Mág Bertalan

Beszélő nyomok

ZRÍNYI KATONAI KIADÓ

BUDAPEST, 1983
 BESZÉLŐ NYOMOK

A rendőrség szeptember 28-án, délelőtt 9 órakor arról értesült, hogy Barta Ilona, 26 éves óbudai lakost megölték. A bűntényt az
áldozattal együtt lakó özv. Kertész Emilné, az áldozat nagynénje, telefonon jelentette be.
Tíz percen belül a rendőrség két autója elindult a helyszínre és megállt a kertes ház kapuja előtt. Az autókban Magos őrnagyon kívül
Kozma és Németh századosok, Szőke és Bordás főhadnagyok, valamint az orvos, a fényképész és az ujjnyomszakértő foglaltak helyet.
A ház ajtajában síró asszony várakozott rájuk.
Kertész Emilné? – kérdezte Magos.
– Igen. Én telefonáltam a rendőrségre, mert az az orvos, akit kihívattam, csak épp megfogta szegény Ilonkám kezét és kijelentette, itt
már ő nem segíthet, értesítsem a rendőrséget.
Az ajtó kitárult, láthatóvá vált az ágyon, véres párnán és lepedőn fekvő teljesen meztelen, fehér bőrű, szőke hajú lány, az előző
megállapítások szerinti 26 éves Barta Ilonka, vállalati könyvelő. Az ágy körül a fal, sőt az ablakfüggöny is véres volt. A szobában a kihúzott
fiókok tartalma szanaszéjjel hevert a földön.
Hozzáláttak az ilyenkor szokásos rutinmunkához.
Először a fényképész készített jó néhány felvételt anélkül, hogy bármihez is hozzáért volna. Utána az ujjnyomszakértők az ágyon
fekvő halott körüli bútorokon és egyéb tárgyakon levő ujjnyomokat biztosították. Mivel a kertre nyíló ablak egyik szárnyát nyitva találták,
figyelmes munkával az ablak körül is ujj- és egyéb nyomokat kerestek. Az ablakon kijutva, a kertkapu tetején, a lapos vaskereten szabad
szemmel is láthatóan észleltek elmázolt, véres ujjnyomot. A fényképész az ablak alatt húzódó betonjárdán jól kivehető lábnyomokat
fényképezett le.
A nyomok rögzítése rendkívül fontos. Ez biztosítja a nyom összes lényeges sajátosságának megőrzését, ami által lehetővé válik a
későbbi szakértői vizsgálat. Hogy a büntető eljárás során a nyomokat bizonyítékként fel lehessen használni, nem elég azokat csak észlelni
és tartósan rögzíteni. A bírósági eljárás során – közbenső vagy érdemi határozatok meghozatalára jogosított rendőri, ügyészi és bírói
szervek előtt – a nyomnak a bizonyításban betöltött szerepe a szakértő tevékenységén keresztül tárul fel. A szakértő a nyomok eredetén
kívül megállapíthatja a nyomok keletkezésének okát és körülményeit, válaszolhat arra a kérdésre, hogy milyen tevékenység előzte meg vagy
hozta létre a vizsgált nyomot.

– A gyilkos kereshetett valamit – szólalt meg Magos, miután egyedül maradt kollégáival és az orvossal –, a kihúzott fiókok, a földön
heverő apró tárgyak erre vallanak. – Közelebb lépett a függönyhöz. – Nézzétek, a véres kezét ebbe törölte. No meg ez a nyitott ablak …
– Valószínűleg az ablakon keresztül távozott – mondta ki Magos gondolatát Németh.
– Feltehetőleg. De hogyan jutott be? – töprengett Magos.
– Én már beszéltem egy keveset a konyhában a tulajnővel. Ott üldögél és sír – mondta Szőke. – Azt állítja, hogy reggel a ház bejárati
ajtaját és a ház kapuját zárva találta. Barta Ilonka kulcsa belülről ott maradt a zárban. Ez szerinte mindig így volt, ha a lány későn ért haza.
– Akkor – kombinált Magos – vagy a lánnyal együtt jött be a tettes, vagy az ablakon mászott be. Kérdés, hogy ismerős volt-e vagy sem.
Meg kell tudnunk, hogy a lány, lefekvés előtt, nyitva szokta-e hagyni az ablakot. Pista – szólt Szőkének –, beszélgess tovább Kertésznével,
kérdezősködj a lány ügyeiről, szokásairól. Ti pedig ketten, Kozma és Bordás, hallgassátok meg a szomszédokat, a közeli lakókat. Laci! – ez
Némethre vonatkozott – maradj mellettem és jegyezz.
Az orvos – Magos és Németh „asszisztenciája” mellett –, alig fogott hozzá a halott vizsgálatához, nyomban felfedezte a lány szorosan
összezárt kezében lapuló hajszálakat.
– A gyilkosé lehet – mondta, miközben óvatosan az erre a célra használt kis fiolába helyezte a „kincset" –, majd a laboratórium eldönti
– tette még hozzá.
– Mondd, dokikám, mikor állhatott be a halál?
Az orvos a kihűlőben levő halott két lábát kissé széjjelebb nyitotta és a vaginán át való hőmérőzés után válaszolt: – Úgy vélem, éjfél
körül. Ezt a boncolás után pontosabban meg tudom mondani. Úgy veszem észre – mondta, amikor a lány fején levő sérüléseket vizsgálta –,
hogy a nő beleharaphatott a gyilkosába. Nézz ide! A szája körül nincs semmi sérülés, az ajak sima, de a fogai véresek.
– Hol haraphatta meg a gyilkost?
– Talán a kezén, dulakodás közben.
A behívott laboráns vérmintát vett a halott fogai közül és a száj belső területéről. A függöny, lepedő, párnahuzat vértől szennyezett
részeit kivágta, becsomagolta, hogy a laboratóriumban meg lehessen vizsgálni és a boncolás után a halott vérével össze lehessen
hasonlítani. Ha a részletes vérvizsgálat különböző vércsoportot állapít meg, kiderülhet, hogy a tettes is sérülést szenvedett. Ez
megkönnyítheti a nyomozást a bűncselekménnyel gyanúsított személlyel kapcsolatban.
Az orvostudomány mai állása mellett, már a vérnyomok alcsoportjaiból is meg tudják állapítani az egyes vércsoportokat. Elegendő egy
mákszemnyi vér részletes vizsgálata, és az igazi tettes nem kerülheti el a vádlottak padját.
– Ilyen sérüléseket nemi aktus közben csak szadista kéjgyilkos okozhat – mondta az orvos. – Kegyetlenül elferdült hajlamú
gonosztevőre vallanak ezek a feltehetően ökölcsapásoktól eredő ütések is a fején.
– Nyilván ellenállást fejtett ki a nő.
– Védekezett, az biztos.
– Mondd, megerőszakolták?
– Erre most nem tudok válaszolni, majd a boncolás után. De figyelj csak! A halott nyakán jobb kéztől eredő olyan erős fojtogatási
nyomok láthatók, hogy még a körmök is bevésődtek a nyakbőrbe. Ez a vékony csík itt arra vall, hogy az esetleg a lány nyakában levő lánc
lepattanhatott az erős szorítás alatt. Ami a legérdekesebb: a fojtogató kéz gyűrűsujjának nem látható a nyoma.
Vajon csakugyan négy ujja van-e a tettesnek, vagy a gyűrűsujja rövidebb vagy esetleg gyengébb? Vagy azzal nem tudott úgy szorítani,
mint a többivel? Vagy a gyűrűsujja fájhatott, talán sérült volt és be volt hajlítva a tenyerébe? Mindenesetre különös, tán még hasznos is
lehet, gondolta Magos. Több számításba jöhető kombinációinak az orvos felkiáltása vetett véget.
– Fantasztikus! Brutális állat lehetett az elkövető! A nő mellén, a mellek alatt, a mellbimbóján véres harapásnyomok láthatók éles
foghegynyomokkal. De a test egyéb részein, a combok belső területén, a far oldalsó vastag húsán is erős felső fogazattól eredő mély harapás
nyomai láthatók. Ha nem tudnám az ellenkezőjét, azt mondanám, veszett kutya harapta össze ezt a véresen is szép női testet. Az biztos, hogy
a tettes veszett kutya módjára cselekedett.
Az orvos kérésére a fényképész a harapások összes nyomairól készített felvételt.
– Kérdezhetek én is? – fordult az orvoshoz Németh.
– Már azt hittem, megkukultál. Máskor folytonosan teletömsz kérdésekkel. Bíz' isten, már kezdtem azt hinni, hogy beteg vagy.
– Dehogyis, dokikám. Azért hallgattam, mert igyekeztem minden szavadat feljegyezni.
– Mire vagy kíváncsi?
– Hogy a harapás nyomai mikor keletkezhettek?
– Csak a feltételezéseimet mondhatom. Lehet, hogy szeretkezés közben a férfi annyira felhevült, hogy élvezetében elkezdte
mindjobban harapdálni. Fájdalmas harapásai nyilván ellenállást váltottak ki a nőből. A beteges, abnormis embereknél erre még inkább
elszabadul a pokol. Az is lehet, hogy a férfi már eleve heves extázisában harapdálni kezdte a partnerét, így alakulhatott ki a dulakodás.
Mert, hogy erre sor került, azt bizonyítja a sok egyéb sérülés is. De hát hogy valójában mi történt, azt nektek kell kibogoznotok.
– Az sem közömbös – mondta Németh –, hogy a nő önmagától vetkőzött- e le, vagy a férfi erőszakkal fosztotta meg a ruháitól.
– Ezt a talányt megoldja a nő ruházatának a vizsgálata. Csodálom, hogy erre nem jöttél rá, Laci – korholta Magos.
Az ágy mellett, a földön heverő eltépett melltartó, szoknya, bugyi az erőszak nyomára utalt.
– Ennek ellenére – mondta Németh – itt nagy egyetértéssel kezdődhetett minden. Ha a nő éjjel beengedte a férfit, akkor nyilván nem
keresztrejtvényt óhajtott vele fejteni, csak aztán a dolog tragikusan elfajult.
– Mi van akkor – tételezte fel Magos –, ha a lány, jó idő lévén, nyitva hagyta az ablakot, és egy ismeretlen mászott be rajta?
– Nem, főnök – ellenkezett Németh –, ha a tettes bemászik egy ismeretlen lakásba, nem ugrik neki nyomban az ágyban fekvő
hölgynek és a sötétben nem kezdi el a cicik és egyéb részek harapdálását, hanem azt nézi, mit lehet ellopni. S ha tevékenysége közben az
ágyban alvó felébred, legfeljebb jól kupán vágja, hogy el tudjon menekülni. A tettest nem a pénz és az ékszer érdekelte, csak magát a nőt
akarhatta elnyerni. Hogy ez sikerült-e neki, azt a doki majd kideríti.
Miután a halottat elszállították az Orvostani Intézetbe, Szőke főhadnagy beszámolt az özvegy Kertész Emilnével folytatott
beszélgetéséről. Az özvegy közölte, hogy Barta Ilonka már négy éve lakik nála, a külön bejáratú szobában. Az egyik budapesti
nagyvállalatnál gyakorló könyvelő. Esti egyetemre is járt, mert főkönyvelő akart lenni. Épp a lány lekötöttsége miatt keveset társaloghatott
Ilonkával, erre legfeljebb vasárnap vagy ünnepnap került sor, amikor többnyire együtt ebédeltek. Egyébként a lánynak külön kulcsa volt,
akkor jött és ment, amikor akart. Unokahúgát Kertészné nagyon szerette alkalmazkodó, szerény természete miatt. Úgy tudja, komolyan nem
udvarolt neki senki. A négy év alatt egyetlen esetben kísérte haza egy Gabi nevű férfi. Ezt a Gabit be is hívta Ilonka és hármasban megittak
egy kávét. Több férfiismerősről Kertészné nem tud. Tiszta lánynak tartja, aki többször hangsúlyozta: csak akkor megy férjhez, ha már az
egyetemet befejezte. Sokat járt színházba, koncertre. A zenét különösen szerette.
– Na, de ilyen helyekre – vágott Szőke szavába Magos – nemigen szokott egyedül járni egy lány.
– Gondolom, a munkahelyén erről a témakörről kimerítőbben informálódhatunk.
– Hol van most Kertészné?
– Változatlanul a konyhában ül és sírdogál. Azt hajtogatja, hogy a testvére és a sógora őt fogják mindezért hibáztatni.
– Na, gyere Pista, beszélek vele egy-két dologról. Te meg, Laci, törd a fejed a további tennivalókon.
– Jaj istenem, mi lesz velem – jajdult fel erőteljesebben Kertészné Magos láttán. – Amikor benyitottam a szobába és megláttam azt a
borzalmat, azt hittem, megőrülök. Szólítgattam, de én már akkor sejtettem, hogy nem él.
– Drága Kertészné, arra kérem, válaszoljon néhány kérdésemre. A válaszai sokat segíthetnek nekünk a nyomozásban. Például meg
tudná nekem mondani, hogy Ilonkának milyen ékszerei voltak és a pénzét hol tartotta?
– Annyit tudok, volt egy zöldköves gyűrűje, meg vékony aranylánc a nyakában, azt mindig hordta, és egy pár fülbevalója. De azt nem
láttam rajta. Pénze? Hát kellett, hogy legyen, mert nekem nem fizetett semmit, én el se fogadtam volna tőle. A szülei jómódú kertészek
Sopron közelében. Nem voltak rászorulva a lányuk keresetére. Én direkt nem is akartam érdeklődni a pénze felől, nehogy azt higgye,
számítok valami hozzájárulásra.
– Tessék mondani, fiúkról, közelebbi barátokról nem esett szó?
– Nem. Ha itthon volt, nem is akartam fecsegessél zavarni, mert az ideje nagy részét tanulással töltötte. A főhadnagy úrnak már
említettem, hogy egyszer egy Gabi nevű fiatalember hazakísérte. Ezt tudom. Mást nem.
– Mikor értesíti Ilonka szüleit?
– Ettől félek a legjobban, őrnagy úr.
– Na, de értesítenie kell őket mindenképpen.
– Tudom. Még ma táviratot küldök.
– Kérem, kedves Kertészné, ha a szülők megjönnek, ezen a számon azonnal hívjon fel. Szeretnék velük beszélni.
Magos és Szőke épp indulni készültek, amikor bejött Németh, aki kissé jobban szétnézett a gyilkosság helyén, míg ők az özveggyel
beszélgettek. Nyughatatlan természete állandó keresésre, kutatásra ösztönözte. Logikus gondolkodásmódja sok esetben eredményhez is
juttatta. Most is ez történt.
– Főnök! Ezt a boríték nélküli levelet találtam a lány egyik kosztümkabátja zsebében és a könyvesállványon a könyvek háta mögött
ezt a kis dobozt, benne 3700 forinttal, meg egy pár fülbevalóval – mutatta. – No meg ezt a zöldköves gyűrűt az ágy alatt.
– Ez az Ilonkáé! – nyúlt a gyűrű után Kertészné.
– Ne nyúljon hozzá, asszonyom! – szólt rá Németh. – Úgy vettem észre, mintha vérszennyeződések lennének a gyűrű köves részén.
– Laci, ez már komoly dolog. Óvatosan csomagold be, el kell juttatni rögtön a laboratóriumba. Ezek szerint a tettes nem vitt el semmi
komolyabb értéket.
– Volt a nyakában egy aranylánc is, őrnagy úr – szólt az asszony.
– Annak is ott kell lennie valahol a szobában – mondta Magos, miközben a megtalált levelet olvasta. „Ne haragudj rám, hogy újra
írok, de szeretlek. Épp csak annyit válaszolj, hogy reménykedhetem-e? Én bármennyi ideig is boldogan várok rád ..." Aláírás: J. betű. Dátum
és hely nélkül. – Vajon ki lehet ez a hősszerelmes?– meditált Magos.
– Remélhetőleg rájövünk – válaszolt Németh.
– Gyerünk vissza a szobába! Nézzünk tüzetesebben szét. Hátha találunk még több levelet, esetleg borítékkal.
Felforgatták az egész szobát. A könyveket laponként átnézték, de a gyilkosságra utaló adatra nem bukkantak. Viszont a matrac alján,
a fejpárna magasságában megtalálták a nyakláncot. El volt tépve, ami azt látszott alátámasztani, hogy a tettes rántotta le a lány nyakáról.
Erre a lehetőségre az orvos is utalt.
Kozma és Bordás visszajöttek a szomszédokkal folytatott kihallgatási körútjukról. Figyelemremélt ó, az ismeretlenre vonatkozó
információt senkitől sem szereztek. Csupán az egyik távolabbi lakó említette, hogy két-három héttel ezelőtt, szeptember első napjaiban
látott este 11 óra körül a kerti kiskapu előtt állni egy férfit Ilonkával. A férfi rövid idő múlva távozott, a lány pedig bement a házba. Azon
kívül, hogy az ismeretlen a lánynál magasabb volt, egyéb leírást adni nem tudott.
A helyszíni bizottság bűnügyi részlege visszatért a rendőrségre. Még aznap este az orvos telefonon közölte a boncolás eredményét,
mely szerint az áldozat nem volt érintetlen, de terhes sem. A közösülés erőszakos és kegyetlen módon történt. Ezt bizonyítják a nemi szerv
körüli véres sebek. Az érintkezés valószínűleg a nő eszméletlen állapotában következett be. Az elkövetett féktelen durvaság, mérhetetlen
bosszúra utalhat. A fojtogatás erős kéztől származik. A tettes jobb kezének ujjai – kivéve a gyűrűsujjat – mélyen benyomódtak a nyak
alsóbb részén. A halál oka fojtogatás következtében beállott fulladás.
Az orvos elmondta még a test különböző részein talált zúzódásokat, harapásokat és egyéb sérüléseket. Megállapításait azzal zárta,
hogy a bűncselekményt szeptember 28-án, az éjféli órákban követték el.
 – Azt hiszem – kezdte el mondandóját Magos kollégáihoz intézve –, a helyszínből, az orvosi vizsgálatból megértették, mi történt.
Kivételes esettel állunk szemben, ezért ennek megfelelően kell gondolkoznunk és dolgoznunk. Körözést leadni ezúttal szükségtelen, mert
nincs mit köröztetnünk. Ha a nyomozás ezt később megkövetelné, úgy arra is sort kerítünk. Elég későre jár, induljatok haza, de nem árt, ha
közben azon töritek a fejeteket, mit véltek hasznosnak a nyomozás során. Reggel mindenki megkapja a feladatát.
Másnap Magos részletesen beszámolt főnökének a bestiális gyilkosság helyszíni tapasztalatairól.
– Mi a szándékod? – kérdezte a főnök. – Az újságok írjanak az esetről?
– Egyelőre ne. A mi munkánkra pillanatnyilag zavarólag hatna.
– Rendben van. Rád bízom az ügyet.
Magos előadta munkatársainak elképzeléseit.
– Mozgósítanunk kell embereinket. Ez sosem árt. Bordás! Szétnézel a nyilvántartásban és följegyzed, ki, mikor követett el ehhez
hasonló – ha nem is ennyire drasztikus – cselekményt.
Kijegyzeteled azok nevét, akik erőszakos nemi közösülésért voltak büntetve. Megtudod, mikor, hol követték el és jelenleg hol élnek.
Kozma! Tartsd a kapcsolatot az ujjnyomszakértőkkel, a laboratórium illetékeseivel, a fényképésszel. Egyelőre a laboratóriumt ól várom a
legtöbbet a vérvizsgálatokkal kapcsolatban és természetesen az ujjnyomok és a remélhetőleg sikerrel lefényképezett lábnyomok is sokat
segíthetnek. Elképzelhetetlen, hogy a gyilkos ne hagyott volna maga után valamilyen nyomot. Nincs és nem is volt olyan tapasztalt bűnöző,
aki a bűncselekmény kritikus pillanatában úgy meg tudja őrizni hidegvérét, hogy nyomról nyomra, mindent áttekintve, távozása előtt képes
legyen az áruló jegyeket eltüntetni. Kell, hogy hagyjon maga után sokszor szabad szemmel nem látható jelecskét, ami útbaigazítja a
nyomozó hatóságot.
A tudományos vizsgálatok már olyan nyomokról is pozitív eredményeket értek el – lovalta bele magát önmaga és társai meggyőzésébe
–, amelyekről néhány évtizeddel ezelőtt még nem is álmodtak. A mi rendőrségünk ma olyan tökéletesen felszerelt laboratóriummal, kiváló
szakképzett apparátussal rendelkezik, amely a világnak e téren legfejlettebb országával is felveszi a tudományos kriminalisztikai versenyt.
Gondolok itt például a vérvizsgálat, a haj- és szőrszálak, nyál- és ondóvizsgálatok biológiai kutatásaira. De ugyanez a helyzet a geológiai
vagy egyéb természetű vizsgálatoknál is.
A súlyos, élet elleni bűncselekmények nyomozásának igen nagy része a laboratóriumi asztaloknál zajlik. Ha valaki netán a régi
romantikát remélné felfedezni a modern nyomozásban, az bizony hamarosan csalódna. Bizony, kiábrándítóan hatna rá, ha például ma
benyitna rendőri intézményünk egyik jól felszerelt laboratóriumába. Mert nem találkozna lángelmékkel, akik egyetlen villanásnyi
gondolattól vezérelve találják meg az ismeretlen tettest. Helyettük különböző lombikokkal, tudományos műszerekkel megrakott asztalok
fölé hajló szakembereket láthatnának. Na, eleget beszéltem. Bordás, Kozma induljatok. Én Némethtel és Szőkével ellátogatok Barta Ilonka
munkahelyére. Minden reggel itt bent találkozunk! Ha valami váratlan dolog felvetődik, bármikor, még éjjel is, hívjatok a lakásomon.
Marika! – szólt a titkárnőjének, elmaradhatatlan kalapját felvéve –, a maga feladata minden telefon, egyéb értesítés feljegyzése. Egyszóval:
a hivatalos kapcsolat tartása.
Barta Ilonka munkahelyén Magos, kollégáival a vállalat igazgatóját kereste meg, aki a személyzeti osztály vezetőjétől már előzőleg
értesült a lány halálesetéről.
– Meg vagyok döbbenve – szólt az igazgató –, ha megengedik, behívnám a személyzeti osztály vezetőjét, ő jobban ismeri a dolgozókat,
főként az irodaiakat.
Nem kellett sokáig várakozniuk, hogy megismerkedjenek az 50 év körüli, magas, szikár, kissé őszes hajú, szemüveges Diósi Endrével,
a személyzeti osztály vezetőjével.
– Diósi úr, mi módon értesült Barta Ilonka haláláról? – kérdezte Magos.
– Kérem, hozzám a főkönyvelő, Kovács Miklós jött be ma reggel és mondta el, hogy a mellette dolgozó Barta Ilonka sem tegnap, sem
ma nem jött munkába. Telefonált a lakásra, így tudta meg a lány nagynénjétől ezt az elképesztő iszonyatot.
– Kérem, lenne szíves idekérni a főkönyvelőt?
A főkönyvelő, az 55 éves Kovács Miklós szó szerint elismételte Kertésznével történt telefonbeszélgetését.
– Kovács úr, milyen munkatársnak ismerte Barta Ilonkát?
– Szorgalmas volt. Itt mindenki szerette jó kedélyű, barátságos, kedves természete miatt.
– Itt a vállalatnál vagy valamelyik részlegben tarthatott valakivel közelebbi barátságot?
– Nem tudnám megmondani. Lehet, hogy igen, de erről inkább a kolléganői tudhatnak. Esti egyetemre is járt, meg akarta szerezni a
főkönyvelői végzettséget. Talán azokkal kellene beszélniük, akikkel egész nap együtt dolgozott. Épp ezért, tessék, fáradjanak át az én
szobámba. Nálam egyébként beszélhetnek Barta Ilonka munkatársaival.
A főkönyvelő irodájában meghallgatták a személyzeti osztály és a könyvelői részleg munkatársait. Különösebbet senki sem tudott
mondani azonkívül, hogy egyöntetűen dicsérték a lányt pontos munkájáért, kiegyensúlyozott természetéért.
– Önök itt a vállalatnál – mondta Magos – közelebb állnak egymáshoz, értesülhetnek arról is, hogy ki kinek csapja a szelet, vagy hogy
ki kivel tart szorosabb barátságot. Feltételezem, hogy Barta Ilonkának is akarhattak itt udvarolni, vagy vele valami barátságot kialakítani.
– Így is van, őrnagy úr – válaszolt az egyik dolgozónő. – De érdekes módon Ilonkával kapcsolatban ilyesmi soha nem merült fel. Nem
egy esetben tartottunk már zenés rendezvényeket, ahol Ilonka is jelen volt, de ő ezeken is mindenkivel szemben egyformán viselkedett.
Igaz, többször hangsúlyozta, hogy addig sem udvaroltatni, sem férjhez menni nem akar, míg nem végez az egyetemmel.
– Arról sem hallottak, hogy a vállalaton kívül volt-e valakije?
– Azt hiszem, én vagyok az egyetlen, őrnagy úr – jelentkezett egy férfi, Sas Gyula –, aki egyszer hazakísértem Ilonkát a színházból.
– Ez mikor volt?
– Három-négy hete.
– Magának van autója?
– Igen, azzal vittem haza. Ott nála, a kertkapuban elköszöntem tőle és utána hazamentem.
– Később nem találkoztak?
– Nem.
– Előre megbeszélték, hogy együtt mennek a színházba?
– Én itt vettem jegyet a szervezőtől, de arról fogalmam sem volt, hogy Ilonka is ott lesz. A szünetben találkoztunk. Mivel ő egyedül
volt, felajánlottam, hogy hazaviszem.
Németh százados máris ugrásra készen állt, hogy közelebbi információt szerezzen be Sas Gyuláról.
– Arra kérem önöket – fejezte be a dolgozókkal való beszélgetését Magos –, ha eszükbe jutna valami, értesítsenek bennünket. Öntől
pedig azt kérem, főkönyvelő úr, tudassa a vállalat összes dolgozójával a Barta Ilonkával történteket. Ha bárki tud valamit, vagy látta őt
valakivel, jelentkezzen, hiszen egyiküknek sem lehet közömbös, hogy azt a dolgozótársukat ölték meg, aki itt dolgozott négy éven
keresztül. Kell, hogy valamelyik munkatársa tudjon magánéletéről, baráti kapcsolatairól.
– Meglesz, őrnagy úr. Rövidesen mindenki értesülni fog erről a szörnyű gyilkosságról.
Németh százados még aznap este jelentette főnökének, hogy Sas Gyula nőtlen, az édesanyjával lakik együtt. A házfelügyelő szerint
nemigen maradozik ki. A gyilkosság estéjén odahaza tartózkodott. Ezt igazolja az az SZTK-orvos, akit az anya rosszulléte miatt hívtak ki
este 10 órakor. Egyébként Sas Gyulának menyasszonya van, aki felhívta Sast 10 óra után este, mert a vőlegény a szokottól eltérően nem várta
meg aznap a munkahelyén.
– Hát az arával is beszéltél? – Magos kérdésében elismerés bujkált.
– Magától értetődik.
– Mit mondott a vőlegényről?
– Csupa jót. Tudott arról, hogy Sas az említett estén a színházban volt és arról is, hogy hazakísérte Barta Ilonkát. A fiú erről
beszámolt neki. Egyébként neki is volt ugyanakkorra jegye, de influenzája az ágyhoz kötötte.
– Tehát Sassal kapcsolatban semmi gyanú?
– Semmi.
– Ha így áll a dolog, akkor mondd meg nekem, ez a Sas miért nem nősül meg?
– A jó anyukája miatt, aki nem tudná elviselni, hogy a fia rajta kívül mást is dédelgessen. Értesülésem a menyasszonytól ered. De ha a
legkisebb gyanú is fölmerülne Sas Gyulánál, akkor szükség esetén beszerzem az ujjnyomait, sőt valami módon vérvizsgálatot is eszközlök
vele.
– Ez egyelőre fölösleges. Bízom az ítélőképességedben.
– Köszönöm – dicsőült meg Németh.
Az eltelt időben Bordás főhadnagy a nyilvántartóban jó néhány olyan nevet írt ki, akik hasonló módon követtek el nemi erőszakos
bűncselekményt. Magos utasította Bordás főhadnagyot, tudja meg a szóban forgó személyekről, hol tartózkodtak szeptember 28-án, az esti
órákban.
De erre a lépésre már nem került sor, mivel Kozma közölte, hogy az ujjnyomszakértők megállapítása szerint a Barta Ilonka
szobájában, a bútorokon, az ablak területén és a kerti kapun talált ujjnyomok egyike sem szerepel a nyilvántartóban. Elmondta, hogy a
kertben lefényképezett lábnyomok tökéletesek. A cipő nyoma 43-as lábtól származik, magyar gyártmányú vékony, recés műanyag talppal,
ami alig kopott. A daktiloszkópusoktól nyert értesülése szerint a tettes által érintett területeken, a gyűrűsujj kivételével, a jobb kéz négy
ujja tiszta nyomot hagyott.
– Ez is megegyezik a doki szavaival, mert a fojtogatás nyomainál sem volt látható a jobb kéz gyűrűsujja – emlékeztette Kozmát Magos.
– Ez a hiányosság még kapóra jöhet nekünk. Összegezve tehát, ezek szerint büntetlen kéjgyilkossal állunk szemben.
– A fényképészektől megérkezett színes fotók – folytatta tovább Kozma – olyan élesek, hogy a harapásoktól eredő sebek
bemélyedésénél egészen pontosan kimutatják a tettes felső fogazatát, sőt a fogak pontos méretét is. Ugyanilyen élesre sikerültek a
fojtogatástól visszamaradt ujjnyomok, a gyűrűsujj híján.
– A laborból nem érkezett semmi?
– Még mindig dolgoznak rajta, de annyi már biztos, hogy a helyszínen talált vérnyomok két különböző embertől származnak.
– Hát ez kiváló! – örvendezett Magos. – Tehát ez a beteges hajlamú bestiális gyilkos mégis megsérült!
– Nem is olyan biztos, hogy a gyilkos beteges hajlamú.
– Ilyen bestiális gyilkosságot másként nem lehet elkövetni.
– Nem? – kérdezte szokatlan élességgel Kozma. – Hát az, aki feldarabolta a feleségét Budán, nem volt normális? Vagy az, aki a
kazánházban égette el a menyasszonyát?
– Igazad van. Ha a tettest sikerül kézre kerítenünk, a bíróság majd eldönti az orvosszakértőkkel észbeli állapotát.
Marika nyitott be: – Most telefonált Kertészné. Megjöttek Sopronból Barta Ilonka szülei. Arra kérik az őrnagy elvtársat, legyen szíves
odafáradni hozzájuk.
– Na, akkor gyerünk, Laci! – intett Némethnek.
Testileg-lelkileg összetört házaspárral találkoztak. Nem lehettek korosak, de a tragédia húsz évet öregített rajtuk. Magos hosszú ideig
próbált a lelkükre beszélni, mire valamelyest megnyugodtak és feltehette az őt leginkább érdeklő kérdéseit.
– Asszonyom, tud-e arról, hogy a lánynak lett volna udvarlója, széptevője, akinek a társaságában jól érezte magát?
– Persze, hogy volt, nem is egy. De az én drágám senkihez nem akarta magát lekötni. Itt akart Pesten egyetemre járni, ezért is
költözött a testvéremhez.
– Ismert az udvarlói közül valakit?
– Hogyne. Hiszen felsőiskolás korában sok fiú járt hozzánk. Együtt is tanultak, nyáron együtt sportoltak.
– Tudna egy pár nevet mondani ezek közül?
– Egy pillanatra, hadd gondolkozzam. Az egyiket Szabó Istvánnak hívták, aztán Török Endre, Simon János meg még többen, akiknek
nem emlékszem most a nevükre.
– A sok ismerős, barát, iskolatárs között akadt-e olyan, akivel a lánya szívesebben volt együtt, mint a többivel?
– Igen, volt nem is egy.
– Mondja, asszonyom, Gabi nevűre nem emlékszik?
– Dehogyisnem! Gábor, Gabi... az apja a tanácsnál tisztviselő.
– Tessék mondani, ez a Gabi nem járt Pesten? Nem csapta jobban a szelet Ilonkának?
– Nem tudom, csak azt, hogy ez a Gabi már két éve külföldön van, tanulmányúton az NDK- ban. De most jövök rá, tudok egyről, aki
még levelet is írt Ilonkának. Sőt, amikor a lányom a nagyobb ünnepekre hazajött, mindjárt nálunk is termett. Róla tudom, hogy szerelmes
volt a mi egyetlenünkbe, mert ezt nekem is elmondta. Bevallotta, hogy szeretné elvenni Ilonkánkat.
– Mit szólt ehhez Ilonka?
– Mikor ezt felemlítettem neki, azt felelte, ő megmondta jó párszor Jóskának, hogy kedveli, de házasságról csak az egyetem befejezése
után lehet szó, és addig még sok minden történhet. Hát történt is . . . – sírta el magát újra Bartáné.
– Ki ez a Jóska fiú?
– Maros József az egyik üdülő gazdasági főnöke.
– Arról nem beszélt Ilonka, hogy itt Budapesten van valakije, akivel együtt jár szórakozni?
– Melyik anya nem kérdezi ezt meg a lányától? Ő mindig azt mondta, nem jár senkivel, mert az elvonná a figyelmét a tanulástól.
– Tudod, Laci – mondta visszafelé az autóban Magos –, érthetetlen, hogy ennek a szép fiatal lánynak ne lett volna legalább valami
szórakozópartnere. Hogy a szülei nem tudnak a lányuk férfikapcsolatairól, az még hagyján. De a vállalatnál, ahol a közvetlen munkatársak
mindent tudnak egymásról?! No persze, az egyetemet eddig elhanyagoltuk. Kozmának holnap az lesz a feladata, hogy puhatolóddzon az
egyetemen.
– Mialatt Kozma az egyetemet bújja, én addig szeretném a munkahelyét alaposabban felparcellázni. Hátha nem is az irodaiak között
kell szimatolni, hanem a vállalat valamelyik alegységénél.
– Helyes. Tartsd szem előtt a labor jelentések szerinti speciális hiányosságot. Én meg elugrom Sopronba, beszélek ezzel az amorózó
Maros Józseffel.
Másnap, alighogy megkezdődött a hivatalos idő, a laboratóriumban dolgozók megállapították, hogy a helyszínen talált vérnyomok
egyike Barta Ilonkától ered. A fogai közt észlelt és a párna részein talált szennyeződések más vércsoporthoz tartoznak. A két vércsoport
alegysége is eltérő. Már csak a gyanúsítottra lenne szükség, hogy vérét azonosítani lehessen a helyszínen talált nyomokkal.
Magos őrnagy Szőkével a jelentés vétele után elindult Sopronba. Megérkezve a helyi kollégák segítségét kérte. Nem telt sok időbe,
míg megtudták, melyik üdülőben keressék Maros Józsefet.
Szép, napsütéses idő volt. Az üdülő beutaltjai a kertben sétálgattak, vagy a teraszon valamilyen társasjátékkal szórakoztak.
Magosék a portás útbaigazítása alapján benyitottak Maros József igazgató szobájába.
– A rendőrségtől? – képedt el Maros a bemutatkozásuk után. – Csak nem követtem el valami szamárságot? De foglaljanak helyet
kérem.
– Ez nem a mi emberünk – súgta azonnal oda Szőke Magosnak. Magam is így gondolom – nyelte el a válaszát Magos.
– Valami itallal megkínálhatom önöket?
– Nem, köszönjük.
– Akkor egy kávét.
–Az jó lesz. Rövid leszek. Ön itt a gazdasági igazgató, ugye?
– Igen.
– Nős?
–Nem, kérem – mosolyogta el magát – önök előtt nem lehet titkom. Van egy kedves ismerősöm, volt iskolatársam, de ő vonakodik
hozzám jönni.
–Miért?
– Pechemre Pesten jár az egyetemre. Míg azt be nem fejezi, azt mondja szó sem lehet házasságról. Remélem, nem csak üres kifogás a
részéről.
– Mikor beszélt vele?
– Augusztusban, akkor járt itthon szabadságon.
– Leveleznek?
– Ritkán.
– Maga mikor írt neki?
 – Pontosan nem tudom, talán egy hónapja.
– Ő válaszolt?
– Azt írta, amit az előbb említettem.
– Nézze csak, kérem – és ekkor Magos kivette zsebéből a Barta Ilonkánál talált levelet és átnyújtotta. – Maga írta ezt?
Maros meglepődött. – Hogyan került a levelem önökhöz?
– De hiszen közöltem, hogy a rendőrségtől vagyunk.
– Igen – szólt izgatottan, s ekkor már falfehéren. – Az istenért, csak nem történt Ilonkával valami?
– Sajnos, történt.
– Micsoda?
– Megölték.
– Ilonkát? – ugrott fel a helyéről. – Úristen, ez nem lehet igaz! Rettenetes, nem tudom elhinni!
– Azért vagyunk itt, mert reméljük, maga többet tud róla. A családján kívül kik álltak hozzá legközelebb?
– Nekem nem említett senkit. És nem is hiszem, hogy lett volna valakije, hiszen akkor azt megmondta volna nekem. Mi szüksége lett
volna arra, hogy engem talonban tartson?
– No, ne értsen félre, nem ilyesmire gondoltam.
Marosnak bepárásodott a szeme, küszködött, hogy könnyeit visszafojtsa. – Tessék mondani, a szülei már értesültek erről?
– Igen. Már Pesten vannak.
Magos és Szőke beszéd közben Maros jobb kezére koncentráltak. Úgy látták, ujjai normálisak. Ettől függetlenül, futott át az agyukon,
ez a kéz nem a gyilkosé.
– Mondja, Maros úr, szeptember 28-án este hol tartózkodott?
– Itt, az üdülőben. Rendszerint záróra után, tizenegykor jövök fel a szobámba. – Majd kissé meghökkenve megkérdezte: – Csak nem
akkor történt? Azt képzelik, hogy én?!
– Nem képzelünk semmit, ez csak rutinkérdés, amit kénytelenek voltunk feltenni.
– Tessék leellenőrizni a portásnál.
– Nem szükséges. Kocsija van?
– Nincs.
– Sajnos, a feladatommal együtt jár, hogy nekem kellett ezt a tragikus hírt önnel közölnöm. Nem zavarjuk tovább.
Este már újra Pesten voltak.
– Nem keresett senki? – kérdezte odahaza a feleségétől.
– Egész nap még csak meg sem szólalt a telefon.
– Fáradt vagyok és kimerült.
– Biztosan egész nap nem is ettél. Két perc alatt megcsinálom a pirított májat.
– Csak egy teát kérek. Aztán letusolok és lefekszem.
Azt, hogy Magos mitől kimerült és fáradt, a felesége nem is kérdezte. Szakmai dolgokról előtte még csak említést sem tett, legfeljebb,
ha valahol szabadságukat töltötték, akkor is csak hozzávetőlegesen.
A soproni kirándulás másnapján Kozma jelentette, hogy az egyetemen az ügyre vonatkozóan semmivel nem jutott előbbre. Úgy vélte,
ez a fonal a legparányibb lehetőséggel sem kecsegtet.
Viszont Németh arról számolt be, hogy a vállalat főüzemrészében jól megdolgozta az embereket.
– Talán még a termelésük is kevesebb lett jelenlétem következtében – mondta. – De talán lesz hatása. Bevetettem pszichológiai
ráhatásomat. Ecseteltem előttük a kolléganőjükkel történt szörnyű bűncselekményt. Igyekeztem beléjük sulykolni, hogy milyen óriási
segítséget nyújtanának nekünk, ha bármelyikük is tudna valamit közölni a lányról, esetleges barátairól. Ma megyek tovább a vállalat másik
üzemébe. Szeretném elérni, hogy mindenkit hasson át a szörnyű gaztett iránti indulat. Így talán elérem, hogy jelentéktelen apróságra is
vissza tudjanak emlékezni. Tényleg lehetetlen, hogy a lány kapcsolatáról, akár csak pletykaként is, senki ne tudjon semmit.
– Folytasd ezt tovább. Mennél többen tudnak az esetről, annál inkább remélhető, hogy hozzájuthatunk valami kis információhoz. A
gyilkos megsérült, beleharaptak. A gyűrűsujja rövidebb vagy az is sérült. Ez jó támpont. A gyilkos nem lehetett aggastyán, de tinédzser
sem. Koncentrálj a 25–45 év közöttiekre, ezek közül is a kéz-ujjeltérőkre. Erről jut eszembe: kiadom az utasítást. Minden orvosi rendelőt,
kórházat – helyesebben az orvosokat – értesíteni kell. Jelentsék, hogy hol, mikor kezeltek szeptember 28-a óta harapásos sebbel jelentkező
férfit, vagy az azóta eltelt időben kezeltek-e rendellenes ujjvégződésű beteget. Ugyanez a figyelem vonatkozik a jövőben előfordulókra is.
A felhívás után számtalan bejelentés érkezett. Marika, a titkárnő, alig győzte feljegyezni. Bejelentés a nők részéről is akadt – nem is
egy –, hogy szerelmi aktus közben durva harapások érték őket. A női bejelentők csak a ,,harapósok" nevét közölték, a magukét elhallgatták.
Mindez kiterjedt ellenőrzést igényelt. Volt is nyüzsgés pár napig, mire kiderült, hogy a bejelentett személyek egyike sem lehet Barta Ilonka
gyilkosa.
De annak a nőnek a bejelentése, aki személyesen Magost kérte a telefonhoz, felkeltette érdeklődésüket.
A nő Németh századosra hivatkozott. A vállalat egyik üzemrészének a dolgozója. A századostól értesült, hogyan ölték meg Barta
Ilonkát. Elpanaszolta, hogy vele is hasonló dolog történt. Megismerkedett az egyik üzemi rendezvényen egy jóképű, 30 év körüli férfival,
Dani Gézával, aki ugyancsak a vállalatuknál dolgozik. Az ismerkedésből barátság szövődött, végül is meghívta a lakásába. Itt a férfi
elvesztette eddigi megnyerő, jó modorát, rávetette magát, brutálisan letépte ruháit és elkezdte a testét harapdálni. Ö hiába akart ellenállni,
megpróbált ordítani, de a férfi befogta a száját és közben úgy beleharapott a nyakába, hogy a vére is kiserkent. Végül is sikerült magát
kiszabadítania, anélkül, hogy az a vadállat elérte volna a célját. Rendőrségi fenyegetődzéssel tudta csak eltávolítani a lakásából. Egyébként
az volt az érzése, hogy Danit a kegyetlenül durva előjáték már kielégítette, ő maga súlyos harapásos sérülései miatt orvoshoz ment, az egy
hétre ki is írta, sőt megkérdezte, miért nem tesz feljelentést. A férfi az eset után még jelentkezett, de ő határozottan elutasította. Mindezt
azért mondta el, hogy segítsen az ilyen gazembereket rács mögé juttatni.
Bordás főhadnagynak jutott a feladat Dani Gézáról információt szerezni. Bordás megállapította, hogy Dani jelenleg is annál az
elektrotechnikai vállalatnál van alkalmazásban, ahol Barta Ilonka dolgozott. Szüleivel egy lakásban él, nőtlen, 33 éves, szerelő, büntetve
nem volt.
– No, akkor – mondta Magos – tudd meg, van-e barátnője. Szerezd be az ujjlenyomatait. Kíváncsi vagyok jobb kezének a gyűrűsujjára.
Tudd meg azt is, hányas számú cipőt visel. Ha bármilyen gyanús körülmény felmerülne, valamennyi ruháját a laborba kell küldeni. Ha ő a
tettes, feltétlenül vér kerülhetett a holmijára. S ha tényleg alapos a gyanúnk, vért is veszünk tőle, no meg a fogait is megvizsgáltatjuk. Ez
egyelőre elég feladat. Okosan intézd. Például bemehetnél az üzemrészbe azzal az ürüggyel, hogy megszemléled a helyet mint kívülálló,
hová lehetne az üzembe később elhelyezni az új munkagépet.
– Ezt könnyedén megcsinálhatom, mert szerencsémre, még nem jártam az ő üzemrészében.
– Jó. Akkor felhívom a személyzeti osztály vezetőjét.
Tárcsázott. Rövid telefonálása után Bordás elindult a személyzeti osztály vezetőjéhez, aki vállalta a „cselben" való részvételét.
A Magossal személyesen beszélni kívánó bejelentők közül másodikként, dr. Bernáth Kálmán orvos hívta fel.
– Arról értesültem, hogy mellbimbókat harapdáló szatír után kutatnak – mondta az orvos.
– Így is van.
– Nos, őrnagy úr, augusztus 4-én járt nálam egy nő . . . egy olyan futónő. A mellei véraláfutásosak voltak, és halványan
harapásnyomokat is felfedeztem rajta. Azt mondta, egy perverz csavargó bánt el így vele. A nő neve: Horváth Mária, a Baross utcában lakik.
Arra gondoltam, hátha fel tudják használni. . .
– Azonnal keresd meg Biharit – szólt Kozmához, letéve a hallgatót –, ő tudja a leghamarabb előkeríteni Horváth Máriát. Ezek a futó
kurvák nemigen szoktak nappal otthon tartózkodni.
Bihariban most sem csalódtak.
Hamarosan már Magos előtt is állt a 20–25 év körüli, magas, szőke és még csinosnak is mondható Horváth Mária.
– Nem csináltam semmit, kérem – védekezett már jó előre a lány, amikor Magos hellyel kínálta.
– Nem azért hívattam, hogy megvitassuk, csinált-e valamit vagy sem. Kizárólag felvilágosítást akarok kapni magától.
– Milyen felvilágosítást akarhat tőlem?
 – Arról a férfiról van szó, aki augusztus elején úgy összeharapta a testét, hogy utána kénytelen volt orvoshoz fordulni.
– Ja! – könnyebbült meg a lány. – Arról szívesen beszélek. Az egy vadállat, őrült. Pedig tetszik tudni, elég jóképű és kedvesnek is
tartottam, amikor megszólított.
– Mi történt maguk között?
– Az úgy volt, mint általában. Elmentünk az ismerősömhöz... de ugye, kérem szépen, neki nem lesz ebből semmi baja?
– Miből?
– Hát, hogy kiadja a szobáját.
– Bennünket, higgye el, nem az érdekel, hogy maga hol, mennyiért, kivel szeretkezik. Úgy veszem észre, ezt nem akarja mégsem
elhinni.
– De igen, őrnagy úr. Már mondom is. Egyszóval ő kifizette a szoba díját, én bezártam belülről az ajtót. Hogy akarod? – kérdeztem.
Azt mondta, előbb vetkőzzem le. Mondtam, pucéron drágább. Nem számít, csak siessek. Még le se rántottam magamról a szerelésem, máris
megharapta a combom. Nekem esett, összevissza harapott, de főleg a mellemet forszírozta. Védekeztem, ütöttem, rúgtam. Úgy éreztem, hogy
ebben a cirkuszban ez a pasas ki is elégült. Mert kivette a pénzt, fizetett és elrohant. Amikor megnéztem magam a tükörben, láttam csak,
hogy mennyire kitetovált. Féltem, hogy bajom eshet, ezért mentem orvoshoz.
– Hogy nézett ki az a férfi?
– 172–175 centiméter magas lehet. Hátrafésült barna hajú, arca sima. Ja igen, egészen keskeny kis bajusza is volt.
– Amikor olyan erősen megharapta, nem nézte meg a foga harapása nyomait, hiszen a tükörben vizsgálgatta magát.
– Igen, megnéztem, de a fognyomaira nem figyeltem. Csak az orvosnak mutattam.
– Milyen volt a ruházata?
– Azt hiszem, világoskék inget és ujjnélküli mellényt hordott.
– Látta azóta?
– Nem. Az ilyen kuncsaftból elegem van.
– Fényképről esetleg felismerné?
– Azt hiszem, igen,
– Ha erre netán sor kerülne, hol találhatjuk meg magát?
– A lakásomon reggel 11-ig mindig otthon vagyok.
– No, máris végeztünk. Elmehet. De kérem, ne csináljon ebből az itt-tartózkodásából reklámot.
Amint becsukódott Horváth Mária mögött az ajtó, megszólalt Szőke:
– Eddig tehát nőt harapó személy kettő is akadt. Vajon melyik közülük a mi emberünk?
– Csak lassan a testtel, hogy a tárgynál maradjak – latolgatta Kozma. – Ilyen szenvedéllyel telítettekből akad több is. Ha netalán
meghallgatnád – mondta Szőkének – a többi futó kurvát, kiderülne, hogy ez praxisukban nem is szokatlan tünet. Csak éppen kényes
helyzetük miatt, ahelyett, hogy a rendőrséghez fordulnának, az orvoshoz mennek.
– De mivel minden titkon vagy szabadon sétáló nőcit nem hallgathatunk ki, így azokra kell ráállnunk, akikről már tudunk – vágta el a
fölösleges elmélkedést Magos.
– Mi a további elképzelésed? – kérdezte tőle Kozma.
– Ennek a Horváth Máriának kellene megmutatni a Barta Ilonka vállalatánál dolgozó férfiakat.
– De hogyan? – kérdezte Szőke.
– Éppenséggel elvégezhető, bár kissé hosszadalmas művelet – bólogatott Kozma.
– Tegyük fel, hogy sikerül, de mi van akkor, ha a keresett személy nem dolgozik a vállalatnál? – okoskodott Szőke.
– Ezzel számolnunk kell. De végtére, mégiscsak innen kell kiindulni – szögezte le Magos.
– Hát akkor máris fogjunk hozzá – indítványozta Szőke.
– Na, azért nem ennyire sürgős. Várjuk meg Bordást. És Lacit is, aki már napok óta nem jelentkezik.
– Ha Németh rábukkant volna bármilyen csekélységre, már értesített volna – vélte szkeptikusan Kozma.
Mintha Németh megérezte volna Kozma kétségeit, végszóra betelefonált. Magos türelmetlenül vette ki Kozma kezéből a kagylót.
– Mi újság van? Napok óta híred-hamvad sincs.
– Reggeltől estig szaladgáltam egyik üzemrészből a másikba. Eddig még nem volt mit jelentenem. Akkor meg minek hívjalak? Most
azonban . . .
– Honnan beszélsz?
– A Déli pályaudvaron levő rendőrőrsről.
– Mi a fenét csinálsz ott?
– Ha megvártok, máris indulok és mindent elmondok.
– Siess! Várunk! – A többiekre nézett. – Mit keres Laci a Déli pályaudvar környékén?
– Az ő útjai kifürkészhetetlenek. Lehet, hogy elcsípett valami érdekesebb vonalat – mondta Kozma.
Tűnődésüket Németh szakította meg.
– Ugye megengeded, hogy leüljek? Nagyon fáradt vagyok.
– Távolléted alatt javult a modorod. Na, elég a hülyéskedéseidből. Gyorsan ülj le és beszélj! – nógatta Magos.
– Ne várjatok tőlem világcsodát vagy korszakalkotó felfedezést, nem tudok semmi rendkívülivel előrukkolni. De . . .
– Hosszú a bevezetés és ez jó jel – mosolygott Kozma.
– Főnök, semmi új azóta, hogy nem jöttem be?
– Van több jelzés, de előbb téged akarunk hallani.
– Azzal kezdem, hogy a központi üzemet is beleértve, minden egyes üzemegységnél dolgozó férfi taggal beszéltem. Igaz, nőkkel is,
akiknek nagy többsége mind ismerte Barta Ilonkát. Tegnap, dél körül, az egyik üzemrészből kijövet váltottam néhány szót a portással.
Megkínáltam cigivel, jómagam is rágyújtottam. Szívtam, szívtam, egyszer csak azt mondja a portás, tessék, százados úr, jöjjön beljebb,
üljön le és pihenjen. Leültem. Hallom, mondja a portás, milyen szörnyűség történt a központi üzemünkben egyik dolgozónkkal. Én csak
bólogattam, ültem, hallgattam. Amikor a cigit elszívtam, felálltam, kiléptem a fülkéből. Ő utánam jött és megkérdezte: azt hiszem, a gyilkos
itt lapul valamelyik üzemegységnél? Arra nem gondolok, hogy olyan személy is elkövethette, aki már régebben kilépett a cégtől?
Megálltam. Az öreg fején találta a szöget. Mint az őrült, rohantam a központba, egyenesen a személyzeti osztály vezetőjéhez, Diósi
Endréhez. Meg is kérdezte, miért vagyok ennyire kifulladva. Igaza volt, mert alig bírtam lélegzetet venni. Mondtam, semmi, csak siettem,
hogy még bent érjem. Aztán megkértem, mondja meg nekem három évre visszamenőleg mindazoknak a 25–35 év körüli férfi dolgozóiknak a
nevét, akik a vállalattól kiléptek. Ő a kartonokat lapozgatva készséggel diktálta a neveket. Feljegyeztem a korukat, családi állapotukat és
azt is, hogy ki, miért, mikor hagyta el a céget.
– Kíváncsi vagyok – mondta az eddig türelmesen hallgató Magos –, ebből vajon milyen statisztikai kimutatást szerkesztettél?
– Mindjárt megtudod.
– Bár mára úgy sincs egyéb betervezve, mint a te egyszemélyes magánszámod, mégsem bánnám, ha éjfél előtt túljutnál legalább a
lényeghez való közelítéseden.
– Na jó, ha türelmetlenek vagytok, el se mesélem, mennyi utánjárásomba került, mire az érdekesnek látszó, kijegyzetelt 16 főből
nagyítólencsém végére már csak 6 maradt. Ezek közül is 4-ről kiváló információt kaptam. Munkahelyeiken a párttitkárok precíz, pontos
munkaerőknek jellemezték őket. A velük való személyes beszélgetés alatt, természetesen mindnek a jobb kezét is megfigyelte m.
Mindegyiküknél épnek tűntek. Igaz, egyikük sem volt Don Juan típus. Mind családos, kiegyensúlyozott körülmények között él. Egyszóval,
semmi gyanús momentumot nem észleltem. No, persze, nem közöltem velük információim célját.
– Ezek után remélhető, hogy rátérsz végre a fennmaradt kettőre?
– Most következik. Csak ne sürgessetek, így kizökkenek. Szóval, lassan estefelé járt, úgy gondoltam, hogy a lakásukon keresem fel
őket. Az egyiknél igazán kedves fiatalasszony fogadott, két szőke aranyos kisfiúval. Az asszonyt szemügyre véve kizártnak tartottam, hogy
a férje lehetne a mi keresett mellharapónk, hiszen ahogy elnéztem, jut neki odahaza épp elég a háztájiból. Megtudtam, hogy a férj nyár óta
délutánonként a sógornál segédkezik autót javítani. A két gyerek miatt kell a mellékes. Szeptember 28-ára ennek a hapsinak is tökéletes
volt az alibije. Még nem volt olyan késő, ezért felkerestem a listámon szereplő utolsót is.
 – Már holnap van? – sóhajtott fel Szőke.
Németh zavartalanul folytatta.
–A neve: Bakos Jenő, 34 éves, raktárvezető. Az Alkotás utcában lakik. Több mint egy évvel ezelőtt vált meg attól a vállalattól, ahol
Barta Ilonka dolgozott. Csengettem. Többször is csengettem, senki nem nyitott ajtót.
– Az én türelmemnek is van határa! – horkant fel bosszúsan Magos.
– Hiszen csak a száraz tényeket sorolom! Lementem a házfelügyelőhöz, megmutattam az igazolványomat. Beengedett a lakásába.
Mondtam, Bakos Jenőt kerestem, de senki nincs odahaza. Persze, hogy nincs – felelte a házfelügyelő –, mert táviratot kapott, hogy az anyja
haldoklik, mire sürgősen elutazott. Diskurzusunkból a lényeg: a sürgönyt, ami két héttel ezelőtt érkezett, a házmester nem látta. Bakos
említette ezt neki, amikor napközben hazajött. Feltételezi, hogy a vidéki rokonok munkahelyére küldhették. Megtudtam, hogy Bakos több
mint egy éve elvált, az asszony visszaköltözött az anyjához. Az elvált feleség a Budafoki úton lakik. Bakos azzal magyarázta a válást, hogy
az asszony nyílt cédaságát nem bírta tovább elviselni. A házmester viszont a nőt nagyon derék asszonynak ismerte, csélcsapságot nem tud
róla feltételezni. Gyerekük nincs. Kérdeztem, Bakosnál elutazása előtt nem észlelt-e idegességet, kapkodást. Semmi ilyesmi nem tűnt fel
neki, csak azt látta, hogy kesztyű volt a kezén, amikor egy kisebb bőrönddel távozott. Végezetül arra kértem, ha Bakos visszatér, ne említse,
hogy érdeklődtem utána.
– Hát ez nem sok – legyintett Magos. – Bakos személyleírása iránt nem érdeklődtél?
– De igen. Normális alkat, körülbelül 175 centi magas, barna hajú, rendesen öltözik, arca sima, na és van egy kis vékony bajusza.
Mondom tovább. Akkor már olyan késő volt, hogy hazamentem. Nem sokat aludtam, idegesített ez az ügy. Ma reggel korán igyekeztem a
Budafoki útra.
– Na és ott mi történt ?
– Mint mondottam volt, igyekeztem már csak azért is, hogy még otthon találjam Bakosnét.
– Jó, jó, és sikerült?
– Szerencsém volt. Az asszony délutáni műszakban dolgozik a ruhagyárban.
– Mire jutottál az asszonnyal?
– Ha nem hajtanátok, megemlíthetném, mennyi sok érdekes, gyanús momentumra bukkantam a vele történt beszélgetéskor. Jó reggelt
kívánok, köszöntem. Mint pillanatokkal később megtudtam, maga Bakosné nyitott ajtót.
– Csak azt ne mondd, hogy Bakosné jó napottal köszönt neked vissza – mérgeskedett Kozma.
Németh rá se hederített kollégájára.
– Nagyon kellemes külsejű fiatalasszony állt előttem. Nem szajhatípus. Betessékelt. A konyhában egy idősebb asszony ült és
reggelizett. Az asszony egy kisebb szobába vezetett. Tisztaság, pedantéria mindenütt.
– A tapéta mintáját mellőzheted – nyújtózkodott a fáradtságtól Szőke.
– Megnyerő modorommal és ötletes halandzsámmal – hogy férje munkahelyet akar változtatni, és az új személyzetis hozzánk fordult
információért és ehhez szükséges tudnunk, mi volt a válásuk oka – megnyertem a bizalmát. Az asszonyka némi vonakodás után elmondta,
hogy házasságuk tulajdonképpen a szexuális életük miatt borult fel. Férje brutális, perverz elfajulása juttatta őt a válásig. A férfi
harmonikus, meghitt ölelés helyett vadállati ösztöneit élte ki rajta, mint valami tigris – erre az állatra erősen emlékeztet felső fogazata is –
esett minden alkalommal neki, teperte le és harapta végig az egész testét, sokszor véresre is. Ezeket az együttléteket a teste is, az
idegrendszere is megsínylette. Nem bírta tovább, visszaköltözött az anyjához, akit kint a konyhában módom volt látni. A válókeresetet
azonnal beadta, a bíróság a férje hibájából mondta ki a válást. Nem tud a kezén semmiféle szokatlan elváltozásról, ha ilyesmi lenne, az csak
azóta történhetett, mióta külön élnek. Bakos szülei Szekszárdon élnek, anyja 60 év körüli, apja valamivel korosabb. A férjéről adott
személyleírása megegyezett az Alkotás utcai házfelügyelőével.
– Hát ahogy így, birkatürelemmel végighallgattunk, meg kell mondanom, eddig ez a legmeggyőz őbb gyanúsított.
– És most mi következik, főnök? – kérdezte Kozma.
– Mindjárt elmondom – közölte Németh.
– Hát nem fejezted be? – ámult el Magos.
– Dehogyis, csak rá akartam gyújtani és inni akartam, mert már kiszáradt a szám. Most jön még csak a java!
– Fogd rövidebbre, Laci, szeretnénk valami keveset aludni is.
– A végénél tartok. Bakosné után, Bakos Jenő üzemében a személyzeti osztály vezetőjéhez fordultam. És most figyeljetek: Bakos Jenő
szeptember 29-én, kora délelőtt telefonon bejelentette, hogy sürgönyt kapott, melyben az áll, hogy az édesanyja haldoklik. Kérte, hogy
hazautazhasson, és ha netán pár napig távol maradna, akkor azt vonják le a szabadsága terhére. Azóta több mint két hét telt el, de Bakos
még nem jött vissza. Három nappal ezelőtt expressz-ajánlott levelet küldött, amiben édesanyja hosszas agonizálására hivatkozik, ezzel
mentve eddigi és további távolmaradását. A személyzetis Bakost jó munkaerőnek tartja, nőügyeiről nem tud. Kész. Befejeztem. Csak még
megkérdezem: mi a véleményed ezek után, főnök? – kérdezte diadalmasan.
– Nem tartom kizártnak, hogy megfogtad az isten lábát, de az se baj, ha csak a kisujja végét.
– Én úgy érzem, a térde fölött tapogatózom.
– Ne várjunk Bakos hazatérésére, szaladjunk le Szekszárdra – proponálta Kozma.
– Helyes. Laci, reggel Szőkével beülsz a kocsiba, és szétnéztek Szekszárdon.
– Nem lehetne máris? – kérdezte Németh.
– Mi a fenét csinálnál ott ma éjszaka?
Program szerint, korán reggel Németh és Szőke el is indultak Szekszárdra.
Magost nyugtalanította, hogy Bordás – aki a Dani Géza-szálat gombolyította – még mindig nem jelentkezett. A várakozási időben újra
elküldte Kozmát az egyetemre. Próbálkozzon erőteljesebben újra szimatolni Barta Ilonka felől.
Egyedül maradva felhívta a nyilvántartót. Bemondta Bakos Jenő személyi adatait. Azt kérte, hogy a személyigazolvány képét lehetőleg
nagyon gyorsan nagyítsák fel, mert gyilkosságról van szó.
Megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor Bordást megpillantotta. – Na végre, csakhogy te is megjöttél. Beszélj, mit tudtál meg Dani
Gézáról?
– Sok mindent. De ellenkező előjellel, mint ahogy várod. Még az ujjnyomait is megszereztem. Most adtam le idejövet az
ujjnyomszakértőknek. A jobb kéz ujjain semmi gyanúsat nem észleltem. Bár a magatartásán izgatottságot, zavart vettem észre, de
valószínűnek tartom, mindezt a jelenlétem váltotta ki. Az ösztönöm azt súgja, Dani nem tehette.
– Az arckifejezése, a fogai?
– Normális. A fogait alig láttam. Tehát nem nagyok, nem kiállóak. Az igaz, hogy 43-as cipőt hord, de hát a férfiak több mint
kétharmada ilyenben jár.
– Van most valami nővel kapcsolata?
– Igen. Beszéltem is a „kapcsolattal”. Egyenesen rátértem intim szerelmi életükre. A nő azt felelte, hogy szereti Danit, bár heves
természetű, de nem dühöngő, nem goromba.
– Ezek szerint a bejelentő nő eltúlozta a dolgot. Haragudhatott rá valamiért, be akarta mártani. Várjuk ki az ujjnyomszakértők
véleményét, az eldönti a kérdést.
–A többiek hol vannak? – nézett körül Bordás.
– Szőke, Németh Szekszárdra mentek.
– Mi a fenének?
– Szeptember 29-én váratlanul oda utazott – a távolléted alatt előtérbe került – újabb gyanús személy.
– Ejha! A gyilkosság utáni napon?
– Úgy van.
– Talán jó lesz, nem gondolod?
– Már sokallom ebben az ügyben a talánokat és lehetségeseket.
– És Kozma?
– Az egyetemre küldtem. Nézzen alaposabban körül Barta Ilonka miatt. Adok neked egy címet. Szaladj ki a Baross utcába és mondd
meg Horváth Máriának, jöjjön be hozzám délután egy és két óra között. Ha sietsz, még otthon éred.
 Magos ebben a pillanatnyi „üres járatban" felkereste főnökét, hogy tájékoztassa eddigi tevékenységükről, és hogy kis biztatást is
nyerjen tőle a továbbiakhoz. Ki nem mondott célja az volt, hogy főnöke sürgetésének elejét vegye. Ezt el is érte.
– Semmi baj, ne búslakodj – vigasztalta a főnöke. – A végeredmény a fontos.
A nyilvántartóból közölték, hogy küldik a kért képeket. Bordás is jelentette, hogy Horváth Mária egy órára eljön.
– Jól van. Minden klappol, már a képek is itt vannak.
– Milyen fotók ezek? – kérdezte Bordás.
– Arról a személyről készítettem, aki miatt Némethék Szekszárdra mentek. Nincs kizárva, hogy ez harapta össze Horváth Máriát.
– Ő is tett bejelentést?
– Ő maga nem, hanem az orvosa, aki kezelte. Dél is elmúlt, Szekszárdról még nem érkezett hívás. Magos türelmetlenkedett.
Pontosan egy órakor megjelent Horváth Mária.
– Foglaljon helyet. Nézze, kedves Mária, én most maga elé teszem ezt a fényképet. Jól nézze meg, gondolkozzék előbb és aztán
válaszoljon.
– Rágyújthatok, őrnagy úr?
– Tessék – nyújtotta feléje a cigarettát. Ő is rágyújtott, és fel-alá járkált az ajtótól az ablakig, aztán kiszólt kissé idegesen: – Marika!
Kérem, csináljon egy erős kávét. – Eltelt néhány perc, mire a lány megszólalt:
– Nem tudom, őrnagy úr... Nem vagyok biztos benne. Hasonlít ugyan, de itt nincs bajusza. Amikor vele voltam, bajuszt viselt. Tudja,
más a fénykép és más a valóság.
– Szóval, nem biztos benne?
– Ha élőben láthatnám, őrnagy úr ...
– Arra is sor fog kerülni. – Mindjobban nyugtalankodott, no nem Horváth Mária határozatlan válasza miatt. Az izgatta, hogy
Németnek hallgattak. – Mondja, Mária, az esti órákban, hat és hét óra körül ide tudna telefonálni?
– Nagyon szívesen.
– Akkor nem tartóztatom tovább és várom a hívását.
Két óra előtt valamivel végre jelentkezett Németh Szekszárdról. – Főnök, ez a Bakos elképesztően nagy svihák. Hazudott az üzem
személyzetisének. Az édesanyja olyan makkegészséges, hogy az utóbbi két évben még csak náthás sem volt.
– Akkor mi a fenének kellett ez a távirat a haldoklással? Valami oka mégis csak volt rá!
– Nem tudom. Bakost – akiktől érdeklődtünk – sem sántítani, sem a kezét bekötve nem látták. A legújabb az, hogy tegnap délután
visszautazott Budapestre. Ma már feltehetően bement dolgozni.
– Egyéb?
– Nincs.
– Akkor sürgősen forduljatok vissza. Töprengve járkált a szobájában.
– Mit mondott Németh? – kérdezte Bordás.
– Zagyvaságot. Ennek ellenére úgy érzem, érdekes dolog előtt állunk. Be kell várnunk, míg visszaérnek.
Délután az ujjnyomszakértők közölték, hogy a Bordás által leadott Dani Gézára vonatkozó ujjnyomok nem azonosak a Barta Ilonka
lakásán találtakkal. És nemcsak, hogy nem egyezik, de a vizsgált személy minden egyes ujjának nyoma egyformán kivehető.
– Dani Gézát is kipipálhatjuk – mondta rezignáltan Magos Bordásnak. – Folytatjuk ott, ahol elkezdtük.
Azonnal országos körözést rendeltetett el. Külön felhívta a rendőri szervek figyelmét arra, hogy minden intézkedés esetén legyenek
figyelemmel a jobb kéz gyűrűsujjára.
A megtorpanás, a bizonytalanság rossz hatással van az emberre. Ilyenkor az idő is sokkal lassabban telik. Magos is kétnapi várakozási
időtartamnak érezte, mire délután 5 óra 20 perckor befutott Németh Szőkével.
– Egész úton azon törtük a fejünket – mondta Németh –, miért eszelte ki Bakos ezt a morbid hazugságot a távirattal. Pista azt
szuggerálta be nekem, ezzel a trükkel a sérülése gyógyulását akarta jó távol kivárni.
– Ne is kukoricázzunk, gyerünk egyenesen a lakására – szólt sürgetően Szőke. – Van rá épp elég okunk, hogy előállítsuk.
– Már mehettek is. De csak finoman, óvatosan. Semmi felhajtás!
Negyed nyolcra már meg is érkeztek Bakos Jenővel.
– Nem értem, őrnagy úr – heveskedett Bakos, amikor Németh tisztázta, kihez is kísérték –, milyen alapon, milyen célból hoztak ide?
– Bizonyos félreértést akarunk tisztázni.
– Miről van szó, kérem?
– Bakos úr, ön, hogy úgy mondjam, nem a megszokott módját választotta az elutazásának, így van?
– Nem tudom, kérem, mi annak a módja, ha valaki meg akarja látogatni a szüleit. Van erre valami újabb szabály vagy törvény?
– Sem szabály, sem törvény nincs. Csak semmi esetre sem szokás a szülőlátogatásokat súlyos hazugságokkal megindokolni, Bakos úr.
Miért állította azt, hogy táviratban értesítették édesanyja haldoklásáról, holott a legjobb egészségnek örvend?
– Valamit ki kellett találnom, hogy elutazhassak.
– De miért ilyen hirtelen? Miért nem kért szabadságot a munkahelyéről?
– Azért, tisztelt őrnagy úr, mert szabadságot nem kaptam volna, tudniillik az ez évit már kivettem.
– Csak ez lett volna az oka? – Magos intett a belépő ujjnyomszakértőknek, hogy levehetik Bakos ujjnyomait.
– Mit jelent ez az egész cirkusz?! – hördült fel Bakos. – Mit akarnak ezzel? Nem tettem semmit, ami törvénybe ütközne!
– Igyekezzetek! Amint készen vagytok, szóljatok! – mondta a távozó daktiloszkópusoknak Magos. – Hol is tartottunk? Bakos úr, mi a
fenének írt maga levelet a vállalathoz, hogy az anyja hosszasan agonizál. Micsoda ötlet ilyesmit még csak kibúvónak is kitalálni?
– Arra gondoltam, ezt hiszik el a leginkább.
– Értem. Ugye, maga elvált a feleségétől?
– Igen.
– Azt már nem is kérdem, miért. Ez a maga privát ügye.
– Nincs nekem semmi titkom. Megmondhatom. Egyszerűen nem volt hozzámvaló. Lusta, piperkőc nő, amellett nem is jó háziasszony.
Én pedig a snájdig, vidám, főzni tudókat szeretem.
– Még mindig nem mondta meg, miért sietett haza a szüleihez.
– Tisztelt őrnagy úr! Az én szüleim már idősek, van egy kis szőlőjük, néhány gyümölcsfájuk. Ősszel több a munkájuk, ebben akartam
segíteni nekik.
– Ha így van, akkor a nyári szabadságát miért nem ősszel veszi ki?
– Azt is megmondom. Kérem, nyáron én is szeretek strandra járni, napozni, úszni. A Balaton télen nem nyújt semmit.
– Egyedül lakik?
– Igen.
– Udvarol valakinek?
–Nem, kérem. Nem szeretem lekötni magam senkivel.
A kapuból felszóltak, hogy Horváth Mária keresi az őrnagyot.
A lány előbb a szomszédos sötétebb szobából figyelte meg Bakost. Aztán, feltűnés nélkül, közelebbről is megnézették vele. Amikor a
lány nemet intett, Magos kiment vele a folyosóra.
– Nos, Mária!
– Nem ő az. Nemcsak azért, mert nincs bajusza. Sem a hangja, sem a kinézése nem emlékeztet arra, aki nálam járt.
– Köszönöm, hogy eljött hozzánk. Arra kérem, a továbbiakban is legyen figyelemmel, ha netán valahol összeakadna azzal az emberrel,
akkor azonnal szóljon nekünk.
–Természetesen.
E rövid kis szünet után folytatódott Bakos kikérdezése.
– Mondja, kérem, a bajuszát miért vágatta le?
– A nők miatt. Idegesíti őket csók közben.
Magos húzta az időt mindaddig, míg az ujjnyomszakértőktől meg nem kapta a választ, ami határozottan nemleges volt. Felállt
íróasztala mellől.
– Nos, Bakos úr – hangjából csak vájt fülű kollégái érezték ki csalódottságát –, amikor belépett, említettem, hogy csupán félreértés
tisztázásáról van szó. Maga hasonlít valakire, akit keresünk. És a félrevezető távirattal történő hirtelen elutazása még gyanúsabbá tette
előttünk. Ugye érti?
– Igen, értem. Mindenki tévedhet.
– Erre a tévedésre a maga pechére, sajnos, maga szolgáltatott okot.
– Valóban így van.
– Örülök, hogy ezt elismeri. Kérem, ne haragudjon, hogy idecitáltuk. Minden tisztázódott. Bordás! Kísérd ki Bakos urat.
Az ajtó bezárult. Ők meg valamennyien ott maradtak letörten, gondterhelten a füstös szobában.
– Ügyesen melléfogtunk – szakadt ki az elkeseredés Szőkéből.
– Csúnyán lebőgtem. Hát ekkorát még soha nem tévedtem. Neheztelhetsz rám, főnök? – szontyolodott el Németh.
– Fel a fejjel, az ügyet még nem fejeztük be. Tovább lépünk, minden búbánat nélkül. Nem könnyű a szalmakazalban egy tűt
megtalálni. Nem te bőgtél le, Laci, hanem valamennyien. Te csak ott tévedtél többet, hogy a kezdet kezdeténél biztosra vetted Bakos
Jenőben a gyilkost.
A letört kompániára pezsdítőleg hatott, hogy másnap Kozma – egyetemi útjáról – elég értékesnek látszó beszámolóval rukkolt ki.
– Barta Ilonkát a tanárai jó fejű, kitartó igyekezetű lánynak tartották. Este beültem abba a tanterembe, ahol Ilonka hallgatta az
előadásokat. Egyik évfolyamtársa megmutatta a lány szokott helyét. Az óra befejezése után beszéltem azzal a két férfival, a szomszédaival,
akik között mindig ült.
– És?
– Az egyik nős, a másik, mint mondta, felfigyelt a lányra. Beszélgettek is sűrűbben, de amikor többször is látta, hogy Ilonkát várják
az egyetem kapujában, nem tartotta célszerűnek a közelebbi kapcsolat forszírozását.
– Mit mondott a kapuban várakozóról?
– Keskeny bajuszt viselt. A személyleírását köznapinak ítélte.
– Az a férfi – szólt Németh – bizonyára nem a munkahelyéről való.
– Ezt még senki sem tudhatja. Egyelőre maradjunk meg az orvos és a daktisok véleménye mellett. Változatlanul egyetlen támpontunk
az ismeretlen tettes sérült ujja. Ez van és semmi több. Ezzel kapcsolatban országos körözést rendeltem el, mert a tettes éppúgy lehet
budapesti, mint vidéki.
Magos újra a főnökéhez igyekezett. Tőle várta a biztatást az újabb lendülethez, amit aztán mint erősítő injekciót, továbbadhat
nyomozótársainak.
– Semmi sem sikerül – kezdte csüggedten.
– De csak egyelőre, úgy hiszem, ezt te is így gondolod?
– Hát... már nem is tudom, mit gondoljak. Egyébként az egész országban már mindenki tud róla. Rendőrség, orvosok, pincérek,
eladók, a kis nőcik. Ha ez sem segít, akkor az ország összes férfi lakosának megfigyeltetjük a jobb kezét.
– No, ez kissé túlzás. Nem szoktál te ilyen pesszimista lenni. Tégy meg mindent, amit jónak látsz, csak arra kérlek, halkan, zajtalanul.
Nem vagy határidőhöz kötve.
A körözés kibocsátása óta nem volt olyan nyilvános hely, ahol a személyzet ne figyelt volna fel a férfiak jobb kezére. A pincér, ha
kiszolgált, a poharat tartó férfi jobb kezét nézte. A színházban, a moziban a jegyszedők ugyanezt tették. Így folyt a hajsza országszerte
csendesen egy gyilkos kézrekerítésére.
Ugyanezt tették Magos nyomozótársai, az egyéb bűnügyi szervek, sőt a közlekedésiek is ebben tevékenykedtek, ha igazoltatásra
került a sor, egy-egy jármű ellenőrzése során. Magosék a beérkező bejelentéseket igyekezték átszűrni. Az igyekezetükben nem volt hiány,
de eredmény csak látszatra, pillanatokra röppent fel, minden próbálkozásuk fiaskóhoz vezetett.
Ahogy múltak a hónapok, úgy fogyott a türelmük is, mégsem lankadt szívós ügybuzgalmuk. Ki tudja, hányadszor, ismét jelentkezett
egy újabb bejelentő, aki telefonon Magost kereste.
– Dr. Bárányi mentőorvos.
– Tessék, doktor úr.
– Ismerve az önök felhívását, közlöm a következőket: Autóbusz karambolozása következtében néhány sérültet beszállítottunk a
Tétényi úti kórházba. Egyik sem életveszélyes. Az én mentőautómon vérző fejű férfit szállítottunk, menet közben kötöztem be a fejét és
vállát. Aztán az egész testét is megvizsgáltuk. Az én betegem, személyi igazolványa alapján 29 éves, 175 centi magas, barna, hátrafésült haja
és vékony bajusza van. Anyja neve: Madarász Katalin. Foglalkozása: erdész. Állandó lakása: Esztergom. Neve: Fodor Péter. Utoljára hagytam
a legfontosabbat. A jobb keze gyűrűsujjának több mint a fele hiányzik. Emiatt hívtam.
– Köszönöm rendkívüli figyelmét, doktor úr. Meddig marad egy ilyen sérült a kórházban?
– Ezt a beteget két-három napig feltétlenül bent tartják. Addig tart a röntgen és egyéb vizsgálat.
– Még egyszer nagyon köszönöm.
Magost a sok melléfogás miatt nem túlzottan csigázta fel az orvos bejelentése, rutinmunkának fogta fel, amit meg kell nézni. De aztán
hirtelen, maga sem tudta, miért, hogyan, hirtelen felvillanyozódott. Mintha ágyúból lőtték volna ki, akkora robajjal ugrott fel. Elkiáltotta
magát:
– Laci!
– Itt vagyok – jelentkezett Németh.
– Készülj! Jössz velem! Telefonálj máris a daktisnak, ő is jön velünk.
A nagy lármára mindenki – még Marika is – ott termett körülötte.
– Kozma! Fodor Péter adatai itt állnak ezen a cetlin. Ennek alapján nagyíttasd meg a fényképét – pattogtak az utasításai. – Intézkedj,
hogy mire a fényképek elkészülnek, Horváth Mária itt legyen.
A kórházba érve kezdte behálózni valami pozitívum sejtése. A portás megadta a felvilágosítást, hol keressék a „betegüket".
A folyosón Magos megszólított egy ápolónőt és a főorvos után érdeklődött.
– Hármas ajtó, balra. Kopogott.
– Tessék.
–A rendőrségtől vagyunk – és bemutatkoztak. – A nemrég beszállított baleseti beteg után érdeklődünk.
– Az autóbusz-karambollal kapcsolatban?
– Igen, főorvos úr.
– A mentőorvos közölte velem, hogy önök valószínűleg rövidesen megérkeznek. Tulajdonképpen miről van szó? Gyanúsítják
valamivel?
– Nem kisebb mérvű cselekménnyel, mint gyilkossággal.
– Hű, a mindenségit! – képedt el a főorvos.
– Komoly a sérülése?
– Nem. A vizsgálatok után, két-három nap múlva el is engedjük.
– Ha a feltevésünk igaznak bizonyul, akkor mi visszük el a kórházból.
– Egyébként az önök régebbi felhívását ismertettem orvoskollégái mmal. Ők azóta is erre való figyelemmel vizsgáltak minden
ideérkező beteget.
– Megkérhetném valamire, főorvos úr?
– Parancsoljon.
– Fodor Péterről ujjnyomatot szeretnénk felvenni, és meg akarjuk nézni a személyi igazolványát is. Mindezt oly módon, hogy Fodor
ne tudjon róla. Attól tartok ugyanis, ha észrevenné itteni sündörgésünket, még képes lenne valami bolondságot elkövetni.
– Értem. Kap egy nyugtató injekciót. Rövidesen aludni fog, máris intézkedem.
Fél óra múlva Fodor Péter már aludt.
– Tessék, őrnagy úr, elvégezhetik a munkájukat, én is magukkal tartok.
– Hol van az ujjnyomszakértő? – kérdezte Némethtől Magos.
 – Az autóban várakozik.
– Szólj neki.
A főorvossal együtt négyen léptek be a kórterembe, körülállták az ágyat. Az ujjnyomszakértő kirakta a szükséges eszközöket, majd a
hátán fekvő, mélyen alvó Fodor Péter lelógó jobb és bal kezéről rögzítette az ujjnyomokat. A művelet után gondosan letisztította mindkét
kezét.
Magos a személyi igazolványt nézegette. – Te – mondta Némethnek –, ez a Fodor Sopronban született. Esztergomban lakik, ideiglenes
lakása a Pasaréti úton van.
– Sopronban? – kapta fel a fejét a társa.– Az ő nevét Ilonka szülei nem említették.
– Ezt a nevet tényleg nem említették az ismerőseik között. De hát attól, hogy ott született, nem biztos, hogy ott is nőtt fel.
Németh kinyitotta az ágy mellett álló éjjeliszekrényt és Fodor Péter cipőjét vizsgálgatta. 43-as, állapította meg, de nem azonos a
nálunk levő fotóval.
Visszamentek a főorvos szobájába, ahonnan Magos betelefonált a hivatalába. – Ott van már az a Horváth Mária? – kérdezte Marikától.
– Igen. Itt ül.
– Maradjon ott és várja be Némethet. – Ránézett kollégájára. – Indulj! Az ujjnyomszakértőt vidd be, Horváth Máriát pedig hozd ide.
Azt akarom, lássa ezt a Fodort.
Míg Némethet visszavárta, beszélgetett a főorvossal.
– Ahogy elnézem, az önök munkája sem könnyű, őrnagy úr.
– És sokrétű. Komolyabb ügynél éjjel-nappal permanenciában kell lennünk.
– Akárcsak nekünk.
– Önök megmentik az életnek a betegeiket, mi meg az egészségeseket próbáljuk megóvni a biztonságukra, életükre törőktől.
– Kit ölt meg ez a Fodor Péter? Ha ugyan a gyanújuk beigazolódik, de úgy hiszem, ez már alig kétséges.
– Embertelen bestialitással végzett egy fiatal lánnyal. Többször megfordult az agyamban, hogy csak elmebeteg lehet ennyire
drasztikusan szadista. A bírósági szakértők majd megállapítják, helyesebben, ezt amúgy is eldöntik.
Szerény kopogtatás után Németh lépett be. – Horváth Mária kint vár, főnök.
– Főorvos úr, kaphatnék egy ápolónői jelmezt? Szeretném a kint várakozóval Fodort megnézetni.
Horváth Máriára a „stamm-vendégei" sem ismertek volna rá, ha fehér köpenyben, feltűzött hajára helyezett fityulával meglátták
volna. Magos még szemüveget is adott neki. – Na, most úgy néz ki, mint egy orvos – mondta vidáman.
– Tetszik tudni, valamikor az volt a vágyam, hogy segítsek a betegeken, most meg kisegítem a férfiakat.
– Pályát változtatni még most sem késő. Na, induljunk.
Csak a főorvos meg a lány lépett be a kórterembe, a két nyomozó kint várakozott a lányra, aki sápadtan, remegve hagyta el a
betegszobát.
– Ő volt, egész biztos vagyok benne, ő volt nálam – ismételgette.
– Üljön le, Mária. Úgy látom, felizgatta ez a viszontlátás, kicsit pihen, aztán Németh kikíséri az autóhoz.
– Ki volt ez a csinos nő? – kérdezte a főorvos.
– Meg lesz lepve, mert közönséges kis futó nőci, akit ez a Fodor Péter ugyancsak összeharapdált.
– Ezzel az alakkal, akár táncosnőnek is mehetett volna.
– A biztonság végett, ha hozzájárul, nyomozótársaim felváltva őrködnének itt mindaddig, míg Fodor Pétert elengedik – vonta el a
figyelmét a lány után hosszan elmerengve tekintgető orvosnak.
– Semmi akadálya, őrnagy úr.
– Akkor én megyek és Németh századost máris itthagyom. Nagyon köszönöm az összes segítségét, főorvos úr. – A kocsiban várakozó
Horváth Máriától megkérdezte, hogy hazavigye-e.
– Ha lehetséges, őrnagy úr, ma nem hiszem, hogy dolgozom, annyira felkavart ez a dolog.
A hivatalában nem sokáig hagyta kétségek között az ujjnyomszakértő.
– Ez az! Minden stimmel – harsogta a telefonba.
– Atyaúristen, de jó! A gyorsaságotok kolosszális! – Megfordult. – Ti nem is tudtok még semmit – szólt kollégáihoz. Harsányan
elrikkantotta magát: – Megvan a gyilkos!
Nincs az a várva várt ünnep, ami nagyobb lelkesedést, ujjongást váltott volna ki, mint ez a kijelentés. A nagy üdvrivalgásban Magos
első dolga volt, hogy megköszönje dr. Bárányi mentőorvosnak az éberségét, utána pedig berohant a főnökéhez.
– Csak rád kell néznem, máris tudom, jó hírt hozol – fogadta a főnök.
– Az bizony! Megvan a gyilkos!
– Ne beszélj! Hogyan? Nemrég a legteljesebb letargiában láttalak, és most...
– Most boldog vagyok! – aztán elhadarta, milyen körülmények játszottak közre az eredményig.
– A fontos, hogy megvan. Veled együtt határtalanul örülök. Mikor állítjátok elő?
– Ahogy a kórházból kiengedik. Talán már holnap.
– Szólj be, ha itt lesz.
– Természetesen – és rohant vissza az „övéihez".
– Kozma! Intézkedj! Estefelé valaki váltsa le Lacit. – Széttárta a tenyerét. – Tudjátok, ennek a Fodornak a soproni születése motoszkál
folyton a fejemben. Na, de mindegy, ha itt lesz, ezt tisztázni fogjuk. Addig is szétnézünk a Pasaréti úti lakásán. Az ott levő ruhaneműit,
cipőit a laborba szállítjuk.
A Pasaréti úti lakás háziasszonyától azt a felvilágosítást kapták, hogy Fodor már hét hónapja lakik albérletben, állandó lakása
Esztergomban van a szüleinél. Pesten gazdásztanfolyam elvégzése miatt tartózkodik Arra a kérdésünkre, hogy az utóbbi időben Fodor beteg
volt-e, a háziasszony azt felelte, hogy az már régen történt, amikor két-három napig odahaza is maradt, mert elesett és megütötte a lábát.
A szobájában talált három öltöny ruhát, nyakkendőket, ingeket, cipőket Szőke főhadnagy berakta az autóba. Megköszönték a tanúk
jelenlétét és elrobogtak.
Estefelé Bordás leváltotta Németh századost a kórházban. Bordás az éjszaka folyamán elég kényelmetlenül, egy padon ülve
szundikált. Megkönnyebbült, amikor Szőkével reggel helyet cseréltek.
A déli órákban megjelent a kórházban Fodor édesanyja. Szőke hallotta, amint az egyik ápolónőtől megkérdezte, hol fekszik a fia. Azt
is észrevette, hogy az ápolónőnek elborult az arca, mialatt a felvilágosítást megadta.
A betegszobában egy másik nővér anya és fia beszélgetése alatt kicsit hallgatózott, de nem bírta sokáig a negédes társalgást, és hogy
kikívánkozó szitkait visszafojtsa, kirohant a szobából. Szőke megállította.
– Mondja, kedves ...
– Joli.
– Jolika... mondja, mit beszélgettek odabent?
– Hogy drága kisfiam, mikor jössz haza ... meg ilyen mézes-mázos dolgokat – felelte dühösen.
– Úgy látom, Jolika, maga kissé mérges.
– Még csodálkozik ezen? Egy ilyen gyilkosra ...
A harmadik ápolónő Szőke mellett elhaladva megkérdezte: – Tessék mondani, igaz, hogy ez a Fodor megölt egy fiatal nőt?
–Ugyan kérem, ki mondta ezt magának?
– Itt már mindannyian tudjuk, hogy az 5-ös-ben egy gyilkos fekszik.
– Ne vegyenek mindent készpénznek.
A kórház összes dolgozói kezdik megtudni, morfondírozott Szőke, hogy Fodor gyilkos. Még szerencse, hogy a delikvensnek fogalma
sincs az őt körülvevő indulatról.
Erről telefonon beszámolt a főnökének.
– Hagyd rájuk, tudod, milyenek a nők. Mit mondott a főorvos, mikor engedik ki Fodort?
– Holnap tíz óra után elszállíthatjuk.
– Akkor légy türelemmel.
 – Csak nem azt akarod mondani, hogy holnap tízig nekem kell itt kuksolnom egyedül?
– Dehogy, este levált valaki.
Tűkön ültek a hivatalban. A várakozás izgalmának közepette délután 5 óra körül felcsengett a telefon. Szőke jelentkezett.
– Mit nyugtalankodsz? – kérdezte Magos.
– Nem nyugtalankodom. Sőt, arra kérlek, hogy ne küldj senkit a helyembe. Itt maradok reggelig.
– Felcsíptél egy jóképű ápolónőt, mi?
– Lehet, de arról biztosíthatlak, hogy nem fogom megharapni.
– No, jó – nevette el magát Magos –, rendben van, maradj.
Másnap még a nap is kisütött, mindenki jó hangulatban volt.
Németh és Bordás autója pontosan tíz órakor gördült be a kórház udvarába.
Németh, amint belépett a pavilon folyosójára, Szőke jött vele szembe.
– Hallom, jól töltötted az éjszakát, milyen volt a csinibaba?
– Nem panaszkodom.
– A főorvos?
– Most vizitel, ha végez, vihetjük.
Leültek egy padra és vártak. Aztán az 5-ös szobából a főorvos kilépve feléjük tartott. – Uraim – mondta –, Fodor Péter rendelkezésükre
áll. Most öltözik és egy ápolónő kíséretében rövidesen kijön.
– Tőlünk már nem.
Kisvártatva megjelent az ajtóban az ápolónő kíséretében, karonfogva Fodor Péter.
– Tessék, uraim, átadom a testileg meggyógyult Fodor Pétert. Lelki gyógyítása önökre tartozik – engedte el a karját a „betegnek" az
ápolónő.
Fodor karját most már Bordás fogta meg és elindultak. Úgy tűnt, Fodor nem is sejti, hogy a mellette álló két személy a rendőrség
embere.
De ahogy az autó ajtaja kinyílt, hirtelen megkérdezte: – Nem ismerem magukat, hová visznek?
– Az a kérdés, hogy először melyik lakására kíván menni. A Pasaréti útra- e vagy Esztergomba?
–A Pasaréti útra. Szeretnék átöltözni. Akkor lepődött meg, amikor az autó megállt a rendőrség előtt és meglátta az egyenruhás
kapuőrt.
– Miért jöttünk a rendőrségre?
– Egy kis beszélgetés miatt a karambollal kapcsolatban – vágta rá Németh.
A hivatalban Németh bemutatta főnökét.
– Csakhogy itt van, jöjjön kérem közelebb, üljön le. Biztosan fáradt, pihennie kell – fogadta barátságosan Magos.
A nyomozók is valamennyien – arcukon a megelégedés jeleivel – elfoglalták helyüket. Várták, hogy főnökük megkezdje az oly régóta
várt kihallgatást.
Magos elhelyezkedve íróasztala mellett, fel is tette már az első kérdést:
– Mondja, hol is született?
– Sopronban, kérem.
– Iskolába is ott járt?
– Igen, de csak az első három osztályt.
– És a többit?
– Esztergomban.
– Hogy került Esztergomba?
– Az édesanyám örökölt egy nagyon szép házat, amikor a nagyapa meghalt. Kert is van hozzá. Ekkor költöztünk oda. Amikor
leérettségiztem, a szüleim azt akarták, hogy tanár legyek. De én Sopronban annyira megszerettem az erdőt, hogy sikerült őket a tanári pálya
választásáról lebeszélnem ...
–Egyszóval erdész lett.
– Nem rögtön, őrnagy úr. Előbb még szakiskolát kellett végeznem.
– Milyen célból lakik ideiglenesen bejelentve a Pasaréti úton?
– Tanfolyamra járok. Nem akartam reggel és este autóbuszon Esztergomból ki-be bumlizni.
– Általában mivel tölti el a szabad idejét, mivel szórakozik?
– Szeretem a zenét. Leggyakrabban operába, koncertekre járok.
– Mikor volt Sopronban?
– Évekkel ezelőtt. Laknak még ott rokonaim.
– És ilyenkor felkeresi gyerekkori barátait, iskolatársait?
– Nem nagyon találkozom velük, csak megyek és jövök. Nagyritkán fordul csak elő, hogy találkozom közülük egyesekkel.
– Udvarol valakinek, vagy van barátnője?
– Nem kérem, nem udvarolok senkinek, barátnőm sincs.
– De hiszen Fodor, maga egészséges férfi, nyilvánvaló, hogy a nők iránt sem közömbös.
– Kétségtelenül.
– Hol szokott nőkkel ismerkedni?
– Az változó, őrnagy úr, annyi nő futkos az utcán, az eszpresszókban, csak meg kell őket szólítani.
– Tartja valakivel a soproniak közül a kapcsolatot itt Pesten?
– Nem kérem, senkivel. – Ennél a válasznál már kissé botladozott a nyelve, mintha megneszelt volna valami veszélyt, és újra
megismételte. – Nem, senkivel.
– Nem is ismert ilyen személyt? – faggatta Magos határozottabban.
Kozma és a nyomozótársak körül felforrósodott a légkör, de nem szóltak. Várták a választ.
– Nem. Kit kellett volna ismernem? – Ekkor már megjelentek az első izzadtságcseppek a homlokán.
– Úgy látom, ideges, verejtékezik is, kérem törölje meg az arcát.
Fodor alig találta meg a zsebét, míg a zsebkendője után nyúlt. A nyomozótársak egyöntetűen úgy ítélték meg, hogy Fodor nem
megrögzött bűnöző. Nincs rutinja, tapasztalata az ilyen kihallgatásokról. Hiszen még azt sem tudakolta meg, az eddig elhangzottaknak mi
köze a karambolhoz. Az volt a véleményük, már csak éppen fel kell tenni a nagy kérdést és nyomban összeroppan.
– Maga azt kérdezte tőlem az imént, hogy kit kellene ismernie. Hát mondjuk egy lányt.
– Milyen lányt?
– Egy sopronit.
– Nem ismerek soproni lányt.
– Ejnye, ejnye, Fodor ... Barta Ilonkát sem?
– Ki az a Barta Ilonka? – Kitört rajta az izgalom. Mint aki elvesztette az eszét, ordította: – Nem ismerek senkit! Mit akarnak tőlem?
– Remegésétől fogai hangosan összekoccantak.
– Rosszul érzem magam. – Fel akart állni, nem engedték.
– Szólj az orvosnak – nézett Kozmára Magos. – Hozasd be még egyszer Horváth Máriát. – Aztán Fodorhoz: – Maga itt, kérem,
hazugságot hazugságra halmoz, amivel vajmi keveset ér el. Megjött az orvos.
– Légy szíves, vizsgáld meg Fodor urat, úgy látom kissé ideges. De ha már ezt teszed, nézd meg az egész testét, nincs-e rajta valahol
régebbi sebhely nyoma.
– Vetkőzzön le kérem – szólította fel az orvos. Fodor levetette a zakóját. – Az ingét és a nadrágját is vegye le!
Magos ezalatt intézkedett, hogy a laborból jöjjenek fel és vegyenek fogmintát „pártfogoltjáról".
Az orvos vizsgálat közben azt mondta, hogy nincs egyéb baj, pusztán egy kis izgatottság. Aztán az egész testét megnézte. A térdénél
megállt. Behegedt seb nyomait vette észre. – Mondja, kérem, ez mitől keletkezett?
 – Régebben elestem és megsérültem.
– Ez nem igaz. Mi pontosan tudjuk, mikor és mitől származik ez a sebe – jegyezte meg Magos.
– Úgy néz ki, mintha harapás nyoma lenne – mondta Magosnak az orvos távozása előtt.
– Egész biztos, hogy az is – bólintott Magos.
– Csak nem ez a személy ölte meg azt a nőt?
– De igen, ő az dokikám.
– Gratulálok, hogy végre sikerült kézre kerítenetek.
A laboránsok elkészültek a harapásmintával. A fényképpel összehasonlítva a mintavétel tökéletesen egyezett.
Fodor Péter felöltözött.
– Üljön le, kérem. Ott tartottunk, ugye, hogy maga megkérdezte, ki az a Barta Ilonka. A válaszom: az a lány, akit maga megölt.
Mégpedig iszonyú, kegyetlen módon.
Mintha Fodort villámcsapás érte volna.
– Nem, nem igaz! – üvöltötte.
– Ne ordítson! Amit mondtam, azt be fogjuk bizonyítani. Laci! Érdeklődj a laborban a ruhák iránt. Most pedig Fodor, figyeljen rám.
Szeretném magát meggátolni a gátlástalan hazudozásában. Megdönthetetlen bizonyítékaink vannak magáról.
– Milyen bizonyítékok?
– Olyanok, melyek igazolják a maga bűnösségét.
– Miféle bűnösségemet?
– Hogy megölte Barta Ilonkát.
– Én? De, kérem ...
– Várjon! Előbb felsorolom a bizonyítékokat, utána pedig nagyjából a gyilkosság lefolyását. Tehát: maga valahol találkozott Barta
Ilonkával. Hogy hol, mikor, azt maga majd elmondja. Mint földieknél ez gyakori, találkozásaik megismétlődtek. Aztán egy sokadik
találkozás után, de az száz százalékig biztos, hogy szeptember 28-án, maga bejutott Ilonka szobájába. A lakáson közelebb került a lányhoz.
Kitört magán a szerelem utáni vágy, és olyan felhevült állapotba került, hogy nem tudta fékezni magát. Nekiugrott, le akarta vetkőztetni. A
lány nyilván védekezett. A dulakodásban letépte nyakáról a vékony aranyláncot. A lány egyre erősebben védekezett, talán kiabált is, maga
ettől megijedt, befogta a száját, nyilván birkóztak is, ebben a csatában harapta meg Ilonka a maga térde feletti combrészét. Erre maga
fájdalmában úgy megszorította ... emelje fel a jobb kezét... úgy megszorította a nyakát, hogy a négy ujjának nyomai megmaradtak.
Természetesen a gyűrűsujj nyoma kivételével, hiszen az rövidebb, mint a többi.
Fodor érezte, hogy elvesztette a játszmát, de még próbált megkapaszkodni. – Az igaz, hogy rövidebb a gyűrűsujjam, de . . .
– Még folytatom. Ezután tépte le a szoknyája után a melltartóját és a bugyit is, és megerőszakolta ... ha még egyáltalán szükség volt
erőszakra. És farkaskutya mohósággal összeharapta a nyakát, a combját, de különösen a mellét. Tessék, nézze meg ezeket a képeket. A
szakértők lefényképezték a maga harapásaitól eredő fognyomokat. Látja?
– Látom – tartotta reszkető kezében a színes fotót.
– Ijedtségében, félrevezetésül kihúzta az egyes bútorok fiókjait, a benne levő tárgyakat szétdobálta, hogy a betörés látszatát keltse.
Elvinni, természetesen nem vitt el semmit, mert az még súlyosbította volna tettét. Ezek után gyorsan kiugrott a kertbe nyíló ablakon,
átmászott a kert bejárati vaskapuján, ahol ott maradtak az ujjnyomai. Tessék, nézze, ezekről is itt vannak a felvételek.
Benyitott Németh. Főnökéhez közel lépve azt súgta, hogy felhozzák a vizsgált holmikat a laborból. A vizsgálat kétséget kizáró
eredményt hozott.
– Nos, amikor maga az ablakon keresztül távozott, ott maradtak a sima betonon műanyag talpú cipőjének nyomai. Erről is itt van a
fénykép, megnézheti.
– De hát kérem, őrnagy úr, honnan veszi mindezt? Honnan tudja, milyen cipő volt a lábamon, meg, hogy milyen az ujjnyomom.
– Csodálkozik ezen? Ezt is elárulom. Onnan, Fodor úr, hogy míg a kórházban eszméletlenül feküdt, szakértőink mind a két kezéről,
ujjairól felvételt és lenyomatot készítettek. Sőt, vért is vétettem magától, amit a laborban kiértékeltek, és megállapították úgy a maga mint
Barta Ilonka vérképleletét. A Pasaréti úti szobájából minden személyes holmiját a laborba vitettem vérvizsgálatra. Ért most már engem?
– Hát ha így van, akkor értem.
– Menjünk tovább. Magán azon az estén sötét sportruha volt. Van magának ilyen színű ruhája?
– Sportruhám, az van.
– Ezen a sportruháján a laboratóriumban kétféle vértől eredő szennyeződéseket találtak. Az egyik Barta Ilonkáé, a másik a magáé.
Mert amikor dulakodás közben a lány a lábát megharapta, a maga kiserkent vérének nyomai nemcsak a ruháján, de az áldozata fogai között,
sőt az ágynemű részeibe is beleszívódtak.
Mintegy végszóra, ezt dokumentálva meghozta a ruhát és a cipőt a laboráns.
– A cipőn is? – kérdezte tőle Magos.
– Igen, még a cipőfűzőn is találtunk vért.
– Magáé ez a ruha, meg a cipő, Fodor?
– Igen, az enyém.
Úgy látszott, hogy Fodor még mindig nincs tisztában tette súlyosságával. Az igazi csapás akkor érte, amikor meglátta Horváth Máriát.
– Nem szégyelli magát? Úgy összemarcangolt, hogy orvoshoz kellett mennem. Azt kiabálta nekem, hogy fizet. De nincs az a pénz,
amivel az ilyesmit meg lehet fizetni – rikácsolta feléje a lány.
– Ismeri a hölgyet? – kérdezte Magos.
– Igen, ismerem – válaszolta suttogva, eltorzult arccal.
– Azt hiszem, mindazt hallotta, amit felsoroltam. Ezért most megkérdezem: Fodor, akar őszinte, beismerő vallomást tenni?
– Mit mondjak? – kulcsolta össze könyörgésre a kezét. – Hiszen ön úgy mondta el a köztem és Barta Ilonka között történteket, hogy
ahhoz már nincs mit hozzátennem.
– Beismeri, hogy maga ölte meg Barta Ilonkát?
– Igen. Én öltem meg – nyögte ki rekedten.
– Miért kellett megölnie ?
– Mert őrült, bolond vagyok. De erre ő kényszerített a viselkedésével.
– Hogyan találkoztak itt Budapesten? Ismerte őt korábbról?
– Persze. Még Sopronból, de csak úgy futólag. Azt hiszem, augusztusban a Zeneakadémián, a koncert végén, a ruhatárban
találkoztunk, örültünk egymásnak, hogy annyi év után összefutottunk. Hazakísértem és ettől fogva elég sűrűn találkoztunk. Ő az egyetemre
járt, én meg gyakran megvártam és hazakísértem. De soha nem hívott be magához, félt, hogy a nagynénje ezt rossznéven venné. Aztán azon
a végzetes napon, szeptember 28-án, amikor este fél 11 körül értünk a kapuhoz és azt mondtam, jólesnék egy kávét innom – mégis behívott.
Nagy csendben osontam be utána a szobájába, nehogy a nagynénit felköltsem. Azt mondta, szeretné a blúzát átcserélni, forduljak el. Én
kissé oldalt sandítottam és amikor megláttam a meztelen vállát, utána kaptam, lerántottam az ágyra ... és már nem tudtam többé magamon
uralkodni. Lehúztam a szoknyáját, a bugyiját, lerántottam a melltartóját is. Ő hevesen védekezett, ettől még jobban elvesztettem a fejem.
Valósággal birkóztunk. Megharaptam valahol, amire ő felkiáltott. Be akartam fogni a száját, ő eltolta a kezem és közben nagyon erősen
beleharapott a térdemnél a lábamba. Csak arra emlékszem, hogy erre elfogott a düh, és ma sem érten hogyan, de biztos, hogy öntudatlanul,
megszorítottam a jobb kezemmel a nyakát. Elhallgatott... Utána magamévá tettem.
– Persze, hogy elhallgatott, hiszen megfojtotta.
– Nem akartam megölni, tessék elhinni. Megőrültem, lehet, hogy most is őrült vagyok.
– A fiókokat miért húzta ki és dobált mindent a földre?
– Nem tudom. Talán önnek van igaza és ösztönösen, de nem átgondolt tudatossággal azt a látszatot akarhattam kelteni, mintha valaki
bemászott volna az ablakon, hogy betörjön.
Fodor Péter vallomása végén már sírva, de beismerte gaztettének legapróbb részleteit is. Azzal védekezett, hogy talán beteg. Ilonkát
nagyon szerette, és nem tudott ellenállni, amikor a lányt félig ruhátlanul meglátta. Mindenről megfeledkezve, tudat alatt cselekedett.
– No de hiszen maga majdnem ugyanezt tette azzal az utcanővel is, akit nemrég itt látott.
 – Igen, mert annak is gusztusos, szép teste van. Megmagya rázhatatlan, mi történik ilyenkor velem, nem is vagyok az eszemnél.
– Maga azt mondta, Ilonka a viselkedésével késztette magát az erőszakra.
– Igen. Ha nem ellenkezik és én elérem a célom, nem szorítom meg a torkát és akkor még ma is élne.
– Akkor magának nyáron nem lenne szabad strandra járnia, mert ott a nőket összeharapná.
– Nem is igen járok én strandra.
– Maga barátom, elvetemült szadista. Hát mit képzel, van olyan nő, aki képes a drasztikus dolgait csendben eltűrni? Hiszen magát
csak egyszer harapta meg Barta Ilonka és ettől olyan dühbe jött, hogy megfojtotta.
Fodor újból csak azzal védekezett, nem ura cselekedeteinek, vigyék a bolondokházába.
– Lehet, hogy odakerül, de ez már a bírósági orvosoktól függ. De bármilyen helyre jut is, biztos vagyok benne, hogy leszoktatják
beteges hajlamáról.
Fodor Péter előzetes letartóztatásba került. A részletes jegyzőkönyvi kihallgatás után, az iratokhoz csatolt bizonyítékokkal együtt az
ügyiratot megküldték a bíróságnak.
A tárgyaláson a vezető tanácselnök kérdésére, hogy bűnösnek érzi-e magát Barta Ilonka megölésében, azt felelte, csak részben.
– Hogyhogy csak részben? Maga ölte meg vagy nem?
– Igen kérem, de azért, mert Barta Ilonka viselkedésével késztetett engem az erőszakra.
– Hát hogy viselkedett?
– Nem akart az enyém lenni.
– Maga pedig ezen feldühödött, megfojtotta és megerőszakolta.
– Nem akartam megölni, nem tehetek róla.
A bíróság a védők kérésére a vádlott elmeállapotának megvizsgálása mellett döntött.
Több hónapon keresztül foglalkoztak az elmeszakértők Fodor Péter személyével. Végül is egyöntetűen arra a megállapításra jutották,
hogy Fodor Péter szadista, perverz hajlamú, ösztöneinek kiélése önkontrolljának hiányára vezethető vissza. De ez bűntettének
mentőkörülményeként semmiképpen sem jöhet számításba.
A bíróság figyelembe véve Fodor Péter büntetlenségét, embertelenül kegyetlen tettéért életfogytig tartó börtönre ítélte.
 BÖRTÖNBARÁTSÁG

