Akkor találkoztam Drew Jaggerrel, amikor éppen betört a Park Avenue-i

irodámba. Még azelőtt tárcsáztam a 911-et, hogy kipróbáltam volna rajta a

vadiúj, szuper menő Krav Maga tudásomat. Gyorsan leállított, miközben jót
kuncogott a nevetséges támadási kísérletemen.
Naná hogy az illetéktelen behatolónak arrogánsnak kellett lennie. Aztán
kiderült, hogy nem is volt annyira illetéktelen.
Drew éppenséggel az irodám jogos tulajdonosa volt. Épp szabadságon volt,
amíg a saját flancos irodáját újították fel. Amit egy csaló adott nekem bérbe
úgy, hogy az valójában nem is volt bérelhető. A fickó tízezer dollárral
megrövidített.
Másnap, a rendőrségen töltött hosszú órák után Drew-nak megesett rajtam a
szíve, és tett egy olyan ajánlatot, amit nem utasíthattam vissza. Cserébe,
hogy felveszem a telefonjait, amíg a titkárnője szabadságon van, ott
maradhatok az irodában, amíg nem találok magamnak másik helyet. Minden
bizonnyal hálásnak kellett volna lennem, és befognom a számat, amikor
meghallottam, milyen tanácsokat ad az ügyfeleinek. Nem bírtam megállni,
hogy elrejtsem a véleményem. De nem számítottam arra, hogyan reagál a
testem minden egyes vitánkra. Pláne hogy úgy tűnt, mi csak vitatkozni
tudunk.
Mi ketten épp egymás ellentétei voltunk. Drew egy keserű, haragos, a
párkapcsolatokat bámulatosan pusztító fickó, miközben az én munkám meg
az, hogy segítsek az embereknek megmenteni a házasságukat. Az egyetlen
közös dolog köztünk, az az iroda, amin osztoztunk. És a vonzalom, amit
napról napra egyre kevésbe tudtunk tagadni.
ÁLOMGYÁR KIADÓ
2019
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Vi Keeland: Ego Maniac, 2016

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent

Órákon át kívánlak, 2018
A beosztott, 2018

Fordította
SERES NOÉMI

Copyright © Vi Keeland, 2016

Hungarian translation © Seres Noémi, 2019
Hungárián edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

Szerkesztette: Bárdi Erzsébet

Korrektúra: Drabon Zoltán

Tördelés: NovaBook

ISBN 978-615-5929-13-7

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2019

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar

Nyomta és kötötte a Korrekt Nyomdaipari Kft.

Felelős vezető: Barkó Imre
Van, hogy akkor ütközünk bele abba, amit keresünk,
amikor már nem kutatunk utána.
Ismeretlen
 Első fejezet
DREW

Utálom a szilvesztert.
Két óra a forgalomban, nehogy egyszerű legyen a tizennégy
kilométeres út a LaGuardiától hazáig. Este tíz óra. Miért
nem valamelyik buliban szórakoznak ezek az emberek?
Akármennyi feszültség is oldódott fel bennem a kéthetes
hawaii tartózkodásom alatt, ismét felgyülemlett bennem,
ahogy az autó a városban araszolt velem.
Próbáltam nem gondolni a munkára, ami várt rám, az
emberek gondjainak végeláthatatlan sorára, amihez
hozzájöttek az én saját problémáim.
Megcsalt.
Ő is megcsalt.
Teljes jogú szülői felügyeleti jogot akarok.
Nem lehet az övé a Vailben lévő ház.
Csak a pénzemet akarja.
Már három éve nem szopott le.
Figyelj ide, seggfej, ötvenéves vagy, kopasz, nagyképű és
az alakod, akár egy tojás. Ő pedig huszonhárom, szexi, a
melle olyan ruganyos, hogy majd az állát verdesi. Rendbe
akarod hozni a házasságodat? Akkor egy zsák pénzzel menj
haza, ropogós bankókkal és mondd meg neki, hogy térdeljen
le. Neked meglesz a szopás, ő meg költekezhet. Ne tegyünk
már úgy, mintha többről szólna ez a kapcsolat, mint amiről
valójában szó van. Nem tetszik ez a megoldás? Nos, nem
úgy, mint a hamarosan exfeleséged, én csekket is elfogadok.
Drew M. Jagger ügyvéd névre állíthatod ki.
Megvakartam a tarkómat, kezdtem klausztrofóbiás
tüneteket produkálni az Uber hátsó ülésén, úgyhogy
kibámultam az ablakon. Egy idős, járókeretes hölgy haladt el
mellettünk.
 – Itt kiszállok – közöltem a sofőrrel.
– De hát csomagja is van.
De én már nyitottam is az ajtót.
– Nyissa ki a csomagtartót! Így úgysem jutunk sehová.
A dugó teljesen beállt és alig pár háznyira voltunk a
lakásomtól. Kapott a sofőr egy százdolláros jattot, kivettem
a bőröndömet a csomagtartóból, és mélyen beszippantottam
az éjszakai manhattani levegőt.
Ugyanannyira szerettem a várost, amennyire utáltam is.
A Park Sugárút 575. egy háború előtt felújított épület volt
a Hatvanharmadik utca délkeleti sarkán. Egy olyan hely, ami
alapján az emberek már előre tudni véltek bizonyos dolgokat
az emberről. Főleg, ha valaki az én vezetéknevemmel már
azelőtt itt lakott, mielőtt az épületben a lakások ára
elkezdett volna felszaladni. Ezért is maradhatott az irodám a
földszinten, miközben a többi bérlőt már évekkel ezelőtt
kidobták. A lakásom a legfelső emeleten volt.
– Isten hozta, Mr. Jagger! – üdvözölt az egyenruhát viselő
portás, és kinyitotta előttem a lépcsőház ajtaját.
– Köszönöm, Ed. Lemaradtam valamiről, amíg nem
voltam itthon?
– Minden a régi. Azért bekukkantottam tegnap a
munkálatokra. Jól néz ki.
– A Hatvanharmadik utca felőli bejáratot használják,
ahogy megbeszéltem velük?
– Igen – bólintott Ed. – Alig hallottam őket az utóbbi
néhány napban.
Letettem a bőröndömet a lakásomban, majd lifttel
visszamentem a földszintre, hogy mindent ellenőrizzek. Az
utóbbi két hétben, amíg én Honolulun csavarogtam, az
irodám teljes felújításon ment keresztül. A magas plafonon
lévő repedéseket kellett eltüntetniük és kifesteniük,
valamint a régi, kopott parketta helyett új padlót kértem
tőlük.
A vastag vakolat még ugyanúgy ott hevert az
előszobában, amikor beléptem a lakásba. Azt a kevéske
bútort pedig, amit nem tettem be a tárolóba, még mindig
ponyva fedte. A fenébe! Még nincsenek készen. A kivitelező
biztosított felőle, hogy mire visszaérek, befejezik a munkát.
Igazam volt, hogy szkeptikusan álltam hozzá.
Felkapcsoltam a lámpát, és boldog voltam, hogy legalább
az előtér elkészült. A változatosság kedvéért végre egy
szilveszter, amikor nincsenek szörnyű meglepetések.
Gyorsan körbenéztem, és elégedetten nyugtáztam, hogy
minden rendben. Már éppen menni készültem, amikor a
folyosó végén lévő egyik szobából fényt láttam kiszűrődni.
Gyanútlanul elindultam, hogy lekapcsoljam a lámpát.
A száznyolcvanöt centi magasságommal és a
kilencvenhárom kilómmal benyitottam. Talán kicsit
szórakozott voltam és egyáltalán nem feltételeztem, hogy
bárkit is találok odabent. De tévedtem: ott volt valaki, és úgy
megijesztett, majd kiugrott a szívem a helyéből.
Ő is sikított.
Hátráltam egy lépést az ajtó felé.
Felugrott egy székre, majd a mobiljával hadonászva
üvöltötte:
– Hívom a rendőrséget! – Az ujjai mintha a kilences
számot érintették volna, aztán az egyest és végül felemelte,
mutatva, hogy megnyomja az utolsó egyest. – Ki innen!
Különben hívom a 911-et!
Ki is csavarhattam volna a telefont a kezéből, mielőtt
még lenyomja az utolsó számjegyet, de annyira ijedtnek
látszott, hogy inkább még egy lépést hátráltam, és megadón
felemeltem a kezemet.
– Nem akarom bántani. – A legmegnyugtatóbb hangomat
vettem elő. – Nem kell hívnia a rendőrséget. Ez az én
irodám.
– Teljesen hülyének néz? Hiszen maga tört be az én
irodámba.
– A maga irodájába? Szerintem rossz felé fordult a
sarkon, hölgyem.
Megbillent a szék tetején, mindkét karjára szüksége volt,
hogy megtartsa az egyensúlyát, és aztán… a szoknyája
lecsúszott a bokájáig.
– Ki innen! – kiáltotta újra, és felráncigálta a szoknyáját
a derekáig, majd hátat fordított nekem.
 – Esetleg valamilyen gyógyszer hatása alatt áll, hölgyem?
– Gyógyszer? Maga viccel?
– Tudja mit? – A telefonja felé mutattam, amit még
mindig a kezében szorongatott. – Miért nem nyomja meg az
utolsó számjegyet is, és hívja ki a rendőröket? Ők legalább
visszaviszik a diliházba, ahonnan elszökött.
Kikerekedett a szeme.
Ami azt illeti – bolond létére elég csinosan festett. A
vörös haja a feje tetején volt összecsavarva, és illett a
harcias természetéhez. Bár a szikrákat szóró kék szempárból
ítélve jobb, hogy ezt inkább nem közöltem vele.
Megnyomta az utolsó egyest, és jelentette, hogy valaki
behatolt az irodájába.
– Rablást szeretnék bejelenteni.
– Rablást? – Felhúztam a szemöldökömet és
körbenéztem. Egy szétnyitható szék és fémasztal képezték a
berendezést az egész helyiségben. – És mit is akarok ellopni
pontosan? A lehengerlő személyiségét?
Korrigálta a panaszát a rendőrség felé.
– Azaz, hogy betörést. Park Sugárút 575. – Egy pillanatra
elhallgatott. – Nem, szerintem nincs nála fegyver. De
nagydarab. Nagyon nagydarab. Legalább száznyolcvan centi.
Vagy talán még több.
Elmosolyodtam.
– Ne felejtse el közölni, hogy erős is vagyok. Szeretné,
hogy megfeszítsem az izmaimat? És talán azt is közölnie
kéne velük, hogy zöld szemem van. Nehogy
összetévesszenek a többi nagydarab sráccal, akik az
irodámban lófrálnak.
Miután letette, továbbra is a szék tetején maradt és
szemmel tartott.
– Esetleg egeret is látott? – kérdeztem.
– Egeret?
– Hiszen egy szék tetején áll.
– Csak nem viccesnek találja?
– Nos, elég különös. Fogalmam sincs, miért csinálja ezt.
Tulajdonképpen inkább bosszantania kéne, hogy két hét
nyaralás után hazajövök, és itt találok egy önkényes
irodafoglalót.
– Irodafoglalót? Nem vagyok irodafoglaló. Ez az én
irodám. Egy hete költöztem be.
Ismét megbillent a szék tetején.
– Miért nem jön le? Le fog esni, és megüti magát.
– Honnan tudhatom, hogy nem fog bántani, ha
lemegyek?
A fejemet csóváltam, és próbáltam visszafogni a
nevetésemet.
– Kiscsillag, nézze már meg, hogy én mekkora vagyok és
maga mekkora. Azzal, hogy odafönt álldogál egy széken,
semmivel sem ér többet. Ha bántani akartam volna, akkor
már rég megtettem volna.
– Figyelmeztetem, hetente kétszer járok Krav Magára.
– Kétszer egy héten? Komolyan? Köszönöm a
figyelmeztetést.
– Kár csúfolódnia. Még az is lehet, hogy kárt tudnék
tenni önben. Tudja, ami a betolakodókat illeti, ön a bunkó
fajtából való.
– Jöjjön le!
Miután egy egész percig bámult rám, lemászott a székről.
– Látja? Ugyanolyan biztonságban van a földön, mint a
széken volt.
– Mit akar itt?
– Nem is hívta a rendőrséget, ugye? Már majdnem
sikerült becsapnia.
– Nem. De még megtehetem.
– És ugyan miért tenné? Hogy letartóztassák, amiért
betört ide?
Az asztalra mutatott. Eddig észre sem vettem, hogy
papírok borítják, mint az egész helyiséget.
– Mondtam már. Ez az én irodám. Ma későig dolgozom,
mert a mesterek olyan hangosak voltak, hogy képtelen
voltam végezni azzal, amivel kellett volna. De hiszen miért
is akarna bárki dolgozni fél tizenegykor szilveszter
éjszakáján?
A mesterek? Az én mestereim? Valami nagyon nem
tetszett.
 – Itt volt ma a mesterekkel?
– Igen.
Megvakartam az államat. Nem tudtam, higgyek-e neki.
– Mi a főnökük neve?
– Tommy.
A fenébe. Igazat mondott. Vagy legalább egy része az
lehet annak, amit mond.
– Azt mondta, hogy egy héttel ezelőtt költözött be ide?
– Így van.
– És egészen pontosan kitől bérli a helyiséget?
– John Cougartól.
– John Cougartól? – húztam fel a szemöldököm. –
Véletlenül nem Mellencamp volt a harmadik neve?
– Honnan kéne tudnom?
Ez nem hangzott jól.
– És fizetett is ennek a John Cougarnak?
– Hát persze. Hiszen csak így lehet irodát bérelni.
Kéthónapnyi kauciót, valamint az első és utolsó havi bérleti
díjat.
Lehunytam a szemem, és megráztam a fejem.
– A fenébe.
– Mi van?
– Magát átverték. És mennyibe került mindez?
Kéthónapnyi kaució és a bérleti díj? Tehát négy hónap
összesen?
– Tízezer dollár.
– Mondja, hogy nem készpénzben fizetett.
Végre leesett neki.
A színek kezdtek kiszaladni az arcából.
– Azt mondta, hogy a bank már zárva van, és addig nem
tudná odaadni a kulcsokat, amíg a csekket nem
ellenőriztette. Azt mondta, ha készpénzben fizetek, akkor
rögtön beköltözhetek.
– Akkor hát negyvenezer dollárt fizetett ki készpénzben
John Cougarnak?
– Nem!
– Hála istennek.
– Tízezret fizettem neki készpénzben.
 – Azt hittem, azt mondta, hogy négy hónapot fizetett ki.
– Igen. Egy hónap huszonötezer dollár volt.
Ez mindent megmagyarázott. Az összes baromság
ellenére, amit eddig hallottam, azt gondoltam, hogy
kettőezer-ötszázért már kaphatott volna irodát a Park
Sugárúton. Kitört belőlem a nevetés.
– Mi ennyire vicces?
– Nem New York-i, ugye?
– Nem. Oklahomából költöztem ide nemrég. De mi köze
ennek bármihez is?
Egy lépést tettem felé.
– Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsam, de magát
kifosztották. Ez az én irodám. Már három éve az. Előtte
pedig az apámé volt harminc éven keresztül. Az utóbbi két
hétben nyaraltam, és amíg nem voltam itt, átalakíttattam az
irodámat. Mindeközben valaki, akit egy énekes után
neveztek el, készpénzt csalt ki magától, hogy egy olyan iroda
bérleti díját fedezze, amit nem volt joga bérbe adni. A portás
neve Ed. Sétáljon át a főépületbe és ő minden egyes
szavamat igazolni fogja.
– Ez nem lehet!
– Mire használja az irodát?
– Pszichológus vagyok.
Kezet nyújtottam.
– Én pedig ügyvéd. Megnézhetném a szerződését?
Eltátotta a száját. Még nem kapta meg. Azt mondta, hogy
a tulaj Brazíliában nyaral, de nyugodtan költözzek be, majd
ha hazajön, átadja neki a bérleti díjat, neki pedig az első
dolga az lesz, hogy elhozza a szerződést aláírásra.
– Magát becsapták.
– De hát kifizettem tízezer dollárt…!
– …ami figyelmeztető jel kellett volna, hogy legyen. A
Park Sugárúton havi kétezer-ötszáz dollárért biztosan nem
tud irodát bérelni. Nem találta furcsának, hogy szinte ingyen
odaadják magának ezt a helyet?
– Azt hittem, hogy csupán jó alkut kötöttem.
A fejemet ráztam.
– Az bizonyos, hogy sikerült alkut kötnie. Egy egészen
komisz alkut.
A szája elé tette a kezét.
– Azt hiszem, mindjárt rosszul leszek.
 Második fejezet
EMERIE

Komplett idiótának éreztem magam.

Halk kopogást hallottam a fürdőszoba ajtaján.
– Minden rendben?
– Igen, jól vagyok. – Egy ostoba, naiv, zavart elméjű
barom vagyok, de egyébként jól vagyok.
Megmostam az arcomat és a tükörbe bámultam. Mi a
fenét fogok most csinálni? Végre bevezették a héten a
telefont és az irodaszereimet is kihozták. A gyönyörű
irodaszereimet. Rajtuk volt a helyes kis lógóm és az új Park
sugárúti címem. Ah! Újabb kétszázötven dolláros
pénzkidobás. Lehorgasztottam a fejemet és a mosdókagylót
bámultam. Képtelen voltam a fancsali képemet nézni a
tükörben.
Végül úgy döntöttem, ideje visszamenni. A hely jogos
bérlője a falnak támaszkodott, és rám várt. És persze még
jóképű is volt. Ez az én formám! Nincs akkora szerencsém,
hogy egy csúnya férfi előtt alázzam meg magam.
– Biztos, hogy jól van?
Kerültem a tekintetét.
– Nem, de jól leszek. – Tétováztam, mielőtt folytattam. –
Azt hiszem, visszamegyek az irodámba… úgy értem… az ön
irodájába… és összepakolok, ha nem bánja.
– Dehogy. Csinálja csak.
Nem volt túl sok holmim. Ezen a héten hozták volna a
bútoraimat. Ahogy az aktákat is a raktárból. Ezeket is le kell
mondanom. De hová a fenébe fogom rakni a cuccaimat? A
lakásom nem sokkal nagyobb, mint az itteni irattár, ahol
nemrég ücsörögtem.
Éppen a végén jártam a pakolásnak, amikor az ajtóban
megjelent a bérlő. Megszólaltam, mielőtt még bármit is
mondhatott volna.
 – Sajnálom, hogy beleestem ebbe a csapdába, és hogy a
zsarukkal fenyegettem.
– Arról se feledkezzen meg, hogy a Krav Maga tudásával
is halálra ijesztett.
Felnéztem, és láttam, hogy mosolyog. Jó volt ránézni. Túl
jó. A helyes arcától csak még idegesebb lettem, jóllehet nem
annyira, hogy felpattanjak egy székre és a rendőrséget
hívjam. Nem. Ennek a férfinak a mosolya sármos volt,
megremegett tőle a térdem. És nem csak a térdem.
– Tényleg Krav Magázom.
– Ez örvendetes. Meg is ijesztett, amikor beléptem. Le
merném fogadni, hogy képes lenne szétrúgni egy kislány
fenekét.
Mozdulatlanná dermedtem pakolás közben.
– Egy kislány seggét? Férfi a tanárom.
Összefonta a karját a mellkasán. A széles, izmos
mellkasán.
– És mióta vesz órákat?
– Majdnem három hónapja.
– Nem fog legyőzni egy magamfajta méretű férfit három
hónapnyi Krav Maga tudással.
Lehet, hogy a kései óra tette vagy az, hogy rá kellett
döbbenjek, minden megtakarításom odalett, ráadásul nem
volt egy irodám sem, ahol fogadhattam volna a klienseimet,
de ekkor elszakadt a cérna. Rátámadtam a szegény,
gyanútlan emberre. Szó szerint felugrottam a székre, onnan
az asztalra léptem és rávetettem magam. Rávetettem
magam.
Jóllehet váratlanul érte a támadás, de egy szempillantás
alatt reagált. Sikerült hatástalanítania, a karomat pedig
hátracsavarta.
Feldühített, hogy még csak a szeme se rezzent. A
leheletét a nyakamon éreztem, a hangja mély volt és kimért.
– Ez mi volt?
– Csak próbáltam megmutatni, hogy mit tudok.
Éreztem, ahogy megrázkódik mögöttem a teste, bár
semmi hangot nem adott ki magából.
 – Maga most kinevet engem? Ismét?
Nevetve válaszolt.
– Nem.
– Igenis sok mindent tudok, csak ma este minden
összekuszálódott.
Még mindig nem engedett el, hanem előrehajolt, a
vállamra tette az állát, és azt mondta: – Ha már a
tudásunkat fitogtatjuk, akkor szívesen mutatok pár fogást.
Felállt a szőr a hátamon, olyan libabőrös lettem.
– Nos… én… én…
Elengedett, de vagy egy percbe telt, mire összeszedtem
magam. Nem fordultam meg, mert nem akartam, hogy lássa,
elpirultam, befejeztem a pakolást, és kihúztam a
telefontöltőt a konnektorból.
– Van pár rendelésem, amit a napokban várok, és kedden
kötik be a vezetékes telefont – jegyeztem meg csüggedten. –
Dupla tarifát fizettem nekik, hogy még ezen a héten
kiszállítsák a dolgaimat. Reggel az lesz az első dolgom, hogy
mindent lemondok, de ha esetleg valaki mégis idejön,
nyugodtan küldje csak el őket.
– Persze.
– Köszönöm. – Felvettem a dobozomat, és ez alkalommal
nem volt más választásom, mint szembefordulni vele.
Megkerülte az asztalt, és odajött hozzám. Kivette a
dobozt a kezemből, és kivezetett a recepcióig. Mindenhol
sötét volt, egyedül az irattár világította meg a folyosót
annyira, hogy láthassuk egymást. Megálltunk a hátsó bejárat
előtt, amit az utóbbi héten használtam. Az jutott eszembe,
hogy a hamis ügynök valószínűleg azért akarta, hogy ezt a
bejáratot használjam, hogy ne bukjak le túl hamar. Azt is
mondta még, hogy a Park Sugárútról nyíló főbejáratot azért
ne használjam, mert nem akarják, hogy a cipőnkkel
behordjuk az épületbe az átalakítás miatt keletkezett koszt.
Mindent elhittem, amit az a csaló állított!
– Neve is van, Oklahoma? Vagy hívjam csak erőszakos
behatolónak?
– Emerie. Emerie Rose.
– Szép név. A Rose is a keresztneve?
 – A vezetéknevem.
A dobozt, amit eddig két kézzel cipelt, a balba tette át, és
a jobbjával kezet nyújtott.
– Drew. Michael Drew.
Ráhunyorítottam.
– A Drew is a keresztneve?
A mosolya bevilágította a félhomályt, amikor a kezet
fogtam vele. Az arcán ugyan nem voltak gödröcskék,
helyette viszont hatalmas volt a mosolya.
– Jagger a vezetéknevem.
– Örülök, hogy találkoztunk, Drew Jagger.
Nem engedte el a kezemet.
– Komolyan? Örül, hogy találkozott velem? Maga sokkal
udvariasabb, mint amilyen én tudnék lenni hasonló
körülmények között.
– Igaza van. Lehet, hogy észszerűbb lenne azt kívánnom,
bárcsak betörő lenne.
– Van autója? Késő van és elég nehéz ez a doboz.
– Nincs semmi gond. Majd fogok egy taxit.
Bólintott.
– Jobb lesz óvatosnak lennie ki- és beszálláskor. A
szoknyája, mintha önálló életet élne.
Ez alkalommal még a fejem fölött lebegő sötét fellegek
sem tudták elrejteni a pírt, ami megjelent az arcomon.
– Az eddig elszenvedett megaláztatások után ezt nem
hagyhatta ki, ugye? Nem tehetett volna úgy, mint aki észre
sem veszi?
Drew elvigyorodott.
– Lehetetlen úgy tenni, mint aki nem vette észre ezt a
feneket.
Karcsú voltam, de a fenekem egy kicsit nagyobb a
kelleténél, ezt jól tudtam.
– Mit jelentsen ez?
– Egy bók volt csupán.
– Á!
– Amúgy miért esett le a szoknyája? Fogyott mostanság?
Ekkor már semmi sem lehetett zavarba ejtőbb, mint amit
eddig átéltem, hát elmondtam az igazat.
 – Egy nagy hamburgert ettem vacsorára és túl szűknek
bizonyult a szoknyám, így kicipzáraztam. Az ajtó be volt
zárva, nem gondoltam, hogy bárki bejöhet.
– Egy nő, aki hatalmas hamburgereket eszik, így néz ki?
Ezt azért ne hozza a többi New York-i nő tudomására.
Azonnal feltennék egy Oklahomába tartó buszjáratra. – Rám
kacsintott.
Ó, istenem, én meg annyira szánalmas voltam, éreztem,
hogy a torkomban dobog a szívem.
Kisétáltunk az épületből. Drew megvárta velem a taxit,
és tartotta a dobozt, amíg megérkezett. Az ajtóra
támaszkodott, miután beszálltam.
– Szilveszter éjszakája mindig szívás. Holnapra majd
jobban érzi magát. Miért nem marad ágyban, rendel egy
hatalmas hamburgert és pihen egy keveset? Találkozzunk a
rendőrségen holnapután. Precinct 19. a cím, a Hatvanhetedik
utcán túl. Mondjuk nyolckor? Az újév első napja
bolondokháza a rendőrségen, tele vannak ilyenkor részeg
idiótákkal.
Eddig eszembe sem jutott a rendőrség. Igen, valószínűleg
nem ártana feljelentést tennem.
– Nem kell velem jönnie. Már így is eleget raboltam az
idejét.
Drew megvonta a vállát.
– Úgyis szükség lesz a vallomásomra, és nem mellesleg
ismerek közülük pár srácot. Gyorsabban megy majd így az
ügyintézés.
– Rendben.
Kétszer a taxi tetejére koppintott, majd odahajolt a
sofőrhöz, hogy váltson vele pár szót.
– Vigyázzon rá, kemény éjszakája volt.
Amikor elindultunk és elvegyültünk a forgalomban,
hirtelen minden rám nehezedett, ami az utóbbi két órában
történt. Az adrenalinszintem megemelkedett, és olyan volt,
mintha szabadesésben zuhantam volna.
Kiforgattak a félretett pénzemből.
Nincs többé irodám.
Minden kliensemnek megadtam már az új címemet.
 Lüktetett a fejem.
Hová fogok menni?
Hogyan fogom letenni a kauciót, még ha találok is egy új
helyet?
Ismét rám tört a hányinger. Hátrahajtottam a fejem a
bőrülésnek, becsuktam a szemem, és vettem néhány mély
lélegzetet. Furcsamód az első dolog, ami bevillant, ez a
helyes, sötét hajú férfi volt a telt ajkaival, ahogy az irodám
ajtajának támaszkodott. Mármint az ő irodája ajtajának.
Ahogy őt láttam magam előtt – a lelki hanyatlásom és egy
pánikroham közepette –, nem tudtam megállni, hogy
mosolyra ne húzódjon a szám.
 Harmadik fejezet
DREW

Beállítottam a másodpercmutatót az órámon. Húsz percet

késett. Vonzó volt, s a szívem egyetlen pontján, ahol még
nem kérgesedtem meg teljesen, sajnáltam, hogy így
átverték. Na de húsz perc késés?! Hatszázhetvenöt dollárt
számláztam ki egy órára, úgyhogy éppen most vesztegettem
el 125 dollárt azzal, hogy a rendőrség előtt ácsorogtam. Még
egyszer, utoljára felnéztem az épületre és már ott tartottam,
hogy visszaindulok az irodámba, amikor feltűnt a sarkon.
Zöld. Mindig is imádtam a zöldet. Mit nem lehet szeretni
rajta? Zöld színe van a pénznek, a tavaszi rétnek, meg
azoknak a békáknak, amiket gyerekként annyira imádtam
kergetni. De ma tovább mélyült a zöld iránt érzett
szenvedélyem, ahogy megláttam Emerie mellét, ahogy a
pulóvere alatt fel-le ugrál. Nagyon jól illettek a kerek
fenekéhez.
– Sajnálom, hogy késtem. – A kabátja nyitva volt, sápadt
arca kipirosodott, ahogy az épület felé sietett. Máshogy
nézett ki, mint aznap éjszaka. A hosszú, rézszínű, hullámos
haja ki volt engedve, s a napfény aranypettyekkel hintette
meg. Végigsimította, miközben beszélt: – Rossz vonatra
szálltam.
– Már épp menni készültem. – Mikor lenéztem az
órámra, észrevettem, hogy apró izzadságcseppek fénylettek
a dekoltázsán. Megköszörültem a torkomat és az órámat
paskolgattam, jelezve, hogy mennyit vártam. – Harmincöt
perc, az annyi lesz, mint háromszázötven dollár.
– Hogy mi?
Megvontam a vállamat, és sztoikus kifejezéssel
bámultam rá.
– Egy órára hatszázhetvenöt dollárt szoktam számlázni.
Több mint fél órát váratott, úgyhogy az háromszázötven
dollár lesz.
– Nem tudok fizetni. Le vagyok égve. Nem emlékszik? –
Elkeseredésében feltartotta mindkét kezét. – Kiforgattak
mindenemből, amikor ki akartam bérelni a pompás irodáját.
Nem hinném, hogy ki kéne fizetnem önnek ezt az összeget
csak azért, mert elaludtam.
– Nyugodjon már meg, csak viccelek. – Elhallgattam. –
Várjon csak! Hát nem rossz vonatra szállt?
Az ajkába harapott, bűntudatosnak tűnt, majd a
rendőrség ajtajára mutatott.
– Szerintem jobb lesz, ha bemegyünk. Már így is eleget
várt rám.
A fejemet csóváltam.
– Szóval hazudott nekem.
Emerie sóhajtott egyet.
– Sajnálom. Elaludtam. Nem tudtam elaludni tegnap
este. Ez az egész még mindig olyan, mintha egy rossz álom
lenne.
Bólintottam, és rám nem jellemzően ennyiben hagytam a
témát.
– Menjünk! Hátha van rá esély, hogy elkapják azt a
fickót.
Odabent a rendőrségen az őrmester épp telefonált,
amikor besétáltunk. Ránk mosolygott és feltartotta két ujját.
Miután elmondta a hívónak, hogy a postást keresse fel az
ellopott bolti hirdetőújságok ügyében, ne pedig a New York-i
rendőrséget, kinyújtotta a kezét, és áthajolt az asztal felett.
– Drew Jagger! Mi szél hozott erre? Csak nem laza napot
tartasz?
Elmosolyodtam, és belecsaptam a kezébe.
– Valami olyasmi. Hogy ityeg, Frank?
– Sosem voltam boldogabb. Késő este járok haza, nem
veszem le a cipőmet az ajtónál, felhajtva hagyom a WC-
ülőkét, és papírtányért használok, hogy ne kelljen
mosogatnom. Az egyedülálló élet nagyszerű, barátom!
Emerie felé fordultam.
– Ő itt Frank Caruso őrmester. Folyamatosan ellát
munkával, ahogy kidobálja a feleségeit. Frank, ő itt Emerie
Rose. Feljelentést szeretne tenni. Dolgozik ma Mahoney? Ő
talán segíthetne neki.
– Néhány hétig házon kívül van. Kificamította a bokáját,
amikor egy betörőt üldözött. De megnézem, hogy ki van ma
szolgálatban, és előkerítek valakit. Milyen ügyről van szó?
Otthoni dolog? Bántja a férje esetleg?
– Nem, semmi ilyesmi. Emerie nem az ügyfelem. Néhány
héttel ezelőtt kibérelt egy irodát az épületben, ahol lakom.
Frank füttyentett egyet.
– Egy iroda a Park Sugárúton. Csinos és gazdag hely.
Egyedülálló, hölgyem?
– Soha nem tanulsz a hibáidból, öregfiú?
– Hogy mi? De hisz eddig csak idős és pénztelen nőkkel
próbálkoztam. Lehet, hogy ez volt a baj.
– Biztos vagyok benne, hogy nem ez volt a baj.
Frank csak legyintett.
– Mi a probléma? A főbérlővel akadt gondja?
– Nos, kétezer-ötszáz dollárért bérelte ki az irodámat. És
kifizetett előre tízezret. A gond csak az, hogy nem a
főbérlőtől bérelte ki. Átejtette valaki, aki ingatlanosnak adta
ki magát, mialatt nem voltam a városban, és átalakíttattam
az irodámat.
– Kétezer-ötszáz dollár egy hónapra abban az épületben?
– Oklahomából jött.
Emerie-re nézett.
– És Oklahomában nincs Monopoly? Hiszen ott is a Park
Sugárút ötször annyiba kerül, mint a Baltic Sugárút.
Félbeszakítottam Frank őrmestert, mielőtt Emerie még
rosszabbul érezte volna magát. Elég volt, hogy gúny
tárgyává tettem az ítélőképességét aznap éjjel, amikor olyan
fogadtatásban részesített, amire nem számítottam. És ami
elég, az elég. Frank odaadott pár nyomtatványt Emerie-nek,
hogy töltse ki, és bevezetett minket egy szobába, ahol
várakozhattunk. Útközben megálltam, hogy váltsak néhány
szót egy régi barátommal. Emerie már majdnem készen volt
a papírmunkával, amikor ismét csatlakoztam hozzá.
Becsuktam magam mögött az ajtót, mire felnézett, és
megkérdezte: – Bűnügyeket is vállal?
 – Nem. Csak házassági ügyekkel foglalkozom.
– Mintha minden rendőr ismerné itt magát.
– A haverom ebben a körzetben dolgozott. Az első
ügyfeleim is zsaruk voltak. Ha egy kékruhás barátja lesz az
ember, vagy az egyikük felkérésére jó munkát végez, akkor
az egész őrs hozzá fog fordulni a későbbiekben. Lojális egy
csapat. Legalábbis egymáshoz. Ők produkálják a városban a
legmagasabb válási arányt.
Egy perccel később egy nyomozó jött be – akivel még
soha nem találkoztam –, akinek Emerie feljelentést tett,
aztán az én tanúvallomásomat is felvette, végül közölte,
hogy én készen vagyok, ha akarok, elmehetek.
Fogalmam sem volt, hogy fél órával később miért voltam
még mindig a rendőrségen. Emerie már a második vaskos
arcképnyilvántartási albumot futotta át, ami a gyanúsítottak
fényképét tartalmazta.
– Nem hiszem el, hogy mennyi bűnöző néz ki hétköznapi
embernek! – sóhajtotta.
– Miért? Nehezebben adta volna át a pénzt egy bűnöző
kinézetű embernek?
– Szerintem, igen.
Megvakartam az államat.
– És amúgy miben vitte a készpénzt? Egy barna
papírzacskóba csomagolta a sok százast?
– Nem. – Védekező volt a hangja, de nem mondott ennél
többet, úgyhogy tovább bámultam, és vártam. A szemét
forgatta. – Jól van. Nem barna papírzacskó volt. Hanem
fehér. És az volt ráírva, hogy Wendy’s.
Felhúztam a szemöldökömet.
– Wendy’s? A gyorsétterem? Tényleg szerelmese a
hamburgernek.
– Beletettem a hamburgert a táskámba, a pénzt pedig a
hamburgeres zacskóba. Sokkal valószínűbbnek gondoltam,
hogy valaki a táskámat lopja el, mint az ebédemet.
– Nem is rossz egy oklahomai lánytól.
Összeszűkült szemmel nézett rám.
– Oklahoma Cityből származom, nem pedig egy farmról.
Azt gondolja, hogy azért vagyok naiv, mert nem New
Yorkból származom, és ezért hozok rossz döntéseket?
Nem tudtam megtagadni magam.
– De hát odaadott egy hamis ingatlanosnak tízezer
dolcsit egy Wendy’s feliratú papírzacskóban!
Úgy tűnt, hamarosan szétdurran a feje. Szerencsére az
ajtón hallatszódó kopogás megóvott attól, hogy oklahomai
módra darabokra tépjen. Frank dugta be a fejét.
– Van egy perced?
– Persze.
Frank kitárta az ajtót, és várta, hogy kisétáljak, hogy
becsukhassa, mielőtt váltunk pár szót.
– Adódott egy kis gond, Drew.
Őrmester arcot öltött, és az ajtóra mutatott, ami mögött
Emerie ült.
– Az általános protokoll az, hogy a panaszosnak utána
kell néznünk.
– Igen, és?
– Nos, és a rendszer kidobta Oklahomát… nem büntetlen
az előélete.
– Most viccelsz?
– Bárcsak viccelnék! Az új számítógépes adatbázis miatt
kellett végigfuttatnunk a nevét. A nyomozó, aki felvette a
bejelentést, már beléptette a rendszerbe, és ezzel jelezte,
hogy itt tartózkodik a rendőrőrsön. Nem úgy megy már ez
manapság, mint régen. Most már minden nyomon követhető.
A lánynak pedig meg kell jelennie a bíróság előtt. Nekem egy
órán belül el kell mennem: fogva kell tartanom, és elvinnem
a bíróság elé, hogy válaszoljon a vádakra, de így legalább
nem kell megbilincselnünk. Biztos vagyok benne, hogy ki tud
majd találni valami mentséget, és hamar túl leszünk ezen.
– És mi a vád?
Frank elvigyorodott.
– Szeméremsértés.

– Szóval mesélje el nekem az egész történetet az elejéről. –

Egy padon ültünk a bíróság előtt és vártuk, hogy elkezdődjön
a délutáni ülés.
Emerie a fejét lógatta.
– Muszáj?
Hazudtam neki: – El kell mondania a történetet a
bírónak, és mint az ügyvédje, először nekem kell hallanom.
Biztosan irtó dühös lesz majd, amikor rájön, hogy a
bíróság előtti megjelenésének nem feltétele, hogy elmesélje
a kérdéses eseményeket. Bemegyünk, bűnösnek valljuk
magunkat, kifizetjük a bírságot, és egy órán belül már kint is
vagyunk. Viszont az egész napom pocsékba megy így,
úgyhogy egy kis szórakozás jár cserébe. Ráadásul
megkedveltem ezt a nőt. Amikor dühös volt, csak még
vonzóbb lett.
– Jól van. Nos, itt jártam New Yorkban, a nagymamámat
látogattam meg, és találkoztam egy sráccal. Randiztunk
néhányszor és kezdtünk közel kerülni egymáshoz. Egy
augusztusi éjszakán különösen meleg és párás volt a levegő,
így amikor azt javasolta, hogy csobbanjunk egyet meztelenül
a városi medencében, azt gondoltam, miért ne? Úgysem
tudja meg senki.
– Folytassa!
– Így hát elmentünk a Nyolcvankettedik utcába, ahol volt
egy kültéri medence. Átugrottuk a kerítést, és levetkőztünk.
Éjszaka volt, ezért biztos voltam benne, hogy még a srác sem
tud majd kivenni a sötétben.
– Szóval levetkőzött? Milyen színű volt a melltartója és a
bugyija? – Komolyan? Beteg voltam, hogy ilyen kérdéseket
tettem fel neki, de úgy képzeltem, hogy egy kis fehér
tangabugyiban lehetett és hozzá illő csipkés melltartóban.
Egy pillanatra úgy tűnt, pánikba esett.
– Biztos, hogy mindez szükséges? Már tíz éve történt.
– Igen, biztos. Minél több a részlet, annál jobb. A bírónak
azt mutatja majd, hogy jól emlékszik arra a bizonyos
éjszakára, tehát lelkiismeret-furdalása van még mindig.
Emerie rágni kezdte a körmét, ahogy elmerült a
gondolataiban.
– Fehér! Igen, fehér volt.
Ez az.
 – Tanga vagy rendes?
Elpirult, majd eltakarta az arcát a kezével.
– Tanga. Ó, istenem, milyen megalázó ez!
– Egyszerűbb lesz, ha most megpróbál visszaemlékezni.
– Jól van.
– Saját maga vetkőzött le vagy a srác vetkőztette le?
– Magam vetkőztem le.
– Oké. Mi történt aztán? Mesélje el az összes részletet!
Ne hagyjon ki semmit! Lehet, hogy van, amiről azt gondolná,
nem fontos, de ki tudja, mi lehet a segítségére az ügyben.
Bólintott.
– Miután levetkőztem, otthagytam a ruhámat egy
kupacban a kerítés mellett, ahol átmásztunk. Jared, a srác,
akivel voltam, ő is levette a ruháját és otthagyta az enyém
mellett, majd odament a toronyugró deszkához, és leugrott.
– És aztán?
– Megérkezett a rendőrség.
– Még csak be se ment a vízbe?
– Nem. Nem jutottam el a medencéig. Mire Jared feljött
levegőért, megszólaltak a szirénák és villogtak a fények.
Úgy éreztem, mint akit megfosztottak a csattanótól.
Tényleg ennyi volt? De mielőtt még több kérdést tehettem
volna fel neki, egy bírósági hivatalnok ledarálta a listára
felírt neveket. Hallottam, hogy Rose is köztük volt, így
odamentünk Emerie-vel a férfihoz, aki egy csiptetős
mappával álldogált a bírósági terem előtt.
– 132-es helyiség. Végig a folyosón, és jobbra. Ott fognak
találkozni az ügyésszel, hogy megvitassák az ügyet, mielőtt
még a bíró elé kerülnének. Kint várakozzanak! Szólítani
fogják önöket.
Tudtam, hogy hol van a terem, így odasétáltunk Emerie-
vel, és leültünk egy padra. Egy percig hallgatott, majd
megszólalt. Egy kicsit remegett a hangja, mintha próbálta
volna visszatartani a könnyeit.
– Annyira sajnálom, Drew. Körülbelül ötezer dollárral
jönnék magának, amiért rabolom az idejét, de még csak
ötszázat sem tudok fizetni.
– Ne aggódjon emiatt!
 Megérintette a karomat. Miközben sétáltunk, a hátamra
tettem a kezét, és kisegítettem a rendőrautó hátsó üléséről,
amikor Caruso őrmester kitett minket a bíróságnál, de ez
volt az első alkalom, amikor ő érintett meg engem. És nem
volt rossz. A fenébe is. Nem ismertem igazán, de ahhoz
eleget tudtam, hogy meggyőződjek róla, Oklahoma nem az a
fajta nő volt, akit az ember csak úgy cserben hagy.
Segítenem kellett neki, hogy túljusson ezen, és minél előbb
elmehessünk.
Őszintén sajnálom, és nem tudom eléggé megköszönni,
hogy eljött velem. Egy katasztrófa lennék, ha nem segített
volna. Valahogy viszonozni fogom.
Lenne néhány ötletem ezzel kapcsolatban.
– Nincsen semmi gond. Komolyan. Ne aggódjon emiatt!
Minden simán fog menni, és húsz percen belül kint vagyunk.
Aztán egy hang szólalt meg az ajtó mögül.
– Rose. 18493094-es számú ügy. Rose ügyvédje?
Ő lehetett az ügyész. Nem foglalkoztam túl sok bűnvádi
üggyel, csak néha egy-egy büntetőcédula vagy családon
belüli erőszak vádja egy válási ügyön belül. De ennek a
nőnek a hangja valahonnan ismerős volt, bár elsőre nem
tudtam hová tenni.
Amíg ki nem nyílt az ajtó.
Hirtelen kristálytisztán az emlékezetembe villant, hogy
miért ismerős ez a hang.
Már hallottam korábban.
Legutóbb akkor kiáltotta a nevemet, amikor
beleszaladtam a rivális jogi cég mosdójában.
Az összes New York-i ügyész közül pont Kierra Albright
kellett, hogy a mi ügyészünk legyen!
Talán mégsem a simán kifejezés fogja jellemezni ezt az
ügyet?
 Negyedik fejezet
DREW

A fenébe.
– Nem értem. Mi történik? – Emerie hangja tele volt kétség-
beeséssel.
Nem vádolhattam érte. Mindenki tudja, hogy a kobra, a
tigris és a cápa veszélyesek. Na de a palackorrú delfin?
Olyan édes és szerethető, a sípolásuk andalító, amikor az
ember a fejük búbját simogatja. De sértsen csak meg az
ember egyet véletlenül, és rögtön támad. Ez tényleg így van.
Az egyik hobbim a dugás és a munka mellett a National
Geographic csatorna volt.
Kierra Albright olyan volt, mint egy palackorrú delfin.
Harmincnapi börtönt javasolt a bírónak a pénzbírság
helyett, amit még alig fél órája vetett fel nekünk.
– Adjon egy percet! Üljön le hátul, aztán majd magáért
megyek. Váltanom kell pár szót négyszemközt az ügyésszel.
Emerie bólintott, bár úgy tűnt, mint aki a könnyeivel
küzd. Adtam neki egy percet, hogy összeszedje magát, majd
kinyitottam a kaput, ami elválasztotta a nézőket a
játékosoktól a teremben, és hátrakísértem egy üres sorba.
Ahogy ránéztem, láttam, hogy egy könnycsepp gördült le az
arcán.
Gondolkodás nélkül felemeltem az állát, hogy a szemébe
nézhessek.
– Bízzon bennem! Haza fog menni ma este. Rendben?
Csak bízzon bennem!

Kierra összerezzent a bírósági teremmel szemben lévő

mosdóban.
– Mi a fene volt ez? – Bezártam az ajtót, ahogy felém
fordult.
– Nem jöhetsz be ide.
– Ha bárki kérdezi, majd azt mondom, hogy épp a női
oldalamat próbálom felfedezni.
– Egy seggfej vagy.
– Én vagyok seggfej? Mi a fene volt az a „Jó, hogy látlak
Drew. Majd ötven dollár bírságot fogok javasolni és aztán
semmi perc alatt végeztek és mehettek golfozni.”?
Elfordult, és odasétált a tükörhöz. Elővett a
kosztümkabátja zsebéből egy rúzst, közelebb hajolt, és
vérvörösre színezte a száját. Semmit nem szólt, amíg el nem
készült. Aztán rám villantotta a legszélesebb, legvakítóbb
mosolyát.
– Arra gondoltam, hogy a legújabb játékszerednek nem
árt hozzászokni, hogy mondasz neki valamit, aztán pontosan
az ellenkezője történik: az, amit a legkevésbé várna.
– Ő nem a legújabb játékszerem.
– Láttam, hogyan néztél rá, meg ahogy a hátára tetted a
kezed. Még ha eddig nem is dugtad meg, hamarosan meg
fogod. Lehet, hogy azért kell egy éjszakát a megyei fogdában
töltenie, mert te nem tudsz viselkedni a teremben. Ha már
belesétált a kelepcédbe, akkor csak szívességet teszek neki.
Meg kéne köszönnie nekem.
– Te nem vagy magadnál, ha azt gondolod, hagyom, hogy
ezt megúszd. Emerie-nek semmi köze ahhoz, ami köztünk
történt. Majd megkérem Hawkins bírót, hogy inkább mentse
a bőrét.
– Mentse a bőrét? Ugyan minek?
– Te magad mondtad, hogy az apáddal minden pénteken
együtt golfoznak, és bármit megad neked, amit csak
szeretnél. Már elfelejtetted, hogy milyen sokat szoktál
mesélni a munkádról, miután megdugtalak?
– Úgysem merészelnéd.
Messze álltam tőle – vagy három méterre a bezárt ajtó
előtt de egyre közelebb sétáltam hozzá.
– Próbáljuk ki!
Állta a tekintetemet egy darabig.
– Hát jó. De csináljuk úgy, ahogy az ellenségek szokták.
Nincs övön aluli ütés. Alkut kötünk.
– Mit akarsz, Kierra?
– Te haza akarod juttatni ma estére az ügyfeledet, én
pedig kapok valamit cserébe.
– Jól van. Mit akarsz?
Megnyalta a felső ajkát, mint aki ki van éhezve és egy
szaftos steaket stíröl épp.
– Téged. De nem egy mosdóban vagy egy Uber hátsó
ülésén. Hanem rendesen. Azt akarom, hogy vigyél randizni,
borozzunk, vacsorázzunk együtt, aztán dugjunk.

– Te jó ég! Nem tudom eléggé megköszönni magának.

– Inkább fizessük ki a büntetést és tűnjünk innen.
Ahogy kiviharzottam a teremből Emerie szabadkozott, hogy
túl sok időmet lopta el, de nemcsak ez állított meg, hanem
Kierra is.
– Drew, lenne egy perced számomra? – kiáltott utánam.
– Most nem. Valahol máshol kéne már lennem. – Bárhol,
csak nem itt.
Emerie hátán tartottam a kezem, és továbbsiettem, de az
ügyfelemnek más ötlete támadt. Megállt.
– Mennünk kell! – mondtam.
– Legalább hadd köszönjem meg az ügyésznek!
– Nem szükséges. New York városa minden második
pénteken köszönetet mond neki, amikor odaadják neki a
fizetési csekkjét.
Emerie megvetően nézett rám.
– Én nem leszek bunkó csak azért, mert maga az. – És
ezzel már meg is fordult és várta, hogy elcsíphesse Kierrát.
Kinyújtotta felé a kezét.
– Köszönök mindent. Ma reggel kész csődtömeg voltam,
amikor még azt hittem, hogy a fogdába kerülök.
Kierra Emerie kezét nézte, és hidegen visszautasította.
Felém fordult és gyakorlatilag nekem beszélt, miközben
válaszolt.
– Az ügyvédjének köszönje, ne nekem.
 – Igen, meg fogom tenni azt is.
– De azért ne legyen túl hálás. Nem akarom, hogy le
legyen strapálva – ezzel sarkon fordult, és intett a válla
felett. – Majd hívlak a randink miatt, Drew.
Emerie rám nézett.
– Hát ez elég fura volt.
– Biztosan elgurult a gyógyszere. Gyerünk, tűnjünk el
innen!
Mialatt kifizettük a bírságot és felvettük Emerie hatósági
bizonyítványát, már majdnem négy óra volt.
Odakint a bíróság lépcsőin felém fordult.
– Remélem, hogy nem irtózik a nyilvános érzelem-
kimutatástól, mert most meg kell öleljem.
Az igazat megvallva nem rajongtam az ilyesmiért, de
fizetségképp nem volt rossz ötlet, legalább profitáltam
valamit az egészből.
– Ha ragaszkodik hozzá.
A mosoly, amit rám villantott, közeljárt a tökéleteshez.
És aztán jött az ölelés. A cicije a mellkasomhoz préselődött,
és ez mindenért kárpótolt. Jobb volt, mint egy egész napos
munka. És olyan jó illata volt.
Amikor elhúzódott, a kezét a karomon tartotta.
– Kárpótolni fogom a mai napért. Még ha évekbe is telik.
– Jaj, hagyja már!
– Nem, komolyan.
Még néhány percig beszélgettünk, és telefonszámot
cseréltünk arra az esetre, ha netán küldemény érkezne
Emerie számára az irodámba, majd elköszöntünk egymástól.
Ő a városból kifelé igyekezett, én pedig a belváros felé,
úgyhogy ellenkező irányba indultunk. Miután megtettem pár
lépést, hátranéztem, és néztem, ahogy ringatózik a feneke.
Ugyanolyan jól nézett ki hátulról, mint elölről.
Ez elgondolkodtatott… Le mertem volna fogadni, hogy
még ennél is lélegzetelállítóbb lehet az ágyban, amikor
elélvez. Emerie is visszafordult, és rajtakapott, hogy nézem.
Elmosolyodott, és intett még egyszer, mielőtt befordult
volna a sarkon és eltűnt volna a szemem elől.
Naná, hogy szerettem volna, ha kárpótol a mai napért.
Volt néhány ötletem is arra, hogyan.
 Ötödik fejezet
EMERIE

A fülemhez emeltem a rezgő telefonomat, s közben

megnéztem az időt. Majdnem tizenegy volt. Elég késő,
akárki is hívott.
– Haló?
Ez a hang. Nem kellett megkérdeznem, hogy ki az. Mély
és érdes volt a hangja, de a telefonban még inkább.
– Emerie?
– Drew? Minden rendben?
– Igen. Miért?
– Mert, mondjuk, elég késő van?
– A fenébe! Sajnálom. Csak most pillantottam rá az
órára. Azt hittem, hogy még csak kilenc felé jár.
– Repül az idő, ha az ember bűnözőkkel tölti a napját a
bíróságon, nemde?
– Valami olyasmi. Hazamentem és dolgozni kezdtem,
hogy behozzam a mai lemaradást, aztán az irodában
ragadtam, és teljesen elveszítettem az időérzékemet.
– Nos, én is hazajöttem, ittam néhány pohár bort és utat
engedtem az önsajnálatnak. Lefogadom, a maga estéje
sokkal termékenyebb volt. Még mindig az irodában van?
– Igen, és azon gondolkodtam, hogy ha majd talál
magának egy új irodát, biztosan nagyon szépen fog kinézni.
Milyen furcsa dolog ilyet mondani.
– Köszönöm. De miért mondja ezt?
– Üveg és sötét fa. Tetszik. Bár valami sokkal
lányosabbat képzeltem volna önnek.
– Miről besz… jaj, ne! Csak nem kivitték ma az
irodabútoromat?
– De igen.
– De hát hogyan? Hogy jutottak be, ha egyszer az egész
napot velem töltötte?
 – Az építési vállalkozó éppen itt volt, amikor befejezték a
munkát, és még nem meséltem el neki, hogy mi történt. Azt
hitte, hogy szívességet tesz azzal, hogy beengedi a
szállítókat.
Homlokomat a konyhaszekrényhez nyomtam
bosszúságomban, és fájdalmasan felnyögtem.
– Sajnálom. Igyekszem megoldani a helyzetet. Ez lesz az
első dolgom holnap reggel.
– Csak nyugodtan. Az én cuccaim még mindig a
raktárban vannak. Egy darabig ellehet itt a bútora.
– Köszönöm és sajnálom. Holnap reggel felhívom a
kiszállítókat, és visszahozatom velük. Odamegyek az
irodájához, és megvárom őket, hogy magának ne legyen
velük dolga, ha ez így megfelel.
– Persze.
– Sajnálom.
– Ne mondogassa már ezt folyamatosan, Emerie! A
felmentett vádlottak kemények, ők nem kérnek elnézést.
Viszlát, reggel!
Nevettem, de csak azért, mert így legalább nem sírtam el
magam.

– Hahó! – kopogtam be a félig nyitott ajtón, a hangom szinte

visszhangzott a majdnem üres épületben. Az ajtó kinyílt, s
meglepett, hogy még mindig üres volt az előtér. Azt hittem,
hogy a bútoraimat ide rakták be.
A távolban hangokat hallottam, ezért újra elkiáltottam
magam.
– Hahó! Drew?
Gyors léptek zaja kopogott a márványpadlón, s
mindegyik lépés egy kicsivel hangosabb lett, mígnem Drew
megjelent az előtérben. A fülén volt a mobilja, és feltartotta
az egyik ujját, ahogy folytatta a telefonbeszélgetést.
– Nem akarjuk azt a házat Breckenridge-ben. Az
ügyfelem utálja a hideget. Megtarthatja az ingatlant, de ez
lesz az egyetlen tulajdon, amit a házasságból megkaphat. –
Szünet következett. – Nem, nem őrültem meg. Miután
letettük a telefont, átküldök pár fényképet, amiből majd az
ön számára is kiderül, hogy Mrs. Hollister igazán élvezi azt a
házat.
Ekkor egy FedEx-kézbesítő jelent meg, s a keze tele volt
dobozokkal. Drew eltartotta a fülétől a telefont, hogy
beszéljen vele.
– Várjon egy percet!
Úgy gondoltam, hogy a legkevesebb, amit tehetek, hogy
segítek Drew-nak. Aláírtam a kézbesítést, es megkértem a
helyes kiszállító srácot, hogy pakolja a dobozokat a
recepciós asztalra. Drew egy köszönömöt tátogott felém, és
folytatta a telefonbeszélgetést.
Miközben telefonált – elég hevesen gesztikulálva –,
megragadtam az alkalmat, hogy szemügyre vegyem. Egy
véleményem szerint nagyon drága öltöny volt rajta. Az ujja
azon a kezén, amelyikben a telefont tartotta, fel volt
gyűrődve, s láttatni engedte a hatalmas, drága kinézetű
óráját. A cipője fénylett, az inge frissen vasalt. A haját kissé
túl hosszúnak találtam ahhoz képest, hogy kifényesített
cipőben jár. Napbarnított bőrétől csak még élénkebben
csillogott a zöld szeme.
Az ajkait képtelenség lett volna nem megbámulni,
annyira teltek és tökéletesek voltak. Igazán tökéletes férfi.
Nem emlékeztem rá, hogy valaha ilyen szépnek láttam volna
egy férfit. Helyes volt. És vonzó. De a szép szó az, ami
leginkább leírta Drew Jaggert.
– Max, most komolyan, hány esetben álltál már az asztal
másik oldalán, és bámultál a helyes pofámba? Hát még
mindig nem tudod, hogy mikor nem blöffölök? Nézd meg a
képeket és aztán tudasd velem a válaszodat az ajánlatomra!
Szerintem több mint igazságosnak fogod találni, miután
átértékeled a dolgokat. A húszéves síoktatója épp egy új
figurát tanít neki a fotón. Az ajánlatom negyvennyolc óráig
él. Aztán ismét felhívlak, ami egyben azt is fogja jelenteni,
hogy az ügyfelem újabb számlát kap tőlem, és ezzel a te
ajánlatod is egyre lejjebb csúszik majd.
Drew megnyomott egy gombot a telefonján, majd
felnézett rám, és épp meg akart szólalni, amikor a telefon
ismét rezegni kezdett a kezében.
– A fenébe! – A szeme a telefonra tévedt, aztán újra
vissza rám. – Sajnálom, ezt is fel kell vennem.
Egy ásványvizet szállító fickó kopogott a bejárati ajtón,
aki hatalmas vizespalackokat hozott egy gurulós kocsin.
Drew-ra néztem.
– Majd én elintézem. Vegye csak fel a telefont.
A következő tizenöt percben Drew ismét telefonált.
Közben elküldtem egy ügynököt, és kétszer is felvettem az
irodai telefont, ami egy ponyva alá volt temetve, majd
aláírtam néhány jogi dokumentumot, amit Drew. M. Jagger
Jogi Irodájának címezve küldtek. Éppen egy új ügyféllel
tárgyaltam telefonom, amikor Drew ismét megjelent.
– Köszönetet kell mondanunk Mr. Aikennek, amiért
minket ajánlott. – Egy pillanatig hallgattam, majd
hozzátettem. – Az óradíjunk… – elkaptam Drew tekintetét. –
Hétszáz dollár.
A szája sarka mosolyra húzódott.
– Persze. Mit szólna hozzá, ha keresnék önnek egy
időpontot egy előzetes megbeszélésre? Engedje meg, hogy
várakoztatóra tegyem, amíg megnézem Mr. Jagger naptárát.
Megnyomtam a gombot és tenyérrel felfelé
odanyújtottam a kezemet Drew felé.
– A naptára szinkronizálva van a telefonjával?
Drew kivette a telefont a zsebéből, és odaadta.
– Igen.
Megnyitottam az Outlook naptárát, és kerestem, mikor
kínálkozik a következő lyuk. Egy teljes hónapig nem látszott
üres rés.
– Mi lenne, ha a vacsoráját azzal a bizonyos Monicával
áttennénk hatról nyolcra, és akkor tudnék adni egy
időpontot Mr. Pattersonnak jövő szerdára fél ötre. Azt
mondja sürgős. Lehet, hogy ugyanúgy, mint Mr. Aiken
esetében, korlátozásokra lenne szüksége, hogy megvédhesse
a vagyonát.
– El van intézve.
Visszakapcsoltam a hívást.
 – Mit szólna a jövő szerdához? Nyolcadika fél öt?
Tökéletes? Nagyszerű. Az átlagos ügyvédi díjunk pedig –
Drew-ra néztem, ő pedig feltartotta a tíz ujját. –
Tizenkétezer… Rendben, köszönöm. Várjuk az érkezését. A
viszontlátásra.
Drew le volt nyűgözve.
– Felemeltem volna az óradíjamat hatszázhetvenöt
dollárról hétszázra?
– Nem. A plusz huszonöt dollár az enyém. Minden egyes
óráért, amit kiszámláz neki. Ebből majd levonhatja, amivel
tartozom önnek. Kiszámoltam, hogy a tegnapi nyolc óráért
ötezer-négyszáz dollárral jönnék önnek – persze én az
átlagos óradíjat fizetem, nem pedig a Mr. Patterson számára
megemeltet –, úgyhogy ha néhány száz órát kiszámláz Mr.
Pattersonnak, akkor már meg is vagyok.
Drew felnevetett.
– Néhány éjszakával ezelőtt egy méregzsák majdnem
megtámadott. És tegnap még az állhatatossága hiányával is
szembesülnöm kellett, ami a személyiségét illeti.
– Le voltam tartóztatva, és kis híján börtönbe kerültem.
– Most összetörte a szívemet. Hát ennyire nem bízott
benne, hogy ki tudom hozni magát?
– Az a nő tegnap először ki akarta szívni a véremet. Mit
mondott neki, hogy ennyire megváltoztatta az álláspontját?
– Alkut kötöttünk.
Ráhunyorítottam.
– És mit kell adnia cserébe, hogy enyhébb ítéletet
szabtak ki rám?
Drew a szemembe nézett.
– Semmi fontosat.
Az irodai telefon ismét megszólalt.
– Akarja, hogy…
Drew legyintett.
– Majd a rögzítőre megy. Inkább megmutatom a bútorát.
– Azt hittem, hogy az előtérben találom majd.
– Tom segíteni akart, így berakatta az irodámba.
Követtem Drew-t az előtérbe, majd kinyitotta az irattár
mellett lévő hatalmas szoba ajtaját, ahol dolgoztam. Amikor
legutóbb itt jártam, még nem készült el az átalakítás. Még
hiányzott a kárpitozás meg a díszlécezés, és mindent
ponyvák fedtek. Tegnap egész nap dolgozhatott a kivitelező,
hogy mára elkészüljön.
– Ez igen. Nagyon szép. Kivéve… – De meggondoltam
magam, mégsem akartam megosztani a gondolataimat. –
Semmi. Ez így szép, ahogy van.
– Kivéve? Mit akart mondani?
– Az iroda gyönyörű. De tényleg. A mennyezet magas,
széles korona fut körbe a plafonon, csakhogy… minden
fehér. Miért nem festette színesre a falakat? Az olyan
unalmas, ha minden csupa fehér.
Drew megvonta a vállát.
– Szeretem, ha a dolgok egyszerűek. Ha minden fekete-
fehér.
Erre felhorkantam.
– Akkor jó, hogy időben visszajött a nyaralásból. Én már
kiválasztottam egy szép, világossárga színt az irodájába. A
másolószoba pedig piros lett volna.
Az én csodaszép asztalom tulajdonképpen
lélegzetelállítóan nézett ki ebben a hatalmas irodában, még
az unalmas fehér falak között is. Az asztal teteje vastag,
edzett üveg, a lábak pedig sötét mahagóni színűek, az
alakjuk pedig akár egy igáslóé. Személy szerint nem
szerettem a modern bútorokat, de ez az asztal annyira szép
és letisztult volt, hogy nem tudtam ellenállni neki.
– A bútorcég szinte semmi időt nem adott, valószínűleg
ma érkeznek és visszaszállítják. Negyven százalékot akartak
kérni, plusz szállítási díjat, amiért vissza kell vinniük a
raktárba. Egy órába telt, amíg telefonon elmagyaráztam a
menedzserüknek, hogy a saját szerződési feltételeiket
szegték meg, amikor illetéktelen személyre bízták a termék
átvételét.
– Nem semmi, amit telefonon művel.
– Egy nyomtatástechnikai cég ügyfélszolgálatán
dolgoztam az egyetem alatt. Elég csak visszaemlékezni, hogy
mi volt az, amire odafigyeltem és mivel tudtak rábírni arra,
hogy kicsit képlékenyebben alkalmazzam a szabályokat,
miután egész nap reklamációk hadát hallgattam.
Drew mobilja ismét megcsörrent. Úgy látszott, figyelmen
kívül hagyja.
– Vegye csak fel! Már megyek is. Csak az isten tudja,
mennyi idejét raboltam már el. És amúgy is igen elfoglaltnak
tűnik.
– Nincs semmi baj. Ezt nem kell felvennem.
– Egyedül dolgozik ebben a hatalmas irodában?
– Általában van velem egy ügyvédsegéd és egy titkárnő
is, de az utóbbi két héttel ezelőtt néhány hónapra
szabadságra kényszerült az egészsége miatt, az
ügyvédsegédem pedig úgy döntött, hogy egy másik államban
folytatja a jogi tanulmányait.
– Akkor eléggé elfoglalt lesz így egyedül.
Újra csörgött a mobilja, de ez alkalommal ezt a hívást
muszáj volt felvennie. Azt mondta, hogy érezzem magam
otthon, de… hát nem volt mit csinálnom itt. Drew bement az
irattárba és leült az asztalhoz, amit én is használtam, én
pedig visszamentem az előtérbe. Miután lehúztam a
műanyag borítást a recepciós asztalról, találtam néhány
takarítási kelléket a mosdóban, így hát letöröltem, mielőtt
odatettem volna a laptopomat.
Miközben az e-mailjeimre válaszoltam, néha felvettem az
irodai telefont, és fogadtam az üzeneteket.
Amikor Drew egy órával később visszajött, bosszúsnak
tűnt.
– Lemerült a telefonom. Nem kérhetném kölcsön a
magáét pár percre? A vezetékes telefonom még a raktárban
van a többi kacattal együtt, és már majdnem nyélbe ütöttem
egy megegyezést. Nem akarok időt hagyni a másik
ügyvédnek, hogy átgondolja azt a sok marhaságot, amibe
épp az imént ment bele.
Felemeltem a telefonomat.
– Használja csak.
Drew néhány lépéssel arrébb ment, majd megállt.
– Mi a jelszó?
– Nos, bazdmeg.
– Nem akarja, hogy tudjam a jelszavát?
 – Nem, a jelszavam az, hogy bazdmeg.
Drew nevetett.
– Maga igazán szívem szerint való nő. – Bepötyögte a
jelszót, majd ismét eltűnt.
Mire elérkezett a dél, már korgott a gyomrom. Későn
ébredtem, és nem reggeliztem, de nem mehettem el az
irodából, nem akartam esélyt adni a bútoros cégnek, hogy
pont akkor toppanjanak be, amikor házon kívül vagyok.
Amikor hallottam, hogy Drew szünetet tart a telefonálásban,
bemerészkedtem az irattárba.
– Szokott ebédet rendelni? Attól tartok, hogy ha
kimegyek enni, elmulasztom a szállítókat.
– Néha igen. Mit enne?
Megvontam a vállamat.
– Mindegy. Nem vagyok válogatós.
– Mit szólna egy kis indiaihoz? A Curry House csak
néhány tömbre van innen, és hamar kihozzák az ételt.
Felhúztam az orromat.
– Nem szereti az indiait?
– Nem igazán.
– Oké, akkor mit szól a kínaihoz?
– Túl sok nátrium-glutamátot használnak az ételekbe.
– Szusi?
– Allergiás vagyok a halra.
– Mexikói?
– Túl nehéz ebédre.
– Érti maga azt a kifejezést, hogy nem vagyok válogatós?
Összeszűkült szemekkel néztem rá.
– Hát persze. Maga sorolt fel furcsa dolgokat az imént.
– Akkor mit szeretne enni, Emerie?
– Pizza?
Drew bólintott.
– Látja? Nem is vagyok válogatós. A pizzát szeretem.

