?
– Esetleg. Főleg akkor, hogyha ő maga azt mondja, hogy otthon volt… Aztán még magára
hivatkozott.
– Rám? – döbbent meg N. István.
– Igen. Hogy találkozott magával azon a délutánon?
– Mikor? A tűz után? Hát persze…
– Nem, nem N. elvtárs! A tűz előtt.
– Hát, ha csak nem járt Sz-ben, akkor aligha. Én ott voltam.
– Tudjuk, ezt már mondta. Sőt a papírok is bizonyítják. Mikor érkezett a vonatja Pestre ?
– Hét óra is elmúlt. Egyenesen hazamentem.
– És otthon is maradt? -- Természetesen.
– Biztos abban, hogy nem előbb érkezett?
– Egészen biztos. Hiszen akkor van vonat.
– Ugye nem messze lakik a munkahelyétől?
– Nem, csak néhány utcasaroknyira.
– Mert arra gondolok, hogy ha az a hivatalsegéd, mondjuk, este látta, s akkor utána bement
az épületbe, akkor esetleg ott is maradhatott volna reggelig – adtam a tanácskérő, gondolkodó
embert. – Mit gondol?
– Nem hiszem. Mit csinált volna ott egész éjjel?
– Mondjuk, elbújt valahol…
– Mintha egy pillanatra megrezzent volna, de nyugodtan felelt:
– Ugyan már, ezt nem tartom valószínűnek.
– Köszönöm, elmehet.
S amikor becsukta az ajtót, már tudtam, hogy ez a mi emberünk. De azt is tudtam, hogy kis
fogaskerék egy nagy gépezetben, s rajta keresztül kell eljutni a gép irányítójához.
Mindenesetre feljogosítva éreztem magam, hogy tovább menjek a nyomon.
Megtudtuk, hogy Metykó Istvánoknál az alagsorban van egy kétszobás lakás, régebben ott
lakott a tulajdonos házfelügyelője. Kiutaltattuk egy családnak. Metykó ez ellen minden
összeköttetését latba vetette, bár nem feltűnően. így hát mégis sikerült beköltöztetni K. Ferenc
villanyszerelőt. Mondanom sem kell, hogy egyik legügyesebb nyomozónk volt.
És másnap érdekes jelentést kaptunk tőle:
„Jelentem, hogy Metykó István lakásán 20 óra tájban öt férfi jelent meg. Azt nem tudom,
hogy miről tárgyaltak, de csak éjfél után távoztak. Az ajtóban – jól hallottam – úgy köszöntek
el a házigazdától: Szervusz Feri! Viszontlátásra Fercsikém!”
Különös becenév… Mármint nem a Ferenceknek, hanem az Istvánoknak. Ki is ez a
Metykó István?
Összehívtuk a nyomozókat, s megszabtuk a feladatot: gyűjtsenek össze minden anyagot
Metykó Istvánról, s a legközelebbi összejövetelükről részletesen tájékozódni kell, majd
résztvevőit követve meg kell állapítani a személyazonosságukat.
Több vonalon indult el a munka.
A minisztériumban Metykó István főosztályvezetőt nagyon jó szakembernek, a
pártalapszervezet agilis propagandistájának tartották. Megismertük személyi adatait: 1910-
ben született Székesfehérváron. Nős, felesége Decsényi Anna, nem dolgozik. Gyermekük
nincs. Budapesten előzőleg bejelentett lakása nem volt. Megkaptuk a fényképét is.
Az egyik elvtárs Székesfehérvárra utazott. Ott hamar megtalálta a Kossuth Lajos utca 7.
számú házat, ahol Metykóéknak a felszabadulás előtti bejelentett lakásuk volt. A romos
városban ez a ház épen maradt. Három lakás volt benne. Lakóit sorra felkereste nyomozónk,
mint Metykó István volt katonabajtársa. Elmondták neki, hogy Metykóék 1943-ban, amikor
fiuk hősi halált halt, elköltöztek szüleikhez, Szegedre.
– Gyermekük halála annyira megrendítette őket, hogy az asszony csaknem megőrült.
Akkor határozta el Pista bácsi, hogy elköltöznek a felesége szüleihez, Szegedre.
Nyomozónk külön-külön megmutatta a fényképet a családoknak, és mindannyian azt
mondták, hogy ők jól ismerték a fiút, de nem hasonlít a fényképen ábrázoltra. Ezt az embert
ők soha életükben nem látták.
Elvtársunknak ugyancsak gyorsan kellett elköszönnie, nehogy csalóként leleplezzék.
Amint megtette a jelentést, máris kocsiba ültünk, s vele együtt robogtunk Szegedre.
Szegeden a Tisza-parton laktak Metykóék. Pista bácsi nem volt otthon, idős kora ellenére a
Kábelgyárban dolgozott. Megvártuk.
– Metykó elvtárs! – mondtam neki a bemutatkozás után. – Úgy tudjuk, hogy az ön fia
meghalt. Budapesten viszont él egy Metykó István, aki az adatait használja. Elővettem a
fényképet.
– Sajnos, nem az én fiam – mondta rögtön az öreg, aztán sokáig nézegette a képet. – Ez az
arc ismerős, de nem tudok rájönni, hogy honnan. Nem tudom, kit ábrázol a kép. – Arra is
megkért, nehogy a feleségével közöljük, milyen ügyben járunk itt, mert neki annyira rossz az
idegállapota egyetlen fiuk elvesztése miatt, hogy rettenetesen meggyötörné egy ilyen hír.
– Jöjjön velünk Budapestre – kértem –, nézze meg közelebbről a fia nevét bitorló férfit, s
ha szükséges, mondja a szemébe, hogy nem az ön fia.
Metykó bácsi megértette, hogy komoly dologról van szó, s máris vállalkozott az útra.
Megállapodtunk, hogy a feleségének azt mondja: vállalati ügyben kerestük fel, s ezért is kell
Budapestre utaznia velünk. Este értünk Budapestre, Metykó elvtársat egy szállodába kísértük,
hogy másnap reggel találkozzunk.
Reggel aztán újabb jelentés feküdt előttem. K. Ferenc ugyanis jól dolgozott. Mint
„villanyszerelő” megállapította, hogy „rossz a villanyvezeték”, s „megjavította”. így hát már
nemcsak arról tudott tájékozódni, hogy kik mennek be, jönnek ki a lakásból, hanem arról is,
hogy odabent miről beszélnek. És erről szólt az asztalomon fekvő jelentés.
,,F. hó 16-án este 21 órakor Metykóék lakásán ismét összejövetelt tartottak, öt férfi jelent
meg. Négy személy a legutóbb jelenlevők közül, az ötödik nem volt jelen az előző
megbeszélésen. Metykó valamilyen italt tett az asztalra és szólt az egyik vendégnek. »István,
töltsél!« Azután ismét az ő hangja hallatszott: Igyunk eddigi munkánk jó eredményeire! Az
előbb Istvánnak szólított személy hangját hallottam azután: »Közöl-hetem, hogy ma este
találkozni fogok a Derby-ben egyik külföldi kapcsolatunkkal. Hédy fölhívott, hogy
Budapestre érkezett, s ma éjfélkor vár.« – Ki az, kérdezte Metykó? – »Ferikém, te ismered –
válaszolt István. Tőle kaptuk az igazolványt hazautazásunkkor a táborban.« – Hogy mer az
FBI ezredese Magyarországra jönni? – kérdezte Metykó. – »Ki tudja ezt róla? Mint Róbert
Hammel elektromérnök érkezik… Üzlet után érdeklődik. De hogy mi lesz az igazi üzlet, azt
velünk beszéli meg.« Még egyszer ittak, azután Metykó azt mondta: Most már addig nem
cselekszenek, amíg Hammellel nem beszéltek. Ezért három nap múlva, este nyolc órára hívta
össze őket. – »Csak arra kérem az urakat, továbbra is óvatosan dolgozzanak, és dicsérjék
minél jobban a népi demokráciái, a vörös paradicsomot« – tette hozzá gúnyos hangon.
Elköszöntek.
A lehallgatás tökéletesen sikerült, »feleségem« jól tudta jegyzetelni. Más bejelentenivalóm
nincs. K. Ferenc ny. fhdgy.”
A Metykó lakásából távozó öt személy követése simán ment. Abszolút biztonságban
érezték magukat. Amint később kiderült, nem kellett semmitől tartaniuk, kitűnő papírokkal
rendelkeztek, ragyogó állásokban, fontos beosztásokban voltak mindannyian.
Személyazonosságuk megállapítása nem ütközött különösebb nehézségbe, hiszen
kapuzárás után értek haza. A házfelügyelőktől, természetesen konspiratív úton megtudtuk,
hogy kik az illetők. Álljon itt a lista: W. István, a Nehézipari Minisztérium főmérnöke, G.
Béla a Könnyűipari Minisztérium főelőadója, K. Sándor kórházi főorvos és K. Géza
kereskedő, akinek a Király utcában szövet- és posztóüzlete van.
Az ötödik személy Metykó lakásáról egyenesen a Derby mulatóba ment. Jól ismerték itt, a
portás díszsapkáját levéve, mélyen meghajolva köszöntötte. Bement a lokálba, szétnézett, s
aztán az egyik asztalhoz lépett. A^z asztaltól felállt egy magas, elegánsan öltözött férfi,
összeölelkeztek. Németül köszöntötték egymást: Stefi, Robi! – hallotta nyomozónk a
megszólításokat, majd azt, hogy a Gellért Hotelban lakik Robi, s nemsokára oda mennek.
Ezután leültek az asztalhoz, ahol a jövevény köszöntötte a már ott ülő két nőt és férfit.
– Köszönöm, Hédy, hogy hívtál! Nagyon örülök Robi érkezésének! – mondta az egyiknek,
aztán a másikhoz fordult.
– Hogy van Baba? Azok visszakérdezték.
– Hogy mennek a dolgok?
– Nagyon jól – válaszolta –, nemsokára már vígan fütyül a rigó.
– Adja Isten!
Egy darabig halkan beszélgettek, aztán Robi fizetett, s Istvánnal kettesben felálltak. Hédy
odaszólt:
– Kérlek, Pistikém, nagyon szűkiben vagyok a pénznek, légy szíves holnap délelőtt adj egy
kis apanázst.
– Rendben van, szívem, de csak déltájban érek rá. Biztos, hogy bőven jut majd neked.
Elindultak. Természetesen a mi emberünk is. Reggelre már ismertük a társaság minden
tagját.
Mielőtt Metykó István elvtársat fogadtam volna, a detektívfőnökhöz siettünk beszámolásra.
Metykó bácsival gyorsan megállapodtunk: Fekete István néven jelentkezik az Iparügyi
Minisztériumban, s arról kíván tárgyalni az ál-Metykóval, hogy a szegedi Kábelgyár szoros
kooperációt akar teremteni a budapestivel, s ehhez kéri a segítségét.
Külön felhívtuk Metykó bácsi figyelmét arra, hogy a szeme se rebbenjen, ha a saját nevét
hallja a bemutatkozáskor.
– Egy kicsit ideges vagyok – mondta Metykó bácsi. – Főleg azért, mert nagyon ismerős az
a fénykép, amit önök mutattak, és nem tudok rájönni, hogy kit ábrázol. Hátha megismer, vagy
ismer is engem.
– Csak nyugodtan, Metykó bácsi, nem lehet semmi baj a dologból! – erősítettük.
A minisztériumban már várták Fekete István konstruktőrt. Mi, lent az utcán várakoztunk.
Hát ami igaz, az igaz, rettentően izgatottak voltunk. Percenként nézegettem az órámat, amit
nagy becsben tartottam, hiszen Münnich elvtárstól kaptam az egyik dicsérettel.
– Már harmincöt perce bent van! – mondta kollégám, amikor éppen feltűnt az alakja.
Elhaladt mellettünk. Körülnéztünk, nem figyelnek-e bennünket, majd utánamentünk, s a
második sarkon találkoztunk. Olyan izgatott volt, alig lehetett szóra bírni.
– Tudják, ki ez az alak, aki az én fiam becsületes nevét bitorolja? – szaladtak ki száján a
szavak. – Vitéz Kunváry Ferenc, a fiam egykori századparancsnoka! Ezért volt ismerős
nekem, mondtam is önöknek. Csak most nincs bajusza. Otthon Szegeden fénykép is van róla,
együtt van az én drága Pistikémmel. Ott az egész század, középen a két tiszt. Amint hazaérek,
elküldöm önöknek.
– Hogy fogadta Metykó bácsit?
– Nagyon kedves volt. Kérdezte, milyen elképzeléseink vannak, milyen új gépekre lenne
szükségünk, ki fogja elvégezni a tervezést. Mindenre részletesen feleltem. Azt mondta, jónak
látja a dolgot, átgondolja és megbeszéli a Kábelgyár vezetőivel, azután majd értesít
bennünket.
Nagyon megköszöntük Metykó elvtárs szolgálatát, amit nemcsak nekünk tett, hanem az
egész országnak. Kértük, hogy a fényképet adja oda annak a nyomozónknak, aki a kocsival
hazaviszi.
– Nem tartoznak köszönettel – szorította meg a kezemet Metykó bácsi. – Én vagyok
nagyon boldog, hogy segíthettem. Csak arra kérem, értesítsen, amikor elfogták.
– Majd a tárgyalásra küldünk egy meghívót – köszöntem el, aztán hozzátettem: – Csak arra
kérem, erről egyelőre ne tessék beszélni. Csak majd a végén.
Most már gyorsan peregtek az események.
A Gellért Szállóból délelőtt tizenegy órakor jött ki „Stefán”. Egyenesen a lakására ment.
Megállapítottuk: S. István, a Pénzügyminisztérium főelőadója.
Kora délután maga a főkapitány hívatott parancsnoki megbeszélésre.
– Átnéztem az operatív tervet az összeesküvő banda leleplezésére. A bajtársak kitartó,
szívós munkát végeztek, s ma erre feltehetik a koronát. Ismét bizonyítani fogják, hogy a fiatal
népi rendőrségünk már nyomozni is tud. Egyetértek a többszöri biztosítással, a terv minden
részletét hajtsák végre pontosan. Jó munkát!
Én a szobámba várom az eredményt. A terv szerint nyolc brigád egyidőben kezdi meg az
elfogásokat és házkutatásokat, három csoport tartalékban készen áll arra, hogy bárhova
bevethessék. Az akció kezdete: 19 óra. Addig is minden lakás megfigyelés alatt áll.
Figyelőink szerint ez az az időpont, amikor általában otthon tartózkodnak a lakásban.
Délután tizenhét órakor volt a gyülekező a főkapitányságon. Minden csoport együtt állt.
Még egyszer részletesen megbeszéltük a teendőket.
Nemsokára csengett a telefon. A Gellértben hagyott nyomozó jelentette: Róbert Hammel
17 óra 10 perckor megérkezett, azt kérte a portástól, hogy este 9 órakor ébressze fel. 18.30-
kor a kapuból jelentették; a gépkocsik készen állnak. Elindultunk.
Én Metykó István, alias Kunváry Ferenc lakására indultam. A kapu közelében a figyelő
elvtárs „drótozott”: itthon van a delikvens. Egyenesen az ajtóhoz mentem. Három nyomozó
úgy állt ott, hogy az ajtóból nem láthatták. Csengettem. Egy nő kinyitotta a kisablakot.
– Jó estét kívánok! – köszöntem. – Metykó elvtársat keresem.
– Miért keresi a férjem? Ő most alszik…
– A minisztériumból fontos ügyben hoztam egy üzenetet.
Metykóné kinyitotta az ajtót. Rögtön az ajtóba álltam, és három bajtársammal együtt
bementünk a hálószobába.
Metykó valóban aludt, méghozzá olyan mélyen, hogy akkor sem ébredt fel, amikor
szólongattuk. Az asztalon egy fél üveg White Label volt. Hát ha most itta ki a többit, akkor
nem is csoda, hogy így alszik. Fölráztuk.
– Mi van? Mit akarnak?
– Keljen fel! Kábultan pislogott.
– Kik maguk és mit akarnak?
– A rendőr-főkapitányságról jöttünk.
– Minek? – kérdezte felállva. – Metykó vagyok, az Iparügyi Minisztérium
főosztályvezetője.
– Tudjuk. Kérem, vegye fel a ruháiát!
– De mit akarnak? Hol a feleségem?
– A felesége ott van a másik szobában.
Az egyik elvtárs nyújtotta felé a nadrágját, előbb azonban átnézte.
– Fegyvere van?
– Igen. Engedélyem is van hozzá, természetesen. – Kivette a tárcájából és átnyújtotta.
A szekrényhez ment.
 – Tessék hagyni, majd mi kivesszük. – Erre kiabálni kezdett.
– Mit akarnak? Jelenteni fogom a miniszter elvtársnak!
– Ne fáradjon, majd mi jelenteni fogjuk, vitéz Kunváry Ferenc! Vége a játéknak!
Házkutatást fogunk önnél tartani. Hisztérikusan nevetni kezdett.
– Honnan veszik ezt a baromságot, hogy én a minisztérium főtisztviselője vitéz… milyen
nevet mondott? Röhej!
– Igen, Kunváry százados úr, röhej, hogy ez idáig ilyen szépen meg tudott húzódni egy
hősi halált halt volt katonájának a nevével.
Sorolni kezdtem mindazt, amit tudunk.
– Most szépen el fogja mondani, hogy jutott katonájának irataihoz, ki juttatta be a magas
állásba.
– Uraim, ez végzetes tévedés…
– Igen! Hát ha ön Metykó István, akkor mondja meg, hol élnek a szülei? Mikor költöztek
el Székesfehérvárról? Kikkel laktak egy házban Székesfehérvárott? Mit mondjak még Metykó
„elvtárs”, hogy belássa tévedését.
– Ezzel nem mondott semmit!
– Hát a felesége? Az sem Lilian, mint ön állítja, hanem Bogovich Margó…
összeroppant.
– Waszl elvtárs – fordultam egyik nyomozónkhoz. – Hívja be a hatósági tanúkat.
– Kérem, ne hívjanak senkit, nem kell tanú – szólalt meg most más hangon Metykó-
Kunváry.
– De igen, kell, ezt előírja a hivatalos házkutatási rendelkezés – hárítottam el a „nagylelkű
gesztust”. Aztán rákérdeztem:
– Milyen néven töltsük ki a jegyzőkönyvet – Metykó vagy vitéz Kunváry nevére?
Most már magára talált. Gúnyosan mosolygott. – Nem mindegy? Vesztettem. Vitéz
Kunváry Ferenc vagyok. Veszíteni is úri módon kell.
Megérkeztek a tanúk, ismertettem velük szerepüket, aztán hozzáláttunk a házkutatáshoz.
Az íróasztal egyik fiókjában lázító röpiratokat találtunk. A másik fiók mélyén egy
tervezetet az összeesküvésről. A fürdőszobából fontos lelettel érkeztek elvtársaim: a kád alatt
három darab bezsírozott géppisztolyt és kézigránátot találtak.
– Kunváry úr, hol tartja a pénzét? – kérdeztem ezután, mert feltűnt, hogy a tárcájában levő
3-400 forinton kívül semmiféle pénz, érték nem került elő.
– Miből lenne? Hisz kifosztották az egész családunkat, csak a mostani fizetésemből élek.
– Csak úgy gondoltam, hogy kapott már elég dollárt Mr. Róbert Hammeltől… – jegyeztem
meg odavetve.
Talált! Szinte összeesett.
– Nem baj, nem köteles megmondani Kunváry úr, legfeljebb tovább keresünk.
Felesége megszólalt:
– Ferike mondja meg, úgyis vége mindennek!
Felugrott, mintha rá akarna rontani az asszonyra:
– Fogd be a szád, te buta liba. Ha nem engedted volna be őket, szitává lövöm mind és
legalább egy Kunváryhoz méltóan haltam volna meg.
Kunváryné zokogni kezdett:
– Nem, nem halunk meg! Ha őszintén elmondunk mindent, biztosan megkegyelmeznek.
Kunváry csak legyintett: – Hülye!
Mi pedig tovább kutattunk. Felfordítottuk a szekrényt is. Dupla feneke volt. Kibontottuk.
Nagy mennyiségű ékszert találtunk, 4600 dollárt, 3000 svájci frank meg 11 000 schilling
társaságában.
– Mondja már, Kunváry úr, ha kifosztották az egész családot, honnan van ez a rengeteg
aranya, drágaköve? Felállt, gyűlölködve nézett rám:
 – Tudja honnan? A jó kurva édesanyjukból – üvöltötte.
– Mi van, Kunváry úr? Csak nem vesztette el a jó modorát? – Aztán hangot váltottam.
– Bilincseljék meg! És már kattant is a bilincs Metykó-Kunváry csuklóján. Erre a
legtrágárabb szavakat kezdte üvöltözni, alig lehetett lecsillapítani.
Mi a tanúkkal aláírattuk a házkutatási jegyzőkönyvet. Egyikük megszólalt:
– Iszonyat! Hát ilyen is van még? Sajnos – gondoltam –, s még mennyi.
A lefoglalt értékekkel és Kunváryval kocsiba ültünk, száguldottunk vissza a
főkapitányságra. Mire beértünk, már négy csoportunk is ott volt a letartóztatottakkal és a
házkutatásokból eredő „gyűjteménnyel”, hiszen mindenütt sok-sok ékszert, valutát és
fegyvereket találtak.
Ellenállásba viszont sehol sem ütköztek. Az akció példásan szervezett volt, s az
összeesküvők meglehetősen magabiztosaknak bizonyultak.
Vagy mégsem? W. István, a nehézipari minisztériumi ember, az egyik „főnök” hiányzott.
A nyomozó jelentette, hogy még nem tért haza.
Közben a detektívfőnök jelentést tett a főkapitányságnak, s parancsot kapott, hogy azonnal
kezdjük meg a kihallgatásokat, s amikor Kunváryra kerül a sor, jelentsük, mert ő is ott akar
lenni.
A detektívfőnök alighogy továbbította az utasítást, csengett a telefon:
– W. István főmérnök feleségével és kislányával a Szabadság téren beszállt egy DT jelzésű
fekete Mercedes kocsiba, három kisebb bőrönddel. A kocsi Óbuda irányába halad. Az egyik
figyelő pár „rajta” van.
Már vettem is fel a K-telefont, s hívtam a győri elvtársakat: -… diplomáciai rendszámú
kocsi önök felé tart, mögötte a mieink. A kocsiban összeesküvők ülnek. Valamilyen ürüggyel
tartóztassák fel a kocsit, érjék el, hogy a benne ülők kiszálljanak. Addigra a mieink is
odaérnek.
DT-s kocsival nagyon óvatosan kellett bánni, hiszen külföldi területnek számított. De
kiszállítani belőle valakit már nem volt olyan bonyolult, nem kellett hozzá erőszak, csak egy
kis fifika, s mi akkor már rendelkeztünk ilyesmivel. Nos, a kocsi mellett viszont már magyar
területen áll az illető.
Azonnal behozattam Kunváryt, miközben a detektívfőnök és Münnich elvtárs leült az iroda
sarkában.
– Üljön le!
– Mondja el, hogy jött vissza Magyarországra, hogy vette fel a Metykó nevet, milyen
utasítást kapott, és kitől.
– Metykó István mellettem halt hősi halált. Magamhoz vettem az iratait, azzal a
gondolattal, hogy majd eljuttatom a szüleihez. A háborút elvesztettük. Az iratok nálam
maradtak. Hadifogságba kerültem. Az egyik napon egy angolul beszélő amerikai tiszt jött a
fogolytáborba és kiválogatott tíz-tizenöt tisztet. Németországba szállítottak bennünket. Ott
már voltak magyar katonatisztek és csendőrök, összehívták a társaságot és megkérdezték:
vissza akarunk-e menni Magyarországra, akarunk-e segíteni abban, hogy megdöntsék a
kommunisták uralmát, öt-hat ember kivételével jelentkeztünk. Erre az FBI egyik tisztje
magával vitt minket, és megkezdődött a kiképzésünk.
– És a hazatérésük hogy történt?
– Egyenként, egy általam nem ismert, magyarul beszélő tiszt elé kerültünk. Most
visszatérünk – közölte –, lesz aki a saját nevén, lesz aki álnéven, mint sokat szenvedett
hadifogoly, és a magyarországi kapcsolatok révén különböző beosztásokat szerzünk. Egyelőre
csendben dolgozunk, azután adott jelre akciókat kezdünk.
– És hozzá is láttak? – Tagadóan rázta a fejét.
– Nem ? Hát akkor mit keresett a maga lakásán N. István a MÁV igazgatóságától?
– Ezt is tudják?
 – Igen! De nemcsak a MÁV-tűz szárad a lelkükön !
Halkan, szinte szolgálatkészen szólalt meg:
– Nem, kérem, ott még nem tartottunk.
Ebben az „Ezt is tudják”-ban sok minden benne volt. Kunváry-Metykó mind ez idáig arra
gondolhatott: ezek leleplezték, hogy álnéven magas funkcióba furakodott, hogy külföldi
kapcsolatai vannak, hogy készült – vagy másokkal együtt készültek – valamire, de hogy
valóban tettek-e már… nos, ezzel kapcsolatban talán lehet tagadni. S akkor esetleg
megkegyelmezhetnek neki – ha nem is azért, amit a felesége mondott a házkutatáskor.
Igen, határozottan ebbe az egyetlen szalmaszálba kapaszkodott bele, azért volt az
eredményes házkutatás után olyan szolgálatkész, azért részletezte annyira a hadifogságban
történteket, amivel – gondolhatta – egyébként úgysem leplez le senkit, nem árt senkinek.
És lám, egyetlen név említésével hogy ki lehetett ütni a kezéből a szalmaszálat.
– Úgy van, Kunváry – folytattam. – És N. István már vallott is… (Olvasóim tudják, hogy
ez blöffölés volt, hiszen N. István mindeddig nem került terítékre… Pontosabban ő is egyike
volt annak a nyolcnak, akit éppen Kunváryval egyidőben „gyűjtöttünk be”.)
– Nem mondhatott rólam semmit… Nekem semmi közöm sem volt ahhoz, amit ő csinált.
– Semmi köze? Akkor miért ment magához jelentéstételre?
Akkor még ez a kérdés is csupán feltételezés alapján megfogalmazott beugratás volt, de
sikerült.
– Nem azért volt nálam…
– Elismeri, hogy ott volt?
– Igen.
– És a tűzeset előtt is találkoztak?
– Igen . .
A dolog tiszta volt.
S bár időrendben valamivel később (néhány óra múlva) zajlott le N. István utolsó
rendőrségi kihallgatása, álljon most itt annak nagyon rövidített részlete, arról, hogy is történt
azon a bizonyos reggelen a MÁV műszaki rajztár felgyújtása.
Amikor N. István kihallgatását megkezdtük, eleinte nagyon magabiztosan válaszolgatott.
Lakásán a házkutatás során alig találtunk valami lényegeset, legfeljebb pénz volt több, mint
elvárható lett volna.
– Most már fölösleges tagadnia – kezdtem.
– Nem is volt szükség eddig sem semmiféle tagadásra.
– Csak éppen a rendőrség megtévesztésére.
– Nem értem!
– Maga azon a napon nem este 7 után, hanem már a 16.20 órakor Budapestre érkezett
vonattal megjött. És Kunváry Ferenc – vagy ha jobban tetszik Metykó István – utasítására
felgyújtotta az épületet!
A név hatott, de még próbálkozott.
– Hogy lehet ilyet mondani?
– Kunváry már elmondta.
– Pedig mennyit beszélt arról, hogy soha ne valljuk be…
– Szóval találkoztak?
– Igen, mit tagadjam.
– Most már csak azt mondja el, hogy került az épületbe?
– Valóban megjöttem a 16.20-as vonattal, öt óra előtt néhány perccel, kihasználva, hogy a
portás másokkal van elfoglalva, bementem. Nem kellett elkérnem a kulcsot, mert az ajtóhoz
volt sajátom. Kollégám már nem volt a szobában. Magamra zártam az ajtót, s ott töltöttem az
éjszakát. Hajnalban egy szintén előre elkészített kulccsal bementem a rajztárba, a már
régebben becsempészett alkohollal több helyen meglocsoltam az iratokat, az asztalt, s
meggyújtottam.
Utána lesiettem, elrejtőztem a földszinti WC-ben, s amikor a tűzoltók felrohantak, s nagy
volt a kavarodás, ezt kihasználva a kapu előtt gyülekezők közé vegyültem…
– Vezessék el! – zárult a vallomástétel, aminek minden részletével nem kívánom itt az
olvasót untatni.
Mondom, ma már utólag könnyű ezt visszapergetni, de amikor Kunváry előttünk ült, ezt a
vallomást ilyen pontosan nem ismerhettem, csak a tények, tapasztalatok s a nyomozás eddigi
eredményei alapján „ugrathattam ki” a nyulat a bokorból.
– Látja, hogy sokkal többet tudunk, mint az első pillanatban hitte – mondtam Kunvárynak.
– De azt is szeretnénk tudni, hogy jutottak el odáig, hogy az adott jelre cselekedni tudjanak.
– Jó, elmondom – tört meg végül. – Mint már említettem, Metykó néven érkeztem
Magyarországra. Itthon találkoztam magyarországi kapcsolatommal a kijelölt találkahelyen, ö
megadta a további kapcsolat módját. Minden a legnagyobb rendben ment. Sikerült bejutnom a
Kommunista Pártba, Metykó néven ez nem volt különösen nehéz. Hamarosan a
minisztériumba kerültem, magas beosztásba jutottam. Láthatják, ragyogó lakást is sikerült
kapnom. Ezt mind a kapcsolatomnak köszönhettem. Megnősültem, régi szerelmemet vettem
el, de szintén más nevet kellett felvennie – utasításra. Egyrészt, nehogy rajta keresztül
lebukjak, másrészt, hogy a pártban lássák, jó káder a jövendőbelim.
– És a csoport kialakítása hogyan történt?
– Különböző emberekkel jöttem össze, s kialakult a baráti köröm…
– Nemcsak barátság volt az!
– Így van, a közös feladat is összekötött.
– És ezt a feladatot ki adta?
– Külső kapcsolatunk.
– De a többieknek?
– Nem értem.
– Szóval ki volt az itteniek vezetője?
– Az utasításokat kintről kaptuk.
– Kik?
– Hát én…
– Ne is folytassa, értem már, s maga is érti, mit kérdeztem: maga volt ennek a csoportnak a
vezetője.
Egy pohár vizet kért és cigarettát, majd miután nagy kortyokban lenyelte az egész pohár
vizet, s rágyújtott, szinte úgy mondta, mint a vízfolyás:
– Igen, én voltam a vezető. Külső kapcsolatom, mint kereskedelmi képviselő járt
Budapesten. Ekkor átadtam első jelentésemet, ö utasítást adott további munkámra és pénzt
kaptam tőle, külföldi valutát, de forintot is.
Az ő megbízása alapján kapcsolták hozzám itteni munkatársaimat, s volt, akit én
szerveztem be.
– Kik ezek a munkatársak?
– Biztos vagyok benne, hogy már ők is élvezik a maguk vendégszeretetét, minek soroljam?
– A maga szájából akarjuk hallani!
– G. Béla, K. Sándor, ,S. István… – sorolta a neveket.
– Milyen kémanyagot adott át Budapesten megjelent külföldi kapcsolatának?
– Minden érdekelte őket. Elsősorban a gazdasági és a politikai helyzet. Leírást kellett
adnom a szovjet katonai alakulatokról és a magyar hadsereg fejlődéséről. Utasítást kaptam,
hogy beosztásomnál fogva épüljek be minden fontos helyre, és helyezzem el, szervezzem be
ott a számomra megbízható embereket.
– Milyen feladatokat kaptak ezek az emberek?
– A gyárakba beépített embereink lassították a termelést, mások akadályozták a
nyersanyagok időbeni megérkezését.
– – Hol követtek el gyújtogatást?
– Miért kérdi? Hiszen tudja és látta. Sőt, meg is dicsérték, amikor a papírgyár felgyújtóját
elfogta… Akkor kezdtem félni először, megmondtam a társaimnak is. Ugrásra készen álltunk,
hogy ha kell, meneküljünk. Zsebünkben volt az”útlevél. De úgy látszik, az a társunk nem
köpött, mert különben már rég lefogtak volna bennünket.
– És a többi?
– A Hofferben, a Ganz Hajóban, a BSZKRT-nál és mint már tudja, a MÁV-székházban is
a mi embereink gyújtogattak.
Két vonatkisiklatást is a mieink végeztek, a ceglédbercelit és a pilisit.
Olyan szenvtelenül mondta el mindezt, mint ahogy társaival ezreket és ezreket gyilkolt
meg a háborúban, vagy ahogy feleségére ordítva azt mondta: „Ha nem engedted volna be
őket, szitává lövöm mind.”
Csengett a telefon. A főkapitány elvtársat keresték Győrből. Kunváryt kivezették. Münnich
elvtárs néhány percig beszélt telefonon, azután közölte velünk: a győri elvtársak teljesen
szabályszerű eljárás után W. Istvánt, feleségét és kislányát átadták a DT-s kocsit követő
nyomozóinknak, a poggyászokkal együtt. Az autót és a gépkocsivezetőt, aki az angol
misszióhoz tartozott, további intézkedésig ott tartották.
– Körülbelül egy óra múlva itt lesznek – mondta, aztán hozzátette: – Nagyszerű munkát
végeztek az elvtársak. Sajnos biztos, hogy még sok ilyen és hasonszőrű bandita férkőzött be
különböző funkciókba, esetleg a pártba is. Ez azt jelenti, elvtársak, hogy nincs megállás,
nemcsak a mai éjszakába, de sok-sok éjszakánkba kerül még, hogy meg tudjuk tisztítani
országunkat az ellenségtől, a kártevőktől… De egy kis pihenés nem árt. Kunváryt küldjék a
fogdába, maguk meg pihenjenek, amíg a kocsi megérkezik. Akkor újra szeretnék itt lenni.
Így is történt. Mindannyian a szobában voltunk, amikor felkísérték W. Istvánt, a feleségét
és egy gyönyörű hét-nyolc év körüli szőke kislányt.
– W.-nét és a kislányt kísérjék egy másik szobába, ott várakozzanak – mondtam. A
detektívfőnök pedig W.-hez fordult:
– Van önnél valami ennivaló?
– Igen, a csomagban.
– Fogyassza el, bizonyára megéhezett.
W. István szalvétába göngyölt ennivalót vett elő, és nagyon izgatottan megette.
– Adja ide az igazolványát!
Az egyik kísérő nyomozó megszólalt:
– Jelentem, már elvettük.
– Akkor mondja el a személyi adatait.
– 1901-ben születtem. Elektromérnök vagyok, jelenleg a Nehézipari Minisztérium
főmérnöke. Nős vagyok, egy kislányom van.
– Katona volt?
– Igen, honvéd őrnagy voltam.
– Tagja vagy tagja volt valamelyik pártnak?
– A Kisgazda Pártnak voltam a tagja, de jelenleg már nem vagyok az.
– És a múltban?
Sokáig nem felelt, de érezte, hogy nem tagadhat.
– Tekintettel arra, hogy német származású vagyok, 1944 végén tagja lettem a nyilas
pártnak.
– Hol teljesített katonai szolgálatot?
– Tüzér voltam, a keleti fronton.
– Hogy került a minisztériumba?
– Amikor az oroszok elfoglalták a fővárost, én Budán civilbe öltöztem, így vészeltem át az
ostromot. Pár hét múlva jelentkeztem a régi munkahelyemen, a Ganz Villamossági Gyárban.
Ott örömmel fogadtak. Néhány hónap múlva kapcsolatom révén áthelyeztek a minisztérium^
ba mint főmérnököt.
– Ki volt a kapcsolata?
– Erről nem nyilatkozom.
– Nézze, kérem, mi ismerjük a kapcsolatát, de szeretnénk, ha ön mondaná el.
– Ha tudják, akkor miért kérdezik?
– Jó, ha erre nem hajlandó felelni, akkor azt mondja el, hogy került egy külföldi DT jelzésű
kocsiba és hová akart a családjával együtt utazni? Egyébként, mi van a táskájában?
– A feleségemnél van a kulcs.
– Hozzák el a kulcsot – adtam utasítást az egyik nyomozónak, aztán W.-hez
fordultam: .- addig elmondhatja az utazás történetét.
– Nincs mit mondanom, baráti kapcsolatom van és szívességből vittek volna Bécsbe.
– A hivatalában tudtak az ön utazásáról?
– Nem jelentettem be.
Megérkezett a nyomozó a kulccsal. Kinyitottuk a táskákat. Az egyikben, a ruhák alatt több
mint három kiló ékszert találtunk, a másikban 74 darab Napóleon-arany, 7000 schilling és
3200 dollár volt. Egy nagy dobozból 85 mikrofilmtekercs került elő.
– Ezek a felvételek mit ábrázolnak W, úr?
– Ezek… ezek az én munkáimat ábrázolják.
– Ezek után sem hajlandó beszélni, főmérnök úr?
– De igen… Mi lesz a feleségemmel és a kislányommal?
Münnich elvtárs, aki eddig csendben figyelte a kihallgatást, közbeszólt:
– Ez magától is függ! Attól, hogy most hogyan viselkedik. Feleségét természetesen
cselekményeitől függően bíráljuk el, ugyanúgy, mint önt. Nem játszadozunk, a játéknak vége,
megértette?! – Soha még nem láttam Münnich elvtársat ilyen méregbe jönni, pedig jó pár évet
eltöltöttem vele.
W. István is csak most látta meg, hogy ki beszél vele, fölpattant a székről, meghajolt, és
suttogva ejtette ki:
– Münnich elvtárs… ön itt? – azután hozzám fordult. – Kérem, vegyék jegyzőkönyvbe: én,
W. István, beszervezett ügynöke vagyok a CIA-nak. ök helyeztek be a minisztériumba. Amint
mondtam, tagja voltam a Nyilaskeresztes Pártnak. Ezredparancsnokként teljesítettem
szolgálatot a Hunyadi SS páncélosok hadosztályában. 1945-ben, amikor már néhány hónapja
dolgoztam a régi munkahelyemen, telefonon kerestek. A telefonáló nem mondta meg a nevét,
csak azt, hogy saját érdekemben legyek az Astoria szálló halljában 17 órakor. „Minek menjek
oda, mondja meg a nevét és azt, hogy mit akar!” – mondtam akkor a telefonba. A válasz az
volt: ha nem megyek, saját magamat okoljam a következményekért. „Hogy ismerem meg?” –
kérdeztem. „Én ismerem magát, csak üljön le” – felelte. Kétségek között gyötrődve
elhatároztam, hogy elmegyek. Alig ültem le az asztalomhoz, jött egy férfi és bemutatkozott:
„Metykó István vagyok, az Iparügyi Minisztérium főosztályvezetője.” Azután leült, s beszélni
kezdett: „Kérem, ne lepődjön meg, W. úr, hogy így ismerkedik meg velem. Ismerjük az ön
múltját, nyilas volt, a Hunyadi hadosztályban is szolgált, németajkúnak vallotta magát. Ezek
után az a kérdésem, hogy ha fölfednék az ön múltját, hol ülne most, a mérnöki székben vagy a
börtönben?” Szóhoz sem tudtam jutni a meglepetéstől, de aztán nagy nehezen megkérdeztem:
„Mit akar tőlem?” „Én fontos beosztásban vagyok – felelte –, sőt azt is megmondhatom, hogy
a Kommunista Pártnak is tagja vagyok, de nem ezt a rendszert szolgálom. Álnéven élek, bár
remélem, hogy nemsokára ismét a régi nevemet használhatom, mert meggyőződésem, hogy a
rendszer bukása csak hónapok kérdése. W. úr, sok választása és haboznivalója nincs: vagy
börtönbe jut, vagy azt fogja csinálni, amit kérek. Holnap tízkor hívom. „De mi az igazi neve,
legalább ennyit mondjon meg” – kértem. „Mindent meg fog tudni, ha holnap választ ad” –
fejezte be, ezzel felállt és otthagyott. Nem volt mit tennem, vállalnom kellett. Másnap Metykó
felhívott, és én igent mondtam. Aztán aláíratott velem egy olyan szerződésfélét, melyben
vállaltam, hogy minden utasítását végre fogom hajtani. Közölte, bejuttat a minisztériumba, s
ezt követően mikrofilmeken Magyarország nehézipari üzemeinek, illetve építkezéseinek
tervrajzát – ami csak a kezem közé jut – át kell adnom neki. Meg kell akadályoznom
különböző intézkedésekkel a termelés folyamatosságát. Elmondta, hogy más utasításokat is
fogok még kapni. Költségeimre havonta 300 dollárt adnak, amit olyan valutában kapok meg,
amilyenben kérem.
Így kezdődött – sóhajtott fel, miután mindezt szinte egy szuszra elmondta.
– És persze végrehajtotta az utasításokat. Mivel hozzájutottam a tervrajzokhoz, a
gyártmánykészítés terveihez, könnyű volt mikrofilmeket készíteni róluk.
– Nem érzett lelkiismeret-furdalást, amikor a hazáját árusította?
– Nem. Elmondom azt is, hogy gyűlölöm a kommunistákat, s mindazt, ami ebben az
országban folyik. Németnek vallottam magam, s az is maradtam.
– A felesége mit tud az ön dolgairól?
– Sok mindent elmondtam neki. Minden pénzen ékszert vásárolt és gyűjtötte az új életre,
amit nyugaton kezdtünk volna meg.
– Hogy tudtak ennyi ékszert összevásárolni?
– Minden nagyobb átadott híranyagért kaptam 800-1000 dollárt külön is.
– Miért akart most szökni ?
– Tegnap este felhívtak, hogy azonnal csomagoljam az értékeimet, és családommal menjek
a Szabadság térre, ott vár egy DT jelzésű gépkocsi, amelyik Bécsbe visz. összekapkodtam,
amit tudtam.
– Annyit mondjon még el, hogy ha a mikro-felvételeket Kunvárynak átadta, akkor hogy
maradt magánál még most is annyi, amennyit a bőröndben találtunk?
– Mindegyiket két példányban készítettem.
– Miért?
– Azért, mert ezeket el akartam adni, ha kijutok külföldre.
– Kitől kapta a telefonjelzést?
– Megmondom, most már úgyis mindegy… Az angol misszió egyik tagjától.
– Az előbb azt mondta, hogy a CIA ügynöke…
– És az Intelligence Service-é is. Igen… Már a háború végén kapcsolatban voltam velük.
Akkor ígéretet kaptam, hogy Angliába fognak vinni. Közben történt a másik beszervezésem, s
úgy utasítottak: egyelőre hajtsam végre itt a kapott feladatot. Így maradtam Budapesten. Az itt
levő filmek is azért készültek két példányban, mert ezeket most át kellett volna adnom a
másik kapcsolatomnak. Nem akartam én eladni azokat… Hát ez az igazság. Két államnak is
dolgoztam.
– Csak a harmadiknak nem, a hazájának.
– Főkapitány úr – szólalt meg W., Münnich elvtárshoz intézve szavait –, engedje meg,
hogy elbúcsúzzam a kislányomtól és a feleségemtől, ez az utolsó kérésem. Kimerültem.
Biztos, hogy többé nem látom őket. .
Münnich elvtárs intett, hogy hozzuk ide őket.
Meg kell mondani, nem volt könnyű végignézni a jelenetet, a zokogó kislány és a szülők
búcsúját. De vajon mit gondolt W. István, amikor hazaárulóvá vált, elkövette a rengeteg bűn- ,
cselekményt? Mi arra a sok-sok árvára gondoltunk, akiket ők tettek azzá, s tettek volna, ha
hagyjuk őket, s a szemük se rebbent volna. Lassan reggel lett, és mi hazamentünk. Három óra
alvás után visszatértünk, folytattuk a többiek kihallgatását. Ez már csak rutinmunka volt, a
főkolomposok vallomásait követően mindegyikük részletesen – egybehangzóan – mondta el
az összeesküvés történetét, a különböző bűncselekményeket. Nem tagadták, hogy meg akarták
dönteni a népi demokratikus rendszert.
 Róbert Hammel úr, amikor elfogtuk, lobogtatta útlevelét. Cinkostársai azonban a szemébe
mondták itteni cselekményeit, s azután már ő sem tagadott.
Mi pedig nagyon boldogok voltunk, amikor a belügyminiszter a főkapitány elvtárs
javaslatára kitüntetést adott át nekünk. S az elmúlt hetek sok-sok küzdelmére gondolva, igaz
átéléssel mondhattuk: „A dolgozó népet szolgáljuk.”
Hamis pénz

Visszaemlékezve azokra az első évekre, sokszor elgondolkozom: milyen sokféle

bűncselekménnyel és hány különböző típusú bűnözővel találtuk akkor magunkat szembe,
hányfajta ügyben kellett intézkednünk, nyomoznunk, mennyire „mindenesei” voltunk mi,
újdonsült rendőrtisztek, nyomozók a fiatal népi állam bűnüldözésének.
Manapság a nagyszerűen szervezett belügyi szerveknél minden szakterületnek megvannak
a specialistái, gondosan képzett, nagy tapasztalatú szakemberei, akiknek technikailag jól
felszerelt tudományos apparátus nyújt segítséget. Így természetesen sokkal hatásosabban,
eredményesebben végezhetik a bűnüldözést és a megelőzést.
Akkoriban a kevés megbízható rendőrnyomozónak a fegyveres harctól a bonyolult
gazdasági bűncselekményekig sokféle területen kellett eligazodnia.
Sokszor mondják: hősi idők! Mi egyáltalán nem éreztük és nem érezzük magunkat
különösebben hősöknek. Véleményem szerint nem is azért volt elsősorban hősi az az időszak,
mert áldozatokat is követelt, s mi készek voltunk életünk feláldozására. Sokkal inkább azért,
mert kis előképzettségű vagy éppen minden előképzettség nélküli munkásemberek oda mertek
állni a régi nyomozók helyére – mint ahogy a munkásemberek oda mertek állni az
államosított gyárak élére, sőt – az ország élére!
Annak idején nekünk a vetkőztetőkkel, a fasiszta banditákkal, a közönséges gyilkosokkal,
a szabotőrökkel, a gy új tógátokkal vívott küzdelem után, illetve mellett – meg kellett
találnunk azokat, akik sokkal rejtettebb eszközökkel dolgoztak: a gazdasági bűncselekmények
minden rendű és rangú kiagyalóit és elkövetőit.
A felszabadulást követő hónapok közönséges kis feketézéseit, az inflációt kihasználó
árdrágításait a stabilizációt követően sötét árdrágítások, árurejtegetések, csempészések
váltották fel. Miközben az ország vezetői – élükön a kommunistákkal – mindent megtettek,
hogy több hús, kenyér, cukor jusson a dolgozók asztalára, jobb ruhában, cipőben járhassanak,
nyugodtabban élhessenek – akadtak, és nem is kevesen, akik csak a maguk hasznát keresték,
összetételük” rendkívül változatos volt: az egyéni haszonszerzésre, saját zsebre dolgozó apró
feketézőktől, ügyeskedőktől a nemzetközileg is érdekelt, a népgazdaságot tudatosan károsító,
szervezett bűnbandákig. És milyen nehéz volt megállapítani, hogy ki csak „piti” üzérkedő, s
kinek vannak messzebbre nyúló kapcsolatai, érdekeltségei.
Mert voltak ilyen kapcsolatok, s mi is elég hamar tudomást szereztünk róluk. Azt például
pontosan tudtuk, hogy van egy Prága, illetve Bécs irányába kinyúló csempész-szál, csak
éppen azt kellett még megtudnunk, hogyan bonyolítják le a csempészügyleteket. Élelmiszerek
tömegét csempészték ki az országból, s helyette valuta, arany került a birtokukba. – Persze mi
azt is tudtuk azért, hogy tulajdonképpen hol kell keresni ezeket az embereket, hiszen az
éjszakai élet „krőzusai” sokszor elvetették a sulykot, megkönnyítve helyzetünket. S túl
voltunk már olyan nagy tőzsdei razzián is, amikor csak úgy hullt a földre a sok-sok dollár,
nehogy valakinél megtaláljuk. S amíg nem találtuk meg, és nem tudtunk valakire alaposan
rábizonyítani bűncselekményt, csak vakon kapkodhattunk, s ellenfeleink csak nevettek a
markukba.
Nem sokáig.
Az a történet, amit most emlékezetemben kutatva visszaidézek, tulajdonképpen nagyon
egyszerűnek indult.
Valakinek feltűnt, hogy a Verseny utcában egy kis vegyeskereskedés előtt gyakran állnak
meg autók, s nagyon sok árut raknak ki. Többet, mint amennyi egy ilyen kis kócerájba
beférhet. Hogy megértsük ezt a szituációt, nem mehetünk el magyarázat nélkül a
„vegyeskereskedés” kifejezés mellett. A felszabadulást követő években Budapesten, de
országszerte is sok helyen „foglaltak el” kibombázott, kiürült üzlethelyiségeket ügyes
kereskedők, azokat úgy-ahogy kitatarozták, „kipofozták”, azután valóságos vásári bazárt
rendeztek be. Lehetett itt kapni mindenfélét, az ócska ruhától a petróleumlámpán keresztül a
tökmagig. Az ilyen kis üzletek tulajdonosai nem csupán ügyeskedőknek tekinthetők, mert
tulajdonképpen nagyon fontos szerepet töltöttek be a lakosság ellátásában, s túlnyomó
többségük nem is került szembe a törvénnyel.
Szóval valakinek feltűnt a Verseny utcai üzlet, amelynek cégtábláján ott állt a tulajdonos
neve: Brachl Sándor. A dolog nekünk is tudomásunkra jutott. Bár egy ilyen üzlethez
természetesen hozzátartozott az áruszállítás, mindenesetre körülnéztünk. Próbavásárlással
megbízott nyomozóink közül sokan üres kézzel jöttek vissza – zárva találták a boltot, mások
pedig elmondták, hogy nem tapasztalnak odabent semmi különöset.
A megfigyelést mindenesetre nem hagytuk abba, s egy alkalommal jelentették, két autó
megállt az üzlet előtt és tizenöt zsákot szállítottak, de a vásárlók egész nap nagyon kevés
holmival jöttek ki.
Másnap „feleségemmel” mi is betértünk a boltba.
– Jó napot kívánok! – köszöntem hangosan, mert ahogy beléptem, hirtelen nem láttam
senkit.
– Jó napot kívánok! – emelkedett fel a pult mögül egy negyven év körüli ember. Bizonyára
az alsó polcokon rendezkedhetett. – Mit tetszik parancsolni?
– Szeretnék egy kis zsírt, lisztet vagy olajat venni – mondtam.
– Én is szeretnék! – válaszolta nevetve. – De hol van most liszt és zsír?
– Hát mit lehet kapni?
– Most nagyon kiürült az élelmiszer-raktárunk, egy kis kukoricaliszttel szolgálhatok csak.
Egy kevés olajunk talán holnap jön…
Miközben a beszélgetés folyt, „feleségem” is, én is gondosan körülnéztünk. A polcokon
meglehetősen kevés volt az áru, s a pulton is csak néhány, az akkori időkben kedvelt és ismert
árucikk sorakozott, de a fal mellett egy létrát láttunk. Méghozzá olyan hosszú létrát, amire itt
a boltban egyszerűen nem lehetett szükség ahhoz, hogy akár a legmagasabb polcra is felérjen
valaki. A meglehetősen rossz világítás ellenére úgy látszott, hogy a bolt mennyezetén az egyik
sarokban (persze nem ott, ahol a létra állt) mintha valami négyzet alakú kivágás lenne…
Szóltam a „feleségemnek”:
– Légy szíves, kint várj meg! – azután a boltoshoz fordultam, halkra fordítva hangomat:
– Sajnálom, hogy nincs áruja, pedig én nem forinttal fizetnék… /
– Akkor sincs. Ahol nincs, ott nincs – mondta, de kevés meggyőződéssel a hangjában.
– Jó, jó, de nekem gondjaim vannak, mert én Horváth Jóskával voltam kapcsolatban, de
tudja, ő lebukott, most itt állok, üzlet nélkül… A nevet nyugodtan kimondhattam, az újságok
nemrég közölték a hírt, s ha Brachl Sándornak van kapcsolata a feketéző alvilággal, akkor
bekapja a horgot. Úgy is lett. – Maga nem tudna szerezni ?
– Miért? – kérdezte.
– Mondjuk dollárért, de lehet arany is.
– Talán… de mennyi kellene?
– Amilyen sokat csak tud szerezni, ne féljen, megfizetem.
– Sokat persze nem tudok, de megkísérelhetem.
– Rendben, akkor holnap bejövök…
Az óvatos kereskedő boltját szorosabb ellenőrzés alá vontuk, néhány óra múlva
nyomozócsoportunk házkutatási engedéllyel lépett az üzletbe. Én természetesen nem mentem
velük, így csak utólag tudhattam meg, mi történt.
– Főkapitányság! – mutatták meg igazolványukat a belépő nyomozók. – Házkutatást
tartunk!
– Van engedélyük? – kérdezte Brachl Sándor.
 – Igen – nyújtotta át a papírt Rónai Zoli.
– Parancsoljanak, nézzenek körül ebben a szegényes boltban.
– Rendben van, azt tesszük – kezdtek munkához a hatósági tanúk jelenlétében az elvtársak.
A kereskedő a lehető legnyugodtabban figyelte, ahogy a polcokat végignézték, ahogy
benyúltak a fiókjába.
– Tessék csak mindent megnézni – udvariaskodott –, itt még egy kis fiók is van, abban
tartom a pénzt… de ezt csak önöknek mutatom meg.
Forintot találtak benne, természetesen. A nyomozók persze ezt előre is tudták. S azután
egyikük a létrához nyúlt. Egyenesen abba a másik sarokba rakta.
– Hova akar ott menni?
– A raktárába – mondta a nyomozó, s már lépett is fölfelé.
– Nincs ott semmiféle raktár.
– Hát akkor az milyen ajtó? – világított oda az elvtárs, ahol egy felfelé csapódó ajtó
nyomai látszottak.
– Csak a lakásba vezet, hogy ne kelljen mindig körülmenni – mondta a tulajdonos, de már
sokkal kevésbé magabiztos hangon. – De önök csak a boltban akartak házkutatást tartani. Itt
meg nem találtak semmit.
– Ahhoz képest egyáltalán semmit sem találtunk, Brachl úr, hogy ide tegnap tizenöt zsákot
hoztak be… Annyi zsák nem kellene az egész áru összeszedéséhez. Megnézzük mi azt a
lakást – mondta halk, de határozott hangon a nyomozócsoport vezetője, s társa már lépett is
lovább a létrán.
– Maga is jöjjön velünk – tessékelte aztán előre Rónai Zoli a tulajdonost.
A lakásban első pillantásra nem sok látnivaló akadt. Ágy, szekrény, asztal. Aztán az asztal
alól letakarva egy bödön került elő, tele zsírral. Az ágy alatt három zsák finomlisztet találtak.
Az egyik sarokban még egy bödön zsír állt, másutt sok szalonna. És Brachl Sándor egyre
hallgatagabban roskadt magába.
– Nyissa ki a szekrényt is! – csattant most Rónai Zoli hangja.
– Sajnos, azt nem tudom kinyitni, mert a kulcs édesanyámnál van, ő pedig vidékre utazott.
Mondani sem kell, hogy ez nem volt valami túlzottan körmönfont kifogás. És nem is
nagyon zavarta a házkutatást végzőket. Egyikük máris odalépett, hogy felfeszítse. Brachl
hirtelen elé ugrott:
– Mit képzelnek! Ehhez nem nyúlhatnak! Ebben pénz van, ha anyám megtudja, hogy
kinyitották, engem fog gyanúsítani, hogy valami eltűnt.
– Tanúk is vannak! – nyugtatta meg Rónai Zoli, ketten pedig óvatosan odébb emelték.
Az ajtó kitárult, s a nyomozók végignézhették a szekrény tartalmát. Először is egy táskán
akadt meg a szemük, benne 780 dollárt meg másfél kilónyi ékszert találtak.
– Ez az a pénz, amire gondolt? – kérdezte a házkutatás vezetője. – Hát ezt most szépen
elvisszük, akármit szól is az anyukája.
A ruhákhoz nem is nagyon nyúltak, de az egyik nyomozónak feltűnt, hogy egy zsák is van
a ruhásszekrényben. Egyetlen mozdulattal kiemelte, s a földre tette. Nagyot koppant.
– Mi van ebben?
– Régi ruhák… – mondta halálsápadtan a kereskedő.
Kibontották.
Hát a ruha benne valóban régi volt: csendőregyenruha. A vállon őrmesteri rangjelzés. Ami
pedig koppant: egy puska, mellette két tár töltény. A ruha zsebében találtak egy igazolványt,
Kovács János csendőr őrmesterét. Kackiás bajusza volt a fényképen, de mintha hasonlított
volna a házigazdára.
– A bajuszát mikor vágatta le, Brachl úr?
– Én?
– Persze, persze… Vagy úgy egyszerűbb: Kovács János csendőr őrmester úr!
 – Igen… az vagyok…
– Most szépen velünk jön. Visszük a ruhát is, az élelmiszert meg az ékszert is . . Melyiket
keresi majd jobban az édesanyja, ha hazajön?
Kovács János – Brachl Sándor – nem felelt. Megadóan hagyta, hogy megbilincseljék.
Nyomozóink a távozáskor is nagy gonddal jártak el. A két tanúnak meghagyták: egyelőre
senkinek egy szót se szóljanak a dologról. Mindent igyekeztek a legnagyobb rendbe rakni, s a
boltot ugyanúgy zárták be, mint ahogy napokon át zárva szokták találni. Mert Brachl-
Kovácsnak valaki szállította a fekete árut, s valakitől kapott dollárt.
A főkapitányságon azután a kereskedő-őrmester ugyancsak meglepődött, amikor velem
találta szembe magát.
– Csak azt kérem, ne verjenek meg, én mindent elmondok – ez volt az első mondata.
– Ide figyeljen, őrmester úr – feleltem. – Most nem a csendőrségen van. Még hazudhat is,
akkor sem verjük meg. Az ostoba verekedés a maguk rendszerének az eszköze volt. Csak
könnyíti a helyzetét, ha őszintén vallomást tesz. És egyébként is eleget tudunk már magáról…
– Tényleg nem bántanak? – kérdezte szinte hálásan.
– Beszéljen! – szóltam rá válasz helyett.
– Igenis, kérem… Sopron környékén teljesítettem szolgálatot. Amikor az orosz csapatok
közeledtek, civil ruhát szereztem. Egy ideig Sopron környékén bujkáltam, azután amikor
lecsendesedett a helyzet, hazajöttem, mert édesanyámnak itt Budapesten volt fűszerüzlete.
Persze nem a Verseny utcában. De ezt az üzlethelyiséget és fölötte a lakást már kinézte
magának. Én meg segítettem megszerezni, persze nem a saját ,nevemen. Az egyik ott meghalt
ember nevét „kölcsönöztem” magamnak, mert nagyon féltem, hogy mint csendőrt, hamar
elfognának. Kialakítottuk ezt a kis vegyeskereskedést…
– Hogy feketézhessenek!
– Nem kérem, becsületszavamra, akkor még egyáltalán nem is gondoltam ilyesmire.
Hónapokon át becsületesen dolgoztam, tényleg csak tökmagot, meg hasonlókat árultam, nem
is nagyon ment a bolt.
– Mikor határozta el magát a bűncselekmények elkövetésére?
– Nem magamtól tettem, higgyék el.
– Ki biztatta fel? Kivel állt kapcsolatban?
– Kérem szépen, én mindent elmondok… Egyszer csak bejött hozzánk Szabó Lajos, ő
csendőr hadnagy volt ott, ahol én szolgáltam. Édesanyám nem nagyon örült néki, hogy eljött,
de ki nem dobhattuk. Elmondta, milyen jól keres, s hogy ez a kis üzlet nagyon is alkalmas
lenne arra, hogy néhány árut itt adjunk-vegyünk… persze feketén. Nyíltan beszélhetett
előttem, hiszen tudta, hogy a múltam miatt legalább úgy félhetek, mint ő, s nem fogom
elárulni. Eleinte nem akartam hallgatni rá, de a sok pénz szerzésének lehetősége megszédített.
Az első hetekben csak 50-100 kiló zsírokat adtunk el, aztán egyre többet… Hát így történt.
– És az aranyakhoz, ékszerekhez hogy jutott?
– Még Sopron környékén üldözöttektől kaptam, hálából… Én kérem nem bántottam őket,
inkább szívességet tettem nekik.
– Mit tud Szabóról? Hol találjuk meg? Viszonylag pontos személyleírást adott, s azt is
elmondta, melyik üzletben lehet megtalálni. Gyorsan kidolgoztuk a haditervet, hogy
férkőzzünk a hadnagy úr és – most már biztosak lehettünk a dologban – bandája közelébe.
Munkánkat a gazdasági rendőrséggel közösen folytattuk, s a GR egyik legügyesebb
nyomozója már másnap ott volt az Andrássy úti hentesüzletben, aminek címét Kovácstól
tudtuk meg.
Ennek a boltnak a tulajdonosa B. György volt. A nyomozó Fehér Istvánként mutatkozott
be, elmondta, hogy gépkocsivezető, s hogy egy közös ismerősüktől hallott arról: esetleg itt is
kaphat árut, mert ő régi csempész, neki sok zsírra, lisztre van szüksége. Azt is elmesélte, hogy
már több száz kiló zsírt csempészett ki az országból Bécsbe, tele van valutával, arannyal, s
most éppen új üzletet kutat.
– Nekem is van kolbászom, zsírom, én is szívesen adom aranyért… – mondta a hentes.
– Ilyen kicsiben én nem dolgozom – nézett körül a nyomozó.
– Legkevesebb 50-100 kiló kell, itt meg 2-3 kiló ha van.
– Az igaz, de van egy raktáram, csak nem vagyok hülye, hogy itt tartsam… Ha komoly az
üzlet, akár 200 kilót is átvehet.
– Honnan van ennyi zsírja?
– Miért érdekel?
– Mert minél többen vannak egy üzletben, annál nagyobb a lebukás veszélye.
– Ide figyelj, pajtás, én legalább úgy félek, mint te. Akikkel kapcsolatban vagyok, azok
mind a kezemben vannak.
Nyílt az ajtó, a beszélgetés megszakadt.
– Szevasz, Lajcsi – köszöntötte a belépőt a hentes. – Mi újság?
– Mi lenne – bólintott a nyomozó felé a jövevény.
– Előtte beszélhetsz .- . . egyébként, Fehér István a neve.
– Én Szabó Lajos vagyok…
– Szabó az üzlettársam – magyarázta Fehérnek, a nyomozónak a hentes. – Annyi zsírt hoz,
hogy csak győzd megvenni.
– Hát most hoztunk 150 kilót, de erre vevő a Verseny utca – mondta Szabó. A nyomozó
egy pillanatra megdöbbent. Mi lesz, ha tovább mennek, ha megtudják, hogy valami történt, de
szerencsére a hentes megakadályozta a bajt:
– Mit törődsz vele, nekünk az a vevő, aki többet fizet.
– Látom, hogy lehet veletek üzletet kötni – örvendezett tiszta szívből Fehér. – Hol vehetem
át a zsírt?
– Persze nem itt, a bolt előtt. De gyere holnap délelőtt 10 órakor a Síp utca 2. elé, ott
várunk.
Fehér gyorsan jelentette mi történt, és másnap egy kis teherautóval, a megfelelő dollárral
megjelent a Síp utcában.
– 250 kiló zsírt és 500 kiló kolbászt szeretnék elvinni… – mondta a találkozójukon.
– Rendben van, csak állj be az autóval az udvarra…
Az udvarról a raktárba vezetett az útjuk, s ott mindjárt azt mondták:
– Előbb látni szeretnénk a pénzt…
– Természetes! – előzékenykedett Fehér, s nagy bőrtárcájából már számolni is kezdte a
dollárokat.
Vagy kétszáznál tartott, amikor az udvari ajtót bedöntve berohantunk, körülfogtuk őket.
– Rendőrség! Senki ne mozduljon! Fehér B. György és Szabó felé kiáltotta.
– Rohadt stricik, jól beugrattatok! Ezt még megkeserülitek!
Azok nem válaszoltak, csak halálsápadtan álltak.
– Kié a raktár?
– Az enyém – felelte B. György.
– És maguk kicsodák ?
– Én csak úgy bejöttem – mondta Szabó.
– Én is – ismételte Fehér.
– Ha csak úgy bejöttek, akkor minek kiabálta, hogy beugratták? És mik ezek a dollárok?
Forgassák ki a zsebeiket!
Elsőre nem ment, de a határozott hangra Fehér kezdte. Persze mi tudtuk, mi van a
zsebében.
– Fehér István – olvastam hangosan az igazolványát – Hernád utca 3., foglalkozása:
gépkocsivezető. Honnan van az a sok dollárja?
– Hát van…
 – És mit akart venni érte?
Fehér hallgatott egy darabig, aztán, amikor felszólítottam, hogy ezzel könnyíthet a
helyzetén, megszólalt: zsírt meg kolbászt.
Erre a másik kettő rákiabált:
– Te hülye, hát hiszel ezeknek?!
De akkor már parancsot is adtam a házkutatásra. A raktárban három és fél mázsa zsírt,
csaknem egy mázsa kolbászt és rengeteg szalonnát találtunk. Ezt lefoglaltuk, mindhármukat
megbilincseltük, s a főkapitányságra vittük.
Először Fehért rendeltük be kihallgatásra.
Ahogy becsukódott az ajtó, nekiestünk, összevissza ölelgettük, gratuláltunk neki.
– Nem akarsz elmenni színésznek?
– Miért, csak nem rontottam el valamit? – kérdezte vissza, s bizony úgy kellett visszafogni
a nevetésünket.
Még a kihallgatások előtt kimentünk a lakásokra, házkutatást tartottunk, s mindkét helyen
sok dollárt, aranyat találtunk.
Éppen szóltam az elvtársaknak, hogy Szabót hozzák fel kihallgatásra, amikor a szakértő
jelentkezett nálam.
– őrnagy elvtárs, a házkutatás során talált dollárokból 8 darab 20 és 2 darab 50 dolláros –
hamis…
– Hamis dollárok? Biztos ebben?
– Természetesen, őrnagy elvtárs! Ha akarja, részletesen bebizonyítom.
– Nem, nem, köszönöm, dehogyis kételkedem benne. De tudja, milyen régen szeretnénk
már valakit tetten érni hamis dollárok értékesítésén.
A hitetlenkedő kérdés is ennek volt köszönhető. Hisz mi már régebben tudtunk arról, hogy
forognak hamis dollárok at valutázók kezén, s magunk is találtunk jó néhányat a tőzsdei razzia
során vödörszám összesepert, eldobált dollárok között. Csak mindeddig sem nekünk, sem a
gazdasági rendőrségnek nem sikerült egyetlen embert sem tetten érni hamis dollárok
fizetésén, így hát ez volt az első „hal” a horgon, s ki tudja, talán nem véletlenül kerültek a
hamis 20 és 50 dollárok Szabó Lajoshoz…
– Köszönöm! – búcsúztam el szakértőnktől, azután kiszóltam, hozzák be Szabót.
Megváltoztatva eredeti elképzelésemet, nem folytattam le szabályos jegyzőkönyvi
kihallgatását, hanem csupán egyetlen kérdést tettem fel neki, miután leültettem:
– Mondja, Szabó, kitől szerezte meg azokat a dollárokat, amelyeket a lakásán találtunk?
– Megtalálták, hát nem tagadhatom. Üzleteltem, s így kerültek hozzám. De hogy kitől?
Nem kértem én senkitől igazolványt.
– Rendben van, Szabó, de mégis jól tenné, hogyha egy kicsit gondolkozna ezen – mondtam
neki, s legnagyobb meglepetésére visszakísértettem az előzetesbe.
Egyelőre nem akartam feltárni előtte, hogy tudunk a múltjáról – ebben az ügyben
tulajdonképpen az mellékes is volt, majd csak a „végelszámolásnál” válik érdekessé – s azt
sem, hogy volt csendőr- és jelenlegi üzlettársa már őrizetünkben van. Mivel pedig azt mondta:
nem tudja, kitől származnak a dollárok – amelyekről szintén nem mondtam meg neki, hogy
hamisakat találtunk köztük –, jobbnak láttam ezt a megoldást. Néhány1 nap gondolkodási idő
a bizonytalanságban nemegyszer segít. Ezért nem hallgattam ki mindeddig jegyzőkönyvileg
Brachl-Kovácsot sem.
Most inkább B. György, az igazi hentesmester érdekelt, mert a csempészésről tőle is
megfelelő felvilágosítást kaphattam.
Csempészést írok, mert a házkutatás, amit B. György lakásán elvtársaink folytattak,
egyértelművé tette, hogy nemcsak itthon üzleteltek, cseréltek, feketéztek a hússal, zsírral.
Mint a házkutatási jegyzőkönyvből kitűnt, nagy mennyiségű csempészáru került elő, még az
egyik kép mögött is üreget fedeztek fel. A lakásban összesen 1200 férfiruhát, 200 női
esőkabátot, 60 pár cipőt, 50 hátizsákot, 25 bekecset találtak.
B. György a kihallgatáson folyékonyan vallott:
– Eleinte csak ruhát cseréltem zsírért, húsért, azután sikerült cserélnem egy kis teherautót
is. Társulnom kellett egy gépkocsivezetővel, mert magam nem tudtam vezetni. Így kerültem
kapcsolatba Katona Lászlóval. Szerencsém volt, vagy talán szerencsétlenségem, Katona egyre
nagyobb üzletekre vállalkozott, sőt vitt bele engem is. Még azt is el tudta intézni, hogy a
közellátási hivatalban dolgozó M. Károlytól a szállításhoz szükséges papírokat megkapjuk.
Nemcsak az ország területén folytatott szállításokra, hanem „a közellátás érdekében”
külföldiekre is. Nem is volt soha bonyodalmunk a határon.
Természetesen Katonát is letartóztattuk, s ő is tagadás nélkül mindent elmondott, nagyjából
ugyanúgy, mint a hentes. Nagyjából… Egyetlen dologban tért el vallomásuk. Katona szerint
nem ő vitte bele nagyobb dolgokba B. Györgyöt, hanem fordítva, attól kapott mindig
„rázósabb” megbízatásokat. Az ilyen ellentmondásokat azonban megszoktuk, az ügy lényegén
mit sem változtattak, s majd a bíróság mérlegeli, hogy melyiküknél nyom e tény súlyosabban
a latban.
Két irányban kellett tovább haladnunk: megtudni, kik voltak a csempészők bűntársai,
kapcsolatai, és felderíteni, milyen közük van a hamis dollárt terjesztőkhöz.
Még nagyobb energiával vetettük magunkat a budapesti „éjszakai életbe”. A gazdasági
rendőrséggel együttműködve figyelés alatt tartottuk a lokálokat, kávéházakat. Éjszakáról
éjszakára minket is ott lehetett találni, s mit sem törődtünk azzal, hogy napok óta nem
alszunk, hiszen – ellentétben az ide járó valutázó, lumpoló alakokkal – mi nappal sem
aludtunk.