Jó néhány évvel ezelőtt Bori János, ha éppen szabadlábon volt, elég nehéz helyzet elé állította a bűnügyi apparátus szakembereit, míg
ismét börtönbe került.
Ha nagyobb fába akarta vágni a fejszéjét ez a vakmerő, sokoldalú betörő- tolvaj, előbb rendszerint hasonló gondolkodású partnert
keresett magának. Gyakori tartózkodási helyén, többnyire a börtönben talált megbízható társra.
A bírósági ítéletek után úgy ment be a börtönbe, mint aki hazaérkezik. Elkeseredettség nélkül, hiszen régi jó haverok közé került. A
börtönőröknek sem volt ellenszenves, mert soha nem szállt vitába, nem renitenskedett, így különösebb baj nem adódott vele.
Kiszabadulásakor derűsen lépte át a börtönkapu küszöbét és örömmel tért vissza családjához, mint az a katona, aki rövid szabadságra
érkezett. Nála valóban az volt a helyzet, hogy életének jelentős részét zárt területen, az ország valamelyik börtönében töltötte.
Kiszabadulása után alig pihent néhány hetet – esetleg hónapot –, s máris új munka után nézett. Szokása szerint a kora esti órákban
indult el, és bevált szisztémája szerint a telefonkönyvből kiírt orvosok, igazgatók, neves színészek lakásait „szúrta ki" legalkalmasabb
betörési terepként. Hosszú hetekig lesett, figyelt, érdeklődött. Táviratkézbesítőnek, vízvezeték-szerelőnek vagy telefonkezelőnek álcázta
magát. A biztonság kedvéért telefonon kereste a kiszemelt lakás tulajdonosát, s ha a szám jelentkezett, bocsánatot kért téves tárcsázásért.
Vagy: többször becsengetett a nap különböző szakában a már előre kinézett lakásba. Ha otthon voltak, nem jött zavarba, a szomszéd lakó
felől érdeklődött. Változatos trükköket eszelt ki célja eléréséért.
A felesége is igen ügyes tolvaj volt. Az asszony főként az áruházak zsúfoltságát használta ki lopás céljából. De nem riadt vissza a
pályaudvarok környékén elkövetett zseb tolvajlásoktól sem, sőt nemegyszer felszállt kiszemelt áldozata után a vonatra, hogy ott vigye
végbe „manővereit". Tevékenysége alatt olyan természetesen viselkedett, hogy a legkisebb gyanút sem keltette fel.
A Bori házaspárnak volt egy lánya – Magda – is, aki még csak csipegette szülei eszköztárának módszereit. Jó felfogóképessége
azonban hamar ráállította őt is erre a tisztességtelen életformára.
Bori Magda még nem volt tizenkét éves, amikor ellopta az iskolában tanítónője pénztárcáját. Az erszényben mindössze ötven forint
volt. Ebbe az ügybe – Magos őrnagy és kollégái képviseletében – a rendőrség is bekapcsolódott. A kis Magduska az első ténykedésénél
rajtavesztett, nem is saját tapasztalatlansága, hanem édesanyja kapzsisága miatt.
Magos őrnagyot személyesen ismerte a tanítónőnek egy távolabbi rokona. Így került ez a jelentéktelennek tűnő eset hozzá. Magos
ebben az apró ügyben is – már csak a rendőri presztízs megőrzése érdekében – ismertette az esetet nyomozó kollégáival. Rövidesen
riasztották az ószereseket, kisebb csehókat, vendéglőket, kocsmai alkalmazottakat, kisebb kaliberű prostikat, akik esetleg felfigyelhetnek a
krokodilbőr pénztárcára. Nem mulasztották el megemlíteni a pénztárcaügyet Biharinak sem, egyik legmegbízhatóbb emberüknek, akinek
kifinomult, „vizslaszaglászó" érzéke már többször segítette őket eredményhez.
Eltelt több hónap. Mind el is feledkeztek a tanítónő tárcájáról, hiszen sokkal fontosabb és nagyobb szabású betörések, emberölések
ügyében nyomoztak, mígnem egy reggel felhívta a károsult tanítónő Magos őrnagyot. Arra kérte, hogy beszélhessen vele. Magos azonnal a
rendelkezésére állt.
A tanítónő elmondta, hogy országos pedagógiai értekezleten vett részt. A szünetben, a büfében az egyik kartársnő kezében felfedezte
a krokodilbőr pénztárcáját, amit semmi mással összetéveszteni nem lehet, egészen kivételes, egyedi darab, a sógora hozta neki ajándékba
Indiából. Megtudta, hogy a tárcája jelenlegi tulajdonosát Laczó Istvánnénak hívják, Kecskeméten lakik. Kérte az őrnagyot, nyomozzák ki,
mi módon jutott a kolléganő az erszényhez.
Magos az asszony távozása után utasította Bordás főhadnagyot – a megadott név és cím birtokában –, hogy intézkedjen. 48 órán belül
Bordás már jelentette is főnökének, hogy megvan a tárca, magával is hozta, mivel közölte Laczóékkal, hogy az erszény lopásból ered.
Egyébként Laczóné férje elmondta, hogy a tárcát a vonaton egy siránkozó asszonytól vette, akinek ellopták a retiküljét, csak a tárcája maradt
véletlenül a zsebében, jelentéktelen kis összeggel. Laczó az asszonyt megsajnálta és nyolcvan forintért megvette a pénztárcát. Laczó jó
személy leírást adott a jól öltözött, világos hajú asszonyról.
Pár nap múlva az is kiderült, hogy az iskolában, nem sokkal a krokodilbőr tárca eltűnése után, újabb lopás történt, csak erről nem
tettek feljelentést. Bordásnak nem sok idejébe került, míg kiderítette, hogy a vonaton a pénztárca eladója Bori Jánosné volt. Ennélfogva a
tolvaj mindkét esetben nem lehetett más, mint a kis Bori Magda.
Tűnődtek, mit tegyenek ezzel a gyerek „szarkával”, akinek az apja – legutóbbi hároméves büntetése letöltése után – nemsokára
szabadul.
– Várjuk ki, főnök – szólalt meg Németh –, míg felnő a kis tolvaj.
– Egyébként sem értem, miért kell nekünk ilyen kis apró ügyekkel szarakodni? – méltatlankodott Bordás.
– Azért – hallgattatta el Németh –, mert a bagatell, piti ügyekből lehetnek a legnagyobb ügyek. Érted végre?
Az idő telt.
Bori János lassan már egy éve szabadult, de 48 óránál többet sehol nem dolgozott, pedig jó villanyszerelő volt. Amit imitt-amott
keresett, azt rendszerint ellóversenyezte. Egy ilyen alkalommal találkozott vele a lóversenypályán Magos, aki mindjárt megszólította: – Úgy
látom, nyerni szeretne. De hát inkább nyerjen, mint lopjon.
Borit meglepte Magos megjelenése. – Ugyan kérem, felügyelő úr, nem akarok én ismét börtönbe kerülni.
– Nana, tudtommal már néhányszor megfordult ebben az „intézetben".
– Hát ha az őrnagy úr gondoskodik róla, hogy odakerüljek...
– Mennyit is ült legutóbb, Bori?
– Három évet, őrnagy úr.
– Ami azt illeti, jogosan. Nem ártana, ha a jövőben elkerülné az odavezető utat. Dolgozzon végre becsületesen, ideje lenne, ha már a
kislányára is gondolna.
– Már nem is olyan kicsi. Tizenhat éves lesz és dolgozik szorgalmasan.
– Na látja, és van magának rendes felesége is, arra is gondolhatna. – A fenét rendes, csak éppen a malomkövet nem lopja el, nyelte le
megalapozott véleményét.
 – Hát az igaz, és nem öregszik, szeretem is az asszonyt, őrnagy úr.
Ha ekkor Magos röntgenszemekkel rendelkezik, bizonyára felfedezi a Bori zsebében lapuló néhány ezer forintot, amit az egyik vidéki
betöréses útján szerzett anyageladásból kapott az orgazdájától.
Magos és munkatársai az eltelt időben az ország különböző területein elkövetett kisebb-nagyobb betörésről szereztek tudomást. Az
ellopott tárgyakra vonatkozóan országos körözést rendeltek el. Ezek nap mint nap benne voltak a reggeli jelentésekben. A kiemelkedő
tárgyakról, mint például arany, ékszer és egyéb értékes ingóságokról, Magos munkatársai feljegyzést készítettek, és azokat eljuttatták
különböző területeken tevékenykedő embereiknek.
Valamelyik reggel Magos őrnagyot keresték.
– Az éjszaka folyamán – hangzott a telefonbejelentés – városunk múzeumába ismeretlen tettesek betörtek. A riasztóberendezést és
villanyvezetékeket elvágták. Behatoltak az egyik terembe, feltörték a padlóhoz erősített páncélládát, és abból régi vert arany és egyéb
pénzeket, értékes ezüstvereteket, valamint több más apró tárgyat vittek el.
– Szeretném, ha leszaladnátok megnézni a helyszínt – hangzott el végül a helyi bűnügyi vezető kérése.
– Maradjon minden úgy, ahogy van, azonnal indulunk – harsogta vissza már „felajzottan" Magos.
Berohant főnökéhez és elmondta az iménti értesülését.
– Induljatok máris, ha van valami érdekes, azonnal hívj – kapta el a sürgősség lázát Magostól a főnök.
– Marika – kiabált Magos felvillanyozva titkárnőjének –, szóljon Kozma századosnak.
– Itt vagyok! – nyitott be Kozma a harmadik szobába is áthallatszó keresésre.
– Intézkedj! Azonnal indulunk vidékre. Betörtek egy múzeumba. Szólj Némethnek és Szőke főhadnagynak. Ők jönnek velem. Te
maradj itthon és Bordással együtt lásd el az itthoni feladatokat. Ahogy megszerzem az ellopott tárgyak leírását, azonnal értesítelek. Szükség
esetén mindenkit, aki él és mozog – hadarta Magos – mozgósítani kell.
A kocsi elindult.
– Nem bánnám – szólt a gépkocsivezetőhöz –, ha a szokásosnál kissé gyorsabban hajtana.
– Mi történt, főnök, tulajdonképpen? – kérdezte Németh százados.
– Egyelőre csak azt tudom, hogy a múzeumból értékes, régi, több száz éves arany- és ezüstpénzeket, -vereteket vittek el. Mire a
második cigarettáját elszívta, már fékezett is a vezető, olyan svunggal, hogy porzott a járda szegélye körül az út.
– Gyerünk!
A múzeum ajtajában a helyi bűnügyi vezető várta őket.
– A kutyafáját, cifra ügynek látszik ez az ügy. Ilyen helyszínt még nem láttam – tért rá a lényegre a helyi kolléga. – A tettesek részéről
nincs semmi fölösleges munka. Pontosan, precízen dolgoztak. Nem lehettek kezdők.
– Akkor ne tétlenkedjünk – felelte Magos. Felmentek az emeletre, a terem előtt megálltak.
– Az ujjnyomszakértők?
– Dolgoznak – szólt a helybeli kolléga. Az itteni vezető szerint senki nem nyúlt semmihez.
– A múzeum vezetője fedezte fel?
– Igen. Gubán Miklós, aki egyben gondnok is.
– Hol van?
– Az irodájában várakozik.
– Maradjon csak ott. Előbb megnézzük a helyszínt, aztán beszélünk vele és mindazokkal, akik itt dolgoznak.
Amint az ujjnyomszakértők befejezték munkájukat, Magos, Németh és Szőke a helyi kollégákkal beléptek a kiállítási terembe. A
falak körül különböző színű és nagyságú antik korsók, puskák, kardok, a vitrinekben apróbb ezüstedények, díszes tárgyak voltak
elhelyezve.
– Nézd, azt a vitrint is betörték – fedezte fel a kolléga.
A betört vitrinben vörös vagy kék bársony alapon kisebb terítők hevertek, ezekről feltehetően a betörők emelték ki az értékesebb
darabokat. A terem egyik sarkában az a padlóba erősített acéllemezből készült, két erős pánttal ellátott láda állt nyitva, amelyből az igen
értékes numizmatikai értékű érméket ellopták.
– Különös – motyogta maga elé Magos –, úgy látom, a két nagy lakatot lefűrészelték.
– Igen – helyeselt a kolléga.–, pedig vastag acéllakatok voltak.
– Ja, barátom, a betörők ma már kiváló szerszámokkal ügyködnek. Egyébként igazad van, a betörők pontosan dolgoztak. Szerintem
sem kezdők hatoltak be ide. Kérdés: miképpen?
– Kívülről nem, sem az ajtókon, sem az ablakokon, hiszen azokon erős vasrács van, és különben sincs semmi nyoma a behatolásnak.
–Tető, padlás, pince?
– Ki van zárva. A tetőre nem juthattak fel, de a pincéből sem hatolhattak be.
– Akkor valami rejtélyes, láthatatlan úton érkeztek.
– Hát talán elrejtőztek a padláson vagy a pincelejáratban. A gondnok is erre gyanakszik. Egyébként már fenn jártam az
ujjnyomszakértővel, de friss nyomokat sem ő, sem én nem találtunk.
– Laci! – szólt Magos Némethnek. – Te és Szőke kérdezzetek ki mindenkit, aki itt van alkalmazásban. Érdekel, ki, mikor járt a
padláson, a többit úgyis tudjátok. Gyere – szólt a helybeli kollégának –, menjünk az irodába.
– Jó, de előbb még nézd meg a riasztócsengő kapcsolóját. Meg leszel lepve
– Na, erre kíváncsi vagyok.
A kolléga kinyitotta az iroda külső bejárati ajtaját. (Azért a külsőt, mert még egy belső ajtó is volt), és a két ajtó közötti faburkolat
felső részében elhelyezett kis kapcsolótáblára mutatott.
– Valóban ötletes – bólintott elismerőleg Magos. – Hát erről nem sokan tudhatnak.
– A gondnok szerint a tettesek kapcsolták ki és vágták el a villanydrótokat is. Elmondása szerint amikor bejött, az ajtót kulccsal
nyitotta ki, és akkor nyomban észrevette, hogy a riasztóberendezés ki van kapcsolva.
– Tehát – összegezte Magos – úgy néz ki, hogy a betörők kinyitották az ajtót, kikapcsolták a riasztóberendezést és utána visszazárták
az ajtót.
– Ez az, amit én sem értek.
– Furcsa, szokatlanul furcsa. És a villanyóra?
– Az amolyan kis kamra, amit nemigen szoktak bezárni.
– Ujjnyomok?
– Friss ujjnyom sehol.
Ezután beléptek a gondnokhoz. A kölcsönös bemutatkozás után Magos megkérte a gondnokot, számoljon be a múzeum „életviteléről".
– Általában tíz órakor nyitunk – kezdte Gubán Miklós. – Az egyéni érdeklődőkön kívül sűrűn jönnek csoportos látogatók, többnyire
iskolákból.
– A helyi iskolából?
– Az ország különböző tájairól.
– Az egyéni látogatók?
– Azok inkább vasárnaponként jönnek többen.
– Maradjunk egyelőre a csoportos látogatásnál. Ez hogyan zajlik le?
– Az érkezések előre be vannak ütemezve.
– Meddig tart egy-egy látogatás?
– Az változó. Két-három órát is elidőzhetnek, különösen, ha előadást is igényelnek a csoport vezetői.
– Kik azok a szakiparosok, akik az esetleg adódó meghibásodásokat kijavítják?
– Rendszerint a helybeli iparosokat hívjuk, bár erre igen ritkán kerül sor. Az épületen nagyobb tatarozást nyolc-kilenc évvel ezelőtt
végeztek.
– Úgy értesültem, ön nyitva találta a padlás ajtaját.
– Igen, kérem, nyitva.
 – Mondja el, hogyan fedezte fel a betörést?
– Mint mindig, ma is kilenc órakor érkeztem. Felmentem az emeletre, előbb az irodába, majd a kisterem ajtajához léptem. Elővettem
zsebemből a kulcsot, de az a zárban nem fordult. Lenyomtam a kilincset. Kissé meglepődtem, amikor nyitva találtam az ajtót és nem szólalt
meg a riasztócsengő.
– Mit tett ezután?
– Visszasiettem a folyosóra, hangosan hívtam Tóth Imrénét, aki nálunk évek óta tartja rendben az épületet. Megkérdeztem tőle, hogy
ő nyitotta-e ki a terem ajtaját. Azt felelte, hogy még fent sem volt és különben sincs egyik ajtóhoz sem kulcsa.
– Nem gondolja, gondnok úr, hogy előző este talán nyitva hagyta?
– Az kizárt dolog. Ez nálam már egy beidegződött mozdulat. Tóthné válasza után gyorsan besiettem a másik irodába, ahol Dudás
Aranka adminisztrátor dolgozik. Ő ugyanis nyolc órára jár be, de neki sincs a teremhez kulcsa.
– Ő mit mondott?
– Semmiről sem tudott.
– Mit tett ezután?
– Bementem a terembe és akkor felfedeztem az egyik üvegvitrinünk betörését. Elképedtem. Körülnéztem és észrevettem, hogy a kis
asztal –, ami álcázás miatt a sarokban levő láda fölött szokott állni – nincs a helyén. Távolabb fel volt borulva. A ládát felnyitva, ajtaját a
falnak támasztva találtam. El sem képzeli a riadalmamat, amikor a ládába nézve több kisebb doboz üresen tátongott.
– Elhiszem. Mondja kérem, tovább.
– A ládában az értékesek közül semmi nem maradt, csupán néhány régi, de értéktelenebb pénzdarab.
– Ön szerint mit vittek el, illetve mi hiányzik?
– Nagyon értékes régi arany- és ezüstpénzek, -veretek, több száz éves kisebb tálak, ezüst- és aranyozott érmék, a vitrinből is hiányzik
több ezüsttálka, ezüstcsésze hozzátartozó tányérkával.
– Felfedezéséről beszámolt az adminisztrátornőnek?
– Természetesen.
– És ő hogyan reagált?
– Megdöbbent.
– Milyen értéket képviselnek az ellopott tárgyak?
– Pénzben ezt lehetetlen kifejezni. Az érmék például numizmatikai szempontból felbecsülhetetlen értékűek. Csak úgy tudjuk
megállapítani a hiányt, ha a feltört láda és az egész terem leltári anyagát átnézzük.
– Hol tartják a leltári jegyzékeiket?
– Az irodámban egy kis páncélszekrényben.
– Akkor arra kérem, ennek alapján a lehető leggyorsabban készítsen listát az eltűnt darabokról. Még valamit: ki tud arról, hogy a
riasztócsengő kapcsolója a két ajtó között van?
– Elsősorban akik felszerelték.
– Ez mikor történt?
– Öt vagy hat éve.
– Kik készítették?
– Budapestiek.
– A címük megvan?
– Igen.
– Ki tud még itt önön kívül erről?
– Dudás Aranka, az adminisztrátor.
– Dudás Aranka mióta dolgozik itt?
– Körülbelül negyedik éve.
– És még ki tud a kapcsolóról?
– A kapitányság vezetője.
– Ki szokta a riasztócsengőt bekapcsolni?
– Minden esetben én, amikor eltávozni készülök.
– Tegnap bekapcsolta?
– Egész biztos. Erre határozottan emlékszem, mint ahogy azt már mondtam is.
– Ha ez így van, hogyan lehetséges az, hogy ön reggel az ajtót bezárva, a riasztócsengőt viszont kikapcsolva találta?
– Erről fogalmam sincs, őrnagy úr.
– Nekem mégis az az érzésem, hogy ön tegnap elfelejtette bekapcsolni.
– Lehetetlen! – sápadt el ennek még a feltételezésétől is a gondnok.
– Azért mégis előfordulhatott. Nem gondolja?
– Nem, annál is inkább nem, mert enélkül az automatikus mozdulatom nélkül nem is tudnám elhagyni az épületet.
– Honnan tudja, hogy a padlásajtó nyitva volt?
– Mert amikor kijöttem a teremből, felszaladtam a padlásra és akkor tapasztaltam.
– Egyébként zárva tartják?
– Őszintén megvallva, ezt nem is tudom pontosan.
Amikor kiléptek az irodából, szembe találkoztak Szőkével és Némethtel.
– A takarítónő nem tud semmiről – mondta Németh. A padlásajtó szerinte mindig nyitva van. Oda szokta rakni a takarítóeszközeinek
egy részét, közvetlenül az ajtó mögé.
– Dudás Arankával beszéltetek?
– Igen – vette át a referálást Szőke. – A lány semmiről sem tud. Hihetetlennek tartja, hogy ide idegen be tudott volna jönni, hiszen
minden ajtón wertheimzár van és a riasztóberendezésnek a behatolást azonnal jeleznie kellett volna. Most is a dolgok hatása alatt áll.
Érthetetlennek tartja, mi módon történhetett. A döbbenete őszintének látszik.
– Úgy neki, mint a takarítónőnek írjátok össze minden hozzátartozóját, ismerősét, barátait, rokonait. Továbbá, mindazoknak, akik
előzőleg itt dolgoztak és időközben eltávoztak, írjátok ki az adatait. Szükség esetén utánuk kell majd nézni.
– Van már valami nyom a behatolás helyéről? – kérdezte Németh.
– Semmi – válaszolta Magos. – Az égvilágon semmi, sem a behatolásukról, sem a távozásukról.
– Akkor ezek, főnök, netán a kulcslyukon jöttek be és mentek ki? – ironizált Németh.
– Jó, hogy jössz ezzel a kulcslyukkal. – A helyi kollégától kérdezte most Magos: – Van itt helyben jó zárszakértőtök?
– Laci! Telefonálj Kozmának, küldje ide azonnal a legjobb zárszakértőnket.
A gondnok, aki egyben a múzeum vezetője is volt, meg az adminisztrátornő a terem sarkában levő páncélozott láda mellett ültek, és
nagy ügybuzgalommal leltárt készítettek.
Magos közelebb lépett hozzájuk.
– Mondja, kedves hölgyem – szólította meg Dudás Arankát, aki kérdőleg fordította feléje fejét.
– Tessék őrnagy úr – mondta csendesen.
Nem, nem, gondolta az őrnagy, amikor megpillantotta a halk szavú nő arcát, tiszta tekintetét. Neki nem lehet köze az itt történtekhez.
– Kérem, hogy jött be reggel az épületbe?
– A saját kulcsommal.
– A kapu és a maga irodájának az ajtaja be volt zárva?
– Igen. A kapu két helyen, a lenti és fenti zárral be volt csukva, úgy, ahogy az lenni szokott.
– A takarítónő mikor jött be?
– Julika néni mindennap nyolc óra után, fél kilenc tájban szokott megérkezni.
–Neki is van kulcsa?
 – Nincs. Csak kettőnknek, a múzeum vezetőjének meg nekem van.
– Amikor bejött, nem észlelt semmi különöset?
– De, azt hiszem, igen. Úgy éreztem, mintha valaki előttem dohányzott volna a lépcsőházban. Eddig még soha ilyesmit nem észleltem,
hiszen közülünk senki sem dohányzik.
– Ha a lány nem téved – jegyezte meg kifelé menet Magos kollégáinak –, akkor csakis a tettesek dohányozhattak. No, de hol jöttek be
és hogyan távoztak? Gyertek velem, beszéljünk a takarítónővel.
Raktárféle helyiségbe léptek be a földszinten.
– Jó napot, asszonyom – köszönt mosolyogva Magos, ahogy megpillantotta a hatvan év körüli asszonyt. Megnevezte magát és kollégáit
is bemutatta. – önt hogy szólítják itt, asszonyom?
– Csak úgy egyszerűen, őrnagy úr, Julika néninek.
– Mondja, kedves Julika, ma már hol takarított?
– A lépcsőházban, a folyosón, a vécében. Ezzel szoktam kezdeni.
– És a szemetet hová üríti ki?
– Amott – mutatta –, abba a vödörbe. Mielőtt hazaindulok, ki szoktam önteni az udvari tárolóba.
Szőke főhadnagy nem várta meg főnöke utasítását; felkapta a szemetesvödröt és egész tartalmát, a takarítónő rosszallásával mit sem
törődve, kiöntötte a padlóra. Mindannyian körülguggolták. Ki egy lapát csücskével, ki meg a seprű nyelével, tüzetesen átrostálták a
szemetet. Meg is lett az eredménye.
– Nézd csak – szólt kisvártatva Szőke. – Itt van egy szopóka nélküli lapos cigarettavég. Úgy látszik, ráléptek.
Találtak egy másikat is, ami még gömbölyű volt, feltehetően magától aludt el.
– Ez is valami! – bólintott Magos. – Még hasznát vehetjük. Intézkedjetek, hogy a csikkek a laboratóriumba kerüljenek. – Ismét az
asszonyhoz fordult:
– Julika, nem tapasztalt reggel valamit, ami a szokottól eltérő?
– Hát, ha csak azt nem, hogy idejövet úgy ötven-hatvan méternyire láttam két férfit, akik mintha a múzeumból jöttek volna ki.
– Hogy néztek ki?
– A fene sem figyelte, van nekem más dolgom, mint idegeneket bámulgatni. De azért úgy emlékszem, hogy egy- egy táskaféle volt a
kezükben.
– Merrefelé mentek?
– Mit tudom én kérem. Talán az állomás fele, de lehet, hogy a buszmegállóhoz.
– Hová megy innen a busz? – kérdezte Magos a helyi kollégát.
– Két irányba. Budapest és Szeged felé.
– Érdeklődni kell a buszvezetőknél. Hátha feltűnt nekik a két idegen.
– Julika néni szavai alátámasztják Dudás Aranka csalhatatlan szaglóérzékét – jegyezte meg Szőke.
– Így van – hagyta helyben főnöke. – Viszont sem a behatolásnak, sem a távozásnak semmi nyoma, holott betörőink igencsak szoktak
kapkodni. Nem lehettek annyira elővigyázatosak, hogy egy picurka nyom se maradjon utánuk.
– Képezik magukat. A börtön jó iskola az óvatosság elsajátítására – mondta Németh.
– Van olyan börtön, ami számukra már főiskolai szintet képvisel – csatlakozott kollégája véleményéhez Szőke.
– Bennem már az is felötlött – szólt Németh elgondolkozva –, hogy hátha külföldi megrendelésre követték el ezt a betörést. Régebben
itt járt külföldiek ösztönzésére.
– Ez a túltengő fantázia jellemző rád – válaszolta Magos.
Elindultak felfelé a lépcsőn. Az emelet közelében elébük sietett a múzeum vezetője.
– Őrnagy úr, kérem, készen vagyunk. Összeállítottuk a leltárt.
– Akkor legyen szíves, adjon át egy példányt minden egyes darabról és azok leírásáról.
– Azonnal elkészítem a leírást is és a mindegyikhez külön-külön hozzátartozó fényképet is csatolni fogom.
Nagyon helyes, akarta mondani Magos, amikor az utca kapuja hangosan becsapódott. Lenézve Kozma századost pillantották meg a
zárszakértővel.
– Az utóbbi időben elég sűrűn vesznek igénybe – mondta kedélyesen a zárszakértő az üdvözlések után.
– Nem panaszkodhat, hogy tétlenkedni hagyjuk. Arra kérem, most az egyszer ne siessen. Precízen vizsgálja át az ajtók zárjait. Bordás
főhadnagy majd megmutatja, melyekről van szó. Lehetetlen, hogy ne maradt volna valami nyom, még akkor is, ha netalán kulcsot
készítettek, vagy álkulcsot használtak volna.
– Tessék csak rámbízni, őrnagy úr.
Magos Kozmának átadta a már zacskóba helyezett két cigarettavéget. – Ahogy visszatérsz, azonnal add le a labornak. Mindjárt
átveheted az ellopott értékes tárgyakról a leírást és a fényképeket. Bent több példányban másolják le, hogy minden mozgatható
emberünkhöz eljusson. Küldd meg a másolatot a határőrségnek, a vámosoknak, és ne felejtsd ki az állambiztonságiakat – Csépai alezredest
és Kenyeres őrnagyot – sem. Ez utóbbi azért lényeges, mert mi bizonyos százalékban már a határainkon túlra is gondolunk. – Ez nagy „olaj"
volt a Kozma mellett hallgatagon álló Németh számára. – Itt nem kis ügyről van szó – folytatta Magos. – Minden rendőri szerv intézkedjék
saját területén, vonja be az arra alkalmas, önként segíteni kész lakókat is. Szem előtt kell tartani az üzletelőket, a spekulánsokat, az arany-
és más értékekkel üzérkedőket. Biharit is vond be.
– Meglesz, főnök. Pontosan úgy, ahogy kívánod.
– Amint átvetted a gondnoktól a fényképeket és a tárgyak leírását, máris indulj Pestre.
– Igen – felelte megnyugtató készséggel Kozma.
– Még valamit. Nagy súlyt kell helyezni a numizmatikusokra. Az ezzel foglalkozók tudjanak erről. Ha nem is azonnal, de idővel
jelentkezhet náluk valaki az egyes érmék értékesítésével.
– És a zárszakértő? – kérdezte Kozma.
–Öt majd mi hazavisszük.
Kozma tíz percen belül robogott vissza Budapestre.

Közbevetőleg: a tárgykörözés a rendőri munka egyik legfontosabb tartozéka. Örökös, széles területre kiterjedő figyelés következtében
a legkisebb gyanús jelenséget továbbítják a központnak, ahol a beérkező jelentéseket kiértékelik, osztályozzák, és a jelzéseket megfelelő
helyre juttatják. Így mindenki értesül saját munkájának gyanús körülményeiről.