Miután befejeztük az ebédet, Drew levette a telefonját a

töltőről, majd az én mobilom után nyúlt.
 – Megnézhetem a képeit?
– A telefonos képeimet? Miért?
– A legjobb módja annak, hogy megismerjünk valakit az,
ha megnézzük a képeket a telefonjában, amikor nem számít
rá.
– Fogalmam sincs, milyen képek vannak a telefonomon.
– Ez a lényege. Ha van rá ideje, hogy kitöröljön párat a
képekből, akkor nem az igazi énjét látom, hanem azt, amit
láttatni akar velem.
Próbáltam visszaemlékezni rá, hogy volt-e valami
zavarba ejtő vagy esetleg törvénybe ütköző a telefonomon,
miközben Drew egy vigyorral a képén odahúzta maga elé.
– Várjon! Ha maga megnézi az enyémeket, akkor én is
látni akarom a maga képeit. És jobban teszi, ha vannak
közöttük zavarba ejtők is, mert az én telefonomon biztosan
van pár.
– Hát jó. Amúgy meg nem jövök egykönnyen zavarba. –
Drew odatolta elém a saját telefonját.
Néztem, miközben beütötte a jelszót, és elkezdett
lapozgatni a fotóim között. Egy pillanattal később megállt,
és felhúzta a szemöldökét.
– Ez elég sokat mond önről.
A telefonomért nyúltam, de túl gyorsan rántotta el.
– Mi az? Melyik kép az?
Drew megfordította a telefont, hogy lássam a képernyőt.
Ó, istenem. Ez szörnyen kínos. Egy közeli fotó volt rólam,
ami a múlt héten készült munka közben. Egész nap telefonos
terápiákkal foglalkoztam és egyszer csak beadta a kulcsot a
kihangosító. Már hétfőn kora reggel. Nem volt időm, hogy
kiszaladjak, és vegyek egy új irodai telefont, és kora
délutánra már teljesen kivoltam attól, hogy nem tudtam
több dolgot is egyszerre megcsinálni, mert a fülemhez
kellett tartanom a telefont. Így hát elkezdtem feltalálni
magam. Fogtam két nagy narancssárga befőttesgumit, és a
fejemre rögzítettem vele a telefont, ami a helyén is maradt,
így nem kellett többé tartanom. Az egyik gumi a
homlokomon át haladt, egy kicsivel a szemöldököm felett, és
le is nyomta az egyik szemöldökömet, amitől furcsa, ráncos
mimikám lett. A másik gumi az állam alatt haladt el, amitől
összegyűrődött a bőröm, és egy kis gödröcske keletkezett
rajta, amit normál esetben sosem viselek az arcomon.
– A kihangosító megadta magát, és egész nap
telefonhívásaim voltak. Valahogy fel kellett szabadítanom a
kezemet, hogy dolgozhassak velük.
Drew felnevetett.
– Nagyon elszánt. Steve Jobs halála óta nem jelent meg
ennél jobb iPhone-fejlesztés. Lehet, hogy megérné piacra
dobnia az új technológiát.
Összegyűrtem a szalvétámat, és az arcába dobtam.
– Fogja be!
Lapozott még párat, majd megállt. Ez alkalommal nem
tudtam megállapítani róla, hogy mit gondolhat.
– Most mi van? Min akadt fenn?
Csak bámulta a képet egy hosszú pillanatig, és nyelt
egyet, mielőtt felém fordította. Egy teljes alakos kép volt
rólam, ami aznap este készült, amikor Baldwin esküvőjére
mentem. Kétségtelen, hogy ez volt a legjobb kép, ami valaha
készült rólam. Szép volt a frizurám, csodás volt a sminkem,
és a ruha, amit viseltem, mintha rám öntötték volna. Egy
egyszerű, fekete, ujjatlan csoda merész V dekoltázzsal, ami
látni engedte az idomaimat. Ez a ruha sokkal kihívóbb volt,
mint amit általában viseltem. Magabiztosnak és csinosnak
éreztem magam benne, jóllehet csupán a kép keletkezésétől
számított negyed óráig tartott, addig, amíg ajtót nem
nyitottam Baldwin lakásában. Ekkor döbbentem rá, hogy hoz
valakit magával, és az a valaki nem én vagyok.
Eszembe jutott, milyen szomorú lettem aznap este,
amikor kimondtam az „esküvő” szót.
Drew bólintott, és ismét a képet bámulta, majd felnézett
rám.
– Istenien néz ki. Iszonyatosan vonzó.
Éreztem, hogy elpirulok. Utáltam, hogy a bőröm mindig
ilyen őszinte.
– Köszönöm.
Lapozott még párat, majd felém fordította a telefont.
– A barátja?
 Ez a kép néhány perccel azután készült, hogy Baldwin
megdicsért, milyen szép vagyok, és elkészítette rólam azt a
bizonyos, teljes alakos képet. A karját a derekam köré fonta,
én pedig mosolyogtam, őt néztem, amikor elkészítette a
szelfit. A kép elkészülte után megnyomta a csengőt a nő, akit
randira hívott. Az este további része csupa erőltetett
mosolyokból állt.
– Nem.
– A volt barátja?
– Nem.
Lenézett a képre, majd újra vissza rám.
– Lenne mesélnivalója erről a képről, ugye?
– Honnan tudja?
– Az arcára van írva. Abból látszik, ahogy erre a férfira
néz.
Elég szomorú, hogy egy kívülálló is látja rajtam az
érzelmeket, miután tíz másodpercig bámulta a közös fotót.
Baldwin persze soha nem látta ugyanezt. Hazudhattam is
volna, de valamiért mégsem tettem.
– A BA-képzés során találkoztunk az egyetemen,
tanársegéd volt az egyik pszichológia kurzusomon, akkor
írta a doktoriját. Ő az egyik legjobb barátom.
Tulajdonképpen a mellette lévő lakásban lakom.
– Nem működött?
– Soha nem próbáltuk meg. Ő nem érez irántam semmit.
Drew mintha mondani akart volna még valamit, de végül
csak bólintott, és átlapozta a képet. Mire végigért a
képeimen, tényleg sokat megtudott rólam. Látta a két húgom
fényképét és néhány szelfit, amit a kutyával készítettünk,
mielőtt New Yorkba költöztem. Megtudta, hogy mit érzek
Baldwin iránt, és rádöbbent, milyen kreatív tudok lenni, ha
több dolgot szeretnék egyszerre csinálni.
Amikor visszatolta elém a telefonomat, megkérdeztem: –
Szóval? Azt mondta, hogy a fényképek sokat elmondanak egy
emberről. Az én képeim mit meséltek?
– Családorientált, érző szívű és egy kicsit őrült.
Meg akartam sértődni az utolsó megállapításon, de szó
se róla, fején találta a szöget. Bár azt azért nem akartam
elismerni, hogy igaza van. Inkább belenéztem az ő
telefonjába.
– Jelszó?
Elvigyorodott.
– Szopj le.
– Ez nem ér, most változtatta meg.
A fejét rázta.
– Nem. Ez az egyik kedvenc szavam. Sok szempontból. A
szopj le kifejezést legalább napi egyszer elmormogom az
orrom alatt, amikor felbosszantanak az emberek. És persze,
ki ne élvezne egy jó szopást?
– Maga perverz.
– Mondja ezt az a nő, akinek a jelszava: bazdmeg.
– Azért lett ez a jelszavam, mert általában képtelen
voltam visszaemlékezni, hogy mit adtam meg, és minden
alkalommal, amikor rossz jelszót ütöttem be, azt morogtam
magamban, hogy bazdmeg. Baldwin javasolta, hogy mi
lenne, ha simán bazdmeg-re változtatnám, amikor
legutoljára képtelen voltam belépni.
– Baldwin?
Találkozott a tekintetünk.
– A srác a fényképről.
Drew bólintott.
Valamiért kényelmetlen volt Baldwinról beszélnem
Drew-val, úgyhogy inkább témát váltottam. Bepötyögtem az
iPhone-jába, hogy szopj le, és azt mondtam: – Lássuk, én mit
tudok meg magáról, ügyvéd úr.
Drew tarkóra tette a kezét, hátradőlt a székében, és
engem nézett.
– Rajta!
Megtaláltam a fotók ikont, és megnyitottam. Üres volt a
mappa. Aztán a kamera ikonra kattintottam és
megnyitottam. Itt sem találtam semmit.
– Nincsenek fotói? Azt hittem, hogy ez egy olyan játék,
amikor megtudhatunk bizonyos dolgokat egymásról.
– Igen, ez egy olyan játék.
– És mit is tudtam meg pontosan magáról a nulla
fényképpel?
– Azt, hogy nem játszom becsületesen.
 Hatodik fejezet
DREW

Micsoda segg!
Én magam is egy seggfej voltam. Nem csak az a formás idom
kápráztatott el, amit bámultam, és ráadásul rajtakaptak. De
akkor is… micsoda segg.
Emerie áthajolt a recepcióspulton, hogy felvegye az
irodai telefont, ekkor kapott rajta, hogy az igen formás
hátsóját bámulom. Az udvarias viselkedés az lett volna, ha
elkapom a tekintetemet, és úgy teszek, mint aki nem is
vizslatta. De ehelyett mit tettem? Kacsintottam.
És ismét. Micsoda segg.
Emerie engem bámult, miközben telefonált. Kétféleképp
alakulhatnak az események, ha egy nő rajtakapta az embert,
hogy méregeti. Vagy flörtölni kezd vele, vagy…
Emerie letette a telefont, és határozottan felém sétált. Az
arca közömbös volt, úgyhogy nem tudtam, mire számíthatok
tőle.
Megállt az ajtóban, és összefonta a karját maga előtt.
– Csak nem a seggemet bámulta?
Nos, ez volt az a bizonyos másikféle reakció, amikor a
vizslatás tárgya az ember fejére olvassa a bűneit. Utánoztam
a testhelyzetét, én is karba tettem a kezem.
– Azt szeretné, hogy hazudjak?
– Nem.
– Nagyszerű segge van.
Elpirult.
– Maga egy seggfej, tudja?
– Akkor bizonyosan egy remek seggfej vagyok. Hiszen
észreveszem a jó seggeket.
Rezzenéstelen arca megváltozott, és elnevette magát.
– A nők vonzónak találják a stílusát?
Megvontam a vállamat.
 – Jóképű vagyok és gazdag. Ezt bizonyosan vonzónak
találják a nők. Meglepődne, ha tudná, hogy néha meddig
merészkedhetek.
– Maga annyira öntelt.
– Lehet, hogy az vagyok. – Kisétáltam az asztal mögül,
ahol eddig álltam, és csupán fél méter volt közöttünk. –
Mondja meg az igazat! Ha alacsony lennék, kopasz és
szegény, fogatlan és ráadásul púpos, akkor is lehordott
volna azért, amiért megnéztem a fenekét?
Nyitva felejtette a száját. Imádnivalóan nézett ki, ahogy
próbált felhozni valami épkézláb érvet, bár az arca már
elárulta, hogy igazam van.
– Maga egy egomániás.
– Talán. De legalább egy vonzó egomániás.
Emerie a szemét forgatta és dúlt-fúlt magában, de
elkaptam az arcán egy halvány mosolyt, mielőtt a csípőjével
kiringott volna az irodámból.
Micsoda segg.
A délután további részében a telefonhoz voltam nőve.
Jóllehet kiürítettem a naptáramat a jövő hétig, ami az irodai
konzultációkat illeti, de amint elterjedt a híre, hogy
hazajöttem, hirtelen az összes szerencsétlen ügyfelem
naprakészen akart tartani a házastársuk legutóbbi
gyalázatos tettével kapcsolatban. Eléggé ronda egy meló volt
az enyém, de remekül csináltam. Az emberek revansot
akartak, én pedig minden alkalommal, amikor megadtam
nekik, és elbántam egy olyan feleséggel, aki megérdemelte,
tudat alatt a saját exemmel, Alexával is leszámoltam. Újra és
újra. Lehet, hogy terápiára lett volna szükségem, de más
káröröme az enyém is lett, ráadásul ez így olcsóbbnak és
sokkal kielégítőbbnek tűnt.
Éppen letettem a telefont – egy ügyféllel beszéltem, aki
távoltartást akart kérni, mert az elhidegült felesége el
akarta égetni a szexvideóikat –, amikor meghallottam
Emerie hangját, aki a recepció környékén telefonált. A szinte
üres épület csak úgy vitte a hangját, nem tudtam megállni,
muszáj volt odafigyelnem rá.
– A Queensnél? Ez a városközponthoz legközelebbi
lehetőség, amit havi ezerötszáz dollárból ki tud hozni? –
Nincs előtér, csak egy egyszerű iroda valahol egy épületben.
– Elhallgatott egy pillanatra. – Mi az a nagyon vicces? Igen,
olyan helyre gondoltam, ahová egynél több ember is befér. –
Ismét szünet következett. – Nem, nem vagyok New York-i.
De… de… Tudja mit? Felejtse el! Majd felhívok egy másik
ügynököt.
– Nehezen talál magának irodát?
Emerie megpördült. Az arcán lévő kifejezés maga volt az
elkeseredés.
– Mi a fenét keresek New Yorkban?
– Mondja meg maga!
Sóhajtott egyet.
– Hosszú történet. Én… – de az irodai telefon ismét
félbeszakította, erre feltartotta az egyik ujját, és már nyúlt
is utána, hogy felvegye, mielőtt még megelőzhettem volna.
– Drew Jagger irodája… Megkérdezhetem, hogy ki
keresi? Mr. London…
Rám nézett, én pedig két kézzel hadonásztam neki, hogy
tagadjon le. Majd nyugodtan folytatta.
– Mr. Jagger ügyféllel van éppen. És a következő ügyfele
is itt van már. Esetleg átadhatok neki egy üzenetet?
Egy percre elnémult, s közben eltartotta a telefont a
fülétől, és felhúzta a szemöldökét. Hallottam azt a szájhős
Hal Londont még úgy is, hogy vagy egy méterre álltam a
kagylótól. Amikor levegőt vett, Emerie udvariasan lerázta.
– Mindent hallott? – kérdezte tőlem.
– Igen. Ez a fickó egy seggfej. Előbb képviselném a
riherongy feleségét, mint őt. Minden alkalommal vagy egy
órát feltart telefonon, amikor el tud csípni. Erre szórja a
pénzét, de még így sem akarok beszélni vele. Elég gyorsan
sikerült leráznia, gratulálok.
– Elég, ha az ember egy kicsit határozottabb a kelleténél.
Ez mindig működik.
– Majd észben tartom.
Emerie az órájára nézett.
– Már majdnem négy óra. Nem hiszem el, hogy még
mindig nem ért ide a bútorszállító cég. Sajnálom, hogy a
nyakán ültem egész nap.
– Nem gond. Majd hozzáírom a számlájához.
Emerie elmosolyodott.
– Jól van. De akkor én meg felszámolom a titkárnői
szolgáltatásaimat. És nem vagyok olcsó.
Mocskos mosoly suhant át az arcomon, amint
elképzeltem, hogy Emerie-vel titkárnősdit játszunk, és én
vagyok a főnöke. Már késő volt megállítani a szavaimat: –
Pedig sokat fizetnék a szolgáltatásaiért.
Elpirult, majd rögtön replikázott: – Túl nagy fasz ahhoz,
hogy magának dolgozzak. Hatalmas az egója, és perverzek a
megjegyzései. Még az a szerencse, hogy ügyvéd, így nem lesz
nagy bajban, ha perbe fogják.
– Maga most tényleg fasznak nevezett?
Emerie beleharapott az ajkába: – Igen.
Felnevettem.
– Erre egészen hamar rájött.
Megszólalt az ébresztő a telefonján, majd kikapcsolta.
– Négykor telefonos terápiám van az egyik kliensemmel,
úgyhogy kimegyek, hogy felvegyem. Így legalább nem
mulasztom el a szállítókat, ha jönnek.
– Miért nem használja az irodámat? Legalább próbálja ki
az asztalt, mielőtt visszaviszik. A bútorokkal nem lehet
viccelni. Nem akartam elfoglalni maga elől, és megzavarni a
visszaszállíttatást. Nyugalomra van szüksége, hogy
beszélhessen a kliensével.
– De nem akarom elmulasztani a bútorosokat.
– Majd én figyelek rájuk.
Emerie tétovázott.
– Nem bánja?
Megráztam a fejemet.
– Nem. Menjen csak! Most én játszok titkárnősdit
magának.
Nem kellett hosszan győzködnöm. Néztem, ahogy elsétált
a folyosón, azaz néztem a fenekét, ahogy végigsétált a
folyosón. Amikor az irodámhoz ért, megállt, és visszanézett
a válla felett. Ismét rajtakapott. Én pedig kacsintottam. Mi
ez, ha nem következetesség?
 Egy kicsivel fél öt után megérkezett a bútorcég. Emerie
még mindig az irodámban volt, így bekopogtam hozzá. Egy
jegyzetfüzetbe írogatott, miközben telefonált. Hosszú,
rézvörös haját egy kócos csomóba csavarta a feje tetején, és
amikor felnézett, első alkalommal láttam, hogy szemüveget
viselt. Sötét, szögletes kerete volt, és azt kiáltotta: dugj-meg-
könyvtáros.
Vagy legalábbis az én fejemben ez fogalmazódott meg,
amikor ránéztem. Egy percig csak bámultam, rabul ejtett a
saját fantáziám, s közben Emerie is befejezte a hívást.
Összeráncolta a szemöldökét, miközben elköszönt a
kliensétől, és levette a fejéről a headsetet.
– Minden rendben?
Mindig ilyen kék volt a szeme? A fekete szemüveg
biztosan kiemelte a színét a világos bőre ellenében.
– Ó, igen. Itt van a bútorcég.
Viccesen nézett rám, aztán kisétált. Miután aláírt pár
papírt, a szállító követte az irodámba. Ponyvákba
csomagolták az asztalt, és leragasztották, hogy rögzítsék.
Emerie sóhajtott egyet, és utánanézett.
– Pedig milyen gyönyörű asztal!
A munkások készen álltak, hogy elszállítsák.
– Pompás.
Az utóbbi három napban Emerie-től kicsaltak tízezer
dollárt, letartóztatták és rájött, hogy az álomiroda valaki
máshoz tartozik. De mégis ez volt az első alkalom, amikor
igazán szomorúnak láttam. Mintha betelt volna nála a pohár.
Amikor könnyeket pillantottam meg a szemében, nyomást
éreztem a mellkasomban. Sokkal jobban megérintett, mint
amit meg tudtam volna magyarázni magamnak. És persze
nemcsak a mellkasomban éreztem a nyomást, hanem…
A józan eszem is oda volt.
Mert hiszen a következő igen rossz ötlet biztos, hogy nem
jött volna ki a számon, ha pillanatnyilag nem megy el a
józan eszem.
– Állj! Maga és az asztala itt marad. Van hely bőven.
Szilveszter éjszakája, nyolc évvel korábban
 Hetedik fejezet
DREW

Szilveszter éjszakája, nyolc évvel korábban

Néha a legrosszabb ötletből lesz a legjobb szórakozás.

Az a hosszú lábú, magas szőke, aki úgy nyújtózkodott a
mennyek felé, akár egy létra: na, ő tipikusan rossz ötlet volt.
Egész este rajta tartottam a szemem. Két barátjával
érkezett, alig lehettek tizennyolc. Egy helyi, aki az egyik
diákköri haverom barátjának a barátja volt, hozta őket
magával. A helyi srác is a szőkén tartotta a szemét, de a
lányt jobban érdekelte, hogy megismerje az itteni alfahímet.
A jogi vizsgáimra kellett volna épp tanuljak. Ott kellett
volna hagynom Atlantát és hazamenni a szünetre, mint
ahogy szoktam. De ez volt az utolsó szemeszterünk a BA-n és
az összes haverom maradni akart a téli szünetre. Az egyik
buli a másikat érte tíz napon keresztül. És ma este, lévén,
hogy szilveszter éjszakája volt, még nagyobb tömegben
gyűltünk össze. A legtöbb diák hazament, így a helyüket
idevalósiak töltötték fel. Így Daisy Duke – hosszú láb, ami
egy formás fenékben végződik, és úgy néz ki, mint egy
barack – is ott volt.
Találkozott a tekintetünk, amikor hörpintettem egy
nagyot a sörömből. Széles mosoly jelent meg az arcán, és
hirtelen megkívántam a gyümölcsöt. Ő jött oda hozzám, még
csak fel sem kellett állnom.
– Szabad ez a hely?
Hirtelen zavarba jöttem: körülnéztem. Egy állítható
támlájú székben ültem a nappaliban, és néztem a körülöttem
folyó bulit. A legközelebbi hely a szoba másik felében volt.
– Ahol csak helyet találsz.
Így is cselekedett: a formás fenekét az ölembe helyezte.
 – Észrevettem, hogy nézel.
– Nehéz nem észrevenni téged.
– Akárcsak téged. Te vagy a legjóképűbb srác az egész
buliban.
– Igen? – Még egyet hörpintettem a sörből, majd
Hosszúlábú Kisasszony kivette a kezemből, az ajkához
emelte, és lehúzta vagy a felét. Amikor befejezte, egy ahhhh
hangot hallatott.
– Mi a neved, Hosszúláb?
– Alexa. És a tiéd?
– Drew. – Visszavettem tőle a korsót, és kiittam. – Ki az a
srác, akivel jöttél?
– Ó, ő csak Levi.
– A barátod?
Megrázta a fejét.
– Nem. Ő csak Levi. Douglasville-ben lakik, nem messze
tőlem. Ügyes autószerelő, van, hogy megjavítja az enyémet
is.
És ekkor Levi odabiccentett Alexának az ajtóból. Nem
tűnt túl boldognak, hogy az ölemben találta.
Felemeltem az államat az irányába.
– Biztos vagy benne, hogy Levi nem hiszi magát többnek
puszta barátnál? Nem tűnik jókedvűnek.
Az egyik lábát átlendítette rajtam, hogy szembe kerüljön
velem, így már el is tűnt a dühös autószerelő fiú.
– Most már nem látod.
Összefontam a kezemet a háta mögött.
– Igen, így sokkal jobb a kilátás.
Nem telt bele egy órába, amikor megkért, hogy
mutassam meg neki a szobámat. Természetesen eleget
tettem a kérésének.
Hogy is ne gondoskodnék egy csodaszép nő kényelméről?
Már négy éve kollégiumban laktam. Néhányuk egyenesen
közölte, mit akar. Elfoglalt voltam, nem akartam tartós
kapcsolatot, és értékeltem az olyan nőket, akik nem
játszadoztak velem, hanem rögtön a lényegre tértek.
Alexa keze már akkor a nadrágom cipzárjára tévedt,
amikor még be sem csuktam az ajtót. Amikor becsapódott
mögöttünk, nekinyomtam az ajtónak – és megszűnt a
külvilág. Két legyet egy csapásra.
– Jelentkezel továbbtanulni jövőre? – kérdezte, amikor
megfogtam a mellét.
Ez figyelmeztető jel kellett volna, hogy legyen, hiszen
nem említettem neki a jövőre vonatkozó terveimet. De…
nagyszerű mellei voltak. És a lába… Azok épp a csípőm köré
fonódtak. És amúgy is már délután óta ittam.
– Igen. Megpróbálok az Emoryban maradni. Az apám és a
nagyapám is odajárt.
Ezek után hatalmas dugással köszöntöttük az új évet.
Nagyszerű emlékek.
És egy cefet rossz ötlet.
 Nyolcadik fejezet
DREW

– Hogy mi?! – Roman Olivet úgy bámult rám, mintha csak

azt mondtam volna, hogy megöltem Erzsébet királynőt. A
fejét csóválta. – Nagyon rossz ötlet, öregem.
Lenéztem a poharamban lévő whiskyre, és
meglögyböltem a borostyánszínű folyadékot, aztán a
számhoz emeltem.
– Segíteni fog nekem az irodáért cserébe, amíg Tess
három hónapig nincs itt. Ez idő alatt legalább tud majd
találni magának egy albérletet, amit meg tud fizetni, és újra
lábra áll.
Roman ivott egy kortyot a söréből.
– Két évvel ezelőtt én is kértelek, hogy béreljünk együtt
egy helyet, és akkor azt mondtad, hogy képtelen lennél
együtt dolgozni bárkivel.
– Nem is. Ez csak átmeneti.
Rám hunyorított.
– Szexi, mi?
– Mi köze ennek bármihez is?
– Akkora egy fasz vagy.
Mi a fene? Emerie ugyanezt mondta.
Roman szemöldöke felszaladt a homlokára.
– Fasznak nevezett, te meg megosztod vele az irodádat?
Biztosan nagyon jó segge van.
Próbáltam továbbra is rezzenéstelen arcot vágni, de
Roman és én, amióta az eszünket tudjuk, barátok voltunk.
Felfedezte az aprócska mosolyt a szám sarkában.
Megrázta a fejét, és felnevetett.
– A jó seggek a te kriptonitod, barátom.
Hogy őszinte legyek, én magam sem értettem, hogy mi a
fene történt velem az utóbbi néhány órában. Nemcsak
felkínáltam ennek a nőnek – akinek igen, nagyszerű feneke
volt –, hogy költözzön be a Park sugárúti irodámba, de még
arról is igyekeztem meggyőzni, hogy fogadja el az
ajánlatomat. Ráadásul mindezt ingyen.
Legurítottam a whisky maradékát, és feltartottam a
poharam, jelezve, hogy töltsék újra.
– Milyen jogi területben utazik?
– Nem jogász. Pszichológus.
– Egy agyturkász? Őrültek fognak grasszálni az
irodádban?
Erre tulajdonképpen nem is gondoltam. Mi van, ha a
kliensei tényleg személyiségzavaros őrültek? Vagy
sorozatgyilkosok, akik idős hölgyek torkát vágták el, de
megmenekültek a börtönbüntetés elől, mert nem voltak
beszámíthatók? Egy jó segg miatt fognak kinyírni? Egyetlen
segg sem ér ennyit.
Aztán meg… vajon mennyire egészségesek mentálisan az
én ügyfeleim? A hetvenegy éves Ferdinand Armonk, aki
százezer dollárt ér, de tavaly letartóztatták, mert
megtámadta a huszonhárom éves menyasszonyát a botjával,
mert rajtakapta, hogy a nyelve a fizikoterapeutája lába közé
tévedt. Ez az igazi őrültség, amivel én küzdök meg napi
szinten.
Megvontam a vállam.
– Az ő őrültjei semmivel sem lehetnek rosszabbak az
enyémeknél.
Candice Armonk feljelentette a férjét, amiért az a
botjával megütötte, aztán megpróbálta megszerezni a
vagyona felét váláskor. Roman nemcsak a legjobb barátom
volt, hanem a magánnyomozóm is egyben, és sokat segített
az Armonk-üggyel kapcsolatban. Talált egy leszbikus
pornófelvételt Candice-ről, amit még tizennyolc évesen
készített, amikor még Franciaországban élt. Cukormáz volt a
címe. Szadomazó jelenetekben szerepelt, de a férje egyetlen
suhintása – ami nem is hagyott nyomot – ötvenmilliót ért
neki. Amikor belépett az irodámba az ügyvédjével, hogy
megállapodjunk, addig nem volt hajlandó helyet foglalni,
amíg Ferdinand botját ki nem vittük az épületen kívülre.
A pincér kihozta az italomat, én pedig nagyot
kortyoltam.
– Szerintem egy cseppet sem lesz szokatlan, hogy őrültek
vesznek majd körül.

Éppen egy kora délelőtt tartott konferenciáról értem vissza

az irodámba, amikor ott találtam Emerie-t, amint fel-alá
járkál, fején headsettel, és telefonál. Háttal állt nekem,
amikor beléptem az épületbe, így észrevétlenül
megbámulhattam. Fekete, szűk szoknyában volt, ami jól
kiemelte az alakját, és egy fehér selyemblúzt viselt. Amikor
meghallotta a lépteimet, megfordult, és ekkor vettem észre,
hogy mezítláb van. Az élénkpiros körömlakk jól illett a
mosolygó ajkaihoz. Furcsa torokszorító érzés kerített
hatalmába. Visszamosolyogtam rá, intettem neki, majd
bementem az irodámba, ami immáron tele volt bútorokkal,
bár még nem is kértem, hogy szállítsák ki.
Tíz perccel később Emerie halkan bekopogott a résnyire
nyitva hagyott ajtómon. Most már rajta volt a cipője, s a
vörös magas sarkúja eltakarta lakkozott körmét.
– Jó reggelt!
– Jó reggelt! – bólintottam.
Felemelt egy jegyzetfüzetet és levette a ceruzát a füle
mögül.
– Forgalmas volt a reggel. Hat hívás: Jasper Mason,
Marlin Appleton, Michael Goddman, Kurt Whaler, Alan
Green, és Arnold Schwartz. Lejegyeztem az üzeneteiket egy
jegyzetfüzetbe, amit az irodaszeres szekrényében találtam.
Remélem, nem bánja, hogy feltaláltam magam.
Legyintettem egyet.
– Szolgálja csak ki magát! Amúgy sem tudom, mi hol van
Tess nélkül.
Kitépte az üzenetekkel teli oldalt az indigós füzetből, és
letette az asztalomra.
– Tessék.
– Köszönöm. Amúgy magának van köze ahhoz, hogy a
bútoraim visszakerültek az irodába a raktárból?
 – Ó, igen. Remélem, nem bánja. A raktározó cég is
telefonált ma reggel, és szerették volna mára beütemezni a
szállítást, úgyhogy lefoglaltam a legkorábbi időpontjukat,
amit felkínáltak. Amikor reggel megérkeztem, az építési
vállalkozót már itt találtam, aki feltakarított mindent, és azt
mondta, hogy azokkal a munkálatokkal készen vannak, amik
kosszal járnak. Át fogja küldeni később az egyik
alkalmazottját, hogy elvégezze az utolsó simításokat,
feltegye a villanykapcsolók burkolatát és visszategye a táblát
az előtérben. A személyes tárgyait tartalmazó dobozok bent
vannak az irodája padlóján. Gondoltam, segítek kipakolni,
de aztán meggondoltam magam.
– Pedig nem bántam volna. De azért köszönöm.
Köszönöm, hogy ennyi mindent megtett értem ma reggel.
Azt hittem, amikor idefelé tartottam, hogy az összecsukható
asztal mellé fogok leülni az összecsukható székre. Ez szép
kis meglepetés volt.
– Ó, ugyan! – Emerie az órájára pillantott. – Néhány
percen belül videokonferenciám lesz. De fél egytől kettőig
nincs semmi dolgom, ha esetleg szeretné, hogy segítsek
berendezni az irodáját. Ha szeretné, rendelhetek valami
ebédet is.
– Az nagyszerű lenne. Lesz egy hívásom, de fél egy előtt
be kell fejezzem.
– Mit enne ebédre?
– Lepjen meg!
– Bármit rendelhetek?
– Bármit. Magával ellentétben, én nem vagyok válogatós.
Emerie elmosolyodott, és visszasétált az irodájába.
Megállítottam, hogy feltegyek neki egy kérdést, ami azóta
foglalkoztatott, hogy együtt vacsoráztam Romannal.
– Milyen pszichológus maga? Úgy értem, van speciális
területe?
– Igen. De azt hiszem, már mondtam. Párterapeuta
vagyok.
– Házassági tanácsadó?
– Igen, elromlott házasságok megmentésén dolgozom.
– Erről biztosan nem esett szó. Emlékeznék rá. Hiszen én
is házasságokkal dolgozom, csak én épp felbontom őket.
– Esetleg gondot jelent ez önnek?
Megráztam a fejem.
– Nem hinném.
Híres utolsó mondat.
 Kilencedik fejezet
EMERIE

– Érkezett még néhány üzenet.

Drew éppen akkor tette le a telefont és intett, hogy lépjek be
az irodájába. Letettem a zacskót, ami az ebédünket
tartalmazta, és odaadtam neki a kis papírcetliket. Gyorsan
végiglapozta őket, majd kihúzott egyet.
– Ha ez a fickó visszahív, Jonathon Gates, megadom
magának az engedélyt, hogy csapja rá a kagylót.
– Lehordhatom először?
Drew-t szórakoztatta a kérdésem.
– Mit szeretne mondani neki?
– Attól függ. Mi rosszat tett?
– Veri a feleségét.
– Ó, jól van. – Megremegett az ajkam, amikor
kigondoltam egy jó nevet Mr. Gates számára. – Majd egy
rohadt állatnak nevezem, és leteszem a telefont.
Drew nevetett.
– Nem egy szakasztott New York-i káromkodás.
– Mire gondol?
– Arra, hogy kiejti az egész szót: r-o-h-a-d-t.
– Miért, hogyan kéne ejtenem?
– Rohatt. A „d”-t nem kéne kimondania.
– Rohatt – ismételtem meg.
– Olyan mesterkéltnek hangzik. Többet kéne gyakorolnia,
hogy természetesnek hasson.
Benyúltam a zacskóba és kihúztam belőle az ételt, amit
rendeltem. Egy mosoly kíséretében odatettem Drew elé.
– Itt a rohatt ebédje.
– Sokkal jobb – mondta, és mosolygott. – Csak
gyakoroljon, és hamarosan már teljesen úgy fog beszélni,
mint Tess.
– Tess?
 – A titkárnőm, aki most táppénzen van, mert
megműtötték a hátát. Hatvanéves, és úgy néz ki, mint Mary
Poppins, de úgy káromkodik, akár egy kocsis.
– Majd gyakorlok.
Szendvicseket rendeltem egy csemegeboltból, amit az
első napomon fedeztem fel, amikor még azt hittem, hogy
enyém az iroda. Lévén, hogy Drew úgy tűnt, mint aki törődik
az egészségével, pulykás szendvicset választottam neki,
teljes kiőrlésű kenyérben, avokádóval. Magamnak is
ugyanezt kértem, bár én nem szoktam ilyen egészségesen
étkezni. Drew már azelőtt befalta az egész szendvicset, hogy
én a sajátom feléig jutottam volna, pedig nem ettem lassan.
Az üres zacskóját néztem, és megjegyeztem: – Ezt annak
tudom be, hogy ízlett az ebéd.
– Hajnali ötre mentem edzésre, és nem volt időm, hogy
egyek a reggeli konferencia előtt a városban. Szóval ma még
nem ettem semmit.
– Hajnali ötre? Hajnali ötre ment edzésre?
– Korán kelő vagyok. A döbbent hangjából ítélve, maga
viszont nem az.
– Próbálkozom.
– És hogy halad vele?
– Nem túl jól. – Elnevettem magam. – Esténként nehezen
alszom el, így a reggelek nem könnyűek.
– Sportol?
– Elkezdtem Krav Magázni hetente pár alkalommal, hogy
formába hozzam magam, és reméltem, hogy ez az
alvásomon is segít, de sajnos nem így lett. Az edzés viszont
tetszik.
– Próbálta már a melatoninos italokat?
– Igen, de semmi.
– Altató?
– Bármit beveszek, utána huszonnégy óráig kába vagyok.
Még a Tylenol PM is kiüt.
– És a Prolactin?
– Mi az a Prolactin? Vitamin vagy ilyesmi?
– Ez egy hormon, ami segít ellazulni orgazmus után.
Álmos lesz tőle. Próbált már maszturbálni lefekvés előtt?
 Éppen nyeltem egyet, de a falat a torkomon akadt, és
köhögni kezdtem. De nem az a fajta udvarias, jaj-cigány-
útra-szaladt-féle köhögés volt, hanem szó szerint ugattam.
Egy darabka kenyér megakadt a légcsövemben és elzárta a
levegő útját. Kétségbeesésemben felálltam, és a zacskót a
maradék szendvicsemmel és üdítővel levertem a földre,
majd eszeveszetten a torkomra mutogattam.
Szerencsére Drew értette a célzást. Megkerülte az
asztalt, és hátba veregetett néhány alkalommal. Amikor még
mindig képtelen voltam levegőt venni, hátulról átkarolt, és
bemutatta a Heimlich-féle műfogást. A második durva
nyomásra a kenyérdarabka, ami elzárta a levegő útját,
kiugrott a torkomból és keresztülrepült Drew irodáján.
Jóllehet az egész jelenet nem tartott tovább tizenöt
másodpercnél, kétrét görnyedtem és úgy kapkodtam levegő
után, mintha akár három percig lettem volna oxigén nélkül.
A szívem vadul kalapált a mellkasomban, és hirtelen
megemelkedett az adrenalinszintem.
Drew nem hagyta ennyiben. A kezét ott tartotta a
mellkasom köré fonva, miközben nagy levegőket vettem.
Végül, amikor a légzésem újra a normálishoz közelített,
halkan megkérdezte: – Jól van?
A hangom rekedt volt.
– Azt hiszem, igen – feleltem fojtott hangon.
A szorítása csökkent, de nem ment arrébb, hanem a
fejem tetejére tette a fejét.
– A frászt hozta rám.
Az egyik kezemmel a torkomat fogtam.
– Szörnyen ijesztő érzés volt. Még soha nem nyeltem
félre ennyire. – Egy rövid pillanatra meglegyintett a
halálfélelem, és teljesen megfeledkeztem róla, hogy mitől
nyeltem félre, de aztán hamar ismét eszembe jutott. – Maga
kis híján megölt.
– Megöltem? Szerintem oxigénhiányos állapot lépett fel
az agyában. Éppen most mentettem meg az életét. Hát ez
szép.
– De hát maga miatt nyeltem félre. Ki hozza fel a
maszturbálás témáját egy majdnem vadidegennel szemben,
ebéd közben?
– Egy majdnem vadidegennel szemben? Hiszen már
láttam fehérneműben, megmenekítettem a börtöntől, és
megosztottam magával az irodámat, ahol egész nap
parkolhat a fenekével. Szerintem inkább a legjobb barátja
vagyok a városban.
Hirtelen megfordultam, és rábámultam.
– Lehet, hogy egyáltalán nincs is szükségem arra, hogy
maszturbáljak. Az is lehet, hogy van barátom, aki
gondoskodik az ilyen jellegű szükségleteimről.
Drew elvigyorodott. Ez már nem mosoly volt. Hanem
vigyor.
– Ha ez lenne a helyzet, és még így is problémája van az
elalvással, miután természetesen gondoskodtak a
szükségleteiről, akkor kössön útilaput a talpára, mert
minden bizonnyal egy nagy rakás szerencsétlenség az
ágyban.
– Feltételezem az összes nő, akiknek maga gondoskodik a
szükségleteiről, hamar elalszik.
– Elég hamar. Olyan vagyok, mint egy szuperhős. A
Prolactinátor.
Ez a férfi rejtélyes képességekkel bírt, még egy vita
közepén is képes volt megnevettetni. Horkantottam egyet,
ahogy lehajoltam, hogy feltakarítsam a földről a
szendvicsem maradékát.
– Oké, Prolactinátor. Mi lenne, ha arra használná a
szuperképességeit, hogy segít feltakarítani ezt a disznóólat?
Miután az ebéd maradékát eltüntettük, felajánlottam
Drew-nak, hogy segítek kipakolni a dobozait. Az elsőben,
amit kinyitottam, egy akkus fúrógép volt, és rögtön fel is
fúrta a falra a flancos bizonyítványait, miután
kicsomagoltam és megtisztogattam őket. A beszélgetésünk
könnyed volt mindaddig, amíg fel nem tette azt a kérdést,
amitől féltem.
– Eddig még soha nem említette, hogy mi hozta New
Yorkba.
– Hosszú történet.
Drew az órájára nézett.
 – Még van húsz percem a következő ügyfélig.
Egy rövidke pillanatig mérlegeltem, hogy mi lenne, ha
kitalálnék egy történetet és így elhallgatnám az igazságot, de
aztán rájöttem, hogy ez a fickó már látta belőlem a
legrosszabbat, megmentett a börtöntől, és első kézből
tapasztalta, hogy milyen könnyű átejteni, így hát az
őszinteség mellett tettem le a voksomat.
– Az első évben az egyetemen nem tudtam, hogy mire
szeretnék specializálódni. Végül felvettem egy
pszichológiaórát. Nagyszerű professzor tartotta. Sajnos
azonban elég sokszor illuminált állapotban tanított, vagy
kihagyta az órát, és gyakran elkésett. Volt egy
demonstrátora, aki New Yorkból jött, és az Oklahomai
Egyetemen írta a doktoriját. Sokszor ő jött be helyette
tanítani. A demonstrátor neve Baldwin volt.
Drew ledobott az asztalra egy iratkupacot, és felém
fordulva az arcomba kiáltotta: – Maga azért költözött New
Yorkba, hogy Baldwin közelében legyen? De hát nem azt
mondta, hogy nem viszonozta az érzelmeit?
– De. Baldwinnal jó barátok lettünk az ezt követő négy
évben. Volt egy barátnője, akivel együtt élt. A lány
történésznek készült, és modellkedett is. Nagyon öntelt volt.
Baldwin ott maradt az egyetemen tanítani, miután
ledoktorált, és ekkor elhatározta, hogy visszaköltözik New
Yorkba, hogy magánpraxisba kezdjen, és itt tanítson.
Kapcsolatban maradtunk, mialatt a diplomamunkámat
írtam, és vagy egy évig rengeteget segített Skype-on.
– Lesz ebből a történetből szex vagy valami izgalmas?
Mert már kezdem unni ezt a Baldwin-sztorit.
Drew éppen az utolsó dobozt bontotta ki. Meglöktem a
karját.
– Maga akarta hallani a történetet.
– Igen, de azt hittem, hogy érdekesebb lesz – csúfolódott
öntelt vigyorral a képén.
– Hát jó, akkor összefoglalom röviden, nehogy
elaludjon…
– Ne aggódjon, nem vagyok álmos – szakított félbe. –
Nem maszturbáltam reggel.
 – Köszönöm, hogy megosztotta ezt velem. Szeretné, hogy
befejezzem, vagy sem?
– Hát persze hogy szeretném hallani a végét. Nem
tudom, miért, de alig várom, hogy kiderüljön, mi a baj ezzel
a Baldwinnal.
– Miért gondolja azt, hogy valami baj van vele?
– Csak egy gondolat.
– Nos, akkor téved. Semmi baj nincs Baldwinnal.
Nagyszerű srác, aki intelligens és kulturált is mellette.
Drew a csípőjére tette a kezét, és abbahagyta a pakolást,
hogy a teljes figyelmét nekem tudja szentelni.
– Azt mondta, hogy négy éven át volt barátnője. Hát
szakítottak végül?
– Igen, pont azelőtt, hogy visszaköltözött New Yorkba.
– És nem mozdult rá magára, pedig tudta, hogy
szerelmes belé?
– Honnan tudja, hogy szerelmes voltam belé?
Úgy nézett rám, mintha magától értetődő lett volna a
válasz.
– Mert nem így volt?
– De. De… ezt a részletet nem közöltem önnel.
– Nyitott könyv előttem.
Emerie sóhajtott egyet.
– Miért olyan egyértelmű ez magának, Baldwin pedig
miért olyan magatehetetlen?
– Nem magatehetetlen. Ő is tudja ezt, csak valamiért
nem akarja, hogy megtudja, hogy ő tudja.
Lenyűgöző volt, hogy Drew egy pillanat alatt
megmagyarázta azt, amit én egy jó ideje már csak
gyanítottam. Mindig azt éreztem, hogy Baldwin tudott az
érzelmeimről, bár soha nem adtam nekik hangot. És egy
részem valahol hitte, hogy Baldwin viszonozta az érzelmeim
egy részét, bár soha nem mutatta ki. Ezért határoztam el,
hogy én teszem meg az első lépést – szó szerint – és New
Yorkba költöztem. Valamiért a fejembe vettem, hogy itt az
idő, hiszen végre egyedülálló. De minden igyekezetemmel
csak saját magamat kínoztam, hiszen Baldwin mindenféle
nőket hozott haza hetente pár alkalommal.
 – Azt hittem, hogy ha én is New Yorkba költözöm, akkor
majd történik valami.
– Egyedül van most?
– Randizgat, de semmi komoly. Jóllehet az utóbbi pár
hónapban fél New Yorkot megdugta. Majdnem minden héten
más nőt hoz haza. A legújabb Rachel. – Forgatni kezdtem a
szemem.
– Együtt él ezzel a sráccal?
– Nem. A mellette lévő lakást bérlem, akinek a tulaja
Afrikában tanít egy évig.
– Hadd öntsek tiszta vizet a pohárba! Mindenféle nőket
visz fel a házba, ahol maga is lakik, és soha nem ismerte el,
hogy tudja, mit érez iránta.
– Az én hibám. Hiszen soha nem mondtam el neki, mit
érzek.
– Nem a maga hibája. A srác egy seggfej.
– Nem igaz.
– Nyissa már ki a szemét, Emerie!
– Fogalma sincs, hogy miről beszél.
– Remélem, hogy igaza van. De egy nagyobb összeget
mernék rá tenni, hogy nem tévedek.
Éreztem, hogy nőttön-nő egy keserű gombóc a
torkomban, így hát elhatároztam, hogy beviharzok az
irodámba, és nem segítek Drew-nak tovább pakolni. Végül
inkább befogtam a számat, és befejeztem, amit elkezdtünk,
mígnem az utolsó tárgyhoz értem.
Egy képkeret volt, amit buborékfólia fedett. Drew kiment
az irodából, hogy néhány dobozt levigyen az épület
szeméttárolójába, s pont akkor ért vissza, amikor az utolsó
réteg csomagolást szedtem le a képről. Egy gyönyörű kisfiú
volt rajta jéghoki-egyenruhában. Hat- vagy hétéves lehetett,
és egy golden retriever nyalta az arcát, miközben nevetett.
Elmosolyodtam, s Drew felé fordultam.
– Milyen imádnivaló. A maga kisfia?
Kivette a képet a kezemből. A válasza kurta volt.
– Nem.
Amikor találkozott a tekintetünk, fel akartam tenni neki
még egy kérdést, de megelőzött.
 – Köszönöm, hogy segített kipakolni. De most már
készülődnöm kell a következő ügyfélre.
 Tizedik fejezet
DREW

Szilveszter éjszakája, hét évvel korábban

A kis helyiségben álldogáltam a templom hátuljában, és

kifelé bámultam. Szakadt az eső, az ég pedig mogorva szürke
volt. Tökéletesen illeszkedett a lelkiállapotomhoz.
Mogorva.
Talán nem ez volt a legbiztatóbb jel, miszerint helyes
úton járok.
Roman kinyitotta az ajtót.
– Hát itt vagy. Hány embert hívott meg az apád? Vagy
négyszázan lehetnek már. Elkezdték felküldeni őket a
karzatra.
– Fogalmam sincs. Nem kérdeztem tőle. – Az volt az
igazság, hogy alig kérdeztem valamit az esküvőről. A jogi
suli kiölte belőlem az érdeklődést, de később rájöttem, hogy
ennél többről volt szó. Egyszerűen nem voltam izgatott
amiatt, hogy megnősülök.
Roman odaállt mellém, és együtt bámultunk kifelé az
ablakon. Belenyúlt a szmokingja zsebébe, és kihúzott belőle
egy flaskát. Megkínált, s nem haboztam elfogadni,
szükségem volt rá.
– Az autó a hátsó bejáratnál van, ha szeretnél meglógni.
Oldalra pillantottam Romanre, s közben lehúztam egy
dupla whiskyre való adagot a flaskából. – Azt nem tehetem
meg. A gyerekemet várja.
– Akkor is meg fog születni az a gyerek két hónapon
belül, ha akarja, ha nem.
– Tudom. De ezt kell cselekednem, ez a helyes.
– Szard már le, hogy mi a helyes!
Egy vigyorral az arcomon adtam vissza a flaskát a
tanúmnak.
– Ugye tudod, hogy templomban vagy?
Ő is meghúzta a flaskát.
– Már úgyis a pokolra kerülök. Mit teperjek?
Elnevettem magam. Huszonnégy éves volt, amikor
udvariasan megkérték a New York-i rendőrségnél, hogy
lépjen ki. A megkérték egy udvarias formája volt annak, hogy
kilépsz vagy elbocsátunk. Nem volt az a kifejezett angyal
típus.
– Gondoskodni akarok Alexáról. Majd valahogy
működőképessé tesszük.
– A szerelem szót eddig még nem hallottam. Akkor is
elvennéd, ha nem csináltad volna fel, mint egy idióta néhány
hónapnyi együttjárás után?
Nem válaszoltam.
– Hát ezt én is pont így gondoltam. Az embernek lehet
gyereke anélkül is, hogy házas lenne. Már nem 1960-at
írunk.
– Majd kitaláljuk, hogyan tovább.
Roman hátba veregetett.
– A te életed. De a kulcs a zsebemben van, ha
meggondolnád magad.
– Kösz, cimbora!
 Tizenegyedik fejezet
EMERIE

– Csak azért, mert fizikailag több ezer kilométerre vannak

egymástól, még nem jelenti azt, hogy a szívük is ilyen távol
van a másikétól. Mindkettőjüknek időt kell szakítani arra,
hogy tudassák a másikkal, gondolnak rá. Hadd kérdezzem
meg, Jeff, említette, hogy ma Kamira gondolt, amikor elment
futni, és elhaladt egy fehérneműbolt mellett, aminek Kami-
lelke volt a neve? Említette ezt Kaminak a mai terápiánk
előtt, amikor Kami felhozta, hogy úgy érzi, nem gondol rá?
A száz centi átmérőjű képernyő meg volt osztva. A bal
oldalon Jeff volt látható, a jobb oldalon pedig Kami Scott.
Alig egy éve házasodtak össze, amikor Jeffet a nyugati partra
küldték dolgozni. Ő volt az egyetlen kereső a családban,
hiszen Kami a második évét töltötte fogorvosi rezidensként.
A helyzet nem hagyott túl sok választást nekik. Jeff
átköltözött, amíg nem tudott más munkát találni, ami
közelebb van a connecticuti otthonukhoz.
– Nem. Nem említettem neki – felelte Jeff. – Elfoglalt
vagyok, de Kami tudja, hogy gondolok rá. – Jeff arca
lefagyott egy pár pillanatra a képernyőmön, de a hang nem
szakadt meg. Folyamatosan beszélt, de a videoadás vacakolt.
Az egyik szeme félig lecsukódott. A szája nyitva volt, a
nyelve pedig mintha kávéfoltos lett volna. Egy jobb szoftvert
kellett találnom a videokonzultációimra. Csak a jó isten
tudja, hogy én hogy nézhettem ki az ő képernyőjükön.
A negyvenöt perces párterápia már a végéhez közeledett.
– Ezen a héten szeretném, ha elvégeznének egy
gyakorlatot, legalább napi egyszer. Amikor valami
emlékezteti önöket a másikra, tudassák vele abban a
pillanatban. Ha elmennek futni és látnak valamit,
készítsenek egy képet, és küldjék el a másiknak. Kami, ha
besétál magához egy kliens, aki meg van fázva és Jeff
szokására emlékezteti, miszerint hat-nyolcat szokott
tüsszenteni egymás után, mesélje el neki. Ezek az apró
dolgok nagy hatással vannak a másikra, azt jelzik, hogy a
szívük sohasem lehet távol egymástól, hiába a sok ezer
kilométer. A távolság csupán egy próbatétel, hogy lássák,
mit bír ki a szerelmük.
Mintha nevetést hallottam volna a félig csukott ajtó
mögül. A terápia után kíváncsiságból elmentem megkeresni
Drew-t. A másolószobában találtam rá, ami az iroda mellett
volt, amit használtam.
– Mondott valamit? – kérdeztem tőle, egérutat adva neki.
– Nem. Az apám azt tanította, hogy ha nincs semmi
kedves mondanivalóm egy nőnek, akkor jobban teszem, ha
magamban tartom.
Akkor hát nem képzelődtem.
– Csak nem hallgatózott a terápiám alatt? Nevetett a
tanácson, amit adtam a klienseimnek, nemde?
Drew szeme összeszűkült.
– Nem hallgatóztam. Nyitva volt az ajtaja, és amúgy is
hangosan telefonált. Tudta, hogy nem kell üvöltenie ahhoz,
hogy a videokonferencia többi résztvevője hallhassa magát?
– Nem üvöltöttem.
Drew befejezte a fénymásolást, s kivette a papírhalmot a
tálcából.
– Akárhogy is, legközelebb csukja be az ajtót, ha nem
akarja, hogy halljam az ócska tanácsait.
Kikerekedett a szemem.
– Ócska tanácsaimat? Miről beszél? Diplomás
pszichológus vagyok és a „Kommunikációs csatornák
megnyitása a párterápiák során mint a problémák áthidalása
a kapcsolatokban” témából írtam a disszertációmat.
Drew ismét kuncogott.
– Hát akkor bizonyosan szakértője a témának, úgyhogy
magára is hagyom – és ezzel visszasétált az irodájába.
Fogalma sem volt róla, hogy miről beszélt. A tanácsom
szilárd alapokon nyugodott, olyan párok évekig tartó
tanulmányozása alapján fogalmaztam meg, akik nagyon is
akarták, hogy ismét működjenek köztük a dolgok. Nem
hagytam annyiban, és Drew után mentem. Megálltam az
ajtajában.
– Maga milyen tanácsot adna egy olyan párnak, akiket
arra kényszerítettek, hogy távkapcsolatban éljenek?
– Annál egy sokkal realisztikusabb tanáccsal tudnék
szolgálni, mint hogy „a távolság csupán egy próbatétel, hogy
lássák, mit bír ki a szerelmük”. Ez egy kalap szart ér. Hol
olvasta? Egy képeslapon?
A szemem még jobban kikerekedett.
– És mi lenne az a sokkal realisztikusabb tanács?
– Egyszerű. Csak egy jó válóperes ügyvédre van
szükségük. A távkapcsolatok nem működnek.
– Ezt úgy értelmezem, hogy volt már része ilyenben, és
megégette magát, ezért azt gondolja, hogy mindenki más is
így fog járni.
– Egyáltalán nem így van. Soha nem éltem senkivel
távkapcsolatban. És tudja miért? Mert nem működnek. És ezt
tapasztalatból tudom. Magának milyen tapasztalata van a
távkapcsolatok terén?
– Évekig tanulmányoztam párokat. Azt hiszem, nekem
több tapasztalatom van ezen a téren, mint magának.
– Hát így. – Drew bement az irattárba és kihúzott egy
hatalmas, gumival egybefogott mappát, majd az asztalra
dobta. – Morrison. Tizennégy évet élt boldog házasságban.
Két éve vált el. Három évvel a válás előtt Dan Morrison
regionális utazóügynök lett. Több pénzt kapott érte, így a
feleségének nem kellett dolgoznia többé. Heti négy éjszaka
az utakon, de ennek ellenére Dan soha nem mulasztotta el a
pénteki randiestéjüket a feleségével, vasárnaponként pedig,
a szabadnapján mindig levezette a hatvan kilométeres utat,
hogy megfürdesse az apósát. Tudja mit mulasztott csak el?
Minden keddet, szerdát és csütörtököt, amikor a felesége a
teniszedzőjével, Laire-rel dugott.
Amikor továbbra is csak bámultam rá, egy újabb fiókot
nyitott ki, és kivett egy másik aktát, amit a Morrison-mappa
tetejére dobott.
– Loring. Hatévnyi boldog házasság után az irodát
áthelyezték New Yorkból New Jersey-be, nem is olyan
messzire. De ez azt jelentette, hogy Al Loring napi tizenhat
órát dolgozott a hét néhány napján. Az a szajha felesége,
Mitsy, rossz alvó volt, úgyhogy amikor Loring sokáig
dolgozott, inkább az irodában aludt a kanapén, hogy ne
ébressze fel a hercegnő feleségét. Egyik éjjel úgy volt, hogy
az irodában marad, mégis hazament, mert hiányzott a
felesége. Erre ott találta Mitsyt négykézláb, a szomszéd
farka pedig mélyen benne. Mostanra a szomszédé lett a
kutyája és a felesége is, Al pedig iszik, mint a gödény, és
elvesztette a munkáját New Jersey-ben.
Belenyúlt még egyszer ugyanabba a fiókba, és ismét
kihúzott egy aktát.
– McDune. Hat évig volt házas. Erin átmenetileg
Dublinba ment, hogy gondoskodjon az anyjáról, aki
depressziós lett az apja halála után. Aztán elváltak egy olyan
srác miatt, aki úgy néz ki, mint egy kohold, csak mert a
feleség úgy érezte, hogy megtalálta a lelki társát odahaza.
Ennyit a távkapcsolatról, ami elvileg azért jött létre, hogy
Erin helyretegye az anyja lelkivilágát.
Drew lenyúlt a legalsó fiókhoz, és kinyitotta, de ez
alkalommal megállítottam.
– Biztos benne, hogy mindehhez közöm van? Mi lesz az
ügyvédi titoktartással?
– Megváltoztattam a neveket, hogy megvédjem ezeket a
nem is annyira ártatlanokat. Ha hiszi, ha nem, ellentétben
az ügyfeleimmel, nekem vannak elveim. – Az irodájára
mutatott.
– Többet is akar hallani? Szerintem nagyon tetszene
magának Lieutenant O’Connor története. Igazán
könnyfakasztó. A felesége a férje öccsével dugott, amíg a férj
Irakban volt és…
– Értem, hogy mit akar mondani – szakítottam újra félbe.
– De amit elmulaszt látni, az az, hogy ezek a válások
lehet, hogy nem történnek meg, ha tanácsadásra mennek
előtte a párok. Maga már csak akkor látja ezeket a
házasságokat, amikor azok már teljesen mélypontra
jutottak, amikor az emberek feladták ahelyett, hogy
harcolnának érte.
 Drew rám bámult.
– Maga tényleg azt hiszi, hogy minden házasságot meg
lehet menteni?
Egy percre elgondolkodtam a kérdésen, mielőtt
válaszoltam volna rá.
– Nem, egyáltalán nem. De szerintem a legtöbb azért
megmenthető. Ha az emberek elkezdenek kommunikálni
egymással, az sok mindent megold.
Drew a fejét csóválta.
– Ez elég naiv elgondolás. De tudja mit? Van egy irodám
a Park Sugárúton, amit havi kétezerért kibérelhet.
– A pokolba magával! – sziszegtem rá, és visszarohantam
az irodámba.

A délután hátralévő részében csukva tartottam az irodám

ajtaját. Már majdnem hét óra volt, amikor kopogásra
rezzentem össze. Épp az aznapi macskakaparással leírt
jegyzeteimet másoltam. Minden kliensemről e-aktát
vezettem.
– Szabad.
Résnyire nyílt az ajtó, és megjelent Drew… karja. Valami
fehéret lobogtatott.
Mi lehet ez? Csak nem… alsónemű?
Még mindig dühös voltam, ezért a gesztusa
felszabadítólag hatott.
– Jöjjön be! – mondtam újra.
Néhány centivel szélesebbre tárta az ajtót. Ez
alkalommal már a fejét is bedugta a fehér valamit lobogtató
karja mellett.
– Elszállt már a mérge, ugye? És nem akarja használni a
Krav Maga tudását, hogy megbüntessen?
Elnevettem magam.
– Nem is tudom. Megérdemelne egy jó kis seggbe rúgást,
de majd visszafogom magam.
Drew mosolygott, és teljesen kinyitotta az ajtót.
– Azt hiszem, tartozom magának egy bocsánatkéréssel
azért, amit ma műveltem.
Visszaültem a székembe.
– Köszönöm, elfogadom.
Lehorgasztotta a fejét. Egy kisfiúra emlékeztetett ezzel a
viselkedéssel, aki piros festékben fürdette meg a kutyáját,
de már megbánta. Aranyos volt, de akkor sem adtam
könnyen. A fejét még mindig egy kissé lehajtva tartotta, s
felpillantott a sötét szempillái alól.
– Sajnálom.
– Pontosan mit sajnál?
Ismét lehorgasztotta a fejét.
– Szándékosan akarja megnehezíteni a dolgomat, ugye?
– Igen.
– Hát jó. Sajnálom, hogy naivnak neveztem.
– És még?
Néztem az arcát, ahogy kattogtak az agyában a
fogaskerekek.
– Sajnálom, hogy hallgatóztam, amikor az ügyfeleivel
beszélt.
– Van még más is?
Egy pillanatra idegesnek tűnt.
– Igen.
Vagy fél percnyi gondolkodás után rám emelte az ujjait,
mintha csak büszke lett volna magára.
– Sajnálom, hogy megbámultam a fenekét.
Összeráncoltam a szemöldökömet.
– Mikor bámulta meg a fenekemet?
Megvonta a vállát.
– Minden alkalommal, amikor lehetőségem nyílott rá.
Nem tudtam megállni, és elnevettem magam.
– Bocsánatkérés elfogadva.
Leeresztette egy kicsit a vállát és megkönnyebbültnek
tűnt. Sokszor pont azok, akik a legkeményebb külsővel
rendelkeznek, viselik a legvastagabb páncélt a lelkűk körül.
– Mit szólna hozzá, ha meghívnám egy hamburgerre a
Joey’snál, hogy jóvátegyem a bűneimet? – Kacsintott egyet. –
A legnagyobbat veszem meg magának, hogy dugig legyen
vele, és ismét levegye nekem a szoknyáját.
 Tizenkettedik fejezet
EMERIE

– Kérdezhetek valami személyeset?

– Nem. – Drew válasza gyors volt.
– Nem? – Összevontam a szemöldökömet, megzavart ez a
válasz. – Tudja, amikor két ember egy asztalnál ül, eszik és
közben beszélget, és az egyikük felteszi a kérdést, hogy
kérdezhet-e valami személyeset, a másik általában azt feleli,
hogy igen. Így udvarias.
– Vannak szabályaim. Amikor valaki felteszi a kérdést,
hogy kérdezhet-e valamit, azt mondom, nem.
– Miért?
– Mert ha már meg kell kérdeznie, hogy megkérdezheti-
e, akkor valószínűleg valami olyasmiről van szó, amire nem
akarok válaszolni.
– De honnan tudja, ha meg sem hallgatja a kérdést?
Drew hátradőlt a székében.
– Mi a kérdése, Emerie?
– Nos, most már úgy érzem, nem kellene megkérdeznem.
Drew megvonta a vállát, és kiitta az utolsó korty sörét. – Jól
van. Hát akkor ne.
– Történt magával valami, ami így megkeserítette, ami a
kapcsolatokat illeti?
– Azt hittem, mégsem akarja megkérdezni.
– Meggondoltam magam.
– Sokszor úgy viselkedik, mint egy ostoba picsa, ugye
tudja?
– Maga pedig néha úgy, mint egy megkeseredett seggfej,
úgyhogy kíváncsi vagyok, mi tette ilyenné.
Drew megpróbálta elrejteni a reakcióját, de láttam, hogy
a szája sarkában ott bujkált a mosoly.
– Elmondom, hogy miért vagyok egy keserű seggfej, ha
maga is elmeséli, miért ilyen ostoba picsa néhanapján.
 – Csakhogy én nem hiszem, hogy ostoba picsaként
viselkednék.
– Lehet, hogy terápiára kellene járnia, hogy megismerje
saját magát.
Összegyűrtem a szalvétámat, és az arcába hajítottam.
Pontosan orron találtam vele.
– Most nagyon éretten viselkedett.
– Nem hinném, hogy összességében ostoba picsa lennék.
Szerintem ezt csak maga képes kihozni belőlem.
Drew elmosolyodott.
– Nem bánom, hogy kihozom magából. De ha már itt
tartunk, ha jóllakott, segíthetek kicipzárazni a szoknyáját,
hogy kényelmesebben érezze magát.
Te jó ég, tényleg egy seggfej.
– Soha nem fogom megúszni, hogy felemlegesse az estét,
amikor találkoztunk, ugye?
– Nem valószínű.
Kortyoltam egyet a merlot-ból, nem akartam ott hagyni,
de annyira tele voltam attól az irdatlan nagy hamburgertől,
amit Drew rendelt nekem, hogy valóban alig vártam, hogy
hazaérjek és megszabaduljak a szoknyámtól, de persze ezt
úgysem ismertem volna be Drew előtt.
– Szóval, ha visszatérünk az eredeti kérdésemhez, árulja
már el, hogy mi tette ilyen keserűvé.
– Egész nap válásokkal foglalkozom. Nehéz pozitívan
szemlélni a párkapcsolatokat, amikor csak azt látja az
ember, hogy ki hogyan csalja meg a másikat, hogyan
hazudozik és azok, akik kezdetben szerették egymást, esküdt
ellenségekké lesznek.
– Szóval a munkája van ilyen hatással önre? Nem volt
egyetlen rossz kapcsolata sem, amitől megkeseredhetett?
Drew rám bámult egy pillanatra. A hüvelykujjával az alsó
ajkát kezdte vakargatni, ahogy a válaszát fontolgatta.
Követtem a szememmel a mozdulatait. A fenébe is, olyan
vonzó ajkai vannak. Le merném fogadni, hogy mohón falnák
az én ajkaimat.
Szerencsére odajött hozzánk a pincérnő és kizökkentett.
– Hozhatok önöknek még valamit? – kérdezte.
 Drew rám nézett.
– Desszertet vagy valamit?
– Tele vagyok.
A pincérnő felé fordult.
– Akkor a számlát szeretnénk. Köszönöm.
A pincérnő elvitte a tányérjainkat, és amikor elment egy
percnyi kínos csend következett. Még mindig nem válaszolt
a kérdésemre és már azt hittem, hogy talán ismét megpróbál
témát váltani, de ehelyett meglepett, és válaszolt.
– Én is elváltam. Öt évig tartott a házasságom.
– Ó. Nagyon sajnálom.
– Nem a maga hibája.
Tudtam, hogy nagy erőfeszítés volt a részéről megosztani
ezt velem, és azt is tudtam, hogy valószínűleg meg kellene
elégednem ennyivel, de nem tudtam megállni a következő
kérdést: – És volt már távkapcsolata?
– A szó szoros értelmében nem. A keserűség, amit ma
látott rajtam, egyedül a sok válásból adódott, amikkel
találkozom. Az első számú ok, amiért az emberek az
irodámban kötnek ki, az az, hogy nem töltenek együtt elég
időt.
– Igen, az én tanácsadásaim is javarészt emiatt válnak
aktuálissá. Általában nem a távkapcsolat a gond, mint annál
a párnál, akikkel ma beszélgettem, és akiket hallott maga is.
A tanácsadások java része azért válik szükségessé, mert a
párok nem töltenek együtt elég időt. Vagy sokat dolgoznak,
és nem szakítanak időt egymásra, vagy pedig nem tudnak
elszakadni a független életüktől, amit a házasság előtt
folytattak.
– Azt hiszem, elég hasonlóak az ügyek, amiken
dolgozunk. Az jutott eszembe, hogy esetleg, ha nem boldogul
egy-egy párral, odaadhatná nekik a névjegykártyámat.
Kikerekedett a szemem.
– Most csak viccel, ugye?
Lassan mosoly terült el az arcán, s ivott még egy korty
sört.
– Hát persze.
A pincérnő visszatért a számlával, Drew pedig elővette a
tárcáját. Én is elővettem az enyémet, de azt mondta: – A
vacsora az én ötletem volt. Ez az én bocsánatkérésem,
amiért egy pöcs voltam magával. Emlékszik?
– Nos, akkor köszönöm. Remélem, hogy gyakran fog így
viselkedni velem – vicceltem. – Tízezer dollárt kell
megspórolnom.
Drew felállt, és odasétált a székemhez. Kihúzta, amikor
felálltam.
– Nem gond. Nem esik nehezemre nap mint nap pöcsnek
lenni.

