NNCL1931-616v2.

Zabos Géza
A kacagó harcsa
Mezőgazdasági Kiadó - MOHOSZ Budapest, 1987
Lektorálta Fekete Sándor
Az illusztráció és a táblaborító Gyulai Líviusz munkája
© Zabos Géza, 1987
ISBN 963 232 405 6 (Mezőgazdasági Kiadó) ISBN 963 02 4347 4 (MOHOSZ) ETO 894.
511-32

Irsa, szülőfalum...

Már nem hív haza senki, csak az emlékezés. A régi ház, amelyben idegen lakik, a
sáros, girbe-görbe utcák, amelyek azóta kiegyenesedtek, a futballpálya, amely
füvessé vált az egykori homokbuckás játéktér helyén, a szelíd dombok, amelyek
észak felé lezárják a látóhatárt, a síkság, amely a másik oldalon a végtelent
jelenti, a temető, ahol édesanyám és édesapám, nagymamám és nagyapám, meg
végleges csenddé faragván a korábbi ellentéteket, a többi rokon pihen.
Ezen az őszön otthon jártam, ám nem köszönt vissza a szülőfalum. Pedig
találkozhattam régi társakkal is, de már ismeretlenné érlelt bennünket az
elsuhant idő, hiszen közel negyven év szaladt el azóta, hogy onnan én is
elszaladtam.
Így hát közömbösnek látszó idegenként ballagtam végig az utakon, benéztem a régi
templomba, ahol a gimnáziumi hittanórák parancsa szerint igazoltatnom kellett a
megjelenést a misék után, körülsétáltam egykori iskolámat, ahol palatáblán
tanultam meg a betűvetést. Később tűnődve ültem a kovácsoltvas kerítéssel őrzött
családi sírkert megrokkant padján, ahol az elmúlás csendje élt a meggyújtott
gyertyák lángjaiban. Aztán kisétáltam a rétre.
A rétre, ami - noha változatlan területű - apróvá zsugorodott össze az évek
függönye mögött. Egy kivágott nyírfa tuskójár a telepedtem, gyermekkoromban még
csak csemete fa volt, onnan néztem egykori házunkat is, a magasra nőtt két
fenyőt a kertben, és bármennyire is csak személyes magánügyemnek tekinthető
mindez, fejet hajtottam a betűkbe véshető emlékezés előtt.

Igen, kisétáltam a rétre, amely gyermek-, kamasz- és ifjúkorom legkedvesebb

tanúja, társa, menedékhelye volt. Ahol valamikori gyermekekkel - magam is
gyermek - együtt rohangásztam májusi estéken a zizzenő cserebogarak után, ahol
rongylabdát rugdostunk fűzvesszőkkel jelölt kapuk felé, ahol vadkacsára
csúzliztam a zsákmány szerzési vágy furcsa bódulatában, ahol együtt halásztam,
horgásztam a többi gyerekkel a Gerje-patak térdig, övig érő vizében. Oda
menekültem bánataimmal, ott fogalmaztam meg vágyaimat, és egy gyönyörű
augusztusi estén egy esetlenül, ügyetlenül forró nekibuzdulásban ott vesztettük
el kölcsönösen szüzességünket puha szénaágyban egy kedves, barna lánnyal.
Néztem a rétet. Az odvas karfájú, öreg híd helyén már vasbeton pillérek
vigyázták az utat, unokautódok pirospettyes labdát rugdostak az egykori rongy
foci helyett, csak a meggyújtott gizgaz fanyar, sárga füstje volta régi, meg a
patakban a kis halak.
Hát innen indultam el, és későbbi életemnek is meghatározója lett ez a táj.
Hiszen sokat keringtem, forogtam az azóta bekövetkezett, országos
földindulásokban, de csak ott álltam meg huzamosabban, ahol az új környezet erre
a régire emlékeztetett. Ahol telenként a nagyon hideggé vált alkonyatokban
messze hangzó roppanással riadt a jég a vadvizek felett, ahol nyírfák
fehérlettek a tavaszi fényben, ahonnan első virágként barkát vihettem haza, ahol
bíbicek érkeztek tavaszonként az eget kéken tükröző tocsogók szegélyeire, ahol
rablóhalak csobbanásaitól volt hangos a májusi folyó, ahol forró nyarakon
halakat termő, sikeres horgászatokkal fűszerezett béke úszott a vizek felett,
ahol éves búcsút a vizek hátára hullajtott levelekkel üzent az ősz.
Igen! Innen indultam el. És most, amikor az életem napjait kísérő, horgászbotos
emlékeim leírására készülök, ezt a kedves, szomorkás hátteret nem felejthetem
ki.

Annácska
Anna (mert csak később szépült bennem Annácskává) Irénke óvó néninek unokahúga
volt, aki abban az évben (1938) fejezte be a polgári iskolát és június végén
nyaralás céljából nagynénjéhez, Sáriba érkezett. A másik óvónőnél, az én Mici
nagynénimnél - néhány nappal korábban érkezvén - én akkor már a harmadik
nyaralásom kezdtem, szinte mindennap a folyóra jártam, ahol horgásztam,
fürödtem, és ahonnan csak a cséplőgépzúgásos augusztusvég - akkor is nagyon
szomorúan - vitt haza.
Annának hosszú, sötétszőke haja, aranybarna szeme volt, és már telt zsemlécskék
feszültek ruhája alatt, bár ebbéli tulajdonságait csak később vettem észre. Az
első napokban - mert én minden reggel horgászni mentem, ahonnan csak délben,
máskor este vetődtem haza - társtalanul ténfergett a sok óvodás között; egy hét
se telt el, már meg is unta, és egy este arra kért - ígérvén, hogy inkább
megtanul halat fogni -, kirándulásaimra vigyem el. Meglehetősen kedvetlenül
egyeztem bele, mert már abban az időben is legszívesebben egyedül jártam a magam
vízi útjait, akkor reggel a szokásosnál is korábban keltem, de Anna kint várt
már az udvaron. Mint egy fiú, csapta vállára az előző este elkészített
mogyoróbotot. Mezítláb siettünk a kicsi, tót falu poros utcáin a folyó felé, a
tölgyerdő alá igyekeztünk, ahol sebes és mély volt a víz. Könnyű kergetősdit
játszottunk a réten, nevetésünket az erdő visszhangozta, de a patak mellett rá
kellett szólnom, hogy horgászat közben csak suttogni szabad. Undorát legyőzve
nyúlt a gilisztákhoz, elszántan küszködött velük, aztán bevetettük a horgokat.
Egy-egy szöglet alatt úsztatgattunk, zsinórom végén csakhamar tenyérnyi keszegek
villantak meg a reggeli fényben, De Annának nem ment a dolog.
- Elkésel, mindig elkésel... - szidtam ilyenkor, leálltam mellé, tanítgattam,
egy-két halat végre ő is fogott, de silány zsákmánynak tűnt a nálam levő, már
füzérnyi keszeghez képest. Tíz óra körül abbahagytuk, szótlanul majszoltuk a
magunkkal hozott vajas kenyeret.
- Én inkább összeszedem a halaidat a horgászat helyett... - mondta később. El is
fogadtam az ajánlatot, hiszen így nem kellett tovább a madzagra való felfűzéssel
bíbelődnöm. Ettől fogva nem hozott botot, csak a halakat gyűjtötte víg örömmel,
máskor ezzel vagy azzal kedveskedett nekem. Ha megéhezett, és én nem akartam
félbehagyni a horgászatot, falatot tört, és a számba dugta, vizet adott, ha
megszomjaztam, vagy lepaskolta, lesimogatta hátamról a szúnyogot.
Később többször kint maradtunk egész napra is. Ilyenkor egyre messzebb
merészkedtünk és egy meleg, tiszta egű délelőtt elértük az addig csak
hallomásból ismert grófi birtokot. A határt egy másik patak jelentette, amelynek
a vize a mi patakunkba ömlött, a torkolat szögletéből láttuk, hogy onnan kezdve
sokkal szélesebb és lustább a folyó, így nagyobb halakat, új titkokat ígért.
Vágyakozva néztem arra a vízre, de utunkat lezárta az összebújó két patak,
hídról meg nem tudtunk se közel, se távol. Én jól úsztam, de Anna nem tudott,
kedvetlen lettem, meg dühös is, hogy miatta azon a méllyé vált vizén most nem
horgászhatom.
- Megvárlak, ha megnézed... - értette meg kedvetlenségemet, de nem fogadhattam
el az ajánlatot, mert megígértem Irénke óvó néninek, hogy a folyó mellett nem
tágítok a kishúga mellől.
Tétovázásomat néhány gyönyörű hal látványa győzte le. Olyan kiló körüli
vörösszárnyú keszegek voltak, és ott lebzseltek a szélessé vált folyó felszíne
alatt. Kenyérdarabokat úsztattam föléjük, kettő is rávágott az ingyenlakomára.
- Átlábalunk, vagy átviszlek, ha mély - határoztam el, és hogy kitapasztaljam az
átkelés lehetőségeit, a köznapi ruhaként is használt klottgatyában becsúsztam a
vízbe. Selymes, finom homok feküdt a talpam alatt, a víz a szegélyben csak
combtőig ért, beljebb azonban meredeken mélyült, ám a közepén is, bár
pipiskedve, de éreztem a medret.
- Áthozhatlak - szóltam vissza a másik partról -, még úsznom se kell...
Hogy félelmét legyőzzem, viharos vízigyakorlatokba kezdtem, háton, mellen,
gyorson is bemutattam a tudományom, majd megálltam előtte és reménykedve vártam
a választ. Zavartan álldogált a parton, már azt hittem, hogy a félelme erősebb,
amikor elpirulva bevallotta, hogy otthon felejtette a fürdőruhát. Bosszússá tett
az újabb akadály, eszembe se jutott, hogy azon az ismeretlen, gyönyörű parton
másnap is végigmehetünk, hiszen tizennégy éves kamaszka voltam, akinek bölcs
várakozásra nincs ideje.
- Rendben van, akkor most hazamegyünk - mondtam elkeseredetten -, de holnaptól
már nem jöhetsz velem... !
Kimásztam a partra, és dühösen tekertem fel a botra a zsinórt, de Anna nem
mozdult. Nem tudom, hogy engem sajnált-e vagy a másnaptól már elmaradó közös
kirándulásokat, de az aranybarna szempár egy-egy lassan lepergő gyöngyszemet
termett. Meg is sajnáltam, és suta, gyakorlatlan kamaszmozdulattal meg is
simogattam.
Talán ez a kedveskedés tette, talán az elveszőnek látszó közös holnapok félelme,
de váratlanul elmosolyodott, aztán szinte gátlások nélkül vetkőzni kezdett. A
könnyű nyári ruha pillanatok alatt a füvön hevert, aztán lehúzta az apró,
hófehér bugyit is.
- Most már átvihetsz - mosolygott felém, de előttem a látványtól megbillent a
föld, ma sem tudom, hogyan is másztam be akkor a vízbe. Bár nagyon meleg volt,
dideregni kezdtem, a szívem még a fülemben is riadtan dobolt és időbe telt,
amikorra kinyújtottam felé a kezem, hogy a folyóba lépését megkönnyítsem.
- Vigyázz reám! - suttogta inkább, mint mondta, miközben átölelte a nyakamat, és
én a szelíd, langyos vízben könnyűvé váló leánytestet a karjaimba vettem.

Hogy meddig tartott az az út, azt sem tudom. Én meztelen nőt addig a napig
legfeljebb óvodás korúként láttam, most meg két feszes mellett simogatott a víz
az orrom előtt, igézve figyeltem a bimbók barna pettyét; lentebb meg finom,
aranybarna szőrzet mozdult a lassú vízi áramlásra. El is szégyelltem magam,
hiszen - bár azonos korúak voltunk - nála már gyönyörű háromszög takarta a
semmit, nálam meg, jóllehet váratlanul erélyesen meglódult, tudtam, hogy
teljesen csupasz még a valami.
Annát egészen a másik part szegélyéig vittem, megvártam azt is, amíg
felkapaszkodik, azután visszamásztam, hogy a ruhát, botot, egyéb cókmókunkat is
átcipeljem. A holmit még a vízben állva raktam ki a fűre, de nem segített,
tűnődő mosolylyal állt a parton, hol rám nézett, hol a messzeségbe, aztán
önmagát vizsgálta, hogy megszáradt-e már. Riasztó érzések örvénylettek bennem,
tenni akartam ezt is, meg azt is, de abban a kusza, egész testemben zajló
kavargásban belém bénult minden mozdulat. Anna rövidesen megelégelte a
szárítkozást, szeméből elillant az a csillogó mosoly, és hideg megfontoltsággal
öltözködni kezdett.
Arra is gondoltam, amíg kimásztam a vízből, hogy most valami vidámat vagy
kedveset kéne mondani, de belém fulladtak a szavak, erőmből mindössze egy
keserves sóhajtásra telt. Aztán letekertem a botról a zsinórt, a horogra új
gilisztát fűztem, el is indultunk a szélesebbé vált folyó mellett, de az úszó
figyelése helyett önmagamban az előbbi Annát néztem, és azon töprengtem, hogy
valami csodálatos dolog történt velem. Bár nem fogalmaztam meg, de tisztán
éreztem, hogy Anna, az addig csak ügyetlen társként megtűrt Anna szétáradt
bennem, mint tűző napon a fény melege, és azt az előbbi, izgatóan gyönyörű képet
életem végéig hordozni fogom. Legszívesebben mellé léptem volna, hogy megfogjam
a kezét, vagy átöleljem, vagy - ahogyan néhány film befejezéseként már láttam -
megcsókoljam; de nem jutottam tovább a gondolatnál, ő meg nem közeledett. Később
eszembe jutott, hogy hazafelé a patakon újból át kell vinnem, e gondolattól
vidámabb lettem, és elhatároztam, hogy majd akkor, ott, a patak közepén, ahol
talán védekezni se mer, igaziból is megcsókolom.
Hogy Anna mire gondolt, nem tudom. Néhány lépéssel úgy jött mögöttem, mint addig
annyiszor, fel is fűzte az olykor mégis kirántott kis halat, de éreztem, hogy
önmagában mással foglalkozik ő is, mert a megszokott csacsogás helyett konok
komolysággal hallgatott.
Mivel egyre mélyebb és riasztóbb lett közöttünk a csend, rádöbbentem, hogy nekem
kell megtörnöm valamivel, nehogy most már végleges legyen.
- Nem féltél ott? - kérdeztem ezért, de idegenül csengett a hangom önmagamnak
is.
Az aranybarna szempárban hideg közöny úszott.
- Megkérlek - mondta kedvetlenül -, hogy erről ne beszéljünk sohasem!
A válasz meghökkentett, de tudomásul vettem, hallgattunk is tovább becsületesen.
Az úszót lassú sétával követtük a partszegényen, néha kikaptam egy-egy halat is,
és már éppen azon gondolkodtam, hogy visszafordulunk, amikor egy elért kanyar
mögött megpillantottam azt a később annyiszor elátkozott öreg fahidat.
Annácskában vidám öröm ébredt.
- Ha azon átmegyünk, a másik oldalon akadály nélkül hazajuthatunk...
Tudta, és én is tudtam, hogy igaza van...
A hídon feltekertem a botra a zsinórt, mert megelégeltem már a horgászatot. A
túloldalon szántóföldet őrzött a nyár, így annak lábánál, a folyót követő
dűlőúton indultunk el hazafelé. Lépéseink nyomán könnyű por repült, egymás
mellett mentünk, ki-ki a maga szekérnyomán, hallgatagon, mint két öreg cseléd,
akik már elmondtak egymásnak minden elmondhatót. A tarlókon búzakereszteket
pirított a nap és én egyre szomorúbban azt éreztem, hogy ezt a kislányt, aki
mellettem baktat, nem tudom, mi okból, de elvesztettem, és ez egyre jobban fájt
nekem.
Már a falu közelébe értünk, amikor észrevettem egy művelésből kimaradt csücsköt
a szántóföld sarkában. Rajta búzavirág- és pipacserdőt simogatott a délutáni
szél, gondoltam, egy csokornyi szép lesz belőle, és megteszi kedveskedésnek is.
Annácska közömbösen nézte ügyködésem.
- Szép... - mondta azért, amikor átadtam neki, de úgy lóbálta, mintha kóró
lenne, piros pipacsszirmok hulltak a porba, és a búzavirág kékje szürke lett.
- Kár, hogy ilyen hamar tönkrement... - mondta aztán a falu alatti hídon, és
könnyedén a folyóba dobta.
Másnap korábban keltem a megszokottnál, nehogy miattam kelljen várakoznia, de
egy óránál is többet ácsorogtam, mégse jött. Mintha a világ minden fájdalmát én
cipelném, azon a reggelen úgy indultam el, bármerre néztem, Annácskát láttam,
feszes, barnagombos mellét, meg azt a háromszöget. Ímmel-ámmal horgásztam délig,
akkor - mert valaki egyszer mesélt róla - eszembe jutott, hogy valahol messze,
túl a tegnapi, meztelen csodát termő átkelőhelyen nagyon sok tündérrózsát őriz
egy öreg mocsár.
Nem tudom, mivel és mit vétettem, de kiengesztelem-határoztam el, és nekivágtam.
A patakon túl satnya kukoricát érlelő homokon botladoztam, királydinnyék
szurkálták talpamat, 3—4 újabb kilométert is megtehettem, amikor végre
észrevettem a homokdomb tövén azt a sötétzöld színű mocsarat.
Oszlopszerű zsombéksor őrizte, takarta a vizet, és a tükörre feküdt levelek
között valóban nagyon sok tündérrózsára mosolygott a nap. Piócák hadával
viaskodtam, amíg megszedtem egy csokorravalót, könnyű ügetésben indultam vissza,
hogy Annácska a virágot épségben kapja meg. De már a patakon való visszaüti
átkelésnél láttam, hogy ebből a tervből semmi se lehet, hiszen a tűző napon a
virágszárakban az élet megbicsaklott, és a hófehér szirmok meggyötörten néztek a
fold felé.
Haza egy szálat se vittem belőlük, egyenként szórtam el valamennyit a réten, bár
hiába is vittem volna, hiszen Annácska - mondták, nem jól érezte magát - már
jóval korábban aludni tért.

Öklék szivárvány nélkül

Egyszál gyertyafény a pince mélyén. Hatalmas bádogtál vizébe ökléket rakok.

Lesem őket a félsötétben: fürge, szívós kis halak, csoportba verődnek, úgy
kutatják a tál szegélyét, hátha akadna valahol kiút. A patak vizében nefelejcs
tövén kergetőztek, sűrű szemű hálóval emeltem ki őket holnapi horgászatok
csalihalaként.
Persze, csak ha lehetnek holnapi horgászatok.
Mert odakint a tiszta egű vasárnapi alkonyat háborút takar. Embermilliókat
elpusztított, kegyetlen háborút, ami a visszaúton már a Tiszánál hömpölyög, és a
folyón innen senki se tudja, hogy a másik oldalon mennyi élet maradt, és milyen
világ közeledik. Senki!
Lesem az ökléket a félsötétben: egymás mellett köröző fekete vonalak. Rabok.
Tegnapelőtt jöttem haza Budapestről. Péntek volt és D. professzor úr óráján
döntöttem így...
Az egyetemen D. professzor úr a Hatalom. A Kegyetlen. A Kiszámíthatatlan, aki a
tanév végén ítéletet hirdet. Gyakrabban gyászos, mint örömös ítéletet, aminek
következménye, hogy a 180 második évesből harmadévre csak mintegy 60 hallgató
maradt.
D. professzor úr órája kilenckor kezdődött. Nem ültünk ötvenen se a padsorokban,
a többieket már haza hívta vagy messze riasztotta a háború. A professzor késve
érkezett. Felálltunk, hogy üdvözöljük, de nem született meg a szokásos
kézlegyintés, ami a leülést engedélyezi. Csak sétált le-fel az előadói asztal
mögött, és a pálca, amivel eddig a táblára vázolt szervek vagy kémiai képletek
törvényszerűségeit magyarázta, csupán belső feszültségének íveit rajzolta a
levegőbe. Hát álltunk. Később elnézést kért, amikor észrevette. Az előadást
szokatlanul csendesen kezdte.
- Kis kollégáim - mondta, mert így szólította a hallgatókat, akár a vizsgákon,
akár az óraközi beszélgetéseken -, új fejezetet kell kezdenem. Ebben a hónapban
az élő szervezet belső környezetével foglalkozunk...
Füzetek zizegtek a padsorok fölött, a kezekbe ceruza került, hogy le ne késsünk
egyetlen mondatot se, mert - háború ide, háború oda - hátha azon az egyetlen
mondaton múlik az év végi továbbjutás. A professzor az előadói asztalkán teleírt
cetlik között lapozott, aztán a terem magasában levő ablakokon át október szelíd
fényeit nézte.
- A belső élettani környezetet azonban manapság alaposan megzavarja a külső
környezet. Az emberséget az embertelenség... Idejövet láttam, a Kiskörút fáin
három felakasztott embert himbál a szél...
- Én is láttam... Rettenetes volt! - szólalt meg R. Miska a második padban, de a
professzor nem vette figyelembe.
- És kis kollégáim, nem tudom, mi lesz... Én megtartom az óráimat, ameddig
megtarthatom, ha csak egyetlen hallgató ül is a padsorokban. Katalógust
természetesen nem olvasok...
Még akkor este vonatra ültem.
- De jó, hogy itthon vagy! - ölelt meg anyám. - Bármi következik, együtt
vagyunk...
Ülök a pince félsötétjében, és a halakat lesem. Abbahagyták már a körkörös
kutatást, a reménytelenség lebeg köztük a tál közepén.
Tegnap szétnéztem a faluban. Az emberek arcán félelem ült, vadabbnál vadabb
híreket meséltek egymásnak, csak néhány koldusszegény szemében derengett mosoly,
mintha tudnák, ha túlélik, nekik csak jobb lehet...
Kiballagtam a főútra is. Félelem szülte népvándorlást láttam: gyűrött férfiak és
nők, öregek és fiatalok, kócos, halálosan álmos gyerekek, gyalogosan, szekerek
tetején, a tehetősebbek teherautókon vánszorogtak, döcögtek, tülekedtek végtelen
sorban nyugat felé a front elől.
Este édesanyám ünnepi asztalt terített, a vacsora mellé telt kancsó bort rakott,
és szorongva vártuk, hogy hármunk sorsáról hogyan dönt apám. Felelet helyett
kisétáltunk a kapuhoz, a házunk kelet felé tágas rétre néz, kósza felhő takarta
a holdat, így riasztóbbak lettek a lila villanások az ég alján, a síkság
peremén.
- Az ott a front! - mondta az apám, és hangjában felismertem az első háború négy
évig tartó frontszolgálatának átélt rettegéseit. Később, már újra asztal mellett
ültünk, tenyerét nézte. Ujjai tövén vaskos kéreg volt, ettől meg is
vigasztalódott. Poharat emelt, a bornak mondta:
- Nézzétek, mi másik ember ellen nem vétettünk... Nincs miért futnunk a sorsunk
elől...
Édesanyám mosolygott, mert így gondolta ő is, gyűszűnyi bort töltött a poharába,
bár azelőtt sohasem ivott.
- Ne féljetek, az Isten megvéd minket! - mondta megnyugodva.
Én is ittam, három vagy négy pohárral, pontosan nem tudom. Bátor lettem, talán
részeg is, és nyugodtan végigaludtam az éjszakát.
A tálban újból keringőznek a kis halak. Pedig tudhatnák: itt már nincs kiút, a
börtön egy darabig börtön marad...
Hiszen csak egy-két órával ezelőtt a gyerek-katona halála ne történt volna meg!
Ma későn keltem, úgy hét óra körül, tanakodtam, tanulnom nem kell, egyéb
házimunka se szorít, a faluból tegnap eleget láttam, újabb felfedező sétát nem
teszek, hát leakasztottam a falról a horgászbotokat. Munkálkodásom anyám vette
észre. Mint minden vasárnap, misére készült, de megértvén szándékomat,
visszatette a szekrénybe az ünnepi ruhát.
- Elmegyek veled... - mondta aztán -, ki tudja, meddig lehetünk együtt...
Rét az országos főút és a faluszegély házai között. Még nem vette észre a
háborút: teheneket legeltető gyerekek, rongylabda, fűzvesszőkkel jelölt kapuk.
Meggyújtott gizgaz fanyar, sárga füstje. Itt-ott facsoport, a rét ölén patak.
Tiszta vizű, álmos folyású. A vízszegélyen végig nefelejcs. A víz sekély,
kötésig alig ér, csak ott mélyebb, ahol összeszűkül.
Horgászhelyem aránylag messze van. Öreg, magányos nyírfa állt ott a parton, de
néhány évvel ezelőtt egy nyári vihar megbillentette: a tő helyben maradt, a
törzs a másik part gátjára feküdt. Azóta hídként használják a mezőket járó
emberek. Alatta a patak összeszűkül, mögötte apró tavacskává szélesedik.
Anyámmal sétáltam a megsárgult mezőn. Belém karolt, rövidítenem kellett
lépéseimet. Budapestről meséltem, a hallgatók nélküli egyetemről, meg a
városról, amely gyilkos indulatokat hordoz a nyugodtnak látszó felszín alatt.
Nem kérdezett és nem válaszolt, csak a karja karolt egyre szorosabban.
Először kis halakat vadásztam a nefelejcs tövén. Vörösszárnyúak helyett öklék
maradtak a háló ráncai között.
- Ennyi elég lesz az őszre! - mondtam anyámnak, amíg berázogattam őket a
haltartó kannába. A horgokra a két legnagyobbat fűztem.
- Szegények! - nézte a barbár műveletet az édesanyám.
Az egyik úszó közvetlenül a fatörzs alatt, a másik a tavacska alsó határán várta
a mohóság jelentkezését, de hiába viaskodtak a horgokkal a kis halak, egyetlen
rabló se mozdult a mélyben.
Pokrócra ültünk a gáton.
- Az ősz azért most is gyönyörű... - néztem a felhőtlen októberi égre, ahol már
nem szikrázott, csak puha fénnyel ragyogott a nap. - Csak ez a háború...
- Igen - bólintott anyám. - Csak ez a háború...
Az országos főút felől tankcsikorgás, autózúgás, lónyerítés, keserű emberi
kiáltások zűrzavarát sodorta felénk a parányi szél, és fejünk felett olyan órás
időközökben kilenc bombázógép repült el kelet felé, hogy harminc perc múlva, már
megkönnyebbülten visszatérjen valami hevenyészett repülőtérre az újabb
bombacsomagokért.
-Igen, csak ez a háború...
Az első csuka a tavacskába vetett horgon jelentkezett.

Arasznyi ha volt, de szívósan tartotta a kis halat. Visszadobtam.

Édesanyámnak talán a halról jutott eszébe az ebéd.
- Apád estig dolgozik... Ha akarsz, alkonyatig maradhatunk...
A gyomrom különösebben sohasem izgatott, megörültem az ajánlatnak.
Délidő körül már harmadszor zúgott el az a kilenc gép a fejünk felett.
- Borzasztó... - nézett utánuk anyám. - Nagyon szomorú lehet az a hely, ahol a
bombákat leszórják, de rossz lehet ott fönt nekik is!
Hogy fönt milyen lehet, csak elképzelni tudtam, de hogy lent milyen, már kétszer
is átéltem Budapesten, és megtanultam, hogyan is születik meg az emberben az
igazi félelem.
A csuka ekkor kapta el a kis halat. Mint a villám, tűnt el az úszó a mélyben a
fatörzs alatt, aztán kerepelni kezdett az orsó a boton. Cibáltam, hogy jöjjön
vissza a tavacska vizére a természet szabta híd alól, de csak nehezen
engedelmeskedett. Aztán ott birkóztunk, amíg aládughattam a hálót.
- Gyönyörű! - bírálta mosolyogva a halat az anyám.
- Elfogadható... - mondtam álszerényen. - Olyan három kilós...
- Ennek este édesapád is örülni fog.
Pányvára kötöttem, és elcipeltem a csukát vagy ötven méternyire, hogy ne zavarja
tovább a horgászhelyet. A repülőgépek a front felől közeledtek.
- Csak nyolc jött vissza... - számolta meg őket az anyám.
- Valóban csak nyolc - vizsgáltam én is, mert jobb oldalon csak két gépből állt
a korábbi háromszor hármas ék.
- Tudtam én, hogy rossz lehet ott fönt nekik is... - mondta még anyám, aztán
elhallgatott. Hallgattam én is, bár gyakran észrevettem, hogy olykor lopva,
féltő félelemmel engem figyel.
Később még két újabb csuka vágott rá a kis halakra, de idei termésből származott
mind a kettő, így elengedtem őket, a zsákmány nem növekedett. Aztán, a nap már
megközelítette a fák hegyét, édesanyám fészkelődni kezdett.
- Még meg kell sütnöm a halat... menjünk, kisfiam!
Hogy a kezem szabad maradjon, a halat is betettem a hátizsákba. Kart karba öltve
ballagtunk a már finom harmatú gyepen.
Az Öreg hídnál egy német csapattal találkoztunk. Szakasz lehetett, nem voltak
túl sokan. Fegyelmezett rendben meneteltek, és mivel a falu közepén a kastély a
gróf és népsége helyett két hét óta német katonákkal volt tele, jelenlétük fel
se tűnt. Csak éppen...
Csak éppen, amikor mellettünk elhaladtak, megéreztem, hogy itt most valami nem
természetes. Aztán rádöbbentem: azzal a fiúval, ott az első sorban, fegyver,
vállap, szíjak nélkül, fedetlen fővel két szomorú katona között, azzal a fiúval
valami baj lehet. Szőke volt, kék szemű, a bajusza éppen pelyhezni kezdett. Meg
nagyon sápadt, és mintha támolygott volna a két másik között...
Gyerek-katona, csak azt nem tudtam, miben vétkezett... Talán azt mondta, az
ölésből elég volt... Talán azt mondta, nem harcol tovább... Talán
meggondolatlanul elhagyta őrhelyét... Vagy valami nagyobb értéket ellopott...
Szótlanul ballagtunk a réten. Olykor, lopva, hátra-hátranéztem, hogy megtudjam,
mi lesz majd vele... Egészen a megdőlt fáig meneteltek, ott bekötötték a katona
szemét.
- Nézd - mutattam anyámnak -, ebben a kora esti fényben milyen szép a házunk...
Meg a két fenyő a ház előtt...
- Nagyon szép! - mondta az anyám is.
Akkor dördült el az a sorozat.
Megtorpantunk, de már semmi se látszott, a vékony test eltűnt a kora est, meg a
távolság mögött.
- Biztosan célba lőttek... - legyintettem. - Vagy vadnyúl ugrott fel az orruk
előtt.

... A pincében ülök egyszál gyertyafénynél, az ökléket lesem, apró

felkiáltójelek. Őkét nézem, de a tál tükrében az öklék mögött az a gyermekarc
lebeg.

A pincében ülök egyszál gyertyafénynél és az ökléket lesem. Éppen úgy, mint

akkor, a ma már nagyon távolinak tűnő, vasárnapi kora estben. Éppen úgy, csak
hát... Hát azóta néhány hónap elszaladt, és másként alakult a sorsom, mint
ahogyan azon a vacsorán elterveztük. Másként. Csak az öklék maradtak meg
változatlanul a bádogtál vizében. Változatlanul rabok.
Meg is hatódtam, amikor ma megláttam őket.
Délelőtt érkeztem haza a romvárossá roskadt Budapestről. Keserves utazás volt,
méltó befejezése a négy hónapos távollétnek. Keserves utazás.
A vonat - talán az első az ostrom befejezte óta - már teljesen megtelten indult
ki a pályaudvarról. Kőbánya-Alsón mégis tízsorosan vártuk a szerelvényt, hogy mi
is elutazhassunk. Legalább tízsorosan, ki-ki a célja felé. A többség élelemért,
hogy a Pesten maradottaknak majd legyen mit enniök, mi, a többiek az elhagyott
otthonok felé, mert túléltük az ostrom szörnyűségeit és belefáradtunk már a
halálfélelembe.
A vonat közeledett, a tömeg meglódult, és négy embert, akikben nem volt elég
erő, hogy nekifeszüljenek a hátulról tolakodóknak, a kerekek alá nyomott.
Különleges tornászmutatvánnyal másztam fel az egyik kocsi tetejére. Tele volt az
is, de helyet szorítottak. Aztán várakoztunk. A négy hullát kikotorták a kerekek
alól, ott feküdtek letakaratlanul, de a halál valamennyiünknek mindennapos
ismerőse volt, így nem okozott túlzott megdöbbenést a négy új halott.
Édesanyámra meg édesapámra gondoltam, hogy mennyi igazság lapulhat a kósza
rémhírek mögött. Valaki azt mondta, a falumnak nem történt baja, a másik látta,
hogy otthon kő kövön nem maradt.
Aztán elindultunk. Óvatosan haladt a túlzsúfolt szerelvény, nehogy
szétcsússzanak a hevenyészve összeépített sínpárok a kerekek alatt.
Édesanyám vett észre először, még a kertünk végében voltam, egyszerre szaladt,
sírt és nevetett. Párás volt az apám szeme is, amikor szótlanul átölelt.

... A pincében ülök egyszál gyertyafénynél és az ökléket lesem. Éppen úgy, mint
azon a vasárnapon, amikor kivégző-osztag kísérte azt a gyerek-katonát. Csak már
béke van, erre már béke...

Édesanyám odafönt ünnepi vacsorát készít, az apám könnyű kedvvel dolgozni ment,
én végignéztem a házat, az ólakat, a kertet, most a pincében ülök, és az ökléket
lesem. Valami kedves jelképet érzek benne, hogy megmaradtak hiánytalanul. Igaz,
hogy talán nálam is soványabbak lettek, pedig zsírpárnákkal én sem
dicsekedhetem. Az ökléket lesem és azon tűnődöm, hogy októberben semmi
értékekért milyen könnyelműen mentem el.
Hiszen jól emlékszem, azon a november eleji vasárnap estén újból megnéztem a
távoli villanásokat. Valamivel talán fényesebbek lettek, és már halk dörgéseket
is hurcolt az esti szél. Nagyon távoli, nagyon halk dördüléseket. És eszembe
jutott, hogy könyveim, ruháim, kedves személyi apróságaim a háború zűrzavarában
elveszhetnek Pesten. Gondoltam, a front ideérkeztéig még van néhány napom. Ha
hajnalban felutazom értük, estig bőven hazaérhetek...
Anyám azt mondta, ne menjek, az apám biztatott.
Hajnalban vonatra ültem. Csomagjaimmal végigloholtam a Körutat, de a
pályaudvaron közölték velem, hogy a visszaúton már szerelvény nélküli mozdony se
indul el.
A pincében ülök, az ökléket lesem. Már nem riadoznak, talán kikopott belőlük a
félelem.
Délelőtt, már túl voltunk az érkezésem okozta első örvendezéseken, megkérdezte
édesapám, hogy merre jártam, és mi történt velem?
Gondolkodtam, hogy e néhány hónap szörnyűségeiből mit mondjak el? Hogy pénz és
élelem nélkül a diákszállásom lett az otthonom? Hogy az egyetem átköltözött
Bécsbe, de én nem mentem el? Hogy tankcsapdákat ásattak velem Budapest körül?
Hogy két hétig padlásokon bujkáltam nyilas suhancok elől? Hogy később
katonaruhába öltöztetett a rettegés? Hogy negyvenen maradtunk életben négyszáz
katona közül? Hogymikor már minden veszni látszott, arcomra a valós bátorság
helyett a félelem épített közönyt?
Gondolkodtam és rádöbbentem, hogy ezt most nem szabad elmondanom.
- Nehéz volt - válaszoltam. - Egyszer, talán majd évek múlva elmesélem. Most
mindössze annyit kell tudnotok, hogy
tiszta maradtam a szennyessé vált Budapesten... Hogy egy másodpercre se lettem
embertelen...
Aztán én kérdeztem őket.
- Vártunk. Téged vártunk. Ennyi volt... - mondta az apám.
- Nagyon vártunk... - simogatott meg édesanyám is.

A pincében ülök egyszál gyertyafénynél és az ökléket lesem. Éppen úgy, mint azon
a vasárnapon, amikor kivégzőosztag kísérte azt a gyerek-katonát. Csak már béke
van, erre már béke...

Holnap visszaviszem a patakba ezeket a halakat. És reménykedem, hogy a hosszú

börtönélet után testükre majd új szivárványt ragaszt az élet törvénye szerint
megérkező szerelem.

Utórezgések

A háború átdübörgött rajtunk. Sokakat nagyon kegyetlenül, visszavonhatatlanul

földbe taposott, másoknak nyugalmat hozott, de az életben maradtak többsége nem
tudta: hogyan is tovább? Később a vétkeseket - néha a vétleneket is —
kigyomlálta az emberek közül az igazságszolgáltatás, de nagyon sok házban még
csak olyan volt a nyugalom, mint kalászokat érlelt határban a tehetetlen csend
egy rettenetes jégverés után.
Elégette a háború az én könyveimet is. Bár személyi dolgaim közül csak ennyi
volt a veszteségem, mégis nagyon sajnáltam őket, hiszen a kosztpénzem gyomromon
megtakarított pengőiből vásároltam össze valamennyit. Apró könyvtáram olyan
ötven darabból állt, nagyobbrészt költők Balassitól József Attiláig,
versfordítások, meg néhány kiváló hazai, külföldi regény. Édesanyám mesélte,
hogy nagyon hideg volt azon a fegyverropogásos éjszakán, azután csend lett, és a
hajnali szürkületben a könyvek tüzénél melegedtek a katonák.
A kerékpárom azonban, hála a versenykerékpárokat utánzó, kajla kormányának,
épségben megmaradt. És ez fontos volt, hiszen abban az időben a nagyobb utak
megtételének egyetlen eszközét jelentette.

Tökháború

1945 augusztusának utolsó hetét koptatja a nyár. Számolgatom a napokat, lassan

kinyitja kapuit az egyetem, havi 5 kg lisztért, 1 kg zsírért már albérleti
szobám is van, és eszembe jut, hogy ezt a szünidei utolsó vasárnapot
horgászattal is megünnepelhetem.
Vidáman taposom a pedált, Cserő határában egy öreg tölgyfánál kell a műútról
letérnem a patak felé. Felgyorsultan bújik át a Gerje a híd alatt, és onnan
lefelé sorozatos tavacskákat váj a futóhomokon, közben összeszűkül két tavacska
között, hogy 50-60 méternyi szűk medrű rohanás után vize a következő tavacskában
újból szétterüljön.
A harmadik nagyobbacska tó mellett fektetem el kerékpáromat, hogy a part alján,
a torkolatnál kezdjem meg a horgászatot. Apró örvények keringnek mindkét
oldalon, az egyikbe élő kis hallal csalizott horgot vetek.
A határban csend van, kék egű, napsugaras, tiszta csend. Néhányan elestek
barátaim közül is, rájuk gondolok, mert már nem láthatják ezt a kék égen
szikrázó napot. Az értelmetlen halál miértjeivel viaskodom, hiszen mi, apró
emberkék valamennyien, az élet futball-labdái voltunk, akiket oda rúghattak a
hatalmasok, ahová kényük-kedvük parancsolta, és nem tehettünk ellene semmit,
csak túléltük, vagy meghaltunk zokszó nélkül.
A víz nagyon tiszta, talán másfél méternyire is lelátok benne, olykor felfedezem
a horgon vergődő kis halat. Így veszem észre, hogy egyre jobban elcsendesedik,
eszembe is jut, hogy egy virgoncabbra kellene átcserélnem, amikor megjelenik egy
hosszú árnyék a homok fölött. Csak egy-két percig nézi az elalélt, alig mozduló
életet, aztán villan egyet, és a tavacska közepe felé rohan a zsinór. Gyönyörű
csuka, olyan két kilogrammos, feszesen tartom, amíg a háló kerete fölé nem
kormányozhatom. Aztán elszöszmötölöm délig az időt. A zsákmány megnyugtat, nem
kell szégyellnem az eltöltött napot, ha hazaérkezem.
Lent ülök a vízszegélyen, így nem láthatom, hogy az alattam levő tavacskához
valamelyik tanyából megérkezik az az öt gyerek. Csak a hangjukra kapom föl a
fejem, amikor fürdeni kezdenek. Vidám prüszkölést, visítást, kacagást közvetít
felém a moccanatlan levegő, eszembe is jut, hogy okosabbak nálam, hiszen én az
újabb zsákmány reményében, hogy meg ne zavarjam a vizet, csak a parton
tétlenkedem.
A gyermekricsajt lassan megszokom, fél óra telhet el, amikor az addigi vidám
hangzavar egyszerre összetéveszthetetlenül riadt kiáltozásra változik. Képzett
futóként rohanok feléjük, ijesztő látvány fogad: a három méter mélységű vízben
öt, 6-10 éves gyerek egymásba kapaszkodva süllyed és emelkedik, az arcukon
halálos rémület ül. Alattuk, már a kijárat felé sodródva, a szomszédos
kukoricásból elcsent, hatalmas takarmánytökök úsznak a vizén.
Nem gondolkodom. Alig 8-10 méternyire vannak a parttól, néhány karcsapással
közöttük vagyok. Közben eszembe jut, ha kicibálom őket, mindegyiküket
elfenekelem.
Még sohasem voltam tenger mellett, így csak könyvekből gyanítom, hogy milyen a
polip. A gyerekek számára mentsvár vagyok: egyszerre tíz görcsös kéz ölel és tíz
láb rúgja, kulcsolja combom, derekam. A karjaimat mozdítani se tudom, fejem
felett az öt gyerekkel csak a lábaimmal tempózhatok.
Sohase hittem volna, hogy nyolc méternyi vízi út hosszú lehet, de hosszú nagyon.
Közben többet vagyok víz alatt, mint felett, a partszegélyre teljesen kimerülten
érkezem. A fiúk gyorsabban helyrejönnek, még ocsúdni sincs időm, már el is illan
a négy nagyobb. Csak a legkisebb köhög mellettem, aztán el akar szaladni ő is,
de nem engedem.
- Mi a nyavalyát csináltatok? - kérdezem mérgesen.
A kerekre nyitott gyermekszemből könny potyog.
- Háborút játszottunk, bácsi... És a tökök kicsúsztak alólunk...
Kedvetlenül, verés nélkül elengedem. Aztán azon gondolkodom, hogy a világon még
el se hallgattak mindenütt a fegyverek, de egy újabb háború csírája a legifjabb
nemzedékben már újra él.

Őszi Budapest 1945-ben

Budapest éhes. Az a család is, ahol albérleti szobát kaptam. Éhes az apuka, aki
egyetemi tanár, és éhes a lánya is, akiből az ostrom alatti félelem teljesen
kiűzte a nőies tartózkodást. Ezt már a beköltözésem első délutánján tudomásul
kellett vennem. Még szét se csomagoltam, bejött a szobámba. Anyaszülten, kék
tüllfátyollal leborítottan.
- Tetszem neked? - állt meg előttem.
Körte alakú, megviselt mellei voltak, de egy húszéves férfiben egy meztelen nő
láttára az ütő kivédhetetlenül dobogni kezd.
Később, mert rá kellett ébrednem, hogy egy hosszabb névsorban, akik egy kútra
járunk, csupán egy név vagyok, már csak akkor fogadtam el, ha rákényszerített a
muszáj is. Igaz, hogy elég gyakran rákényszerültem.
Októberben felhoztam Pestre a horgászbotokat. Észrevette.
- Tudod, hogy milyen régen nem ettem halat? - kérdezte egy új ötletekkel
tarkított szeretkezés befejezéseként.
Hajógyár a Váci úton. Mögötte Duna-öböl. Bécsben, Győrben, Budapesten még
hallgatnak a gyárak, a víz tiszta, az öbölben sok a hal. A Hajógyár tövén, két
vízbe roskadt fa között letelepszem.
Ismerős vagyok errefelé. 1943-ban, amikor elsőéves egyetemistaként feljöttem
Pestre, Sanyi unokabátyám javaslatára, aki a gyárban dolgozott, leigazoltak a
gyár csapatához futballistaként. Az ismerkedés riasztó volt, amíg meg nem
értettem, hogy ez egy egészen más értékrendszerű, ítéletű világ, mint amilyenben
addig éltem. Nagyon sok munkával, nélkülözéssel, apró vágyakkal, csöppnyi
örömökkel és örökös harccal telített, a véleményét nyersen kimondó világ.
Szombatonként játszottuk a mérkőzéseket. Ha győztünk, jókedvűen, ha kikaptunk,
szomorúan fogyasztottuk el egy Váci úti kisvendéglő kerthelyiségében a vacsorát.
Aztán legtöbbször együtt maradtunk. Csak én nem dolgoztam a gyárban, kíváncsian
figyeltem a többieket. Bánataik, örömeik többsége az üzemben született, apró
mondatokból kellett összeraknom a történéseket, hogy a kép egész legyen.
Néhány hónap alatt társukká fogadtak. Pedig elég gyakran rosszul fociztam, mire
visszatettek a tartalékcsapatba. Mégis...
1944 tavasza gondokkal telten érkezett, az utakon német katonák meneteltek, de a
fővárost még nem érte bombatámadás. A csapat intézője - talán művezetőként
dolgozott a gyárban - egy alacsony, barázdált arcú, szúrósan fekete szemű férfi
volt.
- Beszélni akarok veled! - mondta nekem egy edzőmérkőzés után. Lassan, szótlanul
ballagtunk a gyár hosszú kerítése mellett. Aztán megállt és szembe fordult
velem.
- Nézd - mondta -, én hiszem, hogy jól megismertelek... Hogy megbízhatom
benned...
Nem tudtam, hogy mit takarhat ez a bevezetés.
- Nem szoktam visszaélni a bizalommal! - válaszoltam élesen.
- Szeretném, ha közénk tartoznál... - Csendesen, meggondoltan mondta, és mintha
csak igazítani akarná, felbillentette kabátja hajtókáját, majd gyorsan
elengedte.
Döbbenten néztem: piros csillagos, sarlós-kalapácsos jelvény villant meg
előttem.
Sok minden átfutott rajtam abban a pillanatban. Az az igazság, hogy önmagát
nyíltan kommunistának valló, élő emberrel én mindaddig nem találkoztam. Talán
meg is ijedtem volna tőle. De arra is ráébredtem, hogy ez az ember, aki
válaszomra vár, nem ismer eléggé. Hiszen kétségtelen, hogy édesapám sokszor
keserű sorsa következtében emberi kapcsolataimban a parasztemberekhez, meg a
munkásság fiataljaihoz kerültem közel, ám ebben a szeretetben nem volt se
csillag, se sarló-kalapács.
- Nem! - mondtam keményen. - Nézd, én közétek tartozom, de ez az út nem az én
utam...
Elkedvetlenedett.
- Kár érted - jelentette ki, aztán elköszönt.
Ezen a történeten elmélkedem, amíg felszerelek két horgászbotot. Aztán eszembe
jut, hogy nem tudom, mi történt vele. Túlélte-e a nyilas garázdálkodást,
átvészelte-e az ostromot, mert akkoriban sem a bomba, sem az akna nem
válogatott, hogy barát vagy ellenség beleit tépi-e szét... Ha életben maradt,
azóta bizonyosan magas rangú vezető lett. És meg is érdemli, hiszen már akkor is
a mai zászlóra esküdött. Nem úgy, mint nagyon sokan, akik ledobván a vértől
mocskos zöld inget, nyamvadt kis életükre pirosat húztak...
Egy-egy horgász letelepszik mellettem jobbról is, balról is.
- Megy valami? - kérdezi egyikük.
- Még nem bántotta semmi se a kis halat...
- Pedig sok csuka jött be a tiszta vízre... - állapítja meg, és ők is kis halat
tesznek a horgaikra.
Már alkonyodik, amikor kiderül, hogy igazat mondtak. Mindkét botommal egy-egy
csukát fogok. Az első alig arasznyi, de a második több mint 3 kilogrammos.
Társaim irigykedve néznek.
A jobb oldalamon ácsorgó horgásznak nagyon szép, 3 részes tonkinnád botja van.
Feltekercseli a zsinórt, a botot hozza.
- A halért eladom.
Kísértésbe esem, aztán eszembe jut, hogy már elígértem.
- Sajnálom. A csuka kell nekem is. - Lakásomon a lány kitörő örömmel fogad.
- Ezért a halért mindenre megtanítalak!
És azután?
Fáradtan szállok le a kerékpárról, Pisti vidáman ölel.
- Hosszú volt?
- Hosszú! 170 kilométer... Kecskeméttől Soltig rohadt szembeszelet kaptam. És
néhol nagyon rossz az út...
A púposra tömött hátizsák, meg egy közepes bőrönd lekötésre használt madzagjait
ő bogozza ki a csomagtartón, a botokat én viszem.
- Érezd jól magad nálam! - emeli fel a méregerős pálinkával megtöltött poharat.
- Köszönöm - hörpintem fel én is az italt, közben, mint egy kidöntött fa,
elbillenek a heverőn. A vádlimat, meg a combomat dörzsölgetem.
- Holnapra kihevered... - vigasztal Pisti.
Pista az unokabátyám, és itt Várszegpusztán, a faddi Holt-Duna által körülölelt
egykori majorban osztatlan iskolában tanítja az ifjú nemzedéket.
Igaza volt: kihevertem. Hajnalban könnyű kedvvel ébredek, Pista még horkol a
szomszéd szobában, a tanítói lakásból némi terepszemle céljából kiosonok.
Kicsi falunál is kisebb a major, az apró kápolna a kalocsai papság közelségére
utal, de mindez alig érdekel. Horgászni jöttem mindenekelőtt, így a Pista
leveleiben többször leírt élő és holt Dunát keresem. Egy csinos menyecske kannát
cipel, udvariasan köszönök és megkérdezem.
- A holtág itt van egy hajításnyira - mutat dél felé -, az élő meg arra a gát
mögött...
Keskeny dűlőút vezet a holtág irányába, szaporán szedem a lábamat, közben azon
tanakodom, hogy annak a menyecskének igen hosszút kellene hajítania, mert a víz
a majortól szűk kilométernyire van. Szántófölddel övezett, lapos part fogad, a
másik oldalon meg folyamatos és vastag a nádszegély.
Pista kíváncsian hallgatja véleményemet.
- Az innenső oldal sekélyeire jobb pontyot kicsábítani nehéz lehet, a túlpart
nádszegélye meg csak csónakról horgászható...
- Akkor a Dunára megyünk... Én is jobban szeretem azt a nagy vizet, de azért
kérek majd valakitől ide is csónakot...
Megyünk. Kukoricaföldek között karikázunk a gátig. A Dunát kövekből épített, T
alakú zárások őrzik, melyeknél 30—40 méter csak a vízszegéllyel az
összeköttetés, de a parttal párhuzamos szárak jobbra is, balra is száz méterekre
nyúlnak. A szárak és a part között képződött öblökben szinte áll, vagy a
csúcsuknál csak immel-ámmal mozdul a víz, a csücsök mögött azonban örvény kerget
örvényt a belső oldalon.
- Gyönyörű! - mondom Pistinek. - Most már örülök, hogy végigküszködtem a tegnapi
utat...
Egy-egy kő megbillen talpunk alatt, amíg végigbaktatjuk belül a kövezést és a
gát csúcsán letelepedhetünk. Kezdetben, mert nem ismerem ezt a nagy vizet, ezzel
is, azzal is kísérletezem, de jelentősebb sikert nem érek el: a forgóba bevetett
kis hallal csak egy balingyereket fogok.
Pistában percről percre növekszik az unalom, bár házigazdái figyelmessége
keményen küzd ellene. Megszánom.
- Tudod, mit javaslok? Ne nézz te engem vendégnek. A víz gyönyörű, megmutattad,
kijárhatok ide magam is...!
Csak udvariasságból tiltakozik. Később lejjebb sétál, belép a folyóba és nyugodt
tempókkal úszni kezd. A parttól olyan 300 méternyire egy piros bója vigyázza a
hajóutat, azt célozza meg. Aztán megfogva a bója kötelét, hanyatt fekszik a
folyam hátán.
Másnap hajnalban már csak egyedül taposom a pedált, és a sarkantyú hegyéről az
örvények közül két kisebb süllőt fogok. Ebéd után a külső partra, pontosan velem
szembe, egy másik horgász érkezik. Csak néhány évvel lehet idősebb, mint én,
bevezetésként főtt kukoricát szór az előtte ide-oda mozduló vízbe, és mindkét
botját úszóval veti be. Estig négy kövér pontyot akaszt, ritka szövésű zsákba
rakja őket, és alkonyatkor csendes "jó éjszakát"-tal búcsúzik.
A következő reggel zavarban vagyok. Mindig kényesen ügyeltem arra, hogy magam
találjam meg horgászhelyemet, és hogy ott ne zavarjak meg másokat, de az idegen
tegnapi sikere összekuszálja elveimet. Kint maradok én is a külső parton,
tétovázom is, mert az a hely üres, végül mégis legyőzöm önmagam, bent az
öbölben, olyan ötven méternyire az idegen helyétől veszem le vállamról a
botokat. Kukoricát szórok én is a vízbe, két bot horgára is azt teszek, csak a
harmadikon keresi - messze oldalra dobva - élő kis hal a ragadozókat.
Tíz óra körül megérkezik az idegen is. Könnyedén bólint köszönésként, de nem
közeledik. Az úszók antennáját figyeljük mind a ketten, délig ő két nagyobb
pontyot rakhat a zsákba, de én csak egy alig félkilós csukával büszkélkedhetem.
És akár bevallom, akár nem, kétségtelenül idegesít ez a vereség. De mert a vizek
mellett a szerencsés véletlenek sorozatában nem hiszek, ráébredek, hogy annak a
horgásznak sokkal többet kell tudnia vizekről, halakról, mint amit én tudok. Bár
indokolgatom önmagamnak, hogy tanulni nem szégyen sohasem, csak ebéd után győzöm
le gátlásaimat: hogy sikerének titkát kiderítsem, átballagok az idegenhez.
Kedvesen fogad, meg is nyugszom, mert - noha ebből a szempontból nagyon érzékeny
vagyok - hangjában a leghalványabb él se mutatja, hogy tolakodásnak veszi
közeledésemet. Bemutatkozunk egymásnak, kemény kézfogása egyenes jellemű férfire
vall, érthetően mondja a nevét is, Hegyi Andrásnak hívják, de mosolyogva
hozzáteszi, hogy csak Andrásnak szólíthatják jó ismerősei, a Bandit, mert sok
herélt lovat is így neveznek, nem szereti.
A vidám nyíltság jókedvre hangol engem is, válaszként, mintha olyan könyv lapja
lennék, amiben nincs titok, elmondom önmagamról a legfontosabbakat. Elmesélem,
hogy messze innen, pontosan az ország mértani közepén, a szüleimnél lakom, hogy
ez az 1947-es nyár talán az igazi utolsó vakációm, mert ősztől megkezdem a
negyedik évem az egyetemen, ami után ilyen kalandozást már nem tesznek lehetővé
a zárószigorlatok. Azt is megemlítem, hogy ezen a vízen még nem horgásztam
sohasem, és mert látom, hogy ezt a tudományt sokkal jobban műveli nálam,
tulajdonképpen azért zavarom, hogy a nagyobb eredmény érdekében ellessek tőle
néhány ötletet...
Csendes derűvel hallgatja a dicséretet, közbe is szól, hogy a megállapítással
tévedek, hiszen csak annyi az igazság benne, hogy a nyári szünidőket Baja
környékén képzett horgászok társaságában töltötte el, és onnan ragadt rá némi
ismeret. De azért, hátha segíthet vele, néhány dologra felhívja figyelmemet.
Horgokról, ólmokról, úszókról tart kiselőadást, hogy mennyire fontos az érzékeny
szerelék, aztán a halakról, hogy ott kell keresni őket, ahol a legszívesebben
tartózkodnak mindenféle csábítás nélkül is. Példát is mond, hogy a ponty szereti
az ilyen mély, kemény aljzatú, ide-oda mozduló áramlásokat, amilyen ez itt az
orrunk előtt, de azt is megemlíti, hogy ahol én telepedtem le, oda már ritkábban
vetődnek el, mert nem kedvelik a mozdulatlan és így oxigénben szegényebb vizet.
Azt is javasolja, hogy horgásszak közelebb, ha a kettőnk közötti távolságot
megfelezem, sokkal jobb helyen leszek és még nem rontjuk el egymás lehetőségeit.
Szépen megköszönöm a tanácsokat, és át is költözöm új helyemre. Estig András még
újabb öt szép pontyot tesz be a zsákba, én nem fogok, de most már nem
idegeskedem. Hazafelé együtt indulunk. A halas zsák száját beköti, a zsákmányt
kétfelé rázza, és a zsákot a kormányon veti át. Vaskos csomag, együttvéve húsz
kilogramm körülinek gondolom, tűnődöm is, hogy mit kezd majd vele, de nem
mondja, én meg nem kérdezem.
Pistának eldicsekszem este, hogy a magánytól ne féltsen tovább, mert egy
horgásszal megismerkedtem a parton, akitől még tanulhatok is. Azt is elmondom,
hogy Hegyi Andrásnak hívják, 28-30 évesnek gondolom, szőke, szürke szemű, atléta
termetű, valamelyik közeli faluban lakik, de hogy mivel foglalkozik, nem tudom.
Pista se tudja, de ez mit se ront a helyzeten.
Andrással a következő napokban is találkozom, egy-két ponty ráront már az én
horgaimra is, de vele nem versenyezhetek. Ha közben időszakos szünetet tartanak
a halak, átballagunk egymáshoz, ilyenkor erről is, arról is beszélgetünk, én
elmondom még családi gondjainkat is, de András egy elárvult mondattal sem
emlékezik tegnapjaira. Pedig emberi megnyilvánulásaiból jól érzékelhető, hogy
számára napról napra rokonszenvesebb vagyok.
Egy felhős, hűvösebb reggelen - akkor már két héten át áztattuk egymás mellett a
horgokat - zsebéből pálinkásüveget vesz elő. Nevetve mondja, hogy - sajnos - ő
az öregebb, és ha én is úgy gondolom, összetegeződhetünk. Természetesen én is
úgy gondolom, és az új megszólítási forma kemény kézfogással megpecsételtetik,
bár azt is megemlítem - igaz, nem ellenvetésképpen -, hogy eddigi életéről
semmit se tudok.