– Ha a zárszakértő elvégezte feladatát, mi is elmehetünk. Szerintem a tettest, vagy tetteseket, úgy sem itt kell keresnünk – mélyült el
meditációiban Magos.
– Akárki is tette, kiválóan dolgozott. Mondhatom, hiba nélkül. És ha netán egyszer valami díjkiosztó bizottság működnék annak
elbírálására, hogy egy-egy betöréses lopást vagy más bűncselekményt ki milyen szinten, milyen módon vagy mennyire hibamentesen végez
el, akkor az, helyesebben azok, akik itt ügyködtek, bizony a betöréses lopás Nobel-díját is megkaphatnák – „magasztalta" a tetteseket
Németh.
– Nem tudsz leszokni a szócséplésről – dünnyögte Magos.
– Igen, csak úgy beszélek, mihaszna módon – biggyesztette le a száját Németh.
– Na, ne orrolj meg. Időnkénti bőbeszédűséged soha nem mellőzi a meggondolt kijelentéseket. Meg aztán tudod, ez az ügy engem is
türelmetlenné tesz – tette hozzá békítőleg főnöke.
Elég hosszú ideig tartott, míg a zárszakértő befejezte munkáját.
 – Halljam, mit fedezett fel? – kérdezte Magos.
– A terembe vezető ajtónak a wertheimzárában egészen apró viasztöredéket találtam, ami arra enged következtetni, hogy a zárról
valaki – hangsúlyozom már régebben – kulcsmintát próbált venni. Tudniillik a töredékek nem frissek, sőt, nagyon is szárazak.
– Tehát?
– Több hetes, de hónapos is lehet.
– És a bejárati kapu zárjában milyen változást észlelt?
– Ez kissé meglepő. Véleményem szerint a kapu zárjáról nem kívülről, hanem belülről vettek mintát, mert az apró viasz- vagy gitt-
töredékeket a belső zár lapja mellett találtam meg.
– Ez bizony furcsa – csodálkozott Magos.
– Ha így van, akkor én azt hiszem – szólalt meg Németh, feledve előbbi megbántódását –, hogy ezt a betörést hosszas, gondos
előkészítés előzte meg. Ki tudja, mióta készültek erre. A kapu belső részéről levett kulcsnyom viszont amellett szól, hogy az csak fényes
nappal történhetett. Abban az időben, amikor a legtöbb látogató tartózkodik az épületben és mindenkit leköt a bámészkodás.
– Az sincs kizárva, hogy a tettesek, zárás előtt, valahol elbújtak az épületben – toldotta meg a lehetőségeket Szőke.
– Igazatok van. A betöréses furfangnak többfajta variációjával kell számolnunk. Emiatt sokfajta tényezőt kell figyelembe vennünk.
De hallgassuk tovább barátunkat. Talált még valami eltérőt a szokásostól? – kérdezte Magos újra a zárszakértőt.
– Azt az ajtót, ahol a riasztócsengő van, ügyesen elkészített álkulccsal nyithatták ki. Erre utal néhány kis karcolás a zár belsejében. A
páncélozott láda lakatát pedig nagyon finom acélfűrésszel vágták le.
– Hát, igen – töprengett Magos –, hosszas gyakorlatunk alatt azt tapasztaltuk, hogy a visszaeső betörő- tolvajok kevés nyomot hagynak
hátra, nem tesznek fölösleges mozdulatokat, a legmegfelelőbb helyet választják ki a kiszemelt helyre való behatolásához és az onnan való
távozáshoz. Ez a helyszín mindenben alátámasztja a visszaeső bűnözők tevékenységét. Laci! – szólt Némethez. – Mielőtt elindulnánk,
beszélj a gondnokkal. Állítson össze egy listát mindazokról, visszamenőleg, akik a múzeum megnyitása óta itt alkalmazásban voltak és
idővel eltávoztak. Ha a lista kész – fordult a helyi kollégához –, a felsoroltakat egytől egyig le kell ellenőrizni. Persze nem holnap reggeltől,
hanem lassan, fokozatosan. Tudjátok – nézett kollégáira –, az foglalkoztat a leginkább, hogy a tettesek bent rejtőztek- e el, és azután
dolgoztak, vagy kívülről érkeztek. De nem is annyira a behatolás, mint inkább a tettesek távozása érdekel.
– Úgy hiszem – mondta Németh –, a legegyszerűbb módot választották a távozásra. A cigarettavégek is erről tanúskodnak. Megvárták a
reggelt, majd az első érkezőt – jelen esetben az adminisztrátornőt –, aki mint említette, nyitva hagyta maga mögött az ajtót. A betörők a
pincelejárat sarkában meghúzódva ezt kivárták, majd szépen a nyitott kapun kisétáltak anélkül, hogy bárki is gyanút fogott volna.
Valószínűleg ketten lehettek – a takarítónő is két személyről tett említést –, a csomagjuk sokkal inkább értékes volt, mint nagy, így hát az
utcán nem kelthettek feltűnést.
– Ne húzzuk itt az időt következtetésekkel. Induljunk. Ha valami eszükbe jutna, kérem – szólt a múzeum vezetőjéhez Magos –,
értesítsenek. Viszontlátásra!
Az autó elindult.
Ezalatt Budapesten Kozma százados és Bordás főhadnagy minden szükséges intézkedést megtettek.
Magos másnap reggel beszámolt főnökének a múzeumban történtekről, észleléseiről és a folyamatba tett intézkedéseikről. Majd
hozzáfűzte:
– Nem remélem, hogy egyhamar eredményt érhetnénk el. A tettesek tudják, hogy ezeket a kivételes, ritka tárgyakat leginkább
külföldinek lehet eladni. Az is lehetséges, hogy megrendelésre cselekedtek. – A letorkolt Németh szavait idézem, gondolta bocsánatkérően
Magos. – Az ügy „ínyencsége" miatt nem hiszem, hogy egyhamar eredményhez jutunk.
– Üssétek a vasat, lássatok hozzá, nem kis értékről van szó! – szólt a főnök, kezet fogva a távozó Magossal.
Hosszú idő telt el. A múzeumi betörésből származó ellopott értékekről semmi észrevétel, semmi gyanús körülmény nem adódott,
pedig közben szünet nélkül folyt a nyomozás.
Kozma és Bordás figyelemmel kísérték és hosszasan, folyamatosan ellenőriztették mindazokat, akik a betörés előtti időben a
börtönökből szabadultak. Utánajártak, hogy azok jelenleg hol dolgoznak, miből élnek. De mintha minden összeesküdött volna ellenük.
Egyik oldalról sem érkezett semmi kézzelfogható.
Az egyik délelőtt telefonon kereste valaki Kozma századost. Már azt hitték, a múzeumi üggyel kapcsolatosan, de ezúttal is csalódniuk
kellett.
Kozmát a kötszövőgyárból hívta fel egy bizonyos Kató. Közölte, hogy egy teremben dolgozik Dusán Istvánnéval, aki az utóbbi időben
többször is eladott teljesen új paplan- és párnahuzatokat meg lepedőket. Vevőinek – mármint a benti dolgozóknak – azt mondja, hogy
házassági évfordulóra, születésnapra, különböző alkalmakra kapja ajándékba a férjétől. A bejelentőnek az tűnt fel, miképpen lehetséges,
hogy valaki minden ünnepi alkalomra csak ágyneműt kapjon, és hogy azt nem tartja meg, hanem eladja. Furcsállotta azt is, hogy a Dusán
Istvánné által eladott ágynemű vasalatlan, némelyikből a varrócérna is kilóg.
Kozma a bejelentést nyomban közölte főnökével.
– Nézzetek utána, ki ez a Dusánné. A tárgykörözésekből visszamenőleg állapítsátok meg, hogy hol, melyik betörés alkalmával vittek
el ágyneműt vagy ahhoz való méterárut. De emiatt a fő feladatról nehogy megfeledkezzetek!
– Dehogyis, főnök, a múzeumi vonalon minden megy a maga útján – biztosította Kozma.
Kozma és Bordás ezek után hosszabb időre visszamenőleg listát készítettek arról, hogy hol történt olyan betöréses lopás, különösen
vidéken – például szövetkezeti boltokban –, ahonnan ágyneműt vagy ahhoz alkalmas méterárut vittek el.
48 órán belül már teljes képet kaptak Dusán Istvánnéról, férjéről és közvetlen hozzátartozóiról. Büntetve sem az asszony, sem a férje
nem volt. Azt megállapították, hogy az asszony szabadidejében varrással foglalkozik.
– Na, ez azért nem jelenti azt, hogy teljesen ártatlanok – jegyezte meg Magos. Nemegyszer megtörtént már, hogy amikor a delikvens
először került rendőrkézre, kiderült, hogy húsz-harminc bűntettet is elkövetett.
– Akkor most mit tegyünk Dusánnéval? – kérdezte Kozma.
– A szokásost. Alkalomadtán látogassátok meg, és ha netán szerencsétek van, nem mentek hiába.
Kozma és Bordás még aznap délután felkeresték Dusán Istvánnét. Az asszony meghökkent, amikor bemutatkoztak. Ezen Kozmáék
különösebben nem csodálkoztak. Megszokták már, hogy megjelenésük nem vált ki elragadtatott mosolyt látogatottjaik arcán.
– Ugye, asszonyom, ön délelőtt dolgozik ezen a héten? – kérdezte Kozma.
– Igen.
– És a férje?
– Ő ilyenkor délutános.
– Hol?
– Az Elektronikában, lakatos.
– Ezek szerint váltják egymást idehaza.
– Sajnos. Csak szombat délután és vasárnap vagyunk együtt idehaza.
Bordás közben a varrógépet nézegette. A géptűből fehér cérna lógott ki. – Varrogat is, asszonyom? – kérdezte.
– Tetszik tudni, jól jön egy kis mellékkereset.
– És kiknek dolgozik?
– Többnyire a szomszédoknak.
– És még rajtuk kívül?
– Előfordul, hogy valamelyik szomszéd ajánlja az ismerősét.
– Mióta dolgozik a kötszövben?
– Huszadik éve.
– Az ottani dolgozóknak is szokott varrni?
– Nagyon ritkán.
– Legutóbb például kinek, mit varrt a munkahelyén?
– Mostanában nem varrtam a bentieknek. Hopp!, gondolta a két nyomozó, itt valami máris nem stimmel. Vagy az asszony nem mond
igazat, vagy rossz információt kaptak. Egymásra néztek. Való igaz, hogy aki bűnös, az előbb-utóbb belegabalyodik saját hazugságaiba. Az
ártatlan viszont, ha meg is ijed, mindig az igazat mondja, hiszen nincs mit tagadnia.
Dusán Istvánné láthatólag félt, ideges volt. Kereste a kérdésekre adott válaszait. Vajon miért? Talán, mert nem tudja, mi lesz a
következő kérdés, és ez zavarba hozza a legrutinosabb hazudozót is.
– Szóval, az utóbbi, időben – faggatta tovább Kozma – nem varrt senkinek a megbízásából sem a gyárban?
Az asszony láthatólag megremegett.
– Nem, nem ...
– Hát akkor a gyárban eladott ágyneműket kinek varrta?
Az asszony még inkább zavarba jött.
– Az ... az ... kérem ... a sajátom volt.
– A sajátja?
– Igen.
– Akkor miért adta el?
– Nekem, tetszik tudni, már nem kellett... – dadogta.
– Úgy látom, itt minden oké – szólt Bordás hangosan Kozmához.
– Akkor kapcsolhatunk a második sebességre. Mondja kérem, hány ilyen saját ágyneműje volt? – firtatta továbbra is Kozma.
Erre a kérdésre beállott a teljes zavar. Dusánné elvörösödve, pár percnyi hallgatás után végül is azt tudta kinyögni:
– Csak egy ... egy ...
– De hiszen ön több garnitúrát adott el, asszonyom. Paplanokat, párnahuzatokat, lepedőket. Nem is egy alkalommal. Ezen a
varrógépen varrta, ugye? – Az asszony hallgatott. – Szeretném, ha őszintén felelne: kinek a megbízásából varrta az eladott ágyneműt? Ha
nem hajlandó megmondani az igazat, akkor – mivel nincs más hátra – a szomszédok jelenlétében házkutatást fogunk tartani. Abból pedig
még kellemetlensége is adódhat.
Dusánné felkapta a fejét. – Ne, ne, kérem, azt ne tessék. Mit szólnának a szomszédaim?
– Akkor pedig válaszolnia kell a kérdésemre.
Dusánné kivette köténye zsebéből a zsebkendőjét, megtörölte benne nyírkos tenyerét és halkan azt mondta:
– A férjem agyonüt.
– Miért? Talán ő tudja, hogy kinek a megbízásából varrta az ágyneműt?
– Dehogy, kérem. Éppen fordítva. Neki fogalma sincs erről.
– Akkor meg ne idegeskedjen. Mondja el az igazat. Tehát kinek varrt?
– Jaj, mi lesz velem? – kesergett továbbra is Dusánné.
– Ha igazat beszél, higgye el, semmi.
–Tetszik tudni, volt nekem egy munkatársnőm, ott, ahol jelenleg is dolgozom. De ő már régen férjhez ment.
– Körülbelül mikor ment férjhez?.
– Tizennyolc vagy tizenkilenc éve.
– Hogy hívták a munkatársnőjét?
– Varga Ilonka a neve.
– Neki varrta az ágyneműt?
– Igen.
– Varga Ilonkának mi a férjezett neve?
– Azt nem tudom.
– Asszonyom, az előbb azt mondta, hogy a barátnője férjhez ment.
– Igen, de nem tudom, kihez.
– Hát Varga Ilonka ezt nem mondta meg?
– Soha. Ritkán is találkoztunk.
– Mi az a ritka?
Dusánné hosszan gondolkozott.
– No, majd én megmondom. Ez a „ritka" akkor fordult elő, amikor neki valamit varrni kellett. Igaz?
– Igen, így van.
– Ezek szerint nem is találkozhattak olyan régen. Mondjuk, az eltelt hónapokban hányszor?
– Többször.
– Mindig csak ágyneműket varrt a megbízásából?
– Régebben, évekkel ezelőtt varrtam neki női szoknyákat, női bugyikat, egyéb fehérneműt is.
– Mennyit?
– Volt, amikor egy-egy anyagból hármat, négyet is.
– Mondja, Dusánné, hogyan kezdődött el ez a varrogatás? Maga vette, vagy Varga Ilonka hozta az anyagot?
– Minden esetben ő hozta.
– Szóval maga megvarrta és eladta.
– Így történt.
– Az eladott holmik árát hol adta át neki?
– Személyesen jött érte. De pénzt nem adott nekem belőle. Hanem mindig kaptam valamilyen nyersanyagot, amiből ruhát vagy más
egyebet, így fehérneműt készítettem és azokat én is eladtam.
– Tehát így fizetett. Bizonyára most is van itt magánál tőle valamiféle anyag.
– Dehogy, kérem ... igazán nincs semmi... – hangzott bizonytalanul.
– Kedves Dusánné, nézzen be a szekrényeibe, hátha talál mégis valamit.
Az asszony a szekrény előtt habozva megállt, de mielőtt kinyitotta volna megfordult: – Tessék mondani, százados úr, ki mondta meg
önöknek, hogy bent ágyneműt árultam?
– Ha kinyitja a szekrényt és a továbbiakban igazat beszél, megmondom.
– Hát... mindegy, lesz ami lesz, én, higgyék el, ártatlan vagyok.
– Akkor nyissa már ki azt a nyavalyás szekrényajtót! – veszítette el a türelmét Kozma.
Az asszony megfordította a szekrény ajtajában a kulcsot, a szekrény kitárult: – Tessék.
Kozmát és Bordást a vártnál nagyobb meglepetés érte. A szekrény aljában több vég még bontatlan, egészen új, fehér vászonanyag-
tekercsek lapultak. Akadt azonban olyan is, amelyből már levágtak. Előkerült még több vég fehér és színes női fehérneműanyag, több-
kisebb összetekert színes selyem.
– Ez egy kisebb raktárnak is beillik. Menj, tárcsázd fel a főnököt – szólt Kozma Bordáshoz – és mondd meg, hogy megfelelő iratokkal
jöjjön ide valaki.
Bordás térült-fordult és közölte, hogy maga a főnök is eljön Dusánné lakására.
– Azt ígértem, Dusánné, hogy megmondom magának, ki értesített bennünket a maga gyanús üzelmeiről. Ezt meg is teszem, ha
megmondja, hogy van-e Varga Ilonkának egy lánya, aki ugyanott dolgozik, ahol maga.
– Őszintén megmondom, van.
– Hogy hívják azt a lányt? Én ugyan tudom, de magától akarnám hallani.
– Ha már úgyis tudják ... Magdának hívják.
De hát akkor, százados úr, önök Ilonka asszonynevét is tudják. Miért kellett engem ennyit kérdezgetniük?
– Mert meg akartunk bizonyosodni az őszinteségéről, így hát elárulom, hogy egy gyári alkalmazott jelentette fel, de azt ne kérdezze,
kicsoda.
Megérkezett Magos őrnagy Németh százados és Szőke főhadnagy társaságában. A házkutatási parancsot magukkal hozták.
Miután félrevonulva Kozma hármuknak referált a Dusánné-ügyről, Magos megkérdezte: – Mondd, hogy jutott egyáltalán eszedbe a
Bori család ?
 – Amikor a nyitott szekrényben megláttam a sok fehér anyagot, eszembe jutott a betöréses lopások során ellopott nagy mennyiségű
fehéráru. Valami azt sugallta, vajon nincs-e összefüggés az itt tárolt sok anyag és a Bori János betörései között. Hiszen a legtöbb vidéki
betörés azóta történt, mióta Bori szabadon van. A rávonatkozó gyanúmat az is táplálta, hogy a vidéki boltok betöréseinél az
ujjnyomszakértők egyetlen olyan nyomot sem találtak, ami a nyilvántartásban összehasonlítható lett volna.
– Káprázatos a következtetésed.
Dusánné az újabb három rendőrségi „látogatótól" megrettenve kétségbeesetten azt hajtogatta, hogy mit gondolnak róla a szomszédai,
ennyi hatósági személy láttán.
– Higgye el, kedves Dusánné, mi nem akarunk magának ártani – nyugtatta Magos –, ha maga nem követett el semmilyen törvénybe
ütköző cselekményt.
– Nem követtem én el, esküszöm az istenre.
– Tudja Varga Ilonka, megbízója, asszonynevét?
– Persze. Bori Jánosnénak hívják – válaszolta most már felszabadultabban.
– Azt is tudja, kitől szerezte ezt a rengeteg méterárut Boriné, amiből maga különböző dolgokat varrt a számára?
– Erről fogalmam sincs, őrnagy úr.
– Nem is kérdezte tőle?
– De többször is megkérdeztem. Vagy azt mondta, hogy vidéki boltokban, leértékelten vette, vagy hogy az urától kapta.
– Ismeri a férjét is?
– Nem, sose láttam. Ilon többször mondta, hogy az ura ritkán tartózkodik odahaza, mert ideje nagy részét vidéken tölti, különböző
ellenőrzések miatt.
– Ami azt illeti, ebben igazat mondott – helyeselt Magos kollégái derültségére. – Legutóbb mikor hozott magának Boriné anyagot?
– Talán egy hete. Általában pedig két-három hetenként – toldotta meg a választ most már önként.
– Mikor kezdődött ez a gyakori szállítás?
– Jó néhány hónapja.
– És azelőtt?
– Az régen volt. Talán két-három éve is, hogy nem hozott semmit.
– Minden alkalommal Boriné személyesen hozta az árut?
– Nem. Kaptam postán is csomagot. Többször is.
– Nincs meg véletlenül az a csomagolópapír, amiben az áru érkezett?
– Ha meg tetszik engedni, megnézem a kredenc aljában, oda rakosgatom az összehajtott papírokat.
Rövid keresgélés után Dusánné felmutatott egy nagy ív csomagolópapírt, rajta vastag betűkkel a neve és címe. Feladóként megjelölve
Lovász Aranka, Pápa, szerepelt.
– Köszönöm – vette át a papirost Magos. – Utoljára mit varrt neki?
– Két darab paplan-, két nagypárna- és két lepedőhuzatot. Ezeket már el is adtam a gyárban.
– Az itt levőkből mi készül?
– Ha jól érzem, semmi, mert ezt önök bizonyára el fogják kobozni.
– De ha mi nem látogatjuk meg, mi lett volna a terve?
– Egy hónap múlva, az ünnepek előtt, újra el akartam adni egy teljes garnitúrát meg több női hálóinget, kombinét, bugyit. Azért is
halasztottam a varrást, mert Ilonka azt mondta, nem lenne jó, ha a gyárban feltűnne a gyakori eladásom.
– Ahá, értem. Mondja, Bori Jánosné lánya, Magda, tudott arról, hogy maga az ő édesanyjának ágyneműket, fehérneműt varr?
– Tőlem nem tudja. Hogy az anyja megmondta-e neki, azt nem tudom.
– Akarja, hogy a házkutatáshoz szomszéd tanúkat hívjunk?
– Jaj, dehogyis akarom, ha csak lehet, tessék ezt elkerülni.
– Akkor alá kell írnia egy nyilatkozatot, hogy ettől eltekint.
– Aláírom én, de még mennyire aláírom, csak ne tessék senkit idehívni.
– No, akkor nézzünk széjjel egy kicsit. A szekrényben találtakon kívül mit hozott még ide Boriné? Ne titkolja el, mert úgyis
megnézzük.
– Méteráru nincs több, csak kész kombinék, bugyik, hálóingek.
– Rakja ki ide kérem, mind az asztalra.
Összegezve, a házkutatás során Dusánné lakásába körülbelül 140 méternyi vászonárut találtak, ami feltehetőleg betöréses lopásból
származott. Az egyik összetekert megkezdett vég közepe táján Kozma egy kis cédulát talált, rajta kézírással ez állt: 12,40 méter és egy
szignó, valószínűleg az üzlet alkalmazottjától. Ez aztán teljes egészében meggyőzte őket, hogy az áru lopásból ered. Hiszen az eladandó
anyagokban a méréseknél ezeket a kis feljegyzéseket nem szokták otthagyni.
– Ez a kis cetli elvezethet ahhoz a bolthoz, ahonnan az áru származik. Laci! – szólt Némethnek Magos. – Holnap reggel kocsiba ülsz és
a Kozma által összeállított listán szereplő károsult üzleteket lejárod. Megtudod, hol, milyen lopásokból származnak az itteni anyagok és azt
is, hogy ki írhatta rá a maradékra ezt a feljegyzést. Ha megtalálod az eladót, biztosan felismeri saját kezeírását.
– Tessék mondani, őrnagy úr – szólalt meg félénken Dusánné –, velem most mi lesz?
– Ha a varráson kívül egyebet nem csinált, nem lesz bántódása. Itthon is marad. De meg ne próbáljon Boriékhoz ellátogatni, vagy
holnap a munkahelyén Bori Magdával beszélni.
– Isten őrizzen, nem akarok én olyat tenni, amit nem szabad.
– Nana, azért már tett. Tudja, hol laknak Boriék?
– Nem tudom.
– Szóval holnap reggel elmegy dolgozni és senkinek semmiről nem beszél. A többi a mi dolgunk. Ezeket az árukat most elszállítjuk.
Tartozik magának valamivel Bori Jánosné?
– Hát... igen.
– Mikorra várja őt ide?
– Az bizonytalan, mert soha nem mondja meg előre, mikor jön. De mindig csak este szokott eljönni.
– Kozma, Bordás, rakjatok mindent a kocsiba, helyezzétek el az anyagokat a hivatalban, és siessetek ide vissza.
A házkutatásról szóló jegyzőkönyv egy példányát átadták Dusánnénak, és Kozmáék visszatérése után valamennyien elrobogtak Bori
János lakására. Annak ellenére, hogy úgy sejtették, az ilyen minden hájjal megkent tolvaj semmit sem tart meg a lakásán abból, amit
bizonyítékként lehetne ellene felhasználni.
– Jó estét – nyitott be Magos, háta mögött négy kollégájával a Bori- lakásba.
A család meghitt hármasban éppen vacsorázott.
– Hát maguk? – szólt Boriné, miközben majdnem félrenyelte a szájában levő falatot.
Láttukra Bori János kezében megállt a kanál. Lányuk, Magda, zavarában felállt, aztán gyorsan visszaült.
– Mit jelentsen ez, őrnagy úr? – kérdezte Bori, miközben beljebb léptek.
– Arra gondoltam, meglátogatjuk magukat. Megnézzük hogyan élnek, no és mi jót vacsoráznak. Hű, a mindenségit! Amint látom,
pörköltet nokedlivel. Nem mondom, finom vacsora.
– Ön tréfál, őrnagy úr, nem az érdekli önöket, hogy mi mit vacsorázunk.
– Hát ezt eltalálta Bori.
– De hát ilyenkor, este? – méltatlankodott Bori.
– Csak a maguk érdekében. Nappali látogatásunk rossz fényt vetne magukra. Az emberek pletykálnak, kombinálnak ... mi szükség
erre?
– Ha ön megjelenik nálam ilyen kísérettel, annak oka van.
– Van is, Borikám, persze, hogy van.
– De mi? Hiszen én semmit sem csináltam.
– Hányszor mondta már ezt nekem Bori, és utólag mindig kiderült valami disznóság. Hát ezért kételkedem én most is, bármit is mond.
 – Kérem, én megesküszöm mindenre ...
– Csak nem gondolja, hogy a maga esküje számít valamit?
– Hát akkor mi számít?
– Az, ha meggyőződünk arról, hogy nem követett el semmit.
– Akkor mit mondjak?
– Azon ne törje a fejét, inkább feleljen a a kérdéseimre. Mikor is szabadult maga, Bori?
– Kilenc hónapja, őrnagy úr.
– Nagy idő. Nagyon sok idő, Bori. Mondja, azóta hány balhét csinált?
– De őrnagy úr, kérem, mikor legutóbb találkoztunk a lóversenypályán, én megmondtam, hogy többé nem akarok börtönbe kerülni.
– Az igaz, de én még nem láttam akkora marhát, aki szabadulása után azt állította volna, hogy vissza akar térni a börtönbe.
– Ilyet még én se láttam.
– Na, ugye. Ebben legalább egy véleményre jutottunk. Nekem azonban az az érzésem, hogy maga, kijelentése ellenére, ismét vissza
fog kerülni.
– De hiszen ...
– Ne beszéljen mellé! Arra válaszoljon, hány balhéja van?
– Egy sincs.
– Egyenes beszéd. Ebből mindent értek. Házkutatást fogunk magánál tartani.
– Ez ellen nem tehetek semmit.
– Ez egyszer jól beszélt. Akar hatósági tanúkat?
– Ha muszáj?
– Muszáj. Ez a törvényes eljárás.
Néhány perc múlva hozzáfogtak a lakás átkutatásához.
– Ti ketten – intett Némethnek és Szőkének Magos – üljetek az asztalhoz és jegyezzetek. Maguk, Bori, csak nyugodtan folytassák a
vacsorát.
– Nekem már elegem van a vacsorából – mondta Bori.
– Kár kihűlni hagyni ezt a jó pörköltet – csóválta a fejét Magos.
– A lányom leszedhet? – kérdezte Boriné.
– Tőlünk ugyan nyugodtan – válaszolta Magos.
– Kérem, asszonyom – szólt Kozma Borinéhoz –, nyissa ki nekem ezt a szekrényt.
Már az első percben igen sok női fehérnemű és ágynemű került elő. A fiókokból és egy másik szekrényből, egyfajta anyagból 27 darab
női nadrág, 24 darab kombiné.
– Ezek? – nézett hátra Kozma százados.
– Ezt mind én vettem, az enyém és az anyámé – szólalt meg első ízben Bori Magda.
– Ennyit és mind egyformát? Hol vette?
– A Corvinban.
– Egyszerre, egy alkalommal?.
– Nem, több esetben.
– De miért egyformákat?
– Mert ez a szín és fazon tetszett – felelte nyeglén a lány.
– Csodálom – jegyezte meg Kozma –, hogy ennyire ragaszkodik ehhez az egy típushoz. Pedig a Corvinban bő a választék. És ez a 14
darab pizsama?
– Ezt is vettem.
– Maga dúsgazdag – szólt közbe Bordás. – Egy milliomosnőnek sincs ennyi fehérneműje. De hát ha vette, vette.
– Ez kié? – kérdezte Magos Boritól, amikor Kozma 17 darab egyfajta új férfi alsónadrágot rakott ki.
– A feleségem vette születésnapomra – válaszolta Bori.
– Páratlan, figyelmes asszony, jól járt vele, Bori.
A házkutatás alatt előkerült, biztosra vehetően lopásból származó anyagokat, fehérneműket – melyek többségén az árcédula is rajta
volt még – lefoglalták, és mind Borit, mind a feleségét előállították a rendőrségre. Tiltakozásuk, mivel visszaeső bűnözőkről volt szó, vajmi
keveset számított.
Másnap reggel Németh százados a Kozma-féle listán szereplő boltokat kereste fel a Dusánné lakásában talált kis cetlivel.
Magos a Bori-esetet jelentette főnökének, aki hasznosnak tartotta ténykedésüket, de véka alá nem rejtett szavaiból kiviláglott, hogy
eredményességet sokkal inkább a hosszú hónapok óta húzódó, előre nem jutó, múzeumi betörés ügyében várt volna.
– Abban is dolgozunk, de az az ügy, hiába vagyunk rajta, türelmet igényel. Egyébként különösnek tartom, hogy azokon a helyeken –
vidéken és Pest környékén –, ahol a tárgykörözések alapján a tegnap, lefoglalt fehérneműket és ágyneműanyagokat ellopták, sehol sem
maradtak vissza olyan ujjnyomok, melyek a nyilvántartásban szerepelnének. Most értesültem erről, néhány perce. A múzeumi betörés
helyszínén sem maradtak ujjnyomok. Ez azt látszik alátámasztani, hogy mind a múzeumban, mind az üzletekben visszaeső bűnözők
dolgoztak, feltehetően gumikesztyűkkel – próbálkozott megmagyarázni a „bizonyítványát" Magos.
– Csak nem képzeled, hogy van valami összefüggés az említett betörések és a múzeumi bűntett között?
– Nem, dehogy, csak épp megemlítettem.
– Persze, csodák történhetnek. De ebben az esetben kizártnak tartom, hogy a két egymástól egészen eltérő betörés és lopás azonos kéz
műve lehessen. Te mégis bizonyára erre gyanakszol, különben nem említetted volna.
– Más a gyanú és más a valóság. Óriási a kettő között a különbség.
– A te feladatod, hogy ezt az óriási különbséget kiegyenlítsd. Cselekedj a magad és kollégáid meglátása szerint, csak végre legyen már
eredmény a múzeumi ügyben is.
Magos gondterhelten tért vissza kollégáihoz. – Bármivel is megyek be a nagyfőnökhöz, a vége mindig a múzeumi ügy sürgetése. –
Legyintett. – De térjünk a tárgyra, Kozma, hozasd fel Borinét.
Bori Jánosné a kísérő rendőr társaságában magabiztosan lépett be. A rendőr jelentett és távozott. A mutatós, fess, magas asszonyon
meg sem látszódott, hogy az éjszakát már a fogdában töltötte. Ha Magos nem tudta volna, hogy nagyon ügyes tolvajjal áll szemben, talán
még kezitcsókolommal is üdvözli.
– Jöjjön közelebb kérem, tessék, üljön le. – szólította fel az asszonyt. – Hogy telt el az éjszaka?
– Nem jól. Ki érzi magát kellemesen egy fogdában?
– Pedig maga nem újonc ezen a téren, hozzászokhatott már.
– Ez az, amit soha nem lehet megszokni.
– Ja, kérem akkor nem kellene lopásra berendezkednie.
– Kikérem magamnak, én nem loptam semmit.
– Látja, Boriné, ezt tisztelem magában. Vártam ezt, mert nem szeretem az olyan tolvajt, aki az első kérdésre összecsinálja magát és azt
is beválj a, amit nem követett el. Szóval: nem csinált semmit?
– Nem.
– Adjon arra választ, miből élnek maguk? Van egy kétszobás lakásuk, szépen berendezve. Fizetik a villanyt, gázt, lakbért. Divatosan
öltözködnek, jól étkeznek, mint az este is volt módom tapasztalni. A lányának csak egyfajta anyagból van 27 darab bugyija. Sem maga, sem
a férje, aki már kilenc hónapja szabadult, nem dolgozik. Miből telik minderre? Tud nekem elfogadható magyarázatot adni? Én hallgatom.
– A lányom dolgozik.
– Hol.
– A kötszövőben.
–Ő nem keres annyit, hogy az egész családját eltarthassa és öltöztesse.
– De dolgozik a férjem is.
 – Valóban? Hol és mikor? Netán éjjelente?
– Nem állandóan, de részlegesen.
– Ugyan, Boriné, ezt maga sem gondolja komolyan, hogy elhiszem. A férje naponta az ügetőn vagy a lóversenypályán tartózkodik.
– Ez igaz, a múlt héten is nyert nyolcszáz forintot.
– És azt nem említi, hogy mennyivel többet vitt oda vissza? Meddő vita ez. Nem is kívánom folytatni. Beszéljünk másról... A
szakértők megállapítása szerint a lánya 27 bugyiját, a férje 17 alsónadrágját, a 24 női kombinét és az egyfajta sok pizsamát nem gyárban
készítették. Még az új, használatlan párna- és paplanhuzatokat sem. Erre mit tud válaszolni?
– Tetszett tegnap hallani, amikor a lányom megmondta, hogy mindezt ő vásárolta.
– És maga mit gondol, mi ezt elhisszük? Téved. Ha ragaszkodik ehhez a nevetséges állításhoz, ám legyen. De akkor behozatom a
lányát is. Lehet, hogy ráfér pár napos üdülés a fogdában. De nehogy aztán maga ezt megbánja, mert Magduska, ha előállítják, ezt aligha
fogja magának megbocsátani, ért engem?! Soha! ... Szőke! Ülj kocsiba! Kimész a kötszövőbe és behozod Bori Magdát.
– Máris indulok – felelte Szőke.
Erre Boriné felugrott a székről. – Ne, kérem, ezt ne tegyék – kulcsolta össze könyörögve két kezét az anya. – Ezt nem akarom.
– Hát mit akar? A hazugságaiból már elegem van. Vagy őszintén elmond mindent, vagy – amire maga kényszerít – behozatom a lányát.
Mindennek van határa. Én tudom, hogy maga kiváló tolvaj, orgazda és remek tekervényes agya van, de itt már csak az igazság jöhet szóba. A
mellébeszélésnek vége. Utoljára kérdem: ki varrta meg azt a sok fehérneműt a maga megbízásából? Ha felel, meghallgatom. Ha nem, úgy is
jó. Nekünk van időnk. Hogy könnyítsek, a beinduláshoz hozzásegítem egy kérdéssel. Mikor ment maga férjhez Bori Jánoshoz?
– Húsz éve.
– Lánykorában hol dolgozott? Ebből a kérdésből gondolhatja, hogy sok mindent tudunk. Tehát?
– Ez nem titok, őrnagy úr, a kötszövőben.
– Folytassa, ha már elkezdte.
– Nincs mit folytatnom. Férjhez mentem és abbahagytam a gyári munkát.
– Hányszor volt azóta büntetve és miért?
– Háromszor. Kisebb üzleti lopásokért.
– Amennyiben azt kisebbnek lehet nevezni.
– Ön azt hiszi, én nagy tolvaj vagyok?
– Nem hiszem, tudom. A lányát már kiskorában lopásra nevelte. Azt gondolja, nem tudunk az iskolai lopásairól – például a
krokodilbőr pénztárcáról –, amit maga adott el a vonaton? Tudjuk és tudtuk is, csak arra vártunk, talán megjavul a lánya. Tudjuk, hogy most
dolgozik. Bízunk benne, hogy továbbra is ezt teszi. De maga, Boriné, úgy látszik, hivatásul választotta a lopást. Na, de még mindig nem
válaszolt az előbbi kérdésemre. Ki varrta azokat a fehérneműket, aminek nagy részét maga a készítő értékesítette munkahelyén, a
kötszövőben?
– Kérdéséből azt veszem ki, hogy ezúttal újra elcsúsztam.
– El bizony.
– Hát akkor vállalnom kell a hibám következményeit.
– Általában így van – bólintott helyeslőleg Magos. – A tetteiért mindenkinek vállalnia kell a felelősséget.
– Kaphatnék egy cigarettát?
– Tessék, gyújtson rá – kínálta meg az őrnagy.
Az asszony valósággal ette a cigarettát, olyan mohósággal szívta, hogy még a füstöt is elnyelte. Mivel Magos úgy látta, hogy Borinéval
most már nem lesz nehéz megbirkóznia, felállt és azt mondta: – Jöjjön velem, Boriné. – Benyitott a másik szobába, ahol Marika, a titkárnője
dolgozott. Nyissa ki kérem ezt a szekrényt, Marika! Marika kitárta a szekrény két ajtaját.
– Látja ezt a sok fehérneműt, Boriné? Látja az ágyneműre valókat?
– Látom.
– Akkor azt is tudja, honnan hoztuk mindezt ide. De ha ez is kevés, idehozatom a varrónőt is, akarja?
– Nem, nem – hárította el az ajánlatot –, felesleges, meggyőzött az őrnagy úr.
– Netán lenne szíves végre nyilatkozni?
– A fehérneműket Dusán Istvánné készítette nekem. Valóban együtt dolgoztunk lánykoromban.
– Hol lakik Dusánné?
– Zuglóban.
– Hogyan jutott maga ezekhez az anyagokhoz?
– Vettem.
– Nofene?! És hol?
– Kiárusításkor, vidéki boltokban.
– Hű, a mindenit, ez aztán jól kifundált hazugság! Kiárusításkor egész vég árut nem szokás eladni. Ha maradékról van szó, lemérik a
mennyiséget, de a jelzőcédulát nem hagyják benne. Ám ha mégis igaz lenne, hogy leértékeléskor vette, jelöljön meg nekem egyetlen egy
olyan üzletet, ahol azt maga megvásárolta.
Boriné úgy tett, mintha gondolkozna.
– Nos, eszébe jutott már egy ilyen üzlet?
– Nem emlékszem.
– Persze, hogy nem. Aki hazudik, az nem emlékszik semmire. Találjon ki valami hihetőbb hazugságot. Az anyagok beszerzésénél
mennyiben segített a férje?
– A férjem? – színlelte a meglepettet. – Semmiben!
– Csak hazudjon, én hallgatom. Kíváncsi vagyok, vajon milyen választ ad erre a kérdésre Bori úr.
– Nem hiszem, hogy mást mondana.
– Tudom. Maguk nagyszerűen összebeszéltek, maguknál mindig minden stimmel. Csakhogy nekünk is van annyi eszünk és nem azt
kérdezzük, amire előre már felkészültek. De – tegyük fel – mégis, ahogy említette, tisztességes úton vásárolta az árut, miért csak esténként
kereste fel Dusánnét?
– Nappal pihentem.
– Ez természetes. Aki lopni jár, annak hamarabb kikezdi idegeit a félelem is. Az effajta fáradtságot ki kell pihenni. Maradjunk még a
kiárusítás alkalmával történt vásárlásainál. Ha úgy igaz, ahogy mondja, akkor maga nem jó üzletasszony. Hiszen ha én kiszámítom a
vásárolt áru értékét, hozzáadom az utazás költségeit, beleszámítom a varrás díját, akkor magának erre a tevékenységre feltétlenül rá kellett
fizetnie. Nem is beszélve arról, hogy Dusánnénak olcsóbban kellett elpasszolnia az árut, mint amennyiért az üzletben kapni lehet. Miből élt
akkor és honnan vette az anyag felvásárlásához a pénzt?
– A férjemtől – vágta rá Boriné.
– Világos, most igazat beszélt. Csakhogy maga nem pénzt, hanem lopott anyagot kapott, így van, Boriné? – Boriné hallgatott. –
Amennyiben nem felel, nem bajlódom tovább magával. Csak egy kérdés. Hol tartotta a vidékről származott anyagokat, mielőtt Dusánnéhoz
vitte?
– Otthon.
– Ez is szemenszedett hazugság! Egyelőre itt marad őrizetben. Az ügyész majd eldönti további sorsát.
Borinét visszakísértette a fogdába, és felhozatta férjét, Bori Jánost.
– Jó reggelt kívánok, őrnagy úr – köszönt nyájasan Magos újabb bíbelődésének alanya. – Ne tessék haragudni, de nem értem, miért
kellett nekem fogdában töltenem az éjszakát?
– Ha nem érti – amit kétlek –, meg fogom magyarázni. – Általában szokásává vált a barátságos hang használata. Az volt a
meggyőződése, hogy csak ilyen módon lehet a legkonokabb bűnöző bizalmát megnyerni. Ha ezt elérte, hozzáfogott a kidolgozott kihallgatás
technikájának az alkalmazásához. Ez a metódusa, hosszú gyakorlata során, többnyire bevált. A kihallgatásoknál megpróbálta ellesni a vele
szemben ülő gyanús személy előre kigondolt védekezéseit.
– Ha jól emlékszem – fogott hozzá a kikérdezéshez –, én tegnap este a maga lakásán azt kérdeztem, hány balhét követett el, mióta
utoljára kiszabadult. És mit felelt maga? Azt, hogy egyet sem. Ki kell jelentenem Bori, sajnos, hazudott. Pedig már nagyon jól tudhatná,
hogy az őszinte, egyenes beismerés a bíróságnál is enyhítő körülménynek számít.
– Igen, tudom, őrnagy úr.
– Akkor meg mi a csodának erőlködik? Egyébként a felesége is így kezdte. Hát nem lenne tanácsosabb változtatni makacsságán? Azt is
meg kell mondanom, hogy maga, Bori, most minden körülmények között börtönbe kerül, mert elegendő bizonyítékaink vannak ennek az
alátámasztására.
– Úgy tetszik velem beszélni, hogy sírni lenne kedvem – alakoskodott Bori.
– Ne komédiázzon, ez nem áll jól magának. Én mindenesetre megpróbáltam a maga nem kimondottan rózsás helyzetét vázolni. Tessék,
gyújtson rá – és közben maga is rágyújtott. – Amint észlelte tegnap, a lakásán tartott házkutatás során különböző holmik tömkelegét
találtuk meg.
– Azokat, kérem, a lányom vette – szólt közbe Bori.
– Kis kiigazítással, helyesebben: azokat mind maga lopta. A lányának egyévi fizetéséből sem telne mindarra a töménytelen árura.
Arról nem is beszélve, hogy az csak egy kis töredéke volt a „beszerzéseinek", mert ennél jóval többet tároltak annál a varrónőnél, aki a
maga felesége megbízásából azt feldolgozta.
– Ez hihetetlen, őrnagy úr.
– Magának. Nekünk bizonyíték. Ha kívánja, megmondom a varrónő nevét is.
–Tessék szíves lenni.
–Dusán Istvánnénak hívják. A felesége lánykorában együtt dolgozott vele a kötszövőben, ami a maga kedves Magduskájának jelenlegi
munkahelye is. Sőt, elárulhatom, hogy ez a varrónő az általa készített ágyneműből több ízben el is adott a kötszövőben, mert ő még mindig
ott dolgozik. De ha ez mind nem lenne elegendő, közlöm, hogy a felesége egyetlen üzletet sem tud megnevezni, ahol az anyagot vásárolta.
Viszont azt állítja, hogy minden felvásárlása azóta történt, mióta maga kiszabadult. Miért nem akkor gyűjtötte be az anyagokat az
asszony, amíg maga éveken át a börtönben volt? Ez az, Bori, amit maguk nem valami jól beszéltek meg. Nem hangolták ügyesen össze
vallomásaikat. Látja, még olyan képzett bűnöző, mint maga, sem gondolhat mindenre. Elkövet egy- egy kis hibát, amiben aztán megbotlik.
– Belátom, igaza van, de nekem a végsőkig védenem kell magam.
– Csak mérséklettel és addig, míg van értelme. Mert ha tovább feszíti a húrt, az hosszabb büntetést eredményez.
– Én akkor is ártatlan vagyok, őrnagy úr – jelentette ki továbbra is makacsul.
– Helyes. Maradjunk ennél. Mi tudjuk, hogy a maga fajtájú bűnözők sokat csiszolódnak a börtönben. Ennek ellenére, újabb
bűntetteiknél mégis mindig megfeledkeznek valami apró, bajba sodorható apróságról. Most visszakísértetem a fogdába, talán ott megjön az
esze. Csak azt sajnálom, hogy a maga álmodozása miatt itt kell tartanom a feleségét. No, de hát... – legyintett. – Kísértesd vissza, Kozma! –
szólította fel kollégáját.
Bori felállt. Mímelt bánattal lépett kettőt-hármat, és az ajtónál hirtelen megfordult. – Őrnagy úr kérem, ha elmondok igazán mindent,
el tetszik engedni a feleségemet? Tessék elhinni, ő ártatlan.
– Nem alkudozom. Ha valóban őszintén akar velem beszélni, jelentkezzen a fogdaőrségnél. Én egyelőre befejeztem a magával való
játszadozást.
– Ez a Bori – szólt Kozma a betörő lekísértetése után – most mégis meggondolja magát a felesége miatt.
– Ha meggondolja, akkor majd jelentkezik. A késő esti órákban vidékről visszaérkezett Németh százados felhívta főnökét, aki ekkor
már a lakásán tartózkodott.
– Érdemes volt szaladgálnod?
– Azt hiszem. Kaposvárott, egy szövetkezeti boltban, megtaláltam azt az eladót, aki a kis cetlit írta. De van még egyéb is.
– Rendben van, Laci. Azt hagyjuk reggelre, amikor mindünk előtt elmondod.
Reggel, miután Magos üdvözölte nyomozó kollégáit, Marikától mindannyiuk részére jó erős kávét kért.
– Most pedig, Laci, számolj be nekünk vidéki barangolásaidról. Tegnap este azt mondtad, megtaláltad az üzletet és benne az eladót,
akitől a cetli ered. Innen mond tovább.
– A cetlis ember után bementem a kapitányságra és a bűnügyesekkel átolvastam a helyszíni szemléről készített jegyzőkönyvet. Ebből
tudom, hogy a tettes vagy a tettesek az udvari pinceablakról lefeszítették a vasrácsot és így jutottak be a boltba. Az ujjnyomszakértő
feljegyzéseihez csatolt egy lefényképezett lábnyomot, 43-as számú cipőről, jó talp- és saroknyomokkal. Természetesen a fotó a
gipszkiöntéssel készített mintáról készült. Ennek a fényképnek a másolatát – arra számítva, hogy szükség lehet rá – magammal hoztam.
– A lefényképezett lábnyom birtokában meg kell ismételni Bori Jánoséknál a házkutatást, a padláson, a pincében is, szerencsés
esetben megtalálhatnánk azt a cipőt, amiről a fotó készült.
– A többi helyen, Pápán, Gyulán és Fehérvár külső területén – folytatta beszámolóját Németh –, a betörések színhelyén csak
ujjnyomokat vettek fel, amikről köztudott, hogy a nyilvántartásban nem szerepelnek.
Marika nyitott be: – Őrnagy elvtárs, a fogdaparancsnok jelentette, hogy Bori János reggel 6 óra óta kihallgatását kéri.
– Ha így van, kísértesse fel. Kisvártatva megérkezett Bori.
– Csak akkor üljön le, ha valóban érdemben akar velem beszélni – mondta Magos.
– Eldöntöttem, hogy megmondom az igazat.
– Halljam!
– Beismerem, hogy Fehérvár külső részében betörtem egy szövetkezeti boltba.
– Hogyan?
– Az udvaron láttam egy kis ablakot. Erről megállapítottam, hogy vécéablak. Este 11–12 óra között lefeszítettem a rácsot és az ablakon
keresztül bemásztam.
Magos Némethre sandított, aki jelezte, hogy Bori igazat mond.
– Hogyan pécézte ki magának ezt a boltot?
– Én kérem, a betörést megelőzően, két-három ízben is körüljártam a terepet.
– Mit lopott el?
– Úgy emlékszem, 4–5 vég fehér anyagot és egy kisebb selyemtekercset. – Németh helyeslően intett főnökének, de nem állta meg, hogy
meg ne kérdezze:
– Mondja Bori, kivel tört be?
– Ő, százados úr – nézett Némethre –, én csak egyedül végzem a munkát. Utálom a társasviszonyt, mert az lebuktathatja az embert,
meg aztán nem szeretek osztozkodni sem.
– Ezután még – kérdezte újra Magos – hol tört be?
– Sehol.
– Na, de hát, Bori! Mi több anyagot találtunk maguknál, mint amit az imént felsorolt. És ha emlékezetem nem csal, tegnap azt kérdezte
tőlem, elengedem-e a feleségét, ha őszinte lesz? Kijelentem, hogy igen, de csak akkor, ha maga is betartja az ígéretét, és elmond mindent.
Ne hagyja magát kéretni, mint valami rossz kurva. Ha beismeri többi bűncselekményét, higgye el, azonnal szabadlábra helyezem az
asszonyt. Most pedig folytassa!
Bori János elmeditált egy ideig a beígért asszonyszabadításon. Addig- addig spekulált, gyötrődött, mérlegelt, míg kibökte: – Igaza van,
őrnagy úr, épp elég, ha én kerülök sittre, miért szenvedjen a feleségem is?
Jobb belátásra térése után felsorolta a betöréses lopásait. Németh százados Bori vallomását egyeztette a helyszíni jelentésekkel, és
ebből megállapítást nyert, hogy Bori nem hagyott ki semmit. Azt viszont végig tagadta, hogy lett volna társa, és azt is, hogy családja
nőtagjai tudtak volna üzelmeiről.
– Hát akkor rendben van – jelentette ki Magos a vallomás megtétele után –, most felhozatom a feleségét. Maga kijelenti előtte, hogy
mindent beismert. Megmondja, hogy ő is legyen őszinte. Ha az asszony ezt megteszi, nyomban elbocsátom.
– Mit ismerjen be a feleségem?
– Mit? Hát, hogy ő varratta meg Dusánnéval a nála és részben maguknál megtalált fehérneműket.
– De ha beismeri, akkor őt is itt tetszik tartani, nem?
– Már megmondtam, hogy elengedem.
 – Jó, őrnagy úr, bízom az adott szavában.
Borinét felkísérték. Az asszony arcából kiszaladt a vér, amikor megpillantotta a férjét, aki szétterjesztetett lábakkal ült a széken és
úgy cigarettázott, mintha ő lenne a főnök. Bori a feleségéhez lépett és megcsókolta.
Megható pillanat volt.
– Na, gyerünk, Bori! – elégelte meg az idillt Magos.
– Anyukám, mondd meg az igazat. Én elismertem az őrnagy úrnak a betöréses lopásaimat.
– Én, én mit mondjak meg? – szólt zavartan a hitves.
– Azt, édes anyukám, hogy te varrattad meg Dusánnéval a fehérneműt, amit nálunk és nála megtaláltak.
– De hiszen, őrnagy úr, én ezt nem is tagadom.
– Na, tetszik látni, nem tagadja, őrnagy úr – simogatta meg az asszony karját Bori elégedetten.
– Helyes. Készítünk most egy jegyzőkönyvet, amiben azt is elismeri, hogy a Pápáról Dusánnénak feladott csomagon feladóként Lovász
Arankát jelölte meg. Mivelhogy – nézzen ide! – ez van ráírva erre a csomagolópapírra. Az írásszakértő megállapította, hogy ez a maga
kézírása. Így van ?
– Elismerem, így van.
– Mért épp Pápán adta fel?
– Nem akartam olyan sűrűn Dusánnénál mutatkozni.
– Ez nem egészen igaz, Boriné, de mindegy.
A jegyzőkönyv felvétele után Magos betartotta ígéretét, szabadlábra helyezte Bori feleségét. Kozma, Németh és Bordás kísérték haza,
hogy újból szétnézzenek a lakásban a gipsszel kiöntött lábnyommal kapcsolatosan. A „triász" házkutatása azonban nem járt eredménnyel.
Megvitatva a Bori-féle betöréseket, a helyszíneken felvett jegyzőkönyvek tartalmát átrágva, arra a feltételezésre jutottak, hogy
bármennyire is tagadja Bori, kellett, hogy legyen társa.
– Amennyiben ez a gyanú fennáll – mérlegelte Magos –, ismét nagy terhet kell vállalnunk. Visszamenőleg meg kell vizsgálnunk: hol,
melyik börtönben töltötte büntetéseit Bori János; a börtönökben hol dolgozott, milyen munkát végzett; ott kik voltak a barátai; ezek közül
kik mikor szabadultak, azóta hol élnek, mit csinálnak? Ha találnánk ilyet, az feltehetően kapcsolatban áll Borival vagy a feleségével. Jól
tettük, hogy az asszonyt elengedtük, így bármikor figyelés alá vonhatjuk. Hogy mindezt a nagy munkát elvégezhessük, kapcsolatba kell
lépnünk a többi rendőri szervvel is. Újabb elhatározásunkat mindenesetre jelentem fölfelé.
Magos főnöke kissé pesszimistán azt kérdezte: – Egyáltalán, látsz te ebben az új nekirohanásban valami fantáziát? És mi lesz a
múzeumi nyomozással?
– Épp ez az. Gyanítok valami enyhe kis összefüggést az előbb említett nagyszabású tervünkkel. Elvégre nem várhatjuk tétlenül, hogy
a sült galamb a szánkba repüljön. És ha kudarcot vallanánk, legalább megnyugtathatjuk magunkat, hogy az eredmény érdekében minden
lehetőt elkövettünk.
Kollégáinak elmondta, hogy főnökét meggyőzte. Tervük gyakorlati megvalósításához szabad kezet kaptak.
Németh és Szőke nyomban asztalhoz ültek. Kidolgozták következő munkájukhoz a szükséges tervüket.
A bíróság Bori Jánost három és fél évi börtönre ítélte.
Feleségét – mivel nem tudott férje bűntetteiről – felmentette. Ez kedvezően vágott össze Magos és munkatársai tervével.
Teltek a hetek. Közben befutott egy-egy bejelentés régi érmék, ezüsttárgyak eladásáról, de az ellenőrzéseknél mindig kiderült, hogy
nem a múzeumi tárgyakról van szó.
A sok fiaskó fokozódó idegességet jelentett nemcsak Magosnak és társainak, de ugyanúgy az egyéb rendőri szerveknek is. Hiszen
nagy, országos jelentőségű ügyekben nemcsak egy-egy bűnügyi különítmény dolgozik, hanem összességében mindenki.
A naponta történő újabb és újabb eredménytelen referálások után a bűnügyi csoportok vezetői egyre letörtebben, kedvszegetten
tértek vissza munkatársaikhoz, akikre természetszerűleg átragadt vezetőik hangulata. (Aztán ha véletlenül, vagy a kitartó szívós munka
következtében befut egy nem várt jó hír, rögvest megváltozik a kedélyállapot.)
Bori Jánosné alig volt szabadlábon egy hónapig, máris nagyobb szabású áruházi lopáson érték tetten. A bíróság tizenegy hónapot
szabott ki rá. Mindez keresztezte Magos tervét. Boriné figyelését már megszervezték, de most mindennel várniuk kellett.
Kedélyük emiatt is még nyomasztóbbá vált. Még Marika is elvesztette jellemző vidámságát. Nem csoda, hiszen a sok zord
arckifejezésű nyomozótól csak kritizálást kapott. Csak jöttek-mentek, alig üdvözölték egymást. A kávé sem ízlett. „Marika, ez hideg!',
„Marika, ez meleg", „Marika, hol van a dossziém", pedig ő aztán nagyon is igyekezett a nyomozók hangulatát oldottabbá tenni.
Az ilyen rendkívül összekuszált bűnügyi munkában még a vaskarakterűek idegszálai is vibrálnak. Felborul a logika,
összefüggéstelenné válik az eredetileg helyesen felépített elképzelés, egyszóval zavar keletkezik mint mikor a moziban megszakad a film.
Az átmeneti zavarokat általában a bűnügyi nyomozó szinte észrevétlenül kiheveri, de azért a sok átélt izgalom valahol a szervezetben
lerakódik, nyomot hagy.
Németh és Szőke, akik a börtönöket járták, elég sűrűn jelentkeztek. Időnként kérték egy- egy általuk megjelölt személy leellenőrzését.
Amíg Bori Jánosné a börtönben üldögélt, Magda leánya megismerkedett egy stramm, keménykötésű fiatalemberrel. A fiú rövid
széptevés után a lányhoz költözött, hogy finoman fogalmazva, a szülők hiányát enyhítse. Lett is nagy perpatvar, amikor Boriné kiszabadult.
Az anya nem tűrte, hogy idegen befészkelje magát „tisztes" otthonába. Így aztán a fiú kénytelen-kelletlen elköltözött.
Újra előtérbe került Bori Jánosné figyelése.
Pénze nincs – gondolta Magos –, a lánya keresetére nem támaszkodhat ez a pénzsóvár asszony.
A ráállított figyelők közé nők is kerültek, mert ők a legkevésbé gyanúsak a megfigyeltnek.
Boriné kezdetben elég ritkán hagyta el a lakását. Egyszer aztán felült az autóbuszra és Rákosligeten szállt le. Sétált, bement egy- két
utcába, ivott egy kávét a presszóban, és visszatért a lakására. Magost felvillanyozta ez az értesítés.
– Vigyázzatok! – intette Magos a figyelőket – Boriné ezt a kirándulását valószínűleg meg fogja ismételni. Legközelebb másokat kell
ráállítani.
És csakugyan. Két hét múlva Bori Jánosné újra Rákosligetre buszozott. Ezúttal is ugyanazt a két utcát közelítette meg, mint első
alkalommal.
– Ez a Boriné vagy tudja, hogy figyelik és játszik velünk – mondta Magos –, vagy kóstolgatja a környéket. De én mégis az utóbbit
hiszem. Van valami célja, hogy odajár. Annyi szent, hogy nagyon elővigyázatosan, óvatosan mozog.
Németh és Szőke befejezték börtönlátogatásaikat. Tizenegy olyan gyanús személyről készítettek feljegyzést, akikkel Bori János előző
büntetéseit töltötte. Ezek közül többel egy munkahelyen is dolgozott. Kiemelték azokat is, akikkel egy cellában lakott. Miután ezt
megállapították, nekifogtak – Magos hozzájárulásával – a számukra gyanús 11 személy jelenlegi feltérképezéséhez.
Bori János már második évét töltötte a börtönben.
A figyelőknek egy véletlenül kieső láncszem miatt megszakadt a kapcsolatuk Borinéval. Ez a félnapos szem elől tévesztés nagy
hibaforrásnak bizonyult. Boriné épp ebben a „szabad" időben, elegánsan felöltözve a Keleti pályaudvaron leemelt egy kisebb bőröndöt a
München felé indulni készülő gyorsvonatról. A bíróság ezúttal, mint többszöri visszaesőt, 2 év és 6 hónapra ítélte. Kalocsára, a női börtönbe
került.
Magda lánya, ahogy értesült az ítéletről, ismét megosztotta otthonát – minthogy a szülei ellenőrzéstől jó ideig megszabadult –
szeretőjével, Tóth Lajossal.
– Bosszantó a pechünk Borinéval – jegyezte meg Magos napok múlva, a reggeli megbeszélésen. – Ez az asszony nem ok nélkül utazott
két esetben is ki Rákosligetre.
Ezt hallva Németh százados felfigyelt.
– Mit mondtál, főnök – és kikapkodta zsebéből jegyzetfüzetét –, Rákosligetet említetted?
– Azt, mert Boriné már kétszer ment ki ide és mielőtt rájöttünk volna, miért, kihez, lebukott.
– Egy másodperc! – lapozott lázasan Németh tovább. – Megvan! – kiáltott. – Megvan, főnök!
–Mi a fene van meg?
– Az, hogy kihez akart menni Boriné. Ha csak gyűszűnyi szerencsénk van, egyenesbe kerülünk. – Németh kitörő örömében a térdeit
csapkodta és ehhez a művelethez ütemesen azt mondogatta: Nahát! Nahát!
– Nem ártana – intette Magos –, ha véget vetnél ficánkolásaidnak és értelmes választ adnál.
 – Azt tudod, ugye, hogy mostanáig a Bori gyanús börtöntársait szőröztük – válaszolt most már lecsillapodva Németh. –A tizenegy
személy leszűkült öt olyan tagra, akikkel Bori hosszabb ideig egy cellában tartózkodott.
– De mi az a megvan-megvan – nahát-nahát sorozat?
– Amikor említetted Rákosligetet, rögvest kapcsoltam, mert az én öt emberem közül egy Rákosligeten lakik, méghozzá lakatosszerelő.
A neve: Vári Ferenc, közel annyi idős, mint Bori. Jelenleg a rendező pályaudvaron dolgozik.
Egycsapásra megváltozott a hangulatuk. Már ez a kis információ is mindegyiküket derűssé, bizakodóvá tette.
– Ha Laci gyanúja beválik és Boriné Ligeten valóban ezt a Várit akarta meglátogatni, akkor, barátom – nevetett Kozma Némethre –,
ismét szarba léptél.
– Majdnem biztosra veszem – mondta Magos –, hogy Boriné ezt a személyt kereste. Hogy ezt tisztázzuk, előrelátóan kell
cselekednünk.
– Azt még nem is mondtam, hogy Vári Ferenc több mint egy évvel hamarabb szabadult, mint a még büntetését töltő Bori.
Elképzelhető, hogy közös tervet eszeltek ki szabadulásuk idejére – gömbölyítette tovább a fonalat Németh.
– Ha már szabadjára engedjük képzeletünket, nem tartom azt sem kizártnak, hogy Bori a szövetkezeti boltokba Várival közösen tört
be. Laci, te említetted is, hogy egy ember aligha vihette el azt a sok anyagot. Nahát! Nahát! – utánozta nevetve Magos Némethet. – Laci és
Pista, ne húzzátok az időt! Vegyétek sürgősen bonckés alá ezt a Várit.
Németh százados és Szőke főhadnagy az utasításnak megfelelően, hozzáfogtak Vári Ferenc teljes értékű „életrajzának"
megismeréséhez. E cél érdekében női munkatársakat is bevetettek. Az adatok gyűjtése heteken át tartott.
Ezzel egy időben a többiek a Németh által gyanúsnak tartott további személyek megfigyelésére álltak rá.
Magos naponta referált feljebbvalójának, aki azonban egyre csak a múzeumi ügyet forszírozta.
Hiába védekezett Magos, hogy nem lehet különválasztani egyik ügyet a másiktól, mert megtörténhet, hogy több bűncselekmény
valahol a nyomozás során összekapcsolódik. Abban bízik, hogy a logika, a dolgok reális megítélése megérleli az eredményt.
Főnöke folytonos sürgetéseitől függetlenül, persze, azért valami bizonytalanság Magosban is bujkált. Naponta várta nyomozó
kollégáitól a híreket. Meggyőző erejű értesülések nem érkeztek.
Három hét múlva este, szokásához híven, Németh újra a lakására telefonált.
– Mi befejeztük, főnök – kezdte velősen Németh. – Annyi gyanús körülmény látszik fennforogni, hogy a tisztánlátás érdekében
javasolnám egy gyors házkutatás lebonyolítását.
– Nem lesz elhamarkodott egy ilyen akció?
–Nem. Nincs értelme tovább várni, ha késünk, félő, lemaradhatunk a legfontosabbról.
– Jó. Ezt reggel megtárgyaljuk.
A megbeszélést azonban – ha rövid időre is – fel kellett függeszteni, mert arról kaptak értesítést, hogy Bori Magda és a vele lakó Tóth
Lajos között heves vita támadt. A vita úgy elfajult, hogy a fiú pofon vágta a lányt, aki válaszként a vasalóval úgy fejbe vágta a fiút, hogy a
mentők életveszélyes állapotban kórházba szállították.
Bori Magda a jelentésnek megfelelően mondta el Magosnak mindazt, ami kettőjük között lezajlott. Tóth Lajost súlyos sérülése miatt
nem lehetett kihallgatni, viszont a lányt őrizetbe kellett venni.
Így Magos csak néhány óra elteltével folytatta megbeszéléseit munkatársaival. Úgy döntöttek, hogy a Németh által javasolt
házkutatást két nap múlva, vagyis pénteken délután tartják meg Rákosligeten Vári Ferencnél. Péntekig – remélte Magos – megkapja a
Kozma kezén futó többi személyről is a részletes tájékoztatást. Mindenesetre utasította Némethet, tegye meg a szükséges előkészületeket a
házkutatáshoz, szerezze be a szükséges ügyészi hozzájárulást. Ujjnyomszakértő, fényképész legyen készenlétben.
A házkutatás előtti napon a Bori Magda által vasalóval fejen talált Tóth Lajos a kórházban meghalt anélkül, hogy magához tért volna.
Bori Magda letartóztatásba került, majd részletes helyszíni vizsgálat és többszöri kihallgatás után a Markó utcai börtönbe.
– Na – mondta Magos –, egy időre megszabadultunk a Bori családtól. A szülők után a lányuk is börtönbe került.
– A családi harmónia ismét zavartalan – toldotta meg Németh. – Kis mázlival egy fedél alá kerülhet Kalocsán az anyjával.
Pénteken délután, a kitűzött időpontban elindult a különítmény Rákosligetre. Már mindenki beszállt a kocsiba, amikor egy rendőr
kirohant a kapun, odaugrott az indulni készülő autóhoz, melyben Magos, Szőke, Németh és Bordás ültek.
– Őrnagy elvtárs, azonnal tessék visszamenni, telefonon keresik Hegyeshalomról.
– Hegyeshalomról? – ismételte és gyorsan kilépett a kocsiból. – Menjetek és fogjatok hozzá. Utánatok jövök! – Gyors léptekkel sietett
a szobájába. Benyitott.
– Már itt is van – szólt a telefonba Marika, és átadta főnökének a kagylót.
– Halló, itt Magos.
– Jó, hogy elértelek. Ugye fogalmad sincs, miért kereslek?
– Nem tudom, de mondd már!
– Holland rendszámú személygépkocsi érkezett Budapest felől. Két személy – férj és feleség – ült benne. Az útlevél-ellenőrzés és a
vámvizsgálat a szokásos módon kezdődött. Nagy forgalom nem volt, nem nagyon igyekeztek. A vámvizsgáló már lassan mindent rendben
talált, de a mellette álló határőrnek feltűnt a kocsiban ülő házaspár ideges viselkedése. Jelentőségteljesen a vámvizsgálóra nézett, aki
pillantását elértette, és felszólította a hollandot, hogy nyissa ki a csomagtartóját. Ahogy nekem elmondták, erre a férfi alig észrevehetően
megrezzent. Kinyitotta az ajtót és fél lábbal már kilépett, eközben a zsebébe nyúlt és kivette karikán levő kulcscsomóját. Most figyelj!
– Folyton azt teszem!
– Ahogy a kulcscsomót kihúzta, kiesett a zsebéből a földre egy pénzdarab, megpördült a vámvizsgáló cipőjén és a kocsi alatt átgurult
a másik oldalra. Az én figyelmes határőröm a másik oldalon felemelte, jól megnézte és kérte a vámost, hogy tartsa még vissza a kocsit. Az
irodában kivette a fiókból a keresett tárgyak leírását, meg az általatok ideküldött fényképeket. Két perc múlva diadalittasan benyitott
hozzám és jelentette, hogy az általatok körözött régi pénzek egyikét megtalálták. Gondolhatod, mennyire kaptam a szaván.
Magos homlokán a verejtékét törölgette. Egyik kezéből a másikba rakta át a kagylót izgalmában.
– A kocsi két utasát igen udvariasan bekérettem az irodámba – folytatta a határőrparancsnok –, most itt ülnek, egy határőrtiszttel.
– Már megint micsoda örömet szereztél – ujjongott harsogva Magos. – Hátha még a többi is megkerülne ...
–Ez már a ti dolgotok! Siessetek!
Magos észre sem vette, hogy futva tette meg az utat főnökéhez.
– Miért lihegsz úgy, mint egy távfutóbajnok ? – kérdezte a főnöke.
– Óriási dolog történt!
– Ülj le és úgy beszélj.
Magos elhadarta a határőrség parancsnokával történt beszélgetés lényegét és végül hozzátette, hogy máris indulna, de sajnos, nincs
kocsija, a fiúk az övével kimentek házkutatást tartani Rákosligetre.
A főnök nyomban intézkedett. Öt percen belül, tele tankkal az egyik autó máris Magos rendelkezésére állt.
A nagy kapkodásban nem felejtette el, hogy Marikát figyelmeztesse:
– Ha Némethéktől telefonálna valaki, mondja meg nekik, hogy hajtsák végre a teljes házkutatást. Reggel vagy hajnalban itt bent
találkozunk.
Kozmával, aki a nagy sietségben azt sem tudta, miről van szó, máris robogtak Hegyeshalom felé. Magos óriási tempót diktált
gépkocsivezetőjének.
– Mondd már el, kérlek, miért hajtod ilyen iszonyú tempóban a gépkocsivezetőt? – akarta végre megtudni útjuk célját Kozma.
– Hát hogyne hajtanám, hiszen megtaláltak egy pénzérmet, amit a múzeumból loptak el.
– Ennyi idő után – sóhajtott fel Kozma – és a többi?
– Nem csináltak személyi motozást, de szerintem ha egy van, akad ott több is. A határőrök egyelőre ránk várnak.
Magos fejében a gondolatok olyan sűrűn váltották egymást, hogy észre sem vette, már egy órája nem szólt Kozmához.
– Kíváncsi vagyok, vajon mit tudnak meg Laciék – törte meg a feszült csendet, másra akarván terelni a szót Kozma. – Kiderül-e, mit
akarhatott Vári Ferencnél Boriné?
– Majd kiderül – legyintett türelmetlenül Magos. – Engem most kizárólag a múzeumi betörés érdekel.
Besötétedett, mire a határőrségre értek.
 – Csakhogy itt vagytok! – fogadta őket örömmel a határőrparancsnok.
– Csináltatok valamit? – kérdezte gyorsan Magos.
– Semmit. Rátok vártunk – hangzott a megnyugtató felelet.
Bementek a parancsnok szobájába. Magos és Kozma az előkerült régi pénzdarabot összehasonlították a fényképpel.
– Hát ez kétségtelenül az! – lelkesedett Magos.
– Most mi lesz főnök? – kérdezte szelíden Kozma.
– Ejtünk néhány szót a házaspárral, aztán eldöntjük a továbbiakat.
– Nem lesz nehéz dolgotok – mondta a határőrparancsnok –, bár én nem beszéltem velük személyesen, de az útlevélből úgy látom, az
asszony magyar származású.
– Ez megkönnyíti a kikérdezést. Na, gyerünk! – Beléptek abba a szobába, ahol a holland házaspár tartózkodott egy németül beszélő
határőrtiszt társaságában.
– Maradjak? – kérdezte a tiszt.
– Persze – válaszolta Magos. – Nélküled hogyan is értekeznénk velük?
– A hölgy tud magyarul.
– Akkor is. Szeretném, ha te fordítanál, a szükségnek megfelelően. A férjet hogy hívják?
– Hans Porkop.
– Légy szíves, közöld Porkop úrral, hogy a budapesti bűnügyi rendőrségtől jöttünk, és név szerint mutass be engem és kollégámat,
Kozma századost.
A hollanddal a tolmácsolás révén megkezdődött a beszélgetés.
– Mi a foglalkozása, Porkop úr?
– Kereskedő.
– Milyen kereskedő?
– Bútor, porcelán, üvegáru.
– A mostani utazásuk milyen célból történt?
– Turistautazás.
– Első alkalommal?
– Nem. Már többször jártunk Magyarországon.
– Most önt kérdezem, asszonyom – fordult a feleséghez közvetlenül Magos. – Egyszerűsíti a dolgot, hogy ön tud magyarul. Első
kérdésem: van rokonságuk idehaza, vagy barátaikat látogatták meg?
– A legközelebbi rokonom él idehaza: az édesanyám. Elmondom önnek röviden az életemet – válaszolta készségesen Porkopné Kántor
Mária. – 1936-ban születtem Rákoscsabán. Édesapám 42-ben, a háborúban meghalt. Társ nélkül maradt édesanyám szűkös anyagi
körülményei miatt Pestre költözött, engem pedig Csabán hagyott a nagynénéméknél. Nekik nem volt gyerekük és jó anyagi körülmények
között éltek. Ott is jártam tovább iskolába. 1948-ban a nagynénémmel és férjével Hollandiába utaztunk és ott is maradtunk.
– Mi történt az édesanyjával?
– Anyám később férjhez ment Weinroth Istvánhoz. Én nem ismertem a férjét. Szegényt nem sokkal a házasságuk után elütötte egy
autó és meghalt. Most az édesanyámat látogattuk meg, aki újra Rákosligeten lakik. Szegény már beteges, nyugdíjas. Mi a férjemmel az
Astoriában, laktunk.
Magos ezután Hans Porkophoz fordult, és kezében tartva a régi pénzérmét – természetesen a tolmács közbeiktatásával – megkérdezte:
– Van önnél több ilyen vagy ehhez hasonló érme?
– De kérem – szólt méltatlankodva a holland –, én külföldi állampolgár vagyok.
– Nekünk, uram, a külföldi állampolgársága ellen nincs kifogásunk, de az ellen van, hogy nem arra felelt, amit kérdeztem.
– Mit akar ön tőlem? – fürkészte Magos arcát idegesen. – Milyen jogon tartanak fel bennünket?
– A magyar törvények jogán. És most ismételten kérem, válaszoljon az előbbi kérdésemre. Van önnél több hasonló vagy egyéb érme?
– Ne haragudjon, kérem, őrnagy úr – próbálta védeni a férjét Porkopné –, az uram ideges természetű.
– Figyelembe veszem asszonyom, de akkor is válaszolnia kell.
– Nincs semmi, semmi – jelentette ki közben haragosan a holland.
– Ezt az érmet hol vette, vagy hol szerezte?
– Nem tudom pontosan, azt hiszem, a szállodában, egy férfitól.
– Ki az a férfi?
– Talán egy másik vendég lehetett.
– Asszonyom – szólt ismételten Porkopné-hoz Magos –, önhöz fordulok. Ha továbbra sem kapok a férjétől kielégítő választ,
mindkettőjüket megmotoztatom és az autót is átvizsgáljuk. Hasson rá, kérem!
Ahogy az asszony ezt közölte férjével, az felállt és a dühtől magánkívül németül azt kiabálta :
– Ehhez nincs joguk, ebből diplomáciai botrány lesz!
– Önök talán diplomaták? – kérdezte ártatlanul Magos.
– Diplomaták nem vagyunk, de külföldiek igen.
– Vegye kérem tudomásul, hogy bármelyik ország határállomásán a határőröknek, vámvizsgálóknak, gyanús körülmények között,
joguk és kötelességük az ehhez hasonló vizsgálatok eszközlése. Ezt mindenütt meg is teszik. Nem akarok itt önnel jogi vitába bocsátkozni,
ez fölösleges is lenne. Higgye el, csakis a kötelességem teljesítem. Nos, Porkop úr?
Porkop úr ellenségesen hallgatott; majd a zsebébe nyúlt és az asztalra dobott még két másik érmét.
Magos úgy vélte, hogy kár az időt vesztegetnie további rábeszélésekkel, mert úgy érezte, hogy lapul még a hollandnak a zsebében a
nehezen kibányászott kettő után több is.
A szomszéd szobában, a személyi motozás során még 19 darab értékes arany- és ezüstvereteket találtak Porkop úrnál, aki már nem
dühöngött, nem fenyegetőzött. Tudta, hogy sorsa megpecsételődött. Összesen tehát 22 darab érme került elő.
Magos fellélegezve gondolta, hogy végre megszabadult főnöke közel két éve naponta visszatérő „mi van a múzeumi betöréssel"
idegölően nyugtalanító, sürgető kérdésétől. Ezek után már nem is érdeklődött többet a hollandtól.
Visszatért Porkopnéhoz, aki magába roskadtan, kétségbeesetten várakozott, hiszen ő aztán csak igazán tudhatta, hogy férje motozása
eredménnyel fog járni. Ekkor Magos „cseles huszárvágással" így szólt hozzá: – Asszonyom, a férje szerint önnél is van néhány hasonló
tárgy.
–Van, kérem – suttogta. – Kinyitotta táskáját és 6 darab aranyveretet kotorászott elő.
– Több nincs?
– Nincs kérem. Tessék, nézze meg a retikülömet – de ekkor már keservesen sírva fakadt.
– Azt nem teszem. Bízom az ön szavában. És az autóban mi van?
– Miért kérdezi? Úgyis át fogják vizsgálni.
– Sajnálom, asszonyom, de ez most már bizony, elkerülhetetlen. (A fene sajnálja az ilyen csempészeket, gondolta, még csak az
kellene, akkor az ilyen lelketlen gazemberek teljesen kifoszthatnák az országot.)
Következett az autó részletes átvizsgálása, a házaspár jelenlétében. Megdöbbentő eredmény.
A kocsiban – egy-két darabtól eltekintve – mindazt, amit a múzeumból elloptak, megtalálták. Az arany- és ezüstpénzvereteken kívül a
legértékesebb régi ezüst kistálak, poharak is megkerültek. Az autó átkutatásában természetesen segítséget nyújtottak a nagy tapasztalattal
rendelkező határőrség emberei.
– Tessék mondani, most mi fog történni? –-kérdezte lesújtottan Porkopné.
– Visszatérnek velünk együtt Budapestre.
– De hát miért? Hát mindent megtaláltak, nem?
– Éppen ezért, asszonyom.
– És mi mikor utazhatunk haza?
– Azt Budapesten döntik el.
 Rövid búcsúzkodás következett a határőrség parancsnokától és mindazoktól, akik figyelmes munkájuk során ezt a gazemberséget
felfedezték és a kilátástalan, fáradságos nyomozásukat „révbe" kalauzolták.
A holland házaspár kocsiját lezárva a határon hagyták. A megtalált értékeket Kozma százados becsomagolta és elhelyezte a rendőrségi
kocsiban, amivel elindultak Budapestre. Magos elől ült, a gépkocsivezető mellett, Kozma pedig a holland párossal a hátsó ülésen.
Az úton egyetlen szó sem hangzott el. Most történt meg először, hogy Magos – talán az izgalomtól, az örömtől vagy a kimerültségtől –
a főváros közelében egy kicsit elszundikált. De még mielőtt a rendőrség épülete előtt megálltak volna, újra éber volt.
– Úristen – rémült el Porkop, amikor a kapuban meglátta a szolgálatot teljesítő rendőrt. – Hová kerültünk?
– Mindenki érdeme szerint – szólt Kozma, és egyenesen az ügyeletre kísérte a két személyt. Megírta a szükséges papírt és megkérte a
fogdaparancsnokot, tegye őket egymástól elkülönítve fogdába. Ezután a becsomagolt értékeket a gépkocsivezető segítségével felvitte a
hivatali helyiségükbe és a szekrénybe elzárta.
Az első szobán keresztülhaladva Magos hangos zsibongásra lett figyelmes. Benyitott. Váratlan megjelenésére hirtelen csend lett.
– Hát ti? – kérdezte beosztottjaitól. – És az ott kicsoda? – mutatott a Némethtől távolabb ülő idegen férfira.
– Nem más, mint az általunk betermelt Vári Ferenc. Jámbor egyén, csak az a hibája, hogy hazudik.
– Vidd át – intett Bordásnak – a másik szobába.
Ekkor lépett be Kozma. – Minden rendben! – mondta főnökének.
Mire mind leültek és Magos felszólította Némethet, mondja el, érdemes volt-e Rákosligetre kiruccanniuk, már lassan kivilágosodott.
– Teljes siker koronázta tevékenységünket – fogott hozzá a beszámolóhoz kimért lassúsággal Németh. Felállt, kitárta a szekrény
ajtaját, a polcról leemelte a gipszlábnyomról készült felvételt és melléje helyezte a Vári Ferencnél talált cipőt. Így, egymás mellé téve,
szabad szemmel is láthatóak voltak az azonos nyomok.
– De ez még semmi. Ezek az anyagok, méteráruk, új lepedők, párnák, paplanhuzatok is mind Vári készletét gyarapították. Vári
ugyanazt mondta, mint annak idején Bori János: kiárusításkor vette. És most következik a legnagyobb mutatvány, ez nem varázslat, ez
valóság – hajolt meg Németh, akár egy bűvész. Elérte, hogy akárcsak a cirkuszban a nagy szám előtt, egyetlen pisszenés, egyetlen
megjegyzés sem hangzott el. Németh az asztalra helyezett egy kisebb dobozt. Lassú, óvatos mozdulatokkal felnyitotta a tetejét. A papírok
eltávolítása után Magos elé rakott az asztalra két remekművű, vert ezüst kistányért és rájuk helyezte a csodálatosan szép hozzátartozó két
csészét is. Befejezésül felmutatott egy borítékot, 1400 dollárral bélelve. Az attrakció végén felnézett. Várta Magos elismerését, az azonban
nem szólt semmit, csak mosolyogva bólintott.
– Hát meg sem lepődsz? – kérdezte Németh.
– Egy kissé, de nem egészen – hangzott a nem várt válasz.
– Tudod, honnan származnak az ezüsttárgyak?
– Ahogy téged ismerlek, bizonyára már meg is állapítottad. Gyanítom, hogy a múzeumból.
– Igen. Te ezt honnan tudtad?
– Csak sejtettem. Bizonyosra vettem, hogy már összehasonlítottad a fényképekkel. De hát, Laci, ez még csak egy kis töredék. Vajon
hol lehet a többi? – húzta össze gondterhelten a szemöldökét Magos.
(Főnöke „kontra produkciójánál" Kozma elfordította a fejét, hogy leplezze nevethetnékjét.)
– Azt, főnök, sajnos, nem tudom – szomorodott el Németh. – De nem tartom kizártnak, hogy időközben egérutat nyertek külföldre.
– Kár, nagy kár – dobolt az asztalon az ujjaival Magos. – Vári mit mondott, hol szerezte ezeket?
– Nem tagadott. Bevallotta, hogy külföldi rokonaitól kapta ajándékba. Ez is azt bizonyítja, hogy az egész tétel kivándorolhatott.
– És az 1400 dollár?
– Arra azt mondta, több ízben kapta.
– Nofene, és mikor?
– Vári Ferenc szerint tegnapelőtt utaztak vissza Hollandiába a rokonai. Én megmondom, ezt elhiszem, már csak azért is, mert ezek a
tárgyak nem voltak nála eldugva. Ott pompáztak a kredencen, alattuk egy-egy kis csipketerítővel.
– Egyszóval külföldi rokonaitól kapta.
– Az való igaz, hogy jártak nála a rokonok, ezt a szomszédok is igazolták.
– Vári Ferenc még nagyobb lókötő és agyafúrtabb bűnöző, mint Bori János.
– Sajnálom, főnök, hogy csalódást okoztam – szontyolodott el Németh.
– Ne sajnálj semmit. Amit csináltatok, szép munka volt. És viszonzásul, most jön az én „számom", amitől valamennyiőtöknek
visszatér majd a jókedve.
Magos a játékot játszva kétszer tapsolt, mire Kozma a másik szobából behozott két kisebb csomagot.
Németh és társai nem tudták, hogy Magos és Kozma miért utaztak a határra, éppen ezért csak értetlenül pislogtak, amikor Kozma
egymás után, szép rendben kirakta a múzeumból hiányzó tárgyakat. Németh és társai nem hittek a szemüknek.
– Hát ez mind honnan került elő? – kérdezte hebegve Németh.
– Vári Ferenc rokonai, mielőtt elhagyták volna az országot, bennünket is megajándékoztak. – Magos kijelentése viharzó örömlavinát
indított el.
– Hát mégis sikerült! – ujjongott Szőke.
– Mint a példa mutatja! Fiúk! A múzeumi jegyzék alapján sürgősen leltárt kell készíteni. Ezzel téged bízlak meg, Laci.
Az egyeztetés után kiderült, hogy a múzeumból ellopott tárgyak egytől egyig megvannak.
– Jól átvert minket ez a Vári – csapott át Németh előbbi lelkesedése keserűségbe.
– Persze. És te ezt elhitted.
– A látszat mellette szólt. Mi mást tehettem?
– Hol vannak a rokonok, főnök? – érdeklődött Szőke, Németh önmarcangolásáról másra terelve a szót.
– Magától értetődően a fogdában! – válaszolta Kozma.
– Hű, a mindenségit! A meglepetés-sorozat ezek szerint nem ért véget, hisz a hollandok nem tudják, hogy Vári itt van és vica versa.
Azért ugye elismered, főnök, hogy annak idején alapos volt a gyanúm, amikor azt állítottam: Bori nem egyedül tört be az üzletbe? – kérdezte
Németh egy kis elismerésre vágyva.
– Remekül tippeltél. Sőt, a te vonaladon én tovább megyek. Szerintem a múzeumügy is kettőjük műve volt. Pista – szólt Szőkének –,
gondoskodj reggeliről, ránk fér egy kis frissítő.
Marika majdnem összeütközött az ajtóban a kiviharzó Szőkével.
– Hogyhogy ilyen korán ? – kérdezte Magos.
– Nem volt türelmem kivárni a nyolc órát, annyira izgatott, mi történt az éjszaka.
– Megvannak a tettesek – mosolygott Magos.
– A múzeumi is?
– Hát persze.
– De örülök, őrnagy elvtárs, legalább megnyugszik mindenki.
– Ezen már túl vagyunk. Segítsen Szőkének, mert még elrontja a reggelinket.
Rövidesen mindenki befalt egy-két szendvicsfélét, megitták a kávét, rágyújtottak és végre elengedték magukat.
A rövid ideig tartó lazítás után Magos elindult referálni. Már a folyosón látta, hogy a többi csoportvezető mind gyülekezik a főnök
előszobája felé. Amikor már mind bent voltak, a belső ajtó kinyílt, a megjelenő nagyfőnök elsőnek Magosra nézett: – Sikerült valami? –
kérdezte.
– Minden megvan, ami elveszett a múzeumból és hozzá még 1400 dollár is.
A főnök erre a többi csoportvezetőhöz fordult és arra kérte őket, jöjjenek vissza fél óra múlva. Magost pedig leültette a szobájában,
kinyitotta a szekrényét, töltött az ünnepélyes alkalmakra félretett konyakból.
Magos e kis bemelegítés után beszámolt mindkét részleg éjszakai munkájáról. Főnöke egyszer sem szakította félbe, csak arcjátéka
jelezte elégedettségét. A beszámoló végén kifejezte teljes elismerését. Hozzátette, hogy a minisztériumban már nem nagyon bíztak az ügy
sikerében, ennélfogva bejelentése nagy hatást vált majd ki. Majd megkérdezte: – Mikor kezded meg a kihallgatásokat?
– Ahogy visszatértem, azonnal.
 – Akkor nem tartóztatlak tovább, benézek hozzátok. – Felállt, kikísérte Magost.

Hát körülbelül így néz ki egy nagyobb horderejű nyomozás, ha sikerrel jár. Mindenkinek kijut az elismerésből, dicséretből, sok
esetben jutalmazásokkal is fűszerezve. Ha nem sikerül – mint ennél az ügynél is hosszú időn keresztül –, mindenünnen lesújtó vélemények
érkeznek nap mint nap, kiindulva a minisztertől, lefelé az összes főnököket beleértve, egészen a kapuban álló rendőrig. De az ostor
általában a nyomozás vezetőjén és nyomozó társain csattan. Ebben a szakmában azt vallják, több ostorcsapás serkentőbb, mint a jól hangzó
dicséret vagy akár a jutalom.
Magos főnökénél megtartott beszámolója után máris megkezdte Vári kihallgatását.
– Vári Ferenc, mi itt mind ismerjük a maga életét. Tudjuk, hol, mikor, mennyire ítélte el magát a bíróság, azt is tudjuk, hogy a
börtönben mivel foglalkozott, kik voltak a munkatársai, kikkel lakott egy cellában – kezdte bemelegítésül Magos. – Arról is pontos
adataink vannak, hogy szabadulása után hová ment dolgozni, és hogy később – ezt jól jegyezze meg! –, tehát később kivel tartott baráti
kapcsolatot. Ez talán egyelőre elég.
Vári jóváhagyólag bólintott.
– Mondja, hol szerezte azt a nem egészen két vég fehérárut, ami itt van?
– Vásároltam.
– Nem igaz, Vári. Maga ezeket lopta, ott, abból a vidéki üzletből, ahol ott maradt – nézzen csak ide – ennek a cipőjének a pontos
lábnyoma. Nos, hol is volt ez az üzlet?
– Nem tudom, kérem.
– Javaslom, hogy mennél hamarabb jusson az eszébe. Előrebocsátom, hogy kellő bizonyítékaink vannak. Tőlünk maga csak
egyetlenegy helyre, mégpedig a börtönbe kerülhet. Értelmetlen itt az időt húzni. Magának is előnyösebb, ha mennél hamarabb tiszta vizet
öntünk a pohárba. Tehát?
– Nem tudok semmit. Nem vállalhatom magamra azt, amit nem követtem el.
– Ezt el sem fogadnám.
– Mióta én kiszabadultam, becsületesen dolgoztam.
– Ezt .senki nem vitatja, ezt tudjuk. De azért közben tervezgetett, sőt, mielőtt kiszabadult, már elkezdte a szövögetést régi barátjával.
– Nekem nincs barátom, a börtönben sem volt. Olyanok voltak, akikkel együtt dolgoztam.
– Erre még visszatérünk. Biztosra veszem, hogy előbbi kijelentését meg fogja változtatni.
Menjünk tovább. Ide nézzen! Ezt a két kistányért és a hozzá tartozó két csészét hol szerezte?
– Már megmondtam kérem Németh százados úrnak még a lakásomon, hogy külföldi rokonaimtól kaptam.
– Milyen rokonaitól?
– Az édesapám második feleségének a lányától, Kántor Máriától és a férjétől. Ők Hollandiában élnek.
– Mikor jártak itt ezek a rokonok?
– Nemrég. Azt hiszem, pár napja utaztak el.
– Meddig voltak itt?
– Pontosan nem tudom, mert nem nálunk, szállodában laktak.
– Voltak itt már máskor is?
– Többször. Amikor először jöttek, ismertem meg őket a mellettem levő házban lakó mostohaanyámnál.
– Hát azelőtt nem ismerte?
– Nem, mert Kántor Máriát, még mint fiatal lányt, a nagynénje kivitte magával nyugatra.
– Most kihez jött Kántor Mária a férjével?
– Kántor Bélánéhoz.
– Ezek szerint Kántor Béláné a maga mostohaanyja, Kántor Mária meg a mostohatestvére. Ez eddig rendben van. Csak azt nem értem,
miért említi a mostoháját mindig Kántor Bélánénak, miért nem – ahogy természetes lenne – Várinénak?
– Mert csak én vagyok Vári. Az apámat Weinrothnak hívták. A halála után magyarosította m a nevem.
– Kanyarodjunk vissza Kántor Máriáékhoz. Neki mi az asszonyneve?
– Az urát Hansnak hívják, a vezetéknevét nem tudom megjegyezni. A férje nem tud magyarul, csak pár szót, nem tudok vele
beszélgetni.
– Ennek ellenére megértették egymást, hiszen ajándékot kapott tőlük.
– Igen, kaptam.
– Mi volt az ajándékozás célja? Valami ünnep, névnap, születésnap alkalmából kapta?
– Dehogy, semmi. Csak azért, mert idejöttek. Ez szokás a külföldieknél.
– A mostohája mit kapott?
– Nem tudom. Nem kérdeztem.
– Nézzen körül, Vári. Mi itt mind végighallgattuk a sületlen marhaságait, hazugságait. Ebből most már elég! Értette? Elég! Egyáltalán,
tudja, hogy milyen értékű a két kis tányér a csészével?
– Fogalmam sincs.
– Most is hazudik. De, mint már mondtam, nincs tovább. Még egyszer felteszem a kérdést. Beszél őszintén?
– Nincs mit mondanom.
– Na jó.
Magos egy cédulát csúsztatott Kozma százados elé. „Hozasd fel Porkopné Kántor Máriát" írta rá. Kozma eltávozott.
– Dohányzik, Vári?
– Igen.
– Akkor gyújtson rá – kínálta meg cigarettával. – Továbbra is kitart amellett, hogy a két csészét tányérostól a rokonaitól kapta?
– Ez az igazság, őrnagy úr.
– Ejnye, ejnye, Vári. Tudja azt maga, milyen rosszul áll a szénája?
Kozma nyitott be.
– Egy pillanat, állítsd az ajtóhoz – intett Magos.
Mikor az ajtó kitárult, Vári Ferenc meghökkent. Szája tátva maradt a meglepetéstől, mert meglátta Kántor Máriát. Rémülten kérdezte:
– Hogyan került ő ide, őrnagy úr?
– Megkértük őket, hogy jöjjenek vissza Hollandiából. Akarja látni a férjét is?
– Nem, dehogy akarom.
Magos mozdulatára Kántor Máriát Kozma visszakísérte a fogdába.
– Mi is az a maga által hangoztatott igazság, Vári?
– Muszáj volt hazudnom, őrnagy úr – jelentette ki csüggedten.
– Ezért mi nem neheztelünk magára. A hazugság addig tart, míg az ellenérvek megerősödnek. Aztán elérkezik a megbánás, az őszinte
beismerés. Remélem és bízom benne, hogy maga is ezt követi. Térjünk vissza oda, ahol a cipőnyomot hátrahagyta. Hogyan is történt az a
betörés?
– Arról nem tudok semmit, őrnagy úr.
– Ha maga, Vári Ferenc, újra így kezdi, akkor én idehozatom a tettestársát, akiről maga már biztosan tudja, hogy a börtönben ül.
– Kit?
– Bori Jánost és a feleségét is.
Vári úgy tett, mintha ez a név fejtörést jelentene neki. Aztán, mint aki felfedezte a spanyolviaszt, magabiztosan Magos szemébe
nézett és megkérdezte:
– Ha őt elfogták és mindent beismert, akkor engem miért nem tartóztattak le az őrnagy úrék?
 – Okos kérdés, Vári, erre is felelek. Azért hagytuk továbbra is szabadlábon, mert vártuk a Hollandiából érkező rokonokat, akik be is
futottak.
– Az őrnagy úr honnan tudta, hogy jönnek?
– Honnan? Elfelejti, hogy mi nyomozók vagyunk. De úgy veszem észre, maga elég gyatrán sajátította el a bűnözés iskoláját a
börtönben. Nem figyelt eléggé, amikor erről szólt az oktatás. Elhiszi, hogy hibát követett el?
– Pedig már egészen megnyugodtam, amikor Borit elítélték – csúszott ki önkéntelenül a száján.
– A közmondás azt tartja, nem mind arany, ami fénylik. Tárgyaljunk végre komolyan. Az őszinteség még ebben a szituációban is
előnyös a maga számára.
– Kérek egy cigarettát, őrnagy úr.
– Ott van, gyújtson rá.
Vári egy mély slukk után kijelentette:
– A játszmát elvesztettem, őrnagy úr.
– Hány esetben törtek be közösen Borival?
– Kétszer.
– Hol?
– Kaposvárott, aztán két vagy három héttel később Pápán.
– Az itt levő fehér anyagokat ezekről a helyekről szerezték?
– Igen.
– Hogyan hajtották végre az elsőnek említett betörést?
– Az épület udvar felőli részén egy kisebb ablakrácsot feszítettünk le Borival.
Németh százados közben húzott egy stráfot jegyzetfüzetében és megelégedetten mosolygott hozzá.
Magos a bolti betörések számát és az ellopott értékeket nem nagyon forszírozta, úgy gondolta, lesz még erre idő a végén bőven. Őt
sokkal inkább a múzeumi betörés érdekelte.
– Tartsunk egy kis szünetet – indítványozta. – Maga is éhes, ugye Vári?
– Én inkább szomorú vagyok.
Magos Várinak is hozatott ennivalót, de előbb megkérdezte, milyen felvágottat szeret.
– Ha választhatok, akkor disznósajtot szeretnék.
– Legyen.
Vári hamarosan falatozni kezdte az elébe tett 25 deka disznósajtot. Kapott még fél kiló kenyeret és csemege gyanánt négy darab
savanyú uborkát.
A nyomozók is haraptak pár falatot, kávéztak, cigarettáztak. A rövid pihenő után Magos feladta Várinak az őt leginkább érdeklő
kérdést:
– Beszélne a rokonairól? A magánál talált ezüstcsészékről és a többiről, azt hiszem, érti, mire célzok?
– Teljesen, őrnagy úr.
– Vagy talán előbb akarna a rokonokkal beszélni?
– Dehogy, a bőr leégne a pofámról.
– Miért?
– Mert csúnyán behúztam őket a csőbe.
– Mivel?
– Elmondom, ahogy történt. Én adtam el nekik a nálam talált két csészén és a tányérokon kívül, a többit.
– Mennyiért?
– 1400 dollárért. Ők nem tudták, hogy én ezekhez mi módon jutottam. Azt mondtam, van egy ismerősöm, aki eladná régi ezüsttárgyait.
– Egy pillanatra álljon meg. Azt mondja el, hogyan jutott maga ezekhez. Bátran, nyíltan! Átsegítem a kezdeti nehézségen. Nyisd ki a
szekrényt – szólította fel Kozmát – és hozd ide a dobozokat. Nézzen ide, Vári, mi mindezeket a holland rokonainál találtuk meg ... Tehát
hogyan jutott hozzá?
Vári nagyot nyelt és halkan belefogott a vallomásába.
– A börtönben jól összebarátkoztunk Bori Jánossal. Tán két évig is egy üzemben dolgoztunk. Gyakran beszéltünk az általunk
elkövetett bűncselekményekről és a becsúszott hibáról, ami a lebukást okozta.
– Ezt mind tudom, még azt is, hogy melyik műhelyben dolgoztak és hányas számú cellában laktak. Folytassa kérem.
– Mit csinál egy rab a börtönben? – tette fel a szónoki kérdést és felelt is rá. – Arról álmodik, hogy mikor szabadul ki, és hogy mi
történik, ha kiszabadul. Nemegyszer megfogadja, hogy soha többé nem csinál balhét. De hát ez általában a valóságban mindig másképp
történik. Újra rágyújthatok?
– Nyugodtan.
A nyomozók feszült figyelemmel hallgatták Vári Ferenc plasztikus monológját.
– Mondja tovább.
– A börtönben a beszélgetés lényege az, hogy mi volt a lebukás oka. A legkisebb részletekig boncolják ezt a kérdést. Mi is ezt tettük
Borival. Csámcsogtunk rajta és arról elmélkedtünk, hogy hasonló hibát még egyszer nem szabad elkövetni. Ezzel máris elkezdődött
közöttünk a tervezgetése valamilyen nagy balhénak, amiből annyi pénzt lehetne szerezni, hogy hosszabb időre vissza lehessen húzódni.
Ennélfogva már odabent elindult elméletileg egy olyan bűncselekmény kidolgozása, ami szabadulás után kivitelezésre kerülhet.
– Szóval maguk is bent a tervezéssel kezdték.
– Mégpedig azzal, hogy Bori szóba hozta azt a múzeumot, ahol régi tárgyakat, arany- és ezüstpénzeket látott. Jó lenne azokat
megszerezni, mondta. Én azt vetettem ellen, hogy mit csinálnánk vele. Ő erre azt válaszolta, hogy erre valók a külföldi turisták. Aztán egy
jó darabig nem is beszéltünk erről. Csakhogy ekkor már belénk bújt az ördög, és valahogy később megint erről folyt a téma, most már
komolyabban. Elmondta, hogy a múzeum közel van Budapesthez. Éjjeliőrről nem tudott biztosat. Riasztóberendezésre tippelt, aminek a
drótját el lehet vágni. Nekem már nem sok volt hátra szabadulásig. Tessék elhinni, ez a múzeumügy engem komolyan nem érdekelt. Volt
egy kis összegyűjtött pénzem, amit a börtönben kerestem. Gondoltam, milyen jól jön majd ez otthon. A feleségem nem dolgozik, csak
baromfit és malacokat nevel odahaza. Azoknak az eladásából él. Nem kívántam én már több stiklit, nyugodtan akartam élni. Amikor csak
néhány hónapom volt hátra, Bori újra felvetette a múzeumot. Ekkor, mivel az ember nem tud az eszének parancsolni, pechemre eszembe
jutottak a rokonok. Ha hazalátogatnának – a mostohaanyám folyton várta őket –, megemlíthetném nekik, gondoltam.
– Mit?
– Hátha értékesíteni tudnának régi ezüst vagy aranytárgyakat, hátha lenne rá lehetőség.
– De hiszen, Vári, maga akkor még nem tudhatta, hogy egyáltalán sikerül-e a tervezett betörés és azt sem, hogy onnan milyen
értékeiket tudnak ellopni?!
– Ezt valóban nem tudtam. Ezért csak úgy általánosságban beszéltem róla. Utolsó éjszakánkon azt mondta Bori: én nézzek szét a
múzeumban, addig, míg ő kiszabadul. Azzal búcsúztunk el, hogy azt mondtam, lehet, esetleg alkalmas időben ellátogatok a múzeumba.
Neki még több mint egy éve volt akkor hátra.
– Mi történt azután?
– Hazatértem. Hamar elfogyott a börtönben keresett pénz. Állásba kerültem és dolgoztam. Fél évvel később megérkeztek a rokonok és
többször beszélgettünk. Persze, a mostohám nem mondta meg nekik, hogy én a börtönben voltam. Ezt szégyellte.
– Maga ismerte régebbről a mostohatestvérét?
– Dehogy ismertem, hiszen még kislánykorában ment el, nem is Ligetről, hanem Rákoscsabáról. Az asszonynak egyszer szóba hoztam,
hogy van egy ismerősöm, aki szeretne eladni régi ezüsttárgyakat. Nem tudná-e az ura azokat odakint értékesíteni? Mária azt mondta, lehet
róla szó, mert az ura tulajdonképpen régiségkereskedő. A dolog csak akkor érdekli őket, ha tisztességes úton kerül hozzájuk.
Megnyugtattam, hogy ez csak természetes, ezt én garantálom.
– Nohiszen. Ezek szerint, Vári, maga olyasmit kínált megvételre, amit saját szemével még nem is látott.
– Így van valahogy, őrnagy úr.
 – Na, mondja tovább.
– Nemsokára elutaztak, és én nem tudtam szabadulni a gondolattól. Végül egy vasárnap felültem az autóbuszra és elmentem a
múzeumhoz. Nyitva volt. Ki-be járkáltak az emberek. Bementem, befizettem a belépőt, körülnéztem. Ezt a látogatást később újra
megismételtem, ekkor már alaposabban szétnéztem. Tényleg szép tárgyakat láttam a vitrinekben. Az üvegszekrényben színes bársonyon
különböző érmék, pénzek voltak kiállítva. Ez felizgatott. Az járt az eszembe, hogy ezeket az értékes tárgyakat éjszakára nem tarthatják itt,
biztos elzárják. Elfogott a türelmetlenség. És amikor újra elhatároztam, hogy odamegyek, vittem magammal néhány jó sperhaknit, álkulcsot,
no meg kis dobozban viaszt és gittet. A zárás előtt óvatosan felmentem a padlásra és a vasajtó mögé álltam. Innen sok mindent
megfigyelhettem.
– Senki nem közelítette meg a padlásajtót?
– Nem. Nem vettem észre senkit.
– Aztán mit csinált?
– Várakoztam.
– Ezalatt beszélgetéseket hallottam, ajtózárásokat, majd a sötétebb folyosórészen eloltották a villanyt. Lassan csend lett. Ott
álldogáltam úgy két óra hosszat, aztán a cipőmet levetve, zokniban lelopóztam az emeletre.
– Mihez kezdett?
– A zsebemből kivett kis hosszúkás kézilámpával egyik ajtóról a másikra világítottam. Észrevettem egy táblát „Iroda" felirattal.
Annak ellenére, hogy nem volt egyszerű a zár, hamar kinyitottam az ajtót. Amikor ez sikerült, egy másik ajtóval találtam magam szemben.
Felkattintottam a zseblámpát és az ajtók közötti faburkolatban egy nagyobb kapcsolót vettem észre. Feljebb tartottam a kislámpát. Feltűnt a
kapcsolón levő „Ki-Be" felirat. A kapcsoló „Be"-jelzés-re volt fordítva. Nem nyúltam hozzá. Sejtettem, hogy ez csakis a riasztóberendezés
kapcsolója lehet. Tovább nem kísérleteztem, mert attól tartottam, ha a belső ajtót megpróbálom kinyitni, megszólalhat a vészcsengő és bent
ragadok. A külső ajtót visszazártam.
– Mit tett még?
– Végigmentem a folyosón. Távolabb egy ajtón „Kiállítóterem" feliratú táblát pillantottam meg. Itt már előzőleg jártam. Ezt az ajtót
meg sem próbáltam kinyitni, mert komolyabb wertheimzár volt rajta. Úgy döntöttem, inkább csak kulcsmintát készítek, a magammal hozott
gittel vagy viasszal. A viaszt jól összegyúrtam és két mintát is készítettem. Utána a sötétben lassan lebotorkáltam a kapuhoz, és annak belső
részéről mindkét zárról csináltam kulcslenyomatot.
– Mivel?
– Azt hiszem, ennél gittet használtam.
– Történt még valami?
– Nem, semmi.
– Hogyan távozott a múzeumból?
– Ez volt a legnehezebb. Bele is izzadtam, főleg a hosszú várakozásba meg a félelembe is. Az az igazság, hogy nincs hős betörő,
őrnagy úr.