A zár a lakásom ajtaján elég trükkös volt. Körbe kellett

fordítanom benne a kulcsot és több alkalommal ki-be
mozgatni, mielőtt megtaláltam azt a pontot, ahol el tudtam
fordítani. Baldwin biztosan meghallotta a neszezésemet,
hiszen az ő ajtaja az enyém mellett volt.
– Szia! Nemrég kopogtam, kíváncsi voltam, nem lenne-e
kedved velem vacsorázni, de nem voltál itthon.
– Ja, igen. Drew-val vacsoráztam.
Baldwin kivette a kulcsot a kezemből. Valahogy neki
mindig első próbálkozásra sikerült.
– Drew?
– Igen, ő annak az irodának a bérlője, amelyikről azt
hittem, hogy én vettem ki. Megengedte, hogy egy hónapot
maradjak.
Baldwin bólintott.
– És randiztok?
Felhorkantam.
– Nem. Bunkó volt velem, és egy vacsorával engesztelt
ki.
– Miért volt bunkó?
Bementem a hálószobámba, hogy átöltözzek, s a félig
csukott ajtón át folytattuk a beszélgetést.
– Nos, talán nem is volt annyira bunkó, csupán túlzottan
eltérő a véleményünk a párterápiával kapcsolatban.
Hallotta, ahogy telefonáltam egy párral és elmondta a
véleményét a tanácsommal kapcsolatban, amit a
klienseimnek adtam.
Miután beleugrottam egy melegítőnadrágomba és egy
pólóba, kimentem a nappaliba. Baldwin ott ült, ahol szokott,
amikor együtt lógunk. Én a kanapéra telepedtem, ő pedig a
túlméretes borszékben foglalt helyet. Néha úgy éreztem
magam ettől, mintha a kliense lennék.
– Nem kéne hallgatóznia, amikor dolgozol, hiszen ezek
bizalmas dolgok.
– Az én hibám. Elég hangos vagyok videotelefonálás
közben és nyitva hagytam az ajtót.
– Lehet, hogy egyszer meg kéne állnom az irodádnál?
– Minek?
– Nem is tudom. Csak, hogy megnézzem, minden
rendben van-e.
Baldwin már megint olyan édes volt. Azt hallván, hogy
valaki bunkóskodik velem, felébredt benne a féltő
gondoskodás. Ami azt illeti, annak a gondolata, hogy
Baldwin és Drew találkoznak, eléggé komikusnak tűnt.
Mint tűz és víz. Baldwin sovány volt és jó modorú,
átlagos testalkatú és úgy nézett ki, mint egy egyetemi tanár,
ami egyébként is volt. Még csokornyakkendőt is hordott,
meg szemüveget, amitől idősebbnek nézett ki, mint
harmincöt. Drew huszonkilenc éves volt, magas, vállas,
izmos. Sokszor káromkodott, függetlenül attól, hogy ki volt
körülötte. Jóllehet, soha nem mondanám Drew-ra, hogy jó
modorú, amilyen Baldwin, mégis volt benne valami nagyon
lovagias.
– Nem hinném, hogy szükség lenne erre. Minden
rendben vele, csak egy kicsit ellentmondásos fazon.
Tudtam, hogy Baldwin szeret elborozgatni késő este,
úgyhogy bementem a konyhába, kinyitottam a hűtőt,
kivettem egy üveggel és odatartottam elé, mielőtt még
válaszolt volna a kérdésemre.
– Szeretnél egy pohár bort?
– Igen, köszönöm.
Öntöttem neki egy pohárral, magamnak pedig hoztam
egy üveg vizet. Amikor odaadtam neki a poharát, azt
kérdezte:
– Nem tartasz velem?
Ledobtam magam a kanapéra.
– Nagyon tele vagyok. Egy hatalmas hamburgert ettem
vacsorára. Drew rendelt nekem egy dupla sajtburgert.
– Ő rendelt neked? De hát olyan válogatós vagy.
– Tudja, hogy szeretem a hamburgert. – Megvontam a
váltamat. Lecsavartam a kupakot az üveg vízről, majd
megkérdeztem: – Végül mit ettél?
– Szusit rendeltem a Zenből.
Felhúztam az orromat.
– Örülök, hogy ezt nem kellett végignéznem.
– Mást rendeltem volna, ha együtt vacsorázunk.
Baldwin mindig alkalmazkodott hozzám, ami az
ételrendelést illette. Ez egyike volt azoknak a dolgoknak,
amiket szerettem benne. A szusi volt a jolly joker nála,
úgyhogy nem kellett lemondania a kedvencéről.
– Ma este nincs randid? – kérdeztem.
Általában kerültem a témát, ami a szerelmi életét illette.
Nehéz volt elképzelnem egy másik nővel, de végighallgatni a
részleteket is elég kellemetlenül éltem meg. De ma este
valamiért nem tétováztam.
– Dolgozatokat kellett javítanom. Biztosan értékelted
volna az egyik választ, amit a hallgatóm adott.
– Mi volt a kérdés?
– Azt kértem tőlük, hogy próbáljanak meg egy épkézláb
érvet felhozni, miért volt hibás Freud pszichoanalízis-
technikája. Az utóbbi hetekben Grünbaummal és Colbyval
foglalkoztunk, úgyhogy egyszerű kérdésnek szántam.
– Igen, egyetértek. És mi volt a válasz?
– Miss Balick azt írta: „Freud férfi volt.”
Elnevettem magam.
– Azt hiszem, ez elég nyomós érv. Szerintem adj neki pár
pontot a válaszért.
– Igen, vicces, de azért nem ennyire.
– Mindig jól osztályoztál.
– Mindig jó jegyeket adtam neked.
– Megdolgoztam értük. – Ami igaz is volt, de
elgondolkodtatott. – Adtál valaha valakinek úgy pontot, hogy
nem érdemelte meg? Csak azért, mert csinos, vagy mert
bűntudatod van valamiért?
– Soha. – Meglepett a válasza. Baldwin belekortyolt a
borba. – Szóval hová szeretnél menni csütörtök este?
– Csütörtökön?
– Hát a szülinapi vacsorád.
– Á! Már el is felejtettem. Annyira elfoglalt voltam az
utóbbi időben, teljesen kiment a fejemből, hogy közeleg a
szülinapom.
– Nos, én nem felejtettem el. Arra gondoltam,
elnézhetnénk az Ecru-be. Egy új francia étterem a város
keleti felén. Három hónap a várólistájuk, hogy helyet
tudjanak biztosítani, de az egyik kollégám a tulaj barátja és
azt mondta, hogy be tud vinni minket.
– Ez nagyszerűen hangzik. Köszönöm.
Ha őszinte akartam lenni, jobban élveztem volna, ha
ismét a Joey’sbe megyünk és eszünk ott egy hatalmas, zsíros
hamburgert. De Baldwin ínyenc volt és szeretett kipróbálni
új dolgokat, hogy egyre kifinomultabb ízlésre tegyen szert.
Alkalmanként még én is szerettem a flancos ételeket.
Baldwinnal még egy darabig munkáról beszélgettünk.
Mesélt nekem a tanulmányáról, amit reményei szerint
hamarosan megjelentetnek, én pedig elmondtam neki, hogy
mennyire ideges voltam, amiért két ügyfelemmel találkozom
személyesen, akikkel eddig csak videotelefonáltunk. Miután
átköltöztem New Yorkba, néhány ügyfelemmel személyesen
is lehetőségünk nyílt találkozni. Az első alkalom mindig
furcsa volt, amikor találkoztam velük, de a másnapi
találkozó különösen idegessé tett, mert azt gyanítottam,
hogy a férj fizikálisan bántalmazza a feleségét.
Késő volt, ásítozni és nyújtózkodni kezdtem. A vékony
pólóm felcsúszott, és kilátszott a hasam egy része. Baldwin
szemét odavonzotta, s láttam, hogy nyel egyet. Az ilyen
pillanatok mindig összezavartak. Azt nem állítottam soha,
hogy szakértője lennék a férfiaknak, de eleget randiztam
már, és volt részem néhány távkapcsolatban is. Általában
éreztem, ha egy férfi vonzódott hozzám, és ebben a
pillanatban meg mertem volna esküdni rá, hogy Baldwin
vonzalmat érzett irántam. Nem volt ez újdonság. Már
sokszor éreztem így. Többek között ez lehetett az oka, hogy
még annyi év után is a közelében maradtam.
Van, hogy egy szikrából tűz lesz.
Baldwin megköszörülte a torkát, és felállt.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha megyek. Későre jár.
– Biztos? Ha szeretnéd, önthetek magamnak is egy pohár
bort, te pedig ihatnál egy második…
– Holnap korán reggel órám van.
– Rendben.
Elrejtettem a csalódottságomat, és kikísértem.
Baldwin jó éjszakát kívánt, majd megállt az ajtóban, és
visszafordult. Egy rövidke pillanatig magával ragadott a
képzeletem. Szinte láttam a lelki szemeim előtt, hogy
megfordul, bevágja maga mögött az ajtót, és velem marad.
Ehelyett azt mondta: – Holnap csomagot várok. Ha
esetleg összefutnál a futárral, átveszed nekem? Csak későn
jövök haza.
– Persze. Holnap lesz a New York-i Pszichológia
Szimpózium, amiről meséltél?
– Nem, az következő héten lesz. Rachelnek van két
mozijegye holnap estére.
– Á. Rachel.
– Múlt héten összefutottatok a kávézóban.
– Igen, Rachel. – Hogyan is felejthetném el. Ugyanazt a
felsőt viselte, amit előző este, amikor hallottam, hogy
Baldwin ajtaja kinyílik, és kinéztem a kukucskálón. – Majd
átveszem. Érezd jól magad holnap este!
Miután elment, lemostam a sminkemet, és megmostam a
fogam. Természetesen hiába ásítoztam pár perce, mostanra
teljesen felébredtem.
Ennyit rólam.
Végiggondoltam a mai beszélgetésünket Drew-val és
olybá tűnt, mintha már egy hete lett volna. Prolactinátor
Kapitány azt javasolta, hogy elégítsem ki magam lefekvés
előtt. De nem volt kedvem Baldwinra gondolni, miután a
Rachellel való randijárói mesélt.
 Habár…
Nem is muszáj Baldwint odaképzelnem, nemde? Hirtelen
Drew jutott eszembe. Elég jól nézett ki ahhoz, hogy…
Az oldalamra fordultam és kényszerítettem magam, hogy
becsukjam a szemem. Egy órával később benyúltam az éjjeli-
szekrényembe. Borzasztóan szerettem volna aludni egy
keveset a hosszú, fárasztó nap után.
Bekapcsoltam a vibrátoromat és becsuktam a szemem.
Próbáltam ellazulni a vibrátor zümmögésére.
Tíz perccel később mosollyal az arcomon
elszenderedtem.
 Tizenharmadik fejezet
DREW

Alexa hosszú időre tönkretette a munkámat. A válás után

még nagyon sokáig minden egyes ügyfelem csatájában a
házasságom apró darabkáit véltem felfedezni. Arra
emlékeztettek, hogy mennyi időt elvesztegettem azzal, hogy
azon az első éjszakán hagytam, hogy a farkam döntsön a
fejem helyett. Az ügyfeleim aktáiban minden személyesen
érintett. Olyan volt, mintha napi szinten újra és újra átéltem
volna életem legrosszabb éjszakáit.
Végül megtanultam valamelyest különválasztani a
dolgokat. De valamit mégis elveszítettem az út során. A
munkám anyagi forrás lett, nem pedig valami olyasmi, amit
élvezettel csinálok. Jóllehet már nem frusztrált, hogy
bemenjek az irodába, de nem is vártam.
Egészen a mai napig.
Korábban felébredtem, mint szoktam. Edzés után már
hétkor az irodámban voltam, hogy átnézzek egy ügyet.
Henry Archer egyike volt azon kevés ügyfeleimnek, akiket
igazán kedveltem. A válása kifejezetten barátságosnak
mondható, hiszen egy őszinte, jószívű fickó volt.
Tizenegykor kezdődött a békítő tárgyalása. Az egész brancs
el fog jönni, hogy kiverjék belőle a végső alkut. Csodával
határos módon nem gyűlöltem a hamarosan exfeleségét.
A fénymásoló szobában voltam, amikor meghallottam
Emerie lépteit. Kopogott a cipője sarka, ahogy végigjött a
folyosón. Egy nagy barna dobozt cipelt. Abbahagytam, amit
épp csináltam, és kimentem, hogy segítsek neki.
– Köszönöm. Képzelje, senki sem adta át nekem a helyét
a metrón, dacára ennek a nagy doboznak.
– A legtöbb ember seggfej. Mi a fene van benne?
Borzasztó nehéz. – Letettem a dobozt az asztalára és
kérdezés nélkül kinyitottam. Egy üveg papírnehezék volt
benne, de ennyi erővel ólomból is készülhetett volna. – Ez
megvan vagy öt kiló. Csak nem aggódott, hogy egy hurrikán
keresztülsöpör az irodán és elfújja a papírjait?
Kivette a kezemből.
– Ez egy kitüntetés. Egy tanulmányomért kaptam, ami a
Pszichológia Ma című folyóiratban jelent meg.
– De hát ez egy fegyver. Örülök, hogy nem volt akkor
magánál, amikor első ízben benyitottam, és itt találtam.
– Igen. Jó kis lyukat csinálhattam volna vele a helyes
koponyáján.
Elvigyorodtam.
– Tudtam. Azt gondolja, hogy jóképű vagyok.
Meg akartam nézni, hogy mi van még a dobozban, de
rácsapott a kezemre.
– Tűnés innen.
– De hát maga is segített kipakolni az én dobozaimat!
– Ez igaz. Na jó, kukkantson bele.
– Nos, így már nem akarok, hogy megengedte.
– Olyan, mint egy gyerek. Tudta?
A fénymásoló gépen hagytam a telefonomat, és hallottam
az előtérből, hogy megszólalt. Elindultam, hogy felvegyem,
de a hívó közben letette. Miután befejeztem a fénymásolást,
összeraktam a papírkupacokat, és ismét megálltam Emerie
irodája előtt.
Az ajtóban állva piszkálni kezdtem.
– Korán jött ma. Csak nem megfogadta a tanácsomat,
ami az elalvást illeti?
– Nem – hangzott Emerie gyors válasza… talán túl gyors
válasza. Többévnyi ügyvédi tapasztalattal a hátam mögött
megtanultam észrevenni az apró jeleket. Volt, hogy egészen
apró dolgok vittek le az ösvényről, és vezettek olyan útra,
amire nem számítottam és végül valami érdekesre akadtam.
Szagot fogtam a hárombetűs válaszától és követni akartam a
nyomot.
– Szóval múlt éjjel nem volt gondja az elalvással?
Amikor elpirult és úgy tett, mint aki a doboza
kipakolásával van elfoglalva, tudtam, hogy valami nyomra
akadtam. Kíváncsian besétáltam az irodájába, és
megkerültem az asztalát, hogy láthassam az arcát, bár lefelé
nézett, és pakolt.
Próbáltam elkapni a tekintetét.
– Kielégítette magát múlt éjszaka, ugye?
Ismét elpirult, de ezúttal még vörösebb lett.
– Mert maga? – kérdezett vissza.
Tereli a témát. Mindenki tudja, hogy mit jelent ez.
Elvigyorodtam.
– Én megtettem. És ma reggel is. Azt is tudni akarja,
hogy közben mire gondoltam?
– Nem!
– Egy kicsit sem kíváncsi?
Jóllehet elpirult, de tetszett, hogy azért átverekedte
magát a témán, és szembeszállt velem.
– Nincs egy házasság sem, amit meggyalázhatna épp,
maga perverz?
– Gyerünk már! Ismerje el! Kielégítette magát múlt
éjszaka, és ezért aludt olyan jól. És a változatosság kedvéért
még a munkába is időben ideért.
– Miért érdekli ennyire?
– Mert szeretem, ha igazam van.
– Maga tényleg egomániás.
– Ezt már mondták.
– Ejthetjük a témát, ha megmondom az igazat?
Bólintottam.
– Igen.
– Jól van, kielégítettem magam.
– Hogy mi?
– Mit ért azon, hogy mi? Nagyon is jól hallotta.
Persze, hogy jól hallottam.
– Nem vagyok benne biztos. Miért nem magyarázza el,
hogy mire utalt?
– Tűnés innen!
– Mondja ki, hogy maszturbált és akkor kimegyek.
– Miért? Miért van így rácuppanva a gondolatra, hogy
maszturbáltam?
– Azt hittem, hogy nem akarja hallani, hogy mire
gondoltam ma reggel, amikor kielégítettem magam.
 Felnevettem. Emerie próbált kemény lenni, de a hangja
azt súgta, hogy inkább zavarban volt, és egyben
szórakoztatta is a dolog, és nem volt dühös. Szokatlan
kedvességgel úgy határoztam, hogy itt megállok, és nem
kísértem tovább a szerencsémet.
– Ma tízkor lesz egy megbeszélésem, ami azt követően
valószínűleg ebédbe torkollik az ügyfelemmel. A recepciós
asztal jobb oldali felső fiókjában talál pár szórólapot, ha
rendelni szeretne.
– Köszönöm.
– Szívesen.
Megálltam az ajtaja előtt.
– Még egy dolog.
– Hm?
– Rám gondolt, amikor kielégítette magát?
Az, hogy seggfejként viselkedtem, egy dolog, de arcának
vörös árnyalata elárulta, hogy fején találtam a szöget. Nos, a
fenébe is. Ez a munkába járás csak egyre jobb lesz. Egyfelől –
és ez dominált bennem leginkább – szerettem volna tovább
boncolgatni ezt az érdekes információtöredéket, de hirtelen
úgy viselkedtem, mint egy tizenkét éves fiú, és éreztem,
hogy megkeményedik a péniszem. Hála a kis Miss
Oklahomának, a mocskos gondolatainak és a remek
seggének, egyelőre felfüggesztettem ezt az ügyet.

– Nem ez a kibaszott probléma, hanem az, hogy képtelen

vagy megfőzni egy kurva vacsorát anélkül, hogy odaégetnéd!
Ez az ordítva kimondott megállapítás, ami az egyik
ügyfelem szájából jött, nem csengett szokatlanul e falak
között.
Éppen visszatértem az irodámba a Henry Archerrel
elköltött ebéd után, és a dühös férfi hangja csak úgy
visszhangzott a folyosón. Emerie irodájának ajtaja résnyire
nyitva volt, és azon tanakodtam, hogy megnézzem-e minden
rendben van vele. Hallgattam, hogy mi történik odabent:
megkérte a férfit, hogy csillapodjon le, aztán egy női hang
szólalt meg. Visszamentem az irodámba, hogy a saját
dolgaimmal foglalkozzam.
Negyed órával később éppen telefonáltam, amikor
ugyanannak a fickónak a hangja töltötte be a folyosót, és
behallatszott az irodámba.
– Így is gondolkodtam rajta, hogy elvegyelek-e, de azt
hiszem, le kellett volna fújnom az egészet, hiszen még a
gyerekünket sem tudtad kihordani!
Felállt a szőr a hátamon. Szörnyű volt, amit mondott. De
hát, hallottam már sok házaspárt, amint rémséges dolgokat
kiabálnak egymásra válás közben. Nincs új a nap alatt. De
ennek ellenére, ennek a fickónak a hangjából – nem is
annyira az, amit mondott, hanem inkább az, ahogyan
mondta – sütött a gyűlölet, a megfélemlítés, a fenyegetés,
miközben sértegette a felségét. Még csak nem is láttam az
arcát, de már így is több volt számomra ez az egész, mint
verbális bántalmazás. Sajnos a praxisom során láttam már
fizikai bántalmazókat is. Volt abban valami, ahogy ezek a
szarzsákok kiabáltak. Nem is hasonlított a gyűlöllek és meg
akarlak bántani típusú házaspárokhoz.
Sietve befejeztem a telefonálást az ügyfelemmel és
lementem megnézni Emerie-t, hogy minden rendben van-e.
De mielőtt odaérhettem volna az irodájához, egy hangos
csattanás futásra késztetett.
Amikor odaértem az ajtóhoz, a fickó a helyén ült, a
felesége pedig négykézláb takarított valamit a padlóról, ami
az imént összetörhetett. Emerie a szoba közepén állt.
– Mi folyik itt? Minden rendben?
Emerie tétovázott a válasszal. Elkapta a tekintetemet,
amikor megszólalt. Próbálta oldani a feszültséget. Láttam a
szemében, hallottam a hangján.
– Mr. Dawson egy kicsit felizgatta magát, és leverte a
földre a kitüntetésemet, amit az asztalomra tettem.
A méretes papírnehezék, amit a metrón cipelt a hatalmas
dobozban, a földön hevert apró darabokban.
– Sétálj egyet és hűtsd le magad, cimbora!
A seggfej megpördült a tengelye körül.
– Hozzám beszélsz?
 – Igen.
– És ki a fene vagy te?
– A srác, aki azt mondja, hogy sétálj egyet és hűtsd le
magad.
Felállt.
– És mi van, ha nem?
– Akkor ki leszel rakva innen.
– Csak nem kihívod a rendőröket, mert összetörtem egy
üvegtárgyat?
– Nem, hacsak Emerie nem kér meg rá. Én magam fogom
kirakni a seggedet az utcára.
Összefontam a karomat a mellkasomon, és farkasszemet
néztem vele. Az összes férfi, aki nőket bántalmaz, egy punci.
Legszívesebben szétrúgtam volna a seggét, és minden egyes
kibaszott másodpercét élveztem volna.
Néhány pillanattal később a fickó ránézett a feleségére: –
Én befejeztem ezt a tanácsadásos marhaságot. – Aztán
kiviharzott az irodából. Arrébb léptem, hogy utat engedjek
neki.
Emerie és az ügyfele is csendben nézték, majd amikor
hallottuk, hogy csukódott a bejárati ajtó, megkérdeztem: –
Jól vannak?
Emerie bólintott, majd első ízben a nő is felém fordult.
Az arca lila volt, s egy kis halványsárga árnyalat keveredett
bele. Már múltak a sérülései. Leesett az állam. Ki kellett
volna ütnöm ezt a kibaszott faszt az előbb.
– Általában nem szokott ilyen lenni. De az utóbbi időben
gondjai voltak a munkahelyén.
Hát persze hogy nem ilyen.
Emerie-vel még egyszer, némán összenéztünk. Ugyanazt
gondoltuk.
– Hagyom, hogy beszélgessenek. – Becsuktam magam
mögött az ajtót.
A következő fél órában egy ügyön dolgoztam kint a
recepciós asztalon. Nem akartam, hogy a seggfej férj
visszajöjjön anélkül, hogy tudnék róla. Végül
megpillantottam odakint. Dohányzott, és a feleségére várt az
épület előtt. Okos húzás.
 Emerie kikísérte Mrs. Dawsont a folyosóra, miközben
még beszélgettek.
– Mit szólna hozzá, ha holnap beszélnénk telefonon? Még
ha csak tizenöt percre is. Nagyon szeretném hallani, hogy
van a mai tanácsadás után.
Az ügyfele bólintott.
– Rendben.
– A tíz órához mit szól?
– Az jó lesz. Bill nyolckor indul dolgozni.
Emerie bólintott.
– Tudja mit? Nem adtam önnek időpontot a következő
hétre. Mindjárt jövök, felírom egy kártyára.
Miután Emerie visszament az irodájába, megszólítottam
Mrs. Dawsont. Halkan beszéltem, nem volt a hangomban
semmi ítélkezés, semmi figyelmeztetés.
– Minden rendben lesz?
Röviden a szemembe nézett, de gyorsan el is fordította a
fejét, és a földet bámulta.
– Nem lesz gond. Bill nem rossz fiú. Őszintén szólva,
csak épp rossz pillanatban látta.
– Aha.
Emerie visszatért, és odaadott az ügyfelének egy kis
kártyát.
– Holnap beszélünk.
A nő bólintott, és elment.
Amikor becsukódott az ajtó, Emerie hangosan
felsóhajtott.
– Annyira sajnálom.
– Nem kell sajnálnia. Nem tehet róla, hogy az ügyfele egy
seggfej. Nekem is rengeteg ilyennel van dolgom.
– Biztos vagyok benne, hogy bántalmazza a felségét.
– Egyet kell értenem.
– És azt hiszem, többé nem fogok hallani a feleségről
sem. Nem fog szóba állni velem többé, mert szembesítettem
azzal, hogy gyanítom, mi megy a háttérben.
– Szóval maga szerint nem fog holnap telefonálni, és jövő
héten sem jön el a találkozóra?
– Nem. A férje nem fogja hagyni, hogy folytassa. Most,
hogy már egy kicsivel jobban ismerem, azon is csodálkozom,
hogy egyáltalán most eljött vele. Eddig csak a feleséggel
beszéltem.
– Kemény dolog ez.
Ismét sóhajtott.
– Remélem, felhívja majd magát.
– Engem?
– Igen. A kártya, amit adtam neki, az ön névjegykártyája
volt. Rá kellett jönnöm, hogy nagyobb szüksége van egy
válóperes ügyvédre, mint egy házassági tanácsadóra.
Felvontam a szemöldökömet.
– Ez igen.
Egymás mellett sétáltunk végig a folyosón.
– Azt hiszem, szükségem van egy italra – mondta Emerie.
– Az én irodámban vagy a magáéban?
Emerie rám nézett.
– Maga alkoholt tart az irodájában?
– Vannak csapnivaló napjaim.
Emerie elmosolyodott.
– Akkor legyen az én irodám.

– Mit szólna, ha meginnánk a pertut?

– Remek ötlet – felelte Emerie. – Ennek olyan íze van, mint a
terpentinnek. – Eltorzult az arca.
Ittam egy kortyot.
– Ez egy huszonöt éves Glenmorangie. Hatszáz dollár egy
üveg.
– Ennyi pénzért még íze is lehetne.
Elnevettem magam. A kliensek székében ültem, Emerie
pedig az asztala mögött. Biztosan kipakolta a dobozát, mert
észrevettem néhány újabb személyes tárgyat a helyiségben.
Felvettem a poháralátétet, amit az a szarzsák a kitüntetéssel
együtt levert.
– Új fegyverre lesz szükséged.
– Ha itt vagy, nem hinném, hogy szükségem van másikra
ahhoz, hogy megrettentsem az ügyfeleimet.
 – Megérdemelte az a fasz. Be kellett volna verjem a
képét, ugyanúgy, ahogy ő is teszi a feleségével.
– Igen, ezt kellett volna tenned. Az a fickó tényleg egy
paraszt. Egy rohatt seggfej.
Aranyos volt, amikor a New York-i akcentusát
gyakorolta, bár úgy hangzott, mint egy oklahomai, aki
próbál New Yorkinak tűnni.
Két új fényképet pillantottam meg Emerie asztalán.
Odanyúltam az egyikért. Egy idős párt ábrázolt.
– Szolgáld csak ki magad – mondta szarkasztikus mosoly
kíséretében.
Az arcát néztem, aztán a párra bámultam, majd vissza
Emerie-re.
– A szüleid?
– Igen.
– Kire hasonlítasz?
– Azt mondják, az anyámra.
Megvizsgáltam az anyja arcát. Semmi azonosságot nem
véltem felfedezni.
– Én nem látom.
Odanyúlt, és kivette a képet a kezemből.
– Örökbe fogadtak. A biológiai anyámra viszont
hasonlítok.
– Á. Elnézést.
– Semmi baj. Nem szoktam titkolózni ezzel kapcsolatban.
Hátradőltem a székemben, és figyeltem, ahogy Emerie a
fotót nézi. Megbecsülés látszott az arcán, majd újra
megszólalt.
– Lehet, hogy nem hasonlítok az anyámra, de sok közös
van bennünk.
– Igen? Ő is ilyen harcias?
Emerie úgy tett, mint aki megsértődött.
– Nem is vagyok harcias.
– Alig egy hete ismerlek. Az első nap megpróbáltad
ellopni az irodámat és szétrúgni a seggemet, amikor
rajtakaptalak. Pár nappal ezelőtt harcba szálltál, mert
tettem egy ártatlan megjegyzést egy rossz tanácsoddal
kapcsolatban, amivel az egyik kliensed fejét tömted. Ma
pedig majdnem verekedésbe keveredtem miattad.
– Nem volt rossz tanács. – Sóhajtott egyet. – De a
többivel kapcsolatban, azt hiszem, igazad van. Elég harcias
voltam, nemde?
Megittam az italomat, és öntöttem még kétujjnyit a
poharamba, majd Emerie-ébe is.
– Szerencséd, hogy csípem a harcias nőket.
Még beszélgettünk egy darabig. Emerie mesélt a szülei
hardware-boltjáról Oklahomában, és épp a történet közepén
tartott, melyben egy srácot, aki az árubeszerzőjük volt,
letartóztattak, amiért két hétre bezárta a feleségét egy föld
alatti bunkerbe, amikor megszólalt a telefonom az
irodámban. Elmentem, hogy felvegyem, de Emerie
megelőzött.
– Mr. Jagger irodája. Miben segíthetek? – Szexi, flörtölő
hangon beszélt.
A két italtól ellazult, és játékos lett a hangja. Tetszett.
– Megkérdezhetem, hogy ki keresi? – Kézbe vett egy
golyóstollat, és hallgatta a tárcsázót, közben pedig
elgondolkodva a felső ajkához dörzsölte a tollat.
Követtem a szememmel a mozdulatait. Le merném
fogadni, hogy jó ízük lehet. Hirtelen elkapott a késztetés,
hogy áthajoljak az asztal felett, és beleharapjak az ajkaiba. A
fenébe. Nem jó ötlet.
Még mindig az ajkait bámultam, amikor felnézett rám.
Abba kellett volna hagynom a bámulást, de amikor Emerie
megszólalt, végképp rabul ejtett a szája.
– Oké, Mrs. Logan. Megkérdezem, hogy van-e valamikor
szabad időpontja.
Ettől felocsúdtam. Mindkét kezemmel legyeztem magam
előtt, hogy neki nem érek rá. Emerie öt másodpercre
hívásvárakoztatásra rakta a telefont, majd ismét beleszólt.
– Sajnálom, Mrs. Logan. Házon kívül van. – Szünet
következett. – Nem, sajnálom, de nincs rá felhatalmazásom,
hogy kiadjam a mobilszámát, de megmondom neki, hogy
kereste.
Miután letette, azt mondta: – Tudod mire jöttem rá?
– Arra, hogy pár ital után sokkal szexibb a hangod?
 Emerie csak pislogott.
– Miért? Csak nem szexi volt a hangom?
Ittam egy kortyot a második adag italomból.
– Igen. Szinte flörtöltél, amikor felvetted a telefont.
– Nem is flörtöltem.
Megvontam a vállamat.
– Mindegy. De akkor is tetszett. Szóval mire jöttél rá?
– Már nem emlékszem. Azt hiszem, fejbe vert az a két
ital.
– És az ajkaid – motyogtam.
– Mi?
– Semmi.
– Á! Már emlékszem, mit akartam mondani – szegezte
rám az egyik ujját. – Legalább húsz telefonhívást fogadtam
az elmúlt három napban, és rengeteg névvel találkoztam a
naptáradban. Ez volt az első alkalom, hogy ez a bizonyos
Mrs. telefonált. De nem találkoztam még egy olyan névvel
sem, mint Jane, Jessica vagy Julie az ügyfeleid között.
– Azért, mert csak férfi ügyfeleket fogadok.
– Hogy micsoda? – Úgy nézett rám, mintha azt állítottam
volna, hogy lila az ég.
– Férfi ügyfelek. Ugyanolyanok, mint a nők, csak
kevesebb a hiszti és nagyobb a… – elhallgattam, mert
hallottam, hogy kinyílt a bejárati ajtó. – Vársz valakit?
– Nem. Miért?
– Mert hallottam, hogy kinyitották a bejárati ajtót. –
Felálltam, és kisétáltam a folyosóra. – Hahó!
Egy srác bukkant fel az előtérben, akit még soha nem
láttam ezelőtt.
– Jó napot! Emerie Rose-t keresem.
Rábandzsítottam.
– Ki maga?
Aggódtam, hogy az a Dawson nevezetű szarzsák jött
vissza, hogy balhézzon. De ez a fickó úgy nézett ki, mint aki
gyerekkorában kevert bajt utoljára, amikor az iskolában
piszkálták.
Visszafordultam Emerie-hez, aki felállt s ő is az ajtóhoz
jött.
 – Baldwin? Mintha a te hangodat hallottam volna. Mit
keresel itt?
– Arra gondoltam, hogy megleplek.
A fickó egy virágcsokrot nyújtott Emerie felé. Eddig
észre sem vettem, hogy a kezében tartotta. A csokor színe
ment a csokornyakkendőjéhez. Elég bénán néztek ki a
virágok, mintha a sarkon, a kínai piacon vette volna őket,
alig nyolc dollárért.
– Ez nagyon kedves.
Emerie előrelépett, és odament a sráchoz. Megölelte, és
adott egy puszit az arcára. Valamiért veszteg maradtam, és
csak néztem őket.
Miután Emerie elfogadta a virágcsokrot, eszébe jutott, én
is ott állok mögötte.
– Baldwin, ő itt Drew. Drew, ő itt Baldwin, az egyik
barátom, akiről meséltem a múltkor.
Emerie leolvasta az arcomról a zavartságomat.
– A demonstrátor az egyetemről. Emlékszel?
Komolyan? Ez a srác?
– Á, igen. – Kinyújtottam a kezemet. – Nagyon örülök!
Drew Jagger.
– Részemről a szerencse. Baldwin Marcum.
Furcsa, kellemetlen csend állt be, amit Emerie tört meg.
– Hát nem gyönyörű iroda?
– De, nagyon szép.
– Csaknem épp Rachelért mész?
– Még vagy másfél óra van az előadásig, arra gondoltam,
hogy beugrok hozzád.
Baldwin még mindig az irodát méregette, amikor
megpillantotta az üveg Glenmorangie-t és a két üres poharat
Emerie asztalán.
Emerie-re pillantott.
– Az csak nem whiskey? Na de délután ötkor?
Emerie nem hallotta ki a hangjából a megvetést vagy
csak figyelmen kívül hagyta.
– Kemény napunk volt – mondta.
– Értem.
– Szeretne egy pohárral? – kérdeztem. Biztos voltam
benne, hogy vissza fogja utasítani a hatvan másodpercnyi
ismeretségünkből ítélve. – Huszonöt éves, bársonyos íz.
– Nem, köszönöm.
– Nekem még utol kell érnem magam a munkával.
Örülök, hogy találkoztunk, Baldwin – mondtam hűvösen,
miután úgy éreztem, eleget láttam.
Bólintott.
Egy órával később éppen az irodámban pakolásztam,
amikor hallottam, hogy nevetgélnek. A nap korábbi
eseményei miatt még mindig tele voltam tesztoszteronnal, s
az ereimben lüktetett. Talán ezért éreztem, hogy meg kéne
vernem a srácot. Le kellett vezetnem a feszkót. Egy dühös
dugásra volt szükségem, hogy leeresszem a fáradt olajat.
Halkan bekopogtam Emerie ajtaján, mielőtt benyitottam.
– Én lassan elmegyek. El ne felejtsd ma éjjel is
alkalmazni az elalvási technikát, amit tegnap javasoltam,
hogy ismét pontosan érkezhess az irodába.
Emerie szemei kikerekedtek, miközben próbálta
visszafogni az arcára kívánkozó mosolyt.
– Igen, lehet, hogy megismétlem.
Baldwin közelről figyelte az eszmecserénket.
Intettem és bólintottam.
– Legyen pihentető éjszakád!
Egy lépést tettem csak meg, amikor Emerie utánam szólt.
– Drew.
Visszafordultam.
– Igen?
Összecsapta a kezét.
– Köszönöm a mai segítséget. Nem mondtam eddig
ugyan, de nagyra értékelem, amit értem tettél.
– Bármikor, Oklahoma. – Az öklömmel képletesen
belebokszoltam az irodája ajtajába. – Aztán ne maradj
sokáig, jó?
– Nem fogok. Néhány perc, és én is megyek. Baldwinnak
programja van ma estére, úgyhogy lassan kikísérem.
– Akarod, hogy megvárjalak? Ehetnénk megint egy
hamburgert a Joey'snál.
Emerie már épp válaszolni akart, amikor Baldwin
közbevágott.
– Tulajdonképpen, az utolsó pillanatban változtak a
tervek. Miért nem jössz el velem vacsorázni ma este?
– De hát nem moziba mész Rachellel?
– Majd megnézzük máskor. Nem tudtam, hogy rossz
napod volt. Vacsora közben elmesélheted.
Emerie összezavarodva rám nézett, én pedig
megkönnyítettem neki a döntést. Hiszen ki vagyok én, hogy
a boldog pár útjába álljak?
– Akkor érezzétek jól magatokat!
Lehet, hogy el voltam telve magammal, végül is párszor
megkaptam az utóbbi időben, hogy nagy az egóm, de meg
mertem volna esküdni rá, hogy Emerie kis barátjának
hirtelen programváltozása valahogy kapcsolatban állt velem.
 Tizennegyedik fejezet
DREW

Szilveszter éjszaka, öt évvel korábban

– Boldog házassági évfordulót!

Alexa a kanapén ült és a People magazint lapozgatta.
Lehajoltam, hogy adjak egy puszit az arcára, majd még
lejjebb hajoltam, hogy a majdnem kétéves fiam homlokát is
megpusziljam. Ott aludt Alexa ölében. Folyt a nyála. Már egy
hatalmas tócsa volt a feleségem combján.
Rámutattam, és viccesen megjegyeztem:
– Pár évvel ezelőtt szilveszterkor még máshogy sikerült
benedvesedned.
Alexa sóhajtott egyet.
– Bárcsak elmehetnénk valahová! Gyerekkorom óta ez az
első szilveszter, amit itthon töltök.
A szilveszter nagy ünnep volt a feleségem számára. Úgy
várta, akár a gyerekek a Mikulást. Tegnap pedig valaki
közölte vele, hogy nem létezik a Mikulás. Azt terveztük, hogy
elmegyünk valahová ma este, bulizunk egyet Atlanta
belvárosában. Alexa barátai bulit szerveztek, ami engem
mellesleg nem igazán izgatott, de a bébiszitter lemondta az
estét. Alexa le volt törve, én viszont titokban örültem. Ez
volt az első szabadnapom egész hónapban. Otthon maradni
és megnézni egy filmet – vagy épp a feleségembe bújva
ünnepelni az új évet – sokkal izgalmasabbnak tűnt
számomra.
De Alexa már egy napja duzzogott. Még mindig nehezére
esett megszokni az anyasággal járó új életritmust. És ez
érthető is volt. Huszonkét évesen az összes barátja még
gondtalan huszonévesként bulizott.
Reméltem, hogy szerez néhány új barátot az Anya és én
tanfolyamon, amihez múlt hónapban csatlakozott. Néhány
barátot, akik szintén családosak, van gyerekük és a
felelősségteljes ivás nem azt jelenti nekik, hogy ne
löttyintsék ki a Goldschlager felesüket.
– Hát menj el szórakozni, Majd én itthon maradok
Beckkel.
Felcsillant a szeme.
– Komolyan?
Nem így képzeltem a szilveszter esténket, de Alexának
szüksége volt egy kis kikapcsolódásra.
– Persze. Én dög fáradt vagyok. De jól megleszünk a
kissráccal. Úgysem töltünk együtt elég időt.
Alexa óvatosan felemelte Beck fejét az öléből, rátette egy
párnára, és felugrott, hogy megöleljen.
– Alig várom, hogy felhúzhassam a ruhát, amit vettem.
Lauren és Allison sárgák lesznek az irigységtől, hogy én
megengedhetem magamnak, hogy a Neiman Marcusban
vásároljak.
Mosolyt erőltettem az arcomra.
– Alig várom, hogy kihámozhassalak belőle, amikor
hazajössz.

Tegnap este kitettem Alexát Laurenék háza előtt.

Felajánlottam neki, hogy érte jövök, de ragaszkodott hozzá,
hogy majd taxit hív, így nem kell felébresztenem a gyereket.
Aztán végül kiderült, hogy amúgy sem lett volna gond,
hiszen Beck nem aludt. Reggel nyolc órakor a feleségem még
mindig nem volt sehol.
Beck az etetőszékében ült, gabonapelyhet majszolt, és
hangos hápogó hangot hallatott, hogy felhívja magára a
figyelmet, miközben én a második csésze kávénál tartottam.
Megtöltöttem a pofazacskómat levegővel, és
visszahápogtam neki, miközben leültem. Egy pillanatra
meglepődött a hangon, és egy pillanatig én is azt hittem,
hogy menten elbőgi magát, de végül hangos kacagásban tört
ki, amitől én is nevetni kezdtem.
 – Csak nem tetszett, kishaver? – Közelebb hajoltam
hozzá, és ismét teleszívtam az arcomat levegővel. – Háp-
háp.
A fiam úgy meresztgette a szemét rám, mintha
földönkívüli lettem volna, majd ismét vihorászni kezdett. A
harmadik vagy a negyedik alkalom után megpróbálta
utánozni az általam kiadott hangot, én pedig csak néztem.
Felfújta a kis pofazacsikat, de csak levegő és egy kis nyál
hagyta el a száját. Semmi hápogás. De nem kedvetlenedett
el.
Minden egyes kísérlete után megismételtem neki a
grimaszt, amit figyelmesen végignézett, majd újra
próbálkozott. Egy bizonyos ponton, amikor ő következett,
azt hittem, hogy végre eljön a pillanat. Vett egy nagy
levegőt, majd… visszatartotta a lélegzetét. Az arcocskája
vöröslött, és látszott, hogy mennyire összpontosított. Ez az
én fiam. Ha elsőre nem sikerül, nem adja fel. Büszkén
kihúztam magam. Látszott rajta, hogy kitartó lesz.
Még párszor felfújta az arcát, aztán belevörösödött, majd
kacagásban tört ki. Én következtem. Közel hajoltam hozzá,
de amikor beszívtam a levegőt, rájöttem, hogy az utolsó
körben nem is a hápogáson erőlködött, hanem bekakilt a
pelusba.
Vagy tíz percig nevettünk mindketten, majd tisztába
tettem. Bár azt hiszem, a kisfiam inkább rajtam nevetett,
mint velem.
Röviddel ezután a kis kakigép elaludt. Csodálva
bámultam egy darabig. Három évvel ezelőtt nem pont így
képzeltem az életemet, ugyanakkor a világért sem
változtattam volna meg. A fiam a mindent jelentette
számomra.
Mire tíz óra lett, a dühöm, hogy Alexa nem ért még
mindig haza, aggodalommá változott. Mi van, ha történt vele
valami?
Feloldottam a telefonom kódját, és megnéztem az
üzeneteket. Még mindig semmi, úgyhogy felhívtam. Rögtön
hangpostára ment a hívásom.
A harmadik emeleti lakás nappalijának ablaka a Broad
utcára nézett. Atlantának egy csendes, fákkal övezett
kerületében laktunk. Szinte az egész világ bulizott előző
éjjel, úgyhogy ezen a reggelen mindenütt csend honolt.
Éppen ezért nem volt nehéz észrevennem a világossárga,
feltuningolt Dodge Chargert az oldalára festett kilences
számmal, amint épp befordult a sarkon. Az ablakok csukva
voltak, de még így is hallottam a motor hangját, ahogy a
sofőr túl gyorsan vette be a kanyart.
Micsoda seggfej. Nem lehetett belátni a kanyart. Alexa
akár arra is járhatott volna a babakocsival, ez az idióta
pedig biztosan későn vette volna észre. A fejemet csóváltam,
és néztem az autót az ablakból, amint pár tömbbel arrébb
megállt. Néhány percig még járt a motor alapjáraton, aztán
láttam, ahogy kinyílt az anyósülés ajtaja. Egy őrjítően dögös
lábat vettem észre először.
Házas voltam, nem pedig vak. A szememet azért
legeltethettem.
Aztán kiszállt a nő az autóból, én pedig arra gondoltam
közben, hogy nincs azzal semmi baj, hogy megnézem.
Mert hiszen a nő, aki néhány tömbbel arrébb kiszállt a
sportkocsiból, a feleségem volt.
 Tizenötödik fejezet
EMERIE

Drew előtt értem az irodába. Amikor majdnem tíz órakor

besétált, némi szarkazmussal a hangomban üdvözöltem.
– Csak nem későn ébredtél? Lenne egy tanácsom, hogyan
tudnál minél gyorsabban elaludni.
Éreztem, hogy elpirulok, ahogy ezt kimondtam, de abban
sem voltam biztos, hogy Drew hallotta, amit mondtam neki.
– Jó reggelt! – köszönt, és eltűnt az irodájában, majd
telefonálni kezdett. A hangok alapján valakivel
vitatkozhatott. Miután hallottam, hogy letette, adtam neki
pár percet, hogy lenyugodjon, majd bevittem az irodájába a
reggeli üzeneteit.
Drew az asztala mögött állt, és az ablakon kifelé bámulva
szürcsölte a kávéját. Mintha több millió kilométerre lett
volna az irodától – gondolatban. Éppen meg akartam
kérdezni tőle, hogy minden rendben van-e, amikor felém
fordult, és ezzel már meg is adta a választ. Nem volt
megborotválkozva, az amúgy ropogós inge úgy nézett ki,
mintha abban aludt volna, és sötét karikák éktelenkedtek az
általában csillogó szeme alatt.
– Szörnyen nézel ki.
Magára erőltetett egy mosolyt.
– Köszönöm.
– Minden rendben?
Megvakarta a tarkóját, majd bólintott.
– Csak pár személyes dolog, de minden rendben lesz.
– Szeretnél beszélni róla? Rendkívül jó hallgatóság
vagyok.
– A beszélgetés a legutolsó, amit most szeretnék. Múlt
éjszaka két órán át telefonáltam. Kifogytam a szavakból.
– Jól van. Nos… segíthetek esetleg valami másban?
Szükséged van valamire?
 Jóllehet úgy nézett ki, mint akit megrágtak és kihánytak,
de azért mégis átszüremlett a viseltes külsőjén az igazi
Drew. Válaszképp felhúzta a szemöldökét.
– Bár most az az érzésem, hogy nem rám van szükséged.
Elvigyorodott.
– Múlt éjjel bizonyosan segíthettél volna elaludni.
Pár percet beszélgettünk, majd az irodámra mutattam.
– Néhány perc múlva videotelefonálnom kell, úgyhogy
egy órán át nem fogom tudni felvenni a telefont. Utána
egészen késő délutánig szabad vagyok, de akkor az irodámba
jön kliens.
– Ne aggódj a telefon miatt!
– Köszönöm. – Elindultam, de aztán eszembe jutott, hogy
mit akartam kérdezni tőle reggel, mielőtt megérkezett.
– Nem bánnád, ha az irodám ajtajára egy fehér táblát
tennék? Gyurmaragasztóval rögzíteném, úgyhogy nem
teszek kárt az ajtóban.
– Csak rajta.
Miután átirányítottam egy újabb hívást Drew-nak,
sikerült feltennem a táblát az ajtómra még a videohívás
előtt. Az volt a tervem, hogy mindennap egy
gondolatébresztő sort írok rá, ahogy a weboldalamon is
tettem, amikor a tanácsadásaim csupán videotelefonokból és
-hívásokból álltak. Most, hogy személyesen is találkoztam a
klienseimmel, folytatni akartam ezt a szokásomat.
Mivel a hívás még nem érkezett be a számítógépen,
fogtam az olvasószemüvegemet, és odamentem az
asztalkához, ahol a párkapcsolattal kapcsolatos dolgaimat és
az idézeteket tartottam. Átlapoztam őket, mígnem találtam
egyet, ami megtetszett. Szépen felírtam a táblára.

Ha elfújod valaki más gyertyáját, attól még nem

fog fényesebben ragyogni a tiéd
Ma azzal teszem boldoggá a házastársamat, hogy
…………………………………………..
Hátrébb léptem és elmosolyodtam, amikor ismét elolvastam
az idézetet. Istenem, hogy én mennyire szeretek másokon
segíteni!

– Hát kutasd át az e-mailjeit! Nem érdekel, hogyan jutsz

hozzá az információkhoz. De tudnom kell, hogy tényleg
együtt hetyeg-e azzal a fickóval tegnapelőttről.
Ma reggel óta nem láttam Drew-t, bár olyan hangosan és
tisztán hallottam a hangját, hogy még a kávémat is kilöttyin-
tettem a konyhában, ami az irodája mellett volt.
– Roman, ötezer dollárt adok neked, ha egy intim fotót
tudsz a kezembe adni. Hagyj az ajtajuk előtt egy
piknikkosarat, ha erre van szükség, csak idézd elő
valahogyan, hogy úgy mutatkozzanak, mint akik
összetartoznak. – Drew hangja csak úgy visszhangzott a
folyosón, majd hallottam, hogy nevetésben tört ki. És aztán:
– Jól van, nagyfiú. Lepj meg.
Miközben a kávéscsészémet törölgettem, Drew bejött a
konyhába.
– Nem tudtam nem meghallani a beszélgetés egy részét.
– Ó, igen? És melyik részét?
Elmosolyodtam.
– Nos, a java részét. Úgy értelmeztem, hogy a
magánnyomozóddal közel álltok egymáshoz.
Drew kivett egy üveg ásványvizet a hűtőből, és
lecsavarta a kupakját.
– Roman a legjobb barátom, amióta hatodikban
elcsábítottam a barátnőjét.
– Elcsábítottad a barátnőjét és barátok lettetek?
– Igen. Ráragasztotta a bárányhimlőt, amit aztán
továbbadott nekem a lány. Romannal mindketten nagyon
betegek voltunk, és két hétig nem jártunk iskolába. A
betegség alatt zsinórban tíz egymást követő nap nála
videojátékoztunk.
– És mi történt a barátnőddel? Nem állt közétek?
– Romannal egyezséget kötöttünk, miszerint soha többé
nem hajtunk majd ugyanarra a lányra.
– Vicces, de nagyon édes.
Drew nevetett.
– Hát ezek vagyunk mi. Roman az, aki az éjszaka
közepén átkutatja a nők szemetét, hogy használt óvszert
találjon, én pedig a bíróság elé terjesztem a terhelő
bizonyítékokat a válási procedúra során. Mindketten édesek
vagyunk.
Felhúztam az orromat.
– Ez komoly? Mert ha igen, undorító. Mind fizikailag,
mind pedig morálisan.
– Hogy mondhatsz ilyet anélkül, hogy tudnád, min ment
át az ügyfelem? Sokszor édes a bosszú.
– A bosszú melyik része édes? Az, amikor mindketten
szörnyen érzitek magatokat ahelyett, hogy csak az egyikőtök
érezné úgy magát?
Drew nagyot kortyolt a vízből, majd nekidőlt a pultnak.
– Már el is felejtettem, hogy örök optimista vagy, ami a
kapcsolatokat illeti. De ha már itt tartunk, milyen volt a
tegnap esti randi?
– Randi?
– Igen, Mr. Csokornyakkendővel.
– Á, jó volt a vacsora, de azért nem hívnám randinak.
– Semmi akció éjjel?
– Nem mintha közöd lenne hozzá, de nem. Semmi nem
történt köztünk fizikailag. Együtt vacsoráztunk, és sokat
beszélgettünk a munkánkról. Baldwin próbált egy adjunktusi
állást szerezni nekem, ahol dolgozik, a New York-i
Egyetemen. De nem hinném, hogy valaha is szeretnék ott
dolgozni, jóllehet részmunkaidőben tanítani és a
klienseimmel is foglalkozni egyszerre, nem lenne rossz.
Akárhogy is, vacsora után elköszöntünk az ajtóm előtt.
– De végül miben állapodtatok meg: akkor most szeretné
a srác, hogy együtt legyetek vagy sem?
– Nem tudom. Vegyes jelzéseket ad. Ahogy tegnap este is.
Elvileg Rachellel lett volna programja – akivel mostanában
randizik erre váratlanul beállított ide, az utolsó pillanatban
meggondolta magát, és elvitt vacsorázni.
 – Beszéltél már vele arról, hogyan érzel iránta?
– Soha nem volt rá megfelelő alkalom.
Drew hátrahajtotta a fejét.
– Megfelelő alkalom? Mi volt a baj tegnap este?
– Valaki mással randizik.
– És?
– Nem akarok beleavatkozni a kapcsolatába.
– Azt nem mondtam, hogy feküdj le vele. Csak mondd el
neki, hogyan érzel iránta!
– Ezt csinálnád a helyemben?
Drew kuncogott.
– Általában csak megdugom a nőket, akikkel randizok, és
nem beszélgetek velük az érzéseimről. De ez nem a te
stílusod.
Felsóhajtottam.
– Bárcsak ez lehetne a stílusom!
Összeráncolta a szemöldökét.
– Ha szeretnél kipróbálni valami újat, segíthetek.
– Milyen kedves tőled!
– Ó, ennél kedvesebb is tudnék lenni. Bízz bennem!
Izgatott lettem Drew huncut mosolya láttán, de megráztam a
fejem.
– Hát ide jutottam? Párkapcsolati tanácsadó vagyok, és
egy válóperes ügyvédtől fogadok el párkapcsolati tanácsot?
– Te idealista vagy, én pedig realista.
Kihúztam magam.
– És akkor mi pontosan a párkapcsolati státuszod, ha
már ennyire nagy szakértő vagy?
– Nos, sok kapcsolatom van.
– Úgy érted, szexuális kapcsolatod?
– Igen. Szeretem a szexet. Tulajdonképpen kurvára
szeretem a szexet. Csakhogy ez együtt jár némi szükséges
rosszal.
– A párkapcsolati részére gondolsz?
– Nos, arra, hogy amikor két ember összekerül,
elkezdenek bízni egymásban, megosztják egymással az
életüket, aztán az egyik átbassza a másikat.
– Nem minden kapcsolat végződik így.
 – Minden kapcsolatban becsapja végül az egyik a
másikat. Hacsak nem tisztán szexkapcsolat az egész. Akkor
nincsenek felesleges elvárások a másikkal szemben.
– Azt hiszem, hogy a válásod és a munkád
elhomályosította az ítélőképességedet.
Megvonta a vállát.
– De nekem jó így.

Sarah és Ben Aster kitűnő példái voltak, hogy miért

szerettem a párkapcsolati tanácsadást. Sarah-val azután
találkoztam, hogy megszületett a fiuk és rájött, hogy a
párkapcsolati problémájuk több volt pusztán a gyerek
születésével járó stressznél. Csak négy hónapja voltak
együtt, amikor Sarah állapotos lett, ami persze egy gyors
esküvőbe torkollott, és a normális mézeshetek is le lettek
rövidítve a gyermek érkezése miatt.
Egy ilyen rohanó életvitel közepette a pár letelepedett, s
rájöttek, hogy az álmaik és amit az élettől vártak,
különböznek. Ben gyerekektől nyüzsgő otthont szeretett
volna valahol a külvárosban, egy kertes házban, és azt
akarta, hogy Sarah otthon maradjon. Sarah viszont szeretett
volna ott maradni a lakásukban a város keleti felén, vissza
akart menni dolgozni, és dadust akart fogadni a gyerek
mellé.
Az volt benne a vicces, hogy annak ellenére, hogy
mindketten ragaszkodtak a maguk elképzeléséhez, a
probléma a kommunikációjukban gyökerezett. Jóllehet az
utóbbi hónapokban sikerült kompromisszumra jutniuk, ami
a lakáskörülményeiket illette: találtak egy házat
Brooklynban egy kis hátsó kerttel és onnan könnyen és
gyorsan be lehetett jutni Manhattanbe, de még ezt
leszámítva is dolgozni kellett a kommunikáción. Emiatt
találtam ki nekik ezt a heti gyakorlatot.
Megkértem Sarah-t és Bent, hogy írjanak egy listát, ami
öt dolgot tartalmaz, mit szeretnének elérni a következő
évben. Ma az idő nagy részében Sarah listáját tárgyaltuk ki.
Fel kellett olvasnia az egyik pontot, és meg kellett
magyaráznia, hogy mit jelent ez neki. Bámulatos volt, hogy
egy tizennyolc hónapja házas pár mennyire félre tudta
magyarázni még mindig a másik elképzeléseit.
– Szeretnék Dél-Karolinába utazni, hogy meglátogassam
a barátnőmet, Betht – mondta Sarah.
Benre néztem.
– Magyarázza meg, hogy mit mondott az imént Sarah.
– Nos, szeretne Dél-Karolinába utazni, hogy
meglátogassa a még mindig egyedülálló barátnőjét, Betht.
– Igen. De Sarah nem említette, hogy Beth még mindig
egyedülálló. Valamiért viszont magának ez fontos. Miért bír
jelentőséggel az, hogy Beth nem házas?
– Sarah kicsit ki akar szakadni az itteni életünkből, amit
megértek, és meg is érdemli. Azzal, hogy el akar menni
Bethhez, fel akarja idézni azt az időt, amikor még nem
voltunk együtt, az egyedülálló, gondtalan életet. Aztán majd,
amikor visszajön, nem tud ismét belerázódni az életünkbe.
Aztán Sarah elmagyarázta, hogy mit hiányol azt illetően,
hogy nincs a közelében a legjobb barátnője, és elmesélte,
hogyan szeretné tölteni az idejét Dél-Karolinában. Világos
volt, hogy mit akart, és ez nagyban különbözött Ben
elképzelésétől. Negyedóra beszélgetés után sikerült
megnyugtatnia Bent. A kommunikációjuk és az egymás közti
bizalom hétről hétre egyre jobb lett, és végül azt javasoltam
nekik, hogy elég lesz, ha minden második héten találkozunk.
– Tudja, hogy mire jöttem rá? – kérdezte Sarah,
miközben Ben segített neki felvenni a kabátját.
– Mire?
– Arra, hogy minden videokonferencia után megjelenik
egy aranyos idézet az oldalán, és arra emlékeztet, hogy
tegyek valamit Benért. De személyesen így nem lesz benne
részünk.
Elmosolyodtam.
– Dehogynem. Az idézetek ezután is frissülnek a
honlapomon, de az ajtómon is megtalálják őket. Nyitva volt
az ajtó, amikor bejöttek, így valószínűleg nem vették észre,
de ha kimennek, majd olvassák el!
 Sarah megállította Bent, hogy kifelé menet elolvassák a
táblát. Sarah furcsa kifejezéssel az arcán nézett vissza rám,
Bennek pedig fülig ért a szája.
Miután elmentek, fogtam az olvasószemüvegemet, és
kimentem az ajtó elé. Arra gondoltam, hogy biztosan valami
helyesírási hibát véthettem.
De nem. Csupán Drew gondolta azt, hogy vicces lesz, ha
kiegészíti az idézetemet. Azt írtam oda, hogy:

Ha elfújod valaki más gyertyáját, attól még nem

fog fényesebben ragyogni a tiéd
Ma azzal teszem boldoggá a házastársamat, hogy
…………………………………………..

Ehelyett a következő szerepelt az ajtómon:

Ha leszopsz valakit, attól fényesebb lesz a napja.

Ma azzal teszem boldoggá a házastársamat, hogy
leszopom.
Megölöm Drew-t.
 Tizenhatodik fejezet
DREW

– Akkora egy seggfej vagy!

– Steve, visszahívlak. Azt hiszem, valamit el kell simítanom
a szomszédos irodában.
Pont akkor tettem le a telefont, amikor Emerie
magánkívül bemenetelt az irodámba.
– Ez lehet, hogy vicces lenne a csupa férfi ügyfél között,
akik azért kérnek fel, hogy a feleségük szemetesében turkálj,
de az én klienseim körében már nem vagy ilyen népszerű!
– Mi ütött beléd?
Komolyan dühösnek látszott. De… a szemüvege is rajta
volt, miközben üvöltözött. Az az átkozott szemüveg. És észre
sem vettem ma reggel, hogy milyen szűk volt a szoknyája.
Jól állt neki a piros.
Oldalra billentette a fejét.
– Mi a fenét művelsz?
– Mi van? Miért, mit csinálok?
– Méregetsz. Láttam, hogy azt csinálod. Bejöttem, hogy
leüvöltsem a fejedet, amiért egy seggfej vagy, te meg
stírölsz. – A levegőben hadonászott a kezével.
– A ruhádat csodáltam. Ez azért nem ugyanaz, mintha
méregettelek volna.
– Komolyan? – Csípőre tette a kezét. – És mégis
mennyiben más?
– Hogy mennyiben más?
– Ne ismételgesd már a kérdéseimet, hogy időt nyerj
közben a válaszra! Mi a különbség a ruhám megcsodálása és
a méregetés között?
Csupán egy kiút volt.
– Nagyon csinos vagy ebben a szemüvegben.
– Most meg a szemüvegem?
– Igen. A szemüveged. Csak olvasáshoz használod?
 Csendben volt, amíg azt latolgatta, hogy mekkora
marhaságot mondtam neki. Végül a fejét csóválta.
– Azt hiszed, hogy elterelheted a figyelmemet egy bókkal
arról, amit az imént mondtál, mi?
Ebben reménykedtem.
– Szerintem egy kicsit őrült vagy.
– Hogy őrült vagyok? – emelte fel újra a hangját.
Szórakozottan visszaültem a székembe. Vicces volt
játszadozni vele. Elterelte a figyelmemet minden másról.
– Nem is gondoltam, hogy a vörös hajúaknak ilyen jól áll
a piros.
Lenézett a szoknyájára, majd vissza rám. Egy pillanatra
zavarba jött, de aztán ismét rám hunyorított.
– Ezt fejezd be!
– Mit?
– Próbálsz megpuhítani azzal, hogy szépeket mondasz.
– Nem szereted a bókokat?
– Dehogynem, ha valaki komolyan mondja őket. De ha
csak a figyelmemet akarod elterelni vele, akkor egyáltalán
nem.
– Én nem mondok figyelemelterelő bókokat.
Olyan arcot vágott, amiből világosan kiderült, hogy nem
hisz nekem.
– Szóval tényleg tetszik az olvasószemüvegem?
– Ettől szexi könyvtáros kisasszonynak tűnsz.
A fejét csóválta.
– És a piros szoknyám is?
– Hogy őszinte legyek, a színe nem igazán érdekel,
viszont jó szűk, és szépen kiadja az alakodat.
Emerie elpirult. Erről az jutott eszembe, hogy milyen
lehet a krémszín bőre, miután megszívogatom egy kicsit.
– Ne játssz a táblámmal! A klienseim elolvassák.
Szerencsés vagyok, hogy hozzám járnak, de a kis sziporkád
után valószínűleg kételkedni fognak a szakértelmemben.
– Igenis, asszonyom.
Két ujjamat a homlokomhoz emeltem, hogy tisztelegjek.
– Köszönöm.
Emerie elfordult, és távozni készült, de nem tudtam
megállni:
– Le merném fogadni, hogy a férjet leszopják ma este.
– Lehetséges…

A változatosság kedvéért hatkor elindultam az irodából.

– Van kedved eljönni velem és Romannal egy sörre a Kövér
Macskába?
Emerie az asztalánál ült, és egy kis tükörbe bámult,
miközben élénkvörösre rúzsozta az ajkát, ami jól illett a
szoknyájához. Követtem a keze mozdulatát, ahogy a felső
ajka ívét rajzolta. Letaglózott, hogy a kopár, fehér fal előtt
úgy nézett ki, mint egy élő, színes műalkotás a vásznon.
Mi a fene van veled, Jagger? Élő műalkotás?
– Köszönöm, de más terveim vannak ma estére.
– Csak nem randi?
– Baldwin meghívott egy francia étterembe.
Feszültség és egy egészséges adag váratlan féltékenység
markolt a gyomromba.
– Francia kaja? Annyira nem csípem.
– Én sem. De Baldwin szereti a csigát.
– Csiga! – csattantam fel, majd azt motyogtam. –
Képzelem.
– Hogy mi?
– Á semmi. – Amit igazából mondani akartam volna,
hogy a csiga Baldwinra emlékeztetett, úgyhogy Mr.
Csokornyakkendő számára ez kannibalizmusnak számít. Az a
fickó egy meztelencsiga volt. De ehelyett azt mondtam:
– Érezd jól magad!
 Tizenhetedik fejezet
DREW

– Mi a kedvenc pózod?
Emily lovaglóülésben az ölembe mászott.
– Hát ez.
Küldenem kell majd Romannak egy üveg Grand Patron
Platinumot ezért a zseniális ötletéért. A törzshelyünkön
találkoztunk, hogy megigyunk egy italt, de aztán
ragaszkodott hozzá, hogy menjünk át a szomszédos Mayába,
hogy kipróbáljuk a tésztabatyujukat. Megszállottja volt a
mexikói ételnek. Emily DeLuca és a barátnője, Allison már
ott voltak, Margaritát iszogattak a bárban. Emily ügyvédként
dolgozott egy városi cégnél, ahová gyakran fordultam
ingatlannal kapcsolatos ügyekben. Néhányszor már
flörtöltünk, izzott köztünk a levegő, de ami engem illet,
nálam nem tudott lobogó tűzzé változni a szikra, ha egyszer
a jobb keze egyik ujján gyűrű volt. Márpedig elég nagy volt
benne a kő, nehéz lett volna nem észrevenni.
Azt is nehéz volt nem észrevenni, hogy ma este nem
viselte. Főleg miután meglobogtatta előttem a jobb kezét,
majd megkérdezte, hogy rendelhet-e nekem egy italt. Még
ezzel a nyilvánvaló gesztussal is inkább ellenőriztem, hogy
valóban vége-e a kapcsolatának, mielőtt elmentünk. Nem
számított, hogy mennyire volt szexi a nő, egy ujjal sem
akartam megérinteni egy házasságtörőt.
Emily ráült a keményedő péniszemre, én pedig
benyúltam a felgyűrődött szoknyája alá, hogy
belemarkolhassak a fenekébe. Aztán hátul meghúztam a
csipkés anyagot, hogy elöl bevágjon, mire felnyögött,
úgyhogy még erősebben meghúztam.
Ó, istenem! Imádom a tangát!
Az ingemen matatott, és elkezdte kigombolni, én pedig
közben a nyakát szívogattam.
 – Az első alkalommal tudtam már, hogy jól összeillenénk.
Remélem, egy egész csomag óvszer van nálad, mert miután
meglovagollak, négykézlábra akarok ereszkedni, hogy
hátulról is a tiéd lehessek.
Emily fenekének gondolata pontosan megtestesítette azt,
amire szükségem volt. Főleg mert az utóbbi hetet egy másik
nő fenekéről álmodozva töltöttem, pedig az övéről aztán
igazán nem kellett volna. Habár Emerie krémszínű, kerek
fenekének ismétlődő képe, rajta a rózsaszín
kézlenyomatommal, ahogy hátulról bökdösöm, az egyik
legújabb kedvenc képzetem volt. Arról álmodtam, hogy
elélvezek benne és aztán a beléömlött ondómat
belemaszatolom a bőrébe.
Csukva volt a szemem, de erősen össze is kellett
szorítanom, hogy elhessegessem e másik nő képét, hiszen
másra gondolni, miközben valaki rajtam lovagol, igazán
nagy seggfejség, még tőlem is.
Emily annyira felemelkedett, hogy becsúsztassa a kezét
magunk közé, és megmarkolta a péniszemet, majd
megszorította.
– Akarlak. Most. – Eszeveszetten elkezdte kigombolni a
nadrágomat. Ekkor a tárcámért nyúltam, de közben eszembe
jutott, hogy nincs benne egyetlen óvszer sem. A rohatt
életbe!
– Nálad esetleg nincs óvszer? – kérdeztem, s közben
beleharaptam a fülcimpájába.
A hangja feszült volt.
– Nincs. És ráadásul ebben a hónapban még a gyógyszert
is abbahagytam, úgyhogy kérlek, mondd, hogy találunk
legalább egyet valahol a lakásban.
A fenébe. Sajnos nem volt. Múlt hónapban kifogyott a
nagy doboz az éjjeliszekrényemben, és még nem jutottam el
addig, hogy vegyek egy másikat. És ráadásul Hawaiin
elhasználtam az utolsó vészhelyzet esetére fenntartott
darabot is a tárcámból.
De… az irodámban volt pár darab a jobb oldali felső
fiókban. Legalább nem kell kimennem az épületből, hogy
lefagyjanak a golyóim. Felnyögtem, ahogy visszavonultam. A
kezembe vettem Emily arcát, és azt mondtam neki: – Két
perc az egész. Sajnálom, de az óvszer odalent van az
irodámban.
– Nem akarod, hogy veled menjek? Nem lenne ellenemre
egy kis íróasztalszex. És így még időt is spórolunk.
Okos kislány. De… valószínűleg nem lenne jó ötlet
odavinnem, egy olyan helyre, ahol rengeteg dolog
emlékeztetett a nőre, akit próbálok kiverni a fejemből.
Adtam Emilynek egy szemérmes csókot, és leemeltem
magamról.
– Maradj veszteg! Az irodám az első emeleten található.
Huszonnégy órás biztonsági védelem van odalent. Nem
akarom, hogy be kelljen fognom a szádat, amikor a nevemet
sikítod.
Annak a nyüves liftnek egy örökkévalóságig tartott
felérni, de így legalább volt időm begombolni a nadrágomat,
mielőtt belefutottam Tedbe, az éjszakai őrbe. Cipőt kellett
volna húznom. A márványlapokkal kirakott padló olyan volt,
mintha jégkockákon sétáltam volna, és nem akartam, hogy
kihűljek.
Az irodámban elhatároztam, hogy nem fogok ránézni
Emerie ajtajára, ahogy elhaladok mellette a folyosón. Nem
akartam, hogy bármi emlékeztessen rá. Főleg a fehér tábla
látványát akartam elkerülni, ahová ostoba párkapcsolati
baromságokat írt, majd beviharzott az irodámba. Borzasztó
szexi volt és dühös. Nem. Nem fogok odanézni. Mint egy
kétéves kisgyerek, szemellenzőt formálva feltartottam a
kezemet, hogy ne nézhessek másfelé, miközben kinyitottam
az ajtót.
Áttúrtam az íróasztalom tartalmát, s találtam három
óvszert a fiókban. Hál’ istennek. Besöpörtem a zsebembe, és
elindultam ki a folyosón az előtér felé. Már majdnem
kiértem, amikor hangokat hallottam.
Utána kell néznem.
Basszus. Inkább hagyom, hogy betörjenek. Vigyenek,
amit akarnak. Majd holnap rendezem soraimat. Sokkal
fontosabb dolgok várnak odafent.
Aztán ismét hallottam. Egészen úgy hangzott, mint egy…
tüsszentés.
Emerie még itt lehetett? Próbáltam továbbmenni, de
tudtam, hogy nem leszek képes összpontosítani, ha nem
tudom biztosan, hogy nem sérült meg, vagy ilyesmi. Mi van,
ha elesett, és vérzik a padlón az irodájában? Visszakocogtam
az ajtajához, és benyitottam.
– Drew! Úgy megijesztettél! – Emerie ugrott egyet a
székében, és a szívéhez kapott.
– Mit csinálsz itt még mindig? Azt hittem, hogy Mr.
Meztelencsigával randizol.
– Így volt.
Ahogy közelebbről megvizsgáltam az arcát, láttam, hogy
sírt. Egy összegyűrt zsebkendőt szorongatott a kezében, a
szemhéja kivörösödött.
– Mit csinált veled? – Hirtelen késztetést éreztem, hogy
keresztbe lenyeljem a kis buzgó mócsingot a
csokornyakkendőjével együtt.
Emerie szipogott.
– Semmit. De tényleg. Egyszerűen csak lemondta a
vacsorát.
– Mi történt?
– Ma van a születésnapom és…
– Ma van a szülinapod? Miért nem szóltál?
– A szülinapok soha nem voltak nagy események az
életemben. Mindig az Örökbefogadási Napot ünnepeltem
inkább, mint más a szülinapot.
– Örökbefogadási Nap?
– Igen. Az a nap, amikor a szüleim hazavihettek végre.
Azt mondták, hogy mindenkinek van születésnapja, de
számukra a legnagyobb ajándék az a nap. Így hát elkezdték
ünnepelni az Örökbefogadási Napot a saját születésnapjuk
helyett. Egy begyöpösödött szokás, de a szülinapok csak
számokat jelentenek nekem.
– Ez hihetetlen. De akkor is el kellett volna mondanod,
hogy ma van a szülinapod.
Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy míg Emerie
alig emlékezett meg a szülinapjáról, a volt feleségem úgy
tekintett a sajátjára, mintha nemzeti ünnep lett volna. Ez
mindig borzasztóan dühített, még az előtt is, hogy tényleg
rosszra fordultak volna közöttünk a dolgok.
Megvonta a vállát.
– De mindegy is, csak játszom az óriáscsecsemőt.
Baldwin foglalt egy asztalt abban a népszerű francia
étteremben, ahol lehetetlenség asztalt kapni, és elvileg
nyolckor találkoztunk volna.
– És mi történt?
– Írt egy üzenetet, és azt mondta, hogy Rachel dühös volt
rá, amiért lemondta a találkájukat, hogy velem vacsorázzon
tegnap este, és amikor megemlítette neki, hogy ismét velem
fog vacsorázni, annyira dühös lett, hogy Baldwin inkább
lemondta a ma estét.
Ez a srác egy totálisan nagy seggfej. Dróton rángatja
Emerie-t. Nem volt már kétségem felőle – miután Emerie
mesélt róla és láttam, hogy hogyan reagált arra, amikor
elhívtam Emerie-t enni –, hogy birtokolni akarja. És ezzel
túllépte a barátság kereteit. De persze a másik nőről sem
akart lemaradni.
– Tudom, hogy vannak érzéseid iránta, de ez a fickó egy
hatalmas seggfej.
– El kell engednem és továbblépnem.
– Szerintem ez egy remek ötlet.
– Megyek, és megünneplem a szülinapomat magam.
Felszedek valakit az egyik bárban, és hazaviszem.
– Ez már nem annyira jó ötlet.
Emerie felsóhajtott.
– Tudom. Nem vagyok az a fajta lány. Már próbáltam, és
aztán hetekig gyűlöltem magam miatta. Nem éri meg.
Hál’ istennek. Már csak a gondolat, hogy egy akármilyen
fickóval megy haza, fizikai rosszullétet okozott. Ehhez
képest… az én ma esti csajom meg odafent várt.
– Mit csinálsz ma este? – kérdeztem.
– Azt hiszem, befejezem ezt az aktát, aztán hazamegyek.
Fáradt vagyok.
– Jól van. De ne maradj túl sokáig! Holnap ünnepelünk.
Elmegyünk a Joey'sba vacsorázni.
Emerie magára erőltetett egy szomorú mosolyt.
 – Ez nagyszerűen hangzik. – Ekkor a lábamra pillantott.
–Nem viselsz cipőt?
– Csak leszaladtam.
– Csak nem dolgozol, és elfelejtettél valamit?
– Nem… nos… társaságom van.
– Á. – A már amúgy is szomorú arca úgy festett, mintha
azt mondtam volna neki, hogy meghalt egy kölyökkutya. Ez
alkalommal viszont már nem tudta magára erőltetni az
előbbi mosolyt. – Nem akarlak tartóztatni. Hamarosan
amúgy is megyek.
Jó éjszakát kívántam, de úgy éreztem magam, mint egy
darab szar, amiért otthagytam. Miért éreztem úgy, mintha
tonnás súlyok nyomnák a vállamat, miközben felfelé
mentem a lifttel? Hiszen nem én hagytam cserben. Még csak
nem is tudtam, hogy ma van a születésnapja.
Visszasétáltam a lakásomba. Teljesen el voltam veszve a
gondolataim között, de Emily kizökkentett. Az ajtóban állt,
és a nappaliba invitált. Nem volt rajta semmi, csak egy
hihetetlenül szexi tűsarkú, és fekete csipketanga.
Mikor az ember lehangolt, semmi sem vidítja fel jobban
egy pár D-s kebelnél.
Oldalra billentette a fejét, és keresztbe tette a lábát. A
cipő rajta fog maradni. Már szinte éreztem, ahogy beleállnák
a hátamba.
– Tetszik, amit látsz?
Szavak nélkül válaszoltam. Odamentem hozzá,
felemeltem, és lábát a derekam köré fontam.
– Majd később meglovagolhatsz, de most megduglak a
konyhaasztalomon. Jó lesz így, Emerie?
Elnevette magát.
– Emily. Az összes vér leszállt a farkadba, és már nem
működik a beszédközpontod.
Basszus. Emerie-nek neveztem, és még csak észre sem
vettem.
– Igen, biztosan emiatt volt.
Odavittem az asztalhoz, és széttártam a lábát, hogy
gyorsan kigombolhassam a nadrágomat, de amikor
visszanéztem a mosolygó arcára, Emerie-t láttam.
 Emerie.
Nem pedig Emilyt, akit épp meg akartam dugni.
Pislogtam néhányat, és végül sikerült összpontosítanom.
Gesztenyebarna haj, sötét, olaszos bőr, hatalmas, barna
szemek. Egyáltalán nem hasonlítottak egymásra. Emily
mellett álldogálva kicsit elodáztam, hogy levegyem a
nadrágomat, hogy kitisztítsam a fejemet, és újra
visszazökkenjek. Odahajoltam a szájához és csókolózni
kezdtünk.
De képtelen voltam kiverni a fejemből Emerie-t, aki
egyedül ül az asztalánál, hatalmas, kék szemét vörösre sírta,
és elkeseredett egy seggfej miatt, aki most valószínűleg
csigát eszik, és hajnali kettőkor majd felébreszti szegény
lányt, úgy remegnek a falak a szomszédban.
Basszus.
Basszus.
– Bassza meg! – Felálltam, és beletúrtam a hajamba,
legszívesebben kitéptem volna idegességemben.
– Mi van? Mi a baj?
Felhúztam a nadrágomat, és közben annyit mondtam:
– Egy ügyfél. Akkor hívott, amikor odalent voltam, és
leráztam. De valamit még meg kell csinálnom ma.
– Most viccelsz velem?
– Ne haragudj, Emerie!
– Emily. – Eltakarta a mellét, ahogy felült az asztalon.
– Emily. Igen. Bocsánat. Máshol jár az eszem. – Emerie-
n, Emily helyett.
– Semmi baj – mondta.
Tudtam, hogy nem így gondolta. De persze nem
vádolhattam érte. Ha egy nő így tett volna velem, olyan
dühös lennék, mint a fene. De nem tehettem mást, mint
hogy bocsánatot kértem.
– Borzasztóan sajnálom. De az idő nagy úr, és ezt nem
tudom máskor megtenni.
– Megértem.
Emily felöltözött, és kevesebb, mint öt perccel azután,
hogy egy dögös, meztelen nő várt rám a lakásomban, ismét a
lift felé ballagtam.
 Kellemetlen volt a lefelé út. Az előtérben megcsókolta az
arcomat, és kisétált anélkül, hogy hátranézett volna.
Rosszul kellett volna éreznem magam, de helyette inkább
ideges voltam. Azon tűnődtem, az irodában találom-e még
Emerie-t.
Remélem, hogy még nem ment el.
 Tizennyolcadik fejezet
DREW

– Jézusom! – Emerie épp az iroda bejárati ajtaja mögött állt,

amikor berontottam. Ha egy lépéssel közelebb áll az ajtóhoz,
valószínűleg telibe találom az arcát.
A mellkasára szorította a kezét.
– Azt akarod, hogy szívrohamot kapjak?
– Hál’ istennek még itt vagy.
– Épp menni készültem. Mi a baj? Minden rendben?
– Igen. De arra gondoltam, hogy menjünk el most
megünnepelni a szülinapodat.
– Nem muszáj.
– Tudom, de szeretném.
Emerie hunyorítva nézett rám.
– Azt hittem, társaságod van.
– Megszabadultam tőle.
– Miért?
– Mit miért?
– Miért küldted el a lányt, akivel randiztál? – Az arcára
kiült zavar hirtelen eltűnt, ahogy megértette a helyzetet. –
Á.
Összeráncoltam a szemöldökömet.
– Mi á?
– Már letudtad a lányt.
– Attól azért elég messze voltam – morogtam magamban,
aztán az utca felé böktem a fejemmel. – Gyerünk!
Megérdemelsz egy szép estét a szülinapodon. Az az ostoba
selyemmajom nem tudja, hogy mit veszített. Menjünk, igyuk
le magunkat!
Fülig ért a szája. – Ez jól hangzik.