Egyik este a Savoy kávéházban üldögélő nyomozónk felfigyelt arra, hogy F. Ferenc
tőzsdésnek – a kávéház egyik törzsvendégének – asztalához egy ismeretlen férfi ült le.
Suttogva beszélgettek, ebből természetesen semmit nem hallhatott. Mégis, amikor
szedelőzködtek, ő is távozott, óvatosan követte őket.
A két férfi az egyik szomszédos kapualjba lépett be. A nyomozó elhaladva a kapu előtt
látta, hogy egy-egy kis papírköteget cserélnek. Belépett a kapualjba:
– Rendőrség! Igazolják magukat!
F. Ferenc azonnal a zsebébe nyúlt, hogy kivegye az igazolványát, a másik viszont nagyot
lökött a nyomozón, s kirohant a kapu alól. Azzal sem törődött, hogy közben a köteg pénz a
földre hullt. A nyomozó már utánavetette volna magát – hisz F. Ferencet ismerte –, de látta,
hogy felugrott egy induló villamosra. Így hát megelégedett F. Ferenccel, öt kísérte be a
főkapitányságra, s persze magával hozta az eldobott pénzköteget is – 300 dollárt.
– Ki volt az, akivel találkozott? – kérdeztük.
– Nem ismerem, kérem – válaszolta a tőzsdés.
– Nem ismeri és mégis dollárt adott neki… Mennyiért?
– A 300 dollárért 5000 forintot kaptam… de tényleg nem ismerem, egy régi ismerősöm
küldte hozzám, akivel már kötöttem ilyen üzletet.
– Ki ez az ismerőse?
– Sokat nem tudok róla, csak a nevét. Szabó Lajosnak hívják…
– És erről a másikról mit tud?
– Kérem, én a múltban is tőzsdés voltam, most is az vagyok. Csak tőzsdeügyletekkel
foglalkozom , . . Annyit tudok róla, hogy lengyel állampolgár. És most azt is kérte tőlem,
hogy szerezzek neki az ő fényképével egy útlevelet, minden pénzt megad érte. De azt
mondtam neki, hegy én ezzel nem foglalkozom, én nem is tudok útlevelet szerezni.
Exek ,után őszintén elmondta, hogy kiknek adott el még dollárt és kiktől szokott vásárolni
Másnap általános ellenőrzést – közismert néven razziát – tartottunk a Savoyban. Hogy itt
mégis az ellenőrzés kifejezést használom, annak az az oka, hogy némileg másképp zajlott le,
mint az akkoriban szokásos más jellegű razziák, illetve mint amit ez a szó a mai embernek
jelent. Az ilyen razziákat – tanulva a tőzsdei dollárdobálásból – nagy körültekintéssel
végeztük. Egyenként, vendégként mentünk be. Az előző napokban megfigyelt gyanús
személyek közelébe leült egy-egy nyomozónk, majd amikor mindenki elfoglalta a helyét,
meghatározott időpontban egyszerre léptünk az asztalokhoz.
Ez a razzia is így történt. Pontosan 22 óra 30 perckor minden gyanús személy asztalához
odaült egy-egy nyomozónk.
– Rendőrség! Kérem az igazolványát!
Én egy igen jól öltözött férfi asztalához ültem le. Felszólításomra úgy meglepődött, hogy
igazolvány helyett egy köteg dollárt vett ki a zsebéből. Aztán előkerült az igazolványa is: K.
Jenő, foglalkozása: „magánzó”. Dollárral „magánzott”…
Néhány perc múlva tizennégy asztaltól állt fel két-két ember, tizennégy valutázót
állítottunk elő. Csak a tizenötödik társunk járt eredménytelenül vagy talán eredménnyel: ő
volt az egyetlen, aki becsületes embert igazoltatott.
Még az éjjel házkutatást tartottunk tizennégy lakásban. Sok minden előkerült: valuta,
csempészáru, ékszer.
K. Jenő azt is elmondta, hogy a 2300 dollárt egy Szíj János nevű férfi adta át neki, hogy
adja el 15,75 forintért, léhát ő tulajdonképpen csak megbízott.
– Segíteni fog nekünk Szíj János felkutatásában?
– Nézzék, kérem, szívesen a rendelkezésükre állnék, de ezt nem merem megtenni. Ha
megtudják, hogy én buktattam le, soha egy krajcárt nem fogok keresni. Annyit mondhatok,
hogy holnap tíz órakor a Simplon Kávéházban kell elszámolnunk.
– Azt hiszem, K. úr, az ilyesfajta kereseteknek amúgy is befellegzett. De mi nem akarjuk
magát „lebuktatni”. Magának kötelessége megmutatni azt, akivel titkos üzleteket kötött, de
legyen nyugodt, a dolgot úgy intézzük, hogy ő ne tudjon meg semmit.
Másnap tíz óra előtt néhányan bementünk a Simplonba, s különböző asztalokhoz ültünk le.
Pontosan tíz órakor lépett be K. Jenő (akit az ajtóig két nyomozó kísért). Szétnézett, aztán
odament az egyik asztalhoz, ahol egy fiatal férfi ült. Kezet fogtak, beszélgetni kezdtek.
Megkapták kávéjukat is, amikor K. Jenő elővette a tárcáját, s elkezdte számolni a
forintokat (mi adtuk neki, hogy elvégezhesse az elszámolást…), meg a „maradék”
dollárokat…
Mi felálltunk, s igazoltatni kezdtünk a kávéházban. Az a két nyomozó, aki K. Jenőt az
ajtóig kísérte, egyenesen az ő asztalukhoz ment, mi pedig találomra több asztalnál kértük el az
igazolványokat.
A két nyomozó persze nem találta rendben sem Szíj, sem K. Jenő igazolványait, s ott volt a
forint is, a dollár is, tehát teljesen indokolt volt az előállításuk. Miközben kivezették őket a
kávéházból, mi még mindig igazoltattuk a vendégeket.
Természetesen kilépésük után azonnal abbahagytuk az igazoltatást, s igyekeztünk a
főkapitányságra.
Odabent Szíj János zsebéből 380 dollár és 13 Napóleon-érme került elő.
– Mi a foglalkozása? – kérdeztem.
– Hentes és mészáros vagyok, de nincs állásom, most akarok elhelyezkedni.
– Eddig hol dolgozott és honnan van valutája, aranya?
– Amikor hazatértem amerikai fogságból, együtt jöttem több bajtársammal. A kapcsolatot
továbbra is tartottuk, s meghívtak a Moulin-be. Hogy segítsenek rajtam, adtak 30 dollárt. Ezt
eladtam, s jó üzletnek bizonyult. így kezdődött.
– Es a lakásán mennyi valuta van még? Kimegyünk házkutatást tartani.
Szíj János elsápadt, szinte reszketve kérte:
– Ne tessék kijönni, nagyon szégyellném a dolgot a szomszédok előtt. Bevallom, van ott is
aranyam, dollárom, s én azt házkutatás nélkül odaadom…
– Jó, nézze, Szíj, mondjon el mindent eddigi működéséről.
 – Hát kérem, én járom az éjszakát, a mulatókat, s így nagy ismeretségre tettem szert, tudják
rólam, hogy valutát és aranyat adok és veszek, jó árat fizetek érte, jó velem üzletet kötni. Ezt
csinálom…
– Szabó Lajost ismeri?
– Én nem ismerem Szabót és semmiféle üzletem nem volt vele… Különben is, zsírral nem
foglalkozom.
– Pedig „hentes és mészáros” a szakmája és abban akar elhelyezkedni… vagy nem?
Egyébként ahhoz képest, hogy nem ismeri, elég jól tudja, hogy valóban zsírral is üzletel…
Hallgatott.
– Akkor most kimegyünk a lakására.
Az Elemér utca 3-ban lakott, egy modern ház nagyon szép, stílbútorokkal berendezett
kétszobás lakásában. Az ajtón belépve hihetetlen gazdagság tárult elénk.
– Mondja, Szíj úr, hogy tudta megvásárolni ezeket a drága bútorokat, képeket, a herendi és
meisseni porcelánokat?
Nem felelt.
Egyik nyomozónk közben a házfelügyelőnél megnézte a lakók nyilvántartási könyvét, s itt
sok mindenre fény derült. A lakás a háború előtt Deutsch Károlyé volt. öt elvitték a nyilasok
1944-ben. A lakást lepecsételték. Körülbelül két-három hét múlva jött Szíj János több nyilas
karszalagos férfi társaságában. Hoztak egy papírt, hogy a lakást kiutalták a részére.
Beköltözött, bejelentette magát, s azóta itt lakik. Deutschék nem jöttek vissza, a házfelügyelő
úgy hallotta, hogy a Duna-parton kivégezték őket.
Miután a jelentést meghallgattam, utasítást adtam a házkutatás folytatására, magam pedig a
házfelügyelőhöz mentem, és érdeklődni kezdtem:
– Amikor Deutschékat elvitték, Szíj nem volt a nyilasokkal ?
– Nem láttam! Éjjel két-három óra lehetett. Becsengettek, s amikor kaput nyitottam, annyit
kérdeztek: hol laknak Deutschék. A kaput nyitva kellett hagynom és egy nyilas karszalagos,
puskás fiatalember ott maradt. Engem bezavart a lakásomba. Amikor pedig szegényeket
elvitték, az egyik karszalagos rám zörgött: „ezeket a rohadt zsidókat elvittük, i lakást
lepecsételtük, senki nem mehet be.” Csak annyit kérdeztem: „Hová viszik őket?” A férfi
durván rám kiabált: „Kuss! mert téged is elviszünk!” „Csak nem sajnálod ezeket a rohadt
zsidókat?!”
– Deutschék gazdagok voltak ?
– Óra- és ékszerkereskedésük volt. Nagyon rendes emberek voltak. Szerényen éltek,
egyszerű embereknek ismerték őket.
– Kérem, jöjjön föl maga is a házkutatáshoz. Miközben beléptünk a lakásba, még mindig
Deutschékról beszélgettünk. Úgy tereltem a beszélgetést, hogy Szíj előtt is éreztesse
meghatódását, majd megjegyeztem:
– Látja, Szíj úr nem hatódott meg, amikor beköltözött két meggyilkolt ember otthonába.
– Én, kérem, nem tudtam, kié volt ez a lakás – szólalt meg Szíj.
– Miért, mit gondolt? – kérdeztem, de a házfelügyelőnő is megszólalt:
– Miért mondja, hogy nem tudta? Én kérdeztem magától, amikor egy éjjel hazajött
katonaruhában, hogy nem tudná-e megmondani, mi lett Deutschékkal. Maga rám kiabált: mit
foglalkozik maga azokkal a zsidókkal? Még meg is fenyegetett, azóta nem is beszéltünk
egymással. De az utóbbi időben megint köszönget: ,,kezét csókolom, Ilike.” Meg is mondtam,
magának én nem vagyok Ilike!
– Milyen rangja volt a hadseregben? Erről még nem is beszélt.
– Főhadnagy voltam… de nem is kérdezték.
– Persze, még nem hallgattuk ki, Szíj úr. Eddig csak azt mondta el, amit akart.
Közben egyre gyűltek az asztalon a szekrényekből kivett karkötők, nyakláncok, gyűrűk –
vagy másfél kilónyi aranytárgy. A házfelügyelőnő, amikor az egyik nyakláncot és két
karkötőt kivették, felkiáltott:
– Jézus Mária! Ezek Irénke ékszerei voltak! Deutschnéé…
– Mondja, Szíj úr, ezeket az ékszereket is a lakással együtt utalták ki magának?
– Igen. Itt voltak az ékszerek is.
Közben iratok is előkerültek, meg fényképek. Az egyiken nyilaskeresztes katonák egy
csoportja, középen Szíj János.
– Azt sem mondta a főhadnagy úr, hogy nyilas volt… – Jegyeztem meg.
– Nem kérdezték!
– Igaza van – mondtam. – De majd mindent szépen el fog mondani a főkapitányságon.
Lezártuk a házkutatási jegyzőkönyvet, magunkhoz vettük a dollárokat, ékszereket,
lepecsételtük a lakást, s visszatértünk a főkapitányságra.
A detektívfőnök már várt bennünket. Beszámoltunk a házkutatás eredményéről, az ott
lefoglalt nagy értékekről és arról, hogy a valutázó, üzérkedő személyében egy volt nyilas
katonatisztet fogtunk ej. Az a gyanúnk, hogy része lehetett az elhurcolt Deutsch házaspár
meggyilkolásában.
– Igen, ennek nagy a valószínűsége – mondta a detektívfőnök. – Különben nem lenne
érthető, hogy a lakásból Deutschékat elhurcolok nem rabolták el az ékszereket.
Ismét szakértőnk, Fekete elvtárs jelentkezett:
– Ezredes elvtárs – jelentette a detektív-főnöknek –, a most behozott dollárok között is
találtunk hamisakat, négy darab 50 és két darab 20 dolláros hamis.
– Látják, elvtársak, ez most a fő feladatunk – fordult hozzánk a detektívfőnök. – A
főkapitány elvtárs azt is mondta, amikor referáltam eddigi eredményeikről, hogy az legyen a
jelszavuk: „hajsza a hamis dollárok után!” Még nem is tudták a jelszót, s már újakat hoztak
be.
– Kérek engedélyt a jelentés folytatására – szólt közbe Fekete elvtárs.
– Tessék – adta meg neki a szót a főnök, mert látszott, hogy még nagyon fontos dolgot akar
közölni.
– Azt is megállapítottuk, hogy ugyanabból a hamisított szériából származnak, mint amit
Szabó Lajostól behoztak.
Két szál egybekapcsolódott.
– Mutassa őket – szólt a detektívfőnök. Fekete elvtárs átnyújtotta a dollárokat.
– Kérek valódiakat is!
A detektívfőnök ide-oda forgatta a kapott bankjegyeket, még nagyítót is elővett.
– Hát bizony én nem tudok különbséget tenni… Kérem, Fekete elvtárs, magyarázza el,
hogyan tudja megállapítani, melyik a valódi, melyik a hamis, sőt hogy a hamisak miben
egyformák…
– Tessék jól megnézni a rajtuk levő Jackson-képet. A nagyítóval tisztán látható, hogy a
valódi húszdollároson a gallérja egészen kiáll, a hamison a széle is alig látható. Itt lent a
TWENTY DOLLARS feliratnál az Y és a D közötti hézag más a valódinál, más a hamisnál.
– Ejha, ha felhívják rá a figyelmet, még szabad szemmel is felfedezhető. Köszönöm, majd
ha lesz egy kis időnk, akkor így közösen szívesen hallgatnánk egy előadást a
pénzhamisításokról.
– Boldogan, főnök, de előre megmondom, hogy ahány bankjegyhamisító, annyiféle hamis
bankjegy… Nem könnyű a felismerésük!
– Ne féljen, nem vesszük el a kenyerét, hisz az elvtársaknak arra sincs most idejük, hogy
jól megebédeljenek. Majd a mieink hozzák a delikvenseket, meg a dollárosokat, maga pedig
megállapítja, melyik a valódi, melyik a hamis. Ugye, elvtársak, így jó lesz? – fordult hozzánk
nevetve.
A szakértő elköszönt, a detektívfőnök pedig összegezte mindazt, ami eddig történt.
– A főkapitány elvtárs jelszavát mi kiegészíthetjük azzal, hogy nemcsak a hamis dollárokat
kell elfogni, hanem terjesztőiket is. Van már kiindulási pontunk: két ember is őrizetben van,
akiknél találtunk hamis dollárokat. Amit ezekről tudunk, az sajnos, még semmi, hiszen eddig
semmi lényegeset nem mondtak el. S van egy súlyos hibánk: engedtük megszökni a valutázót,
akiről azóta tudjuk, hogy szeretne kimenekülni az országból.
Most ahhoz a nyomozónkhoz fordult, aki a hibát elkövette:
– Soha ne intézkedjen egyedül! Most pedig tegye jóvá a dolgot. A lengyel férfi a magáé,
hiszen látásból már ismeri. Javaslom, figyelje meg a Kazinczy-Rumbach és a Síp utca
környékét, a zugbörzét… és persze Szabó Lajos kihallgatásán is közelebb kell kerülni ehhez
az emberhez – tette hozzá, de ez már nekem szólt.
Részletesen megbeszéltük a további nyomozás, a kihallgatások tervét, azután munkához
láttunk.
Ami azt illeti, nem volt egyetlen nyugodt napunk sem. És a „nap” nem fejeződött be 17
órakor. A nappalok és éjszakák egybefolytak, s örültünk, ha 2-3 órát alhattunk.
Módszeresen megkezdtük a feladat végrehajtását. Nappal folytattuk a kihallgatásokat,
esténként a mulatókat jártuk: a Sportot, Trojkát, Derbyt, ahol a szokott alakok, a
törzsvendégek, a prostituáltak herdálták el a könnyen jött pénzt.
A következő este a Moulin Rouge-ba mentem egyik nyomozótársammal. A mulatóhely,
mint mindig, most is zsúfolt volt, de a személyzet ismert már bennünket, hisz gyakori
vendégek voltunk, egy kis asztal, mellette két szék, oda szoktunk ülni.
– Hozhatom a kávékat? – kérdezte az egyik pincér?
– Igen, a szokásos kávékat kérjük – feleltem, és Róka, az öreg pincér néhány perc múlva
elénk tette az erős feketéket, amelyekre olyan nagy szükségünk volt az álmatlanul töltött
éjszakában.
– Hogy van, Róka? – kérdeztem az érkezőt, aki már több mint tizenöt éve dolgozott ebben
a lokálban.
– Tetszik tudni, hogy a „palik” sosem halnak ki, itt is minden este telt ház van – felelte,
szokásához híven egészen messziről érkezve a lényeghez: – egy pincér pedig ilyenkor mindig
jól van.
Asztalhoz nem hívták, ott maradt hát mellettünk, s tudtuk, mesélő kedvében van. Ilyenkor
soha nem szakítottuk félbe, nemcsak azért, mert mindig valami érdekes, csattanós históriát
„tálalt fel” a kávé mellé, hanem azért sem, mert utána annál többet megtudhattunk tőle.
– Sok a „pali”… és még milyen sok volt régen. Nem tudom, meséltem-e már esetemet gróf
Zichy Vladimírról.
– Annyi mindent mesélt már, Róka, hogy ki tudja, nem volt-e köztük ez a história. De csak
mesélje, tudja, mindig szívesen hallgatjuk.
– Az egyik este a bal egyesben ült a gróf nagy társaságban. Amikor fizetésre került a sor,
egyre tapogatta a zsebeit, de nem találta a pénztárcáját. „Jaj, Róka kérem – mondta raccsolva,
amit utánozni nem tudok –, otthon felejtettem a pénztárcámat.” Ó, semmi baj, méltóságos
uram, majd legközelebb ki tetszik fizetni” – feleltem, s egy bont írtam. Odanyújtottam: „Ezt
legyen szíves aláírni!”, „Mi ez!” „Ez egy bón, méltóságos uram.” „De Róka, mit képzel, egy
gróf Zichynek bonja legyen magánál?!” „Tudom, gróf úr, mennyi gondja van, csak hogy ne
felejtsük el…” „Ja, az más” – mondta és tollért nyúlt. Néhány nap múlva újra ott volt a bal
egyesben. Amikor fizetésre került a sor, felszámoltam a cechet, aztán mellé tettem a bont:
„Tetszik tudni, gróf úr, ez a múltkori…” „Igen-igen” – emlékezett, s kifizette a cechet is, a
bonon szereplő összeget is. Én pedig a bont szép gondosan összehajtogatva visszatettem a
zsebembe. Egy hét múlva megismétlődött az eset. „Igen, emlékszem, amikor nem volt nálam
pénztárca!” – mondta a gróf, s megint fizetett. Még háromszor kasszíroztam be ugyanazt a
bont, amikor egyszer föltűnt a feledékeny grófnak, hogy valami nem stimmel: „Rendben van,
Róka, kifizetem” – mondta, de amikor el akartam tenni, rám szólt: „Róka, kérem adja ide a
bont…” „Hát akkor legközelebb hogy fogok kasszírozni, méltóságos uram?” A gróf
gondolkozott egy kicsit, aztán megszólalt: „Igaza van, Róka, erre nem gondoltam…” Én
pedig eltettem a bont, s még vagy ötször kasszíroztam tőle.
– Látja, Róka, velünk ilyesmi nem fordulhat elő… manapság különben sincsenek ilyen
feledékeny emberek, meg olyanok, akiknél számlálatlanul van pénz…
– Nincsenek? – Hát a bóntrükköt talán nem sikerülne elsütnöm, de nézzen csak körül, itt
minden este annyi pezsgő folyik el, hogy magam is csodálkozom.
Megkezdődött a műsor. Az elsötétített lokál dobogóján reflektorok fény csóvájában egy
táncosnő lépett fel. Spanyol táncot lejtett. Fiatal, kezdő kislány létére szép sikert aratott. Új
meg új számok után a konferanszié bejelentette:
– Következik az est fénypontja, a lokál sztárja, R. Zsuzsa művésznő! (de még a
kezdőbetűjét is hadd változtassam meg, hiszen nemrég találkoztam vele az utcán, miért
kompromittáljam?)
A művésznőnek valóban kellemes hangja volt, s a lokál közönsége ujjongva ünnepelte
minden száma után. Az egyik páholyból kihajolva vörösre tapsolta tenyerét egy középkorú
férfi. Amikor a művésznő befejezte műsorát, hatalmas virágkosarat helyeztek elé a pincérek.
Erre még egy számot elénekelt.
Amikor világos lett, láttam, hogy abban a páholyban, ahonnan az imént hevesen tapsoló úr
kihajolt, öten ülnek. Ekkor lépett be R. Zsuzsa művésznő. A férfi felállt, kezet csókolt neki,
aztán leültette, a mellettük levő jegesvödörből kivette a pezsgősüveget, töltött, s ittak. A fürge
pincér pedig már hozta is a következő üveget.
Róka jött hozzánk, tudta, hogy az előző beszélgetésnek folytatása lesz.
– Mondja, Róka. már nem a szép fiú udvarol a művésznőnek? – kérdeztem, hisz régebbi
látogatásaimkor azzal láttam.
– El tetszett maradni – mosolygott Róka. – Még verekedés is volt Zsuzsika miatt. Sarlai, a
szép udvarló az egyik este számon kérte Hertayt, tetszik tudni, azt az urat, aki a virágkosarat
küldte, meg akivel most ott ül a művésznő, mire Hertay se szó, se beszéd leütötte. Amikor
Sarlai feltápászkodott, Zsuzsika kiadta az útját. A következő napokon még visszajött Sarlai,
valami ékszereket. követelt vissza Zsuzsitól, de az végül megfenyegette: ha nem hagyja abba,
kaphat még néhányat Hertaytól. Így aztán Sarlai úr elmaradt.
– És ez a Hertay miféle?
– Nem tetszik ismerni? Pedig régebben ide jár. Igaz, eleinte csendesen üldögélt valamelyik
páholy mélyén, de úgy látszik, egyre jobban megy a dolga. Hogy mi a foglalkozása, azt nem
tudom, de rengeteg pénze van. Esténként tíztizenöt üveg pezsgőt is elfogyaszt a társasága.
– Kik vannak a társaságában?
– Azok közül keveset ismerek, s nagyon sok az „átfutó” vendég. Bejönnek, leülnek Hertay-
hoz, megisznak egy pohár pezsgőt, aztán mennek tovább. Vannak köztük külföldiek,
hallottam én ott már német meg lengyel szót is.
– Csak beszélgetnek?
– Értem a kérdést… Láttam már azt is, hogy valami borítékot adtak át egymásnak.
– Köszönöm, Róka, ez legalább olyan érdekes volt, mint gróf Zichy bonja…
Ott üldögéltünk még egy darabig, közben Sanyi barátom, nyomozótársam kiment, és
telefonon felhívta egy ügyeletes kollégánkat. Egyértelmű volt, hogy Hertay azok közé
tartozik, akit figyelnünk kell. Másnaptól majd megszervezzük Zsuzsika figyelését is, de
Hertayval nem várhatunk holnapig.
Közben fizettünk, s amikor nyomozótársunk megjelent az ajtóban, eltávoztunk. Menet
közben észrevétlenül jeleztük társunknak, hogy ki az embere. Éjjel négy óra volt, mire
hazaértünk, de reggel nyolc órakor már ott ültünk együtt az irodában, s megbeszéltük a
következő lépéseket.
– Hertay és R. Zsuzsi párhuzamos figyelése a fő feladat. Közben meg kell tudni róluk
mindent, amit csak lehet lakásukon, szomszédaiktól. Sarlaitól is megtudhatunk egyet s mást,
de őt nem szabad nyíltan megkérdeznünk, mert eléggé utálhatja vetélytársát, öt majd
behívatjuk a főkapitányságra, s közöljük vele: feljelentették valutázás miatt. De most már itt
az ideje, hogy bent ücsörgő delikvenseinket kihallgassuk.
Megosztottuk a feladatokat, s a mostani kihallgatásokból Szabó Lajost választottam.
Kováccsal Zoli foglalkozott.
Felhozattuk őket az őrizetesből.
– Üljön le, Szabó! – mondtam, s ő körülnézve, óvatosan maga alá húzva a széket
helyezkedett el.
– Az elvtársak kimehetnek! – Felszólításomra a nyomozó, aki felkísérte s egy ott ülő
társam elhagyta a szobát, csak a jegyzőkönyvvezető maradt ott. Ezt a módszert szoktuk
választani, mert így oldódott meg legkönnyebben a kihallgatott nyelve.
Aztán Szabóhoz fordultam:
– Miért nézett körül, csak nem fél?
– Nem fognak megverni?
– Maga is ezzel kezdi? Nem a régi rendőrségen vagy csendőrségen van! De egy biztos: itt
az igazat kell mondania. Neve?
– Szabó Lajos vagyok.
– Foglalkozása?
– Segédmunkás vagyok.
– Katona volt?
– Igen, a háborúban katona voltam.
– Milyen rendfokozata volt?
– Őrmester.
– Úgy látszik, megint figyelmeztetnem kell, hogy az igazságra vagyok kíváncsi.
– Ez az igazság.
– Akkor melyik alakulatnál szolgált? Melyik frontszakaszon harcolt?
– Nyugatra vittek…
– Elég a meséből, mi sokkal többet tudunk magáról, mint gondolná. Mondja végre az
igazat! Itt nem lehet hazudozni!
– Csendőr voltam…
– Jó… jó… Ez már valami…
– Rendfokozatomat már mondtam.
– Az igazit! Azt hiszi, nem tudjuk, hogy nem őrmester volt?
– Kérek egy cigarettát – mondta lehajtott fejjel, megtörten. – Beszélni fogok:
Rágyújtott, vagy tízet szippantott, aztán megszólalt :
– Igen, csendőr hadnagy voltam… Úgyis tudják…
– De azért magától is akartuk hallani. És azt is, hogyan jött haza, hogy kezdett hozzá a
valutázáshoz, csempészéshez.
– Elmondom kérem, őszinte leszek – a hangja valósággal megszelídült, ugyanaz az érzés
fogott el, mint oly sokszor az eddigi nyomozati munkákban: egy megtört ember ült előttem,
aki most már kész a teljes vallomásra. Eddig a pillanatig nehéz eljutni, ezt követően már csak
kézügyesség dolga, hogy a jegyzőkönyv milyen hamar készül el. Szabó Lajos úgy beszélt,
mint aki előadást tart, nem vallomást mond.
– Csendőrtiszt voltam, Kelet-Magyarországon teljesítettem szolgálatot. Amikor közeledett
a front, beosztottak a deportáltak kísérőjének. Tudják jól, hogy ezektől az emberektől
elszedtük az értékeiket. Mi ezekből, amit csak lehetett, megtartottunk magunknak. Innen van
az aranyam nagy része, ez volt az „alaptőkém”. Amikor jöttek az oroszok, szétfutott az egész
alakulatunk. Én és néhány bajtársam egy közelben élő rokonomtól szereztünk civil ruhát.
Rövid ideig Sopron környékén bujkáltunk. Amikor feloszlatták a csendőrséget és az újonnan
megalakult polgárőrség vagy rendőrség – nem tudom minek hívták – kezdte keresni a
nyilasokat, a csendőröket, akkor többen gyalog, vonaton, ahogy tudtunk, elindultunk
Budapestre. A főváros nagy, ott sokkal kevésbé szúrunk szemet, mint egy olyan vidéken, ahol
tevékenykedtünk. Gondoltuk, itt egy idő múlva elfelejtik a múltunkat.
– Csak bujkálni akartak! – vetettem közbe.
– Először természetesen csak arra gondolhattunk. Az aranyat, amit elrejtettem, nem vettem
elő, későbbre tartogattam. Itt Budapesten találkoztam régi tiszttársaim közül néhánnyal, akik
már biztonságban érezték magukat, s arra biztattak: csak kitartani, nemsokára újra eljön a mi
időnk. Kitartani… persze megélni is kellett. Kereset után néztem, de gondolhatják, komoly
fizikai munkához nem szoktam, azt nem ismertem. Az éjszakában különböző valutázó,
csempész ismerősökkel jöttem össze, s könnyű volt az elhatározás: adás-vevéssel keresek
kenyeret.
– Így találkozott B. Györggyel?
– Hát tulajdonképpen igen. Ő hentes és mészáros volt, aki sokat üzletelt, hiszen tudják,
milyen kelendő áru a húsféle. Hogy legyen valami legális foglalkozásom, nála voltam
bejelentve segédmunkásként, de természetesen „csendestársak” voltunk. Pontosabban, én
szállítottam neki és rajta keresztül másnak is.
– Például a Verseny utcába…
– Azt is tudják?
– Különben miért mondanám.
– Igen. Szóval a Verseny utcában felfedeztem egy volt beosztottamat, mint boltost,
édesanyjának boltjában. Csak a neve változott meg, de elég hamar megismertük egymást, ő
vállalkozott rá, hogy részt vesz a hús- és zsírügyletekben, mint viszonteladó. Amit szállítok,
azért – üzletfeleink révén – arannyal, dollárral fizet. Jól ment az üzletelés, mindketten sokat
kerestünk. Mindig több és több vevőnk lett. De nehogy azt higgye, hogy nyugodtan éltem.
Állandóan attól féltem, hogy valaki fölismer, felfedi a múltamat. Haza sem mertem menni,
anyámat levélben értesítettem, hogy élek, s ő közölte -. otthon már kerestek. A múltam miatt
féltem, de arra sohasem gondoltam, hogy az üzletelésen bukok le.
– Emlékszik még, Szabó, az első kihallgatására?
– Igen… Nagyon rövid volt.
– Úgy van. Mert csak egyetlen kérdést tettem fel, s maga arra sem válaszolt őszintén. Most
újra felteszem a kérdést, remélem azóta eszébe jutott valami róla: kitől vásárolta a dollárokat,
honnan jutott hozzájuk?
– Gondolkoztam, kérem, s akkor csak részben mondtam valótlant. Néhány üzlettársat
valóban nem ismerek, sok dollár forgott a kezemen, amit B. Györgytől, Kovácstól kaptam és
ők is úgy kapták valakitől. De egy nevet azt hiszem, már akkor meg kellett volna mondanom,
a legtöbb dollárt az éjszaka császárától, Hertay Bélától kaptam.
– Hogyan ismerkedett meg vele?
– Már régebben ismertem. Azon a tájon volt földbirtokos, amerre én szolgáltam,
néhányszor társaságban együtt voltunk. Nagyon örült, amikor találkoztunk, és kiderült, hogy
hasonló ügyben járok. Neki szerteágazó külföldi kapcsolatai vannak, annyi dollárt és napcsit
(Napóleonarany) kap, hogy csak győzzük eladni…
– Hogy tartotta vele a kapcsolatot?
– Én nemigen mutatkoztam vele a nyilvánosság előtt. Nemcsak azért, mert az igazi
ügyfeleit otthon fogadta, hanem azért sem, mert féltem attól, hogyha a környezetében látnak,
hamarabb felismernek… Mondom, egy helyen éltünk… Szóval a lakására jártam fel lopva,
titokban. Gyönyörű, milliókat érő lakása van a Veres Pálné utcában… de ezt úgyis tudják.
Úgy kezdett el beszélni Hertayról, mintha mi már mindent tudnánk. Azt is gyakran
megfigyeltem a vallomástevőknél, hogy amikor egy sereg dologról úgy látják, mi már tudjuk,
nem képesek kellőképpen koncentrálni. Nem tudják különválasztani, hogy a történések közül
melyiket ismerjük, és mi az, amiről nem tudunk. Mindenesetre ezek a tévedések nemegyszer
nagy szolgálatokat tettek már, ezért is igyekszünk kérdéseinkkel úgy irányítani a beszélgetést,
mintha már mindent tudnánk. Most is úgy fordítottam a szót, hogy lássa: erről a kapcsolatról
is tudunk.
– R. Zsuzsi művésznővel is találkozott?
– Ott a lakáson nem, soha. De tudok róla. Hertay bele van őrülve. Vett tőlem egy
nyolcvangrammos arany karkötőt – dollárért. Én nem akartam neki eladni, de azt mondta, ha
nem kerítek neki ilyet, nem ad több dollárt. így hát a készletemhez nyúltam, máshonnan
hirtelen nem tudtam beszerezni… Lehet, hogy Hertay „kicsinál”, mert azt ígérte, ha valaki
elárulja, annak vége, neki olyan kapcsolatai vannak.
– Ettől ne féljen… Pontosabban: ne ettől féljen!
– Felügyelő úr, kérem, én őszinte voltam. Tudom, cselekedeteimért büntetés jár, de
csendőrtisztként semmiféle túlkapást nem követtem el. És remélem, enyhítő körülménynek
veszik őszinte vallomásomat.
– Ez a bíróság dolga, Szabó, de látom, könnyített a lelkén. És ha már Hertaynál tart,
gondolkozzon, mit tud még róla.
– Inkább csak gondolom… azt, hogy ki akar menni az országból. R. Zsuzsinak intézi az
útlevelét, az övé tudomásom szerint már megvan. Úgy látszik, csak a barátnőjére vár.
– Nem ismer valakit a baráti köréből?
– Egyetlen embert ismerek, aki gyakrabban megfordult nála. Lengyel üzletember,
Tedeszku-nak hívják. Az is nagyban adja és veszi a dollárokat – válaszolta. Egészen pontos
személyleírást adott arról az emberről, akit személyleírás alapján már ismertünk, s akitől a
300 dollár származott…
– Kérhetek még egy cigarettát, felügyelő úr?
– Igen. Gyújtson rá. Írhat levelet az édesanyjának.
– Lehet?
– Tessék, papír, toll.
Megvártam, amíg néhány sort papírra vet.
– Köszönöm szépen, felügyelő úr, talán nemsokára láthatom az édesanyámat.
Láthatta. Édesanyja engedélyt kapott a meglátogatására.
Miközben én Szabóval foglalkoztam, Kovács- Brachl meglehetősen bőbeszédűen, de annál
kevesebbet mondott Zolinak. Tulajdonképpen piti csempész valutázó volt ő, inkább csak a
veszélyesebb munkát bízták rá, nagyon kis csavar volt a gépezetben. De olyan csavar,
amelyen keresztül mi megmozgathattuk az egész gépezetet.
Szíj Jánosról is sok mindent tudtunk meg, s ami a három ember előéletét illeti, azzal a
politikai osztály foglalkozott.
Miközben a Kovács kihallgatásáról szóló beszámolót hallgattam, csengett a telefon. A
detektívfőnök hívott: vár jelentéstételre. Ez azt szokta jelenteni, hogy neki van valami fontos
mondanivalója, hiszen úgyis tudta, hogy a nagyobb ügyek minden fordulatáról, minden
döntőbb tanúvallomásról azonnal jelentést teszünk.
– Értettem! Máris megyek – válaszoltam, de alig tettem le a telefont, újra csengett. Zoli
barátom meg is jegyezte:
– Ha egyszer egy üzlet megindul…
Már éppen azon voltam, hogy rábízom, vegye fel a kagylót, engem vár a főnök, de aztán
meggondoltam magam. Felvettem a telefont.
A vonal másik végéről Waszl elvtárs jól ismert hangját hallottam:
– Jelentem, megvan a lengyel.
– Hol?
– A Jókai tér 3. számú házba ment be. A háznak egy kijárata van. A házfelügyelő szerint
itt nincs bejelentve. Figyelem a házat, de kérek erősítést.
– Indulnak! Ne fogják el ott, várják meg, amíg kijön a házból, azután kövessék! Tudjanak
meg róla mindent, de nagyon ügyesen, semmit sem szabad észrevennie. Ha előbb jönne ki,
maga kövesse, és újra telefonáljon. Minden intézkedést magára bízok, belátása szerint
cselekedjen.
– Értettem! – hangzott a kagylóban, s elköszöntünk.
– Zoli, intézkedj, hogy ketten lóhalálában menjenek a Jókai tér 3. szám elé, Waszl fhdgy.
ott várja Tedeszkut, a lengyelt…
Én pedig fütyörészve, jókedvűen indultam a főnökhöz. Hogyne, most már valóban volt
jelenteni valóm, s nem is akármilyen: úgy látszik, két oldalról is beletaláltunk a közepébe a
hamis dollárt terjesztő bandának.
– Jelentkezem! – léptem be a detektívfőnök Irodájának ajtaján.
– Üdvözlöm! Milyen újat tud mondani?
– Jelentem, úgy látom, hamarosan eljutunk a végcélhoz. – Kezdtem, de folytatni már nem
hagyta.
– Ideje is! – mondta. – Most jöttem Münnich elvtárstól, ezért is kérettem. Ö mondta el,
hogy a Szabad Európa Rádió meg az Amerika Hangja is felfújja az ügyet. Arról festenek
szörnyű képet, hogy Magyarországon hamisítják a dollárokat. El tudja képzelni, hogy ez
mennyire árt a mi országunk tekintélyének? Minél gyorsabban lakat alá kell tenni a hamis
dollárok terjesztőit!
– Most már a nyomukban vagyunk… És mi hamisítunk? Ezek mind hétpróbás fasiszta
gazemberek – törtem ki. – Többségük vagy nemrég jött haza Nyugatról, vagy most készül oda
menekülni!
– Sőt, a dollárokat is onnan hozhatták! – mondta a főnök. – Maga még nem is tudhatja,
Fóti elvtárs, most kaptuk meg a részletes szakértői véleményt. E szerint a hamis dollárok abba
a szériába tartoznak, amit a hitleri Németországban gyártottak. (Az olvasó bizonyára tudja,
hogy a fasiszta Németország egyik trükkje, halvaszületett kísérlete volt a nyugati országok
gazdasági életének aláásása, az intézményesített dollárhamisítás.) Minden valószínűség
szerint onnan hozták, illetve csempészték ide. Ezért is lenne jó minél hamarabb a végére járni
az ügynek. Hallgatom a jelentést.
Részletesen beszámoltam eddigi eredményeinkről, majd elköszöntünk, s én siettem Sarlai
kihallgatására.
A vizsgálótiszt jelenteni akart, de leintettem:
– Folytassa csak nyugodtan.
Fél füllel a kihallgatást figyelve végigolvastam az eddigi vallomást. Sarlai könyvelő volt a
Ganz Villamossági Gyárban. Már 1942 óta ott dolgozott. A rendőrséggel eddig soha nem volt
dolga.
– Milyen valutával dolgozott? – kérdezte a vizsgálótiszt.
– Én, kérem, soha életemben nem valutáztam.
– Márpedig itt az áll – nézett az előtte heverő papírba a vizsgálótiszt…
– Az mi?
– Ne legyen olyan kíváncsi! Valaki levelet írt nekünk.
– Aljasság. Csak bosszúból jelenthettek fel. Én mindig becsületesen éltem.
– Hát ha nem valutázott, honnan volt pénze minden este a Moulin Rouge-ban mulatozni és
fizetni nagy cecheket, amikor R. Zsuzsi művésznővel szórakozott? – tettem fel a kérdést.
– Tehát innen fúj a szél? – ugrott fel a székről. – Most már tudom, ki jelentett fel. Az a
rohadt kurva, meg az új szeretője, a Hertay.
– Ne ugráljon, Sarlai úr! – csillapítottam. – Az idegeskedéssel, kiabálással nem segíthet
magán.
– Mit kell rajtam segíteni? Nem én valutáztam, hanem ha akarják tudni, akkor éppen ez a
Hertay!
– Honnan vesz ilyet, Sarlai?
 – Felügyelő úr! Tessék idefigyelni. Én amit tudok, elmondok, s nem a bosszú vezet. De
igaza van, nagyon csendes leszek. Biztos vagyok benne, hogy önök nekem hisznek, nem
nekik. És nem is találnak ellenem semmit.
– Beszéljen, Sarlai úr!
– Tetszik tudni, milyen az, ha valaki beleesik egy nőbe?! Hát az olyan hülye pali, mint
amilyen én voltam. Megismerkedtem R. Zsuzsi művésznővel, s halálosan beleszerettem, ö is
azt mondta, hogy szeret, én hittem neki és nagyon boldog voltam. Egészen addig, amíg színre
nem lépett ez a Hertay. Odajárt már régebben is, de nem figyeltem rá, aztán egy nap rászállt
Zsuzsira. Zsuzsi pedig estéről estére kitalált valamit, miért menjek el. Néhány nap után
rájöttem, mire jó az örökös kifogás. Lármázni kezdtem, erre ő formálisan kidobott. Én marha,
még meg is verekedtem érte, pedig akkor már nem én kellettem annak a számító büdös
ringyónak, hanem az állítólagos „krőzus”. Azt tessék megnézni, hogy az miből szórja a
temérdek pénzt, de nem ám csak forintot, hanem dollárt is. Sokat. És ékszert, bundát, miből,
honnan vett néhány nap alatt a barátnőjének. Ezzel Zsuzsi- dicsekedett el nekem, amikor
kiadta az utamat. Ez minden, amit elmondhatok, felügyelő úr!
– Mondja, Sarlai, biztos, hogy mindezt nem azért meséli, mert Hertay elszerette magától
Zsuzsit.
– Én, felügyelő úr, nem gyűlölöm már azt az alakot, de most már mindent el tudok hinni
róla, azt is, amit Fercsi, a pincér mesélt. Tessék megkérdezni, ott dolgozik a Moulin-ban.
– Mit mesélt a Fercsi!
– Fercsi nemrég járt Olaszországban. Idehaza Zsuzsi művésznőtől vett 20 dollárt, hogy
odakint jobban éljen. Olaszban fizetett a 20 dollárossal, mire a pénztártól egyenesen a
rendőrségre vitték. Azt mondták: a húszdolláros hamis. Fercsi azt hazudta, hogy Torinóban
vette egy németül beszélő férfitől. Fél napig a rendőrségen tartották. Zsebeit, poggyászát
átkutatták, s mivel nem találtak nála több hamis dollárost – jegyzőkönyvezték és elengedték.
Amikor hazajött, veszekedett is Zsuzsival, mire az azt mondta: ne féljen, visszakapja a
pénzét! Este Hertay 600 helyett 800 forintot adott Zsuzsinak, s ő Fercsinek: a többi 200 a
fájdalomdíj – mondták nevetve. – Aztán Fercsi hallotta, hogy Hertay összeszidja Zsuzsit, mert
dollárt adott el az ő engedélye nélkül. -
– Rendben van, Sarlai úr, mindennek utánanézünk. Csak arra kérem, olvassa el és írja alá a
jegyzőkönyvet. És remélem, tanult a Zsuzsiesetből.
– Elmehetek?
– Persze, hogy elmehet, és felejtse el, hogy itt járt, de ne is beszéljen róla senkinek.…
Sarlai hálálkodva köszönte meg, hogy neki hittünk és nem a „feljelentőjének”…
Nagy segítségünkre volt. Még egy oldalról „belőhettük” a banda vezérét. Vagy talán az a
lengyel az igazi?
Csengett a telefon. Waszl elvtárs jelentkezett:
– A lengyelt őrizetbe vettük. Hamarosan beérkezünk !
Még néhány perc és szemtől szemben ülhetünk az eldobált dollárok „tulajdonosával”, a
titokzatos lengyellel, akinek olyan sietős dolga akadt, amikor annak idején, a Savoy mellett R.
elvtárs az igazolványát kérte.
Végre nyílt az ajtó. Odakint két nyomozónk között megbilincselve állt egy férfi, Waszl
elvtárs vállai fölött láttam egy pillanatra, de bezárult az ajtó, s nyomozónk aktatáskával a
kezében elém lépett.
– Jelentem – sugárzó arcára volt írva a mondat másik fele –, jóvátettem a hibámat.
– Hogy történt? Meséljen el mindent részletesen, Tedeszku most már ráér várni.
– A Síp utca környékén, a zugárusok táján bukkantam a lengyelre. Talán szerencsém is
volt, mert alig néhány órás várakozás után megpillantottam. Valamit elintézett, azután
továbbindult. Követtem. Amikor a Jókai téri házba bement, telefonáltam. Szerencsére
idejében jöttek meg a fiúk a kocsival, Egyszer csak taxi állt meg a ház előtt, s nemsokára a
kapuban megjelent a lengyel egy kofferrel és egy aktatáskával. Beszállt a taxiba. Elindultak.
Mi utánuk. Közben azon gondolkoztam, miért mondta nekem a házfelügyelő, amikor
telefonon megkérdeztem, hogy nem lakik ebben a házban? Falaz neki, netán hamis néven él
itt, vagy csak valakinél járt, aki őrizte a holmiját? A Nyugati pályaudvar indulási oldala előtt
állt meg. Két nyomozótársam már ki is pattant a gépkocsiból, megelőzték egy másik
bejáraton, s a peronon várakoztak. Én követtem. A Szombathelyre induló vonatba szállt be.
Még 20 perc volt az indulásig. Nem várhattunk tovább. Két oldalról szálltunk fel – abba a
kocsiba, ahol ő elhelyezkedett. A kupéban négyen ültek. Jeleztem társaimnak, hogy
igazoltatom. Egyszerre léptünk oda hozzá: „Kérem az igazolványát!” – mondtam.
Megdöbbenve nézett rám. „Máris?” – kérdezte rossz magyarsággal, és elővette az útlevelét.
B. Tedeszku névre volt kiállítva, a saját fényképe volt benne. „Melyik a poggyásza?” –
kérdeztem. „Ez a koffer itt fent” – mutatta. „És az aktatáska az ülésen?” – tettem fel az újabb
kérdést. „Az nem az enyém”, válaszolta, de abban a pillanatban fel is pattant, ki akart rohanni.
Két társam elé lépett, s megbilincseltük. A másik három utas megdöbbenve figyelte a
jelenetet. Hozzájuk fordultam: „Az önöké ez az aktatáska?” „Nem!” – mondták mindannyian
határozottan. Az egyik meg is jegyezte: „Láttam kérem, hogy ő hozta be, s tette oda az
ülésre.” „Mi is láttuk, Tedeszku úr, amikor felhozta, kár tagadnia” – mondtam én. Felvettem
az ülésről az aktatáskát és kinyitottam… Azokat az arcokat érdemes lett volna látni, őrnagy
elvtárs. Tedeszkut leszállítottuk a vonatról. Még ott, a vasúti őrszobán jegyzőkönyvet vettünk
fel a talált értékekről, a dollárokat számuk szerint felírtuk, s vele aláírattuk a jegyzőkönyvet.
Szerepelnek ebben a dollárok és minden ékszer… de inkább tessék megnézni.
Ezzel kinyitotta az aktatáskát, s azt hiszem, az én megedződött, sok mindenhez
hozzászokott arcomon legalább olyan megdöbbenés ült, mint a vonatbeli emberekén. Dugig
volt az dollárral és ékszerrel, majd „kicsorgott” belőle.
– A dollárokat és az útlevelet azonnal küldjék szakértőkhöz, Tedeszkut pedig mindjárt
kihallgatjuk – vezessék be! – adtam ki az utasítást.
Negyven év körüli, magas férfit vezettek be.
– B. Tedeszku úr, remélem tudja, hogy innen nem lehet megszökni? – Riadtan pislogott.
– Vegyék le a bilincset!
– Rendben van, nem kísérlem meg a szökést – mondta határozott hangon –, de önök
ellenem nem tehetnek semmit, én lengyel állampolgár vagyok. Még csak kihallgatni sincs
joguk.
– Hogy mihez van jogunk, azt nem öntől kérdezzük meg – vágtam rá éles hangon. – Az,
amit ön elkövetett, nemzetközileg üldözendő bűncselekmény, a világ minden országában
büntetik.
– Mit? Hogy haza akarok menni és viszem magammal a saját ékszereimet és a saját
pénzemet?
– Nem azt! Bár az is kétes, hogy valakinek ennyi ékszere legyen… Egyáltalán, hogy került
maga Magyarországra?
– Elmondom, ha már itt vagyok, s ha kételkednek abban, hogy az ékszerek valóban az
enyémek. Földbirtokos voltam, s amikor kiűzték a németeket a vörös csapatok, nekem is
menekülnöm kellett. Ezeket az ékszereket hoztam magammal, sőt még többet is. Csak hát
eladogattam belőlük, ebből éltem Bécsben, Prágában, aztán Budapesten.
– Hol lakott legutóbb?
– A Jókai téren.
– Bejelentője volt?
– Sehol sem laktam hosszú ideig, s nem hagytam, hogy bejelentsenek. Mindig jól
megfizettem a szállásért, s csak egy-két hetet tartózkodtam egy-egy lakásban.
– És az a sok dollár is a magáé? Kilencezer hétszáz dollárt találtunk a táskájában.
– Mindez csak egy töredéke a vagyonomnak. Még Prágában, meg Bécsben is van. Tessék
engem elengedni, többet nem jövök ide, az egész értéket a magyar államnak adom.
– Már adott nekünk egyszer 300 dollárt… a Savoy mellett…
– Maguk voltak azok ott a múltkor? Majd kitörtem a nyakam, amikor felugrottam a
villamosra. Akkor már végleg elhatároztam, hogy elmegyek Magyarországról. Nem terheli
bűn a lelkemet, nem jelentettem fel a németeknek senkit.
– Ki bántotta volna akkor a hazájában?
– Lehet, hogy nem bántottak volna, de nem tudtam elviselni, hogy a vörösök földönfutóvá
tegyenek. Nem akartam koldus módjára dolgozni, nem erre születtem.
Waszl elvtárs lépett a szobába, engedélyt kért, majd jelentette:
– A lefoglalt kilencezer-hétszáz dollár néhány száz kivételével hamis.
– Nos, uram – szóltam Tedeszkunak –, ön eddig arról mesélt, hogy nem akart dolgozni,
azért jött ide. Közben pedig hamis dollárokat találtunk magánál. Az előbb erre mondtam én,
hogy amit maga elkövetett, azt az egész világon büntetik. Mert az első 300 dollár közt is akadt
hamis. Ki küldte hozzánk a hamis dollárokkal? Elég volt a meséből, itt az ideje, hogy az
igazat mondja. Megértette?!
– Elhűlve nézett rám, bamba és riadt tekintettel.
– Nálam hamis dollárok? Ez nem lehet igaz! Így akarnak engem rabbá tenni. Én ezekért a
dollárokért több mint fél kiló aranyat adtam. Olyan igazi arany ékszereket, amelyekből a
táskámban is találtak – mondta, s mereven nézett ránk. – Nem, ez nem lehet igaz –
ismételgette. – Biztos, hogy az én dollárjaim voltak?
– Mit képzel, mi gyártottuk azóta? Maga előtt vették jegyzőkönyvbe, alá is írta. Itt a
jegyzőkönyv. Waszl elvtárs, legyen szíves, hozza be a pénzt.
Kis idő múlva elénk tették a dollárokat.
– Tessék, Tedeszku úr, győződjék meg róla.
– Én kérem, nem értek hozzá, nem tudom megállapítani, hogy valódi-e vagy sem.
– Ha azt nem is, de azt igen, hogy ugyan-azok-e a szakértőtől hozott dollárok, amelyeket
önnél lefoglaltak.
Nézegette őket, meg az általa aláírt jegyzőkönyvet, azután kitört:
– Az az aljas, utolsó féreg! Becsapott, börtönbe juttatott. Bárhová mentem volna, börtönbe
kerülök miatta. És még ő mondta azt: kitartás, Tedeszku úr, már nem sokáig kell bujkálni,
eljön újra a mi időnk, és akkor találkozunk az új hazában.
– Ugye tisztában van azzal, hogy a hamis pénz forgalomba hozása és az üzérkedés milyen
bűncselekmény ?
– Igen, kérem.
– Mi önt letartóztatjuk. Módjában van enyhíteni büntetését. Legyen őszinte, mondja el,
kitől vette a dollárokat, a hamis útlevelet.
– Persze, hogy őszinte leszek. Nem akarok mások helyett is ülni. Amit elmondok, az a
valóság. Nem sokkal azután, hogy Budapestre érkeztem, az egyik mulatóban
megismerkedtem R. Zsuzsa énekesnővel. Jóba lettem vele. Két hetet Lellén is együtt
töltöttünk. R. Zsuzsa tudta, hogy illegálisan tartózkodom itt, ezért a mulatóban keveset
mutatkoztam, de az ajtó előtt vártam mindig. Az egyik este berúgva jött ki egy fiatalemberrel.
Az előbbit megszoktam már, az utóbbit nem. Odaléptem, mire durván rám szólt: „Nem látod,
hogy már nem érdekelsz, ne zavarj!” Én azt mondtam neki: „Azt látom, hogy be vagy rúgva,
de majd holnap felkereslek.” Másnap délután felmentem a lakására. Már kialudta magát, s azt
mondta, ne haragudjak rá, valóban be volt rúgva. Nem akart már velem járni, félt, hogy ha én
lebukom, ő is bajba kerül. Igazat adtam neki. Megkérdezte, meddig maradok Budapesten.
Ahogy szerzek elég dollárt és egy útlevelet, elutazom – válaszoltam. „Én összehozlak egy
dúsgazdag barátommal, az ad neked annyi dollárt, amennyit csak akarsz, s még útlevelet is
szerez” – mondta és hozzátette: „De nekem is adsz egy kis dohányt, ha létrejön az üzlet.”
Megígértem, de még megkérdeztem, hogy megbízható-e az illető. „Mérget vehetsz rá” –
felelte. Hát felügyelő úr, inkább mérget ittam volna… Bemutatott egy barátjának, Hertay
Bélának.
Fölvitt a lakására, egy fényűzően berendezett belvárosi lakásba. Magam is csodálkoztam,
hogy ilyen lehet valakinek ebben a világban. Hertay kikérdezett, majd italt adott, letegezett.
Megkérdezte, mennyi dollárt akarok venni. Mondtam, hogy öt-hatezret. Amikor az útlevélről
érdeklődtem, azt mondta, hogy egy ezresért megy.
Sokallottam, végül megegyeztünk hatszázban. Persze dollárban. Mivel akkor nem volt
nálam dollár, megállapodtunk: jöjjek el hat-nyolc nap múlva a Moulin-be, ott majd jelzi, hogy
mikor jöhetek fel a lakására. Úgy is történt. Aztán felmentem, s ő átadott 5800 dollárt, de
amikor az útlevélért vissza akartam adni hatszázat, azt mondta: adjak inkább nyolcvan gramm
aranyat, én is jól járok, neki pedig úgyis megvan a dollárja. Elbúcsúztunk azzal, hogy majd
Bécsben találkozunk, mert Ő is odajön nemsokára Zsuzsival, aki a Splendit bárba szerződött
két hónapra.
– És a sok aranya honnan van? – tettem föl a kérdést ismételten, mintha erről még nem
beszéltünk volna.
– őszintén megmondom, valóban öt kiló aranyat hoztam magammal annak idején, de azóta
nemcsak eladtam, hanem vettem is. Kereskedtem… Nem lehetett egyszerűen felélni a
vagyonomat, valamiből élni kellett… hát talán még senkit így nem csaptak be.
– Ha ez megnyugtatja, megmondhatom, hogy Hertay másnak is adott el hamis dollárokat,
nemcsak magának – fedtem fel kártyáinkat, mert a kihallgatás világossá tette, hogy mi a
szerepe Tedeszkunak az ügyben.
– Felügyelő úr, tudom, hogy el fognak ítélni, mondja meg, mennyi büntetést kaphatok.
– Nézze, kérem, nem mi ítélkezünk. Az a bíróság dolga. De mit fog szólni, ha Hertay azt
mondja, hogy nem is ismeri magát.
– Az lehetetlen. Ott volt Zsuzsi is, amikor átvettem a pénzt. S ott van Zsuzsi ujján a
háromköves gyűrű, amit közvetítési díjként adtam.
– Ez még nem sok, ettől még magára kenhetnek mindent… Talán az segítene, ha tudná,
honnan vette elő a dollárokat Hertay…
– Megvan. Persze. Ezt is megmondom. A nagy szobában van egy hármasajtajú tálalója. A
szekrényt eltolta a faltól, hátsó oldalán valami tolóajtó lehet, azt jobbra kihúzta, s úgy nyúlt
bele hátulról a szekrénybe…
– Jó… Mi mindenesetre megírjuk a jelentésben, hogy őszinte vallomást tett, ez enyhíteni
fogja büntetését.
– Nagyon szépen köszönöm, felügyelő úr. És a bánásmódot is. Nagyon megváltozott a
véleményem a magyar rendőrségről. Nemhogy megvertek volna, de még egy hangos szót sem
szóltak.
Referáltam a detektívfőnöknek, s megegyezett a véleményünk: minden bizonnyal
Hertaynak hozzák a hamis dollárokat, ő az itteni „fővezér”.
– Javaslom, fogjuk el most már – összegeztem.
– Éppen ideje – mondta a főnök –, már Münnich elvtárs is sürgeti.
– Hát igaza van, milyen könnyű is lenne a mi helyzetünk, ha a szögről akaszthatnánk le
minden bűncselekmény tettesét.
– Ne idegeskedjen, hiszen most már a célnál vagyunk.
– Szerintem az is csoda, hogy egyáltalán talpon vagyunk. Tessék mondani, mikor fogunk
mi egy éjszakát átaludni?
– Majd ha elmész nyugdíjba – felelte nevetve, tegeződésbe csapva át. – Most pedig nyelj le
egy koffeinfiolát, hogy ébren maradj.
– Bizonyára ez rámfér.
(Barot főhadnagy, az egyik nyomozónk szerzett koffeinfiolákat, s mikor látta, hogy alig
bírom a szemem nyitva tartani, egyet feltört, tartalmát beöntötte egy fél pohár vízbe.
Lehajtottam, s újra friss lettem. Erre utalt a detektív-főnök, aki maga is jó néhányszor kért
már abból a koffeinfiolából…)
– Jó, most térjünk vissza a témánkra.
– Hogy gondolod az elfogás végrehajtását?
– A figyelők szerint a házkutatást és őrizetbe vételt legjobb délután négy-öt óra között
elvégezni, az eddigi megfigyelés szerint akkor mindig otthon van.
– Rendben van, akkor holnap délután. Utána azonnal jelentkezem!
Még akadt bőven elintézni valónk. B. Tedeszkuval levelet írattunk Hertaynak, azt elvittük
a házfelügyelőnek. A házfelügyelő nagyon rendes ember volt, eddig is segített nyomozónknak
a figyelésben, lakását is használhattuk.
Megállapodtunk, hogy amikor felviszi a levelet, mi is vele megyünk. így is történt.
A házfelügyelő becsöngetett. Elég sokára szólt ki egy hang. – Ki az?
– Hertay úr, levelet hoztak, azt mondták, sürgős.
Amikor Hertay az ajtót kinyitotta, mi is beléptünk a házfelügyelő mögött. Hertay annyira
meglepődött, hogy szóhoz sem jutott.
– ön kicsoda? – fordultam a házfelügyelőhöz.
– A házfelügyelő vagyok.
– Milyen levelet adott át?
– Egy úr hozta, aki már többször volt Hertay úrnál, azt mondta, hogy holnap eljön. Kaptam
egy húszast is.
– Kik maguk, mit akarnak, hogy szinte betörtek hozzám? – kérdezte tőlem Hertay.
– Igaza van, Hertay úr, elég illetlenek voltunk. – Elővettem az igazolványomat: – A
főkapitányságról jöttünk. Házkutatást fogunk tartani, itt a házkutatási határozat, önt pedig
megkérjük – szóltam a házfelügyelőhöz –, hogy hívjon még egy személyt, mint hatósági
tanút.
– Nem kell ide semmiféle tanú! – kiabálta Hertay. – Mi vagyok én, bűnös?, rabló? Azonnal
telefonálok az államtitkár úrnak.
– Melyiknek? – kérdeztem mosolyogva.
– Azt bízza rám, nem fog nevetni majd, azt garantálom.
– Először is nem telefonál, egyelőre senkinek. Másodszor, nem tartunk házkutatást, ha
önként előadja a hamis dollárokat, az üzérkedésből származó aranyakat.
– Hahaha – nevetett. – Nálam ugyan kereshetnek ilyeneket!- – szinte megnyugodott. A
házfelügyelő visszajött egy lakóval.
– Elvtársak, fogjanak hozzá – szóltam a nyomozóknak. – Hertay úr pedig biztosan el akarja
olvasni azt a sürgős levelet.
– Nem én. Ráérek.
– De én kíváncsi vagyok arra, ki írt és mit.
Idegesen nyúlt érte, feltépte a borítékot és elsápadva olvasta.
– Szabad elolvasnom?
– Ez nem tartozik önre – akarta eltenni.
– Ami a lakásban van, az minden rám tartozik, amíg be nem fejeztük a házkutatást. –
Kivettem a kezéből és hangosan olvasni kezdtem: „Kedves Hertay úr! Holnap a szokott
időben eljövök. Készítsen részemre még 2500 dollárt ugyanazon az áron, amiért az 5800
dollárt átvettem. Üdvözli B. Tedeszku.”
– Nos, Hertay úr, van a raktáron, vagy várja a következő szállítmányt?
Hertay nem felelt.
Közben egyik szekrényből a másik után kerültek elő aranytárgyak. Valutára azonban nem
bukkantunk.
– Hol tartja a hamis valutát?
– Keressék meg! – hangoskodott.
 – Csak nyugalom, majd megtaláljuk.
A szomszéd szobában is remek bútorokat találtunk. A vitrinben csupa-csupa porcelán.
Közepén volt két búzakalász és egy gömbölyű pirosra sült kenyér. Amikor közelebb mentem,
láttam, hogy ez nem porcelán, hanem valóban házilag sütött kenyér.
– Ezt miért őrzi a vitrinben?
– A falunkból küldték.
Kivettem, aztán valami sugallat adta gondolatra a zsebkésemmel felvágtam. Kilenc darab
briliáns volt belesütve.
– Hol árulnak ilyen kenyeret, Hertay úr? Mi is vennénk! Nem rossz ötlet…
– Ugye nem rossz? – kérdezett vissza.
– Látom, jó a kedve… – kedélyeskedtem.
– No, elvtársak, akkor tolják el a szekrényeket….
Amikor a nagy tálalóhoz értek, láttam, hogy Hertay arcáról lefagy a mosoly. A nyomozók
elkezdték kopogtatni a szekrény hátsó oldalát, majd megmozdult egy furnérlemez. Eltolták.
Egy nyolc-tíz centiméteres üreget fedett, amit elölről a szekrényből természetesen nem
lehetett látni. Az üregből tömérdek dollár került elő… Hamis dollárok.
Közben megérkeztek a technikusok. Lefényképezték a rejtekhelyet, az aranyakat. Hertay
szótlanul szemlélte. Elkezdtük írni a jegyzőkönyvet. Jó két órába telt, mire mindent
felmértünk, öt darab aranynak látszó karkötő, kilenc darab valószínűleg briliáns kő… 9200
dollár 20 és 50 dollárosban… (mindet szám szerint leírtuk…). Késő este lett, mire aláírattuk a
tanúkkal és Hertayval a jegyzőkönyvet.
Közben R. Zsuzsi lakásán hamar végeztek az elvtársak. Körülbelül egy kiló ékszert
foglaltak le és két darab húszdollárost, persze azok is hamisak voltak.
Hertay is, R. Zsuzsa is a főkapitányságra került. A hamis dollárok csempésze, a nagystílű
„éjszaka császára” egykettőre összetört, s úgy vallott, mint a karikacsapás. Azt mondta el,
amit mi már tulajdonképpen mind-mind tudtunk. És azt is megtudtuk tőle, hogy nyugatról
kerülnek hozzá a dollárok, ottani disszidensek juttatják ide. Két nap múlva volt esedékes a
szállítmány… Addig hallgattunk az elfogásáról, s akkor a határon elkapták a két gépkocsit, s
külföldi sofőrjeikét.
Most már közölhettük a hírt a sajtóval, s másnap az újságok nagy betűkkel írták: Elfogták a
hamis dollárok terjesztőinek főnökét.
Hertay és a többiek is megkapták méltó büntetésüket, R. Zsuzsi a bécsi bár helyett a
budapesti Markóban kötött ki.
A detektívfőnök behívott, s közölte, hogy Münnich elvtárs vár. Főkapitányunk gratulált a
munkánkhoz.
Amikor visszamentünk a főnök szobájába, hamiskásan kacsintva mondta:
– No, Fóti elvtárs, ma éjjel nyugodtan alhatsz. Holnap se gyertek be, rátok fér egy kis
pihenés.
Visszamentem a szobámba, hogy összepakoljak, s szóljak az elvtársaknak, továbbítsam a
kellemes utasítást. Az asztalon élesen felberregett a telefon.
– Egy Lehel úti lakásban holtan találtak egy nőt. Valószínűleg gyilkosság történt – kaptam
a jelentést.
A már búcsúzkodó elvtársakhoz fordultam:
– Hívják a technikusokat. Indulunk a Lehel útra…
Gyilkosság a Lehel úton

Fáradtságunk azonnal elszállt, amikor a jelzés megérkezett, s máris egészen más munkára
„hangoltunk át”. Miközben nyomozótársaim intézkedtek, hogy együtt álljon a csoport: az
orvos, a technikusok, az apparátus immár nélkülözhetetlen tagjai, magam a telefonhoz
nyúltam. A jól ismert számokat tárcsáztam. Saját lakásom telefonszámát… De sokszor
megtettem ezt, s a legtöbbször mindig hasonló okból. Feleségem most is riadtan kérdezte:
– Miért hívsz? Talán megint nem jössz haza?
– Jól kérdezted. Nem megyek haza, azért hívlak. Pedig már úgy volt, tudod…, de most
helyszínre megyünk… vacsorázzatok meg nyugodtan.
– De legalább ettél valamit?
– Persze – feleltem, minden meggyőződés nélkül.
Mert bizony nem is jutott eszembe, hogy aznap szinte alig ettem valamit.
– Vigyázz magadra és siess haza! – folytatta az asszony.
– Te is – és elnevettem magam, hiszen amióta kétszer „lelőttek”, minden beszélgetésünk
végén ez volt a refrén: „vigyázz magadra és siess haza”…
És én most is siettem – a helyszínre. A központi ügyeleten már vártak a technikusok, az
orvos és Zoli, meg Feri, két nyomozótársam.
– Indulhatunk?
A Lehel úti ház előtt régi ismerősöm, Vida őrmester fogadott:
– Erőt, egészséget, őrnagy elvtárs!
– Erőt, egészséget! Rég nem láttam, hogy van?
– Köszönöm, ilyenkor nem jól… amikor negyed órája bepillantottam a szobába és ott
láttam vértócsába feküdni azt az asszonyt, egy kicsit elment a kedvem… Nem engedtem be
senkit, de én magam természetesen oldalt lépkedve bementem és megnéztem. A vér már rá
volt fagyva az arcára, amit nem is lehetett emiatt pontosan látni. Biztos voltam benne, hogy
meghalt, ezért nem hívtam a mentőket, hanem csak önöknek telefonáltam.
Ilyen felemás módon jelentett, hol szubjektív érzéseit tolmácsolva, hol szabályosan
ismertetve a helyzetet. Megtehette, közeli ismeretség fűzött hozzá, még az R-csoport régi,
razziás időszakából, s valahogy úgy jött ki a lépés, hogy jó néhány bűnügynél is találkoztunk
már.
Most megköszöntem a precíz intézkedést, s a jelentést, azután elindultunk a második
emeleti lakásba.
A lakás bejárati ajtaja előtt magas, idősebb férfi állt, s egy rendőr tizedes. Az feszesen
jelentkezett, és jelentett:
– Jelentem, hogy a lakásba senkit nem engedtem be. Vida őrmester bemutatta a férfit:
– Fehér Kálmán, az áldozat, Fehér Margit fivére.
– Üdvözlöm, kérem most ne lépjen be ön sem, előbb az orvos és a technikusok
dolgozzanak.
Doktorunk néhány perc múlva kijött. Félrehúzott: – Vandái munka volt! – súgta, nehogy a
megrettent testvér meghallja. – Szinte szétverték a fejét. Legalább 24 órája halott…
Most már együtt mentünk be.
Az orvos részletesen elmagyarázta, hogy milyen ütések lehettek halálosak. Mert több ilyent
is felfedezett. Valamilyen éles tárggyal követték el, de tompa tárgytól származó ütést is talált.
Legalább három-négy ilyen ütést mértek szegényre, amelynek mindegyike elegendő lett volna
a halálhoz.
– Reggelre küldöm a részletes boncolási jegyzőkönyvet – búcsúzott az orvos, s már indult
is, hogy intézkedjen, hívja a hullaszállítókat. A technikusok tovább dolgoztak.
 – Az ajtóról is csináljatok felvételt! – szóltam oda, inkább csak rutinból.
– Megcsináltuk. De azt hiszem, felesleges – mondta a fotós. Ezt csengetésre vagy
kopogásra nyitotta ki a néni. Akkor még élhetett…
– Hát ha kinyitotta – mondtam –, mert nem tudtam elengedni a poént. Kicsit meg is
bántam, hiszen alig néhány lépésre tőlem állt az ajtóban Fehér Kálmán, az áldozat testvére.
Gyorsan komolyra fordítottam a szót.
– Jól nézzetek körül. Én addig bemegyek a házfelügyelő lakásába. Ha készen vagytok,
szóljatok! – mondtam, s odaszóltam az idegességtől még mindig szinte reszkető Fehérnek.
– Fehér úr, legyen szíves jöjjön velem, a házfelügyelőhöz, ott majd nyugodtabb
körülmények között mondhatja el, hogyan fedezte fel a gyilkosságot.
– Fiúk! – szóltam Zolinak és Ferinek –, ti pedig menjetek körbe, ahogy szoktuk.
Többet nem kellett mondanom, hiszen egy-egy ilyen környezettanulmány, a
szomszédoknak, a ház lakóinak meghallgatása, mindig adott valami támpontot. A legapróbb
részletek, egy-egy elejtett mondat is segítséget nyújthat a nyomozati munkához.
A házfelügyelő lakásában leültünk. Fehér Kálmán lassan, szaggatottan beszélt, látszott
rajta, hogy nagyon nagy megpróbáltatás volt látnia halott húgát.
– Felügyelő úr, kérem, szombattal kezdem. Húgomnak akkor nálunk kellett volna
ebédelnie, mint a legtöbb szombaton. Nem jött el. Akkor kicsit meglepődtünk, de nem
gondoltunk semmi rosszra, máskor is előfordult már, hogy valami közbejött nála. Amikor
aztán vasárnap sem jött el, nyugtalankodni kezdtünk. Feleségem mondta is: „Margit biztosan
beteg, menj el és nézd meg, nincs-e szüksége valamire.”