Ezt csak pofázzák egyesek, amikor azzal kérkednek, hogy beolvastak a zsaruknak. Szájhősködés az egész. A valóság az, hogy a
legtöbbje, ha szembekerülnek a nyomozókkal, beszarnak, mint most én.
– Remélem, maga azért nem ...?
– Eleinte én is féltem. De most, hogy így végigmondom, amit csináltam, érzem, hogy kezd már bennem a szorongás feloldódni.
– És hogyan távozott?
– Felmentem a padlásra és leültem egy gerendára, közel az ajtóhoz. Megpróbálhattam volna a földszinten az udvari ajtót valahogy
kinyitni, de ehhez nem mertem hozzáfogni. Féltem, talán még megszólal a riasztócsengő.
– Hogyan készítette a kulcslenyomatokat?
– Természetesen, mindent gumikesztyűvel.
– Ott tartottunk, hogy a padláson ült.
– Igen. Szörnyen lassan telt az idő. Szundikálni sem mertem. Különben is ilyen lelkiállapotban ki tud aludni? Csak szívtam a
cigarettákat, míg végre közel hat óra lett.
– A csikkeket hová tette?
– Ó, kérem, azt a viaszos doboz tetején elnyomtam és a zsebembe raktam. Nyolc óra körül ajtócsapódást és utána lépéseket hallottam.
Valaki feljött a lépcsőkön. Nekem női lépéseknek tűnt. Aztán az emeleten újabb ajtócsukódás és utána csend lett. Nem sokat teketóriáztam,
a cipőm levetettem és lerohantam egészen a földszintre. Ott felhúztam a cipőm. Szerencsére nyitva volt a kapu. Kiléptem, a közelben senkit
nem láttam. Felsóhajtottam. Ha akkor valaki szembe jön velem, biztosan feltűnt volna izgatottságom.
– Hát eddig eljutottunk. Mondja tovább.
– Bori János akkor még börtönben volt. Én pedig lassan ezalatt elkészítettem a minta alapján jó néhány kulcsot és vártam.
– Mire?
– Bori kiszabadulására.
– Közben nem csinált semmit?
– Nem. Az ilyen nagyobb szabású akció előtt tartózkodni akartam minden gyanús körülménytől. Nem akartam kockáztatni. Egy kisebb
balhé miatt nem lett volna okos dolog elrontani a jól előkészített, kitervelt nagyobb betörést.
– Mikor szabadult ki Bori János?
– A kulcsok elkészítése után, több hónap múlva.
– Hogyan találkoztak?
– Bori egyik este, későn felkeresett. Kért tőlem kölcsön ötszáz forintot.
– És maga adott.
– Persze, hogy adtam. Akkor elmondtam, hogy jártam a múzeumban. De nem mondtam meg, hogy már kulcsokat is csináltam. Ő úgy
nyilatkozott, hogy a múzeumot mindenképp meg kell csinálni, mert csak ez húz ki minket a szarból.
– Mit értett ezalatt?
– Hát, hogy sóherok, csórók, pénztelenek vagyunk.
– Mondja el, mi következett ezután?
– Legközelebb a vonaton találkoztunk. Úgy, hogy ő Budapesten szállt fel, én meg Kőbányán. A peronon mondtam el neki, hogy
távollétében milyen műveletet hajtottam végre.
– Mit szólt hozzá?
– Örült. Tudta, hogy bennem jól választott, meg hogy igazi haverja vagyok.
– Mikor határozták el végleg a múzeumba való betörést?
– Hát ez nem ment könnyen. Elhatározni többször is elhatároztuk, de ő, amikor összejöttünk, mindig azt javasolta, hogy előbb egy- két
könnyebb betörést kellene végrehajtani. Én nem akartam ebbe belemenni, de ő annyira erőszakoskodott, hogy végül is beadtam a
derekamat. Innen ered a nálam megtalált fehérnemű és ágyneműre való anyag. Aztán egy alkalommal közösen tartottunk szemlét a
múzeumban. Amikor eljöttünk, tűztük ki az elkövetés idejét.
– Röviden mondja el, hogyan jutottak be, mit csináltak és hogyan távoztak.
– A bejutás egyszerű volt. Külön-külön mentünk, mint ahogy azt először én is tettem.
– Milyen időpontban léptek be a múzeumba ?
– Délután 3 óra körül. Akkor már mindkettőnknél több, különfajta szerszám, kulcsok, acélfűrész, gumikesztyű, lámpa meg hasonlók
voltak elosztva. A belépés előtt felvettem a sötét szemüvegemet. Páran lézengtek csak a teremben. Utánam hamarosan Bori is megérkezett.
Sem a teremben, sem azon kívül én semmiféle őrt nem láttam. Még eszembe is jutott, hogy talán még nappal könnyebben lehetne kivitelezni
ezt a balhét. De ezt rögtön el is vetettem, hiszen mi már az éjszakára minden előkészületet' megtettünk. A termet elhagytam és elindultam
felfelé a padlásfeljáróhoz. Bori utánam jött, senki nem láthatott minket, mert a közelben nem is tartózkodtak. A padlásajtót kicsit nyitva
hagytam. Már úgy értem, nem zártam kilincsre, hogy le tudjak nézni. Körülbelül egy óra múlva Bori már azon nyavalygott, hogy rá szeretne
gyújtani. Elment az eszed, mondtam neki, no, nem ilyen finoman. Letett a szándékáról. Őszintén megmondom, én már akkor, ott, a padláson,
a gerendán ülve megbántam, hogy szövetkeztem vele.
– Csalódott benne?
– Az nem kifejezés! Ott tapasztaltam, menynyire beszari Jankó ez. Folyton fészkelődött, még rám is akarta adni az ijesztet.
Bemajrézott, mi lesz, ha lebukunk, kérdezte, mire én mondtam, ha fél, akkor mi a francnak kezdeményezte.
– Szóval maga megbánta a társulást?
– De mennyire.
– Miért nem hagyta akkor abba? Volt elég ideje ezen gondolkozni.
– Tetszik tudni, ha már ennyi energiát belefeccoltam, egye fene, gondoltam. Jóval délután öt óra után minden elcsendesedett. Mi még
fönt vártunk több mint egy órát.
– Cigarettáztak közben?
– Csak azután, amikor Bori mondta, hogy már mindenki elmehetett, mert a múzeumi tábla szerint csak öt óráig tartanak nyitva. Meg
aztán hallottuk több ajtó és végül a kapu csukódását is.
– A csikkeket hová tették?
– Erre külön szabály vonatkozik nálunk.
– Az mi?
– Ráköpni, zsebbe tenni.
– Szóval magukra maradtak. És aztán ?
– Kitártam kissé a padlásajtót, hallgatóztam. Sehol semmi nesz. A folyosón a villany nem égett. Ez meggyőz ött, hogy nincs senki az
épületben. Még mindig vártunk egy darabig, csak azután indultunk el. Leérve az emeletre, az „Iroda" feliratú ajtó kilincsét lenyomtam. Az
ajtó zárva volt. Elővettem a kulcsomat és kinyitottam. Gyújtsd fel a kislámpát, szóltam Borinak, és világíts ide. Megmutattam neki azt a
kapcsolófélét. Bori azt mondta, ez lehet a riasztócsengő. Amikor utoljára itt jártam, mondtam én, el volt fordítva jobbra, most úgy látom,
nincs bekapcsolva.
Magos és Kozma egymásra néztek. Mindketten arra gondoltak, hogy aznap este a gondnok nem kapcsolta be a riasztócsengőt. Holott
határozottan azt állította, hogy ezt megtette. Tévedett.
– Lecsavartam a kapcsoló körüli falemezt – folyt a szó kérdés nélkül is Váriból –, csípőfogóval elvágtam a drótot, ami biztos, az biztos
alapon. A borítólemezt visszaerősítettem, az ajtót visszazártam. A kis kamrafélében, ahol a villanyóra volt, a kivezető drótot elvágtam.
Ennek a kis helyiségnek is nyitva volt az ajtaja.
Ezután Vári elsorolta, hogyan jutottak be a terembe, hogyan törte be Bori kesztyűs kézzel a vitrinablakokat, hogyan reszelték le a
páncélozott láda lakatját, hogyan csomagolták be a két puha fedelű szatyorfélébe az értékes ezüst- és aranytárgyakat, a ládában talált
érméket, pénzeket.
Vallomása megegyezett a helyszíni vizsgálat megállapításaival.
– Mindezek után hogyan kerültek ki az épületből? – kérdezte Magos.
– A terem ajtaját nem zártam vissza, és lassan lementünk a földszintre, ahol minden ajtót zárva találtunk.
– Még ott is rágyújtottak?
– Biztosan, mert idegesek voltunk, nehezen telt az idő.
– Maga mit szív?
– Tervet, őrnagy űr.
– És Bori?
– Ő valamilyen szopókásfélét.
– Nem minden csikket köptek le és tettek zsebre.
– Ilyen helyzetben megtörténhet, hogy a szabályokról megfeledkezik az ember. Kezd tompulni az agy, a bizonytalan várakozás
izgalmától. Aztán meg ez a hülye Bori úgy járkált a folyosón, mint valami igazgató.
– Ez most nem lényeges. Folytassa!
– Reggel 7 óra után kinéztük a búvóhelyet a menekülés idejéig. A pincelejáratnál, a sarokban volt három- négy láda, nagyobb vastag
papírdobozok. Meghúzódtunk mögöttük. 8 órakor nyílt az utcai kapu, és utána halkan becsapódott. Aztán apró női lépéseket hallottunk,
egyenesen fel az emeletre. Ott újra csapódott az ajtó. Gyerünk, szólt hozzám Bori, és gyorsan kimentünk az utcára. Ő az autóbuszhoz, én
meg a vasútállomásra indultam.
– A kőbányai vasútállomáson találkoztunk. Igaz, gyorsan el is váltunk. Hazamentem, a szatyromat a fáskamrába raktam. Sötétedés
után beállított Bori, elhozta a csomagját azzal, hogy úgyis én fogom értékesíteni. Meg aztán az ő lakása nem is alkalmas a szajré eldugására,
sokkal megfelelőbb erre a célra az én kertes házam. Hát eddig van, őrnagy úr, kérem, a többit már úgyis tetszenek tudni.
– Mért várt olyan sokáig az eladással?
– Mert amikor a betörés után nem sokkal itt jártak a rokonok, még túl veszélyesnek találtam az eladást. Akkor még a földben voltak
elásva, egy kisebb vastag műanyag zsákban. Bár ne vettem volna elő, akkor ma nyugodtan élhetnék.
– De hát mégis elővette!
– Igen ... később. Nem akartam gyorsan piacra dobni, mert amíg friss az ilyen balhé, nagy a nyüzsgés, keresés a rendőrség részéről.
– Tovább hogyan tartotta a kapcsolatot Borival?
– Vele, sehogy. Megmondtam, hogy ebben a speciális esetben legalább egy évig kell várnunk. Az igaz, hogy a felesége, amikor a
tizenegy hónapot leülte, felkeresett és pénzt kért. Adtam neki ezer forintot.
– Mi módon kötött üzletet Porkop úrral?
– Egyszerűen. Estefelé eljöttek az asszony anyjához és utána benéztek hozzám is. Akkor mutattam meg nekik az „árut". Az azonban
igaz, őrnagy úr, ezt meg kell mondanom, Kántor Mária megkérdezte, nem lesz ebből valami baj, becsületes ember- e az eladó.
Megnyugtattam, hogy ez tisztességes üzlet. A férje egy nagyítófélével hosszasan nézegette a csészéket meg a tányérokat, ugyanezt tette az
érmékkel is.
– Hogyan jött ki az 1400 dollár?
– Megkérdezték, mit kérek érte. Mondtam, Hans a szakértő, ő biztosan tudja az értékét. Az asszony érdeklődött, forintot vagy dollárt
kérek-e. Én a dollárt választottam.
– Miért?
– Mert a dollárt drágábban is eladhatom.
– Maga telhetetlen. Kiváló üzletember, de rossz betörő.
– Hát lebuktam, az igaz.
– Na látja, aki pedig lebukik, elfogják, az rossz betörő.
– Maga az alku kezdetén mennyit kért?
– Ő rögtön ajánlott 1000 dollárt. Ez kevés, mondtam Máriának, de csak úgy mondtam. Erre feljebb mentek, végül 1400-ban
megállapodtunk.
– Ebből mennyit szánt Borinak?
– A hivatalos forint alapján a felét. De eladva a dollárt kevesebb jutott volna neki. Meg aztán végtére is, az egészet én készítettem elő.
Igaz, hogy az ő tippje alapján.
– A pénzt hol tartotta?
– Egyszerűen a kredenc hátsó oldalára, egy borítékban, két rajzszeggel odaerősítettem.
– Na látja, mondtam én, hogy rossz tolvaj maga, Vári. Jól kezdi, rosszul fejezi be. Hát mit gondol, hogy a dollár értékesítése során
nem bukott volna le? Hamarabb, mint gondolja! Mikor utaztak el a rokonok?
– A mostohámtól, meg tőlem, négy napja azzal búcsúztak el, hogy másnap reggel indulnak haza.
– Váratlanul érte, mi, mikor meglátta Kántor Máriát?
 – Akkor már tudtam, hogy nekem befellegzett, mert én abban a hiszemben éltem, hogy már otthon vannak.
– Ilyen fordulatokra pedig számítania kell még az ilyen nagy hazárd játékosnak is, mint maga.
– Hát tessék mondani, olyan nagy dolog az, amit csináltunk?
– Bizony az. Van magának fogalma, hogy mit adott el 1400 dollárért?
– Erre még nem gondoltam.
– Pedig kellett volna, Vári. Mert ha én most azt mondom például, hogy százszor ezernégyszáz dollárnál is többet ér, meg sem
közelítem az értékét.
– Ha ez így van, jól ki fogjuk húzni a gyufát.
– Ami azt illeti, kitüntetésre nem fogja a bíróság magukat felterjeszteni.
Magos ezután felhozatta Porkop urat és feleségét.
Vári a rokonok megjelenésekor elfordította a fejét szégyenében.
– Mondd, miért tetted ezt velünk? – kérdezte Kántor Mária sírva tőle. A férje nem szólt semmit, hallgatott.
Magos Várit levitette a fogdába.
Előbb a hollandot, majd a feleségét hallgatta ki. A tolmács szerepét a németül perfektül beszélő Szőke főhadnagy töltötte be.
A házaspár nem tagadott. Azzal védekeztek, hogy becsapták őket.
– No de, asszonyom – fejtette ki Magos –, a férjének, aki régiségekkel kereskedik, tisztában kell lennie a nemzetközi törvényekkel.
Tudniuk kellett, mit vesznek meg. Ez az egyik. A másik: maguk az értékeket elrejtették. Amikor a határnál megkérdeztük önöket, van-e
elvámolnivalójuk, csak legyintettek. Ha önök tisztességesen járnak el, nem is jut eszükbe, hogy ezekből akár csak egyet is kivigyenek. Így
viszont nem is kerültek volna fogdába.
– Most mi fog történni? – kérdezte az asszony.
– Ennek eldöntésére nem vagyok hivatott, ez a bíróságra tartozik.
Másnapra Magos előállította a börtönből Bori Jánost, aki az első kérdésre, amint az várható volt, még azt is letagadta, hogy ismeri
Vári Ferencet.
– De hiszen, Bori, maguk ketten a börtönben közel két esztendőt töltöttek. Együtt dolgoztak az üzemben, közös cellában is laktak,
mégpedig azért, mert maga erre külön kérte a börtön parancsnokhelyettesét. Ha ezt is tagadja, akkor idekéretem a parancsnokhelyettest. Ott
fog mellette állni Vári Ferenc is! Akkor aztán vakarhatja a fejét. Ismétlem, Bori, mondja el, hogy is volt az a barátság Vári Ferenccel!
– Nem volt ebben semmi különös, megismerkedtünk a börtönben, de több semmi.
– Akkor miért kérte, hogy helyezzék Várit a maga cellájába? Ezt maga nem tette ok nélkül.
– Megkedveltem, amikor együtt dolgoztunk. Jobban telik az idő, hittem, ha egy cellában lakunk.
– Maga ezt nem csupán ezért tette, hanem így több alkalmuk adódott a tervezgetésre.
– Ugyan mit tervezhettünk volna?
– Azt, Bori János, amit a maga kiszabadulása után, kettesben el is követtek.
– Hát mit követtünk el, őrnagy úr? – kérdezte elképesztő ártatlansággal.
– Még kérdi? A sok fehérneműt, végárut kinél találtuk meg?
– Ezt elismerem.
– Mert nem tudott előle kibújni. Viszont letagadta, hogy több helyen ez a Vári volt a segítőtársa. Egyébként megtaláltuk Várinál a
még hiányzó méterárut és a többi anyagot.
– Hát, akkor ezt már valóban nem tudom letagadni, ami igaz, igaz. Így volt.
– Hányszor követtek el közösen betörést?
– Emlékezetem szerint kétszer.
– Hol?
– Először Kaposvárott.
– Ennyi elég. Mondja, mielőtt Vári kiszabadult volna, maguk ketten miről beszélgettek, mit terveztek?
– Ezeket már elmondtam, őrnagy úr.
– Kihagyásokkal. Most azt kérdezem: mikor találkozott maga szabadulása után Várival? Mielőtt letagadná, figyelmeztetem, két tanú is
igazolja, hogy maga felkereste az esti órákban Várit. Tehát nincs értelme a kertelésnek.
– De hát mit követel tőlem még az őrnagy úr?
– Az igazat, Bori! Maga konokul tagad, pedig ez vajmi keveset segít. – Intett Kozmának. – Hozzátok fel Várit.
Bori erre hirtelen megváltozott. Egyre csak az ajtót figyelte.
– Ismeri őt? – kérdezte Boritól, amikor Vári belépett.
– Ismerem.
– Mondja el nekünk, Vári Ferenc – fordult Magos feléje –, milyen betörést követtek el utoljára együtt? – Ugyanekkor Kozma százados
Magos jeladására, az asztalra helyezte a múzeumból ellopott tárgyakat. Ezt látva Bori határozottsága megingott, arcán verejtékcseppek
peregtek végig.
– Ezeket közösen loptuk el a múzeumból – jelentette ki Vári.
– Kinek a javaslatára és hogyan? – kérdezte Magos.
Vári Ferenc mindazt elmondta, amit már az előzőekben bevallott. Előadása befejeztével Bori ismételten tagadott. Rágalmazta Várit;
olyasmibe akarja bemártani, amiről fogalma sincs.
– Elég legyen! – szólt erélyesen Magos. – A zsiványbecsület is azt diktálja, hogy amit valóban együtt követtek el, azért közösen kell
vállalni a felelősséget is! Egyébként, hogy meggyőzzem, azt is látták, amikor maga a kiszabadulása utáni napon, az esti órákban ellátogatott
Várihoz. Sőt, két tanú is van arra, hogy maga, időben később, sötétedés után egy csomaggal felkereste Várit a lakásán. Jöjjön közelebb, Bori.
Olvassa el ezt a két jegyzőkönyvet. Biztosra veszem, hogy ezek után kénytelen lesz jobb belátásra térni.
Valóban, rövid habozás után Bori belátta, hogy tagadása értelmetlen és mindent bevallott.
– Hát mondja, Vári – mondta még Magos a finálé záróakkordjaként –, nem jobb békésen visszatérni a börtönbe? Minek ez az ok
nélküli harag? Ha szerencséjük van, újra összekerülnek. Akkor majd módjuk lesz kitárgyalni, hogy a legközelebbi szabadulásuk utánra
eltervezett balhénál a legutóbbinál elkövetett hiba ne forduljon elő.
– Mikor fogunk mi kiszabadulni, őrnagy úr? – kérdezte Bori lesújtva.
– Azt majd a bíróságon megtudják.
Ez üggyel kapcsolatban még néhány napot dolgoztak. Kihallgatták a szükséges tanúkat. A laboratóriumban a nyálvizsgálat és egyéb
alapos egybevetés után megállapították, hogy a múzeum földszintjén talált két cigarettavég egyikét Bori János, a másikat Vári Ferenc szívta
el.
Magos és Kozma százados – még egyszer és egyben utoljára – megjelentek a múzeumban. A leltár szerinti leírások alapján átadták az
ellopott és visszaszerzett értékeket azzal, ha netán a bíróság kívánná, úgy azokat be kell mutatniuk. Az örömtől lelkendező múzeumi
alkalmazottaktól körbevett Magos Gubán Miklós gondnokhoz fordult:
– Kedves gondnok úr, még mindig fenntartja véleményét, hogy a betörés napján is bekapcsolta a riasztócsengőt?
– Határozottan emlékszem, hogy így történt.
– Az emlékezete nem megbízható. Ön elfelejtette távozáskor a kapcsolót jobbra fordítani.
– De hát ez lehetetlen, őrnagy úr – nézett a gondnok csodálkozva Magosra.
– Pedig így történt, kedves Gubán uram. A szakértők szerint – ha be lett volna kapcsolva, akkor amikor a két ajtó között a
drótvezetékeket elvágták – már a vágás pillanatában jelzett volna illetékes helyen a csengő. Nyugodjon meg, hiszen nincs kár és minden
megtérült. De máskor legyen elővigyázatosabb.
Ma ez nem fordulhatna elő, hiszen olyan tökéletesek a technikai berendezések, hogy még egy szúnyog vagy légy repülését is jelzik a
műszerek.
A kocsiban ülve visszafelé jutott eszébe Kozmának, hogy elfelejtette még a legfiatalabb Boriról, Magdáról befutott értesítést közölni
főnökével. Kozma azt az értesítést kapta, hogy Bori Magdát a bíróság, halált okozó súlyos testi sértés miatt, három és fél évi börtönre ítélte.
Odakerült, ahol az édesanyja volt, Kalocsára.
 Magos eltöprengett. Nincs megállás, az elfogottak helyébe lépnek az újak, folyamatos az utánpótlás, ám ez jelen esetben az elődök
lebuktatásához vezetett.
Ha annak idején nem figyelnek fel az iskolás Bori Magda által ellopott jelentéktelen pénztárcára, nem kerül reflektorfénybe a Bori
család, s a múzeumi ügy is könnyen elsikkadhatott volna. Nem is vette észre, hogy gondolatai végére járva hangosan azt mondja:
– A kör bezárult. Ezekkel egyhamar nem lesz dolgunk.
– Ezekkel nem – bólintott Kozma –, de majd jönnek a következők.
 NEM VÁRT FORDULAT

A háború befejezése utáni két-három esztendőben a bűnügyi apparátus erősen kivette részét a közrend helyreállításában. Nem túlzás
azt állítani, hogy szinte percenként érkeztek a különböző bejelentések a durván elkövetett bűncselekményekről.
Magos őrnagy, amikor két munkatársával valamelyik helyszíni szemléről visszaérkezett a kapitányságra, még egy cigarettát sem
szívhatott el. Máris megszólalt íróasztalán a telefon:
– Légy szíves, gyere be hozzám – kérte a főcsoportvezető.
Magos jól ismerte főcsoportvezetőjének hangsúlyát, kifejezésmódját. Tudta, ha elhangzik a „légy szíves, gyere be", csakis komoly
dologról lehet szó.
Nem tévedett ezúttal sem.
A főnök hellyel kínálta, kezében egy fél ív papírt tartott. – Pár perce értesítettek az egyik rendőrőrsről, hogy az Erzsébet királyné
úton magányosan lakó Oravecz Géza, 45 éves MÁV-főtisztet felakasztva találták meg a lakásán. A kerületi nyomozók gyanúsnak találják az
öngyilkosságot. Szeretném, ha te minél hamarabb kimennél a „stáboddal" és megállapítanátok, tulajdonképpen mi történt. Gyilkosság vagy
öngyilkosság?!
Magos azonnal intézkedett. Kozma és Németh kollégáival, valamint a szakértőkkel rövidesen megjelent a nagy telken fekvő kertes
házban. A kerületi nyomozó jelentette, hogy az öngyilkosságnak látszó esetet Oravecz Géza testvére, Oravecz Ibolya Szántó Edéné fedezte
fel.
– Hol van a felfedező tanú? – kérdezte Magos.
A kerületi nyomozó a kertben tartózkodó asszonyra mutatott: – Ott áll.
Magos hozzálépett, bemutatkozott.
Az asszony elsírta magát. – Nem értem, hogy történhetett. Az elmúlt vasárnap még olyan jó hangulatban ebédelt nálunk.
– A bátyja nem nősült meg?
– 1942-ben öngyilkos lett a felesége. Azóta lakik itt egyedül.
– Öngyilkos lett a felesége?
– Igen.

– Erről majd később még beszélünk. Most a felfedezésre vagyok kíváncsi.

– Ma, csütörtökön – kezdte Oravecz húga –, értem jöttek a munkahelyéről, nézzem meg, mi van Gézával. Az történt ugyanis, hogy
harmadik napja nem ment be a hivatalába, a MÁV-igazgatóságra. Ez eddig még soha nem fordult elő. Épp emiatt a főnöke – mivel semmi
értesítést nem kapott távolmaradásáról – kiküldte két munkatársát, nézzék meg, mi van vele. Azok kopogtak, csengettek, a bátyám nem
jelentkezett. Gyanúsnak találták a helyzetet, és nyomban telefonon értesítettek. Én persze nem tudtam semmiről. Értem jöttek. A házhoz
érve én is hiába csengettem. A szomszédból telefonáltam a rendőrkapitányságra, ahonnan a nyomozók egy lakatossal elég hamar meg is
érkeztek. Kinyitották a kiskaput és bementünk a ház bejárata előtt levő teraszra. A lakás ajtaja innen nyílik.
– Hogyan jutottak be a lakásba?
– A lakatos azt könnyedén kinyitotta, mert az előszobaajtó nem volt kulcsra zárva, csak behúzva. A kulcsot belül találtuk meg az
előszobai fogason. Amikor a kerületi nyomozókkal beljebb léptünk, iszonyú látvány tárult elénk.
A beszámolót a hozzájuk csatlakozó kerületi nyomozók vezetője folytatta:
– Őrnagy bajtárs, Oravecz Géza az ajtó belső oldalán függött, úgy, hogy a kötél másik vége az ajtó külső oldalán levő kilincsre volt
erősítve. A halott lába érte a földet. Én csak annyit tettem, hogy elvágtam a kötelet. A halott, úgy mint most, teljesen fel volt öltözve. A tett
valószínűleg az esti órákban következhetett be, mert az előzetesen értesített orvos azt mondta, hogy a halál már rég beállt.
– No, dokikám – fordult Magos a rendőrorvoshoz –, a halál beálltának megközelítő időpontja már a te dolgod.
A fényképész felvételeket készített. Az ujjnyomszakértők is munkához láttak, Kozma és Németh pedig a szomszéd ház lakóitól
érdeklődtek.
– Ott hagytuk abba, asszonyom, hogy a sógornője 1942-ben öngyilkos lett.
– Így történt, őrnagy úr.
– Üljünk talán le a teraszra. Beszéljen nekem a családjukról, egyéb kapcsolataikról. Kezdjük azzal, miért lett öngyilkos Oraveczné.
– Sajnos, erre pontos választ nem tudok adni.
– Miért?
– Mert erről a bátyám sem nekem, de azt hiszem, senkinek sem beszélt.
– Valami oka mégiscsak lehetett az öngyilkosságra? Mennyi ideig voltak házasok?
– Több mint tíz évig.
– Gyerek?
– Igen, egy 9 éves fiú.
– Most hol van ez a fiú?
– Sajnos, meghalt, 1941 vége felé elütötte a villamos.
– Talán ez a tragikus esemény okozta az anya öngyilkosságát?
– Lehet. Lelkileg összeroppant, sokáig nagyon beteg volt.
– És most mit gondol, a bátya miért lett öngyilkos?
– Szerintem nem volt rá oka. Legalábbis tudtommal nem.
– Volt neki valamilyen női kapcsolata?
– Igen.
– Ki az, hogy hívják?
 – Várady Katalinnak. A postaigazgatóságon dolgozik.
– Régebbi ez a kapcsolat?
– Több éve már, hogy együtt jártak. Említette is a bátyám, hogy gondol a nősülésre.
– Ön személyesen ismeri Várady Katalint?
– Hogyne. Néhány alkalommal ő is járt nálunk a fivéremmel. Az elmúlt vasárnap, amikor Géza nálunk ebédelt, három óra után azért
sietett haza, mert várta Katót.
– Intimebb kapcsolat is lehetett közöttük?
– Az egészen biztos.
– Milyen teremtés ez a Várady Katalin?
– Kedves, csinos, értelmes nő.
– Lány vagy elvált asszony?
– Ezt nem tudom. A bátyám erről nem beszélt, mi pedig az urammal nem érdeklődtünk.
A rendőrorvos lépett ki a teraszra: – Hogy pontosan megállapíthassuk a halál okát és idejét, be kell szállítanunk az áldozatot az
Orvostani Intézetbe. A boncolás után részletes tájékoztatást adok.
A halott Oravecz Gézát elszállították. Az ujjnyomszakértők is befejezték munkájukat. Többféle ujjnyomot találtak, a kerítés egyik
részénél lábnyomokat is észleltek. Ez arra is utalhatott, hogy valaki belülről átmászott a kerítésen. A lábnyomok az éjszakai esőzés miatt
eléggé elmosódtak, így kiöntésre nem voltak alkalmasak. Persze, ezek az észlelt lábnyomok egyáltalán nem biztos, hogy összefüggésben
lehettek Oravecz Géza halálával.
– Asszonyom – fordult ismét a halott húgához Magos –, barátok, iskolatársak, kollégák, ismerősök jártak ide a bátyjához? Volt
társasága, baráti köre?
– Míg a felesége élt, össze-összejöttek a barátaikkal. De mióta a sógornőm öngyilkos lett, Géza ideje nagy részét nálunk töltötte. Na,
persze ettől még elmehetett bárhová, én nem számoltattam be az idejéről.
– Maguk a férjével eljártak hozzá?
– Az uram a háború után talán még nem is volt itt. Többnyire én jártam át, hogy elintézzem a fehérnemű mosását, a lakás takarítását,
és egyéb asszonyi feladatokat. A nagyobb takarítást egy asszony végezte, ilyenkor is mindig itt voltam.
– Az ön férje hol dolgozik?
– A Villamosműveknél.
– Kettőjükön kívül van még testvérük?
– Nincs őrnagy úr, csak ketten voltunk. Most már egyedül maradtam – vált könnyessé a szeme.
– Szép, nagy, jól berendezett kertes ház ez. A bátyja halála után nyilván az öné lesz.
– Amennyiben más örökös nincs, biztosan, de hát ez érdekel most engem a legkevésbé.
Kozma és Németh nyomozók visszatértek. Mindketten a közeli szomszédos házakban próbáltak valamelyes információt szerezni.
Kozma arról értesült Bíró Imrénétől, hogy mielőtt Oraveczné öngyilkos lett, gyakori veszekedést hallott a házaspár között. Ez a veszekedés
igen éles hangon folyt. Arra is emlékszik, hogy Oravecz Géza, miután a villamos a fiát elütötte, azt kiabálta: „Te vagy az oka mindennek,
talán még a gyerek sem tőlem származik."
– Az asszony megcsalta volna a férjét? – töprengett Magos.
– Erre a szomszéd még célzást sem tett – mondta Kozma.
– Az öngyilkosság talán mégis ezzel lehetett összefüggésben.
– Lehetséges – válaszolta Kozma. – Akkor viszont meg kell tudnunk, ki lehetett az a másik – ha egyáltalán volt ilyen –, akire a férj
féltékenykedett.
– Akikkel én beszélgettem Oraveczék életéről, azok közül egyetlenegy sem tett említést veszekedéseikről – vette át a szót Németh. –
Csak azt hajtogatták egyöntetűen, hogy a kisfiú halála viselhette meg az anya idegeit.
Miután Magos meghallgatta kollégái beszámolóit, ismét leült Szántóné mellé. – Tud ön arról, hogy a bátyja és felesége között
többször volt heves szóváltás, nézeteltérés?
– Lehet, hogy adódott közöttük kisebb összezördülés, de hol van olyan házasság, ahol ez ne fordulna elő? Nekem erről nem volt
tudomásom.
– Na, jöjjön, asszonyom, menjünk beljebb, nézzünk szét a lakásban. Ön ismert itt mindent, biztosan meg tudja állapítani, hiányzik-e
valami?
A szobákban semmi rendellenesség nem volt tapasztalható.
– Pénze, egyéb értéke volt a bátyjának?
– Ha volt, úgy csakis ebben a kredencfiókban tarthatta.
A fiókból Magos kiemelt egy kisebb kazettafélét, amiben egy pár női fülbevalót, egy köves-gyűrűt, egy férfi Doxa aranyórát és 950
forint készpénzt talált.
– Egyéb értéke nem volt?
– Úgy látom, hiányzik a felesége arany nyaklánca – válaszolta Szántóné. – Lehet, hogy azt már odaajándékozta Katónak.
Az asszony végigjárta az egész lakást, minden szekrénybe bepillantott, végül kijelentette, hogy semmi hiányt nem észlel.
Az ajtó mellett ott hevert az Oravecz Géza nyakáról levett kötél. Németh kezébe vette. – Főnök, ez a kötél a konyhai ruhaszárítóról
származik. Nézz ide, ennek a két kötéldarabnak a vége pontosan összeillik. Úgy látszik, Oravecz sietve cselekedett, mert a fregolit fel sem
húzta a kötél levágása után.
–Miért épp Oraveczra gondolsz? Hátha valaki más igyekezett a kötéllevágással? – nézett jelentősen Némethre Magos.
– Gondolod, főnök?
– Lehetségesnek tartom.
– Ki és miért ölte volna meg Oravecz Gézát?
– Erről, Laci, csak azután beszélhetünk, ha már a boncolás megtörtént.
Nagyvonalakban átvizsgálták az egész lakást, de még csak egy feljegyzést sem találtak, ami gyanúsnak tűnhetett volna. Mégis már
merültek fel bizonyos gyanús körülmények a halálesettel kapcsolatban, ami egyelőre nem bizonyult elegendőnek a gyilkosság
alátámasztására, de nem zárta ki az öngyilkosság tényét sem.
Az ügy felderítésére irányuló nyomozás tehát részben már a boncolást megelőzően megkezdődött.
Meg kellett állapítani az elhunyt Oravecz Géza családi körülményeit; tisztázni kellett, mit csinált a haláleset napján és a megelőző
napokon; ki, mikor és hol látta utoljára?
Szántó Edéné bátyja életéről ugyan részben adott némi felvilágosítást, ez azonban – mint ahogy Magos kihangsúlyozta – az ő egyéni
véleménye volt.
– Nekem furcsának tűnik ez az öngyilkosság – mondta Kozma. – Nézzétek meg a kötelet. A hurok olyan tökéletes, amit egy öngyilkos
nem tud előre megcsinálni, mert mire elkészülne, elmenne a kedve a tettétől. A hurok Oravecz nyakának hátsó részén helyezkedik el.
Azonkívül az öngyilkosok meg szokták indokolni elhatározásuk okát. Többnyire feltűnő helyre elhelyezett levelet hagynák hátra. Eddig
semmiféle indokot nem tapasztaltam az öngyilkosságra, márpedig az öngyilkosság céltudatos cselekvés következménye, tehát feltételezi
bizonyos indítóokok meglétét. És még valamit említenék, főnök: az önakasztásokat legtöbbször széken vagy asztalra felállva hajtják végre,
hogy azokról lelépve a halál hamarabb következzék be. Ebben az esetben Oravecz majdhogy ült a földön.
– Mit akarsz mindezzel bizonyítani?
– Bizonyítani egyelőre semmit, csak arra gondolok, hogy a halálában idegen kéz is közrejátszhatott, aki nem bírta ezt a közel
nyolcvankilós testet feljebb emelni, ezért csak meghúzta az ajtó túlsó oldalán.
– Ezt úgy képzeled, hogy a nyolcvankilós Oravecz békésen megvárta, míg az idegen kimegy a konyhába, levágja a ruhaszárítóról a
kötelet, visszajön, megcsinálja a hurkot és azt mondja: Na, barátocskám, ülj le szépen, hogy a nyakadba rakhassam a hurkot.
– Dehogy, előbb leütötte, hogy elveszítse az eszméletét.
– Erről az orvos nem tett említést.
– Még nem! De nem tartom kizártnak, hogy a boncolás erre is ki fog térni.
 – Mindaz, amit mondtál, puszta feltételezés. Még aznap, az esti órákban megkapták a boncolási jegyzőkönyvet.
A megállapítás szerint Oravecz Géza fejének hátsó részén tojásnagyságú dudort észleltek, amit valamilyen tompa tárgytól származó
ütés okozhatott. A nyak bal oldalán halvány, kézszorítástól eredő ujjnyomok láthatók. A bal alsó lábszáron, két helyen, éles tárgytól eredő
sérülések vannak. Ezek a sérülések a halál beállta előtt következtek be, amiből az következik, hogy a tettessel dulakodhatott a sértett. A hát
részein szederjes hullafoltok terjedtek szét.
A holttest belső vizsgálata során az orvos a következőket észlelte: fulladás nyomai, pontszerű vérzések a mellhártyán és a szívburkon,
légbuborékokat nem tartalmazó folyékony vér a szívben és az erekben. A nyelvcsap el van törve, ami önakasztásnál igen ritkán fordul elő. A
nyakon két különböző irányú, kötéltől eredő akasztási barázda található. Mindebből arra lehet következtetni, hogy előbb –
legvalószínűbben ütés által – elszédítették, majd kötéllel megfojtották. A tettes megszorította a hörgő személy torkát, utána hurkot kötött a
nyakára, a kötél végét átdobta az ajtó túlsó oldalára és meghúzta. Ezáltal állott be a fulladás, majd a kötelet a kilincsre erősítette.
Feltételezhető, hogy az elkövető a test súlya miatt nem bírta magasabbra húzni áldozatát.
A jelentés az önakasztás tényét kizárja és azzal zárul, hogy a halál hétfőn – vagyis közel három napja –, az esti órákban következett
be.
– Ez a jelentés Kozma elméletét igazolja – szólt Magos –, itt gyilkosság történt!
– Ha így áll a dolog, akkor megint csak az az első kérdés: vajon ki ölhette meg és miért? – mondta Németh.
– Így van, Laci. Ezek alapján más irányba kell a nyomozást elindítani. Széles körű tájékozódást kell végeznünk. A lakásból, úgy tűnt,
nem hiányzik semmi, nem dúlták fel, akkor meg mi célból gyilkoltak? Nagyon jól tudjátok, a gyilkosságnak sokféle oka lehet. Bosszú,
harag, gyűlölet meg még számtalan egyéb is. Ismételten, kiterjedt kutatást kell végeznünk az elhalt lakásán. Remélem, akad valamilyen
feljegyzés, levél, ami irányt szabhatna a nyomozásnak. A kulcs? – kérdezte Kozmától Magos.
– Nálunk van.
– Figyeljetek rám. Mivel az áldozat szülei elhaltak, Oravecz Gézára vonatkozó kérdéseinkkel nem szorítkozhatunk a húgára, aki
véleményem szerint bátyja házasságára vonatkozóan nem mindenben mondott igazat. – Kozmára nézett. – Te beszéltél arról, hogy az egyik
szomszéd megállapítása szerint a házaspár között sokszor folyt durva hangú veszekedés. Ebből kell kiindulnunk. Ebből sok minden
kiugorhat. Mérlegelendő Oravecz vádja, hogy a gyerek nem tőle származik. Ha a gyanúsításnak van alapja, akkor Oravecznek tudnia kellett,
kivel csalta meg a felesége. Ez az a pont, amiről a húga hallgat, úgy tesz, mintha semmiről sem tudna, és amiben én kételkedem. Kozma,
holnap reggel bekéreted Oravecz húgát, Szántó Edénét. Te – mutatott Némethre – felkeresed Oravecz munkahelyét és ott próbálsz
munkatársaitól érdeklődni felőle. A munkatársak, barátok hasznos dolgokra hívhatják fel figyelmünket.
Magos reggel fél kilenckor lépett be főnökéhez, hogy tájékoztassa a helyszíni vizsgálatról és az orvosi jelentésről.
– A fenébe is – bosszankodott a főnöke –, tehát ismét gyilkosság? Ez keresztülhúzza elképzelésemet, mert egy újabb rázós esetet
akartam rád bízni, annál is inkább, mert a többiek nyakig meg vannak terhelve.
– Mi is így állunk, de azért – bár még nem tudom, miről van szó – elvállalom.
– A Szolnok felé haladó vonaton leütötték és kirabolták Rédei Sándort, aki a Nemzeti Bankból felvett 180 000 forintot vitte az ottani
egyik gyár részére. A véres fejű sértettet Cegléd után fedezte fel a kalauz. Szolnokon kórházba szállították, most is ott van. Bizonyára még
néhány napig bent tartják, mert a sérülése elég súlyos. A tettesek minden valószínűség szerint már Budapesten figyelték Rédeit.
– Hát – nyomta el sóhajtását Magos –, nem könnyű. Mindenesetre kihallgattatom a sértettet, azután megteszem a szükséges lépéseket.
– Kit akarsz ezzel megbízni?
– Németh és Szőke nyomozókat.
– Helyes, én is rájuk gondoltam. Mivel ti is nagyon be vagytok fogva, ráadásul ez az Oravecz-gyilkosság is rátok nehezedett, úgy
határoztam, hogy ez ügyben mások is fognak dolgozni.
– Minél többen dolgozunk egy ilyen ügyben, annál hamarabb van kilátás az eredményre – állt fel Magos.
Szobájában – Kozma kivételével, aki Oravecz húgáért volt távol – kollégái mind együtt vártak rá. Ismertette előttük az újabb
fordulatot.
– Nem lesz ez egy kicsit sok? – kérdezte Bordás nyomozó. – Két ilyen súlyos ügy egyszerre?
– Nem mondhattam, hogy nem vállalom. Különben is ez közös ügy, az egész bűnügyi főcsoport dolgozik rajta. – Magos kiszólt
Marikának, a titkárnőjének: – Nem tudna nekünk valahogy összehozni egy kis kávét? – Meg kell jegyezni, hogy azokban az években
ritkaságszámba ment a valódi babkávé, de azért kis ügyességgel lehetett szerezni.
– Van még egy kevés – felelte Marika –, azonnal megcsinálom.
Akkor még kiterjedt területen működött az úgynevezett alvilág, dühöngött a banditizmus, naponta ismétlődtek a rablások, betörések,
lopások, sőt gyilkosságok is. Sok volt a szabadlábon levő bűnöző, és ez magával hozta a „virágzó" prostitúciót is. A kurvák, stricik hada
elözönlötte az éjszakai mulatóhelyeket. Dőzsölt a spekulánsok, csalók, ingyenélők hada. Aranykoruk nem tartott hosszú ideig.
Magosnak már ebben az időben elszánt, kemény kötésű nyomozótársain kívül megvoltak a kitűnő, megbízható emberei. Ilyen volt
például Bihari és rajta kívül többen, akik idejük tekintélyes részét nyilvános helyeken töltötték, és így módjuk volt a gyanús
körülményekről értesülniük. Ezért is vállalta el Magos ezt az úgynevezett „külön megbízatást", mert tudta, hogy kiváló embereit mozgatni
tudja, számíthat rájuk, annak ellenére, hogy ezek sokszor kerültek veszélyes helyzetbe; megverték, megfenyegették, sőt megöléssel is
rémisztgették őket.
A főcsoportvezetőtől kapott újabb ügy miatt a Némethnek előzőleg kiadott feladattal Bordás nyomozót bízta meg, ő vállalta át, hogy
kipuhatolja az Oravecz család életét körüllengő esetleges titkokat. Az így „szabaddá" vált Némethre és Szőkére hárult a szolnoki kórházban
fekvő sértett kihallgatása.
– Ti csak azután induljatok Szolnokra, ha már együttesen meghallgattuk Oravecz Géza húgát.
Megérkezett Kozma a borús hangulatú Szántó Edénével.
– Foglaljon helyet, asszonyom. Mindenekelőtt közölnöm kell, hogy a bátyja nem a saját kezével végzett magával, hanem megölték.
Emiatt szeretnénk öntől néhány kérdésre választ kapni. Válaszaiban mindenképpen vegye figyelembe, hogy most már gyilkosságról van szó.
– Megölték – rázkódott össze az asszony. – Ezt képtelen vagyok elhinni. Nem volt neki ellensége, kinek lehetett erre oka?
– Ön azt mondta tegnap, hogy a bátyja nemigen beszélt magánügyeiről.
– Így is van, őrnagy úr.
– Azt is említette, hogy az öngyilkosságra semmi oka nem volt. Valaminek mégis csak kellett lennie, ami miatt megölték?
– Nem tudom, igazán nem értem.
– A szomszédok hallották, amikor a bátyja veszekedés közben azt kiabálta a feleségének, hogy a fiú nem tőle van. Az ilyen
kijelentések nem hangozhattak el alap nélkül. Talán megcsalta a felesége?
– Ezt így ő nekem soha nem mondta.
– Ha önnek, egyetlen testvérének nem szólt erről, akkor vajon kinek említhette?
– Géza, szegény, ezt csak gyaníthatta, határozottan, biztosan nem állította. Tessék elhinni, nekem semmiféle nevet nem említett.
Lehet, hogy csak mérgében, bosszúságában tett ilyen kijelentést.
– Szóval, nem akar nekünk erről beszélni.
– Mit mondhatnék, ha nem tudok erről semmit?
– Hát akkor nagyon köszönöm, hogy idefáradt.
Az asszony felállt, indulni készült.
– Még egy pillanat! Legyen szíves, mondja meg, hol laknak az elhalt sógornője szülei? – Feljegyezte a kapott címet.
Magos úgy látta, amikor közölte Oravecz Géza anyósával, Vargánéval, hogy a vejét megölték, az idős asszony arcán, a pillanatnyi
meghökkenésen túl, mintha kis gunyoros grimasz is megjelent volna.
– Megverte az isten, megérdemelte, őrnagy úr. Tudja, ennél gonoszabb ember még nem volt a földön – vette tudomásul a történteket
Vargáné.
– Egyedül tetszik lakni itt?
– Igen. Elvesztettem a férjem, az a gazember a lányomat öngyilkosságba kergette, és a szép, aranyos unokám is meghalt. Van egy fiam,
így mégsem maradtam egészen magamra.
– Mi a fia foglalkozása?
 – Villamossági mérnök.
– Nős?
– Hogyne. Van két drága fia és egy kedves felesége. Törődnek velem, sűrűn meglátogatnak. Ha nem lennének, már én se élnék.
– Mondja, kedves Varga néni, nem haragszik ugye, ha így szólítom ...
– Dehogy haragszom.
– ... hogyan halt meg a kilencéves kisunokája? Az emberek összevissza beszélnek, én a nagymamától szeretném megtudni, hogyan
történt ez a szörnyű tragédia.
– Szomorú eset ez, bizony, őrnagy úr. Mikor megtudtam, mi történt azzal a kis drágával, majd beleőrültem. A férjem ezt az okos
kisfiút, aki akkor még egyetlen unokánk volt, nagyon szerette, kényeztette. Kilencedik születésnapjára egy biciklivel lepte meg és alig pár
napra rá, biciklistől elütötte a villamos. Az uram búskomor lett, önmagát vádolta. Ha nincs a bicikli, az unokája még ma is élne, okolta
önmagát szünet nélkül. Mindkettőnknek nagyon hiányzott, hiszen sokat volt nálunk.
– Szóval a gyerek szeretett idejönni?
– Nagyon, csak az apja nem örült ennek.
– Miért nem?
– Talán rájött, hogy a gyerek elmondja mindazt, ami odahaza történik.
– És beszélt ilyesmiről a gyerek?
– Én kezdtem faggatni, amikor nem a megszokott módon viselkedett. Szomorú volt, éreztem, bántja valami. Megtudtam, az fáj neki,
hogy az apja csúnya szavakat kiabál az anyjára, veszekszik vele. Amikor a vejem eljött érte, megkérdeztem, mi baja Gizivel, a lányommal.
Veszekszel vele, még a szomszédok is erről beszélnek. Ez nincs jó hatással a fiadra – mondtam neki. Én semmit nem tudtam a szomszédok
beszédéből, csak úgy kitaláltam, mert nem akartam bemártani a kisfiút. Maguk – mondta a vejem – csak az unokájukkal törődnek, rám nem
gondol senki. Ami pedig a szomszédokat illeti, azok le vannak ... és itt mondott egy csúnya szót, amit én ki nem mondok a kedves őrnagy úr
előtt. Már hogy mondhatsz olyat, hogy a te életed semmi? Neked van egy okos, szép fiad, annak kell, hogy éljetek mindketten Gizivel – csak
úgy dőlt belőle a szó.
– A lánya mit mondott, miért veszekednek?
– Sokáig nem szólt, de egy idő múlva sírva kifakadt és bevallotta, hogy a férje azzal vádolja: a gyerek nem tőle való. Megsajnáltam
nagyon a lányomat, hiszen hogy Oraveczhez ment feleségül, az egyes egyedül az én hibám. Amikor aztán a kisfiú meghalt, pokollá vált az
élete Gizikémnek. Állandóan veszekedett vele az a gazember, sőt meg is ütötte. Ezek a visszatérő, egyre hevesebbé váló nézeteltérések
hajszolták a lányomat az öngyilkosságba.
– Feltételezhető, Varga néni, hogy a lánya megcsalta az urát?
– Ugyan már! Lehet, hogy ez az őrült – mert nem tudok rá mást mondani – azokra az időkre gondolt, amikor még csak udvarolt a
lányomnak. Mert az igaz, hogy többen is megkérték.
– És Varga néni, ahogy az előbb célzott rá, rábeszélte, hogy Oraveczet válassza.
– Sajnos. Tudtam, hogy a lányom mást szeretett volna. Tudja, abban az időben a szülők másképp gondolkoztak. Nekünk is az volt a
legfontosabb, hogy a lányunk jó anyagi körülmények közé kerüljön. Oravecznek már akkor fix, nyugdíjképes állása volt a MÁV-nál,
azonkívül saját háza és ráadásul kedves, jó modorú fiatalember volt. Az esküvő után nem is egyszer panaszkodott szegény Gizikém, hogy
sose fogja ezt a Gézát megszeretni. Azzal nyugtattam, hogy majd megszokja, megszereti. Nem így történt.
– Tessék mondani, Varga néni, kik udvaroltak Gizikének lánykorában?
– Többen is. Tudja, a fiam barátai is idejártak, aztán a tánciskolából is adódott ismeretségük. Kialakult egy összetartó, vidám, fiatal
társaság. Együtt kirándultak, sportoltak. De egyik fiatalembernek sem volt közülük akkoriban komolyabb állása.
– Se háza, se vagyona, ugye, Varga néni?
– Hát igen.
– És maga feláldozta a lánya boldogságát egy házért, egy biztosnak vélt állásért?
– Ha én ezt akkor előre tudtam volna ... – sírta el magát az anya.
– Tudna nekem egy-két nevet említeni abból a társaságból?
– Inkább csak a keresztnevükre emlékszem. Azt ajánlom, beszéljen a fiammal, ő ismerte mindegyiket. Mondja, őrnagy úr, ki ölte meg
a vejemet?
– Ezt próbáljuk most kideríteni. Talán egy régi haragosa, bosszúból vagy valami egyéb okból, mert rablás nem történt. Oravecz húga
szerint a lakásból semmit nem vittek el. Mondja, kedves Varga néni, milyen ékszerei voltak Gizikének?
– Úgy emlékszem, volt egy pár fülbevalója, egy kövesgyűrűje és egy szép arany nyaklánca. A láncot annak idején egy kedves fiútól
kapta az érettségije után. De hogy ki volt ez a fiú, arra már nem tudok visszaemlékezni. Szegény Gizikém halála után az ékszereit
visszakértem a vejemtől. Nem adta. Hát még mit nem, fortyant fel, ami a lakásban van, az mind engem illet. Hallott már ilyen
szemtelenséget, őrnagy úr?
Magos ezután felkereste Oravecz Gézáné bátyját, Varga Tamás elektromérnököt. A férfi kellemes benyomást tett rá, kizártnak tartotta,
hogy ő lenne a sógora gyilkosa, de azért a biztonság kedvéért az ujjnyomait tőle is beszereztette.
Varga Tamás felsorolt néhány nevet, akikkel összejártak. A régi társaságból többen elpusztultak a háború alatt, kettő külföldre
távozott.
Magosnak sikerült felkutattatnia Oravecz Gézáné lánykori udvarlói közül három- négy személyt. Ezek mindegyikével beszélt, volt
közöttük országgyűlési képviselő is. Egyöntetűen meleg hangon emlékeztek meg a lányról, dicsérték természetességét, jó kedélyét,
csinosságát. Lánykérésre, hangoztatták, egyikük sem gondolhatott, hiszen akkoriban semmi anyagi bázissal nem rendelkeztek. Biztos volt,
hogy az anya – emlékezett vissza az országgyűlési képviselő – pusztán szerelemre alapozva nem adná férjhez a lányát.
Hogy tulajdonképpen kit szeretett volna Gizike férjül, arra egyikük sem tudott határozott választ adni. Oravecz Gézával nem
szimpatizáltak, mert elkaparintotta előlük Gizikét. Megölésének híre még ennyi idő után sem váltott ki belőlük igazi, őszinte, megrendült
részvétet. Magos az „udvarlókat" lejárva nem lett okosabb.
Vajon ki és miért ölhette meg Oraveczet, tépelődött továbbra is. Hogyan juthatott be a tettes a lakásba, hiszen az erőszaknak semmi
nyoma. A lakás kulcsa bent volt a fogason. Az orvos szerint a gyilkosságot az esti órákban követték el. Idegen személyt ilyenkor nem szokás
beengedni. Csakis ismerős kereshette fel – szőtte tovább gondolatait, akit Oravecz beengedett, majd bezárta belülről a kerti kaput. Ez az
ismerős tudhatta, hogy Oravecz egyedül tartózkodik odahaza, vagyis készült a gyilkosságra. Tettét – bár eléggé bonyolult formában követte
el – igyekezett úgy beállítani, hogy cselekménye az öngyilkosság látszatát keltse. Amikor áldozatával végzett, behúzta maga mögött az ajtót,
és a vaskerítésen át távozott. Ki lehetett ez a tettes és miért ölt? Talán az, akitől annak idején Varga Gizi, érettségi után az aranyláncot
kapta? Lehet, sőt megeshetett, hogy talán már beszéltem is vele. Ezek a régi udvarlók, akiket felkerestem, ma már komoly beosztásban levő
emberek. Ez természetesen nem zárja ki, hogy ne bújhatna meg valamelyikük mögött a gyilkos. De ennyi idő után? – gondolataiból
visszatért a valóságba, helyesebben a hivatalába.
– Kozma! Keresd meg Oravecz barátnőjét, Várady Katalint a postaigazgatóságnál, és kérd meg, hogy fáradjon be hozzánk.
– Főnök – nyitott be hozzá Bordás nyomozó –, ezt az Oravecz Gézát, a főnökei szerint, bár kitűnő munkaerő volt, különcködései miatt
mégsem kedvelte senki. Volt egy kellemetlen ügye is, összeszólalkozott a pénztárossal, sikkasztással gyanúsította. A revízió során kiderült,
hogy erről szó sincs. Érthető, hogy a pénztáros, Lakos Béla, nagyon megorrolt rá és még most is haragszik. Amikor megmondtam, hogy
Oraveczet megölték, kifakadt. Rohadt seggnyaló volt, mindenkin át akart gázolni a saját előmenetele érdekében. Nem sajnálom, hogy ilyen
véget ért. Megérdemelte. Lakosnak levétettem az ujjnyomatait. Cseppet sem tiltakozott, de megkérdezte, hogy csak nem őt gyanúsítják. Ez
hozzátartozik a rutinvizsgálathoz, nyugtattam. Közvetlen munkatársai azt mondták, volt benne valami kihívó szemtelenség. Fölényeskedett,
mindenkinél többre tartotta magát. Megítélésem szerint, épp elég ellenséget szerzett magának a munkahelyén.
Kozma nyomozó állított be a magas, karcsú, fekete hajú Várady Katalinnal. – A főnököm – mutatta be neki Magost.
A nő leült, kinyitotta retiküljét, babrált benne, talán így akarta levezetni idegességét. – Rágyújthatnék, őrnagy úr?
– Nyugodtan, ez nálunk megengedett. De miért ideges?
– Nem is tudom. Olyan furcsa érzésem van, talán azért, mert idekísértek a rendőrségre.
– Mi csak arra kértük, fáradjon be hozzánk.
– Akkor is a rendőrségen vagyok.
 – Tudja, miért?
– Gondolom. Oravecz Géza halála miatt.
–Úgy van. Tudja mi történt Oravecz Gézával?
– Úgy hallottam, öngyilkos lett.
– Kitől?
– Az egyik szomszédtól, tegnap délután. Gézával ugyanis megbeszéltük, hogy átjövök hozzá.
– Hát nem találkoztak mindennap?
– Nem. Csak kétszer vagy háromszor hetente.
– Bocsásson meg, ha megkérdezem. Ilyen esteken éjszakára is nála maradt?
– Nem tagadom: igen. Én elvált asszony vagyok, ő meg özvegy. Úgy terveztük, össze fogunk házasodni.
– Ez eddig miért nem történt meg? Hiszen már több éve ismerik egymást?
– Egyikünknek sem volt ez annyira fontos. Én nem forszíroztam, rábíztam, döntse el ő, mikor szánja rá magát a házasságra.
– Kapott tőle értékesebb ajándékot? Például ékszerfélét?
– Nem, semmi ilyesmit. Csak említette, ha elvesz, szép ékszereket kapok tőle.
– Ki volt az ön férje?
– Egy részeges disznó, ezért is váltam el.
– Gyerekük született a házasságából?
– Egy tízéves kislányom van.
– A kislány kinél él?
– Együtt lakom az édesanyámmal, ő is ott van.
– Testvérei?
– Két fivérem van. A bátyám, Misi, zenész, a fiatalabb, Árpád, gépkocsivezető.
– Mondja, mint jövendőbeli családtagok, jártak Oravecz lakásán?
– Hát, egyelőre még csak amolyan feltételezettnek mondható rokonok voltak, de azt biztosan tudom, hogy egyetlenegyszer sem jártak
Gézánál.
– Milyen embernek ismerte meg Oraveczet?
– Nekem megfelelt a természete. Udvarias volt, és mindig előzékeny, figyelmes.
– Beszélt magának a feleségéről?
– Néha. Ha szóba került, mindig szajhának titulálta. Meg volt győződve arról, hogy a gyerek, aki meghalt, nem tőle származott.
– Hogy kitől, azt nem említette?
– Nem. Ez engem amúgy sem érdekelt.
– Tudja, hogyan halt meg?
– Öngyilkos lett.
– Maga szerint miért követte volna el az öngyilkosságot? Méltánytalanság érte? Panaszkodott valami nyomasztó gondjáról?
– Soha. Inkább azt csodáltam, mennyire kiegyensúlyozott, mennyire élvezi és szereti az életet.
– Ön ezek után elhiszi, hogy öngyilkosságot követett el?
– Elhiszem, mert így mondták. Miért, talán nem így történt?
– Nem. Megölték, asszonyom.
– Micsoda?! – kapott a torkához hirtelen, mint aki nem kap levegőt. – Miért és ki ölte volna meg?
– Látja, ezért hívattam, hátha tud erről valamicskét nekünk mondani.
– Hát, ez hihetetlen, érthetetlen – motyogta. – Nem, higgye el, őrnagy úr, el nem tudom képzelni, kinek állhatott útjában. El nem
tudom képzelni
Magos nem tartóztatta tovább. A nő távozása után felállt.
– Kozma, vedd magadhoz Oravecz lakásának kulcsait, kimegyünk oda, gyere te is – intett Bordásnak. – Kell, hogy találjunk iskolai
bizonyítványokat, iratokat, amelyek igazolják végzettségét. Ha ez sikerülne, talán volt osztálytársaitól több információt nyerhetnénk.
Közöttük lehet olyan is, aki udvarolt lánykorában Oravecznénak, sőt az is lehetséges, hogy ezek közül ajándékozta valaki az arany
nyakláncot.
A lakásban megkezdték a kutatást. Az egyik fiókban Kozma rábukkant egy dossziéra; családi vonatkozású igazolások, házassági
anyakönyvi kivonat, a gyerek halálát bizonyító rendőrségi jelentés, temetkezési számlák voltak benne. Az egyik háromfiókos kis
szekrénykében Bordás megtalálta az érettségi tablót – ezen a vele együtt végzők fényképe és neve szerepelt –, hozzá gémkapcsozva a
meghívót is az érettségi találkozóra.
– Itt van, főnök! – emelte fel örvendezve Bordás a tablót. – Megvan, hogy kikkel járt Oravecz együtt a gimnáziumba!
– Remek! – szólt Magos megkönnyebbülve, amint átvette Bordástól a tablót. – Bár nem lesz könnyű mindannyiukat felkutatni.
Közöttük persze lesznek olyanok is, akik már nem élnek vagy külföldre távoztak.
– Felkutatjuk mindet – jött tűzbe Bordás –, tartson bármeddig is!
– Elég lenne egy-kettőt megtalálni. A többiekhez az ő révükön már eljuthatunk. A névsort vedd magadhoz és először menj az Országos
Bejelentőbe. Jegyezd ki az Oravecz Gézával azonos korúakat.
Bordás a bejelentőbe indult, Magos és Kozma pedig visszatért a rendőrségre, ahol a Szolnokról visszatért Németh és Szőke várta őket.
– Ami azt illeti – referált Németh –, ezt a Rédei Sándort néhányszor jól kupán vágták. A pénzen kívül még az apjától kapott arany
karóráját és a zsebében levő százhúsz forintját is elvitték.
– Milyen márkájú az óra?
– Marwin.
– No, ez már jó támpont lehet!
– A két támadóról Rédei elfogadható személyleírást adott. Mindkét személy körülbelül 175 centi magas. Az egyiknek az arca jobb
felén, a szája közelében éles vágás húzódik. Erre, mint mondta, azért emlékszik, mert ez, amikor a vonat elhagyta Budapestet, bejött a
fülkébe és leült vele szemben. A kupéban rajtuk kívül más nem tartózkodott. A másik férfi később lépett be és Rédei mellé telepedett. Nem
gondolta, hogy a jól öltözött két férfi – akik közül az egyik még arra is udvariasan engedélyt kért, hogy rágyújthasson, a másik meg felállt,
hogy kinyissa az ablakot – lesznek a támadói. Amikor az ablakot egyikük kinyitotta, kapta a hatalmas ütést a fejére. Ettől nyomban
elvesztette az eszméletét. Kérdésemre határozottan kijelentette, hogy mind a kettőt felismerné.
– Mivel ütötték le? – kérdezte Magos.
– Az orvos szerint valami tompa kemény tárggyal, amit feltehetően kidobtak a robogó vonatból. Nagy kár, hogy a vonat fülkéjét nem
tudtuk átkutatni, biztosan lett volna ott néhány jó ujjnyom is.
– És miért nem?
– Mert mire a mentők megérkeztek, a vonat tovább ment. Azóta ki tudja, hol jár már az a vagon és hány utas fordult meg benne.
– Okvetlenül beszélni kell a kalauzzal, ő talán többet tud a támadókról.
– Már intézkedtem ez ügyben is.
– Ha a kalauzt meghallgattátok, pontos személyleírást kell készíteni, majd sokszorosítani, hogy minden emberünkhöz eljuttathassuk,
Biharit sem kímélve. Az ő – kurvák és stricik közötti – nagy ismeretsége elvezethez azokhoz a helyekhez, ahol a könnyen szerzett pénzt
nagyvonalúan elköltik. Ne feledkezzetek meg az arany Marwin óra leírásáról sem.
– Dehogy felejtjük – válaszolta Németh. – Tudjuk, a zugpiacon az ilyen régi, márkás óra hamar gazdára talál.
– Vajon honnan tudták a tettesek – kérdezte Szőke –, hogy ez a Rédei mennyi pénzt vesz fel a bankban?
– Kétféle módon – fejtegette Magos. – Vagy a vállalattól, tehát Szolnokról kapták a drótot, vagy pedig a bankban lebzseltek a pénztár
környékén és figyelték, ki milyen összeget vesz fel. Az utóbbi esetben csak követniük kellett a személyt, cselekvésre készen. Ez a rablás a
zakatoló vonaton a legalkalmasabb lehetett a számukra.
– Én – szólt Németh – Pistával meghagytam a szolnoki kollégáknak, érdeklődjenek, vajon kik tudhattak Rédei Pestre utazásáról és
pénzfelvételéről.
 Marikának azonnal lediktálták a kapott személyleírásokat, ugyanígy az óra körülírását is, hogy azok sokszorosítva mennél hamarabb
megfelelő kezekbe kerüljenek. Miután ezzel végeztek, Németh és Szőke elhagyták a hivatalt és az állomásra igyekeztek, mert azt az
értesítést kapták, hogy a kalauz estére visszatér.
Másnap reggel Németh elmondta, hogy a kalauz Cegléd után fedezte fel az esetet. Közelebbi személyleírást nem tudott adni a
tettesekről. Abban biztos, említette, hogy mindkét férfi Budapesten szállt fel a vonatra. A jegyek ellenőrzésekor látta is őket külön-külön,
egymástól távol, a folyosón cigarettázni.
– Ezt a vonalat mindenképpen tartsátok a kezetekben. Nincs más feladatotok! Ne feledkezzetek meg hébe-hóba Biharival is beszélni.
A „széplányokat" is mozgásra kell ösztökélnetek. Délután a rablást az újság leközli és vele együtt a tettesek személyleírását is.
Bordás sietett be Magos szobájába. A bejelentőben mindössze négy személyt jegyzetelt ki az Oravecz lakásán talált tabló alapján.
– És kik ezek, mi a foglalkozásuk? – kérdezte Magos.
– Az egyik középiskolás tanár, a neve: Tatai Gábor; a másik Dudás Imre, gyógyszerész; a harmadik Kezdi Lajos, miniszteri tisztviselő;
és végül a negyedik, Hardy László, mérnök, hajógyári konstruktőr.
– Nagyszerű! – bólintott Magos. – Mind a négyet meg kell hallgatnunk vagy a lakásukon vagy a munkahelyükön. Lehet, hogy tőlük
közelebbi információt kapunk Oraveczről, de ha mégsem, rajtuk keresztül, remélhetőleg, eljuthatunk a további osztálytársakhoz. Te, Kozma
– vette fel máris a kalapját –, maradj bent, hátha érkezik valamilyen fontos jelzés.
Egy óra leforgása alatt Magos és Bordás szemben ültek az iskola egyik szobájában Tatai Gábor tanárral. Magos megnyugtatásul azzal
kezdte, hogy egy régi keletű ügyben, információért fordulnak hozzá.
– Emlékszik – tért azonnal a tárgyra – Oravecz Gézára, egykori iskolatársára?
– Persze, hogy emlékszem. Úgy tudom, a MÁV-igazgatóságon dolgozik.
– Mikor beszélt vele utoljára?
– Ó, kérem, nagyon régen, még a háború előtt. Szép asszony a felesége.
– Csak volt, tanár úr, Oraveczné öngyilkos lett.
– Öngyilkos, és miért? – csapta össze a kezét a tanár.
– Erre még az édesanyja sem tudott elfogadható magyarázatot adni. Talán a rosszul sikerült házasság lehetett az oka.
– Öngyilkosságáról most hallok először.
– Pedig még 1942-ben történt, ön tehát ismerte Oravecz Géza feleségét?
– Hát hogyne! Akkoriban, abban a nagyon összetartó csoportban, a fiúk mind bele voltak habarodva, köztük magam is – mosolyogta el
magát. – Tudja, valamennyien kis alkalmi firkászok voltunk, egyedül Gézának volt elfogadható állása a MÁV-nál. Talán ezért is lett ez a
kedves Gizike a felesége.
– Meg tudná nevezni Gizike hódolóit?
– Sajnos, a háborúban sokan elpusztultak. Mások meg el is hagyták az országot.
– De azért maradtak idehaza is néhányan, nem?
– Természetesen. Itt van mindjárt Dudás Imre, Kezdi Lajos, Hardy László. Velük tartom is a kapcsolatot. Néha összejövünk,
felidézzük a régi emlékeket.
Sajnos, gondolta Magos, ugyanazokat említi, akiket Bordás már kijegyzett.
– Térjünk vissza Oravecz Gézához – folytatta –, meg kell mondanom, megölték.
– Micsoda? Hiszen ez képtelenség! Miért?
– Azért fordulunk az egykori osztálytársaihoz, hogy erre vonatkozólag megtudjunk valamit.
– Micsoda családi tragédia! Felesége öngyilkosságot követ el, őt megölik ...
– Mindenki érthetetlennek tartja, mégis megtörtént. Mondja, tanár úr, a hódolói közül kihez vonzódott leginkább Gizike?
– Értem, mire céloz. Az ő kedves finomsága, szépsége mindünket egyaránt elragadott. Nem vettem észre, hogy valamelyikünkkel
kivételt tett volna, már csak azért sem, hogy ne bántsa meg ezzel a többit. Tudja, emiatt hitte magáról mindegyikünk, hogy ő az első számú
kedvenc. Később derült csak ki, hogy nem ő, hanem az anyja döntött a párválasztásban. Géza messze magasan fölöttünk állt anyagi
vonatkozásban. Már akkor nyugdíjas állása, szép, kertes háza volt. A mama ezt az előnyt nem mellőzhette. – Kis szünetet tartott. – Ebből
adódnak a rossz házasságok.
– Tanár úr, ráhibázott a valóságra. Gizike engedett az anyai rábeszélésnek. De azért biztosan volt valaki, akihez boldogan ment volna
férjhez.
– Valószínűleg. Tudja, akkoriban sokkal szemérmesebbek voltunk, egymás előtt nem tártuk fel érzelmeinket. Az esküvő után
félrehúzódtunk, minden kapcsolat megszűnt közöttünk is és Oravecz Gézáékkal is. Ha az őrnagy úr nem keres fel, életem végéig sem tudom
meg, hogy Gizike öngyilkos lett, a férjét pedig megölték.
– Még valamit kérdeznék öntől, tanár úr. Nem emlékszik rá, nem hallotta, hogy a társai közül ki vehetett érettségi ajándék címén
nyakláncot Gizikének?
– Én biztosan nem, alig kerestem meg a mindennapi kenyeremet a háború előtti években.
De beszéljen, őrnagy úr, azokkal is, akiket már említettem.
Mire visszaértek a rendőrségre, megtudták, hogy az ujjnyomszakértők egyetlen olyan ujjnyomot találtak Oravecz lakásán, aminek még
nincs meg a gazdája. Ez az ujjnyom nem friss, régebbi keletű, mert vékony porréteg lepte be.
– Mit mondott a tanár? – kérdezte a főnökét Kozma.
– Sok újat nem tudtunk meg tőle.
– Meg kellene hallgatni az általa említetteket is – sürgette Magost Bordás.
– Máris indulunk. Mindazoktól, akikkel beszélünk, a biztonság kedvéért meg kell szereznünk az ujjnyomaikat is. Nem hiszem, hogy
ez ellen bármelyikük is tiltakoznék.
Sem Dudás Imre gyógyszerész, sem Kezdi Lajos tisztviselő nem tudott Oravecz Géza haláláról. A megdöbbenésen túl, érdekesebb
adattál egyikük sem szolgált.
Hardy László mérnökből viszont csak úgy ömlött a szó. A visszaemlékezés zsilipjei megnyíltak, de a szózuhatagból semmi érdemleges
nem került felszínre. Magos tőle is, éppúgy, mint Dudástól és Kézditől, megkérdezte, mit tud az aranyláncról.
– Ugyan, őrnagy úr – felelte Hardy –, kinek volt abban a nyomorult világban, a háború előtt, annyi pénze, hogy pusztán széptevésből
aranyláncot ajándékozzon egy lánynak? Ahhoz jól kereső, biztos egzisztenciával rendelkezőnek kellett lennie. Én sokra tartottam Gizikét,
de már jóval a férjhezmenetele előtt rájöttem, hogy férjként csakis Géza jöhet számításba, akár tetszik ez neki, akár nem. Így is történt.
Magoséknak a megkérdezetteken kívül sikerült több volt osztálytársat is felkutatniuk. Érdemleges adatot senkitől sem kaptak.
A nyomozás folyt tovább.
Különböző variációk merültek fel. Kozma például felvetette: körül kellene szimatolni Várady Katalin két fivérét.
– Helyeslem a tervedet, minden logikus gondolatot, mely, ha kis részben is, gyanús lehet a gyilkossággal kapcsolatban. Mégis, mit
gondolsz, mi érdeke fűződne bármelyiküknek is, hogy eltegyék láb alól Oraveczet? Mert míg a férfi élt, még csak volt remény arra, hogy
elveszi a húgukat. Ettől függetlenül, nem bánom, nézz utána a testvéreknek.
– Főnök! Nekem is van egy gondolatom – jegyezte meg Németh. – Te részletesen beszélgettél Oravecz húgával, Szántó Edénével.
Viszont Szántó Edéről eddig alig esett szó. Utóvégre a sógora volt, ő is számíthatott a házra, nem gondolod?
– Igazad van. Erről megfeledkeztünk. Megvan a munkahelye címe, máris induljatok Szőkével. Nagyon udvariasan kérjétek meg,
fáradjon be ide veletek.
Nem késtek sokáig. Szántó Ede kissé izgatottan – amit a nyomozók elsősorban a helyszínnek tudnak be – ott ült Magos őrnaggyal
szemben.
– Bizonyára tudja, miért kérettem ide, Szántó úr.
– Gondolom.
– Ismerte ön jól a sógorát, Oravecz Gézát?
– Már amennyire két sógor ismerheti egymást.
– Milyen embernek tartotta, hogyan ítélte meg?
– A hangulat embere volt. Kisebb apróság feldúlttá tette, nagyobb ügyek hatástalanul leperegtek róla. Lobbanékony természetű,
kiszámíthatatlan volt.
– Hogy érti ezt? Tudna erre közelebbi példát mondani?
– Emlékszem, még a felesége és a gyereke életében nálunk ünnepeltük valamelyik házassági évfordulójukat. Jó volt a hangulat.
Amikor azonban a feleségem felemelte a poharát és köszöntőt mondott rájuk, Géza arca hirtelen elborult, a feleségére nézett és azt mondta:
„Szajhával nem lehet boldog házasságban élni." Szegény Gizi zokogva kifutott és hazaszaladt. Sok nézeteltérés volt közöttük, s erről, azt
hiszem, a feleségem már beszélt önnek.
– Ön szerint igaza volt Oravecznek?
– Nem hiszem. Gizike szelíd, érzékeny asszony volt. Csak a kisfiával törődött.
– Mikor járt utoljára Oravecznél, Szántó úr?
– Míg a felesége élt, sűrűbben. A háború befejezése óta nem voltam nála.
Kozma nyomozó eközben tárcsázta az ujjnyomszakértőket. Nem sokkal később, amint Szántó Ede elhagyta a rendőrség épületét,
Szolnokról jelentették, hogy a vonaton történt pénzrablással kapcsolatban előállítottak egy büntetett előéletű személyt, aki alig két hete
távozott abból az üzemből, ahová Rédei a pénzt szállította. Azt is jelezték, hogy Rédei állapota rosszabbra fordult, belázasodott, emiatt nem
lehetett szembesíteni az előállított férfival.
– Sorozatos balszerencse! – csapott az asztalára Magos. – Az Oravecz-ügyben képtelenek vagyunk megtalálni az „aranyláncos embert".
És Rédeivel, mivel rosszabbul van, nem tudjuk szembesíteni a gyanús személyt.
Szőke robbant be. – Most beszéltem a daktisokkal! Szántó Ede ujjnyomai azonosak a helyszínen találtakkal!
– Azonnal hozzátok vissza Szántó Edét – adta ki az utasítást Magos.
Németh és Szőke lóhalálában hagyta el az épületet.
– Valószínűleg, ezúttal is Lacinak lesz igaza – szólt Kozma.
– Remélhetőleg. Könnyen lehet, hogy Szántót izgatta a sógora nagy, kertes háza.
Türelmetlenül várakoztak.
Németh és Szőke nem találta munkahelyén Szántó Edét. Rohantak tovább a lakására. Ott sem volt. Felkeresték feleségét a
munkahelyén. Az asszony semmit sem tudott férje hol tartózkodásáról, legalábbis így nyilatkozott. Mindezt lejárva, Németh és Szőke
lehangoltan visszaértek a kapitányságra.
– Hová mehetett? – tűnődött Magos.
– Ne adjunk le azonnal országos körözést? – kérdezte Németh.
– Ugyan. Azzal várni kell legalább 24 óráig. Estére biztosan megtaláljátok a lakásán.
Sem akkor este, sem éjjel, sem másnap hajnalban sehol nem találták Szántó Edét. Kutattak utána mindenütt. Leadták az országos
körözést, felhívták a határőrséget. Mindhiába. Több nap elteltével sem sikerült Szántót föllelni.
Felesége is nyugtalankodott. Megadta összes rokonaik és ismerőseik címét. Mindezeken a helyeken Magos kerestette is, de sehol
senki nem látta.
– Az az érzésem, most az egyszer hagytuk, hogy a gyilkos kicsússzon a kezeink közül – szólt mélabúsan Bordás.
– Ki a fene gondolta? – mérgelődött Magos. – Nem lett volna szabad elengednünk.
Az idő múlt, Szántó Edéről senki nem tudott semmit.
– Disszidált volna? – kérdezte a főcsoportfőnök.
– Nincs kizárva, bár ennyi idő óta írhatott volna legalább a feleségének.
– Lehet, hogy írt is, csak az asszony letagadja.
– Mi oka volna rá?
– Ha nem disszidált, egyszer csak előkerül. Hogy álltok a Rédei-üggyel?
– A legrészletesebb figyelés áll fenn minden vonalon. Érdemleges információt még nem kaptunk.
– Egyhamar erre ne is számítsatok – jegyezte meg a főcsoportvezető. – A nagyobb összeghez hozzájutó pénzrablók óvatosak. Várnak.
Tudják, hogy a rendőrség rajta van az ügyön.
– Majd csak rálép valamelyikük a banánhéjra, amin elcsúszik. Csak ki kell várni. Nekünk van erre épp elég időnk.
– Ez rendben is lenne, ha engem nem szutyongatnának magasabb helyről naponként.
– Fönt is megunják, hiszen az újabb balhék elhomályosítják az előzőeket. Mi semmiképp sem alszunk, állandó mozgásban vagyunk.
Időközönként úgy Biharitól, mint másoktól érkeztek bejelentések egy- egy gyanús költekező személyről. Leellenőrzésük nemleges
eredménnyel járt.
A legutóbbi bejelentő telefonon jelentkezett. A női hang Biharira hivatkozott. Közölte, hogy egy vidékről felkerült „csinos baba",
Kerekes Piri, drága lakást bérelt a Ferenc körúton. Feltételezése szerint jó pénzű stricije lehet.
A bejelentés után, hajnalban, finoman, csendben rajtaütöttek Kerekes Piri lakásán. (Az ilyen műveletekre ez a napszak a
legalkalmasabb. Már csak azért is, mert ekkor még a legéberebbek is mélyen alszanak.) A lakás tulajdonosa földig érő hálóingben, borzas
hajjal nyitott ajtót.
– Csak halkan, asszonyom – intette Magos –, hol laknak az új lakók?
– Ott – mutatta az ajtót az álomtól még kótyagosan, semmin sem csodálkozva.
Magos csendben benyitott a sötét szobába. A biztonság kedvéért kezében tartotta pisztolyát, bár erre nem volt szükség, mert a villany
felkattintásával egy időben a bilincs is kattant.
Magos és kollégái gyorsan átkutatták az ágyat és környékét. Az ismeretlen férfi ruhájának zsebeit is kiforgatták. Pisztolyt nem
találtak. Pénztárcájából 3500 forintot emeltek ki, ami 1947 vége táján tekintélyes összegnek számított.
– Felöltözni, gyorsan! – szólította fel Németh a férfit.
– Tessék kérem a bilincset levenni, így nem tudok felöltözni. Különben is milyen jogon törtek be ide a menyasszonyomhoz? –
játszotta meg a felháborodottat.
Fodor Pál, Kerekes Piri „szerelme", jó néhány betörést, lopást ismert be, pályafutása alatt erőszakot soha nem alkalmazott.
Szembesítéskor kiderült, hogy Rédei megtámadásában és kirablásában nem vett részt.
Az ilyen büntetett előéletű visszaesők esetében a bíróság mérlegelés után többnyire rájuk sóz négy- öt évet, békésen leülik,
kiszabadulásuk után folytatják ott, ahol abbahagyták.
Míg Szántó Edét keresték – akit elnyelt a nagyvilág –, nagy tisztogatást végeztek a Fodor Pál-ok táborában.
Az idő telt.
Nem érkezett újabb hír a Rédei-féle rablás tetteséről sem.
Szántó Ede eltűnése után egy évre, felesége felhívta Magost.
– Levelet kaptam a férjemtől – újságolta boldogan.
– No csak, és honnan ír?
– Kanadából. Azt írja, jól van, dolgozik, reméli, rövidesen találkozunk.
– És hogy miért lépett le, arról nem közöl semmit?
– Nem, őrnagy úr.
– Válaszoljon neki, asszonyom.
– Nem tudok, mert a címét nem írta meg. Jóformán le sem tette a kagylót, újabb női hang jelentkezett.
– Régebben olvastam – kezdte el mondókáját az inkognitóban maradni kívánó hölgy –, hogy a szolnoki vonaton leütöttek és
kiraboltak egy embert. Az én munkahelyemen mindenkinek felhívták a figyelmét, ha ez esettel kapcsolatban bármit megtudna, önt a
megadott telefonszámon értesítse.
– Mondja tovább, kérem.
– Lakik Békásmegyer végében egy Román nevű család. A most már harminc körüli fiuk, Román Gyula, ifjúságát az aszódi
javítóintézetben töltötte. A fiatalember, édesanyja szerint jelenleg vezető beosztásban dolgozik Budapesten, és nagyon jól keres.
Mostanában vettek egy telket, építkezni akarnak, hogy miből, nem tudom. Valamikor, a harmincas években az apa, az idős Román Gyula
börtönben ült. Ezt kívántam csupán önnek elmondani.
– Köszönöm, asszonyom, utánanézünk, hol, mit csinál a fiatalabb Román.
 Felbolydult a méhkas. Magost és kollégáit újabb remény öntötte el.
– Jó vagy sem, mindenképpen utána kell járnunk. Laci, ezt a munkát rád bíznám. Mindegy, milyen címen jársz Békásmegyeren, a
fontos az, hogy érdeklődésed ne keltsen gyanút.
Magos nem állta meg, hogy az újabb bejelentésről ne tájékoztassa főnökét. – Úgy érzem – mondta –, talán végre mellénk szegődik
Fortuna istenasszony. Ugyanezt az Oravecz-ügyről nem mondhatom el, mert megtudtuk, hogy Szántó Ede Kanadában él.
– Szóval, disszidált. Vajon mi a fenéért?
– Megérezhette a körülötte való nyüzsgést.
– Szerinted ő ölte meg Oravecz Gézát?
– Az ő ujjnyomait találták meg a daktisok Oravecz lakásán. Feltételezem, attól tartott, ha a sógora megnősül, lőttek a háznak.
– Ha így áll az ügy – állapította meg nyomatékkal a főcsoportvezető –, az Oravecz-ügyet lezárhatj átok.
Németh a békásmegyeri tanácsi szervektől megtudta a Román család tagjainak személyi adatait. A kapott adatokat azonnal bemondta
főnökének telefonon azzal, nézzenek utána, hol, milyen állásban dolgozik a fiatal Román Gyula. Szőke villámgyorsasággal megállapította,
hogy a fiatalabb Román munkahelyének a neve és címe nincs feltüntetve a bejelentőlapon, a foglalkozási rovatban az áll, hogy üzemi
tisztviselő.
Harmadik napja rótta már Békásmegyert és környékét Németh. A szomszédoktól a gyümölcstermésről, a mezőgazdasági munkákról, az
élet nehézségeiről társalgott. Beszéd közben az egyik Románokhoz közel lakó felkapta a fejét és azt mondta: – Nézze, kérem, ott megy az
ifjú Román. Ezek aztán nem izzadnak bele a munkába. Az apa börtönben ült, a fiú javítóban, hogy miből élnek, senki sem tudja, és mégis
most arra is telik nekik, hogy építkezzenek. Igaz, azt beszélik, a fiú megjavult, magas állást tölt be, jól keres.
– Akkor van miből építkezni, nem gondolja?
– Igen, kérem, de azért mégiscsak furcsa, hogy ez a fiú annyira megváltozzék és ilyen jól keressen. Mások meg, akik egész életükben
becsületben éltek, gürcöltek, alig haladnak előre.
– Van ez így – válaszolta a tűkön álló Németh –, na isten vele, én most sietek. – Jól kilépett, hogy megközelítse a HÉV-állomáshoz
tartó, messze haladó Román Gyulát.
Külön-külön kocsiba szálltak be és így érkeztek el a Margit- hídi végállomáshoz. Leszállva Németh nagyobb távolságból követte a jól
öltözött fiatalembert, aki kedvező körülmények között élő ember benyomását keltette. A férfi a Duna-part mentén, a Parlamenttel szemben
levő ideiglenes hídon át Pestre tartott. Betért a Váci utcába, egy- egy kirakatnál megállt, aztán az órájára pillantott. Talán randevúja van,
gondolta Németh. Az lenne az igazi, ha Rédei Marwin-óráját viselné a csuklóján. Nem is olyan bizarr ötlet, magyarázgatta önmagának, ha
valóban jó nyomon jár. Román tovább haladva felszállt a villamosra, a Nemzeti Színháznál leszállt, utána bement a Nemzeti Étterembe.
Helyet foglalt egy üres asztalnál, a pincér elébe tette az étlapot.
Ekkor már 12 óra 30 perc volt.
No, ez ebédelni szándékozik, vélte Németh, miközben ő is helyet foglalt egy távolabbi asztalnál és az étlapot kezdte böngészni. A
hozzá lépő felszolgálóval közölte, hogy még vár valakit, később adja meg a rendelést.
Amikor Román Gyula már a levest kanalazta, hozzá hasonló korú férfi lépett az asztalához. Kezet ráztak, és az ismeretlen leült mellé.
Németh erre elindult, hogy közelebbről szemrevételezze a most érkezőt. Majdnem elnevette magát örömében, ahogy az asztaluk mellett
elhaladt. Észrevette ugyanis a másiknak az arca jobb felén, a szája közelében azt az éles vágást, amiről Rédei tett említést. Ha a szemem nem
csal, ma nagy halak kerülnek a hálónkba – gondolta.
Kisietett az étteremből, azonnal tárcsázta főnökét, és az izgalomtól hadarva közölte: megérett a termés. Az „aratás"-sal a Nemzeti
Étterem előtt várakozik rájuk. Siessenek, a két páciens épp most ebédel.
15–20 perc múlva egymás után szálltak ki az autóból Magos, Bordás és Szőke.
– Hol vannak? – kérdezte Magos.
– Izgalomra nincs ok. Én előre megyek, ti távolabb egymástól gyertek utánam. Mire én az asztalukhoz érek, gyorsan ti is odaugrotok, a
többi már megy simán.
– Rendőrség! – szólt halkan, de erélyesen Németh. – Igazolják magukat!
A két férfi meglepetten hagyta abba a rántott hús evését. Román Gyula tett egy mozdulatot a zsebe felé. Németh megelőzte: –Majd én,
Román úr. – 7,65-ös belga Browningot emelt ki a zsebéből, benne hat tölténnyel. Rettenetesen dühös lett. – Az anyátok úristenit! – sziszegte.
Szavait a mindkettőjük kezén csattanó bilincsek zaja festette alá. A kis jelenetből a vendégek mit sem vettek észre, csak a pincér
aggodalmaskodott.
– Uraim, ki rendezi a számlát?
– Van pénze? – kérdezte Magos az ismeretlen társtól.
– Van.
– Akkor fizessen!
– Nem tudok a zsebembe nyúlni.
– Hol a pénze?
– A hátsó zsebemben.
– Mennyit tesz ki a ceh? – kérdezte Magos. Az elébe tett számla összegét kiegyenlítette.
Elindultak a kijárat felé. A főkapitányságig senki sem szólalt meg. Csak a lépcsőházban szólt oda Magos Némethnek: – Mit gondolsz,
ők azok?
– Semmi kétség. A személyleírás egyezik. Az ismeretlen szája közelében ott a vágás, Román csuklóján magad is láttad a Marwin-órát,
nem is beszélve a pisztolyról.
– Igazad van. A pisztoly mindenképp súlyosbítja a helyzetet. Ha az órát valóban viseli, akkor ez egy tökkelütött barom. Na, majd
minden eldől, ha kihallgatjuk őket.
Egymástól távoli helyiségekben helyezték el őket.
–Laci! A Románnal való foglalkozást kezd el te. Jobban ismered a körülményeket, mint mi.
Mindnyájan leültek, hogy meghallgassák az „órást", Bordás kivételével, aki a „vágott pofájúra" az egyik távolabbi szobában ügyelt.
– Nos, Román Gyula úr ... ugye így hívják? – fogott hozzá a kikérdezéshez Németh, amikor delikvense közbeszólt:
– Honnan tetszik tudni a nevem?
– Az nem fontos, barátom. Mivel mi tudjuk a maga nevét, az illem úgy kívánja, maga is tudja a miénket, ő a főnököm – mutatott
Magosra –, én meg Németh detektív, nyomozó vagy zsaru vagyok, ahogy akarja. Válaszoljon a kérdéseimre. Miért hord magánál pisztolyt?
– Szokásból – felelte pimaszul.
– Honnan szerezte?
– Azt is mondhatnám, nyomozó úr, hogy találtam.
– Mondhatná, de a büntetése akkor is ugyanannyi maradna. Mást kérdezek. Hol dolgozik?
– Most sehol.
– Dolgozott valahol a háború után? Hazudnia nem érdemes, mert mi mindent leellenőrzünk.
– Állandó munkahelyem azért nem volt, mert odahaza segítettem édesapámnak a kertben.
– Aztán mi a csodát segített, hiszen alig van a házuk körül kert. Vagy arra gondolt, amit az utolsó időben vásároltak?
– Arra is, nyomozó úr.
– Mikor vásárolták az új telket a házuk mellett? Úgy értesültem és láttam is, hogy építkezni szándékoznak.
– Igen, egy lakást akarunk nekem felépíteni.
– Miből? Építkezni csak pénzzel lehet.
– Spóroltam, meg a szüleim is segítenek hozzá.
– Megnyugtatom, mi nagyobb segítséget nyújtunk ahhoz, hogy jó és tartós lakása legyen. Mennyiért vették meg a telket és mit fizettek
a rajta levő építési anyagokért?
– Nem tudom, ezeket az ügyeket az apám intézi, ő adta hozzá a pénzt is.
– Na, hagyjon már fel ezekkel a marhaságokkal, hiszen az apja sem dolgozik sehol, miből futná neki erre?
– Nem tudom.
 – Nagyon is jól tudja! Erről majd még beszélgetünk.
Németh rápillantott az órájára. – A fenébe is, megállt. – Román úr, magánál mennyi az idő?
– Háromnegyed kettő – felelte, felemelve a kezét.
– Szép órája van. Milyen márkájú, megnézhetném?
Román lecsatolta a csuklójáról és átnyújtotta. Németh hosszan nézegette. – Hű, de értékes óra ez. Úgy látom, nem közönséges
márkájú. Marwin, méghozzá arany. Vette, kapta, netán az édesapja ajándékozta meg vele?
– Igen, tőle kaptam évekkel ezelőtt.
– Jómódú az öreg. Furcsa, hogy ezt kifelé nem mutatja. Bár igaz, most is építkeznek szép csendben. Minek is a nagy felhajtás, így van?
Volt maga már büntetve?
– Nem, kérem, soha.
– Fiatal korában milyen intézetbe járt?
– Ó – csóválta meg a fejét Román –, az már rég volt.
– Hány éves most?
– Harmincegy múltam.
– És hány évesen került abba a bizonyos, na hová is? ...
– Aszódra. Tizennégy évesen, nyomozó úr.
– Na látja. És miért került oda? Ne szépítse a dolgot, mi tudjuk! A sok-sok betöréses lopás miatt, melyekbe a papa is besegített, ugye?
– Nem mondom, nyomozó úr, megtörtént, de az rég elmúlt, túl vagyok rajta, megváltozta m.
– Olyannyira, hogy pisztolyt is szerzett. Gyökeres változásához, erősítésül a pisztoly mellé még társat is szerzett. Ne húzzuk az időt!
Ismétlem, honnan szerezte a pénzt, amit az apjának adott telekvételre?
Magos, Németh kérdései közben elindíttatta kocsival Szőke kollégáját Szolnokra, Rédeiért. A 7,65-ös pisztolyt pedig elküldte a
fegyverszakértőkhöz.
– E pillanatban mennyi pénz van magánál? – folytatta zavartalanul tovább Németh a kihallgatást.
– Nem tudom pontosan.
– Rakjon ki mindent a zsebéből! – Kozma közelebb lépett Románhoz.
– Majd én! – mondta Kozma és egymás után szedte ki zsebeiből a holmikat, köztük a pénzt is, 3144 forintot.
– Ezt is a kedves papától kapta?
Román csak kis szünet után válaszolt: – A fele tőle van, a felét az ügetőn nyertem.
– Mennyit nyert az ügetőn?
– 1800 forint körül.
– Mikor, melyik napon és melyik lóval?
– Már elfelejtettem.
– Tud maga mindent, csak hazudni nem. Olyan hülyeségeket tálalt fel előttünk, amiből az égvilágon semmi sem igaz. Vegye elő a
jobbik eszét és gondolja át: a rendőrségen tartózkodik! Hogy hívják a barátját, mióta ismerik egymást?
– Adorján Dezső, önök úgyis megtudják, hát inkább rögtön megmondom az igazat, együtt voltunk Aszódon.
– Mennyi balhét követtek el azóta?
– Ugyan, kérem szépen, mi rendesen tanultunk Aszódon.
– Mit? Hogy hogyan kell lopni, rabolni? Mikor jártak vidéken a barátjával?
– Én nem jártam, hogy Dezső volt-e, azt nem tudom.
– Én úgy kérdeztem, közösen mikor jártak távolabb, vonattal, Budapesttől? Hogy könnyebb legyen visszaemlékezni, megkérdezem, ez
a Marwin-óra hogyan került magához?
– De hát erre már feleltem, nyomozó úr.
– No jó. Most meghallgatjuk Dezső barátját és utána úgy a maga szüleinél, mint nála, házkutatást tartunk. Ez majd hozzásegít
bennünket azokhoz a válaszokhoz, amelyeket maga nem adott meg. Nem tartóztatom tovább. Lemegy a fogdába, ott majd lesz ideje mindent
átgondolni.
Amikor Románt elvezették, Magos sietett jelenteni főnökének, hogy a Rédei Sándor ellen elkövetett rablás tettesei kézre kerültek.
A jó hír pillanatokon belül elterjedt az egész házban.
Mire Magos visszatért, Román barátja, Adorján Dezső ült már Németh előtt.
Adorján kihallgatása elején többször is nyílt az ajtó. A bűnügyi részleg tagjai, akik ugyancsak üldözték Rédei tetteseit, szinte
egymásnak adták át a kilincset. Egyesek örültek, mások bosszankodtak a rablók elfogásán. Általában így van ez; ami az egyiknek siker, a
másiknak kudarc. Aztán felcserélődnek a szerepek, és a dolgok kiegyenlítődnek.
– Hány éves maga, Adorján Dezső? – kérdezte Németh a sok jövés-menés közben.
– Harmincegy, nyomozó úr.
– Hol dolgozik? Bár kérdezhetném úgy is, mikor és mit dolgozott?
– Állandó állásom nincs, alkalmi munkákból élek.
– Ezt úgy érti, várja az alkalmat, hol lehetne elkövetni a következő balhét?
Kozma neki is átkutatta a zsebeit, talált is 3200 forintot.
– Amennyiben sehol sem dolgozik, mivel magyarázza, hogy ennyi pénz van a zsebében? Ne is keresgélje a választ, meg akarom előzni
a hazugságait. Fölösleges tagadnia, hiszen a vonaton felismerték magát Román Gyulával, volt aszódi társával együtt. Akit leütöttek és
kifosztottak, az felgyógyult. Rövidesen itt lesz nálunk. Remek megfigyelő. Elmondta, hogy magának az arca jobb felén, a szája mentén éles
vágás húzódik. Mindez, amit felsoroltam, remélem, meggyőzi, nincs értelme a kertelésnek. De ha ezek után sem tér észhez, azzal bizony,
sajnálatomra, csak a büntetését növeli. Beszél vagy sem?
– Nincs más választásom – felelte tompán.
– Hogyan tudták meg, hogy az ismeretlen pénzt vitt magával?
– A tippet Román Gyula eszelte ki. Tudta, hogy a Nemzeti Bankban naponta sok pénzt vesznek fel. Ott kell szétnézni és figyelni,
megfelelő alkalommal lecsapni.
– A tipp hogy vált be a gyakorlatban?
– Több napon keresztül felváltva járkáltunk a Nemzeti Bankba, a pénztár körül ténferegtünk. Amikor az eset történt, én kint
várakoztam. Láttam, hogy Román egy nagyobb aktatáskát cipelő ember után koslat. Én is követtem őket.
– Maguk tudták, hogy ki az, aki a pénzt viszi és hová tart?
– Fogalmunk sem volt róla.
– Tehát követték?
– Egészen a pályaudvarig. Láttuk, hogy a hapsi többször is az óráját nézi, ebből arra következtettünk, várja a vonatot. Rövidesen
betoltak egy hosszú vonatot. Amikor az aktatáskás erre felszállt, Román a pénztárhoz szaladt és vett két jegyet Szolnokra, azért, mert az
egyik kocsira ez volt felírva.
– Mondja tovább!
– Mi is abba a vagonba szálltunk fel, amire a táskás. Én az egyik végén, Román a másiknál. A kocsiban kevesen voltak. Gyula
végigsétált a folyosón és az egyik fülkében felfedezte a pénzes manuszt. Elsétált mellettem és odasúgta: megvárjuk, míg a kalauz lekezeli a
jegyeket. A vagon folyosóján egymástól távol álltunk, cigarettáztunk. Jött a kalauz, kilyukasztotta mindkettőnk jegyét, azután benyitott a
kupéba a pénzeshez, aki ott egyedül ült. Amikor a kalauz elhagyta a vagont, én bementem és leültem vele szemben. Így már ketten voltunk
a fülkében. Rágyújthatok, kérdeztem, mire a táskás azt mondta, nyugodtan. Alig szippantottam néhányat, Gyula is benyitott és tőlem
távolabb leült. Hamarosan felállt és azt mondta, kinyitná az ablakot, hadd menjen ki a füst. Megelőztem és én nyitottam ki az ablakot, így
Gyula a hátam mögött felugorva jól fejbe sújtotta néhányszor az ismeretlent.
– Mivel ütötték le?
– Nyél nélküli kalapáccsal, Gyula nyomban ki is dobta az ablakon. A férfi táskáját magamhoz vettem és kisiettem a fülkéből. Gyula a
leütött pacák véres fejét kissé az ablak irányába fordította, hogy azt a folyosó felől ne lehessen látni.
 – Hol szálltak le a vonatról?
– Cegléden. És nyomban felszálltunk egy ott álló másik vonatra. Hogy az Pestre megy akkor tudtuk meg, amikor elindult. Pesten
külön-külön szálltunk le.
– Egy pillanat. Mit vettek még el az eszméletlen férfitól?
– Úgy vettem észre, hogy Gyula lecsatolta az óráját. Ezt az órát az étteremben is láttam a csuklóján.
– Ezután hová mentek?
–Gyuláékhoz, mire odaértünk, késő este volt.
–Mi lett a pénzzel?
– Kettéosztottuk. Neki is jutott 90 ezer, nekem is ugyanannyi. Az osztozkodásnál ott volt Gyula apja is.
– Maga hol lakik?
– Erzsébeten, a szüleimnél.
– A többi pénz hol van?
– Odahaza a padláson. A szüleim nem tudnak róla semmit. Az apám, ha megtudja, agyonver. Egyébről sem prédikál, mint hogy éljek
becsületesen és dolgozzam.
– Hát maga nem fogadta meg az apai jó tanácsot.
– Tetszik tudni, akik Aszódon megfordultak, azok közül kevesen térnek vissza a becsületes útra, mert ott megkapják a szükséges
felvilágosítást mindarról, amit odakerülésükig az ehhez a „szakmához" vonzódók még nem tudnak.
– Ilyen felvilágosultan mennyi betörést, lopást, rablást követtek el közösen? – kérdezte Németh.
– Nem tudom pontosan, de jó néhányat.
– Az elkövetett bűntettekből származó értékeket hová tették?
– Románékhoz vittük Békásmegyerre, ők értékesítették, és én így jutottam pénzhez. Többször, ha le voltam égve, náluk aludtam és
náluk is étkeztem.
– Mondja, Adorján, hol használt Román Gyula fegyvert? – tette fel a kérdést első ízben Magos.
– Vecsésen. Egy kertészt akartunk kifosztani. Tudtuk, hogy késő este tér haza a piacról, ahol zöldséget, gyümölcsöt ad el. A kertész
ellenállt, meg is ütötte Románt, erre ő belelőtt a combjába. A pénzét elvettük és elmenekültünk.
Magos szemvillanására Kozma azonnal hívta az illetékes kerületi kapitányságot. Megerősítették a rablást. A sérült kertész rendbe jött,
2400 forintot vettek el tőle a tettesek.
Záróakkordként Adorján részletesen felsorolta a Román Gyula társaságában elkövetett bűncselekményeket.
A szembesítések során, miután Rédei Sándor mindkét támadóját felismerte, boldogan távozott a visszakapott Marwin aranyórájával.
Természetesen, Adorján vallomása után Román Gyula is kénytelen volt mindent beismerni, már csak azért is, mert az apja házában
megtalálták a pénz egy részét és azokat az egyéb lopásokból származó tárgyakat, amiket a panaszosok felismertek. A pénz másik részét
Adorján Dezső édesapja házának padlásáról kotorták elő.
Több mint négy évvel a háború után, így került kézre ez a kéttagú bűnöző banda. 37 különböző betörést, lopást, 4 rablást – ebből
kettőt fegyverhasználattal – követtek el. Startként a rutinos, régi tolvaj, az idős Román békásmegyeri otthonát választották, ahová
bűncselekményeik elkövetése után mint kiváló búvóhelyre, visszatértek.
Az eredménynek mindenki örült.
Szép, szép, mondogatták a felsőbb vezetők, de nem hagyták említés nélkül Magosak fájó pontját, a teljes egészében nem tisztázott
Oravecz-ügyet. Ez a sikertelenség, bár csak mellékága volt a naponta újabb és újabb formában előforduló súlyos bűncselekmények
elkövetésének, mint búvópatak kísérte a csoport tagjait minden ténykedésükben.