§
– Soha nem fogom az összes golyómat eltakarítani.
– Lehet, hogy ezért vagy annyira feszült. Már olyan régen
volt, hogy el is felejtetted, nem a golyókat kell beütni a
lyukba.
Emerie-re vigyorogtam, amikor az öt biliárdgolyó
begurult a bal sarokba. Ez volt az első parti, amit
játszottunk, s én sorozatban az ötödik golyót ütöttem be a
lyukba. Emerie-nek igaza volt. Lehet, hogy már azelőtt
lepucolom az asztalt, hogy ő bekrétázná a dákóját.
Rám hunyorított.
– Miből gondolod, hogy már régen nem voltam senkivel?
– Feszült vagy.
Azt hittem, hogy majd hangot ad a nemtetszésének, de
ehelyett meglepett. Szó szerint. Amikor épp a hatodik golyót
készültem elütni, rám üvöltött.
– Vigyázz! – A kezem irányt változtatott, s a két golyó
még csak a lyuk közelébe sem került.
Önelégült mosoly terült szét Emerie arcán, büszke volt
magára.
– Így fogunk ezentúl játszani?
– Hogy mi? Sajnálom, annyira feszült voltam, nem
tudtam megállni. Néha belém szorulnak a szavak, és egyszer
csak kitörnek belőlem, mint a dugó a pezsgőből.
– Te jössz. – Az asztal felé mutattam.
Ahogy elhelyezkedett, megkerültem az asztalt, s egyre
közelebb mentem hozzá, mígnem már pontosan Emerie
mögött álltam. Próbált úgy tenni, mint akit ez nem zavar, de
végül megfordult.
– Mit csinálsz?
– Nézem, hogyan játszol.
– Na de hátulról?
Elmosolyodtam.
– Innen jobb a kilátás.
– Menj vissza oda, ahol álltál! – Az asztal túloldalára
mutatott. – Szerintem onnan jobban lehet látni.
Ismét lehajolt, s próbálta a golyóhoz illeszteni a dákót.
Lenéztem a lélegzetelállító fenekére.
– Az attól függ, hogy mit nézek.
 Amikor végre elütötte a golyót, a dákó csak a posztót
szántotta végig, a golyóhoz hozzá sem ért.
– Azt hittem, ismered a játékszabályokat.
– Ismerem is.
– Nem úgy tűnik.
– Idegesítesz, ha mögöttem állsz.
Lehajoltam mellé, és megmutattam neki, hogyan fogja
meg a dákót, hogy könnyebb legyen felvennie a kapcsolatot
a labdával. Miután rájött a nyitjára, visszamentem az asztal
másik felére. A szándékaim ez alkalommal valóban
önzetlenek voltak, legalábbis mindaddig, amíg a dekoltázsát
nem láttam. Egyenesen a mellét bámultam.
Képtelen voltam megmozdulni. Egy olyan melltartó
lehetett rajta, ami csak a cicije alsó részét takarta, mert két
teljesen tökéletes, buja keblet láttam, a krémszínű bőrét,
amin éppen egy falatnyi fekete csipke volt csak.
Nagyszerű mellek, melyek jól illenek ahhoz a csodás
fenékhez.
A számhoz emeltem a sörömet, közben vártam, hogy
ellökje a golyókat, s képtelen voltam levenni a szememet a
csodás látványról. Az egyetlen dolog, ami végül kizökkentett,
ahogy az ujjai között fel- és lecsúsztatta a dákót.
Aztán elképzeltem, hogy a péniszem az a dákó.
Kényszerítettem magam, hogy becsukjam a szemem,
amikor végre ellőtte a golyót. Kiittam a korsót. Emerie-nek
ez alkalommal sikerült kapcsolatot teremtenie a golyóval,
csakhogy nem a sajátjával – az én egyik golyómat rakta el.
Annyira izgatott volt, hogy nem volt szívem közölni ezt vele.
– Ez most azt jelenti, hogy megint én jövök?
– Igen. Hozok még egy sört. Kérsz egyet te is?
– Igen, de nem sört. Az annyira eltelít.
– Oké. Akkor mit?
– Lepj meg! Bármit megiszom, amit hozol nekem.
Feltétlenül el kellett tőle távolodnom egy pillanatra.
A pultnál hosszú sor állt, de mivel törzsvendég voltam itt
– Romannal minden hétvégén idejöttünk a Kövér Macskába,
hogy biliárdozzunk és munkáról beszéljünk – Tiny, a
pincérnő, aki vagy két méter magas lehetett, a többi vendég
előtt vette fel a rendelésemet.
– Még egy Stellát szeretnék és abból egyet – mutattam
egy Margaritára.
Tiny rám mosolygott.
– Roman fel akarja fedezni ma este a női oldalát?
– Á. Valószínűleg otthon van és próbálja felfedezni saját
magát. Nem vele jöttem, hanem… – Nos, ki a fene is volt ő?
Nem barátnő, nem is munkatárs, jóllehet ugyanabban az
irodában dolgoztunk. Még csak beosztottnak sem
nevezhettem. Kerestem a szavakat, de végül egy igen
egyszerű szónál kötöttem ki: – Egy nővel.
Igen, Emerie egyértelműen nő volt.
Amíg vártam, az jutott eszembe, hogy még soha nem
hoztam ide egyik randialanyomat sem, de persze Emerie
sem volt az. A Kövér Macska egy olyan típusú hely, ahová az
ember lazulni járt. Egy percig sem gondolkodtam, hogy
idehozzam-e Emerie-t. Jó érzés volt eltölteni egy kis időt egy
olyan nő társaságában, akiről az ember tudta, hogy jól fogja
érezni magát vele egy föld alatti biliárdteremben. Az már
csak ráadás volt, hogy mellesleg még vonzó is ez a nő.
Csupán néhány percre hagytam magára, de amikor
visszatértem a biliárdasztalhoz, Emerie már egy sráccal
beszélgetett. Egy adagnyi egészséges férfiirigység töltött el.
Elhatároztam, hogy kényelmetlenné teszem neki a
társalgást, hogy magától eloldalogjon.
Odasétáltam, és Emerie mellé álltam. Átnyújtottam az
italát, s közben a csúszómászót néztem.
– Tessék. Ki az új barátod?
– Ő itt Will. Felajánlotta, hogy mutat pár trükköt.
– Ó, igen?
Will a bal kezében tartotta az italát. A gyűrűsujján még
látszott a karikagyűrűje nyoma. Vártam, amíg találkozott a
tekintetünk, aztán hagytam, hogy kövesse az enyémet, ami
az ujjára vándorolt.
– Még húsz percig miénk az asztal. A feleségével
szeretnék átvenni, ha befejeztük a játékot?
Semmi sem érhet fel egy néma, férfi a férfival
beszélgetéssel.
 A bár felé bökött a fejével.
– Talán egy másik alkalommal. A barátaim már várnak.
Jó volt beszélgetni veled, Will.
Ezek után Emerie-vel befejeztük a játékot, és leültünk az
asztalunkhoz, a bár egy csendesebb részén. Ahogy megitta
az első Margaritát, a pincérnő már hozta is neki a
másodikat. A hangulata megváltozott, már nem volt olyan
letört amiatt a csokornyakkendős seggfej miatt, hanem
kicsit kapatosan vidám lett.
– Mi volt a legjobb szülinapi ajándék, amit valaha kaptál?
– kérdezte tőlem.
– Nem is tudom. Amíg felnőttem, apám sok marhaságot
vett nekem. De talán az autó, amit a tizenhetedik
szülinapomra kaptam.
– Ez uncsi. – Ivott egy korty Margaritát és egy kis só
ragadt az ajkára.
– Egy kis…. – a szájára mutattam, ahova a só ragadt – só
van a szádon.
Odanyúlt, és megtörölte a száját, de a másik oldalon.
Elnevettem magam, és átnyúltam az asztal felett.
– Majd én.
Mielőtt még átgondolhattam volna, a hüvelykujjamat,
mellyel letöröltem az ajkairól a sót, a saját ajkamhoz
emeltem és lenyaltam. Lehet, hogy rosszul láttam, de
esküszöm, hogy szétnyíltak az ajkai, és ha elég közel
hajolok, még egy sóhajt is hallhattam volna.
Basszus. Le merném fogadni, hogy nagyon odaadó az
ágyban.
Megköszörültem a torkomat.
– És te? Melyik volt a legjobb ajándék, amit kaptál?
– Amikor tizennyolc lettem, a szüleimtől kaptam egy
ajándékutalványt, hogy megműttessem lézeresen a
szememet.
– Lézer? De hát szemüveged van.
– Nem tartottam meg az ajándékot. Elmentem az
orvoshoz és elmagyaráztam neki, hogy a szüleim hibát
követtek el és nem akarom a műtétet.
– Szóval nem akartad a műtétet, de mégis ez volt a
legjobb ajándék?
Ismét kortyolt egyet a Margaritából. Ez alkalommal
sajnos nem maradt só az ajkán. Arra gondoltam, hogy úgy
teszek, mintha megint ott maradt volna, de aztán
megszólalt.
– Nagyon is akartam a műtétet. Másodikban Miss
Robinson nagyinak csúfoltak, mert más szemüveg kellett
ahhoz, hogy a táblát lássam, és hogy olvassak. A név egész
általános iskolában rajtam ragadt. Gyűlöltem a szemüveget.
Aztán hosszú ideig nem viseltem, bár hunyorognom kellett,
és folyamatosan fejfájás kínzott.
– Szóval a szüleidtől végre kaptál egy olyan ajándékot,
amire vágytál, és erre visszaadtad nekik?
– A szüleim nem engedhették meg maguknak a műtétet.
Hatezer dollárba került, az apám pedig egy húszéves
autóban ült. De akkor is ez volt a legszebb ajándék, amit
valaha kaphattam volna.
Még egy kis édesség az amúgy is nagyszerű, megdugandó
fenékhez és a csodás ajkakhoz. Meg kell jegyezzem, az ajkait
is jó lett volna megdugni.
– És ha bármit megkaphatnál a szülinapodra, mit
kívánnál? – kérdeztem.
Az ujjával a száján dobolt, miközben gondolkodott.
– Egy fürdőt.
– Egy fürdőt? Arra az iszappakolással egybekötött
termálfürdőre gondolsz?
– Nem. Hanem csak egy rendes kádfürdőre. A
lakásomban csak zuhanyozni tudok, és már nagyon hiányzik
egy jó fürdő. Minden szombat reggel fürödni szoktam:
felraktam a fülest és addig áztattam magam, amíg össze
nem ráncosodott kezem-lábam. Ez a legjobb hely az egész
világon.
Ittam egy nagy kortyot a sörömből, és ismét Emerie-t
néztem.
– Könnyű neked örömet szerezni.
Emerie megvonta a vállát.
– És te hogy állsz ezzel? Ha ma lenne a szülinapod és
bármilyen ajándékot választhatnál, mit kívánnál?
 Lenyeltem a gondolatot, ami hirtelen felötlött bennem.
Beck. De nem akartam elrontani Emerie hangulatát a
születésnapján, úgyhogy a második gondolatomat osztottam
meg vele.
– Nos, egy jó szopásra nem mondanék nemet.
Emerie épp egy korty közepén tartott, és ekkor rám
spriccelte a szájában lévő Margaritát.
Letöröltem az arcomat a szalvétával.
– Nos, most már az én számon van a só és a Margarita.
Emerie felkacagott.
– Sajnálom.

Hajnali kettő óra volt, mire betántorogtunk Emerie

lakásába. Ragaszkodott hozzá, hogy kísérjem haza. Az egész
testem bizsergett az alkoholtól, de azt hiszem, Emerie
közelebb állt a részegséghez, mint én.
– Csssssss…
A szája elé tette az egyik ujját, hogy elcsendesítsen, bár
kettőnk közül ő volt a hangosabb. Miközben a kulcsot
kereste, a szomszédos ajtóra mutatott: – Az ott Baldwin
lakása.
Igen, részeg volt.
Kivettem a kulcsokat a kezéből.
– Ha szeretnéd, segíthetünk rajta, hogy hallja, valaki
mással vagy.
Emerie oldalra lépett, hogy kinyithassam az ajtót.
Hatalmasat sóhajtott, és a karomra hajtotta a fejét,
miközben a zárral bajlódtam. Úgy tűnt, beragadt.
– Nem lenne féltékeny – mondta Emerie elmosódottan. –
Nem akar engem.
Még párszor elfordítottam a kulcsot a zárban, míg végül
kinyílt.
– Nos, akkor egy komplett hülye.
Kinyitottam az ajtót, és odatartottam Emerie-nek a
kulcsokat. Amikor el akarta venni, leejtette, majd nevetett,
amikor mindketten lehajoltunk, hogy felvegyük a padlóról,
és összekoccant a fejünk. A nevetésén túl hallottam, ahogy a
szomszédos ajtó kinyílt. Emerie viszont úgy tűnt, nem
hallotta.
Amikor Baldwin kilépett az előtérbe és meglátott minket,
hirtelen fura érzés öntött el. Emerie háttal állt neki, és még
mindig nem vette észre, hogy közönségünk van. Rám
mosolygott hatalmas, kék szemével, és valami magával
ragadott. Odahajoltam, és egy gyengéd csókot leheltem az
ajkára, mint amikor óvatosan a nagylábujjával megnézi az
ember a víz hőmérsékletét.
Ez a csók tele volt tesztoszteronnal. Seggfejként
viselkedtem a szomszédban lakó – seggfejjel. Úgyszólván
lehugyoztam a tűzcsapot, hogy kijelöljem a területemet. De
amikor elhúzódtam, és megláttam a kikerekedett szemét és
enyhén szétnyíló ajkát, a következő lépésemnek semmi köze
nem volt ahhoz, hogy ki néz minket.
Igazi vágy volt. Teljesen elveszítettem a fejemet. Az
ajkam ismét az ajkára tapadt, a nyelvem becsusszant a
szájába. Só és bors ízét éreztem a tequila miatt, de ez volt a
legfinomabb dolog, amit valaha megízleltem. És ekkor
hirtelen azt éreztem, hogy éhezem.
Közelebb húztam magamhoz, és átöleltem a derekát.
Nem bámult ott minket egy fickó sem, akibe Emerie
szerelmes lett volna, csak én és Emerie léteztünk. Minden
más eltűnt, ahogy elmélyedtem a csókban. Emerie buzgón a
mellkasomnak nyomta a mellét. Amikor a kezem ahhoz a
szédületes fenekéhez ért, olyan hangot adott ki, ami csak
tovább bátorított. Semmit sem akartam jobban, mint
gyöngéden a bejárati ajtóhoz taszítani, és hozzádörzsölni a
duzzadó péniszemet. És lehet, hogy meg is tettem volna, ha
a szomszédos seggfej nem akasztotta volna meg a pillanatot.
Baldwin megköszörülte a torkát. Amikor Emerie
meghallotta, hirtelen elhúzódott tőlem, megfordult, és látta,
hogy a férfi, akibe szerelmes volt, mindent végignézett.
Ijedtnek látszott, és gyűlöltem, hogy a tekintetében
megbánás tükröződik. Nem volt lelkem még tovább
nehezíteni a helyzetén.
A kezembe fogtam az arcát, odahajoltam hozzá és a
fülébe suttogtam: – Ez lehet, hogy majd felébreszti. – Aztán
megcsókoltam az arcát. – Viszlát az irodában, szülinapos
lány!
 Tizenkilencedik fejezet
DREW

Szilveszter éjszakája, négy évvel korábban

– Ki a picsa ez a sok ember? – Roman a lakásom erkélyén

üldögélt a sötétben, és egy kézzel sodort cigarettát szívott,
amikor kilopakodtam én is, hogy néhány percre
elmeneküljek a nyüzsgésből.
– Talán tudnád, ha bent lennél, nem pedig idekint. –
Leültem mellé, és New York fénytengerét bámultam. –
Szörnyen hideg van.
– Láttad annak a szőkének a mellét, abban a kék
pulóverben?
– Az Sage. Alexa egyik új barátnője.
– Nem egy lángelme. Viccből azt mondtam neki, hogy
tapintás alapján meg tudnám mondani a korát.
– Csak azt ne mondd, hogy hagyta, hogy összevissza
tapizd!
Roman cigarettájának vége pirosan izzott, ahogy
beleszívott.
– Pedig de. Miután jól összematattam, megkérdezte, hogy
mikor születtem. – Egy füstkarikát fújt. – Azt mondtam neki,
hogy tegnap, és aztán kijöttem ide üldögélni.
Felnevettem. Ez Roman. Általában vagy felpofozták, vagy
pedig szerencséje volt, s néha azon tűnődtem, hogy melyiket
élvezheti jobban.
– Igen, Alexa mesterien válogatja meg a barátait.
– Úgy néz ki, legalább beilleszkedett itt, New Yorkban.
Kívülről, ma éjszaka legalábbis, úgy tűnt. Ez még mindig
jobb volt, mint az egy évvel korábbi kimenője, amit hatalmas
veszekedés követett, amikor rákérdeztem a fickóra, aki
hazahozta. Idén tele volt az otthonunk azokkal az
emberekkel, akikkel az elmúlt évben összebarátkozott,
amióta Atlantából New Yorkba költöztünk. De az igazság az
volt, hogy napi szinten elégedetlenkedett, amiért hátra
kellett hagynia a barátait.
– Igen, szerzett néhány barátot. Javarészt a
drámacsoportból, ahová jár és az edzésről. Reménykedtem,
hogy majd olyan barátokra lel, akikkel sokkal több a közös
bennük, talán közelebb kerül néhány hölgyhöz az Anyuci és
én kurzusról, de Alexa azt mondta róluk, hogy mind
szerencsétlen, unalmas picsa.
– Ha azok az unalmas picsák olyanok, mint ez a szőke,
akkor lehet, hogy kölcsönkérem a gyerekedet, hogy én is
elmenjek az Anyuci és én kurzusra.
Néhány percig mindketten hallgattunk, élveztük a tiszta
éjszaka békéjét. Roman hangja komoly volt, amikor ismét
megszólalt:
– És hogy van A. J.?
A. J. az apám beceneve volt. Az Andrew Jagger rövidítése.
Egyikünk sem használta a rendes nevünket. Én mindig Drew
voltam, ő pedig A. J.
– Nem jól. Átterjedt a tüdőre. Úgy néz ki, hogy ki kell
vegyenek egy lebenyt.
– Basszus. Sajnálom, cimbora. A. J. túl fiatal ehhez az
egészhez.
Négy hónappal ezelőtt az apám elment dokihoz egyéves
kivizsgálásra és a véreredmény kimutatta, hogy a
májenzimeivel baj van. Két nappal később májrákot
diagnosztizáltak nála. Jóllehet a statisztikák nem voltak
biztatók – ötvenszázalékos túlélés a diagnózistól számított
öt éven belül –, de ő optimista maradt. Hónapokat csinált
végig magas dózisú kemoterápiával, amitől szörnyen rosszul
érezte magát. Mikor véget ért a terápia, közölték vele, hogy
áttétek képződtek a tüdején.
– Örülök, hogy a támasza lehetek. Rengeteg a barátja és
az üzleti kapcsolatai, de nincs mellette egy feleség, aki
gondoskodna róla, úgyhogy vissza kellett jönnöm New
Yorkba.
– Már kezdtem azt gondolni, hogy nem fogsz visszatérni.
 – Azt hiszem, ez volt Alexa terve.
Én mindig is vissza akartam térni New Yorkba, hogy az
apámmal dolgozzam. Miután megcsináltam a szakvizsgát,
Alexa könyörgött, hogy maradjunk még egy évet Atlantában.
Ez azt jelentette, hogy egy második szakvizsgát is le kellett
tennem, de ennek ellenére is próbáltam őt boldoggá tenni,
hogy könnyebben hozzászokjon az anyasághoz. Így hát
beleegyeztem, hogy még egy évet Atlantában maradjunk. Az
egy évből kettő lett és végül megbetegedett az apám. Azt
hiszem, Alexa azt tervezte, hogy mindig kikönyörög majd
még egy évet.
– De azért kezd hozzászokni. Szeret vásárolni és
drámaórákra jár. Úgy tűnik, mindig is ezt szerette volna,
igaz, nem említette, amíg be nem iratkozott. – Megvontam a
vállamat. – Mindegy is, csak legyen boldog.
Roman rám nézett.
– És te? Ő boldoggá tesz téged?
– Jó anya.
– Az én anyám is jó anya. De ez még nem jelenti azt,
hogy szívesen dugnék vele és hogy vele akarnám tölteni az
életem hátralévő részét.
– Nagyon sajátos a világlátásod.
– Egy jógaoktatóval hetyegek, ő pedig nagyon benne van
az önelemzésben.
– Biztos vagyok benne, hogy ezért vagy vele, nem pedig
azért, mert a nyakába tudja tenni a lábát.
– Az egyetlen alkalom, amikor képes befogni a száját és
nem akar ellazítani a haszontalan bölcsességeivel, amikor a
nyakában van a lába. A farkam olyan, mint a fürdőkád
dugója, megakadályozza, hogy folyjon belőle a sok
bölcsesség.
Jót nevettem ezen, felálltam, és jól hátba veregettem a
barátomat.
– Gyere, menjünk vissza a buliba! Itt lefagynak a tökeim,
és meg akarom nézni Becket is. Elég nagy a zsivaj már
odabent.
Átfurakodtam a tömegen, és sikerült bejutnom a kisfiam
hálószobájába. Annyira édes volt, mosolygott álmában.
Lehet, hogy csak rángatózott az arca, de a szája nyugodt
volt, aztán percenként mosolyra húzódott. Biztosan a
versenyautóiról álmodott, meg szőlőfürtökről, az utóbbi
hónapok két kedvencéről. Betakartam, és megsimogattam az
arcát. Soha nem gondoltam, hogy képes lehetek valakit
ennyire szeretni. A szívem összeszorult, amikor az jutott
eszembe, vajon az apám is így nézhetett-e rám huszonpár
évvel ezelőtt. Meg kellett gyógyulnia. Azt akartam, hogy
megismerje a fiamat, és hogy segítsen, hogy olyan apa
lehessek, amilyen ő volt.
Nem voltam különösebben vallásos. A legutóbbi alkalom,
amikor templomban jártam az akkor volt, amikor Alexával
gyorsan összeházasodtunk a gyerek születése előtt. Az előtt
pedig valószínűleg csak temetéskor. De ennek ellenére egy
aprócska kereszt függött a fiam kiságya felett. Mindennap
rápillantottam, de soha nem láttam benne mást, mint
dekorációt.
Biztosan nem fájna megpróbálni.
Beck kiságya mellett álldogálva elmondtam egy rövid
fohászt, arra kértem Istent, hogy vigyázzon a fiamra és az
apámra.
Már négy hónapja, hogy visszatértünk New Yorkba, és az
a kereszt azóta ott függött az ágya felett. De amikor
kinyitottam az ajtót, hogy visszamenjek a buliba, a kereszt
leesett a földre.
Reméltem, hogy ez nem valami rossz előjel.
 Huszadik fejezet
EMERIE

A fejem olyan volt, mintha átgázoltak volna rajta egy

úthengerrel. Rettentően szomjas voltam, a szám mintha
sivatag száraz lett volna, mégis minden egyes korty víztől
émelyegtem. Ó, istenem. Nem csoda, hogy nem iszom sűrűn.
A másnaposságban az egyetlen jó dolog az, hogy nincs
erőd végiggondolni az elmúlt éjszakát.
Drew.
Az a csók.
Az a csók.
Baldwin.
Lélegzet-visszafojtva sétáltam be az irodámba, a
szokásos késői belépőmnél is jóval később. De egészen
délutánig nem voltak klienseim, úgyhogy csak a
jegyzeteimet gépeltem.
A tudat, hogy Drew szemébe kell néznem, a másnapos
hányingeremet hirtelen csak egy kis kellemetlenséggé
változtatta. Megkönnyebbültem, amikor befordultam a
folyosón, és láttam, hogy csukva van az ajtaja.
Elkerülhetetlen volt a kellemetlen találkozás, de talán
könnyebb lesz, ha már jobban érzem magam. Halogatni az
alkalmat ameddig csak lehetett, egyelőre jó ötletnek tűnt.
Felakasztottam a kabátomat az ajtó mögött lévő fogasra,
kinyitottam a laptopomat, és feltettem töltőre. Leültem az
asztalhoz, és odanyúltam, hogy bekapcsoljam a monitort, s
ekkor láttam meg a cédulát. Drew kézírásával volt.
Egész nap Jersey-ben vagyok a bíróságon. Csak este
érkezem vissza. Meg kell kérjelek egy szívességre. Menj fel,
kérlek, a lakásomba, a konyhában hagytam egy cetlit. Keleti
Tetőtér. A lifthez való kártya és a kulcsok a felső fiókodban
vannak. Köszönöm: D.
 Ez furcsa volt. Azt terveztem, hogy letelepszem az
asztalomhoz, és megválaszolok néhány e-mailt, de a
kíváncsiságom felülkerekedett. Kivettem a fiókomból a
liftkártyát és a kulcsokat, és nem telt bele öt perc, már kifelé
tartottam az irodából. Néztem, ahogy a fények kábán
világítottak. Tudtam, hogy Drew az épületben lakik, de azt
nem gondoltam, hogy az egyik tetőtéri lakásban. Milyen
szívességet akarhat tőlem? Talán macskája lehet?
A fényes, ezüstszínű liftajtók kinyíltak, amikor elértem a
legfelső szintet. Kiléptem. Csupán két ajtó volt: TNY és TK.
Nem úgy, mint az én lakásom ajtaja, a Tetőtér Kelet könnyen
nyílt. Drew azt írta, hogy ma estig nem jön vissza, de ennek
ellenére azért bekiáltottam.
– Hahó? Hahóóó… Van itthon valaki?
A lakás csendes volt. Semmilyen szőrös teremtmény nem
üdvözölt a bejárati ajtónál. Becsuktam magam mögött, és
megkerestem a konyhát.
Azt a mindenit.
Drew Jagger lakása lenyűgöző volt.
Tátva maradt a szám, ahogy elsétáltam a csillogó konyha
előtt, majd két lépcsőfokon le a nappaliba. Padlótól plafonig
érő üvegablakok, melyek a Central Parkra néztek. Mintha
csak egy filmből vágták volna ki a képet. Miután néhány
percig bámultam a kilátást, levakartam a szemem az
üvegfalról, és bementem a konyhába. A gránit munkalapon
egy üzenetet találtam:
Az első ajtó jobbra a hallban.
Mi a…?
Csupán egy hall volt. Izzadt a tenyerem, amikor
benyitottam. Egy üres fürdőszoba várt az ajtó mögött. Még
mindig a kezemben tartottam az üzenetet, amit a konyhában
találtam, úgyhogy újra megnéztem az utasításokat. Az első
ajtó jobbra.
Már kezdtem azt hinni, hogy Drew valamit elrontott,
amikor az üzenetet írta. Épp be akartam csukni az ajtót,
amikor megláttam a következő üzenetet a tükörre ragasztva
a mosdókagyló felett. Felkapcsoltam a lámpát, és
körbenéztem, mielőtt elolvastam. Mesés fürdőszoba volt.
Még a hálószobámnál is nagyobb. A tükör felé fordultam,
ahol megláttam magam. Odanyúltam, és levettem a tükörre
ragasztott cetlit.
A pulton van egy szatyor, vettem neked pár csajos
fürdöcuccot. A masszírozófejekhez való távirányítót is ott
találod. Boldog szülinapot utólag is! Élvezd a napodat! U. i.:
Fejfájás-csillapító a gyógyszeres szekrényben.
A szemem hirtelen megtelt könnyel. A seggfej
kapcsolatrombolónak van gyengéd oldala is.

Már egészen ráncos lett a bőröm. Vagy húsz percre

elaludtam a kádban, miközben Norah Jonest hallgattam.
Drew vett fürdősót, levendulás habfürdőt és két apró
levendulagyertyát. A furcsa érzés, amiért egy idegen
fürdőszobában vetkőzöm pucérra és veszek kádfürdőt,
eltűnt, mihelyst beleléptem a meleg vízbe.
Több mint fél órája a kádban feküdtem, a víz már kezdett
kihűlni, de én még ki akartam próbálni az örvénybefúvókat.
Kinyitottam a csapot egy pillanatra, majd egy kis forró vizet
engedtem még, hogy felmelegítsem a vizet. Fogtam az apró
távirányítót, megnyomtam pár gombot, és a kád életre kelt.
Hát ez nagyszerű érzés.
A hátamnál lévő befúvóknál növeltem a nyomást, és az
egyik befúvóra rátettem a jobb lábamat. Olyan érzés volt,
mint egy igazi masszázs. Mikor is volt utoljára, hogy valaki
megmasszírozott? Egy férfi… Nos, elég régen. Túl régen.
Valószínűleg ezért lehetett, hogy amikor becsuktam a
szemem, hogy átadjam magam az élvezetnek, elképzeltem,
milyen lehet ez az érzés a testem más pontjain.
És ettől megint Drew jutott eszembe.
És az a csók.
Az a csók.
Felsóhajtottam. Nem vettem észre, hogy Baldwin kijött a
folyosóra, és Drew csak azért csinálta, hogy féltékennyé
tegye őt. Pedig olyan valódinak tűnt. Tele volt vággyal.
Ahogy a testét az enyémhez szorította, és erősen tartott.
Mintha csak ki lett volna éhezve a csókra. És jóllehet
megdöbbentett először, a testem rögtön válaszolt neki.
Ekkor döbbentem rá, hogy csak azért csinálta, mert tudta,
hogy Baldwin néz minket, és féltékennyé akarta tenni.
Sokféle érzelem kavargott bennem.
De ma még valami más miatt is zavarban voltam. Sokkal
jobban aggódtam azért, hogy hogyan alakulnak közöttünk a
dolgok Drew-val, mint hogy mit szól mindehhez Baldwin.
Ha már eszembe jutott Drew, úgy határoztam, hogy írok
neki egy sms-t. Nem tudtam, hogy szokott-e sms-ezni. Soha
nem láttam, hogy másra használta volna a mobilját, mint
hogy telefonáljon rajta.

Emerie: Ez a kedvenc szülinapi ajándékom.

Köszönöm.

Szánalmas volt, hogy úgy megdobbant a szívem, amikor

láttam, hogy Drew válaszol.

Drew: Még a szemműtétes ajándékot is

sikerült volna túlszárnyalni? Túl könnyű örömet
szerezni neked.

Felnevettem, majd levettem a talpamat a befúvóról és

szétnyitottam a lábamat, hogy élvezzem a víznyomást.

Emerie: Nagyon kedves volt tőled.

Ez a fürdő mennyei.

Drew: Mennyei? Csak nem ott vagy még mindig?

Emerie: De igen.

Drew: Nem írhatsz nekem ilyesmit. Egy

tárgyalás kellős közepén tartok.
Elvonod a figyelmemet azzal, hogy
elképzellek meztelenül a kádamban.

Elkezdtem bepötyögni a válaszomat, de megálltam. Drew

elképzelt engem meztelenül? Libabőrös lett az egész testem,
hiába ültem meleg vízben. Tudtam, hogy csak viccel, de
mégis volt benne valami izgalmas, és játszani akartam.
 Emerie: És tetszik az elképzelt látvány?

Drew: Meg kellett igazítanom a nadrágomat

az asztal alatt. Szerinted?

Azt hiszem, tetszett a gondolat, hogy Drew Jaggernek

merevedése van attól, hogy rám gondol. A testem ugyanúgy
válaszolt az üzenetére, mint a csókjára tegnap este. Valami
szexit akartam visszaírni neki, de mielőtt még bármit
kigondolhattam volna, láttam, hogy a pontocskák mozognak,
tehát ír.
Drew: Hogy mentek a dolgok a Selyemfiú
Professzorral tegnap este?

Baldwin említésére ugyanaz a másik érzés uralkodott el

rajtam, ami akkor éjjel, mint egy vödör hideg víz, zúdult a
nyakamba: egy emlékeztető, hogy Drew csak saját magát
adta, bár egy pillanatra azt éreztem rajta, hogy komolyan
gondolta.

Emerie: Semmi különös.

Valamiért nem akartam megemlíteni, hogy Baldwin

megkérdezte, elvihetne-e egy gyertyafényes vacsorára, hogy
jóvátegye a lemondott meghívást.
Gyors egymásutánban jöttek az üzenetek Drew-tól, de
egyszer csak elhallgatott, majd ismét hullámozni kezdtek a
kis pöttyöcskék, jelezve, hogy ír.

Drew: Érezd jól magad! Nekem vissza kell

térnem az ügyhöz.

Ezután már nem írt. Még néhány percig áztattam magam a

kádban, majd visszamentem az irodába. A délutáni
tanácsadásaim eseménytelenül zajlottak, és a nap hátralévő
része is hamar eltelt, ahogy a következő kliensek aktáit
böngésztem. Baldwin írt egy üzenetet, hogy este hétre
foglalt egy asztalt egy olyan helyen, aminek meg sem
próbálnám kiejteni a nevét. Így hát fél hatkor elmentem az
irodából, hogy felfrissítsem magam a vacsorához.
A szoknya és a blúz helyett, amit az irodában viseltem,
egy kis fekete ruhát húztam. Felesleges volt megnéznem
előre, hogy milyen étterembe megyünk, úgyis tudtam, hogy
elegáns lesz. Drew-val ellentétben Baldwin nem járt
földalatti biliárdbárokba, és nem evett zsíros hamburgereket
Joey’snál. Az volt a legviccesebb az egészben, hogy semmi
kedvem nem volt puccos helyen vacsorázni ma este. Amikor
beraktam az apró, gyöngyszerű fülbevalót a fülembe, dühös
lettem magamra, amiért úgy teszek, mintha szeretnék
ezekre a helyekre járni Baldwinnal. Az volt az igazság, hogy
csupán azért tettem úgy, mintha én is oda lennék néhány
olyan dologért, amiért Baldwin is, hogy együtt tudjunk
tölteni egy kis időt.
Amikor Baldwin pontosan hétkor bekopogott, még
mindig nem éreztem úgy, mintha önmagam lennék. A
szokásos izgalmamat düh váltotta fel. Haragudtam rá,
amiért cserbenhagyott előző este a legfrissebb nője
kedvéért, akit mostanság dugott, és mérges voltam, amiért
már régóta úgy tettem, mintha tetszenének a dolgai, amik
egyáltalán nem voltak az én szájízem szerint valók.
Kinyitottam az ajtót, és behívtam, hogy addig levehessem a
telefonomat a töltőről, és átpakolhassak a másik táskámba.
Amíg a hálószobámban matattam, hallottam, hogy a
nappaliban megszólalt a mobilja, majd azt is, hogy felvette.
Hallgattam a beszélgetés egyik felét, miközben
visszatértem a nappaliba.
– Talán tizenegy felé.
Besétáltam a konyhába, és kinyitottam a táskámat, ami
ma velem volt a munkám során, hogy átpakoljak belőle
néhány dolgot a kis fekete borítéktáskámba.
– Igen. Későn. De akkor is megbeszélhetjük.
Legörgettem az üzeneteket, amiket Drew-val váltottunk,
és ekkor láttam, hogy úgy tíz perce jött még egy tőle.

Drew: Elindultam. Még az irodában vagy?

Meg kell írnom egy indítványt, amikor
visszaérek, hosszú éjszaka lesz. Arra
 gondoltam, rendelek kínait. Te kérsz valamit?

Elkezdtem visszaírni, majd megálltam, amikor Baldwin

letette, és megkérdezte:
Készen vagy?
– Persze.
Kézbe vettem a kis fekete táskámat, és a szerényhez
mentem, hogy elővegyem a kabátomat. Baldwin – mindig is
úriember volt – kivette a kezemből, mögém lépett, és feladta
rám. – Dolgoznod kell vacsora után?
– Hm?
– A telefonhívás. Hallottam, hogy valakivel beszélned
kell később.
– Ó, Rachel volt az. Mindkettőnknek lesz egy-egy
munkával kapcsolatos programja a hétvégén, és megkért,
hogy kísérjem el az övére az enyém után, én pedig
mondtam, hogy majd megbeszéljük, hogyha eljutok addig
ma este.
A kis buborék, amiben felgyülemlett a dühöm, és eddig
csak fenyegetésként lebegett felettünk, most kipukkant.
Furcsa volt, hogy nem éreztem magam igazán mérgesnek,
ami Baldwint illette. Inkább magamra haragudtam. Baldwin
felé fordultam.
– Tudod mit? Sajnálom, hogy csak most szólok, de egész
nap szörnyű fejfájás gyötört, ami nem akar elmúlni. Attól
tartok, nem lennék túl jó társaság ma este.
Baldwin meghökkent, és összeráncolta a szemöldökét.
– Nem akarsz együtt vacsorázni velem?
– Ma este nem. Bocs. Áttehetjük máskorra?
Nem akartam, de ekkor jöttem rá, hogy Baldwin
ugyanezzel a mondattal mondta le a vacsorát tegnap este.
Áttehetjük máskorra?
Miután elment, eszembe jutott, hogy még nem
válaszoltam Drew-nak, úgyhogy elkezdtem neki
visszapötyögni. Az ujjaim tétováztak. Először azt akartam
írni, hogy Már hazamentem, de azért köszi, de kitöröltem az
első pár leírt szót.
A fenébe.
 Aztán bepötyögtem valami mást, és nem hagytam
magam, hogy átírjam.

Emerie: Én moo shu disznót eszem.

 Huszonegyedik fejezet
DREW

– Úgy tűnik, rossz napot választottam arra, hogy házon kívül

legyek.
Emerie kibújt a kabátjából, s felfedte karcsúsított, apró
fekete ruháját. Mosolygott. A fenébe. Tegnap este a taxiban
egész végig próbáltam meggyőzni magam, hogy az a csók
csak miatta történt. Csak segíteni akartam nekik. Nem azért
volt, mert Emerie gyönyörű és okos és nem járatta velem a
bolondját, s akkor sem panaszkodott, amikor elvittem
biliárdozni. Ez mind csak azért történt, mert Selyemfiú
Professzornak szüksége volt egy kis ösztönzésre, hogy végre
lépjen. Már majdnem meggyőztem magam.
Egész nap ezen rágódtam. Mi van, ha veszem a
bátorságot és cselekszem? Végül is Emerie szinte beleolvadt
a karjaimba, amikor megcsókoltam. Éreztem, ahogy a teste
elernyed és hallottam azt a kis hangot, amit kiadott: tudtam,
hogy ugyanúgy érzett, ahogy én.
És mindez ezért a seggfejért.
Az indítványt négy óra alatt el kellett volna intéznem,
ehelyett majdnem dupla annyi időbe telt, mert képtelen
voltam összpontosítani. Aztán felhívtam Yvettet, és
lemondtam a randit, amit már egy hónapja megbeszéltünk.
Yvette a légiutas-kísérő, aki nem akart elköteleződni, és
szépen dúdolt, miközben szopott. Ideális nő agglegényeknek.
– Úgy volt, hogy elmegyek otthonról, de aztán változott a
terv – mondta Emerie.
Bólintottam.
– Gyere, egyél! Mindjárt kihűl a moo shud.
Az egyik vendégszéken ült az íróasztalom másik oldalán.
– Ez rengeteg étel. Jön még valaki más is?
– Eltartott egy darabig, amíg válaszoltál, úgyhogy én már
rendeltem előtte, hátha itt vagy még. Nem voltam benne
biztos, hogy szereted-e a csirkét, a marhát vagy a rákot,
úgyhogy mindenből rendeltem. A srác, aki felvette a
rendelést, alig beszélt angolul. Amikor elküldted, hogy mit
szeretnél, és visszahívtam, rájöttem, hogy egyszerűbb lesz
csak hozzáadni a már meglévő rendeléshez, mint kicserélni.
– Odacsúsztattam Emerie elé az egyik ételcsomagot. – Nincs
se tányér, se villa. Remélem, tudsz enni pálcikával.
– Hát elég bénán.
– Ha gondolod, menj fel a lakásomba villáért. Én viszont
reggel hat óta nem ettem, úgyhogy nem tartok veled.
Emerie rám mosolygott, és feltépte a pálcikát rejtő
csomagolást.
– Majd megbirkózom vele. De nem ér kigúnyolni.
Nem volt egyszerű feladat. Irtó béna volt. Több falatot
ejtett le, mint ami a szájában végezte, de hamar kialakult
köztünk egy kimondatlan rendszer. Ahányszor elejtett egy
falatot, miközben a szájához akarta emelni, én
elvigyorodtam, ő pedig rám hunyorított. Sokkal viccesebb
volt ez így, mintha gúnyolni kezdtem volna, és sokkal
kevesebb energiába került.
– Szóval, mi volt Selyemfiú Professzorral tegnap este?
Emerie sóhajtott egyet, és hátradőlt a székében.
– Semmi. Meghívott ma estére vacsorázni, hogy
jóvátegye a tegnap esti hibáját.
Megállt a pálcika a kezemben, félúton a szám felé.
– Ma este is bolonddá akart tenni?
– Ez alkalommal nem. Ma én mondtam vissza.
Bekaptam egy rákot.
– Jó! Így legalább kvittek vagytok. Milyen érzés?
Mosoly terült el Emerie gyönyörű arcán.
– Tulajdonképpen baromi jó érzés.
– Akkor ezért öltöztél fel így?
Bólintott.
– Valami puccos étteremben foglalt asztalt, hogy
megünnepeljük a szülinapomat. Átjött értem, aztán
hallottam, ahogy Rachellel telefonál, és hogy át akar menni
hozzá a vacsora után.
– Ekkor féltékeny lettél, és visszamondtad.
 – Tulajdonképpen nem. Magamra lettem dühös. Az
utóbbi három évet azzal töltöttem, hogy bármit elnéztem
neki, a férfinak, akiről tudtam, hogy soha nem fog egy
barátnál vagy egy szomszédnál többnek gondolni. Ennél
többet érdemlek.
Ennél nem is érthettem volna jobban egyet Emerie-vel.
– Nagyon helyesen mondod.
Felsóhajtott.
– Tovább kell lépnem.
Felvettem egy darab rákot a pálcikámmal, és
odanyújtottam Emerie-nek.
– Egy rákot?
– Oké. De tedd a számba, különben az egész asztalod
szószos lesz, ha én teszem a számba.
Felhúztam a szemöldökömet.
– Örömmel beleteszem a szádba. Tátsd nagyra!
Elnevette magát.
– Tehetséged van hozzá, hogy még a teljesen ártatlan
kijelentésekből is mocskos viccet gyárts.
– Ez egy kivételes adottság.
Közelítettem a falattal, mire Emerie kinyitotta a
gyönyörű száját, én pedig megetettem. Amikor a szája
körülzárta a pálcikámat, mintha egyenesen a péniszemben
éreztem volna. Elképzeltem, ahogy a farkamat dugom a
szájába, ő pedig befogadja azokkal a tökéletes festett
ajkaival. A falat elérte az ízlelőbimbóit, ugyanis lehunyta a
szemét, hogy szabadon élvezhesse az ízeket. Ezen a ponton
meg kellett igazítanom a nadrágomat. Ismét.
Nyeltem egyet, ahogy néztem, hogy lenyeli a falatot.
– Mikor szexeltél utoljára?
Emerie köhögni kezdett, s majdnem megakadt a torkán
egy darabka rák.
– Hogy mi?
– Jól hallottad. Szex. Mikor szexeltél utoljára valakivel?
– Már ismered a történetemet. Majd egy éve nem élek
kapcsolatban.
– Szexuális kapcsolatra gondolsz? Én úgy értettem, hogy
egy éve nem randiztál senkivel rendszeresen.
 – Nem is.
– De azért tudod, hogy nem minden kapcsolat esetében
szükséges, hogy szexnél többről legyen szó?
– Persze, hogy tudom. De nekem többre van szükségem
egy egyéjszakás kalandnál.
– Mi többre?
– Nem is tudom. Mindenekelőtt biztonságban kell
érezzem magamat azzal, akivel vagyok. Vonzódnom kell
hozzá, utána pedig ki kell jönnünk egymással. És nem
szabad azt éreznem, hogy kihasználnak és csak egyoldalú a
kapcsolat. Ha csak szexről van szó, akkor rendben van, de
akkor ezt előre le kell fektetni.
Bólintottam.
– Ez így mind rendben van. – Bár ekkorra már eléggé
elveszítettem a fejemet, ami megmagyarázza azt, hogyan
pattant ki a fejemből a következő gondolat, amit ki is
mondtam: – És én megfelelnék a feladatra?
– A feladatra? – nézett rám értetlenül. Pedig azt hittem,
hogy elég világosan fejeztem ki magam.
– A szexuális partner feladatára. Szerintem le kéne
feküdnünk egymással.
 Huszonkettedik fejezet
EMERIE

– Te megőrültél.
– Azért, mert azt gondolom, hogy le kellene feküdnünk
egymással?
– Eléggé különbözünk egymástól. Te azt gondolod egy
kapcsolatról, hogy az egy időintervallum, amit két ember
együtt tölt, mielőtt az egyik megcsalja a másikat.
– És?
– Én a szerelemben hiszek, a házasságban, és abban,
hogy mindent meg lehet oldani.
– De én nem erről beszélek, hanem a szexről. Tudom,
hogy már régen volt, de az az a cselekvés, amikor egy férfi
és egy nő…
Közbevágtam.
– Tudom, hogy mi a szex.
– Akkor jó, mert én is. Mi lenne, ha kipróbálnánk?
– Te megőrültél.
– Biztonságban érzed magad velem?
– Biztonságban? Igen. Azt hiszem. Tudom, hogy nem
hagynád, bármi rossz történjen velem.
– Fizikailag vonzónak találsz?
– Tisztában vagyok vele, hogy jól nézel ki.
– És ha mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy mi
folyik közöttünk, akkor egyikünk sem érzi azt, hogy a másik
kihasználja. – Drew hátrabillentette a székét. – Szóval
minden feltételnek megfelelek. – Kacsintott egyet. –
Ráadásul van egy hatalmas fürdőkádam. Ez a bónusz. Az
jutott eszembe, hogy akár jobban is megismerhetnénk
egymást.
Nem tudtam, mit reagálni erre, csak elnevettem magam
a helyzet abszurditásán.
– Látod? Még meg is nevettetlek.
 Kétségtelenül igaza volt. Őszintén szólva, az utóbbi két
hétben Drew Jagger sok érzést felkavart bennem, amiket
már régóta nem éreztem. Az ajkamba haraptam. A
gyomrom, mintha egy félig üres ruhaszárító gép lett volna,
amiben csak ugrálnak a ruhák, miközben egyre forróbb lett
a helyzet. Nem akartam elhinni, hogy egyáltalán számításba
vettem, amit mondott.
– Mikor voltál utoljára nővel?
– Azon a napon, mielőtt találkoztunk.
– Szóval csupán néhány hete. Randiztál vele?
– Nem. A hawaii vakációm alatt találkoztam vele.
– És megismertétek egymást, mielőtt lefeküdtetek
egymással?
Fogalmam sem volt, hogy miért kérdezem ezt tőle.
Drew letette a kajásdobozt az asztalra.
– Kevesebb, mint fél órával azután, hogy egy étterem
bárjában találkoztunk, leszopott a mosdóban.
Felhúztam az orromat.
– Vagy azt akartad volna, hogy hazudjak?
– Azt hiszem, nem. Bár talán meglettem volna a válaszod
nélkül is.
Bólintott.
– Szívesebben hallottad volna, hogy egy románc során
történt, egzotikus környezetben, és több volt annál, mint
ami valójában? Pedig ez csupán szex volt két felnőtt ember
között. Nem kell mindig minden kapcsolatnak többnek
lennie ennél.
Befejeztem a kínait, hátradőltem, és karba tettem a
kezem. Majd kipukkadtam, annyit ettem.
– Jóllehet csábító ajánlat… – vigyorodtam el —, leginkább
a kádfürdő miatt… De nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Túl
sok időt töltünk együtt ahhoz, hogy csak szexről legyen szó.
Drew a szájához emelte a hüvelykujját, és megdörzsölte
az alsó ajkát.
– Akkor akár ki is lakoltathatlak.
– Így már biztosan le akarnék feküdni veled, hiszen
semmi nem hoz hangulatba annyira, mint ha kidobnak az
utcára – gúnyolódtam vele.
 Drew átjött az asztal másik oldalára és bedobta a
szemétbe az üres ételesdobozomat. Éreztem, hogy ott állt
mögöttem. Lehajolt, a feje a vállammal egy vonalba került,
lehelete csiklandozta a nyakamat, ahogy beszélt:
– Ha meggondolod magad, tudod, hol találsz.
Jóllehet nem volt túl sok kedvem egyedül lenni, kicsivel
azután, hogy Drew-val megvacsoráztunk, közöltem vele,
hogy haza kell mennem dolgozni még egy kicsit. Az sms-
ében ő is azt mondta, hogy még többórányi munkája van,
úgyhogy őt sem akartam feltartani. Valamint időre volt
szükségem, hogy leülepedjen bennem az imént elhangzott
beszélgetés. Drew ajánlata bizarrnak tűnt, azt azért nem
tagadhattam, hogy egyben vonzónak is.

Az irodában a következő néhány napban minden visszaállt a

régi kerékvágásba. Ezen azt értem, hogy továbbra is
kigúnyolta a pároknak adott tanácsaimat, én pedig azt
javasoltam neki, hogy vizsgáltassa ki magát a nem létező
erkölcsei miatt, miután meghallottam, hogy mit mondott az
ügyfeleinek. Baldwinnal feszült maradt köztünk a viszony.
Tegnap reggel hallottam, ahogy kinyitotta, majd becsukta
maga mögött az ajtaját, aztán pedig bekopogott hozzám,
úgyhogy roppant érett viselkedésről tanúbizonyságot téve
úgy tettem, mint aki nincs otthon.
Fogalmam sem volt, hogy miért kerültem, hiszen nem is
tett semmi rosszat. Így hát másnap, amikor ismét
bekopogott, vettem egy mély levegőt, és immáron
felnőttként viselkedtem.
– Aggódtam miattad – mondta.
– Igen? Nem akartam, hogy aggódj. Csak elfoglalt
voltam, sokat dolgoztam.
– Az jó. Örülök, hogy minden úgy alakul, ahogyan
eltervezted.
Nem minden. De kit érdekel?
– Igen. Örülök, hogy a magánrendelésem jól megy.
– Nem reggelizünk együtt? Reméltem, hogy tudunk egy
kicsit beszélgetni, és elmesélhetjük a másiknak, mi történt
az elmúlt napokban.
Lett volna időm vele reggelizni, de inkább hazudtam. Az
órámra néztem, láttam, hogy fél nyolc.
– Nos, fél kilenctől terápiám lesz, és még nem készültem
fel rá teljesen.
– Akkor vacsora?
– Eléggé tele van a napom. – Óvatosan elmosolyodtam. –
Későig terveztem dolgozni, hogy be tudjam gépelni a
jegyzeteimet a klienseim aktáiba.
Baldwin összeráncolta a homlokát.
– Ebéd? Ehetünk az irodádban is, ha szeretnéd.
Tudtam, hogy nem fog elfogadni egy nemleges választ.
– Nos… jól van.
Miután elment, az jutott eszembe, hogy mégis jobb
lenne, ha nem az irodámban ennénk, hanem egy közeli
étteremben, úgyhogy küldtem neki egy sms-t. Nem mintha
fontolóra vettem volna, hogy ezzel elszomoríthatom Drew-t,
csak egyszerűen képtelen voltam megjósolni, hogyan
reagálna erre.
§

Nem az a lényeg, hogy mit mondasz,

hanem az, ahogyan mondod.
Ma azt szeretném mondani neked, hogy
……………………….. és szeretném
megmutatni, hogy komolyan is gondolom.
Miután felírtam a fehér táblára a napi idézetet, a
honlapomra is feltöltöttem, és elkezdtem átnézni az aktákat.
Délután terápiám volt, és fel akartam készülni előre,
gondolva arra az eshetőségre, ha esetleg későn érek vissza
az ebédről. Baldwin küldött egy sms-t, hogy a Seventh Street
Caféban foglalt asztalt, egy textilszalvétás helyen, ahol eltart
egy darabig, amíg elkészítik a különleges ételeiket. És
hamburgert nem árusítanak. Köbe burgert készítenek
marhából kacsazsíron pirított édesköménymaggal.
Valamivel alá kellett támasztaniuk, hogy miért kerül
huszonöt dollárba náluk a hamburger.
Meglepődtem, amikor fél órával ebéd előtt Baldwin
feltűnt az irodában ahelyett, hogy az étteremben
találkoztunk volna, ahogy megbeszéltük.
– Azt hittem, hogy a Seventh Street Caféban találkozunk.
– Itt voltam a közelben, úgyhogy arra gondoltam,
beugrom érted.
Behívtam az irodába, amíg felvettem a kabátomat és
kikapcsoltam a laptopomat. Drew szinte reggel óta egy
konferenciahívást bonyolított, és persze pont ebben a
pillanatban kellett befejeznie. Besétált az irodámba anélkül,
hogy tudta volna, Baldwin épp itt van.
– Nos, mihez lenne kedved? Én hot dogra gondoltam.
Szívesen felsétálnék a… – megállt, amikor meglátta
Baldwint. – Nem láttam, hogy társaságod van.
Láttam a szája sarkában a csalódottságot. Láthatóan nem
kedvelte Baldwint.
Persze Baldwin sem segített a kölcsönös szimpátián.
Aljasul így válaszolt: – Igen, együtt ebédelünk egy olyan
helyen, ahol nem árusítanak ilyen egészségtelen ételeket.
Drew rám nézett, és a tekintete világosan kifejezte
mindazt, amit nem mondott ki hangosan Baldwinnak. Aztán
megfordult, és visszament az irodájába, s csak annyit szólt
vissza a válla felett, miközben elsétált: – Hát akkor jó
étvágyat az egészséges ételetekhez!
Már majdnem kiértünk az irodából, amikor Baldwin
megállt, hogy elolvassa a napi idézetet.
Felém fordult.
– A klienseidnek tetszenek ezek az idézetek?
Védekezőn válaszoltam:
– Igen. A honlapomra is feltöltöm őket, ahol azok a
kliensek is láthatják, akik videoterápián vesznek részt. A
gyakorlat azt mutatja, hogy ha az emberek inspiráló
idézetekkel találkoznak, melyek egyben arra ösztönzik őket,
hogy többet vigyenek bele a kapcsolatukba, megerősítő
hatással van rájuk.
– Attól függ, hogy mit tanácsolsz nekik.
Nem értettem, hogy mi nem tetszik Baldwinnak ebben,
hiszen a napi idézet ötletét az egyik előadásából merítettem,
amikor még demonstrátor volt az egyetemen. Nem értettem,
miért zavarja, hogy használom e gyakorlatot.
Ahogy kisétáltam az ajtón, megálltam, hogy ismét
elolvassam az idézetet.
Drew.
Meg fogom ölni.
Megváltoztatta.
Megint.
Én azt írtam:

Nem az a lényeg, hogy mit mondasz,

hanem az, ahogyan mondod.
Ma azt szeretném mondani neked, hogy
……………………….. és szeretném
megmutatni, hogy komolyan is gondolom.

Akkor írhatta át, amikor csukva volt az ajtóm. Jelenleg

állt a táblán:

Nem az a lényeg, hogy mit teszel,

hanem az, hogy kivel.
Ma téged szeretnélek megdugni.
És komolyan gondolom.
 Huszonharmadik fejezet
EMERIE

– Van egy megkésett szülinapi ajándékom a számodra –

mondta Baldwin, miközben az étterem előterében
várakoztunk, míg a hosztesz leültette az előttünk érkezett
vendégeket.
– Igen?
Elmosolyodott és bólintott.
– Elintéztem neked egy állásinterjút egy adjunktusi
pozícióra az egyetemen. Két hét múlva lesz. Csupán egy
tárgy tanításáról lenne szó, de így legalább megvetheted a
lábadat az intézményben.
– Te jó ég, Baldwin! – gondolkodás nélkül a nyakába
borultam és megöleltem. – Köszönöm! Ez a – már majdnem
azt mondtam, hogy a legjobb ajándék, amit kérhettem volna,
de aztán eszembe jutott, hogy mit kaptam Drew-tól, és még
időben korrigáltam. – Ez nagyszerű. Nagyon köszönöm.
Aztán megérkezett a hosztesz, leültetett minket, majd a
következő egy órában munkáról és a professzorról
beszélgettünk, aki majd az interjút tartja. Jó volt ismét
beszélgetni Baldwinnal, élveztem a társaságát. Rá kellett
döbbennem, hogy az utóbbi hónapban a frusztrációm, ami az
iránta táplált érzelmekből adódott, rányomta a bélyegét a
barátságunkra. Ideje volt túllépnem ezen, és élvezni azt, ami
valójában köztünk volt.
Miután befejeztük az evést, a pincér elvitte a tányérokat,
Baldwin pedig kávét rendelt. Összefonta az ujjait az
asztalon, és a munkáról valami egészen más témára váltott.
– Szóval randizgatsz azzal az ügyvéddel, aki megosztja
veled az irodáját?
– Nem. Az a csók, amit láttál csak a túlzásba vitt
Margarita eredménye volt.
Baldwin összevonta a szemöldökét, de bólintott.
 – Nos, az jó. Nem vagyok benne biztos, hogy ő az a fajta
férfi, akivel viszonyba kéne bonyolódnod.
– Ez meg mit jelentsen?
Éppenséggel dühös voltam Drew-ra, és azt terveztem,
hogy szétrúgom a seggét, amikor visszamegyek az irodába,
de Baldwinnak semmi joga nem volt leszólni őt, hiszen még
csak nem is ismerte.
– Ő olyan… nem is tudom. Tapintatlan.
– Nos, inkább lényegre törő. És néha egy kicsit illetlen.
De tulajdonképpen megfontolt ember, ha egyszer valaki
megismeri.
Baldwin az arcomat tanulmányozta.
– Nos, örülök, hogy nincs köztetek semmi. Csak téged
akarlak védeni, de ezt úgyis tudod.
Vicces, de amióta Drew-t megismertem, inkább azt
éreztem, hogy ő akart megvédeni Baldwintól.

Drew ajtaja csukva volt, amikor visszaértem. Hallgatóztam

egy ideig, hogy megbizonyosodjam, nem telefonál, aztán
berontottam.
– Akkora egy seggfej vagy!
– Ezt már mondtad. Milyen volt az ebéd Fellengzős
Professzorral?
– Finom – hazudtam. Pedig még csak nem is ízlett a
flancos hamburgerem.
– Baldwin elolvasta, amit a táblámra írtál. Befejezhetnéd
végre, hogy mindig kibaszol velem.
Elvigyorodott.
– De hát olyan vicces kibaszni veled. Ha már meg nem
baszhatlak. Valahogy le kell vezetnem a feszkót.
– Most biztosan azt hiszi, hogy nem is vagyok olyan jó a
szakmámban.
Drew megvonta a vállát.
– Miért nem mondtad el neki, hogy én írtam oda?
– Amúgy sem kedvel téged, és nem akartam, hogy még
jobban megutáljon.
 – Pont leszarom, hogy mit gondol rólam. Téged miért
érdekel, hogy mit gondol rólam?
Ez egy nagyon furcsa kérdés volt. Nem is tudtam mit
válaszolni rá.
– Csak úgy.
Rám bámult. Aztán megint dörzsölgetni kezdte a duzzadt
alsó ajkát a hüvelykujjával.
– Tudni akarod, hogy mit gondolok?
– Van választásom?
Drew megkerülte az asztalát, és nekitámasztotta a
csípőjét.
– Azt hiszem, kedvelsz engem. Ezért számít neked, hogy
mit gondol rólam az a seggfej.
– Pillanatnyilag nem mondanám, hogy túlzottan
kedvellek.
A dekoltázsomra vándorolt a tekintete.
– De egy részed azért mégiscsak kedvel.
Lenéztem, és láttam, hogy a mellbimbóim keményen
meredtek felfelé. Gyakorlatilag teljesen átlátszottak a
selyemblúzomon. Árulók.
Összefontam a karomat magam előtt.
– Hideg van idebent.
Drew eltávolodott az asztalától, és közelebb jött pár
lépéssel.
– Annyira azért nincs hideg. Sőt, szerintem meleg van. –
Meglazította a nyakkendőjét.
A fenébe is. Miért gondolom azt, hogy ez szexi?
A szívem csak úgy kalapált a mellkasomban.
Még egy lépéssel közelebb jött. Talán fél méter lehetett
közöttünk.
– Szerintem a tested nagyon is kedvel engem, csak az
agyad hadakozik ellenem. Meg kéne küzdenünk, mint felnőtt
a felnőttel, meztelenül a hálószobában.
– Szerintem te megőrültél. És kettőnk közül én vagyok a
pszichológus, úgyhogy az én diagnózisom talán pontosabb.
Tett még egy lépést felém.
– Szóval, hogyha felhúznám a szoknyádat, és benyúlnék a
lábad közé, akkor most nem lennél nedves, ugye?
 A bőröm tüzelt, de nem voltam benne biztos, hogy azért,
mert Drew azt mondta, benyúlna a lábam közé, vagy azért,
mert úgy éreztem, erre vágyom. Képtelen voltam felemelni a
tekintetemet és a szemébe nézni, de elsétálni sem tudtam. A
szemem sarkában bámultam rá, de mivel magas volt, ezért
csak a mellkasának emelkedését és süllyedését láthattam
csak. Minden lélegzetvétele egyre mélyebb volt, s a légzésem
üteme igazodott az övéhez.
– Nézz rám, Emerie! – A hangja mély volt és magabiztos.
Drew megvárta, amíg a szemébe nézek, majd egy apró
lépéssel megszüntette a köztünk lévő távolságot. – Három
másodperced van, hogy kimenj az irodámból, különben
felhatalmazol, hogy azt tehessek veled, amit akarok.
Nyeltem egyet. A hangom remegett, ahogy farkasszemet
néztem vele.
– Azért jöttem ide, hogy jól leordítsalak.
– Szeretem, amikor dühös vagy. – Elhallgatott egy
pillanatra. – Egy.
– Szereted, amikor dühös vagyok?
– Igen, attól beindulok. Kettő.
– Nem fogsz semmit sem csinálni háromra, ha egyszer
azt mondom, hogy ne.
Egyre közelebb araszolt.
– Hát persze hogy nem. Bízz bennem! De nem fogod azt
mondani, hogy ne. – Ismét elhallgatott. – Utolsó lehetőség.
Mozdulatlanná merevedve álltam ott, ahogy kimondta az
utolsó számot.
– Három.
Mielőtt még tiltakozhattam volna Drew ajkai az enyémre
tapadtak. Az alsó ajka annyira tökéletesen puha volt és telt.
Már hetek óta bámultam, és most hirtelen elborult az
agyam. Megfogtam a nyakkendőjét, és még közelebb húztam
magamhoz, miközben az alsó ajkát szopogattam. Egy
nyögéssel válaszolt, és körém fonta a karját. Mindkét keze a
fenekemen kötött ki. Felemelt a padlóról, és erősen belém
csípett.
A szoknyám felcsúszott, ahogy a lábam a csípője köré
fonódott. Sétált velem néhány lépést, míg a hátam a falnak
nem ütközött, aztán a csípőjével odaszegezett, így szabaddá
vált a keze.
Ó, istenem, minden trükköt tud. A nyakamat harapdálta,
és hallottam, ahogy kicsatolta a nadrágszíját.
Az a hang.
Olyan erőteljesnek és elszántnak hangzott. Ha eddig nem
lettem volna nedves, akkor e hang után biztos, hogy az
leszek.
– Nincs több ügyfeled mára?
– Nincs, csak videohívások. És neked?
– Hál’ istennek.
Elkapta a blúzomat, és egy mozdulattal letépte rólam. A
gombok csak úgy gurultak a padlón. A hüvelykujjával
lenyomta a melltartóm elejét, majd lehajolt, és szopogatni
kezdte a mellbimbómat. Keményen.
– Ó, istenem!
A hátam ívben megfeszült. Fájt, de még többet akartam
belőle. Drew nadrágjáért nyúltam, de ahogy a falhoz
szögezve tartott, nem értem el. De akkor is bele kellett
markolnom valamibe, beletúrtam hát a hajába, és egyre
jobban húztam magamhoz, ahogy ő is egyre erősebben
szopogatta a mellbimbóimat. Soha életemben nem éreztem
ennyire erős vágyat. Annyira erőteljes volt, hogy szinte már
fájdalmat akartam okozni neki, ami egyáltalán nem volt rám
jellemző. Szerettem, ha a szex gyöngéd és szerelemmel teli.
Ez viszont tiszta, hamisítatlan testi vágy volt.
A testem annyira ki volt éhezve, annyira ott volt már a
csúcspont közelében, hogy majdnem elmentem, amikor a
kezét a lábam közé csúsztatta. Félrehúzta a bugyimat és
felnyögött, amikor megérezte, hogy mennyire nedves
vagyok.
– Tudtam, hogy teljesen át leszel nedvesedve.
Aztán belém csúsztatta két ujját, én pedig hangosan
felnyögtem.
Túl régen volt már.
Réges-régen.
– Drew – próbáltam figyelmeztetni. Ha nem lassít, akkor
elélvezek. – Lassíts!
 – Nem fogok – nyögte. – Majd lassítok, miután
végignéztem, ahogy elélvezel az ujjaimtól. Nem fogok sietni,
miközben kiszívom minden egyes cseppjét a puncidból
szivárgó édes nedűnek. De most még nem lassítok.
Ki és be mozgatta az ujjait, majd behajlította az egyiket,
pont tökéletes szögben és ettől teljesen megőrültem.
Elengedtem magam, és felnyögtem. Nem szégyelltem
magam, amiért még öt percébe sem került, hogy elélvezzek.
– Jézusom, Emerie. Ez a legszexibb dolog, amit valaha
láttam.
Épp meg akartam mondani neki, hogy ezt meg kell
ismételnie, amikor egy hang szólt be az irodába.
– UPS. Drew, odabent vagy?