Én is ilyesmire gondoltam, mert a húgom az utóbbi időben betegeskedett. Ma munka után
aztán eljöttem ide, s már Bereginétől, a házfelügyelőtől, aki éppen a kapuban állt,
megkérdeztem, nem látta-e őt. Azt felelte, hogy már péntek óta nem látta. Felmentem a
második emeletre, ott Kovács nénivel, az egyik szomszéddal találkoztam, öt is megkérdeztem,
mikor látta a húgomat. „Nem láttam! – felelte –, már három napja nem jött ki a lakásból.
Többször megpróbáltam bemenni, de nem nyitotta ki az ajtót.” Azt kérdeztem erre: nem látta
elmenni? Határozottan azt felelte, hogy nem, pedig ő mindenkit lát, aki ki- vagy bemegy
hozzá. Más dolga sincs, mint az, hogy figyelje a szomszédokat… Erre aztán odamentem a
húgom ajtajához. Csengettem, zörgettem, vártam a választ… hiába. Bekukucskáltam az
előszobába, de sötét volt, nem láttam semmit. Valami rossz érzés vett erőt rajtam.
Lementem Bereginéhez és kértem: hívjon lakatost, mert mindenképpen be kell jutnom
Margit húgomhoz, attól félek, hogy talán rosszul lehet, mert hiába csöngetek, zörgők, nem
nyit ajtót.
A házfelügyelő nagyon rendes volt, azonnal lakatosért sietett. A lakatos különböző
kulcsokat próbált ki, de egyikkel sem sikerült kinyitnia az ajtót. Akkor megkértem, hogy az én
felelősségemre törje fel. Amikor feltörte, együtt mentünk be, Bereginé, a lakatos, Kovács
néni, meg én… Hát kérem, iszonyú még visszaemlékezni is rá, mit láttunk. Én rosszul lettem,
szabályosan elájultam… Kovács néni lakásában tértem magamhoz… oda vittek át. Rögtön
kértem, hogy azonnal telefonáljanak a rendőrségnek… hát ez történt, én ennyit tudok
mondani erről a szörnyűségről. Istenem, ki lehet az az ember, aki ilyen rettenetes dolgot képes
elkövetni?!
– Sajnos, ilyen emberek is vannak, Fehér úr! – szólaltam meg, látva, hogy mondanivalója
végére ért.
– De ki lehet, el fogják fogni?
– Mindent megteszünk, Fehér úr! Nekünk ez a kötelességünk. És ehhez a mindenhez az is
hozzátartozik, hogy bár tudom, rettenetes lelki megpróbáltatáson esett át, mégis meg kell
kérnem, válaszoljon néhány kérdésemre.
– Igyekszem összeszedni magam – egyenesedett fel a székben. – Remélem, segítségükre
lehetek.
 – Azt hallottam, hogy a húga egyedül élt. így van ez?
– Igen kérem.
– Nem volt férfi ismerőse, akivel közelebbi kapcsolata lett volna?
– Semmiféle férfit nem tűrt meg maga körül. Mindegyikükben azt látta már hosszú évek
óta, hogy csak a pénzét akarják elvenni…
– Olyan sok pénze volt?
– Hát elég szép összeg.
– Honnan volt pénze?
– Kérem szépen, volt egy nyaralónk Siófokon, de azt eladtuk egy vállalatnak. Szép
összeget kaptunk, én is, de lemondtam a nekem járó pénzről.
– Lemondott róla? Miért?
– Margitka javára. Szegény húgom beteges volt, a szívével bajlódott. Azt akartam, hogy
később se legyen gondja a megélhetésre.
– És ő mit csinált a pénzzel?
– Ezt sohasem kérdeztem meg tőle, de úgy tapasztaltam, hogy nagyon szerényen élt, sőt
nem titkolom, zsugori volt, ahogy mondani szokták : a fogához verte a garast…
– Most ki örökli a húga hagyatékát?
– Hárman éltünk testvérek. Egy nővérünk van Baján… Más rokona rajtunk kívül
tudomásom szerint nem volt.
– Hogy is mondta az előbb Fehér úr? „Volt egy nyaralónk Siófokon”… Kié volt az a
nyaraló? Magáé és a testvéréé, vagy talán mind a hármuké?
– Tulajdonképpen szegény boldogult édesanyánké. Ö lakott ott, amíg élt és halála után
adtuk el.
– Mi az ön foglalkozása?
– A Magyar Acélgyárban dolgozom, a raktárban.
– És nem lett volna magának is szüksége az anyai örökségből járó pénzre?
– Amint már mondtam, felügyelő úr, szerencsétlen húgom egyedül élt, beteg is volt, ezért
mondtam le az örökségről.
– A nővére is lemondott?
– Igen, ő is, ö már idős, neki Baján háza van, gyereke nincs, azt mondta: „Legyen mind
Margitkáé – sírásba csuklott a hangja, ahogy húgának nevét kimondta. – Szegény már nem
élvezheti… Ne haragudjon, felügyelő úr…
– Nem könnyű ez, Fehér úr – nyugtattam meg, s hagytam, hogy kisírja magát.
Amikor láttam, hogy kicsit megnyugodott, még nehezebb dolgot kellett kérnem tőle:
– Kedves Fehér úr, tudom, hogy most nagyon nehéz feljönnie a húga lakásába, de mégis
nagy szükségünk volna rá, hogy körülnézzen. Biztosan segíteni tud nekünk annak
megállapításában, mi hiányzik a lakásból. Vegyen erőt magán! Felállt.
– Természetes, hogy megteszem… Hátha abból többet tudunk meg.
A lépcsőn némán haladtunk egymás mellett.
– Mi újság? – kérdeztem a serényen dolgozó technikusoktól.
– Itt voltak a szállítók… – jelezték finoman, hogy a holttest már nincs a lakásban.
– Találtak használható ujjlenyomatokat?
– Rengeteget! A lakás legkülönbözőbb pontjain, igen sok ujjlenyomatot rögzítettünk. A
konyhában viszont az asztalon egy fél üveg bort és két poharat találtunk. Azokon semmiféle
ujjlenyomatra nem leltünk, olyan tiszták voltak, mint a hó… mintha kimosás után lennének
ott. Pedig mind a két pohárban maradék bor van…
– Úgy látszik, elvtársak, nem valami kezdő lehet a „barátunk”. S az is biztos, hogy az
áldozat jól ismerte, különben nem ültette volna le borozni – folytattam, de ezt már inkább
magamnak, hangosan gondolkozva. Aztán kísérőmhöz intéztem a szót: – Fehér úr kérem,
akkor legyen szíves segíteni nekünk, ön bizonyára jól ismerte húgának ruháit, esetleg
értékesebb képeit, nippeit, s természetesen az ékszereit. Igaz is, milyen ékszerei voltak
Margitkának?
– Kérem szépen, tudomásom szerint talán csak az volt, amit rajta láttam: két karkötője,
nyaklánca, két-három gyűrűje, karórája. Másról nem tudok.
– Szíveskedjék megnézni, hol lehetnek ezek az ékszerek, meg a pénz vagy esetleg
takarékbetétkönyv.
– Fogalmam sincs, mennyi pénze lehetett itthon, azt sem tudom elképzelni, hol lehetnek az
ékszerei.
– Mi erre nem is figyeltünk, amikor felfedeztük, nem volt más rajta, csak két gyűrű az
ujján – emlékeztek vissza a technikusok.
Közben megérkezett Zoli, aki a házban járt körül.
– Mielőtt beszámolnátok – szóltam hozzá –, most Fehér úr segítségével nézzünk körül. A
jelenlétében nyissunk fel minden szekrényt, keressük, merre lehetnek az értékek. Alaposan
nézzünk körül!
Az első szekrényben, amelyet kinyitottunk, glédában sorakoztak a fehérneműk.
– Csodálatos rend van itt – jegyezte meg Zoli.
– Valóban, ezekben nemigen kutathattak – állapítottuk meg, amikor a másikat is
kinyitottuk.
– Vagy nem volt bennük semmi, vagy nagyon is tudta, aki belenyúlt, hol kell keresni…
Mi mindenesetre szépen sorjában kitettünk mindent az asztalra. Ugyanolyan sorrendben,
mint ahogy a szekrényben találtuk. Pénzt, értéket nem találtunk. Most az ágyhoz mentünk:
szétszedtük az ágyneműt, kivettük a matracot. Sehol semmi. Az éjjeliszekrényben leveleket
találtunk, mást nem. Elhúztuk a bútorokat. Amikor az egyik szekrényt kihúztuk, valami
nagyot puffant a hátához. Egy szögön vászonzacskó lógott. Na végre! – gondoltuk –, ebben
tarthatta értékeit a szerencsétlen nő. Kinyitottuk.
– Sok-sok apró papírlapot találtunk benne, egy kis kockás fedelű füzetet és pénzt. Gyorsan
Összeszámoltuk: 6370 forint volt.
– Fehér úr, ugyan már kérdeztem, de úgy emlékszem, nem kaptam pontos választ rá,
mennyi pénze lehetett szegény húgának, ha nem is összesen, de mondjuk a ház eladásából?
– Hogy mennyi pénze volt, azt nem tudom. Amikor eladtuk a nyaraló, úgy emlékszem,
kétszázharmincezret kapott érte és még néhány ezret a bútorokért.
– Hogyhogy nem tudja? Hát ön nem folyt bele az eladásba? Nem segített a húgának?
Egyedül ő foglalkozott az egész üggyel?
– Nézze, kérem, mi nekiadtuk a részünket, s éppen ezért nem is akartunk segíteni neki,
nehogy azt higgye, hogy talán meggondoltuk a dolgot…
Zoli közben a füzetet vette szemügyre, aztán megszólalt:
– őrnagy elvtárs, úgy látszik, az áldozat pénzkölcsönzéssel foglalkozott. A füzetben
tizennégy név van és mindegyik mellett különböző összegek.
Fehér nagy meglepetéssel hallgatta a bejelentést:
– Biztos, hogy azt jelenti ez?
– Nézzük csak – mondtam én is, s a füzetért nyúltam. Valóban, nevek sorakoztak egymás
után. Sajnos, csak keresztnevek: „Sanyi 4800 Ft, fizetve 6000… Feri 7000 Ft, fizetve 560 Ft,
Palika 5000 Ft, fizetve 4000 Ft” és még tizenegy név. Négy névnél oda volt írva: fizetve, s
minden kihúzva.
Összesen 37 000 forintot számoltam össze, amivel még tartoznak az ügyfelek. És három
olyan kölcsönző szerepelt a listán, akit teljes névvel írt be az áldozat.
– Ez már valami – jegyeztem meg. – Rónai elvtárs – mondtam Zolinak. –, ezeket a
kölcsönzőket sürgősen ki kell hallgatni. Tudjátok meg, milyen kapcsolatban álltak Fehér
Margittal, miért vettek fel tőle húsz százalékos uzsorakamatra kölcsönt…
– őrnagy úr, miért mondja, hogy a húgom uzsorakamatra adta a kölcsönt? – kérdezte
szemrehányó hangon Fehér Kálmán.
– Nézze, Fehér úr, halottakról jót vagy semmit, tartja a közmondás, de ha közelebb
akarunk kerülni az igazsághoz, a gyilkoshoz, akkor nem árt felfedni ezeket a kapcsolatokat
sem. És hogy uzsorakamatra? Hogy húsz százalékra? Hát tessék csak nézni ezeket a
számokat: 4800 Ft, fizetve 6000. Mennyi a különbség? 1200 Ft… éppen a húsz százaléka…,
de itt van a többi is…
Mondja, ön valóban nem tudta, hogy a húga ezzel foglalkozik?
– Nem kérem, most hallom először, ő velem ilyesmit nem közölt.
Tovább folytattuk a kutatást, de nem találtunk semmit.
– Az ékszerek ezek szerint eltűntek… Segítségünkre lenne azzal, hogy leírja, lerajzolja,
milyenek voltak – kértem Fehért.
Feri megérkezett.
– Jelenthetek? – kérdezte.
– Persze, mondd csak el, mit tapasztaltál. Fehér úgyis rajzol.
– A házban sokan úgy tudják, hogy nem egy férfi megfordult ebben a lakásban. De többet
nem tudnak róluk, csak olyasmit, hogy hát az egyik magas volt, a másik alacsony, az egyiket
mindig sapkában látták… Igaz is, erről azt mondja Kovács néni, aki a rossz nyelvek szerint
mindent tud, ami a házban történik, hogy vasárnap kétszer vagy háromszor itt volt…
Miközben erről beszélgettünk, Fehér Kálmán a konyhaasztalnál emlékezetből lerajzolta a
karkötőt meg a nyakláncot.
– Készen vagyunk hát – mondtam, amikor befejezte.
– Mi a magunk részéről el is megyünk. Kérem, legyen szíves gyorsan megcsináltatni az
ajtót, egyik kollégám itt marad önnel, bezárják, s ő hivatalosan lepecsételi. A talált pénzről és
a két gyűrűről, ami a halotton volt, elismervényt adunk. Rónai elvtárs, ha elkészültök, gyertek
be. Fehér úr, ha még szükség lenne önre, behívjuk. Legyen szíves megadni a címét az
elvtársaknak.
– Természetesen kérem – mondta, és egyre könnyezett.
– Remélem, megbosszulják a húgom halálát.
– Nézze, Fehér úr, tudom, hogy önből az elkeseredés beszél, de hát mi nem bosszulunk
meg semmit. A mi kötelességünk, hogy elfogjuk a gálád gyilkost. Ezt meg is tesszük, s
átadjuk a bíróságnak.
Amikor kiléptünk az ajtón, Feri nagyot köszönt a szomszédban álldogáló néninek.
– Ki ez a néni? – kérdeztem.
– Kovács néni! – Róla mondta Fehér meg Feri is, hogy mindent tud, ami a házban történik.
– Szeretném, ha őrnagy elvtárs is meghallgatná – szólalt meg a nyomozó, miközben leie-lé
ballagtunk a lépcsőn.
– Te hallgattad meg?
– Igen. Ö tudott a legtöbbet mindenről, amire kíváncsi voltam. De nagyon szeretném,
hogyha még egyszer együtt meghallgatnánk.
– Miért? Nem csináltál feljegyzéseket?
– Csináltam, de mégis…
– Rendben van – fordultam vissza. Kovács-né még az ajtóban állt.
– Drága Kovács néni – mondta Feri –, nagyon szeretném, ha az őrnagy elvtársnak is
elmesélné, amit arról a sapkás férfiról mondott.
– Kedveskéim, nem tudok én mást elmondani, csak amiről már beszéltem.
– Nagyon kérem én is – szóltam közbe –, legyen szíves mondjon el mindent, amit csak tud.
– Nem szívesen pletykázok én…
– Jó, jó, de itt meghalt egy ember, megölték…
– Hát kérem, én tudtam, hogy egyszer baja lesz Margitkának. Mert tetszik tudni, hogy ő
nem volt olyan beteg, mint mutatta. Csak akkor volt beteg, ha akarta. Volt neki három kurafia
is. Aztán mindnek adott pénzt. Ezeket nem is akartam elmondani… – intett Ferinek, aki
rosszallólag nézett rá, merthogy neki ilyesmiről nem beszélt. – Meg azt sem, hogy egyikük, a
Sanyi meg is verte, amikor nem adott pénzt neki… Most már ömlött a szó az asszonyból,
feladta az elvét, hogy „halálában sem akartam rá pletykázni”…
– Ki az a Sanyi, Kovács néni? – kérdeztem.
– Az a sapkás, akiről már beszéltem a nyomozó úrnak.
– Aki kétszer is itt volt vasárnap?
– Nem kétszer . . . háromszor, utoljára délután öt vagy hat órakor.
– És Margitkát mikor látta utoljára? Vasárnap délben bejött hozzám. Azt mondta, hogy itt
járt a Sanyi és megint pénzt kért, de ő nem adott, mert csak a pénzért jár már hozzá. Nagyon
sírt szegény, s csak azt hajtogatta: „mit csináljak, Juliska néni, amikor mégis szeretem”.
Sajnáltam szegényt, mondtam neki, adjon pénzt, van elég… Meg is ígérte, de néhány óra
múlva visszajött. Amikor másodszor ment el a Sanyi, sírva panaszolta: „Képzelje, Juliska
néni, nem kellett neki a pár forint, ő ötezret akart. Ilyen strici! Most már biztos, hogy nem jön
többet, mert kidobtam, amikor azt mondta, hogy mit gondolok, miért szeret engem, ha
sajnálom a pénzt.” – Hát kérem, azóta én nem láttam a Margitkát, mert amikor odabent a
Fehér úr felkiáltott, csak belestem, s láttam a sok vért, eljöttem…
– Gondolja, hogy a Sanyi tette?
– Az ember nem tud semmit… Merthogy este mintha még egyszer láttam volna valakit a
folyosón, csak hát sötét volt, meg nem is tudom, merre mehetett… De hát a Sanyinak akkor
nagyon kellett az a pénz, úgy látszik…
Sapkás Sanyiról az eddigieknél többet már nem tudhattunk meg Kovács nénitől. Annál
érdekesebb volt néhány más információ, amit ő adott. Belemelegedve a társalgásba, egyre
beszédesebb lett, s jómagam és nyomozótársaim is új meg új kérdésekkel ostromoltuk. Most
már a szobájában üldögéltünk, ahová szíves szóval invitált, aminek mi természetesen eleget
tettünk.
– Mondja, Kovács néni, maga tudta, hogy Margitka pénzt ad kölcsön kamatra?
– Persze, hogy tudtam.
– És miért csinálta ezt?
– Azt mondta, hogy így sosem fogy el a pénze, mert hogy mindjárt levonja a kölcsönből a
kamatot. Azt szokta mondogatni: még mindig megvan a pénz, amit a ház eladásakor kapott.
Márhogy megvolt…
– Nem tudja, hol tartotta?
– Azt nem árulta el senkinek, még nekem se, pedig velem aztán tényleg jó viszonyban volt.
Csak egy zacskóról tudok, amiből láttam néha pénzt előszedni, de hogy hol tartotta, azt nem
tudom.
– És az adósai rendesen fizettek?
– Sokan igen, de volt, aki nem tudott fizetni. Az egyik még egy karkötőt is adott a pénz
helyett…
– Nem tudja véletlenül megmondani, hogy hány karkötője és milyen ékszerei voltak?
– Ezzel együtt, amiről most beszéltem, három karkötőjét láttam. Aztán volt nyaklánca, két
gyűrűje.
– Drága Kovács néni, emlékszik talán valamelyiknek a formájára?
– Valamelyikére? – szinte sértődötten kérdezett vissza.
– Valamennyire!
– Tud rajzolni?
– Nem, reszket már a kezem, meg sohase voltam jó rajzoló.
– Elmesélné nekünk, milyenek is voltak azok a karkötők?
– Szívesen – s már kezdte is. Részletesen leírta: nagy kockákból állt a régi kettő, s a
harmadik, az új, fonott lánc. Olyan precízen mondta el az egészet, hogy szinte magam elé
képzeltem… Pontosabban: mindjárt össze is hasonlítottam a rajzokkal, amit Fehér Kálmántól
kaptunk az imént. S újra meg újra rákérdeztem egy-egy részletre, mert hogy a rajz egészen
másmilyen karkötőket ábrázolt.
– Biztos, hogy ilyenek voltak? – kérdeztem újra.
– Már hogyne lenne biztos, én csak jól ismertem.
Gerei elvtárs – szóltam Ferihez –, próbáld lerajzolni úgy, ahogy Kovács néni elmondja.
Feri azonban már vette is elő a jegyzettömbjét, amin eddig maga felé tartva jegyzetelt, s
azon már ott voltak a skiccek. Kovács néni csak ámult-bámult: éppen olyanok voltak…
– És a nyakláncról mit tud?
– Hosszú aranylánc volt, s a végén tojás alakú medál…
– Milyen formájú láncszemekből állt?
– Elég vastag volt, s a láncszemek kocka alakúak voltak.
– Szomorú dolog, egy ilyen haláleset… – tereltem másra a szót.
– Bizony borzasztó, nagyon-nagyon lesújtott…
– Hát még szegény testvérét – mondtam. – Látta volna Kovács néni, mennyire letört, csak
úgy zokogott.
Háziasszonyunk nagyra nyílt szemmel bámult ránk, mintha az égből pottyantunk volna…
– Az sírt? Azt már nekem ne mondja, hiszen még látni sem bírták egymást. Különösen a
Kálmán felesége utálta… Alig beszéltek egymással. Margitka panaszolta is nekem
nemegyszer, hogy az a vén felesége elfordította tőle Kálmánt, azzal hogy azt mondta:
kiforgatta az örökségből.
– Szombatonként mégis odajárt ebédre.
– Ki járt oda és hová?
– Hát Margitka Kálmánékhoz…
– Ne beszéljen már zöldségeket, őrnagy úr – tört ki Kovács néni. – Nem hiszem én azt el,
hiszen a Kálmán feleségével talán sohase beszélt.
Feri és Zoli is egyszerre kapta fel a fejét erre a kijelentésre, de aztán ismét jegyzeteinkbe
mélyedtünk.
– Tudja, Kovács néni, van az úgy, hogy egy családban haragoskodnak, de amikor
megtörténik a baj, egy ilyen csúnya haláleset, hát akkor magukba roskadnak, még sírva is
fakadnak, hogy ezt azért nem akarták.
– Látja, őrnagy úr, ebben igaza lehet.
– Nehéz dolog az ilyesmi – mondtam, aztán hirtelen eszembe jutott az a két pohár a
konyhaasztalon.
– Mondja, Kovács néni, mivel szokta megkínálni vendégeit Margitka?
– Volt akit borral, volt akit pálinkával…
– És az a sapkás Sanyi mit szokott inni, nem tudja véletlenül?
– Már hogyne tudnám, magam is voltam bent, amikor ott járt. Az mindig csak pálinkát
ivott…
– Köszönjük, Kovács néni. Nagyon sokat segített nekünk azzal, amit elmondott, és nem
ígérjük, hogy többet nem zaklatjuk.
– Már hogy zaklatnának – felelte, s ebben benne volt az idős asszony közlési vágya, s az a
jóleső érzése, hogy fontos ember lett, hogy törődnek vele, hallgatnak a szavára.
– Megteszi-e, hogy bejön, ha valami érdekel minket?
– Csak hívjanak, azonnal megyek. Elköszöntünk, s betérfünk a házfelügyelőhöz is.
– Bereginé, kérem, nem tudna felvilágosítást adni azokról a férfiakról, akik Fehér
Margithoz jártak?
– Sajnos nem ismertem őket. Csak egy barátja volt, akit többször láttam, sőt a kapun is
néhányszor kiengedtem, valószínűleg az udvarolt neki. öt Sanyinak hívják. Mindig nagyon
barátságosan köszönt, amikor elment.
 – Le tudná nekünk írni, milyen ember?
– Hát amolyan fiatal forma… mindig sapkában járt… nálam magasabb, lehet úgy
százhetven centiméter… a fülei nagyon elállnak… elöl van egy wiplafoga…
– És Margitka testvére sokat járt ide?
– Hosszú ideig nem is tudtam, hogy van testvére. Olyan fél éve lehet, hogy sűrűbben jár
ide. Azóta többször beszélgettünk. Mindig nagy szeretettel beszélt Margitkáról, sajnálta, hogy
ilyen beteg.
– Arról tudott-e, hogy miért járnak ide a többi férfiak?
– Az ilyesmi nem maradhat sokáig titokban. Egyébként én éppen tőle tudtam meg.
– Elmesélte?
– Nem ilyen egyszerűen történt. Járt hozzá egy nagyon riasztó külsejű, durva képű, nagy
bajuszú férfi. Négyszer, ötször is láttam, szinte féltem ránézni, amikor találkoztunk. Meg is
kérdeztem Margitkától: miért barátkozik ilyen durva kinézésű férfival, nem fél tőle? Akkor
mondta el, hogy nem barátja ez a férfi, de egyszer adott neki kölcsönt, s most adogatja meg
részletekben. Tudja, őrnagy elvtárs, az éppen úgy nézett ki, mint egy gyilkos… Ezt kellene
megtalálniuk…
– Kedves Bereginél Láttunk mi már babaarcú gyilkost is, meg olyan durva kinézésű férfit
is, aki nagyon gyengéd volt a családjához, s jószívű ember hírében állt. Sajnos, nem a
külsőség az, amiről egy bűnöző felismerhető. Ezt az elméletet mi már régen nem tesszük
magunkévá. Hiszen ha a külső alapján lehetne megítélni az embereket, elfogni a gyilkosokat,
rablókat, nekünk lenne a legkönnyebb dolgunk.
– Lehet, hogy így van, nekem mégsem tetszik az az ember.
– Persze ilyen is van – hagytam rá, aztán a következő napok feladatait beszéltük meg:
– Most itt fog maradni önnél a kollégám, s majd felváltják más nyomozók. Arra kérem,
engedje meg, hogy leüljenek magánál, s ha valaki Fehér Margitkát keresi, akit ön ismer, már
látott itt, akkor beszélnek majd vele.
– Nagyon szívesen.
Éjfél jóval elmúlt már, mire visszaérkeztünk a főkapitányságra. Azonnal jelentést tettem
telefonon a detektívfőnöknek, aki várta jelentkezésünket.
Sajnos, csak nagyon röviden összegezhettem, amit tapasztaltunk: „Vandái módon ölték
meg az idős asszonyt, de nem tudjuk, hogy mennyi pénzt, ékszert vittek el, s mint kölcsönző
asszonynak igen széles volt a »pacientúrája«. Ez természetesen megnehezíti a nyomozást.”
– Van valami elképzelésed? – kérdezte a főnök.
– Ebben a pillanatban nem is tudnék többre jutni. Szeretnék négy-öt órát aludni, hátha
közben megálmodom…
– Nagyon helyes – mondta a főnök. – És ez ráfér a beosztottaidra is.
Azzal robbantam a szobánkba:
– Elvtársak, reggel nyolcig senkit sem akarok látni. Addig jól pihenjék ki magukat, s ha
bármi az eszükbe jut, ha esetleg megálmodnák, akkor reggel, amikor találkozunk, könnyebb
lesz megállapítani a további feladatokat.
Hazasiettem. Úgy igyekeztem beosonni az ajtón, mint egy alkoholista, kikapós férj,
dorbézolás után… Hadd aludjon szegény feleségem. Mondani sem kell, hogy hasonló
esetekben, a bűnözők kutatásakor mindig sikerült észrevétlennek maradni, de az asszonynál –
most sem… mint eddig is, soha.
– Megjöttél? – riadt fel álmából a feleségem.
– Még nem. De most fordulok be a sarkon, nemsokára itthon leszek – vicceltem.
– De jó kedved van. Hány óra van ilyenkor?
– Lehet vagy éjfél…
– Vagy két óra… itt az óra az éjjeliszekrényen.
– Akkor miért kérdezed?
 – Sohasem tudsz korábban megjönni.
– Tudod, hogy helyszínen voltunk.
– Persze, hogy tudom, de azért neked is kellene néha pihenned…
– Igazad van, de ezt mondd meg annak a gálád vadállatnak, aki megölte azt az asszonyt…
– Rémes. Megint gyilkosság?
– Az. És sötétben tapogatózunk. Egyelőre… de most muszáj aludnunk.
– Ettél valamit?
– Minden rendben… aludj nyugodtan… reggel nyolcra megyek, ébresszetek fel… jó
éjszakát!
Lefeküdtem, de jó ideig nem tudtam elaludni. Az járt a fejemben, mit kell reggel sürgősen
elintézni.
Kislányom költögetésére ébredtem:
– Apu, már negyed nyolc, negyed órája csörgött a vekker… elkésel.
– Van még öt percem… a kocsi háromnegyedre jön ide.
Pontosan háromnegyedkor a kapuban voltam. Józsi a kocsival már várt.
– Csodálatos ember maga, Józsikám – köszöntem rá. Sohase fáradt. Még kevesebbet aludt,
mint én és itt áll frissen. Megígérem, ha ezt az ügyet befejezzük és nem lesz ügyünk,
elmegyünk valahová és három napot alszunk egyhuzamban…
– Mikor lesz úgy, hogy nekünk nem lesz ügyünk? – kérdezett vissza Józsi.
– Én is ezt szoktam kérdezni, meg a feleségem is. A napsütés, a reggel jókedvűvé tett, nem
láttam már olyan borzalmasnak a dolgokat. A titkárságon Erzsike kávéja végképp
felébresztett.
– Hívjam a csoportvezetőket? – kérdezte Erzsike.
– Természetesen.
– Néhány perc múlva együtt ültünk a szobámban.
– Kezdjük azzal, hogy azonnal beidézzük a három embert, akinek a nevét, címét tudjuk.
Még ma ki kell hallgatni őket. „Sapkás” Sanyi ellen, a személyleírás alapján azonnal körözést
kell kiadni. Amint végeztünk a megbeszéléssel, intézkedj – szóltam Zolinak. – Este lejárjuk a
presszókat, a különböző éttermeket. Le kell adni a tárgykörözést.
– Melyiket – kérdezett bele Feri.
– Igazad van… két különböző bejelentés van. Tudjátok mit? Mindet leadjuk körözésre.
Az egyik csoportvezetőt megkértem, küldje hozzám azonnal egy tapasztaltabb emberét.
– Tóth elvtárs jó lesz?
– Persze.
Mire Tóth elvtárs bejött, Erzsike már meg is szervezte a gépkocsiútját.
– Tóth elvtárs, ez lényegében rutinfeladat, de sohase lehet tudni, mi lesz belőle. Aztán
elmondtam, hogy Bajára kell utaznia, megkeresni Margitka nővérét.
– Elutazik Bajára, jelentkezik a kapitányságon, kér maga mellé egy nyomozót, együtt
elmennek özv. Pilis Jánosnéhoz. Egy szót sem szól arról, hogy a húgát meggyilkolták. Csak
azt sikerüljön megtudnia, miért mondtak le fivérével együtt az anyai örökségről Margitka
javára, s mennyi pénze lehetett. Ha bármi történne, telefonáljon.
– Értettem – indult útnak Tóth elvtárs.
– Gerei elvtárs – fordultam egy másik nyomozóhoz –, ön Fehér Kálmánról készítsen
óvatosan kátét (környezettanulmányt).
– Róla is? – kérdezte Zoli.
– Az ördög nem alszik…
– Zoli – fordultam közvetlen munkatársamhoz –, te pedig az örökösödés kérdését tisztázd.
Tudd meg, volt-e végrendelet, az kinél van letétben, hogyan kapják meg az örökösök. És azt
is, hogy amennyiben nincs végrendelet, kire száll a vagyon.
– Értettem. Erzsike kopogott:
 – Meghozták a boncolási jegyzőkönyvet. Együtt olvastuk a végső eredményt: „Fehér
Margit… a koponyán három ütéstől származó – egyenként is halálos – sérülés. Két ütést
valamely éles tárggyal követtek el, baltával vagy hasonló, élezett eszközzel, egyet tompával.
Az ütést nagy erővel mérték az áldozat fejére, a koponya hátsó fele szinte teljesen szétnyílt.
Két ütés hátulról érte, egy pedig az arcán, minden bizonnyal amikor az áldozat hanyatt esett.
Ez a harmadik ütés történt az eszköz tompa felével. A halál a Mfedezés előtt 24-30 órával állt
be, tehát vasárnap 20-24 óra között.
– Hihetetlen kegyetlenség – morogtam, de sok időm nem volt meditálni a dolgon.
Jelentkeztek azok a munkatársaim, akik a három tanút hallgatták meg. Ők mindhárman
előadták, hogy régen ismerték Fehér Margitot és rendszeresen kaptak tőle kölcsönt húsz
százalékos kamatra. Mindeddig pontosan fizettek. Az egyik azt is elmondta, hogy Sanyi
ajánlotta, akit a Thököly sörkertből ismert. A vezetéknevét nem tudja, de szívesen eljön
velünk, ha kívánjuk, mert este egészen biztosan ott lesz. Azt tudta róla, hogy nem dolgozik és
mégis sok pénze van.
Csengett a telefon. A főnök hívott:
– No, Fóti elvtárs, megálmodtad, hogy ki a tettes?
– Jelentem, ha nem is sikerült megálmodnom, mindenesetre ma este elfogjuk az első számú
gyanúsítottat.
– Ki az?
– Az áldozat állítólagos szeretője.
– Miért állítólagos?
– Mert ezt csak az áldozat tudná valóban megmondani róla. Eddig csak a szomszédja, a
Kovács néni állítja.
– Milyen más intézkedéseket foganatosítottál?
– Körülnézünk mindenesetre az áldozat rokonságának körében is. Ez amolyan rutinmunka.
– Te, Bandi, már megint elhallgatsz előlem valamit.
– Hát… szóval nem sikerült végigálmodnom az egészet. Hamarabb csengett a vekker.
Talán ma éjjel folytatom. Ha valami konkrét eredmény lesz, jelentkezem.
A daktiloszkópus is jelentkezett.
– Jelentem, négy nagyon jól használható ujjlenyomatot sikerült rögzítenünk. Az egyik az
áldozaté, a másik három közül nem szerepel egy sem a nyilvántartásunkban. Ha lesz
gyanúsított, tessék szólni és majd azonosítjuk.
– Pontosan tudják, hogy melyik ujjlenyomat honnan, milyen tárgyról származik?
– Természetesen.
– Lehet, hogy már este adunk munkát! Addig is köszönöm.
Zoli hozta be az esti programot, öt brigádot szervezett, mind az öt más területen végez
majd ellenőrzést. A keresést összekötjük egy kis razziával. Sokszorosíttatta a személyleírást
is, azt minden rendőr a kezébe kapja még délután.
– őrnagy elvtárs, valami Bereginé keresi – szólt be Erzsike.
– Ne zavarjanak – kezdtem –, aztán hirtelen észbe kaptam:
– Nehogy szétkapcsoljon. Adja csak gyorsan ide!
– Eszembe jutott, hogy ez a házfelügyelőnő neve.
– Őrnagy úr? Egy férfi jött ide a Fehér lakásba, és most itt van minálunk. Tessék kiküldeni
érte, azt üzeni a nyomozó úr… ő vele maradt.
– Gépkocsit! Szóltam ki Erzsikének, s két nyomozót kértem Zolitól.
– Megvan?
– Még nem tudom ki, de a figyelőnk valakit megfogott.
Néhány perc múlva már ott voltunk a ház előtt. Bereginé fogadott. Kérte, hogy egyik
nyomozónk menjen be a szobába, amíg ottlevő kollégánk kijön jelenteni. Így is történt.
Figyelőnk jelentette:
 Egy gyanús személy kereste Fehér Margitot. Emlékezetem szerint már volt vele dolgunk.
– Hadd lássuk! – léptem a szobába.
– Jó napot felügyelő úr! – köszönt rám régi „ismerősöm”.
– Jó napot, Guszti! Hát magát mindenütt ott találni, ahol valami zrí van?
– Milyen zrí? Igaz, ha maguk itt vannak, akkor lehet valami. De én csak kis flócer vagyok.
1500 forinttal tartoztam az öreglánynak, azt hoztam meg.
– Hogy ismerte meg?
– Bár ne ismertem volna meg, nem jó üzlet volt ez nekem. Tetszik tudni, kaptam két
„mázsát”, harmadoltak. Szabadulásom után azt mondtam, többet nem fogunk találkozni.
Elkezdtem melózni, sóher voltam. Találkoztam egy pasassal. Sanyinak hívják… az adott 5000
forintot, ezret mindjárt leemelt. A négy rongyért hatot kell fizetnem, ezzel az 1500-zal együtt.
Merthogy 1000 az öreglány kamatja. Mondtam is magamnak: Guszti, ez nem üzlet…
– Talán mégis az…
– Miért, főnök, mi történt?
– Margitot kicsinálták – vettem át a stílusát.
– Főnök, ezt csak a stricije, a Sanyi csinálhatta… Az képes lenne ilyesmire. Tudom, hogy
zsigerelte, ha nem adott neki lét. Többször is elpüfölte már. Akkor is, amikor együtt voltunk
nála három hete. Az meg csak bőgött, és letejelt Sanyinak. Az meg kamelós lett a Pötyi-be, a
Barossban, neki viszi a lét… Adott neki egy fux karkötőt is, de nem mesélte, hogy hol vette.
Hát az biztos, hogy nem a Váci utcában… Én nem is beszélek vele, amiért nem adta vissza azt
az ezrest azzal, hogy közvetítési díj. Akkor szájba vertem, ott hagytam.
– Guszti, most velem jön, megkeressük a Sapkást.
– Főnök is tudja, hogy így hívják?
– Miért, maguk is? Mert én egy ártatlan öreg nénitől tudom, aki saját maga nevezte el így-
– Jó… de megyek… tudja, főnök, hogy én már nem csinálok balhét! És maguk rendesek
voltak hozzám akkor is…
Gusztival vágtam neki a kutatásnak. Előbb a Thökölybe mentünk, aztán tovább, Guszti
mindenütt előbb bement, aztán az egyik helyről azzal jött ki:
– Főnök! Sapkás minden este a Barossba megy, vagy utána megvárja a Pötyit, mert együtt
kégliznek.
– Jó, akkor este menjen oda, s ne hagyja elmenni, amíg nem érkezünk meg. Záróra előtt ott
leszünk.
– Hát a dohányt kinek adjam?
– Együtt él még Gizivel?
– Igen. Meg is esküdtünk.
– Adja neki!
– Köszönöm!
– De, Guszti, ha vége lesz a balhénak, megkérdezem ám, hogy odaadta-e?
– Tudtam én azt.
Éjfél előtt ott voltunk a Barossnál. Ide futott be az a csoportunk is, amelyet Zoli vezetett.
Zoli besétált, s azzal jött ki, hogy Guszti bent van, de Sapkás sehol. Várakoztunk. Éppen
kihallatszott, hogy azt kiabálta a pincér: „Záróra, kérem fizetni!”, amikor Zoli megrántotta a
kabátomat:
– Ott jön! Ez lesz a Sapkás!
– Rendben… Engedjük bemenni.
Miután Sapkás Sanyi bement, néhány percet vártunk, aztán mi is beléptünk. Mire leértünk
a lépcsőn, Guszti már veszekedett a Sapkás Sanyival.
– Mondd, te sapkás strici – üvöltötte jó hangosan –, mikor adod meg a két kilómat?
– Mit ordítasz, te börtöntöltelék? Tudod, ki tartozik neked, az az édes jó k. anyád! Neked
van két kiló kölcsönadni valód? Ha tetves lennél, még tetűzsírra se lenne pénzed!
 Guszti már ütésre emelte a kezét, amikor hozzájuk léptem:
– Mi ez, bokszterem? Itt nincs verekedés! Elnémultak.
– Velünk jönnek!
– Értettem, felügyelő úr – mondta Guszti, és már indult is. A Sapkás azonban nem hagyta
annyiban a dolgot:
– De hát miért? Hiszen nem is verekedtünk?
– Botrányokozásért állítom elő magukat! – feleltem. – Vagy ez nem volt botrányokozás?
– Felügyelő úr, kérem – mondta erre Sapkás, aki látta, hogy Guszti milyen tisztelettel
húzódik félre, s áll készen, hogy utasításaimat teljesítse. – Én tulajdonképpen csak néhány
perce voltam itt. Csak a menyasszonyomért jövök, le sem ülök ilyen lepra helyen.
– Hol a menyasszonya?
– Mindjárt jön… Már itt is van.
Régi ismerősünk, Pötyike érkezett. Messziről köszöntött:
– Jó estét, felügyelő úr, hogy tetszik lenni?
– Köszönöm jól, Pötyike, de most dolgom akadt ezekkel a botrányhősökkel.
– Csak nem akarja elvinni a Sanyikát? Csöndes, szolid fiú ő, minden este értem jön.
– Tudja mit, Pötyike, maga is kísérje el, úgyis záróra van, én pedig már régen szerettem
volna magával beszélni.
– Nem lehetne inkább reggel?
– Nem, most jöjjenek – mondtam, mert Pötyike karján egy értékesnek tűnő karkötőt láttam
meg.
Kocsiba ültünk, bementünk a főkapitányságra. Ott Sapkást a szobámba kísértettem, Gusztit
egy másikba (onnan aztán néhány perc múlva elengedték), magam pedig Pötyikével az
előszobában maradtam.
– Mutassa már azt a gyönyörű karkötőt Pötyike – mondtam neki. Lehet vagy száz gramm
is… és milyen szép!
– Meghiszem azt – vette le készségesen.
– Kitől kapta? Én ilyen szépet még nem láttam…
– örülök, hogy ezt mondja, felügyelő úr… Látja, ugye mondtam, hogy ez a Sanyika rendes
gyerek. Tőle kaptam, azt mondta, jegygyűrű helyett adja.
– Mikor adta?
– Tegnap éjjel lettem a menyasszonya…
– Jól van… Pötyike, üljön most le itt kint, itt hagyok magának két jóképű nyomozót –
mutattam Ferire meg Lacira, – s mondjon el nekik mindent szépen: mióta ismeri Sanyikát,
mikor, mennyi pénzt kapott tőle.
– Mi ez, felügyelő úr, kihallgatás?
– Hát, inkább beszélgetés, de ha akarja annak is veheti – fordultam be a szobámba. Ott
Zoliék társaságában sápadtan ült a széken a soványképű szőke fiatalember, sapkáját
tisztesség-tudóan az ölében tartva.
– Neve? – kérdeztem, miközben az asztalomhoz ültem.
– Klauber Sándor.
– Lakása?
– Százház utca 14.
– Kivel lakik ott?
– A szüleimmel.
– Foglalkozása?
– Segédmunkás.
– Hol dolgozik?
– Alkalmi munkát vállalok.
– Mióta nem dolgozik?
 – Már egy éve csak itt-ott kapok munkát, de a szüleim eltartanak.
– Hány éves?
– Huszonhat éves vagyok.
– Mondja el, hol volt szombaton és vasárnap! Váratlanul érte a felszólítás, halálsápadt lett,
lehajtotta á fejét, hallgatott.
– Hallotta, mit mondtam! Feleljen: hol volt a hét végén?
– Szombaton a Garayn segítettem rakodni. Vasárnap pedig otthon voltam.
– Nem is ment el otthonról vasárnap?
– Nem. De tessék megmondani, miért vagyok most bent? Azért, mert a Guszti belém
kötött? Én nem is járok a Barossba, csak amióta a Pötyivel vagyok.
– És Pötyi előtt kivel járt jegyben, ki volt a menyasszonya?
– Nem volt senki még soha, ő az első.
– Hát akkor ki volt a szeretője?
– Az sok volt.
– Utoljára kivel járt?
– Nem is tudom.
– No, Sanyi, mióta ilyen rossz az emlékezőtehetsége? Frissítsem föl? Hát jó, nem azért van
itt, mert összebalhézott a Gusztival.
– Nem csináltam én kérem semmit, akkor miért vagyok itt?
– Fehér Margitot a Lehel útról nem ismeri? Fejét félrefordítva felelte:
– Úgy nagyjából ismerem.
– Most már elég, Klauber Sándor, vagy ha úgy tetszik Sapkás Sanyi! Hajlandó őszinte
vallomást tenni? Elég volt a hazudozásból. Hol volt vasárnap?
– Mondtam kérem, hogy otthon.
– Fehér Margit lakásán mikor volt utoljára? Hallgatott.
– Rakjon ki mindent a zsebéből!
– De miért? Nem vagyok én bűnöző…
– Ürítsék ki a zsebeit! – adtam ki az utasítást munkatársaimnak.
Erre magától vett elő mindent.
Rugós kés, igazolvány, munkakönyv, zsebkendő került elő, s a hátsó zsebéből egy köteg
papírpénz.
Zoli már számolta is:
– Harminckét darab százforintos, tizenhét darab ötvenforintos, tizenhárom darab
húszforintos, öt darab tízforintos… Ez összesen négyezer-nyolcszázhatvan forint.
– No csak, ilyen jól megy a Garayn a rakodás? – tettem fel a költői kérdést, aztán komolyra
fordítottam a szót:
– Honnan van ez a pénz? Az igazat mondja!
Hallgatott.
– És a karkötőt, amit Pötyinek adott, kitől vette, mikor, hol, mennyiért?
– Nincs mit mondanom, az a karkötő már három éve megvan.
– És a pénz, az hány éve van meg? Különben rendben van, elhiszem, hogy három éve
megvan, ha egy nevet mond, aki látta már magánál, vagy ha azt megmondja, kitől vette.
Hallgatott.
Behívtam az előszobából Ferit, félrevontam a szoba sarkába Zolival együtt és halkan
kértem őket:
– Menjetek el Kovács néniért. Szép csendesen keltsétek fel, nehogy megijedjen. Kérjétek
meg, hogy öltözködjön fel, s jöjjön be veletek. Amikor itt vagytok, előbb szóljatok be…
Vigyázzatok, nehogy megijedjen – kötöttem újra a lelkükre, aztán visszamentem az asztalhoz.
– No, Klauber, sikerült valamit kitalálnia?
– Kérem szépen, én nem tudok mást mondani, csak azt, hogy valóban nem csináltam
semmit.
– Kérdéseket tettem fel, azokra feleljen! Hallgatott.
– Nézze, Sapkás Sanyi, elég volt a tagadásból. Mondjam meg én, hogy hol volt vasárnap?
Mondjam meg én, honnan van a pénz, a karkötő?
– Kérek szépen egy cigarettát, meg egy pohár vizet… – Vizet kap, cigarettát később. Előbb
beszélni fog – mondtam. – Különben tudja mit, most ne is folytassa… nemsokára újra
hívatom, addig gondolkozzon… Kísérjék át a másik szobába!
Kivitték, s gondolataimba mélyedtem. A pénz, a karkötő szinte tárgyi bizonyíték már. De
ez a naiv tagadás? Miért nem talált ki valami okosat, volt elég ideje gondolkodni? Nem értem.
Lehet, hogy tévednék? Azért nem is folytattam a kihallgatást, mert meg akartam bizonyosodni
előbb arról, valóban Fehér Margité-e a karkötő.
– Negyed óra sem telt el, amikor Zoli jelentkezett:
– Megjöttünk.
– Fáradjon be, Kovács néni – mentem az ajtóhoz. – Ne haragudjon – vezettem be –, hogy
ilyen késő éjszaka zavarjuk.
– Hogy haragudnék, lelkem, biztosan sürgős.
– Várjon egy pillanatra – kértem, és kiszóltam a másik ajtón: – Vezessék be!
Amikor Klauber belépett, iszonyatos zavarba jött:
– Kezét csókolom, Kovács néni! – dadogta.
– Jó estét! – felelte a néni kurtán, aztán felénk fordult:
– Miatta?
– Tessék mondani, Kovács néni, ismerte Fehér Margit karkötőit?
– Persze, hogy ismertem – mondta –, de a szememmel jeleztem, hogy ne folytassa:
„mondta már”, mert ez a mostani beszélgetés Sapkás Sanyinak szól.
– Le tudná rajzolni, milyenek voltak?
– Nem, arra nem vállalkoznék. De szívesen elmagyarázom.
– Mondja el akkor!
– Az egyik nagy kockákból volt és rugók húzták össze.
– Erről beszéljen, csak erről, Kovács néni! Mekkora kockák voltak körülbelül? Itt egy
papír, csináljon vagy hármat, legyen szíves!
– Egy-egy ilyen volt – formálta a papírból az alakot. Azonnal látszott, hogy a nálam levőre
gondol… Elővettem a karkötőt, amit előbb Pötyitől elkértem, s megmutattam, Kovács néni
ránézett és felkiáltott:
– Jézus Mária, ez Margit karkötője!
– No, Klauber úr, mi a véleménye erről? Kovács néni csak nézett, ki az a Klauber
úr… Én meg Zolinak szóltam:
– Jegyzőkönyvezzék, amit Pötyi eddig mondott, részletesen hallgassák ki: mikor kapta a
karkötőt, pontos meghatározással, órában.
Azt is, hogy tegnap kapott-e pénzt Klaubertől és mennyit? És azt is, hogy mást nem adott-e
át neki megőrzésre?
Sapkás Sanyi következett:
– No, Klauber úr, beszél végre? Mikor volt Margit lakásán? Vagy ezt Kovács néni mondja
el maga helyett… – Kovács néni, próbáljon pontosan visszaemlékezni mindarra, amit már
elmondott, hogy hivatalosan jegyzőkönyvbe foglaljuk. Mikor látta Klauber urat?
– Ki az a Klauber úr?
– Hát a Sapkás Sanyi?
– Ezt a gyilkost még le tetszik urazni?
– Milyen gyilkosról beszél, Kovács néni? – kiáltott fel Sanyi.
– Hát még mindig tagad? – kérdeztem. – Inkább mondja el, hogy hol van a lakás kulcsa,
hová dugta a többi pénzt, meg azt az eszközt, amivel meggyilkolta Fehér Margitot!
 Rémület ült ki az arcára.
– Én meggyilkoltam? Nem igaz, nem öltem! – Egyre hangosabban üvöltötte: – Tessék
elhinni, nem öltem…
– A karkötő, a pénz kié, honnan van?
– Fehér Margittól. Felálltam.
– Klauber Sándor! Előzetes letartóztatásba helyezem rablógyilkosság alapos gyanúja miatt.
Majd holnapig gondolkodik, és részletes vallomást tesz! Zolinak szóltam.
– Rónai elvtárs, gépeljék le a határozatot. Aláírtam.
– Vigyék!
Rám nézett még egyszer, könyörgően, teljesen meggyötört arccal.
– Felügyelő úr, én nem gyilkoltam! Amikor elvitték, Kovács néni megnyugodott.
– Tudtam, hogy ez lesz a vége…
– Megtaláltuk… És akkor most legyen szíves elmondani mindent részletesen, nem akarjuk
holnap zavarni.
– Csak zavarjanak nyugodtan, maguk is biztosan fáradtak lehetnek…
– Köszönjük, Kovács néni… Akkor most hazavisszük… És ti is aludjatok néhány órát.
Kilencre várok mindenkit. Jó éjszakát!
– Éjszakát? – mutatott ki Zoli az ablakon.
– Főnök, inkább már hajnal van, vagy talán reggel.
– Akkor jó reggelt!
Miközben Kovács nénit elkísérték, még intézkedtem, hogy két csoport azonnal menjen ki
házkutatásra Klauber szülei és Pötyi lakására. Pötyit magukkal vihetik, ha a jegyzőkönyv
elkészült. Hazafelé és otthon is, amíg csak le nem ragadt a szemem az álmosságtól, Klauber
utolsó mondata járt az eszemben: ..én nem gyilkoltam”.
Nem sokkal kilenc előtt értem be, akkor hívattam a többieket. Már ott volt a jelentés az
asztalomon a házkutatásról: szinte szétszedték mind a két lakást, de sem pénzt, sem a halált
okozó szerszámot nem találták.
A detektívfőnöknek tettem jelentést telefonon:
– Jelentem, éjjel előzetes letartóztatásba helyeztem Klauber Sándort, aki gyanúsítható a
gyilkossággal. Megtaláltuk nála az egyik karkötőt, elég sok pénzt, de ő tagad…
– Csak nem hatódsz meg egy ilyen tagadásától, így szokták…
– Igen, főnök, de még kételyeim vannak… Még két jelentést várok… Mindenesetre a
kihallgatást most elvégzem.
– Mindent szedjetek ki belőle! Akkor magad is megnyugszol…
Behívtam az elvtársakat.
– Fáradtak vagytok – néztem végig a gyűrött arcokon –, mintha nem sokat aludtatok
volna…
– De megérte, őrnagy elvtárs! Elfogtunk egy gyilkost.
– Egy gyanúsítottat – javítottam ki. – Hozassátok föl.
Egy szakaszvezető kísérte be.
– Üljön le, Klauber, jegyzőkönyvileg fogjuk kihallgatni. Akar őszinte vallomást tenni?
Nem segít magán, ha tagad.
Roskadtan ült, az ajka remegett:
– Igen, elmondok mindent… Vasárnap délelőtt elmentem Margitkához… Kértem, adjon
kétezer forintot. Kinevetett. Azt mondta: még kétszázat sem. Akkor csúnyán összevesztem
vele és otthagytam. Nekem mindenáron pénz kellett, mert megígértem Pötyinek, hogy este
megtartjuk az eljegyzést. El akartam venni feleségül. Csellengtem a városban, nem tudtam,
hogy mit csináljak. Dél felé újra elmentem, de hiába kértem. Végre az éjjeliszekrény fiókjából
adott száz forintot. Dühömben szájon vágtam, és elrohantam. Utánam kiabálta, hogy rohadt
strici vagyok, és be ne tegyem hozzá a lábam.
 Törtem a fejem, hogy tudnék pénzt szerezni. Elmentem a kricsmibe, ott megittam négy-öt
féldecit. A pia a fejembe szállt. Egész délután csavarogtam, majd elhatároztam, hogy
elmegyek Margithoz és ha másképp nem, erőszakkal elveszem a pénzt. Körülbelül hat óra
lehetett, amikor fölmentem. Nem akart beengedni. Kértem, hogy ne haragudjon, és nem
akarok pénzt, csak azt, hogy engedjen be. Kinyitotta az ajtót, nagyon sírt. Kérdezte, hogy
ettem-e. Mondtam, nem. Azt mondta, főz valamit. Amíg főz, addig én lefekszem, mert piás
vagyok – mondtam neki. Kimentem a konyhába, és rögtön az éjjeliszekrény fiókjába nyúltam,
ahonnan délben a pénzt kivette. Majd megőrültem örömömben, amikor egy nagy csomó pénzt
találtam ott, meg egy karkötőt. Kivettem, zsebre vágtam. Ruhástól lefeküdtem, hogy Margit
ne fogjon gyanút. Én úgy csináltam, mintha aludnék. Odajött az ágyhoz, megfogta a kezem,
erre felkeltem. „Gyere enni” – mondta. Ettünk, aztán bementünk a szobába, levetkőztünk,
lefeküdtünk, de én úgy tettem, mintha újra elaludnék. Erre ő is hamarosan elaludt. Amikor
erről meggyőződtem, felkeltem, felöltöztem és elmentem. Este megvártam Pötyit, elkísértem
a lakására, nekiadtam a karkötőt és adtam még hatszáz forintot. A többit, amit elhoztam
Margittól, megtalálták a zsebemben. Kérek egy cigarettát.
– Tessék – kínáltam meg! Rágyújtott. Mintha megnyugodott volna.
– Mindent elmondott?
– Igen, esküszöm, felügyelő úr, hogy mindent elmondtam. Tudom, disznóság az a
tolvajlás…
– Hallotta, miért helyeztük előzetes letartóztatásba?
– Igen. Nem is értettem, most sem értem… Mi történt Fehér Margittal?
– Fehér Margitot megölték. Méghozzá vasárnap az esti órákban.
– Rettenetes… De nem én voltam felügyelő úr, higgye el!
– A hit itt kevés, Klauber, de mindent ellenőrizni fogunk. A kihallgatást egyelőre
befejeztük. Visszakísértettem az őrizetesbe.
A detektívfőnököt tárcsáztam.
– Jelentem, a kihallgatás megtörtént, Klauber a karkötőt, és vagy ötezer forintot valóban
ellopta, de mást nem ismer be…
– És mi a véleményed? Még mindig kételkedsz?
– Igen. Még sok a kérdés…
– De majd megválaszoljátok őket!
– Remélem, nagyon hamar – fejeztem be a jelentést.
Nem is gondoltam, hogy milyen hamar kerülünk közelebb az igazsághoz. Még nem volt
dél, amikor Erzsi beszólt, hogy Tóth elvtárs szeretne bejönni, az a nyomozónk, akit Bajára
küldtem Fehér Margit nővéréhez.
– Engedje be gyorsan!
Tóth arcán látszott, hogy fontos mondanivalója van:
– Jelentem, beszéltem Pilis Jánosnéval, Fehér Margit nővérével. Először is nem tudta, hogy
a húgát meggyilkolták. Úgy jelentkeztem nála, mint adóhivatali tisztviselő, azzal, hogy nem
fizették ki az örökség utáni illetéket. Hát, őrnagy elvtárs, egy kis baj van. Pilisné kijelentette,
hogy ő bezzeg egy fillért sem fog fizetni, mert ő nem örökölt semmit. Előadta, hogy azt a
házat Siófokon édesanyjuk végrendeletileg egyedül Margit lányára hagyta. Menjünk el hozzá,
neki kell fizetnie az illetéket. Azt is elmondta: ő tudja, hogy húga már el is adta a házat
háromszázezer forintért, van tehát miből fizetnie.
Megkérdeztem, nem tudja-e, hogy édesanyjuk kinél hagyta a végrendeletet, hol van letéve.
Elmondta: ő úgy tudja, hogy dr. Fischer Sándor siófoki ügyvéd csinálta a végrendeletet. Erre
jegyzőkönyvet vettem fel, persze szigorúan adóügyben. Aztán a bajai rendőrkapitányságra
mentem, onnan felhívtam a siófoki ügyvédet, ő megerősítette Pilisné szavait. Édesanyjuk
egyedüli örökösnek Fehér Margitot nevezte meg. A végrendeletet ő maga csinálta, nála is van
letétben elhelyezve. A ház eladásakor az adásvételi szerződést is ő készítette. A házat 273 000
forintért adta el Fehér Margit. Ennyit tudtam meg, őrnagy elvtárs.
– Köszönöm, Tóth elvtárs. Igen jó munkát végzett. Menjen haza pihenni.
– Kérek engedélyt, hogy itt maradhassak, szeretném folytatni az ügyet.
– Ilyenek voltak a mi munkatársaink. Amíg egy ügy teljesen le nem zárult, se éjjelt, se
nappalt nem ismertek, még hazakergetni sem lehetett őket.
– Rendben van, maradjon. Nézzen utána, megjött-e már Gerei elvtárs, aki Fehér Kálmán
kátéját csinálta…
Hívtam a detektívfőnököt, de nem volt a szobájában, s amikor végre megtaláltam, így
fogadta jelentkezésemet:
– A főkapitány elvtársnál voltam, éppen jókor hívsz. Gratulált és kérte, hogy adjam át
gratulációját Klauber elfogása miatt.
– Hát az elég baj, főnök…
– Mi az hogy baj ?
– Megkérlek, legyél szíves feljönni. Fordulat történt.
– Jó, jövök – mondta bosszúsan.
– Ugye emlékszel, mit mondtam legutóbb – fogadtam a főnököt –, még két jelentést várok.
Hát az egyik bejött. Ebből kiderült, hogy Fehér Kálmán nem mondott le húga javára az
örökségről, mert ő nem is örökölt.
– Ez biztos?
– A harmadik testvér jegyzőkönyvbe mondta, s az ügyvéd is megvan, a végrendelettel…
Tehát Fehér Kálmán valami miatt nem mondott igazat.
– És Klauber…
– Az ékszert, a pénzt valóban ő lopta egyik szeretőjétől a másiknak, mondjuk úgy, a leendő
feleségének…
– Ez szépén hangzik, de éppen akkor, amikor megölték?
– Azt hiszem, ez a piti strici képtelen lett volna rá.
– Hát ha ő nem, akkor ki tehette?
– Erre most még nem válaszolhatok. Még megvárom Gerei elvtársat, aztán elemezzük a a
helyzetet és ha jól okoskodom, ha érzésem nem csal, akkor még ma jelenthetem, hogy
elfogtam Fehér Margit igazi gyilkosát.
– Jelentsél minden mozzanatot, ne sajnáld a telefont! – búcsúzott a detektívfönök.
– Zoli – fordultam a munkatársamhoz, amikor a főnök mögött becsukódott az ajtó. – Most
azonnal kimentek a Magyar Acélgyárba, megkéritek Fehér Kálmánt, hogy jöjjön be hozzánk,
mert elfogtuk a húga gyilkosát. Szükség van rá egy-két tárgy felismerésénél… Amikor Zoliék
elindultak, Erzsikét kérettem:
– Készítsenek házkutatási határozatot Fehér Kálmán nevére – adtam ki az utasítást.
Emellett legyen szíves, intézkedjen, hogy két kocsi álljon készenlétben.
Ferihez fordultam:
– Hozassátok fel Klauber Sándort, s egyelőre várakozzon Rónai elvtárs szobájában.
Kicsit értetlenül néztek rám.
– Egyelőre ennyit – mondtam –, s azt hiszem, ma éjjel valamennyien kialusszuk magunkat.
Munkatársaim elindultak végrehajtani a feladatokat, én pedig újra összegeztem magamban
minden kis apróságot, ami már az első percektől felszín alatti gyanúként élt bennem.
Kovács néni azt mondta, hogy látott még valakit a folyosón később is, mint a Sapkást…
Aztán a karkötők rajza: nem érdekes, hogy Fehér Kálmán kevésbé tudta, mint Kovács néni,
hogy milyen is volt a húga karkötője? Mert hogy amilyet megtaláltunk, olyan Fehér rajzai
között nem szerepelt… Aztán hogy is mondta a házfelügyelő: fél évvel ezelőttig nem tudta,
hogy Margitkának férfi testvére is van… No és ez az örökösödési ügy… De az is igaz, hogy ő
találta meg a holttestet, ő jelentett, s mennyire meg volt gyötörve, amikor az első
találkozásunkkor meghallgattam… No és közbejön ez a Klauber, aki vasárnap délután
odaállít, elhoz egy karkötőt, több mint ötezer forintot, s otthagyja a nőt, alva… Miért éppen
neki higgyek? Mert olyan szépen mondta, hogy ,,én nem gyilkoltam”… ő keveredett bele egy
különös gyilkossági ügybe, vagy az ő gyilkossági ügyét zavarja meg egy rokon tudatos, de
eddig ismeretlen indokú hazudozása… ?
Ha ezekre a kérdésekre még ma feleletet akarok kapni, akkor nagyon gondosan kell
felépíteni ezt a most következő beszélgetést.
Most erre összpontosítottam. Teljesen nyugodt voltam, amikor Zoli jelentkezett.
Felálltam, az ajtóhoz mentem, úgy üdvözöltem Fehér Kálmánt, aki fekete ruhában volt,
fekete nyakkendőt viselt.
– Üdvözlöm, Fehér úr! – fogtunk kezet. – Kérem, foglaljon helyet. Megnyugodott egy
kicsit?
– Hát őszintén megmondom, talán most fogok megnyugodni, hogy elfogták drága
testvérem gyilkosát – kezdett könnyezni, mint azon a hétfői napon.
– Fehér úr – mondtam –, itt az íróasztalomon talál egy karkötőt és pár ezer forintot, ön
bizonyára felismeri a karkötőt.
– Igen, hogyne ismerném fel.
– Akkor legyen szíves, nézze meg.
Az íróasztalhoz ment, megnézte a karkötőt, kézbe is vette, aztán megszólalt:
– Igen, ez szegény Margitkáé volt.
– Biztos ebben?
– Egészen biztos vagyok benne.
– No, Fehér úr – vettem elő az asztalon heverő papírok alól néhány napja készített rajzait –,
itt vannak az ön rajzai a három karkötőről. Ez a karkötő egyikhez sem hasonlít… Ezek szerint
melléfogtunk, elvtársak – fordultam nyomozóinkhoz. – Tehát mégsem Klauber Sándor
gyilkolta meg Fehér Margitot. Miközben a nyomozókhoz beszéltem, félszemmel Fehért
figyeltem. Elsápadt.
– Nem jól érzi magát? -- fordultam hozzá.
– Sajnos, nagyon friss még szegény húgom halála. Ne tessék haragudni…
– Tessék, igyon egy kis vizet – toltam elé a poharat –, és üljön le.
Erzsike lépett be, szó nélkül elém rakta a KT-t, amit Gerei elvtárs készített. Míg hagytam
Fehért pihenni, villámgyorsan beleolvastam a környezettanulmányba: „12 különböző személy
véleménye… kapzsik, pénzéhesek a feleségével együtt. Fehérné évek óta nem beszél férje
húgával. A szomszédoknak gyakran panaszkodott: az a rohadt ringyó kisemmizett bennünket
a vagyonból, rábeszélte az anyját, hogy mindent hagyjon rá… Azt mondja Margitról: Azt
terjeszti, hogy beteg, közben tele van stricikkel…”
Ennyi elég volt nekem, meg úgy gondoltam, Fehérnek is, hogy megnyugodjon:
– Kedves Fehér úr, ha ez az asztalomon levő karkötő a Margité volt, akkor ön miért rajzolt
más formát?
– Úgy látszik, nem tudok jól rajzolni.
– De uram, ön nemcsak rajzolt, hanem el is mondta, hogy melyik ékszer milyen volt… A
szomszédasszony, Kovács néni viszont nem tudott rajzolni, de pontosan elmondta, hogy
milyen volt a karkötő… Mondja, Fehér úr, nem szándékosan rajzolt maga más formát, hogy
megtévesszen bennünket?
– Felpattant a székről: – Mit tetszik gondolni, miért tettem volna?
– Én is ezt kérdezem magától, miért? Ebben a pillanatban belépett a detektívfőnök, akinek
Erzsike telefonált, amikor a kihallgatás megkezdődött. Felálltunk.
– Jelentem, Fehér Kálmánt behívtam felismerésre.
– Folytassák!
– Talán rossz a memóriája, Fehér úr, azért nem tudta jól lerajzolni a karkötőt?
– Bizony nem a legjobb, nagyon megzavart ez a szörnyű eset – könnyebbült meg, hogy a
„szájába adtam” ezt a választ.
– Nemcsak ebben rossz a memóriája… Maga azt mondta nekünk, hogy minden szombaton
maguknál ebédelt a húga… Meg azt is, hogy ön az örökségrészét átadta neki…
– Igen, ezt mondtam, mert így van.
– Rosszul építette fel a mi félrevezetésünket, Fehér úr – mondtam nyugodtságot színlelve,
de már forrt bennem az indulat. – Az előbb azt mondta, hogy nagyon „megzavarta” ez a
szörnyű eset. Tudja, Fehér úr, minket a síró, szerető fivér szerepe zavart meg. Most viszont
már tisztában vagyunk a maga szerepjátszásával. Fehér Kálmán, vége a játéknak. Akar őszinte
vallomást tenni?
– Milyen vallomást?
– Mondja el szépen sorjában, miért és hogyan ötlött az eszébe, hogy agyonveri az
édestestvérét.
Mintha fejbe vágtam volna, formálisan összeesett.
– Locsoljátok fel – szóltam a munkatársaknak, aztán a detektívfönökhöz fordultam:
– Látod, főnök, itt az elmélet… Ez az ember nem durva külsejű, ellenkezőleg, nagyon is jól
ápolt, jó kinézésű férfi és mégis kegyetlen gyilkos. A házfelügyelőnő ugyancsak meglepődik
majd – emlékeztem vissza hirtelen javaslatára, hogy fogjunk el valakit az ügyben, mert
nagyon rossz arca van… Ez már nemsokára vallani fog. Fehér Kálmán ingét kigombolták, kis
vizet spricceltek az arcára, azután megitatták.
– Akar beszélni? Hallgatott.
– Fehér Kálmán, maga nem bűnöző típus, még sohasem volt büntetve. A bűnözők, ha a
kihallgatás során látják, hogy elvesztették a játszmát, őszinte vallomást tesznek, mert tudják,
hogy ez talán valamit enyhíthet. Maga elvesztette a játszmát. Tud sakkozni?
– Tudok.
– Ha látja, hogy még néhány lépés és menthetetlenül mattot kap, föladja a játszmát?
– Igen.
– Hát, Fehér úr, nincs több lépése. Vagy ha úgy gondolja, hogy még van, akkor gyorsan én
lépek kettőt. A maga Margit húga soha nem járt maguknál szombatonként ebédelni, hiszen a
feleségével nem volt beszélő viszonyban. Ez az egyik. És a másik: ismerjük a végrendeletet,
amely szerint édesanyjuk egyes-egyedül Margitra hagyta azt a siófoki házat.
Még vívódott magával, egész testében remegett.
– Elhiszi végre, hogy nincs tovább, hogy ez már matt?
– Mindennek a feleségem az oka – tört ki belőle. – Tudom, ez nem enyhíti az általam
elkövetett szörnyű cselekedetet.
– Jegyzőkönyvezhetjük, amit mondott?
– Igen… Mindig vágytunk egy kis víz melletti házra. Én ott nőttem fel Siófokon. Amikor
édesanyám meghalt, azt hittem, hogy az örökség rám eső részéből majd veszek itt Pest
környékén egy kis telket. De úgy történt, ahogy tetszett mondani, mi ketten semmit sem
örököltünk, az egyetlen örökös Margit volt. Feleségem tombolt dühében, majd megőrült,
amikor megtudta, mi áll a végrendeletben. Attól kezdve pokol lett az életem. Nem volt egy
percnyi nyugtom sem. A húgomat a feleségem kizavarta a lakásból. Csak azt hajtogatta: vedd
el tőle a magadét, hiszen a tied is, akármi volt a végrendeletben. Tudtam, ezt így nem tehetem,
de kértem Margitot, adjon ötven-hatvanezer forintot. Nem adott. Azt mondta, hogy nekem
adna, ha nem Piroska lenne a feleségem. Erre úgy kértem, hogy havonta hatszáz forintjával
visszafizetem, de így sem adott. A feleségem meg csak egyre hajtogatta: vedd el, a tiéd is.
„Hogy vegyem el?” – csattantam fel egyszer, vagy négy-öt hónapja lehetett. És akkor ő
kimondta azt a szörnyű szót: „öld meg!” – „Te őrült, a testvéremet?” – kérdeztem. „Igen” –
felelte. Ettől kezdve kezdtem feljárni Margithoz. Tudtam a szeretőiről, tudtam Sanyiról is.
Még én mondtam neki, hogy miért nem megy férjhez, miért pénzel egy ilyen fiatalembert. Azt
mondta: mert ezt szereti, s igazán van elég pénze, s azt arra költi, amire akarja. Ismét kértem
tőle pénzt, mire azt felelte: válj el Piroskától, akkor adok.
Egy-két hétig elmaradtam, de aztán újra felkerestem. Tudtam, hol tartja a pénzét, nem tette
bankba, mert azt mondta, hogy így többet keres, mintha dolgozna.
Mohón kortyolt a pohárból, mint aki mindenre elszánta magát, és folytatta:
– Szombaton csúnyán összevesztem a feleségemmel. Nem is beszéltünk egymással. Eljött
a vasárnap. Elhatároztam, hogy akárhogyan is, elveszek Margittól negyven-ötvenezer forintot.
Ott sétáltam a ház körül egész nap. Láttam Sanyit kétszer is felmenni. Este hét óra felé jött ki
utoljára… Még törtem a fejem, hogy mit csináljak. Elhatároztam, hogy fölmegyek.