Váratlanul sűrű, nehéz csend ül közénk a partra, és azon gondolkodom, hogy

kíváncsiskodásommal megbántottam-e?
- Ne haragudj - mondom engesztelésként.
- Miért haragudnék? Én is megkérdeztem volna a te helyedben. Csak tudod, én ide,
meg oda elhurcolva, fél éven át mást se tettem, mint hol szóban, hol írásban
arra adtam választ, hogy a háború előtt és alatt mikor, mit, miért és hogyan
cselekedtem... És nagyon meguntam akkoriban ezeket a kérdéseket...
- Valami baj volt veled?
- Baj? Volt! Az is volt! Bár később felmentettek...
- Ne mondd el, ha nem akarod!
- Egyszerű történet, meg nem is szégyellem. Tudod, falusi tanító volt az apám,
nála jártam ki az elemi iskolát. Aztán, és ezt nem azért mondom, hogy
dicsekedjem, végig kitűnő voltam, és úgy is érettségiztem a gimnáziumban. Akkor,
és ezt talán a nevelés tette, arra gondoltam, hogy az életemnél is jobban
szeretem ezt a megcsonkult hazát, ezért életcélomul a katonai pályát
választottam. Ludovikás lettem, és tisztté avattak éppen, amikor kitört a
háború. Később, amikor belesodródtunk mi is, kivezényeltek a frontra.
Végigcsináltam. Az elején hittem is benne, aztán, mert annyi értelmetlen
embertelenséget, önzést, lopást, hazugságot láttam, megbicsaklott a hitem. Attól
fogva már csak arra törekedtem, hogy a lehetségesen legkisebb legyen századomból
a veszteség. Éz nagyjából sikerült is...
- '45 nyarán érkeztem nyugatról haza. Kint is maradhattam volna, de nem tettem
meg az apám miatt. Már másnap eljöttek értem. Elég nehéz volt, de a végén nagyon
rendesek voltak a katonáim, akiket kihallgattak, hogy miket csináltam és hogy
bántam velük. Felmentettek...
- Hát ennyi az én történetem... - mondja, és szája csücskéről leolvad a keserű
vonás. Hallgatunk. Később eszembe jut, hogy még nem tudom, hogy mostanában mit
csinál. Meg is kérdezem.
- Mostanában? Mostanában tudomásul vettem az ítéletet. Megkíséreltem állást
szerezni, hogy éljünk valamiből, de nem kellek senkinek. Feltehetően kockázatos
dolog lehet egy ludovikás tisztet valami jobb helyre befogadni... Talán okosabb
lenne, ha más pályát választanék. Mondjuk, beiratkoznék valamelyik egyetemre,
mint ahogyan annyi volt tiszttársam tette. A felvételem a kitűnő érettségivel
nem lenne nehéz, de már nagyon beteg az apám, és nekem kell őt is eltartanom...
Egyik úszója, mintha elvágta volna valaki odalent a zsinórt, elfekszik a vizén.
Nagyot ránt a boton, ami derékba hajlik, a hal a nyílt víz felé vágtat,
visszaparancsolja, aztán alámerít. Kibogozza a háló bugyraiból, becsúsztatja a
zsákba, lelép a vízszegélyre, hogy megmossa a kezét.
- Ezekből a halakból élek - mondja nevetve. - Nappal megfogom, este eladom. A
horgászbotot még nem vették el tőlem...
Egy hét múlva befejeződik számomra a várszegi nyaralás. A búcsúzásnál megölel.
- Rendes fickó vagy. Örülök, hogy megismertelek...
- Én is örülök, András. De azért kérdezek még tőled valamit. Mi lesz azután, ha
majd egyedül maradsz?
Messzire néz a Duna fölött.
- Nem tudom. Talán itthon kezdek el valamit... vagy nekivágok a nagyvilágnak.
Katona voltam, engem nem tarthat vissza a határ...
Solttól Kecskemétig újból nagyon nehéz az utam. Végtelen sorban, mindenféle hadi
eszközökkel, kedvetlen katonák jönnek Jugoszlávia felől.

Martfű, végállomás

Befejeztetett.
Budapesten ítéletet mondtak rólam. Dicstelen ítéletet. És amiről kezdetben azt
hittem, hogy csak durva tréfa, valóság lett. Nem vagyok méltó arra, hogy
orvosként gyógyítsam azoknak az állatállományát, akik a legközelebb állnak
hozzám, akikhez tartozom. Így van, kedves fiatal parasztok, tudomásul kellett
vennem az ítéletet.
Szolnokon át kellett szállnom. Az oldalvágányon állt egy motoros szerelvény,
abban kerestem helyet. Aztán kattogni kezdtek a kerekek, és csakhamar
végigvisszhangzott rohanásunk a Tisza-hídon.
Az állomásokra nem emlékszem. Az emberekre se. Vakon néztem az elsuhanó tájat, a
gyárra gondoltam, meg az ott élő emberekre, hiszen közöttük reméltem meglelni
otthonomat.
Töprengésemből a Tisza ébresztett fel. A magányos sínpár íve a folyó közelébe
ért, széles hullámok bukdácsoltak a vízen, és egy halász varsákkal megrakott
ladikján a november végi zord idővel birkózott. A parton nyírfák álltak,
fehérségük átcsillogott a szürkeségen.
A vonat fékezni kezdett, a sinek és a folyó közé műút ékelődött, de csaknem
addig figyelhettem a Tiszát, ameddig az apró állomás megálljt nem parancsolt a
szerelvénynek.
- Martfű! - kiáltotta a kalauz, húszegynéhányan le is szálltunk, a többiek
sietős léptekkel elindultak a cipőgyárat övező kerítés mentén, én tétovázva
nézelődtem. A kerítésen belül modern, kétemeletes épület emelkedett a síkság
fölé, a gyár. Az udvaron emberek sürögtek, de nem érezték, hogy irigyen nézem
őket. Aztán én is elindultam a többiek után, de nem tudtam, hogy csak néhány
órás átszállóhely vagy tartós menedék marad-e számomra ez a táj.
A portás fanyar mosollyal fogadott.
- Munkásfelvétel? Nem... Az nincs.
- Egy barátom említette néhány héttel ezelőtt...
- Akkor még más volt... De beszélhet a személyzetissel...
Elfogódottan álltam az apró irodában. A személyzetis barátságos arcú férfi volt.
- Dolgozni szeretnék... Munkát keresek...
- Dolgozott már valahol?
- Csak a nyári szünidőkben... Diák voltam...
- Milyen diák?
- Egyetemista. Állatorvos akartam lenni...
- Végzett?
- Akkor nem jöttem volna ide... Mondjuk, kibuktam...
- Értem... - vált kedvetlenné a személyzetis. - És milyen munkát akar?
- Mindegy! Munkát. Valami talajt magam alatt...
Cigarettára gyújtott, az ablakon át a kinti szürkeségre bámult.
- Sajnálom, őszintén sajnálom, de rosszkor jött. Most fejeződött be az
államosítás. És egyelőre nincs felvétel...
Nincs felvétel! A mondat szomorúan lebegett az irodában. Nagyon sajnálatos, de
nincs felvétel.
"Ha másként nem akarnak, említsd meg nekik a focit is!" -tanácsolta a barátom
néhány héttel ezelőtt.
Eszembe jutott ez a javaslat, és megkapaszkodtam benne.
- Úgy gondolom, hogy elfogadhatóan focizom... - mondtam, bár nem sokat reméltem
ettől az ajánlattól.
- Hol játszott? - kérdezte a személyzetis.
Elsoroltam.
- Hát, ha jól játszik, ha nagyon jól játszik, esetleg... Bár nagyon nehéz lenne
akkor is...
Nem tudom, hogy milyen érzékszervekkel rendelkezik egy jó intéző. Honnan
tudhatta meg öreg Vasi a műhelyében, az első emeleten, hogy a személyzetis
szobájában egy esetleges játékos ajánlkozik. De megtudta. A személyzetis főnök
éppen üzenni akart érte, amikor bekopogtatott. Úgy bírált, mint egy
versenylovat. Azután kérdezett. Hosszan, részletesen. Á végén magával cipelt.
Ebédet rendelt a gyári étteremben, majd elvezetett a lakótelepre. Egy modern,
lapos tetős házba léptünk be.
- Ez az internátus - mondta. - Az első emeleten az ipari tanulók, a másodikon a
nőtlen sportolók laknak...
A szobácska, ahová a gondnokkal együtt beléptünk, meleg volt, tiszta és nagyon
egyszerű bútorzatú. A falak mellett három emeletes vaságy, egy hármasszekrény,
középen egy asztal négy székkel várta a munkából hazajövőket.
- Ma este aludjon itt - mutatott a gondnok az ablak melletti alsó ágyra. - Az
most üres...
Levetettem a kabátom, a táskám becsúsztattam a számomra kijelölt ágy alá.
- Ha itt marad, az egyik szekrény fele magát illeti. - Mondta még a gondnok,
aztán elköszönt.
Öreg Vasi érdeklődve nézte ügyködésem. Magas, testes, ötven év körüli férfi
volt, és bár arcát a hatalmas orr, meg az összenőtt, bozontos szemöldök
marconává tette, szelíd jóakaratot véltem kiolvasni a tekintetéből.
- A társaid, akik ebben a szobában laknak, futballisták valamennyien, és mind az
öten az első csapatban játszanak. Csak azért mondom, hogy tudd magad mihez
tartani.
Bár meglepett, mégis őszinte örömmel töltött el ez a letegezés, hiszen arra
utalt, hogy az öreg önmagában már elfogadott játékosának.
- Köszönöm, Vasi bácsi. Igyekezni fogok...
- Kell is... Különösen holnap a szolnokiakkal... Tudod, ez edzőmérkőzés lesz
csupán, mégis nagyobb a tétje, mint némelyik bajnokinak, mert - bár eggyel
magasabb osztályban játszanak - évek óta rivalizál egymással a két csapat... Hát
pihend ki magad, mert holnap jól kell játszanod, ha maradni akarsz...
- Köszönöm, Vasi bácsi... - mondtam újból. - Megkísérlem...

Az öreg elment és én csendesen szemlélődtem. A központi fűtés kellemes meleget

tartott a szobában, kinyitottam a szekrényeket, egy-két öltönyből, néhány
ingből, gatyából, zokniból, zsebkendőből állt mindössze egy-egy fiú ruhatára,
meg is vigasztalódtam, ha itt maradhatok, nem kell szégyellnem a szegénységemet.
Aztán kinéztem az ablakon. Egy másik, teljesen hasonló épületet láttam, néhány
ablak nyitva volt, és a kifeszített zsinórokon női fehérnemű száradt. Így nem
sok találékonyság kellett annak megállapításához, hogy odaát a lányok laknak.
Kinyitottam én is az ablakot, és kellemes meglepetéssel vettem észre, hogy a
Tisza itt folyik, alig 50—60 méternyire az épület mögött.
Akkor éreztem meg, hogy megérkeztem. Hogy ebben az országos kavargásban ez a
gyár most nekem az egyetlen menedék, ahol meghúzhatom magam, amíg meg nem
gondolja magát az Egyetem, megváltoztatván kegyetlen ítéletét. Akkor határoztam
el, hogy minden erőmmel küzdeni fogok a helyért, a kenyérért, azért a
lehetőségért, hogy itt maradhassak.
A gyári sziréna hosszú, egyenletesen magas hangja pontosan három órakor
megremegtette az ablakot, jelezvén, hogy a munkaidő véget ért. Néhány perc múlva
sziúindiánok rohama dübörgött a folyosón, aztán kivágódott a szobaajtó és
harsogóan jókedvű társaság tolakodott befelé.
- Szervusz, új fiú! Hallottuk öreg Vasitól, hogy idejöttél. Hát érezd itt jól
magad - üdvözölt az elsőként érkezett, aztán kezet fogtam a másik néggyel is.
Jól is esett ez a hancúrozó közvetlenség, de a vidámkodás mögött magamon éreztem
valamennyiük vizsgálódó tekintetét. Tudtam, hogy tulajdonképpen most dől el a
fontosabb csata, mert ha egy közösség nem talál méltónak valakit arra a
közösségre, okosabb, ha az illető azonnal veszi a kabátját. És én meg akartam
nyerni ezt a csatát, s amíg bemutatkozásként elbeszéltem önmagamról a
leglényegesebbeket, arra gondoltam, hogy kényszerítő helyzetben a
legtehetségtelenebb ember is elfogadható színésszé válik. Nem, nem hazudtam.
Csak úgy igyekeztem jellemezni az életem apróbb-nagyobb eseményeit, hogy azok
kedvesek, egyszerűek legyenek, ne ébresszenek ugyan szánalmat, de teremtsék meg
új ismerős társaimban a segíteni akarást.
Később - akkor már égett a szobában a lámpa - ráéreztem, hogy a felkeltett
rokonszenvnek egy cseppet se árthat, ha az némi borocskával is megerősíttetik. A
klubhelyiségbe, ahol Földvárról származó bor is kapható volt, Domnule vezetett
el, hónom alá csaptam egy literes üveget és a szobában értő mosollyal nyugtázták
a kezdeményezést. Különösebb fogadkozások nélkül koccintottunk, azt se mondták,
hogy rendes vagyok, de megéreztem, hogy abban a zárt, gyári világban egyenrangú
társukká váltam.
Hét óra körül váratlanul felkerekedtek.
- Elhívnánk magunkkal - mondta egyikük -, de neked holnap jól kell játszanod...
Inkább pihenj le, és aludj jó na
gyot...!
Az ajtó becsukódott mögöttük, de egy megjegyzés még visszakúszott a szobába.
- Ha visszajövet felkelti valamelyikőtök, velem gyűlik meg a baja... - dörmögte
odakint valaki, és én mosolyogva aludtam el.
A mérkőzés előtt valamennyien bátorítottak.
- Kicsit nehéz dolgod lesz... Akit őrizned kell, a megye legjobb középcsatára.
Nagyon fontos, hogy ne ijedj meg tőle.
Ideges típus, ha meggyötrik, hamar feladja...
Igyekeztem nem megijedni. És hogy játékom tetszett, onnan gondoltam, hogy az
öltözőben felkeresett az intéző a személyzetissel, és vidám hátbavágások közben
közölték, hogy nyugodtan aludjak, mert felvettek a gyárba is, a csapatba is.
A közös, jókedvű vacsora után kisétáltam a Tisza-partra. Egy széles ladik
egykedvűen őrizte a vizet, abba telepedtem. Valahol messze vonat zakatolt,
északon szerény derengést festett az égbolt aljára a szolnoki közvilágítás, és
mellettem egy elfeküdt fa ágai között halk csobogással siklott örök célja felé a
folyó.
Az átélt, talán a sorsomat meghatározó nap mozzanatain töprengtem. Eddig azt
hittem, hogy ami érték van bennem, az koponyám csontjai között található, és
elérkezvén az első komolyabb birkózáshoz, rá kellett jönnöm, hogy a csontok
között található agyvelő nem kell senkinek, de a lábam érték. Életfenntartó
érték.
Aztán elhessentettem ezt a gondolatsort. Hiszen mindegy! Helyet kaptam, kedves,
viharosan kedves új ismerősöket kaptam, és a sikeres nap igazi ajándékaként itt
úszik előttem a víz, a selymes és tiszta Tisza-víz.
Megérkeztem. Martfű, végállomás.

Diadal fanyar mellékízzel

Péter olyan szerénységgel csapódott hozzám, hogy szinte észre se vettem.
Harmadik mérkőzésemre készültem akkor a gyár csapatában. Az öltözőnk az
internátus alagsorában volt, már mezbe öltözötten onnan baktattunk ki a
játéktérre. Még hideg időt lehelt a tavasz, az egyesület színeit jelentő piros-
fekete melegítőben ugráltunk, futkároztunk a meccs előtt.
- Majd én vigyázok rá - ajánlkozott, amikor kezdésre hívott bennünket a bírói
síp, és lecibáltuk magunkról a melegítőket, őrizte is becsületesen, és alig
fújták le a félidőt, mellettem termett, mondta, kérte, vegyem fel azonnal,
másként megfázhatom.
A következő héten elkísért az edzésekre is. Ott téblábolt a pálya szélén, amíg
az edző dögfáradtra gyötörte a csapatot. Azt is megvárta, amíg felöltözöm. Akkor
tudtam meg, hogy ő is az internátusban lakik, az ipariskolások között, az első
emeleten. Együtt lépegettünk felfelé, a fordulónál udvariasan elköszönt. Jobban
megnéztem. Szögletes homlokú, álmodó szemű, 14-15 éves legényke volt, és valami
csendes szomorúság úszott körülötte.
A szobánkban Okost kérdeztem, hogy ismeri-e, de helyette Domnule válaszolt.
Mondta, hogy nagyon rendes, szorgalmas gyerek, hogy elsőéves ipari tanulónak az
ősszel került ide, hogy apját, anyját egyszerre ölte meg egy bombatámadás,
azután a nagyanyjánál lakott, és az öregasszony végeztette el vele a polgári
iskolát.
Vasárnap egy távolabbi városban futballoztunk, reggel hétkor indult a busznak
kinevezett teherautó, Péter lent ácsorgott a gépkocsi mellett. Kedvetlennek
látszott, megsajnáltam, rá is kiáltottam: - Ha el akarsz jönni, ugorj fel,
elviszünk!
Bár szorongtunk a padokon, mégse morogtak társaim, igaz, hogy Péternek közénk
telepedni eszébe sem jutott. A gyár asztalosműhelyétől minden játékos egy erős
fatáskát kapott, abban hordtuk a szerelést, megkérdezte, melyik az enyém, arra
ült. Aztán egy árva szót se szólt, a vaskos tréfákat figyelte, amivel rövidíteni
akartuk a hosszúra nyúló, zötyögős utat.
A táskát el akartam venni tőle, amikor megérkeztünk, de azt mondta, nem, ezentúl
ez az ő dolga lesz. Bosszankodtam, rá is ripakodtam, de hangosan nevetve
elszaladt. Csak az öltöző ajtajában adta vissza, azt is mondta, hogy a mérkőzés
végeztével várni fog, és a táska miatt a továbbiakban ne viaskodjam vele.
Nem is viaskodtam. A labda lábról lábra szállt, könnyű győzelmet arattunk, a
mérkőzés végén jókedvtől harsogott az öltöző. Péter az ajtóban nézelődött. - Itt
van - mondtam -, ha akarod, viheted...
Elég későn érkeztünk haza. Kajás még egy üveg bort is szerzett valahol, átéltük
újból a mérkőzés perceit, mert egy-egy értékesnek látszó győzelemre
visszaemlékezni időtlen időkig lehet. Közben eszembe jutott Péter is. Mondtam,
hogy kedves, érdekes gyerek, csak nem nagyon értem ezt a feltétel nélküli
ragaszkodást.
- Talán az apjára emlékezik benned... - gondolkodott hangosan Okos. - Vagy
egyszerűen csak tartozni akar valakihez...
K. Jóskától március végén egy hosszú csónakot vásároltam. Át is festettem, és
ott raktam vízre az internátus előtt. Két gurulóülés is volt benne, az egyiket
kidobtam, hogy aludni is tudjak, ha éjszakára majd a Tiszán maradok. Attól fogva
horgászbotokkal felfegyverkezetten egyre gyakrabban jártam a vizet, néha Pétert
is elvittem magammal, ilyenkor boldog volt nagyon, és ha olykor egy-egy halat is
fogtam, mindenkinek eldicsekedett.
És Péter tudott Katalinról is.
Katalin gyönyörű volt. Talán a legszebb nő, akit életemben láttam. Meleg,
aranybarna szemek, finoman metszett arc, telt, igéző keblek, jó lábak, kívánatos
karosszéria. Ugyanabban a műhelyben dolgoztunk a gyárban, szalagon a tornacipők
vászonpapucsát varrta, én meg mellette a gumiadalékokat hegesztettem azokra a
papucsokra. Amikor udvarolni kezdtem, azt hittem, leány még, később meg már
túlnőtte bennünk a szerelem a kötési tilalmakat. Igaz, hogy - mert törvény,
szülői tiltakozás, elbocsátással fenyegető vállalati rend nyomorította -
esetlenül szomorú volt ez a szerelem, amiben csak ritkán születtek csodaszép
percek.
Péter nem szerette ezt a szerelmet. Egy este, már április vége volt, csendesen
csurogtunk a Tisza hátán a kikötő felé. Akkor mondta, hogy ő, ha majd felnőtté
érik, sohasem veszi el más férfi asszonyát, és hogy tőlem se szép... De azért,
mert a sokféle tilalom miatt már a műhelyben is el kellett kerülnünk egymást
Katalinnal, Péter, ha megkértem, hűségesen vitte és hozta az egy-két soros
üzeneteket.
Lassan, bár nem volt se rokonom, se jóbarátom, mintha a kisöcsém lett volna,
megkedveltem Pétert. Védtem is, ha valamelyik társával összekoccant, és ha
olyasmire kért, amihez értettem valamennyire - magyarból, fizikából,
matematikából - elmagyaráztam neki a tanulnivalót.
Könnyű, meleg nap ölén érkezett meg május elseje. Délelőtt szép, kötelező
rendben felvonultunk, aztán meghallgattuk az ünnepi beszédeket, de délután már
ki-ki a párjával ténfergett a sátrak között. Katalint is láttam, szülők,
testvérek, sógorok között sétálgatott, az én kedvemet meg elkeseredéssé
súlyosbította a magány. Haza is osontam, felkaptam az evezőket, meg a botokat,
de Péter észrevett a kapuban.
- Elmennék veled, ha megengeded... - kért nagyon kedvesen.
- Gyere - egyeztem bele, hiszen égetően hiányzott Katalin, és a sűrű csend is
elviselhetőbb, ha ketten is hallják.
Szótlanul eveztem, apró örvények maradtak el a csónak mögött. Péter se szólt,
talán ráérzett, hogy most neki is hallgatnia kell. Abban a sarokban csúsztattam
ki a csónak orrát a partra, ahol a szolnoki műút először látja meg arrafelé a
Tiszát.

Előttünk nagyon mély víz tétovázott, két botot raktam össze, a horgokra
gilisztákat fűztem. Valahonnan messziről indulók ritmusa úszott a víz fölött, és
velünk szemben a műúton elbaktatott néha egy-egy fellobogózott teherautó.
Már alkonyodott, amikor az a harcsa megrázta a horgot. Az orsó forogni kezdett,
nagyot rántottam a boton. A hal ide-oda futkosott, de megpihenni nem engedtem és
tíz perc múlva az orrunk előtt tátogott.
- Gyönyörű - mondta Péter, amikor a csónakba beemeltem. Valóban szép volt, olyan
öt és hat kilogramm közöttire becsültem. Aztán, mint aki megkapta már, amiért
elindult, befejeztem a horgászatot.
Péter a halat őrizte hazafelé, meg-megpödörte a harcsa bajszát, közben széles
jókedvében elképesztően hamis hangon énekelt. Én azon gondolkodtam, hogy a
hallal mi legyen? Öreg Vasi jutott eszembe, hiszen akárhogyan is forgattam,
legnagyobbrészt neki köszönhettem, hogy állást kaptam a gyárban.
A gyerek felkísért a szobámba is. A halat hozta, mert a botokat sohasem adtam ki
a kezemből szívesen.
- Elkísérhetlek? - kérdezte, amikor rendbe hoztam ruházatomat, hogy meg ne
szóljanak Vasiék.
- Egyedül viszem - utasítottam el az ajánlatot.
Az arcára szomorúság kúszott, de nem tiltakozott.
Katalinnal egyre ritkábban kereshettük és várhattuk egymást, mert napról napra
élesebbé vált a sokoldalú tilalom. Kedvetlen lettem, sokszor elkeseredett és
bánatomban a folyóhoz menekültem. Útjaimra legtöbbször Péter is elkísért, és bár
nem mondtam el neki, mi bánt, azt hiszem, ráérezett.
Következetesen abban a sarokban állítottam meg a csónakot, ahol a szép halat
fogtam elsején, de a Tisza azokban a napokban csak néhány kisebb harcsát adott,
bár elajándékozni jók voltak azok is.
Május közepe hűvös és felhős időt hozott, edzés se volt, gondolkodtam is, hogy
elinduljak-e, de reménytelenül üresnek látszott a délután, így szóltam Péternek
is, ha akar, eljöhet... Jött is vidáman, boldogan. Csendes alszél borzolta a
tükröt a vizén, és mintha gépfegyverezne, pörölt az apró hullamokkal az evezők
tolla, de a harcsás sarok árnyékában szélcsend őrizte a csónakot.
Két ragasztott botom volt, a Sirály nevű, forgódobú orsókon hatvanas zsinór, a
zsinórokon egy-egy Norvégiából származó, erősebb horog. A horgokra szívós
gilisztákat fűztem, hogy ne bánthassák a kis halak, aztán együtt őriztük
Péterrel a csendet, én a csendben önmagamban Katalint.
Szürkületig nem történt semmi se.
- Na, ebből elég volt - mondtam Péternek akkor, de a fiú ellenkezett.
- Maradjunk még - kérlelt csendesen. - Valahol azt olvastam, hogy csak sötétedés
után bújnak elő a nagy halak...
Üres szobánkra gondoltam, mert amióta a fák között kószált a tavasz, csak akkor
lézengett otthon valamelyikünk, ha ezért, vagy azért pár nélkül maradt.
- Rendben van. Még egy szűk órát várhatunk...
Lassan teljesen besötétedett. Komor felhők takarták el a holdtalan eget, a víz
fölé feszülő botokat se láttuk. Az idő szaladt, fészkelődni kezdtem, mondtam is,
hogy a mozdulatlan csendből ennyi pontosan elég, amikor valamelyik orsó
kelepelni kezdett az orrom előtt. Mert úgy gondoltam, hogy a bal oldali boton
van a kapás, nagyot rántottam rajta, de ellenállás nélkül tekerhettem fel a
zsinórt.
- Otthagyta - mondtam Péternek csalódottan, és arra készülődtem, hogy kiemelem a
másik botot is, amikor újból megszólalt az orsó, de most nem hibáztam el. Mintha
falba akasztottam volna a horgot, feszült meg a bot és a zsinór, aztán elindult
az az eleven erő. Első nekibuzdulásában elszaladt olyan hetven méternyire,
ujjammal fékeztem a dobot, innen tudtam, hogy az orsón már kevés a zsinór.
Rádöbbentem, hogy lesz, ami lesz, tovább nem engedhetem. Mert ezzel a fékezéssel
képtelen voltam megállítani, az orsót markoltam át, de a hal ezt nem tűrte el.
Nekilódult újból, a botot majdnem kitépte kezemből, az orsó fogantyúja
kicsúszott a tenyerem ből, le is verte a bőrt négy ujjamról is, a maradék zsinór
meg túlpörögve sokszoros gubancot kapott. Aztán hol a halat szid tam, hol a
bambaságomat, még szegény Péternek is kiabáltam, aki megtalálta végre a lámpát,
hogy ne a szemembe világítson, mert így nem tudom, hogy merre jár a hal, inkább
a zsinórt kövesse a fénysugárral. Az orsó használhatatlanná vált a gubanc miatt,
attól fogva kézzel húzogattam, vagy ha nagyon akarta, az ujjaim között engedtem
zsinórt.
Csak jó fél óra múlva vált szelídebbé a hal, akkor már nem rohant olyan vadul,
helyette lent a legmélyebb mederben, igaz, visszatarthatatlanul körözött
csökönyösen. Később megunta a körözést is, és mintha egy odút lelt volna
odalent, megállt. Pontosan mutatta rejtekét az addig vizet hasító zsinór.
- Elment? - kérdezte ijedten Péter és én nem tudtam, hogy a mélyben mi
történhetett. Kezdetben reménykedve, később egyre növekvőbb kétségek között
húzogattam a fonalat. Tíz perc is eltelt moccanás nélkül, már azon gondolkodtam,
hogy beszakítom, amikor lassan, békésen emelkedni kezdett, és megéreztem fáradt
mozdulásait.
- Megvan! - kiáltottam fel boldogan, pedig teljesen felesleges volt ezt kiáltva
mondanom, hiszen Péter mellettem pipiskedett. Mint egy magatehetetlen tuskót,
húzhattam a csónak mellé és szájába dughattam a vágóhorgot is.
A csónakban Péter egyből ráült a halra, bár az meg se moccant a combjai között,
mert fáradt volt nagyon. Azt is ellenkezés nélkül tűrte, hogy átfűzzek a száján
egy vékonyabb kötelet. A kötél végét Péternek adtam, meg is fenyegettem, ha
útközben elengedi, a hal után őt is a Tiszába dobom.
Versenyen se evezhettem volna keményebben, csakhamar a gyár lámpái mellett
futott a csónak, azután az internátus ablakait néztem, hogy társaim még ébren
vannak-e, hiszen dicsekedni akartam a hallal. Néhány szobában még égett a lámpa,
a botokat Péterre bíztam a parton, hogy a harcsát én vigyem. A hal fejét a
vállamig emeltem, a farka a földet söpörte így is, és én világgá szerettem volna
kiáltani boldogságomat.
Péter felrohant a botjaimmal, én a bejárati lámpa fényében bámultam a halat. Azt
is hallottam, hogy végigüvölti a folyosókat: - Nagy harcsát fogtunk!
Megnézhetitek... !
Megzavart méhkasként boíydult fel mindkét emelet, csakhamar mellettem topogtak
szinte valamennyien, nézték a halat, bajuszát cibálták, aztán - mert egyet-egyet
néha még tátogott - valaki kitalálta, hogy reggelig az alagsori kismedencében
helyezzük el.
Mintha sereget vezetnék, vittem elöl a halat, Péter kinyitotta a csapot, és a
harcsa, bár továbbra is hanyatt feküdt, ocsúdni látszott a vízben.
Később átjöttek a szomszéd internátusból néhányan a lányok közül is, a sikeres
halfogás mozzanatait újból és újból el kellett mondanom. Péter iskolatársainak
tartott kiselőadást, és nagyon büszke volt, hogy ebben a küzdelemben társam
lehetett. Néhányszor ott is hagyta őket, hozzám furakodott, megveregette
vállamat, aztán visszament, hogy tovább mesélje a részleteket.
Korán ébredtem, és azonnal lerohantam a halhoz. Már nem élt. Vagy a fáradtság
ölte meg, vagy abban a méretéhez képest csöppnyi medencében elfogyott a vízből
az oxigén. Sajnáltam, de a tényen változtatni nem lehetett. Éppen azon
tanakodtam, hogy most már mi legyen vele, amikor a klubhelyiség étterméből a
felszolgáló megérkezett.
-A főnök azt üzeni, ha eladod a halat, megveszi. Tíz forintot fizethet
kilójáért.
Meghökkentem, mert addig a percig - bár néha elég sokat fogtam - halat még nem
adtam el. De számolgattam is. A harcsa több mint húsz kiló és a kétszázegynéhány
forint majdnem két heti fizetésem összegét éri el.
- Mondd meg neki, hogy annyiért elvihetitek!
Később az alagsor újra látogatókkal lett tele. Sokan jöttek, akik még nem
látták, de néhányan megnézték az esti vendégek közül is. Péter is ott volt,
lelkesen mesélte élményeit.
Károly bácsi fényképezőgéppel érkezett. Bár csak amatőr fotósnak vallotta magát,
tiszta, jól fogalmazott képeken örökítette meg a gyár és a lakótelep apróbb-
nagyobb történéseit. Először ő is megnézte a halat, meg is tapogatta, aztán
megemlítette, hogy szeretne egy képet csinálni róla.
A kantárjánál fogva emeltem ki a medencéből, magasan tartottam, amíg kivittem a
fényre az épület elé, nehogy a farka összekenődjön.
- Ez nem lesz így jó - töprengett Károly bácsi. - összemosódik veled, nem
látszik elég élesen...
Egy rózsát támogató farudat húzott ki a virágágyból és átadta nekem.
- Ezt dugd át a kötélen és ketten tartsátok. A hal köztetek függjön a boton.
Péter mellettem termett.
- Majd én tartom - mondta boldogan.
Alacsonyabb volt mint én, be kellett hajlítanom a karomat, hogy a harcsát tartó
rúd vízszintes legyen.
- így már jó - nézett a gépbe Károly bácsi.
Akkor már sokan figyelték a jelenetet. Az első sorban Péternek egyik tanára
állt. Nem tudtam, mit akar, amikor elindult felénk.
- Majd én... - vette el Pétertől a rudat. - Te kicsi vagy...
A gyerek szemében szinte lángot vetett a megdöbbenés. Egy pillanatig még
görcsösen markolta a rudat, aztán elengedte, és szomorúan elkullogott. Hátra se
nézett, lehajtott fejjel tűnt el az internátus ajtajában.
Kattant a gép, és Károly bácsi elégedetten távozott. A felszolgáló akkor
érkezett. Mintha zászlót lobogtatna, vitte a halat, talán, hogy reklámot
csináljon az esti halvacsorának. Megkérdezte, hogy elkísérem-e, de rosszkedvű
lettem Péter miatt, mondtam, hogy nem megyek, mérjék le ők és hozza el a pénzt.
De csak késő délután hozta. Száznyolcvan forintot tett le az asztalra.
- Ennyi volt? - kérdeztem csalódottan.
- Ennyi - mondta a pincér. - Természetesen kibelezve, megtisztítottan, amennyit
felhasználhatunk... Én is láttam, pontosan tizennyolc kilót mért a főnök.
Nem vitatkoztam.
Péter nem jelentkezett, pedig megígérte, hogy együtt bogozzuk ki az
összegubancolódott zsinórt.
Este lementem hozzá. Egyedül ült szobájukban, könyvet olvasott. Köszöntem, nem
fogadta, jóllehet máskor azt se tudta, hogy mivel kedveskedjék nekem. Az
asztalra leszámoltam kilencven forintot.
- Száznyolcvanat kaptam a halért... A fele a tied...
Felnézett, szemében rideg dac csillogott.
- Ha én még egy fényképen se vagyok jó neked, nem kell! Tőled soha többé semmi
sem kell...
- De Péter... - akartam békíteni.
- Gyűlöllek! A tanár urat is, Katit is, téged is... !
Az ajtóból még visszanéztem. Péternek hangtalanul potyogtak a könnyei.

A kacagó harcsa

Keserves nap lett, pedig szépen indult. Tiszta fénynyel ébredt az égbolt, és a
hajnali vörös sugárzásban finom pára lebegett az augusztusi folyó felett.
Szeretek horgászni a kövezéseken. Igaz, sokszor elakadok, de a szeszélyesen
szórt kőtömbök mögött szép halak élnek. Ha meg horogra akadtak, fárasztás közben
nincs már gond velük. Szánkázhatnak a zsinór végén a másik partig...
Öregszem. Fiatalabb koromban, mint a zerge, könnyedén ugráltam lefelé a
meredeken. Mostanában többször megcsúszom, és nehezebben nyerem vissza
egyensúlyomat. Öregszik a labyrinth is a koponyámban.
No, és ez a mai nap... Egy kő kimozdult alattam, és nagyot estem. Nagyon nagyot.
Elszabadult bukfenceimmel kőlavinát zúdítottam a folyóba. Csak az orrom sérült,
termetes jószág, szegény. Szép harántkarcolás díszítette, amiből csendesen
csöpögött a vér. Leszakadt a hátizsákom, összetört benne az ivóvizes üveg.
Elrepültek a botok is, de csak a kishalazó repedt ketté...
Fent a meredek szegélyén két gyerek nézett. Először megriadtak, de látván, hogy
nem esett komolyabb bajom, nevetni kezdtek. Az erősek, a fiatalok diadalmas
nevetésével...
Úgy vagyok én azzal a martfűi gyárral, mint az öregedő ember hajdani
szerelmével: a megsokasodott évek függönye mögül egyszerűen, tisztán, őszintén
szeretem. Mert az a gyár annak idején elfogadott. Édes gyermekének fogadott el,
amikor senkinek se kellettem, amikor mindenütt felesleges voltam, amikor másutt
vétek nélkül is elítéltek.
Cserében fociznom kellett. Fociztam. Nem jól, olyan középszerűen. Amennyi telt
tőlem. Megértették. Tudták, hogy ennyit tudok, csak ennyit. De amit tudok, azt
jó szívvel, hálásan adom. Ősz végén még elsők voltunk NB III-as csoportunkban.
Magasan elsők. Vezettünk talán hat ponttal is...
Az új igazgató újévkor érkezett. És rendet akart, szigorú rendet. Átszervezte az
osztályokat. Innen elvett, oda adott. A szalagok mellett a műhelyekben csendesen
röhögtek az emberek. Az irodák feszült idegességét röhögték. Nekik csak
dolgozniok kellett, mert azt a munkát nem fenyegette átszervezés.
A szigort megérezte a futballcsapat is.
- A cipő minősége legyen a reklám! - dörögte az igazgató. - Másra nincs
szükségünk. Focizzanak a fiúk kedvtelésből!
Az intéző csendes védekezése semmit se ért. Visszavonták a kedvezményeket.
A csapat megkókadt lelkesedését Szöges, a balszélső (a becenevet a lányok iránti
fokozott érdeklődése miatt kapta) határozta meg az öltözőben a tavaszi első
bajnoki mérkőzés előtt.
- Fiúk - mondta hangosan -, bejelentem, hogy ezentúl én csak kedvtelésből
játszom!
Mindenki értette, mindenki rábólintott, még Domnule is, a székely fiú, akit a
háború söpört ki Erdélyből, és aki munkájában, emberi kapcsolataiban a
becsületesség, a tisztesség példaképe volt.
Hát fociztak. Kedvtelésből. És kikaptunk sorozatban. Én szégyelltem magam,
mintha sztrájktörő lennék, mert hálát éreztem a gyár iránt, és a mérkőzéseken
megtettem minden tőlem telhetőt. Ez, persze, kevés volt. A fiúk nem haragudtak.
Megértették lótás-futasom.
A közönség kezdetben bosszankodott. Aztán fütyült. Aztán nevetett, és szurkolt a
csapatnak, hogy nyerje meg a csatát az igazgatóval szemben.
Áprilisban kezdtem el horgászni. Először csak Domnule jött velem. Aztán Puli is.
Aztán Kuksi is. Aztán az egész csapat. Érdekes kép volt: egy futballcsapat
horgászbottal a kezében a Tisza-parton. Az utolsó mérkőzést Békésben játszottuk.
De akkor már nem jött az intéző, nem jött az edző, és elmaradt a fapadokkal
felszerelt teherautó is. Vicinálison bumliztunk a mérkőzés színhelyére.
A kezdés előtt az öltözőben gondolkodó csend élt. Aztán felemelkedett Domnule:
- Azért most megmutathatnánk neki...
Tudtuk, hogy az igazgatóra gondol.
Megmutattuk. Egy ötöst rúgtunk.
Az állomáson az intéző várt bennünket. Szöges vidám mosollyal húzott el
mellette, pedig szerettük az öreget. Az ajtóból szólt vissza:
- Csak el akartuk mesélni, Vasi bácsi, hogy nem felejtettünk el még
futballozni...
A hivatalos évadzáró elmaradt. Először a sportkör életében. De mi le akartuk
zárni az évet. Valaki kitalálta, hogy rendezzünk horgászversenyt. Díjak nélkül.
És a fogott halakból legyen a vacsora. Puli majd megfőzi. Kint a Tisza-parton.
Bor meg terem Földváron elég...
Azon a héten valamennyien a versenyre készültünk. Zavaros és nagy volt a folyó,
így gilisztát gyűjtöttünk, meg lóbogarat. Néhányan kérészt is szedtek.
Vasárnap hajnalban kezdtük. A többség partról, néhányan csónakból kerestük a
halakat. Kevés sikerrel. Amikor délután kettőkor összejött a társaság, alig hét
kilónyi apróság vergődött a haltartókban. Puli riadtan vakargatta kopaszodó
fejebúbját. Aztán elmosolyodott, és elzavart két fiút krumpliért.
- Csinálok én nektek eleget ebből is - mondta, mert végig szakácskodta már az
üzem konyháján a 45—46-os éveket, ahol
akkoriban nehezebb kérdéseket is meg kellett oldania.
A mulatság helyéül a túlsó, homokos partot választottuk. Hogy ne zavarjanak. Oda
cipeltük a nagy bográcsot és az evőeszközöket. Fát a közeli erdőből gyűjtöttünk.
Délután négy körül már ott volt a teljes csapat. Néhány asszony, menyasszony is
átjött. Aztán néhány kézilabdás, meg két-három bunyós. Alkonyattájt néhány
vezető is, akik megértették a csapatot. Puli egyre több krumplit rakott a
bográcsba. Ahogy szaporodtunk...
Csendes tűz lobogott a bogrács alatt, amiben Puli rendezkedett egy hatalmas
fakanállal. ízlelgette, fűszerezte a fortyogó ételt, de egy-egy újabb krumplis
feltöltés után újra kellett kezdenie az egészet. Ott ültünk valamennyien a tűz
körül, az asszonyok férjeik ölében, mert nem volt köztünk az edző, hogy
kondícióromlástól féltse a csapatot.
Horgászbotot csak egy öreg mérnök, a tervezés főnöke hozott. Nehéz bot volt,
vastag zsinórral. A többnullás horogra testes lóbogarat fűzött, és bevetette a
folyóba. Szolgafát szúrt a bot alá, és nyelét erős madzaggal egy cövekhez
kötötte.
Meleg, június végi alkonyatot sugárzott az égbolt, tiszta bor csillogott a
poharakban, értő mosollyá szelídültek az apró ellentétek, barátok lettünk
valamennyien, mert azonos sors kötött bennünket össze, és vállaltuk ezt a
sorsot. Aztán Puli elővette a tányérokat. Az osztást az asszonyoknál kezdte.
Csendes kuncogás támadt köztük az első falatok után. Azt mondták, hogy ők még
halízű krumplipaprikást nem ettek. De nem rossz...
Néhányunknak nem jutott tányér. Vártuk, amíg befejezi valaki a kanalazást, aztán
leöblítettük a folyóban és ott folytattuk, ahol az előbbi abbahagyta. Mire
besötétedett, jóllakott mindenki.
Félretettük a bográcsot a vaslábakkal együtt, száraz gallyakat dobtunk a
parázsra, és elmerülten néztük a lángok felszökő játékát a mélykékké sötétült,
hangtalan ég alatt.
Később valaki énekelni kezdett. Régi pásztordal úszott a folyó felett, kedvet
kaptak a többiek is, tisztán csengett az asszonyok szelíd szopránja. A nóta
aztán körbejárt, népdalok keveredtek műdalokkal és kopott slágerekkel, de ez nem
zavart senkit se, mert végtelen térré tágult a világ, és csak mi éltünk akkor a
csillagok alatt. Domnule is sorra került, de őt nem kísérte senki. Szomorú
székely népdal bukdácsolt az éjszakában, néztük a fiút, a csontos, sovány arcon
kemény barázdák sokasodtak, csak a szeme égett és a keze markolta keményen a
levegőt. Megöleltük, amint befejezte.
Éjfél körül elmaradt az ének, vidám történeteket meséltünk önmagunkról, és senki
se szégyellte, ha ő szerepelt esetlen hősként.
Akkor történt.
Puli, a kedves mókamester félrehívott.
- Zage - mondta -, meg kellene tréfálni az öreget... - és a horgászbotjához le-
leballagó mérnökre mutatott.
- Hogyan gondolod?
- Felsétálsz a folyó mellett, beúszol és csendben lecsurogva meghúzod a
zsinórját, mintha nagy hal lennél...
Mosolyogva bólintottam. Úszónadrágra vetkőzve osontam felfelé a folyó mellett,
aztán beereszkedtem a vízbe. A víz langyos volt, mint a nyári éjszaka, és a tűz
lobogó fénye vörösre festette az arcokat, mintha indián tábor tanácskozna a
folyó partján. Jól látszott a laposan vízbe feszülő zsinór is.
Messze a parttól ragadtam meg a zsinórt, még hallottam, hogy az orsó odakint
kerepelni kezd, aztán lebuktam. A „bevágás" ereje odalent ért, nagyot húzott a
karomon. De hűen akartam játszani szerepem, kemény rántásokkal válaszoltam.
Csak később tudtam meg, hogy a parton mi történt.
Az öreg mérnök, amint meghallotta az orsó recsegését, felpattant helyéről, és a
bothoz rohant. Felkapta a szolgafáról, és hatalmasat rántott rajta. De a zsinór
visszabeszélt. Akkor az öreg ordítani kezdett:
- Segítség... ! Segítség... ! Nagy hal... Nagy hal... !
Hajót... Hajót...
Egy erősebb húzás a felszínre emelt, társaimat láttam a parton, ott toporogtak
az öreg mellett, csak Puli vigyorgott hangtalanul fent a tábortűznél.
- A tűz! Eltakarjátok a tüzet! Nem látok semmit... Hozzátok már azt az átkozott
hajót... - kiabált az öreg, és Domnule elindult a csónakok felé.
Nem bírtam tovább. Elengedtem a zsinórt és hangosan elnevettem magam. A társaság
lassan ocsúdott meglepetéséből.

Aztán kitört a kacagás. Nem is kacagás volt, a viharos jókedv sokhangú

bömbölése.
Mint győztes hadvezér úsztam ki a partra, és vidáman tűrtem társaim elismerő
hátbavágásait. Aztán az öreg mérnökre néztem. Állt a parton, lassan tekerte a
zsinórt, és szomorúan vette le a horogról az érintetlen bogarat.
Pirkadatkor befejeztük a mulatságot. Apró csoportokban ballagtunk a lakások
felé, de hol itt, hol ott csattant fel a kiáltás: Segítség! Hajót! És gurgulázó
nevetés követte.
A tréfát megtudta reggel a gyár is. A gyár is nevetett...
Az öreg mérnök egy hónap múlva leszámolt. Egyesek azt mondták, hogy összeveszett
az igazgatóval, mert nem tudta az önkényeskedést elviselni. Mások úgy vélték,
hogy megunta az örökös csúfolódást, hogy kacagó harcsát fogott. Mert olyan
egyedül volt... És öreg volt... És érzékeny volt...
Keserves nap lett ez a mai. Két gyerek kinevette az öregségem.
Terád gondoltam, öreg mérnököm és nem haragszom erre a két gyerekre. És ha nem
vitt el még a túlsó partra az az utolsó hajó, azért a régi csínyért most
bocsánatot kérek...

Aranyszálak

(Amikor Szász Imre elolvasta ezt az elbeszélést, azt mondta, hogy kedves
tanmese, de elrugaszkodtam benne a valóságtól. Fekete Sándor pedig, akinek erről
a kötetről szóló lektori véleményét őszinte megbecsüléssel forgatom, és több
javaslatát - igazat adván megállapításainak - hálás köszönettel figyelembe is
vettem, a következőket írta erről a munkáról: "A tilalmi idők és fogási méretek
melletti «agitáció» ráfér a horgásztársadalomra. De amikor az egyik elbeszélés
azt sugallja, hogy a «folyó megbünteti» a szabályszegőt, az agitáció misztikába
téved, s ezzel hatástalanná válik [Aranyszálak]."

Csakhogy...
Bár kétségtelen, hogy ebben a kötetben az olvashatóság vagy a betűkből való
építkezés érdekében szerepelnek képzelt alakok, képzelt események is, így egyik-
másik elbeszélésnek csak a magva igaz, de ez a babonás hitben fürdő
történetecske szóról szóra megtörtént. Még akkor is, ha a szereplők [Bugyi Géza,
a tanár, Deák Géza, a személyzeti főnök] esetleg ma már nem is emlékeznek rá.
És azt is el kell mondanom, hogy - noha annak tűnhet - nem agitálni akartam
vele. Csak elmesélni önmagamról egy élettanilag nem igazolható állapotot, ami -
ki tudja, honnan, kiktől, mi módon kódolva az idegsejtjeimben - ezzel a kedves
folyóval, mint egyik életet egy másik élettel, összeköt.)

Akkoriban már albérletben laktam. Békés, családias összetartozást építő

albérletben, mert szegények voltunk valamennyien, és még nem torzította az
életet elmagányosodássá a megszerzett vagyon.
A főbérlő tanár volt. Latin-görög szakos tanár. Igaz, hogy akkor már az ókori
nyelvek helyett történelmet tanított a szakiskolában.
Kedveltük egymást. Néha bejött apró szobámba. Elbeszélgettünk erről-arról. Néha
megnézte a horgászbotokat is.
- Érdekes lehet... - tűnődött el egyszer.
Április abban az évben könnyű, meleg napokkal érkezett. Tiszta és mélykék volt
az égbolt, a kökény fehér ruhában ünnepelt a folyópart füzeseiben és a folyó bár
telten, de tiszta vízzel köszöntötte a tavaszt.
- Elkísérlek - szólt utánam a tanár egy délután, amikor látta, hogy felemelem a
botokat.
Két bokor között azon töprengett a Tisza megáradt vize, hogy megpihenjen-e az
idáig megtett, hosszú rohanás után, vagy töretlen lendülettel szaladjon tovább a
tengerek felé.
Letelepedtünk. Áztatott zsemlemorzsát szórtam csábításként a két bokor közé,
aztán összeszereltem a botokat. Könynyű úszókat tettem a parányi horgok fölé, és
az egyik botot társamnak adtam. Első kísérletre a bokrot sikerült megfognia, de
aztán beletanult: tenyérnyi keszegek gyűltek a szákban.
Érződött rajta, hogy egyre mélyebb agyi mezőket ingerel benne a zsákmányszerzés
öröme, mámora. Megszállottként figyelte az úszó rezdülését, és diadallal
rántotta ki a horgot a vízből, ha a kis antenna eltűnt a víz alatt.
- Csodálatos - nevetett egy-egy halacska után. - Ez igazán csodálatos...
Az a pontycsemete, amelyik beszippantotta horgomat, néhány centiméterrel
hosszabb is lehetett volna. Mert hiába néztem a szalagot, nem mutatott többet
28-nál.
- Ígéretponty - nevettem hangosan, mert csak biztató jelnek, az érkező nyár
üzenetének véltem a fogást.
A tanár riadtan figyelt, mert nem értette meg világosan, hogy mit is akarok.
- Nem! - kiáltott rám ijedten, amikor leszedve a halat a horogról vissza akartam
tenni a vízbe.
Hosszan vitatkoztunk.
- Első hal - mondta döntő érvként. - Haza kell vinned, hogy ebben az évben is
szerencséd legyen...
- Tévedsz - tiltakoztam... A folyó él, és tudja, hogy mikor és mi történik vele.
És szeret engem, és én is szeretem őt. Megharagudna rám, ha nem védeném éretlen
gyermekeit...!
- Butaság - legyintett... A folyó nem gondolkodik...
A hal nyugodtan tűrte a kiemelőszák rabságát, mert nem érzékelte, hogy a feje
felett életéről dönt a két hosszúra nőtt alak. Vitatkoztunk, alkudoztam, a végén
megadtam magam.
- Rendben van. De én nem nyúlok hozzá... Ha akarod, mintha te fogtad volna,
elteheted...
Már akkor éreztem, hogy mindez hazug emberi menedék és féltem attól is, hogy a
folyó is tudja ezt.
Tudta!
Meleg, gyönyörű, tiszta vizű nyár következett, sokat horgásztam, ilyen-olyan
halakat is fogtam, de újabb ponty azon a nyáron nem jelentkezett. Pedig
csökönyössé tett a sikertelenség. - Azért is! Azért is! - mondtam magamnak,
jobbnál jobb helyeken kergettem őket, de hiába várták a horgok az aranyos
pikkelyű halat.
Megbüntettél, most már megbocsáthatnál... - kértem a folyót a következő
tavaszon, de úgy tűnt, ítéletében súlyosabb volt az a tavalyi vétség, mert
pontyos eredmény nélkül szaladt el a kora nyár. Lassan beletörődtem. Arra
gondoltam, majd szól, ha a büntetést megelégeli.
Azon a szombaton a személyzeti főnök mögöttem bélyegezte le ellenőrző kártyáját
a gyár kapujában.
- Délután? - kérdezte, amikor elindultunk a lakótelep felé.
- Délután horgászni megyek.
- Ha nem zavarlak, megnézem, hogyan csinálod...
Abban az időben egy személyzeti főnökkel az egyszerű munkás nem vitatkozott.
- Gyere! Két órakor a csónakoknál találkozunk...
Horgászhelyül a túlsó parton egy apró sarkantyú alatti, már napok óta etetett,
csendes vizet választottam. Főtt darát szórtam be csábítóanyagnak, és a horgokra
frissen főzött málégombócokat raktam.
Július forrósága remegett a folyó felett. A lakótelep melletti homokpadon és a
csak lassan mélyülő vízben idősebbek és fiatalok örültek a nyárnak, a Tisza
fölött messzire repült a fürdés zsivaja.
Egymás mellett ültünk a sarkantyú meg-megmozduló kövein. Arra is gondoltam, hogy
elmesélem tavalyi gyengeségemet, hogy ne reménykedjen ebben a kirándulásban, de
meggondoltam magam. Talán ki is nevetne a babonáimért.
- Nehéz kenyér ez azért - fészkelődött az első, csendben eltelt óra után, mert a
két vaskos sültüske úszó mozdulatlanul nézte a vizet.
- Szép ez itt hal nélkül is - vigasztaltam. - Csend van, béke van...
- Halakkal azért hasznosabb lenne...
Négy óra körül az egyik úszó óvatos lassúsággal emelkedni kezdett, aztán
elfeküdt. Nagyot rántottam a boton. A mélyben ijedt meneküléssel válaszolt a
hal, és a sodrás felé rohant.
- Nagy? - kérdezte társam izgatottan.
- Nem hiszem - válaszoltam, mert a gyenge fékezés ellenére sem szaladt le tíz
méternél több zsinór az orsóról.
Néhány perc múlva kiemeltem. Felszabadult örömmel lestem a vöröses úszójú,
aranyszínű halat.
- Ponty! Végre ponty... - nevettem hangosan... A Tisza megbocsátott nekem...
A személyzetis nem értette lelkesedésemet.
- Egy sovány ebédnek megteszi... - nézegette.
A szalag 29 centimétert mutatott, de nem bosszankodtam. Óvatosan szedtem ki
szájából a horgot, apró simogatást kapott, aztán elengedtem. A személyzetis csak
akkor döbbent meg, amikor már eltűnt a víz tükre alatt.
- Megbolondultál?
- Dehogy - néztem rá vidáman. - Inkább elégedett vagyok.
A második ponty éppen elérte a harminc centimétert, de arra gondoltam, hogy a
nehezen visszaszerzett megbecsülést nem kockáztatom.
- Ha ezt is visszadobod, komolyan megharagszom! -figyelmeztetett a személyzetis.
- Ezt te nem értheted. Vissza kell tennem...
- Tényleg bolond vagy! - állapította meg, amikor a második ponty is eltűnt a
hullámok között.
- Visszaadja... Meglátod, majd méltó halakkal visszaadja...
- Egy lófütyülőt... - legyintett a személyzetis.
Aztán hallgattunk.
Társam nagyon dühösen, én nagyon elégedetten, mert megéreztem, hogy a folyóval
újra testvér vagyok, összekötődtek a tavaly meggondolatlanul széttépett
aranyszálak.
Éppen hat óra volt, amikor a sodrás melletti sültüske eltűnt a víz alatt.
Viharos erő húzta a zsinórt, felfelé indult, a parton követtem, a személyzetis
izgatottan topogott mögöttem az emelőszákkal.
- Na, ezt már hazaviheted - néztem a gyönyörű halat, amikor alábillentettem az
emelőszákot. A hálóban egy öt kiló körüli ponty nyugtalankodott.
Alig raktam vissza a vízbe a horgot, felfeküdt a másik sültüske is. Ez a ponty
csak néhány dekával volt könnyebb az előbbinél.
- Ezt meg én viszem el a tanáromnak - vigyorogtam elégedetten.
Hét óra körül befejeztük a horgászatot.
- Még mindig azt mondom, bolond vagy! Ha megtartottad volna az első kettőt is,
most négy halunk lenne...
- Nem érted te ezt... - mondtam, és legszívesebben megsimogattam volna a folyót.