Drew-nak néhány inge az irodaajtaja mögött lógott, úgyhogy

leemeltem egyet, mialatt ő elment, hogy beszéljen a
kézbesítő fickóval. Először megpróbáltunk csendben
maradni, reméltük, hogy elmegy, de biztosan meghallhatott
bennünket, mert az irodánk felé sétált a folyosón, ami miatt
Drew kénytelen-kelletlen elindult, hogy intézkedjen.
Kapkodva gomboltam be az inget magamon – ami vagy
tíz mérettel nagyobb volt, mint az enyém –, hogy eltakarjam
magam, mintha a kézbesítőnek Drew megengedné, hogy
visszajöjjön és beköszönjön. Két perccel ezelőtt önkívületi
állapotban voltam, amitől még nehezebbemre esett
visszazökkenni a valóságba. Mi a fenét művelek?
Persze, Drew szexi volt és fizikailag vonzódtam hozzá,
ezt nem tagadhattam. De akkor is hiba volt belebonyolódni
ebbe a kapcsolatba. Mást vártunk az élettől. A tény, hogy
élveztem a társaságát és vele töltöttem minden napot, csak
még nehezebbé tenné, hogy különválasszuk a szexet és az
igazi érzelmeket. Ő olyan volt, mint egy drog: tudtam, hogy
nem kellett volna belemennem, de a függőség hamar
kialakult.
A legalsó gombnál tartottam, amikor Drew visszajött az
irodába.
 – A kézbesítő azt hitte, hogy megőrültem.
– Miért?
– Neked hozott csomagot és kérdezte, hogy itt vagy-e.
Nem akartam, hogy utánad kérdezősködjön, úgyhogy azt
mondtam, ma csak én vagyok az irodában.
– Szóval azt hitte, hogy maszturbáltál?
– Amikor odaadta az elektronikus aláírópadot,
észrevettem, hogy a tekintete ezt bámulta. – Drew
lemutatott a nadrágjára. Elég nagy domborulat uralta
arrafelé a terepet, és gyakorlatilag látni lehetett, ahogy a
péniszének a körvonala kirajzolódik. A cipzárja szintén nem
volt felhúzva, ahol ráadásul kilógott az inge csücske.
A számhoz kaptam a kezem, és elnevettem magam.
– Te jó ég!
Aztán a nadrágjára néztem.
Te jó ég! Olyan vastag és hosszú volt, mintha egy
krikettütőt hordott volna a nadrágjában.
Észre sem vettem, hogy már mióta bámulom, míg Drew
is elkezdett nevetni.
– Ne bámuld már így, különben nem leszek udvarias, és
nem hagyom, hogy a szádba vedd és szopogasd majd.
Istenem, hogy mekkora egy paraszt.
Ó, istenem, mennyire szeretném szopogatni.
Megráztam a fejem, és kényszerítettem magam, hogy
ismét Drew szemébe nézzek. Látszott rajta, hogy
szórakoztatta az eset.
– Kell még csinálnod valamit, mielőtt felmegyünk?
– Fel?
– A lakásomba. Biztosra akarok menni, hogy amikor
először együtt vagyunk, senki nem zavar meg többé.
– De… szerintem nem…
Drew elcsendesített mielőtt még be tudtam volna fejezni
a mondatomat. Az ajkamhoz nyomta az ajkát. Amikor
legközelebb levegőt vettünk, szédültem. A szemembe nézett.
– Ne gondolkodj! Ma ne! Majd holnap ráérsz. Ha azt
szeretnéd, hogy ez egy egyszeri alkalom legyen, elfogadom.
De ma mindenképp megtörténik.
Az agyam nemet kiáltott, de a fejem már bólintott is.
 Drew mosolygott.
– Rendben?
– Rendben.
A zsebében turkált, majd előhúzta a kulcsait.
– Fogd a laptopodat és a telefont, menj fel a lakásomba,
és mondj le mindent, ami még mára lenne. Én is ezt fogom
tenni, és negyedóra múlva ott vagyok.
– Miért nem tehetjük meg ezt mindketten idelent?
– Mert kőkeményen áll a farkam, és ha az ingemben
látlak, az nem segít. Épp elég baj, hogy beégett az agyamba,
ahogyan elélveztél. Az ellenőrzésem alatt kell tartanom a
dolgokat, úgyhogy nem akarom, hogy összezavarj.
– Á.
Elmosolyodott.
– Igen, á. – Ezt követően szemérmesen megcsókolt, s a
fenekemre csapott, ahogy felküldött a lakásába. – Menj!
 Huszonnegyedik fejezet
EMERIE

Semmi szexi ruhám nem volt, amit felvehettem volna, de

azért megpróbáltam minden tőlem telhetőt. Gyorsan
helyrehoztam a kócos hajamat, és megigazítottam a
sminkemet. Szerencsére izgalmas, fekete csipkemelltartót
vettem fel reggel és egy hozzáillő tangát, úgyhogy
levetettem a szoknyámat, és úgy döntöttem, hogy Drew
ingében fogok várakozni, amit egy kicsit kigomboltam, hogy
látszódjon a melltartóm. A fürdőszobai tükörbe nézve
elégedett voltam magammal. Bementem a nappaliba, hogy
megnyissam a naptáramat a laptopomon, és elkezdtem
lemondani a délutáni klienseimet.
Épp az ablakon néztem kifelé az utolsó hívásom közben,
amikor hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó. A nyugalom,
ami rám szállt, miközben új időpontokat adtam a
klienseknek, hirtelen eltűnt, s összerándult a gyomrom az
izgalomtól.
Tess McArdle épp a története közepén járt az egyik
orvosi vizitjéről – semmi köze nem volt a terápiánkhoz –,
úgyhogy arra gondoltam, jobb lesz, ha nem fordulok meg,
hogy meglássam Drew-t. Így is épp elég nehéz volt ez a
beszélgetés, hogy a zárban megzörrent a kulcs.
Képtelen voltam levenni a szemem Drew tükörképéről,
amit az ablakban láttam meg. Letette a kulcsait a pultra,
kiürítette a zsebét, majd kivett a tárcájából valamit, amiről
azt gyanítottam, hogy egy óvszer, végül mögém sétált. A
szemét egy pillanatra sem vette le az üvegről.
Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy lerázzam Mrs.
McArdle-t, de nem értette a célzásaimat. Drew olyan közel
állt hozzám, hogy éreztem a teste melegét a hátamon, de
nem ért hozzám, hanem inkább levetkőzött.
Először az ingétől szabadult meg. A mellkasa olyan volt
akár egy szoboré – gyönyörű. Az összes apró vonalkát láttam
a kidolgozott hasizmán. Ha ilyen jól nézett ki az üveg
tükröződésében, akkor azt már elképzelni sem mertem, hogy
menynyire isteni lehet szemtől szemben.
A cipője következett, majd a zoknija… és végül a nadrág.
Nem tudtam levenni a szemem az ujjairól, ahogy gyorsan
kicipzározta a sliccét, majd a padlóra ejtette a nadrágját.
Kilépett belőle és arrébb rúgta. Visszatartottam még a
lélegzetemet is, amikor a bokszeréhez nyúlt, majd hangosan
felnyögtem, amikor hirtelen levetette.
– Emerie? Ott van? Minden rendben?
A fene. A fene. Egy szót sem hallottam abból, amit Mrs.
McArdle mondott az utóbbi percben, ő viszont hallotta,
ahogy felnyögtem.
– Igen. Elnézést, Mrs. McArdle – mondtam frusztráltan
csak felmászott az asztalomra egy hatalmas pók, és
megijedtem.
Drew rám mosolygott az üvegtükörben. Élvezte a
műsort. Talán a kelleténél egy kicsit jobban is. Kezébe vette
a péniszét, és elkezdte dörzsölgetni, miközben engem nézett.
– Mrs. McArdle, nagyon sajnálom, de most tényleg
mennem kell. Nemsokára jönnek hozzám, bármelyik
pillanatban megérkezhetnek.
Drew hozzám hajolt, és megcsókolta a nyakamat, s a
fülembe suttogta:
– Nem jön senki, hanem inkább valaki el fog menni. –
Becsúsztatta a kezét az ingem, pontosabban az inge alá, és
megfogta a fenekemet. – Az üvegnek nyomva foglak
megdugni.
Összeszorítottam a combomat, de ez mit sem segített
azon, hogy a lábam köze egyre jobban lüktetett. Amikor a
fenekemen lévő keze becsúszott a combom közé, és
megdörzsölte a nedves puncimat, majd a nedvességet a
fenekemre kente, megremegett a lábam. Azt tervezte vajon,
hogy beteszi oda azt a hatalmas fegyvert?
Tovább masszírozott, s mindenfelé elkente a
nedvességemet. Mire sikerült leráznom Mrs. McArdle-t,
sokkal nedvesebb voltam, mint amikor síkosítót használtam,
hogy kielégítsem magam.
Hagytam, hogy a mobilom a földre essen, az sem
érdekelt, hogy ha összetörik közben. Nekidőltem Drew-nak,
aki belém dugta két ujját.
– Milyen nedves vagy. Készen állsz. – A hangja rekedt
volt, komolyan kezdtem rákattanni a hangjára. Imádtam,
hogy nem is kérdezte, hanem közölte, hogy mit fog tenni
velem. – Imádom a tested.
Tetszett, ahogy most éreztem magam.
– De… de… nem látnak be az emberek? – Alig tudtam
összefüggően beszélni, de amikor kinyitottam a szemem,
láttam az utcán sétáló embereket. Igaz, messze voltak, de
akkor is.
Drew ujjai ki-be jártak bennem.
– Kit érdekel? Ha valaki véletlenül meg is látna,
megállítanál?
Őszintén válaszoltam: – Nem.
Akkor sem állítottam volna meg, ha egész
nézőközönségünk van, akik arra várnak, hogy számokat
mutogassanak a táblácskáikon, értékelve az előadásunkat.
Ennél már sokkal messzebb jártunk.
– Jól van.
Egy pillanatra kihúzta belőlem az ujjait, de mielőtt
felfoghattam volna, hogy mi történik, Drew már szét is tépte
rajtam az ingét. Lepattogott gombjai az üvegfalnak ütődtek.
– Csak nem problémád van a gombokkal?
– Azzal van problémám, ha rajtad ruha van.
Rekordidő alatt vette le az ingét, a melltartómat és a
bugyimat, és a meleg testem mögött máris éreztem a hideg
üveglapot.
– Lehet, hogy látnak odalentről. – Becsúsztatta a kezét a
mellem és az üveg közé, és megcsípte az egyik
mellbimbómat. – Lehet, hogy van egy férfi odaát az egyik
épületben, aki távcsővel néz minket. – Az állával a srégen
lévő épületre bökött a park túloldalán. – És a péniszét
dörzsölgeti, imitálva, mintha ő lenne előtted, én pedig
mögötted.
– Ó, istenem!
 Amennyire hideg volt az ablaküveg, annyira lángolt a
testem.
Drew a vállamat harapdálta, s egyre följebb haladt a
nyakam felé, majd a fülemnél kötött ki.
– Terpeszd szét a lábad, Em!
Az ablakon is kiugrottam volna ezen a ponton, ha Drew
ezt kéri. Engedelmeskedtem, mire az egyik karjával átölelte
a derekamat, maga felé húzta a fenekemet, s ezzel arra
kényszerítette a hátamat, hogy ívbe hajoljon, míg a mellem
még mindig az üveghez nyomódott. Aztán megfogta a
péniszét, felhúzta rá az óvszert és gyengéden belém hatolt, a
kezével irányítva a szerszámot.
Néhányszor ki-be húzogatta bennem, minden
alkalommal egyre mélyebbre hatolt, mígnem teljesen
kitöltött. Még soha nem voltam egy férfival sem, akinek
ennyire vastag lett volna a pénisze, s minden mozdulata arra
csábította a testemet, hogy úgy fonja körül, akár egy
kesztyű.
– Basszus. Ez annyira jó. A szűk kis puncid olyan erősen
szorít. Szeretnéd, hogy teljesen kitöltselek? A tested
szeretné kiszívni belőlem az ondómat?
Jó ég! Imádtam a mocskos száját. Felnyögtem, és felé
nyomtam a fenekemet, hogy még mélyebbre tudjon hatolni
belém.
– Igen, Drew, csináld!
Csend honolt, csupán a szeretkezésünk hangjai
visszhangzottak körülöttünk. A hang maga ugyanannyira
megőrjíthette Drew-t, mint ahogy engem is, mert egyre
erősebben és mélyebben hatolt belém. Minden egyes nyögés,
amit kiadott magából, egyre közelebb juttatott a csúcshoz. A
szememet becsuktam, teljesen elvesztem a gyönyörben, de
amikor kinyitottam, csak Drew tükörképét láttam, amikor
elélveztem. Hosszú és intenzív érzés volt, de közben egyszer
sem szakadt meg közöttünk a szemkontaktus.
– Basszus. Gyönyörű vagy – motyogta Drew, ahogy még
egy utolsót lökött rajtam, majd erős pulzálást éreztem
odabent, ahogy a forró ondója kiömlött, s közben egyre csak
azt ismételgette, hogy milyen gyönyörű vagyok.
 Aztán erőtlenül lelassított, végül kivette belőlem a
péniszét, hogy levehesse az óvszert. Amikor visszatért,
felkapott a karjába.
– Mit csinálsz? – kérdeztem meglepetten.
– Beviszlek az ágyba.
A vállára támasztottam a fejemet.
– Kimerültem.
Drew mosolygott.
– Azt nem mondtam, hogy aludni fogunk, hanem inkább
még egyszer, de most rendesen megduglak.
– Rendesen? – szakadt ki belőlem.
– Igen. Adj tíz percet! Alig várom, hogy láthassam az
arcodat, ahogy elélvezel az ágyamban.
– Tíz perc? – Nekem inkább több órára lett volna
szükségem.
Drew nevetett, és megpuszilta a homlokomat.
– A második menet után majd megfürdünk. Ez hogy
hangzik?
Istenien.
– Nem lehet előrehozni azt a fürdőt, ha túl fáradtnak
érzem magam a második menethez?
– Ne aggódj! Majd én dolgozom, te meg csak fekszel a
hátadon, és élvezed a nyelvem kényeztetését, közben pedig
álmodozhatsz a fürdőről.
– Ha belegondolok, hogy minderre nemet mondtam
tegnap. ..
– Ez volt az utolsó alkalom, hogy nemet mondtál nekem.
– Gondolod?
– Tudom. Most, hogy már mindketten tudjuk, milyen jók
vagyunk együtt, hiába mondasz nemet, nem fogom
válaszként elfogadni.

– Foltos lettél. – Drew megmerítette a markát meleg vízzel,

és hatalmas cseppekben az álló mellbimbómra csepegtette. A
lába közé fészkeltem magam, ahogy a fürdőkádban áztattuk
magunkat.
 – Hol?
– Itt. – Egy piros foltra mutatott a mellemen, amit eddig
észre sem vettem.
– Nem baj. Valószínűleg senki sem fogja észrevenni.
Meghökkent ezen.
– Valószínűleg?
– Úgy értettem, hogy úgyis eltakarja a melltartóm,
úgyhogy még ha le is vetkőzöm valaki előtt, például a
próbafülkében vagy az orvos előtt, akkor sem fogja látni
senki.
– Szóval azt tervezed, hogy mással is lefekszel, mielőtt
még elmúlna?
Oldalra billentettem a fejemet, hogy felsandítsak rá.
– Tehát többről van szó, mint egyszeri alkalomról?
Drew a tekintetemet kereste.
– Igen.
– Jól van. Akkor senki sem fogja látni a foltos bőrömet,
úgyhogy nem kell aggódnunk emiatt.
Ellazult az állkapcsa.
– Jó. Csak mert nem ez az egyedüli folt, amit hagytam
rajtad.
– Hol van még?
– Itt. – Megérintette egy helyen a kulcscsontomat. – És
itt. – S a fülem mögött lévő pontra mutatott. – És biztos
vagyok benne, hogy találsz még párat a combod belső felén
is.
Felnevettem.
– Azokat egyáltalán nem bánom. De nem szívhatod ki a
nyakamat, mert azt már a klienseim is látják, és legtöbbjük
kemény időszakon megy át éppen. Nem akarom, hogy azt
lássák, nekem igencsak vidáman telnek az éjszakáim.
– Megértettem. Akkor majd csak a melledre
korlátozódom, meg a combodra meg a puncidra és a
fenekedre.
– Mocskos a szád, tudtad?
Megcsípte a mellbimbómat.
– Úgy tűnt, nem bántad, amikor benned voltam.
– Nos… ez így is van.
 Nem volt mit tagadni, hiszen ez volt az igazság. Éreztem,
hogy az arcomat elönti a pír.
Drew nevetett.
– Az arcomon lovagoltál, ehhez képest, amikor
kimondom a cici és a punci szavakat, még mindig elpirulsz.
– Fogd be! – mondtam és vizet spricceltem rá.
Drew bekapcsolta a masszírozó fejeket, én pedig a
karjában ellazulva élveztem a fürdőt. Az örvénylő hangtól
csak még jobban átadtam magam a pihenésnek. Jóllehet volt
valami, ami az utóbbi egy órában foglalkoztatott, és amit
nem tudtam kiverni a fejemből.
Egy kis idő múlva a vízsugarak alábbhagytak, s ekkor
rászántam magam.
– Kérdezhetek valamit?
– Igen, a feneked a farkamnak nyomódik. Gondolom ez
nem olyan kérdés, amire szeretnék válaszolni, ha eddig
vártál, hogy feltedd.
Micsoda paraszt. De akkor is megkérdeztem tőle.
– Mi történt a házasságoddal, hogy végül elváltál?
Drew sóhajtott egyet.
– Már így is csupa ránc vagy a víztől. Biztos vagy benne,
hogy hallani akarod? Csak mert mire befejezem a szaros
történetemet Alexával, lehet, hogy kilencvennek fogsz
kinézni.
Alexa. Már most utáltam. Csupán a neve hallatán.
– Hát mondd el a rövidített verziót!
– Az egyetem utolsó évében találkoztunk. Három hónap
után terhes lett.
Hát van gyereke?
– Ez igen. Így hát elvetted?
– Igen. Visszanézve, nem volt a legokosabb döntés, de
nagyon kedves volt, és hát a szíve alatt hordta a gyerekemet.
Nagyon másképp élt, amint ahogy én felnőttem. Nekünk
mindig sok pénzünk volt, így hát mindent meg akartam neki
adni, és a gyerekünknek.
– Ez nagyon nemes gondolat.
– Szerintem te összekevered a nemes és a naiv fogalmát.
– Egyáltalán nem. Szerintem dicséretes, hogy gondtalan
életet akartál biztosítani nekik.
– Ja… nos, dióhéjban nem volt az az édes nőszemély,
mint akinek tettette magát még a házasság előtt. De én azért
még sokáig próbálkoztam.
– És mi vitt rá végül, hogy elválj?
Drew hallgatott egy darabig, s amikor ismét megszólalt,
a hangja elfátyolosodott.
– Egy baleset. És a fiam is vele volt aznap este az
autóban.
 Huszonötödik fejezet
DREW

Szilveszter éjszakája, három évvel korábban

A keresztet bámultam a fiam szobájának a falán. Egy évvel

ezelőtt arra késztetett, hogy imádkozzak érte. A kiságy, ami
fölött korábban lógott, már a múlté volt. A helyén egy
műanyag, versenyautó alakú kiságy állt. A keresztet viszont
visszatettem a falra, mivel Isten jelet küldött, miszerint nem
jártam szerencsével, amikor az apám egészségéért
imádkoztam. Három nappal korábban halt meg.
A ma reggeli temetés után csak néhány ember jött vissza
velünk a lakásba, hogy együtt ebédeljünk. Örültem, hogy
mostanra már mindenki elment. Csendre volt szükségem. És
szerettem volna nyugodtan meginni pár italt. Poharamban a
borostyánszínű likőr csak úgy csillogott.
Az ajtó kinyílt, de nem fordultam meg. Két kar ölelte át a
derekamat hátulról, elöl pedig övként fonódtak össze Alexa
kezei.
– Mit csinálsz itt? Beck a játszóházban van a
bébiszitterrel, pár órán belül nem jönnek vissza.
– Semmit.
– Gyere ki a nappaliba, hadd masszírozzam meg a
válladat! Az utóbbi év kemény volt Alexával. Nem mintha
olyan sokat veszekedtünk volna, de teljesen kihűlt a
kapcsolatunk. Három közös dolog volt bennünk. Mindketten
szerettük a szexet, a pénzt – én megkerestem, ő elköltötte –
és a fiunkat. De amikor tíz órát dolgozik az ember, aztán
éjszakánként és hétvégenként a haldokló apjára vigyáz, aki
szó szerint a szeme előtt válik semmivé, még a szex sem
érdekes.
Mielőtt az apám állapota rohamosan rosszabbodott,
próbáltam érdeklődni a feleségem új hobbijai iránt, hogy
legyen bennünk még valami közös. De azon kívül, hogy
elmentem néhány előadásra, amikor a csoporttársaival
előadtak egy darabot, képtelen voltam másra. Néha együtt
gyakoroltam vele, de azt mondta, nincs elég spiritusz a
szavaimban. Valószínűleg azért, mert nem vagyok színész.
Elmentem megnézni a próbáikat, de aztán azt mondta, hogy
a jelenlétem túlzottan elgondolkodtatta a saját alakításán.
Végül feladtam a próbálkozást. Bár az utóbbi néhány napban
tényleg hihetetlenül viselkedett.
Megfordultam, és megöleltem a feleségemet, majd adtam
a feje búbjára egy puszit.
– Menjünk! A vállam teljesen beállt. Jó lenne egy
masszázs.
Negyedóra után kezdtem ellazulni, mindaddig, amíg
Alexa újra belém nem tette az ideget.
– Lehet, hogy el kéne mennünk Sage bulijára ma este.
– Két órával ezelőtt temettem el az apámat, az egyetlen
szülőmet, lévén, hogy az anyám lelépett egy fiatal fickóval,
amikor csak egy kicsivel voltam idősebb, mint most a mi
fiunk. Nem vagyok igazán bulizós hangulatban.
– De hát most van az évfordulónk, és amúgy is
szilveszter éjszakája van.
– Alexa, nem megyek el ma este abba a kibaszott buliba.
Érted?
Abbahagyta a masszázst.
– De azért még nem kell parasztnak lenned.
Felültem.
– Parasztnak? Azt várod tőlem, hogy buliba menjek
aznap, amikor eltemettem az apámat? Szerintem kettőnk
közül nem én vagyok a paraszt.
Dúlt-fúlt. Csupán öt évvel volt fiatalabb nálam, de néha
mintha húsz lett volna a különbség közöttünk.
– Muszáj buliba mennem. Az utóbbi pár hónap olyan
lehangoló volt!
Nem mintha segített volna az apám körül vagy valami
hasonló. Én gondoskodtam róla minden hétvégén, míg ő a
barátaival szórakozott, vásárolt vagy ebédelt valakivel. Isten
tudja, hogy hol. Az önzése végre tudatosult bennem.
– Az utóbbi pár hónapnak pontosan melyik része volt
lehangoló? A Park Sugárúton lakni és heti több ezer dollárt
elkölteni? Vagy talán a dada volt az, aki lefárasztott,
miközben a fiunkra vigyázott, amíg te elmentél a
drámaóráidra vagy ebédelni valakivel? Vagy netán a
háromhetes kiruccanásod Atlantába, amikor is
meglátogattad az infantilis barátaidat, akikhez első
osztályon repültél és a belvárosban szálltál meg a St.
Regisben, ahelyett, hogy a bátyád lakásában maradtál volna?
Ez valóban nagyon lehangoló lehetett.
– Nem is infantilisek a barátaim.
Fújtattam egyet, majd válaszolni akartam, de inkább úgy
döntöttem, hogy töltök magamnak még egy italt, mintsem
folytassam ezt a beszélgetést. Abból, amit az imént
elsoroltam neki, csak az ütötte meg a fülét, hogy a barátai
infantilisek? Kibaszott furcsa értékrendje volt. Besétáltam a
konyhába, ami össze volt nyitva a nappalival, ahol Alexa
üldögélt, és töltöttem egy italt.
– Menj egyedül bulizni, Alexa!

A nap már lenyugvóban volt, mire kinyitottam a szemem.

Alexa elvitte Becket a plázába, hogy vegyen magának még
egy új ruhát, én pedig elaludtam a kanapén, miután
megittam az italomat, és befejeztük a vitát. Felültem, és
beletúrtam a hajamba. Nem kellett volna meglepődnöm
azon, hogy Alexa el akart menni bulizni. Isten ments, hogy
kihagyjon egyet is, főleg szilveszterkor. Azt hiszem, több
bizalmat szavaztam neki az önzetlenség terén, mint
amennyit kellett volna.
Korgott a gyomrom. Nem emlékeztem rá, mikor ettem
utoljára. Talán tegnap. Talán az olasz helyen ebédelhettem a
reggeli és a délutáni virrasztás között. Átkutattam a hűtőt,
majd kivettem a tálat, amit ma reggel rendeltünk, és az
ujjammal lecsipegettem róla az előételt. Miközben ettem,
megszólalt a telefonom. Először figyelmen kívül hagytam, de
miután elhallgatott, rögtön újrakezdte. Odanyúltam, és
megnéztem, hogy ki az. Helyi szám volt, de nem ismertem. A
harmadik csengésre az agyam végre rájött, hogy honnan
ismerős a szám.
Rengetegszer hívtam ezt a számot az utóbbi néhány
hónapban, amikor az apám állapotában változás állt be. Ez a
Lenoy Hill-i Kórház volt.

A taxisofőr utánam kiáltott, amikor berohantam a

sürgősségire. A nagy igyekezetben elfelejtettem becsukni az
autó ajtaját.
– A feleségem és a fiam autóbalesetet szenvedtek. Ide
hozták be őket – kiáltottam be a lyukon a nőnek, aki egy
vastag plexiüveg mögött ült.
– Vezetéknév?
– Jagger.
Felnézett, és felhúzta az egyik szemöldökét.
– Elnézést, de meg kell kérdeznem, áll bármilyen rokoni
kapcsolatban Mickkel?
– Nem.
– Elfintorodott, de rámutatott egy ajtóra a recepciótól
balra.
– 1A szoba.

Enyhe hasi sérülés. Legalábbis ezt mondta az orvos két

órával ezelőtt. Alexának össze kellett varrni a fejét pár
öltéssel, de Beck már nem volt ennyire szerencsés. Az ő
ülése kapta a legnagyobb ütést, amikor a virágkiszállító
kocsin elszállt a fék és a piros lámpán keresztül beleszaladt
a forgalomba. A jármű kanyarodni próbált, hogy elkerülje az
ütközést, de végül beleszaladt Alexa autójának a hátuljába,
pont azon a felén, ahol Beck ült.
Az orvosok megnyugtattak minket, hogy a sérülései nem
életveszélyesek, de az ultrahang kimutatta, hogy sérült a bal
veséje, emiatt azonnal meg kellett operálni. A nővérre
vártam, hogy hozza a műtétbe beleegyező nyilatkozatot.
Beck nyugodtan aludt, ahogy ott ültem mellette. Alexát még
egy ideggyógyászati vizsgálatnak vetették alá a mellettünk
lévő helyiségben.
Miután bejött az orvos, és elmondta a beavatkozás
veszélyeit, a nővér egy kupac papírt hozott, amit ki kellett
töltenem. Orvosi beleegyező nyilatkozat, adatvédelmi
nyilatkozat, biztosítási papírok, az utolsó pedig a
vérátömlesztéssel volt kapcsolatos.
A nővér elmagyarázta, hogy Beck műtétje előtt nincs már
idő arra, hogy vért vegyenek tőlünk, így abban az esetben,
ha vérre lenne szüksége, akkor a transzfúziós állomásról
hozatnak neki. Ugyanakkor adhatnánk neki vért, amit
eltesznek a későbbiekre, ha a jövőben szüksége lenne rá.
Kitöltöttem a nyilatkozatot, hogy vért vehessenek tőlünk,
majd miközben várakoztunk, megkértem a nővért, hogy
Alexával is írassa alá, aki a szomszédos helyiségben volt.
Nem akartam egyedül hagyni Becket arra az esetre, ha
felébredne.
A következő néhány óra, amikor a fiamat operálták,
maga volt a pokol. Két órába telt a műtőssegédnek, hogy
kijöjjön, és mondjon valamit. Lehúzta az arcáról a
papírmaszkot.
– A dolgok mégsem olyan egyszerűek, mint ahogy
korábban gondoltuk. A kisfiú veséjét ért károsodás sokkal
kiterjedtebb, mint amit a CT mutatott. Jelenleg próbáljuk
stabilizálni a vesét, de a károsodás az artéria körül található,
ami az aortába csatlakozik. Meg kell érteniük, van rá esély,
hogy nem tudjuk megmenteni a fiuk veséjét. Ez esetben
részlegesen vagy teljesen el kell távolítanunk.
Próbált meggyőzni minket, hogy egy vesével is lehet élni.
És én is elég sok embert ismertem, akinek csak egy volt, de
hát ha egyszer már két vesével születünk, azt akartam, hogy
a fiam teljes életet élhessen, ha ez lehetséges.
Alexával nem nagyon beszéltünk azon kívül, hogy én a
hogyléte felől érdeklődtem. Beckre figyeltem, és közben őt
hibáztattam a baleset miatt. Nem mintha az ő hibája lett
volna, de ha nem azzal lett volna elfoglalva, hogy vegyen
magának még egy ruhát szilveszterre, akkor ez mind nem
történik meg.
– Láttam egy automatát odalent a lifteknél. Kérsz kávét?
Alexa bólintott.
Amikor visszatértem a két kávéval, a nővér Alexával
beszélt.
– Á, Mr. Jagger. Itt van a véreredménye. Rajta van a
vércsoportja, ha szüksége lenne rá valaha. Mindenkinél
megnézzük, aki vért ad.
– Köszönöm. Megfelelő donor vagyok Beck számára?
– Hadd nézzem az ő vércsoportját! – Az ágy lábához
sétált, ahol a kórlapja lógott. Miután átlapozta, így szólt: –
Maga nulla negatív, ami azt jelenti, hogy bárkinek adhat
vért. – Megállt egy rózsaszín oldalnál. – Szerencsés. Nem
gyakori eset, hogy egy mostohaapa donor lehet.
– Az apja vagyok, nem pedig a mostohaapja.
A nővér visszaakasztotta Beck kórlapját az ágyra, és
ismét kézbe vette a mappát, amivel bejött. Elképedés
látszott komoly arcán.
– Maga nulla negatív, Beckett pedig AB. – Összeráncolta
a szemöldökét. – Azt állítja, hogy Beckett a maga fia?
– Igen.
A nővér Alexára nézett, és a fejét csóválta.
– De hát ez nem lehetséges. Egy nullásnak nem lehet AB
vércsoportú gyereke.
Egy poklon már túl voltam ma, amikor eltemettem az
apámat, aztán a feleségem és a fiam autóbalesetet
szenvedett. Biztosan csak félreértettem, amit a nővér
mondott.
– Akkor hát tévedett a labor?
A nővér a fejét rázta.
– Ők soha nem tévednek. – A feleségemre nézett, majd
ismét rám. – De idehívom őket, hogy vegyenek le még egy
friss mintát – s ezzel gyakorlatilag kirohant a kórteremből.
Megfordultam, és a felségemre néztem, aki csak lógatta a
fejét.
– A labor hibázott, ugye, Alexa?
 Majdnem elhánytam magam, amikor felnézett. Egy szót
sem kellett szólnia.
Nem volt itt semmiféle hiba.
Kibaszottul nem hibázott a labor!
Beck nem az én fiam volt.
 Huszonhatodik fejezet
EMERIE

– Van egy fiad? – kérdeztem, s próbáltam Drew-ra nézni.

Még mindig a kádban voltunk, és mivel a lába között ültem,
nem volt könnyű az arcába nézni.
Drew csukott szemmel bólintott, majd kinyitotta és rám
nézett. Rengeteg fájdalom tükröződött a tekintetében, a
gyomrom összeugrott, fogalmam sem volt, hogyan
folytatódhat a történet.
– Hosszú történet. Mi lenne, ha kiszállnánk a kádból, és
készítenék valamit enni, miközben befejezem?
– Rendben.
Drew szállt ki először, hogy törülközőt hozzon. Miután
megszárítkozott – csak a haját dörzsölte három percig – a
dereka köré csavarta a törülközőt, és felém nyújtotta a
kezét.
Az arca még mindig búskomornak tűnt, szerettem volna
könnyíteni a hangulatán. Bármit is akart mondani a fiáról,
biztos voltam benne, hogy nem lesz szívderítő.
Megfogtam a kezét, és kiléptem a kádból.
– Úgy nézel ki, mint akivel most azonnal borotvahab-
reklámot lehetne forgatni, én pedig valószínűleg, mint egy
ázott patkány.
A vizes hajam az arcomra tapadt, úgyhogy örültem, hogy
a tükör teljesen bepárásodott a gőztől, így nem láttam benne
semmit.
Drew egy plüsstörülközőbe burkolt, és elkezdett
átdörzsölni.
– Micsoda szolgáltatás – gúnyolódtam vele, amikor
lehajolt, hogy megtörölje az egyik lábamat, majd a másikat.
Rám kacsintott.
– Ez az előző, igen kimerítő szolgáltatással jár.
– Lenyűgöző volt, meg kell hogy mondjam.
 – Szeretek teljes körű szolgáltatást nyújtani.
Amikor az egész testemet megtörölte – a mellem és a
lábam köze már extra száraz volt – körém csavarta a
törülközőt. Édes volt, amikor összefűzte az ujjainkat, hogy
együtt sétáljunk ki a fürdőszobából.
A konyhában kihúzott egy széket a gránit konyhapult
alól, és meglapogatta a tetejét.
– Ülj csak le!
Párszor megfordultam rajta, miközben figyeltem, ahogy
a hűtőből és a konyhaszekrényből előkerültek a dolgok.
Visszaemlékezve, hogy alig pár órája mit csináltunk az
üvegnél, az ablak felé fordultam. Sötét volt odakint, szépen
látszottak a fények, amik megvilágították a várost.
– Az emberek… tényleg belátnak?
Félelem és zavar keveredett bennem, ahogy eszembe
jutott, hogy a mellem közszemlére volt téve. Abban a
pillanatban izgalmasnak tűnt, hogy valaki akár láthat is
minket, csak tovább fűszerezte az erotikát, de semmi
kedvem nem volt ahhoz, hogy egy idióta esetleg feltegye a
rólunk készült videót a YouTube-ra.
Drew felnevetett.
– Nem, ezen az üvegen csak mi látunk ki. Nem tettelek
volna ki ilyen veszélynek. – A fejem fölé nyúlt és levett egy
serpenyőt, majd megpuszilta a homlokomat. – Amúgy meg
nem szoktam osztozni azon, ami az enyém.
A válaszának az első része miatt fellélegeztem, viszont a
mondat második fele felpezsdített belülről.
Drew még mindig csak egy törülközőt viselt, amit a
dereka köré csavart, úgyhogy élveztem a hátizmai nyújtotta
látványt, melyek megfeszültek, ahogy a hagymát vágta.
Ekkor vettem észre egy sebhelyet. Átlósan futott át az
oldalán hátulról előre.
A vágás helye halványabb volt, mint a bőre többi része.
Láthatóan nem új seb volt, de valami komoly dolog
történhetett.
– Műtöttek valamikor? – kérdeztem.
– Hm? – Drew egy kis vajat dobott a serpenyőbe, és
felhúzott szemöldökkel bámult rám.
 Odamutattam az oldalára.
– A sebhely.
Valami átsuhant az arcán. Szomorúságnak véltem.
Visszafordult, miközben válaszolt.
– Igen. Néhány évvel ezelőtt történt.
Lehet, hogy túl sokat kérdezősködtem, mindent, amit
valaha tett, vizsgálatnak vetettem alá, de nem tudtam
megállni. Az agyam már elkezdte összerakni a puzzle-t
anélkül, hogy tudtam volna, hogyan néz ki a teljes kép.
Drew apróra vágott egy csomó más hozzávalót, de nem
hagyta, hogy segítsek. Végül tányérra tett két adag csodás
western omlettet, ami úgy nézett ki, mintha az egyik
Baldwin által kedvelt puccos étteremben készült volna.
Baldwin.
Nem vesztegethettem el másik három évet arra, hogy
rohanok egy férfi után, akiről tudom, hogy soha nem fogja
viszonozni az érzéseimet. Nem hagyhattam figyelmen kívül,
hogy Drew-t csak a szex érdekelte. Nem engedhettem meg
magamnak, hogy érzelmeket tápláljak iránta, és elkezdjek
kötődni hozzá.
De ennek ellenére… nem tudtam nem érezni iránta. Oka
volt annak, hogy kifosztottak, és az irodájában kötöttem ki
szilveszterkor. Ostobaság, tudom. Fogalmam sem volt, hogy
miféle kapcsolat ez közöttünk, de elszánt voltam, hogy
kiderítsem.
Beszélgettünk egy kicsit evés közben, aztán
elmosogattam. Nem volt elég edény ahhoz, hogy beindítsuk
a mosogatógépet, úgyhogy inkább elmostam azt a párat,
Drew pedig törölgetett. Jól együtt tudtunk dolgozni, és azon
kaptam magam, hogy elgondolkodtam, hogyan lehet az, hogy
a munkánk során, ami például a véleményünket vagy a
tanácsainkat illeti, ennyire másként gondolkodunk,
fizikailag viszont mégis teljes volt köztünk az összhang.
– Szeretnél egy italt? Egy pohár bort vagy valamit? –
kérdezte Drew, amikor végre rend lett a konyhában.
– Nem, köszönöm. Tele vagyok.
Bólintott.
– Akkor gyere, üljünk le a nappaliban!
 Drew elrendezte a párnákat a kanapén, egyet a végére
helyezett a fejemnek.
– Feküdj le!
Addig állva maradt, amíg el nem helyezkedtem
kényelmesen. Aztán felemelte a lábamat és az ölébe tette.
– Csiklandós vagy?
– Kihívásként fogod fel, ha azt mondom, hogy nem?
Elvetemült mosolyt villantott rám.
– Nem. Csak gondoltam, megmasszírozom a talpadat.
Én is elmosolyodtam, s az egyik lábamat felemeltem és
odatartottam neki.
– Nem vagyok csiklandós. De amikor ezt mondod az
embereknek, kötelességüknek érzik, hogy belevájják az
ujjúkat a bordáid közé, míg végül bebizonyítják, hogy
tévedtél.
Drew megfogta a lábamat, és masszírozni kezdte. Erősek
voltak az ujjai, és amikor dörzsölgetni kezdett azt a pontot,
ahová a magas sarkú cipőben az ember a legtöbb súlyt
helyezi, nyafogni kezdtem.
– Jó?
– Még annál is jobb – sóhajtottam.
Néhány percnyi masszírozás után éreztem, hogy az egész
testem ellazult, s Drew ekkor halkan mesélni kezdett.
– Beck ötéves volt, amikor balesetet szenvedett a volt
feleségemmel.
Ó, istenem.
– Őszintén sajnálom.
Drew összeráncolta a szemöldökét, de aztán hamar
leesett neki, hogy milyen következtetést vonhattam le ebből.
– Jaj, nem. Nem akartam, hogy azt gondold… Jól van.
Beck rendben van.
A mellkasomra szorítottam a kezemet.
– Ó, istenem. Úgy megijesztettél. Azt hittem…
– Igen, rájöttem. Ne haragudj! A baleset utáni időszak
ijesztő volt ugyan, de ma már meg sem mondanád, hogy
három műtéten is átesett.
– Három műtéten? Mi történt?
– Egy kisteherautó nekicsapódott Alexa autójának, ami
eléggé összezúzta az autót, V alakot csinált belőle.
– Ez szörnyű.
– Beck gyerekülése és az autó ajtajának egy része
belevágott az oldalába és károsította a veséjét. A sebészek
próbálták megmenteni a szervet, de a sérülés helye és
mértéke miatt el kellett távolítaniuk egy részét. A baleset
napján a bal veséjét részlegesen eltávolították.
– Sajnálom.
– Köszi. – Elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta. –
Miközben operálták, a nővér megkérdezte, hogy szeretnénk-
e vért adni. Annyira tehetetlennek éreztem magam, hogy
mindent meg akartam tenni, amit csak lehet.
– Hát persze.
– Ezek után beazonosították mindkettőnk vércsoportját,
hogy lássák, egyezik-e és tudnak-e raktározni Beck számára.
Kiderült, hogy egyikünk vércsoportja sem egyezett Beckével.
– Nem is tudtam, hogy egy szülőpárnak lehet úgy
gyereke, hogy egyikük sem tud neki vért adni.
Drew jelentőségteljesen rám nézett.
– Hát mert nincs ilyen.
Kellett pár másodperc, hogy leessen, mire célzott.
– Rájöttél, hogy Beck nem is a te fiad?
Bólintott.
– Ott voltam a szülésnél, úgyhogy abban biztos voltam,
hogy Alexa a biológiai anyja.
– Nem is tudom, mit mondhatnék. Ez borzalmas. És ő
tudta, hogy nem te vagy az apja?
– Igen, tudta. Nem ismerné be, de tudom, hogy a
kezdetektől fogva tudta. Beck pár héttel korábban született,
de nem is tulajdonítottam ennek semmi jelentőséget. – A
fejét csóválta. – Ha nem történik ez az operáció, lehet, hogy
soha nem derül ki.
– Ó, istenem! Drew. Akkor döbbentél rá, amikor
operálták? Egy stresszt is éppen elég nehéz lehetett
elviselni.
– Hát igen. Nem volt egy jó nap. Egy volt a sok nem túl jó
nap közül, ami ezek után következett. Az ezt követő néhány
hét még ennél is rosszabb volt.
 – Mi történt?
– Alexával aznap éjszaka vége volt köztünk mindennek.
Az az igazság, hogy már sokkal a baleset előtt vége volt a
kapcsolatunknak. De Beck és én…
Drew elfordította a fejét egy pár pillanatra, néztem,
ahogy nagyot nyelt. Tudtam, hogy a könnyeivel küzd.
Abbahagyta a masszírozásomat is. Fogalmam sem volt, mit
kellene mondanom vagy csinálnom, de valahogy mégis
vigaszt akartam nyújtani neki, így hát felültem, és az ölébe
másztam. Körülfontam a testemmel a testét, és megöleltem.
Néhány perc múlva elengedtem. – Nem kell többet
mondanod, ha nem akarod. Talán majd máskor.
Drew rám mosolygott.
– Az a nap megváltoztatta az érzéseimet Alexa irányába,
de Beckkel kapcsolatban semmi sem változott bennem. Ő
akkor is az én fiam volt.
– Hát persze.
– Akárhogy is, néhány nappal Beck műtétje után
felszökött a láza. A sebe szépen gyógyult, de egyre
rosszabbodott az állapota. Antibiotikumkúrának vetették
alá, hogy segítsenek egy esetleges sebfertőzésen, de nem
használt. Az orvosok végül újra felnyitották, és kivették a
veséjének azon részét, amit megmentettek. Ekkor a másik
veséje is olyan jeleket mutatott, hogy valami nincs rendben.
De ez nem számít ritkaságnak, miután valaki egyik veséjét
eltávolítják. Ilyenkor előfordul, hogy a másik vese is
nehezen működik egy darabig.
– Szegény gyerek. Milyen sok fájdalma lehetett. Egy
autóbaleset, aztán megoperálják, majd amikor éppen
gyógyulni kezd, még több műtét.
Drew nagyot lélegzett.
– Nos, azok a napok, amikor szomorú volt, sokkal
biztatóbbak voltak, mint amikor annyira gyenge volt, hogy
semmit nem tudott csinálni. Amikor az ember csak nézi a
gyerekét, ahogy ott fekszik, és nem tud tenni semmit, a
legszörnyűbb érzés a világon.
– El sem tudom képzelni.
– Egy héttel később még mindig nem javult az állapota. A
fertőzés elmúlt, de a másik veséje még mindig nem
működött rendesen. Dialízist alkalmaztak nála, amitől
jobban lett, de ezzel egyidejűleg az orvosok arra gondoltak,
hogy fel kéne tenni a donor várólistára, arra az esetre, ha a
veséje rosszabbodna. Vannak, akik évekig várnak vesére. És
erre a listára felírni egy ötéves gyereket, aki amúgy a
minden másnap esedékes többórányi dialízis után teljesen
jól érezte magát, kemény dolog, így hát megkértem őket,
hogy vizsgáljanak meg, lehetnék-e donor. Csodával határos
módon, annak ellenére, hogy nem én vagyok a biológiai apja,
a vesém stimmelt. Amikor erőre kapott, hogy
elvégezhessenek rajta egy újabb műtétet, odaadtam neki az
egyik vesémet, amit beültettek neki bal oldalra, ahonnan
eltávolították az ő veséjét. Így most két veséje van, úgyhogy
ha az egyik nem működik megfelelően, akkor legalább
megdupláztuk az esélyét annak, hogy legalább a másik
rendben van.
Eszembe jutott a sebhely Drew oldalán.
– Hát innen a sebhely?
Bólintott.
– Csak hogy egy kicsit rövidítsek a már amúgy is túl
hosszú történeten, a beültetés sikeres volt. Pár héttel később
a másik veséje is beállt és rendesen működött. Immár olyan
egészséges, mint a makk. De akkoriban nagyon ijesztő volt
az állapota.
Túl sok volt ez ahhoz, hogy felfogjam a mondottakat.
Rengeteg gondolat cikázott a fejemben, de az egyik
kiemelkedett a többi közül.
– Drew Jagger, te egy csodálatos ember vagy. És ezt nem
a külsődre értem. – Lehajoltam és a sebhelye egyik oldaláról
a másik felé haladva rengeteg csókot leheltem rá.
– De csak azért gondolod ezt, mert azt a részt kihagytam,
amikor összepakoltam Alexa cuccait és kiraktam a
lakásomból, amikor nem volt otthon – csúfolódott, bár
tudtam, hogy nem viccel.
– Megérdemelte. Én biztosan kikapartam volna annak az
ostoba kurvának a szemét.
Drew hátrahajtotta a fejét. Láttam rajta, hogy
szórakoztatja a véleményem.
– Szóval ezt a tanácsot adnád, ha felbukkannék az
irodádban párkapcsolati tanácsért?
Elgondolkodtam egy pillanatra. Mit is tettem volna a
helyében?
– Én csak olyan párokkal dolgozom, akik őszintén
szeretnék, hogy működjön a kapcsolatuk. Ha meghallgatom
a történetedet, és látom a szemedben azt, amit most látok, el
sem fogadtalak volna kliensemnek. Mert alapvetően azokkal
dolgozom csak, akiknél van remény helyrehozni a
kapcsolatot. Arról nem is beszélve, hogy nem tudnék pénzt
kérni egy olyan terápiáért, amiről előre látom, hogy nem
tudok segíteni a kliensen.
– Történt már ilyesmi valaha? Volt olyan kliensed, ahol a
pár egyik tagja akarta, hogy működjön a kapcsolatuk, a
másik meg nem?
– Igen. Tulajdonképpen nem ritka. Az elején külön
foglalkozom a pár tagjaival, így bármit szabadon
kimondhatnak anélkül, hogy aggódniuk kellene, hogy
megsértik a másik érzéseit. Azt hiszem, a terápiák során
több őszinteséget tapasztalok az emberek részéről, mint
máskor. Amikor elkezdtem a praxisomat, volt egy pár, akik
már huszonhét éve éltek házasságban és két felnőtt lányuk
volt. A férfi meleg volt, de olyan életet élt, amit a túlzottan
konzervatív, vallásos szülei elvártak tőle. Ötvenkét évesen
eljutott odáig, hogy odaállt a felesége elé és azt mondta neki,
hogy váljanak el. Szörnyen érezte magát, és azt hajtogatta,
hogy ő szereti a feleségét, de nem úgy, ahogy egy férjnek
szeretnie kell a feleségét. Végül azt tanácsoltam nekik, hogy
váljanak el, majd átsegítettem őket a váláson.
– Bárcsak akkoriban használtunk volna közös irodát! Jó
kis válópert készítettem volna elő a nőnek – viccelődött
Drew.
Meglöktem a mellkasát.
– Azt hittem, hogy csak férfi ügyfelekkel foglalkozol.
– Mennyire voltak gazdagok? Azt hiszem, kivételt tettem
volna velük.
Nevettem.
 – Miért csak férfi ügyfeleid vannak? A volt feleséged
miatt?
Drew a fejét rázta.
– Nem. Egyszerűen velük egyszerűbb.
A válasza nem volt egyértelmű, úgy éreztem, hogy
elhallgat valamit előlem.
Ráhunyorítottam.
– Valld be az igazi okot, Jagger!
A tekintetemet kereste.
– Lehet, hogy nem szeretnéd hallani.
– Nos, most már kíváncsi vagyok, úgyhogy akár hallani
akarom, akár nem, el kell mondanod.
Drew állkapcsa megfeszült.
– Bosszúdugás.
– Hogy mi?
– Amikor nőket képviseltem, akik dühösek voltak,
revansot akartak.
– Keserűek voltak, de hát ez normális egy válás során.
Drew mintha zavarban lett volna.
– De velem akarták kiegyenlíteni a számlát.
– Te lefeküdtél az ügyfeleiddel?
– Nem vagyok rá büszke, de igen. Nemrég váltam el
akkor, mérges is voltam. A bosszúdugás elég jó praktika
arra, hogy legalább időlegesen megszabaduljon az ember a
dühétől.
– De hát lefeküdni az ügyfeleiddel nem ütközik
valamiféle morális szabályba?
– Mint ahogy említettem, nem ezek voltak életem legjobb
pillanatai.
Láttam Drew-n, hogy nemcsak mondja, hogy bánja
ezeket a dolgokat, hanem komolyan így érzett. És őszinte
volt velem, pedig akár hazudhatott is volna. Nem az én
dolgom volt, hogy megítéljem a múltját. Inkább értékeltem
az őszinteséget, amivel megajándékozott.
– Bosszúdugás, mi? – próbáltam elrejteni a mosolyomat.
Enyhén bólintott, és óvatosan figyelt.
– Szerintem te egy nőfaló, önző, énközpontú pasi vagy.
Drew hátrahajtotta a fejét.
 – Mi a fene? Te akartad, hogy őszinte legyek.
– Nem hittem volna, hogy ilyen őszintén seggfej vagy.
Már épp válaszolni akart, amikor odahajoltam hozzá, és
az arcába mosolyogtam.
– És én feldühítettelek?
– Te most próbálsz engem feldühíteni?
– Azt hallottam valakitől, hogy a bosszúdugás
pillanatnyilag segít elengedni az ember dühét.
Mielőtt észrevehettem volna, hogy mi történik, Drew a
karjába kapott, és a hátamra fektetett a kanapén.
Fölém kerekedett.
– Jól van. Így már örülök, hogy napi szinten fel tudlak
idegesíteni valamivel. Sokat kell dolgoznunk a dühünk
levezetésén.
 Huszonhetedik fejezet
DREW

Szilveszter éjszakája, két évvel korábban

A bírók utálják, ha szilveszterkor is ügyekkel traktálják őket.

De tudtam, hogy mire készül a volt feleségem. Azt hitte,
hogy ha szilveszter napján, ami amúgy az évfordulónk volt,
a bíróság elé rángat valami légből kapott sürgős üggyel,
azzal elszomoríthat. Tényleg ennyire nem ismert? Tényleg
azt hitte, hogy otthon üldögéltem és utána sóvárogtam
három hónappal azután, hogy véget ért a válás? Megkaptam,
amit akartam tőle: a szabadságomat és közös
gyermekfelügyeletet. Ha én voltam a biológiai apja, ha nem,
ez semmit sem változtatott az iránta érzett érzéseimen. A
fiam volt. Egyetlen apasági teszt sem mondhatott ellent
ennek.
A legokosabb dolog, amit Alexa tehetett, az az volt, hogy
nem vitázott velem a közös felügyelet miatt. Miután
felkínáltam neki, hogy havonta fizetek neki gyerektartást –
bár gyakorlatilag semmit sem kellett volna fizetnem neki –,
hirtelen barátságos lett, és belement a gyermekfelügyelet
megosztásába. A volt feleségemet a pénzen kívül semmi sem
érdekelte. Még akkor sem, amikor házasok voltunk. És azt
hiszem, valahol mélyen ezt ő is tudta.
Vagy tucatszor hívtam, hogy kiderítsem, mi a faszt akar,
de persze nem vette fel. A manipulatív oldala igencsak
előtérbe került, amióta összepakoltam a cuccait, és egy
bérelt lakásba küldtem néhány tömbbel arrébb – amit
természetesen én fizettem. Ha nem Beckről lett volna szó,
akkor kiszórtam volna a cuccait az ablakon, miután
lecseréltem a zárat. De közel akartam tudni magamhoz a
fiamat, és ő nem érdemelte meg, hogy egy olyan
bérleményben lakjon, amit Alexa aligha engedhetne meg
magának.
– Szilveszter napja. Micsoda szerencsétlen pancsert
akarsz földbe tiporni, hogy nyomorultul kezdje az újévet? –
viccelt velem George, a bírósági tisztviselő a családi
ügyekért felelős bíróság bejáratánál, amikor ellenőrizte a
személyimet. Sokat segített Romannak, amikor éjszaka meg
kellett figyelniük valakit, és az utóbbi év során jó barátok
lettünk.
– Az a szerencsétlen pancser a volt feleségem.
Bólintott. Roman mesélt neki a helyzetemről egy sör
mellett egyik éjszaka. Visszaadta a személyimet, és
megkérdezte: – Elmész Roman bulijára ma este?
– Alig várom.
– Akkor ott találkozunk.
Alexa és a szarzsák ügyvédje, Wade Garrison már a
teremben voltak, amikor megérkeztem. Nehéz volt
visszatartanom a nevetésem, amikor megláttam a térdig érő
szoknyában és csónaknyakú blúzban, ami mintha fojtogatta
volna. Főleg azok után, hogy többtucatnyi fotóm volt róla,
ahogy a hétvégi bulikban szűk szoknyában táncolt, amik alig
takarták el a fenekét, a dekoltázsa pedig olyan mély, hogy
akár egy kurvával is össze lehetett volna téveszteni. Roman
ajándékul szánta a fotósorozatot, miután véget ért köztünk
minden, arra az esetre, ha egy nap szükség lenne rá.
Az exem dacosan előrefelé nézett, kerülte a tekintetemet.
Ha volt valami, amit nagyon is jól tudtam Alexáról, az az,
hogy nem nézett a szemembe, amikor különösen nagy
picsaként viselkedett velem.
A bírósági tisztviselő felolvasta az ügyszámot, én pedig
előrementem, hogy kinyissam a kaput előttük, és így
kierőszakoljam a szemkontaktust Alexával.
– Talán a diáklányszövetség bulijára öltöztél így? –
jegyeztem meg. – Lehet, hogy másik melltartót kéne húznod,
petyhüdtnek tűnnek a melleid. Biztosan a szoptatástól.
Rám bámult, és szélesen elmosolyodott.
– Mi a helyzet, uraim? Olvastam az indítványt, és
fogalmam sincs, hogy miért álldogálnak itt előttem
vesztegetve a drága időmet – szólt Hixton bíró.
– Én is szeretném tudni, hogy miért vagyunk itt – tettem
hozzá.
Hixton bíró a terem másik végébe nézett.
– Miért nem világosít fel minket, ügyvéd úr?
Garrison megköszörülte a torkát. Hogy a fenébe tud
beszélni egy ilyen szorosan felgombolt ingnyakban? Mintha
meg kellett volna nyújtania a nyakát ehhez.
– Bíró úr, van egy módosított petíciónk, amit szeretnénk
beadni, egy eskü alatti írásbeli nyilatkozattal együtt, amit a
New York-i Labor írt.
A bíró intett a bírósági tisztviselőnek, hogy gyűjtse össze
a megnevezett dokumentumokat.
– Megvizsgálta már ezeket a szemben álló ügyvéd?
– Nem, bíró úr. A nyilatkozatot csak tegnap este kaptuk
kézhez. Készítettünk egy példányt Mr. Jagger számára is.
A bírósági tisztviselő továbbadta a papírokat nekem és a
bírónak. Mindketten gyorsan átolvastuk őket. Átugrottam a
petíciót meg az apasági laboreredményeket, és rögtön a
harmadik oldalra lapoztam, a nyilatkozathoz. Csak az eső fél
oldalt kellett elolvasnom:

Mi, Alexa Thompson Jagger és Levi Archer Bodine

elolvastuk és megértettük a következményeket, jogainkat
és kötelességeinket ezen eskü alatt tett írásbeli
nyilatkozattal kapcsolatban és eskü alatt állítjuk, hogy:

Én, Alexa Thompson Jagger, Becker Archer Jagger

biológiai édesanyja vagyok, amint ez a New York-i
Születési Anyakönyvi Kivonatban is dokumentálásra
került a NYC2839992 szám alatt.

Én, Levi Archer Bodine, Becker Archer Jagger biológiai

édesapja vagyok, akire a 80499F ügyszám alatt
hivatkozik a New York i Laboratórium.

Levi Archer Bodine apasága legalább 99,9%-os

 valószínűséggel került bizonyításra.

Ezért mindketten szeretnénk kérelmezni, hogy a születési

anyakönyvi kivonatban Levi Bodine-ra módosítsák az apa
nevét. Ezenkívül szeretnénk kérelmezni a teljes szülői
jogok gyakorlásának jogát, beleértve a
gyermekfelügyeletet és a látogatást.

Hixton bíró hangja barátságos volt, amikor megszólalt: –

Mr. Jagger, szeretne pár napot, mielőtt válaszol az
indítványra?
A szívem tele volt haraggal és szomorúsággal. Úgy
éreztem, mintha kihúzták volna a talajt a lábam alól.
Megköszörültem a torkomat, hogy elfojtsam a könnyeimet: –
Igen, bíró úr.
Minden, ami ezután történt, elhomályosult az
emlékeimben. Garrison ideiglenes látogatási jogot kért
Bodine számára, amit a bíró elutasított, hogy időt adjon
nekem megvizsgálni a teszt eredményének hitelességét.
Keddtől két hétre lett kijelölve a következő időpont, majd
már le is sújtott a kalapács.
Én még a helyemen maradtam, miután Alexa és az
ügyvédje elhagyták a termet.
Levi Archer Bodine. A férfinak ugyanaz volt a középső
neve, mint a fiunknak. Alexa választotta annak idején azt a
rohadt középső nevet. Én azt javasoltam, hogy adjuk neki
apánk nevét, de Alexa ragaszkodott ehhez a névhez,
mondván, hogy annyira tetszik neki. Mindig arról álmodott,
hogy ha kisfia születik, akkor a középső neve az Archer lesz.
Rohadt hazudozó.
De miért volt ennyire ismerős ez a név?
Levi Archer Bodine.
Levi Archer Bodine.
Levi Archer Bodine.
Ismertem valahonnan.
Végül odajött hozzám a bírósági tisztviselő, és halkan
közölte velem, hogy el kell hagynom a termet, mert
szólítania kell a következő ügy képviselőit.
Lesújtva sétáltam ki a teremből. Elhaladtam egy csomó
ember mellett, akiket ismertem, de nem foglalkoztam velük.
Hallottam a hangjukat, de nem tudtam értelmezni, hogy mit
mondanak. Ki kellett mennem a friss levegőre, hogy
felszálljon a köd az agyamról. Tökéletes volt az időzítés.
Láttam, amint Alexa beszállt egy sárga Dodge Chargerbe,
aminek az oldalára a kilences szám volt festve.
 Huszonnyolcadik fejezet
DREW

– Az ügyfelednek jobban kéne aggódnia amiatt, hogy

elveszíti az orvosi praxisát, mint a közös tulajdonú üdülőt a
Virgin-szigeteken. A páciense levideózta, amint a
vizsgálóasztalra hajolt, miközben az ügyfeled rektális
vizsgálatot végzett el rajta a péniszével. Amikor a
vagyonmegosztásról lesz szó, vedd figyelembe, hogy nálam
van ez a felvétel. Az ügyfelem húszezer dollárt fizetett érte,
de én azt mondom, hogy százszor többet ér.
A konferenciateremben ültem, és Alan Averyvel, az
alperes ügyvédjével tárgyaltam. Elég ügyünk volt már együtt
ahhoz, hogy tudja, nem blöffölök. Roman talált egy
szexvideót, mielőtt még dr. Appleton tudomást szerzett
volna róla. És most Mrs. Appleton tartásdíjat akart és az
összes házasság alatt szerzett vagyont.
De Alan figyelme nem a felvétel lehetséges
következményeire összpontosult. Valahol máshol járt az
esze. És amikor megfordultam, és hátranéztem a vállam
fölött, hogy lássam, mit bámul, még dühösebb lettem, mint
amilyen voltam, amiért az időmet vesztegette.
– Ő az új titkárnőd? – kérdezte.
Emerie a folyosó végén állt, és épp egy csomagot írt alá,
amit az UPS kézbesített ki neki. A feneke lenyűgöző volt
abban a szűk, testhez simuló szoknyában.
– Nem. A szomszédos irodát bérli egy ideig – mondtam
kurtán.
– És házas?
– Nem térhetnénk vissza az egyezséghez? – csaptam
össze az aktát. – Az ügyfelem egy nyomorult centet sem ad a
dr. FaszASeggébe ügyfelének.
– Ez nevetséges. A férje már évek óta csalta. Az összes
közös vagyonhoz hozzátette a magáét az orvosi fizetéséből.
 – Nos, akkor mondja meg neki, hogy köszönjük a
hozzájárulást. De még keressen egy kis pénzt. Biztos vagyok
benne, hogy nagyon népszerű proktológus.
– Fül-orr gégész.
– Komolyan? A videó alapján azt gondolná az ember,
hogy a rektális vizsgálat a speciális területe.
– Ha már itt tartunk, mi lelt ma reggel, hogy ekkora egy
seggfej vagy? Igazán belendültél.
– Szerintem inkább essünk át ezen a szar ügyön. Zsúfolt
a délutánom – morogtam.
Néhány perccel később Emerie kopogott be a nyitott
ajtón.
– Sajnálom, hogy zavarok, de van egy hívásod, Drew. A
hölgy azt állítja, sürgős.
– Ki az?
Emerie tétovázott.
– Nem tudom. Nem árulta el a nevét.
– Mondd meg neki, hogy majd visszahívom. Valószínűleg
nem olyan fontos, ha még a nevét sem adta meg.
Emerie a tekintetemet kereste.
– A hívónak erős déli akcentusa van. Talán Georgiából
származhat.
Nagyszerű. Bassza meg! Ez Alexa lesz.
Felálltam, majd azt mondtam Alannek: – Bocsáss meg
egy pillanatra!
– Csak nyugodtan. A bérlőd és én addig legalább
megismerhetjük egymást, amíg telefonálsz.
Tökéletes.
Nem fogtam meg az ajtót, hogy ne csapódjon be
mögöttem, ahogy kirontottam az irodából, és felvettem a
telefont.
– Drew Jagger.
– Ki az a nő, aki felvette a telefont? Rendkívül bosszantó
nőszemély.
Idegesen sóhajtottam egyet.
– Mit akarsz, Alexa? Egy megbeszélés közepén vagyok.
– Atlantában maradok még két hétig.
– A pokolba veled. A felügyeleti jogom pénteken kezdődik
és már így is egy héttel tovább voltál ott, mint a két hét,
amiben megállapodtunk. Már több mint három hete nem
láttam a fiamat.
– Hát gyere el, és látogasd meg itt!
– Nem dobhatok félre mindent, hogy Atlantába repüljek
minden második héten, mert te a barátaiddal akarsz
játszadozni. Becknek itthon a helye, vissza kell mennie az
iskolába, rendszerességre van szüksége.
– Meg arra, hogy megismerje az apját.
Pontosan tudtam, hogy mire gondol.
– Bazd meg, Alexa! Beck már ismeri az apját!
– A biológiai apjára gondoltam. Levi meg akarja ismerni,
és ez fontos.
Éreztem, hogy felmegy a vérnyomásom.
– Komolyan? Ha tényleg ennyire fontos, akkor miért nem
mondtad meg neki hét kibaszott évvel ezelőtt, hogy terhes
vagy? És miért nem kísérelte meg eddig megismerni a
fiunkat, ha egyszer már több mint két éve megtudta az
igazságot? Hogy arról már ne is beszéljünk, hogy mikor akar
elkezdeni gyerektartást fizetni?
Az életem következő tíz percét egy ugyancsak
haszontalan vitának szenteltem Alexával. Beck érdekében
próbáltam annyi türelmet magamra erőltetni, amennyit csak
tudtam, és nem csaptam Alexára a telefont. Nem hittem,
hogy a volt feleségem nem fogja kijátszani az utolsó
kártyáját, ami a tarsolyában maradt: biztos voltam benne,
hogy vissza akar citálni a bíróságra, hogy korlátozza a
felügyeleti jogomat. Azután, hogy az apaság bizonyítást
nyert, és Levi nevére cserélték az enyémet a fiam születési
anyakönyvi kivonatában, Alexa vörös nyakú exbarátja soha
meg sem kísérelte, hogy megismerje Becket. Megállapodtunk
a bíróságon kívül a felügyeletet illetően, és beleegyeztem,
hogy asszonytartást és gyerektartást fizessek, bár
indítványozhattam volna, hogy visszavonjam a
gyerektartást, ha egyszer az apaságomat megcáfolták. De
tudat alatt mindig arra vártam, hogy a másik fél hibázzon,
főleg most, hogy tudtam, Alexa látszólag ismét
beszélőviszonyban van Levivel. A fiamnak viszont még
mindig fogalma sem volt, ki az a férfi.
Tudva, hogy Alexa mennyire bosszúvágyó természetű,
visszatartott attól, hogy meglépjem azokat a dolgokat,
amikkel nyomorulttá tudtam volna tenni az életét. Most
például szívesen rácsaptam volna a telefont.
Egy percnyi csend után Alexa végül kibökte, hogy miért
hívott. Atkoztam magam, amiért bekaptam a csalit, amit
előkészített nekem.
– Ha annyira szeretnéd, hogy Beck visszamenjen New
Yorkba, akkor talán kitalálhatunk valamit.
– Mit akarsz, Alexa?
– Nos, Levinek lesz egy nagy versenye a következő héten,
és szeretném megnézni.
Valamiért nem tápláltam ugyanazt az indulatot Levi
iránt, mint amit Alexával kapcsolatban éreztem. Részben
még sajnáltam is az idiótát. Alexa semmibe vette őt, koszos
autószerelőnek nevezte, ha jól emlékszem, csak hogy
szerezzen magának egy férjet, akinek a bankszámlája jóval
zsírosabb. De most, hogy a koszos autószerelő a NASCAR
szponzorált pilótája lett, hirtelen elég jó volt ahhoz, hogy
ismét szóba álljon vele.
– Hová akarsz kilyukadni?
– Nos, ha elrepülnél ide, hogy elvidd magaddal Becket a
hétre, akkor itt maradhatnék akár egyedül is, mielőtt
visszamegyek New Yorkba. Amúgy meg egy kicsit híján
vagyok a készpénznek, és szükségem lenne egy kis plusz
költőpénzre, hogy el tudjak utazni megnézni a versenyt.
Legszívesebben megmondtam volna neki, hogy baszódjon
meg, de ehelyett annyit mondtam: – Foglalok jegyet
magamnak és Becknek. Majd megírom, hogy mikor ér a
gépem Atlantába. Te pedig kihozod Becket a reptérre.
Ezenkívül kapsz ezer dollár költőpénzt, de ne hívj fel még
egyszer, hogy több kéne.
– Jól van.
Miután letettem, még néhány percig üldögéltem az
asztalnál, hogy összeszedjem magam. Ez a nő annyira
kikészített, hogy már ebéd előtt szívesen megittam volna
valami kemény likőrt. Az a perc vagy kettő, amit az asztalnál
töltöttem, csak kicsit enyhített a dühömön, aminek egy
részét hiába sikerült elfojtanom, ismét a felszínre tört,
ahogy visszatértem a tárgyaláshoz, és azon kaptam Alant,
hogy még mindig Emerie-vel társalog. Emerie éppen
elnevette magát valamin, amit Alan mondott neki az imént.
– Ilyen hamar befejezted? Nincs több hívás, amit el kéne
intézned? Emerie-vel éppen csak elkezdtük megismerni
egymást.
– Lehet, hogy inkább azzal kellett volna töltened az
utóbbi negyedórát, hogy átgondold, hogyan fogja kifizetni az
ügyfeled a számláját, amikor semmije sem marad az orvosi
praxisán kívül.
– Örülök, hogy ennyivel jobb kedvre derített a hívás,
Jagger.
Dugd fel magadnak a seggedbe!, morogtam magamban,
majd visszaültem a helyemre.
– Drew? – szólt Emerie. – Mielőtt visszatérsz a
munkádhoz, beszélhetnénk egy percet?
Bólintottam, és követtem az irodájába. Emerie becsukta
mögöttünk az ajtót.
– Alan barátságosnak tűnik.
– Egy nőcsábász. – Tulajdonképpen nem is tudtam róla,
hogy az, egyszer csak kiderült.
Emerie mosolygott: – Látom is, hogy miért. Hiszen ő is
helyes.
Döbbenten rámeredtem.
– Csaknem dugni akarsz Alannel?
– Az dühítene?
– Te most viccelsz velem? Mert épp most tettem le a volt
feleségem hívását, és eléggé fel van cseszve az agyam
anélkül is, hogy azt mondanád, érdeklődsz a legelső fickó
után, aki besétált az irodámba, miután kiszálltál az
ágyamból ma reggel.
Emerie odasétált az asztalához, és nekitámaszkodott.
– Ne feledd ezt az érzést! Ennek még jó hasznát vesszük
később.
Két pillanat alatt ott teremtem. Az ujjaimat
belemélyesztettem a csípőjébe, s a testemmel az asztalhoz
szorítottam.
– Szeretnél egy bosszúdugást? Több, mint hajlandó
vagyok ezt akár most azonnal kivitelezni.
– Alan vár rád.
– Alan végighallgathatja, ahogy a nevemet sikítod,
miközben beléd mélyesztem a péniszemet.
A késztetés hirtelen eluralkodott rajtam, és az ajkamat
Emerie-éhez szorítottam. Elnyeltem a nyögését, ahogy a
kezem a csípőjéről az egyik melléhez vándorolt, amit a
blúzán keresztül a tenyerembe vettem. Amikor átölelt és
megszorította a fenekemet, a másik kezemmel a nyakához
nyúltam és oldalra billentettem a fejét, hogy hozzáférjek.
Lenyűgöző illata volt, a bőre selymes volt a kezem alatt, s a
szája hihetetlenül finom.
Mindketten ziháltunk, amikor abbahagytuk a
csókolózást. Emerie egy kicsit döbbentnek tűnt, én pedig
kába voltam.
– Mi a programod délutánra?
Elgondolkodott egy pillanatra.
– Az utolsó videotelefonos terápiám háromtól négyig
tart. És neked?
– Légy az irodámban 4:01-kor! – Csókolózás közben
elkentük a rúzsát, úgyhogy a hüvelykujjammal letöröltem az
arcáról, majd megdörzsöltem az alsó ajkát. – Tegyél fel új
rúzsréteget, mielőtt jössz! Élénkvörösen akarom megdugni a
szádat.
Emerie még mindig egy kicsit ijedtnek tűnt, amikor
megigazítottam a ruháját, aztán pedig az enyémet.
Lenéztem, de nem volt túl sok minden, amit tehettem, hogy
elrejtsem a kidudorodást a nadrágomban. Remélhetőleg az
ellenfelem nem a péniszemet fogja nézni, amikor
visszamegyek az irodámba. De aztán az jutott eszembe…
remélem, mégis azt fogja nézni.
Amikor mindketten lecsillapodtunk, adtam Emerie-nek
egy rövid csókot.
– 4:01 – emlékeztettem.
Nyelt egyet, és bólintott. Amikor lenyomtam a kilincset,
megszólalt: – Drew?
 Visszafordultam.
A szám szélére mutatott.
– Van egy kis… rúzsfolt ott. Igen, ott.
Elvigyorodtam.
– Még jó.

§
Drew: American Airlines, 302-es járat, péntek este
5:05-kor száll le. Visszafelé 6:16-kor jön a gép.
Csekkolj be, és várjatok a kapunál!

Alexa: Nincs későbbi járat? Szörnyű lesz

a forgalom, amikor a reptérről hazafelé tartok.

Drew: Nincs.

Arra gondoltam, hogy valami bunkó választ írok neki, de

az ő neve mellett, ami a képernyőn villogott, egy bejövő
hívásom is volt. Kelletlenül, de felvettem: – Nem fogom
megváltoztatni a járatot – szóltam bele rögtön.
Az irodám ajtaja félig nyitva volt, és a figyelmem hamar
Emerie-re terelődött, aki épp belibbent, és becsukta maga
mögött az ajtót. Meg is feledkeztem az időről, úgyhogy a
számítógépem jobb felső sarkába pillantottam, hogy lássam,
hány óra. 4:01 volt.
Alexa éppen azt magyarázta, hogy elkezdte megnézni a
jövő heti járatokat, amivel visszajöhet New Yorkba, de az
árak túl magasak. Képtelen voltam figyelni rá. Helyette
Emerie-t néztem, aki bezárta az irodám ajtaját, és peckesen
lépdelt felém. Huncut csillogás ült a szemében, és elkezdte
kigombolni a felsőjét, ahogy közelített.
Amikor a székemhez ért, kezét a magas támlára tette, és
maga felé fordított. Majdnem elejtettem a telefont, amikor
megnyalta a száját, és lassan térdre ereszkedett előttem.
Jézus isten!
Elkezdte kigombolni a nadrágomat, s csak akkor vettem
észre, hogy még mindig a kezemben van a telefon, amikor
Alexa ismét felvisított.
– Itt vagy? – zúgolódott Alexa.
 – Mennyire van szükséged?
– Még ezer dollárra.
Ha tudta volna, hogy akár százezret is adtam volna neki,
csak tegye már le végre a telefont, hogy végre nyugiban
megdughassam Emerie száját.
– Jól van. Majd viszem. Ne hívj újra! – Kinyomtam a
hívást és az asztalra dobtam a telefont, majd lenéztem, hogy
gyönyörködjem az elém táruló csodás látványban.
Emerie felnézett a hosszú szempillái alól és ekkor láttam
meg, hogy élénkpirosra festette a száját.
Basszus.
Kicipzárazta a nadrágomat és meglökött, hogy
emelkedjek meg, majd lehúzta rólam. Boldogan
engedelmeskedtem neki, és segítettem neki megválni a
bokszeremtől is. Kiszabadult a királyi ékszer. Az egyik
kecses kis kezével megmarkolta és néhányszor lassan
végigsimította, míg egy kis előnedv csillant meg a hegyén. A
tekintetem rászegeződött, ahogy lehajolt, és lenyalta róla.
Lehunyta a szemét, miközben visszahúzta a nyelvét a forró
kis szájába, majd megnyalta az ajkát.
– Basszus – nyögtem fel.
Gonosz mosolyt villantott rám.
– Még mindig ideges vagy?
– Elég gyorsan múlik.
Nem voltam benne biztos, hogy tulajdonképpen Emerie
húzta az időt, vagy az én képzeletem játszott velem, de
szélesre nyitotta a száját és innentől minden olyan lassúnak
tűnt. A péniszem felé közelített, kidugta a nyelvét, aztán a
gyönyörű élénkpirosra festett szája körém fonódott, és
bezárult. Teljesen elnyelt, hosszan, mélyen.
Istenem, Em, csináld!
Furcsa volt, de ahelyett, hogy megkönnyebbültem volna,
hogy benne vagyok a szájában, tudtam, hogy nem fog sokáig
tartani ez az érzés. Dühös lettem, amikor rájöttem, hogy
milyen jól csinálja, idegesített, hogy ezt valaki máson
tanulta meg.
Lassan hátradőlt, és keményen szívogatott, amint az
ajkai csak úgy sikamlottak rajtam végig, miközben a nyelve
közepét a lüktető vénámra nyomta. Aztán majdnem az
egészet kihúzta, s hirtelen újra benyelte. Minden egyes
lökésnél fel és le. Teljesen más érzés kerített a hatalmába.
Vacilláltam, hogy inkább dühös legyek, amiért ilyen jól
csinálta, vagy adjak hálát az égieknek érte.
Mélyen bevett a szájába, és a tövénél pumpált, míg a
nyelvével a péniszem hegyét nyalogatta. Ha benne lettem
volna Emerie-ben, akkor is zavarba ejtő gyorsasággal
élvezek el. Alig telt el öt perc, amikor vissza kellett fognom
magam, és figyelmeztetnem, hogy hamarosan robbanok.
– Em… mindjárt… – félig ziháltam, félig mondtam a
szavakat, de Emerie megérthette. – Em… – figyelmeztettem
még egyszer utoljára. De ahelyett, hogy elhúzta volna a fejét,
és kivett volna a szájából, elkapta a tekintetemet és
farkasszemet nézett velem, majd még beljebb tolta a
péniszemet a szájába.
Isteni volt. A kék szemével rám bámult, a krémfehér arca
pedig tele volt a farkammal, s az élénkpiros ajkai minden
egyes milliméteremet befogadták. Beletúrtam a kezemet a
hajába, és elmormoltam a nevét még egyszer utoljára,
miközben elborítottam a torkát. Emerie nyögött, és becsukta
a szemét, közben pedig lenyelte az ondóm utolsó cseppjét is.
Képtelen voltam megszólalni. Odanyúltam, felemeltem a
földről és az ölembe húztam, hogy a vállába temethessem az
arcomat. Miután lecsillapodott a zihálásom, megcsókoltam a
nyakát.
– Ez… hihetetlen volt. Fura érzés, de úgy hiszem, meg
kell köszönnöm. A fenébe is, köszönöm.
Emerie nevetett. A kacagását hallván mosolyogtam, mint
egy hülye.
– Szívesen.
Még sokáig az ölemben tartottam. Amikor végre
visszatért a vér az agyamba, eszembe jutott, hogy Alexával
beszéltem.
– Maradj velem ma este! Holnap délután Atlantába kell
repülnöm, úgyhogy hamar bezárom az irodát.
– Ó! És meddig maradsz?
– Csak egy éjszakát. Hosszú történet. Azért repülök oda,
hogy találkozzam a fiammal, aztán egy órával később már
jövünk is vissza együtt. Alexa még egy hetet ott marad, és
nem akarom, hogy a kissrác egyedül repüljön.
– Ez szép tőled. Akkor egy hétig veled lesz, nem?
Gondolkodás nélkül azt mondtam neki: – Igen. És imádni fog
téged. Egy igazi úriember.
Emerie elmosolyodott.
– Szeretnék veled maradni ma este, és alig várom, hogy
találkozzak a kisfiaddal.
Eddig még soha nem mutattam be Becket egy nőnek sem.
De valamiért azt akartam, találkozzon Emerie-vel. Lehet,
hogy életem legjobb szopása volt, ami meggátolt abban,
hogy gondolkodjak, de valamiért az volt az érzésem, hogy
nekik találkozniuk kell.
 Huszonkilencedik fejezet
EMERIE

Én ébredtem előbb. Jóllehet általában rám volt jellemző,

hogy későn kelek, mégis Drew volt az, aki fél nyolc körül
még aludt. Hason feküdt, a takaró a dereka köré
csavarodott, s kilátszott a feszes feneke. Mindkét karját a
feje fölött tartotta, a párna alá dugva, ahogy békésen aludt,
a fejét felém fordítva. Borostát növesztett, a haja kócos –
csupán négy órával ezelőtt aludtunk el – és ha lehet, így még
szexibb volt, mint tegnap.
Létezik olyan, hogy még szexibb lesz valaki alvás
közben? Vagy inkább én kezdtem egyre jobban értékelni őt,
és így egyre jobban tetszett? Lehet, jót fog tenni, ha a fia
vele lesz a következő héten. Így legalább nem növünk össze
olyan hamar, hiszen a legutolsó dolog, ami hiányzott, hogy
egy olyan férfitól, akit nem érdekeltem, egy olyan férfi
társaságába vessem magam, akit viszont a kapcsolatok nem
érdekeltek.
Rezgett a telefonom az éjjeliszekrényen, úgyhogy
gyorsan odanyúltam, mielőtt még Drew felébred. Miután
beírtam a jelszavamat, láttam, hogy üzenet érkezett.