Körülnéztem, senki sem látott. Margit kedvesen fogadott. „Hogyhogy ilyen későn jössz?” –
kérdezte, „összevesztem Piroskával, nincs kedvem hazamenni.” A konyhába hívott,
ennivalóval kínált, nem fogadtam el. Volt neki bora, azt öntött, ő is ivott. Újra előhozakodtam
a pénzzel. Megint csak azt mondta: „Neked adnék, de a feleségednek nem adok.” Borzasztó
idegállapotban voltam. Azt kértem: adjon elsejéig ötszáz forintot csak nekem, kölcsön. Arra
gondoltam, hogy amikor előveszi a pénzét, akár erőszakkal is elveszek belőle negyven-
ötvenezret. Bement a szobába. A konyhaszekrény fiókja nyitva volt, ott megláttam a húsvágó
bárdot. Elvesztettem az eszem, kivettem a fiókból. Bementem a szobába, a bárdot a hátam
mögé rejtettem. Nagy retikült vett elő, ami egy törülközővel volt becsavarva. Háta mögött
álltam, amikor a pénz között turkált és kiszámolta áz ötszáz forintot. De még mielőtt
megfordult volna, kétszer-háromszor fejbe vágtam a bárddal. Hanyatt esett és hörgött. Fölé
hajoltam, és újra a fejére ütöttem. Nem mozdult többé.
Kimentem a konyhába, lemostam a bárdot. Megmostam a kezem. Néztem a ruhámat,
szerencsére nem lett véres. Abban a törülközőben, amiben Margit a pénzt tartotta,
megtörültem a kezem és a bárdot. Ezt bele is csavartam aztán a törülközőbe. Ismét bementem
a szobába, magamhoz vettem a retikült. Borzasztóan sok pénz volt benne. Becsuktam a
szekrényajtót. Újra kimentem a konyhába. Valahol olvastam, hogy az ujjlenyomatok alapján
fel lehet ismerni, ki fogta meg a poharat, ezért a zsebkendővel letöröltem. Már jó késő volt,
amikor mindennel végeztem. Kabátom alá dugtam a retikült és a bárdot, óvatosan kinyitottam
az előszoba ajtaját. Kinéztem, senkit nem láttam. Gyorsan bezártam a lakást és kiosontam a
házból.
Úgy ömlött belőle a szó, mint a vízfolyás… Érdekes módon inkább tetszelgett a történet
pontos előadásával.
– Hazafelé senkivel sem találkoztam. Feleségem már aludt. Kinyitottam a retikült és
elkezdtem számolni a pénzt. Százkilencvenhétezer-hatszáz forintot találtam. Csak másnap
láttam, hogy Margitka két karkötője, két gyűrűje és a nyaklánca is a retikülben volt…
Az időgép elhallgatott.
– Vége? – kérdezte Erzsike. Fejemmel intettem, hogy nem.
– Rágyújthatok? – kérdezte Fehér.
– Igen – nyújtott neki egy cigarettát Zoli.
– Van nálam, köszönöm – mondta Fehér, és a zsebébe nyúlt.
– Ami a zsebében van, azt rakja ide az asztalra – szóltam rá határozottan.
– És mindent tegyen ki a zsebéből! Azt a cigarettát szívhatja, amit mi adunk!
A nyomozók lépésnyi távolságról figyelték, hogy Fehér valóban mindent kirak-e. Amikor
rágyújtott, a detektívfőnök rászólt:
– Folytassa a vallomását!
– Mindent elmondtam…
– Majdnem – vettem át a szót. – Feleségének mikor mondta meg, hogy teljesült a vágya?
Hová tette a bárdot? Hol a lakás kulcsa? Felesége mit mondott, amikor megtudta, hogy
megtörtént? Fehér nagyot sóhajtott:
– Hogy mit mondott? Örült. Azt mondta, hogy végre, csakhogy megszerezted a pénzt.
– Mondja, Fehér, mit érez most maga, hogy meggyilkolta a testvérét?
 Remegő hangon, sírósan nyögött ki egy szót:
– Kötelet!
– És a többi kérdésre mikor felel?
– A bárdot a konyhaszekrényünk fiókjába tettem, a kulcs még ott van a ruhám zsebében. A
pénzt a feleségem tette el, én magamhoz vettem négyszáz forintot. Feleségemmel
megbeszéltük, hogy csak egy év múlva fogunk a pénzhez nyúlni, addig nem veszünk semmit.
– Mikor tervezték el a feleségével együtt, hogy maga megöli a húgát?
– Én, kérem, akkor sem akartam megölni, csak a helyzet hozta így, az erős felindulás, az
idegeskedés…
– Hogy jutott eszébe az örökösödési mese? Hát az, hogy éppen maga fedezze fel a dolgot?
Ne is feleljen, Fehér úr, úgyis tudom: maguk előre megtervezték ezt a gyilkosságot! Maga
előre mindent megtervezett, mindenre felkészült. Ez szándékos emberölés volt, Fehér úr,
rablással, előre megfontolt szándékkal.
– Bilincseljék meg! – mondtam nyomatékkal.
– Kimegyünk a lakására, házkutatásra és velünk jön. Miközben előrementek, a főnök
megszólalt:
– Most már valóban gratulálhatok… és jelenthetek is. Sikerült elfogni ezt a félelmetes,
aljas, testvérrabló gyilkost.
– És én rábizonyítottam az előre megfontolt szándékot is – mondtam.
Amikor a lakáshoz értünk, utasítottam nyomozóinkat, hogy csak akkor hozzák fel Fehért,
hogyha üzenek érte.
Becsöngettem a házfelügyelőékhez, megkértem a házfelügyelőnőt és lányát – ők ketten
tartózkodtak otthon –, hogy hatósági tanúként jöjjenek velünk. Készséggel megtették. A
házfel-ügyelőnő csöngetett be, s amikor Fehérné meglátta őt a kisablakon, azonnal ajtót
nyitott. Persze mi is beléptünk.
– Maguk kik és mit akarnak?
– Rendőr-főkapitányság! – közöltem. – Házkutatást tartunk.
– Nálam? Miért? Milyen alapon?
– Itt a házkutatási határozat… És hogy miért, azt maga jobban tudja, mint mi.
Bementünk a szobába. Ott a legnagyobb szekrényre mutattam:
– Húzzák el a szekrényt!
Az elvtársak engedelmeskedtek, pedig még ők sem tudták, mit akarok.
– Fehérné, van valami feszi tő vasa?
– Istenem, csak nem akarja szétszedni a szekrényt?
– Majd meglátja, mit akarok. Adjon egy baltát, amivel kifeszíthetjük a szekrény hátlapját.
– Nincs nekem.
– Akkor valamilyen nagy kést.
– Jöjjön a konyhába, majd keresek. Maguk is jöjjenek velem – szóltam a házfelügyelőnek
és lányának.
Kinyitottam a konyhaszekrény fiókját.
– Miért mondja, hogy nincs ilyen szerszáma, hát ez a húsvágó bárd nem a magáé?
– Dehogynem!
– Biztos benne, hogy a magáé?
– Hát persze, hogy biztos vagyok, legalább tizenöt éve megvan.
– Hallották jól, amit kérdeztem, és amit Fe-hérné válaszolt? – kérdeztem a tanúktól.
– Igen – felelték, de látszott, nem tudják, vajon bolond vagyok-e.
– Elvtársak! – szóltam a nyomozókhoz. – Vegyék jegyzőkönyvbe, hogy Fehér Kálmánné
önként átadott – mérjék meg centiméterrel – pontosan egy ilyen és ilyen méretű húsvágó
bárdot, amely állítása szerint legalább tizenöt éve az övé.
– Miért csinálja ezt a cirkuszt! – csattant most föl az asszony. – Jelenteni fogom a
felettesének! Tessék hazahívni a férjem.
– Tóth elvtárs! Hívja fel a férjet – mondtam a nyomozónknak.
– Kérem, írják alá közben a jegyzőkönyvet.
– Felszólításomra Fehérné és a két tanú aláírta.
– Tudja miért „csináltam ezt a cirkuszt”?
– kérdeztem most Fehérnétől, aki értetlenül nézett rám. – Mert ezzel a bárddal gyilkolta
meg a férje Margit húgát a maga felbujtására.
Ez egy ájulós család – állapíthattam meg a következő pillanatban, mert most Fehérnén volt
az összeesés sora.
Közben felért a férje.
– Kié ez a bárd? – kérdeztem.
– Margité.
– Kovács elvtárs, olvassa föl a jegyzőkönyvet.
Amikor az utolsó mondat is elhangzott, újra kérdeztem:
– Kié hát a bárd?
Fehérné ekkor tért magához, s amikor meglátta a férjét megbilincselve, zokogni kezdett:
– Azt mondtad, sohasem tudják meg, hogy mi tettük!
Most megint én kérdeztem:
– Hol van a pénz és az ékszer?
– A szekrényben a ruhák alatt.
A nyomozók pillanatok alatt kivették a megadott helyről a tanúk jelenlétében.
– Tessék jól idefigyelni – mondtam a házfelügyelőéknek. – Megszámoljuk.
– Jesszusom, én még soha ennyi pénzt nem láttam – ámuldozott a házfelügyelőné.
Kerek százkilencvenhétezer forint volt. A jegyzőkönyv készült. Közben előkerült a kulcs
is, valóban Fehér zsebében volt. Amikor aláírták a házkutatási jegyzőkönyvet, Fehérnével
közöltem, hogy őrizetbe veszem. Már nem is sírt.
Bezártuk, lepecsételtük a lakást, s a gyilkos házaspárral gépkocsiba ültünk. Szobámba érve
telefonáltam a detektívfőnöknek:
– Jelentem, az ügy lezáródott. Jó lenne, ha személyesen…
– Már megyek is és nem egyedül… – vágta el szavam.
Alig két perc múlva nyílt az ajtó, és a rendőrfőkapitánnyal együtt lépett be. Jelentkeztem.
– Gratulálok! – nyújtott kezet a főkapitány.
– Teljes bizonyítása van?
– Jelentem, még az előre megfontolt szándékot is sikerült megdönthetetlenül bizonyítani.
Itt a jegyzőkönyv.
– Kísérjék be őket -: adtam ki az utasítást. Két nyomozó hozta be a gyilkos házaspárt.
– Vegyék le a bilincset!
– Üljenek le – szóltam Fehérékhez –, és válaszoljanak néhány kérdésemre: Ki tervezte el a
gyilkosságot? Milyen érzéssel költötték volna el a rabolt pénzt? Tudják, hogy mi vár
magukra?
– Őrült voltam, mert ezt másképp nem tehettem volna.
– Mindketten bűnösök vagyunk. Előre terveztük meg az egészet… Igen, otthonról vittem a
bárdot… Ne tessék tovább kérdezni, várom, hogy felakasszanak! – kezdett el zokogni a férfi.
És ezek a könnyek igazak voltak… Most már saját magát siratta…
– Kísérjék el őket.
A főkapitány körülhordozta tekintetét a soksok fáradt nyomozón:
– Büszke vagyok önökre, és öröm nekem, hogy ilyen munkatársaim vannak!
Jóleső érzéssel köszöntük meg a főkapitány szavait.
A bíróság szigorú ítéletet hozott a gyilkos házaspár ügyében.
Klauber Sándor is a vádlottak padjára került, lopásért és közveszélyes munkakerülésért
vonták felelősségre.
Amikor az ítéletre várva beszéltem vele, azt mondta:
– Felügyelő úr, köszönöm, hogy megmentett a kötéltől. Ha kiszabadulok, jelentkezni
fogok. Ugye segíteni tetszik, hogy elhelyezkedjem? Soha többé nem fogok bűncselekményt
elkövetni.
– Csak jöjjön, mert nálunk dolgozni lehet, de lopni, striciskedni nem.
És Sanyi valóban felkeresett.
Azután el is helyezkedett. Még sokszor találkoztam vele.
Becsületes ember és boldog férj lett.
De nem Pötyié…
Holttest a gödörben

Csodálatos január volt, igazi havas tél. A gyönyörű, hóborította tájak a hegyvidékre
csábították az embereket. A budai hegyeket is síelő, ródlizó fiatalok lepték el. Reggeltől estig
gyerekkacagástól volt hangos a hegyoldal, s az anyukák, apukák nem győzték követni
szánkózó fiaikat, lányaikat.
Aztán ahogy esteledett, egyre jobban elnéptelenedett a hegyoldal.
Farkas Ferenc mérnök hazafelé indult két kisfiával. Azok egyre csak nyúzták: „Apuci,
maradjunk még egy kicsit, hadd szánkázzunk még!”, de apuka hajthatatlan volt, s nem is az
úton, hanem toronyiránt indult a következő villamosmegálló felé.
A papa egyszerre egy nagyot kiáltott, aztán azt mondta a gyerekeknek: „Fiúk, menjetek,
szánkázzatok még egy kicsit…”
A váratlan engedékenység meglepte a két srácot, de nem haboztak, még mielőtt édesapjuk
visszavonhatta volna az engedélyt, nekiindultak. Apjuk pedig az út melletti gödörhöz lépett,
ahonnan az előbb egy lábat látott kikandikálni. Lehajolt, és iszonyodva látta, hogy egy félig
meztelen nő fekszik ott, véres fejjel.
Megdermedt a rémülettől, de egy pillanat alatt felmérte a helyzetet: a gyerekeket távol kell
tartani, s valakit riasztani kell. Szerencsére a fiúk vígan szánkáztak, oda se figyeltek. Alig
néhány perc múlva két fiatalember jött arra, síléccel a vállukon. Megkérte őket: menjenek a
legközelebbi rendőrőrsre, hívják ki a rendőröket, mert itt valószínűleg megöltek valakit, ő
addig itt marad.
Amikor a két fiatalember elment, maga is fiaihoz sietett, azokat szánkóztatta, gondosan
ügyelve, hogy a gyerekek ne lássanak meg semmit. A fiúk örömmel nyugtázták, hogy úgy
látszik, apuka meggondolta magát, s önfeledten játszottak tovább.
Jó negyedóra múlva két rendőr jelent meg. A férfi odament hozzájuk:
– Farkas Ferenc mérnök vagyok. Ebben a gödörbe egy női holttestet láttam, azért hívtam és
vártam meg önöket.
– Köszönjük az értesítést – mondta az idősebb rendőrőrmester, aztán lehajolt, hogy jobban
a gödörbe lásson, s óvatosan, nehogy valami nyomot eltüntessen, megnézte a nőt.
– Igen, már régen halott – állapította meg, s társához fordult: – Szólj be a központi
ügyeletre, jöjjön ki a bizottság, gyilkosság történt. Én addig biztosítom a helyszínt.
A fiatal rendőr futólépésben igyekezett vissza az őrsre, az őrmester pedig a mérnököt kérte:
– Legyen szíves, adja ide az igazolványát, hogy felvegyem az adatait. Gondolom, sietne
haza a gyerekekkel.
A gyerekek szerencsére nem értettek az egészből semmit, ők nem jutottak a gödör
közelébe, csak messziről látták, hogy édesapjuk egy rendőr bácsival beszélget.
– Csak még annyit – kérdezte jegyzetelés közben az őrmester –, nem lépett véletlenül a
gödörbe vagy közelebb a holttesthez?
– Már messzebbről láttam a nő lábát, nem is mertem közelebb menni…
– Jó, csak azért kérdezem, hogy ha esetleg találunk lábnyomokat a holttest közelében,
akkor azok nem öntől származtak.
Elköszöntek egymástól, s a mérnök a két fiát a szánkón húzva, hazaindult. A gyerekek
hangjától még sokáig hangos volt a környék: „Gyorsabban, apuci… gyorsabban!”
Odahaza üldögéltem, újságot olvastam, amikor csengett a telefon.
– Téged keresnek! – mondta a feleségem, és felém nyújtotta a kagylót.
– Fóti elvtárs – ismertem meg az ügyeletes tiszt, régi munkatársam hangját. – A gépkocsi
már elindult érted. Budán, a Szabadság-hegy oldalában valószínűleg gyilkosság történt. Az
orvos és a technikusok egyenesen a helyszínre mennek. A gépkocsivezető elvtársnak
megadtuk a pontos címet, ő majd odavisz.
– Rendben van, a kapuban várom a gépkocsit. Légy szíves, küldjél kocsit Gerei és Tóth
elvtársakért is!
– Már küldtem…
– Köszönöm. Remek ember vagy… Remélem örülsz, hogy mi sem alszunk…?
– Ne viccelj! Beteg lennél, ha egyszer végig kellene aludnod egy éjszakát.
– Igazad van. Szervusz!
Feleségem már az első szavaknál készíteni kezdte a holmimat.
Miközben öltözködtem, ismét hallgattam a szokásos szöveget:
– Már megint nem pihenhetsz, nem lehetünk együtt… Siess haza, és vigyázz magadra!
– Légy nyugodt, vigyázok, nem fogok megfázni… – búcsúztam el a feleségemtől.
Mire a kapuba értem, már ott állt a gépkocsi.
– Erőt, egészséget! – köszönt a gépkocsivezető. – Megint valami nagy balhé?
– Majd meglátjuk, Józsikám!
Mire kiértünk a helyszínre, teljesen besötétedett, de nemcsak a cím, hanem a messze fénylő
reflektorok is odavezettek. Csípős hideg volt itt a Szabadság-hegyen. Munkatársaink már
dolgoztak. A technikus készítette a vázlatot, lerajzolta a helyszínt, a fényképész villogtatta a
vakut.
Az őrmester jelentette, hogyan találták meg a holttestet. Aztán az orvos ugrott ki a
gödörből:
– Csúnyán elbántak ezzel a szerencsétlen nővel – mondta, kezében tartva egy nagy véres
követ. – Ezzel ütötték agyon. A fején három sérülés van és a mellén is egy. Azt hiszem, a
fejére mért mindhárom ütés egyenként is halálos volt… Legalább tizennyolc-húsz órája
halott. És körülbelül húsz-huszonkét éves lehetett.
A technikusok jelentették, hogy a nőnél sem retikült, sem igazolványt nem találtak.
Miközben kihívattuk a halottszállító kocsit, a reflektorokat újra a gödörbe irányítottuk, s
igyekeztünk mindent a leggondosabban felmérni. Nyomot persze nem lehetett találni, hiszen
az orvos által említett időpont óta sok hó leesett. Ezt próbálták centiméterről centiméterre
feltúrni, nem maradt-e valami, nem lepett-e be a hó valamilyen apró tárgyat, valamit, amiből
kiindulhatunk.
Aztán a holttestet néztük végig. Jobb kezén egy hosszú karmolás volt látható. A körme
alatt szürkésbarna pamutszálakat találtunk. Az orvos csipesszel kiszedte és egy üvegfiolába
tette.
Kértem az orvost, hogy a boncolásnál jól nézzék meg a testét, nincs-e rajta valamilyen
anyajegy vagy bármilyen ismertetőjel. Ez volt ebben a pillanatban a legtöbb, szinte az
egyetlen, amit tehettünk.
Amikor a halottszállítók elmentek, megbeszéltük, hogy reggel hét órakor a helyszínen
találkozunk, s a világosság segítségével megpróbálunk még valami nyomra bukkanni.
Visszamentünk a főkapitányságra. Rettenetesen átfáztunk, de ez lett volna a legkisebb baj.
A nagyobb az volt, hogy felfedeztünk egy gyilkosságot, de nemcsak a gyilkosra utaló
legkisebb jelet nem találtunk, hanem még az áldozat kilétét is a legteljesebb homály fedte.
Zolival és Ferivel (R. és G. elvtársakkal) hármasban üldögéltünk a szobámban, s hangosan
tettük fel önmagunknak a kérdéseket: M^ért ölték meg? Erőszakos nemi közösülés történt
volna? – erre majd választ ad a boncolás. – Vagy rablógyilkosság? Esetleg bosszúból
gyilkolták meg? Szerelemféltésből?
Feltettük a kérdést, s megpróbáltunk válaszolni rá, de tulajdonképpen semmiféle értelme
nem volt ennek a találgatásnak, hiszen újra meg újra az alapkérdésbe ütköztünk: Ki az
áldozat?
Ha megállapítjuk a személyazonosságot, közelebb kerülünk a dologhoz – szögeztem le a
beszélgetés végén. – Azt remélhetjük, hogy rendes családból való, s mert nem ment haza,
hamarosan keresni fogják. Adjatok le körtelefont valamennyi budapesti kerületnek,
rendőrőrsnek: rögtön jelentsék, ha valaki ilyen bejelentést tesz. Reggel hétkor találkozunk
– búcsúztam el kollégáimtól, azután felhívtam a detektívfőnököt. Jelentettem az ügyet, s azzal
fejeztem be:
– Jelentem, semmi „jót” nem állapítottunk meg.
– Ne izgasd magad, majd reggel megbeszéljük.
Hazaindultam, hamar ágyba kerültem, de aludni nem tudtam. „Ne izgasd magad” – könnyű
ezt mondani. De amikor egy-egy ilyen bűncselekmény felbukkan, egyszerűen nem tudok
nyugodni, amíg legalább a kiindulást nem látom, de azután is csak a bűnösök leleplezése
nyugtat meg. És most különösen sok ok van az izgalomra. Fiatal nő, egy elvetemült ember
kegyetlenül megölte. És a semmiből kell elindulni. Azt szoktuk mondani, hogy a helyszín
beszél, „csak meg kell szólaltatni”. Így tanultam, s így igaz – általában. De úgy látszik, ez az a
kivétel, amely erősíti a szabályt. Hiszen itt a helyszín az égvilágon semmit nem mondott
eddig, s azt hiszem, meg sem tudjuk szólaltatni.
Csak nyugi, nyugi – nyugtatgattam magam, hátha elalszom. De akkor megint új
gondolatok kezdtek kavarogni bennem. Igen, az első napok zűrzavara következik most.
Azután hátra van még nekünk, nyomozóknak, a legrémesebb munka: az áldozat
hozzátartozóinak értesítése, őrjöngő sírásuk végighallgatása, s az, hogy csakis egyetlen
dologgal tudjuk vigasztalni őket – ha ez egyáltalán vigasztaló: megtaláljuk hozzátartozójuk
gyilkosát.
És ezt nemcsak vigasztalásnak szánjuk, mi ezt nagyon komolyan gondoljuk. Éjt nappallá
téve addig nincs pihenés, amíg át nem adjuk a bűncselekmény elkövetőjét az
igazságszolgáltatásnak. Erre a hivatásra mondom én és sok-sok nyomozótársam: ennél szebb
munka nincs a világon. Ha leszámítom a pihenés hiányát, a családi életből való folytonos
kizökkenést, az állandó készenlétet, valóban gyönyörű hivatás.
Csak tudnánk legalább azt, hogy ki az áldozat? – így hánykolódtam reggelig.
Fagyos, hófehér volt az út, egész éjjel esett a hó. Mire felértünk, az elvtársak már ott
vártak, pedig csak tíz perc múlva lett volna hét óra.
Kiszálltam a gépkocsiból, köszöntöttem munkatársaimat.
– Gyönyörű idő van, és milyen szép ez a táj! Ide érdemes kirándulni! – szaladt ki a számon
önkéntelenül.
Rónai Zoli megjegyezte:
– Hát azért nem mindenkinek.
És ezzel a félig könnyed mondattal visszazökkentem a szomorú valóságba. Aztán jelentett
is:
– Mi már körülnéztünk, de az újabb hó, ami éjjel leesett, a mi tegnapi nyomainkat is
teljesen elfedte. Kitolt velünk az időjárás is.
– Hát még ki?
– Meg a tettes, amikor elvitte az áldozat személyi igazolványát.
– Még jó, hogy a sajátját nem hagyta itt az áldozat mellett – replikáztam, pedig nagyon
egyetértettem munkatársammal. Most viszont nekem kellett lelket vernem beléjük, én nem
mutathattam, hogy legalább olyan bizonytalanságban vagyok, mint ők.
– Tudod, Rónai elvtárs, a mi munkánkban az a szép, hogy sohasem tudjuk, mi fog történni
a következő órákban, milyen irányban mehetünk tovább, amikor még semmit sem látunk.
Mert, hogy most így van, arra mérget vehetsz.
De elég volt a kirándulásból, vissza kell mennünk a főkapitányságra. Ez a helyszín már
néma marad.
És hamarosan gépkocsijaink zaja is elült a tájon.
A kérdések feltevését, boncolgatását most a detektívfőnökkel folytattuk. Amikor
jelentettem neki, hogy a tegnap esti borongós hangulatomat „belepte a hó”, nemcsak
vigasztalni próbált, hanem velem együtt tette fel magának a kérdéseket, s próbált rájuk sorban
válaszolni.
– Rablógyilkosság lenne? Tulajdonképpen lehet, mert még nem tudjuk, mit vettek el
tőle…, nem volt előre megfontolt szándék, hiszen egy ott talált kődarabbal tették.
– És az áldozat védekezett. Erre utal a körme alatt a szürkésbarna pamutszál. Persze az is
lehet, hogy a saját télikabátjából való, a laboratórium már vizsgálja. Én meg mindenesetre
berendeltem minden kabáteladás jelzését.
– No látod, ez is fontos lépés. Mindenesetre amíg nem tudjuk, kit öltek meg, addig ne várj
gyors előrehaladást, ezt te legalább olyan jól tudod, mint én. Ne hamarkodjunk el semmit.
Várjatok, előbb-utóbb jelentkezni kell valamelyik hozzátartozójának… Azonnal jelentsd, ha
bármi történik.
Megnyugodva távoztam a főnöktől. Szobámban munkatársaim vártak, jelentették, milyen
lépéseket tettek. Közben megérkezett a Törvényszéki Orvostani Intézet jelentése. Erzsike úgy
„tálalta elém”, mint a forró kávét szokta, tudta, mennyire várom. A megállapítások zöme
megfelelt orvosunk első véleményének: mindhárom fejre mért ütés egyenként is halálos volt,
a mellét ért ütés nem okozott elváltozást. Volt a jelentésben egy fontos mondat: az áldozat
virgo volt.
– Az erőszakos nemi közösülés tehát kizárva – mondtam az elvtársaknak. Ez mindenesetre
nagy segítség. Valószínűbb a rablógyilkosság. Meg kell szigorítani a zálogházak, bizományik
figyelését. Este pedig ellenőrzést tartunk a szórakozóhelyeken. Kilenc órakor itt találkozunk.
Az olvasó talán leteszi egy pillanatra a könyvet s elgondolkozik: vajon miért mennek a
nyomozók este a Gundelbe, amikor hajnalban valakit a Szabadság-hegyen öltek meg. Mit
tudhatnak meg az Astoriában, vagy ki tudja melyik szórakozóhelyen? És különben is, szinte
nincs bűncselekmény, aminek kapcsán fel ne keresnének valami vendéglőt, bárt, eszpresszót.
Nincs is. És hadd mondjam meg, hogy ez nem valamiféle nyomozóhobbi. A
szórakozóhelyeken – különösképpen akkoriban, s a „vadnyugati” ízű vendéglátóipari
üzemegységekben – sokszor bukkantunk értékes nyomra, hiszen ott tanyázott a
legkülönbözőbb bűnözők sokasága.
Persze senki ne gondolja, hogy elég volt csak odamenni, elmondani mit keresünk, miért, s
valaki máris mondta a pontos választ, mutatta a keresett alakot… Ki tudja hányszor és
hányszor, hányunknak kellett kutatnia, keresnie, sokszor napokig, hetekig figyelnie,
kapcsolatokat kiépítenie, amíg valamilyen használható nyomra bukkant. Ám egy-egy olyan
látogatásnál elmondhatjuk – „valami mindig történik” –, ahogy a mai kedvelt táncdal mondja.
S ha nem is éppen abban az ügyben jutottunk előbbre, amiben nyomoztunk, esetleg más
bűncselekmények nyomára bukkanunk. Mint amikor otthon valamit keresünk, s egy régebben
keresett más holmi kerül elő…
No, de elég a filozofálgatásból. Ezen az estén érdekesen alakultak a dolgok.
Először végigjártuk az ismert „vad” helyeket, ahol „szokásos” razziákat végeztek az
elvtársak. A Fehér ökörhöz épp akkor értünk, amikor nagy „szállítmányt” raktak autóba. Az
egyik delikvens azonnal odaszólt, amikor meglátott:
– Főnök, miért visznek be, nem tudja? Hiszen amióta kijöttem a sittről, távol tartom
magam a világ nyüzsgésétől.
– Mivel foglalkozik most, Sanyókám? Hol dolgozik?
– Főnök, maga jól ismer, ötven éve nem dolgozom, épp most kezdjem el. Veszek-eladok,
de semmi balhém nincs.
– Akkor éppen kapóra jött – mondtam. – Kellene nekünk egy szép barnás női kabát, de
lehet, esetleg férfi is. Menjen csak be, elszámoltatják, de még mi is váltunk egy pár szót.
– Az más – hunyorított rám a vén tolvaj. – Majd megveszem.
Nyugodtan beült a kocsiba.
Továbbmentünk. Jó néhány helyen megfordultunk, aztán a szigetre indultunk a csúszós
úton. A Nagyszálló ruhatárában letettük kabátjainkat, bementünk az étterembe. Tele volt
külföldiekkel.
– Hozhatom a három kávét? – lépett hozzánk régi ismerősünk, Feri, a főpincér.
– Hozhatja – mondtam.
Mire visszajött, feltérképeztük a terepet. Az egyik asztalnál egy csinos magányos nő ült.
– Ki az a nő? – kérdeztem a főpincértől, amikor visszajött.
– Csak azt tudom, hogy csodálatosan szép. Többször volt már nálunk az utóbbi két hétben,
és mindig egyedül. Senkivel sem ismerkedik. Egyébként németül beszél, úgy rendel. Megeszi
a vacsorát, azután taxit hívat és elmegy.
– Taxival? Egyedül? Hol van a szállása?
– Azt nem tudom. Sanyi a portás azt mondja, furcsa szerzet, nagy borravalót ad, arra kéri,
szóljon a taxisnak, menjen egy darabig egyedül, majd később beszáll. De nem palizik,
legalábbis nálunk nem ismerkedik senkivel – adta a „drótot” Feri.
– Őrnagy elvtárs – mondta Gerei Feri –, én már láttam vagy kétszer-háromszor ezt a nőt a
múlt hetekben a Gellértben meg az Astoriában. Egyik alkalommal két férfi próbált ismerkedni
vele, mire azonnal fizetett és elment. Tessék megengedni, hogy utánamenjek, megállapítsam,
kicsoda?
– No csak nem tetszett meg magának? Vigyázzon, megmondom a feleségének! Különben
engem is érdekel a dolog. Követheti. A Pipacsban találkozunk éjfélkor.
Gerei elvtárs ezzel szép csendesen kiment taxit foglalni, várni a delikvenst. Mi pedig bent
üldögéltünk. Vagy fél óra múlva a nő fizetett, elment. Nemsokára mi is szedelőzködtünk.
Mindenütt, amerre jártunk, csendben szórakozó párokat találtunk. A Pipacsban a
zongoránál a népszerű Ágika éppen egy fülbemászó dallamot zongorázott.
M. Laci, a Pipacs vezetője, leültetett bennünket a bárpultnál, az „ismerős hölgyek”
körülültek, jól elbeszélgettünk. Nem sokkal éjfél után belépett Gerei elvtárs, s mi félreültünk
vele.
– No, ki az a szép tündér? – kérdeztem.
– A neve nem sokat mond, de azt hiszem, nem volt fölösleges követni. Schulz Emminek
hívják, az Astoriában lakik a 305-ös szobában. Amikor elhagyta a szállodát, a portásnak pénzt
adott, és kérte, mondja azt a gépkocsivezetőnek, hogy lassan menjen az úton, ő még sétál egy
kicsit, friss levegőt akar szívni. Aztán később álljon meg a taxi, majd ott beszáll. A
gépkocsivezetőnek száz forintot adott előre. A szép szőkeség lassan elindult az út mellett, én
meg a másik taxival csendesen utána. Vagy négyszáz métert mehettünk, amikor egy nagy fa
mögül kilépett egy férfi, s a nő a retiküljéből vagy a bundájából – nem láttam pontosan –
valamit átadott neki. A férfi elfordult, s eltűnt a fák között, a nő pedig előre sétált a taxiig és
beült. Az Astoriába ment. Ott tudtam meg az adatait.
– Milyen volt a férfi?
– Talán száznyolcvan centiméter magas, sötét kabát, kalap volt rajta.
– Jobb lett volna, ha őt követi! Schulz Emmit megtaláltuk volna holnap is, de lehet, hogy á
sötét ruhás férfit nem látjuk többet.
– De, főnök, az utasítást száz százalékig végrehajtottam !
– Ne is folytassa, Gerei elvtárs. Jól hajtotta végre a feladatát, de ha önállóbb, és eltér az
utasítástól, akkor most azt mondhatnám: kitűnő munka volt. Ezzel zárjuk is le az ügyet.
A „hölgyek” megnyugodva köszöntek el, amikor látták, hogy nem velük vagyunk
elfoglalva, hagyjuk őket dolgozni a „munkahelyükön”…
Éjjel háromkor azzal feküdtem le, hogy egyszerűen nem értem, miért nem jelentkeztek
még a hozzátartozók. És arra gondoltam: lám, most már van egy bűnügyünk, ahol ismeretlen
az áldozat, a tettes, s van egy egészen más jellegű ügyünk, amibe szinte belebotlottunk, de
ahol a már ismert személy valami nagyon gyanús dolgot csinál. Nyilvánvaló, hogy a fő
irányban kell folytatnunk a munkát, a mi ügyünk elsősorban az a gyilkosság. De ezt az Emmit
is meg kell kicsit néznünk. No nem a szépségéért.
Reggel összehívtam a csoportvezetőket, kiosztottam az áldozatról készült fényképeket.
Megszerveztük, hogy a razziázó nyomozók szerte Budapesten mutassák be a fényképet, sőt,
vidékre is küldtünk belőle. Mozgósítottuk az egész ország rendőrségét.
Látja, kedves olvasó, azért fogadom mindig hitetlenkedve, ha valaki egy detektívregényben
azt írja: „elfogtam a tettest…” Elfogni a tettest, íme az esetek túlnyomó többségében nem egy
ember műve. Elfogtuk, csak így fogalmazhatunk, hiszen – mint ennek a bűncselekménynek a
nyomozásából is kiderül – az egész ország rendőrsége éjt nappallá téve üldöz egy ismeretlen
tettest vagy tetteseket.
A mozgósítás után jelentést tettem a detektív-főnöknek. Éppen Schulz Emmiről beszéltem,
amikor csengett a telefon.
– Jelentkezett a hozzátartozó! – kiáltott fel a főnök egy pillanatnyi hallgatás után. – Most
kísérik fel a szobádba.
Még köszönni is elfelejtettem, úgy rohantam. Alighogy leültem, kopogtak. Kitártam az
ajtót. Negyvenöt év körüli nő lépett be. Bemutatkoztam.
– özvegy Fehérvári Lászlóné vagyok – mondta a nevét.
– Tessék parancsolni.
– Még soha ilyen eset nem történt velünk – kezdte. – Kislányom, Kató, aki huszonegy
éves, már két napja nem jött haza…
– Miért csak most jelenti be az esetet?
– Tetszik tudni, azzal ment el otthonról: Anyukám, ne nyugtalankodj, ha éjjel nem jönnék
haza, lehet, hogy vidékre kell utaznom.
– Így már értem. Mi a kislányának a foglalkozása?
– Üzemi munkás, de a SZIT-ben (az ifjúmunkások akkori szervezete) az országos
vezetőségnél is dolgozik, sokszor megy vidékre előadásokat tartani. Ma reggel, mivel már két
éjszaka nem volt itthon, felhívtam a SZIT-et, kérdeztem, nem tudják-e, merre van. ők azt
mondták, hogy nem is volt vidéken, sőt, ők sem látták, már keresni akarták, hogy nem beteg-
e. Hol lehet?
– Nincs önnél egy fénykép a kislányáról?
A retikülhöz nyúlt és szótlanul átadta. Ragyogó szépségű kislány mosolygott rám a képről,
és szinte megrémültem, hogy mondjam meg, hogy hol láttam utoljára… ö volt.
– Erzsike – szóltam ki az ajtón –, legyen szíves, hozzon be kávét!
– Ugye, milyen gyönyörű a kislányom? – kérdezte Fehérváriné, amikor visszaültem.
– Csodálatosan szép – feleltem. – Van még gyermeke?
– Igen, egy tizenhat éves kisfiam. Nagyon szófogadó, kitűnő tanuló.
Behozták a kávét.
– Tessék parancsolni – kínáltam. – önnek mi a foglalkozása?
– Én is üzemben dolgozom, munkaügyi kérdésekkel foglalkozom. Kiemeltek.
– Szeretnék néhány kérdésre választ kapni – folytattam. – Milyen fiúismerősei vannak a
kislányának? Van-e vőlegénye? Hová szokott járni szórakozni? Nincs véletlenül valaki, aki
megszerette, s akit ő visszautasított?
Az édesanya röviden felelt:
– Nincs, biztosan nincs. Nemigen ér rá ilyesmivel foglalkozni, sok a dolga a SZIT-ben. És
a barátai is SZIT-esek…
Aztán még hozzátette:
– Igaz is… Régebben járt vele két fiú, Feri meg Imre. Följártak hozzánk, aztán elmaradtak.
Amikor szóvá tettem, miért, Kató azt felelte: „Anyukám, bizalmaskodni akartak velem, és én
megszakítottam a barátságot.” Tisztességes az én kislányom, tessék elhinni.
Nemcsak elhiszem, hanem sajnos tudom is – gondoltam magamban.
– De tessék megmondani – zavarta meg gondolataimat –, miért kell annyit beszélnem
Katókámról, csak nem történt valami baja? – s ahogy kérdezett, már sírt is.
No, most mit mondjak? – kérdeztem magamtól. Az asszony rám nézett, én őrá, s hosszú
másodpercekig nem volt erőm szólni. Aztán egy pillanat alatt eldöntöttem: meg kell
mondanom.
– Drága asszonyom! Sajnos, nagyon rossz hírt kell közölnöm önnel. Katónak baja történt.
– Mi történt vele? – sikoltott fel a szerencsétlen édesanya.
Muszáj, muszáj, mondogattam magamban, s aztán megszólaltam:
– Legyen erős, a kislánya meghalt.
– Mit mond? – sikoltotta. – Nem lehet igaz! – Eldőlt a széken.
Csengettem. – Erzsi, hívja be az orvost, hozzon gyorsan injekciót.
Egy perc múlva ott volt a dokink, megvizsgálta az asszonyt, injekciót adott be, s aztán
tovább fogta a pulzusát, úgy mondta:
– Súlyos idegrázkódás, teljes eszméletlenség. Úgy látom, súlyos. Ki ez az asszony?
– Ismered az ügyet, annak a fiatal meggyilkolt kislánynak az édesanyja.
– Megmondtad neki?
– Mit tehettem volna mást? Bár ne kellett volna. Sajnos, ez nehezebb munka, mint az
elfogás.
Az injekció hatni kezdett, az asszony kinyitotta a szemét, de azt sem tudta, hol van.
– Jobban van? – kérdezte az orvos. Hirtelen felült, felkiáltott:
– Hol a lányom? Adják vissza Katókámat! Az orvos a kezét fogta, úgy nyugtatgatta:
– Nyugodjon meg, kérem, van még egy gyermeke, van, akit még fel kell nevelnie.
Fehérváriné üres szemekkel nézett az orvosra, és újra elájult.
– Be kell szállítani a kórházba! – Teljes idegösszeomlás – állapította meg az orvosunk.
Kihívtuk a mentőket, bevitték a kórházba.
Rónai elvtárs – szóltam munkatársamnak –, küldjön ki a lakásra egy elvtársat, hiszen a fiú
nemsokára hazaér az iskolából és nem tud semmiről. Vigyázni kell rá. – Tóth elvtársat a
SZIT-be küldtem, érdeklődjön Kató ottani munkatársaitól.
Még alig tudtam megnyugodni az előbbi rettenetes jelenet után, ami engem is nagyon
felkavart, amikor a figyelőcsoport vezetője jelentkezett.
– Schulz Emmát senki sem kereste az Astoriában – tájékoztatott. – Tegnap délután tizenhét
óra tíz perckor szobájából a presszórészbe ment, előzőleg a portást megkérdezte: nem
keresték-e. A portás egy levélborítékot adott át neki. A nő meg sem nézte, csak betette a
retiküljébe. A presszóban italt kért. Két férfi is megpróbálta leszólítani, de elfordította a fejét.
Állandóan az óráját nézte, mintha várt volna valakit. Aztán egyszer csak hívta a fizetőt,
fizetett, majd elindult a szállórész felé. Amikor már majdnem a lifthez ért, szembe jött vele
egy férfi, akin kabát és kalap volt. Ekkor Emmi megcsúszott, elejtette a retiküljét, az kinyílt,
egy pár apró holmi kiesett belőle. A férfi rögtön lehajolt a nővel együtt és segített neki
összeszedni a szétgurult tárgyakat. A kezében levő négyszögletes csomagot is betette a
retikülbe, a kiesett holmik közül pedig egy levélborítékot fél kézzel összehajtva a markába
fogta. Felálltak. A nő németül köszönte meg a segítséget: „Danke schön”, mire a férfi csak
annyit mondott: „Bitté”, és továbbment a kijárat felé. Mi természetesen követtük. Taxit
hívatott, s a Gellértbe ment. Ott elkérte a 207-es kulcsot. Megállapítottuk a nevét: Franz
Mayerhoffer ingenieur (mérnök). Természetesen azonnal megfigyelés alá vontuk. A portásnak
meghagyta, hogy huszonkét órakor ébressze fel, azután a szobájába ment.
– Mióta lakik a Gellértben? – szakítottam meg a jelentést.
– Pontosan tizenhét napja. Beszélgettem az egyik londinerrel. Elmondta, hogy többször
volt az étteremben, s kétszer a bárban is, itt több magyarul beszélő vendéggel társalgott. Ma
estére rendelt egy hatszemélyes asztalt az étteremben, huszonkét órára. Mondani sem kell,
hogy mi is rendeltünk azonnal kétszemélyeset.
– Nagyszerű. Hadd legyen nagyobb a társaság! Mi is ott leszünk – örvendeztem, hiszen
úgy látszott, hogy ez a második ügyünk gyorsabb ütemben halad előre, talán előbb
befejezhetjük, mint az elsőt.
Azért még megkérdeztem:
– Milyen ember ez a Mayerhoffer?
– Fiatalember, lehet vagy harmincöt éves, száznyolcvan centiméter magas, sovány arcú,
eléggé nagy, hegyes orra van, arcbőre egészen világos.
Hangosan gondolkoztam:
– Kik ezek az emberek? Miért ilyen különös módját választják a kapcsolattartásnak? Annyi
lehetőségük lenne feltűnés nélkül találkozni. – Aztán magam is elmosolyodtam ezen: – No
persze, nekünk akkor is feltűnnének… És tulajdonképpen két külföldinek egyáltalán nem
feltűnő szállodában találkozni. No mindegy, minél többet kell megtudnunk, milyen sötét
ügyeik vannak: síbolás, csempészés, vagy ki tudja, miféle dolog. Mert az biztos, hogy nem
rendes úton járnak.
– Ez a legvalószínűtlenebb… – erősített meg a figyelőcsoport vezetője, s ezzel el is
köszöntünk egymástól.
Erős napom volt. Alig búcsúztunk el a figyelőcsoport vezetőjétől, máris jelentkezett Tóth
elvtárs, akit Gerei elvtárs Fehérvári Tibiért küldött:
– Elhoztam Fehérvári Tibort.
– Tessék, jöjjenek be.
Míg ők bementek, én kint maradtam az előszobában :
– Erzsike, hívja fel a kórházat, érdeklődjön Fehérváriné állapotáról, azután szóljon be
nekem.
Visszaléptem a szobámba és hellyel kínáltam Tibit és Tóth elvtársat.
Magas, jóképű fiú volt Fehérvári Tibi, s meglehetősen ijedten nézett rám.
– Figyelj rám, kisfiam – kezdtem. – Édesanyádat bevitték a kórházba a mentők.
A nagy fiú elkezdett sírni.
– Nem kell megijedned, anyukádnak nincs komolyabb baja. Rosszul lett, és ott fogják
tartani kivizsgálásra.
– De miért volt itt az édesanyám és engem miért hoztak ide? – hüppögött még mindig.
– Tibikém, nem hoztak, hanem megkértünk, hogy gyere be, mert szükségünk van a
segítségedre. Anyukád is azért volt itt.
– Mi történt?
– Sajnos, elég súlyos baj érte a nővéredet, Katókát. Vele kapcsolatban kérdeztük az
édesanyádat és most téged is, hátha tudsz olyasmit mondani, ami segíti a munkánkat.
– És Kató hol van? Miért nem vele tetszik beszélni, ha róla van szó?
– Nem lehet, Tibikém, majd később visszatérek rá. Először is mondd meg, milyen
kabátban ment el a nővéred otthonról?
– Egy télikabátja volt, olyan barnás színű és szürke csík volt benne.
– Milyen csík? Hosszában vagy keresztben?
– Hosszában…
– És valami prém volt-e rajta?
– Igen, a gallérja volt valami szürkés rókából, meg a két ujján is volt prém.
– És gyűrűje, ékszere volt-e?
– Volt egy gyűrűje, bele volt vésve: F. K., még apukámtól kapta. Egy fülbevalója is volt,
három kék kővel.
– Milyen volt a fülbevaló?
– Olyan háromágú, s mindegyik ágában volt egy-egy kő.
– Le tudnád rajzolni?
– Igen – vett elő egy ceruzát, és egészen ügyes rajzot készített.
– Meg tudnád mondani, kik Katóka barátai, vagy olyan fiú ismerősei, akikkel gyakrabban
jár? Vagy talán udvarol is neki valaki?
– Csak SZIT-esekkel jár… Néha, ha jönnek külföldi fiatalok, őket is szokta kísérgetni. Két
fiú udvarolt neki régebben, de azokkal már nem jár.
– Nem tudod a vezetéknevüket?
– Nem tudom, de Kató megmondhatja. Egyébként ők is odajárnak a 8ZIT-be.
Bár megkérdezhetném, Tibikém – gondoltam magamban –, akkor most nem ülnél itt. És
akkor meg sem kellene kérdeznem.
– Arra kérlek, jól gondold végig, mielőtt felelnél: nem volt valaki mostanában a SZIT-
eseken kívül, aki találkozott Katóval?
– Jaj, dehogynem – szaladt ki a száján, majd elfelejtettem. No, de az nem volt barátja,
udvarlója… Kétszer is, amikor a területi SZIT-ből együtt jöttünk haza, az épület előtt egy férfi
csatlakozott hozzánk, s hazáig kísérte Katót. Valahonnan már ismerte. Egyszer azt mondta:
menjünk el együtt sétálni a hegyekbe, mert nagyon szereti a budai hegyeket. Hármasban
voltunk ott.
– A nevét nem tudod?
– Tessék csak várni… Igen: mérnök volt, az biztos, ö mondta. Ott a hegyi sétán
beszélgettünk, s elmondtam, hogy mérnök szeretnék lenni, mire azt mondta: az szép pálya, ő
is mérnök. És Sándor, az biztos, hogy Sándor volt a keresztneve. De a vezetékneve? Mintha
Honfinak vagy inkább Hadfinak mutatkozott volna be. No, de ezt is a Katótól tessék
megkérdezni.
– Tibikém, van rokonod Budapesten?
– Van, anyukám testvére.
– Hol lakik a nagynénéd ?
– A Széna téren.
– Akkor most mi elkísérünk hozzá, amíg anyukád ki nem jön a kórházból, addig ott
maradsz náluk.
– Kató nem jön haza?
– Sajnos, Tibikém, nem. Te már nagyfiú vagy, nem vagy gyerek. Kató meghalt.
– Kató?! – kiáltott fel fájdalmasan a fiú.
– Igen, sajnos meghalt. És te most nagy segítséget nyújtottál nekünk. A következő
napokban, hetekben édesanyádnak kell segítened, erősnek kell lenned. Édesanyádnak már
csak egy gyereke van. Te.
Tibi nagyon sírt, hiába nyugtattuk, nem tudta abbahagyni a sírást.
Tóth elvtárs – szóltam munkatársamnak –, vigyék haza Tibit. Mondják el a nagynénjének,
hogy Fehérváriné melyik kórházban van, s holnap menjenek be hozzá.
Amikor lassan elindultak kifelé, intézkedtem: ne veszítsék szem elől a fiút. Ha a nyom
helyes, amit megadott, akkor nemcsak minekünk lehet érdekes a gyerek. Vigyázni kell rá.
Már éppen azon gondolkoztam, hogy szervezzem meg ennek a bizonyos Sándornak a
felkutatását, amikor Rónai elvtárs jelentkezett:
– Sajnos, nem sok jót jelenthetek – kezdte –, legalábbis az ügy szempontjából – tette
hozzá. A SZIT-központban és a területi SZIT-ben, ahová rendszeresen járt, több mint százan
ismerték Katót. Mindenki meg van döbbenve. Szerették, becsülték, s egyszerűen nem értik,
mi történhetett. Közvetlen munkatársai szerint csak bosszú áldozata lehet. De hiába próbáltam
ilyen irányban érdeklődni, senkire nem gyanakszanak.
– Akkor nálunk már jobb a helyzet – feleltem, s kiszóltam Erzsikének, küldje be Gerei
elvtársat. Amikor hármasban együtt voltunk, folytattam:
Elvtársak, felmerült egy név, Kató öccse mondta. Valamilyen Sándor, Honfi vagy inkább
Hadfi, egy f-fel, kettővel, i-vel vagy ipszilonnal, azt nem tudni. Mérnök, és lehet vagy
harmincöt éves. ő már sétált együtt a két testvérrel a budai hegyekben. Azonnal intézkedni
kell, hogy az elvtársak emeljék ki az összes Honfit és Hadfit, aki Sándor, s kivált, aki mérnök.
Ha találnak Honfi vagy Hadfi Sándor mérnököt, arról azonnal készítsenek kátét
(környezettanulmányt). Emellett van ékszerünk is, itt a rajza, van gyűrű, F. K. monogrammal,
meg egy női télikabát, amely barnás, szürke csíkkal és rókaprémmel a nyakán, a karján.
Ezeket elrabolták, ezek tehát a tettesnél lehetnek, ha még el nem adta. Azonnal tárgykörözést
kell kiadni, különösen a becsüsök figyelmét kell erre felhívni. Az öreg lókötőt is meg kell
hallgatni, akit a razziázók hoztak be a Fehér ökörből, hátha tud valamit a kabátról. Ha nem, el
kell engedni, s megbízni, hogy ő is nézzen körül. Értették? Még egy percre visszatartottam
őket:
– Egyébként legyetek ma este készen. A Gellértben nagy vacsora lesz, amire mi is
hivatalosak vagyunk. Na, nem a főasztalhoz, csak hát a figyelőknek segítségre van szükségük.
Közvetlen munkatársaim, akik mindent gondosan jegyeztek, már indultak is, hogy útra
indítsanak három nyomozót, s ha kell, még nyolcat-tízet a Honfik, Hadfik felkutatására, s
elrendeljék a tárgykörözést. Az öreget Zoli vállalta magára, ő ismerte már velem együtt,
tudtuk, hogy nagy gazember, de szívesen segít.
A kórházból visszatelefonáltak, mert Erzsike hívásakor még nem tudtak semmit mondani.
Most arról tájékoztattak, hogy Fehérváriné magához tért ugyan, de teljes letargiában van,
érverése, légzése, alig észrevehető. Állandó megfigyelés alatt áll.
Amikor mindent elrendeztem, újabb hír érkezett Schulz Emmiről.
– Reggel hívatott egy taxit – közölte az egyik figyelő –, elhagyta a szállodát. A várba
vitette magát. A Bástyasétányon és még több helyen fényképezett. Utána a taxival a Vörös
Hadsereg útra ment. Itt beszélgetett a gépkocsivezetővel, azután kifizette. A Hadapródiskola
felé indult. Amikor odaért, több felvételt készített. Körbesétálta az épületet, aztán visszatért. A
taxi megvárta. Az Astoriába ment vissza. Jelenleg a szobájában tartózkodik. Közben azonban
még valami történt. Nem sokkal azután, hogy visszatért, nyugat-berlini turisták érkeztek a
szállodába. Tizenöten. Schulz Emma ekkor ott volt az előtérben, s mintha várt volna valakit.
Két férfi többször is elment előtte, de nem szóltak egymáshoz.
Schulz Emma tehát mozgolódik. No, majd meglátjuk, mire jutunk vele. De nézzük csak a
mi elsődleges ügyünket.
Már jöttek is az elvtársak a Honfikkal, Hadfikkal… Tizenhat hasonló nevű személy adatait
hozták, közülük három Hadfi, illetve Haddfy volt Sándor, s kettő mérnök. Az egyik
negyvenegy, a másik harminchét éves. A harmadik Hadfi Sándor órás, harmincnégy éves.
– Jelentem, őrnagy elvtárs – hivataloskodott Tóth elvtárs –, mind a három Hadfi Sándor
kátéjának elkészítését megkezdtük. Egyszerre hatan dolgoznak a munkahelyeken és a
lakóhelyeken. Perceken belül elkészülnek a fényképek, azokat is megkapjuk.
– Ahogy megvannak a képek, hat másik fényképpel össze kell keverni őket és elvinni a
Széna térre – intézkedtem. – Meg kell kérni Fehérvári Tibit, hogy válassza ki közülük
nővérének ismerősét. Reméljük, közte lesz! – tettem hozzá, s ez már egyáltalán nem valami
hivatalos intézkedés volt, s nem is hivatalos hangú, sokkal inkább a lassan kivezető utat látó
nyomozó reménykedése.
Éppen összegeztem magamban a mai napon történteket, amikor a detektívfőnök hívatott.
Így szokott ez lenni, mindig néhány perccel előbb kér, mint ahogy én jelentkeznék. Mintha
megérezné, hogy van mondanivalóm. Most is szinte repültem hozzá.
Jelentkeztem.
– Na, most úgy látom, vidámabb vagy – fogadott. – Most ismét tanultatok. Jól jegyezd
meg, amit mondok. A rendőri munka nem sablon, ahány eset, annyiféle nyomozást kíván.
Semmi elkeseredettség nem vehet erőt rajtunk, ha pillanatnyilag valamit nem látunk tisztán,
vagy ha valamelyik kombináció nem válik be. Kudarc, siker – ez együtt jár a mi munkánkkal.
– Jelentem – vártam meg, amíg befejezi fejtegetését –, azért olyan nagy vidámságra még
most sincs okunk. Csak most már van mit keresnünk. Megvan az áldozat neve, ismerjük a
tárgyakat, amik eltűntek a meggyilkolásakor, s tudunk egy nevet, egy ember nevét, akivel
együtt járt – éppen a budai hegyekben.
– Mi az, még ez sem elég? Hisz alig néhány nap teltei azóta!
– Igen-igen. De csak akkor lenne elég, hogyha a legkisebb elképzelésem is volna, miért
tették? Mert ezért a pár lényegtelennek tűnő apró holmiért nem gyilkolnak meg egy embert.
És ha arra gondolok, hogy a jelenleg gyanúsítható emberek közül kettő mérnök, egy pedig
órás, akkor különösen érthetetlen a rablógyilkosság, ezekről elképzelhetetlennek tartom még
feltételezni is ilyen bűncselekmény elkövetését.
– Ebben kétségtelenül igazad van – mondta a detektívfőnök. – De még nem ismerjük a
kátéjukat, pontosabban annak az egynek a kátéját, akit majd a fiú felismer. Remélem, az
azonosítás gyorsan megtörténik.
– Biztos vagyok benne – szaladt ki a számon, s nem is elsősorban a magabiztosság miatt,
sokkal inkább azért, mert ezzel is jelezni kívántam, hogy megbízom munkatársaimban.
Valóban olyan elvtársakkal dolgozhattam együtt, akiket ugyanaz a fáradhatatlan nyugtalanság
jellemzett, mint ami engem is mindig magával ragadott, amikor egy-egy ilyen ügyben fokról
fokra előrehaladtunk.
– És a másik ügyetekkel, azzal a nővel mi van?
– Ott is alakulnak már a fejlemények – jelentettem –, sőt, mintha gyorsabban alakulnának.
– Mit csinál a vendégünk?
– Most már azt is mondhatjuk: vendégeink. Mert egy másik ember is felbukkant. Az is
külföldi. Sőt, még egy egész nyugat-berlini csoport is ott van az Astoriában.
– Lehet, hogy hamarosan kooperálnunk kell a politikaiakkal – jegyezte meg erre a
detektív-főnök.
– Nincs kizárva – mondtam én. – Csak hát egyelőre még nagyon keveset tudunk, s még
egyáltalán nem biztos, hogy nem minket érdekelnek. Mindenesetre, ha valami gyanús jelet
észlelünk, úgyis jelentem, s azonnal összeköthetsz bennünket.
– Mikorra számítasz valamire?
– Ma este.
– Már ma… És még azt mondod, hogy lassan haladnak a dolgok.
– Erre az ügyre azért nem ezt mondtam… Szóval ma este lesz egy vacsora a Gellértben,
amit a nő furcsa ismerőse rendez. – Részletesen elmeséltem az egész históriát az astóriai
nagyjelenettől a nő kőrútjáig. – Különös – fejeztem be –, hogy a mi Emmácskánk nem a
Bazilikát meg a Mátyás-templomot fényképezte. Elvtársaink mindenesetre minden lépését
figyelik.
– Mind a két ügyről azonnal jelentést kérek, ha valamilyen fontos adat a birtokotokba jut –
búcsúzott el a detektívfőnök, s még hozzátette: A főkapitány elvtárs is nagyon érdeklődik.
– Értettem – köszöntem el, s tudtam, hogy ezek az utolsó szavai egyáltalán nem rutin
megjegyzések. A főkapitány, Münnich Ferenc elvtárs „naprakészen” ismerte a főkapitányság
minden fontosabb ügyét.
A szobám felé sétálva azon gondolkoztam, hogy most valami megérzésem van, most végre
nyomra bukkantunk, ezt a nyomot nem szabad elengedni.
Erzsike izgatottan fogadott:
– De jó, hogy jön, őrnagy elvtárs! Már annyiszor keresték a központi ügyeletről.
– Csöngessen oda!
– Légy szíves lejönni – mondta a központi ügyelet vezetője, amikor átvettem a kagylót. –
A VII. kerületi Murányi utcában valószínűleg gyilkosság történt.
– Máris indulok – feleltem, s odaszóltam Erzsikének:
– Erzsike, tartsa a frontot. Ha fontos ügyben keresnek, várjanak meg. Mindenképpen sietek
vissza.
A központi ügyeleten már ott várt a ,,stáb”: az orvos, a technikusok. Elindultunk, s közben
arra gondoltam: ,,ha egy bolt megindul.” Itt van még két felderítetlen ügyünk, és most
belecsöppenünk egy harmadikba.
Rövid volt az út a Murányi utcáig.
A ház kapujában már várt a házfelügyelő, s az I. emeletre vezetett. Itt a VII. kerületből
hívott rendőr elvtárs fogadott:
– Jelentem, a lakásban valószínűleg gyilkosság történt. Természetesen semmihez nem
nyúltam, és tudomásom szerint a bejelentő sem változtatott a helyszínen.
– Köszönöm -- fogadtam a jelentést, és intettem elvtársaimnak: kezdhetik.
Néhány percen belül az ilyenkor sajnos már annyira megszokott kép tárult a szemem elé:
az orvos az asztalra borult férfit vizsgálta, a technikusok előszedték felszerelésüket, s
nyomokat, ujjlenyomatokat kerestek, a fényképész villogtatta a vakuját. Jómagam
villámgyorsan áttekintettem a helyszínt: a kétszoba-fürdőszobás lakás berendezése jó ízlésre
vallott. És mindenütt a legnagyobb rend fogadott bennünket.
Az asztal körül – az áldozat közelében – sem találtunk egyetlen csepp vért sem a padlón,
mintha nemrég takarítottak volna.
Míg vártam az orvosi vizsgálat eredményét, a bejelentőtől érdeklődtem a részletekről.
Kovács Ferenc, a halott testvére készséggel válaszolt kérdéseimre:
– Látogatóba jöttem az öcsémhez – kezdte –, s becsöngettem, mert úgy tudtam, itthon
tartózkodik. Senki nem nyitott ajtót. Ez meglepett. Elővettem a saját kulcsomat – nekem is
van kulcsom a lakáshoz –, és bejöttem. Rögtön észrevettem, hogy öcsém bent van a
dolgozószobájában, s az íróasztalra borul. Arra gondoltam, alszik. Halkan közelebb jöttem,
nehogy felzavarjam. Nyugtalanítóan csendes volt. Közelebb hajoltam hozzá, és
megérintettem. Éreztem, hogy teljesen merev. És ekkor vettem észre azt is, hogy a hátán
valami sötét folt van a ruháján. Rádöbbentem: lelőtték. Rettenetesen megijedtem, s valósággal
kirohantam a lakásból. Beszóltam a szomszédba, azután lerohantam az utcára telefonálni a
rendőrségre.
– Mi az öccse foglalkozása?
– Vegyiművekben mérnök.
– Miért van önnek kulcsa a lakáshoz?
– öcsémnek is ^an kulcsa a mi lakásunkhoz. Gyakran járunk össze, s az a legjobb, ha nem
kell várni valahol az utcán, hogyha valamelyikünk nincs otthon. Sokszor előfordul, hogy nem
találom itthon, mert rengeteg az elfoglaltsága. Nemcsak kutatásokkal foglalkozik s a szakmai
munkájával van elfoglalva, hanem pártmunkásként is sokat van bent. Alapszervezeti
párttitkár.
– Másnak is van kulcsa a lakáshoz?
– Igen. A menyasszonyának.
– Köszönöm a felvilágosítást, később még folytatjuk – fejeztem be a beszélgetést, mert az
orvos jelezte, hogy végzett. Megkértem Kovácsot, legyen szíves fáradjon át a másik szobába.
– Mit állapítottál meg? – fordultam a „dokihoz”.
– Kétségtelenül gyilkosság történt. Hátulról lőtték le az áldozatot. Azért nem volt sok vér,
mert pisztollyal, közvetlen közelről végeztek vele. Körülbelül negyven-ötven centiméterről
érte a lövés. A bemeneti nyílás körül tíz centiméteres, szabályos lőporszemcse-beékelődés
gyűrűje látható. Az egyik lövés a szívét érte, s azonnali halált okozott. A halál körülbelül
háromnégy órája állt be.
– Köszönöm, a többit majd a boncolás után.
– Igen. Hívhatom a halottszállítókat?
– Természetesen.
Elkészültek a fényképek. Az egyik technikus átadta a bűnjeleket:
– Ezt a két lövedéket és egy töltényhüvelyt találtunk.
6.35-ös, kis méretű pisztoly jól ismert lövedékei hevertek előttünk. Ezzel a „mini”
lőfegyverrel adták hál le a halálos lövéseket.
 – És ujjlenyomatok?
– Csak a poharakon tudtunk használhatókat rögzíteni.
A szoba közepén levő asztalon ugyanis egy üveg és két pohár állt, a poharak üresek, az
üvegben vagy két deci bor.
Nyilvánvaló a következtetés: vendége volt a mérnöknek. Így hát az egyik poháron talált
ujjlenyomat a gyilkosé vagy legalábbis a gyanúsítotté. Természetesen az áldozatról is vettek
ujjlenyomatot, hogy megállapíthassák, melyik volt az idegené.
A szobákban minden szekrényt zárva találtunk, de a kulcsok ott voltak a zárakban. Kitártuk
az ajtókat. Mindegyik szekrényben példás rendben sorakoztak a fehérneműk, a ruhák, illetve
az edények. Semmi nyoma sem volt, hogy bárki is turkált volna közöttük. Az íróasztal fiókjait
is sorra kihúztuk. Azokban is pedáns rendet találtunk, és ugyancsak nem látszott nyoma
kutatásnak.
A nyomozók közben elszéledtek kikérdezni a ház lakóit, kit láttak Kovács János lakásába
bemenni. Magam ismét Kovács Ferencet hívtam a szobába. A férfi, aki az előbb viszonylagos
nyugalommal adta elő az eseményeket, most már zokogott. Erőt vett rajta a szörnyű esemény.
– Ki tehette ezt a szörnyűséget? – kérdezte. – Jani a légynek sem ártott. Szinte éjjel-nappal
dolgozott az emberekért, a munkájának meg a pártmunkájának élt… Jaj, mi lesz az
édesanyámmal, ha megtudja?
– Kovács úr – szólaltam meg, amikor befejezte –, mivel ön gyakran járt a testvéréhez,
bizonyára választ tud adni néhány nagyon fontos kérdésünkre. Biztos vagyok benne, hogy
segíteni akar nekünk a gyilkos kézre kerítésében. Ehhez most összpontosítania kell
gondolatait, bármennyire is nehezére esik ez ilyenkor az embernek.
– Rettenetesen fáj, de azért csak tessék nyugodtan kérdezni.
– Hol lakik az édesanyja? Önnek mi a foglalkozása?
– Édesanyámmal együtt Dunakeszin lakunk, én művezető vagyok, a szakmám
szerszámkészítő.
– Ismerte testvére anyagi helyzetét? Meg tudná mondani, voltak-e ékszerei, értékei, volt-e
pénze itthon vagy a takarékban?
– Pénze csak annyi volt, amit egyik fizetéstől a másikig elköltött. Ha összegyűjtött pár száz
forintot, akkor édesanyámnak adta, vagy vett neki valami ruhát, ajándékot. Egy fekete köves
gyűrűje volt, amit állandóan hordott. Semmire sem költött. Egy-két üveg bor volt itthon, de
csak akkor vette elő, ha vendége volt, maga egyedül sohasem ivott.
– Legyen szíves, nézze meg, megvannak-e a ruhái, holmijai?
Kovács Ferenc sorra nyitotta ki a szekrényeket. Közben mi megnéztük a halott kezét,
gyűrűsujján ott találtuk a fekete köves gyűrűt. A testvér visszajött:
– Úgy látom, semmije sem hiányzik. Minden ruhája itt van, és a télikabátját is láttam az
előszobában, a fogason. Csupán egy dolgot nem látok. A kulcscsomóját. Pedig azon az irodai
kulcsok is rajta voltak.
Megint egy rejtélyes gyilkosság. Semmit sem vittek el, csak egy kulcsot, azt is nyilván
azért hogy becsukják az ajtót maguk mögött. Akkor hát miért ölték meg ezt az embert? –
töprengtem magamban.
Megérkeztek a halottszállítók. Az áldozat zsebéből kivették az iratokat, kezéről lehúzták a
fekete köves gyűrűt, és elvitték a holttestet. Fivére sírva kísérte a kocsiig és még sokáig nézett
a távolodó fekete halottszállító kocsi után. Azután a vele levő nyomozóval együtt visszajött.
A technikusok közben jelentették, hogy elkészítették a helyszíni vázlatokat. A bejárati
ajtón még találtak rejtett ujjlenyomatokat, ezeket argentorát-porral és fekete folival
biztosították. A poharat magukkal viszik.
– Köszönöm – búcsúztam el tőlük. – Nagyon siessenek az ujjlenyomatok vizsgálatával.
Viszontlátásra odabent!
Kovács Ferenccel beszélgettem tovább.
 – Öccsének a menyasszonya gyakran jár ide?
– Ő igen, sűrűn vannak együtt.
– Mi a foglalkozása? Régen ismerik egymást az öccsével? Milyen lánynak ismeri?
– Ő vegyésztechnikus. Egy vállalatnál dolgoznak. Két éve kérte meg a kezét, és csak azért
nem vette még el, mert Margitka most kap majd új munkahelyet, utána akarták megtartani az
esküvőjüket. Egyébként együtt dolgoztak az ifjúsági szervezetben, a SZIT-ben, mind a ketten
vezetőségi tagok voltak. Margitka édesapja a kerületi pártbizottságon dolgozik, pártmunkás.
Egyszerű munkáscsalád. Jani és Margitka nagyon-nagyon szerették egymást. Nem is tudom,
ki tudja megmondani Margitkának ezt a szörnyűséget !
– Barátait nem ismerte?
– Azokról nem tudok sokai mondani, csak néhányat ismerek, futólag. Erről Margitka
biztosan többet tud. öcsém nagyon jól beszélt németül és franciául, ő tolmácsolt, ha a gyárba
vendégek jöttek és ha külföldről ifjúsági küldöttség érkezett, sokszor igénybe vették. Még
most is, pedig már nem dolgozik a SZIT-ben, sokszor elkérik a munkahelyéről.
– Margitka hol lakik, hogy lehetne vele beszélni?
– Nem messze ide, a Dohány utcában – adta meg a pontos címet.
Gerei elvtárs – szóltam munkatársamnak –, nagy feladatot kap. Elmegy Margitkáék
lakására, és megkéri, hogy jöjjön be a főkapitányságra. Közben nagyon lassan adagolja be
neki, hogy mi történt a vőlegényével, lehetőleg még a lakásában !
– Értettem!
– Kovács úr, mi a lakásban egyelőre befejezzük a munkánkat, önnek van kulcsa a lakáshoz.
Itt marad, vagy hazamegy?
– Jaj, dehogy maradok, hazamegyek. Csak hogy mondjam meg az édesanyámnak, azt sem
tudom, mit csináljak? Az biztos, hogy itt nem tudok maradni.
– Tudom, Kovács úr, egy ilyen szörnyűséges dolgot a legnehezebb megmondani az
édesanyának. De ne halogassa, az csak rosszabb! Higgye el nekem, sajnos elég sok ilyen
tapasztalatom van. Ha szükségünk lesz még magára, megkeressük az üzemben. Addig is
köszönjük a segítségét – búcsúztunk el.
A lakásról lakásra járó nyomozók még nom fejezték be a munkát. Mi otthagytuk őket, mert
így is jó későn értünk vissza a főkapitányságra.
Nem is mentem a szobámba, hanem egyenesen a detektívfőnökhöz rontottam be:
– Jelentem, újabb gyilkosság, s újra látszólag minden ok nélkül – léptem a szobába.
– Nagyon vártalak már, amikor a központi ügyeletről megtudtam, hogy hová hívtak.
– Igen, és megint minden fogódzkodó nélkül indulhatunk neki. Miért ölhették meg ezt az
embert? Mindene megvan, ha csak a kulcscsomót nem számítjuk. Azon a kulcscsomón
viszont rajta lehettek irodai kulcsai, páncélszekrénykulcsa is…
Emiatt – meg mást is megnézni – munkatársainkat már ki is küldtem az üzembe. Hadd
legyen méltó fogadtatásban része a kulcstolvajnak, ha egyáltalán ezért vitte el a kulcscsomót.
– Helyesen tetted. Mondd, ez a Kovács milyen ember volt?
– Egyszerű családból lett mérnök, a testvére is munkás, esztergályos, ő maga a SZIT-ben
dolgozott, mert párttag, alapszervezeti párttitkár…
– Mit mondtál, a SZIT-ben dolgozott? És most párttitkár? Semmit nem raboltak el tőle? –
A főnök mindig hangosan gondolkodott, amikor valami fontos tényt ismert meg. – Akit a
lakásán fogadott, az a barátja, ismerőse lehetett, hiszen borral kínálta… Hátulról lőtték le,
aljasul… Fehérvári Katót valami barátja felcsalta a hegyre… Hátulról ütötték le, aljasul…
Azonnal meg kell állapítani, hogy Kovács János és Fehérvári Kató ismerték-e egymást,
Kovács János volt-e külföldön, milyen külföldi csoportokat kalauzolt, mikor és hol? – Ilyen
idegesnek még nem láttam a detektívfőnököt. Felugrott, le-fel sétált a szobában.