A nagy öreg

A könyvelésen azon a hétfőn kedvetlen csend terpeszkedett. Mint a gyerekek az

iskolában, ültünk az egymás mögé rakott íróasztalok mögött; velünk szemben,
mintha tanár lenne, Róbert, a főnök vigyázott a pontos munkára, meg a
fegyelemre.
Tisztes papírhalmaz díszlett az orrom előtt, számlák, amelyek jöttek vagy mennek
az én műhelyeim, osztályaim javára, terhére, és amelyeknek a számadatait az én
feladatom volt megfelelő költséghelyekre tenni. Kezdetben baj is volt ezzel,
hiszen gimnáziumban érettségiztem, kielégítően integráltam, differenciáltam, de
hogy ki és kinek tartozik vagy ki és kitől követel - mindez számlákra, egyebekre
írva - meglehetősen zavaros volt nekem. El is rontottam a gyár könyvelését rövid
egy hónap alatt, szegény Róbertnek egy újabb hónapjába került, amíg valamennyire
rendbe hozta. Később már nem voltak ilyen gondjaim, hiszen megtanultam a
számlaosztályokat, bevételt, kiadást szinte fejből rakosgattam ide, meg oda.
Annak a hétfőnek a kedvetlenségét az előző napi futballcsata szülte, mert
rosszul tettük-vettük a labdát valamennyien, így megvertek bennünket saját
pályánkon is. Ki is fügyülték a csapatot a nézők, lehajtott fejjel baktattunk az
öltözőbe, és hajnalban, a máskori diadalmasan hangos bevonulás helyett inkább
csak beosontunk a gyárba.
Őszintén szólva engem az is bántott, hogy a múlt hét elején, mert nem tudtam
nemet mondani, Bandi barátom egy hosszabb, Tisza-parti csatangolásra
elcsábíthatott - ám a reggeltől reggelig tartó halkergetés nem lett a legokosabb
edzési módszer a nehéz mérkőzés előtt. Bár az is igaz, hogy pénteken este,
amikor Szolnokra érkeztünk Tiszabő felől, a szombati horgászatot megtagadtam.
Abban reménykedtem, hogy ha széttört éjszakáimat egy egész napos henyéléssel
kiegyensúlyozom, a csapat talán nem érzi meg.
Unott közönnyel turkáltam a papírok között, aztán felmentem a műhelyekbe, de
kedvetlen arcok néztek rám vissza, a tegnapi vereség fájt a gyár többi
munkásának is.
A telefonhoz úgy 11 óra körül hívtak. Tűnődtem is, hogy ki a fityfene lehet,
aztán felismertem Bandi hangját.
- Gratulálj! - mondta nagyon vidáman. - Rút cserbenhagyásodért megbüntettelek!
- Mivel büntettél meg, ha szabad hallanom?
- Hallal, öcsikém, egy halóriással!
- Mekkora? - kérdeztem kíváncsian.
- 22,70, érted? - És újból szótagolta. - Hu-szon-ket-tő-het-ven...
Ki nem mondott, de nagyon is élő versenyünkben egy 17,60-as, Rábán fogott
harcsával 1950. május 15-éig Bandi vezetett, akkor egy 18 kg-os nagybajuszúval
megelőztem, és nagyon büszke voltam arra a negyven dekára.
- Természetesen harcsa - mondtam, és arra gondoltam, hogy szombaton mégse a
Holt-Tiszára ment. Háborús hajóroncs fekszik a folyóban a város alatt, és arról
a roncsról ezen a nyáron gyönyörű harcsákat már mások is fogtak.
- Természetesen nem harcsa.
Bambán bámultam a telefonkagylót. Ha nem harcsa, akkor mi a nyavalya lehet? Torz
ötletként eszembe jutott, hogy lehet az a hal éppen egy eltévedt viza is, ami
beszippantotta a lótetűt.
- De az élő Tiszán fogtad?!
- Tévedsz. A holt Tiszán, a szokott helyemen...
Bambaságom szürke butasággá mélyült. Újabb halként, mint lehetőség, a csuka
jutott az eszembe, de Bandi csillogó jókedvvel kinevetett. Végre rádöbbentem,
hogy az az őslény esetleg ponty is lehet. Rákérdeztem.
- Nehézfejű vagy. Persze, hogy az...
Megsemmisülve hallgattam. A verseny, a versenyünk talán egy életre eldőlt, és
Bandi nyerte meg.
- Mesélj - kértem a meghökkent csend után. - Mondd el a részleteket is...
És Bandi mesélt. A hangja ragyogott. Benne volt a nyár kékje, a nap aranyló
sugárzása, sok vesztes, vízparti csata után a mindent feloldó és feloldozó
győzelem ittassága, a szétpattant feszültség diadalmas fáradtsága.
- Tudod, meglehetősen későn ébredtem szombaton. Tanakodtam is, hogy mit
csináljak, hiszen nem sok örömöt adott nekünk az a tiszabői út. Aztán mégis
elindultam, mert itt van már a nyakunkon az ősz, és azt a néhány derűs és szabad
napot, ami még ebből az évből hátravan, az embernek ki kell használnia. Azon is
gondolkodtam, mert néhány lótetűm még megmaradt, hogy a város alá, a roncshoz
megyek, de mióta Miska megfogta ott azt a huszonhetest, a horgászok füle
egymáshoz ér... Szóval a helyemre, a holt Tiszára mentem, maréknyi kukoricát
szórtam a hínárszegélyre, aztán összeraktam a botokat. A két acélhegyűvel a
szokott helyre dobtam a horgot, a harmadikat meg, a fene tudja, milyen
meggondolásból, csak úgy oldalra, eléggé messze hajítottam. Aztán vártam, de nem
jött semmi se. Az oldalra vetett bot úszója pirosságával szinte rikított a
hínármező mederbeli szélén, mert ott néhány centivel sekélyebb volt a víz, a
másik kettőből meg csak az antenna látszott. Lassan ellankadt a figyelmem is, és
arra gondoltam, hogy az elmeneteleddel neked volt igazad. így későn vettem
észre, hogy az a rikító úszó eltűnt a víz alatt. Már csak akkor riadtam fel,
amikor a zsinórkarikák kiegyenesedtek a hínármező felett.
- Tudod, azt a pillanatot nehéz elmondanom. Nagyot rántottam akkor a boton, de
mintha falba akadt volna a horog, néhány másodpercig meg se nyikkant. Aztán
elindult. Mintha tengeralattjáró lenne, húzta a hal a zsinórt, az orsó először
csak visított, majd némi olajhiány miatt bemelegedett, de szerencsém is volt,
mert a hal olyan 60-70 méternyi kirohanás után egy hínársziget mellett
leparkolt. Hagytam... A botot a combom közé dugtam, hogy ha meggondolja, kéznél
legyen, közben szépen felszedtem a másik két botot. A csónakot is elengedtem a
nádfal mellől, és még váratlan segítség is érkezett. Öreg Péter mászkált a
csónakjával éppen arra, mondtam neki, hogy a horgomon nagy hal pihen, átszállt
hozzám és berakott a csónakomba egy hatalmas keretű emelőszákot. így indultunk
el aztán arra az ütközetre, mert azt a küzdelmet ütközetnek mondhatom. Öreg
Péter evezett mögöttem és a hal megvárta, amíg fölé érkezünk. Aztán ott
csónakáztunk le, fel, meg körbe is, néha elszaladt, de mindig visszahoztam.
Olyan fél óra múlva láttam meg először, de akkor már fáradt volt nagyon...
- Hát öcsikém, én akkora pontyot még nem láttam sohasem, és elhinni se nagyon
mertem, hogy mindez valóság és nem álmodom... De valóság volt. Mint egy malacot,
vittem a motoron az ölemben haza, a járókelők megcsodálták az úton, végül
lemértük a kórház pontos, személyi mérlegén. Aztán a konyhának ajándékoztam,
hogy ünnepi ebédet kapjanak a kismamák, bár - amint utólag kiderült -, furcsa,
kellemetlen mellékíze volt, és nem nagyon örültek neki...
Mindezeket egy szuszra mesélte el. Aztán elhallgatott és hallgattam én is. Két
nap alatt kettős vereség - foci is, hal is - nem mindig használ az ember
lelkivilágának.
Búcsúzóul valamit azért csak motyogtam, de nagyon fátyolos hangú volt az a
gratuláció.
Egy hét múlva levelet kaptam. Benne fénykép: Bandi ölel könnyű, nyári ingben egy
őslényt a kórház udvarán. A hátlapon szöveg: "Országos rekord! 102 cm hosszú,
22,70 kg-os ponty, horogra akadt a szolnoki Holt-Tiszában 1950. szeptember 30-
án. Géza barátomnak szeretettel Wessely Bandi."
Hát gratulálok, a kutyafáját!

II

Egyre babonásabb vagyok. Többek között ragaszkodom a dátumokhoz, amelyek apró

életem legfontosabb történéseit őrzik. A horgászatban például, hacsak tehetem, a
május 15-e a vízparton talál, mert akkor fogtam eddigi legnagyobbamat. ősszel
ugyanott talál a szeptember 30-a is, mert akkor szenvedtem döntő vereséget.
1972 nyarát elhalmozta munkával a sorsom, így nagyon keveset horgászhattam, de
augusztus végétől egyre több időt tölthettem kedvenc horgászhelyemen, a mély
vizű, kövezett Tisza-kanyarban. Bé a kezdeti, néha viharos tiltakozások helyett
mostanában már többször elkísér, és ha rossz pedagógiám következtében a botokig
még nem is érkezett, szívesen olvasgat mellettem a parton.
Ebben az évben szeptember 30-a ismét szombatra esett, tiszta volt a víz, és 9
órára nagyjából befejeztem tennivalóimat. Tíz órakor botostól, bátyustól
lekászálódtunk a motorról a parton, és első lépésben, mint már annyiszor,
legcsábítóbb etetőanyagom szórtam a forgó belső szegélyére.
A következő fél óra ilyenkor csendes szöszmötöléssel telik el. Felfúvom a
matracot, gallyakból árnyékot teremtek, hogy jó férj legyek, összerakom a
botokat, ellenőrzöm a szolgafák állását, egy pálcikát a vízszegélyre szúrva
megjegyzem a pillanatnyi vízszintet, "kilegyezek" egy apróbb küszt a süllőzőre
(mert a család csak a süllőt tartja étkezésre alkalmas halnak), és 20-30 perc
múlva előre megtervezett helyére repül a két horog.
Ezalatt Bé is agyoncsapja a bozótból kíséretéül szegődött 2-3 szúnyogot,
napozási igények szerint alakítja ruházatát, és némi szemlélődés után csak
sikerül megtalálnia az éjszakai olvasásban elvesztett oldalakat.
Ezen a napon az első, bizonytalan zsinórremegtetést erőteljes, botvégre érkező
húzás követte, és csakhamar egy 80 dekás jász lázadozott a haltartóban. Nem
szeretem pontyozás közben a jászokat, mert vergődésükkel elriasztják a várva-
várt aranyhasút, a pontyot. A cél pedig, a mindenkori főcél pedig ő. A Nagy
Öreg. Amelyiknek a súlya legalább 22,75. Amelyik legalább öt dekával nehezebb,
mint az a régi Öreg volt. Az a Győztes.
Aztán jött két tenyérnyi dévér. Meg a csend...
Egy óra felé - éppen befejeztem az ebédet, és visszatelepedtem a botok mellé -
az öblösre hagyott zsinór remegni kezdett és kinyúlt. A bevágást torpanásnyi
szünet követte, aztán felvisított a kis Forelle-orsó, és a húszas zsinór
kapkodva pótolta a métereket a botvég és a hal között.
- Ponty? - kérdezte Bé két betűsor között.
- Ponty! Valami rendesebb darab...
Kezdetben lefelé rohant, olyan száz méterre ha lehetett tőlem, amikor
meggondolta magát, és megcélozta a túlsó oldalt.
- Eredj! - biztattam. - Ott nincs akadály. Nagy, lapos, homokos ott a part,
kedvedre fürödhetsz...
Majdnem a partszélig szaladt, onnan elindult felfelé. Bével kiszedettem a másik
pontyozót és a süllőzőt is.
- Na, tiszta a terep, Átjöhetsz ide is.
De nem jött. Csökönyösen a túlsó oldalon szánkázott, és a vékony zsinór nem volt
alkalmas erőszakos cselekedetekre.
Már egy órája birkóztunk, amikor eszembe jutott, hogy szeptember 30-a van. A
vereség napja. Ideges lettem. Hátha ő van a Tisza másik oldalán. A Nagy Öreg.
"Aki" öt dekával több annál a Réginél. Meglehetősen nehézkes a járás a
kövezésen, de nem maradtam tovább helyben. Felfelé is, lefelé is utána
botladoztam.
Egy újabb fél óra annyi változást hozott, hogy bejött vízközépig, és lent a
meder legmélyebb rejtekén folytatta csökönyös útját. Aztán megállt. Se előre, se
hátra! Akkor kezdtem szidni a zsinórt. A húszast. Meg a hiúságom. Harmincassal
mennyivel könnyebb lenne. Nem állnék ilyen tehetetlenül.
Lentről motorkattogás hallatszott, és csakhamar feltűnt a kanyarban a Hejő nevű
vontató. - Még ez is... - gondoltam, és eszembe jutott, ha fél órával korábban
érkezik, amikor még a túlsó parton szánkázott és a zsinór szinte a teljes folyón
feszült keresztbe... Nyugodtan állta a hajót. Egy matróz kikiabált:
- Kősüllő? - és vihogott hozzá.
Torz grimasszal bólintottam, és abban a pillanatban már megesküdtem volna rá,
hogy ö van a horgon. A Nagy Öreg. Izzadni kezdett a tenyerem, és megborzongtam,
pedig meleg volt.
A hajó eltűnt a fenti kanyar mögött, amikor megmozdult, és a zsinór állásából
észrevettem, hogy elhagyta már a talajt, valahol vízközt rótta komótos útjait.
Akkor villant át bennem először a valószínű győzelem, és egy telefonbeszélgetés,
ami így kezdődik majd: - Gratulálj! - És ezt kaján szerénységgel én fogom
mondani.
Megnéztem az órám: délután három. Már két órája tart. Bé abbahagyta az olvasást,
és mögöttem pipiskedett a köveken.
- Tudod - mondtam -, tízen felülire megesküszöm, de ha egy kis szerencsénk van,
gyermekeink szülészorvosa lekerül ma a rekordlista éléről...
Kár volt ezért a hangoskodásért. A vizek partján vélt valóságokat sohasem szabad
igazságként kijelenteni. A víz csak tényeket ismer, a véleményeket gyakran
megcáfolja.
A zsinór hirtelen emelkedni kezdett, és olyan ötven méternyire egy vaskos test
villant meg előttem. Csak a farokúszókat láttam tisztán, de azok palaszürkék
voltak. A kérdő mondat dermedten állt meg a levegőben. Mit fogtam? A Tisza
pontyai csodálatosan szép, narancspiros úszókkal szántják a vizeket, szürkét még
nem láttam. Balin? Képtelenség! Kétórás fárasztású balin a mesékben sincs.
Elmúlt belőlem a remény szülte idegesség, és mozdulataim keményebbekké váltak.
Néhány perc múlva az orrom előtt körözött. Hosszú, karcsú teste, széles feje és
háta megkönnyítette a felismerést: amúr.
De nem a Várva-Várt. A Nagy Öreg. A Mon Grand Amour.
Az a telefon a helyén maradhat. Az a rekord elérhetetlenebb, mint valaha volt.
Azért megmértem. Természetesen messze tíz alatt, 6,25-öt nyomott.

III

Most tavasz van. A régiekre új napok rakódnak, és olyan könnyű arra gondolni,
hogy a színdarabok általában három felvonásból állnak. És ez a harmadik még
hátravan. Természetesen méltó csattanóval. Azzal a Nagy Öreggel.
És biztosan lesz valahol a közelben telefon is...

Épen maradt gerinccel

November, 1951 ősze, vasárnap délelőtt. Felhőket kergető, keserves idő. Keserves
a kedvem is.
Talán a legfájóbb, hogy elhagyott az a lány. Kisemmizett. Mondta, hogy hagyjuk
abba, mert nem hisz már nekem, ö csendes, egyszerű életet akar élni, az én
betűkből épített terveim meg légvárak csupán. Öv alatti ütés volt, nem
védekeztem. Csak hiányzik, azóta is hiányzik, az a lány hiányzik, aki a nyáron
még hitt nekem. Akivel együtt léptünk gondolatainkban, akiben együtt emelkedett
és süllyedt velem a kétnemű öröm, akivel együtt kellett volna leélnem az életem.
Aztán kihagytak a futballcsapatból is. Hiszen tudom én, hogy a mellőzést
megérdemeltem, mert egyre rosszabbul játszom. Mégis... Egy éven át nem
hiányoztam egyetlen mérkőzésről sem. A fiúk vigasztaltak. Mondták, fáradt
vagyok, pihennem kell. De ez nem igaz, bár csapnivaló játékomra nem találtam
magyarázatot. Csak nem megy. Egyszerűen nem megy. Rohadt érzés volt elmúlt
vasárnap is a pálya széléről nézni a többieket. És hallgatni a finoman gunyoros
kérdéseket: - És te miért nem?
Meg itt van ez a tegnapi levél is. Két év óta a harmadik. Igen, a harmadik
visszautasítás az Egyetemről. Egy hónappal ezelőtt küldtem el a kérvényt, hogy
vegyenek vissza, és avassanak fel mihamarabb, hiszen szívós, becsületes munkával
bizonyítom ebben a gyárban, hogy arra a diplomára méltó vagyok. Már a borítékon
látszott, hogy most se sikerült. Úgy címeztette a nevem után, hogy úrnak. Már
ezen az öt betűn éreztem, hogy mögöttük Zalán Géza vigyorog. Zalán Géza, akivel
a névsori kötelem miatt az utolsó két évben egymás mellett ültünk vagy álltunk
minden klinikai gyakorlaton, aki a háború alatt végigjárta azt az embertelenül
szomorú, sárga csillagos utat, és aki hazaérkezvén mindenkit gyűlölt, aki
végzetes gyötrelmek nélkül túlélte a háborút, aki itthon maradt. Két éven át
vitatkoztunk, és két év alatt se hitte el, hogy az emberek túlnyomó többsége
egyszerűen nem tudta, hogy az elhurcoltakkal valami szörnyűséges dolog is
történhetik. Vitatkoztunk, sokat vitatkoztunk az alatt a két év alatt, néha
higgadtan érvelve, máskor indulatosan, de nem sejthettem akkor, hogy egyik
napról a másikra, még csak szigorlóként, mint professzorok, diákok fölötti valós
hatalom, a Tanulmányi Iroda főnöke lesz. Lett. Ki is szórt nyolc társammal
együtt a 62 végzős közül, azt kiabálta, takarodjak, ezen a pályán nincs helyem.
Így hát takarodtam, de élt azért bennem egy halovány remény, hogy rádöbben majd
tévedésére, hiszen jól tudja ő is, hogy nem vétettem soha az emberségesség, meg
a törvények ellen, csak az igazságot hajszoltam vitáinkban.
Hát ilyen ügyek miatt szedtem össze a horgászbotokat, nevettek is rajtam a
többiek és megkérdezték, hogy talán fürödni is akarok ebben a rút időben.
Lesétáltam a Tisza-partig, gondolkodtam, hová induljak, ezt a gyár melletti,
nagyon mély vizű, kövezéssel védett kanyart választottam. Felettem a magas
parton hatalmas, test nélküli, öreg fakereszt nézi a folyót, mesélték, hogy
egyszer itt egy szánkó utasokkal, lovakkal együtt a Tiszába veszett, az ő
emlékükre ácsolták össze azt a keresztet még azon a tavaszon. Néhány kőből
ülőhelyet építettem, szolgafákat szúrtam a rések közé, a horgokra kérészeket
fűztem, és bevetettem a vízbe mind a kettőt. Mindez egy órával ezelőtt történt,
azóta csend van, mozdulatlan tükörrel úszik a folyó, rajta néhány falevelet
kerget az ősz, a botok hegye rezzenéstelen. Hallgatnak odalent a halak is. A
túlsó partot nézem a botok helyett, a ritka levelek aranysárgája fénytelenné
tompul a szürkeségben, a szakadt part fölött kukoricaszárral megrakott szekér
zötyög, egy öreg paraszt nógatja a lovakat.
Az az öreg paraszt édesapámat juttatja eszembe, édesapámat, aki a messzi Maros-
parton született, de megriadt az apró tanya egybarázdás nincstelenségétől, ezért
Aradon villanyszerelő mesterséget tanult, ám onnan is elzavarta Trianon. Azóta
négy község fényére vigyáz az embereivel, távvezetéket épít, oszlopokra mászik
és sokszor teszi tönkre éjszakáit egy-egy hálózati üzemzavar. Azt hiszem, hogy
neki még jobban fáj az én egyetemi kiutasításom, hiszen - ha már őt a föld
kérgéhez kötötte születése, sorsa - abban reménykedett, hogy a fia majd előbbre
lép.
És léphettem is volna. Nem kellett volna ehhez egyéb, mint okos igenlés, amikor
tiszta szívvel nemet mondtam, vagy szelíd mosolyú hallgatás, de hallgatnom se
sikerült.
Töprengésemet vékonyabb botom rezdülése szakítja meg. Óvatos hal bíbelődhet
odalent az apró falattal, hosszú másodpercek suhannak el egy-egy moccanás
között, feszülten figyelem, de erőszakosabb bemutatkozásra nem vetemedik. Aztán,
amikor már nem győzöm tovább türelemmel, rántok egyet a boton, és amíg az orsó
karját tekerem, azon gondolkodom, hogy csak az ólom billen-e meg néha vagy egy
horogra akadt halacska ütögeti olykor a zsinórt. Az utóbbi igaz, ujjnyi pap-tetű
riadozik a horgon, kiemelem, aztán egy orvosi csipesz segítségével a gyomrából
szedem ki horgomat. A halacska erősen vérzik a műtét után, az életéhez nem sok
remény maradt, mégis visszadobom a vízbe. Abban a pillanatban eliramlik, de
néhány másodperc múlva a felszínen tátog és magatehetetlenül viszi magával az
ár.
- Aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli! - kiált rám valaki a hátam
mögül. Nézem, fent a magas parton Gyula nevet.
- Megijesztettél - mondom szemrehányóan, mintha bűnös lennék, akit valaki tetten
ért.
- Véletlenül erre sétáltam és megláttalak - magyarázza, aztán óvatosan, kőről-
kőre lépve elindul felém.
Nem érlel bennem örömöt ez a váratlan látogatás, és hogy véletlen lenne, azt sem
hiszem. Hiszen Gyulát ideérkezésem óta ismerem, a gyár csapatában a legjobb
bokszoló, akit már figyelembe vettek az országos válogatottban is, csakhogy...
Csakhogy ugyanő egy hónappal ezelőtt a gyár párttitkára lett.

Bár azt is mesélték, hogy a korábbi titkár leváltása után ez a tisztség két
hónapon át betöltetlen maradt, mert aki méltó lett volna rá, nem vállalta, aki
meg önként jelentkezett, az nem kellett senkinek, a választás végül, némi
győzködéssel fűszerezve, Gyulára esett.
- Nézlek egy kicsit, ha nem zavarlak - mondja, és mosolyogva nyújt kezet.
- Nem zavarsz - egyezek bele.
Mintha lepkét emelne, vesz fel néhány vaskosabb követ és ülőkévé rakja őket
össze mellettem. Ezzel meg is riaszt, hiszen nem épült ki közöttünk jó
ismeretség fölötti barátság, ám a kőszék építése hosszabb itt-tartózkodási célra
vall.
- Várj! - figyelmeztetem. - Tedd ezt a feneked alá...
Ócska melegítőt húzok elő a hátizsákból. Eligazítja, letelepedik.
- Köszönöm - néz rám vidáman. - így kellemesebb...
Aztán hallgatunk. Most már biztosan tudom, hogy a véletlennek nevezett
találkozásnak valamilyen határozott célja van. Kutatom is önmagamban, hogy az
elmúlt napokban, hetekben nem mondtam-e valaki előtt valami törvényellenest, aki
- esetleg elferdítve - kijelentésemmel a pártirodára szaladt, de nem emlékszem
ilyesmire. Meg különben is, ha erről lenne szó, azt nyomozó firtatná a
párttitkár helyett.
- Ugye, te régen horgászol már? - oldja fel Gyula töprengésemet.
- Régen kezdtem... Még egészen kicsi voltam...
- Szép a felszerelésed is...
A botokra nézek, ragasztott tonkinnád mind a kettő, ragyognak is, hiszen ha
megkopnak, átkötözöm és lakkozom őket.
- Vigyázok rájuk...
- Mondták, hogy sok halat fogtál a nyáron...
- Nem panaszkodhatom. Volt köztük nagy is, kicsi is...
Bólogat, aztán apró köveket kapar maga mellől össze, és könnyű mozdulattal a
folyóba pottyantja őket. Ha más lenne, rászólnék, hogy a felesleges zajkeltés
horgászat közben nem okos dolog, de a párttitkárral szemben ezt nem
kockáztathatom meg. így a vizet nézem, apró, körkörös hullámok indulnak el egy-
egy kavics nyomán, aztán elsimítja őket a messzeség. Gyula végre megunja ezt a
céltalannak tűnő kézgyakorlatot és felém fordul.
- Átnéztem a személyi anyagod... Meg is lepődtem, amikor megtudtam, hogy te már
majdnem befejezted az állatorvosi egyetemet, amikor a gyárba jöttél, de nem
derül ki az iratokból, hogy akkor tulajdonképpen miért is vagy itt?
Most a legszívesebben én potyogtatnék a vízbe felelet helyett kavicsot, mert bár
tudtam, hogy ennek a kérdésnek így nekem szegezve itt vagy ott egyszer meg kell
érkeznie, de ma, éppen ma, ezen a keserves napon, nem nagyon voltam fölkészülve
erre is.
- Mert kidobtak! - mondom, és a hangomnak akaratom ellenére kemény éle van.
Gyula megdöbben.
- Nem értem... Osztályidegen vagy?
Az óvatosságot kimossa belőlem az elkeseredés.
- Rosszabb, Gyula! Annál is rosszabb! Azt mondták, nem is mondták, üvöltötték,
hogy osztályhűtlen vagyok... És hogy takarodjak... !
Társamon, bár semmit se tud ennek az ítéletnek a hátteréről, érződik a
megrettenés. Az arcán vád és szánalom keveredik. A vizet nézi új kérdés helyett,
két év öröme, baja köt bennünket össze, az is lehet, hogy most önmagát szidja,
hogy ebbe a dologba miért kellett meggondolatlanul belemásznia, hiszen így
tűrtek el engem az eddigi főnökök is.
És akár bevallom, akár nem, megrettenek én is. Az az előbbi elkeseredés még a
víz fölött lebeg, le nem tagadhatom, vissza nem vonhatom, de elveszthetem általa
ezt a nehezen megszerzett helyet, ahol azért balsikereim ellenére is
biztonságban éltem. Dühös is vagyok önmagámra, bár az is eszembe jut, hogy
alkati adottságom következtében a valós vagy vélt igazság kimondása eddig is
átlépett bennem a józan fegyelem fölött.
A csend köztünk hosszú és komor. Gyula újból kavicsokat dobál, én kék füstöt
fújok a szürkeségbe, aztán, hogy mégis tegyek valamit, felnézem a horgokat, de a
kérészeket odalent nem bántotta semmi se.
- Mesélj magadról! - mondja végül, amikor már szinte elviselhetetlenné sűrűsödik
köztünk az önkéntes némaság.
- Miről meséljek?
- Önmagádról. Hogy honnan jöttél, és mit akarsz.
Azon gondolkodom, hogy Gyula mennyire ismerheti a gyáron kívüli életet, hiszen a
telepen lakik és az itt élő emberek fölé védőburkot húzott a gyár; ha valaki
elfogadhatóan dolgozik és eltemeti önmagában kétkedő gondolatait, nem görbül meg
a hajaszála sem. És hogy odakint mi van, arról olykor a bejáró munkások
suttognak többnyire egymás között, aminek csak akkor erősebb a visszhangja, ha
meggondolatlan kijelentésekért, elmaradt beszolgáltatásért egyiket-másikat
elviszi az állam védelem.
- Beszélj! - szól rám újból. - Tudnom kell, hogy mit akarsz...
- Rendben van - egyezem bele, mert megérzem, hogy tovább hallgatnom nem lehet. -
Én elmondom neked a tiszta igazat, az én igazamat, de akkor hinned kell nekem...
- Az igazság sokféle lehet, attól függ, melyik oldalról nézed...
- Ne izgasd magad! Nem a főpapok szemüvegén...
- Jól van. Hinni akarok neked!
- Akkor először tisztázzuk az alaphelyzetet. Tételezd fel, csak így a szavamra,
hogy nem loptam. Elnézést, egyszer egyetlen pengőt csentem édesapámtól, de azon
kívül egy fillért se soha senkitől. Másnak az életére nem törtem, és talán az
elvárhatónál is többször segítettem a rászorultakat. Ezenkívül csak nagyon
ritkán hazudtam, többnyire nőknek, bár azt is el kell mondanom, hogy olyan
helyzetben még sohasem voltam, hogy igazmondásomtól függjön az életem.
- Amit eddig mondtál, mert ennyire már megismertelek, elhiszem, de ma, te is
tudod, nemcsak ezt várjuk el az emberektől.
- Hogy ti mit vártok és az emberek hogyan gondolkodnak, és mit mutatnak nektek
annak eredményeként, az két dolog.

Nézd, engem két világ közé pottyantott a sorsom. Egyszerű munkásember az apám,
úri származék az édesanyám. így eszmélésem óta közelről érezhettem a két
világnézet különbségeit. Kétségtelen, és ezt nem azért mondom, mert most te vagy
itt, inkább az apám mellé álltam, de e mögött a természetes szereteten kívül
sokkal inkább a nagybátyáim által gyakran lekicsinylett, lenézett ember iránti
sajnálat állt. És arra is rá kellett jönnöm, hogy mindkét felfogás teremhet jót
is, rosszat is. Édesapámat sokszor igazságtalanná tette az elkeseredés,
nagybátyáimat meg, bármilyen szerény volt is az, a hatalom.
- Most már végképp nem értem az osztály hűtlenségedet!
- A fene volt hűtlen, nem én, még ha annak mondtak is. De hadd folytassam...
Amikor már nagyobbacska lettem, édesapám néha, mint felnőtt a felnőttel, beszélt
velem. Egyszer, még jóval a front előtt, egy magasabb rangú munkatársának hibája
miatt az igazgató az öregemet szidta meg. Akkor este apám nagyon szomorúan ült
le a vacsorához. Édesanyám is csendben hozta és vitte az ételt, és apám már
annál a napi egyetlen pohárka, vacsora utáni bornál tartott, amikor kirobbant
belőle az elkeseredés. "Kisfiam, - mondta nekem, - tanulj, sokat tanulj, hogy
téged ne inthessenek le sohase, hogy megmondhassad a véleményedet, ha igazad
van, még az Úristennek is!"
- Még mindig nem értem - mondja Gyula, de oldódni érzem benne az előbbi
megütközést.
- Pedig könnyen érthető. Talán attól fogva kerestem egyre szívósabban a
meztelen, ferdítés nélküli igazságot, önmagamban is, a világban is. És ha
kellett, néha sajnos akkor is, ha nem kellett volna, elmondtam a véleményemet.
Ilyenekkel volt bajom az egyetemen is. Különösen egy választás szennyessége
dühített fel nagyon. Már éppen végzés előtt álltam. Az élettani előadóban gyűlt
össze a három felső évfolyam, hogy a következő tanév diákkörének
tisztségviselőiről döntsön. Őszintén szólva nem érdekelt, hogy a diákságot a
következő tanévben, amikor már nem leszek ott, kik képviselik. Tudtam, hogy
vannak kiszemeltek, álmos nyugalomban folyt a tanácskozás, amikor a terembe
berontott néhány előttem ismeretlen, más egyetemeken tanuló diák. Felolvastak
egy magukkal hozott listát, és kijelentették, hogy ha nem fogadjuk el, az
ellenszegülőket megismertetik az Andrássy út 60 rejtelmeivel.
Felállással kellett jelezni az elfogadást, csak néhányan maradtunk ülve a
háromszáz közül, én, ma már tudom, hogy őrültség volt, még köptem is...
Gyula halványan elmosolyodik.
- Na, az merész dolog lehetett...
- Merész vagy buta, mit értem el vele? Le ugyan nem csuktak, de nagyrészt azért
a köpésért kaptam meg az osztályhűtlen jelzőt, meg az indexemet kettétépve...
- És most mi legyen veled?
Kedvetlenül, a vizet nézve kérdezi. Megérzem, hogy csak nem tud átlépni az
osztályhűtlenség bélyegén. De már nem bánom. Történjen, aminek történnie kell...
!
- Nem tudom - mondom csendesen. - Le is csukathatsz, egy szavadba kerül. A fiúk
bent a gyárban meg a szobánkban is talán sajnálni fognak, de nem mondják majd
neked. Mint ahogyan az emberek túlnyomó többsége se mond semmit. Csak egyre
jobban gyűlöli ezt a hazugságokra épített, korlátlan hatalmat...
- Miért mondod ezt nekem?
- Miért ne mondjam? Ha az apraját tudod, a nehezét is elviselheted...
Feláll, nadrágját igazítja.
- Még meg kell kérdeznem rólad másokat...
- Azt kérdezel, akit akarsz.
Valami köszönésfélét int, kezet nem fogunk. A Tisza mellett reménytelen, szomorú
csend marad.
A gyárban másnap nagyon ideges vagyok, mert nem tudom, hogy mikor hívatnak majd
a pártirodára. De nem hívatnak. Riadt várakozásban múlik el az a hét. A
következő is. Az utolsó bajnoki mérkőzésre az edző betesz a csapatba. A labdát
valamivel jobban terelgetem, és rúgok egy bombagólt. Őszinte örömmel ölelnek meg
a társaim. Gyulával ritkán találkozom, köszön, de nem közeledik. Én se.
Karácsonykor hazautazom. Édesanyám süt, főz, mintha lakodalom lenne. A
párttitkáros ügyet csak apámnak mondom el. Nem szid, csak szomorú. És a két keze
ökölbe szorul. Ünnep másnapján utazom vissza. A sarokról még visszanézek. Két
szomorú árnyék áll a kapuban.
Január elején Budapestről levelet kapok. Nézem a feladót, az Egyetemről küldték
és a megszólításban elvtárs vagyok. Közlik, hogy elfogadták a korábban már
elutasított visszavételi kérelmemet, és némi beszélgetésre 17-én Zalán Géza vár.
Örömömet elnyomja a megdöbbenés, mert nem értem, hogy mi és hogyan történik a
színfalak mögött. Gyulát kerülöm, nehogy visszavonassa ezt a határozatot.
Budapest. Zalán Géza mosolyogva ütögeti hátamat, mintha a legjobb barátok
lennénk. Az indexemet összeragasztgattam. Nézegeti.
- Hátravan még a zárószigorlatod, meg a négy hónap gyakorlat. Június végére kész
lehetsz vele...
A feltételt elfogadom, de gyötör a kíváncsiság. Többször is rákérdezek, hogy mi
okozta ezt a pálfordulást, de Géza csak nevet. Unszolom. Végre kötélnek áll.
Budapesten járt a párttitkárod. Volt a minisztériumban, meg itt nálam is. Elég
sokat tudott a dolgaidról, nem sok újat mondhattam neki. Arra kért, hogy vegyünk
vissza. Először nem adtam választ. Kedvetlen lett, aztán dühös. A végén az
asztalt verte, hogy ő érted saját magával felel...

Ördög-sarok

- Meglátod, egyszer majd összetöröm ezeket az átkozott botokat!

Borbála fenyeget, inkább sziszegve, mint hangosan, szeme sötéten villog, de keze
kókadtan pihen a szoknya ráncain.
Borbála a feleségem.
A kemény mondatra az ajtóból visszafordulok, a nagy lendülettől hátizsákom
csatja a függöny fodrába akad, le is szakad az egész menthetetlenül, a
meztelenné vált ablakon át könnyű derűvel néz be a szobába a nap.
Borbála elkeseredetten szemléli az összeomlott csipkehalmot.
-Na, még ez is...
Bűntudattal várom az újabb szidalmakat, de sápadttá és némává teszi a túlzott
harciasság. Megszánom.
- Vacsoraidőre itthon leszek, vigasztalom, lemondván ezzel az esti horgászat
örömeiről, de nem értékeli önfeláldozásomat. Dühösen legyint.
- Eredj! Vigyen a fene!
Visz. Bár a fene helyett öreg, ócska motorkerékpár dübörög alattam. Közben azon
tűnődöm, hogy Borbálának nem volt igaza. Hiszen a horgászat, mint bennem élő
szenvedély, beírattatott házassági passzusunkba is, amit annak idején velem
együtt kellett tudomásul vennie.
A gátra érvén elmúlik belőlem apró csatánk utórezgése, az utat figyelem,
kavicsok pattognak a kerekek nyomán, és ki nem mondottan is boldog vagyok,
hiszen minden megtett méter közelebb visz ahhoz a csodálatos horgászhelyhez,
amit két év óta magaménak vallhatok.

Megérkezvén, egy öreg fához támasztom a motort, aztán átcsörtetek a helyemet

elrejtő bozóton, de a szakadt part peremén megdöbbenek: odalent hárman is ülnek
a magam építette öblöcske partján, fejük felett cigarettafüstös béke tétovázik
és lábuk előtt az áttetsző vízben hálóba zártan vaskos ponty piheg. Fellobbant
dühöm csendes szomorúság bénítja meg, mert ráérzek, hogy hiába viaskodnék, ezt a
helyet már elvesztettem, hiszen ez a három ember ide a jövőben majd mindenképpen
visszajár. Köszönés nélkül visszafordulok, és hazafelé önmagam szidom, hogy
miért nem voltam valahol vagy valakivel óvatosabb, mert annak a háromnak erről a
helyről tudnia kellett, másként nem akadtak volna rá sohasem.
- Hamar meguntad... - fogad Borbála otthon, és szavai mélyén csendes gúny lapul.
- Hozzád jöttem vissza, mert megbántottalak - építek erényt a balsikerből, de
úgy tűnik, nem nagyon hisz nekem.
Egy héten át azon töprengek, mit tegyek? Aztán, mert a horgászatban a
zsákmányszerzés örömén kívül legjobban a csendet és a magányt szeretem,
elhatározom, hogy valahol, egy embert nem látott helyen újból letelepedek.
Mást mutat a víz hátáról, mint a partról a folyó, csónakot az öreg halásztól
kérek, mosolyog is, amikor elmesélem, hogy miért és mire kell. Azt tanácsolja,
lefelé evezzek, talán egészen az Ördög-sarokig, hiszen abban a tuskós, örvényes
vízben élnek a környék halóriásai.
Az égbolton július első napjainak kéksége ragyog, csak néha-néha mártom meg a
vízben az evezőt, kétoldalt álmosan ballag a part, vizsgálgatom, hogy új
rejtekhelynek melyik táj lenne jó. Közben elérem, elhagyom régi helyemet, most
csak egy horgász ül rajta a három közül, de sűrű használatról tanúskodik a
szétdobált szemét. El is gondolkodom, hiszen azt a kis öblöt parti kövekből
kemény munkával én építgettem fel hónapok alatt, rendszeres etetéssel én hívtam
oda a halakat, így igazán nem szép, hogy ezen a ritkán horgászott tájon annak a
háromnak éppen ott kellett letelepednie.
Egyre vadabb vidék úszik a csónak mellett, jobbról öreg erdő őrzi a folyót, és a
vízben a kövezés nélküli, szakadt part tövén kidőlt faóriások fekszenek. Kopott
ágcsonkok merednek a víztükör fölé, mögöttük rablóhal csobban, és ijedt kis
halak rebbennek szerteszét. El is játszom a gondolattal, ha felfedeznék egy
szélesebb tisztást két vízbe dőlt, öreg fa között, nem lenne megvetendő végleges
horgászhelynek sem. De mert bedőlt fát vízbe csúszott bozót, bozótot újabb fa
követ, le kell mondanom erről a lehetőségről.
Az erdő végén a jobb oldali sodrás a bal part meredek falának rohan, mert a
folyó eddigi balra tartó íve derékszögben jobbra megtörik.
- Ördög-sarok! - ismerem fel az öreg halász által javasolt helyet, és nyugodtan
tűröm, hogy átsodródva a másik oldalra a fecskefészkes, meredek fal alatt
megforgassák a széles örvények a csónakot. Mélységet is mérek, alattam 25
méternyire koppan a mederhez a súly, el is kedvetlenedem, hiszen ebben a
kavargó, nagyon mély vízben halcsábítás céljából hiába etetnék.
Később végigcsónakázom a jobb partszegélyen is. Ott, ahol a folyó átvág a másik
oldal mélysége felé, élesen látszik a sodorvonal és alatta szelíden csak ide-oda
imbolyog a víz. Mélységet mérek, a szalag hat méter körüli értéket mutat, és
kemény, agyagos talajhoz ütődik az ólom. Örömömben legszívesebben nagyot
rikkantanék, mert megérzem, hogy beletaláltam, bár azt is látom, hogy a
horgászat megkezdéséig még nagyon sok munka vár.
Első lépésként végigtapogatom a csónakból mércémmel a sodorvonal alatti tétova
vizet, hogy kiderítsem, van-e és merre elfeküdt tuskó leendő horgászhelyemen?
Kettőt találok, az egyik messzebb, pontosan a sodorvonalon, a másik néhány
méternyire éppen tervezett helyem előtt. Csak az utóbbi izgat, el is határozom,
ha elbírok vele, majd kiemelem. Aztán a partot vizsgálgatom. Vízszegélyig
mindent dzsungel borít, sűrű, karvastag törzsű füzes néz az ég felé, és
aljnövényzetként szeder-indás gyötrelem integet kék fürtjeivel a fák között.
Valamit valamiért - biztatom magam, és fűrészt, baltát ragadva nekiesek.
Számolgatom, mindössze néhány négyzetméternyi helyet kell kitisztítanom, ahonnan
majd bevethetem a horgokat, és alapkövetelmény az is, hogy a leendő horgászhely
a víz felé se árulkodjék nagyon. Fél óra alatt készen vagyok: lankás, homokos
part pihen a szeder alatt, művem innen is, onnan is vizsgálgatom, de nem találok
rajta kifogásolnivalót.
A tuskó következik - nógatom magam a cigarettafüstös pihenő után, és mivel itt
csak az Öregisten láthat, előtte meg úgy sincs titkolnivalóm, anyaszülten lépek
a vízbe, hogy a tuskó titkát kiderítsem. Némi úszkálás után lebukok, mindössze
négyméteres az akadék fölött a víz. Az akadékról odalent kiderül, hogy csak egy
gyökérzet nélküli, vízhozta, hatalmas faág. Kötelet hurkolok a végére, aztán már
kint a parton nekigyürkőzöm. Lassan mozdul, de mozdul, centizve húzkodom, végre
kiemelkedik. Innen már könnyebb, a sekély vízben, nehogy bajt okozzon egy
későbbi fárasztás alatt, mint régi hajósok az egykori hajót, vágott helyemtől
messze vontatom. Az erőlködéstől karom is, lábam is reszket, de megnyugodva
nézem a vizet: még hosszú a nyár, visszafizetheti kínlódásomat.
Csak még az út - jut eszembe az újabb feladat, hiszen nem a vizén, hanem motoron
érkezem majd holnapi horgászataimra, és helyemet a part felől kell
megközelítenem. Ellenségesen nézem a folyondáros, szederindás, fűzgallyas
szövevényt, mert nem tudom, hogy milyen szélességben védi a folyót, és azt sem,
hogy benne merre is kellene tartanom. Az is eszembe jut, hogy először felfedező
utat teszek, de attól félek, hogy visszafelé esetleg eltévedek, és nem találom
meg a csónakot, így fűrésszel, baltával felfegyverezve egyből nekibuzdulok
ösvényt vágni. Feltételezem, hogy a folyóra képzelt merőleges lesz a legrövidebb
út át a dzsungelen, az meg éppen az égen pihenő nap felé mutat, megcélozom. Jól
is teszem, mert néhány méternyi fűz- és szederirtás után már csak a zöld
végtelenség ölel körül, és égi barátom nélkül biztosan eltéveszteném az irányt.
így csak a fáradtsággal, meg a szúnyogok hadával birkózom, sűrűn elcifrázom
nőnemű voltukat, közben tanácsot is adok, hogy inkább a férjeikkel
foglalkozzanak, mint velem.

Két óra alatt olyan száz métert haladok, hosszúnak tartom, eszembe is jut, hogy
talán a nap is kacskaringós utakra tévedt és én balga halandóként követem,
amikor váratlanul ritkulni kezd a vadrejtő bozót. Örömömre éppen egy mezei út
lábához érek, de itt már - hogy ösvényem takarva maradjon - érintetlenül hagyom
a bokrokat. Fáradtságot, szúnyogot felejtve bandukolok vissza vágott ösvényemen,
és már csak azt sajnálom, hogy némi szárnypróbálgatásra nem hoztam botot.
Könnyű kedvvel evezek hazafelé, régi helyemen már ott ülnek mind a hárman,
vidáman nézem őket, köszönök is, lustán fogadják, és talán nem is sejtik, hogy
azt a jó helyet nekem köszönhetik.
Meleg, július végi jó idő pihen a folyó felett, lent a vízben elcsendesedtek a
halak is, mindössze néhány napfényt is tűrő, rakoncátlan szúnyoggal kell
viaskodnom.
- 'Isten - köszön a halász, és megállítja a sodorvonalon a hosszú, keskeny
ladikot.
- Adjon - köszönök vissza én is, nehogy azt gondolja, neveletlen vagy gőgös
vagyok.
Megismerem, mert néhányszor már lassúnak tűnő, csobbanásmentes evezéssel
tovasiklott új helyem előtt, de eddig nagyobb figyelemre nem méltatott. Olyan
magamkorú lehet, csak éppen az arcára több ráncot aszalt a szélhordta idő.
- Kijön? - értem meg a tétova szemlélődést.
- Ha nem zavarom... Kicsit korábban érkeztem, van időm...
- Nem zavar - mutatok mellettem helyet.
A zsinórokat kikerülve óvatosan csúsztatja a csónak orrát a partszegélyre.
- Bana János a nevem - nyújtja a kezét udvariasan. Bemutatkozom én is.
- Akadgat? - néz a vízben levő, kicövekelt szák felé.
- Eddig kettő. Két ponty. De még reggel fogtam őket. Azóta csend van.
- Ilyenkor elpihennek ők is. Majd estefelé... Szépek ezek a pontyok. Ugye, etet
is?
- Szoktam. Hetenként 3-4 alkalommal. Meg sokat.
- Úgy jó... Akkor ideszoknak.
Megkínálom, rágyújt. Kék füstbe burkolózva nézzük a tükörsima vizet.
- Tuskó nincs?
- Van egy, bent a sodorvonalban. A másikat innen az orrom elől kicibáltam.
- Azt a bentit ismerem. Már megfogta egyszer a kece is.
- Nekem is ment alá már halam. Jó hal volt.
- Az lehetett... Azok vágtatnak mindjárt a menhelyükre. Aztán hallgatunk. Fél
óra múlva felemelkedik.
- Na, elindulok.
Kézfogása kemény, egyenes férfit jelez, és égszínkék szemében az emberi
tisztaság derűje ül.
- Ha erre jár, nézzen meg máskor is - búcsúzkodom.
A folyó hátáról szól vissza.
- Jó. Majd legközelebb is kikötök.
Ki is köt néhány percre minden alkalommal. Olykor megvár egy-egy halat is, amíg
kitornászom a vízből és szákba teszem, a nagyobbaknál még a fejét is
megcsóválja.
- Jól csinálja - dicsér ilyenkor -, hogy ilyen szép halakat is parthoz vezérel
ezen a vékony madzagon.
Az ismeretségből szelíd barátság fakad, egyszer aztán azt is elmesélem, hogy új
helyet hogyan és miért választottam éppen itt.
- Majd vigyázok, hogy mások rá ne kapjanak - ígéri segítőkészen.

Egy délután megcsörren lakásomon a telefon.