Baldwin: Casablanca ma este?

Hozok marokkói húsgolyót a Marrakból
az Ötvenharmadik utcából.

Sóhajtottam egyet. Közös szokásunk volt ez. Mindketten

szerettünk filmeket kikölcsönözni és ez egyben jó alkalom
volt arra, hogy együtt is vacsorázzunk. Az egyetem alatt
mindig másvalaki választott filmet, a többi pedig ételt
hozott.
Én a Mindenütt nő című filmet választottam, Baldwin
pedig sült csirkét hozott. Ha ő A remény rabjait választotta,
akkor én meg bolognai szendvicseket hoztam hozzá.
 Két héttel ezelőtt alig vártam volna, hogy filmezzünk
egyik este Baldwinnal, de most ellentmondásosnak éreztem
valamiért, hogy vele legyek. Nem mintha Drew-val
randizgattunk volna, és Baldwint sem érdekeltem, csak mint
barát közeledett felém. De hát akkor miért éreztem azt, hogy
nem lenne szabad igent mondanom? Talán mert meztelenül
feküdtem egy férfi ágyában, és azon gondolkodtam, hogy
szervezzek-e programot egy másikkal? Valószínűleg ez
zavart. Egyszerűen kinyomtam a telefonomat, és úgy
döntöttem, hogy később gondolkodom el Baldwin ajánlatán,
aztán majd válaszolok neki.
A húgyhólyagom feszített, úgyhogy elhatároztam, hogy
kimegyek a mosdóba, aztán kávét készítek, és csak utána
illanok el. El kellett mennem a lakásomba tiszta ruhákért, és
egy gyors zuhanyra is szükségem volt, mielőtt a kilencórás
találkozón megjelenek az irodámban.
Amikor elkészültem, hagytam egy üzenetet az üres
kávésbögrém alatt a konyhapulton, majd a metró felé
indultam.
A második megálló környékén rájöttem, hogy Drew
éjjeliszekrényén hagytam a telefonomat. Legalább nem kell
majd messzire mennem érte, amikor nemsokára munkába
indulok.

Megszólalt az irodai telefon, amikor pár perccel az első

találkozóm előtt beléptem az irodába. Odamentem a
recepciósasztalhoz, és felvettem.
– Drew Jagger irodája. Miben segíthetek?
– Beszélnem kell Drew-val. – Csak egyszer hallottam
Alexa hangját, de rögtön tudtam, hogy ez ő. Drew-nak nem
volt túl sok ügyfele ilyen déli akcentussal.
Elegánsan kedves volt a hangom.
– Esetleg közölhetem vele, hogy ki keresi?
– Nem!
Ribanc.
A recepciósasztalon álló telefonkészülékre pillantottam,
és láttam, hogy Drew irodai telefonja foglalt. Valakivel épp
beszélt.
Mosolyogtam, amikor ismét beleszóltam a telefonba.
– Mr. Jagger most nem ér rá. Szeretne esetleg üzenetet
hagyni a számára?
Alexa dúlt-fúlt haragjában.
– Mondja meg neki, hogy hívja vissza Alexát! – aztán
letette a telefont.
Hallottam, hogy Drew beszél, amikor elhaladtam az
irodája előtt, így hát leírtam az üzenetet egy cetlire,
letéptem, hogy ott hagyjam az asztalán, mielőtt még
megérkezik a kliensem, de amikor beléptem az irodájába,
letette a telefont.
– Jó reggelt! – mondtam mosolyogva, ahogy feléje
sétáltam. – Fogadtam egy üzenetet, amíg telefonáltál.
Drew hátradőlt a székében, s az arcán egykedvű kifejezés
ült.
– Én is fogadtam neked egy üzenetet.
– Igen?
Az asztala szélére csúsztatta a telefonomat.
– Azt hittem, hogy te vagy az, felhívtad a telefonodat,
hogy rájöjj, hol hagytad, úgyhogy felvettem.
Csak két ember lehetett, aki korán reggel szokott
telefonálni. De lévén, hogy Drew furán viselkedett, arra
tippeltem, hogy nem az anyám volt az.
– És ki volt az?
Drew állán megfeszült az izom.
– Baldwin. Azt akarta megtudni, hogy rendeljen-e
marokkói húsgolyót ma estére.
A fenébe. Most még furább érzés fogott el, mint reggel.
Úgy éreztem, hogy magyarázattal tartozom.
– Írt ma reggel egy üzenetet, amiben azt kérdezte, hogy
akarok-e filmezni, és közben vacsorázni ma este. Szeretem a
film témájához választani az ételt. De nem válaszoltam még
neki.
Drew pókerarcot vágott.
– Nos, vár a válaszodra.
Egymásra bámultunk, cikáztak a gondolatok a fejemben,
próbáltam kitalálni, mit várhat tőlem Drew. Szerencsére
csöngettek a bejárati ajtónál. Rápillantottam az órámra és
fellélegeztem, hogy a reggeli kliensem pár perccel előbb
érkezett.
Drew felállt.
– Hozzád jöttek?
– Szerintem igen. Kilencre várok valakit. Megyek,
beengedem.
– Majd én beengedem. Konferenciahívásom lesz, úgyhogy
csukva tartom majd az ajtót, de nem szeretem, ha az
emberek azt gondolják, hogy egyedül vagy itt.
Odaadta a mobilomat, amikor elhaladt mellettem.
– Biztosan nem akarod megvárakoztatni Pöcsfej
Professzort.

Ironikus módon a pár problémája, aki elhagyta az irodámat,

az volt, hogy nem mondták el egymásnak, mi foglalkoztatja
őket. Nem voltak nyitottak egymással. Lauren több orális
szexet akart, de zavarban volt, hogy ezt közölje a
jövendőbelijével. Tim pedig azt várta, hogy többször
kezdeményezzen a leendő felesége. Miközben Drew-val jól
kijöttünk a hálószobában, fogalmam sem volt, hogy mit akar
tőlem. Mindig azt hajtogattam minden párnak, hogy egy jó
kapcsolat alapja a kommunikáció, ehhez képest viszont itt
bujkáltam az irodámban Drew elől, és próbáltam elkerülni,
hogy befejezzük a már megkezdett beszélgetésünket.
Még vagy másik fél órán át üldögéltem az asztalomnál,
frusztrált voltam, és dühös magamra. Azt már meg sem
említem, hogy Drew az a fajta férfi volt, aki pontosan azt
mondta, amit gondolt. De hát akkor miért nem közölte
velem az érzéseit egy Baldwinnal elköltendő vacsorát
illetően? És miért voltam így fennakadva azon, hogy mit
gondol Drew, ha egyszer csak dugunk?
Minél tovább ültem az asztalomnál, annál
tehetetlenebbnek éreztem magam. Meg kellett tudnom, hogy
mi folyik közöttünk. Ha nem kapok választ, mielőtt ma
délután elutazik, akkor megbolondulok. Így hát
elhatároztam, hogy megfogadom a magam tanácsát. Jobb
volt túl lenni rajta, amíg még mérges voltam.
Felálltam, vettem egy mély levegőt, és bemasíroztam
Drew irodájába. Telefonált, amikor beléptem.
Rám pillantott, és azt mondta: – Hadd gondolkodjam el
ezen! Jövő héten visszahívom, rendben, Frank?
Amikor letette a telefont, hátradőlt a székében,
ugyanúgy, ahogy ma reggel is tette, és bólintott. – Emerie.
– Drew.
Egymást bámultuk.
Ezek után nem szólt semmit, én pedig a szememet
forgattam.
– Mi a fenét csinálunk?
– Most épp? Itt állsz az irodámban, és egy kicsit
dühösnek tűnsz.
Ráhunyorítottam.
– Tudod, hogy mire gondoltam.
– Nem vagyok benne biztos.
– Szóval mi… – oda-vissza mutogattam rá, aztán
magamra – …csak együtt alszunk?
– A napunk javát együtt töltjük, majdnem mindig
közösen étkezünk, és amikor az alvásról van szó, nos túl
sokat nem alszunk, ha együtt vagyunk az ágyban.
Drew-t láthatólag szórakoztatta a dolog. Engem nem.
– És ezeket a dolgokat… kizárólag egymással csináljuk?
Felállt, és megkerülte az asztalt. A játékosság hirtelen
eltűnt a hangjából.
– Azt kérdezed tőlem, hogy rendben van-e, ha mással is
lefekszel?
– Nem! – De? Nem? Talán? Nem volt senki más, akivel
szerettem volna együtt lenni. Furcsa módon az, hogy
lefeküdjek Baldwinnal többé nem volt hívogató gondolat. De
tudni akartam, hogy furcsa lenne-e, ha egy másik férfival is
eltöltenék egy kis időt.
– Akkor mit akarsz tudni?
– Nem… nem tudom.
Elhallgattunk egy időre. Ahogy bámult rám, hallottam,
ahogy kattogtak a fogaskerekek a fejében. Egy perc
elteltével hozzám lépett, s felemelte az államat. Egyenesen a
szemembe nézett, és úgy beszélt hozzám: – Nem tervezem,
hogy bárki mással lefekszem. És azt várom, hogy te se tedd.
Azt hittem, hogy tegnap a fürdőkádban ezt világosan
megbeszéltük.
A hangom elerőtlenedett.
– Jól van.
– Úgy értelmezem, hogy a korábbi üzenet miatt kérdezed
ezt.
Bólintottam.
– Tudni akarod, hogy mit gondolok arról, ha eltöltesz egy
estét a lakásodban azzal a seggfejjel, vacsoráztok és közben
filmet néztek.
Ismét bólintottam.
– Hát jó. – Elfordult, úgy tűnt, elmélkedett egy rövid
ideig a válaszán, aztán azt mondta: – Kedvellek. Szeretem,
ahogy naphosszat odafigyelsz az emberek szaros
problémáira, és hiszed, hogy van rá mód, hogy segíts rajtuk.
Szeretem, hogy bármire kapható vagy, hogy szeretsz otthon
maradni és régi filmeket nézni, de biliárdozni is szívesen
eljössz. Szeretem, ahogy csillog a szemed, amikor a
szüleidről beszélsz. Nagyon szeretem azt az érzést, amikor
benned lehetek, ahogy a nevemet sóhajtod, amikor elélvezel.
Imádtam, hogy csináltál nekem kávét, mielőtt elmentél ma
reggel és azt is szeretem benned, hogy zavar az, hogy mit
gondolok arról, hogyha azzal a Homokos Professzorral
vacsorázol.
Elhallgatott egy pillanatra. – Szerintem ennek el kell
árulnia, hogy részemről többről van szó, mint egyszerű
dugásról. Most, hogy ezt ilyen egyenesen közöltem veled, azt
is elmondom, hogy gyűlölöm a gondolatát, hogy felkucorodj
a kanapéra, és azzal a pöcsfejjel, akibe három éven át
szerelmes voltál, együtt nézz valami filmet. De nem fogom
azt kérni, hogy ne töltsd vele az idődet. Ez egy olyan döntés,
amit neked kell meghoznod, én pedig majd megküzdök a
választásoddal, mert azt is tudom, hogy a bennem lévő
bizalom nem miattad hever romokban.
 Nyeltem egyet. Ez túl sok volt egyszerre. És sokkal több
volt, mint amire számítottam, hogy mondani fog nekem.
– Jól van.
– Akkor rendben vagyunk? Csak mert négy órám van
arra, hogy nyolcórányi munkát elvégezzek, mielőtt felülök a
gépre, hogy a volt feleségem aztán nyavalyoghasson a
forgalom miatt, amibe belecsöppen a reptérről hazafelé
menet, amit azért vállal, hogy elhozza a fiamat a reptérre,
miközben én ezerötszáz kilométert repülök érte. És
szükségem van legalább fél órára abból a négyből, hogy az
asztalomra hajolva megdughassalak. Mert lehet, hogy
készítettél nekem kávét reggel, de ahhoz nem maradtál elég
ideig, hogy elélvezhessek benned, és azt tervezem, hogy ezt
orvosolnunk kell, mielőtt elindulok a reptérre.
Szédültem, de egy dolgot biztosan tudtam. Semmit sem
akartam jobban, minthogy Drew-nak sikerüljön befejeznie a
munkát, és minden a tervei szerint haladjon.
Lábujjhegyre ágaskodtam és megcsókoltam.
– Menj! Mit álldogálsz még itt? Rengeteg a munkád.
 Harmincadik fejezet
DREW

– Nézd, milyen hosszú lába van!

A biológia elmehet a fenébe, ez a srác az én fiam. Beck egy
légiutas-kísérőt bámult, akinek olyan hosszú virgácsai
voltak, amilyeneket még életemben nem láttam. Felnyúlt a
felső poggyásztárolóba, hogy megigazítson valamit az
előttünk lévő ülés felett, Beckett pedig kihajolt a folyosóra,
hogy megbámulhassa.
– Mi a neved? – mosolygott a nő a fiamra.
– Beckett Archer Jagger.
Olyan büszkén mondta, hogy nem volt szívem
figyelmeztetni, nem kellene a kereszt-, középső- és
vezetéknevét is elárulni egy idegennek. A légiutas-kísérő
becsukta a fejünk felett lévő tárolót, és letérdelt hozzá.
– Nos, szervusz Beckett Archer Jagger. Én Danielle Marie
Warren vagyok. Nagyon édes vagy. Hány éves vagy,
kincsem?
– Hat és háromnegyed.
– Hat és háromnegyed? Ez igen. Nos, én harmincegy és
fél. – Rám kacsintott, majd tovább beszélt Beckhez. – Én
néha lefelé kerekítem a harmincegy és felet, és csak
huszonhétnek vallom magam. Hat és háromnegyed éves
Beckett Archer Jagger, hozhatok neked valamit inni? Valami
üdítőt?
Beckett bólintott, aztán hozzátette: – Olyan hosszú lábaid
vannak, mint egy zsiráfnak.
– Beck! – szidtam meg.
A légiutas-kísérő nevetett.
– Semmi baj. Már mások is mondták. Amikor annyi idős
voltam mint te, a gyerekek csúfoltak is emiatt. – A
névcsíptetőjére mutatott, amin az állt: Danny. – A nevem
Danielle, de mindenki Dannynek hív. Amikor általános
iskolás voltam, a fiúk mindig azt kiabálták, Hosszúláb
Danny. Mint a… – az ujjaival mutogatott – kaszáspók.
Beckett nevetett.
– Anyának is van egy beceneve apára.
– Igen? Le merném fogadni, hogy valami olyasmi, mint
Hosszúláb Apa.
Közbeszóltam.
– Nem vagyok benne biztos, hogy szeretnénk
megismételni az összes gúnynevet, amit mostanság anya
használ apára. – A légiutas-kísérőre néztem, és
magyarázólag megjegyeztem:
– Elváltunk.
Rám mosolygott, és kacsintott egyet.
– Nos, mit szólsz, hozok neked valami üdítőt, mielőtt
felszállunk? Apa is kér valamit?
Néhány perccel később egy pohár almalével tért vissza és
egy másik pohárral, amelyben kétujjnyi tiszta likőr volt a jég
mellett.
Mikor odaadta nekünk, azt mondta: – Egy kicsit késve
szállunk fel, meg kell várni, amíg az időjárási viszonyok
megfelelőek lesznek. Remélem, nem terveztetek semmit ma
estére. – Beckre nézett, és viccelt vele: – Remélem, ma
estére nem szerveztél randit.
Felhúzta az orrát, mintha csak azt mondta volna neki,
hogy meg kell ennie az összes brokkolit és céklát a
tányérjáról. Maradjon is ez így egy jó darabig, fiam. Még én
sem jöttem rá, hogyan működnek a nők. Még messze az az
idő, amikor készen állok rá, hogy tanácsokat osztogassak
neked.
Jóllehet sem Beckettnek, sem nekem nem voltak terveink
ma estére, Hosszúláb Danny megjegyzése után
elgondolkodtam, Emerie-nek milyen tervei lehetnek ma
estére, hogyan döntött. A ma reggeli beszélgetésünk után
már nem említett semmit. Lehet, hogy azért, mert délután
csak annyi kommunikációra volt időnk, hogy a fülébe
suttogjak, amikor az asztalra hajolt, és felhajtottam a
szoknyáját húsz perccel az indulás előtt. Az ülj bele a
farkamba sokkal jobb téma volt a beszélgetéshez, mint
bármi, ami Seggfej Professzorról szólt.
De most mégis rágtam magam. Lehet, hogy otthon
üldögélt a szarzsák mellett, akit több mint három évig
istenített? Az a pöcs lehet, hogy sokkal civilizáltabban
viselkedik, de végül is mindketten férfiak vagyunk, Emerie
pedig egy gyönyörű nő. Láttam, hogyan viselkedett, amikor
megsejtette, lehet köztünk valami Emerie-vel. Rögtön
birtokló lett, nem pedig féltékeny – ami elég sokat mond
arról, miként gondolkodik. Az emberek féltékenyek, amikor
valakit vagy valamit akarnak, ami a másé. Birtokolni
szeretnék, amikor féltékenyek, amikor azt gondolják, hogy
valami az övék. Az a kibaszott szemét tudta egész végig,
hogy Emerie az övé.
Az ösztönöm azt súgta, hogy azért kerülte Emerie-t, mert
jól akarta érezni magát, végig akarta dugni az egész kart az
egyetemen, a diákjait is beleértve, és nem akart
belebonyolódni semmi komoly kapcsolatba. És hogy honnan
tudtam, hogy milyen a fickó, amikor csak néhány
alkalommal találkoztam vele? Hát ismertem a típusát. Az
utóbbi két évben minden nap egy ilyen nézett vissza velem
szemben a tükörben az istenverte válásom óta.
Beck elővette a rajzolótábláját, és egy zsiráfot rajzolt.
Nevettem egyet. Az jutott eszembe, hogy milyen gyakran
rajzolgattam én is a telefonomon. A nevelés felülírta a
természetet. Ha az a ceruza az én kezemben lenne, totálisan
el tudnám képzelni magamat, amint épp én rajzolom azt a
zsiráfot. Bár az én zsiráfomnak valószínűleg mellei is
lennének, hiszen amióta elmúltam tíz, minden
firkálmányomban valahol megjelentek a mellek.
Az egész gyerekkorom alatt minden csak a mellekre
emlékeztetett, ugyanúgy, ahogy az elmúlt héten mindenről
Emerie jutott eszembe. Egy vörösrúzs-reklám a reptéren.
Láttam, ahogy Emerie élénkvörös ajkai a péniszem köré
fonódtak. A légiutas-kísérő, aki megemlítette, hogy a mai
esténket valószínűleg tönkreteszi az időjárás. Emerie tervei
villantak be. Lehet, hogy épp a kanapén üldögél azzal a
szarzsákkal? A fiam is rá emlékeztetett a zsiráffal. Ha
zsiráfot rajzolnék, biztos, hogy Emerie melleit rajzolnám rá,
hiszen elképesztően gyönyörűek. Az agyam valahogy mindig
megtalálta a kapcsolatot Emerie-vel, legyen szó bármiről is.
Egy hörpintéssel felhajtottam az ital felét és előástam a
telefonomat a zsebemből.
Drew: Mit csinálsz ma este?

Aztán vártam, hogy rezegjen a telefonom, ami Emerie

válaszát jelentette. És csak vártam.

Kezdtem hisztis picsa lenni. Már harmadszorra néztem meg

a telefonomat ma reggel. Semmi. Miután csokidarabos
palacsintát készítettem, amiben több volt a csoki, mint a
palacsinta, megkérdeztem Becket, hogy mit szeretne
csinálni. A szokásos választ kaptam tőle: jégkorcsolyázni.
Megszállottja volt a hokinak. Úgyhogy becsomagoltam
három rétegbe a kis szörnyeteget, összekötöttem a
koricipőink cipőfűzőjét, és átvetettem egy párral
mindkettőnk vállán, mielőtt elindultunk.
Lementünk az előtérbe, ahol azt mondtam Becknek, hogy
be kell ugranom egy pillanatra az irodámba. Még mindig
nem hallottam Emerie-ről, már kezdtem azt gondolni, hogy
aggódnom kéne ahelyett, hogy dühös legyek rá amiatt, hogy
mit csinálhat.
Az irodámban halk zene szólt. Valamilyen hangszeres
zene. Felgyorsult a szívverésem, hogy Emerie odabent lehet.
Nem tudtam, hogy izgatottság vagy düh uralkodott el inkább
rajtam, de éreztem, ahogy a vér a fülemben pumpált, mikor
benyitottam.
Az ajtó félig nyitva volt, de úgy tűnt, nem hallotta, hogy
beléptem, úgyhogy inkább kopogtam, nem akartam
megijeszteni. Figyelembe véve, hogy felugrott a székre, azt
hiszem, nem volt sikeres a próbálkozásom.
Ösztönösen megadóan felemeltem a kezemet Emerie felé.
Ismét.
 – Csak én vagyok.
– Úgy megijesztettél, mint a szar.
És ezzel Beck, aki eddig mögöttem álldogált, kiugrott a
lábam mögül.
Emerie a szája elé tette a kezét.
– Ó, istenem! Ne haragudjatok! Majd vigyázok a számra.
Beck már válaszolt is helyettem:
– Apa sokkal rosszabbakat is mond néha.
Elmosolyodtam, és megsimogattam a fejét, de
megjegyeztem magamban, hogy később el kell beszélgetnem
vele, hogy milyen titkokat árul el másoknak.
Emerie lemászott a székről, közelebb sétált, lehajolt, és
kezet nyújtott Becknek.
– Te biztosan Beck vagy.
– Beckett Archer Jagger.
Emerie szája mosolyra húzódott, majd feltekintett rám.
Megvontam a vállamat.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Beckett Archer Jagger.
Én Emerie Rose vagyok.
– A Rose a középső vagy a vezetékneved?
Emerie tovább mosolygott, majd elnevette magát.
– A vezetéknevem. Nincs középső nevem.
Beckett úgy tűnt, elgondolkozott ezen, úgyhogy gyorsan
közbevágtam.
– Nem akartalak megijeszteni. Beckkel jégkorizni
megyünk. Csak aggódtam, amiért nem válaszoltál az sms-re
tegnap este. – Nem hagytam, hogy Emerie elfordítsa a
tekintetét.
Megfordult, és megkerülte az asztalát, majd felemelte az
összetört telefonját a hüvelyk- és a mutatóujja között tartva.
– Leejtettem tegnap este. Nemrég vettem egy újat, és
próbálom kitalálni, hogyan tudnám rátölteni az adatokat a
felhőből. Senki száma nem maradt meg.
Felsóhajtottam. Nem szórakozott velem. Egész végig
rágtam magam emiatt. Valószínűleg jobban is, mint kellett
volna.
Általában, ha érdekelt egy nő, de nem válaszolt… hátjött
a következő. Rengeteg hal volt még a tengerben. Csak
Emerie-vel éreztem úgy, hogy idegesít, ha nem válaszol .
Meg sem fordult a fejemben, hogy végiglapozzam a
telefonkönyvet egy másik számot keresve.
– Szeretnéd, hogy segítsek? Majd minden hónapban
eltörök egy telefont.
Emerie szemügyre vette a vállamon átvetett
korcsolyacipőt.
– Nem akarlak feltartóztatni titeket, épp szórakozni
indultatok.
– Szerintem Beck nem bánja, ugye öregfiú?
A fiam nagyon könnyű jellem volt. Megvonta a vállát.
– Nem bánom. Addig rajzolhatok az asztalodnál?
– Hát persze. Legalsó fiók jobbra.
Beck elrohant. Szeretett a nagy asztalomnál üldögélni és
rajzolni. Órákig képes volt így ellenni.
Megkerültem Emerie asztalát.
– Imádnivaló – jegyezte meg.
– Köszönöm. Nagyon jó gyerek. – Kihúztam a székét. –
Ülj le! Megmutatom, hogyan töltsd le az adatokat.
Persze leülhettem volna, hogy megcsináljam neki két
másodperc alatt, de jobban tetszett az a megoldás, amikor
áthajolok a válla felett, hogy fogságba essen az asztal s
énközöttem.
Szándékosan halkan beszéltem, és a lélegzetemmel
csiklandoztam a nyakát.
– Rákattintasz erre a mappára. – Rátettem a kezemet az
övére az egéren, miközben klikkeltünk. – Aztán erre. Aztán
fogod, és áthúzod a kijelölt adatokat.
Amikor láttam, hogy libabőrös lett, még közelebb
hajoltam a füléhez.
– Fázol?
– Nem. Jól vagyok.
Mosolyogtam magamban, ahogy még klikkelt párat a
képernyőn. Aztán felvillant a telefonja – amit előzetesen már
csatlakoztatott a számítógéphez – és elkezdte áttölteni az
adatokat,
– Ez igen. Én már órák óta próbáltam kitalálni, hogyan
tudnám mindezt megcsinálni.
 – És hogyan törted el?
– Ha elmesélem, meg kell ígérned, hogy nem nevetsz ki.
– De aztán gúnyolhatlak vele?
– Nem. Egyiket sem teheted.
Felálltam.
– De hát akkor hogyan fogom élvezni a történetedet?
Emerie elnevette magát.
– Milyen volt a repülőút Atlantába, seggfej?
– Néhány órát késett a járat az időjárás miatt, de amúgy
rendben volt. Legalább Alexa nem kínzott.
Emerie tökéletes történettel kezdte a beszélgetésünket.
Utáltam, de basszus, akkor is tudni akartam, hogy mi volt.
De legalább megpróbáltam lazának tűnni.
– És milyen volt a tegnap esti vacsi?
Emerie összeráncolta a szemöldökét, de aztán leesett
neki, hogy mire vagyok kíváncsi.
– Á. Rendeltem egy kis kínait magamnak.
– Nem is vacsoráztál Faszfej professzorral?
Megharapta az alsó ajkát, és megrázta a fejét. Közelebb
léptem.
– Miért nem?
– Mert… nem éreztem helyénvalónak, hogy ezt tegyem.
Megbeszéltük, hogy csak szexuálisan kerülünk egymással
kapcsolatba, de aztán azt is mondtam neki, hogy szerintem
többek vagyunk egymásnak, mint jó szexpartner, azt viszont
nem említettem, hogy nem vacsorázhat együtt egyetlen férfi
barátjával sem. Félreértés ne essék, pont ezt akartam
sugallni neki, jóllehet a gondolat még engem is megijesztett,
úgyhogy arra gondoltam, jobb, ha megtartom magamnak.
Ahelyett, hogy megmutattam volna neki, mekkora egy
faszfej tudok lenni gondolatban, odasétáltam az ajtóhoz, de
a szemkontaktust nem szakítottam meg vele, még akkor
sem, amikor átkiáltottam a fiamnak.
– Minden oké, Beck?
– Ja! – kiabált vissza.
– Akkor jó. Pár perc és megyünk, jó?
Aztán csendesen becsuktam az ajtót.
– Gyere ide!
 – Mit csinálsz?
– Gyere ide!
Emerie úgy tett, ahogy kértem tőle, egy karnyújtásnyira
állt tőlem.
– Mi van?
– Az egész repülőút alatt rád gondoltam.
Nyelt egyet.
– Igen?
– És a zuhany alatt is, ma reggel. Jéghidegre kellett
állítanom a vizet, hogy le tudjam lohasztani a farkamat,
mert minden alkalommal, amikor becsuktam a szemem, a
fenekedet láttam, ahogy az asztalomra hajolsz.
Kikerekedett a szeme.
– A szomszédos irodában van a fiad.
– Tudom. Ezért nem hajolsz most az asztalodra, és ezért
érem be egy kis ízelítővel csupán.
Emerie megnyalta az ajkát, s aztán figyelembe véve,
hogy Beck bármelyik pillanatban besétálhat, nem
vesztegettem tovább az időt. Megfogtam Emerie tarkóját, és
közel húztam magamhoz, hogy jó erősen megcsókoljam. A
másik karommal átöleltem a derekát, mire Emerie
felnyögött, ahogy a testét az én testemhez húztam. Annyira
jó illata volt. Édes illat volt ez, ami összekeveredett a
természetesen szexi, nőies illatával, ami megrészegített.
Minden erőmre szükségem volt, hogy ellen tudjak állni, és
ne nyomjam neki azonnal az ajtónak. Amikor megmarkoltam
a fenekét, ő pedig belenyögött a számba, majdnem
elvesztettem a fejemet.
A farkam már lüktetett, mire eleresztettem. Már
majdnem engedélyeztem magunknak egy kicsivel többet is,
amikor hallottam, hogy a fiam szólít.
– Basszus – morogtam, s Emerie homlokának
támasztottam az enyémet. – Valahogy el kell rejtenem a
merevedésemet, nehogy olyan kérdéseket tegyen fel, amire
még nem állok készen, hogy válaszoljak.
Szerencsére sötét farmert viseltem, és még volt rá időm,
hogy megigazítsam magam, mielőtt Beck belépett.
– Mi a helyzet, öregfiú?
 – Nem iszunk egy forró csokit, mielőtt elmegyünk
korizni?
– De hát nemrég ettél csokis palacsintát. Nem gondolod,
hogy abban elég csoki volt, ami a mai reggelt illeti?
– De hideg lesz kint, és ez melegen tartana belülről –
magyarázta okosan.
Emerie odajött mellém, és mosolygott.
– Szerintem elég jó érv.
– Nem jössz el velünk korizni? – kérdezte Beck.
– Szerintem ez nem túl jó ötlet. Nem tudok
jégkorcsolyázni.
– Apa meg tud tanítani. Ő mindenben jó.
Ez szép volt, öreg.
Emerie segélykérőn nézett rám.
Megvontam a vállamat.
– Igaza van a gyereknek. Mindenben jó vagyok.
Emerie a szemét forgatta, aztán Beckhez fordult.
– Apáddal nincs rám szükségetek, csak hátráltatnálak
titeket.
– Még soha nem mentünk el korizni senkivel. Tudnék
mutatni neked pár figurát.
Emerie rám nézett, s felhúzta az egyik szemöldökét.
– Ismer egy pár figurát, mi? Akárcsak az apja.
Halkan válaszoltam:
– Gyere el! Hadd mutassa meg neked a figuráit, aztán
később majd én is megmutatom neked az én repertoáromat.
 Harmincegyedik fejezet
EMERIE

– Úgy tűnik, nem tört el. – A sürgősségin az orvos a

kezemben tartotta a feldagadt bokámat. Már szépen
bekékült. – De azért megröntgenezzük.
– Köszönöm.
– A nővér pár percen belül megjön, hogy felvegye az
adatait, aztán majd ő hívja a röntgenasszisztenst.
– Jól van. – Drew-hoz fordultam. – Ez mind a te hibád.
– Az enyém?
– Igen. Túl gyors tempót diktáltál.
– Túl gyorsat? Egy nagymama, aki egy felmosóvödröt
terelget maga előtt, lehagyott volna minket. Nem kellett
volna elengedned a kezemet.
– De megijedtem.
Több mint két órát korcsolyáztunk, de azt hiszem, nem
éreztem rá az ízére. Annyira bizonytalanul álltam a
lábamon, a bokám folyamatosan előre-hátra billegett, amitől
meglazult a lábamon a korcsolya. Az utolsó alkalommal,
amikor elestem, már semmi nem fogta a bokámat, úgyhogy
kificamítottam. És most piszkosul fájt.
Drew vetett egy pillantást a bokámra, és úgy határozott,
hogy jobb lesz, ha megmutatjuk a sürgősségin. Esélytelen
volt lebeszélni róla. A haverja, Roman, a kórház előtt várt
minket, és visszavitte Becket Drew lakására, hogy Drew
velem maradhasson.
A nővér egy csatos mappával érkezett.
– Fel kell tennem pár kérdést. A férje maradhat, ha akar,
de ki kell mennie, amikor a röntgen készül.
– Ő nem… – mutattam Drew-ra, majd magamra. – Nem
vagyunk házasok.
A nővér mosolygott. De nem rám, hanem Drew-ra. Még a
szempilláit is megrebegtette.
 Ez most komoly?
– Nos, akkor meg kell kérnem, hogy fáradjon ki – mondta
Drew-nak. – Majd magáért jövök, amikor beszéltem a…
Drew-ra várt, hogy befejezze a mondatát.
– A barátnőmmel.
– Ó, igen. Magáért jövök, ha feltettem az összes kérdést a
barátnőjének.
Csak képzelődtem vagy a nővér tényleg azt akarta
megtudni, hogy együtt vagyunk-e? Drew megpuszilta a
homlokomat, és azt mondta, hogy majd visszajön. Amint
elment, a nővér elkezdte darálni a kérdéseket. Ekkor esett
csak le, hogy Drew az imént a barátnőjének nevezett.

– Tudok járni.
Drew már kábé a tizedik alkalommal vett a karjába. Elcipelt
a jégpályától a taxiig, majd a taxitól be a kórházba, a
kórházból a taxiba, a taxiból pedig fel a lakására, ahol
elhelyezett a kanapén és felpolcolta a lábamat. Pont, ahogy a
doktor utasította.
Amikor pedig megérkezett a rendelt étel, odavitt az
asztalhoz.
– Az orvos azt mondta, hogy nem szabad terhelni.
– Nincs semmi bajom. Csak egy ficam. A lábmerevítő
úgyis megakadályozza, hogy túl sok súlyt terheljek rá.
Beck kihúzta a széket, ahogy az apja velem a karjában
közelített az asztal felé. Roman, aki a dobozból pakolta ki a
különféle ételeket, viccesnek találta a jelenetet. Ma
találkoztam vele először, és valószínűleg elkönyvelt
hisztikirálynőnek.
– Annyira zavarban vagyok. Esküszöm, általában nem
vagyok ekkora egy ügyefogyott barom.
Roman továbbra is mosolyogva nézte az előtte játszódó
jelenetet, ahogy Drew letett, és ételt rakott az előttem lévő
tányérra. Az volt az érzésem, hogy Roman olyan férfi, aki
nem mulaszt el túl sok részletet.
– Nem lesz semmi bajod. Florence Nightingale-nek nem
kellett volna hagynia, hogy eless.
Drew felmordult.
– Nem is hagytam elesni. Neki nem kellett volna
elengednie a kezemet.
Romanra kacsintottam, tudattam vele, hogy egy
hullámhosszon vagyunk, aztán pléhpofával közöltem: –
Hagyta, hogy elessek.
– A fenéket. – Drew megállt a pennével teli tálcával a
kezében. Már így is túl sokat lapátolt a tányéromra. Rám
nézett, majd Romanra. – Nem hagytam, hogy elessen, de ha
ezt tovább folytatod, akkor hagyom, hogy te hamarosan
leess a székedről.
– Hékás – mondtam.
Roman csak nevetett.
A vacsora nyugalomban telt. Drew és én nézeteltérésbe
ütköztünk a politikát illetően, aztán Roman, Drew és Beck
heves vitát folytattak arról, hogy idén melyik csapat fog
bekerülni a hokidöntőbe. Hangosak voltunk és néha
egymással párhuzamosan beszéltünk, de nem is emlékeztem
rá, hogy mikor élveztem ennyire utoljára egy vacsorát.
Miután befejeztük, Drew hallani sem akart róla, hogy
elmosogassak, aztán visszacipelt a nappaliba. Roman, akit
Drew megbízott a mosogatással, felbontott egy sört, és
inkább velem tartott.
– Kérsz egy sört?
– Kösz, nem. – Kicsit lecsúsztam a kanapén, és
összefűztem a kezemet a hasamon. – Túlságosan tele vagyok
a tíz kiló tésztától és a parmezános csirkétől, amit Drew a
tányéromra halmozott.
Roman húzott egy jót a söréből, s közben engem nézett.
– Sokat veszekedtek?
Elmosolyodtam.
– Tulajdonképpen igen.
– Ő is ezt mondja.
Valószínűleg zavar jelenhetett meg az arcomon, mert
Roman letette a sörösüvegét, és részletes magyarázásba
kezdett.
– Hatodikos korunkban találkoztunk. Akkor loptam el
tőle a barátnőjét…
– Drew úgy mesélte, hogy ő lopta el a te barátnődet,
amikor bárányhimlős voltál – szakítottam félbe.
– Mesélt neked erről?
Bólintottam.
– Igen. Furcsán édes történet volt. Nagy átéléssel adta
elő.
– Mindegy is, a lényeg, hogy már hatodikos korunk óta
veszekedünk. De ettől függetlenül ő a legjobb barátom. Ő és
az örege sokkal közelebb álltak egymáshoz, mint apa és fia
közt valaha láttam. Napi szinten veszekedtek. Nem véletlen,
hogy folyamatosan vitatkozik. – Roman ivott egy kortyot a
sörből, hogy előkészítse a következő szavait. – Akarod tudni,
hogy honnan tudtam, Alexával soha nem fog működni a
kapcsolatuk?
– Honnan?
– Soha nem veszekedtek. Csak egészen a végén kezdtek
vitázni, amikor Alexa már kezdte megmutatni, hogy
valójában egy önző ribanc. És ez egy másfajta veszekedés,
nem olyan, mint amikor szeret valakit.
– Mi nem…
Roman hátradőlt a kanapén, és mosoly terült el az arcán.
– Tudom. Látom, hogy még egyikőtök sem tudja, mit
akar. Majd beszélgessünk egy vagy két hónap múlva.

– A Negyvenkilencedik utcában útfelújítást végeznek

éjszakánként, próbáld meg inkább az Ötvenegyest!
– Jézus, hogy te mekkora egy púp vagy a hátamon –
morogta Drew, miután vett egy éles balost.
Vagy fél órán át vitatkoztunk, hogy hazamenjek-e. Drew
azt akarta, hogy maradjak nála, és így könnyebben tud
nekem segíteni, de lévén, hogy a fia is ott volt, ez nem lett
volna helyes. Végül beadta a derekát, de megvárta, amíg
Beck elaludt. Roman ottmaradt, amíg Drew engem
hazafurikázott.
Amikor megérkeztünk a lakásomhoz, tettem egy gyenge
kísérletet arra, hogy meggyőzzem, nem kell becipelnie, de
aztán feladtam. A nyaka köré fontam a karomat, és
élveztem.
– Lehet, hogy el kéne gondolkodnod azon, hogy kevesebb
hamburgert egyél a jövőben – gúnyolódott.
– Még egy rossz vicc a súlyomat illetően, és még húst
sem fogok enni.
– Ugyan hagyd már! Az én kolbászomat nagyon is
szereted.
– Hogy te mennyire öntelt vagy.
– Talán. De öt percen belül úgyis benned leszek.
Kinyílt a lift ajtaja.
– Erre most nincs időnk. Vissza kell menned, hogy
Roman is hazamehessen.
– Roman elmehet a fenébe. – Az egyik kezét becsúsztatta
a nadrágomba, és jó erősen belecsípett a fenekembe. – Egész
nap a fenekedet cipeltem. Mindjárt meztelenek leszünk.
– És mi van, ha nem hívlak be?
– Jó érv, de akkor lehet, hogy inkább a liftben duglak
meg. – Felnézett a kis kamerára, amit a liftben helyeztek el.
– Lehet, hogy valaki figyel is minket. Hadd szórakozzon egy
jót!
Drew mellkasának támasztottam a fejem a liftben,
úgyhogy felemeltem, hogy felnézhessek rá. A szeme tele volt
tűzzel. Ha nem sikerül eljutnunk a lakásomig, akkor valóban
volt rá esély, hogy valaki egy jó kis előadást lásson. De miért
nem indult a lift?
– Megnyomtad a gombot?
– Basszus – Drew felkacagott, én pedig előrehajoltam,
hogy elindítsam a liftet. De mielőtt összecsukódhattak volna
az ajtók, egy kar megállította őket.
Hát persze, hogy Baldwinnak kellett erre járnia.
Rám nézett, aztán a lábamon lévő bokamerevítőre
meredt.
– Emerie? Mi történt?
Úgy éreztem, hogy összeszorul a hurok körülöttem.
– Elestem a jégen. Csak egy kis ficam.
Aztán Baldwin Drew-ra nézett.
 Mi a fene? Most tényleg azt akarja, hogy Drew igazolja a
történetemet?
– A kórházból jövünk. Nem tört el – mondta Drew
kurtán. Az álla feszes volt, láttam, ahogy megfeszültek az
izmai.
Amikor a liftajtó összecsukódott mögöttünk, a hangulat
csak még fagyosabb lett. Egészen… fullasztó volt. A két férfi
egymás mellett állt. Hirtelen azt kívántam, bár többet
vitatkoztam volna, hogy Drew ne cipeljen. Mire felértünk a
harmadikra, meg voltam róla győződve, hogy nem maradt
túl sok oxigén a liftben. Baldwin kinyújtotta a kezét, hogy
előre engedjen minket.
Próbáltam megtalálni a kulcsomat a táskámban, de a
jelenlegi helyzetemben ez elég nehéz volt. Amikor Drew
megállt a bejárati ajtóm előtt, azt kérdeztem tőle: –
Letennél, kérlek, hogy megkeressem a kulcsomat?
Óvatosan letett, de a karját a derekam körül tartotta,
hogy levegye a terhet a lábamról.
Baldwin megállt az ajtóm előtt.
– Tudok esetleg segíteni valamiben?
Válaszra nyitottam a számat, de Drew megelőzött.
– Én majd segítek, bármire is van szüksége Emerie-nek.
Baldwin figyelmen kívül hagyta Drew-t.
– Ha szeretnéd, elvihetlek holnap reggel az irodádba,
aztán délután érted megyek.
– Nekem is van autóm – morogta Drew, miközben kivette
a kulcsomat a kezemből, és kinyitotta az ajtót.
– Nem szükséges, hogy letérj az útvonaladról. Végül is
egy helyről indulunk reggel, és nem olyan nagy kitérő, ha az
egyetem felé megyek.
Figyelmen kívül hagytam Drew lángoló pillantását, és
Baldwin felé fordultam.
– Az nagyszerű lenne. Köszönöm. De szívesen hívok taxit
is akár. Nem szeretném, hogy Drew-nak egészen eddig el
kelljen autóznia reggel, főleg azt nem, hogy a kisfiát is
magával kelljen cipelnie.
– Akkor megbeszéltük. Nyugodtan szólj reggel, ha
szükséged van segítségre, hogy elkészülj.
 – Köszönöm.
Baldwin biccentett Drew felé, és végre bement a
lakásába. Az egész eszmecsere nem tarthatott tovább három
percnél, mégis örökkévalóságnak tűnt.
Odabent felkapcsoltam a lámpát, és levettem a
kabátomat. Drew hallgatag volt. Egy perccel később kezdtem
megnyugodni, és azt hittem, lehet, hogy mindez csak az én
fejemben játszódott le, rosszul ítéltem meg a helyzetet, és
csupán én vagyok az, aki kellemetlenül érezte magát.
De tévedtem.
– Ez a fickó egy seggfej.
– Mit tett?
Drew úgy értelmezhette a kérdésemet, mintha Baldwint
akartam volna védeni. Az egész viselkedése megváltozott.
– Dugni akarsz vele?
– Hogy mi? Nem! Ez meg honnan a fenéből jutott
eszedbe?
Drew beletúrt a hajába.
– Mennem kell. Nem akarom, hogy Beck felébredjen, és
ne találjon otthon.
Jóllehet megértettem, amit mondott, de öt perccel ezelőtt
még nem azt tervezgette, hogy sietni fog haza. Nemrég még
elkeseredetten velem akart lenni, most pedig legalább
ugyanennyire meg akart szabadulni a társaságomtól.
– Mi történt?
– Szeretnéd, hogy levegyem rólad a merevítőt, mielőtt
elmegyek?
Frusztráltan felcsattantam:
– Nem, menj csak!
Miután becsuktam mögötte az ajtót, csak úgy cikáztak a
gondolatok a fejemben, de végül mindig ugyanahhoz a
kérdéshez lyukadtam ki:
Szeretnék lefeküdni Baldwinnal?
 Harminckettedik fejezet
DREW

Másnap reggel azon tépelődtem, hogy menjek-e át Emerie-

hez, de aztán úgy döntöttem, hogy a jelenlétem csak még
tovább nehezítene a helyzeten. Nem akartam, hogy azt
higgye, a bocsánatkérésem csak kibúvó, hogy ne Faszfej
professzor vigye munkába. Persze, nem akartam, hogy az a
pöcs hozza el, de hajnali kettő felé, miután felvertem a
párnámat, végül megjött az eszem.
Az indulatos viselkedésemnek semmi köze nem volt
Emerie-hez. A válásom miatt és az ügyfeleim – akik már
megégették magukat a hűtlen házastársuk miatt – körében
eltöltött napok következtében nem voltam az a fajta, aki
egykönnyen bízni tudott. Bár még ezzel együtt sem
gondoltam, hogy rosszul ítélném meg Baldwint – a fickó egy
pöcs volt, és az ösztöneim azt súgták nekem, hogy valami
végül történni fog, ha rádöbben, hogy Emerie többé már
nem vár rá. De ez szintén nem Emerie hibája volt.
Már majdnem tízre járt, mire beért az irodába. Beck csak
délelőtt járt iskolába, úgyhogy reméltem, hogy Emerie-nek
nincs reggeli ügyfele és nem kell rögtön belevetnie magát a
munkába. Minden idegszálammal azt figyeltem, mikor
érkezik, úgyhogy még alig lépett be, már kirontottam a
recepcióhoz.
A faszfej is vele volt. A karját Emerie dereka köré fonta,
próbált segíteni neki járni. Láttam Emerie arcán, hogy
kellemetlenül érzi magát ettől.
– Jó reggelt!
– Jó reggelt! – Emerie az arcára erőltetett egy töprengő
mosolyt. – Mondtam Baldwinnak, hogy nem szükséges
bekísérnie, de ragaszkodott hozzá.
Sikerült némi őszinteséggel válaszolnom:
– Segítségre van szükséged. Az orvos azt mondta, hogy
ne terheld a lábad.
Az elszántságomat tesztelve hátráltam, és hagytam, hogy
az a pöcs kísérje be az irodájába, én pedig visszatértem az
enyémbe. Hazudtam volna, ha azt állítom, hogy nem
hallgatóztam. Baldwin megkérdezte Emerie-től, hogy mikor
jöjjön érte, mire Emerie azt válaszolt, hogy más tervei
vannak munka utánra, úgyhogy majd szerez magának
fuvart.
Amikor elment a pöcsfej, vettem egy mély lélegzetet és
bementem Emerie-hez. Éppen a laptopját tette töltőre.
– Jön most ügyfeled?
– Nem. – De nem nézett fel.
– Beszélhetnénk?
Ekkor már felnézett.
– Á. Mostanra sikerült beszélgetős hangulatba
lendülnöd?
Megérdemeltem.
– Azt hiszem, egy bocsánatkéréssel kell kezdenem.
Emerie arca megenyhült, de azért összefonta a karját a
mellkasán, próbált keménynek látszani.
– Az nagyszerű lenne.
– Ne haragudj a tegnap esti viselkedésemért.
– Úgy érted azért, amiért megvádoltál azzal, hogy egy
másik férfival akarok lefeküdni, pont azután, hogy
megbeszéltük, csak egymással alszunk?
– Igen, ezért.
Emerie sóhajtott egyet.
– Én nem vagyok az a fajta nő, Drew. Még ha együtt is
akartam volna aludni valakivel, nem tenném, ha egyszer a
szavamat adtam valakinek.
Akaratlanul is rátapintott a gyenge pontomra. A fél
éjszakát azzal töltöttem, hogy tudatosítsam magamban,
problémáim vannak a mások iránti bizalommal
kapcsolatban. Könnyen megvádolok másokat. És ez Alexa
hibája volt. A munkám is segített abban, hogy ne legyen többé
bizodalmam az emberekben. Arról volt szó, hogy kedveltem
ezt a nőt, talán jobban is, mint ahogy ilyen rövid idő után
kellene, és ez megijesztett. Az életének utóbbi három évét
azzal töltötte, hogy egy olyan srácra várt, aki még csak
figyelemre sem méltatta, és nem tudtam mi lenne akkor, ha
egyszer mégis érdeklődést mutatna Emerie iránt.
Persze hogy féltékeny voltam. De közben féltem is. És
ezek nem voltak kellemes érzések.
Odasétáltam Emerie-hez, nem is azért, mert úgy
éreztem, hogy közel kell lennem hozzá, hogy elmondhassam
neki azt, amit el kellett mondanom, hanem mert utáltam a
szoba másik felében lenni, ha egyszer már a közelében is
lehettem.
Különösen csípős volt az idő ma, Emerie arca kipirult,
akárcsak az orra hegye. A tenyerem közé fogtam a hideg
arcát, lehajoltam, és gyengéd csókot leheltem a szájára.
Aztán elhúzódtam tőle egy kicsit, hogy a szemébe
nézhessek.
– Sajnálom, hogy egy féltékeny idióta voltam. Azt
terveztem, hogy elmesélem neked, hogy ez mind nem az én
hibám, hogy az eddigi életem és a munkám tett ilyenné, de
nem foghatok erre mindent. Az igazság pár perccel ezelőttig
nekem sem volt tiszta.
– És mi lenne az?
– Hallanom kell, hogy mit gondolsz arról a másik
fickóról. A fél országon át követted még néhány hónappal
ezelőtt. Tudom, hogy az érzelmeid iránta erősek voltak. És
ha azt mondod, hogy szeretnél kilépni ebből a szituációból,
hiszek neked. De tudnom kell, hogy közölte-e veled, hogy
érez irántad valamit, és elmondanád-e nekem, hogy ezek
után ki akarsz-e lépni a mi kapcsolatunkból?
Emerie hallgatott, mintha valami átsuhant volna az
arcán, majd találkozott a tekintetünk.
– Miért nem ülsz le?
 Harmincharmadik fejezet
EMERIE

Gyakorold, amit oktatsz!

Nem volt egyszerű dolog, amikor Drew Jagger csak bámult
rám és válaszra várt. Tudni akarta, hogy mi történne, ha a
férfi, akiért megőrültem az utóbbi három évben, aki miatt
New Yorkba költöztem, hogy szerencsét próbáljak, hirtelen
úgy döntene, hogy velem akar lenni. Ezt a kérdést múlt éjjel
én is feltettem magamnak, miután mindkét férfi egyedül
hagyott a gondolataimmal.
Őszinteséggel tartoztam Drew-nak. És magamnak is.
– Olyan régóta vonzódtam már Baldwinhoz, hogy nem is
emlékszem rá, milyen az, amikor ezek az érzések nincsenek
velem.
Drew az asztalom szélére támaszkodott, terpeszben állt,
ami férfias és domináns testhelyzet volt, mégis annyira
egyszerű, hogy emlékeztetett arra, hogy amit mondani
készültem, igaz.
– De bármit is éreztem Baldwin iránt, az teljesen más,
mint ami köztünk van.
Felvillant a szeme, és bele kellett csípnem a combomba,
hogy ne izgassam fel magam amiatt, ha ideges lesz. Nem
volt kétséges, hogy egymás felidegesítése egyfajta furcsa
előjátékként működött számunkra, de most nem ennek volt
itt az ideje.
– Baldwin okos és udvarias. Mindkettőnket érdekel a
pszichológia és a szociológia. Nem beszél csúnyán, előkelő
éttermekbe visz, és még soha nem emelte fel a hangját
velem szemben.
Drew rágódott magában:
– Biztos vagyok benne, hogy hamarosan jön egy kibaszott
de.
Megrándult a szám. Először túl kellett lennem a nehéz
részen, mielőtt megkapja a de-1.
– Igen. De teljesen őszinte akarok lenni.
A tekintete azt sugallta, hogy térjek a lényegre. Bólintott,
hogy folytassam.
– Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nincsenek érzéseim
Baldwin irányába. De itt vagy te. Teljesen összezavarsz, és
fogalmam sincs, hogy mi hová tart, ami minket illet. De van
egy dolog, amiben biztos vagyok.
– És mi az?
– Amikor rád nézek, rögtön megértem, hogy Baldwinnal
miért nem működhetett volna soha.
Meglágyult a tekintete.
– Béna vagyok, ami a bizalmat illeti.
– Tudom.
– És én üvöltözök, és minden létező formában használom
azt a szót, hogy bassza meg.
Elmosolyodtam.
– Megtanultam, hogy vannak olyan alkalmak, amikor ez
a nyelv nagyon is bejön nekem.
Drew végighúzta két ujját az államon, le a nyakamon,
végig a kulcscsontomon, és végül a dekoltázsom következett.
– Igen?
Ennyi volt. Az a mély, reszelős igen és egy egyszerű
érintés. Nem tudtam megmagyarázni, honnan jöttek az
érzéseim Drew iránt, ahogy a víz ízét sem lehet
megmagyarázni. De mégis valahogy alapvető szükséglet lett
számomra, és lassan alig tudtam meglenni nélküle.
– Hol van Beck? – kérdeztem tőle suttogva.
Drew követte a tekintetével az ujjait, amint benyúlt a
pulóverem alá.
– Iskolában. Még egy órám van, amíg érte kell mennem.
A testem bizseregni kezdett a gondolatra, hogy miként
tudnánk eltölteni azt az órát.
– Van ügyfeled előtte?
Elkezdte kigombolni a kardigánom aprócska,
gyöngyszerű gombjait.
– Nincs. És neked?
Drew bármennyire is próbált türelmet erőltetni magára,
nem ment neki tovább. A következő pillanatban kiemelt a
székemből, letépte rólam a bugyimat, és feltett az
asztalomra a szék felé nézve, és a derekamig felgyűrte a
szoknyámat. Közben végig figyelt a bokámra.
Aztán leült a székemre, a puncim felé fordulva, és
meglazította a nyakkendőjét.
– Mit csinálsz?
– Megmutatom, hogy mennyire sajnálom a tegnap estét.
Tárd szét jobban!
Ó, istenem!
Szétnyitottam a lábamat, és megrázkódtam attól, ahogy
rám nézett. Amikor megnyalta az ajkait, közelebb húzta a
széket, és addig húzott maga felé, míg a fenekem az asztal
szélére került. Félig-meddig már ekkor elélveztem, pedig
még egy ujjal sem nyúlt hozzám.
– Lehet, hogy nem szeretek előkelő éttermekben enni, de
mindig gondoskodom arról, hogy jóllakj, és addig foglak
csócsálni, amíg te leszel az, aki obszcén kifejezéseket
üvöltözik.
Ettől abszolút beindultam.

Minden megváltozott a ma reggeli beszélgetésünk után.

Közelség, valamiféle kötelék lett közöttünk, ami ezelőtt nem
volt. Drew elment Beckért az iskolába, és mindannyiunknak
hozott ebédet, majd kettesben elmentek a könyvtárba, aztán
pedig ismét korizni. Tetszett, ahogy Drew a fiával töltött
délutánokat úgy szervezte, hogy félig a munkáról, félig pedig
a szórakozásról szóljon mindkettőjük számára. Beck mesét
hallgatott a szőnyegen ülve, míg Drew a szomszédos
szobában egy ügyön dolgozott. Később Beck felolvasott
Drew-nak, és aztán a korizás volt a jutalom.
Én dugig voltam délután kliensekkel, majdnem egészen
fél hétig. Mindig megújult reménnyel hittem, hogy minden
pár problémájára van megoldás. Az optimizmusom
betöltötte a terápiáimat.
Épp a laptopomat pakoltam össze, amikor hallottam,
hogy kinyílt a bejárati ajtó, és aztán apró léptek
közeledésére lettem figyelmes.
– Mindent beszereztünk a filmnézéshez! – kiáltotta Beck.
A kis pufók arca kipirosodott a hidegtől, és úgy fel volt
öltöztetve, mint egy hóember.
– Komolyan? És mit terveztek megnézni?
Beck kinyújtotta két ujját.
– Két filmet is beszereztünk. Az egyiket vacsorára, a
másikat pedig desszertre.
Nem igazán értettem, hogy mit akart ezzel mondani, de
az izgatottsága rám is átragadt.
– Ez nagyszerűen hangzik! És melyik filmet nézitek meg
először?
Drew is megjelent Beck mögött.
– Azt mondta, hogy tegyem ki az épület előtt, nem jött le
velem a garázsba, mert annyira izgatott volt, hogy ő
közölhesse veled elsőnek.
Beck olyan szélesen mosolygott, hogy akár meg is tudtam
volna számolni a fogait. Egy CD-tokot tartott a kezében.
– Vacsorára a Derült égből fasírtot nézzük. – Aztán
felnézett az apjára, aki egy papírszatyrot tartott a kezében.
– A Mamma Theresa’sban készítik a legjobb fasírtot a
városban.
Beck gyorsan bólogatott, aztán feltartott még egy CD-t.
– Desszertre pedig a Hófehérke és a hét törpét nézzük.
Beck felnézett az apjára. Olyan volt, mintha egy kis
paródiát adtak volna elő.
Drew felmutatott egy másik zacskót.
– Ez pedig itt egres pite a Francia Pékségből.
Elmosolyodtam.
– És mi az az egres pite?
Drew megvonta a vállát.
– A fene tudja. De vagy három pékségbe kellett
elmennünk, hogy megtaláljuk, és huszonhat dollárba került,
úgyhogy nagyon remélem, hogy finom is.
Beck még hozzátette: – És én az enyémet vaníliás
fagyival fogom enni. De ez nem része a te moziestédnek.
– Az én moziestémnek?
 – Apa azt mondta, hogy szereted a mozis estéket.
Eljössz? Még egy fal, amit felépítettem magam köré, mert
attól tartottam, hogy beleszeretek ebbe a férfiba, most
leomlott.
Drew a reakciómat figyelte, amit akkor sem rejthettem
volna el, ha nagyon akarom.
A kezemet a mellkasomra szorítottam.
– De édes vagy! Nem hiszem el, hogy moziestét
készítettetek elő nekem!
Beck annyira izgatott volt, hogy elrohant az előtér felé,
és közben kiabált:
– Majd én hívom a liftet.
– Ne szállj be, amíg oda nem érünk! – figyelmeztette
Drew. Gyorsan befejeztem a pakolást, és az ajtó felé
indultam.
Lábujjhegyre ágaskodtam, és könnyed csókot leheltem
Drew ajkára.
– Köszönöm.
Rám kacsintott.
Drew a karjába vett, mert elvileg addig nem járhattam,
amíg rajtam volt a merevítő, és velem a karjában kisétált a
lifthez. Ott halkan így szólt:
– Azt hiszem, élvezni fogom a vacsorát és a moziestét is.
Végül jó szolgálatot tesz majd a pornógyűjteményem.
 Harmincnegyedik fejezet
EMERIE

A hét hátralévő része ugyanolyan csodálatos volt, mint a

mozis este. Az, hogy otthon lehettem Drew-val és Beckkel,
sokkal többet mutatott meg Drew-ból, mint amennyit egy
tucatnyi randi alkalmával megtudhattam volna róla. Erről az
jutott eszembe, hogy ezt be kéne iktatni a randirutinba. A
második vagy a harmadik randi során a férfinak egy
gyereket kellene hozni a találkára, egy unokahúgot vagy
unokaöccsöt, ha nincs saját gyereke, és akkor kiderül, hogy
milyen viszonyt ápol vele. Ez lerövidítené az ismerkedési
periódust, felérne hat hónapnyi randizással.
Volt, hogy együtt reggeliztünk vagy vacsoráztunk, de
Drew-nak mindennap sikerült időt szakítania arra, hogy
együtt legyünk mind a hárman, ahogy arra is, hogy Beckkel
kettesben is el tudjon tölteni egy kis időt. Kezdtem úgy
érezni, mintha ők ketten az én saját kis családom lennének.
De azért tudat alatt tisztában voltam vele, hogy nem mennek
majd mindig így a dolgok. Alexa másnap visszatér, és nem
tudtam, hogy ez mit változtat majd a dolgokon. Viszont
kíváncsi voltam a nőre.
Ma délután én vigyáztam Beckre, míg Drew-nak egy
tanúvallomásra kellett mennie, amit nem tudott áttenni
máskorra. Az volt a terve, hogy majd megkéri az egyik
pedagógiai asszisztenst Beck iskolájából, aki néha vigyázott
rá, de én ragaszkodtam hozzá, hogy segítsek.
Drew-nak volt egy csomó filmje, amit megnézhettünk
odafent a lakásában, én pedig vettem egy csomag
pattogtatni való kukoricát, hogy elkészítsük. A
gyerekvigyázás nem is lehetne egyszerűbb.
Vagy legalábbis ezt gondoltam.
Aztán tíz perccel azután, hogy egyedül maradtam
Beckkel, fel kellett hívnom Drew-t, és megzavarni a
munkájában, hogy közöljem vele, kórházba kell mennünk.

– Annyira sajnálom! – Már vagy ezredszerre ismételtem

meg. Egy aprócska, elfüggönyözött szobában ücsörögtünk a
sürgősségin, ahová miattam kerültünk a kificamodott
bokámmal nem egészen egy héttel ezelőtt. De ez alkalommal
a kis Beck volt a páciens.
– Előfordul az ilyesmi. Baleset volt. Most legalább
megtanulta, hogy ne tapogassa a tűzhelyet.
– Előre kellett volna gondolkodnom.
Beck még soha nem látta, hogyan készül a pattogatott
kukorica. Hatalmas csokiszínű szemével bámulta az
ezüstfóliát, ahogy minden egyes kipattogott
kukoricaszemmel megemelkedett. Amikor a pattogás lassult,
és a fólia már úgy tűnt, mintha szét akarna robbanni,
levettem a serpenyőt a tűzről, és egy lyukat böktem a
tetején, hogy el tudjon távozni a gőz. Amikor Beck elment,
hogy filmet válasszon, én elszaladtam a mosdóba. Alig
három percet voltam távol, és épp azon gondolkodtam,
amikor a kezemet mostam, hogy milyen csodás ez a délután,
amikor hallottam a sikítást.
A szegény kissrác visszament a tűzhelyhez, és
megfeledkezett róla, hogy attól függetlenül, hogy a tűzhely
már nem világít narancssárgán, a főzőlap bizonyos része
még meleg. Próbált felmászni, hogy lássa, ahogy a gőz
távozik a kukorica tetején, közben pedig rátenyerelt a lapra.
– Az anyja konyhájában gáztűzhely van. Tavaly, amikor
lecseréltem a főzőlapot, el kellett volna magyaráznom neki,
hogy a tűzhelyem teteje akkor is meleg, miután kikapcsolja
az ember. Nem a te hibád, hanem az enyém.
Beck megvonta a vállát. A fiú kemény volt, akár egy
katona.
– Már nem is fáj annyira.
Az orvos azt mondta, hogy egy egyszerű elsőfokú égés, és
bekente egy krémmel, majd bekötötte gézzel a kezét,
kívülről pedig egy rugalmas pólyát tett rá.
 Beck térdére tettem a kezemet.
– Annyira sajnálom, édesem. Szólnom kellett volna, hogy
még akkor is meleg, ha már nem világít a tűzhely lámpája.
Egy kicsivel később egy nővér jött be, és öltözködési
tanácsokat adott, egy tubus krémet és egy kis gézt, amivel
majd át tudjuk kötni a sebet, és így nem kell rögtön
beugranunk a gyógyszertárba, hogy vegyünk. Jóllehet
mindenki úgy kezelte az esetet, mint ami bármikor bárkivel
megesik, én viszont szörnyen éreztem magam.
A legelső alkalommal, amikor Drew magára hagyott a
fiával, a kórházban kötöttünk ki!

– Úgy nézek ki, mint egy bokszoló! – jelentette be Beck a

kórházból hazafelé. – Apa, nem lehetne bekötni a másik
kezemet is? És nincs ez a cucc pirosban is? – A kötésre
mutogatott közben.
– De, kispajtás.
Mindketten újra a régi önmaguk voltak, de én még
mindig kellemetlenül éreztem magam. Drew vezetés közben
a térdemre tette a kezét.
– Az emberek lassan kezdenek majd furcsán nézni rám a
társaságotokban.
Összeráncoltam a szemöldökömet.
– Neked a lábad van bekötve, Becknek meg a keze.
A szám elé tettem a kezemet.
– Ó, istenem! Képzeld csak el, rád néznek furcsán,
amikor mindkét sérülés teljesen az én hibám.
Drew halkan válaszolt.
– Most komolyan, itt ülsz mellettem, és próbálsz mindent
magadra venni. Baleset volt. Akár én is készíthettem volna
azt a pattogatott kukoricát, és ugyanígy történt volna
minden.
– De nem így volt.
– Ne ostorozd már magad! Két hónappal ezelőtt egy
monokli volt a szeme alatt, mert beleszaladt a komódba,
miközben az anyja figyelt rá. Ő egy kisfiú. Sokszor
gondolkodás nélkül csinálják a hülyeséget, és megsérülnek.
– Jaj, ne!
– Mi van?
– Az anyja még csak eszembe sem jutott. Utálni fog.
– Miatta ne aggódj! Amúgy sem volt rá sok esély, hogy
kedveljen.
Remek. Egyszerűen remek.
 Harmincötödik fejezet
EMERIE

Hát te meg ki vagy?

Csupán öt szóból rájöttem, hogy a nő, aki besétált az irodába
másnap reggel, egy hisztis ribanc.
Szűk farmer, barna bőr magas sarkú cipő, hosszú,
vékony lábak és karcsú derék, ami kilógott a ruha alól annak
ellenére, hogy január végét írtunk, és fagypont alatt volt
New Yorkban. Nem akartam feljebb nézni rajta.
Legszívesebben hazamentem volna, hogy valami kevésbé
komoly, inkább szexi öltözetbe bújjak. Nem volt kétséges,
hogy ki volt ő.
Végignéztem rajta, s az arca ugyanolyan tökéletes volt,
mint a teste. Természetesen.
– Emerie Rose vagyok. És te?
– Alexa Jagger. Drew felesége.
Drew megjelent mellettem az előtérben.
– A volt felesége. – A szemei összeszűkültek, illett a
tekintete a kurta válaszához.
Alexa a szemét forgatta.
– Mindegy. Beszélnünk kell!
– Akkor kérj időpontot! Elfoglalt vagyok ma reggel.
Alexa teljességgel figyelmen kívül hagyta, amit Drew
mondott, elhaladt mellette, és bement az irodájába.
Mi ott álltunk még az előtérben pár pillanatig.
Halkan közöltem Drew-val: – Imádnivaló.
Drew vett egy nagy levegőt.
– Szerintem jobban jársz, ha füldugót használsz.