– Ha kell, az egész rendőrséget mozgassa meg – csapott át magázódásba egyik mondatról a
másikra, ami azt jelentette, hogy most nagyon fontos intézkedést tesz, azonnali végrehajtást
vár. – Elég sokan laknak abban a házban, mindenkit még egyszer hallgassanak meg. Minden
adatot rendkívül gyorsan dolgozzanak fel.
– Jelentem, még ott vannak, ha éjszaka olyan eredményt kapunk, ami nem nyugtat meg,
holnap visszatérünk.
– Nagyon helyes. Kik lesznek este a Gellértben? – váltott át hirtelen a másik témára.
– A figyelőkből nyolcan és mi négyen. Mi két asztalnál foglalunk helyet. Ha bárki a
társaságból elmegy, azonnal meg tudjuk állapítani a teljes nacionáléját.
– Rendben. Azokat sem szabad szem elől tévesztenünk azért, mert bejött ez a harmadik
ügy. Igaz is, Fehérvári Katóval kapcsolatban nem jött tárgykörözésre jelzés?
– Jelentem nem, de már nem is számítok rá. Azokat a holmikat nem adják el. Az nem volt
rablógyilkosság.
– Miért lettél hirtelen ilyen határozott?
– Jelentem, valami felvillant bennem, amikor az előbbi kérdéseket feltetted. Főnök, ezek
nem pár száz forintért gyilkoltak.
– No látod, erre hamarabb is gondolhattunk volna!
– Igen, de akkor még nem volt második gyilkosság.
– Második?
– Én ezt a kettőt most már összekapcsolom. És azt hiszem, még gyorsabban kell
dolgoznunk, nehogy egy harmadik is következzen. Főnök, két olyan embert gyilkoltak meg,
akik ifjúmunkásszervezet tagjai voltak, egyikük kommunista párttag volt, párttitkár,
lényegében mindkettő politikai funkcionárius. Azt hiszem, ebben az ügyben előbb kell
értesítenünk a politikaiakat, mint abban a másikban…
– Jó, hogy erre a következtetésre jutottál – nyugodott meg a főnök –, mert én már el is
határoztam. Csak éppen nem akartam még felvetni neked, hiszen a múltkor, abban a másik
kérdésben nagyon szabadkoztál.
– Ott még nem látok ennyire tisztán, de ez most már azt hiszem, kevés kétséget hagy.
– Egyetértek.
– Kérek engedélyt a távozásra! Még fel kell készülnöm és már nem sok az időm.
– Rendben van, csak menj és nagyon figyeljetek. Én pedig jelentem az egészet a
főkapitányságnak és közben felveszem a kapcsolatot a politikaiakkal. Reggel majd velük is
megtárgyalhatjátok a dolgot.
A szobámba siettem. Amikor kinyitottam az előszoba ajtaját, akkor döbbentem rá, hogy
Erzsikét otthagytam a „frontot tartani” – és ő tartotta a frontot, ott várt, izgatottan.
– De jó, hogy megjött, őrnagy elvtárs. Rónai elvtárs már többször telefonált, nagyon várja.
– Tudom… Igen, Zoli most kimaradt ebből a buliból, egyelőre – nyugtáztam. – Sietek,
Erzsike, csak éppen meg kell borotválkoznom, tiszta inget, nyakkendőt kell felvennem. Tudja,
előkelő helyre megyek.
– Hogyne tudnám. Egyébként már mindent előkészítettem, ott vannak bent a szobában a
szék karfáján… (Nekünk az irodában is kellett tartanunk váltást, ha nem tudtunk
hazaugrani…)
– Köszönöm.
– De még nem is evett semmit!
– Tudja, Erzsike, ha majd befejezzük ezt az ügyet, mi is elmegyünk és egy nagy vacsorát
rendezünk.
-. Addigra pont éhen fog halni! Mert az őrnagy elvtárséknak soha nem lesz üres nap.
Miközben beszélgettünk, már borotválkoztam is. Még odaszóltam a titkárnők gyöngyének:
– Jaj, majd elfelejtettem, legyen szíves hazatelefonálni, mondja meg, nem tudom, mikor
érek haza.
– Én tudom – replikázott Erzsike. – Majd ha összeesik…
Miközben a feleségemet hívta, arra gondoltam, hogy ennél a kislánynál tökéletesebb
titkárnőt nem ismertem. A gondolataimat is kitalálta, sokszor szinte második énemmé vált…
Amikor letette a kagylót, elköszöntem tőle:
– Csókolom, Erzsike, most mára végeztünk, menjen haza és helyettem is lakjon jól.
Néhány perc múlva, mintha kicseréltek volna, viszonylag „elegánsan” elindultam a
Gellértbe.
Rónai Zolival az ajtó előtt találkoztunk, együtt mentünk be. A pincér vezetett a foglalt
asztalhoz az előkelő étteremben, amelyet zsúfolásig megtöltöttek a vendégek. Vidáman
szórakoztak az emberek.
Szó nélkül mentünk be, s én azon gondolkoztam: milyen öröm egy rendőrnek, hogy ilyen
rend és nyugalom van, ilyen önfeledt jókedv. Hiszen az állampolgár nyugalma – a mi
örömünk is. És nekünk kellene még jobban őrködnünk, hogy ilyen fiatal emberek, mint Kató
meg Kovács János, ne essenek áldozatul elvetemült banditáknak.
– Mi jár az eszedben, Bandikám? – zökkentett ki gondolataimból Zoli.
Ilyen helyeken azután végképp elhagytunk minden hivataloskodást az oda-vissza
beszélgetésből, itt barátokként üldögéltünk együtt.
– Semmi, semmi…
– Még nem is tudtam referálni.
– Igaz, mi újság Tibinél?
– Hát megmutattuk neki a fényképeket. Kilenc képet tettünk elé, köztük három Hadfyt. Ő
egyből rámutatott az egyikre, Hadfy Sándorra, a harminchét éves mérnökre.
– Itt van a fényképe?
– Igen.
– Mutasd gyorsan.
– Elővette a tárcáját, s feltűnés nélkül elém tolta. Jól megnéztem magamnak ezt az arcot.
– Köszönöm. Intézkedtél?
– Hát persze. Mire reggel bemegyünk, már ott lesz róla a környezettanulmány. Egy egész
csoport van a nyomában.
– Jó, de most már együnk valamit. Ne üldögéljünk itt üres asztalnál, meg amúgy is majd
éhen veszek – jegyeztem meg, mert ahogyan láttam, hogy a környező asztaloknál jó étvággyal
esznek az emberek, egyszeriben rájöttem, hogy egész nap nem volt egyetlen falat sem a
számban.
– Végre ilyet is hallok tőled – intett a pincérnek Zoli.
Gyorsan rendeltünk két bécsi szeletet.
Míg vártuk az ételt, Zoli tájékoztatott a figyelőkkel történt előzetes megbeszélése alapján,
hogy mi éppen a szomszédságában ülünk annak a hatszemélyes asztalnak, amit az a bizonyos
Mayerhoffer rendelt.
Nyugodtan beszélhettünk, a szomszéd asztal még üres volt.
Végre megjött a pincér, hozta a finom bécsit.
Már az illata szinte megrémített és azonnal befaltam volna, de vigyáztam, hogy a vendégek
ne lássák rajtam a „flamót”. Nem volt könnyű előkelősködni. Még szerencse, hogy a
szomszéd asztalra nem nagyon kellett figyelni.
Még tartott a bécsink, amikor egyszer csak hárman jöttek meg, s leültek az asztalhoz.
Miközben elhelyezkedtek, Rónai Zoli, aki már tanulmányozta a figyelőktől kapott
fényképet, finoman, két falat között megjegyezte:
– Az, aki középen ül, az a Mayerhoffer… Jobban odafigyeltem. Tökéletesen beszélt
magyarul, jókedvűen társalgott két szomszédjával.
– Hát ez nem német?
– De, olyan útlevele van. Figyeltük a beszédüket.
– Mit isznak az urak? – kérdezte Mayerhoffer. – A vacsorát már megrendeltem, de azzal
várjuk meg a többieket. Addig is, amíg a többi urak megjönnek, egy kis aperitif nem fog
ártani. Mit kérjek, konyakot, whiskyt?
Társai szabadkoztak, aztán végül is megegyeztek.
Mayerhoffer előkelő mozdulattal intette oda a pincért:
– Három Hennessyt kérek! – mondta hangosan.
– A vacsorát hozhatom, uram? – kérdezte a pincér.
– Nem, köszönöm, azzal még várhatunk.
Majd szólni fogok, amikor a többi vendég megérkezik – válaszolta a rendelő.
– Úgy német ez, mint én – súgtam oda Zolinak.
– Hát elég jól megtanult magyarul.
– Vagy németül – igazítottam ki Zolit. Odaát a szomszéd asztalnál kedélyes csevegés folyt
közben az időjárásról, a budapesti lányokról, s ki tudja, mi minden csacsiságról.
Körülnéztem. Megnyugodva láttam, hogy elvtársaink a helyükön vannak. S azt is, hogy
ember legyen a talpán, aki felismer bennünket.
Igaz, nem voltunk valami kihívóan elegánsak, de abban az időben azért a legelőkelőbb
helyeken sem csak frakkban, szmokingban szórakoztak az emberek. Jócskán akadtak itt olyan
„betévedt” egyszerűbb párok, akik egy-egy estére kevésbé jól öltözötten is rászánták a pénzt
egy ilyen helyre. S nálunk az nagyon fontos szabály volt, hogy a nyomozói munka közben a
legmesszebbmenőkig vigyázzunk az öltözékünkre, nehogy valami hasonlóság miatt
„lebukjunk”. Ezért nevetek én olyan sokszor, amikor egyes „jól értesültek” a bennfentest adva
azt mondják: ők megmondják, hogy ki a kiberer, a nyomozó egy-egy helyen. Hát én kíváncsi
lennék rá, szívesen fogadnék velük. Volt, akiről csak azért tudtam, hogy nyomozó, mert
előzőleg pontosan megbeszéltük, melyik asztaloknál tartózkodnak a mi embereink. Pedig
elhihetik nekem, hogy személyesen ismertem közvetlen munkatársaimat, és legalább látásból
– a többieket is, akik egy-egy ilyen akciókor a figyelőcsoportban besegítettek.
– A további együttműködésre! Jó munkát! – emelte poharát a szomszéd asztalnál
Mayerhoffer.
– Úgy legyen! – feleltek rá. Még mindig nem volt tíz óra.
Mi is semmiségekről beszéltünk, amikor az asztalok között megjelent egy elegánsan
öltözött férfi, s egyenesen a szomszéd asztalhoz tartott.
Majdnem felugrottam a meglepetésemben, hiszen ezt az arcot nem is olyan régen láttam.
Talán egy negyedórája.
Zolira néztem, az észrevette a tekintetemet, lassan a jövevény felé fordult, aztán
visszanézett rám.
Odaát a szomszéd asztalnál nagy üdvrivalgással fogadták az érkezőt.
– Szervusz! – De jó, hogy megjöttél, már nagyon vártunk! – köszöntötte Mayerhoffer. –
Mit iszol?
– Azt, amit ti! – felelte a jövevény.
– Ugye, ő az? – kérdeztem súgva Zolitól.
– Igen, jól látod, ö az, Hadfy Sándor…
Megbeszélésre nem volt idő. Mindent megtettünk, hogy most már aztán egyetlen szót se
veszítsünk el az egyre érdekesebbé váló társaság beszédéből.
Mayerhoffer intett a pincérnek, s az már meg is állt az asztal mellett.
– Hozzon, kérem négy Hennessyt!
– Parancsoljon! – indult el a pincér.
Két dolog villant át az agyamon. Az első – a köszöneté. Figyelő elvtársaink valami
csodálatosan jó asztalt választottak, szinte velünk beszélgetnek az itt ülők. A másik – talán
még fontosabb: íme a véletlenek nagyszerű összejátszása, Hadfy személye két ügyünket
összekapcsolta.
Ugyanaz igazolódott be néhány perc múlva, amikor a jövevény megszólalt:
– Olvastátok a reggeli lapokat?
 – Igen – felelték kórusban, s teljesen egyértelművé téve, hogy ugyanarra a hírre vagy
tudósításra gondolnak valamennyien.
– A rendőrség még mindig keresi a rablógyilkosság tettesét – folytatta Hadfy nevetve: –
Amilyen ügyesek, még el is fogják!
Ha tudta volna, milyen közel áll az igazsághoz ezzel a pimasz megjegyzésével. No, de ő
nem tartott semmitől. És láthatólag az asztaltársaság többi tagja is azt hitte, valami jól védett,
zárt helyen beszélgetnek. Annyira biztonságban érezték magukat – lehet, hogy éppen a nagy
kavargás, a hangoskodás kulisszáját érezték elegendőnek az étteremben –, hogy a negyedik
asztalig is elhallhatóan tárgyalták meg a dolgokat.
– Árpádék hol maradnak? – kérdezte később Mayerhoffer egyik cimborája. – Már fél órát
késnek.
– Biztosan közbejött egy pipiké, és elszórakoztatja őket – vidámkodott Hadfy.
– Remélem, csak viccelsz! ö is tudja, hogy ezt nem teheti meg. Csak akkor, ha az ügy úgy
kívánja – vált szigorúvá és határozottá Mayerhoffer hangja. A vidám hangulat egyszeriben
megfagyott a szomszéd asztalnál.
Zoli mintha koccintani akarna, poharat emelt, s ahogy egymás felé fordultunk,
összehajoltunk, odasúgta:
– No, mit szólsz ezekhez?
– Majd a végén – csörrentettem az övéhez poharamat, pedig már alig vártam, hogy
kibeszélgethessük magunkat. – Egyelőre meg kell állapítani, kik a többiek…
Már abba is hagytam a beszédet, mert a szomszéd asztalnál nagy ováció hangzott:
– Jönnek…! Végre itt vannak Árpiék…! Az újabb két férfi megérkezésekor nekik estek:
– Hol késtetek? Már majdnem éhen halunk…
– Sajnos, nem lehetett egy rongy taxit kapni, busszal kellett jönnünk. Elnézést kérünk –
felelte az Árpinak szólított, jól öltözött fiatalember.
– Kérünk hat Hennessyt! – intette oda a pincért Mayerhoffer –, és most már hozhatja a
vacsorát is a megbeszéltek szerint.
– Milyen italt parancsolnak a vacsorához?
– Hozzon három üveg szürkebarátot.
A pincér egykettőre fordult a konyakkal. Mayerhoffer magasba emelte a poharát:
– Egészségünkre! – koccintott a jövevényekkel, majd magyarázólag hozzátette: – Mi már
fórban vagyunk! – Aztán váratlanul az eddiginél jóval halkabb, de szerencsére nálunk még
hallható hangon valóságos kis pohárköszöntőt mondott: – Most arra iszunk, hogy első
feladatainkat sikeresen teljesítettük. Holnap megkapom a következő utasítást. Amíg tőlem
nem kapnak tájékoztatást, semmit nem kezdhetnek az urak. Senki önálló akciót nem
kezdeményezhet. Minden lépésre figyelni kell. Minden kiejtett szót kétszer is meg kell rágni.
A továbbiakat holnapután este nyolc órakor Sanyiék lakásán megbeszéljük.
A pincér érkezett a vacsorával.
– Most pedig jó étvágyat, uraim! – fejezte be előbbi szavait Mayerhoffer. – Adjuk át
óságunkat a vacsora élvezetének.
– Azt hiszem, ennél többet már nemigen hallhatunk – koccintottam én is Zolival. – Mi a
véleményed róla?
– Összekapcsolódtak – mondta ki egyetlen szóban ő is, amit én az előbb végiggondoltam,
– Ez a pasi – nem akartam nevet mondani – az útlevele szerint német, de holtbiztos, hogy
magyar. Csak azt tudnám, hogyan lehetne megállapítani, hogy valóban ez-e a neve?
– Van egy elképzelésem – mosolygott, rám Zoli, mintha valami rendkívül vidám
históriáról beszélgetnénk. – Meg kellene szerezni az üvegeket és azt a poharat, amiből ő iszik.
Mi elmegyünk, s ott van a másik asztalnál Zalai elvtárs. Megbeszéljük vele, s biztos, hogy
meg tudja szerezni. Hátha szerencsénk lesz és megtaláljuk az ujjlenyomatát.
– Jó ötlet és vesztenivalónk nincs – adtam áldásomat a terv végrehajtására.
 – Fizetünk! – intettem oda a pincért.
Miközben elhagytuk az éttermet, óvatosan jeleztem Zalai elvtársnak. Néhány perc múlva ő
is kijött a ruhatárba. Elmondtam, mi a teendőjük, s hangsúlyoztam:
– Nagyon fontos, hogy a poharat el ne cseréljék!
– Rendben lesz minden. A pincér ismer engem, nyugodtan megbeszélhetem vele a dolgot,
nem kell félni, hogy dekonspirál, jó emberem – mondta Zalai elvtárs.
– Odabent várom magukat! – köszöntem el. Rónai elvtársat hazaküldtem pihenni.
A főkapitányságra siettem.
Odabent már vártak az elvtársak. Ki széken, ki az asztal sarkán ülve bóbiskolt. Amikor
beléptem, valamennyien felpattantak.
– Maradjanak csak ülve! – intettem le őket. – Azok jöjjenek be hozzám először, akik a
Murányi utcában tanúk után kutattak!
– őrnagy elvtárs – szólalt meg Tóth elvtárs. – Jelenteni szeretnék.
– Tessék.
– Itt van az orvosiban Kovács menyasszonya. Miután bejöttünk, beszélgetni kezdtem vele
és úgy, ahogy lehetett, elmondtam neki, mi történt a vőlegényével. Lefordult a székről, alig
tudtuk magához téríteni. Most itt van az orvosiban, a doki vigyáz rá.
– Mondtam, hogy még a lakásán, a szülei jelenlétében mondja el neki.
– Igen, de senki nem volt otthon rajta kívül. Ezért voltam kénytelen megkérni, hogy jöjjön
be ide.
– Most milyen az állapota?
– Épp az előbb kérdeztem, s a doki szerint jobban van, meg lehetne hallgatni. Azt
javaslom, vele kezdje az őrnagy elvtárs.
– Természetesen. Hívják őt.
Pár perc múlva belépett a szobámba Somogyi Margit. A harminc év körüli, szép, magas,
szőke nő szemében könny csillogott.
– Kérem, foglaljon helyet – mondtam üdvözlés után. – Ismételten kérem, most már én is,
ne haragudjon a zaklatásért, de feltétlenül beszélnünk kell önnel ebben a sajnálatos ügyben.
Nagyon reméljük, hogy segítségünkre lehet.
Miközben beszéltem, elöntötték arcát a könnyek, és sírva bólintott: készen áll a
válaszolásra.
– Szíveskedjék megmondani, mikor szokott vőlegényéhez elmenni? Volt-e a vőlegényének
pénze? És tud-e arról, hogy a gyűrűjén kívül volt-e más ékszere?
– A végén kezdem. Csak egyetlen gyűrűje volt, azt is tőlem kapta a születésnapjára.
Megtakarított pénze nem volt, hiszen az anyukájának is adott a fizetéséből. Majdnem
mindennap találkoztunk, vagy én mentem el hozzá, vagy ő jött el mihozzánk.
– Tegnap miért nem volt nála?
– Megbeszéltük, hogy nem találkozunk, mert egy ismerőse megy hozzá látogatóba, és én
nem szeretem azt a férfit.
– Meg tudná mondani, hogy ki az a férfi, és megmondhatja, miért nem kedvelte?
Gondolkodott vagy inkább tűnődött, hogy megmondja-e.
– Margitka, tudja, hogy a legkisebb momentum is nagy segítséget jelenhet nekünk abban,
hogy vőlegényének kegyetlen gyilkosát elfogjuk?
Sírni kezdett.
– Kér egy pohár vizet?
– Igen – mondta alig hallhatóan.
Miután ivott, megnyugodott, s már folytatta is:
– Igaza van… Nem titok ez, most már különösen nem az. Egy alkalommal, amikor ott
voltam Jánosnál látogatóban, felkereste őt egy ismerőse. Mérnök volt a foglalkozása. Hosszú
ideig vitatkoztak egy vegyi összetételen. Olyan új összetételű anyagról folyt a vita, ami
Jánoska találmánya volt… – ahogy kiejtette vőlegénye nevét, megint sírni kezdett, s csak
lassan nyugodott meg… – Szóval ez a találmány – folytatta aztán –, ha beválik, nagy
segítséget nyújt érzékeny robbanószer gyújtására. Ahogy Jánoska nekem elmesélte, van már
ilyen, úgy emlékszem, iniciálgyújtó a neve. De Jánoska ezt valamilyen vegyi úton úgy
fokozta, hogy a robbanószer hatása sokszoros lett. Azt, amit most mondok, ne tessék szó
szerint elfogadni, mert nem biztos, hogy sikerült jól megjegyeznem, elég keveset beszélt
nekem róla.
– És azt tetszik-e tudni, hogy mi volt a vita tárgya?
– Nem sokat tudok róla. Jánoska azt mondta, hogy a végső stádiumban vannak a kísérletek
és át fogja adni találmányát az illetékeseknek. Ezt kifogásolta Árpi…
– Kit mondott?
– Még nem említettem a nevét? Igen… Jánoska Árpinak szólította a vendégét.
Most majdnem én estem le a székről a meglepetéstől.
– Valami baj van? – kérdezte.
– Nem, nem dehogy… – mondtam, s közben arra gondoltam: lehetséges ez? Hiszen alig
egy órája ismertem meg én is egy Árpit.
– És mit mondott ez az Árpi? – kérdeztem.
– Azt mondta, hogy ő tudja, kinek kell majd átadni, mert hogy ő is dolgozott az új anyag
összeállításán. Jánoska erre azt felelte, hogy nem is tagadja, és ha elfogadják, természetesen
honorálni fogja közreműködéséért a megfelelő rész arányában. Árpi erősködött, hogy bízza rá
az értékesítést. Erről szó sem lehet – hajtogatta Jánoska. Én akkor meguntam ezt a számomra
érthetetlen vitát, felálltam, hogy hazamegyek.
Mindig egyedül mentem haza, így hát nem zavartam meg a további tárgyalást. Az Árpi
nevű férfi azonban fölállt, hogy ő is jön, ráérnek még a vitát később folytatni. Alig mentünk
néhány lépést, azt mondta, menjünk el együtt valamilyen szórakozóhelyre, „csináljunk egy
görbe estét”. Megrökönyödtem a hívásra és megkérdeztem: mit képzel rólam? Pimaszul azt
felelte: „No, kislány, csak nem azt akarja mondani, hogy én még meg tudom rontani az
ártatlanságát?” Rákiáltottam: szemtelen fráter, majd sarkon fordultam és otthagytam.
Jánoskának nem szóltam semmit a pimasz közeledésről, csak éppen annyit mondtam, hogy
nem akarok ott lenni, amikor ezzel az emberrel beszélget.
– Nem tudna közelebbi adatot erről az emberről?
– Nem. ö nem a mi üzemünkben dolgozik. Egyszer beszéltem azóta Jánoskával arról, mi
van a találmányával, s ő azt mondta: most már olyan stádiumban van, hogy megkezdhetik a
felhasználást és akkor sok pénzt fog kapni.
– Nagyon szépen köszönjük az eddigi adatszolgáltatást, és ha még szükségünk lenne a
segítségére, telefonon hívjuk majd. Most pedig kocsival hazavisszük
Gerei elvtárs, aki eddig is vállalkozott a gardírozásra, most hazaszállította Margitkát.
Magam pedig a tanúkat kereső nyomozók jelentését hallgattam meg. Sajnos, nem sokat
tudtam megállapítani. A ház lakói közül csak egy tudott viszonylag használható adatot
közölni. A szomszéd, Szabó János hazaérkezésekor látott egy férfit, aki Kovács ajtaján
csengetett. Csak féloldalról látta, különösebben nem figyelte meg.
Száznyolcvan centiméter magasnak írta le, kalap és valamilyen prémes kabát volt rajta.
Amikor mindenkit végighallgattam, az órámra néztem. Három múlt.
– Menjenek haza elvtársak – köszöntem el munkatársaimtól –, ideje egy kicsit lepihenni.
Miközben készülődtem, megjöttek a Gellértből munkatársaink.
– Jelentem, őrnagy elvtárs – kezdte Zalai elvtárs –, meghoztuk a kért üveget, poharat. És
még valamit. Amikor önök elmentek, pezsgőt is rendeltek annál az asztalnál, s szinte mind a
hatan ittas állapotba kerültek. A társaság két tagját ünnepelték folyton, akik valami nagyon jó
dolgot műveltek.
– Köszönöm, elvtársak. Jó munkát végeztek. Vigyék a technikusokhoz a poharat. Aztán
aludjanak egy pár órát.
Én már nem mentem haza, hanem a szobámban feküdtem le. Nemegyszer ehhez
folyamodtam, amikor ilyen későn végeztem, s korán kellett kezdenem. Néhány óra pihenés
ilyenkor is használt.
Nehezen aludtam el. Szinte zúgott a fejem és csak gondolkoztam, hogy is alakultak most a
dolgok. Azután lassan elszenderedtem.
Hét órakor ébredtem fel, gyorsan megmosdottam, megborotválkoztam és idegesen vártam
a figyelők jelentését. Miközben feljegyzéseimet rendeztem, eszembe jutott, hogy nem hívtam
fel a detektívfőnököt. „No, ezért jól le fog tolni az öreg” – gondoltam. Nyolc óra előtt néhány
perccel Erzsike nyitott be:
– Jó reggelt! Őrnagy elvtárs, már megint nem volt otthon?
– Azért nagyon jól kialudtam magam.
– Tudom, tudom, biztosan vagy két órát… Hozom is gyorsan a feketét.
– Jó, jó…, de előbb hívja a főnököt!
A detektívfőnöknek telefonon jelentettem a legfontosabbakat, s miközben a behozott kávét
kevergettem, azzal fejeztem be:
– Jelentem, most már minden jól halad. Most kapom meg a jelentéseket.
Megérkezett Rónai Zoli is, kipihenten. Már éppen tájékoztatni akartam az éjszaka
történeteiről, amikor az az elvtárs jelentkezett, aki Hadfy Sándorról készített
környezettanulmányt.
– Jelentem, elkészítettem Hadfy kátéját. A mérnök a Bimbó utcában lakik, apjától örökölt
négyszobás villában. A villában van egy kétszobás alagsori lakás, abban 1945 óta Pákozdi
Ferenc esztergályos lakik a feleségével. A MÁVAG-ban dolgozik, minden szempontból
megbízható. Hadfy nőtlen, egyedül lakja a lakást. Szülei középbirtokosok voltak. Anyja 1942-
ben, apja 1946-ban halt meg. Hadfy 1942-től tényleges katonai szolgálatot teljesített. Angol
fogságból jött haza. Jelenleg az egyik ipari minisztériumban dolgozik, igen jó szakember és
szorgalmasan végzi a munkáját. Felkutattam két volt katonatársát, szerintük Hadfyt vitézzé
avatták a háborúban, ő azonban ezt a későbbiekben tagadta, egyetlen életrajzában sem
szerepel. A házban lakó Pákozdiék szerint elég sokszor van nála társaság.
Befutottak a figyelők is. Amikor a társaság elhagyta a helyiséget, mindegyikükre hárman
„ragadtak”, s a szállodát elhagyó mind az öt személynek sikerült megállapítani lakhelyét,
nevét. Vegyük csak sorra:
1. Maglóczky Árpád, VI., Délibáb utca 12. Foglalkozása mérnök, nőtlen, kétszobás
lakásban lakik.
2. Szoboszlay László, XII., Avar utca 8. Kétszobás lakásban lakik, nős, két gyermeke van,
gimnáziumi tanár.
3. Kaszap Csaba, II., Keleti Károly utca 31. Nős, gyermektelen, kórházi orvos,
háromszobás lakásban lakik.
4. Dollinger András, II., Trombitás utca 27. Nős, egy gyermeke van. Tervező
építészmérnök. Tervezőintézetben dolgozik. Háromszobás lakásban lakik.
5. Hadfy Sándor, II., Bimbó utca 29. Nőtlen, saját házában lakik, vegyészmérnök,
valamelyik minisztériumban dolgozik.
– A figyelt személyek mind a lakásukra mentek – jelentette a figyelőcsoport parancsnoka.
– Jó munkát végeztek a figyelő elvtársak! Köszönet érte – mondtam a jelentéstevőnek,
aztán a mellettem ülő Zolihoz fordultam.
– Rónai elvtárs, soron kívül szerezzétek meg valamennyiük priuszát. Maglóczky Árpád
fényképét pedig azonnal keressétek meg és hozzátok ide.
– Miért érdekel bennünket jobban a többieknél? – kérdezte Zoli.
– Persze, te nem voltál itt az éjszaka… Szóval: keressétek elő gyorsan a fényképet és
mutassátok meg Somogyi Margitkának, Kovács János menyasszonyának. Telefonon szóljatok
ki, hogy kérje el magát az üzemből és azonnal jöjjön ide. Ahogy éjszaka megbeszéltük vele.
– De izgatott lettél – jegyezte meg Zoli, miközben rohant ki intézkedni.
– Küldjetek érte kocsit! – kiabáltam még utána.
Most már éreztem, hogy közel a pillanat, amikor a kezünkben lesz az egész banda.
A politikai osztály elhárító csoportjának vezetője szólt át: beszéltek a főnökkel, átjönne,
hogy egyeztessük tapasztalatainkat, elképzeléseinket.
– Végre… Éppen most lett egy szabad percem, s már hívtalak volna.
Kovács elvtársat, a csoportvezetőt már régen ismertem, még az első, nehéz időkből, a
vetkőztetők küzdelmes, véres időszakából. Jó barátság kötött össze bennünket.
– Bírod még? – kérdezte, amikor belépett.
– És te? – replikáztam, mert biztos voltam benne, hogy ő legalább olyan keveset alszik,
mint én. Gyorsan leült, s máris a tárgyra tért.
– Tudom, milyen eredményeket értetek el eddig, s hadd szolgáljak egy adalékkal: Schulz
Emmi, az Astoriából tegnap az Állatkertben találkozott az ugyancsak az Astoriában megszállt
turistacsoport két tagjával. Itt van a fénykép róluk – nyitotta ki a mappáját.
Igen jó felvételek voltak. Az egyik kép azt ábrázolta, amint Emmi levelet ad át az egyik
férfinak. Aztán egy másikon a magasabbik férfi kezét emelve magyaráz valamit.
– Hát ti is? – kérdeztem pillanatnyi megütközéssel.
– Igen… Sőt, már jártunk a két férfi szobájában. Míg ők az Állatkertben beszélgettek. Itt
van a fényképsorozat erről is – mutatta.
Megdöbbentem. A szobában a bőröndökben fényképeket és rajzokat találtak katonai
objektumokról, s különböző katonai adatokat.
– Hogy mernek ezek ilyen nyíltan kémkedni? – kérdeztem.
– Biztonságban érzik magukat, mert lebecsülik a mi népi rendőrségünk erejét, képességeit.
És ez a jó nekünk.
– Akár le is tartóztathatnátok őket.
– Persze… Csak még össze kell hangolnunk a dolgokat, még nem tudom pontosan, nektek
mit sikerült megállapítanotok. Most mindenesetre elmondok még néhány dolgot, biztosan
érdekel… Tudod ki az a Mayerhoffer?
– Bárcsak tudnám.
– Hát akkor megmondom. De jól kapaszkodj meg, mert úgyis leülsz… Vitéz Szegváry
Rudolf, a VKF 2. osztály őrnagya volt a Horthy-hadseregben, jelenleg a CIA ügynöke.
– Hogy mer az ilyen alak visszajönni?
– Nem gondolja, hogy mindent tudunk róla. Már kétszer járt nálunk. Minden lépését
figyeljük, de kíváncsiak vagyunk a kapcsolataira. És ebben nyújtottatok nekünk nagy
segítséget azzal, hogy te is figyelteted őket.
Tóth elvtárs jelentkezett: meghozta Maglóczky Árpád fényképét. Néhány perc múlva Zoli
rohant be:
– Személyesen mentem el Margitkáért, mert láttam, hogy nagyon fontos neked. Itt van.
Amikor belépett, kezébe nyomtam a fényképet.
– Ő az, az Árpi!
– Köszönöm Margitka, hogy bejött és felismerte szegény vőlegénye látogatóját és
gyilkosát.
– Ez iszonyatos!
– Még egyszer köszönöm, hogy befáradt, s csak arra kérem, egyetlen szót se szóljon
senkinek a dologról.
– Értem, őrnagy elvtárs, nem szólok, csak azt kívánom, fogják el minél előbb.
– Úgy lesz, Margitka! Viszontlátásra! Most már Zoli is bent maradt, én meg Kovácshoz
fordultam:
– Ilyen véletlenek nincsenek. Ez az Árpi vitázott Kováccsal Margitka jelenlétében, vele
találkozott a gyilkosság napján. Én vitéz Szegváry társaságában láttam meg. Gratuláltak neki
is, meg Hadfynak is jó munkájáért. Hadfyról már biztosan tudjuk, hogy ő ölte meg a kislányt.
Szóval neki is gratuláltak valamiért a Gellértben. Látnod kellett volna.
– Mit szólsz hozzá, ha azt mondom: láttam is. Sőt, most együtt újra láthatjuk –
mosolyodott el Kovács, s máris nyitotta ki a mappát. Mi meg összenéztünk Zolival, s a
meglepetéstől nem tudtunk hová lenni.
A képeken ott ült a társaság, koccintások, vidámság, Mayerhoffer-Szegváry beszéde…
– Látod, nemcsak ti nem alusztok, hanem mi sem – zárta be a mappát Kovács.
– Hol voltatok az étteremben, hogy nem láttunk.
– Először is, ti csak egy asztalt láttatok, annyira el voltatok foglalva a társaság figyelésével.
Én pedig ősz hajú, ősz bajuszú öregúrként üldögéltem egy szép fiatal kislány társaságában.
Legfeljebb arra gondolhattatok, ha megláttatok, hogy ez a vén kujon egy fiatal lányt hálózott
be, vagy fordítva. Pedig ő a legjobb fotósunk.
– A fényképek ezt bizonyítják – nyugtattam meg. De ha már ennyire ismeritek
Mayerhoffert, akkor nekünk kár is volt erőlködnünk az üveg és pohár megszerzésével –
jegyeztem meg.
– Csak nem kedvetlenedtél el? Nagyszerű ötlet volt! És- most már egyértelműen
bebizonyíthatjuk az azonosságot, az ujjlenyomatok azonosíthatók, Szegváryról pedig van
ujjlenyomatunk! És a ti jóvoltotokból azt is tudjuk, hogy nemcsak kémkedés terheli a
lelküket.
– Dehogy kedvetlenedtem el. Csak a fölösleges munkát sajnáltam volna. Így viszont
nemcsak az ő „ügyeik” egyesültek, hanem a mi erőnk is.
– Úgy van… És még nem is mondtam? Délután négykor találkozunk a főnökségen,
megbeszéljük az elfogás részleteit – nyújtotta búcsúzásra a kezét.
Elérkeztünk tehát a befejezéshez. Tulajdonképpen már csak az elfogás, a kihallgatások, a
bizonyítás volt hátra. „Csak”… Ebben az esetben ez a „csak” annyi mindent jelenthet!
Mindenre elszánt banditákkal állunk szemben, olyan emberekkel, akik már bebizonyították,
hogy hidegvérűen gyilkolni is képesek. Biztos, hogy nem könnyen adják meg magukat az
elfogáskor… S ha mindez sikerül, találunk-e elegendő tárgyi bizonyítékot náluk, hogy a két
gyilkosságot is egyértelműen rájuk bizonyíthassuk, lehetetlenné tegyük tagadásukat? És
egyáltalán, hogy kapcsolódnak össze ezek a gyilkosságok és a kémtevékenység?
Szinte felsorolni is lehetetlen, mi minden van a „csak” szócska mögött.
Mindenesetre jó terv, alapos előkészület kell az utolsó akció lebonyolításához. Ehhez
fogtam, hogy a délutáni megbeszélésre készen álljak. Csak annyi időre szakítottam meg a
tervezést, amíg hazatelefonáltam.
– Csakhogy eszedbe jutottunk! – hallottam a kagylóban a feleségem hangját.
– Főzzél jó vacsorát, és majd este elmondom a többit – csillapítottam. – Ma este biztosan
hazamegyek, de most sietnem kell.
– Mikor nem kell sietned?
– Majd holnapután… Remélem.
– Jó… Csak vigyázz magadra! És este várunk! – búcsúzott a „refrénnel” az asszony.
Újra meg újra tanulmányoztam az iratokat, s gondolkoztam a következő lépéseken. Erzsike
riasztott fel a gondolataimból:
– Őrnagy elvtárs! Ugye nem felejtette el, hogy tíz perc múlva értekezlet?
– De jó, hogy szólt! – köszöntem meg. – Már megyek is!
A detektívfőnök szobájában sokan voltak. S ahogy körülnéztem, ott láttam a főkapitány
elvtársat is. Nála jelentkeztem, de önkéntelenül is az órámra néztem, még hat perc volt négy
óráig.
– Pontos az órája? – kérdezte Münnich elvtárs.
– Altábornagy elvtárs, jelentem, igen, nagyon pontos.
 – De azért nem baj, hogy előbb kezdjük?
A detektívfőnök már szólt is, hogy foglaljanak helyet, a formaságoknak megfelelően
engedélyt kért, aztán röviden összegezte a helyzetet.
– A Kovács és Fóti őrnagy elvtársaktól kapott tájékoztatás alapján, készen áll minden az
elfogáshoz. A feladatot holnap este kell teljesítenünk, amikor a csoport többsége együtt van
Hadfyék lakásán. Addig valamennyi gyanúsítottra kétszeresen figyelni kell. Bármilyen
gyanús dolog történne, azonnali jelentést kérek, s mindenki álljon készen, hogyha az elfogást
esetleg korábban kell végrehajtani. Kovács és Fóti elvtárs dolgozzák ki részletesen az elfogás
tervét, beszéljék meg a csoportok vezetőivel. Egy a fontos, hogy mindenki percnyi
pontossággal teljesítse feladatát holnap este húsz óra harminc perckor.
Mi ketten röviden vázoltuk elképzelésünket, s én azt is hozzátettem, hogy ma délután 6
órára behívtam Pákozdi elvtársat, Hadfyék lakóját, aki a segítségünkre lesz.
Mielőtt elváltunk volna, Münnich elvtárs így szólt hozzánk.
– Fiatal népi rendőrségünk újabb bizonyítás előtt áll. Ha ez sikerül, az országunkba küldött
gyilkosok, kémek gazdái újabb nagy pofont kapnak. És sikerülnie kell! Az eredményes
végrehajtás után holnapután délelőtt tíz órakor az én szobámban találkozunk. Jó munkát,
elvtársak!
– Erőt, egészséget, altábornagy elvtárs! Valamennyiünkkel kezet fogott. Tőlem
megkérdezte.
– A sebesülése nem hagyott nyomot?
– Jelentem, néha még fáj – feleltem.
Miután elköszöntünk, visszatértünk szobáinkba. Én Kovács őrnagy elvtárssal együtt, hogy
részletesen kidolgozzuk az elfogás tervét, felkészüljünk a feladatra.
Pákozdi elvtárs pontos volt. Röviden beavattam, elmondtam neki, hogy fontos állami érdek
az akció sikeres lebonyolítása. A részletek pontos ismertetése nélkül is természetesen és
készségesen rendelkezésünkre állt. Mint mondotta, a kazánházban elég nagy hely van, ott akár
ti-zenöten-húszan is gyülekezhetnek, ha kell. Megígérte, hogy még másnap annyira
bezsírozza a kaput, hogy semmit se nyikorogjon, ne tűnjön fel, amikor bemegyünk. Sőt, ha
lehet, még tárva is hagyja. Azt is elmondta, hogy a Hadfy-lakást tizenhárom lépcsőn lehet
megközelíteni, s két oldalról van bejárata. Elbeszélése alapján részletes tervrajzot
készítettünk. Megállapodtunk Pákozdi elvtárssal, hogy holnap húsz órakor érkezünk majd a
helyszínre, ezután elköszöntünk.
Elkészítettük a többi elfogás-házkutatás tervét is. Az Astoriában nemcsak Schulz Emmit,
hanem a két kémkedő turistát is el kell fogni, márpedig azok társasággal vannak. Ezt egy
külön csoportunk végzi majd, méghozzá olyan módon, hogy a társaság lehetőleg ne tudja
meg, hogy a rendőrség vitte el a társaikat.
Három-három nyomozónk kapta feladatul, hogy a négy másik lakásban és
Mayerhoffer- Szegváry szállodai szobájában pontban húsz óra harminc perckor házkutatást
tartson.
A legnagyobb erőt természetesen a Hadfy-lakásban végrehajtandó akcióra kell
összpontosítanunk, hiszen itt öten vagy hatan lesznek együtt. Ezen a környéken éppen ezért
megerősített rendőri erőknek is kell lenniük: húsz óra húsz perckor a környező utcákban négy
gépkocsin géppisztolyos rendőr elvtársak foglalják el a helyüket, megakadályozva a kitörést.
Amikor mindent kidolgoztunk, közöltük, hogy másnap délután tizenhat órakor eligazítás
lesz nálam, addig a csoportok alakuljanak meg, s tartsanak készenléti ügyeletet. Magam
hazamentem vacsorázni, aztán elköszöntem az asszonytól.
– Úgysem tudnék aludni, visszamegyek.
– Csak vigyázz magadra!
Hát ez a figyelmeztetés most aztán nagyon elkelt, hiszen valóban számíthattunk olyasmire,
amikor még vigyázni sem nagyon elég.
 Izgatott voltam, de azt hiszem, ugyanilyen izgatottak voltak nyomozótársaim is. Nem a
veszély izgatott, sokkal inkább a végrehajtás sikeréért érzett idegfeszültség.
A tájékoztatás után tizenkilenc óra ötven percig együtt voltunk, vártuk, nem történik-e
valami. Ugrottunk minden telefonhívásra, de szerencsére nem jött közbe semmi.
Nyolc óra előtt tíz perccel sorra elindultak gépkocsijaink a főkapitányság elől. Magam
azzal a csoporttal tartottam, amelyik a Bimbó utcai elfogást hajtotta végre. A háztól nem
messze egy mellékutcában álltunk meg, s szálltunk ki tízen a gépkocsikból. Kettesével
mentünk a házba, hárompercenként. Húsz óra húsz percre már mindannyian Pákozdiék
lakásában voltunk, ahová simán és csendesen bejutottunk, nem is kellett igénybe vennünk a
kazánházat. Pákozdi elmondta, hogy nyolc óra tájban öt vendég érkezett Hadfyhoz. Tehát
együtt voltak.
Néhány perccel fél kilenc előtt levettük cipőinket, két ötös csoportra oszlottunk, s a két
ajtóhoz indultunk. Mindkét csoporttal volt egy-egy géppisztolyos elvtárs. Egyenként mentünk
fel a lépcsőn, nehogy a nagyobb súlyra nyikorogjon a padló. Amikor az óra mutatója elérte a
fél kilencet, egyetlen fejbólintásomra mindkét oldalról benyomtuk az ajtókat. A bentiek
nagyon el lehettek foglalva, mert erre a zajra sem figyeltek fel. A nagyszobának, amelyben
tartózkodtak, két oldalról volt ajtaja, mi pillanatnyi pontossággal értünk a két ajtóhoz, s
egyszerre nyitottuk fel, géppisztolyt, pisztolyt szegezve a hat emberre, akik az asztal fölé
hajolva tanulmányoztak valamit.
– A törvény nevében fel a kezekkel! – kiáltottam. Szinte megdermedtek. A
géppisztolyosok az ajtóban maradtak, mi pedig egyetlen mozdulattal egy-egy csoporttag mellé
ugrottunk. Mayerhoffer-Szegváry volt az egyetlen, aki hátsó zsebéhez nyúlt, de nem ért odáig
a keze, máris kattant rajta a bilincs.
– Mit akarnak? – kérdezte németül. – Én, kérem, német állampolgár vagyok, itt van az
útlevelem a zsebemben.
– Majd mindjárt elővesszük – feleltem magyarul. – Elvtársak! – fordultam
nyomozóinkhoz. – Minden itt levő személyt motozzanak meg, s amit találnak náluk, vegyék
jegyzőkönyvbe. Aztán a házigazdához szóltam. – Hadfy Sándor, itt a házkutatási határozat.
Mindjárt felhívjuk a házfelügyelőt és feleségét, mint hatósági tanút.
– Nálam nincs házfelügyelő – felelte Hadfy –, csak beerőszakolt lakó.
– Akkor azt kérje meg Gerei elvtárs – mondtam nyomozótársamnak-, hogy fáradjon fel a
feleségével.
Amikor Pákozdiék bejöttek, szabályszerűen bemutatkoztunk egymásnak, mintha most
találkoznánk először, aztán megkértem Pákozdi urat, foglaljon helyet, mint tanú.
Most Mayerhofferhez fordultam.
– Hogy is hívják önt? – forgattam az útlevelet. – Franz Mayerhoffer… Ez az ön útlevele?
– Hát kié lenne?
– Azt kérdeztem, hogy hívják?
– Látja és olvasta a nevemet.
– Itt németül szerepel a neve. Mondja meg magyarul – zajlott a fura beszélgetés, ő
németül, én magyarul.
– Én nagyon nehezen beszélem az önök nyelvét – szólalt meg, törve a magyart.
– Bár én tudnék olyan jól németül, mint ön tud magyarul, vitéz Szegváry Rudolf!
Mintha bomba robbant volna mögötte, annyira megrázkódott.
– Szóval, hogy is hívják?
Nem felelt. Erre az asztalon fekvő tárgyait kezdtem sorra venni, köztük egy szép Steyr-
pisztolyt.
– Szép kis fegyvere van, Szegváry úr, nem nehéz a zsebében hordani? És az engedély,
hogy itt viselheti, hol van? Vagy csak becsempészte a határon?
Minden átmenet nélkül Maglóczkyhoz szóltam.
 – És magának erre a kis 6.35-ösre van engedélye? – vettem fel a pisztolyát az asztalról. –
önnek mi a neve?
– Maglóczky Árpád – felelte szolgálatkészen.
– Szóval, Maglóczky úr, van engedélye? Mikor használta utoljára a fegyvert?
– Én még nem használtam, kérem.
– No-no, Maglóczky úr, nem rossz a maga memóriája? Majd elmondja odabent a
főkapitányságon.
Közben elvtársaink munkához láttak. A szobában volt egy páncélszekrény, azt is
kinyitották. A felső polcokon pénz volt – dollár, nyugatnémet márka – meg iratok,
röplaptervek, alul pedig két polc helyén egy géppisztoly. Ezekre azonban ügyet sem vetettem,
mert az iratok mellett ott láttam egy kis pénztárcát… Női tárca volt.
Miközben kézbe vettem, fél szemmel figyeltem Hadfyt. Elsápadt.
– Rosszul van? Kér egy pohár vizet?
– Nem! – igyekezett nyugalmat erőltetni magára.
Kinyitottam a pénztárcát, s benne volt a gyűrű, F. K. monogrammal, meg egy pár
háromköves fülbevaló.
– De szép gyűrű! – mondtam. – Ki az az F. K., akinek vette? Biztosan örülni fog neki.
– Igen, a keresztlányomnak vettem – kapott a szón.
– Milyenek a véletlenek! Az én keresztlányom monogramja is F. K. Nekem, sajnos már
nem kell neki ajándékot vennem… Az én keresztlányomat ugyanis tudja, úgy hívják, hogy
Fehérvári Kató. És képzelje, azt a viruló, húszéves gyönyörű lányt egy elvetemült bandita
meggyilkolta… Egészen az arcába hajoltam. – Mondja meg, miért? – kiáltottam.
Arca eltorzult, de nem válaszolt.
– Nem mondja meg? Majd én megmondom. Ezekért a rongy pénzekért – vettem ki
marokszám a dollárt, márkát. Így van, Hadfy úr? Erre nincs bátorsága válaszolni?
Most az asztalhoz fordultam, ahol az előbb dolgoztak.
– Micsoda szép rajz ez? Épület? Torony? Mit ábrázol?
Néma csend fogadta kérdéseimet, aztán egyszer csak nagyon halkan megszólalt az egyik
férfi, dr. Kaszap.
– Egy vidéki laktanyát… Ezt kellett volna felrobbantani.
Miután elkészültünk a jegyzőkönyvezéssel, lepecsételtük a lakást, s éjfélre beértünk a
főkapitányságra. Odabent megtudtuk, hogy az Astoriánál dolgozó csoport már bevonult a
három pácienssel, sőt, a vizsgálótisztek már folytatják is kihallgatásukat. Megtalálták az
Emmi által átadott fényképeket, rajzokat. Minden tagadás fölösleges volt. A házkutatások is
sikeresek voltak. Maglóczky lakásán megtalálták a Kovács János találmányának leírását
tartalmazó gyűjtőt.
Most már mi is elkezdhettük a kihallgatásokat.
Elsőnek Hadfy Sándort hallgattam ki. Különböző mesékkel próbálta kezdeni, amikor
rászóltam.
– Nincs semmi értelme a mesélésnek, vitéz Hadfy Sándor úr. ön aljas módon meggyilkolt
egy lányt. Minden bizonyíték a kezünkben van. Csak akkor segít magán, ha őszinte vallomást
tesz.
– Ne higgye, hogy zöldfülű vagyok. Mire számíthatok, ha „őszinte vallomást teszek”.
Semmire. Nem vár rám más, csak a kötél! – Ezzel aztán ki is adta, ami még volt benne
tartásban. – Különben írják! Vesztettem. Mindent elmondok.
A jegyzőkönyvet Erzsike írta, s alig győzte jegyezni Hadfy meglehetősen halkan és
gyorsan tett töredelmes vallomását.
– A háborúban valóban vitéz címet kaptam, és ezt nem akartam elveszíteni. Családom
vagyonát elvették, mire hazatértem a hadifogságból. Csak a házat hagyták meg, oda is
betettek egy családot. Angol fogságban voltam, ott tisztként bántak velem, amikor megtudták,
hogy hajlandó vagyok velük dolgozni. Külön táborba vittek, kiképeztek bennünket. Azt
mondták, mint volt hadifoglyok menjünk haza, s később jelentkezni fognak. Otthon addig
illeszkedjünk be, dolgozzunk a szakmánkban és tegyünk úgy, mintha akár kommunisták
lennénk. Több mint egy év telt el, elhelyezkedtem, dolgoztam, lassan megfeledkeztem az
egészről. Egyszer csak csengett a telefonom: „Hadfy úr?” – kérdezte a telefonáló. „Igen.”
„Mondja, nem tudja megmutatni nekem, hol a Mátyás-templom?” Megdöbbentem a jelszó
hallatán, s egy pillanatnyi szünet után tudtam csak válaszolni: „Azt nem tudom, de a Bazilikát
azt tudom.” „Akkor legyél tizennyolc órakor a Gellért Szálló főbejáratánál.” Este azután
Mayerhoffer Ferenccel találkoztam, akiről önök már tudják, hogy vitéz Szegváry Rudolf, ö
volt a mi összekötőnk és ő lett az itt dolgozó csoport vezetője. Elmondta, hogy kialakult az
itthoni ötös csoport, közülük hármat én is ismertem. Elmondta, hogy a feladatot külön-külön
kapjuk meg. Most nagy a nyugalom Budapesten, riadalmat kell kelteni, nyugtalanságot a
dolgozók körében. Likvidálni kell az olyan embereket, akik a rendszer hívei: párttagokat,
ifjúsági vezetőket, hogy ezzel megfélemlítsük a párthoz közeledőket. Az én feladatom volt
egy ifjúsági vezető megsemmisítése. Egy régebbi SZIT-előadáson hallgattam Fehérvári Katót,
aki nagyon értelmes volt, láttam, hogy szeretik. Mindjárt rá gondoltam. Kerestem vele a
kapcsolatot, többször hazakísértem. Mindig vele volt az öccse. Egyszer hármasban
felmentünk a budai hegyekbe sétálni. Szegváry sürgetett, de nem tudtam, hogy hajtsam végre.
Aztán egy este sikerült úgy összetalálkoznom vele, hogy egyedül ment hazafelé. Gyönyörű
téli este volt, hajlott rá, hogy sétáljunk egyet a budai utcákban. Itt már gyerekjáték volt kicsit
messzebbre csalni. A hegyen megláttam egy gödröt. Úgy tettem, mintha elesnék, s közben
felemeltem az ott heverő követ. A lány odaszaladt, lehajolt: „Jaj, megütötte magát?” Feleletül
a kezemben levő kővel többször fejbe vertem. Csak egyetlen kiáltás hagyta el a torkát.
Levettem a kabátját, magamhoz vettem a gyűrűjét, fülbevalóját, hadd higgyék, hogy
rablógyilkosság történt. A kabátot később a Dunába dobtam. Azt hittem, soha nem jönnek rá,
ki követte el.
– A saját ruháival mit csinált, hiszen azok is véresek lettek?
– Elástam a kertben, amikor egyedül voltam itthon.
– Mondja, Hadfy, hogy tudta azt a fiatal lányt olyan kegyetlenül meggyilkolni?
– Én még mindig vitéz Hadfy Sándor százados vagyok.
– Azok mind gyilkosok?
– Az én életem csak akkor lesz igazi élet, ha ez a rendszer elpusztul. Apám abba halt bele,
hogy földönfutóvá tették.
– Maga jó fizetésű mérnök volt, meghagyták a házát, négyszobás lakását, jól élt, mi baja
volt?
– Én már megmondtam, hogy a CIA katonája vagyok, és végrehajtottam a feladatokat.
– Tudja, mi maga? Egy kegyetlen gyilkos, hazaáruló! Vigyék el!
Maglóczky Árpád következett.
Míg Hadfyt elvezették, és őt a szobába hozták, elém tették a fegyverszakértők véleményét.
A 6.35-ös fegyverből származtak a lövések, amelyek kioltották Kovács János életét.
Amikor ezt a legújabb bizonyítékot elé tártam, Maglóczky sem tagadott.
– Félelmet kellett kelteni a lakosság körében – mondta el a Hadfytól már hallott szöveget.
– Az a másik ügy nem is nagyon sikerült, nem kapott elég sajtóvisszhangot. A hegyen
talált ismeretlen nő, aki rablógyilkosság áldozata lett, nem igazán megfélemlítő, különösen
arra nem, amire nekünk kellett. Így hát én következtem.
– Kitől kapta az utasítást ?
– Szegvárytól.
– Maga Kovács találmányát a gyilkosság után elrabolta.
– Nem raboltam, ahhoz nekem is közöm van.
– Mit akart vele csinálni?
 – Ki akartam vinni és értékesíteni.
– Erre is kapott utasítást?
– Nem, ezt elvettem, mert az enyém is és nem engedem magam bagóval kifizetni.
– Akkor most mondja meg, miért gyilkolt, a találmányért vagy utasításra?
– Végső soron mindkettőért. Kértem Kovácsot, adja át a találmányát, ezt megtagadta.
Fölugrottam, mintha nagyon izgatott lennék, a háta mögé kerültem és két golyót engedtem
bele.
– Kovács nem látta, amikor csőre töltötte a pisztolyt?
– Már csőre volt töltve, amikor beléptem a lakásba.
– Tehát előre készült a gyilkosságra?
– Igen.
– Miért hagyta ott a lakásban a hüvelyt?
– Nem találtam és nagyon siettem, féltem. Csak a kulcsot vittem még magammal a
találmányon kívül, s a kulcsot bedobtam a kanálisba.
– És a poháron levő ujjlenyomat?
– Nem gondoltam, hogy valaha is eljutnak hozzám.
– Milyen feladatokat kapott még?
– Adatgyűjtés is szerepelt a feladataink között. Katonai objektumok adatait kellett
rögzítenünk. Üzemekbe is be kellett épülnünk. A döntő volt a pánikkeltés.
– És sikerült pánikot kelteniük?
– Nem.
– Nekünk igen! Amikor elfogtuk magukat, olyan pánikba estek, hogy majdnem
összecsinálták magukat.
– Nem baj, számoltam azzal, hogy ez lehet a vég, de lesz még maguknak is egyszer
„pánikjuk”.
– Ebben ne reménykedjen!
A legjobban dr. Kaszap tört össze a társaságból. Valósággal idegösszeroppanást kapott, őt
presszióval szervezték be. Kérdezés nélkül tette meg a vallomását, átkozva azt a pillanatot,
amikor ilyesmire adta a fejét. Esküdött: ő nem tud-^ ta, hogy ezek gyilkosok. Amikor a
Gellértben az összejövetelen megtudta, hogy két embert megöltek, akkor döbbent rá igazán,
kik közé került.
– Miért nem jelentette föl őket?
– Amikor aláírtam azt a papírt, hogy vállalom az együttműködést, az is benne volt, hogy az
árulás számomra biztos halál a családommal együtt. Nem mertem megtenni.
– Arra nem gondolt, hogy ha önként jelentkezik, akkor mi megvédjük?
– Gondoltam rá, de féltem. Még azt kérem bevenni a vallomásba, hogy nagyon-nagyon
megbántam a gyávaságomat és azt, hogy a feleségem nem tudott semmiről.
Szokolai gimnáziumi tanár úr eleinte tagadott mindent. Levente-főoktató volt, később
nyilas párttag is. A felszabadulás után Kisvárdáról költözött fel Budapestre. Együtt szervezték
be a hadifogságban Maglóczkyval és Hadfyval, de nem nagyon kellett szervezni, mert nekünk
is megmondta, hogy „utálja a prolirendszert”. Később beismerte, hogy a következő feladat – a
robbantás – végrehajtásában övé lett volna a főszerep.
Dollinger feladata az építkezések ütemének lassítása volt, emellett ő már sok adatot
szolgáltatott. A házkutatás során lakásán megtalálták az átadásra váró anyagokat. Így hát nem
volt értelme a tagadásnak.
Vitéz Szegváry Rudolf és Schulz Emmi semmiről sem akart tudni, csak azt hajtogatták,
hogy német állampolgárok, akiket magyar bíróság nem vonhat felelősségre. Ők csak turisták.
Emmi azt is mondta: mit tudja ő, hogy mit szabad és mit nem szabad fényképezni. Szegváry
még akkor is tagadott, amikor a csoport tagjai a szemébe mondták, amit előttünk vallottak.
A kihallgatásokkal reggelre végeztünk. Nem sok időnk maradt, hogy rendbe szedjük
magunkat, mert tíz órakor várt a főkapitány. Nem sokat beszélt, mert tudta, hogy fáradtak
vagyunk. És nem is kaphattunk volna szebb elismerést, mint azt:
– Elvtársak! Ez igazi kommunista munka volt!
Egy bonyolult ügy befejeztével hagytuk el a főkapitányságot, hogy egy kicsit pihenjünk
odahaza. És most eleget tettem feleségem intelmének : siettem haza.
Egy tenyérnyi kombinédarab

Tizenkilenc éves történetre bukkantam jegyzetfüzetem lapjain. Néhány név, adat csupán,
de bennem máris felelevenednek az emlékek. Már hozzá is látnék, hogy papírra vetem
emlékeimet, amikor rájövök valamire.
Mielőtt ennek a különleges bűncselekménynek a filmjét megpróbálnám lepergetni, egy kis
történetírásra kell vállalkoznom. Azt az időszakot, amelyben emlékezetes nyomozásunk
lezajlott, szerencsére ma már csak a történelemkönyvekből ismerik a fiatalabbak, és sajnos, a
közelmúlt története még elég kevéssé ismert.
S hogy miért kell történelmet írnom, még ha vázlatosat, s egy kicsit rendőrközpontút is?
Egyszerűen azért, mert különben talán az ifjabb olvasók nem tudnák hová tenni későbbi
megjegyzéseimet, nem értenék, miért voltak bizonyos dolgok bonyolultabbak, mint mondjuk,
akár tíz esztendővel korábban.
Az idősebbek előtt már nyilvánvaló, hogy történetünk valamikor az ellenforradalom idején
vagy közvetlen azt követően játszódott le.
Nézzük tehát a társadalmi hátteret.

1956-ban is ugyanolyan volt az október, mint máskor. Az egyik napon esett az eső, a
másikon sütött a nap, de egyre hűvösödtek az esték, deresedtek a hajnalok.
A pesti utca képe is olyan volt azon a napon, mint máskor. Zsúfolt villamosokon,
autóbuszokon mentek az emberek a munkahelyükre, azután tették a dolgukat. De valami volt
a levegőben.
Valamiféle felvonulásról kezdtek beszélni. Valaki a villamoson azt mondta mellettem,
hogy a diákok ma tüntetni fognak. Miért? Mi ellen? Merre? Zavaros, összevissza szavak
hallatszottak.
Amikor leszálltam a villamosról, egy fiatalember cédulát nyomott a kezembe. Nézegettem,
olvasgattam. Nem kis meglepetésemre az egyetemi diákság határozatát tartalmazta. Arról
szólt, hogy létrehozták a MEFESZ-t, mert nem kell nekik az egységes ifjúsági szervezet.
– Jó, jó…, de miért kell azért cédulát osztogatni? Aztán azt is elolvastam rajta, hogy
felvonulást rendeznek, koszorúzást a Petőfi-szobornál. Valami tizennégy pontot is emlegetett
valaki, s mindenki másképp tudta, mit követelnek a diákok.
Akik a cédulákat osztogatták, talán nem is gondoltak arra, hogy milyen „pokolgépet” adtak
a kezükbe a szervezők.
Mert este elszabadult az ellenforradalmi pokol, s a következő napokban fosztogatások,
rombolások, rablások, gyilkosságok miatt retteghettek a városok és falvak becsületes
dolgozói.
Ezt nem akarták a diákok tömegei, ilyen „határozat” nem született soha.
Az üzemi dolgozók, a munkások is jól érezték, tudták, hogy az elmúlt években a párt
vezetésében súlyos hibák voltak. Tudtuk, hogy igen sok törvénytelenség történt, ártatlan
embereket vetettek börtönbe, sok kiváló kommunistát végeztek ki, az internáló táborokban
évekig tartottak fogva embereket mondvacsinált bűnök miatt. Sok volt a hatalmi tébolyban
szenvedő „kiskirály”, pedig a mi rendszerünkben a királyság már elavult és soha nem jöhet
vissza. Ha valaki az üzemben bírálni merte a pártvezetést, az mindjárt pártellenes, jobboldali
szocdem lett, azt már üldözni kezdték, örülhetett, ha csak elbocsátották és megúszta börtön,
internálás nélkül.
Szóval érezték ezt a szocializmushoz hű munkásemberek tömegei, s eleinte bizony tetszett
is nekik a diákság megmozdulása. Úgy gondolták, a hibák, a bajok ellen lépnek föl, s a
tetszetős jelszavak megtévesztők voltak.
Ami már sokunknak nem tetszett, az az volt, hogy az utcára mentek. Akinek van egy kis
mozgalmi tapasztalata, az tudhatja, hogy egy-egy ilyen esetben milyen könnyű befurakodni a
sorokba ellenséges elemeknek. Hát még ha – amit a tömegek akkor nem tudtak –, a háttérből
ők is szervezik, kezdeményezik a megmozdulásokat.
Mert 1956 októberében így történt, mint azt a Magyar Szocialista Munkáspárt ideiglenes
Központi Vezetőségének történelmi jelentőségű, 1956. decemberi határozata olyan tömören
összefoglalta. „A baloldali, szektás hibák, a jobboldali revizionista, párton belüli árulás, a
hazai ellenforradalmi erők feléledt csoportjai és a nemzetközi imperialista összefogás
»négyesfogata« támadt a szocialista rendszerre.”
Hogyan zajlott le mindez a hétköznapok nyelvén? És mi lett a következménye?
A bal- és jobboldali erők összecsapásai a párton belül, összevissza rendelkezéseik
fejetlenséget okoztak a fegyveres testületekben is, a rendőri-katonai irányítás széthullott.
Természetesen ezt kihasználták a rendszer ellenségei. Mind nyíltabban merészkedtek az
utcára, sőt napok alatt a hivatalokban is felélénkültek azok a fasiszta és reakciós elemek, akik
az ellenforradalom közvetlen kirobbantásában, szervezésében még nem vettek részt.
Előbújtak a föld alól a volt Horthy-pribékek, Nyugatról hazaszöktek a nyilasok, a bosszúra
éhes földesurak, tőkések.
Az ellenforradalmárok egyik első „hőstette” a börtönök kapuinak kinyitása volt. A
megtévesztett segítők csak lassan ébredtek rá, hogy egyáltalán nem „Táncsicsokat
szabadítottak ki”, hanem valódi politikai bűnözőket, a rendszer, a nép legaljasabb ellenségeit
és köztörvényes bűnözők sokaságát.
A kiszabadult rablók, betörők, gyilkosok hangosan kezdték éltetni a „dicső forradalmat”, s
ezzel máris „igazolták” magukat. Valamennyiüket úgy könyvelték el, mint a törvénytelenség
áldozatait, pedig azok szinte kivétel nélkül szabadlábra kerültek már az előző hónapokban. A
most kiszabadított bűnözők pedig megalkották azt a különös „alvilágot”, amely egyben
„szabadságharcos hadsereg” is volt. Minden megtorlás nélkül gyilkoltak, raboltak,
fosztogatták a feltört, kiégett üzleteket. S közben „ellenőrizték a rendet”, hiszen piros-fehér-
zöld karszalagot, sőt még rangot is kaptak!
Mindenütt bandákba tömörültek, vezetőik azok lettek, akik a legtöbbet ültek a börtönben.
Minden kerületnek megvolt a maga bandája, a Vl.-nak csakúgy, mint a VIL-nek,
Ferencvárosnak éppúgy mint Józsefvárosnak, Újpestnek, Budának, Csepelnek. A VIII.
kerületben a prostituáltak ismét elfoglalták a régi placcukat a Rákóczi téren, a Conti, a Fecske,
a Víg és a Népszínház utcákban. S legtöbbjüknél ott volt a nemzetőr igazolvány, vállukon
géppisztoly, zsebükben kézigránát.
A „forradalom” nevében leverték a vörös csillagot, kifosztották az üzleteket, elégették a
vörös zászlót, raboltak az üres lakásokból és gyilkoltak – gyilkoltak! Gálád politikai és
közönséges kis gyilkosságokat követtek el. Üldözték a volt rendőröket, ügyészeket, akik
valaha felléptek ellenük, s gaztetteiket „forradalmi ítélet”-ként hirdették meg.
Mint már az előzőekben leírtam, az 1946-47-es razziák, éjszakai ellenőrzések kapcsán, az
akkori alvilág sötét és piti elemei 1956-ra ugyancsak kinőtték magukat.
Mész János, alvilági nevén Falábú Jankó (Tuskó lábú), akit 1956 októberéig tizenhatszor
ítéltek el közönséges bűncselekményért, alezredessé lépett elő. Dilinké Gábor (Bizsu, a
markecoló) „szabadságharcos” őrnagy lett, Csíra Berta, aki akkor már ötször volt büntetve
lopásért, szintén „szabadságharcossá” vált.
A sors különös szeszélye, hogy amikor az ellenforradalom után visszatérhettem hivatali
szobámba, ott találtam sok más ellenforradalmi kacat mellett az én „Bertám” nemzetőri
igazolványát . . azt nem kellett lopnia, azt az ilyen bűnözőknek szinte hivatalból adták,.
Ezek a bűnözők csak kis fogaskerekek voltak az ellenforradalom gépezetében, de nekünk
velük is számolnunk kellett, miután sikerült úrrá lenni az ellenforradalmon. Mert az a tíz-
egynéhány nap nemcsak rengeteg emberéletet követelt és nagy anyagi pusztulást okozott,
hanem ennél jóval többet. Tízezernyien szöktek el az országból, az itthon maradottak lelkét,
szellemét évekre megfertőzték, a közigazgatást teljesen szétzilálták, a régi adatok sok-sok
területen megsemmisültek – politikai bűnözők mellett szabadon járkáltak, bujkáltak az előző
évek köztörvényes bűnözői, ismét megingott a közbiztonság.
Miután a párt legjobb, leghűbb vezetői, a bátor kommunisták ezrei a szovjet hadsereg
segítségével leverték az ellenforradalmat, s miközben a testvéri országok segítségével
megkezdődött a gazdasági konszolidáció, ránk, rendőrökre az a feladat várt, hogy ennek a
konszolidációnak „fegyveres támogatást” adjunk, védjük a rendszert, üldözzük a politikai és a
közönséges bűnözőket. Ismét megalakult az R-csoport, s a főnökünk jó időre megint Münnich
elvtárs lett.
De mindezt a munkát már jóval magasabb színvonalon végezhettük, mint a felszabadulás
után, s a karhatalmi teendők mellett, azokkal egy időben szabályos rendőri-nyomozói
tevékenységet is folytattunk.
1957 márciusát írták…
A XX. kerületi kapitányság ügyeletes tisztje jelentette a főkapitányságnak, hogy a Duna
soroksári révátkelőhelyénél mezítelen női holttestet vetett partra a víz.
– Fóti elvtárs! Induljon azonnal bizottsággal a helyszínre! – kaptam az utasítást, s néhány
perc alatt együtt volt a szokásos beosztottiakból álló csoport.
A Duna-parton már messziről megláttuk a rendőr elvtársat, aki a helyszínt biztosította.
Szabályos jelentkezés után a holttesthez vezetett, amelyet egy pokróccal takartak le.
Orvosunk felemelte a takarót.
Borzalmas látvány tárult a szemünk elé.
Erősen oszlásnak indult, szinte teljesen mezítelen nő feküdt előttünk. Az iszappal borított
testről első látásra csak annyit állapíthattunk meg, hogy fiatal nő. De mi történhetett vele? Így
messziről ezt nem lehetett megmondani.
Orvosunk letérdelt a holttest mellé, vizsgálgatni kezdte. Az első szavai ezek voltak.
– Őrnagy elvtárs! Nézd csak, a nyakát elmetszették ! Ez gyilkosság!
Amint a halott fejét felemelte, jól látható volt az átmetszés iszappal borított helye, s aztán a
haj széthúzásával a koponyán levő repedések arról árulkodtak, hogy a fejét is beverték.
– Ezek az ütések, ez a metszés nem a vízbe eséstől származik – szögezte le újból az
orvosunk. – Nem öngyilkosság vagy szerencsétlenség történt, hanem csakis gyilkosságról,
szándékos emberölésről van szó – ha precíz akarok lenni.
– És mikor követhették el?
– Már több hónapja lehet a vízben.
– Mit tudsz még mondani?
– Valami őrült követhette el a gyilkosságot. Nézd csak, minden egyes ütés, vágás
önmagában is halált okozott, s ő mégis folytatta. Úgy, mintha dühöngött vagy kéjelgett volna
a tettében.
Ami pedig a személyazonosságát illeti, hát csak azt mondhatom, hogy jól föladták nektek a
leckét! – Ezzel felemelte a halott nő kezét. Az ujjain nem volt bőrfelület.
– Erről bizony nem vehetünk ujjlenyomatot – állapítottuk meg, s azt már előbb is láttuk,
hogy hiába fényképezzük le az arcát, az teljességgel felismerhetetlen, annyira
összeroncsolódott, eliszaposodott.