- Van egy biztosan szöges tehenem. Ha lenne időd, holnap megoperálhatnánk...
László kérlel, aki kollegám, de egyben a barátom is.
- Lesz időm - futok át a másnapi előjegyzéseken. - Kora délelőttre
előkészítheted.
Előkészíti. A tehén egy tanáremberé, aki a tejtermelés hasznával pótolgatja a
szerény fizetést. Csak a felesége tüsténkedik körülöttünk, mert a férjnek
értekezletre kellett mennie. A műtét rendben halad, megtaláljuk és kiemeljük az
előgyomrot átfúró szöget is, a helyes diagnózis jutalmaként.
- Megmarad? - kérdezi az asszony, amikor az utolsó öltések befejeztével
elmetsszük a varrófonalat.
- Meg! - mosolygunk mind a ketten, aztán elsoroljuk az utókezelésre vonatkozó
tanácsainkat.
Az asszony hálásan mosolyog.
Vannak munkák, amelyek után az embert belső jóérzések öntik el, mert ráérez,
hogy nem követett el hibát, és az elvégzett tevékenységnek sikeresnek kell
lennie.
- Jöjjenek be a házba. Összeütök egy kis tízórait.
Éhesek vagyunk, a meghívást elfogadjuk.
Háborút átvészelt, kopott bútorok, a sarokban márkás zongora, felette falra
akasztottan horgászbotok. Kíváncsian nézegetem a botokat. Észreveszi
érdeklődésemet.
- Az uramnak egyetlen bogara van... László két falat között felnevet.
- Ilyen bogárral más is rendelkezik...
Egy-egy kupica pálinka után elverve éhségünket, a háziasszony kristálypoharakba
könnyű bort tölt, aztán behozza a sűrűre főzött feketét. A sikeres műtét
jóérzése szétterül bennem, mint az égbolt tiszta kékje nyári zivatar után, és
ebből a jóérzésből valaki másnak is adni akarok.
- Van egy jól elrejtett, csodálatos horgászhelyem. Ha gondolja, egy-egy
alkalomra felajánlhatom az urának.
Fenenagy jószívűségemtől én magam is meghökkenek, hiszen azt a helyet rajtam
kívül csak a halász ismeri, de vissza már nem vonhatom kijelentésemet. Az
asszony megkapaszkodik az ajánlatban.
- Az bizony jó lenne... Csak ritkán jut le a vízhez, és gyakran panaszkodik,
hogy helykereséssel pazarolja a drága időt.
Nincs mit tennem, tollat, receptpapírt szedek elő, és gyors térképet rajzolok,
hogy ha odaindul, ne ácsorogjon tanácstalanul a bozót előtt. Az asszony hálás
mosollyal veszi el tőlem a papírt.
- Az uram a műtétet, a horgászhelyet majd személyesen is megköszöni...
Hazafelé nagylelkű ajánlatomon gondolkodom, de végül elhessentem kétségeimet.
- Ha véletlenül összeszaladunk, elférünk majd ott ketten is!
Augusztus van és vasárnap; a földeken lassan, csendesen öregszik a nyár. Elültek
már a csattogó viharok, és mélybarna bajuszt pödörnek orruk fölé a
kukoricacsövek.
Hideg hajnali pára lebeg a víz felett, és János a varsák felnézése után nagyon
elkeseredetten köt ki mellettem. Szidja a teleholdas éjszakát, meg az ivóvíz
tisztaságú folyót, mert egyetlen varsájába se bújt hal, pedig most éppen nagyon
kellene valami fontos földi hatalomnak.
- Majd én fogok, ha ennyire megszorult - vigasztalom.
- Na, az szép lenne... - néz rám, és kiérződik hangjából, hogy ezt a megoldást
rettentően szégyenletes dolognak tartaná, de mert biztos halat várnak el tőle,
érzem, hogy alkudozik önmagával.
- Majd máskor visszaadja - biztatom.
- Rendben van - egyezik később bele. - De csak, ha visszaadhatom!
Néhány maréknyi frissen lefaragott tejeskukoricát szórok a vízbe, aztán együtt
figyeljük a botok hegyét. Alig fél óra telik el, amikor egyiken kifeszül a
lazára hagyott zsinór. Bevágok, a hal kemény fékkel is messze kirohan. János
feltekeri a másik bot zsinórját, majd érdeklődve nézi, hogy a halat hogyan
fárasztom és hogyan terelem a part mellé.
- Olyan öt kilós lehet... - bírálgatom, amíg kiszedem szájából a horgot.
- Annyi - hagyja helyben becslésemet.
- Elég lesz ez, vagy fogunk még egy másikat is?
- Elég ennyi annak a nagyhasúnak.
Szótlan komolysággal rakja be a ladikjába. Aztán kezet fogunk a vízi emberek
tiszta békéje szerint.
A ponty megerősíti barátságunkat. Ha lent vagyok a folyón, János mindig kiköt
mellettem, és a korábbiakhoz képest hosszabban elidőz. Ilyenkor halakról,
halászokról, a régi vízi világról beszélgetünk, és én ámulva hallgatom
évszázadokat átívelő emlékeit.
Szeptember elején összetorlódott munkáim miatt egy héten át nem járhatok
horgászni, de a robotot vasárnap megelégelem. Még alig pirkad, amikor elindulok,
a motor mellett a kora ősz utazik velem, és a harmattól lucskossá ázik a ruhám,
amíg a bozóton átcsörtetek. Tiszta örömmel lépek ki a partszegélyre, de a
váratlan látványtól megdöbbenek: körös-körül szétdobált szemét virít, és
szerteszurkált szolgafáim is idegen horgászkezekről vallanak. Foglalt helyet
jelző táblácskám se találom, amit - nehogy észrevehetővé váljék a folyó felől -
bokrok tövére szúrtam, hogy csak az lássa meg, aki itt véletlenül partra lép.
Hirtelen támadt haragomban összeszűkül fölöttem az ég, hiszen egy másik helyről
már elüldöztek, és azóta ez az apró partdarab volt számomra a menedék, ahová a
világ csínytevéseit felejteni jártam. Kedvetlenül szedem össze a szemetet, meg
is gyújtom, hogy nyoma se maradjon, és szokott helyükre dugom vissza
szolgafáimat. Eleséget szórok be halaimnak, bevetem a horgokat is, de fanyar ízű
marad a hajnal őszi csendje, mintha durva kezek egy kedves, tiszta fészket
szétcibáltak volna valahol. A lábnyomokat nézem a bot és zsinór helyett,
hatalmas gumicsizmák redőit őrzi a homok, föléjük képzelem a tolvajokat is, akik
ezt a helyet elorozták tőlem. Közben természetesen elhibázom a kapásokat, új
kukoricaszemeket fűzök a horgokra az elcsentek helyett, de megbántottságomtól
nem szabadulok.
János, bár egyik varsájába gyönyörű süllő szorult, haragos kedvvel érkezik.
- A héten talán négyszer is idegenek ültek itt - mondja dühösen - a gátőrháztól
csónakon érkeznek reggelenként, és se szó, se beszéd, ide telepszenek. Szóltam
nekik, hogy ez foglalt hely, ott van a tábla is, de kinevettek. Aztán kihúzták a
táblát a földből és a folyóba dobták.
Leül mellém, rágyújtunk, de némává tesz a harag.
- Hiszen, ha egy lett volna, elzavarom - tűnődik később. - De egyszerre három
azért sok nekem...
- Ezek is hárman... dühöngök én is, és arra az első háromra gondolok, akik miatt
egyszer már költözködnöm kellett.
János a folyóba pottyantja a csikké égett cigarettát.
- Ketten azért el tudnánk innen hajtani őket...
Hálásan nézek rá, el is mosolyodom. Karcsú, inas férfi, és elképzelem, hogyan is
festene egy ilyen, esetleg verekedéssel tarkított elzavarás, de más megoldást
keresvén elvetem ezt az ötletet.
- Lehet, hogy csak véletlenül kerültek ide, és megértenék jó szóból is...
- Nem olyanok! Ezek jó szóból nem értenek! - legyint, és megállapítása olyan
keményen csattan, mint egy kinyilatkoztatás.
Nem vitatkozom. János ellöki a parttól a csónakot és bár nem mondja, de érződik
rajta, hogy ez a dolog legalább annyira bántja, mintha az a három őt lopta volna
meg.
Aztán csak teszek-veszek a botok körül, a kapásokat mégis elhibázom. Később
megnyugszom valamennyire, mert eszembe jut, hogy leírt betűkkel is üzenhetek.
Papírt szedek elő, meg tollat, és jól olvashatóan levelet fogalmazok:
"Tisztelt Sporttársak!
Ezt a helyet azelőtt senki se használta. Én alakítottam horgászatra alkalmassá,
mert egyedül szeretek lenni a folyó mellett. Kérem magukat, ne rontsák el az
örömömet!"
Aláírom, és egy ágacska hasítékában a szolgafák közé szúrom.
A következő napokban csend és béke él horgászhelyemen. Érintetlenül várnak a
szolgafák, és a halak se lopkodhatják büntetlenül a horogról a kukoricaszemeket.
Meg is nyugszom, arra gondolván, hogy a hívatlan látogatók talán szabadságukat
itt töltő horgászok voltak, akik nem akartak új horgászhely építésével
bíbelődni.
Aztán - úgy egy hét múlva - újból szeméttel borított a hely, és azt is meglátom,
hogy a faág hasítékába szorított levelem oldalt a bokrok között emberi ürülék
tetején pihen.
Az egyértelmű válaszra keserű harag támad bennem, naponta lejárok, viszem a
botokat is, de a hátizsák mélyére nehéz vasdarab kerül. Messze állítom le a
motort is, nehogy dübörgő hangja túl korán jelezze érkezésemet.
Vasárnapig azonban nem történik semmi se.
Vasárnap tudatosan később indulok, mert azt akarom, hogy ha megjönnek,
melegedjenek csak meg minél jobban a helyen, rakják széjjel a botokat is, hogy
ne gondolhassanak majd menekülésre.
Az ösvény bejáratánál váratlanul János fogad.
- Itt vannak... - mondja -, bár mintha csak egy lenne...
Messziről néztem, nem akartam, hogy észrevegyenek... És most nem csónakon
jöttek...
Előszedem a hátizsákból a vasdarabot.
- Annál jobb! Legalább nem inalhatnak el a víz felé...
A bozótból, mert úgy érzem, hogy dühömben egy egész hadsereget is szét tudnék
verni, még visszaszólok.
- Ne jöjjön! Elég leszek ott magam is...!
Zöld harag az ösvény lépteim előtt, és minél közelebb vagyok a vízhez, ez a
harag annál sűrűbbé válik. A folyó közelében azért megtorpanok.
- Meglesem, mielőtt belezavarom őket a vízbe...
Váratlan kép fogad: a parton rövid lábú tábori széken egy
csillogóan ősz hajú úr ül egyedül. Előtte az én szolgafáimon két horgászbot
feszül, azokat nézi komoly figyelemmel. Leteszem a botokat, a hátizsákot meg a
vasdarabot, aztán kilépek a tisztásra. Hangom rekedt az indulattól.
- Jó napot - köszönök hangosan.
Váratlan jelentkezésem megriasztja, csak később válaszol.
- Jó napot.
- Horgászik? - kérdezem, pedig tudom, hogy miiyen értelmetlen a kérdés, de nem
jut eszembe más.
-Igen, horgászom - felel megnyugodtan, és visszafordul a botok felé.
Még ingerültebbé tesz a közöny.
- Természetesen a saját helyén horgászik ugye... ? - inkább üvöltöm már, mint
kérdezem, és nem várom meg a választ. Hangerőm az izgalomtól fortisszimóban
marad, és amiket ékes nyelvünk a legutóbbi ötven év alatt nyomdákon kívül is
megőrzött a szitkozódás szavaiként, kizúdul belőlem. A partok között ijedten
pattog a visszhang, elhallgatnak a madarak, és az öregúr először sápadttá, majd
liláspirossá válik. Szótáramból közben elfogy minden ebben a helyzetben
elmondható kifejezés, a pillanatnyi szünetben hideg, gőgös hangon megszólalhat ő
is.
- Ez a hely legjobb tudomásom szerint - nevemet mondja - úr helye...
- Az bizony, az erre-arra mindenségit! Az bizony, csak az! És az az úr én
vagyok... De maga mi jogon ül itt?
Egy cédulát vesz elő a zsebéből.
- Akkor valahol valami tévedés történt. Én először vagyok itt, és engem a
feleségem közvetítésével ön hívott meg a horgászhelyére... Még térképet is
adott...
Megvető mozdulattal dobja le az orrom elé az egykori receptpapírt. Ráébredek
borzasztó tévedésemre. Nézem az öreg tanárt, az eldobott cédulát, egy pillanatra
felvillan bennem az asszony képe, a megoperált tehén, a márkás zongora fölött a
horgászbotok, és egyetlen épkézláb gondolat, nem is gondolat, csak érzés kerít
hatalmába: most itt el kell süly-lyedni, vagy légneművé válni, vagy elszaladni,
vagy bármi áron meg nem történtté tenni az előbbi szörnyű kiabálást.
- Kérem... Elnézését kérem... - dadogom. - Én elbújtam az emberek elől, és egy
hónap óta idegenek járnak ide... Rombolnak, szemetelnek. Vízbe dobták a táblám
is... És én azt hittem, hogy egyikük... Kérem, értsen meg, ne haragudjon rám,
tanár úr...!
Nem veszi figyelembe kétségbeesett siránkozásomat, és megfontolt mozdulatokkal
csomagolni kezd.
- Kérem, nagyon kérem, ne menjen el... Jó hely ez, nagyon jó hely... És én nem
horgászom. Ma nem horgászom. És szeretném jóvátenni; és átadom a helyem;
véglegesen is átadom...
Befejezi a csomagolást, a szeme fáradt, de hideg.
- Nézze, talán megértem... De akkor sem szabad... így sohase szabad...!
Felemeli a botokat, biccent a fejével, és belép a sűrűbe. Néhány percig még
hallom a hozzá érő gallyak súrlódását, aztán csend lesz. Később felmegyek a
botokért, de nem rakom össze őket. Csak ülök, nézem a vizet, a túlsó partot,
ahol az újra beállt csendben néhány tarkavarjú marakodik egy szárazra sodródott
haltetemen. Üresnek és nagyon szomorúnak érzem magam.
János csendesen telepszik mellém.
- Ez hát elment... - mondja.
- El. De nem azok közül való volt...
- Tudom. Végighallgattam...
- Rossz nap - tűnődöm kedvetlenül.
- Rossz - mondja ő is.
Egy hét múlva a városban véletlenül találkozom az öreg tanárral. Legyőzöm
szégyenérzetem és megkérdezem:
- Megbocsátott már?
Elkomorodik, nem válaszol.
- Higgye el, nagyon szégyellem magam... Én szeretném, ha kijönne oda újból...
- Nem, oda nem! - mondja keményen. Aztán, talán mert megszán, hozzáteszi:
- Akkor még nagyon korán volt, és nem mentem haza. Kerestem egy helyet. Nincs
messze az ön helyétől, és jónak mutatkozik... Azóta odajárok...
Közlése szerény vigasz, mégis örömet okoz.
- Így még találkozhatunk ott is...
- Lehetséges... - mondja búcsúzóul.

Október első hete csodálatos. Meleg, derült napokat könnyű éjszaka ölel és
hajnalban kezdem munkáimat, hogy enyém legyen a mind jobban rövidülő délután.
Hívatlan vendégeim - ki tudja, mi okból - nem jelentkeztek a tanárral történt
veszekedés óta; a hely, az új tábla és a régi szolgafák érintetlenül várják
érkezésemet.
János azonban elhagyott. Egy fentebbi homokpad sekélyén tetőhorgozik harcsákra
éjszakánként, és pihenéssel tölti a nappalokat, így ritkán találkozunk, hiányzik
is.
Egy délután - éppen megérkezem - megzörren a bozót a hátam mögött, és a
nyiladékban felismerem az öreg tanárt. Talpra ugrom, mert azt hiszem, hogy
horgászni akar, de leint.
- Bajban vagyok... - mondja. - Egy hal elvitte a botomat...
Nem nagyon értem, hogy miben segíthetek, ezért rákérdezek.
- Reggel óta idekint vagyok. Etettem is. Ebédig semmi. Egy moccanás se. Ebéd
után utolért a természet, és otthagytam a helyet. Még messze voltam, amikor az
orsó felvisított. Rohantam, amennyire tudtam, de még nem értem oda, amikor a
zsinór megakadt. A szolgafa kirepült helyéből, és a bot dárdaként vágódott a
vízbe. És most ott van. Az új bot. Egy hete kaptam a feleségemtől...
Nézem a tanárt, sajnálom is, de most sem tudom még, hogy mit kellene tennem.
- A másik botommal nekikezdtem dobálni a vizet - folytatja. - Végre ráhibáztam.
A megszökött bot zsinórja, mint egy gyeplő, kijött. De nem tudtam, hogy melyik
végén van a hal, melyiken a bot. Húzogattam, egyik se mozdult. Aztán az egyik
vég elszakadt. És most van egy zsinórom, ami a vízbe vezet, de nem tudom, hogy
mi van rajta...
Végre megértem, és őszintén örülök, mert úgy érzem, hogy azt a szégyenteljes
nyári adósságot most méltó módon visszafizethetem. Együtt ballagunk ösvényemen,
aztán - néhány száz méterrel feljebb - az erdő fái között keresünk új utat.
Szakadt, meredek parton érjük el újból a folyót. Gyökerekbe kapaszkodva
csúszkálunk le a meredeken, és megdöbbenve nézem a nagyon mélynek látszó,
örvényekkel cifrázott vizet.
- Itt van - mondja a tanár, és kezembe adja a kifogott zsinórt.
Nézem, erős hetvenes, a vízben egy bikát is ki kell bírnia. Vetkőzni kezdek, de
a tanár megriad.
- Mit akar? Nem így gondoltam. Nem engedem. Maga ismeri a halászt... talán, ha a
csónakjából befelé, a meder
felé húzná...
Egy pillanatra megtorpanok. Aztán eszembe jut, hogy János új tanyája legalább
három kilométerrel feljebb esik, és nem segítene a csónak se. Hiszen, ha az a
bot tuskó alá feküdt, csak kézzel lehet kiszabadítani...
Csupaszra vetkőzve lépek a vízbe, ami csípősen hideg, de abban reménykedem, hogy
csak az első pillanatok kellemetlenek.
- Most tessék megfogni a zsinórt jó erősen - szólok ki a partra -, mert annak
segítségével akarok leúszni a bothoz. És engedjen utánam annyit, amennyit csak
lehet...
Inkább vontatom magam, mint úszom a leakadás irányába. Húsz méternyire lehetek a
parttól, amikor a zsinór már merőlegesen lefelé mutat. Mielőtt lebukom, kiszólok
még az öregúrnak:
- Na, most imádkozzék, hogy ne a horog, a bot legyen a végén!
Nagy lélegzetet veszek, és húzni kezdem magam lefelé. Öt méternél kezd a
túlnyomástól a fülemben pattogni valami, merüléseimnél megszokott dolog, rá se
figyelek. Aztán még újabb három métert megteszek, amikor váratlanul lazává válik
az addig feszülő zsinór, és én szabadon emelkedem a felszín felé. A tanár
reménykedve fogad.
- Vége! - mondom hangosan és nagyot káromkodom.
Aztán kiúszom a partra és a szálkásan szétmarcangolt zsinór véget vizsgálgatom.
Megértem, hogy miért is szakadt el olyan könnyen, hiszen amikor az öreg a
partról ráncigálta, feltehetően az orsó éles peremén ment tönkre. Akkor pedig a
bot volt az orrom előtt... de erről a feltételezésről hallgatok.

Az öreg szomorúan nézi a vizet, ami most már visszavonhatatlanul elnyelte

felesége ajándékát, aztán engem figyel, ahogyan dideregve öltözködöm. A végén,
talán hogy megvigasztaljon, elmosolyodik.
- Vesztettem én már többet is... Ne bánkódjon! És nagyon köszönöm, ha nem is
sikerült...
Néhány nap múlva János köt ki csónakjával horgászhelyemen. Nézegetem,
tetőhorgait viszi hazafelé. Megérti vizsgálódásomat.
- Nagyon hidegek már az éjszakák... Elég volt belőlük, meg elcsendesedett a
harcsa is...
Aztán én mesélem el, hogy a hal elvitte bottal sem sikerült azt a nyári
adósságot kiegyenlítenem.
- Mindent megtett, amit megtehetett... - fogad védelmébe.
Aztán csak ülünk, a megsárgult partokat, meg a ritkuló levélsort nézzük a fák
hegyén.

Akkor hát Krakkó!

1959 őszén szerény híradás jelenik meg a Magyar Horgászban: már versenyeket
tartanak Európában a horgászbotos cél- és távdobásban, meg hogy 1960 nyarán a
magyar válogatott csapat is részt vesz az első, Krakkóban tartandó
világbajnokságon.
Olvasgatom, ízlelgetem az értesítést: 35 éves vagyok, és bár elfogadható szinten
fociztam, úsztam, pólóztam, futottam, gerelyt hajítottam, jégkorongoztam, és még
a csuda tudja, hogy miket csináltam a mindenkori horgászat mellett, nemzetközi
versenyen még nem álltam fenn a győzelmi dobogón, általam, miattam nem lengett
egyetlen árbocrúdon sem az a kedves, nemzeti színű zászló, nem kiáltotta
egyetlen hangszóró sem a legszebb zenei imádsággal világgá győzelmemet...
Persze, menthetem is magam... Hogy a háború, meg a körülményeim. De ez nem
változtat a helyzeten: még sohasem. Ez egy új sportág. Ha szívós leszek,
betörhetek az élvonalba. És ott hátha...
Aztán meg... Keményen őrzi a közpolgárt a határ, a diplomatákon, rádiósokon,
újságírókon, külkereskedőkön kívül törvényesen szinte csak a sportolók léphetik
át, és jó lenne egyszer belülről megnézni azt a másik világot is...
Ezt az ebéd utáni töprengést megeszik később a köznapok, munkába fullad az ünnep
is, de október végén meghívót kapok horgászversenyezni a Hernád partjára. El is
megyek. A verseny után egy német nő céldobásos bemutatót tart. Nézem: tehát
ennyi... Később beszélgetünk, és elolvashatom a nemzetközi szabályokat. El is
magyarázza, és ad egy 7,5 g-os műanyag súlyt, ha netalán otthon gyakorolni
akarok.
Netalán akarok. Az udvaron megépítem a célpályát és a falu csendesen vigyorog
rajtam: a doktor megbolondult, hiszen két betegkezelés között a száraz udvaron
veti ki és húzza vissza a zsinórt. Nevetek én is, hogy ellensúlyozzam a
megrökönyödést.
Tél. A hó letakarja a falut, és érzéketlenné teszi ujjaimat. Megrokkan a kedvem
is: édesanyám nagyon beteg, már operálhatatlan az agydaganat. A sugár segít,
ameddig segít. Kérdőjelek között didereg a tél, de halovány reményt dajkál a
tavasz: anyám összeszűkült látótere kiszélesedik, valamicskét hízik is és könnyű
kedvvel dédelgeti unokáit. Meddig...? Nem tudom. Teljes dózist kapott, tovább
sugarazni nem lehet...
Tavasszal egy újabb újsághír edzőtáborba, Tassra hív.
Édesanyám mosolyog: - Menj csak, kisfiam... !
Megyek. Húszan-harmincan lehetünk, mindenkinek mindenki az ellenfele. Megérkezik
az NDK csapata is, mondják, a B-válogatott; később a jugoszlávok, élükön Magyar
Karcsival.
Tíz kemény napon át harcolunk. Kezdetben, mintha karikás ostor lenne, nagyokat
csattan fölöttem a műlegyező zsinór, dühös vagyok, hajnalban kelek, hogy
kínlódásomat ne vegyék észre a többiek.
Verseny Budapesten, de edzéseredményemmel csak a második csapatban kapok helyet.
- Azért is megmutatom!
Vége. A legjobb lettem a mieink között.
- Akkor hát Krakkó! - búcsúzik tőlem a főtitkár.
- Krakkó! - nevetek elégedetten.
Nyár. Anyácskámat már karon kell fognunk, hogy kibotorkáljon a körtefa alatti
karosszékhez, de látni, hallani akarja az unokáit, és a gyerekeket nem lehet
megtartani a szobában.
Kora hajnalban kelek, hogy időszakos munkáimat elvégezzem a mindenkori
betegkezelések mellett, de délutánonként már otthon vagyok, hogy megszállottként
birkózzam a távolságokkal és a céltáblákkal.
Borbála ideges, édesapám szomorú, csak a gyerekek nem érzékelik az anyám
idegsejtjeiben halmozódó, keserű bizonyosságot. Igaz, hogy én se. Azzal fekszem
le és azzal ébredek, hogy áll egy dobogó valahol Krakkóban, aminek valamelyik
fokára majd fölléphetek. Június vége.
-A címert szedd le az egyenruháról! - mondom Borbálának, pedig jó lenne Pestig
dicsekedni a vonaton, hogy ezt a szeretett tízmilliót, mindegy, hogy milyen piti
sportágban, idegenföldön én is képviselem.
Hajnal. Búcsúzkodom. Anyám szobájában egyedül vagyok. Már hetek óta ágyhoz
kötözi a gyengeség. Ébren van, a plafont figyeli.
- Már semmit se látok, kisfiam...
- Mama, elutazom...
Csend. Riadt, tétova gondolatok csendje.
- Mama, elutazom, de ha akarod, itthon maradok...
- Győzzél, kisfiam!
- Mama, nagyon sietek majd haza...
- Győzzél, kisfiam!
- Ugye, megvársz engem, mama?
- Meg akarlak várni, kisfiam...!

Krakkó.
Tiszta, kétágyas szobák egy kollégiumban. Az aulában lányok. Szőkék, kék
szeműek, telt keblűek, lengyelek. Körülcsivitelnek bennünket, szinte simogatnak,
mert magyarok vagyunk. Megértem őket: apáik 1939-es ősze él a szeretetükben,
amikor kinyílt előttük a menedéket jelentő határ...
Szeretnénk velük beszélgetni is, de lengyelül közülünk senki se tud. Német
mondatokkal kísérletezem: komor felhők a lány arcokon, és nem válaszol senki se.
Ferike orosz szóra vált, a megdöbbent csend még siralmasabb. Marad a jelbeszéd,
de azzal nem sokra megyünk.

Stadion. Edzések a nagy verseny előtt. Sokszínű nyüzsgés az üres lelátók között:
tíz ország küldte el fiait. Legtöbben az NDK-ból jöttek, bőven jut belőlük ide
is, oda is.

A céldobó pályákkal viaskodom. Az eredmény változó. Egy lengyel versenyzővel

németül beszélgetek, láthatóan örül nekem.
- Magyar barát, lengyel barát... - mondja mosolyogva, tört kiejtéssel, és néhány
percre körülleng bennünket a történelem.
Polgármesteri fogadás. Ezernyi evőeszköz az asztalon, az idegen ételekkel
púposra rakott tálak között. Fogalmam sincs, hogy milyen evőeszközzel és melyik
étellel illene kezdenem. Kocsis Sanyi nem töpreng: belemar a leghúsosabba. A
németeket se grófi szülők szülték: ahányan vannak, annyiképpen cibálják a
tálakat. Mentsvárként a luxemburgiakat figyelem: szerényen csipegetnek innen is,
onnan is... - Na, ennél én éhesebb vagyok! - győzöm le neveltetésem
csökevényeit, és a legjobbnak vélt ételekkel rakom tele tányéromat.
Utolsó délután a verseny előtt. A többiek kirándulni mennek, én céldobó
botjaimmal a stadionba lopakodom. Serény kezek építik a holnapi pályasort,
először azt mondják, nem szabad, aztán - mert rájönnek, hogy magyar vagyok -
végigcélozhatom valamennyit egy-egy sorozattal. A kollégiumban leszid a
főtitkár, hogy elcsatangoltam a többiektől.
Verseny, világbajnokság, bár negyképűnek tartom ezt a megnevezést, hiszen nem
jött senki se a tengeren túlról.
Zászlók mögött katonás rendben menetelünk a teljesen telt lelátók között.
Megnyitó beszédek, csak szavakat értek a francia mondatokból, egy helikopterből
a résztvevő nemzetek zászlói ereszkednek apró ejtőernyőkön a stadion gyepére. -
Jó jel - mondom társaimnak, mert a levegőben a mi zászlónk tétovázik legtovább.
Egykezes távdobással kezdem a stadionon kívüli gyönyörű réten. A pálya fehér
szalaggal jelölt hegyesszög, amelynek csúcsában a versenyző áll. Nehéz, reggeli
pára ül a rét felett, mögötte csak fehér folt a nap, az utat szegélyező fákon
levél se rezdül.
Első, biztonságinak nevezett dobásomra alig 46 méter távolságban esik le a 7,5
g-os alumínium, a másodiknál a rossz lendülettől a vékony zsinór elszakad, az
utolsó - akkor már a kezem is, a szívem is reszket - olyan 65 méter távolságban
pályán kívülre repül. A lengyel bíró, mert mást nem tehet, ráírja startlapomra
az egyetlen értékelhető, első dobást. Szegett kedvvel számolgatok, az eredmény
úgy 30 ponttal kevesebb, mint amit el kellett volna érnem.
Csoportomban tízen vagyunk, és amikor az első versenyszámot befejezzük
valamennyien, a csapatkísérő a műlegyes távdobás egyik pályájára vezet. Ötven
centiméter magas dobogó a starthely, az ember öt perc alatt annyiszor veti ki és
húzza vissza a csak a legyezőzsinór önsúlyával röpített műlegyet, ahányszor
tudja; a három leghosszabb dobás méterösszege adja az elért pontokat.
Nagyon meleg van. A párás levegővel és technikai fogyatékosságaival három
versenyző küszködik előttem. Negyedikként állok fel a dobogóra, de izgalmamban
belőlem is elvész a nemrégen tanult mozdulat. Előttem, mögöttem nem nyúlik ki,
csak hullámzik a zsinór, és a műlégy szárnyszegett madárként pottyan a fűre. így
is legjobb vagyok abban a csoportban, de összesítésben ez nagyon kevés, hiszen a
három, harminc méter körüli dobás összege csak 96 pontot ér.
Szótlanul menetelünk a stadion felé. önmagamban az elért, elvesztett pontokat
számolom, így könnyen megállapíthatom, hogy az összetett versenyben az
élcsoportban már nem végezhetek. Érmes lehetőségként számomra így csak a négy
célszám maradt, de attól félek, hogy bénává tesz majd ott is az idegeskedés.
A stadionban a főtitkárral találkozom.
- Gyenge... - mondom elkeseredetten, és felsorolom eredményeimet.
Nem szid, inkább értőn bólogat.
- Rosszul muzsikál a többi is... De hát nem lehet több éves előnyt néhány hónap
munkájával utolérni.
A célszámokat a műanyag súlyos céltáblán kezdem. Nagyokat lélegzem, mégis remeg
a bot hegye. Nyolcast dobok jobbról, majd balról is, aztán kettőt fej felett.
- 92! - íratja alá velem a bíró eredményemet.
Csendben bosszankodom a hibák miatt, hiszen érmes sikerre már csak három
lehetőségem maradt.
Skish. Riasztó rosta a célszámok között. A versenyző előtt öt, 70 cm átmérőjű
céltábla fekszik 8-17 méter távolságban, és csak találat van vagy nullát jelentő
mellédobás. Minden állásból háromszor kell kivetni a súlyt, az első dobás nyolc,
a másik kettő hat-hat pontot ér; száz pontért tizenötször kell a 7,5 g-os
műanyag súlynak célba találnia.
Kisorsolt pályánk a főlelátó előtt. Az első három versenyzőt nem figyelem,
befelé nézek, a mozdulatsort szedem ízekre önmagamban, hogy el ne felejtsem, ha
szólítanak.
Aztán szólítanak. Az első tábla nyolc méternyire terpeszkedik az orrom előtt.
Edzésen behunyt szemmel is eltalálom. Most nem. Az ujjam korán engedi el a
zsinórt, a súly a salakra hull a tábla előtt. A másik két dobás talál.
- Még nincs veszve semmi! - biztatom magam, amíg a második állásban
elhelyezkedem. A kezem már nem remeg annyira, fegyelmezetten célozok, és dobásra
lendül a karom. Csend... A hófehér műanyag súly a zsinórról leszakadva az orrom
előtt a salakon pihen. A lengyel bírón látszik, hogy sajnál, de a kísérletet
eredménytelen dobásnak kell vennie.
Aztán elhibázom a harmadik állás első dobását is; átcsúszik a súly a tábla
felett. Számolgatok: 24 pont már a könnyű táblákon elveszett, tovább idegeskedni
nincs miért. Nem is idegeskedem. Mintha otthon tenném, szinte kilövöm a bottal a
súlyt a fejem felett, nyolcszor koppan tiszta találattól a tábla és a lelátó
együttérzően tapsolni kezd. Kesernyés örömmel fogadom az elismerést, hiszen
abból csak a startlapon bejegyzett, 76 pontos végeredmény a mérvadó.
A két műlegyes célszám sikerében már nem hiszek. A földre feszített céltáblán
három nyolcas értékű találat mellett egy hatost is dobok; a műlegyes skish vízre
helyezett célkarikáinál az előírt harminc dobásból három hatos értékűt vesztek
el.
A pálya szélére telepszem és várom a többieket. Közben kiszámolom, hogy csak
ötszázegy-két pontot értem el. Nagyon kevés! Az utóbbi két hónapban otthon
egyszer se voltam 550 pont alatt.

Kollégium. Számolgatnak a társaim is. Valamennyien jóval ötszáz alatt maradtak.

Számomra sem öröm, hogy közülük még szerény eredményemmel is én lehettem a
legjobb. Csendben is vagyunk, a főtitkár se tud belénk lelket önteni, pedig
akar...
Ünnepélyes eredményhirdetés.
Legvidámabbak az NDK-beliek. Szinte minden győzelmet megszereztek. Mi csak egy-
egy emlékérmet kapunk.
Gyorsvonat.
Már nem nézem az idegen tájat és embereket. Egyre gyakrabban jut eszembe az
édesanyám.
Budapest. Sokszínű nyüzsgés a pályaudvaron. Egy hölgy a szövetségből engem
keres. Riadtan áll meg előttem, amikor megtalál.
- Az édesanyja... - mondja, de nem kell befejeznie.
- Mikor? - kérdezem.
- Azt hiszem, hogy három nappal ezelőtt... És azt üzenték, hogy nagyon siessen
haza, mert meg akarják várni önt a temetéssel...
Társaimtól el se búcsúzom. Taxiba ugrom, egy virágkereskedőnél hatalmas koszorút
veszek, mire hazaérek, a kis temetői kápolnában éppen édesanyámnak csendítenek.
- Megnézed? - kérdezi az édesapám. - Olyan nagyon kicsi lett szegény...
Nagyon szégyellem magam, csak a fejemmel intek nemet.

Kedves játékot adtál

(Édesapám emlékére)

Öreg János becsukta a nagykaput, és a hágcsón felkapaszkodott a régi bútorokkal

tornyosra rakott teherautó farába. Elhelyezkedett az előre elkészített széken,
aztán visszanézett a becsukott kapura, a kerítés mögött üresen maradt házra, az
összesereglett szomszédokra, és nagyon gyengének, nagyon elesettnek érezte
magát. Tudta, néhány év óta egyre jobban tudta, hogy ennek a percnek meg kell
érkeznie, és három héttel ezelőtt, amikor meghatottan ácsorgott a tiszteletére
összegyűlt munkatársak között, hallgatta a nyugdíjazáskor mindig elmondott
búcsúztatót, átvette az apró ajándékokat - 47 évnyi szolgálatának utolsó
emlékeit -, e költözés időpontja is meghatároztatott.
A szomszédok - öregek és fiatalok - csendesen álldogáltak az autó mellett. Fel-
felpillantottak az összekötözött bútorok mögött kuporgó öregre, és kezükben az
utolsó kézfogás, utolsó ölelés emlékével érezték, hogy a búcsú, ez a búcsú
végleges. Bár nem halt meg senki, útjaik mégis kettéválnak, és az időtlennek
tűnő idő óta létrejött összetartozás visszavonhatatlanul megszakad.
Az asszony a vezető mellett ült a fülkében, és a nagy pálmát sajnálta. A pálma
36 éves volt, egyidős házasságukkal, és minden helyiséget kinőtt. Telenként
ugyan még bekényszerítették a középső szobába, de elvitelére már nem kerülhetett
sor. Ő nem volt szomorú. Bízott a férjében, bízott a fiában, akihez költöztek és
előre örült, hogy most már minden nap az unokák közelében lehet.
Számára a temetői elköszönés volt a nehezebb. Leszedte virágoskertjének minden
díszét, és elborította velük a kovácsoltvas kerítéssel körülvett sírkert
dombjait. Már mindenki ott volt, akitől búcsúznia kellett. Letelepedett a
sírkert sarkában levő padra, nézte a hatalmas terméskőből faragott követ,
amelyen fekete márványba vésett hosszú névsor őrizte az elmentek emlékét.
Legjobban az anyja fájt, pedig annak is tíz éve már, hogy idekísérték. Igaz,
hogy ő akkor nem tudott eljönni. Egyszerűen nem tudott. Csak sokkal később,
néhány hónap múlva nézte meg a sírt, amikor már tompa szomorúsággá mélyült benne
a fájdalom.
A gépkocsivezető még egyszer ellenőrizte a bútorokon feszülő köteleket,
felbillentette a hágcsót, és felnézett az öregre.
- Hát akkor mehetünk, János bácsi?
- Mehetünk - bólintott az öreg, és a teherautó elindult a szűk, falusi utcán.
A szomszédok szelíd mozdulatokkal integettek, de öreg János nem válaszolt. Csak
nézte a házat, az embereket, a kanyargó, annyiszor végigtaposott utat, amely
eddig az életet jelentette és a holnapokra gondolt, amelyben minden megváltozik.
A nyugdíj, a nyugdíj bizony nagyon kevés, a fia kenyerét kell majd ennie, és ki
tudja, nem lesz-e keserű az a kenyér?
Zoltánt, a fiút, tanulmányainak befejezése után nem kérdezték meg, hogy merre
vágyik. Néhány évfolyamtársával együtt berendelték a minisztériumba, és
tudomásul kellett vennie, hogy nagyon messze kerül szülőfalujától.
- Az állam érdeke így kívánja - mondta akkor a nagyfőnök, és Zoltán már nem
tartotta okos dolognak az állam érdekével való vitatkozást.
Új környezetében vigaszt számára a folyó jelentett. A folyó, amely a szolgálati
helyül kijelölt falucska házai alatt kanyargott. Becsületesen végezte munkáját,
az emberek lassan megszerették, és ő is feloldódott e szeretetben. Szabadidejét
meg a folyónál töltötte. Horgászbottal...

A falusi házacska, amelyet Zoltán a szüleinek bérelt, lakásával szomszédos volt.

Apró kaput nyitottak a két udvar között, hogy az utcára se kelljen kimenniök. Az
első napok rendezkedéssel teltek, és a felüdülést az öregek számára a két unoka
jelentette.
Néhány nap múlva - a bútorok némi keresgélés után már megtalálták helyüket -
szokottá vált az új rend. Az étkezésekre átballagtak a fiatalokhoz, többnyire
ott is maradtak, és a nagymama mindent megtett a kicsikért. Csak öreg Jánosnak
lettek egyre hosszabbak a tétlen délelőttök és délutánok. El-eljátszott az
unokákkal ő is, de hamar megunta és ideges topogással érkeztek meg az esték.
- Apátokkal baj lesz... - mondta egy este az öregasszony. - Hiányzik neki a
munka, hiányoznak a barátok, a futballcsapat...
- Valóban baj lesz az öreggel - ismételte meg Zoltán is a feleségének, amikor
lefeküdtek. - Valamit ki kellene találnunk!
- Vidd el horgászni - javasolta a fiatalasszony.
- Apámat horgászni... Képtelenség! Hiszen még néhány évvel ezelőtt is
lebolondozott, hogy ép, egészséges fiatalember létemre megszállottként lesem a
botok rezdülését... Nem! Képtelenség...!
- Azért megpróbálhatod - vélekedett a fiatalasszony.
A falucska melletti kanyarban három hosszú harántgát fékezte a folyó rohanását.
Kevesen horgásztak még akkoriban arra, nem keresztezték egymás útjait. A
harmadik gát Zoltán vadászterülete volt. Amint elszaladtak a tavaszi nagy vizek,
és a kőgát teteje előbukkant, gyakran kijárt oda, és galuskás ételmaradékot, meg
főtt kukoricát szórt a gát alatti lelassult vízbe.
Abban az évben már június végén letisztult a folyó, és július elejétől mind
gyakrabban pontyokból, keszegekből álló zsákmányt is adott.
Egy vasárnapi ebéd után Zoltán összeszedte a horgászbotokat, öreg János meg az
asztal melletti cigarettafüstös csendbe burkolózott. Megsajnálta a fiú az apját,
és az ajtóból visszaszólt az öregnek:
- Egyszer azért te is kijöhetnél velem...
Az öreg érdeklődve nézett a fiára, aztán rábólintott.
- Jól van, kimegyek.
Zoltánt meglepte a gyors beleegyezés. Lopva a feleségére pillantott: talán az
asszony keze van a dologban?
A harmadik gátra mentek. A fiú maréknyi kukoricát szórt a lelassult vízbe, és a
legkedvesebb, egy háromrészes ragasztott bottal a nyerő helyre vetette be a
tűhegyesre fent horgot. Szolgafát támasztott a bot alá, és elmagyarázta az
öregnek a legfontosabb tudnivalókat. Aztán összeszedte saját eszközeit, és
felballagott a száz méternyire levő második gátra. Az új helyen kapás nem
ígérkezett, így nyugodtan figyelhette az apját.
Béke volt. A faluból néha egy-egy kiáltás hallatszott, valahol kutya csaholt, de
csak olyan félharaggal, messze alattuk egy parasztasszony terelte dühösen
elkóborolt libáit.
Öreg Jánosnak jólesett a fia meghívása, azért vállalkozott erre a kirándulásra,
de nem hitt az egészben. Legszívesebben levetkőzött volna, hogy ússzon egyet, de
nem akarta a fiát megbántani, így csendesen nézelődött a bot mellett.
Akkor történt.
A bot hegye komótosan a víz felé hajolt, az orsó kerepelni kezdett, és öreg
János felriadt békés álmodozásából. Ijedten kapta fel a botot, rántott is rajta,
de a zsinór szabadon maradt, és a menekülő hal után visítva adta az orsó a
könnyű métereket.
Zoltán látta édesapja kapkodását, kiabálni kezdett:
- Fékezz, apám, fékezz!
De öreg János elfelejtette, hogy az orsón merre van a fék, így kézzel fogta meg
a lepergő zsinórt. Válaszként a bot derékba hajlott, majdnem ki is csúszott a
kezéből, de a hal megállt, majd elindult a folyással szembe.
Az öreg tehetetlennek érezte magát, a fia felé fordult:
- Gyere, fiam, segíts!
Zoltán azonban végiggondolta a lehetőségeket: a zsinór erős, előke nélküli
hatvanas, a 2/0-ás Mustad-horog, ha mélyen ül, elbírja a terhet, akadály nincs a
mederben, a halnak tehát, hacsak nem valami őslényt akasztott meg az öreg, alig
van esélye... És hogy a horgászat, ez a horgászat csábító élménnyé váljék, a
halat az öregnek kell kifognia... Vagy elengednie...
Felemelte a merítőszákot és elindult az apja felé.
De öreg János megunta közben a tehetetlenséget, és a hosszú pórázon szánkázó
halat. Hátrafeszítette, majd a zsinórt megragadva, letette a botot a kövezésre.
A halat vitát nem tűrő akarattal kézzel cibálta a part felé.
Zoltán megrémült, szaladni kezdett, de mire apja mellé ért, a hal már
látóközelben viaskodott az öreggel. Észrevette, hogy a horog nem látszik, a
ponty mélyen lenyelte. Megnyugodott.
Az öreg egyre közelebb kényszerítette, aztán a part mellett Zoltán alányúlt az
emelőszákkal. Olyan ötkilós nyurga volt, vörhenyes úszóival, arany-ezüst
csillogásával igazán szépnek látszott. Elővette a haltartót, közös erővel
beletuszkolták a halat és egy erősebb cövekre kikötötték. A ponty szinte
mozdulatlanul, oldalára billenve pihent.
Zoltán vigyázzba vágta magát az öreg előtt:
- Gratulálok, édesapám!
Öreg János azonban nem figyelt a gratulációra. Le-lesétált a halhoz, meg-
megtapogatta.
- Azanyját! Azanyját! - ismételte néhányszor.
Zoltán új csalit rakott, és bevetette a horgot. Az öreg szorosan a bot mellé
ült, és mereven figyelte. Aztán utánaszólt a fiának:
- Ha ezt édesanyád látta volna...
A halból készült vacsora mindenkinek ízlett, és öreg János szeme csillogott,
amikor elmesélte a sikeres horgászat történetét.
Vacsora után Zoltán kutatni kezdett horgászeszközei között. Kiválasztott két
erős, teleüveg botot, orsót, horgokat, a többi szükséges apróságot, és letette
az apja elé.
- Használd egészséggel! A jegyedet majd holnap kiváltom.
És öreg János attól fogva - akár esett, akár fújt - horgászni járt.
Legszívesebben a harmadik gáton üldögélt, bár olykor már felfedező utakat is
tett a folyó mentén. Néha elkísérte Zoltán is, ilyenkor Zoltánnak magyaráznia
kellett. Megtanította az apját horgot kötni, úszós és fenekező készséget
összeállítani, orsóról dobni és nem engedte, hogy más merítse ki a megfogott
halat.
- Inkább engedj el néhányat most, édesapám - mondta -, amíg megtanulja a jobb
kezed, hogy mit akar a bal, semhogy majd életed nagy halát egy segíteni akaró
társ ügyetlensége révén elveszítsd...
Az öreg megfogadta a tanácsokat, és egyre otthonosabban mozgott a partokon.
Csakhamar társai is akadtak. Két hasonló korú nyugdíjassal kötött ismeretséget,
az ismeretségből csendes barátság fakadt, és lassan elválaszthatatlanok lettek.
Lexi - mert nem szólították Eleknek sohasem - nyugalmazott tanító volt. A
második háború vihara sodorta erre a tájra. Sándorka - azért becézték
Sándorkának, mert két évvel fiatalabb volt náluk, a falu szülötteként a messzi
városba járt be naponta dolgozni, amíg a forró levegőjű műhelyben neki is
elmondták a köszönjük szépent; szóval így hárman rozoga kerékpárokon rótták az
úttalan utakat, jó vizeket kerestek, hogy kielégítsék későn ébredt
zsákmányszerzési vágyukat.
A falucska csendes derűvel vette őket tudomásul, amint zötyögve, szitkozódva,
harsányakat nevetve végigcsattogtak a folyó felé vezető utakon. A kishalas
kannák félelmet keltő kongásokkal hintáztak a kerékpárok kormányain, a vázra
erősített, hatalmas esernyők hegye fegyverként meredt a szembejövőkre. Sokszor
múltak el a napok nagyobb siker nélkül, de ha valamelyiküknek termetesebb
zsákmánya akadt, megmutatták mindhárom családnál.
A győztes révén ilyenkor bor került elő, méltatták a sikeres halfogás
mozzanatait, és nem fájt már az az igazán nagy hal sem, amelyik többnyire
elszabadult.
Később a régi időkre emlékeztek, a lányokra, akiknek szoknyáját kacéran lengette
a szél, a gyerekekre, akik felváltották őket a munkahelyeken, az unokákra, akik
sokkal ügyesebbek és szeretnivalóbbak, mint a gyerekek voltak. Néha
megelevenedtek az első háború csatái, rettegései. Jártak a Keleti-Kárpátokban,
messze Ukrajna földjén, Dél-Ausztriában, majd befejezték az emlékezést az olasz
síkságok előtt. Régi társakra emlékeztek, ki-ki a maga társaira, de ezek
valamennyien eggyé váltak abban az emlékezésben, mert akkor, ott, nagyon
fiatalon, értelmetlenül, visszavonhatatlanul elmaradtak, és mindegy ma már, hogy
az a végleges fekhely Szerbiában, a Kárpátokban vagy Doberdónál várta őket.
Ekkorra elfogyott a literke bor is, még meghatározták, hogy másnap hol és hány
órakor kezdik a napot, aztán kettő vette a batyuját, és a feketére érett házak
között elindult haza.
Október vége hideget hozott. Letették hát a botokat, előkerült a kártya is, de
egy-egy negyven-száz-ulti között az elszaladt nyárra, a kiemelt vagy
elügyetlenkedett halakra gondoltak, melyek csendesen nőttek az idő távlatában.
Karácsony a családhoz kötötte őket, de az újévet már együtt köszöntötték, és
dicsekedve mutogatták egymásnak az újabb botokat, amiket mindhármuknak az
ajándékozás angyala juttatott.
Öreg János néhány horgászatról írt könyvet is talált a fia polcain, azokat
forgatta a tél hosszúra nőtt estéiben, vagy elővette horgászdobozát, és a
felgyülemlett, csodálatosnál is csodálatosabb mütyürkék között matatott.
A család megnyugodott.
- Jó ötlet volt ez a horgászat - mondta Zoltán anyjának és feleségének, amikor
magukra maradtak. - Csak éppen nem hittem benne...
- Nagyon jó - bólintott az öregasszony. - Én ismerem, nehezen viselnénk el, ha
szomorú lenne és ideges. Belekötne mindenkibe... Meg szerencsénk is van Lexivel
és Sándorkával...
Február vége összetörte a feszülő jeget, rokkant jégtáblák úsztak a partok
között, de elolvadt már a hó, egy-egy naposabb délutánon a három öreg kisétált a
magas partra, és együtt várták a tavaszt.
A botokat március végén vették elő. Gilisztát ástak, és fázósan topogva
örvendeztek egy-egy keszegnek, amely a horgokra akadt.
A nagy sikert a május hozta. Tiszta vízzel áradt a folyó, de a harmadik gáton
még le tudtak telepedni. Öreg János gilisztái között egy lóbogár is lapult, nagy
csendesen azt tette a horogra. Már Lexi is, Sándorka is fogott néhány keszeget,
csak az öreg botja őrködött mozdulatlanul. Apró csúfolódások hallatszottak innen
is, onnan is, de öreg János nem zavartatta magát. Aztán elindult a lóbogaras bot
és a lomha, nehéz erőben megérezte a nagy halat.
- Szedjétek ki a botjaitokat! - mondta a másik kettőnek. - A horgomat nagy hal
viszi...
Szó nélkül engedelmeskedtek. Az öregnek sikerült a halat megállítania, az új
irányt vett fel, aztán megint újat. Öreg János hol nyert egy kis zsinórt, hol
elvesztett, de az orsón annyi mindig maradt, hogy szakítástól nem kellett
félnie. Fél óra repült el így, aztán a hal valahol a meder legmélyebb részén
lefeküdt. És nem mozdult az Istennek se. Öreg János feszesen tartotta a zsinórt,
de néhány perc múlva az volt az érzése, hogy a hal valami akadály mögé bújt, és
a horgon már csak egy tuskó fityeg.
- Most mit csináljak? - kérdezte a másik kettőt, de a társak sem voltak még
hasonló helyzetben, bizonytalan hümmögés sel válaszoltak.
A tanácstalan percek múlásával az öreg idegessé vált, és egyre kevesebb reménye
maradt, hogy megláthatja még a halat. Pedig már azzal is megelégedett volna.
Mert így... így csak álmodni fog róla, és ha elmeséli majd, a hallgatóság
kedvesen mosolyogni fog, de nem hiszi... Keményebbre húzta az addig is feszes
zsinórt, és akkor észrevette, hogy - bár mozgást alig érez - a hal emelkedik.
Messze a mederben nagyot csobbant a víz, egy hatalmas száj rátátogott a
levegőre, aztán újra lebukott, de a menekülésben már alig volt erő. A két társ
dermedten nézte.
- Te János, ez egy óriás! - sóhajtott rekedten Sándorka, és ijedten nézett az
emelőszák szűk keretére. Lexi megértette pillantását. Hátizsákjához lépett, és
az egyik zsebből vadonatúj vágóhorgot kotort elő.
- A fiamtól kaptam - dicsekedett, és a rúdon az emelőszák helyére csavarta.
A hal tett még néhány tétova mozdulatot jobbra is, balra is, de mire az öreg
partközeibe kényszerítette, már hanyatt feküdt a vízen. Hasa fehéren világított,
a hatalmas száj szomjasan tátogott. A vágóhorgot Sándorka dugta a tátogó szájba,
kicsit elfordította, majd az alsó állkapcsot átütve kivonszolta a kőgátra a
halálosan kimerült állatot.
öreg Jánosban még nem érett diadalérzéssé az öröm. Csak állt, nézte a harcsát és
ügyesen mozgó társait, akik vastag zsinórt vezettek a hal száján és kopoltyúján
keresztül, csomóra kötötték, majd azzal megemelve vitték a biztonságosabb part
felé. A hal farka nedves csíkot húzott a köveken. Pillanatok alatt
összecsomagoltak. Sándorka és Lexi keszegjei reménytelenül apróknak tűntek a
harcsa mellett, így visszaengedték őket a vízbe. A hal fejét a lenzsinór
kantárral öreg János kerékpárjának kormányára akasztották, törzsét a nyereg
mellett a vázhoz szíjazták. Farka még így is a földet érte.
A diadalmenet az első háznál kezdődött. Egy gyerek vette észre először és nagyot
kiáltott:
- Mama, mama, gyere ki gyorsan! Nagy hal! Nagy hal!
A kiáltást mások is meghallották. Mire Lexiékhez értek, gyermeksereg követte
őket, de megálltak a felnőttek is.
- Ki fogta ezt a szép halat? - kérdezte egy ismerős.
Öreg János már majdnem rávágta, hogy én, de ránézett két társára, akik mellette
tolták a kerékpárjukat, és elmosolyodott.
- Mi fogtuk. Közösen - válaszolta.
A harcsa Lexiéknél is, Sándorkáéknál is bámulatot keltett. Legjobban azonban
öreg János unokái örültek. Felakasztották az udvaron a körtefa ágára, és a két
gyerek visítva táncolta körül. Később Zoltán is előkerült. Nézte a halat, nézte
az apját, majd szó nélkül megölelte az öreget. Aztán mérlegre tették a harcsát.
A mérleg 16,6 kg-ot mutatott. Lexi levette.
- Mit dekázgatunk itt? Már sokat száradt úgyis! Tizenhét kiló és kész! Még több
is lehetett...
Ebben mindnyájan megegyeztek.
A másnapi halvacsorára, ami ugyan már elkészült délután, mivel meleg és könnyű
levegő pihent a falu felett, a kertben gyűltek össze. Eljött Sándorka és Lexi
családja is. Bográcsban főzték a halpaprikást, a rántott hal a konyhában
készült, italról Zoltán gondoskodott.
A három öreg vidáman ült a tűz körül, csillogó szemmel és egyre színesebben
mesélték a harcsafogás mozzanatait, öreg János még azt is elárulta, hogy
becsapta őket, mert a horogra giliszta helyett lóbogarat rakott, és azzal fogta
a halat.
A halvacsora nagyon ízletes volt. Fogyott a bor is, és amikor már szürkévé
mélyült az alkony, a három öreg csendesen énekelni kezdett. Régi dalok
szomorkodtak a levegőben, a leselkedő szomszédság néhány öregje megértően
bólogatott.
Zoltán csendesen ült az anyja mellett. Nézte a feleségét, a gyerekeket, az
anyját és a három öreget. Arra gondolt: most kellene megállítani az időt. Most
és itt!
A szőkévé érett nyár még sok halat adott, de azt a májusi harcsát meg se
közelítette egy sem. Ám ez nem zavarta őket. Apró csipkelődésekkel, őszinte
kézfogásokkal egyre közelebb kerültek egymáshoz, már mindent tudtak a másik
életéből, amit megtudhattak, és elfogadták egymást külső máz nélkül is.
Már ősz volt, amikor újra mosolygott a falu rajtuk.
A határban törték a kukoricát, és a komp alatt a sekély oldalon a révészek az
elpergett kukoricaszemeket a szeméttel együtt a vízbe söpörték. A halak
odaszoktak, mintha tudatosan etették volna ott őket. Sándorka fedezte fel az új
lehetőséget, és csakhamar mindhárman odajártak.
Egyik délután Lexi összetörte sokdioptriás szemüvegét. De szép volt az idő, szép
volt a víz, Sándorka halat is fogott, így ő is ott maradt. 30-40 méternyire
ültek egymástól a homokpadon. Felettük a komp megrakott szekereket szállított a
falu felé, meg csivitelő asszonynépet, akik a törésből hazafelé tartottak.
Egy-egy libacsapat sokszor tolakodott már zsinórjaik közé, de mindig elzavarták
a hívatlan vendégeket. Akkor Lexi ült a komphoz legközelebb, a lapos oldalon a
zsinórok messze benyúltak a vízbe. A libák a komp felől érkeztek, és egyikük
lába reménytelenül belegabalyodott Lexi zsinórjába. A parton a bot bólogatni
kezdett, az orsó felvisított. Lexi keményen bevágott. Egy liba riadt gágogással
kivált a csapatból, és harciasan küzdött a zsinór ismeretlen ereje ellen. A
többiek a túlsó oldal szelíd békéje felé menekültek.
Mindenki látta, hogy az öreg tanító libát fogott, de nevetés helyett cinkos
csendben várták a fejleményeket. Az asszonyok is elhallgattak, és a révész
elfelejtette a drótkötélen tovább húzni a kompot, amely az apadt, csendes őszi
vízben megállt. Hallgatott a két másik öreg is.
Lexi a csendet a nagy halnak tulajdonította. Zavarta, hogy csak összemosódott
szürkeség előtte a víz, de érezte a boton, hogy komoly súlyt vontat, és titokban
arra gondolt, talán nagyobb, mint János harcsája volt.
A liba meg-meglódult, szívósan küzdött, és egy-egy erősebb húzásra ijedt
gágogással reagált. Már partközeibe ért, amikor Lexi nagy, fehér foltként
észrevette. Megsemmisülten hajtotta le a botot, a zsinór meglazult és az állat
megszabadult a nem kívánt köteléktől. Félig repülve a víz színén vágtatott
messze inalt társai után.
Akkor robbant ki a kompon viharos erővel az addig nehezen visszafojtott kacagás.
Visszhangzott a folyó a szétterült jókedvtől, a lovak ijedten kapták fel
fejüket, nem értvén, hogy mi történt gazdáikkal.
Kacagott a két öreg is. Sándorka leült a homokra, azt veregette széles
jókedvében, János aprókat lépdelt kettejük között, bár egy-egy hahota után meg-
megtapogatta szemüvegét.
Lexi inkább szomorú volt, mint dühös. Az embereket széles jókedvükkel
megértette, hiszen valóban groteszk lehetett, ahogyan azt az átkozott libát
halnak vélve fárasztotta.
- Nem, nem az összetört szemüveg űzött csúfot belőle - elmélkedett -, hanem az
öregség, ami visszavonhatatlanul messze vitte tagjaiból az erőt, érzékszerveiből
a bizonyosságot.
Összecsomagolta a botokat, és letelepedett a másik kettő közé.
- Azért szólhattatok volna... - mondta.
A komp lassan átért a túlsó oldalra, a lovak nekigyűrkőztek a meredeknek és
csakhamar átbillent a gát koronáján az utolsó szekér is. A vízpartra visszatért
a csend, csak néha hozott a kora esti szellő egyre halkulóbb kacagást a
távolodók irányából.
A késő ősz hideg reggeleket lehelt, de nem akarták abbahagyni a horgászatot.
Öreg Jánosnak eszébe jutott, hogy annak idején vattával bélelt kabátot és
nadrágot kapott az üzemtől, de nem szerette ezt a ruházatot, mert a háborúra
emlékeztette, így az a szekrény aljára került, a többi gönc közé. Most
előszedette feleségével, az üzemi bakanccsal együtt, alig tudott mozogni az új
szerelékben, de az jó meleget tartott és nem kellett törődnie a zorddá vált
idővel.
Karácsony táján megbetegedett az öregasszony. Kórházból kórházba vándoroltak, és
február végén megtudta a család, hogy az orvosok már nem tudják megmenteni.
Nehéz, csendes tavasz szomorkodott a betegszobában. Az öregembernek menedéket a
folyó jelentett. Sokat ült asszonya mellett, ilyenkor vidám dolgokra emlékezett,
hogy mosolyt ébresszen a búcsúzó arcon, aztán összeszedte a botokat, leballagott
a falu alá, és bámulta a vizet, amely töretlen akarattal áramlott a végtelen
tengerek felé. Máskor figyelmesen vigyázta a zsinór moccanását, hogy ne
mulasszon el egyetlen kapást sem, mert a halakkal való birkózás elfelejttette
vele a miérteket, hiszen nem volt még olyan öreg a felesége, hogy az évei miatt
kelljen elmennie.
Nyár közepén temették el, abban a régi faluban, az anyja mellé.
Öreg János egyedül maradt a házban. Étkezésekre átlépett ugyan a fiatalokhoz, de
az estéket magányosan töltötte. A horgászbotok csendesen pihentek a sarokban.
Ilyenkor régi tárgyak között matatott, öreg fényképeket nézett, melyekről az
elszaladt évek tekintettek vissza, és nagyon egyedül érezte magát.
Egy hét múlva eljött Lexi és Sándorka. Bort hoztak meg a szívüket. Öreg János
feketét főzött, meisseni csészékből itták, mint nagy ünnepeken, kristálypohárba
töltötték a bort, és csendesen emelték fel az italt.
Apró dolgokról beszélgettek, mert a lámpafényben még fiatalon élt a fájdalom. A
búcsúzásnál megölelték egymást.
- Holnap azért kimehetünk a folyóra - szólt vissza Lexi, és öreg János
rábólintott.
Attól fogva újra együtt jártak.
A falucska megértette az öregember gyászát, az utakon tisztelettudóan
köszöntötték.
Az ősz csendes ragyogással, tisztán érkezett. Ismét törték a kukoricát, de azt a
tavalyi libát már mindhárman szégyellték, így elkerülték a homokpadot. A komp
felett a falucska oldalán, kövezett partú, nagyon mély vízen kerestek helyet,
szorgalmasan etették a halakat, és azok tudomásul vették az új élelemforrást. A
horgokra többnyire keszeg és ponty akadt, de a kövezés szegélye néha süllőt is
adott.
Az októbervég csendes, szemetelő esőt hozott. Nedvesen csillogott a kő, és a
part felől apró erecskék csordogáltak a folyó felé. Elővették hát az esernyőket,
és a nagy, fekete félgömbök védelme alól lestek a botok mozdulását.
A nagy halat Sándorka akasztotta meg. A botvégen apró remegést látott, és
keszegre gondolt, amikor berántott. - Leakadtam! - vélte az első pillanatban, de
súlyos erő mozdult a mélyben, és az orsó fékje képtelen volt a halat tartani. Az
elfutó zsinór gyöngyözve vágta a vizet a hal után, amely első kirohanásában a
túlsó oldal laposát célozta, de megfordult a vízszegélynél, és a sodrás erejével
is segítette magát lefelé. A társak feltekerték saját zsinórjaikat, és Sándorka
mellé botladoztak. Lexi a nagy emelőszákot is hozta.
A hal közben megunta a rohanást, lépésre váltott, de a lassú haladásban is
súlyos erő élt. A visszaszerzett zsinórt újra lepörgette, talán még többet is,
de sok volt az orsón, nem kellett félniök. Sándorka keményen tartotta a botot,
de a hal nagyon messze a saját maga által jónak vélt pályákon úszott, nem tudta
közelebb kényszeríteni.
A küzdelem már egy órája tartott és Sándorka egyre idegesebbé vált. Tudta, hogy
a horgon egy óriás küzd az életéért, hogy ez a hal a legnagyobbak közül való,
amit ez a víz adni tud, és képtelen volt belső feszültségét leküzdeni.
Mozdulataiban, melyek eddig hajlékonyan követték a hal mozgását, görcsös
merevség érződött, és a botvég remegéséből talán a hal is megérezte, hogy
ellenségének türelme fogytán van. Taktikát változtatott: abbahagyta a békés
körözést, és felgyorsulva feléjük rohant. Az addig feszülő zsinór meglazult, és
a víz tükrére hullott. Sándorka, bár kapkodva tekerte a váratlan métereket,
elvesztette vele az összeköttetést. És akkor az öreg, sokat tapasztalt nagy hal
újra visszafordult, és a vízfelszín felé tört. Kegyetlen pillanat volt: messze a
komp felett óriási aranysárga test ugrott ki a vízből, a zsinór pattanásig
feszült a levegőben és a visszahulló hal csobbanásával egy időben puskalövésnyi
csattanással elszakadt.
A kompon felhördültek az emberek.
- Úristen, ez egy óriás! - állapította meg a révész.
- Mint egy jó süldő! - toldotta meg egy öregebb paraszt. A zsinóron azonban már
nem volt se óriás, se süldő, se horog: üresen úszott a folyó hátán.
Eltelt néhány másodperc, amikorra megértette Sándorka, hogy a csata elveszett.
Szürke lett, és szótlanul leült. A botot durván ledobta a kövezésre. Lexi hajolt
le érte és feltekerte az elárvult zsinórt.
- Adjatok egy cigarettát! - mondta aztán.
Mindketten tudták, hogy Sándorkának már a gyárban megtiltotta az orvos a
füstölést. Nem mozdultak.
- Adjatok már! - hangzott újból, és a hangban inkább parancs élt, mint kérelem.
Öreg János kotort elő a zsebéből egy dobozzal. Sándorka rágyújtott, mélyen
leszívta a füstöt, és a másik kettő felé fordult:
- Azért megérdemeltem volna ezt a halat...
Igent mondtak, pedig akkor még egyikük se tudta, hogy Sándorkának ez volt az
utolsó lehetősége, hogy nagy halat fogjon.
Januárban megbokrosodott egy régi folt a tüdejében, terjedni kezdett, és nem
tudták megállítani az orvosok.
Letörten állt a két öreg az áprilisi ragyogásban a koporsó mellett, és csak
önmaguktól kérdezték meg, hogy melyikük következik.
Megcsappant kedvvel kezdték a májusi horgászatot, mert a tavaszi esők zavarossá
tették a folyót, és azt is meg kellett szokniuk, hogy Sándorka már nem lehet
velük. Szótlanul ültek alkonyatonként kerékpárjukra, hogy a kora est otthon
találja őket, ne kelljen az asszonyoknak a vacsorával várakozniuk. Aztán
elballagtak szobájukba, hogy rádiót hallgassanak, vagy nyitott szemmel bámulják
a sötétséget, amiben felelet nélküli kérdések úsztak a végtelen felé.
Zoltán szeretett volna édesapjának segíteni, de nem tudott. Megérezte, hogy
vannak dolgok, amiken a kimondott szó nem javíthat, az időnek kell a fájdalmat
eltakarnia.
És nyárközépen beteg lett Lexi is. Hol puffadt volt a hasa, hol lelappadt, néha
hánynia kellett, máskor rohannia a WC felé. Még kimentek néha horgászni is, de
mire szelídebb kékké mélyült az égbolt és az augusztusi folyó már tiszta vizet
hozott a hegyek felől, a betegség ágyhoz kötötte. Öreg János a folyó helyett a
beteghez járt.
- Most már én következem - mondta egyszer Lexi, de nem volt hangjában keserűség,
csak tényt közölt, mint aki megértette az életet.
Szeptember végén befejezte. Zoltán is ott volt a temetésen. Édesapja
besettenkedett a halotthoz, és apró tasaknyi horgot csúsztatott a fejpárna alá.
Zoltán látta, de nem szólt, mert megértette az öreget.
Gondolkodó lassúsággal ballagtak hazafelé a temetőből.
- Tudod fiam - mondta az apja -, egy-egy új környezet sokszor teremt szépségeket
még ebben a korban is. Talán azért fáj a szokottnál is jobban, ha elmennek azok,
akik e szépség részesei voltak, mert nincs remény már, hogy újabb kapcsolatok
épüljenek...
- Eljárok én veled horgászni... - mondta Zoltán, hogy megérezze az apja, nem
maradt egyedül. - És elkísérhetne néha az unokád is...
- Zoltánka kicsi még. Félteném a folyó mellett. De ha te eljössz néha...
- Elmegyek, édesapám!