– Elmegyünk!
– Nem fogod elvinni, csak azért, hogy egy maréknyi
versenyautót kövessetek az országban, nem lehet
magántanuló! Menj, ha menni akarsz, de Beck itt marad!
– És mit fog itt csinálni veled? Hatvan órát dolgozol egy
héten.
– Majd megoldom. Itt legalább tud iskolába járni,
megvannak a szokásai, és van otthona.
– Nem fogod megoldani. Rá fogod bízni egy bébiszitterre.
Már hallottam ma reggel az új bébiszitterről. Látszólag
egyáltalán nem ért semmihez, hiszen Beck megégette a
kezét.
A fene!
Az üvöltözés elült, tudtam, hogy Drew próbált uralkodni
magán. Elképzeltem, ahogy az álla megmerevedik, majd
megfeszül, miközben tüzet okád.
Amikor végre megszólalt, a hangszíne még a dühösnél is
dühösebb volt. Szinte halálosnak hangzott.
– Fogalmad sincs, miről beszélsz. Nem adom bébiszitter
kezébe a fiamat. Velem vagy a barátnőmmel volt egész idő
alatt, és megfelelően gondoskodtunk róla.
– Barátnőd? – csattant fel Alexa. – A fiamat rábízod az e
havi nőre, akit épp dugsz?
– A mi fiunkat – morogta Drew. – És ő nem az e havi
nőm. Nem úgy, mint te, én még soha nem mutattam be
Becket senkinek, akivel csak úgy találkozgattam. Mindig
megemlített egy-egy random új nevet, aki épp körülötted
legyeskedett. Eddig befogtam a számat és megbíztam
benned, hogy kellő körültekintéssel kezeled a dolgot. Én
most ugyanezt várom tőled Emerie-vel szemben.
– Emerie? Az a nő, akivel az előtérben találkoztam? Most
már az alkalmazottaidat dugod?
– Osztozunk az irodán. Pszichológus, nem pedig
alkalmazott. Számít az neked, ha épp a padlót söpörné itt?
Legalább neki van munkája. Neked is ki kéne próbálni. Attól
lehet, hogy jobban értékelnéd azt az ezerdolláros cipőt, ami
rajtad van.
– A fiunkat nevelem. És ez teljes munkaidős állás.
– Vicces, hogy most a mi fiunknak tudod nevezni, amikor
én fizetem a teljes munkaidős állás költségeit. De rögtön a
tiéd, amikor el akarod vinni a NASCAR országos versenyre.
– El is viszem! – csattant fel.
– Nem viszed sehová.
– Szerintem nem kéne emiatt kardoskodnod. Becknek
meg kell ismernie az apját, és időt kell vele töltenie.
Felkészültem az üvöltésre, ami tudtam, hogy be fog
következni.
– Pont azért kardoskodom, hogy az apjával lehessen!
– Én a biológiai apjára gondoltam.
– Ez nem az én asztalom. Te intézted, hogy így legyen.
Isten tudja, biztos, hogy kibaszottul nem vettelek volna el, ha
tudom rólad, hogy ekkora egy ribanc vagy, hogy egy másik
férfi gyerekét hordod a szíved alatt!
– Bazd meg!
– Tűnj el innen, Alexa! Kibaszottul takarodj most innen!
Jóllehet, tudtam, hogy mi fog következni, ijedtem
összerezzentem, amikor kivágta Drew irodájának ajtaját,
ami a falnak csapódott. Alexa toporzékolva távozott és
romokat hagyott maga után.
Vártam pár percet az irodámban, mert nem voltam
benne biztos, hogy inkább egyedül hagyjam most Drew-t,
hogy lehiggadjon vagy inkább megvigasztaljam. Végül,
amikor már síri csend állt be, úgy döntöttem, hogy
megnézem, mi van vele.
Drew a székében ült távol az asztalától, könyökét a
térdére támasztotta, a fejét pedig az öklére.
– Jól vagy? – kérdeztem gyengéden.
Nem nézett fel, amikor válaszolt. A hangja rekedt volt.
– Igen.
Néhány óvatos lépést tettem felé.
– Tehetek érted valamit?
Drew néhányszor megrázta a fejét.
– Vagyis, nem tudnál annak a kisfiúnak az igazi apjává
változtatni?
Összeszorult a szívem, amikor megláttam a legyőzött
tekintetet az arcán. A szeme vörös volt, és leplezetlenül
gyülekeztek benne a könnyek. Szinte éreztem a fájdalmat,
amit az arcán láttam.
 Letérdeltem elé.
– Te vagy az igazi apja, Drew.
Jóllehet figyelt rám, de nem voltam róla meggyőződve,
hogy eljutott hozzá, amit mondtam. Úgy határoztam, hogy
elmesélek neki egy történetet, amit még senkinek sem
mondtam el.
– Amikor tizenkilenc éves lettem, elhatároztam, hogy
megkeresem a szülőanyámat. Fogalmam sem volt, hogy
miért. Semmi baj nem volt, ami erre sarkallt volna, csupán
kíváncsi voltam rá. Az örökbeadásom nyílt volt, bármikor
hozzáférhettem az adatokhoz, ha akartam. Nem akartam
megbántani a szüleimet, ezért úgy határoztam, hogy nem
mondom el nekik, megtartom magamnak az információkat.
Drew elkezdett figyelni rám, úgyhogy folytattam.
– Egy szombati napon azt mondtam a szüleimnek, hogy
elmegyek az egyik barátnőmhöz, de ehelyett négy órát
vezettem, hogy elérjem a címet, ahol a szülőanyám lakott.
Odakint ültem az autóban a ház előtt, és vártam, amíg kijött.
Aztán követtem a munkahelyére, egy étterembe. Néhány óra
elteltével összeszedtem magam, és bementem. Néztem őt az
ablakon át, úgyhogy tudtam, hogy melyik részben szolgál fel.
Kértem egy asztalt az ablak közelében, így tudtam, hogy ő
fog odajönni majd hozzám. Odalépett, hogy felvegye a
rendelésemet, csak dadogtam, minden egyes szó nehezemre
esett, de végül sikerült pirítóst és teát rendelnem, miközben
bámultam őt. – Elhallgattam egy kicsit és visszaemlékeztem
arra a napra. – Vörös haja volt.
Drew megsimogatta az arcomat.
– Szóval, miközben a szomszédos asztal rendelését vette
fel, csörgött a telefonom, láttam, hogy az anyám az.
Hagytam, hogy bekapcsoljon a hangposta, mert arra
gondoltam, lehet, hogy rájött, hogy miben sántikálok, és
most mérges rám. De amikor meghallgattam az üzenetet,
csupán tudni akarta, hogy minden rendben van-e velem. Azt
mondta, hogy előző nap egy kicsit szomorúnak tűntem.
Szükségtelen mondanom, hogy olyan bűntudatom volt, mint
a fene. Amikor a pincérnő – a szülőanyám – kihozta a
pirítóst egy pár perccel később, sírtam. Rám nézett, de nem
kérdezte meg, hogy jól vagyok-e. Alig vártam, hogy
otthagyhassam a pirítóst az asztalon, és eltűnhessek.
Sóhajtottam egyet.
– Még egy pillantást vetettem a nőre, aki megszült, és
rájöttem, hogy az anyám az az ember, aki üzenetet hagyott a
hangpostámon. Biológiailag kapcsolatban álltam a
pincérnővel, de ő teljesen úgy viselkedett velem, mint egy
idegennel. Otthagytam egy húszdollárost az asztalon, és
soha többé nem mentem vissza.
Elkaptam Drew tekintetét.
– Szülőnek lenni választás, nem pedig jog. Addig én sem
értettem, hogy a szüleim miért ünnepelték az
Örökbefogadási Napot. Te vagy Beck édesapja, ahogy az
enyém sem más, mint Martin Rose. Bárki lehet apa, de csak
egy igazi édesapa képes szeretni és felnevelni egy gyereket a
sajátjaként.
– Gyere ide! – Drew magához húzott. A fülem mögé tűrt
egy tincset. A korábban dühös tekintete és a szomorúság,
ami a szemében ült, melegségnek adta át a helyét.
– Honnan jöttél te?
– Nos, betörtem hozzád az irodádba, és üvöltözve
fogadtalak, emlékszel?
Drew elnevette magát. Éreztem, ahogy a feszültsége
oldódik, ahogy átölelt, és megpuszilta a fejem búbját.
– Köszönöm. Szükségem volt erre.
Örültem, hogy sikerült megnyugtatnom. Drew egész
héten Beckkel volt, ez volt az első alkalom, ma délután, hogy
egyedül lehettünk.
– Még vagy két óra hosszán át nincs kliensem, ha
szükséged lenne még valamire.
Drew felugrott velem a karjában gyakorlatilag még
azelőtt, hogy befejeztem volna a mondatomat. Felvisítottam
a hirtelen mozdulatra. Azt gondoltam volna, hogy ott az
asztalon akar majd magáévá tenni, úgyhogy meglepett, hogy
elkezdett az irodaajtó felé masírozni velem.
– Semmi íróasztalszex?
– Az dugásra való. Szeretkezni szeretnék veled.
 Harminchatodik fejezet
DREW

Ehhez hozzá tudnék szokni.

Éppen kijöttem a zuhany alól, és a konyhába mentem.
Emerie a tűzhelynél állt, az egyik ingemet viselte, ami a
térdéig ért, és valamit készített, aminek majdnem
ugyanolyan jó illata volt, mint neki magának. Zene szólt, én
pedig ott álltam az ajtóban, és néztem, ahogy ringatózott, és
dúdolt valamit, amit nem ismertem.
Mintha csak megérezte volna, hogy nézem, egy perc
múltán megfordult, és rám mosolygott.
– Majdnem kész a reggeli.
Bólintottam, de még vagy egy percig a helyemen
maradtam, és csak néztem őt. Öt nappal ezelőtt, miután
Alexa betoppant, és elkezdett vitatkozni velem, hogy elviszi
Becket egy országjárásra, azt gondoltam, hogy egy kalap
szar lesz az egész hetem, mint általában, amikor valamin
veszekedtünk. De Emerie megnyugtatott és segített, hogy a
dolgok pozitív oldalára tudjak összpontosítani. Lehet, hogy
az is segített, hogy minden éjjel ott volt az ágyamban, hogy
ellazítson. Ma reggel pedig arra ébredtem, hogy a feje a
takaróm alá bújt, és úgy nyalogatott, akár egy nyalókát.
Mosolygott, rám kacsintott, miközben elpirult.
– Ülj le! Most én vagyok a soros, hogy megetesselek.
Igen. Elég nagy rá az esély, hogy hozzá tudnék szokni
ehhez.

– Mikor van az első időpontod? – kérdeztem.

Befejeztük a reggelit, utána megdugtam a konyhapulton,
majd elmosogattam, Emerie pedig elkészült közben. Éppen a
szempilláját festette és közel hajolt a tükörhöz.
 – Tízkor. De előbb haza kell mennem. És neked?
– Délutánig semmi, de meg kell írnom egy indítványt, és
aztán el kell vinnem a családi ügyekért felelős bíróságra.
Mire van szükséged a lakásodból?
– Ruhára. Hacsak nem gondolod, hogy egy öv és egy
magas sarkú elegendő lenne az inged mellé. – Emerie az
ingemre mutatott, ami ki volt gombolva rajta, alatta pedig
semmit sem viselt. Imádtam, hogy ennyire könnyen
hozzáférkőzhetek, úgyhogy meg is markoltam az egyik
mellét, majd lehajoltam, és megcsókoltam a mellbimbóját.
– Miért nem tartasz itt néhány ruhát azokra a napokra
gondolva, amikor itt alszol, így nem kéne hazarohangálnod
az előző napi ruhádban, hogy átöltözz?
Ez így teljesen logikusnak tűnt, és nem is riasztott,
miután átgondoltam. Furcsa volt.
Emerie felnézett rám.
– Csak nem felajánlasz egy fiókot?
Megvontam a vállamat.
– A szekrény fele a tiéd, ha szeretnéd. Nem szeretem,
amikor bugyi nélkül rohangálsz a városban reggelente. Bár
nem értem, miért nem fordítod ki, és húzod fel úgy.
Felhúzta az orrát.
– Ez inkább olyan férfidolog.
Miután befejezte a sminkelést – a neszesszere mindig a
táskájában volt –, felöltözött, és visszament a lakásába.
Felhívtam Alexát, és hagytam neki egy üzenetet, hogy ma
este ötkor megyek Beckért, hogy velem töltse a hétvégét.
Hálás voltam, hogy a hangposta jelentkezett be Alexa
helyett. Lementem a földszintre, hogy elvégezzek némi
munkát, még mindig kitartott a jó hangulatom. Egy
kézbesítő várt az ajtóm előtt. Válóperes ügyvéd voltam,
úgyhogy nem lepődtem meg. Az viszont már szokatlan volt,
hogy Atlanta bíróságától érkezett.

Már vagy ötödszörre olvastam el az indítvány első

bekezdését.
 Változások merültek fel a gyermekfelügyelet legutóbbi
megállapítása óta, amelyek szükségessé tesznek bizonyos
módosításokat, ami a gyermeklátogatási rendet illeti. E
változások nem voltak ismertek a végső határozat idején,
és indokolttá teszik a gyermekfelügyeleti megállapodás
újratárgyalását.

A következő résznél inkább leültem a székembe, minthogy

Alexa lakására siessek, mert tartottam tőle, hogy mire
lennék képes, miután befejeztem az indítvány elolvasását.

A mellékletben csatolt jegyzék tanúsítja, hogy az apaság

Levi Archer Bodine részére dőlt el és nem az alperes
javára, mint ahogy az a végső gyermekfelügyeleti
végzésben szerepel.

A kérelmező azt követeli, hogy a megosztott

gyermekfelügyeletet változtassák meg, miszerint az
alperes minden második hétvégén nyolc órát tölthet a
gyermekkel. A kérelmet benyújtó látogatási jogának
megnövelését azzal indokolták, hogy több időt tölthessen
a kérdéses gyermek a biológiai apjával.

A továbbiakban az alperes megosztott gyermekfelügyeleti

jogát lecsökkenteni szándékozzuk a nemrégiben történt
elhanyagolásból származó baleset miatt. Nevezetesen az
alperes veszélynek tette ki a gyermeket azzal, hogy egy
bűnöző felügyeletére bízta. Ennek a közvetlen
következménye pedig az lett, hogy a gyermek megsérült.

Amiért is a felperes okkal aggódik a gyermek biztonsága

miatt, és azonnali változtatást követel a
gyermekfelügyeleti jogot illetően.

A kereset csatolmányában szereplő dokumentumban volt egy

másolat, ami a megnevezett „bűnös” őrizetbe vételéről szólt,
és egy a sürgősségiről származó jelentés. A bűnös Emerie
volt, és természetesen csak részleges másolata volt annak,
amivel vádolták. Ezen a sok szaron kívül volt még egy
másolat a sürgősségin felállított égési sérülésről készült
jelentésről, valamint szerepelt még benne egy tanúvallomás
a nővértől, aki igazolta, hogy Becket az apja vitte be és egy
nő, aki a sérülés idején vele volt, nevezetesen Emerie Rose.

A harmadik alkalommal, amikor még mindig csak a

hangposta válaszolt, nem bírtam tovább és elmentem Alexa
lakására személyesen. Nem tartozott a legbölcsebb ötleteim
közé, figyelembe véve a hangulatomat, de beszélnem kellett
vele. Egyetlen dolog volt, amivel uralkodni tudtam ezen a
nőn: a pénz. És abból rengeteg volt. Ez már túlment azon,
hogy fizessek neki, hogy állítsa le ezt a marhaságot. Ismét.
Ez a kis játék az ő bosszúja volt, amiért azt mondtam neki,
hogy nem viheti el Becket a kéthetes országjáró NASCAR
autóversenyre. Meg kellett mutatnia, hogy ki viseli a
nadrágot. Ismertem a volt feleségemet: alattomos volt, és
mindig az övé kellett hogy legyen az utolsó szó. A vitánk és
az, hogy látta Emerie-t, azt az érzetet keltette benne, hogy
helyre kell raknia engem.
Az első kopogásra nem nyitott ajtót, amivel csak
feldühített, és legközelebb már sokkal hangosabban
kopogtam. Két türelmetlen perc után elővettem a kulcsomat.
Amikor kirúgtam Alexát, és kibéreltem neki a lakást,
megtartottam egy kulcsot magamnak is. Eddig soha nem volt
olyan alkalom, amikor használnom kellett volna, de most
már elegem volt abból, hogy kerül.
A zár akadt, de egy percnyi próbálkozás után elfordult a
kulcs. Megkönnyebbültem, amikor hallottam, ahogy kattant
és végül kinyílt. Nem akartam, hogy pofán vágjon egy
serpenyővel, úgyhogy belöktem az ajtót, és bekiabáltam.
– Alexa?
Semmi válasz.
 Másodszor is utána kiáltottam.
– Alexa?
A folyosó néma volt, és egy hang sem hallatszott a
lakásból. Úgy döntöttem, hogy biztonságosan beléphetek.
A szívem majdnem megállt, amikor megláttam mi van
odabent.
 Harminchetedik fejezet
EMERIE

Valami történt.
Az irodaajtókat csak úgy csapkodták a telefonos
tanácsadásom második felében. Az utóbbi tíz percben pedig
már üvöltözés is hallatszott. Az egyik hang a nagyon dühös
Drew-hoz tartozott, a másik pedig Romanhoz, aki nemrég
érkezett. Gyakran nyomozgatott Drew-nak, de bármiről is
volt szó, sokkal személyesebbnek hatott, mint egy
közönséges ügy.
Miután ismét elnézést kértem a klienseimtől – hazudtam,
és azt mondtam nekik, hogy váltanom kell egy szót az építési
cég kivitelezőjével félretettem a telefont, és a csukott ajtóm
felé tartottam. Megálltam, amikor a nevemet hallottam.
– Emerie? Neki meg mi a fene köze van ehhez?
– Alexa gyakorlatilag azt mondta a bíróságnak, hogy egy
volt bűnözővel szexelek.
– Egy volt bűnözővel? És mit csinált? Nem vett
parkolójegyet?
– Hosszú történet, a lényeg, hogy múlt hónapban
letartóztatták közszeméremsértés miatt.
– Hogy mi?
– Még tizenéves korában történt. Meztelen fürdőzésen
kapták, ami miatt végül elővezették, mert annak idején nem
fizette ki a bírságot. Ez egy egyszerű szabálysértés, nem
komolyabb egy parkolójegynél. De természetesen Alexa ezt
is fel akarja nagyítani. Az indítvány volt bűnözőként nevezi
meg, aki hajlamos az illetlen viselkedésre. És még azt is
hozzátették, hogy ugyanez a volt bűnöző az, aki nemrég Beck
sérülését okozta.
– Bassza meg!
– Igen, bassza meg. De nem ez a legrosszabb része az
egésznek. Itt, New Yorkban még valahogy kidumáltam volna
magam a bíróságon, azoknál a semmit érő bíróknál, akiket
mindennap hallgatok. De az atlantai bíróságon adta be az
indítványt.
– De hát hogy tehette ezt, ha egyszer mindketten itt
éltek?
– Épp most jövök a lakásából. Elköltözött. A portás azt
mondta, hogy tegnap ment el, meghagyta az új címét. Üres a
lakás. Elköltözött, bassza meg!

Drew nem volt nagyivó. Néhanapján elkortyolt egy pohár

whiskey-t, egy sört vagy kettőt, de az, hogy egymás után
hajtsa le az italokat, azt még nem láttam tőle.
Egészen ma estig.
Jóllehet biztosított felőle, hogy ez nem az én hibám,
mégis bűnösnek éreztem magam, mivel miattam tűnt úgy az
egész, mintha felelőtlen szülő lenne.
Drew lakásában üldögéltünk, mindketten töröltük a
délutáni időpontjainkat. Megígértem Romannak, hogy Drew
ott lesz reggel a reptéren, hogy elérjék a reggeli járatukat.
Mindketten Atlantába repültek, hogy megpróbáljanak
beszélni Alexával. Örültem, hogy Drew nem egyedül indul
útnak. Még a volt felesége nevét sem tudta kimondani
anélkül, hogy morogjon.
Becsuktam az ajtót Roman mögött, és bezártam a felső
zárat, majd fogtam Drew poharát, amit a konyhapulton
hagyott, és kiöntöttem a mosogatóba. Aztán odamentem a
kanapéhoz, ahol Drew feküdt, szemét a karjával eltakarva. A
lába hosszabb volt, mint a kanapé, úgyhogy lelógatta a
végén. Kikötöttem a cipőjét, és levettem.
– Próbálsz meztelenre vetkőztetni? – dadogta Drew. –
Hagyd a cipőt, inkább az alsónadrágomat vedd le!
Elmosolyodtam. Még ha részeg is volt, akkor is önmagát
adta.
– Már majdnem tizenegy óra. A járat tíz órán belül indul,
inkább aludnod kéne egy keveset. A reggel amúgy sem fog
kegyelmezni, ami a fejfájást illeti.
 Hatalmas cipői lehuppantak a földre, ahogy lehúztam
róla, s a zoknik is követték.
– Nem veszíthetem el a fiamat.
Majd megszakadt a szívem kihallva az aggodalmat a
rekedt hangjából.
– Nem is fogod. Ha nem tudod megvenni azt a nőt, akkor
majd meggyőzöd a bírót: a fiadnak szüksége van rád, és
hozzád tartozik.
– Csakhogy nincs túl sok igazság az igazságszolgáltatási
rendszerünkben. Naponta csavarom ki a törvényeket
bizonyos emberek kedvéért.
Nem tudtam, mit válaszolhatnék erre, de mindent meg
akartam tenni, amitől jobban érezheti magát, úgyhogy
kiléptem a cipőmből, és felkucorodtam mellé a kanapéra,
átöleltem, és odabújtam a mellkasához.
– Sajnálom, hogy ez történik. Pedig egyértelmű, hogy
mennyire szereted azt a kisfiút. Látnia kell a bírónak.
Válaszképp megszorított, és egy pár perccel később,
amikor azt gondoltam, hogy elaludt, ismét megszólalt és
aligha suttogott.
– Te akarsz gyerekeket, Oklahoma?
– Igen, szeretnék néhányat, és talán még egyet örökbe is
fogadnék.
– Egy nap jó anya lesz belőled.

– Nem találjuk Alexát. A cím, amit megadott, a testvére címe

volt. A srác meg egy örök vesztes. Kettőkor értünk a
lakására, és még mindig aludt. – Drew nevetése csakúgy
mennydörgőit a telefonban. – Nos, igen, mindaddig, amíg
hirtelen a levegőben nem találta magát, hála Roman
kezeinek.
– Betörtetek hozzá?
– Nem kellett. A bejárati ajtó még csak be sem volt zárva.
De bízz bennem, nem volt rá szükség. Még a csótányok sem
szívesen mennének be arra a helyre.
– És elmondta nektek, hol van Alexa?
 – Nem tudta.
– Hazudik, hogy falazzon a nővérének?
– Szerintem nem. Simán elárulta volna. A kis keszeg
segge annyira rettegett Romantól, hogy összepisilte magát.
Amúgy is ismerem a srácot. Ha tudta volna, hogy hol van,
annyi pénzért is elárulta volna, amiből a következő
spangliját megveheti. Húsz dollárért az anyját is eladná.
– És most mihez kezdtek?
– Elmentem a bíróságra záróra előtt, és beadtam egy
soron kívüli távoltartási kérelmet, és kértem a bírót, hogy
kényszerítse, térjen vissza New Yorkba. A
gyermekfelügyeleti jogunk egyikünket sem jogosítja fel,
hogy a másikunk engedélye nélkül kivigyük a gyereket az
államból. A beadványomat hozzáfűzik majd az ő
beadványához holnapután. Ha nem találjuk meg csütörtökig,
akkor meg kell jelennie a bíróságon.
– Van valami, amiben segíthetek?
– Nem. Köszönöm, kicsim. Az, hogy hallom a hangodat,
már jó nekem.
Mosolyogtam a vonal másik végén.
– Estefelé lehet, hogy felhívlak, mert lenne valami
mocskos mondanivalóm.
– Igen?
Beleharaptam az ajkamba.
– Csapatjátékos vagyok. Segítek, ahogy csak tudok.
– Később majd megszabadulok egy időre Romantól. A
nap végén szeret elüldögélni a bárban, whiskyt kortyolgatva.
Nehogy azt hidd, hogy sokáig fogom ezt művelni a tegnap
este után. Sokkal szívesebben hallgatom azt, ahogy elélvezel,
miközben azt meséled, hogy mennyire hiányzik a farkam.
– Hát jó, majd megkapod. Ma korán megyek haza.
– Jól van. Hívj, ha hazaértél!
– Drew?
– Igen?
– Csak hogy tudd, hiányzol és a farkad is.
Drew a nevemet morogta.
– Siess haza!
 §

Soha nem telefonszexeltem, úgyhogy alig vártam, hogy

felhívjam Drew-t. Annyira, hogy felvettem egy
rövidnadrágos selyem kombinét és még egy kis parfümöt is
fújtam magamra. Egy kicsivel tíz után volt már, azt
gondoltam, hogy már lassan készül lefeküdni, úgyhogy
felvettem a telefont, tárcsáztam a számát, és mosolyogtam,
amikor mogorva hangon felvette.
– Meztelen vagy?
– Nem, de lehetek.
A kezem már a konyhai villanykapcsolón volt, hogy
lekapcsoljam odakint a világítást és felkucorodjak végre az
ágyamra a mobilommal a kezemben, amikor kopogást
hallottam az ajtón. Drew is hallotta.
– Kopogott valaki?
– Azt hiszem. Várj egy kicsit! – Odasétáltam az ajtóhoz,
és kinéztem a kukucskálón, bár anélkül is tudtam, hogy ki
az. Nem volt sok barátom a városban, legalábbis annál
kevesebb, minthogy valaki csak úgy beugorjon.
– Visszahívhatlak pár perc múlva?
– Akarom tudni, hogy ki az?
– Azt hiszem, nem. Adj egy percet, hogy megszabaduljak
tőle!
Miután letettem a telefont, kivettem egy pulóvert a
szekrényből, és belebújtam, mielőtt kinyitottam az ajtót.
– Baldwin? Minden rendben?
– Igen, minden. Csak meg akartam nézni, hogy jól vagy-
e. Átkopogtam múlt éjszaka is, de nem voltál itthon.
Úgyhogy megpróbáltam ma reggel, de még akkor sem értél
haza. És nem válaszoltál az sms-eimre ma, úgyhogy már
kezdtem aggódni.
Az érzéseim Baldwin iránt össze voltak zavarodva. Meg
is feledkeztem róla, hogy évekig jó barátok voltunk.
– Sajnálom. Nem akartam, hogy aggódj. Jól vagyok,
minden rendben. Tegnap bolondokháza volt. És a mai sem
volt sokkal jobb.
Nem úgy tűnt, mint akit sikerült meggyőznöm, így hát az
őszinteség mellett döntöttem.
– Randizni kezdtem valakivel, és múlt éjszaka ott
maradtam nála.
– Á. – Szomorú mosoly jelent meg az arcán. – Nos,
örülök, hogy jól vagy.
Nem hívtam be, ezért szemével a hátam mögé nézett, a
lakásomat kutatta, mintha keresett volna valamit.
Kényelmetlen csendben vártam, és összefogtam magamon a
pulóveremet, ahogy ott álldogáltam.
Végül Baldwin kurtán biccentett, és a tekintete a
meztelen lábamra esett.
– Az ügyvéd az?
Valamiért rosszul érintett, hogy az ügyvédnek nevezte és
nem a rendes nevét használta.
– Drew, igen.
A szemembe nézett.
– És boldog vagy?
Még csak el sem kellett gondolkodnom a válaszon: –
Igen, az vagyok.
Baldwin hirtelen lecsukta a szemét egy rövid időre, és
bólintott.
– Talán a hétvégén megihatnánk egy kávét, és
beszélgethetnénk.
Elmosolyodtam.
– Persze.
Egy kávé a Starbucksban talán a legjobb módja annak,
hogy új alapokra helyezzük a barátságunkat. És az új alapok
egyértelműen az én felfogásomra vonatkoztak, hiszen
Baldwin soha nem érdeklődött irántam úgy, ahogy én ő
iránta. De most, hogy valaki mással találkozgattam, már
nem éreztem helyénvalónak, hogy vacsorázni menjek
Baldwinnal. Talán valamikor majd a jövőben, amikor már
sok idő eltelik a Baldwin iránti érzéseim és az új
kapcsolatom között, de most egyértelműen helytelennek
érezném.
Miután elköszöntünk egymástól, adtam magamnak egy
percet, hogy összeszedjem a gondolataimat mielőtt
bementem volna a hálószobába, hogy felhívjam Drew-t.
Régóta tápláltam érzelmeket Baldwin iránt, nem tudtam
őket egyszerűen kikapcsolni, de valami egyértelműen
megváltozott bennem. Bár tudtam, hogy egy kis darabkám
hiányolni fogja a kötetlen kényelmet, amit Baldwin mellett
élveztem. Akkor nem voltak határok számomra. De most
sokkal fontosabb volt, hogy tiszteletben tartsam a határokat,
amiket tudtam, hogy Drew elvár tőlem, mint például, hogy
ne hívjak be egy férfit a lakásomba késő este, amikor már a
kis cuki pizsamámban vagyok.
Elégedett voltam magammal, lekapcsoltam a lámpát, és
bebújtam az ágyba, közben pedig Drew számát tárcsáztam.
– Szia! – mondtam.
– Elment a látogató? – kérdezte meglepő óvatossággal a
hangjában.
– Baldwin volt az. Csak tudni akarta, hogy minden
rendben van-e velem. Úgy tűnik, tegnap éjjel is bekopogott,
és ma reggel is és aggódott, amiért nem válaszoltam az
üzeneteire.
– És mit mondtál neki?
– Azt, hogy a barátomnál aludtam, és amúgy meg
elfoglalt voltam, de minden rendben.
– A barátodnál, mi? Hát ez vagyok? – Megkönnyebbülés
volt a hangjában.
– Szeretnéd, ha valami másnak neveznélek?
– Nem is tudom. Mire gondolsz?
– Nos… lássuk csak… mit szólsz a következőhöz: a férfi,
aki rengeteg orgazmust szerez nekem?
– Ez olyan, mint egy indián név.
Elnevettem magam.
– Mit szólsz a jótevőhöz vagy a Prolactinátor
Kapitányhoz?
– Hívj bárhogy, amíg Pöcsfej Professzor tudja, hogy az
enyém vagy.
Az enyém. Tetszett ez a szó. Nem is tudom, hogy történt.
Ismerve magunkat, azt hiszem, egy veszekedés közepén
kezdett virágozni a kapcsolatunk, de akkor virágzott ki
igazán, amikor Drew asztalára hajoltam. Függetlenül attól,
hogyan jutottunk el idáig, de végül hát itt voltunk. És
rájöttem, hogy nincs más hely, ahol szívesebben lennék.
– Egyedül vagy?
– Roman lent van a bárban. Nő a pultos, úgyhogy nem
hiszem, hogy hiányolja majd a társaságomat.
– Jól van. – Odanyúltam az éjjeliszekrényemhez, és
kihúztam a fiókját. – Hallottad ezt?
– Csak azt ne mondd, hogy megint kopognak.
Kivettem a vibrátoromat a fiókból. Úgy határoztam, hogy
Drew-nak szüksége van arra, hogy egy kicsit eltereljem a
figyelmét az elmúlt két szörnyűséges napról. Bekapcsoltam,
és közel tartottam a telefonomhoz egy pár pillanatra, majd
leeresztettem.
– Ez csak nem…?
– A vibrátorom. Magányos volt az utóbbi néhány hétben.
Drew felnyögött.
– Basszus. Bárcsak ott lehetnék, hogy nézhesselek.
– Nem bánnám. Talán majd, ha visszajössz.
– Nem csak talán. Ha leszálltam a gépről, azonnal
átmegyek hozzád.
A reakciója feltüzelt. A csiklómhoz érintettem a
vibrátort, s megremegett a hangom, ahogy megszólaltam.
– Mi lenne, ha most te élveznél el először, de egy kicsit
másképp?
 Harmincnyolcadik fejezet
DREW

– Van vér a pucájában – súgta oda nekem Roman nem túl

halkan, amikor Alexa mosolyogva vonult be a bíróságra az
ügyvédjével, Atticus Carlyle-lel.
A kezem ökölbe szorult. Miután másfél napig hiába
kerestük, nem is tudom, miért lepett meg, hogy ezt a
seggfejet választotta. Csaknem annyira utáltam azt a fickót,
mint amennyire ő utált engem. Egy igazi régimódi déli srác
volt – vontatottan beszélt, csokornyakkendőt viselt, és
mindig belefoglalta Istent a nyitó- és záróbeszédeibe. Ő volt
az egyetlen ügyvéd, aki ellen valaha veszítettem. És pont
ahhoz a bíróhoz kerültünk, aki szankciókkal sújtott ezek
után. Kezdtem úgy érezni, hogy semmi sem véletlen.
Meg kellett őriznem azt a csöppnyi nyugalmam, ami még
maradt bennem. Képtelen voltam a terem másik felébe
nézni. Walliford bíró elfoglalta a helyét, az egyenruhás
ügyintéző pedig felolvasta az ügyszámot. Pár percig
belemerült az olvasásba, aztán a szemüvege fölött a
hallgatóságra nézett.
– Nicsak, nicsak. Nézzük csak. Azt hiszem, mi hárman
már eljártuk itt ezt a kis táncot korábban, nemde?
– De igen – mondtam.
– Hát persze. Jó újra látni – mondta vontatottan Alexa
ügyvédje.
Walliford a papírjai között kotorászott, majd levette a
szemüvegét, és hátradőlt a székében.
– Mr. Jagger, miért gondolja azt, hogy ezt az ügyet
inkább New Yorkban kellene megvitatni Atlanta helyett?
Nem bízik benne, hogy itt is ugyanolyan sebességgel
forognak az igazságszolgáltatás kerekei, mint odahaza
északon?
Mi a fenének válaszoljak erre? A lakhelyünk alapján
kértem a módosítást. Megköszörültem a torkomat.
– Nem, bíró úr. Biztos vagyok benne, hogy ez a bíróság is
remek munkát végez, bármilyen üggyel kapcsolatban, de
lévén, hogy a felperes és én is New York-i lakosok vagyunk,
úgy gondolom, az igazságszolgáltatás jogos helye New York
állam. Az egyezségünk szerint…
Carlyl megköszörülte a torkát.
– Már megbocsásson, de az ügyfelem georgiai lakos. Itt
született, és itt nőtt fel. A rövid házassága alatt Mr.
Jaggerrel átmenetileg New York-i lakos lett egy időre, de
nemrég vásárolt egy házat Fulton megyében, úgyhogy ez a
lakhelye. – Valami papírt lobogtatott a kezében, majd
folytatta: – Itt van a ház adásvételijének másolata, az
atlantai jogosítványa és a New York-i lakás bérletéről is egy
másolat, ahol ideiglenesen lakott. Láthatja, hogy a bérlemény
még csak nem is Miss Jagger nevén volt.
– Ez baromság! A bérleti szerződés az én nevemen volt,
mert én fizettem érte. Két évig lakott ott – emeltem fel a
hangom ingerülten. Tudtam már mielőtt befejeztem volna a
mondatot, hogy hatalmas hibát követtem el a kitörésemmel.
Walliford bíró nem is hagyta szó nélkül a történteket.
– Nem tűröm e szóhasználatot a teremben! Lehet, hogy
az északiak elfogadhatónak tartják ezt a magatartást, de a
bíróság épületét ne keverje össze egy füstös kocsmával vagy
a nyílt utcával. Figyelmeztetem, Mr. Jagger, tanúsítson kellő
tiszteletet. A múltkori viselkedése után főleg.
És ez volt a napom legjobb része. Walliford bíró
visszautasította a módosítási kérelmemet, hogy a New York-
i bírósághoz kerüljön az ügy, és hétfőhöz két hétre
elrendelte a tárgyalást a gyermekfelügyeleti jog
módosításának beadványát illetően.
Az egyetlen dolog, amit az én érdekemben tett, az volt,
hogy megerősítette a gyermekfelügyeleti rutinunkat,
miszerint pénteken, szombaton és vasárnap, valamint
szerda vacsorakor nálam van Beck. Jóllehet úgy rendelte,
hogy a látogatásaim Georgia nagyszerű államában
történjenek.
Beszélni akartam Alexával, de a legutolsó dolog, amire
szükségem volt, hogy molesztálás miatt bepanaszoljon a
bírónál, aki örömmel lecsukott volna érte.
Fogcsikorgatva szóltam hozzá: – Alexa, beszélhetnék
veled?
Carlyl megfogta a könyökét.
– Szerintem nem jó ötlet, Alexa.
Figyelmen kívül hagytam a fickót, és a volt feleségem
szemébe néztem.
– Legalább ennyivel tartozol nekem. Több mint két éve
jöttem rá, hogy megcsalsz, és még mindig nagyon fáj. De
soha nem hagytam, hogy Beck azt érezze vagy lássa, hogy
bármi is megváltozott. Nem érdekel, mit mond az a rohadt
apasági teszt, ő akkor is az én fiam. – Elfordította a fejét. –
Nézz rám, Alexa! Nézz rám! – Amikor végül a szemembe
nézett, folytattam: – Ismersz engem. Szerinted feladom, még
ha veszítek is két hét múlva?
Az ügyvédje közbelépett: – Próbálja megfélemlíteni az
ügyfelemet?
Alexa szemébe nézve folytattam:
– Nem, csak arra kérem, hogy a fiunk érdekeit vegye
figyelembe, ne pedig a csatározás legyen a fő szempontja.
Alexa vett egy mély levegőt.
– Ő nem a te fiad. Menjünk, Mr. Carlyl!
Hála istennek, hogy Roman ott állt mellettem. A
mellkasom köré fonta a karját, így nem tudtam Alexa utána
menni, amikor az ügyvédjével az oldalán elsétált.

Mielőtt hazarepültem, megpróbáltam átszervezni a

naptáramat – sikertelenül hogy a hétfőt, a keddet és a
szerda felét New Yorkban tudjam tölteni, aztán visszajöjjek
Atlantába, hogy szerda este Beckkel vacsorázzak. Aztán úgy
terveztem, hogy Atlantában maradok, és innen dolgozom
csütörtökön és pénteken, hogy aztán Beckkel tölthessem a
hétvégét. Nem volt egyszerű belezsúfolni két és fél napba
egy hétnyi ügyfelet, indítványokat és a bíróságon való
megjelenést, de nem volt más választásom. A fiam az első.
Már így is össze volt zavarodva a hirtelen költözés miatt, és
hogy nem nálam töltheti a hétvégét. Nem kételkedtem
abban, hogy ha egyetlen alkalmat is elmulasztok, amit a
fiammal tölthetnék, az Walliford bíró fülébe jutna. Nem
adhattam neki még több fegyvert a kezébe, amit
felhasználhat ellenem.
Jóllehet a fiam volt az első, azért New Yorkban is lett
volna mire összpontosítanom. Nem voltam benne biztos,
hogy sikerül elérnem az utolsó járatot Atlantából, ezért meg
sem említettem Emerie-nek, hogy esetleg még éjjel
hazaérek. Késő volt, már majdnem éjfél, de azért az ő címét
adtam meg a taxisnak az enyém helyett.
Hat napja, amióta elmentem, minden nap beszéltünk
telefonon, és a legtöbb éjszaka azzal zárult, hogy megőrjített
a vibrátorának zümmögésével. Segített, hogy kicsit
kieresszem a gőzt, de egyben ki is éheztetett.
Az épületben csend honolt. Felmentem a lifttel anélkül,
hogy bárkibe botlottam volna. Itt nem működött
portaszolgálat, és ez nagyon nem tetszett. Biztonságosabb
lakhelyre lett volna szüksége, itt nem túl biztonságos.
Majdnem egy óra volt, amikor bekopogtam hozzá.
Odapillantottam a szomszédos lakás ajtajára.
Hát igen. Egyértelműen biztonságosabb helyre van
szüksége.
Kétszer is kopogtam. A második már olyan hangos volt,
hogy valószínűleg egy-két szomszédot is felébresztettem.
Egyszer csak megjelent Emerie az ajtóban, álmosan.
Éjjel kivette a kontaktlencséjét, úgyhogy most
szemüveget viselt. Ó, istenem, imádom rajta.
– Szia! Hát te meg…?
Nem hagytam, hogy befejezze a mondatot, még csak nem
is köszöntem, hanem beléptem a lakásba, gyengéden, de
határozottan a kezembe fogtam az arcát, és megcsókoltam.
Sokáig és vadul csókoltam. A lábammal löktem be
mögöttünk az ajtót, majd a csípőmre emeltem, ő meg a
derekam köré fonta a lábát. Csodálatosan éreztem magam,
mintha végre megtaláltam volna a gyógyírt az egész heti
folyamatos levert hangulatomra.
 Amikor becsúsztattam a kezemet a szexi, aprócska
pizsama-nadrágja alá, és belemarkoltam a fenekébe, Emerie
belenyögött a számba. Sürgetést éreztem, hogy letegyem, és
úgy siessünk a kanapéhoz, de ez azt jelentette volna, hogy a
már teljesen merev péniszemet is ki kell vennem Emerie
széttárt lábai közül, és erre képtelen voltam. Valahogy mégis
eljutottunk a kanapéig anélkül, hogy elestünk volna, és
mindenféle ünnepélyességet mellőzve ráhuppantunk.
– Kurvára hiányoztál – mondtam nyers hangon.
Emerie szeme lecsukódott, boldog volt.
– Akkor ezt most egy sziának értelmezem.
Szívogatni kezdtem a nyakát, közben pedig egyszerre
kihámoztam a pizsamaalsójából és a bugyijából.
– Hiányoztam?
A körme a hátamba hasított, ahogy a nyakától a füle felé
haladtam.
– Igen – sóhajtotta. – Nagyon is.
Megharaptam a fülcimpáját, miközben két ujjamat
bedugtam a puncijába.
– Mennyire? Elég nedves vagy már? – Természetesen
már tudtam a választ, de azért megvártam, amíg ő is
kimondja.
– Igen.
Megdörzsöltem a csiklóját a hüvelykujjammal.
– Biztos?
– Igen, biztos. Elég nedves vagyok.
– Mondd ki, hogy miattam nedves a puncid! Hallani
akarom, ahogy mondod!
Közben már gomboltam is a nadrágomat. A fene gondolta
volna, hogy ilyen ügyes vagyok jobb kézzel. Valahogy
mindkettőnkről sikerült lehámoznom a ruhát, miközben
Emerie nyakát, fülét és az ajkát harapdáltam, a másik
kezemmel pedig a nedves punciját dörzsölgettem.
– Miattad nedves a puncim.
Ó, istenem, ennél szexibb nem is létezett, minthogy
Emerie azt mondja nekem, miattam nedves. Az utóbbi hét
pokla már csak távoli emléknek tűnt, és csak arra tudtam
gondolni, hogy beléhatoljak.
 – Annyira hiányoztál – ismételtem meg, mert hiába
mondtam már neki, annyira igaz volt, hogy meg kellett
ismételnem.
Éreznem kellett, ahogy kitöltöm. Ez alkalommal az
előjáték elmaradt, bár a zihálásából, és ahogyan felizgult,
azt hiszem, nem bánta. Lassan beléhatoltam, remegett a
testem, ahogy próbáltam uralkodni magamon. Amikor
teljesen benne voltam, meg mertem volna esküdni rá, hogy
az elkopott idegvégződéseim hosszú álom után újra életre
kelnek. A szűk kis puncija jól körülfogta a péniszemet,
lábával átkulcsolta a derekam, így még mélyebbre
hatolhattam benne.
Istenem, nem is emlékszem, mikor volt ilyen jó utoljára.
Mozogni kezdtem, leginkább azért, mert érezni akartam,
ahogy satuként rám szorul, ahogy ki-be mozgok. De
rájöttem, hogy nem fogom sokáig bírni. Túlságosan
hihetetlen volt az egész. Emerie kinyitotta a szemét, ahogy
kifelé húztam belőle a péniszemet, és találkozott a
tekintetünk. Megfogtam mindkét kezét, összefontuk az
ujjainkat, és a feje fölé emeltem a kezét. Meg akartam
csókolni, de képtelen voltam nem bámulni őt.
Az, ahogy minden egyes döfésemre zihált és aprókat
nyögött, amikor kifelé húztam a péniszemet, lebilincselő
látvány volt.
A csípője becsúszott alám, ahogy velem együtt mozgott.
Fel és le, ki és be.
– Ó, istenem, Drew! Ne hagyd abba!
A csodával határos módon vissza tudtam fogni magam
addig, amíg Emerie elélvezett. Láttam, ahogy megváltoztak
közben a vonásai, a fejét oldalra hajtotta, lehunyta a szemét,
az ajka szétnyílt. Ez volt a leggyönyörűbb látvány, amiben
valaha részem volt.
Amikor kezdett lecsillapodni, hevesebben döfködtem,
egyre erősebben és gyorsabban, az orgazmusa még jobban
felizgatott, miközben az enyémhez is közeljártam. Amikor
már majdnem robbantam, hirtelen rájöttem, hogy miért volt
ez most olyan más, miért volt olyan éber minden egyes
idegvégződésem. Ekkor esett le, hogy nem volt rajtam
óvszer.
Óvszert kell húznom. A fenébe. Ki kellene…
– Em, én nem… – akartam magyarázkodni, hogy miért
fogom elrontani az együttlétünket, de elakadtak a szavaim. –
Nincs óvszer.
A szemembe nézett.
– Semmi baj, szedek gyógyszert. Élvezz belém! Kérlek!
Nem volt semmi, amire jobban vágytam volna. A testem
állati szükséglettel sajgott, de ahogy elengedtem magam,
úgy éreztem, mintha valamit odaadnék neki magamból, amit
eddig mélyen magamban tartottam.
Ez volt az első alkalom Alexa óta – aki azt mondta
nekem, hogy gyógyszert szed –, hogy megbíztam valakiben.
És Emerie őszintének tűnt. Bíztam benne.
 Harminckilencedik fejezet
EMERIE

Éreztem, ahogy besüppedt az ágy, amikor Drew felkelt.

– Hová mész?
– Próbáltalak nem felébreszteni. – Odasétált az ágy széléhez,
és megpuszilta a homlokomat. – Korán van még. Aludj
vissza!
– Mennyi az idő?
– Fél hat.
Felkönyököltem a sötétben.
– Miért keltél fel ilyen korán?
– Be kell mennem az irodába, hogy kitaláljam, hogyan
fogom elvégezni az eddig öt napra betervezett hatnapnyi
munkát kettő és fél alatt. Egy jó pár hétig ezt kellene
tennem.
– Gondolom, egy ideje bele sem néztél a naptáradba.
– Próbáltam, de nem tudtam hozzáférni, nem
szinkronizál a telefonommal.
Visszafeküdtem az ágyba, és magamra húztam a takarót.
– Csak tízkor jön az első ügyfeled. Azt hittem, hogy ma
reggel érkezel, különben korábbra időzítettem volna.
Mindent átalakítottam neked a következő két hétre. Az
összes személyes találkozódat besűrítettem abba a két és fél
napba. Az egyik személyes találkozódat átkértem
telefonosra, így azt Atlantából is el tudod intézni jövő
csütörtökön. Mindent megszerveztem. Az én
munkarendemet is átalakítottam. Azokon a napokon, amikor
a városban vagy, kevésbé leszek elfoglalt, a többi napon
viszont sűrűre szerveztem a klienseimmel való találkozókat.
Bármilyen titkárnői segítséggel a rendelkezésedre állok,
hogy segítsek gördülékenyebbé tenni a napjaidat.
Drew hallgatott egy darabig. Már aggódni kezdtem, hogy
talán átléptem egy határt, és nem kellett volna beleásnom
magam a naptárjába, de annyira szerettem volna segíteni
neki. A hálószoba félhomályba burkolózott, nem tudtam
megállapítani, hogy öltözik vagy vetkőzik, mígnem Drew
visszamászott mellém az ágyba. Éreztem, ahogy meleg teste
az enyémhez simul. Még mindig nem szólt egy szót sem, így
hát felé fordultam.
– Túl sok voltam?
Megsimogatta az arcomat.
– Dehogyis, kicsim. Egyáltalán nem.
– De olyan csendes vagy. Azt gondoltam,
elszomorítottalak.
– Csak gondolkodom.
– És min?
– Azon, hogy mennyire otthon érzem magam, pedig már
vagy egy hete be sem tettem a lábamat a lakásomba.
Valószínűleg ez volt a legédesebb dolog, amit valaha
valaki mondott nekem. És igaza is volt. Egész héten
idegeskedtem, és egészen mostanáig észre sem vettem, hogy
múlt éjszaka, amikor kinéztem a kukucskálón, mindent
eldöntöttem magamban.
– Tudom, hogy mit értesz ezen. Megnyugtatsz. Azt
hiszem, ez az az érzés.
– Igen? – A keze végigszaladt az arcomon, és a
hüvelykujja megdörzsölte a nyakam alján található kis
völgyet.
– Igen.
– Örülök. – Adott egy puszit az orrom hegyére. – Tudod,
hogy mire gondolok most?
– Mire?
– Arra, hogy hogyan köszönjem meg neked, amiért
rendet varázsoltál a naptáramban. A számat használjam,
hogy megegyelek reggelire vagy fordítsalak meg, hatoljak
beléd hátulról, miközben bedugom az ujjamat a fenekedbe.
Felnevettem.
– Te aztán igazán nagy seggfej vagy! Csupán alig pár
percbe telt, amíg eljutottál az édes aranyostól a disznóig.
A keze a nyakamról a mellemre siklott. Megsimogatta,
majd belecsípett… egészen erősen.
 – Tudom, hogy szereted a mocskos számat.
Tudtam, hogy igaza van, ezért nem is küzdöttem ellene.
– Van választásom?
Hallottam, hogy mosolyog a szavai mögött: – Száj vagy
négykézláb?
Nyeltem egyet.
– És miért csak az egyik? Hiszen tízig ráérünk, nem kell
beérned az irodába.

– Szeretnél még egy kis kávét? – Este hat óra múlt, és Drew-
nak még mindig volt egy ügyfele, és vagy egy tucat
telefonhívása.
– Igen, az jó lenne. Köszönöm.
Elkészítettem a kávéját pontosan úgy, ahogy szerette, és
bevittem az irodájába. Egy kék színű mappát olvasott, amit
vagy egy órája vettem át neki.
– Köszönöm – mondta ismét anélkül, hogy felpillantott
volna.
– Sokszor mondod ki ma ezt a szót.
– Várd csak meg, hogy mi van még a tarsolyomban ma
éjszakára – felelte.
Tudtam, hogy elfoglalt, úgyhogy nem akartam túl sok
időt ellopni tőle azzal, hogy körülötte legyeskedem.
Megállított, amikor az ajtó felé indultam.
– Ma este nálam? Addig alszol, ameddig akarsz, akár
vehetsz egy jó hosszú fürdőt is. Nekem korán kell kezdenem
a napot. Az új rabszolgahajcsár titkárnőm már reggel hétre
leszervezett nekem egy időpontot.
– Biztos, hogy nem aludnál jobban, ha a lakásomban
maradok? Pihenned is kell, hiszen sok utazás és stresszes
napok várnak rád.
Drew ledobta az asztalára a papírkupacot, amit olvasott.
– Gyere ide!
Visszasétáltam az asztala elé.
– Közelebb.
Amikor közelebb léptem hozzá, hirtelen az ölébe rántott.
 – Négy óra alvás melletted sokkal jobb, mint nyolc óra
egy üres ágyban nélküled.
– Jobb lesz, ha odafigyelsz magadra, Jagger. Egyre inkább
elveszíted előttem a mogorva énedet, és egy édes pofa leszel.
– Azóta édes pofa vagyok veled, amióta a legelső éjjel
szét akartad rúgni a seggemet. Most menj, csináld a dolgod!
Nem kell itt maradnod, hogyha végeztél. Ma estére amúgy is
havat mondanak.
Elmentem, ahogy Drew kérte, összepakoltam a
dolgaimat, és visszajöttem.
Egész idő alatt nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak
rá. Drew az a fajta férfi volt, aki nem engedte be a másikat
egykönnyen a páncélja alá, de ha egyszer megtette, az
megérte a bebocsátást megelőző küzdelmet. Az elmúlt hét
során úgy tűnt, mintha a kapcsolatunk tényleg egy új szintre
lépett volna.
Még a szüleimet is felhívtam, miközben csomagoltam, és
úgy határoztam, hogy mesélek nekik Drew-ról. Az utóbbi
időben – azaz az elmúlt három évben – egyáltalán nem
tettem ilyet, hiszen nem volt új férfi az életemben.
Ugyanakkor azt is tudtam, hogy az anyám aggódni fog
miattam, nehogy bajom essen, nehogy egy sorozatgyilkossal
randizzak, mert hát mindenki, aki nagyvárosban él, gyanús,
akár sorozatgyilkos is lehet. Így hát óvatos voltam azzal,
hogy mennyit fedek fel előtte.
– Ez nagyszerű, kicsikém. Hogyan találkoztatok?
Ööö… nos, betört az irodámba, aztán másnap kihozott a
bíróságról. Ez volt a legjobb első randi, amiben valaha
részesültem.
– Nos, ő tulajdonképpen az új irodám főbérlője.
– És rendes fiatalember?
Végül is ma még nem veszekedtünk.
– Igen, anya. Nagyon rendes.
– És mivel foglalkozik?
Nos, abból él, hogy nőgyűlölőként – ami a volt felesége
hazugságai miatt lett, aki megcsalta – kizárólag a férfi
ügyfelei csődbe jutott házassága felbontása közben próbálja
kiforgatni vagyonukból a volt feleségeket.
– Ügyvéd. Családi ügyvéd.
– Egy ügyvéd. Nagyon jó. És ráadásul családi ügyekkel
foglalkozik. Ez egy nagyon nemes foglalkozás. És mikor
találkozhatunk majd vele?
– Nem is tudom. Eléggé elfoglalt mostanság.
A kisfia gyermekfelügyeleti jogáért harcol… aki
tulajdonképpen nem is a fia, mert a ribanc felesége, amikor
terhes lett, csak kihasználta, és hozzáment, miközben valaki
más gyerekét hordta a szíve alatt.
Az anyám sóhajtott egyet.
– Nos, csak bizonyosodj meg róla, hogy helyén van az
értékrendje. A pénz és a jóképű megjelenés gyakran okoz
ideiglenes vakságot.
– Igen, anya.
Beszélgettünk még egy kicsit, aztán fogalmam sincs,
hogy honnan, de egyszer csak kibukott belőlem egy kérdés.
– Honnan tudtad annak idején, hogy apa a megfelelő férfi
számodra?
– Nem használtam többé az én szót, amikor a jövőről
beszéltem.
– Mire gondolsz pontosan?
– Mielőtt találkoztam az apáddal az összes tervem
kizárólag az én tervem volt. De miután megismertem, már
néhány hét elteltével a jövőt nemcsak a saját jövőmként
láttam, hanem közös jövőként. Nem is vettem észre egy
darabig, de amikor jövőbeli dolgokról kezdtem beszélni:
szombat esti tervek, nyaralás és ilyesmi, rádöbbentem, hogy
az én helyett a mi kifejezést használom.

Megálltam a vegyeskereskedésnél, amikor az irodához

tartottam visszafelé, és vettem pár dolgot, hogy vacsorát
készíthessek. Drew szállodában fog majd lakni Atlantában,
amikor itt van, akkor pedig sokáig kell dolgoznia, úgyhogy
arra gondoltam, talán értékelne egy kis házilag készített
ételt. Akkor lépett be a lakásba, amikor kivettem a sütőből a
lasagnét.
– De jó illat van!
– Remélem, szereted a lasagnét.
– Az a második kedvenc ételem.
– És mi az első?
Odajött mögém, elfésülte a hajamat az egyik oldalra, és
megcsókolta a nyakamat. Libabőrös lettem.
– Hát te.
– Uralkodj magadon és értékeld a házi kosztot! A
következő pár hét kemény lesz.
Kihúztam a fiókot a sütő mellett jobbra, hogy kivegyek
egy fakanalat, és a konyhai felszerelések között két
Matchboxot találtam, valamint egy régi flip-flop
mobiltelefont.
– Már elgondolkodtam rajta, hogy hol tarthatod a
játékautókat.
Drew nevetett.
– Amikor azt mondom Becknek, hogy pakolja el a
játékait, csak besöpör mindent a fiókba. Tavaly
pasztellkrétát találtam a kanalak helyén. Kivette az összes
kanalat és a kukába dobta. Amikor megkérdeztem tőle, hogy
miért, megvonta a vállát, és azt mondta, hogy úgysincs rájuk
szükségünk, mert a kezünkkel sokkal jobban meg tudjuk
ragadni az ételt, de mással meg nem lehet rajzolni a papírra.
Elmosolyodtam.
– Végül is van értelme.
Drew benyúlt a fiókba, és kivette a régi kihajtható
telefont.
– Emlékszel, amikor először találkoztunk, és megnéztem
a képeket a telefonodban?
– Igen. Azt mondtad, hogy a legjobb módja annak, hogy
megismerjünk valakit az, ha végignézzük a fényképeket a
telefonjában, amikor a legkevésbé számít rá. És miután
megengedtem, hogy megnézd az én képeimet, a te telefonod
üres volt. – Eltúlozva sóhajtottam egyet. – Seggfej.
Drew kinyitotta a telefont, és megnyomott pár gombot,
majd odatartotta nekem.
 – Lezuhanyozom és átöltözöm vacsora előtt. Ez itt Beck
telefonja. Nincs rajta szolgáltatás, de nagyon szeret
fényképezni vele. Minden alkalommal, amikor kételkedem
magamban, hogy helyes-e, hogy továbbra is az élete része
kívánok maradni, végiglapozom a képeit. Nézz csak bele!
Drew elment a fürdőszobába, én pedig öntöttem
magamnak egy pohár bort az ebédlőasztalnál, és
végignéztem a képeket.
Az első képen Drew épp borotválkozott. A fürdőszobában
állt, és egy törülközőt csavart a dereka köré. Az arcát
befedte a borotvahab, a kezében borotva. A másik képen
lehetett látni a tükörben Becket, ahogy az egyik kezében a
telefont fogja, a másikban pedig egy spatulát tart, amivel a
saját arcát habozza össze, de már ő is félig lemosta az
arcáról a habot.
A következő fényképen Beck egy patakban állt. Mintha
valahol az állam északi részén készült volna a felvétel. Talán
egy évvel ezelőtt fotózhatták, figyelembe véve, hogy azóta
mennyit változott az arca. Gumicsizma volt rajta, és szélesen
mosolygott az objektívbe, miközben egy aprócska halat
tartott, amit valószínűleg a patakban fogott.
Továbblapoztam. Pár kép következett Beckről és az
apjáról, amikor korcsolyáztak. A következő képen pedig a
metrón ültek, majd Drew Beck ágyában felolvasott a Harold
és a lila varázskréta című könyvből. Az egyik képen
Romannal bicikliztek a Central Parkban, aztán a
következőnél fejtetőre kellett állítanom a telefont, ugyanis
fordítva lett fényképezve. Beck fotózta le őket, miközben
Drew nyakában ült. Egyik kép a másik után mutatta be az
életüket, és az is kiderült belőlük, hogy Drew igenis Beck
apja, függetlenül attól, hogy mi lett az apasági teszt
eredménye.
A legutolsó kép meglepett. Akkor még nem tudtam, hogy
Becknek van telefonja, ahogy azt sem, hogy titokban
lefotózott. Azon a délutánon készült a kép, amikor elmentük
jégkorizni, még az esésem és a bokaficamom előtt. Beck
valószínűleg a jégpálya egyik szélén állhatott, miközben
Drew és én a másik felén, és épp korizni próbáltam. A két
lábam sután széles terpeszben áll – képtelen voltam aznap
egyfelé terelni őket és nevetek. Drew a derekam köré fonja
az egyik karját, és próbál felhúzni. Boldognak látszunk a
képen – mintha… éppen akkor szeretnénk egymásba.
Boldogság töltötte el a szívemet. Drew-nak igaza volt. A
legjobb módja annak, hogy megismerjünk valakit, ha
megnézzük a fényképeit. Amikor ő nézegette a képeket, Beck
szeretetét láthatta bennük, ami emlékeztette arra, hogy
miért harcol. Én egy jó embert láttam, egy férfit, aki
szenvedélyes tud lenni azokkal, akiket szeret, és aki mindent
megtenne azért, hogy megvédje őket. Végighúztam az
ujjamat a képernyőn, amint egy közös képünket néztem,
amin elestem és ekkor rájöttem, hogy aznap szerettem bele
Drew-ba.
Teljesen elérzékenyültem. Hogy elfoglaljam magam,
inkább felálltam, és felvágtam a lasagnét.
Még mindig belefeledkezve a gondolataimba, megfogtam
a tepsi forró oldalát, hogy megfordítsam, és fel tudjam vágni
a tésztát.
– A fenébe! – Ez a tűzhely egy mumus. A csaphoz léptem,
hogy hideg vizet engedjek az égési felületre.
Természetesen Drew ebben a pillanatban jelent meg.
– Mi történt?
– Megfogtam a forró tepsit. Nem olyan vészes, csak
lüktet egy kicsit.
Drew kivette a kezemet a hideg víz alól, megvizsgálta,
majd visszatette.
– Akkor én tálalok. Menj, ülj le! Nem szeretném, ha a
sürgősségin kötnénk ki már harmadszor ebben az évben.
Egész vacsora alatt beszélgettünk, hiszen múlt éjszaka,
akárcsak ma reggel, nem igazán jutott időnk erre, hacsak a
testbeszéd nem tartozik ide. Drew elmesélte a
gyermekfelügyeleti joggal kapcsolatos stratégiáját, én pedig
meséltem neki néhány új kliensemről. Az egész beszélgetés
családias, természetes hangulatban telt. Miután befejeztük a
vacsorát, Drew bepakolt a mosogatógépbe, én pedig
megtisztítottam a konyhapultot és az asztalt.
– Hol készült az a kép, ahol Beck horgászik? Annyira
édes a kis gumicsizmájában.
– Északon. Romannak van egy hétvégi háza New
Paltzban. Retró fíling, a fürdőszobában egy nagy
oroszlánlábas kád áll, amit imádnál. Tavasszal felmehetnénk
oda.
– Az remek lenne.
Néhány órával később már a fogunkat mostuk, és
lefekvéshez készülődtünk, amikor Drew megjegyezte: – Tess
hívott ma.
– Ki?
– A titkárnőm. Azt mondta, hogy az orvos szerint két hét
múlva részmunkaidőben visszajöhet dolgozni. Gyorsabban
gyógyul a csípőműtét után, mint gondolták, és ha mozog,
azzal elősegíti a gyógyulást.
– Ez nagyszerű.
Az utóbbi hónap forgatagában nem is keresgéltem
magamnak új irodát. Az első héten felhívtam egy
ingatlanost, aki csak olyan helyen mutatott nekem irodákat,
ahová nem akartam költözni, hiszen kétszer annyiba került
volna, mint amennyit megengedhettem magamnak. Aztán
szünetet tartottam. Bár pillanatnyilag az, hogy mit kaphatok
a pénzemért, feleannyira sem volt lehangoló, mint hogy nem
láthatom Drew-t napi szinten.
– Sajnálom. Azt hiszem, jobb lesz, ha ismét nekiállok
nézelődni.
Drew összeráncolta a szemöldökét.
– Miről beszélsz?
Kiöblítettem a számat, és Drew tükörképéhez beszéltem
tovább.
– Hát az alkunkról. Hagytad, hogy maradjak, amíg a
titkárnőd távol van, ha cserébe felveszem a telefonokat és
segítetek, amíg nem találok egy új helyet.
Megfogta a vállamat, és maga felé fordított.
– Nem mész sehová.
– De nem engedhetem meg magamnak, hogy kifizessem a
részemet az irodabérletből.
– Majd kitalálunk valamit.
– De…
 Egy csókkal belém fojtotta a szót, és szorosan magához
húzva tartott.
– Kitalálunk valamit. De először hadd küzdjek meg ezzel
az atlantai szarsággal, aztán majd leülünk, és beszélünk
róla, ha szeretnéd. Rendben?
Nem akartam tovább fokozni a stresszt, amiben amúgy is
része volt, így hát bólintottam.
– Rendben.
Amikor ágyba kerültünk, és végiggondoltam a napomat,
bevillant néhány pillanat az estéből.
Romannak van egy hétvégi háza New Paltzhan. Tavasszal
felmehetnénk oda.
Kitalálunk valamit. De először hadd küzdjek meg ezzel az
atlantai szarsággal, aztán majd leülünk és beszélünk róla, ha
szeretnéd.
Honnan tudtad annak idején, hogy apa a megfelelő férfi
számodra?
Nem használtam többé az én szót, amikor a jövőről
beszéltem.
Drew is egyre inkább a mi szót használta, ha tudatában
volt, ha nem.
Amikor bebújt mellém, szorosan köré fontam a karomat.
Talán, de tényleg csak talán, azért nem találtuk meg az
igazit mind ez idáig… mert még nem találkoztunk.
 Negyvenedik fejezet
DREW

Életem leghosszabb három hete volt.

A törvényszolga megnyitotta az ülést. Walliford bíró
ráérősen ballagott fel az emelvényre – biztos voltam benne,
hogy a déli ráérős időszámításra fogná a dolgot. Majd leült,
és átlapozta az előtte lévő papírokat. Roman az első sorban
ült a galérián, pontosan mögöttem, és előrehajolt, hogy
biztatón megszorítsa a vállamat, amíg arra vártam, hogy
megtudjam, mennyiben fogják korlátozni a
gyermekfelügyeleti jogomat. Tudtam, hogy ez
elkerülhetetlen, csak azt nem tudtam, hogy mennyire lesz
kegyetlen.
Legutoljára aznap voltam ennyire ideges – miközben
fogalmam sem volt, hogy mi lesz velem az életem hátralévő
részében amikor Alexát elvettem. És ugyebár tudjuk, hogy a
házasságom mennyire balul sült el. Odanéztem a kivételesen
konzervatív öltözéket viselő volt feleségemre. Ő persze
egyenesen előrebámult, nem találkozott a tekintetünk. Ez a
nő vérbeli színész.
Végül Walliford befejezte a szöszmötölést a papírok
között, majd megköszörülte a torkát, mielőtt belekezdett a
formaságokba.
– 179920-16-os ügyszám. Jagger és Jagger.
Gyermekfelügyeleti jog korlátozására beadott indítvány.
Gyermekfelügyeleti jog New Yorkba való visszahelyezésére
beadott indítvány, továbbá az előző gyermekfelügyeleti
egyezség megerősítésére beadott indítvány.
Ezek után végre felnézett.
– Mielőtt belefogok a döntéseim közlésébe, meg kell
jegyezzem, hogy nem volt könnyű dolgom. Fontolóra kellett
vennem mindkét fél jogait, akik jelen vannak a
tárgyalóteremben, a biológiai apa jogait, akit évekre
megfosztottak a fiától, valamint a kisfiú érdekeit is.
Itt egyenesen Alexára nézett.
– Miss Jagger, legnagyobb részt maga felelős azért a
felfordulásért, amiért ma idejöttünk. Ha a gyanú árnyéka is
felmerült önben, hogy a gyermek apja előfordulhat, hogy
nem a férje, kötelessége lett volna utánajárni az igazságnak,
amikor a gyermek megszületett.
Most első alkalommal csillant fel egy kis reménysugár.
Walliford soha nem mutatott ennyi emberséget. Már azt
hittem, hogy ő is áldozatául esett Alexa déli bájának, amit a
legelső naptól kezdve ráerőltetett. Amit ezek után mondott,
az még inkább sokkolt.
– Mr. Jagger, szeretném megdicsérni az odaadását, amit
a kisfiú irányában tanúsít. Egyértelmű, hogy szereti a
gyereket, mintha az apasági teszt nem is létezne.
Magamban ugrottam egyet a levegőben, és az öklömet
ráztam örömömben, de valahogy azért mégis sikerült
alázatot színlelnem.
– Köszönöm, bíró úr. Ez sokat jelent nekem.
– Jól van. Ezek után lássunk neki az ügynek. Miss Jagger
indítványa a gyermekfelügyeleti jog módosítása ügyében,
nem látok semmilyen körülményt, ami bármi változtatást
indokolna. A rendelkezést, ami Andrew M. Jagger láthatási
jogát leírja, jóváhagyom.
Alexára nézett.
– Miss Jagger, azzal, hogy indítványt adott be annak
érdekében, hogy Mr. Bodine láthatási jogát figyelembe
vegyük, egy lépést tett a helyes irányba, ugyanakkor nem
maradt számomra észrevétlen az a tény, hogy Mr. Bodine
egyszer sem tett arra kísérletet, hogy megjelenjen az eljárás
során. Hogy őszinte legyek, az érdeklődésének és a
részvételének a hiánya megkérdőjelezi fia iránti komoly
szándékait. Annak ellenére, hogy Mr. Bodine a fiú apja, csak
kevés láthatási jogot engedélyezek neki. És most beszéljünk
a maga láthatási idejéről, nem pedig Mr. Jaggeréről. A
bíróság heti nyolc óra láthatást garantál Levi Bodine-nak.
Miután kialakult köztük némi kapcsolat, Mr. Bodine-nak
bizonyítania kell a bíróság előtt abbéli vágyát, hogy a fia
életének része legyen. Ugyanakkor az ő láthatási joga a
maga idejéből lesz elvéve Miss Jagger.
Elképedve álltam a bíróság előtt. Gondolatban feltartott
kezekkel szakítottam át a győzelmi sárga szalagot a célban,
miután lefutottam a majdnem négyhetes maratont. Nem
tudtam elhinni, hogy nyertem.
Mögöttem Roman egy győzelmes igent suttogott.
Döbbenten álltam a helyemen, úgy éreztem, hogy ez csak
egy álom, és bármelyik pillanatban felébredhetek, amikor is
majd mellbe vág a valóság borzalma.
Végül Walliford bíró így fejezte be:
– Az ellenindítványt, ami azt szorgalmazta, hogy Alexa és
Becket Jagger költözzenek vissza a New York i otthonukba,
elutasítom.
Várjunk csak! Hogy mi?
– Bíró úr, ha megtarthatom a gyermekfelügyeleti
jogomat, akkor hogyan tagadhatja meg a fiam hazatérésére
vonatkozó indítványt?
– Hát nem egyértelmű, Mr. Jagger? A fia itt marad
Georgia nagyszerű államában, hiába szeretné az áthelyezést.
– És lesújtott a kalapáccsal, majd felállt, hogy elhagyja a
termet.
– De hát ez baromság! Nekem New Yorkban van a
praxisom. Alexának még csak munkahelye sincs.
Walliford megállt két lépés között.
– Ezer dollárjába fog kerülni, amiért ezt a hangot
merészelte használni a teremben. Ha nem tetszik a
döntésem, akkor jelentkezzen a fellebbviteli bíróságon.

A mosdó falának támaszkodtam, hogy meg tudjak állni a

lábamon elég egyenesen ahhoz, hogy pisiljek. Aztán
visszadülöngéltem a mosdóból a bárszékemhez. Fogalmam
sem volt, hogy hol a nyakkendőm és a zakóm, a sliccem még
mindig nyitva volt, az ingem félig betűrve, félig pedig
kilógott. Ugyanolyan rosszul voltam, mint ahogy kinéztem.
– Még egy pohárral! – Odalöktem a whiskys poharamat a
pultosnak. Először Romanra nézett, majd rám. – Az apám
beleegyezése kell hozzá, vagy mi? Csak adjon még egy
rohadt italt!
Azt említettem már, hogy ha részeg vagyok, akkor még a
szokásosnál is nagyobb seggfej tudok lenni?
A mobilom a bárpulton rezgeti. Emerie. Már harmadszor
hívott. És harmadszor nem vettem fel.
– Megint nem veszed fel? – kérdezte Roman.
– Mi értelme? – mondtam elmosódottan.
– Mi lenne, ha hagynád, hogy egy jót aludjon ma éjjel
Emerie? Isten tudja, lehet, hogy összeszedsz valakit, mire
hajnali ötre teljesen kiütöd magad, te önző pöcs. – Roman
lehúzta a sörét, és letette a korsót a pultra. – Szeret téged.
Majd valahogy megbocsát neked.
– Mit kell megbocsátani? Hiszen vége.
– Te miről beszélsz? Ne légy már seggfej! Ez az első nő,
akibe láttam, hogy igazán beleszerettél. Mióta is vagyunk
barátok?
– Túl régóta, ha most leckéztetni akarsz. Mit mondtam
neked a templomban kicsivel azelőtt, hogy elvetted Alexát?
Jelen állapotomban képtelen voltam koncentrálni, de azt
a reggelt mindig, minden állapotomban kristálytisztán látom
magam előtt. Visszaemlékeztem rá, ahogy Roman felkínálta
a slusszkulcsot, hogy lelépjek. „Hátul van az autó, ha le
akarsz lépni” – mondta. Amikor emlékeztettem rá, hogy
Alexa a gyerekemet hordja a szíve alatt és ez a helyes út, azt
felelte: „Bazdmeg a helyes utat!”
A pultos újratöltötte a poharamat, de mivel még mindig
képes voltam visszaemlékezni az életem jó részére, ami
egyáltalán nem esett jól, lehúztam az ital felét.
Aztán Roman felé fordultam – nos, mindkét Roman felé.
– Soha nem mondtad, hogy ugye megmondtam.
Roman a fejét rázta.
– Nem. És nem is fogom, még ha el is cseszed Emerie-
vel. Nincs abban sok öröm, hogy az emberek orra alá
dörgöljem a rossz döntéseiket.
– De sokszor a körülmények kényszerítik ki az emberből
az adott döntést.
 Roman csak nevetett.
– Ez baromság, és ezt te is tudod. – Elhallgatott egy kis
időre. – Emlékszel Nancy Irvine-ra?
Eltartott vagy egy percig is, hogy az alkohollal átitatott
agyamban előássam az emléket.
– A bárányhimlős lány?
– Igen.
– Nos, miután Atlantába költözöl, és otthagyod Emerie-t
összetört szívvel, mert túl hülye vagy ahhoz, hogy kitalálj
valamit, hogy megmentsd a kapcsolatot, én ott leszek neki,
hogy megvigasztaljam és egyebek. Jön a feketeleves,
barátom.
– Bazd meg!
– De mit érdekel ez téged? Csak egy punci, amivel
elfoglaltad magad. Nem éri meg a fáradságot.
Varázsütésre ismét felvillant a telefonom Emerie
nevével. Sms érkezett. Kézbe vettem a telefonomat és az
italomat, majd felálltam. Megtántorodtam, úgyhogy
belekapaszkodtam a barátomba.
– Bazd meg.
Aztán kiviharzottam, hogy megkeressem a szálloda
liftjét.
 Negyvenegyedik fejezet
DREW

Bárcsak felnyithatnám a koponyámat, hogy kiengedjek

belőle pár dobost! Akkor még lehet, hogy a kanapéról is fel
tudnék kelni.
Csoda, hogy egyáltalán feljutottam a gépre. Roman
nélkül biztosan nem sikerült volna. Ő rugdosta ki a
szállodából a másnapos seggemet hajnali hatkor.
Dél volt. Már egy órája otthon voltam, amikor végre
összeszedtem magamat, és válaszoltam Emerie-nek.
Igen, összeszedtem magamat.
És hazudtam.
Nem ez volt az első alkalom. És valószínűleg nem is az
utolsó.