Csupán tenyérnyi kombinédarabot találtunk rajta, amit az iszap szinte ráragasztott. Ezt
óvatosan lefejtettük és eltettük egy zacskóba.
A technikusok lefényképezték a holttestet, a helyszínt. Azután engedélyeztem, hogy a
holttestet beszállítsák az Igazságügyi Orvostani Intézetbe boncolásra.
Befelé menet orvosunk újra megjegyezte.
 – Már a személyazonosság megállapításánál zátonyra futhatunk.
– Figyelj rám, te hullaboncnok! – csattantam föl. – Engedd meg, hogy emlékeztesselek,
hiszen nem ez az első eset, hogy együtt dolgozunk. Emlékszel, együtt tanakodtunk, amikor
feltrancsírozták azt a fiatal gyereket. Darabjait a szántóföldeken találták meg, onnan szedtük
össze. És mondd csak, elfogtuk a tettest?
– Igen, elfogtátok!
– A ti segítségetekkel! És most is ezt fogjuk tenni. Mert összefogunk: a tudósok, az
orvosok, meg mi nyomozók, s elfogjuk a kegyetlen gyilkost vagy gyilkosokat. Méghozzá úgy,
hogy nem is a személyazonosságát fogjuk kutatni.
– Hanem mit? – nézett rám láthatóan megdöbbent érdeklődéssel.
– Mit keresünk? Mit gondolsz? Hát majd ennek a kombinédarabnak a gazdáját!
Úgy nézett rám, mintha legalább annyira őrült lennék, mint az a gyilkos, akit az előbb ilyen
módon jellemzett.
– Egy tenyérnyi kombinédarab gazdáját akarod Budapesten vagy az országban
megkeresni? Méghozzá azt, akiről tudod, hogy halott, hiszen a holttestéről vetted le ezt a
koszos darabot?
– Márpedig csak ez a megoldás… így értünk be a főkapitányságra.
– Erőt, egészséget, Erzsike – nyitottam ajtót titkárnőmre.
Valamit morgott rá a foga között, aztán hangosan megszólalt.
– A főnök már háromszor kereste, azt mondta, hogy ha meg tetszik jönni, tessék azonnal
jelentkezni nála.
– Köszönöm, már megyek is. De mit szól, milyen szép tavaszunk van?
– örülök, majd elmegyek napkúrázni, hogyha egyszer időben kijuthatok innen.
– Mindenesetre vegye föl majd a kabátját, mert azért csalóka az idő.
– Az őrnagy elvtárs tudja, elég sokat kint járt most is. Azt hittem, sohase ér vissza.
– Akkor legalább most megnyugodhat, hogy nem vesztem el. És még azt is hozzátehetem:
hogy az ilyen Duna-parti sétákat szívesen átengedném másnak. No, de most megyek.
Néhány perc múlva már a főnöknek referáltam.
– Sima gyilkossági ügy. Tudod, hogy milyen szokatlan ez? Biztosan nem volt rajta lőtt
seb?
– Nem, azt már biztosan tudjuk. Ezt nem az ellenforradalmárok lőtték le.
– Nem irigyellek benneteket a személyazonosság megállapításáért. Ez aztán az abszolút
ismeretlen holttest. Várj csak… a fogait megnéztétek már?
– A boncolási jegyzőkönyvtől várom a pontos feleletet, hogy kezelte-e fogorvos. Az mégis
egy támpont lenne.
– Igaz, de ez sovány vigasz. Egyébként meg tudnád mondani, hogy a közelmúlt
hónapokban hány eltűnt személyt jelentettek be?
– Te is tudod, hogy nincs pontos adat, de az biztos, hogy több tízezret.
A főnök elmosolyodott.
– No, akkor közöttük is keresheted a Dunából kifogott ismeretlent.
– Megpróbáljuk megkeresni!
– Sok sikert! Ha bármilyen eredményre juttok, jelentsd, nagyon érdekel. – Aztán csak úgy
maga elé mondta, miközben kifelé mentem az ajtón. – Egy közönséges gyilkossági ügy.
Megint ilyenekkel foglalkozhatunk… szerencsére.
Szobámba érve kértem Erzsikét, hívja össze a csoportvezetőket. Míg összegyűltek, az
asztalomon heverő jelentéseket olvasgattam. Annyi munkánk volt, hogy azt sem tudtuk,
melyiket vegyük a kezünkbe, melyikkel kezdjük, folytassuk. Rablásokból, fosztogatásokból
elrejtett értékek visszaszerzése, a börtönökből kiszabadult bűnözők elfogása stb. Úgy éreztem
magam, mint az 1945-48-as években. Reggeltől estig, estétől reggelig dolgoztunk, éppúgy
nem volt idegen tőlünk a gondosan felvett jegyzőkönyv, mint a tüzelésre kész géppisztoly. És
micsoda lelkesedéssel csináltuk mi, idősebbek, a 45-ös évek rendőrei, s a fiatalabbak, akik
most estek át a tűzkeresztségen.
Miközben gondolataimba mélyedtem, ketten jelentkeztek a csoportvezetők közül. A
többiek munkában voltak. Megkérdeztem.
– Kelegi elvtárs, nálad mi újság?
– Jelentem, hogy a Vágóhíd utcából és a Pongrác-telepről nagy mennyiségű árucikket
gyűjtöttünk be, áruházakból valók. Előállítottuk azokat, akik ezt a rengeteg női és férfi
alsóneműt „raktározták”. Hét férfit és négy nőt. Megkezdtük a kihallgatásukat. Négy személy
közülük börtönből szökött, három-négy éves ítéletüket „szakították meg” októberben.
– Miért voltak elítélve?
– Állításuk szerint ketten betörésért, ketten rablásért. Ismert személyek. Nem ez az első
büntetésük, visszaesők. Négyszer-ötször büntették már meg őket.
– Fegyvert nem találtatok náluk?
– Azt mondták, nem is volt nekik. Pedig nemzetőr igazolványt mindegyiküknél találtunk a
nevükre kiállítva.
– Rendben van. Miután felvették a jegyzőkönyvet, azonnal szállítsák őket a Markóba,
hiszen jogerős ítéletük van már.
– Azt ne nézzük meg, hogy milyen disznóságokat csináltak októberben?
– Amit megtudtatok, rövid jelentésbe foglalva juttassátok el a „politikusokhoz”*, ők majd
megnézik, s aztán, ha csináltak valamit, megtalálják őket a Markóban.
Garvai elvtárs azt jelentette, hogy az éjszakai ellenőrzés során tizenhét személyt, férfit és
nőt, köztük sok ismert prostituáltat állítottak elő.
– Szeretném őket „ledolgozni” – fejezte be a jelentést.
– Rendben van, most van egy-két órátok velük foglalkozni.
Amikor a többi csoportvezető is beérkezett, együtt jelentkeztek. Új ügyet kell közösen
megbeszélnünk – engedtem el őket.
Erzsike nyitott be.
– Szereztem kávét, tessék meginni – tett elém egy nagy pohár gőzölgő feketét.
– Addig tessék meginni, amíg forró, utána mondok valamit. – Ott állt, amíg meg nem
ittam.
– Köszönöm, nagyon finom volt.
– Azt elhiszem, ebben kávé is volt, nemcsak a szívem… és nem fosztogatásból szereztem.
– Ezt mertem remélni…
– Akkor talán meg sem itta volna?!
– Hát…
– Őrnagy elvtárs, látom ám, hogy milyen izgatott, hallottam, milyen nagy balhé van
Erzsébeten.
– Mi az, titkárnők gyöngye, maga nemcsak előbb tud mindent, mint én, hanem még a
gondolataimba is belelát? Hát igen, nehéz ügy előtt állunk. Meggyilkoltak egy fiatal nőt és
nincsen semmi nyom.
– De van! – diadalmaskodott Erzsike.
– Honnan veszi, hogy van!
– Mert éppen az előbb hoztak föl egy mintás anyagdarabot, itt van, csakhogy a kávé előtt
nem akartam ezzel zavarni őrnagy elvtársat. Tehát van miből kiindulni!
– Látja, Erzsike, ez igaz, erre nem is gondoltam – mondtam befelé mosolyogva, de ő még
ezt az elfojtott mosolyt is észrevette.
– Szóval, most kimehetek?
– Igen, de kérem, ha megérkeznek a fényképek meg a boncolási jegyzőkönyv, rögtön
hozza be. Azzal nem kell feltétlenül megvárni, amíg a következő kávé kicsurog.
Amint becsukódott titkárnőm mögött az ajtó, a nyomozati terv elkészítéséhez láttam, hogy
mire csoportvezetőim bejönnek hozzám, készen álljon az elképzelés. És azután beindulhat a
gépezet.
A nyomozati terv készítésében gyorsan haladtam előre, tollam valósággal szántotta a
papírt. Rutinom volt ebben a munkában. Közben arra gondoltam, hogy hány de hány ilyen
tervet készítettem már ennél az íróasztalnál, s talán ez az első, amikor magam is úgy érzem,
légvárat építek. Hiszen amúgy is, minden ilyen íróasztalnál készített tervet könnyebb
kidolgozni, mint végrehajtani, no de ezt…
– Honnan kell elindulni?
Nem egyszerűen egy ismeretlen holttestről, egy gyilkosság áldozatáról van szó, s nem is
egyszerűen mindenféle nyom hiányáról. Itt az ismeretlenséget, s a nyomok hiányát
megsokszorozza az ellenforradalom közelsége. Néhány hónappal ezelőtt rettenetesen olcsó
volt az emberélet, ellenforradalmi terroristák ölték halomra az embereket. Hány embert
meggyilkoltak, s milyen nagy az eltűntek száma! Naponta százak jelentik be, hogy nem jött
meg, eltűnt a hozzátartozójuk, s nálunk a rendőrségen az eltűntek mindaddig nyilvántartásban
maradnak, amíg nem tisztázódik valami levélből, üzenetből, hogy disszidáltak. És akiket be
sem jelentenek, mert azt remélik, így nem jövünk rá, hogy disszidált az illető.
És hol keressük, kutassuk a szerencsétlen áldozat személyazonosságát. Budapest melyik
pontján? Néhány hónapja halott, s a Duna Soroksárnál vetette partra, de honnan hozta ide?
A gondolatok kergetőztek az agyamban, s most már így egyedül üldögélve a szobámban
közel sem voltam olyan magabiztos, mint az imént az orvosunkkal folytatott beszélgetésnél.
Pedig az a tenyérnyi kombinédarab, az igen, az itt van előttem az asztalon, immár tisztán, jól
látható mintázatával… Igenis ennek kell nyomra, pontosabban előbb a személyazonosság
megállapítására vezetnie. „Hisz Erzsike is megmondta…” – mosolyodtam el magamban,
amikor kopogtak.
Talán mondani sem kell, Erzsike volt.
– őrnagy elvtárs, kérem, meghozták a boncolási jegyzőkönyvet – tette asztalomra az
Igazságügyi Orvostani Intézet hivatalos jelentését.
– Köszönöm, Erzsike!
– Láttam, még maradt volna, de most minden idegszálammal a jelentés olvasására
összpontosítottam, hátha valami újabb lehetőség, kiindulópont nyílik előttünk.
A jegyzőkönyv lényegében azt rögzítette – persze részletesebben, pontosabban, körülír-
tabb megfogalmazásban –, amit orvosunk odakint néhány szóban elmondott.
A boncolás igazolta, hogy a holttest több hónapja lehetett a vízben, az iszapban.
Részletesen felsorolták sérüléseit. A fején levő sérüléseket valamilyen éles tárgy okozhatta, s
az ütéstől két helyen betört a koponya. Ez arra utal, hogy a tettes igen erős személy lehetett. A
nyakán végül is három sérülést lehetett elkülöníteni. A nyakat a gégénél és kétoldalt is
átvágták. Ennek az eszköze valószínűleg éles kés. esetleg borotva volt. Azt is megállapították,
hogy az áldozat körülbelül harminckét-harmincöt éves volt. Fogazatáról semmi sem szerepelt
a jegyzőkönyvben.
– Erzsike! – szóltam ki az előszobába. – Legyen szíves, hívja föl az Igazságügyi Orvostani
Intézetet.
– Máris – szólt vissza Erzsike, s valóban pillanatok alatt kapcsolta a vonalat.
– Kértelek benneteket, hogy a fogazatáról is küldjetek részletes jelentést. Volt-e benne
tömés, van-e foghiány, jó-e, rossz-e a fogsora?
– Nem feledkeztünk meg róla, de az alapvető dolgokat siettünk jelentésbe foglalni, hátha
segítünk valamit. A fogazatát ezután vizsgáljuk, s nagyon részletes jelentést kaptok.
– Köszönöm. Bár már az eddigiekben is szűkült valamelyest a kör.
– Ettől a jelentéstől? – hitetlenkedett a vonal másik végén a doki.
– Hát persze. Most már csak a harminckét-harmincöt éves eltűnt nők között kell keresni az
áldozatot. A többiek kiesnek. Aztán meg azt is tudjuk, hogy erős ember volt a tettes, tehát a
gyenge testalkatúakkal már nem kell foglalkoznunk, ha meglesz a személyazonosság.
– Te örök optimista… Hamarosan a fogaival is kirekesztünk néhány tízezer embert a
gyanúsítottjaid közül. Egyébként, ha a tárgyat megtaláljátok, esetleg azonosítani tudjátok az
áldozaton levő sérülésekkel…
– És még engem tartasz optimistának – replikáztam erre. – Bár már ott tartanánk.
Amikor letettem a kagylót, megint Erzsike kopogott.
– Őrnagy elvtárs, kérem, a csoportvezetők együtt vannak, csak erre a telefonra vártak.
– Kéretem őket.
– Menjenek be, elvtársak! – nyitotta szélesre az ajtót a titkárnőm.
Üdvözöltük egymást, aztán máris a tárgyra tértem.
– Azért kérettelek benneteket, mert most újra egy egyszerű élet elleni bűncselekmény
ügyében kell nyomoznunk. Csak a körülmények nem egyszerűek.
Részletesen feltártam mindent, amit a helyszíni szemlén tapasztaltunk, ismertettem az
orvos véleményét és a boncolási jegyzőkönyvet.
– Látjátok, a helyzet meglehetősen bonyolult. Éppen azért, akit csak el lehet vonni a többi
ügyről, az mind ezzel foglalkozzon.
– Nem sokan vannak – szólalt meg Garvai elvtárs.
– Tudom, hisz az én asztalomon is tornyosodnak az akták, már valami bürokrata
hivatalnoknak érzem magam. No, de ezen az ügyön gyorsan túl kell lennünk. Már amennyire
lehet. Tudjátok, hogy mindig a legsúlyosabb ügyeket kell előrevennünk.
– Természetesen, mindannyian felmérjük, mit tehetünk.
– No, akkor most térjünk a lényegre. Arra, honnan is induljunk ki – mondtam, s
szándékosan nem vettem még elő az asztalomon heverő nyomozati tervet. Mindig szerettem
meghallgatni elvtársaimat, ők sok okos javaslattal szokták gazdagítani így első hallás után is a
még kidolgozatlan tervet. Ha előre felolvasom, ismertetem, talán kevésbé mozdul meg a
fantáziájuk.
Most is szinte egymás szavába vágva adták az ötleteket.
– Mutasd még egyszer azt a kombinédara-bot, talán valamit kereshetünk, ha
körülhordozzuk.
– Villámgyorsan kiszűrjük, hány harminc-két-harmincöt éves nő van a bejelentett eltűntek
között, ha nem túl sok, lejárjuk a családokat.
– Amint megtudunk valamit a fogazatáról, azonnal felkeresünk minden SZTK-
fogrendelést. Azoknál nem szórták szét az iratokat.
– Az sem mellékes, hol dobták a Dunába az áldozatot.
– Ebben talán a vízügyi folyamszakértők tudnának segíteni.
Nem emlékezem már arra, melyikük tette ezt a javaslatot, de abban a pillanatban szerettem
volna megölelni. Hogyhogy nem, ez a gondolat nem fordult meg a fejemben, pedig milyen
kézenfekvő volt.
Kelegi elvtárs, légy szíves azonnal vedd fel a kapcsolatot a vízügyiekkel, kérjük a
segítségüket. Ha meg tudják állapítani, honnan sodorhatta éppen ide a víz azt a holttestet,
akkor jócskán leszűkül a terület, ahol keresnünk kell a kombinédarab gazdáját.
– Nagy szerencse kell hozzá – jegyezte meg az egyik fiatal elvtársunk.
– Ez igaz, de sohasem mondtam, hogy a mi munkánkhoz nem kell szerencse. S addig is,
amíg a vízügyiekkel felvesszük a kapcsolatot, kezdjük meg az eltűntek listájának
összeállítását. A legkisebb gyanú esetén az illetőről készítsenek személyleírást, adjanak ki
országos körözést.
Alig egy óra múlva ott volt a vízügyiek egyik szakembere, hogy megbeszéljük a
részleteket. Kelegi elvtárssal hármasban ültünk le beszélgetni, s elmondtam, milyen
elgondolásunk van. Kíváncsian lestem az arcát, hogyan reagál az elképzelésre.
– Nagyon jó az elgondolás, elvtársak! Nekünk van módszerünk arra, hogy megállapítsuk,
milyen a víz sodrása. Persze, ha viszi azt a bizonyos tárgyat vagy testet. Mert ott, ahol ez a
dolog történt, meglehetősen lassú a Duna sodrása, akár hónapokig is egy helyben, maradhatott
a holttest a hullámzás ellenére. Mindenesetre holnap akármilyen korán megcsinálhatjuk a
kísérletet, és hozom az embereinket.
Nagy örömünkre szolgált az előzékenység, s másnap reggel hét órakor a helyszínen
találkoztunk. Ott voltak a kerületi elvtársak is. A vízügyiek csónakot hoztak.
Érdekes kísérletsorozat tanúi lehettünk.
Egy súlyos fahasábot tettek a csónakba, feleveztek vele néhány száz métert, s ugyanezen az
oldalon – a soroksárin – a Dunába dobták. A fahasáb alig néhány métert úszott, s már meg is
akadt a soroksári parton. Erre átvitték a túloldalra, Csepelre. Amikor bedobták, lassan úszni
kezdett lefelé, s egyre közeledett felénk. Nem sokkal feljebb a soroksári partnak ütközött.
Vártak vagy tíz percet, s ugyanezt még egyszer megcsinálták, azután harmadszor is. A
fahasáb mindig ugyanúgy viselkedett.
Kíváncsian vártuk, mit állapít meg ebből a szakértő, hisz úgy első látásra az derült ki, hogy
tulajdonképpen bármelyik oldalról ide vethette ki a víz a holttestet. A vízügyiek másképp
vélekedtek.
– Megítélésünk szerint csakis a csepeli oldalon dobhatták a vízbe a holttestet. Ott eleinte
egy helyben maradt, azután, amikor tavasszal felgyorsult a víz, valahogy elmozdult, s
pontosan úgy viselkedett, mint a fahasáb.
– És ha itt dobták volna vízbe?
– Akkor azonnal visszaúszott volna hozzájuk.
– Köszönjük, elvtársak!
– Ha ez előbbre viszi az önök munkáját, akkor örülünk – felelték.
– Hát persze, hogy előbbre vitte! Leszűkítették a kutatás körét.
Jóbarátokként búcsúztunk el, s vágtattunk vissza a főkapitányságra.
– Mi az, őrnagy elvtárs, megtalálták a gyilkost? – fogadott Erzsike, amikor szélesre tártam,
szinte kivágtam az ajtót.
– A gyilkost még nem, de már szűkül a gyűrű. Most” már legalább tudjuk, hogy hol
nyomozzunk az áldozat kilétét illetően. Csepelen.
A csoportvezetők pillanatok alatt a szobámba értek.
– Elvtársak! Most már megvan a kályha, ahonnan a rossz táncosok elindulhatnak. Csepelre
kell összpontosítani. Nagyon gyorsan írjátok ki az onnan bejelentett eltűnteket. Ne legyetek
bürokraták, a harminc- meg a negyvenéves nőket is vegyétek számításba. Rónai elvtárs, te
vedd magadhoz ezt a kis kombinédarabot, de úgy vigyázz rá, mint a szemed fényére. Keresd
meg valahol magát az anyagot. Rózsaszín, nagy kék és zöld virágmintákkal. Szerezz belőle
néhány métert.
Pár óra múlva az asztalomon hevert csaknem egy vég. Azonnal darabokra vágtuk, s az
összetrombitált nyomozók kaptak egy-egy darabot meg néhány címet.
– Ahol az eltűnt hozzátartozójával találkoztok, mutassátok meg ezt az anyagot, volt-e ilyen
kombinéja az eltűntnek. Ha találnak ilyet, azonnal jelentsék telefonon.
Az első nap eredménytelenül telt el. Az estére visszatérő nyomozók elmondták, hogy
ahova bekopogtak, s megmutatták a kombinédarabot, vagy határozott nemmel feletek nekik,
vagy azt mondták: fogalmuk sincs, milyen kombinéban távozott az eltűnt.
Közben nemcsak a hozzátartozóknál jártunk, hanem a barátoknál, rokonoknál is, hogy
megtudjuk, valóban eltűnt-e a bejelentett személy. Fantasztikus munka volt ez néhány nap
alatt.
Másnap sem történt semmi, harmadik nap sem.
Hiába, az ilyen munkához nagy-nagy figyelem, türelem szükséges. Éppen akkor nem
szabad elkeseredni, amikor úgy látszik, hogy vége mindennek, nincs tovább. Amíg csak egy
címünk van, menni kell, talpalni és érdeklődni, beszélgetni, kiszedni az emberekből a nekünk
szükséges adatokat.
Kombinédarabhoz a rég elpusztult kombinét, s rég meghalt gazdáját… ez kisebb esély,
mint gombhoz kabátot találni.
És a nyomozók reggeltől estig járták az eltűntek hozzátartozóit Csepelen – de még a
huszadik kerületben is, a biztonság kedvéért. A kombinédarabot pedig megmutatták már
nemcsak a hozzátartozóknak, hanem a házban lakó nőknek is, hátha valaki éppen ilyet
vásárolt, s akkor eljuthatunk a bolthoz.
Kelegi elvtárs a tizenötödik címen, Királyerdőben járt, ahonnan szintén eltűntet jelentettek
be, de a hozzátartozók nem ismerték fel a kombinédarabot. Megmutatta hát a
szomszédasszonynak is. V. Józsefné magától értetődően megjegyezte.
– Ilyen kombiném nekem is van.
– Mutassa!
Kelegiben egy pillanatra meghűlt a vér. Ha most rajta van a kombiné az asszonyon, akkor
szemtelenségnek veheti a kérdést. De nem így volt. V.-né a szekrényhez lépett, s onnan vette
ki a sajátját.
Kelegi elvtárs szakértő nélkül is nyomban megállapíthatta, hogy ez teljesen ugyanolyan,
mint amiből a kis darabot levágtuk.
– Hol tetszett vásárolni? – kérdezte.
– A csepeli divatboltban.
– Vissza tudna emlékezni, hogy mikor?
– Hát pontosan nem, de úgy emlékszem, hogy tavaly áprilisban vagy májusban,
mindenképpen tavasszal.
– Tessék mondani, sok ilyen mintás kombiné volt ott?
– Nézze, ez elég különleges minta. Olyan tarkabarka. Hát ebből nem sok volt. Ebben a
nagyságban összesen két darab.
Nyomozótársam, aki ismerte az áldozat méreteit, hirtelen végigmustrálta az asszonyt, s
megdobbant a szíve. Termetre körülbelül azonos volt az áldozattal.
– Hát ezt honnan tudja?
– Onnan, hogy véletlenül egy ismerősömmel együtt voltam ott, az vette meg a másikat.
Mondták is, hogy ebből a méretből nincs több.
– Ki az az ismerőse?
– Zs.-né – felelte az asszony.
– Hol lakik ez a Zs.-né, meg tudná mondani?
– A címét nem tudom, de itt lakik Csepelen.
– És valami közelebbit nem tudna róla?
– Csak annyit, hogy különváltan él a férjétől és valahol albérletben lakik. Ezt akkor
mesélte, amikor ott a boltban véletlenül összetalálkoztunk. De a szomszédasszonyom is
ismeri. Menjünk át hozzá, látom nagyon fontosnak tartja.
A szomszédban csinos fiatal nő nyitott ajtót. Kelegi elvtárs mindjárt a tárgyra tért.
– Ne haragudjon, hogy zavarom, de Zs.-né-ről szeretnék érdeklődni.
– Zs.-né… ja igen, akit a szomszédasszony mutatott be. Hát sokat nem tudok róla.
V.-né is átjött.
– Le tudnák írni, hogy milyen ez a Zs.-né? – kérdezte a két asszonyt a nyomozó.
– Mit mondjunk el róla?
– Szóval adjanak személyleírást. Mondjuk, kezdjék a hajánál, aztán így tovább.
Egymás szavába vágva adták meg a személyleírást. Nagyon szép szőke nő Zs.-né, akit
Gizikének hívnak, gyönyörű fehér fogsorral, amit kedvtelve villogtat, amikor nevet.
– Olyan magas, mint én – mondta V.-né –, csak kicsit soványabb, de a mellei nagyok. Mit
mondjunk még?
– Nem tudják véletlenül, hogy a különváltan élő férje hol lakik?
 – Az is itt valahol Csepelen.
– Köszönöm a felvilágosítást – búcsúzott tőlük Kelegi elvtárs, s hihetetlen gyorsasággal
nálam termett.
– Azt hiszem, véletlenül jó helyre nyúltam.
– Hát nem véletlenül, az biztos. No, de hamarosan többet tudunk, mert már megkaptuk a
fogazatáról a jelentést. Megállapították, hogy két záp- és egy bal alsó szemfogát plombálták, s
Rónai elvtárs már az SZTK-ban a fogászaton van.
– Erzsike! – szóltam ki –, azonnal hívja a fogászatot, és ha még ott van Rónai, kapcsolja.
Rónai pillanatokon belül jelentkezett.
– Keresitek? Találtatok már valamit?
– Elég nehéz végigkutatni az adatokat.
– Akkor keressétek Zs.-né kartonját. Ha valami egyezne, hívj vissza.
Egymásra néztünk Kelegi barátommal, és szólni sem tudtunk. Izgatottan lestük, mikor
cseng a telefon. Végre megcsörrent.
– Megvan! ő az – ez volt Rónai első szava minden hivatalos bejelentkezés helyett.
– Mondd gyorsan, mi van meg?
– A doktorral elővettük a kartont, s egyértelműen megállapítottuk, hogy ez a három tömés
Zs.-nénél szerepel. így már emlékezett is rá pontosan az öreg.
– Óriási! Köszönjük! Gyere be gyorsan a jelentéssel!
Hát ami azt illeti, ez a beszélgetés nem a legszabályosabb szolgálati keretek között zajlott
le, no de remélem, így utólag senki sem von érte felelősségre. Aki bent él a mi testületünkben,
az tudja, micsoda feszültségfelszabadító egy-egy ilyen siker.
Már rohantam is a főnökhöz, s jelentettem.
– A soroksári Duna-ágban kifogott holttestet azonosítottuk, Zs.-né, csepeli lakos, aki
külön-váltan élt a férjétől.
– És hogy találtátok meg?
– A kombinédarab alapján.
– Megint csak bebizonyosodott, hogy a legkisebb nyom is nyom.
– És mit fog szólni ehhez a doki! – csúszott ki a számon, mire persze el kellett mesélnem a
sztorit, vitánkat.
– Most már nem lesz különösen nehéz a személyt azonosítani, hiszen elég ritka név, hamar
a lakására találtok.
– Már keresik a nyilvántartóban, s ahogy befejeztem a jelentésemet, magam sietek oda.
– Jól teszed, nem is tartóztatlak tovább. Tudod, hogy a továbbiakban is várlak, ha valami
újat tudtok meg.
– Viszontlátásra!
A szobámban már a lakcím várt, s mire a kapuhoz értünk Kelegi elvtárssal, indulásra
készen állt a gépkocsi.
A főbérlőt otthon találtuk.
– Jó napot kívánok! – köszöntem. – A rendőr-főkapitányságról jöttünk – mutattam meg az
igazolványomat.
– Parancsoljanak!
– önöknél lakott Zs.-né albérletben?
– Igen, kérem.
– Mióta lakott itt, és mikor látta utoljára?
– Kérem szépen, én ezt már elmondtam a főkapitányságon, de természetesen önöknek is
megismétlem… Gizike disszidált…
– Bejelentette?
– Igen, kérem.
Átfutott az agyamon, hogy hát persze, még nem érkeztünk el valamennyi címre, ide talán
három-négy nap múlva jutott volna el az a nyomozónk, akinél ez a bejelentés szerepel.
– Nagyon kérem, legyen szíves nekünk is mondjon el mindent.
– Egészen pontosan emlékszem, hogy 1956. október 27-én öt és hat óra között ment el, s
azóta nem jött haza. Eltűnését 1957 februárjában jelentettem be, azzal, hogy tudomásom
szerint disszidált.
– Honnan tudja?
– Az igazság az, hogy nem tudtam, csak éppen gondoltam, mert a barátai, ismerősei is azt
mondták, akiktől érdeklődtem iránta, őtőlük hallottam, hogy foglalkozott ezzel a gondolattal.
– Mást nem tud róla?
– De még történt kérem valami… Másnap, hogy Gizike elment, kereste nálam a férje.
Amikor azt mondtam neki, hogy az előző nap elment és még azóta nem jött haza, nagyon
megdöbbent. „Ha hozzám nem jött el ebben a zűrzavarban, akkor biztosan disszidált, hogy
végleg megszabaduljon tőlem…” – mondta. Merthogy kérem, ők azért, hogy külön éltek,
összejártak. És akkor az a nagydarab férfi elkezdett zokogni. Alig tudtam megvigasztalni.
– Valamit nem értek, asszonyom!
– Mit?
– Azt, hogy olyan természetesnek tartja a különválás utáni összejárásukat.
– Kérem szépen, hosszú história ez, s tudja, az albérlők néha kiöntik a szívüket az ember
előtt. Meg aztán sok mindent lát is, hall is, tapasztal is az ember egy ilyen együttlakáskor.
– Mi pedig most éppen arra a sok mindenre lennénk kíváncsiak, ugye beavat bennünket.
– Természetesen.
– Mondjon el minél többet erről a Zs.-néről, a volt lakójáról, meg a különváltan élő
férjéről.
– Gizi, ahogy én tudom, pontosabban, ahogy ő egy alkalommal beszédes kedvében
elmesélte nekem, úgy ment férjhez, hogy már előre kikötötte: ha a férje vele akar lenni, előbb
fizesse meg. Azt mondta, hogy ő senki fiával nem fekszik le ingyen, csak ha megfizetik.
– Ilyen nő volt ez a Zs.-né?
– Igen. Úgy hiszem, ebben feltétlenül igazat mondott, ez olyan dolog, amit „csak úgy” nem
talál ki magáról az ember, s nem tereget ki, ha csak mese. Különben is sok férfi ismerőse volt.
– Ön ismerte őket?
– Egypárat láttam közülük. Azokat, akik hazakísérték, s kint a kapuban beszélgettek vele.
Ide a lakásba be nem hozhatott senkit, ezt én kikötöttem, amikor idejött, és ő be is tartotta. így
természetesen egyetlen férfi ismerősét sem ismerhettem név szerint.
– És Gizi sem beszélt róluk ?
– Nem. Várjunk csak. Az egyikkel én beszéltem. Az úgy történt, hogy egyszer, amikor
Gizi nem volt itthon, kopogtattak nálam. Egy férfi volt. Nem tudtam, kit keres, beengedtem.
Akkor mondta meg, hogy Gizit keresi. Amikor megtudta, hogy nincs itthon, nagyon
meglepődött. Elmesélte, hogy délután öt órakor volt találkozójuk, s Gizike nem ment el a
megbeszélt helyre. Azt hitte, hogy talán megbetegedett, s ezért jött el ide a lakására. Most,
látva, hogy nem beteg, nagyon el van keseredve. És akkor kiöntötte nekem a szívét. Talán
olyan a megjelenésem, hogy könnyen megnyilatkoznak az emberek, igaz, én is szeretek
beszélgetni. (Majdnem közbeszóltam, hogy ezt mi is észrevettük, de visszatartott a jó nevelés,
meg az a gondolat, hogy a sok beszédből hátha lesz valami hasznosítható, így inkább
érdeklődést mutatva figyeltem minden szavát.)
– Szóval beszélgettünk, és elmondta, hogy ő halálosan szereti Gizikét, s ne haragudjak, de
nem tud nélküle élni. ,,Tessék elhinni, minden pénzemet, amit csak kerestem, rá költöttem, de
minden kevés neki…” mesélte. Azt is mondta, hogy ha Gizi elhagyja, akkor ő képes megölni.
Próbáltam megvigasztalni, hogy egyáltalán nem biztos, hogy Gizike elhagyja őt, biztos most
sem férfival van, hanem talán valami sürgős dolga akadt. A hosszú beszélgetés során aztán az
is kicsúszott a számon, hogy nem érdemes úgy odalenni Giziért, hiszen sok férfiismerőse van
és senkit sem szeret igazán, csak a pénzt. Erre még jobban elkeseredett, de azt mondta: tudja,
hogy Gizi más férfiakkal is járt, mégis nagyon szereti. Aztán hirtelen elköszönt. Azt mondta,
hogy most elmegy, megpróbálja megkeresni Gizit, és ha férfival találja, akkor, agyonveri.
– Ez mikor történt?
– Nyár derekán.
– Hogy hívták ezt a férfit, nem tetszik tudni a nevét, hiszen biztosan bemutatkozott.
– Tudja, hogyan mutatkoznak be az emberek. Mormolnak valamit a foguk között, s csak a
jóisten tudja, mi a becsületes nevük. A keresztnévre, arra emlékszem, mert azt kérte,
szólítsam csak nyugodtan beszélgetés közben Misinek.
– Ha már olyan sokat beszélgettek, nem mondott el valamit saját magáról?
– Dehogynem. Elmondta, hogy géplakatos, s hogy itt dolgozik a nagy csepeli gyárban.
– Tessék már leírni, milyen volt a külseje ennek a Misinek.
– Igen jóképű férfi, barna a haja, szép tiszta volt a ruhája.
– Milyen magas lehet, milyenek a fogai, a szája, a testalkata sovány vagy kövér?
– Felügyelő úr, kérem, magánál egy fejjel magasabb lehet, nagyon szép fehér fogai vannak,
és az ajka olyan húsos. Se kövérnek, se soványnak nem mondhatom, jó erős ember, annyi
szent.
– Mondja – fordítottam a szón –, amikor Zs.-né azon a bizonyos napon elment, nem vitt
magával semmit?
– Nem! Később, amikor azt hallottam, hogy disszidált, éppen az gondolkoztatott el, hogy
vajon miért nem vitt el legalább néhány fehérneműt, ha már ilyen messzi útra indult.
– Arra nem tetszik emlékezni, hogy azon a napon milyen ruhát viselt, szóval hogy milyen
öltözékben ment el itthonról?
– Akár az itt maradt ruháiról is meg lehetne mondani, nem sok volt neki, s én bejáratos
voltam a szobájába, egészen pontos leírást adhatok. (Ebben nem is kételkedtünk – kezdtem
volna már megint, de jobbik énem elhallgattatott.) Ezután részletesen leírta, milyen ruha,
kabát volt Gizin október 27-én.
Most vettük elő a kombinédarabot, de érdekes módon itt elakadtunk.
– Nem emlékszem, hogy lett volna ilyen kombinéja.
– Legyen szíves megmondani, Zs., a volt férj gyakran járt ide Gizikéhez.
– Nézze, felügyelő úr, már mondtam, hogy hozzá nem jöhetett férfi, ebben
megállapodtunk.
S a volt férje is férfi. Hogy eljárt hozzá, hogy összejártak, azt éppen tőle tudom, meg
onnan, ahonnan azt, hogy sok ismerőse kísérgette haza. Mi, idősebb asszonyok, már ráérősek
vagyunk, s ki-kinézegetünk az ablakon. Sok mindent lát az ember. Tulajdonképpen Zs.
egyszer sem volt fenn Giziéknél, de még nem is toppant be véletlenül, váratlanul, mint az a
másik fiatalember. Egyszer a kapuban találkoztunk, akkor mutatta be Gizike, onnan tudtam,
hogy a volt férje.
Most döbbentem rá, hogy milyen hosszasan faggatjuk, most „esett le a húszfilléres”, mert
hirtelen, oldalt fordított fejjel, merően rám nézett:
– Tessék mondani, miért érdeklődnek ilyen sokat? Csak nem történt baja annak a Gizinek?
Vagy belekeveredett valamibe?
– Ez csak olyan rutinvizsgálódás – igyekeztem lecsillapítani a kíváncsiságát. – önök
bejelentették, hogy eltűnt, s mi most megpróbáljuk kideríteni, hogy valóban disszidált-e. Ez a
kötelességünk. No, de elnézést a zavarásért, köszönjük a felvilágosításokat.
– Nagyon szívesen. Aztán ha megtudnak valamit Gizikéről, ugye értesítenek?
– Ezt megígérhetjük – néztünk össze Kelegivel.
Aztán vágtattunk a főkapitányságra.
Odabent vagy húszan vártak, az üggyel foglalkozó nyomozók. Egykettőre kiosztottuk a
feladatokat. Azt a célt tűztük magunk elé, hogy valamennyi hozzátartozóval, baráttal,
ismerőssel beszélünk, közelebb kerülünk ehhez a Zs.-né ügyhöz, ami pedig a legsürgősebb,
megpróbáljuk előkeríteni azt a Misit, no meg az exférjet.
A rokonokat, ismerősöket felkereső nyomozók jelentései alapján aztán bővült az
előteremtendő férfiak köre.
Zs.-né egyik barátnője, aki bizalmas viszonyban volt vele, elmondta, hogy különválásuk
után is rendszeresen találkozott a férjével, s olyankor mindig elment a lakására – ahol – ezt ő
maga mesélte el neki, nem is egyszer – szeretkeztek. Azt is elmesélte, hogy Zs. soha nem
feledkezett meg a kötelességéről, előre lerakta a 100 forintot. De nemcsak a férjénél elért
„sikereivel” dicsekedett. Elmondta, hogy más férfiak is szívesen mentek el vele. És ezeknek a
férfiaknak a hosszú listáját tudná felsorolni. Csak éppen az a baj, hogy a keresztnevek szerint
ismerte őket, mint Zsiga, Misi, János, Feri stb.
– Csak egy férfinak tudom a nevét, akivel járt, azt is azért, mert azzal hármasban is együtt
voltunk néhányszor. P. Ferencnek hívják. Úgy tudom, a csepeli gyárban dolgozik, de hogy mi
a foglalkozása, arról nem esett szó a beszélgetés során. Gizike már az első alkalommal úgy
mutatta be, mint aki nagyon közel áll hozzá. Kétszer-háromszor voltam velük szórakozni, s
azt tapasztaltam, hogy P. Ferenc gavallér férfi. Mindig nagyon udvarias, kedves volt
Gizikéhez, nagyvonalúan fizetett, s a beszélgetés során látszott, hogy valóban nagyon szereti
Gizikét. Ennek még előttem is hangot adott, a jelenlétemben is kérte Gizikét, hogy váljon el a
férjétől, s akkor ő elveszi feleségül. Gizi azonban az utolsó alkalommal, amikor együtt voltak,
azt mondta, hogy ő bizony az életben többé soha nem megy férjhez, így is szeretheti, s
megkapja azt, amit egy férj megkaphat. Ezen aztán pillanatok alatt úgy összeszólalkoztak,
hogy a férfi egészen megfeledkezett magáról. Olyan hangosan veszekedtek, hogy még a
pincérek is odajöttek. Ekkor a férfi elszégyellte magát, azonnal fizetett, s felállt az asztaltól.
Tőlem elnézést kért, Gizinek meg csak annyit mondott: „Ezt még nagyon meg fogod bánni.”
Amikor elment, Gizi jót nevetett a dolgon. „Tudod, hogy nekem aztán megjátszhatják
magukat. Vagy kellek így, vagy nem és kész…” – mondta nekem. Ilyen nő volt a Gizi…
– Ez az utolsó beszélgetés mikor zajlott le, nem emlékszik rá?
– De igen… a mült évben, úgy augusztus- szeptember táján. Még elég nyárias volt az idő.
– Azután találkoztak?
– Kik?
– Hát maga Gizikével. S tud-e arról, hogy Gizike találkozott volna azzal a P. Ferenccel?
– Én azóta vagy kétszer találkoztam Gizikével, de közben tudomásom szerint ő Ferivel
nem találkozott, ezt említette volna.
– .És maga mikor találkozott utoljára Gizikével ?
– Október közepén. Aztán eltűnt. Úgy hallottam egy ismerősömtől, hogy disszidált.
– Ki volt ez az ismerőse?
Amikor megtudtuk a nevet és a címet, rögtön felkerestük a lányt.
– Zs.-néről szeretnénk érdeklődni.
– Gizikéről? Aki disszidált?
– Honnan veszi, hogy disszidált?
– Nekem mondta, hogy ő valószínűleg elmegy innen.
– Mikor mondta ezt magának?
– Azokban a véres napokban.
– Maga akkor találkozott vele?
– Igen. Egy alkalommal feljött hozzám.
– Meg tudná mondani, hogy melyik napon?
– Várjanak, csak… – kezdett számolgatni, még a tavalyi naptárt is elővette. – Igen, október
huszonhetedikén történt. Délután úgy hat óra tájban jött el hozzám váratlanul, s mondta is,
hogy nincs sok ideje, mert hét órakor randevúja van. Beszélgetés közben tett említést arról,
hogy itt rémes állapotok vannak, ő annyira fél, hogy legszívesebben elmenne más országba…
most nyitva van a határ. Ezért is gondoltam, amikor sokáig nem találkoztunk, hogy biztosan
disszidált. Ezt mondtam a házinénijének is, amikor őnála kerestem, s azt mondta, hogy hosszú
ideje nem jött haza.
– Azt nem mondta a házinénije, hogy onnan melyik nap ment el?
– Nem, határozottan emlékszem, hogy arról nem beszélgettünk.
-. Azon az estén nem említette magának Gizike, hogy kivel van randevúja?
– Nem beszéltünk erről, de amikor kikísértem, úgy láttam, mintha volt férjének a lakása
felé indult volna.
– Ezt honnan tudta megállapítani?
– Nem lakunk olyan messze egymástól a volt férjével, s ő már többször ment tőlem hozzá,
sőt többször ugrott be látogatóba egy-egy ilyen találkozójuk előtt, vagy éppen akkor, ha Laci
még nem volt otthon. Olyankor szokott abba az irányba indulni.
– Ennyire jó kapcsolatban maradt a volt férjével?
– Igen, kérem, ő egyébként sok férfival volt jóban, és Lacival is bizonyos dolgokban
nagyon jól megértették egymást. Azt hiszem, értik?
Értettük, és megköszöntük a felvilágosítást. A főkapitányságon aztán összegeztük, mit
sikerült eddig megtudnunk a tanúktól.
– Most már lényegesen szűkült a kör – foglaltam össze. – Először is megvan az áldozat,
másodszor pedig három olyan férfi van, akikről biztosan tudjuk, hogy az utolsó időkben
kapcsolatban álltak vele. Közülük ketten, P. Ferenc és az a Misi – akinek a nevét még nem
tudjuk, de egész jó a személyleírása – tanúk előtt megfenyegették. Aztán van egy volt férj,
akiről nem tudjuk, hogy megfenyegette volna, sőt mindig szívesen adott egy százast, ha
találkoztak, és eltűnésének másnapján kereste.
– Igen, ez az eltűnés most már nagyon körülhatárolt – vette át a szót Kelegi elvtárs. –
Ketten is október 27-én látták utoljára Zs.-nét, egyikük este hét óra tájban, és olyan tanúnk
még nincs, aki ennél később találkozott volna vele.
– Egy ilyen tanút még felkutathatunk – vetettem közbe.
– Kit?
– Hát a volt férjét… Hiszen ha igaz, amit Zs.-né barátnője mondott, s miért ne lenne igaz,
akkor utána a férjéhez ment.
– Aki másnap felkereste a lakásán, s amikor nem találta otthon, sírni kezdett, meg azt
mondta, hogy biztosan disszidált – így Kelegi elvtárs.
– Kérdés, hogy valóban odament-e, vagy ha oda is indult, eljutott-e oda? Esetleg otthon
volt-e Zs. László, s ha nem, akkor hová távozott? Ehhez mindenesetre tanúként kell nekünk
Zs. László, őt mindenképpen elő kell teremtenünk.
361
– Jelentem – mondta Rónai elvtárs, már kint van két-két nyomozó, hogyha P. Ferencet és
Zs. Lászlót megtalálják, előállítsák. Biztos, hogy Zs. László lesz a legjobb tanú.
Alighogy kimondtuk, máris jelentkezett két elvtárs. P. Ferencet megtalálták a
munkahelyén, a csepeli gyár hengerműüzemében.
Amikor a jóképű fiatalembert behozták a szobámba, tiszteleteljesen köszönt, s láthatólag
teljesen nyugodt volt.
– Foglaljon helyet. Feleljen néhány kérdésemre, P. úr.
Kérem, felügyelő úr, önök már a negyedikek, akik kikérdeznek. Csak néztünk rá, elhűlt
képpel, vajon hol hallgatták ki háromszor? – Kérem önöket – folytatta tisztelettudó, de
határozott hangon –, hagyják már abba. Hát tessék már elhinni, hogy amit jegyzőkönyvben
elmondtam, most sem tudok annál többet elmondani. – Én nem voltam ellenforradalmár!
Nálam nem volt géppisztoly és más fegyver sem. Régi párttag és szervezett munkás vagyok.
Gyűlölöm a fasisztákat! Engem a nyilasok elfogtak, és csak azért vagyok életben, mert
sikerült megszöknöm és voltak, akik elbujtattak. Semmiféle ellenforradalmi ügybe nem
keveredtem. Tudom, újra meg újra feljelentenek névtelenül, mert néhány embernek a
bögyében vagyok, amiért nem léptem ki a pártból 1956-ban, s aztán együtt harcoltam az
elvtársakkal a karhatalomban. Ezt már igazoltam is a legutóbb…
Még folytatta volna, de közbevágtam.
– De P. elvtárs, mi nem azért hoztuk be magát.
– Nem?
– Nem! Csak arról szeretnénk beszélni önnel, hogy mikor ismerte meg Zs. Lászlónét,
milyen kapcsolata volt vele, mikor látta utoljára és mit tud arról, hogy hol tartózkodik Zs.-né
jelenleg.
– Először is elnézést kérek önöktől, hogy félreértettem az előállításomat. Egyébként ezért
kár volt behozni, erről mindent szívesen elmondtam volna a gyárban is.
– Később meg fogja érteni. P. elvtárs, hogy miért kellett így cselekednünk. De most inkább
hallgatom.
– Zs.-nét, Gizit, tavaly kora nyáron ismertem meg egy eszpresszóban. Egyedül ült ott egy
asztalnál és átszólt hozzám, a szomszéd asztalhoz, hogy nem volna-e kedvem átülni. Csinos
szőke nő volt, odaültem hozzá. Beszélgettünk, aztán este együtt vacsoráztunk. Elmondta,
hogy különváltan él, s azt is mondta, hogy nemsokára törvényesen el akar válni a volt férjétől.
Azután többször találkoztunk, de semmi nem volt közöttünk. Egy vasárnap kirándultunk
Visegrádra, akkor kivettem egy szobát, hát megtörtént. Mit mondjak, felügyelő elvtárs,
nagyon jó nő volt. És én a hülye fejemmel még bele is szerettem.
– Miért mondja azt, hogy „hülye fejjel”?
– Mert aztán kiderült, hogy csak a pénzem kell neki. Nem kerestem sokat, de
természetesen nem fukarkodtam, amikor együtt töltöttünk egy-egy estét. Néhányszor együtt
voltunk egy barátnőjével, azután előtte kaptunk össze rettenetesen. Képzelje el, őrnagy
elvtárs, állandóan azzal hitegetett addig, hogy neki is komolyak a szándékai, merthogy elválik
a férjétől. De azon az estén – biztosan többet ivott a kelleténél, nem tudta fékezni a nyelvét.
Amikor megkérdeztem, mikor lesz a válóper, nekem esett, hogy ő pedig úgysem megy férjhez
többé, vagy jó nekem így, vagy nem. Akkor nagyon összevesztünk, még hangoskodtam is,
amit később megbántam.
– Ez mikor történt?
– Augusztusban vagy szeptemberben lehetett.
– Azután nem is találkoztak?
– Néhány hét múlva egy presszóban ültem a barátaimmal, amikor odajött az asztalunkhoz,
én azonban nem álltam szóba vele. Akkorra már tudtam, hogy minden férfival ezt csinálja és
énnekem az ilyen nő nem kell.
– Meg tudná mondani, hogy hol tartózkodott 1956. október 27-én?
Hosszú ideig gondolkozott, azután csak annyit mondott.
– Sajnos, fogalmam sincs róla, hogy merre voltam.
– Tudja, mi történt azóta Zs.-nével?
– Dehogy… nem találkoztam vele azóta, és nem is érdeklődtem utána, örültem, hogy nem
jött hozzám feleségül, miután azt a sok rosszat megtudtam róla, meg tapasztaltam.
– Zs.-nét meggyilkolták. Elsápadt.
– Atyaisten, meggyilkolták! Most már értem, miért hoztak be.
– Mondtam már az elején, hogy így kellett cselekednünk. Ugye maga megfenyegette
akkor, az utolsó vendéglői találkozásukon?
– Megmondhatom őszintén, előfordulhatott. Egyszerűen pokolian haragudtam rá, akkor
talán meg is tudtam volna verni, s lehet, hogy bolondokat beszéltem. A barátnője biztosan
pontosan emlékszik rá… talán tőle is tudják. Amit mond, azt elfogadom hiteles vallomásnak.
De, kérem, én ölni? Nem, arra képtelen lennék. Egy nőnek kioltani az életét csak azért, mert ő
otthagyott vagy én ott akarom hagyni? Ugyan már!
 – Jó-jó, P. elvtárs, teljesen egyetértek önnel, és elhiszem, amit mond. De azt mondja még
meg, nem ismert-e véletlenül valakit, aki mondjuk képes lett volna erre Zs.-né ismerősei
közül?
– Csak a nőismerősei közül ismerek kettőt… – és bemondta a címeket.
– Köszönöm, P. elvtárs, természetesen elmehet. Remélem, a jövőben nem hamarkodja el
házassági ígéreteit.
– Csak annyit mondhatok önnek, hogy olyan szép lány nem jöhet, akinek még egyszer a
palija lennék.
Amikor elköszöntünk egymástól, Erzsike közölte: a „Misi” keresésére indult nyomozók
jelentették, hogy egyelőre semmi eredmény, ilyen nevű embert nem találnak a gyáróriásban.
Éppen Rónai elvtárssal beszéltem, s átadtam neki a címeket, amiket P. Ferenc adott,
amikor csöngött a telefon. Kelegi elvtárs jelentkezett, aki természetesen magának tartotta fenn
Zs. László címét.
– Csakhogy sikerült egy működő telefont találnom – lihegte. – Munkatársunkat ott
hagytam, de sürgős segítséget kérek, figyelőket.
– Miért? Mi történt?
– A lakást zárva találtuk. Kertes ház, ahová az alacsony kerítésen át messziről be lehet
látni. Felkerestük hát a szomszédokat, mit tudnak, mikor szokott Zs. László itthon
tartózkodni. A legnagyobb meglepetésünkre azt mondták: amióta elterjedt a hír, hogy Zs.-nét
holtan kivetette a Duna, azóta nem járt még itthon.
– Azonnal küldök figyelőket, ti addig maradjatok rejtett figyelésben. A szomszédoknak
mondjátok azt, hogy eljöttök.
– Értettem!
Rónai elvtárs, akit visszatartottam, amikor a beszélgetés megkezdődött, már intézkedett is.
A tartalékból két nyomozónk indult Kelegiék felváltására, én pedig Erzsikét kértem.
– Országos körözést fogalmazunk. Amikor elkészültünk, rohantam a főnökhöz,
s aztán már az egész országban keresték Zs. Lászlót.
Másnap reggel jegyzetekbe, iratokba mélyedve ültem a szobámban, amikor csengett a
telefon.
– Őrnagy elvtárs, jelentem, egy idős asszony keresi azoknak a vezetőjét, akik Csepelen
nyomoznak.
-- Kísérjék fel hozzám.
Néhány perc múlva az idős, félénk néni bekopogott az ajtón.
– Jó reggelt kívánok!
– Csókolom. Mi járatban van nálunk?
– özvegy K. Jánosné vagyok, királyerdei lakos, Zs. László közvetlen szomszédja.- Azé,
akinél tegnap jártak maguktól.
– Tessék leülni.
Nagy félénken leült. Látszott az arcán az izgatottság. Remélem, az én arcom ezt nem árulta
el, pedig én is meglehetősen izgatott lettem, hiszen biztosan valami nagyon fontos dolog
nyomhatta a lelkét, ha vette a fáradságot, és eljött a főkapitányságra.
A néni csak ült és hallgatott.
– Drága néni – szólaltam meg én –, tessék elmondani, amiért jött.
– Kérem szépen, én már nagyon régen szerettem volna eljönni, de nagyon féltem… És
most is még mindig felek. Kérem, ne mondják el senkinek, hogy itt voltam és beszéltem, mert
engem is agyonütnek.
– Drága néni, előre is megnyugtathatom, hogy mi egyelőre senkinek nem mondjuk el, hogy
itt járt. És tessék megbízni bennünk, meg tudjuk védeni. De hát ki ütné agyon?
– Amit most elmondok magának, azért az a Zs. László engem nem kímélne, ha már a
feleségét nem kímélte.
 – Hogy érti ezt?
– Amikor a környéken széltében-hosszában mondogatni kezdték, hogy a Dunából kifogott
holttest Zs.-né, s hogy meggyilkolták, akkor értettem meg azt, amit tavaly hallottam. Amint
mondtam, én Zs. László közvetlen szomszédja vagyok. Október végén már elég sötét volt,
amikor még kint jártam a kertben, így hát a szomszédból nem láthatták, hogy ott vagyok.
Akkor beszélgettek odaát. Hallottam, amikor Zs. László azt mondta a barátjának: „Ezt jól
elintéztük, senki sem tud semmit, csak mi ketten, meg a jó Isten.”
– Nem tudja véletlenül, hogy ki volt a barátja, aki akkor este ott járt?
– Dehogynem. Györgynek hívják.
– Tessék mondani, kedves K. néni, ha olyan sötét volt, hogy magát nem látták, honnan
tudja, hogy a szomszéd kertben kik beszéltek? Hisz akkor maga sem láthatta őket.
– Mind a két férfi régi ismerősöm, és a hangjukról azonnal megismertem őket.
– Miért nem tetszett mindezt elmondani azoknak a nyomozóknak, akik maguknál jártak?
Mert ugye voltak ott?
– Igen, voltak, de csak annyit mertem elmondani nekik, hogy mióta kitudódott Zs.-né
meggyilkolása, Zs. László még nem járt otthon. Féltem, kérem, nagyon féltem. És most is
félek… Ezek a „forradalom” alatt mind a ketten állandóan a vállukon hordták a puskát… És
hát, tulajdonképpen nem is olyan nagy dolog, hogy azt mondták: „Ezt jól elintéztük.” Mit
tudhattam én, hogy mit intéztek el… Csak az gondolkoztatott el, hogy mióta megtudták a
dolgot, azóta nem járt otthon a szomszédom, meg hogy a rendőrök keresték. Ezért jöttem el
ma… De kérem, ne mondják el senkinek.
– Mondja, K. néni, milyen viszonyban volt maga Zs. Lászlóval, meg a volt feleségével?
– Se jóban, se rosszban nem voltunk, nem barátkoztak velem, mert egyszer jöttek pénzt
kérni és én nem adtam nekik.
– K. néni, drága, amit most elmondott, azt mi jegyzőkönyvbe vesszük.
– Jaj, akkor megtudják, hogy én mondtam el maguknak.
– Nem kell félnie, K. néni, mindent megteszünk, hogy ne tudják meg, de ha mégis
rájönnének, akkor már itt lesznek nálunk. És tulajdonképpen maga ezzel nem mond semmit,
csak éppen egy október végi napról azt, hogy milyen beszédet hallott.
– Tudom én, kérem, hogy az igazat, azt kell mondani…
Behívattam Erzsikét, s most már egykettőre sikerült felvenni a jegyzőkönyvet.
Megköszöntem K. néninek a segítségét, azután átszóltam Rónai elvtársnak, hogy kocsin
vigyék haza, de természetesen jó messze álljanak meg a háztól. Még azt is hozzátettem,
persze úgy, hogy a néni ne hallja meg: „azután a fiúk tartsák szemmel az ő házát is, mert
nagyon fontos vallomást tett” Mihelyt elindultak, azonnal magamhoz kérettem Kelegi
elvtársat, s pillanatok alatt összegeztük a hallottakat.
– No, őrnagy elvtárs, a néni vallomása nagyon erőteljesen alátámasztotta, hogy Zs. László
ölte meg a feleségét.
– Igazad van! S a régi két gyanúsított helyett van egy alapos gyanúsítottunk – maga a férj,
s még egy, az a bizonyos A. György. Úgy látszik, ketten követték el a gyilkosságot. Azonnal
szerezzék be A. György adatait, és ellene is ki kell adni az országos körözést.
– Már csinálom is – pattant fel nyomozótársam, akinek nem tudni miért, az első perctől
erre a Zs. Lászlóra terelődött a gyanúja. Talán azért, mert éppen az eltűnés másnapján
krokodilkönnyeket sírva terjesztette el, hogy az asszony disszidált…
Kelegi elvtárs negyedóra múlva jelentette, hogy miközben az adatokat keresik, ő már indul
is a lakására.
– Óvatosan! Azonnal be kell hozni! Annyian menjetek, hogy maradhassanak ott figyelők…
Ketten.
Türelmetlenül vártam az idő múlását. Közben más ügyekkel is kellett foglalkoznom, de
szerencsére azok inkább rutinfeladatok voltak. Különben nemigen tudtam volna érdemben
dolgozni, mert ez az ügy egyre jobban izgatott, foglalkoztatta gondolataimat.
Jó két óra múlva jelentkezett Kelegi elvtárs.
– Őrnagy elvtárs, jelentem, A. György sincs otthon – kezdte hivatalosan, azután már a
közöttünk megszokott stílusban folytatta. – Ezek mind a ketten ellenforradalmár gazemberek
voltak… Lehet, hogy disszidáltak azóta.
– Mióta?
– Március eleje óta. Mert A. György is éppen azóta nem jár haza. Sőt nemcsak haza,
hanem a munkahelyére sem.
– Ott is voltatok?
– Igen, sikerült megszerezni a munkahelyének a címét, ahol megtudtuk, hogy egy helyen
dolgoztak ketten, de március elején az egyik napon váratlanul nem jelentkeztek munkára, s
azóta sem tudják, merre járnak.
– Mit tudtatok még meg?
– Néhányan még ott maradtak, ők később vonulnak be, a környezetben puhatolóznak A.
Györgyről. És persze rejtett figyelőink is maradtak ott.
Nem sokkal később a környezettanulmányt végző nyomozóink is megérkeztek, s
elmondták, hogy A. Györgyöt több ismerőse látta fegyverrel járkálni Csepelen az
ellenforradalom napjaiban. Akadtak, akik bizonyítják, hogy a legkülönbözőbb
fosztogatásoknál is ott volt. Többen látták mindkettőjüket a királyerdei Bagi Ilona művelődési
házban, amely az ellenforradalom napjaiban a fegyveres banditák egyik szálláshelye volt.
– Meg kell erősíteni a figyelést a két lakáson – határoztam el. – A madárkák egyike
biztosan berepül még.
– Mind a két lakásra négy-négy ember ügyeljen, de legyenek mindenre készek, hiszen
ezeknél biztosan géppisztoly is van. És lehetőleg élve kell elfogni őket.
Miközben elvtársaink felváltva végezték a rejtett figyelésnek ezt a rendkívül fárasztó és
unalmas munkáját, csoportjaink tagjai újra meg újra átfésülték Csepelt és környékét. Ha ezek
az emberek március elején még itt voltak, akkor messze nem mehettek, legfeljebb bujkálnak.
Lehet, hogy csak azt várják, hogy elcsendesedjen a környék.
A főnök újra meg újra behívott, s legalább úgy „hajszolt” minket, mint ahogy mi
hajszoltuk ezt a két banditát.
Végre az egyik éjjel lakásomon csöngött a telefon.
– őrnagy elvtárs! – hallottam az ügyeletes hangját. – Behozták Zs. Lászlót. A kocsi már
kiment önért.
Azt hiszem, soha nem sikerült még olyan gyorsan felöltöznöm. Jó néhány percet várhattam
a kapuban a gépkocsira. Odabent a figyelők tájékoztattak a királyerdei háznál történtekről.
Éjjel két óra lehetett, amikor az utcán közeledett valaki. A két nyomozó, aki az utcát
figyelte, még idejében tudott jelezni a kertben levő társaknak. A férfi hátra-hátratekingetve
jött az utcán, először néhány méterrel elment Zs. László kapuja előtt, azután hirtelen
visszafordult, még egyszer körülnézett, s kinyitotta a kaput. Amikor a kulcsot a lakásajtóba
tette, bent levő nyomozóink két oldalról rávetették magukat, s már kattant is kezén a bilincs.
Akkorra már beérkeztek az utcán várakozó elvtársak is, megmotozták. Egy pisztoly volt a
zsebében csőre töltve. Igazolványából egyértelműen kiderült, hogy kézre került Zs. László.
– Köszönöm, elvtársak! – fogtam kezet a négy nyomozóval.
– Ez úgy ment, ahogy a nagykönyvben elő van írva. Ideje, hogy pihenni térjenek, csak
előbb még közöljük ezzel a Zs. Lászlóval, hogy őrizetbe vesszük.
Amikor hivatalos szöveggel közöltem a letartóztatását, a megbilincselt férfi felkiáltott.
– Tiltakozom! Ehhez nincs joguk!
– Természetesen tiltakozhat, ehhez joga van. De itt marad. Sőt, elrendeljük a házkutatást,
és reggel kimegyünk a lakására. Vezessék el! – szóltam a rendőr elvtársakhoz, akik már
át,vették az őrzését.
 – Munkatársaimmal elköszöntünk egymástól, s hazatértünk azzal, hogy reggel idebent
találkozunk.
Korán reggel nagy apparátussal indultunk Zs. László lakására. Vittük magunkkal a
gyanúsítottat is. Már világos volt, amikor odaértünk.
Zs. László teljesen nyugodtan szemlélte a házkutatást, pedig sorra fedeztünk fel olyan
nyomokat, amelyek miatt idegeskedhetett volna. Paplanján rozsdavörös folt éktelenkedett, s
ugyancsak rozsdavörös foltot találtunk az egyik télikabáton is. Szakértőnk luminolos
eljárással megállapította, hogy ezek vérfoltok. Ugyancsak vérfoltot talált az ágy külső
deszkáján és a földes padlóról vett földben is. A tűzhely sütőjében egy baltát találtak a
nyomozók, méghozzá fényesre mosva. Merthogy egy tiszta baltának hol is lehetne a helye!
Pillanatok alatt levették a fejét, s a belsejében a szakértő kimutathatta a vért. Azonnal
lefoglaltuk ezeket a bűnjeleket, s a tanúk aláírták a jegyzőkönyvet. Zs. László, aki végig nem
szólt egy szót sem, sőt a szeme sem rebbent – állandóan figyeltem a szemem sarkából –, most
kijelentette.
– A jegyzőkönyvet nem vagyok köteles aláírni. Egyáltalán nem tudom, miért foglaltak le
tőlem bármit. Nem loptam ezeket a dolgokat, ezek az én tulajdonaim. Nem írom alá…
– Rendben van, a főkapitányságon folytatjuk.
Zs. Lászlót bevitték, mi pedig tovább mentünk A. György lakására. A szomszédok köréből
hívott két tanú jelenlétében felnyitottuk az ajtót, majd elvégeztük a nagyon alapos házkutatást.
Egy zsákot találtunk, benne női ruhadarabokat. Ezekét megmutattuk a szomszédoknak, de ők
nem tudták megmondani, hogy kié lehettek. Hiszen tudomásuk szerint A. György nőtlen volt,
s nem is igen jártak a lakására nők… Az éléskamrában a polc alatt rongyokba burkolva egy
géppisztolyt találtunk, teljes tárral. A zsákot és a fegyvert lefoglaltuk, hatóságilag lezártuk a
lakást, s egyenesen Zs.-né volt főbérlőjéhez siettünk.
– Megint zavarjuk – toppantunk be. -. Nem ismerős ez a ruha? – kérdeztem, s elővettem a
holmit.
– Ez a Gizike ruhája! – kiáltott fel. – Honnan tetszettek előteremteni?
– A. György lakásáról, ha ez a név mond önnek valamit.
– Nem…, de hogy került oda?
– Pontosan még nem tudjuk – búcsúztunk el.
Az autóban összenéztünk Kelegivel.
– Dehogynem tudjuk, de hát neki nem mondhattuk meg egyelőre.
– Most már csak A. György elfogása van hátra.
– Majd megmondja Zs., hogy merre van, és ha nem, akkor is biztosan kézre kerül. Kelegi
elvtárs, készítse el a kihallgatási tervet, és egy óra múlva megkezdjük Zs. László kihallgatását
– búcsúztam el nyomozótársamtól.
Szobámban a főnök fogadott.
– Gratulálok, Fóti elvtárs!
– Ne nekem, főnök, hiszen az egész állomány dolgozott és dolgozik ebben az ügyben.
– Mikor hallgatjátok ki?
– Egy jó félóra múlva megkezdjük. Erzsike kopogott be, két kávét hozott.
– Nekem is? – kérdezte a főnök.
– Igen, azt akartam, hogy egyszer ön is igyon egy jó kávét – kedélyeskedett titkárnőm.
– Köszönöm – szólt a főnök, s gyorsan belekóstolt. – Tudja mit, máskor is eljövök
magához kávét inni.
– Mindig szívesen látom.
Amikor Erzsike kiment, gyorsan referáltam a házkutatás eredményeiről.
– Szóval, főnök, ezek mind a ketten részt vettek az ellenforradalmi cselekményekben, s
együtt ölhették meg Zs. feleségét.
Most Kelegi jött be, jelentette, hogy kész a terv, kezdődhet a kihallgatás.
 A főnök neki is gratulált, azután elköszönt tőlünk.
Átnéztük a tervet, azután leszóltam, hogy hozzák fel Zs. Lászlót.
Néhány perc múlva ott állt a szobámban.
– Üljön le!
– Köszönöm.
– Tudja, miért hoztuk be?
– Gondolom, az ellenforradalom alatt elkövetett cselekményeim miatt.
– Hát igen… de azért van más kérdésünk is. Tudja, hol tartózkodik most a különváltan élő
felesége?
– Tudomásom szerint disszidált.
– Amióta különváltak, azóta is szoktak találkozni?
– Igen, kérem, még mindig szeretem őt és sokszor kértem már, hogy jöjjön vissza hozzám,
Ő azonban csak azt hajtogatta: „eljövök, ha megfizeted”. És valóban azért mindig eljött.
– Miért éltek maguk külön?
– Amikor én katonai szolgálatot teljesítettem, megtudtam, hogy több férfival is kapcsolatot
tartott. Állandóan szórakozóhelyekre járt, ott különböző férfiakkal ismerkedett meg, azokat
elhozta az én lakásomra. Miután leszereltem a katonaságtól, nagy megdöbbenéssel
tapasztaltam, hogy egyetlen civil ruhám sem maradt, mert Gizi mindet eladta. Akkor
megvertem, s ő megígérte, hogy nem csinál többet ilyet. Mégis újra meg újra eljárt
szórakozni. Néhányszor megvertem még, azután kiadtam az útját… De mondom, nagyon
szeretem, s szeretném ha visszajönne…
– A. Györggyel mikor beszélt utoljára? – kérdezte most Kelegi elvtárs.
– Három-négy hete.
– Most hol van a barátja?
– Nem tudom merre lehet, valahol vidéken dolgozik.
– Miért tűnt el március elején a lakásáról és a munkahelyéről? – kérdeztem most én.
– Vidéken voltam, Dunaújvárosban, ott akartam dolgozni, mert ott többet lehet keresni.
– De akkor miért nem lépett ki szabályosan, miért nem vitte magával a munkakönyvét?
Anélkül, hogy akart elhelyezkedni?
– Ott jelentkeztem munkára, s amikor kérték a munkakönyvemet, arra hivatkoztam, hogy
elvesztettem. Azt mondták, kérjek a lakóhelyemen másikat. Mivel Dunaújvárosban nem
sikerült munkához jutnom, ezért jöttem haza, hogy ismét dolgozni tudjak.
Tudtuk, hogy nem mond igazat, de hagytuk, hadd beszéljen.
– Mondja, Zs. László – kérdeztem tovább –, hányszor volt a különváltan élő felesége
lakásán?
Hosszasan gondolkozott.
– Én, kérem, soha nem voltam a lakásán.
– Biztos ebben?
– Igen.
– Magát nagyon sokan látták az ellenforradalom idején fegyverrel a vállán, együtt a
barátjával – csattant most Kelegi kérdése.
– Hová lett a géppisztolya? – kérdeztem én. Láthatólag fellélegzett.
– Nem kaphatnék egy cigarettát?
– Tessék, gyújtson rá – adtuk a kezébe.
– Akkor most beszéljen. Mit csinált az ellenforradalom napjaiban?
– Kérem szépen, akik azt mondták, hogy géppisztollyal láttak, azok tulajdonképpen igazat
mondtak. Valóban járkáltam géppisztollyal, mert a barátaimnak is volt, s nekem is szereztek
egyet. De én soha nem használtam azt a fegyvert, féltem tőle, nem is mertem volna lőni vele.
– És hová lett az a géppisztoly?
– Az ellenforradalom után eldobtam, nem akartam, hogy nálam találták… Féltem a
következményektől.
– Attól nem félt, hogy pisztolyt tart magánál?
– Bevallom, emiatt is féltem egy kicsit, no de egy pisztoly elfér a zsebben. És azért
tartottam magamnál, hogy ha valaki megtámadna, legyen mivel védekeznem.
– Ha nem lőtt a fegyverrel, akkor miért kellett magának?
– Mondtam már, mert a barátaimnak volt.
– A. Györgynek is?
– Persze… ő szerezte az enyémet is.
– És mit csináltak együtt azokban a napokban?
– Gyűléseztünk, járkáltunk, tüntettünk…
– Ne meséljen! Az igazat mondja végre! Hiszen már az előbb azt mondta, hogy rendben
van, mindent elmond.
– Jó… nem kerülgetem tovább… Részt vettem a zabrálásokban is. Azért kellett a
géppisztoly, mert az olyan hivatalos látszatot keltett, meg félelmet okozott.
– Milyen fosztogatásokban vett részt?
– Ugye nem találtak semmit a lakásomon? Ez azért van, mert én komolyabb dolgokat nem
loptam. Inkább italokat, édességeket vittünk magunkkal, azt a „Bagi Ilonában”
elfogyasztottuk. Tudom, hogy ez bűncselekmény volt, de remélem, csak nem ítélhetnek el
érte súlyosan.