És – jó öt év múlva, úgy tűnt, a búvópatak felszínre tör, amikor Varga Tamás, az öngyilkos Oraveczné bátyja felkereste Magos
őrnagyot.
– Ennyi idő után, hogyan jutottam eszébe, mérnök úr? – kérdezte érdeklődve Magos.
– Történt valami, ami – ha egyáltalán még aktuális – talán hasznos lehet az önök számára.
– Miről van szó?
– A sógorom, Oravecz Géza halálával kapcsolatban akkoriban ön sok mindent kérdezett tőlem. Többek között azt is, vajon ki állhatott
legközelebb a húgom szívéhez, ki vehette neki az aranyláncot érettségi után.
– Valóban ezt kérdeztem, csak akkor ön semmi érdemleges választ erre adni nem tudott. Talán most eszébe jutott valami erre
vonatkozólag?
– Azokban a súlyos időkben magam is tele voltam gondokkal. Nem értem rá ezen tépelődni. De milyen is a véletlen? Tegnap
megszólított engem egy kedves asszony a villamoson, a húgom legjobb lánykori barátnője volt. Együtt jártak iskolába, gyakran megfordult
nálunk. Ennek ellenére, ha ő nem szól, én nem ismertem volna meg. A villamosról leszállva főleg Gizikéről beszélgettünk. Mindjárt szóba
hozta, ha a húgom ahhoz ment volna férjhez, akit olyan nagyon szeretett, nem következett volna be tragikus halála. Hát te tudod,
kérdeztem, ki volt az, akit Gizi a házassága előtt a férjénél jobban szeretett? Te nem tudod, nézett rám, elhűlve, hát a Laci, aki azóta sem
nősült meg. Tőle kapta azt a szép láncot is az érettségi után. Hát persze, hogy nem tudsz róla, hiszen én voltam egyedül kettejük titkának
őrzője.
Olyan szép, tiszta szerelem volt, amilyen csak a mesében fordul elő. Most hallottam, hogy szegény Laci súlyos beteg.
– Tudja, őrnagy úr, én még mindig nem tudtam, kiről van szó, végül is megkérdeztem, milyen Laciról beszél. Ejnye, méltatlankodott,
hát a Hardy Laciról.
– Hardy László? – kérdezte Magos. – Az a hajókonstruktőr mérnök?
– Igen, ő. Mennyivel jobb az őrnagy úr memóriája, mint az enyém. Megmagyarázhatatlan módon, amikor elváltam a húgom
barátnőjétől, valami arra sarkallt, hogy ezt megemlítsem önnek.
– Mindenképpen köszönöm, mérnök úr, hogy felkeresett és mindezt elmondta.
Varga Tamás betette a bogarat Magos fülébe. Hardy munkahelyéről megtudta, hogy a mérnököt a Belgyógyászati Klinikára szállították
és ott megoperálták.
Magos csapot-papot otthagyva, egyedül ment ki a klinikára. Érdeklődésére a főorvos őszintén elmondta, nem tehetnek Hardy
mérnökért már semmit, nem tudják megmenteni. A beteg eszméleténél van, feltehetően tudja a műtétje eredményét. A morfium ugyan
csökkenti fájdalmait, s mivel átlagon felüli intelligens ember, tudja, hogy a sok morfiuminjekciót minek az elviselésére kapja. Mondogatja
is, csak ne szenvedne sokáig.
– Mennyi ideje lehet még hátra? – kérdezte Magos.
– Talán egy-két nap.
– Beszélhetnék vele?
– Hogyne. Legalább eltereli a betegségéről a figyelmét.
Magost a főorvos elkísérte a betegszobába. Amikor megközelítette a halálsápadt, csonttá soványodott Hardy Lászlót, maga is
elborzadt azon a pusztításon, amit ez a betegség az életerős emberen véghezvitt.
A beteg Magos felé fordította fejét, hosszan nézte látogatóját. – Az őrnagy úr, ugye, ha nem tévedek.
– Igen, az vagyok. Hallottam, hogy megbetegedett.
– Már beteg sem vagyok, inkább csak lebegek az élet és a halál között. Sajnos, annyi erőm sincs, hogy elmondhassam mindazt, amit
szeretnék. Mielőtt bekerültem volna ide, megírtam az ön részére mindent, amire kíváncsi. A levelet a húgom átadja önnek azzal együtt, ami
után annyira érdeklődött.
– Mindent tudok, mérnök úr.
– Azért csak olvassa el a lepecsételt levelemet. Csak azt kérem, várja még ki azt a kis időt, ami nekem még hátra van. Aztán... ítéljen a
saját belátása szerint.
Magos a betegágytól Hardy húgához sietett, aki a zárt, lepecsételt, vastag borítékot – fivére kívánságának megfelelően – habozás
nélkül átadta neki.
– Tudja, őrnagy úr, a bátyám közel 25 éven keresztül egyetlen női nevet sem ejtett ki a száján, csak a Gizikéét. Még az enyémet is
kerülte, leginkább húgomnak szólított.
– Annyira szerette a mérnök úr Varga Gizikét?
– Talán az öngyilkossága után még jobban, mint életében. És ez a békés ember, aki soha, senkire kedvezőtlen megjegyzést nem tett,
szórta a szitkokat Oraveczre, meggyűlölte, Gizike gyilkosának nevezte.
Magos eleget hallott. Megköszönte a levelet és távozott.
Huszonnégy óra elteltével közölték Magos őrnaggyal, hogy Hardy László mérnök meghalt.
Magos leült az íróasztalához, felnyitotta a dupla borítékot és abból, mielőtt a két különböző levelet kiemelte volna, kihullott az arany
nyaklánc.
Kezébe vette, nézte. Arra gondolt, ez a lánc voltaképpen négy ember halálát fűzi össze.
Előbb az aranyláncnál is sárgább, öregebb levelet olvasta el. Oraveczné írta halála előtt a mérnöknek. Ebből kiderült, hogy a nő egész
életében csak a mérnököt szerette. A fia halála után már nem volt kiért elviselnie azt a sok durvaságot, megaláztatást, amivel a férje
sújtotta. S mivel ők ketten soha össze nem kerülhettek, megváltásul a halált választotta.
A másik levelet Hardy írta, és így kezdte:
„Bocsánatot kérek Öntől, őrnagy úr, hogy ilyen hosszú ideig nem fedtem fel tettemet. Megöltem Oravecz Gézát, aki halálba kergette
azt az asszonyt, akihez a legtisztább lelki összeforrottság fűzött, s akinek finom énjét, cizellált lényét férje nem értette meg. Átadom az
arany nyakláncot, amit kizárólag emlékként hoztam el, hogy legyen nálam valami abból, ami őt érintette. Oravecz a gyilkosa volt, és én úgy
éreztem, meg kell bosszulnom ..."
Magos letörten lépett be főcsoportvezetőjéhez.
– Csak nem vagy beteg?
– Nem. Jelenteni szeretném, hogy megvan Oravecz Géza gyilkosa.
– Hát mégis visszatért az a disszidált, hogy is hívják? ...
– Szántó Ede.
– Szóval, az a Szántó Ede?
– Nem tért vissza, nem ő volt Oravecz gyilkosa. Most már bizonyossá vált, miért disszidált. A háború alatt hamis néven Hunyadi-
páncélos lett és később egy fasiszta csoportban tevékenykedett. Amikor először kihallgattuk, megijedt, feltehetően azt hitte, hogy az ő
dolga után szimatolunk, hogy napfényre kerülnek viselt dolgai. Félelmében, hogy ez kiderül, hagyta el az országot.
– Hát, ha nem Szántó Ede volt a gyilkos, akkor ki?
– Hardy László mérnök. Még lánykorában beleszeretett Oravecznéba, és ez az érzés napjainkig fogva tartotta. Ő vette azt a bizonyos
aranyláncot is.
– Most hol tartózkodik?
– Koporsóban. Időközben ugyanis meghalt.
– Ezek szerint – összegezte a főcsoportvezető –, immár másodszor, de egyben véglegesen lezárhatjuk az Oravecz- ügyet.
 AZ ISMERETLEN HALOTT

Hideg tél volt. Erősen havazott. Ám egy autós mégis észrevette az országúti árokban fekvő behavazott emberi alakot. Megállt, kiszállt
az autóból, közelebb lépett. Az utána haladó autók szintén lefékeztek. Az elsőnek odaérő rémülten felkiáltott:
– Egy halott nő szétroncsolt fejjel!
A második autós habozás nélkül elrobogott, hogy telefonáljon a rendőrségre.
Az ismeretlen halott lányt vagy asszonyt a Budaörsi út külső területén találták meg.
Hamarosan megérkezett a közeli őrsről egy rendőr, aki a helyszíni szemlére érkező Magos őrnagynak jelentette az eseményt.
A rendőrorvos a halott nőt kissé oldalra fektette. – Alaposan helybenhagyták – jelentette ki –, a megfagyott vér a jobb füle tövénél és
az arcán arra utal, hogy az ütések csakis a fejére irányultak. Tizennyolc- húsz év körüli lehet.
– Mikor állt be a halál? – kérdezte az orvostól Magos.
– Erre még hozzávetőlegesen sem tudok válaszolni, hiszen a hideg miatt a test teljesen kihűlt és meggémberedett. Nyilván a hóesés
előtt, mivel a halott teste alatt nincs hó.
A közeli őrsről kiküldött rendőrtől úgy értesültek, hogy a havazás előző este, tehát február 8-án 11 óra körül kezdődött, nyolc-kilenc
órával a felfedezés előtt.
– Gondolod, dokikám, hogy a bűntett még az előző este, 11 óra előtt történhetett?
– Feltehetően. Tudom, mennyire fontos neked a bűncselekmény idejének megállapítása, ezért a boncolás után azonnal értesítelek.
A fényképészek felvételt csináltak, az ujjnyomszakértők levették a halott ujjnyomait.
A megölt személyen kissé kopottas, szőrme-gallérú, szürke télikabát, fekete félcipő, világos harisnya, a kabát alatt hosszú, zárt
nyakú, szürkészöld ruha volt.
Magos kikérdezte a felfedező gépkocsivezetőt, aki nem tudott mást mondani, mint hogy a csúszós, havas út miatt lassan vezetett és a
mellette ülő felesége figyelmeztette a behavazott testre.
Ilyen esetekben az elsőrendű feladatok közé tartozik a helyszíni szemlén történő adatgyűjtés. Magos munkatársai ezt jól tudták és
ennek megfelelően cselekedtek. Kozma százados és Szőke főhadnagy a halott körül a nyomok felkutatásával foglalkoztak. Nehezítette
munkájukat a vastag takaróként elterülő hóréteg, mégis alig néhány perc múlva Szőke, az árokban fekvőtől jó néhány méterre, a havas
földön hosszában felfelé álló, vérrel szennyezett, egész téglára bukkant.
– Ha ez valóban vér – mondta az orvos –, akkor ezzel sújthatták többször is fejbe az áldozatot, olyan erővel, hogy a koponyája is
betört.
– Úgy látom – nézett körbe Magos –, itt a környéken nemigen folyik építkezés.
– Valószínűleg magával hozta a tettes, mert előre készült a gyilkosságra – vélte Kozma.
– A látottak alapján nekem is ez a véleményem – bólintott Szőke.
– Pista! – szólt Szőkéhez Magos – amikor a halottat elszállítják, bemész az Orvostani Intézetbe, viszed magaddal a laborba a véresnek
látszó téglát. Megvárod a boncolást. A rendbe hozott arcról fényképeket készíttetsz. Holnap több irányban el kell indulni a környéken a
fotóval, hogy megmutassuk a környéken lakóknak, ha csak addig nem jelentkeznek a halott hozzátartozói.
Megérkezett a hullaszállító kocsi az áldozatért.
Bűnügyi történetek olvasásakor vagy a moziban, tévében az olvasóban, a nézőben az első felmerülő kérdés a tettes kilétére
vonatkozik. Ebben a valós esetben a rendőrség részéről sokkal fontosabb teendőnek számított az áldozat kilétének megállapítása, és annak
tisztázása, miért éppen ő lett a bűncselekmény sújtottja, mert az áldozat személyének, életkörülményeinek megismerése vezet el a nyomozás
eredményességéhez.
Egy világhírű pszichiáter – főként a véres bűncselekményekre utalva – azt írta könyvében, hogy „a gyilkosság áldozata elfelejtett
ember. A gyilkos rendellenes lélektanáról írt értekezésekben elmulasztanak szólni az áldozat védekezésének hiányáról. Nem érthető meg a
gyilkos lélektana, ha nem ismeretes az áldozat szociológiája." A szociológiai, biológiai, pszichológiai jellegzetességek összetevői adják meg
nagy vonalakban az életkörülményekből, a fizikai állapotból, a kiegyensúlyozatlanságból adódó rendellenességet. Ha ez tisztázott,
könnyebben kiderül, miként tudta a tettes kihasználni áldozata védtelenségét. Hogy kiderüljön az áldozat és a gyilkos kapcsolata, először
meg kell tudni, ki az áldozat. Ezután az elkövetés elemeiből, logikus felépítéssel ki lehet következtetni a gyilkos személyét.
A bűnözők lélektanával foglalkozó tudományos kutatás elméleti tevékenység, a nyomozóké viszont életszagúan gyakorlati.
– A valóság gyakorlatából merített elmélet hasznos – fejtette ki több ízben is a teóriáját Magos –, de az íróasztalnál kiagyalt
elméletekre aligha lehet építeni. Az efféle elméleteket gyártók még egyetlen esetben sem fogtak el tettest. Viszont az a rendőr vagy
nyomozó, aki „élőben" van kapcsolatban kutatási területével, számtalan papírra nem vetett képletet old meg. Ezzel nem azt akarom
mondani, hogy a kriminalisztikai publikációk olvasása elhanyagolható. Ellenkezőleg. Ha rajtam állna, minden nyomozónak kötelezővé
tenném olvasását, mert gyakorlati munkájukat elméleti képzettségük csak fokozhatja.