Néhány nappal a temetés után öreg János összeszedte a botokat, hogy elinduljon a
folyó felé. Furcsa volt, hogy nem kellett várakoznia, és oda mehet, ahová akar,
mert nem beszélt meg semmit senkivel.
- Majd megkereslek, apám - szólalt meg Zoltán, látva az öreg készülődését.
- A hármas gáton leszek - mondta az öreg, és nehézkesen kapaszkodott fel a
kerékpárra.
De elszaladt néhány óra, mikorra elhúzódó munkái miatt Zoltán a folyóhoz ért. A
magas partról, a fák közül leste az öreget, ahogyan egyedül üldögél a gát
hegyén. A kép láttán az elszaladt évekre kellett gondolnia, amikor még hárman
topogtak ott egymás mellett, és így riasztóbbá vált az apja magányossága.
Csendesen botorkált a gát csúcsa felé, mert vigyáznia kellett: meg-megmozdultak
a kövek a talpa alatt.
- De jó, hogy kijöttél! - mondta őszinte örömmel az öreg.
- Korábban akartam, de akadt még néhány elintéznivalóm. Fogtál valamit?
- Néhány keszeget. És eltoltam egy süllőt, botot nem hoztál?
- Nem akartam már hazamenni értük. Majd nézlek téged...
- Átadom az egyiket...
- Horgássz csak nyugodtan, apám. Én élvezem így is... Az öreg bólintott, és
felemelte a pontyozó botot.
- Megnézem, nem lopták-e le a horogról a kukoricát.
A kukoricaszem érintetlenül fityegett a horog hegyén. A másik botról azonban
hiányzott a kis hal.
- Van itt egy kitanult süllő - mondta az öreg. - Már becsapott néhányszor, de
egyszer megfogom!
Élénk halacskát keresett a kishalas kannában, és a horogra fűzte. Bevetette a
készséget, és letette a botot a szolgafára. A kis hal meg-megcibálta a zsinórt,
jelezvén, hogy nem sértette meg súlyosabban a horog. Zoltán elégedetten
nézegette apja mesterkedéseit.
- Már egészen jól csinálod, édesapám!
Az öregnek jólesett a dicséret.

- Időm is volt, mesterem is, megtanulhattam...

A folyó felett békésen úszott a délután. Zoltán arra az elsőre gondolt, amikor
megfogatta azt a pontyot az öreggel.
- Amikor először kijöttél velem, édesapám, nem hittem abban, hogy majd lekötnek
téged is a halak... Pedig tudtam, hogy ősemberi örökségként minden férfiben él a
zsákmányszerzés vágya és öröme... Csak te annyira más voltál...
- Kedves játékot adtál nekem, fiam. Van ebben valami tiszta öröm. Kijövök a
folyóra és a víz békét terem. Csak ülök, nézem a botot, és várom a halakat, de
ha nem jönnek, az se baj... Itt van mellettem anyád is, Lexi is, Sándorka is, a
többiek is... Az egész elszaladt élet. De nem éles már a fájdalom, csak tompa
szomorúság él már bennem. Meg nyugalom, hogy mindennek így kellett történnie. És
az is természetes már, hogy letelik lassan nekem is...
Zoltán megértette az öreget. Először tiltakozni akart az utolsó mondat ellen, de
meggondolta. Egyszerű igazságokat mondott az apja, értelmetlen lenne merő
udvariasságból ellenkeznie.
- Kedves és jó játékot adtál - ismételte meg az öreg.
A kukoricára csak néhány keszeg volt kíváncsi, de az a kitanult süllő újból
ellopta a kis halat, öreg János dohogott, szidta a süllők öreganyját is, de
érezhető volt a hangján, hogy nem méregből született ez a dohogás.
- Majd megfogod legközelebb...
- Tudod, lehet, hogy ez a süllő olyan öreg a halak között, mint én vagyok az
emberek között. Nehéz becsapni... meg talán sajnálnám is...
Alkonyatkor békésen bandukoltak egymás mellett hazafelé. Kicsi Zoltán
meghallotta a kapu nyikorgását, és eléjük szaladt.
- Mit fogtál, nagypapa?
- Semmit! - mondta az öreg és megölelte a gyereket. - Csak egy kedves
délutánt...

A nyárra telek jöttek, és a zimankós időket nyarak követték. Öreg Jánoson

azonban nem látszott az idő. Reggelenként sűrű, erős feketét főzött, megivott
egy csészével, és a maradékot egy üvegben a hátizsákba tette. Abból
kortyolgatott, ha fáradtabbnak érezte magát. Csak a szemét szidta, mert nem
látta már jól a botokat, így sokszor becsapták a halak. Ilyenkor csendesen
panaszkodott Zoltánnak az öregségről, de ha valaki más célzott előrehaladott
korára, fiatalosan kihúzta magát.
- Öreg a dédapád! Én még csak 37 éves leszek... Mert negyvenet betettem a
takarékba... - És legjobban ő nevetett a saját gyártmányú viccen.
Társai ritkán akadtak. Néha már kicsi Zoltán, néha a fia vagy annak barátai
kísérték el vízparti útjaira, de akkor se bánkódott, ha egyedül kellett mennie.
Egyszer - hűvös, esős idő volt - Zoltán rászólt az öregre:
- Úgy jársz a vízhez, édesapám, mint annak idején az üzembe. Pedig ez nem
kötelező...
Az öreg visszafordult a kapuból.
- Nagyon fogy az időm, fiam... Az esős napokkal is fogy...
Azon az őszön az András-nap hideg, ködös hajnalt hozott, de az előző napokban
testes csukákat adott a folyó, és nem akarták kihagyni azt a vasárnapot. Már
nyolc óra körül a hármas gáton ültek. A gát hegyén az öregember, mellette Tibor
és Jóska - Zoltán baráti köréből -, és legkívül a partszegélynél Zoltán.
Tucatnyi kis hal pocskolt a kannákban, a virgoncabbakat fűzték a horgokra.
Nehéz, szürke köd úszott a folyó felett, Zoltán csak néha látta apja körvonalát,
ha a köd ritkult valamennyire. A hideg vízben ellustultak a kis halak, alig
rezegtették a zsinórt, és nem jelentkeztek a csukák se.
Topogva tétováztak a botok mögött, vagy elbotladoztak egymáshoz, hogy a
méregerős szilvapálinkából melegséget kortyoljanak. Csak az öreg János várta
szinte mozdulatlanul a csukák jelentkezését. Tibor elvitte az üveget az öregnek
is.
- Iszol, János bácsi?
- Ha adtok...
Aprókat kortyolt és krákogva adta vissza az üveget.
- Nem fázom, csak a lábam zsibbad - mondta. - De megtette ezt velem már a nyáron
is...
- Mozogj egy kicsit, János bácsi!
- Majd kiáll belőle hazafelé...
Tibor visszasétált a botjaihoz, és az öreg tovább figyelte a vizet.
A köd csak délutánra oszlott fel annyira, hogy megláthatták a túlsó partot. De
csuka akkor sem jelentkezett. Kedvetlenül csomagolták össze a botokat, hogy
elinduljanak hazafelé.
A kőgát tövénél megtorpantak. Gyökerekbe, apró fácskákba kellett kapaszkodniuk,
hogy feltornásszák magukat a magas partra. Tibor kezdte a sort, Jóska folytatta,
aztán következett az öregember, a menetet Zoltán zárta.
Tibor és Jóska gyorsan felért, és mosolyogva nézték az öreget, mert meg-megakadt
a meredeken, és végül keserves szuszogással ért fel a tetőre.
- Várjatok meg, amíg kifújom magam - kérte a három fiatalabbat.
Nekitámaszkodott a kerékpárnak, és kapkodva szedte a levegőt.
- A motor - mondta később -, a motor öregszik...
Felült a kerékpárra, és elindult a falu felé. A gát koronája nyálkás volt a
sűrű, őszi ködtől. Libasorban követték.
Először azt hitték, hogy csak megcsúszott az öreg a nyirkos úton, mert
megimbolygott a kerékpár és nem tudta egyensúlyba hozni. Aztán kifutott a gát
peremére, lebukott a nyeregből, és fejjel lefelé szánkózott a gátoldalon.
Valahol középen, a gáttető és a víz között akadt meg.
Zoltán ért elsőnek az öreg mellé.
- Mi van, édesapám? - kérdezte ijedten.
De öreg János már nem válaszolt. Még mélyről, furcsán sóhajtott egyet, aztán
rácsodálkozott az égszínkék szempár a ködös, novemberi szürkeségre, és nem
csukódott be többé. Zoltán megrémülve paskolta édesapja arcát, mert nem akarta
megérteni, hogy befejeztetett.
Kemény, havas tél jött, a folyón feszülő jeget csak a februárvég törte össze. A
márciusi Zoltán-napon csendesen köszöntötték a házigazdát, mert ott élt még
köztük öreg János, hiába temették el abban a régi faluban a felesége mellé.
- Szép öregsége és jó halála volt. Magamnak se kívánnék különbet - mondta Tibor,
amikor az öreg emlékére emelték fel a poharakat.

Igonya

A kékesszürkére fakult sátrat gyalogakácbokrok takarásában verték fel a meredek

part felett. Előtte helyet csak az asztalnak, tábori székeknek hagytak, ahonnan
kényelmesen figyelhették a mélységben örvénylő folyót. A partot a gát felől
diófaerdő védte, a fák között zöld rét örült a fénynek, mert még nem szárította
szőkévé a nyárközép, csivitelő partifecskék cikáztak az agyagfalba vájt fészkek
előtt, gyurgyóka sírt az ég magasából, néhány fácán bogarászott a bozótosok
szélén, nagyon messziről traktor dohogott, de ember nem látszott se közel, se
távol.
Alattuk a nyári medrébe süppedt Tisza támaszkodott a meredeknek. Oldalról nézve
félő volt, hogy meginoghat a teljes partszegély, és fecskéstől, sátorostól a
folyóba billen. A túlsó parton széles homokföveny védte a vizet, rajta egy árva
fűzbokor birkózott a tavaszok meg-megismétlődő áradásaival. A folyó kékeszölden
tükrözte az égbolt és a fák színét. Ha lenéztek a meredekről, a víz méternyi
mélyen tiszta volt, mint a kút, jól láthatták a sűrű kérészlyukakat az agyagos
szegélyben.
Ákos műtermében már a télen tervezgették ezt a kirándulást. Néhány vázlat,
sokkal több kép és átható festékszag figyelte a kiterített térképen araszoló
ujjaikat. Ákos a mohácsi Dunára vágyott, Bálint a Köröst akarta, de Laci
ujjbegye minduntalan a Szamos-torkolat fölötti Tiszánál akadt meg.
- Hogy én lettem-e hűtlen Erdélyhez, vagy Erdély hozzám, nem tudom. De az a víz
a szülőföldemről hozhat üzenetet - mondta és nem ellenkeztek tovább.
Júniusban néhány napos terepszemlét tartottak a vásárosnaményi homokon. Tiszta
és meleg volt a víz, kellemes árnyékban állt a sátor, de reggeltől estig
sikongatott a körhinta, és a hangszórókból idegtépőén üvöltött a harsogó szívek
szívküldije. Csak a hajnalok maradtak szépek, tiszta fényűek, csendesek.
Ilyenkor szedték elő a botokat és indultak el halvadászatra.
Józsi bácsit, a halászt, minden hajnalban látták. Egy féligserdült leány
gyerekkel rótta hosszú ladikján a vizeket, de a felnézett varsákban nem sok hal
akadt. Talán megsajnálta őket az öreg, mert egyszer kikötött mellettük.
- Ez nem jó hely - mondta. - Én is csak azért kínlódom itt, mert messzebbre
járni már nincs erőm. Ha halat akarnak fogni, Igonyára menjenek.
A hangszóró üvöltött, és könnyűvé tette az elhatározást. Mentek. Még aznap
délelőtt. A gulácsi kútnál nekivágtak a mezei utaknak. A Trabant nyögött,
szuszogott, elakadt, kiemelték, tovább nyögött és már majdnem reménytelennek
tűnt a keresés, amikor ráakadtak. Nem mondta senki, hogy az, mégis tudták.
Álltak a parton, és gyönyörködtek. Orrukban a diófaerdő kesernyés illatával
bámulták a meredek fal alatt kanyargó folyót.
- Ezt kerestük! - szólalt meg Laci, és lábát lógatva kiült a meredek peremére.
Már sokkal könnyebb, jártabb utakon érkeztek meg július végén délidőben. Laci
azonnal előkotorba a horgászbotokat, de Bálint leintette.
- Először a sátor! - mondta. - Hiszen tíz egész napunk van, és utálok este
sátrat építeni!
Egy óra alatt kifeszült a vászon, felfújták a matracokat, és minden kacatjuknak
helye akadt.
Az ebédet gyorsan befejezték. Laci és Ákos felmarkolta a horgászbotokat, Bálint
kíváncsian figyelte helyválasztásukat, mert kiszemelt magának egy csendeske
forgót közvetlenül a táborhely alatt, és abban reménykedett, hogy kiabálóan
jobbnak látszó partot keresnek, ezt a lehetőséget észre sem veszik. Nem
tévedett. A másik kettő egy-egy szögletre telepedett.
Keserves mutatvánnyá vált, amíg fácskákba, gyökerekbe kapaszkodva lecsúszkált a
meredeken. De alulról kezdve lépcsőket vágott a falba, hogy könnyebb legyen a
közlekedés.
Az első dévért Ákos fogta meg, Bálint egy kisebb süllőt akasztott, aztán újból
Ákos következett. Sorozatban. Csak Lacinak nem sikerült.
Alkonyatkor abbahagyták. Laci száraz gallyakat gyűjtött, Bálint megtisztította a
halakat, a sütés Ákos feladata lett. Rendesen megterítettek. A pirosra sült
halszelet-torony csakhamar elfogyott. Laci a Trabant csomagtartójából öblös
fonott üveget szedett elő.
- Tolcsvai - mondta. - Egy betegem ajándéka, mert azt hiszi, hogy én
gyógyítottam meg...
Remek bor volt. Csendesen áradt szét bennük, és szelíd békévé nemesedett.
- Szép ez itt... állapította meg Ákos, és előszedte vázlatfüzetét. Kemény
vonalakat húzott a rajzlapon. - Az embernek ketté kell választania a dolgokat.
Amit a világ vár az embertől, és amit önmaga... Ezt a partot majd önmagamnak
festem meg!
Bálint érdeklődve nézte Ákos rajzát.
- Irigyellek - mondta. - Megfestheted az álmaidat...
A rajzlapon riasztó szakadékká vált a meredek. Ákos messzire tartotta önmagától,
úgy bírálta.
- Csak kergetem őket - ellenkezett. - És reménykedem, hogy egyszer utolérem...
Bálint keserűen felnevetett.
- Nekem könnyebb. Én már eltemettem az álmokat...
Laci pohárral a kezében kiült a meredek peremére.
- Csak a halottakat szabad eltemetni! - nézett Bálintra. - Az életet és az élet
dolgait sohasem...
Lassan kortyolt a pohárból.
- Tegnap a kórházban meghalt egy kisfiú. A kezem között halt meg. Nem tudtam
rajta segíteni...
Ákos a cigarettájával bíbelődött. Denevérek szántották a mélykékké sötétült eget
és a túlsó oldal öreg fáiról két fülesbagoly siklott táboruk fölé.
- Még horgászom egyet - állt fel később Laci, felemelte a botokat, és elindult
szöglete felé.
Ákos egy hosszú bottal összekaparta a parazsat.
- Ez egy szent ember - mondta csendesen.
- Tudom - válaszolt Bálint, és a kórházra, a Laci vezette járványosztályra
gondolt, ahol fiatalok és öregek reménykedtek a gyógyulásban. A kidobott
asszisztensnőre gondolt, aki pénzt követelt egy beteg kisgyerek nagyon szegény
szüleitől, ezért mennie kellett, a leragasztott borítékokra gondolt, amelyek
kényelmetlen érzések között vándoroltak vissza az adakozók zsebébe, a szerény
anyagiakra gondolt, amelyek meghatározzák Laciék mindennapi életét.
Csendben szívták a cigarettát. Alattuk a mélyben feketén örvénylett a víz, néha
csobbanás hallatszott, mert egy-egy rablóhal vadászat közben a víztükör fölé
repült.
- Megvárjuk Lacit? - kérdezte Bálint messzire dobva a csikket. A parázs széles
ívet írt le a levegőben, és sisteregve fulladt a víztükörbe.
- Ha megunja, visszajön - állt fel Ákos, és elindult a sátor felé.
Bálint vette észre a hajnali szürkületben, hogy Laci fekhelye az éjszaka
érintetlen maradt.
- Ákos! - rázta meg a festőt. - Laci nem jött vissza...
Ijedten ültek fel az ágyon, és kihámozva magukat a hálózsákok öleléséből, Laci
horgászhelye felé rohantak. Váratlan kép fogadta őket. Két botja kicövekelve
tartotta a zsinórt a vízben, Laci pedig egy mélyedésben a pucér, agyagos földön
aludt. Szája kinyílt, hasa elődomborodott, de egyenletesen szuszogott.
- Várj! - mondta Ákos. - Lehozom a fényképezőgépet.
A túlsó parton a bíborpiros aranysárgára váltott, majd éles, lapos fénnyel
végigsöpörte a meredeket a nap. Ákos több képet készített: Laci botokkal, botok
nélkül, jobbról, balról, alulról, fölülről.
- Hogy legyen min vigyorognunk a télen - mondta, és elrejtette a masinát. Aztán
jóreggelt köszönt hangosan, de az orvos nehezen ébredt.
- A nyakam - mondta -, a nyakam kitekeredett...
- Mi a fenét akartál álmodban fogni? - kérdezte Bálint, elfelejtvén a korábbi
idegességet.
- Nem álmomban akartam... Csak nagyon szép és meleg volt az este, meg
csillagveretes az égbolt... A víz itt sustorgott a lábam előtt. Elméláztam, és
elaludtam...
Feltekerte a zsinórokat, a gilisztákat már régen lerágták horgairól az
apróságok.
A sátornál friss főzetű eperpálinkával koccintottak. A pálinkát Bálint hozta,
istentelenül erősre hagyták, így csak annyit éreztek, hogy égő tűzként robogott
át mellkasukon. Alig tudtak megszólalni.
Ákos felélesztette a tüzet, és a kotyogóból csakhamar kellemes kávéillat áradt.
- Kávé nélkül nem megy - mondta, és mindhármuknak töltött.
Elsőnek a festő indult el, és néhány perc múlva már választott helyén vigyázta a
botvégek rezdülését, aztán Bálint is lemászott a lépcsőkön, csak Laci tétovázott
a sátor előtt.
- Te nem horgászol? - nézett fel Bálint a meredekre.
- Még nézelődöm egy kicsit.
- Gyere le akkor mellém nézelődni.
Elfogadta a meghívást, és letelepedett Bálint mellett.
- Nagy ez a víz nekem - mondta. - Nagy és ismeretlen, de gyönyörű!
Fejük felett a fecskék lassan megszokták őket, a szülők szorgalmasan hordták az
élelmet a kicsinyeknek, mert észrevehetően rövidültek már a napok, és a hosszú
utat a legfiatalabbaknak is meg kell majd tenniök.
- Ezek azért szebben élnek, mint mi - nézett fel a sürgőforgó madárseregre.
Kevesebb buktatóval...
- Kemény lehet az ő életük is - ellenkezett Bálint.
- Lehet - mondta. - Lehet! De nem teszik önmaguknak nehézzé az egyszerű
dolgokat. Megjönnek, mert törvény van rá, odút építenek, szeretkeznek,
felnevelik a fiatalokat, és elrepülnek, hogy újra visszatérhessenek, ősidők
óta... És nem változik a törvény. Csak mi építünk csapdákat önmagunknak.
Érzelmekből, birtoklásvágyból, hiúságból. Határokat önmagunk köré, a világunk
köré. Hogy megőrizzünk valamit, ami nem is a mienk. Mert néhány milliárd sejttel
több szorult össze a koponyánkban, mint ezeknek.
- Nem tett jót neked az éjszaka, Laci!
- Elmúlik - állt fel mosolyogva. - Na, elmegyek villantózni. Tudod-e, hogy a
domolykó majdnem olyan óvatos, mint a pisztráng? - kérdezte visszanézve a
meredekről.
Ákos koncentrált figyelemmel leste a két bot mozdulásait. És szerencséje is
volt. Mert lehetett volna az a ponty egy fióka is. És nem egy vénülő nagyapa. De
nagyapa volt. Bálint is felriadt a csörömpölésre, amikor Ákos bevágott. Látta,
hogy a festő komolyabb példányt akasztott, mert kétrét hajlott a bot a kezében,
és visítva adta az orsó a zsinórt. Felkapta a merítőszákot, és Ákoshoz rohant.
- Tekerd fel a másik madzagot! - kérte idegesen Ákos. Bálint kapkodva
engedelmeskedett.
- Köszönöm - mondta Ákos megkönnyebbülten. - Féltem, hogy összegabalyodik
vele...
A hal ki-kirohant a mederfenéken, de jól dolgozott az orsó fékje, a zsinór
állandóan feszes maradt.
- Jobb példány lehet... - reménykedett Ákos.
- Ahogy elnézem az erejét, biztosan...
Húsz perc múlva buborékfelhő érkezett a hal felett a tükörre.
- Fárad már - vélte Bálint. - Csak tartsd továbbra is feszesen!
A hal aztán megadta magát. Oldalára billenve követte a zsinórt a partszegély
felé. Bálintnak első kísérletre sikerült szákba kényszerítenie. Ákos nagyot
sóhajtott, és leült. Cigarettáért nyúlt, de alig tudta meggyújtani, annyira
remegett kezében a lángoló gyufa.
- Szép ez a hal, Ákos - mosolygott Bálint, és a pontyot erős haltartóba helyezve
visszacsúsztatta a folyóba. Jó hétkilósra becsülték. Ákos új kukoricaszemet
fűzött a horogra, de látszott mozdulatain, hogy több ajándékot nem vár már a
délelőttől. Bálint visszaballagott a helyére, és azon gondolkodott, hogy ez a
hal Ákos eddigi legnagyobbja, és ha egyetlen újabb halat sem ad már neki a víz,
ez a part Ákos számára akkor is a szépség földje marad.
Később előkerült Laci is. Boldogan lóbálta haltartóját, amiben két nagyobb
domolykó feküdt. Bálintnál is akadt egy pontyocska. Olyan másfeles. Meg egy
süllőfiú.
Laci döbbenten nézte Ákos pontyát.
- Gratulálok - mondta. - Meg irigyellek is.
A pontyokat bent hagyták a folyóban, a két domolykót és a süllőt Ákos
megsütötte. Ebéd után csendesen ültek az asztal körül és a feketét
kortyolgatták. Ákos benyomta a rádió gombját, de Laci leintette.
- Felejtsd el a világot! - mondta.
Ákos kikapcsolta a rádiót, és a hangszóróba fojtott mondat befejezetlenül
lebegett a fák között.
- Igazad van - egyezett bele. - Ne keverjük a dolgokat.
Az asztal körül csak a nyár maradt. Az ég kékje, a fák zöldje és a folyó
tisztasága.
Laci elővette horgászdobozát, botjait, és szerelni kezdett.
- Azt a pontyot nagyon irigylem tőled!
- Szép állat - nézett le Ákos a folyóra. A ponty erős karóhoz kötve nyugodtan
tűrte a háló rabságát a partszegélyben.
- Délután én is pontyozom - döntött Laci. - És addig zavarom őket, amíg utol nem
érlek...
De nem érte utol Ákost sem aznap, sem a következő napokon. Pedig a nyár nyár
maradt, kék éggel, tiszta vízzel, és sűrűn jelzett halat Bálint botja is, Ákosé
is, csak Laci helye hallgatott.
- Ezek megátkoztak engem! - mérgelődött egy ebéd után. - Na, mondd, te vizek
ismerője, ennek mi oka lehet? - kérdezte Bálinttól.
- Nem tudom, Laci. Talán a helyed rossz. Nem tetszik nekik az a folyószakasz.
Vagy máshová viszi a víz az etetőanyagodat. Vagy öreg harcsa tanyázik alattad,
és nem mernek odamenni. Nem tudom...
- Nálatok kapást kapás követ. Mást se látok, mint hogy hol az egyik fárasztja a
halat, hol a másik. Nálam meg egy moccanás se. Egyet-egyet azért én is
megérdemelnék...
A panaszt kedves, gyerekes nyűgösséggel mondta, de érezték, hogy dühösen áll a
felelet nélküli kérdés előtt.
- Gyere át az én helyemre! - sajnálta meg Bálint.
- Nem - mondta Laci. - Azt a helyet én választottam. Ha rosszul, rosszul. Pedig
jó helynek látszott...
- Ne gyerekeskedj! Rohannak a napok, és mit se számít, ha nem ott fogod meg...
- És te?
- Ne félts te engem! Majd megkeresem őket máshol.
Laci gondolkodva babrált orsóival.
- Rendben van - egyezett bele később. - De van egy feltételem. Nem ülsz az én
helyemre...
- És miért ne, Laci?
- Megkergülnék, ha ott fognál... És amilyen mázlista vagy...
- Jól van, Laci, nem ülök.
Bálint összeszedte a botjait, és megmutatta, hogy hová kell bedobni a horgokat.
Laci mindkét botját pontyra vetette be. Bálint csendesen ácsorgott mellette.
- Te nem akarsz horgászni? - kérdezte Laci.
- Szeretném, ha fognál...
- És akkor biztosabban fogok, ha itt maradsz?
- Nem tudom, csak szeretném...
- Ideges vagyok, ha néznek...
- Akkor nem nézlek - indult el Bálint kicsit sértődötten a lépcső felé. A tetőn
visszafordult. Jól látta, hogy Laci jobb oldali botja megremeg, majd hegye lassú
ívben a vízre hajlik.
- Vágj már be! - kiáltott vissza.
Laci bevágott, de elkésett. Üresen jött a zsinór, és a horogról hiányzott a
kukorica. Bálint valami cifrát akart mondani, de meggondolta. Laci is
hallgatott, csak szögletes mozdulatain érződött, hogy nagyon ideges. Bálint
elindult Ákos felé.
- Mi van? - kérdezte Ákos.
- Eltolta! Ott is eltolta...
- Majd megfogja a következőt...
- Ráférne - válaszolt Bálint, és messze Ákos alatt egy régen vízbe csúszott,
göcsörtös fa mögött telepedett le süllőzni. A kis hal meg-megremegtette a
zsinórt, de a ragadozó nem vette észre a felkínált prédát, így a víztükör fölött
álmos csenddel tétlenkedett a délután.
- Már csak két napunk van - állapította meg szomorúan Bálint, és a közeledő
reggelre gondolt, amikor fel kell szedniök a sátorkarókat, és vissza kell
nézniök a folyóra, amelyet ebben az állapotban már soha többé nem láthatnak.
Alkonyat felé befejezte Bálint a horgászatot. A kis hal már régen kimerült a
küzdelemben, amit a hátába akasztott horoggal folytatott, és a reményt is
feladva tátogott tenyerében. Visszadobta a folyóba. Az apró keszeg a víz színén
maradt, hasát mutatta az ég felé, de megszabadulván a vaskolonctól,
megmegrándult benne az élet. Tétova köröket rajzolt a víztükörre, később hasra
fordult, és kievickélvén a tuskó mögül, elragadta a sodrás Bálint szeme elől.
Ákos is csomagolt, mire Bálint odaért.
- Mi van, művész úr? - kérdezte.
- Döntetlen lett. Nyolc kapásból négy hal, négy üres...
- Van köztük szép is?
- Egy kettes volt a legjobb. De visszaengedtem valamennyit.
Laci mosolygós arccal fogadta őket.
- Megtört a jég, gyerekek! - kiabált fel a meredekre. Felemelte haltartóját,
amelyben egy háromkilós ponty csillogott.
Vacsorára szalonnát ettek, meg zsíros kenyeret, paprikával, paradicsommal. A
halat unták már. Később Laci előszedett egy nehéz botot erős zsinórral, hatalmas
horoggal felszerelten.
- Talán cápát akarsz? - kérdezte Ákos.
- Délben találtam néhány lótetűt, és hátha igaza van ennek a fickónak - mutatott
Bálintra -, hogy azon a helyen öreg harcsa van...
Bálint még nem volt álmos és megkérdezte:
- Elkísérhetlek?
- Jöhetsz, te halriasztó! Már nem vagyok ideges...
Ákos is velük tartott. Kényelmesen elhelyezkedtek a kemény talajú szögleten.
Laci komótos pontossággal fűzte fel a horogra a lótetűt. Nagyot suhintott a
bottal, és az ólom vezette horog a távoli forgóba esett. Laci megvárta, amíg a
szerelék feneket ér, aztán rátette a botot a szolgafára, kifeszítette a zsinórt
és ő is leült.
Holdtalanul érkezett meg a félhomály. Csendes szellőcske borzolta a víz tükrét,
balincsapat vadászott kis halakra a túloldali sekély szélén. Egy-egy nagyobb
példány csattogó rablása végigvisszhangzott a folyó felett. Ilyenkor kíváncsian
fordultak a csobbanás irányába, de egyre sűrűbbé vált az este, csak a fák
körvonalát láthatták a túlsó parton. Laci fehér papírlapot akasztott
horgászbotjának hegyére, hogy a sötétségben is érzékelje a kapást. A bot azonban
mozdulatlan maradt.
Ákos tűnődve szívta a cigarettát.
- Holnapután ilyenkor már otthon leszünk - mondta. - És tudjátok, voltam már
néhány ilyen kiránduláson. Néha jól is éreztem magam. De mindig jó érzés volt
hazamenni. Átmelegedni a forró tus alatt. Örülni az asszonynak, meg a
gyerekeknek. Most azonban szívesen meghosszabbítanám...
- Én is - bólintott Laci. - Pedig hozzám nem volt jószívű a víz... De nem lehet.
Letelt, letelik...
- Azon gondolkodtam az előbb - folytatta Ákos -, hogy azok a régi kirándulások
is milyen széppé váltak az idő múlásával. Az ember apránként elfelejti, hogy
egyik-másik alkalommal bőrig ázott, vagy cudar hideg időt fogott ki, és majdnem
megfagyott, vagy zavaros volt a víz, és napokon át egy halfiút se látott. Később
mindezekből csak az emlékező öröm marad, mert évek múlva is azt a fiatalabb
valakit látjuk azokon a régi partokon, akik voltunk. Ez a kirándulás már most is
szép. Milyen csodálatos lesz majd a télen, vagy évek múlva...?
- Nagyon szép lesz - mondta Bálint. - Visszahozhatatlanul nagyon szép!
- Na, meg közben a pontyod is növekedni fog - szólt közbe Laci. - Karácsonyra
eléri talán a tíz kilót is...
- Irigy kutya vagy - nevetett Ákos. - A te hármasodból annyi azért sehogy se
lehet...
A papírszelet megremegett a bothegyen. A zsinór megfeszült, és a laza fékű orsó
kerepelni kezdett. Laci felkapta a botot, és keményen bevágott. A hal
megtorpant, de a következő pillanatban vágtatni kezdett.
- A fék! Szorítsd meg a féket! - kiáltott Bálint, mert nagyon könnyen adta az
orsó a zsinórt.
Laci nagyot húzott a csavaron, mire a zsinór pattanásig feszült, a bot majdnem
kirepült kezéből, de sikerült lelassítania a halat.
- A lámpát! - mondta. - Gyújtsátok meg a lámpát, legalább a zsinórt lássam!
Ákos kapkodva kutatott a hátizsákban. Végre megtalálta.
- Csak a zsinórt világítsátok! - kérte Laci, és látták, hogy enyhít valamennyit
a fék szorosságán.
A hal túljutott az első ijedtségen, és nagyon messze, valahol a mederfenék
fölött rótta útjait. Néha nekibuzdult, ilyenkor alig maradt az orsón zsinór,
aztán megfordult, és Lacinak néhány méternyit sikerült visszanyernie.
Hangtalanul zajlott a küzdelem. Ákos ügyesen irányította a lámpát, a fénycsóva
szívósan tapadt a fehér zsinórra, ami így vastagabbnak tűnt, mintha nappali
fényben figyelték volna. Bálint Lacit nézte, összeszorított ajkait, a botot,
amely rugalmasan követte a hal kirohanásait, a zsinórt, ami gyöngyözve vágta a
vizet, ha irányt változtatott.
Már egy órája birkóztak egymással, de a hal ezt nem vette tudomásul. Ám újabb
fél óra múlva már szűkebb lett az általa megtett út, gyengült a kirohanások
ereje és az orsón egyre több zsinór feszült.
- Rövidesen lefekszik majd - jósolta Bálint. - De ne ijedj meg ettől. Minden
jobb harcsa megteszi...
A hal csökönyös akarattal mozgott a fenéken, neki-nekilódult, de hosszabb
futásra már nem vállalkozott. Aztán megállt a legmélyebb mederben. A zsinór
pontosan mutatta az irányt.
- És most? - kérdezte Laci.
- És most vársz! - mondta Bálint. - Keményen tartod, amennyit a zsinórod
biztosan elvisel és vársz...
- Valahol olvastam - szólt közbe Ákos -, hogy ütögetni kell ilyenkor a botot,
hogy a rángatózó horog jobban fájjon a halnak. Úgy gyorsabban megadja magát...
- Vagy kitágítod a horog ütötte lyukat a pofájában, és így könnyebben
lefordulhat a horogról...
- Én várok - mondta Laci és feszesen tartotta a zsinórt.
- Rágyújthatunk - tanácsolta Bálint, mert nem tudta, mennyi erő maradt még a
halban, ami a mederhez lapítja.
Ákos letette a földre a lámpát, de úgy irányította a fényt, hogy az ott
világítsa meg a zsinórt, ahol a vízbe fúródik.
- Adjatok nekem is - kérte Laci. - Nem akarom, hogy rágyújtás közben
meglazuljon.
- Mekkora lehet? - kérdezte később.
- Biztos, hogy tíz feletti - válaszolt Bálint. - De elérheti a húszat is.
- Istenem... - sóhajtott Laci. - Csak el ne rontsam! Most nagyon ideges vagyok.
- Szuszogj nagyokat - tanácsolta Ákos. - Már túl vagy a nehezén...
Bálint előszedte a vágóhorgot, és lecsúszkált a vízszegélyig.
- Ide kell majd vezetned, ha feljön!
- Nem jön ez fel sohase - válaszolta Laci, és meg-meghúzta a feszülő zsinórt.
- Ne erőltesd! Elszakad és akkor fújhatjuk!
Abbahagyta a húzogatást.
- Emelkedik! - kiáltott Ákos, mert a zsinór elhagyta a lámpa fényét. Felkapta a
lámpát a földről, hogy újra megkeresse.
Volt abban valami lenyűgözően gyönyörű, ahogyan a zsinór emelkedett. Egyre
kisebb szöget zárt be a vízzel, aztán valahol a folyó közepe táján tompa
loccsanás hallatszott, de kevés volt a fény, a halat nem láthatták.
- Lazíts valamennyit a féken, és próbáld meg közelebb hozni - tanácsolta Bálint.
Laci tekerni kezdte az orsót, a hal lódult még néhányat jobbra, balra, de
felszínközelben maradt, és egyre közelebb került. A partszegély előtt újra
lebukott, de nem volt benne már erő. Űjból emelkedett a zsinór, és akkor
meglátták a halálosan kimerült állatot. Hassal felfelé érkezett a felszínre.
- Nem is olyan nagy! - mondta csalódottan Laci. - Kár volt akkora hűhót
csinálnunk!
- Szép hal ez! - nézte Bálint. - Csak a hasát látod...
Óvatosan hozta partközeibe, bár akkorra már csak a farokúszó legyezett
erőtlenül, és a hatalmas száj tátogott szomjasan. Bálint nyugodtan dugta bele a
vágóhorgot, és átütve vele az alsó állkapcsot, töretlen mozdulattal húzta
felfelé. Végigszánkáztatta a partszögletre vezető ösvényen, csak fent a magas
part biztonságos védelmében állt meg vele. Laci mögötte futott a bottal, Ákos
követte. A hal mozdulatlanul feküdt a harmatossá vált füvön. Egy harcsa, olyan
húszkilós. Laci leguggolt mellé, és a zsinór mentén a horgot kereste. A horog
keményen ült a szájszögletben, fogó kellett, hogy kiszabadítsa.
- Mennyi lehet? - kérdezte.
- Húsz körül... - válaszolta Bálint.
Laci felállt, hol társaira nézett, hol a halra, aztán váratlan mozdulattal
derékon ragadta Ákost, és forgatni kezdte.
- Győztem, fiúk! Győztem, fiúk! - kiabálta.
A kiáltás átrepült a folyó felett a túlsó partra, ahonnan tisztán labdázták
vissza a fák. Erre Laci letette Ákost, tölcsért formált tenyeréből és újra
átkiáltott: - Győztem!
- Győztem! Győztem! - játszott egyre halkabban a vidám, emberi hanggal a part.
- Ugye, ti is örültök? - kérdezte aztán Laci csendesen. Jókedvűen veregették
hátba és borzolták össze fekete haját.
- Örülünk, Laci, igazán örülünk!
Diadalmenetben botorkáltak a sátorig. A kocsiból vékony perlonkötél került elő.
Bálint mindkét kopoltyúnyíláson átfűzte és oldozhatatlan csomóval kötötte meg a
nyakszirt felett, Laci minden mozdulatát ellenőrizte.
- Elbírja majd? - kérdezte aggódva.
- Egy cápát is ráköthetnél!
Bálint óvatosan cipelte le a meredeken. Vastag karóhoz kötötte a kipányvázott
halat. A harcsa tehetetlenül loccsant a vízbe, csak kopoltyúi dolgoztak
ütemesen.
- Nem pusztul el?
- Nem hiszem. Csak nagyon fáradt...
Letelepedtek a sátor előtt. Ákos a lámpa fényét a halra irányította. A hal hasa
fehéren világított a sötét vízben. Laci előszedte a fonott üveget a kocsi
farából.
- A holnapi búcsúestre tartogattam, de ezt a halat meg kell ünnepelnünk!
Bálint felemelte a poharat.
- Hát Lacikám, szívből... - mondta és átölelte az orvost.
A két ember összefonódva billegett a sátor előtt. Aztán Ákos is megölelte a
győztest.
Laci meghatódva topogott a meredek előtt. Le-lenézett a halra.
- Gyerekek - mondta -, látom a halat, de nem hiszem.
- Pedig elhiheted! - mosolygott Ákos. - Ha valóság a világ, ami körülvesz
bennünket, akkor valóság ez a hal is...
- Ne nevessetek ki, az előbb belecsíptem a fenekembe, hogy nem álom-e ez az
egész? Mert annyit álmodtam már erről a halról. Egy ilyen halról... És sohasem
örültem jobban csípésnek, ami fájt. Álmomban nem szoktam megcsípni magam...
- Igyunk! - szólt közbe Ákos. - Álmomban nem szoktam inni se.
- Kibírja-e a fogságot addig, amíg elindulunk? - kérdezte később Laci.
- Ákos pontya már egy hete bírja. Ez is elviseli...
- Megnézem, hogy érzi magát... - mondta Laci, és tapogatva kereste a
lépcsőfokokat. - Már hasra fordult! - szólt fel a víz mellől. - Megmarad...
- Te meg gyere föl, mert vízbe pottyansz, és nem maradsz meg! - szólt le Bálint,
mert kellemes zsibbadtság kószált a bor nyomán az izmaiban, és néhány pohárral
Laci is ivott. Mégis hosszú idő telt el, mire Laci felemelkedett a hal mellől,
és felmászott a meredeken.
- Feküdjünk le! - állt fel Ákos. - Rövidesen megvirrad...
Bebújtak a hálózsákok melegébe, és félálomban is hallották, hogy Laci csak
forgolódik fekhelyén.
Autózúgás, kopácsolás, emberi hangok távoli váltakozása ébresztette őket. A nap
akkor már magasan állt a fák koronája felett. Kimásztak a sátorból, de nem
láttak senkit, a hangok okozóit a túlsó part fái eltakarták szemük elől.
- Horgászok lesznek vagy kirándulók - vélte Ákos. - De jöhetnek már, nekünk
letelt...
Laci lebotorkált a meredeken, a hal nem látszott, csak a kötél feszült a mély
víz felé. Meghúzta, a harcsa visszahúzott.
- Még megvan! - állapította meg elégedetten.
Bálint szólni akart, hogy ne bolygassa, de eszébe jutott, hogy a helyében ő is
megnézné, így hallgatott, Laci erőlködve cibálta a zsinórt, a harcsa feje
megjelent a tiszta vízben, és tarkóján bontatlannak látszott a kötés.
Megnyugodott. Elengedte a kötelet, a hal iszapfelhőt kavart, és visszamenekült a
mély víz felé, de a kötél megállította.
- Eddig rendben! - mondta Laci, amint felért a sátor mellé.
Derűs csendben kortyolgatták a feketét.
Fiatal emberpár jelent meg a túlparti homokfövényen. Kéz a kézben bukdácsoltak
elő a partszegély sűrűjéből. Várták, hogy kik és hányan követik őket, de újabb
társ nem jelentkezett. A nő szatyrot, pokrócot cipelt, amit szétterített a
homokon, és ledobta a könnyű, színes pongyolát. Piros fürdőruha feszült a
formásnak látszó, fehér alakon. A férfi begázolt a vízbe, és néhány métert
futott a bokáig érő szegélyen. A vízcseppek szikrázva sugaraztak körülötte.
- Városiak! - állapította meg Bálint. - Nagyon fehér a bőrük, és nyaralni
jöttek.
A férfi visszament a pokróc mellé, körülkémlelt a folyó felett, de nem vette
észre őket, mert ledobta a fürdőnadrágot és harsány kiáltással rohant a folyóba.
- Viszolygok a meztelen férfiaktól - mondta Ákos -, azt viszont nem bánnám, ha a
nő is követné a példát...
Szótlanul várakoztak, de a nő nem sietett. A szatyorból tubust szedett elő, és
figyelmes alapossággal kenegette magát.
- Kár a fürdőruháért. Még olajos lesz... - óvta Bálint.
Lehet, hogy a nő is erre gondolt, mert abbahagyta a kenegetést, a férfihez
hasonlóan pipiskedve körülnézett, aztán levetette a fürdőruha felső részét.
Feszes, gömbölyű mellei igézően világítottak a napsütésben.
- Tovább, kislány, tovább - sürgette Ákos. Nem sokáig kérette magát, levetette a
nadrágot is.
- Gusztusos néznivaló - mosolygott Bálint.
- Még képnek se lenne rossz! - vélekedett Ákos. - Fürdőző nő a Tiszán... Lehet,
hogy egyszer megfestem majd...
A nő befejezte a testápolást, és óvatos lépésekkel betocsogott a vízbe. A férfi
abbahagyta a viharos úszógyakorlatokat, mozdulatlanul lebegett a mély víz
szegélyén a nő előtt. A nő színpadiasan ügyetlen mozdulatokkal közeledett, a víz
lassan a derekáig ért, ekkor lebukott és úszni kezdett. A férfi nyugodt
tempókkal követte. Együtt úsztak az árral és lassan távolodtak tőlük. Csak a
fejüket látták, amint ütemesen emelkedik és süllyed a víztükör fölött.
- Az előadás véget ért - mondta Laci, és a botokhoz lépett.
- Kellemes képeslapot küldött a világ - vélekedett Ákos. - Gondolatébresztő
képeslapot...
- Egy csinos női fenék mindig egyértelmű gondolatokat ébreszt. Különösen tíz
napnyi szüzesség után... - merengett Bálint.
Laci letelepedett a botokkal a hala mellé, Ákos is a helyét célozta meg.
- Én ma már csak süllőzni fogok - indult el Bálint is. - Otthon csak a süllőt
szeretik...
Egyetlen bottal és kis halakkal felfegyverkezetten ballagott a folyó mentén.
Öreg tuskókat, régi áradások emlékeként megfeneklett fatörzseket keresett
vadászhelyül, de süllő nem jelentkezett. Nem is nagyon bánta. Arra gondolt, hogy
eltelt már e mindennapi csodával. Lassan mindeggyé vált, hogy akad-e hal a
horogra vagy sem, álmos nyugalom lustálkodott idegeiben, és a másik parton az a
csinos nő se hozott a világról riasztó híreket.
Lacit is, Ákost is hasonló gondolatok irányíthatták, mert délben komótos
lassúsággal tétlenkedtek a terített asztal mellett és a feketézés régi, családi
ebédutánok mintájára alaposan elhúzódott.
- Egyszer, majd ha sok pénzem lesz, építek a folyó mellett egy házat - mondta
Ákos. - Kiköltözöm oda márciusban, és ott maradok novemberig. Festeni fogok, meg
horgászni. Néha szerzek egy nőt, és köpök a világ dolgaira...
- Más is megtette már, te is megteheted - válaszolt Laci. Aztán elmélázva
hozzáfűzte: - Engem az emberekhez köt a hivatásom. Vagy néhány embert hozzám. És
én sokszor szeretem ezt. Van abban valami nagyon jó érzés, ha elhitethetem
magammal, hogy valaki az én segítségem révén kapott újabb éveket. De azért így
kiszaladni a világból, ahogyan most tettük, nagyon jó dolog. Bár kiírhatnám
receptre a kórház minden orvosának...
- Fütyülnének a receptedre, Laci - ellenkezett Ákos. - Szívesen meglesném őket
egy ilyen, tíznapos magányban... Fogadok, hogy csak egyetlen kérdés izgatná
őket, hogy mennyi pénzt vesztettek a kényszerpihenővel...
Laci elgondolkodva lötyögtette a feketét.
- Az ember ember marad azért akkor is, ha embertelennek látszik. Csak fenn
akarja tartani önmagát. Évmilliós törvények szerint. Gyűjt, hogy legyen
tartaléka, mert arra tanították az évmilliók, hogy ez az egyetlen lehetősége a
nehéz idők vagy katasztrófák túlélésének. A tartalék. És ezt a törvényt az
évtizedek vagy évszázadok sem tudják eltörölni.
Tiszta fénnyel tétlenkedett az asztal körül a nyári délután. A túlparti homokon
újra előbukkant a fiatal pár, de észrevették már táborunkat, a vetkőzés
elmaradt. Laci merengve nézte őket.
- Tudjátok, máskor meg sajnálom, hogy orvos lettem. Mert így meg kellett
tanulnom, hogy mindaz, amit fiatal koromban szépnek, meghatározónak tartottam az
emberi életben, egyszer majd matematikai, fizikai vagy kémiai képletekkel
pontosan meghatározható élettanná szürkül. A szeretet is, a harag is, a béke is,
a gondolatok létrejötte is... Megállt, mint aki mérlegeli, hogy érdemes-e nekik
erről többet mondani, aztán folytatta.
- Ma még csak szervekben, szervrendszerekben gondolkodunk, és csak halvány
sejtéseink vannak, hogy mit akarnak a molekulák vagy az atomjaink. Tapogatózva
kérdezzük őket, de csak egy-egy mozaikdarabbal válaszolnak, és a mozaikkövek még
nem álltak össze képpé. De sok ezer kutató dolgozik. Egy-egy lapocska felkerül a
falra. Mi lesz azonban, ha a kép egésszé válik? Ha majd minden világos lesz?
Amikor parancsunk vagy mások parancsa szerint mozognak atomjaink? Amikor
meghatározott képlete lesz például a szerelemnek, a tudásnak, minden tettünknek,
gondolatunknak? Kinevetjük mai önmagunkat? Azt a fiatal párt a túloldalon? Az
írókat, a festőket? Ezt a birkózást is a halakkal? Amikor majd képletekké
egyszerűsödik az élet?
- Messze vagyunk mi még ettől, Laci! - szólt közbe Bálint. - Nagyon messze! Még
unokáink is csak sejteni fogják...
- Nem is az fáj - válaszolta Laci -, hogy néhány évtized vagy évszázad alatt
derítik-e fel mindezt az emberek. Maga a tény lehangoló. Hogy kideríthető. Hogy
majdani képletekkel meghatározható. Hogy az a természetfeletti lény, akit
valamikor elképzeltem önmagamban, csak anyag. Csodálatos tulajdonságokkal
rendelkező, végtelen lánccal egymáshoz kapcsolódó anyag. De csak anyag.
Ákos megunta a tudományos magyarázatot.
- Fütyülök rá - mondta. - Én szeretem a színeimet és jó érzés tiszta képeket
festenem. Hogy ezt természet feletti szellem festeti-e velem vagy anyag, nem
érdekel. És hogy mi lesz a képeimmel századok múlva, abban is csak a hiúságom
reménykedik. Felkelt a székről, és a botokhoz lépett.
- Én még horgászom egyet. Elbúcsúzom ettől a csodálatos folyótól.
Vakító fényben fürdött a túlparti homok, de a meredek alatt a vízre már széles
árnyék feküdt. Később Bálint is, Laci is felkelt az asztal mellől.
- Horgásszunk együtt - javasolta Laci. - A hal már úgyse érdekes.
A harcsás szögletre telepedtek. Laci lótetűt rakott a horogra, Bálint kis halat.
- Legalább nem kell annyira figyelnünk - mondta.
A fiatal pár a túloldalon önfeledten örült a nyárnak. Be-begázoltak a vízbe,
nagyokat úsztak a homokmező körül, aztán letelepedtek pokrócukra, hogy jobban
érezzék a nap melegét.
- Nem örülnek nekünk, szegénykék - nézett rájuk Laci. -Kettesben teljesebb
lenne...
- Holnap már kettesben lesznek.
- Igaz, holnap elmegyünk.
- Maradt még borod? - kérdezte később Bálint.
- Nincs. Megitta a harcsa az egészet.
- Megérdemelte... Csak most jó lett volna egy pohárral.
- Nekem is, de nincs.
Csendesen alkonyodott. A fiatalok összetekerték pokrócukat és vidám
szökkenésekkel tűntek el szemük elől. Csakhamar kékes füstfelhő tétovázott a
túloldali lombok között.
- Vacsorát készítenek - jegyezte meg Laci.
- Tudod - mondta Bálint -, reggel, amikor az a nő levetkőzött, arra gondoltam,
nekünk se ártott volna, ha asszonyokkal jövünk.
Laci elmerülten forgatta cigarettáját.
- De ártott volna - mondta később. - Sokat ártott volna...
Már otthon lennénk...
Bálint szerette volna megkérdezni, hogy miért, de nem akart tapintatlan lenni,
így hallgatott.
- Az ember olykor a házasságban is magányos marad... - mondta még Laci, aztán
Bálint botjára mutatott. A kis hal meg-megugrott a horgon, a zsinór aprókat
rándult.
- Valami veszedelmet érez, azért idegeskedik.
Az idegeskedést komoly húzás követte.
- Ez már kapás - mondta Bálint, és szabadra engedte a zsinórt. - Vigye, ha
akarja...
Vitte. A zsinór fokozódó sebességgel surrant ujjai között.
- Vágj be! - tanácsolta Laci.
- Még nem. Nyelje csak el egészen...
A hal a mély víz felé tartott, aztán megállt. Bálint apró remegést érzett a
zsinóron.
- Nyeli - mondta.
A remegés abbamaradt.
- Na most! - suttogta Lacinak, és keményet billentett a boton. A horog megakadt,
és a hal riadtan elindult. Derekasan védekezett.
- Csak süllő lenne... - reménykedett Bálint hangosan.
Néhány perc múlva a hal megadta magát. Ijedten legyezett a felszín alatt
farokúszóival, amíg Bálint aládugta a szakot.
- Nagyon szép süllő - állapította meg Laci. - Legalább négykilós...
- Körülbelül annyi - emelgette Bálint a halat. Kinyitotta a száját, de a horog
nem látszott, a garatban eltűnt a zsinór.
- Alaposan lenyelte - jegyezte meg Laci.
Bálint elvágta a zsinórt, a horog a süllő gyomrában maradt. Drótot bökött át az
alsó állkapcson, és egy erősebb perlonra kikötötte.
- Na, ez rendelésre jött - mosolygott elégedetten. Szürkület körül Laci
feltekerte a zsinórt.
- Letelt - mondta. - Befejeztem.
Együtt ballagtak a sátor felé. Ákos is összecsomagolt.
A korábban összehordott gallyakból tüzet gyújtottak a kora estben. Magasra
csapott a láng, és vörösen fénylett a diófák levele. Csendesen ültek a tűz
körül. A lángok játékát nézték, de önmagukkal voltak elfoglalva.
- Apró darabokat hagyunk az úton az életünkből - elmélkedett Ákos. - Voltak
szakaszok, amiket nem sajnáltam. De ezt a tíz napot nagyon...