– Szóval senkire sem lőtt? Senkit nem ölt meg? – csattant most Kelegi hangja.
– Nem lőttem én, kérem, senkire…
– És baltával sem ölt meg senkit?
A kérdés láthatólag váratlanul érte, jó néhány pillanat kellett, hogy szóhoz juthasson, de
azért vágott az agya. Ha halványabban, kevésbé magabiztosan is, de találóan felelt.
– Ugyan már kérem, hiszen ott volt a géppisztolyom, a pisztolyom… Ha már ilyesmire
adtam volna a fejem, akkor nem lett volna egyszerűbb azzal?
– És soha nem járt olyan helyen, ahol lőttek?
– Nem kérem…
– Nem is hallott ilyesmiről?
– Nem akarok hazudni, hogyne hallottam volna, sokat is hallottam, sőt szidtak is amiatt,
mert én nem akartam az ilyesmiben részt venni. Ha majd elfogják azokat, biztosan ők is
ugyanezt vallják. Mindenféle gyáva, szar alaknak lehordtak, mert nem jelentkeztem abba a
részlegbe, amelyik a kommunistákat, meg az ávósokat fegyverezte le, fogdosta össze.
– Ki hívta?
– Hát A. György… ö volt a leghangosabb, aki hívott engem, s aki szidott is, amiért nem
jöttem. Többször felkeresett, menjek már velük, de én mindig csak nemet mondtam. Ő annál
inkább szerette az ilyesmit, el is dicsekedett sokszor, hogy ő milyen hős, milyen bátran lőtt,
amikor kellett…
– És maga nem ment velük?
– Nem bizony, kérem. Mert ők mindenkit agyon akartak lőni vagy verni. A. György
állandóan ilyeneket beszélt nekem. Egy alkalommal, néhány nappal október 23-a után
felkeresett a lakásomon… Űj, barna viharkabát, új ruha volt rajta, és egy marék pénzt vett elő.
„Látod, milyen hülye vagy. Ugye mondtam, hogy gyere velünk, megéri. Most aztán csoda
klassz cuccaim vannak, és tele a kéglim.” Aztán még azt is mondta, hogy az egész csoportjuk
jutalmat és dicséretet kap a minisztertől, amiért fölkutatták és kicsinálták azt a
főkommunistát. És ő maga is számít a jutalomra, hiszen ő is lőtt, biztosan az ő golyójától halt
meg…
– Milyen mesét ad itt elő nekünk? Ki az, akit „kicsináltak”?
– Kalamárt, az elnököt.
– Ebédszünetet tartunk, Zs. László – fordultam erre a gyanúsítotthoz, pedig még fél
tizenkettő sem lehetett. – Kísérjék el – szóltam ki az őröknek.
Ahogy kiléptek, máris tárcsáztam a főnököt, és jelentkeztem:
– Kalamár József elvtárs egyik gyilkosának nyomára bukkantunk! Kérem, tájékoztasd a
„politikusokat”.
Ebédszünet után már többen ültünk a szobában, amikor Zs. Lászlót visszavezették
kihallgatásának folytatására.
Amikor Zs. Lászlót visszakísérték a szobámba és körülnézett, azonnal felmérte, hogy
többen vagyunk. Miután elvtársaink ismételten végigkérdezték mindarról, amit nekünk
délelőtt már elmondott, s lényegében most sem mondott mást, egy kicsit megnyugodott.
– Befejeztétek, elvtársak? – kérdeztem barátainkat.
– Egyelőre igen.
– Zs. László! Akkor most folytatjuk jegyzőkönyvi kihallgatását.
– De, kérem, én már elmondtam mindent, kétszer is…
– No jó, akkor most arról beszéljünk, amit eddig nem mondott el. Visszatérünk feleségének
ügyére. Maga azt mondta, hogy sohasem járt feleségének albérleti lakásán. És azt is mondta,
hogy nem tudja, hol van a felesége. Mi pedig meg vagyunk győződve arról, hogy járt a
felesége lakásán, és biztosak vagyunk abban is, hogy tudja, hol van a felesége. Rosszul áll a
szénája, Zs. László! Hiszen egyelőre még azt sem vizsgáltuk meg, honnan tudja, hogy A.
György lőtt a tanácselnökre, ha nem volt ott. És ha ott volt, miért higgyük el, hogy nem lőtt.
Tudja ezt bizonyítani?
– Nem. De nem is tudják rám bizonyítani, hogy lőttem volna.
– És azt sem, hogy járt a felesége albérletében?
Lassan válaszolt.
– Persze…, most biztosan arra gondolnak, hogy egyszer beszéltem is a háziasszonyával.
Valamelyik októberi napon. Akkor azt mondta nekem, hogy Gizi már az éjjel sem volt otthon.
És én akkor nagyon elkeseredtem és elmondtam, hogy biztosan disszidált…
– És ha úgy tudta, hogy disszidált, miért ment oda?
.- Mert meg akartam bizonyosodni arról, amit hallottam. Nagyon féltettem azokban a
napokban.
– Mitől?
– Tudják, mennyi volt a lövöldözés…
– Mástól nem féltette?
– Mitől?
– Nem mitől, hanem kitől. Saját magától! Vége a mesének Zs. László, mit képzel, meddig
ráltathat még bennünket? – használtam komolyabb hangot. – Mi tudjuk azt, hogy maga

október 28-án járt ott a lakáson, s azt is, hogy október 27-én, háromnegyed hét és hét között a
maga lakására indult a felesége. Csak még azt nem tudjuk, hogy pontosan mi történt este hét
óra és a másnapi látogatása között. Várjuk, hogy erről maga számoljon be. A beismerő
vallomás enyhítő körülményt jelenthet.
– Mit kellene beismernem? Legfeljebb azt, hogy aznap is együtt háltam a volt
feleségemmel…
– Nekünk vannak bizonyítékaink arról az estéről… Azt is tudjuk, hogy odaért a maga
felesége…, de nem ment el… És a maga lakásán a házkutatáskor vérfoltokat találtunk… És
még vannak bizonyítékaink. Soroljam?
összeroppant. Epekedve nézett az asztal felé, de se cigarettát, se vizet nem mert kérni. Úgy
látszik, átvillant az agyán, hogy elvesztette a játszmát. Gyorsan adattam neki egy pohár vizet
és cigarettát. Rágyújtott, lassan kieresztette az első füstöt és megszólalt.
– Vallomást teszek. Igen, én a feleségemet aznap megöltem. Nem ez volt a szándékom.
Találkozónk volt, mint olyan sokszor, de most nem volt nálam elég pénz, csak ötven forint.
Amikor meg akartam csókolni, mindjárt azt mondta. „Van pénzed? Tudod, hogy csak akkor
jöhetsz közel hozzám!” Erre elővettem az ötven forintot. „Most csak ennyi van.” „Mit
képzelsz, ilyen piti nő még nem vagyok… egy ötvenesért akarsz velem lefeküdni…”
Kinevetett. „Nincs több pénzem.” „Akkor a viszontlátásra, majd ha lesz, szólj.” Elindult.
Iszonyatos méreg fogott el, valahonnan előkerült a balta és fejbe vágtam… Aztán még
egyszer… S mikor még mindig hörgött, a konyhakéssel elvágtam a torkát. Mert nagyon
féltem, hogy a szomszédok meghallják a hörgését… És akkor kopogtak az ajtón.
Feleszméltem, hogy mit tettem, borzasztóan megijedtem. Kinéztem az ajtón. Amikor
megláttam, hogy A. György keres, beengedtem. Azonnal meglátta a vérben fekvő Gizit, s
vissza akart fordulni. „Ne menj el – kértem –, segíts nekem eltüntetni…” „Én nem”, felelte,
„téged ezért, akármilyen rend lesz itt, felakasztanak”. „Ha segítesz, akkor nem!” – kiabáltam
rá. „Mit csináljunk?” Törni kezdtem a fejemet, azután döntöttem. A kamrából behoztam egy
zsákot, Gizi holttestét levetkőztettem, csak a kombinét hagytam rajta, s betettük a zsákba. Már
nem vérzett. Ruháit, cipőit, retiküljét odaadtam A. Györgynek, hogy vigye magával és ássa el
valahol. Aztán felmostam a vért, lemostam a baltát meg a kést. Késő éjszakáig vártunk, s
amikor minden elcsendesedett, A. Györggyel ketten megfogtuk a zsákot és kivittük a
Dunához. Lehetett vagy három óra. Mindkettőnkön ott volt a géppisztoly, gondoltuk, senki
nem mer megállítani. Nem is találkoztunk senkivel. Gizit bedobtuk a Dunába, azután
visszajöttünk a lakásomra. A. György is itt maradt. Reggelig ittunk, nem aludtunk egy percet
sem. Reggel azután A. György elment, s mondta, hogyha megnyugszom, én is jöjjek utána. És
reméli, hogy most már megjön az eszem és részt veszek az ő akcióikban. Persze megígértem,
de azután sem csináltam semmit… Aznap elmentem Gizi lakására, de hiszen ezt már
elmondtam…
– Befejezte a vallomását?
– Igen, kérem… Micsoda peches ember vagyok! Ki gondolta volna, hogy néhány hónap
múlva kiveti a víz…
– Mondja, nem sajnálta a feleségét ilyen kegyetlen módon meggyilkolni?
– Mit tud az ember tenni hirtelen felindulásában?
– Annyira felbőszítette, hogy ötven forintért nem akart lefeküdni magával a felesége?
– Nem is annyira ez a tény, hanem ahogy kinevetett.
– Máskor nem fordult elő, hogy nem feküdt le magával?
– Hát amikor még házasok voltunk… Azóta mindig volt nálam annyi pénz, hogy
kielégítsem.
– Mit tart a volt feleségéről?
– Egy pénzéhes rossz kurva volt.
– Akkor miért tartotta vele különválásuk után is a kapcsolatot?
– Mert jó nő volt.
Összenéztünk. Tekintetünkben benne volt, hogy tulajdonképpen értjük ezt a látszólagos
ellentmondást. Csak éppen emiatt nem kell megölni valakit. S ez a hirtelen felindulás? Ez már
csak az utolsó szalmaszál, amiben megpróbál még megkapaszkodni ez a megátalkodott
gyilkos. Szakítsuk el gyorsan.
– Hol volt a balta, amivel megölte?
– A szobában.
– Pontosan hol?
– Az ágy alatt.
– Aznap estére hogy került oda?
– Bevittem, hogy ha valaki megtámadna…
– Ne beszéljen bolondokat. Az imént mondta, hogy géppisztolya volt. Miért vitte be a
baltát? Az igazat mondja, mert már nagyon unjuk a hazudozásait.
– Mit mondjak?
– Majd én megfogalmazom maga helyett. Maga azt várta, hogy a felesége lefekszik
magával, s akkor keze ügyében lett volna az ágy alatt a balta. Maga előre készült tettének
elkövetésére, Zs. úr!
– Igen, így volt – kezdett el zokogni.
– Megint sír? – kiabált rá Kelegi. – Maga ezt egyszer már eljátszotta… Miért készült a
felesége megölésére?
– Mert már rettenetesen untam, hogy itt is, ott is rosszat hallok róla és ő nem akart válni.
Úgy gondoltam, itt az alkalom, hogy végezzek vele, hiszen teljesen zűrzavaros a helyzet.
Majd azt hiszik, hogy disszidált…
– Tehát előre készült arra, hogy megölje volt feleségét?
– Igen. Bevallom.
-- Tehát minden mást hazudott nekünk?
– Igen.
– Azt is, hogy nem tudja, hol tartózkodik A. György – szólalt meg hirtelen az egyik
„politikus”.
– Nem tudom, kérem – mondta, de rettenetesen bizonytalan hangon.
– Hogy is volt csak, amikor március elején maguk együtt eltűntek?
– Amikor meghallottuk, hogy előkerült Gizi holtteste, azonnal megbeszéltük, hogy
megpróbálunk disszidálni. Addig nem kellett tartani attól, hogy felismernek.
– Hová indultak?
– Megpróbáltunk nyugat felé meglépni, de már nagyon őrizték a határt, Győrig háromszor
igazoltattak. Visszafordultunk, Dunaújvárosba mentünk munkát keresni. De nem kaptunk…
– És együtt visszajöttek Csepelre?
– Nem, kérem… egyedül jöttem vissza.
– A. György pedig hová ment? Az előbb még azt mondta, hogy Dunaújvárosban maradt…
Mondjon végre igazat. Ez az A. György még igazolhatja is, hogy maga nem vett részt
ellenforradalmi cselekményekben ”… Mert aztán á maga bűnlajstromáról még egy
ellenforradalmi gyilkosság hiányzik!
– Jó, megmondom… Ő a nyaralójába ment, ott bujkál.
– Az merre van?
– Valahol Tass és Dömsöd között…, de nem tudom a pontos címét.
– Volt már ott?
– Igen.
– Akkor most meg fogja nekünk mutatni.
– Én nem merem megmutatni. Félek, hogy ha megtudják, megölnek.
– No attól nem kell félnie – nyugtattam meg.
Mit félsz, te nyavalyás? – gondoltam magamban. – Téged nem hagyunk megölni, mert
együtt kell lógnotok a gyilkos barátoddal.
– Miért?
– Mert sötétben megyünk oda… Az autóból ki sem szállunk maga megmutatja, hogy
melyik az a ház, s a többi a mi dolgunk.
– De nem tetszenek neki megmondani, hogy én voltam?
– Nyugodt lehet, nem mondjuk meg. Elvezettettem.
Mi pedig a politikai nyomozó elvtársakkal összegeztük a hallottakat.
A főnök, aki végig ott volt Zs. László kihallgatásán, de az iratokba mélyedve úgy tett,
mintha nem is törődne a dologgal, most megszólalt.
– Elvtársak! Valamit meg kell gondolni! Ez az A. György igen veszedelmes bűnöző, az
elfogása este veszélyes lehet, nem tudjuk feltűnés nélkül megközelíteni a házat. A rajtaütést
csak holnap hajnalban hajtsák végre!
A megbeszélést e szerint végeztük el. A főnök még megjegyezte.
– Rendkívül ügyesen tagadott ez a Zs. László, mindig csak annyit ismert el, amennyit
éppen rábizonyítottak. S amikor végleg kutyaszorítóban volt, nagyszerűen jött elő ezzel a
hirtelen felindulás mesével.
– De nekünk ott volt a balta!
– Pontosabban a volt feleségének…
– Hát így is lehet mondani…
– És az orvosok mit mondanak a baltáról?
– Ez volt az egyik bizonyíték, amivel még előhozakodtam volna, hogyha tovább tagad. Itt
van az orvosi jelentés, a balta teljesen beleillik az áldozat koponyáján talált sérülésekbe.
-- Tehát nemcsak a beismerő vallomás lesz a bizonyíték majd a tárgyaláson sem…
– Hát ami igaz, az igaz, főnök, itt nem lesz a tárgyaláson olyan mese, hogy „a rendőrségen
kényszerítettek a beismerő vallomásra”. Nem mondogathatja, hogy „pszichikai” vagy
„fizikai” erőszakkal vették ki belőle a vallomást.
Mire befejeztük a beszélgetést, visszaért a politikaiak főnöke, aki időközben intézkedett,
hogy tőlük is megfelelő erők álljanak rendelkezésre a rajtaütéshez.
– Akkor állapodjunk meg az indulásban.
– Pontban három órakor legyünk együtt, jó?
– Igen. A mi elvtársaink készen állnak, egyikük sem megy el addig.
– Mi is innen indulunk!
– Legyen olyan szíves, hozzon vagy öt-hat kávét, s az sem árt, ha lefőz utána egy
kancsóval – szóltam ki Erzsikének.
– Már megint éjszakázni fognak, őrnagy elvtárs?
– Gondoltuk, elmegyünk a Moulin Rouge-ba, de ez az iroda valahogy jobban tetszik.
Nemsokára ott volt előttünk a finom kávé, azután a helyzet latolgatásával töltöttük az estét.
Szokásunkhoz híven még aludtunk is néhány órát az irodában, s hajnali háromkor – mindmáig
nem tudom megérteni, hogy azokban az időkben hogy bírtuk ki ezt! – olyan frissen álltunk
készen az indulásra, mintha üdülés után lennénk.
Két gépkocsin indultunk útnak. Mindkét autóban ott lapullak a géppisztolyok is.
Haditervünk a következő volt: elöl megy az egyik kocsink – persze mondani sem kell, civil
rendszámokkal-jártunk –, benne három nyomozónk, Kelegi elvtárs vezetésével és Zs. László.
Mi jóval mögöttük. Miután Zs. megmutatta a házat, a harmadik nyaralónál megállnak, mintha
elromlott volna a kocsijuk. Mi lassan odaérünk, megkérdezzük, mi a baj. Akkor megmondják,
hogy pontosan melyik az a ház, nehogy véletlenül is eltévesszük. A továbbiakban majd
meglátjuk.
Néptelen utcákon gyorsan elhagytuk Pestet. Taksony, Szigetség, Szigetszentmárton… Szép
kis nyaralók, faházak között mentünk.
Nemsokára láttuk, hogy lassítanak az előttünk haladók. A kocsiba be nem láthattunk, de
megfeszített figyelemmel próbáltuk megállapítani: melyik is az a ház.
Végre az előttünk levő kocsi megállt.
Kelegi elvtárs kiszállt belőle, mintha a motornál matatna.
– No, mi baj ?
– Megakadtunk… – mondta fennhangon, aztán suttogva folytatta: – Visszafelé a harmadik
ház, ahogy megbeszéltük. Nincs semmiféle kerítése, se kapuja.
Nyomozóink közben a háztól ellenkező oldalon kiszálltak, s behúzódtak az út menti
árokba.
– A kocsik menjenek tovább! – adtam ki az utasítást, én pedig a többiekhez bújtam.
Csendben körbe kell vennünk a házat. Ha az ajtó zárva lesz, akkor el lehetünk készülve, hogy
lőni fog. „Ha ellenáll, ne reszkírozzunk! – közöltem.” Két ablak van… – kijelöltem,
melyikhez melyik nyomozónk közeledjen. Ketten az ajtó felé indultunk. Ameddig lehetett,
fedezve haladtunk, s amikor két nyomozónk két oldalról már elérte az ablakok vonalát, az
ajtóhoz indultunk.
 – Nem próbáljuk ki, hogy nyitva van-e – súgtam oda társamnak. – Amint az elvtársak az
ablakhoz érnek a géppisztolyokkal, neki a vállat!
Szép csendesen sikerült az ajtóig osonni. Odabent néma csönd volt. Amikor két társunk
megjelent, egyetlen hatalmas mozdulattal benyomtuk az ajtót. Az engedelmeskedett a hirtelen
lökésnek.
Szemben az ajtóval ágy állt. Az ágyból kipattant egy sovány, magas férfi, s a párna alá
nyúlt.
– Ne nyúlkáljon, A. úr!, mert keresztüllőjük! – üvöltöttem rá. – Tegye fel a kezét!
Ebben a pillanatban a két ablak is megcsörrent. Látta, nincs menekülés, felemelte a kezét.
Nyomozótársam odaugrott, és szakavatott mozdulattal megbilincselte.
– Mit akarnak tőlem? – szólalt meg.
– Majd mindjárt megtudja, öltöztessék fel, s hozzanak két tanút – szóltam a beérkezőknek.
Most már a gépkocsijaink is visszaérkeztek, megálltak a ház előtt.
A szomszédok álmosan kerültek elő, hogy tanúskodjanak a házkutatásnál, Amikor
megérkeztek, feltettem a kérdést:
– A. György, önnél házkutatást fogunk tartani. Van-e olyan holmi a házban, ami
fosztogatásból, rablásból származik?
– Én nem loptam, nem fosztogattam, hanem osztásból kaptam.
– És ki osztott?
– A parancsnokom, mert fizetést nem kaptunk.
– Milyen parancsnoka?
Észrevette, hogy elszólta magát, így hát most igyekezett megjátszani a hőst:
– A „forradalom” idején. Mert dicsőséggel szolgáltuk a forradalmat.
– Az ellenforradalmat, A. úr. És rabolva, gyilkolva, ez volt a „dicsőség”!
Megkezdtük a házkutatást. A párna alatt csőre töltött pisztolyt találtunk. A szekrényben öt
öltöny ruha, három télikabát, kilenc ing és egy csomó új holmi, önkéntelenül eszembe jutott
az anekdota a rabló ellenforradalmár huligánról, aki így kiabált: „Aki magyar, velünk tart,
irány az állami áruház… a barna kalap az enyém…” Pénztárcájában kilencezer forint volt.
– Ezek a holmik, bútorok mikor kerültek ide?
A. György hallgatott. Az egyik tanú megszólalt.
– Ezeket a bútorokat teherautón hozták ide múlt novemberben. Reszketett az egész
környék tőlük, mert állandóan ittak, lövöldöztek.
– Mikor dolgozott utoljára?
– Nem fontos, hogy válaszoljak. Elkészítettük a jegyzőkönyvet, összeszedtük a
holmit, lepecsételtük a lakást, s miután a Zs.-t szállító kocsi elhúzott, A. Györgyöt
beültettük a másikba.
Az ajtót lepecsételtük, beszögeztük.
Még korán volt, de a főnök már a szobájában várt, a kapuőrnek meghagyta, hogy azonnal
keressem.
– Jelentem, az akció sikerült, lövöldözés nem volt, a kihallgatást még nem kezdtük meg.
– Átnézem az éjszakai jelentéseket és jövök, várjatok meg. «
– Kelegi elvtárs, mindjárt itt a főnök, de várni kell, amíg bejönnek a gépírónők, nincs aki a
jegyzőkönyvet vezesse.
– Már hogyne lenne – szólalt meg egy hang. Erzsike volt.
– Hát maga hogy került ide?
– Én már egy órája itt vagyok, őrnagy elvtárs. Alig vártam, hogy megjöjjenek. Csak éppen
a kávéfőzéssel voltam elfoglalva eddig. De jöjjön csak az a férfi, majd én vezetem a
jegyzőkönyvet.
– Hát ha Erzsike így intézkedett, hozassátok fel A. Györgyöt – adtam „tovább” az utasítást.
Megérkezett a főnök is, megittuk a kávét, s már be is hozták A. Györgyöt.
 – A. György, tudja, miért van itt? – kérdeztem.
– Mert a forradalom alatt fegyvert viseltem.
– Az ellenforradalom idején rablásokat és gyilkosságokat követett el!
– Én nem gyilkoltam, csak a parancsot teljesítettem.
– Miféle parancsot.
– Amikor megalakult a csepeli forradalmi rendfenntartó század, a tagja lettem, s mi azt a
feladatot kaptuk, hogy fogjuk el az ávéhásokat. De nem bántottuk őket.
– Nézze, A., társai már vallottak, arról is, amikor velük volt.
– Engem nem lehet beugrasztani, csak egyetlen nevet mondjon, akit állítólag én nyírtam ki.
– No kezdjük. Kegyetlen módon meggyilkolta Kalamár József tanácselnököt.
A. György felkiáltott:
– Hatan lőttünk, honnan tudják, hogy az én golyóm ölte meg?
– Tehát maga is lőtt!
– Igen…, de én nem tudok jól célozni.
– És Zs. Lászlónét is megölték a férjével, azután bedobták a Dunába – soroltam tovább.
– Nem én öltem meg, hanem a volt férje!
– A ruháját mégis a maga lakásán találtuk meg.
– Biztosan maguk vitték oda, hogy legyen ellenem bizonyíték.
– Hatósági tanúk előtt bukkantunk rá – feleltem, türtőztetve magam.
– Sorolja a többit – mondta az egyik „politikus”
– Nincs más bűnöm.
– Ez még elválik – mondtam. – Ez már nem a mi dolgunk.
Aláírattam a jegyzőkönyvet, elvezettettem.
– Főnök elvtárs, A. György ügyét le is zárhatjuk, átadjuk a politikai osztálynak, majd
tanúként kihallgatják Zs. László ügyében.
– Egyetértek.
Megtöröltük a homlokunkat. A munkát befejeztük, most már a bíróságon a sor. Zs. László
„szabad” akart lenni a feleségétől, de nem lett, nem lehetett szabad soha többet sem ő, sem a
társa, az elvetemült politikai gyilkos.
Rablás a Gát utcában

Tovább lapozgatok jegyzetfüzetemben. Egyszerűbb és bonyolultabb, érdekesebb és –

legalábbis számomra – kevésbé érdekes ügyek váltogatják egymást. Olyanok, amelyek már
szerepeltek valamelyik visszaemlékezésemben, s olyanok is, amelyekre nem is nagyon
emlékszem már vissza, amihez – jelentéktelenségük miatt – nem segítenek rövidke
feljegyzéseim.
– Aztán az egyik lapon – amelynek tetején nagy R betű virít – emlékezetemet megmozgató
tőmondatok, szavak… Igen, ez nem volt mindennapi dolog…
– Először is mi az az R az oldal tetején?
– Nem, nem az R-csoport jele!
– Ilyen betűkkel szoktam jelölni, hogy milyen bűncselekmény felderítésére folyt a
nyomozás. Az R – rablást jelent.
– Mi is az a rablás?
Nem akarok most kriminalisztikai tanulmányt írni, de azt hiszem, nem árt felfrissíteni
azoknak emlékezetét sem, akik a napi újsághírek, a Kék fény meg a krimik jóvoltából
tisztában vannak a szakkifejezésekkel.
A rablás erőszakos bűncselekmény, amelynek során tettlegességgel vagy fenyegetéssel jut
a bűnöző az áldozat pénzéhez, értékeihez.
Nem kell jogásznak vagy kriminológusnak lenni ahhoz, hogy bárki felmérje; ahol
gyakoriak a rablások, ott meginogtak a közbiztonság alappillérei.
Ismerjük a napi sajtóból, hogy a közbiztonságnak ez a kirívó megsértése mennyire
„mindennapos” a nyugati országokban, különösen az Egyesült Államok nagyvárosaiban. Ott
járó honfitársaink csakúgy, mint maguk a New York-iak, washingtoniak azt panaszolják:
egyszerűen nem lehet sötétedés után az utcára kimenni, annyira gyakori, hogy erőszakosan
kitépik az asszonyok kezéből a retikült, a férfiakéból az aktatáskát, vagy fenyegetéssel, a
közismert „pénzt vagy életet” jelszóval magukhoz veszik értéktárgyaikat.
Idáig lehet eljutni ott, ahol a rendőrség nem képes útját állni az erőszakos
bűncselekményeknek, amelyeknek sorában persze a rablás mellett ott a gyilkosság, meg az
erőszakos nemi közösülés is, hogy csak a legsúlyosabbakat említsem.
Ezért harcol és harcolt a mi rendőrségünk mindig olyan nagy apparátussal a rablások
elkövetői ellen, ezért igyekeztünk mi is a mi időnkben minden rablás elkövetőjét megtalálni, s
a törvényhozás kezére adni. Az egyszerűbb, csak fenyegetéses rablásoktól az autórablásokon
keresztül – az emberélet veszélyeztetésével járókig, amelyeknek a legsúlyosabb fajtája a
rablógyilkosság.
Pedig hallatlanul nehéz egy-egy ilyen rablás elkövetőjének a nyomára bukkanni hazánkban
is. Hogy miért? Mert nálunk a rablásokat általában olyan emberekkel szemben követik el,
akiknek azért sok a pénzük, mert szerteágazóak a kapcsolataik, ahonnan a pénzt szerzik. Az
ilyen emberek értékeiről, pénzéről sok-sok olyan bűnözőnek is tudomása van – akár
személyesen, akár közvetve –, akiknek bármelyike alaposan gyanúsítható az első percben, de
éppen a „kuncsaftok” széles köre szinte lehetetlenné teszi a gyors eredményt. Mire eljutunk az
igazihoz, addigra az eltüntetheti a bűnjeleket, „megdönthetetlen” alibit ügyeskedik össze
magának, a megszerzett pénzt, értékeket pedig elrejtheti. Hiszen az ilyen rablások elkövetői
többnyire vannak olyan „dörzsöltek”, hogy nem azonnal hágnak a rabolt pénz nyakára, hanem
akár éveket is képesek várni.
No, de nem azért voltunk, vagyunk rendőrök, nyomozók, hogy ezt csak megállapítsuk,
vagy netán siránkozzunk felette, hanem azért, hogy mindent megtegyünk a bűnügyek
felderítésének érdekében, s egyetlen erőszakos bűncselekmény tettese se maradjon
„ismeretlen”.
Csendes napokat éltünk.
Reggelenként, amikor szokás szerint elolvastam az éjszakai jelentéseket, csupa-csupa
egyszerű dolgot találtam bennük. Csoportjaink régebbi ügyekben végeztek apró munkát, s
egykét – megemlékezésre is lényegtelen – új ügyet bogoztak ki napok alatt. Olyan időszak
volt, amire azt szokták mondani, hogy jól dolgoznak a rendőrök, mert nem csinálnak semmit.
Hiszen akkor jó a közbiztonság. És valóban joggal éreztük ezt így.
Azon a reggelen is nyugalom fogadott a főkapitányságon.
Erzsike a kávéval együtt elém tette az éjszakai jelentést, s én lassan kortyolgatva a finom
feketét, a szokásos ügyekről olvasgattam. Hogy érzékeltessem azoknak a napoknak a
csendességét, hadd álljon itt az éjszaka „legizgalmasabb” ügye. A XIII. kerületből jelentették,
hogy betörést követtek el egy magánkisiparos cukrászdájában. A cukrászda egy kertes házban
volt, a kerítés két lécét kitörték, majd az ajtóról a lakattartó egyik láncszemét lefeszítették, s
az ajtót benyomták. Odabentről sok süteményt vittek el, és a pénztárkazettát kifeszítve vagy
kétszáz forintot. Semmiféle „szakszerűséget” nem lehetett találni ebben a bűncselekményben.
Bizonyára süteményre éhes gyerekek követték el – gondoltam magamban –, akik aztán
vérszemet kaptak a sikertől és meglátva a vaskazettát, abba is belenyúltak. Ezt az ügyet a
kerületiek bizonyára egy-kettőre felderítik…
Gondolataimat a telefon csörgése zavarta meg.
– őrnagy elvtárs, a IX. kerületi kapitányságról hívják – szólt be Erzsike.
– Kapcsolja be!
– Te vagy az, Fóti elvtárs? – hallottam régi barátom, Szegedi hangját.
– Én vagyok. De rég nem beszéltünk!
– Sajnos, most is csak a kötelesség miatt… pedig szívesen leülnék már egy kis
beszélgetésre.
– Bizony jó lenne, de mi az a „kötelesség”?
– Az az érzésem, hogy a következő napokban a mi kerületünkben fogsz dolgozni – jött
„hátulról” Szegedi. Mindig ilyen vidám volt, könnyedén vette a dolgokat, de csak szavakban.
Az egyik legszorgalmasabb, legkeményebb rendőrnek ismertem meg és ismerem azóta is.
– Csak nem helyeztetsz oda? – vettem át az ő hangnemét.
– Helyeztetni nem, de hívni annál inkább… Egy nektek való ügy történt. Rablás.
– Kitől raboltak?
– Egy özvegyasszonytól. És nem is akárhogy, öt magát is súlyosan megsebesítették.
Jelenleg a Rókusban van, eszméletlenül szállították be. A házfelügyelő hívta a mentőket és
minket is. Kiküldtem egy rendőrt, ő biztosítja a helyszínt, s vár benneteket.
– Hol?
– Ja, még nem mondtam? Hát a Gát utca 18. számú házban, özv. Tóth Jánosné lakásában,
az I. emeleten.
– Akkor a beszélgetést megint máskorra kell halasztanunk. Máris indulunk!
– Köszönöm! Aztán ha úgyis erre jársz, ugorj be hozzám, hogyha akad egy kis időd –
búcsúzott el a barátom. Megígértem, aztán kiszóltam.
– Erzsike! Szóljon oda a rablási csoportvezetőnek: kérem, hogy három nyomozóval
azonnal jöjjön a kapuhoz. Hívja a gépkocsit is! Én is indulok, közben beszólok a
technikusokért…
– Értettem, őrnagy elvtárs! – mondta hivatalos hangon titkárnőm, aki rendkívül jól értett
ahhoz, hogy mikor használhat csak tőmondatokat. Máris nyúlt a telefonhoz, s miközben
magamhoz vettem a holmimat, hallottam, amint „tájékoztatta” Tőkés elvtársat.
– Nem mennek messzire, csak ide a IX. kerületbe…
A kapuba szinte egyszerre érkeztünk.
– A kocsiban tájékoztatom az elvtársakat, de a lényeget a helyszínen tudjuk meg –
üdvözöltem munkatársaimat, s beültünk a kocsiba.
– A Gát utca 18. szám elé megyünk, de közben álljon meg a Rókus kórház előtt – szóltam
gépkocsivezetőnknek, aztán a rablási csoport egyik tagjához fordultam.
– Rónai elvtárs kiszáll a kórháznál, ide hozták be eszméletlenül azt az asszonyt, akinél a
rablás történt. Nézze meg, magához tért-e már. Ha igen, hallgassa ki, természetesen
elsősorban arról kérdezze, ismeri-e azt, aki rabolt tőle, s hogyan is történt a dolog. Mert hogy
mi nem sokat tudunk, legalábbis egyelőre… Mindent elmondtam, amit csak a barátomtól
megtudtam, aztán még hozzátettem, Rónai elvtárshoz szólva.
– A gépkocsit rögtön visszaküldöm ide a kórházhoz, és ha bármit megtud Tóthnétól,
azonnal jöjjön utánunk, mert ott nincs telefon!
– Értettem! – mondta Rónai, aki különösen fáradhatatlan volt, amikor aprólékos kikérdező
munkát kellett végeznie. Sok-sok nagyon fontos nyomozáskor nyújtott már jelentős segítséget
ezzel az ügy kibontásához.
A Rókusnál kiszállt, mi pedig mentünk tovább. A Gát utcai ház előtt egy férfi várt
bennünket.
– Jó reggelt kívánok! – köszönt, amikor kiszálltunk. – Én értesítettem a rendőrséget, egy
rendőr elvtárs már fent van, vigyáz a lakásra, engem kért meg, hogy várjam és kalauzoljam
önöket.
– Ön a házfelügyelő?
– Igen.
– Honnan értesült arról, hogy a lakót leütötték? .
– Nekem Tóthné albérlője mondta reggel hat óra tájban.
– Menjünk, s közben mondja el, ki az az albérlő és hol van most?
– Még a nevét sem tudom. Tóthnénak mindig van albérlője, és nagyon gyakran cserélgeti
őket. Ez is csak tegnap érkezett. Még be sem jelentkezett. Szóval ő mondta reggel, hogy
valami történt Tóthnéval, de már sietett is el. Azt mondta, hogy neki időre be kell érnie a
munkahelyére.
Közben fel is értünk az első emeletre. Az ajtóban álló rendőr jelentkezett.
– Jelentem, hogy a lakásban a házfelügyelőn kívül, aki felfedezte a bűncselekményt, csak a
mentők voltak, akik elvitték az asszonyt.
– Meg az albérlő… meg a tettes – tettem hozzá csak úgy magam elé, de nem voltam
teljesen meggyőződve arról, hogy most két személyről beszéltem.
– Lássunk munkához – szóltam a technikusoknak, s míg ők bementek, mi a
házfelügyelővel beszélgettünk.
– Hogy értette, amit az előbb mondott, hogy Tóthné gyakran váltogatta az albérlőit? Miért?
– Tetszik tudni – válaszolt a házfelügyelő –, Tóthné olyan albérlőre vágyott, aki őt
anyjának tekintené.
– Csak férfiaknak adta ki a szobát?
– Igen. Nőt nem fogadott albérletbe, mert azt mondta, hogy a nőkhöz férfiak járnának, s
aztán jönne a gyerek és ő nem tudná kitenni.
– És hogyhogy nem jelenti be őket?
– Most már nemigen fordult elő ilyesmi. Ennek az albérlőnek a bejelentése csak azért
maradt el, mert tegnap este érkezett. Mióta az őrsparancsnok úr szólt neki, azóta rendszeresen
bejelenti a lakóit. Ezért tudom, hogy milyen sűrűn váltogatja őket.
– Gyereke, rokona nincs?
– Nincs annak, kérem, senkije, legalábbis tudomásom szerint. Az albérlőin kívül csak egy
nő jár hozzá – Valamivel fiatalabb lehet nála.
– A nevét nem tudja véletlenül?
– Csak annyit tudok róla, hogy Gizike.
– Köszönjük a felvilágosítást. Egyik nyomozónk most lemegy magával, s a
nyilvántartókönyvből kiírja Tóthné albérlőinek adatait. Már intettem is az elvtársnak, hogy
induljon, mi pedig bementünk a lakásba, ahol közben a technikusok a munka nagy részét már
elvégezték.
– Mi újság, elvtársak? – kérdeztem őket.
– A lakásról csináltunk egy skiccet – mondták –, lefényképeztük a szobákat, találtunk hat
használható ujjlenyomatot, azokat rögzítettük.
– Nem találtak valami olyasmit, amit a támadó hagyhatott itt?
– Sajnos semmit.
Szétnéztünk a lakásban. Tipikus ferencvárosi kislakás volt, hosszú előszobájából nyílt
minden helyiség. Balra volt a két szoba, az előszobaajtóhoz közelebb a nagyobb szoba –
ebben lakott a főbérlő –, mögötte egy kisebb. Szemben konyha, kamra, vécé. Mindegyiken
faajtó, amin nem lehet átlátni.
A főbérlő szobájában a szekrényajtó nyitva, a fiókok kihúzva, ami holmi csak volt bennük,
mind a földön hevert. Világos. A rabló nem tudta, mit hol keressen, ezért feldúlt mindent.
De hátha közelebb juthatunk hozzá, ha bemegyünk az albérlő szobájába. Tegnap este
érkezett, s reggel eltávozott. No, nézzünk csak be…
Odabent szegényes, egyszerű, jellegtelen holmik, láthatólag „beköltözött” az illető.
Csakhogy ezeket az ingóságokat akár itt is hagyhatná… Igazolványt vagy a nevére utaló
valamilyen írást nem találtunk.
Idáig tartottunk a vizsgálódásban, amikor megérkezett Rónai elvtárs.
– Jelentem, rossz hírt hoztam – kezdte. – Tóthné még mindig nem tért magához. Beszéltem
a főorvossal, ő azt mondta, hogy nagyon súlyos az állapota. Koponyaalapi törés, s még két
sérülés a nyakán és a karján. Akkor jöttem el, amikor bevitték a műtőbe. A főorvos azt
mondta, mindent megtesznek, hogy életben maradjon, de ha vissza is nyeri az eszméletét, nem
biztos, hogy emlékezni fog rá, mi történt vele. Az ilyen jellegű sérülteknél gyakori az
emlékezetkihagyás. Meghagytam a főorvos elvtársnak, hogy amennyiben Tóthné mégis
eszméletre térne, azonnal értesítsék az őrnagy elvtárs irodáját. Kértem, hogy nagyon
vigyázzanak rá, különítsék el.
– Mást nem mondott? – kérdeztem, mert éreztem, hogy még tartogat valamit. Ismertem
már annyira, hogy nem elégszik meg ennyivel.
– Szóval… egy kicsit beavattam a főorvost is. Megkértem, hogyha Tóthné eszméletre
térne, azonnal kérdezzen meg tőle egyet-mást… Hátha újra elveszíti az eszméletét, mire
beérünk…
– Jól tette, Rónai elvtárs. Jöjjön velünk. A konyhába mentünk.
– Egy zsák szén és fa van itt – állapította meg Teleki elvtárs. – A néni be akart fűteni…
– A kályhák viszont hidegek – fűzte hozzá a harmadik nyomozónk.
– Igen… Már nem volt rá ideje.
– Az ám, Rónai elvtárs, azt nem kérdezte meg, hogy mikori lehet a sérülés?
– Erről meglehetősen keveset tudnak mondani, de a nagy vérveszteség arra utal, hogy akár
tíz-tizenkét órával a kórházba szállítás előtt is történhetett…
– E szerint pedig majdnem biztos, hogy estefelé követték el a bűncselekményt… Különben
befűtött volna az asszony – szögezte le Teleki elvtárs.
– És vajon mit vihettek el? – kérdezte egyik fiatal elvtársunk.
– Sajnos a tettes nem hagyta itt a leltár egy példányát – jegyeztem meg –, így hát nekünk
kell megtalálni ezt is
– Jelentem, érdekes névsort hozok – robbant be az a nyomozónk, akit a házfelügyelőhöz
küldtem. – A legkülönfélébb emberek laktak itt, hetet jegyeztem fel. Van köztük olyan, akit
ismerek névről, a bűnügyi nyilvántartóból…
– Most már van feladatunk bőven… Sürgősen meg kell tudnunk, ki az a Gizike, el kell
jutni hozzá, ő bizonyára meg tudja mondani, hogy milyen értékei voltak, lehettek Tóthnénak.
Aztán le kell ellenőriznünk ezeket az albérlőket. Persze elsősorban a jelenlegit. Igaz, egyelőre
teljesen arra kell hagyatkoznunk, hogy remélhetőleg hazatér. Tehát T. elvtársék maradjanak
itt, járják körül a házat, mindenkivel beszéljenek: nem láttak-e valamit tegnap, nem tűnt-e fel
valaki, nem ismerik-e azokat, akik Tóthnéhoz járnak. Természetesen mindenkiről részletes
személyleírást kell szerezni. Ha az albérlő időközben megérkezik, akkor azonnal kérjenek
kocsit, jöjjenek be vele együtt, s az érdeklődést majd azután folytatják… Rónai elvtárs velünk
jön, megint lerakjuk a Rókus kórháznál. Igyekezzen megtudni a főorvostól, milyen tárggyal
üthették le Tóthnét, s általában mindent, amit csak a bűncselekményről orvosi szemmel
látott,.. Kár, hogy nem a mi orvosunk vizsgálta meg. Persze az élete, az fontosabb. No, de
akkor azért többet tudnánk. Mi pedig bemegyünk.
Elköszöntem az ott maradó elvtársaktól, és visszaindultunk a főkapitányságra.
Odabent azonnal jelentést tettem a detektív-főnöknek, azután Kelegi elvtárssal, a
gyilkossági ügyekben legfőbb segítőtársammal is megbeszéltük a dolgot, majd összehívtam
nyomozóinkat.
Részletesen ismertettem a helyzetet és megszabtam a feladatokat. Gondolom, nem untatja
az olvasót, ha most részletesen leírom, hogy egy ilyen „ismeretlen tettes” ügyben mi mindenre
kellett – és kell – kiterjednie a figyelmünknek, mennyi munka vár a nyomozókra. Pontokba
szedem, mit kellett elvégeznünk úgy, ahogy akkor is tettem.
1. Az első feladat a tanúk felkutatása. Ezt végzik a csoport munkatársai odakint a
helyszínen. Amennyiben közben megérkezik az albérlő és behozzák, akkor új nyomozók
mennek ki, folytatják a lakók kihallgatását, megkérdezését.
2. Meg kell találni az utolsó albérlőt, az ügy felfedezőjét. Egyelőre várni kell, hogy
megérkezzen a lakásba, ezért a lakásban állandóan tartózkodnia kell egy nyomozónak.
3. Természetesen elsősorban Tóthné kihallgatásától várhatunk valóban jó nyomokat, s
éppen ezért egy elvtársunknak állandóan a kórházban kell tartózkodnia.
4. Elő kell teremteni Giziikét, Tóthné barátnőjét, őtőle várjuk, hogy elmondja, milyen
ékszerei, mennyi pénze lehetett Tóthnénak és esetleg más kapcsolatairól is beszélni tud.
5. Fel kell deríteni, ki vitte fel a szenet Tóthné lakásába, mikor, milyen körülmények
között, ki kérte meg rá. Ehhez az út a házfelügyelőn keresztül vezet, aki biztosan tudja, hogy
ki szokta és honnan felvinni a szenet a lakásba.
6. A volt albérlőket – hét nevet ismerünk, közülük négynél megvan, hová költöztek,
háromnál nem szerepel ez az adat – fel kell deríteni, le kell priorálni, s lehetőleg
valamennyiüket tanúként meg kell hallgatni.
7. Értesíteni kell a zálogházi csoportot, hogy figyeljenek fel minden ékszer- és
ruhabeadásra, aki csak gyanús, igazoltassák, s ellenőrizzék az ékszerek, ruhák eredetét.
Ezeket akkor így, egy szuszra mondtam el, s megkérdeztem, van-e valakinek észrevétele?
Kelegi elvtárs szólalt meg.
– Egyáltalán volt valami ékszer Tóthnén, illetve van-e rajta valami, vagy van-e nyoma,
hogy levették róla mondjuk a gyűrűjét?
– Igazad van, azonnal telefonáljatok Rónai elvtársnak a kórházba, hogy ebben az irányban
is vizsgálódjon, s rögtön tegyen jelentést.
– Más észrevétel nincs?
Senki sem jelentkezett. Kelegi elvtárs már be is osztotta a nyomozókat, ki milyen feladatot
végez el a következő órákban. Amikor elkészültek, így köszöntem el tőlük:
– Lássanak hát munkához. Nincs könnyű dolgunk, sok az ismeretlen tényező. Éppen azért,
aki a legkisebb nyomra bukkan, azonnal jelentse. – Persze tudták ezt ők mindnyájan, hiszen
csakis ilyen kis mozaikkockákból remélhettük a rablás képének összeállítását.
Először Anda elvtárs jelentkezett. Nem teketóriázott, hozta magával Péter Jánost, a
szenesembert.
– Tudja miért kérettük, Péter úr? – tettem fel a kérdést, miután leültettem.
 – Kérettek? A nyomozó úr odajött, megkérdezte, én vittem-e fel a szenet, azután már
hozott is.
– Jó, jó, ne zsörtölődjön… Nagyon fontos ügyben nyomozunk.
– Miért, mi történt?
– Mindjárt megtudja… Tehát maga vitte fel a szenet és a fát Tóthné lakásába, a Gát utca
18-ba?
– Igen, kérem, ezt már elmondtam a nyomozó úrnak. is.
– Emlékszik rá, hogy pontosan mikor történt?
– Tegnap este hat és hét óra között.
– Máskor is szokott neki szenet, fát szállítani?
– Igen, kérem, rendszeresen engem keres meg a szenespincénél, s ilyenkor mindig én
viszek fel egy-egy zsákot.
– Ezt a mostani szállítást mikor beszélték meg?
– Akkor jött le, estefelé, s mondta, hogy elfogyott a tüzelője, siessek, mert mindjárt be akar
fűteni. Mentem is azonnal…
– Odafent találkozott valakivel?
– Nem, kérem, úgy láttam, hogy Tóthné egyedül van. Habár a szobában igazán lehetett
valaki, be volt csukva az ajtaja. Én a konyhába vittem a holmit és ki akartam szórni a ládába,
de Tóthné megkért, hogy tegyem csak le a zsákot, nemsokára úgyis befűt, s különben is jó
lenne neki a zsák.
– Mást nem észlelt?
– Nem, kérem, s nem is tűnt fel semmi visszafelé sem. Igaz nagyon siettem… De tényleg
tessék már megmondani, mi történt.
– Tóthnét leütötték, kirabolták… És nem sokkal azután, hogy maga elment tőle.
– Szent Isten! Ki lehetett? Igaz, olyan sok arcot láttam nála, annyi albérlője volt… Kár,
hogy nem tudok többet segíteni.
Megköszöntük a tanúskodást és elengedtük. Ha egy egészen kis mozaikkockával, de ő is
hozzájárult a kép kialakításához.
És már megindult a nagyüzem.
Erzsike szólt be, s jelentette, hogy nyomozóink három volt albérlőt behoztak.
– Egyenként jöjjenek be! – adtam ki az utasítást.
A régi albérlőktől tulajdonképpen nem sokra számíthattunk, mégis kíváncsian vártam a
kihallgatásukat. Reméltem, hogy legalább egy kicsit megismerjük az áldozatot előadásukból.
Elsőnek Kiss Imre ült le velem szemben. A .szokásos adatfelvétel után elmondta, hogy két
hónapot töltött el özv. Tóthné lakásában.
– Miért hagyta ott az albérletet ilyen rövid idő után?
– Eleinte nem volt közöttünk semmiféle nézeteltérés – válaszolta kérdésemre. – Amikor
azonban a második elsején fizettem, közölte, hogy fel akarja emelni a lakbért. Persze azt
mondtam, erről szó sem lehet, hiszen a múlt hónapban egyeztünk meg. Nem is volt
maradásom azután! Még a konyhába sem engedett be – amit pedig először ő ajánlott föl –, s
mindennap talált valami veszekedni valót. Ezért kerestem új albérletet.
– Mikor költözött el?
– Van annak már vagy fél éve.
– Azóta nem járt ott?
– Mit kerestem volna még abban a lakásban?
– Mint adataiból tudom, a Csepel Művekben dolgozik. Tegnap milyen műszakban volt
bent?
– A délutános műszakban voltam, délután kettőtől este tízig.
– Tótnnéról mit tud még? Voltak ismerősei, jártak hozzá férfiak vagy nők?
– Azt hiszem, nem én voltam az egyetlen albérlője. Nyerészkedő asszonynak ismertem
meg… De barátai, ismerősei… nem, azokról nem tudok. Ha csak egy asszonyról nem
beszélhetnék, akit néhányszor láttam nála. De a nevét nem ismerem.
A másik bekísért albérlő, Gál Ferenc – akiről nyomozónk említette, hogy már ismeri a
bűnügyi nyilvántartóból –, három hónapig lakott Tóthnénál.
– Foglalkozása?
– Segédmunkás.
– Hol dolgozik?
– Jelenleg sehol… Szóval nincs bejelentett munkahelyem.
– Miből él?
– Mindig akad valami trógermunka, „keccsölök”, és az elég a kajára.
– Büntetve volt?
– Igen.
– Miért és hányszor?
– ötször, de mindig kisebb balhék miatt.
– Mik voltak a „balhéi”?
– Három lopás és két „srenk” (betörés).
– Mennyit ült? őszintén mondja meg, úgyis megnézzük .
– Nem vagyok én „vics pali”, felügyelő úr, tudom, hogy itt nem lehet linkelni. –
Számolgatni kezdett az ujján. – Ha jól számolom, nyolc és felet.
– Mikor volt utoljára Tóthnénál?
– Azt pontosan nem tudom megmondani. Talán nyolc hónappal ezelőtt. Mióta elköltöztem,
nem jártam nála. örültem, hogy eljöttem, hisz a véremet is kiszívta.
– Hogy érti ezt?
– Higgye el, felügyelő úr, a „sitten” is jobb dolgom volt, mint ennél a nőnél. Igaz, eleinte
még reggelit is hozott az ágyamba, és ez nagyon tetszett nekem. De aztán, tessék elképzelni,
az egyik reggel elkezdett simogatni, aztán azt akarta, hogy menjek be hozzá aludni, mert
olyan egyedül érzi magát. Azt hittem, hogy viccel, de amikor láttam, hogy komolyan beszél,
kinevettem. Erre rettenetesen megsértődött, s nem is mondott föl, hanem azt kiabálta, hogy
takarodjak ki a lakásából. Én azonban csak azért is ott maradtam még vagy két hónapig, hogy
zrikáljam. Aztán kerestem egy másik „kéglit”, azóta ott lakom.
– Tegnap este hol volt?
– Bizonyisten nem tudnám pontosan megmondani.
– Pedig erre nagy szükség van.
– Értem én, kérem… Délután kiraktunk négy vagont a pályaudvaron, este meg, azt hiszem,
három-négy kricsmiben is jártam.
– Melyikben?
– A szokásos helyeken. A Baross pincében, a Fehér ökörben, a Vasútban.
– Tudja ezt igazolni?
– Milyen „balhé” van, hogy alibiztetnek? Az biztos, hogy én semmiben sem vagyok benne!
– Nézze, Gál, mondta ezt már máskor is…
– Tessék ide figyelni, felügyelő úr! Tudom, hogy hol vagyok. A „főhéségen”
karalábétolvajok ügyében nem nyomoznak. Ha ide behoznak valakit, az már nagy ügyben
sáros vagy gyanús. Én pedig nagy ügyet tényleg soha nem csináltam még. Különben pedig a
kricsmikben biztosan igazolnak a „csálingerek”, hogy ott voltam.
– Mondja, Gál, ismerte Tóthné barátait? Tudta, kik járnak hozzá?
– Nem járt ahhoz senki más, csak egy öreglány… Hű, de megharagudna, hogy ezt mondom
rá. Amikor egyszer azt mondtam neki, hogy Gizi néni, elkezdett velem kiabálni, hogy én őt ne
öregítsem, nekem ő nem néni…
– Szóval Gizinek hívták. Milyen Gizinek?
– Nem tudom.
 – Mit tud róla még?
– Egyszer vittem fel neki egy zsák krumplit…
– Hol lakik?
– A Práter utcában, de hogy hány szám alatt, azt nem tudom.
– Meg tudja legalább mutatni azt a lakást?
– Igen, kérem, természetesen odatalálok.
– És Tóthnéról mit tud? Milyen ékszereket látott rajta?
– Nem nagyon néztem én azt… Úgy emlékszem, hogy volt valamilyen köves fülbevalója,
egy karkötőt, meg két gyűrűt is láttam rajta, de hogy aranyból voltak-e, arról fogalmam sincs.
A Gizus, az biztosan meg tudná mondani.
– Akkor most kimennek magával Gizus lakására.
– És tessék mondani, utána én hazamehetek? De már azt is tessék megmondani, csak nem
történt valami balhé a Tóthnéval?
– De történt. Leütötték és kirabolták!
– Nem halt meg?
– Nem.
– Akkor jó, mert legalább megmondhatja majd, hogy nem én voltam. Tehát elmehetek?
– Igen, ha megtalálták Gizust, elmehet. De jó lesz, ha valami rendes munkahelyet keres
magának!
A harmadik volt albérlő sötét ruhában, gyászkarszalaggal jött.
– Egy éve annak, hogy ott laktam – mondta. – Nekem már van egy főbérleti lakásom.
Megnősültem, egy özvegyasszonyt vettem el. Van egy gyönyörű hétéves kisfia. Tessék
elképzelni, az asszony tíz évvel fiatalabb volt nálam, s az egyik reggel, amikor munkába
ment, összeesett, szívszélhűdésben meghalt. Itt maradtam a kisgyerekkel özvegyen. De én
biztos, hogy az édesapja leszek, úgy fogom felnevelni… Miért tetszettek behozni?
– Tóthnéval, a volt főbérlőjével történt egy bűncselekmény, azzal kapcsolatban szeretnénk
kérni a segítségét. Mit tud róla, ismerőseiről?
– Nem sokat, kérem, szinte semmit. Én jóformán csak aludni jártam oda két és fél hónapig.
Akkor már udvaroltam szegény feleségemnek és munka után mindennap vele voltam.
– Köszönöm a felvilágosítást – búcsúztam el a sajnálatra méltó embertől, akitől
felvilágosítást ugyan nem kaptunk, de bepillanthattunk egy szomorú emberi sorsba.
Kelegi elvtárssal leültünk, elemezni kezdtük – szokásunk szerint –, van-e valami új abban,
amit a tanúktól hallottunk. Hát az biztos, hogy különös természetű asszony ez az özvegy
Tóth-né… No, de ez még nem indok arra, hogy leüssék és kirabolják. Néhány ékszer – még
ha arany is – ugyancsak kevés indítéknak…
– Hajszolni kell azt, akit még nem hallgattunk ki – állapodtunk meg.
Teltek a percek, negyedórák, azután végre beszólt Erzsike.
– őrnagy elvtárs, Méhes elvtárs jött meg egy nővel. Bemehetnek?
– Jöjjenek! – örültem, hiszen Méhes elvtárs ment „Giziért”.
Középkorú, fiatalos kinézésű, elegáns hölgy lépett a szobámba.
– Tessék helyet foglalni! – mondtam a köszönés után.
Nagy félénken leült.
– Kérem, ne haragudjon, hogy zavartuk, de szeretnénk kérni a segítségét.
– Jaj, kérem, én még sohasem voltam a rendőrségen, ezért vagyok így megilletődve.
– Sajnálom, hogy meg kellett kérnünk, de a barátnőjéről van szó. Ugye ön közeli barátnője
özvegy Tóth Jánosnénak?
– Igen. Szent isten, mi történt vele?
– Tóthnét tegnap, az esti órákban valaki leütötte és kirabolta. Súlyos agyrázkódása van és
jelenleg még nem tud beszélni.
– Jaj istenem, csak nem fog meghalni?
 – Nem. Túl van az életveszélyen.
– Borzasztó! Hányszor mondtam neki, hogy csak lány, szóval nő albérlőt tartson. De ő
ragaszkodott a férfiakhoz.
– És miért gondolja, hogy ez az eset összefüggésben van az albérlőivel?
– Tetszett mondani, hogy leütötték, kirabolták. Ilyesmire egy nő sohasem lenne képes… És
az albérlők azok, akik csak úgy bemehetnek bármikor. Lakott is nála jó néhány kétes alak.
– Most mi azt szeretnénk, hogyha elmondaná, mit tud ezekről az albérlőkről, meg azt is,
hogy beszéljen nekünk arról, kik szoktak hozzá járni, vannak-e rokonai?
– Kérem, nincs őneki egyetlen rokona sem. Barátnője sincs rajtam kívül, tudomásom
szerint egyedül én jártam hozzá. Az albérlőit is pár hónap után szinte kiszekírozta a lakásból.
– Miért?
– Mert az volt a mániája, hogy olyan albérlőt szerez, aki fölött anyáskodhat, vagy olyan
idősebb férfit, aki esetleg elvenné feleségül.
– Még házasságra is gondolt?
– Igen kérem. Nem olyan öreg még. Igaz, nem is fiatal… Nem tudom illik-e megmondani,
de a barátnőm még mindig nagyon szerette a férfiakat és nem csak az albérlőt látta bennük,
hanem hogy is mondjam, talán úgy, hogy viszonyt akart velük kezdeni, folytatni.
– És volt is ilyen albérlője?
– Igen… ő beszélt is nekem erről… Kettőről… De ezek a kapcsolatok megszakadtak, mert
később nem fizettek lakbért, azt akarták, hogy ingyen adjon nekik még enni is. Az egyik,
amikor már három hónapja nem fizetett lakbért, és Tóthné kérte, egyszerűen szó nélkül
elköltözött.
– A nevükre nem emlékszik?
– A másikra, arra igen. Horváth Ferencnek hívták, ővele csúnyán összeveszett Tóthné.
Eleinte nagyon dicsérte, milyen rendes a Ferike, később még aranyosnak is becézte, azután
„Ferike” egyszer megverte és négy hónapi lakbértartozással elköltözött.
– Mi volt a foglalkozása ennek a Horváth-nak?
– Az összevissza hazudozott. Egyszer azt mondta, hogy tanársegéd, aztán meg azt, hogy
cégvezető, de még sok minden jó állást mondott. Nekem nem tetszett, különösen akkor,
amikor a barátnőm mutatott nyolc-tíz darab lóverseny tikettet. Mondtam is neki, hogy ez a fiú
nem fizeti neked a lakbért és közben lóversenyezik. De ő nem hagyta bántani az „aranyos
Ferikét”.
Kelegi elvtárshoz fordultam, s halkan odaszóltam neki.
– Ennek a Horváthnak megvannak az adatai?
– Az igen, hogy ott volt albérletben, de ő az egyike azoknak, akik nem jelentették be, hová
költöztek.
– Jó, próbáljátok ezt gyorsan megtudni! Kelegi elvtárs elsietett, én pedig tovább folytattam
a kérdezősködést.
– Voltak Tóthnénak ékszerei?
– Nem volt sok. Nem is értem, mit vihettek el tőle… Várjunk csak? Volt neki két darab
köves és egy jegygyűrűje. A fülében briliáns köves fülbevaló volt, s arany nyakláncot hordott
Máriát ábrázoló medállal. Néha felvette az arany karkötőjét, -elég vastag volt, négyszögletű
kapcsokkal.
– A ruháit ismerte?
– Úgy nagyjából.
– Megkérem önt, legyen szíves munkatársaimmal kimenni Tóthné lakására, s megnézni,
hogy milyen ruhaneműt vittek el. Azt is kérem, hogy előbb legyen szíves, amennyire lehet,
lerajzolni az ékszereket.
– Természetesen nagyon szívesen segítek.
– Méhes elvtárs, menjenek el, s mindent alaposan nézzenek meg! – adtam ki az utasítást
munkatársamnak.
Miközben várakoztunk, Rónai elvtárs újra jelentkezett a kórházból.
– Mikor beszél már Tóthné? – kérdeztem, amint megismertem a hangját.
– Beszélni fog, az már biztos – válaszolta a kollégám. – De az is biztosnak látszik, hogy
nem fog emlékezni semmire, ami vele történt. Ilyen súlyos agyrázkódás után semmiféle
pontos dátumra nem emlékszik az ember. Mindenesetre, most már remélhetőleg nemsokára
visszanyeri az eszméletét.
– Várjon ott, mindenképp meg kell kísérelni mindent kiszedni belőle, amit csak lehet.
– Értettem, őrnagy elvtárs!
Közben nyomozóink elém rakták azt a személyleírást, amelyet a házfelügyelőtől kaptunk
Tóthné albérlőjéről. Nagyon jónak találtam, s él is határoztam, hogy ha este nem jelentkezik a
lakásán, akkor ennek alapján elrendeljük a körözést.
Csengett a telefon. Erzsike Budai főhadnagyot kapcsolta.
– Jelentem, Kelegi elvtárs engem utasított, hogy Horváth Ferenc lakcímét minél
gyorsabban tudjam meg.
– Sikerült?
– Igen. Mondom a címet: VIII. kerület, Práter utca 26.
– Nagyszerű! Vegyen maga mellé egy elvtársat, s azonnal menjenek ki a lakására. Ha
otthon találják, természetesen állítsák elő. Ha nincs otthon, mindenképpen várják meg, s erről
egyikük telefonon tegyen jelentést.
– Értettem! Robogunk!
Szinte nem volt nyomozónk, aki megelégedett volna az egyszerű „értettem”-mel,
valamennyien – vérmérsékletüknek, beszédstílusuknak megfelelően hozzátettek valamit. S
ebből érezni lehetett azt a nagy igyekezetet, lelkesedést, amellyel munkájukat végezték, öröm
volt velük dolgozni. Olyan hivatásszeretet élt valamennyiükben, hogy minden helyzetben
bátran számíthattunk rájuk. És persze azért a szabadabb hangvételt mi, parancsnokok, sem
tiltottuk. Szükségesnek, de nem merevnek tekintettük a formaságokat. „Éles” helyzetben egy-
egy félmondatból tudni kell, hogy parancs hangzott el, de egy-egy megjegyzés is
megengedhető. Sőt, én magam nagyon örültem annak, hogyha munkatársaim nem csupán
parancsvégrehajtó „automaták”.
Ennyi kitérőt megérdemelnek a mi „gyerekeink”, munkatársaink. Közülük sokan – s nem
is épp kis beosztásokban – ma is ott találhatók a belügyi szervek kötelékében.
Méhes elvtárs jelentkezett be:
– őrnagy elvtárs, mielőtt elindulnánk a lakásra, itt vannak az ékszerek rajzai.
Kelegi barátommal elismerően forgattuk a rajzokat.
– Ez aztán tökéletes munka. Ha nemcsak szépen tud rajzolni ez a Gizike, hanem az
emlékezete is jó, akkor nem jutnak messzire ezekkel az ékszerekkel – állapította meg Kelegi
elvtárs.
– Tegyünk róla, minél gyorsabban! – toldottam meg, s munkatársam már indult, hogy
kiadja a tárgykörözést.
Amikor visszatért, elégedetten jegyeztem meg.
– No, most már legalább van mit keresnünk. Kiindulási pontnak ez sem kevés.
Nem sok idő jutott elmélkedésre, beszélgetésre. Kopogtak áz ajtón. Teleki elvtárs lépett be,
akit Tóthné lakásán hagytunk.
– őrnagy elvtárs, előállítottam Béres Istvánt, Tóthné albérlőjét.
Meglepett Teleki elvtárs jelentése. Meg is kérdeztem.
– Visszajött a lakásba? Jöjjenek be gyorsan!
– Igen.
Béres István harmincöt év körülinek látszó, erős, jól öltözött férfi volt.
– Üljön le!
 Lehet, hogy kicsit unalmas, amikor ezt a felszólítást leírom, de mégis szeretném
érzékeltetni, hogy miként kezdődött nálunk annak idején minden ilyen kihallgatás. Már
persze, ha valami fontos dolog nem indokolta, hogy egy-egy szemtelen, elvetemült
gyanúsítottal ne udvariaskodjunk túlságosan.
– Köszönöm – ült le. – Mindenképpen jelentkeztem volna.
– Hogy gondolja ezt? Ilyen súlyos bűncselekményt fedez fel, aztán „jelentkezett volna”?
No, de most erről csak ennyit. Térjünk a lényegre.
– Parancsoljon.
– Csak kérdezek. Mi a foglalkozása?
– A Kistexben dolgozom, két hónapja.
– Büntetve volt?
– Igen, kérem. Két és fél hónappal ezelőtt szabadultam, Egy év és kilenc hónapra voltam
elítélve csalásért és sikkasztásért, és nem függesztették fel… le kellett ülnöm.
– Miért? Előbb is volt már büntetve?
– Igen, kérem, négyszer. Mindig ilyen ügyek miatt. Szabadulásom után nehezen tudtam
elhelyezkedni. Érden laktam, és onnan jártam be mindennap a kispesti gyárba. Tegnap kaptam
meg a Gát utcai címet, hogy ott van albérleti szoba kiadó. Munka után elmentem és
megegyeztem Tóthnéval, aki kiadta nekem a szobát. Csak néhány holmim volt velem, azt
hagytam ott, a többi még érdi albérletemben van, most szándékozom elhozni.
– Hány órakor történt mindez tegnap este?
– Körülbelül hat óra tájban.
– Mit csinált azután ?
– Megkértem Tóthnét, hogy már az éjjel itt aludhassak, s arra kértem, fűtsön be. Tóthné azt
mondta, hogy neki most nincs fent elég szene, de közel van a szenespince, felhozatja és befűt
nekem. Akkor bementem a szobámba, „birtokba vettem”, megállapítottam, hogy nagyon jó
helyen van, nagyon megfelel nekem. Pihentem vagy fél órát, azután vacsorázni indultam.
Tóthné adott egy kulcsot az előszobához, s megígérte, hogy mire hazajövök, meleg lesz a
szobámban.
– Hová ment ezután?
– Először sétáltam, azután úgy kilenc óra tájban bementem a Liliomba, örömömben, hogy
Pesten kaptam lakást, a vacsorámhoz rendeltem egy üveg bort. Jó sokáig üldögéltem ott,
gondoltam, közben felmelegszik a szobám. Tíz óra körül a szomszéd asztalhoz egy csinos nő
ült. Elkezdtem ” nézegetni, szemeztünk, azután odaült az asztalomhoz. Bemutatkozott: „Ibi
vagyok”, és én is megmondtam a nevemet. Kérdeztem, mit iszik, mire azt felelte, hogy csak
rövidet. Erre aztán magamnak is rövidet rendeltem. Elkezdtünk konyakozni. Pontosabban, én
csak egy konyakot ittam meg, a nő pedig azt hiszem ötöt. Közben megegyeztünk, hogy
elmegyek a lakására. Még záróra előtt felálltunk, elmentünk. Ott voltam a nő lakásán reggel
négy-öt óráig. Azzal búcsúztunk el egymástól, hogy ma este kilenckor a Liliomban
találkozunk.
– Hol lakik Ibi?
– Azt én meg nem tudnám mondani. Nem vagyok erre ismerős, és nem is gondoltam rá,
hogy megnézzem az utca nevét. No meg piás is voltam, s úgysem szándékoztam még egyszer
visszamenni oda.
– Hát ez nem sok… Jó lenne, hogyha gondolkozna azon a címen. No, de mit csinált
azután?
– Kapunyitás után értem haza. Bementem a szobámba, megfogtam a kályhát, éreztem hogy
nagyon hideg. Belenéztem és nagyon bosszantott, hogy nem fűtött be a háziasszonyom.
Gondoltam, akkor legalább én befutok, s mire a munkából hazajövök, meleg lesz a szobám. A
konyhából fát, szenet, gyújtóst hoztam be, meg akartam gyújtani, de nem volt gyufám.
– Dohányzik?
 – Igen.
– Gyújtson rá!
A zsebéből cigarettát és gyufát vett elő, rágyújtott. Nekem is odanyújtotta az égő szálat,
amikor látta, hogy én is cigarettát veszek elő.
– Köszönöm! Na és akkor mit csinált?
– Újra kimentem a konyhába, de ott sem találtam gyufát. Csendben benyitottam Tóthné
szobájába, hogy kérjek, vagy ha alszik, akkor elvegyek egy szál gyufát. Ahogy beléptem, azt
láttam, hogy az asszony felöltözve keresztben fekszik az ágyon. Kezei lelógtak a földre.
Meggyújtottam a villanyt, s akkor megláttam azt a szörnyű sok vért. Minden fiók kinyitva, a
holmik szanaszét a földön. Éleszteni próbáltam, de meg sem mukkant. Amikor megláttam a
fején azt a borzalmas sebet, azt se tudtam, mit csináljak. Lerohantam a házmesterhez,
elmondtam mi történt és kértem, hívja ki a rendőrséget és a mentőket. Vártam, amíg a
házfelügyelő visszajön a telefonálásból, akkor odaadtam neki a lakáskulcsot, és mivel hét
órára kellett a gyárba érnem, elrohantam. Így is tizenkét percet késtem. Ez történt, kérem
szépen.
– Miért rohant munkába, amikor ilyen súlyos bűncselekményt fedezett föl ?
– Tetszik tudni, ilyen priuszos palit, mint én, nem szívesen vesznek föl egy gyárba sem.
Féltem elkésni… Meg hát az előző este óta voltam csak a lakásban, tulajdonképpen még itt
sem laktam. Azt hiszem, megtettem a kötelességemet azzal, hogy szóltam a házfelügyelőnek.
És tessék mondani, most mi lesz velem, ott lakhatok továbbra is?
– Hát, hogy ott-e, vagy talán itt, azt még nem tudjuk.
– Űristen, csak nem engem gyanúsítanak?
– Egyelőre csak kérdezzük – feleltem. -
És a saját érdekében kérem, hogy igyekezzen mindenre pontosan felelni.
– És persze őszintén! – szólt Teleki elvtárs.
– Tudom, kérem, hogy mivel már voltam büntetve, gyanús lehetek. De soha ilyesmiért nem
ültem. Kérem, én mindig csak átejtessél dolgoztam, kicsiben és nagyban, becsaptam egyes
embereket, sikkasztottam a munkahelyemen. Azt hiszem, önök is tudják, hogy aki ilyesmiket
csinál, az nem nyúl emberhez.
– Láttak már éjjeliőrt nappal meghalni – jegyezte meg Teleki elvtárs.
– Mi nem gyanúsítottuk – erősítettem meg, amit előbb mondtam –, de azt máris
megmondhatom, hogy nem valami megnyugtató az alibije.