Másnap reggel Magos kézhez kapta az áldozat boncolásáról készített jegyzőkönyvet és a róla készített kipreparált fényképeket.
A boncoló orvos jelentése szerint a bűncselekményt 8-án este 10–11 óra között követhették el, mégpedig a közelben megtalált téglával.
Bizonyítja ezt a betört fejrésznél talált több kisebb téglaszilánk, valamint a laboratóriumi megállapítás, mely szerint a téglán talált
vérszennyeződés megegyezik a megölt nő vérével. Az áldozat még nem szült, négyhónapos másállapotos. A halála előtti időben nem
közösült, kora 18–20 év. Telt keblű, 168 centi magas, 59 kiló. Haja sötétbarna, rövidre nyírva. Arca ovális, bőre sima, fogai épek. A nyaktő
bal oldalán – amit a ruha elfedett – körülbelül két milliméteres nagyságú anyajegyet vettek észre. A test többi részén semmilyen sérülés
nyomai nem találhatók, keze és ujjai eléggé ápoltak, tiszták. Felsőruházata alatt világoskék kombinét, ugyanolyan színű bugyit,
harisnyanadrágot viselt.
– Érdekes – mondta Szőke –, ezen a halott lányon semmilyen ékszer, lánc, gyűrű nem volt, és a zsebében sem találtak semmit.
A tettes elvehetett tőle mindent, hogy késleltesse személyazonosságának megállapítását. De hát hozzátartozója remélhetőleg van,
számítok arra is, hogy a munkahelyén felfigyelnek majd a hiányára. Az a hely, ahol megölték, az esti órákban eléggé kihalt, a tettes
tudhatta, hová invitálja áldozatát. Lényeges az orvos megállapítása, miszerint a nő terhes. Nem biztos, hogy az áldozat férjezett asszony
volt, talán egy fiatal lány, és teherbeejtője – mivel tudomására jutott a másállapotossága – végzett vele – morfondírozott Magos.
Három nyomozót indított el fényképekkel felszerelten azzal a céllal, hogy járják be a környék házait, érdeklődjenek a lány felől.
Majd beszámolt főnökének, és a többi nyomozócsoport segítségét kérte az ismeretlen nő személyazonosságának megállapításához.
Az első nap semmilyen eredménnyel nem járt. Az ujjnyomszakértők jelentése is negatívummal zárult; az ismeretlen fiatal lány
ujjnyoma a nyilvántartásban nem szerepelt.
–Nem várok tovább. Ha ma estig nem érkezik bejelentés az eltűnt személyről – jelentette ki Magos –, holnap országos körözést
rendelek el; a fényképét leadatom az újságokban és a tévében. Valakinek fel kell tűnjön a hiánya. Az érdeklődést ki kell terjeszteni a
helyszíntől távolabbi területre.
– És ha vidéki? – vetette fel Németh.
– Bárhová való, valahonnan hiányzik.
A késő esti órákig fáradhatatlanul járó nyomozók közül csak Bordás jelentkezett. Megmutatta a Kelenföldi pályaudvaron szolgálatot
teljesítő rendőröknek is a halott fényképét és közölte velük ruházatát is. Az egyik rendőr felismerte, sőt állítása szerint többször is látta,
igazoltatta, iratait rendben találta, sajnos azonban a nevére nem emlékszik.
– Ezek szerint – vélekedett Magos – mégis a környéken lakhatott.
Másnap reggel az ismeretlen halott nő fényképe, személyleírása, ruházata bekerült az újságokba. A rádió is több alkalommal közölte a
hírt, a tévé is kérte a lakosság segítségét.
Magos tudta, hogy ez a kiterjedt kommunikáció a bejelentések lavináját indítja el.
– Mégis muszáj volt a sajtót, rádiót, tévét igénybe venned? – kérdezte a főnöke.
– Nem várhattam tovább, túljutottunk a 48 órán, és még senki, semmilyen bejelentést nem tett.
– Rendben van, csak győzzétek a bejelentéseket mind leellenőrizni.
A főnök jóslata bevált. Csak úgy zúdult telefonon, levélben az ország egész területéről a bejelentések áradata. Megindult tehát az
ellenőrzés a bejelentett eltűntekre vonatkozólag. A bökkenő csak az volt, hogy a bejelentésekben nem történt említés a lány nyakán levő
elég nagy anyajegyről, amit mind az újság, mind a rádió kiemelten hangsúlyozott.
Hiábavaló volt a sok utánjárás, talpalás.
– Meg kellene mutatni a fényképet néhány megbízható ismerős nőcinknek is – javasolta Németh –, esetleg a körút környékén, meg a
kurvák testőreinek is. Ők elűzik a területükről a kezdőt, aki nem fizet nekik adót. Talán először itt beljebb próbálkozott ez a nő, és így
szorult ki a külső területre. Ez a réteg nem ér rá újságot olvasni, rádiót hallgatni.
– Vegyél néhány képet magadhoz, próbáld meg, Laci – biccentett jóváhagyólag Magos.
A következő reggel a nyomozótársak teljes létszámban várakoztak főnökükre. Amikor Magos belépett hivatalába, Németh azonnal
elébe sietett. – Megtudtam valami közelebbit. Beszélgettem egynéhány ismerős nőcivel. Többen is felismerték a mi halottunkat, látták a
Nemzeti Étterem környékén is. A nevét senki sem tudja.
– Akkor ezt a vonalat jobban meg kell piszkálni.
– Bevonok még néhány személyt, sőt ezúttal igénybe veszem Bihari barátunkat is. Adok neki pár fotót, hadd mutassa meg az
eszpresszókban, ahol az ilyen kis stílusúak megfordulnak. Nem tartom kizártnak, hogy valamelyik pincér felismeri.
– Helyes. Igyekezzetek – fordult társaihoz – a beérkező irományokat, amelyek nagy része Marikánál van, leellenőrizni. Hátha a sok
bejelentés közül valamelyik igaznak bizonyul.
A nyomozók eltávoztak. Ő pedig elővette a már vastagodó dossziét, hogy elolvasson egy- egy érdekesebb jelentést. Alig lapozott bele
az anyagba, amikor az ügyeletes tiszt felszólt, hogy keresi egy nő, aki nem akarja megnevezni magát. A pöszén beszélő jelentkezéséből azt
hámozta ki, hogy a megmutatott fényképet ismerősnek tartja.
– Ki lehet az, ön szerint? – kérdezte Magos.
– Azt hiszem, Kázmér Mária a neve és 18 éves lehet.
– A címét mondja meg!
– Pontosan nem tudom, de azért megtalálhatják. A volt Károlyi- laktanya után az út jobbra megy fel a Farkasréti temetőhöz. Ennek az
útnak az elején van egy földszintes ház, zöld kerítéssel. A lány apja a Bartók Béla úti villamosremízben dolgozik.
– Köszönöm a telefonját, utánanézünk.
Rajta kívül senki sem volt a hivatalban, sietve felvette a kabátját és elindult a megadott helyre. A gépkocsi vezetője tudta a
körülírásból, merre kell mennie. A laktanya után jobbra fordulva Magos megállította az autót. – Azt hiszem, ez az a ház, a zöld kerítéssel. –
Gyalog indult el a havas úton. A kapuhoz érve hatalmas kutyaugatás fogadta. Erre úgy öt-hat méterre a kaputól kinyílt a ház bejárati ajtaja.
– Kit keres? – szólt ki egy ruhája fölött kötényt viselő asszony.
– Itt laknak Kázmérék?
– Igen. Mit akar?
– Jöjjön közelebb, asszonyom. A rendőrségtől vagyok. Beszélhetnénk pár percig?
– Várjon kérem, bezárom a kutyát. Bementek a lakásba, Magos bemutatkozott.
– Tessék, őrnagy úr.
Magos fokozatosan, barátilag elbeszélgetve tért rá az őt foglalkoztató kérdésre.
– Hány gyermekük van?
– Két lány. Kató a Kelenföldi pályaudvaron van állásban. Marika Kecskeméten ápolónő. Sajnos, őt így ritkábban látom, de most kicsit
betegeskedett és itthon töltötte a szabadságát. A múlt hét végén utazott vissza. Azóta nem is írt, pedig gyakran kapok tőle leveleket.
– Biztos van udvarlója és az lefoglalja. De nem is tartom fel tovább, asszonyom.
Magos, amint beült a kocsiba, máris robogott a Kelenföldi állomásra. Ott Kázmér Katalin felől érdeklődött. Beszélt is vele, de semmi
érdemlegeset nem tudott meg tőle.
– Gyerünk vissza a rendőrségre!
Amint belépett, arra kérte Marikát, a titkárnőt, hívja fel Kecskemétet, kérje a bűnügyi osztály vezetőjét.
– Halló, itt Magos. Te vagy az, Ferikém?
– Én. A hangodból némi idegességre következtetek. Csak nincs valami baj? Miért keresel?
– Mondom. A kecskeméti kórházban dolgozó Kázmér Mária nevű ápolónő érdekel. Légy szíves, nézess utána. Szeretném tudni,
jelenleg ott dolgozik-e. Meg aztán, hogy mikor volt a szüleinél Pesten.
– Ennyi az egész?
– Ennyi.
– Csak nem abban az ügyben fáradozol, ami körözés alatt áll?
– Abban, barátom. És még a mai napig sehol semmi.
– Nem féltelek, ha ma nincs is meg, holnapra meglehet.
– Bár igazad lenne.
– Azonnal intézkedem és visszahívlak. Talán igazuk lesz a fiúknak, gondolta Magos, a halott lány vidékről jöhetett a fővárosba. Újra
szólt a telefon. Kitartó és megbízható embere, Bihari jelentkezett.
– A lány képét – tért rá azonnal a lényegre Bihari – sok helyen megmutattam. Elég gyakran megfordult azon a bűzös területen.
Eszpresszókban, éttermekben több pincér is felismerte. Megtudtam azt is, hogy az egyik futó nőci magával vitte a lakására és nála aludt egy
éjszaka, mert a lány arról panaszkodott, hogy messze lakik.
– Ezt a nőt azonnal hajtsa fel nekem, és indítsa ide hozzám.
– Úgy lesz.
Jófejű ember ez a Bihari, tájékozott a maga területén – elmélkedett Magos. – Lehet, hogy ő lesz az ügy nyomravezetője?
 – Kecskemét keresi őrnagy elvtársat – szólt be Marika.
– Kérlek – szólt a kecskeméti kolléga –, Kázmér Mária néhány napja tért vissza szabadságáról, jelenleg egészségesen dolgozik. A
nyomozóm személyesen beszélt vele. Ennyi az egész.
– Legalább az ő személyét, kipipálhatom. Köszönöm a segítségedet.
Alighogy visszatette a kagylót, újra keresték, ezúttal egy vékony női hang.
– Berekiné vagyok. Női szabó a Fehérvári útról. Az az érzésem, hogy az újságban látott halott nőt ismertem, a keresztneve Aranka.
– Miből gondolja, hogy azonos lehet azzal, akit ismert?
– A ruházata leírásából. A szürkészöld, zárt nyakú ruhát körülbelül két hete én adtam el neki. De biztosan ezt csak akkor állíthatom,
ha láthatom a ruhát.
– A címét feljegyzem, asszonyom, és a ruhát mindenképp megmutatják, még talán ma sor kerül rá.
– Jó. Idehaza találnak.
Marika nyitott be. – Őrnagy elvtárs, itt van egy nő, azt mondja, Bihari küldte.
– Engedje be.
– Jó napot kívánok – köszönt félénken a 25 év körüli, feltűnően öltözött, erősen kifestett arcú nő. Majd minden ujját egy- egy
ízléstelen bizsugyűrű díszítette.
– Tessék kérem, foglaljon helyet.
– Meg tetszik engedni, hogy rágyújtsak?
– Természetesen. A nevét megmondaná?
– Kiss Irénke vagyok.
– Úgy tudom, kedves Irénke, a napokban lakására vitt aludni egy nőt.
– Igen, de csak egy éjszakára.
– Beszéljen nekem erről a hálóvendégéről.
– Kérem szépen, akkor mondom. Foglalkozásomat tudja az őrnagy úr. Elég nagy ismeretségem van ebből kifolyólag. Ismerem a
környéken az eszpresszók, éttermek majd valamennyi alkalmazottját. A Nemzeti Étteremben, az Emkében, Palace-ban szoktam vacsorázni
esténként. A Szabadság Étterembe is ellátogatok, ha a vendégem megfizeti.
– Inkább a lányról beszéljen.
– Többször is találkoztam vele az őszi, téli hónapokban. Nem csúnya lány, jó alakú, az arca sima, kellemes, csak éppen nem tud
öltözködni. Pedig a piacon fontos, hogy a nő, akit a férfi kiszemelt, jólöltözött legyen. Egy alkalommal a Nemzeti presszóban az
asztalomhoz ült. Beszélgetni kezdtünk, én megkérdeztem, ki a testőre.
– Helyesebben, a stricije? – tisztázta a fogalmat Magos.
– Igen. A lány is megkérdezte, hogy ezt hogy értem. Mondtam, olyan alak, aki vigyáz az emberre. Mire ő azt mondta, hogy neki nincs
ilyenje. Akkor, mondtam én, itt nem sokra viszed, és elváltunk. Nem sokkal ezután, amikor későn este hazafelé tartottam,
szembetalálkoztunk. Kérdeztem, hová megy, azt mondta, nem tudja, nincs hol aludnia. Miért nem mész haza, kérdeztem, mire ő elkeseredve
azt felelte, hogy az nagyon messze van. Erre megsajnáltam, mondtam, jöjjön hozzám, nálam töltheti az éjszakát.
– Hogy hívták a lányt?
– Arankának mondta magát, hogy milyen Aranka és hová való, arról nem beszélt, én meg nem firtattam. Reggel, mielőtt elment,
elpanaszolta, hogy azért nem szeret otthon aludni, mert ott mindig szidják, ütik. Mostohaapja van, akitől fél. Ennyit beszélt, elment, többet
nem láttam.
– Mondja, táskája, ékszere nem volt Arankának?
– Dehogynem. Nagy, sötét színű retikült láttam nála. A karján volt egy vékony karkötő is, hogy aranyból- e, nem tudom.
– Milyen ruhát viselt?
– Milyet is? Kopott kabátja volt, valami kis szőrmegallérral meg egy szürkés, hosszú – már úgy értem – egybe-ruha. Tiszta lánynak
láttam, de nem volt élénk. Mintha megfeküdte volna valami belülről. Szomorú volt a tekintete.
– Nem gondolja, hogy valamelyik apacs ölte meg?
– Ezt nem hiszem. Nem jelentett ez az Aranka senkinek sem konkurenciát.
– Arra kérem, ha valamit megtudna Arankával kapcsolatban, hívjon fel.
– Érdeklődni fogok.
– Most pedig eljön velem az Orvostani Intézetbe és a biztonság kedvéért megnézi a lányt.
– Jaj, jaj, őrnagy úr, én nem szeretem az ilyesmit, én azt nem fogom kibírni.
– Ne féljen, egy perc az egész, és ott leszek maga mellett.
Amikor a hulláról a fehér lepedőt lehúzták, Kiss Irénke feljajdult. – Úristen! Ő az, őrnagy- úr, egészen biztos, hogy ez az Aranka.
– Látja, ezen is túl vagyunk. Hová megy most? Merre vigyem?
– Valahol az Emkénél szeretnék kiszállni.
Én ma már, emiatt a szegény Aranka miatt, nem fogok tudni dolgozni.
Késő délután Kozma, Németh, Szőke és Bordás szinte egy időben tértek vissza a hivatalba. Egész napi talpalásuk bár eredményt nem
hozott, de tisztázta néhány olyan személy hollétét, akiket a szülők kerestek. Beszámolójuk után Magos is elmondta, mi történt távollétük
alatt.
– Ha így van, akkor ez az Aranka félprofi, kis kuruc lehetett – vonta le a következtetést Kozma.
– Inkább csak szeretett volna lenni. Bordás! Ugorj ki az Orvostani Intézetbe. Hozd be a lány hosszú, szürkészöld ruháját.
– Mást nem?
– Csak azt. Ha visszajössz, kimegyünk a Fehérvári útra, a szabónő lakására. Általa, remélem, közelebb kerülünk a lányhoz.
Bordás pattant és elrobogott.
– Amennyiben úgy igaz – szólt Németh –, ahogy Bihari kis prostija elmondta, hogy ez az Aranka a szüleinél lakott, mostohaapja van,
akkor az a kérdés, értesültek-e szülei a haláláról és ha igen, miért nem jelentkeznek?
– Függ ez attól is – töprengett Kozma –, hol laknak a szülők. Talán rádiót sem hallgatnak, újságot sem olvasnak.
– De a közelükben csak lakik valaki, aki újságot olvas, rádiót is hallgat. Ha a szabónő megerősíti a lány keresztnevét, úgy még ma
este azt is bemondatjuk a rádióban és az újságokba is betétetjük.
Bordás megérkezése után a lány ruhájával kimentek a Fehérvári útra.
– Bocsásson meg, asszonyom, hogy ilyen későn értünk ide, nem tartjuk fel sokáig.
Bordás kicsomagolta a ruhát és kiterítette az asztalra. A varrónő felemelte, tüzetesen meg-megvizsgálta: – Ez az kérem, határozottan
állíthatom. Én varrtam.
– Elmondaná, hogy került ide ez a lány, aki a ruhát megvette?
– A pontos dátumra nem emlékszem, több mint három hete járhatott itt. A kirakat után jött fel és azt mondta, ruhát szeretne venni.
Készruhát, vagy csináltatni? – kérdeztem. Ha van készen is, tessék megmutatni, ha jó rám és tetszik, megveszem, mondta. Előbb egy
kétrészes ruhát mutattam. Aztán hoztam elő ezt a ruhát. Nézze meg, próbálja fel, biztattam. Felvette, megnézte magát a tükörben. Kérdezte,
mibe kerül. Háromszázkilencven forint az ára. Neki nagyon tetszik, de nincs annyi pénze. Láttam rajta, mennyire akarja a ruhát, végül is
háromszáz forintért megvette. Közben úgy megsajnáltam, mert olyan bánatos volt az egész lénye, hogy megkérdeztem a nevét. Így tudtam
meg, hogy Arankának hívják. Jó alakú, kissé molett lány volt, festetlen, sima arccal.
– Ön szerint pesti vagy vidéki lehetett?
– A beszéde pesties volt. Sok nő fordul meg nálam, feltűnt volna, ha valamilyen kis vidékies ízt éreztem volna ki a beszédéből.
– Kár, hogy sem a lakcímét, sem a vezetéknevét nem tudja.
– Tessék mondani, miért ölték meg?
– Ezt kutatjuk mi is.
– Nem volt ez a lány gazdag, ékszert sem láttam rajta.
– Viszont állapotos volt.
– Biztos ezzel függ össze a gyilkosság.
 Bár már elég későre járt, Magos még aznap intézkedett, hogy a lány fényképét nagyítsák fel, retusálják ki. A színes fotók 50X50
centiméteres plakátokra kerültek. Alatta az alábbi szöveg állt: „A fényképen levő Aranka nevű lányt f. hó 8-án, a késő esti órákban
megölték. Aki felismeri és tud róla felvilágosítást adni, jelentkezzék a megjelölt telefonszámon."
A plakátokat a bűncselekmény helyéhez közeli üzemekben, gyárakban helyezték el. De jutott belőlük a nagyobb Közért-üzletek
bejárati ajtajára, sőt a Kelenföldi pályaudvarra is.
Ha erre sem kapunk bejelentést – gondolta Magos –, akkor a lány valóban távolabbi vidékről való. – Marika! – szólt hangosan –
készüljön fel az újabb bejelentések zuhatagára. Külön szortírozza az Aranka nevű lányról szólókat.
És valóban. A kifüggesztett plakátok hatására délután és az esti órákban, percenként szólt a telefon. Este 11 óra után Magosnak már
zsongott a feje. – Gyerünk haza. Mire ezen a tömérdek bejelentésen átrágjuk magunkat, kitavaszodik.
Másnap reggel a sok beérkező jelentés közül két érdemlegesebbet „szúrt ki" Magos. Az egyik szerint Fejér Jánosné a Kenderfonóból
tud egy olyan Arankáról, akit napok óta nem látott. A másik arról szólt, hogy Babai Aranka eltűnt szülei lakásáról. Fejér Jánosnéhoz
Némethet, Babaiékhoz Szőkét, az egyéb címek kontrollálására Bordást küldte ki, meghagyva nekik, hogy napközben legalább egyszer
telefonáljanak.
Fejér Jánosnénak inába szállt a bátorsága, amikor Némethet meglátta. Már nem akart beszélni, attól félt, hogy pletykálással
vádolhatják, mert pozitívumot nem tudott, csak a pusmogásokat hallotta, minek beszéljen arról, ami talán nem is igaz.
Németh próbálta meggyőzni. – Arról beszéljen, amiről maga is hallott. Hogy igaz-e vagy sem, arról majd mi meggyőződünk. Higgye el,
a maga neve sehol sem lesz megemlítve. Vegye tekintetbe, hogy itt egy lány megöléséről van szó.
– Hát jó, százados úr – adta meg magát Fejérné. – Amit elmondok, azt én is csak hallottam. Az albertfalvai kitérőnél, a Láng utcában
lakik Juhász Károly. Van egy 17–18 éves Aranka nevű lánya. Van egy idősebb lányuk is, de az férjhez ment, nem lakik velük. Juhászék nem
élnek valami nagy harmóniában együtt. Dulakodás, veszekedés naponta zajlik a családban. Aki ezt nekem említette, annak feltűnt, hogy a
lányt már több napja nem látta. Egyszóval ezt gyanúsnak tartja.
Németh máris robogott Albertfalvára. Megtalálta Juhásznét, aki elmesélte, hogy a nagyobbik lányának gyermeke született és ezért a
kisebbik Aranka átment hozzá Budafokra, hogy segítsen az első időkben.
Irány Budafok! Megtalálta az eltűntnek hitt Arankát. Mégsem járt teljesen hiába, mert a kismama- nővértől kapott egy jónak tűnő
információt, ezt feljegyezve elindult vissza a hivatalba, ahol Szőke már megelőzte. Neki könnyebb dolga volt, mert mire a szülők lakására
ért, Babai Aranka már megkerült. Kicsit kiruccant a fiújával néhány napra a Mátrába. – A te Arankád? – kérdezte Némethtől.
– Megvan, főnök, Budafokra ment ki a nővéréhez. De kaptam tőlük újabb információt egy – ki tudja már hányadik – Arankára
vonatkozóan. Arról beszéltek, hogy Budafokon az Akácfa utcában lakó Mátyus Tamásné jól ismer egy több gyermekes családot. A gyerekek
között Aranka nevű is akad, akit ez a Mátyusné pár napja nem látott...
– Várj egy kicsit, már megint ez a telefon ... – Magos beleszólt a kagylóba: – Halló, igen.
– Tudok valamit a meggyilkolt lányról – hallatszott nagyon távolról az el-elakadó hang, és utána csend.
Magos arra gondolt, hogy talán valamilyen gyerek lehet a vonal másik végén.
– Mondja kérem, maga ismerte?
– Igen, ismertem. – Újabb csend. – Tudom is, hol lakott – a szavak között ismét hosszabb szüneteket tartott.
Meg volt győződve róla, hogy a telefonáló vagy habozik, hogy a teljes igazságot feltárja- e, vagy zavarba hozta a telefonkészülék, és
emiatt akad el a szava.
– Hol lakott?
– Tessék kimenni Budafokra, az Akácfa utcába, Mátyus Tamásnéhoz – utána egy kattanás, megszakadt a beszélgetés.
Magos egy pillanatra megállt. – Te Laci, milyen nevet is említettél az előbb, arra a budafoki asszonyra gondolok.
– Mátyus Tamásnét, főnök.
– Érdekes. Akivel most beszéltem, ugyanezt a nevet mondta, mint olyat, aki többet tud Aranka meggyilkolásáról és családjáról. Kissé
furcsállom ezt a budafoki Aranka-mizériát. Mire az egyiket megtaláljuk, máris bejelentik a másik eltűnését. Tudod mit, Laci? Induljunk el
rögtön. Erre már én is kíváncsi vagyok, hiszen ketten is felhívták figyelmünket erre a Mátyusnéra. Valami csak van benne. Sietünk vissza,
ha lenne újabb értesítés, úgy azt Marika mind jegyezze fel. Ti meg, fiúk, addig rostáljátok az újabb Arankákat.
Útközben többektől is érdeklődtek az Akácfa utca felől, már lassan a hegyoldalban jártak, míg végre megtalálták a jelzett címet.
Magos hangos köszöntésére 40 év körüli asszony lépett ki a házból.
– Kit keresnek?
– Mátyus Tamásnét.
– Én vagyok az.
– A rendőrségtől vagyunk.
Az asszony minden különösebb meghökkenés nélkül megigazította hátrakötött fejkendőjét, közelebb jött és kinyitotta a kerti kaput. –
Tessék, jöjjenek be.
– Most kezdtem hozzá a főzéshez, kis rendetlenség van odabent – mentegetőzött Mátyusné Magosék bemutatkozása után. – A férjem
két óra után jön haza, addigra kész kell lennem az ebéddel.
– Csak folytassa nyugodtan, közben is beszélgethetünk.
– Miről kívánnak velem beszélni?
– Nem a férjéről.
– Remélem is, hogy nem történt vele semmi.
– Régen laknak itt?
– Húsz éve. Ezt a házat mi építettük.
– Szép ház – nézett körbe Magos. – Ilyen hosszú idő alatt bizonyára valamennyi környékbeli lakost ismerik.
– Inkább csak azokat, akik már régebben itt laknak a közelünkben.
– Kedves Mátyusné, ismer-e egy Aranka nevű lányt?
– Hogyne, kérem, ők a házunk háta mögötti utcában laknak. A kertjük összeér a miénkkel. Arankát kisgyerekkora óta ismerem.
– Mit tud róla?
– Ez egy szerencsétlen gyerek. A családja áldozata. Régebben sűrűn átjött hozzánk, mindig meg is kínáltam, emiatt aztán össze is
vesztem az anyjával. Mert tetszik tudni, otthon alig adtak neki valami ennivalót, vagy ha adtak, hát az kevés volt. Ezt szégyellhette az
anyja. Arankának pedig jó étvágya van, nem is csúnya lány és én nagyon sajnáltam, mert volt úgy is, kérem szépen, hogy sírva állított be és
arra kért, hogy nálunk aludhasson.
– Miért?
– Nekem azt mondta, hogy megverte az anyja.
– Vannak testvérei is?
– Igen. Két édestestvére, a bátyja meg a húga, meg van egy mostohahúga is. Ugyanis az anyja első férje meghalt, utána újra férjhez
ment. Akkor Aranka 7–8 éves lehetett.
– Mi a vezetékneve Arankának?
– Az édesapja után Szabó Aranka. A mostohaapját Szegő Bélának hívják. A két édestestvérét Szabó Miklósnak és Szabó Ilonának. A
közös házasságból származó 14 éves kislány neve Szegő Boriska.
– Szegő Béla, a mostohaapa, mivel foglalkozik?
– A nagy borpincében dolgozott. Ott régebben olyan súlyos baleset érte, hogy az egyik lábát amputálni kellett. Így aztán
nyugdíjazták. Most 54–55 éves lehet. Aranka édesanyja a tejüzemben dolgozik.
– Mit tud erről a családról?
– Szegőné, mint már mondtam, megtiltotta a lányának, hogy hozzánk átjárjon. De amikor az anyja el volt dolgozni, azért csak átjött
hozzánk. Persze, ha az anyja erre rájött, szegény kapott érte. Meg is mutatta nekem a kék foltokat, mert a mamája nem kímélte, még meg is
rúgta. Néhány évvel ezelőtt sírva panaszolta, hogy a mostohaapja csókolgatja... na, nem is akarom elmondani, mit beszélt még, az a lényeg,
hogy az a vén disznó leteperte az ágyra. Szegény gyerek, akkor lehetett vagy 14 éves, megmutatta nekem rémülten a véres bugyiját is. Mért
nem mondod ezt el az anyádnak? Nem lehet, zokogta, mert akkor megver. Hogy ez mennyiben igaz, azt nem tudom. De azt, amit a mostohája
vele csinál, azt többször is elpanaszolta. Én ezt már nem bírtam megállni és amikor Szegőné a kertben volt, átszóltam és megmondtam, mit
hallottam a lányától. – Hát maga ezt elhiszi?! Bolond ez, nem tudja, mit beszél – kiabálta vissza felháborodottan. Én meg visszabeszéltem,
hogy vigye el az orvoshoz, vizsgáltassa meg. Ez biztos, hogy megtörtént, mert Aranka nekem erről is beszámolt, de azt már nem tudta, mit
mondott az anyjának az orvos.
– Maga szerint normális lány ez az Aranka?
– Ugyan kérem, én soha semmilyen rendellenességet nem vettem észre rajta. Elvégezte a nyolc általánost úgy, mint a többiek.
– És miért nem dolgozik ez a lány?
– Mert nem engedi az anyja. Itthon kell maradnia a csirkék, nyulak meg a két malac etetése miatt.
– Most hány éves Aranka?
– Azt hiszem, tizennyolc.
– Utoljára mikor beszélt vele?
– Annak két hete is lehet.
– Azóta?
– Nem emlékszem, hogy láttam volna. Nem is örültem volna, ha átjön, az anyja miatt.
– Nem gondolja, hogy ez a lány túlzottan érdeklődik a férfiak iránt?
– Ha igaz, hogy az apja jóba volt vele, amit én elhiszek, akkor talán felébredt benne már a nő.
– Tudja kérem, milyen télikabátot visel?
– Hogyne tudnám. Hosszú, szürke kabátja van, világosabb nyúlszőrgallérral, neki mindig csak a nővére lehordott holmija jut.
– Ő az? – tette elé Magos a halott lány fényképét.
Mátyusné elfehéredett. – Igen. Úristen! Mi történt vele?!
– Megölték. Megállapították, hogy terhes volt.
– Kinek árthatott ez a szegény szerencsétlen, amikor olyan szelíd, jóindulatú volt? Hol ölték meg?
– A Budaörsi út környékén, átellenben a Kelenföldi pályaudvarral.
– Ott közel, ahol az anyja dolgozik? Hogy került oda?
– Azon a környéken többen is látták, sőt bent, Pesten is, nem egy helyen.
– Menekült ez a szegény szerencsétlen. Nem volt otthona. Mindig csak ütötték, jó szót soha nem kapott, mindenkinek az útjában volt,
de kihasználni, ahhoz értettek.
– Mit gondol, kedves Mátyusné, az anyja tudja, hogy a lánya eltűnt? Hiszen bemondta a rádió, az újságban is megjelent a képe. Ott is,
ahol az anyja dolgozik a tejüzemben, nagyobb plakátot függesztettek ki róla.
– Kell, hogy tudja! Ha eltitkolja, akkor az a világon a legnagyobb gazemberség. Tessék mondani, hát még csak nem is keresték, nem
jelezték Szegőék az eltűnését?
– Senki a családból. Pedig azóta már eltelt jó néhány nap.
– Ha nem jelentkeztek, őrnagy úr, akkor nagy lehet a lelkiismeret-furdalásuk. Szerintem valamennyiük lelkén szárad ez az iszonyú
gazság. Még az is lehet, örülnek a szülők, hogy megszabadultak ettől a szerencsétlentől. Alávaló, istentelen népség.
– Még valamit kérdeznék. Hordott Aranka magával retikült, kézitáskát?
– Igen. Jó állapotban levő, eléggé nagy, szürke táskája volt.
– Ékszere?
– A karján volt egy vékonyka kis lánc, de hogy az arany lehetett-e, nem tudom. Egyik ujján ezüst, kis kövesgyűrűt viselt. Kinézett az
ablakon. – Nézze csak, őrnagy úr, jön az anyja, biztos most megy munkába. Annak a szegény nyomorultnak télen is csak egy pokróc jutott,
mert ő nem keres pénzt. Nem pártolta őt senki, még a testvérei sem, azok is ingyenélőnek tartották. Emiatt kóborolt el, mert nem pártfogolta
senki. Ha meg hazajött, csak ütötték, az apja meg kurvát csinált belőle.
Mátyusné egyre jobban fokozódó dühkitörése miatt Magos igyekezett véget vetni a beszélgetésnek. – Kérem, ne beszéljen senkinek
sem a mi érdeklődésünkről. Köszönjük az értékes felvilágosítását.
– Istenem, micsoda aljas népek ezek! Hogy egy anyát ne érdekeljen, mi van a lányával? A pénz, az igen, azt szerette egyedül. Tessék
mondani, most mi lesz?
– Senki sem kerülheti el a sorsát.
A gyorsan haladó autóban elhatározták, hogy azonnal kimennek a tejüzembe.
– Szegő Bélánét bevisszük – mondta Magos – és elbeszélgetünk vele. Nincs értelme holnapig várni.
– Én is így gondoltam – ropogtatta ujjait Németh.
Az üzem vezetőjét megkérték, hogy hívassa be Szegőnét, szeretnének vele beszélni. – Van itt olyan helyiség, ahol egyedül
maradhatnánk vele?
– Van kérem, fáradjanak be ebbe a szobába.
Szegőné, bizonytalanul, falfehér arccal állított be hozzájuk.
– Szegőné?
– Igen, kérem.
– Magos őrnagy vagyok a bűnügyi rendőrségtől, kollégám, Németh százados. Foglaljon helyet, kérem. Tudja, miért kérettem ide?
– Nem tudom.
– Hát ezen csodálkozom. Na jó, rövid leszek. Aranka lánya felől érdeklődünk. Hol van.
– Ki tudja? Állandóan csavarog.
– Mikor beszélt vele?
Az asszony nehezen tudta leplezni zavarát. – Nem is tudom pontosan, több napja is elmúlt már.
– Minek van több napja?
– Hogy nem láttam.
– Miért nem jelentette be a rendőrségen az eltűnését?
– Arra gondoltam, csak hazajön, mint máskor is.
– De hát lassan már tíz napja is elmúlt, hogy nem tért haza. Látta a kapuban kifüggesztve a plakátot a lánya fényképével?
– Nem figyeltem oda, nincs nekem időm álldogálni.
– Most bejön velünk a rendőrségre.
– Nem megyek! Miért akarják, hogy itt hagyjam a munkám? – tiltakozott kiabálva.
– Ne hisztériázzon, maga azt nagyon jól tudja! Hol vannak a ruhái?
Magos erélyes hangjára Szegőné kissé lecsitult.
– Szedd össze az utcai holmiját, Laci!
– Tessék mondani, miért akarnak elvinni?
– Nem visszük, a saját lábán jön. Kihallgatjuk és máris mehet – bár ez utóbbit kétlem, tette hozzá magában.
Németh a Szegőnétől elkért kulccsal az üzemvezető és Szegőné csoportvezetőjének a társaságában az öltözőben levő szekrényből
kivette a ruhát, táskát, cipőt.
– Tessék mondani, mit csinált Szegőné? – kérdezte a csoportvezetőnő.
– Látták a plakátot a kapuban?
– Igen.
– És azt is olvasták, hogy a lányt, akit megöltek Arankának hívták?
– Persze, mind erről beszéltünk.
– Nos, a megölt Aranka Szegőné lánya.
– Te jóisten! Hát ez borzasztó! És ki ölte meg?
– Majd kiderül.
Szegőné a csoportvezetőnő közreműködésével átöltözött.
– Indulj el vele, Laci. Megkezdheted a beszélgetést, én később jövök utánad.
 – Küldjem vissza a kocsit?
– Nem. – Magos visszatért az üzembe és a művezető jelenlétében elbeszélgetett azokkal az asszonyokkal, akik már régebbről ismerték
Szegőnét. Valamennyien látták a plakátot, de mint mondták, egyikük sem gondolta, hogy az Szegőné lánya.
– Önök tehát mind látták a képet, Szegőné meg azt állítja, hogy ő nem figyelt oda.
– Nem a fenét – szólalt meg az egyik asszony –, hiszen mellettem állt, ő is olvasta a szöveget, mikor mentünk kifelé a kapun.
– Így akkor megérthetik, hogy miért vitettem be a rendőrségre.
– Hát ő ölte meg? – kérdezte egyikük.
– Azt nem mondtam. Csakhogy neki már régen be kellett volna jelentenie a lánya eltűnését. Ő ezt még a plakát megtekintése után sem
tette meg.
– Milyen anya az ilyen? – szörnyülködtek.
– Köszönöm, hogy idefáradtak. Ha valakinek az üggyel kapcsolatban valami eszébe jutna, kérem, itt a telefonszámom, hívjanak fel.
Elvégre senkinek sem lehet közömbös egy ártatlan lány meggyilkolása.
Ezután sietve ő is visszatért hivatalába. – Hogy állsz? – kérdezte Némethtől?
– Ez a Szegőné semmiről az ég világon nem tud. Még szerencse, hogy elismeri, hogy Aranka az ő lánya. Nem tudja, mikor ment el
hazulról; nem tudja, kinél, hol járt; nem tudja azt sem, hogy megölték; és azt sem, miért ölték meg, vagy hogy mi oka lehetett bárkinek is a
gyilkosságra. Szerette a lányát, nem volt vele semmi baja, csak azért neheztelt rá, mert gyakran elcsavargott a fiúk után, és akkor napokig
elmaradt, bár eddig még mindig visszajött.
– Mondja, kedves Szegőné, esténként a család együtt vacsorázik?
– Igen.
– És senkinek nem tűnt fel, hogy Aranka már majdnem két hete egyszer sem ült maguk között? Utóvégre elég nagy darab lány volt,
nem gombostű. A férje és a három gyerek, nem kérdezte meg, hol van Aranka?
– Már megszoktuk, hogy nincs köztünk.
– Maga ezt most úgy mondta, mintha a lánya évek óta elutazott volna. De még ilyen esetben is szóba kerül a távollevő családtag.
– Biztosan, de ő más volt.
– Hogy érti ezt a mást? Talán beteg volt?
– Azt nem mondom.
– Akkor meg miért volt más?
– Elütött a másik háromtól. Mindig csak a fiúk érdekelték.
– Ezt csak maga állítja. A maga szemében azért volt más, mert nem keresett, mint a többi. Ezért nem volt szabad annyit ennie, hogy
jóllakhasson. Egész télen egy pokróc alatt fagyoskodott, aztán ha szólt, maga összeverte. Nem beszélve a kedves férjéről, aki
megerőszakolta, és egészen a haláláig úgy bánt vele, mint valami kurvával. És a legszomorúbb az, hogy maga minderről tudott és nem tett
ellene semmit. Még csak meg sem próbálta a férjét ebben a piszkos ügyletben megakadályozni. A lánya tűrte a megaláztatást, nem szólt,
mert félt, hogy maga agyba-főbe veri.
– Ez kitalált hazugság! Nem mondom, nagy néha megszidtam, ha elcsavargott.
– Gyakran elcsavaroghatott, mert maga a szidást tettlegességgel is megtoldotta, sőt bele is rúgott. A férje is megpofozta, ha próbált
ellenállni neki. Aranka szegény pedig mindezt máshol elpanaszolta.
– Ezek rosszindulatú pletykák, hazugságok, kitalálások, semmi sem igaz belőlük.
– Erre még visszatérünk, Szegőné, és akkor maga fogja a mostani hazugságait megcáfolni. Ezen a kabátján kívül van más télikabátja
is?
– Nincs, őrnagy úr, csak ez az egy.
– Vesse le, kérem. A szatyrát is ürítse ki. Ezzel jár be dolgozni?
– Igen.
– Juttasd el mindezt a laborba – intett Némethnek.
Csöngött a telefon. – Igen, én vagyok. Hallgatom ... Egy pillanat – maga elé tette jegyzetfüzetét és írt. A tejüzem egyik dolgozója
közölte, hogy valamelyik nap Szegőné nem ment velük együtt munka után a Budafok felé tartó villamoshoz, mint egyébkor. Ezt szóvá is
tették. Azt mondta, a Kelenföldi pályaudvarra kell mennie, hogy megtudja egy vonat indulásának az idejét. – Lehetséges lenne – tűnődött
befejezve a beszélgetést Magos –, hogy Szegőné a lányához sietett, aki ott a közelben várt rá az előre megbeszéltek szerint? Amennyire ezt
kétségesnek találta, ugyanannyira hajlott ennek a feltételezésnek az elfogadhatóságára is.
Kozma, Szőke és Bordás megérkeztek.
– Főnök ... – szólt Kozma.
– Várj! Most el vagyok foglalva. Üljetek le és figyeljetek. – Hangnemet változtatott. Meg akarta nyerni az asszony bizalmát, közelebb
akart kerülni hozzá. Hosszú gyakorlata rávezette, hogy a különböző természetű, szellemi képességű emberekkel nem lehet egyforma
kezelési módot használni. Az egyéni bánásmód lényege, hogy a nyomozó a kikérdezett énjét helyesen ítélje meg. Az 52 éves Szegőné
kemény dió volt. Bármilyen kérdést kapott, csökönyösen mellébeszélt. Tehette, mert egyelőre volt rá lehetősége. Csakhogy a hazugságot az
igazság előbb-utóbb felmorzsolja.
Németh közölte, hogy a laborban máris hozzáfogtak a holmik vizsgálatához.
– A kocsi?
– Lent áll, főnök.
– Akkor menjünk. Laci és Pista, gyertek velem. Addig ti beszélgessetek Szegőnével – intett Kozmáéknak.
Budafokra igyekeztek. A Szegő család minden tagja otthon volt, természetesen az anya és Aranka kivételével. Bemutatkoztak. A
családtagok még nem tudták, hogy Szegőné – a feleség és anya – a rendőrségen tartózkodik.
–Mit keres nálunk a rendőrség? – kérdezte visszautasító, éles hangon Szegő.
Magos válaszra sem méltatva megkérdezte: – A felesége?
– Ő csak este 9 óra után jön haza a munkából.
– Szeretnék valamennyiükkel beszélgetni. – Leültek. – Úgy látom, valaki hiányzik maguk közül.
– Arankára gondol? Ez a lány mindig csavarog valahol – jelentette ki Szegő Béla.
– Mikor volt idehaza? – Mindenki hallgatott. Magos az arcukat figyelte. – Feleljenek, kérem! Maga – kérdezte a fiútól – hány éves?
– Huszonkettő.
– Hol dolgozik?
– A kábelgyárban.
– És maga? – fordult a nagyobbik lányhoz. – Mi a neve?
– Szegő Ilonka vagyok és a Standard-gyárban dolgozom.
– Tehát, mikor látták itthon Arankát?
– Nem is tudom – dadogta a fiú, Miklós.
– És te sem láttad? – kérdezte a 14 éves Boriskát. – Pedig te még iskolába jársz, és a szabadidődet itthon töltöd.
– Igen, iskola után mindig hazajövök.
– Mit gondolsz, hol lehet Aranka?
– Nem tudom – és már majdnem sírt.
–Az az érzésem, hogy mindent tudnak és mégis tagadnak. Van erre netán valamilyen okuk? Vagy a mama úgy parancsolta, hogy
hallgassanak? Maguk, Miklós és Ilonka, munkahelyükön a kapu bejáratánál nem figyeltek fel a kifüggesztett plakátra? Az aláírást sem
olvasták el? Nagy kár, mert akkor megtudhatták volna, hogy Arankát bestiális kegyetlenséggel megölték. Az üzemükben mindenki erről
beszélt. Csodálatos módon csak épp maguk ketten nem ismerték volna fel a képét?! Micsoda testvérpár!? Van egyáltalában lelkiismeretük?
Egyikük sem kérdezte idehaza: mama, hol van Aranka? Hogyan tudnak mindennap ezzel a tudattal lefeküdni? Hát emberek maguk? Miklós
és Ilonka – szólt a két leszegett fejű fiatalhoz –, magukhoz beszélek! Hogy tudják, megmondom: ne várják haza a mamát, mert bent van a
rendőrségen. És ugye maga sem tud semmiről, Szegő úr? Pedig maga a legbecstelenebb dolgot követtel el a mostohalányával.
– Én? Hiszen én csak egy szegény nyomorék ember vagyok.
 – De ez mégsem gátolta minősíthetetlen cselekedetében, amiről épp eleget panaszkodott Aranka. Úgy bántak vele idehaza, mint egy
kiközösítettel. Magán, Szegő úr, csodálkozom a legkevésbé, hiszen a mostohája volt, a szó legigazibb értelmében.
– Őrnagy úr, kérem – szólalt meg Boriska megszeppenve –, én többször is kérdeztem anyukától, mi van Arankával, de anyu mindig azt
mondta, hogy ne törődjek vele, a férfiak után csavarog.
– És maguk ketten, Miklós és Ilonka? Biztosan tudom, hogy felismerték a képen Arankát, mért nem szóltak az anyjuknak?
– Én még aznap este elmondtam. De anya leintett azzal, hogy ki a fene bántana egy ilyen semmirekellő, nincstelen lányt.
– Én is hallottam, amikor anya ezt mondta – csatlakozott a bátyjához Ilonka.
– És maguk ezzel beérték?
– Mit tehettünk volna? Rég megszoktuk, hogy anyánk szava parancs.
– Ha ilyen parancstisztelők, mivel magyarázzák, hogy a plakát alatti felhívásnak nem tettek eleget? Hiszen Aranka már akkor több
mint tíz napja nem tért haza, és a fotója alatt az állt, ha valaki felismeri, jelentse a rendőrségen. Miért nem telefonáltak? Mitől féltek?
Micsoda embertelen közömbösségben élnek maguk együtt?! Házkutatást tartunk a lakásban!
Az egyik zárt szekrényben találtak egy szürke kézitáskát, benne vékony aranyláncot, ezüst, kisköves gyűrűt, Aranka személyi
igazolványát és néhány fényképet.
Magos és Németh egymásra néztek. – Szegő úr, maga velünk jön.
– Miért?
– Hogy beszélhessen a feleségével. Maguk pedig – szólt a fiatalokhoz – feküdjenek le és aludjanak, ha bírnak.
Az ajtóban a kis Boriska visszahúzta. – Őrnagy bácsi, azt akarom mondani,– dadogta kétségbeesve –, hogy én ... én -... – Magos
megsimogatta a fejét. – Tudom. Te voltál az a bátor telefonáló.
Bent, a rendőrségen nyomban tudatta Szegőnével, hogy a férjét behozták. – Akarja látni?
– Szeretném.
– Nyisd ki az ajtót – intett Bordásnak.
– Istenem! – sóhajtott fel az asszony, amikor a férjét meglátta. – Mi lesz velünk?
– Bordás! Írd meg az őrizetbe vételt és tedd le Szegő urat a fogdába. A retikült mindenestől küldd el a laborba . . . Kedves Szegőné,
maga azt mondta, hogy annak idején a kapubejáratnál nem figyelt fel a lányát ábrázoló fényképre. Ezzel szemben kolléganői azt állítják,
hogy maga is megállt, el is olvasta a szöveget a kép alatt.
– Lehet, hogy megálltam, de arra nem gondoltam, hogy az az én lányom.
– Dehogynem. Hiszen hazamenet az egyik munkatársa meg is kérdezte magától, hogy „ugye a te lányod is Aranka? Mennyire hasonlít
is hozzá." Maga erre azt felelte, „ugyan már, az ilyen korú lányok mind egyformák". Honnan tudta maga, hogy a képen látott nő milyen
korú, ha állítása szerint nem a maga lánya volt? – Szegőné hallgatott. – Pedig, kedves Szegőné, odahaza a gyerekei is megkérdezték magától,
hol van Aranka? Maga rájuk ripakodott, hogy majd hazajön a csavargásból. Holott jól tudta, hogy szegényt megölték.
– Nem, kérem, nem tudtam.
– És a férje? Neki csak hiányzott Aranka, hiszen szerette volna kisded játékait folytatni vele, ő sem érdeklődött?
– Nem kérdezte.
– Megint hazudik. Itt marad, reggel folytatjuk a beszélgetést. – Szegőné tiltakozása mit sem változtatott Magos elhatározásán. –
Reggel korábban gyertek be, szeretném holnap ezt az ügyet lezárni. Függ attól is, mit mutat ki a labor vizsgálata. Meggyőződésem, hogy ez a
szerencsétlen a mostohaapjától esett teherbe. Már csak az a kérdés, hogy kettőjük közül ki végzett vele.
– Arra nem gondolsz, hogy valamelyik testvére tette?
– Milyen indítékból?
– Szégyellték, hogy ilyen húguk van.
– Ezt majd holnap tisztázzuk. Mindenesetre reggel Marikával hozass a házaspárnak ennivalót – figyelmeztette Kozmát.
A „vendégek" külön-külön szobában megreggeliztek.
– Van valami kívánsága, Szegőné? – kérdezte Magos.
– Szeretnék hazamenni.
– Ez elsősorban magától függ. Mióta dolgozik a mostani munkahelyén?
– Több mint 15 éve.
– Akkor jól ismeri a munkatársait.
– Igen.
– Kikkel szokott esténként munka után hazautazni?
– Van úgy, hogy hárman vagy többen utazunk együtt haza egészen Budafokig.
– Megtörtént már, hogy nem utaztak együtt?
– Csak ha valamelyikük beteg volt, különben soha.
– Megint nem mondott igazat.
– Őrnagy elvtársat telefonon keresik – nyitott be Marika.
– Megyek.
– Kivel beszélek? ... Á, most már értem. Talán megszólalt a lelkiismeretük?
– Kérem szépen, ne tessék haragudni, hogy az apám előtt nem szóltam. Mi tudtuk, hogy ő jóba volt a húgommal. Szegény nekem is
elsírta, hogy az öreg, amikor kettesben vannak, mit művel vele. Ha nem akarta engedni, pofon vágta, vagy azzal fenyegette, hogy elmondja
anyánknak. Tessék elhinni, én ezt meg is mondtam anyának, mert én nem bírtam elviselni, mi történik nálunk odahaza, de ő lehurrogott,
rám kiabált, hogy mindezt Aranka kitalálja a piszkos fantáziájával.
–És Miklós, a bátyja?
– Ő még jobban tart anyától, mint én. Mit akartok, kiáltotta anyánk, hogy mindenki megtudja, milyen a családunk? Így aztán lakatot
tettünk a szánkra.
– Mióta tudják ezt a szennyes dolgot?
– Évek óta.
– Boriska is tudott róla?
– Tőlem megkérdezte, hogy igaz-e. Azt mondtam, nem. Ő még kislány, de neki is kellett éreznie, hogy valami nincs rendben nálunk.
– Tudja, hogy a húga állapotos volt?
– Űristen! Ez borzasztó! – sírt fel a telefonban.
– Ezért kellett meghalnia. Köszönöm, hogy felhívott. – Felzaklatva tért vissza. – Hozasd fel a másik szobába Szegőt – szólt Kozmának.
Míg a férjre várt, egyre jobban elöntötte az indulat. – Remélem, tudja Szegő úr, hogy miért van itt?
– Nem tudom, őrnagy úr.
– Hát ha nem tudja, megmondom. Azért, mert maga a legelvetemültebb, legszemetebb ember. Érti?! Beszéljen a mostohalányáról, akit
maga rontott meg, akivel évek óta viszonyt folytat és még teherbe is ejtette.
–Erről semmit sem tudok.
– Nem volt kapcsolat maguk között?
– Nem tagadom, volt, de azt ő is akarta.
– Ha így van, akkor mért panaszkodott a nővérének, a szomszédoknak meg eleinte az anyjának is a maga erőszakoskodásairól? Ha ő
ellenállt, maga megfenyegette és megverte.
– A fenyegetés nem egészen igaz. Annyit valóban mondtam, ha nem akar engem szeretni, megmondom az anyjának.
– És megmondta?
– Dehogy, erre nem került sor.
– Egyszóval zsarolta, mert tudta, hogy a lány mennyire fél az anyjától.
– Félt is, mert az anyja nem tűrte szó nélkül a csatangolásait.
– Mért csatangolt el?
– Azt én nem tudom.
 – A fenébe is, hogyne tudná! Hiszen egész nap odahaza tartózkodott. A felesége hogyan szerzett erről tudomást?
– Azt sem tudom.
– Szólt magának miatta?
– Szólt, de én letagadtam mind a mai napig. Lehet, hogy ő sejtette, de nem látta, nem bizonyosodhatott meg róla.
– A feleségét mivel fenyegette, amikor szó volt a lányával történt kapcsolatáról?
– Nem fenyegettem.
– Ne hazudjon! Ilonka és Miklós idetelefonáltak. Megmondták, hogy állandóan veszekedtek, és maga azt mondta, ha nem tetszik,
elmegy, megél a saját nyugdíjából is. Igaz ez vagy nem? Ha letagadja, a feleségével fogom szembesíteni.
– Lehetséges, hogy tettem ilyen kijelentést.
– Szóval a felesége gyanította, hogy jóba van a lányával, de látni nem látta. Lehet, hogy ő nem látta, de látták a gyerekek – nem is
egyszer –, ahogy maga odament Arankához az ágyba és melléfeküdt.
– Ez már rég volt. Talán ha egyszer-kétszer megtörtént ez az egész. De akkor sem erőszakkal.
– Csak nem akarja velem elhitetni, hogy Aranka 14–15 éves korában kikezdett magával?
– Nem állítom, de hogy könnyedén belement, az igaz.
– A kutyaúristenit! Belement, mert félt magától, később az anyjától is. Mikor tudta meg, hogy Arankát megölték?
– Tegnap este, amikor ön említette.
– A felesége nem mondta?
Marika ismét kihívta főnökét a telefonhoz.
– Küldje be Németh századost. Laci! Kísérd vissza Szegő Bélát, egyelőre itt marad.
A labor vezetője kereste. Megállapították, hogy a női télikabát elején, a kabát jobb ujjának a végén és belül a bélésen is több
vérszennyeződést találtak.
– Emberi vér? –kérdezte Magos.
– Természetesen. Ha szükséges, a vércsoportot is meg tudjuk állapítani.
– Egyelőre nem fontos. A vérfoltok mikoriak?
– 10–15 napnál nem régebbi keletűek. A kéziszatyor belső fenekén téglától eredő apró vörös szemcséket találtunk.
– No, ez a felvilágosítás már teljesen kielégít.
– Várj, mondom tovább. A szürke retikül fenekén is találtunk kisebb vérszennyeződést, amit megpróbáltak valamivel letörölni. Ez
minden.
– Kiváló az eredmény, barátom. Azonnal küldök a holmikért. – Mintha kicserélték volna, könnyed léptekkel közeledett Szegőnéhez. –
Hogy érzi magát, kedves Szegőné? – fuvolázta.
– Nem valami jól.
– Azt elhiszem. A maga helyében senki sem érezné jól magát. Szeretném, ha a következő kérdéseimre őszintén válaszolna.
– Ha tudok, őrnagy úr.
– Inkább az a kérdés: akar-e? Maga azt mondta nekem, hogy minden este együtt jár haza azokkal, akikkel egyfelé visz az útja. Így
van?
– Igen.
– Most ismételten hazudott.
– Miért hazudtam volna.
– Arra alapos oka van. Ugyanis, e hó 8-án este, amikor többedmagával elhagyta az üzemet, maga ellenkező irányba igyekezett, és
amikor megkérdezték, hová siet, azt válaszolta, hogy a Kelenföldi pályaudvarra, megérdeklődni a vonat indulását. Milyen vonat felől akart
tudakozódni, hová akart elutazni?
– Semmilyen vonat nem érdekelt, csak éppen nem akartam az asszonyokkal együtt utazni.
– Miért? Hiszen eddig naponta együtt tették meg az utat.
– Nem volt hozzájuk türelmem, ideges voltam.
– Mi okozta az idegességét?
– Nem is tudom.
– Bizonyosra veszem, azért, mert tudatos céllal sietett a Kelenföldi pályaudvar felé. Mit keresett ott?
A beálló mély csendben az asszony lélegzetvételét is hallani lehetett. Ujjai idegesen vibráltak, szája széle meg- megrándult, nem
felelt. Nehéz volt neki kikerülni ebből a szorítóból, ami mindjobban köré fonódott.
– Várom a válaszát. Találjon ki valamit, bár jobban tenné, ha nem keresne kibúvót, mert utána kap egy rázósabb kérdést. Sőt, többet
is egymás után.
Magos felállt, mert megjött Bordás a laborból. Az asszony háta mögé ment, átvette Bordástól a vértől szennyezett vörös téglát, és
Szegőné elé helyezte. Mint akit vipera csípett meg, úgy ugrott fel az asszony a tégla láttára. Ordítozni kezdett. Két kezével elfedte az arcát.
– Nem, nem akarom látni! – üvöltötte. Lefogták, a helyére ültették.
– Mért nem akarja látni? Talán emlékezteti valamire?
– Tessék innen eltenni – rimánkodott még mindig, eltakarva szemét.
– Elteszem, ha őszintén akar beszélni.
– Akarok, akarok, csak a téglát nem bírom látni.
Németh elvette előle a véres téglát.
– Na, miért is sietett a pályaudvar felé? Beszéljen!
– Ott volt a lányom, Aranka.
– Hová mentek onnan?
– Csak arra emlékszem, hogy átléptünk valahol a síneken, és a Budaörsi út felé mentünk.
– Miért? Mi történt ott?
– Az őrnagy úr úgyis tudja.
– Magától akarom hallani.
– Megöltem a lányomat, Arankát.
– Hogyan?
– Azzal a piros téglával, amit az előbb elébem tetszett rakni. Azzal többször fejbe sújtottam.
– Hol történt ez?
– Az út szélén, az árokban.
– Mondja el, mikor, hogyan tervezte el ezt az egész bestiális gyilkosságot. Hogy került a lánya a Kelenföldi pályaudvarra?
– Tudtam, hogy arra a környékre szokott járni. Többször haza is vittem onnan. Azon a napon én mondtam neki, hogy ott akarok vele
találkozni.
– Ő várta magát?
– Igen.
– A téglát hol szerezte?
– A síneken túl. Tudtam, hogy ott építkeznek, már előző nap szétnéztem a környéken.
– Hol tartotta a téglát?
– Abban a szatyorban, amit az előbb tetszett mutatni. Nem akartam, hogy Aranka lássa.
– Hogyan tudta leütni a téglával?
– Amikor már közel jártunk ahhoz a helyhez, ahol történt, nem láttam senkit se jönni, se menni. Kihalt volt a környék. Azt mondtam,
menjünk le az árokba, nekem vizelnem kell. Forduljon el tőlem, figyelje, nem jön-e valaki. Megfordult. Én akkor lehajoltam, kivettem a
téglát és hátulról fejbe vágtam. Jaj, szólt. Újra ütöttem, ekkor már elvágódott. Lehajoltam és a téglával még többször fejbe vágtam. Aztán a
téglát jó messzire eldobtam.
– Amint látja, mi megtaláltuk. Mit csinált ezután?
 – Gyorsan elsiettem.
– Nana, Szegőné! Valami azért még történt!
– Nem tudom, mire tetszik gondolni.
– Hát erre, nézzen csak ide! – Aranka szürke táskáját vette elő.
– Jaj, hát ez hogy került ide?
– A lakásában levő bezárt szekrényből, ahová elrejtette.
– Istenem, végem van, mit tegyek?
– Egyetlen lehetősége van: a teljes igazság elmondása.
– Úgysem tehetek mást. Megvert engem a jóisten.
– Hát azt meg is érdemli. A vért mikor törölte le Aranka táskájáról?
– Amikor hazaértem. Akkor már késő volt. Mindenki aludt.
– Hogy került magához a táska?
– Amikor először fejbe vágtam a téglával, Aranka felkapta a kezét a táskával együtt, de a következő ütés után előre, hasra vágódott.
Ahogy a téglát eldobtam, eszembe jutott a táska. Hozzáléptem, kicsit oldalra fordítottam és kihúztam alóla a táskát.
– Mit csinált ezután?
– Elsiettem.
– Azt gondolom. De ezúttal ne siessen, hanem részletesen mondjon el mindent úgy, ahogy történt. Tehát a táska a kezében volt.
Nyissa ki a táskát, rakjon ki belőle mindent.
Szegőné alig tudta görcsbe rándult kezével kinyitni a táskát. Először Aranka személyi igazolványát vette ki.
– Tovább, tovább, mindent rakjon ki!
A vékony karkötő, a kis kövesgyűrű és egy kerek púderos doboz került ki az asztalra.
– A karkötő és a gyűrű hogyan került a táskába?
– Lehúztam mind a kettőt róla.
– Hogy tudta ezt megtenni?! Ott feküdt véres fejjel a lánya, nem elég, hogy agyonverte, még kis is rabolta?!
Talán ebben a pillanatban ébredt tudatára kegyetlen tettének, mert mint a megsebzett vadállat, vonyításhoz hasonló jajgatásba
kezdett, majd kitört belőle a zokogás.
– Saját édes gyerekével szemben elkövetett irtózatos bűnét semmiféle sírás nem könnyítheti meg.
– Ha az őrnagy úr tudná, mennyi gyötrelmen mentem keresztül évek óta, akkor talán megértene.
– Soha! Annyi bánat nincs az egész világon együttvéve, ami arra késztethet egy anyát, hogy lányát ilyen embertelen módon megölje.
– Szenvedtem, sokat szenvedtem. Igyekeztem valahogy összetartani a családot. Amikor először panaszolta el Aranka, hogy használja
az apja, akkor nekimentem a férjemnek és erélyesen összeszidtam. Megrántotta a vállát, jelentsem fel a rendőrségen, neki mindegy, de ha őt
elviszik, nem tudja, hogyan fogunk nélküle boldogulni.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy a férje zsarolta magát?
– De igen. Nap mint nap. Az is igaz, hogy a lányom, Ilonka és a fiam is szólt nekem erről, de mit tehettem. Letorkolltam őket, így
befogták a szájukat. Jobb lesz, ha a világ megtudja, mit rejtegetünk? Ők még akkor keveset kerestek, fiatalabbak is voltak, hallgattak rám.
– Milyen ördögi sugallat indította a lánya megölésére, mert amit eddig elmondott, az még nem ok erre az iszonyatosan borzalmas
cselekedetére.
– Amikor megtudtam, hogy másállapotban van, úgy éreztem, minden összedőlt. Hiába volt a sok takargatásom, szenvedésem,
hallgatásom a világ előtt. Mit tegyek, hogyan lehetne ezen segíteni, csak ezen gondolkoztam. Elmondtam a férjemnek. Ő azt mondta, vigyem
orvoshoz. Meg is tettem, csak sajnos, az orvos azt mondta, már későn hoztam. Meg kell szülnie a gyereket.
– Maga, Szegőné, két embert ölt meg. Tudatában van ennek?
– Akkor úgy gondoltam, választanom kell. Vagy a férjem, akinek elég jó a nyugdíja, vagy a lányom, aki miatt a családi szégyenünk
mindenki előtt kitudódik.
– A kapzsisága miatt inkább a lánya meggyilkolását választotta, pedig már mind a két gyereke jól keres, mégis ennyire számított
magának a férje nyugdíja. De hát ezzel csak vesztett, hiszen mind a ketten börtönbe kerülnek. A férje hogyan tudta meg, hogy megölte a
lányát?
– Másnap, amikor a gyerekek mind elmentek hazulról, megkérdezte, mi van Arankával. Azt tettem, amit te is akartál, feleltem,
megöltem.
– Hát ő tudott a maga tervéről?
– Persze, hogy tudott. Többször is mondta, hogy valahogy el kell intézni, máskülönben baj lesz. Öljem meg? – kérdeztem erre. Azt
csinálsz vele, amit akarsz, csak legyen vége. Én azt mondtam, ha rájönnek, akkor ő is, én is börtönbe kerülünk. Ügyesen csináljam, biztatott,
nehogy kitudódjék.
Következett a férj és a feleség szembesítése. Szegőné a férjét okolta lánya meggyilkolásáért, Szegő Béla tagadta, hogy tudott volna az
előre kigondolt tettről.
Annak eldöntése, hogy ki mennyiben és miért felelős, kizárólag a bíróság hatáskörébe tartozott.
Az ítélet, amikor lesújtott a szülőkre, ugyanakkor felszabadított három gúzsba kötött lelkű fiatalt, akik előtt kitárult a becsületes,
tiszta élet nyugalma, biztonsága.
 GYANÚS ÁRTATLANSÁG

Hajnalban, legmélyebb álmából Magos őrnagy hangos telefoncsengésre riadt fel. Kitapogatta az ágya fölött levő lámpa gombját és
felemelte a kagylót.
– Szabó százados, az ügyeletről.
– Miről van szó?
– Fél órával ezelőtt jelentették Egerből, hogy tegnapelőtt Eger környékén, a lakásán, halva találták özvegy Pirók Elekné 68 éves lakost.
A helyi rendőri szervek megállapították, hogy gyilkosság történt, mivel a helyszínen a sértettet szétroncsolt fejjel, vérben fekve találták. A
jelentés vétele után azonnal felhívtam az őrnagy elvtárs főnökét. Az ő utasítása szerint közlöm mindezt az őrnagy elvtárssal, azt mondta, a
többit már ön úgy is tudja.
– Vagyis, induljak azonnal, ugye?
– Ezt nem mondta.
– Ha nem is mondta, így gondolta. Légy szíves, küldd ide a kocsimat és telefonálj Kozma és Németh századosoknak meg Szőke
főhadnagynak. Gyorsan készüljenek fel, megyek értük.
– Intézkedem, őrnagy elvtárs.
Magos álmosan felült az ágyban. Kimerültnek érezte magát, alig aludt négy órát. Az ágy szélén majdnem újra elbóbiskolt. Többször
megrázta a fejét, hogy felébredjen. Nem volt rossz hangulatban, még nem szakadt el teljesen az álmától, ami felvidította. Pompás új autóban
ült, vezetés közben biztosra vette, ő lesz az a szerencsés, akinek aznap ötös lottótalálata születik.
Míg kapkodva öltözködött, hallotta, hogy a felesége kimegy a konyhába. Kisietett hozzá: – Ne készíts reggelit, nincs időm.
– Legalább egy kávét igyál.
– Jó, azt felhajtom, attól élénkebb leszek.
– Megint valami súlyos ügy, hogy ennyire rohansz?
– Még semmit sem tudok. – Megitta a kávét, felkapta a „vidéki" aktatáskáját, amibe egy tiszta ing, pizsama, zokni, no meg a
borotválkozó- eszköz volt bekészítve. Indulni készült.
– Mikor jössz haza?
– Nem tudom előre megmondani. Majd felhívlak.
Az utcán – még nem volt világos, de közeledett a reggel – üdvözölte a gépkocsi vezetőjét és megkérdezte: – Feltankolt?
– Dugig, őrnagy elvtárs.
– Akkor induljunk Kozma, Németh századosokért, utánuk Szőke főhadnagyot is felvesszük. Tudja, hová megyünk?
– Valahová Eger környékére.
Kozma már az utcán várakozott, Németh ugyancsak a ház előtt álldogálva várta a kocsit, Szőkére sem kellett rátülkölniük.
– Hová, főnök? – kérdezte Németh.
– Eger környékén agyonvertek egy özvegyasszonyt.
– Egyszóval újabb gyilkosság – szögezte le Kozma.
– Gondolhattad volna, hogy nem szüreti murira igyekszünk ilyenkor hajnalban – ásította Szőke.
– Ezek szerint az elkövetkező napok sem kecsegtetnek szórakozástöbblettel – állapította meg Németh.
A nap akkor bújt elő, amikor elhagyták a fővárost. Szép, csendes őszi idő ígérkezett. Az autó monoton zajjal haladt az országúton.
Mind a négyen kissé elszundikáltak. Ha a gépkocsivezető nem szól, észre sem veszik, hogy megérkeztek. A helyi kollégák már várták őket.
Barátságosan üdvözölték egymást.
–A helyszín? – kérdezte Magos.
– Alig 4–5 kilométerre van innen, Egerszőllősön.
– Egerszőllősön? Hát ott lakik a nővérem meg a sógorom.
– Legalább meglátogatod őket.
– Nem is ártana, elég régen jártam náluk.
– Tájékoztass – szólt Dénes századosnak, a helyi bűnügyi vezetőnek –, mi történt valójában?
– Tegnap késő délután betelefonált hozzánk a körzeti őrsparancsnok, Rózsa őrmester, hogy Egerszőllősön, a lakásán vértócsában
fekve holtan találták özvegy Pirók Eleknét. Az őrmester jelentése szerint az asszonyt csak a helyi orvos nézte meg, aki megállapította, hogy
már több órája halott, a teste kihűlt állapotú. Itt már csak a rendőrségnek van teendője. Utasította az őrmestert, ne engedjen senkit a lakásba
a halott közelébe, várja meg, míg odaérkezünk. Rohantunk a helyszínre. Először a mi rendőrorvosunk tekintette meg. Szerinte bestiális
kegyetlenséggel ölték meg a vértócsában földön fekvő asszonyt. Körülbelül 15–20 nyílt sebet állapított meg a fején. Úgy vélte, a hatalmas
ütések éles bárdtól vagy baltától eredtek.
– A bűncselekmény oka?
– Fogalmunk sincs róla. Lehetett bosszú, harag, gyűlölködés vagy esetleg rablással párosult gyilkosság. Az őrmester azt is elmondta,
hogy a gyilkosság napján, a faluban megtartott nagyobb vásáron, sok cigány fordult meg. Ezek a cigányok az esti órák beállta előtt
elhagyták a községet. De hogy valamennyien-e, az persze kérdés.
– Mit vittek el Pirókné házából ?
– Azt nem tudom, mert a lakásban eddig senki sem nyúlt semmihez. Benneteket vártunk. Kizárólag a fényképész és az
ujjnyomszakértő dolgozott késő éjszakáig. Sok és jó ujjnyomot talált.
– Mi lett a halottal?
– Beszállíttattam úgy, ahogy találták, felöltözötten. Az orvos ma felboncolja, így majd pontosabban megtudjuk a halál beálltának
idejét.
 – Szeretném látni az áldozatot.
– Azonnal intézkedem, hogy az orvos várjon a boncolással.
– Mondd, a helyszínre ügyel valaki?
– Természetesen. A lakást a halott elszállítása után lepecsételtettem. Azóta két rendőr felváltva őrködik. Ma korán reggel két nyomozó
kollégát kiküldtem; írják össze Pirókné családtagjait, rokonságát, egyszóval mindazokat, akikkel közelebbi kapcsolatban állt.
– Akkor induljunk máris a helyszínre. A te és az én munkatársaim közösen hozzáfognak az adatok gyűjtéséhez, a gyanús jelenségek
értékeléséhez. Miközben ez a munka majd folyik, mi ketten visszatérünk a boncoláshoz. Sokat számíthat az orvos véleménye.
A helyszínre érve Magos szívélyesen, üdvözölte a két rendőrt. – Kíváncsi lennék, őrmester elvtárs, a maga véleményére. Mint hallom,
idevalósi, így az egrieknél jobban ismeri a környék lakóit és talán a Pirók család tagjait is.
– Így is van – válaszolta Rózsa őrmester –, majd minden családot ismerek. Tíz éve szolgálok ezen a területen, de ilyesmi soha nem
fordult elő. Az öregasszony megölése igencsak feladta a leckét. Nemcsak nekem, hanem önöknek is, őrnagy elvtárs.
– Gondolja? Ez az ügy rejtélyesebb minden eddigi gyilkosságnál?
– Nem tudom, mert gyilkosság nyomozásában még nem volt részem. Úgy gyanítom, bár még semmi közelebbit nem tudok, hogy
Piróknét az ölte meg, akinek erre a legtöbb oka lehetett.
– Szerencsére, őrmester elvtárs, nem mindig az a gyilkos, akinek haragból, bosszúból erre a legtöbb oka lehetne. Hiszen akkor csak
úgy hullanának az emberek. De véleményét mindenképpen figyelembe veszem. Nem fáradt, hiszen egész éjjel talpon volt?
– Valamit azért pihentem, ha csak keveset is, de nem vagyok fáradt. Ha megengedi, őrnagy elvtárs, szeretnék részt venni a
nyomozásban. Beszélnék a lakosokkal, mert tetszik tudni, a parasztember általában bizalmasabb ahhoz, akit régebbről ismer.
–Rendben van, maradjon. Most szétnézünk a lakásban közelebbi tájékozódás céljából. Ugye tudja, hogy a jó helyszíni vizsgálat fél
eredmény.
Dénes százados leszedte a lakás ajtajáról a pecsétviaszt és kitárta az ajtót. A lakás belsejéből orrfacsaró bűz áradt ki a tornácra.
Az áldozat fekvő helyzetét, szétfröccsenő vérét már fehér krétával bekeretezték.
–Vigyázzatok! – figyelmeztette munkatársait Magos – nehogy valaki a kréta jelzésen belülre lépjen. – Kiment az udvarra.
A jól megépített ház négyméternyire állt az utcai, sűrű orgonabokroktól övezett, magas deszkakerítéstől. Az udvari részén húzódó két
méter széles verandát felfuttatott szőlőindák díszítették. Az egyik szoba ablakai az utcai részre, a másik két szobáé a verandára nyíltak. A
ház bejárati ajtaja után nagy előtér következett, ebből két ajtó a tágas konyhába és éléskamrába vezetett. A kamrában több zsák különböző
gabona, kukorica, liszt sorakozott, a polcokon befőttes- üvegek, egy hosszabb rúdon több szál kolbász és egy nagyobb sonka lógott. A
veranda közelében, az udvaron állt a fáskamra, utána az istálló – benne két ló, egy tehén borjával –, valamivel lejjebb igen nagy baromfiól
következett, mellette disznóól, amiben hat darab 50–60 kilós malac röfögött. Az istálló eresze alatt két hosszú galambdúc húzódott, a tetőn
sok galamb turbékolt.
– Ettek már az állatok a mai napon? – kérdezte Magos az őrmestertől.
– Hogyne. Én magam is segédkeztem ebben. A baromfiakat kiengedtem, ott legelésznek a nagy kertben. A lovakat meg a tehenet
borjával a szomszéddal itattuk meg. Itt voltak ugyan a rokonok, helyesebben Pirókné lánya meg a veje, de én be nem engedtem őket.
– Na jöjjön, nézzünk be újra a lakásba. Figyelje a nyomozók munkáját, és ha különöset észlelne, vagy eszébe jutna valami, azonnal
szóljon. Tudja, a helyszíni vizsgálat amolyan előszobája az egész bűncselekmény nyomozásának. Épp ezért, ha a nyomozó nyugodtan,
figyelmesen halad át az „előszobán", behozhatatlan előnyre tehet szert.
– Figyelembe veszem az őrnagy elvtárs intelmeit – vágta haptákba magát Rózsa őrmester.
A lakásban aktív tevékenység folyt. Az első benyomás azt a látszatot keltette, hogy az ismeretlen tettes vagy tettesek mindent
felforgattak. Ha pénze vagy egyéb értékei lehettek Piróknénak, azt nyilván elvitték. A sublót fiókja tárva- nyitva állt, tartalma a földön
szanaszét hevert. Az iratok között Németh százados kotorászott, féllábbal térdelve a földön.
– Ez az elsárgult lap, főnök, Pirókné házasságlevele. Különböző szerződéseket is találtam az eladott gyümölcsről, szőlőről.
Elképzelhető, hogy a tettes valami fontos iratot kereshetett. – Németh százados ezúttal is igen pedáns rendbe szortírozta az elolvasott
papírokat. Hasonló módon dolgozott Kozma és Szőke is a belső szobában. Rózsa őrmester is bekapcsolódott a munkába.
– Fél tizenkettőre vár az orvos – szólt Dénes százados –, azt hiszem, indulhatunk.
– Így eljárt az idő? Akkor menjünk. Ti folytassátok a munkát, nemsokára visszatérünk.
– Ha az én két nyomozóm megérkezik – mondta Kozmának Dénes százados –. fogd be őket is a részletes kutatásba,
– Helyes – bólintott Magos –, előbb a ház belső területét igyekszünk ellenőrzés alá venni, aztán az itt szerzett nyomok, adatok
birtokában fogunk hozzá a tanúk és hozzátartozók kihallgatásához. Jöjjön, őrmester elvtárs, zárja be a kaput utánunk.
Az utcára kilépve, észrevették a kerítések és kapuk mögül bámészkodó kíváncsiskodókat. A kocsi elindult. Rágyújtottak.
– Nem említetted, hogy tulajdonképpen ki is ez a megölt asszony, arról sem beszéltél, ki fedezte fel a gyilkosságot.
– Amíg beérünk, mindent elmondok.
– Úgy tapasztaltam, hogy ez a Rózsa őrmester értelmes, szemfüles fickó.
– Én meg azt tapasztaltam, hogy te ezt elég hamar felfedezted – nevetett Dénes. – Egyébként őt régóta szeretném közelebb hozni a
bűnügyi munkához, de ennek egyelőre több akadálya is van. Hát kérlek: a felfedezés a következőképpen történt. Tegnap délelőtt kilenc óra
körül megjelent Pirókné bejárati kiskapujánál Győri János, itteni lakos, parasztgazda. Az ő szőlője a Pirókné szomszédságában terül el.
Ennélfogva gyakran találkoztak az asszonnyal, főként így, szüret előtti időben. Győri sokáig kopogott és hiába várt, senki sem jött a
kapuhoz. Azt hitte, az özvegy vásárolni ment, biztosan megfeledkezett előző napi megállapodásukról. Nevezetesen arról, hogy Győri
felkeresi és megveszi az egyik lovát. A hiábavaló várakozás után Győri eltávozott.
– A szomszédok nem figyeltek fel a kopogásaira?
– Az őrmester erről nem tett említést.
– Mondd tovább, kérlek.
– Kora délután, fél három körül, Győri újra visszatért, a kapu most is zárva volt. Dörömbölt. Közben hallotta a malacok visítását,
valami rosszat sejtett. Ekkor az egyik ház udvaráról Rácz Györgyné azt kiabálta, hiába dörömböl, ilyenkor Pirókné a szőlőben tartózkodik.
Győri azt felelte, ezt nem hiszi, mert megbeszélték, hogy felkeresi. Ráczné azzal nyugtatta, hogy az özvegy megfeledkezhetett erről. Győrit
ez nem nyugtatta meg, már csak azért sem, mert meg akarta venni Pirókné lovát, pénzt is hozott magával. Elsietett az őrsre és észrevételét
elmondta Rózsa barátunknak. Rózsa tudta, hogy az asszony elég gyakori látogatója az orvosi rendelőnek és hogy az orvos asztmás tünetei
miatt kezelgette. Mindjárt arra gondolt, hogy talán rosszul lett, vagy meg is halhatott Gyorsan összekapta magát és elment Győrivel Pirókné
házához. Hosszabb zörgetés, dörömbölés következett. A szomszédok az utcára tódultak. Valaki elsietett és értesítette Pirókné lányát.
Homoki Károlynét, akinek a férje, mint ahogy azt később megtudta az őrmester, valahol szénát kaszált. Miután a hosszan tartó
dörömbölésre, kiabálásra belülről senki nem jelentkezett, Rózsa átugrott a kiskapun, fellépett a verandára. A ház előterének ajtaja zárva
volt. Kulcsot sehol sem látott, benézett az ablakon, emberi alakot vett észre feküdni a földön. Visszasietett és a kiskaput kiemelte. Behívta
Győrit és a közeli szomszédot, Rácz Györgynét, és jelenlétükben kifeszítette az ajtót. Amikor az kitárult, döbbenten tapasztalta a véres
tragédiát. Azonnal orvosért küldött. A közben odaérkező Homoki Károlynét, Pirókné lányát nem engedte be a halott közelébe.
– Nem hiába mondtam neked, hogy ez a Rózsa őrmester jó képességű, értelmes rendőr.
– A megérkező orvos csak épp hogy megtekintette a kabátfélével letakart asszonyt. Rég halott, jöjjön a rendőrség, de hát ezt már
mondtam neked. Ezután érkeztetek meg ti. És most térek rá Pirókné anyagi viszonyaira, amiről ugyancsak az őrmester tájékoztatott. Tehát:
jómódú asszony volt. Férje három évvel ezelőtt halt meg. Szép szőlőjével belépett a szövetkezetbe. Nagy darab földdel, gyümölcsössel is
rendelkezett. Háztáji állatait magad is láttad.
– A gazdasággal kapcsolatos munkákat ő egyedül látta el?
– Dehogy. Úgy tudom, a veje, Homoki Károly és a lánya segítettek neki.
–Több gyereke is van?
– Nincs, csak ez az egy lánya, viszont van testvére. Ha visszamentünk, te is hallgasd meg az őrmestert. A lakosok kapcsolatairól,
magatartásáról sok mindent tud, mindazt, amit ilyen kis helyen egy rendőrnek tudnia kell.
– Beszélek vele. Elsősorban arra vagyok kíváncsi, milyen értékeket vagy pénzt vittek el a tettesek.
– Erre vonatkozóan csakis a hozzátartozók adhatnak felvilágosítást.
Megérkeztek. Dénes százados bemutatta Magost az orvosnak, és hármasban elindultak a boncolóterembe.
 Az özvegyet betolták. Az orvos elmagyarázta, hogyan feküdt felfedezésekor az áldozat a földön, mivel volt letakarva, megmutatta a 14
súlyos, éles tárgytól eredő vágást az asszony fején. Az ütések mindegyike, szerinte, halálos volt.
– Doktor, mi volt a véleménye, amikor először megpillantotta azt az összeroncsolt fejet? – kérdezte Magos.
– Talán arra gondoltam, hogy aki ezt tette, mérhetetlenül gyűlölte. Nem hiszem, hogy csak a pénzéért vagy egyéb értéktárgyaiért
végeztek vele. Ahhoz elég lett volna a sok ütés közül egy vagy kettő. De ennyi?!
A boncolás után az orvos megállapította, hogy a bűncselekményt a felfedezés előtti napon este 8 óra és éjfél között követték el.
Az autóban visszafelé tartva Magos az iránt érdeklődött, hogy Pirókné lánya és veje mikor látták a halottat?
– Tudomásom szerint, az orvos távozása után – felelte Dénes százados –, mielőtt elszállították volna.
– Hozzányúlt valamelyikük?
– Csak lehajoltak, de az arcát ők sem láthatták, mert az valami esőköpenyfélével be volt takarva.
– Szokatlanul figyelmes tettes – mormolta Magos –, aki gondosan még le is takarja az áldozatát.
– Főnök! – emelkedett fel Kozma százados, amint megpillantotta a belépő Magost Dénes századossal. – Gyertek, nézzétek meg, mit
találtunk. Mindketten meg lesztek lepve. A megtalált tárgyak itt vannak az asztalon letakarva. – Kozma felemelte a nagy csomagolópapírt.
Magos is, Dénes is megborzongott az élétől a nyeléig száraz vérrel bevont kisebb balta láttán.
– Mintha befestették volna piros festékkel! – mondta Kozma. – Ezzel a baltával verhették agyon az asszonyt. Németh találta meg az
ágy alatt. De nézzetek csak tovább körül. Ebben a nagyobb borítékban 6400 forintot és egy 17 000 forintos betétkönyvet találtunk. És ebben
a kis dobozban tartotta Pirókné a két karikagyűrűt, valószínűleg a sajátját és az elhunyt férjéért, meg ezt az aranyláncon lógó keresztet.
Mindezek feltehetően a sublótfiókból kerültek a földre.
– Úgy vélem – szólt Magos – nem is a pénzéért és egyéb értékeiért ölték meg.
– Nem bizony – szólt közbe Németh –, itt valami más disznóság lappang, ami kibukhat a hozzátartozó családtagok, szomszédok
elbeszéléséből.
– Én – jelentette ki Magos – legelőször a felfedező tanúval akarok beszélni, azzal, aki... – Rózsára nézett – ... Pirókné lovát akarta
megvenni.
– Igen, őrnagy elvtárs, Győri János a neve. Dénes százados egyik nyomozója máris kocsiba ült Győri előállítására.
Magos arra kérte a jelenlevő munkatársait, beleértve Rózsa őrmestert is, hogy valamennyien együtt hallgassák végig Győri
kikérdezését, „több fül többet hall." alapon, tágabb tere nyílik a további következtetéseknek.
Győri János meghökkent, bizonytalanná vált, amikor özv. Pirókné kiskapuján belépett az udvarra. Nem csoda, mert mint valamiféle
vészbíróság ülték körül komor tekintettel a nyomozók a verandán álló nagy asztalt.
– Ő az – szólt halkan Rózsa őrmester.
– Jöjjön közelebb – invitálta előzékenyen Magos. – Tessék, üljön le. Bemutatom magának a kollégáimat. Amint látom, kissé
bátortalan.
– Nem vagyok én bátortalan, nekem nincs mitől félnem, csak ez a szokatlan helyzet fejbe kólintott. Ennyi ismeretlennel még soha nem
ültem szemben.
– Legyen egészen nyugodt. Az itt ülő kollégáim épp olyan emberek, mint maga, ha a foglalkozásuk más is. Tudja-e, Győri uram, hogy
mi ketten nagyjából földiek vagyunk, mert ha nem is itt születtem, de itt lakik a nővérem, a sógorom. Buza István.
Győri Buzáék emlegetésére, észrevehetően felengedett. – Jól ismerem Erzsikét, Buza Pista feleségét. Nagyon rendes népek.
– Örülök, hogy ez a véleménye a testvéremről meg a sógoromról. Na, gyújtsunk rá, fiúk. Dohányzik, Győri uram?
– Igen.
– Tessék – kínálta Magos. – Bizonyára gondolja, miért kérettük ide.
– Sejtem, őrnagy úr.
– Kérem, figyeljen rám. Nem szeretném sokáig itt tartani, tudom, hogy a gazdaembernek ilyenkor mennyi a tennivalója. Meg aztán
nem akarom én magát kihallgatni, csak azt kérem, hogy segítsen nekünk. Mondja el mindazt, amit tud Piróknéról. Elvégre ezt a szegény
asszonyt kegyetlenül megölték. Ugye ért engem, mire kérem?
– Nagyon is.
– Mikor is állapodott meg Piróknéval a lóvásárlásban?
– Onnan kezdeném, hogy naponta találkoztunk, mert tetszik tudni, egymás mellett van a földünk. Egyszer valahogy a lovakra, a
tartásukra terelődött a szó. Ekkor Pirókné vetette fel, hogy alkalomadtán eladná az egyik lovát, később talán a másikat is. Sok gondot
jelentett neki a tartásuk, és a lánya, a veje, Homoki Károly meg keveset segítenek. De hát, mondtam én, ott van még a húga, Böske, meg
annak a férje, Guti Mátyás, azok nem segítenek? Hiszen Guti még erős fiatalember, bírja még jól a munkát. Mire szó szerint ezt felelte:
„Ezek mind azt szeretnék, ha én már holnap felfordulnék, hogy osztozkodhassanak a maradék koncon." Én meg mielőtt még elöntötte volna
a méreg, visszatereltem a szót a lovaira. Aztán melyik lovát adná el, kérdeztem. Azért, mert mindkét lovát ismertem, de nekem sokkal
inkább a szép, fiatal, négyéves kancájára fájt a fogam. Azt mondta, ezen még nem is gondolkozott, de alapjában véve neki mindegy. Halála
előtt két nappal meg azt mondtam: Teréz néném, ha megegyezünk, én a kancáját megvenném.
– És megegyeztek?
– Nem sokáig alkudoztunk, ő mondta az árát, én alkudtam valamit, és máris megtörtént az üzlet.
– Hogyan döntöttek arról, mikor megy el a lóért?
– Megállapodtunk, hogy két nap múlva, vagyis a gyilkosság felfedezése napján. Azért vártam két napot, mert nekem addig sok dolgom
volt, a szőlőben két emberrel is munkálkodtunk.
– Beszélt valakivel a ló megvételéről, elmondta, hogy miben állapodott meg Piróknéval?
– A feleségemnek említettem, amikor hazamentem.
– Másnak nem?
– Nem emlékszem. Miért is mondtam volna el bárkinek is?
– Mi a véleménye Győri uramnak Piróknéról, a szokásairól, családjáról?
– Mit is mondjak? Pirókné férje halála óta sokat panaszkodott a közelebbi családtagjaira. Azt hajtogatta, ott lopják meg, ahol érik. A
vejét, Homokit azzal vádolta, hogy kevesebb veteményt visz haza, mint amennyi termett. Még a tojásokat is kilopják a tyúkok alól. Talán
leginkább a lányára haragudott, mert az, amikor a tehén megellett, magának követelte a borjút fizetség fejében, amiért ő meg az ura annyit
dolgoznak neki ingyért.
– Maga szerint Piróknénak csak Homokiék segítettek?
– Nagyrészt igen. De azért rajtuk kívül besegített Böske, a húga is, meg az ura, Guti Mátyás. Ők a másik utcában laknak, de a kertjük
végéből egy üres telken keresztül át lehet jutni Piróknéhoz.
– A lóvásárnak, ezek szerint, fuccs. Lekésett róla.
– Sajnálom is nagyon, mert szerettem volna a lovat. De hát inkább veszett volna oda az a ló Pirókné helyett. Tessék mondani, most mi
lesz ezekkel az állatokkal?
– Afelől majd a tanács dönt. Valószínűleg a hozzátartozókra bízzák a gondozását.
– A fene enné meg, miért is nem jöttem egy nappal hamarabb. Ki a csuda gondolta volna, hogy megölik az öregasszonyt.
– Nem tartóztatom tovább. Köszönöm, hogy ide fáradt. Ha netán valami mégis eszébe jutna, amiről azt gondolja, hogy érdekelhet
bennünket, értesítsen.
Győri felállt, elköszönt, a kijárat felé ballagott. A kiskapunál egy pillanatra megállt, megérintette a homlokát. Talán eszébe jutott
valami, gondolta Magos. És csakugyan. Győri megfordult, visszasietett a verandára.
– Őrnagy úr, az előbb azt tetszett kérdezni, beszéltem- e valakivel a lóvételről?
– Úgy van, azt kérdeztem.
– Most jutott eszembe, hogy hazafelé menet találkoztam Pirókné sógorával, Guti Mátyással.
– És? – nógatta Magos.
– Együtt jöttünk egy darabig, beszélgetés közben, nem is tudom miért, megmondtam neki, hogy megveszem Pirókné kanca lovát. Guti
meg erre azt mondta, aztán mi a fenének adja el azt a szép fiatal lovat ez a házsártos vénasszony. Hiszen van neki épp elég pénze. Nem is a
pénzért, válaszoltam, hanem mert fáradságos a fenntartása. Na hát ő aztán, mármint Pirókné, tette hozzá magyarázatul Győri, igen keveset
foglalkozik az állatokkal. Lekaszáljuk a szénáját, leszedjük a gyümölcseit, megműveljük helyette a földet és megetetjük az állatait is. Nincs
annak semmi dolga, a veje naponta reggel is, este is eljár hozzá. De hát csak adja, az övé, azt csinál vele, amit, akar. Nem tudom, mit szól
majd hozzá a lánya, meg a veje!
– Ez a beszélgetés hány órakor zajlott le?
– Talán két-három óra között délután.
– Köszönöm. – Magos újból kezet fogott Győrivel, aki ellentétben érkezésével, immár magabiztosan, peckesen távozott.
– Mindnyájan hallottátok Győri közléseit. Tessék, törjétek a fejeteket, nyilatkozzatok. Nekem az a véleményem, hogy a gyilkos nem
állt távol a családtól. Egyelőre még nem értem a bűncselekmény okát.
– Ha a lányát, vejét, Gutiékat kikérdezzük, tisztább képet kaphatunk – mondta Dénes százados.
– Meg kell tudnunk, Piróknénak ki a közvetlen örököse – szólalt meg Németh.
– Ha szabadna beszélnem – tette fel a kezét Rózsa őrmester.
– Persze, hogy szabad, azért van itt.
– Őrnagy elvtárs, tudomásom szerint Piróknénak egyetlen örököse van, a lánya: Homoki Károlyné, Pirók Mária.
– És Pirókné húga, Guti Mátyásné?
– A törvény szerint az egyenes leszármazott az örökös, az pedig csakis a lánya. Az azért lehet, hogy csinált valamilyen egyéb írásos
végrendeletet.
– Tudja, hol lakik Guti Mátyás?
– Igen.
– Azonnal menjen el érte, kérje meg, hogy jöjjön ide. – Dénes századoshoz fordult: – Jó lenne, ha az esetleges gyanús személyekről
ujjnyomot lehetne felvenni.
– Elküldök az ujjnyomszakértőért – válaszolta Dénes százados.
Guti Mátyás is, mint általában mindazok, akiket a rendőrség bekéret, félénk magatartással érkezett. Amikor bemelegítés gyanánt
Magos vele is közölte a faluban lakó húga és sógora nevét, egycsapásra megnyugodott.
– Guti úr, beszéljen nekünk a sógornőjéről, özvegy Piróknéról.
– Mit mondjak el róla?
– Amit tud.
– Azt elmondhatom, amit én magam láttam, hallottam, átéltem. Sem a lánya meg a veje, és mi sem a feleségemmel, nem voltunk jó
kapcsolatban az elhunyttal.
– Mi volt ennek az oka?
– Azt szokták mondani, halottról jót vagy semmit. De hát a rendőrség előtt... Rettenetesen rossz természetű, zsugori volt. Senkiben
nem bízott, talán önmagában se. Velem is, a feleségemmel is folyton zsörtölődött, de még annál is többet a lányával meg a vejével. Ok
nélkül, mert mi sokat segítettünk neki a ház körüli teendőkben, de nálunknál sokkal többet tett érte a veje, aki naponta, mint valami cseléd,
állt a szolgálatában, meg a lánya is, akinek fizetségül tőle csak a veszekedés járt ki. Én hallottam kérem, amikor azt ordítozta rájuk, hogy
„kilopjátok még a szemem is". Én megsokalltam és azt mondtam, fel kellene valakit fogadnia a széna lekaszálásához, a kukorica kapálására,
mivel nekünk magunknak is sok az elfoglaltságunk a gazdaság körül. Tetszett volna hallani, amikor az öregasszony erre azt ordítozta: „Még
mi a frászt nem akarnátok, úgyis rátok marad minden, ha meghalok. Úgy hulljon az öletekbe, hogy meg sem dolgoztok érte?"
– Szóval haragos viszonyban voltak egymással?
– Abban, őrnagy úr. Soha nem fordult elő, hogy egy csirkét vagy néhány tojást küldött volna akár nekünk, akár a lányának. Pedig volt
neki busásan, de ő inkább kért tőlünk, a sajátját meg vitte a piacra eladni. Főtt ételt, ünnepeken, vasárnap csak nálunk vagy Homokiaknál
evett. Ő nemigen főzött, azzal is spórolt, de azt elvárta, megkövetelte, hogy mi adjunk neki.
– Arról hallott-e, hogy Pirókné az egyik lovát el akarta adni?
– Hallottam.
– Kitől?
– Győri János komám említette, hogy ő megveszi a kancát.
– És mi volt erről a maga véleménye?
– Nem sok. Mondtam is Győrinek, az övé, jogában van eladni.
– És maga továbbmondta ezt valakinek?
– Este, úgy hat óra körül találkoztam a vejével, Homoki Karcsival a szövetkezeti bolt előtt. Nem álltam meg, hogy el ne mondjam, amit
Győritől hallottam.
– Homoki Károlynak mi volt erre a véleménye?
– Neki se sok. Bólogatott, majd azt mondta, adja, ha akarja. Tőlem akár mind a két lovát, az egész házát is eladhatja, legalább
kevesebb dolgom lesz nála.
– Guti úr, maga mikor értesült az asszony haláláról?
– Közvetlenül azután, hogy felfedezték, délután. A szomszédom kiabált át: Matyi, úgy hallom, megölték a sógornőjét, Piróknét. Hű, a
mindenségit, gondoltam, és beszóltam az asszonynak. Rohantunk is mindketten Pirókné háza felé. A rendőrök még az udvarra sem engedtek
be, nemcsak bennünket, senkit sem. Tessék elhinni, bármilyen komisz volt is a természete, én mégis sajnálom. A feleségem épp aznap
délelőtt készült, hogy áthívja vacsorára, mert szegénynek a halála utáni napon lett volna a születésnapja. Még bosszankodtam is, mert a
fiamat, aki 13 éves, és éppen hazajött az iskolából, a feleségem kiküldte a fásólhoz, hogy aprítson neki egy kevés fát, amivel ki tudja sütni a
húst. A fiam azzal jött vissza, hogy nem találja a kisbaltát. Ezen kissé mérgelődtem. A fenébe is, soha sem talál meg ez a kölyök semmit.
Aztán én is kimentem vele és csakugyan a kisbaltát sehol sem találtuk.
Németh százados elértette főnöke pillantását. Felállt, lelépett a tornácról.
– Mondja, Guti úr, mire számítanak az asszony vagyonából?
– Semmire. Neki az egyeneságú örököse Mari, vagyis Homokiné Pirók Mária. Bár lehet, hogy az öregasszony, ígéretéhez híven,
készített külön végrendeletet.
Németh tűnt fel kezében a baltával. Természetesen előzőleg „preparálta". A laboratórium számára elegendő vért kapart le róla, aztán,
hogy leázzon a rászáradt vér, egy vödör vízbe tette. Az így megtisztított baltát ledobta Guti elé a földre.
– Tessék, itt van a keresett kisbaltája! Németh szavaira dermedt csend támadt. Guti arcát figyelték, aki pillanatnyi tusakodás után,
alig hallhatóan, félénken, halott sápadtan kérdezte: – Hát ez hogy került ide?
– Azon módon, Guti Mátyás, hogy maga a késő esti órákban átmászott a kerítésen – harsogta Németh – és megölte vele a felesége
nővérét, özvegy Pirók Eleknét.
– Esküszöm az istenre, a fiam életére, hogy nem én tettem – dadogta kétségbeesetten.
– Nem? Akkor magyarázza meg, hogyan került ide a kisbaltája!? Tudtommal a maga házát harapós kutya védi. Ha idegen lopja el a
baltát, a kutya megugatta volna.
Guti verejtékezve, egyre csak ezt motyogta: – Higgyék el, nem én tettem, nem én tettem, hiszen okom sem volt rá.
– Hogy volt-e oka vagy sem, azt még nem tudni, de hogy a maga baltájával ölték meg özvegy Pirók Eleknét, az kétségtelen – rivallt rá
Németh.
– Őrnagy úr, én a lakásomról egész délutántól másnap reggelig ki se mozdultam.
– Ki tudja ezt igazolni?
– A feleségem.
– A felesége éjjel nyilván nem maga fölött őrködött, hanem jóízűen aludt. Egyelőre itt marad őrizetben, bekísértetem a kapitányságra.
Vegyétek le az ujjnyomatát.
Guti Mátyás után a feleségét hallgatták meg.
– Este hány órakor szokott lefeküdni, asszonyom? – kérdezte Dénes százados.
– Általában kilenc-tíz óra körül.
– És mikor szokott felébredni?
– Átalszom az éjszakát, csak reggelre ébredek.
 – Köszönöm, elmehet.
Gutiné körülnézett. – A férjem hol van?
– Ő is haza fog menni majd maga után – válaszolta Dénes százados.
Meghányták, vetették Guti Mátyás és felesége feleleteit. Úgy döntöttek, következzék Homoki Károly. Érte már el sem kellett küldeni,
mert az utcai kapu előtt összeverődött szomszédokkal beszélgetett. Rózsa őrmester kinyitotta a kiskaput és behívta Homoki Károlyt.
– Úgy látom, már várta, hogy idehívjuk – mondta Magos.
– Vártam, igen, hiszen a legtöbbet én érintkeztem vele, még akkor is, ha nem mindig szívesen jártam hozzá. Tudtam, előbb-utóbb rám
kerül a sor, azért is jöttem ide.
– Mondja, Homoki úr, mi volt az oka, hogy nem voltak jó viszonyban az anyósával?
– Kérem szépen, ennek nagyon sok oka volt.
– Beszéljen erről.
– Az anyósom, isten nyugtassa, kibírhatatlan természetű, kapzsi, magának élő, önző volt. Bármit is tettünk érte a feleségemmel, az
rossz volt, mindent kevesellt. Emiatt veszekedtünk sokat.
– Mondja, Homoki Károly, milyen időszakban dolgozott az anyósánál?
– Nem volt nekem megszabott munkaidőm. Volt, amikor délelőtt, másik nap meg esetleg délután.
– És esténként?
– Az is előfordult, hogy az esti órákban is eljöttem, mert a magam földjén is dolgoztam és ilyenkor később tudtam átjönni hozzá.
– Milyen munkát végzett az anyósának?
– Legtöbb munkát általában a földeken végeztem. Kaszáltunk, kapáltunk, a szőlőben dolgoztunk. Itt az udvaron meg az állatokat
etettem, fát vágtam, a behordott szénát rendbe tettem, összeraktam. Bármit is csináltam, ő elégedetlen volt. Például kevésnek találta a
szénát, azzal gyanúsított, hogy megloptam.
– Arról tud, ugye, hogy az anyósa halála után a maga felesége lett volna az egyedüli örökös.
– Igen, tudom. Bár az is lehet, hogy írt az anyósom egyéb végrendeletet, mert többször is fenyegetőzött, hogy mindent elad és másra
íratja a vagyonát.
– Eladott már valamit?
– Nem tudok ilyesmiről, illetve mégis... eladott egy szekeret meg egy lovat. De ez régebben történt.
– Mostanában nem esett szó újabb eladásról?
– Lehet, de erről nem tudok.
– Hogyhogy nem tudja?
– Nem emlékszem.
– Arról se tud, hogy az anyósa mit akart eladni?
– Nem tudok semmit.
– Látja, most nem mondott igazat. És aki egyszer hazudik, Homoki, annak másodszor már nemigen hisznek. Miért akarja letagadni azt,
ami igaz? Biztosan van rá oka.
– Semmi okom sincs, hogy bármit is letagadjak.
– Mikor találkozott Guti Mátyással?
– Nem is rég. Tegnapelőtt vagy az előtte levő napon.
– Hol találkoztak?
–A szövetkezeti bolt előtt.
– Miről beszélgettek?
– Nem is tudom.
– Nem tudja?! Hát mit mondott magának Guti Mátyás az anyósa lóeladásával kapcsolatban?
– Ja – nézett fel Homoki –, most már emlékszem. Arról beszélt, hogy az anyósom eladja a kancáját Győri Jánosnak. Már meg is
állapodtak, hogy másnap Győri már viszi is.
– És magát ez nem bosszantotta, hogy az anyósa a már biztosra vett örökséget apasztani akarja?
– Nem örültem, de nem törődtem vele.
– Az tudja, mikor ölték meg az anyósát?
– Aznap este vagy éjszaka, amikor Guti Mátyással beszéltem.
– Maga a gyilkosság napján hol tartózkodott?
– Amikor a földmunkából hazajöttem, mint máskor is, ellátogattam hozzá. Tőle egyenesen hazamentem és lefeküdtem az istállóba.
– Maga szerint akkor hány óra lehetett?
– Nyolc óra körül. Ha az őrnagy úr kívánja, tanúkkal tudom igazolni, hogy nyolc órakor este kivel beszélgettem hazamenet az utcán. –
Meg is nevezett néhány tanút. Magos intézkedett, hogy a felsorolt tanúkat hallgassák meg.
– Mondja, Homoki, maga szerint ki ölhette meg az anyósát?
– Nem tudom, őrnagy úr!
– Nem a fenét, Homoki! Hiszen magán kívül senkinek sem volt erre oka. A hosszú időn keresztül tartó veszekedéseik alátámasztják a
maga tevékenységét. Maga a gyilkosság után kinyitotta a szekrényeket, a sublótfiókokat, kihányt belőlük mindent. Az ott talált pénzt és
ékszereket nem vitte el. Pedig ha ezeket elviszi, egyelőre nem is gyanúsítanám magát. Azt akarta elhitetni ezzel, hogy az anyósát a cigányok
ölték meg. De itt hibázott! Mert az idegen tettes elsősorban a pénzét és értékeit vitte volna el. Maga Homoki, nem a pénzért ölt! Meg akarta
akadályozni a kanca eladását és meg akarta találni a végrendeletet. Lehet, hogy meg is találta. A sok szétszórt papír a földön erre utal.
Homoki mészfehér arccal, megmeredve hallgatta Magos okfejtéseit. Csak az ádámcsutkája mozgott, amint némán nagyokat nyelt.
– Feleljen már végre, Homoki, mindarra, amit elmondtam.
– Nem én öltem meg az anyósomat és a végrendelet keresésére vonatkozóan nem is tudok mit mondani – kezdte elcsukló hangon. – Az
őrnagy úr azt hiszi, én öltem meg, pedig nem én tettem.
– Azt is hiszem, Homoki. Persze lehet, hogy ebben a felesége is segédkezett. Erről majd ő szépen beszámol nekünk, már csak azért is,
mert lelkiismeret is van a világon.
– De kérem, én ...
– Várjon! Látta megölve az anyósát?
– Igen.
– Mivel ölték meg?
– Kisbaltával.
– Ezt honnan tudja?
– Az utcán beszélték az emberek.
– Kik azok az emberek?
– Név szerint nem tudom, sokan vannak az utcán a kapu előtt.
– Látta maga a kisbaltát?
– Igen, láttam.
– Mikor és hol látta?
– Amikor idejöttünk a feleségemmel megnézni a halott anyósomat. Ott volt a földön a kis-balta is..
– Az anyósa fejét látta?
– Nem, mert le volt takarva.
– Mivel?
– Egy régi esőkabáttal.
– Ami a baltát illeti, azt elhiszem, hogy látta, mert ez igaz. Csak az nem stimmel, hogy a földön látta. Mert a kisbalta az
odaérkezésünkkor még ott volt, ahová azt maga elrejtette a gyilkosság után. Így tehát akkor nem láthatta. Azt mondja meg nekünk, mi volt
magán, amikor leütötte az anyósát?
 – Én rajtam nem volt semmi, csak a ruhám, és nem én ütöttem le az anyósomat.
– És az esőkabát, amivel le volt takarva az anyósa, az hol volt?
– Azt nem tudom.
– Most bekísértetem a kapitányságra és utána kihallgatjuk a feleségét is.
Homoki kikérdezésének ideje alatt Magos három nyomozót küldött ki a házához. A nyomozók Homokiné véres cipőjén kívül semmit
sem találtak, ami összefüggésbe hozható lett volna a gyilkossággal. A kisbaltára vonatkozólag a szövetkezeti boltban azt az információt
kapták, hogy a szóban forgó típusból az elmúlt hónapokban több mint száz darabot adtak el a községben.
Magos, őrnagy Homoki Károlyné kezdeti szorongását enyhítendő, ismét előhozakodott a faluban levő rokoni kapcsolataival. Ezzel el
is érte, hogy az asszony feszült arcvonásai kisimultak.
– Ismerem Buzáékat, gyakran beszélgetünk.
– Szeretném, ha ismeretségünkre való tekintettel őszintén beszélne.
Eleinte Homoki Károlyné mindent tagadott. Tagadta, hogy a gyilkosság napján járt az anyjánál. Tagadta, hogy a férje az esti órákban
átment volna. Azt állította, hogy az édesanyjával a legnagyobb békességben, megértésben éltek. Kijelentései szöges ellentétben álltak férje
nyilatkozatával. Magos arckifejezése mit sem tükrözte gondolatait. A továbbiakban is türelmesen tette fel kérdéseit.
– Asszonyom, mitől lett véres a cipője?
– Nem tudom – hangzott az egykedvű válasz.
– Magukon kívül segített még az édesanyjának valaki a mezőgazdasági munka körül?
– Keveset segített a nagynéném férje, Guti Mátyás. Nagyrészt azonban a férjem és én végeztük el a munka nagyját.
– Mondja meg nekem, kié volt az a kabát, amivel az édesanyja le volt takarva?
– Az még az édesapámé volt, nagyon régi esőkabát.
– Hol tartották a kabátot?
– Anyám egyik szekrényében.
– És ki takarta le ezzel a köpennyel a halott édesanyját?
– Csak az, aki megölte.
– Maga szerint ki ölhette meg? Kinek állt az útjában? Kinek volt rá oka? Mert ok nélkül, Homokiné, csak úgy passzióból, nem ölnek
meg egy idős asszonyt. Nem gondolja, hogy a tettes nagyon haragudhatott az anyjára?
– Biztosan úgy van, ahogy az őrnagy úr mondja.
– Szerintem egyes egyedül magának és a férjének volt útjában. Részben, mert sokat dolgoztak ingyen neki, részben, mert nem volt
türelmük kivárni az örökséget. És a legnagyobb részt: mert a maguk tudta nélkül akarta eladni a kancát.
Ezt már nem voltak képesek elviselni. Nem várhattak tovább, cselekedniük kellett még a ló eladása előtt. Döntöttek és öltek.
Homokiné fásultan hallgatta végig Magos szavait, aztán fejét megrázta és bizonytalanul azt rebegte: – Nem így volt, őrnagy úr.
– Akkor mondja meg, hogyan volt.
– Amit ön akar hallani, azt nem vállalhatom.
– Tudom. Mert ha elmondaná, vállalnia kellene a büntetést. Így van? – Homokiné hallgatott. – Sajnálom, nem tehetek mást, magát is
be kell kísértetnem a kapitányságra.
– Mit akarnak tőlem? – szólt most már nagyon is élesen.
– Az igazat. Bízom benne, hogy előbb-utóbb el is mondja.
Magos és Dénes százados nyomozói elmondták, hogy a felbolydult faluban a lakosság többsége a Homoki házaspárt gyanúsítja a
gyilkosság elkövetésével. Konkrét adatot, ami alátámasztotta volna nevezettek bűntettét, senki sem mondott. Hiszen senkinek sem tűnhetett
fel, ha a gyilkosság napján Homokiékat Piróknéhoz látták menni, vagy éppen távozni.
Ilyen kis faluban a tanúk megnyilvánulásai sokszor a családi összefonódások, a vagyoni helyzetek alakulásától is függ. A paraszti
logika nem mindig a valós helyzetből indul ki. Leginkább az anyagi javakat tartják szem előtt. Többé-kevésbé zárt rendszerben élnek.
Szemléletük olykor egyoldalú, beszűkült. Látásmódjukat ebben az esetben ennek megfelelően értékelhették csak ki, legalábbis egyelőre.
Magos kihallgatásai alatt is a parasztember általában köztudott kapzsiságát vette alapul. Homokit is azért faggatta hosszasan, hogy
tudott-e a ló eladásáról, mert itt sejtette megbújni az indítóokot. És rá is hibázott. Hiszen Homoki épp ez elől a kérdés elől akart kibújni, itt
jutott legkésőbben az eszébe, hogy Gutitól értesült a gyilkosság napján a dologról.
Rózsa őrmester a tanács illetékeseivel, a szomszédokkal együtt elintézte a ház körüli teendőket, az állatok etetését, meg amit éppen
szükségesnek láttak.
Magosék pedig elindultak a kapitányságra. Ittak egy kávét, és hozzáfogtak az ügy „boncolásához". Abban valamennyien egyetértettek,
hogy az idős asszonyt csakis a szűk családi körből ölhették meg, mégpedig, akinek ehhez leginkább érdeke fűződött. Legközelebb ehhez a
teóriához Homoki Károly és felesége állt.
– És a balta tulajdonosa, Guti Mátyás? – kérdezte Dénes százados.
– Mi oka lett volna rá? Ha erre nekem választ tudtok adni, akkor hajlok rá, hogy ő is szóba jöhet mint elkövető.
– Hát az azért nagyon érdekes: hogyan került a baltája Pirókné lakásába? – mondta Kozma.
– Ki bizonyítja, hogy az Gutié? Épp ti mondtátok, hogy az utóbbi időben ebből a baltatípusból több mint száz darabot adtak el a
szövetkezeti boltban.
– Jó, igazad van, de akkor mért mondta maga Guti a baltát meglátva, hogy az hogyan került hozzánk?
– Mert a sajátját nem találta és azt hitte, ez az övé. Éppen ez szól az ártatlansága mellett. Ha ő a gyilkos, óvakodik, hogy felismerje a
„szerszámát".
Ennek a minden oldalról körülrágott beszélgetésnek köszönhette Guti Mátyás, hogy még aznap este hazaengedték. A Homoki
házaspár viszont továbbra is őrizetben maradt.
– Furcsállom – mondta Szőke –, hogy Homoki mennyire ragaszkodik az esti 8 órai időpont igazolásához. Miért nem szerez ugyanilyen
erővel alibit a délutáni órákra? Esetleg késő éjszakára?
– Mert – csapott le Dénes – egyes egyedül ő tudja pontosan, mikor ölte meg az anyósát. Ha ezt az időpontot igazolni tudja, úgy
gondolja, nyert ügye van, mentesül a gyanú alól.
– Ezt a kérdést csak turpisságból vetettem fel – csillant meg Szőke szeme –, nagyon is jól tudom, hogy az orvoson kívül senki nem tett
említést a gyilkosság időpontjáról.
– Így igaz – biccentett Magos –, ő is csak nekünk mondta el a boncolás után a bűncselekmény körülbelüli idejét. Tehát a feltételezett
időpontot az orvos tudja, pontosan egyedül csak a tettes, emiatt keres erre alibit.
Másnap reggel Magos kiküldött a faluba néhány nyomozót, Rózsa őrmestert is beleértve, további puhatolódzásra. Ő maga pedig
kollégáival megkezdte Homoki Károly jegyzőkönyvi kihallgatását.
– Nézze kérem, a tagadással nem ér el semmit. Felhívom a figyelmét, hogy a lakásán megtaláltuk a felesége véres cipőjét. Ez talán
magának is mond valamit. Mondja el az igazat.
– Már elmondtam, hogy este 8 óra körül értem haza, és vacsora után lefeküdtem az istállóban.
– Mit akar ezzel az esti 8 órával folytonosan, Homoki? Netán azzal akar érvelni, hogy mások szeme láttára tért haza? Hiszen ebben
senki sem kételkedik, ezt mi is elhisszük. Csakhogy a gyilkosságot Homoki, maga nem este 8 óra körül követte el, hanem később. Később,
amikor már sötét volt, a falu aludni tért, így a maga távozását egyedül a felesége tudta. Azt sem kétlem, hogy az asszony magával tartott, bár
inkább hajlok arra, hogy maga után ment... Szóval azt állítja, hogy este 8 óra után lefeküdt, ugye?
– Igen és elaludtam.
– Dehogyis aludt! Ki tud ilyen izgatott állapotban aludni? Sokkal inkább úgy hiszem, hogy várt egy darabig, várta, hogy mennél
később indulhasson el hazulról.
– Várni vártam, de ...
– Egy pillanat, Homoki! Hogy képzeli el tulajdonképpen maga a további életét? Azt hiszi, ennyi hazugsággal, ilyen súlyos lelki
nyomással, fojtogató bűntudattal lehet tovább élni? Nem, nem lehet, mert a lelkiismeret a legszigorúbb bíró. És ez minden valódi bíróságnál
hamarabb őszinteségre készteti az embert, bármi legyen is a következménye. Ezért ismétlem, legyen őszinte, mondja el az igazat,
könnyítsen kínzó önmarcangolásán.
 Homoki mintha határozottabbá vált volna, amikor megkérdezte: – Tessék mondani, mi lesz a feleségemmel, őrnagy úr?
– Ha nem vett részt a maga által elkövetett és kitervelt bűncselekményben, semmi.
Sok-sok csatározás, vitatkozás, meggyőzés után, végül Homoki kilátástalannak tartotta a helyszíni szemléből adódóan ellene
felgyülemlett adatok tagadását. – Elmondom és beismerem, hogy én öltem meg az anyósomat, özvegy Pirók Eleknét.
– Hogyan és mi okból?
– Az okokat már előzőleg elmondtam. Tűrhetetlenné vált a hosszú évek óta tartó veszekedés, békétlenség közöttünk.
– A „hogyan" kérdésre feleljen!
– Azon az estén, 8 óra körül valóban többekkel találkoztam.
– Tudom, Homoki. Ezt már kitárgyaltuk, folytassa.
– A szembejövőkkel beszélgettem, aztán elindultam haza. Otthon vacsoráztam, utána az istállóba mentem és lefeküdtem.
– Mindig ott alszik?
– Nem.
– Akkor aznap este mért aludt ott?
– Mert nyugtalannak láttam a tehenet, mondtam is a feleségemnek, azt hittem elleni fog.
– Ugyan, ugyan, Homoki, hiszen maga, aki állatokkal foglalkozik, nagyon jól tudta, hogy még nem volt itt az elles ideje.
– Valamit mégis mondanom kellett a feleségemnek.
– Mondja tovább, mikor távozott hazulról?
– Már elég későre járhatott, mert nagyon sötét volt.
– Hogyan ment be az anyósához?
– Mint máskor, a kiskapun.
– Nyitva volt?
– Nem. Tudtam, hogy a kulcs hol van felakasztva, benyúltam érte, kinyitottam és bementem.
– Az anyósa fenn volt?
– Motoszkált még a kályha körül.
– Nem találta feltűnőnek, hogy maga ott termett?
– Nem. Már megszokta, hiszen az én odamenetelem majd minden esetben különböző időpontokban történt.
– Beszélgettek?
– Szó esett a szőlőről, a szüretelésről meg egyéb ilyen dolgokról.
– Aztán mi történt?
– Én addigra rettenetesen izgatottá váltam, nem is figyeltem, mit beszél. Hirtelen felkaptam a sparhelt mellett levő kisbaltát és
hátulról fejbe vágtam, és ő elvágódott.
– Hányszor ütött még ezután a fejére?
– Abban az idegállapotban igazán nem számoltam, de biztosan többször is.
– Az első ütés után, Homoki, még közben történt valami.
– Igen. Amikor az anyósom elvágódott, kivettem a szekrényből az apósom esőkabátját és magamra vettem, hogy ne legyek véres.
– Értem, Homoki. – Kollégáira tekintett. Most jött rá, mért lett véres a kabát alsó része is, mikor csak a felső részének, ott, ahol a
halott fejét érintette, kellett volna véresnek lennie. Ez a kérdés sok fejtörést okozott neki, Homokitól végre erre is magyarázatot kapott.
– Az ütések után mit csinált?
– Úgy emlékszem, levettem magamról a véres kabátot, és a külső részével betakartam az anyósom.
– A kisbaltát hová tette?
– Azt hiszem, bedobtam az ágy alá.
– Azután mit csinált?
– Kinyitottam a szekrényeket, a sublótot, kerestem a végrendeletet, amiről az őrnagy úr is beszélt.
– Megtalálta?
– Nem, pedig jól összekutattam mindent.
– Mikor ment oda a felesége?
– Már készültem eljönni, amikor belépett. Majd elájult szegény. Jaj istenem, szólt, mit tettél?
– Ő tudott róla, hogy maga az anyósához megy?
– Hát gondolhatta, és mert nem talált az istállóban, utánam jöhetett.
– Erről majd még beszélünk. Most arra feleljen, hogyan távoztak.
– Bezártam a lakás ajtaját, a kulcsot eldobtam valahová. A feleségem kiment a kiskapun, utána azt is bezártam. Én meg hátul, a kerten
keresztül távoztam és csak odahaza találkoztunk.
– Mondja, a pénzét és ékszereit mért nem vitte el, hiszen ott volt a szeme előtt.
– Nem tudom, meg voltam zavarodva.
Kihallgatás közben az ujjnyomszakértők jelentették, hogy özvegy Pirók Elekné lakásában csak olyan ujjnyomokat találtak, ami
kizárólag a családtagoktól, a lányától, vejétől erednek. Ezt a közlést sem Magos, sem kollégái nem tartották gyanús körülménynek, hiszen
Homokiék sűrűn jártak a sértett lakására.
Mielőtt Homoki Károlyné kihallgatására sor került volna, Homoki az először elmondott vallomását többféle módon megváltoztatta.
De egyik variációjában sem tagadta az elkövetett gyilkosságot. Alternatíváival feleségét próbálta menteni. Legvégül úgy változtatott
vallomásán, hogy a felesége nem tudott semmiről, csak utólag értesült az ő elmondásából. Ehhez a vallomásához aztán a további
kihallgatásokon erősen ragaszkodott, hangsúlyozva, hogy az anyósát egyedül ő, mérhetetlen haragjában, a vele való sok bosszúság miatt
ölte meg.
Homoki Károlyné eleinte tagadott, nem akart semmiről sem tudni, de amikor férje első vallomását, az általa aláírt jegyzőkönyvet
megmutatták neki, ő is beismerte a férje gyilkosságát. Azzal mentette, hogy lehetetlen volt tovább elviselni anyja kíméletlen, zsarnoki
természetét. A gyilkosság estéjén, amikor férjét nem találta az istállóban, arra gondolt, hogy átmehetett, mint már annyiszor is tette, az
anyjához. Így ment át, teljesen gyanútlanul az ura után, és mire odaért, már minden megtörtént. A cipője akkor lett véres, amikor felemelte
a kabátot, mivel az anyja le volt takarva. Pirókné lakásáról való távozásukat férjével megegyezően mondta el.
Homokinét ez ügyben az ügyész előtt is többször kihallgatták. Minden egyes alkalommal elismerte férje bűntettét.
A következő napokban még igen sok részletkérdést tárgyaltak meg. Folyt a tanúk kihallgatása is, az erről szóló jegyzőkönyveket
csatolták az ügyirathoz. Feljegyzést készítettek a felháborodott falu lakóinak nyilatkozatairól is.
Összeállították az ügyiratot. Az ügyésszel történt beszélgetést követően elkészült a nyomozásról szóló befejező határozat is. Végül az
egész hatalmas ügyiratot megküldték a bíróságnak.
A megyei bíróság körülbelül négy hónap elteltével, több napon át első ízben tárgyalta Homoki Károly és felesége gyilkosságának
ügyét.
A vád értelmében Homoki Károly és felesége több baltacsapással, bestiális kegyetlenséggel megölte özvegy Pirók Eleknét, Homoki
Károly anyósát, Homoki Károlyné édesanyját. A megyei bíróság mindkét vádlottat a vád szerint bűncselekményben mondotta ki bűnösnek,
és ezért Homoki Károly vádlottat életfogytiglani börtönre mint főbüntetésre és tízévi egyes jogoktól való eltiltásra mint mellékbüntetésre
ítélte. Feleségét, Homoki Károlyné vádlottat pedig tizenöt évi börtönre ítélte.
Tehát az első tárgyalás alkalmával a megyei bíróság a tényállást a vádirati tényállássál egyezően állapította meg, kimondva, hogy a
vádlottak a vádbeli gyilkosságot együtt és közösen követték el.
Fellebbezés folytán, 14 hónap múlva a Legfelsőbb Bíróság az I. fokú ítéletet megalapoz atlanság okából, hatályon kívül helyezte.
A hatályon kívüli helyezés miatt, az első ízben tárgyaló ugyanaz a megyei bíróság az ügyet másodízben ismét tárgyalta. A második
tárgyaláson a tényállás annyiban változott a megyei bíróság megállapítása szerint, hogy a vádlottak nem együtt és közösen követték el a
gyilkosságot , hanem egyedüli tettesként Homoki Károly vádlott. Homoki Károlyné vádlott tevékenysége az újabb ítéleti ténymegállapítás
szerint abban merült ki, hogy a gyilkosság befejezése után a helyszínre érkezve segített férjének a helyszín elrendezésében. A megyei
bíróság Homoki Károlynénak ezt a tevékenységét bűnsegédi tevékenységnek minősítette. Az ügyet másodízben tárgyaló megyei bíróság
ítéletében Homoki Károly bűnösségét tettesi minőségben elkövetett szándékos emberölés bűntettében állapította meg, és ezért 15 évi
börtönre ítélte. Ugyanakkor Homoki Károlyné vádlottat bűnsegédi minőségben elkövetett szándékos emberölés bűntettében mondotta ki
bűnösnek, amiért 5 évi börtönre ítélte.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróságnak ezt az újabb második ítéletét ugyancsak megalapozatl anság okából ismét hatályon kívül
helyezte, így az első ítélethozataltól eltelt négy év múlva az ügy immár harmadízben került tárgyalásra. Az ügyészség a harmadik tárgyalás
során is vádját változatlanul a vádiratban részletezett tényállásra alapozta.
Az új összetételű megyei bíróság az ügyiratok felülvizsgálatakor nem tapasztalt semmiféle olyan új elemet a vádiratban, ami
kifejezetten arra utalt volna, hogy a bűncselekményt csakis a vádlottak követhették el. Mert – megállapításuk szerint – sem az első, sem a
második tárgyaláson egyetlen egy konkrét bizonyíték vagy tanúvallomás nem támasztotta alá Homoki Károly és felesége bűnösségét. Emiatt
a megyei bíróság harmadszorra mindkét vádlottat a gyilkosság miatt, ellenük emelt vád alól, bizonyítottság hiányában felmentette és
azonnali szabadlábra helyezésüket rendelte el.