Drew: Ne haragudj a tegnap estéért! Nagyon

rosszul voltam. Valószínűleg ételmérgezés.
Romlott szusi, szerintem.

A kis pöttyök azonnal ugrálni kezdtek jelezvén, hogy

Emerie válaszol.

Emerie: Örülök, hogy jól vagy. Aggódtam.

Mi történt a bíróságon?

Ha elmesélem az igazságot, az egyben azt is jelenti, hogy

meg kell birkózom vele, és erre még nem álltam készen.
Drew: Elnapolta az ítélethozatalt a jövő hétig.

Emerie: Huh! Jól van. Nos, talán ez jót

jelent. Odafigyel az ügyre.

Nem lehettem ekkora egy fasz, ha Emerie pozitív próbált

maradni.
 Drew: Talán.

Emerie: Mikor jössz vissza?

Itt kezdtem igazán azt érezni, hogy egy seggfej vagyok.

Az egy dolog, hogy később akartam közölni vele az ítéletet.
Magamban úgy okoskodtam, hogy ezzel csak elkerülöm,
hogy megbántsam, de az, hogy idefent üldögélek és hazudok
neki, amikor valószínűleg odalent lehet az irodámban és a
telefonjaimra válaszol… ez már tényleg gyáva húzás volt.
Persze attól, hogy ezt tudatosítottam magamban, még
nem voltam kevésbé seggfej.
Drew: Lehet, hogy a ma esti utolsó géppel.
Késő lesz, mire visszaérek.

Emerie: Alig várom, hogy lássalak.

Drew: Én is.

Végre mondtam valami olyat is, ami igaz.

Volt egy tükör lent az előtérben, ami az irodák felé vezető

folyosó irányába nézett. Megálltam, amikor megpillantottam
benne Emerie-t. Annyira gyönyörű volt, annyira édes és
őszinte és csupa pozitív megerősítés. A tenyerem izzadni
kezdett, ahogy ott álltam, és néztem őt. Csukva volt az
ajtaja, és valamit a fehér táblájára írt. Valószínűleg egy
pozitív gondolatot azzal kapcsolatban, hogyan lehet
működőképessé tenni egy kapcsolatot. Ha elolvasnám, attól
csak még nagyobb szarzsáknak érezném magam.
Az utóbbi huszonnégy órát azzal töltöttem, hogy azon
gondolkodtam, mit mondhatnék neki, mi fájna Emerie-nek
legkevésbé. Nem volt értelme elmondani neki, hogy mi
történt a bíróságon. Ő hitte, hogy a kapcsolatok bármire
képesek, ha két ember dolgozik rajta. Nem volt kétségem
afelől, hogy együtt akarna maradni még akkor is, ha
kilencszáz kilométer választ el minket egymástól. Elsőre
lehet, hogy úgy tűnik, működhet, de aztán úgyis darabjaira
hullik minden. Mint mindig. Lehet, hogy egy darabig nem is
vennénk észre, mennyire elromlottak közöttünk a dolgok.
Emerie épphogy megszokta a New York-i életét, hagynom
kellett, hadd élje. Ez volt a helyes út.
A legjobb, amit tehettem, hogy gyorsan véget vetek a
kapcsolatunknak. Nem akartam húzni a dolgot, megpróbálni
a távkapcsolatot, mert ezzel csak az időnket vesztegetnénk.
Már így is három évet elvesztegetett az életéből azzal, hogy
annak a seggfej Baldwinnak a nyakán lógott. Én nem
akartam ugyanezt tenni vele. Gyorsan akartam megválni
tőle, mint amikor az ember hirtelen letépi a kötést. Akkor
fáj, mint a fene, de ha aztán friss levegő éri a sebet, hamar
gyógyul.
Rátette a kupakot a filctollra, és hátralépett, majd
elolvasta, amit írt. Mosoly futott át az arcán, a fejfájás
pedig, amitől sikerült megszabadulnom, hirtelen visszatért.
Vettem egy mély levegőt, és az irodám felé indultam.
Emerie pont akkor lépett ki az ő irodájából, amikor el
akartam haladni az ajtaja előtt.
– Szia, álmosfej! – A nyakam köré fonta a karját. – Kár,
hogy nem aludtál tovább. Már épp azon gondolkodtam, hogy
felmegyek és felébresztelek. – Megcsókolta a számat, majd
hozzátette. – Gondoltam, meztelenül.
– Emerie… – megköszörültem a torkomat, mert a
hangom szánalmasan recsegett. – Beszélnünk… – de nem
tudtam befejezni a mondatomat, mert mielőtt még
kimondhattam volna, hogy kell, mindkettőnk telefonja
csörögni kezdett, valamint ezzel egyidejűleg a UPS
kiszállítója kiabált az előtérből. Ahelyett, hogy figyelmen
kívül hagytam volna, rögtön ugrottam, haladékot nyerve így,
mint egy igazi barom.
Miután elment a UPS kiszállítója, az épület karbantartója
jött oda hozzám, hogy közölje, másnap két óra hosszára el
kell zárják a vizet egy munka miatt. Mire sikerült leráznom,
megérkezett az ügyfelem, vagy húsz perccel korábban a
megbeszéltnél. Nem várathattam az előcsarnokban, amíg
szakítok a barátnőmmel, úgyhogy az Emerie-vel folytatandó
beszélgetésemet legalább egy órával el kellett halasztanom.
De az egyik időpont a másikat érte, egy órából kettő lett,
és hirtelen már majdnem este hetet ütött az óra. Emerie
folyamatosan mosolygott, és boldognak látszott, hogy végre
visszajöttem. Még ebédet is rendelt nekem, aztán vagy tíz
percet ült kint az előtérben, és szóval tartotta az ügyfelemet,
hogy be tudjak kapni pár falatot. De mostanra az összes
kifogás eltűnt, elcsendesedett az irodám.
Bámultam kifelé az ablakon, és a kávém kortyolgattam,
ami varázslatos módon jelent meg az asztalomon fél órával
ezelőtt, amikor Emerie bejött az irodámba. A cipője
sarkának a kopogásából tudtam csak, ugyanis nem
fordultam meg.
Mögém állt, és a derekam köré fonta a karját.
– Bolondokháza volt ma.
– Igen. Köszönök mindent. Az ebédet, a kávét, hogy
felvetted a telefonokat és ajtót nyitottál. Mindent.
A hátamnak döntötte a fejét.
– Ez csak természetes, hiszen egy csapat vagyunk. Nem
gondolod?
Lehunytam a szemem. A fenébe. Csak tépd le gyorsan a
kötést, Drew! Ne légy egy hisztis picsa! Tépd már le, a
picsába! Nyeltem egyet, és megfordultam, hogy láthassam.
– Emerie… én nem vagyok csapatjátékos.
De Emerie csak nevetett, valószínűleg nem értette, hogy
mire gondolok. Aztán felnézett rám és látta a mogorva
arcomat. Lefagyott a mosoly az arcáról.
– Miről beszélsz? Nagyszerű csapatjátékos vagy. Én
pedig ott segítek, ahol tudok, és te is megtennéd ugyanezt
értem.
Gyorsan tépd le azt a rohadt kötést!
– Nem, Emerie. Ezt egy munkavállaló teszi a
munkáltatójáért. Nem vagyunk egy csapat.
Úgy nézett rám, mint akit megütöttek. Az alsó ajka
megremegett, de aztán összeszedte magát. Az egész
viselkedése megváltozott. A karját most védekezőn
összefonta a mellkasán, és kihúzta magát. Egy elbaszott
bunkó voltam, ugyanis egy rövidke pillanatra beindultam
attól, hogy védekező üzemmódba kapcsolt. Végül is
veszekedéssel kezdődött mindaz, ami köztünk kialakult, de
most egyértelműen nem a farkam volt az, amivel
gondolkodnom kellett.
– Minden kapcsolat átmegy egy olyan fázison, amikor az
egyiknek szüksége van a másikra, hogy rátámaszkodhasson.
El fog jönni az a nap, amikor nekem lesz szükségem rád.
Hát előbújt belőle a párkapcsolati tanácsadó. Rájöttem,
hogy ennél egyértelműbbnek kell lennem. Ahelyett, hogy
letéptem a kötést, egy új sebet okoztam.
– Nem akarom, hogy rám támaszkodj, Emerie. Véget kell
vetnünk annak, ami köztünk van.
Hátrált egy lépést, én pedig erőt vettem magamon, és
kimondtam:
– A fiam az elsődleges számomra, és nincs hely az
életemben senki másnak.
Emerie suttogva válaszolt:
– Értem.
– Sajnálom.
Megszokásból a vállához értem, hogy megvigasztaljam,
de úgy hátrált az érintésem elől, mintha égetett volna a
kezem.
A földre sütötte a tekintetét és azt mondta:
– Az asztalodon hagytam az üzeneteidet. Az első ügyfeled
fél nyolcra lett áttéve.
Olyan sok minden volt, amit mondanom kellett volna
neki, de csak bólintottam, amit Emerie még csak nem is
látott.
Odasétált az irodám ajtajához, én pedig legszívesebben
visszaszívtam volna az utóbbi öt perc szavait. Vissza
akartam tekerni az idő kerekét, és megmondani neki, hogy
nemcsak a csapattársa szeretnék lenni, hanem az egész
kibaszott csapat én akarok lenni neki. De ehelyett csak
álltam ott, és néztem, ahogy kisétált. Így csak egy ideig lesz
elviselhetetlen a hiánya, a távkapcsolatok pedig tényleg nem
működnek. Csak sokkal rosszabb lenne az egyikünknek,
ahogy telik-múlik az idő, és a másik megcsalja.
Emerie eltűnt az irodájában, majd egy pillanattal később
immár kabátban jelent meg, valamint a laptopjával és a
táskájával a vállán. Óvatosan behúzta az irodája ajtaját,
annyira finoman, hogy szinte alig hallottam. Talán ezt is
akarta. De meghallottam. És amikor felnéztem, hogy még
egyszer rápillanthassak, láttam, hogy sír.
Aztán elment.
Csak álltam ott egy helyben még egy órát, és
folyamatosan kattogtak a fogaskerekek az agyamban. Csak
arra tudtam gondolni, hogy tulajdonképpen kit is akartam
megvédeni?
Őt… vagy magamat?
 Negyvenkettedik fejezet
DREW

Nem is gondoltam, hogy lehetséges még nyomorultabbul

éreznem magam, mint ahogy az elmúlt héten. Alexával egy
órát veszekedtünk, amikor elmentem Beckért. Ott kezdte,
ahol abbahagyta, amikor két nappal később visszavittem
Becket. A fiam nem érezte jól magát egész hétvégén, tudni
akarta, hogy miért nem mehetünk haza többé oda, ahol
eddig laktam. Nem tudtam, mit mondjak neki, és minél
tovább kerülgettem a dolgot, annál rosszabbul éreztem
magam én is.
Csak, hogy tetézzük a bajt, a New Yorkba tartó járat hat
órával később indult. Akkor aludtam utoljára normálisan,
mielőtt a bíró közölte a döntését. Még a légiutas-kísérő is
megkérdezte, hogy jól vagyok-e. Az igazság az volt, hogy
nem éreztem jól magam, kurvára nyomorultul éreztem
magam, miközben próbáltam kitalálni, hogyan költözzek
Atlantába. Jóllehet nem ez volt az igazi oka annak, hogy
gyűlöltem az életemet.
Mire a gép leszállt a John F. Kennedy reptéren, éjfél volt.
Annyira kimerült voltam az alváshiánytól, hogy azt
gondoltam, lehet, hogy ma éjjel kiüt a fáradtság és végre
tudok egy kicsit aludni. De aztán elkövettem azt a hibát,
hogy bementem az irodámba, csak hogy körülnézzek.
Csend volt odabent, nem is gondoltam, hogy Emerie bent
lehet még ilyen későn. Mindenáron került, mielőtt elmentem
Atlantába. Csak akkor jött be az irodába, ha személyes
konzultációja volt, és aztán rögtön el is ment, ahogy végzett.
Azt feltételeztem, hogy a többi munkáját otthonról végzi.
Hozzáférése volt a naptáramhoz, úgyhogy tudhatta, hogy
korábban kellett volna ma visszaérnem, így azt
feltételeztem, távol marad.
Ledobtam a poggyászomat a recepciósasztalra, és
körbesétáltam a hátborzongatóan csendes irodában. Emerie
ajtaja be volt csukva. Próbáltam elmenni mellette, de
képtelen voltam. Jóllehet biztos voltam benne, hogy nincs
itt, azért bekopogtam, aztán résnyire nyitottam az ajtót.
Sötét volt, de az előtérből beszüremlő fény eléggé
bevilágította a helyiséget ahhoz, hogy láthassak. Biztos
voltam benne, hogy a sötétség játszik a képzeletemmel,
úgyhogy felkattintottam a lámpát. A szívem a torkomban
dobogott, úgy megijedtem.
Üres volt.
Az iroda teljesen üres volt.
Pislogtam párat és reméltem, hogy becsapott a szemem,
de nem. Emerie elköltözött.

– Le kell nyomoznod nekem valakit.

– Neked is kibaszott napsütéses jó reggelt! – üdvözölt
Roman, és ledobta magát a vendégszékbe az asztalom másik
oldalán.
Amikor reggel hatkor írtam neki egy sms-t, már úton
volt az irodám felé. Egész éjjel nem aludtam, és
elhatároztam, hogy megpróbálok előnyt kovácsolni az
álmatlanságomból, úgyhogy mondtam Romannak, hogy
jöjjön be az irodámba.
– Nincs ebben semmi jó.
Odadobtam a kezemben lévő aktát az asztalra, és
megdörzsöltem a szemem.
– Úgy nézel ki, mint egy darab szar – mondta Roman, és
hátradőlt a székében. Feltette a bakancsos lábát az
asztalomra, majd keresztbe tette. Normál esetben lelököm,
de ma reggel nem érdekelt.
– A sok utazás.
– Igen, valóban ez lehet az oka.
– Ez meg mit jelentsen?
– Semmit. Mire van szükséged, mit tegyek?
– Szeretném, ha megkeresnéd Emerie-t.
– És mi a fasznak? Hát nem ott van az előtér másik
felében lévő irodában naphosszat?
– Elköltözött.
– Mikor?
– Azt hiszem, valamikor az elmúlt napokban. Éjfélkor
értem haza, és akkor már üres volt az irodája.
– Akkor ez megmagyarázza, hogy miért nézel ki úgy,
mint aki két napja nem aludt.
– Csak tudnom kell, hogy talált-e másik irodabérletet.
Találtam egy kis házat, ami kiadó Atlantában. Dave Monroe
idejön részmunkaidőben, és átveszi a munkám egy részét,
azokat az ügyeket, amelyekben az ügyfeleimet nem izgatja,
ha nem személyesen én intézem a dolgaikat. Dave
segítségével és a távmunka adta lehetőséggel azt hiszem,
hogy havonta kétszer jövök majd vissza pár napra ahelyett,
hogy hetente ingáznék.
– Szóval akkor tényleg megléped? Itt hagyod a
praxisodat és Atlantába költözöl?
– Van választásom? Természetesen fellebbezek, de nincs
rá garancia, hogy bármi megváltozik. Beck is érzi ezt a
felemás állapotot, amiben vagyok. Nem lakhatom egy
hotelszobában. Beck soha nem fog megnyugodni, ha nem
lesz egy saját szobája, ahol ott vannak a dolgai, és ahol
alhat. Szüksége van arra, hogy valahol otthon érezze magát,
és hogy ott vagyok mellette, ha szüksége van rám, legyen az
egy iskolai esemény vagy orvosi vizsgálat. Éppen most
került be egy jéghokicsapatba. Mit fogok csinálni, hogyha
pont azokon a napokon játszanak, amikor én minden héten
New Yorkban vagyok? De amúgy sem rohangálhatok oda-
vissza ötvenkétszer egy évben, ami azt feltételezi, hogy
negyvenórányi munkát zsúfolok bele két napba. Egy idő után
megviseli az embert.
– Meddig szól a bérleti szerződés a háznál, amit találtál?
– Egy évre. – Megvontam a vállamat. – Szerintem kilenc
hónapnál hamarabb úgysem tűzik ki a tárgyalás időpontját a
gyermekfelügyeleti fellebbezésem ügyében.
– És aláírtad már?
– Még nem. Majd a hétvégén találkozom a tulajjal,
amikor visszautazom.
 – Jól van, adj nekem pár napot!
– Mire?
– Van egy srác odalent Atlantában, aki dolgozik egy
ügyön.
– Akarok róla tudni?
Roman elmosolyodott.
– Hát kibaszottul nem. Így legalább nem keveredsz bele.
Ez volt az első alkalom, hogy elnevettem magam,
amióta…
Nem is tudtam, hogy mióta. Hát ez volt Roman. Mindig
volt valami terve. Ő volt a hátvédem.
– Nos, bármi is az, köszönöm.
– Szóval mit akarsz, mit kezdjek Emerie-vel? Csak
keressem meg? Mit szólnál egy kis előzeteshez, hogy min
dolgozom?
– Csak tudnom kell, hogy talált-e magának másik irodát,
biztonságos környezetben.
Roman felhúzta a szemöldökét.
– Szóval nem akarod, hogy kiderítsem, dug-e valakivel?
Olyan erősen feszült meg erre az állkapcsom, hogy kis híján
elreccsentek a fogaim.
– Nem. Még ha rá is jössz valamire, ne mondd el! Főleg,
ha az a seggfej Baldwin, mert ő biztosan átbassza.
– Mint te?
– Mi a fenét jelentsen ez? Én nem basztam át senkit,
engem basztak át. Azt teszem, ami a legjobb Emerie-nek.
Roman felállt.
– Nem fogok vitatkozni veled, cimbora. Megkeresem, ha
ez az, amit akarsz. De talán fel kéne tenned magadnak a
kérdést, hogy Emerie-nek nem jobb-e, ha hagyod, hogy saját
maga hozzon döntést az ügyben, hogy mi legyen a
kapcsolatotokkal.
 Negyvenharmadik fejezet
EMERIE

– Fantasztikus voltál – mondta Baldwin az ajtóból.

Felnéztem, miközben a dolgaimat pakolásztam.
– Mióta állsz ott?
– Az utolsó öt percet csíptem el.
– Kedves vagy, de végig idegbeteg voltam.
Baldwin rám mosolygott.
– Majd könnyebb lesz. De komolyan, nem látszott.
Két nappal ezelőtt Baldwin felhívott azzal, hogy a tanszék
egyik demonstrátora váratlanul elmegy, és megkérte, hogy
töltsem be a helyét, legyek tanársegéd. Ezzel gyakorlatilag
bebiztosítanám magamnak az adjunktusi helyet, aminek az
interjújára másnap készültem, így hát belementem, bár
mostanság semmihez sem volt kedvem. Az ágyból felkelni is
erőfeszítést jelentett. Miután összepakoltam, az ajtóhoz
mentem.
– Órád lesz?
– Nem. Csak befejeztem a dolgozatok javítását, és
gondoltam, megnézlek. Mit szólnál ahhoz, ha együtt
ebédelnénk? Van egy csodás kis bisztró néhány tömbbel
arrébb, ott készítik a legjobb tonhalsalátát.
Az utóbbi hónapban kerültem Baldwint, hogy megfeleljek
Drew elvárásainak, de többé nem volt rá okom, hogy így
tegyek. Nem igazán vágytam a társaságra, de tudtam, hogy
ha bezárkózom a lakásba és csak szomorkodom, az nem túl
egészséges.
– Persze, menjünk!
Baldwinnal odakint vacsoráztunk az étterem teraszán a
melegítő lámpatestek mellett, hiszen gyönyörű délután volt.
Amikor felálltam, hogy bemenjek a mosdóba,
megpillantottam egy férfit egy parkoló autóban fél tömbbel
arrébb. Háttal ültem az autónak, miközben ettem, úgyhogy
fogalmam sem volt, hogy mióta állhat ott, de meg mertem
volna esküdni, hogy Roman ült benne. Miután befejeztük az
ebédet, körüljártattam a tekintetemet az autót keresve, de
addigra már elment.
Később, miután elvégeztem a délutáni feladataimat,
hazamentem, hogy az online tanácsadásaimat
lebonyolítsam. Alig tudtam kinyitni a bejárati ajtót, annyira
tele volt a lakásom az irodabútoraimmal. Lehet, hogy nem
volt a legbölcsebb gondolat eljönni Drew irodájából, mielőtt
találtam volna egy másik helyet, de képtelen voltam tovább
maradni. Még ha Drew nem is volt ott, csak rá tudtam
gondolni. Azt gondoltam, hogy ha nem látom napi szinten az
íróasztalt, amin szexeltünk, és a fénymásolószobát, ahol
először megpillantottuk egymást, segíteni fog, hogy
kevesebbet gondoljak rá. De sajnos a gondolatok velem
jöttek, ahelyett, hogy az irodában maradtak volna.
Miközben bekapcsoltam a laptopot, és próbáltam úgy
helyezni, hogy a klienseim ne egy szobányi összezsúfolt
irodabútort lássanak, kopogtattak. Gyűlöltem, hogy rögtön
abban reménykedtem, hátha Drew az. Összezavarodtam,
amikor megláttam Romant a kukucskálón keresztül.
Kinyitottam az ajtót.
– Roman?
Az ajtófélfa tetejébe kapaszkodva állt a lépcsőházban.
– Azt a megbízást kaptam, hogy kutassalak fel.
– Azt hiszem, láttalak az étteremnél ma.
– Bejöhetek? Nem fogom túl sokat rabolni az idődet.
– Nos… persze. De figyelmeztetlek, egy merő felfordulás
a hely. Beköltöztettem az irodámat az amúgy is apró
lakásomba, úgyhogy a nappaliban egy gombostűt sem lehet
leejteni. – Kitártam az ajtót, amennyire csak tudtam, hogy
beengedjem. – Adhatok neked valamit inni?
Feltartotta a kezét.
– Nem, köszi.
A kanapé tele volt iratkupacokkal. Elkezdtem
összeszedni, hogy egy kis helyet szorítsak neki, hogy
leülhessen.
– Leülsz? Helyezkedj csak el és meséld el, miért követsz!
 Nevetett egyet.
– Jól van.
Leültem az irodai székemre Romannal szemben, és
vártam, hogy belefogjon.
– Drew kért meg, hogy kutassalak fel. Azt állítja, meg
akar bizonyosodni róla, hogy biztonságos környezetben
találtál magadnak új irodát.
– És mi van, ha nem? Mit fog kezdeni azzal az
információval?
Roman megvonta a vállát.
– Nem mindig van értelme annak, amit egy szerelmes
férfi tesz.
– Szerelmes? Talán elkerülte a figyelmedet, hogy
kidobott?
– Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt fogom
mondani a legjobb barátomról, akit általános iskolás korunk
óta ismerek, és aki mindig a legbátrabb ember volt, akit
ismertem, de most bizony fél.
– Mitől?
– Attól, hogy szerelmes. Az anyja megcsalta az apját, és
lelépett, amikor még kicsi volt. A felesége hazudott neki a
gyerekkel kapcsolatban, és miután összeházasodtak,
folyamatosan szívatta. De ő beleszeretett abba a kisfiúba,
aztán az a nő fogta, és elvitte tőle. Aztán a munkája is nap
mint nap arra emlékezteti, hogy a kapcsolatok nem
működnek, főleg azoknál a pároknál, akik nem töltenek
együtt elég időt. Végül talált magának egy csipetnyi kis
boldogságot. Én pedig gyűlölöm, hogy azt látom, el akarja
dobni magától, mert túlzottan fél attól, hogy adjon neki egy
esélyt. Elmondta neked egyáltalán, hogy a bíró hagyta, hogy
Alexa Atlantában maradjon, és ezért most odaköltözik Drew
is?
– Nem.
Fájdalmat éreztem a mellkasomban. Az, ahogy véget
vetett a dolgoknak, most már egy kicsivel több értelemmel
bírt. Bizonyos fokig meg tudtam érteni, hogy miért volt
szkeptikus a kapcsolatunkat illetően. A múltja azt tanította
neki, hogy ha szerelmes leszel, azt úgyis elrabolják tőled. De
ez még nem mentesítette az alól, amit tett. Ha őt igazolták a
tények, ha nem, ez akkor sem változtat azon, hogy meg sem
próbált küzdeni a kettőnk kapcsolatáért. Még csak el sem
mondta, hogy mi történt vele.
– Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. Nem érdemli
ezt. De még ha igaz is, hogy még mindig gondol rám, mit
kezdjek vele? Nem tudom kigyomlálni belőle a félelmet. Meg
sem akarta próbálni. Ez azt mondja nekem, hogy nem értem
annyit számára, hogy tegyen egy kísérletet. Azt hiszem,
ennél többet érdemlek.
Roman bólintott.
– Értem. Csak hát… láttalak azzal a professzorral ma
ebédelni…
– Baldwinnal barátok vagyunk. Igen, van múltunk, azaz
inkább nekem van múltam vele kapcsolatban. De
beleszerettem Drew-ba, és ebből megtanultam, hogy az
érzés, amit évekig Baldwin irányába tápláltam, nem igazi
szerelem volt. Baldwinnal soha nem volt olyan, mint Drew-
val, teljesen más szinten vagyunk.
Roman mosolygott.
– Jelen időt használtál, nem pedig múltat.
– Hát persze. Nem tudom egy csapásra kikapcsolni az
érzéseimet. Erőfeszítésbe fog kerülni, hogy túltegyem
magam Drew-n.
– Megtennél nekem egy szívességet? Még azért annyira
ne ess neki, hogy túltedd magad! Én még mindig
reménykedem abban, hogy a barátom végre észhez tér.
 Negyvenegyedik fejezet
DREW

Nem szoktam izzadni.

Felálltam a teremben – és éreztem, hogy a nadrágom ülepe
hozzám ragadt –, amikor az egyik tanú megváltoztatta a
vallomását, a bíró pedig rám bámult. Ma valahogy meg
kellett törölnöm a homlokomat a papírtörlővel, ami aztán
ráragadt a tenyeremre.
Miért kellett ezt pont ma csinálnom? Nem álltam készen.
Beck sem állt készen. De ez nem gátolta meg a volt
feleségemet. Megfenyegetett vele, amikor később hazavittem
a fiamat, hogy elmondja Becknek, ha nem teszem meg.
Jóllehet nem volt az a fajta nő, aki állta a szavát, de biztos
voltam benne, hogy a fenyegetését betartja.
Ez már a második alkalom volt, amikor az apám
nevezetes mondását ismételgettem magamban. Gyorsan tépd
le a kötést a sebről! Ez a volt a kedvenc közhelye. Csak
remélni mertem, hogy a fiam nem olyan arccal fog
visszabámulni rám, mint Emerie, amikor mindent
elrontottam.
Odafordultam Beckhez, aki éktelenül nevetett a
rajzfilmen, amit nézett. A fenébe. Kezdtem kifutni az időből.
– Beck, kishaver. Beszélnünk kell valamiről, mielőtt
visszaviszlek anyuhoz ma este. Ki tudnád kapcsolni a tévét
egy kicsit?
Felém fordult. Olyan édes és könnyen kezelhető fiú volt.
– Hát persze, apa.
Felállt, és felvette az asztalról a távirányítót, majd
visszaült, és a teljes figyelmét nekem szentelte. Hirtelen
kiszáradt a szám, nehéz volt megszólalnom. Nem egyszerű
közölni egy ilyet egy kisgyerekkel, akármennyire is próbálja
az ember.
– Minden rendben? Csak mert úgy nézel ki, mint én,
mielőtt hányni szoktam. – Beck felállt. – Szeretnéd, hogy
hozzak neked egy vödröt, mint ahogy te szoktad nekem,
amikor hányok?
Idegesen elnevettem magam.
– Nem kell. Nincs szükségem vödörre. Vagy legalábbis
azt hiszem. – Ülj le! Rólam van szó, meg az apaságról.
Eltátotta a száját.
– Nem leszel többé az apukám? Ezért nem viszel haza a
lakásodba?
Lehet, hogy mégis kéne az a vödör.
– Jaj, nem. Semmi ilyesmiről nincs szó. Mindig az apukád
leszek. De… – Bassza meg, ki kell mondanom. – De vannak
gyerekek, akik szerencsések és több szülőjük is van, nem
csak kettő.
Felcsillant a szeme.
– Feleségül veszed Emerie-t?
Jézusom. Ez sok szempontból fájt.
– Nem hinném, hogy ez valaha meg fog történni, Beck.
Nem.
Egyre izgatottabb lett, és elkalandozott.
– Csak mert Mikaylának az iskolában van egy
mostohaanyukája. A szülei elváltak, mint te és anya, és neki
most két anyukája van.
– Nem. Nos, igen. Nem. Vagyis hát… Az a helyzet…, hogy
én tulajdonképpen a mostohaapád vagyok.
– Szóval akkor két apukám van? – Felhúzta az orrát.
– Igen. Amikor megszülettél, anya és én házasok voltunk.
És nem tudtam, hogy te nem az én… – Éreztem, hogy a
szavak elkezdtek pezsegni a torkomban, úgyhogy meg kellett
köszörülnöm párszor, hogy le tudjam küzdeni, és ne
mutassam ki, mennyire szomorú vagyok. Azt akartam, hogy
Beck tudja, az, amit most mondtam neki, semmilyen
hatással nem lesz a kapcsolatunkra, de az, ha elsírom
magam, valószínűleg nem ezt az üzenetet fogja közvetíteni.
Újra kezdtem.
– Nem tudtam, hogy te nem… az én fiam vagy, úgy értem
biológiailag. Csak évekkel azután derült ki, hogy
megszülettél.
 – De ha nem te vagy a biológiai apukám, akkor ki az?
– Egy Levi nevű ember. Anya azt mondja, hogy már
találkoztál vele párszor.
Felcsillant a szeme.
– Az autóversenyző?
Érzelmileg ellentmondásba kerültem. Szörnyű érzés volt,
hogy Beck ilyen izgatott lett hallván, hogy rokonságban áll a
seggfej autóversenyzővel, de ha ettől könnyebb volt neki
elfogadni a helyzetet, akkor örülnöm kellett.
– Igen. Az autóversenyző.
– Tök jó autót vezet! Az autóján szélterelő van a
motorháztetőn, és olyan hangos.
Magamra erőltettem egy mosolyt.
– Anya azt szeretné, ha elkezdenéd megismerni Levit. De
ettől még semmi nem fog megváltozni köztünk.
Egy pillanatra elgondolkodott mindazon, amit eddig
mondtam neki, majd megkérdezte: – Szeretsz még?
Beck lehet, hogy hamarosan betöltötte a hetet, és már túl
menő volt ahhoz, hogy fogja a kezem, amikor iskolába
vittem, de ez most mind mellékes volt. Az ölembe vettem, és
a szemébe néztem, miközben beszéltem hozzá.
– Mindennél jobban szeretlek ezen a világon.
– Szóval akkor nem hagysz el azért, mert van egy új
apukám?
– Nem. Soha nem hagylak el. Az emberek nem hagyják el
azt, akit szeretnek, hanem örökre vele maradnak. Ezért
költözöm Atlantába. Anya idehozott téged, én pedig oda
megyek, ahol te vagy.
– Nem szeretett engem a biológiai apukám, és ezért
éltünk eddig New Yorkban?
Te jó ég. Voltak nehéz kérdései.
– Tudom, hogy ez most összezavart, de Levi nem tudta,
hogy te a fia vagy, amikor megszülettél. Így nem volt
alkalma megismerni téged. De most, hogy tudja, ő is szeretni
fog téged. Ebben biztos vagyok.
Ekkor tudatosult bennem, hogy elérkezett az idő, amikor
le kell ülnöm Levivel beszélni, meg akartam győződni róla,
hogy a fiam elsődleges fontossággal fog bírni a számára is.
Ha része akart lenni az életének, akkor jobb lesz, ha nem
okoz csalódást neki.
– Ő is itt fog lakni?
– Nem vagyok meggyőződve róla, kicsim.
– De azt mondtad, hogy az emberek nem hagyják el azt,
akit szeretnek. Szóval csak akkor fog elmenni, ha már nem
szeret?
Te jó ég, ezt aztán jól megkevertem.
– Sokszor előfordul, hogy fizikailag el kell hagynunk azt,
akit szeretünk, mert például dolgozni kell menni, de
ilyenkor kitaláljuk, hogy mégis hogyan tudunk velük lenni.
Amikor azt mondtam, hogy az emberek nem hagyják el azt,
akit szeretnek, nem azt értettem ezen, hogy mindennap
folyamatosan együtt kell lenniük. Ilyenkor ki kell találni,
hogy mégis hogyan lehetünk együtt. Mint például a múlt
hónapban, amikor sokszor vissza kellett mennem New
Yorkba dolgozni.
– Amikor anya telefonján videotelefonáltunk?
– Pontosan.
– Vagy amikor képüzenetekkel beszélgettünk?
– Annak nem vagyok nagyon híve, de igen.
Beck bólintott, majd elhallgatott egy időre.
Sok volt ez neki az ő korában. Én is alig tudtam
feldolgozni.
– Van még kérdésed?
– Ezentúl is hívhatlak apának?
Kis híján megállt a szívem.
– Igen, hát persze. Én mindig az apukád leszek.
– És akkor minek kell majd hívnom Levit?
A gondolat, hogy a fiam egy másik férfit is apának nevez,
fizikai fájdalmat okozott. De az én fájdalmam nem
számított.
– Biztos vagyok benne, hogy anya és Levi majd kitalálják.
Egy pár perccel később Beck megkérdezte, hogy
visszakapcsolhatja-e a tévét a mesecsatornára. Úgy tűnt, őt
nem viselte meg annyira ez a beszélgetés, én viszont úgy
éreztem magam, akárha tíz kört küzdöttem volna a ringben
nehézsúlyú ökölvívóként úgy, hogy a kezem a hátam mögé
van kötve. Mentálisan és fizikailag is kimerültem.
Aznap este, amikor visszavittem Becket Alexához, csak
feküdtem a hotelszobám ágyában, és magamban újra meg
újra végiggondoltam a beszélgetésünket. Fontos volt
számomra, hogy az én szavaim mögött tettek is álltak,
hiszen egy gyerek sokkal többet tanul abból, amit tesznek a
szülei, mint amit mondanak. Azt akartam, hogy tudja, én ott
állok mögötte, főleg azért, mert azt nem tudom irányítani,
amit Alexa és Levi tett.
Amikor már majdnem elaludtam, eszembe jutott még egy
dolog, ami nem hagyott nyugodni. Valami, amit mondtam.
Hittem, hogy csak az igazat mondtam Becknek, és
magamhoz is őszinte voltam, de mégsem a saját szabályaim
szerint éltem. És ennek nem volt köze a fiamhoz.
Az emberek nem hagyják el azokat, akiket szeretnek,
hanem örökre velük maradnak.

Másnap reggelre a nyugtalan gondolataim szárba

szökkentek. Az utóbbi hetekben már ott motoszkált bennem,
de amióta elbeszélgettem Beckkel, elhatalmasodott rajtam
és szöget ütött a fejemben, majd befonta a szívemet, de
annyira szorosan, hogy alig tudtam lélegezni.
Kikászálódtam az ágyból, hogy elérjem a repülőt. A
taxiban ellenőriztem az indulás időpontját, és csak húztam
az időt. Ismertem magamat. Tudtam, hogy mennyire el tud
hatalmasodni rajtam egy gondolat. Tudnom kellett. Végül
beadtam a derekamat, és hajnali ötkor írtam neki egy sms-t.
Drew: Van valakije?

Mint mindig, most is pár percen belül válaszolt. Ő volt az

egyetlen ember, aki még nálam is kevesebbet aludt.

Roman: Azt hittem, nem szabad beszámolnom

erről az információról.

Drew: Csak mondd el!

 Roman: Biztos vagy benne, hogy tudod majd kezelni?

Jézusom. Nem voltam benne biztos. De ha már ezt

kérdezte, az nem sok jót jelentett.
Drew: Áruld el!

Roman: A szomszédja eléggé beindult rá.

Virágot küldött neki, hatalmas sárga
rózsából készült csokrot. Elvitte ebédelni
egy elegáns helyre, ahol az óriási
árakhoz képest röhejesen kis adagokat adnak.

Bassza meg!

Drew: Még valami?

Roman: Elkezdtem lenyomozni egy kicsit a fickót.

Elvitt egy nőt vacsorázni tegnap este.
Egy magas, csodaszép lábú nőt. A vacsora
felénél úgy tűnt, veszekednek. Aztán a nő
hisztit csapott. Felkelt, és az asztalra dobta
a szalvétát, majd elviharzott. Szerintem dobta a csajt.

Hát nem véletlenül nyugtalanított az a bizonyos

gondolat. El fogom veszíteni, ha nem szedem össze magam.
Megérkeztem a reptérre, de még egy utolsó üzenetet
küldtem a barátomnak, mielőtt kiszálltam a taxiból.

Drew: Kösz, Roman.

Azonnal visszaírt.

Roman: Menj és szerezd vissza!

És jól dugd meg!

Majdnem olyan ideges voltam, mint tegnap, amikor el kellett

mondanom Becknek a tényeket. De mégis valahogy más volt
ez az érzés. Eltökélt voltam. Nem érdekelt, hogy mibe kerül,
de akkor is elérem Emerie-nél, hogy bocsásson meg, és
adjon még egy esélyt. Elcsesztem. Millió dologra foghatnám
az életem, de az igazság az volt, hogy én csesztem el. De azon
voltam, hogy helyrehozzam.
Az épületben két liftre is rá volt írva, hogy nem működik.
Ott álltam az egyetlen előtt, ami működött, és a lábammal
türelmetlenül doboltam, miközben néztem a számokat,
ahogy közeledett a földszint felé. Vagy fél percet vesztegelt a
kilencediken, aztán legalább ugyanannyi időre megállt a
nyolcadikon. Erre nekem nincs időm! Már így is épp elég időt
vesztegettem. Körbenéztem, és megláttam a táblát, ami a
lépcsőházat jelezte. Elkezdtem futni felfelé. Mire felértem a
harmadikra, a szívem majd kiugrott a helyéről, ahogy
kettesével szedtem a lépcsőket.
Aztán ott álltam Emerie ajtaja előtt és ekkor jutott
eszembe, hogy fogalmam sincs, mit fogok mondani. Két órát
töltöttem a repülőgépen, és nem sikerült kitalálnom, hogyan
fogjak hozzá. Csak az nyugtatott meg, hogy amikor szóban
kell nyilatkoznom, elég talpraesett fickónak bizonyulok.
Vettem egy nagy levegőt, megacéloztam magam, és
bekopogtam.
Amikor kinyílt az ajtó, rájöttem, hogy mennyire nem
készültem fel erre.
Baldwin bámult rám odabentről.
 Negyvenötödik fejezet
DREW

– Hol van Emerie?

– Öltözködik. Találkozónk lesz az egyetemen ma reggel,
együtt reggelizünk pár emberrel. Nem mintha közöd lenne
hozzá.
Pöcsfej Professzor még mindig odabent állt, én pedig kint
a folyosón. A helyzet szimbolikája megőrjített. Fürgén
elmentem mellette, amikor beléptem Emerie lakásába.
– Hát persze, gyere be! – motyogta szarkasztikusan.
Megfordultam, hogy szembekerüljek a pöcsfejjel, és
összefontam a karomat a mellkasomon.
– Menj innen!
– Tessék?
– Beszélnem kell Emerie-vel! Négyszemközt. Úgyhogy
értékelném, ha felszívódnál.
Megrázta a fejét.
– Nem.
Felhúztam a szemöldökömet. Nem hittem volna, hogy
van vér a pucájában. Ha alkalmasabb lett volna az idő, még
meg is döbbentem volna a konokságán. De most inkább
halálra idegesített.
Egy lépést tettem felé.
– Vagy elmész magadtól, vagy segítek. De akárhogy is,
távozni fogsz. Te választasz.
Rájött, hogy nem viccelek, úgyhogy okosan döntött:
kinyitotta az ajtót.
– Mondd meg Emerie-nek, hogy majd később találkozunk
az egyetemen!
– Jól van. Biztosan át fogom adni. – Meglöktem az ajtót,
mire az becsukódott mögötte.
Megfordultam és megláttam, hogy Emerie nappalija
telis-tele van zsúfolva az irodabútoraival, holott a kanapé és
a fotel is alig fért el előtte rendesen. Most viszont volt még
ott egy íróasztal, pár irodai szék, akták, számítógépes
felszerelések és minden más az irodájából.
Ekkor megnyikordult a hálószobájának ajtaja és Emerie
sétált ki. Lefelé nézett, valamit keresett a telefonjában.
– Megnyitottam a pszichológia tanszék oldalát az
egyetemi honlapon. Mondd még egyszer, kivel is
találkozunk? Annyira nehezen jegyzem meg a neveket.
A válaszom megállította.
– Csak te és én.
Emerie felkapta a fejét, és pislogott rám párat, mintha
csak a képzelete játszana vele, hogy ott áll egy férfi a
nappalijában.
– Drew! Mit csinálsz te itt? – A hátam mögé nézett. – És
hol van Baldwin?
– Elment.
– Elment?
Egy percig leszegtem a fejem, aztán elkaptam Emerie
tekintetét. Lesújtó érzés uralkodott el a mellkasomban,
ahogy megpillantottam a szemében ugyanazt a
szomorúságot, ami az enyémben is derengett.
Halk volt a hangom és rekedt.
– Szereted őt?
Sokáig bámult rám, kattogtak a fogaskerekek az
agyában. Egész idő alatt visszatartottam a lélegzetemet.
Végül megrázta a fejét.
Hála istennek.
Csak ennyit kellett hallanom. Mindenki és minden más
nem jelentett akadályt. Emerie is megbocsáthat, és
megtanulhat ismét bízni bennem, de hogy ne szeressen
valaki mást, azt nem tudnám megváltoztatni. Még mindig a
hálószobája ajtajában állt, és hirtelen túl sok hely volt
közöttünk. Közelebb kúsztam hozzá, nem törődtem vele,
hogy mennyire nem elegáns a mozdulat. De a sürgető
késztetés, hogy megérintsem, átírt bennem minden etikett
szabályt.
Emerie nem mozdult. Minden lépéssel, amit tettem felé,
egyre gyorsabban vert a szívem. Még akkor sem mozdult,
amikor felé nyúltam, és a tenyerembe fogtam az arcát,
lassan az ajkaihoz dörzsöltem az enyémet és megnéztem,
hogy nedves-e. Zöld lámpaként értelmeztem vagy legalábbis
nem villant fel a piros jelzés, így hát folytattam. A szájára
illesztettem a számat, és erősen megcsókoltam. Szétváltak
az ajkai és felnyögött, miközben magamhoz húztam. A hang
egyenesen a péniszemben váltotta ki a hatását, és a csókja
megőrjített. Csodás volt az illata, és ugyanolyan édes az íze,
mint ahogy emlékeztem rá, s a testének érintése, ahogy
magamhoz szorítottam, nagyszerűbb volt, mint valaha
tapasztaltam.
Ó, istenem, mekkora egy marha voltam! Hogy
sétálhattam el tőle csak úgy?
A csók sokáig folytatódott. Amikor azonban elváltak az
ajkaink, a kétség és a félelem újra visszatért Emerie szívébe,
hogy a haragot ne is említsem.
– Nem csinálhatod ezt! Egyszer csak megjelensz…
Az ajkam ismét az övére tapadt, nem hagytam, hogy
befejezze. Ez alkalommal próbált küzdeni a csók ellen.
Egyetlen gyenge ütést mért a mellkasomra, amitől csak még
szorosabban öleltem magamhoz. Végül az ellenkezése
megtört. Amikor befejeztük a csókot, alig pár centire
távolodtam el az ajkától, mintegy figyelmeztetésképp,
hogyha újra rákezdi, egy szív-dobbanásnyi idő alatt ismét
beléfojtom a szót.
– Csak adj egy percet, mielőtt darabokra tépsz.
– Hatvan másodperc.
A szám széle megrándult. Istenem, hogy mennyire
hiányoztak az ajkai! És nemcsak a puha ajka meg a nyelve,
hanem az is, ahogy vitatkozott velem. Megcirógattam az
arcát és egyenesen a szemébe nézve közöltem vele:
– Szeretlek.
Reményteli mosoly jelent meg az arcán. De aztán eszébe
jutott minden más is. Eszébe jutott, hogy mit tettem vele az
utóbbi hetekben, és a mosoly eltűnt.
– Elég érdekesen mutatod ki. Szeretsz, ezért elhagysz.
– A bíró nem változtatta meg a látogatási rendemet Beck-
kel, viszont megengedte Alexának, hogy Atlantában
maradjon. Oda kell költöznöm.
– Tudom. Roman elmondta.
– Roman?
– Igen, Roman.
– Mi a fasz…?
– Ne mi a faszozz itt nekem! Roman legalább volt olyan
rendes, hogy elmesélte, miért viselkedsz úgy, mint egy
seggfej.
– Féltem.
– Én is, de én legalább nem sétáltam csak úgy el.
Lesütöttem a szemem.
– Tudom. Millió indokot találhattam volna, hogy
megmagyarázzam, miért tettem azt, amit tettem. De minden
egyetlenegy dologhoz vezetett vissza. – Megálltam egy
pillanatra, majd Emerie szemébe nézve folytattam: – Féltem.
– És most? Már nem félsz?
Megráztam a fejemet.
– Végül rájöttem, hogy jobban félek attól, hogy
elveszítelek, mint attól, hogy esetleg csalódom. És most
nyugodtan mondhatod, hogy egy pöcs vagyok.
Emerie ellágyult. Úgy tűnt, hinni akart nekem, de
szkeptikus maradt. Nem vádolhattam miatta.
– És honnan tudjam, hogy nem fogsz megint eltűnni? –
Hangja elakadt. – Megbántottál, Drew…
– Sajnálom. És tudom, hogy jelen pillanatban nem ér túl
sokat a szavam, de esküszöm az élő istenre, hogy ha adsz
még egy esélyt, azt nem fogom elcseszni.
A szeméből kibuggyantak a könnyek.
– Atlantában fogsz élni, én pedig mindennap itt leszek.
És néhány napot az egyetemen dolgozom Baldwinnal.
Hogyan tud ez így működni?
– Majd felváltva az egyik héten te jössz Atlantába, a
másik héten pedig én jövök New Yorkba. Vagy ha ez így túl
sok neked, akkor majd minden második héten. És majd sokat
szex- meg videotelefonálunk. Még nem találtam ki teljesen,
de együtt megoldjuk. Nem lesz egyszerű, de megéri.
Szeretlek, Emerie. Háromszázhatvannégy napon át képes
lennék szomjazni, ha a háromszázhatvanötödik napon a te
csókjaidat kortyolhatnám.
Egy könnycsepp szaladt végig az arcán, én pedig
letöröltem a hüvelykujjammal.
– Emerie, kérlek, mondd, hogy ezek örömkönnyek!
– Nem fog működni a távkapcsolat.
– De majd valahogy kitaláljuk. Kérlek, adj még egy
esélyt!
Gyorsan megrázta a fejét.
– Nem.
– De… – meg akartam győzni, de ez alkalommal ő fojtotta
belém a szót. Az ajkát az enyémre tapasztotta.
A csókja tele volt őrült érzelmekkel, melyek, éreztem,
hogy az ereimben lüktetnek, és összekapcsolnak minket.
Amikor végül szétváltunk, Emerie zihált, én pedig rettegtem.
Lehet, hogy elköszön tőlem.
– Nem fog működni a távkapcsolat.
– De Emerie, meg kell próbálnunk!
– Nem. Inkább veled megyek Atlantába.
– Majd kitaláljuk, hogy… várj, hogy mi? – Hitetlenkedve
bámultam rá. – Ismételd meg!
– Azt mondtam, hogy veled megyek Atlantába.
– És mi lesz az állással, amire jelentkeztél az egyetemen?
És a klienseid?
– A szemeszter végéig egy demonstrátor helyét töltöm
be, amúgy meg csak a vendégadjunktus pozíciójára
jelentkeztem. Lehet, hogy nem is alkalmaznak. A
szemeszternek három hónapon belül vége. Addig pedig
ingázhatunk. Ha hozzá tudok majd adni egy kis tapasztalatot
az önéletrajzomhoz, lehet, hogy sokkal egyszerűbben találok
részmunkaidős adjunktusi állást délen. A legtöbb kliensem
pedig nem okoz majd problémát, eddig is videotelefonon
tartottam velük a kapcsolatot. Lehet, hogy megtartok az
itteniekből is párat, és majd én is ingázok pár napot, mint
ahogy te az ügyfeleiddel. A fiad mellett kell lenned, és én is
meg akarom ismerni, hiszen ő is te vagy.
– Ezt most komolyan mondod? Majdnem szívrohamot
kaptam, amikor azt mondtad, hogy a távkapcsolat nem fog
működni.
 Emerie mosolygott.
– Jól van. Megérdemelted azok után, amit műveltél velem
az utóbbi hetekben. Figyelmeztetés nélkül ölbe kaptam.
Emerie tiltakozott, de az arcán elterülő mosoly arról
tanúskodott, hogy boldog. A lábát a derekam köré fonta, és
átölelte a nyakamat. Olyan erősen szorítottam magamhoz,
hogy már aggódtam, nehogy kárt tegyek benne.
– Ó, istenem, annyira szeretlek!
– Jobban is teszed.
– Igen, tudom.
Még egyszer megcsókoltam, majd a karomban tartva
kerestem egy olyan felületet, ahová le tudtam tenni. Ez
éppen a konyhapult volt, ami történetesen tökéletes
magasságban állt. A péniszem megkeményedett, éreztem
Emerie-t a nadrágomon át.
Valahogy lecincáltuk egymásról a ruhát, de közben nem
engedtük el egymást. A fülcimpáját szopogattam, és az
ujjaim felfedezték a feneke táját, miközben ő a kigombolta a
nadrágomat. Amikor leesett a nadrágom a földre, letoltam a
bokszeremet, s láthatóvá vált felfelé meredező péniszem.
Lenéztem kettőnk közé, és azt mondtam: – Hiányoltunk.
Emerie nevetett.
– Ti is hiányoztatok nekem.
Éreztem, hogy most azonnal belé kell hatolnom.
– Az előjáték rövid lesz, de rád bízom a végét. Akár
utójátékot is játszhatunk. – Lenyúltam, megfogtam a
péniszemet és félárbócra eresztettem, hogy
megdörzsölhessem vele Emerie punciját, és szétkenjem a
nedvességét. Sikamlós volt. Készen állt. Én pedig borzasztó
türelmetlen, úgyhogy beléhatoltam. Emerie lenézett, és
figyelte, ahogy eltűnök benne, ahogy lassan belényomom a
farkamat.
Amikor teljes hosszúságomban benne voltam, felemeltem
az állát.
– Figyelni téged, ahogy nézed, hogy beléd hatolok, a
legszexibb dolog, amit valaha láttam.
Lassan mozogni kezdtem, ki-be húzogattam a farkam. Ez
alkalommal más érzés volt, mintha nem lett volna közöttünk
semmilyen korlát, végre szabadon szerethettem őt.
Gyengéden megcsókoltam.
– Szeretlek.
Emerie a tekintetemet kereste: – Én is szeretlek, Drew.
Nem voltam benne biztos, de most már tudom, hogy még
soha senkit nem szerettem ennyire.
Olyan érzés volt, mintha egy koronát tett volna a
fejemre. Abban a pillanatban királynak éreztem magam. Azt
nem tudtam, hogy mit tehettem, amivel kiérdemeltem őt, de
igazából nem is érdekelt. Az enyém volt és azt terveztem,
hogy örökké szeretném magam mellett tartani.
Lehet, hogy csupán pár hét telt el, amióta utoljára
szeretkeztünk, de már ez is túl hosszú időnek tűnt.
Próbáltam lassítani, de amikor összeszorította a lábát
körülöttem és a puncija is összerándult, fogva tartva a
péniszemet, tudtam, hogy nem fogom sokáig bírni. Szerette,
ha beszéltem szex közben, úgyhogy mindent belesuttogtam a
fülébe, amit tenni akartam vele, hogy alig vártam, hogy a
nyelvemmel izgassam odalent, hogy rá akartam élvezni a
melleire, majd később a pultra hajolva, hátulról teszem
magamévá és a fenekére élvezek, ami addigra már forró lesz
és piros, annyit böködöm.
Hangosan nyögdécselt, a nevemet kiáltotta, és arra kért,
hogy még keményebben csináljam. Gyorsítottam, és miután
éreztem, hogy a teste lüktet körülöttem, hosszan elélveztem
benne. Nem létezett, hogy a szomszédok nem hallották a
végét, és reménykedtem benne, hogy az egyikük különösen
élvezte a műsort.
Miután lecsillapodtunk, kisöpörtem egy tincset az
arcából, és a kielégült, kék szemébe néztem.
– Tényleg Atlantába költözöl velem?
– Igen.
– Találtam egy kis házat apró kerttel, ami éppen kiadó.
Eljöhetnél megnézni, aztán eldönthetjük, hogy szükségünk
van-e esetleg nagyobbra.
– Fél éve élek ebben a cipősdobozban, bármi nagyobbnak
fog tűnni ennél.
– Három hálószobája van, egy nagy fürdőkád, és a tulaj
azt mondta, hogy ha akarom, kifestethetek.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy színeket
csempészhetek az életedbe?
– Már megtetted. Te vagy a piros a fekete-fehér
világomban.
 Epilógus
EMERIE

Egy évvel később

– Megkaptad?
Roman benyúlt a zakója zsebébe, és előhúzott egy borítékot.
– Itt van. – A fejét csóválta. – Még mindig nem hiszem el,
hogy elnyerted ezt a szart.
Észrevettem, hogy Drew lefelé jön.
– Tedd el! Jön.
Roman visszacsúsztatta a borítékot a zsebébe, és kivett
helyette egy flaskát. Lecsavarta a kupakját, majd megkínált.
– Egy kortyot?
– Nem, köszönöm.
Drew épp akkor sétált be, amikor Roman a szájához
illesztette a fém flaskát.
– Még mindig magaddal hordod?
– Sosem tudhatod, mikor lehet szükséged egy korty
Hennesyre, barátom.
Csodáltam, hogy Drew az utóbbi napokban nem húzott le
egy-két felest. Eléggé megőrjítettem, miközben a ma estére
készülődtem. A szüleim néhány perc múlva megérkeznek, és
Becknek is vagy fél tucat barátját vártuk. Jóllehet már vagy
egy éve éltünk Atlantában, ez volt az első alkalom, amikor
vendégek jöttek hozzánk. Nos, Romant kivéve, aki nem
számított vendégnek. Ő mindig családtagnak számított Drew
számára, és az elmúlt évben az én családom is lett. Ő lett az
idegesítő bátyám, akire mindig is vágytam.
Néha, amikor meglátogatott minket, a kanapén találtam
Drew-val amint videojátékokat játszottak hajnali kettőkor.
Máskor pedig, amikor New Yorkban lett volna dolga, elvitte
magával rendőri megfigyelésre, így naná, hogy lekéste a
járatát. De mindig ott volt nekünk. A legtöbb embert csak
sebhelyek emlékeztetik a bárányhimlőre, de Drew igazi
kincset talált: egy életre szóló barátságot.
Beck berohant az udvarról. A ruhája elázott, és a hajáról
elpiszkolódott esővíz csöpögött.
– Megöntöztem a kertet!
– Ööö… te öntözted meg a kertet, vagy a kert öntözött
meg téged? – A fürdőszoba felé mutattam. – Menj, fürödj
meg, mielőtt ideérnek a vendégek!
– Nem ugorhatnék bele inkább a medencébe meztelenül?
– kérdezte, és a kezét összekulcsolva ugrált előttem.
– Nem. Nem ugorhatsz be a medencébe meztelenül. A
szomszédok meglátnak.
Beck lebiggyesztette a száját és lehorgasztott a vállát,
majd megfordult, és elbaktatott a fürdőszoba felé.
– Romannal elmegyünk meginni egy sört – jelentette be
Drew. – Szükséged van valamire? Hozzam el a tortát, amit
rendeltél?
– A szüleim a pékség előtt jönnek el idefelé. Hagyomány,
hogy ők fizetik a tortát – hazudtam.
Drew megpuszilta az arcomat.
– Ahogy szeretnéd. – Aztán a fülembe suttogott. –
Amúgy, jól hiszem, hogy nem volt ellenedre, hogy
megláthatnak a szomszédok, amikor tegnap éjjel meztelen
voltál a medencében?
Ebben lehet valami. Már három hete velünk volt Beck,
amíg az anyja a nászútját tölti Bali szigetén. Én ittam egy
pohár bort, Drew pedig épp akkor jött haza edzésről
lefáradva és amúgy is sötét volt… és azt említettem már,
hogy az izmai is le voltak merevedve?
Tíz perccel később elkészültem a sárgadinnye-salátával,
és ezzel egyidejűleg a csengő is megszólalt.
A szüleim mosolyogva üdvözöltek, karjukat szélesre
tárták.
– Boldog Örökbefogadási Napot!

§
Miután bejöttem, hogy meglátogassam a mosdót, megálltam,
és pár percig néztem a kerti bulit a konyhaablakból. Minden
csodálatosan sikerült. A szüleim Drew új jogi üzlettársával
és a feleségével beszélgettek, Roman pedig egy egyedülálló
anyukával flörtölt, aki Beck egyik barátjának az anyja volt.
Jó előre, mindenki előtt megemlítettem, hogy egyedülálló.
Beck a lombkuckóba mászott épp felfelé. Az apjával négy
hónapig építették, miután ideköltöztünk.
Ma pedig Örökbefogadási Nap volt. A szüleim ideutaztak,
és ezáltal ez a nap még különlegesebb lett.
A kertből Drew észrevette, hogy nézem, és kimentette
magát az egyik új barátjával folytatott beszélgetésből.
Besurrant a házba, és hátulról átölelte a derekamat, majd
velem együtt nézte a bulit.
– Mit is nézünk pontosan?
– Az életemet.
– Igen? – Maga felé fordított, és egy gyengéd csókot
lehelt a számra. – Én pedig most az enyémet nézem.
Felsóhajtottam.
– Imádom, amikor ilyen édes dolgokat mondasz nekem.
– Múlt éjszaka azt is imádtad, amikor mocskos dolgokat
suttogtam a füledbe.
A nyakába fontam a karomat.
– Lehet, hogy egyszerűen szeretlek.
– Hát igen, nagyszerű vagyok.
A szememet forgattam, és nevettem.
– Te egomániás.
Drew megpuszilta a homlokomat.
– A szüleid már alig várják, hogy felvágjuk a tortát. Azt
hiszem, anyád elég édesszájú.
A szüleim abban a pillanatban, hogy beléptek a házba,
elkezdtek piszkálni a torta miatt. De nem azért, amiért Drew
gyanította. A nap lenyugvóban volt, és már talán egy órája
fel kellett volna szolgálnom a tortát, de én még vacilláltam.
Hirtelen ideges lettem. Már több mint fél éve vártam, hogy
eljussunk ide.
– Megígértem Becknek, hogy segíthet cipelni. Miért nem
készítesz egy adag kávét, én pedig megkeresem Becket.
 Megtaláltam Becket, aki csak úgy száguldott be a házba,
amikor közöltem vele, hogy eljött az idő. Fülig ért a szája, és
rengeteg emlék elevenedett fel bennem az első
Örökbefogadási Napom izgalmaiból.
Látva Beck izgatott arcát, Drew azt mondta: – Hát itt
csak tortáról lehet szó.
– Az én szobámban van. Roman bácsi odatette a párnám
alá, mert jobb, mint egy fogtündér – kiáltotta Beck a válla
felett, és már félúton volt a folyosón.
Drew összeráncolta a szemöldökét. Magyarázat nélkül
kinyújtottam felé a kezemet.
– Gyere!
Beck szobája világossárga volt. Hagytuk, hadd válasszon
magának színt, amikor leköltöztem Atlantába, miután véget
ért a szemeszter az egyetemen. Drew hű maradt az
ígéretéhez, és nem reklamált a színek miatt. Az egyik szoba
vidámabb volt, mint a másik, kivéve a mi szobánk, amit
halványszürkére festettem. Azért választottam ezt a színt,
mert amikor megkérdeztem Drew-t, hogy milyen színre
szeretné a szobánkat, azt mondta, hogy én vagyok az összes
szín, amire szüksége van. Ez volt az a hely, ahol mindig
megadta azt, amit szerettem.
Beck ott állt az ágya mellett hátratett kézzel, s a kezében
a boríték. Olyan, volt, mint aki mindjárt szétrobban az
izgalomtól. A mosolya szélesebb már nem is lehetett.
Bólintottam neki.
– Gyerünk!
Beck előhúzta a borítékot a háta mögül, és megmutatta
az apjának.
– Boldog Örökbefogadási Napot!
Drew tétován elvette a vastag, fehér borítékot, majd rám
nézett.
– Ez az enyém? De hát ez a te napod, kicsim.
Megráztam a fejemet.
– Nyisd ki!
Drew kivette a papírokat a borítékból és széthajtotta
őket. Ügyvéd volt, úgyhogy nem tartott neki sokáig, hogy
kitalálja mi ez, nem mintha a fejléc nem árulta volna el.
Csendesen olvasta az elejét, majd megdöbbenve rám nézett.
Bólintottam.
Drew gyorsan átlapozta a papírokat, hogy megnézze az
utolsó oldalt. Tudtam, hogy mit keres: az aláírásokat, hogy
lássa, tényleg hivatalos-e a döntés. Ott állt feketén-fehéren,
pont úgy, ahogy szerette. Ott volt Raymond Clapman bíró és
Levi Archer Bodine aláírása.
Amikor felnézett rám, a szeme könnyben úszott.
– Hogy a…
– Boldog Örökbefogadási Napot! Engem kaptál az
Örökbefogadási Napon! Most már Emerie-vel együtt
ünnepelhetitek ezt a napot.
Persze csak formaság volt az egész, hiszen Drew mindig
is Beck apja volt és Beck sem volt Drew-val máshogy, mint
ahogy én a szüleimmel. De néha az, hogy hivatalossá
teszünk dolgokat, a legnagyobb ajándék. Később elmeséltem
Drew-nak, hogy kiegészítő gyerektartást kell majd fizetnünk
az elkövetkezendő tizenakárhány évben, bár tudtam, hogy
nem fogja érdekelni.
Amikor beleegyeztem, hogy átvesszük Levi gyerektartás-
fizetési kötelezettségeit, cserébe aláírta az örökbefogadási
papírokat. Amúgy is mindig terveztem, hogy az én
keresetemből is fizetni akarok valamennyit a
gyerektartásból, hiszen én így támogatnám a gyereket, aki
tavaly az enyém is lett.
Kiderült, hogy Levit nem igazán érdekelte, hogy Beck
apja legyen. És Alexa sem érdekelte igazán, aki folyton csak
az útjában volt. Láthatólag az összes többi nő sem kedvelte,
akikkel néha lefeküdt. Kevesebb, mint két héttel azután,
hogy Alexa arra kényszerítette Drew-t, mesélje el Becknek
az igazat, miszerint a biológiai apja valaki más, Levi dobta
Alexát. Semmit sem akart ő Becktől. Az egyedüli kapcsolata
vele csak az a köteg csekk volt, amivel Alexa maga mellett
tartotta, amit az állam fizettetett vele gyerektartás címén,
miután feldühítette Alexát.
Így hát néhány hónappal ezelőtt, amíg Drew New
Yorkban volt és a NASCAR verseny éppen Georgiában,
Romannal tettünk egy kirándulást Levihez. Az én tervem,
miszerint kivásároljuk, sokkal jobb terv volt, mint amit
Roman agyalt ki, amibe bele kellett vonnia egy barátjának a
barátját az atlantai rendőrségen, hogy előkészítsék Levi
letartóztatását ittas vezetésért, aztán már csak meg kellett
volna fenyegetni, hogy leromboljuk az egész karrierjét, ha
nem írja alá a papírokat.
Gondoltam, hogy hosszú idő lesz, amíg aláíratjuk vele az
örökbefogadási papírokat, cserébe, hogy átvállaljuk a
gyerektartást, de nem volt vesztenivalóm, viszont, ha
sikerrel járok, Drew számára megnyerhetem az egész
világot. És néha kifizetődnek az erőfeszítések. Alexa talált
magának egy új pénzeszsákot, akire ráakaszkodhatott,
úgyhogy nem bánta az örökbefogadást.
Valahol legbelül tudta, hogy ez a helyes út, és végül
belement, ha megkapta a havi csekkjét és egy új férfi is volt
az oldalán.
Drew hitetlenkedve bámult a papírokra. Azt gondoltam,
lehet, hogy a könnyeivel küzd, de amikor egy könnycsepp
hullott a papírra, nem tartotta vissza őket. Kitárta a karját
és megölelt engem is és Becket is, közben pedig rázkódott a
teste a zokogástól.
Nem tudtam megállni, hogy ne sírjak vele. Gyönyörű
pillanat volt, emlékeztetett a saját örökbefogadási napomra
és a szüleim könnyeire. Akkoriban még nem értettem, hogy
minek volt az a nagy felhajtás, de ma már tisztán láttam.
Miután megtöröltük a szemünket, Beck megkérdezte,
hogy felvághatjuk-e a tortát.
– Hát persze. Miért nem fogod a tortát, és viszed ki?
Emerie-vel pár perc, és megyünk utánad.
– Jól van, apa. – Beck kirohant a szobából, kettesben
hagyva minket.
Drew elképedve bámult rám.
– Nem hiszem el, hogy megtetted értem. Soha senki nem
tett értem ilyen jelentőségteli dolgot.
Megint elcsuklott a hangom.
– Azért Roman is segített.
Drew a fülem mögé tűrte a hajamat.
– Ebben biztos vagyok. De akkor is te vagy az, aki
megadta nekem azt, amire a világon mindennél jobban
vágytam.
Megszorítottam a kezét.
– Ez így igazságos, hiszen te is ugyanezt adtad nekem.
Elengedte a kezemet, és hátrált egy lépést.
– Még nem adtam meg neked mindent, amit terveztem,
de ha hagyod, akkor nagyon szívesen.
Ami ezután történt, mintha lassított felvételen látnánk.
Drew elővett a zsebéből egy kis fekete dobozkát és térdre
ereszkedett előttem.
– Már egy hete, hogy mindennap magammal hordom ezt
a zsebemben. Próbáltam kitalálni, hogyan adjam oda neked,
azt akartam, hogy különleges legyen az alkalom, és azt
hiszem, a mai elég különleges. Vártam a tökéletes
alkalomra, de azt hiszem, ennél tökéletesebb nem lehet.
Az egyik kezemet a szám elé kaptam, ahogy lenéztem.
– Igazad van. Valóban tökéletes.
Drew megszorította a másik kezemet.
– Emerie Rose, azóta, hogy betörtél az irodámba és
tönkretetted, aztán megmutattad a fenekedet, úgy éreztem,
hogy egy darabka hiányzik belőlem, amikor nem voltál a
közelemben. Te vagy az egyetlen szín a fekete-fehér
világomban. Mielőtt találkoztunk volna, nem értettem, hogy
miért nem működött egy párkapcsolatom sem. De most már
megértettem: azért, mert nem veled találkoztam. Úgyhogy
kérlek, válaszolj, hogy hozzám jössz-e feleségül, hiszen
minden mást már megadtál nekem. Az egyetlen hiányzó
dolog az életemből az az, hogy a vezetéknevemet viseld.
Úgy éreztem, mintha álmodnék. Könnyek csorogtak végig
az arcomon.
– Ez most tényleg valóság? Tényleg megtörténik?
– Igen, ez teljesen valós, kicsim. Te, én és Beck… és talán
még egy a pocakodban, valamint még egy, akit esetleg
örökbe fogadunk egy nap. Már így is egy család vagyunk.
Hiszen ma hivatalosan is nekem adtad Becket. Mondj igent!
– Igen! Igen! Igen! – Annyira izgatott voltam, hogy Drew
nyakába ugrottam, aki hátratántorodott, végül mindketten a
padlón kötöttünk ki.
 Ott maradtunk a földön egy darabig, míg a jövendőbeli
férjem lecsókolta a könnyeimet az arcomról.
– Annyira édes volt a lánykérésed! Mondhatom esetleg
azt is, hogy romantikus? Nem is hittem, hogy romantika is
szorult beléd, Jagger.
Drew arrébbgurult, így már ő volt felül.
– Pedig szorult belém. De hamarosan benned is lesz,
amint elment ez a sok ember.
Elmosolyodtam.
– Hát előbújt belőled a perverz is, amit annyira szeretek.
– Csak azt akarom, hogy boldog légy, kicsim.
És az is leszek, hiszen valahol a veszekedés és a
ruhaszaggatós szex között félúton őrülten beleszerettem
ebbe a hihetetlen emberbe, a legváratlanabb időszakban. És
úgy tűnt, mindkettőnknek egymásra volt szüksége.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Először is szeretnék köszönetet mondani az olvasóimnak.

Amikor elkezdtem írni ezt a könyvet, még a legvadabb
álmaimban sem tudtam elképzelni, hogy hová jutok a
végére. A támogatásotok és a könyveimmel szemben
tanúsított izgalom igazi ajándék volt számomra, és
nagyszerű érzés. Köszönöm, hogy megengedtétek, hogy
elmeséljem nektek a történeteimet és részesei legyetek a
menekülésemnek!
Köszönöm Penelopénak, hogy teletűzdelhettem számára
köszönöm cetlikkel a könyvet. Az életem egy kaland, hogy te
is részese vagy, nem tudnám elképzelni nélküled. Köszönöm
a folyamatos segítséget és támogatást, de leginkább a
barátságodat.
Köszönet Julie-nek. Te magad képviseled az erőt
számomra. Köszönöm, hogy mellettem voltál.
Köszönet Lunának. Életre kelted a könyveimet!
Köszönöm a csodálatos barátságot és a sok támogatást,
amivel megajándékoztál. Köszönöm, hogy az előzeteseiddel
fenntartod az izgalmat, és köszönöm az olvasás iránti
szenvedélyedet. Alig várom, hogy idén találkozzunk!
Sommer, köszönöm, hogy hagytad, hogy megőrjítselek.
Köszönet az ügynökömnek, Kimberly Browernek, amiért
nem csak egy ügynök. Alig várom, hogy kiderüljön a jövő év
milyen kalandokat tartogat számunkra.
Köszönet Elaine-nek és Jessicának, amiért izgalmasabbá
teszitek a történeteimet.
Köszönet Lisának a TRSOR-nál és Daninak az
Inkslingernél, amiért mindent megszerveztetek, hogy ez a
könyv napvilágot láthasson.
Köszönet az összes bloggernek, köszönök nektek
mindent! Őszintén hálás vagyok, amiért ennyi időt
szenteltek arra, hogy elolvassátok a könyveimet,
összefoglalókat, előzeteseket írtok, és segítetek megosztani
másokkal a könyveim iránt érzett szereteteteket!
Megtisztelő, hogy a támogatóimnak, barátaimnak
nevezhetlek titeket. Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm!
Szeretettel: Vi