II

A táviratot a nagyvizit előtt hozták. Laci szórakozottan bontotta fel, a közlés

azonban megdöbbentette. „Anya nagyon beteg. Azonnal gyere! Péter." Nem értette,
hiszen három héttel ezelőtt kapott tőlük levelet, de abban halvány utalás se
volt e betegségre. Igaz, hogy idős az anyja, és abban a korban órák alatt is sok
minden történhet. Sápadtan tette le a táviratot az íróasztalra.
- Mária kérem - fordult az előtte álló orvosnőhöz -, ma nézze meg a betegeket
nélkülem. Nekem most el kell utaznom, és nem tudom, mikor jöhetek vissza.
- De főorvos úr... - A doktornő tiltakozni akart, ahogy azonban belelesett a
táviratba, megértette főnökét. - Rendben van, főorvos úr. Igyekszem majd rendet
tartani.
Laci elrohant az igazgatóhoz, hogy szabadságot kérjen, aztán vissza a szobájába.
- Katalin! - kiáltott a nővérek szobája felé. Katalin kedvelt asszisztense volt.
Törékeny, szőke nő jelent meg az ajtóban.
- Parancsol, főorvos úr?
- Kérem, csomagoljon össze gyógyszereket nekem!
- Milyen gyógyszereket, főorvos úr?
- Nem tudom pontosan... Antibiotikumokat, szívre hatókat, értágítókat,
vízhajtókat, légzőközpont-izgatót, fájdalomcsillapítókat, minden fontosat...
Amíg Katalin előkészítette a gyógyszereket, Laci átöltözött, két-három
gyógyszert kért még, ami esetleg szükséges lehet, aztán bedobta a gyógyszeres
csomagot a Trabantba, és hazarohant. Fent a dombon, közel a kórházhoz lakott. A
lakásban senkit se talált. Felesége még tanított, a gyerekek iskolában voltak.
Előkereste útlevelét, teledobálta a bőröndöt fehérneművel, egy világos öltönyt
leakasztott, aztán megállt, és tétova mozdulattal kiemelte a feketét is. A
táviratot kivette zsebéből, és kiterítette az ebédlő asztalán.
"Elutaztam. Vigyázzatok magatokra! Majd üzenek! Csók, apa." - írta a hátoldalára
olvasható betűkkel.
Pénzt váltott be a bankban, és elindult a határ felé. Hűvös, szeles, októberi
nap volt. Az utakon terményt szállító zetorok akadályozták a forgalmat,
csendesen szitkozódott a megtorpanások miatt. Biharkeresztes után elérte a
határt. A vámőr szétbontatta a gyógyszeres csomagot, a nagyobbrészt injekciókat
tartalmazó dobozok szétgurultak a hátsó ülésen.
- Ezek nem lehet! - mondta tört magyarsággal. — Tilalom áru...
Románul válaszolt.
- Orvos vagyok... Az anyám beteg, neki viszem... A vámőr gondolkodva lapozta az
útlevelet.
- Ezt mindenki mondhatja...
- Az anyjával így nem játszik az ember...
A vámőr visszaadta az útlevelet, és bólintott. A sorompó kinyílt, megindulhatott
Várad felé. Csökkentett sebességgel haladt, mert újból érezte a belső remegést,
ami minden eddigi útján is jelentkezett, ha átlépte a határt szülőfaluja felé.
- Emelkedő adrenalinszint, a vészreakció kezdete - állapította meg
tárgyilagosan, de nagyon jól tudta, hogy az orvosi meghatározás mögött
szülőföldjéhez kötődő szeretetének nosztalgiája lapul. Meg most az anyja
betegsége is. Mert nem tudta, mi lehet azzal a drága kicsi öregasszonnyal...
A Király-hágóra már lámpával kellett felhajtania. A tetőn megállt, nagyokat
szippantott a tiszta, hegyi levegőből. Nyugat felől még halványan látszott az
égbolton a lebukott nap emléke. Arra van az otthona, az új. És kelet felé, ahol
csak öthat csalóka csillag reszket a sötétség felett, a régi. Mindössze néhány
perc pihenőt tartott.
- Éjfél előtt szeretnék hazaérni - mondta önmagának.
Kolozsvár után a tetőn tankolnia kellett. A presszó még nyitva volt. Két lány
beszélgetett a presszógép mögött, a hangfoszlányokból úgy vélte, magyarul. Az
ablak mellett rendőrök ültek.
- Egy feketét kérek - mondta.
Az egyik lány keze elindult a presszógép felé, de a mozdulat félúton megtorpant,
mintha nem tudná, mit kell tennie.
- Egy feketét kérek! - ismételte.
A lány széttárta karját, jelezvén, hogy nem érti. Laci rádöbbent, hogy nem is
akarja érteni. Keserves düh kerítette hatalmába, valami nagyon cifrát akart
mondani, de meggondolta. Csak az ajtót csapta be keményen maga után. Remegett a
keze, amikor beült a kormány mögé.
- Jó volt a kávé, uram? - kérdezte a benzinkutas.
- Nem ittam. Nem értették, hogy mit akarok...
- Ne haragudjon rájuk, uram! - mondta a benzinkutas. Kedvetlenül taposta a
gázpedált. Szeben felől széles kocsik jöttek vele szemben, vakított a tompított
fényük is. Ilyenkor csökkentenie kellett a sebességet, mert csak lassan
alkalmazkodott szeme a fényözön végén a Trabant szerény lámpájához. Szürkén,
egyhangúan csúszott az aszfalt a kerekek alatt. Falukon szaladt át, de csak egy-
két pislogó lámpa jelezte, hogy emberek is élnek a házakban. Lassan
megnyugodott. Újra az anyjára gondolt, mert nem tudta, mi lehet vele. Később
régi emlékképek jutottak eszébe.
Egyszer kirándultak a hegyek közé. A bokrok között tiszta vízzel zuhogott a
patak. Apjuk is velük volt és az öccse, Péter is. Apa ritkán mosolygott, kemény
fegyelmet tartott, de azt a vasárnapot végigmókázta velük. Még a hátán is
lovagoltak. Aztán virágot szedtek, ő koszorút font, és az anyja fejére tette.
Esetlen kis koszorú volt, de az anyja örült neki.
A Küküllőre gondolt, az első halakra, amelyeket madzagos mogyoróbottal fogott a
híd alatt. A fenyvesekre gondolt fent a hegytetőn, hogy milyen mélyeket
sóhajtanak, ha vihar nyomja őket. A szamóca piros gyöngyeire gondolt, meg arra a
medvére, amelyiktől egyszer megriadtak, pedig a mackó nem bántotta őket. Aztán
újra az apja jutott eszébe. Még a háború előttről, amikor megbetegedett. Ők
nagyocskák voltak már, és az apjuk tudta, hogy ideje már csak napokkal mérhető.
A széles ágy szegélyén ültek, és az öreg szótlanul nézte őket. A háborúra
gondolt, a frontra, ami feltartóztathatatlanul hömpölygött nyugat felé, és őt is
magával ragadta.
Aztán megérkezett. Az apró, falusi házacskákat mozdulatlan sötétség őrizte, csak
náluk sárgállott fény az utcai szobában. Megállt a kapubejáróban, a kocsiajtót
erősen kellett becsapnia. Még a zárral bajlódott, amikor megcsikordult a
kapukulcs és a szobából kiszivárgó félhomályban felismerte öccsét.
- Elkéstél, bátyó - ölelte meg Péter Lacit. - Ma este befejezte...
Erre a lehetőségre egész úton nem akart gondolni. Pedig felrémlett benne még
otthon a szekrény előtt, amikor kivette a fekete ruhát, és ott lappangott a
gondolat az autóban is, de elhessentette önmagától.
Hangos csattanással záródott be mögöttük a vaskapu.
- A szobájukban fekszik - mondta Péter. Laci megállt a bejárati lépcső előtt.
- És mi volt? Az oka mi volt?
- Agyvérzés. Három nappal ezelőtt. Nem tért magához azóta. Pedig nem volt
szegénykének magas vérnyomása.
Megértette.
- Lehet. Magas vérnyomás nélkül is lehet. Csak ritka... De talán az ilyen a
legsúlyosabb... És miért nem hívtatok hamarabb?
- Még akkor feladtuk a táviratot!
- Csak ma délelőtt kaptam meg...
A szobában kisírt, megriadt szemekkel Péter felesége, Anna fogadta.
- Bemegyek hozzá - bontakozott ki Laci az ölelésből.
Az ajtó éppen úgy nyikorgott, mint annak idején. Édesanyja ünnepi ruhába
bújtatva a régi, széles ágyon feküdt.
Leült az ágy szélére, megtörten nézte a kicsi öregasszonyt, aki eddig az anyja
volt, és aki ezentúl csak emlék marad.
- Hát elmentél, mama... - mondta csendesen, és megsimogatta a szürke, már hideg
arcot. Könnyeivel küszködött, de nem akart sírni. Csak ült az ágy szegélyén, és
riadtan tapogatta az ürességet, ami körülfogta.
Két nap múlva fenn a temetődombon az apjuk mellé temették el az anyjukat. Laci
nem sokat időzött a temetés után. Reménytelen szomorúság búslakodott a temetőben
és a falu felett, úgy érezte, elviselhetetlen.
Búcsúzás után Péter még odalépett az autóhoz.
- Ne felejtsetek el bennünket, Laci!

III

Bálint novemberben meghívót kapott Ákos képkiállításának megnyitójára.

- Elmész? - kérdezte este Vera, amikor férje a gyárból hazaért.
- El kellene... De tudod, hogy nem szeretem a tömeget. Talán jobb lesz majd
néhány nappal a megnyitó után, hiszen a képek két héten át ott maradnak, és
akkor Ákossal is többet beszélgethetek.
A napok szaladtak, a kiállítás idejéből már csak néhány délután maradt, amikor
elindult Bálint a város felé. Hideg, csepergős ősz sötétlett az út felett, az
öreg Wartburg kocsiszekrénye sok helyen szelelt, hiába fűtött a motor, Bálint
fázott a kocsiban. A városban nehezen talált parkolóhelyet, elég sokat kellett
gyalogolnia, amíg a kiállítás épületéhez ért. Kíváncsian nézett be az utca
felőli ablakon, a földszinten 20-25 ember töprengett a képek előtt, néhányan az
emeletre vezető lépcsőn álldogáltak, mert ott is képek függtek a falon.
Az épületben a kellemes meleg levettette róla a kabátot, szemével Ákost kereste,
de nem találta meg, így elindult körül a teremben, hogy végignézze a képeket.
Közben kesernyésen arra gondolt, hogy a színes foltok világához tulajdonképpen
nem ért, az újabb művészeti irányzatok között meg különösen idegen maradt, pedig
szerette volna, ha számára is elvont igazságokat mondanának a mértani ábrák,
vonalak. Ezért örült, hogy stílusában Ákos valahol a határon megállt, portréiról
mosott vonalú emberi arcok néztek vissza, és meleg szomorúság szorongott a
csendéletek és tájképek foltjain.
Látszott, hogy másoknak is tetszettek Ákos képei, mert alig néhányat látott a
falon, amin nem hirdette a bűvös kis cédula, hogy gazdára talált. Arra is
gondolt, hogy vennie kellett volna egyet neki is, de végignézte a képek mellé
kitett árakat és be kellett ismernie, hogy erre bizony nincs lehetősége.
Lassan, minden kép előtt megállva sétált a földszinti teremben, olykor
körülnézett, hogy Ákos valahonnan előbukkan-e, de csak közömbös, idegen arcokat
látott.
Az emeleten alig néhányan nézelődtek, de Bálint megvigasztalódott, mert a
sarokban Ákost pillantotta meg. A festő egy feltűnően csinos nővel beszélgetett,
Bálint vissza is torpant, hogy most így nem zavarja, de Ákos is észrevette őt.
- Csakhogy itt vagy! - kiáltott át a termen. - Már attól féltem, hogy meg se
látogatsz...
Mosolyogva ölelték meg egymást, aztán Ákos a nő felé fordult.
- Bemutatom az egyik legjobb barátomat. Tanár lenne az istenadta, erről van
igazi papírja is, de gőgös a fiú, jobban szereti a gyári levegőt... A hölgy meg
- folytatta a bemutatást - Kardos Éva doktornő ebből a kerületből. És ami
ugyancsak fontos, a legszebb és leghűségesebb vevőm...
- A barátom csak csúfolódik velem, ne vegye komolyan - mosolygott Bálint,
miközben kezet fogott az orvosnővel. - De most megbocsátom, mert odalent már
végignéztem és igazán jók a képei...
- Ugye, gyönyörűek... - helyeselt Éva is.
- Ne dicsérgessenek, mert elpirulok... - nevetett Ákos, de látszott rajta, hogy
elismerésük jólesett.
Együtt sétáltak körül a teremben, hogy Bálint itt is megnézze a képeket, aztán
megálltak az iroda ajtaja előtt.
- A találkozást megünnepeljük! - nyitotta ki az ajtót Ákos, de Éva megrázta a
fejét.
- Nekem el kell még mennem néhány beteghez... Talán majd legközelebb...
- Kár, hogy el kell mennie - sajnálkozott Bálint. Aztán tréfásan hozzátette: -
Ákosnak nem udvarolhatok!
Éva felnevetett, és elindult a lejárati lépcső felé.
- Nagyon csinos és nagyon rokonszenves - állapította meg Bálint, de akkor már az
irodában voltak, és Ákos konyak, meg fekete után kutatott.
- Igen - válaszolt Ákos. — Igen, meg jó vevő...
A megtalált konyakot az asztalra tette a poharakkal együtt, telerakta a
kávéfőzőt, és bekapcsolta alá az áramot.
- Szívemből gratulálok, Ákos! - emelte fel Bálint a gépkocsi miatt csak
gyűszűnyi konyakkal töltött poharat. - Meg azt is kívánom, hogy ezt a mostanit
kövesse még sok-sok nagy siker!
- Úgy mondod, mint egy prédikátor - nevetett Ákos -, de hogy őszintén kívánod,
elhiszem és köszönöm.
Letelepedtek az asztal mellé. Ákos szeretettel nézett Bálintra.
- Nagyon örülök, hogy eljöttél, hiszen Igonya óta nem láttalak.
- Megy az ember a maga kis keréknyomán, és mennek a napok is... Üresen mennek...
De mondd, Lacival mi van?
Ákos elkomolyodott.
-Lacival... Nehéz napjai akadtak mostanában. Itt volt a megnyitón. Akkor
mesélte, hogy októberben odaát volt Erdélyben. Az anyját temette. Fáradtnak,
nagyon letörtnek látszott, talán túlságosan is megviselte a veszteség.
Bálint megdöbbenten nézett Ákosra.
- Szegény Laci... Szegény gyerek... Igazán sajnálom... Idős volt az anyja?
- Idős, de az anyja volt...
- Tudom én ezt, Ákos... Az anyámat már én is eltemettem... Meg az apámat is...
Bálint később mohón kortyolta a forró feketét.
- A melege talán kitart hazáig... Tudod, nagyon szelel a kocsim és ronda idő van
odakint.
- Ne siess annyira!
- Hiszen maradnék én szívesen, Ákos, meg lenne miről beszélgetnünk is... De
tudod, kicsi a fizetés, és nagyon nő a két gyerek. Vállaltam egy kis háztáji
munkát. Franciát tanítok három süvölvénynek, és nem akarok elkésni...
Ákos meghajolt az indoklás előtt.
- Vigyázz az úton ebben a taknyos időben!
- Ne félj, vigyázni fogok... Aztán valamikor, talán újév körül újra bejövök.
Nagyon szeretném látni Lacit is...
- Legjobb lenne, ha nálunk találkoznánk - ajánlotta Ákos. - A műteremben nem
zavar senki se...
A lámpa fényét elnyelte a nedves, síkos út. Bálint csak lassan vezethette a
gépkocsit. Utazás közben Ákosra, meg a képekre gondolt, és őszintén örült a
festő sikerének.

IV

Havas, lucskos napokkal lépkedett a házak között a január.

- Laci nincs még itt? - kérdezte Bálint a fák ágairól nyakába zúdult havat
veregetve kabátjáról.
- Még nem jött, de megígérte...
- Persze, ez a nyavalyás idő... A sok beteg...
-Az is, meg más is...
Bálint meglepődött a műterem rendje miatt. A festőállvány üresen ácsorgott a
sarokban és az asztalon, ahol máskor csak Ákos tudott eligazodni a festékek,
ecsetek, vázlatok színes forgatagában, mindössze egyetlen kinyitott könyv
feküdt. Ákos észrevette Bálint meglepődését és elmosolyodott.
- Pihenek, fiú, most csak pihenek. Sokat dolgoztam a kiállítás előtt, és még nem
szántam rá magam, hogy újra kezdjem...
- Olvasgatsz?
- Igen. Pótolni igyekszem irodalmi lemaradásomat. Bár néha papírra vetek egy-egy
gondolatot is, amit később majd megfesthetek, de ennyi az egész...
Bálintnak eszébe jutott a nyári vázlatfüzet.
- Az Igonyán megrajzolt képpel mi van?
Ákos elmosolyodott.
- Az a kép azért nagyjából már összeállt. Meg tervem is van vele. Arra
gondoltam, ha igazán jó lesz, Lacinak ajándékozom.
- Gondolom, nagy örömöt okoznál vele...
- Igen, meg talán némi vigasztalást. Persze, csak akkor, ha valóban jól
sikerül... És te? Veled mi van?
- Most én is lazsálok. Nagyon meghajtottak bennünket a gyárban az év vége előtt,
hogy teljesítsük a terveket. Hát jól vagy rosszul, de teljesítettük...
- Olyan lehet nektek az év vége, mint nekem egy-egy kiállítás határideje...
- Olyan - nevetett Bálint. - Csak a mércéje más. Szentségelnek, de azért nem dől
össze a világ, ha itt vagy ott nem sikerül... Kijavíthatja a könyvelés... De
hagyjuk ezt! Már nagyon kíváncsi vagyok Lacira...
- Majd jön, ne nyugtalankodj! Sok baja van mostanában a kórházban is.
Embertelenül sokat dolgozik. Talán többször alszik bent, mint otthon.
- Nem fogja sem önmagát, sem a világot megváltani vele.
- Ezt én is mondtam már, de csak legyint. Tudod, hogy milyen...
- Csodálom, hogy eltűri a felesége.
- Mi mást tehetne? Laci ilyen dolgokban nem alkuszik. Meg van most egy nehéz
betege is. Egy megveszett ember...
- Milyen ember? - kérdezte Bálint értetlenül, mert azt hitte, hogy Ákos
valamilyen közveszélyes őrültre gondol.
- Egy megveszett ember!
Szótlanul mérlegelte a kifejezést, mert hihetetlennek tartotta. Emberi
veszettségről csak kisgyermekkora meséiben hallott, ezek a mesék félelmet
akartak benne kelteni kóborló állatok irányában, de később eggyé váltak a
sárkányokról és más, mesebeli szörnyekről szóló történetekkel.
- Szinte hihetetlen... És honnan szedte össze?
Ákos gondolkodva fújta a füstöt.
- Telefonon beszéltem Lacival és elmesélte. Valahol a hegyek között az erdész
egy szelídnek látszó rókát talált, de a róka megharapta. Nem törődött vele, így
az ottani orvos is csak akkor vette észre, hogy baj van, amikor az első tünetek
jelentkeztek. Azt a szegény embert Laci osztályára hozták, azóta ő kezeli.
Tegnap, amikor újból felhívtam, azt mondta, hogy megy minden a maga útján.
Reménytelenül azon megy. De ígérte, hogy ma mindenképpen eljön ide...
- Szerencsétlen gyerek... Ez is összeszed mindent... - sajnálkozott Bálint.
- Le fogja törni, ha meghal az az ember... - mondta Ákos.
- Pedig ott megszokhatna a halált...
- Nem szokja azt meg sohasem. Ha meghal valaki az osztályán, napokon keresztül
rágódik, hogy követett-e el hibát és hol követte el. Ez alatt a négy nap alatt,
gondolom, a kezeléseken kívül csak olvasott. Meg telefonált. Hátha akadna egy
leírt mondat valahol vagy egy ötlet a telefon másik végén, ami segíthetne...
- Pocsék dolog lehet...
Az ablakon át szürkén, szomorúan terjedt szét a műteremben a félhomály. Szürkévé
vált odakint a hó is, csak az öreg akácfa ágai rajzoltak éles, fekete vonalakat
a borús égre. Ákos éppen felkattintotta a villanyt, amikor az előszoba ajtaja
megnyikordult, és belépett Laci.
Bálint azon gondolkodott, hogyan köszöntse a gyász miatt, hiszen azóta nem
találkoztak, de okosabbnak vélte a vidám hangot.
- Üdvözlet a harcsák királyának! - mondta hangosan.
- Üdv néked is, te halriasztó!
Letelepedtek az asztal köré, Ákos Lacinak is töltött konyakot, de ő eltolta
magától a poharat.
- Köszönöm, Ákos, nem kívánom. Mostanában nem tesz jót nekem.
Bálint figyelmesen nézte. Lesoványodott, és nagyon fáradtnak látszott.
- Rossz bőrben vagy, Laci! Nagyon rossz bőrben...
- A tél teszi. Meg sokat dolgozom...
- Hallottam, hogy meg akarod váltani a világot. Mondd, mikor leszel készen vele?
Már a megváltással?
- Ne csúfolódj! Van nekem bajom enélkül is... - Ákos megértette Lacit.
- Meghalt? - kérdezte.
- Meg! Egy órával ezelőtt. Tudod, volt egy megveszett betegem... - fordult
Bálint felé.
- Tudom. Ákos már elmesélte...
- Hát fiúk, sok halált láttam már, de ilyet még soha. Borzalmas volt.
Rettenetes. Vagy több is annál. És nagyon szerettem volna megmenteni!
- Eleve vert helyzetben voltál...
- Tudom, de olvastam, hogy Amerikában néha már sikerült.
- Mások lehettek ott a körülmények...
- Lehet! Nem tudom. Csak annyi maradt, hogy nagyon akartam, de nem sikerült.
- Felejtsd el, Laci! Nem tehetsz róla...
- Én is azt hiszem, hogy megtettem minden tőlem telhetőt. De ez nem változtat a
helyzeten. Nincs még egy ilyen ronda halál. Különösen az utolsó három nap volt
szomorú. Ketrecbe kellett zárnunk, mert őrjöngött. Rázta, harapta a rácsot.
Keresztbe állt a szeme, csorgott a nyála, összepiszkolta önmagát is, a ketrecet
is. Aztán érdektelenné vált. Nyüszítve feküdt a ketrec sarkában, mint egy
oktalan állat, ha fájdalma van...
Döbbenten hallgattak. Ákos ocsúdott először.
- Igonya kellene most neked halálos betegek helyett - mondta.
- Igonya messze van... Így is, úgy is messze...
- Elmúlik ez a tél és újból készülhetünk...
- Nem tudom, Ákos... Rossz napjaim vannak mostanában... És a nyár olyan
távolinak tűnik...
Ákos felkelt az asztal mellől, és kutatni kezdett a sarokban. Kiemelt egy új
horgászbotot.
- Csak azért mutatom meg, hogy irigykedjetek - mondta, és letette az asztalra.
Nehéz üvegbot volt, hatalmas orsóval, Laci felemelte, és suhintott vele.
Elismerően bólogatott.
- Szóval harcsát akarsz... Öreg harcsát, hogy lefőzz majd vele...
- Szép volt az a harcsa, Laci. Nagyon szép. És ma talán jobban irigyellek, mint
akkor...
Laci arcán csendes derű ébredt.
- Nekem is szép még mindig. Tudjátok, ha nagyon rohadtul érzem magam, tudatosan
kotrom elő emlékezetemből azt a tíz napot. A harcsát is. És még ma is érzem a
húzását a karomon, amikor menekülni akart...
- A társai ott maradtak - mondta Bálint. - És a nyár is közeledik...

Húsvét hétfő és március vége volt. Ákos javasolta, hogy horgászbotokkal

felfegyverkezetten töltsék együtt az ünnepet.
Enyhe, szélcsendes idő tétlenkedett a mezők felett, és a füzesek kislibazöldje
szelíd örömmel fürdött a tavaszi ragyogásban. Laci óvatosan vezette a Trabantot,
békésen kanyargott a kerekek alatt a gát koronája. Gyönyörködve nézték a kocsi
mellett ballagó tavaszi határt. A vadvizeket, amelyek kéken fodrozódtak a
délelőtti napsütésben, a bíbicek hullámzó repülését, és egy őzcsapatot, amely
riadalom nélkül figyelte haladásukat.
Öreg nyírfák tövében állította meg Laci a kocsit, megújult zöld gyepen ballagtak
a folyó felé, nehéz batyukat cipeltek a horgászbotok mellett, hogy alkonyatig ne
kelljen a kocsihoz visszajönniök. Homokos partszegélyen telepedtek le és
gyönyörködve nézték a folyót, pedig az még nem felejtette el a tavaszi áradást:
zavaros szürkeséggel kanyargott a magas vizektől rokkanttá vált partok között.
Szolgafákat vágtak a környező bokrok alján, és beszurkálták a vízszegélybe.
Elővették a tábori székeket, puha végű botokat választottak, és vékony zsinórra
kötötték a tűhegyes horgot, hogy jól érzékeljék a finom kapásokat is. Bálint
élénk mozgású piros gilisztákat hozott, egyenlően osztották szét hármuk között,
hogy a soha ki nem mondott, ám mégis létező horgászversenyükben egyikőjüknek se
jusson jogtalan előny.
A bevetett botot Ákos is, Bálint is rátette a szolgafára, de Laci - kényelmesen
elhelyezkedve a széken - kezében tartotta, és ujjai közé csípve a zsinórt
figyelte a halak üzenetét. Aztán, mert meleg lett, ingét kigombolva
nekitámaszkodott a napsugárnak.
- Nyújtózkodnak az idegeim! - állapította meg elégedetten.
Bálint akaratlanul is Lacira nézett, a szabadon maradt mellkasrészen élesen
rajzolódott a bordák kemény hullámvonala.
Ákos elhibázta az első mozdítást, azután Bálint is.
- Megette a tél a reflexeimet! - mondta bosszúsan Bálint.
- Az enyémek megmaradtak! - nevetett Laci, és óvatosan tekerte a zsinórt. A
horgon tenyérnyi keszeg villogott.
Űj, fürge gilisztákat fűztek a horgokra, és figyelmesebben vigyázták a kapást,
de újból hibáztak, csak Laci szedegette szorgalmasan a keszegeket.
- Művész úr - kérdezte Ákostól Bálint -, szereted-e, ha így tavasz elején nagyon
megdorgálnak?
- Ennyi előnyt adni kell neki! — védekezett tréfásan Ákos. - Másképpen nem lenne
kedve újra jönni.
A botot azért felemelte Bálint is a szolgafáról, és kezében tartotta. Apró
ütéssel üzent a zsinór, Bálint bevágott, de nem érezte, hogy a horog halba akadt
volna. Csak amikor kiemelte a szereléket a vízből, derült ki, hogy azon egy
kisujjnyi halacska fityeg.
- A klérus hala - mondta dühösen Ákosnak, aki élénk érdeklődéssel figyelte
igyekezetét.
- Látom. Paptetű. - És vigyorgott.
Laci már a tizedik keszegnél tartott. Egyre ünnepélyesebben emelte fel a
haltartót, és nagy loccsantással rakta vissza a folyóba, hogy a másik kettő is
érzékelje a súlyosodó zsákmányt.
- Elég lesz lassan mindnyájunknak - vigasztalta őket csúfolódva.
Ákos nem szólt egy szót sem, de felemelte ő is a botot a szolgafáról, hogy
jobban figyelhessen.
Csendes derűvel szikrázott a víz felett a délelőtt. Felhőtlen és mélykék volt az
égbolt, mintha alulexponált diaképet néztek volna, és a fehér törzsű
nyírfacsoport éles vonalakkal csillogott a hátuk mögött a napsütésben. Méhek
zümmögtek a levegőben, virágot kerestek az ébredő határban, körülzizegték őket
is, de szelídek maradtak, szúrásuktól nem kellett félniök.
Ákos figyelmét is siker koronázta: bicskányi halacska vergődött a kiemelt
horgon.
- Barátfarok - mondta dühösen és csipesszel kellett kiszednie a mélyre nyelt
horgot.
- Szeretnek a papok benneteket - vigyorgott Laci, és szorgalmasan gyűjtögette
továbbra is a tenyérnyi keszegeket.
Az apró horgot még apróbbra cserélték, hogy ne legyen azért olyan magabiztos a
fiú, néhány keszeget aztán ők is fogtak, de zsákmányuk együttesen is messze
elmaradt Laciétól.
Dél körül Bálint feltekerte a zsinórt, és pokrócot terített a száradó homokra.
- Megéheztem - mondta a másik kettőnek, és a felesége által kövérre csomagolt
szatyorból megterített a pokrócasztalon.
Ákos is megelégelte a vereséggel felérő küzdelmet, amit a halakkal és Lacival
folytatott. Letelepedett Bálint mellé. Újabb élelmiszertömeg került a pokrócra.
- Te nem jössz? - kérdezte Lacitól, aki még mindig a zsinórt vigyázta.
- De megyek. Várjatok!
Várták, ám nem mozdult.
- Ezt a gilisztát még elhorgászom - fordult mentegetőzve társai felé.
Az újabb keszeg, amit megfogott, már nem változtatott a helyzeten. Előszedte ő
is a csomagot, a pokróc teljesen tele lett a húsvétok szokásos ételeivel: sonka,
tojás, sült húsok tömege, vaj, szalámi, savanyúság és változatos édességek
hevertek egymás hegyén-hátán.
Kényelmesen elhelyezkedtek. Bálint előszedett egy üveget, és az érett zamatú
barackpálinka illata befűszerezte körülöttük a levegőt.
- Hát akkor kellemes húsvéti ünnepeket! - kívánta, de Laci érintetlenül tette le
a poharat.
Az élelemhegy, amelyről azt hitték, hogy egy szakasz katona se tudná egyszerre
magába tömni, szemlátomást fogyott. Laci is sűrűn szedegette a tojásos
sonkaszeleteket. Később jóllakottan dőlt hátra, domborodó pocakját tapogatva.
- Rád fért már egy tisztességes ebéd - mosolygott Ákos. - Lötyögnek rajtad a
ruhák, ez a tél szokatlanul megviselt...
- A nyár majd rendbe hozza - jelentette ki Bálint, mert azt hitte, hogy mindezt
az anyja halála miatti szomorúság, meg a tél kemény munkatöbblete szülte.
Előkerült a fonott üveg is a tolcsvai borral, kellemes emlékeket ébresztett
Igonyáról. Ákos felemelte a poharat és a másik kettő felé fordult.
- Fúk, ennek az évnek a harcsáira!
Laci a borból se ivott, de ez már nem zavarta őket. Apró, semmis mondatok
lebegtek a homok felett, néha bort locsolva a poharakba bugyborékolt a fonott
üveg. Nem nézték már a botokat se, csak ültek a langyos délutánban, mintha
mindörökre ott akartak volna maradni.
Akkor kezdődött. Laci hirtelen felkelt a székről, szájához kapott és ijedt
sietséggel tűnt el a bokrok között.
- Biztosan elrontotta a gyomrát... - vélte Ákos. - Rengeteget evett...
Sápadtan, szédelegve érkezett vissza és összegörnyedve leült.
- Piszok rosszul lettem... Ne haragudjatok... Görcsoldót keresett a zsebében.
- Nem fog használni... - mondta, de azért bevette. Néhány perc múlva újból
szaladnia kellett. Bálint és Ákos ijedten nézett össze, hogy melyiküknél
lehetett romlott az élelem, de nem találtak kivetnivalót.
- Lehet, hogy csak a sok tojás teszi... - vélekedett Bálint.
Laci elgyötörten támolygott vissza.
- Kibabrálnak velem a beleim... - panaszkodott. - Meg be is csapnak... Csak ez a
hányinger szűnne már...
De el kellett még néhányszor rohannia, mire valahogyan megnyugodott. Gyűrötté
vált az arca, és imbolyogva lépkedett.
- Szégyellem, hogy így elrontottam a napotokat - mondta csendesen két émelygés
között.
- Nem a napunkat rontottad el, hanem a gyomrodat - torkolta le Ákos. - Különben
úgyis javasolni akartam, hogy induljunk haza még alkonyat előtt. Később tele
lesz az út részegekkel...
Szótlanul csomagoltak. Laci helyett Ákos vezetett, nagyon óvatosan hajtott a
délutáni ragyogásban. Elsőnek Bálint búcsúzott el tőlük.
- Javulsz már, Laci? - kérdezte a gépkocsi mellől. Az orvos erőltetetten
mosolygott.
- Nem izgalmas... Majd kiheverem!

VI

Ákos április negyedikén Munkácsy-díjat kapott. Feleségével, Erzsókkal utazott

fel Pestre az ünnepségre.
Hazafelé a helyjegyes gyorson az ablak mellett kaptak helyet. Indulásig a fülke
tele lett, de Erzsók - őszinte bánatára - nem fedezett fel ismerőst. Pedig
dicsekedni szeretett volna az ura sikerével, amit legalább annyira a saját
sikerének is tartott.
- Valahogyan a város tudomására kellene hoznunk... - tűnődött félhangosan.
Ákos megértette.
- Benne lesz az újságokban.
- Azt nagyon kevesen, talán csak az érdekeltek olvassák. És neked szükséged van
a többiekre is.
- Nem fogok az utcasarkon kiabálni...
- Ilyet nem is mondtam. De ki kellene találnunk valamit...
Már a leszálláshoz készülődtek, amikor Erzsók visszatért a gondolatra.
- Majd estélyt adunk, hogy megünnepeljük a dolgot. És meghívjuk a város
nagyjait...
Ákos megriadt az ötlettől.
-Azért ne lőj túl a célon!
De ismerte asszonyát, így tudta, hogy az úton ezen gondolkodott, és ha kimondta,
már döntött önmagában. Az az estélynek keresztelt vacsora akkor is megszületik,
ha az első vendég érkezéséig egyfolytában acsarkodni fognak.
A következő hetekben Erzsók csak tervezett. El kellett döntenie, hogyan oldja
meg a vacsoráztatást, milyen ételek legyenek, és főként, hogy kiket kell majd
meghívniok.
- Legyen itt mindenki, aki számít, de egy lélekkel se több! -jelentette ki
ellentmondást nem tűrő hangon. Ákos beletörődve bólintott. A meghívandók
névsorát azért átnézte. Csendesen mosolygott Erzsók körültekintő figyelmén. A
névsorban mindenki szerepelt, akinek szerepelnie kellett. Pártvezérek,
tanácsfőnökök, kulturális csoportok igazgatói, főorvosok, egy-két gazdagabb
ember a legismertebb vevőkörből. Csak később döbbent rá, hogy sem Laci, sem
Bálint nevét nem látja.
- Ne haragudj, elfelejtettem... - mentegetőzött Erzsók.
- Olykor szeretnék majd értelmes mondatokat is váltani... mondta Ákos.
- Én meg azt szeretném, ha a barátaid helyett most a vendégeiddel törődnél
többet!
- Majd igyekszem. De Lacihoz, Bálinthoz ragaszkodom! A meghívások mikéntjén
ismét összecsaptak, mert Ákos nem akart mozdulni.
- Azt nem kívánom, hogy mindenkihez elmenj - magyarázta Erzsók. - őrültség
lenne... Csak a legfőbbekhez! A többinek levél is elég lesz...
- Akkor megsértődnek a többiek - legyintett Ákos.
- Dehogy sértődnek! Nem ismered te ezt a világot. Ha a legnagyobbak elfogadják a
meghívást, a többinek elég lenne egy-egy telefon is. A levél már főúri gesztus.
Itt nyüzsögnek majd valamennyien, mint pulikutyák a juhász körül...
Ákosnak később eszébe jutott a doktornő, Kardos Éva is.
- Miért ne? - kérdezte önmagától, hiszen a legjobb vevői közé tartozik. Szinte
naponta bejárt a kiállításra, és Ákosnak akkor nagyon jólesett, hogy Éva
egészében is, részleteiben is megértette képeit. Aztán később is találkozgattak,
a doktornő szép volt és okos, Ákosnak egyre jobban ünnepnek számított a vele
eltöltött idő.
- Főorvosát meghívta már Erzsók, vele nyugodtan eljöhet! - határozta el.
Pénteken átrendezték a szobákat, a főszerepet a műteremnek szánták. Erzsók úgy
tervezte, ott helyezi el a társaságot, hogy a szobák meghittebb beszélgetéseknek
adhassanak helyet.
Ákos egyetlen széket se emelt arrább. Behúzódott a műterem sarkába, hogy az
igonyai képen még elvégezze az utolsó simításokat, hiszen azt az este folyamán
át akarta adni Lacinak. De Erzsókon ez nem fogott ki, két markos legényt
szerzett segítségül. Kemény igyekezettel taszigálták a bútorokat. Estig
mindketten kifáradtak. Erzsók a rendezkedésben, Ákos a folyamatos
szitkozódásban, bár a végén el kellett ismernie, hogy az átrendezés a célnak
megfelel, és közben a képet is befejezte.
Az asszony a széles heverőn vetett ágyat mindkettőjüknek. Ákosnak tetszett az
ötlet, mert néhány év óta külön szobában alszanak és át kellett Erzsókhoz
mennie, ha szerelmet akart.
- Most úgy leszünk, mint fiatal korunkban - mondta vidáman.
- Igen - értette meg Erzsók. - De testgyakorlat nélkül...
- Nem nélkül - ellenkezett Ákos. - Mióta itthon ilyen rumli van, nem is
láttalak...
-Majd holnap - ígérte Erzsók. - Ha már elmentek a vendégeink... Nem akarok
előttük hervadt lenni...
-A szentségét ennek az ünneplésnek! - káromkodott Ákos.
Szombaton abrosz nélküli asztalon kapkodták be az ebédet a konyhában, hogy
Erzsóknak ne kelljen mosogatnia. Az asszony aztán átöltözött, és csak az ajtóból
szólt vissza:
- Á fodrászhoz megyek. Vigyázz a házra!
- Vigyázok! - morogta Ákos, és bizonytalan érzésekkel hallgatta az asszony
cipőinek halkuló kopogását. Bement a műterembe és leült a Lacinak festett kép
elé.
- Este elviheti... - gondolta.
A képen Ákos az igonyai meredek alá álmodta a túloldali homokfövenyt, rajta egy
meztelen emberpárral. A kép így a riasztó falnak és a vízszegélyi homokmezőnek
érdekes ötvözete lett. A címén is gondolkodott, de nem talált megfelelőt.
Később eszébe jutott, hogy a konyhaszekrényben van egy megkezdett üveg konyak.
Behozta a műterembe, és élvezettel nyelte az italt.
- Nyár! - örült meg az ötletnek. - Nyár! - Ez lesz a címe. Mert ebben a négy
betűben benne van az a júliusi ragyogás, amit - úgy vélte - szépen sikerült
érzékeltetnie, és benne van az emberi élet termő ideje, a riasztó agyagfal révén
félelemei nek jelölése is. Festéket kevert, és a kép jobb alsó sarkára a kéz
jegye fölé leírta a négy betűt.
Aztán csendesen várakozott. Elővett egy könyvet is, de átszaladt szeme a
betűsorokon. Kusza képek kavarogtak gondolataiban, széteső képek, amelyeknek nem
volt előzményük, és egészen másfajták követték őket. Néha töltött magának egy-
egy pohárkával, lötyögtetve mérlegelte az aranyló italt, aztán megitta.
Később gondolatai Évára tapadtak. Akarva-akaratlanul Erzsókkal hasonlítgatta, az
is eszébe jutott, hogy Éva finomsága elfedheti benne asszonya harsányabb
színeit, és messze következménye lehet az ügynek, ha belemerül.
Az újabb pohárka italban aztán elveszett Éva is. Szelíd mámor lebegett fejében,
újra az estélyre gondolt, és néha úgy érezte, nevetnie kell ezen az egészen, ami
most következik.

Erzsók viharos sietséggel érkezett. Megdöbbenve nézett Ákosra.

- Uram Isten...! Te részeg vagy...!
A festő elvigyorodott.
- Csak ünneplem magam... Mielőtt mások ünnepelnek...
Az asszony kétségbeesetten nézett körül.
- Csinálok egy jó erős feketét. És tusolj le addig. De hideg vízben... Lassan
itt lesznek a vendégeink...!
Ákos tánclépésekkel indult el a fürdőszoba felé.
- Ahogyan az úrnő parancsolja... - mondta, és nevetett.
- A ruhádat kikészítem a szobában! - kiáltott utána Erzsók.
Hét óra körül érkezett meg az első vendég. A Művelődési Osztály vezetője.
- Jó jel! - suttogta az urának Erzsók. - Ismerem ezt az embert, akkor jönnek a
főnökök is. Ez csak oda megy el, ahová személyi érdeke is megkívánja...
Ákoson már alig látszott az ital hatása, könnyed mosollyal vezette be a vendéget
a műterembe. Csak önmaga érezte, hogy némi mámor ott lebeg még a koponyájában.
Aztán szép sorban jöttek a többiek. Széles autókon a legfőbbek is. Erzsók boldog
volt, vidáman röpködött az érkezők között. Külön öröm volt számára, hogy néhány
férfit elkísért a felesége is. Addig ügyeskedett, amíg minden férficsoporthoz
asszony is került.
- Hogy megelőzzük a szakmai vitákat! - indokolta nevetve, bölcs előrelátással,
mert már sok meddő szócsatát végigunatkozott.
A főorvosával megérkezett Éva is. Erzsók üdvözlés közben tűnődve nézte, mert nem
tudta, hogy ki hívta meg, és kihez tartozik, de megnyugodott, mert Ákos örömmel
köszöntötte az érkezetteket.
Később halk nevetgéléssel tarkított vidám beszéd áradt szét a műteremben, és
Erzsók hatalmas tálcáról kínálgatta a többféle égetett italt.
Az előszobában csörögni kezdett a telefon. Ákos megmozdult, de Erzsók megelőzte.
Kiszaladt és hosszabban beszélt valakivel.
- Laci volt, egy orvos barátunk... - jegyezte meg hangosan, amikor bejött. -
Sajnos, nem jöhet szegény... Egy súlyos beteggel kínlódik bent a kórházban. De
üzeni, hogy nagyon örül a kitüntetésednek, és sok boldogságot kíván a
továbbiakhoz is...
- Orvossors! - jegyezte meg valaki.
- Nagyon jó barátom - mondta kedvetlenül Ákos. - Neki festettem ezt a képet
is...
Mindnyájan a képet nézték. Éva is megállt előtte.
- Gyönyörű - mondta. - Talán a legjobb az eddigiek között...
Ákoson látszott, hogy bántja a dolog.
- Ez azért rosszul esik! - mondta hangosan. - Megérdemeltem volna, hogy ő is itt
legyen...
- Ne bánkódj! -vigasztalta Erzsók. - Hiszen ismered Lacit.
- Ismerem, de mégis...
Utolsónak Bálint érkezett.
- Az a kurva autó! Már nagyon öreg és mindig a legrosszabbkor mond nemet... -
panaszkodott az előszobában.
- Még nem késtél el - nyugtatta Erzsók.
- Hadd mutassam be a barátunkat - álltak meg az ajtóban. - Magyar-francia szakos
tanár...
Bálint később rájött, hogy nem lett volna szabad Ákos miatt, de megnézte a
vendégeket, és mert azokra a régiekre hasonlítottak, akik kidobatták egykor a
gimnáziumból, ha finoman is, de sérteni akart.
- Elnézést kérek a tévedésért... - mosolygott. - Nem tanár vagyok, csak
esztergályos. Vasesztergályos.
Egy pillanatra kínos csend lett.
- De tanár voltál! - mentette a helyzetet Erzsók, és közben arra gondolt, hogy
miért is kellett azt a meghívót elküldenie.
- Valamikor - legyintett Bálint. - De elmúlt...
A pohárköszöntőt az elnök mondta. Hogy a város is büszke Ákos kitüntetésére, és
egy kicsit magáénak is érzi. És hogy alkosson még sok szép dolgot mindnyájuk
örömére...
Valamennyien felálltak, hogy Ákossal koccintsanak. Bálint utolsónak maradt az
üdvözlők közül.
- Sikerüljenek a terveid, Ákos! Ez az ünnepség meg nem volt rossz ötlet.
Kamatozni fog...
A hatalmas, hideg ételekkel megrakott asztal a műterem sarkában állt.
- Csak így tudtuk a vacsorát megoldani - mosolygott Erzsók.
- Soha jobb megoldást, asszonyom! - nevetett az elnök, és gyönyörködve nézte a
szépen díszített élelemhegyet.
Ákos bekapcsolta a lemezjátszót, a hangszóróból diszkrét, dallamos zene áradt.
- Ha lúd, legyen kövér! - súgta Bálintnak.
Bálint csendesen vigyorgott.
A vendégek étvágyára nem lehetett panasz. Erzsók csakhamar riadtan nézegette a
konyhában a maradékot. Ákos észrevette zavarát és bort töltött. Nehéz, Tokaj
környéki bora volt, és köszöntésre emelte fel poharát. Elmondta, hogy nagy-nagy
megtiszteltetésnek veszi a látogatást. És azon lesz, hogy igazán szép dolgokat
alkosson a város dicsőségére.
Meg is tapsolták. Aztán összecsendültek a poharak.
Bálint szerényen ácsorgott a fal mellett, a vendégeket nézte. Azt igyekezett
kitalálni, hogy ki lehet magasabban a társadalmi létrán. Kellemes játék volt,
úgy érezte, nagyjából sikerült is a dolog. Egy-egy mozdulatból, fölényes vagy
csodálkozó mosolyból következtetett. A Művelődési Osztály vezetője zavarta meg
magányos játszadozását.
- Hallom, te tanár vagy?
- Voltam! Csak voltam!
- És most?
- És most esztergályos vagyok. Vasesztergályos.
- Megkérdezhetlek, miért?
- Megkérdezhetsz - mondta Bálint. - Élt valaha egy úr. Nagy úr volt.
Meghatározta az élet rendjét. A kigondolható gondolatokat és azok nem egyeztek
az én gondolataimmal...
Az osztályvezető cigarettát szedett elő, végét az ökléhez kopogtatta, hogy
kihulljanak a szűrőből az eltévedt dohányszálak.
- Tanítottál is?
- Tanítottam is.
- És mégse?
Bálintban szétáradt az emlékezés.
- Mégse! Tudod, én valamikor küldetésnek érezve munkámat, tanítottam a magyar és
a francia nyelvet. És azt hiszem, hogy abban a gimnáziumban ráéreztek erre a
gyerekek. Ez a ráérzés bennem csodálatos örömöt keltett. Kétségtelenül sokat
követeltem tőlük, és a többség jól bírta az iramot. De megbukott, éppen
magyarból és franciából, az egyik városi nagyfőnök fia. Buta volt szegény,
nagyon. Rólam meg rövidesen kiderült, hogy az én életszemléletem rombolja az
ifjúság új hitét. Le ugyan nem csuktak, de vehettem a kalapom.
- És máshol?
- Igen, arra is gondoltam akkor, hogy van még máshol is gimnázium, de nagyon
letört az az elbocsátás. Meg az is eszembe jutott, mert az ember nem bújhat ki a
bőréből, hogy ilyesmi bekövetkezhet velem egy új környezetben is... A gyár
akkoriban települt ki vidékre. Munkásokat kerestek, lakást adtak, és valamivel
több lett a fizetésem is. A szakmát kitanultam, vizsgát is tettem, és nem bánt
senki se, ha jól dolgozom...
- Megértettelek - mondta az osztályvezető -, de nem lenne mégis okosabb, ha újra
tanítanál?
- Megszoktam már a gyárat. Meg a munkadarabokat. Ott csak dolgoznom kell, akkor
nem bántanak...
- Meg kell tanulnia az embernek az életben az egyensúlyozást!
- Nincs egyensúlyérzékem - mondta Bálint.
- Kár! - válaszolt az osztályvezető és arrább lépett.
Ákosban megbékélt a bor a délutáni konyak emlékével. Könnyeddé, vidámmá vált és
őszintén örült vendégeinek. Kellemes összevisszaságban tűntek fel előtte és
váltak újra köddé az arcok, arra gondolt, hogy igaza volt Erzsóknak. Ha előre
akar lépni, tudomásul kell vennie a környező világot is. És különösen azokat,
akik ezt a világot igazgatják. Ebben a városban ezeket. Váratlanul az elnök állt
meg mellette.
- Ha lenne néhány perced számomra... - mondta, és mint akinek eszébe se jut,
hogy ellenkező választ is kaphat, elindult a szobák felé.
- Parancsoljon, elnök elvtárs! - követte Ákos. Széles bőrszékekbe telepedtek.
- Szólíts csak egyszerűen János bátyádnak! így kényelmesebb és jobban is
hangzik...
- Köszönöm - mondta Ákos. - Megtisztelsz vele... Hát akkor parancsolj, kedves
János bátyám!
Az elnök gondolkodva nézett Ákosra.
- Mondd, festettél már nagyméretű képet? Mondjuk, falra?
- Egyet! Egy falucskában a művelődési ház díszítéseként.
- Akkor jó! Tudod, üres a díszterem fala. Azt hiszem, meghirdetjük... Pályázd
majd meg. Jó pénzt jelent...
Ákos meghatódva nézte az elnököt.
- Köszönöm, szívből köszönöm, János bátyám... Bár őszintén szólva, azt se tudom,
hogyan köszönjem meg...
- Nézd, ha nagyon akarod, legfeljebb festesz nekem egy képet.
- Örömmel, János bátyám!
- Akkor megegyeztünk - emelkedett fel az elnök. - Gyere, igyunk rá egyet!
Ákos teletöltötte a poharat. Fenékig itták. Erzsók suhant el mellette.
- Mi van? - kérdezte.
- Igazad volt. Ebben az ügyben igazad volt!
- Látod - nevetett az asszony -, mégse akarsz hallgatni rám sohase...
- Most hallgattam...
- Szerencsére! Nem is lenne belőled nélkülem semmi se! Tréfásan mondta és talán
igazat is, de Ákosnak nagyon rosszul esett.
- A képeket azért nem te fested, hanem én... - szólt élesen Erzsók után.

A siker szülte jókedvet kimosta Ákosból Erzsók megjegyzése. Ide-oda csapódott a

beszélgető, nevetgélő csoportok között, megemelte itt is, ott is a poharat,
végül megállt az igonyai kép előtt. Elmerülten nézte. A képről aztán újból Laci
jutott eszébe, mert nagyon bántotta, hogy távol maradt. Azt mérlegelte, hogy
nincs, nem lehet annyira súlyos egy beteg, hogy mellette a főorvosnak kelljen
egész éjszaka talpon lennie. Hiszen a személyes ügyelést, ha olyan szükséges az,
átadhatja egy másik orvosnak vagy asszisztensnek is. - És ebből következik -
fogalmazta meg -, hogy Laci nem tartotta fontosnak, hogy eljöjjön az ő
ünnepére...
- Csodálatos - állt meg Éva Ákos mellett.
A meleg, tiszta hang körüllebegte a festőt és meghitt jóérzésként a levegőben
maradt. Hálásan nézett Évára.
- Maga nagyon jó hozzám - mondta csendesen, majd megfontoltan hozzátette: - És
most már elárulom, nagyon fontos is...
Az orvosnő meg se rezzent, mintha előre tudta volna, hogy ennek egyszer be
kellett következnie.
- Maga is nekem, Ákos... Már régen tudom...
- Akkor elmondtunk egymásnak minden elmondhatót - nézte a képet mereven Ákos.
- El. Talán többet is...
Aztán nem szóltak egymáshoz hosszú ideig. Később Ákos felemelte a poharat.
- Arra igyunk, amire gondolunk!
- Az életünkre! - mondta Éva.
Fenékig itták, aztán a festő megcsókolta Éva kezét.
- A képet meg magának adom, hogy emlékezzék erre a pillanatra... De az a
feltételem, hogy még ma elviszi...
- Ákos, ezt nem lenne szabad...
- Holnap majd felkeresem és megbeszéljük a dolgokat...
Éjfél után felemelkedtek a nagyfőnökök.
- Nagyon jó este volt! - mondták és szépen megköszönték.
Mintha parancsot kaptak volna, készülődni kezdtek a többiek is. Ákos az
állványhoz lépett, leemelte a képet és átadta Évának.
- Tessék! Megalkudtunk, megvette, vigye el!
Éva elsápadt, de nem mert ellenkezni, mert valamennyien figyelték a jelenetet. A
főorvos azonban feloldotta a meghökkenést.
- Na nézd csak! Amíg mi léhán mulatunk, a legjobb üzletet a doktornő köti...
- Mégegyszer köszönjük a gyönyörű estét - mondták búcsúzóul az előszobában. Csak
Bálint nem mozdult.
Ákos kikapcsolta a lemezjátszót, a műteremre csend szakadt. Erzsók fáradtan
huppant le egy székre.
- Szép volt, jó volt, elég volt! - mondta.
Lehúzta cipőit és dörzsölni kezdte lábujjait.
Bálint érezte, hogy most neki is el kellene mennie, de még négyszemközt akart
beszélni Ákossal, így szótlanul várakozott. Már arra gondolt, hogy elbúcsúzik és
kikísérteti magát Ákossal, de Erzsók befejezte a lábápolást, felkelt a székről
és elindult szobájuk felé.
- Megágyazok - mondta. Az ajtóból még visszafordult.
- Kettőnknek ágyazok - ismételte, és Ákosra nézett. Ákos kedvetlenül bólintott.
- Menj csak! De most én vagyok fáradt...
Bálint nem értette a jelenetet, igaz, hogy nem is figyelte. Lacira gondolt, meg
a képre, ami váratlanul új gazdát kapott. Amint becsukódott az ajtó Erzsók után,
megkérdezte:
- Te Ákos, látta már Laci azt a képet?
- Többször is.
- Azt is tudta, hogy neki szánod?
- Azt is.
- Akkor most rossz lehet neked...
- Nem rosszabb, mint amikor kiderült, hogy el se jön...
- Az a beteg a kórházban...
- Hagyjuk ezt, Bálint! Gondolkodtam én ezen... Meg különben is... Történt
valami, amit először nekem kell megemésztenem...
Bálint kíváncsian nézett Ákosra.
- A doktornő... ?
- Ne haragudj! Ez ma még csak az én ügyem...
- Természetesen! - mondta Bálint. - Természetesen... Elnézésed kérem... !

VII

Szombaton Bálint nagyon fáradtan érkezett haza a gyárból. Utolsó heteit élte az
első félév, az üzem az addigi lustálkodást és rendszertelenséget kapkodó
sietséggel akarta behozni. Gúnyosan mosolygott és káromkodott, szidta a
kirakatpolitikus istenüket, de teljesítenie kellett az előírtakat.
- Írt Ákos - fogadta otthon Vera, a felesége.
Még a leves előtt felbontotta a levelet.