Magos a felmentő ítélet után, egyik szabad estéjükre összehívta munkatársait, hogy megtárgyalja velük a bíróság döntését.
– Bizonyára meglepett mindannyiatokat a felmentő ítélet – szólt Magos őrnagy körben ülő kollégáihoz –, mert a két előző súlyos
ítélethez képest mást vártatok. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynotok, hogy a Legfelsőbb Bíróság két esetben is az ítéletet
megalapozatlanság okából hatályon kívül helyezte. Mit bizonyít ez? Azt, hogy a Legfelsőbb Bíróság nem látta teljesen bizonyítottnak a
vádlottak bűnösségét.
– A bíróság szemszögéből nézve – kezdte Németh százados – be kell látnom, hogy a nyomozás során beszerzett adatok, bizonyítékok
nem voltak eléggé határozottan konkrétak. Kevés volt a személyek ellen szóló bizonyíték, a tanúk véleményét pedig nem lehetett
figyelembe venni. Hozzáteszem, egyetlen tanú sem állította, hogy a bűncselekményt Homoki és felesége követte volna el. Feltevésre,
határozatlan véleményekre a bíróság ilyen súlyos ügyben nem hozhat marasztaló ítéletet.
– Helyes, Laci, egyetértek veled. Igaz, mi mindent elkövettünk az igazság kiderítésére, de el kell ismernünk, nem tudtunk
kézzelfogható bizonyítékokat felmutatni. A nyomozás során erre nem adódott több lehetőség. A bizonyító adatok kevésnek bizonyultak a
bűnösség kimondásához. Nézzük meg azokat az indokokat, amelyek szerint a bíróság döntött.
A tárgyaláson a vádlottak, fejti ki a bíróság, minden esetben visszavonták a rendőrségen tett vallomásukat, arra hivatkozva, hogy azt
kényszer hatása alatt tették. – Bántották magukat? – kérdezte a bíróság elnöke. Homoki Károly erre határozott nemmel felelt, csakhogy
hozzátette, mivel sem ő, sem a felesége még soha nem volt a rendőrségen, ez mindkettőjükben riadtságot, belső félelmet, nyugtalanságot
idézett elő.
–Tudom, tudom – mondta Magos –, most valamennyien azt gondoljátok, minden gyanúsított hasonló módon védekezik. Homokiék
egyértelmű nemleges válasza ellenére a bántalmazással és a fenyegetésekkel kapcsolatban a Legfelsőbb Ügyészség mégis széles körű
vizsgálatot folytatott, ami természetesen nemleges eredménnyel végződött. A Legfelsőbb Bíróság iránymutatásának megfelelően az volt a
harmadik tárgyalást levezető megyei bíróság feladata, hogy fokozottabb gondossággal és körültekintéssel vizsgálja meg a bizonyító
adatokat. Mérlegelje azokat a vádbeli körülményeket, amelyek a vádlottak tettesi cselekvőségére nyújtanak, illetve szolgáltatnak adatokat.
Ezzel kapcsolatban megállapította a bíróság, hogy a lefolytatott előző eljárások során egyetlen olyan ráutaló tény, bizonyító adat nem
merült fel, amiből teljes határozottsággal, minden kétséget kizáróan, egyedül és csakis a vádlottak elkövetői tevékenységére lehetne alapos
következtetést levonni.
– Hát, ami igaz, ezt el kell fogadni, főnök – jegyezte meg Kozma százados.
– Menjünk tovább. Vizsgálat tárgyává tette a felmentő ítéletet hozó bíróság azt is, melyek azok a bizonyító adatok, amelyek a
bűncselekmény elkövetésének indokául megjelölt tényeket támogatják, helyesebben igazolják.
A vádirat szerint a vádlottak és a sértett között már hosszabb idő óta nézeteltérés állott fenn. Ez akkor kezdődött, amikor Pirókné
férje meghalt, mert már akkor szerették volna Homokiék az apai részt örökölni.
A bíróság szerint a vitatott ellentétet semmiféle bizonyító adat nem támogatja. Nem lehet tehát ebből az apai örökség elmaradásából
azt a következtetést levonni, hogy ez a régen keletkezett nézeteltérés, oly hosszú idő után érlelje meg a vádlottakban a gyilkosság tervét.
– Ez az indok is elfogadható – szólalt még Szőke –, bár a mi praxisunkban többször is megtörtént, hogy a bűnt elkövető 10–15 év
multával bosszulta meg valamilyen sérelmét.
– Szorítkozzunk lehetőleg erre az ügyre, Pista! Figyeljetek... A bíróság szerint a motívumok között szerepel az a feltételezés is, hogy a
vádlottak terhesnek találták a sértett földjének művelését és az egyéb gazdasági munkát. A bíróság szerint ez a feltételezés, illetve állítás
alaptalan. Már csak azért is, mert ha a vádlottak az özvegy számára végzett munkát terhesnek találják, módjukban állt volna attól minden
további nélkül megszabadulni. Ez is elfogadható és igaz érv.
– Igen. Nem vehette figyelembe a bíróság erre vonatkozóan a falu lakóinak véleményét, mendemondáját – latolgatta ezt a pontot
Németh. – Ilyen súlyos bűncselekménynél ezt csak szóbeszédnek, pletykázásnak minősíthették.
– Folytatom – mondta Magos. – A megyei bíróság szerint a vád által kimutatott motívumok közül egyetlenegy sem alapos.
Indoklásként hozzáteszi: összességükben a kiemelt motiváló körülmények olyan beállításban szerepelnek az ügyészség részéről, amelyek
állandó ellentétes viszonyra utalnak a vádlottak és a sértett között. Ezzel szemben a nagy számban meghallgatott tanúk közül nem akadt egy
sem, aki a nevezettek közötti haragos viszonyról vagy ellentétről jegyzőkönyvi vallomást tett volna.
– De hát – szakította félbe Magost Kozma – maguk a gyanúsítottak is beismerték a haragos viszonyt?!
– Úgy van, de a tárgyalásokon mindezt vissza is vonták. Nem lehet ilyen alapon ítéletet hozni, még akkor sem, ha Homokiék a
nézeteltérést a tárgyaláson elismerték volna.
– Kérdezhetek valamit, főnök? – szólalt meg ismét Németh.
– Persze. Ezért jöttünk össze, hogy világosan lássátok a bíróság felmentésének indokait.
– Ha a felmentő ítélet azt állapította meg, hogy minden egyes vádpont ellentétes, akkor miért hozott az előzőekben a bíróság kétszer
is marasztaló ítéletet?
– Erre azt válaszolom, amit az utolsó tárgyaláson a bíróság megállapított. Az előző két tárgyaláson az ellentétes vallomásokat vették –
többek között – bizonyító erejűnek. A harmadik bíróság szerint viszont a felmentés egyik legerősebb támpontja éppen ezen az
ellentmondáson alapszik. Például: a bíróság szerint Homoki Károly minden vallomásánál másként jelölte meg a bűncselekmény elkövetését,
aztán a végén mindent vissza is vont. Vagy: lehetetlen ilyen véres gyilkosság elkövetése során, hogy a gyanúsított ruhájára ne került volna
vér akkor, amikor a halott körül minden tárgy, a bútorok, sőt a falak is vértől szennyezetté váltak. Az arcotokon leolvasom, fölöslegesnek
tartjátok a további felsorolást.
– Főnök! Az általad ismertetett indokolások arról győztek meg, hogy a bíróság igazságosan hozta meg döntését – jelentette ki Szőke.
– No, ennek örülök. Valamennyiőtöknek ez a véleménye?
– Ez – mondta Kozma, a többiek is igenlően bólogattak.
– Mivel egyetértetek, el kell ismernünk, a bíróság helyesen hozta meg ítéletét. A Legfelsőbb Bíróság iránymutatása szerint a bíróság
megállapításához szilárd és ellentmondásoktól mentes következtetési alap szükséges. Ennek értelmében járt el a megyei bíróság utolsó
tárgyalása során, amikor az a meggyőződése alakult ki, hogy a vádlottak bűnössége sem a vádiratból, sem a különböző nyomozati
jelentésekből, még csak következtetés útján sem állapítható meg. Ezért mentették fel bizonyítottság hiányában a gyilkosság vádjának
bűntette alól Homokit és feleségét.
– Miért bizonyítottság hiányában? Miért nem bűntett hiányában? – firtatta Németh százados.
– Mert bűntett volt. A bűncselekmény megtörtént. Csak kevés volt a bizonyíték a gyanúsítottak elítélésére. Ilyen esetben vagy ítéletet
hoznak vagy felmentést. Egyéb alternatíva nincs. Bizonyos, hogy a bíróság tagjai minden elfogultság nélkül, a törvény legnemesebb
értelmében, szellemében hozták meg döntésüket. Attól az elvtől vezérelten: inkább száz bűnös szaladjon, mint egy ártatlanul szenvedjen.
Bizonyos, hogy a felmentő ítélet után Homokiék voltak legjobban meglepve. Hazamenetelüket a késő esti órákra időzítették. Nem
felvetett fejjel, mellüket döngetve az igazság „kiderültén" tértek haza.
– Egy utolsó kérdést tennék fel – kezdte Szőke.
– Mielőtt kimondanád, máris válaszolok. Hiszen, amit te akarsz kérdezni, azt mindnyájan feltehetjük magunknak: ha nem ők követték
el a gyilkosságot, akkor ki ölte meg özvegy Piróknét? Lehet, olyan személy, akiről eddig nem merült fel semmi. Talán egyszer ezt is sikerül
kideríteni.
– Megpróbáljuk – mondta Magos.

A felmentő ítélet után Homokiék odahaza nappal ki sem léptek az utcára. Sem a boltba, sem a piacra nem jártak. Szükséges dolgaikat
családtagjaik vásárolták meg részükre.
Ez a bujkálás Homoki idegeit kikezdte. Egészsége is felmondta a szolgálatot, rövidesen meghalt.
A végső bírósági döntés utáni években Magos őrnagy felkereste egerszőllősi rokonait. Annak ellenére, hogy mindvégig nem ő volt a
nyomozás irányítója, bizonyos fokig foglalkoztatta Homokiék sorsa. Ott-tartózkodása alatt megtudta, hogy Homoki Károlyné sötétedés után
ki-kijár az utcán levő nyomókúthoz vízért. Előbb távolabbról megfigyelte a csontig lesoványodott asszonyt és csak azután, mintegy
véletlenül közelített hozzá.
– Jó estét – köszöntötte Magos –, megnyugodott már?
Az asszony riadtan kapta fel a fejét, ránézett, legyintett és elindult.
– Ne törje magát, Mari néni – szólt utána Magos –, felmentették, éljen nyugodtan. –Homokiné hátra sem nézve elsietett.
Magos úgy gondolta, még egyszer megpróbálkozik vele. Másnap ismét megjelent a sötétben a kút közelében. Homokiné most már
mintha nem félt volna annyira tőle, legalábbis erre utalt a kérdése. – Mit csinál itt?
– Meglátogattam a rokonaimat. Holnap már visszautazom.
– Mikor jön vissza legközelebb?
– Nem tudom. Sok a dolgom odahaza. Mielőtt elmennék, kérdeznék valamit, Mari néni.
– Csak kérdezzen ...
– Mari néni, az ura meghalt. Magának már soha, semmi baja nem eshet. Most ketten vagyunk. Legalább nekem mondja meg
négyszemközt az igazat; mi is történt tulajdonképpen? Ígérem, senkinek nem teszek róla említést.
– Mit szeretne tudni? – kérdezte egészen természetes nyugodt hangon.
– Mari néni... ugye az ura ölte meg az édesanyját?
Az asszony arca – a gyér utcai világítás fényében – mintha visszanyerte volna régi vonásait. – Igen, ő. Isten áldja – szólt még és eltűnt
a kanna vízzel.
Amikor Magos ismét meglátogatta rokonait, addigra már Homokiné nem élt.
Azon a napon, amikor az első ítélet szerint a rá kiszabott tizenötödik év után szabadulnia kellett volna – elragadta a halál.
 A VISSZAVONT BEISMERÉS