– Kérem szépen, nemsokára kilenc óra lesz. Kísérjenek el engem a Liliomba, az a nő
biztosan ott lesz, igazolhatja, amit mondok.
– És ha nem lenne ott, el tudna vinni bennünket ahhoz a házhoz, ahol az éjszakát töltötte?
– Nagyon piás voltam, de megpróbálom. Ha ez fontos, mindenképpen megpróbálom.
– Jó, talán erre is sor kerül, most inkább azt mondja el, nem beszéltek-e még másról
Tóthné-val?
– Nem. Különben is vendége volt.
– Vendége?
– No, nem úgy értem, hogy vendégeskedés volt nála, hanem amikor bementem a
szobámba, csakhamar csengettek. Nyitva hagytam az ajtómat, így minden szót hallottam, amit
az előszobában beszéltek. Egy fiatalember érkezett, s az albérletre jelentkezett. Mint a
beszélgetésből kivettem, valami orvostanhallgató. Még gondoltam is, milyen szerencsém van,
hogy egy félórával megelőztem.
– Miért mondta, hogy vendég, hogyha csak erről volt szó?
– Mert azt is kivettem a beszélgetésükből, hogy már ismerik egymást. Tóthné be is hívta a
szobájába, velem pedig előbb csak az előszobában, meg a kivett albérleti szobámban tárgyalt.
Nyitva hagyták az ajtót és megdöbbenve hallottam, hogy a pasas azt mondja neki: száz
forinttal többet fizet havonta, hogyha neki adja ki a szobát. Legszívesebben felpofoztam
volna! Jól meg is néztem magamnak azt az, embert, amikor bekopogtam a kulcsért, mielőtt
elmentem volna.
– Le tudná írni a külsejét?
– Természetesen. Csak a magasságát nem, mert ült. Ezután tökéletes személyleírást adott.
– Mondom, nagyon megnéztem magamnak, ki az a gazember. De nem akartam botrányt,
azért nem vágtam be neki egyet, csak dühösen elmentem. És nagyon örültem, hogy
megelőztem. Hát ezért is ittam.
– Jó, a többit már ismerjük, de most ne vesztegessék az időt – állítottam meg a szóáradatot.
– Teleki elvtárs, induljanak útnak, úgy könnyebb lesz megtalálni azt a házat, ahol Béres úr
éjjel tartózkodott. Ha megtalálják jó, ha nem, akkor este üljenek be a Liliomba. Amint Ibi
előkerült, legyenek szívesek együtt visszajönni…
– Tessék elhinni, én nem csináltam semmit, én még egy ujjal sem nyúltam soha senkihez!
– állt fel Béres.
– Látja, hogy hinni akarunk magának – szakítottam félbe –, azért is segítünk megtalálni az
alibijét.
– Köszönöm. Remélem, sikerülni fog.
– Azt azért tudja, hogy még így is marad két-három óra elszámolni valója. Este hat és hét
óra között ment el otthonról és kilenc óra tájban ült le a Liliomban. Azt a két-három órát is jó
lenne igazolni valakivel.
– Tessék elhinni, akkor sem én csináltam ezt a balhét! – ezzel búcsúzott.
– Nos, mi a véleményed erről a beszélgetésről? – kérdeztem Kelegi elvtárstól, amikor
becsukódott mögöttük az ajtó.
– Tudod, valami hatodik érzékem azt súgja, hogy hinni lehet ennek az embernek.
– Én is úgy gondolom.
– Igaz, néhány dolog nem tiszta… Itt van ez a két-három óra. Éppen akkor történhetett a
rablás. És az idő épp elég, hogy vacsoráig valahová elrejtse az árut… Aztán itt van ez a
gyufadolog. Ha: valaki cigarettázik, hogyhogy nincs nála gyufa? Merthogy most, amikor
rágyújtott, már volt. Igaz, vehetett is azóta.
– Kérdőjelek nélkül nincs nyomozás – mondtam inkább csak magam elé, hisz Kelegi
nagyon jól tudta, hogy ezt nem kioktatásnak szánom. Sokkal jobban ismertük, becsültük
egymást.
Méhes elvtárs jelentkezett.
– Ez a Gizike nagyon jól ismerhette Tóthné holmiját – robbant be. Olyen precízen leírta,
hogy mi hiányzik, mintha a sajátját leltározta volna.
– Sok mindent elvittek?
– Egy barna fibertáskára valót. Ugyanis azt sem találtuk ott a szekrény tetején. És amit
beletettek, egy kék női télikabát, négy női ruha és három pár cipő. Gizike mindent olyan
pontosan leírt, hogy már idejövet leadtam a tárgykörözést… Az őrnagy elvtárs nevében.
– Jól tette! Bár már késő van, de minden perc számít! – örültem munkatársam
önállóságának. Első az intézkedés, jelenteni ráérünk azután is.
Rónai elvtárs jelentkezett telefonon a kórházból.
– Nincs szerencsénk! – kezdte jelentését. – Tóthné visszanyerte az eszméletét, de beszélni
még nem tud. írásban próbáltam feltenni neki a kérdéseket, de erre sem reagált. Újra
beszéltem a főorvossal, aki még most is itt van mellettem, ö azt mondja, hogy sajnos ez olyan
állapot, amiből. két-három napon belül nem sokat remélhetünk.
– Jó, akkor nem kell bejönnie, menjen haza, nyugodtan feküdjön le, s reggel majd
folytatjuk. Először ide jöjjön be, Rónai elvtárs. A főorvos elvtársnak pedig köszönjük a
segítségét.
– Értettem. Jó éjszakát, őrnagy elvtárs!
Mi pedig folytattuk Kelegivel a tanakodást, hogy mi legyen a következő lépés.
 – Ezt az orvostanhallgatót mindenképpen meg kell találnunk, ha igaz, hogy volt. Béres
személyleírása mindenesetre olyan, hogy valamilyen személyre mindenesetre ráillik. Ki is
adjuk a körözést – foglaltam össze. – Holnap reggel menjenek ki néhányan a Teleki térre,
adják le a ruhák leírását az ismerős árusoknak. No, de reggelig még rengeteg az időnk.
Lejárjuk az éjszakai kocsmákat és elbeszélgetünk az ismerős pincérekkel meg a vagányokkal.
– Hát persze! Lehet, hogy kapunk egy kis segítséget – vélte Kelegi elvtárs.
– Nem vagy fáradt, nem szeretnél egy kicsit pihenni?
– Sok mindent szeretnék…, de most azt hiszem, nem ez az első!
– Jól van, menjünk együtt. Erzsike lépett be egy ibrik kávéval.
– Hát maga még nem ment haza? Azonnal induljon!
– Nem szoktam jelentkezni, mielőtt elmegyek? – kérdezett vissza sértődötten a titkárnőm,
azután hozzátette: – És őrnagy elvtárs mikor fog lefeküdni?
– Majd ha végzünk ezzel az üggyel.
– Szóval akkor telefonálok haza, hogy ma este ne várják.
– Jó, köszönöm. De utána jó álmokat!
– Köszönöm! Jó éjszakát! – morogva ment ki az ajtón.
Kelegi elvtárshoz fordultam.
– Tíz órára rendeld ide a gépkocsit.
– Rendben. Addig kicsit pihenhetünk. Kopogtak.
Hát most ki jön? – néztünk egymásra. Budai elvtárs lépett be.
– Jelentem, előállítottam Horváth Ferencet a Práter utcai lakásból. Odakint az előszobában
őrzik. Egyébként ismeri őrnagy elvtárs is, a „csöcsös” Zsuzsinál volt ágybérlő.
– Ismerem, persze, hogy ismerem. De miért őrizteti?
– Mert előbb jelenteni szeretnék, s nem bízom benne, még idebent se.
– Történt valami?
– Igen. Amikor megtaláltam a lakást, nyolcan laknak a konyhában és a szobában, azonnal
elhatároztam, hogy körülnézek. Ekkor az a Horváth azt mondta, ő csak ágybérlő, neki nincs
sehol holmija. Erre az ágyát néztem meg. A lepedője alatt – ott a párna mögött – egy női
télikabátot találtam. Azonnal megszólalt, hogy az nem az övé. Zsuzsi, aki végig figyelte a
mozdulataimat, éktelen rikácsolásba tört ki: „Mi az istennek tagadod, hát tán mi dugtuk a
lepedőd alá? Nekem meg azt mondta, hogy az övé, felügyelő úr… az isten tudja, melyik öreg
kurvától döntötte meg… Mert nem melózik ez a strici, csak szipolyozza az öreg spinkókat…”
„De innen elpucolsz – ezt már neki mondta –, nem hozod rám többet a „héket”. Alig bírtam
elhallgattatni.
– Milyen az a kabát?
– Mindjárt megmutatjuk, behozattam vele… Kék színű női télikabát!
– Érdekes fordulati – tört ki belőlem.
– Budai elvtárs, hívja csak be az emberünket!
– Jóska! – szólt ki Budai, gyertek be! Ketten léptek be az ajtón. Elöl Horváth, akit
azonnal megismertem, mert nemegyszer volt már a „vendégünk”, mögötte Rónai elvtárs.
Először hozzá szóltam.
– Miért nem ment haza? Hiszen abban állapodtunk meg.
– Jelentem, közben találkoztam Budai elvtárssal, s úgy gondoltam, nem árt, ha segítek
neki.
– Jó, jó – mosolyodtam el. – Lehet, hogy még szükség is lesz rá, hogy minél többen
legyünk. Üljenek le!
A mieink leültek, „vendégünk” állva maradt.
– Maga is, Horváth! – szóltam rá. Maga alá húzott egy széket.
– Hát akkor beszélgessünk – kezdtem ismerősként. – Mondja el, hogy most éppen hol
dolgozik, aztán meg szép lassan azt, hogy kié ez a női télikabát. Arról is beszéljen, merre járt
tegnap este. Látja, ilyen kíváncsiak vagyunk!
Gondolkozott egy darabig, láthatóan megpróbálta összeeszkábálni a válaszát, ezért még
hozzátettem:
– Igaz is, arról se feledkezzen meg, miért hazudta a nyomozó elvtársnak, hogy nem a
magáé az a kabát!
Erre megszólalt.
– Kérem szépen, azzal kezdem, hogy jelenleg nem melózok, őrnagy úr. Tegnap este a
„spiket” jártam,, hiszen tetszenek tudni, hogy minden este ott vagyok. Végigjárom, ez a
szórakozásom.
– Tudom, ott is találkoztunk nemegyszer. Mennyi pénze van? Rakja ki a zsebeiből, ami
benne van!
Sorra az asztalra rakta, amit a zsebéből előhalászott. Tárca, bicska, cigaretta, gyufa, egy
pakli megkopott magyar kártya és 240 forint sorakozott előttem.
– Honnan van ennyi pénze, hogyha nem dolgozik?
– Játszottunk a „spiben” és nyertem.
– Mit játszottak és kivel?
– Huszonegyeztünk a többi csibésszel.
– Kicsit bővebben! Ne kelljen harapófogóval kiszedni minden szót!
– Hát tetszik ismerni őket! A „Kukac”, a „Cigány Toncsi”, a „Bicskás” Jani… sokszor
vagyok velük. Aztán beszállt még két frájer, akiket nem ismertem, de láttam, hogy sok „lé”
van náluk. (A tolvajnyelvben gyengébben jártas olvasóim is kitalálják, hogy a „lé” – pénzt
jelent.) Azokat igyekeztünk „megkopasztani”… Sikerrel! – még büszkélkedett is.
– Hány órakor járt a kocsmában?
– Nem néztem én az órát, kérem. Csak azt tudom, hogy este volt. Igaz, korán sötétedik.
– Honnan van ez a kabát?
– Az egyik „franka” adta ide, hogy „passzoljam el”. (Engedje meg az olvasó, hogy ne
fordítsak le minden tolvajnyelvi szót, hisz ha a pontos fordítása nem is, a lényege feltétlenül
kiderül a kérdésekből és feleletekből, meg a magyarázatokból.)
– Ki volt az?
– Azt hiszem, a Szöszi.
– Melyik Szöszi?
Egy pillanatig gondolkodott, aztán így folytatta:
– Biztosan őrnagy úrék is így ismerik… Kereszti Aranka a rendes neve.
– Biztos ebben?
– Egészen biztos.
– Akkor miért mondta, hogy nem a magáé?
– Nem akartam mondani, hogy ő adta. „Dohányt” kértem tőle, azt nem adott, hanem azt
mondta, hogy „passzoljam el” ezt a kabátot, amit kapok érte, az nálam maradhat kölcsön.
Egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy amit ezért a kabátért kapni fog, azt nem
kölcsönbe adják. Rónai elvtárs még meg is erősített ebben. De jó, hogy véletlenül visszajött.
– Mondja csak, mikor adta oda magának ezt a kabátot Szöszi?
– Négy-öt napja.
– Őrnagy elvtárs, jelentem – fordult felém Rónai elvtárs –, Kereszti Aranka nyolc napja
őrizetben van, titkos kéjelgés miatt átadtuk az ügyészségnek.
– No, mi van ilyenkor, Horváth úr? – kérdeztem rá a vendégünkre. – Talán az ügyészségre
ment be a kabátért?
Nem válaszolt.
– Mondja meg őszintén, kié a kabát és hogyan került magához?
– Úgy emlékszem, hogy a Szöszi adta, ha nem, akkor nem tudom, hogy kitől kaptam.
– Mi nemsokára egészen pontosan megmondjuk magának! – Budai elvtárs –, szóltam
nyomozónkhoz, aki bekísérte – vegye magához a kabátot, s menjen el erre a címre (tettem elé
Gizike lakcímét). Ha aludna is az illető, keltse fel, s kérdezze meg, ismeri-e ezt a kabátot…
Kocsival menjen, egyik lába itt, a másik ott.
– Repülök! – pattant fel Budai és kiviharzott az ajtón.
Horváth értetlenül nézett. Fogalma sem volt, hogy hová küldöm a kabátot, s én így is
akartam.
– Amíg az elvtárs megérkezik, addig beszéljünk másról – mondtam Horváthnak. – Mi
tulajdonképpen egész más ügyben kerestük magát.
– Miért tetszettek keresni?
– Mert özvegy Tóthné Gát utcai lakásának albérlőit sorra kihallgatjuk, és úgy tudjuk, hogy
maga is ott lakott.
– Csinált valamit az a vén spinkó? Kérdezzenek, amit tudok róla, mindent elmondok –
vette a szándékosan félreérthetően feladott lapot Horváth.
– Mikor lakott özvegy Tóthnénál ?
– Négy-öt hónapig laktam a Gát utcában, s körülbelül három-négy hónappal ezelőtt
költöztem el.
– Azóta mikor járt nála?
– Nem voltam én ott, kérem, azóta, még ha akarnám, sem mehetnék a lakására, be sem
engedne.
– Miért nem engedné be?
– Mert amikor eljöttem, összebalhéztam vele.
– Mi volt az oka, hogy összevesztek?
– Amikor kivettem a szobát, egy hónapra előre kifizettem a „kégli” árát. Nemsokára aztán
jóba lettem vele, s azután már nem fizettem. Még kaját is adott, és azt akarta, hogy ne menjek
sehová, csak vele legyek. Persze azt is, hogy szinte úgy éljünk, mint férj és feleség.
Mindenben…
– No és ehhez nem fűlt a foga?
– Nem bizony. Mert legalább pénzt is adott volna, de egyetlen grandot sem láttam tőle.
Valamiből pedig élni kell, nem?
– Maga meg éppen ilyen idős nőkből él…
– Hát…
– Szóval ezen vesztek össze?
– Igen. Mondtam neki, hogy adjon valami pénzt is, mire azt felelte, hogy mit képzelek,
majd ő fog eltartani? Nem elég, hogy megvan nála a lakásom, ezért se fizetek, meg a kajám,
meg mindent megkapok, amit csak egy férfi megkaphat. Hát ezen aztán nagyon begurultam.
Hogy ő, a vén szipirtyó mindent megadhat. Amikor újra elkezdte, hogy tulajdonképpen adjam
meg a pénzt, a lakbért, akkor begorombultam, bevágtam neki egyet és otthagytam.
– Úgy tudom, hogy maga nem nagyon finnyás az idős nők kérdésében. Miért volt büntetve
az utóbbi években?
– Jól tetszik emlékezni… Talán négyszer vagy ötször büntettek meg zsarolásért.
– Idősebb nőket zsarol.
– Igen, kérem.
– Hogyha erre specializálta magát, akkor miért éppen Tóthnéval kapcsolatban volt
problémája?
– Felügyelő úr, azok mások voltak. Azoknál egy-két alkalommal kellett megjátszanom,
hogy szerelmes vagyok, Tóthné meg mindennap megkövetelte ezt. Sőt, volt egy barátnője,
még az is kikezdett velem.
Lopva Kelegire néztem, s megnyugodva nyugtáztam magamban: de jó, hogy azt a címet,
meg a nevet titokban adtam oda a nyomozónknak. Gizike persze erről nem beszélt.
– Ne mondjon már ilyet! – szóltam hangosan. – Talán fordítva történt!
 – Dehogy, kérem. Amikor egyszer éppen elindultam otthonról, a kapuban találkoztam vele.
Jött a barátnőjéhez. Megkérdezte, hová megyek, mondtam, hogy sétálni. Akkor azt mondta:
„Mit szólna, ha elkísérném… Legfeljebb nem látogatom meg a háziasszonyát.” Nem
ellenkeztem. Fiatalos, jól öltözött nő volt, ilyenekkel nemigen szoktam én nyilvános helyen
találkozni, még tetszett is a dolog. Csak megjegyeztem: „Sajnos nincs pénzem.” „Ne törődjön
vele – válaszolta –, majd én fizetek…” Elvitt a Mátyás-pincébe. Ott se jártam azelőtt. Fizette
a vacsorát, a piát, aztán fölvitt a kéglijére. Csak éjféltájt engedett el. „Magát biztosan várják
otthon” jelezte, hogy tud a kapcsolatunkról Tóthnéval. Mindjárt kértem tőle egy kis pénzt, de
nem adott, azt mondta, még nem érdemeltem ki. No én aztán többet nem mentem vele, pedig
fűzött azután is.
– Szép mese ez, Horváth, de miért higgyük el? Olyan talán ez is, mint a kabátmese.
– Tudom, azt tetszik gondolni, hogy egy jobb úrinőnek nincs ilyen „palira” szüksége.
Higgye el, felügyelő úr, hogy sokszor ezek még nagyobb férfiínségben szenvednek…
Szerencsére nem fejtegethette tovább a nézeteit, mert telefonon jelentkezett Teleki elvtárs.
– Jelentem, hogy Béres nem találta meg az állítólagos Ibi lakását.
– Gondolom, úgyis éhesek – feleltem –, menjenek el együtt a Liliomba. Éjfélig
üldögéljenek ott, ha addig nem jönne, hazamehet.
– És Béressel mit csináljak?
– Egy pillanat – fogtam be a kagylót, s Kelegihez hajoltam. Röviden megtanácskoztuk a
dolgot, neki is az volt a véleménye, ami az enyém.
– Ha az este visszament, akkor holnap is megtaláljuk – mondtam most már a kagylóba. –
Éjfélkor köszönjenek el tőle, s kérjék meg, hogy holnap munka után jöjjön be. Persze, ha
közben bármi történne, akkor együtt jöjjenek be Ibivel, ahogy előbb megbeszéltük.
– Értettem.
– No – fordultam Horváth Ferenchez –, miután azt gondolja, hogy elaltatott a sikereivel,
térjünk csak vissza a tárgyra. Honnan is van az a kabát? De legyen végre őszinte, eléggé
unom már a hazudozásait…
– Tessék elhinni, ha nem Szöszi adta, nem tudom kitől van?
– Miért, maga annyi női kabátot szokott kapni, hogy erre már nem is emlékszik?
Nem felelt.
Újabb kérdésemet a telefoncsöngés akadályozta meg.
– Budai hadnagy jelentkezem – hallottam a vonal másik végén.
– Telefonon?
– Sürgősnek tartottam. A barátnő egyértelműen felismerte, hogy ez Tóthné kabátja, amely
hiányzik a lakásáról.
– Köszönöm, jöjjön be!
– No, Horváth, beszél végre?
– Nincs mit mondanom.
– Nekem van. Ugye már a legelején említettem, hogy hamarosan megmondom magának,
kié a kabát. Tóthnéé a Gát utcából. Most ismerték föl. (Még mindig nem játszottam nyílt
kártyával.) Ha akarja, azt is elmondom, hogy került magához.
Elsápadt, szinte morogva mondta maga elé.
– Nem hittem volna, hogy az a vén spiné ezért feljelent.
– A többi holmit hová tette?
– Elpasszoltam, mit tagadjam. Egy ruhát, meg egy pár cipőt vettem el még, azt a félkarú
ócskás vette meg a Telekin. Alig adott értük pár forintot.
– És a többi holmi meg az ékszerek?
– Ékszerek! Vakuljak meg, ha egy darabot is elvittem. Ezt is ő mondta?
– Ezt se ő mondta, ő nem tud beszélni, ezt maga nagyon jól tudja. Inkább azt mondja el,
mivel verte fejbe tegnap este?
 – Mit csináltam? – ugrott fel kétségbeesett arccal. – Esküszöm, mióta eljöttem tőle, még
nem láttam.
– Nem látta? Ezt elhiszem, mert még a kórházban fekszik.
– Tetszik látni, hát akkor hogy tehettem volna?
– Nézze, maga hazudhat, tagadhat, joga van hozzá. Most mi őrizetbe vesszük rablásnak és
emberölés kísérletének alapos gyanúja miatt. Reggelig lesz ideje gondolkozni, hogy mindent
bevalljon őszintén. – Kelegi elvtárs, vigyétek ki, készítsétek el az iratokat, s tegyétek meg a
jelentést írásban a főnöknek.
Horváth összeroppanva távozott. Megvártam, amíg Kelegi elvtárs visszajön, aztán
megszólaltam.
– Erre nem számítottunk egy órával ezelőtt, ugye?
– Nem bizony…
– Így hát elmaradhat az esti séta… habár azért azt az orvostanhallgatót is jó lenne
megkeresni. Ha másért nem, hát azért, hogyha tényleg ott volt, akkor esetleg találkozhatott is
ezzel az emberrel.
Kelegi, aki ismerte minden gondolatomat, beavatottan megjegyezte:
– Ha egyáltalán találkozhatott vele.
– Mindegy, ma éjszakára befejeztük. Mindannyian menjenek haza, még nincs éjfél,
reggelig jót pihenhetünk.
Míg a kocsi hazafelé vitt bennünket, arra gondoltam, mennyire meglepődik majd a
feleségem, hogy „hazataláltam”, pedig Erzsikével egészen mást üzentem…
Reggel fél nyolckor értem be az irodámba. Az előszobában kávéillat terjengett, Erzsike
már várt.
– Őrnagy elvtárs, az asztalán találja az éjszakai jelentést – fogadott.
A jelentés megint csendes éjszakáról tanúskodott. Elloptak egy Skodát. Családi verekedés
a Visegrádi utcában. A férj ittasan ment haza, véresre verte a feleségét. Az ital, újra meg újra
az ital! Aztán a rákosrendezői pályaudvaron betörtek az Utasellátó Vállalat
dohánypavilonjába. Lefeszítették a bolt lakatját, az ajtót benyomták, a zár kitört. Kifeszítették
a kézi pénztárt is. Elvittek 460 forint készpénzt, 252 darab telefonérmét, 90 tábla különböző
minőségű csokoládét, 50 csomag Kossuthot, néhány csomag más márkájú cigarettát, 2 vagy 3
pipát, 270 darab borotvapengét, 3 darab szájharmonikát, több zsebkést, cigarettatárcákat,
néhány golyóstollat és más apró ajándéktárgyakat. Az áruk értéke körülbelül 4000 forint. A
helyszíni szemle megállapította, hogy a behatolás nagyon primitív. Találtak néhány
ujjlenyomatot is.
– Erzsike – kiabáltam ki. (Amikor sietek, akkor telefon helyett ezt a megoldást szoktam
választani, s titkárnőm már bent is terem.)
– Hozza csak be gyorsan a tegnapi jelentést!
– Már ide készítettem!
Elismerően néztem rá, de azért azt mondtam:
– Szeretem, hogyha én olvasom el először legalább azokat az iratokat, amik rám tartoznak.
– Csak belepillantottam. Ezek is olyan édes-szájúak, mint a tegnap éjjeliek. Akik a
cukrászdába törtek be.
– Éppen ezt akarom összehasonlítani. Közben pedig legyen szíves, küldje be a
csoportvezetőket, s mindazokat, akik tegnap munkában voltak – soroltam a neveket.
Nyugodtan számíthattam rá, hogy valamennyien bejönnek. A reggel ilyen nyomozásokkor
soha nem a tényleges munkakezdési időpontot jelentette… És valóban, néhány perc múlva
frissen borotválva, jókedvűen megjelentek.
– Üljenek le, elvtársak! Először néhány szót az éjszakáról. Csendes volt, akárcsak a
tegnapi, de történt egy betörés. – Röviden ismertettem a cukrászdái és a trafikbetörést. – A két
betörés módszerében, primitívségében és a piti zsákmányban is hasonlít egymáshoz. Ketten
nézzenek utána pontosan az ellopott holmiknak, s mind a két helyszínen vizsgálódjanak.
Azután még beszélünk a dologról.
– Intézkedem!
– Ráérsz a megbeszélésünk után. Most a legfontosabb, mi történt eddig a rablási ügyben. –
Röviden tájékoztattam azokat is, akik eddig nem folytak bele közvetlenül a nyomozásba,
hogy hol tartunk. – Kinek mi a véleménye?
– őrnagy elvtárs, jelentem – szólalt meg elsőnek Teleki, én már régebben ismerem ezt a
Horváthot. Eddigi tapasztalataim szerint gyáva strici. Valamennyi bűncselekménye zsarolás
volt, idősebb nők befűzése. Igaz, olykor-olykor meg is lopta őket. De hogy le merne ütni
valakit, ezt nem nagyon hiszem.
– Hát hinni nem itt kell – jegyezte meg Rónai. – És ahhoz mit szólsz, amit ő maga mondott
el, hogy mielőtt otthagyta volna az albérletet, bevágott a nőnek. Tehát szerinted a „bevágás”
meg a leütés annyira távol áll egymástól?
– Én is megdöbbenve hallottam a saját szájából. Még azt is inkább elhiszem, hogy csak
felvág vele.
– És a kék télikabát? Az vajon hogy került hozzá?
– Mondjuk, ellopta néhány hónappal ezelőtt.
– Igen,- erre gondolni lehet – szóltam most már bele a vitába. – Éppen ezért nagyon
gyorsan meg kell találni azt a félkarú Teleki téri árust. Biztosan E. Dezsőnére gondol Horváth,
ö esetleg segíthet ebben.
– Jó lenne házkutatást tartani a Práter utcában, Horváth lakásán, hátha még eldugott
valamit – vetette fel Kelegi elvtárs.
– Igazad van, ez a másik lépés. Csak hát, akik kimennek, vigyázzanak a Zsuzsi nagy
szájára.
– Nem félünk tőle!
– Most következzenek a beszámolók. Teleki elvtárs, szerencsével jártak az este Béressel?
– Jelentem, igen is, nem is.
– No, ez aztán egyenes beszéd, világos, mint a vakablak! – kottyantott közbe valaki.
– Folytatom. Szóval éjfélig üldögéltünk a Liliomban, de Ibi nem jött. így hát jól
elbeszélgethettem Béressel. Őrnagy elvtárs, jelentem, meggyőződésem, hogy ez az ember
nem követte el azt a bűncselekményt.
– Ez így önmagában nem elég meggyőző – vetettem közbe.
– így van. De beszéltem a pincérrel is. Jól megnézte magának Bérest, azután azt mondta:
„Maga itt ült tegnap este azzal a hölggyel…” Pillanatokon belül kiderült, hogy ismeri Ibit,
annak a nőnek valóban törzshelye a Liliom, majdnem mindennap eltölt ott egy-két órát. A
pincér megígérte, hogyha legközelebb bemegy, ő azonnal telefonál nekünk.
– Alakulnak a dolgok – nézett fel jegyzeteiből Kelegi elvtárs.
– És a kórházban mi hír? – kérdeztem Rónaitól.
– Amint bejöttem, azonnal hívtam a kórházat. Az ügyeletes orvos elmondta, hogy Tóthné
eszméletnél van, beszélni még mindig nem tud, súlyos az állapota.
– Marad tehát továbbra is két kérdőjelünk. Az egyik Horváth, a másik az orvostanhallgató,
ugye így gondolod, őrnagy elvtárs – keverte a tegezést a hivatalos hanggal Kelegi barátom.
– Úgy van. Horváthot mindjárt kihallgatjuk, az ismeretlent pedig keresni kell!
– Akár van, akár nincs – folytatta gondolatomat Kelegi elvtárs.
– S az út az ékszereken keresztül vezet – zártam le a gondolatsort. – Rutinos bűnözővel
állunk szemben, aki nem ismerte ugyan a pontos helyszínt, de nagyon módszeresen, tudatosan
kutatott. Az ékszereket minden bizonnyal el akarja adni, tehát ebben az irányban kell erősíteni
a kutatást.
Aztán összegeztem aznapi teendőinket:
– Mi idebent megkezdjük Horváth újbóli kihallgatását. Négy nyomozó induljon a Teleki
térre, s az ott működő kirendeltség segítségével vizsgálják meg, hogy az elmúlt két napon
nem akart-e valaki ékszert eladni, illetve nem vettek-e valakitől ékszert. A tárgykörözés rajzát
vigyék magukkal. Két elvtárs járja végig a zálogházakat. A félkarú nőt mindenképpen
teremtsék elő és hozzák be azonnal. Még egy vonalunk van, az albérlőké. Az ismert tolvajok
között igen sok olyan személy van, aki arra specializálta magát, hogy ágy- vagy albérlőként
kifossza a tulajdonost, a főbérlőt. Rónai elvtárs – miközben állandóan tartja a kapcsolatot a
kórházzal – nézzen utána, kik vannak közülük szabadlábon. – Itt reagáltam a vitára. –
Egyébként, annak ellenére, hogy Teleki elvtárs következtetésével egyetértek, azért nem
szabad elvetni Horváth bűnösségét, hiszen minden tolvajjal történhet valamilyen váratlan
esemény, amikor nem tud gondolkodni, s talán éppen gyávaságból még ölni is képes, nehogy
leleplezzék. – Aztán így folytattam. – A mi mostani ügyünkről még annyit: ha estig nincs
eredmény, akkor megtesszük a tegnap estéről elhalasztott kirándulást a kocsmákba.
Egyébként két nyomozó nézze meg, mi is történt abban a cukrászdában és trafikban, nehogy
az ilyesmiből sorozat legyen!
Embereink szétszéledtek, én kiszóltam, hogy hozassák föl kihallgatásra Horváthot, de
Erzsike erre ezt mondta:
– Őrnagy elvtárs, tessék bemenni a főnökhöz referálni. Amikor hívta, azt mondtam, hogy
eligazítást tetszik tartani.
– Már megyek is! A főnök elém sietett.
– Olvastam a jelentést arról, hogy őrizetbe vettétek a Gát utcai rablás tettesét. Beismerő
vallomást tett már?
– Jelentem nem. Én azt hiszem, nem is tesz.
– Hogy érted ezt?
– Egyáltalán nem biztos, hogy ő a tettes. Sőt talán úgy is fogalmazhatnék, hogy nem ő.
– Nem értelek. Akkor miért vettétek őrizetbe?
– A télikabátot, s még néhány holmit valóban elhozott a lakásból, ez önmagában is elég ok.
Azt azonban még egyáltalán nem tudtuk bizonyítani, hogy tegnapelőtt este… – s elmondtam
valamennyi aggályunkat, problémánkat.
– Ha több hónapja lopta el, akkor miért tartotta volna magánál? – ellenkezett a főnök. –
Egy női télikabátot. Ha még férfiholmi lenne! A tolvajok általában rögtön eladják a lopott
holmit. És az ékszerekről még nincs semmi hír?
– De főnök, hisz még két nap sem telt el a rablás felfedezése óta!
– Az igen, de én már biztosra vettem, hogy Horváthban az igazit fogtátok el, így akartam
jelenteni a főkapitány elvtársnak. Csak ezt a szóbeli referálást vártam. Most mit mondjak
neki? Hogy még mindig nincs lényeges eredmény?
– Azért már szűkült a kör. Van egy őrizetbe vett személyünk, aki abban a lakásban
bűncselekményt követett el, s van egy személyleírásunk valakiről, aki minden bizonnyal a
rablás előtt utoljára látta az asszonyt. – Részletesen elmondtam, amit az állítólagos
„orvostanhallgatóról” tudtunk.
– Jó, jó, de tulajdonképpen .alig jutottunk előre – összegezte a főnök.
– Minden nyomozónk azon dolgozik, hogy előbbre lépjünk.
– Rendben van. Ha bármilyen fordulat lenne, azonnal jelentsd!
– Értettem! – feleltem a leghivatalosabb hangon, s szinte sarkosan megfordulva alig
hallottam:
– Erőt, egészséget!
Az előszobában már ott állt Horváth és kísérője, de én csak átfutottam a szobán, s csupán
ennyit vetettem oda titkárnőmnek:
– Majd kiszólok, ha behozhatják.
Erzsike riadt szemmel nézett rám.
Én pedig odabent leültem az asztalom mellé, és szinte moccanni sem tudtam, egymást
kergették a gondolataim. Vajon miért is nem tudják a nyomozók egy kétmilliós városban
azonnal „tálalni” a főnöknek tettest? Meg is válaszoltam: mert nem vagyunk
mesterdetektívek… azok különben is csak regényekben, filmekben képesek mindig azonnal
felfedezni a bűncselekmények okát, s elfogni a tettest. Mi csupán néhányak vagyunk a sok
ezernyi rendőr közül, akik lehet, hogy növekvő szakértelemmel, s biztos, hogy nagy
lelkesedéssel éjt nappallá téve képesek vagyunk dolgozni, de csodákat nem produkálhatunk.
Pedig sokak szerint úgy megyek a „nyom”-on, mint a kutyám, a Szása. Kétségtelen, van
ebben is valami igazság, bár Szása talán többet szokott aludni nálam. Egy jó detektívnek úgy
kell ismernie a várost, mint a tenyerét. Minden lebujt, zugot, ahol bármit adnak-vesznek, ahol
a bűnözők összegyűlnek. És azt hiszem, ismerem is. Hiszen alig volt eddig olyan
bűncselekmény, amelynek a helyszínén ne jártam volna. Sok-sok áldozattal, hozzátartozóval
és bűnözővel meg a bűnözőkhöz csapódó emberekkel beszéltem már életemben. És mégsem
lehet tőlem azt várni, hogy két nap alatt minden bűntényre fény derüljön. Sem tőlem, sem
sok-sok segítőtársamtól, akikkel közösen végezzük ezt a munkát!
Egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy ha ilyen igények vannak, amik teljesíthetetlenek,
le kell vonni a következtetést. De aztán el is hessegettem ezt a gondolatot. Hiszen annak
idején hogy tiltakoztam, amikor a család akart rávenni erre. Ez akkoriban volt, amikor
másodszor találtak el a banditák tűzharcban. És én viharosan tiltakoztam a kórházi ágyon is.
Hogy képzelik, hogy ezt a pályát otthagyom, hiszen nincs szebb hivatás, mint a bűnözők
üldözése, az emberek nyugalmának biztosítása.
Igen, most is éppen ezért találkozik a gondolatom a főnökével. Az újságok már
szétröpítették a hírt, hogy a Gát utcában leütöttek és igazán nem mondhatok mást, mint az
este, kiraboltak egy idős asszonyt, s most hányan, de hányan alszanak nyugtalanabbul, míg
csak meg nem kapják a hírt: elfogták a tettest.
Erre kell gondolni!
A telefoncsörgés szinte végszóra érkezett.
– Teleki főhadnagy, jelentkezem – hallottam a vonal túlsó végéről. – Jelentem, hogy a
félkarú ócskásnőt megtaláltam a Lépcsősben, ott reggelizett. De amint beszélni kezdtem vele,
azonnal „dilizni” kezdett. Alig tudtam bevinni a VIII. kerületi kapitányságra.
– Ott vannak most?
– Jelentem, igen.
– Akkor kérjen kocsit, s azonnal hozza ide.
– Értettem.
Én pedig kiszóltam, hogy hozzák be Horváth Ferenc őrizetest.
Horváth Ferenc kialvatlan szemmel, zavartan jött be. Tisztelettudóan megállt az asztalom
előtt.
– Üljön le! – szóltam, s telefonon kértem, hogy Kelegi és Rónai elvtársak is jöjjenek be a
kihallgatásra.
– Nos, úgy látom, gondolkozott az éjjel, Horváth.
– őrnagy úr, kérem, én gondolkoztam, de én egyszerűen nem is tudom, mi történt a Gát
utcában, pontosan mi az, amivel gyanúsítanak.
– özvegy Tóthnéval szemben súlyos bűncselekményt követtek el. Tegnapelőtt este a
lakásán leütötték, kirabolták. A lakásáról több ékszer és ruhanemű hiányzik. A ruhák egy
darabját magánál megtaláltuk, s azt is beismerte, hogy a többit eladta.
– Borzalmas, őrnagy úr… És súlyos az eset?
– Még kórházban van, nem tud beszélni.
– Annyira megütötték?
– Majdnem szétnyílt a feje! Rengeteg vért vesztett.
– Őrnagy úr, kérem, én most, ahogy tetszik mondani, majdnem rosszul vagyok… Soha,
soha ilyet nem lettem volna képes csinálni… Zsarolok, tolvaj vagyok, azt nem is tagadhatom,
de gyilkos soha nem leszek!
– Mégis, mit tenne az én helyzetemben?
– Igaza van, őrnagy úr, minden ellenem beszél… Nem. Tévedek! A félkarú nő be tudja
bizonyítani, hogy nekem van igazam.
– Azt mindjárt meglátjuk! – feleltem erre, mert odakintről már hallottam a jól ismert
rikácsolást. Teleki elvtárs kopogott be.
– Jelentem, megjöttünk.
– Vigye a szobájába az asszonyt, mindjárt jövök.
Amikor kiment, odaszóltam Rónainak.
– Rónai elvtárs, beszélgessen Horváthtal. Te pedig, Kelegi gyere velem.
A félkarút jól ismertem, E. Dezsőnének hívták, az örömvölgy utcában lakott. Sokszor
meggyűlt már vele a bajunk, többször volt büntetve orgazdaság miatt, de nemegyszer segített
is nekem. Most is régi ismerősként üdvözöltem.
– Adj isten, Rozika, de rég nem láttam! Egészen megszépült azóta!
– Csak bókol, őrnagy úr! De jólesik – mondta, aztán Telekihez fordult. – Látja, így kell
velem beszélni, nem ahogy maga rámtámadt. – Aztán megint nekem mondta. – Nem ragadt
rájuk semmi az őrnagy úrról. És különben is, semmi dolgom magukkal, miért citáltak ide?
– Tényleg nincs magával semmi bajunk, Rozika, csak én akartam látni.
– Hagyja a link dumát, őrnagy úr, mondja meg végre, mire kíváncsi.
– Rendben van, akkor most sorra elmondom, miben kérjük a segítségét. Mit vásárolt
legutóbb Horváth Ferenctől és mikor? Segít-e nekünk megtalálni egy pasast? No meg
keresünk néhány ékszert, a rajzát majd megmutatjuk. Ennyi az egész.
– Melyik az a Horváth? Annyi Horváth van, mit tudom én, hogy az őrnagy úrék páciensét
ismerem-e.
– Jó, majd megmutatjuk. Akar segíteni?
– őrnagy úr, azt hiszi, elfelejtettem, hogy maga adatott nekem ócskás igazolványt, s hogy
azóta se vették el tőlem…
– Akkor menjünk föl együtt az én szobámba.
Amikor beléptünk és Rozi meglátta Horváthot, megszólalt. – Hát ez a bableves strici mit
csinált? – Aztán valósággal rátámadt. – Mondtam ugye, hogy nem veszem meg tőled azt a pár
holmit, mert biztosan loptad. Itt mondd meg, hogy mit válaszoltál akkor! Azt, hogy kaptad.
Engem ne vigyél bele a balhéidba, mert kikaparom a szemedet.
– Rozi, tényleg ezt mondtam – rebegte halkan Horváth. – De most nagyon kérlek, azt
mondd meg, hogy mikor adtam el neked az árut.
– A rosseb jegyezte meg. Van annak már negyedéve… túladtam rajtuk.
Horváth láthatólag fellélegzett.
– Rónai elvtárs – szólaltam meg –, kísérje el Horváthot.
Amikor magunkra maradtunk, megjegyeztem.
– Maga nem is tudja, milyen jót tett ezzel a Hortváthtal. – De mielőtt rákérdezhetett volna,
már elő is vettem az ékszerek rajzát. – Mi ezeket keressük.
– Miért, mi történt?
Részletesen elmondtam, mi történt Tóthné-val, mert tudtam, hogy Rozika gyűlölte az
erőszakosságot. Azután így fejeztem be: – Szóval tőle vették el az ékszereket. S még keresünk
egy pasast – adtam meg a személyleírást.
– őrnagy úr, nem tudom, hogy segít-e, amit mondok, de tetszik ismerni Reich Simont, a
pincért, akit mifelénk csak „Sittes”-nek hívnak, mert többet van bekaszlizva, mint szabadon.
– Igen, ismerem.
– Na, amikor reggeliztem a Lépcsősben, a „Sittes” „hadovált” egy palival, akit nem
ismerek. De hallottam, amikor azt mondta, hogy van egy pár darab ékszere, nem tud-e rá
passzért. „Sittes” azt mondta, hogy ez meleg dolog, „nem akarok újra bekerülni, ezért jó pár
mázsát kapnék”. Nekem ne is mondd – ezzel felállt és otthagyta azt a férfit. Lehet, hogy nem
az, akit keresnek, de hogyha Reich nem foglalkozott vele, akkor biztosan nem kóser az ügy.
– Rozika, megnézte azt a férfit?
– Hogy őszinte legyek, nem nagyon figyeltem rájuk, s különben is a pasas háttal ült nekem.
Azt láttam, hogy egy elég nagy aktatáska van nála. Csak azért mondtam el a dolgot, mert
megláttam az ékszerek képét. Lehet, hogy az követte el a disznóságot. Utálom az ilyen
zsiványokat. Jó, lopjon valaki, de hogy pár grandért valakit kicsináljanak, pfuj.
-- Hol dolgozik most Reich?
– Nem tudom, lehet, hogy nem is melózik, hisz nemrég szabadult. De mindennap kint van
a tangón, meg ott látni az éjszakai lebujokban. Most a fekete Arany a babája, akit tetszenek
ismerni. Úgy tudom, hogy a Víg utcában van a „piaccá”.
– Rozika, maga ismer olyan orgazdákat, akik aranyat vesznek. Szánja rá magát, próbáljon
megtudni tőlük valamit. Ha bármit megtud, telefonáljon.
– Őrnagy úr, Reich biztosan ismeri azt az embert, akiről beszéltem.
– Persze, mi is kimegyünk keresni, Rozika, de tudja, hogy ha minket meglátnak, ellógnak.
– Rendben van, megteszem. És ha nem tetszik itt lenni?
– Akkor Erzsikének mondjon el nyugodtan mindent. Mi azonnal odamegyünk.
Elköszöntünk.
– No, elvtársak, sürgősen meg kell keresni a „Sittest” és az Aranyt – adtam ki az utasítást.
– Majd elmondják, kivel tárgyalt reggel ,,Sittes”. Arany lakására menjen ki egy nyomozó, a
Telekire meg kettőt küldjetek ki, s a Népszínház utca környékén is legyenek hatan!
Mindenkivel beszélgessenek, most már erről is. A Teleki térről jelentkezett egy nyomozónk.
– Jelentem, S. Miksa ószerest ma reggel nyolc óra tájban a Dobozi utcában leszólította egy
aktatáskás férfi. Egy női ruhát és egy pár cipőt kínált neki eladásra. Jó áru volt, megvette. Mi
azonnal elvettük tőle az árut, elvittük Gizikéhez, aki felismerte, hogy Tóthné holmija. Amikor
S. Miksa megtudta, honnan vannak a holmik, rettentően megijedt. Arra kért, engedjük el, ő
megkeresi azt a férfit. Egészen jó személyleírást adott. Ez hasonlít arra az ismeretlenre.
– Jól van, a viszontlátásra! Keressék tovább.
Nem telt el egy óra, s Kelegi elvtárs jött be.
– Behozták a „Sittest” meg Aranyt.
– Gyertek be gyorsan.
Mind á kettőt régi ismerősként fogadhattam.
– Mi újság? Mióta vannak együtt? – kérdeztem.
– Már három hónapja. Arany még két hónapig jár ki, azután mind a ketten melózni
kezdünk. Elhatároztam, hogy elveszem feleségül. Én már holnap dolgozni fogok, kaptam
állást, újra pincér leszek. Miért tetszettek behozni, még egy gombostűhöz sem nyúltam.
– Simikém (így becéztük Reich Simont régen is), azt gondolom, hogy tűhöz nem nyúl,
mert fél, hogy megszúrja, de a lopott holmit biztosan megveszi még.
– Nem, őrnagy úr, kérem, csak vettem. És a nevem megint a régi lesz, nem leszek többé
„Sittes”. Most annyi pénzt ad Arany, hogy nincs szükségem a „szajréra”.
– És kivel tárgyalt a Lépcsősben?
– Nem tárgyaltam én, őrnagy úr, kérem. Valami ékszert kínált nekem a Tibi, de felálltam
és otthagytam. Dehogy vennék attól a palitól valamit.
– Ki az a Tibi?
– Biztosan tetszik ismerni P. Tibort, volt már itt. Nehéz vagány.
– Mit kínált eladásra?
– Aranyat. Karkötőt, gyűrűt, fülbevalót. Amikor kiejtette a száján, hogy arany, már fel is
álltam.
– Nem kérdezte, hogy honnan származik?
– Tibit kérdezzem? – kérdezett vissza nevetve. – Abban úgyis biztos voltam, hogy nem
anyai örökség.
– És ha jó útra akar térni, akkor miért nem jelentette az ügyet.
– De, őrnagy úr, kérem, ha Tibit „feldobom”, az biztosan elvágná a nyakamat. Nem ismer
az se istent, se embert. Rablásért sittelték be nem is egyszer. Rettegnek tőle a mieink. Rögtön
előkapja a halefjét, s döf, de elszaladni se lehet, mert öt-hat méterről is odadobja a halefet,
ahová akarja.
Ahogy emlegetni kezdte a késdobálást, mindjárt derengeni kezdett előttem valami. Igen,
volt már dolgunk ezzel a P. Tiborral. Igaz, meglehetősen régen. Ha jól emlékszem, egy
különösen sötét rablási ügyben a bíróság jó hosszú időre kivonta a forgalomból. De már a
kiszabadulása óta is legalább egy év telt el, s azóta nem hallatott magáról.
Simi tovább folytatta P. Tibi késdobáló tudásának ecsetelését.
– Sokszor fogad. Láttam, egyszer az egyik ellenfelének adott negyvennyolc fórt azzal a
kikötéssel, hogy ő kezdi a dobást. És meg sem állt ötvenig!
– Szóval félnek tőle, Simikém?
– Bevallom, nagyon.
– Csak azt nem értem, őrnagy úr, hogy most miért került volna bele valami balhéba?
– Miért?
– Mert elég hosszú idő óta a Kancsal Pirivel él együtt. Piri minden dohányt lead, márpedig
ő keres talán a legtöbbet a környéken. Megvan mindene.
– Hol szokott tartózkodni ilyenkor?
– Nem haverkodok vele, nem láttam már nagyon régen – válaszolta kapásból Arany.
– És maga, Simi, mit tud róla?
– Azt hiszem, a tangóra vagy a Rumbach utca környékére mehetett, mert el akarja adni az
ékszert.
– Ha megtudnak valamit, hívjanak föl!
– őrnagy úr, kérem, nem szeretném, ha mások megtudnák, hogy én elmondtam ezt az
ékszerügyet.
– Ugyan, Simikém, ezt külön meg kell ígérnem magának?
– Jó, jó, őrnagy úr. Tessék majd eljönni az esküvőnkre.
– Ezt megígérem.
(És Simi nem is olyan sok idő múlva valóban elvette Aranyt, aki hűséges feleség és
háziasszony lett. Nemrég véletlenül találkoztunk, s rájuk se lehetett ismerni, akkor már több
mint tíz éve éltek boldog házasságban.)
Rónai elvtárs, aki az első szavak után kiment, már jött is vissza, amikor Simiék
elköszöntek.
– Őrnagy elvtárs, jelentem, már megnéztem P. Tibor lakáscímét. Az örömvölgy utcában
van bejelentett lakása. Fényképét pedig máris kiadtam sokszorosíttatni.
– Nagyon jó, Kelegi elvtárs – fordultam a közvetlen intézkedésekkel kapcsolatban
munkatársaimhoz. – Ahogy elkészülnek a fényképek, azonnal induljatok útnak. Négy elvtárs
menjen a Rumbach és a Síp utca környékére. Ne felejtsetek el újra beszélni Spitzer bácsival,
mutassátok meg neki a fényképet. Az öreget arra is kérjétek meg, hogy beszéljen minden
ismerős orgazdával – és kit nem ismer ő –, hasson rájuk, hisz hallgatnak rá. Ha ékszereket
kínálnak nekik eladásra, azonnal értesítsék a rendőrséget. Mindenkit, aki a területen van,
azonnal értesíteni kell, hogy ha megtalálják P. Tibort, ne engedjék a zsebéhez nyúlni.
– Légy nyugodt, szólunk mindenkinek, vigyázni fognak! – nyugtatott meg Kelegi barátom,
aki jól tudta, hogy az intézkedéseim között mindig első az emberek biztonsága.
– No, Kelegi elvtárs, remélem ma pontot tehetünk az „i” betűre ebben az ügyben is.
– Csak nehogy előre igyunk a medve bőrére. Hisz már annyi embert hihettünk tettesnek.
– Ez igaz. De én az első perctől ilyen zsánerű emberre gondoltam. Csak még azt nem
tudjuk, miért tehette.
 – Tulajdonképpen igazad van.
– És arról a két betörésről mit tudtatok meg? – vetettem közbe.
– Egyelőre csak az látszik biztosnak, hogy a két betörést azonos személyek, méghozzá
eléggé kezdők hajtották végre.
– Remélem, holnap már nagyobb erővel besegíthetünk.
Megérkeztek a fényképek. Kelegi összegyűjtötte a nyomozókat, szétosztotta a képeket,
azután jelentette: mindenki elindult a dolgára.
– Ettél már? – kérdeztem.
– Nem is vagyok éhes.
– Én annál inkább, s most még van időnk. Azután úgyis együtt megyünk.
– Jó – egyezett bele Kelegi. Persze nem sokat ettünk, mert mintha tűkön ültünk volna.
Miután visszamentem, a szobámban azon kezdtem gondolkozni, nem maradt-e valami kis
hézag a tervben. Csengett a telefon. Teleki elvtárs jelentkezett, akit egy csoporttal P. Tibor
lakására küldtem.
– Jelentem, P. Tibort nem találtuk a lakásán. A főbérlője azt mondta, hogy az éjjel nem is
volt otthon. Két elvtárs ott maradt, a lakást figyelés alatt tartják. Mi elmentünk Piri lakására is.
A nő aludt. Amikor felkeltettük, azt mondta, hogy P. Tibor már két napja nem volt nála.
Kérdésünkre azt felelte, hogy semmiféle csomagot nem kapott tőle. Itt is maradt két
nyomozónk, hogy figyelje a lakást, illetve Piri minden lépését.
– Körültekintően jártak el, Teleki elvtárs. még egyszer mindenkit figyelmeztessen az
óvatosságra. A váltást intézzük.
Kelegit hívtam.
– A madárka valamit megsejtett. Nem volt otthon az éjszaka és a szeretőjénél sem
tartózkodott.
– Ez is csak a mi gyanúnkat igazolja.
– Most már jó lenne megtalálni. Tudod, ha estig nem érünk el eredményt, egyszerre
végigrazziázzuk a számba jöhető vendéglőket.
– Rendben van. Előkészítem az akciót.
Jó, jó, de azért ne siess úgy. Van még időnk estig. Közben ezt a Pirit kellenne elővenni, s a
rövid lakásbeli kihallgatás után részletesen kifaggatni – mondtam és megismertettem
legközvetlenebb munkatársamat az előbbi telefonjelentés tartalmával. – Főleg azt kellene
megtudni, hogy Piri nem adott-e neki pénzt.
– Úgy van – helyeselt Kelegi. – Ha az árut nem adta el, s pénzt nem kapott, nem tudott
vidékre menni.
– Persze azért a biztonság kedvéért az országos körözést is kiadjuk.
– Akkor most megyek, elintézem a körözést, aztán Pirit próbáljuk szóra bírni.
Az asztalra könyököltem, s csak néztem, magam elé. Hol keressük azt az embert? Hoppá…
ötletem támadt. Már tárcsáztam is az erkölcsrendészeti csoportvezető számát.
– Fóti őrnagy.
– Szabó százados.
– örülök, hogy bent találom. Maga jól ismeri a selyemfiúkat. P. Tibor neve sem
ismeretlen…
– Persze, hogy nem. Nagy vagány.
– – Ki volt az utolsó nője?
– Hát most a Kanesal Pirivel jár.
– Igen, azt tudjuk. De akivel azelőtt volt együtt…
– Egy pillanat… Igen… R. Mária.
– Hol lakik?
– Mindjárt megnézem. – Hallani lehetett, ahogy lapoz, aztán megszólalt. – Dobozi utca 5.
Saját lakása van.
 – Miért hagyta el?
– Mária beleszeretett egy pasasba, és Tibi erre nagyon kényes volt. összeverekedtek, aztán
szakított Máriával.
– És mit gondol, ha most oda menne, befogadná?
– Ami azt illeti, elképzelhető, hogy újra felkeresheti, de csakis félelemből.
– Az is elképzelhető, hogy Mária pénzt adott neki?
– Látja, őrnagy elvtárs, ezt már el tudom képzelni. Már csak azért is, hogy minél hamarabb
megszabaduljon tőle.
– Nem ártana beszélnünk ezzel a Máriával. Eljön velem?
– Természetesen.
– A kapuban várom.
Erzsike hívta a gépkocsit, én meg siettem le a portára. Ott már várt Szabó százados.
Beszálltunk a kocsiba.
– Nem hiszem ám, hogy ilyenkor otthon van – szólalt meg a százados. – Ez az ő ideje.
Korán szokott kijárni.
– Merre?
– Elsősorban a Rózsa és az Ibolya a területe.
Az Ibolya presszóban telt ház volt. Ahogy beléptünk, rögtön felugráltak a lányok,
illedelmesen köszöntek. Mária nem volt ott.
Irány a Rózsa. A harmadik asztalnál ott ült Mária.
Én is felismertem, pedig már rég nem láttam. De ebben a „foglalkozási ágban” ugyancsak
kirítt szolid öltözködésével, csöpp festék nélküli arcával. Amikor meglátott minket,
fejbólintással, finoman köszönt.
– Leülhetünk? – léptem az asztalához, s már le is ültem.
– Persze, őrnagy úr.
– Hogy van, Mária? – tettem fel először is a beszélgetést bevezető sablonkérdést, s közben
kávékat rendeltem.
– Köszönöm jól. És maguk?
– Mi ezt nem mondhatjuk el. Mária, tudom, hogy maga mindig őszinte volt hozzánk. Mi
most P. Tibort keressük. Mikor látta utoljára?
Elsápadt a kérdésre.
– Természetes, hogy őszinte vagyok, soha senkit nem takartam. Bűnözőkkel nem
barátkozom. Tibi volt, de számomra évek óta megszűnt, én bizony nem félek ma sem a
késétől.
– Tehát találkoztak?
– Igen. Tegnap éjjel találkoztam vele és arra kért, hogy hadd aludjon nálam néhány
éjszaka. Azt mondta, nem lesz hálátlan, meg hogy tőlem nem akar semmit, s hogy ad egy
gyűrűt is ajándékba. Kinyitotta az aktatáskáját, meg akarta mutatni, de én azt mondtam neki,
hogy – engem nem érdekel a gyűrűje, nem vagyok egyedül, hozzám ugyan fel nem jöhet.
Meg azt is mondtam, menjen csak a Pirikéhez. Azt mondta erre, hogy oda most nem mehet.
Aztán arra kért, vegyem meg a gyűrűt. Persze, nem vettem meg. Akkor azt kérte, hogy
legalább egy ötvenest adjak. Azt már nem tudtam megtagadni. Nagyon megköszönte.
– Ötven forintot adott neki?
– Igen.
– Akkor nem utazhatott messzire – szóltam Szabó századosnak.
– Miből tetszik arra gondolni, hogy elutazott? – kérdezte Mária.
– Tudja, dolgunk támadt vele.
– Jó, de ha lopott a holmi, vidéken nem tudja eladni.
– Ez igaz, és én mégis azt hiszem, hogy oda ment. Nem tudja véletlenül, hogy hová
utazhatott?
 – Várjunk csak? Ha valóban vidékre ment, akkor talán Monorra. Ott lakik a nevelőanyja.
Összenéztünk Szabóval. A kölcsön összege stimmelt.
– Tudja, hol lakik Monoron a nevelőanyja?
– Egyszer voltam nála. Nagyon rendes vidéki néni. Sírt, amikor meglátta Tibit. Könyörgött
neki, hogy maradjon nála.
– Nem tudja, melyik utcában lakik a néni?
– Petőfi utca volt a neve, de a házszámot nem tudom. Teréz néninek hívják az asszonyt.
– Köszönjük a felvilágosítást. És ugye úgy tesz, ahogy megígérte?
– Természetesen. Abbahagytam már ezt a lehetetlen életet. Vidékre megyek férjhez, az a
fiú lakik nálam. Néhány hét múlva írni fogok.
– Remélem is. Viszontlátásra. Kifelé rákérdeztem Szabó elvtársra.
– Menjünk Monorra?
– Azt hiszem, előbb-utóbb oda kell menni, de azt javaslom, előbb nézzük meg, mi újság a
főkapitányságon.
Odabent semmi újjal nem fogadtak. Még két nyomozót magunk mellé vettünk, Erzsikének
megmondtam, hová megyünk, s már indultunk is.
Késő este volt már, amikor a monori őrsre bekopogtattunk. Az elvtársak ismerték Teri
nénit. A férjét két éve temette el, egyedül él, nagyon rendes, becsületes asszony – sorolták.
– Az urának volt egy fia az első házasságából, azt is ő nevelte, de az régóta nem jár haza –
mondták.
– Most nincs nála látogatóban?
– Tudomásunk szerint nincs. Ha itt lenne, akkor este biztosan ott láttuk volna az
étteremben.
Itt volt az ideje, hogy tájékoztassam az elvtársakat, milyen ügyben keressük. Azonnal
elkapta őket az izgalom, segíteni akartak. Egymás szavába vágva mondták el, hogy a ház kis
kert közepén áll, van hátsó bejárata is.
– Rendben. Akkor most önök is jöjjenek velünk, a fegyvereket tartsák készenlétben, mert
P. Tibor nagyon ügyesen kezeli a kést. Önök vezessenek bennünket, s ott szép csöndben
körülfogjuk a házat, majd csak akkor nyitunk be, amikor minden bejáratot sikerült már elállni.
– Értettem – pattantak a fegyverükért, azután útra keltünk. Négyen civilben, s négy
egyenruhás rendőr.
A rendőr és nyomozó elvtársak elhelyezkedtek a ház körül, s akkor mi hárman – Szabó
elvtárssal meg az őrsparancsnokkal a kapuhoz léptünk. A kapu zárva volt. Bezörögtünk.
Nagyon sokára lett világos, s egy női hangot halottunk.
– Ki az?
– Én vagyok, Teri néni, tessék beengedni minket – szólt az őrsparancsnok, akinek a néni
jól ismerte a hangját. Oda is jött a kapuhoz.
– Mi baj van, miért tetszettek jönni?
– Tessék csak kinyitni a kaput. Beengedett, sőt a lakásba is betessékelt.
– Tessék mondani, itt van Tibi vendégségben?
– Miért keresik, csinált valamit ?
– Igen. Hol van?
– Odabent a hátsó szobában.
– Menjen előre, Teri néni, és gyújtsa meg a villanyt – kértem, s önkéntelenül is zsebre
tettem a kezem. Láttam, az őrsparancsnok is a fegyverét igazítja.
Legnagyobb meglepetésünkre a váratlanul kigyulladó villanyfényben ott ült az ágyon
pizsamában P. Tibor.
– No, Tibi, öltözzön fel – szóltam rá.
– A felügyelő úr itt? – kérdezte nagy ártatlansággal. – Régen nem találkoztunk. Miért jött
hozzám? Én már végleg ideköltöztem az anyámhoz, s itt is akarok maradni. Elegem volt a
kurvákból, a csibészekből.
– Jó elhatározás, de azért néhány kérdést fel kell tennünk – mondtam, s a ruhájához léptem.
– Egy pillanatra – szóltam, mert láttam, hogy fel akarja venni. Belenyúltam a zsebébe, s
kivettem a kétélű kést. – Ez jobb, ha nálam lesz, igaz, Tibi?
– Nem használom én azt már, csak heccelőd-ni szoktam vele.
– Ettől most eltekintünk – inkább azt mondja meg, hol van a csomagja.
– Nem hoztam csomagot.
– Csak nem „költözött ide” üres kézzel? Legalább az aktatáskáját mutassa meg.
– Nincs az nekem.
– Tibikém, mondd meg, ha hoztál valamit. Én akkor nem voltam itthon. Ne hozz rám
szégyent.
– Nincs nálam semmi, ha mondom.
– Teri néni, akkor mi most házkutatást fogunk tartani, itt van a házkutatási határozat.
Törzsőrmester elvtárs! Hívjon két szomszédot tanúnak.
– Ne tessék velem ilyet tenni, holnap ezt beszélik az egész faluban. Főtörzs úr, joga van ezt
tenni velem a detektív úrnak?
– Bizony joga van, Teri néni. De nem maga ellen folyik itt az eljárás, ezt értse meg.
– Tudja mit, Teri néni – szólaltam meg én –, mondja meg a fiának, adja elő azokat a
holmikat, amiket magával hozott, s mi nem verjük fel a szomszédokat, nem tudnak meg
semmit.
Tóthné sírva kérte a fiát, de az hajthatatlan volt.
– Keressék meg, ők mondják, hogy hoztam.
– Intézkedjen, törzsőrmester elvtárs!
Míg elmentek a tanúkért, rászóltam P. Tiborra:
– Csalódtam magában! Azt hittem, tud veszíteni is.
– Felügyelő úr, én még mindig negyvennyolc fórt adok.
– De itt nem dobál már kést. Tudja, mi volt az utolsó dobása?
Fölkapta a fejét.
– Tóthné, a Gát utcában.
Nyílt tekintettel nézett rám, szinte a szeme se rebbent.
– Még mindig nem érti, hogy elvesztette a játszmát?
– Nem játszottam én, őrnagy úr, majd megtetszik látni.
Olyan őszintének látszott, hogy már-már kételkedni kezdtem több nap alatt kialakult
meggyőződésemben. Végre megjöttek a tanúk, hozzáláthattunk a munkához.
Különös munka az ilyen házkutatás, amikor ott van a delikvens. Kicsit hasonlít a „tűz”,
„víz” játékhoz. Csak itt éppen meg sem szólal a partner. Az arcáról lehet leolvasni, hogy
„víz”-hez nyúlunk vagy „tűzhöz” érünk.
Miközben a szobát kutattuk végig, P. Tibor arca teljesen nyugodt volt. Akkor sem
idegeskedett, amikor a néni szobájára került a sor, sőt a kamra, a konyha is hidegen hagyta.
Amikor úgy látszott, a végéhez értünk, megszólalt.
– Ugye mondtam, hogy nem hoztam semmit. Arcán látszott a megkönnyebbülés. Törtem a
fejem, hová tehette? Kint az udvaron rejtette volna el? Nappal nemigén mozoghatott
odakint, ha előlünk bújt. Ahogy a zöld linóleummal borított padlóra néztem, eszembe jutott az
erzsébeti kasszafúrók rejtekhelye.
– Elvtársak! Húzzák el a faltól ezt a toalettasztalt.
A fal végénél felemeltem a linóleumot^ Szabó elvtárs oda világított, és megszólalt.
– Őrnagy elvtárs! Az egyik padlódeszkából hiányoznak a szegek.
Nem is annyira a szavait, mint inkább Tibi arcát figyeltem. Rá volt írva: „tűz” . . „tűz”!
Teri néni, adjon egy nagy konyhakést.
Szabó elvtárs a konyhakéssel felfeszítette a padlódeszkát, s alatta egy lyuk tátongott, benne
ruhába csavart csomag. Kivettük a csomagot a lyukból, s az asztalon szétnyitottuk. Tóthné
fülbevalói, gyűrűje, karkötője és két ruha került elő belőle.
– P. Tibor, önt emberölési kísérletért és rablás bűntettének elkövetéséért őrizetbe vesszük –
szólaltam meg.
– Vesztettem, felügyelő úr, most már belátom – és odatartotta a kezét a bilincseléshez.
Az anyja hangos zokogásba tört ki.
– Ezért a néhány vacakért embert akartál ölni? – mondta könnyek között. – Hiába
rimánkodtam, hogy dolgozz végre. Ezt a szégyent! Szegény apád, de jó, hogy nem élte meg.
P. Tibort megbilincselve kísértük a kocsihoz. Éjjel három órára érkeztünk vissza a
főkapitányságra.
Ott közben várakoztak ránk, akiket Pesten hagytunk. Senkinek nem volt kedve hazamenni,
így hát jó néhányan voltak a szobában, amikor megkezdtük P. Tibor kihallgatását.
Kérdésemre, hogy miként követte el a bűncselekményt, kereken adta elő a történetet:
– Megtudtam, hogy a Gát utcában szoba van kiadó, s mert nem éreztem jól magam a régi
helyemen, oda mentem. Pechemre épp az orrom előtt kiadták. Én orvostanhallgatónak adtam
ki magam, s a háziasszony erre harapott. Behívott a szobájába, beszélgettünk. Közben elment
az új bérlő. Kedveskedésemre Tóthné megígérte, hogy két hét múlva az enyém lesz a szoba.
Még borral is meg akart kínálni. A szemem az aranytárgyaira tévedt, s nem tudom, mi szállt
belém. Törtem a fejem, mivel kábíthatnám el. Megölni nem akartam, akkor késsel is
dolgozhattam volna, velem volt. Hirtelen megláttam a kredencen egy nagy sárgaréz
gyertyatartót. Felálltam, sétálgattam a szobában, a kredenchez támaszkodtam, s amikor egy
pillanatra megfordult, hátranyúltam, majd a gyertyatartóval leütöttem Gondoltam, még pénze
is van, de azt nem találtam, ezért vittem el néhány ruhát.
Ugye milyen hibátlanul hangzó történet? Csak éppen nem igaz.
És a nyomozónak, hallgatva egy ilyen dörzsölt vagányt, mindig arra kell gondolnia, hogy
tulajdonképpen mi ellen védekezik az ellenfele. Ebben az esetben nyilvánvaló, hogy a rablás
tényét nem tagadhatja, de az előre megfontolt szándékot egy ilyen gondosan felépített
mesével csendesen elkenheti, nem beszélve a szándékos emberölés kísérletéről.
– Nézze, P. Tibor, amit elmondott, az is valami, de mi az igazat akarjuk hallani.
– Ez az igazság.
– Akkor most szépen sorban elmondom, hogy ebben a néhány mondatban mi nem volt
igaz. Maga nem véletlenül tudta meg a Gát utcai címet, régebben már lakott vagy járt ott.
Nem most adta ki magát először orvostanhallgatónak, hiszen Tóthné kérdezett magára, hogy
még orvostanhallgató-e. Épp ezért nem is most látta először az aranyait. A kést nem azért
hagyta a zsebében, mert nem akart embert ölni, hanem azért, mert arról egyszerre felismertük
volna. A gyertyatartót mi megnéztük és semmiféle nyomot nem találtunk rajta.
Mondatról mondatra egyre jobban elsápadt
– Szóval ne hazudozzon tovább. Legelőször is azt mondja meg, mivel követte el a tettét és
hová dugta azt?
Megszólalt a telefon. A központi ügyeletvezető hívott.
– De jó, hogy bent talállak.
– Neked jó? Nekem az lenne jó, hogyha hajnali négy órakor otthon aludnék. Mi újság?
– A XIII. kerület Tatár út 5. szám alatti Fővárosi Tehertaxi telepről az ügyeletes forgalmi
tisztviselő értesített, hogy egy személy taxi vezetőjét megtámadták, szúrt sebeket ejtettek
rajta. A mentők kivonultak, a Szobi utcai kórházba vitték. A helyszínelők a kocsit vizsgálják.
– Legkésőbb fél óra múlva a kórházban leszünk !
– Letettem a kagylót, s a fáradt tekintetű nyomozókra néztem.
– Nos, elvtársak, nincs alvás. Ha befejezzük ezt a kihallgatást, azonnal indulunk.
Aztán P. Tiborra szóltam:
– Látja, a magukfajták megint munkát adtak. Gyorsan döntse el, megmondja-e az igazat.
Különben is éppen elég bizonyíték van a kezünkben.
– Belátom, őrnagy úr. Egy éles vasdarabot vittem magammal, azzal ütöttem le.
– Ezért a néhány tárgyért.
– Dehogy… Amikor előzőleg nála voltam, úgy vettem ki, hogy sok pénze lehet. Azt
kutattam.
– Hová tette azt a tárgyat ?
– A Köztársaság téren bedobtam a bokrok közé. A törülközőt, amibe csavartam, otthon
kimostam. Most is ott van. Néhány ruhát eladtam a tangón… de ezt már tudják.
– Holnap ki fogják vinni, megkeresik a tárgyat. (Ez másnap meg is történt, a tárgyi
bizonyíték pedig később ott volt a bíróság tárgyalóasztalán.) Most elvezethetik! Kelegi
elvtárs, készítsd el a letartóztatási határozatot.
A főnököt kerestem, nem győzött várni, otthon volt már, nemrég ment haza.
– Jelentem, elfogtuk a Tóth Jánosné féle bűnügy tettesét.
– Köszönőm, hogy felhívtál, most siessetek haza, jó pihenést!
– Köszönöm, főnök, de nem haza sietünk. Leszúrtak egy taxisofőrt, oda indulunk. Reggel
referálok.
– Mi történt? Nagyon korán bent találsz. De még bírjátok ?
– Nézd, főnök, mi most befejeztünk egy ügyet, de itt ez a másik nem várta meg, míg
kipihenjük magunkat. Aludni ráérünk még. Reggel jelentkezem.
Tartalom
Munkásból rendőrtiszt 5
„Itt az R-csoport” 28
A „szokásos” rablógyilkos 65
Ég a búza! 105
Hamis pénz 155
Gyilkosság a Lehel úton 208
Holttest a gödörben 261
Egy tenyérnyi kombinédarab 329
Rablás a Gát utcában 393