"Kedves Bálint,

az «estély» óta nem találkoztunk, és úgy alakult, hogy most három hétig nem is
fogunk, mert vasárnap Évával (erről másnak nem kell tudnia) Erdélybe utazom.
Talán emlékszel, hiszen megemlítettem neked, hogy láttam ott néhány érdekes
témát, és magammal viszem a vázlatfüzetet. Bár nem ennek elmondása végett írom
ezt a levelet.
Akkor este megmagyaráztam ugyan magamnak, hogy Laci a távolmaradásával nagyon
csúnyán megsértett (a következményeit te is tudod), de azóta ez a sértés bennem
nevetségesen apró mulasztássá törpült, és egyre jobban szégyelltem magam.
Ma bementem hozzá a kórházba, de nem volt a helyén. Valamelyik kórteremben
beteget vizsgált. Várakoztam, a nővér ott tett-vett körülöttem. Érdeklődtem
tőle, hogy meggyógyult-e az a szombati nagybeteg, aki miatt Laci nem jöhetett.
Nem tudott róla, pedig akkor éppen ügyeletes volt. És arra is emlékezett, hogy
Laci akkor szinte ki se jött a szobájából. Igaz, hogy fel se tűnt neki, mert
mostanában gyakran megtörténik az ilyesmi. Mióta az a veszett ember meghalt.
Olvas, jegyzetel, néha bemegy a laborba, vizsgálgat ezt is, azt is. Vagy leül a
mikroszkóp mögé és órákig nézeget. Mindnyájan szeretnék, ha sikerülne neki
valami, mert mindnyájan szeretik.
Később, végezvén a betegvizsgálattal, bejött Laci. Mosolygott, mint mindig, ha
ott felkerestem. És kérte, ne haragudjak, hogy nem jött el szombaton, de volt
egy nagyon súlyos betege, őszintén mondta, és azt hiszem, nem is hazudott, csak
az ápolónő nem vélte veszélyesnek valamelyik esetét. Arra a betegre azért
rákérdeztem. Elmondta, hogy az a beteg különösen fontos neki. Mostanában
vizsgálgatják, attól fél, hogy rákos, és szombat este rosszul lett, nem
hagyhatta ott. Leült az asztala mögé, és én hirtelen úgy éreztem magam, mint egy
kisdiák valami ronda csíny után a kedvelt tanára előtt. Szégyenkezve bár, de
megembereltem magam, és elmondtam, hogy sértésnek vettem távolmaradását, és első
dühömben eladtam azt a képet. Először megrebbent, de erőt vett magán. Néhány
másodperc múlva újra mosolygott. Azt mondta, nem baj, majd festek neki egy
másikat, egy még szebbet, és az lesz az igazi.
Azt hiszem, hármunk közül ő a legrendesebb. És festek is neki egy igazit. Olyan
igazi-igazit. Talán már ezen az úton megkomponálom. De nem Igonyával, hanem a
hegyeivel vagy a falujával.
Vasárnap elindulok. Azért megkérlek valamire. Él valami Laciban, ami nem tetszik
nekem. Hogy sovány és fáradt, lassan megszokom. De néha valahová nagyon messzire
néz, és ott nem tudom utolérni...
Tudom, hogy neked a város messze van, és az az öreg tragacs se hord már
biztonságosan, mégis megkérlek, nézd meg néha. Csak úgy véletlenül. Jólesik majd
neki. Azt hiszem, hogy csak mi ketten vagyunk a barátai, és most én messze
leszek.

Kívánj nekem sikeres utat!

Szeretettel köszöntelek mindnyájatokat

Ákos"

- Mit ír a barátod? - kérdezte Vera, amikor Bálint összehajtotta a levelet.

- Három hétre Erdélybe utazik. Vázlatokat készít a képeihez...
- Jó neki - sóhajtott Vera. - Akkor utazhat, amikor akar...
De Bálint nem kívánt Ákos dolgairól elmélkedni. Felemelte az újságot a telefon
mellől és ledőlt a heverőre.
- Ne haragudj, nagyon elfáradtam, egy kicsit elnyújtózkodom...
- Meg ne fázz! - féltette Vera, mert hűvös volt a szobában.
Könnyű takarót terített Bálintra, hiszen nagyon jól tudta, hogy a szétnyitott
újság perceken belül férje arcára borul, biztos jeleként annak, hogy Bálint
elaludt.
Még egy órát se pihent, amikor élesen, hosszan felberregett a telefon. Kábán
tápászkodott fel a heverőről, de felismervén Laci hangját, elillant belőle az
álom tunyasága.
- Holnap vasárnap van és szabad vagyok - közölte Laci. -
És nagyon jólesne egy közös horgászkirándulás...
Megörült az ajánlatnak, és eszébe jutott Ákos kérése is.
- Rendben van, Laci. Én is szabad vagyok... Lejössz hozzánk, hogy a folyóra
menjünk?
- Nagy nekem az a víz most... Inkább gyere el te, és keresünk valahol egy
nagyobb patakot...
- Rendben van, Laci. Ha megfelel, reggel hat körül ott leszek. Gilisztát vagy
piócát vigyek?
- Hozhatsz! Az enyémek már megbüdösödtek...
- Jól vagy, Laci? - kérdezte Bálint búcsúzás helyett.
Azt hitte, hogy Laci nem értette a kérdést, mert elhallgatott a telefon, és már
éppen ismételni akarta, amikor megszólalt:
- Jól vagyok, Bálint, jól vagyok... Jobban már nem is lehetnék... - mondta és
letette a kagylót.
Pontosan hat órakor állt meg kertjük kapuja előtt. Csengetni akart, de Laci
kilépett a házból, kezében lóbálva a vaskarikára felfűzött kulcsot.
- Isten hozott, Bálint! De pontos vagy...
- Igyekszik az ember... Meg alig volt forgalom...
- Bejössz egy kupicára?
- Félek a rend őreitől. Ezek a városiak újabban nagyon harapósak. De hozd ki a
víz mellé, ott majd megiszom.
Együtt cipelték ki a kocsihoz Laci horgászcókmókjait. Tele lett velük a
csomagtartó.
- És most merre? - kérdezte Bálint, beindítva a motort.
- Majd én dirigálok - mondta Laci.
Az Északi Kapun hagyták el a várost. Szelíd dombok között kanyargott az út,
csendes, apró falucskák maradtak el a gépkocsi mellett, fiatal asszonyok
locsolták és söpörték a járdát a vasárnap tiszteletére, férfiak rendezkedtek a
kerítések mögött, hogy gondozottak legyenek az állatok, és az udvar is tisztán
örüljön az ünnepi nyugalomnak.
Lassanként megértette Bálint az útirányt: kétoldalt dombok övezték a szétterült
völgyet, amelynek közepén sebes folyócska áramlott a síkság felé. Egy
keresztezésben letértek a főútról, rossz kövezésen bukdácsolt a Wartburg, de
csakhamar elérték a hidat.
- Itt fordulj jobbra a folyó mellett! - irányította Laci.
Tűrhető mezei úton botorkáltak két kilométert, aztán egy magas, szakadt partnál
Laci megálljt parancsolt.
- Szeretem ezt a vizet - lépett ki a partszegélyre. - Olyan, mint a Küküllő
otthon a hegyek alatt...
Alattuk tisztán, üdezölden rohant a folyócska, és a szögletek apró forgóiban kis
halak játszadoztak. Előkerült a pálinka is, Laci teletöltött egy öblösebb
poharat, és átnyújtotta Bálintnak.
- Én nem ihatom - mondta, de egészségedre!
Meghökkentő ereje volt. Hasonlított az igonyai eperpálinkához.
- Na, ez kitart ma bennem - tette le a poharat Bálint.
Laci gondolkodva ácsorgott, mintha nem tudná, hogy miért jöttek. Elmerülten
vizsgálta a folyót, a völgyet ölelő dombok kék vonalát és a sietséget, amivel
Bálint előszedte a botokat.
- Horgászni jöttél vagy nézelődni? - kérdezte Bálint.
- Horgászni - legyintett Laci, és a csomagtartóhoz lépett. Könnyű pergőbotot
rakott össze, és a zsinórra villantót akasztott.
- Szétnézek egy kicsit a környéken - mondta és elindult lefelé a folyó mellett.
- Aztán nehogy a túlsó oldal tuskóit akaszd meg! - kiáltott utána Bálint, mert
keskeny volt a víz, könnyen átdobhatta rajta a forgókanalat. Laci nem válaszolt,
csak ballagott az élénkzöld füvön, amiről felszippantotta már a nap az éjszaka
harmatcseppjeit. Bálint is leült a gépkocsi mellett, könnyű szereléket vetett a
sodrás szegélyére, de nem hitte, hogy ebben a már nem patak, még nem folyó
nagyságú vízben nagy hal is élhet.
Laci alakja fokozatosan kisebbedett. Meg-megállt egy-egy szélesebb örvény felett
és Bálint messziről is észrevette a kidobott villantó csillogását, mert
visszatükrözte a nap fényét. Laci gyakorlott mozdulatokkal tekerte a zsinórt,
míg a kanál vissza nem ért a lába elé, akkor újra kezdte az egészet.
Aprókat moccant Bálint botjának hegye, de csak sokadszorra sikerült a halat
megfognia. Arasznyi márnafiúk viaskodtak a horoggal, néha rajtavesztett egy-egy,
óvatosan szedte le, és rakta őket vissza a vízbe, nehogy súlyosabban
megsérüljenek. Lassan megunta a reménytelennek tűnő bíbelődést az apró halakkal,
mert igazolva érezte véleményét, hogy nincs ebben a vízben nagyobb hal egy se. A
vékony botot keményebbre cserélte, az erős horogra piócát fűzött, hogy ne
idegesítsék az apróságok, de azt se mondhassa, hogy nem horgászik. Pokrócot
terített a bot mellé, és leheveredett.
Laci messze tőle egy öreg nyírfáig jutott, dobott még néhányat, aztán elindult
visszafelé, hogy újból végighorgássza a már látott partokat. Csendesen, meg-
megpihenve jött, és Bálintnak eszébe jutott reggeli találkozásuk, mert megriadt,
amikor meglátta. Gyűrött volt az arca, és az egész ember nagyon sovány, örült,
hogy nem mutatta akkor megdöbbenését.
Laci lassan közeledett, bár abbahagyta már ő is a horgászatot. A botot
sétapálcaként lóbálta kezében. Meg-megállt egy-egy partszögletnél, elmerülten
nézte a vizet, meg a tájat, mintha keresne valamit, egy elveszett csodát, aminek
itt kellene lennie valahol, csak éppen nem találja.
- Jó, hogy jössz! - mondta Bálint, amikor Laci megérkezett. - Már nagyon éhes
vagyok, és nem akartam enni nélküled...
- Egyél csak! Én nem kívánom.
Előszedte a kocsiból a tábori széket és letelepedett Bálint mellé.
- Akadt valami? - kérdezte.
- Néhány márnagyerek... Messze méret alatt...
- Nagyok is vannak itt. Már szépeket is fogtam...
- Nem bízom ebben a vízben. Tudod, kicsi és szokatlan nekem. Nem érzem benne a
halat...
-Pedig van benne...
Aztán szótlanul bámulta a folyócskát és eszébe se jutott, hogy botot vegyen elő.
Később az eget figyelte, ahol csak néhány bárányfelhő vitorlázott a szikrázó
napsütésben.
Bálint nem tudta, hogy merre járnak barátja gondolatai, így ő is hallgatott.
Cigarettára gyújtott étkezés helyett, és tűnődve fújta a füstöt.
- Azt a képet azért nagyon sajnálom... Kedves volt nekem... - szólalt meg Laci.
Bálintot meglepte a váratlan megjegyzés.
- Ne haragudj érte Ákosra! - védte aztán a festőt. - Én ott voltam akkor este...
Sok minden összejött szegénynek...
- Nem haragszom, dehogy haragszom... Majd fest egy másikat...
Bálint észrevett a fű között egy apró tücsöklyukat, abba igyekezett bedugni a
félig égett cigarettát. A járat ferde volt, a csikk kilógott a föld fölé.
Szívósan gyömöszölte, amikor Laci összegörnyedt a széken és ijedten takarta el
hasát tenyerével. Aztán hirtelen felállt, elszaladt néhány lépésnyire, mert
hánynia kellett. Kapkodva szedte a levegőt, amikor visszajött és Bálint sárgás
színt vélt felfedezni az arcán.
- Segíthetek valamiben? - kérdezte megrémültén. Laci csak a fejével intett
nemet. Bálint hallgatagon nézte kínlódását.
Nagyon szeretett volna valami okosat tenni, de nem jutott eszébe semmi se.
Néhány perc múlva nyugodtabb lett Laci. Nyújtózkodott, és nagyokat szippantott a
jóízű levegőből.
- Elmúlt - mondta. - Valamicskével már jobban vagyok...
- Mi baj van, Lacikám?
- Semmi... meg minden... - legyintett kedvetlenül.
- Miért nem vizsgáltatod már meg magad? Hiszen annyi kitűnően képzett orvos
barátod van...
- Megtörtént - mondta.- Én vizsgáltam minden leletem...
- És? - kérdezte, de abban a pillanatban már tudta, hogy legjobb lenne nem
hallani a választ.
- És nincs tovább!
Bálint csak percek múlva tudott megszólalni.
- Nem lehet az, Laci! Én elismerem, hogy jó orvos vagy, nagyon jó orvos vagy. De
nem önmagad orvosa... !
-Hagyjad, Bálint! Én már annyiszor néztem szembe a halállal. Megtanultam, hogy a
biológiai élet szempontjából csak tények vannak. Érzelmektől mentes tények.
Gyógyítható vagy nem gyógyítható betegségek. És a leleteim egyértelműen májrákra
vallanak...
Nyugodtan mondta, mintha idegenről beszélne.
Bálintban riadtan cikáztak a gondolatok. Mentségeket keresett, megoldásokat,
amikkel le lehet győzni ezt a betegséget. De nem talált semmit.
- Elmondtad Ákosnak is? - kérdezte később.
- Senkinek se mondtam. Neked se akartam, csak ez a rosszullét közbejött.
- Kell, hogy valahol valami megoldás legyen! Érted, Laci? Kell, hogy valahol
megoldás legyen!
- Régebben kezdődött ez, és elhiheted, hogy alaposan vizsgáltam magam, és
végigjátszottam már minden gyógyszeres játékot, amit ma ismerünk. De nem hozott
javulást egy se. Egyre rosszabbak a leleteim.
- Hátha megoldható műtéttel?
- Láttam már műtét közben néhány ilyen esetet. Felnyitja a sebész a hasat,
szétnéz odabent, aztán káromkodik egy nagyot, és bevarrja, mert nem tud
segíteni.
Bálint nem mert Lacira nézni. Régi filmek jutottak eszébe, amelyekben halálra
ítélik a főszereplőt, és a következő képek a börtöncellát mutatják, ahol a hős
az író és a rendező utasítása szerint összeroppan a félelemtől vagy karakán
büszkeséggel várja a kivégző osztagot. Az előbbi mindig megriasztotta, az
utóbbit nem érezte sohase igaznak. És most itt ül mellette ez a fiú. Felolvasta
már önmagának a halálos ítéletet, és nincs kihez fellebbeznie. Talán régen tudja
már, és volt ereje hallgatni róla. Önmagára gondolt, és be kellett ismernie,
hogy nem lenne ereje ezt hasonlóan végigcsinálni. Rohangászna kórházból
kórházig, orvostól orvosig, és követelné, hogy mentsék meg minden áron, mert
fiatal még a végleges útra.
- Nem félsz, Laci? - kérdezte nagyon ügyetlenül.
- Úgy nem, ahogyan te gondolod. Amikor majd odaérek, már csak kusza képekben fog
élni bennem a világ, és nem fogom tudni, hogy elvesztem az egészet.
Bálint cudarul érezte magát és a gondolatok tehetetlenül lebegtek a levegőben.
- Lacikám - kezdte újból -, nagyon szeretnék segíteni neked. Nem tudom elhinni,
hogy ne legyen megoldás.
- Rendes vagy, Bálint, meg is értelek. Nagyon hirtelen ért téged a dolog... -
Rágyújtott, aprókat rezzent kezében a cigaretta. - Nekem több időm volt a
felkészülésre. Igaz, amikor rádöbbentem az egyetlen helyes diagnózisra,
meginogtam. Alig tudtam megbirkózni vele. Akkor sok minden eszembe jutott. Arra
is gondoltam, hogy befejezem. Hogy ne kelljen végigcsinálnom. Ne heverjek
tehetetlenül, szánalmat keltően, hiszen csak heteket nyerhetek. De nem volt erőm
hozzá. Sok mindenre gondol ilyenkor az ember. Talán csodát is vár, hogy
megszelídülnek testében a megkergült sejtek, és abbahagyják a féktelen, öncélú
szaporodást. És eszébe jut az egyensúlyt tartó, közömbös Úristen is...
Bálint meghökkenten nézett Lacira, mert eszébe jutott az az igonyai beszélgetés,
amelyben az ember anyagszerűségéről tartott kiselőadást.
- Kegyetlen törvény, gyönyörű törvény - folytatta Laci. - Minden létezés
meghatározója. Lefaragja a túlnőtt dolgokat. Mostanában sokat beszélnek erről.
Olyanok is, akik semmit se értenek belőle...
Lehajolt, és a fű között gondosan elnyomta a cigaretta parazsát.
- Talán az a tétel az alapja, hogy egy meghatározott helyen csak addig
szaporodhatnak az élőlények, ameddig az a hely az élet feltételeit biztosítja.
Az élelmet, az oxigént, a többi szükséges dolgokat. Ez a tétel a világra is
érvényes. A teljes földkerekségre. Ami azt jelenti, hogy senki és semmi nem
élhet örökké. Mert az újszülöttek, legyenek azok akár növények, akár állatok,
vagy maga az ember, csak akkor létezhetnek tovább, ha a kiöregedők vagy a
gyengébbek elpusztulnak. Szükség van testük széteső anyagára, hogy az
sokszorosan átalakulva az új életekbe beépülhessen...
- Szerettem volna még élni. Kár, hogy nem az elöregedettek, csak a gyengébbek
közé tartozom. Megvárathatta volna velem a sors, hogy előttem keljenek szárnyra
a gyerekek, és nőjenek fel az utánuk következők. Az unokák. Nem borult volna fel
a világ egyensúlya se. De nem sikerült...
Bálint ült a parton, és hallgatott. Elfáradt a tehetetlenségben. Laci se szólt.
Bálint nem tudta eldönteni, hogy könnyebb lett-e azzal a Laci sorsa, hogy
megosztotta vele gondjait. Csökkent-e benne az elfojtott félelem? Nagyobbá vált-
e az a belső erő, ami segítette eddig, hogy méltósággal viselje kemény ítéletét?
Vagy felélt már önmagában minden energiát, és ez a véletlennek tűnő vallomás
lesz a bevezetője összeroppanásának? Ült a parton szomorúan és tehetetlenül.
Horgászbotja, amely a fűre félretéve, elhagyottan, csak a hegyével nézte a
folyót, váratlanul meg-megrándult, majd akadozva elindult a meredek felé.
Nagyobb hal vehette fel a piócát, mert kemény erővel húzta a zsinórt, Bálintnak
elég volt tartania. Laci is felkelt a székről, hogy ne akadályozza a
fárasztásban.
Nem örült ennek a halnak. Olyan volt, mintha valaki egy temetés közepén hangosan
nevetni kezdene. De Laci érdeklődve figyelte, amint a zsinór sziszegve vágta a
hal után a vizet.
Bálintban tetté érett a szánakozó szeretet.
- Kifárasztod? - kérdezte és átnyújtotta a botot. Laci először tiltakozni akart,
aztán megértette.
- Köszönöm - mondta és átvette.
A hal szívósan védekezett. Hosszabb utakat futott be a meredek part alatt, Laci
sétálva követte. Bálint összeszerelte az emelőhálót, és nyomukba szegődött.
- Szép márna lehet - vélekedett.
- Tudja a fene... Másképpen mozog. De ha márna, akkor még nem fogtam ekkorát...
A hal kezdeti lendülete alábbhagyott, nyugodtabb tempót vett fel, mintha nem
érdekelné a dolog, de nem hagyta el a mélyebb részeket, így nem tudták, hogy
miféle nemzetséghez tartozik.
Laciba visszatért az élet. Szeme vidám lett, mint a tavaszi égbolt, és cseppet
se látszott mozdulatain, hogy a halál már halmozódik sejtjeiben.
Húsz perc múlva a hal megállt. Se előre, se hátra. Laci kérdően nézett, de
Bálint meglepetésében csak néhány pillanat múlva tudott válaszolni, mert
megértette a dolgokat.
- Harcsakirály! Te vagy a király! - hajolt meg Laci felé.
Lecsavarta a botról az emelőszákot, helyére vágóhorgot
rakott, majd lecsúszkált a part tövébe.
- Majd ide vezéreld - szólt fel Lacinak, közben Igonyára kellett gondolnia, mert
annyira hasonló volt a helyzetük.
A harcsa nem sokáig tűrte a zsinór feszítését, illedelmesen felemelkedett.
Bálintnak csak másodszorra sikerült szájába csúsztatnia a vágóhorgot.
- Sokkal kisebb, mint a tavalyi volt - nézegette Laci.
- Megvan ez is vagy tíz kiló és kívánhatsz-e többet egy ilyen kis folyócskától?
Laci letette a botot a gépkocsi mellé, és megölelte Bálintot.
- Köszönöm - mondta. - Szívből köszönöm!
Hazafelé sűrű, nehéz csend ült a kocsiban. Bálint majdnem elütött egy
kerékpárost, pedig mereven figyelte az utat. Már a város határába értek, amikor
megszólalt Laci.
- Megkérlek rá, hogy ne beszélj a betegségemről! Se nálunk, se nálatok! Nem
akarom őket megriasztani idő előtt...
- Jól van, Laci. Hallgatni fogok...
Később Bálint fordult Laci felé.
- Szeretnék megkérdezni tőled valamit, hogy igazolódjanak a sejtéseim...
- Tessék - egyezett bele Laci.
- Amikor Ákoséknál megrendeződött az a népünnepély, ugye te voltál a kórházban
az a nagybeteg?
Csak percek múlva válaszolt.
- Ne tedd Ákosnak még nehezebbé a dolgokat!
A harcsát testvériesen három részre szabták, hogy Ákos családja is részesedjen
belőle.

A búcsúzásnál átölelték egymást.

- Isten veled, te harcsakirály!
- Isten veled, te halriasztó!
De nem mertek egymásra nézni. A kocsiból még visszaszólt Bálint.
- Most két napom nagyon tele van, de szerda délután bejövök.
- Itthon leszek - mondta Laci és bezárta a kertkaput.

VIII

Bálintnak reggelenként hat órára kellett a gyárban lennie. A szerdára virradó

éjszakán rosszul aludt, mert tikkasztó meleget hordott a sötétség. Takaró nélkül
hánykolódott a lepedőn. Korábban kelt a megszokottnál, de a hajnal se hozott
hűvösséget.
Rosszkedvűen tétovázott gépe mellett, és dühösen nézett a vasdarabra, amit meg
kell munkálnia. Csupasz bőrére húzott köpenyt, a vászon átnedvesedett az
izzadtságtól. Nem sikerült a munka se. Elégedetlenül vizsgálta, aztán bedobta a
szemétbe. Kikapcsolta a gépet, cigarettára gyújtott és letelepedett az ablak
mellé.
- Mi van, Bálint? - kérdezte a művezető, amikor végigsétált a teremben.
- Meleg van - mondta. - Nem megy. Utálom ezt a döglesztő meleget.
- Kell az a munka, Bálint. Mára ígértem...
- Nekikezdek majd újra, de lenne egy kérésem is... A művezető kérdően nézett
Bálintra.
- Elmennék délben, főnök...
- Ha készen leszel...
- Rendben van. Tudod, beteg a barátom, és meg akarom látogatni...
Újból nekikezdett, nagyon vigyázott, de így se lett tökéletes. Legyintett.
- Majd visszahozzák, ha jobb kell nekik!

Fehéren izzott az út a kerekek alatt és fehérre ette a forróság az égbolt

kékségét is. Lassan hajtott, hogy fel ne forrjon a hűtővize. A város előtt meg
kellett állnia, mert hosszú gépkocsisor zárta el az utat. Kiszállt, hogy
megkérdezze, miért akadtak meg.
- Egy nő telibe kapott egy oszlopot! - kiabált le egy pilóta a szemből érkező
teherautóból.
A rendőrök a szabadon maradt sávon felváltva engedték át a forgalmat. Az
összetört kocsi elfoglalta az út felét. Az eleje összenyomódott, a motor
becsúszott az ülésekre. A nő az útpadkán feküdt letakarva. Lába kilógott a papír
alól, hófehér volt, cipője hiányzott és a kifestett körmök vérpiros pettyei
ijesztően világítottak.
- Fiatal lehetett... - gondolta Bálint és riadt óvatossággal vezetett tovább. -
Ez a kurva meleg... Elbambáskodhatott...
Laciéknál zárva találta a kertkaput. Hosszan csengetett, de nem mozdult senki se
odabent. Azt hitte, nincsenek otthon. Már azon töprengett, hogy bemegy a
kórházba Laci után, amikor fiatal lépések koppantak meg a ház előtt. Laci
kislánya, Eszterke volt.
- Kezét csókolom, Bálint bácsi - köszönt és megpróbált mosolyogni.
- Édesapa? - kérdezte Bálint.
- Édesapát ma hajnalban elvitték Pestre - mondta a gyerek, és sírásra görbült a
szája.
Bálint döbbenten állt meg, Eszterke folytatta:
- Az éjszaka nagyon rosszul lett, rohammentő jött érte... Anya is vele ment...
Bementek a szobába. A félig leengedett redőny fénycsíkjai éles vonalakat
rajzoltak az asztalra. Bálint szomorúan nézte a kislányt.
- Meggyógyítják, és hazajön... - mondta vigasztalásul.
- Persze - hitte a gyerek. - Csak rossz most nélküle. Olyan furcsa volt, amikor
elbúcsúzott. És nagyon szomorú...
- Betegként senki se szeret kórházba menni... Édesapád se...
- Tudom, Bálint bácsi, tudom. Csak rossz most...
A város szélén már csak az útszegélyre lökött roncs emlékeztetett a korábbi
ütközésre. Lelassítottak az autók, az utasok figyelmesen nézték az összetört
kocsit, és arra gondoltak, hogy hány életet követelhetett az összeütközés.
Vera meglepődött, hogy Bálint olyan gyorsan visszaérkezett.
- Laci rosszul lett. Rohammentő vitte Budapestre... - mondta.
- Még az a tavaszi dolog? - kérdezte Vera.
- Az, csak sokkal súlyosabb...
- Legalább kivizsgálják a betegségét...
- Azt már vizsgálhatják! - dörmögte Bálint, és töprengő lépésekkel ment be
szobájába. Odakint nehéz, szürke felhők takarták el a júniusi napot, a fák
levelei moccanás nélkül várták a vihart a fülledt levegőben.
Szombaton Bálint felhívta Budapestet. Egy ápolónő hangja csicsergett a vonal
másik végén.
- Ja, a főorvos urat kéri? Sajnálom, most nem lehet. Tegnap operálták...
- Holnap szeretném meglátogatni! A barátja vagyok...
Parányi csend, aztán újabb csicsergés.
- A holnap még nem jó... Talán a következő hét közepén... Nagyon megviselte a
műtét.
- Találtak nála valami - kereste a szavakat -, valami visszavonhatatlant?
- Azt én nem tudom. Érti, ugye? Nem is tudhatom... - És oldalra valakinek: -
Azonnal megyek, csak befejezem ezt a beszélgetést.
- Köszönöm, akkor menjen! - búcsúzott Bálint. Vera kíváncsian lépett be a
szobába.
- Na, mi van?
- Tegnap operálták...
- És?
- És nem tudok többet!
- Holnap fel kell menned Budapestre!
- Az ápolónő azt mondta, még nem alkalmas...
- Nem alkalmakat kell keresni! A barátod...! Nem...?
- Igen, a barátom!
De tudta, hogy nem fog elutazni. Felmentést adott számára az ápolónő véleménye.
És megkapaszkodott ebben a felmentésben, mert - bár akkor még nem merte
önmagának se bevallani - gyáva lett. Vagy önző. Nehéz teherként cipelte
önmagában azt az utolsó kirándulást, szavak, mozdulatok toppantak elé
minduntalan és így is, úgy is visszafájtak. Félt, hogy újabb riasztó képeket
kap, ezek a képek kísértik majd a jövőben is, és nem akart birkózni velük.
Kedvetlenül, csendben múlt el a vasárnap és a hétfő. Vera is hallgatott.
Megfigyelte, néha elmerülten nézett valahová, de nem említette gondolatait.
Kedden délután, éppen hazaért a gyárból, megcsörrent a telefon. Budapest
kereste, a vonal másik végén Laci jelentkezett.
- Nagyon, igazán nagyon örülök, hogy hallom a hangod... !
- Még megvagyok, Bálint. Kicsit könnyebben a műtét után...
- Érzem a hangodon. És igazán nagyon örülök...
- Én is, csak attól félek, hogy csalóka öröm lesz...
Bálint szeretett volna a műtétről hallani, hogy igazolta-e Laci feltevéseit, de
nem merte egyenesen megkérdezni.
- Nagyon megkínoztak? - tapogatózott.
- Elég rendes lyukat csináltak rajtam... Lejött egy adag víz is.
- És?
- És azt mondták, nem az, amire én gondoltam. De hát én se mondanám meg, ha
sebész lennék...
- Én azt hiszem, Laci, elmondanák... Orvos vagy, miért kerteljenek?
- Az orvos is ember. Néhány nap múlva meglátom majd. Ha újra teleszalad vízzel a
hasam, nem tévedtem...
- Hiszem, hogy tévedtél, Laci...
- Bár igazad lenne... Én is szeretném!
Apró csend esett közéjük, kétséget és reményt hordozó, puha csend.
- Hiányoztál, Bálint - szólalt meg Laci. - Sokszor vártalak.
- Vasárnap el akartam utazni hozzád, de az ápolónő azt mondta, még nem lehet a
műtéted miatt...
- Igaz, hogy elég gyalázatosan néztem ki akkor, de azért kibírtam volna azt a
látogatást...
- Azt mondta, nem lehet!
- Hiányoztál - ismételte Laci, és Bálint megértette, hogy nem kapott még nagyobb
szemrehányást ebben az életben. Alig tudta kinyögni:
- Csütörtökön vagy pénteken meglátogatlak. De ha összeesküszik ellenem a gyár,
legrosszabb esetben vasárnap...
- Gyere minél hamarabb, várni foglak!
- Felmegyek, Laci...
Letette a telefonkagylót, Vera állt mögötte.
- Mi újság van?
- A műtét óta sokat javult.
- Hála Istennek! Akkor bevallhatom, rossz érzésem volt mostanában.
- Reméljük, hogy túl van a nehezén...
Szerda reggel Bálint azzal az elhatározással indult el a gyárba, hogy
csütörtökre szabadságot kér.
- Nem lehet! - mondta a művezető. - Nagyon sajnálom, de most, éppen most nem
lehet! Ezt a munkát be kell fejeznünk elsejéig, mert ugrik a prémium...
- De főnök, a barátomról van szó! Nagyon beteg, és nem tudom...
- Majd találkoztok vasárnap...
Bálint érezte, hogy most azt kellene mondania, le vagytok ti szarva, még nem
lógtam, mióta itt dolgozom, hát most akár akarjátok, akár se, mulasztani fogok,
de nem mondta.
- Rendben van főnök, akkor vasárnap megyek. A művezető elmosolyodott.
- Tudom, hogy rád mindig számíthatok!
Verával már az udvaron összefutott.
- Utazol holnap? - kérdezte.
Elkerülte az asszony tekintetét.
-Nem engedtek el!
Vera szemében hideg fények ébredtek.
- Gyatra vagy te Bálint, nagyon gyatra! És mondok én neked valamit: ne légy
beteg sohase! Erted? Sohase! Ne tudd meg, hogy mit jelent várni egy kórházi
ágyon valakit, akit szeretsz, és az a valaki nem jön... Ne tudd meg...!
Bálint érezte, hogy Vera rá és önmagára gondolt a hiábavaló várakozással, mert
belázasodott a második gyermek után, de nagyon meleg volt akkor a nyár, tiszta
vizű a folyó, öreg halak kapkodták a horgokat, és Vera hiába várta a látogatást.
- Értsd meg Vera, nem mehetek!
A szombati záport derült vasárnapi hajnal követte, érett búzatáblák suhantak el
a gyorsvonat mellett. Csak a mezei utakon emlékezett még néhány esővíztócsa a
bőséges csapadékra.
Bálint félt ettől az úttól és válogatás nélkül összekapkodott folyóiratokba
fojtotta idegességét. Egyszerű emberi dolgokról akart olvasni, azonosulni
szeretett volna az elbeszélések hőseivel, hogy elfelejtse a benne didergő
kérdéseket. De kificamodott lelkű emberek bámultak rá vissza az oldalakról,
akiket eltört képek, rokkant hasonlatok, kusza cselekvések lódítottak gyakran
követhetetlen utakra.
Kedvetlenül tette le a lapokat és a tájat nézte, mert elhagyták már a síkság
végtelenjét, szelíd dombok ölelték az apró falucskákat az elrobogó vonat
mellett.
A kórház előtt zavarba jött, mert nem hozott semmit se Lacinak. Tanácstalanul
topogott a kirakatok előtt, és csak azért vásárolt egy doboz édességet, hogy
átadhasson mégis valamit.
Termetes portás állta útját.
- Csak délután lesz látogatás.
Bálint egy húszast csúsztatott a portás zsebébe.
- Hol fekszik az illető? - kérdezte megenyhülten.
- Kettes sebészet, tizenötös szoba! - hadarta Bálint, aztán megmondta Laci
nevét.
A portás visszament a fülkéjébe és Bálint látta az ablakon át, hogy nyugodt
mozdulatokkal húzogatja a tárcsán a számokat. Hosszabban beszélt valakivel,
aztán kijött a fülkéből.
- Sajnálom, uram, a beteg nincs már itt!
- Az nem lehet! Tudom, hogy itt kezelik!
- Már nem kezelik, uram...
Nehezen értette meg. Sok mindenre felkészült, keserves helyzetekre is, hogy ne
látszódjék rajta a szomorúság, de erre nem. Csak állt kábán a termetes portás
előtt, és a fájdalmon túl csupán egy dolgot érzett bizonyosságnak: elmulasztott
valamit, ami soha többé nem pótolható.
- Mikor halt meg? - kérdezte később.
- Ma hajnalban... Az osztályvezető főorvos azonban beszélni szeretne önnel. Ha
akar, bemehet.
Köszönés nélkül indult el a bejárati folyosón.
- A harmadik épület lesz jobbra! - kiáltott utána a portás.
A parkban lábadozó betegek örültek a fénynek és a gyógyulásnak, de Bálint alig
vette észre őket. Önmagába süppedve botorkált a kavicsos úton. A II. számú
sebészeten egy nővér mutatta meg a főorvos szobáját. Magas, őszhajú férfi
fogadta.
- A portáról jöttem... Hivatott, főorvos úr... A főorvos figyelmesen nézte
Bálintot.
- Tehát önt várta a kollégám...
- Engem, és elkéstem...
- A végén nagyon egyedül maradt... Helyrehozhatatlanul egyedül. El kellett volna
jönnie! Nagyon várta önt...
Bálint elsápadt, és lehajtotta a fejét.
- Alkudoztam, főorvos úr... A félelmeimmel alkudoztam, és közben szaladtak a
napok... Pedig én tudtam, mert elmondta nekem, hogy mi a betegsége...
- Mi itt mindnyájan szerettük, de ez kevés volt...
- Márta itt volt, a felesége... - keresett mentséget Bálint.
- Igen, hosszú ideig... De összeroppant, és csütörtökön hazautazott...
- Ezt nem tudtam, főorvos úr.
- Írt önnek Laci egy levelet. Pénteken, amikor egyedül maradt. Tulajdonképpen
ezért kértem, jöjjön be hozzám.
Az íróasztalról felemelt egy lezárt borítékot. Rajta címzés helyett kemény,
szálkás betűkkel csak ennyi állt: Bálintnak.
- Megbízott, adjam át önnek, ha megérkezik. Hát tessék...
Bálint szomorúan forgatta, aztán zsebre tette.
- Most nem akarom fölbontani, főorvos úr... Majd, ha egyedül leszek...
- Megértem. Már úgyse változtat a dolgokon...
Nehéz, töprengő lépésekkel ballagott a kórház kapuja felé.
Egy fiúcska ült az egyik padon, mellette mankó feküdt. Letette mellé a bonbonos
dobozt.
- Tessék, kisfiam! Neked hoztam... A gyerek szeme felcsillant.
- Köszönöm, bácsi...
Pesten már nem volt kíváncsi semmire se. Felugrott az első villamosra, hogy a
pályaudvarra vitesse magát. Meg-megtapogatta zsebében a levelet, nehogy
elveszítse. Első osztályra váltott jegyet, mert egyedül akart maradni, de nem
sikerült. A fülkébe rajta kívül egy összeszokott, négy férfiből álló társaság
telepedett. Kártyát szedtek elő, hogy elűzzék a naponta megtett út unalmát.
Bálint szótlanul ült az ablak melletti sarokban. Néha ránézett a kártyázókra,
elmélázott csalafintaságukon, de nem kötötte le figyelmét a játék.
Az első városnál leszálltak, Bálint egyedül maradt. Megvárta, amíg újra elindul
a vonat, akkor előszedte a levelet. Zsebkéssel vágta fel, hogy meg ne sérüljön a
levélpapír. Aztán olvasni kezdte.

"Kedves Bálint!

Most péntek van, elutazott Márta, és nem jöttél te sem. Lehet, hogy ez az utolsó
épeszű délutánom, mert szépen gyarapszik a víz a hasüregben, holnapra elolthatja
az életet. Ezért írok.
Szóban sok mindent el akartam mondani neked, bevallani a rettegéseket, hogy
könnyebben viselhessem a sorsom. Nem sikerült, de talán jobb is így...
Már józan szeretnék maradni és fegyelmezett. Ismerlek benneteket, tudom, hogy
rossz lesz nektek. Mártának is, Ákosnak is, neked is. Vádoljátok majd
önmagátokat, mert azt hiszitek, elmulasztottatok valamit, amit meg kellett volna
tennetek. Meg kell nyugtassalak benneteket, ezek csak érzelmi dolgok, a lényegen
már nem változtattatok volna semmit se. Ezért - és higgyétek el, mert tiszta
szívvel mondom - nem haragszom. Talán jobb is így, hogy nem láttok ilyen
elesetten.
Még annyit kérek tőled és Ákostól: nézzetek néha a gyermekeimre. Nehéz lesz
nekik apa nélkül felnőtté érniök. Különösen a fiúra vigyázzatok. Eszes gyerek,
de néha messzire viszik az indulatai.

Ma még mondhatom: ölellek benneteket!

Laci

Utóirat: azért nem volt szép a sorstól, hogy csak ennyit kaptam."

Bálint összehajtotta a levelet, aztán kinézett az ablakon. Nem tudta eldönteni,

hogy imádkoznia vagy káromkodnia kellene.
Otthon szótlanul lépett a lakásba.
- Na, hogy van Laci? - kérdezte Vera. Tehetetlenül állt a szoba közepén.
- Meghalt. Ma reggel meghalt.
- Beszélni se tudtál vele?
- Nem - mondta Bálint.
Verán látszott, hogy kemény szavak tolakodnak benne, de meggondolta. Megfordult,
és kiment a szobából. Csak az ajtó csukódott utána élesebben, mintha becsapta
volna.

IX

Az erdélyi útról Ákos vasárnap délután érkezett haza.

- Elkéstél - fogadta Erzsók már a kapuban.
- Miről késtem el? - kérdezte vidáman, mert azt hitte, hogy valami semmiségre
gondol a felesége.
- Laci meghalt. Szerdán eltemettük...
- Úristen... - mondta Ákos. - Úristen... - és Lacira, meg önmagára gondolt,
összekuszálódtak a dolgok egy pillanat alatt. - Bálint vele volt? - kérdezte
később.
- Talán... Nem tudom.
- Beszélni akarok vele, mielőtt Mártához elmegyek!
- Te tudod... - válaszolta Erzsók.
- Igen! Először vele kell beszélnem! - határozta el, és a telefonhoz lépett.
De Bálint csak hétfőn, műszak után indulhatott. A műteremben telepedtek le. A
nyár kéksége nézett be rájuk a széles ablakon.
- Hát ketten maradtunk... - mondta Ákos.
- Ketten... Ketten is külön-külön...
- Nagyot hibáztam, Bálint. Istentelenül nagyot, és most már nem lehet
helyrehozni...
- Én se maradtam vétség nélküli... - vallotta be Bálint. Aztán nem szépítgetett,
napról napra, eseményről eseményre elmesélte a teljes történetet. Ákos csak
ritkán kérdezett közbe, ha úgy érezte, valamit nem lát élesen.
Amikor befejezte Bálint, a műteremre sűrű csend szakadt. Később kutatni kezdett
a zsebében, és kiemelte Laci levelét.
- Nekem címezte, de neked is szól. Elolvashatod...
Ákos az ablakhoz lépett, hogy jobban lásson. Amíg olvasott, össze-összeharapta
fogát, halántéka süllyedt, és emelkedett.
Befejezte az olvasást, Bálintra nézett.
- Mondom neked, csak ő volt köztünk tiszta ember!
- Már én is tudom - dörmögte Bálint.
Aztán Erzsók behozott egy-egy csésze feketét. Szótlanul kavargatták a gőzölgő
italt. Bálintnak eszébe jutott Ákos erdélyi útja és udvariasan rákérdezett.
- Gyönyörű volt - mondta Ákos. - Telerajzoltam három vázlatfüzetet, de személyes
kérdéseimre választ nem adott.
Bálint csak sejtette, hogy Ákosnak ezen a kiránduláson milyen kérdésekre kellett
volna választ kapnia, de nem érdekelte túlságosan, Ákos meg hallgatott.
Már búcsúzkodtak, amikor Bálintnak eszébe jutott Igonya.
- Te Ákos, nem gondolod, hogy most el kellene mennünk Igonyára?
A festőt meglepte az ötlet. Hosszan gondolkodott, aztán beleegyezett.
- Igazad van. El kell oda mennünk...!

A következő hét szombatján indultak el.

- Tudod - mondta útközben Bálint -, most nem acsarkodott a művezető. Decemberig
lazsálhat a gyár, akkor meg majd újból kapkodunk...
A gulácsi kút a régi maradt. Kopottan csattogott, ha megforgatta valaki a
kereket, de jóízű vizet adott. Két tízliteres kannát töltöttek tele, hogy néhány
napig ne kelljen újra jönniök. Nehézkesen döcögtek a gát felé a traktor
szántotta utakon. Bálint félt, hogy fennakad a Wartburg valami megszáradt
sárkupac tetején.
- A hullámtér már jobb lesz - biztatta Ákos, de tévedett. Bálint csendesen
káromkodott.
- Egy hadsereg járhatott erre a lánctalpasaival...
Óvatosan bakogott a kocsival az árkok felett.
- Csak a diófákig érjünk el... - fohászkodott. De nem találták a diófaerdőt.
- Eltévedtünk, Ákos - mondta ijedten, mert attól félt, hogy vissza kell
fordulnia ezen az átkozott úton.
- Nem tévedtünk el! Én megjegyeztem tavaly az utat...
- Akkor hol van a diófaerdő? Itt kéne lennie...
- Várj - szállt ki a kocsiból Ákos. - Körülnézek...
Elindult a szekérnyomon, Bálint egyedül maradt. Jól emlékezett, hogy az elmúlt
évben se volt ez az út autópálya, de a diófák között már kátyúk nélkül vezetett
a folyóig. Csendes rosszérzés úszott a levegőben, és újból arra gondolt, hogy
mégiscsak eltévedtek.
Ákos hangos csörtetéssel bújt elő a kukoricásból. Dühösen söpörte az ingére
rakódott törmeléket.
- Mondtam neked, hogy nem tévedtünk el... Ez a diófa erdő - mutatott a
kukoricásra. - Hogy verné meg az Isten a mohóságukat! Most már értem, hogy miért
vágták ennyire
össze a gépek az utat. Itt szállították a rönköket...
Ákos beült a kocsiba, dühösen csapta be az ajtót.
- Indulj el a szekérnyomon! - mutatta az irányt.
Kukoricaszárak címere súrolta mindkét oldalon az ablakokat, a kocsi alját
letöredezett csonkok söpörték tisztára.
- Egyetlen fát se hagytak - morgott az ülésen Ákos. - Egy termőre fordult,
fiatal erdőből... És megváltozott a part is. Mind leszakadt, ahol horgásztunk,
csak Laci szöglete maradt meg épen...
A kukoricatábla csaknem a folyóig ért, alig maradt néhány méternyi füves
szegély. Kedvetlenül ácsorogtak a megrokkant parton. A tavaszi áradás hatására
hosszú partoldal zuhant a folyóba, és magával ragadta tavalyi táborhelyüket is.
Lent vaskos gallyak ágaskodtak a tükör fölé, mögöttük V betű fodrozódott a sebes
sodrásban.
- Ez van! - mondta Ákos, és terepszemlét tartott, keresgetvén a helyet, ahol a
sátrat majd felverhetik. Elmászkált erre is, arra is, a végén Laci tavalyi
szöglete fölött kötött ki.
- Nincs jobb - állapította meg.
Kinyitották a csomagtartót, és szótlanul szedték ki a magukkal hozott holmikat.
A sátorzsák tompa puffanással gurult a kiszemelt táborhely közepére.
A sátorveréssel gyorsan készen lettek. Nyomott, forró levegő ült a folyó felett,
és bár nem látszott felhő, az égbolt kékje szürkéssé szomorodott.
- Te menj a szögletre - javasolta Bálint -, én majd az omladékon keresek helyet.
Bevetették a horgokat, de a botok mozdulatlanul nézték a Tiszát, mintha
kiveszett volna a folyóból a halak népe.
Töprengő percek suhantak tova, melyekben fájó kérdések úsztak előttük a vízen,
kérdések, amikre választ kellett volna kapniok, de csakhamar ráébredtek mind a
ketten, hogy miértjeikre ezeken a partokon se születhet felelet.
A meredek fala eltakarta előlük az égbolt északi felét, így nem vették észre,
hogy egyneműen kékesfekete felhővé állt össze arrafelé a korábbi, szelíd
szürkeség. Csak akkor riadtak fel, amikor végigvisszhangzott a partok között az
első, a villámlást követő dördülés. Felkapkodták a botokat, hogy a vihar elől a
sátor védelmébe bújjanak.
A tombolva érkezett szélvihart kiadós zápor követte, de a vászon jól tűrte az
esőcseppek kopogását. Később azonban az esővíz összegyűlt a sátor alatt,
szelíden imbolyogtak a felfújt matracokon, mintha a folyón lettek volna. Közel
kétórányi vízözön után a vihar csendes esővé szerényedétt, Bálint meztelenre
vetkőzött, hogy meg ne ázzék rajta a ruha, amíg árkot kapál a sátor alatt
összegyűlt esővíz levezetésére a folyó felé. Este felragyogtak a csillagok, de
hideg lett nagyon. Dideregtek a nyirkosságban. Előszedték a pálinkás üveget,
szorgalmasan kortyolgatták, hogy beléjük ne fagyjon a lélek. Érezték, hogy
szétfolyik bennük az alkohol, mosottá válnak a vonalak és a gondolatok szabadon
lélegzenek, mert kimenekültek az önfegyelem kötöttsége alól. A felakasztott
lámpa békés félhomályt teremtett a sátorban. Takarójukat magukra húzva
üldögéltek a matracon. Ákos félig égett cigarettájával megcélozta a sátorajtót,
de elhibázta. A csikk a vászonhoz ütődött, szikrázó tűzijáték keletkezett, de
nedves volt a sátor szegélye, eloltotta a parazsat.
- Emlékszel azokra a képekre, amiket itt csináltam Laciról? - kérdezte
váratlanul Ákos.
- Emlékszem. A télen még nevettem is rajtuk...
- Valamelyik nap átnéztem őket. Riasztók lettek... Különösen egy kép döbbentett
meg. Laci látszik rajta oldalról. Szeme lecsukva, szája nyitva, hasa puffadt, és
az a sáros horgászgúnya, amit visel... Mint egy halott...
A sátor fölött csendesen tűnődött az éjszaka. Néha loccsant a folyó, egy messzi
faluban kutyák ugattak.
- Azt hiszem, nem meséltem el még neked, hogyan kezdődött az én barátságom
Lacival...
- Nem - mondta Bálint -, még nem mesélted...
- Beteg lettem, kórházba vittek, és heteken át tanakodtak rajtam az orvosok.
Mondták, hogy ez se, meg az se, de egyikük se tudta, hogy mi a betegségem.
Csendesen aszalódtam egy háromágyas szobában. Gondolom, a kórboncnokban bíztak,
hogy majd elmondja, ha szétfaragott...
- Laci egy délután más ügyben érkezett. Megmutattak neki, mint érdekes esetet.
Nem tudom, miket beszéltek, mert magukkal vitték a kórlapjaimat, de másnap
délelőtt összecsomagoltak és átcipeltek az ő osztályára. Sokat kínlódott velem,
amíg kikutatta. Valami méreg volt, sorvasztó, lassan ható méreg, amit a
festékekből szedegettem össze.
-Sokat beszélgettünk akkoriban. Nem szégyelltem előtte a rettegéseket, mert
sohasem bíztam addig annyira önmagamban, mint ott a várható elmúlás előtt. Azt
hittem akkor, hogy remekműveket veszít majd velem a világ... Aztán
meggyógyultam, a remekművek még hiányzanak, de a kapcsolat megmaradt.
Bálint felállt, és összezárta a sátorajtót, mert a beáramló hideget a pálinka se
tudta már kivédeni.
- Azért megfestem azt a képet - folytatta Ákos. - Lacit félhalottan itt a
partokon... És megtartom önmagamnak, hogy emlékezzem, ha így vagy úgy kell
döntenem...
Bálint bebújt a hálózsákba, de az álmot messze űzte a hideg, csak didergett a
gumimatracon. Ákos se aludt, nyitott szemmel hallgatta az éjszaka neszezéseit.
Hajnalra nagyot áradt a folyó. Zavarossá vált, és szétterült szeméttömeget
hordott a hátán.

Macska, nők, halak

Az egyszínűen fekete macska puha lépésekkel indul el egy bokor alól, és - mint
egy baljós intelem - megáll az úttest közepén. Kíváncsian nézi a közeledő
Trabantot.
Lassítva kerülöm, hogy előttem át ne menjen, de nem veszi figyelembe
sóhajtásomat. Átmegy. Kecsesen, asszonyosan, győzelme biztos tudatában.
- Vége! - mondom az ülésen terpeszkedő horgászbotoknak. - Ma hiába lesitek a
folyót!
- Inkább egy fiatal nő lett volna... - elmélkedem később.
- Egyik barátom szerint a nő se a szerencse jele, de jobban elviselhető...
Mondjuk, húszévesen, forrónadrágban, és feszes, telt keblekkel, amelyek a mai
divat szerint fegyelmező ruhadarab nélkül szabadon lifteznek az áttetsző blúz
alatt a lépések ütemére. De hát nem nő, macska volt.
A szokatlanul korai kánikulában a folyó lustán, tiszta és meleg vízzel fogad.
Gyönyörű május harmincadika ígérkezik, elfelejteti a macskajóslatot, áldassák,
aki kitalálta, hogy a szombat is szabad legyen.
Motor a csónakon, lassú hullámok indulnak el a partok felé. A tisztásokon
horgászok ülnek, némelyik mellett asszony és gyerek, ismerős az ismeretlen is,
üdvözlést intő karok, óriás család, akiket egy feltámadt ősi szenvedély
összeköt.
Csendesen úsznak alattam a kilométerek. Haditerv. Részleges tilalom van:
pontyot, márnát, kecsegét nem szabad. És harcsából is csak a nagyja jó.
Határozat: harcsával kezdem, hátha meghatja őket a kuttyogató, de ha nem megy -
bőven van időm -, és árnyék épül a bokrok tövén, süllővel folytatom.

Vízközép. A szegély bokraira kötve néhány csónakos horgászbarát. Lelassítok,

hogy ne zavarjak. Jelbeszéd. Tagadó kézrázással kérdezem: nincs? Mosolyogva
mérlegelnek mindkét kezükkel: akad..., akadgat...
Senki földje. Gyorsítok. Kétoldalt dzsungel, magam vagyok. Összerakom a
kuttyogatásra használt, nehéz botot, amelyen új szerzemény a néhány hete
vásárolt, nagyon drága és ezért izzó családi vihart kavaró multiplikátor.
Legalább az árát ne mondtam volna meg...
- Megérte... - vitatkozom aztán a messzeséggel, és arra a majdani harcsára
gondolok, amelyik izmosabb is, testesebb is minden eddig fogottnál.
Öreg, vízbe feküdt tölgyfa jelzi a kutat, mert kútnak mondja minden vizet ismerő
azt a száz méter hosszúságú és tizennégy méter mély vizű árkot, amit a mederben
a folyó sodrása vájt. Az óriástölgy koronájából már csak a rücskös csonkok
emelkednek a víztükör fölé, az apróbb gallyakat elvitte a téli jég, de a
partszegélyben szívós gyökérzet őrzi még a törzset, talán nem akarja tudni, hogy
nincs már élet az ágak között.
Leírt betűk. Egy könyv. De itt nem állva halnak meg a fák, hanem más halandóhoz
hasonlóan elfekszenek. A gondolaton eltűnődöm, talán örülök is, hogy szerelmetes
folyóm a fákkal ezt az utolsó dolgot emberi módon téteti.
Kilométernyire a kút fölött. Alapgázzal állítgatom a parttól való távolságot,
hogy vissza majd pontosan az árok fölé vigyen a víz, aztán leállítom a motort.
Elhagyott hullámaim utolérnek, és tovább suhannak a csónak alatt, a parti
locsogás csenddé szelídül.
Néhány varjú fegyvernek nézi a horgászbotot, hangos tiltakozással szárnyra kel.
Számolom őket, hat repül. Várom, hogy jöjjön a hetedik is, de nem jön.
Régi latinórák. Kezdem érteni az akkori madárjósokat. Már sokszor tapasztaltam,
hogy hét egyszerre repülő madár szerencsét jelent, a hat sohase.
A víztükrön bátortalan alszél locsog, valamit lassít a csónakon. Rendezkedem.
Vágóhorog, merítőszák, lótetűs doboz a kezem ügyében, bot az orrom előtt.
Megkezdhetem. Kettőket ütök, a pukkanások hangját vidáman visszhangozzák a fák.
Felhőtlen ég, a reggeli nap elhagyta már a fák hegyét, madarak éneke, béke. És
öröm, akár akad hal, akár se...
A szél lassan a part felé terel, néhány méterrel elhagytam a tervezett
irányvonalat. Eveznem kell, de nem akarom a mélyből felemelni a horgon fityegő
lótetűt. Fogam közé kapom a zsinórt, hogy szabad legyen a kezem. A nehéz csónak
lomhán mozdul. Számítgatom, mennyit kell húznom, hogy a kúthoz jó helyen érjek.
Apró ütögetést hoz a zsinór a fogam közé, úgy tűnik, hogy a horog a mederhez ér.
Letéve az evezőt éppen megemelném, de odalent megakad, majd nagyot ránt rajtam.
Ki is csúszik a számból műfogaimmal együtt. A zsinór húzása a botvégre ül, a
fogam riadtan pattog a csónak alján. A multiplikátor szépen dolgozik, csakhamar
felszínközelben birkózik a harcsa. Kiemelem, olyan háromkilós gyerek, de
megmérem azért. Hetvenkét centimétert mutat a szalag. Kevés! Megpaskolom a
széles fejet, mielőtt visszaengedem. Tétovázva indul, aztán észbe kap, riadt
erővel fúrja magát a mélybe.
Kedvetlenül keresgélem a fogamat. Körül is nézek, hogy nem látta-e más, de csak
egy kakukk kiabál csúfolódva. Kesernyés önvigasztalás, hogy egyelőre ennyi csak
a műalkatrész bennem, egyéb szerveim még rendben működnek.
Amikorra újból megszólalhat a kuttyogató, már a kút közepén úszik a csónak.
Tudom, be kellene gyújtanom a motort, hogy fentről újra kezdjem, de lusta
vagyok. Jöhet az a harcsa a végéből is. Nem jön. A mélység hatméteres átlagos
szintté szerényedik.
- Itt is jöhet! - vigasztalom magam. Itt se jön.
Mederbe csúszott, elszáradt bokor. A gallyak között ágakat rezegtetően áramlik a
víz. Nincs sok esélye a délelőtti süllőzésnek, de betuszkolom azért a csónakot a
gallyak közé. Snecivadászat. Három anyányi kishal, horogra élő állapotban egy se
való. Két bot, két horog, rajtuk halszelet. Csend. A várakozás csendje. Valahol
messze traktor dohog, és néhány, tanácskozáson ki nem mondható gondolatok
feszülnek a szürke hallgatás mögött. Nehéz hetem volt, jó ez a csend.
Az egyik bot végén apró remegés. Aztán abbamarad.