– Fáradtnak látszol, nem is csodálom, megint agyondolgoztad magad ez alatt a két nap alatt, ástál, gereblyéztél, ahelyett, hogy
kifeküdtél volna a napra pihenni – korholta férjét Magos-né, míg kiöntötte a teát mindkettőjük csészéjébe.
Magos őrnagy és felesége a reggelizőasztalka mellett ültek. A tágra nyílt ablakon beáradt az utca élénk zaja. Nem elég hangosan,
gondolta Magos, hogy felesége dohogásának élét elnyomja. Évek óta nyaranként a hétvégeket Pesthez közel eső kis víkendházukban
töltötték. Az igaz, ismerte el az őrnagy magában, képtelen lenne ezeket a szombat-vasárnapokat nyugágyon elnyúlva végiglustálkodni.
Kellett neki a szabadban töltött kis kerti munka, ami megmozgatta izmait és kikapcsolta, elvonta figyelmét a hétköznapokon ránehezedő
megoldandó feladatokról.
– A jövő héten csak öntözni fogok – ígérte békítőleg. – No, gyere, kísérj ki az előszoba-ajtóig.
Az utcán gyerekkori, vidéki élményei jutottak az eszébe. Legélesebben az a kép, amint a tiszaparti halászok viaskodtak a halakkal,
hogy hálóba tereljék őket. No, de ez rég volt. Érdekesen alakult a sorsa, éltető motorként dolgozott benne a rendőrségen végzett munkája,
ami átvitt értelemben kissé hasonlított a régen annyira csodált halászok tevékenységéhez. Míg a múltba visszasétált, észre sem vette, hogy
már elérte a főkapitányság épületét. Előre soha nem tudta, mi fog következni aznap.
Üdvözölte a kapuban álló rendőrt, felment az emeletre és benyitott a szobájába. Levette kabátját, fogasra tette kalapját, rágyújtott,
majd benyitott kollégái szobáiba. A nyári szabadságok miatt kevesebben voltak bent.
– Légy szíves, gyere be egy pillanatra, Laci! – intett Németh századosnak. A főváros területén elszaporodott autók feltörésében
Németh vezette a nyomozást. A legutóbbi eset a Széchenyi-hegyen, a Vörös Csillag-szálló előtt történt. – Mi újság? – kérdezte.
– A tanúk szerint két fiatal követte el. Az egyik éles vassal kifeszítette a kocsi ajtaját, a másik gyorsan kirámolta mindazt, amit a
tulajdonos az autóban hagyott. Gondosan kitervelt akció. Az az érzésem, ezeket a műveleteket egy és ugyanazon társaság, csak éppen más-
más területen hajtja végre. Sikerült a tanúk közül egy arra sétáló pártól jó személyleírást kapni. Húszhuszonöt éveseknek mondták őket.
– Megmutattad az ilyen korú bűnözők fényképeit?
– Több mint két órát töltöttem velük a nyilvántartóban. Senkit nem ismertek fel határozottan.
– Mit mondott a kocsi tulajdonosa?
– A haját tépte mérgében. Egy nyugatnémet üzletkötő. Szokása ellenére épp aznap hagyta a kocsiban filmfelvevőgépét. Fenemód
értékes darab. Elvitték két gyapjútakaróját, az esőkabátját és még néhány más tárgyat is.
Megkezdődött a nyomozás. Az előállított gyanúsítottakat az őrnagyon kívül a többiek is kifaggatták: Kozma százados, Szőke
főhadnagy, de legfőként Németh. A nyomozók különböző kiindulási szemszögből tették fel kérdéseiket, ami összekuszálta, zavarba hozta a
gyanúsítottakat vallomásaik megtételében. A folytonos kihallgatások, látszólagos egyhangúságuk ellenére, végül is teljes beismeréshez
vezettek. Az ügy lezárását gyorsította, hogy időközben megkerültek – az orgazdák révén – a már előző gépkocsik feltöréséből származó
tárgyak.
Az egyes kihallgatások közötti szünetekben, pihentetőül Magos régebbi munkatársai az újabbaknak felidézték főnöküknek a céghez
való kerülése utáni tevékenységét, nagy fogásait, az ötvenes évek nagy akcióit. Németh százados szóba hozta: megtörtént, hogy főnöke
fényes nappal, a város belső területén elfogott egy nemzetközi bűnözőbandát egyetlen pisztolylövés eldördülése nélkül. Az elfogottak
minden tagja fel volt fegyverezve és el voltak szánva arra, hogy minden körülmények között megvédik magukat. A gyors és határozott
fellépés azonban megbénította valamennyiüket.
– Tudjátok, ezeknek a történeteknek az idézgetése – szólalt meg Magos – a régi szép időkre emlékeztetnek. Igaz, veszélyes
emlékeknek is nevezhetném, de amikor átéltük őket, ezt valahogy nem is vettük észre, olyan gyorsan peregtek egymás után az események.
Amikor megindult vidékről a fiatalok hada a főváros üzemeibe, sokan közülük megszédültek a nagyváros kísértéseitől. Legtöbbjük
szabadidejüket a ligetben, kis kocsmákban töltötték, ahol rovott múltú egyénekkel ismerkedtek meg. Velük összebarátkozva, csakhamar
megszaporították a bűnözők táborát. Ez a bűnőzőutánpótlás kemény leckét adott fel a bűnügyi szerveknek, hiszen sarokba szorításuk esetén
gyakran ellenállást fejtettek ki, s nem riadtak vissza a fegyverhasználattól sem. A lányok közül pedig elég sokan a munka nélküli,
könnyebb életet választották és mire felocsúdtak, tapasztalatlanságukat kihasználva a férfiak már prostituálttá képezték ki őket. Így
szokatlan változata alakult ki a bűnözés és a prostitúció együttműködésének. Új korszak kezdődött, a nemzedékváltás korszaka. A régi,
kiöregedett nyilvánosházak tulajdonosai – szalonjaik egyben melegágyul szolgáltak egy-egy nagyobb bűncselekmény kiindulásához –
lassan visszavonultak vagy lebuktak és börtönbe kerültek.
– Emlékszem, főnök – kapcsolódott a beszélgetésbe Kozma százados –, hogy a mai Dunaújváros alapkövének lerakása után a
különböző adatokból kiderült, hogy az ott dolgozók tekintélyes része nyilvántartott bűnöző. Ezek szabadidejüket a fővárosban töltve,
bűncselekményeket követtek el. Egy éjszaka azután, felsőbb parancsra, úgy a budapesti, mint a fehérvári bűnügyi szervek körülzárták
azokat a barakkokat, ahol a lakók több mint fele büntetett előéletű személyekből állt. A kutatás során sok értékes tárgy került elő, és emiatt
a bűnügyi szervek a barakk lakóinak felét be akarták kísérni. Csakhogy az építésvezetők közül valaki közben értesítette az akkori
kinevezett miniszteri biztost, aki rövidesen megjelent a helyszínen és kijelentette: innen ugyan egyetlen embert sem enged elvinni.
– És én akkor azt mondtam – folytatta a visszaemlékezést Magos –, már megbocsásson, akiket mi el akarunk szállítani, azok mind
visszaeső bűnözők, jelentős bűncselekményt követtek el az elmúlt hetekben. – Jó, jó – hangzott a válasz –, de fontolja csak meg, most mi a
fontosabb? Hogy ezek a dolgozók börtönbe kerüljenek, vagy az, hogy építsük fel a várost. – Tudjátok, mérlegelve az akkori állapotokat, azt
hiszem, neki volt igaza, hiszen azok ott Dunapentelén felette mostoha körülmények között végezték munkájukat télen, nyáron, sárban,
vízben. És ha börtönbe kerülnek? Kinek lett volna belőle haszna? Persze, ezek csak szemléltetésül számotokra kiragadott példák az elmúlt
időkből. De tudnotok kell, a bűnözők és prostituáltak utánpótlása nagy részt most is a vidékről felkerültekből adódik.
A további „okításnak" Marika, a titkárnő vetett véget. Jelentette, hogy a főcsoportvezető kéri Magost, fáradjon be hozzá.
 – Eléggé kacifántos ügyről van szó – tért azonnal a tárgyra a főcsoportvezető. – Az ebben szereplő asszonyt a bíróság nyolc évre ítélte,
azzal vádolva, hogy megölte a férjét. A nő immár közel két éve börtönben ül. Ügyvédje beadványára a bíróság és az ügyészség pótnyomozást
rendelt el. Átadom neked ezt a több száz oldalas ügyiratot, tanulmányozd és próbálj a végére járni, ő volt-e a gyilkos vagy nem, mert az
asszony a beadványból kitűnőleg visszavonta beismerő vallomását.
– Ennyi idő után, nem könnyű eset. Már semmi nyom, semmi adat, minden megváltozott. No, de megpróbáljuk.
– Nem akarlak befolyásolni, de nem gondolod, jó lenne ha ezt az ügyet Némethre bíznád? Türelmes, logikusan gondolkodó, az ilyen
aprólékos munkában kitűnően hasznosítható.
Magos őrnagy maga is Németh századosra gondolt.
A vastag aktát előzőleg – mielőtt még kollégái előtt beszámolt volna az új feladatról – két teljes napon át tanulmányozta. Az
ügyiratban szereplő minden személy vallomásából jegyzeteket készített. Külön figyelmet szentelt a helyszíni szemle leírására. Mindezekből
azt akarta kihámozni, milyen bizonyítékok alapján ítélték el az áldozat feleségét. Az aktát végigolvasva – ha valóban gyilkosság történt –
enyhének tartotta az ítéletet. Csak miután önmaga „átrágta" az ügyet, ismertette azt kollégáival és bízta meg a kibogozással Némethet.
– Amennyiben segítségre van szükséged, Laci – mondta Magos –, Szőke főhadnagy rendelkezésedre áll, természetesen, ha kell, többen
is.
– Köszönöm, főnök. Bár szeretek egyedül dolgozni, de azért nem árt, ha van egy társam, akivel konzultálni tudok – válaszolta Németh.
Németh százados és Szőke főhadnagy elindultak.
Először magát azt a házat és annak környékét keresték fel, ahol a jelzett emberölés történt. A kertes házat mindkét oldalról, hátulról
is szomszédos házak övezték és kerítések választották el egymástól.
Török Sándorné, az egyik szomszédasszony, közölte, hogy a lakatlan ház kulcsa a tanácsnál van és hozzáfűzte: – Talán most már végre
kiderül az igazság.
– Miért mondja ezt, asszonyom? – kapott Németh a váratlan kijelentésen. – Úgy gondolja, talán igazságtalanul ítélték el Kemenes
Józsefnét?
Törökné zavarba jött. – Nem tudom. – A környék lakói annyi sok szamárságot beszélnek ... – Észrevehető sietséggel vált el a két
nyomozótól.
A tanácstól kapott kulccsal kinyitották a lakást és nyomban az összes ablakokat is. A szobában mindent úgy találtak, ahogy a
gyilkosság, illetve Kemenesné elszállítása után maradt. Az ágyak nem voltak bevetve. Az összekuszált szőnyegeket, valamint a rendetlenül
álló bútorokat, a mosatlan poharakat mind bevonta a hosszú idők óta lerakódott por. Egyszóval, a levegőben érződött a gyilkosság szaga.
Németh és Szőke az asztal tetején letörölték a port. Kirakták a helyszíni jegyzőkönyvet, mellé a fényképeket és ezek felhasználásával
megpróbálták rekonstruálni a bűncselekmény helyét.
– Az lenne okos – javasolta Szőke –, ha mennél hamarabb beszélnénk a börtönben az áldozat feleségével. Mi okból vonta vissza
többször is előző vallomását és miért hangoztatja ártatlanságát.
– Igazad van, Pista – bólintott Németh. – Zárj be mindent és induljunk máris.
Németh százados írásbeli felhatalmazására, külön szobába kísérték Kemenes Józsefnét. Nem látszott nagyon megviseltnek, és amikor
megtudta, hogy látogatói a rendőrséghez tartoznak, hirtelen felvidult. – Már azt hittem, soha nem jönnek – sóhajtotta.
– Miért, várt minket?
– Az ügyvéd úr azzal biztatott, legyek türelemmel, az igazság ki fog derülni, ha újbóli nyomozást rendelnek el.
– Nos, asszonyom, itt vagyunk – mondta Németh. – Kérem, hogy kérdéseimre az igazsághoz hűen válaszoljon, mert csak így tudunk
esetleg magán segíteni. Még mielőtt erre rátérnénk: hogy érzi itt magát a börtönben?
– Hát... elviselem. Dolgozom, csak minden percben arra gondolok, hogy ártatlanul tartanak itt. Meg aztán nehezen tudok kijönni a
társaimmal.
– Miért?
– Sok a ferdehajlamú nő. A múlt héten például egyik „megkísértett", mire jól pofon csaptam. Őt megbüntették, engem másik szobába
helyeztek. Azóta gúnyolnak. Talán a férjedtől is meg akartad magad tartóztatni és emiatt ölted meg, kiabálják felém. Én már nem is
válaszolok a sértéseikre.
– Kérem, mi késztette arra, hogy a rendőrségen, sőt a bíróságon is, beismerő vallomásait visszavonja? Egyébként mi az összes
vallomásokat átolvastuk és abból megtudtuk, hogyan zajlott le a bűncselekmény.
– Százados úr, amit önök elolvastak, abból egyetlen szó sem igaz.
– De hiszen azokban az áll, amit ön elmondott.
– Az igaz, hogy elmondtam, de csak azért, mert az idegösszeroppanás szélén álltam és engedtem a rábeszélésnek.
– Hogyan beszélték rá?
– Említette, hogy elolvasták az összes vallomásokat. Ugye, a tanúkét is meg az enyémet is?
– Igen.
– Az igazság az, hogy sem az én vallomásom, sem az ellenem tanúskodó személyek vallomása nem volt igaz.
– Ezek szerint mindenki hazudott?
– Azt nem állítom, de többen igenis, hazudtak. Én az első pillanattól fogva tagadtam, hogy a férjemet megöltem. Miért öltem volna
meg a két gyerekem apját? Miért hagytam volna kenyérkereső nélkül a családomat? És amikor én ezeket az érveket hajtogattam, meg sem
hallgattak, csak azt mondták, ne hazudjak. Többszöri kihallgatás után letettek a fogdába. Nagyon el voltam keseredve. A fogdában egy
ismeretlen másik nő azt tanácsolta, ismerjem be, hogy a férjemet önvédelemből, véletlenül öltem meg, akkor megúszom néhány hónappal.
Még soha nem voltam börtönben. Nem ismertem az ottani körülményeket, így hallgattam a társam javaslatára. Bárcsak ne tettem volna! Most
nem ülnék itt.
– Tehát nem volt őszinte a beismerése?
– Nem. Kivittek a saját lakásomba, hogy bemutassam a bűncselekmény elkövetését.
– És bemutatta?
– Persze, hogy bemutattam! Úgy, ahogy azt nekem közben elmagyarázták. Az egyik azt mondta: itt a balta, mutassa meg, hogyan vágta
fejbe a férjét. Így, mutattam, és felemeltem a baltát. Hogyan fojtotta meg? kérdezte tőlem egy másik. A kezemmel, mondtam. Fenét a
kezével! mordultak rám. Hát a nyakkendő? Lehet, hogy azt is meghúztam, helyesbítettem és beszéltem összevissza, mert hiszen a valóságról
fogalmam sem volt. És akkor még bárgyún azt hittem, akkor segítek magamon, ha mindent elismerek.
– Ha nem maga tette, akkor mit gondol, ki ölte meg a férjét?
– Szerintem az a büdös ringyó, a Csiszár Anna, aki évek óta viszonyt folytatott a férjemmel; sőt, az utóbbi időben a lányát is eladta
neki az a nőszemély. Ezután kezdte az uramat zsarolni. Én az uram szerelmi üzelmeit sejtettem, annál is inkább, mivel maga is célzott rá.
Nemigen vettem komolyan akkor az egészet. Olyan, mint a többi férfi, gondoltam.
– Akkor most mondja el nekünk a teljes igazságot.
– Esküszöm, hogy mindent úgy mondok el, ahogy történt. Mindig délután két órától általában este nyolc óráig dolgoztam a
munkahelyemen. A gyilkosság napján körülbelül fél kettőkor vagy valamivel később indultam el. A férjem korábban jött haza, még
beszéltem vele. Eszem valamit, mondta, és lefekszem. Békésen köszöntünk el egymástól. Hogy aztán mi történt, arról fogalmam sincs. Este
fél kilenc körül értem haza. Meglepődtem, amikor a lakás ajtaját nyitva találtam, és megdöbbentem, amikor felgyújtottam a villanyt és
megláttam, hogy a férjem félig ülve, az ágynak dőlve fekszik. Először azt hittem, rosszul lett. Odarohantam hozzá, megfogtam a kezét, az
már akkor hideg volt. Rémületemben kiszaladtam az udvarra és segítségért kiabáltam. Kis idő múlva jött a mentőorvos és azt mondta, úgy
néz ki, hogy öngyilkos lett. Hamarosan jött egy másik szakértő, gondolom, a bírósági orvos egy rendőrrel, az is megvizsgálta a férjemet. Az
nem szólt semmit. Még aznap elszállították, és csak a boncolás során derült ki, hogy nem öngyilkosság, hanem gyilkosság történt.
– Kitől tudta meg a gyilkosság tényét?
– Harmadnap, a boncolás után, rendőrök jelentek meg a lakásomon. Amikor kihallgattak, már akkor éreztem, hogy én vagyok a
gyanúsított a férjem megölésével. Aztán később rámsütötték a gyilkosság bélyegét, amit a mai napig is viselek. Kihallgatták a
szomszédokat, engem pedig bekísértek a rendőrségre. Hát, nem mondhatom, hogy udvariasan bántak velem.
– Talán bántalmazták?
– Nem, azt nem. Némileg egyet is értettem a magatartásukkal. A látszat ellenem szólt. Aztán a tárgyaláson borzadva hallgattam
Csiszár Anna vallomását. Gondolom, előzőleg a rendőrségen is ugyanazt vallotta ellenem. Azt mondta: engem idegesnek látott, amikor a
lakásajtót bezártam. Ő tudja, hogy akik között állandó a veszekedés és a verekedés, ott a dolgok tragikusan végződnek. Felolvasták a
lányának a jegyzőkönyvi kihallgatását is. Ebben a lány gyalázatos módon azt hazudta, hogy mi a férjemmel naponta veszekedtünk, sőt
hallotta, hogy én többször is megfenyegettem. Pedig, százados úr, higgye el, én Jóskával soha nem veszekedtem. Csendben megvoltunk
egymással. Van két gyerekünk.
Lenke kilenc, Lacika tizenegy éves. Ők csak a hét végén voltak velünk, mert bent, Pesten jártak iskolába, az én anyámnál laktak. Most
ez a szerencsém a szerencsétlenségemben, legalább ők jó helyen vannak. Annak idején nehezen döntöttük ezt el. De mivel mi az urammal a
munkánk miatt felügyelet nélkül hagytuk volna őket, ezt találtuk az ő érdekükben a legjobb megoldásnak. Talán még ezt is a rovásomra
írták. Elfogadták a hazugok tanúvallomását, és ha tetszett, ha nem, férjgyilkos lettem. Jóska Csiszár Annával való kapcsolatáról azért én
tudtam, egyszer-kétszer le is gorombítottam a nő miatt, de beletörődtem, meggyőztem magam, majd elmúlik. Tulajdonképpen meg is
értettem Jóskát. Az a nő, férfiszemmel nézve gusztusos, tetszetős. Nem olyan agyonnyúzott, mint én. Ringó járású, formás alakú, azt hiszem,
leginkább önmagát kamatoztatja és csak alibiből dolgozik. A lánya éppolyan, mint az anyja. Az alma nem esett messze a fájától. Bár inkább
cseresznyét kellene mondanom, mert amikor a lány a cseresznyefához támasztott létra felső fokán állt, láttam, hogy Jóska úgy segíti le, hogy
közben magához szorítja. Tessék elhinni, nem tudom, miként történt Jóska halála, de hogy a gyilkos ebből a körből került ki, az biztos. Úgy
hallottam, hogy Csiszár Anna, az én elítélésem után, gyorsan lakást cserélt. Nagyon kérem önöket, nézzenek utána ennek a nőnek meg a
lányának.
– Nyugodjon meg, mindent elkövetünk, hogy az igazság kiderüljön.
Az utcán, eltöprengve a hallottakon Szőke megkérdezte: – Lehet, hogy a végén ennek az asszonynak lesz igaza?
– Akkor mi a fenének ismerte be a gyilkosságot?
– Volt már ilyesmire példa. Beismerte, mert, mint hallottad, abban a hiedelemben élt, hogy akkor hamarabb túlesik a procedúrán, a
kihallgatásokon. A gyanúsításoknál talán nem volt elég ereje és esze a cáfolatokra. Úgy vallott, ahogy a kérdések feltevése azt megkívánta.
Én még azt is elhiszem, hogy kismérvű sokkot kaphatott, amikor az urát halva meglátta. Ez annyira megbénította, hogy önmaga védésével
felhagyott. Ez nem agyafúrt asszony, ezt vedd tekintetbe és még soha nem volt dolga rendőrséggel.
– Benned egy ügyvéd veszett el – nézett mosolyogva kollégájára Németh. – Na, gyerünk! Következik Kemenesné szomszédainak a
kihallgatása!
A szomszédok közül határozottan senki sem állította, hogy Kemenes Józsefné ölte meg a férjét. Másra gyanakodtak, de hogy kire, azt
egyikük sem merte kimondani. Elejtett szavaikból arra következtettek, hogy Csiszár Anna gyakori megjelenése a Kemenes-portán nem üres
pletyka, lehetett valami közelebbi kapcsolat közte és a megölt Kemenes között. Többen említették, hogy az asszony lakásán elég sok férfi
megfordult. Mindezt azonban a nő magánügyének tekintették.
Másnap reggel Németh beszámolt ténykedéséről Magos őrnagynak.
– Mi a célod, a terved? A hangsúlyodból arra következtetek, hogy nem tartod százszázalékosan biztosan gyilkosnak a feleséget.
– A tervem sokrétű, főnök. – Németh úgy tett, mintha Magos célzását nem hallotta volna meg.
– Hát akkor fogjatok hozzá Pistával. Ha segítség kell, szólj. Legközelebb nekem erről az ügyről csak akkor beszélj, ha mindent
tisztáztatok. Határidő nincs. Egy a fontos, az igazság.
– Értem, főnök. Lehet, hogy szükségem lesz egy vagy két női nyomozóra.
– Amikor ez aktuálissá válik, kapsz két nőt, olyanokat, akik a céljaidnak megfelelnek. Itt van Teri, ha kell, Marika is. Mindketten
kiváló képességűek.
Németh és Szőke elment a Wesselényi utcába, ahová Kemenes József halála után Csiszár Anna és lánya beköltözött.
A házfelügyelőről kiderült, hogy önkéntes rendőr, a fia pedig katonatiszt. Ez megkönnyítette Némethék munkáját a tőle kért bizalmas
információkra vonatkozólag.
– Tudja, százados elvtárs, az a baj, hogy Csiszár Anna meg a lánya éppen felettünk laknak és így nemigen látjuk, kik és milyen
emberek fordulnak meg náluk. Annyit tudok, elég jó anyagi körülmények között élnek. Amikor ideköltöztek, rendbe hozatták a lakást és
rendesen fizetik a lakbért.
– Csiszár Anna lánya hol dolgozik, mivel foglalkozik?
– A lakónyilvántartó könyv szerint tanuló.
– Gondoltam, mert nagyon fiatal még. Férfiak nem járnak Csiszárékhoz?
– Hát láttam már a kis Katit beszélgetni a kapu előtt egy- két férfival. Hogy aztán ezek felmentek-e hozzájuk, azt nem láttam. Ha a
lány ki-kimarad és kapuzárás után jön haza, jó kapupénzt ad. Most jut eszembe, nem is régen, fél hat körül a kapu udvari részénél
sepregettem és hallottam, hogy a lakásuk ajtaja erősebben becsapódik. Utána egy vállas, erős testalkatú férfi jött le a lépcsőn, kezében
kisebb táskával. Az biztos, hogy ez csak Csiszáréktól jöhetett lefelé.
– Ön szerint ez az ember náluk aludhatott?
– Lehetséges, de nem biztos.
– Máskor is látta már?
– Nem. De erre vonatkozóan ajánlanék valamit.
– Hallgatjuk.
– Csiszárékkal szemben egy vagyonőr lakik a feleségével. Az ő lakásukból éppen át lehet látni Csiszárékhoz, emiatt többet tudnának
róluk mondani. A neve Pető Imre, a felesége folyton otthon tartózkodik.
– Köszönöm, máris felmegyünk hozzájuk. Petőné nyitott ajtót. Németh közölte, hogy a rendőrségtől jöttek, nincs semmi baj, kizárólag
információt kérnek tőle.
– Azonnal, kérem, csak behúzom a szobaajtót, mert a férjem alszik. Éjszaka szolgálatban volt.
– Akkor halkabbra fogjuk a szót.
Mind a hárman leültek egy kis asztalhoz a konyhaablaknál. Innen a vékonyka függönyön keresztül valóban át lehetett látni
Csiszárékhoz.
Németh odaintett.
– Mondjon nekünk valamit a szemben lakó asszonyról és a lányáról.
– Kurva mind a kettő, százados úr – jelentette ki velős egyszerűséggel Petőné.
– Ezt mire alapozza?
– Tetszik tudni, idehaza tartózkodom. Már két éve leszázalékoltak, és mióta ők itt laknak, mindent látok.
– Mit látott?
– Ó, kérem, láttam én már este meztelenül az asszonyt ruhátlan férfival. Ugyanígy a lányát is. Legtöbbször leoltják a villanyt, de
könnyen kitalálhatom, mit csinálnak.
– Kik ezek a férfiak?
– Mindig mások. De gyakran alszik itt egy negyven körüli férfi. Rendszerint az esti órákban, tömött táskával érkezik. Tegnap is itt
aludhatott, mert korán reggel láttam kilépni a lakásból. Azt hiszem, ő lehet az asszony állandó szeretője. Talán ma este is idejön.
Úgy látszik, a beszélgetés felébresztette Pető Imrét, mert benyitott a konyhába.
– Ne haragudjék, hogy felébresztettük, a rendőrségtől jöttünk – lépett eléje udvariasan Németh.
A most már négyesben folytatott beszélgetés végén Petőék készségesen hozzájárultak, hogy a lakásukból, szükség esetén, figyeléseket
lehessen eszközölni.
Németh és Szőke, segítségüket előre is köszönve, eltávoztak.
– No látod – kacsintott Szőkére Németh –, Petőék majd megkönnyítik a munkánkat! Most pedig siessünk. Beszerezzük a kiírt adatok
birtokában úgy a mama, mint a lánya fényképét. Néhány napon át majd figyeljük őket és a hozzájuk járókat. Aztán majd meglátjuk. Az
asszony munkahelyét tudjuk. Lehet, hogy férfiismerősei – ha Petőné nem látott félre – innen adódnak. Ami pedig a lánya viselt dolgait
illeti, egy-két napos figyelés után arról is tiszta képet kapunk. A lényeg, Pista, hogy beszerezd a fényképeiket, én meg ellátogatok az
anyuka munkahelyére. Ha későn végeznék, reggel találkozunk.
Németh százados a vállalat személyzeti osztályvezetőjét, Biró Jánosnét kereste fel. Kellemes külsejű, élénk asszony volt.
– Arra nem számítottam, hogy ilyen szép asszonnyal fogok megismerkedni – mondta Németh.
 – Mit szándékozik kicsikarni belőlem ezzel a bókkal? – mosolygott a nő.
– Olyan értesülést szeretnék kapni, amelyről sokkal határozottabban és az igazságnak megfelelőbben nyilatkozhat, mint egy férfi.
– Nocsak! Igazán kíváncsivá tett.
– Egy nőről van szó, aki itt dolgozik.
– Asszony vagy lány?
– Ez az az eset, amikor azt kell mondanom, mindkettő egy személyben.
– Hogyan?
– Nincs férjnél, de van egy tizenhét év körüli lánya.
– Ahá ... várjon ... hadd gondolkozzam. Talán rájövök, kire gondol. Mondja, százados úr, adminisztrációs munkakörben dolgozik?
– Azt hiszem, az üzem olyan területén, ahonnan gyakrabban elmaradozhat.
– Ennyi elég! – kiáltott fel az asszony vidáman. – Máris tudom, kiről van szó.
– Most meg már én vagyok kíváncsi.
– Kissé molett, ugye? Középkorú, buknak rá a férfiak, igaz?
– Úgy tudom.
– Megvan! Csiszár Anna. Ráhibáztam?
– Hogy találta ki? – csodálkozott Németh.
– Ismerem a vállalat dolgozóit.
– Ezek szerint többet is tud róla.
– Attól függ, miről érdeklődik.
– Őszinte leszek. Komoly dolog miatt jöttem ide. Ha én megmondom az okot, önnek viszonzásul meg kell ígérnie, hogy a
beszélgetésünkről senkinek nem tesz említést.
– Szavamat adom.
– Köszönöm. Egy régebbi gyilkosságról van szó – mondta Németh könnyedén.
– Te jó ég! Ilyesmire nem gondoltam – csapta össze kezét rémülten az asszony. – És őt gyanúsítják?
– Az ő személye még tisztázatlan ez ügyben.
– Ha így van, mindazt elmondom, amit tudok róla. Az igazság az, hogy a férfiak őt tartják itt a legjobb nőnek. Azt is beszélik, hogy
nem ódzkodik a férfinemtől. Természetesen ez csak amolyan pletykaféle, bár... nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Ez az ő magánélete,
erről nem veszek tudomást, ha az itteni munkáját rendesen elvégzi.
– És elvégzi rendesen?
– A munkavezetője szerint, igen.
– Ki a főnöke?
– Gáspár Géza mérnök.
– Mióta dolgozik önöknél Csiszár Anna?
– Régebben, mint én. A kartonjáról ezt is megmondhatom. – Felállt, és kiemelt egy lapot a kartonok közül. – Megvan. Kisebb
kihagyásokkal több mint tizenhét éve. Van egy nagy lánya, a neve Kati. Az elődöm úgy nyilatkozott róla, hogy a vállalat szakiskolára
küldte, de a hölgy nem tanult, megbukott, így aztán bekerült az anyagraktárba, azóta is ott dolgozik.
– Vajon kivel lehet közelebbi kapcsolatban és kitől van a gyereke?
– Hát ezt nem tudom. Ennyi idő alatt sokan megfordultak nálunk, többen nyugdíjba is mentek, meg aztán eléggé kicserélődött a
dolgozói garnitúra.
– Nagyon köszönöm a kedvességét – búcsúzott Németh.
– Ha segíthetek, bármikor forduljon hozzám. Igyekszem majd pontosabb információt szerezni férfikapcsolatairól.
– Előre is nagyon köszönöm.
Másnap reggeli találkozásukkor a két nyomozó tájékoztatta egymást. A fényképek elkészültek.
– Következő lépésünk – mondta Németh –, megtudni, ki az a férfi, aki Petőné szerint gyakrabban jár tömött táskával Csiszár Annához.
Meg kell állapítanunk azt is, kivel, kikkel, hová jár a Kati nevű lánya, vagy kik keresik fel ezt a csitrit a lakásukon. Én ma délután
felmegyek Petőékhez és kapuzárásig náluk ücsörgök. Szeretném kivárni a táskás embert. Te pedig ez alatt az utcán ténferegsz, szemedet a
ház kapujára szegezve. Ha netán a lány távozna, utána mész, megtudod, hová megy. A fénykép remek, remélem, felismered. Bármi történjék,
kapuzárás után találkozunk. Rendben?
– Rendben! – biccentett Szőke.
Délután hat óra körül Petőné figyelmeztette Némethet: – Nézze csak, megjött az a férfi, akire várt, újra tömött táskával.
A férfi belépett Csiszárék lakásába. Kisvártatva viszont kilépett belőle Kati és kezében retikült lóbálva, elindult lefelé a lépcsőn.
Nem mondom, remek kis nő, állapította meg Németh, sokkal csinosabb, mint a képen! Vajon észreveszi-e Szőke? Habozott, hogy
kövesse-e azonnal a lányt, de attól tartott, hogy észreveszik a szemközti lakásból. – Petőné, kérem ...
– Tessék, százados úr.
– Hánykor szokott ez a táskás pasas távozni?
– Általában reggel fél hat és hat között.
– Köszönöm. Ne haragudjon, hogy itt lábatlankodtam. – És eltávozott.
Remélte, hogy Szőke a lány nyomában maradt, mert a ház körül nem látta. Este úgyis találkoznak, gondolta. Türelmetlenül ténfergett
az utcán. Unalmában feltárcsázta Kozma százados lakását. Szerencséje volt, Kozma épp akkor érkezett haza.
– Mi az, Laci? – kérdezte Kozma. – Mi újság?
– Nem sok, de remélem, jó úton járunk.
– Nincs szükséged segítségre?
–Még nincs, ha kell, szólok. Szőke éppen egy remek kis csajt figyel.
– Hülyéskedsz vagy tényleg jó?
– A jobbnál is jobb, de nem a mi számunkra.
– Akkor mi a fenét figyel rajta?
– Úgy hiszem, összefügg az üggyel.
– A főnök naponta felveti, lesz-e foganatja a munkátoknak.
– Két dolog lehetséges. Vagy azt állapítjuk meg, hogy a feleség a gyilkos, vagy azt, hogy ártatlan.
– A harmadikról megfeledkeztél. Ha netán az asszony ártatlan, ki keli deríteni, ki a valódi tettes.
– Mit nem mondasz? – nevette el magát Németh. – Ez eszembe se jutott.
Kapuzárás után tíz perccel lihegve megérkezett Szőke. – Rohantam hozzád, tudod, hol van ez a kis kurva?
– Hol?
– Budán, a Sipos-féle étteremben. Amikor kijött a házból, kiment a körútra. A közeli taxiállomásnál megállt, és bár volt ott egy- két
várakozó üres taxi, nem szállt be. Úgy láttam, mintha várt volna valakit. Három- négy perc múlva az érzésem bevált, mert a lány elindult,
néhány méterrel távolabb lenyomta egy Moszkvics kocsi ajtajának kilincsét és beült a hátsó ülésre. Feljegyeztem a kocsi rendszámát,
visszasiettem a taxiállomásra, beültem egy taxiba és mondtam a sofőrnek még ne induljon, mert arra vártam, mikor indul el a Moszkvics.
Észrevettem, hogy kisebb csomaggal, sebbel-lobbal kilép az egyik üzletből egy férfi, beugrik a Moszkvicsba, indul. Erre én utána a taxival.
Kövesse azt az autót, mutattam a sofőrnek. Elővettem rendőri igazolványomat, mire a sofőr fanyar pofát vágott, de aztán minden rendbejött.
– Most is ott vannak a Síposban?
– Amikor eljöttem, még vacsoráztak.
– Okvetlenül ki kell deríteni, ki a vacsorázó partnere.
– Ezt én holnap pillanatok alatt megtudom a közlekedésiektől. Nálad mi újság?
–A Petőné által említett pasas az esti órákban megjött, nagy tömött táskával. Röviddel az ő megérkezése után indult el Kati. Azt
hiszem, ez az alak csak reggel fogja elhagyni Csiszár Anna lakását.
– Ki lehet ez?
 – Nem vezérigazgató, az biztos – felelte Németh. – A ruházata is erre utal. 40–45 éves lehet. Olyan helyen dolgozhat, ahol korán
kezdődik a munka, mert Petőné szerint reggel fél hat körül szokott távozni.
– Akkor reggel öt órára idejövünk, és ha kis szerencsénk van, összefutunk vele. Te felismered, ugye?
– Természetesen. Szóval megegyeztünk. Reggel pont ötkor találkozunk az Almási tér sarkán.
– Mondd, te egész biztos vagy benne, hogy Kemenes Józsefet Csiszár Anna ölhette meg?
– Mit kérdezel hülyeségeket? Ha ezt hinném, most nem állnánk itt, hanem rég letartóztattuk volna. Egyébként sem állítottam, hogy őt
tartom a gyilkosnak. Csak feltétlenül utána akarok nézni. Kemenesné őt gyanúsítja. Török Sándorné elszólta magát, azzal, hogy majd csak
kiderül az igazság. Tehát ő sem tartja Kemenesnét gyilkosnak. A nyomozási jegyzőkönyvekben meg az ügyész által felvett
jegyzőkönyvekben Csiszár Anna és a lánya is mint koronatanú szerepel. Ők támasztották alá leginkább vallomásaikkal, hogy Kemenes
Józsefet az asszony családi okok miatt ölhette meg. A többi tanú semleges álláspontra helyezkedett, amit a bíróság és a vádló ügyész is
biztató jelként értékelt Kemenesné kárára. Ezért szükséges tisztázni Csiszár Anna és lánya ténykedését, akár benne vannak a
bűncselekmény elkövetésében, akár nem. Lehet, hogy az igazi tettes olyan valaki, akiről még szó sem esett, de akiről Csiszár Annának vagy
Kemenesnének tudnia kell.
– Pompás következtetés! – veregette vállon kollégáját és barátját Szőke. – Akkor hát, reggel ötkor!
A megbeszélt időben elég távol egymástól, némán, csak intéssel jelezték egymás felé megérkezésüket. Ki-kinyíltak a házak kapui, a
házfelügyelők vagy segéd-házfelügyelők leseperték a járdát. Szép kora őszi reggel volt. Közeledett a fél hat. Németh százados
erőteljesebben figyelte azt a kaput, ahonnan a táskás pasasnak elő kellett bukkannia. És pont fél hatkor ki is lépett az utcára, lapos
aktatáskájával; és elindult a körút felé. Németh követte. Szőke mellett elhaladva, odasúgta: ő az. Szőke követte Némethet.
A körút és a Wesselényi utca sarkán a táskás pasas hirtelen megállt, a szemben vele jövő lányt üdvözölte. Szőke már távolabbról
felismerte Csiszár Katit. Hát ez a fiatal kis kuruc, honnan került ide? tűnődött. Talán azzal aludt, akivel vacsorázott? A lány és a férfi rövid
szóváltás után elváltak egymástól. Az ő pasasuk sietett a villamosmegállóhoz, Németh a nyomában, az ő nyomában Szőke. Mindhárman
külön-külön helyen felszálltak a Boráros tér irányába haladó villamosra. Szőke közelebb lépett Némethez, mert látta, hogy a figyelt alak,
nekik háttal ült le a villamosban.
– Tudod, ki volt az a lány, akivel az ott – intett az ismeretlen felé – találkozott?
– Persze, hogy tudom. Hiszen láttam kijönni a lakásból. No meg, a fénykép alapján is, Csiszár Anna lánya.
– Jó csaj, mi? – nézett Szőke Némethre.
–Ez a téma most mellőzhető. Hanem azon morfondírozok, hogy anya és lánya talán váltott „műszakban" dolgoznak. Ha a mama otthon
marad, a lány tölti másutt az éjszakát, aztán a szerep cserélődik.
– Mert így nem olyan feltűnő – bólintott Szőke. – Vajon hová utazik a barátunk?
– Majd elválik.
A pasas a Boráros téren szállt le és elindult a Nagycsarnok irányába.
– Talán ott dolgozik – súgta Szőke, amikor előrehaladva Némethet megelőzte.
Valóban oda sietett. A csarnok hátsó bejáratánál belépett. Szőke utána. Ekkor már a csarnok körül sok autó állt, árukkal megrakodva,
hordták is már be. Az ismeretlen a csarnokban a pincelejárathoz igyekezett és ott le is ment.
Szőke megállt, Németh mellette termett.
– Laci, ez a férfi biztos árufelhordó lesz, azért ment le a pincébe. Mezőgazdasági cégnél lehet alkalmazásban. Innen indulhat
esténként a tömött táskával Csiszár Annához. Meg kell tudni a nevét, ha másképp nem megy, igazoltatjuk egy rendőrrel. Egyelőre várjunk,
míg visszatér.
– Jó – felelte Németh. – Egy darabig itt maradunk, biztosan átöltözik, mielőtt megkezdi a munkáját.
– Röhögnék, ha netán megszimatolt volna minket és a csarnok másik végén eloldalgott volna.
– Az kizárt dolog. Egyszer sem nézett hátra, magabiztos léptekkel haladt. Nem hiszem, hogy észrevett volna valamit.
– Tudjuk meg a csarnok vezetőségétől, melyik vállalat alkalmaz belső munkaerőket – jegyezte meg Szőke.
– Ilyenkor még nincs senki az irodákban.
– Ügyeletesnek lennie kell, aki a csarnok nyitásánál jelen van – erősködött Szőke.
– Na gyerünk, nézzünk utána, az iroda ott van elöl.
Németh kopogott és benyitott.
– Tessék – állt fel az íróasztal mellől egy ötven év körüli férfi. – Kit keresnek? A csarnok vezetőségétől valakit? Mert egyelőre csak én
tartózkodom bent.
– Rendőrség – mondta Németh.
– Vagy úgy! Kérem, szíveskedjenek helyet foglalni.
Bemutatkoztak, leültek.
– Ki iránt érdeklődnek?
– Az iránt a férfi iránt, aki néhány perccel előbb lement a csarnok túlsó végén levő pincébe.
– A hátsó kapunál?
– Igen, ott.
– Milyen külsejű?
– Negyven-negyvenöt év körüli. Sima arc, barna haj, százhetvenöt magas lehet.
– Talán a liftes, aki a pincéből az árukat szállítja fel. Gyerünk uraim, nézzünk ki! Ha csakugyan egyre gondolunk, akkor rövidesen
megindul a lift felfelé. Azt hiszem, ma kissé elkésett, azért sietett le a pincébe, egyébként be kellene jönnie az irodába jelentkezni. Nézzék
csak, a lift máris jön felfelé.
Ebben az időben igen nagy nyüzsgés van a csarnok területén. Kereskedők, árusok rakosgatják a pultra áruikat, a targoncások
megrakodva tologatják kocsijaikat.
A lift megállt, és kilépett belőle a figyelt személy.
– Köszönjük – szólt Németh a csarnok felügyelőjének. – Meg tudja mondani ennek az embernek a nevét?
Visszatértek az irodába. – Nos, kérem – vett elő egy könyvet a felügyelő –, a liftes neve: Patak Mátyás, negyvenöt éves. Lakása a
Thököly úton van. Csak nem csinált valamit ez a Patak?
– Dehogy, kérem, csak látott valamit, amiről beszélnünk kell vele. De még ez sem biztos. Ezért meg is kérem, ne szóljon neki, nehogy
elriasszuk.
– Csak nem képzelik! Viszontlátásra, uraim.
– No, látod – szólt Németh, miután elköszöntek. – Ezen is túljutottunk! Most a lényeg: ki ez a Patak, mióta ismeri Csiszár Annát?
Lehet, hogy csupán szerelmi kapcsolatról van szó, és Patak esetenként élelmiszerrel honorálja a kapott „boldogságot". Te most nézz utána –
fogta meg Szőke karját –, ki az az autós, akivel Kati a Sipos-étteremben vacsorázott. Hogy hol töltötték az éjszakát, azt majd szükség esetén
elmondják ők maguk. Patakról sem ártana bővebb információ.
– Máris megyek.
– Helyes! Én addig beszélek a főnökkel. Ha végeztél, szólj be.
– Már vártam, hogy bejöjj – örvendezett Németh láttán Kozma. – Alig néhány perccel hamarabb keresett egy Biróné nevű személyzetis.
Fontos ügyben akar veled beszélni.
– Hű, a mindenségit! Akkor máris indulok, csak előbb beszélnék a főnökkel. Bent van?
– Bent.
Magos, amikor meglátta Némethet, felállt az íróasztala mellől. – Na végre, hogy eszedbe jutottam!
– Azért nem jelentkeztem eddig, mert nem is nagyon volt miért. Még csak keresünk, emberekkel beszélünk és közben
következtetéseket vonunk le Pistával. Eddig nem sok sikerrel.
– Céltalannak ítéled meg a helyzetet?
– Nem. Valami kijöhet belőle. Egyébként te azt mondtad, nincs határidő, és csak akkor beszéljek, ha mindent tisztáztunk. Nagy
fordulat még nincs, de akadnak gyanús körülmények. Ezekből próbáljuk kihámozni, kinek állt leginkább érdekében Kemenes Józsefet
megölni.
 – Újra mondom, ha szükséges, szólj és azonnal beszállunk.
–Előre is köszönöm, főnök!
Németh távozóban arra kérte Marikát, ha Szőke keresné, jöjjön be és várja meg őt. Délutánra feltétlenül visszatér. Ő maga máris
igyekezett Birónéhoz.
– Üdvözlöm, asszonyom, keresett és én azonnal idesiettem.
– Igen, mert úgy hiszem, a maga számára érdekes dolgokat tudtam meg.
– Köszönöm.
–Tudja, azzal, hogy itt járt, felcsigázta a fantáziámat. Érdeklődni kezdtem, természetesen diszkréten, Csiszár Anna után.
– Mire jutott?
– Úgy hallottam, hogy körülbelül tizenöt évvel ezelőtt Halmi Emil főmérnök, aki viszonyt folytatott a nővel, öngyilkos lett. Hogy
miért, azt nem tudják. Azt is említette az egyik dolgozó, no, persze ezt nem szabad készpénznek venni, hogy állítólag ez az Anna most is
kapcsolatot tart fenn az egyik vezetőnkkel.
– Hogy hívják ezt a vezetőt? Bátran megnevezheti. Soha senkinek nem fogom elmondani az öntől kapott információt.
– Gáspár Géza. Komoly, családos ember.
– Nagyon köszönöm mindazt, amit elmondott. Ugye, továbbra is tarthatjuk a kontaktust?
Németh kissé nyugodtabban hagyta el Biróné irodáját. Bár egyelőre semmi kézzelfogható eredményre nem tett szert, de amit
megtudott, az több volt a semminél. Sietett vissza a rendőrségre, ahol Szőkével kellett találkoznia. Bent a főnökének nem tett említést a
Birónétól kapott adatokról, viszont távozóban Szőkével mindent ismertetett.
– Ha így áll a helyzet – mérlegelte Szőke –, mielőtt tovább lépnénk, keressük fel az öngyilkos Halmi Emil főmérnök hozzátartozóját, a
feleségét. Általa talán közelebb kerülünk ahhoz a titokzatos rejtélyhez, amibe még csak beleszagoltunk.
– A te agytekervényeid együtt kanyarognak az enyéimmel – ütötte hátba Németh Szőkét. – Mielőtt elindulnánk, mondd el, mit tudtál
te meg?
– Hát kérlek, ez a Patak Mátyás gépkocsivezető volt annál a vállalatnál, ahol jelenleg Csiszár Anna dolgozik. Többszöri lopás miatt
börtönbe került. Szabadulása után újból kapcsolatba került a nővel, akinek jól jön ez a barátság. Pataknak idős, nyugdíjas édesanyja van,
nála van bejelentve. Ritkán alszik otthon. Az anyját, értesüléseim szerint, rendesen támogatja. A Moszkvicsos úr, aki Katival vacsorázott,
érdekesebb figura. Gáspár Géza, ötvenéves főosztályvezető, mérnök. Felesége van, két gyereke, jól keres. Ez ügyben számomra az a
meglepő, hogy miközben a lánynak csapja a szelet, a mama legmagasabb beosztású főnöke.
– Hátha itt van a kutya eltemetve! – derült fel Németh. – Gáspárról több adatot kell beszereznünk. Azt is meg kell tudnunk, hol
éjszakázott a lánnyal.
– Talán valamelyik szállodában. Tudod, pénzért mindent el lehet intézni. Az is lehet, hogy van a mérnöknek Pest környékén
víkendháza, nyaralója, egyszóval kéglihelye.
Térültek-fordultak és máris birtokukban volt Halmi Emil mérnök özvegyének lakáscíme.
Felkeresték. Csöngetésükre őszes hajú, sötét ruhát viselő asszony nyitott ajtót.
– Fáradjanak beljebb – mondta, miután igazolták magukat, és közölték, hogy milyen ügyben járnak.
– Azt tudjuk, hogy az ön férje hol volt állásban, és hogy öngyilkosságot követett el. Egyet nem tudunk ...
– Éspedig?
– Hogy miért lett öngyilkos a mérnök úr.
– Ennek az okát azóta sem sikerült tisztázni.
– Hogy lett öngyilkos?
– Ebben a lakásban ... a konyhában ... gázzal. A lányom meg én, aki most külföldön van, hangversenyeken vesz részt, akkor az
édesanyámnál voltunk Balatonföldváron. Ott kaptuk a megdöbbentő hírt.
– Búcsúlevelet nem hagyott hátra?
– De igen. Öngyilkosságának az okát nem írta le. Azonnal megmutatom a búcsúlevelét.
Az asszony besietett a másik szobába és egy megsárgult levélpapírral tért vissza: – Tessék, olvassák el.
„Bocsáss meg nekem szörnyű tettemért. Becsaptalak téged és a gyereket. Nem volt bátorságom feltárni előttetek a való igazat.
Számomra más választás nem maradt, csak a halál, így élni tovább nem bírtam..."
– Ön szerint miféle becsapásról lehet szó?
– Akkoriban sokat töprengtem rajta. Semmi nézeteltérés nem volt közöttünk. Harmonikusan éltünk. A gyerekért egyformán
rajongtunk.
– Később sem tudott meg semmi közelebbit a halálával kapcsolatban?
– Bizonyosat nem. Pedig többször is beszéltem a vállalat igazgatójával. A munkahelyén precíz, pontos, nagy tudású embernek, a
becsületesség mintaképének tartották. Senkinek sem volt fogalma arról, miért végzett magával. Akkoriban hosszú időn keresztül ki sem
léptem a lakásból. Egyszer egy férfi, nem mondta meg a nevét, felhívott és azt mondta: ,,A nők mindig sok pénzbe kerülnek. Az ön férje
emiatt sokat áldozott a szerelem oltárán" – és letette a kagylót. Nem tudtam mire vélni ezt a szöveget. Végül is rosszindulatú pletykának
tartottam. Azért mégis eltűnődtem és eszembe jutott, hogy néhány szép darab igen értékes ékszert, karkötőt, arany női órát, nyakláncot
sehol sem találok. Lehetséges, hogy a férjem ezeket odaajándékozta volna valamilyen szerelmének? Ez lehetetlen, gondoltam. Nem ilyen
természetű embernek ismertem, azonkívül azt egy asszony megérzi, ha az urának van valakije. Az én szeizmográfom nem jelzett semmit.
– Akkor mégis, asszonyom, hová tűnhettek el az ön által említett ékszerek?
– Őszintén szólva, a hiányzó ékszerek nem nagyon érdekeltek. Sokkal nagyobb veszteség ért engem az uram halálával. De másodszor
is kaptam ilyenfajta telefont, szintén egy férfihang szólt a kagylóba: „A lóversenyeken még senki sem gazdagodott meg". Ez volt az egész,
amit mondott.
– Talán a férje kijárt a lóversenypályára?
– Ugyan, soha. A fizetését az utolsó fillérig hazahozta. Igaz, többször kapott jutalmat, és voltak kisebb találmányai, amiért kisebb-
nagyobb összegeket vett fel.
– Az nem jutott eszébe, asszonyom, hogy tudtán kívül az eladott ékszerek értékéből lóversenyezett?
– Minden lehetséges, bár én ebben kételkedem. Tudja, százados úr, ez a lóverseny-história azért mégiscsak felkavart. Furcsa
gondolataim támadtak.
– Szeretném, ha elmondaná.
– Ott kezdem, hogy az apósom halála után, aki tanárember volt, maradt a férjemre Érdkertvárosban négyszáz négyszögöles
gyümölcsös, kétszobás berendezett házzal. Régebben a nyarakat ott töltöttük, később azonban ritkábban jártunk ki. Emiatt az uram bérbe
adta a gyümölcsöst, kaptunk is ősszel sok gyümölcsöt érte. Már egy éve is elmúlt, hogy eltemettük szegényt, amikor talán éppen az
értelmetlen telefonhívások hatására, váratlanul összeszedtem magam és kimentem Érdligetre. Ekkor nagy meglepetésben volt részem. A ház
mellett két méternyire drótkerítés húzódott végig, azaz a telek kétfelé volt vágva. A nagyobbik felén állt a ház, ahol azelőtt rajtunk kívül
soha senki nem lakott. Amikor közelebb léptem a kiskapuhoz, kinyílt a verandaajtó és megjelent egy nő. – Keres valakit? – kiáltotta
hangosan, mert a ház a kaputól húszhuszonöt méternyire van. Megzavarodtam, idegesség fogott el. – Igen, keresem a ház tulajdonosát,
feleltem. – Az én vagyok – mondta az asszony és elindult felém. Megkérdeztem, mióta az övé a ház. Azt mondta, közel két éve vette meg.
Megkérdezte, ki vagyok és milyen alapon érdeklődöm. Ha közelebbit akarok tudni, menjek be a telekkönyvi hivatalba. Ezzel sarkon fordult
és visszament a házba.
– Mit tett ezután?
– Támolyogva hazaindultam és még aznap felhívtam az ügyvédünket. Ő két nap múlva közölte, hogy a kétszáz négyszögöl teleknek, a
rajta levő háznak és belső berendezéseknek eladásáról száznegyvenezer forint összegű adásvételi szerződés készült a közjegyző által
hitelesítve. A vevő Csiszár Anna, aki az ingatlant Katalin nevű lányára íratta.
– Még ezek után sem gondolt arra, hogy az ismeretlen telefonálók közlései talán mégsem puszta koholmányok?
– Sokkal inkább valami gonoszul elkövetett aljasságra gondoltam, aminek az uram, önhibáján kívül, áldozatul esett. Mert ha nem így
történt, akkor hová lett az a sok forint? Hogy az uram kitartott volna egy asszonyt, az kizárt dolog, százados úr.
– De hiszen adott...
 – Mit? – komorodott el az asszony.
– Hát a házat is, a pénzt is.
– Mégis lehetséges, hogy az én férjem ennyire belebolondult volna egy nőbe? – sírta el magát.
– Nem tudhatjuk, hogy milyen indokok késztették a ház eladására. Lehet, hogy valami nagyon régi ügyből kifolyólag zsarolhatta ez a
nő. Az azonban biztos, hogy ok nélkül nem követte el az ura az öngyilkosságot.
– Szeretném tudni, végre, miért kerestek fel?
– A férje öngyilkossága egybevágott a most felderítés alatt álló ügyünkkel, emiatt kívántunk az ő halálának körülményeiről többet
tudni. Már megyünk is és bocsássa meg, ha megjelenésünkkel megzavartuk nyugalmát.
A figyelések mind a Wesselényi utcában, mind Érdligeten megkezdődtek. Naponta több adat futott be a mindkét helyen meg-
megjelenő férfiakról.
Teri nyomozónő naponta ott üldögélt a Wesselényi utcában Csiszár Anna lakásával szemben, Pető Imre vagyonőr konyhai ablakánál.
Innen mindent jól megfigyelhetett, és ha valaki távozott Csiszáréktól, azt azonnal jelezte az utcán „ténfergő" kollégával, aki – nyomon
követés révén – megállapíthatta a távozó kilétét. Patak Mátyás – akiről megállapították, hogy szorgalmasan folytatja csarnoki munkáját –
Teri megfigyelése szerint másodnaponként, feltehetően élelmiszerrel tömött táskával felkereste Csiszár Annát.
Terivel egy időben Bordás főhadnagy befészkelte magát Érdligeten a Csiszár Anna, illetve lánya házával szemben lakó
szomszédokhoz. Ő is, akárcsak Teri, erről a „leshelyről" a házhoz érkezőket és távozókat figyelemmel kísérhette.
Bordás feladata könnyebb volt, mert oda inkább autós férfiak érkeztek. Az autósok többnyire estétől reggelig vagy az asszonnyal vagy
a lánnyal ott is maradtak. Előfordult az a pikáns eset is, hogy négyesben – az anya, lánya meg két gavallér – szórakoztak. Ezek a bulik
általában szombattól vasárnap estig tartottak. Egy ilyen éjszakai szerelmi együttlétet sikerült fényképezéssel is megörökíteni. Bordás az
érdligeti ház előtt álló kocsik rendszámáról listát adott át Szőkének. Szabad idejében, napközben Bordás sokat érdeklődött a közeli
szomszédoktól. A megkérdezettek nehezteltek az anyára és lányára a reggelig tartó hangos mulatozásaik miatt.
Ezek a különböző formában beszerzett adatok persze közvetve nem szolgáltak bizonyítékot a Kemenes József ellen elkövetett
gyilkosságra. Viszont alátámasztották az anya és lánya részéről folytatott titkos prostitúciót. Ebből azonban már következtetni lehetett
Halmi Emil mérnök öngyilkosságára, amit a nyomozó szerveknek kell bizonyítani. Feltételezték ugyanis, hogy a mérnök a folytonos
zsarolás, fenyegetés hatására vált meg az életétől. Az a tény, hogy anya és lánya titkos kéjelgést folytat, feltehetően magas
ellenszolgáltatásért, elegendő lehet talán, hogy ezen keresztül, őket sarokba szorítva, el lehessen jutni Kemenes József gyilkosáig. Ha ez
nem vezetne eredményhez, úgy nem áll módjukban bebizonyítani Kemenesné ártatlanságát, mégis pozitívummal zárul a nyomozás, igaz,
nem eredeti szándékuk szerint.
– Laci! – szólt Szőke Némethez a Bordástól frissen érkezett listát nézegetve – Gáspár Géza főosztályvezet ő Moszkvicsának a
rendszáma is szerepel Bordás jegyzékén, méghozzá csillaggal, s ez azt jelenti, hogy gyakori vendég Érdligeten. Aztán van itt nyugatnémet
rendszám is.
– Érdekes! Ezt vajon hol szedték fel?
– A barátok közül ajánlhatta valaki a Csiszár-duót. A márkának pedig jó a szaga.
– Már épp elég adatunk gyűlt össze, hogy elbeszélgessünk az egyes kuncsaftokkal – vélte Németh.
– Nem a Kati lánnyal kellene kezdeni? – kérdezte Szőke.
– Ehhez a játszmához csak aduval a kezünkben ülhetünk le – válaszolta Németh –, és ezt csakis Gáspár Géza mérnöktől, a Moszkvics
tulajdonosától kaphatjuk meg. Persze, nem lesz könnyű, mégis, bízom benne, menni fog. Az esti órákban vigyél ki a lakására egy idézést,
tanúkénti kihallgatásra. A figyeléseket pedig Terivel is, Bordással is holnaptól abbahagyatjuk. Már épp eleget tudunk a két nőről.
Késő este Szőke közölte Némethtel, hogy az idézést az asszony átvette, mert az ura igen fontos hivatali dolgok miatt távol volt
hazulról. Szőke kiszaladt a vállalathoz, ahol az egész üzemrész zárva volt, senki sem tartózkodott bent, csak a portással tudott beszélni.
Másnap reggel pontosan tíz órakor megjelent a rendőrségen Gáspár Géza főosztályvezető. Érkezését Marika jelezte.
– Jó napot, mérnök úr – fogadta és nyújtotta barátságosan kezét Németh, bemutatta Szőkét, később főnökét, Magos őrnagyot is. –
Tessék, foglaljon helyet! Előre is elnézését kérem, hogy ide kérettem, de mivel beszédem tárgya diszkréciót követel, úgy gondoltam, jobb,
mint ha a munkahelyén vagy a lakásán keresnénk fel.
– Mi az a diszkrét dolog, ami önöket érdekli? Nem tettem semmi olyasmit, ami a rendőrség hatáskörébe tartozhatna.
– Gáspár úr, én azt nem is érintettem, ön kétgyerekes családapa, kiegyensúlyozott családi életet él. Hogy pedig mi tartozik a
rendőrség hatáskörébe, azt kizárólag mi határozzuk meg, azt is, hogy hol, mikor és miért tartjuk szükségesnek, ha valakivel beszélni
kívánunk.
– Miért hívtak engem ide?
– Ez az, amit azonnal közlök önnel. Ne gondoljon vétkes, bűnös dolgokra, ilyesmiről szó sincs. De azért egy- két kérdésre szeretném,
ha őszintén válaszolna.
Gáspár kissé ideges lett. – Nem értem... – ismételgette.
– Kijelentem, hogy ami az itt lefolytatott beszélgetésünket illeti, arról soha senki, semmilyen formában nem értesül.
– Kérdezzen már, százados úr, hadd tudjam végre, miről van szó!
– Mióta ismeri Csiszár Annát?
– No, de kérem ...
– Ha nem válaszol, mérnök úr, megmondom én. Mióta ön odakerült a vállalathoz, körülbelül öt éve. Így van?
– Valahogy így.
– Ön, Gáspár úr, az éjjel nem tartózkodott a lakásán.
– No, de hát...
– Egy pillanat – vágott a tiltakozó mérnök szavába Németh. – Ismételten hangsúlyozni kívánom, hogy semmi közünk sincs ahhoz,
hogy hol, kivel volt. Bár mi azt is jól tudjuk. Sőt, azt is, hogy Pest környékéről reggel fél hatkor indult el a hölggyel a Moszkvics kocsiján,
előbb a hölgyet közel annak lakásához kitette a kocsiból, utána hazament, ahol már várta a mi idézésünk. Mindezt azért kívántam
előrebocsátani, hogy fölöslegesen ne tiltakozzék.
– Tiltakoznom kell az ellen, hogy engem figyelés alatt tartanak.
– Téved, mérnök úr, nem önt tartjuk figyelés alatt. A véletlen műve, hogy ön is belekerült ebbe a Csiszár-féle buliba. Bennünket
kizárólag az érdekel, hogy a két nő, mármint az anya és leánya szerelméért, ön milyen anyagi áldozatokat hozott? Pénzre, telekre, lakásra,
satöbbire gondolok. Csakis erre kérem az őszinte válaszát, a többihez semmi közünk.
– Százados úr, ha a családom erről bármilyen módon értesül, az életünk tragédiába torkollhat.
– Hogy senki, semmiről ne tudjon meg semmit, az kizárólag az ön itteni igazmondásán múlik.
– Bízom a szavában és őszinte leszek. Csiszár Anna, bár már nem fiatal, kívánatos, remek nő. Nem csoda, hogy beleestem.
– És a lánya, Katalin?
– Ugyanaz, mint az anyja, csak fiatalabb kiadásban. Gondot űző éjszakákat töltöttem eleinte az anyával, több mint egy éve a lányával
is.
– Ezt értem. Csakhogy én mérnök úr az „áru" értékére vagyok kíváncsi.
– Ami azt illeti, az elég borsos volt, bár én nem sajnáltam, ma sem bánom. Elvégre csak egy életem van, azt pedig amennyire
lehetőségeim engedik, szeretném kihasználni.
– Őszinte beszéd, mérnök úr. Bizonyos fokig magam is egyetértek az elméletével. Mondja el, hogyan kezdődött az anyagi juttatás?
– Azzal, hogy kissé megharagudtam Annára, mert alighogy viszonyt kezdtem a lányával...
– Várjunk csak! Hol történt ez a viszonykezdés, ott, ahol ma éjszaka voltak?
– Igen, Érdligeten.
– Folytassa, kérem.
– A lányával történt viszony után pár hónappal azzal lepett meg az anya, hogy a lánya szüzességét én vettem el, és tőlem másállapotba
került.
– Ön mit szólt ehhez?
– Megdöbbentem, de elhittem.
 – Mire jutottak ezzel kapcsolatban?
– Anna azt javasolta, hogy egyik este kocsikázzunk ki kettesben Érdligetre, és ott mindent zavartalanul megbeszélünk.
– Az asszonnyal előzőleg folytatott szerelmüknek hol volt a színhelye?
– Ugyanott, Érdligeten.
– Milyen áldozatot hozott ön ezért anyagiakban?
– Pénzembe kerültek az egyes vacsorák, aztán esetenként négyszáz-ötszáz forintot adtam, no, de nem sajnáltam.
– A Kati ügyével kapcsolatban mire jutottak az anyjával?
– Javasoltam, hogy a gyereket egy jó orvossal el kell vétetni. Az anyja ezt ellenezte. A lánya majd megszüli, és én leszek hivatalosan
is az apja, jelentette ki. Ezt nem vállalhatom, mondtam. Minden áldozatra hajlandó vagyok, de az apaságra semmilyen körülmények között
sem.
Mire megkérdezte, mi lenne az az áldozat részemről. Mert pénzt nem fogad el. Balatonalmádiban levő üres telkemet írassam nem a
lánya, hanem az ő nevére. Ezen még többször vitatkoztunk, Anna azonban ragaszkodott a telkemhez. Kutyaszorítóba kerültem. Végül nem
tehettem mást, beleegyeztem és hivatalosan Csiszár Anna nevére írattam.
– Nem mondom – csóválta a fejét Németh –, jó húzás volt ez Csiszár Anna részéről. Hogyan folytatódott Katival a további
kapcsolatuk?
– Valamelyik napon, a vállalat raktárában Csiszár Anna megsúgta nekem, hogy Katival előző nap járt az orvosnál és kikapartatta a
magzatot. A lánya otthon fekszik, jól van. Én már ennek is örültem. Látogassam meg, javasolta a mama. Vásároltam italt és egyéb
apróságokat. Felmentem hozzájuk és jó hangulatban hármasban elfogyasztottuk az általam hozottakat. Ekkor voltam először a Wesselényi
utcában.
– Ezek szerint ön az anyával és a lányával is viszonyt folytatott?
– Felváltva, százados úr.
– És az ön felesége nem gyanított semmit?
– Sajnos, százados úr, a feleségem nem egészséges asszony.
– Értem.
– Százados úr, mire megy itt a játék, mi a célja ennek a sok tájékozódásnak?
– Kedves mérnök úr, önre vonatkozóan semmi. Ezt a legelején többször is kihangsúlyoztam. Mi egy régi ügyben folytatunk nyomozást
és emiatt tartottuk szükségesnek az önnel való beszélgetést. Szeretném, ha az itt elhangzottaknak minden része köztünk maradna. Ez az ön
érdeke is. Megért engem?
– Természetesen.
– Köszönöm, de nehogy megfeledkezzék ígéretéről! Ha az itt szóbajöttekről bármit is elmondana Csiszár Annának vagy a lányának,
akkor olyan ördögi körbe kerül, ami kihathat egész életére.
– Szavamat adtam, hogy nem beszélek. De mit tegyek ezután?
– Tőlünk, mérnök úr, akár ma este is kikocsikázhat akár a lánnyal, akár a mamával Érdligetre. Éppúgy, mint eddig, élvezze mindazt,
amit nyújtanak, ameddig csak bírja. Köszönöm az információját, viszontlátásra, mérnök úr.
Az ajtó bezárult, és Magos őrnagy azt mondta: – Laci, én végighallgattam ezt az egészet. Nem szóltam, én most is csak azt kérdezem,
mit akarsz a továbbiakban?
– Ez az én meglepetésem a számodra.
– Nohát, erre bíz' isten kíváncsi vagyok. Miután Magos elhagyta a szobát, Németh és Szőke egymásra nézett.
– Ez a két nő az utóbbi idők legrafináltabb kurvái – szólalt meg Szőke. – Az a szerencsétlen Halmi mérnök, mielőtt öngyilkos lett,
Katira íratta az érdligeti házát. Valószínűleg azzal zsarolták, hogy Kati tőle származott. És most itt van Gáspár Géza, akit ugyanezzel a
trükkel szorítanak sarokba. Nem is beszélek a külföldi pácienseikről. Ezek a példák erősítik bennem a gyanút, hogy az akkor
szomszédságukban lakó Kemenes Józsefet is hasonló ok miatt ölték meg.
– Igen, barátom – sóhajtott fel Németh –, de ezt még be is kell bizonyítanunk! Holnap reggel Teri újra felmegy a Wesselényi utcai
szokott helyére, hogy megfigyelje, Csiszár Kati mikor hagyja el a lakást. Ha ez megtörténik, a lányt beülteted a mi kocsinkba és
ideszállítod. A többit majd meglátjuk.
Minden terv szerint történt. Csiszár Kati a déli órákban hagyta el a lakást. Teri nyomozónő mögötte haladt néhány lépéssel. Szőke
főhadnagy pedig, amikor a lány a kocsija közelébe ért, minden feltűnés nélkül beültette a várakozó kocsiba az odaérkező Teri segítségével.
Néhány percen belül már Németh százados előtt ült a lány.
– Hű, de fess lány ez – csúszott ki önkéntelenül Marika száján, amikor előtte bekísérték Csiszár Katit a következő szobába.
– Azt meghiszem – csettintett Kozma az ujjaival. – Ennek a Lacinak piszok mázlija van. Bármivel foglalkozik, ilyen remek
példányokat fog ki! Nekem bezzeg, mindig az öreg, ráncosbőrű, ötforintos kurvák jutnak.
– Legalább nem jön zavarba, százados elvtárs – vigasztalta Marika.
Csiszár Katalin a váratlan szituációból csak akkor eszmélt fel, amikor Németh százados hellyel kínálta.
– Mondja, Katalin, hová igyekezett ma délben?
– A fodrászhoz. Tessék mondani, honnan tetszik engem ismerni? – kérdezte sápadtan.
– Hát, magát elég sokan ismerik. Közéjük tartozom magam is.
– Akiket én ismerek, azok között nincs nyomozó.
– Tehát a fodrászhoz igyekezett. És utána?
– Moziba mentem volna.
– Hát mozi után?
– Talán később vacsorázni.
– Ezt mindjárt gondoltam.
– Egyébként nemigen szoktam én vacsorázni járni, főleg másokkal nem.
A szeme se rebben, gondolta Németh, úgy hazudik! – Nem is jár el férfiakkal szórakozni?
–Az édesanyám agyonütne, ha ilyesmit tennék.
Németh majdnem elnevette magát. Aztán határozottabb hangra váltott.
– Hány éves maga, Katalin?
– Tizenhét múltam.
– Vagyis túl fiatal ahhoz, semhogy hazudozzék itt nekem! Szeretném felhívni a figyelmét, hogy mindent tudunk magukról. A kedves
mamáról is, az ismerőseikről is. Éppen ezért elvárom, hogy az igazat mondja. Érti? Ki a maga édesapja?
– Anyuka azt mondta, hogy meghalt a háborúban, még mielőtt én megszülettem volna.
– Mikor költöztek a Wesselényi utcába?
– Talán két évvel ezelőtt.
– Miért cserélték el a saját kertes házukat?
–Anyuka akarta, mert onnan messziről nekem nehéz iskolába járni.
– Milyen iskolába jár?
– Nyelvet tanulok. Németet.
– Ahá! Másképp hogyan is tudna szórakoztatni, mondjuk, egy nyugatnémet pénzes turistát.
– Nem szoktam külföldiekkel szórakozni.
– És magyarral?
– Azzal sem.
– Úgy látom, figyelmen kívül hagyta az őszinteségre vonatkozó kérésemet.
– Miért tetszik ezt mondani?
– Mert én az ellenkezőjéről vagyok meggyőződve. Tegnapelőtt hol és kivel volt? Tudtommal tegnap korán reggel érkezett haza
autóval, ami azt jelenti, hogy egész éjjel távol volt a lakástól. Nos, halljam!
– Kocsikáztunk.
 – Nofene! Egész éjszaka, reggel fél hatig? Nem sok az egy kicsit? Maga, aki már belekóstolt a szerelembe, csak úgy kocsikázik egész
éjszaka, anélkül, hogy lepihenne közben? Vagy talán arra vár, mondjam meg én, hogy ki hozta haza, milyen kocsival abból a Pest környéki
kertes házból?
– Nem, nem akarom – szólalt meg akadozva–, hogy hazugnak nevezzen. Valóban ott töltöttem az éjszakát.
– Hol?
– Érdligeten, ott van egy nagy kertes házunk.
– Kié a ház?
– Az enyém.
– Mióta?
– Anyuka vette nekem még kislány koromban.
– Kivel tartózkodott ott?
– Gézával.
– Milyen Gézával?
– A vezetéknevét nem tudom.
– Hogyan ismerkedett meg vele?
– Anyuka által.
– Ő honnan ismeri?
– Ott dolgozik a vállalatnál, ahol anyukám.
– Mondja, Kati, miből él maga tulajdonképpen? Mert ha nem keres, csak nyelviskolába jár, az tudtommal pénzbe kerül.
– Anyuka fizeti.
– Akkor a mama sokat kereshet, vagy mégis magának van valami egyéb pénzforrása? Mennyit kapott attól a Gézától – szólt a lányra
erélyesebben –, az egész éjszakán át tartó együttlétükért?
– Most, semmit.
– És máskor? Mondjuk pár héttel előbb, amikor a Siposnál vacsoráztak, és utána Érdligeten töltötték az éjszakát?
– Úgy emlékszem, akkor adott nekem Géza ötszáz forintot.
– Mióta van kapcsolatuk?
– Talán egy éve.
– Mit szól ehhez a kedves mama?
– Ő akarta, hogy legyek Gézához kedves, mert jómódú és bolondul értem. Mindenre képes, ha lefekszem vele és én megtettem. Igaz,
akkor még nem tudtam, mi a szerelem.
– Tehát Géza volt az első férfi az életében? A válasz váratott magára. Kati zavarba jött, látszott is az arcvonásain a töprengés.
– Nos?
Ekkor lépett be Magos, és szótlanul helyet foglalt.
– Igen, azt hiszem, igen... – válaszolta nyögdécselve.
– Nem hazudtolom meg magát, pedig most is eltitkolta az igazságot. Ki az a német férfi, aki Mercedes kocsival kivitte magát
Érdligetre és vele is ott éjszakázott kettesben?
– Ja, már emlékszem ... az egy ismerős. Elég jól tud magyarul.
– Hol ismerkedtek meg?
– A Budapest-szálló éttermében.
– Hogyan?
– Tetszik tudni, akkor ott voltunk anyuval egy szombat este, feketét ittunk. A német egy másik asztalnál ült, konyakozott, és nézett
engem. Láttam, hogy valamit szól a pincérnek. Közben egyre többen érkeztek a vacsorázó vendégek. Kis idő múlva hozzánk lépett a pincér
és megkérdezte, megengedjük-e, hogy egy vendég, aki egyedül van, a mi asztalunkhoz üljön? Kicsit haboztunk, aztán anyu mondta, semmi
kifogásunk ellene. Oda is jött az az úr, németül bocsánatot kért a zavarásért. Kisvártatva anyu felállt, és halkan odasúgta nekem, okos
legyek, és elment. Én aztán azt mondtam az idegennek németül, hogy el kell mennem.
– Persze, csak úgy falból mondta, hogy még inkább kívánatossá tegye magát.
– Valahogy így van, százados úr. Erre a német magyarul arra kért, hogy legyek a vacsoravendége. Én húzódoztam, de láttam a férfin,
hogy harap rám.
– Szóval együtt vacsoráztak és utána? Erről beszéljen!
– Nincs mit mondanom, úgy történt, ahogy ön említette.
Németh és Csiszár Kati mindjobban elmélyültek a beszélgetésben. Németh feketével és cigarettával is megkínálta. Mindez feloldotta
Kati szorongását és immár minden kertelés nélkül elmondta, hogy a némettől ezért az egy éjszakáért, a vacsorán kívül, kétszáz márkát
kapott. Ezután gátlásmentesen felsorolta a többi ismerősét, akikkel jó pénzért ki-kirándulgatott Érdligetre. Sőt, azt is elmondta, hogy a
Wesselényi utcai lakásukon is felkereste olykor egy-egy ismerőse, barátja, amikor az anyja épp Érdligeten tartózkodott.
– Szóval, a kedves mamával harmonikusan együttműködtek. Maga itt, ő ott, vagy fordítva. Térjünk egy régebbi kérdésre vissza. Azt
mondta nekem a beszélgetésünk elején, hogy Géza volt az első férfi az életében. Most is kitart emellett?
– Nem, százados úr. Anyám azt mondta, hogy én Géza előtt szűznek tetessem magam és úgy is viselkedjem vele. Ő így akarta, én
pedig engedelmeskedtem. Elmagyarázta azt, hogy előbb ne engedjek, mintha én azt bűnnek tartanám, amit az akar tőlem, és mintha én
mindezt csak a házasságon belül tudnám megengedni.
– Értem, Katalin. Mondja már meg végre, mégis, ki volt az első férfi, akivel jóba volt?
– Ó, százados úr, én alig múltam el tizenhárom éves, amikor ez bekövetkezett. Az a férfi már meghalt, megölte a felesége.
– Megölte? És miért?
– Mert megtudta, hogy engem a magáévá tett. Azok mindig veszekedtek. A felesége sokszor meg is fenyegette, hogy egyszer megöli,
ha ilyesmit csinál.
– Hogy hívták ezt az embert?
– Kemenesnek ... Kemenes Józsefnek. Az ő és a mi kertünk vége összeért. Szép nagy gyümölcsöse volt, gyakran átjártam, hiszen nem
is volt kerítés a két telek között, gyümölcsöt szedni. Anyu is gyakran átjárt, jóba voltunk.
– Hogyan tette a magáévá Kemenes?
– Talán akkor kezdődhetett, amikor a cseresznyefa alsó ágáról szedtem a gyümölcsöt a kis létrán állva. Kemenes a hátam mögött
megszólalt és azt mondta, vigyázzak, leeshetem. Én nem is tudtam, hogy ő is a kertben van. Majd megfoglak, mondta, és akkor a szoknyám
alá nyúlt, simogatta a lábam és megcsókolta a combom. Józsi bácsi, ezt nem szabad, mondtam. De hiába, mert ezután többször is ismétlődtek
ilyesmik. Én akkor ezt vénemberes butaságnak tartottam.
– Mondja tovább, Katika.
– Később, amikor benyitottam Józsi bácsi konyhájába, nagyon megijedtem, mert azt láttam, hogy anyu blúza ki van nyitva és ő fölé
hajolva csókolgatja. Amikor anyu meglátott, azt mondta, ne bolondozzon, ne csiklandozzon már Józsi, és gyorsan összegombolta a blúzát.
Ezután eltelt néhány nap, amikor Józsi bácsi megszólított és azt mondta, menjünk be a kosárért a konyhába, gyümölcsöt akar nekünk
szedni. Bementünk. Józsi bácsi megfogta a kezem, magához húzott, aztán kezdett a térdemtől felfelé simogatni. Kigombolta a ruhám felső
részét, csókolgatta a mellemet meg a nyakamat. Dicsérte a bőrömet. Én undorodva védekeztem, de eszembe jutott, hogy ugyanezt csinálta
anyuval is. Gondoltam, ez a hobbija. Ugyanezen a napon, este ott álltam, amikor anyám meztelenül letussolta magát. Akkor megmondtam
neki, mi történt velem. Anyám megfordult, közben szappannal erősen mosta felső testét, és közben haragosan azt mondta, hogy drága
csókolgatás lesz ez neki. Én azért ne féljek, attól, hogy megcsókolta a cicimet, még nem lesz semmi bajom.
– Máskor is látta az édesanyját és Józsi bácsit hasonló helyzetben?
– Valami miatt átszaladtam Kemenesékhez és láttam, hogy mindketten – mármint anyuka és Józsi bácsi – egymásra ráborulva
meztelenek voltak. Anyám ezután kimagyarázkodott. Emlékszem, akkor az is megfordult a fejemben, lehet, hogy anyám azért mosogatta a
tus alatt olyan erősen a felső testét, hogy Józsi bácsi még jobban tudja csókolgatni.
– Hogyan lett mégis az övé?
 – Ezután én már semmivel sem törődtem. Szedtem továbbra is a gyümölcsöt és segítettem neki bevinni a lakásba. Ilyen esetben,
amikor a felesége nem volt otthon, letettem a kosarat és menni készültem. Józsi bácsi elkapott, felemelt és hát... megtörtént. Arra
emlékszem, hogy az egész borzalmas volt. Óriásit is ordítottam, mert minden szörnyen fájt nekem. Lett is ebből nagy patália. Mindent jóvá
fogok tenni, ígérte anyámnak a cirkusz végén.
– Mondja, Katika, miben nyilvánult meg a jóvátétel Józsi bácsi részéről?
– Azt nem tudom. Hetekkel később anyám vidáman kijelentette, hogy megvesz Józsi bácsitól negyven négyszögölnyi kertrészt, így
sokkal nagyobb lesz a mi kertünk.
– És megvette?
– Nem, erre nem került sor. Addigra azonban én már többször is jóba voltam Józsi bácsival.
Magos őrnagy felállt és elindult ki, a szobából. Németh utána ment.
– Laci – szólt Magos, amint az ajtó bezárult –, azt az úgynevezett kertrészt, amiről a lány beszélt, figyelembe kell venni. Nincs
kizárva, hogy ez lehetett az ok a Kemenesék és Csiszárék közötti nézeteltérésnek. Ez a mindent jóvá teszek, amit Kemenes a lány
megerőszakolása után mondott, meg a negyven négyszögöl, amiből semmi sem lett...
– Értem, főnök, én is itt gyanítom a rejtély nyitját.
Mind a ketten visszamentek. Németh folytatta kérdéseit. – Mondja, Kati, van az édesanyjának valakije?
– A százados úr bizonyára már erről is értesült, akkor én meg minek tagadnám?
– Ki az?
– Patak Mátyás. Kisgyerekkorom óta ismerem. A Nagycsarnokban dolgozik.
– Maguknál szokott aludni?
– Előfordul, hiszen két szobánk van. Az egyik az enyém.
Magos őrnagy, Kozma, Szőke és Bordás néma csendben hallgatták kollégájuk, Németh százados Csiszár Katihoz intézett kérdéseit.
– Mit gondol, Kati, meddig lehet ezt a maga által űzött mesterséget folytatni, a férfiakat kihasználni és csőbe húzni? Az édesanyjának
mi erről a véleménye?
– Ő azt mondogatja, hogy ezeket a jómódú pénzes pasasokat alaposan meg kell kopasztani, és ha összeszedtük magunkat, eladjuk a
lakást, az érdligeti nyaralót, lemegyünk a Balaton mellé és ott fogunk élni urasan.
– Hát, a Balaton körül is van ingatlanuk?
– Van, Almádiban. Anyuka már tett is lépéseket, hogy ott kis családi házat építsünk.
– Biztosan újra szívesen rágyújtana, Kati. Iszik még egy kávét?
– Ha megkínál, százados úr.
Németh úgy érezte, hogy ez a lány – bármennyire is megfertőzték – a lelke mélyén még nem romlott. Erre utalt a gyors őszinteségre
való átváltása is. Még vissza lehetne téríteni a helyes útra. Annál inkább nőtt benne a harag az anya iránt, aki tudatosan kurvaságra
tanította és nevelte a lányát.
– Mondja, Kati – kérdezte az újabb feketézés után –, Kemenes Józsi bácsi halála után mikor cserélték el a lakást?
– Néhány hónap múlva.
– Amikor Kemenest megölték, maguk otthon voltak?
– Igen, anyuka is, én is, sőt még Matyi bácsi is.
– Matyi bácsi az anyuka udvarlója?
– Igen.
– Hát aznap ő nem dolgozott?
– Nem, százados úr, neki minden héten jár egy szabadnap, és épp akkor volt Matyi bácsi születésnapja, hozott is italokat. Anyuka meg
ünnepi ebédet készített, ettünk, ittunk. Én csak egy deci bort ittam, ők ketten többet, jó hangulatban voltak. Még mondta is anyu, szóljak
Józsi bácsinak, jöjjön át, igyon egy pohárral Matyi bácsi egészségére.
– Attól kezdve, hogy magát átküldték Józsi bácsiért, pontosan úgy mondjon el mindent, ahogyan ez akkor történt.
– Igyekszem pontos lenni, százados úr. Átszaladtam, és csak akkor lassítottam, amikor Kemenesék házához közeledtem, mert az egyik
fához érve láttam, hogy Kemenes néni kilépett a lakásból, kezében egy kis szatyorral. Az ajtót kulccsal bezárta és elindult az utcai kapu
felé, kiment az utcára. Ilyen részletesen tetszik akarni?
– Igen, Kati.
– Odasiettem az ablakukhoz, tudtam, Józsi bácsi benn van, mert éjszakai szolgálatban volt. Benéztem és kopogtattam az ablakon.
Kinyitotta az ajtót és betessékelt. Én az ajtóban állva átadtam az üzenetet. Na, gyere már be, unszolt Józsi bácsi, veszem a kabátot és
megyünk. Erre bementem. Józsi bácsi gyorsan becsukta az ajtót, elkapta a derekamat, az ágyra fektetett. Hiába védekeztem, ő volt az
erősebb. Megtette, amit akart.
– De hát, ez már többször is megtörtént.
– Igen, de egyszer sem a magam jószántából. Irtóztam ettől az egésztől. Csak azért tűrtem el, mert anyu a panaszaimat alig vette
figyelembe, sőt kezdtem azt hinni, talán nem is haragszik miatta, ezért aztán fölöslegesnek hittem az újabb beszámolásokat.
– Mi történt aztán?
– Később mentem vissza emiatt, mint ahogy azt anyám várta. Talán megsejtette, mi volt odaát vagy látszódott is rajtam, ezt nem
tudom. De megkérdezte, mi történt velem. A hangján éreztem, hogy többet ivott a kelleténél. Már megint? kérdezte már szinte ordítva.
Felpattant, kilépett az ajtón, rohant Kemenesék háza felé.
– Mikor tért vissza?
– Kiültem az ajtó elé és vártam vissza, gondolom, tíz perc múlva. Nagyon feldúlt állapotban jött, a ruhája felső része a nyakánál el
volt tépve, gondoltam, verekedtek. Anyám berontott a lakásba, ahol Matyi bácsi csendben iszogatott és becsapta az ajtót maga után. Az
ablak nyitva volt, így hallottam, mit beszélt, különben is ordított. Disznóság, hát hagyod, hogy a lányod vagy a lányom, erre már nem
emlékszem, melyiket mondta, prédája legyen ennek a gazembernek! Matyi bácsi anyám szóáradatára olyan hirtelen állt fel, hogy a
borosüveget is feldöntötte, most ő rohant el és berontott Kemenesékhez.
– Mikor jött onnan vissza?
– Nemsokára, borzas hajjal, vörös arccal haladt el mellettem és bement a konyhába anyámhoz. Mindent elintéztem, nem fog többet
erőszakoskodni, mondta. Matyi bácsi nem várta be anyám válaszát. Igyunk az egészségemre, mondta, és többet erről nem beszéltek. Már
elég sötét volt, mikor Kemenes néni kiabálását hallottuk. Anyám kiszaladt a lakásból és Kemenesék felé sietett. A szomszédok közül is
többen odaszaladtak. Mi történt, kérdezték. A férjem, sírt hangosan Kemenes néni, meghalt, talán megölték. Orvos kellene, szólt valaki. Fél
órán belül már ott is volt a mentőorvos, azt hiszem, azt mondta, hogy Józsi bácsi öngyilkos lett. Utána nem sokkal jött a tisztiorvos és mivel
a halál okát nem tudta megállapítani, rendőrorvosi boncolást kért, legalábbis én így hallottam beszélni. Aztán a halottat elszállították.
– Tehát öngyilkos lett?
– Akkor úgy beszélték. Csak három nap múlva hallottam, amikor a rendőrség is kiszállt, hogy Józsi bácsit megölték.
– Kati, akkor, mikor a nyomozók kihallgatták, sőt a bíróságon is maga azt mondta Kemenes József feleségéről, hogy naponta
veszekedtek, verekedtek, sőt hozzátette, hogy Kemenesné megfenyegette a férjét, hogy meg fogja ölni. Igaz volt ez?
– Én mindenütt mindig azt mondtam, amit nekem az anyám mondott.
– Ő mit mondott? – Németh jó jelnek vette, hogy az anyu megnevezésből, idővel anyám lett.
– Meg ne próbáljam elbeszélni, mi történt köztünk Józsi bácsival. Csak azt mondjam, hogy Kemenesék naponta veszekedtek,
verekedtek, rossz viszonyban voltak egymással. Pedig engem Józsi bácsi felesége kedvelt, bár azt hiszem, sejtette, hogy tetszem az urának.
Meg talán azt is, hogy az anyámmal is jóba volt.
– Ha mindez másképp volt, miért hazudott a rendőrségen és a bíróságon?
– Kislány voltam, az anyám szava szent volt előttem, azt tettem, amit ő akart, féltem tőle. Most azonban kikívánkozik belőlem az
igazság, érzem, hogy ettől megkönnyebbülök.
– Maga, Kati, másállapotba került Gáspár Gézától. Ugye, már nem tagadja, hogy jól tudta a vezetéknevét is. A terhesség
megszüntetése miatt hol, melyik orvosnál jártak?
– Tessék elhinni, én soha nem voltam másállapotban. Akkor is, hogy ezt elhitessük vele, az anyám akarata szerint feküdtem az
ágyban, amikor Gáspár meglátogatott. Hogy ez mi célt szolgált, mire volt jó, azt csak az anyám tudja megmondani.
– Kati, maga már nagylány, szép, csinos. Nem is csodálom, hogy tetszik a férfiaknak. Lehetetlen, hogy ne gondolkozott volna a
tizenhárom éves kora óta eltelt évein, a sorsán? Mindenen, ami magával és maga körül, történt.
– Valóban így van, százados úr.
– Maga szerint ki ölhette meg Kemenes Józsi bácsit?
– Hát, én azt honnan tudnám? De azt nem hiszem, hogy a felesége tette volna.
– Laci – szólalt meg Magos –, az idő későre jár.
– Igen, tudom, főnök.
– Én már intézkedtem – jegyezte meg Kozma százados –, beszéltem a fiatalkorúak ügyészével.
– Nézze, Kati, igazán sajnálom, de ma éjszaka itt kell nálunk maradnia. Holnap majd hazamegy.
– Hiába is tiltakoznék, ön tudja, százados úr, mi a teendő.
– Nos, főnök – kérdezte Németh Magostól, amikor a lányt elvitték –, mi a véleményed ?
– Helyesen, jól építetted fel az ügyre vonatkozó kérdéseidet. Könnyebb volt a dolgod, mint hittem. Ez a lány az anyja áldozata, miatta
jutott a lejtőre. Vallomását igazságérzete diktálta. Az a te érdemed, hogy ezt kihoztad belőle. Te a kihallgatás első kérdésétől kezdve
tapintatos és körültekintő voltál. Nem használtál goromba, durva hangot, és ezzel megnyerted, bátorságot öntöttél Csiszár Katiba.
– Köszönöm, főnök! – ragyogott fel Németh szeme.
Másnap korán reggel külön-külön előállították Csiszár Annát és Patak Mátyást. Ez utóbbit nevezte következetesen Kati Matyi
bácsinak. A házkutatás során, Csiszár Anna lakásán huszonkilenc darab különböző értékes aranytárgyat, láncokat, karkötőket, órákat, egyéb
ékszert, negyvenezer forint készpénzt, ötszáz dollárt és négyszázötven nyugatnémet márkát találtak. Mindez feltehetően alátámasztotta,
hogy ezt a tetemes értéket szerelmi kapcsolatai révén szerezte.
Németh és Szőke mielőtt hozzáfogtak volna az anya és Patak Mátyás kihallgatásához, kocsiba ültek és a talált ékszerekkel együtt
felkeresték özvegy Halmi Emilnét.
– Asszonyom, legyen olyan kedves, írja le lehetőleg részletesen az eltűnt ékszerei nagyságát, fazonját, az óra márkáját. Ha szerencséje
van, akkor talán vissza tudjuk önnek azokat juttatni.
– Jaj istenem – kapott a nyakához Halminé –, szörnyen ideges lettem! Hát ez még lehetséges volna?
– Csak nyugalom, asszonyom.
– Kérem, százados úr, az óra Patek márkájú, négyszögletes. A láncom fonott, három szálból szövődött. Az egyik lapos lemezekből álló
karkötőmet gömbölyű kis aranygolyók díszítették.
A két nyomozó összenézett. Tudták, Halminé igazat mond.
– Tessék – tette ki az arany Patek órát Németh az asztalra.
Halminé elsírta magát. – Ó istenem, hát ez hogyan történhetett?
– Most legalább megérti, miért kerestük fel a múltkor. Itt van az aranygolyós karkötő is.
Aztán bízva az asszony őszinteségében és becsületességében, kirakta a magával hozott kis táska tartalmát.
– Ez is az enyém volt – mutatott az egyik karkötőre Halminé. – Ezt a fülbevalót még édesanyámtól kaptam az esküvőm napján. Végül
is Halminé az eléje tárt ékszerek közül hat darabot nevezett a sajátjának.
Az biztos, hogy a férje halála óta ez lehetett az első boldog napja. Nem is annyira a visszaszerzett ékszerek értéke miatt, – sokkal
inkább rég elfelejtett ifjúkori családi emlékeinek felidézése melegítette újra át évek óta megfagyott, riadt énjét.
Halminé kérdésére, miként sikerült ezt megtalálniuk, Németh mindenfajta magyarázattól elzárkózott, a véletlen szerencsére
hivatkozott.
A kocsiban, hivataluk felé tartva a Halminé-nál történteket kiindulásként, biztató momentumként értékelték. Magosnak gyorsan
elhadarták „kiszállásuk" eredményességét és máris hozzáfogtak a kihallgatásokhoz.
Németh százados elsőként Patak Mátyást hozatta át a másik szobából. Miután túljutott a maga és kollégái bemutatásán, ezzel kezdte:
– Tudom, bosszankodik az előállítása miatt. De mi már ilyenek vagyunk. Aki nálunk valamilyen üggyel kapcsolatban gyanúba kerül,
azt idecitáljuk, meghallgatjuk. Ha okos és őszinte, akkor a lehetőségeket figyelembe véve elengedjük, amennyiben konok, hazudozó –
vessen magára –, itt marad. Mindezt azért kívánom jó előre közölni magával, hogy tudja mihez tartsa magát.
– No, de százados úr, én kérem, tudtommal semmi olyat nem követtem el, ami a rendőrség hatáskörébe tartoznék.
– Úgy látom, hiába hívtam fel az imént figyelmét az itteni hasznos magatartásra vonatkozóan. Ha mi összeadnánk annak az értékét,
amit maga naponta vagy másnaponként, hosszú időn keresztül Csiszár Annához felcipelt... ajaj ... – legyintett Németh – ... tudja mekkora
szarba kerülne? Vagy talán nem így van?
– Bocsásson meg, százados úr, igaza van, de ezek nem nagy dolgok.
– Egy alkalommal nem, Patak, de hosszú időn át rendszeresen, sokat tesz ki. Márpedig ha egy tolvaj ellop három kiló húst, akkor
nyilván nem egy kilóért vonják felelősségre. No, de hogy megnyugtassam, ezeket a dolgokat csak éppen megemlítettem. Mert az engem
egyáltalán nem érdekel, hogy mennyi húst, zöldséget, egyéb élelmiszert lopott. A továbbiakban erről nem is kívánok beszélni, ha csak maga
nem kényszerít rá. Még valamit az előbbiekhez, miheztartás végett. Azt, hogy mióta ismeri Csiszár Annát, miért volt börtönben, erről ne
mondjon semmit, mert ezt mi mind tudjuk. Azt mondja meg nekem, hogy Katinak ki az apja!
– Hát ki lenne, százados úr, én magam.
– Úgy. Szóval maga az apja?
– Igen, én.
– Kati miért nem tud erről? No, és ha az apja, mért nem házasodtak össze Csiszár Annával?
– Százados úr, én már többször is akartam, hogy ezt Kati tudtára adjuk és azt is, hogy házasodjunk össze.
– És ez miért nem történt meg?
– Mert Anna folyton azt mondta, várjuk meg, míg Kati felnő, meg hogy az én anyám úgysem örülne a házasságunknak, mert azt hinné,
akkor én már nem támogatnám. Én meg hallgattam és vártam.
– Maga odajárt a régi kertes házukba is?
– Igen, éppen úgy, mint a Wesselényibe.
Többször ott is aludtam. Nagyrészt náluk étkeztem, kivéve, ha időnként hazamentem az édesanyámhoz, akit pénzzel és egyébbel is
segítettem.
– Az egyéb alatt azt érti, ugyebár, amit a csarnokból elemelt.
– Kérem szépen, az ember úgy segíti az anyját, ahogy módja van rá.
– No látja, ezzel egyetértek. Bár hozzáteszem, semmi esetre sem lopással.
– Igaza van, de higgye el, ha nálunk mindenkit becsuknának, aki lop, akkor még elkelne néhány börtön. Az a baj, hogy ezen a téren is
különbséget tesznek. A kis pitiáner tolvajokat, a fiatalokat nem büntetik, mert az illetékesek abban bíznak, hogy a elkövetők megjavulnak.
A nagyhalakat pedig ...
– Ne filozofáljon, Patak úr – vágta el a szavát Németh – és ne hivatkozzon másokra. Megmondaná, Anna miért cserélte el szép kertes
házát a Wesselényi utcai lakásra?
– Hát tetszik tudni, ezért Anna kapott jó néhány ezer forintot, ami jól jött neki.
– Csak emiatt? Más ok nem volt? Gondolkodjék csak!
– Nem tudom, mi más oka lehetett volna.
– Figyeljen rám! Pár hónappal a lakáscsere előtt a maga születésnapját ünnepelték.
– Igen, így volt. Erre jól emlékszem.
– Akkor arra is emlékszik, mi történt ezen a napon?
– Hol, a lakásban?
– Nem, nem.
– Ó, most már sejtem, mire gondol. A szomszédban egy vasutast megölt a felesége, ugye, ez az? – nézett kissé bizalmatlanul Némethre.
– Csakugyan erre gondoltam. De maga honnan tudja, hogy a felesége ölte meg?
– Nem is tudom ... Mondták.
 – Kik?
– Hát... úgy emlékszem, Anna meg a szomszédok.
– Maga beszélt valamelyik szomszéddal?
– Nem. Inkább csak hallottam, itt-ott. Tetszik tudni, a születésnapomon alaposan felöntöttem a garatra.
– Azért csak próbáljon visszaemlékezni. Hogyan kezdődött ez az ünneplés?
– Előző nap megbeszéltük Annával, hogy amit hoztam húst, ő megsüti, süteményt csinál. Én hozom az italokat. Korán jövök, mert
aznap éppen szabadnapom volt.
– Hány órára érkezett hozzájuk?
– Dél körül.
– Azután?
– Anna már terített. Ittam vele egy féldecinyi konyakot, aztán Kati kiemelte a sütőből a húst és az asztalra tette. Leültünk mind a
hárman és falatoztunk. Bort töltöttem a poharakba, ők ketten felköszöntöttek, koccintottunk, ittunk.
– Mi következett ezután?
– Hát, ami ilyenkor szokásos. Ettünk, ittunk, beszélgettünk.
– Meddig?
– Hát, erre nem tudok pontos választ adni.
– Mondja kérem, Csiszár Anna kit hívott meg egy pohár italra?
– Nem tudom, százados úr, hogy hívott volna valakit.
– Patak úr, az ittasságára hivatkozva, maga ezt most le akarja tagadni. Ám ez nem megy. Értse meg, hogy nem lehet. Itt mindent úgy
kell elmondania, ahogy az akkor történt. Példának okáért azt is, hogy maga később Anna után átrohant Kemenes József lakására. Miért? Ki
akarta, hogy átmenjen? Erre kérem a válaszát.
– Nem emlékszem én már erre, százados úr.
– Így is jó. Hát akkor most meghallgatjuk a lányát, Katit.
– Hát ő itt van?
– Itt bizony, Patak úr. Kati akkor nem volt becsípve, feltételezem, hogy jobban is emlékszik majd mindenre. Légy szíves – nézett
Szőkére, aki máris elértette Németh tekintetét és sietve visszatért a lánnyal.
– Jó napot, Kati – üdvözölte a belépő lányt Németh. – Mielőtt hazamenne, szeretném, ha egy-két kérdésre még válaszolna
kiegészítésül a tegnap elhangzottakhoz.
– Igen, százados úr.
– Amint látja, itt ül Matyi bácsi. Állítólag ő a maga édesapja. Így van?
– Nem tudom biztosan, hogy ő-e az én édesapám ...
– Ezt majd később is ráérünk tisztázni, Katika. Azt mondja el, hogy Józsi bácsi halála napján, ebéd után, amikor maga átment érte,
hogy igyanak Matyi bácsi egészségére, mi zajlott le? Mit csinált, mit mondott Matyi bácsi?
– Minden úgy történt, százados úr, ahogy már tegnap elmondtam.
Kati szavaira Patak Mátyás egyre izgatottabb lett. Alig tudta türtőztetni magát, hogy ne szóljon közbe.
– Amikor Matyi bácsi borzas hajjal, idegesen visszatért Kemenesék házából, egyenesen a konyhánkba rontott be és azt mondta
anyámnak: „Mindent elintéztem, nem fog többé erőszakoskodni!"
– Nos, Patak úr?
– Katinak igaza van – szólalt meg remegő hangon –, most már mindenre emlékszem. Ez akkor történt, amikor Anna magából kikelve
azt kiabálta nekem, hogy ez a disznó Kemenes a lányommal erőszakoskodott. Nem csodálhatja, hogy erre én azonnal átszaladtam. Mire oda
értem, a vasutas már halott volt. Közelebb léptem hozzá, megnéztem, de nem nyúltam hozzá egy ujjal sem. Rögtön visszarohantam
Annáékhoz.
– Ha így történt, akkor miért jelentette ki, hogy „mindent elintéztem, nem fog többé erőszakoskodni"?
– Nem is tudom. Annyira megrémültem, amikor megláttam hanyatt fekve, kissé véres fejjel Kemenest – ami miatt mennél hamarabb ki
akartam kerülni a lakásból –, hogy fogalmam sincs, mit mondtam.
Patak el-elakadó szavai után Németh felállt és a lányhoz lépett.
– Köszönöm, Kati, egy kicsit még várjon. Rövidesen hazamehet.
Katit átkísérték Marika szobájába, a titkárnő alaposan megreggeliztette.
– Nézze Patak úr, amennyiben maga igazat mondott, akkor mégis, ki ölhette meg Kemenes Józsefet?
– Az biztos, hogy én nem tettem. Úgy beszélték, a felesége, Kemenesné ölte meg.
– Maga tökfej, ne haragudjon, hogy ezt mondom, hiszen a felesége jóval előbb távozott hazulról, mint mielőbb Kati átment Kemenest
meghívni magukhoz.
– Akkor nem tudom ...
– A fenébe is, Patak úr! Maga ki után rohant át Kemeneshez?
– Anna után.
– Akkor maga szerint mi történhetett?
– Csak egy dolog. Anna megölte és engem ugratott be, hogy a lányunkat megerőszakolták. Így gondolom, nyilván ő is úgy gondolta,
majd én veszek rajta elégtételt, ezek szerint becsapott.
– Ha most maga valóban igazat mondott, akkor igen. Átrázta magát. Na, de várjunk egy kicsit. Magát mért nem hallgatták ki ez
ügyben?
– Nekem azt mondta Anna, hogy a személyemről nem esett szó és jobbnak tartotta, ha engem mellőznek.
Németh százados utasítására felcserélték a kihallgatói széken ülők személyét. Patak Mátyást kikísérték, Csiszár Anna meg bejött,
természetesen anélkül, hogy egymást látták volna.
Az asszony komoran, ellenségesen nézett az őt kihallgató Némethre. A százados a bemutatkozáson túlesve kijelentette, hogy az ő
feltett kérdéseire kell felelnie.
– Mi az? Miért akarnak engem kihallgatni?
– Úgy véli – kérdezte erélyesen Németh –, hogy nincs miért kihallgatni magát?
– Nincs – válaszolta ellenségesen Csiszár Anna. – Semmit sem követtem el, ami bűntett lenne.
– És a különböző aranytárgyak, meg a külföldi valuták? A többiről nem is beszélek. Magatartásából ítélve, magával szemben, kemény
fába vágom a fejszét. Ennek ellenére remélem, hogy a magára vonatkozó hosszú idő óta tartó nyomozás alatt beszerzett adatok birtokában,
sikerülni fog megpuhítanom. No, ne gondoljon durvaságra, erőszakra, erről szó sincs. Pusztán a józan ész logikájára felépített érveimre
fogok szorítkozni. Ez elől még egyetlen bűnöző sem tudott kibújni. Bízom benne, maga is meg fog győződni arról, hogy az igazságot
elhallgatnia nem lehet. Ezt annyira biztosra veszem, hogy előre kijelentem: ha netán nekem ez magával szemben nem sikerülne, akkor én
nyomban beadom a lemondásomat, pedig szeretem a hivatásomat. Maga, Csiszár Anna becstelen, lelketlen bűnt követett el, anyagi
előnyökre építve, igen jól megfontolva.
– Mondja, mi az a bűn, amivel vádol? – rántotta fel a vállát az asszony. – Mert én semmit sem tettem.
– Tudja, az évtizedek óta folytatott erkölcstelen élete engem egymagában nem is érdekelne. De az, hogy egyetlen lányából már alig
tizenéves kora óta kurvát fabrikált, az már nagyon is érdekel.
– Kérem...
– Maga nemcsak eladta, árulta kiskorától kezdve a lánya testét, hanem kihasználva a kiszemelt férfiak jóhiszeműségét, a
legocsmányabb trükkökhöz folyamodva, még zsarolással is tetézte bűnös tevékenységét.
– Én?
– Maga! De menjünk szépen sorba. Ki az apja a lányának?
– Nagyon kedves ember volt, már nem él.
– Úgy? Akkor mi a fenét bolondítja Patakot, hogy a lányának ő az apja.
– Mert így legalább meg van tőle védve.
 – Ugyanakkor másoknak jó pénzért és egyéb javakért eladja a lányát. Kíméletes anyai gondoskodás. Hogy hívják a kislánya apját?
– Fontos ez?
– Fontos! És ha nem mondja meg, megnevezem én. Halmi Emil, mérnök, akit addig csavart az ujjai körül, míg az már nem bírt eleget
tenni zsarolásainak, öngyilkosságba menekült, mert maga oda kergette.
– De hát... – Ez vesén találta a nőt, szólni se tudott.
– Nincs de hát! Öngyilkos lett Halmi, vagy sem?
– Igen, öngyilkos lett.
– És miért? Azért kérdezem ezt magától, mert a búcsúlevele, amit hátrahagyott a feleségének, a kezemben volt. Tehát így feleljen!
Mért lett öngyilkos a mérnök?
– Arra, kérem, nem tudok válaszolni.
– Majd én válaszolok újra maga helyett. Azzal kezdem, hogy ott a vállalatnál, ahol jelenleg is dolgozik, több személlyel is tartott
szerelmi kapcsolatot, természetesen anyagi ellenszolgáltatásokért. Itt ismerkedett meg Halmi mérnökkel. Vele aztán egyre gyakrabban
töltött el egy-egy éjszakát az érdligeti kertes házban, persze, ez akkor még Halmi tulajdonát képezte.
– Ezt nem tagadom, ez kérem kizárólag a kettőnk magánügye volt, ehhez a hatóságnak semmi köze.
– Nem is a szerelmi ügye érdekli a hatóságot. Ezt csak azért említettem meg, hogy megértse: mennyi mindent tudunk magáról, az
életviteléről. Röviden mondja el, hogyan került ez az érdligeti ház a több mint kétszáz négyszögöles telekkel a maga nevére?
– Egyszerűen. Az apja ráíratta a tőle származó Kati lányomra, nem az enyémre.
– Csak úgy egyszerűen?! Minden fenyegetés, zsarolás nélkül?
– Igen, ezzel biztosította a lánya jövőjét.
– És a családi ékszereket miért adta oda magának?
– Nekem? – hökkent meg végre őszintén először.
– Amit megtaláltunk a lakásán, arról beszélek.
– Én, semmilyen ékszert nem kaptam tőle.
– Látja, megint hazudott. Hiszen Halmi felesége, a Wesselényi utcában talált ékszerek között felismerte azokat a már általa előre leírt
egyes darabokat, aminek nagy részét még a nagyanyjától kapta.
– Ezt nem értem – tettette a csodálkozást.
– Aki hazudik, mind ezzel védekezik. Menjünk tovább. Mióta tart kapcsolatot a lánya Gézával?
– Ki az a Géza, százados úr? – Csiszár Anna most az értetlent alakította.
– Az a baj, tudja, hogy mindig rosszkor és rosszul hazudik. Pedig a hazugságban nagy rutinra tett szert, amikor önmaga és lánya
értékét furfangos eszével jól kamatoztatta a szerelmi ügyekben részt vevő partnereknél.
– A százados úr engem közönséges kurvának gondol.
– Nem éppen közönségesnek. Maga ezt a mesterséget, ha annak lehet nevezni, a tökélyre emelte. Azt kérdezte, ki az a Géza? Felelek
rá.
Az a mérnök, akivel több éven át szerelmi kapcsolatot tartott, és tart ma is. Együttlétük színhelyéül Kati lányának birtokát
választották. Később átpasszolta szűznek kinevezett lányát a mérnök úrnak. Kati másállapotba is került tőle. Így van, kedves anyucika?
– Szóhoz sem tudok jutni...
– Pedig jól tenné, ha megpróbálná. Amit mondtam, igaz vagy sem? Ha nemmel felel, akkor szembesítem a saját lányával. És piszokul
csúnya dolog ám az, ha a gyermek meghazudtolja saját édesanyját.
– Hát, Kati is itt van?
– Itt bizony. Netán azt hitte, hogy ezt az elmúlt éjszakát Gézával hempergi át Érdligeten?
– Jézusmária! Mi lesz ebből? – kiáltott fel az asszony rémülten.
– Feleljen!
Riadtan nézett körbe, tördelte a kezét. Rövid gondolkodás után kijelentette: – Úgy érzem, százados úr, önnek lett igaza azzal a
bizonyos puhítással. Nem kell a lemondását benyújtania. Nem tudok az igazság elől kitérni. Minden úgy volt, ahogy elmondta.
– Tehát Gáspár Gézától másállapotba került Kati?
– Igen, kérem.
– Nem hagyná abba végre a hazudozást?
– Miért gondolja, hogy hazudok?
– Mindjárt bebizonyítom. Hová, melyik orvoshoz vitte a lányát?
A csendes szobában szinte hallani lehetett az asszony fogai összekoccanását; izzadni kezdett, törülgette verejtékes homlokát. – Hát
erre nem számítottam... hogy ilyen kérdést is feltesz nekem...
– Mi az igazság: volt terhesség, vagy sem?
– Nem volt, százados úr.
– Ezek szerint, a maga szóhasználatával élve; megetette Gézát.
– Valahogy így történt.
– Van erre egy régi közmondás: amíg lószar van, addig veréb is lesz. Igaz, ez ma már nem annyira aktuális, mert az előbbi már az
országutakon is csak elvétve található, bár a fákon még mindig sok a veréb. Természetes, hogy maga követeléssel állt elő Gézánál. Elvégre
Géza elvette a szüzességét a lányának, ugye? És még hozzá teherbe is ejtette, hát ezért már fizetnie kellett. És Géza, ha nehezen is, de
térített. Azt mondja meg, mivel fizetett, kedves asszonyom?
– A Balaton melletti telkével ajándékozott meg.
– Helyes, amire maga házat akar építtetni öregebb napjaira.
– Szeretnék.
– Ha sikerül még pár olyan verebet fognia, mint Géza és társai, talán ez a kívánsága is beteljesül. Folytassuk tovább. Elcserélte a szép
kertes házát egy pesti lakással. Miért, mi oka volt rá?
– Először is kaptam jó néhány ezer forintot különbözetként.
– Másodszor?
– Hogy Kati közelebb legyen a nyelviskolához. Ez volt a lényegesebb ok.
– Értem. Mármint azt, hogy miért éppen német nyelviskolába akarta járatni Katit. Köztudott, a német turisták többsége tele zsebbel
érkezik és a friss, jófalatú magyar csirkéért gálánsán fizetnek. Úgy értesültem, hogy a lakásváltoztatás előtt – indította be Németh az újabb
rakétát – valami történt a maguk közelében.
– A mi házunk körül?
– Igen, ott a szomszédban. Valakit megöltek.
– Ja, hát az már régen volt. Egy vasutast megölt a felesége. El is ítélték hat vagy nyolc évre.
– Úgy hallottam, jóba volt velük. Kertjeik között nem is volt elválasztó kerítés.
– Igen, jó szomszédok voltunk.
– Akkor bizonyára tudja, miért ölte meg az asszony Kemenes Józsefet, az urát?
Magos őrnagy és nyomozó kollégái e perctől fogva pattanásig feszült izgalommal hallgatták Németh kérdéseit, hiszen mind tudták,
hogy az eddig elhangzottak kizárólag a gyilkosság kiderítéséhez vezető igazságot kívánták hatásosabban alátámasztani.
Az asszony most merengőre „fogta" a figurát, mint aki a múltba próbál visszanézni.
– Annyit tudok, sokat veszekedtek, sőt gyakran verekedtek is.
– Mi lehetett az oka a nézeteltéréseiknek? Gyerekeik abban az időben Pesten laktak a nagymamánál és csak a hétvégeket töltötték
együtt szüleikkel. Így miattuk aligha zördültek össze.
– A veszekedések az asszony féltékenységéből adódtak.
– Kire volt féltékeny Kemenesné?
– Mindenkire, még rám is.
– Magával szemben, nem alaptalanul, ugye?
 – Csak nem képzeli, százados úr, hogy mindenkivel lefeküdtem?
– Szóval Kemenesné ok nélkül gyanúsította magát?
– Teljes egészében.
– Indítsd be a magnót a megfelelő résznél – szólt Németh hangosan Szőkének. – Figyeljen, azonnal meghallja válaszára a cáfolatot. –
Szőke elindította a szalagot, Kati hangja hallatszott: „Valami miatt átszaladtam Kemenesékhez, és láttam, hogy mindketten – mármint
anyuka és Józsi bácsi – egymásra borulva meztelenek voltak."
– Nos, Anna asszony?
– Első szónál felismertem a lányom hangját. Nem tételeztem volna fel, hogy ilyen csúnyán elárul.
– Bár kurvát nevelt belőle, de az igazmondást még nem tudta belőle kiölni.
– Amit tettem, az ő érdekében történt.
– Ezzel védekezik? Nem szégyelli magát? Akar még hallani tőle valamit?
– Nem, ez is sok volt.
– Pedig még lesz néhány szava magára vonatkozóan.
– Mindegy, százados úr, tőlem már azt mondhat, amit akar. Én látni sem akarom többé.
– Ilyen körülmények között nem csodálom, hogy így beszél. Ez azonban nem változtat a lényegen. Mármint azon, hogy mit akar, vagy
mit nem akar. Ezt úgysem maga dönti el. Ebben az egész históriában nem az a baj, hogy Kemenessel maga viszonyt folytatott, hanem az,
hogy saját célja érdekében az alig tizenhárom éves kislányát is eladta neki, engedte, hogy a lányt elcsábítsa, megerőszakolja. Amikor a
lánya erről panaszkodott magának, látszólag felháborodva összeszidta Kemenest, hogy kicsikarja belőle a jóvátételre vonatkozó ígéretét.
Miben nyilvánult meg ez a jóvátétel?
– Semmiben.
– Helyben vagyunk. Ezért a semmiért halt meg Kemenes József, aki előbb magával szűrte össze a levet, később a maga jóvoltából a
lányával. Mit ígért ezért magának?
– Semmit.
– Vagy úgy! Na akkor Pista, tekerd csak tovább a szalagot. – Szőke gyors mozdulattal jelezte: megvan. – Figyeljen, asszonyom!
„Hetekkel később anyám vidáman kijelentette, hogy megvesz Józsi bácsitól negyven négyszögölnyi kertrészt, így sokkal nagyobb lesz a mi
kertünk." – Kati magnóból szóló hangját a Némethé váltotta fel: „És megvette?" – Újra a lány: „Nem, erre nem került sor..." – Na, Csiszár
Anna, miután ezt is hallotta, nem csodálkozik ugye, ha újra megkérdezem: miért nem került ez a kertrész megvételre, helyesebben miért
nem történt meg a nevére az átírás?
– Mert Kemenes meggondolta magát.
– Meg is halt ezért a meggondolásáért, igaz?
– Felesége a tárgyaláson beismerte, hogy megölte a férjét.
– Bevallotta, de mégsem ő ölte meg.
– Akkor ki tette? Ezt maga jobban tudja, mint itt közülünk bárki is. Hogyan is zajlott le Patak Mátyás születésnapja? Mert hiszen ez
akkor történt, amikor Kemenest megölték. Beszéljen kérem!
– Patak a déli órában jött meg sok itallal.
Parádés ebédet főztem. Asztalhoz ültünk, ettünk, ittunk, felköszöntöttük Matyit.
– Meddig tartott ez az ünneplés?
– Késő délutánig. Matyi többet ivott és elszundikált. Már talán be is sötétedett, amikor kiabálást hallottunk. És kisiettem a kertbe,
Kemenesné azt ordítozta: „meghalt a férjem". Odatódultak a szomszédok, megérkezett a mentőautó. Úgy hallottuk, Kemenes természetes
halállal halt meg. Később egy másik orvos is bent járt egy rendőrrel, utána a halottat elszállították.
– Mikor hallgatták ki magát és a lányát?
– A halála utáni harmadik napon. Nemcsak bennünket, a többi szomszédot is.
– Álljunk meg! Amit maga és a lánya a rendőrségi kihallgatás során és a bíróságon elmondott, azt ismerjük. Fölösleges tehát
elismételnie. Csak azt nem tudjuk, hogy ezeken a helyeken miért hazudtak? Már csak magáról van szó, igaz, mert a lánya nekünk mindent
az igazságnak megfelelően mondott el.
– Én nem hazudtam – suttogta Csiszár Anna. – Magabiztos fellépése szétmorzsolódott.
– Nem hazudott? Azt állítja? Hiszen még Kati lányát is hazugságra kényszerítette!
– Mivel, százados úr?
– Azzal, hogy ha netalán a rendőrség érdeklődnék Kemenesről, csak mint ismerős szomszéd bácsiról tegyen említést. Letagadtatta vele
Patak ottlétét is. Térjünk vissza a születésnaphoz. Azt mondta, ugye, hogy mivel Matyi többet ivott, délután elszundikált.
– Igen, ezt mondtam.
– Akkor most azt mondja el, mi történt közvetlenül az evés, ivás után? Hová küldte Katit?
– Nem emlékszem, hogy valahová is küldtem volna.
– Maga képtelen egyetlen igaz szó kimondására. A hazugság annyira magába ivódott, hogy nem tud tőle szabadulni. Légy szíves,
Pista! Kísérd be Katit!
Csiszár Anna összerázkódott, egyensúlyát elvesztette, felborult a szék.
– Hoppá! – mondta Németh. – Ennyire felizgatja, hogy viszontláthatja a lányát? Az idegeskedéssel nem ér el semmit. A székre újra
vissza kell ülnie. Nem tenné bölcsebben, ha abbahagyná a kerteléseit és őszintén beszélne? Ez úgyis elkerülhetetlen előbb-utóbb. A
megtörtént dolgokat, bármennyire is teljék az idő, vállalni kell. És ha beismeri, csak nyerhet vele.
Szőke bekísérte a lányt. Németh százados háttal állította anyát és lányát egymásnak, így egyikük sem láthatta a másik arcát.
– Mondja el, Katalin, hogy Matyi bácsi születésnapján kiért küldte el magát az édesanyja.
– Józsi bácsiért, hogy igyon egy pohár bort az egészségére. – S a továbbiakban Kati szóról szóra elmondta mindazt, amit kikérdezése
során felsorolt.
Amikor ott tartott, hogy Patak milyen állapotban tért vissza a Kemenes-házból, az anyja kidülledő szemekkel, fenyegető, rikácsoló
hangon üvöltözni kezdett a lányára.
– Anyám – sírt fel a lány –, ez a tiszta igazság. Nem akarok többet hazudni, elég volt. Akaratom ellenére eladtál, kurvát csináltál
belőlem. Mostantól fogva megpróbálok új életet kezdeni. Úgy akarok élni, mint a többi velem egykorú lány. Munkával, tisztességes
munkával szeretném magam előtt is feledtetni eddigi sorsomat, ki akarom törölni az emlékezetemből azt a megalázó szörnyűséget, amibe
belevittél.
Az anya önkívületi üvöltő szidalmait, a lánya szívettépő hangos zokogását Németh megsokallta. Katit kivezettette.
– Nos, Csiszár Anna? Még ezek után sem óhajt őszintén beszélni?
– Már azt sem tudom – válaszolta kissé lecsillapodva –, mi az igazság.
– Nagyon is jól tudja, csak nem meri beismerni. Tehát, miért ölte meg Kemenes Józsefet?
– Én? – sikította.
– Igen, maga!
– Én nem öltem meg!
– Akkor ki tette, ha nem maga ?
– Talán ... Matyi.
– Látja, Anna asszony, ez aztán megint csak aljasság. Tudva, hogy Patak Mátyás már volt büntetve, a háta mögé akar bújni. Vele akarja
magát fedezni ezért a szörnyű tettéért! Kemenes József megölésére egyedül magának volt oka, mégpedig az a csekély oka, hogy a megígért
kert egy részét a vasutas halogatta átíratni a nevére. Maga rettenetesen feldühödött, hogy a lánya szüzessége elvesztése fejében ez a jól
kifundált telekspekulációja nem sikerült. Amikor kissé ittasan átugrott Kemeneshez és az átírásra a férfi újra csak nemet mondott, maga vad
dühében nekirontott, fejbe vágta, amitől az megszédült. Az eszméletét vesztett férfit erős kézszorítással megfojt otta, majd visszarohant a
házába. Közben kiagyalta, hogy Patak Mátyást, aki akkorra már erősen ittassá vált, felhergeli annyira, hogy az átszaladjon és megfenyítse
Kemenest. A lánya tisztaságának elvesztése ürügyén sikerült Patak Mátyást annyira felbőszítenie, hogy az valóban átszaladt Kemeneshez.
Csakhogy akkor már a vasutas halott volt. És most, Patakra akarja rákenni ezt az emberölést. Nem fog sikerülnie, bármennyire is szeretné.
 – Miért akar a százados úr gyilkost faragni belőlem?
– Én csak az igazságot akarom. Az igazság pedig az, hogy Kemenessel a szerelmi kapcsolata nem úgy vált be, ahogy azt elképzelte.
Előző áldozatát, Halmi Emilt kegyetlenül zsarolta. Nem elégedett meg az érdligeti házzal, fenyegetéseivel családi ékszereit is kicsalta tőle.
Ez a trükkje már bevált. Hasonló módszerrel szerezte meg Gáspár Gézától is az Almádiban levő telkét. Többet nem kívánok felsorolni a
maga aljas üzelmeiből. Figyelmeztetem: amennyiben le akarja tagadni a történteket, én a maga „ügyeskedéséről" húsz évre visszamenőleg
olyan részletes tájékoztatást készítek, aminek következményeit maga fogja viselni. Akarja, hogy Patak Mátyást szembesítsem magával?
– Szükséges ez?
– Részben.
– Akkor tessék! Tőlem mondhat, amit akar. Patak Mátyás, az asszonyt megpillantva falfehérré vált.
– Patak úr, arra kérem, ismét mondja el, a születésnapján miért ment át Kemeneshez?
– Mert Anna felbőszített. Megmondta, hogy Kemenes a lányunkat megbecstelenítette. Elöntött az indulat, igaz, akkorra már jól be is
ittam, és átszaladtam. Addigra Kemenes József már halott volt.
– Mit mondott Annának, amikor visszatért?
– Bár nem igaz, de azt mondtam, minden rendben van, nem fog többet erőszakoskodni.
– És ezt mért mondta?
– Magam sem tudom. Talán Annát akartam megnyugtatni.
– Maga szerint ki ölte meg Kemenes Józsefet?
– Ha józan ésszel mindent mérlegelek, bármennyire is szörnyű, ki kell mondanom: Anna.
– Ugye, maga úgy tudja, hogy Kati a lánya?
– Igen, Anna mindig ezt mondta.
Németh az asszonyra nézett és azt kérdezte: – Mondja meg az igazat, ki volt a Kati apja?
Csiszár Anna felállt és haragtól eltorzult arccal rikácsolta: – Hát, ez a mocskos szemét... ez semmi esetre sem!
– Látja, Patak Mátyás? Maga csak amolyan támaszféle volt. Lopta az élelmiszert, ellátta őket. És most, hogy megmondta az igazat,
mocskos szemétté változott.
– Százados úr, húsz éve tudom, hogy Annát kizárólag az anyagiak érdeklik. De szerettem. Miatta loptam, és kerültem börtönbe. Mégis,
hogy ennyi időn át így áltasson, ennyire kivetkőzzék magából, azt nem hittem volna.
– Nos, Csiszár Anna? – kérdezte Németh, miután Patak Mátyást elvezették. – Van hozzátenni valója?
– Nekem már mindegy. Gyilkoltam, zsaroltam, kurva voltam, nem tagadom. Csukjanak be, akasszanak fel, tegyenek, ahogy jónak
látják.
– Nana, ne adja itt a tragikus hősnőt, ne dobálódzon a fellengzős szavakkal, mert a végén nem lesz az magának mindegy, milyen
büntetést kap. Arra feleljen, beismeri, hogy maga ölte meg Kemenes Józsefet?
– Igen, beismerem.
– Hogyan ölte meg és miért?
A hogyan kérdésre a helyszíni vizsgálat a boncolás utáni megállapításoknak megfelelően válaszolt. A körülmények elmondása
megegyezett lánya és Patak Mátyás vallomásával.
A miért kérdésre azt felelte: – Pontosabban elmondani, mint ahogy azt Patak Mátyás és a lányom megtette, én sem tudnám. Az oka,
hogy megerőszakolta a lányomat többször is. Mentségemre legyen mondva, nem akartam megölni, arról, hogy meghalt, nem tehetek. Igaz,
jól megmarkoltam a nyakát, és nekilöktem az ágynak, amibe beütötte a fejét. Ezt is azért tettem, mert megütött, letépte a ruhám, jóba akart
velem lenni.
– No látja, az ügyvéd majd azt fogja mondani, hogy önvédelemből cselekedett. Én úgy gondolom, az is közrejátszott Kemenes
halálában, hogy a kertjének egy részét nem íratta magára.
– Igen, ezt megígérte és becsapott. De akkor ez nekem eszembe sem jutott. Tessék mondani, velem mi fog történni?
– Átmegy a bíróságra, további sorsáról ott döntenek. Az biztos, hogy helycsere lesz. Maga bemegy, Kemenesné pedig kijön a
börtönből.
Magos, miután Csiszár Annát a fogdába kísérték, felállt.
– Laci és Pista! Mindenki előtt megdicsérlek benneteket. A feladatot példásan végeztétek el. S ami nem kevésbé fontos: gyorsan és
eredményesen.

Kemenes Józsefné ellen a tévedések alapján indítottak eljárást. A nyomozó hatóság késedelmesen intézkedett, hajlott a hamis tanúzás
elfogadására is, ami a bíróságot döntésében befolyásolta. Kemenesné perújítási kérelmének a bíróság és az ügyészség azonnal helyt adott. A
vádhatóság a bejelentésre újabb vizsgálatot rendelt el minden késlekedés nélkül, ennek köszönhetően kiderült az igazság. A téves alapokra
helyezett eljárás helyes irányba terelődött, az ártatlanul elítélt visszanyerte szabadságát, az igazi tettes elnyerte méltó büntetését.
 TARTALOM

BESZÉLŐ NYOMOK
BÖRTÖNBARÁTSÁG
NEM VÁRT FORDULAT
AZ ISMERETLEN HALOTT
GYANÚS ÁRTATLANSÁG
A VISSZAVONT BEISMERÉS
 © Mág Bertalan, 1983

ISBN: 963 326 841 9

Zrínyi Katonai Könyv- és Lapkiadó

A kiadásért felel: Németh M. László igazgató
Nyírségi Nyomda – 507
Felelős vezető: Jáger Zoltán igazgató
Nyíregyháza, 1983
Felelős szerkesztő: Tabák András
Műszaki vezető: Jordán Gusztáv
Műszaki szerkesztő: Mohr Gyula
Terjedelem: 21,58 A/5 ív
20(785) Zi 818 – h – 8485