Néhány perc múlva újra kezdődik. - Rák - vélem. - Rák piszkálja a szeletet.
A remegés szelíd húzássá erősödik. Berántok. Ijedt tiltakozás a mélyben. Az
orsót keményen tekerem, az ágakkal vitatkozni nem lehet. Csinos süllő érkezik
fel a tükörre. Méricskélem, 38 centiméter. A horog a szájszögletben fityeg.
- Szerencséd van, hogy nem a Balatonban születtél - mondom, amíg eleresztem. -
Szerencséd e sokarcú ország kettős süllőmérete!
A következő órában még újabb kettő érkezik. Hasonló súlyban, hasonló
hosszúságban. Egyiküknél a horog a garatba akadt, óvatosan szabadítom, kiváló
műtőeszköz az orvosi érfogó. Félek, hogy feljön majd meghalni a víz színére, de
érintetlen marad a tükör. A műtét sikerült.
- Na, ebből elég volt - mondom a víznek, mert már tudom, hogy odalent csak
süllőgyerekek vesznek körül, a nagyja esti árnyékra vár.
Újra beszél a kuttyogató. Lassan haladok. Egy óra alatt ezer méter marad el a
csónak mögött. Harcsa nem jelentkezik.
Túrakajakban fiatal emberpár lapátol fentről. A nő elől ül, szőke hajában szórt
fénnyé törik a nap. Bájos arc, feszesen csúcsos keblek. Irigylem őket. Szerényen
intek, aztán bosszankodom, mert köszöntésemet, jóllehet inkább a nőnek szólt,
csak a férfi viszonozza.
Jobb part. Tavalyi pontyozó- és süllőzőhelyem. Hét méter mélységű víz a bokrok
belső szegélyén. Gondolkodva áramlik ide-oda a felette levő bedőlt fa miatt.
Megállok. Dél van, nyomott meleg. A szürkéskékre fakult égboltról inkább dereng,
mint süt a nap. - Vihar lesz? - kérdezem a csónakfenék szelíd árnyékait. Nem
tudom. Reggel még mozdulatlanul ült a barométer mutatója a jó időn.
Bőrömön érzem a nehéz levegőt. Régi viharok jutnak eszembe, vastag harcsákkal
díszített, szikrázó viharok. Előszedem a nehéz harcsázó szereléket. Dióverő a
csőbotok között, kemény zsinór, erős horog, jöhet a nagyja is. Második botnak az
egyik süllőző marad. Válogatok a csalik között, a horogra zöld iszapgilisztát
fűzök, hogy le ne cibálják a kis halak.

Csend. Később szárnycsattogás a hátam mögött. Keresgélem, nézegetem: két

örvösgalamb szerelmeskedik a fák lombja közt.
Béke. A világ tülekedése a parton maradt. Meg néhány folyóirat végveszélyt érző
verse, novellája is.
A süllőzőbot mocorog. Olyan igen is, nem is kapás. Zsinórt engedve várakozom.
Apró ütögetés. - Azért ne nyeld el nagyon! - óvom hangosan, és bevágok. Süllő.
Méltó társa a korábbiaknak. Kegyelemosztás öröme. Mert az is öröm. Villámgyorsan
fordul a mélység felé.
Megszólal a dióverő is. Két rövid húzás a bothegyen, amit egy erősebb követ. -
Kis harcsa - tekerem az orsót csalódottan, mert csak erőtlen rántásokat érzek.
Tizenöt méternyire lehet, amikor felrepül. - Kecsege - dörmögöm meglepetten.
- Erős bot, vastag zsinór, harcsázó horog... Tisztes teljesítmény ettől a
haltól, hiszen a méretet se éri el...
A horgon új, nagy gilisztacsokor. Vélem, jó harcsa kell legyen, amelyik elnyeli.
Tévedések vígjátéka ez a mai nap. A hatalmas falatot újból egy kecsege veszi
fel. Mielőtt elengedem, kezembe fogva szemezek vele. Riadtan mozdul, nem tudom,
hogy fél-e a haláltól és mennyire?
- Éhessé teszi őket a kérészhiány - állapítom meg aztán, és félreteszem a
gilisztás dobozt, mert nem akarom tovább bántani őket, hiszen alattam jókora
falka lehet. Lóbogarat emelek ki a nagy dobozból, sajnálom is, a néhány
keservesen szerzett példányt kuttyogatóra szántam, de mást nem tehetek.
Jó kapásom van a bogárra is.
- Ez már harcsa lesz... - reménykedem, mert jobban védekezik.
Újból tévedek. Ez is kecsege, igaz, a nagyobbak közül.
Gondolkodva nézem a vizet, hát most mit tegyek?
Választéknak a süllőzés mellett már csak a dévér maradt. Előszedem a keszegezőt,
hosszú csőbot ez is, a hegye szalmaszál átmérőjű, a vékony zsinóron apró horog.
Felbontva a még tavaly vásárolt konzervkukoricát, alaposan megszórom a helyet.

Elmélkedem. Nem mondhatom, hogy hűtlen hozzám a folyó, csak éppen a szákom üres.
A fák árnyéka végigmászik a csónakon, a levegő könnyebbé válik. Nem lesz ma
vihar. Csendesen csúsztatom össze a használatból mára már kivont botokat.
Apró remegés a keszegezőn, ami húzássá erősödik. Bevágok, megakad. Érzem, hogy
jobb hal mozog a horgon, de nem szalad oldalra a zsinór. A tükörre lapátnyi
dévér érkezik.
-Végre! - sóhajtok, és előszedem műanyag karikákkal kifeszített haltartómat. -
Jobb híján dévérekkel tömlek tele - biztatom, amíg kiakasztom a csónak oldalára.
Tíz perc se telik el, újabb és jó kapás. De a zsinór végén most több lóerős
motor vágtat. Nem nehéz a felismerés: vendégként ponty érkezett.
Birkózom vele. A kis Forelle-orsó és a vékony zsinór vitézül állja a harcot.
Negyed óra múlva a csónak végénél köröz a hal. Aztán kiemelem. A horog a szájban
bő nyálkahártyaréteget ölel. Megmérem: 3,80-as gyönyörű állat. Nyurgább a
nyurgánál, aranypikkelyes, csak a hasa nagy. Szelíd barackot nyomok a fejére,
mielőtt visszateszem a vízbe. A kiemelő hálójában pikkelyt hagy emlékül. Ráírom
a súlyt, a dátumot és elteszem a jegyzetfüzetembe.
- És most? - kérdezem aztán önmagamtól.
- És most újból a harcsa következik! - határozom el, mert nem akarom zavarni
telt pocakú kedveseimet a közelgő nász előtt.
Lassan ballag a part a csónak mellett. A kuttyogató hangját most a másik oldal
dzsungele veri vissza. A zsinórt hol a kezemmel mozgatom, hol a botvégen feszül,
de egyetlen harcsa se veszi figyelembe igyekezetem.
- Ádám, hol vagy? - dúdolom éppen a régi slágert, Székely Ádámra, a harcsázók
királyára gondolva, hogy megmutatná, mit hibázok el, amikor óvatosan behajlik a
bot.
- Megvan! - riad bennem az öröm, de aztán önsajnálattá soványodik, mert érzem a
védekezésén, hogy ez a hal se az igazi. Olyan kettes, azért alá kell merítenem,
meg se mérem, messze esik a tilalomban is méretestől.
-Ezt nem játszom tovább! - határozom el most már véglegesen, és utolsó
mentsvárként egy újabb bokorra ülök. Hosszú árnyék a vízen, a búcsúzó nap a fák
hegyéhez közelít.
Halszelet mindkét süllőző boton. Néhány perc múlva a bokor alsó határára vetett
horgon kapás. Nem picizget, a bot derékba hajlik, szinte bevágni se kell.
Kirohan. Harmincas zsinór kerepelteti az orsót, mehet. Elszalad olyan 25
méternyire. Bennem a fárasztás meg nem unható izgalmán túl megkönnyebbülés: nem
megyek hal nélkül haza, az ereje komoly süllőre vall. Valami furcsát érzek
azért, mert öreg süllőnek nagyon rohanós, de mi más lehet?
Lehet! Feljön. Két riadt szem néz rám széles kacsacsőr fölött. Csendesen
káromkodom. Csuka, három kilogramm körüli, el fogja harapni a madzagot. Ebben
végre nem tévedek. Elharapja. Bukfencet vet, aztán már csak az ólom húzza a
zsinórt. Rosszkedvűen tekerem fel, befejezettnek nyilvánítván a mai horgászatot.
Csorgok és rendezkedem. Lassan csónakos barátaimhoz érek. Utolsónak a haltartó
marad és benne az egyetlen keszeg. Gondolkodom, mit tegyek vele? Ha hazaviszem,
Bé kinevet, mert jobb halakhoz szokott.
- Ma a kegyelemosztás napja van - döntöm el a dolgot nagyképűen, mintha egész
nap csak arra vártam volna, hogy egy-egy megfogott halnak visszaadjam az életét.
Kifordítom a haltartót, a dévér lapjára esik, és kábán veszi tudomásul, hogy
nincs már kerítés az orra előtt.
Csónakjából Tamás Andris barátom végignézi a produkciót.
- Csak ennyi volt? - kérdezi némi sajnálkozással.
- Ennyi - szólok vissza, mert értelmetlen a magyarázkodás.
A városban csinos nő libeg át az úttesten a Trabant előtt.
Fékeznem kell, de nem bosszankodom. Merészen felvágott, fekete szoknya, könnyű
piros blúz, és benne a két telt kebel szabadon liftezik.
- Ha akarja, elviszem... - szólok ki a nyitott ablakon.
Döbbenten néz rám, szemében őszülő hajam tükröződhet, mert apró grimasz ébred az
arcán, egy pisze orr az égig emelkedik, aztán szótlanul tovalibeg.

Mister Úgyse
(Szász Imrének, szeretettel)
Mister Úgyse délben érkezett. Igaz, akkor még jó csengésű magyar neve volt, ezt
az újat én ragasztottam rá, amikor jobban megismertem. Óvatos kíváncsisággal
lépett szobámba, ahol feleségemnek hetenként csak egyszer szabad takarítani.
Limlomos férfibordély. A széles íróasztalon ezernyi cetli, hivatalosak és
hívatlanok, újságok, folyóiratok, egy örökké nyitott írógép, testes hamutál,
tele csikkel. A műszerszekrényben fecskendők, csipeszek, szikék között orsók,
zsinórok, lakkok, festékek. A falon hosszú lécre akasztottan horgászbotok.
Kicsit megriad, inkább az utóbbiakat szemléli.
- Mutasd meg horgászbotjaid, megmondom, ki vagy! - terelem én is ebbe az irányba
gondolatait, hogy ne vegye észre a többit. Ritkán szokott zavarni a
rendetlenség, de most határozottan zavar. Ez a Pestről jött vendég többet
érdemelne.
Udvarias, egyszerű mondatok. Lessük egymást, öreg fiúk, mindketten túl az
ötvenen, ö új horgászvizeket keres, mert a régieket elrontotta már az idő, én
apró ablakot, amelyen át betekinthetek egy másik világba, ahol a leírt betűk
szépségét sejtem.
- A víz? - kérdezi később leplezetlen kíváncsisággal.
- Két nappal ezelőtt még gyönyörű volt, azóta nem láttam - mondom, de hirtelen
eszembe jut, hogy akkor már erősen áradt, ki tudja, ma mit mutat?
Délután a csónakban ülünk. A folyó két nap alatt három métert emelkedett.
Tuskók, gallycsomók, magányos faóriások úsznak a hátán. Vize, mint a sűrű
tejeskávé. És szokatlan erővel sodor. Káromkodva kerülgetem az úszó rönköket.
Cikcakkozunk néhány kilométert, a motor köhög, feladom.
- Tudtam én - mondja már otthon -, hogy nekem úgyse sikerül...
- Majd üzenek! - ígérem a búcsúzásnál. - Ha jó lesz, üzenek!
- Elromlik - gondolkodik hangosan -, elromlik majd akkor is, mire megérkezem...
Szomorúan csapja be a kocsiajtót.
Már szelíd, késő őszi fény simogatja a tájat, amikor újra hívhatom.
- Szép? - kérdezi a folyó felé intve.
- Gyönyörű - mondom lelkesen.
- Ne beszélj neki rólam! - figyelmeztet. - Hátha nem vesz észre...
- Meg kell szeretned, akkor majd nem haragszik. Megmondtam már neked, hogy
olyan, mint egy asszony. Ez se állja a tartós ostromot.
- Öreg vagyok már a tartós ostromláshoz!
- Valamit valamiért - sóhajtom dühösen, mert idegesít, hogy várja és elfogadja a
vereséget.
A folyó nem vette észre. Mint egy angol lady, tiszta maradt és hűvösen idegen.
- Na, ennek sokáig kell udvarolnunk, mire megadja magát - mondom, de inkább
vigasztalásnak szánom a megjegyzést, hogy ne tűnjön reménytelennek a hosszú
várakozás. Nem válaszol. Talán a botot nézi vagy a vizet, amelyen vidáman
hancúroznak a vadkacsák. Félek, hogy megriad a csendtől, ezért régi nyarakról
mesélek, amikor vaskos halak rohantak a zsinórok végén és elsuttogom azt is,
hogy még mindig várok egy találkozást. Azzal az igazán nagy, aranyos hasúval.
A sokat tapasztaltak értésével mosolyog. Talán irigyel is ezért a várakozásért.
- Süllő? - kérdezi később. Írásaiból tudom, hogy legszebb álmaiban a csodák
vizén hatalmas, kék farkú süllők lebegnek, de szeretném, ha pontyot fogna a
süllőzés előtt.
- Korán van még. Először megfogjuk a pontyainkat, aztán süllőzhetünk...
Kinéz a partra, ritka levelek libegnek az ágak között.
- Nem eszik már a ponty... Október vége van.
- De eszik - állítom csökönyös bizakodással.
Nem válaszol. Érzem, hogy őszintén akarja azt a pontyot, de már nem a
zsákmányszerzés öröme miatt. Miattam, hogy ne csorbuljon ez a fenenagy bizalmam.
Végre megszán a folyó bennünket: szépen, csendesen behajlik a botja.
Tisztességesen bevág, feláll, a böhömnagy csónak enyhén imbolyog. A zsinór
feszes, az orsó finoman kerepel. Ülök és nézem. Arcát feszültté teszi az
izgalom, de keze hajlékonyan követi a hal kirohanásait. Néhány perc múlva
kiemeljük. Jó kettes nyurga, pikkelyein aranylón csillog az őszi fény. Mister
Úgyse kezében remeg a cigaretta.
- Meg kell szeretned ezt a vizet! - ismétlem. - Akkor téged is szeretni fog...
Nem válaszol. Olykor lenéz a hálóban pihenő halra. Süllőzés céljából a túlsó
part ágai közé csúsztatom be a csónakot.
- Nagyok is vannak? - kérdezi, amíg izgatottan fűzi fel a horogra a kis halat.
- Nagyon is. Kék farkúak.
Alkonyatig reménykedünk, de nem jön, csak egy növendék, óvatosan veszi le a
horogról, és teszi vissza a vízbe.
A következő napokban lemásoljuk az első történéseit. Gyorsan megfogjuk
pontyainkat, hogy biztos zsákmányunk legyen, aztán tuskóról tuskóra vándorolva
kék farkú süllőket kergetünk. Mindhiába. Még kicsi se jön.
Sértődötten nézem a vizet: harminc éve tartó szerelem után ilyet nem lenne
szabad velem tennie...
Társam értőn bólogat. Tudta ő ezt előre is...
Utolsó délelőttünkön még megpróbáljuk, mert nem akarom beismerni a vereséget.
- Úgyse sikerül - mondja. - Nekem nem jöhet össze minden...
Igaza lett.

- Azért szép volt - vigasztal a búcsúzásnál. - Talán majd jövőre...

Június elején kék farkú süllőket fogok. Táviratot diktálok a
postáskisasszonynak:
"A kék farkú harap! Gyere azonnal!"
A telefonban csendesen kuncog a kisasszony.
- Ez valami újabb figura, Géza bácsi?
- Új - nevetek én is, mert nem akarom a kedvét elrontani.
Csak egy hét múlva érkezik. A folyó árad, egyre zavarosabb. Süllő egy darab se.
- Miért mondtad el neki - mutat a folyóra -, hogy megérkezem?
- Nem mondtam, de lehet, hogy megsejtette... Hinni kezdek a hiedelmeiben.
- Már otthon éreztem, hogy most se sikerül. Dühös is vagyok, szomorú is.
Meleg, aranyfényű szeptember vigyázza a letisztult vizet, amikor újra
találkozunk.
- Tíz napi öröm következik - mondom üdvözlés helyett, és azonnal a csónakba
tessékelem, hogy ne veszítsünk ebből a tíz napból perceket se.
Szellő se mozdul, a délutáni nap a fák hegyén, kezemben kettőket pukkan a
kuttyogató. Hirtelen bevág, és feláll.
- Vendégem van - mondja csendesen.
Kezében derékba hajlik a bot. A hal jobbra tör, balra tör, csónak elé, csónak
alá, de az agyondicsért tengeri peremorsó fékje nem ad zsinórt. Lazít a
csavaron, akkor se enged. Mister Úgyse hangosan káromkodik, a harcsa szívósan
küzd a rövid zsinórral. Aztán feljön. Töretlen elszántsággal úszik el a csónak
mellett.
- Jó hetes - mondom tárgyilagosan.
- Ötös, ha van - igazítja ki vélt tévedésem.
Nem vitatkozom.
A hal lebukik, a fék most is blokkol, mintha egy kezdő, női gépkocsivezető
taposná, a bot hegye a vízben. Aztán egy pattanás, az ólom a horoggal együtt az
ég felé repül, majd egykedvű csobbanással hull vissza a vízbe. Mister Úgyse
valami nagyon cifrát akar mondani, de meggondolja. Még akkor is remeg a keze,
amikor mélyről jött sóhajtással rálegyint a folyóra.
Aztán új bogarat fűz, én előkaparom a kuttyogatót, kettőket, néha hármakat ütök,
az utolsó hangot loccsanó cifrázással.
Hallgatunk.
Az a harcsa felborította gondosan megírt forgatókönyvem előírásait. Új álmokat
rajzolt a víztükörre, testes, nagy bajuszú álmokat, mellékessé zsugorítva a
halak egyéb nemzetségeit. A süllőket is, a kék farkúakat.
Kuttyogatunk hát hajnalban, délelőtt, délután, alkonyatkor. Igaz, harcsa is
akad. Konyha-harcsák, két-három kilósak, de a nagyja hallgat.
Néhány nap múlva megszán az idő. Hideg szél söpör a hullámok felett, elfújja a
harcsákra kivetett horgok fölül a magas csónakot. Egy-egy védettebb szögletben
pontyozunk és süllőzgetünk. Ponty szépen akad, olyan ötévesek, meg néhány
öregebb. Süllő mindössze három. Kilogramm körüliek. Érzem, lehetne több is,
nagyobb is, de Mister Úgyse nem hisz a folyóban és nem hisz nekem. Hit nélkül
meg...?
Utolsó este könyvelünk. A harcsák, süllők súlyában mérleg nélkül is megegyezünk,
csak a pontyok megítélésében van köztünk különbség.
- A kisebbek típuspontyok voltak - mondom hangosan. - Átlagos súlyuk 1,55.
- 1,30 - mondja és tudom, hogy nem fellebbezhetek.
Másnap hajnalban még egy rövid búcsúpontyozás. Akad egy típus is.
- Ekkorák voltak a többiek is - mondom. Alaposan megnézi, forgatja, rábólint.
- Ekkorák.
- Akkor majd megmérjük otthon pontos mérlegen... Szórakozottan mond igent, mint
akinek nem fontos már ez az egész. A tájat nézi, benne talán az elmúlt tíz
napot, vagy a tuskó mellé képzelt harcsakirályt.
- 1,62 - mondom már otthon a mérleg előtt. És hogy helyre álljon tépett
önérzetem - A harcsád is volt hetes.
Szelíden mosolyog.

- Mindegy, hogy mennyi volt... Gyönyörű volt...

- Majd jövőre - búcsúzott akkor.
Az a jövő azóta múlttá érett. Árvizes, kegyetlen, ronda nyár volt. Mindössze két
jobb, szeptember végi hetet adott. De a folyó - úgy látszik - megszerette. Az a
szombat-vasárnap, amikor megjött, e két hét legszebb két napja volt.
Szokott helyemre ültünk, és amire még alig volt példa életemben, 6:2-re nyerte
velem szemben a pontycsatát. Csak a süllő hallgatott.
- Nincs - mondta beletörődve.
- Nincs? - kérdeztem, és a halászok sokmázsás zsákmánya jutott eszembe.
- Nincs - zárta le a többéves vitát.
Kedden egyedül ültem a helyen. Fene tudja, talán hiányzott is, hogy súlyos
kilóival nem imbolygatja a széles csónakot.
A második botot süllőre szereltem. A horogra szelet helyett élő kis halat
tettem, ahogyan Mister Úgyse szokta. A botot arra az ágra támasztottam, a kis
halat oda lógattam, ahol két napon át ő leste a kék farkú halat.
Három kapásom volt, három gyönyörű süllőt fogtam. A Balaton mellett fogasnak
neveznék őket.
Hazafelé elnézegettem a halakat. Arra gondoltam, ha most Mister Úgyse mellettem
ülne, elmondanám, hogy az embernek - levetvén a pesszimizmus szürke csuháját -
hinnie kell, szeretnie kell azt a másik világot, aminek titkait fürkészi, ha
érteni akarja. De már messze járt, nem mondhattam el.

Vízparti találkozások

1954 május elseje. A falu fölött még az éjszaka nyújtózkodik. Pannónia motorom
hangtompító nélkül dübörög alattam. Néhány pislogó utcai lámpa mögöttem marad.
Tiszagát. Vadnyúl rohan előttem, fékeznem kell, hogy kibújhasson a fényszóró
sugarából. Hullámtéri ösvény a Hejő-patak mentén. A széles, folyóparti bozót
megálljt parancsol. Leállítom a motort. Csörtetés horgászbotokkal, hátizsákkal.
Széles homokföveny a Hejő torkolata alatt. Csodák folyója a kora szürkületben:
Tisza.
Vidám sóhajom nyugalom. A kötelező menetelés, a fényképeket cipelő áradat, a
brossúra-szónoklat, a vastaps és mögötte az embertelenság gáton kívül maradt.
Bíborpiros a pirkadat. Zöldre vált a fák feketéje. Balin rabol a Hejő-
torkolatban. Két botot szedek elő, mindkét horogra gilisztát teszek. Hosszút
dobok, mégse érem el a mély vizet. Mindegy! Megjöhet az a hal a sekélyből is.
Várok, figyelek, de csak két törpeharcsa jelentkezik. Reménytelennek tűnik,
megunom. A homokmező alatt talán mély a víz. Megnézem: mély. Átköltözöm. Csend.
Itt még törpeharcsa sincs. Bánja a fene. A folyó felett és a koponyámban örömös
béke terpeszkedik.
Hét óra van, megéhezem. Kenyér, szalonna, hónapos retek. A kezem nézem:
zsebkésem őseimtől örökölt mozdulattal vágja a falatot. Elmosolyodom.
A bozót külső oldalán motor pöfög, azután leáll. Találgatom: az ismeretlen vajon
ide jött?
Csörtetés. Alacsony emberke bukkan elő a sűrűből. Támolyog a nehéz hátizsák
alatt, kezében horgászbotok. Mellém érve megáll, a zsákot a homokra dobja.
Nagyokat szuszog, aztán kezet nyújt.
- Gedeon.
Én is bemutatkozom. Elmosolyodik.
- Szóval te vagy az?
- Én - mondom bizonytalanul, mert nem tudom, kinek kellene lennem.
- Akkor hazudtak - állapítja meg. - Azt mondták, hogy nagyon értesz a vízhez.
Hát nem értesz! Ha értenél, ott horgásznál a torkolatban. - Korábbi helyemre
mutat.
- Az ott nagyon sekély - mentegetőzöm. - Most nincs hala.
- Nekem mondod? Kölyökkorom óta ismerem.
Hallgatok. Felemeli a hátizsákot, a botokat, és elindul a torkolat felé.
Néhányat lép, megáll, visszafordul.
- Majd jön egy nő... Mutatkozz be neki! A feleségem.
Töprengve nézem, csak haloványan sejtem, hogy ki lehet. A sorsom még csak két
éve lökött erre a tájra, mondták, egy Gedeon nevű orvos származott el a szomszéd
faluból, a városban lakik, de ha megérkezik a jó idő, ünnepnapokon horgászni
néha visszajár. Lehet, hogy ő az. A vízparti toprongy az ember foglalkozásáról
nem árulkodik.
Teltkarcsú, szelíd szemű nő botorkál elő a bozót ösvényéről, púposra tömött
kosarat cipel. Derűsen nézem, ha a kosár tartalma élelem, éhezéstől nem kell
félniök.
- Mutatkozz be a fickónak, Klára! - érkezik a parancs a torkolat felől.
Felállók, mindketten nevetünk.
- Kicsit bolond, de jó gyerek... - védi az urát az asszony.
Cipőit nézi, elmerültek a homokban, kibújik belőlük, és mezítláb indul el férje
felé. Pokrócot terít, rendezkedik, könyvet szed elő, olvasni kezd.
Csendben irigykedem: az én feleségem nem szereti a horgászbotos kirándulásokat.
Tűnődésemet harsány felszólítás szakítja meg:
- Versenyezzünk, te nagyokos!
A botokat nézem, mindkettő hegye rezzenéstelen, a torkolatnál legalább
törpeharcsa van, mégse ellenkezem. Igaz, közben az is eszembe jut, hogy
régenvolt kártyacsatákban mindig nyertem, ha más hívott játszani, de mindig
vesztettem, ha én mentem társak után.
- Rendben van - kiáltok vissza. - Két bot, egy-egy horog...
- Elfogadom - érkezik a víz tükrén a válasz.
Új, virgonc gilisztákat fűzök a horgokra.
- Egy-nullra vezetek! - kiabál csakhamar. Kíváncsian nézem, apró törpeharcsa
vergődik a zsinórja végén.
Már három-nullnál tart, amikor komótos lassúsággal meghajlik az egyik botom.
Lomha erő mozdul a mélyben, ujjammal fékezem a forgódobú orsót, a ragasztott bot
szépen hajladozik. Néhány perc múlva egy ötös harcsa forgolódik partközeiben.
Újdonsült ismerősöm mellettem topog.
- Mázlista! - mondja megvetően, amikor a hal alá dugom az emelőt. Megvárja, amíg
becsúsztatom a haltartóba, és a víz szegélyén kikötöm egy vastagabb karóhoz.
Dörmögve bandukol vissza a botjaihoz, de nem értem a hangfoszlányokat.
A Tisza váratlanul akadozóvá válik: botom hegye mohó halakat jelez. Újabb két,
valamivel kisebb harcsa, majd négy fejlett kecsege kerül a szákba. Dél van, a
verseny is eldőlt, megelégelem. Szétszedem a botokat, bekötöm a hátizsák száját.
Elindulok új társam felé, hogy elköszönjek.
- Mázlista! - ismétli hangosan. - És pont a feleségem előtt...
Vidám, égszínkék szempár vigyorog a tettetett bosszúság mögött, hatalmas orr,
tapsi, nagy fülek határozzák meg a barázdákkal felszántott arcot.
- Legközelebb majd visszabosszulod - vigasztalom.
- Ne félj, nem maradok adósod!
Csak útközben jut eszembe, hogy adhattam volna nekik egy-két halat is. Mindegy!
Vissza már nem fordulok.

II

1956 november eleje.

Október kezdete óta van egy holtbiztos márnázó helyem.
Gyalog bandukoltam akkor hazafelé a Hejő-torkolattól, szórakozottan néztem a
partot és folyót, a Sebesnél iszapfelhő úszott a vízszegélyben: márnák
habzsolták a kérészeket. Attól fogva minden délután kijártam, vitézül harcoló
halak kapkodták a horgot. A zsákmány hírére néhány társ is odacsábult, de nem
szült vitát köztünk a mohóság, könnyen elfértünk azon a kilométeren.
Október 23. beszüntette a horgászatot, a házakban könnyű remények és fojtó
félelmek tétováztak a rádiók előtt: kinek-kinek addigi élete szerint.
Hosszú töprengés eredményeként tegnap aztán én is összecsomagoltam. Néztem az
öreg Pannóniát is, asszonyt, két apró gyereket és tömött batyukat kell majd a
nyugati határig elvinnie.
Délután vendégként két idősebb paraszt érkezett, mondták, ne menjek, hiszen
szeret a falu, nem akarnak elveszíteni. Feleségem a gyerekek ágyán sírdogált,
szomorúság úszott a felfordult lakásban és este elmondta azt a beszédet a főpap.
Rádöbbentem, hogy semmit se ért az elszaladt évek fájdalmaiból, az új, tiszta,
emberséges világ helyett a régit vágyja vissza, belekeseredtem.
A gyerekek felöltöztetve aludtak az ágyon.
- Szedd szét a csomagokat - kértem feleségem éjfél körül -, ha odakint ilyen
főpapok dirigálnak, itthon maradunk!
Vidám mosollyal rendezkedett, levetkőztette a kicsiket is, aztán megkönnyebbült
szívvel öleltük meg egymást.
-Reggel elmegyek horgászni! - mondtam még elalvás előtt.
Nem tiltakozott a váratlan elhatározás miatt, hiszen ismert, így tudta, hogy a
folyó feloldja majd bennem a megmaradt kétségeket.
Csendes, szürke, novemberi reggel.
- Ne izgulj! - mondom a nagy útra felkészített Pannóniának. - Bécs helyett a
Sebeshez megyünk.
Hallgat a falu, ha bizonytalanság gyötri, az utakon szótlan parasztok
tétováznak, és bár lenne még munka, üres a határ.

A Sebeshez taposott ösvény vezet. Egyedül leszek, így gondolom, de fához

támasztott motorkerékpár fogad a szakadt part felett. Kíváncsian nézem a
vízszegélyt, lent apró alak gunnyaszt két bedobott horgászbot mögött: hatalmas
orr, tapsi, nagy fülek, Gedeon barátom.
Lecsúszkálok a meredeken, hangosan köszönök, kíváncsiság ébred az égszínkék
szemekben.
- Azt hittem, elvitt a fene nyugatra téged is...
Él nélkül, kedvetlenül mondja, nem tudom, rokoni, baráti köréből ki hagyta itt.
A partot nézem felelet helyett, elfogadható helyet keresek, egy csücsök
kínálkozik húsz lépésnyire, ott már nem zavarom, letelepedhetek.
- Adok kérészt, ne bajlódj vele - mutat Gedeon a dobozára, amelyben száraz
homokon kövér tiszavirágálcák forgolódnak.
Éppen fel akartam mászni a meredeken, hogy lehozzam a fönti bozótban elrejtett
kapát. Az álcák felét átrakom az én dobozomba.
- Szedek, ha elfogy - mondom köszönetképpen.
- Elég lesz ez kettőnknek is... Már egy órája itt vagyok, de sem a kecsege, sem
a márna nem eszik.
Egyetlen készséget szedek elő. A sodrás behajlítja a szolgafára helyezett bot
hegyét. Hallgatunk. A túlsó part homokján két szarka csemegézik valami vízhozta
dögön.
- Okosan tetted, hogy itthon maradtál - szólalt meg később. - Én évekig kint
éltem a háború után, ott is nehéz.
- Tudod, az a tegnapi főpapi beszéd...
- Az is, meg más is...
- És mi lesz ezután?
- Nem tudom... De a Tisza itt folyik.
- Igazad van - mosolygok vissza, mert ennél döntőbb érvet nem mondhatott. A
Tisza valóban itt folyik...
Aprókat moccan botom hegye, de a halat elhibázom.
- Valami apróság lehetett - tűnődöm hangosan.
- Nem biztos. Hideg a víz, óvatosan eszik a nagy hal is. Eszembe jut régi
versenyünk.
- Ha akarod, azt a vereséget most megbosszulhatod!
Felkapja a fejét, figyel, mérlegel.
- Elfogadom a kihívást!
Eszembe jutnak a kártyacsaták, amikor én futottam társak után és már biztosan
tudom, hogy veszteni fogok.
Mindketten új kérészeket rakunk és nagyobb figyelemmel lessük a bot hegyét.
Hiedelmem csakhamar beigazolódik. Gedeon bevág, erős a botja, mégis derékba
hajlik, orsója élesen kerepel. Kapkodva szedem ki horgomat, hogy ne akadályozzam
a fárasztásban. A küzdelem hevében észre se veszi, arca kemény, csak arra ügyel,
hogy mindig feszes legyen ellenfelével a zsinóros összeköttetés. Tíz perc múlva
a hal pontosan előttem a meder gödreit keresi, aztán felemelkedik. Nézem,
takaros márna birkózik a zsinór erejével, oldalra billen, jó háromkilósra
becsülöm.
- Segítsek? - kérdezem.
Elutasít. - Ez a hal dolga, meg az enyém!
A márna egyre fáradtabban mozog. Gedeon hóna alá csapja a kiemelőt, és lelép a
vízszegélyre. Óvatosan húzza maga felé az elfáradt állatot, majd ügyesen
alámerít. Nézegeti, aztán felmutatja.
- Gratulálok - mondom hangosan.
Vidáman csillognak az égszínkék szemek, a nagy orrú, tapsi, nagy fülű arcot a
váratlan öröm szinte széppé teszi.
Fél óra múlva megfogja a másodikat, aztán a harmadikat. Végre nekem is akad egy
éppen méretes.
Ebéd. Mellém telepszik. Dércsípte paprika, kenyér, szalonna csillapíthatja
éhségünket.
- Gyönyörű - nézi a folyót. - Nincs hozzá hasonló sehol!
Ráérzek szavainak igazságára. Az is eszembe jut, hogy most a nyugati határ körül
lennénk valahol, ha az éjszaka meg nem gondolom.
Ebéd után megfogja a negyedik halat is, az én márnámnak nem akad párja.
Természetesnek veszem. Az a bizonyos kártyababona...
Két óra körül tompa zúgás kel szárnyra kelet felől. Tanakodunk, hogy mi a
fityfene lehet. Fokozatosan erősödik, körülvesz bennünket. Idegesen csomagolunk,
Gedeon a halakat a hátizsákjába gyömöszöli.
- Egy-egy - mosolyog búcsúzás közben.
- Egy-egy - ismerem el a vereséget.
- Kár, hogy nem volt itt a feleségem... - mondja még, aztán kezet fogunk.
A faluban nyugtalanság fogad. Riadt, gyűrt arcú parasztok bámulnak a főút
irányába.
Az útkereszteződésnél megtorpanok. Harckocsik százai vonulnak Budapest felé,
rajtuk idegen katonák figyelnek töltött fegyverek mögött.

III

Egy júliusi szombat este - már a hatvanas évek végén - megcsörren lakásomban a
telefon. Rekedt férfibasszus dörmög a kagylóban, nem ismerem fel tulajdonosát.
Észreveszi, csendesen nevet zavaromon.
- Gedeon vagyok - mondja végül, amikor már megelégelte tudatlanságomat. A név
segít, nagy orrú, tapsi, nagy fülű barátom vigyorgását hallom, akivel... A
mindenségit, szalad az idő! - utoljára 1956 novemberében találkoztam.
- Nagyon örülök - mondom, és így is gondolom, mert eszembe jut az a félelmekből
és akkor megválaszolhatatlan kérdésekből felépült novemberi nap a Tisza-parton.
- Ne örülj! Holnap meglátogatlak... Az öröm valóban elhervad bennem.
- Holnap horgászni akartam...
- Hát mit gondolsz, én csúzlizni megyek...? Már este összecsomagolom a
horgászholmikat. Hajnalban feleségem gombóccá gömbölyödik össze az ágyon, és
szájszögletére durcás ránc szalad, amikor roppant óvatossággal kikászálódom
belőle.
- Mire hazaérek, elfelejti... - vigasztalom a kapuban magam, ahová botokkal,
hátizsákkal együtt kipakolok, nehogy harsány ébresztőt rendezzen Gedeon.

Ácsorgok, a barátom sehol. Az égen halványodnak a csillagok, eszembe jut, hogy

ezek Fekete István csillagai, "akik" már látják a napot. Az órát nézem,
megbeszélt időnkhöz számítottan már húsz percet késik, dühös vagyok.
Fontolgatom, hogy beindítom saját gépkocsimat, és itthagyom. Aztán lemondok
erről is; ha megjön és nem talál, felveri a házat...
Egy-egy autó feltűnik a kanyarban, ahonnan Gedeonnak kellene jönnie, de elsuhan
valamennyi az orrom előtt, csalódottan nézem piros lámpáikat.
- Már harminc percet késik... - nézem újból az órát, elhatározom, hogy cédulát
hagyok a kapufélfán, és mégis elmegyek, amikor egy-egy puskalövés csattanása
hangzik a kanyar felől és feltűnik egy lassan baktató kocsi.
- Csak nem? - riad bennem a kérdés, de igenlő válaszként egy öreg, fehérre
mázolt Warszava áll meg előttem, és Gedeon vigyorog a kormánya mögött.
- Állítsd már le! - kiáltok rá ijedten, mert nagyokat durrant alapjáratban is.
- Ha bolond lennék... Akkor nem indul el...
Kapkodva dobálom a hátsó ülésre horgászcókmókomat.
- Két hete vettem, kiselejtezték egy vállalatnál, és tegnap lettek készen a
javításával... - dicsekszik Gedeon.
- A durrogásért mennyit fizettél?
- Majd elhagyja... Tegnap még nem durrogott.
Nem hagyja el. Falukon döcögünk keresztül, korán kelő emberek szökkennek arrább
egy-egy díszlövésre, és inkább kíváncsian, mint ijedten bámulnak utánunk.
- Azért vehettél volna valami jobbat is...
Bántó él nélkül, jószándékkal mondom, Gedeon mégis elkomorul.
- A kórházi laborban csak a betegek vérét vagy ürülékét látom, és attól nem lesz
tele a zsebem...
Eddig még nem hallottam panaszkodni sohasem. Kíváncsian nézem, szájszögletében
Kossuth cigaretta fityeg, zsebében turkál, újat szed elő, a félig szívottról
gyújt rá, a csikket kidobja az ablakon. Heves köhögési roham kapja el, lelassít,
gyűrt és fakó az arca, de a roham végén, mintha elfelejtette volna rosszkedvét
is, kamaszos hetvenkedéssel rám mosolyog.
- Csak ez a rohadt cigaretta...
Mezei út vezet a csatorna felé. Kátyúkat kerülget, a gátnál megfordul és tolatva
mászunk fel a meredekre.
- Jobban bízom a lejtőben, mint az önindítóban - magyarázza, és kikapcsolja a
motort, ami - talán, hogy a megállásért kifejezze az elégedettségét -, még egy
hatalmasat dörren.
A csatorna partját szerény sásszegély övezi, a sekélyebb vízben néhány hínárszál
lengedezik az áramlás hatására. Apró öblöt keresek, kukoricát szórok,
szolgafákat vágok egy gyalogakácos bozótban, és bevetem a horgokat.
Gedeon elsétál lefelé, fölfelé, megnézi a gáton kívüli, kákabokrokkal tarkított
tavat is, aztán nem messze tőlem letelepedik. Kis halat és gilisztát rak a
horgokra, a botokat a sásszegélyre fekteti.
- Most majd eldöntjük a dolgot - szól át elégedetten.
Tudom, hogy régi versenyünkre gondol, de megjegyzést nem teszek, nehogy
kártyababonás csapdámba essek.
A nap felszippantja a fűről az éjszaka harmatcseppjeit, levetteti rólunk a
kabátot, majd az inget is. Később glória nélküli gatyában várjuk a reménybeli
nagy halakat, de azok távoli tájon adhattak találkát egymásnak, a délelőtti
csendet egyetlen moccanás se töri meg.
Gedeont nézem. Nekitámaszkodva a partoldalnak levetett ruháin hever, mellkasán
ősz szőrszálakat libegtet a parányi szél, így profilból a nagynál is nagyobb az
orra, tapsinál is tapsibb a füle, szemét lecsukja, és ha nem füstölögne szájában
örökké a cigaretta, azt hihetném, hogy elaludt. Rádöbbenek, hogy mióta nem
láttam, nagyon megöregedett, az is eszembe jut, hogy hasonló megállapításra
juthatott rólam ő is. Megnézem magam a víztükörben, hát a fiatalság rugalmas
simasága lekopott már rólam, és csak erős jóindulattal lehet öreg helyett
markánsnak nevezni idővágta árkokkal cifrázott arcomat.
Tíz óra körül megunja Gedeon a lomha csendet, feltekeri a zsinórokat, és
kishalas botját vállára véve elindul a gáton kívüli tavacska felé. Nem értem,
hiszen abban a tóban legjobb esetben béka terem, meleg is, sekély is, felette
hangos rikoltozással mindössze néhány sirály köröz.
- Egy csuka rabolt ott reggel... - dörmögi, amikor elbaktat mellettem.
A csukában ugyan nem hiszek, mégis kíváncsian nézem, hogy a mocsárnál hogyan
ügyeskedik. Két kákabozót között megáll, nagyot lendít a boton, a kis hal apró
ezüst pontként repül a levegőben, aztán tompa csobbanással vízbe esik. Gedeon
lazára hagyja a zsinórt, a botot maga mellé fekteti és leül. A versenyünkre
gondolok, amit már akkor se veszthetek el, ha egy halat se fogok, hiszen társam
a pocsolya partján önkéntesen kirekesztette magát a horgászatból.
Álmosan, csendben érkezik meg a délidő. Néha, hogy tegyek valamit, fel-felnézem,
aztán visszadobom a horgokat, mert épségben mosolyognak rám a kukoricaszemek.
Éppen azon gondolkodom - nem erőltetvén, ami nem megy -, hogy abba kéne hagyni a
horgászatot, amikor éles madárvijjogás és sűrű káromkodás hallatszik Gedeon
felől. Feltápászkodom, megdöbbentő kép tárul elém. A barátom áll, kezében botja
hajladozik és feje felett a kéklő magasságban egy sirály küszködik a zsinór
erejével. Akaratlanul is elkap a röhögés, segítőtársnak csak később
ajánlkozhatom.
- Vigyek merítőt, vagy kifárasztod egyedül is?
A sirállyal együtt most engem is szid, felsorolja, hogy kit termékenyítsünk meg,
hogyan és mikor, közben egyre lejjebb tekeri orsójával a madarat, ami - mint egy
rosszul sikerült sárkány - meginogva köröz a feje felett. Aztán megunja a
groteszkre sikerült küzdelmet, nagyot ránt a boton, a zsinór az előkénél
elszakad és a sirály maga után vonszolva az előkére csúszott kis halat,
rikoltozva eliramlik.
Fojtanám, fojtom fel-feltörő nevetésem, alig tudom. Gedeon nagyokat suhogtat a
bottal, úgy közeledik.
- A kis hal felevickélt a víz színére, a sirály rávágott és a horog a madár
combjába akadt - panaszkodik dühösen.
- Láttam. Az ebédjét magával vitte...
Rám néz, égszínkék szeme metszően hideg. Megérzem, hogy most se beszélni, se
mosolyogni nem szabad. Leül, teszvesz, majd csomagolni kezd.
- Befejeztem - mondja aztán. - Mára elég volt...
A kocsi hű marad önmagához: már a lejtő alján elkezdi a durrogást. Egész úton
hallgatok, de lakásom előtt elmúlik belőlem a jólneveltség.
- Kettő-egyre te vezetsz - szólok be a nyitott kocsiablakon.
- Sirályt nem mindenki fog!
Látszik, hogy valami nagyon csúnyát akar mondani, de meggondolja. Dühösen
legyint, aztán gázt ad. A kocsi újabb díszlövéssel búcsúzik.
... és azután?
Azután tizenkét újabb nyár szalad el. Elkezdem, folytatom ötvennel induló éveim
számolását, Gedeon nyugdíjba megy. Az utakon megsokasodnak az autók, de a
barátom hű marad az öreg Warszavához, ami ezen a nyárközépi reggelen egy nekem
szóló, az utolsó ítéletet idéző harsonázás után, ki tudja, hányadik
átmázolással, hófehéren áll meg városi lakásom előtt.
Leszaladok, de Gedeon visszautasítja meghívásomat.
- Feleségem éppen lefőzte a feketét... - csábítgatom.
- Hozd le! Itt is megihatom. Nem szeretem az emeleteket...
Tétovázom, rágyújt, két köhögés között is élvezettel fújja a füstöt.
- Na, igyekezz!
Felrohanok, kihörpintem a magam adagját, hátamra veszem a hátizsákot, felkapom a
botokat, és óvatosan egyensúlyozom a lépcsőn a kávéval telt poharat.
- Ez jólesett! - mosolyog köszönetképpen. - Vannak dolgok, amikről még nem
tudtam lemondani...
- Látom - egyezek bele, mert újabb cigarettára gyújt.
Indít, meglepetésemre a motor halkan duruzsol. Észreveszi, nevet.
- Találtam egy rendes szerelőt...
Régi falumon szaladunk keresztül, volt lakásunkban idegen lakik. Az udvart
lesem, fiatal gyümölcsfák sorakoznak az egykor rózsákat dajkáló kertben. A
Tisza-gát sóderrel borított és a hullámtéren gyalult mezei út vezet a Hejő-
torkolat felé. A kocsi mögött sűrű por fakad, oldalt egyetlen, hatalmas
répatábla zöldell a múltba veszett nadrágszíjparcellák helyén. A parti bozót
megállítja a kocsit is. Kimászunk, Gedeon hátizsákjára mutat.
- Elfogadom, ha segítesz...
Az ösvényen hátizsákokat, botokat, tábori székeket cipelek, társam lemarad
mögöttem. A parton meghökkenek. Bár aszályos nyár van, szegélyig telt a folyó,
mindössze keskeny homokcsík őrzi a vizet, a széles homokmező eltűnt a tükör
alatt. Az okát nem nehéz kitalálnom: a Tiszát megtöltötte és lelassította
Kisköre.
Aztán rádöbbenek, hogy Gedeon még mindig valahol a bozóti ösvényen topog.
Visszaszaladok, társam az út felénél ácsorog. Szomjas-nehézkesen szedi a
levegőt, az arca lilásan piros. Amikor meglát, elmosolyodik.
- Ne tojj be, majd kipihenem...
Lassan, karonfogva ballagunk.
- A szívem néha vacakol, de attól még legyőzlek ma is - fenyeget meg már a
parton.
Csendben figyelem. A kapkodó légvételek ellenére a nagy orrú, tapsi, nagy fülű
arcon, meg az égszínkék szemekben megnyugodott derű honol.
Egymáshoz közel állítom fel a tábori székeket, ágasokat vágok és cókmókját a
helyére viszem. Megjegyzés nélkül leül, és összeszereli botjait.
- Két bot, két horog? - kérdezi.
Mindketten arra a régen volt, első versenyre gondolunk.
- Igen, két bot, két horog.
Kukoricát szórok az alig áramló vízbe, int, hogy szórjak neki is, de egyik
horgára gilisztát fűz az aranysárga szem helyett.
Tűnődöm, hogy valamiféle könnyű vagy komoly dologról beszéljek-e, de félek, hogy
megérződnék rajtam a romlott egészsége miatti megdöbbenés, így hallgatok.
Hallgat ő is. Töprengő csendben pereg a délelőtt.
- Azért szebb volt az a régi, kicsi víz... - szólal meg később félhangosan.
- Kiismerhetőbb - egyezek bele.
- Szebb! - ismétli meg.
A szelíd vitát kukoricás botján egy tisztességes kapás zárja le. Bevág, a horog
ül, a hal a meder felé rohan. Feltekerem a zsinórokat, hogy össze ne gabalyodjon
velük, ha zsákmányát partközeibe hozza, aztán szótlanul figyelem. Nem kell
szégyenkeznie: gyakorlott mozdulatokkal fáraszt, zsinórt ad, visszavesz, a ponty
tíz perc múlva előttünk forgolódik. Segítenék, de eszembe jut a márnával való
egykori visszautasítás, így nem mozdulok. Gedeon tétova mozdulatot tesz az
emelőszák felé, félúton meggondolja.
- Alámeríted? - kérdezi.
- Természetesen!
Leguggolok, a halat a fémkeret fölé húzza, éppen csak meg kell emelnem a rudat.
Kint a parton hálóba rakom.
- Gratulálok - nézem a pontyot. Olyan négykilós, sudár termetű.
- Köszönöm. - Szemében a kora nyár derűje fénylik, aztán a Tiszára mutat: -
Megérezte, hogy most kell adnia...
Bedobjuk újból a horgokat és víz mellett életemben először vágyom arra, hogy ne
fogjak halat. Nem fogok. Alkonyattájt összecsomagolunk.
- Várj meg itt - tanácsolom. - Kiviszem a csomagokat, és visszajövök érted...
Sietek, amennyire tudok. A visszaúton a bozót szélén megtorpanok. Kókadtan áll a
vízszegélyen, a Tiszát nézi, aztán észrevesz, és elindul felém. Meg-megpihenve
ballagunk a tekergő ösvényen.
- Győztél! - búcsúzom tőle a lakásom előtt. - Kettő-egyre győztél, de
legközelebb majd én nyerek...
Rágyújt egy cigarettára, mosolyog, de felhős a szeme.
- Jól van - feleli. - Legközelebb...

Tisza...
Meleg, csendes július. Csak a sodrás tereli a csónakot. Ismerős partok között
sétál velem a folyó. Ezeken a partokon maradt mögöttem az életem.
Odakint az öreg erőmű négy kéménye támasztja az eget. Helyén, amikor ide dobott
a sorsom, még a káptalani majorság rozoga épületei nézték a Tiszát. Lovakat
gyógyítgattam a hosszú istálló előtt.
A Tisza éles balraáttal déli irányba fordul. A kis ív fái alatt a duzzasztás
előtt még fürdésre alkalmas homokmező volt. Szegélyében várat építettek a
gyerekeim. Alagutat is és övárkot is a vár köré. Nekem zászlót kellett
készítenem. Egy gallyacskára kötöttem a lányom hajából kivett, égszínkék
szalagot.
Levél se rezdül a fák hegyén.
A rádióban elmondták már a maguk emlékezését az 1928-asok. Később félszavakból
is megértették egymást az 1947-esek. De mindmáig hallgattak az 1924-esek. Mintha
vétkünk lenne. Mintha nem, vagy rosszul szerettük volna ezt a népet és ezt a
megcsonkult hazát. Mert szerénységet és humánumot is tanultunk az iskolában. És
az a humanitás az életünkbe nőtt.
Tiszapalkonya... Kedves kis falu. Egykori szolgálatom tanúja. Akartam, hogy ne
legyek soha "nadrágos ember" benne. Akartam, hogy megszeressenek. Akartam, hogy
érezzék: vér a vérükből vagyok. Akartam: tudják meg, hogy nem az anyagiakért
segítek, ha segíthetek.
A kétszemű házak alatt három, kövekből épített sarkantyú nyúlt a folyóba. A
megemelkedett víz eltakarja most azokat is.

Ott a harmadik fölött halt meg az édesapám. Régen történt, már tizenhét évvel
ezelőtt...
Lomhán úszik a csónak a Tisza hátán. Haragos örvénylés állít meg nagyon mély víz
fölött. 1960 Őszén, amikor a földje után a lovait is elvitték, itt kötött a
nyakára vaskoloncot egy módos paraszt. Meg se lelték, pedig sokáig kereste a
falu népe.
Már elvégeztem az emberi tennivalókat, ami feladatomul elrendeltetett.
Megbízható otthon védi asszonyom és kedvező széllel kelt szárnyra két gyerekem.
A parton egy villám-ütötte fa halott csonkjai merednek az ég felé. Valamikor itt
is homokmező volt. A szegélyvízben még édesanyám is fürödhetett. De nagyon régen
elmosta már az idő azt a homokban felejtett lábnyomot.
Vakító délutáni nap. A jobb part közelében erősebbé válik a sodrás. Egykori
márnázó és kecsegéző helyem. És ezen a parton hevernek 1956 október-novemberének
töprengései. De az igazság, a kendőzetlenül is kimondható igazság közben valahol
elveszett.
Vajon az enyéim most otthon mit csinálnak?
Érintetlen tükörrel úszik a folyó, fehér törzsű nyírfák sorakoznak a
partszegélyben. Ezek a fák a kedvenceim. Lehet, hogy a messzi őshazából hoztam
magammal emlékképüket?
Bé talán éppen a szobámat takarítja. Cetlik, félbemaradt gondolatok, csikkel
teli hamutartók. Az én zárt, egyre magányosabb világom. Tornyosuló betűhad
csendesülő napjaim-körül...
Erdő és alatta egy folyóba ékelődő szöglet. A sodrás nekiront, mederbeli
szegélyén örvénnyel kerget örvényt, de alatta gondolkodva álldogál a víz...
Győztes horgászcsaták és üres bámulások szöglete. Rajta kalandok ülnek. Meg az
elszaladt éveim.
Már régebben kirepült otthonról a két gyerek, de rendesebbek, mint az ablakom
csücskébe rakott fészekből szárnyra kelt fecskefiókák... Vissza-visszajárnak.
Igaz, hogy hívjuk is, várjuk is őket. A négy, jókötésű fiúunokával...
Hejő-torkolat. Örömökkel kevert, bánatokkal tűzdelt, messze tegnapokká
érlelődött évtizedek. Meg egy dal, amelyik Marlene Dietrich előadásában a
legmegkapóbb. "Wo sind die Mánner?" Igen, mint vihar utáni hirtelen tócsa a
futóhomokon, hová szivárgott el az idő?
A Tisza-könyvben azt írtam, hogy talán én is hiányzom majd a folyónak, ha
életnaptáromból kitépődik az utolsó oldal is...
Lassan, tiszta fényekkel alkonyodik. A csónakot rezzenés nélkül öleli alattam a
Tisza. Meg kellene állnom valahol, hogy előszedjem a horgászbotokat. Sokadszor
is átélni a halakkal folytatott viaskodás örömét. Bár...
Bár közben menedékem, békém lett ez a víz. Békében élek lakóival. A halakkal is.
Ismerem őket. Az örömeiket, a fájdalmaikat, a szokásaikat. Elérhetőkké, be
csaphatókká, kiszolgáltatottakká váltak. Ha kifogom, gyakran megsajnálom őket.
Kiesett belőlem a korábbi, a győztes küzdelmek után mindig jelentkező,
zsákmányszerző öröm.
Már csak néhány öreg hallal szeretnék megbirkózni. Kemény, egyenlő esélyű
küzdelemben. Öregedő ember a sokat tapasztalt, erős, öreg halakkal...
Ördög-sarok. Harcsák, pontyok, süllők rejteke. Valamikor Bana János halászott
rajta...
A minap láttam a csónakjában. Megöregedett már, kezében csak nagyon szelíden
mozdult az evező. Gondolom, majd itt hal meg ő is a Tiszán. És egy sok bajjal,
örömmel cifrázott emberi sors eltemetődik vele is.
Gyöngyház-fényű este a folyón. A bozótos mellett süllő rabol. A fejem fölött
vadkacsapár röpte sziszeg.
Lassan visszafordulhatok.
A motor hátul halkan duruzsol, a csónak lusta V betűt szánt a tükörre.
A nap még nem kelt fel sohasem nyugaton, víz nem áramlott a folyó medrében a
hegycsúcsok felé. így kellett mindennek történnie, ahogyan történt.
Már nem lázadozom. Béke úszik velem a folyón meg nyugalom. Menedékem lett ez a
víz.

Tartalom
Annácska 7
Öklék szivárvány nélkül 15
Utórezgések 26
Martfű, végállomás 40
Diadal fanyar mellékízzel 48
A kacagó harcsa 59
Aranyszálak 65
A nagy öreg 70
Épen maradt gerinccel 79
Ördög-sarok 88
Akkor hát Krakkó! 106
Kedves játékot adtál 115
Igonya 139
Macska, nők, halak 216
Mister Úgyse 225
Vízparti találkozások 231
Mezőgazdasági Könyvkiadó Vállalat Felelős kiadó dr. Sárkány Pál igazgató

86/2562 Franklin Nyomda, Budapest Felelős vezető Mátyás Miklós igazgató

Felelős szerkesztő Tornász György
Műszaki vezető Asbóthné Alvinczy Katalin
Műszaki szerkesztő Marjai Ida
Nyomásra engedélyezve 1987. január 11-én
Megjelent 15,75 (A/5) ív terjedelemben, 16 illusztrációval
Készült az MSZ 5601-59 és 5602-55 szabvány szerint
MG 4114-f-8789